BÁN MÓR

HUNYADI
Negyedik könyv
A Hadak Villáma
 Bán Mór nagyívű történelmi regényciklusának negyedik kötete a
magyar történelem talán legdicsőbb, s mégis legellentmondásosabb
korszakának egyik kulcsfigurája, Hunyadi János szerepét mutatja be a
Zsigmond király halálát közvetlenül követő zűrzavaros években.
A kiterjedt történelmi kutatómunkán alapuló sorozat feleleveníti
Hunyadi János életének és a Magyar Királyság XV. századi
történelmének sorsfordító pillanatait, egybeszőve az ismert tényeket a
néphagyomány elemeivel és az írói képzelettel.
Bán Mór eleven és hiteles képet fest a korabeli Magyarországról és
Közép-Európáról. Alakjai nem a történelemkönyvekből előhúzott,
idealizált hősök, hanem hús-vér emberek, akik elvitathatatlan erényeik
mellett néha a legszörnyűbb bűnök elkövetésétől sem riadtak vissza.
A szerző egyedi hangvételű ciklusa egyszerre kíván tisztelegni a
magyar történelmiregény-írás múltja előtt, és megőrizve megújítani
annak hagyományát.

Zsigmond király halála után a gyengekezű Habsburg Albertre száll

a Szent Korona. Személye megosztja a magyar nemességet, és a cseh
trónért is hadba kell vonulnia a lengyel uralkodó ellen.
A csehországi hadjáratra ígéretéhez híven elkíséri Albert királyt
Hunyadi János is, pedig nagyon nagy szükség lenne rá birtokain és
Erdélyben: jobbágyai elégedetlenkednek, a városokat és a falvakat
török portyázó seregek dúlják, és Hunyadvár is közvetlen veszélybe
kerül – benne Szilágyi Erzsébettel és a hétéves Hunyadi Lászlóval.
Noha az adott szó megtartásának és riválisai vonakodásának
köszönhetően Hunyadi János és öccse, Iván megkapja a szörényi
bánságot, és így a lehetőséget az al-dunai határvidék, a török legfőbb
felvonulási területe megvédésére, Hunyadinak választania kell: a
családja és saját birtokai, vagy az ország biztonsága, a török
megállítása a fontosabb. És ez a választás nagyon nehéz…
 Gold Book

Copyright © Bán János, 2010

Szerkesztette: Békési József

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Borítókép: Oszlopfő, a lovagterem első oszlopáról Hunyadi

czímerrel. Magyarország Műemlékei első kötetének 89. ábrája (részlet)
ISBN 978 963 426 182 7

Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

 Id. Csengery Attila doktornak. Egy igaz embernek.

Amikor már nincs hová hátrálni, nem marad más, csak

szembefordulni az ellenséggel, és megküzdeni vele…

A magyarok a belső viszályok miatt, míg kölcsönösen kitöltötték

egymáson rablási és gyilkolási kedvüket, sem a hazával, sem a
fenyegető veszéllyel nem törődtek, és saját javukkal sem gondolva
inkább engedtek a töröknek, mint honfitársaiknak.
BONFINI

Egyetlen férfit termett az a kor, s ha az sem lett volna, annak a

szörnyű felfordulásnak idején, senki előtt nem kétes, hogy már régen
vége lenne nemcsak Magyarországnak, Ausztriának s a németeknek,
hanem az egész kereszténységnek is.
BONFINI
 „Ős Napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,
Kegyetlennek, de ki elvérzik
Egy gondolaton.
Ős Napkelet ilyennek álmodta:
Merésznek, újnak
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsitónak,
Nyugtalan vitéznek,
Egy szerencsétlen, igaz isten
Fájdalmas, megpróbált remekének,
Nap fiának, magyarnak.”

ADY ENDRE
Én nem vagyok magyar?
 Tartalom

Első fejezet 9
FÖRGETEG KÉL
Második fejezet 58
SZÁSZSEBES OSTROMA
Harmadik fejezet 98
LEJÁR AZ ESZTENDŐ
Negyedik fejezet 142
BUDAI HARANGOK
Ötödik fejezet 181
JÁNOS BÁN
Hatodik fejezet 228
KÉT NAPKORONG
Hetedik fejezet 261
HOLTAK SEREGE
Nyolcadik fejezet 305
VISEGRÁD
Kilencedik fejezet 344
KÉT MAGÁNYOS EMBER
Tizedik fejezet 381
A VERES VÁNKOS
 Kedves Olvasó!

Akik kezdetektől fogva nyomon követik a Hunyadi-sorozat

történetét, jól tudják, hogy ez a vállalkozás a tervekben szerényebb
terjedelműnek indult, mint amivé végül kiforrta magát. A harmadik
kötet, és a most megjelent negyedik rész is alig néhány esztendő
eseményeit foglalja magába.

Felmerülhet a kérdés: mikor érünk így a történet végére?

Az 1437-44 közötti esztendők meglátásom szerint a

legtanulságosabb évek ebben az eposzi történetben. Ezek az esztendők
érlelték meg az elhatározást Hunyadiban, ezek az esztendők alakították
engedelmes katonából a nemzet sorsát kezébe vevő kormányzóvá.
Kérlek tehát, Kedves Olvasó, bocsásd meg, ha hosszan időzök ebben a
korban. Bár a leggyakrabban elhangzó vélekedés szerint bármilyen
hosszú lehet a sorozat, a lényeg, hogy jó legyen, azért a magam részéről
szükségesnek tartom leszögezni, hogy az elkövetkező kötetekben –
ahogy a sorozat kezdetén is – nagyobb léptekkel haladunk majd
Hunyadi János élettörténetében.

Remélem, amikor e hömpölygő mesefolyam a végéhez ér, és teljes

egészében tárul mindannyiunk elé e középkori tablófestmény megannyi
részletével, egyetértesz velem, hogy érdemes volt megismerni e
sorsfordító esztendők eseményeit…

Bán Mór
2010. október 10.
 Első fejezet
FÖRGETEG KÉL

1.
HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1438 NYARA
A fiú hétévesforma lehetett. Barna képű, vézna kölyök volt, szinte
elveszett a csontos, csupa izom harci mén nyergében. Gyermeksisakja
alól kilógó szalmaszín haja a homlokába hullott vágta közben, de a
tincsek sárga függönye mögül eleven, fürkész tekintet villant a
félhomályban.
Aprócska gyermek létére magabiztosan, combja egyetlen
szorításával szökelltette előre az állatot a szélső fák vonaláig. A lombok
itt még takarták őket. A fiú óvatosan előrehajolt, apró szablyáját
keresztbe fektette a nyeregkápán, s kilesett az ágak közül.
– Ahun gyönnek, bátya! – suttogta. – Már a szentandrási révnél
dübörögnek! Hallod-e?
Szilágyi Mihály talpasebzett medveként bosszúskodott a bajsza
alatt:
– Bár ne hallanám, te Lackó! Borsódzik a hátam belé! Itt lesznek
rögvest!
– Úgy-e, bátya!
– Ők lehet, de mink nem! Eleget leskelődtünk, indulás vissza!
De Hunyadi Lackó csak a fejét rázta.
– Látni akarom őket!
Szilágyi szentségelt, megragadta a fiú lovának kantárját, ám Lackó
szemének egyetlen villanása elég volt ahhoz, hogy eleressze inkább.
Mint a jég csillanása a fáklyafényben! Amit ez a keményfejű kun kölök
a fejébe vesz, azt onnan ki nem veri senki és semmi!
– Ha apád idehaza lenne, alaposan eltángálna ezért!
– Csakhogy apám nincsen idehaza, igaz-e! – vont vállat Lackó, s
megint kilesett a fák közül.
Szilágyi magában füstölgött.
 Hát persze hogy nincs! Esztendők alatt alig akadt pár hónap, amit
Hunyadi János az otthonában töltött volna. Mindig eszi a fene
valahova! Itáliába, Csehországba, Morvába, Némethonba, meg az
istennyila tudja, hova! Esztendőkig Zsigmondot kísérgette, most meg
azt a tejfelesszájú Albertet, hogy vinné el azt is az ördög oda, ahová
való!
– Mennyien lehetnek ezek, bátya? – kérdezte Lackó. – Reszket a
föld, ahogy közelednek…
Szilágyi legyintett.
– Többnek tűnik, pedig csak portyázó akindzsi csapat lesz ez!
Beszáguldják a környéket, gyújtogatnak, fosztogatnak, aztán inalnak
vissza a fősereghez. Legfeljebb kétszáz lovas, nem több! De nekünk az
a kétszáz is túl sok!
Nem ok nélkül aggódott Szilágyi. Embereit jóval hátrébb hagyta, az
alpestesi mezőn. Bizony, ha itt és most bármi baj történne…
De Lackó már nem figyelt rá. Megtörölte homlokát a míves
gyermeksisak pereme alatt, aztán egy lépéssel még előrébb nógatta a
hátasát. A mén feje kibukkant a fák közül.
– Látni akarom őket, bátya!
Szilágyi dühöngött még kicsit, de csak az illendőség kedvéért,
legbelül némi büszkeségféleség dagasztotta a mellkasát.
– Jól van! De ha már láttuk őket, itt se vagyunk, érted-e? Illa berek,
nádak, erek!
– Úgy lesz! – bólogatott Lackó.
Hunyadon mindenki úgy vélte, hogy mióta a fiúcska kigyógyult az
örökös lázkórból, igen gyors fejlődésnek indult. Vézna volt még, az
igaz, de folyton sápatag képe kezdett már kirózsásodni az éles hegyi
szelekben, a havasok napsütésében. A régente oly komor gyermekarcon
mind gyakrabban terült szét csibészes vigyor. Erőben is gyarapodott:
Kupsa hóhérpallosát ugyan még nem bírta el gyenge keze, de a lándzsát
már messzire hajította, s az íjat is derekasan megfeszítette. Lám, ez a
könnyű kun szablya is, mily szépen a tenyerébe simul!
– Közelednek, bátya!
Szilágyi a biztonság kedvéért elővonta buzogányát – végtére is
istentelenül gyorsak ezek az átkozott akindzsik! Ha mégis észreveszik
őket, ahogy emitt leselkednek az árokparton, itt teremhetnek, mielőtt
kettőt találnak pislogni, s akkor aztán…
 Kétszáz szedett-vedett könnyűlovas, mormolta maga elé Szilágyi
Mihály. Bár, ahogy dübörögnek, a végén még csak többen lesznek az
átkozottak!
Az előremenesztett kémlelők jelentették, hogy az akindzsi csapat
sebes vágtában közeledik Déva felől. Annak a nagyobb török seregnek
lehettek ezek a részei, amelyik Szörényvárnál tört be az országba, hogy
villámgyorsan végigperzselje a Temes-melléki részeket. Az erősített
várakat, városokat persze kikerülték: Karánsebes, Zsidóvár, Lúgos, s
maga Déva is megmenekedtek, de egész Temesvár külső városáig majd
minden falut felprédáltak, férfiait felkoncolták, asszonyait, gyermekeit
rabszíjra fűzték.
A fősereg azóta bizonnyal hátrál kifelé az országból, hogy
mihamarabb Havaselvére terelhessék a foglyokat a zsákmányolt
kincsekkel egyetemben. Az akindzsik azonban még beszáguldják Dél-
Erdélyt, egész Gyulafehérvárig, Hunyadig, Enyedig…
Isten úgy döntött bizonnyal, hogy megpróbáltatásoktól terhes
éjszaka várjon ma minden sorsűzött magyarra!
De csak jöjjenek azok az átkozott akindzsik! Szilágyi sebtiben
összekürtöltette a hátszegi és boldogasszonyfalvi kenézeket, meg a
várban maradott vitézeket. Négyszáz jó fegyveres állja útját a gyülevész
hordának, ha túlontúl közel merészelnék tolni a pofájukat! Százan máris
itt gyakorlatoztak közülük az alpestesi mezőn…
– Néked tán mégis jobb volna visszanyargalni Alpestesnek, te
Lackó! Húgomasszony megnyuvaszt, ha megtudja, mily közel
merészkedtünk a veszedelemhez!
– Csakhogy anyámasszony nem tudja meg! – vigyorodott
nagybátyjára Lackó. – Mert akkor mindketten nagy bajban lennénk,
úgy-e?
A szeme ravaszkásan csillant.
– Én biztosan hallgatni fogok!
Szilágyi a fejét ingatta. Ez a kölök egyre szemtelenebb!
– Látni akarom őket! – ismételte Lackó. – Még sosem láttam
törököt!
– Minek siettetni az elkerülhetetlent? Láthatsz még életedben annyit,
meg is unod számlálni majd! – Szilágyi arról ezúttal is bölcsen
hallgatott, hogy évekkel ezelőtt a csecsemő Lackó biz' láthatott már
eleven törököt, a Malomvíz jeges habjaiban lapulva, csak épp nem
emlékezik rá. Hála legyen ezért a magasságos Istennek…
A fiú hátasa nyugtalanul kapálta a füvet, s füle meg-megrezzent,
ahogy az országút felől jövő tompa, távoli dübörgésbe acél csendülése
vegyült.
– Itt vannak, ni!
Vágtatva közeledtek a Cserna-kanyarulatban.
Lackó tátott szájjal bámulta a szürkületből kibontakozó csapatot.
Fáklyák lobogtak a bíbor égbolt előterében, ahogy a mocskos köpenyes
lovasok előszáguldottak a part felől, s hatalmas port kavarva az
országútra kanyarodtak.
Jöttek, egyre csak jöttek: szakállas, turbános akindzsik,
szőrmekucsmás oláh lovasok, hosszú lándzsás trákiaiak meg tar fejű
anatóliai haramiák. Egyre többen dübörögtek az országúton,
handzsárjaikon, harci szekercéik élén vörös fáklyafény villogott.
Lackó bámulta őket.
Jöttek, egyre csak jöttek: a lovas hadnak csak nem akart vége
szakadni.
– De hisz ezek… – hebegte a fiú. – Ezek rengetegen vannak, bátya!
Többen tán kétszáznál!
Szilágyi sápadtan bámulta őket.
Voltak azok két-háromezren is…
És még mindig jöttek. Egyre csak jöttek!
Az akindzsik mögött vagy ötszáz csetedzsi vágtatott elő, s
nyomukban ezer könnyűvértes, kerek pajzsos szpáhi közeledett.
– El innét, az istenért! – mormolta Szilágyi. – Most aztán már eleget
láttunk!
A fiú ezúttal nem ellenkezett, összeszorított szájjal nógatta hátra a
hatalmas mént.
– Miért vannak ennyien, bátya? – Megfordította a lovát, Hunyad
irányába.
Szilágyi nem válaszolt, csak izgatottan pislogott a fáklyaerdő felé,
azt vizslatva, nem fedezték-e fel máris őket.
– Miért vannak ezek ennyien? – kérdezte újra a fiú.
– Hogy miért? – Szilágyi Mihály megragadta Lackó lovának
kantárját. – Azért, fiam, mert ez nem egy portyázó csapat!
Az úrfi utoljára még hátrasandított.
 – Ez bizony a török fősereg maga!
Vágtatni kezdtek Alpestes irányába, hogy riasszák az ott várakozó
katonákat. A dübörgő, lángokkal érkező török hadból ekkor vált le egy
legalább másfél ezer fős egység.
A nyomukban száguldottak egyenest, Hunyad felé.

2.
– Egész Déváig lángol az ég alja – suttogta a nagyasszony. A vár
fokán állott, a Buzogány-torony omlatag bástyáján, a félbemaradt
toronytető gerendáinak támasztva hátát. Onnét figyelte az erdőkön túl
vöröslő horizontot. Valahol a fák homály-fala megett, messze túl a
tikkadt mezőkön, túl a Cserna sárzsombos kanyarulatain, valahol a
Maros partján vad török portyáz megent! Most épp Gyertyános és
Dédács környékén lobbantak fel a legújabb lángoszlopok… Falvak
égnek, pernye kormolja az indigókék nyáresti égboltot, s szinte ide
hallatszik a férfiak és nők jajveszékelése…
– Vajon erre jönnek-é?
Szilágyi Erzsébet sápadtan fürkészte a felparázsló messzeséget.
Dönteni kell, megint dönteni… Mindenki az ő parancsolatjára vár,
mindenki az ő arcát lesi most is. Nem mutatkozhat vonásain rettegés,
még ha jeges ujjakkal facsargatja is szívét a félsz…
– Mi az óhajod, nagyasszonyom?
Mészáros István, Hunyad várnagya megélt már számos török
betörést, most sem remegett a hangja, ahogy beledörmögött a feszült
csendbe. Nyugodalmasan várt a nagyasszony háta megett, csak kérges
tenyere simult szablyája markolatára oly szilaj erővel, mintha máris
iramodna inkább a portyázok feltartóztatására ahelyett, hogy itt lesi,
merre hömpölyög tovább a vörös vihar.
A nagyasszony fejfedőjét meglibbentette az esti szél, elcsigázott
szemében a messzi tűzoszlopok tükörfénye ragyogott vészjósan.
– Amíg a bátyám vissza nem tér a felderítőkkel, jobb lesz mindenkit
visszahívni a várba! – sóhajtotta nagy sokára. – Csupán csak az
óvatosság kedvéért…
– Úgy lesz, asszonyom – hajtott fejet a vén Mészáros. – Azért az
ágyúkat megtöltetem, engedelmeddel. És felsorakoztatom a
számszeríjászokat is, éjjeli őrségbe a falakra. Csupán csak az óvatosság
kedvéért…
Erzsébet bólintott. Fojtogatón forró nyári este volt, szellő sem
rezzent a földből párálló melegben. Homlokán verejtékcseppek
gyöngyöztek, szemét nem tudta levenni az Isten mélykék ecsetvonásait
az égboltról sebesen eltüntető láng-derengésről.
Erősnek maradni!
Kell most erősnek maradni! Kell! Erősnek maradni, még ha majd
össze is esik a fáradtságtól! Minden az ő gyenge, asszonyi vállait
nyomta: a számadók szűnni nem akaró panaszai, a jobbágyok örökös
zsiványsága, a beszolgáltatás megszervezése, az adóaranyak kisajtolása
a Hunyadi-birtok kenézeitől, a gyulafehérvári püspök mind
ellenségesebb zaklatásai, tulajdon bátyjának végeérhetetlen sirámai a
gyarapodó sereg gyakorlatozásairól, a pénzszűkéről, és persze…
Jankó távollétéről…
Mintha ő maga nem tudná…
Mintha ő maga nem szenvedné hiányát…
S most megint: török fosztogatók közelegnek… Most megint:
gondoskodni kell mindenről, mindenkiről, parancsokat adni, szervezni,
intézkedni, lelkesíteni, s közben egy pillanatra sem mutatni a fáradtság,
a félsz legcsekélyebb jelét sem…
Hol vagy most, én Jánosom?
Miért nem vagy itt, amikor…
Szilágyi Erzsébet letörölte homlokáról a verejtékcseppeket.
A várnagy már elsietett, de az asszony pontosan tudta, hogy
Catherina, a kis Lackó nevelőnője, s még néhányan szobalányai közül
ott várakoznak mögötte, s további parancsait várják.
Lackó…
A rossz érzés alantas igyekezettel szivárgott vissza lelkébe.
– Hol van a fiam?
A leányok összerezzentek.
– Hol van Lackó fiam, Catherina? Azt kérdeztem, hol a fiam?
– Nem láttam még visszajőni, úrnőm…
Szilágyi Erzsébet metszőn rámeredt. A szíve hevesen kalapált, kezét
hasára szorította.
– Hogy érted azt, hogy nem jött vissza?
– Hát úgy, hogy kilovagolt Mihály úrral…
 Erzsébet nagyot nyelt. Érezte, hogy a kétségbeesés könnyei
tódulnak szemébe.
– A lelkére kötöttem annak a félnótás bátyámnak, hogy ki ne vigye a
várból! Mégis kivitte hát?
Catherina nem mert felnézni rá.
– Én mondtam, hogy ne vigye! Hogy sehová ne vigye! De hallgat is
az rám!
Erzsébetnek meg kellett kapaszkodnia a torony gerendáiban. Kérlek,
Istenem, csak ezt ne!
– Látta őket valaki? Hívd azonnal Thuz Osvátot! Megkeressétek
őket azonnal! Eriggyetek már, eriggyetek!
Catherina rohant lefelé a lépcsőn, s a cselédek követték. Szilágyi
Erzsébet egyedül maradt a Buzogány-torony épülő bástyafokainak
támaszkodva.
Egész testében remegett.
Nem lesz semmi baj… Nem lesz semmi baj…
Nyugalom!
Nem veszítheti el most a fejét! A vár és a falu népének szüksége van
most rá! Biztosan itt kódorog az a fiú, valahol a vár környékén… Itt
lesz mindjárt a falak közt, oltalomban… Az én Lackóm… Kicsi fiam…
nem lesz semmi baj…
A nagyasszony, Hunyadi János úr távollétében fél vármegye ura és
parancsolója szaggatottan kapkodott levegő után… Nyugalom…
Nyugalom…
De immár a kicsire is átragadt a szívét szorongató, emésztő félelem:
a magzat hatalmasat rúgott méhében.
Szilágyi Erzsébet meggörnyedt a fájdalomtól. Csak ne most… Jaj,
csak ne most!
Annyi évig hiába vágyakozott erre a gyermekre, s most, hogy a
kilencedik hónapnak is a vége felé közeledett, hirtelen felrémlett előtte:
mi lesz, ha éppen ma éjjel akar megszületni?
Éppen ezen a baljós, forró éjjelen?
Kezét domborodó hasára szorítva a lépcső felé botorkált. Szédült.
A fájdalom újult erővel döfködte belül.
A lángoló derengésben a torony köveké hulló vér rémisztően
feketének tűnt…
 3.
SZÁSZSEBES, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1438 NYARA
– Márpedig minket beeressz! Tüzes Orbán mestert keressük!
A strázsa kelletlenül végigmérte az érkezőket. Sehogy sem tetszett
neki, ahogy egyikük, ez a hetyke fiú, sárga pej lova nyergéből
ráripakodott. Egyszerre tűnt apródfélének s finom beszédű deáknak,
ugyanakkor lappangott benne valami a katonaemberek vérszomjas
türelmetlenségéből is. Vékony, beesett arca, hullámos, szépen fésült
haja, finomposztó öltözéke éles ellentmondásban állottak az oldalán
függő, ezüstdíszes markolatú szablyával és a selyemövébe tűzött
velencei tőrrel. A szeme lázasan ragyogott, ahogy a strázsa válla fölött
belesett az Öreg-kapu rácsai között.
– Meg kell találnunk Tüzes Orbán mestert! Nem érted? Hol leljük
őt?
A társa ezalatt csöndben figyelt. Ez amolyan külföldiféle lehetett,
olaszos gúnyában, csípőre tett kézzel várakozott. A kapuőrző egyre csak
a fejét rázta.
– Ha rám hallgattok, eltágultok innét, amíg tehetitek, ifiurak! Nem
látjátok, hogy kifelé tolong mindenki? Hát nem hallottad a hírt? Menten
a falak alatt a török!
A szótlanul várakozó Thuz János Filipesi deákra pillantott, s
tekintete mintha csak azt mondta volna: No, ugye, megmondtam én!
Filipesi ügyet sem vetett rá.
– Lássad, jóember, nekünk meg kell találnunk azt az Orbánt, mielőtt
még… Ejh, eressz be minket, ostoba!
A strázsa megvetette a lábát, s alaposan megmarkolta alabárdja
markolatát.
– Aztán mi dolgotok Tüzes Orbánnal?
A deák egy gyűrött pergament húzott elő dolmányából.
– Hunyadi János úr parancsolatjára kell megkeresnünk őt! Eressz,
míg szépen van dolgod!
Hunyadi János úr parancsolatjára? A szász sietősen hátrébb lépett.
Az mindjárt más! Hunyadi János úr nevének errefelé jó csengése volt,
hasonlatos a frissen vert körmöci aranypénz csengéséhez. Mióta a
nagyúr egyre-másra rendel ágyúkat, erős szekereket a szászsebesi
ágyúöntőmesterektől, céhesmesterektől, azóta a parancsolatjával
érkezőkkel nemigen ellenkeztek ebben a városban.
– No, akkor csak próbáljátok átverekedni magatokat a tömegen! –
javasolta békülékenyebb hangon a strázsa. – A vártemplom északi falán
túl, a Jakobskapelle melletti utcácskában találjátok a mihasznát!
Filipesi Albert komoran bólintott, s már nógatta is befelé a lovát,
félrelökve Thuzt az útból.
A közeledő éjszaka ellenére Szászsebes városa felbolydult
méhkashoz volt hasonlatos. A Siculorumgassén, a város főutcáján
megrakott társzekerek torlódtak össze, s a máskor oly nyugodt szász
polgárok torkukszakadtából üvöltve igyekeztek előrevergődni a nyugati
vagy az északi kapuk irányába. A szekereken bútorok, ruhaneműk,
lepedőkbe kötött óntányérok, drága kelmék tornyosultak: minden, amit
a városlakók nagy sietősen össze tudtak szedni, hogy magukkal vigyék
Gyulafehérvárra, Enyedre, vagy éppen Brassóba. A rémület gyorsan
úrrá lett az embereken a török közeledtének hírére.
Futni!
Futni innét, mielőtt nem késő!
A fáklyák fényében összemosódó, félelemtől eltorzult arcok a
Végítélet eljöveteléről szóló festményeket idézték fel a két jövevény
előtt.
Thuz összehúzta maga előtt köpenyét. Éppen most kellett, hogy
Szilágyi ideküldje őket! Éppen most, hogy az Erdélybe betörő török
fosztogató seregek már a város környékén portyáznak! Éppen most,
amikor minden istenfélő lélek megerősített várakba, jól védhető
erődítmények falai közé kívánkozik! Ők meg? Ők meg
keresztülvágtattak fél Erdélyen, csak hogy előkerítsék ezt a Tüzes
Orbán mestert…
– Merre? – kérdezte idegesen a deákot.
Filipesi unottan forgatta a fejét, de nem felelt. Ezt csinálta egész út
alatt: egyszerűen levegőnek nézte a sáfárt. Thuz tudta a neheztelés okát.
Nem mintha az ő hibája lett volna, hogy Catherina, a gyönyörű,
szende Catherina őt választotta, és nem a deákot! Mert hát hol van az
megírva, hogy az olasz leány csak Filipesié lehet? Igaz ugyan, hogy
Szilágyi Erzsébet nagyasszony éppen azzal a nem titkolt szándékkal
hozatta messzi Milánó városából Hunyadra, hogy „kárpótolja” a deákot
szerencsétlen Giuliettája haláláért. Igen ám, de Catherina nem Giulietta
volt! Neki ugyan nem kellett Albert deák! Annál inkább rajta felejtette a
szemét a drága kelmékbe öltözött sáfáron, aki tudvalévően Hunyadi úr
üzleti bizalmasa volt, maga is vagyonos ember.
– Mondd meg te! – förmedt rá a megszokott, pokróc modorában
Filipesi. – Végtére is, te vagy a mindent tudó nagyokos! Most merre
tovább?
Thuz valóban járt már itt néhányszor: hol megrendelést hozott az
ágyúöntőmestereknek, hol a Hunyadi-birtokok terményeit jött eladni a
Moldvába, Havaselvére induló kereskedőknek. De az összes sikátort ő
sem ismerhette.
Filipesi, látva a bizonytalanságát, gúnyosan elvigyorodott, lehuppant
lova nyergéből, s kötőféken vezetve indult szembe a tömegnek.
Thuz a fejét csóválta. Csak egyszer érjenek haza! Csak egyszer
szabaduljon meg ettől a goromba frátertől!
A bazilika és a városháza előtt hatalmas tömeg fogadta őket.
Meglepetésükre ez a tömeg jóval nyugodtabbnak mutatkozott, mint a
Siculorumgassén nyüzsgő, fejvesztett emberek sokasága.
– Hová is futnátok, barátaim? Jobb, ha mind itt maradunk a falakon
belül! – Zsoldosforma szónok harsogott egy szekér tetejéről,
mennydörgő hangon igyekezve nyugtatni a népet.
– Hisz erős falak ezek! Kibírnak egy ostromot, higgyétek el! Miért
is futnátok?
A tömeg felmorajlott. A szónok egy jókora, kétkezes pallosra
támaszkodva kiabált tovább.
– Gondolkodjatok, barátaim! A török már oly közel jár hozzánk,
hogy aki most, éjnek közeledtével elhagyja a várost, az bizonyosan az
akindzsik zsákmányául esik! Miért is futnánk? Vannak fegyvereink! A
falakon ágyúk! A portyázók elkerülik a jól védett falakat!
Kétségtelenül katonaember volt, vasalt, vallon csizmában, széles
övvel derekán. Mondatról mondatra győzte meg a tömeget, s ennek
eredményeképpen mind többen gyűltek a bazilika elé. Jöttek a Felső-
kapu felől, a Petrigassén, jöttek az Északi-kapu felől, jöttek a
Csizmadia-torony irányából, jöttek a város minden részéből. Egyre
többen szorongattak fegyvert a kezükben: pallost, alabárdot, pikát,
fejszét, kardot.
Thuz szíve elszorult a látványtól. A falakon túl már lángolt az ég
alja. Közeleg a török… Rőt derengés csalja meg az éjszakát, mintha a
nap készülne kelni. Rőtek a falak, rőtek a rémült, elszánt arcok, rőt még
a föld is.
Filipesi intett neki, hogy kövesse. Átverekedték magukat a bazilika
előtt gyülekező sokaságon, s lovaikat maguk után vonszolva beléptek a
Szent Jakab-kápolna közeléből nyíló girbegurba utcácskába. Ez kifelé
vezetett, a megerősített falak kányába.
– Itt kell lennie valahol… – morogta Filipesi. – Megkeressük, és
már itt sem vagyunk!
Tetőtől talpig vasba öltözött lovas csörtetett el mellettük, nyomában
lihegő, alabárdos őrökkel. Az utcácska élesen baka kanyarodott. A
végében – fülsértő nyekergessél – egy kordén öblös ágyút gurítottak a
Schmiedturm, vagyis a Kovács-torony felé.
Thuz megtorpant.
Mi lesz, ha az ostromra készülő sebesiek bezárják a városkapukat?
Hogyan jutnak akkor ki innét? Itt rekednek, az ostromlott falak között,
ki tudja, meddig…
Hol van az az átkozott műhely?
– Igyekezz már! – förmedt rá Filipesi. – Nem bámészkodni jöttünk!
A távolban vészesen felmorajlott a mennybolt.

4.
– Orbán mestert keressük! Orbán mestert keressük!
Senki sem állt meg, hogy útba igazítsa őket. A szászok egymást
bátorítva tolongtak a zömök tornyok irányába.
Thuz és Filipesi deák az utca közepén tébláboltak, oda-odafordulva
a közeledő férfiak, nők felé, de azok csak taszigálták őket siettükben,
szitkozódva, amiért kerülgetniük kellett a lovaikat.
Thuz még sohasem érezte magát ilyen elveszettnek.
– Ide hallgass, te, Albert! Jobb volna eltűnni innét, amíg még lehet!
Majd visszajövünk Sebesbe, ha elmúlt a veszedelem!
Filipesi úgy bámult rá, mintha valami csúszómászót látna maga
előtt.
– Eriggy, ha akarsz! Én teszem, amit Szilágyi parancsolt!
– Ejh! Szilágyi nem sejtette, hogy jő a török! Senki sem tudhatta!
Ne légy már ily nyakas! Te is félted a bőröd, ne tagadd!
 A deák arcán gúnyos, megvető fintor suhant át, kezét csípőre tette,
úgy mérte végig a sáfárt.
– Hiába viselsz te kardot, Feuer Júda! Hiába viselsz te magyar
gúnyát! Megmaradsz te akkor is annak, ami mindig is voltál! Egy
gyáva…
Elhallgatott, dühében lenyelve a mondat végét, és elfordította a fejét.
– Gyáva minek? – veresedett el Thuz. – Mondd csak ki! Gyáva
zsidónak, igaz-e?
– Hagyj nekem békét! – legyintett bosszúsan a deák. – Ha inadba
szállott a bátorságod, fuss csak vissza Hunyadnak! Én elébb
megkeresem Orbán mestert!
– Vagyok olyan bátor, mint tenmagad, Filipesi Albert! Ha innét
valahogyan kikeveredünk, be is bizonyítom neked, ha ugyan ki mersz
állni velem!
– Veled? Te…
A deák megragadta Thuz csipkés nyakdíszét, és maga felé rántotta.
– Amikor csak akarod!
Közvetlen közelről bámultak egymás szemébe: mindkettejük
szembogara parázslott a belső tűztől.
Filipesi undorodva ellökte magától a sáfárt, s ugyanazzal a
lendülettel grabancon kapott egy mellettük elrohanó papocskát.
– Állj csak meg, barátom!
A pelyhedző állú legény a domonkosok csuháját viselte. Rémülten
villantotta rájuk tekintetét.
– Mit akartok tőlem?
– Orbán mestert keressük! Ismered-é, mondd?
A szerzetes lihegve vergődött egy pillanatig a markában, de aztán
látta, nem szabadulhat egykönnyen.
– Tüzes Orbánt?
– Azt, éppen! Ismered?
– Mint a rossz pénzt!
– Akkor vezess hozzá minket! – Filipesi eleresztette, Thuz meg egy
ezüstöt nyomott a markába.
– Úgy értitek, urak, hogy most?
– Most hát! – csattant fel a deák.
– Megvesztetek? Hát nem látjátok, hogy a török…?
– Ne szájalj! Vezess minket Tüzes Orbánhoz, ha mondom!
 A csuhás remegve bólintott. Vörhenyes képe lángolt a félelemtől.
– Nem idevalósiak vagytok ti, urak! – jegyezte meg hátrafordulva,
amikor görnyedten megindult az utca vége felé.
Thuz végigpillantott magán: való igaz, a szászok szürke, egyszerű
öltözékéhez képest kirívónak, hivalkodónak tűnt a drága breszüli
nyakdísz és a sárga csizma szárán fityegő ezüstcsengettyű. Csak az
vigasztalta, hogy Filipesi deák is hasonlatosan páváskodó benyomást
keltett: amióta Catherina kegyeiért folyt kettejük között a vetélkedés, a
deák minden összegyűjtött vagyonkáját bécsi posztóra költötte.
A domonkos megtorpant egy düledező ház előtt.
– Ez volna az? – Filipesi ujjai önkéntelenül is tőre markolatára
fonódtak. – Itt lakik?
– Itt. De ha egy csepp eszetek is van, urak, nem háborgatjátok Tüzes
Orbánt!
A következő pillanatban elsuhant valami a fejük felett. Mindhárman
behúzták a nyakukat. Egy lángoló nyílvessző csapódott a szomszédos
ház ablakzsalujába.
– Jézus Krisztus sebeire! – sápadozott a csuhás. – Itt vannak! Itt
vannak a törökök!
Thuznak a térde is beléremegett a felismerésbe.
Máris?
Máris lövik a várost?
Hogyan jutunk ki akkor innét?
Újabb sziszegés, újabb becsapódás. A tüzes nyílvessző
lángnyelvecskéje mohón nyaldosni kezdte egy közeli ház tetőgerendáit.
Az esti égboltot nemsokára hullócsillagokként alásziszegő, süvítő
nyilak csíkjai világították be. Néhány pillanattal később lángra lobbant
pár ház tetőzete.
A szászok a falakhoz húzódtak. Nem messze Thuztól és a deáktól
egy hájas asszonyság kapott a torkához. A lángoló nyílvessző átütötte a
gégéjét, felgyújtva a főkötő alól kibomló őszes haját. Odaugrottak
ugyan néhányan, de az asszony torkából vértől gurgulázó, sipító hang
tört fel. Már nem segíthettek rajta.
Filipesi visszafordult a kapu felé, és teljes erejéből megdöngette.
A kapu nyikorogva kitárult. A deák már lódult is befelé.
 – Jaj, kegyelem fejemnek! Én oda be nem megyek! – hányta magára
a kereszteket a domonkos, de Filipesi megragadta a csuháját, és maga
után vonszolta a kapubejáróba.
– Ha segítesz megkeresni, kapsz tőlünk még egy ezüstöt!
– Nem kell nekem az ezüstöd, uram! Eressz inkább, könyörgöm!
A ház nyirkosnak és elhanyagoltnak tűnt. Már a kapubejáróban
dögletes bűz csapta meg az orrukat.
– Mi az isten csudája rothad itt?
– Salétrom, kén, puskapor, meg ki tudja, miféle ördöngös sarak bűze
ez, urak! – suttogta a domonkos. – Odalenn van az a sarlatán, a
pinceteremben! Ott, a műhelyében találjátok! Én majd idekünn várok!
Filipesi nem érte be ennyivel, maga után húzta a fiút lefelé a
lépcsőn.
– Egyedül lakik itten Orbán?
– Mint az ujjam! Csak nem képzeled, hogy akad emberfia, aki
megosztaná véle e hajlékot? Mióta a felesége meghalt, kerüli mindenki,
akár a leprást!
Filipesi magában káromkodott. Még csak ez kellett! Mi az ördögöt
akarhat egy ilyen sátáni figurától Hunyadi János? A csuhás felemelte a
kezét.
– Csak óvatosan, urak! – suttogta. – Nézzetek a lábatok elé!
Üvegszilánkon, döglött patkányok tetemein és átnedvesedett
lőporkupacokon bukdácsoltak tovább. A lépcső alján aztán elébük tárult
a hatalmas pincehelyiség.
A boltíves terem végében jókora fémolvasztó kemence ontotta
pokoli fényét és elviselhetetlen hőségét. A falaknak támasztva
fegyverek tucatjai sorakoztak, hosszú szakállas puskák, alabárdok,
számszeríjak, s néhány szétrobbant ágyúcső is. A magasból
csörlőláncokon egy gigászi bombarda függött.
Az alatt pedig ott hajladozott maga Tüzes Orbán, kezében izzó végű
vaskampóval.
Félmeztelen óriás volt, a legszélesebb vállú, legvaskosabb karú
ember, akit Thuz valaha látott. Deréktól fölfelé mintha minden izma a
sokszorosára növekedett volna, csakhogy ez a roppant felsőtest
szánalmasan rogyadozó, pipaszár lábakon egyensúlyozott. Akár egy
torzszülött: mellkasa, mint roppant hordó duzzadt, s e hordó
csontdongáin roppant izomkötegek csillogtak a kemence tűzfényében.
Busa feje túlérett tökként illegett nyakán, s eme üstököt vörös
szemöldök-erdő és lecsüngő harcsabajusz tette még ijesztőbbé. Oly
elmélyülten piszkált valamit a kemencében, hogy meg sem hallotta a
jövevények érkezését.
Filipesi deák megköszörülte a torkát.
– Orbán mester?
Az óriás megpördült, s őrülten villámló tekintetét az érkezőkre
szegezte. Kezében fenyegetőn előremeredt az áttüzesedett vaskampó.
– Kik vagytok? Hogy kerültök ide?
Thuz hátrált egy lépést a deák mellől, de beleütközött a lépcső
aljába.
– Téged keresünk, Orbán mester!
– Itt a török! – vágott közbe sürgetően a csuhás. – Már tüzes nyíllal
lövik Sebest!
Orbán mester összehúzta szemöldökét, de a tüzes vasat egy
pillanatra sem eresztette le maga elől.
– Mi közöm nékem ahhoz? Azért vannak a falak, hogy odakinn
tartsák a pogányt!
– Minket Hunyadi János úr küldött – mondta Filipesi deák.
Thuz magában fohászkodott, hogy mihamarabb eltűnhessenek már
innét, s ne legyen szükség hosszas győzködésre.
– Azt üzeni néked, Orbán mester, hogy téged haladéktalanul
szolgálatába fogad!
Az óriás elvigyorodott.
– Szolgálatába? Hát ennyire nagy szüksége volna a ti uratoknak az
én ágyúimra?
– Azt izeni néked Hunyadi János, hogy rögvest jöjjél Hunyad
várába, ahol Szilágyi Mihály úrtól megkapod sürgető parancsait.
Tüzes Orbán egész közel lépett hozzájuk, és – bár Thuz és Filipesi
maguk sem voltak törpék –, úgy bámult le rájuk, mint a porban fetrengő
pondrókra. Mindazonáltal, bármily robusztus jelenség volt is, Thuz úgy
vélte, pipaszár lábai menten összerogynak a roppant felsőtest súlya
alatt.
– Rögvest? Csakugyan rögvest? – röhögött a mester. – No és
aranyakat küldött-e nékem az a híres Hunyadi uraság?
Filipesi elsápadt.
– Aranyakat?
 – Aranyakat hát! Csak nem képzeled, hogy szép szóra itt hagyom a
műhelyemet ezeknek a tetves szászoknak? No, ki vele, kölyök! Hol
vannak az aranyak? Ha pénzt nem hoztatok, hát táguljatok innét, amíg
jól van dolgotok!
– Nálam vannak aranyak! – tolta féke a deákot Thuz, és
sokatmondóan az övéhez érintette kezét. – Sok-sok arany! Bizonyára
megegyezünk, mester uram!
– Mennyi? – recsegte Tüzes Orbán, s erdősűrűségű veres
szemöldöke felszaladt a homloka közepére.
– Száz arany!
A mester vicsorgott: hatalmas, fehér agyarai fenyegetőn csillogtak a
tűzfényben.
– Száz? Csak száz? Minek néztek ti engem, kutyák? Ki innét!
Előrelendült a tüzes vassal, de mielőtt az átizzott rúdhegy elérte volna
Thuzt, Filipesit, vagy éppen a domonkos barátot, odakintről
nyugtalanító, tompa morajlás kélt, s nyomban utána rémült sikolyok és
üvöltések visszhangja szűrődött a pincébe.
– Hát ez meg micsoda? – torpant meg Tüzes Orbán.
– Az imént mondtam – vinnyogta nyakát behúzva a csuhás. – A
török itt van már, a falak alatt!
A fegyvermester úgy bámult rájuk, mintha most látná őket először.
– A török?
A tüzes vasat átlendítette baljába, jobbjába pedig felkapott egy
irdatlan pörölykalapácsot az üllő mellől.
– Majd megnézem én magam!
A jövevényeket félretaszítva, öles léptekkel felrohant a lépcsőn.
Azok hárman alig győzték követni.
Odakinn, az utcán már elszabadult a pokol.
Az éjszakába forduló égbolt fekete kárpitjába nyílvesszők öltöttek
tüzes szálakat, keresztbe-kasul. Valahonnan, az Alsó-kapunál
behatolhatott a városfalak közé néhány fosztogató akindzsi, mert abból
az irányból sikoltozó, észvesztve menekülő szászok rohantak a bazilika
felé. A másik irányban, a Csizmadia-torony közelében már hatalmas tűz
lobogott: a gyújtónyilaktól lángra kapott házak fojtogató füsttel égtek –
biztosnak tűnt, hogy nemsokára az egész negyed a lángok martaléka
lesz.
 Orbán mester a földhöz érintette a pörölykalapács fejét, s beleköpött
kérges tenyerébe.
A következő pillanatban a girbegurba utcácska végében felbukkant
két vágtató akindzsi. Mindkettejük kezében véres szablya villogott.
Néhány fekete ruhás vénasszony próbált kitérni az útjukból, de a
törökök eltaposták őket lovaikkal.
Thuz ereiben megfagyott a vér.
Az akindzsik mámoros üvöltéssel, egyenesen feléjük porzottak.
Valahonnan a hátuk mögül puskalövés dörrent, de a golyó célt
tévesztett, s ártalmatlanul csapódott Orbán mester házának falába.
– Gyertek csak, gyertek!
A fegyvermester elvigyorodott. Fél kézzel a magasba lendítette a
pörölyt, s úgy forgatta meg a feje felett, mintha pehelyből lett volna, s
nem tömör vasból. Az elöl dübörgő akindzsi biztos lehetett benne, hogy
Thuzhoz, Filipesihez és a csuháshoz hasonlóan a félmeztelen óriás is
félreugrik majd az útjából. Csakhogy nem egészen ez történt.
Tüzes Orbán elhajolt az első török szablyája elől, aztán iszonytató
erővel lesújtott a ló koponyájára. A szürke anatóliai mén egyetlen
horkanás nélkül rogyott össze, ám lovasának sikerült az utolsó
pillanatban levetnie magát a nyeregből.
– De fürge vagy, az anyád hétszentségit!
Míg a fegyvermester szitkozódott, Thuz igyekezett megkerülni a
letaglózott állatot, nehogy az akindzsi elérje megsuhogtatott
szablyájával. Igaz, annak már nem sok ideje maradt fegyverét
suhogtatni, Tüzes Orbán ugyanis – hatalmas termetét meghazudtoló
fürgeséggel – megpördült, pipaszár lábai nevetségesen hajladoztak.
Aztán a pöröly máris újra alázúdult a magasból, véres péppé zúzva a
török koponyáját.
A nyomában vágtató másik lovas már nem tudta visszarántani a
lovát, csak annyit látott, hogy egy izzó végű vasrúd bukkan ki a mén
lobogó sörényéből, s egyenesen beleszalad a mellkasába. Égett hús bűze
csapta meg az orrát, de egy szemvillanásnyi időre az sem tudatosult
agyában, hogy az a saját húsának bűze. Csak azután érezte meg a pokoli
fájdalmat.
A fegyvermester diadalüvöltéssel húzta ki a vasat állatból-emberből,
közben gyermekméretű cipőjét beletörölte a kínok közt vergődő paripa
szőrébe.
 – Vagytok-e még, kutyák?
De az utcácska elcsendesült, nyoma sem volt újabb akindzsiknak.
Az Alsó-kapunál az imént betört vagy tucatnyi török lovas, de
mielőtt a többi követhette volna őket, a kaputorony strázsáinak sikerült
üggyel-bajjal leereszteniük a kapurácsokat, felnyársalva a befelé özönlő
rablók némelyikét.
Ez volt az utolsó kapu, amit leeresztettek.
Szászsebes falain túl tízezer török lovas dühöngött, s a gazdag
zsákmány reményében arra készültek épp, hogy egyetlen rohammal
törjenek be a városba.
Thuz János és Filipesi Albert deák, Hunyadi futárjai az ostromlott
városban rekedtek.

5.
A fiú hétévesforma lehetett. Barna képű, izmos kölyök volt, mégis,
szinte elveszett a csontos, csupa izom harci mén nyergében. Éjsötét haja
a homlokába hullott vágta közben, s a tincsek fekete függönye mögül
ragyogó szénszemek parázslottak az éjszakában.
Lélegzetelállítóan szép fiúcska volt: már-már angyali vonásain
fennkölt kifejezés ült. Finom ívelésű szemöldöke és vaskos, duzzadó
ajka az itáliai mesterek angyalfestményeihez tették hasonlatossá,
olyasfajta angyalokhoz, akik békét és megnyugvást hoznak e sokat
szenvedett földre.
Éppen ezért volt különös látvány a haragvó égbolt alatt a fiúcska
gazdagon díszített paripáján, amint az ezer és ezer acsarkodó akindzsi
között előrevágtatott Szászsebes falaihoz. Fejedelmi tartásban ülte meg
lovát. Vállára vetve a havaselvi Basarab-ház címerével díszített hercegi
köpeny lobogott, mellkasán a Societas Draconis saját magát farkával
megfojtó sárkánya tekergett. A vizesárkot elérve visszarántotta lovát, s
immár ügetve közeledett az imént leeresztett kapurácsok felé. Fején
ezüstös gyermeksisakot viselt, tollas forgóval, de a szablya, amit
nyeregkápáján keresztbe fektetett, már igazi, felnőtt fegyver volt.
Az ifjú Draculea herceg, Vlad Tepes vajda fia csodálkozó,
jóindulatú tekintettel figyelte az őrtorony fedezéke mögül vigyorgó
szász strázsákat. Ha egy kicsit előbb érkezik ide, a városkapuhoz, tán
még be is nyargalhatott volna azzal a néhány akindzsivel, akik áttörték
az alabárdosok hevenyészett védelmi vonalát.
– Draculea! Hátrébb onnét! – kiáltotta az Ali bég mellett közeledő
fekete üstökű, fekete szakállú férfi, amikor észrevette, hogy a fiú
vészesen közel táncoltatja a lovát a vizesárokhoz. Elég, ha valamelyik
szász zsoldos kihajol, és megereszt reá egy puskagolyót vagy
számszeríjlövedéket, s ez az angyali szépségű gyermek máris vérbe
borulva zuhan a fekete habokba…
– Azt mondtam, hátrébb onnét!
– Ne aggódj, apám! – mosolyodott el szelíden a fiú. – Engem nem
fog fegyver!
Karós Vlad, Havaselve vajdája dühödten rázta fejét.
– Ne kísértsed az Istent, fiam!
A vajda a marosi országút felől, Alvinc irányából vágtatott Evrenosz
fia, Ali bég nyomában. A török az imént még toporzékolt dühében,
amiért nem sikerült rohammal áttörni a város kapuit. Ahogy az várható
volt, a kudarcért a vajdát és lovasait tette felelőssé, holott éppenséggel a
saját akindzsijei nem bizonyultak elég erőszakosnak, amikor
megrohanták a kapukat. Ali bég bosszúból elrendelte, hogy a
havasalföldi lovasok haladéktalanul kezdjék meg a város ostromát,
tekintet nélkül a várható súlyos veszteségekre. Az oláhoknak még
kedve is lett volna a rohamhoz, hiszen jól tudták, hogy a szász városok
jóval gazdagabb zsákmánnyal kecsegtetnek, mint a nyomorúságos
magyar és oláh falvak. De azért ők is aggodalmasan méregették a
falakat, mikor bukkannak fel a hírhedett szász ágyúk csövei a lőrések
mögül.
– Ne innét támadjunk! – mondta a fiúcska, amint atyja és a bég
melléje táncoltatták lovaikat. – A túlsó oldalon nincsenek ágyúk! Az
imént körbevágtattam, és láttam, hogy amott csak számszeríjászok és
alabárdosok vannak a toronyban! Onnan kell hát támadni!
Ali bég, Evrenosz fia, Ohri újonnan kinevezett szandzsákbégje
elmosolyodott.
Mindig is gyengéi voltak az ilyen szép, fiatal fiúcskák,
különösképpen a csigás, fekete hajúak, de ez a gyermek itt az összes
többinél tündöklőbbnek, kívánatosabbnak tetszett a szemében. Már
azon a napon az ifjú Vlad Draculea kisugárzásának hatása alá került,
amikor megindították a sereget Tirgovistéből, s e vonzalom azóta csak
napról napra erősödött, mostanra pedig izzó szenvedéllyé hevült.
– A fiad kétségtelenül Allah legcsodálatosabb teremtménye, Vlad! –
suttogta elbűvölten, és a nyeregben előrehajolva megsimította a fiúcska
rózsás arcát. – Nem csak szívfájdítóan szépséges, de bátorsága is
vetekszik a világ-roppantó deli hősökével!
Vlad vajda mormogott valamit az orra alatt, de amikor maga is
szemügyre vette Draculeát, szívét elöntötte a jogos atyai büszkeség.
Hisz végtére is alig hétesztendős, és lám, máris szablyát hord! De az
esze még a szablyánál is jobban vág!
– Szóval azt mondod, fiam, az északi oldalról kellene támadnunk?
– Ha csak nem akarunk az ágyúik tüzében veszni! – mosolygott a
törökre Draculea, és ettől a mosolytól Alinak a lélegzete is elakadt. – A
nemes bég bizonyára egyetért velünk!
– Bölcsességed Salamonhoz fogható, drága gyermek! Úgy fogunk
cselekedni, ahogy mondod!
Ali bég sima modorú szpáhi tiszt volt. Úgy ismerte az erdélyi
határvidéket, mint a tenyerét, hisz nem először vezetett fosztogató
hadjáratot a Magyar Királyság területére. Az utóbbi napokban azonban
a szokottnál is nyugtalanabbnak tűnt. A szultán határozott parancsa
volt, hogy mindent pusztítson el a határtól a Tiszáig, és legalább
százezer magyar rabszolgával térjen vissza a birodalomba. A
magyaroknak egyszer s mindenkorra meg kell végre tanulniuk, hogy
nem állhatnak ellen a fényes tekintetű Murád akaratának. Másfelől a
hadjáratot kegyetlen megtorlásnak is szánták, amiért a hírek szerint a
hitetlenek királya titokban szövetséget ajánlott a karamán emírnek, aki
pedig a szultán legmakacsabb ellensége volt.
A büntető hadjáratban részt vevő seregek egyszerre két irányból, az
Al-Dunánál és a Vöröstorony-szorosnál törtek be az engürúszok
országába, s parancsuk szerint valahol a Marosnál, Gyulafehérvár
közelében kellett egyesülniük, mindent elpusztítva maguk előtt, ami
csak az útjukba kerül.
Ali bég, Evrenosz fia az induláskor még kimondottan bizakodó volt:
az előreküldött kémek jelentése szerint az országban csak jelentéktelen
számú sereg tartózkodott. Különösen itt, az erdélyi részeken alig akadt
fegyverforgatásra alkalmas férfiember. Néhány holdtöltével a nagy
parasztfelkelés után még mindig az utak mellett rohadtak a karóba
húzott jobbágyok tetemei, s a lázongás leverésében részt vevő nemesi
vitézek a sebeiket nyalogatták odahaza, szerte Erdélyországban. A jelek
szerint a legcsekélyebb kedvet sem éreztek az újabb hadba vonuláshoz.
A nemrégiben újra meghódolt Havaselve is jelentős csatlós sereget
adott, így a hadjárat biztos sikerre volt ítélve. Egy védtelen országot
lerohanni majd ötezer fős oláh előhaddal, s vagy harmincezer
fosztogató akindzsivel… Mi sem tűnhetett könnyebbnek ennél…
Az aprócska falvak felprédálásával nem is akadt gondjuk…
Királyföldön átszáguldottak, és sehol sem ütköztek ellenállásba. Igen
ám, de a nagyobb szász városokba sorra beletörött a bicskájuk! Bár
sikeresen felprédálták Segesvárt, Meggyest, és behatoltak Brassó
külvárosába is, de a falakról onnét már véres fejjel tántorodtak vissza. A
menekültekkel és kincsekkel teli Szeben kecsegtetett a legzsírosabb
zsákmánnyal, de ott is csak a leeresztett kapukat találták. A sereg
nagyobb részét hát Szebennél hagyták, s máris száguldottak Szászsebes
felé, hátha annak falait még könnyebben bevehetik… Átkozott szászok!
Mire ideértek, ez a város is begubódzott! Ostromágyúk nélkül,
csupa fegyelmezetlen akindzsivel, oláh gönüllüvel pedig nem lesz
éppen könnyű térdre kényszeríteni őket! Az idő egyre sürgetett, mert
Ali bég, Evrenosz fia, Ohri újonnan kinevezett szandzsákbégje nem
akarta, hogy az al-dunai hadsereg vezére, Mezid Ali arassa le előle a
babérokat.
– Hallgatunk terád, angyali gyermek! – fordult az ifjú Draculea felé
áhítattal a bég. Intett a csauszainak, hogy késlekedés nélkül irányítsák át
az akindzsiket a város túlsó oldalára. Ha igyekeznek, talán még időben
megostromolhatják az Északi-kaput!
Elügetett tisztjeivel, hogy megszemlélje a csapatait. Atya és fia
néhány pillanatra kettesben maradtak a falak előtt.
– Vigyázz vele! – mormolta Vlad Tepes, s a török után köpött. –
Teljesen az ujjad köré csavartad, de nemsokára követelőzni fog!
Ismerem a fajtáját!
Vlad Draculea elmosolyodott.
– Bolond, mint minden szerelmes!
Felpillantott az égboltra.
Szászsebes felett tüzes nyílvesszők hasítottak fénycsíkokat az
éjszaka kárpitjára. A levegő megtelt füsttel és a halál bűzével. Az
angyalarcú gyermek teleszívta tüdejét a feketeséggel.
 – Jöjj, apám! Ma éjszaka miénk lesz a győzelem!

6.
– Ide! Ide! Mindenki ide! – harsogta a torony mellvédjén álló
kalpagos zsoldoskapitány, de csak kevesen figyeltek rá. Odalenn, a
városfal belső oldalánál a tömeg jajveszékelve hallgatta a törökök
üvöltését. Korábbi nekibuzdulásuknak nyoma sem maradt, most, hogy a
város ostroma megkezdődött. Az akindzsik tüzes nyilai felgyújtottak
néhány házat, megsebesítettek kéttucatnyi szerencsétlen vénasszonyt,
öregembert.
– Hozzatok ágyút! Ide is kell egy ágyú! – kiáltotta a tollas kalpagos,
mire néhányan eliramodtak a Csizmadia-toronyhoz, ahol két ütött-
kopott tarack is várta, hogy tüzet nyithasson a támadókra. A szászok
legalább az egyiket szerették volna ide, a Kovács-toronyhoz vontatni,
de nemsokára dolgavégezetlenül visszakullogtak, mert az ágyúkat nem
tudták leereszteni a másik torony magasából.
– Végünk van! Jézus sebeire, végünk van! – sipákolt a domonkos
barát, miközben megpróbált Thuz és Filipesi nyomában maradni. – Jaj
nekem! Menten áttörik a kaput!
– Nyughass már! – torkollta le a deák, – Inkább azt mondd meg,
nincs-e valami titkos kijárat a városból! Valami alagút? Vagy pince?
– Honnan tudhatnám én azt, jó uram? Nemrégiben érkeztem
Mühlbachba tanulni!
Thuz a mellettük ballagó fegyvermesterre sandított.
– Lássad, mink csak miattad keveredtünk veszedelembe, Orbán
mester! De most aztán segítsél rajtunk! Hogyan lehetne innét kijutni?
Tüzes Orbán nem felelt, csak mormogott valamit, miközben egyre a
Kovács-tornyot vizsgálgatta. A tollas kalpagos zsoldoskapitány
észrevette a magasból, és kisvártatva már loholt feléjük, szétlökdösve a
halálra rémült szászokat.
– Maister Orbán! Maister Orbán! Te vagy a mi megmentőnk! Az
Isten szerelmére! Szükségünk lenne arra a csodálatos ágyúdra! Azonnal
ide kell hozatni az ágyút!
Tüzes Orbán felhörrent, s ösztönösen maga elé emelte csupa vér,
csupa mocsok pörölykalapácsát.
 – Hátrébb az agarakkal, Mägest kapitány! Most bezzeg kellenék
Orbán mester óriási ágyúja? Most bezzeg kellenék Orbán mester
haditudománya?
A kapitány hátrahőkölt.
– Na de Maister Orbán! Veszedelemben a város!
– Maister Orbán! Hát most már nem bolond Orbán a nevem? Nem
eszement kuruzsló a titulusom? Hát abból nem esztek, szász kutyák!
A kapitány arcán bosszús kifejezés suhant át.
– Ne bomolj, Orbán! Hát nem érted? Odakünn a török! Ha betörnek
a városba, mindőnket kardéke hánynak!
A fegyvermester legyintett.
– Meg is érdemlitek, zsugori kutyák! Felőlem aztán megdögölhettek
egytől egyig! Az én ágyúmhoz nem nyúltok egy ujjal sem!
A zsoldoskapitány felháborodottan kapkodott levegő után.
– Nincs időm vitatkozni! Lefoglalom a műhelyed, Orbán mester!
A félmeztelen óriás erre elvigyorodott, szétvetette pipaszár lábait, és
jól megmarkolta a pörölyt.
– No és mondd csak, Herr Mägest! Aztán ki fogja kezelni azt a
csoda ágyút? Ti talán? Ostoba szász kutyák vagytok! Mind
felrobbantok, ha megpróbáljátok megtölteni! Nem egyszerű puskaporral
működik az! Ahhoz a csoda ágyúhoz székely furfang kell ám! Nem,
nem, barátocskáim! Nélkülem semmire se mentek!
A kapitány tanácstalanul körbefordult a tömegben. Mindenki őket
figyelte. Filipesi nem avatkozott közbe, de magában kezdte pedzegetni,
miért akarja megszerezni magának Hunyadi ezt a fickót az ágyújával
együtt…
– Mondok én nektek valamit! – kiáltotta Tüzes Orbán, mikor
észrevette, hogy a tömeg fenyegetőn szűkíti körülötte a kört. – Ti
engem kigúnyoltatok, megaláztatok, semmibe vettetek! Ezért az én
ágyúm sokba fog kerülni tinéktek! Ezer arany az ára! Ha fizettek, a
pokol fenekére küldöm véle a törököt! Ha meg nem fizettek…
A mester olyan mozdulatot tett, mintha ebben az esetben máris
kongatná a lélekharangot a város valamennyi lakosáért.
– No, hát? Mit szóltok ehhez? Áll-e az alku?
A Mägestnek nevezett kalpagos kapitány félrevonult tanácskozni a
város patríciusaival meg a polgármesterrel, egy sápatag, öreg szásszal.
 Thuz kihasználta a pillanatnyi csendet, s odasomfordált Tüzes
Orbánhoz.
– Azt hiszem, mester uram, Hunyadi Jánosnak éppen arra az ágyúra
volna szüksége… Hogyan lehetne esetleg…
– Mondtam már nektek! – förmedt rá Orbán. – Ha nem küldött
elegendő aranyakat a te drágalátos gazdád, úgy nincsen miről tárgyalni!
– Mennyi az ára az ágyúnak?
– A szászoknak ezer arany!
– No és Hunyadi uramnak?
A fegyvermester egy pillanatig a sötét égboltot kémlelte.
– Neki is ezer!
– Hallod-e, az én uramnak több aranya van, mint a szászoknak, arról
biztosíthatlak! Ha velem jössz Hunyadra, megkapod a jussod rögvest!
Nem folytathatta az alkudozást, mert Mägest kapitány és néhányan a
város előkelői közül visszasiettek Orbánhoz. Este tíz felé járhatott már
az idő, s szokatlanul hevesnek ígérkezett az éjszaka. A levegő remegett
a forróságtól.
– Mühlbach városa úgy döntött – kezdte krákogva az egyik patrícius
–, hogy elkobozza tőled azt az ágyút, Tüzes Orbán! Mägest kapitány
vállalta, hogy megszervezi a falak védelmét. Szükségünk van az
ágyúdra. Amennyiben segítesz nekünk, az ostrom után a város
bőségesen kárpótol a költségeidért. Jó lesz-e így?
– Amit mondtam, megmondtam! Előre kérem az ezer aranyat! Ha
nem fizettek, a törökök beveszik a várost! Az ágyúmra pedig
éppenséggel akad más vevő is: ezek a jóemberek itt Hunyadi János úr
követei, és ők is szívesen megvennék a masinériámat!
A szászok felháborodottan kiáltoztak, iménti félelmüket elsöpörte a
düh. Némelyek Orbán azonnali felkoncolását követelték, mások azt
javasolták, lökjék ki a fegyvermestert a kapun, egyenest a törökök
karjaiba – tőlük aztán követelheti az ezer aranyát! Thuz elvörösödött, s
úgy döntött, hogy míg a heveskedés újfent elül, tanácsosabb lesz a
háttérbe húzódni.
Mägest kapitány csendet intett.
– Hozzatok köteleket és igavonó barmokat! – pattogtak parancsai. –
Azonnal ide kell vontatni azt az ágyút! Ti négyen a falakhoz!
Jelezzétek, mire készülnek a törökök! Ti meg velem jöttök!
A szászok szétszéledtek, így Thuz és Filipesi elősomfordálhattak.
 – Meg fogunk halni! – nyöszörögte a csuhás. – Mind egy szálig meg
fogunk halni!
Ebben a minutumban felharsant odakünn a törökök diadalüvöltése,
aztán mindent betöltött az akindzsik lovainak dübörgése, ahogy
megindultak a falak felé.

7.
HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1438 NYARA
Árkon-bokron át vágtattak, egyenest Hunyadnak, s közben
magukban igen erőst fohászkodtak, hogy az előrenyomuló török
portyázók ne vegyék őket észre.
Hunyadi Lackó szíve hevesen kalapált. Tudta, hogy nagybátyja nem
éppen ijedős ember, de hogy látta Szilágyi Mihály riadtan villanó
szemét, ahogy hátra-hátrasandít, hát sejthette, nem hétköznapi csávába
sodorta mindkettejüket az ő átkos kíváncsisága.
– Ha oldalról ránk törne egy csapatjuk, meg ne riadj, Lackó! –
lihegte Szilágyi. – Behúzódsz akkor énmellém, és el nem ereszted a
lovam kantárját, érted-e?
Érteni értette ugyan Lackó, csak úgy cselekedni nem volt semmi
kedve. Ha rájuk csapna egy kisebb akindzsi előőrs, ő bizony használni
fogja a szablyáját! Mi másra való az, ha nem kaszabolásra?
Ahogy iramlottak tovább, futva a közeledő, másfél ezer akindzsi
elől, a fiúban megpezsdült a kaland vérforraló közelsége. Mennyit
hallotta odahaza, Hunyadon a vitézeket a vad összecsapásokat
emlegetni! Mennyit hallotta a vakmerő portyákról szóló hencegéseket, a
diadalmas ütközeteket részletező históriákat!
És tessék! Most itt vannak a pogányok! Itt vágtatnak a nyomában!
Igazi, való török haramiák, akik ha utolérik őket, menten a fejüket
veszik.
Lackó a hétéves fiúk veszélyt nem ismerő vakbuzgalmával,
kipirulva lesett hátra újra és újra. Mikor érik be őket? Avagy
leszakadtak-e róluk? Maga sem tudta, mit kívánna jobban: hogy
biztonságban elérjék az alpestesi mezőt, ahol vagy száz hunyadi vitéz
várta visszatértüket, avagy hogy még elébb összecsapjanak az
előreszáguldó akindzsi csapattal.
 Így porzottak végig a Cserna és a barcsai dombok közti fövenyen,
ahonnét már pislákolni látták az alpestesi tábor harci szekereinek tüzeit.
– Ha elértük a tábort – Szilágyi Mihály úgy zihált, mint egy
kivénhedt csataló –, te nyargalsz tovább anyádhoz, és megkongattatod a
harangot a vártemplomban! Aki tud, fusson be a falak közé!
Lackó levegő után kapkodott a nyeregben.
– Hát te, bátya?
– Mink majd a legényekkel feltartjuk őket!
Amikor elérték a harci szekerek első vonalát, Szilágyi visszarántotta
lovát. Medveölő Ioan és Kendeffy István rohantak hozzá parancsokért.
Addigra látnivalóvá vált az ég alján a hamis napkelte tűzpírban fürdő
fátyla. Sejtették, mitől borult lángokba az éjszaka.
– A szekereket két vonalba! – lihegte Szilágyi. – Az ágyúkat
megtölteni!
– Mennyien vannak?
– Csak másfél ezren!
Kendeffy nagyot csuklott erre a „csak"-ra, de már intette is fiait,
Lászlót és Miklóst a szekerek tetejére.
– Te meg eriggy, Lackó! – süvöltötte dühösen Szilágyi a fiúra, aki
megtorpant egy pillanatra bámészkodni. – Tedd, amit mondtam, a
hétszentségit!
Hunyadi Lackónak a szíve szakadt meg, amiért mennie kellett, s
először azt gondolta, nem is megy sehová, inkább elrejtezik a tisztás
mögötti erdőben, s majd előmerészkedik, amikor az akindzsik elérik a
szekerek vonalát. Akkor már úgysem küldi el őt senki emberfia a
zűrzavarból!
Hanem aztán mégis megsarkantyúzta lovát.
Még egy ellenszegüléssel megtetézni az amúgy se kurta
bűnlajstromát, nem tűnt épp okos cselekedetnek. Meg aztán… Hunyadi
János fia hétesztendős korára pontosan tudta – volt alkalma tapasztalni,
hallani, ezerszer –, hogy a veszedelem idején mindenkinek ellenkezés
nélkül végre kell hajtania a parancsot, különben káosz és zűrzavar
lészen úrrá!
Komoran vágtatott tovább Hunyadnak.
Azt már nem hallotta, amint Szilágyi Mihály – miután nagyot húzott
a Medveölő Ioan által felé hajintott boroskulacsból –, felbődül:
– Nyeregbe, legények! Elébük rontunk!
 A hunyadi vár vitézei kivont szablyával sorakoztak fel a két
oszlopba rendeződő hat-hat szekér előtt, és várták Szilágyi jelzését.
– A Barcsa előtti fövenyen oldalba kapjuk őket! Kecseti Izsór az
egyik szekéroszloppal szélsebesen megkerüli az Asztagos kaszálót, és
keletről kanyarodik mögibük. Onnét rájuk sütitek az ágyúkat, hogy
mind a Csernának forduljanak! Akkor jöttök ti! – intett Medveölő
Ioannak. – Mink a legényekkel szétcsapunk az eleje közt, aztán
visszakozunk. Ti addigra felsorakoztok vonalban, és ágyútűzzel
fogadjátok őket! Értitek?
Kendeffy és Medveölő Ioan hevesen bólogattak. Nemhiába
gyakorlatoztak már hosszú hónapok óta a Hunyad környéki erdőkön,
mezőkön: a huszita harci szekerek, a bőrvértes legények hadmozdulatait
összecsiszolták már, amennyire csak össze lehetett csiszolni azokat.
– Vitézek! Jézus Krisztus nevében, előre!
Szilágyi kivonta szablyáját és megsarkantyúzta lovát.
Nagyon kevés idejük maradt, hogy a szekerek elérjék a kijelölt
helyüket, s elvágják a vágtató akindzsik útját. Márpedig Hunyad
népének időre volt szüksége, hogy a faluból a várba meneküljenek.
Addig a harci szekereknek és az alig száz legénynek kell véres
kézitusával feltartóztatni az elővágtató másfél ezer törököt.
Százan a másfél ezer ellen! Isteni szerencse, hogy Szilágyi Mihály
soha nem volt jó a számolás tudományában.

8.
SZÁSZSEBES, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1438 NYARA
Thuz János annál inkább számított a számolás mesterének. Most is
éppen azt lajstromozta magában, hány szakállas puska dörren sorban,
egymás után a feje felett. Ezúttal kettővel kevesebb tüzelt, mint az
elébb. Kettő puskás zsoldos kapott tehát nyilat a torkába vagy dárdát az
oldalába!
Thuz és Filipesi a Kovács-torony alsó szintjébe húzódtak az őket
árnyékként követő csuhás baráttal együtt, s egy órája hallgatták már az
ostrom megújuló zajait. Rajtuk kívül vagy háromtucatnyi szász
szorongott itt.
 A szászok Henryk Mägest kapitány vezetésével a torony magasából
lődöztek a falak alatt forgolódó akindzsikra, akik közül egyelőre alig
néhány tucatnyian kíséreltek meg felhágni a hevenyészett
ostromlétrákon. A merészek egy részét közvetlen közelről sorozták meg
a városi zsoldosok a számszeríjakkal, nyilakkal meg szakállas
puskákkal. A többi nagy kínkeservesen feljutott egész a mellvédig, s ott
kézitusába bocsátkozott a védőkkel.
Thuz köszönte, nem kért a véres forgatagból.
Magában meg sem próbálta kiszámolni, hogy az alig háromtucatnyi
puskás, alabárdos zsoldos, meg a hat ágyú (melyek közül sajnálatos
módon egy sem volt itt, a Kovács-toronyban) vajon hány órán át lesz
képes feltartóztatni az akindzsik őrjöngő rohamait.
– Hallotta ezt, jó uram? – hebegte a domonkos. – Valami felrobbant!
A törökök eltaláltak valamit!
Az egész torony beleremegett a robajba.
– De hisz nincs is ágyújuk!
Thuz összeszedte minden bátorságát, is kilesett egy városra néző
lőrésen. Nem messze a Jakab-kápolnától hatalmas tűzoszlop lobbant a
sötét égboltra.
– Te, fiú! Nem ott van valahol Orbán mester műhelye is?
A csuhás bólogatott.
– De ott van, bizony! Illetve csak volt! Tüzes nyíl gyújthatta fel a
tetőt, s a tűz bizonnyal átterjedt a pincére is!
Filipesi gúnyosan felnevetett a hátuk megett.
– Nem tüzes nyíl volt az, te! Orbán inkább felrobbantotta, de ingyen
nem adta oda nekik!
– Akkor hát Mägest kapitány bizony nem kapja meg azt a
csodaágyút! – hebegte Thuz. – Olvadt vaskupac maradt abból, semmi
más! Miénk se lett hát az ágyú, és másé sem!
– Én megmondtam! – vont vállat a csuhás. Mivel odakünn a
robbanást követően mintha csitult volna a csatazaj, az ő remegése is
szűnni kezdett. – Tüzes Orbán maga az ördög! A legrosszabb fajta!
Merthogy az apja székely ezermester volt, az anyja meg mühlbachi
szász asszony! Orbán így lett gyűlölködő és agyafúrt! Pénzéhes és
könyörtelen! Nincsen ennek se Istene, se hazája! De az már bizonyos,
hogy ördöngös szerkezeteket ókumlál ki magának, s ha valahonnét
pénzt kaparint a markába, meg is önti őket! Lángot hányó szekér, amit
az ellenség közé lehet hajtani! Sokcsöves puska, egymáshoz láncolt
kőhajító gépek! Legutóbb meg akkora ágyút tervezett papíroson,
amekkorát még nem öntöttek sehol a világon! Kiszámolta ez a Tüzes
Orbán még azt is, mekkora ágyúgolyó kell ahhoz az ágyúhoz, és a Sátán
sugalmazására még valami újfajta lőport is összekotyvasztott hozzá.
Hirdeti, hogy azzal az ágyúval minden falat le tudna rontani! De a
mühlbachi szászok mindig csak nevettek rajta. Bolond vagy, te Székely
Orbán! Ezt mondogatták neki! Kinek kell a te lángot hányó harci
szekered? Kinek kell a sokcsöves puska, ami csak úgy köpi a golyót az
ellenségre? Kinek kell a hatalmas nagy ágyú? Egyáltalán, kinek van
aranya megöntetni azt?
– De hisz ott van már az az ágyú, teljesen készen! – ellenkezett
Thuz. – Magunk is láttuk a műhelyben!
– Amit ott láttál, csak aprócska piszkavas ahhoz képest, amekkorát
Tüzes Orbán tervezett!
Thuz elgondolkodva bámult kifelé a lőrésen.
Hunyadi nagyon is hasznát vehette volna azoknak a csodás
fegyvereknek a törökök ellen!
A Jakab-kápolna közelében a lángoszlop még mindig az eget
nyaldosta.
– Ide figyelj, te fiú! Mi is a neved?
– Georgius vagyok.
– Nos, hát, György! Nekünk mindenáron ki kell jutnunk innét! Ha
segítesz, három aranypénzt adok néked!
A domonkos szeme elkerekedett. Bamba képén először a
szörnyülködés, aztán a kárhozattól való irtózat kifejezése jelent meg.
– Ha akarnék, se tudnék, jó uram! Hallod, mi folyik odakünn! A
várost körülvették!
Odafönn újult erővel csaptak össze az ostromlók s a védők. Az
akindzsik torkukszakadtából üvöltöttek, s valahol a falakon túl,
Gyulafehérvár irányából feldübörögtek a török dobok is.
– Ezek már a győzelmi indulót húzzák! – morogta Filipesi.
A szász zsoldosok újabb sortüzet zúdítottak a támadókra.
Thuz ezúttal hárommal kevesebb puska dörrenését vélte kihallani a
robajból. A magasból nyílzápor suhogása, üvöltés, eszelős kiáltások
visszhangzottak. Acél csendült acélon, német és török káromkodások
vegyültek a sebesültek jajszavával. Szászsebes védői úgy hullottak,
mint a legyek.

9.
Filipesi nem figyelt a harci zajra, térdét felhúzva, komoran bámult
maga elé. Azzal már kénytelenül számot vetett, hogy a pozsonyi
zsidónak megint igaza volt, bizony jobban jártak volna, ha addig
oldanak kereket Sebesről, amíg tehetik. Csakhogy éppen ő ragaszkodott
hozzá, hogy keressék meg elébb Orbán mestert! Hát aztán most már
leshetik, mikor jutnak ki innét élve! Lehunyta a szemét.
Nincsen szerencséje! Semmiben sincsen! Különösen azóta nincsen,
hogy Hunyadi maga mellé vette ezt a nyomorult zsidót! Merthogy
egészen addig arany élete volt néki, mint hadi deáknak Hunyadon. Nem
törődött semmivel, boldogan élte világát, tette, amit Hunyadi meg
Szilágyi parancsolt.
Érdekelte is az, hogy kap-e ezért fizetséget, vagy sem? Amióta
Milánóban elszegődött Hunyadi szolgálatába, úgy vélte, élete végre célt
ért. Giulietta halála után nem volt többé maradása Itáliában, csatlakozott
hát az egyetlen emberhez, akit tisztelt, s aki az ő szolgálatait is
megbecsülte.
Ám amióta ez a Feuer Júda, avagy ahogy újabban nevezteti magát,
Thuz János megjelent Hunyadon, hirtelenjében minden megváltozott
körülötte is! A szépséges Catherina – kárhozat! – az első perctől kezdve
jobban vonzódott ehhez a senkiházihoz, mint őhozzá! Hiába igyekezett
Albert deák versenyre kelni véle a finom posztóruhákban pompázásban,
hiába igyekezett maga is jeleskedni a bajvívásban, Thuz János meg a
bátyja, Thuz Osvát majd mindenben jobbnak bizonyultak nála.
Meg aztán, Thuz néhány hónap alatt csinoska vagyon tulajdonosa is
lett, ami szemmel láthatóan mély benyomást gyakorolt Catherinára.
Úgy hírlett, minden ügyletért, amit Hunyadi János parancsára végbevitt,
részesedést húzott, s így már legalább ezer saját arany is lapulhatott az
átkozott kurafi erszényében!
Azóta Albert deák is kérdezgetni kezdte Szilágyi Mihályt, hogy az ő
fizetségével ugyan mi lesz. Ő vajon mennyit kap a megkörmölt
levelekért, a hadiszerek nyilvántartásáért, a fuss ide, fuss oda
szolgálatokért?
 No, Szilágyi erre csípőre tett kézzel mennydörögte néki, hogy majd
megkapja az őt illető fizetséget kamatostul, jöjjek csak haza végre
Hunyadi messzi idegenből!
Ráadásul, bármit is tett, bárhogy is illegette magát a drága bécsi
posztókban, a szépséges Catherina rá se hederített! Giulietta édes
húgocskája egyre csak Thuz János után koslatott.
Átkozott zsidaja!
Bárcsak itt veszne ebben a zűrzavarban!
Ahogy felemelte a fejét, Filipesi Albert gondolatai közé sötét kis
árnyék fészkelte be magát. Nem is lenne az oly rossz! Ha egy kósza
nyílvessző, avagy egy célt tévesztett szablyacsapás elvégezné a keserű
munkát!
Ahogy ezt lelkesen kigondolta, Albert már röstellte is a gondolatot.
Ejh, nem szép dolog Hunyadi úr kamarásának a halálát kívánni!
De azért…
Amikor odakünn, a torony magasán a puskák váratlanul
elhallgattak, Filipesi és Thuz szinte egyszerre szökkentek talpra.
Abbamaradt a kiáltozás, a káromkodás is, aláhullottak a pengék, s
nem csilingeltek egymásba többé. Csak a sebesültek jajongtak tovább.
A szászok a toronyban rémülten egymásra pillantottak.
Mi történhetett?
Néhányan megpróbáltak kilesni a lőréseken, de akkora volt a füst,
hogy semmit sem láthattak.
– A törökök! A városban vannak a törökök!
– Nyugalom! – A lépcsőn Henryk Mägest kapitány botladozott le
hozzájuk. Kezében még mindig füstölgő szakállas puskát tartott, az arca
feketéllett a koromtól. – A törökök követeket küldtek! Követ jön! Követ
jön! Nyissátok ki a kaput!
Filipesi és Thuz fellélegezve egymásra pillantottak. Lehet, hogy
ezzel vége is az ostromnak? A követek bizonyára a békefeltételeket
hozzák!
A szászok kiözönlöttek az utcákra. Messze volt még a hajnal, mégis,
a fellegek mintha vérszín fátylat borítottak volna a vidékre, oly rőtes
világ derengett körös-körül. A közeli falvak, Vingárd, Orbó és Kelnek
lángoló házai festették azt a reszketeg vörös árnyékleplet az égre.
 A tömeg az Öreg-kapu elé gyűlt. A strázsák éppen résnyire nyitották
a roppant kapuszárnyakat, majd rögvest vissza is eresztették a rácsokat,
amint a két követ beügetett a városba.
Mägest kapitány, a polgármester, valamint a város patríciusai
felsorakoztak a jövevények előtt, s ünnepélyesen kihúzták magukat.
Aztán rögvest meg is görnyedtek. Nem hittek a szemüknek. A tömeg is
felhördült megdöbbenésében.
A követek hófehér paripán érkeztek.
Egyikük fekete szakállú, fekete üstökű férfiú volt, sötét tekintetét
gúnyosan horda körbe a szászokon. Homlokának árnyékából csak
sasorra fehérlett, és vékony, kegyetlen metszésű ajka vöröslött.
A másik egy gyermek volt.
Hétévesforma lehetett, barna képű, izmos kölyök. Éjsötét haja a
homlokába hullott, de a csigás tincsek fekete függönye mögül ragyogó
szénszemek parázslottak a szászokra.
Lélegzetelállítóan szép fiúcska volt: már-már angyali vonásain
fennkölt kifejezés ült. Finom ívelésű szemöldöke és vaskos, duzzadó
ajka az itáliai mesterek angyalfestményeihez tették hasonlatossá.
– Vlad Draculea vagyok! – mennydörögte a fekete ember. Nyakában
ezüstkereszt villant a fáklyák fényében. – Bizton hallottátok már a
nevem: sokáig magam is Erdély lakója voltam, mielőtt atyám trónusa
reám nem szállott volna hazámban. Ez itt a fiam, Vlad herceg!
A fiúcska elmosolyodott.
– Békét hoztunk néktek, szászok!
– Milyen gyönyörű gyermek! – álmélkodtak a sebesi asszonyok.
– Milyen szépen cseng a hangja!
– Milyen szelíd a tekintete!
Egyedül Mägest kapitány ráncolta a homlokát.
– Te vagy hát a havaselvi fejedelem?
– Én vagyok – felelte a szakállas férfi.
– S keresztények ellen fogsz fegyvert?
A fejedelem gúnyosan elvigyorodott.
– A szultán parancsát teljesítjük csupán! De én jót akarok néktek!
Kegyelmet eszközöltem ki számotokra a vad pogánytól! Ali bég,
Evrenosz fia a következő üzenetet küldi!
– Hallgatunk, Vlad – hajolt meg Mägest kapitány.
 – Ali bég, Evrenosz fia azt izeni néktek, Szászsebes lakói, hogy
hagyjatok fel a hiábavaló ellenállással! Ezek a falak nem erősek, nem
állnak ki huzamos ostromot! Nincsenek katonáitok, nincsenek
megfelelő ágyúitok! Ali bég reggelre áttöreti a falakat, s akkor a város
minden férfiját felkoncoltatja! Asszonyaitokat, gyermekeiteket
rabszolgának hurcoltatja! Ha úgy akartok járni, mint a környék
falvainak népe, akkor ne hallgassátok meg szavam! De ha élni akartok,
akkor letegyétek a fegyvert! Én, Vlad herceg, Havaselve fejedelme
megígérem néktek, hogy közbenjárok érdeketekben, mert régi időktől
fogva szívemen viselem a szászok sorsát.
– Mit tudsz tenni érettünk, nagyságos vajda úr?
– Kieszközlöm a bégnél, hogy mind megtarthassátok életeteket! A
sebesiek izgatottan sugdolóztak.
Mägest kapitány a polgármesterre meredt. Most mi legyen?
– Megtarthatjuk értékeinket, házainkat? – kérdezte Szászsebes első
embere.
Az idősebb Vlad csontos arcán rideg kifejezés suhant át.
– Hogy tarthatnátok meg? Én az életet ajánlom néktek, s ti
alkudoztok? A kapukat hajnalra meg kell nyitnotok a bég csapatai előtt!
Ha így tesztek, nem haltok meg, mind a szultán foglyai lesztek! Ali bég
magával hurcol benneteket az oszmánok földjére, de ígéri, hogy ott
szabadon dönthettek, maradtok, vagy hazatértek ide.
A szászok sápadtan bámultak rá.
Vlad Tepes előrehajolt a nyergében, hogy következő szavait csak a
polgármester és Mägest kapitány hallhassa.
– Ti ketten, és még tíz előkelő a családjával együtt az én foglyaim
lesztek, s nem a töröké!
A polgármester megragadta a nagyúr lovának zabláját.
– Nem kell a többiekkel mennünk?
– Tirgovistébe jöttök, és amint a török elvonul, már jöhettek is haza!
A polgármester felsóhajtott.
Ez igazán lovagias ajánlat! A különalku nagyon is az ínyére volt, de
a tömeg kedvéért tovább kellett játszania a szerepét:
– Ígéri tehát a bég, hogy senkinek nem esik bántódása?
– Ígéri – felelte Vlad herceg. – Bízzatok bennem. Látjátok, az én
fiam gyermek létére nem féli a pogány közelségét. Áldjátok Isten nevét,
amiért keresztényi könyörületességből megmentettük életeteket!
 – Atyám jót akar! – kiáltotta a fiúcska. – Hallgassatok szavára, s
életben maradtok!
– Milyen gyönyörű gyermek! – álmélkodtak a szász asszonyok.
– Milyen szépen cseng a hangja!
– Milyen szelíd a tekintete!
Mägest kapitány egyre a fiú arcát fürkészte. Volt valami abban a
szép, barna arcban, abban az igéző tekintetben, ami nem hagyta, hogy
levegye róla a szemét.
– Egy órátok van – fejezte be a fejedelem. – Addig tudassátok a
béggel, miként döntöttetek. Én azt javaslom, hallgassatok a bölcsesség
szavára!
Azzal megfordította lovát.
Mägest kapitány intett a strázsáknak, hogy felhúzhatják a rácsokat
és leereszthetik a felvonót.
Vlad Tepes, és fia, Draculea herceg, a nyakukban ragyogó kereszt
jele alatt kiléptettek Szászsebes falai közül.

10.
HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1438 NYARA
Az akindzsik sokkal előrébb jártak, mintsem azt Szilágyi Mihály
remélte. A magyar lovasoknak jószerivel arra maradt csak idejük, hogy
vágtába kapják hátasaikat, s a barcsai út felől már porzott is velük
szemben a törökök rendetlen, szétszakadozó serege.
– A fák közé! – parancsolta Szilágyi. – Az átkozottak egyenest
Hunyadnak nyargalnak! Nem engedjük őket tovább, legények!
Vagy ötven lovas húzódott a Cserna mentén dúsan növő füzek
árnyékába. A sötétből figyelték, ahogy az akindzsik fáklyafényben úszó
tömbje előrobog a semmiből.
Szilágyi felemelte kezét.
Amikor aztán az első néhány tucat haramia elérte a fák vonalát,
végre kiereszthette öblös hangját:
– Rajta, legények! Üssétek őket!
Előszökelltette lovát, és egyenest a tömeg közepébe robbant. A
vitézek követték.
 A rőt félhomályban, a kavargó porban pillanatok alatt
összekeveredtek a törökök első soraival. A túlvilági vörös izzásban
szablyák acélja villant, üvöltések, fájdalmas kiáltások harsantak innen
is, onnan is.
A hátulról nagy tömbben vágtató akindzsik belerohantak a
megakadók soraiba, és felöklelték őket. A lovak fájdalmas nyerítése
elnyomta a sebesültek jajgatását. A porból lándzsahegyek meredtek elő,
de hasztalan döfködték a kavargó, vörös felhőt.
– Krisztus! Krisztus! – Allah! Allah!
Lelkes harci kiáltások visszhangoztak. A török nem láthatta,
valójában mekkora erő is roppant beléjük, hátulról egyre csak zúdult a
nyakukba az érkezők újabb és újabb hulláma. A prüszkölve, habzó
pofával forgolódó paripákat csak nem tudták rávenni, hogy vágtassanak
tovább.
– Üssétek őket, az anyjuk szentségit!
Szilágyi Mihály elemében volt. Fekete szakállából fogai fehérje,
dús, koromszemöldöke alól vad tekintete villant egyik törökről a
másikra. Most, hogy minden oldalról ellenség vette körül, nem érzett
félelmet, nem érzett aggodalmat tulajdon sorsa felett, csak az a szűnni
nem akaró késztetés lüktetett izmaiban, hogy egymás után sújtson le
rájuk, hogy úgy járjon a karja, mint a szélmalom kereke. Barna képű
akindzsik forgolódtak elébe, de ő sorra félreütötte lándzsáikat, szablyáik
pengéjét, s acsarkodó üvöltéssel mártotta torkukba a sajátját, szelte ketté
koponyájukat turbánostul, sisakostul.
Azonban a legények is derekasan forgolódtak körülötte, s néhány
pillanat alatt kisebb tisztást kaszaboltak a megakadt, feltorlódott
sokaságban. Hanem a mókának hamar vége szakadt.
A hátsó sorokból dühödten előretusakodó sokaságnak néhány
tucatnyian nem állhatták útját. De amit akartak, már elvégezték:
Szilágyi öblös kiáltására egyszerre fordították lovaikat Hunyad felé, és
eget rengető üvöltés kíséretében törtek keresztül az elébük
keveredőkön.
Az akindzsik közt mintha szélvész söpört volna végig, néhány
minutumba beletelt, mire felfogták, hogy mi is történt valójában velük.
Éppen addigra sikerült Hunyadi jó familiárisának, Kecseti Izsórnak az
egyik szekéroszloppal megkerülni az Asztagos kaszálót, s most
visszafelé kanyarodva, alig dárdahajításnyi közelségbe kerültek a
törökökkel. A szekerek nem torpantak meg, erős vágtában dübörögtek
immár visszafelé, Hunyadnak, egy vonalban a törökkel.
Azok értetlenül nyújtogatták a nyakukat: mi ez a kocsizörgés?
Megtudták azt is rögvest.
A hat szekér majd egyszerre köpte rájuk ágyútüzét. Most aztán
megmutatkozott, milyen alapos is volt a legények kiképzése, mert
minden egyes ágyúgolyó telibe talált: egyenest belesöpörtek a lovasok
sűrejébe. Csont reccsent, üvöltés harsant ott, ahol ösvényt kaszált
magának a tíz kőgolyóbis.
Az akindzsik ékét alkotó lovasok haboztak, oldalt forduljanak-e, a
szekerek irányába, vagy üldözzék tovább a kisszámú lovascsapatot.
Utóbbit választották, annál is inkább, mert a harci szekerek robaja
máris távolodott a folyóparttól.
– Széjjel, legények!
Valahol elöl Szilágyi rikoltozott. Éppen idejében, mert az éjszaka
sűrűjéből felbukkant már Medveölő Ioan hat szekere is, sorba állítva,
egymáshoz láncolva zárva el az utat Hunyad felé.
– Tűz! – harsant az éjszakában egy öblös hang.
Vagy tíz ágyú most szemből köpte kőgolyóbisait, egyenest az
akindzsik szemébe. Hogy ne csak egy oldalról kapják az áldást, bal kéz
felől, a másik szekérsorból is megsorozták őket megint.
– Krisztus! Krisztus!
– Allah! Allah!
Az akindzsik úgy érezték, bekerítik őket. Jobb kézről a Cserna
csörgedezett baljósan, szemből és jobbról mennydörgéssel, robajjal
okádta rájuk kőgolyóit az ellenség. Mennyien lehetnek ezek?
Szilágyi Mihály zihálva visszakanyarította lovát Medveölő Ioan
szekere mögé.
Tudta, hogy a zűrzavar néhány percig tarthat csak. A törökök
nemsokára rájönnek, hogy ellenségeik nincsenek is oly sokan. Addig…
– Ide! Ide! – süvöltötte Kecseti Izsórnak. – Láncoljátok össze őket!
A megzavarodott akindzsik mellett elszáguldó szekerek szélsebesen
befaroltak a tisztásra, és csekélyke kört alkotva megállapodtak
mellettük.
– Be a szekérvárba! – adta ki a parancsot Szilágyi. – Lőjetek, Ioan!
Lőjetek!
 Még össze sem láncolták az újonnan érkező járműveket, amikor
megint eldördültek az ágyúk.
Döglődő lovak rúgkapáltak a forró porban, sebesültek jajgattak
hátasaik alá szorulva. A paták húspéppé taposták a földre zuhant
akindzsiket, s immár teljes szélességében elzárták az utat a többiek elől.
Néhányan megkerülték ugyan őket, és a folyó zsombos partján
próbáltak elvergődni a szekerekig, de a jól irányzott ágyúlövések
visszakergették mindet.
– Mit piszmog már annyi ideig az a kölök? – zsörtölődött Szilágyi,
válla felett a vár felé pislogva.
A távolban éppen ekkor kondultak meg Hunyadvár templomának
harangjai.

11.
SZÁSZSEBES, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1438 NYARA
– Adjuk meg magunkat! A havaselvi fejedelem csak jót akar! Annak
az angyali gyermeknek minden szava arany! Adjuk meg magunkat! Jót
akarnak nekünk!
– Soha! Csapda ez! Ha megnyitjuk a kapukat, végünk van!
– De hisz megígérték! Csak nem hiszitek, hogy hazudnak azok a
ragyogó gyermekszemek?
Szászsebes utcáin mindenki mindenkivel vitatkozott. A szászok
csoportba verődve tárgyalták a török ajánlatát, de mivel a városfalak
valóban gyengék voltak, s ágyúknak híját látták, a többség
egyértelműen az azonnali feladást pártolta.
Thuz János, Filipesi Albert és Georgius barát feszülten várták,
milyen döntés születik végül. A Siculorumgasse közepén, a városháza
előtt ácsorogtak, bele-belehallgattak a heves taglejtésekkel kísért
párbeszédbe. Tudták, hogy életük ezen a döntésen múlik.
Egyszer csak egy árnyék lopakodott melléjük.
– Meg fogják adni magukat! – mormolta Tüzes Orbán. – De ha van
egy kis eszetek, ti nem mentek sehová!
Thuz végigmérte a fegyvermestert.
Mióta utoljára látták, Orbán magára kanyarított egy bőrbekecset, de
az is alaposan megpörkölődött a tűzben, s a férfi arcát és karjait
égésnyomok csúfították mindkét oldalt. Hanem a hóna alatt
pergamentekercseket szorongatott, melyek szemmel láthatóan épen
vészelték át a műhelybéli robbanást.
– Mik azok, mester uram?
– Mik lennének? Az én Góliát-ágyúmnak a rajzai! Azt hiszed,
hátrahagyom őket a töröknek?
Thuz szeme felcsillant: tehát van még remény, hogy azok a
pergamentekercsek Hunyadihoz jussanak!
– Mi lesz most a várossal? – kérdezte óvatosan.
Tüzes Orbán busa üstökét csóválta.
– Egy szavát se higgyétek annak a sátánfattya Vladnak meg a
kölkének! Ismerem én a fajtájukat! Aki hisz nekik, az ezerszeresen is
megérdemli sorsát!
– De mi mást tehetnénk, mint hogy megadjuk magunkat? – hebegte
György barát. – Nincsenek fegyvereink! Semmi értelme az
ellenállásnak!
– Nincsen-e? Nézzetek csak oda!
Tüzes Orbán a Siculorumgasse túlsó vége felé mutatott, ahol
leszegett fejjel egy kisebb csapat masírozott a bazilikához, Henryk
Mägest kapitány vezetésével.
– Istenemre mondom, Mägest egy ostoba tökfilkó, de legalább nem
szállt inába a bátorsága!
– Mire készül?
– Beveszi magát a bazilikába. Vagy még inkább az egyik toronyba.
Ha maradt egy cseppnyi esze, akkor a Deák-tornyot választja, mert ott
van még két használható ágyú!
– De hát…
– Hallgassatok csak rám! Ha túl akarjátok élni ezt az éjszakát,
kövessétek Mägest kapitányt! Én ezt teszem!
Öles léptekkel elindult a kalpagos szász és követői nyomában. Thuz
és Filipesi elképedve bámultak a szerzetesre. Az visszabámult rájuk.
Körülöttük a vita hevessége mintha enyhült volna. A város lakói
döntő többséggel a megadást választották. Harcolni a dühödt pogány
ellen? Nincsen annak értelme! Aki csak tehette, az Öreg-kapu felé
sietett, ahol a polgármester és a gazdag patríciusok ismertették velük a
teendőket.
 – Na és velünk mi lesz? – kérdezte György barát. – Mi is megadjuk
magunkat?
Thuz agya lázasan zakatolt.
– Döntöttem! – mondta aztán határozottan. – Kimegyünk a városból.
Akkor talán életben maradhatunk!
– Te csak menj, ha akarsz! – rándult meg Filipesi arca. – Én inkább
a harcot választom!
– A halált választod, ha maradsz, ostoba!
– Hát semmit se tanultál Hunyadi urunktól? Üdvösebb karddal a
kézben, felemelt fővel hullani el, mint hajbókolva élni, nyomorultul!
– Én pedig azt tanultam Hunyadi urunktól – erősködött Thuz –,
hogy többet ésszel, mint erővel! Ha nincsen értelme a harcnak, akkor
ugyan minek…
– Mondtam én, gyáva vagy! – sziszegte Filipesi. – Eriggy csak! Add
meg magad! Majd odahaza elmesélem Catherinának, hogy önként
masíroztál a török fogságba! Tán jó leszel ott eunuchnak! Senki se sír
majd utánad!
Thuz képe elvörösödött, megragadta Albert gallérját, de az dühödten
ellökte magától.
– Na, mi lesz? Miért nem a törökkel verekszel, ha olyan heves a
véred, zsidó?
– Még egy szó, és megbánod! – sziszegte Thuz.
– Már bánom is! Hát van nékem közöm ahhoz, mi lesz véled?
Eriggy, add meg magad!
– Úgy is lesz! Isten áldjon!
– Hohó! – Filipesi utánakapott, mielőtt Thuz hátat fordíthatott volna
neki. – Hanem az aranyakat, amit emlegettél, itt hagyd ám nékem!
– Miért hagynám?
– Csak nem viszed magaddal fogságba? Bolond cselekedet lenne.
Én még hasznát vehetem!
– Hol? A túlvilágon?
– Ide az aranyakat! Hunyadi urunk pénze az!
– Való igaz. S reám bízta őket! Eleressz!
De Filipesi nem eresztette. Néhány pillanatig egymásba gabalyodva
birkóztak az utca közepén. A mellettük elsiető szászok ügyet sem
vetettek rájuk, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy két idegen
viaskodására vesztegessék szűkre szabott idejüket.
 Egyikük sem volt túlzottan erőteljes felépítésű, de mivel régebb óta
élt Hunyadon, s ennélfogva többet edzette testét, mégis valahogy
Filipesi kerekedett felül. Egy ütéssel megroggyantotta Thuzt, majd egy
újabb, jól irányzott ökölcsapással megreccsentette az állkapcsát. A fiú
rongybabaként rogyott össze.
– Pokolravaló! – sziszegte Filipesi, miközben kikutatta az övön a
pénzes zacskót.
– Jaj, mit tettél, jó uram? – sápítozott mögötte György barát.
– Csak amit tennem kellett! No, mi lesz? Jössz velem, vagy
maradsz? Azzal öles léptekkel megindult a távolodó Tüzes Orbán után.
– És vele mi lesz? – a csuhás a látszólag élettelenül heverő Thuzra
mutatott.
– Nem az én gondom az! Jössz már?
Filipesi egész testében remegett. Határtalan jó érzés volt megütni
Thuzt, de lelke mélyén tudta, hogy szörnyű bűnt követett el. Mint ahogy
tudta azt is, mi fog történni néhány óra múlva. A szászok megnyitják a
kapukat, s a török fosztogató hadak betörnek az utcákra. Ha Thuzt itt
találják, rögvest felnyársalják, annyi szent!
Neki pedig megoldódnak a gondjai egy csapásra!
– Jöjj! Bevesszük magunkat abba a toronyba! – sóhajtotta. – Ama
két ágyúra meg a puskákra, s persze a Jóisten segedelmére bízzuk
magunkat!
György barát a fejét fogta, úgy baktatott Filipesi után a sötét
utcákon. Néha hátranézett még, nem mozdul-e a porba sújtott férfi.
De Thuz János nem mozdult.

12.
Mägest kapitány köré alig harminc-negyven ember gyűlt a Deák-
torony lábánál. Mind komor ábrázatú, mindenre elszánt szászok:
férfiak, asszonyok, gyermekek.
A kapitány körbepillantott.
– Nem ígérek semmit, barátaim! – mondta. – Nem tudom, sikerül-e
tartanunk a tornyot. De azt tudom, mi történik velünk, ha megadjuk
magunkat! Én nem kérek a szolgaságból! Inkább lássam halva
asszonyomat és gyermekemet, mint török szolgáinak, ágyasának! Aki
velem marad, az készüljön tehát a halálra!
 A szászok egyetértőn bólogattak.
– Ha viszont Isten segedelmével néhány napon keresztül sikerül
kitartanunk – folytatta Mägest –, talán megmenekülhetünk. Az erdélyi
vajda bizonnyal sereget küld a törökök ellen.
A szászok legyintettek. Arra ugyan várhatnak, hogy a magyarok
ideérjenek! Amikor nékik kell segítség: ugorj, szász, de rögvest!
Amikor a szásznak kell a segedelem: van pénzed elég, szász, oldd meg
magad!
– Akik értenek a szakállas puskákhoz, azok a torony alsó szintjén
gyülekezzenek! – rendelkezett a kapitány. – íjjal, számszeríjjal lehet
lődözni fentről is. Az asszonyok, gyermekek szintúgy az alsó szintre
gyűljenek majd. Hajnalig elegendő ételt, fegyvert összehalmozzatok,
gerendákat, torlaszt a torony köré gyűjtsetek!
Mägest ebben a pillanatban vette észre a sokaság hátsó sorában
álldogáló Tüzes Orbánt.
– Hát te? – kerekedett el a szeme. – Még van képed idetolakodni?
– Nékem is kijár a védelem! – tiltakozott a fegyvermester. – Én is
sebesi polgár vagyok!
A szászok fenyegetően felé fordultak, de Mägest csak legyintett.
– Felőlem maradhatsz, nyavalyás! A puskával te is tudsz bánni, még
hasznodat vehetjük! De vigyázz, Tüzes Orbán! Néked tán jobb lesz, ha
itt halunk mind! Mert ha életben találnánk maradni, téged törvényszék
elé állíttatlak, amiért felrobbantottad a műhelyedet! Megértetted? Orbán
bólogatott.
– Ha életben maradunk, Mägest uram! Ha életben maradunk…

13.
HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1438 NYARA
Szilágyi Erzsébet szeme könnybe lábadt. A Buzogány-torony
magasából tárult eléje a tájék: a pusztulás és halál tájéka. Az éjszakában
veres pokoltüzek-kel lángolt a látóhatár. Mindenfelé, amerre csak
tekintett, Déva irányába, Szászvárosnak, délre, Hátszegnek, felgyújtott
falvak okádták lángoszlopaikat az égnek. A tűzpír vörösre festette a
fellegeket, melyek közönyösen sodródtak a Kárpátok felé. Vészjós
hanggal kongott a harang a vártemplom tornyában, a menekülő
parasztok máris tucatjával rohantak a kapu felé.
– Mennyi ideig tudják őket feltartani, kisfiam? – kérdezte sírással
küszködve az asszony.
– Legfeljebb néhány percig – felelte Lackó. Az ő torka is elszorult.
Ami az imént még kalandnak tűnt, az mostanra dermesztő valósággá
vált. Innen, a magasból teljes borzalmában tárult fel a törökök
pusztításának képe.
– Néhány percig… Az nem lesz elég…
Szilágyi Erzsébet émelygett. A vérzés gyorsan elmúlt, de tudta,
rosszat jelentett az a néhány csepp vér. Kezét domborodó hasára
szorította, mert érezte, hogy a gyermek hatalmasakat rúg. Mintha
sejtené, sóhajtott az asszony. Mintha tudná, miféle borzalmak várnak
reá, ha megszületik… Miért sietsz, drága magzatom? Erre a világra?
– Ülj le, anyám! – Lackó odahúzta az egyik kisszéket.
– Nincsen idő ücsörögni, fiam! Eriggy! Rohanj a várnagyhoz, hogy
minden termet, minden kamarát rögvest megnyisson! Aki még idejében
a falaink közé menekül, elhelyezést kapjon! Senki nem maradhat
oltalom nélkül!
Lackó már szedte is a lábát.
Szilágyi Erzsébet egyedül maradt. Zihálva próbált levegőt préselni
tüdejébe, de nagyon nehezen ment. Úgy érezte, menten a hideg
kőpadlóra rogy. Nincs idő pihenni…
Támolyogva elindult lefelé, le a konyhába, hogy élelmet
készíttessen a menekültek várható tömegeinek. Mennyien férhetnek be
a várba? Kétszázan? Ötszázan? Annyian biztosan nem… Tán, ha a
várudvarba zsúfolják – magukat szerencsétlenek…
– Jaj! Hová mégy, asszonyom? – sikoltott az ajtóban Catherina,
amikor csaknem beleütközött a kifelé vánszorgó Erzsébetbe. – Nem
szabad, nem szabad ebben az állapotban!
A nagyasszony nyögve megkapaszkodott belé.
– Intézkednem kell, Catherina! Sietni kell! A török…
A lány visszaterelte a szobába.
– Majd én elintézek mindent! Szólok Osvátnak! Szólok a
szolgáknak! Minek annyi cseléd Hunyad várában, ha mindent az
úrasszony akar maga intézni?
Erzsébet homloka lüktetett a fájdalomtól.
 – A menekültek… Gondoskodni kell a parasztokról… Jön a török!
– Majd mi intézkedünk, asszonyom! – Catherina ellentmondást nem
tűrve visszanyomta a párnák közé Erzsébetet. – Hunyadi uram megnyúz
mindőnket, ha néked bármi bajod esik…
– Ne velem törődj, te lány! A kapukon futnak befelé… Velük… Jaj,
drága Istenem!
Hirtelen hétrét görnyedt az ágyon, eszelős fájdalom mart méhébe.
– Édes Istenem! Krisztusom!
Catherina arca falfehérre sápadt.
– Tudtam, hogy valami baj lesz, asszonyom! Éreztem! A Hold is
véres volt múlt éjjelen! Orvost! Orvost ide!
Kiáltozva elrohant.
– Az emberek... Nekik segítsetek…
Erzsébet megpróbált talpra állni, de a fájdalomtól képtelen volt
kinyújtózkodni. Ott esett össze az ágy lábánál, szemei előtt elmosódott
az ablakon túl vöröslő látóhatár.
Hirtelen minden elcsendesedett körülötte.
A szakadatlan harangzúgás, lenn, a falu népének rémült üvöltése, a
falakon rohanó katonák csizmadobogása, a távolról idehallatszó
csatazaj…
– Jézus sebeire!
Thuz Osvát kopaszra nyírt feje bukkant fel az ajtóban.
– Vér! – suttogta maga elé. – Teremtőm… mennyi vér…
– Vizet! Orvost! – rendelkezett Catherina. – Nem hallod? Lódulj!
Asszonyom! Asszonyom! Hallasz engem?
De Erzsébet már nem hallott mást, csak a közeledő akindzsik
felharsanó, diadalittas üvöltését.

14.
Néhány percig úgy tűnt, hogy a rögtönzött szekérvár kitarthat a
török rohamban. Végtére is másfél ezer akindzsi nem oly sok, tizenkét
jól felszerelt harci szekér játszva állhatja az áradatot.
– Lőjétek őket! Lőjétek őket! – üvöltötte Szilágyi a kör belsejéből.
Lovát ide-oda táncoltatta, ahol a legnagyobb szükség volt a legények
bátorítására. Nem mintha híjában lettek volna a bátorságnak, de
csakhamar záporozni kezdtek körülöttük a nyílvesszők, és suhogni a
feléjük hajított lándzsák. Jobbnak látták hát visszahúzódni a palánkok
fedezékébe.
– Tűz!
A szekerek ágyúi most már szabálytalan időközökben dördültek el,
de mivel az akindzsik szétváltak a szekérvár előtt, az újabb lövések csak
csekély kárt tettek bennük.
Hiába sújtott le újra és újra Medveölő Ioan az egyik szekér tetejéről
a felkapaszkodó törökökre, hiába loccsantotta szét sorra egymás után a
hatalmas erdőirtó fejsze a támadók koponyáját, az akindzsik hamar
rájöttek, hogy az erőd bevétele ennyi emberrel szinte lehetetlen. Nem is
erőlködtek vele, úgy tűnt, inkább ott hagyják az egészet, és vágtatnak
tovább Hunyad felé.
– Állítsátok meg őket! – rikoltotta Szilágyi torkaszakadtából, de
hiába. A törökök után eresztett ágyúgolyók ártalmatlanul belesüvítettek
az éjszakába.
Hirtelen csönd lett. Az imént még vérszomjas lovasok forgolódtak a
szekerek körül, most meg egyszeriben maguk maradtak. A földön vagy
negyven-ötven halott, sebesült akindzsi hevert, ennyi nyoma maradt az
ütközetnek.
– Mindjárt a falura törnek! – zihálta Kendeffy Miklós. – Menjünk
utánuk!
– Ördögöt! Nem bonthatjuk meg a szekérvárat!
Kendeffy villámló szemekkel meredt Kecseti Izsórra.
– Akkor tán maradjunk itt, és nézzük, hogyan hányják kardélre a
gyermekeinket, tesznek erőszakot asszonyainkon? Te maradj, ha
akarsz! Én megyek.
Szilágyi egy pillanatig tanácstalanul bámult hol az egyikre, hol a
másikra, aztán megsuhintotta a szablyáját.
– Utánuk, legények! Mentsük a mieinket!
Hiába ágált Kecseti Izsór, senki nem hallgatott rá. A legények
megbontották a szekérvár láncait, remegő kézzel, bosszúszomjasan
eresztették meg lovaik zabláját, s már hajtottak is sorban, egymás után
Hunyad felé.
Még el sem indulhatott mindőjük, amikor a sötétségből veszett
farkasokként, üvöltve száguldottak elő az akindzsik.
– Tűz! Tűz! – parancsolta rémülten Szilágyi, de csak kevés szekér
ágyúja dördült el még egyszer, utoljára.
 A törökök rájuk vetették magukat.
Immár akadálytalanul bevágtattak a szekerek közé, úgy árasztották
el őket, mint a kasból kiözönlő, felhergelt darazsak. Néhányan ördöngös
ügyességgel kapaszkodtak fel a palánkokra – az éjszakában szablyák
villantak.
Az elébb még oly hatékony huszita szekerek hasznavehetetlen
farakásokká lettek: elárasztották őket a törökök. A küzdelem rövid volt.
Szilágyi Mihály, s néhányan régi emberei közül, kik zsigereikben
érezték, mikor nincsen értelme a további ellenállásnak, még idejében
belevesztek az éjszakába.
Volt, ki lóháton, volt ki gyalogosan menekült árkon, bokron
keresztül. A legények, kik hiábavaló viaskodásba fogtak, egytől egyig
odavesztek. Néhány perc múlva Hunyadi János sok száz aranyon
felszerelt huszita szekerei lángra kaptak.
Az akindzsik összeszedték a használható fegyvereket, kifosztották a
hullákat, s már vágtattak is tovább Hunyad felé. Immár semmi sem állt
az útjukba…

15.
SZÁSZSEBES, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1438 NYARA
Mägest kapitány sokáig aggodalmasan pislogott kifelé a Deák-
torony mellvédjéről, s figyelte, hogyan gyülekeznek a sebesiek. A
szászok minden cókmókjukkal felszerelkezve, komor ábrázattal
toporogtak a Felső-kapu előtt, várták, hogy megkapják végre az
engedélyt a város elhagyására.
Sokan azok közül is a távozás mellett döntöttek, akik nemrég még a
szavára hallgatva lelkesen az ostromra készültek. A gyáva többség
lebeszélte őket a harcról, s lám, a lelkesedés belőlük is hamar elillant.
Most egymást győzködve taglalták, mi vár rájuk a törökök fogságában.
A legtöbben úgy vélekedtek, fele sem igaz azokból a vad
híresztelésekből, amit Erdély-szerte a magyarok terjesztenek a pogány
szokásokat illetően.
Mi haszna lenne a török szultánnak, ha ilyen dolgos, tiszta népet,
mint a szászt, alantas munkára használna? Ha rabszolgaként
dolgoztatna? Ha janicsárnak soroztatna, ágyasnak becstelenítene? Az
oláhok, magyarok másra sem valók, csak alantas munkára. No de a
szászok?
Henryk Mägest szomorúan figyelte őket, bosszankodott magában
önhittségük miatt, mely tapasztalatai szerint oly káros tulajdonsága volt
magyarnak, németnek egyaránt. A legsötétebb órán is képesek arról
győzködni magukat, hogy immár nem várhat rájuk újabb
megpróbáltatás, most már csak jobb következhet annyi szenvedés
után…
Mägest azonban sokat próbált katonaember volt, zsoldoskapitány, ki
megjárta Csehország, Szilézia, Havaselve és Moldva harctereit. Ha
valamit tanult a zsoldos kenyéren, az az volt, hogy bizony akkor jár el
legbölcsebben az ember, ha mindig a legrosszabb eshetőségre készül.
Legjobb, ha mindjárt a halálra.
S mint katonaember, jól tudta, csupán az isteni szerencse mentheti
meg őket. A Deák-torony alsó szintjén két rozzant ágyú rozsdáll, de
azok is csak azért, mert rosszul öntötték meg őket, s Hunyadinak nem
volt szüksége rájuk. Elsütni el lehet tán mindkettőt, de hogy komolyabb
kárt nem tesznek azok a törökben, az bizonyos. Azonfelül tizenkettő fa-
és vasnyelű szakállas puska, avagy arquebus, alig öt-öt lövésre
elegendő lőporral, hat számszeríj, hozzájuk való sok száz nyílvesszővel,
meg persze alabárdok, pallosok, fejszék, tőrök garmadával.
S mindehhez alig tíz hadviselt zsoldos, még tizenhét
fegyverforgatásra képes férfiember, meg vagy tíz asszony, s mégannyi
gyermek.
Ennyien maradtak, kik meg nem adják magukat a töröknek.
Mägest kapitány ehhez számolta hozzá a zavaros képű idegent, ki
magát Hunyadi küldöttének nevezte, Orbán mestert és a félkegyelmű
papocskát.
Rövid ostrom lesz, gondolta a kapitány.

16.
Filipesi Albert és György deák bevackoltak a dohos szagú torony
alsó szintjére. Igen nagy volt itt a zsúfoltság, mert a két ágyúból és a
szakállas puskákból csak innét lehetett eredményesen tüzet nyitni a
támadókra, majd valamennyi fegyverforgató ide vette hát be magát.
 A torony a városfal délkeleti sarkát vigyázta, s lőrései javarészt
kifelé, a vizesárokra nyíltak, ahonnét a józan ész parancsa szerint a
támadásokat várni lehetett volna. Csakhogy ezúttal a megnyitott
kapukon keresztül a város felől jön majd az ellenség! Arrafelé alig
vágtak lőréseket a falba.
Mägest kapitány ahhoz az ágyúhoz osztotta be őket, amely a Déli
városfalat vette célba, azzal a paranccsal, hogy ha lehet, segítkezzenek a
töltésnél. Egyelőre annyi tennivalójuk akadt csak, hogy a sebtiben
összehordott élelmiszereket halmozták fel a torony hátsó fertályában,
majd kézközre sorakoztatták a számszeríjvesszőket a kisebb lőrések
belső peremére.
– Ki kellene menni érte – szólalt meg hosszú hallgatás után
Georgius barát. – Azóta már bizonnyal magához tért.
– Kicsoda? – förmedt rá Filipesi, holott pontosan tudta, kire gondol
a csuhás. Hogyne tudta volna, mikor a maga gondolatai is egyfolytában
Thuz körül jártak. Végtére is csak egy ökölcsapás volt… Igaz, hogy
elébb ólomgolyóbist zárt az öklébe, ahogy odahaza, Hunyadon tanulta
az örökkön kötekedő, verekedő legényektől. Az ütés megroppantotta
saját ujjait is, de ahogy felidézte Thuz állkapcsának reccsenését,
egészen beleborsódzott a háta. Lehet, hogy megölte?
– Majd ide támolyog, ha magához tér – bökte ki hosszas hallgatás
után. – Már, ha megjött az esze egyáltalán…
A domonkos remegve rakosgatta egymás mellé a
számszeríjvesszőket.
– Kimegyek érte, uram – állt hirtelen Filipesi elé. – Megnézem, mi
van vele!
– Itt maradsz!
Néhány perc múlva Orbán mester ereszkedett le melléjük a torony
lépcsőjén, pipaszár lábain.
– Jöjjetek! Ezt látnotok kell!
Fönn, a torony magasából látni lehetett Felső-kapu előtt gyülekezők
egy részét. A kaput már kitárták. A megpúpozott szekerekkel
felsorakozott szászok élén a polgármester és a városi előkelők állottak,
készen arra, hogy megindítsák kifelé a menetet.
A kapun túlról egy hófehér paripa ügetett be a menet mellé.
– Ő az! – suttogta György barát. – A gyermek!
 – A sátán fattya! – dörmögte mellettük Orbán mester, ki hátát a
falnak vetve farigcsált valamit. – Az apja is, meg a fiú is a sátánnak
fattya!
Vlad herceg idvezült, angyali mosollyal az arcán tekingetett az útra
készülőkre. Láthatóan elégedett volt a látvánnyal, kegyesen viszonozta
a köré gyűlő szász asszonyok integetését. Atyja, Karós Vlad ezúttal is
fekete köpenyébe burkolózva ügetett be a kapun.
– Meglátjátok, keresztény testvéreim, nem bánjátok meg, hogy
szavamra hallgattatok! Jó dolgotok lesz! Ali bég szeretettel fogad
benneteket, mint megbecsült védenceit! A városra pedig vigyázni
fogunk, nem engedjük, hogy…
A fejedelem hirtelen elhallgatott, mert észrevette a Deák-torony
köré hordott rengeteg gerendát, limlomot. Aztán, ahogy tekintetét
magasabbra emelte, megpillantotta a torony ablakaiból, lőréseiből kifelé
meredő ágyú-és puskacsöveket.
– Kik azok az őrültek ott, keresztény testvéreim? – kérdezte
eljegesedő hangon.
A polgármester odalépett hozzá, remegő kézzel megfogta a kantárt,
és valamit Vlad felé suttogott.
A mellette várakozó fiúcska elmosolyodott, s e mosolytól Filipesi
ereiben egyszeriben megfagyott a vér. Maga sem tudta megmagyarázni,
miért, hisz a gyönyörű arcon szétterülő mosolyban nem volt semmi
rémisztő, mégis, ahogy megcsillantak azok a szénfekete szemek, ahogy
széthúzódtak azok a telt, piros ajkak, a hideg kezdett futkározni Albert
deák hátán.
– Mire készültök, keresztény testvéreim? – léptette egészen közel a
lovát a fiúcska a toronyhoz. – Harcolni akartok? Esztelenség az, amit a
fejetekben forgattok! Miért nem engedelmeskedtek? Miért nem
hallgattok reánk?
Mägest kapitány kihajolt a torony mellvédje mögül.
– Mondhatsz bármit, ifjú Vlad! Várkapitány voltam Fogarasban,
ismerlek én jól benneteket! Ti szászok gyilkosai! Úgy akartok ti jót
nékünk, ahogy a macska az egérnek!
A fiúcska hunyorogva fürkészte a tornyot.
– Mindjárt felkél a nap, kapitány! Miért csapod be ezeket a
szerencsétleneket? Miért áltatod őket azzal, hogy életben maradhatnak?
 – Eriggy innét, ifjú Vlad! Vannak fegyvereink! Lehet, hogy mind
meghalunk, de meglásd, nem adjuk olcsón a bőrünket!
A fiú szomorúan ingatta a fejét, aztán visszaügetett atyjához. Az útra
kész városlakók hátra sem mertek nézni, mintha a megátalkodott
ellenszegülőkhöz semmi közük nem lett volna, mintha máris
megtagadták volna valamennyiüket, kik bezárkóztak abba a toronyba.
Amikor a polgármester jelére megindultak kifelé a városkapun, a
hátrahagyott székesegyházban megkondult egy árva harang.
– Vagy negyvenen a templomba zárkóztak – sóhajtotta György
barát. – Isten segedelmét kérik eme nagy veszedelemben!
– Imádkozzanak csak az ostobák! – nevetett Tüzes Orbán. – Egy
órán belül mind halottak lesznek!
Mire a harangzúgás elhalt, a megrakott szekerek sorban, egymás
után kizörögtek a városkapun. A toronyból nem lehetett látni, de a
négyezer szász egyenest bemasírozott a törökök táborába.
Filipesi szívszorongva bámulta az utolsókat is, akik elhagyták
Szászsebest.
Aztán csak a baljós neszek maradtak.
A kongatás múló visszhangját mintha a Kárpátok felé sodorta volna
a hirtelen feltámadó reggeli szél. Dühödten csapódtak ki-be az üres
házak ablakzsalui. A vészjós csattogását hollók károgása kísérte: a
fekete madarak ott ücsörögtek már a magányos városfalakon, végig.
– Készüljetek! – kiáltotta Mägest kapitány. – Kezdődik!
 Második fejezet
SZÁSZSEBES OSTROMA

1.
SZÁSZSEBES, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1438 NYARA
Török lovasok tűntek fel a felvonóhídon. Lándzsáikat
előremeresztve ólálkodtak be a városba. Körbeszaglásztak, látták, hogy
nincs mitől félniük.
A város utcái üresek voltak, a reggeli szél a hirtelenjében elszórt
holmi maradékát sodorta ide-oda a takaros házak között. A felderítők
elvigyorodtak, s lándzsáikat rázták a torony magasában gubbasztó
sebesiek felé.
Filipesi verejtékezve bámulta őket a magasból.
– Hol van a társad? – kérdezte Tüzes Orbán. Fojtott hangon
sugdosott, hogy a szászok meg ne hallják.
– A társam úgy döntött… úgy döntött, ő is elhagyja a többiekkel a
várost.
– Aztán az aranyakat magával vitte-e?
– Az aranyak nálam vannak.
– Mennyi?
Albert deák elsápadt. Még meg sem számolta az erszényben lapuló
pénzérméket.
– Nem a te dolgod, hogy mennyi. Éppen elegendő…
– Ide hallgass! – A fegyvermester a hóna alatt szorongatott
pergamenkötegre mutatott. – Ötszáz aranyat kérek mostan, a másik felét
később! Ha fizetsz, segítek kijutni a városból, és elszegődök Hunyadi
szolgálatába. No, mit szólsz?
Albert deák nem felelt. Úgy szorongatta a pénzes erszényt, hogy
belésajdultak az ujjai.
– Ki tudunk innét jutni?
Tüzes Orbán elvigyorodott.
 – Bízd csak rám! De nem most! Majd éjjel!

2.
A törökök több irányból hatoltak be Szászsebes falai közé. A Deák-
toronyba zárkózott védők a városfal keleti és déli szakaszát, valamint a
Felső-kaput és az Alsó-kaput láthatták, no meg persze a Petrigassén
közeledő akindzsiket.
A törökök még mindig egy esetleges támadástól tartva araszoltak
közelebb, s egyelőre ügyet sem vetettek a toronyra. Sorra betörtek az
üresen maradt házakba, és átkutattak mindent. A dühödt üvöltözésből s
a hamarosan fellobbanó lángokból Filipesi arra következtetett, hogy
gazdagabb zsákmányra számítottak, mint amit végül találtak. A szászok
javaik jelentős részét magukkal vitték a szekereken, ami maradt, azt a
haramiák silány semmiségnek találták.
– Mire ideérnek, kivált dühösek lesznek – mormolta Mägest
kapitány. – Előbb a székesegyházba akarnak majd betörni, aztán ide…
Filipesi sápadtan a falnak vetette hátát.
Thuz azóta már bizonyosan magához tért!
Igen… Ott hever a főtér sarkában, az Alsó-kaputól és az Öreg-
kaputól vezető utak kereszteződésében… Az akindzsik észre fogják
venni… Rávetik majd magukat… Megölik, hacsak addig be nem
vonszolja magát valami kapualjba vagy magányosan álló házba…
Filipesi keze remegett.
Thuzon már nem lehet segíteni! Kár is reá gondolni! Inkább a maga
életén aggódna! Csakhogy, ha túléli valahogy, ha élve kijut ebből a
városból, Szilágyi bizonyosan meg fogja kérdezni tőle, mi lett a
sáfárral.
– Hát te meg mit bámulsz? – kérdezte, mikor észrevette, hogy
György barát merőn figyeli.
– Ki kellene menni érte! – mondta halkan a csuhás. – Tán még nem
késő!
– Neked teljesen elment az eszed! Hisz a város nyüzsög a töröktől!
A haragos kifejezés azonban gyorsan leolvadt az arcáról. Lelki
szemei előtt váratlanul megjelent Hunyadi számonkérő arca. Most már
minden ízében remegett.
Hunyadi a távolság ködéből meredt rá, s tekintete a lelkéig hatolt.
 – Én…
Filipesi Albert feltápászkodott, s dülöngélve elindult a gerendákkal
eltorlaszolt ajtó felé.
– Hát te? – kiáltott rá Mägest kapitány. – Vissza az ágyúhoz!
– Ki kell mennem! – felelte a deák. – A társam odakünn rekedt!
Henryk Mägest bosszúsan intett a szász zsoldosoknak, hogy tegyék
számára szabaddá az ajtót. Menjen ez a bolond, ha annyira akar!
Filipesi nemsokára ott állott a torony előtt a süvítő reggeli szélben, a
falhoz lapulva. Szíve őrülten zakatolt, lábai rogyadoztak, ahogy elindult
az Alsó-kapu felé.
Megőrültem…
Nem messze tőle akindzsik rúgták be az egyik ház ajtaját.

3.
Thuz János arra ébredt, hogy állkapcsa lüktet a fájdalomtól.
Kínkeservesen oldalára fordult. A főtér repedezett kockakövein hevert,
keze az út menü szennycsatornába lógott. Megpróbált feltápászkodni.
Előtte a bazilika magasodott, a tér oldalain takaros szász házak.
Nyögve felállt: hirtelen az eszébe villant az ütés, ami csaknem
eltörte állkapcsát.
Filipesi… Átkozott Filipesi…
Szédelegve tett előre egy lépést. Hol vannak az emberek? Elmentek
mind, s egyedül ő maradt itt?
Mozgás támadt a székesegyház kapujánál: kurjongató akindzsik
léptettek fel a templom lépcsőin.
Thuz összerezzent, aztán – amilyen gyorsan csak tudott –,
behúzódott a legközelebbi ház kapujába. Szédelgett, szeme előtt színes
karikák táncoltak.
Valahogy ki kell jutnia a városból!
Ahogy sajgó tarkójához nyúlt, ujjait véresen húzta vissza. Akkor
sebezte fel, amikor elterült a köveken.
Átkozott Filipesi!
Persze tudta, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a vége. Hunyadi
sáfárjaként sokan ismerték őt, nem volt titok, hogy szinte mindig
jelentős összeg van nála. Igaz, eddig attól tartott, kóbor rablócsapat üt
majd rajta az erdők mélyén, vagy tán valami oláh fejszés paraszt
követeli tőle az értékeit… Útjain rendre két lándzsás lovas kísérte, s tán
ezért, tán Hunyadi hírneve miatt, a fosztogatók mindeddig elkerülték.
De hogy épp Filipesi sújt majd le rá…
Éppen Hunyadi íródeákja…
Persze tudta ennek is az okát. Hogyne tudta volna: irigység és
féltékenység…
Thuz meglapult a kapualjban. Lehet, hogy bátyjának, Osvátnak lesz
igaza a végén: még ha úgy is öltözik, mint a többiek, ha úgy is
imádkozik, még ha is beszél, úgy is gondolkodik, mint a többiek, akkor
sem tartozhat soha közéjük. Az első adandó alkalommal bebizonyítják
majd, mekkora a távolság közöttük…
Ki kell innét jutnom!
Thuz kilesett a kapualj árnyékából. A törökök figyelmét egyelőre a
bazilika kötötte le: valahonnan vaskos gerendát kerítettek, s faltörő
kosként kezdték döngetni vele a templom kapuját. A magasban
megkondult a harang fájdalmasan, kétségbeesetten.
A bejárat ebben a pillanatban szakadt át, s az akindzsik üvöltve
benyomultak rajta. Fülsiketítő kiáltozás támadt, asszonyok és
gyermekek könyörögtek az életükért.
Thuz dermedten lapult a falhoz.
A törökök nyomában oláh fegyveresek özönlöttek a templomba,
fejszéik vadul villogtak a reggeli fényben. Kisvártatva néhányan
felbukkantak, fiatal lányokat cipelve a vállukon. Odabentről iszonytató
üvöltés visszhangzott, fájdalomkiáltások, fejszecsattogás, csörömpölés.
Csontokon reccsentek a vasak, röhögés, förtelmes gurgulázás…
Thuz kihasználta, hogy a környező utcákból minden akindzsi és
oláh fejszés a székesegyház felé iramodik. Most! Az Öreg-kapu felé
sandítva látta, hogy onnét legalább száz oláh rohan errefelé. Az
ellenkező irányba indult hát, lopakodva, a házak oldalához lapulva, s
magában fohászkodott, hogy ne vegyék észre.
Mintha Mägest kapitány az egyik toronyba vette volna be magát…
De vajon melyikbe? S eljuthat-e oda élve?
Az utca vége felől vágtató török lovasok bukkantak fel. Thuz
lábaiból kifutott az erő. Vége…
Nincs hová menekülni innét…
A falnak dőlt és lehunyta a szemét. Remélte, hogy a halál kegyes
lesz hozzá, s tán a hosszas kín is elkerüli, amikor a török szablyák vasa
és lándzsák hegye a testébe hatol. A foga vacogott, mégis düh áradt szét
tagjaiban. Vajon ezért akarta a Mindenható, hogy megmeneküljön a
pozsonyi németek karmaiból? Ezért akarta a Mindenható, hogy ide
kerüljön, Erdély bércei közé, s hogy új urat szolgáljon? Ennyi volt
csupán a szándéka véle? Megnyújtani szenvedése napjait?
Nem!
Thuz János felpattant, az életösztön új erőt öntött tagjaiba. Nem
halhat így! Élnie kell!
Az akindzsik azonban már felfedezték. Vágtatva közeledtek felé,
előreszegezett lándzsákkal. Thuz beszakította a legközelebbi ajtót, és
bevetette magát a ház sötét kapuján.

4.
HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1438 NYARA
– Csak akkor lőjetek, ha lőtávolba érnek! – intette a tüzéreket
Mészáros István várnagy. Hunyad falairól féltucatnyi ágyú meredt a
közeledő akindzsik csapatára, a kanócok vége sisteregve izzott a hajnali
derengésben.
Ám a törököknek esze ágában sem volt kísérteni végzetüket. Tudták
jól, hogy az erős falak, a vizesárkok és az öblös ágyúk ellen nincsen
esélyük. De mit is érdekelte őket a vár? Annak hídját már amúgy is
felvonták, a falu népének java része idejében bemenekült a falak közé.
Akik elkéstek, mind a környező erdőkbe, hegyek felé futottak, hogy
elkerüljék a portyázók dühét.
– Felgyújtják a falut! – suttogta az egyik legény az ágyúk mellett. –
Nézzed, várnagy uram! Most kap lángra a szélső ház!
– Ég mán a miénk is!
– S a miénk! Krisztus!
A vitézek sápadtan bámulták, hogyan emészti el a tűz házaikat,
pajtáikat, akoljaikat, fészereiket, sorban, egymás után. A lángok
előterében rikoltozó akindzsik nyargaltak, szegényes zsákmányul
néhány sovány tinót és malacot terelgetve össze a közeli réten. A
messzeségben a cseh szekeresek néhány hónapja összeácsolt házai és a
félkész harci szekerek égtek.
 – Hadd pörköljek közibük, várnagy uram! – sziszegte az egyik
legény. A vén Mészáros csak biccentett.
– Lőjél, édes fiam!
Az ágyú iszonytató dördüléssel felbömbölt, s a kilőtt kőgolyó
keresztülzuhogott a domboldalak felett, ám végül ártalmatlanul
belecsapódott a földbe, távol a törököktől.
Az akindzsik röhögtek, és válogatott szidalmakat szórtak a várbeliek
felé. Aztán eltűntek: valahol a lángoló házak közt kisvártatva asszonyok
sikolya hasadt az égboltra. Nem mindenkinek maradt ideje elmenekülni
az erdőkbe, néhányan megpróbáltak elrejtezni a kunyhók közt.
– Miért nem pusztítja el őket a Jóisten? – kérdezte sápadtan az egyik
legény. – Hogyan hagyhatja, hogy ezt tegyék a keresztényekkel?
Nemrég nősült, nem tudhatta, hogy asszonya bemenekült-e a vár
falai közé, avagy épp ezekben a pillanatokban esik a törökök fogságába.
Az ágyúk mögött kucorgó férfiak dermedten bámulták a lángoló
vidéket. Az erdőn túl újabb és újabb tűznyelvek harapóztak az ég felé:
Hunyadi János birtokai sorra kaptak lángra, ameddig a szem ellátott.
– Itt nem találnak sok zsákmányt – mormolta maga elé a vén
várnagy. – Kitombolják magukat, aztán vágtatnak tovább Kalán és
Szacsal felé, utána meg Gyulafehérvárnak…
– De hisz mán keleten is veres az ég – mutatták neki komoran a
vitézek. – Amott lángba borult Ohába, és ég Hátszeg is! Ott vannak
ezek mán mindenütt, várnagy uram!
Mészáros István bólintott.
– Megfizetünk még nekik, drága fiaim! Minden kiontott magyar
véréért bőségesen megfizetünk!
De a legényeket ez nem nyugtatta meg. Elégedetlenül mormoltak
maguk között.
Megfizetünk? De mikor? Hunyadi János esztendők óta ígérgeti,
hogy nekieredünk már végre a töröknek! Mikor lesz az? Most is a
pogány pusztít a környéken, s Hunyadi úr hol van? Messzi idegenben,
mint mindig! Épp csak úgy tartja az is a szavát, mint a többi nagyúr!
Egyik kutya, másik eb!
Mészáros lassan megfordult.
Az Aranyházból, a vár régi lakórészéből egy páncélba öltözött
fiúcska közeledett a falakon. Lackó…
A legények megvetően köptek egyet.
 Egy hétéves kölök, nékik csak ez jutott! Egy nyavalyás kölök! Sokra
mennek vele!
– Odabenn biztosabb volna, te Lackó! – tette széles tenyerét a fiú
vállára a várnagy. – Amúgy sem tehetünk már semmit!
– Úgy is van! Eriggy csak vissza anyácskád szoknyája mellé! –
vetették oda a legények. – Még be találod piszkítani a fényes
páncélodat! A játék kardod hova tetted? Na, tűnj innét, fiú!
Mészáros rájuk szisszent, mire a legények elfordították fejüket, s
tovább bámulták lángoló otthonaikat. Valahol a falu házai közt egy
magányos kislány bukkant fel. Félmeztelen volt, válla, arca csupa vér,
ahogy mocskos szoknyája is. Maga elé meredt, a tűzbe bámult, mintha
fogalma sem volna róla, hol van. Tébolyult egykedvűséggel lépdelt,
parányi lábai parázson, pernyén tapostak, de ő észre sem vette. Amikor
egy újabb csapat akindzsi vágtatott elő a fák közül, valósággal
beletaposták a földbe. Alaktalan húskupac maradt a helyén.
A legények a könnyeiket nyelték.
Hunyadi Lackó ott állt mögöttük, most már ügyet sem vetett rá
senki, levegőnek nézték, feldíszített majomnak, cifra bábunak a testére
szabatott vasöltözetben. Soha nem érzett szégyen és fájdalom mardosta.
Remegő kézzel levette míves sisakját – atyja milánói fejfedőjének
pontos mását –, s leejtette a várfalra. Hétesztendős lelkének minden
szégyenével, elfojtott dühével indult vissza az Aranyház felé.
Vissza, anyja szoknyájához…

5.
A kutya már alig mocorgott. Menekülő gazdái órákkal elébb
megláncolták, kikötötték a szűk udvar sarkába. Csakhogy szegény pára
rohant volna utánuk: tépte, dobálta magát, hogy elszabaduljon, de
mindhiába. A lánc véresre marta a nyakát, fojtogatta. S most ott hevert,
saját vérébe fagyva. Thuz János zihálva megállt előtte.
Egyik házból a másikba kúszott, üres szobák, helyiségek és udvarok
során rohanva, mászva. Az akindzsik és az oláh fejszések már a
szomszédos házban kiáltoztak egymásnak. Futni kéne tovább! El innét!
Mégsem tudott megmoccanni.
A kutyát bámulta.
 A jószág a földről bámult fel rá, hűséges szemei elhomályosultak a
tudatára ereszkedő vörös párától. Alig pihegett.
– Megfojtottad magad, te szegény… – Thuz letérdelt melléje.
Valami álnokul szorongatta a torkát.
– Itt hagytak téged is, egyedül… – Megsimította a kutya fejét. –
Nem kellettél senkinek…
Elfáradt. Nem akart már futni sehová. Legalább nem egyedül fog
meghalni.
– Ne félj… Én itt maradok veled…
A kutya nem moccant, csak bámult maga elé, a semmibe.
Thuz ledőlt melléje.
Feladta.

6.
Oláh martalócok rontottak be a ház udvarára. Amikor meglátták,
először megrémültek, de aztán észrevették, hogy nincsen nála fegyver.
Erre dühösek lettek, odaléptek hozzá, s valaki hatalmas ütést mért a
fejére. Thuz remélte, hogy nagyobb méltósággal viseli majd a
fájdalmat, de nem így történt. A második, harmadik ütés után
kegyelemért nyöszörgött, s a földre zuhanva átölelte az egyik oláh
bocskoros lábát.
– Ne bántsatok! Könyörgöm, ne üssetek!
Valaki az arcába rúgott. így legalább nem kellett látnia, ahogy egy
másik bocskoros láb a kutya véres nyakára tapos. Egy reccsenés, és az
állat megszabadult kínjaitól.
Thuzt kirángatták az utcára, átkutatták zsebeit, leszaggatták róla
drága ruháit, lehúzták lábáról csizmáját.
Csaknem pőrére vetkeztetve, összevissza verve térdelt előttük. Az
oláhok elégedettek voltak a zsákmánnyal, de azért tovább rugdosták,
egészen egy házig, aminek kapujában néhány lecsupaszított leány és
öregasszony várakozott. Időről időre kijött néhány oláh odabentről,
megragadtak egyet közülük, és berángatták magukkal a sötétbe.
Különös módon nem hallatszott bentről sikoly, nem hallatszott semmi.
Ijesztő, dermesztő volt a csend. Thuz kitörölte szeméből a vért, és
szégyenkezve, reszketve állt a leányok előtt.
 Az utcán akindzsik vágtattak keresztül, dühödten kiabáltak és az
ellenkező irányba mutogattak. Az oláhok vitatkoztak velük, de aztán
mást nem tehettek, vonakodva összeszedték fegyvereiket, és elindultak
a lovasok után.
A leányokért törökök jöttek, és fogdosva, tapogatva mezítelen
idomaikat hajtani kezdték őket kifelé a városkapun. Thuz viszont nem
kellett nekik, dárdanyelekkel ütlegelték, és visszakergették az oláhok
közé.
Az igazán megalázó procedúra csak ezután következett. Az
akindzsik is, az oláhok is a város átellenes végébe, egy torony felé
tartottak. Thuz ott botladozott két másik fogoly között, tűrve a hátán
csattogó ostorcsapásokat, s már messziről látta, hogy bizonnyal ez a
torony lehet az, ahová Mägest kapitány és vele még néhányan a szászok
közül bevették magukat.
A törökök óvatosak voltak, s Thuz nemsokára megértette azt is,
hogy miért. A torony alsó szintjének egyik ablaknyílásából hirtelen
füstfelhő burjánzott ki, majd rögvest azután fülsiketítő robaj
visszhangzott végig a városfalak között.
Az oláhok üvöltve vetették magukat hasra.
Az ágyúgolyó elzúgott a fejük felett, és a bazilika felől vágtató
akindzsi csapat közepébe csapódott. Fájdalomkiáltások, csontrecsegés,
iszonytató nyihogás…
Az oláhok, hogy az újabb lövéseket elkerüljék, egy kis utcába
terelték be hármukat.
Thuz zihálva szemügyre vette a másik két foglyot. Egyikük egy
fiúcska volt, sápadt, szeplős képű. A másik papféle lehetett, bizonnyal a
bazilika lelkipásztora: ülepénél hatalmas, véres foltok éktelenkedtek a
csuhán. A fiúcska is, a pap is halálra váltan pislogtak fogvatartóikra.
Thuz nem szólt hozzájuk: mit is mondhatott volna nekik? Lekuporodott
az utca köveire, s szeme sarkából leste, mire készülnek a fejszések.
Maga sem tudta, mennyi idő telt el – talán órák, talán csak percek –,
amikor újabb oláhok, ezúttal lovasok érkeztek, és letáboroztak az
utcácskában. Fejszéiket, lándzsáikat halomba hajigálták, s nekiláttak
tüzet rakni az utca közepén.
Thuz remélte, megfeledkeztek róluk. De nem így történt.
 Ali bég, Evrenosz fia, és Vlad Tepes, Havaselve fejedelme úgy
döntöttek, szürkületkor megostromolják a Deák-tornyot. Addig azonban
még sok idő maradt hátra.
Az oláhok unatkoztak. A bazilikából kirángatott leányokat, szász
asszonyokat már kiragadták karmaik közül a törökök, ahogy a
pincékben talált bort is maguknak tartották meg. A fejszések dühösek
voltak hát, s dühüket a három megmaradt foglyon vezették le.
Egy megtermett férfi lépett oda hozzájuk, majomszerű képén csúf
vigyorral. Kezében akkora erdőirtó fejszét lóbált, amekkorát Thuz még
soha nem látott.
Az oláh a papra üvöltött, és mutatta neki, hogy lóduljon a tűz mellé.
Szerencsétlen halálra váltan engedelmeskedett. Az oláhok biztatták,
hogy vetkőzzön. A pap nyüszögve, nyöszörögve hántotta le magáról
csuhája rongyait. Ott állt hájasan, hófehéren, ahogy az Isten
megteremtette.
A martalócok ekkor a fiúcskát lökdöstek oda hozzá, s olyasmire
kényszerítették a papot, amit Thuz nem bírt végignézni. Befogta a fülét,
fejét elfordította, s csak úgy rázta a zokogás. A fiúcska sikoltozott, a
pap nyögdécselt, s közben végig csattogott az ostor a megtermett oláh
kezében.
Thuz próbált nem gondolni semmire. Nem merte elképzelni sem,
ővele, a zsidóval mit fognak majd művelni, amikor kezeik közé kapják.
De az ostromig már nem vették elő.
A fiú üvöltése felkeltette az akindzsik érdeklődését is. Mikor látták,
mivel szórakoztatják magukat szövetségeseik, szitkozódva odébbálltak.

7.
Sötétedéskor a törökök mocorogni kezdtek. Nem voltak sem ágyúik,
sem kőhajítóik, így a nap folyamán legfeljebb íjakkal lőhettek a tornyot.
A szászok eleinte ágyútűzzel válaszoltak, de délután már azzal sem.
– Elvetemült gazemberek! – sziszegte Ali bég, amikor
végiglovagolva Szászsebes utcáin megállapodott a támadás
gyülekezőhelyéül kijelölt utca végén. – Szembeszegülni
jóakaratommal! Ezért megfizetnek!
Vlad Tepes csak gúnyosan mosolygott.
 – De hisz így sem lehetsz elégedetlen, nemes bég! A zsákmány java
része tiéd!
A török a fejedelemre villantotta tekintetét: nem tudta, mennyi a
gúny, s mennyi a vigasztalás szavaiban. Szerencsére az ifjabb Vlad
herceg szemében csillogó fény egyszeriben lecsillapította indulatát.
– Félek, e gyönyörű gyermeknek baja esik a támadásnál – fogta
halkabbra hangját. – Allah nem akarhatja, hogy e hurik szépségével
vetekvő arcot sebek csúfítsák, hogy e törékeny, karcsú testet nyilak
járják át!
– Ha kell, a fiam harcolni is tud! – felelte a vajda. – Majd meglátod,
nemes aga, Vlad távolról sem olyan szelíd, mint amilyennek tűnik!
Ali bég izgatottan megremegett, orrcimpái kitágultak, ajka
megrándult a gyönyörtől. Megsimította a fiúcska arcát.
– Remélhetem, gyermekem, hogy a győzelem után megtisztelsz
jelenléteddel sátramban, az ünnepi lakomán?
Az ifjú Vlad Draculea felnőttes komolysággal bólintott.
– Ott leszek, nemes bég!
Ali teleszívta tüdejét az esti levegővel.
– Támadjatok, fiaim! Legyen Allahé a győzelem!

8.
A törökök maguk elé terelték az oláh fegyvereseket, és heves
ostorcsattogtatás közepette azokat is felsorakoztatták a rohamhoz, akik
a fogolyra vigyáztak.
Thuz János a kora esti szellőtől reszketve pillantott körbe. Egy
sebesült, vén lándzsást hagytak csak hátra az őrzésére. A sáfár egyedül
maradt, a tűz még pislákolt, veresre festve a megkínzott pap és a fiú
mezítelen testét. A vérük feketére száradt a kockaköveken.
Thuz hallgatózott.
A sarkon túl, a városfal és a házak közötti szűk területen
felsorakoztatták az akindzsiket. A támadás sípok és dobok jelére indult
meg: egyszeriben feldübörgött a föld, s a törökök, oláhok eget rengető
üvöltéssel lendültek rohamra.
Ebben a pillanatban feldördült egy ágyú a Deák-toronyban, és
elsütötték a szakállas puskákat is. Sebesültek jajgatása, paták robaja
nyomta el a harci kiáltásokat.
 – Allah!
– Allah!
– Krisztus!
– Krisztus!
Thuz fél szemmel a lándzsást leste. Öreg móc paraszt volt, övébe
dugva erdőirtó fejszéje. A sarok mögül kíváncsiskodott ki, figyelte,
mikor éri el a támadás a torony falait.
Thuz remegve próbált feltérdelni. Lábai nem engedelmeskedtek,
mintha annyi ereje sem maradt volna, hogy kinyújtsa őket.
Most…
Most talán elfuthatna innét…
A móc gyanakodva felé fordult, összevonta busa szemöldökét, és
tett egy lépést a tűz irányába.
Thuz összehúzta magát.
– Hát te miben töröd a fejed? – kiáltott rá az oláh, azzal még
közelebb jött. Átnedvesedett bocskora csattogott a köveken.
– Hozzád beszélek, te nyomorult!
Aztán felsóhajtott, mintha valami nyomasztó tehertől szabadult
volna meg.
Thuz még mindig nem mert felnézni.
Akkor eszmélt, amikor a lándzsás élettelenül elterült a köveken. Egy
pillanatra csak az ostrom süvöltő zajait lehetett hallani. Kinyitotta a
szemét.
– Te? Te vagy?
A sűrűsödő homályból egy vékony emberalak botorkált elő, kezében
mereven szorongatva a lándzsát, amivel átdöfte az imént az oláh testét.
Barna akindzsi köpenyt viselt, fején az átvérzett kötés akár turbánnak is
tűnhetett.
Thuz úgy bámult fel rá, mint valami kísértetre.
– Mindjárt visszajönnek! Tűnjünk el innét!
Amikor Filipesi Albert talpra rántotta, Thuz felszisszent.
– Azt hiszem, eltört a lábam!
– Dehogy tört! Támaszkodj rám! El kell bújnunk valami pincében!
– Minden hiába! Úgyis megtalálnak!
– Hátha mégsem! A házakat már átkutatták!
Thuz fél lábbal ugrált, és szinte teljes súlyával a deákra nehezedett.
Csurom vér lett annak ruhájától.
 – Egy hulláról húztam le! – mentegetőzött Filipesi. – Csak el ne
kezdjél itt finnyáskodni nekem!
Még el sem érték a sarkot, amikor észrevették őket. Egy kisebb
török csapat loholt a torony felé, most érkezhettek a túlsó kapuktól, s
egyikük felfigyelt a két vánszorgó alakra. A többi ügyet sem vetett
rájuk, rohantak, hogy a zsákmány reményében csatlakozzanak az
ostromlókhoz, de az az egy nem tágított. Szemét meresztgetve próbálta
kivenni, kik lehetnek ezek az emberek, akik egy lándzsanyélre
támaszkodva botorkálnak a kihalt utcán. Talán fosztogatók? Miféle
harácsolt holmit rejthetnek rongyaik?
A török utánuk kiáltott, de Thuz és Filipesi nem értették, mit. A
harcos látta, hogy ezek bizonnyal nem az övéi lesznek, hátranyúlt, s
kivont egy nyílvesszőt a tegezéből, majd lassan íja húrjára helyezte.
Filipesi hátrasandított a válla felett: a török már célzásra emelte íját.
– Gyorsabban! Igyekezz!
Thuz felszisszent, amikor sérült lábára nehézkedett egy pillanatra, s
csaknem összerogyott a fájdalomtól. A deák azonban erős kézzel
vonszolta magával tovább.
Egy sarok csak…
Néhány öl… Mindjárt eltűnhetnek a mögött a ház mögött…
Mindjárt…
A nyílvessző sziszegve hasította a levegőt, és Filipesi tudta, hogy
ekkora távolságból a török nem téveszt majd célt. Ösztönösen kifordult,
hátralendítette kezét, így a saját testével takarta Thuz meggörnyedt
alakját.
A nyílvessző rezegve állt meg a combjában.
Nem tudta, hogy ilyen pokoli lesz a fájdalom.
Seregdeákként látott már jó néhány sebet, nyíllövésest is, de
sejtelme sem volt róla, hogy ennyire sajog, hogy ily lángoló kínnal
perzsel az ilyesmi. Fél térdre rogyott, majd magával rántotta a másikat,
Thuz csak az utolsó pillanatban nyerte vissza egyensúlyát.
– Szentséges Szűzanya! – sziszegte akadó hangon Filipesi.
– Tudsz mozogni? – A sáfár rémülten sandított hátra: a török éppen
újabb nyílvesszőt helyezett a húrra. – Tovább kell futnunk, hallod?
A deák összeszedte minden erejét, de most már inkább Thuz
rángatta magával. Még három nekirugaszkodás a sarokig… Még
kettő… Mindjárt…
 Pendülés, sziszegés…
A vessző Thuz vállába fúródott.
Úgy zuhantak be a sarok mögé, ahogy a kivágott fák dőlnek az irtás
közepére. Vér fröccsent a falra. S bár mindketten üvölteni tudtak volna
a fájdalomtól, egyiküknek sem jött ki hang a torkán: egymást támogatva
a falhoz vonszolták magukat, és kimerülten nekivetették hátukat.
Az utcára szórt lomokon mind közelebb hallatszottak a török léptei.
Lassan közeledett, óvatosan. Biztosak lehettek benne, hogy immár
újabb nyílvessző feszül a húron.
Thuz úgy érezte, innen nincs tovább. Az előző nyílvessző ott
meredezett a vállában, lángolt az egész karja, meg sem tudta mozdítani.
Rémülettől tágra nyílt szemmel Filipesire nézett.
A deák próbálta összeszedni magát, az ajkát harapdálta, hogy onnét
is kiserkent a vére. A szeme ide-oda rezzent, ahogy igyekezett valamit
kitalálni. A lándzsa, amivel az oláhot az elébb leszúrta, még ott volt a
kezében.
Talán az utolsó esély…
Ránehézkedett Thuzra, hogy valahogy felemelkedhessen, aztán
könnyeit nyelve megkerülte a sáfárt. Maga elé emelte a lándzsát, s egy
pillanatra látta a hegyén vöröslő vért.
A léptek már közvetlenül a sarok mögül zörögtek, aztán egyszeriben
elhaltak.
A török gyanakodott.
Filipesi nem akarta megvárni, mi történik. Nagy levegőt vett, s
kiugrott a sarok mögül. Különös módon nem érzett fájdalmat, ahogy
széles terpeszben a török elé vetette magát. Közvetlen közelről látta a
férfi szemében a megrökönyödést. Ösztönösen cselekedett megint: a
lándzsával félreütötte az íjat, a nyílvesszőt a hirtelen mozdulattól
kiröppentette a húr. Amaz felnyögött, s már kapott volna a tőréhez, de
Filipesi ekkor az arcába döfött. Érezte, ahogy a lándzsa recsegve-
ropogva belehatol a török koponyájába, szétroncsolja az orrát és a bal
szemét. Csak a koponya hátsó fala állította meg a hegyét.
Az akindzsi nem kiáltott, egy végtelennek tűnő pillanatig a lándzsa
végén rángatózott, s mikor már Filipesi nem bírta tovább tartani a
súlyát, eleresztette a fegyvert, mire áldozata összerogyott a lábai előtt.
A deák zihálva felpillantott.
Az utca üres volt.
 Lehajolt, hogy bevonszolja a törököt a sarok mögé, de a fájdalom
ekkor elemi erővel hasított combsebébe. Szerencsére Thuz
elővánszorgott, és fél kézzel kínlódva, egyesített erővel behúzták az
élettelen testet a fedezékbe.
Aztán összerogytak mindketten, és hallgatták egymás zihálását.
Filipesi kezdte elhinni, hogy életben maradhatnak…
Az ostrom odakünn dühödten érte el csúcspontját. Néhány percig
egyfolytában dörögtek a szakállas puskák, de a torony ágyúi is sorban,
egymás után köpték kőgolyóbisaikat a kint tolongó oláhok és törökök
közé. Az ostromlók nekidöntötték létráikat a falnak, de nem mentek
sokra vele: a peremet úgysem érhették el, a szűk lőnyílásokon meg nem
tudtak bemászni.
Nem sokkal később véres fejjel – a torony tövénél majd' százhúsz
halottat és sebesültet hagyva – visszahúzódtak.
Amikor fáradtan elterültek a környező utcák kövén, kisebb gondjuk
is nagyobb volt annál, hogy a kereket oldott foglyot keressék.

9.
HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1438 NYARA
Catherina undorodva tartotta el magától a véres lepellel letakart kis
testet. Az orvos nyomta a kezébe az imént, szó nélkül, egyetlen
szemvillanással jelezve, hogy vigye ki.
Kitámolygott hát vele a folyosóra, ahol a komornák sápadtan
húzódtak el tőle.
– Hová vigyem? – kérdezte Catherina. Senki sem válaszolt.
Elindult az Aranyházból a külső lépcsőn a várudvarra. Vagy két-
háromszázan szorongtak ott, verejtékes, füstös képű jobbágyok, néhány
fegyveres, akik még idejében bemenekültek a várba Szilágyi
csapatából.
Catherina vigyázott, drága milánói csipkeruháját nehogy
összevérezze a tetem. Tanácstalanul körbepillantott, hátha valaki
útbaigazíthatja, de csak ráncoktól barázdált parasztarcokat látott maga
körül.
 Ó, hogy gyűlölte őket! A jobbágyok félelemtől bűzlöttek, sár-és
ganajszaguk volt, ahogy az uraiknak is! Minden magyarból lóbűz áradt,
s ezt Catherina képtelen volt megszokni.
Ó, hogy gyűlölte ezt az országot!
Amikor alig egy esztendeje súlyos milánói aranyakon elszegődött
Szilágyi Erzsébet szolgálatába, még sejtelme sem volt róla, hogy
milyen országba is jő tulajdonképpen. Azóta már tudta. Gyűlölt itt
mindent: gyűlölte a magyarok vad, idegen beszédjét, ami semmi
máshoz nem hasonlított, amit addig hallott. Egyedül az oláh pásztorok
szavaiból tudott kihámozni valamicskét, de azok meg oly faragatlanok,
s oly tudatlanok voltak, hogy abban sem sok köszönet rejlett. De még
jobban gyűlölte magukat az embereket: a duhaj, súlyos léptű férfiakat,
akik hírből sem ismerték a szépasszonyok nyelvét, az udvarlást, a
kedveskedés kifinomult tudományát. Különösképp azt a satnya deákot
gyűlölte, aki Milánóban gyereket csinált a nővérének. Vajh, mit
szeretett benne Giulietta? Ki tudja azt? S még ez a kis nyomorult nem
átallja kerülgetni őt… Hát még az a másik! Az a kis zsidó… No, az se
különb! Igaz, annak legalább pénze van!
Catherina áttülekedett a bambán bámuló parasztok között. A keleti
bástya felől öles léptekkel, gondolataiba merülve közeledett a vén
Mészáros.
– Várnagy uram! Várnagy uram!
Az öreg zavartan ráemelte tekintetét.
– Mi van nálad, gyöngyöm?
Catherinának nem volt nehéz gyászos kifejezést önteni arcára.
– Sajnos nem élte túl – sóhajtotta. – Hová vigyem, várnagy uram?
Mészáros nem értette. Közelebb lépett, felemelte a véres vászon
sarkát.
Amit látott, attól hamuszürke lett az arca.
– Jézus Krisztus, ne hagyj el!
Catherina némi erőfeszítéssel könnycseppet igyekezett erőltetni a
szeme sarkába.
– Az Úristen akarta így, várnagy uram! A kis drágaság lelke már a
mennyekben jár!
Mészáros válla mintha megroggyant volna.
– Vidd le, gyermekem, a nagyterem alatti pincébe. Amint lehet,
eltemetjük a hegyen.
 Catherina elfordította a fejét, s már iramodott is tovább.
Miért neki kell ezzel foglalkoznia? Hát nincs elég szolga a várban?
Azt hiszik, ő ilyen nyamvadt kis hullák elkaparására szerződött?
Dühödten rásziszegett a nagyépület előtt lehorgasztott fővel
várakozó parasztokra, akik ijedten kotródtak el az ajtó elől.
Ó, hogy gyűlölte ezt az országot!
Ostoba fajankók!
Mindössze három ember volt itt, akitől tartott. Mit tartott? Rettegett!
A ház urának, Hunyadinak még a tekintetét sem bírta. Még szerencse,
hogy elvitte a dolga valahová messzire, tán Csehországba! Éppen elég
baja maradt neki a feleségével is! Nincs rosszabb egy magányos
asszonynál, aki épp áldott állapotban senyved! Most meg, hogy ez a kis
rongycsomó holtan született, minden még rosszabb lesz! Sokkal
rosszabb!
De leginkább Szilágyi Mihálytól tartott… Szilágyitól, aki mintha a
lelkébe látott volna. Az a vadállat mintha pontosan tudta volna, mi jár a
fejében!
Catherina lesietett a sötét folyosón, kikerülgetve az ott ücsörgő
menekülteket. Odalenn a pincében nem volt senki. Lábával berúgta az
ajtót, és belépett. Megrázkódott a hidegtől. Az ilyesfajta pincéket azért
tervezték, hogy ostrom idején legyen hová letenni a holtakat, míg a harc
múltával el nem kaparhatják őket odakünn, a Szent Péter hegyén, a
temetőben.
Ebben a pincében ez a kis nyomorult lesz az első!
Undorodva a földre hajította a halott csecsemőt.
A véres vászon kibomlott, és a mezítelen, elfeketedett gyermek a
földre gurult, lábai és kezecskéi összevissza hajlottak. Két szeme nyitva
volt, s mintha egyenesen Catherinára meredt volna.
A lány megremegett.
– Ne bámulj, átkozott!
Lábával odébb kotorta a testet, s gyorsan kihátrált a pincéből.
Egyenesen a régi kaputorony melletti palotaszárny felső emeletére
sietett, ahol Thuz Osvát szállása volt.
– Mit akarsz? – förmedt rá a pap, amikor résnyire nyitotta az ajtót.
– Meghalt – suttogta a lány. – Beeresztesz?
Osvát lapos pillantásokat vetett körbe, hogy megbizonyosodjon róla,
nem látta őket senki a kerengőről.
 – Holtan született? – kérdezte később. Catherina elterpeszkedett a
kecskelábú székben, felhúzva selyemszoknyáját.
– Feketén bújt elő, mint valami vízi hulla. Az a nyomorult tehén úgy
üvöltött, hogy majd megsüketültem tőle. Miért nem jössz közelebb
hozzám?
– Előbb felelj: fiú lett volna, vagy lány?
– Azt hiszem, lány – biggyesztette ajkát Catherina. – Kit érdekel?
– Akkor nem kár érte! – Osvát szétvetett lábbal megállt a lány előtt,
aztán lassan, vigyorogva kibújt papi csuhájából. Vézna, szőrtelen teste
éles ellentétben állt a szőrös, izzadt magyarokéval, akiket Catherina úgy
rühellt. – Ugye nem kell sietned vissza?
– Az úrnő kéri, hogy kereszteld meg. Nem akarja úgy eltemetni,
hogy…
– Már meg is tettem! – Thuz Osvát lehajolt a lányhoz, és mintha
csak labdával játszadozna, előbújtatta hófehér melleit. – Ezek szerint
tehát van egy kis időnk…
Catherina elhúzódott, maga elé emelve véres kezeit.
– Elég legyen már! Mocskos vagyok, mint egy milánói szajha! Nézz
csak rám!
Thuz Osvát félrelökte a lány karját.
– Talán mert pontosan az vagy, kedvesem: milánói szajha!
– Mit képzelsz? – incselkedett tettetett felháborodással Catherina. –
Csak egy szavamba kerül, és neked véged! Itt mindenki azt hiszi,
keresztény vagy, hogy pap vagy, hogy ájtatos, jólélek vagy! De én
ismerlek, Thuz Osvát! Én ismerem a mocskos kis titkaidat!
A férfi ott állt előtte mezítelenül. Hirtelen előrelendült és felpofozta
a lányt. Catherina hátraesett a székkel.
– Nem szeretném, ha abba a hibába esnél, kedvesem, hogy
összetéveszted a szerepeinket – oktatta Osvát nyájasan, megkerülve a
földön kalimpáló, feltápászkodni próbáló lányt. – Itt én mondom meg,
hogy mit tehetsz és mit nem! Tudd, hol a helyed! Megértetted?
Catherina nem mert felnézni, az orrából kifröccsent vért törölgette
selyem zsebkendőjével.
– Már nem sokáig parancsolgatsz nekem! – sziszegte. – Az öcséd
nemsokára feleségül vesz!
Thuz Osvát elmosolyodott, s a hangjától megfagyott a vér a lány
ereiben.
 – Az öcsém azt hiszi, hogy feleségül vesz, mert én azt akarom, hogy
azt higgye. Mind a ketten tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni.
Utoljára figyelmeztetlek, kedvesem, ne téveszd össze a szerepedet a
valósággal!
Catherina elhúzódott a mezítelen férfitől, és remegve araszolni
kezdett az ajtó felé. Thuz Osvát ördögi vigyorral föléje tornyosult és a
kezére tiport. A lány felsikoltott a fájdalomtól.
– Ne bánts! Kérlek!
Remegve felpillantott a papra. Egyszerre gyűlölte és egyszerre
imádta ezt a férfit, a távol ülő, szürke szemeket, a kopasz, hosszúkás
koponyát, és a pengevékony, hajlott orrot, ami zord hegyvonulatként
szelte ketté lárvaszerű arcát.
– Még nem mondtam, hogy távozhatsz! – vigyorgott rá Osvát, és
leszállt a kezéről. – Mi van a levelekkel?
– Miféle levelekkel?
– A levelekkel, amiket Filipesi a szobájában tart! Elfelejtetted,
ostoba szajha?
– Még nem volt időm elhozni őket – sziszegte Catherina. – Ha nem
vetted volna észre, tele a vár büdös parasztokkal!
– De észrevettem. Érzem a szagukat idefenn is. Jól van, nincsen
semmi baj. Ám reggelre szükségem van a levelekre. El kell olvasnom
őket, mielőtt az a félnótás elküldi Hunyadinak.
– Holnap aligha ér vissza. Szilágyi Szászsebesre küldte az öcséddel
együtt.
– Gyere csak ide! – parancsolta Osvát.
– Mennem kell!
– Idejössz!
Catherina nem merészelt tovább ellenkezni, szemlesütve a férfi elé
lépett. Az elégedetten végigmérte: a lány mellei a ruhából
előbuggyanva, ingerlőén meredeztek a szemei előtt.
– Kívánlak! – mondta szenvtelen hangon a pap. – És most a
kedvemre fogsz tenni!
A lány remegett. Letérdelt Osvát elé.
– Amikor visszamész az Aranyházba – folytatta a férfi, a mennyezet
íveit bámulva –, megmondod a nagyasszonynak, hogy megkereszteltem
szegény gyermekét. Adsz néki zsilizfűfőzetet, attól tán elalszik majd. A
frajlákat elküldöd nyugodni, de te mellette maradsz hajnalig. Akkor
átlopódzol Filipesi kamarájába, és elhozod nekem azokat a leveleket.
Catherina nem mert felnézni rá.
Amikor a férfi teste megrándult a gyönyörtől, Osvát belemarkolt a
lány hajába, és felfelé rántotta a fejét.
– S ha csak egy szót is merészelsz szólni valakinek a mi kis
titkainkról…
Elhallgatott. Nem kellett befejeznie a mondatot. Catherina
feltápászkodott, megtörölte az arcát és az ajtó felé indult.
– Reggel misét tartok a kis ártatlan lélek üdvéért – mondta
álmodozó, ájtatos hangon Osvát. – Megható lesz, meglásd! A sok
paraszt a könnyeit ontja majd az úrnő elholt gyermekéért! Tudod,
amikor igazán megszáll az ihlet, szívhez szólóan prédikálok…
– Igen, tudom… – motyogta a lány. – Elmehetek végre?
– Igen, elmehetsz! – Thuz Osvát gúnyosan az áldás keresztjét
rajzolta Catherina felé. – Menj, leányom, s nyújts vigaszt a mi szeretett
úrnőnknek!
A lány kisurrant a szobából.
Odakünn még éjszaka volt, meleg, nyári éjszaka.
A falakon, az udvaron, a bástyákon magukba gubódzott parasztok
kucorogtak.
Catherinára hányinger tört.
Gyűlölte ezt az országot!
De néha önmagát gyűlölte a legjobban.

10.
– Mutasd a lábad!
Thuz János nyögve nekitámaszkodott a szoba falának, és amennyire
tudta, felemelte csupa seb, csupa véraláfutás jobb lábát.
– Úgy tűnik, nincsen eltörve – sóhajtott fel Filipesi. – Nagyon
megkínoztak?
Thuz még mindig remegett a félelemtől. Érzékei eltompultak, feje
zsongott, s mintha még a fájdalmat is jótékony távolságból érezte volna
csak.
– Ütöttek… De előbb egy papot kínoztak… meg egy gyermeket…
Rám nem jutott gondjuk…
 Filipesi az ablakhoz lépett. Odakünn esteledett, Szászsebesre gonosz
sötétség ereszkedett.
– Hallod-e? Abbahagyták az ostromot – jegyezte meg tűnődve. – A
másik szobából idelátni a tornyot! Megnézem, mire készülnek a gazok!
Thuz bólintott. A deák az imént a hátára terítette a török köpenyt.
– Gyere! Ezt neked is látnod kell! – rohant vissza hozzá Filipesi.
Thuz nyögve tűrte, hogy a deák felnyalábolja és áttámogassa a
szomszédos szobába. A házat, ahogy valamennyit a városban, az
akindzsik átkutatták reggel, de sok mindent nem találtak, ami
felkelthette volna érdeklődésüket. A padlón elszórt ruhák, értéktelen
limlom hevert, a konyhában összetört edények, a falról, a tálalóról
leszaggatott tányérok, tálak. Azokon átgázolva léptek a szomszédos
szobába. Tegnap még gyermek aludhatott itt, legalábbis az ablak alá
támasztott, faragott hintaló erről tanúskodott.
– Nézzed! Tüzet raknak!
Thuz arcán fájdalom ömlött szét, amikor az ablak keretének
támaszkodva beverte lábát a hintalóba. Amikor a kín tűzrózsái
elhalványultak szemei előtt, óvatosan kilesett.
Ez az ablak a várfalra nézett, de bal kézről egészen a Deák-toronyig
elláttak.
– Hová lett a tető? – csodálkozott Thuz.
– Tüzes nyíllal felgyújtották a törökök. Tova nem terjedt a tűz, mert
a szászok gyorsan eloltották. De ezt már nem oltják el, az bizonyos!
A törökök és az oláhok lázas igyekezettel hordták a fát a torony
mindkét oldalához. Gerendákat, a közeli házakból kicipelt bútorokat,
mindent, ami a kezük ügyébe került. A rakás egyre magasabb lett, már
ellepte a torony alsó szintjének lőréseit.
– Elfogyott az ágyúgolyójuk – vélte Filipesi. – Talán elfogyott a
puskaporuk is…
– Mi lesz most velük?
– Imádkozzunk a lelki üdvükért!
Imára kulcsolta a kezét, de ahogy Thuzra meredt, hirtelen
meggondolta magát.
– Itt vannak az aranyak! – mondta, és leoldotta övéről a bőrzacskót.
– Amit tettem, megtettem. Ha élve visszajutunk Hunyadra, vállalom
urunk büntetését.
Thuz nagyot nyelt.
 – Csak jussunk haza, Albert!
– Csak jussunk haza!
A várfalnál kiáltozás támadt: a védők odafentről kilőtték utolsó
számszeríjvesszőiket, s ezzel egy időben az akindzsik meggyújtották a
máglyarakást. A tűz hamarosan hatalmas lángoszlopba erősödve
nyaldosta a torony falait.
Filipesi nézte egy darabig, aztán fáradtan visszahuppant a hintaló
mellé.
– Jobb volna, ha urunk itthon lenne végre – mondta hosszas
hallgatás után.
Thuz csak bámult maga elé.
– Hazatér egyszer végre már! Haza kell térnie!
Odakünn lassan feljöttek az égre a nyári csillagok. Csodálkozva
nézték, ahogy a Szászsebes városfalához emelt máglya az égkárpitot
nyaldossa haragosan. Mire megint reggel lett, már csak a torony puszta,
megfeketedett falai álltak.
Akkor az akindzsik berontottak, és az egymásra zuhant emeletek, a
hamu és a pernye vastag dunyhája alatt alélt, levegő után kapkodó
túlélőkre vadásztak.
Néhányat találtak csak.
Thuz János és Filipesi az ablakból figyelték, hogy György barátot és
Mägest kapitányt ostorral nógatják a városkapu felé.

11.
Megvárták, míg újra besötétedik. A török ugyan még délután
elkotródott a feldúlt, felperzselt városból, de nem tudhatták, hogy a
sereg nyomában sündörgő dervisek, koldusok közül akad-e még valaki
a falak között, a szegényes zsákmány maradékában kutakodva.
Mikor a felhők mögül előbújt a hold, Filipesi úgy döntött, eleget
várakoztak már, s kilopódzott az utcára.
Sehol senki.
A szél ablakszárnyakat, ajtókat csapdosott.
Minden bátorságát összeszedte hát, s ellopakodott a Deák-toronyig.
Ott csak a hatalmas, kiégett romhalmazt, megperzselődött falakat, s
néhány temetetlen hullát talált.
 A deák visszafordult és elmerészkedett egészen a bazilikáig. A
lerontott kőfalon átmászva rossz előérzet kerítette hatalmába. A
templom kapujában felkoncolt férfiak hevertek, legyek fekete fellege
borította kicsavarodott, felismerhetetlenségig megcsonkított testüket.
Mikor belépett az íves kapun, már tudta, milyen sorsra jutottak azok,
akik itt kerestek menedéket. Hányingerrel küszködve szédelgett vissza
Thuzhoz.
– Tűnjünk el innen! – mormolta. – Itt már nem maradt senki és
semmi! Kitámogatta a sáfárt az utcára, és együtt, bicegve elindultak az
Öreg-kapu felé. Minden neszre összerezzentek. A felvonóhíd
leeresztve, de a szurkos sötétben nem láttak tovább a túlsó partnál.
Átbukdácsoltak a hídon.
Egy magányos ember ücsörgött a vizesárok szélén. Filipesi
felcsuklott meglepetésében.
– De hisz…
Amikor megfordult, az idegen szemöldöke felszaladt homloka
közepére.
– Hát ti meg éltek?
Filipesi óvatosan még közelebb lépett.
– Orbán mester?
Tüzes Orbán arcát csúf égésnyomok karmolták keresztbe, kasul,
egyik szemére hevenyészett kötést tett.
– Azt hittem, egyedül vagyok, mint az ujjam.
– Hogyan menekültél meg?
Tüzes Orbán gúnyosan felkacagott.
– Csak nem képzeled, hogy oly ostoba vagyok, mint azok a szász
kutyák voltak? Akiben egy csepp székely vér is csörgedezik, fiam, azt
nem lehet elpusztítani! Mikoron túlságosan forró volt a helyzet a
toronyban, a megbomlott falon át leereszkedtem, egész a vizesárokig.
– S a többiekkel mi lett?
– Kit érdekel? Adjunk hálát a Jóistennek, fiaim, hogy a mi életünket
legalább megkímélte! Hát aztán az aranyaitok megvannak-e még?
Thuz keze önkéntelenül az övre tévedt.
– Megvannak, mester uram, megvannak. Elszegődik Hunyadi uram
szolgálatába?
Tüzes Orbán megvakarta bozontos üstökét.
 – Mi mást tehetnék? A műhelyem porrá égett, még a gyönyörűséges
rajzaim is elhamvadtak a tűzben. De ami a fejemben volt, az ott is
maradt! Olyan ágyúkat öntök én a gazdátoknak, amivel a világból is
kikergeti a törököt!
Thuz remegő kézzel leszámolta a száz aranyat Orbán tenyerébe.
– A többit megkapod Hunyadon!
A fegyvermester ezúttal nem alkudozott.
Azon az éjszakán már nem jutottak messzire. Az elhagyott
kísértetvárosban nem akaródzott eltölteniük még egy éjszakát, ezért a
Dévának vezető úton baktattak egy fertályórát, mielőtt letáboroztak
valami ritkásan nőtt erdő szélén. Sejtelmük sem volt róla, hol lehetnek,
álomtalan, zord álomba zuhantak, amint letették a fejüket.

12.
Amikor aztán hajnalban felébredtek, s kinyitották a szemüket,
villámcsapásként hasított beléjük a felismerés, hogy nem is erdő az,
ahol nyugovóra tértek éjjel.
Lassan, sápadtan ültek fel, s egyre csak bámultak felfelé, az ónszín
fellegekre.
Amit este ritkán nőtt fáknak hittek, azok valójában kihegyezett
karók voltak. Valóságos erdeje a karóknak: vagy ezer kopár szálfa. S
minden egyes karón, kicsavarodott tagokkal, a rettentő kínhalál
kifejezésével arcán ott csúfoskodott egy-egy ember. A sebesi szászok
voltak, akik szekereken, reményekkel telve hagyták el a várost, alig két
nappal ezelőtt.
Honnét tudhatták volna, hogy a török csak a fiatal leányokat, a
munkaképes férfiakat hajtja tovább a Kárpátok felé? Az összes
öregember, gyengécske, gebe férfiú, csúf leány, s haszontalan gyermek
itt végezte.
Thuz levegő után kapkodott.
A fatörzsön, aminek éjjel a fejét támasztotta, egy különösen magasra
nőtt, ősz hajú öregember csüngött magatehetetlenül. A karót a lábai
között vezették testébe, s kihegyezett csúcsa a száján át bukkant elő,
szentségtelenül széthasítva a nyomorult állkapcsait. Az öregember
szeme kidülledve meredt a fellegekre, mintha ennek a rettenetnek az
okozóját keresné az elérhetetlen messzeségben.
 Tüzes Orbán iszonyodva rázkódott össze, ahogy körbeforgolódott.
– Menjünk innen, barátaim! – suttogta. – De soha ne feledjétek, amit
most láttatok! Így tartja meg ígéretét Karós Vlad! Emlékezzetek!
Emlékezzetek!
Bicegve, elgyengülten vánszorogtak tovább Hunyad felé. Nem az
országúton haladtak, attól tartva, hogy egy fosztogató akindzsi csapat
lecsap rájuk. Erdők mélyén, vízmosásokban gyötrődtek egész nap,
bogyókat ettek, patakvizet ittak, s nem találkoztak egy teremtett lélekkel
sem.
Egyszer sem néztek hátra, mégis mindvégig maguk előtt látták a
karók fekete erdejét.

13.
A Hídvégbástya mellett, a lovagteremből leválasztott helyiségben
ravatalozták fel a kis tetemet. A színtelen napsugarak ferdén tűztek be
az ablakon, s éles, fehér fénybe burkolták az oltáron heverő testet.
Bármennyire is szerette volna Szilágyi Erzsébet, nem engedték neki,
hogy megnézze a gyermeket.
– Jobb, ha nem látja, úrnőm! Nem szépek a vonásai…
A nagyasszony mindenbe belefásulva, már könnytelen arccal ült a
ravatal előtt, kezét ölébe ejtette, beletörődve az élet igazságtalanságába.
Maga elé bámult, valahová nagyon messzire.
Meddig tart még?
Catherina ott állott mögötte, s magában számolta a perceket, mikor
szabadulhat innét végre. Szürke, hullabűzű napnak ígérkezett ez a mai:
a legények már elkezdték temetni a vár és a falu környékéről
összeszedett holtakat. Volt belőlük vagy háromszáz. Parasztok,
jobbágyleányok, Szilágyi Mihály menekülni próbáló vitézei, s
néhányan a várnépek közül, akik nem jutottak be időben a falak közé.
Ma egész nap temetnek, s temetnek bizonnyal holnap is.
Catherina lopva a ravatal előtt térdeplő Thuz Osvátra emelte
tekintetét. Mindig elképesztette a férfi ájtatos arckifejezése, és az a
hihetetlen szakadék, ami a pap által magára öltött szerep és valódi énje
között tátongott. Előbbit rnindenki ismerte a várban, utóbbit egyedül ő
tudta.
 Papi ornátusban, Hunyad várának plébánosaként Thuz Osvát
magasba emelte az ezüstkelyhet, és átszellemült arccal mormolta az ima
latin szövegét.

Oremus, flectamus genua!

Benedictus qui venit in nomine Domini…
Domine non sum dignus…
Dominus vobiscum…
ite, missa est…

Vonásain részvétteli fájdalom ült, majd amikor letette a kelyhet, s

Szilágyi Erzsébet felé fordult, mintha maga is összerogyni készült volna
az elviselhetetlen fájdalom súlya alatt.
– Az Úr adta, az Úr elvette – finom, hófehér ujjával keresztet rajzolt
a nagyasszony homlokára. – Nékünk csak a fájdalom s a beletörődés
maradt, úrnőm. Viseljük a reánk mért csapásokat megerősített lélekkel.
Hisszük az örök igazságosságot, hisszük a lélek halhatatlanságát és
hisszük a feltámadás ígéretét…
Erzsébet arca rezzenéstelen maradt.
Meddig tart még?
Catherina legszívesebben ott hagyta volna az egészet.
Osvát túlságosan követelőző lett az utóbbi időben, s időnként
egészen rémisztő tudott lenni. A végén még valóban megpróbálja
megakadályozni a menyegzőjét az öccsével! Ki kell találnia valamit!
Okosnak kell lennie! És persze óvatosnak! Sokkal óvatosabbnak, mint
eddig! A várban egynémely cseléd máris gyanakodott rájuk, többen
látták állítólag, amikor egyik éjszaka Catherina belopódzott a pap
kamarájába. Még szerencse, hogy Hunyadi nincsen itthon! Mostanság
az is olyan istenes lett, olyan bosszantóan imádkozós! Pedig beszélték a
cselédek, milyen nagy kan volt az is ifjabb korában!

Kyrie eleison!

Thuz Osvát a kápolna mennyezetére emelte tekintetét, s arcán még

mindig földöntúli fájdalom terült szét.

Christe eleison!
 A gyászszertartás véget ért.
Szilágyi Erzsébet felemelkedett, egy hosszú pillanatig tétován állt a
kis koporsó előtt. Aztán Catherinába kapaszkodva elindult kifelé a
kápolnából.
– Eriggy, leányom, keresd meg a fiamat! Biztosan nagyon egyedül
érzi magát…
– Máris, úrnőm!
Catherina Thuz Osvátra pillantott, aztán felcsippentett
szoknyavéggel tovasietett.
A vár papja ártatlan tekintettel nézett utánuk.
Mikor egyedül maradt, intett az ajtóban ácsorgó várjobbágynak.
– Vidd ezt innét! – mutatott a ravatalon heverő faládikára. – Kapard
el a Szent Péter-hegyen, a többi mellé!
A jobbágy megütközött tán ezen a hangon, de nyikkanni nem mert.
Mélyen meghajolt a pap előtt. De azért még később is megesküdött
volna, ha bárki kérdezi, mindenre, ami szent, hogy a plébános vidáman
dudorászott, amikor kifelé menet elsuhant mellette.

14.
Másnap reggel Szilágyi Erzsébet már elég erősnek érezte magát,
hogy egymagában felzarándokoljon a Szent Péter-hegyre, a vár és a falu
temetőjébe. Egy szál virágot vitt a kicsi sírjára.
A frissen ásott, aprócska halom Morzsinai Erzse hantja mellett
domborodott. Csak egy sebtiben tákolt keresztecske jelölte, név nem
volt rajta. Erzsébeten kívül nem tudta senki, hogy hat láb mélyen egy
Hunyadi Mária nevű kisleány alussza mostantól örök álmát.
– Aludj, kicsim! – sóhajtotta a nagyasszony. – Oly erősen
vártalak… Tiszta szívből vágytalak téged… De Isten nem akarta, hogy
magamhoz ölelhesselek. Legyen az álmod könnyű, kincsem!
Még hosszan, megtörten állt a sír felett. Szél kerekedett a Kudzsiri-
havasok felől, kibontotta szőke fürtjeit, melyekbe újabban egyre több
ősz szál vegyült. Oly magányosnak és oly erőtlennek tűnt a domb
tetején, a ferde sírkeresztek és a köréjük lecsüngő sárga fűz ágai közt,
hogy tán a Jóisten is megsajnálta, mert könnyeivel szelíden öntözni
kezdte a környező mezőket.
Erzsébetet gondolataiból fojtott suttogás nesze riasztotta fel.
 Felpillantott.
A domb hajlatában, a falu felőli oldalban mocskos ruhájú parasztok
álltak. Most merészkedhettek elő a hegyekből, odvas fogaik fenyegetőn
sárgállottak, ahogy vad szitkokat és istenkáromló igéket kezdtek őrölni.
Őt bámulták.
Erzsébet megremegett: a parasztok tekintetéből engesztelhetetlen
gyűlölet sütött felé.
Először nem értette, miért.
Aztán ráébredt: a gyűlölet valójában nem neki szólt, hanem
férjének. Hunyadi Jánosnak.
Nem védett meg minket!
Megígérte, hogy oltalmaz hogy védelmez!
De hol van? Hol van most?
Minket szaggatnak, gyilkolnak, s hol van ő? Magunkra hagyott…
Elárult…
Erzsébetet elöntötte a düh, ereiben fellobbant a heves Garázda-
Szilágyi-vér. Fekete gyászruhája baljós lobogóként csattogott háta
megett a szélben. Remegve megállt a parasztok előtt, és rájuk üvöltött:
– Mit bámultok? Hogy mertek így nézni rám?
Azok sunyi pillantást vetettek egymásra. Nem oly rég volt a Nagy
Antalféle pórlázadás, és az engesztelhetetlen gyűlölet még ott
lappangott mindannyiukban.
– Azt kérdeztem, hogy mertek így nézni rám? – kiáltotta Erzsébet.
Jobbágyai jól ismerték, tudták, hogy bármikor képes kezet emelni rájuk,
de tudták azt is, hogy épp most földelték el szerencsétlen újszülöttjét.
Úgyhogy jobbnak látták nem ujjat húzni véle. Sorban, egymás után
eloldalogtak a színe elől, csak egyikük, egy sebes képű hátszegi fejszés,
bizonyos Oltean Radu állta továbbra is vad tekintetét.
– Én megmondom, úrnő! Nem félek én tetőled! Hunyadi uraság
elárult minket! – sziszegte, s fenyegetőn közelebb lépett Erzsébethez. –
ígérte, hogy itt lesz… De nincsen itt… Nékünk semmink se maradt!
Oda a házunk, az állataink! A gyermekeinket most viszi rabláncon a
török! Hol van Hunyadi Iancu, hogy megvédje az övéit? Hol?
Szilágyi Erzsébet szeme villámokat szórt, ahogy megragadta a
paraszt panyókáját, és magához rántotta.
– Itt nyomban kiszorítom belőled a szuszt, te féreg! Hogy mersz te
engem számon kérni? Hogy mered te Hunyadi Jánost káromolni? Hát
nem tudod, hogy ő a király katonája? Mit képzelsz te magadról?
Ismerlek én jól, láttam már a mocskos pofádat eleget! Még ma rád
küldöm a bátyám katonáit: véresre veretlek, kutya!
A fejszés szemében is lobbot vetett a düh, s ellökte magától a
nagyasszonyt. Erzsébet elzuhant a földön.
– Kezet emeltél rám? Ezért meglakolsz!
– Te lakolsz meg, úrnő! Te és a férjed számot adtok mindenért!
Erzsébet fájdalmasan talpra vergődött.
– Nem, Oltean Radu! Te adsz számot, mégpedig most, azonnal! Hol
voltál, amikor a bátyám katonákat toborzott a falvakban? Megmondom
én: lapítottál az erdőben! Hol voltál, amikor a férjem segítséget kért
tőletek a hegyszorosok megerősítésére? Megmondom én: lapítottál az
erdőben! S most még te mered őt ócsárolni? Karóba üttetlek, kutya, a
bőrödet dobra húzatom, hogy a hozzád hasonló mocskok meghallják
legközelebb a hadba hívó dobszót, amikor menni kell!
A fejszés látta, hogy ennek fele se tréfa, térdre rogyott Erzsébet
előtt.
– Könyörüljél, nagyasszonyom! Kegyelmezz! Leányomat elragadta
a török, kisfiam kardélre hányta! Kegyelmezz!
Szilágyi Erzsébet fújtatva bámult le rá. Arca kivörösödött a tomboló
haragtól. Fekete angyalként, a bosszú angyalaként állt a réges-régi,
korhadt sírkeresztek közt.
– Takarodj a szemem elől! – sziszegte. – A férjem majd eldönti, mi
legyen sorsod!
A fejszés eliszkolt, s a nagyasszony összepréselt ajakkal sietett
vissza a Déli-bástya melletti, már alig használt kapuhoz. A Régi-kapu
őrházának romjait lomhán szedegető jobbágyok összerezzentek, mikor
meglátták, és sietősen elfordították tekintetüket.
Erzsébet végigsietett a várudvaron. Látta a sebesülten a falak
mentén heverő katonákat, a várudvar sarán vöröslő vértócsákat, és a
kirurgus által levagdalt kezeket, lábakat, amiket halomba hajigáltak az
Aranyház bejárata mellé. A megcsonkolt, bekötözött sebű férfiak
kifejezéstelen arccal néztek vissza rá.
Szilágyi Erzsébetet hirtelen újra hatalmába kerítette a páni félelem.
– Lackó! Kisfiam! Hol vagy, kisfiam?
A falak ridegen visszhangozták körülötte kiáltását. De felelni nem
felelt senki.
 15.
Thuz Osvát az új palotaszárny ablakából figyelte, ahogy a
nagyasszony keresztülrohan a vár udvarán. Elégedetten elvigyorodott.
– Ó, szegény, szerencsétlen úrnőnk! Nézd, milyen zaklatott!
Catherina a szoba végében öltözködött, de esze ágában sem volt az
ablakhoz menni. Még meglátnák!
– Mennem kell! Azt hiszem, jobb lenne, ha egy ideig nem
találkoznánk!
– Ugyan! – A pap feléje fordult, és élvezkedve figyelte, ahogy a
lány kényes, itáliai öltözékének utolsó fodrait is eligazítja keblén és
vállán. – Jönni fogsz, amikor csak úgy akarom! Nincs az a mulya
parasztlány, aki ilyen készséges és ügyes volna, mint te, kedvesem!
– Ha az öcséd megsejt valamit, megszakad a szíve! – próbálkozott
Catherina, de tudta, ez az érv a legcsekélyebb mértékben sem hatja meg
a másikat.
– Az öcsémet bízd csak rám! Túlságosan elvették az eszét Hunyadi
szónoklatai! A végén még felcsap magyar vitéznek! Gondoskodnom
kell róla, hogy mihamarabb kijózanodjon a hóbortjaiból!
– Szeret engem! – jelentette ki dacosan Catherina. – Ha feleségül
vesz, én majd kiverem a fejéből Hunyadi ostoba szólamait!
– Azt hiszi, hogy szeret téged – javította ki Osvát, és megtörölte
csillogó koponyáját. – Idővel majd keresek neki egy rendes bécsi zsidó
leányt, akit elvehet, ha annyira nősülhetnékje lesz!
Catherina ajka megrándult. Elfordult, hogy a pap ne láthassa, milyen
érzelmek hullámoznak végig vonásain. Mielőtt azonban
végiggondolhatta volna, mit tesz, mielőtt megálljt parancsolhatott volna
a feltóduló dacnak, fakó hangon kibökte:
– Gyereket várok!
Thuz Osvát arcáról egyszeriben eltűnt az önelégült vigyor.
– Tessék?
– Jól hallottad! Gyereket várok! És ha azt akarod, hogy megszüljem
ezt a kis zsidót, engedned kell, hogy hozzámenjek az öcsédhez!
– Tessék?
Catherina elhátrált egy lépést, egészen megrémítette a különös fény,
amit a férfi távol ülő szemeiben látott.
 – De hiszen minden szempontból ez lenne a legjobb megoldás… –
magyarázta elbizonytalanodva. – Végtére is hozzád mégsem mehetek!
Téged Vitéz már felszentelt papnak!
Thuz Osvát megállt a lány előtt, és két ujjával gyengéden felemelte
az arcát.
– No és mikorra várod, kedvesem?
Catherinát meglepte a váratlanul gyengéddé szelídülő hang.
– Tél elejére…
Thuz magában számolt.
– Jól van. Addig még sok idő van. Most menj. Nézd meg, a
nagyasszonynak nincsen-e szüksége valamire. Este várlak…
Catherina szája tátva maradt a csodálkozástól.
Arra számított, hogy a férfi, megüti, vagy valami még rosszabbra
szánja el magát a hír hallatán. Ám látszólag meg sem érintette, amit
mondott neki. Kisurrant a szobából.
Thuz egyedül maradt: a homlokát ráncolta, de nem aggódott
különösképpen. Persze ez egy újabb gond, nem is kicsi gond, de
nyilvánvalóan meg tudja majd oldani…
Most sürgetőbb feladatok várnak rá…
Az asztalához lépett, és felemelt két levelet.
Az egyik csupán másolat volt, maga körmölte reggel. Az eredetit
Filipesi írta Hunyadinak, s abban a tervezett, Erdélyben hadra fogható
nemesi sereg létszámáról, felszereléséről írt. Ezek az adatok még jól
jöhetnek… Mose ben Jahmun jól fizet az ilyesfajta információkért.
A másik levél még ennél is fontosabb volt.
Ezt néhány napja hozta Újlaki Miklós futárja, személyesen neki
címezve. A levélen csüngő pecséten három csillag vöröslött. A Cilleiek
címere…
Thuz Osvát lehuppant kecskelábú székére, feltörte a pecsétet, és
lassan, akkurátusan olvasni kezdte Ciliéi Ulrik üzenetét. Ahogy haladt a
sorokkal, a mosoly úgy áradt szét megint az ábrázatán.

16.
A fiú hétévesforma lehetett. Barna képű, vézna kölyök volt, szinte
elveszett a csontos, csupa izom harci mén nyergében. Szalmaszín haja a
homlokába hullott vágta közben, s a tincsek sárga függönye mögül
koravén, szomorú tekintet csillant a félhomályban.
Hunyadi Lackó magányosan bolyongott a rengetegben. Egyszerű
darócruhát viselt, rá sem bírt nézni többé csillogó páncéljára és fényes
szablyájára. Lehajigálta őket szobája sarkába, és bánta már, hogy valaha
is magára öltötte, oldalára kötötte.
Buta bohóc…
Vásári komédiás, akit páncélba öltöztettek, játék kardot nyomtak a
kezébe, ő meg azt hitte, ezektől igazi lovaggá vált…
Nemrég még azt hitte, a török közelsége csupa izgalmas kaland, s a
vitézi élet karnyújtásnyira lévő ígérete beteljesíthető álom… Csakhogy
a valóság zordabb volt ennél: szürke, mint a felperzselt falvak helyén
maradt hamu, és fekete, mint a kunyhójukból haláluk árán sem tágító
parasztok összeégett tetemei.
Nem…
A vitézi élet nem vidám kaland, amilyennek eleddig látta… A vitézi
élet örökös veszedelem, fáradság, bizonytalanság, s mindenekelőtt
rettegés a sebesüléstől és a haláltól. A vitézi élet csak a vár magas
ablakából nézve szép… csak a kandalló mellől elviselhető…
Lackó néhány nap leforgása alatt maga mögött tudta gyermekéveit.
Hunyad, a falu, a kunyhók romokban, kiégve, a szántókon, az erdőkön
még mindig temetetlen holtak mindenfelé…
A szemekben könnyek…
A kezek ökölbe szorítva…
Bármerre vágtatott lován, úgy érezte, ahogy meglátták a parasztok,
undorodva elfordították fejüket.
A szégyen letörölhetetlenül Lackó arcán vöröslött, s még a hirtelen
eleredő nyári zivatar sem tudta lemosni onnét.

17.
Egy tisztáson visszarántotta lova kantárját.
Négy férfi melegedett az esőtől pislákoló tűz körül, rongyaikat
maguk köré csavarva. Először nem ismerte meg egyiküket sem, de
aztán egyszeriben elkerekedett a szeme.
– Bátya!
 Szilágyi Mihály lassan felé fordult, s örökkön zord vonásain
megkönnyebbült melegség ömlött szét.
– Lackó! Drága öcsém!
Felpattant, és két karjával emelte le a gyermeket a nyeregből.
– Egészben vagy? Jól vagy, kicsi Lackó?
– S te, bátya? Nem sebesültél-e meg? Nem üldöztek-e a törökök?
– Kutya bajom – morogta Szilágyi. – Pár karcolás csak… néhány
vágás… De legalább élek…
– Lackó!
A fiú a hang irányába kapta a fejét, s csak most ismerte meg a tűz
mellett kucorgó Filipesit, atyja jó deákját.
– Albert! Mi történt veled?
Filipesi mintha hosszú éveket öregedett volna.
Lackó most nézte csak meg jobban a többieket. Azt a nagydarab, rőt
üstökű, cingár lábú, hordó mellkasú embert nem látta még soha, de azt a
magába roskadó fekete ifjút igen…
– Thuz! Thuz János… Alig ismertelek meg! Megsebesültél?
A sáfár fáradtan rámeredt, de csak legyinteni maradt ereje.
– A várban mindenki jól van? – kérdezte Szilágyi. – Épen
átvészeltétek a törökdúlást? Jó anyád?
Lackó elsápadt.
– Beszélj már, te gyerek! Mi van a húgommal?
A fiú csak nehezen szólalt meg újra, a könnyeivel küszködött. De
aztán mégis megemberelte magát, végtére férfiemberek közt volt, és ő
soha többé nem lehet gyermek már…
– Megszülte testvéremet. Hosszan vajúdott, és halva érkezett
szegény… Már el is temették…
Üveges tekintettel bámultak maguk elé.
A tisztás felett szél süvített, s hirtelen elállt az eső.
Hunyadi Lackó nagyon szerette volna, ha csak egy pillanatra is, de
előbúvik a nap a fellegek mögül, de nem bújt az elő egész nap. És
másnap sem.
És zuhogott az egész héten tovább…

18.
 Catherina megkönnyebbüléssel fogadta a vár kapujában az ő Thuz
Jánosát, de elsápadt, mikor meglátta sérüléseit. Aztán egy pillantást
vetett a mögötte vánszorgó Filipesire, akinek meg a lábán vereslett
átvérzett kötés.
– Jézus Mária! Hát veletek meg mi történt?
– Mi történt volna? – förmedt rá rosszkedvűen Szilágyi. – Ugyanaz,
ami mivelünk. Erzsébet hol van?
Nagy nehezen bebicegtek a várudvarra, s a szolgák máris szaladtak
vízért. Filipesi nem érzett elég erőt ahhoz, hogy felvánszorogjon a
szobájába, de azért összerezzent kissé, mikor Szilágyi a vállára csapott.
– Azt ajánlom, ne pihenj le nagyon, Albert fiam! Máris indulsz
tovább, Jankóhoz!
Filipesi szeme előtt színes karikák táncoltak, ahogy felemelte
fátyolos tekintetét, de nem szólt semmit. Thuz annál inkább:
– Nem látod, Mihály, hogy alig áll a lábán? Pihenésre van szüksége!
– Nekem meg futárra, de azonnal! Egy legényem sem maradt talpon,
aki még él, arra idehaza lesz szükségem. Neked kell menned, Albert!
Filipesi beletörődve bólintott.
– Megyek, Szilágyi uram… Hisz megyek én szívesen…
– Csak előbb még megírod a levelet, amiben izenek az én
sógoromnak!
– Majd én megírom – ajánlkozott Thuz. – Addig hadd pihenjen,
egyen ez az ember.
– Hagyd csak, János… – legyintett a deák. – Majd harapok valamit
útközben. Magam is úgy vélem, rögvest sietni kell Hunyadi urunkhoz.
Tudom is az üzenetet magamtól, diktálni se kell hozzá!
– Jöjj haza! Ez az üzenet! – harsogta dühtől elfúló hangon Szilágyi.
– Ezt viszed meg messzi Csehországba! Kíséretet nem tudok adni
melléd, fiam, de boldogulsz te egyedül is, nem igaz?
Thuz sápadtan nézett hol egyikükre, hol másikukra.
– Én majd elkísérem!
No, erre Filipesi is, Szilágyi is meghökkenve fordultak felé.
Catherina viszont egyenesen fúriaként támadt rá:
– Megőrültél? Nem mehetsz sehová! Hisz az esküvő… Hisz amit
ígértél…
 – El kell jutni az üzenetnek Hunyadi urunkhoz – kötötte az ebet a
karóhoz Thuz János. – Ketten több eséllyel elvergődünk valahogy a
királyi táborba!
– Még mit nem! Nem vagy te holmi küldönc!
Az Aranyház lépcsőjén felbukkant Szilágyi Erzsébet: tetőtől talpig
fekete ruhát viselt, de arcáról elszánt keménység sugárzott. Lackó búsan
odaballagott hozzá, és megadón tűrte, hogy anyja magához szorítsa.
– Itt van az én levelem is, Albert! – szólt komoran az úrnő. – Izenem
én is férjem uramnak, hogy azonnal térjen haza! Érted-e?
– Máris hozzák a lovat! – Szilágyi intett a várkapu mellett
sertepertélő kölyköknek. – Kettőt hozzatok!
Thuz mélyen meghajolva megcsókolta Erzsébet kezét.
– Hallottam a szörnyű hírt, nagyasszonyom! A szívem üres, a
nyelvem béna, hogy a szavakkal bírjon…
– Köszönöm, János. Tudom, te így is érzed…
– Kell még egy harmadik ló is! – jegyezte meg ekkor Thuz, és a
lépcsőn ücsörgő Orbán mesterre mutatott. – Őt is visszük!
Néhány perc múlva a legények már vezették is elő a három
felnyergelt paripát.
– Déván esztek, isztok, de rögvest vágtattok tovább! – rendelkezett
Szilágyi. – Nem kell ide levél, elmondjátok Hunyadi sógornak, hogy mi
történt! Ne szépítsetek semmit, de értessétek meg véle, hogy azonnal
kell jönnie! Ne késlekedjék!
Thuz és Filipesi intettek Orbán mesternek, akinek igen elkerekedett
a szeme, hogy nem is szusszanhat, nem is falhat falatot sem, mert máris
indulni kell.
– Majd bőségesen megfizeti fáradozásaidat Hunyadi – nyugtatta
Filipesi, mikor nagy kínkeservvel felsegítették őt a nyeregbe. – Nem
lesz okod panaszra, mester, meglátod!
– Ajánlom is! – mormolta Tüzes Orbán. – Különben megbánjátok a
napot is, amikor találkoztunk!
Nem búcsúzkodtak hosszan, Thuz megcsókolta Catherinát, s
megígérte neki, hogy amint tud, jő vissza, s akkor bizton megtartják
majd a menyegzőt. A lány sértődötten húzódott Erzsébet nagyasszony
háta mögé.
– Menjetek, fiaim! – intett Erzsébet. – Isten kísérje lépteiteket!
 19.
Az Ali bég, Evrenosz fia vezette fosztogató sereg még tizenhét
napon át tombolt Erdélyben. Miután egyesült a Vaskapu környékén az
országba törő másik haddal, Mezid Ali csapataival, a tömérdek
zsákmánytól és a rabszíjra fűzött magyar foglyok tízezreinek tömegétől
lelassulva folytatta útját, immár kelet felé. Ostrom alá vette Szeben
városát. Vlad Tepes itt azonban hiába győzködte a szászokat, hogy
adják föl a várost, azok jól ismerték az oláh vajdát, s nem adtak szavára.
Szeben végül nyolc napon át, hősiesen állta az ostromot, amikor végül
Ali bég úgy döntött, hogy nem próbálkozik tovább, és elindítja seregét
és a tengernyi zsákmánnyal megrakott szekereket Oláhország felé.
Amikor a had java része elvonult, a szebeniek kitörtek a falak
mögül, és óriási vérengzést vittek végbe a hátramaradt akindzsik közt.
De mit törődött már azzal Ali bég! Az sem zavarta különösebben, hogy
Losonczi vajda nagy nehezen összeszedett, maroknyi serege csapdát
állít nekik a Tölcsvári-szorosnál, és hogy ott is elveszített vagy
háromezer lovast az utóvédből!
Mit neki háromezer lovas!
A végigrabolt szász és magyar városokból, falvakból soha nem
látott mennyiségű zsákmánnyal gazdagodott. Minden katonájára kisebb
vagyon jutott, a koldusokra, még a dervisekre is. Az utolsó napoktól
eltekintve, míg a magyarok földjét dúlták, velük szembeszálló seregnek
színét sem látták. Utóbb Ali bég úgy vélte, akár Buda városáig is
elvágtathattak volna, ki is foszthatták volna, és akkor sem állja útjukat
senki.
Nem is tévedett oly nagyot!
Az úr 1438-ik esztendejében a török hadak negyvenöt napon át
raboltak, gyújtogattak, gyilkoltak Erdély földjén. Amikor elhagyták az
országot, hetvenezer jajgató, rabszolgasorba taszított magyart hajtottak
maguk előtt.

20.
KANDAI MOCSARAK, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, MINDSZENT HAVA
 Szakadó esőben botorkáltak a lápon keresztül. Mikor a báti
monostort maguk mögött hagyták, az őszi napsütés hirtelen fakulni
kezdett, s mire elérték a hát-szigeti lapályt, már zuhogott.
A tájék, melyen áthaladtak, teljesen kihaltnak tűnt. Embernek,
állatnak nyoma sem volt sehol. Az ónszín fellegek Isten elárvult földjét
készültek elárasztani tán újabb vízözönnel, hogy elmossák utolsó
nyomait is a régi világnak.
Dénesnek hamar elázott, szétfoszlott a saruja. A Duna felől szél
kerekedett, apró, szurkáló szemű esőt söpörve az arcukba, úgyhogy a
szép öregember úgy döntött, jobb lesz tán behúzódni valami
halászkunyhóba, míg el nem áll. Elhaladtak már a Csele-erdő mellett, s
úgy számították, valahol Kanda előtt, az ingoványosnál járhatnak.
Dénes ismert egy elhagyatott révet odalenn, a Barátokméhese nevű
régi halásztanyánál. Úgy vélte, abba, a Duna ágaktól védett, csöndes
szögletébe csak nem jutottak el a törökök, ott bizonnyal lelnek majd
helybéli pákászt, ki átevez velük Kölkedre.
– Rossz színben vagy, fiam – ingatta fejét a szép öregember, mikor
behúzódtak a kandai mocsár szélén álló elhagyatott halászkunyhóba. –
Pihenned kellett volna még kicsit! Nem kúrált ki téged teljesen az a
pogány orvos, annyi szent!
Dénes az ellilult kezét dörzsölgette, de közben fogai oly hangosan
vacogtak, hogy az öreg megszánta megint.
– Nesze, fiam. A köntösöm! Terítsed csak nyugodtan a hátadra!
A szerzetes nem tiltakozott, tudta jól, hogy a matuzsálemet
keményebb fából faragták, mint őt magát. Az ilyent el nem pusztítja
semmi…
Hálásan az öregre hunyorgott: Deér-Sólyom István egyenes
derékkal ült a felhalmozott szénán, és kifelé bámult, az esőbe.
– Nem kellett volna velem jönnöd! – sóhajtotta. – Miért is nem
maradtál Bátmonostoron? Az apát úr bizonnyal hamarosan visszatér a
rendtársaiddal egyetemben. Örvendeztek volna, hogy életben maradtál.
Élhettél volna, ahogy éltél azelőtt! Hát hiányzott ez neked?
Dénes a fejét ingatta. Ha valamiben biztos volt, akkor abban, hogy
semmiképpen nem élhet már úgy, mint azelőtt.
– Elfelejti, jó uram, hogy adósom a története java részével! Hisz sok
van abból hátra még! Hallanom kell, mert megígérte, hogy befejezi! Ha
maradok, elviszi tőlem a történeteit is!
 – Igen, igen… De ér-e annyit az én históriám, hogy magad mögött
hagyjál mindent?
Dénes a testét rázó láz dacára is az öregre mosolygott.
– Mindennél többet ér az! Mert hisz vannak történetek, amelyek
örökre megváltoztatják az ember életét.
Az öreg a fejét ingatta.
– Hízelegsz, fiam, de Istenemre mondom, jólesik.
– Meg aztán, végre már éppen ott tartottunk, hogy jó Hunyadi
urunkat hazahívták végre! De vajon jött-e? Jöhetett-e?
– Nem emlékezel, milyen ígéretét vette Albert király? Azt, hogy
kerek egy esztendeig szolgálja őt messze, idegenben, s ha az az
esztendő letelik, akkor hazatérhet végleg, mi több, maga a király is
követi őt, ahová csak kívánja.
– No, hát! – sóhajtotta Dénes. – Hisz akkor valóban izgalmas
esztendők históriája következik…
A szép öregember legyintett.
– Tudnod kell, fiam, hogy sokszor azt nézik bolondnak, ki farkast
kiált. Hunyadit bolondnak nézték Albert király udvarában. Más volt ő,
mint a többi kifent, kikent udvaronc, bár ezzel tán nem sok újat mondok
néked. Míg a többiek a vagyonukat az utolsó garasig maguk
kényelmére, hóbortjaira költötték, addig Hunyadi minden aranyat az
élére állított. S gyűltek azok az aranyak szépen, hála Thuz Jánosnak,
gyarapodtak, s majd mindegyikből ágyú lett, meg harci szekér lett, meg
zsoldos katona lett. Szegény Szilágyi Erzse asszony nem sok rokolyát,
csipkés, fodros ruhát próbálhatott magára azokból az aranyakból, nem
sok fényes bálon rophatta a táncot azokból az aranyakból! De bizony a
sors utóbb sokszor igazságot teszen azokkal, kik idejében kiállnak
farkast, amikor még mindenki a fülén ül csak, s henyél. Hunyadin és
Vitézen kívül kevesen akadtak akkor a szegény magyar hazában, kik
előre látták, mi következik…
Dénes lehorgasztotta a fejét.
– Ahogy most is kevesen akadtak, igaz, nagy jó uram? S lám, mi
lett! Odaát, Mohács mezején ott rothad már büszke seregünk!
Az öreg szeme előtt sötétebb felhők vonultak el, mint amiket
odakünn sodort a szél.
– Tavasszal, mikor utoljára jártam a királyi palotában, s mikor már
mindenki tudta, hogy Szulejmán hatalmas sereggel jő Magyarország
ellen, hát tudod-é hogyan készült az udvar a nagy megpróbáltatásra? A
királyné bálokat adott, maskarás vigasságokon táncolt, a király úr meg
vadászgatott, szép, de üres ládákat farigcsált, papokkal parolázott, no, s
persze leveleket irkált. Azt nagyon tudott szegény feje. Leveleket
irkálni mindenhová Európába: hogy segítsetek, segítsetek! De hiszen
írhatott annyi levelet, amennyit csak akart! Volt ott egy római pap,
Budán: Burgio követ úr, pápai nuncius, ő mondta nekem, hogy ha
Magyarországot három forint árán ki lehetne menteni a veszedelmek
örvényéből, hite szerint nem akadna az országban három magyar, ki
egy-egy arannyal ezen áldozatot meghozná.
Dénes arca elvörösödött.
– Ne pirulj, fiam! Nem a te szégyened! Az ország szégyene!
Tavasszal a derék magyar rendek azzal voltak elfoglalva, hogy
viaskodjanak, egymást agyabugyálják: kié légyen a hatalom, vajh,
melyik párté! Hatvanban tizennégyezer nemes úr vitatkozott, ivott és
mulatott az országgyűlésen anélkül, hogy akár csak egy szót is
fecséreltek volna a közeledő török veszedelemre. Thurzó, a rnilliomos
kincstartó egész nyáron játszotta a sértett lelket, duzzogott, hol
lemondott, hol visszavonta lemondását. Csak egy dolgot nem tett:
pénzt, azt nem adott. Még a végén elköltenék ezek, mondogatta.
Elköltenék katonákra, fegyverekre. Mert hát a Fuggerek nem nézték
volna jó szemmel az ilyesfajta pazarlást… Pedig igen kellett volna az a
pénz a seregre! Mikor a derék dunai sajkás legények néhány esztendeje
megelégelték az éhkoppot, s hogy évszámra nem kapnak egy garast sem
a zsoldjukból, dühödten otthagyták őrhelyeiket, így szidalmazták Lajos
királyt: Mi többé nem szolgálunk a királyi felségnek. Ez már a vég.
Magyarország, az Úristen legyen veled! Azzal elhajóztak. Én csak
tudom. Ott voltam. Láttam. Hallottam.
A szerzetes lázasan szipogott, az orrát törölgette kámzsája ujjába.
– Honnan tud ennyit, jó uram? Honnan tud ennyi mindent?
– Vénember vagyok, az igaz. De akadnak még barátaim az
udvarban, akik hallanak, és látnak olyasmit is, amit más nem hall, amit
más nem lát. Illetve… – legyintett Deér-Sólyom István –, csak akadtak
ilyen barátaim. Nincsenek már. Ott hevernek mind, a Duna túloldalán,
és a férgek lakmároznak belőlük… Ha kicsit korábban ébredtek volna…
Istenem, ha csak néhány héttel előbb fogják fel, hogy nincs már hova
hátrálni tovább, nincs hová halogatni már… Hiába írta a segélykérő
leveleket szegény király, a nemes urak is vonakodtak táborba szállni!
Ha majd a király is megindul, mondogatták nagy kevélyen, megyünk
akkor mink is! Addig egy tapodtat se! Aztán, lám, mi lett belőle? Hetek
teltek el, s Lajos egyre csak várt, várt Budán, maga sem tudta, mit
tegyen. Mikor végre rávették a nagyurak, hogy most már tényleg ideje
indulni, akkor meg nem csatlakozott senki a táborához. Az ország
rendjei lélegzetvisszafojtva vártak, s szinte vágyták, hogy vesszen az
idegen király! Veszett is szegény… de véle veszett az egész ország…
Szulejmán már átkelt a Száván, s még mindig csak pár száz
lándzsásával támolygott dél felé Lajos, hogy feltartóztassa a
feltartóztathatatlant. Tomori kétségbeesetten rohangált hozzá pénzért,
fegyverért, de mindhiába. ígéretet kapott, pénzt nem. Azt lenyelték a
Fuggerek, lenyelte Thurzó, lenyelték a derék püspök urak… Se pénz, se
katona, se fegyver, se rend, se törvény. Az ország tolvajok, csalók,
gonosztevők martaléka lett… Viszály, marakodás a szegényes koncon,
miközben a kertek alatt már ott lihegett a farkas. Istenem, mennyi
tehetetlen és ostoba ember… no, nem sokat változik a világ, Dénes
fiam. Hunyadi urunk idejében is ez volt a módi…
– Egy különbség mégis akadt – vélte a szerzetes. – Akadt egy
Hunyadink. Ő legalább volt nekünk. Nekünk adta az Isten őt. S ő
mindent tudott. Mindenre felkészült…
– Mindenre? – nevetett fáradtan a szép öregember. – Éppenséggel
még hátravolt számára a keserű tapasztalás, Dénes fiam! Azt mondod,
mindent tudott? Nem, nem tudott az még semmit se! Úgy véled,
mindenre felkészült? Nem, nem készült az fel semmire! Magabiztos,
bátor férfi volt, mikoron Albert király magával vitte távoli harcmezőkre,
ez igaz. De már nem is oly fiatal! Negyven esztendők felé közeledett.
Tele tervekkel, tele tettvággyal. Ám azokban a vérzivataros
esztendőkben Hunyadinak keserű leckét kellett még megtanulnia…
Legelébb is azt, hogy nem tud még eleget. Szerencséjére, s
mindannyiunk üdvére éppen azoktól tanult, akik nála tapasztaltabbak és
felkészültebbek voltak. De azért ne feledd, Dénes fiam… a lecke
túlontúl keservesre sikeredett. Csaknem ráment mindene. Csaknem
ráment az élete…
Odakünn vigasztalanul zuhogott, s a szép öregember megint mesélni
kezdett.
 Harmadik fejezet
LEJÁR AZ ESZTENDŐ

1.

TÁBOR HEGYE ALATT, CSEHORSZÁG,

A. D. 1438, MINDSZENT HAVA
– Nyüves eső! Bőrig ázik itten az ember!
Kamonyai Simon szitkozódva rázta le magáról a vizet, mint valami
bolhás kutya, mikor belépett a sátorba. A mellvért lemezei csörögtek
rajta, ahogy széttárt karokkal rázkódott, s levett sisakja alól ősz fürtjei
csapzottan tapadtak a váll-lemezekre.
– Elegem van ebből az országból, Jankó! Eső, eső, mindig csak eső!
Hunyadi nem felelt.
A sátor közepén ült, a felhalmozott medvebőrökön, és a
tartópóznának vetette széles hátát. Felfelé meredt, egy pontra, ahol a
vászonba összegyűlt eső súlyától szinte beszakadt a sátor teteje.
– Megint nem tudtunk itatni, hogy a Jóisten rogyassza rájuk az
égboltot! – dohogott Kamonyai. – A lengyelek és csehek elállják
utunkat a Luzsnyice partjáig. Ha közel merészkedünk a lovakkal, ránk
sütik az ágyúkat. Kerülhetünk megint!
Hunyadi továbbra is az egymás után alácsurranó vízcseppek tócsába
csobbanását hallgatta. A homlokát kettéosztó, két, függőleges ránc
jelezte, hogy erősen töri a fejét valamin.
– Igaz, ha meg ők próbálnak kijjebb kerülni, akkor mi ágyúzzuk
széjjel őket – folytatta Kamonyai, s színültig löttyintette kupáját az
asztalkán álló boroskancsóból. – Mi nem itathatunk, ők meg nem
ehetnek! Elleszünk így egy darabig.
Hunyadi érdeklődve figyelte az újabb, aláhullani készülő vízcseppet.
Kamonyai látta, hogy így nem megy semmire. Nem lepte meg
igazán, Hunyadi hetek óta apátiába süppedve lézengett a táborban, már
saját katonáit sem járt ki ellenőrizni, nem törődött az őrjáratokkal sem,
noha annak előtte mindegyiket maga felügyelte. Nem érdekelték a
Tábor városa körül felvonuló lengyel királyi és cseh huszita hadak
mozdulatai sem.
Valahogy fel kéne rázni ezt az embert!
Kamonyai nagyot sóhajtott. Kölökkora óta jól ismerte Hunyadit,
mégsem tudta, mit kezdjen most ezzel a süket, csaknem vak
állapotjával. S mivel nem volt járatos a lélek rejtelmeiben, ezúttal is
csak a bevált megoldásokhoz folyamodhatott: teletöltött egy kupát
borral, és Hunyadi mellé telepedve, feléje nyújtotta.
– Igyál, Jankó! A hideg futkos a hátamon ebben a nyomorult
esőben! Hunyadi egy hajtásra kiitta. Csak éppen az volt a baj, hogy
közben le sem vette szemét a következő öngyilkosjelölt esőcseppről.
– Reggel óta négyen haltak bele a tegnapi sebeikbe – morogta
egykedvűen Kamonyai. – Hatan meg kólikát kaptak a romlott víztől.
– Igyanak bort – felelte Hunyadi erre.
Simon igen megörült ennek a két szónak is, ez volt az első kettő
tegnap este óta, amikor a lengyelek és a csehek kitörtek állásaik mögül,
és az éjszaka leple alatt hatalmas felfordulást keltettek a magyar és
osztrák hadi állások közt. A huszita harci szekerek és a lengyel lovagok
vérben fürödve törtek előre, kardélre hányva a magyar előőrsöket, aztán
vajként hatoltak át Albert Achilles osztrák herceg zsoldosain. Ha
nincsen Hunyadi, ha az utolsó pillanatban ő nem veri vissza az
ellenséget székely lovasaival, akkor tán a vezér, és maga a király is
megfutottak volna, s meg se állanak a messzi Prágáig.
De Hunyadi ott volt, és legényeivel egészen a sáncokig kergette az
ellenséget. A holtakat és a sebesülteket aztán egész délig szedegették
össze a saras, ágyúgolyóktól s a vértes lovasok ide-oda vágtató
svadronjaitól feltúrt földről
– Eső! Ez a rühes eső! – sóhajtotta Kamonyai hosszas hallgatás
után, abban a reményben, hátha kihúz még valamit kapitányából. –
Akarod-e látni a szászok seregét, Jankó? Nemrég érkeztek. Matkó
szerint Frigyes herceg úr kétezer lovassal jött, s háromezer gyaloggal.
De még a gyaloglándzsások is tetőtől talpig vasban vannak, te Jankó!
Nem akarod-e látni?
– Nem.
– No, de legalább a bajorokat nézd meg! Hát ilyen sereget még nem
láttál, fiam! Kristóf herceg úr embereivel én magam se szívesen húznék
ujjat!
 Hunyadi nem felelt. Roppant érdekesnek találhatta az egymás után
gyűlendő vízcseppeket, mert töretlen érdeklődéssel figyelte őket.
– Ettél ma már valamit?
Hunyadi nem felelt erre sem, de nem is igazán kellett. Az öreg
Simon magától is tudta a választ: nem evett ez az ember napok óta
szinte semmit!
Kamonyai még egy nagyot sóhajtott, aztán kénytelen-kelletlen
feltápászkodott. Ha Hunyadit nem érdekli az őrség, valakinek azért a
körmére kell nézni a legényeknek! Mert azok mintha megérezték volna,
hogy jó uruk magába süllyedt, s egyre komiszabbak, egyre
engedetlenebbek lettek.
De hát csoda az?
Legszívesebben Kamonyai is sutba vetette volna a hadi regulát, s ha
egyedül rajta múlik, már nyergelt volna azonnal, hogy vágtasson haza.
Haza, Magyarországra…
Maga is úgy vélte, mint a magyar had összes katonája, hogy az
égegyadta világon semmi keresnivalójuk nincs itt. Mit ártottak nékik a
lengyelek? Hát az ő bajuk, hogy Albert király összerúgta a port velük a
cseh korona miatt? Vesszenek össze, ha akarnak, menjenek ökre is akár,
de miért folyatják a drága magyar vért itt, messzi idegenben, mikor
odahaza is elkelne az erős férfikar?
Ugyanazon a napon, mikor Albertet Prága városában cseh királlyá
választották a cseh katolikus rendek, a folyton lázongó kelyhes
nagyurak Jiři Poděbrád, Henryk Ptaczek meg Sternberg Elek urak
vezetésével behívták a tizenhárom esztendős lengyel Kázmér herceget a
trónra. Nem kellett nekik megint német király Zsigmond után!
Kántálták is szerte az országban a csehek, hogy inkább jöjjenek a
lengyelek! Az ő nyelvük legalább hasonlatos a csehekéhez, ahogy
hasonlatosak a szokásaik is. Jobban megértik majd egymást, mint a
folyton páváskodó, pöffeszkedő németekkel. Úgyhogy nem messze ide,
Tábor városától, Melnikben, Barbara királynő birtokán fel is tették
szépen a cseh királyi koronát a gyermek lengyel herceg fejére.
Ezzel pedig kitört a háború annak rendje s módja szerint.

2.
 A nyár derekán Albert háromezer fős magyar haddal vonult Igló
városába, hogy megakadályozza a lengyel sereg betörését. Aztán, hogy
a katolikus urak is csatlakoztak hozzá Prágában, Rhitzán s Portietzen
keresztül tovább hömpölygött a had dél felé. A kelyhesek és a
segítségükre siető lengyel seregek kitértek előlük, amíg tudtak. De
azután, hogy Hunyadi székely lovasai Konopitznál beérték az
utóvédjüket, és széjjel is verték őket, a lázadók jobbnak látták
visszavonulni: elébb Kutnáig, majd Sobieslavon keresztül egész Tábor
megerősített városáig futottak. Itt aztán megfeneklett a háború.
A lengyel és kelyhes cseh hadak a város körül foglalták el állásaikat,
a magyar, s a hozzájuk csatlakozó osztrák seregek pedig még ezek köré
vontak ostromgyűrűt, hogy egyetlen élelemmel megrakott szekér se
juthasson be hozzájuk. Kellett persze vezér is az ostromhoz, de Albert,
az ifjú király ahelyett, hogy Hunyadira bízta volna a munkát,
készségesen átengedte a had vezetését a brandenburgi fejedelemnek,
Albert Achilles hercegnek.
Nem mintha ez a legcsekélyebb mértékben is zavarta volna
Hunyadit! Az első perctől kezdve vonakodva, rossz szájízzel vett ő részt
ebben a hiábavaló vérontásban. Hogy ő harcoljon a lengyelek ellen?
Ehhez fűlt legkevésbé a foga, s nemegyszer ki is fejtette királyának,
hogy minden magyar vitézét sajnálja, aki a lengyel testvérek ellen vész
oda, mint ahogy a lengyeleket is megsiratja.
Albert nem örült az ilyesfajta beszédnek, de Hunyadit mindenáron
maga mellett akarta tartani. Szüksége volt rá, s legfőképpen is ördöngös
gyorsaságú székely meg kun lovasaira. A csehek ugyanis köszönték, de
nem kértek Albertből, s jóval keményebb ellenállást fejtettek ki, mint
amire számítani lehetett. Anyósa, Barbara királynő is folyamatosan
lázított, birtokairól fegyverrel, élelemmel látta el a huszita főurakat, s
mindent megtett, hogy bosszút állhasson az őt ért megaláztatások miatt.
Az átkos Cillei-vér…
Pedig minden oly jól alakult!
A magyarok – ahogy Albert azt sejtette is – nem okoztak gondot.
Már csak azért sem, mert a fejérvári koronázás után mindent megígért
nekik: feloldotta őket a még Zsigmond által rájuk rótt terhek alól,
főképp azt a passzust törölte el, miszerint az urak kötelesek királyukat
elkísérni hadaikkal az országhatáron túlra. Hogy megnyerje őket,
száznál több nemest ütött aranysarkantyús vitézzé. A biztonság kedvéért
azért leváltotta valamennyi főméltóságot; erdélyi vajdának megtette
Losonczi Dezsőt, új délvidéki bánokat, új asztalnokot, főlovászmestert,
udvaroncokat nevezett ki, egyedül a régi nádort, Hédervári Lőrincet
meg Báthori István országbírót hagyta meg hivatalában. Ahogy a
koncon elosztoztak, a magyar bárók elégedetten dőltek hátra, s már
előre dörzsölték a kezüket, hogy Zsigmond zsarnoki uralma végeztével
a gyenge Albert alatt megint azt tehetik majd, amit csak akarnak. Az
meg végképp nem zavarta őket, hogy Albert hamarosan újra elhagyta az
országot.
Menjen csak, ha akar! Ne rontsa idehaza a levegőt!
Még a tavasz elején üzenet jött ugyanis Budára a messzi Frankfurt
városából, miszerint a német fejedelmek királlyá választották Albertet.
Több se kellett neki, elbúcsúzott Erzsébet királynétól, s már indult is
háromezer magyar lovasával Bécsbe, hogy ott fogadja a német rendek
hódoló küldöttségét.
Hunyadi ott volt vele. Megígérte neki, hogy egy esztendőn át híven
szolgálja, segíti, fegyverével óvja.
Egészen pontosan Albert mögött állt a Hofburg dísztermében, s
megrökönyödve figyelte Albert ájtatoskodását. S bár királya egész úton
arról lelkendezett, mihez kezd majd német uralkodóként, a követek előtt
mégis ugyanannak a naiv, érzelgős alaknak mutatkozott, aminek
megismerte a világ. Mikor a követek befejezték, Albert sírva fakadt, és
térdre rogyva kijelentette, hogy szerény személye egyszerűen nem
méltó a német koronára. Nem színjáték volt ez a részéről, amint azt
Hunyadi hitte akkor: Albert valóban, őszintén, tiszta szívből
meghatódott, s vonakodása sem holmi diplomáciai huzavona kezdetét
jelentette, csupán örökös lelki bizonytalanságát. Patakzó könnyeit
törölgetve közölte a követekkel, hogy tavaly Pozsonyban felesküdött
magyar népének Szent István koronájára, és lám, a magyaroknak oly
nagy szüksége van mostan reá, hogy bármennyire is szeretne, nem
teljesítheti német vérei kívánságát.
Erre, mint valami ócska komédiában, köréje gyűltek a német
követek, és maguk is meghatottságtól elfátyolosodott szemmel talpra
emelték Albertet, és újult erővel győzködni kezdték, ugyan vállalná el
mégis a birodalom kormányzását, hisz aligha akadhat nála méltóbb,
erényesebb, keresztényibb uralkodó, aki e nehéz időben összefoghatja
Európa népeit, s ki az elholt Zsigmond tekintélyétől övezve folytatja
majd dicső elődje munkáját.
Köréje sereglettek a báseli concilium követei, Frigyes, tiroli
fejedelem, az ifjabb Frigyes, no meg Albert osztrák herceg és Bécs
városának összes patríciusai, simogatták palástját, dicsérték,
győzködték, udvaroltak neki egyre, csak fogadná már el a felkínált
koronát. Még abba is belementek, hogy Albert kényszerűségből a kies
Magyarországról uralkodjon a német nemzet felett.
Hunyadi nem hitt a fülének.
Ő maga is belévörösödött a szégyentelen színjátékba, s azt várta
már, a magyar bárók mikor vetnek véget mindennek. Csakhogy a
magyar bárók készséggel vették ki részüket a komédiából: maguk is
könnyekre fakadtak, és egymást túllicitálva kezdték győzködni Albertet,
hogy ugyan fogadná már el azt az átkozott koronát, mindannyiuk hő
vágya szerint. S mit tesz Isten, Albert – megtörve a kérlelők
állhatatosságán –, nagy kegyesen méltóztatott elfogadni azt. Éppen csak
egy kis türelmet kért a német követektől, amíg – mondhatni –, rendet
tesz a lázongó csehek között, no meg, Hunyadi alig észrevehető
krákogását hallva, hozzátette: amíg rendet tesz szeretett Magyarországa
déli határai mentén, mert – ki tudja, hallottak-e róla a derék német
követek – arrafelé mostanság gyakran kóricál a nyives török.
Mindezt a derék német követek meghatottan tudomásul vették, s
igaz fogadalmat tettek mindenre, ami szent, hogy arannyal, fegyverrel
bőségesen segítik új királyuk hadi vállalkozásait mind a nyakas
husziták, mind a pogány törökök ellen. Előbbiek ellen bőségesen
segítették is, sajnos a pogány törökök ellen már nem jutott erő, amint az
hamarosan nyilvánvalóvá vált.
Albert újra könnyekre fakadt ilyen mérhetetlen nagylelkűség
hallatán, s a választófejedelmek követeinek fejenként tizenhat gazdagon
aranyozott serleget és tizenkét pompás magyar paripát ajándékozott
hálából, melyek árát a talán kevésbé meghatott raguzai polgárok és a
pozsonyi zsidók állták. Cserébe Albert még aznap levelet írt,
engedélyezve néhány pozsonyi zsidónak az azonnali kikeresztelkedést,
amit a pozsonyi zsidók köszöntek szépen, de nem éltek a soha vissza
nem térő lehetőséggel.
Hunyadi sápadtan hallgatta végig a német követek e nevezetes
fogadását, mint ahogy ezt követően vagy tucatnyi kihallgatást; hol
hercegek, grófok, őrgrófok, bankárok, kalmárok adták egymásnak a
kilincset a Hofburgban.
Merthogy kellett a pénz.
Nagyon kellett.
Most, hogy a német koronát magáénak tudhatta, Albert minden
figyelmét a cseh korona megszerzésére összpontosította. Kezdett úgy
tűnni, hogy korántsem oly szelíd, ostobácska férfiú, mint amilyennek
általában mutatta magát, noha szelídségével és látszólagos
mulyaságával nagyon sok ellenségét megtévesztette. Bécsben hatalmas
hiteleket vett fel, hogy zsoldossereget toborozzon. E hitelek
fedezeteként rendre magyar birtokokat, várakat és városokat
zálogosított el.
Hunyadi előtt szinte napról napra rajzolódott ki Albert új arca. S ez
az arc roppant ellenszenvesnek tűnt számára. Amikor nyár derekán a
prágai Szent Vid-székesegyházban Pálóczi György esztergomi érsek és
Mihez Pál olmüci püspök Albert fejére helyezték a cseh koronát,
Hunyadi jól látta a király szemében felragyogó mohó fényt.
De Hunyadi csak magát korholhatta.
Egy év…
Egy esztendőre esküdött fel Albert szolgálatára, s addig az egy
esztendeig bármi történjék is odahaza, nem tágíthat Albert mellől,
bárhová menjen is, bárki ellen indítson is hadat a király,
S az egy esztendőből eleddig tíz hónap múlott el…
Hunyadi rezzenéstelen arccal számolta a napokat. Cseh-és
Morvaföld mezőin, erdőin át üldözték a kelyhesek harci szekereit, meg-
megütköztek az ifjú Kázmér beütő lengyeleivel.
Azon a napon, amikor Filipesi Albert, Thuz János és Tüzes Orbán
megérkeztek a Tábor vára körül felsorakozott sereghez, Hunyadi János
keserű leckét kapott abból, mit is jelent az adott szó…

3.
– Megjöttek! Itt vannak!
Vladek Hradski, Hunyadi apródja izgatottan szakította fel a sátor
lapját.
– Megjöttek, jó uram! Megjöttek!
 Odabenn sötét volt, Vladeknek erőltetnie kellett a szemét, hogy
megpillantsa a medvebőrökön ücsörgő Hunyadit. Előző este óta
ücsöröghetett így, ölébe ejtett kézzel – most komoran felemelte
tekintetét, de mintha nem is tudta volna, hol van, vagy épp miről beszél
apródja.
– Filipesi és Thuz! – kiáltotta Vladek. – Most ügetnek be a táborba,
uram!
Hunyadi úgy tántorgott ki a sátor elé, mintha hetek óta tartó álomból
ébredt volna,
Filipesi? Thuz? Otthonról?
A köréjük sereglett vitézek gyűrűjében már közeledtek is: három
lovas, habzó pofájú hátasokon.
Hunyadi szíve hevesen zakatolt. Hírek otthonról!
Erzsébet! Tán megszületett már a kicsi is!
De türtőztette magát, nem rohant elébük, ahogy a többiek tették.
Megállt a sátor előtt posztoló Iván öccse meg Kamonyai mellett, akik
széles vigyorral az arcukon kacsingattak rá.
– Ki lehet az a harmadik? – kérdezte Hunyadi, igyekezve uralkodni
hangja remegésén.
Hanem amikor közelebb értek, Thuz és Filipesi arcának láttán
ereiben egyszeriben megfagyott a vér.
Édes Istenem, azok az arcok…
Thuz rá se mert nézni, és Filipesi is hogy lehorgasztja a fejét, s
szinte bűnbánón pislog rá, most, hogy nyögve aláereszkedik a
nyeregből…
A legények odaugrottak, lesegítették őket. De hisz Filipesi lábán is
kötés, Thuz karján is kötés. Arcukon sebek… Szemük beesett, ruhájuk
koszos, rongyos…
Hunyadi nagyot nyelt.
Homlokába a két függőleges ráncot most mintha késsel vésték
volna, szeme résnyire szűkült, csontos arcán megfeszült a bőr. Mi
történt odahaza?
A harmadik jövevény, egy torz, rőt üstökű ember ellökte magától a
segítő kezeket, s pipaszár lábaival a sárba toccsant. Rögtön jókorát
sózott a ló tomporára, dühvel, nyilván a hosszú út alatt elszenvedett
kínok miatt.
 Hunyadi – majd negyven esztendeje minden emberismeretével
felvértezve azonnal eldöntötte, hogy nem kedveli ezt az embert. Első
látásra ítélt meg mindenkit, egyrészt a tekintet tisztasága alapján,
másrészt pedig azután, ki-ki hogyan bánt az állatokkal.
Ez a gigászi izomzatú, de nevetségesen vékony lábú férfi itt nem
volt jó ember: ütötte a lovat.
De mit érdekelte most ez Hunyadi Jánost!
Szorongó szívvel figyelte, hogy Filipesi lassan eléje biceg és
igyekszik térdet hajtani előtte.
– Albert fiam – emelte fel Hunyadi a deákot. – Rossz hírt hozol? Az
arcod szürke, mint a hamu! Mondd már! Mi történt odahaza?
Filipesi felnézett rá.
Szeme vöröslött a kialvatlanságtól és a fájdalomtól.
– Való az, uram. Rossz híreket hozok – felelte aztán. – Nagyon
rossz híreket…
Hunyadi állcsontja alatt rángani kezdtek az idegek, összepréselt
ajkaiból kifutott minden vér.
– Jöjjetek hát – mondta, és a felemelte a jövevények előtt a sátor
lapját. – Ne kíméljetek…

4.
A királyi sátorpalota előtt strázsáló német vértesek jól ismerték
ugyan Hunyadit, s tudták azt is, hogy bármikor szabad bejárása van
Alberthez, mégis, mikor megpillantották őt bősz léptekkel közeledni,
dühtől feszülő orcával, önkéntelenül is összecsapták előtte alabárdjukat.
Hunyadi mögött Vitéz János kancellár kapkodta a lábát, ő is
meghökkent a rideg fogadtatáson.
– Eresszetek! Beszédem van a királlyal! – förmedt rájuk Hunyadi,
széjjeltolva maga elől az alabárdok nyelét.
– Mostan nem lehet – az őr csak hebegett. – Őfelsége haditanácsot
tart a herceg urakkal!
Hunyadi metszőn a szemébe mélyesztette tekintetét, s a sűrű, fekete
szemöldök alól gyilkos villámok szórták tüzüket.
– Eresszetek, ha mondom!
A strázsa félt ugyan a királytól, de ha lehet, jobban félt Hunyaditól:
beeresztette inkább gyorsan.
 – Felség!
Jankó a földhöz dobbantotta fémlemezekkel borított lábát, de a
tisztelgésnek szánt mozdulattól összerezzent mindenki a terített asztal
körül. Merthogy a haditanács olyannyira előrehaladott volt már, hogy
Albert király és a herceg urak a negyedik fogást gyűrték magukba lelkes
igyekezettel, s a szolgák éppen sokadjára töltötték színültig a kupáikat
jó magyar borral.
– Felség!
Az asztal körül habzsoló urak többsége nem ismerte Hunyadit:
Frigyes szász herceg, Kristóf bajor herceg felháborodottan hápogtak a
mérhetetlen pimaszság láttán, ahogy ez a nagy bajuszú, hullámos hajú
vértes vitéz idecsörtetett az urak asztalához, s csaknem felnyársalta őket
lángoló tekintetével…
Akik viszont ismerték, csak somolyogtak bajszuk alatt: Jan Giskra
lovag, no meg Albert Achilles, brandenburgi választófejedelem, a sereg
vezére, nem is beszélve magáról a királyról.
– No, hát, Johannes! – tárta szét karját színlelt örömmel Albert. – Jó,
hogy jössz! Már éppen érted akartam meneszteni! Ülj le, barátom, és
egyél!
– Beszélnünk kell, felség! – harsogta Hunyadi. – Most!
– Hát beszéljünk – mosolygott rendületlenül Albert, és megtörölte
száját. – Ülj csak le!
– Inkább állnék, uram!
Habsburg Albert arcán bosszús kifejezés suhant át.
– Ahogy tetszik… Ki vele, mit akarsz!
– Híreket kaptam otthonról, felség – Hunyadi indulattól fűtött
hangjára a német hercegek újra felkapták a fejüket. – A török százezer
lovassal pusztítja, prédálja Erdélyt!
Albert letette a finom kendőt, és puha, ápolt kezét az abroszra
simította.
– Tudom. Tegnap kaptam hírt felőle, Johannes.
– Tegnap óta tudod, felség? Tegnap óta? S nekünk nem szóltál?
Albert arca megkeményedett.
– Minek szóltam volna? Csak összezavarja a makacs fejeteket! Ami
a török támadást illeti, már megtettem a szükséges intézkedéseket!
– A szükséges intézkedéseket? – Hunyadi közelebb lépett a terített
asztalhoz. – Ugyan mit, felség? Papokat küldtél talán Erdélybe, hogy
sirassák el a holtakat? Ácsokat toboroztál tán, hogy elegendő koporsót
készítsenek? Mert katonát ugyan nem küldtél, az bizonyos! Pedig most
az kell! Védeni a határt!
Albert zavartan köhintett, hisz az összes herceg az asztalnál őt
bámulta. A helyzet valóban kezdett kínossá válni.
– Kérlek, ne emeld fel a hangod a jelenlétemben, Johannes – mondta
nagyon halkan. – Nem illő az!
– Hogy nem illő, felség? – Hunyadi akkorát csapott az asztalra,
hogy a boroskupák sorra felborultak, s veres levüket a herceg urak
finom ruháira freccsentették. – Hogy nem illő? Megmondom én, hogy
mi a nem illő!
Egészen közel nyomakodott a királyhoz, és közvetlen közelről
fröcsögte a képébe:
– Nem illő az felség, hogy te, országnak királya, magára hagyod
népedet! Nem illő az, hogy városaid szabadon rabolják, lakóit
szakadatlanul gyilkolják ellenségeink! Nem illő az, hogy tízezrével
viszik rabszolgának alattvalóidat! Nem illő, hogy te itt zabálsz, vedelsz,
míg otthon a túlélők éhen kóborolnak…
– Elég legyen! – ugrott talpra Albert. Alacsonyabb volt Hunyadinál,
úgy meredt felfelé a magyar arcába. – Mit merészelsz, Johannes!
Vendégeim előtt…
– Elég volt, valóban, felség! – dörmögte rémisztő vigyorral az arcán
Jankó. – De még mennyire elég! Ha letelik az esztendő, s
hazamegyünk, helyetted is pironkodunk majd szégyenünkben!
Zavart csend támadt.
Aztán Albert köhécselve felnevetett. Tett egy tétova mozdulatot,
mintha meg akarná ölelni Hunyadit, de karja gyorsan lehanyatlott.
– Holnap majd megbeszéljük, Johannes, mi legyen büntetésed. Nem
tűröm az ilyesfajta viselkedést.
– Addig örülj, míg mink, magyarok eltűrjük a magad viselkedését,
király!
– János öcsém, ne bomolj… – kezdte volna békítő hangon Giskra,
de Albert leintette.
– Hagyd csak, Jan! Johannesem szépen bemutatkozott a nemes
vendégeknek! De sebaj! Hadd lássák csak a herceg urak, mennyit ér egy
magyar szava!
 Hunyadi csontos képén újra szétterült az a rémisztő vigyor.
Visszalépett Albert elé, s egy pillanatra Giskra azt hitte, menten
agyoncsapja királyukat.
– Merthogy szavad adtad: mehettem maradsz! Elfeledted tán? Mert
ha netán szökésen törnéd a fejed, Johannes – hebegte Albert –, akkor
közlöm veled, hogy teljesen felesleges az. Mire hazaérnél, a török már
rég kitakarodott az országból!
– Ne aggódj, uram! – mormolta Hunyadi. – Nem szököm sehová.
Szavam adtam, s szavamat megtartom. Mert egyben igazad van: haza
későn érnék már. A török kitakarodik addigra… De azt ne feledd: a
napon, amikor letelik az egy esztendő, engem itt nem találsz!
– Hogy nem-e? – csattant fel a király, szeme sarkából a német
hercegeket lesve. – Tovább maradsz, ha úgy parancsolom! S ha úgy
parancsolom, akkor itt döglesz meg Tábor falainál! Alattvalóm vagy!
Ha nem engedelmeskedsz, még ma senkivé teszlek! Várad, földjeid,
jobbágyid elveszem! Úgyhogy jól vigyázz!
– Erre semmi szükség, felség! – szólalt meg óvatosan a háttérből
Vitéz. – Majd én elrendezem a dolgokat Hunyadival, engedd meg
nekem!
A német hercegek összesúgtak az asztalnál, de Giskra pillantására
elhallgattak gyorsan.
– Kérlek, távozz színem elől! – suttogta Albert.
Hunyadi úgy tornyosult most fölé, mint valami óriás: ha tekintettel
ölni lehetett volna, a király élve nem hagyja el a sátort többé. Mielőtt
azonban helyrehozhatatlan dolgot cselekedett volna, Vitéz gyorsan
megragadta és kituszkolta a szabadba. A sátor előtt aztán belelökte
Kamonyai karjaiba, hogy vigye innét, amíg lehet, s ugyanazzal a
lendülettel megragadta az odakint várakozó Tüzes Orbánt, s már cibálta
is magával befelé.
– Felség! Felség! Itt van az az ember, akit Hunyadi ajánlott szíves
figyelmedbe! Hunyadi elhozatta néked!
– Mi? Ki ez? – förmedt rá sötét képpel Albert. Már éppen
visszahuppant a helyére, bár nyilvánvaló volt, hogy a lakoma
hangulatának befellegzett. A német hercegek fel se mertek pillantani
tányérjukból.
 – A neve Tüzes Orbán – Vitéz hangja ellenben könnyéden csengett,
mintha nem történt volna az előbb semmi. – Hunyadi a saját költségén
megfogadta néked, felség, hogy ezzel is bizonyítsa odaadását…
– Ha még egyszer kiejted a nevét, áristomba záratlak! – sziszegte a
király.– Azt mondd inkább, ki ez az ember!
– Ágyúöntőmester és fegyverkészítő Mühlbach városából! – felelte
Vitéz.
– Azért hozatta ide Hunya… az én jó barátom, hogy segítse
erőfeszítéseidet ellenségeinkkel szemben, felség!
Albert bosszúsan végigmérte Orbánt.
– Így van-e, mondd?
A fegyvermester elvigyorodott, s mélyen meghajolt az uralkodó
előtt.
– Német volnék magam is, felség, szász születésű. És boldogan
ajánlom néked érdemtelen szolgálataimat!
– Ki akarom füstölni a lengyeleket Tábor várából – dörmögte a
király. – Önts hát nékem ágyúkat! Ha igaz, amit híresztelnek felőled,
akkor bőségesen megjutalmazlak!
– Ágyúöntéshez sok-sok fém kell, uram! Engedd meg, hogy elébb
óriás katapultákat ácsoltassak néked, melyek…
– Mit bánom én! Ácsoltass katapultákat! Azt akarom, hogy a
lengyelek megkeserüljék a napot, amikor országomba törtek! Eriggy!
– Ezer arany lesz, felség…
– Hogyan?
– Ezer arany kell, hogy a munkát megkezdjem. És húsz ember,
akik…
– Vitéz! Intézkedj!
A király intett, hogy táguljanak kifelé a sátorból. Tüzes Orbán
vigyorgott, mint a tejbe tök, s Vitéz is megkönnyebbült, mert úgy tűnt,
Hunyadi megúszhatja az azonnali büntetést.
– Hanem most már olyan katalpultát ácsoltass, Orbán mester, ami
kipusztítja a környékről az összes lengyelt meg huszitát! Mint láthattad,
királyunk nincs jó kedvében!
Sietett volna Hunyadi után, csakhogy Tüzes Orbán elállta az útját.
– Hohó! Ezer arany lesz, kancellár uram! Mikor kapom meg?
Vitéz János magában szitkozódott.
 – Majd, ha lesz a kincstárban ezer arany, barátom, majd akkor! No,
lódulj! Egy hét múlva legkésőbb készen legyen az a hadi masinéria!

5.
Egy hét múlva valóban elkészült az első gigászi katapulta, mely
leginkább valami őrült elme szüleményének tűnt, semmint művészi
gonddal megszerkesztett mérnöki alkotásnak. Ott magasodott a királyi
tábor kellős közepén, erős ácsolatú faszerkezetéből hosszan ívelt hátra
hajítókosara, mely akkora szikladarabokat is elbírt, amekkorákat csak
szekerekkel tudtak hozatni Albert fullajtárjai.
Az osztrák és német zsoldosok mind a csodájára jártak a rettenetes
szerkezetnek. Valósággal körberajongták Orbán mestert, aki
kifogástalan erdélyi szász kiejtéssel felelgetett a kérdésekre, dagadó
mellkassal mutogatva a katapulta alkatrészeit.
Reggeli után a király is kijött sátrából, hogy megtekintse az új
fegyvert. Elégedettnek tűnt a látvánnyal, annál is inkább, mert a most
érkezett német hercegek seregével együtt immár huszonkétezerre
növekedett a had létszáma. Ha még ennek a bolond szász
fegyvermesternek is beválik a katapultája, akár ma megtámadhatják a
lengyel-cseh szekérvárat, és Krisztus dicsőségére ma ki is füstölhetik
őket a helyükből!
– Készen állunk, felség! – fogadta széles vigyorral Tüzes Orbán. –
Óhajtja, hogy bemutassam, mit tud az én zseniális katapultám?
A király a mellette parádézó Albert Achilles brandenburgi
határgrófra pillantott.
– Miért ne? Megnézzük, kedves rokon?
Orbán intett a körülötte sürgölődő szolgáknak. Az első szikladarabot
már be is görgették a hajítókosárba, csak arra vártak, hogy kilőhessek
onnét.
A Tábor városát körbevevő cseh-lengyel szekérvár nyíllövésnyi
távolságban húzódott előttük. Bárhová célozhattak: az ellenséges
szekerek hármas övben védték a városfalakat, köztük lengyel és cseh
harcosok táboroztak a védettség biztos tudatában.
Mikorra Orbán mester elkészült, addigra a magyar vitézek közül is
sokan odagyülekeztek, hogy lássák, mire is lesz képes a csodafegyver.
 Hívták Hunyadit is, de ő ki sem mozdult a sátrából. Napok óta csak
faggatta Filipesit és Thuzt az otthon történtekről. Minden részlet
érdekelte. Hol törtek be a törökök az országba? Mennyien lehettek?
Hány harcost adott melléjük oláh Vlad? Hogyan esett az ütközet
Hunyad falai előtt? Hogyan pusztultak el a vitézei és kedves harci
szekerei?
Filipesi és Thuz újra és újra elmondtak mindent, amit tudtak. Azóta
alig látták urukat, az nem beszélt senkivel, bevette magát sátrába, s
szinte ki se mozdult onnét. Vladek szerint valami papírosokat pingált
tele rajzokkal: ujján számolt rendületlenül, egyszóval nagy munkában
volt.
Hanem amikor Vladek Hradski jelentette, hogy elkészült Tüzes
Orbán harci masinériája, Thuz és Filipesi csak beoldalogtak a sátorba.
– Ha már annyit fáradtunk, uram, hogy elhozzuk ezt a Tüzes Orbánt,
lássuk már, egyáltalán megérte-e a fáradságot! Jöjj te is, uram! –
mondta Thuz.
Hunyadi nemet intett.
– Menjetek, fiaim! Ám amikor kigyönyörködtétek magatokat,
visszajöjjetek, mert beszédem van veletek!
– Én maradnék, engedelmeddel, uram – hebegte Filipesi, mint aki
valami nehéz vallomásra készül. – El kell beszélnem néked még
valamit, amiről eddig hallgattam. Bűnöm van, s néked tudnod kell, mi
az!
Hunyadi felnézett az előtte szétterített papírosokból, melyeken
mintha hegyek, folyók egyszerűsített rajzolata sorakozott volna.
– Néked, bűnöd, Albert fiam? Ugyan miféle?
Csakhogy nem tudta meg: Thuz ugyanis visszafordult a sátor
bejáratából, s Filipesihez lépve se szó, se beszéd, irgalmatlanul képen
törölte a deákot. Annak megreccsent az arccsontja úgy istenesen, s
máris ájultan dőlt oldalra, mint egy krumpliszsák.
Hunyadi sok furcsasághoz hozzászokott már, de ez azért őt is
meglepte.
– Hát ezt meg miért tetted?
– Nem akarom, hogy ostobaságokat beszéljen ez a fiú – vont vállat
Thuz. – Meg aztán tartoztam néki ezzel!
Még mindig az öklét fájlalva kiszórta a földre az ujjai közé szorított
ólomdarabokat.
 Hunyadi elhűlten meredt rá.
– Valami azt súgja, jobb, ha nem is tudok róla.
– Bizony, jobb, uram.
– Akkor vidd a sátratokba! Ahogy elnézem, órákig ájultan hever ez
még! Thuz gyengéden felnyalábolta Filipesit, s már cipelte is kifelé.
Odakünn, a tábor közepén ebben a pillanatban lőtte ki a katapultából az
első szikladarabot Tüzes Orbán mester.

6.
Nem sokkal később a cseh-lengyel szekérvár java része pozdorjává
zúzva, megsemmisítve hevert a városfalak és az ostromlók között.
Orbán mester katapultája iszonytató pusztítást vitt végbe közöttük: volt
olyan lövése, mely ötven-hatvan embert ölt meg egyszerre. A levegőben
átsüvítő szikladarabok recsegve-ropogva csapódtak be a szekerek első
vonalába, s onnét továbbgörögve kilapítottak mindent és mindenkit, ami
csak az útjukba került. Nem volt előlük menekvés, s az ördöngös Tüzes
Orbán óránként akár öt szikladarabot is képes volt rájuk lőni.
Albert király tapsikolt örömében, s ujjongtak a német hercegek is.
Olyannyira, hogy a vezér, Albert Achilles határgróf úgy döntött, ha már
ilyen szerencsésen kezdődött a nap, rögvest megindítja általános
rohamát a szekérvár romjai ekén. Úgy is lett: az osztrák, bajor és
brandenburgi zsoldosok támadásba lendültek, s tömött sorokban
zúdultak a fejvesztve menekülő ellenségre.
Nem volt nehéz dolguk: a katapulta lövedékeitől már amúgy is
inába szállt a csehek és lengyelek bátorsága, s most, hogy a roppant
vasas had is megindult ellenük, hátrahagytak mindent és mindenkit, aki
nem bírt futni, úgy iramodtak fel, a Tábor hegyére, be Tábor városának
falai mögé. A lengyelek vezérei, Kazimir Ostrogorski Sandivoy poseni
vajda, és Jan Thanczin sandomiri vajda alig győztek lelket önteni
megszeppent vitézeikbe, hogy folytassák a védelmet, s ne engedjék,
hogy a városfalakon is áthullámozzanak a német hadak.
Az utolsó pillanatban tudták megállítani őket. Albert Achilles
herceg csapatai nem tudtak betörni a városba, viszont a szekérvár
maradékát sikerült felgyújtaniuk. Ott égtek meg a lángoló roncsok közt
a magatehetetlen sebesültek. Üvöltésük hamar elhalt, s akkor csend lett
megint.
 Éjjel a csehek, s lengyelek némán gyászolták bajtársaikat, míg
odakinn a németek részeg dajdajozással ünnepeltek.
A magyar vitézek nem vettek részt a dínomdánomban.

7.
TÁBOR HEGYE ALATT, CSEHORSZÁG,
A. D. 1438, SZENT ANDRÁS HAVA
Vitéz kora reggel Hunyadit kereste mindenütt. Emberei mutatták,
hogy a Luzsnyice partján bóklászik valahol, ott keresse, ha annyira
akarja.
Fagyos, szokatlanul barátságtalan reggel volt ez, a folyón már
jégtáblák úsztak, s dérfoltok takarták a mezőt, elfedve a rozsdás
vértócsákat.
Hunyadi valóban ott állt, a folyóparton, távol a király táborától.
Szemközt, a túlsó oldalon, a fövenyen túl magasodott Tábor hegye, s
azon az ellenség erődje. Jankó egy hordónak támaszkodva figyelte a
várat. Épp befejezte szokásos reggeli gyakorlatait.
Mikor Vitéz megpillantotta, arcára kiült a leplezetlen csodálat. Évek
óta nem látta jó barátját így, félmeztelenül, s most alaposan meghökkent
Hunyadi roppant izomzatán. Más férfiak az ő korában már az öregedés
csalhatatlan jeleit mutatták: hajuk hullani kezdett, izmaik
megpetyhüdtek, tokát, s pocakot eresztettek, s lassanként hátuk is
meghajlott a negyvenegynéhány esztendő súlya alatt.
De Hunyadi…
Robusztusabbnak, elpusztíthatatlanabbnak tűnt, mint valaha.
Roppant mellkasán, acélroppantó karjain csak úgy dagadoztak az
izmok.
Minden áldott reggel edzette testét: hóban, fagyban, tikkasztó nyári
melegben, mit számított az neki! Nyoma sem volt alkatán az ifjak szép
karcsúságának, immár tömör hús és csont férfiember benyomását
keltette. Vállára omló haja még csaknem teljes egészében hollófekete
volt, néhány ezüst szál csupán, mi belevegyül.
– Hát te? – nevetett Vitézre, mikor észrevette a közeledőt. Szája
körül párafelhő gőzölt. – Be korán keltél, barátom!
A kancellárius szellemes riposzton törte a fejét, de Hunyadi nem
várta be: haját hátracsapva belefejelt a hordóba fagyott jég kérgébe.
Kristályok záporoztak vállára, mellére, s nyomukban jeges vízcseppek
lötymöltek arcába.
– Brrrrr. Micsoda reggel!
Mikor megmosta az arcát, a Tábor hegyén húzódó erődre bökött.
– Bátran harcoltak tegnap. Megszakad a szívem a lengyelekért.
– A lengyelek most az ellenségeink – figyelmeztette Vitéz, de Jankó
csak legyintett erre.
– Mert azzá tette őket a német. De nekem a lengyel akkor sem
ellenségem… Ha láttad volna, hogy harcoltak Galambóc alatt a mi
oldalunkon! Czerny Zawiszánál bátrabb lovagot nem ismertem széles e
világon…
Ott állt, csípőre tett kézzel, vaskos nyakán éles jégkristályok
csillogtak a reggeli fényben. Bámulta a füstölgő roncsokat, ahol tegnap
még a cseh Wagenburg állta útjukat, s arca hirtelen elkomorult.
– Bárcsak Erdélyben is ugyanilyen vitézül állottak volna ellen a
töröknek a mieink! De az én népem birkaként tűri, hogy rabigába
hajtsák fejét! Miért? Mondd meg nekem, Zrednai, miért?
Vitéz tétován megérintette a nyakában függő kancelláriai pecsétet.
Magas hivatalának jelképe volt ez, s ezen hivatal birtokosaként immár
alaposan meg kell válogatnia szavait.
– Hogy miért? – hangja simogató volt, békítő. – Szókratész szerint a
tömeg mindig tehetetlen, Jankó! S márpedig a tehetetlen sokaság a
kevesek jóságától és a kevesek gonoszságától távol állva hol jót, hol
pedig rosszat cselekszik, éppen aszerint, milyen emberek irányítása alá
kerül. Önmagáról, önmaga képességeiről mit sem tud…
Hunyadi összevonta szemöldökét.
– Az isten szerelmére, Zrednai, nekem ehhez túl korán van! Mit
papolsz itt nekem?
– Régi igazság ez, Jankó.
– S mit akar jelenteni? Azt, hogy a vezéren múlik minden?
– Az ő lelkiismeretén.
– Vagyis a királyén…
– Nem, Jankó. A vezérén.
– Ezt meg hogy az ördögbe értsem?
– Értsd, ahogy akarod! Ide hallgass! Az alattvalók mindig felkent
uralkodójukról vesznek mintát. Lássad, Anjou Lajos királyunk vitéz és
erényes uralkodó volt, igaz keresztény s lovagkirály. Uralma alatt a
nemzet vitéz és dicső tetteket hajtott végre. Ellenben Zsigmond önző és
erkölcstelen önkényúr volt. Alatta az ország önzővé és erkölcstelenné
züllött, igaz? A vezető erkölcstelensége méreg a nemzet számára. Csak
tiszta lelkű uralkodóra néz fel a nép, ahogy az Árpádokra nézett, ahogy
Anjou Lajosra nézett. Érted-e?
Hunyadi keserűen bólintott.
– No de akkor Albert királyunk…
– Albert gyenge! Hagyja, hogy a sokak önzése, erkölcstelensége
uralkodjék el mindeneken. A lelkek betegek, János. Itt mindenki lop,
csal, hazudik, saját hasznát lesi. Az igaz ember megvetett, ostoba
fajankó, a tolvajok gúnyolásának céltáblája. A becsület ritka portéka,
értéke nincsen. Büszke, bátor-magyarok helyett kiket látsz? Kapzsi
tolvajok hadát, hitvány kis senkiket. Hol vannak a hazáért halni kész
hősök? Odahaza ezért nem állt senki a török útjába. Az erdélyi urak azt
kérdezgették egymástól: ki fizeti meg nekem a hadakozás költségét?
Van énnekem elég bajom anélkül is, a parasztok mindenemet
felperzselték. Vigye a török, amit akar! Akadt, ki még örül is néki, mert
a tartomány védtelenségét majd jól királya fejére olvashatja, és újabb
sápot húzhat ebből még!
Hunyadi dermedten nézett rá.
– Nincsen igazad. Nem mindenki ilyen. Tudod, hogy vannak,
vagyunk, akik…
– Akkor mire vársz? – vetette közbe Vitéz. – Miért nem teszed, amit
tenned kell, Hunyadi János?
Jankó felnevetett.
– Az ördög bújjék beléd, Zrednai! Bár királyi pecsét függ
nyakadban, de egymagad felérsz tucat huszita lázítóval! Le kéne hogy
fogassalak, áristomba kellene vettesselek!
– Az Isten szerelmére, végy már magadra egy inget legalább!
Engem, lásd, szőrmebekecsben is majd megvesz az Isten hidege! Te
meg félmeztelen, mezítláb tapodod a jeget, havat!
Hunyadi végigjáratta tekintetét Tábor várának falain. A szél büszkén
lengette a kelyhes huszita lobogót az ormokon.
– Számolom a napokat, Vitéz! Ez itt nem az én háborúm. De mivel
katona vagyok, mert felesküdtem a király hűségére, maradnom kell.
– Miért maradnál? Otthon a helyed. Indulj mielőbb! Most, azonnal,
akár!
 – Most? Ugyan minek?
– Mert otthon van reád szükség, azért.
Hunyadi leballagott a folyó partjához, s bokáig belegázolt a vízbe.
– A török kitakarodott az országból. Legközelebb tavasszal jő
megint. Akkor kell otthon lennem! Addig minek legyek? Holtakat
temetni, zsolozsmázni érettük?
– Erzsébetnek szüksége van rád – szaladt ki Vitéz száján, de mikor
kimondta, már meg is bánta. Nem lett volna szabad, hogy Hunyadi
gyanút fogjon: nagyon is sokat tud ő arról, mi folyik Hunyadon. De hát
hogyne tudott volna sokat, mikor szinte kéthetente jött levél hű
bizalmasától, Thuz Osváttól. A legutóbbi levélben pedig igen
nyugtalanító dolgokat írt néki Osvát. Azt írta, hogy Erzsébet asszony
megtántorodott a hosszú magányban s a magzat elvesztése feletti
fájdalomban. Azt írta, hogy egy férfi legyeskedik Erzsébet szoknyája
körül. Egy férfi, akinek semmi sem drága, hogy megszerezze magának
Hunyadi asszonyát…
Vitéz mardosó féltékenységet érzett, mióta ezt a levelet olvasta. Ki
lehet az a férfi? Miért fogalmaz ilyen homályosan Osvát? Miért nem
nevezi meg? S hogyan lehetséges ez az egész? Eszét vette Erzsébetnek
a gyász talán?
Hunyadi értetlenül meredt Vitézre.
– Miről beszélsz? – kérdezte. A kancellárius vállat vont.
– Úgy értem… természetes, hogy Erzsébetnek szüksége van rád.
Hisz a férje vagy.
De Hunyadi gyanakvását már nem lehetett elaltatni.
– Jobban ismerlek, mint a szülőanyád, Zrednai. Ismerem a
hangsúlyaidat, ismerem a gondolataidat! Ki vele! Mit akarsz mondani?
Vitéz a fejét rázta.
– Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit!
Hunyadi felnevetett, aztán hirtelen mozdulattal letépte a kancellárius
láncát.
– Teljesen elment az eszed? – szisszent fel Vitéz.
– Arra gondoltam csupán – Hunyadi nagy lendületet vett, és
áthajította a kancellári láncot a Luzsnyice túlpartjára, a hóba –, hogy
úszhatnánk kicsit.
Vitéz nem találta a szavakat felháborodásában.
– Hogy képzeled? Eszelős, te! Azonnal hozd vissza a láncomat!
 – Szívesen elkísérlek, de úszni néked is kell! Már, persze csak ha
szükséged van arra a pecsétre!
– Eszem ágában sincs úszni ebben a jeges…
– Ugyan, Zrednai! Meg se kottyan az egy ilyen medvének, mint te
vagy! Mint régen, Újlakon, hányszor általúsztuk a Dunát! Mikor ketten
állottunk a fél világ ellenében! Emlékszel, Zrednai? Gyerünk, ne kéresd
magad! Ha férfi vagy, gatyára!
Vitéz felháborodottan forgatta a szemét, aztán rá kellett jönnie, hogy
ennek a fele sem tréfa. A kancelláriusi pecsét elveszítése komoly
büntetést vonhat maga után. Mi több… tekintve, hogy a lánc immár az
ellenség területén hever, s akár meg is találhatják a csehek… Jézus
Krisztus szent sebeke! Vérpad is járhat ezért!
– Eszelős vadember vagy, aki mindig is voltál! – sziszegte,
miközben lehányta szőrmebekecsét, kancelláriusi köpenyét. – Úgy
viselkedsz negyvenesztendősen, mint egy megkergült kölök!
Hunyadi remekül szórakozott barátja dühöngésén. Mikor Vitéz
keresztet vetett magára, majd belesiklott a jeges vízbe, habozás nélkül
maga is utána ugrott.
Az első néhány öl után Vitéz úgy érezte, menten megáll a szívverése
a hidegtől. De szeme sarkából látta, hogy Hunyadi nagyokat prüszkölve
siklik el mellette, karjai szélmalomként szántják a jeges habokat.
Megemberelte hát magát, és minden erejével azon volt, hogy le ne
maradjon. Szerencsére a Luzsnyice keskeny folyócska, hamar átértek a
túlpartra.
Ott másztak ki a vízből, ahol tegnap még a lengyelek tábora
húzódott. A deres fövenyen még néhány tetem hevert, keményre
fagyva, kicsavarodott végtagokkal. Arrébb a tegnap még oly szilárdnak
tűnő szekérerőd szétlőtt maradványai hevertek mindenfelé. A deres
mezőből nyílvesszők, tört lándzsák meredeztek intőn.
– Hova az ördögbe hajítottad?
– Itt lesz valahol – vélte Hunyadi.
Vitéz akkor is megreszketett volna a holtak láttán, ha nem fázik
olyannyira. Hanem attól is kirázta a hideg, hogy veszedelmesen közel
volt hozzájuk a Tábor hegyének lába, az erőd külső sánca. A lengyel és
cseh védők már így is érdeklődve nyújtogatták nyakukat, ki lehet ez a
két eszement, aki ily közel merészkedik hozzájuk? Minek úsztak ezek
át? Mit akarhatnak?
 Vitéz minden ízében remegve túrta fel a havat, ahol a láncot sejtette.
– Mondd csak, nem segítenél? Ha nem lesz meg, nekem végem!
Jankó csípőre tett kézzel tornyosult felette. Látva Vitézt, amint
négykézláb, a fagytól ellilulva turkál a hóban, egészen megszánta.
Mezítláb beletúrt hát a hóba, s a kancellárius ölébe rúgta a láncot.
– Jézus Krisztus, Mária! Hála a Jóistennek! – kántálta Vitéz, s úgy
ölelte magához hivatala jelvényét, mintha egy szál gyermeke volna.
Már inalt is volna vissza a vízbe, hogy általússzon, de Hunyadi
komoran az útját állta.
– Várj egy kicsit, Zrednai! Nékem most számot adj! – mondta, s
arcáról egyszeriben eltűnt a vidám kifejezés. – Mit akartál mondani az
elébb Erzsébetről?
Vitéz vacogott.
– Mondtam már: semmit. Csak úgy kiszaladt a számon…
– Addig innét nem úszol vissza, amíg el nem árulod. Tudom, hogy
titkolsz előttem valamit…
Vitéz elsápadt.
– Hogy képzeled?
Az erőd sáncai közül vagy tucatnyi vértes lengyel indult nagy
óvatosan feléjük. Kezükben hosszú pallosok, tőrök villantak.
– Erre tartanak – jegyezte meg Hunyadi. – A helyedben kibökném,
amíg még lehet.
Vitéz visszavetette volna magát a folyóba, de Hunyadi megint az
útját állta.
– Tudnom kell!
– Jól van! Jól van! Ha nem térsz haza – hadarta fogvacogva a
kancellárius –, Erzsébet másé lesz…
A lengyelek gyanakodva közeledtek, de immár jól látták, hogy nem
csapda ez, valóban csak két agyalágyult katona úszott át vakmerően a
Luzsnyicén, feltehetőleg, hogy bosszantsák őket. Előreszegezett
pengékkel futottak immár feléjük, hogy móresre tanítsák
mindkettejüket.
– Hogy érted ezt?
Vitéz megpróbált eliszkolni Hunyadi mellett, de az megragadta
vállait, és visszalökte a deres fövényre. Elég volt egy pillantást vetnie
Jankó arcára, hogy tudja, képes bevárni a közeledő lengyeleket, de
addig tapodtat sem moccan innét, míg választ nem kap. Csak önmagát
okolhatta: most már ki kellett böknie, amit tudott:
– Akad egy férfi, aki készen áll, s ha mostohán bánsz Erzsébettel,
hát megszerzi magának.
Hunyadi keserűen nevetett.
– Honnét veszel ilyen zagyvaságokat?
Vitéz szűkölve méregette a távolságot. A lengyelek rohantak
feléjük, néhány minutum még, és menthetetlen felnyársalják őket.
– Te eszement őrült, te!
Minden erejét összeszedte, és előrelendült. S ha nem is volt oly
acélerős, mint Hunyadi, a maga medvetermetével nem lehetett épp
gyengének sem nevezni. Súlyának lendületével belecsobbantak a
Luzsnyicébe, s a következő pillanatban már úsztak is vissza, a túlpartra.
A lengyelek csalódottan kiáltoztak, de vértben egyikük sem
kockáztatta meg, hogy utánuk vesse magát.
Mikor kievickéltek a király táboránál, Hunyadi egy cseppet sem tűnt
gondterheltnek, még mindig pompásan szórakozott Vitéz riadalmán.
– Amikor Erzsébet feleségül jött énhozzám – jegyezte meg,
miközben magára kapta ingjét –, jól tudta, hogy katonához megy.
Tudta, hogy nem ülök majd a szoknyáján, hogy sokat leszek távol a
háztól. Kemény asszony ő. Ösmer engem jól. S ha valóban valami
férfiember legyeskednék körülötte, ahogy mondod, akkor tudni fogja,
mi a teendője.
Vitéz alig tudott megszólalni a vacogástól.
– Nem is aggódsz, mondd? Ennyire biztos vagy magadban?
– Ennyire biztos vagyok Erzsébetemben – vont vállat Hunyadi.
S Vitéz János, Albert király kancelláriusa e pillanatban ébredt rá,
hogy saját féltékenysége mögött mi is rejtezik valójában. Thuz Osvát
aggasztó levele az ő lelkét ezerszer jobban felzaklatta, mint Hunyadiét.
S ez csak egy dolgot jelenthetett:
Még mindig szereti…
Még mindig szereti Erzsébetet.
Sokkal jobban, mint amennyire magának bevallani merészelte…
A rég eltemetettnek hitt érzés elemi erővel ragadta meg háborgó
lelkét. Oly emésztő, kínzó fájdalmat érzett, mint még soha.
 – Jöjj, Zrednai! – sóhajtotta Hunyadi. – Vladek már elkészült a
reggelivel! Enned kell, mert oly nyeszlett vagy, mint egy napon száradt
keszeg!
Visszaúton a sátrakig szótlanul bandukoltak egymás mellett.
Hunyadi látszólagos jókedve azonban gyorsan elpárolgott. Csak most
kezdett ébredezni benne a gondolat, hogy Vitéz mit is akart véle közölni
oly tapintatosan. Tán éppen azt, hogy az a bizonyos emlegetett férfi, ki
asszonyát titkon szereti, s magának megszerezni kívánja, éppen ott
baktat őmellette most is…

8.
Hunyadi számolta a napokat. Minden hajnalban, napszálltakor
fanatikus igyekezettel gyakorlatoztatta megint embereit, de napközben
óvta őket az összecsapásoktól. Nem engedte lovasait lemészároltatni
Tábor ostrománál, tartogatta őket az eljövendő összecsapásokra,
melyeket – jól tudta –, nem itt fognak megvívni, hanem otthon,
Magyarországon.
De a napok lassan teltek.
Beköszöntött a tél, s az ostrom csak nem haladt semmire. A
lengyelek és a csehek megmakacsolták magukat, s noha már éheztek
Tábor várában, mint a kutya, mégsem adták meg magukat. Albert
Achilles brandenburgi határgróf pedig hiába vezényelte újabb és újabb
rohamra zsoldosait, a lázadók rendre visszaverték őket.
Aztán híre jött, hogy a lengyelek betörtek Sziléziába, s
Magyarországra is. Sziléziába Kázmér bátyja, a szintén tejfelesszájú
Ulászló vezetett hadat, immár mint lengyel király. Felső-
Magyarországba meg a szepességi zálogos területekről Saffranecz
lublói lengyel kapitány vitt fosztogató lengyel sereget, átmenetileg
elfoglalva Tarkő várát és Berzevicét.
Vagyis három országban folytak a csatározások a cseh korona
megszerzéséért. Tenger sok magyar, lengyel, német és cseh vér elfolyt
azokban a hetekben, s végtére is mindhiába, mert nem változott igazán
semmi.
Annyi történt csak, hogy Albert király felhagyott Tábor ostromával,
ott marasztalt a falak alatt egy kisebb sereget, s maga a had javával
átvonult Sziléziába, hogy megütközzön az ifjú Ulászlóval. Útközben
még akadt ideje arra, hogy Cillei Ulrikot kinevezze Csehország
kormányzójává, mit sem törődve Schlick és Vitéz heves ellenkezésével,
meg a magyar és cseh rendek tiltakozásával. De Cillei sem hazudtolta
meg önmagát: ahogy visszatért Prágába, rögvest megkezdte a titkos
tárgyalásokat az özvegy Barbara királynéval s a huszita lázadókkal
Albert hatalmának megdöntéséről.
Míg ő szervezkedett, tovább folyt a vér mindenfelé.
Ulászló csapatai tűzzel-vassal pusztították Sziléziát, egész addig,
míg Albert Achilles határgróf meg nem állította, s igen kemény kézzel
vissza nem szorította őket a határon túlra. Így jártak Ulászlónak azon
csapatai is, akik Magyarországba törtek be. Saffranecz kapitány még
javában tombolt, bevette Podolint is, amikor végre Erzsébet királyné
elküldte rá Rozgonyi Istvánt és Simont, mutassa meg nékik a
hazavezető utat Lengyelországba. A jó püspök nem késlekedett, az
utolsó szálig lekaszaboltatta a lengyeleket, s megtisztította a földet a
fosztogatóktól.
Eközben eldőlt Tábor ostroma is. A várát ugyan nem vették be
Albert hadai, de nem is volt már rá szükség, mert miután a lengyelek
felfalták az utolsó levágott lovat is, éhségükben egyenként szökdöstek
haza a határon át. Ezek után nem csoda, hogy az ifjú Ulászló nem
erőltette tovább a cseh trón megszerzését, már csak azért sem, mert
időközben tatárok törtek be Podóliába, s oda kellett a vitéz lengyel,
mihamarabb megállítani őket.
Így ment ez akkortájt, a királyok és ellenkirályok, szultánok és
ellenszultánok, pápák és ellenpápák dúlták, szaggatták egymás
országait, le-lecsipegettek belőle maguknak, feldúlták itt-ott, de aztán
mindig jött egy még nagyobb rabló, aki felperzselte az összes, addig
egymással civódó tartományt.
Mire Tábor és Szilézia úgy-ahogy felszabadultak, Magyarország is
megtisztult valamelyest, addigra Albert király is beleunt a folytonos
háborúskodásba.
Utolsó erőfeszítéssel bevonult Görlitzbe, s fogadta Lausitz
tartományának hódolatát. Aztán bevonult Boroszló városába, és
fogadta Szilézia rendjeinek hódolatát. Már éppen kezdett belejönni a
hódoltatásokba, amikor egy átmulatott éjszaka után le talált bucskázni
szállásának keskeny lépcsőjén, és eltörte a lábát.
 Ezen úgy feldühödött, hogy húszezer aranyra büntette a várost,
amiért ilyen silány lépcsőjű szállást adtak néki. Hiába: élete végéig
sánta maradt azontúl. De akadt oka a bosszúságra azon felül is elég.
Mert éppen Boroszlóban telt ki Hunyadi János egy esztendeje.

9.
BOROSZLÓ, SZILÉZIA,
A. D. 1438, KARÁCSONY HAVA
Ez pedig a következőképpen történt:
Javában folytak már a béketárgyalások a lengyel király és Habsburg
Albert között. Minden valamirevaló egyházi és világi fejedelem
elküldte követét, ott sündörögtek Boroszlóban, hogy segítsék a
békesség megkötését, de legalább együtt mulassanak, dorbézoljanak a
hercegekkel, bárókkal, vajdákkal.
IV. Eugenius pápa is, és a bázeli zsinat is menesztett képviselőt, az
utóbbi magát Rodrigót, Burgos püspökét. A püspök úr kíséretében
pediglen utazott egy spanyol nemesember is, bizonyos Pedro Jose de
Tafur, ki korábban bejárta már Itália, Franciahon, Flandria városait, s a
német fejedelemségeket, most meg a püspökkel eljött megnézni
magának Európa pogányabbik felét is.
Hunyadi a spanyolok érkezése előtti napon kétszáz aranyat kért
Alberttől csapatai zsoldjának fizetésére, de a király közölte vele, hogy
nem tud adni, minthogy a kincstár éppen üres. Aztán kiderült, hogy nem
egészen üres, csak akkor az, ha a magyar vitézek fizetségéről van szó.
Másnap fényes lakomát adott a király a spanyolok tiszteletére. Nem
volt ez ritka alkalom, mert azokban a hetekben minden napra jutott egy-
egy bál, lovagi torna, lakoma, dínomdánom Boroszló városában, abban
a bőkezű, pazarló stílben, amelyet Zsigmond császár és király
honosított meg, s mely már éppen kezdett hiányozni a jó magyar, német
meg cseh uraságoknak az új király uralma alatt.
Ezen az estén mindenki Tafur lovag harsány beszámolóját hallgatta
az olasz, francia, angol és német asszonyok, leányok egymástól eltérő
szerelmi szokásairól, majd arról, mit tapasztalt a gróf lengyelföldön,
ahol személyesen találkozott magával a tizenkét esztendős Ulászló
királlyal. Elbeszélte azt is, hogy az álnok Barbara királynő, ki
időközben a lengyelekhez menekült, hogyan igyekezett behálózni s
ágyába csalogatni a pelyhedző állú ifjút, s hogyan próbált Ulászló mind
kétségbeesettebben menekülni a lassan vénasszonnyá aszott Barbara
praktikái elől. Ez utóbbinak részletezése különösen tetszett Albertnek,
ki már csaknem megsajnálta vetélytársát a történet végére.
Pedro Jose de Tafur oly elevenen, szórakoztatón mesélt
fehércselédekről, medvevadászatokról, királyokról, királynőkről, hogy a
lábfájdalmairól is megfeledkező Albert ott nyomban a Sárkányrend
tagjává avatta őt. Akkoriban már boldog-boldogtalan a Societas
Draconis tagja lehetett, hol volt már az az idő, amikor Zsigmond
európai hírű lovagrendjébe jószerivel lehetetlenség volt bekerülni…
Hunyadi ott állt a király mögött, és sokáig egykedvűen hallgatta a
hencegő történeteket, öntömjénező históriákat. Most, hogy félrészegen
a Sárkányrend valaha oly dicső tagjai közé emelték a spanyolt, Jankó
inkább elfordította a fejét. Próbált másra gondolni, mert amit maga előtt
látott, az sehogyan sem tetszett neki.
Ott állt a király mögött, éppen úgy, ahogy hosszú éveken át állt
Zsigmond háta mögött, ugrásra készen, rezzenéstelen arccal, mint
valami ajtónálló.
Mint valami szolga…
Mert az volt, nem egyéb: szolga. Majd negyvenesztendősen, egyre
több acélszürke hajszállal hollófekete üstökén, egy öregedő szolga, ki
az urak vigasságát vigyázza rendületlenül.
Hóbortosnak tartották legtöbben a király környezetében, tudta ő jól.
A nálánál tíz, húsz esztendőkkel ifjabb lovagok, hadnagyok,
udvaroncok bolondos, megszállott embernek vélték. Olyasvalakinek,
aki – ahelyett, hogy összes pénzét öltözködésre, cicomára szórná el,
fegyverekre költi zsoldját, birtokai jövedelmeit. Olyasvalakinek vélték,
aki – ahelyett, hogy finom, úri társaságban forgolódna, jótevőket
gyűjtene maga köré, vagyonos asszonyoknak udvarolna karrierje felfelé
íveltetését előmozdítandó –, néma elszánással gyakorlatoztatja vad kun
meg székely vitézeit. Mi értelme annak? Az élet rövid, kár azt
felesleges gondokkal tovább kurtítani…
Gondolataiból arra rezzent, hogy a lovaggá avatás befejeztével a
király nagy hangon szólította magához egyik kamarását, hozna rögvest
méltó ajándékot a Sárkányrend újdonsült vitézének.
 Pedro Jose de Tafur pedig igen elégedetten fogadta az ajándékot:
Albert egy színarany serlegben kereken háromszáz aranyat nyújtott át
neki.
– Vidd jó hírét Habsburg Albertnek, kedves lovag, szerte a
nagyvilágban! E csekélységet pedig fogadd eme víg este emlékére!
Hunyadi keze ökölbe szorult a trónus mögött.
Hát erre jut arany a kincstárból? A vitézek zsoldjára nem jut?
Hanem ezzel még nem volt vége.
– Johannes! Johannes, hol az ördögben vagy? Tafur lovag holnap
tovább indul Bécsbe! Elkíséred, Johannes, és gondoskodsz róla, hogy az
út alatt semmiben ne szenvedjen hiányt! Megértetted?
Hunyadi zord vicsorát látva a király is, Tafur lovag is meghökkentek
kissé.
– Felség!
Hunyadi hangja előbb szelíden zümmögött, de néhány pillanat alatt
elszabadult belőle az indulat, hogy csak úgy remegtek az ablakok belé:
– Nem ajtónállónak szegődtem én felséged mellé. Még csak nem is
holmi szállásmesternek, uram. Én Hunyadi János vagyok,
Magyarország lovagja, felséged palotás hadnagya!
Albert zavartan meredt rá.
– Ej, de fenn hordja megint valaki az orrát!
Nagy lett erre a csend.
A teremben az udvaroncok sokatmondón egymásra pillantottak.
Tudták, hogy Tábor hegye alatt egyszer már kikelt magából ez az
uborkafáról felkapaszkodott Hunyadi…
Mit merészel?
Hát azt hiszi, neki mindent lehet?
A zavart csendben Vitéz János keveredett elő valahonnan az
udvaroncok sorai mögül, s az apródokat, étekfogókat félretaszigálva a
király elé tört magának utat.
– Engedelmet, felség! Engedelmet!
Albert el akarta hessegetni, de a kancellár nem hagyta magát.
– Nem, felség, valóban nem tűrhetjük ezt! Ennek azonnal véget kell
vetni! Senki nem beszélhet ilyen hangon őfelségével!
Hunyadi úgy meredt rá, mintha Vitéznek teljesen elment volna az
esze. Pedig dehogy ment… Egyedül ő volt csak észnél az egész díszes
kompániában.
 – Felséged szeretete és ragaszkodása eddig rendre megvédte ezt a
pimasz, tolakodó frátert a rég megérdemelt büntetésétől! Felséged túl jó
volt hozzá!
Albert ezen elgondolkodott kissé, s úgy találta, kancellárjának igaza
van.
– Túl jó voltam… Valóban!
– De most már elég! Hunyadit meg kell büntetni!
– Meg bizony!
Az udvaroncok egyetértőn bólogattak, csak Albert tűnt hirtelen
elbizonytalankodónak.
– Ejh… Forrófejű magyar, igaz, de… mégiscsak hű katonám
nékem… És valójában… nem is haragszom rá…
Pedro Jose de Tafur lovag azonban oly szúrós szemmel bámult
vissza rá, mintha személyes sértésnek venné, ha helyben le nem
fejeznék az okvetetlenkedő magyart.
– Jó, jó! De mi legyen a büntetés? – tárta szét karját a király. – Azt
hittem, te a barátja vagy, kancellár! Enyhe büntetést mérj, ha kérhetem!
Vitéz a fejét rázta.
– Itt nincsen helye elfogultságnak, felség! A barátság itt mit se ér!
Becsület kérdése ez! Hunyadi nem érdemli, hogy az udvarban
maradjon! Túlságosan bárdolatlan és forrófejű! Jó katona, igaz.
Elismerem. De pallérozatlansága csak nyűg e helyt!
Az ünnepi vendégsereglet egyetértőn morajlott.
– Száműzd őt felség!
– Száműzzem? – szörnyülködött Albert.
– Száműzd a legveszedelmesebb helyre, ahol megtanulja majd
becsülni magát! A török torkában ezerszeresen megbánhatja bűneit!
– A török torkában?
– Száműzd őt a végekre, felség! Erdélybe vagy Szörénybe. S ne
csak őt! Az öccsét is! Bűnhődjenek csak!
Az udvaroncok kárörvendő moraja felerősödött.
De Vitéz mintha meg sem hallotta volna. Zord tekintetét Hunyadira
emelte, és azt súgta neki:
– Megérdemelted!
Hunyadinak igen nehezére esett, hogy meg ne ölelje.
 10.
BOROSZLÓ, SZILÉZIA,
A. D 1439, BOLDOGASSZONY HAVÁNAK ELSŐ NAPJA
Hunyadi útra készen állt már, odalenn, az udvaron Matkó
felnyergelte Sárkányt, mikor álmos képű apródok jöttek érte a szállásra,
a király üzenetével. Albert várta őt a boroszlói székesegyházban.
Egyedül.
Hunyadi igen elcsodálkozott: hajnalban? Egy újabb, átmulatott
éjszaka után?
De azért engedelmeskedett, útra készen, bőrvértbe bújva átcaplatott
a főtéren. Hűvös, kora téli reggel volt, megborzongott belé. A
székesegyházban aztán még hidegebb fogadta. Belépett, s annak rendje,
módja szerint keresztet vetett.
A király ott térdepelt az oltár előtt: imádkozott. Egyedül volt,
alabárdos őrei a templomhajók árnyékából vigyázták őt. Hunyadi öles
léptekkel a királyhoz lépett; lélegzetének párája felhőként követte.
– Hívattál, felség!
Albert fájdalmasan lehunyta szemét. Hja, a rengeteg benyakalt bor
után igen tud sajogni minden harsányan kimondott szó!
– Térdelj mellém, Johannes! Imádkozzál velem, kérlek.
– Ha lehet, inkább sietnék, felség! Emlékezel bizonyosan:
száműztél! Azonfelül éppen ma járt le az egy esztendő. Újév napján,
egy évvel ezelőtt tették fejedre a Szent Koronát Székesfehérvárott!
Albert üveges szemmel bámult rá.
– Egy esztendő? Eltelt volna már? Édes Istenem… Megváltoztam
ezalatt, igaz, Johannes?
Nem nézett Hunyadira, az oltár feletti feszületre függesztette
könnytől csillogó tekintetét.
Hunyadi nem felelt.
– Azt hittem, olyan tudok lenni, mint az apósom volt. De én nem
vagyok Zsigmond…
Hunyadi úgy vélte magában, ezek az első igaz mondatok hónapok
óta, melyek Albert száját elhagyták.
– Türelmetlen és gyűlöletes lettem… – folytatta a király. – Egy
felfújt hólyag… Veled is rosszul bántam, Johannes…
Hunyadi arca rezzenéstelen maradt.
 – Elfeledkeztél rólunk, magyarokról, felség. És ennek ára lesz…
Albert hirtelen feléje fordult, s megragadta a karját.
– Ne hagyj magamra, Johannes! Én próbáltam! Próbáltam jó király
lenni! Olyan, mint Zsigmond volt! De belefáradtam… Nem bírom
tovább… Gyűlölöm a vérontást, gyűlölöm a színjátékot! Hiányzik a
feleségem! És…
Remegő kézzel egy kihajtható fatáblácskát vett elő palástja
zsebéből. Két gyermekleány festett arca…
– És hiányoznak az én kis kincseim… Mindent csak őértük tettem…
Hogy büszkék lehessenek egy napon az apjukra! Csak miattuk… De
elég volt! Még ma aláírom a békét Ulászlóval! Nem huzakodom, nem
alkudozom! Hazatérek Budára! Látni akarom a kislányaimat!
Hunyadi úgy érezte, Albert elvárná, hogy megölelje, vagy legalább
néhány vigasztaló szót szóljon hozzá. De nem volt képes rá.
– Letelt az esztendő, felség – mondta megfontoltan. – Mennem
kell…
– Tudom! – bólogatott a király. – Menj csak! De úgy döntöttem, én
is megyek veled. Még néhány nap, s indulunk haza, Budára.
Jankó a királyra hunyorgott.
– Aláírom a békeszerződést – fejtegette lelkesen Albert. – A
lengyelek boldogok lehetnek. Utána indulunk…
– S ha már odahaza leszünk, felség?
– Betartom szavam, ne félj! Az egy év keserves volt, megtört,
megviselt. De elértem, amit akartam. Most úgy lesz, ahogy ígértem
neked, országgyűlést hívok össze, sereget gyűjtök a török ellen…
Számítok rád ebben a háborúban, Johannes! Tudom, ez itt nem a te
küzdelmed volt. Megértettem…
Hunyadi a hallottakat fontolgatta.
– Felség! Nagyon sok ám a teendő! Murád a nyáron végigperzselte
Erdélyt! A töröknél az ilyesfajta hadjárat csak puhatolózó hadművelet,
nem egyéb! Tavasszal sokkalta nagyobb haddal jőnek majd reánk: igazi
sereggel, janicsárokkal, ágyúkkal, szpáhikkal! Meg kell erősíteni a déli
határokat!
– Már megtettem a szükséges lépéseket, Johannes! Este beszéltem
Vitézzel. Száműzetésed egyben kinevezés is lészen. Az országgyűlésen
ki is hirdettetem!
Hunyadi elképedt.
 Kinevezés?
– Tavaszra téged és öcsédet megteszlek szörényi bánnak! Thallóczi
szívvel-lélekkel helyesli a döntést. A tiétek lesz a legveszedelmesebb
határszakasz!
Hunyadi levegőt is elfeledett venni.
Szörény!
Az al-dunai front!
A török legfőbb felvonulási területe!
– Köszönöm, felség!
Albert tán arra számított, hogy Hunyadi hosszan, meghatottan
hálálkodni fog. Ha így hitte, hát csalódnia kellett. Jankó arcán csak egy
pillanatra futott át az öröm kifejezése, aztán rezzenéstelenül meredt
maga elé.
– Nem fogsz csalódni bennem, felség!
– Most menj! – intett fásultan Albert. – A sereg készüljön a
táborbontásra. Én még maradok most, sok bepótolnivalóm van –
biccentett gyászos mosollyal a feszület felé Albert.
Hunyadi kihúzta magát, s döngő léptekkel elindult kifelé. Még a
templomkapuban is hallotta a király áhítatos mormolását.

11.
Albert király megtartotta ígéretét. Néhány nappal később aláírta a
fegyverszüneti egyezményt Ulászló követeivel, vállalva, hogy
Keresztelő Szent János fővétele napjáig nem kezd háborút a lengyelek
ellen. Szilézia kormányzását Brandenburgi Albertre bízta, és maga
sietősen csomagoltatni kezdett.
Igyekezett haza, Budára.
Elege volt mindenből. A lába egyre jobban sajgott, felesége,
Erzsébet is mind fenyegetőbb levelekkel zaklatta: elfogyott otthon a
pénz, a magyar urak egyre türelmetlenebbek lettek, a budai polgárok
lázadoztak, a határon pedig mind élénkebben mozgolódott a török.
Boldogasszony havának vége felé végre megindult a hosszan
hömpölygő menet Magyarország felé. Hunyadi és lovasai vitték az
előőrsöt: ők akartak legelébb magyar földre lépni.
A búcsú Boroszló városától azért mégsem sikeredett túl fényesre.
Albert király ugyanis kénytelen volt hátrahagyni magyar seregének egy
kisebb részét, mivel nem tudta a városnak kifizetni a sok hónapos
szállás költségeit Mi mást tehetett volna, visszaküldte a diszkrét Schlick
Gáspárt (ahogy Zsigmond is tette minduntalan, mikor kiürült az
erszénye), alkudjon csak ő a nyakas boroszlói polgárokkal. Schlick
pedig tette a dolgát: több ezer aranyat kért kölcsön, és kiváltotta a
magyar vitézeket a „zálogból”.
Hiába volt három országa, Albert szegényebb volt a koldusnál.
Sajnos csak ebben az egyben hasonlított Zsigmondra.

12.

SZÖRÉNYI BÁNSÁG, MAGYARORSZÁG

A. D. 1439, PÜNKÖSD HAVA
A lovascsapat, alighogy kivágtatott a vadonból, máris ott állott a
hatalmas folyam partján. Visszarántották lovaikat, s megilletődötten
bámulták a kibontakozó tájat.
A látvány, ami szemük elé tárult, lélegzetelállító volt. Ragyogó,
májusi nap szikrázott a magasban, szelíd melegséggel simogatva a dús
mezőt, mely egész a Duna kanyarulatáig zöldellt. Az égen bárányfelhők
sodródtak lomhán, mintha versenyezni akarnának a folyó
méltóságteljesen hömpölygő habjaival.
A lovasok háta megett az ősi időket idéző temesi vadon, előttük az
Al-Duna mélyzöld szalagja. Arra, lentebb, zord hegyek magasodtak
sorban, s a túlparton is dombok, hegyek hajlatán szürkéllett a távolság.
A csapat élén érkező Hunyadi János teleszívja tüdejét a harapni
való, friss levegővel.
Édeni a táj.
Édeni, s mégis a legveszedelmesebb földsáv egész Európában! Itt,
ez a tisztás még Magyarország. Előttük a folyó a határ, de nem csak az
országnak határa, hanem a római kereszténységnek is.
A túlsó parton azok már Rácország lankái, azaz mostanság már
inkább a Törökországé, a muzulmánok birodalmáé, mely innét egész
Ázsiáig, a karamán emír földjén túl, Perzsiáig terjed…
Itt ér véget Jézus Krisztus országa, s itt kezdődik a terjeszkedő
iszlámé…
 Hunyadi mámoros örömmel szemlélte a túlparton messzeségbe
vesző falvakat. Az ott már az ellenség földje.
Végre!
Végre itt!
Végre megvívhatja a harcot!
A Duna mentén a várak sora: Drankó, Orsova, Miháld, Gerény,
Szörényvár… mind az ő parancsnoklata alá tartoznak immár! Az egész
határvidék… Nem messze, nyugatra ott magasodik Szentlászló vára…
A túlparton Galambóc… Hunyadi merengve erőltette a szemét, a hegy-
völgyek homályba vesző sora mögül vajh felrémlik-e az a régi, jól
ismert vár a sziklatetőn?
Hány esztendeje is már annak az ostromnak?
Több mint húsz!
Tenger sok víz lefolyt azóta a vén Dunán!
Innét, egész a Duna nagy kanyarulatáig, mind az ő védelme alatt áll
már a vidék! Onnét délre a török, nyugatra Vlad Dracul földje
kezdődik…
– Hát, itt vagyunk, bátya!
Iván odaléptetett Jankó mellé, s büszkén csípőre tette kezét.
Hunyadi biccentett, a torkát kaparta valami különös szorítás.
– Itt bizony, szép öcsém!
Ujjai még mindig hitetlenkedve érintették a nyakában csüngő
vaskos ezüstláncot. A báni láncot!
Hunyadi János és Hunyadi Iván szörényi bánok…
Magyarország zászlós urai immár!
Hátrafordult a nyeregben.
Még a vén Matkó is elkerekedett szemmel bámulta Istennek ezt a
csodáját, pedig hányszor látta már! Az ifjú Vladek, ki viszont most jár
itt először… Kamonyai Simon… S az erdőből csak most robognak elő
hű vértesei…
Száz páncélos lovas, száz székely és száz kun! Egy részük vele jött a
cseh hadszíntérről, a többit Szilágyi Mihály hozta magával otthonról.
Háromszáz nyeregbe termett magyar! Hunyadi gyönyörködve figyelte
legényeit, ahogy felvonultak a folyó partjára. Páncéljaikon ragyogott a
napsugár…
Fiaim…
Itt vagyunk…
 Az ő földje ez immár… A gondjaira bízatott…
Legszívesebben lerohant volna a mezőn, a víz széléig, hogy
megfürödjön a Dunában.
A legényekre is átragadt a jókedv, egymást ugratva táncoltatták
körbe a lovakat a parton. A paripák lábukat emelgetve bemasíroztak a
Dunába, vízcseppek miriádjait fröccsentve szerteszét a szikrázó
napsütésben.
Édeni föld…
A haza földje…
Határvidék, mi nem kellett senkinek. Mióta a király hazatért,
versenyfutás indult a várható kinevezésekért. Mindegyik posztra akadt
jelentkező bőséggel, csak épp erre nem. Csak épp szörényi bán nem
akart lenni senki. De hát hogyan is akart volna, mikor mindenki tudta
már, hogy Murád gyűjti a sereget a tavasz végi, nyár eleji nagy
hadjáratra. Itt vonulnak majd fel, itt, épp szemközt! S itt kelnek át majd
a nagy folyamon, tán éppen ezen a szakaszon…
Lesznek vagy százötven-kétszázezren!
Ki akar majd akkor itt várni, s védeni a határt?
Nem akart senki. Csak Hunyadi. Akadt is háromszáz lovasa a
feladatra.
Thallóczi Frank, Vajk vitéz néhai jótevője csak azzal a feltétellel
mondott le erről a báni tisztről, ha azt a két Hunyadi kapja meg. Ő
megtartotta magának, s testvéreinek a horvát báni, kevei ispáni címet,
meg Nándorfehérvár kapitányi hivatalát. Thallóczi-katonák védik
ezután is Tárcsó, Keve, Dombó, Haram, Kőszeg, Pozsezsin, Szentlászló
falait, attól keletre minden a két Hunyadi fiú felelőssége. Vajon Murád
hol próbálkozik majd? A Thallóczi fivérekére, avagy a Hunyadi
testvérekre zúdul a muszlimok százezres serege?
Hunyadi levágtatott a Duna partjához, lehajolt a nyeregből, s a hideg
vízbe merítette kezét.
– Iván!
Öccse már ott is termett mellette.
– A legények itassák meg a lovakat, s pihenjenek. Fertályóra múlva
indulunk tovább, a part mentén: napnyugtára Orsovába akarok érni.
Iván fordult, hogy közölje a parancsot a hadnagyokkal.
– Simon bátyám! Menessz futárt hamar Háromtoronyba, Gerénybe
meg Szörényvárba a várkapitányokhoz, hogy gyűjtsenek össze minden
fegyverforgató férfiembert a környékről. Íjat, szablyát, lándzsát
hozzanak! Negyednapra gyűljenek mind a Bán-sziget melletti parthoz,
Gerény vára alá! Legkevesebb kétszázan ott legyenek!
Kamonyai rosszat sejtve leste Hunyadi arcát.
– Aztán mi végre gyűljenek oda, Jankó?
– Hogyhogy mi végre? Esztendők óta a várakban, őrtornyokban
ücsörögnek, és csak lesik a túlpartot, hogy mikor jön a török! Ideje
megmozgatni őket kissé, nem gondolod?
– Éppen ettől tartottam! – Kamonyai legyintett, s már indult is,
meneszteni a futárt.
– Mihály! Miklós! Ide, hozzám!
Két ifjú nemes léptette lovát Hunyadié mellé. Csornai Mihály és
Bizerei Miklós is a minap kapták meg a királytól új megbízásukat:
Hunyadi parancsnoklata alatt kellett Drankó várának környékét
megerősíteniük.
– Fiaim, rögvest indultok Drankóba! Onnét futárt küldötök
Szentlászló várába, Pozsezsinba, Haramba, egész Kévéig, hogy
valamennyi sajkás, aki csak él és mozog, evezzen fel Gerény váráig, a
Bán-szigethez. Negyednapra ott legyenek!
A két nemes értetlenül vigyorgott a kapitányra.
– Sajkások? Minek, uram?
– Megnézzük magunknak, milyen a túlpart! No, induljatok!
Hunyadi nem sokáig maradt egyedül: Thuz és Filipesi rosszalló
képpel léptettek melléje.
– Azt ígérted, uram, csak megnézzük magunknak a várakat, s már
nyargalunk is tovább, Hunyadnak! – figyelmeztette deákja. – Erzsébet
asszony keresztbe lenyel minket, ha megtudja: első utunk nem haza
vezetett!
Hunyadi komoran bólogatott.
– Igaz, Albert, igaz! De pár napon már úgysem múlik semmi.
Beköszönünk csak a bodonyi bégnek, hadd tudja meg, hogy új bánok
vigyázzák a Duna vonalát!
Thuz János a fejét csóválta.
Indult volna inkább maga is tovább. Rossz előérzet gyötörte, mióta
csak megindultak hazafelé Boroszlóból. Földvárnál érte be őket öccse,
Osvát levele, és sehogy sem tetszett neki az abból áradó
megfoghatatlan, baljós fenyegetés.
 – Otthon volna a helyünk, jó uram! Birtokaid felperzselve, néped
elvadulva!
Hunyadi türelmetlenül bólintott.
– Néhány nap csupán… Éppen beköszönünk a töröknek… De ti
ketten… felőlem akár még ma indulhattok! Vigyétek hírét, hogy
magam is hamarost hazatérek. Mondjátok meg a feleségemnek…
Hunyadi tűnődve bámulta a Duna tovasodródó habjait.
– Mondjátok meg neki, hogy…
Thuz türelmesen várakozott, de Hunyadi nem fejezte be a mondatot.
Arca elborult, iménti féktelen jókedve semmivé lett.
– No, eriggyetek, fiaim!
Fertályóra múlva a háromszáz lovas tovaügetett Orsova vára felé.

14.
Negyednapon Hunyadi János és Hunyadi Iván vezetésével
háromszáz magyar és százötven rác lovas kelt át sajkákon, csónakokon
a Dunán. A rác halászok egykedvűen bámulták őket, s látva, milyen
kevesen vannak, magukban keresztet is vetettek mindre: no, ezek se
jönnek vissza többé!
A túlsó parton Hunyadi felsorakoztatta harcosait. Látni akarta, a
legények szemében is ott lobog-e még az a tűz, ami őt magát esztendők
óta perzselte engesztelhetetlenül. Mert tűznek kell lobogni a szívekben,
a lelkekben: a harag, a bosszúvágy, az akarat tüzének! Megannyi
felégetett magyar falu, rabszolgának elhajtott, meggyalázott magyar
leány, elrabolt gyermek, leölt agg emléke táplálta a harag pokoltüzét.
A vánszorgó esztendők alatt Hunyadi egyre csak csitítgatta lelkében
e tüzet. Mást nem tehetett, idegen harcmezőkön kóborolva, idegen
ellenséggel farkasszemet nézve egyre ezt a napot várta.
Ezt a napot!
Erről a napról álmodott, minden idegszálával erre a napra készült. S
most itt állt, az ellenség földjén, igaz, nevetségesen kisszámú sereggel,
de felgyülemlett haragja kitörni kész erejével.
Aranyozott milánói vértje makulátlanul ragyogott a tavaszi
napsütésben, sisakján veres vezéri tollbokrétát borzolt a szél. Hunyadi
megcsókolta csatapallosa hideg vasát, és felemelte tekintetét.
 A Duna zöld szalagja előtt felsorakozott vitézei büszkeségtől
csillogó szemmel néztek vissza rá. Jankó elmosolyodott. Igen: ott
lobogott a tűz a legények szemében! De még hogy lobogott!
A lovasok java része könnyű fegyverzettel, íjjal, kopjával,
szablyával szerelkezett fel, némelyik könnyű, vasalt fapajzsot szíjazott
karjára. A nyereg mellett nyílvesszős tegezek, fejszék, fokosok,
buzogányok billegtek. Székelyek, kunok, erdélyi magyarok vegyesen…
Hunyadi tudta, hogy nincs a földkerekségen ezeknél gyorsabb lovas,
ezeknél vakmerőbb katona!
De maroknyi seregének magját mégis a középütt felsorakozott, alig
száz vértes lovas jelentette. Hunyadi bizonyos volt benne, hogy ezek
fogják eldönteni e villámhadjáratot, mint ahogy valamennyi ütközetet,
amit életében meg kell majd vívnia. Ezek fognak áttaposni a meglepett
török vonalakon, ezek fognak földbe tiporni mindent, ami csak útjukba
kerül.
Egy pillanatra megállt előttük.
Száz válogatott, páncélos lovas a szikrázó napfényben…
Sisakjuk felett hollós lobogót csattogtatott a szél, lándzsáik hegye
alatt kis, piros zászlók libbentek. Ezek a férfiak nem könnyű, inas
lovakon terpeszkedtek, mint a kunok meg a székelyek, súlyukat csak a
széles hátú, izmos harci mén bírja el! Egy vagyon a fegyver, mit ezek
viselnek! Nehéz harci pallos, acélpajzs, irdatlan fejszék, koponyalékelő
csákányok, láncos buzogányok, gyiloktőrök, fokosok. Megannyi
rafinált szerszáma az ölésnek…
Hunyadi végigléptetett a csapat előtt.
Végül megállt a sor végén, a szerbeknél. Százötven haramia, külsőre
alig különböztek az akindzsiktől: török sisakok csillognak fejükön,
karjukon török pajzsok, kezük ügyében török szablyák… A képük is
épp olyan, mint az oszmán fosztogatóké: elvadult, vérre szomjazó.
Jankó ismerte a fajtájukat: nem akadt ezeknél könyörtelenebb harcos a
földkerekségen.
– Készen álltok? – harsogta, visszaügetve a sor közepéhez, a hollós
zászlóhoz.
A négyszázötven férfi egy emberként üvöltötte:
– Készen!
Hunyadi elvigyorodott.
– Akkor szabadítsuk rájuk a poklot, fiúk!
 15.
VIDINI SZANDZSÁK, TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1439, PÜNKÖSD HAVA
Hunyadi megeresztett Sárkány zabláját, hagyja futni a paripát. Régi,
jó csatamén az, tudja, mi a dolga. Sörénye zászlóként lobog, s ahogy
Jankó a nyakára hajol, érzi az állat izmainak remegését. Ugyanaz a
harci vágy, s ugyanaz a mámoros öröm ragadja magával a lovat, mint
lovasát: a száguldás öröme, az eszeveszett rohanás féktelensége…
Nincsen ehhez fogható érzés a világon – bele az ismeretlenbe, neki az
ellenségnek!
Hunyadi hallja, hogy a vértesek dübörögve, üvöltve követik.
Zászlóvásznát csattogtatja a szél – most is, mint a husziták elleni
hadjárat óta mindig, Székely Tamás emeli a magasba. Hunyadi oldalán
Iván öccse vágtat, felágaskodva a kengyelben, kun hajfonatai ide-oda
röpködnek a levegőben.
Jankó a testvérére nevet, s egy pillanatra rajta felejti tekintetét.
Hónapok óta alig beszéltek. Hónapok óta arra sem jutott ideje, hogy
megossza vele terveit. Iván azt is csak utólag, mástól tudta meg, hogy
bátyjával együtt ő is szörényi báni kinevezést kapott. Most mégis
önfeledten vágtat itt, az oldalán, feje felett forgatva szablyáját, s
akkorákat kurjongat bősz örömében, hogy Hunyadinak majd bereped a
dobhártyája. Néhány pillanatig fej-fej mellett úsznak a levegőben, aztán
Jankó még gyorsabb vágtára készteti Sárkányt, s elhúz Ivántól.
Ő akarja elérni először a török vonalakat Kirim bég falvánál,
közvetlenül Bodony előtt.
A törökök álmukból ébrednek.
Dübörög a föld.
Álmosan kitámolyognak sátraikból, a tisztek a házakból, és
szemüket dörzsölve bámulják, mi közeleg a falu felé. Aztán megfagy
ereikben a vér.
Ellenség?
Ellenség, itt?
Hunyadi vágta közben méri fel, merre érdemes a támadás ékét
előrevinnie. A falu előtt, a dombokon néhány tábortűz mellett
gyalogosok hevernek. Fegyvereik halomba rakva.
Hunyadi pallosa megvillan a napfényben.
 Vagy kétszáz ölnyire a falu szélétől elérik az ellenséges tábort és
lecsapnak a fejvesztve rohangáló tisztekre, az álmukból felvert
katonákra.
– Öljétek őket! – harsogja Jankó, s egy könnyed kézmozdulattal
kettéhasít egy eléje penderülő, riadt képű törököt. Ahogy a penge
remegve megáll szerencsétlen gerincében, Hunyadi megérzi
fémkesztyűs kezén a semmi mással össze nem téveszthető rezgést.
Hunyadi lerázza pallosáról a friss vért, s belevicsorog a kavargó
füstfelhőbe.
Szilágyi Mihály és Iván már a vérteseket viszi tovább, átrobogva a
földbe taposott török táboron. Már a falu házai közt vagdalkoznak,
útjukat a székelyek és kunok nyílvesszői tisztítják meg.
Fülsiketítő fémcsörgés, csikordulás, csontrecsegés harsan. Kopják,
lándzsák csattannak pajzsoknak, vértlemezeknek, karoknak,
mellkasoknak, koponyáknak, puffannak tompán lóhúsba, emberi arcba,
lágyékba. Pozdorjává tört lándzsanyelek záporoznak, s egy pillanatra
frissen nyesett fa illata tölti be a levegőt, de aztán mindent elnyom a
kiontott vér, az emberi verejték, bélsalak és húgy bűze.
Felbukkannak a távolban Bodony tornyai.
A város még csak most ébredezik.
Nem sejti, mi vár rá.
Hunyadi pihe játékszerként forgatja feje felett irdatlan csatapallosát.
Suhog, rezeg a levegőben a jó acél, beretvaként metszve ketté mindent,
ami csak az útjába került, inakat, húst, csontot.
Páncélba szorított teste verejtékezik, vérzik, szenved, de mit érez
abból Hunyadi? A csata forgatagában semmit. Még a fájdalmat sem,
mit a rá záporozó szúrások, ütések, csapások miatt érezhetett volna.
Még karja sajgását sem. Megszállottként harcol, üvölt, öl.
Egyre csak ront előle, keresztül a nyitott városkapun. A törököknek
arra sem maradt ideje, hogy leeresszék a vasrácsokat a villámként
száguldó sereg előtt.
Már odabenn dübörögnek a magyarok, Bodony álmos utcáin.
Futnak előlük, hanyatt-homlok az ébredők.
S Hunyadi bőszült üvöltéssel tör tovább, átgázol mindenen, mi
útjába kerül.
Tovább! Tovább!
 Újra felemelni a negyvenfontos pallost, fellökni az égbe, aztán újra
és újra… Vértől nehezül a vas, vériszamos a markolat, a vér befolyik a
vaskesztyű láncai közt, eltölti pólusait, szemébe fröccsen, haja is
csurom vér már a sisak alatt, s nem tudhatja, saját vére az, vagy a sok
száz töröké, kit a balszerencse útjába sodort…
Tovább! Tovább!
Ádáz haraggal tovább, az elébük keveredő, kétségbeesett tömegben,
a szűk utcák közt. Mikor átvágja magát, egész a folyópartot uraló török
erődhöz, tisztul körülötte annyi hely, hogy Hunyadi zihálva
hátrapillanthasson.
Amott, az utca közepén, lándzsaerdőn és zuhogó szablyaerdőn túl
ott vagdalkozik Iván meg Szilágyi Mihály. A közelben, az erőd faláról
suhogó nyílvesszőket kerülgetve a vén Matkó, s Kamonyai Simon
osztogatják csapásaikat, vállt vállnak vetve.
Aki török a vár falain belülre menekül időben, életben marad. Aki
odakünn reked, azt a magyarok néhány perc alatt a földbe tapossák. A
maradék janicsárok a Dunának vetik hátukat, s halálra szántan
küzdenek tovább.
Záporoznak a milánói vérten a jatagáncsapások.
A vasbordát lándzsadöfések horpasztják.
Fülsiketítő a fémcsikordulás, ahogy a sisak oldalán csúszik meg
egy-egy szablyaél.
Hunyadi felhorkan.
– Öljétek meg mindet!
Körbesuhintja a csatapallost.
Hullanak a janicsárok, mint a legyek.

16.
Mire leszállt az éj, a látóhatár már veres volt a felgyújtott falvak, s
Bodony tűzfényétől. Mint a szélvész száguldották be a lovasok a Duna
menti vidéket.
Az erdőből a törökök tehetetlenül bámulták, hogy hajtják el
szekereken a gazdag zsákmányt a magyarok.
Másnap, nem sokkal napkelte előtt Hunyadi és legényei fáradtan,
ámde fegyverrel, arannyal, ezüsttel bőségesen megrakva érkeztek vissza
a nagy Duna-kanyarulatba, s háborítatlanul átkeltek a túlsó partra.
 A portya egy héttel később megismétlődött.
Aztán néhány hét múlva megint.
A köztes időben Hunyadi ellentmondást nem tűrve munkára fogta a
folyóparti falvak népét, mindenkit kivezényelve a várak megerősítési
munkálataira. A nem is oly régen emelt erődök új falszakaszokkal
egészültek ki, ahol kellett, kimélyítették a várárkokat, kihegyezett
karókat tűzdeltek az aljába, ahol kellett, a régi, még a rómaiak által
emelt tornyokat magasították meg.
Egy hónappal azután, hogy Hunyadi megérkezett az Al-Duna
vidékére, a bodonyi bég gyűjteni kezdte szpáhikból és akindzsikből álló
csapatait egy gyors büntető csapáshoz. Azt tervezte, hogy az éj leple
alatt Pét vára mellett, a Csukás-hegynél átkel a Dunán, s Orsovát
felégetve északról csap le Szörényvárra.
Kémeitől, a folyón rendszeresen átkelő vándorcigányoktól tudta már
az új szörényi bánok nevét is. Hunyadi…
Úgy tervezte, két napon belül ennek a két Hunyadinak a feje is
karón rohad majd, mint megannyi vitéz elődjüké.
Ahogy azonban a török naszádok átszállították az ezer akindzsit és
szpáhit a folyón, a Csukás-hegy sötét oldalából megelevenedett
ördögökként szablyát villogtató, fáklyákkal hadonászó, fülsiketítő mód
üvöltő magyarok rontottak elő, s vetették rájuk magukat.
A törökök a hegy lábához vágtattak.
Ekkor azonban a Pét-barlang szájából zúdítottak rájuk jókora
sziklákat, melyek véres péppé lapították az elöl haladókat. A bég
csapata két tűz közé szorult, s ennek pedig az lett a vége, hogy alig
hatszázan evickéltek vissza közülük a Duna török oldalára.
A többiek a folyóba vesztek, vagy levágták őket, vagy megpróbáltak
gyalog menekülni északnak. Ez utóbbiakat másnap délig hajszolták,
űzték a magyarok a környező hegyeken, völgyeken. Pompás vadászat
volt.
Hunyadi úgy vélte, napokon belül újabb támadás várható, ezért
mégsem hagyta el őrhelyét, s nem indult haza Hunyadra. Sőt meggyőzte
Ivánt, hogy leginkább úgy csaphatják agyon a feszült várakozás napjait,
ha tesznek egy újabb látogatást a Duna túlpartjára. Ezúttal Drankó
várától keletre, Háromtorony erődjénél keltek át a folyón, s a Timok-
völgyét pusztították végig, kardélre hányva valamennyi törököt, s velük
harcoló rácot, akit csak találtak. Utóbbiak igen nagy számban voltak, s
ez meglepte Hunyadit. Úgy emlékezett az ifjúkorából, mikor még
Lazarevics apródjaként szolgált ezen a vidéken, hogy a szerbek
mérhetetlen gyűlölettel viseltetnek a törökök iránt. Mostanra mintha
megbékéltek volna velük, s beletörődtek abba, hogy országuk immár
visszavonhatatlanul a szultán fennhatósága alá tartozik. Nekik már a
Duna túlsó partján élő magyarok számítottak ellenségnek.
Hunyadit ez igen elkeserítette, de úgy döntött, ha kell, a fél Balkánt
lángba borítja, ha másként nem érheti el, hogy a magyar határok újra
szilárdak és áthatolhatatlanok legyenek.
Néhány hét múlva Murád szultán egy új, még soha nem hallott
nevet próbált kiejteni.
– Hunyadi… Azt mondjátok, az új bán neve: Hunyadi?
A csauszok szaporán bólogattak.
– Ketten vannak, fényes tekintetű szultán! Testvérek!
Murád elgondolkodva bámulta karján tollászkodó kedvenc sólymát.
Éppen vadászat közben jött a hír, s a szultán egy terebélyes tölgy alatt
hűsölt.
– Parancsolom a vidini bégnek, hogy büntesse meg ezt a két
Hunyadit! Ha kell, egész nyárig folyjék a háborúskodás! Akkor majd
magam indulok seregemmel a hűtlen kutya Brankovics, és az örökkön
lázító Magyarország ellen!
Murád hosszan, elgondolkodva simogatta szakállát, aztán, látva
sólyma szemének villanását, kiadott még egy parancsot:
– Ideje, hogy magammal vigyem a hadjáratba néhány fiamat is.
Tanulniuk kell, hadjárást látni, tapasztalni az uralkodó kötelességeit.
Aleaddin Ali, örökösöm mindenképpen itt legyen! A többi közül melyik
alkalmas bármi jelentős szerepre?
A mindeddig csendben várakozó Mara hatun halkan megszólalt:
– Talán Hümai hatun fia, Mohamed, felség! Igen jó képességű
gyermek!
– Valóban? De ha jól emlékszem, az anyja csak valami görög
rabszolga…
– A fiú viszont csiszolatlan gyémánt! Tégy próbát vele!
Murád vállat vont.
– Miért ne? Ha elég eszes fiú, hamar megtanulja, hol a helye.
Eriggy, Mara, hozd el őt nekem!
 Mara hatun s a csauszok hajlongva elhátráltak az Oszmán
Birodalom mindenható urának színe elől.
Murád egyedül maradt a tölgy lombjai alatt.
Hosszú esztendők küzdelmei után – tudta jól –, immár elérkezett az
idő a próféta zászlajának felemelésére. Ez lesz az az év… Ezen a
nyáron áttörik a hitetlenek utolsó védelmi vonalát… Előbb Szendrő
vára, Brankovics utolsó patkányfészke… Azután az al-dunai
határszakasz apró várai, s Nándorfehérvár, az engürúszok honának
kapuja…
És végre megnyílik kincses Magyarország az oszmánok előtt…
Eljött hát az idő.
A sólyom a magasba röppent karjáról.
 Negyedik fejezet
BUDAI HARANGOK

1.
BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, PÜNKÖSD HAVA
Egy szép, tavaszi délutánon a budai halászok hálója beleakadt
valamibe, ami makacsul kapaszkodott a folyófenék hínárjába. Addig
rángatták, addig cibálták, míg sikerült kihúzniuk. Mint kiderült, egy
mocskos vászonzsák volt az, abban meg egy oszló hulla.
Nem számított ritka fogásnak egy-egy holttest Budán: ha bárki az
útjában állott valamely nemes úrnak, vagyonos kalmárnak, hát hamar
tőrt kaphatott a bordái közé, s már mehetett is a halakhoz. Hej, hány
csontváz kókadozott odalenn a hínárban, kolonccal a nyakában,
kőbilinccsel a lábán! A legtöbb hullát persze elvitte a víz, nem sírt
utánuk senki.
Ez a mostani azonban ott maradt a part közelében. A halászok
azonnal felismerték, mikor kibontották a zsákot, s megpillantották az
elzöldült, felpuffadt testet.
Ötvös János teteme volt az. Azé az emberé, ki a budai magyarok
leghevesebb szószólójának, a német polgárok legádázabb ellenfelének
számított. Afféle népvezér volt ő, ki esztendők óta harcolt a mind
pökhendibb, a magyarokat mindjobban sanyargató burgerek túlsúlya
ellen. Akkor már több mint egy hete, hogy nyoma veszett, hiába
keresték párthívei szerte a városban. Hát most meglelték szegényt!
A hír futótűzként terjedt Budán, s Pest városában.
Megvan Ötvös János!
Meggyilkolták a beste németek!
A tetemen kínzások nyomai éktelenkedtek, tüzes vassal tépkedték
meg a céhes mester karjait, mellkasát
Hamarosan százak, ezrek gyűltek a parthoz, a kiterített tetemhez.
Jöttek a város minden szegletéből, jöttek derék magyar iparosok, céhes
legények, kereskedők, jöttek vitézek a palota őrségéből, jöttek a
szőlőhegyek kapásai, a környező falvak kérges tenyerű, cserzett bőrű
parasztjai. Egyre csak áradtak, hogy saját szemükkel bizonyosodjanak
meg róla, igaz-e a hír. Igaz-e, hogy a németek ilyen gyalázatra
vetemedtek?
Mert ha igaz, akkor Buda városában még ma vér fog folyni!
Egy orvosdoktor alaposan megvizsgálta a tetemet, és megállapította,
hogy válogatott kínzások közepette levagdosták ujjait, bal lábfejét, nemi
szervét kővel zúzták össze, végül elvágták a torkát. Testét bizonnyal az
éj leple alatt zsákba varrva, mint valami kutyát vagy szajhát szokás, a
Dunába hajították.
Szegény Ötvös János egy hete tűnt el, épp, mikor a németek
tárgyalni hívták a városbíró, Tirnauer Farkas házába. A tömeg haragja
nőttön-nőtt, igazolva látta legsötétebb gyanúját.
Beste németek!
Ezért megfizettek!
Hát azt hiszitek, néktek mindent szabad?
Megrendülten vállra vették a tetemet, s a tömeg a Mária Magdolna-
templomba vitte. Az volt a magyarok egyháza Buda városában, a
Nagyboldogasszony-templom meg a németeké. Merthogy külön
templomba jártak, még az Isten színe előtt se közösködtek akkoriban a
várost lakó nációk. A megölt népvezér maradványait kiterítették az
oltárra. S akkor elszabadult a pokol.
Néhány paraszt kapákkal, kaszákkal rohant a templom kapujához,
de máris felbukkantak a pörölykalapáccsal, lándzsákkal felfegyverzett
céhes legények is.
– Hát tűrjük ezt, magyarok? Saját hazánkban, saját városunkban öl
minket a német! Hívjátok be a nemeseket Rákosról! Fegyverbe!
Fegyverbe minden magyar!
Néhány perc múlva lángra lobbant az első német patríciusház
Budán.

2.
Ketten osontak a girbegurba utcán. Hosszú, fekete köpeny fedte
testüket, arcukat csuklya árnyékolta. Egyikük minden eshetőségre
készen tűhegyes gyiloktőrt szorongatott kezében.
Máskor észrevétlenül eljuthattak volna az Olaszok utcájának végéig,
aztán a Városháza mellett a Patikáriusok során egész a Szent György
piacig, honnét már csak egy ugrás a palota külső fala. Csakhogy ezen az
éjszakán esélyük sem volt erre: vad tömeg hömpölygött feléjük a
gazdag német kalmárok lakta városnegyed felől. Buda utcáin német vér
folyt, a házakat sorra gyújtották fel a felhergelt magyarok.
Csakhogy ahogy az ilyenkor lenni szokott, a vérszomjas sokaság
rávetette magát mindenkire, aki valamelyest is gyanúsnak tűnt. Hiszen a
megszeppent burgereknek is volt annyi eszük, hogy hirtelen mind lelkes
magyarnak adták ki magukat, ha nyakon találták csípni őket az utcán.
Akadt hát félnivalója azon az éjszakán azoknak is, akik németül egy
szót se karattyoltak: elég volt, ha a tömegből valaki ferde szemmel
nézett a feltartóztatott idegenekre, s máris, ott helyben meglincselték
őket.
A két, köpenyes-csuklyás figura magyar volt, mégis tartott a
csőcseléktől. Abban reménykedtek, hogy miután elvegyültek az
őrjöngök közt, a palota közvetlen közelében majd észrevétlen
kiválhatnak közülük. De egyelőre még előtte álltak a próbatételnek:
vajon a tömeg életben hagyja-e őket, vagy ott, helyben végez velük?
Az Olaszok utcájának végéhez érve az elöl haladó férfi megtorpant
és felhajtotta csuklyáját.
– Nem lesz semmi baj – súgta. – De bármi történjék is, el ne áruld,
hogy ki vagy! Érted?
A másik törékeny leány volt, nagyon fiatal még, tágra nyílt, zöld
szemében a rettegés fénye villant.
– Ne félj, Veronika! Nem engedem, hogy bántódásod essék!
A királyné komornáját nem nyugtatták meg e szavak. Eddigi
életében is számtalanszor tűrnie kellett az erőszak tombolását. Akkor is,
amikor esküvőjéről ragadták el Cillei csatlósai, a Fűzfabazilikából…
– Meg tudlak védeni. Végtére is a kancellária protonótáriusa
vagyok! – tette hozzá a férfi.
Veronika idegesen elfordította fejét.
Majd éppen ez hatja majd meg a fellázadt budai magyarokat! Majd
épp egy kancellárius előtt fognak hajbókolni, miután kereskedők,
előkelő urak vérét ontották ma este! Nem ismer most e város se Istent,
se embert! Mióta a titkos találkahelyről, a Szekérgyártó utcából
elindultak, legalább kéttucatnyi átvágott torkú, lándzsákkal felnyársalt
németet láttak kiterítve az utcák kövén.
– Indulhatunk? Készen állsz? – kérdezte Vitéz János.
 Veronika bólintott.
A férfi kilesett a sarkon túlra.
Ahogy az erősödő hangorkánból sejteni lehetett, a Szent Miklós utca
felől közeledett a tömeg. A Nagyboldogasszony templomától indultak,
ahol kifosztották a német plébániát, s most a Kammerherrek által
legsűrűbben lakott Posztómentő utcába tartottak. Nem volt nehéz
kitalálni, hogy miért: kézre akarták keríteni a gyűlölt városbírót, ki
magyar létére a németek talpnyalójává szegődött, ki tőrbe csalta,
elveszejtette Ötvös Jánost!
– Akkor hát Isten legyen velünk!
Vitéz kilépett az árnyékból, maga után húzva Veronikát.
A tömeg észrevette őket, s fenyegetően elindult feléjük.

3.
A vár alatti kikötő mólójához sorban, egymás után siklottak a királyi
gályák. Zászlódísz nélkül eveztek, csöndben, még a fáklyákat is
kioltották a fedélzeten. Szigorú parancsba adták a legényeknek, hogy
amíg a falak alá nem érnek, meg se mukkanjon senki.
Az éjszaka leple alatt csorogtak le a Dunán Esztergomból és
Visegrádból, merülésig megrakva vasas zsoldosokkal. Sorra
maradoztak el mellettük Óbuda, Felhévíz, a Malomrév partjai, s jól
látszottak immár a királyi palota fáklyasorai a magasban. A zsoldosok a
város felett derengő rőt világosságot bámulták: lángfalak festették
vörösre az éjszakai égboltot. A két part közt üvöltések, jajkiáltások
visszhangzottak, s innét is, onnét is fegyvercsörgés zaja kélt.
Néhány órával ezelőtt nem sejtették még, hová viszik őket, de
mostanra suttogva terjedt a hír a gályákon: kitört a háború a magyarok
és németek közt Budán. Széjjel kell csapni a lázongók között!
A gályák elérték a Vízi rondella alatti hadikikötőt. Mielőtt azonban
a pallókat a partra vetették volna, az élen haladó gálya orrába
felkapaszkodott Garai László úr egyik hadnagya, és odaintette magához
a vezénylő tiszteket.
– Ahogy partot érünk, felvezetitek a katonákat a palotába!
Megbizonyosodunk róla, hogy a csőcselék nem hatolt-e be valahol a
várba, s csak aztán csapunk ki az utcákra!
A kapitányok morogtak egymás közt.
 Vagy ezer, állig felfegyverzett gyalogost hoztak magukkal, javarészt
Cillei Ulrik úr csapatából, de több százan voltak Pálóczi György
esztergomi érsek vérteseiből, Garai bán zsoldosaiból, Széchy Dénes
püspök úr vitézeiből is.
– A falakat most a nádor fegyveresei vigyázzák! – folytatta a
hadnagy. – Amint felérünk, az egri érsek úr emberei leváltják őket! A
többiek mind velünk jönnek, le a városba. Utcáról-utcára tisztítjuk meg
a kalmárnegyedet!
A tisztek komoran egymásra pillantottak.
Senkinek nem fűlt a foga ehhez a véres munkához. Magyarokat
mészároljanak, csak hogy megint a németek kerüljenek zsíros állásokba
városszerte? Hisz évek óta másról sem hallani, mint arról, hogyan
próbálják a budai németek kiszorítani a hatalomból a magyarokat.
Hovatovább minden az ő kezükbe kerül! Eddig is ők voltak a
leggazdagabb polgárok, s most már a maradék koncra is szemet
vetettek! Elvennének ezek mindent a magyar kereskedőktől, céhesektől!
A tisztek zord tekintettel fürkészték a partot, s találgatták, mekkora
ellenállásra kell számítaniuk ezen az éjszakán. A gályák oldala dongva
ütődött a móló deszkáinak.

4.
– Hát, Titusz fiam! Nem pihen kardvas ma éjjel hüvelyben! –
vigyorgott a mellette álló, tetőtől talpig feketébe öltözött vitézre Jan
Vitovecz, Cillei Ulrik zsoldoskapitánya.
Nem várt választ, megszokta már, hogy a fiú soha nem szól egy szót
sem. Beszéd nélkül is elég ügyesen forgatta a kardot, a harci fejszét, a
gyilok-tőrt, és íjásznak is a legkitűnőbbként tartották számon Cillei úr
seregében.
Jan Vitovecz elgondolkodva figyelte, mit árul el a néma vitéz
arckifejezése.
De Kamonczi Titusz csak bámult felfelé, a hegytetőn tornyosuló
királyi palotára. Ragyogott annak minden ablaka, s valahonnét, a Friss
Palota felől mintha még tivornya hangjait is feléjük sodorta volna a
szél.
– Mulatnak urak! – vont vállat Vitovecz. – De hát dolguk az
uraknak, mulatozni, ja?
 Titusznak az arcizma sem rándult. Vajh hol járhatnak ennek a
gondolatai ilyenkor?
Vitovecz kedvelte ezt a legényt. Látta nemegyszer harcolni: maga
volt olyankor az elszabadult végítélet. Míg élő ellenség forgolódott
körülötte, ő addig gyilkolt, vassal törve utat magának tűzön, vízen át.
Persze jól tudta ennek okát Vitovecz, jól tudta, hogyan lett a
szegény, falusi piktorlegényből véreskezű, őrjöngő zsoldos. Hogyne
tudta volna, mikor maga is ott volt, amikor a fiú szeme láttára
mészárolták le az esküvőjére összegyűlt násznépet, és a szeme láttára
ragadták el tőle menyasszonyát. Más az eszét veszítette volna annyi
kegyetlenség láttán…
Vitovecz, ki korábban huszita alvezér volt Ziska seregében, nagyra
becsülte Titusz célratörő harcmodorát és sajátos gondolkodásmódját Ha
nem is szólt soha, azért nagyon is helyén volt az esze. Azóta tudta ezt,
mióta a fiú egyetlenegyszer megtagadta a parancsot. A parancs nem volt
egyéb, minthogy ölje meg Albert két leányát. Prága várában történt még
mindez, s Vitovecznek se nagyon tetszett Cillei elhamarkodott utasítása.
Igaz, ő végrehajtotta volna, zokszó nélkül, akár tetszett neki a parancs,
akár nem. Mégis, tán isteni sugallatra Tituszra bízta a piszkos munkát.
A kislányok életben maradtak. Máig sem tudta pontosan, hogyan,
miért. Tituszt aléltan, leütve találták a királyi komornák ajtaja előtt.
Valaki kiszabadította Újlakit a tömlöcéből, az pedig megszöktette az
egyik frajlát a két kis hercegnővel egyetemben.
Cillei soha nem kérte számon az elmaradt merényletet Vitoveczen.
Vitovecz meg nem kérte számon Tituszon. Mindenkinek maradjanak
csak meg a maga kis titkai! Cillei azóta amúgy is a királyleányok
kiházasításán fáradozott, még örült is, hogy hű emberei kudarcot
vallottak akkor ott, Prága várában!
Kikötöttek a Vízi rondella alatt, s Vitovecz a szeme sarkából Tituszt
fürkészte. Már nem sok hiányzik hozzá, hogy mindent kiöljön a fiú
szívéből, ami a múltjához köti. Márpedig a múlt csak fölösleges kolonc
a magukfajta zsoldosok számára. Nincsen rá szükségük…
Jan Vitovecz néha azon kapta magát, hogy atyai pártfogójaként
tekint Tituszra. Biztos volt benne, hogy a fiú nem él vissza
bizalmával…
 5.
A gályákról a zsoldosok felmasíroztak a palotába. A hadnagyok
meglepetésére a várban nyoma sem volt feszültségnek: a Friss
Palotában éppen Anna hercegnő eljegyzését ünnepelte a királyi család.
Folyt a bor, zengett a muzsika, a meghívott német hercegek és grófok
részegen tivornyáztak a Zsigmond király által emelt új palotaszárnyban.
Itt aztán sejtelme sem volt senkinek arról, mi folyik odalenn, az
utcákon…
– Az érsek úr katonái a falakra! – rendelkezett a Garai hadnagy,
mikor átkutatták a környéket, s megbizonyosodtak róla, hogy a
csőcselék nem hatolt be a várba. – A többiek öt csapatban a palota
mögötti téren gyülekezzenek!
Már éjfélre járt, amikor a felfegyverzett őrjáratok elindultak lefelé.
A rikoltozásból, üvöltésekből ítélve a csőcselék még mindig a német
negyedben fosztogatott, arra lángoltak leghevesebb tűzzel a
polgárházak.
– Mi a Szent György piacnak vesszük az irányt, s onnét egyenest a
Kammerhof felé haladunk – magyarázta a többieknek a hadnagy. –
Széchy püspök úr vértesei felfelé, a Posztómentő utcán át, Garai bán úr
katonái meg középütt, a Szombat-kapu felé indulnak. Leginkább a
Posztómentő utcában várható ellenállás: a felkelők oda tartanak,
vélhetően, hogy kézre kerítsék a városbíró urat.
A tisztek bólogattak, s igyekeztek úgy tenni, mintha nem hallanák a
katonák erősödő morgolódását.
– Indulás!
A Cillei-gyalogosok élén Vitovecz mellett Titusz zötykölődött
paripája nyergében. Elég, ha valaki csak egy pillantást vet rá, s látja
hatalmas csataménjén, egyik oldalán a tekintélyes pallossal, másik
oldalán a harci fejszével, hát nemigen támad kedve ujjat húzni vele!

6.
Albert király a palota egyik félreeső szobájában térdepelt a feszület
előtt, és zokogott, egyre csak zokogott. Feje hasogatott a sok benyakalt
bortól, de a töméntelen nemes nedű mégsem tompította annyira
gondolatait, hogy ne tudja, mi folyik éppen körülötte.
 Zengett a palota nagyterme, húzták az itáliai muzsikusok, s ropták
egyre a nemes vendégek.
Eljegyzési nászt ült a magyar király udvara!
S éppen ez volt, amiért a király zokogott.
Még tavaly, a koronázáskor ünnepélyesen aláírta a pergament,
vállalva, hogy a magyar rendek tudta és beleegyezése nélkül soha nem
adja férjhez a leányait. Arra azonban álmában sem számított, hogy a
magyar rendek az ő tudta és beleegyezése nélkül bármikor megtehetik
ugyanezt. Merthogy éppen most, a Friss Palota ezer és ezer gyertyával
bevilágított nagytermében a nyolcesztendős Anna leánya eljegyzését
ünnepelték a fényes rendek.
Cillei Ulrik, Garai László bán és a többi báró úr döntöttek így. Cillei
még Prágából elkezdte lajstromozni a lehetséges kérőket. Először a
lengyel Ulászlónak ajánlotta fel a két kis hercegnő kezét. Micsoda idea
is volt az: kettős házasság pecsételhetnék meg a két ország békéjét!
Anna Ulászló felesége lehetne, a kis Lisabetha meg Kázmér hercegé! S
a béke apostola, Cillei örök időkre biztosítja pozícióját a két birodalom
legfelsőbb köreiben!
Az ötlet kivitelezhetőnek tűnt. Ráadásul, mivel Albertnek nem volt
fia, azt a reményt is felcsillantotta a lengyelek előtt, hogy hosszan tartó,
és igen kétes kimenetelű háborúskodás nélkül is megszerezhetik
maguknak a magyar és a cseh koronát. Igen ám, csakhogy Boroszlóban
híre ment a titkos egyezkedésnek, s erre épp Albert legkitartóbb német
hívei kezdtek berzenkedni! Még hogy lengyel-magyar kettős frigy! Még
hogy egyetlen, hatalmas államban egyesüljön a Balti-tengertől az
Adriáig a két nemzet, ráadásul épp az állhatatlan lengyelek uralma alatt!
No, még csak az kellene!
Cillei nem volt ostoba, tudta, hogy a szövetség a gazdag német
udvarokkal többet hozhat a konyhára, mint a két lengyel vőlegény.
Puhatolózni kezdett tehát, hogy melyik birodalmi hercegnek mennyit is
érne meg a magyar hercegkisasszonyok keze, s a velük a jövőben
esetleg járó magyar korona. A brandenburgi udvar nevében maga
Albert Achilles herceg tette az első ajánlatot, igen csinos összeget
kínálva a kis Annáért. Cillei tapsolt örömében: a herceg vitézsége révén
már amúgy is a király legfőbb támaszának számított, miért ne
házasodhatna hát be a királyi famíliába? Csakhogy néhány nap múlva
ráígértek a brandenburgi ajánlatra: Vilmos, szász-meisseni őrgróf
valamivel magasabb összeget ajánlott. Cillei megjelölte a
brandenburgiaknak a következő árat, de az már túl magasnak bizonyult.
Az árverés ezzel véget is ért, Cillei sietősen szervezni kezdte az
eljegyzést.
Amikor Albert király hazafelé vette útját Sziléziából, útközben,
Pozsony városában aláírták a szerződést. Albert ott tudta csak meg, mi
folyik a háta mögött. Az igazi eljegyzést természetesen Budán kívánták
megtartani, hisz amúgy is itt vendégeskedtek sokan a csehországi és
sziléziai vitézek közül. Eljött végül a vőlegény Vilmos bátyja, Frigyes,
valamint a thüringeni Frigyes herceg, meg persze Lajos gróf, akikkel a
rendek óhaja szerint Albert hivatalosan is szövetségre lépett.
A király most mégis egy félreeső szobában térdepelt, és zokogott.
Egy elejtett megjegyzésből tudta meg ugyanis, amit amúgy is tudhatott
volna, ha csöppnyi esze van, miszerint Vilmos másnap reggel már viszi
is magával a nyolcesztendős kislányt Meissenbe. Így volt ez szokásban
szerte Európában: az eljegyzés napjától a menyasszony, lett légyen akár
nyolcesztendős leányka, immár a vőlegény házában cseperedett tovább,
hogy mihamarabb megtanulja új családja szokásait.
Ezért zokogott Albert király.
Elviszik az ő imádott kislányát!
Hát lehet ez? Őt, országok királyát, fél Európa urát csak így
megrabolhatják?
Anna…
Kicsi leányom…
Nem vette észre, hogy nyílt az ajtó, és azt sem, hogy asszonya, a
királyné undorodva végigmérte a küszöbről.
– Már megint rísz, te szerencséden?
Albert összerezzent.
Könnyáztatta arcát felesége felé fordította, s két kezét kérlelőn feléje
nyújtotta.
– Erzsébet! Ezt nem engedheted! Nem vihetik el őt tőlünk!
– Állj fel! – rivallt rá a királyné, és megragadta a karját. – Mit
térdepelsz itt, mint valami ájtatos papocska? Király vagy, és a lányod
királyleány! Az a sorsa, hogy férjhez adjuk egyik szövetségesünkhöz!
Elfelejtetted, hogy én is kislány voltam, és te nyáladzó, éretlen kölök,
amikor eljegyeztük egymást?
– De…
 – Elég volt! Velem jössz!
– A lányomat akarom! Miért nem láthatom a lányomat, mielőtt
elviszik tőlem?
– Ne nehezítsd meg a búcsút! Anna is bőg, te is bőgsz! Ejh, éppen
elég bajom van veletek! Különben is, fontosabb dolgod akadt!
Megérkeztek Cillei csapatai!
Albert értetlenül meredt rá. Erzsébet nem állta meg, hogy rá ne
pirítson:
– Egyáltalán tisztában vagy vele, hogy a városban felkelés dúl? A
magyarjaid ölik a németeket!
A király megrázta a fejét.
– Csak kisebb zűrzavar az. A németek kezdték…
– Védd csak a magyarokat, védjed! Majd ha betörnek ide is, a
palotába! Majd akkor babusgasd őket!
Erzsébet odalódította az ablakhoz, és kitárta előtte a szárnyakat.
– Nézd, te ostoba! Nézd csak!
A tornyokon, falakon túl, ahol a kalmárnegyed utcácskái simultak a
vár oldalához, vörösen derengett az ég alja.
– Felgyújtják a németek házait! Felgyújtják nemsokára az olaszokét!
A franciákét! A zsidókét! Reggelre leéghet az egész város!
Albert megremegett.
– Hát idáig fajultak a dolgok?
– Istenem, milyen magatehetetlen pojáca vagy! – sziszegte Erzsébet.
– Az apám kisujja is többet ért tenálad!
A király elfordította fejét.
– Én csak a lányomat akarom!
– Menj, te bolond, amíg nem késő! Ne hagyd, hogy Cillei egyedül
teremtsen rendet! Itt van Budán majd valamennyi báró! Szervezd meg a
város védelmét! Nem hagyhatod, hogy derék híveink…
– A lányomat akarom!
Erzsébet még egyszer, utoljára végigmérte a megtört férfit. Gyűlölni
már nem volt ereje.
Szánni meg nem tudta.
Amúgy sem ismerte ezt az érzést.

7.
 Szó nélkül kisietett a szobából, hogy visszatérjen az ünneplő
sokasághoz. A kihalt folyosón visszhangot keltettek kemény léptei.
Mit tegyen? Nagybátyjával, Cilleivel beszéljen? Ő legalább ura a
helyzetnek. Igen… Két nagybátyja, Cillei és Garai képesek megvédeni
a palotát, ha esetleg…
– Asszonyom?
Erzsébet összerezzent, de az árnyékból csak hű komornája,
Kottannerné lépett elő, mint valami éjféli kísértet.
– Asszonyom, kérlek, segíts!
– Mit akarsz?
– Nem bírunk azzal a kis szörnyeteggel! Üvölt, mint a fába szorult
féreg!
– Hadd üvöltsön! Holnap már úgysem lesz itt! Majd Meissenben
üvölt, amennyit akar! – sóhajtotta a királyné. – Hol van Ulrik?
– Bent mulat az urakkal!
– Hívd ki! Beszédem van vele!
Kottannerné már tipegett is a nagyterembe. Míg visszaért, Erzsébet
az ablakhoz lépett. A város immár több ponton lángolt. Ha nem
cincognának oly hangosan a talján zenészek, még a megtámadott
németek sikolyait is hallani lehetne…
Ennek nagyon gyorsan véget kell vetni!
Még az éjjel!
– Mit óhajt az én gyönyörűséges unokahúgom? – közeledett
bizonytalan léptekkel Cilli és Zagorje ura. Ezer, apró ránctól barázdált
képén nevetséges foltokat virított a benyakalt bor, szürke, vizenyős
tekintete zavarosan csillogott, ahogy meghajlást mímelve alulról
somolygott fel Erzsébet arcába. – Miért fátyolozza aggodalom
szépséges orcádat, kedvesem? Ünnepeljünk ma éjjel! Hisz minden a
terveink szerint alakul…
– Talán a te terveid szerint, igen… – förmedt rá a királyné. – De
kezdem úgy érezni, hogy becsaptál! Kiházasítod a lányomat! A
csapataid megszállták Budát!
– Mégsem hagyhatom, hogy a csőcselék kardélre hányjon minden
törvénytisztelő polgárt! – nevetett színlelt felháborodással Cillei. – Ami
pedig a lányodat illeti, egyrészt szükségünk van a meisseniek hiteleire,
másrészt ne feledd, így egy csapásra megszabadulhatunk Újlaki
fattyától! Vagy talán már el is felejtetted, drága húgocskám, hogy
Annácska kinek az ágyékából fogant valójában?
– Túl sokat engedsz meg magadnak! – sziszegte a királyné. – De
sejtem én, miben mesterkedsz, Ulrik! Hálót szősz te énkörém! A trón e
friggyel Frigyesre száll majd!
– Hacsak nem szülsz egy fiút a férjednek! – most már Cillei is
komoran beszélt, arcáról egy csapásra eltűnt a részeg révület. – Ezerszer
figyelmeztettelek már, hogy szülj fiút neki! Amíg nincs fiad,
mindannyian veszélyben vagyunk!
– Szülnék én! De Albert… – kezdte Erzsébet, aztán csak legyintett.
– Mióta hazatért, fel sem keresett a hálószobámban!
– Akkor menj te őhozzá!
– Megtettem! De egyszerűen nem sikerül neki. Egyre csak a lányát
siratja… Rám se néz! Csak imádkozik és bőg!
Cillei nem kezdett gúnyolódni, nem tett megjegyzéseket a
hallottakra – tudta, hogy a helyzet sokkal aggasztóbb annál.
– Fiú örökösre van szükségünk! S neked kell megszülni! Te
legalább anyád révén Cillei-sarj vagy! Mihamarabb tégy hát lépéseket,
kedvesem! Ami pedig a várost illeti, ne aggódj! Reggelre megtisztítom
az utcákat a magyaroktól! A meisseniek a herceg urakkal holnap útnak
indulnak hazafelé, és a csapataim a határig kísérik őket. A te feladatod,
hogy Albert véletlenül se avatkozzon a szerződésekbe, amiket a
rendekkel szándékozom kötni!
– Ne hagyj megint egyedül! – suttogta Erzsébet. – Másfél éve
senyvedek itt, egymagamban! Elegem van a magyarokból!
Követelőzők, ostobák, vadak! Másfél éve vitázom velük, hallgatom az
örökös sirámaikat és tűröm a megalázó megjegyzéseiket!
– Ami azt illeti, úgy hallottam, nem voltál te olyan magányos ebben
a másfél esztendőben, kedves húgom! – vigyorgott Cillei. – Merthogy
azt csiripelik a madarak, hogy Széchy püspök úr igen gyakran tette
tiszteletét az ágyasházadban!
– Ki merészeli ezt állítani?
– Azt is csiripelik azok a bizonyos madarak, hogy a csepeli
vadászaton, a puszta mezőn hágott meg, szernérmetlenül, Isten szabad
ege alatt!
Erzsébet elvörösödött.
 Az az átkozott Kottannerné! Hát már benne sem bízhat? Régóta
sejtette, hogy a komornája Cillei szeretője. De hogy legbensőbb titkait
is kifecsegi nagybátyjának, arra álmában sem gondolt volna.
– Na és, ha a mezőn hágott meg, mi közöd hozzá? Nem vagy te a
férjem, Cillei Ulrik!
– Ó, nem is akarok én ítélkezni fölötted, drága húgom, távol álljon
tőlem! De ugye emlékszel rá, milyen rút következményei lettek jó
anyád kurválkodásainak? A magyarok soha nem bocsájtanak meg, ha…
– Széchy Dénes az én egyeden igazi támaszom! – vágta Ulrik
szemébe dacosan a királyné. – Gyengéd és megértő férfi!
– Valóban?
Cillei előrelendült, s Erzsébet egy pillanatra azt hitte, meg fogja
ütni, de ehelyett a férfi vadul átölelte, és oly erővel szorította magához,
hogy az asszonynak a lélegzete is elakadt.
– Megőrültél, Ulrik?
Cillei nem szólt. Vékony, pengeéles ajkait összeszorítva, közvetlen
közelről falta tekintetével Erzsébetet. Az asszony a vaskos szoknyán
keresztül is megérezte ágaskodó férfiasságát.
– Ó… hát erről van szó? – nevetett gúnyosan. – Te féltékeny vagy!
– Széchy nem nyúlhat többé hozzád egy ujjal sem!
– Féltékeny vagy! – Erzsébet most már diadalmas nevetéssel tűrte a
férfi eszelős ölelését. – Te magadnak akarsz!
– A leggyönyörűbb asszony vagy… akit vala…
Erzsébet maga sem tudta miért, vadul megcsókolta Cilleit.
Aztán zavartan eltolta magától, és tántorogva elindult a nagyterem
felé.
– Jöjj, Ulrik! Szórakoztassuk a kedves vendégeket! S legyünk
hálásak, amiért elviszik innét azt a kis szörnyeteget!
Cillei követte.
Amikor kitárult előttük az ajtó, Erzsébet arcán már nyoma sem volt
az iménti pírnak.
– A következő tánc csak a tiéd… Ulrik!
Cillei szürke szeme beteges vágyódással ragyogott a sok száz
gyertya fényében.

8.
 – Megállj! Kik vagytok?
Vitéz János Veronika kezét szorosan tartva lépett a fáklyák
fénykörébe. A tömeg fenyegetőn szűkítette körülöttük a kört.
– Magyarok vagyunk! – kiáltotta Vitéz jó előre. – Veletek vagyunk,
testvérek!
A tömegből vérszomjas tekintetek villantak rájuk. Városi polgárok,
céhes legények, szőlőkapások, s a Rákos mezejére gyűlt kurtanemesek
fogtak össze ezen az éjszakán Buda utcáin.
– Hohó! – kiáltotta egy lándzsát előre szegező paraszt. – Azt bárki
mondhatja! De azok vagytok-e valóban?
A sokaság körbevette őket, fegyvervasak, szablyapengék,
lándzsahegyek meredtek rájuk közvetlen közelről.
– Pap vagyok, Hunyadi János úr barátja – húzta ki magát Vitéz. –
Zrednai János a nevem. Ez a leány itt az unokahúgom.
A tömeg felmorajlott.
Hunyadi János barátja? Pap?
Máris előtolakodott néhány erdélyi nemesember, kik a gyalázatos
hírek hallatán siettek a városba Rákosról, hogy megsegítsék magyar
testvéreiket.
– No, akkor, te pap! Tartsál velünk! – harsogta egyikük, egy nagy
bajszú szatmári vénség. – Ha valóban Hunyadi barátja vagy, akkor
köztünk a helyed! Ösmerem őt! Igaz szívű, magyar ember az!
A tömeg figyelme máris elterelődött, mert néhányan észrevették,
hogy a Városháza kapujából árnyak osonnak ki az utcára.
– Ott mennek! Ott futnak a gazok!
Utánuk iramodtak, s még azelőtt fülön csípték őket, hogy elérhették
volna a Posztómentő utca sarkát. Ott helyben a földre teperték
mindahányat.
– El ne ereszd a kezem! – súgta Veronikának Vitéz. – Sodródjunk
oldalra!
A lány sápadtan bólogatott. Ahogy Vitéz maga után vonszolta, a
válla felett látta, hogy a földre tepert férfiak testébe egymás után
döfködik dárdáikat a lázadók. Néhányan csizmájuk sarkával taposták
alaktalan péppé koponyájukat.
– Édes Istenem! Miért teszik ezt?
– Bosszúból – súgta Vitéz. – A németek meggyilkolták Ötvös
Jánost!
 Veronika egész délelőtt a palotában tartózkodott, mint ahogy az
elmúlt hetekben sem mozdult ki onnét. Honnan is sejthette volna, hogy
mi folyik Buda utcáin? Annak sem hallotta hírét, hogy miért is harcolt
voltaképpen Ötvös János. Annak se, hogy a németek mennyire
elszemtelenedtek, mióta Albertet megkoronázták, s még inkább, mióta
Erzsébet kormányozta a nevében Buda városát. A tizenkét városi
tanácsosból csak két magyart engedtek választani, s megüzenték az
őshonos lakóknak, hogy míg világ a világ, Buda városában nem lehet
magyar a bíró, csakis német. Néhány nappal eltűnése előtt Ötvös János
felszólította a Nagyboldogasszony-templom plébánosát, Franz
Waitzdorffot, hogy szolgáltassa vissza a jóval szegényebb magyar
templom, a Mária Magdolna javait, amit az elmaradt cenzus fejében
foglaltak le.
A kancellárius óvatosan körbepillantott a tömegben. Valahogy
vissza kell jutniuk a palotába, hogy a megszerzett, igen aggasztó híreket
átadhassák Schlick kancellárnak. Úgy húzta magához Veronikát, hogy a
lánynak ne kelljen tovább néznie a széttaposott, meggyalázott testeket,
miközben elhaladtak mellettük.
– Halál a németekre! – kiáltotta valaki a tömeg élén. – Kirángatunk
a házaitokból is, ha kell, kutyák! Inkább magatok jöjjetek elő!
Három-négyezer felpaprikázódott ember tolongott az utcán. Ötvös
János halálhíre gyorsabban terjedt a környéken, mint a lángkakas a
felgyújtott házak tetőin. Buda-Felhévíztől a Kánáig, Csőtig,
Szentpétervárostól Kemecséig nekigyürkőztek az önérzetükben sértett
magyarok, s özönlöttek, a polgárváros felé . Sok évtized némán tűrt
megaláztatása fordult azon az éjszakán gyilkos indulatba.
Elég a német uralomból!
Ki a sanyargató, zsugori teuton fajzatot az országból!
Albert strázsái és a városbíró alabárdosai már késő délután
megszaladtak a gyorsan gyarapodó tömeg láttán. Ahogy pedig a Rákos
mezején táborozó nemesi országgyűlés sok ezer kurtanemese hírét
vette, hogy mit tettek a német Kammerherrek, már kaptak is a kardjuk
után, húzták is a csizmájukat, hogy megmutassák a budai németeknek,
ki az úr ebben a hazában.
Addigra Buda utcáin sorra betörték az idegen kézben lévő boltok
kapuit, behatoltak a nürnbergi, bécsi, magdeburgi származású polgárok
házaiba, s kegyetlen vérengzésbe kezdtek.
 Aki tudott, menekült előlük. Akit utolértek, azt válogatott
kegyetlenkedések közepette megölték. Meggyalázott asszonyok,
leányok, legyilkolt férfiak, felgyújtott, kifosztott házak maradtak a
dühödt tömeg után.
– El ne sodorjanak mellőlem! – Vitéz úgy szorította Veronika kezét,
hogy a lány feljajdult belé.
A Posztómentő utcánál érték el a német negyed szívét. Itt alig akadt
magyar ház, bárhová törtek is be, ott csak ellenséget találtak. Előbb a
korábbi városbíró, Johannes Siebenlindner vaskos tölgyfa ajtaját zúzták
széjjel. A sarokvasak csikordulva fordultak ki, s a lándzsás, fejszés
tömeg üvöltve hatolt be a házba. Néhány szerencséden szolga
megpróbált ugyan ellenállni, de eltaposták őket. A magyarokat
születése óta gyűlölő Siebenlindnert a belső szoba küszöbén
kaszabolták le, hájas asszonyát meg egyszerűen kihajították az ablakon,
hogy a kockaköveken nyekkent, fekete vértócsát eregetve széjjel.
Következett a Münzer-ház, aztán a Ruprecht-ház, a Munich-ház, a
Fortlin-ház. Pirman serfőzőmestert saját serfőző kádjaiba fojtották:
igyad csak a sárga húgy-löttyödet, tetves német! Tobias Burghardtot, ki
éveken át lovaglóostorával verte magyar szolgálóleányait, halálra
korbácsolták a nyílt utcán, aztán húsát tüzes vassal tépték le csontjáról a
cselédjei.
– Hol van a gyilkos bíró? Hol van Ötvös János gyilkosa?
– A bírót! Vérpadra Tirnauert!
Amikor már a fél utca lángolt, néhányan a jómódú budai magyarok
közül kezdtek megijedni: mi lesz, ha a németek házainak kifosztása
után a tömeg az öveikére is szemet vet? A harapódzó lángok könnyedén
átterjedhetnek a távolabbi magyar épületekre is, a tűz nem nézi, miféle
szerzet lakja martalékát!
Kopácsi Dénes felhévízi molnármester, ki alig egy órája még
fennhangon követelte az összes német legyilkolását, most már csitítani
próbálta a felhergelt tömeget:
– Elég lesz mára, testvéreim! Majd holnap igazságot kérünk a
királytól! Ítélkezzék Waitzdorff atya! Az ő dolga az ítélkezés! Vérpadra
a városbíróval!
– Minek kérjünk igazságot? – pöröltek a kapás, kaszás magyarok. –
Majd mi magunk teszünk igazságot! Budán valamennyi bíró német!
Waitzdorff is német! De még a király is német!
 Istápgvertyás Gáspár, ki nevéhez híven gyertyaöntőmester volt, s
mint ilyen, nagy ellensége a teuton céheseknek, ekkor intett jó
embereinek, hogy ideje otthagyni a fegyverre kelt tömeget, és saját
házához sietni, mielőtt még az is a felkelők dühének célpontjává lészen.
– Itt van az átkozott bíró háza! Itt a pribék háza!
A tömeg dörömbölni kezdett Tirnauer Farkas László palotájának
kapuján. Az ablakokban nem pislákolt fény, de azért a háziak otthon
voltak, s reszketve várták a királyi csapatokat, mentenék már ki őket
szorongatott helyzetükből. Arra ugyan várhattak!
S mivel mindenki tudta, hogy a városbíró hívatta magához egy
héttel ezelőtt Ötvös Jánost, s így bizonnyal az ő parancsára veszejtették
is el, hát nem kételkedett senki a bűnösségében.
– Gyere ki, te németek szolgája! Gyere ki, te pribék!
Tirnauer Farkas városbíró névleg magyarként töltötte be Buda első
emberének tisztjét. Magyarként? Annak született ugyan, de a szíve már
rég németté lett. A nürnbergi Kammerer Henrik leányát vette nőül,
németül beszélt, németül gondolkodott. Egyedüli „magyarként” lett új
tagja a Corpus Christi céhnek, mely pedig őslakosokat soha nem
fogadott soraiba, csak bevándorló németeket. Csak azért lett ő városbíró
Budán, mert Szent György napján, a tisztújításkor már érzékelték a
német polgárok, hogy izzik a felszín alatt a magyarok indulatja, s
ekképpen próbálták kifogni vitorlájukból a szelet. Az a bajotok, hogy
mindig német a bíró Budán? Hát választunk egyet, kinek legalább a
neve magyar!
Pribék: régen a szó idegenszívű magyart, főképp a pénzért, érdekből
törökké lett magyart jelentett. Jelen esetben németté lett magyart.
S bizony, Tirnauer Farkas László többet ártott a magyarnak, mint
bármely pökhendi Kammerherr!
– Ha behatolnak a házba, lassan húzódjunk a sarok felé! – súgta
Veronika fülébe Vitéz. – Most mindenki a bíró vérére szomjazik!
Ahogy beszakadtak a megvasalt ajtószárnyak, s a tömeg beözönlött
a palotába, már húzta is maga után a lányt, kifelé a tömegből.
Hátuk mögött fülsiketítő sikoly harsant: a városbíró felesége épp
most került a lázadók kezére. Sem Vitéz, sem Veronika nem sejthették,
miféle halált halt szerencsétlen asszony, de hogy irtóztató volt, abban
bizonyosak voltak.
 A Szent György-templom mögötti sikátor immár karnyújtásnyi
közelségben volt. Mindjárt… Mindjárt elérik végre…
A tömeg ügyet sem vetett rájuk. Szobáról szobára rohantak, hogy
kézre kerítsék Ötvös János gyilkosát, és elevenen nyúzzák meg.
Vitéz és Veronika megtorpantak.
Fémes csendüléssel léptek közeledtek valamelyik utcából.
Sok száz vasba öltözött katona léptei…

9.
Cillei zsoldosai a Patikáriusok sorának egyik sikátorából fordultak
ki a Posztómentő utcára, s azonnal szemben találták magukat a sokezres
tömeggel.
Jól láthatták, mennyien vannak, mert a háttérben akkor már eleven
tűzfalként lángolt a német kalmárok házainak sora. Csak az isteni
gondviselés akadályozhatta meg, hogy Buda városa a tűz által
pusztuljon, s mindenestül az enyészeté legyen azon az éjszakán.
– Szegezzed alabárdok! – adta ki a parancsot Vitovecz, szinte
unottan. – Húzzad sorok széjjel, fiúk!
A fekete lovas, ki mindeddig az oldalán ügetett, utcáról utcára, most
hirtelen előreugratta lovát.
– Vissza, Titusz! Vissza!
De a néma vitéz mintha nem is hallotta volna a kiáltást.
Szíve hevesen vert, s nem akart hinni szemének. Ott…
Veronika!
Csak egy pillanatra látta, de ezer közül is megismerte volna egykori
menyasszonyát. A lány egy sikátor szájában tűnt éppen el, egy kámzsás,
csuhás figura társaságában. Szemmel láthatóan igyekeztek kereket
oldani innét…
– Előre! – vezényelte Jan Vitovecz, s a zsoldosok gyakorlott
mozdulatokkal lendültek a tömeg felé. Az alabárdok vasán vérvörös
fény csorgott végig-
– Gyertek csak, kutyák! Gyertek!
A lázadók dühödten ordítoztak, fenyegetőn rázták feléjük
fegyvereiket.
– Cillei-kopók ezek! Német talpnyalók!
– Gyertek, ha kedves az életetek!
 Kamonczi Titusz visszaléptette lovát Vitovecz mellé. Igen… Ő volt
az! Veronika! Mit kereshetett itt, az éjszaka közepén? S ki volt vele az a
csuhás?
– Gyertek, talpnyalók! Gyertek!
– Felkészülni!
Vitovecz mindeddig magabiztos hangja elbicsaklott, mert a hátuk
megett is valami mozgolódás támadt. Ahogy a nyakát nyújtogatva
megfordult nyergében, látta csak, hogy a Szent János-kolostor felől is
fáklyás, felfegyverzett tömeg hömpölyög feléjük. Budai magyarok,
zsellérek, céhes legények…
A pokolba is! Hát mennyien vannak ezek?
Cillei zsoldosai két tűz közé szorultak.
Titusz kivonta pallosát, de Vitovecz leintette.
– Nyugalom, fiú! Vannak túl sokan! Kell, megvárjuk többieket!
Garai és a püspök urak katonával menten ideér!
Addig is a tömeg mindkét irányból tovább nyomakodott előre.
Néhány kődarab röppent a zsoldosok felé, de egyelőre ártatlanul
csattantak neki a pajzsoknak.
A fekete lovas leeresztette sisakja rostélyát.
– Mondtam, csigavér, fiú! Alabárdok le!
A zsoldosok megkönnyebbülten engedelmeskedtek.
Néhány pillanat múlva elválik, a tömeg indulata csillapodik-e a
leeresztett fegyverek láttán, vagy ellenkezőleg, bátorításként fogják azt
fel.
Néhány pillanat…
Titusz nem várta meg, míg eldől, mi lesz. Lecsusszant a nyeregből, s
egyik kezébe kivont pallosát, másikba a nyeregkápára erősített láncos
buzogányt kapva, határozott léptekkel elindult a tömeg felé.

10.
Az inkvizítor a minorita rendház hideg kápolnájában imádkozott.
Ciliciomot viselt, sündisznó sertéjéből csirizzel ragasztott tüskés övet,
hogy a minden moccanatra húsába vájó kín emlékeztesse az
elmaradhatatlan alázatra a Teremtő iránt.
 De most a fájdalom sem volt képes gondolatait megtisztítani.
Odakünn, Buda utcáin üvöltés, rohanó léptek zaja és fegyvercsörgés
visszhangzott.
Marchiai Jakab, őszentsége inkvizítora eleinte csak bosszúsan
ismételgette újra meg újra a litánia szövegét, de aztán, hogy sokadszorra
is elrontotta, dühödten felpattant.
– Mi folyik odakünn? Mi ez a lárma?
A ferences atyák sápadtan futkostak a folyosón.
– Kitört a városháború, Jakab testvér! Egymást ölik a magyarok és a
németek!
Az inkvizítor szeme elkerekedett.
Hát létezhet ilyen? Isten hű bárányai egymás vérét ontják, miközben
Mária országában az eretnek hit harapódzik el nap mint nap? Miközben
a huszita métely immár Erdélyben és a Délvidéken, a Szerémségben is
felütötte fejét?
– Miért folyik a csatározás a polgárok közt?
– Megelégelték a magyarok, hogy a németek parancsolgatnak
szüntelen – fejtegették a ferencesek. – Az a viták fő forrása, hogy a
németek Nagyboldogasszony-templomának csak filiája a magyarok
Magdolna-plébániája. A németek cenzust követelnek a magyaroktól,
mint anyaegyháznak, s ez igen sérti emezek büszkeségét. Végtére is ez
az ő városuk!
– Végtére is ez az ő országuk! – bólogatott megértően Marchiai
Jakab. Ismerte maga is a teuton természetet, ámbár világéletében a
békesség híve volt, a lelke mélyén meg tudta érteni a magyarok hirtelen
indulatát.
– Nem csak két templom vitája tehát mindez – jegyezte meg.
A ferencesek széttárták karjukat.
– Bizony, a németek túl messzire merészkedtek a magyarok
bosszantásában. Vakon hitték, hogy Erzsébet királyné majd megvédi
őket, ha szorulna a kapca. De a magyar különös jószág ám, atyám!
Majd megismered őket magad is. Soká tűr, mint az oktalan birka,
békésen járomba hajtja a fejét, de mikor végképp megelégeli a gúnyt, a
megaláztatást, a megcsúfolást, akkor a jámbor jószágból vérengző
vadállat válik. Volt már bírókergetés Buda városában, sok-sok
esztendőkkel ezelőtt, volt már itt németeknek nagy riadalma! De a
német mindig megfeledkezik arról, hogy a magyar a lelke mélyén vad
és szilaj, s ha kihozzák béketűréséből, akkor ott kő kövön nem marad!
Az inkvizítort nyugtalanította, amit hallott.
– Nem illő, hogy két keresztény nép, hű szolgái Rómának és
őszentségének, egymás vérét szíják! Kimegyek közéjük, és
figyelmeztetem őket Jézusnak tett fogadalmukra!
A ferences atyák ugyan nem tartották ezt jó ötletnek, de
megakadályozni sem tudták, hogy az inkvizítor hajadonfőtt, mezítláb
kisétáljon a rendház előtti terecskére.
Ott nyomban egy falhoz lapuló, menekülő emberbe botlott.
– Bújtass el engem, atyám! Bújtass el, mert menten megölnek
engem!
Marchiai Jakab végigmérte az idegent.
– Ki vagy te, fiam?
– A város bírája vagyok, atyám! A magyarok halálra keresnek!
Az inkvizítor intett, hogy a menekülő előtt nyissák meg a kapukat, s
csak ezután nézett szembe a Posztómentő utca felől hömpölygő haragos
tömeggel.
– Megálljatok, testvéreim! – kiáltotta, égnek lökve csontos karjait. –
Megálljatok!
A lándzsákkal hadonászó szőlőművesek, s a nyomukban érkező
budai polgárok ügyet sem vetettek rá.
– Hol van az a kutya? Merre futott?
– Csillapítsátok haragotokat, drága testvéreim! Az érettetek is
megfeszíttetett Úr Jézus nevében könyörgöm néktek, ne ontsátok
keresztény testvéreitek vérét, ne vegyétek magatokra a
testvérgyilkosságnak förtelmes bűnét!
De a tömeg csak bosszúsan félrelökte őszentsége inkvizítorát.
– Isten mivelünk van, atyám, nem a kutya némettel!
Azzal felkapták, a magasba emelték, s röhögve cipelték tovább a
Szent György piac felé. Marchiai Jakab hiába kapálózott csenevész
karjaival, a tömeg csak arrébb lökte a földre, arra vigyázva, nehogy baja
essék. Hallották ugyanis furcsa kiejtésén, hogy a ferences atya
bizonnyal Itália szülötte, s Itália gyermekei a Thallóczi fivérek tetteinek
áldásos híre, valamint Ozorai Pipo úr jó emlékezete végett szívbéli
megítélés alá estek, ellentétben a németekkel vagy a zsidókkal. Azon az
éjszakán az Olaszok utcájában egyetlen kalmárra sem törték rá a kaput.
Ez lett hát Marchiai Jakabnak is a szerencséje.
A tömeg megrészegült dühvel tovanyomult, őt meg ott hagyta egy
sikátor közepén, egy tócsában.
Az inkvizítor feltápászkodott, és sántikálva visszaindult a
rendházba. Végtére is… megmentette egy ember életét… Tán valóban a
városbíróét!
Nyögve imádkozott, egész visszaút alatt. Micsoda ország!
Mennyi eltévelyedett lélek!
Sok dolga akad még itt! S úgy tűnik, a magyarok számára nem lesz
elegendő a prédikáció, nem lesz elegendő az excommunicatio
fenyegetése!
Nem… teljesen nyilvánvaló, hogy itt csak a tisztítótűz segíthet…
Máglyák kormos tüze…
Marchiai Jakab, őszentsége inkvizítora a derekát fájlalva lépte át a
rendház küszöbét, s botladozott az ablakhoz, hogy lássa, mi történik a
másik irányból közeledő tömeggel.
Buda menekülő bírója azonban már nem volt ott: tovább futott, a
ferences atyák szerint egyenest a királyi palota felé.

11.
Odafönn még javában tartott az eljegyzési mulatság. Frigyes herceg,
s mind a többi német nagyurak részeg dajdajozásba, Erzsébet királyné
és Cillei önfeledt táncba temették bújukat, bajukat. Odakünn
rémületesen lángoltak a házak, idebenn szépen égtek a gyertyák.
Odakünn halálos sikolyok tépték fel az éjszakát, idebenn fülnek kedves
olasz muzsika szólt.
Amikor kitárult a Friss Palota nagytermének ajtószárnya, és merev
arckifejezéssel, összeszorított ajakkal betipegett Kottannerné, Erzsébet
épp odabújt Cilleihez, és súgott néki valamit, amitől Ulrik úr a füle
tövéig elvörösödött.
– Asszonyom! Asszonyom!
– Mit akarsz? – fordult hátra kelletlenül Erzsébet, mint akit
mákonyos álomból ébresztenek.
– A városbíró kér menedéket a palotában, felség! – suttogta a
komorna. – A magyarok a nyomában vannak!
 – A városbíró? Miféle városbíró?
– Buda bírája, felség!
– Micsoda? – Erzsébet kiáltására a talján zenészek egyszeriben
elhallgattak. Kottannerné észrevette, hogy a teremben minden szempár
reá szegeződik.
– Jobb lenne, ha felséged netán kijönne…
– Majd én, kedves húgom – tolta el az útból Kottannernét Cillei
komoran. – Úgy látom, ide férfi kell!
Kisietett a teremből, egyedül hagyva Erzsébetet a dülöngélő,
magukról megfeledkezett német grófokkal. A királyné nekitámasztotta
hátát a becsukódó ajtónak, aztán elrikoltotta magát:
– Bort még ide! Bort még, sokat!

12.
Cillei egy félreeső zugban fogadta a halálosan kimerült, lihegő
városbírót. Tirnauer Farkas ferences barátnak öltözve hajlongott előtte.
– Nagyságos báró uram! A magyarok megölték a feleségemet!
Feldúlták a házamat! Kiraboltak!
– Magára hagytad a családodat? – kérdezte megvetően Cillei. – A
bőrödet magad mentetted?
Tirnauer Farkas elkerekedett szemekkel bámult rá.
– Mi mást tehettem volna, jó uram? Ha én is maradok, elvágják a
torkomat! Kiherélnek a gazok!
Cillei intett, hogy hallgasson.
– A katonáim már kint vannak az utcákon. Napkeltére nyoma sem
marad a csőcseléknek Budán! Te pedig tűnj a szemem elől! Takarodj!
Reggel megkapod újabb parancsaim!
– De uram…
– Eriggy már innét!
A bíró hajlongva eloldalgott.
Cillei néhány percre egyedül maradt. Kibámult az ablakon, s közben
lázasan jártak gondolatai.
Itt az alkalom!
Ez a lázadás pompás lehetőség, hogy elszámoljon ellenlábasaival!
Albert gyenge, mint mindig, egyedül ő képes itt rendet teremteni! S ha
már rend lesz, azok a főurak, azok a bárók, akik rossz szemmel néztek
rá, akik akár csak egy rossz szóval is illették az utóbbi hetekben, egytől
egyig a lázadók pártfogóiként állanak majd ítélőszék elé!
– Itt vagy? – kérdezte halkan Cillei, noha bizonyos volt benne, hogy
árnyéka itt búvik valahol a közelben.
Kottannerné kivált a folyosó sötétjéből.
– Itt vagyok, Ulrik. Mi a parancsod?
– Hogy is hívják azt a papocskát Hunyadi udvarában?
– Thuz Osvátnak.
– Osvát… Reggel izensz neki. Szükségem van egy bizonyítékra…
egy levélre, amiből egyértelműen kitetszik, hogy Hunyadi áll a budai
lázadók mögött. Hunyadi meg a drágalátos erdélyi bandája.
Összeesküvésre van szükségem. Vitézt is vegye bele a levélbe. Meg az
új vajdát… Mindenkit, akit kell…
– Újlakit is?
– Őt egyelőre nem. Még vacillál a nyomorult, de túlontúl hatalmas,
és gazdag ahhoz, hogy csak úgy félretoljuk az utunkból! Megírod hát a
kívánságomat Thuznak, Ilona?
Kottannerné odasimult a báróhoz.
– Tudod, hogy igen. Bízhatsz bennem, Ulrik!
– Szeretem az okos asszonyokat, Ilona! S te nem csak okos vagy, de
veszedelmes is, mint egy kígyó!
– Mert egyívásúak vagyunk, Ulrik! – mosolygott az asszony sokat
sejtetőn. – Előkészítem a hálótermet…
Cillei kérdőn meredt rá.
– Miféle hálótermet?
Kottannerné gyengéden megérintette a báró férfiasságát a sárga
selyem alatt.
– Aminek meg kell történnie, annak meg kell történnie… Ma éjjel
kell megtörténnie… Erzsébetnek fiút kell szülnie… Eleget ittatok mind
a ketten.
Ulrik gúnyosan vigyorgott a komornára.
– Te is ott akarsz lenni tán?
– Mindenütt ott kell lennem, ahol sorsok dőlnek el, Ulrik! Ismersz te
jól! Híven szolgállak téged, s az érdekünk most mindenekfelett, hogy
megfoganjon a trónörökös. Jól mondom?
Cillei roppant izgatónak találta a lehetőséget.
– Ott akarsz hát lenni…
 – Nemcsak téged szeretlek szenvedéllyel, Ulrik… de asszonyomat
is…
Cillei remegett az izgatottságtól.

13.
Kamonczi Titusz, Cillei fekete katonája némán közeledett a tömeg
felé. Egyik kezében a pallos, másikban a láncos buzogány. Kimért
léptekkel haladt, eltökélten, mint akit sem fegyver, sem átok többé meg
nem állíthat.
– Hát ez meg kicsoda? – A budai polgárok, kaszára, kapára kelt
zsellérek dermedten bámulták a kísérteties jelenséget. A fekete ember
szemében kiismerhetetlen fény parázslott. Az őrület fénye volna az?
Bármi lett légyen is, az első sorokban állók ösztönösen
félrehúzódtak az útjából.
A fekete vitéz nem állott meg. Lépkedett tovább, a pallos pengéjét
vállára vetve, kevélyen. A tömeg szétnyílt előtte, s ő zord
páncélcsattogással áthaladt sűrű soraik között.
– Megveszett fiú! – hörögte a zsoldosok előtt tébláboló Vitovecz. –
Elment maradék ész neki! Megölik! Menten megölik!
A tömeg elnémult, a levegőbe emelt fegyvereket sem rázta már
senki. Nem akartak hinni a szemüknek. A fekete vértes egyre csak
lépdelt közöttük, az egyik sikátor felé. Senki kezet nem mert emelni rá,
mintha pontosan tudták volna, hogy akkor bizonnyal elszabadul a pokol
– Ki ez? Mit akar ez?
Senki sem értette.
Veronika csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy miért hördül
fel újra a tömeg: a lassan szétnyíló sorok közt megpillantotta a feléjük
lépdelő Tituszt. Szíve nagyot dobbant, de Vitéz rémülten cibálta
magával tovább.
– Felénk tart! Fussunk innét!
Veronika tiltakozni akart, de megnémult, Vitéz oly hevesen rángatta
a karját.
A közel állók észrevették, hogy a fekete zsoldos a lányt akarja
elérni.
– Megöli! Azt a szerencsétlen leányt akarja megölni! Meg a papot!
– Az átkozott! Végezzetek vele!
 Néhányan a legbátrabbak közül meglökték Tituszt. Senki nem
számított arra, hogy a magányos férfi ellenáll, végtére is ezerszeres
túlerő vette kör Titusz megrázta magát, és tovább lépdelt Veronika felé.
De már látszott, hogy nem érheti el. A felháborodott tömeg körbevette,
néhány szablyapenge csattant vértes hátán.
Veronika igyekezett ugyan kiszabadítani magát Vitéz szorításából,
de a kancellárius pánikba esett, igyekezett volna már mihamarabb
eltűnni a közeledő veszedelem hatósugarából.
– Reggel nyolckor… a Magdolna-templom előtt… – kiáltotta
kétségbeesetten Veronika, mikor a tömeg eleven falat emelt közéjük.
Egy pillanatra még látta eltűnni Titusz vasba öltözött alakját a
felemelkedő pengék, cséplők és furkósbotok tengerében, aztán a
sokaság végképp eltakarta szeme elől a férfit. Eljutottak-e hozzá szavai?
Ki tudja… Ebben a kavarodásban, üvöltésben…
– Eressz vissza, uram! Meg kell mentenem!
Ebben a pillanatban számszeríjvesszők suhogtak bele a tömegbe:
Vitovecz sortüzet vezényelt embereinek.
Fájdalmas üvöltéssel zuhantak néhányan a földre.
– Felszámolják a tömeget! – zihálta Vitéz. – Itt maradni
veszedelmes, leányom!
Vonszolta tovább maga után Veronikát a palota kapuja felé.
Nincs már messze…
Élet, s halál kérdése, hogy elérjék azt a kaput…

14.
– Ki lehet az? – kérdezte Marchiai Jakab a rendház ablakában. –
Milyen tántoríthatatlan erő sugárzik belőle! Micsoda sötét elszánás!
– Cillei katonái közül való! – bizonygatták a ferences atyák. –
Rendet csinálni küldték őket!
– Ez az ember kell nekem! Nézzétek a tekintetét! Nézzétek, milyen
fenyegető minden mozdulata… Kell a kíséretem parancsnokának! Kell!
Odalenn ebben a pillanatban zárta össze sorait a tömeg Titusz körül.
– Megöli! Azt a szerencsétlen leányt akarja megölni! Meg a papot!
– Az átkozott! Végezzetek vele!
 Marchiai Jakab, őszentsége inkvizítora már rohant is lefelé a
rendház lépcsőjén, hogy megragadja ennek a fekete embernek a kezét, s
ne engedje el soha többé…

15.
Schlick Gáspár birodalmi kancellár magányosan ücsörgött
íróasztalánál, és az utóbbi napokban érkezett diplomáciai jelentéseket
olvasta egy szál gyertya pisla fényénél. Ha akart volna, sem tud aludni
ezen az éjszakán, hisz a város visszhangzott a felkelők zajától, a
halomra ölt németek üvöltésétől, mint ahogy visszhangzott a palota víg
mulatságától is.
A kancellár öregnek érezte már magát az ilyesfajta izgalmakhoz.
Nem az ő világa volt ez immár.
Öregesen az orrára csíptette okuláréját, s igyekezett tudomást sem
venni a szörnyű lármáról. Városháború… Ugyan… S ez az iszonytató
dorbézolás… A német bárók úgy sivalkodtak részeg mámorukban, mint
a vágásra érett malacok…
Schlick elhúzta a száját.
Nagyjából ez igaz az öldöklés áldozataira is…
Micsoda világ! Bezzeg Zsigmond alatt elképzelhetetlen volt az
ilyesmi… Hosszú évtizedek teltek el békében, jólétben.
S most minden a feje tetejére állt.
Minden…
A kancellárnak elege volt az intrikákból, a kicsinyes
viaskodásokból, a magyarok vadságából, a csehek ostobaságából, a
németek civakodó makacsságából, az itáliaiak álnok természetéből.
Tulajdonképpen mindenből és mindenkiből elege volt…
És ráadásul…
Nagyon hiányzott neki az öreg császár-király. Sokáig és sokat
szenvedett Zsigmond zsarnoki kezétől, és legtöbbször a pokolba kívánta
a királyt örökös asszonyügyeivel, állandó pénztelenségével
egyetemben, nehezen viselve könnyelmű, lobbanékony természetét…
De most…
Most, látva, hogy minden összeomlik a császár halála után alig egy
esztendővel, most bizony visszasírta azokat a bolond, bolond éveket
Zsigmond mellett.
 Schlick megdörzsölte homlokát, és megpróbált a követi jelentésre
összpontosítani, amit néhány órával korábban hoztak a futárok.
Egyházi ügyek…
A nagy egyházi unió dolga…
Ez is Zsigmond álma volt… Ezt is ő szerette volna oly nagyon…
Egyre gyakrabban azon kapta magát, hogy mindenről, s mindenkiről
Zsigmond jutott az eszébe.
A nagy egyházszakadás felszámolása…
Lám, lassan valósággá lesz ez is, ahogy Zsigmond megálmodta!
Ebben a jelentésben az áll, hogy a firenzei zsinat végre jelentős
lépéseket tett a konstantinápolyi ortodoxokkal való egyesülés
előkészítésére. A bizánci császár akarja! A pápa is akarja! Ki állhat
akkor az útjába? IV. Jenő és VIII. János végre alá szándékoznak írni az
Egyesülési Bullát, a „Laetentur Caelit”, mely a dogmák közös
megvallását tartalmazza, és megpecsételi az immár megbonthatatlan
egységet a két egyház között.
Schlick bágyadtan mosolygott a sorokat olvasva.
Na persze! Ha ez ilyen egyszerű volna! A hírek szerint a
konstantinápolyi papok máris kiközösítéssel készülnek az egyesítés
hírére. Jobban gyűlölik azok a római keresztényeket, mint a kapuiknál
tolongó törököt! Pedig őszentsége őszintén akarja a megbékélést! A
híresztelések szerint még a pápai süveget is hajlandó elzálogosítani,
csak hogy a megígért segélyt biztosítsa Konstantinápoly számára, az
oszmán hadak ellen. A pápa ráadásul segítséget ígért Albertnek is.
Semmi mást nem kért viszonzásul, minthogy Magyarország királya
gyorsítsa meg a keleti keresztények római hitre térítését.
Itt ez a másik levél…
A bázeli zsinat is hasonló döntést hozott. Pál, argesi püspök
tavasszal elkezdte megadóztatni a magyarországi és havasalföldi
híveket, hogy az így befolyt, rendkívüli adókból téríthessék meg a
görögöket. S ez a másik jelentés? Marchiai Jakab inkvizítor visszatért
magyar földre, hogy a korábbiaknál keményebb eszközökkel purgálja a
délvidéki magyarokat, s hogy végleg elrettentse őket az eretnek
tanoktól…
Kopogtak az ajtón.
A kancellár összerezzent.
 Ki lehet az ilyenkor, késő éjjelen? Odacsoszogott és kilesett a
folyósóra.
– Vitéz! Te vagy? Bújj be gyorsan!
A kancellárius besurrant, csakhogy nem egyedül érkezett. Egy
megszeppent, feltűnően szép leány jött vele. Mindketten lihegtek a
fáradtságtól, csuhájukból füstszag és verejtékbűz áradt.
– Jézus Krisztusra… csak nem odakünn jártatok?
Vitéz szaporán bólogatott.
– Majd' odavesztünk, uram… A lázadók… Iszonyú, mi folyik Buda
utcáin… Iszonyú…
Schlick csak legyintett erre.
– Semmi ez ahhoz képest, amit Husz hívei míveltek Prágában! Ki ez
a lány?
– Már említettem őt néked, uram – suttogta Vitéz. – Ő az, ki értékes
hírekkel szolgál ügyünknek a királyné környezetéből.
– Csak nem? – derült fel hirtelen a kancellár arca. – Csak nem
Cillei?
Vitéz boldogan bólogatott.
– De bizony, uram! Veronika megszerezte a bizonyítékot! Add csak
oda a kancellár úrnak!
Veronika remegő kézzel kutatta ki ruhája redői közül a meggyűrt
pergament.
Schlick átfutotta a zavaros sorokat, aztán megkönnyebbülten
felsóhajtott.
– Ez az! Édes Istenem! El sem hiszem, hogy itt van a kezünkben!
Honnan van ez a levél, leányom?
– A királyné szobájából – felelte Veronika. – A felséges asszony
éppolyan óvatlan, mint anyja volt, Prágában.
– Megfelelő bizonyíték? – kérdezte Vitéz bizakodó mosollyal.
– Több is annál – Schlick gondolatai lázasan száguldottak. – Lássuk
csak: azonnal beszélnünk kell a királlyal! Cillei csapatai odakünn
vannak az utcákon?
– Ha sietünk, uram, még megakadályozhatjuk az újabb vérengzést!
Reggelre Cillei zsoldosai átvennék az uralmat Budán!
– Akkor ne késlekedjünk!
– Egy szóra még! Veronika kérne tőled valamit!
Schlick felhúzta szemöldökét.
 – S mi lenne az?
– A kedvesem Cillei seregében szolgál – kezdte remegő hangon a
lány. – Évekkel ezelőtt elszakítottak tőle. Csak azt kérem én, jó uram,
néki bántódása ne essék! Vissza akarom kapni őt! Van egy kisleányunk
is, a bánmonostori apácák nevelik. Vissza akarom kapni a férjemet, a
lányomat! Az életemet!
Schlick elmosolyodott, s megcirógatta a Veronika arcát.
– Meglátom, mit tehetek, kedvesem.
Vitéz a lányba karolt, jelezve, hogy a röpke kihallgatásnak vége.
– Igyekezz vissza a helyedre! Zeng a palota Annácska üvöltésétől!
Veronika elsurrant a folyosón.
Néhány perc múlva a kis hercegnő már el is hallgatott.

16.
A királyné ruhája alatt alabástromszín verejtékcseppek
gyöngyöztek. Bortól hevülve tántorgott a terem közepén, a részeg
német hercegek kézről kézre adták a vigalomban, megtáncoltatták, s
közben meg-megcsöcsörészték, mint valami utolsó utcalányt. A
királyné nagyokat sikongott, szoknyáját pörgette, s már táncolt is
tovább, egyik herceg karjából a másikba penderülve. Mikor
Kottannerné érte jött, a hejehujázó vendégsereg el se akarta ereszteni a
magyarok királynéját, ide-oda cibálták, hogy kibomlott haja zászlóként
repdesett a csupa borrózsás képű, hirtelenszőke graf meg baron között.
A komornát mégsem lehetett feltartóztatni, kézen fogta Erzsébetet, s
húzta maga után az ajtó felé. Ha nem siet, félő, hogy a felhevült
Frigyes, az ifjú vőlegény az anyósával hálja el a nászéjszakát azon az
éjjelen.
– Ideje nyugovóra térni, felséges asszonyom!
Erzsébet pörölt vele még egy darabig, de mire a szobájához értek,
beletörődött sorsába.
– El kívánsz búcsúzni Annától? – kérdezte Kottannerné, miközben
vetkőztetni kezdte a királynét.
– Dehogy akarok! Vinnék már mihamarabb! – Erzsébet az ágyon
hevert, és a plafont bámulta. – Nem hallom az üvöltését…
 – Mert előkerült végre Veronika! – sóhajtotta Kottannerné. Az
alsószoknyát cibálta épp a királynéról. – Nem tudom, Meissenben ki
fogja majd megnyugtatni folyton…
– Majd a férje! – nevetett Erzsébet. – Bajlódjon véle ő!
– Küldd el Annácskával Veronikát is! – javasolta a komorna. – Nem
tetszik nekem. Egyáltalán nem tetszik… Szerintem rosszban sántikál!
– Felőlem mehet! Frigyes örülni fog: a lányommal egy szemrevaló
cselédet is kap stafírungba!
– Igyál, felséges asszonyom!
Erzsébet szédelegve felkönyökölt az ágyon.
– Mondd csak, miért vagyok mezítelen?
A komorna kezébe nyomta a kupát, s mellé heveredett a dunyhák
közé. Immár őrajta sem volt semmi.
– Mert gyengédségre van szükséged, Elisabeth! Túl sok minden
miatt aggodalmaskodsz! Ideje az élvezetekkel törődni!
A királyné felhörpintette a bort, s a kupát a szoba sarkába hajította.
– Ulrik elriaszt mellőlem minden férfit! Csak te maradtál nékem,
Helene! Jöjj hát! Légy gyengéd velem, ahogy szoktál!
Szétterült az ágyon, s hagyta, hogy Kottannerné végigsimogassa,
csókolja teste minden porcikáját. Kettejük titka volt ez a fajta együttlét,
bár a királyné csak ritkán fanyalodott efféle élvezetekre.
Nem sokkal később megrebbentek a gyertyák. Nyílt az ajtó:
Erzsébet felriadt. Egy mezítelen férfi állt az ágy lábánál, s őket bámulta.
Arcát Neptun-maszk takarta.
– Jöjj, tengerek ura! Vedd el, ami a tiéd! – Kottannerné kinyúlt a
férfi felé, és maguk közé húzta az ágyba.
– Mind a ketten szeretünk téged! – súgta aztán a királyné fülébe,
miközben a Neptun-maszkos alak Erzsébetbe hatolt.
– Ki vagy? – sikkantott a királyné élvetegen. – Ki vagy, titkos
szerelmesem?
De a férfi nem válaszolt. Szenvedélyesen ölelte az asszonyt.
Kottannerné mindkettejüket elhalmozta csókjaival.
– Történjék meg, minek meg kell történnie! – hörögte a férfi,
miközben beleélvezett az asszony testébe. Megdördült odakünn az
égbolt.
Amikor a Neptun-maszkos férfi kiosont a hálókamrából, Buda
városa felett zuhogni kezdett az eső.
 S azon az éjszakán Erzsébet újra megfogant.

17.
Odalenn, az utcákon pattanásig feszült a húr. Cillei zsoldosai a
házak közt megvívandó ütközetre készültek. Immár az esztergomi érsek
csapatai is felsorakoztak hozzájuk.
A hirtelen jött eső gyorsan kioltotta a házakon lobogó lángokat, de a
tömeg lelkében izzó tüzet nem volt képes csitítani. Az összecsapás
elkerülhetetlennek tűnt.
– Felkészülni! – vezényelte Jan Vitovecz. Sietni akart, hiszen Titusz
amott hevert valahol, az utca kövén. Lehet, hogy már meg is ölték
azóta! Ha igen, keservesen megfizetnek érte a gazok!
A tömeg felzúdult, fegyvereit rázta feléjük. Néhány kő röppent
soraikból, de célt tévesztett valamennyi.
– Indulás!
A zsoldosok nekigyürkőztek. Talpig vasban, zuhogó esőben
meneteltek idáig Buda utcáin, s most még harcolniuk is kell! Úgy tűnt,
mintha ez az éjszaka soha nem akarna véget érni.
Jöjjön hát, aminek jönnie kell!
Összehangolt mozdulatokkal masíroztak a lázadók felé. Amikor már
alig tíz öl távolságra voltak a Posztómentő utca végét eltorlaszoló
tömegtől, a számszeríjászok fél térdre ereszkedtek.
– Célozz!
De lőni már nem maradt idejük. Ebben a pillanatban ugyanis kürtszó
harsant.
– Mi az ördög?
A palota irányából lovak érckörmének csattogása visszhangzott. Az
élen haladó lovas nyakában báni lánc ragyogott, a paripa mellett egy
zsemleszín kopó loholt.
– Cseribasi! – suttogta maga elé Vitovecz. – Ez akkor lesz pán
Garai!
– Állj! Megálljatok! – mennydörögte már jó messziről a macsói bán.
– Itt hozom a király parancsát! Le a fegyverekkel!
A budai felkelők is megismerték Garait, és üdvrivalgásban törtek ki.
Ő legalább magyar ember! Nem úgy, mint az alávaló Cillei!
 – A király parancsa! – Garai a magasba emelt egy pergament, s a
tömeg és a zsoldosok sorai közé táncoltatta lovát. – Le hát a
fegyverekkel!
Vitovecz kelletlenül intett embereinek, hogy engedelmeskedjenek.
Garai élvezte, hogy a figyelem középpontjába került. A felkelők elé
ugratott.
– Jó hírt hozok, magyarok! A király ígéretet tett, hogy teljesíti Buda
népének kívánalmait! Mostantól Buda városbírája egyik esztendőben
magyar leszen, a másik esztendőben német! A magisztrátusnak pedig a
fele mindig magyar kell legyen, ezentúl!
A tömeg nem akart hinni a fülének.
A király elfogadta követeléseiket?
– Őfelsége azt kéri tőletek, hogy Buda városának hű magyar
polgársága holnap küldje el a palotába tárgyaló követeit, hogy az
egyezségről szóló oklevél kiállíttassék számukra a kancellárián! –
folytatta Garai. – Most azonban mindenki térjen haza! A fegyverek
letétessenek! A vérontás azonnal beszüntessék! Elég volt az
öldöklésből!
Míg a tömeg vezérei tanakodtak az ajánlaton, Garai odaléptetett
Vitoveczhez.
– A kardodat, komám!
– Tessék?
A bán lehajolt hozzá a nyeregből.
– A gazdádat éppen most verik vasra, Vitovecz! Most még részeg:
mezítelenül találtak rá a folyosón, csak egy bolondos maszk volt a
pofáján. No, az is jól érezhette magát az éjjel! Kérem a kardodat!
A zsoldosvezér meg sem lepődött különösebben. Még csak azt sem
kérdezte, ugyan miért a letartóztatás. Ezer és egy oka volt annak, hogy
Cillei Ulrikot bármikor, bárhol vasra verjék ezen a teremtett világon…
– Csak amíg a hercehurca tart! – vont vállat Garai. – Ne aggódj,
valamit majd csak kiókumlálunk, hogy megszabadítsuk a veres grófot!
Vitovecz átnyújtotta kardját, és emberei felé fordult.
– Mostantól pán Garai néktek parancsol! Térjetek vissza a
gályákhoz!
A tömeg önfeledten ünnepelt. Nemsokára megjelent az utcán
Hédervári nádor is, kit Buda népe lelkesen üdvözölt. A nádor és Garai
szép szóval elérték, hogy az utcák lassan kiürüljenek.
 18.
Jan Vitovecz magányosan bolyongott a kihaltnak tűnő utcán. A
tömeg rég elszéledt már. A német polgárok házainak nagy része kiégve,
kirabolva tűrte a zuhogó eső áradatát. A sármocskos utcákon
lemeztelenített, megcsonkított tetemek hevertek mindenfelé: némelyik
arca a felismerhetetlenségig eltorzult a sok ütlegtől, kardcsapástól.
Hol az ördögben lehet?
Vitovecz gondterhelten bele-belerúgott a tetemekbe, hogy a hátukra
fordítsa őket.
Tituszt kereste.
Meg akart róla bizonyosodni, valóban beteljesedett-e a fiú sorsa. Az
eszelős… Mi üthetett belé, hogy egyes-egyedül besétált a tömegbe? Mit
láthatott? Mit kereshetett ott?
Egy kapualjban néhány lerészegedett zsellér iddogált.
Vitovecz habozás nélkül odalépett hozzájuk: az egyik képe mintha
ismerős lett volna a Posztómentő utcából.
– Hé, te! Én emberemet keresem!
A zsellérek röhögtek, de mikor kiröppent a cseh vívótőre,
abbahagyták a röhögést.
– Ti kell emlékeznetek! Fekete páncélja. Egyedül megy be merészel
közétek!
– Igen… én emlékszem… – mondta egyikük. – Teljesen elment
annak az esze!
– Mi van ővele? Látod őt?
A zsellérek egymásra bámultak.
– Én tudom, hová lett – mondta lassan egyikük. – Csak az a kérdés,
vitéz uram, mennyit ér meg néked, ha elmondom?
Vitovecz csehül szitkozódott. Legszívesebben elvágta volna rögvest
mindkettejük torkát, de Titusz miatt érzett aggodalma erősebbnek
bizonyult dühénél.
– Itt van arany – lökte oda a két zsellérnek. – Hallani akarom most!
– Valami papféle jött érte. Nem is magyar volt az, hanem tán
talján…
– Pap?
– Merthogy igen csúnyán megsebezték a te emberedet. De magára
vethet csak! Egyedül a sok ellen! Mi értelme volt közibünk
merészkedni?
 – Élt én emberem? Élt, mikor pap elvitte őt?
– Én ugyan nem tudhatom. De bizonnyal élt, mert a tetemével ugyan
mire ment volna az a talján, nem igaz?
Vitovecz nagyot sóhajtott.
– Hová vigye?
– Ki tudja? Nem törődtünk mi azzal, jó uram! Ha azonban ád még
egy aranyat, elmondom, amit az a lány kiáltott neki a sikátor szájából!
A zsellér röptében kapta el az érmét.
A cseh figyelmesen hallgatta, aztán felpillantott: az ég alja lassan
mintha virradt volna már. Hosszú éjszaka volt ez. Az eső még
csöpörgött, mint a rosszul elzárt söröshordó csapja, de javarészt elmosta
a vért a budai utcákról.
Jan Vitovecz visszafelé indult a palotába. Kedvtelenül gondolt a rá
váró, következő napra. Megint a régi nóta! Cillei vasban, ők meg
szedhetik a sátorfájukat, akárcsak Prága városában…
Mi lehet azzal a fiúval?
Tíz esztendővel azután, hogy fiait megölték a császár zsoldosai,
most megint úgy érezte, mintha tulajdon gyermekét veszítette volna el.

19.
A palota még részeg álmát aludta, amikor az István-torony előtti
terecskén már gyülekeztek a hosszú útra induló lovasok. Schlick úgy
rendelkezett, hogy a menetet a Cillei-zsoldosok helyett Újlaki Miklós
bán katonái vezessék a határig. Bécsújhely alatt már vártak rájuk az
osztrák és német fejedelmek küldöttei, hogy egész Meissenig kísérjék
az „ifjú párt”.
Közeledett az indulás ideje, de az utasok csak nagy nehezen
gyülekeztek a szekereknél. A német hercegeket úgy kellett letámogatni
az emeletről, majd felhajigálni őket a hatalmas utazóbatárokra. A friss
vőlegényt, Meisseni Frigyest összerondított, lehányt ingben, gatya
nélkül hozták az apródok, s fektették a friss szalmára. A jobb érzésű
szolgák letakarták szemérmét, hogy legalább a kapuőrség ne lássa ilyen
állapotban.
Újlaki Miklós bosszúsan figyelte a készülődést.
 Úgy sejtette, nem véletlenül kapta a kancellártól a megbízást, hogy
vezesse el a Lajtáig a díszes kompániát a gyermek arával egyetemben.
Voltaképpen saját lányát kellett kísérnie.
Ezer ördög és pokol! Csak indulnánk már végre!
– Apa! Apácska! Ne engedd, hogy elvigyenek! Veled akarok
maradni!
A palotaszárny csendjét szívtépő sírás szaggatta fel. A komornák
Anna hercegnőt hozták. Legszebbik ruhájába öltöztették, hófehérbe,
ahogy a menyasszonyt illik. Amikor felbukkantak a keleti palotaszárny
kapujában, Újlaki megpillantotta a komornák közt Veronikát.
Vigasztalni próbálta a kislányt, de immár nem sok sikerrel.
– Miklós! Ne hagyd, hogy bántódása essék az úton! – mondta
fátyolos hangon Veronika, amikor a szekerekhez értek.
Annácskát vigasztalhatatlanul rázta a sírás, mint ahogy egyre csak
rítt a mögötte botorkáló király is. Albertet ketten fogták le, hogy ne
rohanjon oda leányához.
A királynénak nyoma sem volt, még odafönn aludta részeg álmát,
Kottannerné karjaiban.
– Apa! Apácska! – sikoltotta Anna, amikor a komornák
megpróbálták feltuszkolni az utazóbatárra. – Ne hagyd, hogy
elvigyenek, apácska!
Albert sebzett oroszlánként üvöltött, de nem tudta kiszakítani magát
a szolgák karmaiból. Végül térdre rogyott az esőcseppektől nyálkás
udvarköveken, s csak kezét nyújtotta szánalmasan a szekér felé.
– Kislányom! Ne feledd el soha apádat!
Újlaki lehajtotta a fejét, aztán intett a legényeknek, hogy induljanak
végre.
Még látta, amint Schlick kancellár és Vitéz odarohannak a
királyhoz, hogy visszatámogassák a palotába. Odafenn Lisabetha
hercegnő tapasztotta arcát az ablaküvegre, s búcsút intett testvérének.
A menet áthaladt néhány belső udvaron, kaputornyok egész sora
alatt, s immár az Északi-kapuhoz közeledtek, amikor Újlaki odaléptetett
a kis hercegnő szekeréhez.
Annácskát német komornák szorították magukhoz, s igyekeztek
megakadályozni, hogy levesse magát a batárról.
 A kislány úgy rítt, hogy Újlaki dühödten a menet élére vágtatott.
Örült volna, ha ezen a tompa reggelen újra elered az eső, mert akkor
senki sem láthatja a szakállába csorgó könnycseppeket.
A városra füstszagú, baljós reggel köszöntött. Buda utcáit hullák
borították, kiégett polgárházak, feldúlt otthonok feketéllettek
mindenfelé.
Az eljegyzési tivornya s a vérengzés másnapja keserű ébredést
tartogatott mindenki számára.
Sokan meghaltak, sokan rokonaikat siratták. Cilleit éjjel tömlöcbe
vetették, Újlaki mégis úgy vélte, az egész országban őfelsége, a király a
legszánandóbb emberi halandó.

20.
Veronika mindenre felkészülve ért a Magdolna-templomhoz. A
budai harangok csak most kongatták a nyolcat, mégis úgy rohant, ahogy
a lába bírta.
Amikor megpillantotta a templom lépcsőjén néki háttal ücsörgő,
fekete köpenyes férfit, hatalmas sziklakolonc gördült le szívéről.
– Titusz! Tituszom!
Száguldott a férfi felé, magánkívül a boldogságtól. Már a nyakába
ugrott volna, hogy magához ölelje kedvesét, amikor a fekete köpenyes
ember váratlanul sarkon perdült.
Nem Titusz volt az.
Jan Vitovecz hidegen végigmérte, s tekintetében egy pillanatra a
szánalom fénye szikrázott fel.
– Hol van Titusz? – kérdezte halálra váltan Veronika.
– Nem jönni. Én sajnálok – Vitovecz levette kalapját, és lehajtotta
fejét is. – Nem jönni most és sem másik nap. Halott. Sajnálok, te lány.
Rebellió megölte…
Veronika hosszan, üveges szemmel bámult rá, mintha nem is értené,
amit hallott.
– Tudom, hogy te voltál szeretője – folytatta a zsoldosvezér. – Ezért
kell tudjad, nincs már élve.
– Hol van a teste?
– Széttépték… Bestia lesz ember, ha tömegbe verőd… Ne keressed
őt már. Jó vitézem volt nekem, kedveltem! Megsiratom.
 Azzal Vitovecz biccentett, s öles léptekkel elindult vissza, a palota
felé. Nem nézett hátra egyszer sem.
Veronika ott maradt a templom kapujában, mint akit villám sújtott.
Milliók számára új nap kezdődött ezen a reggelen.
Neki minden elveszítette értelmét.

21.
Való igaz, így történt: egyetlen nap, s egyetlen éjszaka leforgása
alatt milliók élete telt meg reménykedéssel.
A királyi udvar arra ébredt, hogy alaposan megváltoztak az
erőviszonyok a palotában, a városban, s az országban is. Egy elfogott
levél szolgáltatta a bizonyítékot Cillei Ulrik ellen. Csehország
kormányzója árulást követett el Albert ellen, ahogy két esztendeje
elárulta Zsigmondot is. A levél bizonysága szerint még mindig
kapcsolatban állott az özvegy Barbara királynővel. Együttesen
szervezték a kelyhes cseh nagyurak felkelését Albert uralma ellen, és
sorra játszották át a királyi várakat az ellenség kezére.
Schlick egész délelőtt diktálta a parancsokat a kancellárián. A király
nevében új kormányzót nevezett ki Csehország élére, sorra leváltatta
Cillei várnagyait, és megerősítette néhány fontos morva és cseh város
védelmét.
Szükség is volt erre, mert a hírek szerint az ifjú Ulászló még mindig
nem adta fel a reményt, hogy megszerezze magának Bohémia trónját.
Ahogy ezeket a leveleket útnak indította Prága felé, Schlick fáradtan
pihenni tért, de előtte utasította még Vitézt, hogy szövegezze meg a
Városi Törvénykönyv új pontjait a budai magyarok követeléseinek
megfelelően. Délután ugyan tiltakozó küldöttség kereste fel, de Schlick
ingerülten felelt a német polgárok felháborodott észrevételeire:
– Vagy elfogadjátok, hogy a magyar királyok székhelye legalább
félig a magyaroké lesz, vagy mindannyiótokat elveszejtenek! Lássátok
be, az ő türelmüknek is van határa!
Azzal elbocsátotta őket. Schlicket rossz előérzet kerítette hatalmába.
A nemesek még Rákos mezején gyülekeztek, készen arra, hogy
bármikor fegyverrel terjesszék ki az egész országra a felkelést.
Nem sokkal napnyugta után szolgái azzal ébresztették a német-
magyar-cseh birodalom kancellárját, hogy a Trákiába és
Konstantinápoly környékére menesztett kémek jelentései szerint, amitől
leginkább tartottak, ím, bekövetkezett: Murád szultán gyűjteni kezdte
seregét a magyar végek ellen.
Azóta bizonnyal már el is indultak, hogy egyetlen csapással
szétzúzzák a Dunán kiépült védelmi vonal utolsó bástyáit is.
 Ötödik fejezet
JÁNOS BÁN.

1.
BARÁTOKMÉHESE RÉV, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, MINDSZENT HAVA
Korán sötétedett. A szép öregember és Dénes kimerülten
botorkáltak előre a mocsár peremén, viaskodva a meg-megújuló esővel
és a mind hidegebb széllel. Olybá tűnt, mintha valami sötét alagútban
haladtak volna: bal kéz felől a Duna nádasa, jobbról a sárosi rengeteg
sötétlett, a kettő közti ösvény pedig minduntalan eltűnt az ingoványban.
Ruhájuk sártól barnállott, s a foltokat az újra és újra rázendítő zivatar
sem tudta kimosni már. Fejük felett, a haragos, ónszínű fellegek
uszályát mind alacsonyabbra lebegtette a szél, mintha szemfedőként
akarná a vigasztalan tájékra borítani.
Sokáig megszólalni sem igen volt kedvük, igyekeztek még az éj
leszállta előtt elvergődni a Harci-zátonyhoz, ahol Dénes a pákászok
kunyhóit remélte. Csakhogy mindinkább úgy tűnt, teremtett lélek nem
maradt a környéken. A Moháccsal átellenes Kanda házai üresen álltak,
a kunyhók közt csak a szél fütyült kísértetiesen, dühödten csapkodva az
ólajtókat. A falu határában elhullott tehenek tetemében nyüzsögtek a
férgek, a rihai ágon átcaplatva pedig a mocsárban lebegő hullákat kellett
kerülgetniük Délután értek a rihai úthoz, s onnan látták, hogy a pécsi
püspök vadászháza lángol, a vörös tűznyelvek szinte az égig érnek.
Megszeppenve siettek tovább, mert árnyak mozogtak a tűz előtt, s
szívszaggató női sikolyokat sodort feléjük a szél, mintha valakit élve
nyúztak volna. Amikor már túljutottak az ordasi réten, a kőkeresztnél
egy nyakig beásott asszony hulláját pillantották meg. A nő szeme
üvegesen meredt a semmibe, szájából épp hatalmas sikló csusszant ki,
mikor elhaladtak mellette.
Riadtan szaporázták lépteiket tovább.
A pákászok fűzfákkal és nádassal kerített szegletéhez közeledve
Dénes megtorpant.
– Érzi ezt a hullabűzt, nagyuram? Onnan jön. A szigetről.
 A szép öregember vállat vont.
– Az egész országban hullabűz terjeng, Dénes fiam. Miért épp e zug
lenne más?
A szerzetes megrázkódott az iszonyattól.
Az előttük hajladozó nádas mélyéről különös hangok hallatszottak.
Valami kárált, valami huhogott, aztán fülsiketítő sikoly harsant. De
hogy ember sikolya volt-e, vagy valami állaté, azt nem lehetett sejteni.
– No, menjünk! Hajnalban át kell kelnünk a Dunán…
A szép öregember magával hozta a Khayr al-Arif által hátrahagyott
török szablyát, s most azzal vágott magának utat a sűrű
aljnövényzetben. Az ösvényt szemmel láthatóan tavasz óta nem
használta senki.
– A pécsi püspök urak méhkasai amott voltak – mutatta reszketve
Dénes. – Amott, az erdő mögött. Az apát uraság gyakran eljött ide meg
a vadászházba mulatni, meg inni a püspök úrral.
A szép öregember nevetett.
– Tudnak élni a papok! De becsületükre legyen mondva, a mohácsi
harctéren majd minden püspök uraság ott volt. Láttam őket. Derekasan
harcoltak!
Dénes hirtelen mozdulatlanná dermedt, szeme lázasan csillogott,
ahogy a sűrű rengeteget fürkészte.
– Hallottál-e valamit?
Dénes sápadtan bólogatott.
– Akkor itt maradj, fiam!
Deér-Sólyom István nyögve lekushadt a rothadó avarba, és
négykézláb kúszni kezdett az ösvénnyel párhuzamosan. Dénes habozott
néhány másodpercig, aztán úgy döntött, követi.
A hangok a pákászok tisztása felől érkeztek. Tűzfény hívogatott
onnét, csábítón. A pécsi püspök méhészeit és a vadászházba szánt
élelmet, bort szállították a túlpartról a réven, aminek itt volt épp a
kikötője, a Harci-zátony északi fokánál. Dénes és az öreg könyökig,
combközépig merülve a bűzlő mocsárban elvergődtek végre a tisztásig.
A sötéten csillogó víznél két sajka koccant egymáshoz, ahogy a
Duna az oldalukat paskolta szelíden. A fák ágaira aggatva néhány
szakadozott háló, varsák, a fák tövébe hányva csíktök kasornyák , s egy
rozsdás szigony. A kúp alakú nádkunyhók szájánál súlyom- és
gyékénypákák álltak halomban.
 Nem volt kihalt a tisztás: a nádkunyhó és a körberakott földkunyhók
között tábortűz lobogott. De a körül a tűz körül nem a püspök úr
pákászai melegedtek: zord, mocskos képű emberek heverésztek a
földön, s torokhangon vakkantottak nagyritkán egymásnak egy-egy
szót. Azok alapján a szép öregember rácnak gondolta őket. Subában, a
környékbeli parasztoktól elvett gúnyában terpeszkedtek ott, körülöttük
elhajigálva erdőirtó fejszéik és néhány török lándzsa.
A szép öregember óvatosan hátrafordult, s mutatta Dénesnek, hogy
meg ne moccanjon, meg ne nyikkanjon!
Ahogy felemelte tekintetét, megpillantott két pákászt is a kunyhók
eredeti tulajdonosai közül. Egyiküket lándzsával szögezték a fatörzs
elágazó villáihoz, belei rózsaszín halomként csillogtak lábainál.
Szerencsétlen fickó sovány, lekonyuló bajszú ember volt. A másik
megcsonkított teste kicsavarodott tagokkal merült a belekbe. Ennek
fejét vették, s a fejet egy lándzsára tűzték, a lándzsát meg a tűz mellé
állították, mintha azt kívánták volna a haramiák, nézze csak végig
szerencséden, mit művelnek feleségével és kicsiny gyermekével.
Merthogy hamarosan kiderült: azok ketten a nádkunyhóban hevertek
megkötözve.
Dénes még jobban elsápadt. Láz rázta megint.
A szép öregember komoran bámult maga elé.
Ekkor ütötte meg fülüket a mocorgás a nádkunyhóból. A rácok
felröhögtek. Késsel falatoztak épp valamit, de hallva a neszezést,
egyikük feltápászkodott, és hétrét görnyedve belépett a kunyhóba.
Női sikoly és gyereksírás harsant odabentről.
A következő pillanatban a rác a hajánál fogva rángatott ki egy
lemeztelenített nőt, kinek korát a testére tapadt mocsoktól, vértől nehéz
lett volna megállapítani A haramia káromkodott, és a tűz mellé lökte
szerencsétlent.
Dénes megrezzent, de az öreg keményen visszatartotta a
grabancánál fogva.
– Várj! Ne még!
A nádkunyhóból egy kétévesforma gyermek mászott az anyja után,
bőgve, kezét nyújtogatva felé. Szerencsétlen anyja is nyúlt volna vissza
érte, de a rác nem engedte, nagyot rántott kibomlott, fekete haján, s
visszahúzta maga alá. A gyermek nem adta fel, mászott tovább, ám
ekkor a haramia csizmás lábával akkorát rúgott belé, hogy hangtalanul
összeroskadt a fűben.
– Magzatom! Lacikám! Kincsem! – üvöltötte a nő, de a rácok
rávetették magukat. Egyikük rátaposott a kezére, a másik szétfeszítette
lábait.
– Beste, büdös anyátokat!
A szép öregember zord tekintettel felegyenesedett, és kilépett
rejtekéből. Dénes ekkor hallotta először és utoljára káromkodni.
A haramiák nem vették észre, figyelmüket az foglalta le, hogy
ütlegeléssel, ökölcsapásokkal lecsillapítsák a pákász feleségét, s hogy
egyikük végre megerőszakolhassa.
Csak akkor kapták fel fejüket, amikor a komor árny rájuk vetült.
A szép öregember arca rezzenéstelen maradt, kezében megvillant a
szablya. A neki háttal, az asszony lábai közt térdeplő rác feje
lebicsaklott, és vér-szökőkutat lövellve rázuhant a nő hasára.
Újabb villanás a tűzfényben.
Aztán még egy.
A tágra nyílt, csodálkozó tekintetek megüvegesedtek, az átszelt
torkokból bugyborékolva fröccsent szerteszét a vér.
A szép öregember szédelegve állt ott még néhány pillanatig, aztán
lehunyta szemét. Csak akkor nyitotta ki megint, amikor Dénes oda
támolygott, és élesztgetni kezdte az asszonyt.
– Hozz vizet! – zihálta Deér-Sólyom István. – Mossuk le az arcát
szegénynek!

2.
Az asszony meg sem mukkant egész éjjel. Halott gyermekét
babusgatta: az öregember ráterítette hátára a köpenyét, de azt egészen
átvérezte a kicsi szétzúzott koponyája.
Hajnalodott. A szép öregember akkor odalépett hozzá, és gyengéden
megérintette a vállát.
– El kell temetnünk őt. Már odafönn van szegény, a mennyek
kapujában…
Az asszony felnézett rá, de tekintete homályos maradt.
– Add ide – kérte az öreg. – Elkaparjuk őt is, az apja mellé…
 A nő felvinnyogott, és úgy szorította magához az élettelen, kis
testet, mintha vérengző vadaktól próbálná megvédelmezni.
Dénes némán figyelte őket, szeméből patakzottak a könnyek. Nem
tudták eltemetni a gyermeket.
Amikor ellökték az egyik sajkát a parttól, a visszahajló nádszálak
boltíve alatt még látták egy darabig a sarkán hintázó asszonyt, ahogy a
kunyhó előtt, a tűznél ringatja gyermekét.
A mocsár felett fájdalmas altatódal szállt.

Csitt, hallgass most, kisbabám!

Megfogom apró, két kezed
Nézd, a felhők mögé bújt már a Hold
Ne félj, én itt vagyok,
Álmodj szépeket!

3.
HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, PÜNKÖSD HAVA
Thuz János azon törte a fejét, mióta csak Dévát elhagyták, mit is
mondhatna a másiknak. Szeme sarkából pillantott nagy ritkán Filipesire,
de bárhogyan kereste az alkalmat, nem talált rá ésszerű okot, amivel
megtörhette volna a kettejük közé telepedő csendet.
Filipesi búsan méregette az elmaradozó tölgyeket az út mentén, s
figyelte, hogy cibálja a kora nyári szél koronájukat.
Nehéz volt a szíve mindkettejüknek.
Majd egy esztendő múlott el, mióta lóhalálában elnyargaltak
Hunyadról, s ezen esztendő alatt oly sok minden történt velük. Hosszú
hónapokat töltöttek haditáborban, cseh-morva földön, Sziléziában, aztán
Buda alatt, onnét meg egyenesen az Al-Dunához vágtattak uruk oldalán.
Egy sátorban lakva, egymást támogatva, segítve vészelték át ezt a
kemény esztendőt. Egyikük sem volt katonaember, csak egymásra
számíthattak a sok kérges tenyerű, sebes képű, pokróc modorú vitéz
között. S tessék! Most, hogy csaknem hazaértek, Filipesi be kellett,
hogy vallja magának: nem tudja már úgy gyűlölni Thuz Jánost, ahogy
gyűlölte egy esztendővel ezelőtt.
 Pedig be jó lett volna úgy gyűlölni őt!
Hisz néhány óra csak, és a sáfár végleg karjaiba zárhatja Catherinát!
Az lesz a pillanat, amikor kétségtelenül meghasad majd a szíve! Azt a
pillanatot ugyan túl nem éli!
Az egy esztendő alatt annyira vigyáztak, hogy még csak szóba se
hozzák egymás előtt Catherinát! A nevét se ejtették ki, még ha éjjel-
nappal róla álmodoztak is mindketten.
De a baráti tapintat immár mit sem ér itt. Hisz nemsokára Catherina
álomképből valósággá lesz megint. Az álomképen még csak
osztozhattak valahogy, de a hús-vér leány csak egyiküké lehet…
Filipesi elfordította a fejét.
Azért…
Jó volt ez az esztendő… Ott szorgoskodhattak Hunyadi közelében.
A deák igaz barátokra lelt ezen esztendő alatt: egymásra találtak a
haditáborban a csaknem egyívásúak: Hunyadi Iván, Vladek Hradski,
Székely Tamás úrfi, no meg Thuz.
Hogy a fene vinné el az egészet!
Amikor a messzeségben feltünedeztek Hunyad tornyai, Thuz János
visszarántotta a lovát.
– Sokat törtem a fejem – kezdte krákogva, mint akinek minden szót
nehezére esik kinyögni. – S arra jutottam, Albert, téged kérlek fel, légy
nászi tanúm.
Filipesi elképedt a javaslat hallatán.
– Engem? Éppen engem?
– Tudom, hogy sajog még szíved sebe Catherina miatt… Nem is a
kést akarom én abban a sebben megforgatni megent… De azt kívánnám
csak, hogy jó barátom álljon mellettem, amikor… Szóval, amikor
megkötjük a nászt Isten színe előtt.
Filipesi idegesen felnevetett.
– Nem hiányzok én oda, János! De azért… köszönöm, hogy reám
gondoltál.
Thuz kinyújtotta felé jobbját.
– Bárhogy lesz is, hálát adok a Teremtőnek, hogy ilyen barátot adott
mellém. Sokat tanultam tőled, Filipesi Albert. Remélem, nem leszel
ellenségem ezután.
 A deák vállat vont. Ő is sokat tanult a sáfártól. Ketten majd minden
gonddal könnyedén megbirkóztak, amelyekbe külön-külön bizonnyal
beletört volna a bicskájuk.
– Azért csak ne bízd el magad, zsidó! – mondta aztán színlelt
felháborodással. – Ki tudja, azóta tán Catherinának is megjött a jobbik
esze! Lehet, énrám vár epedve, s nem is terád!
Thuz elvigyorodott.
– Akkor én lennék a te nászi tanúd!
– Ki mondta, hogy meghívnálak egyáltalán?
Egyszerre sarkantyúzták meg lovaikat, s úgy száguldottak a
távolban kibontakozó vár felé, mintha azon múlna életük, ki ér elébb a
felvonóhídra.

4.
Csakhogy nem lett Filipesi Albertből nászi tanú, mint ahogy nem
lett vőlegény Thuz Jánosból sem. Nem tartottak semmiféle esküvőt
Hunyad várában azon a baljós előjelekkel érkező nyáron. Nem tartottak
esküvőt, mert a menyasszony akkor már réges-régen a földben porladt,
csak ezt még nem tudta a vőlegény. Nem írta meg nekik senki a hírt.
Ahogy széles vigyorral a képükön beviharzottak a várba, majd
felöklelték az Aranyházból elősiető Szilágyi Erzsébetet. A nagyasszony
megütközve végigmérte őket, aztán mosolyogva a hátak mögé lesett.
– Ej, de sietős, legények! Megelőzitek a ház urát! No! Hol az én
férjem? Hol késik?
Félretolta útjából a sáfárt és a deákot, s úgy rohant ki, hajadonfőtt a
felvonóhídra.
A láthatáron még a lovasok által felvert porfelhő kavargott. De
abból csak nem akarózott senkinek kibontakozni. A nagyasszony állt ott
szegény, maga elé ejtett kézzel, és bámulta egyre az országutat.
– Azt izeni Hunyadi uram, hogy nem jöhetett – oldalgott vissza az
úrnő mellé Filipesi. – Merthogy igen sok a tennivaló, ott, a déli
végeken…
Szilágyi Erzsébet ajka megremegett.
– Sok a tennivaló, igen…
 – Azt is izeni Hunyadi uram, hogy amint lehet, szerét ejti, hogy
hazasiessen, de mostan erőst vigyázni kell még a határt, míg a török
sereg el nem oszlik onnét.
– S vigyázni kell bizonnyal azután is – bólogatott Erzsébet. – Igen,
tudom. Katona felesége vagyok.
– Asszonyom… – lépett oda mellé Thuz, de Hunyad úrnője
leintette. Nem remegett a hangja, arcizma sem rándult.
– Nincsen semmi baj. Majd hazajő az én uram, ha engedi ideje. A
legfontosabb, hogy a határ biztonságban legyen. Akkor a mi álmunk is
könnyebb lesz talán.
Filipesi és Thuz ott álltak még mellette egy darabig, aztán szemük
sarkából intettek egymásnak, hogy ideje magára hagyni az úrnőt.
Beoldalogtak hát a várba.
Látni Catherinát.
Szilágyi Erzsébet ott maradt a felvonóhídon, mint akinek gyökeret
eresztett a lába a pallódeszkákba. Tudta, hogy kit vár, nem bontakozik
elő a messzeségből, mégsem tudott elszakadni a látóhatártól, egyre csak
fürkészte, faggatta a messzeséget.
Lackó ballagott ki hozzá, mikor már feljött a Hold, s feljöttek a
sötétlő égboltra, mind, a csillagok. Akkor a fiú féltő szeretettel
megfogta anyja kezét, és gyengéden behúzta a várkapun belülre.
Sikoltó dördüléssel zúdult le a kapu vasrácsozata, biztos szigetté
zárva a kicsiny várat Erdélyország szívében.

5.
EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK BIRODALOM,
817, SÁBÁN HAVA
Portakaró telepedett Edirne napsütötte utcáira. Ugyan a szeráj ajtóit
gyorsan becsukogatták, függönyeit sietősen leeresztették a Tunzsa
ligetes szigetén, a rózsabokrok között megbúvó pavilonok lakóit így
sem óvhatták meg a torokkaparó, sárga ködfátyoltól. A háremhölgyek
hiába bujdokoltak a legbelsőbb szobákba, honnét ablak sem nyílt
sehová, hajkoronájuk, selyemlebernyegeik redői újra meg újra
megteltek porral. Szaladozhattak fertályóránként a kerti medencék hűs
habjaiba, ha a vízhártyán is ott lebegett már a mindenen átszüremkedő,
mindenhová beszitáló sárga porréteg.
 Nem holmi szélvihar okozta a porfelhőt. Murád hadserege vonult
már napok óta a tekirdagi országúton, s úgy tűnt, napokig vonul is még.
Ekkora hadat régen látott a Török Birodalom ruméliai fővárosa, s
ekkora csinnadratta sem kísérte még oszmán sereg útját a hitetlenek
határai felé. Hajnaltól napnyugtáig harsogtak a kürtök, sipítottak a
sípok, nyekeregtek a rebálok, pengtek tamburok, dübörögtek a dobok,
egyenletes ütemet verve a fáradhatatlanul menetelő, győzelemre és
zsákmányra éhes katonáknak.
Mara hatun, a birindzsi kadin nem rejtőzött el a belső szobák
mélyére: szája elé topázszín kendőt kötött, s ragyogó, aranyhímzésekkel
ékes köpenyt öltött magára, úgy vitette ki magát a Tunzsa szigetén
túlra, a Marica partjára. Meg akarta szemlélni az északnyugat felé
masírozó janicsárok, a kecses lovakon léptető szpáhik, akindzsik, a
nehéz szekereket hajtó topcsik színpompás kavalkádját.
Mara hatun, a szultán első asszonya felvetett fővel, fejedelmi
pillantással kísérte a világhódító oszmán hadak vonulását. A janicsár
tisztek némelyike észrevette, és harsány üdvrivalgással nyugtázta, hogy
a birodalom első asszonya – ha csak egy futó pillanatra is – rájuk
méltóztatott vetni fenséges tekintetét.
De Mara hatun, Murád szultán első felesége csak látszólag volt
nyugodt és felséges. A szíve valójában reszketett az aggodalomtól, hisz
ez a tenger sok muszlim harcos mind azért indult most útnak, hogy
eltörölje a föld színéről atyja országának utolsó erődítményét, Szendrő
várát. A várat, melyet atyja, s két fivére védelmez.
Mara hatun, a szultán első felesége Allahhoz fohászkodott a
világhódító muszlim fegyverek újabb győzelméért. Ez kötelessége volt.
De Mara Brankovics, atyja szerető leányaként és szerb hazája hű
gyermekeként mégis azt kívánta magában, bárcsak a föld nyílna meg a
török hadsereg alatt, s nyelné el katonáit egytől egyig, mielőtt elérnék a
sokat szenvedett Rácország határát.
A türelmesen várakozó kizlar agaszi azt hihette, porszem ment a
hatun szemébe, azért mossa ki könnycsepp a leheletfinomságú
íriszfestést szeme sarkából. De nem a por, a fájdalom csalta oda azokat
a könnycseppeket. Szülőföldjét siratta a szultán első asszonya, melynek
csupán utolsó szeglete dacol immár az oszmánok hatalmával.
 – Tudod jól, hogy ennek meg kell történnie! – törte meg a csendet
valaki mély, száraz hangon Mara mögött. – Megtagadta az
engedelmességet, s az én oltalmam helyett a magyarokét kereste…
Mara hatun egész testében megremegett. Olyannyira elragadta imént
kétségbeejtő gondolatainak örvénye, hogy észre sem vette, amint a
szultán mögéje lépett.
– Miért nem engeded, hogy újra megpróbáljam? – kérdezte,
miközben térdre borult Murád előtt. – Levelet írhatnék neki.
Megírhatnám, milyen rettentő sereggel készülsz ellene… Akkor talán…
– Sajnálom. – A szultán gyengéden felemelte a földről első ágyasát.
– Késő már leveleket írogatni. Eltörlöm a föld színéről azt a Duna menti
porfészket, s nem pusztán azért, hogy atyád okuljon belőle. Attól tartok,
ő már csak megmarad annak a nyakas, ostoba kiskirálynak, aki mindig
is volt. Én azonban a magyaroknak kell, hogy üzenjek Szemendre
elpusztításával. Üzennem kell, hogy ők következnek! Tavaly
végigperzseltettem Erdélyt. Most az ország belseje, a szíve következik.
Kő kövön nem maradhat, írmagját is el kell pusztítani az ellenállásnak!
Mara hatun engedelmesen fejet hajtott. Az egyetlen volt Murád
feleségei közül, akit a szultán rendre beavatott terveibe. Az egyetlen,
aki szabadon elmondhatta véleményét, s akár vitába is szállhatott
urával. Az egyetlen, aki a szokásos oszmán szócirádák nélkül is
beszélhetett a fél világ urához. Ez a pillanat azonban nem volt alkalmas
semmiféle vitára.
– Kérni fogom Allah oltalmát hódító seregedre – suttogta Mara. –
Téged pedig arra kérlek, uram, kegyelmezz atyámnak és fivéreimnek!
Az életüket hagyd meg legalább, az én kedvemért!
Murád nem válaszolt, felemelt fejjel figyelte a porfelhőben masírozó
janicsárokat.
Kegyelmezni?
Hogyan mondhatná meg élete egyetlen, méltó társának, hogy
kegyelemnek itt semmi helye nincsen? A magyarokat semmi más nem
térítheti immár jobb belátásra, mint az irgalmatlan pusztítás és a
könyörtelenség.
– Levelet kaptam a húgod férjétől – váltott témát Murád. – Azt írja,
az engürúszok új királya valami jelentéktelen, pihe ember. Nincsen
tekintélye, nincsen serege és pénze sincsen. Egyetlen vitéze akad
csupán, ki útjában áll világhódító terveinknek. Nemrégiben nevezte ki
azt az embert a déli határ bánjának.
– S ki lenne az?
– Hunjadi Janosnak hívják. A húgod férje azt írja, gyűlöletes,
felkapaszkodott kis senki.
Mara hatun nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon a név hallatán.
– Hunyadi Jankó? Lám, lám… Mindig tudtam, hogy egy napon
sokra viszi…
– Ismered?
– Lazarevics udvarában szolgált. Igen, uram… Valaha ismertem…
Murád a homlokát ráncolta, azon férfiak gyanakvásával, akik a női
mosolynak árnyékából, a női hangnak rezzenéséből is kisejtik a múlt
felbogozhatatlan szövevényét.
– Akárki legyen is, Allah nevében el kell pusztítanom utamból!
Mara hatun, a szultán első asszonya gyengéden megcsókolta a fél
világ urának kezét. Már régóta nem csak kényurát, országa eltipróját,
élete megkeserítőjét látja a szultánban. Szerette ezt az embert. Egyre
jobban szerette.
Egyedül ő ismerte a szikár, gondoktól terhelt uralkodó álarca mögött
a világ legmagányosabb férfiját.
– Mindennap fohászkodni fogok Allahhoz, hogy szerencse kísérje
fegyvereid útját. De azzal az emberrel vigyázz! A szíve erős. Szava
láng, s százezrek lelkében lobbanthatja fel a szikrát.
Murád meghökkent ezen.
– Ily jól ismered? Még nem beszéltél így férfiról énelőttem.
– Csak óva intelek, uram! Csak óva intelek!
Murád igyekezett elhessegetni magától a gondolatot.
Mit jelentsen mindez?
Ugyan…
Csak egy ember… Éppen olyan, mint a többi magyar, ott a
végeken… Hős, és vitéz, talán… De a lángjuk hamar kihamvad, amikor
rájuk zúdul az oszmánok feltartóztathatatlan árja…
A szultán megbocsátón magához húzta a birindzsi kadint. Mara volt
az egyetlen, aki mellett nemcsak fél világ ura lehetett, ha nem
egyszerűen csak ember. Mert ezen az asszonyon kívül – Murád jól tudta
ezt –, nem akadt senki a világon, ki szívből szerette volna.
 6.
HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, PÜNKÖSD HAVA
– Hogyan történt? – kérdezte Thuz elhaló hangon.
Bátyja ájtatosan lehajtotta fejét, mintha képtelen lett volna
megszólalni. Mikor nagy nehezen mégis felnézett, szemeiben
krokodilkönnycseppek csillogtak, ajka remegett az elfojtott fájdalomtól.
Sokat gyakorolta ezt az ajakremegést.
– Senki sem tudja pontosan… – szakadoztak fel belőle a szavak. –
Utánad sóhajtozott, szegény, sokáig, sokáig… Míg egy reggelen
Mészáros várnagy lelt rá a várudvaron, kicsavarodott végtagokkal,
szétzúzott fővel. Az ablakból zuhant ki szerencsétlen… Azonnal
szörnyethalt…
Thuz János a hant mellett térdepelt. A ferde kis fakereszten csak
annyi állt:
Catherina
Minden álma, minden reménye itt feküdt, néhány láb mélyen
eltemetve. A leány, akiről álmodott, akiért epekedett, nem visel soha
már menyasszonyi koszorút, nem nevet többé rá, nem legyinti meg
kacéran arcát. Férgek eledele már.
– Megírhattad volna – fakadt ki hirtelen. – Tudnom kellett volna,
hogy Catherina nincs többé!
– S vajon hová írhattam volna meg? – Osvát széttárta karját. – Ki
tudta azt követni, merre csavarogtok Hunyadival éppen? Menesztettem
levelet utánatok Breslauba, de hasztalan, a futár már nem talált ott
benneteket! Menesztettem Pressburgba, de már ott sem voltatok!
Budáról is visszajött a küldönc!
Thuz metsző pillantást vetett öccsére, s arra gondolt, milyen
különös, hogy a kápolna felújítására, a sebesültek istápolására pénzt
sürgető levelek valahogy mindig megtalálták Hunyadi táborát.
– Megértem a fájdalmad, öcsém! – sóhajtott nagyot Osvát. – De tán
épp maga a Teremtő akarta, hogy így legyen. Tán nem akarta e frigyet
mégsem…
– Miért ne akarta volna?
– Ki tudná azt megmondani? Isten útjai kifürkészhetetlenek…
 – Mindennap véle gondoltam. Véle álmodtam. Magamban hozzá
beszéltem. Ezerszer elterveztem a menyegzőnket, a nászúnkat… – Thuz
hangja elcsuklott. – Tán azt nem akarta az Isten, hogy boldog legyek?
– Más mellett lehetsz még boldog. Majd én keresek néked új
menyasszonyt! – javasolta Osvát. – Olyant, ki hozzád való, ki méltó,
drága bátyám!
Thuz felkapta a fejét.
– Miben töröd a fejed? Miben sántikálsz? Ismerlek én jól!
Megtéveszthetsz te itt mindenkit, de engem nem! Azt hiszed, nem
tudom, hogy álságos a te lelked? Azt hiszed, nem tudom, hogy csak
színleled a jó keresztényt?
Bátyja dermedten bámult vissza rá.
– De éntőlem te ne félj, Osvát! – legyintett Thuz szomorúan. –
Megőrzöm a titkodat: édestestvérem vagy. Segítenünk kell egymást,
oltalmaznunk kell egymást… S magam sem vagyok tán különb nálad:
én is hamis arcot mutatok, akárcsak te. Gyakorta fohászkodom atyáink
istenéhez, én is őrzöm atyáink imáit… De mert hiszem, hogy nincsen,
csak egy igaz Isten, így minden ima őhozzá kell, hogy szálljon, akár
atyáink nyelvén, akár más nyelven…
Osvát megnyugodva kifújta a levegőt.
– Életben kell maradnunk – mondta ridegen, öccse szemébe
bámulva. – És életben is fogunk maradni!
Thuz János utoljára még megérintette a fűvel benőtt hantot, aztán
feltápászkodott.
– Egyvalamire azért vigyázz, bátyám! – intette komoran. – Ha
rajtam kívül más is megsejti szíved hamisságát, s valahogyan az álarcod
mögé lát… Akkor Hunyadi eltapos téged, mint egy férget.
– Nem teszi – ingatta a fejét talányosan Osvát. – Nem teszi, mert te
megvédesz majd engem!
Thuz János, Hunyadi sáfárja nem felelt. Megtörölte arcát, s
lehorgasztott fővel indult vissza a Szent Péter-hegyi temetőből a vár
felvonóhídja felé.

7.
 Úr napján Szilágyi Erzsébet nagyasszonynak rendre szokásában
volt, hogy teendői előtt a várkápolnába siessen, és meghallgassa Thuz
Osvát miséjét.
Ezen a reggelen különösen igyekezett, mert elhatározta, hogy bejárja
a Hunyad környéki birtokokat, megtekinti az újjáépített házakat,
megsürgeti az új harci szekerek készítését, és ha marad ideje rá, új
ágyúkat rendel a szász városoktól.
Akár idehaza vagyon Hunyadi János, akár nem, a nép nem maradhat
védelem nélkül! Erzsébet az utóbbi hónapokban csak tűrte a parasztok
gyalázkodásait. Igaz, az indulatok szépen, lassan csitulni tűntek, ahogy
a török betörés okozta sebek is gyógyultak. Már amelyik. Mert nem
gyógyulhatott minden seb. A holtakat ugyan elföldelték, de az élők
hiánya tán még fájóbb volt annál: sok tízezer magyar leányt és
gyermeket hajtott el rabszolgának Erdélyországból a török.
Erzsébet bármerre indult, ökölbe szorított kezű jobbágyokat,
fájdalmas, megtört tekintetű zselléreket látott mindenütt. Még mindig
Hunyadit hibáztatták, amiért nem volt itt, hogy megvédje őket.
Azon a reggelen a nagyasszony elindult a várkápolna felé, hogy
gyors fohász és gyónás után nekivághasson körútjának. A kápolna
ajtaját nyitva találta. Ám már odakünn megütötte fülét a monoton
mormolás. Ösztönös gyanakvással a falhoz lapult, és hallgatózni
kezdett.
Ki lehet odabenn?
Fülét hegyezte, s megismerte: Thuz Osvát, a vár papja imádkozott
az oltár előtt.
– Add, ó, uram, hogy nagyasszonyunk békét találjon, óvd meg őt a
keserű igazságtól, vedd el az ő ajkaitól a fájdalomnak kelyhét…
Hatalmad végtelen, ó, uram! Te jónak láttad elszólítani, s mennyei
országodba, magad mellé emelni nagyasszonyunk ártatlan magzatját, és
jónak láttad a fájdalom mérhetetlen súlyát gyenge asszonyi vállaira
tenni…
Erzsébet szíve elszorult egy pillanatra. Osvát őérte imádkozott. Már
csaknem belépett a kápolnába, de valami mégis arra kényszerítette, ne
árulja még el, hogy megérkezett. Valami azt súgta, várjon még.
– De kérlek, ó uram – folytatta Thuz Osvát az oltár előtt térdepelve
–, óvd meg asszonyainkat Hunyadi urunk rút csalárdságának tudásától.
Ne engedjed, hogy szívét megtörje, lelkét megölje a férfiúi csapongás
keserű híre. S mindenekelőtt, kérlek, Istenem, tépd le Hunyadi urunk
szeméről a paráználkodás hályogát, s vezéreld őt vissza attól a
cafkálkodó, szemérmetlen királyi komornától a mi nagyasszonyunk
kandallójának tüzéhez! Kérlek, uram, ne engedd, hogy felbomoljon e
mennyben köttetett frigy, kérlek, vezéreld haza Hunyadi urunkat,
kérlek, kergessed el e ház fölül a fekete felhőket, s engedjed végre,
hogy napod fénye ragyogjon be szomorú ablakain…
Szilágyi Erzsébet megszédült. Ha nem támaszkodik a kápolna külső
falának, tán össze is esett volna.
Cafkálkodó, szemérmetlen királyi komorna…
Vezéreld őt haza.
Lehunyta a szemét, s immár nem hallotta Osvát monoton
mormogását, nem hallott immár semmit.
Hát igaz…
Mégis igaz…
Cafkálkodó, szemérmetlen királyi komorna…
Hallotta már hírét annak a lánynak! Hallotta már Prágából is a hírét,
de nem akart tudomást venni a rosszindulatú pletykálkodásról. Ő lenne
az, ki Jankóval múlatta az időt…
Hát mégis igaz…
Jankó…
Az ő Jankója…
Ezért nem jő haza évszámra… Más karjában lelé a boldogságot…
Szilágyi Erzsébet, Hunyad nagyasszonya szédelegve, rosszulléttel
küszködve támolygott ki a folyosóra. Észre sem vette, hogy odabenn
egyszeriben elhal Thuz Osvát mormolása. Éppen ennyire volt szükség
csak. Az illendőség kedvéért a pap még térdepelt néhány percig, kezét
imára kulcsolva, tekintetét a feszületre vetve.
Nem sokkal később ábrázatára búbánatos aggodalmat öltve keresni
indult a nagyasszonyt, hogy megtudakolja, miért nem jő szokásos
reggeli imájára.
Szilágyi Erzsébetet ott találta a várudvaron. Nem látszott rajta
semmi, tán csak sápadtabb volt kissé a szokottnál.
Kérdezte Osvát Mészáros várnagyot, hová indul a nagyasszony.
Mondták: indul éppen, hogy bejárja a Hunyad környéki birtokokat,
megtekintse az újjáépített házakat, megsürgesse az új harci szekerek
készítését, és új ágyúkat rendeljen a szász városoktól.
 Osvát álla leesett a csodálkozástól. Odalépett Erzsébethez.
– Sápadt vagy, asszonyom! Miért nem pihensz le inkább, s hagyod,
hogy más intézze a teendőket?
Erzsébet arca meg sem rezzent.
– Mert az én dolgom ez, Osvát. Én kötelességem. Reám hagyta az
én uram. Ne aggódj énmiattam. Katona asszonya vagyok, erős az én
szívem.
Azzal ment, sietett végezni hamar.
Thuz Osvátot is hívta a kötelesség: igyekezett vissza a szobájába,
hogy megírja Cilleinek a fejleményeket.

8.
EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK BIRODALOM,
817, SÁBÁN HAVA
A fiú hétévesforma lehetett. Barna képű, izmos kölyök volt, szinte
elveszett az aranyvarratokkal díszített dívány selyempárnái között.
Göndör haja koronaként keretezte üstökét, de a szénfekete tincsek
csigái közül fürkész tekintet villant a mécsesek arany félhomályában.
– Tudod-e, miért hívattalak? – kérdezte Mara hatun kedvesen.
Mohamed hosszú percek óta türelmesen ült vele szemben, s egyre csak
várta, hogy a birindzsi kadin megszólítsa végre. Szemmel láthatóan
nehezére esett, hogy nyugton maradjon egy ültő helytében, de Murád
medresze-hodzsái és a melléje rendelt lála egyre nagyobb sikerrel
szoktatták higgadtságra.
– Azért hívattalak, mert atyád úgy döntött, te és a fivéred elkíséritek
őt a Lázország és Engürúsz elleni háborúba. Szeretném, ha nem
hoznátok rá szégyent.
Mohamed lassan, óvatosan bólintott, s néhány pillanatig nem tudta
eldönteni, vajon megszólalhat-e már, vagy hallgatnia kell tovább.
– Nem fogok szégyent hozni rá – mondta aztán, figyelve, hogy
kiejtése tiszta és érthető legyen, a szigorú udvari előírásoknak
megfelelően.
– Ebben biztos vagyok – mosolygott rá Mara. – Hiszen születésed
óta ismerlek, Mohamed. Azt is tudom, hogy nagyon hiányzik
édesanyád. Azért vagyok itt, mert szeretnék segíteni neked. Persze csak
ha elfogadod a segítségemet!
 Mohamed komoly, szénfekete tekintetét az asszonyra emelte.
Emlékezett a birindzsi kadinra, s tudta, hogy anyja, Humai hatun
egyetlen barátjának tartotta Edirnében.
– Elfogadom a segítséged – mondta ünnepélyes hangsúllyal. Mara
nem állta meg mosolygás nélkül. A fiúcska szálfaegyenes derékkal ült a
karmazsin bársonypárnák között, zöldalmaszín brokátköntösben,
gyöngyökkel díszített saruban, mint egy született herceg. Mara
elégedett volt a látvánnyal: tapasztalata szerint a sehzádék közt kevés
akadt, ki már megjelenésre is ennyire fejedelmi jelenségnek
mutatkozott.
– Ketten kíséritek el a szultánt. Féltestvéred, Aleaddin Ali veled
egykorú, de máris Manisza kormányzója. Ő a veliahd. Te pedig nem
vagy az. Ezt soha nem szabad elfelejtened, Mohamed. Az ő anyja a
tekkei emír leánya: nemes asszony, maga is szultáni vérből származó. A
te anyád csak egy görög rabszolga.
Mohamednek az arcizma sem rándult a nyilvánvaló tény hallatán.
Már régen megtanulta az edirnei háremben, hogy amit tud, azt lehetőleg
tartsa meg magának. Például hogy az anyja – bár rabszolga volt
valóban, de nem görög: zsidó, török és kun vér csörgedezett az ereiben.
Görög egy csepp sem.
– Ahogy mondtam már, a barátod vagyok – folytatta nagy sóhaj
kíséretében a birindzsi kadin. – Tudnod kell, hogy egy napon, amikor
Aleaddin Ali szultán lesz, téged is, anyádat is meggyilkolnak majd.
– Tudom – felelte illedelmesen Mohamed. – Anyám felkészített
erre.
– Helyes. A bölcsesség első lépcsőfoka a megváltoztathatatlan
elfogadása, fiam.
Mohamed szemében különös fény izzott fel.
Mara hatun elégedetten nyugtázta e fényt. Éppen erre számított. A
fiú nem fog beletörődni a sorsába, bármit mondjon is most… Nagyon
helyes… Ilyennek kell lennie… Harcosnak…
– Természetesen Allah néha tekervényes úton vezet bennünket a
célhoz, amit kijelölt számunkra – folytatta óvatosan hangsúlyozva a
szultana. – Amennyiben véletlenül történne valami baleset Aleaddin
Alival… Ugye… értesz engem, Mohamed?
– Értelek. De nem kívánom a bátyám halálát.
 – Természetesen én sem kívánom. Csupán azt mondom, a
bölcsesség második lépcsőfoka a lehetőségek gyors feltérképezése. A
sors útjait Allah készíti elő számunkra, de úgy hiszem, hogy a
lehetséges ösvények közül végül melyikre lépünk, az elsősorban rajtunk
múlik.
Mohamed lassan, óvatosan bólintott.
– Nem fogok habozni, ha Allah választás elé állít engem. Tudni
fogom, melyik ösvény vezet a legmesszebbre…
– Helyes. Én jól ismerem Aleaddin Alit is, szintén születése óta –
fejtegette tovább Mara hatun. – Sajnos nem túl eszes fiú, de a hodzsák
mindent megtesznek, hogy legalább roppant erős legyen. Szerinted mi
szükségeltetik inkább ahhoz, hogy valaki a birodalom első embere
legyen? Puszta erő, vagy bölcsesség?
Hosszan, metszőn Mohamed szemébe mélyesztette tekintetét.
– Nekem jó tanítóim voltak – felelte erre Mohamed. – S tisztában
vagyok vele, mit nem tudok még. Gyorsan tanulok.
– Valóban? – mosolygott Mara. – Tudnod kell, hogy a bölcsesség
harmadik lépcsőfoka tulajdon képességeink feltérképezése. Ha rosszul
méred fel önmagadat, könnyen elbukhatsz. Ha jól ítéled meg magad,
egyetlen kapu sem maradhat zárva előtted.
Mohamed úgy bámulta az asszonyt, mintha megbabonázták volna.
Egyre jobban tetszett neki ez a beszélgetés. Élvezte az óvatos
utalásokat, melyek mögött határozott, merész szándék feszült. Élvezte,
hogy minden körülírás ellenére sem használták az udvar cikornyás
stílusát, elmaradtak a burjánzó szóvirágok. Mara hatun úgy beszélt vele,
ahogy anyja, annak idején.
– S mit gondolsz, fiam, miért visz benneteket magával atyátok a
hadjáratra?
– Hogy megismerjen minket – felelte habozás nélkül Mohamed. –
Hogy lássa, melyikünk szívében mi lakozik.
– S vajon mit akar látni a szívetekben?
– Bátorságot, bölcsességet, erőt. Erényeket.
– S mit fog találni a te szívedben?
– Csak azt, ami már most is ott lakozik.
Mara hatun elégedetten bólintott.
– Egyelőre elég lesz ennyi, Mohamed. Ha bármi történik veled,
nekem mindig beszámolhatsz róla. El is kell mondanod: én atyád első
ágyasa vagyok, s mindenről tudnom kell, ami a palotában és a
háremben történik.
– Mikor indulhatok a sereg után, hatun?
– Egy hét múlva. Előbb felkészítenek, hogy a külsőd is méltó legyen
egy igazi sehzádéhoz. A hammam után meglátogat majd a főborbély,
aki megborotválja fejed, utána a körmök gondozója, aki lenyírja
körmeidet, aztán a ruhatárnokmester, aki aloéfa nedvével illatosított
fejedelmi öltözetet ád neked, s végül a fő turbángombolyító mester, aki
fehér lenvásznat teker a fejed köré.
– S azután?
– Körül fognak metélni benneteket, Mohamed. Egy héten át tartanak
az ünnepségek Edirnében, itt lesz minden szövetséges és alávetett emír,
törzsfő, fejedelem. A körülmetélés fájdalmát nem említem, mert
könnyedén el fogod viselni. Használd ki az alkalmat, és figyeld meg jól
atyád szövetségeseit, mert holnap talán a te ellenségeid lesznek. De
vigyázz! Az udvaroncok árgus szemmel méregetnek majd. Azt lesik,
hogyan viselkedsz a bátyáddal. Légy hát vele mindig alázatos, tudd, hol
a helyed. Soha ne éreztesd vele, hogy többet érsz, többet tudsz nála.
Eljöhet még a te időd…
– Köszönöm, hatun.
– Még valamit, Mohamed… Megvan még az a napkorong, ami…
– A napkorong? – kérdezett vissza a fiú, s most először zökkent ki
hűvös közönyéből.
– Anyád ruháját díszítette rég – mondta a birindzsi kadin. – Megvan
még?
– Megvan. De a hodzsák tiltják, hogy viseljem. Hitünk megköveteli,
hogy a félhold…
– Van egy férfi napnyugaton, ki ugyanezt a napkorongot viseli –
hadarta Mara. – Nogáj kán jelvényét… Hunyadi Jánosnak hívják,
néhány hónapja ő a határvidék ura. Ha útjába sodor Allah ennek a
férfinek, jusson eszedbe, fiam, hogy ugyanannak a fának a hajtásai
vagytok mindketten.
Mohamed halványan elmosolyodott.
– Emlékezni fogok, hatun. Mit üzensz néki, ha Allah az útjába
sodorna?
Mara felkelt a párnák közül, és megsimította a fiú arcát.
 – Nem csak a szemeddel, de a szíveddel is látsz, Mohamed. Ha
útjába sodor Allah annak a férfinak, mondd meg neki, hogy nem
felejtem el soha. Csak ennyit mondj!
Mohamed fejet hajtott.
Hétéves volt még csupán, de mégis tudta, éppen most találta meg
egyelőre homályos jövendője első szövetségesét.
Nagyon remélte, hogy nem az utolsót.

9.
KEVE VÁRA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439 NYARA
Az éjszakai égbolt alja fel-felfénylett, mintha Isten mérhetetlen
haragjában villámok garmadájával sújtotta volna a vidéket. A
pillanatnyi időkre megvilágosodó túlsó parton kirajzolódtak Vég-
Szendrő várának bástyái. A felvillanásokat mennydörgésszerű robaj
kísérte, s a becsapódások nyomán néhol lángoltak már a falak.
Hunyadi komoran figyelte a szokatlan égi jelenséget: Keve várának
legmagasabb tornyából tökéletes rálátása nyílt az apokaliptikus
színjátékra. A párkányára támaszkodva fürkészte a tenger sok török
hadat. Úgy nyüzsgött, szorgoskodott a janicsárok végtelennek tetsző
tömege a falak körül, mintha hangyaboly készült volna elnyelni holmi
homokváracskát.
Nem a Jóisten szórta mennyköveit Szerbia utolsó, meg nem hódolt
várára, hanem Murád szultán félelmetes hírű topcsijai lőtték hatalmas
zarbuzánjaikkal a falakat. A roppant kőgolyók süvítve szelték a levegőt,
s fülsiketítő robajjal csapódtak be, falat törve, tornyot zúzva, háztetőket
rombolva. Az éjszakai szél Keve felé sodorta a fojtó lőporfüstfellegeket.
– Legalább száz ágyújuk van – jegyezte meg Orbán mester Hunyadi
háta mögött. – De óránként jó, ha háromszor el tudják sütni őket…
– Mikorra törik hát meg a falakat?
– Szendrőnek sok bástyája van – mordult fel Szilágyi Mihály. –
Gyakorta jártam ott: én azt mondom, bírni fogják azok a falak!
– Kötve hinném. Ennyi ágyú ellenében nem – ingatta fejét Hunyadi.
– Brankovics bizánci hadmérnökökkel terveztette meg a várat, de száz
zarbuzánnal ők sem számoltak!
 – Száz zarbuzán valóban elégnek tűnik – okoskodott Orbán mester.
– Csakhogy elegendő puskapor is kell ám hozzájuk! A török Bodonyból
szekerezi ide az ágyúgolyókat és a puskaport! Minden attól függ hát,
hány szekér jut el háborítatlanul az ostromtáborba.
– Iván! – mordult fel Hunyadi, megértve a fegyvermester célzását.
Ha már Albert király az ő gondjaira bízta Tüzes Orbánt, igyekezett
hasznát venni, még ha ki sem állhatta a székely csodabogár kötekedő
természetét. – Iván! Ide hozzám!
Öccse már penderült is melléje, a párkányhoz.
Jankó ráemelte tekintetét, s egy pillanatra elbizonytalanodott.
Megint Ivánt küldje?
Mindig Ivánt küldje?
A legveszedelmesebb küldetésekre eleddig rendre az öccsét
menesztette, hisz benne bízott a legjobban. Ügyes, vakmerő kölök az!
Kölök? Ördögöt! Férfi már rég!
Jankó rádöbbent, hogy napok óta baljós sejtelem gyötri öccsével
kapcsolatban. Már csaknem megfeledkezett róla, de most elemi erővel
buzgott fel benne az aggodalom. Nemrégiben ugyanis álmodott Ivánnal.
Azt álmodta, hogy öccse nélkül kellett hazatérnie Hunyadra, mert
szegény fiú elesett egy összecsapásban. Édesanyja őrjöngve fogadta a
hírt az álmában.
Mikor Jankó felébredt, néhány pillanatig csak bámult maga elé a
sötétbe. Nem tudta, megtörtént-e valójában a tragédia, avagy csupán
rémképek gyötörtek
Addig az sem tudatosult benne, milyen nagy veszedelembe sodorja
hétről hétre egyetlen életben maradt fiútestvérét. Mert igaz, hogy a báni
címet is megosztotta véle, de a legnehezebb küldetésekre mégiscsak őt
küldte minden egyes alkalommal!
Eriggy, Iván!
Vágjad őket, Iván!
Mi lesz, ha Ivánnak valami baja esik? Ahogy ott ült az álomból
riadva, zihálva, egyszeriben felrémlett benne, hogy esztendők óta alig
beszélt öccsével. Nem kérdezgette, azt sem tudakolta, elégedett-e a
sorsával? Valahogy sohasem jutott erre idő. Többet faggatta cseh
zsoldosait, a német lovagokat, még saját familiárisait is. Éppen csak
Ivánra nem jutott soha figyelme.
Voltaképpen nem tudott öccséről semmit.
 Megszokta, hogy ott van mindig mellette, s követi, mint az árnyéka.
Pedig hányszor célozgatott már Kamonyai arra, hogy valami igen
nyomja a fiú szívét! Már Csehországban is folyton szóba hozta,
ösztökélte Jankót, ugyan, üljön már le Ivánnal, s faggassa ki, mi baja.
Csakhogy mindig másfelé terelték a sürgető tennivalók, épp csak
édes egy öccsére nem jutott egy perce sem.
Most meg, hogy ott állt előtte Iván megint, lelkesülten, az új
feladatot várva, a balsejtelem elemi erővel sajdult Hunyadi szívébe.
Majd…
Majd, ha ezen túlleszünk, majd beszélünk.
Kifaggatom én a kis nyavalyást, tán sérelmi bánatja van, tán
gyereket csinált valami takaros cseh menyecskének…Jól van, jól van,
kifaggatom én, csak még ezen legyünk túl…
– Drága öcsém! – átkarolta Iván vállát, s magához húzta a fiút. – Jól
vagy? Eszel te eleget?
Iván elképedt. Hogy jön ez ide? Az elébb még a törökről volt szó!
Megveszett ez a Jankó?
Hunyadi megrázta magát.
– Ejh, nincsen idő az örökös nyavalygásodra! Összeszedsz rögvest
ötven kunt s székelyt! A legjobbakat vigyed! Éjnek leple alatt
általúsztattok a túlsó partra Dombó váránál. Lesben álltok a római
romok közelében, és annyi utánpótlást hozó karavánra csaptok le,
amennyire csak tudtok. Érted-e? A puskaport felrobbantjátok, az
ágyúgolyókat a Dunába görgetitek!
Ivánnak fülig szaladt a szája. Kedvére való küldetésnek ígérkezett
ez!
– De vigyázzatok! A túlsó parton mostan ott nyüzsög a teljes török
hadsereg, nehogy aztán néktek állítsanak csapdát! Legkésőbb egy hét
múlva visszaúsztattok, mert addigra már ott lohol a nyomotokban a sok
ezer szpáhi!
Iván rohant is le a vár lépcsőin, hogy kiválogassa az embereket.
– Ez néhány nap haladék csupán – vélte Hunyadi, visszafordulva
Szendrő felé. Az éjszakában újabb villámlássorozat hasította fel a
sötétség fátylát. – Brankovicsnak nem sok embere maradhatott, ki tudja,
meddig bírják még!
– Néhány héten belül kétségtelenül elesik a vár, ha nem érkezik
felmentő sereg – mormolta Kamonyai.
 – A felmentő sereg már gyűlik. Ott táboroz Titelrévnél, Simon!
– Táborozni ugyan táboroz – vont vállat a vén vitéz. – A kérdés,
hogy nekiindul-e végre, valahára.
– Már miért ne indulna? Azért gyűlik a király serege, azért gyűlik a
bárók minden hada, hogy nekiinduljanak!
– Hetek óta gyűlnek, hetek óta henyélnek! Valakinek fel kéne rázni
tán őket!
Mindenki Hunyadira emelte tekintetét.
– Valakinek…
Hát persze…
– Hajnalban nyergeltessetek! – adta ki a parancsot a szörényi bán. –
Mihály sógor, te átveszed az orsovai és szörényvári parancsnokságot!
Csornai és Bizerei rendelkezzék Szentlászlóváron és Drankóban!
Haram Dombó, Keve és Tárcsó a tiéd, Cserei Lukács! Éjjel-nappal
őrködjetek! A part mentén végig fáklyák világoljanak éjjel is! A
túlparton százharmincezer török, a Dunán kétszáz ellenséges gálya!
Bármikor, bárhol megkezdhetik az átkelést!
– S te? – kérdezte Szilágyi.
– Én hajnalban indulok Titelrévbe, megkongatni a vészharangokat!
Remélem, mire odaérek, a király serege is számlálja az ötvenezret!
Amint begyűlnek mind a bárói bandériumok, máris átkelünk
Nándorfehérvár alatt a Száván, és oldalba támadjuk Murádot!
– Aztán csak igyekezzél, Jankó! Ha nem jöttök időben, odalesz
Szendrő! S ha odalesz Szendrő, szabad az út Nándor Alba felé!
Hunyadi utolsó pillantást vetett a túlpartra: a mennykőként
becsapódó ágyúgolyók zubogva, dübörögve törték a falakat. A víz
fölött, a puskaporfelhőkkel török sípok sivítását és dobok dohogását
sodorta feléjük a szél.

10.
TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, KISASSZONY HAVA
A nyári hőtől gőzölgő, mérges gázokat pöfögő lápban csúnyán
cuppogtak a lovak patái. Hunyadi nem szerette ezt a hangot, mert arra
emlékeztette, amikor csatában emberi beleken tapos a harci mén
acélkörme.
 Amíg tudtak, vágtattak, de aztán ahogy elérték a podvás, süppedős
mocsarakat, már jóval lassabban haladtak. Kevétől Tárcsóig, majd
Pancsalig folyton előremenesztett kémlelőkre volt szükség, mert félő
volt, hogy a török nagyobb erőket vetett át a Dunán, felderíteni a
Nándorfehérvár mögötti térséget.
Nem sokkal délidő után bele is botlottak néhány száguldó
csetedsibe. Kéttucatnyian lehettek csupán, Hunyadi úgy döntött,
megszalasztják őket. Egész a barcsai láp széléig űzték a nyomorultakat,
egyenként vágva le őket. Ha meg már ott voltak, Hunyadi átkelt
sebtiben a Dunán, s betért a Thallóczi Jován védte erődítménybe, hogy
megbizonyosodjék róla, a falak képesek ellenállni akár egy ostromnak
is, ha kell.
– Amott táboroz egy többezres török had – mutatta a vár fokáról a
látóhatár peremén, a Vracsár-hegy lábánál tarkálló sátrakat Thallóczi.
Matkó bán fivére a vránai perjel címét viselte, s ezúttal hófehér,
keresztes öltözéket öltött, hogy mutassa országnak, világnak: keresztes
háború ez a javából!
– Lássad, Jankó, innét mán se ki, se be! Az akindzsik
beszáguldozzák a környéket, a falvakból mindenki bemenekült a
várfalak közé. Mondjad meg a királynak, hogy ha nem küldi
haladéktalanul a sereget, a következők bizony mink leszünk Vég-
Szendrő után. Akkor aztán ide vontatják a száz faltörő zarbuzánt,
Nándor Alba alá!
Hunyadi elbúcsúzott, s alig tizenöt vitézével már vágtatott is tovább
Zimonynak, aztán Zalánkeménnek. Onnan már csak egy ugrás volt a
titeli rév, de így is esteledett, mire elérték a Duna és a Tisza
egybefolyásánál, a dús mezőkön, a pitypangos réteken, sűrű nádasok,
lápi virágok zsombos partján tarkálló haditábort.
Már a révtutajról látták ragyogni az égbolt alját: a haditábor tüzei
nyaldosták a feketéllő fellegeket.
Mikor bevágtattak a földig hajló szilfák sora közt, Hunyadi hiába
kereste az őrszemeket. Ott kellett volna feszíteniük, már jóval azelőtt,
hogy egyáltalán a sátrak közelébe értek volna. Mikor végre az első,
királyi címert viselő vértesbe belebotlottak, vissza is rántotta Sárkány
kantárját, s a nyereg magasából képen rúgta a fickót.
– Hát a magyar király táborába bárki csak úgy benyargalhat? Hol
vannak a strázsák? Hol vannak az íjászok a nádasban, hadnagy uram?
 A palotás őrtiszt megreccsent orrcsontját lapogatva sziszegett rá:
– Te meg ki a rugdosós istennyila vagy, hogy szakadna nyakadba
mind, a keserves égbolt, csillagostul?
Hunyadi végigtekintett kíséretén. Nyakig sarasan, csutakos, habzó
pofájú lovakkal valóban tűntek inkább haramiabandának, semmint
Magyarország zászlósurát kísérő deli fegyvereseknek.
– Eriggy, te isten barma, és jelentsed Albert királynak, hogy
Hunyadi János szörényi bán érkezett, Keve várából!
Az őrtiszt képe most lett csak rákvörös, rögvest vigyázzba vágta
magát. Merthogy fenekedős híre volt a szörényi bánnak. Nem érdemes
packázni a villámló tekintetű nagyúrral, mert hamar eljár a keze. Vagy
éppenséggel a lába.
Hunyadi dúlva-fúlva léptetett be a táborba. Kétfelől, a mezők
lankáin, a Duna meg a Tisza által bezárt szögelet minden részén
pompás sátorpaloták sorakoztak, egészen fel, az Árpádok idején emelt
váracskáig. A tábor megannyi kisebb táborra bomlott, széles gyepűvel
elválasztva egymástól, nehogy keveredjenek a lassan gyülekező
seregtestek egymással. Amott Garai László macsói bán bandériumának
zászlait csattogtatta a szél, emitt Hédervári Lőrinc nádor lándzsásai
vigadtak nagy hangon, körbetáncolva a tüzet. Mellettük János, kalocsai
érsek hadfiai, kissé arrébb a háromcsillagos zászlók alatt, mindenik
többinél magasabb sátrak alatt hűsölve a rátarti Cillei-zsoldosok. Egész
közel a tábor közepéhez a veszprémi, váci és szerémi püspök urak állig
felfegyverzett bandériumai, amott meg a jó Thallóczi fivérek
nélkülözhető fegyveresei. A leggazdagabb bárók közül néhányan itt
lézengtek, pár száz páncélos lovassal, mint Báthori István országbíró,
Lévai Cseh Péter, Kórógyi János, Rozgonyi István, Kusalyi Jakcs
Mihály, Guthi Országh Mihály.
Hanem a többiek!
Hunyadi bárhogy forgatta a fejét, bizony a legtöbb báró zászlaját
nem látta sehol az őrtüzek fényében lobogni. A Marczaliak, a Tamásiak,
Csákiak, Pálócziak, Petényiek címerei ugyan ott pompáztak, frissen
megpingálva, s a királyi sátor előtti tölgyre aggatva, csak éppen a báró
urak többsége hiányzott még seregestül, szőröstül-bőröstül.
– Hát csak ennyi? – hebegte maga elé Hunyadi. Egészen elhűlt,
látva, mily kevesen lézengenek a nagy dirrel-dúrral összetrombitált
haditáborban. Úgy tudta, mostanra legalább ötvenezres had gyülekszik
itt, de körös-körül most jó, ha tizenötezer harcosnak elég sátort látott a
két folyó partján.
– Ennyivel ugyan mire megyünk, Simon bátyám? Murád jót
kacagna, ha ezekkel felsorakoznánk a szendrői falak előtt!
Kamonyai nem tűnt különösebben meglepettnek.
– Csoda, hogy ennyien ide dugták a képüket! Drága mulatság ám a
hadi vállalkozás, te Jankó! Néked tudni illenék! A nagyságos báró urak
meg igen a fogukhoz verik a garast, ha az ország bújáról van szó, s nem
a magukéról!
Ahogy kocogtak be a tábor közepébe, a kitaposott ösvényen, innen
is, onnan is kíváncsiskodó vitézek, kapatos hadfiak dugták ki az orrukat
a sátrak ponyvái alól, hogy lássák, ki érkezett már megint.
Látták a csupa sár, csupa mocsok, lerongyolódott lovasokat, s
gúnyos röhögésben törtek ki.
– Hát titeket meg miféle disznópásztor nyájából eresztettek ide?
Bűzlötök, mint a hétnapos vízi hulla!
Hunyadi odavillantotta tekintetét, s a zsoldosok jobbnak látták
befogni lepénylesőiket.
– Sátorozzunk le elébb! – javallotta volna Kamonyai, mert már
sejtette, mi következik. Ám Hunyadi se látott, se hallott, csak
nyílegyenesen a tábor közepén felállított, fényárban úszó királyi
sátorpalota felé ügetett leszegett fővel, fújtatva, akár egy kötelét
szaggató bika. Odabentről harsány rikoltozás hallatszott, a zenészek
vígan nyenyerésztek, dudáltak, a deszkapalló csak úgy dübörgött a
nehéz katonacsizmák alatt.
– Ajjaj! – Kamonyai a fejét fogta. Ahogy öregedett, egyre
nehezebben viselte az olyasfajta viharokat, ami épp kitörni készült
megint.

11.
Hunyadi szétterpesztett lábbal, csípőre tett kézzel megállt a
sátorpalota tornácán. Az előreszalasztott küldönc szólt már az
ajtónállóknak, miféle vendég jő, úgyhogy azok rezzenéstelen arccal,
némán tisztelegtek. Egy hete táborozott immár a királyi udvar
Titelrévnél, nem csodálkoztak az ajtónállók már semmin.
 Hogy a szörényi bán úr verejtéktől csatakosan, összetapadt hajjal,
sármocskosan járul a király színe elé? Mit számít az? Mikor odabenn a
püspök urak, báró urak magukból kivetkezve ropták a táncot, a
nyenyere nyirvákolására sakálkórusként fújva a legcifrább dalokat,
amitől még a kő is elpirulna, ha értené őket. Kezükben boroskupával
dajdajoztak a jámbor püspök urak is, meg-megmarkolászva a csecses-
faros szolgálólányokat, akik ott sürögtek, pörögtek, kézről kézre járva
közöttük.
Cudarul lerészegedett a haditábor valamennyi jeles lovagja, nemese,
főpapja ezen az estén is, de se nem jobban, se nem kevésbé, mint az
elmúlt hét valamennyi estéjén. A dús csemeletprém köntösök a csizmás
lábaktól tiprattak, a bársonymentékről a vigadós hangulatba jött
uraságok oly hévvel szaggatták le tulajdon aranygombjaikat, hogy azok
szerteszét találtak gurulni a padlón, s most szemfüles apród gyerkőcök
szedegették őket össze a dobbanó lábak között.
Ugyan nem lehetett itt látni, hogy melyik a püspök, és melyik a
véreskezű hadfi! Csupa medvetermetű, nagy bajuszú, nagy szakállú,
rövid lábú, vaskos vállú férfi, egymásba kapaszkodva, ide-oda
dülöngélve, hol a sátorponyvának zuhanva, hol a gerendaerdőt
ropogtatva. Mikor nem dübögtek, nem tántorogtak, akkor meg épp bort
vedeltek. Mikor meg nem bort vedeltek, hát a közöttük mezítelen
incselkedő szolgálólányokkal enyelegtek.
Mert így mulat a magyar, ha háborúba megyen!
Mit néki, hogy a közelben dühöng a világ legerősebb hadserege! Mit
néki Murád szultán százharmincezres hada! Mit neki, hogy alig félnapi
iramodásra fosztogat, tombol a szpáhik, akindzsik förgetege!
Csak bor legyen elég, meg szajha!
A királyi szekeresek három napja egyebet nem is hordtak
Péterrévéről, mint a pécsi püspök boroshordóit! A tábori ágyúk
szállítására így nem maradott elég ember meg szekér.
De kell is ide ágyú!
Hát miért kapott Tüzes Orbán ötvenezer aranyat a kincstártól? Hogy
ágyúkat öntsön! Amíg meg azok az ágyúk elkészülnek, ugyan mi
mással múlassák az időt a nagyurak?
Mikor Hunyadi belépett a sátorpalotába, senki észre se vette.
 Csak mikor bősz léptekkel megindult a mulatók izzadt tömegén
keresztül, egyenest a túlsó oldal felé, hol Albert király kókadozott
trónusán, kezében boroskupával, csak akkor ismerte föl valaki.
– Nézzétek, ki jött! Cimborák! Megálljatok! Hisz ez a nagyságos
szörényi bán úr maga!
Egyszeriben elhallgatott a zene, s ezzel egy időben fel nyerített a
díszes kompánia. Röhögtek, hétrét görnyedve, a térdüket csapkodva,
ahogy végigmérték a sármocskos jövevényt. Röhögött Újlaki is, hogy
csak úgy rezgett belé a hája: mióta birtokai évről évre terebélyesedtek,
úgy terebélyesedett ő maga testben is. Újlak és Raholca ura, Macsó
bánja az utóbbi idők felettébb szerencsés öröklései folytán az ország
egyik legvagyonosabb urává lett. Kellett is a vagyon, mert Miklós igen
sokat költött. Baranyai, tolnai, macsói, s az újabban megszerzett
galgóctemetvényi, korlátkői uradalmak bőségesen fedezték a költségeit.
– Ni, csak! Oláh Jankó! Hát te honnét másztál elő? – tántorgott
Hunyadi elé az egri püspök. – Valami szarkupacban kerested tán a
törököt? Osztán megleléd-e őket?
– Nem úgy! – vihogott Garai. – Csak így szokta ez rég! Tán
Hunyadon is ganajjal szórják a szobákat! Igaz-e, Oláh Jankó? Nem
szégyen az, manapság mindenféle rühesből zászlósúr lehet!
Hunyadi hallgatott, de tekintete oly baljós villámokat szórt, hogy ha
idejében észreveszi azt valaki, bizonnyal fülét-farkát behúzva oldalog ki
a szabad levegőre, amíg teheti. De aztán, amikor a király egyik palotás
hadnagya nagy vígan eléje tántorgott, s leereszkedőn a vállára csapott,
Hunyadi elkapta a kezét, s a következő pillanatban már reccsent is az a
karcsont. A palotás hadnagy felüvöltött eszelős fájdalmában, s térdre
roskadt a bán előtt.
A vihogás egyszeriben elhalt. A bárók, püspökök kimelegedve,
vörös képpel meredtek rájuk, s még levegőt is elfeledtek venni a
meglepetéstől.
Hunyadi, még mindig acélos szorításba fogva a hadnagy szilánkokra
törött karját, a hirtelen támadt tisztulás közepére lépett.
– Be jó a kedvetek, urak! – Volt valami a hangjában, amitől
egyszeriben fázni kezdtek a kipirult, kötőre vetkezett férfiak.
– Úgy látom, semmire sincsen gondotok!
Garai zavartan körbepislogott.
– Ej, Oláh Jankó! A végén még elrontod itt a kedvünket!
 – Én lennék kedvetek elrontója, urak? Én?
– Te hát, ki más! Ej, te Jankó! Mit sótlankodol itten? Vagy tán máris
belekomolyodtál a báni hivatalba? Nem voltál te mindig ily erényes!
Néhányan haloványan vigyorogni kezdtek, de látva a Hunyadi
arcára kiülő vészjós kifejezést, azok a vigyorok is hamar elolvadtak,
mint az utolsó hófoltocskák a tavaszi réten.
– Én ugyan erényes nem voltam valóban – mondta halkan Hunyadi.
– Nem tudok oly bűnről, mit el ne követtem volna, urak. Még embert is
öltem… De…
Ellökte magától a vinnyogó hadnagyot.
– A hadi regulát soha meg nem szegtem! Királyom életét kockára
nem tettem! Tudjátok ti, mit műveltek, urak? A közelben portyáz a
török! Szendrőnél százharmincezres hada gyűlik Murádnak! S ti itt
maroknyian alig, mit műveltek? Vigadtok, részegen? Borban
fetrengtek? Hát teljesen elment az eszetek?
A sátorpalota végében, a mindaddig magába roskadó Albert most
feltápászkodott trónusából, és bizonytalan léptekkel elindult a csődület
felé. Újlaki készségesen odalépett hozzá, hogy el ne vágódjék
részegségében.
– Majd én beszélek vele…
– Most már aztán elég legyen! – bődült fel Garai, s erre talpra
szökkent a sátor szélén bóbiskoló Cseribasi is, úgy hegyezte fülét, mi
készül idebenn. – Mit képzelsz magadról, te felkapaszkodott senki, te?
Hogy mersz minket kioktatni? Hogy mersz minket számon kérni?
Lehetsz akár a vén bolond Zsigmond fattya, de mostan már csak egy
senki vagy!
Úgy fröcsögött, hogy nyála csupasz mellkasára fröccsent.
– Kitakarodj innét, te oláh, te! Ebanyád! Mink Magyarország bárói
vagyunk! Nincsen köztünk keresnivalód!
A Hunyadi háta mögött várakozó Kamonyai pontosan tudta, melyik
pillanatban szökken ki Jankó hüvelyéből a szablyapenge, így játszi
könnyedséggel kaphatta el a sújtásra lendülő kart. Ugyanebben a
minutumban vagy öten vetették magukat Garaira, akinek kezében
szintúgy penge villant a fáklyák fényében.
– Urak! Urak! Hátrébb az agarakkal! – Hédervári nádor békítőleg
lökdöste arrébb a részegen tántorgókat Hunyaditól. – Nem illő kardot
rántani király urunk színe előtt!
 Addigra már az ajtónállók is mind odasereglettek, hogy lefogják a
heveskedőket.
– Jankó, édes fiam! – morogta megrovón a nádor. – Meg kell
tanulnod végre fékezni indulataid! Mostan már nem csak katona vagy,
de az ország zászlósura is! Őfelsége jelenlétében nincsen helye
ilyesfajta viselkedésnek!
Mielőtt Hunyadi megszólalhatott volna, Rozgonyi is odasodródott
mellé.
– Ej, ha ezt Cicelle megtudja, megkapod a magadét, Jankó fiam!
Igazságod ugyan sok mindenben vagyon, de csak az ostoba ront így,
ajtóstul a házba!
– Ajtóstul? – fortyogott Hunyadi. – Ajtóstul, én? A tábor körül
szinte semmi őrség! Ha valaki rossz szándékkal…
– Ugyan, ugyan! – egyik oldalról Rozgonyi, a másikról a nádor
húzták ki a csődületből Jankót. – Rémeket látsz, komám! Jöjj csak! Bort
ide, de rögvest! Megszomjazhattál a hosszú út alatt!
Hédervári valósággal lenyomta egy székbe, messze a még mindig
felháborodottan ágáló báróktól. Garai és csahos komái az öklüket rázták
feléje, majd Albertet vették körül, hogy a szörényi bán méltó
megbüntetését követeljék.
– Igyál, Jankó! – Rozgonyi valósággal belédiktálta a gyöngyöző
kamonci nedűt. – Majd holnap, a haditanácsban elpanaszolhatod, mi
nyomja a lelkedet! Mostan ezzel csak ne legyen gondod!
Hunyadi dühödten felpillantott, de Kamonyai, ki higgadtan még
mindig a karját fogta, csak aprócskát biccentett. Igyál!
– Aztán lássad, nézzed, miféle fehércselédek szorgoskodnak itten! –
mutatott körbe a nádor. – Ne legyen gondod a világgal ma éjjel, Jankó
öcsém, válasszál magadnak kettőt, vagy hármat! Akad bőven, Garai
szekereken hozatott vagy húszat, s egy másik szekérrevalóval a pécsi
püspök kedveskedett a haditanácsnak. Akad itt oly menyecske is,
komám, hogy ha annak csecsei közé, meg forró öle közepibe temeted
magadat, menten újjászületsz! Tündér-violám! Ide gyere, de rögvest!
Egy fekete, tüzes szemű lány már ott is termett mellettük. A nádor
szeme villanásából látta, hogy mi a feladata: le kell csillapítani ezt a
tetőtől talpig saras, verejtékes férfit. Nem habozott, pőre
mezítelenségében máris Hunyadi ölében termett, s fekete hajzuhatagába
temette a férfi arcát.
 – No, látod, mindjárt lehiggadsz, meglásd!
A nádor violája hátrébb csusszant Hunyadi térdén, s boszorkányos
ügyességgel kezdte bogozni, oldozni a bőrvért darabkáit. Nagy
tapasztalata lehetett e téren, mert pontosan tudta, hogyan lehet legelébb
kiszabadítani a férfiember legjobban védett testrészét.
Jankó felmordult, de valaki megint a kezébe nyomott egy borral teli
kupát. A kupa eltűnt a fekete hajzuhatag függönye mögött, így újra
csend lett.
– Így ni! – fújt elégedetten Hédervári, elgyönyörködve művében. –
Jöjjél, Kamonyai, válassz te is magadnak! Most még van miből, aztán
úgyis csak a satnyája marad!
Simon azonban még nem akart moccanni. Ismerte jól Hunyadit
ahhoz, hogy tudja: bármelyik-pillanatban kirobbanhat belőle a düh
megint, elég, ha csak eszébe idéződik Garai pofája. Hanem, mikor látta,
hogy egy harmadik, s nyomban azután egy negyedik kupa is eltűnik a
fekete hajzuhatag mögött, kezdett megnyugodni kissé. Aztán Hunyadi
megelégelte a lány incselkedését, ölébe kapta, úgy indult kifelé a
sátorból, mintha összenőtt volna vele. Akkor végre Kamonyai is nagyot
fújtatott, s a boroskupáért nyúlt.
– No, most töltse tele, nádor uram!
A csődület eloszlott, a zenészek megint megtekerték nyenyeréiket,
megfútták dudáikat, furulyáikat. A báró urak meg csak röhögtek, látván
Hunyadi sikeres megszelídítését.
– Nocsak! A bán uraság tán csak nem szerzetesi életet él odalenn, az
Al-Duna mentén? – csapkodta Kamonyai hátát Rozgonyi Simon teli
pofával. – Úgy rohant ki azzal a menyecskével, mint aki esztendők óta
nem érintett asszonyi személyt!
Simon bosszúsan legyintett.
– Tán úgy lehet. Nem az én dolgom. S nem is a tiéd, püspök uram!
Így folyt tovább a dínom-dánom a királyi sátorpalotában. Garai
küldött néhány leányt Alberthez, vegyék gondjaikba a királyt, s maga is
harsányan a tettek mezejére lépett. A dús csemeletprém köntösök
egyszeriben nászi nyoszolyává lettek a padlón, s a csupa medvetermetű,
nagy bajuszú, nagy szakállú, bárók és püspök urak felhergült bölény
üvöltésével vetették magukat a szolgálólányokra. Volt ott sikongás,
gurgulázó nevetés, dévaj kacagás, zihálás, lihegés! Kisvártatva az egész
királyi sátorpalota csak úgy recsegett-ropogott a deszkapallózaton
bujálkodók hevületétől.
Mert így mulat a magyar, ha háborúba megyen!

12.
SZENDRŐ, RÁCORSZÁG,
A. D. 1439, KISASSZONY HAVA
Két ifjú áll a vár mellvédjén, s farkasszemet néz a síkon
felsorakoztatott, s szakadatlanul bömbölő török ágyúkkal. Szendrő falai
rogyadoznak immár, de a roppant kőgolyóbisok mégis mindig oly sűrűn
zúdulnak, süvítenek feléjük, mint az ostrom első heteiben.
Murád szultán félreérthetetlenül a szerb védők értésére adta, hogy
addig innét nem tágul, míg Szendrő ormain félholdas zászlók nem
lengenek.
Még nem lengenek ott.
Most még a szerbek lobogóját feszíti a szél. De meddig még?
Grigor és Stefan, a két idősebb Brankovics fiú füstös arccal,
sebektől vérezve állanak a fal magasán, várva a következő török
rohamot. Napok óta nem aludtak egy percet sem, nem ettek egy falatot
sem. A várban rég elfogyott az élelem: az alaposan megtizedelt védők
közül sokan már a holtak teteméből marcangolnak. Sem fegyelmezni,
sem lelkesíteni nem lehet az embereket. Mindannyian az életben
maradásért küzdenek, külön-külön, fogcsikorgatva, makacs elszánással.
Az egyetlen, ami összeköti még őket, hogy be vannak zárva e falak
mögé. Odakünn a dühöngő oszmán hadsereg. Idebenn a biztos
éhhalál…
Aki fel tud még kelni, járni képes, szédelegve támaszkodik a
falakra, s karddal a kezében várja az újabb és újabb török rohamokat.
A szerb ágyúkból már rég elfogyott a puskapor, elfogyott az
ágyúgolyó, nem volt már nyílvessző sem, csak a puszta acél maradt a
legyengült férfiak kezében.
A nap a látóhatár felett ragyog, s a két ifjú szorongó szívvel figyeli,
ahogy a végtelenségbe nyújtózó török tábor irányából lassan,
méltóságteljesen megindulnak előre a janicsárok. Nem sietnek. Tudják,
hogy az idő az ő oldalukon áll. A szerbek a falakról egyre csak fogynak
és fogynak.
 – Szólj az embereknek, hogy jöjjenek! – nyögi Grigor, látva, hogy a
janicsárok a magasba lendítik a próféta zöld hadizászlait. – Mindenki a
falakra, aki még él, s mozog!
Stefan vánszorog, hogy megkongassa a harangot, s közben arra
gondol, akad-e még egyáltalán annyi fegyverforgató Szendrő várában,
amennyivel minden falszakaszra juthat egy, kettő?
– Jött hír a magyarokról? – kérdezi Grigor, amikor Stefan
visszakapaszkodott melléje a mellvédre.
– Nem jött!
– Semmitől se félj, Stefan! Jönni fognak! Jönniük kell!
Az ifjabb Brankovics fiú megroggyan: csikar a hasa, mellkas
sebéből mind sűrűbb patakban ömlik a vér mezítelen lábára, mert nem
akadt már gyolcs, amivel bekötözhették volna. Megpróbál
felemelkedni, hogy legalább lássa, amint a török ostromágyúk sorban
eldördülnek, halálos köpetüket a falakra okádva.
Felbömbölnek a bombardák, beléreszket a föld, s megremegnek a
maradék falak. Aztán az a rettenetes süvítés! Mintha sikoltottak volna a
kőgolyók… S a becsapódások… Gyomorrengető robaj, kő,
sziklagörgeteg omlik alá a falakról, fullasztó porfelhő bomlik a pokoli
hőségben.
Aztán felüvölt a sok tízezer török odalenn, s máris dübörög a lábuk,
reszket megint a föld, ahogy rohamra lendülnek, ostromlétráikat
cipelve, rohannak egyenest az omlatag falaknak…
– Jönni fognak a magyarok… – nyögi maga elé kétségbeesetten
Grigor. – Jönniük kell! Nem hagyhatnak magunkra!
– Nem érnek időben ide!
– Dehogynem, Stefan! Itt táboroznak, a közelben! Jönni fognak!
Meglásd, testvérem, nem hagynak magunkra!
Stefan Brankovics fél kézzel csikaró hasát fogva, fél lábbal
megtámasztja magát a bástya fokán, hogy le ne szédüljön, amikor az
első törökre lesújt majd kardjával.
– Jönni fognak… – motyogja maga elé reménykedve. – Csak még
egy kis kitartás, testvér! Csak még ezt a támadást verjük vissza!
A törökök éppen ekkor robbannak neki a falaknak, üvöltve, vérre
szomjazva. A levegőben nyílvesszők záporoznak, s a végkimerültség
határán szédelgő szerbek már fel sem emelik pajzsaikat, hogy védjék
testüket.
 Jöjj, halál! Jöjj csak! Mi itt vagyunk!
S a halál siet elfogadni a szíves invitálást.
Jő, és arat…
Vég-Szendrő várának maradék falai remegnek, omlanak a rájuk
zúduló százezer oszmán harcos talpa alatt.

13.
TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, KISASSZONY HAVA
Odakinn már javában tűzött a nap, amikor Hunyadi magához tért.
Először világáról sem tudva körbekémlelt, oly értetlenül, mintha még
saját létezését sem tudná hirtelen mire vélni. Idebenn alig derengett fény
a vastag sátorlapon át.
Ahogy megpróbált feltérdelni, megszédült. Hányinger tört rá,
fejében aprócska harci buzogányok csépelték agyveleje kocsonyás
maradékát. Annyit már érzékelt a körülötte forgó-kavargó homályból,
hogy szőrméken fekszik: dohos, szúrágta, pézsmapatkányszagú
szőrméken. Lehajigált ruhái és fegyverei ott hevertek körülötte –
mocskos volt valamennyi, ahogy remegve kitapogatta kardját, a
markolatra vastagon rászáradott sarat érintett.
Elszégyellte magát.
A kardod mindig maradjon tiszta, megértetted-e, fiam?
Hirtelen egy réges-régi, sok esztendővel ezelőtti emlék hasított
agyába.
Akkor is…
Éppen így… Mikor is? Hol?
Körbekémlelt.
A sátorban (vajh, miféle sátor lehet ez – kinek a sátra?) a feltúrt,
összemókányolt szőrmék közé gurulva egy mezítelen leány hevert.
Békésen szendergett, kislányos kebleit dús, fekete hajzuhatag igyekezett
eltakarni az avatatlan szemek elől. No de Hunyadi szeme bajosan volt
avatatlannak nevezhető, főképp azok után, amit Jankó az előző éjszaka
mívelt a lánnyal. A felborított asztalka mellett üres kancsók, lapos
borostömlők…
Hunyadi szédelegve félrehajtotta a sátor lapját, de nyomban hátra is
tántorodott a napsugarak záporozó lándzsadöféseitől.
 Jézus Krisztus!
Összeszedte magát, s kilépett a szabadba. A rögzítőkötélben
kapaszkodott szédelegve, hogy el ne vágódjon. Végignézett magán:
mezítelen volt, a mocsok, a sár még előző napról száradt testére.
Bűzlött.
– Jó reggelt az ébredőnek! – morogta Kamonyai, ki a sátortól nem
messze, egy tábortűznél ücsörgött vitézeivel. – Már azt hittem, fel kell
hogy ébresszelek!
Hunyadi röstelkedve pillantott körbe.
Bár már csaknem delelőre járhatott, a táborban alig lézengett valaki.
Közel, s távolban csak a sátorponyvák alatt bóbiskoló, józanodó
katonák hevertek szerteszét.
– Kinek a sátra ez? – kérdezte Hunyadi.
– Hédervárié. Azt mondta, maradhatsz, amíg akarsz. Este lesz csak
haditanács…
Jankó a vasat olvasztó hőség ellenére is megborzongott. Úgy
kapaszkodott a rögzítőkötélbe, mintha attól tartana, ha elengedi, valami
gonosz szellő visszaröppenti a távoli múltba. Mintha valami ördög csúf
tréfát űzött volna vele, réges-régen érezte utoljára ily kutyául magát…
Egy pillanatra felrémlett előtte, hogy talán álom volt az egész…
minden, ami azóta történt, hogy…
de aztán megrázta sajgó üstökét. Nem… nem lehetett álom…
Megtörtént minden… Erzsébet… a kis Lackó… A családja, az
otthona…
Valahol nagyon távol…
Valahol elfeledve…
Hátrasandított a félhomályos sátorbelsőbe. A múlt árnyai néha
visszatérnek kísérteni… Néha erősebbek, mint mink vagyunk. Néha
akkor kísértenek, mikor nem véd minket semmi. Néha engedjük, hogy
azt tegyék velünk, amit csak akarnak…
Kihúzta magát, arcát beletartotta a napsütésbe.
Ami történt, megtörtént…
Kapart a torka.
Be jó volna inni valamit…
Megint hátranézett: odabenn a fekete hajú leány már mocorgott,
feltérdelt a kuszaság tetején. Nyurga, ifjú teste meggörbült, hófehér
tompora ingerlőn hívogatta a férfit.
 Hunyadi nagyot sóhajtva előrelépett.
Vitézei vigyorogva bámulták, hogy kihúzott derékkal, anyaszült
mezítelenül lemasírozik a Tiszához, s ott beleveti magát a habokba.
Mikor kikászálódott a vízből, Kamonyai már várta tiszta ruhával.
– Néha lebír minket a kísértés… – kezdte volna Hunyadi, de Simon
csak legyintett.
– Nem vagyok én a feleséged, Jankó, hogy magyarázkodjál! Meg
aztán… – nevetett –, annak, aki negyven nyarat és negyven telet töltött
a hadak útján, nem tudsz már semmi újat mondani, fiam!
Hunyadi hálásan biccentett.
– Hanem a fegyvereidet neked kell megtisztítani! A férfi mindig
tartsa tisztán…
– Tudom, Simon. Tudom…
Hunyadi felpillantott a sárgára olvadt égboltra.
– Gyűjtsd össze a legényeket! Széjjelnézünk a tábor környékén!

14.
Már esteledett, amikor rémisztő hírrel vágtatott a haditáborba egy
küldönc. Aki látta sápadt képét, azt hihette, hogy a török kelt át valahol
a Dunán, és sebes menetben éppen errefelé tart, hogy szétverje a király
gyermekded seregét.
Valójában még ennél is rémisztőbb hírrel jött a futár. Azzal, hogy
nem is Murád, de maga Erzsébet királyné és kísérete érkezik
nemsokára. Albert csaknem lefordult székéről, amikor ezt meghallotta:
a királyné ugyan ígérgette már levélben, hogy eljő hamarosan
Titelrévbe, de hogy ily gyorsan meg is cselekedje, amit a fejébe vett,
arra nem számított senki.
A hírre sietős rendcsinálás kezdődött a táborban. A zászlósurak
megparancsolták a hadnagyoknak, hogy sebtiben tüntessék el az előző
esti (s az azt megelőző, meg a még azt megelőző esti) dínom-dánom
minden szemmel látható nyomát. A táborba szekereztetett rimákat
sietősen útnak indították Péterváradra, és az eddig összecsomagolva
várakozó tábori oltárt is kihajtogatták a király sátra mellett.
Nem mintha Erzsébet királynőt különösebben zavarta volna az oltár
hiánya, vagy akár a szajhák jelenléte. Nem, őt egészen más érdekelte.
 Azért jött, hogy újra kineveztesse nagybátyját, Cillei Ulrikot
Csehország kormányzójává.

15.
Hunyadi higgadt léptekkel haladt át a sátorpalota széthajtott
ajtószárnya alatt rég nem használt, ünnepi öltözetében.
Alaposan megváltozott a kép, ami odabenn fogadta: a deszkapadlót
felsikálták, a borfoltokra nehéz szőnyegeket terítettek le. Még az
alabárdos őrök fegyverei is fényesebben ragyogtak, mint tegnap. De
még annál is fényesebben ragyogtak a püspök urak nyakában az
ezüstkeresztek. Igen elcsodálkozott Hunyadi, mikor látta a sok lesütött
szempárt, a latint mormoló ajkat, mely ajkak előző este sorra
szopogatták a boroskancsók és a szolgálólányok csecseit ugyanezen a
szent helyen.
Ott álltak hát mind, a zászlósurak, bárók, püspökök, csupa
medvetermetű, nagy bajuszú, nagy szakállú férfiember alázatos
tekintettel, áhítatos csöndességben. Hunyadi mogorván beállt a sor
végére, Újlaki Miklós mellé: mind közül a szörényi bán számított a
legalacsonyabb rangban lévőnek a zászlósurak között.
A sátorpalota közepén ott trónolt Habsburg Albert, a magyarok,
csehek és németek királya, s felesége, Luxemburgi Erzsébet. Kéz a
kézben, ünnepélyes méltósággal. Mögöttük ketten álltak őrt: Giskra
lovag, az egykori huszita kapitány, kit Albert megbízott a királyné
személyes őrzésével, s mellette kenetteljes vigyorral a képén Cillei
Ulrik.
– Mi a fészkes…?
Hunyadi felcsuklott meglepetésében. Úgy tudta még, hogy a veres
grófot másodszor is fogságba vetették, amiért elárulta Albertet a lázadó
cseheknek.
– Megint megbékélt véle a király! – vetette oda Hunyadinak csak
úgy, foghegyről Újlaki. – Addig rágta Erzsébet a fülét, amíg kénytelen
volt engedni. Asszonyok!
Hunyadi keze ökölbe szorult.
– Akkor lesz néhány szavam Cilleihez is!
– Csak óvatosan. Ha ma is oly bolondot mívelsz, mint tegnap este,
hamar megütheted a bokádat…
 – Akkor segíts meggyőzni őket! A te birtokaid javarészt itt
feküsznek, a Délvidéken! Ha nem védjük meg a határt, Miklós, a török
feldúlja földjeidet, rabszolgának hajtja jobbágyidat!
Újlaki bosszúsan Hunyadira pillantott.
– Az Isten szerelmére, Jankó! Mit akarsz még? Itt a sereg!
Erzsébettel újabb bandériumok érkeztek!
– Akkor segíts meggyőzni őket, hogy azonnal induljunk! Nincs
vesztegetni való időnk, Miklós! Most még felmenthetjük Szendrőt!
A sátorpalota hátsó fertályából előlépett Schlick, s nyomában
Ghattalóczi és Vitéz kancelláristák. Schlick arca gondterhelt volt,
nyúzott, mint aki napok óta nem aludt. Nem is csoda: nemrégiben
kapott hírt arról, hogy a közelben, a Szerémségben micsoda esztelen
vérengzést rendezett őszentsége inkvizítora, Marchiai Jakab a jámbor
magyar lakosság körében. Tudtak erről a báró urak is, de ez érdekelte
őket most a legkevésbé.
– Őfelsége nevében megnyitom a haditanácsot! – eresztette ki öblös
hangját a kancellár. – Köszöntöm a királynő kíséretében érkezett urakat
és egyháznagyokat! Felség, kezdhetem?
Albert helyett Erzsébet intett, hogy kezdje csak.
– Elsőként… – Schlick kihajtogatott egy összetekert pergamenlapot,
s olyan pillantást vetett rá, mintha a saját halálos ítéletét kellene
felolvasnia belőle.
– Tudomásul vegyétek, urak, hogy őfelsége, Albert, Magyarország,
Csehország, Horvátország királyának rendelkezésére Ulrik, Cilli és
Zagorje grófja ellen összeesküvés és árulás címén emelt vádakat
őfelsége parancsára a királyné személyesen vizsgálta ki. Ennek
eredményeképpen pedig… – Schlick nagy levegőt vett, hogy
egyvégtében kimondhassa a hátramaradt verdiktet. – Cilli és Zagorje
ura felmentetik valamennyi vád alól, s a mai nappal visszahelyeztetik a
cseh-morva-sziléziai tartományok kormányzói hivatalába.
Erzsébet szélesen mosolygott a trónuson, mintha a hír mindenki
számára megkönnyebbülést jelentene. De Garain, Széchy püspökön és a
köreikhez tartozó néhány nagyúron kívül kevesek arcáról lehetett valódi
örömet leolvasni.
– Egyúttal Ulrik, Cilli és Zagorje urának minden birtoka és vagyona
visszaadatik, s számára a méltánytalanul elszenvedett
meghurcoltatásokért őfelsége parancsára ötvenezer arany kárpótlás
fizettetik.
Az urak közt zúgolódás támadt: Rozgonyi Simon püspök és
Losonczi Dezső vajda kardja markolatát csapkodták tehetetlen
dühükben, de szólni nem mertek ők sem.
Hunyadi végigpillantott az urak karéján, aztán látva, hogy a
zúgolódás már el is halt, lendült volna, hogy előrelépjen, de Újlaki még
időben visszacibálta maga mellé.
– Legyen már eszed, te őrült! Rögvest az elején le akarod váltatni
magad báni hivatalodból?
Hunyadi belesápadt a gondolatba. Rangja nélkül senki lenne,
elveszítené még a lehetőségét is, hogy a határt védhesse.
– De hát ezt nem hagyhatjuk szó nélkül…
– Ördögöt! Nem mi fekszünk Albert hitvesi ágyában, hanem
Erzsébet! Az ő módszereivel, komám, egyikünk se versenyezhetik! Ha
azt akarja az a nő, hogy Cillei visszakerüljön a hatalomba, hát akkor
mérget vehetsz rá, hogy vissza is kerül!
Schlick udvariasan meghajolt Ulrik úr felé, aztán újabb pergament
kért Vitéztől.
– Tizenöt halaszthatatlan ügyben kell ma döntést hoznunk, urak! –
folytatta fáradt hangon. – Az előterjesztéseket a kancellárián
megvizsgáltuk, s most sorban őfelsége és a haditanács elé terjesztjük
valamennyit.
Hunyadi izmai megfeszültek. Úgy vélte, elérkezett az ideje, s már
izgatottan kereste a szavakat, amikkel megpróbálja majd meggyőzni az
urakat. Ezek itt mind sima modorú, kígyónyelvű gazemberek, úgy
csavarják a mondanivalót, ahogy akarják! Mégis meg kell győznie őket!
Nincs más lehetősége!
– Pozsony városának küldötte őfelsége színe elé terjesztette a
huszita dúlások során elszenvedett kárainak listáját – olvasta Schlick. –
Egyúttal kérelmezik a károk megtérítését. A városi szenátus négyezer
arany segélyt kér a királyi kincstárból, valamint fegyvereseket, ágyúkat,
s a városfalak megerősítésére Rozgonyi ispán úr jobbágyait!
Albert szólni akart, de Erzsébet leintette.
– Jogosnak és méltányosnak ítéljük a pressburgiak kérését, és
parancsba adjuk, hogy a királyi kincstárból négyezer aranyat utaljanak
haladéktalanul a város számára. Egyúttal utasítom Rozgonyi György
pozsonyi ispánt, hogy a falak megerősítésére szükséges számú
jobbágyot a város rendelkezésére haladéktalanul átengedjen!
Az ispán rokona, Rozgonyi István elvörösödött, de nem szólt, csak
morgolódva fejet hajtott. Tudta jól, hogy Pozsony német szenátusa
mindössze azt a pénzt kapja így vissza, amit a királyné
magánkölcsönként nemrégiben felvett tőlük. Igaz, a királyi kincstár
üres, így bizonnyal megint az ő tarsolyukban fog turkálni a kancellária,
mint ahogy Zsigmond idejében is tette mindig.
Hunyadi elhűlve pillantott a nagyurakra. Pozsony kártérítése? Hát
ezzel kell itt foglalkozni? Miféle haditanács ez?
– Őfelsége a tanács elé terjeszti az északi határ megerősítésének
javaslatát. Eszerint a bárói bandériumok kötelesek a nyár végéig
nyolcezer fős sereget gyűjteni Rozgonyi Simon püspök úr vezérlete
alatt Kassa városánál, s felkészülni a pártütő lengyelek megbüntetésére.
A báró urak egyetértőn bólogattak, de Hunyadi csak eddig bírta,
nem tovább.
– Felség! – robbant ki belőle. – A lengyel határt megerősíteni?
Miféle bolondság ez? Ha nagyon fülelnénk, tán már hallanánk a török
ágyúk dörgését! S te a lengyel ellen készülnél megint?
Cillei szélesen elvigyorodott a trónus mögött, ezer ránc gyűrte,
szürke képén gúnyos maszk feszült. A bárók meg csak röhögtek.
– Megint kezdi! – legyintett Garai, s halántékánál tekergőzve
ujjaival mutatta, hogy gyengeelméjű a szerencséden.
– Csendet! – kiáltotta a felzúdulás hallatán Schlick. – János bán, ne
zavarjad meg a tanács rendjét! A javaslat nem tűr halasztást!
– A bandériumokat megadjuk! – harsogta Garai a többiekre
kacsintva. – Nem tűrjük, hogy az a tejfelesszájú polák kölök leckéztesse
királyunkat!
A bárók egyetértőn dohogtak.
– Na de…
– Elég legyen, te bolond! – Újlaki nem kis erőfeszítéssel csitította
Hunyadit. – Tartogasd az erődet későbbre!
– Mint tudjátok, jó urak – folytatta Schlick rendületlenül –, néhány
nappal ezelőtt jobblétre szenderült Pálóczi György úr, Esztergom
érseke! Lelki üdvéért a hadjárat után engesztelő misét tartunk a budai
Nagyboldogasszony-templomban. Az esztergomi érseki szék
őszentsége döntéséig üres marad, ám a legsürgetőbb teendők ellátására
őfelsége ideiglenesen Széchy Dénes püspök urat bízza meg.
Néhányan kaján pillantásokat vetettek Széchyre. Úgy látszik,
nemhiába látogatta oly buzgó szorgalommal s fáradhatatlan férfierővel
a püspök uraság a királyné kamaráját. Lám, gömbölyödik is már a
királyné hasa rendesen!
Egyedül Rozgonyi Simon veszprémi püspök horkant fel sértetten a
bejelentés hallatán: váltig hitte, hogy ő kerülhet majd a legfontosabb
érsekség élére.
– Tudomásul vétessék, hogy őfelsége az esztergomi érsek úr halála
miatt a Szent Koronát és a koronázóékszereket személyesen elhozta
Esztergom várából, és azokat további intézkedésig Visegrád várába
vitette! Utóbbi királyi erősséget Őfelsége Bazini és Szentgyörgyi
Miklós és György grófok őrizetére bízza.
– No de felség! – kapta fel fejét erre Garai. – Visegrád királynéi
birtok! A Szent Koronával a királyné nem rendelkezhetik! A Szent
Korona sérthetetlen, azt csak…
– Csupán ideiglenes intézkedésről van szó – vágott közbe fagyosan
Erzsébet. – Ne aggódj, László, a Szent Koronátok biztonságban lesz
Visegrádon! Csupán azt kívánom, hogy az új érsek megválasztásáig jó
kezekben legyen…
– Erre visszatérünk még! – morgolódott Garai. Sehogy se tetszett
neki, hogy nagynénje az ő megkérdezése nélkül kívánja megváltoztatni
Szent István koronájának őrzési helyét. Végtére is a magyarok
legféltettebb kincséről van szó! Amúgy minden másban úgy alakultak a
dolgok, ahogy ő maga is kívánta volna: Cillei visszakerülése a hatalom
legfelsőbb köreibe tetszett neki, hisz Ulrik eddig is fő támogatója volt
céljainak. Széchy püspök anyja meg Garai nővére volt, így a következő
esztergomi érsek szilárd oszlopa lesz majd a Garai-Cillei-ligának.
Hanem ez az ötlet a Szent Koronával… Ez sehogy sem tetszett neki…
– Őfelsége tudatja továbbá véletek, hogy levelet kapott Eugenius
pápától, melyben őszentsége felhívja őt és Magyarország rendjeit, hogy
mindenben támogassák őt a bázeli zsinat által trónra emelt ellenpápa, a
bitorló Savoyai Amádé ellenében!
Cillei türelmetlenül intett Schlicknek, hogy ne vesztegessen sok időt
ezzel a napirendi ponttal, csakhogy a kancellár különösen fontosnak
ítélte a kérdést.
 – Úgy vélem, jelentős ügyről van szó, urak! Őszentsége úgy
rendelkezett, hogy a bázeli zsinattal szemben saját conciliumát
Ferrarából Firenzébe helyezze át. Aláírás előtt áll ugyanis az egyházi
unió a bizánci császárral. Értesüléseim szerint János császár már úton
van Firenzébe, hogy Őszentsége jelenlétében megpecsételje
Konstantinápoly csatlakozását a római egyházhoz…
A bárók gúnyosan röhögtek.
– No hiszen! Valóban tele lehet a görög császár gatyája, ha már
Róma fennhatóságát is elfogadja!
– Támogatjuk Őszentsége törekvéseit! – ásított Erzsébet királyné. –
írd meg a szükséges leveleket, Caspar. Haladjunk!
Schlick dermedten bámulta a királynét. Szívügye volt az egyházi
unió, hisz maga Zsigmond hagyta meg számára búcsúzóul, hogy tegyen
meg mindent a nagy mű befejezése érdekében. Csakhogy itt szemmel
láthatóan senkit sem érdekelt a nagy mű…
– Tudomásul vegyétek, urak, hogy Őfelsége, Zsigmond királyunk
végakaratának megfelelően a Sárkányrend tagjaivá emeli Norfolk
hercegét, John Mowbrayt , Nottingham grófját, Calais hős védőjét azzal
a joggal, hogy további hat angol nemest a rend tagjává avathat!
– Avasson, ha akar! Kit érdekel?
– Tudomásul vegyétek, urak, hogy Őfelsége ünnepi pátensben
bővítette ki Garai László macsói bán úr bírói jogait saját jobbágyai
felett…
– Nyomorgassa csak őket! Megérdemlik!
– Tudomásul vegyétek, urak, hogy Őfelsége évi húszezer aranyat
rendelt a királyné udvartartásának újabb költségeire!
No, erre csak néma csend volt a válasz.
– Tudomásul vegyétek, urak, hogy Kolozsvár városa esdekelve kéri
Őfelségét, hogy a parasztfelkelésben játszott gyalázatos szerepe miatt
elvett szabad királyi városi címét és minden kiváltságait bűnei
megvallása mellett visszakaphassa…
– Nem támogatjuk! – csattant fel Erzsébet. – Aki a büdös parasztnak
oltalmat adott, az csak bűnhődjék! Nincsen grácia Kolozsvárnak!
A bárók és püspök urak egyetértőn bólogattak.
– Az erdélyi rendek panaszai alapján Őfelsége elé terjesztettek az
erdélyi parasztdúlások során elkövetett birtokháborítások számos ügyei!
– folytatta Schlick. – A kölcsönösen elkövetett háborítások
kivizsgálásával…
– Elég volt! – kiáltotta Hunyadi, és lerázva magáról Újlaki kezét,
kilépett középre. Garai és cimborái gúnyosan vigyorogtak: no lám,
megint kezdődik a cirkusz!
Hunyadi most örült csak, hogy hallgatott Kamonyai tanácsára, és
magára öltötte legjobb ruháját, a meggypiros mentét, s az aranysújtásos,
vállra vetetett mélyzöld köpönyeget. Legalább a megjelenése
emlékeztessen valami főúrra.
– Királyi felségek! Urak! Nékem ezen szócséplésekre fölös időm
nincsen! Nem azért jöttem fel őrhelyemről, hogy birtokháborítási
ügyekről, vallási uniókról fecsegjek! Én ezekhez nem értek. Katona
vagyok. S mint katona mondom: veszedelemben a határ! Ha kinyitnátok
a fületeket, ha kinyitnátok a szemeteket…
– Megint a régi nóta! – göcögött Cillei. – A bán uraság megent
fontoskodik!
– Báró uraim, úgy tesztek, mintha minden fontosabb volna
számotokra, mint a cél, amiért itt vagyunk, a határ közelében. Vagy tán
nem harcolni jöttetek? Néhány hete csak, hogy átvettem hivatalomat, de
máris látnom kell, báró urak, püspök urak, hogy az al-dunai
határszakasz recseg-ropog a török nyomás alatt, s csak a Szentlélek
kegyelme folytán nem történt eddig nagyobb baj! Kérlek tehát
benneteket, könyörgök néktek, tegyétek most félre a megannyi más
dolgotokat, s csak arra ügyeljetek, hogy mihamarabb végezzünk a
hadjárat ügyével!
Cillei előrehajolt, s valamit a királyné fülébe súgott. Erzsébet ajka
megrándult.
– Úgy hallottam, Hunyadi, hogy tegnap este megsértetted királyi
rokonomat, Garai bánt! – mondta ridegen az asszony.
– Rosszul hallottad, felség! Ő sértett meg engem! De ha kell,
megkövetem a bán urat, csak döntsünk elébb a hadjárat dolgáról!
Albert király, ki eddig jóformán meg sem nyikkant, most váratlanul
felemelkedett trónjáról.
– János bánnak igazsága van! Ti mind megfeledkeztetek arról, mi
végre vezettük hadainkat e helyre! Közületek senki sem törődik
esküjével? Egyetlen ember van csak, ki előbbre valónak tartja
kötelességét? Szégyelljétek magatokat, báró urak!
 A bárók egyik fele helyeslőn zúgolódott, de a többiek csak
hőbörögtek a király szavain. Cillei alig észrevehetően intett Garainak,
hogy cselekedjék, mielőtt végleg kicsúszik kezükből a kezdeményezés.
Garai nem is habozott, felemelt kézzel kért figyelmet, hogy
elcsendesítse a többieket.
– Felséges úr, szavaid igen kemények. De bizony nem voltál ily
kemény velünk pár hete Budán, mikor a mi bandériumaink csitították le
a lázongó csőcseléket! Bezzeg nem voltál ily kemény velünk, mikor a
háborgó köznemesektől kellett megoltalmazni az érdekeidet Rákos
mezején! S akkor sem voltál ily kemény velünk, mikor cseh koronádért
könyörögtél segítségért hű magyarjaidtól! S még, hogy mink nem
tesszük kötelességünket? S éppen ezt a felkapaszkodott kis senkit hozod
te nékünk példázatul? Ezt itt? Hát tudjad csak meg, királyi felség, hogy
éppen ezek az oláh fajzat kutyák árulják el ügyedet! Kérdezzed csak
meg a te kedves Hunyadidat, vajon az ő birtokait miért nem dúlták fel
tavaly a jobbágyok hadai? Vajon az ő erszénye miért gyarapodott oly
sebesen, míg a miénk egyre csak apadt? Vajon ki ellen fegyverkezik oly
szorgosan birtokain János bán, mindenféle szökevény parasztokat,
huszita heretikusokat fogadva oltalmába?
– Ki ellen? – Hunyadi, ha nem fogják le az urak, nyomban
nekirontott volna a macsói bánnak. – Hogy ki ellen? Hát a haza
ellenségei ellen, Garai László! Akikre ti fittyet hánytok mind! Ha én
saját háromszáz lovasommal nem tartanám a déli határt, most már a
szultán ülne ünnepet Titel síkján oszló hullátok felett!
– Ugyan, kérem! – kacagott Cillei. – Kissé túlbecsülöd
képességeidet, Oláh Jankó! Még hogy ha te nem lennél!
– Felség! – nyújtotta ki segélykérőn a király felé kezét Hunyadi. –
Könyörgöm, hallgass rám! Napokkal ezelőtt elesett Osztrovica és
Ravanica erődkolostora! Ha Vég-Szendrő vára is elesik, nem marad
más erődünk a Duna túlsó oldalán, csak Nándorfejérvár! Ha Vég-
Szendrő elesik, csaknem nyitva az út az ország belseje felé!
Könyörgöm, uram! Tégy valamit!
Albert feleségére pillantott, de Erzsébet villámló tekintete
elbizonytalanította, mint mindig.
– De mit… mit tehetnék, Johannes? Még nem érkezett meg minden
báró bandériuma… Tüzes Orbán mester által ötvenezer aranyforintért
öntetett új ágyúim is még valahol Györgye táján járhatnak! Alig
húszezren vagyunk csupán!
– Akkor sürgesd meg a többieket, hogy igyekezzenek! – kiáltotta
Hunyadi. – Nincsen idő, felség!
– Ne híjjuk mindjárt Angolföld és Némethon összes keresztesét,
csak mert megriadtál néhány pogánytól, Oláh Jankó? – röhögött Garai,
de Cillei már le is intette, hogy megtoldja a magáéval:
– Avagy talán arról vagyon-e szó inkább, hogy a méltóságos bán úr
a saját birtokait a mi pénzünkből, a mi katonáink vérével akarná
megvédeni, mert saját erejét gyengének találja?
– Ajánlom, hogy saját erőmet meg ne kóstoljad, veres gróf! –
csikorgatta a fogait Hunyadi. – Mert akkor aztán megtapasztalod!
– Urak! Urak! – tárta szét csitítólag karjait Schlick. – Erre semmi
szükség! János bán valós veszedelemről beszél! Ki tagadhatná? Mind
azért gyűltünk össze, hogy elhárítsuk a Magyarországot fenyegető bajt!
A bárók ezen nem találtak vitatnivalót.
– Halljuk tehát János bán javallatát!
– Halljuk!
– Halljuk!
Végre csend támadt a sátorpalotában, s Hunyadi úgy érezte, eljött a
nagy pillanat.
– Húszezren vagyunk csupán, ez bizony igaz – kezdte elgyötört
hangon. – De még így sem lehetetlen, hogy felszabadítsuk Vég-
Szendrőt! Ahogy két éve tettétek, urak! Giskra lovag! Két esztendeje
magad is ott voltál! Írmagja se maradt akkor a töröknek Szendrő
környékén! Most sem kellene mást cselekednünk, mint megismételni
azon hőstetteiteket! A várat most Brankovics fiai védik, és híreim
szerint nem sokáig tudják tartani magukat! De, ti már bebizonyítottátok,
hogy a török nem legyőzhetetlen! Csak támadni kell! Merészen!
Átgondoltan! Éppen, ahogy két esztendeje tettétek!
– No, persze! – legyintett Garai. – Támadjál csak János bán a te
saját vitézeiddel, s a mieinket csak hagyjad békén!
Hunyadi eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
– Mindent megterveztem már, urak! A sereg egyik része Keve
váránál kél át a Dunán, a másik fele meg Nándor Albánál! Onnét a
bandériumok részben a folyóparton törnek előre, részben délnek
kerülnek, hogy végül három oldalról támadhassuk Murád ostromló
seregét. Nem nyílt csatára van szükség, hanem csak a török tábor
zaklatására, az utánpótlási utak elvágására. Ha kitartóan tépázzuk őket,
kénytelenek lesznek felhagyni az ostrommal, s szégyenszemre
visszavonulni Drinápoly felé. Akkor aztán a nyomukban maradunk, és
minden alkalommal, mikor tehetjük, le-lecsapunk rájuk!
Hunyadi körbepillantott, de egyedül Albert király arcán látott némi
lelkesedést. A bárók, s püspökök elképedve meredtek rá, míg végül
Garaiból robbant ki két pofára a röhögés.
– Hát ez fenomenális! Micsoda terv! Neked teljesen elment az
eszed!
Hunyadi elvörösödött.
Rosszat szólt?
Miért nevetnek rajta?
Márpedig a báró urak, s mind a fényes püspökök hétrét görnyedtek a
nevetéstől. Cilleinek a könnye is kicsordult, ahogy kinyújtott kézzel
mutogatott Hunyadira.
– Bolond ez! Be kéne záratni!
Hunyadi segélykérő pillantást vetett a Schlick mellett álló Vitézre,
de az csak rosszat sejtetőn csóválta fejét.
– János bán, hát te nem tudod, hogyan döntött az országgyűlés
Rákos mezején? – kérdezte Schlick kancellár.
Hunyadi nemet intett.
– Albert király megesküdött a rendek színe előtt, hogy bárói
bandériumokat az ország határain túl nem vethet harcba. Egyetlen
magyar nemes sem köteles fegyverrel szolgálni királyát az ország
területén kívül.
– De, urak…
– Ez őfelsége esküvel megpecsételt döntése! – somolygott
kenetteljes képpel Cillei. – Hozzátenném, hogy az ország határain belül
is csupán néhány hétig veheti igénybe őfelsége a csapatainkat! Úgyhogy
sajnos bár nagyon szeretnénk, nem követhetünk Vég-Szendrő alá, vitéz
bán!
– De hiszen ez…
– Ez a törvény! – tárta szét karját sajnálkozva a veres gróf, s látszott
a rókaábrázatján, mennyire szórakoztatja a Hunyadi arcára kiülő
elkeseredés
 – Én elhiszem, kedves bán uram, hogy már remekül kifundáltad a
haditervet, de biz' csak magadra számíthatsz! Idecsődítettél minket,
hitem szerint teljesen feleslegesen!
– Felség… Igaz ez?
Albert szégyenkezve lesütötte szemét.
– Meg van kötve a kezem, Johannes… Az esküm…
– Ha megengeded, felség – lépett előre a trón mögül ekkor Cillei. –
Most én mondanék pár szót János bán ügyében!
Megállt a trón előtt, mintha védelmezni akarná a királyi párt a
középütt, céklavörös képpel tátogó Hunyaditól.
– Idecsődítettél minket, hiába, Oláh Jankó! De nem azért jöttem én
ide, hogy az ostoba, tudatlan haditervedről vitázzak tevéled! Hanem
azért jöttem, hogy leleplezzelek!
Hunyadi önkéntelenül is hátrált egy lépést.
– A korona elárulásával vádollak, János bán! – üvöltötte hirtelen,
magából kikelve Cilli és Zagorje ura, egyenest Hunyadira mutatva
göcsörtös ujjaival.
– Árulással!
 Hatodik fejezet
KÉT NAPKORONG

1.
SZENDRŐ KÖZELÉBEN, RÁCORSZÁG,
A. D. 1439, KISASSZONY HAVA
– Ott közelednek! Készen álltok?
– Túlságosan sokan vannak ezek, Iván! Én azt mondom, inkább
hagyjuk őket…
– Nem azért jöttünk, hogy bámészkodjunk! Támadunk! Készüljetek!
Vagy húsz szedett-vedett magyar legény állt lesben a szendrői
országút mentén, a Mlava nádasában, hogy lecsapjanak a kamenovói
úton poroszkáló török csapatra. Nem akadt a lesben állók között egy
sem, kinek testét ne borították volna rút, heges sebek, mély vágások. Az
volt a csoda, hogy egyáltalában éltek: az elmúlt öt napot ellenséges
területen töltötték, éjjelente erdők, lápok mélyén rejtőzködve,
folytonosan változtatva szálláshelyüket, hogy aztán nappal újult erővel
csapjanak le a török utánpótlást szállító szekerekre.
– Öten elölről támadjanak – suttogta fojtott hangon Iván, miközben
felmérte a közeledő ellenséges lovasokat. – A többiek két oldalról, de
majd csak a jelemre rontsanak elő!
Székely Tamás, a Hunyadi-sereg ifjú zászlótartója elvigyorodott.
Bár már alig tántorgott a fáradtságtól, mégis roppantmód élvezte az
utóbbi napok vakmerő összecsapásait, mélyen az ellenséges vonalak
mögött. Iván unokabátyja vezetésével ötvenen keltek át a Dunán a
Temes-szigetnél. Igaz, azóta létszámuk alaposan megcsappant, vagy
harmincan elhullottak már közülük a rajtaütések során. A mérleg másik
serpenyőjében azonban vagy százhúsz lekaszabolt szpáhi, kilenc
felgyújtott szekér mutatta eddigi sikereiket. A helyükben bárki más
visszahúzódott volna már a biztonságos túlpartra, végtére is elvégezték,
amivel Hunyadi János megbízta őket. Eleinte persze szerencséjük is
volt: átkelve a folyón, még alig rejtették el a part menti nádasban a
csónakjaikat, amikor a közelben máris felbukkant az első, még mit sem
sejtő török őrjárat.
 Iván azonnal parancsot adott a megtámadásukra. Ezek ugyan nem
szekeresek voltak, csupán a bodonyi bég egyik fosztogató csapata, úton
Kosztolácba. Akkor még mind az ötvenen megvoltak Iván fegyveresei,
székelyek, kunok vegyesen. Pillanatok alatt felszámolták a szpáhik
ellenállását, akik álmukban sem számítottak arra, hogy magyarokba
botlanak a folyónak ezen az oldalán.
Még aznap délután megtámadták a következő csapatot, délnek
tartva, a Mlava mentén, elérve az országutat. Ez egy három szekérből
álló, utánpótlást szállító menet volt, mely Bodonyból a Szendrőt
ostromló seregekhez tartott.
Ezekkel már alaposan meggyűlt a bajuk, mert nem a vidini
helyőrség elkényelmesedett katonái kísérték őket, hanem mint kiderült,
a ruméliai beglerbég kumbaradzsijai.
A szekereket dugig megtömték a Szendrő alá szállítandó
gránátokkal, petárdákkal, robbanóanyagokkal, lőporos hordókkal, így
amikor Iván egyik székely lovasa fáklyát vetett az első szekérre, az
akkorát robbant, hogy nem csak az első, de mindhárom szekér
egyszeriben füstté vált az irtózatos robaj-lásban, megölve az összes
törököt, és vagy tízet a magvarok közül.
Keserű lecke volt ez, de tanultak belőle. Másnap hajnalban már
tüzes nyilakkal gyújtották fel a rasanaci úton zörgő szekereket. Azok
viszont nem robbanóanyagot szállítottak, csupán búzát és kölest, a
seregnek. Ebben az összecsapásban is elhullottak Iván emberei közül
néhányan, így kénytelenek voltak bevenni magukat a környező erdők
mélyére, hogy sebeiket elláthassák, és valamelyest erőre kaphassanak.
Legnagyobb keserűségükre a környékbeli rácok ellenségesen
viselkedtek velük, mivel úgy vélték, immár nincsen erő, ami
legyűrhetné a török hadsereget. Iván nem kis megdöbbenéssel látta,
hogy a törökök előtt haladó önkéntesek soraiban mind több rác harcol,
tulajdon véreit pusztítva, rabolva.
A harmadik napra már híre ment, hogy egy magyar lovascsapat
vette be magát az utánpótlási vonalak mögé, így a törökök rájuk
uszították a környékbeli szerbeket. Valóságos hajtóvadászat vette
kezdetét, és Iván komolyan fontolgatta, hogy visszatér a túlsó partra,
hisz ilyen körülmények között nem maradt értelme a további
hadműveleteknek.
 Egy napot pihentek, aztán a következő reggelen egymás után négy
szekéroszlopra is lecsaptak. Villámgyorsan támadtak, s nem
kegyelmeztek senkinek: a szekereken szállított lőport, élelmet
felgyújtották, a kísérőket egy szálig leöldösték. Délután Iván parancsára
lerohantak néhány rác falut, melynek lakói a hírek szerint szolgai
alázattal vettek részt Murád hadműveleteiben, saját fővárosuk ellen.
Ötödik napra a csapatból alig húszan maradtak életben, s jószerivel
mind sebesülten várták a következő összecsapást.
Iván úgy vélte, még egy utolsó rajtaütésre összeszedik erejüket,
aztán a lehető legrövidebb úton visszavonulnak a magyar oldalra, amíg
még tehetik. A törökök már így is több száz akindzsit, szerb lovast és
néhány tucat elit egységhez tartozó szpáhit is rájuk eresztettek, hogy
felkoncolják a hátukban tevékenykedő gyaurokat
Csak még egy utolsó támadás!
A súlyosabb sebesülteket visszaküldte a Dunához, azzal a
paranccsal, hogy keljenek át a túlsó partra, s jelentsék, hogy másnap ők
is követik őket. Aztán unokaöccse, Székely Tamás javaslatára az
eddigieknél délebbre vágtattak az éjjel, egy Kamenovó nevű, törököktől
nyüzsgő faluig, amitől északra az út a Mlava mocsarán át vezetett
tovább Szendrő felé.
Iván túlontúl vakmerőnek találta a tervet, de abban igazat adott a
zászlótartónak, hogy erre a helyszínre a törökök végképp nem
számítanak. A megerősített hadiállomáson kimerült akindzsik
táboroztak, vigyázva a tüzérség szekereit. Ez utóbbiak élelemmel és
hadifelszereléssel megrakottan várták, hogy továbbinduljanak velük az
ostromlók fő táborába.
Még egy gyors támadás, aztán illa berek, nádak, erek, már vágtatnak
is északnak, s valahol a Temes-sziget mocsarainál általúsznak a Dunán.
Ha egy kis szerencséjük lesz, néhányan ép bőrrel megúszhatják a
kalandot!
– Én mégis amondó volnék, Iván, hagyjuk ezeket! – suttogta
Székely Tamás a berek szélén lapulva, mikor megpillantották a közelgő
menetet. – Sokan vannak! Túlságosan sokan! Ha balul sülne el a
támadás, pillanatokon belül ezrek lihegnek a nyomunkban…
Hunyadi Iván is érezte a lelke mélyén, hogy túlontúl nagy falatnak
ígérkezik ez a hatszekeres menetoszlop, mely Kamenovóból indulhatott
nemrégiben. Legalább ötven szpáhi ügetett a szekerek mellett, ráadásul
valamely magas rangú szegbán basi lovas bölükjének lófarkas zászlaját
emelték a magasba. Ha a magyarok jobban ismerték volna a török
hadsereg jelvényeit, bizonyára az is feltűnt volna nekik, hogy a
szekereket meglepően erős gyalogos kíséret is vigyázza: a fehér süveget
viselő, hosszú lándzsás janicsárok nem a mezei sereghez tartoztak,
hanem bosztandzsik voltak. Ott caplattak a középső, a többinél jóval
díszesebb szekér mellett, egy kézzel annak oldalába kapaszkodva.
– Támadunk! – ismételte komoran Iván. – Felgyújtjuk a szekereket,
aztán itt sem vagyunk!
Székely Tamás vállat vont.
– Akkor hát Isten legyen velünk, Iván!
Gyorsan megölelték egymást, azzal a zászlótartó már kúszott is
oldalt, az odébb lapuló kunokhoz és székelyekhez.
Hunyadi Iván egyedül maradt néhány pillanatra. Szíve a torkában
dobogott. Tisztában volt vele, hogy ezzel az utolsó támadással mindent
kockára tesznek, de azzal is, hogy ha sikerrel járnak, akkor bizonnyal
elnyerik bátyja kitüntető elismerését.
S ez mindennél fontosabb volt számára.
Keresztet vetett, s megmarkolta szablyája markolatát. Mint mindig,
most is magára vállalta a legveszedelmesebb feladatok egyikét, néhány
társával együtt ők támadnak szemtől szemben a menetre. Az első
meglepetés erejét használják ki a többiek, hogy két oldalról nyílzáport
zúdítsanak a szpáhikra és janicsárokra, aztán lerohanják a szekereket.
Itt az idő!
Iván hátrakúszott a lovához. Négyen már türelmetlenül vártak rá:
cserzett arcú, kemény kunok.
– No, hát, legények! Rájuk!
Nyeregbe pattantak, és habozás nélkül kivágtattak a nádasból.

2.
TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, KISASSZONY HAVA
A bárók felhördültek Cillei kiáltására. Jól hallottak? Árulással
vádolják Hunyadit?
 Többségük rühellte ugyan ezt a felkapaszkodott senkiházit, de
valahol, a lelkük mélyén szánták is naiv igyekezete miatt. S persze jól
tudták, hogy az árulás vádja képtelenség.
– Cillei – mordult fel Albert király is, de a veres gróf folytatta:
– Igen, árulással vádolom János bánt! Mit gondoltok, urak, vajh,
miért mozgat meg minden követ, hogy bennünket Szendrő felmentésére
tüzeljen?
A bárók értetlenül bámultak v issza rá.
– Nem is sejtitek? Hát megmondom én! A szörényi bán úr elárulta
királyát, és régi urát, a szerb despotát szolgálja immár! Igen, igen,
Gyorgye Brankovicsot! Kinek a dolga lenne megvédeni Vég-Szendrő
várát? A mienk? Ördögöt! Gyorgye Brankovicsé! Az ő vára, ő építtette!
Drága magyar vér hulljon a védelmében? Ördögöt! Kinek az érdeke
lenne az? Megmondom: egyedül Gyorgye Brankovicsé! Jól kifundálta
ezt a nagyságos bán úr, mondhatom! Mondjad, Oláh Jankó! Mennyit
fizet szolgálataidért néked Gyorgye Brankovics?
Hunyadit ekkor már királyi alabárdosok szorították két oldalról,
hogy meg sem tudott moccanni.
– Ezért kitekerem a nyakad, veres gróf! – sziszegte, miközben ide-
oda vonaglott a darabontok karmaiban. – Engem senki ne vádoljon
árulással!
– Ha nem Brankovics fizeti szolgálataidat, akkor vajh miért vezeted
saját lovasaidat rendre a rác területek védelmére? – üvöltötte Cillei. –
Téged Őfelsége azért rendelt a határra, azért nevezett ki szörényi
bánnak, hogy a drága magyar földet védelmezzed! S te mit teszel?
Elhanyagolod a gondjaidra bízott várakat, elhanyagolod a magyar
határszakaszt, s csupa ostoba, felesleges beütésekre viszed embereidet
idegen területre! Kinek az érdeke ez? A mienk tán? Ördögöt! Gyorgye
Brankovicsé!
A báró urak dermedten hallgattak. Jól tudták valamennyien, milyen
kétszínű, álnok játékot űz Cillei, hisz a despota éppen az ő apósa volt,
így hát inkább imára kulcsolt kézzel kellett volna hálálkodnia
Hunyadinak, amiért segít védelmezni a Brankovics-földeket.
– Igazak ezek a vádak? – kérdezte sápadtan Albert Hunyadi felé
fordulva.
– Felség! – szólalt meg kéretlenül Vitéz. – János bán kezdetektől
fogva azt hangoztatja, hogy az ellenséget nem bevárni kell, hanem saját
területén zaklatni, s ha lehet, még ott megsemmisíteni, mielőtt a mi
földünkre tehetné lábát! Hisz most is éppen ezért javallotta, hogy
induljunk Szendrő felmentésére! Ha ez árulás, akkor két esztendeje
áruló volt a teljes magyar hadsereg, Giskra lovaggal, Marczali ajtónálló
úrral, s a nádor úrral együtt! Akkor bizony árulásra adott parancsot a
boldog emlékezetű Zsigmond őfelsége is? Kötve hinném, felség!
– Atyám nevét te csak szájadra ne vedd! – förmedt a kancelláristára
Erzsébet királyné. – Téged senki sem kérdezett!
– Kötelességem felhívni felségtek figyelmét…
– Vitéznek igaza van – erősítette meg higgadtan Schlick. – Árulással
vádolni János bánt szembetűnő rosszindulat, mindazok tükrében, amit a
haza érdekében eddig cselekedett, felség. Már csak azért is, mert ki
Gyorgye Brankovics despota birtokait védi, az a magyar király birtokait
védi. Ulrik úr, talán még nem értesültél róla, de idefelé úton, Szegeden
Őfelsége Gyorgye Brankovicsnak adományozta Világos várát és a
hozzá tartozó váruradalmat, hogy ezzel is kifejezze: Magyarország nem
hagyja magára őt. Szerbia despotája egyben Magyarország zászlósura
is, ráadásul, szabadjon megjegyeznem, hogy a János bán által vitézül
védelmezett túlsó Duna oldali területek mindig is a Szörényi bánsághoz
tartoztak, mely bánság Magyarország törvényes melléktartományai
közé soroltatik az Árpádok óta. Éppen ezért, noha Szendrő jelenleg a
rác despota székhelye, a Magyar Királyság területén fekszik. Így
viszont Őfelsége joggal várja el tőletek, báró urak, hogy
bandériumaitokkal minden áron megvédelmezzétek, és semmilyen
indokkal a harc alól magatokat ki ne vonjátok!
Cillei elszürkült erre az érvelésre, s hirtelenjében nem is találta az
ellenszerét a kancellár szavainak. Ezt látva Hunyadi is lecsillapodott
valamelyest, épp csak annyira, hogy kirikkantson a sátorpalota
bejáratánál várakozó Kamonyainak.
– Királyi felség – folytatta aztán rekedten. – Most pedig hadd
mutassam meg néked, ki is az igazi árulója magyar hazánknak!
Kamonyai lapos pillantásokat vetve oldalra lépkedett befelé. Két
legénye követte, egyik vászonnal letakart jókora kast cipelt, a másik egy
nyakánál vasra vert, csurom vér férfit húzott maga után, súlyos
láncokon.
– Alaposan körbejártam ma reggel a tábort, felség! – folytatta
Hunyadi. – S úgy találtam, hogy bizony ezt a tábort nemigen védelmezi
senki. Az őrök az árnyékban heverésztek, íjászokat sehol, a környező
mocsarakban, az utak mentén nem találtam.
– Ne beszélj félre! Mi van abban a kasban? – kérdezte rosszat sejtve
Cillei.
Hunyadi válaszképpen leemelte a tetejétől a fehér vásznat.
Levágott török emberfők hevertek abban. Némelyiknek a
megüvegesedett szeme mintha még most is vádlón meredt volna
Hunyadira.
– Ezeket a jómadarakat a tündéresi lápban leltem. Persze akkor a
fejük még nyakukon ült, felség! Kénytelen voltam lemetszeni őket
onnét, mert ezek bizony Murád felderítői voltak, s egy derék magyar
vitéz épp a lápon általvezető ösvényt mutatta meg nékik!
Albert talpra szökkent felháborodásában, ahogy a bárók is dühödten
kezdtek zúgolódni.
– Ki volt az? Kinek az embere vezette őket?
Hunyadi a vason vezetett, véres képű emberre mutatott.
– Ő lett volna az. A zsebében már ott lapulnak Murád ezüstakcséi és
arany dukátjai, jó urak!
– Ki az? Nem látszik a vértől a pofája!
– Az utolsó pillanatban mentettem ki a legényeim karmaiból, mert
mifelénk az ilyen hitvány árulókkal rövid úton szokás végezni, urak! De
gondoltam, lássátok csak ti is, mi folyik itt körülöttetek!
Kamonyai felkapott az asztalkáról egy kancsó bort, és a megláncolt
férfi arcába löttyintette. A bor csak keveset mosott le az alvadt vérből,
de ez is éppen elegendőnek bizonyult, hogy Garai szörnyülködve
felkiáltson:
– Patonai! Te átkozott féreg, te! Hisz te az én emberem vagy!
Hunyadi odavetette Garai lába elé a lánc végét.
– Magam is úgy tudom, László! A te embered! Épp törököt vezetett
a tábor felé, kémlelni! Néked kötelességed megbüntetni őt!
Garai nem is habozott, kivont karddal rontott Patonaira, s ott
helyben összekaszabolta esztelen dühében. A bárók és püspökök
mozdulatlanul bámulták, ahogy még akkor is döfködi, vagdalja az
árulót, mikor az már alaktalan húskupacként hevert lábai előtt.
Bár a királyné volt a viselős, mégis Albert király kezdett öklendezni
a látványra.
– Elég! Elég legyen, Garai!
 – A haditábor őrségét leváltottam – folytatta Hunyadi. – Minden
oldalon az én vitézeim vezetik az őrjáratokat, s a láp szélére az én
székelyeimet helyeztem íjász posztokra, utólagos engedelmeddel,
felség!
Schlick kancellár elismerően mosolygott. Úgy látszik, mégsem
olyan elveszett ember ez a János bán, mint amilyennek eleinte mutatta
magát. Kezdte érteni, vagy legalábbis érteni vélni, mit láthatott benne
Zsigmond annak idején.
– Felség! – Hunyadi most már végképp lehiggadva hajolt meg
Albert előtt. – Kérlek, fogadd el haditervemet, és sürgesd meg a még be
nem érkezett báró urakat, igyekezzenek mind ide, Titelrévbe! De
mostan adj ezer embert, haladéktalanul Nándorfejérvárba vinnem, hogy
megerősítsük Thallóczi perjel úr csapatait.
Erzsébet dühödten talpra szökkent, hogy tiltakozzon, de Schlick
megelőzte:
– Támogatom János bán javallatát, uram.
– Magam is – jegyezte meg Hédervári nádor, s szaporán bólogatott
Rozgonyi püspök és Marczali Imre is. Cillei összenézett Garaival, de az
elfordította tekintetét, és szuszogva figyelte, hogyan cipelik ki a szolgák
az áruló Patonai tetemét.
– Akkor hát úgy legyen! – Albert király szavai alig hallhatóan
rebbentek a sátorpalotában. – Van még valami, Caspar?
Schlick egy pillantást vetett a kezében szorongatott még néhány
pergamenre.
– Semmi fontos, felség, ami ne érne rá!
A bárók felélénkülve, a hallottakat taglalva indultak kifelé. Erzsébet
a karját nyújtotta Cilleinek, s úgy fordult el a királytól, hogy Albert
értsen az elutasító gesztusból.
Csak Hunyadi maradt ott középen, csöndesen piszkálgatva a török
főket tartalmazó kas fülét. Schlick és Vitéz megvárták, míg mindenki
más kimegy, s csak akkor léptek oda hozzá.
– Ugye tudod, hogy ma újabb ellenségeket szereztél magadnak? –
kérdezte a kancellár csöndesen.
– Már rég nem számolom őket! – vont vállat Hunyadi. – De
kegyelmed segítségét szívből megköszönöm!
– Ugyan! – legyintett Schlick. – Semmi az! Nékem amúgy is
hamarosan betelik a tisztességem errefelé. Erzsébet nem sokáig tűri
Zsigmond régi embereit. Hanem egy tanácsot megfogadjál tőlem, János
bán! Ideje, hogy barátokat is gyűjteni kezdjél, mert ezek a báró
uraságok hamar eltaposnak másképpen tégedet!
Hunyadi vállat vont.
– Próbálják csak meg! Majd megtanulják, kicsoda is Hunyadi János!
Schlick elnézően mosolygott.
– Vagy éppen te tanulod meg, hogy a puszta erő önmagában nem
elég! Csak ne bízzad hát el magad! Ma lehet, hogy sikerült fölébük
kerekedni, de ezek sokkal erősebbek tenálad, János bán. Ahhoz pedig,
hogy legyőzd őket, olyanná kell válnod, mint amilyenek ők maguk! Ezt
soha ne feledd!
Hunyadi meghajolt a kancellár előtt.
– Tanulom a szerénységet, kancellár uram! Mára megelégszem egy
győzelemmel!
És Schlick Gáspár, Zsigmond császár birodalmi kancellárja, nagy
idők politikusa, nagy idők tanúja kegyesen a kezét nyújtotta Hunyadi
Jánosnak, a jövendő emberének. Ráhunyorgott, s magában arra gondolt:
ebből a férfiből vagy hős lesz, vagy halott ember. Hogy melyik, az
hamar kiderül.

3.
SZENDRŐ KÖZELÉBEN, RÁCORSZÁG,
A. D. 1439, KISASSZONY HAVA
A rajtaütés néhány perc alatt összeomlott. Hunyadi Iván és négy
lovasa harsány üvöltéssel rontottak ki a lápból, és szemtől szembe
vágtattak a szekerekkel, valamint az őket kísérő szpáhikkal,
janicsárokkal.
Azok nem tűntek meglepettnek. Vagy húsz szpáhi villámgyorsan
előreszegezte lándzsáit, és vad kurjongatások közepette nekirontott
Ivánéknak. Hiába emelkedtek fel kétoldalt a többiek, és árasztották el
őket nyílzáporral, a rohamot nem tartóztathatták fel.
– Vissza! – kiáltotta Iván, de hangját elnyomta a szpáhik lovainak
robaja és a díszes szekerek mellett védelmi állást felvevő janicsárok
üvöltése.
Az élen loholó lovastiszt megpróbálta felnyársalni, de Iván
félreütötte a lándzsa nyelét szablyájával. Az ellenséges roham lendülete
azonban elsodorta őt is: kibillent egyensúlyából, és a földre zuhant.
Irtózatos porfelleg nyelte el, de így legalább oldalra vethette magát,
hogy elkerülje a többi szpáhi lovának patáit.
– Vissza! Vissza! Csapda!
Későn jött már a figyelmeztetés. Az oldalról a menetre rontó
magyarok vasfalba ütköztek. A janicsár testőrök mesterei voltak
fegyvereiknek, s tapodtat sem hátráltak állásaikból. A sebesült, kimerült
legények rohama megtört, s immár parancs nélkül is tudták, hogy
egyetlen esélyük a túlélésre, ha azonnal menekülőre fogják.
– A lápba! Vissza a lápba! – süvöltötte Székely Tamás, és
megeresztett néhány meggyújtott hegyű nyílvesszőt a porfelhőbe. –
Mindenki vissza!
Csak remélni merte, hogy Iván ott elöl túlélte a szpáhik rohamát.
Egyelőre semmit sem tehetett érte.
– Mindenki vissza!
A törökök most, hogy visszaverték a gyengécske lökést,
ellentámadásba lendültek. A lovasok előreszegezett lándzsával,
diadalittasan megsarkantyúzták hátasaikat, és tömör vonalba
rendeződve vették üldözőbe a magyarokat.
Székely Tamás kilőtt még egy tüzes nyilat, hátha legalább
felgyújthat egy szekeret, de a janicsárok résen voltak, és azonnal
kiszaggatták a szekér vásznából a lángoló nyílvesszőt. Maradék
székelyei és kunjai sorra hullottak el az ifjú zászlótartó mellett, s csak
igen kevesen vetették élve magukat a nádas sűrűjébe.
Ivánt nem látta sehol.
Miközben Székely Tamás rohant, hogy az életét mentse, arra
gondolt, mi lesz majd, ha Hunyadi János megtudja, öccse odaveszett
ebben a meggondolatlan, ostoba rajtaütésben?
Bokáig süllyedt a mocsárban, a sűrű nádban török nyílvesszők
sziszegtek a füle mellett. Innen is, onnan is fájdalmas üvöltések
jelezték, mikor érték be egy-egy emberét a szpáhik, s mikor nyársalták
fel hosszú lándzsáikkal…
Milyen messze lehet innét a Duna?
Mikor már azt hitte, sikerült leráznia üldözőit, valahonnan szemből
zörögni kezdett a sás.
 Vagy száz lovas közeledett abból az irányból is: sötét körvonalaik
élesen elváltak a lemenő nap vörös hátterétől. Előreszegezett lándzsáik
karóerdőként szegeződtek előre.

4.
TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, KISASSZONY HAVA
Hunyadi hajnalhasadáskor felnyergeltette Sárkányt, s meghagyta
embereinek, hogy egy hét múlva visszatér, addig tartsák a szemüket a
táboron.
– Hová, hová, János? – kérdezte széles mosollyal Giskra lovag,
amikor Hunyadi megállott a cseh sátra előtt elbúcsúzkodni. – Éppen
most mész el, hogy meggyőzted őfelségét az igazadról?
– Nincsen időm várakozni – felelte Hunyadi. – Az öcsém, Iván most
is odaát kószál a Duna túlsó partján. Megnézem, mire jutott, amíg távol
jártam.
– Menj Isten hírével! Az őrségre ne legyen gondod, majd én
alaposan a körmükre nézek! – A cseh lovag indult volna vissza a
sátrába, de aztán csak megtorpant, és visszafordult Jankó felé.
– Ugyan nem az én dolgom, János fiam, de mint sokat tapasztalt
velencei condottierétől fogadj el egy tanácsot tőlem!
– Tőled szívesen veszem – vont vállat Hunyadi.
– Figyeltelek tegnap a haditanácsban. Láttam a szemedben a tüzet,
fiam, és szinte perzselt szavad. Ifjabb kori enmagamra emlékeztetsz,
János, ilyen voltam egykor én is. Én is hittem egy magasztos célban,
egy szent küldetésben. Egy tiszta vallásban, a hazámban, Isten örök
igazságában. De rá kellett jönnöm, hogy csak az ostobák hisznek
ilyesmiben. Csak a pénz számít! Csak a csengő arany! Kinek pénze van,
megtehet bármit! Ha nincsen aranyad, senki nem hallja a szavad. Ha
van, akkor nem csak értik, de még igazat is adnak néked. Kiábrándító?
Igen, az, tudom… De akkor is ez az igazság. Lássad, én most már a
királynő testőrző tisztje vagyok, s a királynak bizalmasa. Aki megfizet,
azé a kardom.
– Én a jó tanácsot köszönöm, Giskra uram! – mosolygott Hunyadi. –
De a magam hitén én kanyarítani nem tudok szemernyit sem. Láttad te
jól, a báró urak nem értik, micsoda veszedelemben az ország. Néked
viszont tudnod kell: két esztendeje magad vitézkedtél Szendrő falai
alatt…
Giskra hunyorogva nézte Hunyadi arcát, aztán csak kibökte, ami a
szívét nyomta:
– Én nem akarok többet a török ellen harcolni… Ezerszer inkább
bárki más ellen, de soha többé a törökkel.
– S vajon miért? – hökkent meg Hunyadi.
– Mert hiábavaló harc az! Higgyél nekem, János! A szultán annyi
embert mozgósít minden tavaszon, amennyit csak akar! Sorra
meghódítja a kis emírségeket, a perzsa tartományokat, Bizánc
valamennyi földjét bekebelezte már… Évről évre gyarapszik,
növekszik, mint valami szörnyeteg. Évről évre több és több rabszolgát
harácsol, s a serege e rabszolgák révén mind hatalmasabb lesz. A
janicsár hadtesteket szinte mind keresztény gyermekekből nevelik fel.
Szpáhi lovasságuknál fegyelmezettebbet én még nem láttam. A magyar
meg német vértes lovasok hozzájuk képest száz évvel elmaradott
módon harcolnak. Két esztendeje már olyan tüzérséggel vonult fel
Murád Szendrőnél, amilyen senkinek nincsen a világon. Velencei és
genovai tüzérmesterei vannak, János… S ne feledd: évről évre mind
nagyobb és nagyobb lesz a hada. Ha csak gondol egyet, fegyverbe
szólítja az egész birodalom seregét, akár kétszázezer embert! Senkit
sem kell megkérdeznie, ő parancsol mindenkinek. Ezzel szemben
szegény magyar király? Lassan már ahhoz is a bárók engedélyét kell
kérnie, ha vadászatra magával vinne néhány íjászt meg lándzsás lovast.
Még ha a hadjárat mellett állanak is a nagyurak, akkor sem tud zászlai
alá gyűjteni harmincezernél több fegyverest. Érted már, János? Nincsen
esély. A törökök legyőzhetetlenek, jobb, ha megbékélsz a gondolattal!
Hunyadi csak mosolygott ezen.
– Sok mindent helyesen mértél fel itt a Délvidéken, Giskra uram!
De a lényeget illetően tévedsz. Főképp abban, hogy a török
legyőzhetetlen. Nem az. És én le is fogom győzni őket, majd meglátod!
– Vitéz nép a magyar, de ilyen túlerő ellen nem harcolhat – vetette
ellen Giskra.
– Tudtad-e, lovag uram, hogy miért nincsenek magyarok a
janicsárok soraiban? Megmondom én! A janicsárok, való igaz,
keresztény gyermek rabszolgákból nevelt hithű, muszlim harcosok.
Rácok, bolgárok, görögök, oláhok… De magyar nemigen akad
közöttük. Miért? Mert a magyart átnevelni nem lehet. Akadnak persze
ilyen Patonai féle árulók, s lesznek is mindig. De a nép erős. A nép
makacs. Az a magyar gyermek, kinek bölcsője a Duna meg a Tisza
mellett ringott, elfeledheti tán a nyelvét, elfeledheti tán a szokásait, de a
szíve mélyén mindig ott ég valami dacos ellenkezés. A szíve mélyén
mindig magyar marad. A szultán néhány éve parancsba adta, hogy ne is
sorozzanak be magyar gyermekeket a janicsárok közé. Hajlíthatatlanok.
Véletlen volna hát, Giskra uram, hogy a Jóisten minket állított az
oszmán áradat ellenébe? Hogy minket rendelt Európa bástyáira,
megharcolni a legyőzhetetlen hadakkal? Véletlen volna?
Giskra hosszan, csodálkozva bámult Hunyadi arcába. Továbbra is
bizonyos volt ugyan a maga igazságában, de lám, az ifjúkori láng, ami
rég kihunyt már a szívében, mily erősen lobog még ebben a férfiben!
– Hivatásom a kardforgatás – jegyezte meg utolsó, tétova
próbálkozásként, hogy megértesse magát Hunyadival. – S mióta nem
nemes eszmékért forgatom a kardomat, csupán azért, ki megfizeti, azóta
sokkal jobb katona lettem. Azt hiszem, János, te is több lehetnél a
lelkesült eszmék nélkül!
Hunyadi könnyedén felpattant Sárkány nyergébe.
– Ebben is tévedsz, Giskra uram! Jól emlékezem, mi voltam azok
nélkül. Senki voltam. Te, úgy látszik, elvesztetted célodat. Én hálát
adok a Teremtőnek, hogy megtaláltam!
Azzal megsarkantyúzta Sárkányt, és Vladek kíséretében kivágtatott
a haditáborból.

5.
KEVE VÁRA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, KISASSZONY HAVA
Hunyadi János Keve várában szállt meg éjszakára. Fáradtan álomra
hajtotta fejét, s mielőtt elszenderedett volna, gondolatai ide-oda
csapongtak, mint mindig, álom és ébrenlét határán. Először
gyermekkora emlékképei keltek életre. Itt született, a Duna mellett, s
félig öntudatlan állapotban rendre ide tért meg, atyja egyszerű házába.
Hol van már az a ház? Elmosta rég az idő…
Aztán derékalján forgolódva arra gondolt, hogy másnap Szentlászló
várához érve kipróbálhatják végre Orbán mester újonnan öntött
hatalmas ágyúját. Azt ígérte Tüzes Orbán, néhány hét alatt lerontják
azzal Galambóc falait! Itt van még Rozgonyi István ezer vértes lovasa!
Azokat holnap indítja Nándorfejérvárba erősítésként… Lesz dolog
elég…
A reményteli képek álommá színesedtek képzelete festővászonán,
amikor Vladek rohant be hozzá, s vadul rázogatni kezdte, cafatokra
szaggatva ezzel azt az egyre szépülő álom-vásznat.
– Uram! Uram! Ébredj gyorsan!
Hunyadi talpra szökkent, kezében szablya villant.
– Most ért ide Kevére Iván néhány embere! – hadarta a cseh fiú. –
Tegnap jöttek vissza a túlsó partról Dombónál! Tele vannak sebekkel…
alig élnek szerencsétlenek…
– És Iván? – kérdezte Hunyadi. – Ő még odaát van?
Vladek Hradski széttárta karjait.
– Bizonnyal baj érte, uram. Már régen vissza kellett volna térnie!
Valami utolsó rajtaütésre készülődtek, de ők vesztettek rajta…
Hunyadiba mintha villám csapott volna.
Tudta!
Érezte!
Az álmok nem hazudnak!
– Azonnal indulunk! Hol vannak azok a sebesültek?

6.
Még éjfélt sem kongatott a vár templom harangja, mikor Hunyadi
húsz, sebtiben felköltött lovassal kinyargalt a kevei várkapun. Nem
messzire igyekeztek, éppen csak le, a folyó partjához. Rozgonyi mezőn
táborozó ezer vértese közül sokan bosszúsan nyújtogatták a nyakukat,
mi ez a fene nagy robaj éjnek évadján?
A Duna fölött félhold világlott, fényhálóját a csillogó víztükörre
vetve. E fényhálót fekete szörnyetegekként előresikló török gályák sora
szelte keresztül. Felfelé úsztak mind, Szendrő irányába, néha álmosan
fel-felmordult fedélzetükön az ágyú.
A partra érve Hunyadi intett legényeinek, hogy sorakozzanak fel a
parton ringatózó sajkáknál. A rác halászok, kiket épp most vertek fel
álmukból, rosszallón bámultak rájuk: ők sem nagyon értették, mire
készülnek a fegyveres magyarok holdvilágnál.
 – Átevezünk! – harsogta Hunyadi. – Ki kell szabadítanunk az
öcsémet, míg él!
A legények zavartan lesütötték a szemüket.
– Engedelmet, Hunyadi uram – mondta halkan Kendeffy Miklós,
mikor látta, hogy fele sem tréfa annak, amit Jankó beszél –, de teli a
folyó török gályákkal!
– Hát nem érted? – kiáltotta Hunyadi. – Ivánt elfogták! Ha reggel
Szendrőbe érnek vele, menten karóba húzzák! Ezt akarod tán?
– Én ugyan nem, uram – Kendeffy a többiekre sandított, aztán csak
kibökte:
– Húszan kevesen leszünk kiszabadítani Ivánt. A túlpart nyüzsög a
töröktől! Nézzed csak, János úr! Karnyújtásnyira Szendrő! Mindenütt
törökök! Mindenütt! Hogyan találnád meg Ivánt odaát? Meg aztán…
által sem érnénk, a gályák még a folyó közepén szétágyúznak minket!
Hunyadi fújtatva állt kedves embere előtt, de válasz helyett csak
ellökte magától, s kivont szablyával belegázolt a Duna vizébe.
Megragadta a legközelebbi sajka palánkját.
– Sötét van! Átevezünk észrevétlen! De ki gyáva, maradjon csak!
Az jöjjék, kinek helyén a szíve!
Hanem ekkor Kamonyai állta útját. Térdig a vízben gázolva
penderült eléje, ősz, varkocsba font haja kibomolva omlott vállára.
– Mit akarsz? – förmedt rá Hunyadi. – Te is kötözködnél vélem,
Simon?
Kamonyai higgadtan ingatta fejét.
– Amit most tenni akarsz, Jankó, az ostobaság! Nem jutnál át élve a
túlsó partra!
– Félre az utamból, Simon bátyám, vagy istenemre, megkeserülöd!
– Nem engedlek, Jankó! – mondta nyugodtan Kamonyai. –
Elveszítetted a fejed! Vezér ilyet nem tehet. Akkor sem, ha… Meg kell
tanulnod hideg fővel dönteni…
– Utoljára mondom! – sziszegte Hunyadi, meg sem hallva az ősz
vitéz szavait. – Takarodj utamból!
Kamonyai nemet intett.
Hirtelen lendült Hunyadi keze, s a szablya keresztvasával képen
reccsentette Simont. Az öregember megtántorodott, vére bő patakban
ömlött mellkasára s a Dunába.
 Hunyadi nem nézett hátra, de sejtette, hogy emberei nem
moccannak: ott sorakoznak mind a parton, s zavarodottan bámulják
tombolását.
– Egyedül megyek, ha féltek! – üvöltötte, s átvetette lábát a
palánkon. – Nem hagyom testvéremet odaveszni!
Egy nyurga fiú rohant oda, és húzni kezdte vissza a sajkát. Hunyadi
bosszúsan odakapott. Vladek volt az, megfeszített erővel igyekezett
visszacibálni a járművet, mielőtt Hunyadi ellökhette volna magát a
fövényről.
A legények felszisszentek. Bizonyosra vették, hogy Hunyadi menten
kettéhasítja kedves apródját. Ám ebben a pillanatban egy
medvetermetű, roppant férfiember cammogott le a partra, s egyenest
Jankó felé törtetett a vízben, fújtatva, mint egy felbosszantott bika.
– Nem mész te sehová, szerencsétlen!
Szilágyi Mihály kezében hatalmas buzogány tüskés agya fénylett.
Hunyadi gondolkodás nélkül felé csapott a szablyával, de sógora
könnyedén hárította a mozdulatot. Egyetlen ütés a buzogánnyal, és a
sajka meglékelve borult oldalára.
– Azt mondtam, nem mész sehová!
– Parancsolom, hogy takarodj innét!
– Mostan te nem parancsolsz senkinek! Nem vagy eszednél!
Szükségünk van rád, te eszelős barom!
– Félre az utamból!
Szilágyi keserűen felnevetett, s kihajította a buzogányt a fövenyre,
aztán széttárta karjait.
– Különben mi lesz, he?
– Különben megöllek!
– Mint Osvát öcsémet? No, gyerünk! Szúrjál csak! Sújtsál csak!
Vagyunk még néhányan! Ölj csak le mindőnket, egymás után!
A legények sokatmondón felsorakoztak Szilágyi mögött.
Hunyadi ott állt, zihálva, megfeszülő izmokkal. Egyre csak bámulta
Mihályt, aki visszafojtott dühvel várta a halált.
– No, mi lesz, te eszelős?
Mint Osvát öcsémet…
Ölj csak meg…
Mint Osvát öcsémet…
 Mintha csak leforrázták volna, egyszeriben kihullott kezéből a
szablya.
A legények fellélegeztek.
– Én… – nyögte Hunyadi, mintha mákonyos álomból ébredt volna –
, én csak…
Szilágyi odalépet hozzá, és keményen megölelte, hogy
beléreccsentek a csontjai.
– Jöjjél, Jankó! Most azonnal kifundáljuk a tervet! Nem hagyjuk
odaveszni Ivánt, ne félj! De hevült fővel csak életed kockáztatod, és
embereid életét! Ezt többé nem teheted! Vezér vagy! Ezrek lesik
parancsodat! Nem viheted őket oktalan halálba, Jankó! Ha meg kell
haljunk, hát annak értelme kell legyen!
Hunyadi úgy ölelte sógorát, mintha saját öccse állana előtte. Aztán
szédelegve ellépett tőle, s odagázolt a parton pihegő Kamonyaihoz. Az
öreg megtörten bámult rá, szemében fájdalmas fény pislákolt. Arca,
szakálla csurom vér.
– Bocsáss meg nekem, Simon! – suttogta Hunyadi, és térdre rogyott
a vízben ősz vitéze előtt. Megragadta Kamonyai kezét, és megcsókolta.
– Kérlek, bocsáss meg nekem!
Kamonyai zavartan körbepillantott.
– Állj már föl, te világ mulyája! Nem illik ez!
Hunyadi feltápászkodott, s megtörölte gyöngyöző homlokát.
– Jertek a várba vissza, mind! Tanácsot tartunk! Hideg fővel!
Vitézei boldogan engedelmeskedtek. Az álmukból felvert Rozgonyi-
vértesek meg csak bámultak egymásra értetlenül, megindultan.
Hát ilyen vezér is van a világon?

7.
Keve ormáról széttekintve tűnt csak elő, mily reménytelen
vállalkozás lett volna sebtiben átkelni a folyón.
A Duna fekete tükrén néhány kisebb török gálya csordogált lassan,
vigyázva a magyar oldalt. Fedélzetükön meg-megcsillantak a török
katonák csúcsos sisakjai és a kis öblű ágyúk csövei. A nagyobb hajók
meg ott horgonyoztak mind, Szendrőhöz közel, néha elsütve ágyúikat,
készen arra, hogy tüzüket átirányítsák bármely part menti területre, ha
kell.
 – Nézzétek! – dörmögte bosszúsan Szilágyi. – Mennyi török!
A holdfényben élesen kirajzolódott a Szendrőt vívó oszmán tábor
sátorrengetege. Közel volt az ellenség, dermesztően közel: amikor az
ágyúk torkolattüze fel-felvillámlott, még inkább megelevenedett a táj,
láthatóvá váltak az éjszakában ide-oda száguldozó szpáhi lovas
egységek, az aknászok girbegurba árkai között és a topcsik fűzfa
fedezékei mögött füstölgő hatalmas lövegek, a Jezava pataktól fel
egészen a Morava torkolatáig.
– Ezen a szakaszon karddal át nem verekedjük magunkat! – ismerte
be szomorúan Hunyadi.
– Azt tudjuk-é, hol készültek arra az utolsó rajtaütésre Iván
legényei? – kérdezte Kamonyai.
– Kamenovónál, a Mlava partján. Egy hat szekérből álló oszlopot
készültek megtámadni. Abba törhetett bele a bicskájuk!
– Kamenovó egynapi poroszkálás ide…
Hunyadi próbálta sorra felidézni a túlsó part patakjait, folyóit,
falvait. Úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét: ifjúkorában
esztendőkön át Lazarevics despota udvarában szolgált, beszáguldotta
ezerszer Rácországot, keresztbe, kasul. Pozsarevác előtt Kamenovó az
utolsó állomás az országút mentén.
– Ha elfogták Ivánt, akkor Szendrő alá viszik, a szultán táborába,
hogy karóba húzzák…
– Azóta már Pozsarevácig érhetett véle a menet…
Emberei feszülten néztek Hunyadira.
– Kemény dió lesz! Gyors rajtaütésre van szükség, jelentős erővel,
és sebes visszavonulással az innenső partra!
– Ha Rozgonyi uram vértesei közül magunkkal viszünk vagy
háromszázat, s valahol észrevétlen átkelhetnénk velük a Dunán…
– Lejjebb, a Mlava torkolatánál már alig lézengenek törökök. Ott, a
római romoknál, a Temes-szigetnél van egy megfelelő átkelőhely. De
minden sajkára szükségünk lesz!
Kamonyai a tőre hegyével véste a folyók szalagját a bástya
lőréskövébe.
– A Mlava és a Morava közt sóhajtásnyi idő alatt átvágtatunk! Van
ott egy lápos, mocsaras rész!
– A Magyaritatós! – bólogatott egyetértőn Szilágyi. – Ott lest
vethetünk!
 – Háromszáz vértessel nem bujkálhatunk sokáig! – Hunyadi elvette
a tőrt Kamonyaitól, és egy pontra bökött a Mlavát jelképező csíknál. –
A szendrői hadiúton már napkelte után óriási lesz a forgalom, sorban
jönnek-mennek az egységek a haditáborba, s vissza, Pozsarevácba. Kell
hát nekem néhány rác halász kikémlelni a szendrői országutat! Pontosan
kell ösmernünk, mikor indulnak a foglyokkal Pozsarevácból! Akkor
kerekedünk fel mink is a kosztoláci dombok rejtekéből. Ha jól
időzítünk, éppen itt kapjuk őket oldalba, a Magyaritatósnál, vagy ha
lehet, még a Mlava innenső oldalán!
Szilágyinak, Kamonyainak is tetszett a terv.
– Háromszáz vértes, meg felderítőnek, szárnyak biztosítására húsz
székely!
– Gyors rajtaütés, és még gyorsabb visszavonulás! – összegezte
Hunyadi. – Ha valóban jő az a hatszekeres menet, és sikerül
kiszabadítani Ivánt, a Magyaritatóstól néhány perc alatt a Dunánál
lehetünk!
Hunyadi jelentőségteljes pillantást vetett a többiekre.
– Készen álltok, barátaim?
Mind pontosan tudták, mire vállalkoznak. Mind pontosan tudták,
hogy ha bármi balul üt ki, a fogolyszabadítás vérfürdőbe torkollhat.
Ezúttal azonban már Rozgonyi háromszáz vértese is otthagyhatja a
fogát, nem csak Hunyadi saját lovasai…
– Egyszer már rám bízta a katonáit – vont vállat Jankó. – Sempténél,
a husziták ellen… Most sem hagyhatom szégyenben!
– Nyergeltetek! – indult volna Szilágyi, de Hunyadi még
visszatartotta.
– Mihály! Simon! Ha bármikor megint ostobaságra készülnék, amint
az imént… Ti ketten bármikor… Bármikor a képembe vághatjátok!
– Ne aggódj! – vetette oda morogva Szilágyi. – Ha kell, tulajdon
kezemmel csaplak agyon!
Vladek Hradski vigyorogva nyújtotta Hunyadinak a szablyáját.
Jankó elértette a fiú tekintetében csillogó kérdést.
– Te is nyugodtan szóljál rám, ha kell, te nyavalyás sajkahúzogató!
S már robogtak is lefelé a lépcsőkön. A vár alatti mezőn Rozgonyi
István háromszáz vértese teljes fegyverzetben várta őket.
 8.
Az átkelés csaknem meghiúsult, mert még jóval hajnal előtt zuhogni
kezdett az eső. A rác sajkások kétségbeesetten figyelték a Duna haragvó
hullámait, és kijelentették, hogy háromszáz teljes páncélzatú lovas
átszállítása ilyen időben teljességgel lehetetlen.
Hunyadi kénytelen volt bevárni a Dombó alól felfelé evező
tutajokat, csakhogy ezeknek meg kellett kerülniük a Temes-sziget
nyugati fokát. Mire nagy nehezen átkeltek a Dunán, már csaknem
pirkadt.
A túlsó oldal legalább kihaltnak tűnt. Az eső elállt, így nem kellett
sárban, pocsolyákban folytatniuk útjukat. Közvetlenül Kosztolác előtt
botlottak először török őrjáratba: mikor ezek meglátták a vértes
lovasokat, fülüket, farkukat behúzva vágtattak volna délnek, de
Hunyadi székely íjászai kérlelhetetlen pontossággal nyilazták le őket,
egyiket a másik után.
Jelentős késésben voltak, így mire elérték a kosztoláci dombokat,
nyugat felől már lóhalálában porzott is feléjük egy rác felderítő, hogy
jelentse batárból álló menet elindult Pozsarevácból, és igen sebesen
halad Szendrő felé. Ha le akarnak rájuk csapni, hát jobban teszik, ha
igyekeznek! Ám, ötven válogatott szpáhi, és még annyi testőrző
janicsár kíséri a menetet. Hunyadi Ivánt is látták a rác halászok, a
legdíszesebb batárhoz láncolva vonszolták a törökök maguk után a
földön.
Kimerülten vágtattak tovább.
A tervezettel ellentétben nem érték el időben a Moravát, de éppen ez
lett a szerencséjük. A pozsareváci út Brezsány falvánál érte el a folyót;
Hunyadi úgy döntött, itt állítják meg a menetet.
A háromszáz lovast a közeli erdő vonala mögé rendelte, ő maga a
székelyekkel az út menti nádasba rejtőzött.
Még kettőt sem fújhattak, amikor egy észveszejtve vágtató, veres
turbános szpáhi bukkant fel az országúton. Hunyadi intett, hogy
emberei kushadjanak vissza a sásba. A szpáhi azonban, mintha csak
tudta volna, hogy hol lapulnak, egészen a folyó partjáig eresztette lovát.
Éppen ott jött rá az itathatnék!
Hunyadi aggodalmasan figyelte, hogy az országúton megtorpant egy
közelben poroszkáló akindzsi őrjárat.
A legények lélegzetvisszafojtva vártak.
 – Hála a magasságos Úristennek! – törte meg a csendet tökéletes
magyarsággal a szpáhi, amikor a lova horkanva abbahagyta a vedelést.
– Reméltem, hogy itt bujkáltok valahol…
Hunyadi értetlenül rámeredt a dús növénytakarón keresztül.
Hozzájuk beszél ez?
– Menten ideérnek! – motyogta a szpáhi. – Ötven lovas és ötven
janicsár…
Hunyadi majd kiugrott a bőréből.
– De hisz ez Székely Tamás! Unokaöcsém nékem! – suttogta
embereinek.
– A többieket lekaszabolták, elfogták – csitította a fiú. – Én a
nádasba rejtőztem, ott kaptam el egy óvatlan törököt… Kellett a
gúnyája…
– És Iván?
– Megsebesült. Éjjelre Pozsarevácra vitték, láncon, vasban…
Menten ideér véle a menet. Hozzák Szendrőbe, karóba húzni!
– Kiszabadítjuk! – Hunyadi intett embereinek, hogy húzódjanak
vissza.
Székely Tamás elvigyorodott.
– Amondó volnék, Jankó bátyám, tegyétek le nyugodtan a fegyvert!
Van nékem egy ötletem!

9.
Néhány perc múlva egy veres turbános szpáhi vagy húsz
megkötözött magyar foglyot hajtott maga előtt Pozsarevác felé. A
szemből érkező hadiszekeresek alaposan megbámulták őket, s meg is
süvegelték a magányos török lovast, amiért a húsz galád gyaurt
egymaga merészelte terelni. Egy hájas bas csausz még fel is ajánlotta,
hogy ad melléje néhány akindzsit a biztonság kedvéért, nehogy
mozgolódni kezdjenek a foglyok, de a szpáhi fölényesen nemet intett.
Ezek biz' már egytől egyig az ő rabszolgái!
A törökök jókívánságaikat rikkantották felé, hol irigykedő
megjegyzéseket tettek hadiszerencséjére, hol pedig a foglyokat
becsmérelték. Szerencsére Székely Tamás az elmúlt esztendőkben
Hunyadi kifejezett ösztökélésére egészen tűrhetően megtanult törökül,
így most nem jött zavarba, s ímmel-ámmal még meg is felelgetett
nekik.
Amikor aztán az útkanyarulatban felbukkant a hatbatáros menet,
figyelmeztette „foglyait”. Felismerte a szekerek előtt poroszkáló
szpáhikat, s a középütt, a legdíszesebb ökrös batár mellett cammogó
bosztandzsi janicsárokat.
– Ott van! – hördült fel a foglyok közt Hunyadi.
A díszes szekér mögött valóban ott botladozott Iván. Mellkasát,
nyakát, fejét súlyos sebek borították, de még mindig szívós kitartással
igyekezett talpon maradni. Nem akarta megadni a törököknek az
örömet, hogy gyengeségén gúnyolódhassanak.
– Készüljetek, legények!
Hunyadi szíve a torkában dobogott.

10.
Székely Tamás törökül karattyolva, egy ostort csattogtatva leterelte
az útról „foglyait”, hogy helyet csináljon a szemből jövőknek.
A magyarok Hunyadi köré csoportosulva az árokba húzódtak, s
megtört tekintettel bámulták, hogyan üget el mellettük az ötven szpáhi,
aztán egyik szekér a másik után. Várták a pillanatot, amikor egy
vonalba kerülnek a díszes határral. Még egy szekér… Még egy…
Ebben a pillanatban fülsiketítő robajlással elővágtatott a közeli
erdőből a vértes sereg. Talpig vasban, előreszegezett lándzsákkal
zúdultak az országútra, harsány kurjongatások kíséretében.
A szpáhik felhördültek.
Több száz lovas vasáradata özönlött feléjük, ellenállásnak semmi
értelme sem volt. Néhány szpáhi már meg is sarkantyúzta lovát, hogy
elinaljon, ám a bosztadzsi janicsárok a félelem legkisebb jele nélkül
állták körbe a díszes batárt, hogy akár életük árán is megvédelmezzék.
Elérkezett a pillanat.
A janicsárok egyik tisztje hátraugrott a batár mögé láncolt Ivánhoz,
hogy elvágja a torkát.
– Most! Rájuk, legények! Rájuk!
Hunyadi rávetette magát a tisztre, kicsavarta kezéből a tőrt, és a
mellkasába mártotta pengéjét.
 Vladek, Kendeffy Miklós, és néhányan leghűbb emberei közül
odasereglettek eléjük, hogy tulajdon testükkel védelmezzék a két
Hunyadit. Rozgonyi vértesei ekkor robbantak a szpáhik első soraiba.
Fülsiketítő üvöltés, nyerítés, vasak csattogása, csont recsegése…
Hunyadi végigmérte öccsét: Iván öntudatlanul rogyadozott
karjaiban.
– Túl erős a lánca! – nyögte Vladek. – Nem tudjuk elvágni, uram!
– Fel vele a batárra! – döntött gyorsan Hunyadi. – Aztán el innét! El,
gyorsan!
Felkapaszkodott a batár hátuljára, s a magasból egyetlen csapással
kettészelt egy felé döfő janicsárt.
– Félre a többi szekérrel! Csak ezt visszük!
Félrerúgott egy feléje vágó pengét, a sajátját pedig egy másik
bosztandzsi gyomrába mártotta. Egy tépés a vásznon, s máris odabent
találta magát a széles utastérben. Megszédült egy pillanatra, el kellett
telnie néhány szívdobbanásnyi időnek, míg szeme hozzászokott a
félhomályhoz.
– Ne mozduljatok! – kiáltotta törökül.
Odabenn egy tízévesforma, hájas, tokás fiú reszketett a feltornyozott
párnák között. Ahogy a vad külsejű jövevény feléje moccant, rémülten
felkiáltott:
– Ki vagy te, s hogy mersz így rám törni, kutya?
A pokolba!
Hunyadi eltorzult arccal közeledik feléje.
– Ne bántson! Könyörgöm, ne bántson! – nyöszörgött a fiú, de
Jankó rá se hederített, grabancánál fogva felkapta a levegőbe, s a tőr
pengéjét a torkára szorítva kitartotta a batárból, hogy a janicsárok is
láthassák, egyetlen mozdulat, és a fiúnak vége!
– Fegyvereket lerakni!
Odakünn a Kamonyai és Szilágyi vezette vértesek már visszafelé
ügettek: a szpáhiknak nyoma sem volt sehol, csupán a szekerek körül
hevert néhány lekaszabolva, összetaposva. Ellenben a bosztandzsik még
nem adták fel, hátukat a batárnak vetve készen álltak a további harcra.
Ahogy észrevették, hogy Hunyadi a hájas fiút szorítja magához,
mozdulatlanná dermedtek.
Ki ördög lehet a kölyök?
 – Tegyétek le a fegyvert! – Nagyon remélte, hogy jól használja az
évekkel ezelőtt ráragadt török szavakat. – Vagy mindannyian halál fiai
vagytok!
A janicsárok haboztak.
Hunyadi gyanakodni kezdett: ha a saját haláluktól nem is félnek, a
kölyökétől bizonyosan! Próbaképpen megkarcolta tőrével az erőtlenül
rángatózó fiú nyakát.
A janicsárok a földre vetették magukat, és jajongni kezdtek.
– Magunkkal visszük ezt a kölköt! Valami nagyúr porontya ez!
Sokat érhet!
– Várjatok!
A janicsárok mögül egy gyermek léptetett elő hófehér arabs paripán.
Vörös köntöst és turbánt viselt, amit hatalmas rubint fogott össze. A
többiekkel ellentétben kimért és nyugodt maradt. Délcegen ülte meg
lovát, szénfekete szeme kihívón a magyarokra villant.
– Inkább vigyetek engem! Értékes fogoly vagyok. Értem több
váltságdíjat adnak majd!
– Igyekezzünk! – kiáltotta Kamonyai, miközben Ivánt óvatosan a
batár hátuljába emelték. – Mindjárt nyakunkon a többi is!
Az útkanyarulatban máris porfelhő közeledett sebesen. Hunyadi
visszalökte a hájas fiút az utazótér belsejébe.
– Ha bárki megközelít minket, az apád máris sirathat!
– Halott vagy, így is, úgy is! – csóválta a fejét odalenn a bosztadzsik
tisztje.
– Vladek! A bakra! Hajts!
A vértesek egyenesen a Duna felé vágtattak.

11.
Nem érték el időben a Dunát. Nyugat felől addigra vagy félezer
akindzsi, s néhány száz szpáhi vágta el az útjukat. Batovac irányából
meg egy másik, ennél is népesebb csapat közeledett lóhalálában, hogy
oldalba kapja őket.
Hunyadi megállította a kimerült menetet.
– Nincs más hátra, át kell törnünk, legények! Nem várjuk be őket,
magunk támadunk!
 Hátrarendelte a batárt az erdő szélére, és Rozgonyi vérteseit hármas
csatasorba állította a mezőn.
– Egyetlen roham! Karnyújtásnyira a Duna, ott már várnak minket a
sajkások! Söpörjétek el őket az utunkból!
Szilágyi és Kamonyai állottak az élükre.
– Nékik nincsen vértjük, nékünk van! Arra ügyeljetek csak, hogy a
sorokat meg ne törje senki, legények! Tapossátok bele őket a földbe!
Hunyadi jelt adott a támadásra. Feldübörgött a vértes had, és
fokozatosan gyorsulva, előreszegezett lándzsákkal rontott az egyelőre
rendezetlenül forgolódó török lovasokra. Nem voltak messze, a magyar
paripák hamar felfalták a köztes tért.
Hunyadi gyorsan bőrzekét öltött, hátára kanyarította napkorongos
fekete köpenyét, s kivont szablyával vágtatott velük. Amikor fülsiketítő
robajjal belezúdultak a törökök soraiba, a kopják recsegve-ropogva
csattantak a törökök csontjain, koponyáin. Ellenállhatatlan erővel
vágták át magukat az ellenséges könnyűlovasságon.
Szabaddá vált az út a Dunáig!

12.
Az átkelést gyorsan kellett végrehajtaniuk, mert a törökök nyílzáport
zúdítottak rájuk a közelből. Kétségtelennek tűnt, hogy néhány percen
belül erősítést kapnak Szendrő alól, s akkor aztán újult erővel
rohamoznak majd.
A rác és magyar sajkások kitettek magukért: számos sajka, s vagy
tucatnyi tutaj várta a vérteseket, hogy megkezdhessék az átszállításukat.
Hunyadi aggodalmasan figyelte, időben végeznek-e. Török nyílvesszők
suhogtak körülöttük, s csapódtak puhán a Duna fövenyébe vagy
csattogtak a vértesek páncélzatán.
Amikor a lovasok zöme már a folyó közepén, sajkákon, tutajokon
pihegett, Jankó intett, hogy hozzák a batárból Ivánt és a török fiút. A
rácok pallót vetettek a fövenyre, s Hunyadi felkapaszkodott a kocsira,
hogy megnézze, Iván magánál van-e még. Hanem amikor felhajtotta a
vásznat, ereiben megfagyott a vér a meglepetéstől.
Az utastérben nyoma sem volt a hájas fogolynak, csak a veres
turbános, veres köpenyes fiúnak. Épp Iván fölé hajolt.
– Az anyád szentségit! – hüledezett Hunyadi. – Mit keresel te itt?
 A kölyöknek valahogy sikerült fellopódznia a batárra…
– Nem kis bátorságra vall, hogy idejöttél! – közeledett felé Jankó
fenyegetőn.
A fiú ráemelte szénfekete tekintetét, s kimérten, választékos
törökséggel felelt.
– Mondtam már: magam is értékes fogoly vagyok. Nem
hagyhattam, hogy a bátyám a kezetekben maradjon!
Addigra a legények is felkapaszkodtak, s látva, hogy értékes
foglyukat megszöktették, dühödten lökdösték le a fövenyre a rubint
turbános ifjút.
– Iván jól van? – kérdezte Jankó.
– Már nem vérzik: ez a kölyök bekötözte a sebeit! – sóhajtott fel
Kamonyai.
– Hozzátok ide! – morogta Hunyadi. – Gyorsan!
A legények odalöködték elé a fiút.
– Ki vagy te?
– Atyám fia. Testvérem megszabadítója.
– Egyedül oldoztad ki a bátyádat?
– Egyedül.
– S te kötözted be az öcsém a sebeit?
– Én.
– Miért tetted?
– Ezért – Az ifjú Mohamed félrehajtotta díszes köpönyegét, feltárva
az ingje mellkasára hímzett, megkopott napkorongot.
Hunyadi önkéntelenül is a saját köpenyét díszítő napkoronghoz
kapott. Ivánnak a mellkasába tetoválták gyermekkorában ugyanezt a
jelképet, mely a gyűrűs holló előtt nemzetségük összetartozását hirdette
az Arany Horda végtelen pusztáitól a Duna fövényéig.
Kamonyai döbbenten lépett közelebb a fiúhoz, hogy közelebbről
megnézze magának.
– De hiszen ez Csorba és Vajk törzsi jele!
A nyílvesszők sziszegve csapkodtak körülöttük. Indulniuk kellett,
mégpedig azonnal.
Hunyadi előhúzta saját tőrét, és Mohamed kezébe nyomta.
– Ez a tiéd. Gyermek vagy még, de helyén van a szíved! Eriggy!
– Szabadon ereszted? – kiáltotta felháborodottan Szilágyi. – Nézd
csak a rubintot a turbánján! Egy vagyont kaphatnánk a fiúért váltságul!
 – Azt mondtam, szabad! – csattant fel Jankó.
Mohamed sem hitt a fülének. Csodálkozva tekingetett ezekre a
férfiakra, akik épp az életéről vitatkoztak.
– Tűnj innét – intett neki Hunyadi –, mielőtt még meggondolom
magam!
Mohamed a magyar köpenyét díszítő napkorongra mutatott.
– Tudom, ki vagy te, Hunyadi János, s hamarosan te is tudni fogod,
én ki vagyok – mondta a kunok ősi nyelvén. Jankó elsápadt.
– Egy asszony, akit te is ismersz, és én is ismerek, messzi idegenből
üzeni néked, hogy soha ne feledd el őt, Hadak Villáma!
Egy nyílvessző sziszegve csapódott be Hunyadi mellett.
Kamonyai megelégelte a teketóriát, s nemes egyszerűséggel belökte
a vízbe vezérét.
– Elég a fecsegésből! Fel, a tutajra!
Hunyadi prüszkölve kapaszkodott fel öccse mellé, és gyengéden
magához ölelte az alélt testet. Iván öntudatlanul volt még, a legények
pajzsokkal igyekeztek védeni kettejüket a mind sűrűbben csapkodó
nyílvesszőktől.
– Nem lesz semmi baj! – suttogta Iván fülébe Hunyadi. – Most már
itt vagyok, kisöcsém! Most már együtt vagyunk!
– Nem kellett volna elereszteni azt a kölköt! – dühöngött még
mindig Szilágyi. – Tán valami gazdag pasa fia!
– Isten segedelmével így is elértük, amit akartunk, Mihály!
Kiszabadítottuk Ivánt! Ne akarj hát többet ennél…
– De legalább azt a rubintot elhozhattuk volna…
Kamonyai sokatmondó pillantással intette le.
A sajkák, tutajok sorban egymás után elérték a Temes-sziget partját:
a túlsó oldalon már várták a magyarokat a dombói vár vitézei.
Hunyadi visszanézett.
A török oldalon ott állt az alig tízévesforma fiú veres köpenyben,
veres turbánban, melyet hatalmas rubint díszített. A távolodókat
bámulta.
Tekintetük találkozott a víz felett.

13.
KEVE VÁRA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, KISASSZONY HAVA
Késő estére járt, mire mindannyian visszaértek Keve várába. Ivánt
azonnal kezelésbe vette a Thallócziak által küldött olasz seborvos. A
vitézek megszabadultak vértjeiktől, és izgatottan számoltak be
társaiknak a túlparti portya részleteiről.
Ideje lett volna a pihenésnek, de Hunyadi fáradhatatlannak tűnt.
Azonnal futárt menesztett Orsovába és Nándorfehérvárba, hogy katonái
mindenhol készüljenek fel az esetleges török válaszcsapásra.
Ahogy intézkedett, tett, vett, észrevette, hogy valami nincsen
rendjén. Sehogy sem tudott rájönni, mi zavarja oly nagyon.
Amikor aztán Szilágyi és Kamonyai kíséretében felkapaszkodott a
vár legmagasabb bástyájára, hogy szemügyre vegyék a Szendrő körül
táborozó török hadat, egyszeriben beléhasított a keserű felismerés:
De hisz néma csend volt!
Nem dörögtek Murád ostromágyúi!
Minek is dörögtek volna? Hisz a szultán parancsot adott a lövetés
befejezésére.
– Elhallgattak – morogta rosszat sejtve Szilágyi.
Hunyadi először arra gondolt, talán a király hadai csaptak a törökök
hátába, méghozzá oly sikeresen, hogy kénytelenek voltak feladni az
ostromot…
De sajnos nem erről volt szó.
– Nézzétek! – mutatta szörnyülködve Kamonyai Simon.
Az éjszakában lobogó tüzek fényében jól látták, amint Szendrő
várának valamennyi tornyára, sorban egymás után felkúsztak a török
félholdas zászlók.

14.
Murád szultán elégedetten tekintett körbe a belső vár udvarán. Néma
csend fogadta, testőrsége büszkén tisztelgett, az életben maradt szerb
védők pedig térdre kényszerítve, hátrakötözött kézzel sorakoztak a kapu
maradványaitól egészen a beomlott kútig.
A szultán pillantásra sem méltatta őket.
Ostobák!
Hosszú hetekig feleslegesen pazarolták a fél világ urának idejét!
Ugyan miben reménykedtek? A magyarok felmentő seregében? Ugyan!
Az engürúsz király gyermekded hada még most is odaát tétlenkedik,
Titelnél. Ha meg véletlenül támadásra szánnák magukat, a szpáhik majd
eltapossák őket, ahogy a férgeket szokás! Senki nem állhat immár az
oszmán hódítás útjába! Senki!
Murád megvetően végigmérte az előtte térdeplő foglyokat. Most
már késő rimánkodni! Ha időben feladták volna Szemendrét, akkor
most joggal bízhatnának a szultán könyörületességében. De nem! A
szerbek ostoba, bosszantóan ostoba népségnek bizonyultak.
A szultán méltóságteljes léptekkel az udvar közepére ment. Itt újra
körbepillantott.
Alig maradt a várnak oly bástyája, ami ép maradt volna a hetekig
tartó ágyúzástól. A falak lábánál oszló tetemek, a levegőben orrfacsaró
hullabűz…
Murád elmosolyodott.
Igaznak bizonyultak a hírek, miszerint a szerbek már elesett társaik
teteméből lakmároznak! Vadállatok ezek! Nem érdemelnek kegyelmet!
A félkörben várakozó, szájuk elé színes kendőket szorító
szandzsákbégek, agák, szerdárok, vezírek mélyen meghajoltak uruk
előtt.
– Tiéd a győzelem, fényes tekintetű padisah! Lázország utolsó
darabkáját is hódolásra kényszerítettük nevedben!
Murád kegyesen intett.
– Hol van Brankovics? – kérdezte vészjós hangon.
Vezírjei rá sem mertek pillantani.
– Úgy tudjuk, elmenekült, még az ostrom előtt! – adott végül
feleletet a ruméliai szpáhik parancsnoka. – Egyik fiát magával vitte,
hogy felséges haragod villámai elől menedéket keressen véle, de két
idősebbik fia itt maradt.
– Vezessétek őket elém!
Két ifjút lökdöstek maguk előtt a csauszok. Mindkettejük dacosan
viszonozta Murád kérdő tekintetét.
– Ti vagytok hát! Titeket vetett bosszúm áldozatául a ti gyáva
apátok!
Grigor és Stefan Brankovics kihúzta magát.
– Ne gyalázd atyánkat, szultán! Tudtuk, mit vállalunk! S tudd meg,
míg egyetlen szerb él e földön, soha nem lesz tiéd Szerbia!
Murád mosolygott.
 – Soha? Hisz máris enyém!
Bátor fiúk ezek! Éppen olyan dacosak, mint a nővérük, Mara. A
tekintetükben is éppen az a különös, merész fény izzik…
– Mindenféle remény nélkül védtétek ezt a rozzant aklot – mondta
hosszas mérlegelés után Murád. A várudvarra csend ereszkedett,
törökök, szerbek egyaránt jól tudták, hogy az elkerülhetetlen
ítélethirdetés következik. – Tisztelem ugyan a férfias bátorságot, de az
esztelenséget megvetem! Dacos ellenállásotok számos harcosom
életébe került!
Murád vonásai megkeményedtek.
– Szerbia mától az enyém! Gyalázatos nemzetségtek uralmának
ezennel vége! Hogy hitvány magvatok ne szennyezze tovább e
tartományt, büntetésül megszakíttatom családotok vonalát. S hogy
elvakult tekinteteket többé ne vethessétek a napra s a csillagokra, hogy
onnét merítsetek reményt, elvétetem szemetek világát is. Egyedül
életeteket hagyom meg, nővéretek kívánságára. Megértettétek az
ítéletet?
Grigor és Stefan egymásra pillantottak. Szemükben könnycseppek
csillogtak.
– Isten veled, bátyám!
– Isten veled!
Máris közeledett a szultán ítéletvégrehajtója. Brankovics hős fiait
lemeztelenítették, és a várnép, valamint a török tisztek szeme láttára
néhány szakavatott mozdulattal kiherélték. Heregolyóikat a kutyáknak
vetették oda. Szerencsétlenek fiúk próbáltak uralkodni magukon, de a
fájdalom legyűrte őket: sikolyuk iszonytató élességgel visszhangzott az
éjszakában.
De ezzel még nem volt vége.
Izzó kardot hoztak, és tatár módra kiégették vele mindkettejük
szemét.
A szultán dzserrahjai a szer-dzserrah vezetésével csak ezután vették
őket kezelésbe. Mert azt szigorú parancsba kapták, hogy szörnyű sebeik
ellenére is életben kell tartaniuk mindkettőt. Amint állapotuk
valamelyest rendeződik, útnak kell indítani őket Edirnébe, nővérükhöz,
Mara hatunhoz…
Addig is…
 Hadd okuljanak sorsukból a Balkán népei! Hadd okuljanak
sorsukból a magyarok!
Mert bizony így jár mindenki, ha az oszmán hatalom útjába áll!

15.
A török tábor győzelmi ünnepet ült azon az estén. A katonák
szabadon fosztogathatták a környező falvakat, s megkezdték a szendrői
hadizsákmány és a rabszolgák elosztását is.
A szultán hagyta vigadni seregét: úgy vélte, alaposan rászolgáltak.
Ő maga nem vett részt az ünneplésben, inkább visszavonult
sátorpalotájába.
Két fia ott várt már rá a kádik és a hodzsák sorfala között.
Murád fáradtan letekerte fejéről a turbánt, és leheveredett egy
kerevetre.
– Lépjetek közelebb! Hadd lássalak benneteket!
Aleaddin Ali kissé kacsázva, máris hatalmas pocakjával
egyensúlyozva sietett a szőnyeg széléig. Mohamed illedelmesen a
háttérben maradt.
– Hírét vettem, hogy megtámadták a menetoszlopot, amivel
érkeztetek! – mondta a szultán, és metsző pillantást vetett fiaira.
Aleaddin Ali elsápadt.
– Igaz, hogy a hitetlenek foglyul ejtettek, fiam?
– Én… Én…
– Küzdöttél velük? Ellenálltál?
– Küzdöttem, atyám! Harcoltam! De túl sokan voltak! Legyűrtek
engem!
Murád hunyorogva figyelte a hájas arcot.
Aleaddin Ali elkényelmesedett, lusta gyermek volt, s máris
nyilvánvalónak tűnt, hogy kizárólag a saját neme iránt vonzódik. S bár
Murád egyformán élvezte az asszonyi és férfiöleléseket, fia egyoldalú
vonzalmának mégsem örült. Végtére is utódok nemzéséhez asszony is
szükségeltetik!
– Kik voltak azok a gálád támadók?
– Ördögök, atyám! Vagy tízezren leptek meg minket! Vasba bújt
démonok, gyilkosok!
 – Vagy tízezren? – színlelt csodálkozást Murád. – S hogyan
kelhetett át a Dunán tízezer páncélos lovas? Hol? Mikor?
Aleaddin Ali elvörösödött.
– Szerinted is oly sokan voltak? – fordult Mohamed felé a szultán.
– Néhány százan csupán.
– Úgy! – bólogatott a szultán szakállát simogatva. – S hogyan
szabadultál meg a fogságukból, Aleaddin Ali?
A hájas fiú csak tátogott.
– Mohamed – intette közelebb Murád a másikat. – Igaz, amit a
vidini bég említett nekem? Hogy te szabadítottad meg foglyul ejtett
bátyádat?
– Igaz, atyám.
Murád mélázva bólogatott.
– Egyedül?
– A hitetlenek a Duna felé vágtattak. Ott elálltak útjukat viharzó
lovasaid, s míg ők megütköztek velük, én fellopóztam a batárra, és
helyet cseréltem bátyámmal.
Murád igyekezett palástolni meglepetését.
Mohamed nyolcadik esztendejében járt csupán, de jóval idősebbnek
tűnt a koránál. Megfontolt, okos fiú volt, s a jelek szerint bátrabb a
legmerészebb harcosainál.
– Miért cseréltél helyet vele?
– Mert ügyetlen voltam, uram. Magam is kereket akartam oldani, de
elkéstem vele… Elkaptak…
– Ezt értem. De miért mentél a bátyád után? Miért akartad
kiszabadítani?
Mohamed elcsodálkozott:
– Mert ő az eljövendő szultán, atyám. Kötelességem volt…
– Úgy… Emlékszel, már beszéltünk róla, ifjú Mohamed, mi lesz
sorsod azon a napon, amikor halálommal Aleaddin Ali szultánná lesz?
– Meg kell halnom azon a napon.
A szultán sajnálkozva bólintott.
– Kiszmet! Ez Allah akarata! S vajon kik voltak a támadók?
– Magyarok, atyám. Az a férfi vezette őket, akiről már annyit
hallottam, mióta eljöttem Edirnéből. Vidinben mindenki csak az ő nevét
emlegeti!
– Hunjadi?
 – Úgy is nevezik: a Hadak Villáma!
– Csakugyan találó név – biggyesztette le szája szélét Murád. – Az
az ember nem ismeri a félelmet!
– Ahogy én sem, atyám! – jelentette ki Mohamed, s az ő szájából
még ez is egyszerű megállapításnak tűnt, semmint hencegésnek.
Allahra, gondolta a szultán. Milyen nagyszerű fiú! S milyen hitvány
a másik! Gyors pillantást vetett Aleaddin Alira.
Soha nem lesz belőle jó uralkodó…
Soha…
Lusta és gyáva… Nincsen benne semmi Szeldzsuk hős szelleméből…
– Tudjátok meg, hogy ma két tündöklő ajándékkal örvendeztetett
meg Allah – mondta hosszas hallgatás után a szultán. – Az egyik:
Szemendre a miénk végre! De meg kell mondanom néktek, a másik
ajándék jobban melengeti az én vén szívemet.
Mindkét ifjú lélegzetvisszafojtva hallgatott.
– Megtudtam ugyanis, hogy mi lakik fiaim lelkében! Most
menjetek! Néhány napon belül eldöntöm, miként folytassuk a
hadjáratot. Míg Edirnébe vissza nem térünk, mindketten mellettem
maradtok. Nap mint nap látni akarom, hogyan fejlődtök, ifjú
sólyommadárkáim!
A fiúk mélyen meghajoltak, s kihátráltak a sátorpalotából. Odakünn
Mohamed önkéntelenül is a köpenye alatt, a mellkasát díszítő
napkorongra csúsztatta ujjait.
Lesz miről beszámolni odahaza Mara hatunnak…
 Hetedik fejezet
HOLTAK SEREGE

1.
TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, SZENT MIHÁLY HAVA
Nyugtalan, feszült hetek következtek. Hunyadi meg volt róla
győződve, hogy gyors török ellencsapás várható, csak azt nem tudta,
hogy pontosan hol. Most, hogy Szendrő elesett, immár egyetlen
keresztény vár dacolt csak a törökökkel a Duna túlsó oldalán:
Nándorfehérvár.
Tüzes Orbán mester is egyre késlekedett az ötvenezer aranyakon
öntetett gigászi ágyúival, pedig már nagyon kellettek volna azok a vár
tornyaiba.
A helyzet reménytelennek tűnt.
A Tiszán átkelve aztán látta, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint
amire számított. A fegyveres őrséget ugyan ott találta a láp szélén, de az
alabárdos, vértes katonák képéről pokoli ijedelmet olvashatott le, ahogy
lovasaival előrobogott a fák közül.
– Csak nem a törökök jönnek, nagyságos bán úr? – ugrott eléje a
strázsák kapitánya.
– Ki tudja? – felelte rosszkedvűen Hunyadi. – Ha jönnek, hát
jönnek! Éppen azért vagyunk itt, hogy tovább ne jussanak!
– Csakhogy nem lesz, ki megállítja őket – legyintett a kapitány. –
Hát nagyságos bán uram nem hallotta hírét, mi történt?
– Mi történt volna?
– Vége van a seregnek, uram! Mindennek vége van!
Hunyadi vágtára fogta Sárkányt, hogy mihamarabb a tábor közepére
érjen. Hanem már a tábor szélén érteni kezdte, miért is van vége a
seregnek.
A levegőben förtelmes bűz terjengett, a sátrak mellett a földön hétrét
görnyedeztek a katonák. Arra sem volt ideje némelyiknek, hogy a
bokrokig elbotorkáljon, s letolja gatyáját, ott rondította össze magát,
ahol éppen hevert.
 – Jézus Krisztus! – szörnyedt el Hunyadi, pillantást vetve a fűben
barnálló, vereslő kupacokra. – Vérhas!
Ahogy beljebb értek, a látvány még rettentőbbé vált. A főúri
bandériumok saját mocskukban fetrengtek, a sátorpaloták közvetlen
közelében is trágyahalmok emelkedtek mindenfelé.
Hunyadi katonái öklendeztek a bűztől.
– Jó helyre jössz, Jankó, de csak akkor, ha halálod keresed! – rivallt
az érkezőre Újlaki, mikor megpillantotta sátra bejáratából. Arca elé
illatos kenőccsel átitatott kendőt tekert, s szédelgett a sok benyakalt
bortól.
– Mi történt itt? – Hunyadi lehuppant a nyeregből, és óvatosan, hogy
bele ne lépjen valami vérsalakos tócsába, odasietett Újlakihoz. – Mióta
dúl a vérhas?
– Jöjj be sátramba! – húzta maga után Újlaki. – Nem kell, hogy
avatatlan fülek hallják, amit beszélünk. Meg aztán, mielőtt Albert elé
járulsz, nem árt, ha értesülsz erről, arról!
Odabent Hunyadi dermedten ült a sátorcölöp mellé halmozott
szőrmékre, s már nyeldekelte is az Újlaki által felé nyújtott bort.
– Csak ma nyolcszázan pusztultak el – dünnyögte Újlaki. – Tegnap
háromszáztízen, azelőtt meg harmincan! Ki tudja, holnap már ezrek
döglenek meg!
– Vérhas… – borzongott Hunyadi. – De hát hogyan? Miként?
– Miként? Hol gyilkos nap tűz itt, hol meg eső esik folyvást! A
mocsár a tábor mellett tele felpuffadott állati dögökkel! Hiába
parancsolta a nádor úr, meg a többi báró mind a katonáknak, hogy
annak vizéből ne igyanak, mást ugyan mit ihattak volna? A bor
alaposan megfogyatkozott, s a maradékból csak nem oszthatunk
mindenkinek!
– Miért nem vetettétek ki a táborból a betegeket? Nem lett volna
szabad hagyni őket a többiekkel!
– Könnyű utólag okosnak lenni! – legyintett Újlaki. – Csakhogy
mire észbe kaptunk, már késő volt! Láthatod, nem lesz itt semmiféle
hadjárat, Jankó! Reggel már tábort bontott a győri püspök, és vitte az
embereit, mielőtt mind elhullottak volna…
– Tábort bontott? De hisz…
– Vége van, Jankó! Vége van! Holnap, a királyi tanács után szedi a
sátorfáját a Frangepán serege is, és menekül innét a többi egytől egyig.
Farkast kiáltottak , egymás után szedi a sátorfáját mindenik báró! Cillei
és a Marótiak is iszkolnak holnap, aztán megy mindenki más!
– És a király? – csattant fel Hunyadi. – Miért nem parancsolja őket
vissza? Itt áll velünk szemben a teljes török sereg! Nem mehetnek el!
– Érdekli is a török a bárókat! Mind retteg, hogy megcsikarja őket is
a vérhas! Parancsolhat akármit Albert, rá se hederítenek! A katonák már
így is lázadoznak! Tegnap este széjjel kellett verni Medvei Henrik
püspök úr bandériumát… Rátörtek Kórógyi embereire, a veszett
kutyák!
– Eleség van e elég?
– Hogy volna? Kifosztották rég a katonák a környékbeli falvakat, de
a nyives parasztnak sincsen már semmije! A minap Frangepán katonái
éjnek leple alatt megrohanták a péterváradi káptalan magtárát, hogy
betevő falathoz jussanak! Otthagyták a fogukat vagy kétszázan, a király
lándzsásai aprították őket miszlikbe!
Hunyadi csak meredt maga elé.
– Vérhas… Fosztogatás… Lázadás…
– Albert végső haditanácsot hívott össze holnapra – nyújtotta fejéje
az újabb kupa bort Újlaki. – Azt még én is megvárom, de aztán viszem
a katonáimat haza.
– Nem teheted! – szörnyülködött Hunyadi. – Legalább te értsed
meg, Miklós! Ha nem marad itt a sereg, szabad Murád útja egész
Budáig!
– És kikkel álljak elébe? A katonáim görnyedve fossák össze
magukat, a kardot se bírják már felemelni! Én inkább azt mondom,
bízzunk jó szerencsénkben, Jankó, s abban, hogy mégsem mer Murád
miránk támadni! Hisz különben is vége a nyárnak! A töröknek is haza
kell takarodnia, mielőtt beköszöntnek az első fagyok!
– A jó szerencsében bízzunk? – Hunyadi a sátor sarkába hajította a
boroskupát. – Te is megvesztél, Miklós! Hallottad-e hírét, mit míveltek
Brankovics fiaival a törökök?
– Hallottam ugyan, de amiatt fájjon a Brankovics feje! Meg fájjon
Cilleié, annak a rokonai! Hanem ide hallgass! Engem te Hunyadon
ligádba hívtál! De hogyan lehetnék szövetségesed, amikor magam is
segítségre szorulok? Újlakot és egész Szerémséget az az eszelős
inkvizítor borítja lángba! A parasztjaim lázonganak, s nem is ok nélkül,
hisz sorra sütögeti őket a máglyán Marchiai Jakab! Nincs, ki vessen,
nincs, ki arasson! A kamonci Bálint pap ezreket csábít magával messzi
Moldvába, száműzetésbe! Elnéptelenednek a falvaim, Jankó!
– Eriggy, panaszkodj a királynak!
– Hallgat is az rám! Hanem van ám ennél nagyobb baj is! Cillei
fenemód fegyverkezik a birtokain! Vitovecz akkora zsoldos sereget
toborzott már, amekkorával Albert se bírna, ha ellene találna fordulni…
Nemigen szövetkezhetek én véled, ha a szomszédomban ekkora
ármádia tart szemmel!
– Inadba szállt tán a bátorságod, Miklós?
Újlaki elvörösödött mérgében.
– Hétszentséges ördögöket szállt! Mit merészelsz? Megmentettem
az életedet Fejérvárnál!
Hunyadi legyintett.
– Cillei hamarosan oly hatalmasra puffad, hogy többé le nem
gyűrheti senki! Legkésőbb akkor elveszi mindenedet, Miklós!
Újlaki felböfögött.
– Nem fér mát több bor belém, de ebből a dögletes vízből akkor sem
iszom! Ma este Rozgonyi érsek hívott sátrába egynémely bárókkal
egyetemben. Hogy tanácskozzunk még utoljára. Jöjjél, ha úgy tartja
kedved, Jankó!
– Kik lesznek ott?
– Csak olyanok, kiknek szúrja a szemét Cillei.
– Akkor ott leszek magam is.
Hunyadi feltápászkodott a szőrmékről.
– Hány katona maradt a táborban?
– Tízezer. Holnap estére már csak jó, ha ötezer lesz abból…
Hunyadi a bejárathoz lépett.
– Ha a török ezt kiszimatolja, azonnal átkel a Dunán.
Újlaki röhögött.
– Márpedig ezt kiszimatolja! Ezt a dögletes bűzt már bizonnyal
Szendrőben is érezni!

2.
Rozgonyi Simon püspök sátrában nyoma sem volt a járvány előtti
dévaj hangulatnak. Minden sarokban füstölők ontották tömjénes
illatukat, a padlóra friss virágok szirmait szórták, hogy legalább
valamelyest tompítsák a mindenütt terjengő gyomorforgató bűzt.
Az urak sem voltak sokan, és módfelett komor ábrázattal hajoltak
össze, kisebb csoportokban. Schlick kancellár sápadtan szédelgett
közöttük, mert napok óta láz gyötörte. Hédervári nádor, Thallóczi
Matkó horvát bán, Lévai Cseh Péter, Kórógyi János, Guthi Országh
Mihály asztalnokmester, Kusalyi Jakcs Mihály sugdolóztak összebújva,
mintha attól félnének, hogy kihallgatják beszélgetésüket. Hátul,
távolabb a bejárattól Vitéz magyarázott valamit Ghattalóczinak.
Mikor Hunyadi belépett, Rozgonyi Simon örömtől áradó képpel
eléje sietett.
– Itt a mi rettenthetetlen barátunk! Isten hozott, Oláh Jankó!
Hunyadi meg sem rezzent a lekicsinylő fogadtatásra.
– Püspök uram! Nem összeesküdni jöttem én, hanem kérni. Rá
tudja-e venni kegyelmed a királyt, hogy ne engedje széjjelszéledni a
sereget?
Rozgonyi szeme sarkából a többiekre sandított, kik egyszeriben
elcsendesedtek, meghallva Hunyadi öblösen kieresztett hangját.
– Bajosan, kedves barátom! Bajosan! Őfelsége félti Erzsébet
nagyasszonyunk egészségét! Mint tudod, áldott állapotban van a mi
kedves királynénk, talán végre fiút szül Albertnek! Holnap, ebéd után
tábort bontunk!
– Maradnotok kell! Értsétek meg, nem oszolhat fel a sereg! Az
ország védtelen!
Az érsek elmosolyodott.
– Attól tartok, bán utam, nincsen az a bolond, aki ezen a járvány
dúlta földön merészelne maradni. Túl sokat vársz el mitőlünk.
Mindazonáltal… Az al-dunai határ védelme a te feladatod meg a
Thallócziaké!
Hunyadi nem hitt a fülének.
– Nékem háromszáz lovasom van, s azok zsoldjával is két hónapja
késlekedik a király őfelsége. A Thallóczi fivéreknek összesen ha
kétezer fegyverese lehet… Ennyivel szálljunk szembe Muráddal?
Rozgonyi somolyogva belekarolt Hunyadiba, és halkabbra fogva a
hangját félrehúzta a többiektől.
– Beszéljünk okosan, János bán! Valamit valamiért! Ha te
támogatsz engem, hogy elnyerjem az esztergomi érsekséget Széchy
püspök ellenében, akkor én is támogatlak téged, hogy néhány újabb
faluval gyarapodjál Hunyad környékén.
– S azzal a néhány faluval állítsam meg Murádot?
– A török jön, de előbb-utóbb elvonul, ahogy szokott. A falu marad.
– A török jön, és magával visz hetvenezer magyar leányt és
gyermeket rabszolgának. A török jön, és felégeti a falvakat!
Rozgonyi megütközött Hunyadi éles hangján.
– Úgy hittem, a mi pártunkon vagy, bán uram!
– Ha Murád átkel a Dunán, semmit se számít, ki kinek a pártján van!
Az érsek fújtatni kezdett.
– Egyezkedjünk a ligáról, Hunyadi! Ha segítnénk egymást,
hamarabb emelkednél magad is a ranglétrán! Néked sem mindegy, mire
jutsz az életben!
Jankó elhúzta tőle a karját.
– Ez volna az okos beszéd, püspök uram? Ez?
– Lássad, János bán, ilyen világot élünk! Aki nem velünk van, az
bizony ellenünk van! Hamarosan új rend épül Magyarországon! A mi
rendünk!
Hunyadi keserűen mosolygott, bár leginkább sírni lett volna kedve.
– Tévedsz, püspök uram! Hamarosan nem lesz többé Magyarország,
ha ilyen alkukra teszitek fel ti mind a haza sorsát!
Csalódottan végigpillantott a bárók karéján, s elindult kifelé.
– Ha mégis meggondolod magad, bán uraság, minket mindig
megtalálsz! – kiáltott utána Rozgonyi Simon.
Hunyadi úgy tett, mintha nem hallaná.

3.
Sietett, hogy elrendezze embereit. A vérhas dúlta tábortól messzebb,
fel, egész a tündéresi rétig húzódtak, s csak ott verték fel a sátrakat. Itt
legalább a dögletes bűzt nem lehetett már érezni…
Mintha ellenséges területen táboroztak volna: minden oldalra
őrséget állítottak, s Hunyadi meghagyta Szilágyi Mihálynak és másik
sógorának, Dengelegi Pongrácnak, hogy még a király katonáit se
engedje közel.
– A legények vizet nem ihatnak! Ha valaki mégis elkapja a vérhast,
rögvest bekergetitek a mocsárba! Nincs kegyelem! Ha életben marad,
életben marad! Ha nem, hát nem! De a többit megfertezni nem
engeditek!
Szilágyi és Dengelegi komoran bólogattak.
Úgy hitték, azon az estén már nyugtuk lesz. Hunyadi korán aludni is
tért, hogy tartogassa erejét a másnapi haditanácsra, ám Vladek Hradski
nemsokára költögetni kezdte.
– Kardcsörgés hallik a királyi táborból, uram!
– Kardcsörgés? Mi az istennyila lehet az már megint?
Ötven lovassal haladéktalanul átvágtatott a főtáborba. A fáklyák
fényében rettenetes kép tárult a szeme elé: a bárói, főpapi bandériumok
összekavarodva verekedtek a dombok hajlatán, ököllel, karddal
csépelve egymást. Egy népesebb csapat, kihasználva a sötétséget,
alabárdokkal, lándzsákkal ostromolta a középütt körbeállított
szekereket.
– Hívj még lovasokat! – parancsolta Vladeknek Hunyadi. – Ezek a
veszett kutyák menten a királyi szállásra vetik magukat!
Ő maga a tábor közepe felé vette az irányt. Épp az utolsó pillanatban
érkezett, Erzsébet királyné sátra előtt véres csetepaté kavargott, s
néhány zsoldos már éppen azon volt, hogy kivont karddal rontson be a
királynéhoz.
– Itt vagyok, Giskra uram! – kiáltotta Hunyadi, és kettéhasított egy
vértest, ki túl közel tolakodott a bejárathoz.
A cseh lovag alig állt már a lábán, egész idáig néhány harcosával
igyekezett védelmezni a sátrat. Hunyadi felemelt pallosán egyszerre két
zsoldos csapása csilingelt, de a válaszra már elég volt egy suhintás is: a
penge mindkettőnek a belét ontotta.
– A király?
– Odabenn reszket… Meg Erzsébet, s Cillei…
Hunyadi soha nem tudta meg, miért esett egymásnak a két népesebb
csapat. A civódás éjfélre véres háborúvá durvult, amikor a vérhastól
rettegő, szökni készülő katonák fosztogatni kezdték a bárók sátrait. A
leggazdagabb zsákmánnyal kétségkívül a királyné vászonpalotája
kecsegtetett, összefogtak hát néhány százan, és azt támadták.
Giskra levegő után kapkodva rogyott térdre, mikor az utolsó,
őrjöngő támadó is elfogyott előlük.
– Hol az istennyilában késtek a bárók, s főpapok katonái? – lihegte
Hunyadi. – Miért nem jött senki a segítségünkre?
 Giskra zord vigyorral válaszolt.
– Mert épp a falvakat fosztogatják. Hédervári lovasai Temerig,
Becskerekig dúlták Bácsot, Torontált! Hálát adok a teremtőnek, ha innét
élve kimenekíthetem a királyt és a királynét!
Hunyadi csalódottan törölgette a vért pallosa pengéjéről egy hulla
hátába.
– Úgy látszik, nem kell ide a török! Elég, ha a magyar pusztítja a
sajátját!
Körbepillantott.
A tábor néhány sátra lángolt. A rőt fényben arrébb, a Tisza felé
fekete körvonalú emberalakok viaskodtak a mocsár partján. Ki küzdött
kivel? Ki tudta volna már megmondani? Az egymást gyilkolók lábainál
trágyafoltok barnállottak mindenfelé, abban tipródtak a fémcsizmás
lábak. Az apródok mezítláb taposták, s ahogy el-elterültek a földön,
megmártóztak bennük. Még odébb, a láp szigetein temetetlen holtak
százai hevertek: oda cipelték át őket – gödröt ásni már senkinek sem
maradt kedve.
– Holnapra ezrek pusztulnak bele a vérhasba – sóhajtotta Hunyadi. –
Külön kell válogatni az egészségeseket a fertezettektől!
– Késő!
– Kegyelmed is úgy véli, nem tartható egyben a had?
– Ezt a hadat már Isten sem tarthatja egyben. Vége van, barátom! –
felelte Giskra. – Holnap visszakísérem a királynét Budára!
Hunyadi még soha nem érezte magát ilyen nyomorultul. Felhajtotta
a sátorlapot, és belépett a királynéi lakosztályba.
Albert a tábori oltár előtt térdepelt, és buzgón imádkozott.
Olyannyira belemerült a fohászba, hogy észre sem vette őt.
– Elmúlt a veszedelem, felség!
– Mi tartott ilyen sokáig? – csattant fel Erzsébet, ki eddig Cillei
karjaiban reszketett a sátor sarkában. – Hol késtél annyit, János bán?
Hunyadi letörölte homlokáról a vért és a verítéket.
– Késtem? Lehet, tán még korán is jöttem!
Cillei sokkal barátságosabbnak tűnt.
– Nemes bán, hoztad a katonáidat is? Az enyémek közt már alig
maradt egészséges! Hozzad hát sietve a tieidet, és állítsad fel a királyné
sátra körül!
 Hunyadi válaszra sem méltatta, tisztelgett Giskrának, s már indult is
vissza a lovához. Hajnalhasadásig legalább egy-két órácskát aludni
szándékozott, hogy aztán felderíthesse a környező mocsarakat, nem
botlik-e valahol török felderítőkbe.
Albert is csak akkor emelte fel fejét, amikor csikorgó, fémes
léptekkel kicsattogott a királyné sátrából.

4.
Hunyadi másnap nem vehetett részt mégsem a haditanácsban, mert
hajnal után nem sokkal ellenséges lovascsapatba botlottak Tündérestől
nyugatra. Először azt hitték, csupán tucatnyi felderítő kémleli a magyar
tábort, de a dombok hajlatából újabb és újabb akindzsik vágtattak elő.
Hunyadi habozás nélkül az ellenségre vetette magát, és ötven lovasa
élén csatába bocsátkozott velük. S noha az akindzsik vagy kétszázan
lehettek, a rövid, de annál véresebb kaszabolás mégis magyar
győzelemmel ért véget. A menekülők nyomában vágtató lovasok egész
Kabolig űzték őket, s a bosnyák ferencesek kolostora mellett még
egyszer megütköztek velük. A maradékból alig néhányan ugrattak a
Dunába, de a túlpartot egyikük sem érte el élve: Hunyadi íjászai
lenyilazták valamennyit.
– Hogyan lehetséges ez? – csóválta a fejét Jankó, amikor az utolsó
turbános is átlőtt torokkal bukott alá a habokban. – Hát senki sem védi a
Szerémséget?
Kamonyai a messzeségben egy komor füstfellegre mutatott.
– Amott, Kamoncon máglyák égnek, Jankó! Az inkvizítor pusztítja
a magyart! Lentebb Nándorfehérvár bekerítve már! Cillei, Újlaki hadai
vérhastól gyengülten menekülnek! Mégis ki védené akkor a
Szerémséget?
– Vissza a táborba! Azonnal!
Mire visszatértek Titelrévbe, a királyt és a királynét már nem
találták ott. Eltűntek a bárók seregei is, néhányuk kivételével, akik
sápadtan lézengtek a tömérdek halott között.
Hunyadi leroskadt a földre.
– Mindennek vége? – bámult maga elé.
 5.
A tábor romjai közt bolyongva, arcuk elé kötött ecetes kendővel
Hunyadi, Szilágyi és Kamonyai azon tanakodtak, mit lehetne itt még
tenni.
A sátrak nagy részét fel sem szedték a sietve távozók, ott hagyták a
haldoklók és holtak ezreivel egyetemben. Senkit sem vittek magukkal
azok közül, akik már elkapták a vérhast. Ahogy vértesek sorfala közt a
három vezér elhaladt, kínlódó szerencsétlenek nyújtogatták feléjük
karjukat.
– Kegyelmet, nagyuram! Ne hagyjál magunkra!
– Vizet! Csak egy korty vizet ádj!
– Isten szent nevére! Ne hagyjatok itt minket! Testvérek!
Hunyadi borzongva nézte a saját piszkukban fetrengő férfiakat.
– Mennyi halott maradt itt?
– Hat-hétezer – mormolta Kamonyai. – És még vagy ezer, aki
holnapra lesz az.
Agg vitéz közeledett feléjük. Határozott léptekkel jött, vértlemezei
minden lépésnél katonásan zörögtek.
– Elmaradtál a haditanácsból, hollós lovag!
Hunyadi arca felderült, ahogy felismerte a keményre cserzett
vonásokat a felvont sisakrostély alatt.
– István bátyám! Hát téged meg itt felejtettek, a halálnak rút
mezején?
Rozgonyi István széles vigyorral ölelte meg Hunyadit.
– Ha az én Cicellém megtudná, hogy magadra hagytalak, Jankó
öcsém, félek, kikaparná mindkét szemem!
– Nem félsz a vérhastól, István úr?
– Öregember mitől féljen? Ha meg kell halni, hát meg kell halni! No
de arra az esetre, ha Isten rendeléséből mégis életben maradnánk, itt
tartottam háromezer vértesemet és Országh Mihály uram kétezer
lovasát is. Amott táborozunk, ippeg, a Duna-szegletben! Gondoltam, jól
jöhet még egy kisebb sereg, ha Murád valóban át találna kelni a Dunán!
Hunyadi akkorát sóhajtott, hogy még az égbolt is beleremegett.
– A Jóisten áldjon meg téged, István bátyám! Ötezer vértessel
szembeszállok én a sátánnal is!
– Tudom én azt nagyon jól! De elébb, fiam, temetnünk kell!
Mégpedig reggeltől estig!
 – Temetni? – Hunyadi belehunyorgott a lemenő napkorongba. –
Nem fogunk temetni, István bátyám!
– No de a holtak…
– Ha élő sereget nem hagyott hátra király urunk, akkor a holtak
seregével állunk ellent a töröknek!
Rozgonyi a homlokát ráncolta.
– Te Jankó! Te valami nagyon nem keresztényi dolgon töröd a
fejed!
– Való igaz! De én arra esküdtem fel, hogy édes hazánkat minden
áron védelmezem! És ezt fogom tenni, éppen ezt!
Rozgonyi István ősz feje megrezzent e szavak hallatán.
– Igaza van az én Cicellémnek! Csudabogár vagy te, Hunyadi
Jankó! No, ki vele! Halljuk azt az istentelen tervet!

6.
BECSE ÉS MOHOL KÖZÖTT, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, SZENT MIHÁLY HAVA
Albert király szűkölt, mint egy kivert kutya. Kicserepesedett száját
nyalogatta, hátha attól csillapodik valamelyest kínzó szomjúsága.
Megdagadt nyelvét szájüregében lüktető, forró kavicsnak érezte.
– Inni! Adjatok inni! Az Isten szerelmére! Nem halljátok?
A vértesek, kik a királyi batárt kísérték, magukban szentségeltek. Ha
egy csepp vizük lett volna, adtak volna ők szívesen. De nekik sem volt.
Szomjaztak, mióta a sereg tábort bontott Titelrévnél. Szomjaztak,
percről percre egyre jobban szomjaztak, immár másra sem tudtak
gondolni, mint a friss, hideg vízre.
Kínjaikat csak tetézte, hogy mindvégig friss, hideg víz mellett
ügettek. Csakhogy az út mentén, a patakokban, a folyókban, amerre
csak elhaladtak, katonák tetemeit sodorta a víz. Az országút pora véres
kupacoktól barnállott, s a kupacokat máris belepték a zöld és fekete
legyek.
Bűz… Fojtogató bűz…
Szomjúság…
A király ezerszer elátkozta már magát, hogy hagyta meginni a
táborban az összes bort. Ha csak egy kortyocska maradt volna… Már a
gondolatra is összefutott a keserű nyál a szájában.
 Édes Istenem, egy korty aranyszín kamonci nektár…
Csak egy cseppecske…
A sereg csigalassúsággal araszolt északnak: Becse után Mohol felé
haladtak. A hírek szerint ott végre iható víz vár rájuk… Pincében hűlt
bor… Élelem… Vetett ágy…
– Ha Istent ismertek, adjatok innom! – nyögte a batár belsejében
Albert. – Csak egy kortyot! Könyörgöm, csak egy kortyot!
Guthi Országh Mihály asztalnokmester és Schlick Gáspár kancellár
a kocsi mellett poroszkálva egymásra pillantottak Nem volt szükség
szavakra, elcsigázott tekintetük mindent elárult anélkül is. Férfiasan
tűrték a megpróbáltatásokat, a szokatlanul meleg őszi időjárást, a
förtelmes bűzt, a fáradtságot, és mindezek tetejébe Albert szüntelen
nyavalygását.
– Türelem, felség – köszörülte torkát Schlick. – Még egy kis
türelem! Nemsokára magunk mögött hagyjuk ezt az átkozott vidéket!
A kancellár valójában nem volt ilyen optimista. Reggel óta negyven
lovasuk dőlt ki a sorból, s azóta is egyfolytában kerülgették az
árokparton kuporgó és megállás nélkül fosó embereket. A vérhas nem
kímélt senkit, az utolsó darabonttól a bandériumok vezéreiig, a
nagyurakig, püspök urakig egyformán sújtott mindenkit.
De hát mit tehettek volna?
Vizük elfogyott, s hiába adták parancsba a katonáknak, hogy nem
ihatnak sem a Duna, sem a patakok vizéből, az alig vánszorgó,
végkimerülés szélén tántorgó férfiak nem voltak képesek megálljt
parancsolni gyötrő szomjuknak.
Schlick és Guthi Országh Mihály szánakozva figyelték az út
mentén, a patakokból szürcsölő embereket. Már azzal sem törődött
némelyik, hogy a víz színén lebegő hullákat félrelökdösse.
– Álljatok meg! Álljatok meg! – hörögte Albert, s már ugrott is ki a
párnákkal bélelt batárból. A lovak megtorpantak, így megtorpant az
egész menet is.
Schlick dermedten bámulta, ahogy a király a hatalmas kerék mellé
kuporodik, s remegő kézzel tépkedi nadrágja kötőcsomóit.
– Édes Istenem, felség, csak nem?
Szavak helyett förtelmes bugyborékolás hallatszott.
Zümmögő, zöld hátú legyek…
A kancellár az asztalnokmesterre pillantott.
 Országh Mihály közelebb intette a király itáliai orvosát.
– Maestro, prego!
A kirurgus tudta kötelességét. Gyengéden visszasegítette Albertet a
batárra, s úgy tett, mintha nem zavarná, hogy a királynak annyi ereje
sincsen, hogy visszahúzza bélsaras ülepére nadrágját.
A maestro kötelességtudón orrára csíptette az okulárét, és a
szekérkerék mellé térdepelt, hogy közelebbről szemügyre vegye a király
székletét.
– Túlságosan híg – állapította meg. – De ez még nem vérhas. Ha
időben megérkezünk…
– Időben megérkezünk, ne aggódj! – förmedt rá az asztalnokmester.
– Indulunk!
A menet nagy nehezen újra meglódult.
Az elkövetkező egy órában vagy tíz lovas fordult le a nyeregből.
Mind összerondították magukat, s csak kezüket nyújtogatták a
tovahaladók után, elhaló hangon rimánkodva, hogy valaki szánja meg
őket.
Egy órával később Albert megint kikászálódott a batárból.
Schlick először azt hitte, most is könnyíteni akar magán, de a király
szédelegve feltápászkodott.
Valahol Csongrád vármegye határán járhattak, a távolban azok
mintha már Mohol házai lettek volna! Őfelsége megtántorodott. Az út
melletti Duna-ág saras-szürke habjaiba bámult.
Felpuffadt emberi tetemek sodródtak benne.
Albert elmosolyodott, lábai megroggyantak, s máris bucskázott
lefelé az árok oldalán.
– Hozzátok vissza! – nyöszörögte a kancellár. – Ne hagyjátok, hogy
igyon a vízből! Ne hagyjátok!
A lándzsás katonák szánalmas lassúsággal ereszkedtek alá, de azt
már nem tudták megakadályozni, hogy Albert fejjel előre belezuhanjon
a bűzlő posványba.
– Az Isten szerelmére! Húzzátok ki!
A három katona közül az egyik összeroskadt, s megadta magát belei
csikarásának. A másik kettő azonban üstökénél és dúsan hímzett
köpenyénél fogva megragadta Albertet, és kicibálta a vízből.
– Engedjetek! Engedjetek, kutyák! Inni akarok!
 Addigra már Schlick Gáspár is leereszkedett melléjük. Szédült,
zihált, de igyekezett kihúzni magát a király mellett.
– Nem ihat, felség! Nem engedhetem!
– Nézzétek! – nevetett eszelősen Albert. – Egy dinnye!
Sárgadinnye!
A hullák közt valóban egy dinnye sodródott.
– Adjátok ide! Dinnye! Enni akarom!
Az egyik katona engedelmesen beledöfte lándzsáját, és kiemelte a
zavaros vízből.
– Törd fel! Gyorsan! Gyorsan! – hörögte Albert.
A katona kettéhasította a gyümölcsöt. A dinnye bele sárgán
csillogott. A kancellár közelebb lépett, hogy csizmás lábával
visszarúgja a vízbe a rothadó héjú gyümölcsöt, de Guthi Országh
Mihály fáradtan legyintett odafentről.
– Hagyjad, Caspar! Az csak nem fertezett! Hadd igya! Hadd egye!
Schlick szédelegve bámulta, ahogy a király a szájához emeli a dinnyét,
és teli pofával habzsolja. Néhány pillanat alatt felszürcsölte a belét,
aztán zabálni kezdte a héját is.
– Felség… – nyögte a kancellár. – Elég volt! Elég volt!
De Albertet már nem lehetett visszatartani. Néhány falással
eltüntette az egészet.
Amikor a katonák visszatámogatták a batárba, Schlick
megborzongott a gondolatra, hogy a dinnye az előbb még a hullák és az
ürülék közt úszott.
– Csak már érnénk Moholra! Onnét néhány óra Zenta! Indulás! A
batár belsejéből undorító fortyogás hallatszott.
Őfelsége egyszerre öklendezett, és egyszerre könnyített magán alul.
Az út hátralévő szakaszán Schlick tíz miatyánkkal próbálta
helyrebillenteni megrendült lelki egyensúlyát.
Estére elérték Moholt. Itt tudták meg, hogy a királyné és kísérete
már réges-régen Szegeden pihennek biztonságban, egészségben. Azt is
hallották, hogy Erzsébetnek esze ágában sincs bevárni férjét, máris siet
tovább Budára, siet intézkedni a mind fenyegetőbben mozgolódó
lengyelek ügyében.
Amikor a szolgák kinyitották Albert batárjának ajtaját, néhány
pillanatig képtelenek voltak belépni az elviselhetetlen bűztől. Odabenn
hatalmas, fekete legyek zümmögtek a padlót borító székletben.
 Albert, a magyarok, németek, csehek és horvátok királya ott
fetrengett saját ürülékében.

7.
TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, SZENT MIHÁLY HAVA
Későre járt, s Hunyadi fáradtan támolygott sátrába. Leroskadt a
bivalybőr derékaljra, s ahhoz sem érzett elegendő erőt, hogy lerúgja
csizmáját lábáról. Egy kis bor, be jó volna… Hirtelen megdermedt.
Egy csuklyás figura kupa bort nyújtott felé a sötétben. Hunyadi
talpra szökkent, s megragadta az idegen karját. A kupa a földre hullott,
a bor szétfolyt.
– Ki vagy te, az Istenedet! Mit akarsz tőlem?
Amaz moccanni sem tudott, Hunyadi karja úgy feszült a nyaka köré,
hogy meg sem bírt nyikkanni.
– Hát már itt sem hagytok békén?
A csuklya alól egy halálra vált férfiarc bukkant elő.
– Meg ne… ölj, te! – krákogta, mikor végre szusszanni tudott. – Én
vagyok… Vitéz!
– Az anyád úristenit! Meg akarsz halni? Nem tanácsos csak úgy
belopódzni az én sátramba!
– Vettem észre! – tapogatta kiveresedett torkát a kancellárista. Aztán
elvigyorodott.
– Emlékszel-e, te eszement? Épp így ismerkedtünk meg! Újlakon!
Réges-rég volt, tán igaz se volt!
Hunyadi legyintett.
– Ne szájalj annyit, inkább töltsd újra a kupámat! Hogyhogy te is
maradtál?
– Maradni akartam.
– S a haditanács? Miről döntöttek az urak?
– Albert úgy rendelkezett, hogy megerősíttessék néhány vár: Nándor
Albába rendelt még ötszáz vértest, Zalánkeménre százat, Újlakra százat,
s Péterváradra kétszázat!
– Ennyivel nem sokra megyünk!
– Hagyd el! Jövő tavasszal hatalmas sereg állíttatik fel a török ellen!
Száz dénár hadiadó vettetik ki mindazokra, kinek háza van, jobbágyra,
nemesre egyaránt. Albert esküdözött, hogy cseh és német segítséget is
hoz majd.
– Majd… Csak késő ne legyen!
Vitéz keserűen felnevetett.
– Én azért itt maradtam.
Hunyadi felhajtotta a kupa bort, s visszarogyott a bivalybőrre.
Pillantása megakadt a Kamonyai által már kikészített aranyazott
milánói vérten, sisakon.
– Kár volt maradnod. Mert bizony olyasmit mivelünk itt holnap,
amiről jobb lenne, ha nem tudnál. Csak akkor maradj, ha hallgatni
tudsz!
Vitéz rosszat sejtve bámult rá.
– Mi az ördögről beszélsz?
– Ha maradtál, látni fogod saját szemeddel. Most ne faggass, inkább
adj még bort!
Vitéz töltött magának is, aztán sokatmondón Hunyadi vállára tette
kezét.
– Sápadt a képed, Jankó!
– Csodálod?
– Nem. Csakhogy akad valaki, aki igen aggódik egészségedért.
– Ugyan, ki aggódna értem?
– Hát a feleséged! Mikor írtál néki utoljára?
– Ne bosszants már! Hisz jól tudod, hogy nemigen ismerem a
betűvetést!
– Deákod ismeri.
– Filipesi hazakéredzkedett Hunyadra. Ha akarnék, se tudnék írni
Erzsébetnek.
– Ha akarnál? Mert, hogy nem akarsz?
Hunyadi szeme bosszúsan villant.
– Az isten szerelmére, ne beszéljünk erről, Zrednai! Nincsen
hangulatom hozzá!
– De márpedig beszéljünk csak! Merthogy Erzsébet igen dühös
terád! Erőst panaszkodott levélben!
– Furcsállom, hogy néked ír…
– Ír bizony Azt írja, te nem felelsz az ő szerelmetes leveleire!
– Miféle leveleire? Hisz nem kaptam üzenetet felőle hónapok óta!
Vitéz értetlenül bámult vissza rá.
 – Ő nem így írta…
– Akkor tán hazudok?
– Azt nem mondtam. Csak azt, hogy asszonyod várna már hírt
felőled. S te csak egyre hallgatsz. Hetente küszködik, hogy elérjen
levélben, s te hallgatsz csak egyre. Aggódik teérted, félti életed, de te
hallgatsz csak egyre.
Hunyadi elvörösödött.
– Ejh, ne bosszants már! Újabban másról se tudsz beszélni nékem,
mint Erzsébetről! Kezdesz gyanússá válni énelőttem! Mindig a
feleségem, egyre csak a feleségem! Más körül se jár a te eszed!
– Mert a barátod vagyok – jelentette ki Vitéz. – Kötelességem
szólni, ha…
– Kötelességed? Ördögöt! Az én életem az én életem! – harsogta a
kelleténél tán durvábban Hunyadi. – Van énnekem elég bajom nélküled
is! Ha csak azért maradtál itt, hogy üres fecsegéssel fárassz, akkor jobb,
ha most eltakarodsz innét! Fuss csak Albert után!
Vitéz elsápadt.
– Üres fecsegéssel? Mert nem hagyom, hogy Erzsébet és te…
Hunyadi dühöngve felpattant, s a kancellárista fölé tornyosult.
– Elég! Ne avasd magad az én ügyeimbe, Zrednai! Utoljára
figyelmeztetlek!
Vitéz tágra nyílt szemmel felemelkedett, s elindult a sátor kijárata
felé. Vállai megereszkedtek, fejét lehorgasztotta.
– Azonnal visszagyere! – dörrent rá Hunyadi, máris megbánva
iménti dühkitörését, de a kancellárista hátra se nézett.

8.
SZERÉMSÉG, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, SZENT MIHÁLY HAVA
Azokban a vészterhes napokban Szerémség népe a Duna mocsaras
szigetein keresett menedéket. Futniuk kellett, bujdosniuk.
Délről török előőrsök keltek át a Száván, s száguldották be
keresztül-kasul a gazdagon termő mezőket, a szőlőhegyeket,
felperzselték a falvakat, s rárontottak a védtelen városokra is.
Nyugatról a magyar király, a bárók, s az egyháznagyok zsoldosai
zaklatták a szerémségi falvakat, hisz éhezett a Titelrévnél összegyűjtött
sereg. Elvittek minden eleséget, amit csak találtak, s ha ellenkezni mert
velük bárki, kérdés nélkül kardélre hányták.
Északon a pápa őszentsége inkvizítor a járta a Duna menü
településeket, és ezrével küldte máglyára a huszita eretnekség
gyanújába keveredett – városi polgárokat, kétkezi parasztokat,
kereskedőket.
Nehéz lenne megmondani, kitől szenvedett leginkább az elgyötört
tartomány. Aki csak tehette, menekült: a mocsarak szigetei, a régi
rejtekhelyek újra megteltek.
A Szerémségre halotti csend telepedett. Az égbolton lángoló falvak
és lángoló máglyák füstfellege bodorodott, a romok közt, az üszkös
máglyaoszlopok tövében hamvakat sodort a szél. Hamueső pernyéit
mindenütt, s a nap elbujdosott a fekete felhők mögé.
Aztán egyszerre csak felragyogott megint, éppen akkor, amikor egy
tetőtől talpig aranyozott páncélba öltözött harcos bukkant elő tüzes
paripán. Sisakján veres vezéri toll lengedezett, pajzsán a holló gyűrűt
tartott csőrében.
– Jöjjetek elő! – kiáltotta a lovag. – Mind jöjjetek hozzám!
Beszédem van veletek!
Tündöklő volt, ahogy ott állt a mocsár kigőzölgésében, a napsugarak
oly ragyogó tisztasággal ölelték délceg alakját, mintha egyenest az Úr
angyalai küldték volna őt. A lápban, mocsárban reszkető menekültek
lassan előmerészkedtek.
Az arany vitéz végigpillantott rajtok.
Felhúzta sisaklemezét: kemény, férfias tekintet villant elő az acél
árnyékából. Csontos, kun orca, kemény esztendők véste, gondterhelt
ráncok a homlokon, dús bajusz. És egy szempár: könnycseppektől
ragyogó gyémántok a füstrétegen átfénylő napsugarakban.
– Hozzád jöttem, én fájdalmas népem. Hallgassátok szavam!
Az emberek köréje gyűltek.

9.
KAMONC, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, SZENT MIHÁLY HAVA
Az inkvizítor álmodott.
 Mindig ugyanazt álmodta, újra meg újra, mintha nem lett volna
képes szabadulni azoktól a képektől, azoktól a réges-régi emlékektől.
Álmában most is odahaza járt, Monteprandone városában, s a város
körüli, szelíd hajlatú dombok közt vigyázta a juhnyájat. Ahogy minden
áldott nap, most is elszenderedett a nyári melegben. Mire felriadt, már
csak a juhok kétségbeesett bégetését hallotta: a farkas újra elragadta a
bárányok közül a leggyengébbet.
Újra…
A fiú tehetetlen dühvel toporzékolt. A rábízott nyájat nem képes hát
megvédeni… Soha nem is lesz képes…
Soha…
Felriadt: a fiú eltűnt az álommal, s a rideg szobában csak az
inkvizítor maradt. Odakünn, Kamonc főterén már esteledett.
Hangok.
Kiáltások.
Lódobogás.
Mi ez a lárma? Csak nem Néma Titusz tért vissza? Marchiai Jakab
reménykedve, hajadonfőtt sietett ki a bíró házából.
Csalódnia kellett: odakünn nem Titusz várt rá.
Egy aranyozott vértbe öltözött lovag érkezett, s földöntúli
jelenésként forgatta paripáját a kihunyt máglyák között.
– Te vagy-e Marchiai Jakab, Őszentsége inkvizítora? – kérdezte
mennydörgő hangon.
Az inkvizítor sápadtan tett felé egy lépést.
– Én vagyok…
– Te vagy hát a máglyák meggyújtója? – mutatott a jövevény a
fekete oszlopokra.
– Isten ítéletét hajtom végre – felelte az inkvizítor. – Kiirtom az
eltévelyedésnek, a hamisságnak magvát e földből!
Az arany vitéz megrázta fejét.
– Rossz helyen keresed az ellenséget, atyám! Amott, nem is oly
messze innét, vad pogány sereg dühöng! Ha Isten felkent embere vagy
valóban, ha keresztényi hitünk tüze ég szívedben, hát oda menjél! Ne
védtelen asszonyokat és öregembereket égess, ne holtakat forgass ki a
földből, hanem vedd fel a szent keresztet, emeld a magasba, és szállj
szembe az igazi ellenséggel!
– Az igazi ellenséggel? – Az inkvizítor rosszat sejtve bámult rá.
 – A törökkel! Keresztényi hitünk védelmében! Nékünk olyan pap
kell, aki harcolni is tud!
– Nem az én hivatásom a kard…
– Isten embere! – mennydörögte az arany vitéz. – Vedd fel a
kereszted! Mitől félsz?
Az inkvizítor szűkölve körülnézett.
Kamonc főterén százak álltak, és őt bámulták. Tekintetükben
gyűlölet izzott. Rongyos, sármocskos arcú parasztok, beesett arcú,
kiálló bordájú gyermekek. Menekültek. Földönfutók.
Mind keze ökölbe szorult.
– Mit akarnak ezek az emberek tőlem? – hebegte az inkvizítor. –
Miért hoztad ide őket?
Az arany vitéz kivonta pallosát.
– Vedd fel a keresztet. Indulj! S mi követünk téged!
Az inkvizítor saját katonáit kereste a tér sarkában. Azokat a
katonákat, akiket Cillei és Újlaki bocsájtott a rendelkezésére, hogy
szabadon végbevihesse büntető hadjáratát. Hová lettek? Elrejtőztek
talán?
– Már nincsenek itt! – vetette oda az arany vitéz. – Ott vannak, ahol
valóban szükség van rájuk.
– Ki vagy te? – hebegte az inkvizítor.
– Isten katonája – felelte az aranyvértes ember.

10.
Az inkvizítor nem mert hátrapillantani. Tudta, hogy a tömeg követi
őt: ott lépdeltek a nyomában, gyűlölettől izzó tekintetüket le sem vették
tarkójáról.
Lépkedett hát tovább, mezítláb, a keresztet remegő kézzel emelve a
magasba.
Előtte szelíd dombhajlat húzódott: a Tarcal-hegy lankáin
engedelmesen hajladoztak a fűszálak az őszi szélben. Az inkvizítor
érezte a talpa alatt a fű selymét, s beleborzongott a balzsamos érintésbe.
Belésajdult szíve a fájdalomba. Meg fog halni! Néhány perc múlva
vas járja át a testét, tüzes fájdalommal döfködik gyenge mellkasába
szablyáikat a törökök, éles pengék metszenek torkába, koponyájába…
Fájdalom…
 Istenem…
Egészen másfajta fájdalom lesz, mint a ciliciumöv tüskéi… Mint a
saját hátán csattanó ostorcsapások…
Eleven vas…
Nincs már sok hátra…
Ide hallani dobjaik dübörgését…
Odaát gyülekeznek, túl a dombokon…
Odaát, ahol ez a selymes rét ugyanilyen selymes völgybe ereszkedik
le…
Ott vannak mind… Vad gyilkosok…
Az inkvizítor megtorpant. Hátrapillantott.
A tömeg is megállt. Őt figyelték.
Könyörögni szeretett volna, de a szemükből látta, hogy nincs
kegyelem, nincs visszaút. Ott lépdelt mögöttük az aranyozott vértbe
öltözött férfiú.
Nem tehetett mást, visszafordult a domb felé, és rogyadozó
léptekkel tovább ment. Félhangosan dadogni kezdte a fohászt:

Pater noster, qui es in caelis,

Sanctificetur nomen tuum,
Adveniat regnum tuum,
Fiat voluntas tua,

Kezében mindjobban remegett a kereszt.

Tovább…
Tovább…
Isten vigyáz rám! Óvja lépteimet, vigyázza lelkimet, nem hagyja
elveszni gyermekét, nem hagyja, nem hagyja, nem hagyja, nem hagyja,
nem hagyja…
Nem hagy el engem…
Nem…
Nem…
Az inkvizítor szűkölve lépkedett a domboldalon. Túl a lankán, a
völgyben, alig néhány tucat ölnyire tőle lovascsapat dübörög felfelé.
Mindjárt felérnek a Tarcal csúcsára. Mindjárt… Már tisztán hallani
bősz kiáltásaikat… Már tisztán hallani az acél csilingelését, a lovak
horkanását… Tisztán hallani a közeledő halál neszeit…
 Az inkvizítor zokogva megállt.

Sicut in caelo et in terra…

Panem nostrum quotidianum da nobis hodiae,
Et dimitte nobis debita nostra,

Nem… nem vagyok képes továbbmenni… Istenem, miért hagytál el

engem?

Sicut et nos dimittimus debitoribus nostris…

Senki vagyok. Féreg vagyok… Nincsen bennem hit! Üres az én

lelkem… nem merem… nem tudom… Egy tapodtat se tovább…
Hallom őket… Már itt vannak…
Féreg vagyok!
Az inkvizítor elhajította a keresztet, és futni kezdett visszafelé.
Egyre gyorsabban futott, hátra-hátrapillantva, nem bukkan-e fel máris
egy török a túlsó oldalról.
Futott, eszét vesztve, páni félelemmel. Az sem érdekelte, mit művel
vele a tömeg. Csak ne… ne kelljen azokkal szembenéznie!
A hódítókkal, kik elevenen nyúzzák meg a keresztény papokat. Akik
egyenként tépik le a körmeiket… Akik izzó vassal herélik ki isten
embereit, akik a legförtelmesebb, leggyalázatosabb módon ölik meg
őket…
A tömeg sorfala előtt megtorpant.
Odavetette magát az aranyvértes vitéz lova elé. Zokogott. Őrjöngött,
artikulálatlan olasz szavakat vinnyogott.
Hunyadi egy csepp szánalmat sem érzett iránta.
Feltámadt a szél, s a füstfellegektől terhes égbolt hirtelen tisztulni
kezdett. A bátortalanul átragyogó napsugarak megcsillantak a
dombtetőre felhágó lovascsapat vértjein. A dobpergés erősödött. Lovak
horkantak, acél csörgött.
Az inkvizítor Sárkány lábába kapaszkodva lesett hátra.
A dombtetőn vértesek sorakoztak fel, és a fejük felett hollós zászlót
lobogtatott a szél.
 11.
NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, SZENT MIHÁLY HAVA
A szultán kilovagolt két fiával messze, a török haditábor őrállásain
túlra, a Vracsár-hegy lábához. Szendrőtől egészen addig, míg a Duna
északnak kanyarodik, háborítatlanul haladhattak: az elnéptelenedett,
felperzselt szerb falvak között, a mezőkön, a dombok oldalán fosztogató
akindzsi csapatok nyargalásztak mindenfelé. Az oszmán sereg egységei
közeledtek következő célpontjuk felé.
– Erősnek tűnik – jegyezte meg Mohamed, szemügyre véve a
távolban felsejlő tornyokat és a masszív bástyákat. – Sokkal
erősebbnek, mint Szemendre!
Murád egyetértőn bólogatott.
– Nézzétek meg, fiaim, milyen remekül megépített erőd! Az a
szürkéskék sáv ott a Száva. Éppen a vár alatt hömpölyög a Dunába.
– A folyók felől is támadhatnánk, ha hadihajókkal bombázzuk a
falait – vélte Mohamed.
– A magyaroknak sok ideje maradt megerősíteni, új fegyverekkel
felszerelni azokat a bástyákat. Egy ostrom…
– Túlságosan sokáig tartana – fejezte be a mondatot Mohamed. – És
a seregünk fáradt.
– A seregünk készen áll, hogy folytassa a harcot! – csattant fel
Aleaddin Ali. Napok óta duzzogva hallgatott, de alig várta már, hogy
ellentmondjon Mohamednek.
– Ez igaz – mosolygott atyjuk. – De van itt még egy bökkenő!
– Nyakunkon a tél – vágta rá Mohamed.
A szultán a szakállát simogatta.
– Áferín! Áferín! Napról napra mind jobban sürget minket az idő.
Vagyis két dolgot tehetünk. Átkelünk a sereggel a Dunán valahol
Szemendre mellett, és megpróbálhatjuk kifosztani a folyó feletti
tartományokat. Ennek azonban nagy a kockázata, hiszen a magyarok
serege a Duna és a Tisza találkozásánál táborozik. Ha beléjük botlunk,
meg kell ütköznünk velük. Avagy próbálkozhatunk ostrommal is.
Aleaddin Ali verejtékezve leste atyja arcát. Tudta, hogy Murád most
is vizsgáztatja őket, most is csupán arra kíváncsi, melyikük milyen
választ ad olyasfajta kérdésekre, melyekre a szultán magában már régen
megtalálta a feleletet.
– A hitetlenek serege túlságosan közel van! – préselte ki magából
Aleaddin Ali, mintha szavanként próbálná lemérni Murád reakcióit. Az
eddigiek alapján megértette, hogy atyja ódzkodik az újabb ostromtól.
Nyilvánvaló tehát, hogy mást kell javasolnia, Murád valami másra
akarja rávezetni őket. – Ha ők kelnek át a Dunán, még a hátunkba
kerülhetnek!
– A kérdés csak az, meg merik-e tenni! – mosolygott Murád. – A
felderítők jelentése szerint jóval kevesebben vannak, mint mi.
Aleaddin Ali tokája megremegett, ahogy hevesen megrázta a fejét.
– Akkor is nagy a kockázat! Hagyjuk ezt a várat! Mást javaslok,
atyám: támadjuk meg Khorvatisztánt s Boszna tartományt!
Találgatott csupán, de amikor látta, hogy Murád felvonja
szemöldökét, már érezte, hogy ezúttal kivételesen a helyes szavak
tódultak ajkára.
– Khorvatisztánt? Bosznát?
– A magyarok arra számítanak, hogy ellenük folytatjuk a háborút.
Boszna gyaur fejedelme védtelen! A tartomány a miénk lehet a tél
beállta előtt!
Murád hosszan bámulta a távoli bástyákat és falakat, aztán
elismerően bólintott.
– Azt hiszem, fiam, ez meggondolandó javaslat. Neked mi a
véleményed erről, Mohamed?
A fiú fejet hajtott.
– Kiváló ötletnek tartom, atyám. Sajnálom, hogy nem nekem jutott
az eszembe.
– Az őszinte szó ritka madár ebben a kertben, Mohamed.
– Mindazonáltal azt javaslom, küldd ki felderítőinket a Duna túlsó
partjára! Tudnunk kell, hogy a magyarok hadának száma valóban oly
alacsonyra apadt-e, amint hírlik. Mert ha igen, sereged fele átkelhet a
nagy folyón, és a menekülők nyomába eredhet. Budun városát
kifoszthatjuk, mielőtt beáll a tél. Emellett a sereg másik fele
könnyűszerrel szétszórhatja a boszna király csapatait.
Murád elégedetten bólintott.
– Mindketten bölcsen szóltatok. Elhámd-ulláh szumn elhámd-ulláh!
 – Ezt a várat itt – Aleaddin Ali fellelkesült a dicséret hallatán –,
Allah segítségével majd a következő tavaszon lerontjuk, atyám!
– Allah segítségével bizonyosan!
– Mi a neve ennek a várnak? – kérdezte Mohamed.
Murád utolsó pillantást vetett a tornyokra, a zömök falakra, melyen
az Árpádok veres-fehér zászlai lobogtak.
– Belgirád a neve. A magyarok úgy hívják: Nándorfehérvár.

12.
TITELRÉVI HADITÁBOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, MINDSZENT HAVA
Hallgat a tábor.
Csak a varjak kárognak a levegőben, csak a kóbor farkasok, elvadult
ebek ólálkodnak a sátrak között. Nem rebbenti el senki a varjakat, nem
kergeti el senki a farkasokat, ebeket. A tábor hallgat.
Távolról úgy tűnhet, minden rendben van.
A tündéresi láp felé karóerdő meredezik, hogy távol tartsa az
esetleges támadókat. A frissen kiásott árkok belső oldalán vértes vitézek
állanak őrt: lándzsáikra támaszkodva fürkészik a láthatárt.
Mozdulatlanok.
Mint ahogy mozdulatlan a táborban a sátrak előtt ácsorgó, ücsörgő
megannyi katona is. Némelyik tábortűz körül melengeti kezét. Azok a
kezek már jéghidegek napok óta, s nincs az a tűz, mi valaha felmelegíti
őket megint.
Ezrek sorakoznak a táborban szerte. Talpig vasban, talpig
fegyverben. Néhányan csoportokba verődve álldogálnak, kezükben
boroskupával. A tisztek díszes tollforgóval sisakjukon összehajolnak,
mintha csak egymás közt pusmognának. Amott apródok dőlnek az
istállódeszkáknak, a sarkon fegyverkovács műhelyéből dől a füst. Ott
áll a fegyverkovács is, kezében kalapács, másikban patkót szorít a
fogóval. De a tűz kezd kialudni, a fújtató is pihen. A fegyverkovácsot
nem zavarja. Nem zavarja azt már semmi a világon! Csak áll,
vicsorogva mered a semmibe, egyik kezében kalapács, a másikban
patkót szorító fogó.
 A tábor közepén, a dombtetőn feszes vigyázzba merevedett vértesek
ezrei várják a parancsot. Fejük felett bandériumaik zászlait csattogtatja
a szél.
Mozdulatlanok.
Mind mozdulatlanok.
A varjak óvatosan alacsonyabbra ereszkednek. A farkasok merészen
beljebb araszolnak.
Senki sem rebbenti el őket.
A táborban nem moccan senki se.
Ezer és ezer vitéz, megannyi mozdulatlan szobor. Mert valójában
azok is. Szobrok. Üveges szemekkel merednek a semmibe. Oszló,
rothadó testüket sűrűn földbe vert karók tartják: azokhoz kötözték őket.
Ezer és ezer bábfigura, egy rettenetes színielőadás ocsmány kellékei
csupán.
A tábor hallgat.
Távolról úgy tűnhet, minden rendben van.
De közelebbről látszik: ezer és ezer bűzlő, rothadó korpusz az, s egy
sem eleven! Mindenütt rongybabaként karóhoz kötözött, ernyedten
csüngő férfiak. Életteli pózokba merevedett élettelen testek. Fennakadt
szemek, halálos vicsorba torzult arcok.
Távolról úgy tűnhet, minden rendben van.
Közelről feltárul az iszonytató temető, hol elfelejtették a holtakat
elföldelni, s hol gúnyt űzve az eltávozottakkal, valami bomlott elméjű
bábjátékos élőképet kreált a nyomorultak hulláiból.
Amikor leszáll az éj, a tábortüzeket meggyújtja néhány láthatatlan
kéz.
Távolról úgy tűnik, a tábor él.
Csak közelről látszanak a nyüzsgő férgek, mik ellepik a karókhoz
kötözött tetemeket. Fehér lárvamocorgás az egész tábor. Eleven
féregszőnyeg nyüzsög mindenütt.
Távolról úgy tűnhet, minden rendben van.
Közelről a titelrévi haditábor maga a megelevenedett iszonyat…

13.
Ezúttal is a vidini bég részesült a dicsőségben, hogy szpáhijaival
átkeljen a Dunán, és felderítse a magyarok táborát.
 A bég nem igazán örült a megbízásnak, mert már több csapatát
megszalasztották az utóbbi hetekben a szörényi bán lovasai. A legutóbb
Sirem szigetére küldött felderítői közül egy sem érkezett vissza.
Ördög Hunyadi!
Mint a villám, hol itt csap le, hol ott!
De hát nem volt mit tenni: a bég kiválogatta ötszáz legjobb
szpáhiját, és a tárcsói szigetnél átkelt velük a túlsó partra. Remélte,
hogy nem botlik a bán portyázóiba, mielőtt eléri a két nagy folyó
találkozását.
Nem is botlott beléjük.
Ennek persze egyetlen oka volt: Hunyadi így akarta. A törökök
ellenállás nélkül vágtattak fel a Duna mentén, egészen az
Islankamenével szemközti nádasokig. Innen fokozott óvatossággal,
lóról szállva lopakodtak tovább.
Már esteledett, amikor megpillantották a Tisza túlsó oldalán a
magyar haditábort, de vagy mérfölddel messzebbről megcsapta orrukat
a dögletes bűz.
Alig győzték leplezni túláradó örömüket. Igaz tehát a hír, miszerint
járvány tizedeli a magyarok sorait. A vidini bég már előre dörzsölte a
tenyerét: a szultán bizonnyal busás jutalommal köszöni meg a remek
hírt!
Közelebb! Lopakodjunk még közelebb!
A törökök örömét hamar elsöpörte az undor. Öklendezve
engedelmeskedtek, s kúsztak keresztül a mocsár külső övezetén. Az
emberi ürülék és az oszló hullák bűze itt már elviselhetetlennek tűnt.
Végre, a tiszai mocsár széléhez érve, a nádszálakat széthajtogatva
szemük elé tárult az iszonyú bűz forrása, a magyar haditábor.
A vidini bég először nem látott semmi gyanúsat.
Ezrek sorakoztak a táborban szerte. Talpig vasban, talpig
fegyverben. Néhányan csoportokba verődve álldogáltak, kezükben
boroskupával. A tisztek díszes tollforgóval sisakjukon összehajoltak,
mintha csak egymás közt pusmognának. Amott apródok dőltek az
istállódeszkáknak, a sarkon fegyverkovács műhelyéből dőlt a füst. A
tábor közepén, a dombtetőn feszes vigyázzba merevedett vértesek ezrei
várták a parancsot. Fejük felett bandériumaik zászlait csattogtatta a szél.
A bég bámulta őket, aztán egyszeriben remegni kezdett.
Aztán oldalra hemperedett, és a vízbe öklendezett.
 – Allah! Allah! Ez… Ez…
Társai közül néhányan felpattantak és futni kezdtek visszafelé.
A vidini bég nem állította meg őket. Halálra váltan bámulta a tábort,
s csak lassan, nagyon lassan kezdett visszafelé kúszni. Kiverte a hideg
veríték.
Ekkor dördültek fel a magyarok ágyúi. Iszonytató dübörgéssel
bömböltek, s akkora kőgolyóbisokat lőttek ki rájuk, amekkorákat a
törökök még sohasem láttak.
Amikor a bég visszafutott a többiekhez, akik a lovakkal várták őket,
már bizonyos volt benne, hogy az oszmán seregnek nem szabad átlépnie
a Dunát.
Nem!
El innét, amíg lehet!
El innét, ahol…
Fáradhatatlanul vágtatott vissza a török oldalra, ahol haladéktalanul
a szultán színe elé vezették.
– Ott vannak még a magyarok a Duna partján? – kérdezte Murád.
A vidini bég eszelősen hajlongott előtte.
– Mi ütött beléd? Felelj már!
– Ott vannak… Ott vannak… Ott vannak a magyarok, fényes
tekintetű szultán! – suttogta a bég. – Ott vannak mind… de…
– De?
– De nem élnek már!
Murád arcán meglepett öröm terült szét.
– Igaz tehát? Járvány pusztít soraikban?
A vidini bég most először emelte fel tekintetét, szemében az őrület
tüze izzott. Murád ekkor vette észre, hogy a férfi szakálla megőszült
előző este óta.
– Ott álltak mind! – hörögte a bég. – Ott álltak mind, a holtak! Ott
álltak, és minket bámultak! Némán… Némán… Minket néztek…
Mozdulatlanul…
Murád elhátrált egy lépést, és intett testőreinek, hogy fogják le az
eszelőst.
– Mit beszélsz, szerencsétlen? A holtak?
A bég zihált, nyála fröccsent, ahogy a szultán felé harsogta:
– Holtak serege őrzi a túlsó partot, uram! Holtak serege! A bűzüket
már messziről éreztük! Oszló hullák azok! Mégis élnek! A Hadak
Villáma életre keltette őket! Ott állnak a sátrak között… a tüzek körül…
Ott állnak, és bámulnak… Várják a támadást… A holtak serege, uram!
A holtak serege!
Murád elborzadva intett, hogy vezessék el.
Csakhogy másnap a ruméliai beglerbég által kiküldött felderítők
ugyanezt jelentették.
A török táborban már mindenki erről suttogott: a magyar haditábort
holtak serege őrzi. És rájuk vár a túlsó parton…

14.
NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, MINDSZENT HAVA
A szultán dühöngött. Csauszai jelentették, hogy a rémhír
tűzvészként terjed a seregben, s nem akadt immár senki, aki kételkedett
volna a démoni hatalmak jelenlétét illetően.
A Hadak Villámát szellemek segítik!
Jaj annak, ki szembeszáll véle!
Murád parancsot adott, hogy Iszhák bég, a frissen kinevezett
szendrői katonai parancsnok gyűjtsön össze ezer akindzsit és
szerdengecstit, és haladéktalanul támadják meg a magyarok haditáborát.
Ez tűnt az egyetlen lehetőségnek, hogy elcsendesítsék a babonás
csőcseléket, és újra katonás fegyelmet kényszerítsenek rájuk.
Iszhák morgolódott ugyan a parancs hallatán, de hangosan nem mert
ellenkezni. Összeszedte minden bátorságát, de ezúttal nem Szendrőnél
kelt át a Dunán, hanem Nándorfehérvártól nyugatra a Száván, Zimony
közelében lépve a Szerémség területére.
Az előrenyomulókat kísértetiesen üres, elhagyatott falvak fogadták.
A szokottnál jóval óvatosabban s lassabban haladtak. Iszhák megtiltotta,
hogy portyázó csapatok szakadjanak le a főseregtől, mert mindenáron
egyben szerette volna tartani embereit. Másfél nap alatt szinte lépésben,
minden neszre összerezzenve hatoltak fel Zalánkeménig. Itt esteledett
rájuk.
– Pihenjetek le! Hajnal előtt törünk rájuk, mikor az igazak álmát
alusszák! – rendelkezett a bég.
Az akindzsik rosszat sejtve szimatoltak a dögletes levegőbe.
– Mi az a bűz?
 – Oszló hús… Holtak bűze…
– A magyarok közt vérhas pusztított! – mordult rájuk Iszhák bég. –
El sem temették őket… Ott rohadnak mind a Duna túlsó oldalán!
– A holtak serege… – suttogták halálra váltan az akindzsik.
– A holtak serege! – suttogták reszketve a szerdengecstik.
– Hallgassatok! – toporzékolt az aga. – Készüljetek inkább a
támadásra!
Iszhák maga is rettegett. Babonás lelkének minden iszonyával
gondolt arra, mi vár rájuk hajnalban. Igaz lehet, hogy a Hadak Villáma
a démonokkal szövetkezett? Ha igen, akkor a magyarokat lebírhatatlan
szellemek segítik majd! A holtak ellen pedig ugyan hogyan vehetnék fel
a harcot?
Egy órával pirkadat előtt a parancsnokok összeterelték a harcosokat.
Kiderült, hogy máris vagy százan megszöktek az éj leple alatt.
Iszhák, megszegve az iszlám szigorú törvényeit, egész éjszaka bort
vedelt, csak hogy bátorítsa magát, s most tántorogva lépett oda díszesen
felszerszámozott lovához.
– Indulás!
A Duna menti mocsaraknál lépésben haladtak Zalánkemén legszélső
házai felé.
A városka gyanúsan csöndesnek tűnt. Sehol nem moccant a sűrű
éjszakában semmi.
Iszhák bég előre akart küldeni egy felderítő csapatot, de ezúttal
senki sem jelentkezett önként.
– Kutyák! Reszkettek, mint a nyárfalevél! – szitkozódott a bég. –
Hát nincs köztetek egyetlen férfi sem? Száz akcsét adok annak, aki
felderíti Islankamenét!
Egy ifjú gagauz lovastiszt végül megemberelte magát, és vagy húsz
szedett-vedett martalóccal előrevágtatott.
A többiek szorongva várakoztak a mocsár szélén, lesve a feléjük
szűrődő neszeket. Amikor a nap első sugarai végre áttűztek a
nádlevelek közt, a közelben baglyok huhogtak fel, mintha csak a
holtakat akarnák ébresztgetni.

15.
 A gagauz tiszt és emberei elérték az első házakat. Intésére néhányan
leszálltak lovaikról és odalopóztak a legszélső kunyhóhoz.
Nyomorúságos kalyiba volt, előtte egy láncra vert, csenevész korcs
keservesen vonított az udvarban, de csak addig, amíg a gagauz le nem
sújtott rá szablyájával. Akkor aztán csend lett.
A tiszt belesett az ablakon. Először nem látott semmit. Odabenn
sötét volt, s el kellett telnie néhány szívdobbanásnyi időnek ahhoz, hogy
megsejtse az árnyakat a sűrű félhomályban.
Nem hitt a szemének. Odabenn hatalmas alakok ültek az asztal
körül. Nem emberek voltak: ormótlan, busa koponyájukból szarvak
meredeztek. Mind az ablak felé fordultak, mintha látnák és hallanák a
leselkedőt. Szemük eleven lánggal perzselt a sötétben. Szájuk lassan,
éhesen tágra nyílt.
A gagauz felsikoltott, s páni félelmében térdre rogyott. Emberei
futásnak eredtek.

16.
Iszhák bég ereiben meghűlt a vér a sikoly hallatán. Allahra! Mi ez?
– A holtak serege! – kiáltották a háta mögött.
– Démonok!
– Eleven holtak!
A gyalogos martalócok máris futásnak eredtek, hiába próbálták az
akindzsik visszatartani őket. Néhány pillanat alatt pánik lett úrrá a
seregen, egymást lökdösve, tiporva próbáltak kereket oldani, hiába
csattogtak bülük-basijaik ostorai a levegőben, véres hasítékokat szelve a
hátukon, arcukon.
– Eleven holtak!
– A holtak serege!
– Megálljatok! – hörögte Iszhák bég. – Ha megfuttok, a szultán
elevenen nyúzat meg benneteket!
A menekülők egy része megtorpant. A kegyetlen büntetés rémképe
még az eluralkodó káoszon is úrrá lett néhány pillanatra.
– Vissza! Vissza, kutyák! Ez csak valami csel lesz! Ne féljetek!
Vissza, mind!
 Bár néhányan belevesztek már a mocsár sűrűjébe, a többség
vonakodva visszavánszorgott az első vonal mögé, ahol lesütött szemmel
tűrték parancsnokaik válogatott szidalmait.
– Készüljetek, kutyák! – sziszegte Iszhák, s kivonta szablyáját.
Mind elhallgattak, s zakatoló szívvel meredtek a félhomályos
házakra.
Mély, baljós csend ereszkedett a környékre. A felkelő nap sugarai
sápadt körvonalakat festettek a feketén homályló házak köré. És az
árnyak köré. Az árnyak köré, akik Zalánkemén házai közül dülöngéltek
elő, egyik a másik után.
A törökök felkiáltottak rémületükben.
– Démonok!
– Eleven holtak!
Iszhák káromkodott egyet, de amint előrefordult nyergében, elakadt
a lélegzete.
A házak közül valóban hatalmas szörnyetegek lépdeltek feléjük a
félhomályban. Félig ember, félig állat teremtmények voltak, iszonyú
koponyájukon szarvak imbolyogtak, előremeresztett karmaikkal
belehasítsanak a levegőbe.
És üvöltöttek.
Egetverő kolompolás, rikácsolás, fülsértő hangzavar kélt, s
megelevenedtek a házak is. Mindenhonnét bundás, szőrmés ember
állatok ugráltak elő, üvöltve, sátáni sikollyal, hörögéssel közeledtek a
törökök felé.
– Démonok! Démonok! – kiáltozták az akindzsik.
Immár nem volt földi hatalom, ami visszatarthatta volna őket.
Fejvesztve menekültek vissza, egymást taposva, tiporva. Sokan
fegyvereiket is elhajigálták, s azt sem nézték, biztos ösvényre téved-e
lábuk. Kisvártatva a mocsárból hátborzongató szörcsögés, kiáltozás
hallatszott.
Iszhák bég egy utolsó, elkeseredett gondolattal a démonok felé
fordította lovát. Ha meg kell halnia, hát férfiként hal meg!
De aztán, ahogy újra megpillantotta a dülöngélve közeledő
rémalakokat, kezükben kaszákkal, vasvillákkal, s látta az izzó
szemüket, hallotta állati üvöltésüket, hirtelen minden erő elszállt
tagjaiból. Hagyta, hogy lova magával ragadja, el innét, minél messzebb,
el ettől a hullabűzű helytől…
 A démonok pedig kerepelve, üvöltve űzték őket mind beljebb és
beljebb a mocsárba.

17.
Az anatóliai béglerbég által vezérelt tízezer fős seregtest napok óta
hiába várta az újabb parancsot. Úgy tűnt, a szultán nem tud dönteni.
Pedig a tétlenség igen szerencsétlen következményekkel fenyegetett,
különösen úgy, hogy a második őszi hónap is ellenséges területen
találta a sereget.
Dönteni kellett: vagy megkezdik Nándorfehérvár ostromát, vagy
továbbindulnak, és lerohanják Tvratko bosnyák király tartományát. S
bár a had élelmezése is komoly gondot okozott, a parancs egyre csak
késett. Tetézte a bajt, hogy a katonák mind több rémtörténetet
sugdostak egymásnak a túlpartot őrző holtak seregéről és az állatfejű
démonokról, melyek sorban mészárolják le a Száván és a Dunán
átvezényelt török csapatokat. S ahogy az lenni szokott, az együgyű
lelkű, babonás katonák ajkán mind vadabbá és vadabbá nőttek a
szörnyetegek tombolásáról szóló históriák
Aztán megérkezett a hír a szultánhoz Iszhák bég ezer emberének
vesztéről. Maga a bég néhány szilahdárjával megmenekült ugyan, de
csak üggyel-bajjal vergődtek vissza a török oldalra, emberei szinte az
utolsó szálig a Duna menti mocsarakba vesztek.
Murád dühöngött. A démonokról szóló híradás igaznak tűnt, s egyre
bizonyosabbá vált, hogy a sereget korbáccsal sem lehet rákényszeríteni,
hogy átkeljen a Dunán. A szultán egyre reménytelenebbnek látta a
magyarországi villámhadjárat lehetőségét. Még azon az estén
összehívta a haditanácsot sátorpalotájába, hogy meghallgassa vezírjei és
bégjei véleményét.
Azokban a percekben, amikor a haditanács megkezdődött, a
Nándorfehérvártól a Bezsányi-sziget nyugati sarkáig elhúzódó török
tábor legkeletibb szárnyán történt valami, ami végleg el is döntötte a
hadjárat folytatásának kérdését.

18.
 A Száva mentén mérföldeken át török őrtüzek lobogtak. Az utolsó
néhány lángoszlop a bythiniai dzserehor alakulatok tüzeit jelezte. Ők
ásták a tábor körük árkokat, s így az ő sátraik álltak a tábor külső
övezetében.
A haditanács éjszakáján az őrök imbolygó fénypontokra figyeltek
fel a Száván. Ereikben megfagyott a vér: a fénypontok gyorsan
közeledtek. Kiáltozni kezdtek, mire a már szendergő katonák felriadtak,
s valamennyien a partra rohantak, hogy lássák, mi rémítette meg
strázsáikat. A folyó nem túl széles a Bezsányi-szigetnél: a sötétségből
sajkák, csónakok százai bontakoztak ki. Mindnek az orrában
lélekfények imbolyogtak, s azok világánál a törökök gubbasztó
démonokat pillantottak meg. Izzottak a szemeik eme szörnyetegeknek,
öklelésre kész, busa bivaly koponyáikat feléjük fordították, kezükben
kaszák, vasvillák villantak.
A dzserehorok parancsnoka, egy félszemű kappadókiai halálra
váltan hadarta utasításait, de senki sem Egyelt rá. A törökök
nyüszítettek félelmükben, sokan futva menekültek a tábor belseje felé,
mások az árkokon átugrálva rohantak ki a senki földjére, a sötétségbe.
A kappadókiai tehetetlenül nézte, amint a csónakok, sajkák egymás
után partot érnek, s a démonok felemelkednek belőlük. Fülsiketítő
üvöltés, cserregés, sípolás közepette vetették magukat a dzserehorokra.
A szomszédos sátrakból már elősereglettek a katonák: annak a
janicsár hordának a harcosai, akik elsőként tűzték ki a lófarkas zászlót
Szendrő ormaira. Ezeket nem lehetett oly könnyedén megijeszteni,
mégis, amikor meglátták a feléjük rohanó démonokat, karmaikban a
csillogó vasvillákkal, nekik is inukba szállt a bátorságuk.
S a démonok egyre csak özönlöttek a partra. Néhány perc alatt a
tábor nyugati végében felbomlott a rend, s immár ezrével rohantak a
törökök a tábor belseje felé, mind újabb és újabb alakulatokat verve fel
álmukból.
A félelem futótűzként terjedt: aki még nem értette, mi történt,
megértette, ahogy megpillantotta a sötétségből előugró, vadállati
fürgeséggel mozgó szörnyetegeket.
Amikor felharsantak a harci dobok az anatóliai beglerbég sátra
mellett, már legalább kétezer válogatott janicsár igyekezett útját állni a
lavinaként rájuk zúdulok sűrű sorainak.
Nem sok sikerrel…
 Valahol a tábor belsejében felbömbölt egy faltörő zarbuzán, s hiába
üvöltözött a beglerbég, senki sem tudta megmondani neki, hogy a
tüzérek kire, mire céloztak tulajdonképpen, amikor elsütötték az ágyút.
A pánik hullámai mind mélyebbre és mélyebbre terjedtek a Száva
mellett elnyúló táborban.
Aztán megremegett a föld, s mielőtt még a törökök észbe kaphattak
volna, dél felől vértes lovasok törtek rájuk. Átugratták a tábort övező
árkokat, és eget rengető harci kiáltással vetették magukat a felbomlott,
összekeveredett katonákra.
Úgy vágták át magukat az eleven húsfalon, mint kés a vajon:
kezükben cséphadaróként járt a szablya, a pallos.
Egy aranyozott vértet viselő harcos vágtatott élükön, sisakján veres
vezéri toll lengedezett. A janicsárok most rémültek csak meg igazán:
– Jilderim! Jilderim! – sikoltották.
– A Villám! A Hadak Villáma!
– Hunjadi! Itt van az ördög Hunjadi!
Az is könnyen felismerte, aki még soha nem látta: pajzsán a fekete
holló, annak csőrében az aranygyűrű. Murád seregében mindenki hallott
már erről a baljós címerről, s imáiban azért fohászkodott Allahhoz,
hogy a harcmezőn messzire elkerüljék.
A magyar vértesek a fejvesztve menekülő törökök soraiban gázoltak
előre. Amikor a táboron villámként végigcikázó fémék elérte az
anatóliai beglerbég sátrát, a legények fáklyát vetettek rá. A támadók
ekkor már nagyon közel jártak az ágyúkhoz. A célra irányított
lövegeknél vezénylő topcsi basi szívdobogva várta, hogy parancsot
adhasson végre a tüzelésre, csakhogy a magyaroknak annál több eszük
volt, semmint hagyják magukat lemészároltatni.
A topcsi basi üvöltött, hogy az ágyúkat süssék el Az ötvenokkás
kiránok egymás után bömböltek fel, s köpték kőgolyóbisaikat az
előttük kavargó tömegbe. Amint a füstgomolyag eloszlott,
nyilvánvalóvá vált, hogy többtucatnyi janicsáron kívül mást nem
találtak el: a magyarok szélsebesen vágtattak vissza ugyanazon az úton,
amelyen rácsaptak a táborra.
Addigra már a „démonok” is visszaszálltak sajkáikba, és visszafelé
eveztek a túlsó part felé.
 19.
A haditanács nyomasztó légkörben folyt. A szultán szúrós tekintettel
pillantott körbe vezírjein, beglerbégjein, szerdárjain, s e pillantást
érezve senki sem érzett késztetést, hogy újra meg merjen szólalni.
A szultán ugyanis felelőst keresett.
Még az uralkodó fiai, Aleaddin Ali és Mohamed is magukat
meghúzva bámulták a szőnyeg mintázatát. A nagyvezír sem mert
moccanni: a turbánját díszítő fekete kandiai kócsagtoll mégis meg-
megrezzent, ahogy a feje remegett szerencsétlennek. Csöndesen
számlálta magában a perceket, s azon morfondírozott, megéri-e vajon a
reggelt…
Amikor a halálra sápadt ulekcsijama bátortalanul belépett, minden
tekintet felé fordult. A küldönc térdre borult, homlokát a földhöz
érintette.
– A magyarok! – nyögte, amikor Murád végre kegyesen intett, hogy
megtörheti a csendet. – A magyarok átkeltek a Száván, és megtámadták
a tábort, fényes tekintetű szultán.
Murád arca meg sem rezdült, szemét továbbra is lehunyva tartotta.
Mérhetetlenül fáradtnak érezte magát.
– Feltételezem, nem voltak sokan. Megöltétek őket?
A küldönc elhaló hangon nyögte:
– Velük jöttek a démonok is, fényes tekintetű szultán! Ezren és
ezren! Emberhúst marcangolnak, és… A Hadak Villáma vezeti őket, ó,
uram!
– Elég! Nem akarok többet démonokról, élőholtakról hallani, sem
róla!
A szultán kinyitotta a szemét, és vádlón vezéreke meredt.
– Melyikőtök pusztítja el végre ezt az átkozottat? Miért ültök itt még
mindig? Takarodjatok a színem elől! Menjetek, és öljétek meg! A fejét
akarom!
Türelmét vesztve talpra szökkent, és üvöltött, ahogy a torkán kifért.
– A fejét! A fejét! Értitek? Hozzátok elém a fejét!
A vezírek, beglerbégek, szerdátok meggörnyedve, egymás sarkát
taposva igyekeztek kijutni a sátorpalotából.
A törökök nem találták meg és nem morzsolták fel Hunyadi seregét.
Másnap ugyanis jelentették a fényes tekintetű szultánnak, hogy ezúttal
Nándorfehérvárból tört ki ezer vértes, az aranypáncélos vezérrel élükön.
Villámgyors rácsapással lángba borították a várral szemközt
felsorakozott sátrakat, felrobbantották az ostromárkok túloldalán
felállított zarbuzán ágyúkat, és lemészároltak vagy kétezer fejvesztve
menekülő janicsárt.
Murád remegett a dühtől. Haladéktalanul parancsba adta, hogy a
tartalékokból erősítsék meg a Nándorfehérvárral szemközti csapatokat,
hogy megkezdhessék végre az ostromot.
Másnap újabb futár érkezett a szultánhoz.
Ezúttal Pancsalnál kelt át tutajokon, sajkákon ötszáz vértes, és
kíméletlenül lecsaptak a Nándorfehérvár felé szekerező topcsi
odzsakokra. Pillanatok alatt lekaszabolták a kísérő szpáhikat, majd a
tüzéreket is, végül felgyújtották az ágyús szekereket. A felrobbanó
puskaporos batárok szinte mindent eltüntettek a föld színéről. A
veszteség immár súlyosnak tűnt.
Murád tombolt dühében.
Másnap jelentették neki, hogy a Szerémségbe parancsolt újabb
janicsár bölükök megtagadták a parancsot, hogy átkeljenek a Dunán.
Amikor a bölük agák kivégeztettek néhányat az engedetlenek közül, a
katonák szökdösni kezdtek, csak hogy ne kelljen a holtak földjére
lépniük, ahol bizonyosan démonok vártak reájuk.
Murád tudta, hogy csupán egy gyors, mindent elsöprő hadművelet
és egy megkérdőjelezhetetlen győzelem állíthatja vissza serege
megrendült fegyelmét. Összegyűjtötte hát válogatott csapatait, hogy
felkészüljön a támadásra a magyarok ellen, ám ekkor újabb rossz hír
érkezett sátorpalotájába.
Az aranyvértes vezér ezúttal ismét Szendrőtől keletre, a Temes-
szigetnél kelt át a Dunán, ám most jóval nagyobb, mintegy háromezres
sereggel, és egyetlen gyors hadmozdulattal elvágta az oszmán hadak
visszavonulási útvonalát, felperzselve Pozsarevácot, felgyújtva és
megsemmisítve az ott felhalmozott élelmiszerkészletet és hadianyag-
utánpótlást.
Veszélybe kerültek az utánpótlási vonalak? A törökök megrendülten
szembesültek azzal, hogy túlerejük ellenére igen sebezhetőek. A
környéken nem maradt élelmiszer, és a csapatok közt éhínség tört ki.
Murád már nem dühöngött, nem tombolt, csak magába roskadva
törte a fejét, hol csaphat le megint a Hadak Villáma.
Ezúttal két napot kellett várni a következő hírre.
 A magyarok ötezer lovassal átkeltek a Dunán Orsovánál, és egészen
Bodonyig hatoltak, felgyújtva a török erődöt, lemészárolva a város
lakóit, megsemmisítve a felhalmozott és már útra kész utánpótlást.
Ez így nem mehet tovább! Murád az azonnali támadás mellett
döntött. Most jött el az idő! Vidinből, Orsovából napokba telik, míg a
Hadak Villáma visszatér Nándorfehérvárra… Most kell bosszút állni
rajtuk!
A török hadmérnökök elkezdtek hát hidat verni a Száván, hogy a
hadsereg megkezdhesse Magyarország invázióját.
Másnap hajnalban felbömböltek Tüzes Orbán mester ágyúi
Nándorfehérvár bástyáin. A félig kész hídcsonkokat néhány perc alatt
pozdorjává lőtték.
Még aznap este jelentették a szultánnak, hogy újabb magyar
támadás érte a hadsereg nyugati szárnyát, és ezúttal is a szörényi bán
vezette őket… Senki sem értette, hogyan kerülhette meg a teljes török
sereget.
Murád szultán elmosolyodott.
Hívatta írnokait, hogy jegyezzék le parancsait a hadsereg vezírjei,
beglerbégjei és szerdárjai számára. Amikor az irat elkészült, hívatta a
szultáni főpecsétőrt, hogy rajzolja rá a fermánra a díszes szultáni
tugrát .
A fermánt haladéktalanul kihirdették. A parancs értelmében a
szultán felhagy a magyarok elleni tervezett hadművelettel, felhagy
Nándorfehérvár ostromával, a még a Száva túlpartján portyázó
akindzsiket is visszarendeli. Egyúttal megparancsolja Iszhák bégnek,
hogy a sereg egy részével vonuljon vissza Vidinig, állítsa helyre a
rendet a város környékén, építse újra a falakat, majd vezesse hadát
Iflak tartomány ellen, nehogy Vlad Dracul fejedelem is kedvet kapjon
az ellenszegülésre, látván az átkos Hunjadi sikereit.
Murád ugyanezen parancsban rendelkezett arról is, hogy a sereg
másik része induljon meg nyugat felé. Úgy vélte, éppen elegendő idő
maradt hátra a tél beköszöntéig, hogy letörölje a térképről Tvratko
király Bosnyákországát.
Ebben az egyben nem is tévedett.

20.
BÁNMONOSTOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, MINDSZENT HAVA
A bánmonostori apácák alaposan bezárkóztak ezekben a napokban.
A szerémi püspök urak tornyos váracskáját, a melléje simuló bencés
monostort, s a Szent Jakab-plébániatemplomot egyformán magas falak
övezték, azokat könnyedén védhették a püspöki darabontok a portyázó
töröktől. Az apácák háza azonban ott állott a Duna partján,
kiszolgáltatottan mindenféle haramia csapatnak.
Márpedig zavaros hírek jöttek mindenfelől.
A kamonci és a cserögi jobbágyok tudni vélték, hogy a magyar
haditáborban már csak temetetlen holtak maradtak a vérhasjárvány
pusztítása után, s azt is rebesgették, hogy küszöbön áll a török invázió.
Annak első célpontja pedig bizonyosan Szávaszentdemeter és Újlak
vára lesz. Ha azokat lerontották, jöhet valamennyi Duna menti falu,
város, s akkor Bánmonostor, vagy ahogy a környékbeli parasztok
emlegették még Árpád-kori nevén, Kő sem kerüli el sanyarú sorsát.
Az apácák szaporán imádkoztak, s elhatározták, hogy maradék
pénzecskéjükön felfogadnak néhány lézengő zsoldost. Éppen jókor
bukkantak fel Bánmonostor utcáin az inkvizítor szolgálatába szegődött
Cillei- és Újlaki-címert viselő lándzsások. Immár munka nélkül
maradtak, hisz Marchiai Jakab felhagyott a huszita tanok kiirtásával.
Maga a szörényi bán hozta szégyenbe, s mikor végképp kitudódott az
inkvizítor gyávasága, Jakab atya megzavarodott, s mindent hátrahagyva
menekült vissza Budának. Az apácák tehát tizenöt arany és teljes ellátás
fejében három hétre a zárda védelmére marasztaltak tíz fegyverforgató
vitézt Újlaki katonái közül, s most már kissé nyugodtabb lett az álmuk.
Várták, jön-e a török.
De a török csak nem jött.
Jött viszont helyette más.
Egyik éjjel egy fekete ruhás, magányos lovas dörömböl a zárda
tölgyfa kapuján. Az álmukból felvert Újlaki-csatlósok ismerősként
üdvözölték a jövevényt, mint ahogy ismerősként üdvözölte Eufrozina
nővér is, a rendfőnök asszony.
– Isten hozott, Titusz! – ölelte meg a magányos férfit. – Régen
láttunk errefelé!
Kamonczi Titusz fáradtan egy padra rogyott. Társai látták, hogy új
kard díszíti övét, egy míves markolatú, görbe kard, melynek ezüstös
gombján kék köves keresztberakás ragyog. A többiek biztosak voltak
benne, hogy szótlan kapitányuk korábban nem viselte e fegyvert.
– Jöjj, fiam! Biztosan éhes vagy!
A rendfőnök asszony külön szobácskába vezette a fekete vitézt,
kenyeret, sajtot és szárított húst tett elébe, meg egy kancsó kamonci
bort.
Titusz lassan falatozott, mindvégig maga elé meredve, mintha lelki
szemei előtt valami borzalmas képsor ismétlődne újra meg újra.
Eufrozina nővér figyelte az arcát, s mikor a férfi végzett a vacsorával,
gyengéden megfogta a kezét.
– Jobb lesz így mindenkinek, hogy őszentsége inkvizítora elment
innét – mondta. – Talán istenkáromlás a részemről, de Balázs papnak és
Bálint papnak bizony sok mindenben igaza vagyon!
Titusz ráemelte tekintetét, mintha tudná, hogy a nővér e szavakat
csak bevezetőnek szánta.
– Ez a kard… – mutatott a rendfőnöknő a kék köves fegyverre. –
Réges-régen Dugovics Mihály készíttette ezt a kardot a nyesti Andorás
kováccsal. Úgy van-e, Titusz?
A fiú végigsimította a fegyver hüvelyét.
– Ajándéknak szánta, úgy emlékezem – mélázott az elmúlt idők
emlékén Eufrozina nővér. – S lám, az ajándék végül célhoz ért. Jöjj,
fiam! Azt hiszem, Viola még nem aluszik.
A férfi megigazította ruháját, nagy levegőt vett, és intett a rendfőnök
asszonynak, hogy indulhatnak.
Eufrozina nővér egy faggyúgyertyát emelt a magasba, úgy vezette
végig a vendéget a zárda kerengőjén. A belső, zárt udvarhoz érve
lemutatott a gondosan nyírt fűre.
– Megismered még, fiam?
Titusz nekitámaszkodott a kerengő oszlopának, s vágyakozón
kilesett mögüle.
Lenn, a kőkút mellett két gyertyát tartó apáca közt egy szőke kislány
ült Nyolc-kilencéves forma lehetett, haját kétoldalt sűrű fonatban
eresztette le háta közepéig. A gyertyafény kiemelte leheletfinom
vonásait, szépen ívelő szemöldökét. Szálfaegyenesen ült, és éppen az
újonnan tanult ima szövegét próbálta felidézni:
– Deus, meus ad te de luce vigilo…
 – Nagyon gyorsan tanul – sóhajtotta Eufrozina nővér. – A
legélesebb eszű gyermek, akit Isten a gondjainkra bízott.
Titusz tágra nyílt szemel bámulta Violát.
Ki tudja, mikor láthatja megint? Lehet, éveken át ismét ez a kép lesz
az egyeden, ami életben tartja majd: a kislány, amint két apáca között ül
a kőkút lábánál, és gyertyafénynél imát mormol.
Gyönyörű volt, mint egy angyal.
Épp, mint az anyja, Veronika…
– Most sem akarsz közelebb menni hozzá, fiam?
Titusz a fejét rázta.
Nem…
Nem lehet…
Nem akarta, hogy a gyermek megrémüljön Nem akarta, hogy a
kiegyensúlyozott, védett világát bármi is felbolygassa. Főképp nem egy
zord, megszólalásra képtelen, sebes arcú férfiú. Nem, nem lehet… Itt
biztonságban van. Így, mindentől elszigetelve, a lehető legjobb helyen
van…
Hosszan nézte leányát, aztán mikor a két apáca beterelte a
gyermeket az épületbe, Titusz kimerülten nekidőlt az oszlopnak.
Ezekért a percekért élt.
Csak ezekért…
Eufrozina nővér várt még kicsit, míg a férfi lehunyt szemmel
magába mélyedt. Aztán látva Titusz halovány mosolyát, visszakísérte a
főépületbe, s borral kínálta megint.
– Láttad Veronikát mostanában? – kérdezte. – Vajon Budán van-e
még?
Titusz nem felelt, fekete öltözéke belső varratából meggyűrődött
lapokat kotort elő, és a nővér felé nyújtotta őket.
A rendfőnök asszony a fény felé tartotta a legfelső pergament.
– Istenem! De hiszen ezek gyönyörűek, Titusz! Gyönyörűek!
A lapokon szénnel rajzolt arcképek voltak. Egytől egyig Violát
ábrázolták.
– Előbb-utóbb látnia kell téged. Már így is sokat kérdezget a
szüleiről. Jól tudod, Titusz, hogy nem hazudhatunk neki…
A férfi gyengéden megfogta a rendfőnöknő kezét, s megcsókolta.
Eufrozina nővér a fejét csóválva erre.
 – Mindennap imádkozom érted, Titusz! Imádkozom, hogy bűneid
megbocsájtassanak. Ismerlek kölyökkorod óta. Én ismerem a szíved, és
tudom, hogy létezik számodra megváltás.
A férfi fájdalmas képpel szorongatta a nővér kezét.
Eufrozina felsóhajtott.
– Igen, tudom… Tudom… Sötét időket élünk. De nem adhatjuk fel
a reményt, igaz, fiam? Ezeket megtarthatom?
Titusz kivett egy kicsiny képmást a többi közül, s a többit a
rendfőnök asszony felé nyújtotta.
– Viola bearanyozza a napjainkat – mondta a képekben
gyönyörködve a nővér. – Mindennap hálát adok Istennek, hogy ránk
bíztátok őt. Ha egy napon eljöttök érte, hogy magatokkal vigyétek,
biztosan tudom, hogy megszakad majd a szívem.
Keresztet rajzolt a férfi homlokára, és a szoba sarkába készített
szalmával tömött derékaljra mutatott.
– Tudhatod, fiam, hogy e ház nem a kényelem hajléka. De itt mindig
oltalmat találsz!
Miután magára maradt, Titusz sokáig csöndesen üldögélt a
gyertyafényben, aztán fogta magát, s elindult a kerengőn a kápolna felé.
Odabenn dohos hideg fogadta.
Az oldalsó falhoz lépett, melyen félig kész szénrajz mutatta, hol
hagyta abba a munkát évekkel ezelőtt.
Elmosolyodott.
A szénrudacskák ott voltak, ahol hagyta őket, a Mária-szobor
talapzata alá csúsztatva.
Kamonczi Titusz letette a gyertyát a talapzatra, s mindkét kezét a
falra helyezve lehunyta a szemét. Nem sok időre volt szüksége, hogy
lelkében felderengjen az áhított kép, amely a legbenső gondolatai és
vágyai közt rajzolódott ki.
Ihletett mozdulatokkal folytatta a munkát.
A hatalmas freskó a mennyek birodalmát ábrázolja majd. A fellegek
közt lebegő angyalok, a mennyei trónusán kezét intőn felemelő Jézus
Krisztus. A kép sarkában, a földi árnyékvilág megtestesüléseként egy
falucska házai sorakoztak. Az egyik ház előtt három emberalak. A nő
szakasztott Veronika. A férfi szakasztott Titusz. S kettejük között,
mindkettejüktől átölelve egy kislány: nyolc-kilencéves forma, haját
kétoldalt sűrű fonatban eresztve le háta közepéig.
 A freskók néma világában úgy tűnt, mintha egy család lettek volna
ők hárman.

21.
Az aranyvértes vezér a lemenő nap korongjába bámul. Körülötte a
holtak serege áll őrt némán. Ezer és ezer tetem. Mozdulatlanok. Oszló,
rothadó testek. Kibírhatatlan bűz terjeng a mező fölött, a láp fölött,
megfertezve immár mindent közel, s távolban.
Az aranyvértes vezér könnyeivel köszöni meg a néma seregnek
mindazt, mit holtuk után tettek a hazáért. Egy utolsó tisztelgés a
szerencsétleneknek, kik élve oly kevés hasznára voltak az országnak, de
holtukban megakadályozták a legrosszabbat, ami a magyar földre várt
volna, ha a szultán átkel a Dunán.
A veszély elmúlt. Murád hada elvonult, és idén már nem fog
visszatérni.
Az ország egyelőre megmenekült.
A táborban sok száz halott ácsorog még mindig. Karjuk ernyedten
lóg, vállukon dögevő varjak kárognak. Messziről borzasztó látvány.
Közelről karókhoz kötözött élettelen bábuk csupán.
Az aranyvértes vezér tulajdon kezével vágja el az első néhány
holttestet a karókhoz rögzítő köteleket. A rothadó testek undorító
cuppanással, förtelmes fortyogással omlanak magukba.
De már jönnek a többiek mind, az emberei, a környékbeli parasztok,
a nádasok mélyén bujdoklók, immár félredobva rettenetes maszkjaikat.
Rosszullétükkel küszködve megszabadítják a holtakat a merevítő
karóktól.
A Duna és a Tisza összefolyásánál gigászi máglya lobog, fénye
beragyogja a magyar határvidéket, pokoli derengésbe vonva az éjszakát.
A holtak serege ezzel az izzó lángtengerrel búcsúzik a világtól. Az
oszló testek békésen hamvadnak el a tűzben.
Az aranyvértes vezér pedig ott térdepel a máglya mellett, s
imádkozik szerencsétlenek lelki üdvéért.
– Nyugodjatok békében, drága fiaim!
A máglya fojtó füstfellege eltakarja a csillagokat, de az aranyvértes
vezér tudja jól, hogy ezen az éjszakán, túl a sötéten bodorodó
fellegeken, túl a végtelen égi tükörtengeren, a Csillagösvény hídja most
fényesebben ragyog mindeneknél. Sok ezer magyar vágtat már az égen,
hogy kövesse őseik nyomát.
Fel, az örök égi hazába.
 Nyolcadik fejezet
VISEGRÁD

1.
KÖLKED, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, MINDSZENT HAVA
Átkelve a Dunán a mohácsi partvidék, ha lehet, még kísértetiesebb
látványt nyújtott, mint amott, a kandai oldal a pákászok vérben fürdő
tisztásával s a felgyújtott püspöki vadászlakkal egyetemben. Az erős
sodrás a Kormos-erdő vonaláig lecsorgatta sajkájukat, onnan kellett a
bédai rétekig visszakutyagolniuk.
Harapós, őszi délelőtt volt, köd telepedett a tájra. Dénes egyre
szaporázta, hogy lépést tudjon tartani a szép öregemberrel, de érezte,
hogy nem bírja már sokáig. Láz gyötörte, minden tagja reszketett, szája
egészen szederszínűvé lett. Mikor aztán felfelé kezdtek kaptatni a
Kölkednek vivő, erdő borította domboldalnak, összeroskadt.
– Ej, fiam…
A szerzetes halántéka forró volt, mint a kemence oldala. Nem volt
mit tenni, a matuzsálem göncei redői közül valami fűfélét kotort elő, s
tenyere közt őrölni kezdte.
– Bárcsak forró vízben megfőzhetném… De itt felettébb kockázatos
volna tüzet rakni.
– Mi ez? – kérdezte fogvacogva Dénes.
– Zsilizfű. Mondják fehér mályvának is, sebet gyógyít, lázat lohaszt.
Nemsokára beérünk a faluba, ha találunk ott teremtett emberfiát,
főzetek neked egy tálkával. Addig is bekenem véle homlokod. Éhes
vagy? Nem ettél napok óta… No, majd sütünk csíkhalat meg lápi pócot,
meglásd! Csak bírd még ki kicsit!
Dénes hálásan az öregre mosolygott. Nem panaszkodott egész út
alatt, hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat, tűrt mindent, mert tudta,
hogy bármily mostoha vidéken járnak is, órákra elmerülhet Hunyadi
János történetében. Most azonban már oly gyengének érezte magát,
hogy először merült fel benne a rettentő gondolat: mi lesz, ha elviszi a
láz? Mi lesz, ha itt hal, az Isten háta megett? Mi lesz, ha nem ismerheti
meg a történet végét?
– Csak kicsit tarts még ki, Dénes fiam! – ismételgette a szép
öregember. – Nincs már messze ide Kölked, s onnét egy keserű sóhajtás
a mohácsi mező…
– De hisz nem maradt életben senki – hebegte Dénes. – A török
mindenkit kiirtott, rabszíjra fűzött. Édes Istenem… Amit azok a
jóemberek elbeszéltek, az apátságban… A Pilisben…
Székesfehérvárott… Mindenütt mindenkit kardélre hánytak…
Mindenkit felkoncoltak…
Deér-Sólyom István aggodalmasan körbetekintett a domboldalról.
– Nem. Nem mindenkit: a mocsarak mélyén sokan húzhatták meg
magukat. A török már rég elkotródott a Dunának ezen feléről, azóta
visszatértek tán az emberek a falvaikba…
Fertályórát vártak, s akkor a zsilizfű megtette hatását, Dénes
szédelegve feltápászkodott. Egymásba kapaszkodva komótosan
nekiindultak a domboldalnak.
A lápban, a nádasban innen is, onnan is neszek zörrentek feléjük:
egy-egy surranó gyík, csusszanó sikló, ugráló béka, felröppenő kócsag,
szárnyát csattogtató szárcsa…
Az élet ezen az oldalon legalább már visszatérőben volt. Csak
egyvalami hiányzott csak a képből: az ember.
A bédai lápon túl lerombolt kunyhók maradéka mellett bukdácsoltak
el. Az egyikben oszló gyerekhulla bűzölgött. Le, egész a Duna partjáig
elszórva nyomorúságos edénykék, paraszti szerszámok.
Már délutánba hajlott az idő, mikor elérték a kölkedi mocsarat. A
szép öregember annak szélén megállt, és a fülét hegyezte.
Megismerte a vidéket: ide hozták be a parasztok a mohácsi
csatatérről jó másfél hónappal ezelőtt. Itt rejtegették a portyázó törökök
elől…
Édes Istenem…
Megborzongott az emlékezésben. Napokon át ápolták a láp mélyén.
Napokon át hallgatták ott, a zsombos rejtekében a törökök tombolását,
diadalmas üdvrivalgását. Ő pedig napokon át élet és halál közt
lebegett…
– Gyere, fiam, gyere! Közel vannak már ide a szélső házak…
 De mielőtt még elérték volna azokat, a nádas sűrűjéből egy hatalmas
teremtmény toppant elébük. Szürke, bozontos szőr fedte testét,
kiterjesztett mancsai végén éles körmök meredeztek. Két öklelő szarvát
előreszegte, és üvöltve nekik rontott.
Dénes aléltan aláhanyatlott, de á szép öregember csak feltartotta
kezét, s szelíden így szólt.
– Csihadj, legény! Nem haramiák vagyunk, s csak nem is törökök!
A szörnyeteg megtorpant, és nagy csodálkozva oldalt fordította busa
üstökét.

2.
Hátborzongató maskarába bújt férfiak vitték be őket a faluba.
Faluba?
Annak aligha volt már nevezhető az a néhány kiégett, üszkös rom.
Még a föld is megfeketedett, mintha az égbolt alja is bekormolódott
volna a napokig pusztító tűztől.
– Jól vagy, fiam? – kérdezte aggodalmasan a szép öregember, mikor
észrevette, hogy Dénes ébredezik.
A szerzetes először azt sem tudta, hol van. Dülöngélő, öklelőszarvat
viselő teremtmények töltötték be látómezejének nagy részét. Egy
gallyakból, ágakból összetákolt hordágyon cipelték.
– Ne félj, ne félj! – nevetett Deér-Sólyom István. – Ezek a legények
csak a falut vigyázzák, nem hallották még hírét, hogy Szulejmán és
serege kitakarodott az országból!
Dénes hitetlenkedve próbált felkönyökölni a rángó hordágyban.
– Ezek… emberek?
– Emberek hát! – simította meg lázas homlokát az öreg. – A török
rettegi ezt a maskarát! A Száva-Duna népe azóta a régmúlt háború óta
űzi el ilyen rémisztő öltözékbe bújva a prédára leső pogányt.
Dénes haloványan elmosolyodott.
– Azóta így cselekednek, mióta Hunyadi urunk… aranyló
páncéljában meghagyta nékik…
A szép öregember szelíden visszanyomta a fiút a hordágyra.
– Egy szót se többet! Bódis bíró már vár minket!
A szörny-maskarás legények a néhai falu szélén náddal fedett,
sárból tapasztott kunyhóhoz vezették őket. Odabentről görbe hátú
öregember mászott elő. Első pillantásra valami úrfélének tűnt, hisz
szalmaszínű, habos tafotával bélelt, vörös bársonydolmányt viselt,
téglaszínű, cifra zsinórzatú nadrágot, meg sarkantyús bécsi csizmát.
Öltözékével azonban éles ellentétben állott parasztos fizimiskája: lomha
gondolkodásra valló, ostoba pofázmánya, előreugró homlokcsontja alól
rosszindulatúan villanó malacszemei, torkára boruló, redős tokája. Az
álarcos legények egy szót sem szóltak, néhány kézmozdulattal jeleztek
csak valamit a férfinek.
– Hát visszajött, nagyuram! – jegyezte meg amaz, miután kelletlenül
végigmérte a jövevényeket.
– Visszajöttem, Bódis bíró.
– Aztán minek? Nem elég, hogy megmentettük az életét? Mit akar
még kegyelmed mitőlünk?
– Dolgom van itt. Meg kell bizonyosodnom valamiről.
– Csakhogy mink nem szeretjük errefelé a szaglászó idegeneket! –
morogta Bódis bíró. – Megvan nekünk a magunk baja az ilyen úri fajták
nélkül is, meghiheti kegyelmed!
Deér-Sólyom István táncoktól barázdált arcán fanyar mosoly terült
szét.
– Nem vagyok én itt idegen. Elfeledted tán, hogy én is itt születtem?
Itt, la, éppen abban a házban, mint te is. Hetven esztendőkkel ezelőtt…
De hisz sejted te, ki vagyok én valójában, Bódis Sebestyén… Sejted te,
ki szült engem erre a világra!
A bíró tokája kocsonyaként rezgett, ahogy megrázta a fejét.
– Mit akar itt kegyelmed? Minek jött vissza?
– Meg kell keresnem valakit.
A bíró elsápadt.
– Odakinn?
– Odakinn.
– Nem fog az sikerülni. Már sokat eltemettek. A sajátjait elföldelte a
török. Aztán temettünk mink is. Temetett sokat Kanizsai Dóra asszony,
Perényi nádor özvegye. Egyedül ő merészelt mirajtunk kívül idejönni, a
dögletes mezőkre…
A szép öregember rosszat sejtve körbetekintett a romok közt.
– Sok hulla rothad még Isten ege alatt, igaz-e Sebestyén?
A bíró nem állta az öreg tekintetét, zavartan elfordult inkább.
 – Rothad, rothad. A környék végtére is, tele van hullákkal. A csata
után futott, ki merre látott, a török meg ott vagdalta őket, ahol érte.
Bokrok alján, a Botza mederében, a Bédai ágon, a Duna árterében, a
mocsárban, a lápban, fönn, a Csele vizében még ott oszladoznak a
nyomorultak. Kinek van hozzá ereje, s kedve mindet összekaparni? A
toportyánférgek és dögevők lakmároznak a húsukból. Majd a hó elföd
mindent. Tavaszra csak a csontok maradnak…
A szép öregember megértően bólogatott.
– Aztán szépen kigömbölyödtél, bíró uram, mióta legutóbb
találkoztunk! Nem lehetett nagy errefelé az éhínség!
Bódis Sebestyén a szeme sarkából a közelben várakozó
maskarásokra sandított. Dénes érezte a növekvő feszültséget, de csak
most vette észre, hogy mekkora erdőirtó fejszéket szorongatnak azok a
legények.
– Élünk, ahogy tudunk – morogta a bíró. – Kinek mi köze hozzá!
A szép öregember bólintott.
– Csak annyit kívánok, hogy ma éjszakára megszállhassunk. Reggel
indulunk tovább.
Bódis a legényekre pillantott megint.
– Nincsen nékünk épen maradt házunk.
– Elalszunk a szalmán is. Vagy a nádasban, ahogy ti alusztok.
– Csakhogy nem biztonságos a környék. Tele a mocsár rác
haramiákkal. Szivárognak fel a Szerémségből, jönnek leölni a
megmaradt magyart… Zsákmányra vadásznak, falkába verődve, mint a
sakálok…
– Mint a sakálok – bólogatott a szép öregember. – Éppen úgy, mint
a sakálok.
Valahogy nem tetszett ez a hang a bírónak.
– Jobb lenne, ha kegyelmed meg ez a papféle továbbállnának innét.
Menjenek mihamarabb, Isten hírével.
– Maradunk – jelentette ki Deér-Sólyom István.
A bíró malacszemében kiismerhetetlen fény villant.
– Úgy látom, nem ért a szép szóból kegyelmed!
– Úgy látom, te nem értesz a szép szóból! – sziszegte a szép
öregember, és megragadva veres dolmányát, magához rántotta a bírót. –
Néhány nap múlva katonáktól nyüzsög az egész környék! A királyné
elküldi az embereit megkeresni a királyt! Mit képzelsz, Sebestyén?
Majd őket is elküldöd-e?
– Nékünk nincs semmi félnivalónk!
– Ha nincsen, akkor nyugodtan eltölthetünk itt egy éjszakát, nem
igaz?
A bíró kitépte magát a szép öregember kezéből.
– Felőlem! De ne mondja kegyelmed, hogy én nem
figyelmeztettem! Nem biztonságos mostanság a mocsár… Különös
teremtmények mászkálnak a lápvidéken… Mintha megnyílt volna a
pokol a csata óta… Valaha embervolt szörnyetegek kóborolnak, a
holdat ugatva. Férgeket, békákat zabálnak, de néha idemerészkednek a
romokhoz, s megpróbálnak csecsemőket rabolni… Elmeháborodott
szerencsétlenek, kik úgy vadásznak hordába verődve az emberfiára,
akár a farkasok!
A szép öregember elvigyorodott.
– Tudok vigyázni magamra, Bódis Sebestyén!
Amaz gúnyosan lebiggyesztette száját.
– Majd meglátjuk, nagyuram! Majd meglátjuk!

3.
Egy régi csűrbe húzódtak éjszakára, melynek nem volt fedele: a
csonkán meredező, megszenesedett végű gerendák közt kitartóan
szemerkélt az eső. Dénes alaposan bebugyolálta magát egy takaróba. A
szép öregember is összehúzta köpenyét, letelepedett melléje, és térdére
fektette a török szablyát.
Felettük sötét felhők nyargaltak az égbolton, csak pillanatokra
engedve a Holdnak, hogy tejszerű fényét a mocsárvilágra vesse.
– Kőhajításnyira ide a csatamező – mormolta fáradtan Deér-Sólyom
István. – Vagy ötvenezer halott kísért, Dénes fiam… Szinte hallom a
sóhajukat…
– Ne mondjon már ilyet, nagyuram' – vacogott a szerzetes. –
Haragszom én az ilyen beszédre. Nincsenek is kísértetek…
– Hogy nincsenek-e? Vannak, Dénes fiam… Hogyne lennének! Ott
zokog most mind a megfeketedett föld felett. Ott lebegnek a szellemek
nyögve, sikoltva… Tavasszal dúsabban sarjad ott a fű, s a kalász. Az a
föld száz esztendeig termékenyen ád életet. Ez Isten rendelése. Hol
annyi ifjú hős ontotta vérét, hol annyi jó fiú teste rothad a rögben, ott új
élet ébred… Elhallgatott, megtörten bámulta a szablya markolatát.
– Soha nem lesz béke ezen a földön… Soha…
– Meséljen tovább! – kérlelte a fiú. – Kérem, nagyuram… A szép
öregember elmosolyodott.
– Holnap hosszú napunk lesz. Nem lenne jobb inkább pihenni,
Dénes fiam?
– Ne kínozzon! Mondja tovább a históriát! Tudja, hogy engem csak
ez éltet! No, mondja már!
A szép öregember felnézett a komor éjszakai égboltra.
– Legyen. De majd éjfél után lesz egy kis dolgom a környéken.
Akkor magadra hagylak… Addig…
Dénes felkönyökölt, és láztól ragyogó szemét az öregre függesztette.
Úgy itta a szavát, ahogy a környékbeli mezők itták a hősi vért másfél
holdtöltével ezelőtt.

4.
VISEGRÁD, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, MINDSZENT HAVÁNAK 24. NAPJA
– Mi az, hogy nem engedi? Nem engedi be a királyt a saját várába?
A küldönc sápadtan tárta szét a karját. Érezte maga is, hogy nincsen
rendjén a királyné parancsolatja, de hát ki volt ő, hogy beleszóljon az
urak és úrnők dolgába?
– Azt mondja… – ismételte. – Azt mondja Erzsébet királyné
őfelsége, hogy csak behozná Albert úr a ragályt a várba! Kéri az urakat,
inkább idelenn szállásolják el őfelségét!
Guthi Országh Mihály veres képpel fordul Schlick felé.
– De már ilyet hallottál, Caspar? Miféle szuka ez, hogy szakadna rá
az ég? Hát van lelke ennek a ribancnak?
– Ki mondja meg neki? – A kancellár leverten huppant le a batár
mellé. – Te vagy én?
Az asztalnokmester elcsendesedett.
– Inkább te.
Schlick nagy levegőt vett, s kendőjét a szája és az orra elé emelte,
mielőtt kinyitotta volna a batár ajtaját.
 – Sajnálom, felség! – ahhoz már nem volt ereje, hogy felemelje
tekintetét. Hiába javult valamelyest Albert állapota Budán, a
viszontagságos út alatt Visegrádig megint láz verte ki, és a vérhas
tünetei kezdtek elhatalmasodni rajta. Hiába kúrálták a megfelelő
módon, nyúl meleg vérébe kevert árpalisztből sütött pogácsával. Nem
segített a másik módszer sem, amiben pedig olyannyira bíztak a tábori
orvosok: nevezetesen hogy egy vöröshagyma kivájt belsejébe forró
fenyőszurkot öntöttek, arra visszaborították a púpját, aztán csepű közé
takarták és meleg parázsban megsütötték. A púpját levéve, ami az alatt
megmaradt, a beteg köldökére kenték, olyan forrón, ahogy csak elbírta.
A batár belsejében döglegyek zümmögtek, a padlót beborító véres
ürülékhalmokban apró, fehér pondrók nyüzsögtek. – Sajnálom, felség,
de nem mehetünk fel a várba! Itt, az alsó palotában készíttetek
felségednek szállást! Kis türelmet kérek még!
Már becsukta volna a batár ajtaját, de Albert bágyadtan feléje
fordította fejét. Egész arca beesett, szája cserepes sebbé duzzadt, szemei
lázasan ragyogtak a félhomályban.
– Caspar… – suttogta. – Drága Casparom… Meg fogok halni, igaz?
A kancellár a torkát köszörülte zavarában:
– Felséged Bécsből rendelt orvosai holnap ideérnek. Az ő tudásuk
mindenekfelett…
– Az igazat mondd, Caspar! – nyögte a király. – Meg fogok halni?
A kancellár nem felelt.
– Parancsolom, hogy… parancsolom, hogy a lányomat… a
kislányomat… hozzátok elém. Látni akarom… Utoljára még… csak
egy pillanatra… látni akarom Lisabethát. Már csak ő maradt nekem…
– Nem volna bölcs döntés, felség, ha a hercegnőt közel engednénk
hozzád. A vérhas ragályos…
Albert lehajtotta a fejét. Saját ürülékében fetrengett, s akárhány
koronája volt is, akárhány országa volt is, akárhány millió alattvalója
volt is, most, e pillanatban a világ legmagányosabb emberének
számított.
– A lányomat akarom…
Schlick intett a katonáknak, hogy vonszolják ki a bűzlő, megtört
emberalakot a batárból, aztán elsietett, hogy az alsó palota valamely
félreeső szobájában, lehetőleg távol mindentől, fűtsenek be egy szobát
számára.
 5.
Veronika alig győzte visszatartani a kis Lisabethát. A leány az
ablakhoz rohant, és zokogva bámulta a Duna partjáról az alsó palota
kapujához forduló batárt. A ponyván a magyar királyok veres-ezüstös
vágású címere mellett a Habsburgok kétfejű sasmadara és a
Luxemburgok vörös oroszlánja meresztgette karmait békés
egyetértésben.
– Apa! Apa! Az apámat akarom! Engedjetek az apámhoz!
– Nem lehet, kicsim! Most még nem lehet!
Veronika magához húzta a kislányt és kisimította a szemébe tapadt
tincseket.
– Tudod, édesapád nagyon beteg. Majd csak akkor mehetünk hozzá,
ha meggyógyult.
– Mikor? – biggyedt le a kislány ajka. – Mikor?
– Nem tudom… Senki sem tudja! De legalább most már itt van, a
közelben! Ni csak, láthatod az ablakból az alsó palotát! Ott aluszik már
ma éjjel!
Lisabetha vállai rázkódtak a sírástól. Hosszú hónapok óta éltek itt
Visegrád várában, kettesben. Az idő végtelen lassúsággal telt: egész
nyáron, míg anyja és apja messzi, délen, a haditáborban múlatták az
időt, a kis Lisabetha számára egyedül Veronika jelenléte hozott vigaszt.
Immár nővére, Anna sem volt mellette: csaknem fél esztendeje, hogy
elvitte jövendőbelije a távoli Meissenbe.
– Az apámat akarom látni! – motyogta a kislány, aztán Veronika
nyakába omlott. – Miért nem engeditek?
– Tudod, mit, kincsem? – derült fel a frajla arca. – Küldjünk néki
ajándékot!
– Miféle ajándékot?
– Bármit, amiből atyád tudni fogja, hogy gondolsz rá. Ha tudja,
hogy gondolsz rá, hamarabb meggyógyul!
Lisabethának tetszett az ötlet.
– Jó, de mit?
– Az ingecskédet! Örülni fog neki!
Néhány perccel később egy lándzsás őr rohant le az alsó palotába,
hogy átadja a királyt őrizőknek Lisabetha hercegnő ingecskéjét.
 Schlick személyesen vitte be Albertnek, s mikor átnyújtotta, először
látott mosolyt a király arcán azóta, hogy hetekkel ezelőtt elindultak
Titelrévből.
Igaz, utoljára is.

6.
Még aznap este, hogy Albert nagybetegen megérkezett Visegrádra,
sorra gyűltek a magyar urak is mind az alsó palota tanácskozótermébe.
Eljött, aki csak tudott, mert úgy tűnt, a tragédia elkerülhetetlen. Ott
akart hát lenni mindenki, amikor újraosztják a koncot…
Mindazonáltal míg a király élt, a tanácskozás teljességgel titkosnak
minősült, hisz sem Albert, sem a fellegvárba visszahúzódó királyné
nem adott rá engedélyt. Hédervári nádor tördelte is a kezét, úgy vélte,
ezért az összesugdolózásért még alaposan megüthetik a bokájukat.
Zsigmond idejében az ilyesmiért sorra csapta volna le a bakó az
összeesküvő nagyurak fejét!
Az nyugtatta csak kissé, hogy eljött Garai László bán is, márpedig ő
mégiscsak a királyné unokaöccse, nagy baj nem lehet a tanácskozásból,
ha ő itt van!
Rangidősként természetesen a nádor fogadta az érkezőket.
Legelőször is a vadkanként dúló, fúló Rozgonyi Simon püspököt, ki épp
a napokban vette csak hírét, hogy a pápa immár hivatalosan is kinevezte
esztergomi érsekké Széchy Dénest. Nem csoda hát, ha nyálfröcsögve
rúgta be a tanácsterem kétszárnyú ajtaját.
– Gyalázat! Hallottad Lőrinc a hírt?
Hédervári elmosolyodott a bajsza alatt.
– Hallottam, bizony, de mondom néked, Simon, van ennél rosszabb
is.
– Rosszabb? – kerekedett el a püspök szeme. – Ugyan, mi lehet
ennél rosszabb?
– A király haldoklik.
Jöttek sorban a többiek is. Rozgonyi György pozsonyi ispán,
Perényi János tárnokmester, nyomban utánuk Garai bán, a kutyájával
nyomában. Merthogy Cseribasi nem hiányozhatott egyetlen királyi
tanácsból sem: ha az a vadászeb beszélni tud, bizony cifra dolgokról
mesélhetett volna, jóval cifrábbakról, mint amikről a krónikák
beszámolnak.
Aztán jöttek a vitéz katona bárók: Thallóczi Matkó horvát-szlavón
bán, Újlaki Miklós macsói bán, Losonczi Dezső, az erdélyi vajda, meg
vegliai Frangepán Bertalan, ki igen kívánta volna már magának a
horvát-szlavón bánságot. Csak az öreg Rozgonyi István meg Hunyadi
János nem értek ide, úgy hírlett, odalenn őrködtek még a határon,
nehogy a török mégis rá találjon törni a Délvidékre.
Aztán érkeztek a többiek: Széchy Tamás komáromi várnagy, kinek
igen megnőtt a mellénye, mióta a bátyja esztergomi érsek lett. Jöttek a
Marótiak, a Kórógyiak, a Kanizsaiak, a Tamásiak, a Medveiek, s mind a
hatalom körül legyeskedő bárói famíliák vezérbikái.
Egyedül Cillei nem jött, de azt nem bánta senki. Amit Cillei előtt
mondtak volna, azt mintha egyenesen a királyné fülébe harsogják. Jó
helyen van a veres gróf odafönn a fellegvárban, Erzsébet szoknyáján
ücsörögve!
De kik itt voltak, a rég használt tanácsteremben, máris egymást
méregették, gyanakodva, féltékenyen, azt találgatva, ki mit tudhat, ki
miről értesülhetett a színfalak mögött, ki kivel sugdosott már össze a
folyosón, ki milyen hírt vagy hírtöredéket adhatott tovább másoknak, s
azokból a hírmorzsákból kinek származhat még baja a közeljövőben.
Amikor már azt hitték, mind itt vannak, akik itt lehetnek,
egyszeriben kitárult az ajtó, s megjelent benne a vén Brankovics a
fiával, Lázárral.
A terem elnémult.
Brankovics!
Az ország nélküli király!
A despota hajlott háttal, erősen sántikálva lépett be, Lázár karjára
támaszkodva. Ez a legkisebb fia igen satnyácska volt, magas, mint egy
égimeszelő. Savószín szeme ijedten rebbent egyik testes magyar úrról a
másikra, mozdulatai rémüldözők voltak, akár a vadak közé eresztett
szelíd galambé.
Brankovics könnyes szemmel lépkedett egy üresen hagyott székhez,
de a fejét felszegte, ezzel is jelezve, hogy országát ugyan elvehetik
erőszakkal, de a büszkeségét soha.
Minden szem őrá szegeződött.
 Mit is mondhattak volna neki? Hisz itt a teremben mindenki az ellen
szavazott néhány héttel ezelőtt, hogy a magyar sereg meginduljon
Szendrő felmentésére.
Hédervári ismerte az illemet, meghajolt hát a despota előtt. Tudta,
hogy Brankovics az elmúlt hetekben, hónapokban az életét mentve ide-
oda futkosott. A török elől először Zárába lovagolt fiával és feleségével,
onnét saját várába, Antivariba, az Adriai-tenger partjára. Itt sem
érezhette azonban magát biztonságban, mert innen meg minden
kincsével, ötszázezer arannyal ládáiban Raguza városába hajózott.
Azt hitte, ott kihúzhatja a telet, de a Boszniát dúló szultán követelni
kezdte a kiadatását a város-köztársaságtól. Azt javallotta Murád, hogy a
raguzai kalmárok tartsák meg nyugodt szívvel Brankovics összes
kincsét, csak őt magát adják ki neki. Szó se róla, a derék raguzaiak nem
engedtek a fenyegetésnek, az ígérgetésnek, de Brankovics már elég
hosszú ideje élt ahhoz, hogy tudja, innentől idő kérdése csupán, hogy
egy bérgyilkos elvágja a torkát, vagy ami még annál is rosszabb
lehetőségnek tűnt, elrabolja őt a fiával együtt, és élő ajándékként tálcán
nyújtsa át tulajdon vejének.
Mivel felesége, Kantakuzena Ilona bizánci császári családból
származott, először Konstantinápolyhoz folyamodott segítségért.
Csakhogy a császár sietősen visszaüzente, hogy segítségre leginkább
neki magának volna szüksége. Brankovics ekkor Velencének kezdett
könyörögni, hogy annak kalmárjai engeszteljék ki a nevében Murádot,
végül hírét véve Hunyadi katonai sikereinek az Al-Dunánál, mégis
inkább régi hűbéres urának udvarába, Budára menekült. Onnét pedig
egyenest ide, Visegrádra.
A bárók összesúgtak a megtört ember háta mögött.
– Ha hozta az ötszázezer aranyát, akkor Erzsébet tárt karokkal
fogadja! – vihogott Garai fülébe Perényi tárnokmester. – Nékem
elhiheted, Lackó, oly üres a kincstár, hogy a rácok ötszázezer aranyáért
még a fél Dunántúlt is megkaphatja őkelme! Jobban jár azzal, mint az
egész Szerbiával!
Garai csak legyintett.
– Az a tömérdek arany, úgy veheted János, mintha máris a
zsebünkben csörögne! A vén bölény nagy köpönyegforgató, de ezúttal
csak mitőlünk remélhet segítséget!
 – Urak! Urak! – igyekezett túlkiabálni a diskurálok zsivaját
Hédervári. – Ideje, hogy szavamra figyelmezzetek!
Mindenki letelepedett a roppant asztalhoz. Összevissza ültek, rend
és rang nélkül, mégis, mintha az ovális tábla két oldalán máris két párt
nézett volna egymással farkasszemet.
– Urak. Tudjátok már, mivel sújt bennünket a Jóisten! A király
őfelsége igen beteg. Imádkozzunk most az ő felgyógyulásáért…
– Majd otthon imádkozunk! – vágott közbe türelmetlenül Kórógyi
országbíró. – Ne fecséreljük az időt, Lőrinc! Térjünk a lényegre!
– Úgy van! Úgy van!
– Ahogy akarjátok! – tárta szét a karját Hédervári. – Tudjátok, urak,
néhány nap múlva… Hisz, értitek…
– Albert halott lesz! – legyintett Kórógyi. – Olyat mondj, amit még
nem tudunk, Lőrinc, az Isten szerelmére!
Hédervári krákogott zavarában, sehogy sem volt ínyére, hogy máris
úgy beszéljenek a királyról, mintha nem volna közöttük.
– A lengyel követ igen fenyegetőn szólalt fel Budán – mondta aztán
rövid habozás után. – Újra követeli a határ menti városok átadását,
azokét, melyeket még megboldogult Zsigmond őfelsége zálogosított el
nékik…
– Kutya faszát a lengyelnek! – kiáltotta erre Kórógyi. – Valaki
móresre taníthatná végre azt a tejfelesszájú kölköt!
– Nagyobb a baj, urak. Ulászló emberei immár azt is követelik
tőlünk, hogy adjuk vissza az elűzött Barbara királyné magyarországi
várait és birtokait.
– Kutya faszát a lengyelnek! – ismételte meg határozott véleményét
Kórógyi. – Semmit annak a ribancnak! Egy nyives falut se!
– Az északi határt meg kell erősíteni! – harsogta Garai. – Vagy még
inkább sereget kell vezetni a szemtelen kölök ellen!
– Hohó! Csakhogy a határon túl nem vagyunk kötelesek hadakozni
– emelte fel figyelmeztetőleg mutatóujját Bazini és Szentgyörgyi
György, pohárnokmester. – Ha kegyelmed sereget vezetne a polákra,
csak vezessen nyugodtan, de minket hagyjon ki belőle!
– Azt se feledjétek, jó urak, hogy a vérhas megtizedelte csapatainkat
– morogta Hédervári. – Úgyhogy a lengyelt ajánlatosabb lesz
megbékíteni, még mielőtt szövetséget köt Muráddal, miellenünk!
– Megbékíteni? Hogyan?
 – Hozzá kell adni a királynét!
Ezt Rozgonyi püspök mondta, s szavára hirtelen elnémult a zsivaj.
– Miért néztek, ostobák? A vak is láthatja, hogy ez a megoldás!
Vagy kell néktek az asszonyi uralom? Emlékezzetek, mily pusztulásba
sodorta már az országot a női kormányzás Lajos királyunk halála után!
Kotromanics Erzsébet, meg a lánya, Mária királynő idejére
emlékezzetek! Azt akarjátok megint? Fejetlenséget, káoszt? A
kormányzás nem asszonyi kézbe való! Ahhoz bizony férfi kell!
– Bökd már ki, mit akarsz! – vetette közbe Széchy érsek. – Mind
tudjuk, hogy mit izentél a királynénak dühödben, hogy nem te lettél az
esztergomi érsek! Tán úgy gondolod, te eszetlen tulok, téged kéne
megkoronázni?
– Ördögöt! De lássátok be! Férfiember fejére kell tenni Szent István
koronáját, nem asszonyéra!
– Ugyan kiére?
– Ulászlóéra! Hozzá kell adni az özvegy királynét Ulászlóhoz, s az
ellenségből egyszerre barát lesz!
Nagyot néztek erre a bárók, a szemüket forgatták
felháborodásukban.
– Gondolkodjatok csak kicsit! Ulászló a magyar trónon! Ez azt
jelentené, hogy a teljes lengyel sereg a török ellen ereszthető volna! Én
jobb szeretném, ha mellettünk harcolnának a polákok, mint ellenünk!
Garai felröhögött.
– De a legjobb az volna, Simon, ha helyettünk harcolnának, igaz-e?
Míg a göcögés elült, a mindeddig sértetten hallgató Brankovics
emelkedett szólásra.
– A sorsunkra hagytatok minket, magyarok! – morogta elgyötörten.
– Ahogy ti is minket, de mennyiszer! – ugrott talpra Thallóczi
Matkó bán. – Álnok szerbek! Hányszor harcoltatok már a török oldalán
miellenünk! Úgyhogy te csak ne szájalj, Gyorgye, az Úristenedet!
– Kegyelmed magyarországi birtokos nemes – figyelmeztette a
nádor Brankovicsot. – Szerbia elveszett, ezen már nem segíthetünk. De
itten most már Magyarország sorsa a tét, ha ahhoz van hozzávetésed,
Brankovics, akkor beszélj csak! Ha nincsen, akkor jobb, ha hallgatsz!
– Ahhoz is van! Követelem, hogy az özvegy királynét ne a
lengyelhez adjátok férjül, hanem az én Lázár fiamhoz!
 A bárók felröhögtek, s azzal sem törődtek, hogy a despota képe
most már fenyegetőn veres színt öltött.
– Követeled, te szerencsétlen? Ehhez a mamlaszhoz? Ehhez? Hisz
úgy áll itt, mintha ezt is kiheréltette volna Murád!
– Miattatok veszett el az országom, kutyák! – csapott az asztalra
dühödten Brankovics. – Követelem, hogy jóvátegyétek, amíg…
Hirtelen nagy-nagy csend lett, és a despota először azt hitte, hogy
szavai okoztak egyszeriben ily nagy némaságot. Hanem aztán
észrevette, hogy minden szempár a háta mögé, a kétszárnyú ajtóra
szegeződik.
Rozgonyi püspök falfehér arccal felállt, és mélyen meghajolt.
Aztán egyszerre a többiek is követték példáját.
– Miről beszéltek ti itt? – hörögte Albert az ajtószárnyba
kapaszkodva. – Kihez akarjátok ti hozzáadni az én feleségemet? Még
élek! Még élek!
Hédervári reszketve fordult meg. Hogy nem vették észre, hogy a
király belépett a terembe? Albert alig állt a lábán, mezítláb, bélsaras
nadrágban, összemocskolt köntösben különösen szánalmas látványt
nyújtott.
– Felség, mi csak…
– Ti már a tetemem fölött osztogatjátok a koncot? Ti már…
A király térdre rogyott. Szája sarkán nyál csorgott a nyakára.
– Ti már…
Schlick kancellár jelent meg mögötte, gyengéden felemelte az
uralkodót, aztán a nyomában lihegő palotaőrök gondjaira bízta, hogy
tüstént vigyék vissza a szobájába.
Aztán megállt az ajtóban, vádlón végigpillantott a bárók, püspökök
díszes karéján. Mielőtt becsapta volna maga előtt az ajtót, csak ennyit
vetett oda nekik megvetően:
– Sakálok! Kutyák!
Néhány pillanatig feszült csend telepedett a báró urakra, de aztán
Perényi tárnokmester krákogva megtörte a hallgatást.
– Hol is tartottunk, urak? Igen, igen… Erzsébet királyasszonyt
hozzáadni Ulászlóhoz. Halljuk, urak! Kinek van még ötlete? Mi lenne,
ha az osztrák Frigyeshez ajánlanánk feleségül?
Ez az ötlet is sokaknak tetszett. Feltűnően számosan voltak azonban
azok, akik mindvégig hallgattak. Ezek egyre egymás tekintetét keresték.
Ezek nem feledkeztek meg egy aprócskának tűnő tényezőtől, amelyen a
többiek – úgy látszik –, könnyedén továbbléptek.
Mégpedig arról, hogy Erzsébet királyné, odafönn a fellegvárban
nem csak hogy nem volt még özvegy, de a szíve alatt egy öt hónapos
magzatot is hordott. Egy magzatot, aki bárki legyen is a nemzőapja, a
törvény betűje szerint Habsburg Albert gyermekének számít majd, ha
megszületik. S mint ilyen, ha fiú lesz, Magyarország trónörököseként
jön a világra.
S mert az urak egy része megfeledkezett e magzatról, néhány
hónapon belül pusztító háborúba sodorták szegény Magyarországot.
De az urak most még nem gondoltak ezzel.
Vígan tovább alkudoztak, mintha a királyné odafönn, a fellegvárban
a saját tulajdonuk volna, mint ahogy minden és mindenki ebben az
országban.

7.
Odafönn, a fellegvárban a terhes királyné furcsa módon ugyanígy
érzett: ebben az országban minden és mindenki az ő tulajdona. Igaz,
Albert még élt, de ez csak jelentéktelen apróságnak tűnt, elhanyagolható
tényezőnek. Amúgy is nyilvánvaló, hogy napokon belül elpatkol a
nyomorult, s akkor az ország végre egyedül az ő ölébe hullhat atyja,
Zsigmond császár örökén.
– Újra férjhez akarnak adni téged – jegyezte meg Cillei Ulrik
gúnyosan, miközben kipillantott a vár délnyugati szárnyának ablakán,
ahonnan kiválóan szemmel lehetett tartani az alsó palota kivilágított
épületeit. – Épp most tárgyalják, hogy kihez!
Erzsébet fel-alá rótta a szobát, mindkét kezét domborodó hasára
szorítva.
– Átkozottak! Hullarablók! Milyen jogon?
– Ne aggódj! Garai most is ott ül közöttük, és figyel. Nemsokára
tudni fogjuk, kedvesem, ki a legfőbb ellenségünk ebben a
sakálcsapatban!
– Mintha nem tudnánk anélkül is! – fújtatott kipirult arccal Erzsébet.
– Amint a kezemben lesz a királyi jogar, lefejeztetem az összeset, ahogy
apám tette! Ezek csak abból értenek! Mocskos dögök!
Cillei tágra nyílt szemmel gyönyörködött a királynéban.
 – Csodálatos vagy, amikor így dühöngesz, kedvesem! Kívánlak!
Erzsébet, ha lehet, még bosszúsabb lett.
– Hazudsz te is! Hogy kívánhatnál egy terhes nőt? Nem elég, hogy
felcsináltál, most még gúnyolódsz is?
– Ha nem hordoznád azt a gyermeket a méhedben, kedvesem –
figyelmeztette Cillei –, akkor már most búcsút mondhatnál a
hatalomnak. Jelenleg egyedül az a magzat garantálja az életedet!
– És a tiédet! Te kevertél ebbe a helyzetbe, Ulrik! Te húzz is ki
belőle!
Cillei odalépett Erzsébethez, és gyengéden a karjaiba zárta.
– Ne aggódj, kedvesem! Tudom, mit kell tennünk. A magyarok
szentimentális barmok! A gyenge, védtelen asszonyt és a gyermekét
oroszlánként védő anyát látják majd benned. Mindent alaposan
megterveztem. Ha fiad lesz…
– Ha fiunk lesz – javította ki Erzsébet.
– Ha fiunk lesz, a születése másnapján a fejére kerül a Szent
Korona, és onnantól kezdve csak a miénk az ország. – A királyné
csodálkozva bámult fel a veres gróf ráncoktól barázdált arcába.
– Te valóban hiszel ebben?
Cillei nem felelt, csak megcsókolta Erzsébetet. Csókja hosszú volt
és forró.
– Te valóban kívánsz engem – suttogta a királyné.
Cilli és Zagorje ura gyengéden vetkőztetni kezdte az asszonyt.
– Te és én… – suttogta, és hatalmas, szuggeráló szemeivel
valósággal felfalta Erzsébetet, aztán egy gyors mozdulattal
megfordította az asszonyt. – Mi ketten elérhetünk mindent, amit
akarunk!
Erzsébet megadóan tűrte, hogy a férfi ujjai kibuggyantsák a szűk
ruhából roppant kebleit.
– Mi ketten… – borzongott bele a gondolatba. – De azt ugye tudod,
Ulrik… hogy mindenki ellenünk lesz?
– Ó, nem! – Cillei bizonytalanul a vetkőztetőparaván felé sandított,
de nem volt benne bizonyos, hogy Kottannerné ezúttal is ott lapul-e
szokása szerint, s kihallgatja szavukat. – Megvannak a hű
szövetségeseink is, ne aggódj.
Erzsébet már nem aggódott.
Átadta magát a gyönyörnek.
 8.
Délután megérkeztek a bécsi orvosprofesszorok, és fontoskodva
azonnali konzíliumot tartottak a király betegágya felett. Mindannyian
beleturkáltak a királyi székletbe, mit ezüsttálon tártak elébük, majd
egyöntetű rosszallással csóválták a fejüket.
– Nos, urak? – Schlick türelmetlenül toporgott a hátuk megett. – Mi
a véleményetek? Milyen gyógymódot javallotok?
Az orvosprofesszorok hümmögtek, a szakállukat simogatták, aztán
félrevonultak megint, konzultálni. A kancellár addig betakargatta
Albertet.
– Ugye meg fogok halni? – hebegte a király, mikor felismerte.
– Nyugodjék meg, felség. A lehető legjobb kezekben van.
Albert közelebb intette magához, Schlick viszolyogva
engedelmeskedett.
– Caspar… kedves Casparom… benned megbízom… Csak terád
számítok… Hozd… hozd el nekem a kislányomat… Odafönn van… a
fellegvárban…
– Az nem volna tanácsos, felség. Az állapotod súlyos. Nem
gyermeknek való ez a látvány…
A király zokogni kezdett.
– Hát már ennyit sem érdemlek?
– Nincs veszve még minden, uram. A bécsi orvosdoktorok…
– Nem érnek semmit. Tudom, hogy meg fogok halni… Tudom…
Érzem… Vigyetek engem haza meghalni… Nem itt akarok elpusztulni,
ezen a barbár helyen… Vigyetek haza…
– Budára, felség?
– Nem. Azt mondtam, haza. Bécsbe.
A kancellár felvonta szemöldökét.
– Bécsig túlságosan hosszú az út, uram…
– Ezért nincs vesztegetni való időm… Ha már a lányomat nem
engeditek látnom… vigyetek haza… Otthon… Bécsben… Ott akarok…
meghalni…
Schlick meghajolt.
– Máris intézkedem, felség.
Albert, magyar király könnyes szemét a szoba mennyezetére
függesztette.
Elege volt ebből az országból.
 Elege volt a folyton szervezkedő, nyakas, pénzsóvár bárókból, elege
az örökkön-örökké áskálódó udvaroncokból, a haszonleső főpapokból,
elege volt a magyarok szalmaláng-lelkesüléséből, a mindenütt,
mindenkor tetten érhető csalárdságból. Nem maradt senki, aki jó szót
szólhatott volna hozzá. Felesége elfordította tőle arcát, mintha csak
valami múló kellemetlenség volna, amivel nem is óhajt foglalkozni, s
lám, lányát sem engedik hozzá…
Magára maradt.
Magára maradt meghalni.

9.
– Veronika! Veronika! Apám visszaküldte az ingecskét!
Lisabetha hercegnő kétségbeesetten rontott be a komornához, s
kezében ott szorongatta a néhány napja leküldött gyolcsruhát.
– Jézus Mária!
Veronika kikapta a kezéből az inget, s ugyanazon mozdulattal be is
hajította a kandallóba.
– Jaj, kicsim! Szegény édesapád nagyon beteg! Jobb lesz, ha ezt…
Erzsébet a kandalló elé roskadt, és szívszaggató zokogással siratta a
ruhát.
– Apácska visszaküldte! Nem kellett neki…
– Édesapád most nem tudja, mit cselekszik. Hidd el, örült az
ajándéknak, kincsem! Azért küldte, mert azt hiszi, fázol idefönn!
Veronika szemei alatt sötét karikák jelezték, hogy napok óta
hunyásnyit sem aludt. Éberen őrködött Lisabetha mellett, mert a
fiatalabbik hercegleány nappal szótlanul rostokolt a szoba sarkában,
legfeljebb babáival játszott, éjjelente pedig gyakran felriadt, és
hisztérikusan dobálta magát ágyán. Veronikának a szíve szakadt meg
szegényért.
Néhány órával később, hogy az ingecske elhamvadt a kandallóban, a
kislány felsikoltott. Veronika odarohant melléje, az ablakhoz, s látta,
hogy odalenn, az alsó palota udvarán épp befogják a király batárját.
– Hová viszik? – zokogta a kislány. – Hová viszik apámat?
– Biztosan meggyógyulni – Veronika átölelte Lisabethát. – Olyan
helyre, ahol gyorsabban felépül majd…
– Nem! Nem vihetik el! Engedjetek apushoz! Apa! Apa!
 Veronika megpróbálta lefogni, de a hercegleány kitépte magát a
kezéből. A kandallóhoz rohant, és az annak oldalának támasztott
kecskelábas ülőke mögül előhúzott valamit.
– Vidd le neki, Veronika! Vidd le neki!
– Mi ez, kincsem?
– Gyógyító csodaszer! Én készítettem! Ettől meggyógyul. Ettől
biztosan meggyógyul! Ugye, leviszed neki?
Veronika elérzékenyülve forgatta ujjai közt a „csodaszert”. Két
szentképet varrt össze csálé öltésekkel a gyermeklány. A szentképek
száraz lapjai közt mintha zörgött volna valami.
– Csodatevő borsóhajak! – rázkódott Lisabetha válla a sírástól. –
Vidd le neki, kérlek, kérlek szépen! Ettől biztosan meggyógyul!
Veronika megsimította a kislány fejét.
– Édesapád nagyon fog örülni neki, kincsem. Tudni fogja, hogy van
valaki ezen a világon, aki még szereti. Aki nagyon szereti…
S már rohant is. Éppen idejében ért le nagy lélekszakadva a meredek
hegyi ösvényen a nyári palota kapujához, hogy még átadhassa a menet
élén komoran ügető Schlick kancellárnak a küldeményt.
– Őfelsége kislánya küldi, uram! – zihálta. – Csodatevő varázsszer!
Schlick átvette a szentképeket, megzörgette a borsóhajakat benne, és
halványan elmosolyodott.
– Köszönöm, leányom. Ezzel meghiggyed, bearanyozod őfelsége
napját… Ki tudja, tán… lehet, az utolsót…
Amikor a batár kifordult a kapun, odafönn, a fellegvár délnyugati
palotájának ablakában egy csöppnyi gyermeklány tapadt az ólomüveg
hideg lapjának. A pirosra és zöldre festett karikák közt, a parányi,
áttetsző folton át egy pillanatra, de valóban csak egy röpke pillanatra
úgy látta, mintha a parton távolodó batárból egy erőtlen kéz nyúlt volna
ki a ponyva alól.
S mintha intett volna.
A gyermeklány tudta, hogy az az intés neki szól.
Egyedül neki a világon.

10.
NESZMÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, MINDSZENT HAVÁNAK 27. NAPJA
 A kancellár és az asztalnokmester zuhogó esőben ácsorogtak a
parasztház előtt, de nem éreztek szemernyi kísértést sem ahhoz, hogy
belépjenek a tető alá. Jó volt ott nekik a hideg, megtisztító esőben.
Idekinn friss volt a levegő. Odabenn, a sötét szobában, a szánalmas
szalmaágy körül halálbűz terjengett. A halál körül jártak egyre a két
öregember gondolatai is. Két esztendeje sincs, hogy látták elmúlni a
világból Zsigmond császár őfelségét, de az Isten szerelmére,
Zsigmondnak fél évszázadnyi uralkodás és matuzsálemi kor jutott
osztályrészül! Ennek a szerencsétlen embernek odabenn két évet sem
adott a Mindenható… Pedig mennyi terve volt még…
Schlick és Guthi Országh Mihály megtörten álldogáltak az esőben,
és hallgattak. Mit is mondhattak volna? Sírás fojtogatta őket. Vártak.
Várták, hogy odabenn megszűnjék a bécsi orvosok jövés-menése,
megszűnjék fontoskodó sustorgásuk.
Habsburg Alberten már úgysem segíthet földi halandó. Mocskos
halál terítette le, mocskos halál alázta földi porhüvelyét, s mocskos
halál rángatja magával a sírba is.
Bécs messze volt. Eddig jutottak őfelségével, eddig a kicsiny Duna
menti faluig… Neszmély…
Schlick kancellár és Guthi Országh Mihály is arra gondolt ott, a
vályogfalú parasztház előtt, a zuhogó esőben, vajh, őket hol éri majd a
halál? Hol talál reájuk?
A bécsi orvosok egymás után kioldalogtak a házból.
– A kancellárt hívatja – motyogta egyikük.
Schlick nagy levegőt vett, az arca elé kötötte a balzsamokkal
illatosított kendőt, és belépett.
A látvány meglepte: a halál közelsége mintha kegyesen
visszacsempészett volna valamicskét az alig negyvenkét esztendős
férfiember tartásából és szépségéből.
Frissen vetett párnákon feküdt, hosszú, keseszín haja kibontva a feje
mellett Arca beesett, de szeme lázasan villant ide-oda. A kancellárt
kereste.
– Caspar… Caspar…
– Itt vagyok, felség…
– Ez a te sorsod, lásd… Második királyodat temetheted két esztendő
leforgása alatt…
Schlick leküzdötte viszolygását, és megfogta Albert forró kezét.
 – Ha ezt előre tudom, felség, könyörögtem volna a jó Istennek, hogy
elébb engem ragadjon el a földi árnyékvilágból…
Albert szeme hálásan csillant.
– Te mindvégig mellettem álltál, Caspar… Téged bízlak meg
akaratom feljegyzésével! Teljesítsd egy haldokló király végső
kívánságait!
Schlick közelebb húzta a girbegurba asztalkát, és sebtiben
jegyzetelni kezdett a kikészített lúdtollal.
– Ha fiam születik… – zihálta Albert. – Parancsolom, hogy
Pozsonyban neveltessék fel. Pozsony alkalmas város… a birodalmat
kormányozni könnyű onnét… Sem Bécsből… sem Budáról… sem
Prágából… Pozsony jó lesz. Közel van Ausztria, Csehország… A fiam
gyámja felnőtté válásáig jó rokonom, Frigyes herceg legyen… Ő
kormányozza majd Ausztriát…
A király elhallgatott, nagy, dióbarna szemét a parasztház
mennyezetére függesztette, mintha annak durva hepehupáiból akarná
kiolvasni a hátralévőket. Schlick megköszörülte a torkát.
– A többi tartomány, felség?
– Vigyázzatok, Caspar! Erzsébet nem kormányozhat! Veszedelmes
asszony… Engem világéletében megvetett… megalázott…
megcsúfolt…
A király arcán gyengéd mosoly terült szét.
– És lássad, én mégis nagyon szerettem őt… Bolond vagyok, igaz,
Caspar? Mondd csak ki bátran!
– Felséged egy bolond – szorította meg Schlick a király kezét.
– A birodalom ügyeit… – nyögte tovább Albert. – Kilenctagú tanács
vigye fiam nagykorúságáig… Ha egyáltalán fiam lesz… Az is lehet…
Jézus Krisztusra… És ha lányom lesz? Ha a harmadik is leány lesz?
Caspar! Akkor csak káosz marad utánam!
Schlick nagyot nyelt.
– Bizonyos vagyok benne, hogy a királyné asszony gyönyörű,
egészséges fiút szül majd!
– Jó… Jól van… Hol is tartottunk? Igen… a tanács… Annak a
tanácsnak a tagja legyen mindenképpen Frigyes és Albert herceg, jó
osztrák rokonaim… A csehek közül Neuhaus és von Rosemberg… Ők
hívek a koronához… A magyarok közül Garai és Újlaki… Várj! Még
valaki! Johannes Hunyadi! Ez a parancsom! Érted, Caspar? Zsigmond
sokra tartotta őt! Én is becsülöm, tiszta szívű, vitéz ember! Kemény a
feje, de hát végtére is… magyar. Az övéinek nagy szüksége van rá… a
többi mind ostoba, vak, senki! Egyedül ő… A tanács… Igen, a tanács…
A magyarok három, az osztrákok három… és a csehek is három embert
küldjenek a királyi tanácsba… Hunyadi köztük legyen… de ezt már
mondtam… Feljegyezted, Caspar? A többiek neveit te határozd meg…
Tudom, jól döntesz majd…
A kancellár lejegyzett mindent.
– Parancsolom, hogy testemet szeretett városomban, Bécsben
temessétek el. Ott akarok nyugodni, őseim csontjai közelében.
Megint a plafont bámulta, aztán könnycseppek csordultak ki
szeméből.
– Milyen ostoba halál… Milyen megalázó halál… Bűzlök… Édes
Istenem…
Schlick letérdelt az ágy mellé, és megcsókolta a haldokló kezét.
– Minden úgy lesz, ahogy kívántad, uram.
– Félek, Caspar…
– Tudom, felség. De én itt vagyok veled.
– Fogd a kezem, kérlek… Mindig… mindig rettegtem a
sötétségtől… Caspar…
A birodalmi kancellár ott térdepelt a király mellett, abban a névtelen
parasztkunyhóban egész addig, míg őfelsége ki nem lehelte a lelkét.
Akkor a király jobbját keresztbe fektette a balján, és remegő kézzel
lecsukta a semmibe meredő szemeket. Most pillantotta csak meg a
szentképekből varrt varázsszert Albert szíve fölött.
Jól van így, gondolta a kancellár. Ez maradt neked, Habsburg
Albert… Lásd, csak ezt viszed magaddal a túlvilágra. Három koronád
volt, de az út végén nem maradt más neked, csak néhány szentképek
közé varrt borsóhéj… Isten legyen irgalmas a te lelkeddel!
Kilépett a ház elé.
Guthi Országh Mihály felé fordította fejét.
– Bevégeztetett! – sóhajtotta Schlick. A közelben állók keresztet
vetettek. Az eső zuhogott.
A láthatáron, a Duna felett súlyos, fekete fellegek gyülekeztek.

11.
 Néhány nap múlva megérkezett Budáról a ceremóniamester és Garai
bán, hogy Cillei Ulrik utasításának megfelelően felkészítsék őfelsége
maradványait a temetésre. Albert belső szerveit kiemelték, és ott
helyben, Neszmélyben temették el, a templom kertjében. Az üres testet
a halott végakarata ellenére mégsem Bécsbe, hanem Székesfehérvárra
vitték. Amikor a koporsót aláeresztették a magyar királyok kriptájába,
nem állt ott senki a családtagjai közül.
A királyt úgy temették el, hogy még a lovait sem vonultatták fel a
gyászmenethez . A magyarok ezen különösen felháborodtak. Albertet
díszes köntösben, olcsó fejékkel a homlokán helyezték a kriptába. A
felesége sajnálta a pénzt tisztességes halotti koronára. Még cipőt sem
adtak rá.
Egyedül kislánya csodaszerét vitte magával az örök sötétségbe.
Utolsó napján minden kincsnél többre becsülte azt…

12.
VISEGRÁD, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439, MINDSZENT HAVÁNAK 29. NAPJA
– Ellopták a Szent Koronát! Ellopták a Szent Koronát!
– Dehogy lopták! Mit képzel, felséges asszonyom? Hisz mink éjjel-
nappal vigyázzuk azt!
Erzsébet királyné úgy állt a várnagy előtt, mintha máris azon törné a
fejét, hogy rögvest kivégeztesse-e a várőrséget vétkes hanyagságukért.
– Mutasd meg! Hiszem, ha látom!
Pöker Ferenc várnagy hebegett, habogott, de szerencséjére máris
közeledett az udvar felől a vár és a Szent Korona őrizetével megbízott
főúr, Bazini és Szentgyörgyi György gróf, meg a fia, Miklós.
– Felséges asszonyom! Felséges asszonyom! Fogadjad őszinte
részvétünket! Szívünk minden fájdalmával együtt érzünk tevéled, és…
– Tartogasd a részvéted valaki másnak, György gróf! A koronát
akarom látni!
– A koronát? – A gróf észbe kapott, s mélyen meghajolt Erzsébet
előtt. Az elébb ébresztette álmából az apródja azzal, hogy a királyné a
belső kaputorony előtt várakozik, és azt követeli, hogy adják elő neki a
Szent Koronát.
 – Nincs is annak semmi akadálya, felséges asszonyom! Látni fogod,
hogy a korona érintetlen, s biztonságban van, ahogy rendelkeztél!
Erzsébet fújtatott egyet, s mindjobban domborodó hasát előretolva
becsörtetett a várkapun. A vasrácsozat alatt strázsáló őrszemek ijedten
vigyázzba vágták magukat.
Bazini gróf intett a várnagynak, hogy szaladjon a kulcsokért. A
királyné be sem várta, felemelt fővel törtetett előre a szemközti
palotaszárny, az asszonyház felé, ahol saját lakosztálya és a komornák
szállása is volt.
Nyomában Kottannerné emelte két ujjal uszályszerűen libegő
szoknyáját, és sorban követte őket a többi német frajla is: Frau
Fronacherin, Frau Rorerine, Frau Dachpekchin, Frau Michelperk, Frau
Huentlin és Semayn kisasszonyok. A gróf szeme csak akkor kerekedett
el, amikor a nyomukban bemasíroztak sorban a magyar főurak is a
várudvarba. A királynét kísérték vissza Budáról. Kiderült aztán, hogy
mire fel ez a nagy felhördülés: a király halálhírével együtt elterjedt a
szóbeszéd, hogy ismeretlenek behatoltak a visegrádi Öregtoronyba, s
ellopták onnét Szent István koronáját.
Sorra biccentett Szentgyörgyinek az összes érkező: Guthi Országh
Mihály asztalnokmester, a győri püspök, Schlick kancellár, Garai
László bán, Kórógyi János országbíró, Hédervári nádor és Újlaki
Miklós macsói bán. Őket szemmel láthatóan legalább annyira izgatta a
korona holléte, mint a királynét.
Erzsébet még el sem ért az asszonyház ajtajáig, amikor egy fekete
ruhás kislány rohant ki az épületből, és futott felé, hogy a nyakába
boruljon.
– Anya! Anyácska!
Erzsébet bosszúsan eltolta magától.
– Vigyázz már, te mihaszna! Még megütöd a hasamat! Ilona! Vidd
innét!
Az ajtóban kezét tördelve megjelent Veronika.
– Elnézést, asszonyom! Amikor Lisabetha meglátta az ablakból,
hogy közeledsz, nem tudtam visszatartani!
Erzsébet szó nélkül elviharzott Veronika mellett, s a többiek
felemelt fővel követték. Egyedül Kottannerné méltatta némi figyelemre.
 – Szeretném, ha Lisabetha nem lábatlankodna a közelünkben ma
este. Ha csak egyszer is meglátom a királyné árnyékában, kénytelen
leszek megbüntetni téged. Megértetted?
Veronika meghajolt, és magához húzta a kislányt.
– Megértettem, frauline.
A kislány értetlen szemeket meresztett rá.
– Nincsen semmi baj, kincsem! – suttogta neki Veronika. – Majd
csak elleszünk valahogy. Eddig is ketten voltunk… Úgy látom, ezután
is ketten leszünk…
A sor végén szürke arccal Cillei közeledett. Vonásain saját
fontosságának tudata tükröződött, ahogy pökhendi léptekkel
elmasírozott az őrök sorfala előtt. Hanem mikor Veronikához ért, csak
rávicsorgott egy pillanatra.
– Véled még van némi elszámolnivalóm, kis kedvesem! Pozsonyban
elkezdtünk valamit, amit ideje volna bevégezni, nem gondolod?
A lány elsápadt.
Most, hogy Albert nem él, s Szentgyörgyi Cicelle sincsen a
közelben, vajh ki védelmezi meg ettől a szörnyetegtől?
Félrehúzta a hercegleányt, s idegesen figyelte, hogyan sietnek be a
palotaépületbe a magyar urak. Mihelyt meglátta Újlakit, szíve
hevesebben kezdett verni.
– Miklós! Beszélnünk kell! – súgta a fülébe, mikor sikerült nagy
nehezen a közelébe férkőznie.
Újlaki gyengéden megérintette a karját, de nem ölelte meg, mert az
feltűnt volna a többieknek. Azt pedig nem akarta, hogy mások is
megtudják: törvénytelen testvére egyszerű frajla a királyné udvarában.
– Sápadtnak tűnsz, húgom…
– Mert élve vagyok itt eltemetve, Miklós… Cillei…
– Este beszélhetünk. Most dolgom van.
Az urak mind besiettek a palotaépületbe, követve Erzsébetet.
Mind látni akarták a Szent Koronát.

13.
Bő kétszáz esztendővel korábban, midőn IV. Béla királyunk a
tatárjárás után az országot romjaiból újjáépítette, elrendelte, hogy a
Duna-kanyarban is erős menedékvár épüljön, olyan erőd, mely képes
ellenállni a netán újra betörő mongol hordáknak. Visegrád falait a
királyné ékszereinek eladásából emelték. A niceai görög császári házból
származó Lascaris Mária csodaszép gyűrűiből, nyakékeiből és
asszonykoronáiból zord falak épültek a hegytetőn, elsősorban azért,
hogy a Nyulak szigetén ugyanekkor épült domonkos kolostor lakóinak,
köztük Margit királylánynak legyen hová bemenekülni, ha újra rátörne
az országra a tatár.
Akkoriban a várnak egyetlen lakóépülete volt még csupán, egy
háromemeletes, zömök lakótorony. Kifelé hegyesedő, ötszögletű
alaprajza szokatlannak számított. A rézsűs, masszív falak azonban
remek újításnak bizonyultak, hiszen sorban lepattantak róluk a
hajítógépek lövedékei, miközben a lőrésekből és a gyilokjárókról az
íjászok sikerrel tizedelhették meg az ostromlókat. Öregtoronynak hívták
az ilyen, s ehhez hasonló, menedékként szolgáló épületeket: ha esetleg
az ellenség betört a várkapun, ezek a zömök tornyok még mindig
védhetőek maradtak.
Hanem Zsigmond őfelsége idején még több helyre lett szükség,
mivel Barbara királyné kicsinyellte a kényelmet. Ekkor építették össze
az északkeleti palotaszárnyat az Öregtoronnyal, lemondva ezzel a
torony stratégiai szerepéről. De hát mit számított a stratégiai szerep,
amikor a királyné kényelme volt a tét! Tény, hogy a palota szép, tágas
lett, ráadásul most már egy ajtón keresztül közvetlenül át lehetett jutni
belőle az Öregtorony emeletére, ahol a királyné számára külön kis
kápolnát alakítottak ki. Így legalább nem kellett közösködnie az
egyszerű várnépekkel, kik odalenn, az udvaron, a Keresztelő Szent
Jánosról elnevezett régi kápolnáját használták. Fel is hozták a toronyba
színezüst ereklyetartóban ama nevezetes Árpád-házi Szent Erzsébet
csontereklyéjét, ki szegény messzi idegenben, Türingiában volt
eltemetve. Azt gondolta szegény bolond Zsigmond király, hogy az
ereklyecsontok közelségében tán gyakrabban támad ingerenciája a
királynénak imádkozni. Hiába, mert Barbara sokkal praktikusabb
újításnak ítélte az asszonyház mellé illesztett árnyékszék-tornyocskát,
mint a saját használatra kialakított kápolnát. Utóbbiban nem is sok időt
múlatott.
Akár átjárt imádkozni, akár nem, az ajtó már ott volt, hogy ha
nagyon akar, átmehessen az asszonyházból az Öregtoronyba. S ebből az
utólag a falba vágott szűk kis ajtóból igen nagy baj származott az egész
országra nézve.

14.
– Itt van, felség! – Bazini gróf egy selyempárnán nyújtotta át a
hatalmas, aranyozott kulcsot. – Láthatod, megvan. Biztonságban van.
A királyné bosszúsan legyintett.
– Én a koronát kértem, nem ezt a kulcsot!
– De felség, ez a kulcs…
– A koronát akarom!
Bazini és Szentgyörgyi György gróf gyors pillantást vetett a
királyné mögött pöffeszkedő Cilleire, s látta az arcán, hogy ennek a fele
sem tréfa.
– Kövessél, királyi asszonyom!
Bazini mutatta az utat: átléptek a frajlák szobájába. Ennek végében
egy meglepően alacsony ajtó nyílt, melyet a vastag kőfalba véstek. Ezen
keresztül léptek át az Öregtoronyba, pontosabban egy fáklyákkal
bevilágított, dohos előtérbe, melyből a várnagy szűk szobája nyílott.
Erzsébet legutóbb alig néhány hónapja járt itt, amikor Pálóczi érsek
halála után elhozták Visegrádra a Szent Koronát.
– Mindjárt felhozom, asszonyom! Kérlek, várjál itt!
– Nem! Magam akarom látni, hogy érintetlenek-e a pecsétek!
Bazini és Szentgyörgyi gróf elvörösödött, hisz már a követelés is
sértő volt. Még hogy ő nem vigyázta éberen az ország legféltettebb
kincsét? Skandalum!
Az előtérből keskeny csigalépcső vezetett lefelé, az alsóbb szintekre.
– Vigyázzál, asszonyom! Nagyon csúszik a grádics!
Erzsébet dühödten kikapta a fáklyát a gróf kezéből, és Cillei karjába
kapaszkodva, bő, fekete szoknyáját felemelve lebotorkált. A fény
imbolyogva távolodott a fordulóban: a nagyurak, bárók és főpapok
egymást félrelökdösve követték őket, mint lepkék a távolodó lámpást.
A legalsó szinten bolthajtásos helyiségbe érkeztek. Itt őrizték a
koronát.
A didergő uraknak felrémlett, hogy nem is oly régen itt, Visegrád
földalatti vermeiben tartották fogva a magyar királyok halálos
ellenségeit.
 A kincstár, akár egy kripta… Ajtaján lakatok, s mindegyiken a
királyné pecsétjei vereslettek a fáklyafényben.
– Lássa, felség! Mind érintetlen! – lélegzett fel György gróf.
– Törjed csak fel őket! – utasította Erzsébet.
A gróf kényszeredetten engedelmeskedett, de beletelt néhány
percbe, míg nagy piszmogva végzett valamennyivel.
Az ajtó kísérteties nyikordulással feltárult előttük.
Odabenn félhomály fogadta őket. A föld szintjén egy aprócska
ablakon halovány fénypászma csordogált be. A gróf intett, s két
lándzsás őr görnyedve belépett. Nemsokára jöttek is kifelé: nyögve
cipeltek egy erősen megvasalt ládát.
– Itt van, ni, felség!
A ládán vagy tizenöt veres pecsét csüngött, a királyné, a király, a
nádor, valamint a zászlósurak pecsétjei.
Mind érintetlenek voltak.
Erzsébet királyné most először elmosolyodott, és megbocsájtón
Bazini felé fordult.
– Jól van, jól van, grófom. Ím, hát megbizonyosodtam róla, hogy
híven teljesíted kötelességed. A láda valóban érintetlen.
György gróf már intett volna az őröknek, hogy cipeljék vissza a
ládát a helyére, de a király né megelőzte.
– Nem, nem! Nem kell visszatenni! Inkább vigyék fel az
ágyasházamba. Azt akarom, hogy ma éjjel a közelemben legyen!
A magyar uraknak nem tetszett a kívánság.
– Itt nagyobb biztonságban lesz, felség! – vélte a nádor, de Erzsébet
hajthatatlannak bizonyult.
– Hallottátok, ez akaratom. Vigyétek fel!
Odafönn a királyné szobájának közepére tették le a ládát.
– Nyisd ki! – utasította Erzsébet a grófot. Bazini verejtékezve
engedelmeskedett. Sorra feltörte a pecséteket, aztán kinyitotta az
aranyozott kulccsal a láda zárját.
Mindenki kíváncsian előrehajolt, ha csak lehet, egy pillantást
vethessen a feltáruló látványra. A gombos szögekkel kivert ládafedél
nyikorogva feltárult.
A ládában egy másik, kisebb láda volt. Abban könnyű abroncsú,
színarany női korona, mellette nyakékek, ékszerek, no és persze egy
egyszerű fa tok.
 Mindenki ezt a fatokot bámulta.
A gróf kiemelte a királynéi korona mellől. A magasba tartotta, hogy
mindenki láthassa. Ezen a tokon nem látszott pecsét. Könnyű volt
kinyitni.
Remegett a gróf keze, ahogy felhajtotta a fedelét.
A Szent Korona…
Tetején a kereszt. Az abroncsról fityegő aranyláncok végén piros,
kék drágakövek. Pántján, s mindenütt zománcos szentképek…
Színarany tündökléssel ragyogott, ahogy a gróf a kezében forgatta.
Erzsébet elmosolyodott.
Hogy bámulják! Majd felfalják a szemükkel! Mindet
megbabonázza! Ki tudja, miért imádják a magyarok annyira? S milyen
széles, milyen nagy koponyára való ékszer ez!
Erzsébet jól emlékezett, amikor majd két esztendeje Albert fejére
tette Pálóczi érsek Székesfehérvárott, bizony belecsúszott a korona
abroncsába a keskeny Habsburg-fej, egész a szemöldökig. Az a Szent
István király, meg mind az Árpádok, bizonnyal bivalynyakú, széles
homlokú nomádok lehettek, hogy ilyen bő fejékre volt szükségük!
– Tegyétek vissza a kisebb ládába! – intézkedett Erzsébet. – A
nagyobbat vigyétek le vissza, a helyére!
György gróf hebegett, habogott.
– No de felség!
– A kisebbik ládát ide tegyétek, az ágyam mellé! Fáradt vagyok,
aludni akarok. Kérlek benneteket, urak, most távozzatok! Holnap
visszatérhetünk Budára!
Az urak egymásra pislogtak.
Aztán sorban, egy más után kiléptek a királyné szobájából, nagy
hümmögések közepette, a fejüket himbálva.
A szobában hárman maradtak csupán. Erzsébet elterült az ágyán,
Kottannerné odalépett a nyitott ládikához, s imára kulcsolt kézzel
bámulta tartalmát.
– Soha életemben nem láttam ilyen szépet!
Cillei röhögött ezen, becsmérlő arckifejezéssel félretolta a
komornát, aztán, mintha csak valami gyermekjáték volna, fél kézzel
kikapta a tokból Szent István koronáját.
– Csak egy ékszer… S mégis… ezeknek mindent jelent!
 Akár egy süveget, saját fejére illesztette. Aztán csak vigyorgott a két
asszonyra, mint a tejbe tök.
– Na, jól áll-e rajtam?
– Rakd le! – förmedt rá Erzsébet. – Az az enyém!
– Úgy véled, kedvesem?
Cikei szemérmetlenül oldozgatni kezdte ruhája kötőit. Néhány perc
múlva ott állott anyaszült mezítelenül. Nyeszlett, szeplős test, pipaszár,
göcsörtös lábak, petyhüdt hímtag… Rőt haján ott billegett a tündöklő
korona.
– Azt mondtam, rakd le! Hogy merészeled?
Kottannerné a torkát köszörülte, s máris hátrált kifelé, mert sejtette,
mi következik. Erre most nem lett volna kíváncsi.
– A korona mindkettőnké… elfelejtetted talán? – sziszegte Cillei a
királynénak. – S nemsokára hárman leszünk!
Gyengéden megsimította az asszony gyászruhája alatt domborodó
hasát.
– Álnok kígyó! – sziszegte Erzsébet.
– Mi ütött beléd, kedvesem?
– Hogy mi? Azt hitted tán, nem tudom meg?
Cillei elsötétülő tekintettel lebillentette fejéről a koronát. Forgatta,
pörgette kezében, hogy az ékköves függők csak úgy suhogtak a
levegőben.
– Mi a csudáról beszélsz?
Erzsébet arca eltorzul a gyűlölettől.
– Azt hitted, el tudod titkolni előlem? Gyereket csináltál a
Brankovics lányának!
Cillei megvetően elhúzta a száját.
– Szabad legyen figyelmeztetnem téged, kedvesem, hogy a
feleségemről beszélsz!
– Azt mondtad, semmi közöd hozzá! Azt mondtad, évek óta egy
ujjal sem értél hozzá!
Cilli és Zagorje ura unottan vállat vont, s visszahajította a koronát a
tokba. Az ékszer oldalára dőlt, tetején az aranykereszt nekikoccant a
doboz oldalának.
– Féltékeny vagy, kedvesem. Ez igazán hízelgő. De ne feledd, hogy
ügyelnünk kell a látszatra. Sokan már gyanakodva néztek rám, amiért
nem tudtam gyereket csinálni Katalinnak. De higgy nekem…
 Átölelte a királynét.
– Higgy nekem, ő semmit sem jelent. Buta, babonás, magában
motyogó kóró! Rühellem! Igaz, lányt szült nekem… De sem előtte…
sem azóta egy ujjal sem… Nekem csak te számítasz… Nekem csak te
vagy!
Erzsébet dühödten elhessegette magától.
– Hagyj magamra, Ulrik! Elegem van belőled!
Cillei szórakozottan felszedegette ruháit a padlóról.
– Ahogy akarod. Csak azt ne feledd, hogy szükséged van rám.
Budán az urak néked esnek majd. Követelni fogják, hogy menj hozzá
Ulászlóhoz. Ha én nem állok melletted, akkor…
– Ne fenyegess!
– Egy magányos asszony kétes származású újszülöttel… Ugyan,
mire mész nélkülem?
Cillei most már eltorzult arccal, közvetlen közelről fröcsögött a
királyné arcába.
– A magyarok nem akarnak többé asszony-uralmat! Egyedül a fiunk
menthet meg téged a legrosszabbtól… kedvesem!
Azzal sarkon fordult és kiviharzott a szobából.
A szomszédos helyiségben Kottannerné odalépett hozzá, és gyorsan
öltöztetni kezdte.
– Légy óvatos! – súgta a gróf fülébe. – Egyre hisztérikusabb!
Cillei átölelte a komornát.
– Te csak tartsd a szemed a koronán. Érted?
Kottannerné gúnyos mosollyal pukedlizett előtte.
– Pedig igen jól állt a fejeden…
Cillei hálásan megsimította az arcát ezért a megjegyzésért.
– Magam is úgy vélem…

15.
Veronika egyedül maradt. Kottannerné az este folyamán többször
ráförmedt, hogy ne beszéljen magyarul a kis hercegnővel, aztán úgy
döntött, hogy jobb lesz, ha mostantól a kis Erzsébet az ő szobájában
tölti az éjszakát.
– Rossz hatással vagy rá! – vetette oda Veronikának. – A végén még
egészen ellenünk fordítod! Nem ezért tartunk!
 Veronika nem tiltakozott. Alig várta, hogy az este folyamán szót
válthasson bátyjával, ám erre csak a vacsora után nyílt lehetősége,
mikor a nyugati palotaszárnyban már csitult valamelyest az urak
mulatozásának lármája.
Újlakit a várudvaron pillantotta meg, épp szállása felé dülöngélt,
kapatosan. Veronika gyorsan a vállára vetette kendőjét, s mintha csak
az árnyékszékre osonna ki, egy gyertyával a kezében lesietett a lépcsőn.
– Miklós! Miklós!
Újlaki látszólag megörült neki.
– Kísérj el szállásomra, húgom. Nincs sok időnk, reggel korán
kelünk. Vissza kell kísérnünk a királynét Budára…
Odabenn, a Miklósnak fenntartott szűk szobácskában Veronika
zokogni kezdett.
– Segíts, bátyám! Kérlek, segíts! Végem van, ha tovább itt kell
senyvednem!
– Nocsak! Azt hittem, kedvedre való a herceglány…
– Nem is vele van a baj… Kottannerné… és a többiek…
Gyűlölnek… S most, hogy a király úr is halott, nincs, ki megvédjen...
Cillei…
Újlaki elkomorult. Nem volt még oly rég, amikor Ulrik gróf
Pozsony városában kéjelgő örömmel ragadta el tőle a feleségét, és
csaknem elragadta újonnan megtalált kishúgát is. A megaláztatás és a
kiszolgáltatottság legmélyebb bugyrait akkor kénytelen volt megjárni,
de vajon elérkezett-e már az idő, hogy most megvédhesse azokat, akiket
szeret?
– Én… nem húzhatok ujjat Cilleivel – vakargatta állát Miklós. – De
ne félj, megtalálom a módját, hogy segíthessek. Kérni fogom a
királynét, hogy bocsásson el téged szolgálatából
– Nem fog ragaszkodni hozzám – sóhajtotta megkönnyebbülten
Veronika. – Ő is gyűlöl. Nincs többé keresnivalóm az udvarban,
Miklós. Segítesz tehát?
– Hazajössz Újlakra. Te maradtál egyeden rokonom…
A lány bátyja nyakába ugrott.
– Segítened kell másban is. A kislányom, Viola… Bánmonostoron,
az apácáknál nevelkedik… Hallottam, a török behatolt a
Szerémségbe…
 – Úgy tudom, Bánmonostorig nem jutottak – vont vállat Újlaki. –
De ha kívánod, húgom, érte küldetek, és elvitetem Újlakra. Amíg te is
érkezel, legalább biztonságban lesz…
Veronikával madarat lehetett volna fogatni.
– Esztendők óta nem láttam… Most végre… Köszönöm, Miklós!
Köszönöm!
Újlaki csak legyintett.
– Immár nem packázhatnak velem. Vagyonom megvéd engem, és
ígérem, megvéd majd téged is. A kutya Cillei előbb-utóbb megfizet
még azért, amit vélünk tett! Odahaza Isten színe előtt testvéremmé
fogadlak, atyánk jogos és törvényes örököseként.
Veronika megcsókolta a kezét.
– Igaz ember vagy, Miklós!
Újlaki kijózanodva ölelte magához a lányt, s egészen meghatódott
tulajdon nagylelkűségétől. Mert hisz maga is úgy vélte, hogy ez az új
Újlaki Miklós nyomokban sem emlékeztet a régihez, a léha, a hamisan
esküdő, a megbízhatatlan Újlakihoz. Ez az új Újlaki Miklós valóban
igaz ember volt, kinek számít a szava, kinek minden tette nemes és
dicséretes.
Úgy határozott, hogy másnap, úton Buda felé meg is említi a
királynénak Veronika ügyét, s kérni fogja, bocsássa el szolgálatából.
Csakhogy másnap nem beszélhetett a királynővel.
Mert másnap már mindenki másról beszélt: az éjszaka ugyanis tűz
ütött ki a királyné szobájában.

16.
Miután Cillei magára hagyta, Erzsébet nyögve visszafeküdt ágyába.
Nem érezte jól magát: fájt a hasa az egész napos utazástól, és fájt a feje
az egész napos idegeskedéstől. Úgy rendelkezett, hogy két frajla, Frau
Fronacherin és Bothos Borbála aludjanak az ő szobájában, s ha éjszaka
rosszul lenne, rögvest riasszák Kottannernét. A koronát tartalmazó tokot
az ágya mellé tétette, s egy kék bársonyhuzatú párnát rakott rá.
– Jó éjszakát, hölgyek! – Erzsébet soha nem aludt teljes sötétségben,
ezúttal is meggyújtatott egy gyertyát, s odaállíttatta a mennyezetes
nyoszolya fejéhez. Egy éjjeliedényt is odakészíttetett, mert ha rájön a
szükség, így, várandósan biztosan nem botorkál ki a hűvös
árnyékszékhez.
Végre a fal felé fordult. A két frajla még hosszú ideig hallgatta az
ágy nyikorgását, aztán elcsendesedett minden. A királyné egyenletesen
szuszogott, a gyertya fénye aranyszín derengésbe vonta a szobát.
A két frajla is álomba merült.

17.
Veronika lábujjhegyen lopódzott vissza az Öregtoronyhoz
legközelebbi szobába, melyben négy másik kisasszonnyal
elszállásolták. Ahogy elhaladt a királyné ágyasháza előtt, rémült
kiáltozás ütötte meg a fülét.
– Vizet! Vizet!
Szívdobogva a falhoz lapult. De hiszen ez a királyné sikolya!
Az ajtó résnyire nyitva…
Füst ömlik kifelé.
Veronika betaszította az ajtót, s valósággal mellbe vágta a kitóduló
füst.
– Vizet! Vizet!
A királyné ágya mellett felborult a gyertya, s a parányi láng
meggyújtotta a mennyezetes nyoszolya selyemfüggönyét. A
lángnyelvecske fürgén kúszott felfelé, villámgyorsan habzsolva a
selymet. Egy izzó darab leröppent, s ráhullott a fatokra tett párnára.
Mikor Veronika berontott, már a párna is égett.
– Vizet! Az isten szerelmére, vizet!
A szomszédos szobából Kottannerné támolygott be hálóruhában, de
a fojtó füstfelhőbe érve megtorpant.
– A láda!
Veronika ösztönösen cselekedett. A fatokhoz ugrott, és lelökte róla a
lángoló párnát. Csak ezután sietett a királyné segítségére.
Az álmukból felvert frajlák sikoltoztak, a királyné pedig rekedten
kárált, egészen addig, míg a füst véget nem érő köhögő rohamba
fullasztotta.
– Nyissátok ki az ablakot! Nyissátok… ki…
 Kottannerné leszaggatta az ágyasház még mindig lángoló
függönyét, s ott helyben megtaposta. A talpa alól még sűrűbb füst szállt
fel.
– Nincsen semmi baj! Ne sikoltozzatok már, az ég szerelmére!
A frajlák nagy nehezen megnyugodtak, s felhagytak a rohangálással.
Néhány perc múlva a füst is ritkulni kezdett, igaz, ennek ára az lett,
hogy a szobába fagyos éjszakai levegő áramlott be.
Kottannerné egy vastag csemeletszőrrel szegett köpenyt kanyarított
a királyné hátára.
– Nincsen semmi baj! Hogyan lobbant fel a tűz?
– Az éjjeliedényre próbáltam ráereszkedni – vacogta Erzsébet. –
Magam löktem fel a gyertyát…
– S te? – fordult gyanakodva Kottannerné Veronika felé. – Te mit
kerestél itt?
A lány elsápadt.
– Felriadtam a sikoltásokra – nyögte rövid habozás után. – Siettem,
mert láttam, hogy dől a füst az ajtó alól!
– Ő oltotta el a párnát – legyintett a királyné.
– Miféle párnát?
– Amit a ládikára tettem.
Kottannerné rémülten a szája elé kapta a kezét.
– Jézus, Mária! Amiben a korona van?
Dühödt kiáltozás támadt az ajtóban, és sorra, egymás után
bedülöngéltek a magyar urak. Akadt köztük, ki már aludni tért, mások
mulatozás közben kapták a hírt, hogy kigyulladt a királyné ágyasháza.
– Hol a korona, királyné asszony? – dübörgött a szoba közepére
saras csizmában Bazini gróf, s földúltan körbetekintett. – Igaz, hogy
elégett a tűzben? Én tudtam, hogy baj lesz belőle, ha felhozzuk!
– Égett az ördögöt! – sziszegte Erzsébet. – Itt van, a ládában!
– Mondtam! Mondtam, hogy a korona nem asszonykézbe való!
A többieket félrelökdösve Hédervári nádor lépett a királyné elé.
– Felséges asszonyom… ómen ez! Isten figyelmeztető jelzése!
Lássad, nem való a koronát őrizeti helyéről elmozdítani… Akár magad
is tűzhalállal halhattál volna, kevésen múlott, hogy elpusztulsz a Szent
Koronával együtt!
– Add vissza a koronát! – förmedt rá kevésbé udvarias hangon
Bazini gróf. – Nem a tiéd az, hanem a miénk!
 Erzsébet sápadtan nyújtogatta a nyakát, hálóköpenye előtt vacogva
húzta össze csemeletköntösét. Cilleit kereste tekintetével, de a veres
gróf nem bukkant fel a többiek között.
– Add vissza a koronát! Add vissza! Add vissza! – kiáltozták a
részeg urak, s nagyokat dobbangattak hozzá. Csizmáikról sár fröcsögött
a királynéi ágyasház selymeire, Erzsébet arcába tömény borbűz és
verejtékszag csapott.
– Add vissza a koronát, királyi asszony! Nem tiéd az!
A frajlák megint sikoltozni kezdtek, megrémisztette őket az urak
kiáltozása. Kottannerné kisurrant, hogy segítségül hozza Cilleit.
– Takarodjatok a szobámból! – sziszegte Erzsébet. – Mit
merészeltek? Egy várandós özveggyel pöröltök? Takarodjatok!
– Nem addig az! – szédelgett Rozgonyi Simon, s tán maga sem
tudta, mit cselekszik, gyűlölettől telve kivonta szablyáját. – Mostan
nékünk számot adsz, királyné asszony!
Erzsébet most már halálfélelmében sikoltott.
Veronika megdermedt a rémülettől. Kifelé rohant volna ő is, de az
éppen berontó Cilleibe és Garaiba botlott.
– Mi folyik itt? – kérdezte hűvös nyugalmat magára erőltetve Ulrik
gróf. – Püspök uram! Jól látom? Kardot merészeltél rántani királyné
asszonyunkra? – Rozgonyi sápadtan hebegett. – Mindenki kifelé! –
parancsolta Cillei ridegen, miután hüllőtekintettel felmérte a helyzetet.
– Majd' odaveszett a korona! – panaszolta Bazini.
Cillei látta, hogy a fatok érintetlen.
– Nem asszonyházban a helye! – mondta aztán lassan, megfontoltan.
Az urak egyetértőn bólogattak. – György, rögvest gondoskodjál róla,
hogy a Szent Korona visszakerüljön a helyére!
Rozgonyi püspök elvigyorodott. Nocsak! A veres gróf is egy követ
fújna velük?
– Egy pillanat! – Erzsébet látta, hogy Cillei az ő rovására erősíti
népszerűségét. – Magam is belátom, hogy szerencsétlen ötlet volt
idehozatni a koronákat. Igazatok van, urak! Köszönöm, nádor uram,
hogy felhívtad figyelmemet e tévedésemre. De halljátok mind!
Mostantól a korona őrizetét Garai bánra bízom!
Az urak némán bámultak rá.
Garaira?
 Maga László bán is meghökkent a javaslaton. Tátogott egy kicsit,
aztán zavarában széttárta karjait.
– Parancsolatodra, királyné asszony!
De azért mégis Cilleire sandított beleegyezésért, nem Erzsébetre.
Ulrik gróf felöltötte sakálvigyorát.
– Remek ötlet, felség. Igazán remek ötlet!
Az urak először morgolódtak kicsit, aztán meg a vállukat
vonogatták. Garai ugyan a királyné nagybátyja, de mégiscsak magyar
zászlósúr! Nem afféle svába szerzet, igaz, magyar fajta!
Nemsokára lándzsás őrök trappoltak a szobába, és felnyalábolták a
ládikát, hogy visszavigyék az Öregtorony bolthajtásos kamrájába.
– László bán, vigyed a pecsétnyomómat! – állította meg az őrök
után somfordáló Garait a királyné. – Gondoskodjál róla, hogy a kamra
ajtaját és a ládát gondosan lepecsételjék! Ez most már a te feladatod!
Garai fejet hajtott.
– Úgy lesz, királyné asszony!
Kottannerné elérkezettnek látta az időt, hogy kifelé terelgesse a
kapatos magyar urakat. Úgy tűnt, a kedélyek kezdenek megnyugodni
valamelyest.
Legalábbis mára.
Mikor a férfiak kikotródtak végre, a komorna körbepillantott az
ágyasházban. A padló csupa sár, a királynéi nyoszolya mellett a
megégett selyem-függöny cafatai.
– Takarítsatok! – utasította a szoba sarkában sápadozó frajlákat. –
Igyekezzetek, még aludni is kell! Reggel korán indulunk Budára!
Erzsébet komoran maga elé meredt, jobbját hasán nyugtatva.
– Itt volt, Ilona… – suttogta alig hallhatóan. – Itt volt
karnyújtásnyira tőlünk…
– Jó helyen van most is – vélte Kottannerné.
– Hát nem érted? Itt volt… Itt volt, a magzatom közelében… Az ő
fejére kell kerülnie annak a koronának, Ilona! Érted? Nem lehet másé!
Kottannerné lehuppant az ágyra, és átölelte úrnőjét.
– Az övé lesz, ne aggódj. Nincsen az az ajtó, amit be ne lehetne
taszítani, nincsen az a lakat, mit fel ne lehetne törni, s nincsen az a
pecsét, mit le ne lehetne olvasztani.
Erzsébet elmosolyodott.
 Megsimította a komorna ráncosodó kezét. Örült, hogy nem neki
kellett kimondania ezeket a szavakat. Igaz, Kottannerné mindig is tudta,
mi a dolga…
Tudni fogja most is…
 Kilencedik fejezet
KÉT MAGÁNYOS EMBER

1.
BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D 1440, BOLDOGASSZONY HAVA, ÚJÉV NAPJA
Történjék bármi, a hírek megmagyarázhatatlanul gyorsan terjednek,
dacára annak, milyen sokan vannak épp, akik megpróbálják eltitkolni,
jelentéktelenné kicsinyíteni őket. Az ilyesfajta hírek végül, dacolva
minden akadállyal, mégis eljutnak az ország legtávolabbi pontjaira is.
Amikor Hunyadi János száz válogatott vértes zsoldos kíséretében
belovagolt Buda városába, maga is megtapasztalta ezt. Mert bár a
Titelrév közelében, a Szerémségben, és a Szendrő, valamint
Nándorfehérvár határában véghezvitt tetteit hivatalos formában nem
örökítette meg egyetlen krónikás sem, a környék sokat szenvedett népe
nagyon is tudta, mit köszönhet a szörényi bánnak. S ha a Délvidék népe
tudta, napokon belül tudta a Duna-Tisza köze, a Temes vidék, Erdély, a
Dunántúl, s tudta Buda népe is.
Így történhetett, hogy a frissen hulló hóban, a szikrázó jégvilág
fehérségében színes zászlók alatt bevonuló zsoldos sereg fogadására
hatalmas tömeg gyűlt össze Zsidó-kapu környékén, s azon túl, a Szent
Zsigmond utca két oldalán. S Hunyadi legnagyobb meglepetésére nem
csak a budai magvarok jöttek köszönteni őt, de a németek is szép
számmal elősereglettek, hogy kalapot lengetve, hurrázva üdvözöljék. A
városban nyoma sem volt már a tavaly tavaszi vérengzésnek: a
felgyújtott, kifosztott házakat újjáépítették rég.
Buda népe egyetemlegesen megmentőjét látta Hunyadiban. A jól
értesültek elterjesztették, hogy a szörényi bán maga vezette a hadat,
mely szétszórta a török erőket. S ahogy az lenni szokott, a valóságosnak
sokszorosára nagyították tetteit, már-már azt rebesgetve, hogy János
bán mindössze ezzel a száz deli vitézzel, kik itt léptettek ni, mögötte –
ragyogó-fényes páncélban, farkasbőr kacagánnyal a vállukon –
megszalasztotta Nándorfehérvár alól Murád százharmincezres hadát, de
úgy, hogy az meg sem állott Ázsiáig. S Buda népe boldogan hitelt adott
a legvadabb híreszteléseknek is. Hitelt adott nekik, mert szüksége volt
végre egy hősre. Hitelt adott nekik, mert látni akart végre valakit, aki
nem önmaga zsebét tömködi, hanem őérettük harcol.
Ezekben a terjengő történetekben persze már szó sem esett
vérhasról, árulásról, gyávaságról, kapkodásról, hibákról és
könnyelműségekről. Ezekben a történetekben már csak a szörényi bán
hősiességéről esett szó.
S ez így is volt rendjén.
Hunyadi megrendülten fogadta az ünneplést. Titkon bízott benne,
hogy jó szívvel fogadják, hogy végre ennek jelét is adják néhányan, de
a Buda utcáin éljenező, ünneplő tömeg meghaladta legmerészebb
várakozásait is. Zavarba jött tőle. Aranyozott milánói páncélját viselte,
melyen már jó néhány horpadás jelezte, hogy az utóbbi időben nem
csupán parádéra használta. Szerencsére Kamonyai gondoskodott róla,
hogy pompásan ragyogjon annak a vértnek minden darabja a jeges,
januári szikrázásban.
Így haladtak felfelé, elléptettek a Szent Zsigmond-prépostság előtt,
melynek harangjai versenyt kongtak a Szent János-kolostor és a Szent
György templom, meg a Nagyboldogasszony-templom harangjaival. Az
utca két oldalán, a házak ablakaiból virágszirmokat szórtak a lovak
lábai elé.
Önfeledt ünneplés közepette érkeztek az Északi-kaputoronyhoz.
Ennek boltozat alatti falára vannak kifüggesztve ama legendás Toldi
Miklóstól megmaradt csoda-eszközök: a vasgolyók, amiket áthajított a
Duna túlsó partjára, a kilyuggatott ekevas, amit saját kelevézével
likasztott át. Ott láthatja minden palotába jövő annak az óriásnak a
lábszárcsontját is, amit a Friss Palota alapozásakor találtak az
építőmesterek. Innen tudható, hogy valaha a budai várhegy helyét hat öl
magas gigászok lakták, még az emberek előtti időkben.
A kaputornyon átrobogva roppant, nyílt udvarba érkeztek. A fehér,
dunai kaviccsal felszórt téren, az area magnán tartották a lovagi
tornákat, felvonulási parádékat a boldog emlékezetű Zsigmond király
idején. Hunyadi elmosolyodott: itt, ezen a téren nemegyszer
győzedelmeskedett a király lovagjaként. Be rég is volt!
Jó ideje nem látott ez a tér ily fényes lovagi felvonulást, mint
mostan!
 Itt már vártak rájuk a királyné, Cillei Ulrik, Garai bán és az új
esztergomi érsek, valamint a nádor felsorakozott bandériumai.
Hunyadi intett a kaputorony mellett ácsorgó lovasoknak. A két cseh,
Giskra és Jan Vitovecz visszaintettek, s máris mutatták, hová soroljanak
be az újonnan érkezők.
A hatalmas, hollós zászló kibontva csattogott a legények feje fölött,
ahogy roppant fémhernyóként bekanyarodtak a helyükre. A bárói hadak
kapitányai leplezetlen elismeréssel bámulták őket: ez a száz vitéz az
elmúlt hónapokban több ütközetben harcolt a törökkel, mint az összes
többi együttvéve, egész életében!
Hunyadi a mellette lovagló Ivánra pillantott.
A fiú haloványan visszamosolygott rá. Sebeiből már felépült, de
erejét nem nyerte vissza egészen.
– Mindjárt jő a királyné megszemlélni a csapatokat! – mondta
Jankó. – Utána a szállásomon lepihenhetsz.
– Bírom én napestig – tiltakozott Iván, de azért Hunyadi csak
biccentett Kamonyainak, hogy álljon közel a fiúhoz, ha meg találna
szédülni, tartsa meg nyergében.
Hamarosan harsonások jelentek meg a Friss Palota erkélyén, és
megfútták a vigyázzba parancsoló jelet. A mintegy ezer válogatott vitéz,
javarészt lovagi vértben, fémes csattanással emelte tisztelgésre kardját.
A térre csend ereszkedett, egy pillanatra még a palota fölött köröző
varjak károgását is hallani lehetett. Aztán a várkapun kilovagolt a
királyné, teljes kíséretével, Cilleivel, Garaival és Széchy érsekkel.
Erzsébet, terhessége miatt asszony módra, féloldalasan ülte meg lovát, s
két oldalt apródok támogatták. A nyolcadik hónapban volt már, s nem
csak hasa nőtt meg, de mindene megszélesedett, még az arca is. Táskás
szemét a felsorakozott bandériumokra vetette, s ridegen végighordta
tekintetét soraikon.
A csöndben csak a zászlók csattogtak.
A királyné mögött lovas heroldok hozták a királyi harci lobogót: az
Árpádok veres-fehér sávos zászlaját, s kilépve a kaputorony árnyékából
a magasba emelték.
A nép felujjongott.
– Asszony a magyar trónon? – szűrte a fogai közt Kamonyai
bosszúsan. – Nem tetszik ez nékem, Jankó!
Hunyadi egyetértőn bólintott.
 – Lássad, Simon. A budaiakat nem zavarja! Hogy éljenzik!
– Az előbb meg téged éljeneztek – vetette közbe Iván. – Holnap
valaki mást éljeneznek. Nekik aztán édes mindegy.
A királyné ellovagolt a felsorakozott csapatok előtt. Amikor
Hunyadi elé ért, a férfire mosolygott, s enyhén megbiccentette fejét.
Jankó igyekezett rezzenéstelen arcot vágni.
Tudta, minek szól a mosoly.
Erzsébet királyné a Friss Palota lovagtermében tartott királyi tanács
után személyes meghallgatásra lakosztályába hívatta a szörényi bánt.

2.
A királyné a trónuson ült, domborodó hasát előrenyomva, és
keservesen sírt. A magyar urak rühellték a sírást, s most lapos
pillantásokat vetettek egymásra. Ki mondja meg neki? Ki lesz az a
bátor?
Ott ültek valamennyien, a Zsigmond által emelt palota hatalmas
dísztermében. A kandallóban vaskos fahasábok pattogtak, de a roppant
boltívű helyiséget a tűz nem tudta bemelegíteni. Ezért viseltek a bárók,
a főpapok is szőrmével bélelt, vaskos köntösöket díszes öltözékük
felett. Morc képpel gubbasztottak a dúsan faragott székeken, s vacogtak
a hideg miatt, meg vacogtak a rájuk váró asszonyi színjáték miatt is.
– Ne ríjál mán, királyné asszony! – morogta Rozgonyi Simon
bosszúsan. – Itt most az ország sorsa a tét. Holmi hitvány női sírás-rívás
itt nem segít!
– Tudod is te, püspök uram, milyen mély az én fájdalmam! –
zokogott még szívszaggatóbban Erzsébet. – Magányos asszony vagyok
én a farkasok között. Méhemben az eljövendő királyt hordom, s ti mind
ellenem fenekedtek, védtelen asszony ellen!
No, persze, gondolta a püspök. Azért áll mögötted egyik oldalt
Cillei, a másik oldalt meg Garai! Mindkettő nagybátyád, együtt urai a
fél országnak! Még hogy védtelen vagy…
– Királyné asszony! Őszintén beszélünk véled, mert nincsen értelme
az alakoskodásnak. Mink semmiféle asszonyi uralomból nem kérünk!
Bosnyák Erzsébet és Mária királyné alatt elég volt abból! Emlékeznek
még az öregek, milyen sötét verembe taszította az országot a női
szeszély! Belássad hát, Magyarországnak férfiemberre van szüksége!
Erőskezű, erős akaratú királyra, mert az ország nagy veszedelemben
forog!
– Eljövendő királyotokat itt hordom, méhemben! – csattant fel
Erzsébet.
– Ki tudja, tán leányt hordasz ott megent! Hisz eddig csak leányt
szültél, királyné asszony! Meg aztán, ha fiú is lesz a kis ártatlan: mire
megyünk egy csecsszopóval? Az ő fejére tesszük tán Szent István
koronáját? Ő áll talán a seregek élére, ha tavasszal megent ránk tör a
török? Ő fékezi meg a hatalmaskodókat, a lázongókat, ő szolgáltat
igazságot az elnyomottaknak?
Erzsébet néhány pillanatig szóhoz sem jutott felháborodásában.
– Éppen te beszélsz hatalmaskodásról? Lázongásról?
Elnyomottakról? Éppen te, püspök uram, ki nyíltan lázítasz
megkoronázott királynőd ellen?
Rozgonyi pulykaveres képpel felpattant az asztal mellől.
– Hohó! Nem addig a'! Királynőnk nem vagy, Erzsébet, csak elholt
királyunk asszonya: királyné csupán! Homlokod Szent István koronája
soha nem érintette!
A bárók és főpapok helyeseltek. Hunyadi a mellette ülő Újlakira
pillantott, de Miklós zavartan elfordította a fejét.
– Erőskezű, erős akaratú király kell nékünk! – ismételte Rozgonyi
püspök. – Nem csak a határok védelme végett! Nem csak a
hatalmaskodások megszüntetése végett! Nem csak a német
kegyenchadak zsarnokoskodása végett! Nékünk olyan király kell, ki
sorban visszaszerzi Magyarország elvesztett tartományait! Mert tudjad,
királyné asszony, a te atyád elherdálta a magyar Tengermelléket,
elherdálta a Szepességet, elherdálta Moldvát, és elherdálta
Oláhországot! Nékünk olyan király kell, ki nem herdál, de szerez!
A bárók lelkesülten bólogattak.
– Úgy! – sziszegte Erzsébet, és tekintetét végigjáratta valamennyi
nagyúron, de kire csak ránézett, jobbnak látta sürgősen másfelé
pislogni… – Miért kertelsz, püspök uram? Bökd csak ki, hogy kihez
akartok elkommendálni engemet! Kit akartok ti erős akaratú királynak?
Kit találtatok ti férjnek, énnékem? A lengyelt? A rácot? Hát nem
szégyellitek magatokat? Egy idegen férfihoz akartok
hozzákényszeríteni? Engem? Ki még férjemet gyászolom? Ki még
férjem meg nem született gyermekét hordom a szívem alatt? S kihez? A
lengyelhez? A ráchoz? Brankovics fiához? Egy pogányhoz? Ó, urak, ne
adjatok engem egy vademberhez, adjatok akkor már inkább egy
keresztény paraszthoz! Ulászló? Egy kisfiú nászi ágyába dugnátok, ki
kora alapján akár saját fiam is lehetne? Hát miféle emberek vagytok ti?
Ulászlóhoz már hozzáadtátok volna az anyámat! Hozzáadtátok volna a
lányomat! Most meg engem akartok az ágyába kényszeríteni?
– Szükséges döntés ez, úrnőm! – tárta szét karjait Hédervári nádor –
Néked az ország jövőjét kell nézned, nem a magadét. Alaposan
megfontoltuk, mit lehetne tenni. S igen, való igaz: férjhez kell menned a
lengyel királyhoz! Ulászló országa erős. Véle visszatérne boldog
emlékű Lajos királyunk magyar-lengyel államszövetsége. Az
megvédhetne minket a töröktől, némettől egyaránt!
Cillei ajka megrándult.
– Lengyelország hatalmas és erős – folytatta Rozgonyi. – Az
Északi-tengertől a Kárpátokig, az orosz pusztáktól a Fekete-tengerig
terjednek határai. Dicső, közös háborúkat vívtunk a lengyelek oldalán, a
pogány litvánok ellen, a tatárok ellen, a csehek ellen. Úgy hisszük,
királyné asszony, hogy együtt képesek leszünk megvédeni a keresztény
világot a muszlim hódítóktól. Boldog emlékezetű Szent László
királyunk óta testvéri, vérségi atyafiságban vagyunk a lengyellel…
– Egyről feledkezel csak meg, nádor uram! – vágott közbe Cillei. –
Mégpedig arról, hogy Isten és ország törvénye szerint a születendő
gyermeket illeti az elsőbbség!
Az urak összesúgtak egymás között. No, persze! Tudták ők jól, kit
illetne az elsőség. Cilleit meg Garait, s mind a német siserahadat! Hát
nem a napokban íratta Erzsébet királyasszony Kosztojnicz várát és
városát a Száva és az Unna mellett Ulrik úr birtokába? Hát nem a
napokban íratta a péterváradi apátság javait Garai bánra? Hát nem a
napokban íratta Liechtenstein várát Schlick kancellárra? Még a szász-
meisseni udvarba küldött Annácskát is elhalmozta adománnyal:
karácsony napja előtt íratta nevére a család legősibb birtokát, a
luxemburgi hercegséget.
Várak, városok, adományok… A királyné megfeszített erővel
építgette pártját, bőkezűen osztogatva a családi ezüstöt és az ország
vagyonát egyaránt.
A magyar urak miért is lettek volna vakok? Látták jól, mi folyik a
hátuk mögött. Erzsébet a várandós anya álarca mögé bújva anya
farkasként védte saját és meg nem született gyermeke érdekeit. Sorra
megmásította halott férje végrendeletének pontjait: elérte, hogy az
osztrák rendek elutasítsák a kilenctagú kormányzótanács létrehozásának
tervét, s ehelyett a születendő gyermeket ismerjék el uralkodójuknak.
Annak felnőtté válásáig a stájer Frigyes herceget jelölték ki gyámnak és
kormányzó fejedelemnek. Egy aprósághoz ragaszkodtak csupán az
osztrák urak: a gyermek semmiképp ne Magyarországon nevelkedjék,
hanem német szón, Ausztriában.
Sokan már arról suttogtak Budán, hogy Erzsébet és Cillei éppen
előkészítik a kígyó természetű Barbara királyné hazatérését. Elég volt
nekik egy intrikáló özvegy királyné, kettőről már hallani sem akartak!
A bárók a vállukat vonogatták.
– Az ország érdeke, asszonyom…
Erzsébet segítségkérőn Garaira emelte tekintetét. László bán eddig
gondolataiba mélyedve állt a trónus mellett, lábánál Cseribasival.
– Kedves rokon… Adj választ ezekre a képtelenségekre! Mondd
meg nekik!
Garai megvakarta a füle tövét.
– Úgy vélem királyné asszony… A báró uraknak ezúttal kivételesen
igazuk vagyon. Nem sok választásunk maradt. Én szívesen felesküszöm
meg nem született gyermeked hűségére, már persze, ha fiú lesz… De
addig, míg ő felnő, valakinek meg kell védelmeznie az országot.
Ulászló bizonyosan…
– Hát te is? – szörnyedt el Erzsébet.
– Az esztergomi érsek is így gondolja – vágta rá gyorsan Garai.
Széchy sápadtan bólogatott a bárók soraiból.
– Nincs más választásod, valóban, királyné asszony! Ha nem
fogadod el hites uradul a lengyelt, a magyar rendek akkor is őt
választják királynak. S akkor születendő magzatod jogai
végérvényesen…
Elhallgatott, s a teremben néma csend támadt.
Erzsébet remegett az indulattól. Nyögve feltápászkodott a trónusról,
és Cillei karjába kapaszkodva kihúzta magát. Most minden szempár
rászegeződött.
– Értem, urak. Értem én nagyon jól! Ez volna hát a ti legendás
magyar lovagiasságotok… Kisemmizni egy magára hagyott özvegyet!
Meglopni egy meg sem született árvát! Szép, mondhatom!
Gazemberek! Haramiák!
Cillei belemart a kezébe, s átvette a szót.
– Mindazonáltal – zengedezte, hogy a lovagterem falai csak úgy
visszhangozták mély orgánumát. – Mindazonáltal őfelsége a királyné
maga is elismeri, hogy a magyarok asszonyi vezetést soha el nem
fogadnának! S noha jog és törvény szerint atyja, Zsigmond király
örökségeként őt, egyes-egyedül őt illetné Magyarország trónja…
– Ulrik! – sziszegte Erzsébet dermedten. – Mit merészelt?
De Cilleit nem lehetett leállítani.
– Ezért a királyné asszony mégis alázattal tudomásul veszi
döntéseteket! Mert érti, és tudja, hogy ily válságos esztendőkben erős
férfikarra van szüksége az országnak. Beleegyezik hát, hogy szabad
akaratotokból királyt válasszatok magatoknak!
– Elég! – üvöltötte Erzsébet, de Cillei vigyorogva folytatta,
tudomást sem véve a karját rángató terhes asszonyról.
– Mi több, a királyné asszony hajlandó szíves örömest feleségül
menni Ulászlóhoz, ha választástok őreá esne…
– Őrség! – sápítozta Erzsébet most már halálra váltan, mindhiába.
– De persze van három feltételünk is – mosolygott rá Cillei, és
megcsókolta a kezét.
A bárók, a püspök urak lélegzetvisszafojtva figyeltek. Cillei
girbegurba ujjain számolt:
– Egy: a királyné asszony fenntartja magának és születendő
gyermekének a trón öröklésének jogát! Kettő: Ulászló király köteles
örökbe fogadni a királyné asszony születendő gyermekét! Három: a
születendő gyermek – már persze, ha fiú lesz –, nemcsak Magyarország
trónját örököli meg, hanem Lengyelországét is! Természetesen, amíg a
gyermek nagykorúvá nem válik, a királyné megtarthat minden várat,
várost, birtokot, ami most atyja jogán és a halott Albert király urunk
után őt jog szerint megilleti!
Az urak elszörnyülködtek a feltételek hallatán, Erzsébet viszont
mintha megenyhült volna. Már nem kapálózott Ulrik úr kezében, már
nem szentségelt. Lassan el is mosolyodott, és belekarolt Cilleibe.
– Nem kíván sokat királyné asszonyunk, ezt beláthatjátok, urak! –
hajolt meg gúnyosan Ulrik úr, mint valami ócska csepűrágó.
 – Nem hát, csak épp mindent! Ilyen feltételeket miféle bolond
fogadna el? – háborogtak a bárók.
– Ezek a feltételek! – tárta szét a karját Cillei.
Az urak, püspökök, bánok haragosan vitáztak, s csakhamar oly
hangzavar támadt, hogy senki nem értette a másik szavát.
Hunyadi lassan felállt.
Zúgott a feje a sok beszédtől. Tanácstalanul Újlaki felé fordult, de
az már el is surrant mellette, hogy felrohanjon a trónushoz, Erzsébethez.
Ott megragadta az asszony kezét, és udvariasan lesegítette az
emelvényről.
– Készüljél az újabb nászi éjszakára, királyné asszony! – rikkantotta
Erzsébet után Rozgonyi püspök. – Olyan legényt hozunk a
nyoszolyádba, hogy mind a tíz ujjad megnyalod utána!
A bárók röhögtek.
Hunyadinak egyáltalán nem tetszett az ízetlen tréfa, körbetekintett,
kihez szólhatna, kitől kérdezhetne, mert fejében kérdések tucatjai
sorjáztak. De a bárók ügyet sem vetettek rá. Még Rozgonyi István úr se,
még Thallóczi bán se, pedig mindkettő atyai jó barátja volt: most
Kórógyit és Marótit győzködték hevülten, heves gesztikulálással az
igazukról.
Egyvalaki bámulta csak Hunyadit a tömegen át, rezzenéstelenül.
Időbe telt, mire Jankó észrevette.
Vitéz János volt az, kit a királyné aznap reggel nevezett ki a királyi
titkos kancellária protonótáriusává, zágrábi őrkanonokká.
Hunyadi arcán örömteli kifejezés terült szét.
De Vitéz ezúttal csak hűvösen biccentett, és kifordult a bolthajtásos
teremből.

3.
Odafönn, a királyi palotából illetlen vigalom hangjait sodorta a szél
a roppant kőfalon túlra. Igen vígan voltak az urak, noha gyászolni
kellett volna még királyukat. De ki törődött már a gyásszal! Új királyt
koronázni, királyi menyegzőt ülni, keresztelőt ülni készült már a sok
cifra öltözetű uraság és egyház-nagy. A régi, Anjou-palotaszárny
ablakai tárva-nyitva, úgy üvölt bele az éjszakába a sok gazdagon
öntözött torok:
 Bújjon el a német rhénusi borával,
Hallgasson olasz Róma nektárjával,
Hadd igya az frantzia az ő híg löttyét!
Egy hordónk feléri boraik tengerét!

A magányos férfi, ki az István-torony mellett sétált át a nyugati

várfalon túlra, a szűk falszorosba, rosszallón csóválta fejét. Csizmás
léptei alatt harsányan ropogott a hó. A virágágyásokat hótakaró fedte,
csak a középső sétányt taposták ki napközben a szolgák. Hunyadi ezt a
szűk ösvényt rótta, kezét háta mögött összefonva. Hetek, hónapok óta
először maradt magára gondolataival. Odalenn, az Al-Dunánál percnyi
nyugodalma sem volt, folyton az aggodalom, folyton a török miatti
fejfájás…
Most nem kellett aggódnia a török miatt.
Most ideje volt aggódnia minden más miatt.
Ahogy a hó ütemesen ropogott lábai alatt, visszhangot keltve a két
magas fal közt, Hunyadi ráébredt, elkerülhetetlenül szembe kell néznie
a kérdéssel:
Miért nem mer hazamenni Hunyadra? Miért nem mer a felesége
szemébe nézni?
Lassan elhalt a palota ablakain kiszűrődő dajdajozás. Sötétedett
Buda vára felett, az égen éhes varjak köröztek
Hunyadi teleszívta tüdejét a jeges levegővel.
Odalenn, az Al-Dunánál, odalenn az állandó életveszedelemben
sokkal könnyebb volt eligazodni a világ dolgaiban.
Itt sokkal nehezebben boldogul.
Mert itt előbb vagy utóbb szembe kell néznie önmagával is.

4.
Veronika nem értette, miért cipelte magával a királyné őt is Budára,
hiszen a kis Lisabetha Visegrádon maradt a mind morcosabb
Kottannerné felügyelete alatt. Eleddig csak a gyermekkel kellett
foglalkoznia, Erzsébet szinte soha nem tartott igényt egyéb
szolgálataira, már csak azért sem, mert a frajlák közül a németekkel
vette körül magát szívesen.
 Budára érkezve Erzsébet parancsot adott komornáinak, hogy este
kísérjék át a mozaikos fürdőbe. A fürdőt az István-torony melletti
palotaépület boltíves pincéjében alakították ki, még Zsigmond
parancsára, aki előszeretettel töltötte itt estéit két-három cselédlány
vagy polgárasszony társaságában.
A várban legendákat lehetett hallani erről a fürdőről, ezért is
ütközött meg a parancson Veronika. Erzsébet korábban soha nem jött
ide, most pedig valamennyi komornáját ide kérette. Gyanakvása
félelemmé változott, amikor a királyné utasította őket, hogy
Fronacherin és Rorerine kisasszonyok kivételével vetkőzzenek le, és
illatosítsák be a mozaikos medence vizét. Fronacherin és Rorerine
kisasszonyok csúnyácskák voltak, a többiek valamennyien kívánatos,
ifjú hölgyek…
A fürdőhöz közeledve Veronika látta, hogy az őröket kizavarták az
István-torony előtti terecskére, az épületben fegyveres férfiember nem
maradhatott. Odabenn sejtelmes fáklyafény fogadta őket, az erős
fűtésnek köszönhetően gőzfelhő párállott mindenütt. A mozaikos
medence mögött, egy sötét boltív alatt cifra ruhás itáliai muzsikusok
futták flőtéiket, pengették lantjaikat. Mindnek be volt kötve a szeme.
Erzsébet királyné már ott fürdőzött, anyaszült mezítelenül, nyakig
merült a rózsákkal telehintett vízben.
– Mire vártok? Vetkőzzetek! Mindjárt érkezik a vendég is!
A vendég?
Veronika szíve a torkában dobogott. Miféle vendég? Miért kell
levetkezniük? Csak nem a rókaképű Cilleit ereszti közéjük úrnőjük?
Róla mindenki jól tudta az udvarban, hogy minden kapható cseléddel
összeszűri a levet! Rá pedig már Pozsony óta feni a fogát!
De hát mit tehetett volna, szégyenlősen levetkezett, és gyorsan
becsavarta magát egy fürdőlepelbe.
– Ide gyertek körém! A vízbe!
A komornák izgatottan viháncoltak, s Veronika ettől még jobban
szégyellte magát. A lepel pillanatok alatt átnedvesedett rajtuk,
tökéletesen kirajzolva alakjukat. Huentlin és Dachpekchin kisasszonyok
igazi töltött galambok voltak, a többiek inkább karcsú, kislányos
idomokkal rendelkeztek. Néhányan pironkodva takargatták magukat
egymás elől is, de a többiek nagyokat nevetve úszkáltak, a leplet is
kihajítva a medence szélére.
 Amikor kopogtak a fürdő ajtaján, Erzsébet még odavetette nekik:
– Vendégünk választani fog közületek. Akit választ… az tudja, hogy
mi a dolga! Ugye?
Veronikának tiltakozni már nem maradt ideje.
A vendég belépett a gőzfelhőbe.

5.
– Jöjj közelebb, kedves hívünk, Johannes! Jöjj csak bátran! Az olasz
zenészek újult lendülettel belecsaptak a húrokba. Jankó értetlenül
előrelépett, de máris kaparta a torkát a gőz. Kényelmes udvari
öltözékben érkezett, meggypiros dolmányára fehér köpenyt kanyarított,
fejébe süveget tett. A süveg azonnal lekerült a hollófekete üstökről, de a
dolmány zsinórozását is önkéntelenül bontogatni kezdték ujjai a párálló
melegben. Amikor ellegyezte arca elől a gőzfelhőket, s megpillantotta a
vízben lubickoló mezítelen leányokat, középütt az anyabálnaként
terpeszkedő Erzsébettel, rákvörösre vált az arca. Tenyerébe temette hát
gyorsan.
– Királyné asszony… Grácia fejemnek! Odakünn azt mondták…
– Ej, ne szégyenlősködj már, Johannes! Lépj csak közelebb bátran!
Hunyadi levegő után kapkodott. Úgy nevelték, hogy férfiember
szeme ne illesse a fürdőző asszonyi testet. Eltekintve ifjúkorától, mikor
magas fenyők csúcsára s képes volt felkúszni, hogy megleshesse a
Csernában lubickoló parasztlányokat, mindig betartotta az
illedelmesség szabályait.
Fel sem mert pillantani, úgy hajtott térdet.
– Remélem… remélem, jó egészségben talállak, királyné asszony!
Erzsébet kipirosított arccal, gondosan feltornyozott hajjal
támasztotta hátát a medence szélének. Hurkás karjait szétvetve a
rézfogókba kapaszkodott, a lepel lebernyegként lebegett hatalmas hasa
előtt a víz színén.
– Az orvosaim javallották a gyakori fürdőkúrát – mentegetőzött. – A
nyolcadik hónapban már igen nehéz a járás, igen nehéz minden. Ezért
ha nem zavar, itt kívántam beszélni veled. Amúgy is bizalmas a
mondandóm.
Hunyadi a fejét csóválta.
– Nem illő, asszonyom, semmiképp…
 Ebben a pillanatban látta meg a kacéran feléje somolygó frajlák közt
Veronikát. A lány kebleit takargatva próbált elbújni társai mögé, de ők
vizet fröcskölve a mozaikos medence szélén térdeplő férfira maguk elé
lökdösték a lányt. Hunyadi szíve akkorát dobbant, hogy attól tartott,
hallja azt mindenki a palotában.
– Sokat törtem a fejem azon, Johannes, honnan ismerlek én téged –
mondta Erzsébet negédes hangon. – Aztán rájöttem: te mentetted meg
az életemet!
Hosszú pillanatokba tellett, mire Hunyadihoz eljutottak a szavak.
– Az életedet, királyné asszony?
– Nagyváradon… Réges-rég… Anyámmal záratott a klastromba az
apám. Anyámat büntetésből, kurválkodásai miatt… Engem meg azért,
mert nem tudott volna vélem mit kezdeni… Pokol volt az ott töltött
hosszú idő, igazi pokol, Johannes. Egy napon bérgyilkos rontott ránk.
Meg akart ölni minket.
Hunyadi csak most eszmélt.
– Igen, királyné asszony… Emlékezem. Én késve érkeztem, de
mégis időben. Az atyám…
– Borítsunk fátylat a múltra! – legyintett Erzsébet, s Hunyadi csak
most értette meg, hogy a szép emlék, a köszönet könnyedén halálos
ítéletté is válhat, hisz atyja, Vajk csakugyan a királyné és leánya életére
tört, több mint húsz esztendővel ezelőtt… Ezt akarná most ellene
fordítani Erzsébet?
– Azon is sokat gondolkodtam, kedves barátom – simogatta a víz
felszínét a királyné –, hogy könnyen lehet, te meg én édestestvérek
vagyunk…
Hunyadi, ha lehet, még jobban elvörösödött. Nem hitte volna, hogy
Erzsébet ennyire zavarba hozza majd.
– De felség…
– Ugyan, Johannes. Mind a ketten jól ismertük az apánk… bocsánat,
az apám nagy természetét. Több tucat fattya rohangál szerte az
országban, némelyiket magam is ismerem. Ki tudja… No, nem
akartalak zavarba hozni… ne pironkodj, Johannes, én csak…
Erzsébet mélyen a férfi szemébe nézett.
– Én csak… akartam, hogy tudd, úgy gondolok terád, hogy akár a
testvérem is lehetsz. Ki tudja? Annál inkább egymás segedelmére kell
lennünk!
 Hunyadi megköszörülte a torkát. Ideje, hogy összeszedje magát,
mégsem járja, hogy ez a szemérmetlen asszony bolondot csináljon
belőle! Hanem azok a komornák! Az utóbbi két esztendőben egyeden
alkalommal hált nővel (bár azt igyekezett volna mind hamarabb
elfelejteni), s a látvány most végletekig felkorbácsolta érzékeit.
Katonaembernek ezek a kemény húsú, mosolygós leányok
mezítelenségükben a mennyországot jelentették…
És Veronika…
Veronika volt mind közül a legszebb. Kibomlott, fekete haja
palástként lebegett a vízen, szemérmesen takargatva kebleit.
Hunyadi azon kapta magát, hogy igen erősen kell összpontosítania
arra, mit is mond tulajdonképpen Erzsébet.
– De nem ezért hívattalak, kedves Johannes. Talán azt hiheted, hogy
mi ketten nem egy oldalon állunk. Elismerem, nem gondoltam rád
mindig jó szándékkal. Ellenségemnek hittelek. De ideje ezen
változtatnunk! Hallhattad a királyi tanácsban hogy fenekednek ellenem
a bárók! Semmibe veszik özvegyi fájdalmamat! Remélem, te nem
tartozol közéjük!
Hunyadi hosszas hallgatás után bökte rá:
– Én tisztelem özvegyi fájdalmadat, királyné asszony, de az
országnak bizony javára válna a lengyel…
– Egyedül vagyok, Johannes! – vágott közbe Erzsébet fájdalmas
képpel. – Csupa álnok kígyó vesz körül! Kiben bízhatnék? Cillei a
rokonom, de csak a saját pecsenyéjét sütögeti! Az első alkalommal
elárul majd, tudom! Garai is egy követ fúj a bárókkal!
– Ott van Giskra lovag…
– Ó, igen! – Erzsébet arcán széles mosoly terült szét. – Jan Giskra
megbízható, hű emberem. Meg is fizetem őt gazdagon. De most az a
kívánságom, hogy vedd te át az ő helyét! Nem lennék hálátlan,
Johannes!
– A helyét? – értetlenkedett Hunyadi. – Kutya legyek, ha értem,
asszonyom!
– Azt akarom, hogy te légy legbelső bizalmasom, testőrző
hadnagyom és első tanácsadóm!
A királyné úgy terelgette a vizet, mintha szavait terelgette volna
Hunyadi füle felé. A gőz mostanra megtette hatását, Jankó izzadt,
verejtékezett, bőre viszketett a dolmány szövete alatt.
 – A királyi főemberek közé emellek téged, Johannes! Bárót csinálok
belőled! Ha mellém és a megszületendő király mellé állsz, te leszel
uralmunk legfőbb támasza! Első bárónk! Hadaink vezére! Ugye tudod,
mit jelent ez?
Hunyadi mindenre számított, csak erre nem. Mit mondjon most?
Egyáltalán, miért ez a nagylelkű ajánlat? Megpróbált Veronikára
pillantani, de Erzsébet előrehajolt, azzal sem törődve, hogy roppant
keblei a férfi szemei elé tárulnak.
– Ki másra is számíthatnék, mint terád, drága Johannes?
– Királyné asszony, én… félek, túlbecsülöd a képességeimet…
– Ugyan! – nevetett Erzsébet, hogy csak úgy rengett körülötte a
rózsákkal telehintett víz. – Cillei retteg tőled! A bárók rettegnek tőled!
Mindenki tudja, hogy mire vagy képes! A határon bebizonyítottad,
hogy egymagad megállítod a pogányok seregét!
– De asszonyom!
– Hallgass! Én a barátságomat kínálom neked. Nem mindennap
adódik ilyen lehetősége a magadfajtának… Persze… kérni is fogok
tőled… Sokat! Kemény harc áll előttünk, hogy megküzdjünk a lázadást
szítókkal, özvegységem megcsúfolóival! Te képes vagy legyőzni őket!
Neked hinni fognak a többiek, te meggyőzöd őket, hogy mellém
álljanak! Hallgattalak Titelrévnél, a haditanácsban! Nagy hatással
voltak rám szavaid!
Hunyadi elfordította a fejét, és belebámult a falakra aggatott fáklyák
tüzébe. Férfiassága kínzón ágaskodott már, s egyszerűen képtelen volt
higgadtan gondolkodni. A mezítelen, hófehér vállú, csupasz keblű
frajlák meg csak nevettek a vízben, csilingelőn, ingerlőn…
– Válassz csak közülük! – ajánlotta a királyné. – Fogadd ezt
személyes ajándékul éntőlem, Johannes! Megérdemled! Ha akarsz,
válassz kettőt. Szende képű, ájtatos hölgyek ezek, de meghiggyed,
kikapós fajta mind! Odakünn hideg az éj, a szállásod bizonyára
kényelmetlen. Mostantól elfelejtheted a kényelmetlenséget! Az ország
első bárója leszel. Személyes testőrzőm… Fiam gyámolítója… Seregem
parancsolója!
– Sereged…
Erzsébet szeme megvillant a rőt gőzölgésen keresztül.
 – Tudom, mi a szíved vágya! Hadat akarsz, ami képes ellenállni a
töröknek. Fogadd el az ajánlatomat, Johannes, és megkapod a királyi és
királynői bandériumokat!
Hunyadi arcából kifutott a vér.
– Az tízezer zsoldos, asszonyom…
– Több! Amennyit csak akarsz! – nevetett a királyné. – De ezzel
ráérünk később is törődni, Johannes. Most fontosabbak a gyönyörök, az
élvezetek! Akarsz itt maradni? Nekem már úgyis mennem kell. Maradj
csak nyugodtan! Kit kívánsz? Válassz szíved szerint!
Hunyadi szédült a hirtelen lehetőségek sokaságától…
Tízezer vértes zsoldos… Egy egész hadsereg… Első báró…
hatalom… Korlátlan hatalom… Veronika mezítelen teste a fáklyafény
ragyogásában. A csillogó vízcseppek keblein, vállain… Az arcába hulló
dús, fekete haj… Zöld szemének ragyogása…
– Nos, kit választasz, Johannes?
Semayn és Micheperk kisasszonyok játékosan a medence széléhez
úsztak, és alulról nevettek az arcába.
– Őt… – nyögte kábultan Hunyadi, és Veronikára mutatott. – Őt
akarom!
Erzsébet csak egy pillanatra tűnt meglepettnek. Ezt? Éppen ezt? Ezt
a mogorva, magának való magyar fruskát? De aztán csak vállat vont.
Kit érdekel? Azt választ, akit csak akar'
– Maradjatok, kedves Johannes! Jobban teszed, ha magad is
megszabadulsz ezektől a nehéz, meleg ruháktól… Bizonyára jólesne
egy kis kényeztetés…
– Nem, asszonyom… Nem nekem való hely ez!
– Ahogy kívánod! Akkor a lány nemsokára felkeres szállásodon.
Érezd jól magad, holnap majd folytatjuk!
Azzal kimászott a vízből, és csalódottnak tűnő komornái kíséretében
eltűnt a szomszédos szoba ajtaja mögött.
A vízben csak Veronika maradt, magányosan, szégyenlősen, a
medence falának hátrálva.
Hunyadi nem tudta, mit mondjon, ott állt még néhány pillanatig,
aztán sarkon fordult, és szinte kimenekült a fürdőből.

6.
 Pontosan egy órával később kopogtak Hunyadi szállásának ajtaján.
A férfi akaratlanul is összerezzent, hiába számolta már a perceket, a
pillanatokat.
Itt van…
Megigazította öltözékét, aztán kitárta az ajtót. Odakintről friss havat
sodort be a szél, és csikorgó, csontig hatoló hideget.
Veronika állt a küszöbön. Fázósan összehúzta a teste előtt köpenyét,
de ennek ellenére valahogy mégsem akaródzott belépnie.
– Jöjj csak! – dörmögte Hunyadi bosszúsan. – Nem eszlek meg, ne
félj!
Veronika nagy szorongva belépett, de nyomban le is cövekelt az ajtó
előtt, ahogy Jankó becsukta a háta mögött. Hunyadi végigmérte a lányt,
aztán harsányan felnevetett.
– No hiszen! Te reszketsz!
– Csak a hidegtől…
Jankó legyintett, hátat fordított a lánynak, és bort töltött egy kupába.
– Ne aggódj! Visszafelé jövet alaposan megmostam a fejem a friss
hóban! Kijózanodtam az úrnőd praktikáiból!
Veronika félénken elvette a kupát, de nem mert még inni. Hunyadi
nemigen törődött vele, leheveredett a fekhelyére, és megütögetett egy
rozzant széket az ágy mellett.
– Ne félj már! Nem bántlak! Ülj le ide, gyöngyöm! Szívemből
örülök, hogy látiak, Prágában bearanyoztad a napjaimat. Csak nem
gondolod, hogy most majd neked esem?
A lány elmosolyodott, és egy hajtásra kiitta a bort. Aztán leült
illedelmesen.
– Csak azt hittem… Ahogy néztél engem a fürdőben, uram…
– Ahogy néztelek, ahogy néztelek! – nevetett Hunyadi. – Az
ördögbe is, hogyne néztelek volna? Tudod te, mióta nem háltam nővel?
Te pedig gyönyörű fiatal lány vagy, hogyne néztelek volna! De csak ne
féljél! A gőzben felforrtak a gondolataim, de már lehűtötte őket a hó!
Rád amúgy sem úgy tekintek, mint… szóval, mint…
– Mint nőre? – csodálkozott Veronika, s maga lepődött meg a
legjobban, hogy mennyire rosszul esett neki az így kikerekedett
mondat.
Hunyadi elkomorult.
– Ej, hát… Nem úgy gondoltam…
 – Nincsen semmi baj, uram. A királyné asszony azért küldött, hogy
veled töltsem az éjszakát. Azért küldött, hogy a kedvedre tegyek.
Hunyadi úgy döntött, itt az ideje újratöltenie saját kupáját.
– Tudom jól, hogy azért küldött. De nem kell ilyesmit tenned. Más
férfit szeretsz…
– Az a férfi meghalt már – mondta a lány.
Hunyadi hosszan hallgatott.
– Én kedvellek téged, Veronika… – mondta aztán. – Jobban, sokkal
jobban, mint gondolnád. Ismerlek is… Kitártad előttem a szíved ott,
Prága városában. Úgy érzem most magam, mintha rég elveszett
kedvesemet találtam volna meg. No, félre ne értsed!
A lány felpattant a székről, szemében könnycseppek csillantak.
– Akarod, hogy elmenjek, uram? – kérdezte.
– Felőlem… – Hunyadi az ajtóhoz lépett, és kitárta a lány előtt.
Először csak kósza hópihék szállingóztak be, de egy váratlan széllöket
valóságos hófelhőt sodort rájuk. A lány hunyorogva kibámult a
palotaudvarra.
– De akár maradhatsz is. Egyedül vagyok. – Hunyadi hangja
fáradtnak tűnt. – Beszélgethetnénk, ahogy régen. Nagyon szerettem a
hangod hallgatni, Veronika. Nagyon szerettem a közeledben lenni…
A lány elmosolyodott.
– Szép idők voltak azok, uram!
– Ne uramozzál már, az Isten szerelmére! Prágában a nevemen
szólítottál. No, bejössz, vagy mész? Döntsed el, mert kiiramlik az a
maradék kis meleg is, ami idebenn volt!
Veronika tétován visszalépett a szobába.
– Az elmúlt esztendőben sokat hallottunk ám terólad, János!
– Aztán jót-e?
– Jót is, rosszat is! A jót a szolgáktól, egyszerű katonáktól. A rosszat
Cilleitől, a királynétól…
Hunyadi nevetett.
– Na, meghiszem. Hanem a te asszonyod igen veszedelmes egy
perszóna! Ott voltál, hallhattad, mit ajánlott nékem!
Veronika kért egy pohárkával még a borból. Ahogy felhajtotta,
érezte, hogy kezd felengedni a lelke, s a nyelve is.
 – Kérlek, ne hallgass rá, János! Éppen olyan, mint az anyja! Több
vasat is tűzben tart! Tőled fél, jobb szeretne maga mellett tudni, mint az
ellenségei sorában.
– Ez hízelgő. – Hunyadi visszahuppant a fekhelyére. – Hanem az
országnak nem énreám van szüksége, hanem egy királyra.
Olyasvalakire, akire mindenki felnéz, akinek parancsát habozás nélkül
teljesítik.
– Ha visszautasítod, Erzsébet fúriaként kél ki ellened!
– Tudom. De félre a gonddal! Mesélj, kedves! Hogy megy sorod?
Kisleányod láttad-e már azóta?
Veronika lehajtotta a fejét.
– Odahaza van még… Bánmonostorán, az apácáknál… Ki tudja,
mikor ölelhetem magamhoz megint. Egész nagy lehet már…
Hunyadi elmerengve bámulta a parányi ablak mögött kavargó
hófelhőket.
– Az én Lackóm is nagyot nőhetett, mióta odahaza jártam…
Remélem, megismer még…
Hosszú percekig hallgattak, hallgatták a szél zúgását a palota cifra
tornyai és ormai közt.
– Vitéz említette – törte meg aztán a csendet nagy sokára Hunyadi –,
hogy csaknem sikerült elkapni a kutya Cillei grabancát. Még tavasszal.
Mondta, hogy nagy segítségére voltál akkor…
– A kancellár úr igen jó ember – nevetett Veronika. – Úgy hiszem,
nagyon megkedvelt, tette is a szépet nékem heteken át!
Hunyadi csöndesen göcögött magában.
– Csakugyan? Nem csodálom! Nálad jobbat nem találhat sehol a
világon!
A lány elpirult. Milyen régen hallott már ilyesfajta bókot…
Magányában, hosszú hónapokig minduntalan Tituszhoz tértek vissza
gondolatai. De Titusz nincsen már többé… Most, a bortól átmelegedve.
Hunyadi közelségének hatására lassan, de bizonyosan valami
átragyogott a szíve köré kérgesedett jégrétegen.
A férfi szemmel láthatóan jól érezte magát, de mégsem vette őt
egészen komolyan. Hogyan is vehette volna… Zászlósúr, jóval idősebb
nála… Asszonya van, gyermeke odahaza… Kell is néki egy ilyen
fruska…
 Hunyadi mesélni kezdte az al-dunai kalandokat. Színesen,
lebilincselően mesélt, s ahogy Veronika hallgatta, szemét le sem vette
róla. A férfi arca átszellemült, s a szoba egyszeriben megtelt élettel.
Eltűnt a tél, eltűnt a magány, és átadta a helyét a megannyi csodának, a
torokszorító pillanatoknak, az átélt kalandok sorának. Mindketten
kimelegedtek, kipirultak. Nevettek.
Amikor meg Hunyadi abbahagyta, Veronikából kezdett áradni a szó
Nem akart ő sokat beszélni, épp csak megemlítette, hogyan került
veszélybe a Szent Korona Visegrádon, az asszonyházban. De ha már ezt
elbeszélte, mesélt még a kis Lisabetháról, mesélt az álnok német
frajlákról, mesélt az unalmas visegrádi hónapokról, aztán töviről
hegyire elbeszélte a budai véres napok eseményeit, hogyan futottak
Vitézzel a városháború dúlta utcákon, hogyan nyelte el a felhergelt
tömeg Tituszt, s hogyan menekültek Vitézzel vissza, megannyi
veszedelmen keresztül a palotába…
Hunyadi lélegzetvisszafojtva hallgatta.
Aztán nagy levegőt vett, odaballagott a ládájához, és elővett egy
hétrét hajtogatott pergament.
– Mi ez? – kérdezte a lány.
– A levél, amit a feleségemtől kaptam. Üres, nem írt egy sort sem –
sóhajtotta Hunyadi, és széthajtogatta az ívet. Apró cafatokra szaggatott
fecnik hullottak ki belőle. – Ez meg a levél, amit legutóbb én küldtem
neki. Így küldte vissza. Összetépve. Ez volt a válasza, nem több…
Ültek a szobában, hallgatták a kandallóban ropogó tüzet és az
odakünn süvítő szelet.
Meleg volt idebenn.

7.
Másnap Rozgonyi István azzal állította meg a palota lépcsőjén
felfelé igyekvő Hunyadit, hogy a nádor javaslatára ő is tagja lett a
Lengyelországba menesztendő küldöttségnek.
Jankó értetlenül bámult az ispánra.
– Lengyelországba? Küldöttség? Minek?
– Hogyhogy minek, te ütődött? Behívni Ulászlót, magyar királynak!
Nagy ember lettél, barátom! Megy Simon püspök, Marcali
asztalnokmester, Perényi tárnokmester, Pálóczi főudvarmester, és megy
De Dominis János, zenggi püspök! Ezek mellé választottak be téged is!
Hunyadi elkomorult.
– Küldöttségbe…
Rozgonyi nem hitt a fülének.
– Azt hittem, kiugrasz majd a bőrödből!
– Örülök én, István bátyám…
– Ha így örülsz, hogyan búslakodsz vajon? Ej, te! Az Isten se ismeri
ki magát rajtad!
Azzal faképnél hagyta.
Hunyadi felsietett a lépcsőn, mert Erzsébet királyné már várta.
A trónterembe lépve az asszony messziről rámosolygott.
– Johannes! Drága Johannesem! Jól szórakoztál az éjszaka?
Hunyadi elvörösödött: gyűlölte, hogy ilyen könnyen zavarba lehet
hozni.
– Fenség, én…
– Jól van, jól van! Nem kérdeztem semmit! – nevetett Erzsébet
hamiskás mosollyal. – Hanem arra felelj, igaz-e a hír, hogy téged is
kiküldenének Krakkóba, behívni Ulászlót?
Hunyadi bólintott.
– Magam is úgy hallottam, királyné asszony!
– Remélem, meggondolod, hogy elfogadd-e ezt a felkérést…
Erzsébet mélyen a szemébe nézett. Sok jót nem lehetett kiolvasni a
tekintetéből.
– Meggondolom, fenség.
– Helyes! Ne feledd, Johannes, ez csak az első lépcsőfok! Ám azt
se, hogy a lépcső két irányba vezet. Felfelé is, lefelé is. Rajtad áll, hogy
merre indulsz el.
Hunyadi térdet hajtott.
– Most elmehetsz – mosolygott a királyné. – Néhány nap múlva
hívatlak megint. Volna egy megbízásom a számodra. Egy megbízás,
amit Visegrádon kell végrehajtanod… De addig is… Óhajtod, hogy az a
lány gyakrabban meglátogasson szállásodon? Vagy óhajtanál valaki
mást? Láthattad, szépek az én komornáim…
Hunyadi nagyot nyelt.
– Ha lehet, felség… Veronika… Őt szívesen látnám megint…
 Erzsébet a szája elé tette mutatóujját, jelezve, hogy ez az ő kettejük
kis titka marad. Aztán intett, hogy a látogató távozhat.
Hunyadi kihátrált a trónteremből.
Odakinn, az árkádos folyosón körbepillantott, látta-e valaki, hogy
kinél járt. Úgy érezte magát, mintha bűnt követett volna el, úgy érezte,
mintha valami bemocskolta volna.
Kifelé menet nem nézett se jobbra, se balra.
Csaknem felöklelte Vitézt, ki szembe jött vele. Úgy mentek el
egymás mellett, mint az idegenek.

8.
Hunyadi másnap megüzente Rozgonyi Istvánnak, hogy nem mehet a
küldöttséggel Krakkóba. Nem magyarázkodott, nem mentegetőzött, de
ettől talán még nyomorultabbul érezte magát. Hát még, amikor a
királyné küldönce beállított hozzá egy újabb adománylevéllel, melyben
Erzsébet Hunyadi Jánosnak különös keggyel, tekintettel az iránta
tanúsított rendületlen hűségére, birtokába adta Kecskemét mezővárosát.
Csak úgy, köszönetképpen. Az első lépcsőfok megtételéért.

9.
Veronika az ágy mellé húzott széken kuporgott, és az alvó férfit
nézte. A kandallóban lobogó tűz megvilágította Hunyadi szikár, éles
metszésű arcát, s kiemelte a mind mélyebb vágásokat homloka közepén
és pofacsontja alatt.
Egyik kezét feje alatt nyugtatva aludt. Mezítelen volt, s Veronika
nem tudott betelni a szoborszerű test látványával. Mióta az eszét tudta,
soha nem érezte magát biztonságban, még akkor sem, amikor Titusz a
karjaiban tartotta. Most biztonságban érezte magát.
Tudta, hogy ennél boldogabb mát nem lesz az életében, de ez a
keserves gondolat különös módon nem szomorította el. Hálás volt
minden pillanatért, hálás volt minden szívdobbanásnyi időért, amit
kettesben tölthetett ezzel a férfivel.
Tudta, hogy nem tarthat sokáig.
 Törvényszerű volt, hogy véget érjen, hisz túlságosan tökéletesnek
tűnt ez a néhány nap. De tudta azt is, hogy ez az ideiglenes boldogság
mások boldogtalanságát jelenti, ezért valójában nincs joga hozzá.
Mégis, életében először önzőnek mutatkozott. Nem akart gondolni
más boldogtalanságára, egyszerűen csak meg akarta élni ennek a röpke,
gyorsan tovatűnő napnak minden örömét.
Hunyadi motyogott valamit álmában.
A lány közelebb hajolt, megigazította a takarót az izmos férfitesten.
Nem sírt.
Nem sírt, pedig a férfi nem az ő nevét mormolta álmában.
Na és?
Sem egymásnak, sem önmaguknak nem hazudtak, nem hazudhattak.
Ahhoz túlságosan magányosak voltak mindketten.

10.
Kettejük téli álma majd' két héten keresztül tartott. Erzsébet királyné
cinkos beleegyezését adta, hogy Veronika minden idejét Hunyadival
töltse, így semmi akadálya nem maradt, hogy kizárják maguk körül a
világ nyüzsgését.
Minden elszürkült, minden elhomályosult körülöttük, csak annyit
érzékeltek a folyton sürgő, folyton izgatott környezetükből, hogy
emberek jönnek, mennek a palota folyosóin, a behavazott udvaron,
város utcáin, odalenn, a Duna-parton, pörölnek, fenyegetőznek,
szitkozódnak. Mindenki feszült volt, mintha valami elkerülhetetlen
összecsapásra készülne.
Ők ketten nem voltak feszültek.
Csak az a kis szoba maradt nekik, tűzfénnyel, borral, egy meghitt
szeglet a palota nyugati szárnyának emeletén, egy jellegtelen, kandallós
szobácska, mely tán cselédek zuga az év nagyobb részében, de most
Magyarország zászlósurának szállása, távol a tanácstermek
zsúfoltságától, távol az egymásnak feszülő politikai érdekektől.
Csak egy szoba.
Tudták, hogy nagy ára lesz ennek a két hét békének, csöndességnek.
Tudták, hogy a lelkiismeret szavát nem tompítja el sokáig a már nem
remélt, de hirtelen mégis meglelt nyugalom balzsama.
 11.
Vitéz éppen a krakkói követség dolgában tárgyalt Perényi
tárnokmesterrel, amikor az ablakon kipillantva meglepő látvány tárult a
szeme elé.
Odalenn, a palota kőfalain túl, a nyugati falszoros övezte,
behavazott kertudvarban két ember állott. A férfi karjaiba zárta a lányt.
Összeölelkezve, egy jégcsapoktól díszített kőkút boltíve alatt szemmel
láthatóan mindenbe belefeledkezve hallgatták a csöndet, s egymás
szívverését.
Vitéz félbehagyta a mondatot.
Csak bámulta őket, s megfeledkezett mindenről. Perényi rosszallón
nógatta egy öblös szék mélyéből, de ő csak bámulta azt a két embert, és
nem felelt semmit.
Belesápadt a látványba.

12.
Néhány nappal később társzekér csattogott be az Északi-kaputorony
deszkáin a várba. A bivalybőrrel letakart szállítmányt szokás szerint
csak a Csonkatoronyig vihették, onnét már nem hajthattak be a palota
belső udvarába. Az apródok gyorsan kifogták a lovakat, s a menetet
kísérő lovasok sorban lekászálódtak a nyeregből.
Először Filipesi Albert lépett oda a kocsihoz, hogy lesegítse az úrnőt
is, de mire Szilágyi Erzsébet sápadtan körbepillanthatott volna, már
Thuz János és a bátyja, Osvát is ott állottak mellette.
– Eriggy, Albert! Tudd meg, hol van az uram szállása! – sóhajtotta
Erzsébet dideregve.
Megviselte a hosszú út, s bár igyekezett palástolni idegességét, szíve
a torkában dobogott. Két esztendeje nem látta a férjét.
Amíg Filipesi elrohant, Erzsébet a várudvar közepén álló kúthoz
sétált. A kút kagylógerezdeket formáló kőhéjairól méretes jégcsapok
csüngtek. Ahogy körbetekintett, Erzsébetet fájdalmas emlékek rohanták
meg. Itt a Friss Palota, cifrán faragott tornyocskáival, csúcsíves
kőablakaival, amott a Csonkatorony zömök, vészjós épülete, s kétoldalt
végig, a dél felé keskenyedő udvaron a palotaépületek, egész a
legdélibb ponton emelkedő István-toronyig…
 Lassan tíz esztendeje annak, hogy Jankóval itt éltek, Zsigmond
budai udvarában… Fiatal házasok voltak, mámorosan itták a szerelem
borát, és azt hitték, az íze örökké mámorító marad…
Az István-torony felől jött már lihegve Filipesi.
– Azt mondják, asszonyom, a Tárnokház mellett, a régi
palotaszárnyban vagyon Hunyadi urunk szállása!
– Akkor indulunk! – Erzsébet mintha csak azt mondta volna: essünk
túl rajta… Albert a karját nyújtotta, hogy a nagyasszonynak ne kelljen a
szolgák, udvaroncok által letaposott hóban csúszkálnia, s komor
léptekkel megindultak a palota udvarát kettészelő sziklaárok felé. Az
árkon híd vezetett át, s egy újabb kaputornyon áthaladva jutottak a
bolthajtásos palotaszárnyaktól övezett középső udvarra.
A tróntermet és a király hálótermeit magába foglaló épület mellé
érve fekete köpenyes, veres képű férfi rohant eléjük.
– Erzsébet! Erzsébet!
A nagyasszony arcán halvány mosoly jelent meg.
– János! De jó, hogy látlak!
Hogy Vitéz is örült-e valóban, az legalábbis kétségesnek tűnt, hisz
rákveresből rögvest halotti sápadtságba váltott a képe.
– Erzsébet… Te itt?
A nagyasszony vonásaiból semmit nem lehetett kiolvasni.
– A férjemhez jöttem. Hónapok óta semmi hírt nem kapok felőle.
Még azt is a bátyámtól kellett megtudnom, hogy az Al-Dunától
egyenest ide jött, Budára.
Vitéz feszülten pillantgatott körbe.
– Jöjj, Erzsébet, jöjj be a palotába! A kancellárián kellemes meleg
van! Ott beszélgethetünk!
– Nem beszélgetni jöttem, János. A férjemet akarom látni. A
szállására megyek.
Vitéz még jobban elsápadt.
– Azt nem lehet…
– Miért ne lehetne?
– Nem lehet, mert…
A változatosság kedvéért a kancellárista megint elvörösödött.
– Mert… nem lehet.
Szilágyi Erzsébet arcán fájdalmas kifejezés suhant át. Hát persze…
nem lehet.
 – Állj féke az utamból, János! Látnom kell a férjemet.
S most már Vitéz hiába szedte a lábát, hiába loholt Filipesivel meg a
két Thuzzal a nagyasszony nyomában, Erzsébet oly sietősen szelte
keresztül az udvart, hogy lemaradtak tőle, mire elérte a nyugati
palotaszárny lépcsőjét.
S mielőtt Vitéz megakadályozhatta volna, belépett az ajtón.

13.
Az ágyban Veronika aludt. Mezítelenül.
Erzsébet megtorpant a küszöbön, s ahogy a villám keresztülhasított
a szívén, kihúzta magát. Lélekben már felkészült erre a pillanatra, de
most sokkal, de sokkal nehezebbnek tűnt minden, mint sejtette.
Az a lány nagyon fiatal volt. Kibomlott, fekete haja szétterült a
vánkoson. Kebleinek halmai békésen hullámoztak, ahogy aludt.
Addigra már Filipesi, Thuz János meg Vitéz is felértek a
nagyasszony mögé a lépcsőn. Ott aztán zavart csendben megtorpantak,
pillantást sem mertek vetni a szoba belsejébe.
– Maradjatok kint, kérlek – szólt elhaló hangon Erzsébet, azzal
becsukta maga mögött az ajtót.
A neszre felriadt Veronika.
Nyújtózott egy nagyot, s elmosolyodott. Azt hitte, Hunyadi jött meg.
Kinyitotta a szemét. A két asszony pillantása egy végtelennek tűnő
pillanatig egymásba fonódott.
– Édes Istenem!
Veronika maga elé kapta a takarót, és hátát nekifeszítette az ágy
dúsan faragott támlájának.
A lélegzete is elállt.
Tudta jól, ki ez az utazóköntösbe bugyolált, kibomlott hajú asszony,
kinek szőke hajkoronájába egyre több ősz szál vegyült, s kinek finoman
ívelő szemöldöke most kérdőn emelkedett homloka közepére.
– Édes Istenem!
Erzsébet lassan tett előre egy lépést. Arca kiismerhetetlen kifejezést
öltött.
– Tudod, ki vagytok?
Veronika remegett.
– Igen, asszonyom.
 – Öltözz fel!
A lány reszketeg kézzel kapkodta magára ruháit. Erzsébet hűvös
pillantással méregette.
– Asszonyom, én… – Veronika a kezét tördelve megállt előtte,
amikor végzett az öltözéssel.
– Menj el, kérlek!
Veronika egy pillanatra nem tudta, mit kellene tennie. Aztán
villámgyorsan megragadta Erzsébet kezét, és megcsókolta.
Vitéz, Thuz János és Filipesi igyekeztek nem ránézni, amikor
elsietett mellettük az ajtóban, s lefutott a lépcsőn. Veronika eltűnt a
szemközti palotaépület árkádjai alatt, és Filipesi halálra váltan
megkérdezte Vitéztől:
– Hunyadi urunk hol van?
– Remélem, messze innen – motyogta Vitéz. – Remélem, nagyon
messze…

14.
– Mondd csak, barátom! Te miért gyűlölöd ennyire őket?
Cillei háttal állt a papnak, fiókos asztalkája mögött. Földig érő,
hímzett köntöst viselt, éppoly vereset, amilyen veres a ráncos képe és
németesen nyírt, bodorított haja volt. Kifelé bámult. A Dunát nézte,
melynek vizén széles, billegő jégtáblák siklottak, s a túlpart aprócska,
összetömörülő házait, a girbegurba utcácskákat, s a ködbe vesző
mezőket Pesten túl.
– Hogy én, uram? Miért gyűlölöm őket?
Thuz Osvát kényelmetlenül toporgott a szűk, levegőtlen szobában.
Hivatalosan nem kihallgatás volt ez, alig több baráti csevejnél, mégis
úgy érezte magát, mintha valamiféle kínzókamrába lökték volna az
imént.
Ahogy belépett, Cillei végigmérte fagyos hüllőtekintetével, aztán
szürke ajkai vonakodva elhúzódtak, amiből Thuz úgy sejthette, hogy a
nagyúr elmosolyodott.
– Ó, szóval te volnál az! Eleddig csak a leveleidből ismertelek! No,
jöjj csak be bátran! Hadd nézzelek meg magamnak!
Osvát maga kérte a kihallgatást. Jó ideje felvette már a kapcsolatot
Cilleivel, felajánlva szolgálatait a nagyúrnak, de most, hogy Budára
kísérte Szilágyi Erzsébetet, szemtől szemben akart találkozni vele. A
nagyúr órákon át várakoztatta egy huzatos, jégveremhez hasonlatos
folyosón, s mikor végre nagy kegyesen színe elé eresztette, semmi jelét
nem adta annak, hogy tisztában van a másik papi mivoltával. Úgy
kezelte, mint egy besúgót. Igaz, ami igaz, ezt még Osvát is el kellett
ismerje magában, az ő szempontjából az volt, nem egyéb.
Közönséges besúgó.
Cillei, köszönhetően szerteágazó kémhálózatának, pontosan ismert
mindenkit, aki Hunyadi környezetébe tartozott. Amikor az első levelet
megkapta ettől a kikeresztelkedett pozsonyi zsidótól, akiből Hunyadi
meg Vitéz papocskát csinált, már tisztában volt vele, hogy igazi kincsre
lelt.
– Szóval? Miért gyűlölöd ennyire őket?
Thuz Osvát távol ülő, szürke szemeiben zavart fény csillant.
– Én… Én azt hiszem, nagyuram…
Cillei megfordult, és úgy bámult rá, mint valami rongydarabra a
padlón.
– Ne kertelj! Mind a ketten gyűlöljük őket! De nekem tudnom kell,
miért! S hogy miért teljesíted a… fogalmazzunk úgy, a kéréseimet.
Tudnom kell, hogy megbízhassak benned, fiacskám…
Osvát elmosolyodott.
– Gyűlölöm őket, utam, mert ostobák, erőszakosak és önzőek!
Gyűlölöm minden megnyilvánulásukat. A kivagyiságukat, a
kicsinyességüket, a hitványságukat. Minden perc, amit köztük kell
töltenem, gyötrelem számomra, uram!
– Úgy tudom, Hunyadi megmentette az életedet!
– Megmentette? – nevetett gúnyosan Osvát. – Öcsémet választás elé
állította: vagy őt szolgálja élete végéig, vagy hagyja, hogy a pozsonyiak
meglincseljék. Ezt nevezed te megmentésnek?
Cillei elégedetten bólintott.
– Azt is hallom, hogy az öcséd híven követi őt! Pénzt szerez neki!
Sáfárkodik javai fölött! Ügyesen gyarapítja vagyonát!
Thuz Osvát elsápadt.
– Az öcsém és én… Minket nem egy fából faragtak, uram… Ő akár
egy hálás kutya… a gazdája kezét nyalja… hízeleg néki… Feladja azt,
aki volt… ami volt…
 – Jól van – Cillei lehuppant a székre, hosszú ujjait összeillesztette az
asztalka lapján. – Meglepően sok bennünk a közös, fiacskám…
– Köszönöm, nagyuram!
– Ezt fogadd eddigi fáradozásaid jutalmául! – ejtett az asztalkára
egy vaskos, tömött erszényt Cillei. – Szükséged lesz rá, mert a
továbbiakban újabb parancsokat küldök majd, s ezeket maradéktalanul
végre kell hajtanod…
Thuz Osvát gyorsan eltette az erszényt, és mélyen meghajolt.
– Nem fogsz csalódni bennem, nagyuram!
– Elmehetsz…
A pap hátrálni kezdett az ajtó felé, de odaérve megtorpant.
– Nagyuram? Kérdezhetnék én is valamit?
Cillei bosszúsan ráemelte szürke tekintetét.
– Mondd, uram, mi értelme van… leveleket elégetni, apró
pletykákat az úrnőm fülébe juttatni… Úgy értem… vannak ennél sokkal
célravezetőbb eszközök is. Ha érted, uram, mire gondolok…
Cillei egy hosszú pillanatig mélázva fürkészte a másik arcát. Lehet,
hogy rossz lóra tett? Ez a szorgalmas kis zsidó értelmes embernek
tűnt… Lehet, hogy tévedett?
– Mire gondolsz, barátom? Mérgezett ételre? Tőrdöfésre? Véletlen
vadászbalesetre? Ugyan. Mindaddig, amíg végképp be nem
bizonyosodik róla, hogy nem lehet a hasznomra, esztelen pazarlás volna
eltenni láb alól! Hunyadi tehetséges ember… a maga módján… Ért az
emberek nyelvén. Árad belőle valami parasztos, ostoba naivitás. A
magyarok szeretik az ilyesmit, fiam. Még a hasznunkra válhat. Csak a
mi oldalunkra kell állítani.
– De hisz Hunyadi gyűlöl téged! – sziszegte Osvát. – Ha tudnád,
hogyan beszél rólad!
– El tudom képzelni – kacagott Cillei. – Ezzel nem sok újat mondtál
nekem. Mint ahogy az okokról sem, amiért a szolgálatomba álltál…
– Miért? Te miért gyűlölöd őket, uram?
Cillei lehajtotta fejét, s úgy nézett fel a papra. Arca ördögi
grimaszba torzult.
– Mi közöd hozzá, zsidó?
Thuz összeszedte minden bátorságát, és leült az asztalkával
szembeni székre, noha Cillei nem kínálta hellyel.
 – Ne kertelj, uram! Mind a ketten gyűlöljük őket! De nekem tudnom
kell, miért. Miért teljesítsem a… fogalmazzunk úgy, a kéréseidet.
Tudnom kell, hogy megbízhassak benned, nagy jó uram…
Cillei előbb meghökkent, aztán harsányan hahotázni kezdett.
– Figyelemre méltó a pimaszságod!
– Csak szeretném tudni, uram. Ennyi az egész!
A nagyúr elkomorult. Hosszan hallgatott, és Osvát már azt hitte,
nem is kap választ, de akkor Cillei alig hallhatóan megszólalt:
– Talán mert… minden ostobaságuk, minden szánalmas hibájuk
ellenére is… képesek a boldogságra…
– Attól tartok, nem egészen értem, uram.
– Persze hogy nem érted. Sokáig én sem értettem… Én vagyok az
ország leggazdagabb embere! Magam sem tudom pontosan, hány
váram, hány uradalmam, házam van… S mégis… Idegen vagyok a saját
birtokaimon… De ez a Hunyadi… Már akkor felfigyeltem rá, amikor
még egyszerű palotás hadnagyocska volt. Gyakran láttam itt Budán őt is
meg a mezítlábas asszonyát… Egy aprócska lyukban húzták meg
magukat, valahol a Szekérgyártó utcában. Láttam őket… Boldogok
voltak. Láttam, ahogy az emberek az utcán szóltak hozzájuk. Szerették
őket, maguk közül valónak érezték őket. S éppen ez az, zsidó, amit te
meg én… soha nem fogunk érezni… Miránk mindig idegenként néznek
majd, akik csak azért vannak itt, hogy megkeserítsék az életüket. A
szolgálatodba fogadhatod őket, megalázhatod őket, avagy akár a
bizalmukba férkőzhetsz… Bármit tehetsz… Akkor sem fognak úgy
tekinteni rád, ahogy őrá tekintenek… Érted már?
Thuz Osvát összeszűkült tekintettel meredt a nagyúrra.
– Akinek pénze van, annak mindene van, uram.
– No, persze. Ifjú vagy még – legyintett Cillei. – Különben nem
beszélnél ilyen ostobaságokat. Azért abban igazad van, hogy a pénz a
legtöbbjüknek elveszi az eszét. A legtöbbjüknek… De mi legyen
azokkal, akiket nem tudsz a pénz rabszolgájává tenni? He? Ezen
gondolkodtál már?
Thuz összehúzta magát. Nem volt biztos benne, hogy tudja követni
Cillei csapongó gondolatait.
– Hát nem érted? Mindenüket el kell vennünk! Mindenüket! A
büszkeségüket! A rátartiságukat! A bátorságukat, az önbizalmukat!
Nincs joguk egymásra nevetni! Nincs joguk együtt énekelni! Nincs
joguk szeretni egymást! Nincs joguk boldognak lenni! Elég, ha egész
életükben kúsznak, másznak, és az általunk a porba vetett alamizsnát
szedegetik…
Cillei felpillantott, aztán zavartan elfordította a fejét.
– Eh, látom rajtad, hogy nem érted. De sebaj! Meg fogod érteni.
Akiben a gyűlölet magja már szárba szökkent, az többé nem tekint rájuk
másként, csak ahogy én. Ideje távoznod. Levélben kapod meg az
utasításokat. S ne feledd, zsidó! Egy széttépett levél… talán egy
széttépett szív… S egy széttépett szív… jobban sajog, mint a vas döfte
seb…
Thuz Osvát jóval mélyebben hajolt meg, mint az imént.
– Magam is úgy vélem, nagyuram, ha megengeded… kettőnkben
meglepően sok a közös vonás.
Azzal kihátrált a szobából.

15.
Hunyadi elgémberedett tagokkal verte le csizmás lábáról a havat a
lépcső tetején. A hazatérés örömével lekapta medvebőr süvegét, s
benyitott az ajtón.
– Megjöttem! – rikoltotta, és a süveget az ajtó melletti szögre
akasztotta.
Nem jött válasz.
Jankó rosszat sejtve megfordult, s ekkor pillantotta meg az asztalka
körül sürgölődő Erzsébetet.
– Isten hozott – mondta az asszony, meg sem fordulva. – Jöjj be!
Biztosan átfáztál!
Hunyadi körbenézett az aprócska szobában. A kandallóban tűz
ropogott, a hasábfák katonás rendbe oldalra rakva. Az ágy bevetve.
– Készítettem vacsorát – mondta Erzsébet. – Itt ugyan sütni, főzni
nem lehet, de hoztunk otthonról sonkát, szárított húst és bort.
Gondoltam, jól fog esni.
Hunyadi komoran közelebb lépett, csizmájáról hólé csöpögött a
feltakarított kőpadlóra.
– Nem tudtam, hogy jössz – mormolta.
– Észrevettem. No, vedd le a csizmádat!
 A férfi engedelmeskedett. Nem kérdezett semmit, csak kimért
mozdulatokkal letelepedett az asztalkához.
Erzsébet tálat és fakupát tett elé, meg kést, friss cipót, és az ígért
sonkát. A kupába bort töltött, aztán letelepedett a férfivel szemben, és
ölébe ejtett kézzel figyelte, ahogy Jankó lassan enni kezd.
Ilyen keservesen még nem ment le falat Hunyadi torkán, pedig a
sonka ízletes volt, a cipó omlós, a bor pedig gyöngyöző.
– Nem vagyok éhes – tolta el a tálat.
Erzsébet felpattant, és elrakosgatta az ételt a kosárkába, amiből
nemrég elővarázsolta. Hunyadi figyelte serény mozdulatait, leste szeme
villanását, mikor néz végre megint rá, de Erzsébet úgy tett, mintha férje
ott sem lett volna.
– Látom, kitakarítottad a szobámat – törte meg a csöndet Jankó.
– Kitakarítottam.
Megint hosszas, feszült csend.
– Nékem jó volt úgy, ahogy volt. Izenhettél volna, hogy jössz –
köszörülte a torkát Hunyadi.
– Izentem is. Levélben.
– Levélben? Nem kaptam semmiféle levelet.
– Ahogyan én sem tetőled.
Szilágyi Erzsébet abbahagyta a rendrakást, és a sarokba gyűjtött
szeméthez lépett. Kiemelt onnét egy maréknyi papíros fecnit.
– Ezt nékem írtad?
Hunyadi bólintott.
– Megpróbáltam összerakosgatni – pörgette ujjai közt a fecniket
Erzsébet. – De nem igazán sikerült. Azt viszont láttam ennyiből, hogy a
betűvetés még mindig nem erősséged.
Hunyadi elvörösödött.
– Gondolom, nem azért utaztál Hunyadtól idáig, Erzsébet, hogy
megrójál a betűvetésem miatt.
– Azért jöttem, mert két esztendeje nem láttalak. Azelőtt három
esztendeig, s azelőtt még háromig. Amióta a férjem vagy, alig voltunk
együtt. Az ember könnyen beleőrül a magányba…
Hunyadi elfordította a fejét.
– Tudhattad, mikor hozzám jöttél, nem ülök majd a szoknyádon
esztendőszám.
 – Tudtam. Katona lánya vagyok, s katona asszonya lettem. Tudtam,
János.
Erzsébet gondosan ruhájába rejtette a papírfecniket, mintha valami
kincs volna, s visszaült az asztalhoz, Jankóval szemben.
– Valaki egymás ellen játszott ki minket. Bennem elültette a
gyanakvás magvát, s talán tebenned is énirántam. Isten kemény
próbának tett ki mindkettőnket. Én kiálltam.
Hunyadi elvörösödött.
– Azért is jöttem, hogy hazahívjalak – folytatta a felesége. – A fiad
hetek óta meg se szólal. Félek, megint erőt vesz rajt' a betegség: egyre
csak sápadozik, egyre csak fogy. Ki sem mozdul a szobájából,
semmivel nem lehet kedvében járni.
Hunyadi a fejét ingatta.
– Most nem mehetek. A király halott, s még nem tudni, kit
koronáznak meg helyette.
– Haza kell jönnöd!
– Az országnak nincsen királya!
– A fiadnak nincsen apja. Asszonyodnak nincsen férje.
Hunyadi állta Erzsébet tekintetét.
– Nincsen miért szégyenkeznem teelőtted.
– Nem is akarom, hogy szégyenkezz. Katona felesége lettem,
tudom, hogy téged kötelesség vezérel, tudom, hogy feladat hív. De ha
ez így megy tovább, végleg elveszítesz engem, s én elveszítlek téged…
– Nem veszítettük-e máris el egymást, Erzsébet?
Az asszony fájdalmasan elmosolyodott.
– Itt volt, ágyadban egy leány. Néked kell tudnod a választ e
kérdésre. Felelj hát egyenesen, János. Elveszítettelek?
Hunyadi megfogta Erzsébet kezét, s fáradtan saját, kérges tenyerébe
zárta.
– Nem tudom.
– Szereted azt a lányt?
Hunyadi szemében ott volt a válasz, s ez a válasz valamelyest
megnyugtatta Erzsébetet.
– A páncél megvédi a testet a sebektől. De mi védi a szívet? –
kérdezte Hunyadi.
– Én Isten színe előtt fogadtam hűséget neked. Engem ez a
fogadalom védett mindeneken keresztül…
 – Mert te erősebb vagy nálam – bólogatott Jankó.
Erzsébet szemébe könny szökött, felpattant a székről, és az aprócska
ablakhoz lépett. Szemközt a palota dunai szárnyának boltívei, ablakai
sorakoztak. Szolgák siettek a boltívek alatt, unatkozó asszonyok
bámultak kifelé az ablakokból.
– Thuz megfeszítetten dolgozott az elmúlt esztendőben – mondta
hosszú hallgatás után. – Pontos kimutatást készített a birtokaid
bevételeiről. Szentetornya, Szentandrás, Hold, Vásárhely, Komjáti,
Szabadka, Halas, Tavankút, Ikös, Morzsina… Az utazóládámon találsz
egy részletes listát, abból Albert eligazodhat. A török elpusztított
majdnem mindent, odalett a termény, a falvaid java része. Sok száz, sok
ezer jobbágyod meghalt vagy török járomba került. Thuz a semmiből
épített újjá mindent, a semmiből… Éjt nappallá téve szervezte meg a
munkát. Magtárakat létesített, az elnéptelenedett falvakba jobbágyokat
telepített. A szász városokkal újracsináltatta felperzselt harci
szekereidet, és újabb ágyúkat is öntetett. Az elégedetlenkedő parasztok
java részét megbékítette, ahol szükségesnek tűnt, egy esztendőre
elengedte a cenzust és a dézsmát. Filipesivel új katonákat gyűjtött a vár
védelmére.
Hunyadi odalépett a ládához, és felemelte a pergament.
– Thuz minden arannyal elszámolt – folytatta Erzsébet. – Láthatod,
János, vagyonos ember maradtál. Az Al-Dunáról szekereken
hazaküldött hadizsákmányt Thuz lajstromozta, és Budán, Kolozsvárott
eladott mindent, ami pénzzé tehető volt. Jó zsidót találtál magadnak,
János.
– Thuz nem ért a földhöz – jegyezte meg Hunyadi. – Hogy tudott a
terménnyel gazdálkodni?
– Azt megtettem én. Familiárisaidtól behajtottuk az adót. Azoktól is,
akik tudtak volna fizetni, csak éppen nem akartak.
Hunyadi bólintott.
– A vár védelmében elhalt katonáid özvegyeinek két-két aranyat
utaltattam. Az árváknak iskolát szerveztem a falu templománál, az
elűzötteknek, magukra maradtaknak megengedtem, hogy a faluban
letelepedjenek. Telket osztottam nékik Bujtur mellett. Jöttek néhány
százan Oláhországból, hogy a hunyadi kenézek birtokain
megtelepedjenek. Engedtem azt is: elkél a dolgos kéz a kihalt
falvakban…
 Hunyadi odalépett Erzsébet mögé. Szerette volna megölelni, szerette
volna magához húzni asszonyát, de tudta, illetlenség volna az most.
– Thuz újraindította a kitermelést a sóbányákban, megszervezte a
kereskedést, de az erdélyi vajda irigységből kitiltotta Vízaknáról.
Izentem neki, hogy Thuz kikeresztelkedett ember, nem zsidó, s ráadásul
a te sáfárod, személyes megbízottad. Mégsem engedi be a városba.
Levelet írattam hát neki a te nevedben, Albert elhozta. Ha akarod,
aláírod és elküldöd.
Hunyadi letette az elszámolást.
– Holnap intézkedem.
– A jobbágyaid csöndesek mostanában. De kell, hogy lássanak
téged, kell, hogy érezzék szigorod. Én mindent megtettem, ami egy
asszonytól telhető volt. Nem kedvelnek. Félnek tőlem. De te képes vagy
a lelkükre hatni, nem csak félelmet plántálni beléjük. Nekik is
szükségük van rád.
– Nekik is…
– A vár omladozott. Thuz félretett száz aranyat a legszükségesebb
javításokra. Az árkokat kitisztíttattam, és szekereken köveket hordattam
a falak megerősítéséhez. De kell majd egy kőfaragó mester, aki
csinosítja az épületeket.
– Itáliából hozatok mestert – bólintott Hunyadi. – Az én házam
különb lesz mindenkiénél.
Még közelebb lépett Erzsébethez. Észrevette, hogy az asszony
utazóköpenyének széle rojtos, és a váll-részén is folt hátán folt
éktelenkedik.
– Úgy sejtem, magadra nem sokat költöttél – mormolta. – Holnap
Budán ruhákat rendelünk. A feleségem vagy. Nem járhatsz így.
Szilágyi Erzsébet nem felelt.
– Annak idején az anyám eljött értem Rómába, hogy hazavigyen.
Most te jöttél el értem Budára. Röstellem, hogy nélkületek nincsen meg
a magamhoz való eszem és a hozzátok méltó erőm.
Hunyadi leült az ágy szélére.
Odakünn a palota udvarára lovasok csattogtak be. Követek jöttek
tán valahonnét.
Hunyadi lehunyta a szemét.
Szomorú melegség járta át a szívét, szégyennel vegyes büszkeség.
És a bizonyosság, hogy angyala még mindig vigyáz rá, s bűnös lelkére.
 16.
Másnap csaknem kiürült Buda vára. Egy népes küldöttség már
hajnalban kilovagolt a városból, egyenest Krakkó felé véve az irányt,
azzal a céllal, hogy behívják a magyar trónra az ifjú Ulászló királyt. A
nádor úgy döntött, hogy Hunyadi helyett Vitéz János protonótárius
legyen a küldöttség tagja.
A zászlósurak utasítására Erzsébet királynénak haladéktalanul vissza
kellett térnie Visegrád várába, hogy ott szülje meg gyermekét. Bíztak az
urak abban, hogy leány lesz az istenadta, s így az utolsó akadály is
elhárul a lengyel király koronázásának útjából.
Végül, hogy Erzsébet királyné és frajlái is elhajtottak társzekereiken
Giskra lovag kétszáz cseh vértesének kíséretében, a nagyurak is
hazatértek néhány hétre, birtokaikra. Úgy vélték, leghamarabb két
hónap múlva érkeznek haza a Krakkóba menesztett küldöttek, addig
unalmas, csöndes, téli hónapok várnak rájuk.
Hunyadi is hazaindult, megüzenve Luxemburgi Erzsébetnek, hogy
nem tud a segítségére lenni tervei megvalósításában. Szentendre
közelében érte utol a hollós címert viselő futár a társzekereket, hogy
átadja az üzenetet.
– Az átkozott! – sziszegte a királyné, mikor meghallotta a hírt. – Hol
van az a lány? Hozzátok azonnal ide!
Veronikát a frajlákat szállító batárból vitték egyenest a királynéi
utazó kocsiba.
– Hát már ennek a rühes oláhnak sem kellesz? – förmedt rá
Erzsébet. – Használt néhány éjszakára, aztán eldobott, mint egy
rongyot? Miféle ostoba szajha vagy te?
Veronika lehajtotta a fejét. Arca, oldala feltűnően beesett volt,
mintha néhány nap óta valami belső kór emésztette volna.
– Na, mi lesz? Válaszolsz végre, te szerencsétlen?
– Sajnálom, felség…
– Azt hittem, tudod, mi a dolgod… Semmire sem vagy jó! Semmire!
Elegem van belőled! Átadatlak Cilleinek! Már úgyis rég feni rád a
fogát… Néhány napig őt is elszórakoztathatod!
Intett, hogy látni sem akarja a lányt.
Veronika zúgó fővel, remegve ült vissza az utazóbatárba. A német
frajlák kárörvendő villogással fogadták, aztán összesúgtak egymás
között. Nem volt nehéz kitalálni, miről sutyorognak.
 Veronika elfordította fejét. Odakünn téli álomba merült Duna menti
falvak maradoztak el mellettük. Minden dermedt némaságba
burkolózott, valahol a messzeségben varjak rebbentek fel a kopár fák
ágairól.
Mi lesz most?
Mi lesz most velem?
Tudta, hogy keserves napok köszöntenek rá. Visegrád… a hideg,
barátságtalan szobák, az eseménytelen napok, végtelen hosszú, gyötrő
éjszakák, megaláztatás, Kottannerné szűnni nem akaró
egzecíroztatása…
Arra gondolt, ahogy megérkeznek, levelet ír bátyjának. Újlaki
megígérte, hogy segíteni fog. Ki kell kerülnie innét, amíg nem késő! Ki
kell kerülnie innét minél előbb!
Amikor aztán a zötykölődő batár mellett elvágtató férfiben Újlakit
ismerte fel, a remény, mint halovány fénysugár melengette meg lelkét.
 Tizedik fejezet
A VERES VÁNKOS

1.
VISEGRÁD, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1440, BÖJTELŐ HAVA
A visegrádi királyi palota kertje vastag hódunyha alatt aludta téli
álmát. Csak az őrtornyokban gubbasztó strázsák moccantak néha,
felrebbentve a mellvédre kiülő varjakat. Csikorgó, csontig hatoló szél
süvített a palota házai közt. A lovagi tornáknak helyt adó terecske
hómezejében apró, fekete lábnyomok jelezték, merre baktatott a
királyné gyóntatópapja a ferences kolostorhoz vezető kiskapuig. A falon
túl a városka utcái kihaltak voltak, s a Duna szürke sávja is mindinkább
összefüggő jégmezővé fehérült.
Magányos, főkötős asszony botladozott lefelé a fellegvárból. Majd
minden lépésnél megcsúszott, hisz amellett, hogy szoknyáját fél kézzel
felcsippentve egyensúlyozott a havas úton, a hóna alatt cipelt vaskos
csomagokat is tartania kellett.
Kottanner Jánosné, a királyné komornája szándékosan nem a
szekerek által is használt, széles utat választotta, hanem a kissé arrébb
vezető gyalogösvényt. Úgy vélte, itt nem botlik senkibe, aki
kérdezősködne, mit visz oly serényen lefelé.
Tévedett.
Amikor a plébániatemplom tornyának tetején már ki tudta venni a
keresztet, néhány lovas bukkant fel az ösvényen. Felfelé léptettek,
vastag szőrmebundákba burkolózva, lélegzetük pára fellegként kísérte
őket.
Kottannernének a szívverése is elállt a rémülettől.
De hisz ez Garai!
A korona őrzője!
Mi mást tehetett volna, nyugalmat erőltetett magára, és közelebb
húzódott a fák vonalához, hogy utat engedjen a felfelé kaptató
lovasoknak.
 Garait a várnagy, Pöker Ferenc és két lándzsás kísérte.
Gondterheltnek tűntek, Kottannerné úgy sejtette, épp lenn jártak a lenti
palotában, Erzsébetnél. No, akkor aztán érthető, miért redőzi
homlokukat gondnak fellege!
Amikor odaértek melléje, Garai épp elmélyülten magyarázott
valamit a várnagynak. Rá se hederítettek volna, de Pöker lova
váratlanul a komorna felé kapott, sárga, csorba fogaival a hóna alatt
szorongatott csomagba tépve.
– Hó, te hó! – rikkantotta László bán. – Nézzenek oda! Hisz ez
Kottannerné! Mit viszel oly lopva a hónod alatt, asszonyság?
A komorna elvörösödött.
– Mit vinnék, bán uram? Hát a ruhámat! A királyné kezd igen
elnehezülni, az is lehet, hogy néhány napon belül megszüli a kisdedet!
Nem sok időm marad majd felszaladgálni a fellegvárba a holmikért!
Garai a várnagyra sandított, aztán megint vissza a csomagra.
– No, hát csak vigyázz ezen a csúszós úton Kottannerné! Még
kitöröd a nyakad!
– Vigyázok, uram! Vigyázok!
A komorna botorkált tovább, lefelé, a plébániatemplom irányába.
Még legalább egy percig a hátán érezte Garai és Pöker szúrós
pillantását, aztán hallotta, hogy felhorkan valamelyikük lova, s azok
ketten már kaptattak is tovább, hogy ellenőrizzék a vár őrségét.
Merthogy Garai László szigorú parancsba kapta a nádortól és
Rozgonyi Simon püspöktől, hogy tartsa rajta a szemét a strázsákon. S
különösképp, hogy tartsa rajta a szemét a Szent Koronán!

2.
– Elhoztad? Elhoztad?
– Itt van, úrnőm! Ment minden, mint a karikacsapás!
Kottannerné megvárta, míg Fronacherin és Huentlin frajlák
becsukják maguk mögött az ajtót, s csak ekkor kezdte kibontogatni a
baldachinos nyoszolyára hajított csomagot.
A királyné és Cillei is odaálltak mögé, és elkerekedett szemekkel
vizslatták, mi kerül elő a gyolcs-gurgulából.
 – Az Öregtorony felső emeletjére beköltöztek a denevérek –
zsörtölődött Kottannerné. – Ott suhognak a kápolnában, mint valami
kísértetek!
– Majd szólok Garainak, hogy pusztíttassa ki őket! –
türelmetlenkedett Erzsébet, és valósággal félrelökte a komornát, amikor
a ruhákból előbukkant a királynéi korona, s mind az ékszerek, melyeket
a koronázáskor viselt.
– Édes Istenem! – sóhajtott fel, amikor remegő kézzel sorra
végigpörgette őket ujjai között. – Gyönyörűek! Nézzétek, milyen
gyönyörűek! Sokkal jobban érzem magam most, hogy itt vannak velem!
Köszönöm! Köszönöm, Ilona!
Kottannerné szerényen mosolygott, s hagyta őket, hogy az ágy elé
térdepelve játszanak a sok arannyal, ezüsttel, drágakővel, mint a
gyerekek.
– Nem gyanakodott senki? – kérdezte a királyné, miközben fejére
illesztette koronáját.
– A várkapu őrei igen elcsodálkoztak, asszonyom, miért marad fenn
a várban még az a négy frajla! Azt is kérdezgették, miért nem költözöl
fel magad is az asszonyházba? Szülés előtt ott volna a helyed!
– Hogyisne! Fogoly lennék én odafönn! – borzongott meg Erzsébet,
és a velencei tükör elé lépett. Fején a királynéi korona, nyakában a sok
ragyogó, csillogó arany, rubint, gyémánt. Megnézte csúnyán
megnyújtott képmását. Elmosolyodott: domborodó hasa így még
hatalmasabbnak tűnt. – Eszem ágában sincs visszamenni abba a
denevérfészekbe! Garai nyomban rám zárná a kaput!
– Igen komolyan veszi a megbízását, annyi szent! – somolygott
Cillei, fél térden fürkészve Erzsébet ékeit. – Attól tartok, benne többé
nem bízhatunk!
Erzsébet durcásan vállat vont.
– Ha már benne sem, akkor kiben, Ulrik? Egyre többen sóhajtoznak
Ulászló után! Hogy majd Ulászló így! Hogy majd Ulászló úgy! Elegem
van belőlük! Apám császár volt! Magyarország jogos örökségem!
Cillei vigyorgott.
– Csakhogy ahhoz az örökséghez a királynéi korona édeskevés lesz
ám, kedvesem!
– Tudom! A Szent Korona kell! Azt kell még lehozni!
Mindketten Kottannernére pillantottak.
 A komorna arcáról leolvadt az önfeledt mosoly.
– Nem! Azt már nem! Az végképp kockázatos volna, asszonyom!
Hisz minden lépésemet árgus szemmel figyelik!
– Néhány hét múlva már késő lesz! – lépett oda melléje Erzsébet, és
megragadta a kezét. – Ilona! Értsed meg! Néhány hét múlva a
magyarok behozzák Ulászlót, és a fejére teszik a Szent Koronát! Most
kell megkaparintani! Most kell lehozni az Öregtoronyból!
– Túlságosan kockázatos!
– Te képes vagy rá, Ilona!
Kottannerné Cilleire pillantott, s látta, hogy mindketten komolyan
gondolják. Lehuppant az ágyra, kettejük közé, és törni kezdte a fejét.
– Lássuk csak… Az asszonyházból át lehet menni az
Öregtoronyba… Csakhogy az ajtók le vannak lakatolva. A te pecséted
van mindegyiken…
– Örök életünkben hálásak leszünk néked! – ölelte át a királyné. –
Mindent, de mindent megkapsz tőlünk, amit csak akarsz! Semmire sem
lesz többé gondod!
Kottannerné megsimogatta Erzsébet arcát, Cillei pedig belecsókolt a
nyakába.
– Meg kell tenned, Ilona! Meg kell tenned!
A komorna befelé mosolygott. A férjére gondolt, arra a pipogya
bécsi udvaroncra, kinek a nevét viselte. A lányaira gondolt, akik
neveltetése egy vagyont emésztett fel.
– Szükségem lesz férfiember segítségére – suttogta. – Legalább két
ember kell!
– Megkapod! – bólogatott hevesen Cillei. – Mindent ügyesen elő
kell készíteni! Mindent! Erzsébet nemsokára elhagyja Visegrádot a kis
Lisabethával! Pozsonyba megyünk, ott szüli meg a gyermeket,
biztonságban, közel az osztrák tartományokhoz… Oda fogod utánunk
hozni a koronát!
Kottannerné kibámult az ablakon.
Odakünn vészjós, téli csend borult a tájra.

3.
Néhány nap múlva Kottannerné nagy titokban egy horvát
nemesembert vezetett fel a palota hátsó lépcsőjén a pénzverő kamara
melletti fűtetlen szobácskába. Az istállók és a hegyoldal teraszai felől
érkeztek, az udvarbíró és a királyi háznép lakásait magába foglaló
épület mögött osonva, akár a tolvajok.
A horvát széles képű, zsíros bajszú férfi volt, Frangepán bán
közvetlen környezetéből való. Apró szemeivel pislogott, amikor
Kottannerné bevezette a kamarába. Megpillantotta Erzsébetet, s ijedten
lekapta fejéről a kucsmát.
– Bozse moj! Kraljica Elisabetha!
– Kelj föl! – mondta kedvesen a királyné. – Nem is kérdem a neved,
maradjon ez Ilona titka. A lényeg, hogy Kottannerné szerint
megbízható, hű hívünk vagy.
– Az vagyok – bólogatott a horvát, s tekintete gyanakodva villant a
királyné mögött álló egyik férfitől a másikra. A jobb oldalit ismerte:
Cillei gróf volt az, ki a hatalmasok közt is a leghatalmasabbnak
számított Szlavóniában. A másik inkább valami csehféle zsoldosnak
tűnt, azt még sosem látta.
– Ilona! – intett a királyné Kottannernének. – Mondd el neki, kérlek,
miről is volna szó.
A komorna nagyot sóhajtott, aztán belekezdett. Csakhogy még a
harmadik mondatig sem ért, amikor a horvát rémülten felpattant, s
hátrálni kezdett kifelé a kamrából.
– Bozse moj! Bozse moj! Nem! Nem lehet azt! A magyarok
megölnek! Megölnek! Édes Istenem!
Azzal kirohant a kamarából.
Cillei legyintett.
– Mást kell keresnünk! Ezzel az idiótával semmire se megyünk!
– Az lehet, de most már tudja, hogy mire készülünk!
Erzsébet hátrapillantott Giskra lovagra, aki alig észrevehető
biccentéssel jelezte, hogy érti a parancsot.
Öles léptekkel kisétált a horvát után.
Fertályóra múlva jelentették Erzsébet királynőnek, hogy a horvát
úgy megrémült, hogy lóra pattant, ám sajnálatos módon a város
határában leesett lováról, s kitörte a nyakát.

4.
– No, angyalom! Te meg miért lógatod az orrodat?
 Veronika összerezzent.
A várnagy strázsamestere állt mögötte, ősz bajszú, varkocsba font
hajú öregember. Szánakozva szólt hozzá, mert látta, hogy a lány hosszú
órák óta magányosan ücsörög az ablakban.
– Hiányzik Lisabetha! – sóhajtotta Veronika. – Nincs kihez szólnom
naphosszat, István bátya!
A vén strázsamester megértően bólogatott. Hisz látta azt jól minden
katonaember a visegrádi fellegvárban, hogy ezt a szerencsétlen magyar
fruskát a rátarti, német frajlák kiközösítették maguk közül. S tudta azt
minden katonaember a visegrádi fellegvárban, hogy valamennyi közül
épp ennek az egynek van helyén a szíve.
– Ne aggódj, Veronika! A királyné nem feledkezett meg tirólatok!
Tegnap megindult Pozsonynak, de az éjszakát Komárom várában tölti.
Épp az imént jött izenet Pöker várnagy uramhoz, hogy még ma felküldi
Kottannernét, csomagolja össze a maradék asszonyi holmikat! Még
máma mentek ti is a királyné után meg a kis Lisabetha után
Komáromba!
Veronika az ablaknak támasztotta homlokát.
– Komáromba? Én meg már azt hittem, egész télen itt
rostokolunk…
– Üres lesz a vár nélkületek, violám! Különöst a te látásod nélkül
búslakodunk mind, kik itt maradunk!
Violám…
A frajla szíve megdobbant lánya nevének hallatán. Hálásan
megszorította az öreg kezét.
– Soha nem feledem az irántam való jóságát, István bátya! De én ide
már vissza biztosan nem jövök! Hazatérek, Cserögre, a kislányomhoz!
Elég volt a komornaságból!
Az öreg vitéz bólogatott.
– Megértelek, gyöngyöm! Légy hát boldog! Ha csak néhány évvel
ifjabb volnék, bizony utánad mennék, akár a világ végére is!
Veronika már rohant is le a lépcsőn a szűk, hideg várudvarra, aztán
a túlsó szárnyba fel, az asszonyház emeletére, hogy leghamarabb
megpillanthassa Kottannerné felfelé kapaszkodó furmányos szánját. A
szánt, ami végre elviszi innét!
Azt sem bánta volna, ha akár maga a sátán hajtja azokat a lovakat.
 5.
Egy óra múlva felbukkant a szán a meredek hegyi úton. Négyen
gubbasztottak benne: Kottannerné, egy fekete köpenyes férfiember,
valami szolgaféle, s egy öregasszony.
Veronika furcsállva figyelte, ezek meg vajh, kik lehetnek… Amikor
besiklott a várkapun a furmányos szán, az öreg strázsamester sántikált
ki elébük az őrtorony aljából.
– Hol a várnagy? – förmedt rá Kottannerné. – Miért nem ő fogad?
– Sajog minden csontja Pöker uramnak – legyintett a vén István. –
Lepihent kicsinység. Hát ezek meg kicsodák?
A kocsin ücsörgő fekete köpenyes férfire bökött, meg a szolgájára.
– Mi közöd hozzá? A királyné emberei, elég, ha ennyit tudsz. A
cifra ruhás ládákat csak ők vihetik személyesen, megértetted? Nem
szeretném, ha a mocskos kezű katonáid megint szétszórnák a királyné
szoknyáit! – pörölt Kottannerné.
– Nekem ugyan édes mindegy, asszonyság! Mikor indultok vissza?
Remélem, te mihamarabb!
– Ne aggódj, vén csont! Elmegyünk mind! Ha rajtam múlna, egy
minutumig sem maradnék tovább ebben a denevérfészekben, de sajnos
reggel lesz, mire mindent összekészítünk. Addig is gondoskodj róla,
hogy kapjunk bőséges vacsorát!
István morgott valamit, aztán elsántikált a konyha felé. Kottannerné
ott maradt a szán mellett, várt, amíg a strázsamester el nem tűnik az
alacsony ajtó mögött. Akkor aztán idegesen körbepillantott.
– Menjetek be a szálába! – suttogta a fekete köpenyesnek. – A
szobámban várjatok rám!
A két férfi eltűnt az asszonyház bejáratában.
Kottannerné csak ekkor pillantott fel az ablakokra.
Tekintete találkozott Veronikáéval.
A lány elsápadt, de meglepetésére a komorna barátságosan integetett
neki.
Veronika innen sejtette, hogy valami nagyon nincsen rendjén.

6.
 – Minden ruhát hozzatok! Az ünnepieket is, ne csak a gyászruhákat!
Vagy azt akarjátok tán, hogy a kisded keresztelőjén meg majd a
koronázásán feketét viseljen szeretett királynénk? No, eriggyetek már!
Csak négy frajla maradt Visegrád fellegvárában, de most mind a
négy lógó nyelvvel lótott-futott az asszonyház három szobából álló
emeletén, hogy összekészítse a Kottannerné által megkövetelt
valamennyi holmit. Csakhogy, mint az hamar kiderült, nem volt láda,
amibe beletehették volna a tömérdek ruhát.
– Eriggy, Veronika! Szólj annak a vén iszákosnak, hogy rögvest
ácsoltasson ládákat!
Kisvártatva szolgák kopácsolásától volt hangos az asszonyház. Ami
deszkát, fadarabot találtak a várban, mind ide hordták.
Csak rövid vacsorára pihentek meg: a komornáknak már fájt a háta a
sok hurcikolástól meg szaladgálástól, de Kottannerné hajthatatlan volt.
Odakünn, a behavazott hegyoldalak fölött már szurokfekete éjszaka
sűrűsödött, s még a hold is ónszín fellegek mögé bújt, de az
asszonyházban még javában folyt a kopácsolás.
Veronika kipirultan hajladozott a halomba hordott ruhák fölött,
amikor Kottannerné szobája felől a fekete köpenyes idegen lépett be. A
frajlák egyszeriben elnémultak, s még a szolgálók kezében is megakadt
egy pillanatra a kalapács.
– Szép jó estét, kisasszonyok! – nevetett a fekete köpenyes,
hátratolva csuklyáját. – Hallom, holnap nagy útra indultok! Nem
sajnáljátok-e ezt a kellemetes helyet hátrahagyni?
A frajlák elnevették magukat.
Akadt köztük, ki felismerte a jövevényt, egy sziléziai hercegleány,
ki nemrég került Erzsébet komornái közé, kegyesen csókra nyújtotta a
kezét.
– Á, gróf uram! Micsoda kellemes meglepetés!
Veronika csak ekkor pillantott fel a munkájából. A fekete köpenyes
férfi átszelte a szobát, kikerülgette a félig kész ládákat és ruhahalmokat.
Egyenest feléje tartott.
– Veronika!
– Miklós!
Újlaki széles vigyorral nyújtotta ölelésre a karját. A többi frajla már
akkor irigyelte Veronikát, amikor a budai palota titkos fürdőjében
Hunyadi őt választotta, most meg, hogy Magyarország egyik
leggazdagabb bárója ily szívélyesen üdvözölte, valóságos gyűlöletet
éreztek iránta.
– Mit keresel te itt? – suttogta Veronika Újlaki fülébe. –
Kottannernével jöttél?
– Majd később elmondom – Miklós a széles vigyor ellenére is
feszültnek tűnt.
– Várj! Szóltál a királynénak? Hazaereszt maga mellől?
Újlaki közelről nézett bele a lány szemébe.
– Igen, hazaereszt. De ára volt az engedélynek.
– Miféle ára?
– Azt nem mondhatom el.
Kottannerné megelégelte a fojtott hangú sugdolózást, odalépett
Miklóshoz, és belékarolva a kemence elé vezette.
– Kisasszonyok, néhányan talán már jól ismeritek e kedves
ismerősömet, ki szolgájával egyetemben segíteni jött most tinéktek!
Soha nem volt ellenére a kellemetes kisasszonyok társasága, úgyhogy
vigyázzatok, mert hamar a szoknyátok alá talál nyúlkálni!
A német frajlák kacéran vihogtak, Újlaki pedig, szerepébe
visszarázódva sorra végigudvarolta őket, s ezúttal Kottannerné sem
pörölt velük, amiért emiatt késedelmet szenvedett a készülődés. Aztán a
kemence mellé húzódva diskuráltak hosszan, hogy még Veronika sem
értette a szavukat.
Nem tetszett neki ez az egész.
Mit keres Miklós Visegrádon? S ha már Visegrádon van, miért nem
a királyné kíséretében, vagy legalább odalenn, az alsó palotában? Mi
keresnivalója lehet itt, ebben a hideg denevérfészekben?
Ahogy Veronika a ruhákat az első elkészült ládába belehajtogatta,
felfigyelt valamire.
Újlaki még mindig a kemence előtt beszélgetett Kottannernéval, s
eközben, mintha csak cipőjét igazgatná, egy vékony, fémes tárgyat
előhúzott annak szárából, és a kemence előtti tűzifarakás alá csúsztatta.
Veronika ereiben megfagyott a vér.
Az a mozdulat nyilvánvalóan rosszat sejtetett. De nem csak ő vette
észre a visszafogott mozdulatot. A szoba közepén térdeplő, és a
második láda fedelét kalapáló szolgák sugdolózni kezdtek. Egyikük
óvatosan a kemence felé intett a fejével, így hívva fel társai figyelmét
arra, amit látott. Aztán mivel azok csak néztek rá, nagy szemekkel,
térden odacsúszott hozzájuk, és a fülükbe sugdosott valamit. Most már
mind Újlakit bámulták.
Kottannerné megrángatta Miklós fekete köpenyének szélét. A férfi
elsápadt, s jobbnak látta visszatérdelni a fahasábok mellé, és remegő
kézzel kivenni alóluk azt a fémes tárgyat, amit az imént odacsúsztatott.
– Gondoskodj róla, hogy legyen gyertyánk! – motyogta
Kottannernének.
Újlaki ezután mosolyt erőltetett az arcára, odasündörgött a sziléziai
hercegleányhoz, és színlelt hódolattal megpaskolta fenekét. A frajla
elpirult, s rávert Miklós kezére.
– Ejnye, gróf! El a mancsokkal! Hisz házasember vagy!
– Hidegek az éjszakák itt fenn, a hegyen – dünnyögte Miklós a
hercegleány fülébe. – Nem volna-e kedved megmelengetni a
derékaljamat, galambom?
Veronika elfordította a fejét.
Beszélnie kell a bátyjával, méghozzá minél előbb!
A feszültség, köszönhetően Újlaki bókolásainak, tréfáinak,
valamelyest oldódni látszott. A frajlák harsányan kacarásztak, a szolgák
fáradhatatlanul püfölték a szegeket az új ládákba. Hanem vagy
fertályórával később, amikor Pöker Ferenc várnagy berontott,
egyszeriben mindenki elcsendesült megint.
– De most már aztán elég legyen ebből a förtelmes ricsajból,
Kottannerné asszonyság! Még az alsó palotában se tudnak aludni ettől a
rettenetes zenebonától! Térjetek rögvest nyugovóra, vagy nem állok jót
magamért!
A komorna csípőre tett kézzel megállt a várnaggyal szemben.
– Nekem te nem parancsolsz, Franz! A királyné ruháit ugyan ki
szedegetné össze, ha nem mi? Megállj, te! Igen rossz a színed! Csak
nem dögrováson vagy7? Úgy festesz, mintha már csupán hálni járna
beléd a lélek!
Pöker Ferenc bosszúsan legyintett.
Igaz, ami igaz, nem csak a csontja sajgott, de meghajlott a háta is, s
úgy köhögött, mint valami kivénhedt szamár.
– Kik ezek az emberek? – mutatott Újlakira és a szolgájára. Miklós,
ahogy a várnagy belépett, megint a fejébe húzta a csuklyát. – Semmi
keresnivalójuk az asszonyházban!
 – A királyné szolgálatában állanak! – nyugtatgatta Kottannerné. –
De való igaz, ideje, hogy magunkra hagyjanak minket, urak, végtére is
ez erényes és istenfélő életet élő hölgyek szállása, nem holmi út menti
fogadó! Kész vannak már azok a ládák? Nem baj! Azt már hagyjátok!
Ennyi elég lesz!
– A dunai oldalon, a konyha mellett szórtunk szalmát néktek a
földre! – morogta Pöker Ferenc, s szúrós szemmel figyelte, ahogy
Újlaki és szolgája kisomfordálnak az ajtón. Néhány pillanat múlva már
lefelé kopogtak lépteik a csigalépcsőn.
– Úgy! Térjetek ti is nyugovóra, kisasszonyok!
– Menj csak nyugodtan, Franz! – érintette meg együtt érzőn a férfi
karját Kottannerné. – Majd én rendet tartok itt, ne félj! Eriggy! Aludj
tovább!
A várnagy visszafordult az ajtóból.
– Azt sajnos nem lehet… Garai uram meghagyta, hogy amíg itt
vagytok, feküdjek az Öregtoronyba, az ajtó elé… Hogy ne jöhessen át
még véletlenül se senki titőletek…
Kottannerné elsápadt.
– Hogy mitőlünk? Ugyan, mit félti tőlünk az Öregtornyot Garai?
Hát teljesen elment annak az embernek az esze? Felőlünk nyugodtan
elhúzódhatsz a szobádba, Franz! Még hogy az ajtó előtt aludni! Hát van
szíve a te uradnak? Ilyen beteg embert a hideg földön éjszakáztatni!
Micsoda esztelenség!
Szemmel láthatóan a várnagy is egyetértett ezzel, de azért csak
legyintett.
– A parancs az parancs! No, jó éccakát, szép hölgyek!
Álmosan kicsoszogott. Néhány perc múlva a szoba végéből, az
Öregtoronyba nyíló ajtó túloldaláról hallatszott immár köhögése.
Motoszkált kicsit, bizonyára elvackolta magát a küszöbön valami
molyrágta bivalybőrön.
Kottannerné le sem vette tekintetét a vaskos tölgyfa ajtóról. A szája
mozgott, mintha néma átkot szórt volna.
Veronika immár bizonyos volt benne, hogy valami szörnyűségnek
kell történnie ezen az éjszakán.

7.
 A szolgák összeszedegették szerszámaikat, s csak a három frissen
összeácsolt hatalmas utazóládát hagyták a szoba közepén. Kottannerné
a munka befejezésének örömére, no meg annak megünneplésére, hogy
vélhetően hosszú időre elhagyják Visegrádot, egy-egy pohár gyöngyöző
kamonci nektárt engedélyezett a kisasszonyoknak lefekvés előtt. A
frajlák viháncolva felhörpintették, egyedül Veronika öntötte ki
észrevétlenül ágya mellé.
– Ágyba! – parancsolta Kottannerné, de továbbra is meredten
bámulta a tölgyfa ajtót. A túloldalon immár percek óta rázta a köhögés a
várnagyot. – Holnap korán indulunk Komáromba! Aludjatok már!
Oltsátok el a gyertyákat!
Veronika reszketve bújt fekhelyére. A szobában négy ágy volt, a
többi frajla szinte azonnal álomba merült. Ő azonban képtelen lett volna
aludni, a szíve túlságosan hangosan zakatolt ahhoz… Úgy feküdt az
ágyban, hogy láthassa Kottannernét. A komorna az ajtó előtt állt,
kezében az utolsó még égő gyertyával. Hallgatózott.
Az ajtó túloldalán Pöker várnagyot újabb, minden eddiginél
hevesebb köhögőroham rázta. Káromkodás. Fészkelődés. Újabb
köhögés. Aztán mocorgás megint. Káromkodás. És nagy sokára…
lassan távolodó léptek…
Kottannerné elvigyorodott. A kezében tartott gyertya fényében
egészen ördögire szélesedett ez a vigyor.
– Köszönöm, Istenem! Köszönöm néked!
Lopózni kezdett kifelé a frajlák szobájából.
Veronika szívszorongva bámult bele a sötétségbe.
Valahol odalenn, a kaputoronyban az őrség katonái nyerítettek.
Biztosan kockáztak megint… Aztán elcsöndesedtek azok is.
Hosszú idő telt el így, Veronika szeretett volna végre elaludni, de a
szíve egyre hevesebben dobogott.
Újabb sóhajtás. Ajtó nyikorgott egy emelettel lejjebb…
Bagolyhuhogás… Édes Istenem, létezik ennél baljósabb hang a
világon?
Lassan felült az ágyában.
Aztán mezítláb, hálóingben elindult előre, abba az irányba, amerre a
királyné üres szobáját sejtette.
 8.
Tudta, hogy esztelenség, amit tesz, mégsem bírt ellenállni a
kísértésnek. Lábujjhegyen ellopakodott a királyné baldachinos ágya
mellett, s a Kottannerné szobájába nyíló ajtónál a falhoz lapult Az ajtó
tárva-nyitva állt.
Odabenn csend.
Sötétség…
Remegve belesett a szobába. A szürke fellegek mögül egy pillanatra
átderengő Hold halovány fényhálót vetett az ablakon át a szőnyegek
mintázatára. A nyoszolya valóban üres volt, azonban a szoba várudvar
felé nyíló ajtaja tárva-nyitva állt.
Veronika elindult az ajtó felé.
Ebben a pillanatban felhorkant valaki a sarokban.
A vénasszony volt az, aki Kottannernével jött a szánon. Egy
hevenyészett derékaljon fészkelődött, szája tátva-nyitva.
Hát ez meg ki lehet? Mintha a királyné egyik cselédje volna… Látta
sokszor Budán. Ezt meg minek hozta Kottannerné?
Mindenesetre most alszik…
Veronika erős kísértést érzett, hogy visszaosonjon a szobájába, és
megpróbáljon aludni végre, de leküzdötte idegességét. Utána kell járnia,
mi történik itt! Nem csak ő, de Miklós is veszélyben van! Tudta!
Érezte!
Kottannerné biztosan lement a csigalépcsőn az alsó emeletre. De mit
keres ott? Hisz a lenti szobák mind üresek.
Kilesett a nyitott erkélyfolyosóra.
Odakünn a várudvar kihaltnak tűnt, a ciszterna tetején hó csillogott a
holdfényben. Szemben, a kaputorony mellvédje mögött egy fáklya
fénye lobogott.
– Édes Istenem, segíts meg engem.
S mielőtt meggondolhatta volna magát, Veronika kilépett a
folyosóra. Csontig hatoló hideg mart tagjaiba, így, libabőrösen, egy szál
hálóingben, mezítláb lopakodott a csigalépcsőig. A fordulóban aztán
lelesett.
Senki…
Lábát az első lépcsőfokra helyezte. Aztán a másodikra. Onnét már
úgy futott lefelé, mintha űznék.
 Az alsó emelet erkélyfolyosója a középső szobába vezetett. Az ajtó
résnyire nyitva.
Veronika belépett.
A szurokfekete szoba hang nélkül nyelte el.

9.
A szobából nyílt egy ajtó a kápolnába. A várnépeknek épült ez a
kápolna, de nem gyakran tértek be ide. A várudvar felőli bejárata
eldugva, a ciszternaszikla mögül nyílt, így a kaputoronyban őrködő
lándzsások akkor sem láthatták volna, ki oson be éjnek évadján, ha
történetesen befelé, a várudvarra kémlelnek.
Azon az éjszakán, farsang napját követő szombaton két, fekete
köpenybe burkolózó férfi lopakodott be a kápolnába. Odabenn
Kottannerné várta őket.
– Itt vannak a gyertyák? – kérdezte Újlaki Miklós, amikor óvatosan
becsukták a kápolna ajtaját.
– Odafönn! – felelte rekedten a komorna. – A frajlák már alszanak!
Kaptak gyűszűnyi altatót a borukba, reggelig ki se nyitják a szemüket!
– Akkor igyekezzünk! – felelte Újlaki. – Legyünk túl rajta!
Amikor végigosontak az asszonyház szobáin, odakünn felhuhogott
megint egy bagoly.
– Az öregasszony?
– Alszik, mint a bunda – suttogta Kottannerné. – Vele ne legyen
gondotok! Itt van ez a három kulcs! Ezek nyitják az Öregtoronyba
átvezető ajtót. Arra a várnagy tett lepecsételt kendőket, hogy gebesztené
meg a Jóisten! A kendőket könnyen le tudjátok venni, már megnéztem
magamnak! De odalenn, a pincében, a lenti ajtóval nehezebb dolgotok
lesz. Arra jókora lakatokat vertek! Le kell mindet ráspolyoznotok! Itt
vannak az új lakatok, visszafelé jövet ezeket tegyétek a régiek helyére!
Ez pedig úrnőm pecsétnyomója. Mikor végeztetek, ezzel újra
pecsételjétek le a zárakat.
Újlaki remegő kézzel átvette az eszközöket.
– És a gyertyák?
Kottannerné idegesen keresgélt ruhája redői között.
– Itt voltak… Itt voltak, esküszöm! Hová lettek? Várjatok!
Elrohant, és kisvártatva négy-öt szál gyertyával tért vissza.
 – Felköltöttem az öregasszonyt, s szerencsére volt még nála néhány!
No, eriggyetek már!
– S te hol leszel?
– Visszamegyek a kápolnába. Az öregasszonynak is azt mondtam,
imádkozni fogok.
– Imádkozzál is, Kottannerné, mert ha az őrség megneszel valamit,
helyben lekaszabolnak mindőnket! Azt ugye tudod!
– Menjetek! – A komorna torka száraz volt, mint a tapló. Az
óvatosság kedvéért elkísérte Újlakit és szolgáját a frajlák szobájáig. Ott
megállt, és szívszorongva figyelte, ahogy a két fekete ruhás férfi a
helyiség végébe cammog, s lassan elkezdi lefeszegetni a várnagy
pecsétjeit a sarokvasakról.
Egy pillantás az ablakoknál alvó frajlákra…
A sziléziai hercegleány kitakarózva, szétvetett lábakkal húzta a
lóbőrt, mint valami fogadós cafka. A többiek is egyenletesen
lélegeztek…
Kottannerné elégedetten bólintott, aztán hirtelen megdermedt.
Hát ez meg?
Gyanakodva közelebb lépett Veronika fekhelyéhez. A lány a fal felé
fordulva pihegett, de a holdfényben mintha ezüst verejték gyöngyözött
volna a homlokán.
Verejték?
Ebben a kutya hidegben?
Kottannerné még közelebb hajolt a lányhoz, hogy hallja lélegzését.
Vajh, szaporán szedi-e a levegőt, mintha most bújt volna vissza ágyába?
Veronika légzése egyenletesnek tűnt.
A komorna megnyugodott.
Úgy tűnik, már képzelődik! De hát csoda lenne az?
Egy csattanás és rémisztő nyikorgás az éjszaka csendjében.
A szoba végében feltárult az ajtó, az Öregtoronyból jeges fuvallat
söpört végig a szobán.
Kottannerné búcsút intett Újlakinak, aztán kihátrált a szobából.
Ment, hogy imádkozzon.
Az ajtó mögött gyertyafény lobbant, aztán reszketeg hálót vetve a
falakra, lassan eltűnt a mélyben.
 10.
Veronika levegő után kapkodott. Csak az utolsó pillanatban tudott
visszaosonni ágyába, s rögtön utána színlelnie kellett, hogy békésen
alussza álmát. Amikor Kottannerné fellélegezve elfordult tőle, Veronika
maga se hitte, hogy sikerült becsapnia.
Várt. Odalenn, a torony alsó szintjei felől fémes csikordulás
kalapálás hallatszott. Most reszelik a lakatokat a kincstár ajtaján!
Veronika szívszorongva felült az ágyában. A többi frajla mélyen
aludt, akár ágyút is el lehetett volna sütni a fülük mellett, arra se riadtak
volna fel.
Mit tegyen?
Nem kellett sok fantázia ahhoz, hogy kitalálja, mire vette rá a
királyné Miklóst. El akarja lopni a Szent Koronát! Ebben mesterkedtek
egész este Kottannernével! Ezért próbálta a ráspolyokat Újlaki a
kandalló fahasábjai alá rejteni, s ezért takargatta az arcát a várnagy
elől…
Veronika hallgatózott.
Reszelés, kalapácsolás. Néha egy-egy fojtott nyögés a mélyből.
Alaposan megszenvedhetnek odalenn azokkal a lakatokkal!
Valamit tenni kell!
A hideg kőre tette mezítelen lábát. Riasztania kell a kapuőröket,
István porkolábot, Pöker várnagyot! Bárkit!
Erzsébet nem kaparinthatja meg a Szent Koronát!
Elég lenne sikoltania, kiáltania, és a kaputoronyból máris
iderohannának a strázsák. Csakhogy ha berontanak az Öregtoronyba,
bizonyosan ott helyben lekaszabolják a tolvajokat. A korona szent és
sérthetetlen! Bárki, ha megpróbálja elorozni, halálnak halálával hal!
Megölnék Miklóst is!
Azt nem hagyhatja…
Mást kell kitalálnia!
Szívszorongva várt. Az idő kínzó lassúsággal vánszorgott. A
kopácsolás, reszelés már elhalt, s égett szag kezdett terjengeni a
szobában.
Odalentről jött.
Csak nem gyulladt meg valami?
Veronika felkelt az ágyból, résnyire tárta az Öregtoronyba nyíló
ajtót, és belesett a sötétségbe.
 Lemenjen? Figyelmeztesse Miklóst, hogy őrültséget cselekszik?
Veronika vacogva leszaladt a csigalépcsőn, de csak a fordulóig.
Onnét már látta, hogy a pince előterében, a vasalt tölgyfa ajtó előtt
ketten szaggatják kifelé az utolsó lakatot tartó tokot.
Édes Istenem!
Veronika már-már rászánta magát, hogy szól Miklósnak, amikor
léptek kopogása ütötte meg a fülét odaföntről.
Kottannerné!
Hová bújjon'? Most merre fusson?
Villámgyorsan feliszkolt a lépcsőn, de addigra a komorna léptei már
közvetlenül az ajtó előtt visszhangoztak.
Mást nem tehetett, egy emelettel feljebb osont, a Szent Erzsébet-
kápolna előteréig. Onnét pillantott le.
Kottannerné megállt az ajtóban, de sajnos nem ment még lejjebb,
hogy Veronika visszasurranhasson az ágyába, mert Újlaki és a szolgája
már jöttek is felfelé a pincéből.
– Mi tart már ilyen sokáig? Mindjárt virrad!
– Túlságosan erősek voltak a lakatok! – zihálta Újlaki. – Nem
bírtunk velük! Ki kellett égetni a tokokat!
– Az egész asszonyházban érezni a bűzt! – sziszegte Kottannerné. –
Teljesen elment az eszetek?
Egy pillanatra csend támadt, s Veronika már-már azt hitte,
észrevették, hogy odafönn hallgatózik valaki, de aztán rájött, hogy
csupán most húzta elő Újlaki a háta mögül…
Veronika a szája elé kapta a kezét.
Megszerezték!
– No, mit szól ehhez, Kottannerné? – vigyorgott egy emelettel
lejjebb Újlaki.
– Hála legyen a magasságosnak! Ügyes vagy… Miklós…
Asszonyom ezért busásan megjutalmaz…
– Tűnjünk el innét! Csoda, hogy eddig nem hallották meg a
kopácsolásunkat! Vagy a fülükön ülnek, vagy…
– Kétszer is dörömböltek az alsó kápolna meg az asszonyház
ajtaján… – Kottannerné foga még mindig vacogott. – Aztán csak nem
jöttek be, de megesküdnék rá, hogy a porkoláb hallotta a recsegés-
ropogást…
Újlaki átadta a koronát tartalmazó ládikát.
 – A kincstár lakatjait kicseréltük és minden nyomot eltüntettünk
odalenn. Meg akarod nézni, asszonyság?
– Dehogy akarom! Tűnjetek el innét gyorsan! Gyertek! Pecsételjétek
le ezt is!
A hangok távolodtak, és Veronika megértette, hogy mire készülnek.
Lezárják az Öregtoronyba vezető ajtót… lepecsételik…
Rémülten rohanni kezdett lefelé, ám a vaskos tölgyfa ajtó
becsapódott az orra előtt.
Szurtos sötétség…
Megcsúszott a csigalépcsőn, és nekizuhant az ajtónak.
A túloldalon valaki felmordult…
Édes Istenem…
Kaparászás…
Veronika zihálva elhátrált az ajtótól. Nem bánta már azt sem, ha
felfedezik, csak ne hagyják itt… ne hagyják egyedül a toronyban, élve
eltemetve!
Az ajtó nyikorogva kitárult, s a következő pillanatban tőr villant a
gyertyafényben.
Veronika meglepődve bámult le hófehér hálóköntösére.
Vér…
A fájdalmat még nem érezte, csak a tőr hegyének jéghideg döfését.
Bosszantóan hideg, megrázkódott belé.
– Én… én… Miklós…
Az ajtó résében Újlaki feje bukkant elő.
– Ki vagy te? Mit kémkedsz utánunk?
– Miklós…
A lány hangját már nem is lehetett hallani. A szúrás helye forró,
lángoló fájdalommá hevült, és terjedt szerteszét tagjaiban, ahogy a
vérfolt is egyre terjedt a fehér hálóruhán.
– Miklós…
Újlaki előretartotta a gyertyát, és szemét erőltetve csak most
pillantotta meg az ajtónak támaszkodó halottsápadt lányt.
– Veronika! – hördült fel. – Veronika!
A karjaiba zuhant.
– Mit kerestél odabenn? Miért tetted ezt?
 Veronika érezte, hogy a fájdalom szétomlik bensőjében, elér lábáig,
karjáig, aztán, mintha gyorsan terjedő méreg volna, már iramlik is
agyába…
Miklós úgy kapta fel, mint a pelyhet.
A lány lecsukódó szemei előtt még elsuhant a frajlák szobájának
boltíves ablakmélyedése – mintha a Pilis felett már pirkadt volna –,
Kottannerné sápadt képe, aztán…
Aztán saját ágyában hevert, s reszketve felemelte a kezét…
Istenem, mennyi vér…
A távolból még hallotta Kottannerné elfojtott káromkodását, és
Miklóst, ahogy rákiabál…
Aztán hirtelen minden olyan könnyű lett.
A kín egyszeriben elillant, és
Édes Istenem…
Ez volna a halál?
– Veronika! Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg!
Újlaki Miklós, Magyarország bárója ott térdepelt az ágya mellett, az
arca könnyes volt, szemének fénye megtört, alatta veres táskák
árulkodtak a kimerültségről. Mögötte ott állt Kottannerné, és mohón
bontogatta kifelé a bársonytokból Szent István koronáját.
– Nem… nem szabad elvinni…
De Veronika csak tátogott, szája szegletéből vércsík csurrant
nyakára. Miklós eszelősen szorongatta kezét, s ez a szorítás jólesett a
lánynak, melegséggel töltötte el, de testének többi része ijesztően
gyorsan hűlt.
– Nem szabad… A koronát…
– Hallgass! – suttogta Miklós. – Meg kellett tennem, kishúgom!
Meg kellett tennem! Ez volt az ára… Ez volt az ára…
Veronika értetlenül bámult rá, aztán elsötétült előtte minden.

11.
– Megérdemelte! Minek kémkedett utánunk?
Újlaki fenyegetőn felemelkedett az ágy mellől, és Kottannerné csak
most vette észre, hogy baljában még mindig ott vereslik a tőr, ráadásul
hegye éppen rászegeződik.
 – Mit akarsz azzal, te bolond? Most már késő! Kihoztad a koronát a
toronyból! Most már néked sincs visszaút!
Újlaki a pengére pillantott, s iszonyodva megrázkódott.
– Meghalt? – kérdezte a komorna enyhültebb hangon.
– Még él… De súlyos a sebe…
– Jól van, Miklós. Nyugodjunk meg mindannyian! Én majd
bekötözöm a sebet! Te addig keress valami rejtekhelyet a koronának!
Igyekezzünk, mert mindjárt virrad!
Újlaki remegő kézzel felkapott egy selyempárnát Veronika ágya
mellől, és a véres tőrrel felhasogatta a huzatot. Belemarkolt, és a tollak
egy részét az ágy alá szórta. A levegőben pihék szálldostak, még akkor
is, amikor Miklós a Szent Koronát a keresztnél fogva betömködte a
párna belsejébe.
– Így jó lesz?
Kottannerné csak fél szemmel pillantott rá, mert épp Veronika
sebére tett kötést a lány hálóruhájából tépett csíkkal.
– Jó lesz. Mindjárt összevarrom, tedd le a kemence elé! Ne
aggódj… Komáromban a királyné bécsi orvosai veszik majd kezelésbe
a lányt!
Újlaki a kezére pillantott. A vérre tollpihék tapadtak. Megrázkódott
az iszonyattól.
– Kottannerné… Ezt… senki nem tudhatja meg… De még a
királyné sem…
– Elég legyen! – zihálta a komorna. Nemsokára végzett a vánkos
összefércelésével. – Pecsételjétek le az ajtót, és tegyétek rá vissza a
várnagy kendőjét! Aztán tűnjetek innét! Vigyétek a párnát is! Reggel
hozzátok a szánhoz! Igyekezzetek!
Miklós és a szolgája nem sokkal azelőtt rohantak át a szállásukra,
hogy két lándzsás őr álmosan átszelte volna a várudvart. A veres
huzatos vánkost Újlaki gyengéden letette a földre szórt szalmába, mely
fekhelyükül szolgált.
Aztán lerogyott melléje.
Odakünn felkukorékolt egy kakas: a marhabél hályog ablakon túl
mind szürkébbé derengett az eddig éjsötét külső világ.
Újlaki a kezére pillantott: még mindig remegett. Aztán a veres
párnára.
Szíve még mindig zakatolt.
 Vajon kijutnak-e véle reggel a várból?
A korona… ország koronája…
Újlaki megérintette a vánkost, s véres ujjai kitapogatták a keresztet a
tetején.
Egész teste elzsibbadt az érintésétől.
Ez a koronaékszer, amit Szent István király viselt… Amit Szent
László… Könyves Kálmán… Károly Róbert… Lajos király… Isteni
hatalma vagyon ennek a koronának…
A szolga fáradtan eldőlt a szalmán, hátát fordítva Miklósnak, s
máris húzta a lóbőrt.
Holnap meg kell ölnöm, gondolta Újlaki. Tudta, hogy legfeljebb egy
órácskát pihenhet. Úgy aludt el, hogy közben görcsösen markolta a
selymen át a korona pántját.

12.
A frajlák fájó fővel, kóvályogva ébredtek, mintha másnaposak lettek
volna. Kottannerné csúnyán rájuk is ripakodott, hogy ne piszmogjanak
már annyit, kapják össze magukat, és igyekezzenek le, az asszonyház
elé. Várja ott őket a befogott furmányos szánkó.
A leányok a szemüket dörzsölgették, sehogyan sem értették, minek
ez a sietség, amikor pedig megtudták, hogy Kottannerné még
mosakodni, reggelizni sem engedi őket, elöntötte őket a pulykaméreg.
– Egy szót se többet! – förmedt rájuk a komorna. – Egy-kettő! Le a
kocsikhoz! Majd odalenn betérünk az alvégi fogadóba! Csak már
indulnánk el innét! Mire vártok még?
– De hisz Veronika fel sem ébredt! – pörölt vele kitartóan a sziléziai
hercegkisasszony. – Ő bezzeg alhat, amíg a hasára nem süt a nap?
Kottannerné a nyakig betakart lányra sandított.
– Veronika nagyon beteg lett az éjjel. Őt majd a szolgákkal együtt
letámogatjuk… No, mi lesz? Lefelé, kisasszonyok! Egy, kettő, egy,
kettő!
A frajlák zúgolódva elindultak, de már jött is velük szembe Újlaki a
szolgájával, hogy lecipeljék a szánhoz a ruhákkal telezsúfolt
utazóládákat.
Kottannerné eligazította őket, s szobormerev arccal figyelte, hogy
viszik ki, egyiket a másik után.
 Amikor már nem maradt semmi, odalépett az árnyékszék-torony
függönyéhez. Onnan még visszalesett, nem figyeli-e valaki, s csak
akkor húzta elő ruhaujjából a reszelőket, hogy a mélybe vesse őket.
– No, lám, no, lám! – reccsent a háta mögül. – Ugye, hogy milyen
remek egy hely ez az árnyékszék, ha meg akarunk szabadulni
valamitől…
Kottannerné összerezzent.
– Hát te meg hogy kerültél ide, vén szipirtyó? Úgy lépkedsz, mint a
macska az éjszakában!
A vénasszony, akit a királyné parancsára magával hozott,
elvigyorodott.
– Nem csak a lépteim olyanok, Kottannerné asszonyság, de a
látásom és a hallásom is, akár a fekete macskáé!
– Igyekezz te is lefelé. Mindjárt indulunk!
– Ó, hát persze, asszonyság…
– Te mész egyenest Budára…
– Dehogy megyek, asszonyság!
– Ez a királyné parancsa!
– Dehogy megyek – vigyorgott mézesmázosan a vénasszony, és
szoknyáját libegtetve odalépett a komorna mellé, aztán lepillantott az
árnyékszékbe.
– Híj, de büdös van itt! Igaz, amit mifelénk mondanak, a királyné is
ugyanolyan büdösét székel, mint bármely paraszt! No de mit látok, mit
látok? Mi csillog ott alant, a szarban, asszonyság?
Kottannerné riadtan odakapta a fejét, de bizony ő nem látott
csillogni semmit. Nem is láthatott, hisz amit lehajított, jó mélyre merült
az már.
– Nincs ott semmi!
– Dehogy nincs, asszonyság! Dehogy nincs! Mégpedig éppen az a
két kis fémreszelő, amit tegnap a fahasábok alá akart rejteni a te
embered! Ez aztán igazán érdekes!
A vénasszony szimatolva, kutakodva körbesündörgött a frajlák
szobájában.
– Ennél csak az az érdekesebb, hogy annyi gyertyát kunyeráltál
tőlem éjnek évadján, ami három embernek is elegendő lett volna
hajnalig… S mit ad Isten, mind csonkig is égtek! Nagy világosságban
szeretsz te imádkozni, Kottannerné asszonyság!
 – Mi közöd hozzá?
– S lássanak csudát! – A vénség lehajolt, és a kemence elől felemelt
egy bíborbársony cafatot. – Megesküdnék reá a Szent Szűzre, hogy
éppen ilyen bársonytokban tartják az országnak koronája is… Láttam,
mikor legutóbb az úrnőnk felhozatta Bazini urasággal! S most egy
darabkája itt hever e toknak! Ej, ej!
A vénasszony az ágyában heverő Veronikára sandított.
– S nicsak, ni! Ez a jány is nagyon rosszul járhatott az éjjel… Úgy
látom, sápadt, mintha minden vér kifutott volna a pofácskájából.
Hogyan lehet ez? Csak nem valami rontás vagyon rajta? Ismerek én egy
bábaasszonyt, az le tudja venni a rontást, már persze, ha az a rontás nem
valami éles, hegyes tárgytól származik…
Kottannerné összeszorította ajkát, mert félt, ha megszólalna,
bizonnyal remegne a hangja.
– S nézzenek csak oda, hát még ez is! – csapta össze a kezét a
vénség. – Mi ez az elmosódott vérfolt itten, a leány ágyánál? Na, meg
itt is! Most mondja meg, Kottannerné asszonyság, hát miféle cselédek
vannak a világon? Ilyen hányaveti módon takarítani! Én a királyné
helyében elcsapnám az ilyen cselédet, el én! Hm. Erről a sok kiszórt,
kihányt tollról meg nem is beszélve! Kész disznóól, mondhatom!
– Elég legyen! Elhallgass, vén boszorkány, vagy magam nyiszálom
el a torkodat!
– Ó, én csak egy vén cseléd vagyok, semmi más – ájtatoskodott az
öregasszony. – Tudod, Kottannerné asszonyság, éjjel úgy alszom, mint
a tej, de amikor ébren vagyok, akkor aztán szeretem nyitva tartani a
szememet! Érted, ugye?
– Mit akarsz? Itt van két arany! Fogd!
– Két arany? Két nyüves arany, Kottannerné asszonyság? Annál
Pöker várnagy uram többet adna nékem, ha elmesélném néki, milyen
hanyag cselédjei vannak néki, hogy így elhagyják a korona tokját, meg
vérfoltokat is felejtenek a padlón, sőt bizonyos ráspolyokat az
árnyékszékben… Adna ezért bőségesen aranyat nékem, pedig igazán
zsugori a lelkem! Nem gondolod-e Kottannerné asszonyság?
– Húsz arany van nálam – sziszegte a komorna. – Azt mindet
megkapod, csak hallgass!
A vénasszony szinte gyengéd odaadással bámult az arcába.
 – No, megmondom én, hogyan képzelem a dolgokat, Kottannerné
asszonyság! Kapok én most húsz aranyat tetőled, és még nyolcvanat
Komárom várában magától a királynétól. Tudom, örülni fog szegény,
ha megérkezünk, mert a királyné asszony mindig odavolt a szép
fejékekért!
– Száz aranyat? – képedt el a komorna.
– Annyit bizony, s azt is csak előlegnek! Mert aztán kapok még
ráadásképpen egy csinoska jobbágytelket valahol Bécs városának
környékén… Meg… örök életre ellátást valamely bécsi egyháztól…
Ugye, érted, kedves Kottannerné?
– Igen, értem.
– No, mit mondasz rá? Menjek-e a várnagyhoz?
– Ne menjél. Megkapod, amit kérsz. Velem jössz Komáromba…
Remegő kézzel átnyújtotta az erszényében lapuló aranyakat, s
zavarodottan elmosolyodott.
Az öregasszony egyenként megolvasta a pénzt, aztán oly mélyen
meghajolt előtte, mintha csak valami fruska volna, nem a sír szélén
tántorgó vénség.
– Hát akkor, asszonyság, ha már ilyen szépen összekomálódtunk, mi
ketten, s ha csak nincsen ellenedre, én gyorsan elégetem a kemencében
ezt a bársony tokbélést meg ezt a sok tollat itt. Tárjad csak ki az
ablakokat, mert büdös lesz mindjárt! Aztán segítek levinni ezt a
gyengélkedő leányt.
– Nem mulasztom el megemlíteni a királynénak, milyen hűséges
szolgálója vagy.
A vénasszony sebesen tűzre vetette az árulkodó nyomokat, aztán
Veronika ágyához lépett.
– Átkötném a sebét, ha csak nem akarod, hogy vérnyomokat
hagyjunk magunk mögött a hóban, egész Komáromig!
Kottannerné hálásan bólintott. Mikor végeztek, együtt vállra vették
a lányt, s mivel Veronika karcsú volt, különösebb gond nélkül le is
értek vele a szála elé. A frajlák ott csiviteltek már a hóban. Igen
vidámak voltak, feledve a mosakodás és a reggeli hiányát. Mit számít
az? Hisz végre valóban megszabadulnak sok hónapos visegrádi
fogságukból! Másról sem esett most szó, mint hogy mely palotás
hadnagyokkal találkozhatnak megint Komáromban, s melyikük
ágyában forgolódhatnak Pozsonyban, aztán remélhetően Bécsben is…
 Hanem amikor meglátták, hogy Veronika nincsen eszméleténél,
egyből elment a jókedvük.
– Ezzel meg mi történt?
– Ne jártassátok a szájatokat, ostoba libák! – nyögte Kottannerné. –
Veronika az én kocsimon jön, ti meg a fogatos szánkón! Felszállás!
Az őrtorony mellvédjének dőlve a vén István strázsamester
szórakozottan figyelte jó darabig a frajlák nyüzsgését, toporgását, de
most, hogy a komorna és az öregasszony vállán megpillantotta a
látszólag élettelen Veronikát, egyszeriben elkomorult. Lebicegett a
lépcsőn, és kucsmáját félretolva megállt a fogat előtt.
– Mi baja van? – kérdezte.
Kottannerné aggodalmasan pillangatott körbe a várudvaron.
– Semmi, semmi! Csak női baj! – legyintett. – No, tágulj arrébb,
öreg, menj a dolgodra!
De a vén Istvánt ez a válasz egyáltalán nem nyugtatta meg.
Közelebb lépett. Veronika hirtelen kinyitotta a szemét.
– Ni, hát élsz! Mi lelt, gyöngyöm? Bántottak?
A lány bágyadtan szóra nyitotta volna száját, de Kottannerné
gyorsan melléje huppant, és egy vastag takaróval úgy bebugyolálta,
hogy még az arca is eltűnt szerencsétlennek.
A strázsamester keze tétován kardja markolatára tévedt, ám ebben a
pillanatban harsány hahota visszhangzott végig a komor falak közt. A
kaputoronyban álldogáló lándzsások hétrét görnyedve mutogattak a
dunai palotaszárny felé, ahonnét a fekete köpenyes férfi közeledett, háta
mögött a szolgájával.
A szolgán röhögtek.
– Hát néked, komám meg, farkad nőtt az éjjel?
Mert bizony a nyomorult egy zsemleszín tehénbőrt terített a hátára,
melynek lelógó farka ide-oda himbálózott a háta megett.
– Aztán vigyázz! Csak meg ne fejjenek ezek a kacér frajlák, hallod-
e?
A szolga idétlenül vigyorgott, még imbolygott is kicsit a hóban
lépkedve, mintha valóban tehén volna, aztán a furmányos szánhoz érve
vigyázva Kottannerné és Veronika lába elé tette a bőrt. A komorna
lehajolt, és óvatosan visszanyomogatta a kikandikáló piros vánkos
sarkát. Újlaki fürgén felkapaszkodott Kottannerné és Veronika mellé,
csizmás lábát a tehénbőrön nyugtatva.
 – No, most már megvolnánk! – varázsolt mosolyt az arcára
Kottannerné. – Ideje, hogy félreállj, vén csont, mert a királyné már
türelmetlenül vár reánk!
A strázsamester a szánon ülőkre hunyorgott. Összebújtak, útra
készen. A komorna, a fekete köpenyes, és Veronika. A furmányos szán
mögött egy jóval szélesebb, nehezebb szánon a többi frajla, az
öregasszony és a szolga. Különös… Roppant különös…
– Egy tapodtat se mozduljatok innét! – mormolta István, véget vetve
vívódásának. – Legények! Jöjjetek csak ide!
A kaputorony őrei már siettek is lefelé a lépcsőn.
– A kapurácsot fel ne húzzátok, míg vissza nem jövök! Értitek?
A legények unottan bólogattak.

13.
– Valami nem tetszik nekem, várnagy uram! Le kellene jönnöd, s
átvizsgálni azokat a szánokat, mielőtt…
Pöker Ferenc láztól könnybe lábadt szemét az öregre emelte. Szűk,
fűtetlen szobájában párállott a lélegzete.
– Mit akarsz, te Isten barma?
– Át kellene vizsgálni azokat a szánokat, várnagy uram!
– Megvesztél, te…
A várnagy még megtoldotta volna a mondatot egy cifra sorral, de a
köhögőroham megakadályozta benne, hogy a pokol tornácára küldje a
strázsamestert.
– Hadd menjen az a sárkány Kottannerné, ha annyira akar! – nyögte,
mikor végre megint levegőhöz jutott. – Legalább nyugalom lészen
Visegrádon végre!
– No de az a jány! Valami baj van vele…
– Mit érdekel engem a jány! – legyintett a várnagy. – Nem látod,
István, hogy dögrováson vagyok? Izzik minden csontom! Ejh! Inkább
hozass nekem bort! Lángol a torkom, oltani kell a tüzet!
– Várnagy uram, az éjjel is… különös hangokat hallottunk az
asszonyházból! Tán csak jobb volna, ha…
– Eriggy már, vén kappany! Biztosan Kottannerné eresztette be
magához ágymelegítőnek azt a fekete köpenyes kurafit, hogy valaki
végre jól megcsöcsöréssze, aztán meghágja. Nagy szajha ám a komorna
asszony, meghiheted, István! No, eriggy, hozass bort!
A strázsamester egy pillanatig még azon tűnődött, merje-e javasolni,
hogy meg kellenék nézni az Öregtoronyban azokat a pecséteket és
lakatokat is… De aztán úgy döntött, jobb nem kísérteni az Istent.
Biccentett a várnagynak, és kihátrált a szobából.
A folyosó magasáról intett a lándzsásoknak, hogy felhúzhatják a
kaputorony rácsozatát.
A kocsisok megsuhintották ostoraikat, s a két szán csilingelve
meglódult. Átsiklottak a kapu árkádja alatt, s máris lefelé kanyarogtak a
faluba vivő havas úton.

14.
Kottannerné nem mert hátrapillantani. Szálfaegyenesen ült, vele
szemben Újlaki ölelte magához Veronikát. A lány most hangosan
zihált.
A komorna lábát óvatosan a tehénbőrre csúsztatta. A veres párna ott
lapult alatta, s annak belsejében kitapinthatóan ott bújt a korona…
Kottannerné elmosolyodott.
– Hogy van? – kérdezte Újlakitól, amikor látta, hogy Veronika újra
elveszti eszméletét.
– Siessünk, asszonyom! A királyné szabadságot ígért húgomnak…
Nem halhat meg most! Élnie kell! Érted? Élnie kell!
Kottannerné megint elmosolyodott.
Hát persze…
Élni fog…
Vagy nem…
Kit érdekel?
Mit számít ez a sápkóros kóró? Hisz a játszma tétje itt az, hogy kié
lesz az ország…

15.
KOMÁROM, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1440, BÖJTELŐ HAVA
 Sötét éjszaka volt már, amikor Komárom közelében elérték a Dunát.
A túlsó partról hívogatón ragyogtak a királyné palotájának fényei, már
csak át kellett kelni valahogy a folyón.
A frajlák a hátsó szánban átfagyva, elgémberedve kókadoztak az
egész napos zötykölődés után. Most, hogy megtorpantak kicsit,
felélénkültek, és találgatni kezdték, hogyan jutnak át a túlsó partra,
éjnek évadján.
– Hé, jóember! Nem jár-e a rév?
A furmányos szán bakján fáklya lobogott, annak fénykörébe egy
boglyas üstökű, subába burkolózó férfi képe derengett fel a mindent
beborító hóból.
– Már hogy menne? – dörmögte vissza Kottannerné kérdésére. – Hát
nem látod, szentem, hogy befagyott a Duna?
A komorna elfojtott egy7 cifra magyar káromkodást.
– De elbír-e a jég minket?
– Kiderül, ha megpróbáljátok!
A subás fickó hunyorogva közelebb hajolt.
– Hát ennek a lánynak meg mi baja? Hisz csupa vér a csizmája…
– Ne üsd magad a más dolgába! Tűnj innét!
Veronika próbálta minden erejét összeszedni, kicsit előrehajolt, de
Miklós szelíden visszanyomta az ülésre. Szólni kéne… Segítséget
kérni… Figyelmeztetni…
A Szent Korona…
– Van ide nem messze egy őrház – borzongott a subás. – Vigyétek
gyorsan oda ezt a szegény lányt! Még elvérzik…
Kottannerné parancsot adott a kocsisnak, hogy vigye le a szánt a
jégre. A kocsis nem hitt a fülének.
– De asszonyom… Nem hízott még ez a jég oly hájasra…
Veronika le sem vette szemét a subás emberről, aki még mindig ott
állt a szán mellett.
Csak egy szót…
De a következő pillanatban a szán már csilingelve lehuppant a parti
útról; a lovak prüszkölve, nyerítve csúsztak egész a jég széléig. A
frajlák félelmükben sikoltozni kezdtek a hátsó szánon.
– Öt-öt aranyat kaptok, ha átvisztek minket a túlpartra! – rikoltotta
Kottannerné a kocsisoknak.
Öt arany? Hisz az valóságos vagyon!
 A két átfagyott fickó egymásra sandított, aztán szinte egyszerre
suhintották meg az ostort.
A lovak remegve léptek a jégre.

16.
Néma csend ereszkedett a Dunára. Mintha a szél sem süvített volna
már, mintha még a csillagokkal dúsan megszögelt, szurokfekete égbolt
is lélegzetvisszafojtva leste volna, most vajon mi lesz…
– Óvatosan, az istenért! – szisszent fel Kottannerné. – Csak lassan!
Csak lassan!
A kocsisok összehúzták magukat a bakon.
Hát akkor Isten legyen velünk!
Csitt-csatt…
A lovak patái fémesen csattogtak a fekete jég tükrén.
Csitt-csatt…
A szánokban a frajlák görcsösen kapaszkodtak egymásba, s behúzott
nyakkal lesték, miként vetül mind előrébb a bakon lobogó fáklya fénye
a jég bordázatán.
Csitt-csatt…
A lovak hirtelen megtorpantak. Hátuk gőzölgött a hidegben. Baljós,
kristályos csend vette körül őket Valahol a Duna közepén állhattak,
szemközt már hívogatóan közel lobogtak a palota fényei.
– Mi lesz már? – suttogta Újlaki. – Miért álltunk meg?
– A lovak veszélyt éreznek, uram! – felelte a kocsis. – Hajts tovább!
Lassan! Lassan!
Ostorsuhintás…
A lovak izmai remegve hullámoznak a rőt fáklyafényben.
Csitt-csatt…
Üveges visszhang kél a jég alól. De ez a csattogás most tompább,
sokkal tompább, mint az elébb…
Tompább, mert…
A következő pillanatban fülsiketítő recsegés-ropogás közepette
beszakad a jég a hátsó kocsi alatt.
Sikoltás.
Üvöltés.
 A lovak bősz halálfélelemben nyerítenek. Felfelé ágaskodik a
kocsirúd, s ahogy Kottannerné hátrales, látja még, ahogy a másik szán
hátulja belesiklik a feketén fodrozódó Dunába. Jégszilánkok
záporoznak szerteszét.
Az egyik frajla belezuhan a vízbe, egy másik oldalra gurul, s üvöltve
megkapaszkodik a jégtábla szélében. A nagy, vasalt ládák egymás után,
bugyborékolva tűnnek el a fekete habokban.
– Jézus Mária! – Kottannerné a szája elé kapja a kezét. Nem a
frajlákat félti, hanem, érzi már, hogy az ő szánjuk is csúszik visszafelé,
lassan, de biztosan a táguló szélű lékbe. – Hajts! Hajts tovább!
De a kocsis megbénul a félelemtől.
Sápadtan bámul hátra. Társa, a bajba jutott szán kocsisa bezzeg nem
veszíti el lélekjelenlétét… Bőszen suhogtatja ostorát, s lesújt újra meg
újra, véres csíkokat szántva a lovak hátára, arra kényszerítve a hátsó
lábukkal máris a jeges vízben rúgkapáló párákat, hogy mellső patáikat
próbálják megvetni a jégtábla szélén. A frajlák csukott szemmel
kapaszkodnak a szán oldalába, és sikítanak, ahogy a torkukon kifér.
Újabb iszonytató recsegéshullám rázza meg a szánt.
Most már körös-körül hasad, rian a jég. Apró törésvonalak
villámlanak rajta szerteszét, s mintha ezer dinnye héja hasadna
egyszerre.
Az első szán is csúszik a mélybe. A fatalpak alól méretes jégdarabok
válnak le. Egy pillanatra vészesen megdől az egész alkotmány.
S ekkor különös dolog történik…
Veronika minden maradék erejét összeszedve lecsusszan az ülés elé,
s magához öleli a veres párnát. Aztán oldalra dobja magát, hogy
kizuhanjon a szánból.
Úgy reccsen meg alatta a jég, mintha ezer apró csontot zúzott volna
szét maga alatt. A repedések mohón ölelik körbe a testét.
Veronika szorítja a veres vánkost. Szinte érzi az arany hidegét
kebelén. Várja, hogy a mind éhesebben száját tátó lék elnyelje őt és a
zsákmányát, örökre.
A korona nem lehet Erzsébeté…
Akkor inkább…
Csakhogy a magasból egy kéz nyúlik ki érte. Megragadja, s hajánál
fogva emeli fel. Hiába minden, Veronika egyeden porcikáját sem képes
mozdítani. Görcsösen szorítja magához a vánkost, s szemei előtt megint
elhomályosodik minden.
Érzi még, hogy ki akarják tépni kezéből a kincset.
Sikerülhetett neki, mert ujjai már nem markolnak semmit. Aztán
sikolyt hall.
– A korona! A korona! Elnyeli a víz!
Káromkodás.
A frajlák távoli kiabálása.
Lovak nyerítése.
A jég förtelmes recsegés-ropogása…
Fönn a magasban a csillagok ragyognak.
Részvéttelenül figyelik ember, s állat küszködését az életben
maradásért. Ha rajtuk múlna, senki sem érné el a túlsó partot.

17.
Átfagyva, vacogva suhantak be a komáromi palota kapuján. Az őrök
hitetlenkedve meresztgették a szemüket, mert a szánon heten
szorongtak. A frajlák egymáshoz bújva dideregtek, s fel sem mertek
nézni.
– Ha egy szót is szólni mertek, végetek van! Megértettétek? –
Kottannerné villámló tekintettel méregette őket. – Reggel indulunk
tovább Pozsonyba, ott kaptok új ruhákat az elveszettek helyett! De itt,
Komáromban, senkivel nem beszélhettek arról, ami az elmúlt két
napban történt!
A frajlák komoran bólogattak.
Ketten közülük szemtanúi voltak annak, amint Újlaki a jégtábla
széléről visszarúgta szolgáját a fagyos vízbe ahelyett, hogy segített
volna kihúzni onnét. Nem kellett magyarázni egyikük számára sem,
mennyit ér az életük, ha ezek után el találna járni a szájuk.
A palota udvarán már útra készen ott várakoztak a királyné
utazószekerei, megrakva az udvar majd valamennyi holmijával.
– Menj, Miklós! – nyújtotta át a jeges víztől lucskos vánkost
Újlakinak Kottannerné. – Vidd fel az emeleti terembe. Add át neki!
Újlaki aggódó pillantást vetett a szánban vacogó Veronikára.
– És ő?
 – Kerítek orvost számára. Felvitetem a palotába! Meg fognak tenni
mindent, ami Isten akarata szerint megtehető. No, eriggy!
Amikor Újlaki eltűnt az ajtóban, Kottannerné reszketve kiengedte
tüdejéből a levegőt.
Itt vannak hát… Megmenekültek… Túlélték ezt a végtelennek tűnő
éjszakát és a végtelennek tűnő napot.
Fáradt volt. Úgy döntött, jelentkezik Erzsébetnél, szól neki, hogy
sikerrel járt, aztán rögvest aludni tér. Holnap indulás Pozsonyba… Most
már minden jóra fordul… Most már mindennek sikerülnie kell…
Csakhogy amint felbotorkált a lépcsőn Erzsébet ágyasházáig, a
szolgálók elfehéredett képpel fogadták.
– Jaj, Kottannerné! Be jó, hogy jön! A királyné rosszul van!

18.
– Elhoztad?
Cillei háttal állt a bejáratnak, s kifelé bámult az éjszakába. Hangja
visszhangzott a súlyos, sötét boltívek alatt.
– Itt van!
– Mutasd!
Újlaki az asztalkához lépett, s tőrével felhasította a veres vánkos
huzatát, aztán kitépte a maradék ázott tollak közül a koronát. Úgy
hajította az asztal lapjára, hogy a csupa arany, csupa gyémánt fejék
fémesen csendült, a függők zizegve omlottak le az asztal oldalán.
– Óvatosabban, te barom! – kapott utána Cillei, s megbabonázva
emelte fel.
– Nézzed! Hát nem gyönyörű?
Újlaki kimerült volt, s aggódott Veronikáért. Már nyelve hegyén
volt valami csípős válasz, de ahogy pillantását a Szent Koronára vetette,
elállt a lélegzete. Amikor Visegrádon kivették tokjából, és sietősen
bevarrták a vánkosba, nem maradt ideje megnézni magának.
De most…
Most, hogy ott ragyogott a gyertyák fényében, ahogy Cillei körbe-
körbe forgatta, ahogy a zománcképeken, az abroncson felragyogott a
sok súlyos arany, ahogy a vörös, kék, s fehér ékkövek meg-
megcsillantak, ahogy a kereszten szikrázó fény szinte elvakította, Újlaki
szíve hirtelen sajogni kezdett.
 Miért hozta ide? Miért hozta el nekik?
Kidülledt szemmel bámulta a koronát, s észre sem vette, ahogy
közelebb lépett hozzá.
– Ezzel jóvátetted minden bűnödet, barátom! – motyogott Cillei, s
remegő kézzel végigsimította a cizellált függőket, az egymás fényét
elhomályosító zafírokat, gránátköveket, rubintokat és ametiszteket,
igazgyöngyöket. – Ezzel az új rend oszlopává emelted magad!
Újlaki megbabonázva meredt a koronára. Keze tétován
felemelkedett, mintha meg akarná ragadni.
– Ho-hó! – nevetett Cillei, és féltékenyen elhúzta előle. – Még mit
nem! Mi ütött beléd?
– Én… én…
Újlaki mellkasa bőszen emelkedett és süllyedt. Valami
megfoghatatlan feszültség szította ott belül a tüzet, s tudta, ha hagyja e
tüzet szabadon fellobogni, akkor az elemészt maga körül mindent és
mindenkit. Legelébb őt, magát.
– Most már értem a magyarokat! – suttogta vigyorogva Cillei. – Ez
a korona valóban isteni hatalommal bír… Megbabonázza az embert…
Elveszi józan eszét…
Újlaki hunyorogva bámulta, s nem szólt.
– Képes lennél megölni érte, ugye? – kérdezte kíváncsian Cillei. –
Holott tudod, hogy úgysem jutnál ki innen élve…
– Én…
– Hagyd csak! – Cillei gyorsan letakarta a koronát egy
bársonylepellel. – Hidd el, barátom, én is ölni tudnék érte… De most
még korai lenne az. S legfőképp nem egymást kell halomra
gyilkolnunk. Ugye tudod, mi lesz, ha a magyarok megtudják, hogy
elloptuk a drágalátos koronájukat?
Újlaki fáradtan megdörzsölte a szemét.
– Háború lesz, Ulrik…
– Úgy bizony, háború! De tudd meg, abban a háborúban te a jó
oldalon állsz! Azzal, hogy elhoztad ezt nekünk, rászolgáltál a
legmagasabb bizalomra, ami csak elképzelhető…
Cillei nem moccant az asztal mellől.
– Most menj, Miklós… Menj, mielőtt… Mielőtt még valami
ostobaságra ragadtatod magad…
Újlaki megrázta a fejét.
 Igaza van… Téboly! A korona valóban elveszi józan eszét…
Motyogott valamit, aztán kihátrált a teremből
Cillei magára maradt.
Hosszan, némán nézte a bársonnyal letakart ékszert. A kereszt
kidudorodott a szövet alól.
A nagyúr előbb hátrasandított, valóban egyedül van-e, aztán lassan,
remegő kézzel lehúzta a bársonyt a fejékről.
Elmosolyodott.
Aztán szertartásos ünnepélyességgel a magasba emelte, a fénybe,
néhány szívdobbanásnyi időre gyönyörködött a fényszikrák
sokaságában, majd lehunyta a szemét és a fejére tette a koronát.
Ott, a komáromi palotában, azon a csikorgóan hideg, februári
éjszakán egy végtelennek tűnő pillanatra megtalálni vélte élete értelmét.
A pillanat varázsa hamarosan elpárolgott, mert az épület egy távoli
szegletéből iszonytató női sikoly harsant fel.

19.
Erzsébet jajongva hánykódott az ágyában, amikor Kottannernét a
színe elé eresztették.
– Jaj, asszonyom! Mi történt?
De a királyné nem válaszolt, csak tovább jajgatott, hatalmas hasára
szorítva mindkét tenyerét. Az ágy mellett frajlák ácsorogtak,
tehetetlenül sápítozva, szemüket forgatva, mintha úrnőjük valami
halálos kórságba esett volna.
– Be jó, hogy megjött, Kottannerné! – sietett a komorna elé Margit,
az udvarmesterné. – Azóta ilyen az állapota, mióta estelledtével
megfürdettük szegényt…
Kottannerné arcán bosszús kifejezés suhant át.
– Mária sebeire, igazán várhatott volna még ezzel! Még egy hete
maradt a szülésig!
– Attól tartok, az éjjel megindul!
– A bábák?
– Siebenlinderné és Zauzechné ma érkeztek Budáról. A túlsó parton,
Szőnyben kaptak szállást.
– Ó, te ostoba perszóna! – sziszegte Kottannerné. – Sajnáltad tőlük a
kvártélyt a palotában, igaz? Eh, a pokolba veled!
 Odalépett Erzsébet ágyához, és megszorította a kezét.
– Úrnőm! Úrnőm! Itt vagyok! Most már nem lesz semmi baj!
A királyné tekintete egy pillanatra kitisztult.
– Te vagy Ilona? Sikerült? Sikerült elhozni?
– Elvégeztem, amit reám bíztál! Itt van. Biztonságban van!
A hír felvillanyozta Erzsébetet: felnevetett, de aztán egy újabb
görcsroham hamar letörölte arcától az örömpírt.
– Elfolyt a magzatvíz – Kottannerné felemelte a takarót, és közelről
szemügybe vette a királyné hasát, szemérmét. – A kis őfelsége
napvilágra kívánkozik! Nem utazunk mi innét reggel sehova!
A frajlák rémülten csapták össze a kezüket.
– Gyerünk, kisasszonyok! Hol van a szülőszék?
– Már a szekereken! – sápadozott az udvarmesterné.
– Hozzátok fel rögvest! Ti vizet melegítsetek! Ti pedig kerítsetek
vásznakat, tisztát, sokat! Van itt valahol valami mosóteknő? Ide vele,
gyorsan! De alaposan tisztítsátok ki, mielőtt felhozzátok, halljátok?
– Küldjek át valakit a Dunán a dajkákért? – kérdezte Fronacherin.
– Arra már nem lesz idő. Máshonnan kell bába!
– De hisz Schaumburg grófné is küldött egyet a királyné
asszonynak! – derült fel a képe hirtelen az udvarmesternének. – Az
éppenséggel itt van valahol a palotában!
– Akkor keressed meg! Fuss! Igyekezz!
Erzsébet fájdalmas sikolya megremegtette az ablakokat.
– No hiszen… – Kottannerné feltűrte ruhája ujját. – Milyen mohó a
kis kurafi! Kiszagolta, hogy megérkezett a koronája, s máris jönne érte!
Amikor felcipelték végre a szülőszéket, a frajlák nyögve rásegítették
Erzsébetet.
– Kapaszkodj, szentem! – biztatta Kottannerné, s már kezdett
megijedni, hogy neki kell levezetnie a szülést, amikor felbukkant a
Schaumberg grófné által hozzájuk menesztett bábaasszony.
Néhány perc múlva a bába vigyorogva méregette a kezében
rángatózó kis testet, elhessegetve onnét Kottannernét.
– Nagyságos úrnő, teljesíti-e, amit kegyedtől kérek, ha
megmondom, mit tartok a kezemben?
Erzsébet aléltan borult a szülőszék karfájára.
– Igen, igen… hát persze hogy teljesítem…
– Nos, nagyságos úrnőm, egy ifjú királyt tartok a kezemben.
 Kottannerné térdre rogyott, s fennhangon imádkozni kezdett.
– Fiú? Akkor tehát fiú? – Erzsébetet hisztérikus sírás rázta. – Ezek
szerint fiú?
– Fiú – rebegte Kottannerné. – Fiú, és király.

20.
A szülőszoba néhány perc múlva megtelt emberekkel. Cillei
túláradó boldogsággal rohant oda Erzsébethez, és úgy ölelte magához,
mintha törvényes felesége volna. A zajongó tömeg nem vette ezt észre,
aki meg észrevette, az betudta a zavarba ejtően gyengéd mozdulatot a
közös családi örömnek.
A folyosóról pedig egyre csak áradtak az emberek: főurak, bárók,
papok, katonák, cselédek, udvaroncok… Elragadtatott magyar, német és
horvát szavak, mondatok kavarogtak, ott tolongott boldog, boldogtalan,
s áhítatos képpel várta, hogy csak egy pillantást vethessen az
újszülöttre.
Tekintetük kereszttüzében pedig, a szoba közepén, mezítelen
alsótesttel, vérben és mocsokban tocsogva ott pihegett az ország
királynéja. Erzsébet mosolygott, s boldogsága néhány pillanatra
átragadt mindenkire.
A bábaasszony kezéből Cillei kapta ki a csupa vér, csupa
magzatburok gyermeket, és a magasba emelte, ahogy néhány perccel
korábban a Szent Koronát emelte a magasba.
– Üdvöz légy, országok királya! Üdvöz légy családunk reménysége!
A gyermek aprócska, gyűrött arca elfintorodott. Mintha sírni próbált
volna, de még azt sem tudott. Ott kalimpált apró öklöcskéjével szegény
a Cillei kezében, mint valami csúf manó.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezte Cillei földöntúli boldogsággal. –
Nézzétek meg! Hát nem gyönyörű?
– Le sem tagadhatná, hogy Cillei vér folyik benne – jegyezte meg
Gathalóczi Mátyás, ki székesfehérvári püspökként egy személyben a
királyné kancellárja is volt. – Tiszta anyja… Tiszta Cillei…
Ulrik úr elkomorult.
No, igen…
Maga elé emelte a gyermeket, és egészen közelről vette szemügyre.
Fiam…
 Fiacskám…
Királya vagy Magyarországnak, Csehországnak, és uralkodója
egész Ausztriának… Az én fiam…
Erzsébet belemart a karjába.
– Azonnal… Azonnal küldj futárt Krakkóba!
Cillei értetlenül bámult rá.
– Küldj futárt a magyarok után! – sziszegte a királyné, ügyet sem
vetve kapálózó csecsemőjére és az elképedten bámuló sokaságra. –
Visszavonok mindent! Visszavonom az engedélyemet! Nem
tárgyalhatnak Ulászlóval! Megtiltom! Nem egyezek bele semmibe!
Nem mondok le a trónról senkinek a javára! Nem megyek ahhoz a
lengyel suhanchoz, s még csak azt sem engedem, hogy betegye a lábát
az országomba! Azonnal küldj utánuk futárt, Ulrik! Azonnal! Izenem
nekik, hogy megszületett az ország törvényes királya!
Cillei mérhetetlen büszkeséggel bámult az asszonyra.
– Felkészültél tehát a harcra? Felkészültél rá, hogy fegyverrel
védjük meg a fiunk érdekeit?
Luxemburgi Erzsébet vonásain kiismerhetetlen kifejezés áradt szét.
Aztán szó nélkül átvette a gyermeket, és körbetekintett a teremben.
– Térdre! Térdre mindenki!
És a hódoló, áhítattal bámészkodó főurak, bárók, papok, katonák,
cselédek, udvaroncok egytől egyig térdre ereszkedtek és imára
kulcsolták kezüket.
Ha tudták volna, mennyi gyötrelem vár rájuk pusztán azért, mert ez
a gyűrött arcú, rúgkapáló csúfság a világra jött, leginkább önmagukért
mondtak volna imát.
Ahogy a mormolás elhalt, odakünn fellángoltak a Cillei parancsára
meggyújtott örömtüzek. Lángoltak, valósággal bevilágították az
éjszakát Komárom felett.

21.
Újlaki kísértetként kóválygott a palota folyosóin. Rajta kívül
mindenki ujjongott, táncolt, nagyokat kurjongatva, alaposan benyakalva
a várnagy borából, melyet Cillei utasítására osztottak szét az emberek
közt.
Újlaki nem ivott velük.
 Céltalanul téblábolt, meg-megállva a palota ablakainál. Odakünn, a
Duna befagyott jegén fáklyák sora vöröslött, megvilágítva a parton
körtáncot járó várnépeket.
– Ünnepeljetek csak! – dörmögte Újlaki maga elé. – Hisz van már
királyotok! S van már koronátok is…
Fáradtan a tenyerébe temette arcát.
Most kezdett csak felsejleni előtte, minek is lett a részese. Ellopni
Szent István koronáját a visegrádi várból jóval súlyosabb cselekedetnek
tűnt, mint a hazaárulás. Ha kitudódik, hogy mit tett, az élete egy
fabatkát sem ér többé…
Márpedig a titok Cillei és Erzsébet kezében volt.
Míg ezen tépelődött, a várkápolna melletti ispotályhoz tévedt. Erőt
vett magán, és belépett: abban bízott, hogy Veronika társasága talán
megnyugvást hoz számára. A bécsi orvosok szerint a lány sebe mély
volt ugyan, és túlságosan sok vért vesztett, de azért mutatkozik esély a
gyógyulásra. Semmi másra nem volt szüksége, mint gondos ápolásra és
zavartalan pihenésre.
Amikor Miklós belépett, az apácák értetlenül ráemelték tekintetüket.
Veronika ágya ugyanis üres volt.
– Hol a húgom? Miért nincs itt?
– Elment, uram. Hiába próbáltuk marasztalni, azt hajtogatta, sürgős
elintéznivalója van még!
– Elment? S ti hagytátok? Hát nem láttátok, hogy súlyos beteg?
Az apácák megszeppentek.
– Egy levélkét hagyott néked, uram! – nyújtották feléje remegő
kézzel az összehajtogatott pergament.
Újlaki leforrázva bontogatta ki. A levelet kusza, erőtlen betűkkel
írták. Néhány sor volt csupán az egész, az utolsó szavakat már alig
láthatóan karcolta az erőtlen kéz.

Kedves Miklós!
Megbocsátok neked, mert tudom, hogy értem tetted, amit tettél. De
akkor is bűn terheli lelkedet, talán olyan bűn, amit helyrehozni nem
lehet. Imádkozni fogok érted, bátyám. Válaszd a helyes utat a tévút
helyett, amire tévedtél. Légy boldog.
Veronika
 Újlaki fájdalmasan felbődült, az apácák rémülten menekültek színe
elől.
– Miért hagytátok elmenni? Hát nem láttátok, hogy alig áll a lábán?
Ti szívtelen szajhák! Takarodjatok innét!
Ebben a pillanatban éjfélt kongattak a vártemplomban.
Fennen hirdették a harangok ezen a hideg, februári éjszakán, hogy
jobb, ha harcra készül mindenki, aki nem az alig egy órája világra jött,
csúf kis csecsemőt találja a legalkalmasabbnak Magyarország trónjára.

22.
KÖLKED, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, MINDSZENT HAVA
A szép öregember úgy lopakodott az éjszakában, akár egy vadászó
hiúz. A veszély érzete megélesítette már-már tompuló érzékeit:
csaknem oly jól látott és hallott, mint réges-rég. A legapróbb neszekre
is felkapta a fejét, a sötétség falában ficergő árnyak legkisebb
moccanására is felfigyelt.
Nesztelenül osont vissza a csűrhöz. Csak akkor nyilallt a fájdalom a
hátába és a gerincébe, amikor belépett a rozzant, tető nélküli helyiségbe.
Nyögve kiegyenesedett.
– Dénes…
A fiú ott aludt az esőtől átnedvesedett szalmán. Meg sem moccant.
Az öreg költögetni kezdte, de mikor a homlokára tapasztotta kezét,
megrémült, az oly forró volt.
– Dénes fiam… Ébredj hát! El kell tűnnünk innét!
A szerzetes kinyitotta láztól homályos szemét.
– Mi… mi történt?
– Majd később megmagyarázom. Most indulnunk kell…
– De hisz még éjszaka van, nagyuram!
A szép öregember gyengéden megragadta a fiút, és felhúzta a
szalmáról.
– Ha kell, a hátamon cipellek ki innét! Ha viszont sokat vitatkozol,
még pirkadat előtt a mocsár mélyén végezzük mindketten!
Dénes látta, hogy ennek a fele sem tréfa, néhány perc múlva már
mindketten a falhoz lapulva várták az alkalmas pillanatot. Odakünn
csend honolt, csak a láp szokásos neszeit sodorta feléjük a szél.
Békakarattyolás, sás-suhogás, néha egy-egy loccsanás a sűrű, fekete víz
színén.
– Látod őket? – suttogta az öregember.
– Nem… én…
Dénes megdermedt. Most már látta ő is. A földből kora hajnali pára
gomolygott fölfelé, annak ködfátyola mögül imbolygó alakok
bontakoztak ki.
– Ide jönnek!
Dénes ösztönösen fohászkodni kezdett.
– Krisztus a kereszten! Segíts meg minket!
Halk szisszenés.
A szép öregember vonta ki a török szablyát a hüvelyiből.
A közeledők most már jól látszottak. A sötét fellegek közül
pillanatokra áthomályló holdfény halotti sápadtságot festett komor
ábrázatukra. Azok a kölkedi férfiak voltak, akik előző nap behozták
őket a faluba. Élükön Bódis bíró lépkedett, kezében fejszével. A
legények most nem viseltek maskarát, elszánt tekintettel, összeszorított
szájjal lépkedtek a páragomolyagban.
– Mit akarnak? – nyögte Dénes.
– Úgy van, ahogy sejtettem. Találtam a mocsárban egy rejtekhelyet.
Oda halmozták a hullákról lecibált ruhákat, fegyvereket, ékszereket.
Valóságos vagyont harácsoltak össze ezek a tetemektől…
A kölkediek vagy húsz ölre a romos csűrtől megtorpantak.
– Tudjuk, hogy odabent vagytok! – kiáltotta Bódis bíró. – Gyertek
ki!
– Jaj, istenem! – rémüldözött Dénes. – Miért kellett jó uramnak ebbe
is beleütni az orrát?
A szép öregember egyetlen rosszalló pillantással elcsitította a fiút.
– Félsz? – kérdezte.
– Hogy félek-e, nagy jó uram? Hát nem látja, hogy mire készülnek?
Felfedezte a titkukat! Mindkettőnket felkoncolnak!
A szép öregember fáradtan elmosolyodott.
– Hát hiába mesélek én néked, Dénes fiam, annyit? Hát semmit sem
tanultál Hunyadi urunk históriájából?
Dénes reszketve rázta a fejét.
– No, hát, ide süss!
 Azzal Deér-Sólyom István kihúzta magát, és kilépett a holdfénybe, a
csűr elé.
– Itt vagyok, Bódis Sebestyén! Mit akarsz, te álnok kutya?
A bíró elvicsorodott, fogainak csálé kerítése őrölni kezdte a
szavakat.
– Kevély beszéd ez kegyelmedtől! Én figyelmeztettem, hogy álljon
odébb, amíg teheti! De nem hallgatott rám!
A szép öregember még előrébb lépett, és csípőre tett kézzel megállt
a fenyegetőn közeledő tömeg előtt. Az éjszakában kaszák, kardok,
buzogányok vasán csillogott a holdfény.
– Aztán mondd csak, kinek adjátok el azt a tömérdek holmit, Bódis
bíró?
– Hogyhogy kinek? Akinek lehet. Az ilyen csata után mindig jőnek
cigányok, zsidók, még magyarok is. Néhány nap, hogy elvonulnak a
győztes hadak, és ők már itt is vannak. Tolják a kordéikat, és
felvásárolnak mindent, ami használható. Jó pénzt fizetnek a dolmányért,
a kacagányért, a csizmáért, főleg, ha nincs a ruha átszúrva, átlőve! De
még jobb pénzt adnak a fegyverért! Míves szablyáért, gyöngyház
berakásos tőrökért, cifra nyelű buzogányért…
A szép öregember komoran bólogatott. Maga is jól tudta, hogy a
török sereg nyomában tízezerszám özönlik a söpredék a meghódított
tartományokba. Jönnek a balkáni haramiák, a fosztogatók, a
vándorcigányok, kik a letarolt területek túlélőit tovább sanyargatják,
zsigerelik. S jönnek persze a kalmárok, a becsüsök, többnyire szaloniki
görögök, vidini bolgárok meg konstantinápolyi zsidók. Mert míg világ a
világ, a csataterek közelében élő parasztok mindig összeharácsolnak
annyit a hulláktól, amiből kitelelhetnek majd.
– Aztán hány szerencsétlen mocsárban bolyongót küldtetek a
másvilágra, Bódis bíró? – kérdezte a szép öregember.
– Amennyit kellett! Magát is át kellett volna segítni a pokolba!
– Mégsem tettétek.
– Már bánom is.
– S miért nem?
A szép öregember közelebb lépett. A kölkedi jobbágyok erősebben
kezdték szorongatni a kaszákat, lándzsákat.
– Nem tettük, mert…
 – Mert megtaláltátok ezt nálam… – Deér-Sólyom István előhúzott
valamit a zsebéből, és feltartotta a magasba.
A parasztok felhördültek.
– A hollós gyűrű! A hollós gyűrű!
– Minket ugyanaz az anya szült, Bódis Sebestyén! – mondta a szép
öregember. – Hetven esztendővel ezelőtt, az üstökös évében éppen itt
láttam meg a napvilágot… Hallhattál eleget pusmogni arról a
családodban, hogy ki is volt az én nemzőatyám, igaz-e?
A bíró zavartan a legényekre pillogott.
– Tegyétek le a fegyvert! – kiáltotta a szép öregember, s hangja oly
erélyesen visszhangzott az éjszakában, hogy a jobbágyok megrezzentek
hallatán. – Azt mondtam, tegyétek le a fegyvert! A királyné katonái
néhány napon belül megszállják a környéket. Keresni fogják szegény
király őfenségét! Megtalálják a rablott holmit tinálatok, s akkor
mindőtöket megkínozzák, mielőtt felkötnének! Egyedül én menthetem
meg nyomorult irhátokat! Egyedül én magyarázhatom el a királyné
ispánjának, hogy ti nem vettetek részt a fosztogatásban, sőt segítettetek
megkeresni a király őfelsége tetemét…
A bíró szemében szánalmas reménykedés gyúlt.
– Ugyan miért tenne ilyet az úr? Miért mentené meg a bőrünket?
– Mert ti tudjátok egyedül, hogy hol van az, akit keresek. És meg is
fogjátok nekem mondani. S mi több, visszaszolgáltattok mindent, ami
az övé volt. A többit felőlem megtarthatjátok, engem az sem érdekel.
Szegény, hős fiúk a sok cifra holmit, páncélt, lószerszámot, fegyvert
amúgy sem vihetik magukkal a túlvilágra. Ez hát ajánlatom! Legyen
eszetek! Vagy elfelejtettétek tán, mily kegyetlen bosszút állanak az urak
a lázongó paraszton? Elfelejtettétek tán Dózsa lángoló trónusát és tüzes
koronáját?
A jobbágyok szemmel láthatóan megszeppentek. A fiatalabb
legények már Dózsa nevének említésére is elsápadtak, néhányan
eldobálták fegyvereiket.
– Legyen hát eszetek!
A bíró hosszan bámulta a szép öregembert. Ugyanazok a vonások
tükröződtek mindkettejük arcán, s mégis két teljesen különböző ember
állott egymással szemben.
A kaszák, kardok sorra csilingeltek a földön.
– S most elmondjátok nékem, hol van a teste.
 A kölkedi bíró beletörődve bólintott.

23.
MOHÁCS MEZEJE, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, MINDSZENT HAVA
Meghasad szíve az alkonyi égnek, bús könnyeit ontja egyre a
végtelen éj. Baljós jövővel vemhesek a felhők, egymásra tornyozza őket
a szél. Horgonyt vetnek mind, tova egy sem röppen. Csak püffednek,
vajúdó görcsben, fekete gomollyal őröli méhük a kínt. Aztán
kifakadnak, ahogy leszáll az éj, s hullajtják alá a magvait a
keserűségnek. Zivatar, orkán záporoz a holtak sár szemfödelére, zúgó ár
mossa el ezer sírbolt rögét. A hártya földtakaró alól csontkarok s
rothadó ujjak mutatnak az égre vádlón, mert nem takarja őket már a hűs
anyaföld.
De Isten nem felel a vádra.
Hallgat, hagyja zokogni a fellegeket. Magára maradt a feldúlt mező,
s magára maradt a sok nyugtalan ifjú, síron túl, a mennybe nem
befogadva.
Egyedül?
Mégsem egészen.
A szép öregember térdepel ott, a megperzselt, felsebzett mezőn, és
imát rebeg értük, hátha hallja valaki mégis szavát.
Az ég zokog, de néki elfogytak a könnyei már. Ki megélt ezer
csatát, megmerítkezett a fájdalom tengerében, veszített el
édesgyermeket, az könnyek nélkül is tud sírni már.
Drága, jó fiúk!
Fegyvertestvéreim!
Visszajöttem hozzátok, búcsúzni.
Néhány órát voltunk egy csapatban, egy sorban, egy oszlopban, egy
égi seregben. Néhány órát a tűző nap melegén, várva a harcot, várva
halált. Néhányotok ismertem csupán, legtöbbeteknek arcát sose láttam,
S már nem is fogom. Eltűnik arcotok, elmossa eső, elnyeli föld. Itt
nyugszotok majd, szerte a földben, elkaparva, mint kivert kutyák.
Lemeztelenítve, meggyalázva, egymás hegyén-hátán, dicstelen múlásba
taszítva ifjú testetek. Messze özvegyek, anyák zokognak forró
könnyeikkel, itt oszló porhüvelyetekre hull jéghideg eső.
 Hát nyugodjatok!
Ti ifjak, bátor, mit sem sejtő fiúk…
Jobb korban tán hosszú életet ádna az ég. De jaj, nem most! Jaj, nem
itt! Mert most vége van. Nincs több tánc, nincs több csók, s nincs több
nevetés. Nincs harag, nincs gyűlölet, csak béke van. A múlás rideg
csendje… Néktek csak ez maradt.
Bárcsak én maradtam volna, s bárki közületek élne tovább. Isten
vak, Isten nem figyel. Isten minket elhagyott.
Hát nyugodjatok. Béke legyen veletek, hős fiúk! Zord kor mit sem
sejtő gyermeki… Nemzetem virágjai. Aludd álmodat, leölt nemzedék…

24.
A szép öregember az éjszaka közepén botorkált vissza a közeli
erdőszélen vacogó Déneshez. Mintha megkönnyebbült volna, mintha
lelke megszabadult volna egy nyomasztó tehertől.
– Indulhatunk tovább? – kérdezte a fiú.
– Indulhatunk.
Körülöttük fekete vidék. A bokrok alján elszórt szemét,
sátorcafatok, holtak darabjai, kicsorbult, semmire kellő fegyverek…
Enyészet s halál.
– Igyekezzünk! – borzongott Dénes. – Megfullaszt ez a csend.
Csend volt és sötét.
Mintha nem akarna többé felkelni a nap Mohács mezején, mintha
maga sem tartaná illőnek, hogy valaha is fénnyel árassza el e sötét
siralomvölgyet.
 RÉSZLET
A Hunyadi-sorozat megjelenés előtt álló, ötödik
kötetéből

1.
NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVA

Hagymázas álomból ébredt, zűrzavaros lidércnyomásból. Bágyadtan

körbekémlelt.
Valami pincében volt. Először úgy hitte, odahaza, Hunyad sziklába
vájt pincéjében, ahol atyja, Vajk a régi, kicsorbult szablyákat, törött
lándzsákat, megereszkedett íjakat, behorpadt pajzsokat halmozta
halomba. De aztán ahogy a fölé hajoló, aggodalmas arcokra pillantott,
rájött, hogy nagyon messze van otthonától. Vladek. Filipesi deák.
S a nándorfehérvári talján kirurgus…
Hunyadi nagyot nyelt: torka száraz volt és lángolt a fájdalomtól.
Fáklyák lobogtak a feje fölött. Körülötte sebesültek hevertek hosszú
sorban: ellátatlan sérültek nyüszítettek a fájdalomtól, a testükből kiálló
nyílvesszőket markolva, a koponyájukat, mellkasukat
keresztbeszabdaló sebekre tapasztva kezüket. A bolthajtásos
kazamatában szívfájdító jajgatás, üvöltés visszhangzott. Haldoklók
szólongatták édesanyjukat, káromolták Istent, szidták az ellenséget.
– Végre! – sóhajtotta Filipesi, amikor észrevette, hogy Hunyadi
szeme rászegeződik a lázálom véres hályogján keresztül. – Csakhogy
visszatértél hozzánk, jó uram!
– Mi történt? – kérdezte Jankó. – A sebeim?
– Súlyosak – felelte az orvos. – Ha a perjel úr rám nem parancsol,
neki sem láttam volna az összevarrásukhoz. Ennyi sebbel ember
bajosan él túl csatát, signore!
Hunyadi legyinteni akart, de nem tudta mozdítani a kezét.
 – Mennyi ideig aludtam?
– Aludtál? Dehogy aludtál! Élettelenül hevertél öt napon át, uram. –
Filipesi tekintete elárulta, hogy a deák már-már lemondott róla.
– Öt… öt napja… Uramisten…
Megremegett felettük a kazamata boltozata. Valahonnan a magasból
tompa dördülések robaja visszhangzott.
– Az ostrom…
– Hallhatod. Tombol…
– Csak mára tudta pótolni a szultán az elragadott lőport –
magyarázta Vladek. – Azóta éjjel-nappal bombázza a falakat. A
gályákról is ideúszott a vár alá vagy száz török hadihajó… Kővetőket is
ácsoltattak, s azokkal is lőnek minket.
– S a falak bírják-e?
– A Szent Kristóf-kapu melletti tornyokat kétszer lerontották már.
Éjjelente kijavítgattuk, a réseket betömködtük, a falakat megemeltük,
amennyire tudtuk, de nappal újra és újra széjjellövik őket. A délkeleti
nagyfal is rogyadozik erőst. A Malomtorony tetejét szétrombolták
kővetőkkel a hajókról, és majd az összes házat felgyújtották a
Vízvárosban. Ott nem maradt életben senki.
Hunyadi nagy nehezen megmozdította jobbját. Istenem, hogy
sajog…
Mintha forró ólom csörgedezne ereiben vér helyett. A falhoz
érintette ujjait. A fal egyfolytában remegett.
– Hol vagyunk?
– A Kőlestorony kazamatájában, uram!
– Az nem lehet! Ide nem tudnak fellőni… Mégis reszket a fal…
Filipesi aggodalmasan a seborvosra meredt, mintha csak azt
kérdezte volna tekintetével: megmondhatjuk neki?
– Mi történt? – nyögte Hunyadi. – Ne kíméljetek! Ki vele!
– Ma hajnalban áttörték a védelmet, uram – hajtotta le a fejét a deák.
– Hol?
– A Szent Kristóf-kapunál. Ostromtornyokat vontattak a falakhoz.
Sokan vannak, uram, végtelen sokan… Nem tudtuk tartani a kaput! A
falak leomlottak!
– De hisz akkor…
– A török bent van a városban – ismerte be Filipesi.
 Hunyadi nagyot nyelt. A feje lüktetett a fájdalomtól. Több vágást is
kapott, s rémlett, mintha pöröllyel vagy tán harci bárddal bezúzták
volna a sisakját. Ott most jókora horpadás lehet… Nem merte
megérinteni fejét azon az oldalon… A combjába fejszét vágtak… A
mellkasának lándzsa csapódott, de azt felfogta a milánói vért…
Eh! Mindegy! Nem érdemes számolgatni a fránya sebeket…
Hunyadi minden erejét összeszedve felült, hiába tiltakozott kézzel,
lábbal a talján kirurgus.
– Eresszetek már! Odakünn a helyem!
– De hisz fel se tudsz állni, uram! – rémüldözött Filipesi. Hunyadi
ellökte a kezét.
– Ne virnyákolj mán, Albert, mert rajtad próbálom ki menten,
bírom-e emelni a kezem! Hozzátok a páncélomat! A fegyvereimet!
Vladek már rohant is, boldog vigyorral az arcán.
– Felelőtlenség! – morogta az orvos őszinte felháborodással. –
Pihenésre van szükséged, uram! Gyógyszerekre! Mint a római
universitas orvosa, parancsolom, hogy…
– Én meg mint szörényi bán parancsolom, hogy hozz rögvest egy
meszely bort! Annál jobb gyógyszert még nem találtak ki a világon!
Az olasz megvetően felhúzta orrát, de nem ellenkezett, szaladt, s
hozta a bort.
Néhány perc múlva Hunyadi ott ült szédelegve az alvadt vértől
feketéllő szalmaágyon, horpadt milánói vértjében, s kezében egy új
csatapallost forgatott, illeszkedik-e rendesen markolata a tenyerébe.
Illeszkedett.
Elégedetten meglódította a baljában tartott csuprot, s úgy
nyeldekelte a kamonci nektárt, hogy sugárban lötymölt a veres lé a
mellvért finoman cizellált dombormíveire.
– Úgy! – törölte meg száját, bajszát, s a sarokba hajította a mázas
edényt.– S most ragadjátok meg a karomat, anyaszomorítók! Egyedül
nem bírok felkelni!
Üggyel-bajjal felkísérték a keskeny lépcsőkön egész a
Bojszatoronyba, a fellegvár külső falövének gyilokjárójára. A lőrésnek
támaszodva Hunyadi kibámult, mi folyik a Szent Mihály-kapun túl,
Nándorfehérvár felsővárosában.
A látványtól elakadt a lélegzete.
 Lángolt az ég alja, s lángolt minden a város utcáin. Az égő fedelű
kunyhók közt fekete alakok nyüzsögtek, s villogó vasakkal irtották
egymást. Elkeseredett öldöklés volt ez, nem afféle csata, amit Hunyadi
könnyen átláthatott volna. Nem voltak itt hadrendek, nem voltak
szárnyak, nem voltak együtt mozgó egységek. Csak szétszakadozott
tömegek test test elleni viaskodását lehetett kivenni a tűzfalon át, a
házak közt, a sikátorok mélyén, mindenütt…
A törökök a leomlott külső falak felől igyekeztek befelé szorítani a
foggal-körömmel védekező magyarokat fel, a kacskaringós utcákon, fel,
egész a fellegvár kapujához.
Ha azt a kaput áttörik, mindennek vége…
Hunyadit rémülettel töltötte el, ugyanakkor különös módon le is
nyűgözte a látvány.
A Vracsár-hegy felől, s a hátuk mögül, a Duna irányából is lángoló
sziklák zuhantak alá a magasból, s csapódtak be iszonytató robajjal,
egész falszakaszokat téve egyenlővé a föld színével. Ahová egy-egy
szikla lezuhogott, véres péppé lapított tetemek, s alaktalan romhalmaz
maradt csupán. Vörös porfelhő szállt a város felett.
– Ágyúkat kell vontatni a part menti tornyokba! – mutatta Hunyadi.
– El kell süllyeszteni azokat a tetves gályákat, különben végünk van!
Filipesi görnyedten állt mellette, időnként el-elrántva a fejét egy
feléjük szálló nyílvesszőtől.
– Ne ijedezz már, Albert fiam! – szólt rá Jankó. – Ha valamelyik el
akar találni, akkor úgyis eltalál! Húzd csak ki magad! Így!
Mutatta a példát, felkapaszkodott a mellvédre, hadd lássák az
odalenn őrjöngő törökök. Hamarosan észre is vették, és jatagánjaikat,
lándzsáikat rázva kiáltoztak felé:
– Jilderim! Jilderim!
– A villám! A villám! A Hadak Villáma!
Ezer közül is megismerték volna jellegzetes páncéljáról. De bizony
megismerték a magyarok is: a falakon, a megroggyant tornyokban
mindenütt felhangzott az örömkiáltás:
– Hunyadi! Hunyadi!
Jankó elvigyorodott.
Lábai előtt hevert az egész pokoli harcmező: a romba dőlt város
nyomorú házaival, kis piactereivel, a magasból alákígyózó falak
szövevénye, a valaha oly büszke tornyok maradéka, a sötétben fel-
felvillámló ágyúk sora, a hangyaként nyüzsgő janicsárok turbános,
sisakos tengere.
Hunyadi diadalittasan a magasba lökte pallosát, és felüvöltött.
– Krisztusért! A hazáért!
Üvöltését átvették a magyarok, a szerbek, és vérszomjas kiáltásuk
megremegtette a falakat.
– Krisztus! Krisztus!
– Mindjárt lent leszek véletek! – harsogta Hunyadi, s már fordult is.
– Szedjetek le innen! Mire vártok? Nem tudom mozgatni a lábam!
– Hogy akarsz így csatába menni, uram? – sápítozott egyre az orvos,
miközben a vállukra emelve leemelték a falról.
– Ha járni nem is, de lovagolni csak tudok!
Néhány perc múlva haragos dördüléssel kitárult a fellegvár kapuja,
és a magasból ötven páncélos lovas élén kivágtatott Hunyadi. Pallosán,
aranyozott páncélján tűznyelvek ragyogtak: túlvilági herceg tornyosult a
harci mén nyergében.
– Előre, keresztény katonák! Krisztusért! A hazáért! Előre!
Valahol alant, a felsőváros lángokban fürdő utcáin, a Szent György
piac szélén élethalálharcukat vívó magyarok felkapták fejüket.
– Krisztusért! A hazáért! Előre!
Thallóczi Jován perjel nem hitt a szemének, amikor megpillantotta a
vágtatva közeledő bánt.
– Ördög, te! Hát még élsz?
– Nem hagyom, hogy egyedül arasd le a babérokat! Úgy látom,
amúgy is elkél egy kis segítség!
Thallóczi megtörölte homlokát. A feje csurom vér, csak szemei és
fogai fehérlettek a veres masszából.
– Kell segítség a csudának! De ha már itt vagy, Jankó, felőlem
maradhatsz!
Hunyadi megállította Sárkányt, s lenyújtotta kezét a perjelnek.
– Itt vagyok, Jován!
– Remélem, kialudtad magad, ördög! De most már aztán mutasd
meg nekik!
Hunyadi intett embereinek.
– Roham! Szorítsuk ki őket a várból, legények!
A védők újult erővel özönlöttek a nyomában, s vadállati üvöltéssel
vetették magukat a janicsárokra.
 Hunyadi az élen vágtatott.
Amerre elhalad, csak aranyozott, összevissza horpadt sisakját lehet
látni, rajta a veresen lengedező vezéri tollakat, s a felemelkedő, lecsapó
pallos pengéjét. Veres csép húst darál, koponyát aprít. Veres csép utat
vág a rengetegben, utat hasít a sötétség falában. Veres csép, lángoló
acélpenge.
A janicsárok semmi áron nem akarják feladni a kínkeservesen
megszerzett területet, megvetik lábukat, s úgy fogják fel a rohamot.
Hörgő, üvöltő emberek csapnak össze, lovas a lovasnak, gyalogos a
gyalogosnak ront teljes lendülettel. Acél csilingel, lándzsa döf, szablya
hasít, pajzsokon csattognak a nehéz buzogány- és pörölycsapások. Édes
muzsika ez, Hunyadi elvigyorodik a nyergében.
Mit fájdalom! Mit sajgó sebek! Hisz forr a vér, hisz tombol a harc!
Közvetlen közelről nyílvesszők csapódnak az emberi testekbe: itt
egy janicsár szemét lőve ki, amott egy magyar fiú nyakát döfve át.
Emberfeletti erőfeszítéssel tolja, nyomja maga előtt a keresztény had a
törököt. Ahol a két tömeg egymásnak feszül, sorra hanyatlanak alá a
férfiak, csizmás lábak taposnak rájuk, tapossák ki belőlük az élet utolsó
szikráját. Csak haló hús marad, felszabdalt mellkasok, széttiprott
koponyák, beszakadt bordák, ég felé nyúló, megdermedt kezek,
kicsavarodott lábak…
A magyarok magasba emelik a szűzmáriás, árpádsávos lobogókat.
– Krisztusért! A hazáért!
Amott, a csaknem földig rombolt külső falaknál lehanyatlik az
iszlám zöld zászlaja, s eltűnik a falak alatti sötétségben.
Nincsen, ami megállítsa a magyar acélhengert. Nincsen, ami
feltartóztassa az újjáéledő akaratot. Hajnalra a felsőváros utcáin nem
marad eleven török. Hétezer halott borítja az utcákat.
A tornyok tövében, a falakon a magyarok térdre rogyva imádkoznak
a felkelő nap felé fordulva.
Amott, a Vracsár-hegy lankáin, roppant sátorpalotájának bejáratánál
Murád bámulja értetlenül az erődöt a Lándor-hegy csúcsán, s bámulja a
Kőles sisakján lobogó magyar zászlót.
A török sereg maradéka sántikálva, fülét-farkát behúzva lohol vissza
a biztonságot nyújtó állásokba. A felkelő nap vértől lángoló mezőkre,
sziklákra, falakra szórja sugarait. Az éjszaka menekül, a fény
felszikrázik.
 Az ágyúk hallgatnak.
A Duna és a Száva összefolyásánál véres tajtékot vetve örvényük a
víz.

2.
Aznap, késő délután jelentették a sátrába visszahúzódó szultánnak,
hogy minden előzetes bejelentés nélkül megérkeztek a Dunán a magyar
király követei.
Murád maga mellé szólította Mohamedet, és az udvar
előkelőségeinek társaságában fogadta a jövevényeket. Mint kiderült, a
követek egytől egyig lengyelek voltak, s életükben először jártak
Magyarországon.
A szultán parancsára jókora kerülővel, olyan úton vezették őket a
Vracsár-hegyi sátorvároshoz, hogy csak a nyitott oldalú
vászonpalotánál láthatták meg először a várat.
Bele is sápadtak, amint megpillantották a szinte földig rombolt
külső falakat és a ledőlt tornyok sokaságát, a felsőváros romjai felett
bodorodó sűrű füstfelleget. Úgy tűnt, a külső erődszoros maradványait
gerendák közé tapasztott földből, szemétből, állati ürülékből igyekeztek
megerősíteni a védők.
– A magyarok még a szarból is várat építenek! – állapította meg
dermedten a lengyel követ, s nem sejtette, hogy e szavai megmaradnak
az örökkévalóságnak.
Nagyon úgy tűnt, itt már nincs miről alkudozni. Nándorfehérvár
sorsa beteljesedett…
Murád intett, hogy a követek beszélhetnek. A szokásos szócirádák
elhadarása után a lengyelek rátértek a lényegre: az Ulászlóval előző
esztendőben megkötött békeszerződésre hivatkozva felszólították a
szultánt, hogy haladéktalanul hagyjon fel a magyar határok újult
támadásával.
Murád udvariasan végighallgatta őket, s csak aztán szólalt meg:
– Jól tudom én, milyen szerződést kötöttem tavaly a királyotokkal,
lengyelek! Amikor azt a szerződést kézjegyemmel elláttam, Ulászló a
barátomnak mutatta magát. Most már ádáz ellenségemként viselkedik.
Azt hiszitek talán, elfeledem, hogyan alázta meg követeimet
Krakkóban? Szövetséget ajánlottam néki, de ő elutasította Isten
árnyékát! Most majd megtanulja, hogy vélem nem packázhat!
– Fényes tekintetű szultán – hajtott fejet elvörösödve a követ. –
Könyörögve kérlek, gondold meg! Ha óhajtod, itt és most nevezd meg,
mik a feltételeid! Királyom ifjú még és meggondolatlan! Ne borítsd
lángokba boldogtalan népek honát egy jóakaratú, de tapasztalatlan ifjú
hevessége miatt!
Murád elmosolyodott.
– Ezt te mondod, vagy királyod üzeni?
– Ezt szóról szóra az én királyom, Jagelló Ulászló üzeni tenéked,
fényes tekintetű szultán! Belátja, hogy elhamarkodottan és hebehurgya
mód döntött, amikor ellökte segítő kezed! De kéri, te is belátással légy
zsenge korára és világjobbító szándékára! Kéri az én uram, ismerd el,
ifjúkorodban tenmagad is az egész világot akartad felforgatni, ahogy ő
akarja most!
Murád a lábánál ülő Mohamed felé fordult.
– Látod, fiam? Ez egyenes beszéd. És felettébb bátor. Kedvemre
való beszéd!
– Fogadd el, hatalmas szultán, az én uram, Ulászló ünnepélyes
bocsánatkérését! – hajolt most már a földig a lengyel követ.
Murád kegyesen intett, hogy felkelhet.
– Megindítottak a szavaid, barátom! Mondd meg királyodnak, hogy
ismerem az ifjúi szív késztetését, és megértem, amiért oly
meggondolatlanul döntött, s amiért oly rútul viselkedett követeimmel
Krakkóban. Megbocsátom minden bűnét. Mondd meg néki, hogy
olyannyira elnyerték tetszésemet szavai, hogy óhajotokra azonnal
felhagyok a Magyarország ellen indított hadjáratommal, és ünnepélyes
esküt teszek, hogy az elkövetkező esztendőben sem indítok hadat
Ulászló országai ellen.
A lengyelek döbbenten egymásra pillantottak. Erre egyikük sem
számított, ebben egyikük sem reménykedett. A szultán elfogadja a
békeajánlatot? Ilyen könnyedén? Ilyen egyszerűen?
– Felséges szultán, Isten árnyéka a földön… – hebegte a követ. –
Nevezd hát meg kérlek, mik a feltételeid e végtelenül nemes lelkű
ajánlat elfogadása fejében!
Murád mosolya hirtelen vicsorrá torzult.
 – Tudom, hogy uradnak most mindennél drágább a béke! Tudom,
hogy nincsen ereje ellenem háborúzni! Ostoba és elhamarkodott
döntései miatt már nem táplálok iránta haragot. Nem kérek hadisarcot,
nem kérek túszokat. Egyetlenegyet kérek csupán.
Felemelkedett alacsony trónusáról, és kinyújtotta kezét.
– Azt kérem!
A lengyelek egyszerre fordították fejüket abba az irányba.
– A várat. Belgrád várát, vagy, ahogy ti nevezitek, Nándor Alba
várát. Immár a mi nyelvünkön is van neve ennek az erődnek: Dar ul
Jihad! A Szent Háború Háza! Ilyen ádáz csatát, mióta élek, nem láttam!
– mondta megilletődötten Murád, és szemében különös fény csillant. –
Áldjátok a jó sorsotokat, hitetlenek, amiért csak ennyit kérek a béke
fejében! Csak ezt a várat! Csak ezt! Ezt a talpalatnyi földet! Ezt a hősök
vérétől áztatott földnyelvet De ezt kérem! Ezt akarom! Akarom,
mindennél jobban!
A lengyelek megkönnyebbülten felsóhajtottak.
– Egyikünk máris indul vissza Budára, fényes tekintetű szultán! És
bizonyosan hiszem, hogy jó hírrel érkezik vissza, hisz oly csekély kérés
ez a béke fejében! Nagylelkűséged lekötelezi majd ifjú királyomat!
Murád kegyesen csókra nyújtotta kezét.
– Addig táborom vendégei vagytok, lengyel barátaim! S ki
közületek visszatér Budára, jobban teszi, ha siet, mert az ostromot
természetesen nem hagyom abba! Ha Dar ul Jihad elesik, mielőtt a futár
visszatér, az ajánlatom semmisnek tekintendő! Értitek?
A lengyelek hírnöke néhány perc múlva már nyargalt is a pancsali
rév felé, hogy mihamarabb átkelhessen a Dunán. Már csak várni kellett
visszatértét. A követek tudták, hogy ha időben érkezik, a háborúnak
azon nyomban vége szakad.
Ha időben érkezik…

3.
GYŐR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVA
Hiába siettek újabb és újabb lengyel vértesek Győr alá, a várost csak
nem sikerült bevenni. Akár Rozgonyi püspök, akár Ostrogog herceg
vezette a királyi hadakat rohamra, Cillei zsoldosai játszi könnyedséggel
verték vissza őket. Nem csoda: Ulászló katonáinak sem ágyúik, sem
ostromgépeik nem voltak.
Pedig ideje lett volna dűlőre vinni a dolgot, hisz az ifjú király már
fényes kísérete élén közeledett Székesfehérvárhoz a koronázási
ceremóniájára. Nem lett volna biztonságos, ha a hátukban ott marad az
ellenséges hadaktól nyüzsgő Győr.
Már csak abban bízhattak, hogy kiéheztethetik a Cillei pereputtyot.
Csakhogy erre már végképp nem maradt idő! Egy különösen forró
júliusi reggelen, nem sokkal napkelte után megfújták a riadót a királyi
tábor strázsái. A győri városkapuk megnyíltak, és vagy kétszáz
páncélos cseh lovas robogott ki rajtuk, s rontott egyenest az éppen csak
ébredező ostromseregnek.
A csendet lódobogás, fegyvercsörgés tépte fel. Erre tényleg nem
volt felkészülve senki. Vitovecz és Sunkowski zsoldosai villámgyorsan
végigszáguldottak a sátrak közt, elvágták a tartóköteleket, s fáklyákat
vetettek a vásznakra. Hamarosan lángoló ruhájú katonák rohangáltak
keresztül-kasul a táborban egymást tiporva, reménytelen
összevisszaságot okozva. Néhányan fegyverre kaptak ugyan közülük,
de a huszita háborúk poklában edződött csehek ellen nem sok esélyük
maradt.
– Iván! Mentsétek ki a fiút!
Kamonyai Simon és néhány hű vitéze megpróbálták magukat
átverekedni a cseheken. Iván sátra felé rohantak, melyet addigra
haragos lángnyelvek habzsoltak éhesen.
– Nem tud kijönni! Segítsetek!
Kamonyai ért oda először, s gondolkodás nélkül átvetette magát a
tűzfalon.
Iván a tábori ágyon hevert, öntudatlanul. Sebei túlontúl súlyosak
voltak ahhoz, hogy felkelhessen – ha Kamonyai nem jön érte, perceken
belül megfullad a füsttől.
Az öreg a hátára vette és kitámolygott vele. Szinte az orra előtt cseh
vértesek vágtattak el, nagyokat kurjongatva. Kettőt villant egy hatalmas
csatapallos, és Kamonyai legényei közül ketten a földre zuhantak.
– Gyorsan! Az erdőbe!
Vitovecz, ki a közelben fékezte meg lovát, észrevette az agg vitézt.
Egy gyors pillantás a köpenyét díszítő hollós címerre, és a zsoldosvezér
máris megpörgette kezében a hatalmas pallos markolatát.
 – Mocskos Hunyadi fattyak! Végetek van!
Kamonyai zihálva próbált egérutat nyerni, de a csehek minden
irányból özönlöttek felé.
Kürtjel harsant a tábor túlsó végéből: Rozgonyi Simon püspök
bandériuma robogott elő teljes fegyverzetben.
Simon levegő után kapkodott, alig bírta Iván súlyát, s már közvetlen
közelről hallotta háta megett Vitovecz nehéz harci ménjének
prüszkölését.
– Püspök úr! – kiáltotta Kamonyai. – Ide! Ide! Segítsen, püspök
uram!
Rozgonyi észrevette őt, de ügyet sem vetett rá. Megeresztette lova
zabláját, úgy vágtatott el.
– Püspök uram! Mentsen meg minket!
De a magyarok elzúgtak az ellenkező irányba, magára hagyva
Kamonyait és megmaradt néhány emberét.
Ez utóbbiak közül fordultak szembe végül hárman Vitoveczcel,
hogy feltartóztassák. Mire Simon elérte az erdő szélét, s zihálva
megfordult, már egyikük sem élt. A cseh épp a vért csapatta le
pallosáról, és lovát forgatva kereste a menekülőket.
Kamonyai bevonszolta Ivánt a fák közé.
Tudta, ha rájuk találnak, mindkettőjükkel azonnal végeznek…
Ekkor pillantotta meg a görbedt matuzsálemet a tisztás közepén. Az
öreg fa aszott karjait a földre lógatta, lemondón, magányosan.
– Tarts ki, fiú! Csak még kicsit tarts ki!
Szerencsére a fának tágas odva volt: oda húzta be Kamonyai az alélt
testet. Aztán megbizonyosodott róla, hogy a tábor irányából nem lehet
látni, mit rejt, kit rejt a görcsös fatörzs, s csak akkor baktatott vissza a
tábor felé.
– No, mocskok! Most gyertek! Most már az én kezemben is fegyver
vagyon! Hol vagytok hát?
Mire kiért az erdőből, a csehek már visszafelé vágtattak. Néhányan
közülük még búcsúzóul összecsókoltatták vasukat az üldöző
lovasokéval, aztán nyargaltak tovább. Mintha egy titokzatos jelre
fordítottak volna hátat a meglepett magyaroknak. Mintha éppen
bevégezték volna küldetésüket…
Kamonyai csak estefelé értette meg, mi is történt valójában.
Rozgonyi püspök diadalittasan, nagy ováció közepette tért vissza a
lerombolt táborba. De mit érdekelte őt a sok felgyújtott sátor, a sok leölt
katona! Amikor a nyeregkápájára erősített lánc végén ott vonszolta
magát Cillei Ulrikot, a veres grófot!
Kamonyai nem hitt a szemének, amikor meglátta őket közeledni.
– Az áldóját! Hát ezt a jómadarat meg hol fogta kegyelmed?
Vitovecz és Sunkowski kitörése csupán elterelő hadművelet volt.
Míg a csehek felgyújtották a magyarok táborát, a túlsó városkapun
Cillei meg Benedek püspök alig húsz lovassal kiszöktek. Futottak
Pozsony felé! Átúsztattak a Rábán, de Rozgonyi résen volt, a hajnali
támadás elején már sejtette, mire megy ki a játék. Addig űzte, hajszolta
a menekülőket, míg meg nem pillantotta őket a láthatáron. Akkor aztán
Cilleiék elé került, s egy templomrom mellett lecsapott rájuk. A veres
gróf, társait hátrahagyva, egyedül próbált kereket oldani, de Rozgonyi,
akár valami vén kopó, egyre csak űzte és űzte.
Végül személyesen hurkolta Cilli és Zagorje urának nyakára a
kötelet.
– Hová, hová, veres gróf? Ugyan meguntad tán a győri kosztot,
kvártélyt? Jössz te vissza, édes rózsám, jössz te a király tömlöcébe!
Estére a Győrt körülzáró királyi hadak tábort bontottak. A várost
elfoglalni ugyan nem tudták, de kezükbe került a felkelők vezére.
Diadalmenetben ügettek vissza Székesfehérvárra, ahol már minden
készen állott a koronázási ünnepségre.
A legutolsó társzekéren, ami a fegyvereket vitte a sereg után, ott
hevert öntudatlanul Hunyadi Iván. Már félrebeszélt a sebláztól, s
állapota rohamosan romlott.
Honnét is sejthette volna a vén Kamonyai, hogy ugyanabban a fa
odvában vészelte át szerencsétlen a rajtaütést, amelyben néhány héttel
korábban Magyarország Szent Koronája is rejteket nyert egy
éjszakára…

5.
NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVA
A lengyelek futárja két nappal korábban ért vissza annál, ahogy a
legderűlátóbb számítások szerint is remélhető lett volna. Lóhalálában
vágtatott, hogy még időben érkezzen a válasszal. Tudta, hogy ezrek
élete múlhat gyorsaságán.
Murád bosszúsan fogadta: Nándorfehérvár falai még mindig
dacoltak seregével. Felfoghatatlannak tűnt számára, honnan merítik
erejüket a védők, felfoghatatlannak tűnt, honnan nyerik szerencséjüket,
amivel az utolsó pillanatokban minden rohamot sikerült visszaverniük.
Oroszlánként harcoltak nappal, oroszlánként harcoltak éjjel, ha kellett,
sebesülten, sebzetten is, utolsó leheletükig tartva állásaikat. Az elmúlt
napokban háromszor sikerült a janicsároknak betörniük a város
területére, egyszer már-már a fellegvár kapujáig is eljutottak, de
mindannyiszor visszaverték őket, s fogcsikorgatva, test-test elleni
küzdelemben kiszorították a falakon túlra.
A szultán biztos volt benne, hogy mire a futár visszatér, Nándor
Alba tornyain az iszlám zöld zászlait lobogtatja a szél. Tévedett.
S mikor megérkezett a futár Ulászló válaszlevelével, rajta a király
pecsétjével, a dolgok csak rosszabbra fordultak. Murád unottan intett,
hogy olvassák fel a levelet. Az üzenet igen rövidnek bizonyult, s bár ezt
a szultán nyilvánvalóan nem tudhatta, Vitéz János személyesen
fogalmazta:

Hatalmas szultán! Tudd meg, hogy egyetlen talpalatnyi földről

lemondani nem fogunk sem most, sem máskor! Mit erő, fegyver vagy
cselszövés a haza testéből kitép, egy napon Magyarhon fiai visszaveszik
majd tőled. Nándorfehérvár Magyarország kapuja. A béke ennek
átadása árán nem lehet üdvös számunkra. Tudd meg hát, ha kell, utolsó
leheletünkig harcolni fogunk.

Murád elsápadt.
A lengyel követek elsápadtak.
A vezírek, a beglerbégek mind elsápadtak.
Akik csak voltak, a romos erődítmény felé fordították falfehér
orcájukat.
– Pusztítsátok el őket! – hörögte Murád, és képe szederszínűre
változott. – Töröljétek el a föld színéről azt a várat, azt a várost! Mire
holnap felkel a nap, nem akarok látni azon a hegyen mást, csak üszköt
és romokat! Csizmámmal a gyaurok megszenesedett csontjain akarok
taposni! Takarodjatok a szemem elől!
 Vezérei földig hajolva hátráltak el a szultáni sátortól, a lengyelek
meg örülhettek, hogy élve útnak eresztették őket. Elképzelni sem
tudták, ki diktálta a levelet, de abban biztosak voltak, hogy csak
valamelyik magyar lehetett. Meg abban is, hogy a magyarok
voltaképpen mind bolondok. Hátra sem néztek, úgy vágtattak vissza,
Budának.
Nem akarták látni, ahogy az oszmán had nekilendül, s teljes erejével
dühödt támadást indít a roggyant, szánalmas falak ellen.
 FÜGGELÉK

I.
DRAMATIS PERSONAE

A HUNYADIAK, ROKONSÁGUK, FAMILIÁRISAIK:

Hunyadi János
Hunyad ura, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia, királyi
palotáshadnagy. Később erdélyi vajda (1441-46), egyúttal
nándorfehérvári kapitány, majd Magyarország kormányzója (1446).

Horogszegi Szilágyi Erzsébet

Hunyadi János felesége, Szilágyi László bácsi ispán és Belléni
Katalin leánya.

Hunyadi László (Lackó)

Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia. Gyermekkorát Hunyadon
töltötte, javarészt atyja távollétében, később Matkó felügyelete alatt a
Temes-szigeten.

Hunyadi Iván
Hunyadi János öccse, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzsébet fia.
Bátyja oldalán harcolt az 1430-as évek második felében és az 1440-es
évek első felében.

Horogszegi Szilágyi Mihály

Szilágyi Erzsébet bátyja, Szilágyi László bácsi ispán és Belléni
Katalin fia, Hunyadi harcostársa egész életén át.

Zrednai Vitéz János

 Zrednamelléki Gélét fia Dénes és Garázda Borbála fia, Hunyadi
János barátja. A királyi kancellária írnoka, később kancellár, majd
váradi püspök, esztergomi érsek.

Hunyadi Klára
Hunyadi János húga, Dengelegi Pongrácz György felesége.

Hunyadi Erzsébet
Hunyadi János húga, Szentgyörgyi Székely János felesége.

Hunyadi Mária
Hunyadi János húga, Manzilla, havasalföldi bojár felesége.

Hunyadi Mária
Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet holtan született leánya.

Dengelegi Pongrácz György

Káta nembéli nemes család leszármazottja, felesége Hunyadi János
húga, Klára volt.

Szentgyörgyi Székely Tamás

Székely János és Hunyadi Erzsébet fia, Hunyadi bandériumának
zászlótartója, később magyar főúr, johannita lovag, vránai perjel.

Szentgyörgyi Székely János

Ismert még Banovics Szekula, Székely János bán néven is. Székely
Tamás zászlótartó apja. Felesége Hunyadi Erzsébet volt. 1445 után
horvát-szlavón bán, az aurániai perjelség jövedelmeit kezelte. Hunyadi
oldalán küzdött a Cilleiek ellen.

Vingárti Geréb János

Kacsics nembék nemesi család leszármazottja. Az Anjou-királyok
idején lettek szász gerébek, innen a család neve is. Geréb János felesége
horogszegi Szilágyi Zsófia, Szilágyi Erzsébet húga volt.

Vízaknai Miklós
Hunyadi-párti főúr, erdélyi alvajda Dengelegi Pongrácz mellett. Ő
felelt az erdélyi sókitermelés és kereskedelem biztonságáért.
 Thuz János
Pozsonyi születésű zsidó, Feuer Júda néven látta meg a napvilágot.
A huszita háborúk idején került Hunyadi környezetébe,
kikeresztelkedett, birtokainak sáfárja lett. Később Laki Thuz János
néven magyar főúr, horvát bán.

Thuz Osvát
Thuz János testvérbátyja, Vitéz János neveltje, később Laki Thuz
Osvát néven zágrábi püspök.

Filipesi Albert
Itáliai születésű, Hunyadi János íródeákja. Anyja a Bihar megyei
Tordai család tagja volt, atyja olasz zsoldos.

Kamonyai Simon
Hunyadi János vazallusa, fegyvertársa.

Matkó
Öreg kun vitéz Hunyadi János seregében.

Farnasi Veres Dénes

Erdélyi nemes, 1437-ben a parasztfelkelők elleni nemesi had egyik
hangadója. 1441 tavaszán Hunyadi fegyverrel kényszerítette Ulászló és
a saját pártjára.

Monoszlai Csupor Ákos

Királyi palotáshadnagy, Hunyadi János parancsnoka és jótevője.

Kendeffy István
A Hunyadiak familiárisai, Hátszeg környékén birtokos család,
melynek több tagja Hunyadi hű tisztje volt.

Rusori Ioan (Medveölő Ioan)

Hunyadi hű katonája, a későbbi hadjáratok egyik hőse.

Mészáros István
Hunyad várnagya.

Enyed fia Nagy Simon

 Talmácsi várnagy, Hunyadi híres kun származású hadvezére.

Dóczi Mihály
Korábban a Tallócziak familiárisa volt, majd 1440 után, amikor
Hunyadi átvette Nándorfehérvárt, a család familiárisa lett. A beszedett
hadiadókkal sáfárkodott.

Bodó Gergely és Enesei Mihály

Hunyadi erdélyi adószedői.

Nagydobai Csere Márton

Hunyadi vitéze, Szilágyi Mihály révén távoli rokona.

Bizerei Miklós
Temes megye déli részén birtokos nemes, Hunyadi al-dunai
hadjáratainak résztvevője.

Temeseli Péter fia László és Dés

Erdélyi nemesek, Hunyadi régi fegyvertársai a Szörény vidéki
hadjáratok óta.

Mihalinci Menyhért
Hunyadi fegyvertársa az 1440-es évek eleje óta.

Berekszói Péter
A haza hű bajnoka, a török-és Habsburg-ellenes harcok hőse. 1448-
ban Hunyadi címert adományoz neki. Várnánál a janicsárokkal vívott
csatában súlyos sebet kapott, majd Ausztriában újabb sebet szerzett.
Megrokkant, így lett pecsétőr az erdélyi sókamaránál.

Tüzes Orbán
1438-ban Hunyadi szolgálatába állott szászsebesi ágyúöntőmester.
1438-ban Tábor hegyén az ostromnál az általa szerkesztett katapulta
lövései megsemmisítették a cseh-lengyel sereg szekereinek egy részét.

Catherina
Hunyadi Lackó milánói születésű nevelője, Hunyadi néhai
szolgálólányának, Giuliettának húga.
 HUNYADI RÉGI, HŰ FAMILIÁRIS VITÉZEI:
Cserei Lukács
Kecseti Izsór
Pogány Miklós
Sipők Miksa
Zyndi Imre
Szakács Ádám
Kothvicz Majkó
Tordosi Domokos
Kiséllyédi Tót András
Gyóni István

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES FAMILIÁRIS CSALÁDOK:

A Harinnai Farkas, Bogáti, Peres, Gerendi, Kecseti, Agmándi,

Szilvási, Nagyvölgyi, Farnasi Veres, Gyerőmonostori Kemény, Tuzsoni
Bolgár, Nagyvölgyi, Szentiványi-Székely, Héderfájai, Hídvégi,
Csernátoni, Harai, Hosszúmezei, Kémeri, Szentgyörgyi, Belényesi,
Fekető, Pakosi családok.

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES TEMES, KRASSÓ, SZÖRÉNY

ÉS HUNYAD MEGYEI OLÁH KENÉZEK:

Fejérvizi család, Bajesdi Ungor Miklós és családja, Temeseli,

Csulai, Demsusi, Farkadini, Borbátvizi, Szacsali, Branyicskai, Russori,
Szálláspataki, Barcsai családok.

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES KELET-MAGYARORSZÁGI

FAMÍLIÁK:

Pestyéni András
 1444-ben Ulászló adományoz neki három Hunyad megyei oláh
falut.

Pestyéni Mihály
Hunyadi aulicusa.

Pestyéni János
1451-ben Hunyadi máramarosi megye-és sókamaraispánja.

Kállai Lőkös János

Hunyadi familiárisa.

Dóczi Mihály
Hunyadi familiárisa.

Pogány Miklós
Tordai polgár, Hunyadi hadnagya, részt vett az 1442-es erdélyi és
havasalföldi hadjáratban is.

Zyndi Imre
(Szindi Imre) tordai polgár, Hunyadi hadnagya – több hadjáratában
vett részt, így az 1442-es erdélyi és havasalföldi hadjáratban is.

Orros György
Aradi alispán.

Bolgár László
1443-ban csatlakozik a vajda seregéhez.

Salgai Török Pál

Hunyadi vitéz hadnagya. Hozzá adják Császár Katát, II. Murád
szultán testvérének leányát Budán. Valószínűleg 1456-ban halt meg
Nándorfehérvárnál.

Liptai Nagy János

Császár Kata második férje, Mátyás korában.

Rozgonyi Lőrinc
Hunyadi kapitánya, elesett a csehek elleni harcban.
 Ugocsai Kántor család

Sásvári család
(a máramarosi olasz sókamarások közvetítésével kerültek
Hunyadival kapcsolatba)

Váti család
Váti Mihály, később Hunyadi kancellárja, majd pozsonyi kapitánya.

A Bihar megyei Tordai család

(az ő rokonuk Filpesi Albert, Hunyadi kancellárius jegyzője)

Zari Pál
Zsoldos vitéz.

Sogan László
Zsoldos vitéz.

CSEH ÉS NÉMET ZSOLDOSOK HUNYADI

SZOLGÁLATÁBAN:

Jurek Hradski
Cseh huszita fegyverkovács, 1434-ben szegődött Hunyadi
szolgálatába.

Vladek Hradski
Cseh huszita fiú, apjával együtt 1434-ben állt Hunyadi szolgálatába.

Jenik z Mečkova
Cseh huszita zsoldos.

Kothvicz
Már Vajknak is familiárisa volt. Hunyadi több megbízással küldi
Nezsiderbe, Pozsonyba.

Chapcho
Cseh huszita zsoldos a hosszú hadjárat alatt.
 Mägest János
Erdélyi szász zsoldoskapitány.

AZ URALKODÓCSALÁD ÉS ROKONSÁGA:

Luxemburgi Erzsébet
Luxemburgi Zsigmond magyar király és Cillei Barbara leánya,
Habsburg Albert felesége.

Habsburg Albert
Luxemburgi Erzsébet férje, 1438. január l-jétől magyar király.

Habsburg Anna (Annácska)

Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya (regényünk szerint
a vér szerinti apja Újlaki Miklós).

Habsburg Erzsébet (Lisabetha)

Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya.

Albert Achilles
Brandenburgi választófejedelem, Albert magyar király szövetségese.
Részt vett az 1438-as husziták és a lengyel trónkövetelők elleni
csehországi hadjáratban.

MAGYAR FŐURAK ÉS ROKONAIK:

Újlaki Miklós
Magyarország bárója, Újlaki László bán és Stiborici Jachna fia.
Később macsói bán, erdélyi vajda, nándorfehérvári kapitány, majd
Bosznia királya.

Csáki Borbála
Az erdélyi Csáki család oldalági leszármazottja, Újlaki Miklós első
felesége.

Cillei Ulrik
 Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Frigyes és Modrusi
Frangepán Erzsébet grófnő fia, Cillei Barbara királynő unokaöccse.

Garai László
Magyar főúr, Garai Miklós nádor fia, macsói bán, anyja, Cillei Anna
révén a Cillei-liga oszlopos tagja, a királyné, Erzsébet nagybátyja.

Rozgonyi István
Magyar főúr, pozsonyi és temesi főispán.

Rozgonyiné Szentgyörgyi Cicelle

Rozgonyi István felesége, a galambóci ostrom asszony hőse, a király
megmentője. Keresztanyja Újlaki Miklósnak.

Rozgonyi Simon
Rozgonyi István fivére, előbb veszprémi (1428-1439), majd egri
püspök (1440-1444). Vetélytársa, Széchy Dénes esztergomi érsekké
kinevezése után az Erzsébetellenes főúri liga egyik vezéralakja. 1441-
44 között főkancellár. A várnai csatában hal meg 1444-ben.

Rozgonyi György
Magyar főúr, országbíró, pozsonyi főispán.

Guthi Országh Mihály

Paraszti származású főúr, 1438 és 1439 között asztalnokmester
Bánfi Pállal együtt.

Pálóczi György
Esztergomi érsek (1423-1439), Garai Miklós halála után rövid ideig
a nádori teendőket is ellátta.

Széchy Dénes
Nyitra püspök (1438-1439), majd egri püspök (1439-1440), aztán
Esztergomi érsek (1440-1465).

Ghattalóczi Mátyás
Váci püspök (1438-1439), majd veszprémi püspök (1440-1457),
Erzsébet királyné kancellárja, volt királyi kancellár.
 Buondelmonte János
Kalocsai érsek (1425-1435) és (1438-1447).

Benedek
Győri püspök (1439-1440).

Albeni Henrik
Pécsi püspök (1421-1444).

Curzolai János
Váradi püspök (1435-1440).

de Dominis János
Zenggi püspök (1440-ig), majd váradi püspök (1441-1444).

Himfi Péter
Csanádi püspök (1438-1457).

Kecseti Agmánd Péter

Váci püspök (1440-1450).

Piacenzai Jakab
Szerémi püspök (1419-1457).

Lévai Cseh Péter

Magyar főúr, lovászmester, macsói bán, később Erdély társvajdája a
Budai Nagy Antal-felkelés idején.

Hédervári Lőrinc
Magyar főúr, nádor.

Thallóczi Máté (Matkó)

Raguzai származású magyar főúr, horvát és szlavón bán,
Nándorfehérvár kapitánya. Testvére, Frank szörényi bán.

Thallóczi Jován
Raguzai származású magyar főúr, Matkó, Frank és Péter testvére,
vránai perjel, az 1440-es ostrom idején Nándorfehérvár kapitánya.
 Váraskeszi Lépes Lóránd
Erdélyi alvajda több vajda idején, az 1437-es parasztfelkelés egyik
leverője. György püspök testvére.

Kusalyi Jakcs Mihály

Székely ispán, az erdélyi parasztfelkelés egyik leverője.

Losonczi Dezső
Erdélyi főúr, az erdélyi parasztfelkelés egyik leverője, később
Erdély vajdája.

Schlick Gáspár (Caspar Schlick)

Német birodalmi főkancellár, magyar főúr, Zsigmond király, német-
római császár hű udvari embere, személyes jó barátja.

Kórógyi János
Magyar főúr, országbíró, 1439-1440.

Perényi János
Magyar főúr, tárnokmester 1438-1458.

HUSZITÁK, HUSZITÁKBÓL LETT ZSOLDOSKAPITÁNYOK:

Jan Giskra
Cseh-morva, s részben magyar származású hadvezér. Ifjúkorában
Velence zsoldjában katonáskodott, később a husziták kapitányaként
harcolt Zsigmond seregei ellen. Lipany után átpártolt Zsigmondhoz.

Jan Vitovecz
Huszita kapitány, Lipany után szegődött a Cilleiek szolgálatába. A
Délvidéken, Szlavóniában hamar hírnévre tett szert gátlástalan
módszerei miatt.

KAMONCI, SZILSZEGI, CSERÖGI, SZERÉMSÉGI

SZEREPLŐK:
 Kamonczi Titusz
Újlaki jobbágyaként született, de hamar árvaságra jutott. Dugovics
Mihály nevelte fel Kamoncon. Az Újlaki-adószedők az esküvője napján
rabolták el menyasszonyával együtt. Onnantól a Cilleiek katonája.
Ismert Néma Titusz néven is.

Váradi Veronika
A cserögi molnárné leánya. Valódi apja az idős Újlaki báró volt. A
Kamonczi Titusszal kötött esküvője napján rabolták el. Később
Erzsébet királyleány udvarhölgye, Anna hercegnő nevelője.

Kamonczi Viola
Kamonczi Titusz és Váradi Veronika házasságon kívül született
leánya. A bánmonostori apácák nevelték.

Eufrozina
A bánmonostori apácakolostor rendfőnökasszonya.

A RÁC DESPOTA ÉS FAMÍLIÁJA:

Brankovics György
Rácország (Szerbia) despotája, Brankovics Mara (Murád szultán
felesége) és Brankovics Katalin (Cillei Ulrik felesége) atyja.

Brankovics Mara (Mara hatun)

Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Murád szultán
felesége.

Brankovics Katalin
Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Cillei Ulrik,
Magyarország bárójának felesége.

Brankovics Grigor
Brankovics György, Szerbia despotájának fia. Szendrő 1439-es
ostroma után a szultán megvakíttatta és Drinápolyba vitette fogolynak.
Brankovics Stefán
Brankovics György, Szerbia despotájának fia. Szendrő 1439-es
ostroma után a szultán megvakíttatta és Drinápolyba vitette fogolynak.
 Brankovics Lázár
Brankovics György, Szerbia despotájának legkisebb fia. Szendrő
1439-es ostroma után atyjával Magyarországra menekült.

A SZULTÁN ÉS ROKONSÁGA, TÖRÖK HADURAK:

Murád
A Török Birodalom szultánja, II. Mohamed atyja.

Eszter (Hümai hatun)

Mose ben Jahmun konstantinápolyi zsidó kereskedő és egy
rabszolganő leánya, Murád szultán felesége.

II. Mohamed
Murád szultán és Hümai hatun (Eszter) fia, később a Török
Birodalom szultánja.

Aleaddin Ali
Murád szultán és a tekkei emír lányának fia, trónörökös.

Ali bég, Evrenosz fia

Murád 1430-ban nevezte ki a ruméliai sereg szipeszalarjává
(csapatvezér). Ohri szandzsákbégje, majd az 1438-as Erdély elleni török
hadjárat egyik vezére. Sikertelenül ostromolt több szász várost.

ITÁLIAI EGYHÁZI SZEMÉLYEK:

IV. Eugenius (IV. Jenő)

Pápa, Zsigmond király római császárrá koronázója.

Giuliano Cesarini
Bíboros, pápai legátus, a husziták elleni háború egyik szervezője, a
bázeli zsinat kimagasló egyházi személyisége.

Marchiai Jakab
 Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor.

Giovanni Capistrano (Kapisztrán Szent János)

Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor.

HAVASALFÖLDI FEJEDELMI CSALÁDOK:

Vlad Tepes (Karós Vlad)

Öreg Mircse (Mircea cel Mare), Havaselve fejedelmének fia, a
Basarab-dinasztia leszármazottja, 1436-tól Havaselve fejedelme.

Vlad Draculea
Vlad Tepes (Karós Vlad) és egy erdélyi nemesasszony fia, később
Havaselve fejedelme.

EGYÉB SZEREPLŐK:

Mose ben Jahmun

Konstantinápolyi zsidó kalmár, a bizánci császár titkos követe.
Kiváló kapcsolatokat ápolt a szultáni udvarral is, gyakran adott el a
Balkánról, Magyarországról származó értékes katonai információkat a
portának. Az ő rabszolgasorba kényszerült lányától született Murádnak
Mohamed nevű fia, a későbbi szultán.

Kottanner Jánosné (Wolfram Ilona)

Luxemburgi Erzsébet magyar királyné nevelőnője, főkomorna a
királyi udvarban.

György barát
Más néven Georgius de Hungária, akit az irodalomtörténet Sebesi
Névtelenként is ismert. Szászsebesi domonkos szerzetes, aki a város
török ostroma után fogságba került és húsz évet töltött Törökországban.
Emlékeit megírta, s a könyv a korabeli Európában népszerű olvasmány
volt.
 Henryk Mägest
Szászsebes védője, zsoldoskapitány. Az 1438-as ostrom után török
fogságba került.

Pedro Jose de Tafur

Spanyol lovag, 1439-ben Rodrigo burgosi püspök kíséretében járt
Boroszlóban, ahol Albert király a Sárkányrend tagjai közé emelte.

II.
KRONOLÓGIA

1436
Az erdélyben élő Vlad Tepes értesül Alexandru fejedelem halálos
betegségéről és sereget vezet Tirgovistébe. Győzelmével a katolikus
Dráculesti vajdai família kerül vissza a trónra.

1437
Nyár: Tallóczi Frank és Marczali Imre magyar, cseh, lengyel és
havasalföldi csapatok élén betörnek Szerbiába. Galambóc környékén
kisebb török erőket számolnak fel, majd Krusevácig nyomulnak,
felégetve a törökök moravai hajóit. Ezzel egy időben magyar és cseh
sereg szórja szét a Szendrőt ostromló török sereget Szentmiklósi
Pongrácz és Jan Giskra vezetésével. A Zsigmond által felfogadott cseh
zsoldosok Pozsonytól hadigályákon hajóznak le Nándorfehérvárig.
A török végigpusztítja Havasalföldet, és behódolásra és éves adó
megfizetésére kényszeríti Vlad Tépést.

1438
 Január 1. Székesfehérváron Pálóczi György esztergomi érsek
királlyá koronázza V. Albert osztrák herceget. A királyné koronázását
Rozgonyi Simon veszprémi püspök végzi.
A magyar nemesség törvényerejű rendeletet csikar ki a koronázás
fejében Alberttől: külső támadás esetén is csak a legvégső esetben kell
fegyvert fogniuk az ország védelmében. A nemesi felkelést csupán
akkor szabad meghirdetni, ha a királyi (dispositio útján felbérelt)
zsoldos hadak nem elegendőek a határok megvédésére. A zászlósurak
ezzel szinte teljesen kivonják magukat a haza védelmének kötelességei
alól. Pártot szerveztek a királlyal szemben, Albert kénytelen a kincstári
javak maradékából hatalmas birtokokat, várakat lekötni feleségének,
híveinek, s további adományokat tenni a főuraknak, hogy hitelezzék
meg a zsoldos seregek felállításának költségeit. A királyi hatalom
tekintélye folyamatosan zuhan.

Január-február
Albert levált minden főméltóságot Hédervári Lőrinc nádor és
Báthori István országbíró kivételével. Erdélyi vajdává Losonci Dezsőt
nevezi ki (hivatalát Erzsébet királynő híveként 1441-ig viseli).
Vitéz János a királyi titkos kancellária jegyzője lesz, tekintélyes
egyházi javadalomhoz jut mint a zágrábi székeskáptalan őrkanonokja.
Stallumát elöljárójának, jótevőjének, Ghattalóczi Mátyás zágrábi
prépostnak, alkancellárnak köszönheti.

Január vége
Az erdélyi nemesi hadak elfoglalják Kolozsvárt a lázadó
parasztoktól.

Február 2.
Az erdélyi három nemzet Tordán megújítja a kápolnai uniót.

Március 18.
Albertet Frankfurtban német királlyá választják.

Április 8. előtt
Albert Bécsben gyűjt pénzt és hadsereget a cseh korona
visszaszerzése érdekében (a csehek az ifjú Kázmér lengyel herceget
akarják királynak). Albert hatalmas hiteleket vesz fel a háború
költségeire.

Április 18.
Albert Bécsben fogadja a német követeket. A magyar bárók
feloldozzák a pozsonyi eskü alól. Albert két év haladékot kért a német
híveitől a cseh ügyek rendezésére és a magyar határok biztosítására.

Május 6.
A katolikus cseh rendek Prágában Albertet választják cseh
királynak, de a compacták megerősítéséhez kötik megkoronázását.
A kelyhesek ugyanezen napon a lengyel Kázmér herceget, a későbbi
IV. Kázmért választják királynak Tábor mellett, Melnikben (Borbála
birtokán).

Június 8. Albert háromezer fős magyar haddal Csehországba vonul,

Magyarország kormányzását feleségére, Erzsébetre, valamint
főpapokból és bárókból álló helytartótanácsra bízza.
Albert királytól Schlick Gáspár kancellár újabb birtokokat kap: a
Nyitra megyei Szakokat és Fehértemplomot.

Június 13.
Prága megnyitja kapuit Albert előtt.

Június 23.
Megérkeznek a Raguza aranyain felfogadott magyar és osztrák
segélyhadak Alberthez Csehországba.

Június 29.
Albertet cseh királlyá koronázzák a Szent Vid-székesegyházban.
Milicz Pál olmüci püspök, Pálóczi György esztergomi érsek celebrálják
a szertartást. A koronát Meinhard prágai várgróf és Nicolaus Zayacz
von Hasenburg viszik a király előtt.
Kétezer fős lengyel had tör Csehország területére, majd egyesülve a
táborita csehekkel elfoglalja Tábor várát és Kutnát. A lengyeleket
Kazimir Ostrogogorski Sandivoy poseni vajda és Jan Thanczin
sandomiri vajda vezeti.
 A háború mellékfrontjaként a szepességi zálogos területekről
lengyel csapatok törnek be Magyarországra Saffranecz lublói lengyel
kapitány vezérletével, s átmenetileg elfoglalják Tarkőt és Berzevicét.
Erzsébet királyné elküldi Rozgonyi Istvánt a lengyelek megállítására.
Albert elsősorban német alattvalóitól kap katonai segítséget: Kristóf
bajor hercegtől, a szász választófejedelemtől, Albert Achilles
brandenburgi választófejedelemtől. A magyar segélyhadakat Hunyadi
János vezeti.

Augusztus 3.
Albert serege megindul Prágából. A kelyhesek kitérnek előle, de
folyamatosan kapnak utánpótlást az özvegy Barbara királyné váraiból.

Augusztus 5.
Török csapatok pusztítanak Erdélyben Ali, Evrenosz fia és Mezid
Ali bég vezetésével. Velük szövetségben Vlad Dracul havaselvi
fejedelem is a szász városokat fosztogatja.
Egy török sereg Rácországban bosszulja meg Thallóczi Frank
tavalyi hadjáratát. Brankovics György kénytelen átadni Murád
szultánnak Barancs (Branicsevo) városát és környékét.

Augusztus 7-8.
Albert csapatai megkezdik Tábor várának ostromát.

Augusztus
Marchiai Jakab pápai inkvizítor szerémségi vérengzése a huszita
eretnekek körében.

Szeptember közepe
Ulászló ifjú lengyel király seregével Sziléziába tör. Albert felhagy
Tábor ostromával, és kisebb sereggel őrizteti a várost.

Szeptember 23.
A hazafelé tartó Frigyes szász-meisseni fejedelem csapataira
rátámadnak a csehek: A németek előbb elmenekülnek, majd
visszafordulnak és lemészárolják a szekértáborukat fosztogató cseheket.
Albert csehországi kormányzónak kinevezi Cillei Ulrikot, aki
azonnal újra megkezdi alkudozásait a huszita lázadókkal.
 Október során
Albert hadba hívja az osztrák rendeket Ulászló ellen. Ulászló seregei
előrenyomulnak Sziléziában, Morvaországban. Albert hadvezére,
Albert Achilles megtisztítja Sziléziát a lengyel hadaktól, és benyomul
Lengyelországba.
Saffranecz a Szepességben elfoglalja Podolint, és feldúlja a
környéket. Rozgonyi István Késmárkon üti fel táborát, és több kisebb
csatában megveri Saffraneczet, embereit lekaszabolja.
Tatárok ütnek be Podóliába. Ulászló ráun a háborúra, és
visszavonul.
IV. Jenő pápa és a bázeli zsinat is küldöttet meneszt Boroszlóba,
hogy békét csikarjon ki Albert és Ulászló között.

November eleje
Albert bevonul Görlitzbe, és fogadja Lausitz rendjeinek hódolatát.

November 15.
Albert bevonul Boroszlóba, és fogadja Szilézia hódolatát.

November 18.
Albert boroszlói szállásán leesik a lépcsőről, és eltöri a lábát
(haláláig sánta marad). A boroszlóiakra 20 000 arany büntetést ró ki a
rossz, félreeső szállás miatt.

November vége
Albert Boroszlóban a Sárkányrend tagjává avatja Pedro Tafur
spanyol nemest, aki Itália, Flandria, és a német államok után érkezett
Sziléziába.

December
Megindulnak a béketárgyalások Albert és Ulászló között.

1439
Január 4. Albert király Boroszlóban féléves fegyverszünetet köt
Ulászló lengyel király küldötteivel, majd elhagyja Sziléziát. A magyar
kíséret egy része ott marad Boroszlóban, mert Albert nem tud fizetni a
szállásért. Schlick Gáspár kancellár kénytelen a nürnbergi Johannes
Lochaimtól 3300 aranyat kölcsönözni az adósság kiegyenlítése
érdekében.

Február
Albert király Bécsben időzik, kis mariazelli imádságkitérővel.

Április 1.
Pozsonyban megtartják a kis Anna hercegnő és Vilmos szász-
meisseni őrgróf eljegyzését.
Albert Pozsonyban értesül arról, hogy Cillei Ulrik ismét összeszűrte
a levet Barbarával, és a husziták kezére játszott több királyi várat.
Cilleit leváltja, helyére Meinhard Neukaust és Ulrik von Rosemberget
nevezi ki kormányzónak.

Április 21. előtt

Albert király visszatér Magyarországra.

Május
Országgyűlés Budán. Albert aláírat egy oklevelet az
országnagyokkal, miszerint halála esetén Erzsébet örökli az országot.
Vitéz Jánost kinevezik protonótáriusnak (Magyarország főjegyzője)
a királyi kancelláriára.

Május 9.
Hunyadi öccsével, Ivánnal együtt a török frontra kerül. Szörényvár,
Gerény, Orsova, Miháld várak védelmét látják el. Költségeik fejében
(háromhavi zsold: 2757 forint) kapják Bodrog megyei birtokaikat. A
rendelkezésükre álló haderő: 100 páncélos lovas, valamint kétszáz
könnyűlovas székely és kun.

Május 23.
Felkelés robban ki Budán a német polgárok ellen. A zavargások
után megreformálják a város vezetését: a magyar polgárság a német
patríciusokkal újra egyenlő jogokat kap.

Május 29.
Albert a budai országgyűlésen dekrétum formájában szentesíti a
nemesség követeléseit.
 Eszerint a haza védelme egyedül a király dolga, nemesi, banderiális
sereg csak a legvégső esetben vehető igénybe. Ez gyakorlatilag a
nemesi honvédelmi kötelezettség megszűnését jelenti.
Albert a lányait a rendek beleegyezése nélkül nem adhatja férjhez.
Országos hivatalokba idegeneket nem nevezhet ki.

Május 30.
A budai országgyűlési rendek hűséget fogadnak Albert királynak és
Erzsébet királynénak, aki társuralkodói státusban szerepel.

Június eleje
Murád szultán magához hívatja a Hümai hatuntól született
Mohamedet. Körülmetélkedése alkalmából hosszú ünnepségsorozat
veszi kezdetét. A bagdadi Szaid Natta sejk bőr asztalterítőket ad
ajándékba a szultánnak (azóta használnak az oszmánok asztalterítőt).
Az ifjú Mohamed orvost is kap: a zsidó Maestro Iacopót.
Június 11. Murád szultán 130 ezres sereggel ostrom alá veszi az Al-
Dunánál Szendrő várát. Brankovics a fiával, Lázárral elmenekül, másik
két fia, Grigor és Stefan védi tovább a várat. (Szendrőt Brankovics
tizenkét éve tette meg országa székhelyéül, Bizáncból hozatott
hadmérnököket, akik falait megépítették.) Elesik Osztrovica városa is,
valamint Ravanica erőd-kolostora.
Magyarországon kihirdetik az általános nemesi felkelést.

Június vége
Meghal Pálóczi György esztergomi érsek. Halála után Albert király
elküldi Esztergomba feleségét, Erzsébetet, hogy hozza el a
koronaékszereket Visegrádra. Azok őrzését Bazini és Szent Györgyi
grófra bízza.

Június 25.
A bázeli zsinat letette IV. Jenő pápát, és helyette VIII. Amadé
savoyai herceget szentelték fel pápának, V. Felix néven. IV. Jenő
segítségül hívja Albertet, hogy vessen véget a schismának és Ferrarából
Firenzébe helyezi át a hozzá hű conciliumot.

Július 6.
 Egyházi unió Firenzében. IV. Jenő pápa és VIII. János bizánci
császár alakja az Egyesülési Bullát, a „Laetentur Coelit”, mely a
dogmák közös megvallását tartalmazza, és megpecsételi az egységet a
két egyház között. A görög papság éles ellenállása miatt azonban az
egyesülés papíron marad.

Augusztus 1.
Albert király Szegeden a hazájából elmenekült Brankovics György
despotának adományozza Világos várát.

Augusztus 13.-október 1.
A magyar sereg Titelrévnél gyülekezik, de nem indul Szendrő
felmentésére. A sereg felfegyverzése érdekében Albert 50 000
aranyforint értékű ágyút rendel meg Tüzes Orbán mestertől.

Szeptember 9.
Albert és Erzsébet csapatai Titelrévhez érkeznek. Az összegyűlt
sereg létszáma alig 24 000 fő. Jelen vannak a királyi, királynéi
bandériumok mellett Brankovics hadai, s a főúri seregek egy része is.

Augusztus 18.
Szendrő megadja magát II. Murád szultán seregének. (Brankovics
felesége, Katakuzena Irene drága pénzen adja el a gazdagabb
lakosoknak a vár felmentéséhez gyűjtött élelmiszerkészletét.)
Grigort és Stefánt, Brankovics két fiát a szultán megvakíttatja és
kiherélteti, majd Drinápolyba viteti. Szendrőbe török helyőrség költözik
a szkopjei határőrvidék volt parancsnokával, Iszhák béggel az élen.

Augusztus második fele

Török csapatok kelnek át a Dunán, de Hunyadi visszaszorítja őket.
A nagy meleg miatt vérhasjárvány tör ki a magyar táborban.

Szeptember 17.
Albert király és az országnagyok a Titelrévi táborban úgy
határoznak, hogy 1440 tavaszán zsoldossereget állítanak fel a törökök
ellen. Ezért rendkívüli hadiadót vetnek ki: 100 dénárt, azaz 2/3-ad
aranyforintot mindazokra, akiknek házuk van, jobbágyokra, nemesekre
egyaránt. A király vállalja, hogy cseh és német segítséget hoz, valamint
saját birtokain is kiveti a hadiadót, és maga vezeti majd a sereget.
Zendülés közeli állapot a haditáborban, néhányan a terhes királyné
sátrát is megrohanják. Alig hatezer fő marad a táborban.

Szeptember 27.
Hunyadit és öccsét Albert király hivatalosan is kinevezi szörényi
bánnak. Albert egyelőre Nándorfehérvár védelmére rendeli Rozgonyi
Györgyöt és Alsólendvai Bánfi Pált.

Szeptember végéig
Hunyadi Orsova környékét tisztítja meg a török portyázóktól, és
többször rácsap a Szendrőnél állomásozó török főhadseregre. Többször
mélyen betör Szerbiába, a vidini szandzsák területére, s szétszórja a
török erőket.
Murád szultán Buda helyett nyugatra fordul, és II. Tvratko bosnyák
királyt kényszeríti meghódolásra.

Október 1.
Albert nagy betegen hagyja el a haditábort, s indul haza Buda felé.

Október 10.
Albertre Budán már várnak a lengyel Ulászló király követei, s
követelik Barbara királyné várainak visszaadását. Albert dühödten
elzavarja őket. Állapota rohamosan romlik.

Október 18.
IV. Jenő pápa hivatalosan is bíborossá nevezi ki Szécsi Dénes egri
püspököt.

Október 20-24.
A beteg Albert királyt Guthi Országh Mihály asztalnokmester viteti
Visegrádra, az alsó, nyári palotába. A bécsi orvosok tehetetlenek.

Október 27.
Albert Esztergomból Bécs felé menet, Neszmélyben meghal
vérhasban. Végrendeletében meghagyja, hogy ha fia születik, annak
királyi székhelye Pozsonyban legyen, s Erzsébet ne kormányozzon! A
birodalom ügyeit kilenctagú magyar-osztrák-cseh tanács vigye.

November 1.
Erzsébet Adonyból szólítja fel a cseheket, hogy tartsanak
országgyűlést, és ott ismerjék el őt és születendő gyermekét
uralkodóként.

November
Erzsébet magához ragadja a hatalmat, nem törődve Albert
végrendeletével. Gyorsan magához köti az Alberthez hű Schlick
Gáspárt: nevére íratja liechtensteini várát.

December 13.
Prágában összegyűlnek a cseh rendek. A kelyhesek többségben
vannak, Rockycana bíboros magából kikelve prédikál Erzsébet ellen. A
rendek kimondják a trón megüresedését és a következő Szt. György-
napra királyválasztó gyűlést hirdetnek.

December 23.
Erzsébet Budán ajándékozza meg lányát, Annát a luxemburgi
hercegséggel, azzal a megkötéssel, hogy ha fia születik, az azt
visszaválthassa (igaz, azt később Anna és férje, Vilmos szász fejedelem
eladta VII. Károly francia királynak 1458. március 20-án 50 000
aranyért).

1440
Január eleje
Országgyűlés Budán.
A megsértett Rozgonyi Simon püspök harciasan tüzeli a rendeket:
nem akarunk újabb asszonykormányzást! Erzsébet az országgyűlés
kezdetén kinevezi visegrádi várnagynak Garai Lászlót, és újabb
birtokadományokkal halmozza el Garait és Cilleit.
Brankovics György magyarországi vagyonát hűtlenség címén
elkobozzák. A szerb despota tudott a törökök támadási tervéről,
mégsem figyelmeztette magyar szövetségeseit. Amikor visszatért
Magyarországra, tisztázta magát a vádak alól, és visszakapta birtokait.
 Január 18.
Az országnagyok budai tanácskozásukon öttagú küldöttséget
jelölnek ki (Rozgonyi Simon, Marczali Imre főasztalnokmester,
Thallóczi Máté horvát-szlavón bán, Perényi János tárnokmester, Pálóczi
László főudvarmester, de Dominis János zenggi püspök, Báthori István
országbíró).
Sokan önként mennek velük: például Guthi Országh Mihály,
Alsólendvai Bánfi Pál, Szentmiklósi Pongrácz, Rozgonyi Rajnáld,
Kassa, Bártfa, Lőcse küldöttei és persze Zrednai Vitéz János,
Magyarország főjegyzője.

Január 24.
A népes magyar küldöttség megérkezik Krakkóba. Ulászló az
öccsét, Kázmért küldi a követek elé.

Február 8.
A terhes Erzsébet elhagyja Visegrádot, és Komáromba érkezik.
Cillei Ulrik itt látogatja meg, és javasolja neki, hogy a Szent Koronát
mindenképpen lopja el, ha gondoskodni akar a születendő gyermek
jogairól.

Február 12.
Erzsébet királyné Komáromból inti a hozzá hű Lőcsét, Bártfát és
Eperjest, hogy kapuikat Ulászló híveinek meg ne nyissák!

Február 20-21.
Kottanner Jánosné Wolfram Ilona, Erzsébet királyné komornája
úrnője megbízásából ellopja a Szent Koronát és Komáromba viszi a
királynéhoz.

Február 22.
Erzsébet királyné Komáromban reggel megszüli gyermekét, a
későbbi V. László királyt.
TÉRKÉPEK
CSALÁDFÁK
 BIBLIOGRÁFIA

Akták és levelek Erdély-és Magyarország Moldvával és

Havasalföldével való viszonyához = Acta et epistolae relationarum
Transylvanie Hungariaeque cum Moldávia et Valachia.
Kolozsvár – Budapest, Stephanum, 1914, XII.

Andrásfalvi-Faragó Zoltán: Öt íjász

Salgótarján, Dióhéj műhely, é.n.

Asena, Orhan: Hürrem szultána (Igazságos Szulejmán szultán)

Ankara: A Török Kulturális Minisztérium Kiadványai/1992
 Balogh F. András (közreadó): A Drakula-történetek kezdetei
Bp.: Littera Nove, 2008

Banfi, Florio [Holik Floris]: Hunyadi János itáliai tartózkodása

Erdélyi Múzeum 1934, 39. köt. 7-12. sz.

Bárány Attila: Angol lovagok a nikápolyi csatában

Hadtörténti Közlemények, 2005, 118. évf. 3. sz.

Bedécs Gyula: Magyar emlékek és látnivalók

Szerbia a Vajdasággal, Bosznia és Hercegovina
Szombathely, B.K.L. Kiadó, 2006

Benda Kálmán-Fügedi Erik: A magyar korona regénye

Bp.: Magvető, 1979

Bertényi Iván: A magyar korona története

Bp.: Kossuth K, 1978

Bessenyei György: Hunyadi

Bp.: V. ker. Berzsenyi Dániel R. Gimnázium, 1929

Black, Jeremy: Hadvezérek

A harcmező urai
Bp.: Totem Kiadó, 2009

Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei

= Rerum Hungaricarum decades
Bp.: Balassi Kiadó, 1995

Bottyán János: A magyar Biblia évszázada

Bp.: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1982

Brodarics István: Igaz leírása a magyaroknak a törökökkel

Mohácsnál vívott csatájáról
Bp.: Magvető, 1983 (Gondolkodó magyarok)

Burány Nándor: Keselyűlegelő

Nándorfehérvár megvédésének igaz története
 Újvidék, Forum K, 1979

Burány Nándor: Kamanci Balázs

Újvidék: Fórum, 1977 (Jugoszláviai magyar regények)

Burány Nándor: Megtorlás

Újvidék: Fórum, 1984

Búzás Gergely (szerk.): A visegrádi királyi palota kápolnája és

északkeleti épülete
Visegrád régészeti monográfiái 1.
Visegrád: Mátyás Király Múzeum, 1994

Búzás Gergely (szerk): Visegrád

Altum Castrum: A Visegrádi Mátyás Király Múzeum füzetei 5.
Visegrád: 2005

Cibula, Václav: Prágai regék

Bratislava: Madách; Bp.: Móra, 1979

Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak

korában, 5.köt.
Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1913

Cseh Valentin: Nándorfehérvár ostroma 1456

Keszthely: Compactor K., 2007

Csillag a holló árnyékában

Vitéz János és a humanizmus kezdetei Magyarországon
Az OSZK kiállítása
Bp.: Országos Széchényi Könyvtár, 2008

Csorna József: A magyar heraldika korszakai

Gödöllő-Máriabesnyő: Attractor, 2008, reprint

Csomor Lajos: Magyarország Szent Koronája

Vaja: Vay Ádám Múzeum Baráti Köre, é. n.

Cvetkova, Bisztra: A várnai csata

 Bp.: Gondolat, 1988

Czuczor Gergely: Hunyadi János és három más történet

Bp.: Unikornis, 2002 (A magyar próza klasszikusai, 93)

Darkó Jenő: A magyar huszárság eredete

Máriabesenyő-Gödöllő: 2010

Darkó Jenő: Népességi mozgalmak Erdélyben és környékén a

középkorban
Máriabesnyő – Gödöllő: Attraktor, 2010

Darvas József: A törökverő

Bp.: Szépirod. K, 1973

De Lange, Nicholas: A zsidó világ atlasza

Bp.: Helikon, Magyar Könyvklub, 1966 (Képes atlasz)

Decsényi Gyula: Olaszországi történelmi kutatások

Századok, 1892, 26.

Délvidéki S. Attila: Lángoló temetők

Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és
borzalmai 1268-1868, 1. köt.
Fejezetek a rácjárások történetéből Tataháza:
Szerzői kiad., 2009

Demény Lajos: Parasztfelkelés Erdélyben 1437-1438-ban

Bp.: Gondolat, 1987 (Közös dolgaink)

Dienes Dénes: A kereszténység Magyarországon 1526 előtt,

2. átdolg. kiad.
Sárospatak: Sárospataki Ref. Koll. Theológiai Akadémiája, 2001

A Duna helyszínrajza Dévénytől Orsováig

Térképmellékletekkel
Bp.: M. Kör. Országos Vízépítési Igazgatóság vízrajzi osztályának
felvételei alapján, 1918
 Dümmerth Dezső: A két Hunyadi
Bp.: Panoráma, 1985 (Utazások a múltban és jelenben)

Dvoráková, Daniela: A lovag és királya

Pozsony: Kalligram K, 2009

Elekes Lajos: Hunyadi

Bp.: Akadémia K., 1952

Elekes Lajos: Hunyadi hadserege

Bp.: Magyar Történelmi Társaság, 1951

Elekes Lajos: A Hunyadi-kérdés

In: Mátyás király-emlékkönyv születésének 500. évfordulóján, 1.
köt.
Bp.: Franklin Társulat, 1940

Engel Pál: Honor, vár, ispánság

Válogatott tanulmányok Bp.: Osiris, 2003

Engel Pál-Kristó Gyula: Magyarország története 1301-1457

Bp.: Tankönyvk, 1989

Erdély és a Részek térképe és helységnévtára

Készült Lipszky János 1806-ban megjelent műve alapján.
Szerk. Herner János Szeged: JATE, 1987, reprint

Erdélyi László: A magyar lovagkor társadalma és művelődése

1205-1526
Gödöllő-Máriabesenyő: Attraktor, 2005, reprint

Erdődy János: A szárnyas oroszlán

Bp.: Athenaeum Ny, 1967 (Kozmosz könyvek)

Farkas Jenő, Sz.: Drakula vajda históriája

Bp.: Akadémia K., 1989

Földi Pál: Hunyadi János a hadvezér

Bp.: Anno, 2004
Földi Pál: Janicsárok szép napjai
Bp.: Anno, 2007

Fraknói Vilmos: Egyháznagyok a magyar középkorból

Bp.: Révai, 1932, Bp.: Élet, 1916 (Bibliotheca vitae)

Fraknói Vilmos: Vitéz János esztergomi érsek

Bp.: Szent István Társulat, 1879 (Házi könyvtár. 30.)

Freeley, John: A szultánok magánélete

Bp.: General Press, 2006 (Különleges könyvek)

Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok

A középkori magyar arisztokrácia fejlődése
Bp.: Magvető, 1986

Fügedi Erik (ford.): Kimondhatatlan nyomorúság

Két emlékirat a 15-16. századi oszmán fogságról
Bp.: Európa K., 1976

Fügedi Erik: Uram, királyom

A XV. századi Magyarország hatalmasai
Bp.: Sas K., 2004

Fülöp Árpád: Hunyadi Hősköltemény 48 énekben

Bp.: Arany János Ny, 1943

Gaál Mózes: Hunyadiak Történelmi elbeszélések a régi időkből

Bp.: Stampfel K., 1906

Gajdács Pál: A Hunyadiak

Költői elbeszélés Bp.: Kultúra, 1918

Generál Tibor: Allah serege

Az oszmán-török haderő kialakulása és fénykora
Bp.: Zrínyi K., 1987

Generál Tibor: Kelet Pompadourjai

Nőuralom az Oszmán Birodalomban
 Bp.: Tinta Kvk, 2000

Generál Tibor: Mohácstól Mekkáig

Történelmi lektűr
Bp.: Tinta K. 2005

Gerevich László-Kosáry Domokos: Budapest története, 2. köt.

Budapest története a későbbi középkorban és a török hódoltság
idején.
Bp.: Akadémia K., 1975

Gerő László: Mátyás király budai palotája

Kiskőrös: De Csejte, 1994 (Középkori Magyarország)

Granasztói György: A középkori magyar város

Bp.: Gondolat, 1980 (Magyar história)

Freely, J.: A szultánok magánélete

Bp.: General Press (Különleges könyvek)

Gyárfás István: A jász-kunok története I-IV.

Kecskemét: Szilády Károly, 1870.

Hajdan volt Magyarország

Jelen és múlt
Főszerk: Halmos Ferenc
Bp.: Gesta, 2000

Hegedűs Géza: Az erdőntúli veszedelem

Bp.: Móra, 1962

Hegedűs Géza: Megkondulnak a harangok

Bp., Szépirod. K., 1962 (Kincses könyvek)
Héjj Miklós: A visegrádi királyi palota
Bp. Corvina, 1970

Held, Joseph: Hunyadi: Legend and reality

New York: Columbia Univ. Press, 1985
(East European Monographs, Boulder)

Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól

Bp.: Helikon, 1981 (Bibliotheca historica)

Hogyan éltek elődeink?

Beszélgetések a magyar művelődés nagy korszakairól
(Benda Kálmán et al.)
Bp.: Gondolat, 1980

Hóman Bálin – Szekfű Gyula: Magyar történet,

2. bőv. kiad. Bp.: Egyetemi Ny., 1936, 2. köt.

Horváth Henrik: Zsigmond király és kora

Zsigmond király halálának 500. évfordulóján
Bp.: Székesfőváros, 1937

Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása

Magyar humanizmus
Bp.: Akad. K., 1988 (Az Akadémiai Kiadó reprint sorozata)

Hóvári János: A rettegett Drakula

Vlad Tepes
In: Koronás portrék. Bp.: Kozmosz, 1987

Hunyadi énekek
Bp.: Katonai K., 1956

Hunyady József: A fekete lovag

Bp.: Móra, 1976
 Hunyady József: Hollós vitéz
Bp.: Zrínyi, 1957

Hunyady József: Oroszlán és gödölye

Bp.: Kossuth, 1970

Ipolyi Arnold: A magyar Szent Korona története

Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1886

Iván László: A visegrádi vár története

A kezdetektől 1685-ig Visegrád: 2004

Jankovich Júlia: Budavári kapuk, falak

Bp: Magvető, 1973

Jászay Magda: Velence és Magyarország

Egy szomszédság küzdelmes története
Bp.: Gondolat, 1990

Jósika Miklós: A tudós leánya

Bp.: Heckenast, 1855,1-III, köt.

Julier Ferenc: Magyar hadvezérek

Bp.: Stádium, 1930

Kadaré, Ismail: A fellegvár

Bp,: Zrínyi K., 1982

Kalmár János, dr.: Régi magyar fegyverek

Bp.: Natura, 1971

Karczag Ákos-Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság erődített

helyei
 Várak, várkastélyok, városfalak, barlangvárak, sáncok és
erődítmények a honfoglalástól a 19. századig
Bp.: Semmelweis K, 2010

Katona Tamás (szerk): A korona kilenc évszázada

Történelmi források a magyar koronáról
Bp.: Európa K, 1979

Kemény Zsigmond: A mohácsi veszedelem okairól

Bp.: Magvető, 1983 (Gondolkodó magyarok)

Kéri Katalin: Allah dicsősége

Bevezetés az iszlám középkori nevelés-és művelődéstörténetébe
Pécs: Pannónia könyvek, 2010

Kilényi Mária: Könnyek és korona

Bp.: Magyar Téka

Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok

Bp.: Panoráma, 1988 (Utazások a múltban és jelenben)

Kiss Gábor (szerk.): Török hadak Magyarországon 1526-1566

Kortárs török történetírók naplórészletei
Panoráma K, 1984

Klusch, Horst: Az erdélyi szászok betelepedéséről

Kolozsvár: Kriterion, 2009

Konstam, Angus-Bryan, Tony: Renaissance War Galley 1470-

1590
London: Osprey Publishing, 2002

Kós Károly: Budai Nagy Antal históriája

Varjúnemzetség
Bukarest: Új Magyar K., 1955
 Kottanner Jánosné: A korona elrablása
Kottanner Jánosné emlékiratai 1439-1440
Bp.: Magyar Helikon, 1979

Kovács Péter, E.: Hétköznapi élet Mátyás király korában

Bp.: Corvina, 2008

Kovács Péter, E.: A Hunyadi-család

In: Hunyadi Mátyás: Emlékkönyv Mátyás király halálának 500.
évfordulójára.
Szerk. Rázsó Gyula
Bp.: Zrínyi K, 1990

Kovács Péter, E-Szovák Kornél (szerk): Infima Aetas Pannonica

Stidies in late medieval Hungarian History
Bp.: Corvina, 2009

Kovai Lőrinc: Tűzkehely

Bp.: Szépirod. K, 1965

Kovai Lőrinc: Vaskapu

Bp.: Móra F. K, 1971

Kőnig Frigyes: Várak és erődítmények a Kárpát-medencében

Bp.: Helikon, 2002

Kubinyi András: Buda története 1541-ig

Bp.: TIT Budapesti Szervezetének Történelmi Szakosztálya, 1969

Kubinyi András: Vitéz János a jó humanista és rossz politikus

In: A magyar történelem vitatott személyiségei 2
Bp.: Kossuth, 2002

Kulcsár Péter: Kapisztrán János

Bp.: Gondolat, 1987 (Magyar história. Életrajzok)
 Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban:
Nyugat-Európa a XI-XV. században
Bp.: Gondolat, 1967

Lampérth Géza: Hunyadiak

Bp.: 1926

László János: Magyar várak

Bp.: Anno K, 2008

Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció

Bp.: Gondolat, 1981

Magyar kódex 2.
Lovagkor és reneszánsz. Magyarország művelődéstörténete 1301-
1526
Bp.: Kossuth K, 1999

A magyar nemzet története

Szerk. Szilágyi Sándor, 3. köt. Az Anjou-ház és örökösei. 1301-
1439
Bp.: Athenaeum, 1895

Magyarország történeti kronológiája

I. A kezdetektől 1526-ig
Bp.: Akadémia K, 1986

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon

1387-1437
Bp.: Gondolat, 1984

Mazahéri, Aly: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a

10-től a 13. századig
Bp.: Európa, 1989
 McNally, R.T.-Florescu, R.: In search of Dracula
True history of Dracula and vampire legends
Greenwich, Conn: New York Graphic Society, 1972

Medium regni: Középkori magyar királyi székhelyek

Szerk. Búzás Gergely
Bp.: Nap Kiadó, 1996

Miller, Elizabeth: Dracula

New York: Parkstone Press, 2000

Miskolczi Gyula: Hunyadi János török hadjáratai

Hadtörténeti Közlemények. 1914, 14. évf. 3-4. sz.

Mohács
Szerk. Szabó János
Bp.: Osiris, 2006 (Nemzet és emlékezet)

Mohács emlékezete
A mohácsi csatára vonatkozó legfontosabb magyar, nyugati és török
források
Bp.: Helikon, 1976

Möller István: A vajdahunyadi vár építési korai

Bp.: Franklin Ny, 1913

Muresanu, Camil: Iancu de Hunedoara

= John Hunyadi defender of Christendom
Iasi-Oxford Portland: The Center for Romanian Studies, 2001

Müncheni kódex 1466

A négy evangélium szövege és szótára
Bp.: Európa, 1985
 Nagy Géza-Nemes Mihály-Tompos Lilla: A magyar viseletek
története
Bp.: Mercunus, 2002

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és

nemzedékrendi
táblákkal
Pest: Friebeisz István, 1857

Nemeskürty István: A Hunyadiak

In: Mi, magyarok: Történelmünk ezerszáz éve
Bp.: Dovin, 1989

Nemeskürty István: Ez történt Mohács után,

3. kiad. Bp.: Magvető, 1975

Németh Zsolt: A Szent Korona

Szombathely, BKL Kiadó, 2007

Newark, Timothy: Medieval Warfare

London: Jupiter Books, 1979

Nicolle, David: Nicopolis 1396. – The Last Crusade

London: Osprey Publishing, 1999

Nicolle, David-McBride, Angus: Hungary and the fall of Eastern

Europe 1000-1568
London: Osprey Publishing, 1988

Nicole, David-Hook, Christa: The Janissaries

Oxford: Osprey Publishing, 1995

Nicole, David-Rothero, Christopher: The Venetian Empire 1200-

1670
London: Osprey Publishing, 1989
 Oszvald Arisztid: Hunyadi ifjúsága
Történelmi Értekezések 1916, 10. sz.

Palacky, Frantisek: A huszitizmus története

Bp.: Európa, 1984

Passuth László: Tört királytükör

Bp.: Szépirod. K., 1974

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396-1526

Bp.: Zrínyi, 2005

Perjés Géza: Mohács

Bp.: Magvető, 1979

Piccolomini, Aenas Silvius: Pápa vagy zsinat?

Válogatott levelek
Bp.: Magyar Helikon, 1980

Pivárcsi István: Drakula gróf és társai

Nagy vámpírkönyv Bp.: Palatinus, 2003

Pór Antal: Hunyadi János

Élet-és korrajz
Bp.: Szent István Társulat, 1873 (Házi könyvtár 14.)

Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes millenniumi arcképcsarnok

100 portré a magyar történelemből
Bp.: Rubicon: Aquila, 1999

Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII.

században
Bp.: Helikon, 1986
 Razin, E. A.: A hadművészet története
Bp. Zrínyi, 1964

Régi magyar öltözködés

Viseletek dokumentumok és források tükrében. Összeáll. Benyóné
Mojzsis Dóra Bp.:
Magvető, 1988 (Magyar hírmondó)

Rex Invictissimus
Hadsereg és hadszervezet a Mátyás kori Magyarországon.
Szerk. Veszprémy László Bp.: Zrínyi, 2008

Ruffy Péter: Koronánk könyve

Bp.: Móra K. 1981

Ságvári György: Magyar uniformisok

A honfoglalástól napjainkig
Bp.: Kossuth K. – Hadtörténelmi Intézet és Múzeum, 2010

Sebestyén Károly: A magyar zsidók története a vegyes házból

származó királyok alatt
(1301-1526) Kohn Sándor könyve nyomán
In: A zsidók egyetemes története. Szerk. Szabolcsi Miksa
Bp.: Phönix, 1908

Spufford, Péter: Hatalom és haszon

Kereskedők a középkori Európában
Bp.: Scolar K, 2007

Szabó János, B.: A honfoglalóktól a huszárokig

A középkori magyar könnyűlovasság
Bp.:Argumentum, 2010

Steier, Lajos: There in no czech culture in Upper Hungary

Bp.: Wodianer and Sons, 1920
Száz rejtély a magyar történelemből
Főszerk. Halmos Ferenc
Bp.: Gesta, 1999

Szendrei László: Erdélyi vajdák és fejedelmek

Nyíregyháza: Pro-Book, 2009

Szentmihályi Szabó Péter: Kapisztrán és Hunyadi

Bp.: Szépirod.K, 2007

Szerémi György: Magyarország romlásáról

Bp.: Szépirod. K., 1979 (Olcsó könyvtár)

Szombathy Viktor: Csehszlovákia

Bp.: Panoráma, 1981

Szőcs Tibor: Egy „legendás” hős

Dugovics Titusz története
Hadtörténeti Közlemények, 2009, 122. évf. 1. sz.

Szőnyi Miklós: Fekete szivárvány

Hunyadi János regényes életrajza
Magánkiadás, é. n.

Szűcs Jenő: Hunyadi János

Bp.: Hazafias Népfront Országos Tanácsa, 1956

Tar Lőrinc pokoljárása

Középkori magyar víziók. Vál. V. Kovács Sándor
Bp.: Szépirod. K., 1985 (Magyar ritkaságok)

Tarczai György: Magyar legendák

Bp.: Laude, 2000, reprint
 Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora
Bp.: Gondolat, 1980

Teke Zsuzsa: Velencei-magyar kereskedelmi kapcsolatok a XIII-

XV. században
Bp.: Akadémia K, 1979 (Értekezések a történeti tudományok
köréből, 86.)

Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon, I.

Pest: Emich és Eisenfels, 1952, XXVIII.

Tercüman, Mahmud: Magyarország története

Tárih-i Ungürüsz vagyis Ungürüsz története
Madzsar Tárihi. Ford. Blaskovics József. II. Nagy Szittya
Történelmi Világkongresszus
Szerk. Geönczeöl Gyula
Cleveland (Ohio): Classic Printing, 1988

Török hadak Magyarországon 1526-1566

Kortárs török történetírók naplórészletei
Bp.: Panoráma, 1985

Török József: A tizenötödik század magyar egyháztörténete

Bp.: Mikes K., 2006

Történelmi atlasz
Bp.: Magyar Földrajzi Intézet, 1931

Turnbull, Stephen: The Ottoman Empire 1326-1699

Oxford: Osperey Publ., 2003

Turnbull, Stepen-McBride, Angus: The Hussite Wars

Oxford: Osperey Publ, 2004

Vajay Szabolcs: „Győztünk Mohácsnál”

 Bp.: Háttér, 2003

Váralljai Csocsány Jenő: A magyar monarchia és az európai

reneszánsz
Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2005

Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól a

világháború kitöréséig
Bp.: Könyvért, 1986 (Tudománytár)

Veszprémy László: Lovagvilág Magyarországon

Lovagok, keresztesek, hadmérnökök a középkori Magyarországon
Bp.: Argumentum, 2008

Wells, Florian Stone: The Sword and the Shield of the Realm
Sapientus (USA), 2008

Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elveszésének oka e vót és így esött

Bp.: Magyar Helikon, 1980

Zolnay László: Buda középkori zsidósága

Bp.: TIT, 1968

Zolnay László: A budai vár

Bp.: Gondolat, 1981 (Gondolat zsebkönyvek)

Zolnay László: Az elátkozott Buda

Buda aranykora Bp.: Magvető, 1982

Zolnay László: Fény és árnyék a középkori Magyarországon

Bp.: Kozmosz, 1983 (Az én világom)

Zolnay László: Kincses Magyarország

Középkori művelődésünk történetéből
 Bp.: Magvető, 1978

Zolnay László: A középkori Buda királyi várpalotája és gótikus

szobrai
Bp.: Budapesti Történeti Múzeum, 1984

Zolnay László: Mozaikok a magyar újkorból

Bp.: Kozmosz, 1986 (Az én világom)

Zolnay László: Ünnep és hétköznap Budán

Bp.: Gondolat, 1975

JEGYZETEK

SEBES OSTROMA

A szászsebesi események valóban megtörténtek, nagyjából az első

két fejezetben leírtaknak megfelelően. Krónikáink ugyan szűkszavúak
az 1438-as esztendő nyarának török rabló hadjáratát illetően, azonban
szerencsénkre van egy szemtanú, aki megörökítette az ostrom
eseményeit.
Az irodalomban Magyarországi György barátként ismert,
valószínűleg szász származású fiatalember saját leírása szerint tanulni
ment Sebesre (avagy saját szövegében: Müllenbachba) az ottani
domonkos gimnáziumba. Ekkor 15-16 éves lehetett. Sokáig a nevét sem
tudtuk, Sebesi Névtelennek, avagy captivus quidam
Septemcastrensisnek (valamilyen erdélyi rabnak) nevezték. 1939-ben
„nyomozta ki” Fiorio Banfi, hogy a szerző neve Magyarországi György
barát.
Lássuk, hogyan számol be György barát Szászsebes veszedelméről:

„Ez a város akkoriban elég népes volt, de nem volt nagyon

biztonságos. Megérkezett a török a város alá, tábort ütött és ostromolni
kezdte. A valah vajda, aki a törökkel együtt vonult fel, a polgárokkal
régebben kötött barátságára hivatkozva a városfalhoz ment, a harc
szünetében odahívta a polgárokat, és rábeszélte őket, hallgassanak az ő
tanácsára, ne harcoljanak a törökkel, mert a város erődítményei nem
elég erősek, semmiképpen sem tudnak ellenállni. A tanácsa pedig az
volt, hogy adják át a várost a törököknek békével, ő, a vajda majd
kieszközli, hogy a város előkelőit magával vihesse saját országába,
aztán, ha úgy tetszik, visszajöhetnek vagy ott maradhatnak…
…Volt ott egy nemesember meg a testvére, egy ugyancsak derék
férfiú. Ez az ember korábban várnagy volt, sokat harcolt a török ellen,
és semmiképpen sem értett egyet a vajda tanácsával, sem az
egyezséggel. Azt mondta, inkább százszor meghal, semhogy feleségét
és fiait török kézre adja. Másokat is meggyőzött; kiválasztottak egyet a
város tornyai közül, abba bevonult, egész éjszaka fegyvereket és
élelmiszert hordott bele és jól megerősítette. Velük együtt én is a
toronyba mentem, és nagy sóvárgással inkább a halált vártam, mint az
életet…
… A prédából az egész török seregnek semmi sem jutott, erre
hatalmas lendülettel és kibírhatatlan dühvel megrohanta a mi
tornyunkat, abban a reményben, hogy valamit zsákmányoltak. Nyelv el
nem mondhatja, mekkora és milyen tombolás következett. Sűrűbben
hullottak a nyilak és a kövek, mint az eső cseppjei vagy a jégverés. Úgy
üvöltöztek a harcolók, a fegyverek olyan zajt csaptak, úgy ordítottak a
torony ellen rohamozók, hogy egy pillanatra szinte megrendült belé az
ég és a föld. És mert a torony nagyon lapos volt, a tetőt a nyilak és
kövek rögtön elpusztították, de a toronnyal nem bírtak a falak erőssége
miatt. Közben előrehaladt az idő, délután lett, de még napnyugta körül
sem mentek semmire, erre tanácsot tartottak a többi harcossal, majd
néhányan elszaladtak fáért, és abból a toronnyal egyenlő magasságú
rakást emeltek. Azután tüzet raktak a farakás alá, és megsütöttek
bennünket, mint a kenyeret. Amikor már mindannyian szinte halottak
voltunk és senkit sem láttak mozogni a toronyban, széthajigálták a
tüzet, a kapun át berontottak, és akit félig élve találtak, felélesztették és
kivonszolták. Engem is így hurcoltak ki, kereskedőknek adtak el, akik a
többi rabbal láncra fűztek, és átkelve a Dunán, Adrianapolisba vittek,
ahol a nagy török király székhelye van.”

György barát húsz évig senyvedett muzulmán fogságban, majd

hazatért, és megírta könyvét a törökök szokásairól, mely a kora újkori
Európa „bestsellere” lett. Először 1480-ban jelent meg Rómában,
másodszor egy év múlva. 1514-ig hét kiadása látott napvilágot. Bécs
első török ostroma (1529) után német nyelvterületen roppant népszerű
lett a könyv, és sikere kitartott egészen a Konstantinápoly bukását
(1453) követő évtizedekig.
György barát történetében persze akad néhány problémás részlet.
Nehezen hihető például az, hogy a török beleegyezését adta Szászsebes
lakóinak a vagyonuk elmenekítésére. Vajon hihető-e, hogy így
lemondtak minden zsákmányról? Hiszen a hadjáratnak semmi más célja
nem volt, mint a zsákmányszerzés és rabszolgák gyűjtése. Véleményem
szerint kizárt, hogy a magukat megadó sebesi szászok szabadon
rendelkezhettek vagyonukkal a török fogságban. György barát ráadásul
úgy tudta, az oláh vajda megtartotta ígéretét, és a szászok később
hazatérhettek Havasalföldről. Csakhogy erről György barát nem
rendelkezhetett semmiféle információval, lévén, hogy élete elkövetkező
évtizedeit török fogságban töltötte. Amikor hazatért, már csak kevesen
emlékezhettek arra, hogy mi történt azon a húsz esztendővel korábbi
éjszakán. Ismerve Vlad Dracul és a szászok roppant ellenséges
viszonyát, nehezen hihető, hogy a vajda „csak úgy” hazaengedte
foglyait.

A BUDAI PALOTA

A budai várhegyen emelt épületegyüttes építési korainak

meghatározása a II. világháború utáni helyreállítás és az ezt kísérő
ásatás alkalmával vált lehetségessé. Érdekesség, hogy a középkori
palotának éppen az Anjou-kori, illetve a Zsigmond-kori nyomai
maradtak meg leginkább.
 Sajnos az úgynevezett Friss Palotából, mely a Zsigmond által emelt
legimpozánsabb épület volt, mára semmi sem maradt. A nagy
fogadások megrendezésére, diplomáciai eseményekre kiválóan
alkalmas, 70 méter hosszú és 25 méter széles épület helyén korábban
polgárházak álltak, ezek lebontásával nyílt lehetőség a palota jelentős
kibővítésére. Annyit tudunk, hogy a Friss Palota a Száraz-árokig
terjeszkedő várterület legészakibb udvarán állt, de abban már nem
lehetünk biztosak, hogy kelet felől kapcsolódott-e hozzá közvetlenül
másik épület, vagy sem. Hogy miért okoz nehézséget a Friss Palota
pontos helyének meghatározása? 1578-ban egy villámcsapás
következtében felrobbant az egyik tornyában, illetve annak pincéjében
tárolt lőpor, s a detonáció a teljes épületet és a környező épületeket is
eltüntette a föld színéről.
A Friss Palota szomszédságában szükség volt egy új, piactér, lovagi
viadalok vívására is alkalmas gyülekezőtér kiépítésére. Zsigmond erre a
célra elvette a városnak a várral szomszédos lakónegyedeit, s mintegy
harminc házat lebontatott. Az így kialakult tér, a regényben is szereplő
Area Magna az a terület, ahol a második kötet elején Hunyadi lovagi
viadalon megküzdött a bajor Herman von Freisinggel, s a negyedik
kötetben e téren fogadta a terhes Erzsébet királyné és Cillei Ulrik a
Délvidékről visszatért bandériumok tisztelgését.
A későbbiekben ez lesz az a tér, ahol 1457 márciusában lefejezik
Hunyadi Lászlót, s ugyanitt vívja majd legendás viadalát Mátyás király
a cseh Holubárral.
Ugyancsak Zsigmond toldotta meg a vár déli részén az Anjou-kori
épületeket. Ilyen új épület volt a délnyugati Tárnokház is, amely a XV.
században a királyi könyvtár, kincstár, levéltár szerepét is betöltötte. A
Tárnokház alagsorában őriztette 1457-ben V. László (kinek születését
ebben a könyvben követhettük figyelemmel) az elfogott Hunyadi
Lászlót és Mátyást.
Sajnos a XVI-XVII. században bekövetkezett lőporrobbanások eme
palotarészeket is eltüntették a föld színéről, mint ahogy az 1684. és
1686. esztendei ostromok is jóvátehetetlen károkat okoztak az
épületekben. A XVIII. században aztán Habsburg uralkodóink végleg
eltüntették a gótikus épületek maradékait, tereprendezés címén. Akkor
már csak a szintén Zsigmond által építtetett Csonkatorony állta a sarat,
de a század derekán ezt is elbontották.
 A BUDAI VÁROSHÁBORÚ

Az 1439-es budai zavargások hosszabb időszak belső

feszültségeinek elkerülhetetlen következményei voltak. A város magyar
és német lakossága hosszú évtizedek óta elkeseredett küzdelmet
folytatott a hatalomért, s e küzdelem éppen azon időszakokban
éleződött ki, amikor a központi hatalom gyengének bizonyult a rend
fenntartására. Zsigmond még többnyire sikeresen próbálta orvosolni a
magyarok panaszait, és tartotta az egyensúlyt a két népelem között. S
bár Zsigmond maga is német volt, időnként mintha a magyarokkal
szimpatizált volna ezekben a vitákban.
A krónikák egybehangzóan feljegyzik, hogy Albert koronázása után
nőtt meg a németek önbizalma, s ekkor látták elérkezettnek az időt arra,
hogy eltöröljék azt a régi szokást, miszerint Buda bírója egyik évben
német, másik évben pedig magyar. A tizenkét tagú városi tanácsba is
csak két magyart engedtek bejutni – érthető hát, ha mindez vérig
sértette a magyar pártot. Arra is számos adatot találunk, hogy ezen
túlmenően a város gazdag német polgársága már a hétköznapokban is
mind gyakrabban gyalázta, zaklatta a viszonylag szegényebb, rosszabb
érdekképviselettel rendelkező magyarokat. Tettlegességre is sor került
néhány alkalommal. Thuróczy krónikája így idézi az eseményeket:
„A magyarok pedig, akik régtől fogva késedelmesen szoktak a
megtorláshoz fogni, de néha a megtorlás késedelmét az elégtétel
súlyosságával pótolják ki, hatalmas viharként zúdulva bántalmazóikra;
mindezeket a sérelmeket – mintegy súlyos álomba merülten –,
figyelembe se vették, és csak várakoztak, hogy mit szül a németek
értelmetlen vakmerősége. Élt ekkor ebben a városban egy bizonyos
magyar, Ötvös János volt a neve, nem kis tekintélyű és nem is utolsó
ember a városban. Ez a többieknél jobban a szívére vette az egész
magyar népet érintő gyalázatot, és amennyire tőle telt, szóval is, erővel
is védelmezni igyekezett a magyar polgárok becsületét. Ez nagyon nagy
szálkának látszott a németek szemében, és a németek élve az
alkalommal, titokban el is fogták őt, és a foglyot a városháza belsejében
különféle kínzásokkal gyötörték. Végre, amikor a szerfölötti kínzások
következtében meghalt, egy hatalmas súlyú követ kötöttek a nyakára, és
elsüllyesztették a Dunába. A rettentő gonosztett nyolc napig nem derült
ki, addig tudniillik, amíg a víz a kő nehezékétől megszabadult holttestet
partra nem vetette. A megtalált élettelen testen jól látszottak a kínzás
sebhelyei, hiteles tanúbizonyságot téve gyilkosai felől.
Ugyanebben az időben a királyi udvarban csak úgy hemzsegtek a
németek. Ezért a magyarok a rendkívüli gonosztett láttán felzúdulva
óriási kiáltozásban törtek ki, és dühük nagy hevében berohantak a
városba, hogy bosszút álljanak, és mivel a gyilkosokat nem tudják
megtalálni, rávetik magukat palotáikra, és vasalt borítású ajtóikat
betörve, kapzsi prédának vetik oda a németek kincseit.
Ezekben a napokban élt Buda városában egy szerzetes barát, név
szerint Jakab, egy ájtatos, tökéletes hitű olasz származású ember Szent
Ferenc rendjéből. A magyarok hallgattak is rá, mert tudós módon
prédikált. A barát felriadva a hatalmas lármára, magához ragadva az
Isten képét hordozó feszületet, mihelyt tudomására jutottak a történtek,
meztelen lábbal futkosott a magyarok között, és eléjük tartva Krisztus
képmását, panaszos és siránkozó hangon kérlelte őket, hogy annak a
kedvéért, akik érettük megfeszítettek, hagyják abba a megkezdett
munkát. Ők azonban annál erősebben kiáltozva mondogatták: »Az Isten
is velünk van«; és fosztogatásra adva magukat, nem törődtek a barát
könyörgésével. És amikor a barát látta, hogy semmi eredményt sem ér
el, sőt csak fokozza a zavargást, visszatért a Szent János evangélistáról
elnevezett kolostorba, ahonnan jött. A magyarok pedig, miután a
németeken elvetemült gaztettük miatt bosszút álltak, felhagytak a
fosztogatással, mivel már több holmit nem találhattak.”
A lázadás rövid ideig tartott, és a magyarok győzelmével ért véget,
mivel a roppant brutális utcai erőszakot a királyi bandériumok nem
voltak képesek lecsendesíteni.
„Oly kevés lőn a küzdelem, hogy végre egy főurat küldtek
békéltetőül a harczolók közé. Ez a Garai volt, a macsói bán, ki utalva az
elhunyt (Ötvös János) tiszteletre méltó nevére s arra, hogy emlékét ily
kihágásokkal beszennyezni nem szabad, rábírta a magyarságot, hogy
szétoszoljék.”

A TITELRÉVI HADITÁBOR

Az 1439-es esztendő eseményei kiválóan példázzák, milyen

dermesztően kevésen múlott, hogy némely török hadjárat következtében
be nem következett Magyarország katonai összeomlása, már jóval a
mohácsi csata előtt. Általánosságban elmondható, hogy a magyarok a
töröktől elszenvedett múltbéli vereségek egész sora ellenére sem vették
komolyan az oszmán veszedelmet. Az Európában uralkodó nézet szerint
a török hadsereg nem érhetett fel a lovagi harcmodorban küzdő
keresztény hadakkal. Ugyan elmondható, hogy pusztán a rendelkezésre
álló fegyveres erők száma alapján a Magyar Királyság képes lett volna
elhárítani a veszedelmet, de a feudális széttagoltságnak eme fokán
mégsem volt ez lehetséges. Jellemző a kor zavaros viszonyaira, hogy a
Titelrévi haditáborban kínos lassúsággal gyülekező főúri bandériumok
még alacsony létszámuk mellett is fokozott óvatosságra késztették
Murád szultánt.
Mint azt néhány év múlva Hunyadi hadjáratai bebizonyították, a
páncélos nehézlovasság, a mozgékony könnyűlovasság és a tüzérséggel
felszerelt harci szekerek eredményesen vették fel a harcot a világ talán
legerősebb hadseregével, az oszmánnal.
A küzdelmet azonban már középtávon is eldöntötte a török tüzérség
gyors iramú fejlesztése. Murád itáliai, német ágyús mestereket fogadott
szolgálatába, akik a kor legjobbjai voltak, és néhány év alatt kiépítették
a törökök saját tüzérségét. S ne feledjük, az erdélyi Tüzes Orbán mester
is beírta nevét a világtörténelem nagykönyvébe, még ha egy, a
keresztény világ számára tragikus esemény kapcsán is…
A Titelrévnél gyülekező magyar hadseregen vérhasjárvány söpört
végig, s oly nagy számban aratott a bandériumok katonái között a halál,
hogy a főurak egymás után elhagyták a tábort. Mivel néhány nappal
korábban Szendrő már elesett, immár nem mutatkozott esély Murád
feltartóztatására.

„A magyarok pedig megunták a hosszú tábori szállást, leginkább

azért, mivel közülük nagyon sokan szenvedtek a vérhastól: régi
szokásuk szerint »farkast« kiáltva a király akarata ellenére külön-külön
és összevissza elszéledtek, otthagyták a király táborát. Albert király
Budára érve megbetegedett. És mivel Bécsbe szándékozott menni, nem
tekintve gyöngélkedő állapotát, folytatta útját Bécs felé. Amikor Simon
és Júdás apostolok ünnepén Neszmély faluban megszállt, betegsége
súlyosbodott, és egyévi, kilenc hónapi és huszonnyolc napi
magyarországi uralom után az Úrnak ezerkilencszáz harminckilencedik
évében e faluban meghalt” – írja Thuróczi a krónikájában.
 Bonfini pedig így számol be Albert végzetéről:
„A seregben zendülés támadt, mivel a nagy hőség miatt kegyetlen
hasmenés gyötört mindenkit. A rekkenő hőség következtében, ami e
hadjárat idején uralkodott, őt is (Albertet) a veszedelmes kólika és
vérhas támadta meg. A betegség okául a sárgadinnye zabálását hozták
fel, mert míg bensejét torka gyönyörűségére hűsíteni igyekezett, életét
hozta veszedelembe. A király tehát, ha már a fosást nem tudta
megállítani, halálát érezve Bécs felé vette az útját, hogy odahaza haljon
meg.”

A déli határ tehát őrizetlen s védtelen maradt. Tudjuk, hogy Albert a

titelrévi haditábor feloszlása előtt még rendelkezett néhány vár, többek
között a Thalóczi testvérek által védett Nándorfehérvár megerősítéséről,
de úgy tűnik, ezek az intézkedések semmiképpen nem szabtak volna
gátat a török seregnek, amennyiben Murád Magyarország lerohanása
mellett dönt.
Egyedül Hunyadi János és öccse állták a sarat, és merész
hadmozdulatokkal zaklatták a török sereget. Ne feledjük, hogy Hunyadi
és öccse, akit szintén Hunyadi Jánosnak hívtak (a regényben Iván)
ekkor már szörényi bánként tevékenykedtek, s nem kis meglepetésre az
évtizedek óta eredménytelen védekező harcmodorral szakítva támadó
taktikát választva végre számottevő eredményeket értek el. Hunyadi
fellépése önmagában megfordította az eladdig reménytelen háborúk
sorsát a Délvidéken.
Hunyadi gyakran hangoztatta, hogy a törökkel szemben elég
egyetlen, súlyos vereség az ország területén, és mindennek vége!
Pontosan tudta, hogy amennyiben az egymással folytonosan
háborúskodó nemesi pártok nem fognak össze, úgy egyetlen balsorsú
csata eldöntheti a haza sorsát. Egész élete, minden tette e balszerencse
elkerülését célozta.
Hunyadi János és Mátyás tevékenysége csaknem száz esztendővel
odázta el azt a bizonyos baljós csillagok alatt megvívott ütközetet,
melyet végül Mohácsnál megvívtak a magyarok.

A BUSÓJÁRÁS
 E regényben kétségkívül úgy ábrázoltam az 1439-es
hadieseményeket, mintha a törökök elrettentésének egyik kiemelkedő
oka lett volna az állati szőrmékbe bújt parasztok „busójárása”.
A busók öltözetéről a következőt írják a szakemberek: szőrével
kifordított rövid bunda, szalmával kitömött gatya, színes bütykös
harisnya, bocskor, az övön marha-kolomp. Kezükben az
elmaradhatatlan kereplőt vagy a fabuzogányt tartják, legfontosabb
kellékük azonban a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett,
ijesztő birkabőr csuklyás álarc.
De vajon van-e köze a busójárásnak a törökök elijesztéséhez?
Az egyik igen elterjedt magyarázat szerint a farsangolásnak a
téltemetés, a tél-űzés volt a célja. Az emberek ilyenkor azért bújnak
ijesztő ruhákba, mert azt várják, hogy a tél megijed tőlük, és elszalad.
Az ünneplés végén nyilvánosan elégetik a tél halálát szimbolizáló
szalmabábut is. A jelmezbe öltözött emberek ezenkívül „bao-bao”
kiáltással és kürtszóval, kolompokkal járják végig a házakat, udvarokat
és az állatokat, majd hamut szórnak szét a portákon. Ettől a szertartástól
azt remélik, hogy a gazdák portáit a jövőben elkerülik a gonosz, ártó
szellemek. A busójárás további szokása, hogy a jelmezesek az utcán
járva meghuzigálják az arra járó nők haját, hogy az minél hosszabbra
nőjön. Az ünnepség fémpontja az, hogy a főtéren a férfiak viaskodni
kezdenek egymás között, ami régen a férfivá avatás jelképe volt.
Ennél jóval érdekesebbnek találom a másik, úgynevezett históriás
eredetmagyarázatot.
Eszerint a régi mohácsiak egy mocsaras szigeten gyűltek össze
egykor. A mind északabbra merészkedő török fosztogatók ellen
szerettek volna tenni valamit, mivel azok már a gyermekeket is
elrabolták.
A mocsaras szigetre menekültek egyre bátrabban kezdtek
viselkedni. Már nappal is mutatkoztak, esténként tüzet rakva
beszélgettek. „Ahogy haladt az idő, egyszer csak az esti, tűz melletti
beszélgetés alkalmával megjelent egy igen öreg sokác ember. így
szólott hozzájuk: „Ne keseredjetek el! Mindnyájatok élete meg fog
változni. Vissza fogtok térni házaitokba, szeretteitekhez. Ti fogjátok
kiűzni a kontyosokat! Jelet fogok küldeni számotokra, mikor elérkezett
az idő. Készüljetek fel a harcra: készítsetek különféle fegyvereket fából,
faragjatok magatoknak fűzfából rémisztő álarcokat, álljatok harcra
készen mindenkor! A jel egy viharos éjszakán érkezik majd
mindannyiótoknak: aranyos ruhába öltözött vitéz képében, rémisztő
álorcában.” Ezzel ahogy jött, úgy el is tűnt a vénséges vén apóka. Az
emberek nem győztek csodálkozni, mi is történt…
Másnap nekifogtak a készülődésnek. Fegyvereket, álarcot, öltözéket
készítettek, és vártak. Vártak évek hosszú során keresztül. Már rég a
sziget fáinak tövében pihentek azok, akik még látták a tűz mellett az
aggastyánt, amikor egy rettenetes vihar alkalmával, úgy éjfél felé ott
termett az aranyos ruhás, délceg lovas. Némán intett: utánam! Erre
mindenki felkerekedett. A törökök a vihar alatt behúzódtak a mohácsi
házakba. Már mindenki nyugodtan pihent, mikor éktelen ropogásra,
zajra riadtak. Ahogy kitekintettek az ablakon, ördögi pofájú szörnyeket
pillantottak meg. Fejvesztve menekültek el Mohácsról az oszmánok. A
sziget felől ma is ugyanúgy csónakokon érkeznek a rémisztő mohácsi
ördögök, mint – a monda szerint – egykoron.”

A KORONA ELRABLÁSA

A Szent Korona ellopásának történetét az egyik érintett, Kottanner

Jánosné emlékírásából ismerjük, meglehetősen részletesen. A kézirat
tizenhat, mindkét lapján teleírt levélből áll. Az első levél szakadozott,
hiányos, a 16. levélen az elbeszélés befejezetlenül véget ér. Néhány
részlet:

„…A nemes király megbetegedett egy kórban, amelyet vérhasnak

neveznek. Akkor az asztalnokmestere így betegen elvitte, s elérve
Visegrádra az alsó palotába fektette. Ide orvosok jöttek hozzá Bécsből.
Amint őnagysága egy kissé javult, legkisebbik leánya – a
hercegkisasszony ingecskét küldött neki, amelyet ő maga hordott a
testén. Ekkor őnagysága az ingecskét egy Vinsterel nevű hűséges szent
ember útján ismét visszaküldte az asszonyházba; leánya akasztót varrt
ahhoz a zacskóhoz, amely két szentképből készült, s varázsszer volt
benne: borsóhajak. Azután a nemes királyné László bánnak Budán túl
fekvő birtokaira utazott nagy bánattal, mert a nemes Albert király
szerette volna maga mellett látni. Sok üzenetet vitetett és küldött neki,
különösen pedig azt, ha a királyné nem jöhetne hozzá, hogy egyszer
mégis jöjjön, mielőtt ő tovább megy. Ennek utána vágyódásuk támadt
egymás iránt. Akkor őnagysága így betegen elhagyta Visegrádot.
Őnagysága ekkor még a kisebbik leányát, Erzsébet kisasszonyt is látni
akarta, aztán Esztergom felé vette útját. Betegsége Neszmélynél még
súlyosbodott. Itt halt meg Albert, a nemes király és fejedelem, Simon és
Júdás apostolok előestéjén.”

„Őnagysága ezután maga is meg akart győződni a valóságról, eljött

Visegrádra, és sok magyar nemesúr jött vele, lementek a bolthajtásos
helyiségbe, a szent koronát ládástul felhozták, s a szent koronát kivették
a tokjából. Sok pecsét volt ezen. Ezeket feltörték, a szent koronát
kivették és jól megnézték. Én is ott voltam. Aztán fogták a szent
koronát, és egy ládikóba helyezték. Ebben volt a másik korona is,
amellyel a nemes királynét Magyarországon megkoronázták, s így volt
a két korona egymás mellett egy ládában, és a ládához közel egy ágy
állott, ezen feküdt a nemes királyné nehéz terhével, ugyanabban a
szobában vele együtt két udvarhölgy feküdt, az egyiket Borbálának
hívták, ez egy magyar nemesúr leánya volt, a másikat Fronacher
kisasszonynak nevezték. Virrasztóul egy viaszgyertya állt mellettük,
ahogy ez fejedelmi asszonyoknál szokásos. Éjszaka az egyik
udvarhölgy felkelt, s nem vette észre, hogy a gyertya eldőlt, és tűz
támadt a szobában, sőt odaért a ládáig, amelyben a két korona volt,
úgyhogy megperzselődött, a láda tetején pedig egy kék bársonypárna
feküdt, ebbe lyukat égetett, egy arasznál nagyobbat. És figyeljétek a
csudát: még az anya méhébe volt zárva a király, akinek majdan a szent
koronát kellett viselnie, s alig két ölnyire volt egymástól a kettő, az
ördög mindkettőjüknek szívesen ártott volna a tűzvész által. Isten
azonban őrködött felettük, és idejében felébresztette az udvarhölgyeket,
én pedig elöl feküdtem a kis királylánnyal. Akkor eljöttek hozzám az
udvarhölgyek, hogy keljek fel tüstént, mert tűz van abban a bolthajtásos
szobában, amelyben asszonyom őnagysága hált. Én szörnyen
megijedtem, rögtön felkeltem, besiettem a szobába, ez telis-tele volt
füsttel, én elfojtottam, majd eloltottam a tüzet, és kiengedtem a füstöt,
ismét beillatosítottam a szobát, úgyhogy a királyné azon éjjel aludhatott
benne. Reggel a magyar nemesurak eljöttek nagyságos úrnőmhöz,
őnagysága ekkor elmondta nekik, miként járt az éjszaka, s milyen közel
égett hozzá és a szent koronához, valamint a második koronához a tűz,
amin a nemesurak fölöttébb csodálkoztak, s azt tanácsolták, hogy a
szent koronát megint vissza kellene tenni a ládába, s ismét a
kincseskamrába kellene vinni, ahol addig is volt. Ez még aznap meg is
történt.”

„Mikor mindez megtörtént, a nemes özvegy s nekem nagyságos

úrnőm atyjafiával, László bán úrral és a többi magyar nemesúrral
Budára vette útját, nehéz teherrel terhesen és sok gondtól környékezve,
mivel a magyar nemesurak folyton azt hajtogatták, menjen férjhez, sőt
többeket is terjesztettek őnagysága elébe, az egyik Lengyelország
királya volt, akit Ulászló úrnak neveztek, a másik pedig Szerbia
despotájának a fia. A nemes királyné mindezekért igen búslakodott, és
többrendbéli udvarias válasz után így szólt: »Kedves urak, ne pogányt
adjatok hozzám, inkább egy keresztény parasztot.« Ekkor László bán
úr, az ő atyjafia azt kívánta, hogy a lengyel királyt válassza. Erre a
magyar nemesurak mind felálltak, hogy ezt tegye, ő azonban
ellenkezett, azt válaszolván, megvárja, mit ád neki az Isten, ahhoz
igazodik majd, mert összes orvosai azt mondták neki, hogy fiút hordoz
méhében, s ebben reménykedik, minthogy a valót még nem tudhatja, és
még nem igazodhat utána. Őnagysága ezután hirtelen felkerekedett
Budáról, és megint Visegrádra ment, az alsó palotába. Akkor Cillei
Ulrik gróf jött hozzá, ezt a magyar nemesurak megtudták, hamarosan
eljöttek utána, és ismételten szorongatták a lengyel király miatt. Azt
tanácsolták neki, egyezzen bele, hogy hozzámegy a lengyel királyhoz,
addig is vegye fontolóra, mi lenne számára a legjobb, majd találnak
valami megoldást, amellyel továbbjut. Őnagysága úgy is tett,
beleegyezett abba, hogy a lengyel királyhoz megy feleségül. Mégis
három feltételt szabott nekik, amelyek közismertek. Ha megtartják őket,
akkor hozzámegy a lengyel királyhoz. Azonban jól tudta, hogy a három
feltétel egyikét sem tartják majd be, sem a lengyel király, sem a magyar
nemesurak, s így akart kibújni beleegyezése alól, amelyet adott, hogy a
lengyel királyhoz megy feleségül. Az urak ezt nem fogták fel, és
örvendtek, hogy őnagysága beleegyezett, hogy hozzámegy a lengyel
királyhoz. Amikor a bölcs és nemes királyné erre rájött, minden
gondolata és törekvése a szent koronára irányult, hogy keríthetné azt a
magyar uraktól a saját birtokába. Ezt abban a hitben tette, hogy ha fiút
szül, ezt ne semmizzék ki az ország birtoklásából, ha pedig leányt
hordoz méhében, akkor még inkább szeretne a magyar urakkal
megegyezésre jutni. Engem pedig nagyon kérdezett, kihoznám-e
számára a szent koronát.”
 „Akkor őnagysága titokban kijjebb ment az országban, s megkért,
menjek fel az asszonyházba, és próbáljam a koronáját és egyéb
ékszereit titokban lehozni a palotába. Ezt meg is tettem, felmentem az
asszonyházba, és ruháim alatt, szánon nagyságos asszonyomnak nagy
titokban levittem koronáját és minden ékszerét. Lefelé menvén a
palotába, a magyar nemesurak jöttek velem szemben lóháton, s László
bán úr ezt kérdezte tőlem:
»Kottanner Jánosné, mit visz itt?« – »Ruhámat viszem« – s
nagyságos úrnőm boldog volt, hogy elvittem neki ékszereit. A koronát
nekem, magam személyénél kell őriznem a szobában, ahol fiatal
úrnőmmel feküdtünk, mivel nagyon kevés olyan szoba volt itt, amelyet
el lehetett zárni; az ágy alatt tartottam nagy aggodalomban, mert nem
volt itt semmiféle ládánk. Ha az urak a koronát tokjával együtt
meglátták volna, azt hitték volna, hogy az a szent korona, s sok
kellemetlenség és baj származott volna belőle, s rájöttek volna, hogy
őnagysága kijjebb szándékozik menni az országban.”

„Amikor aztán elérkezett az igazi ideje annak, hogy Isten

csudatételét véghezvigye, akkor Isten egy férfiút küldött nekünk, aki
elvállalta, hogy kihozza a szent koronát: ez magyar volt, …-nak hívták,
hűségesen, okosan, férfihoz méltón fogott neki a dolognak, s
előkészítettünk mindent, ami a dologhoz kellett, szereztünk néhány
lakatot és két reszelőt. Ő, aki velem együtt akarta kockára tenni életét,
fekete bársony hálóköntöst s egy pár nemezcipőt vett fel, és mindegyik
cipőjébe egy-egy reszelőt dugott, a lakatokat pedig köntöse alá rejtette,
én meg magamhoz vettem nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, de
nálam voltak az elülső ajtóhoz való kulcsok is, amelyekből három volt,
mert a sarokvasnál lánc volt meg egy kapocs, ide is raktunk lakatot,
mielőtt annak idején eljöttünk, azért, hogy senki más oda lakatot ne
tehessen. Mikor pedig elkészültünk, nagyságos úrnőm egy szál embert
hírnökül küldött előre Visegrádra, hogy tudtára adja Pöker Ferenc
várnagynak és Vajdafi László úrnak, akikre addig az udvarhölgyek
voltak bízva, hogy ezek úgy készüljenek, ha értük jön a szekér, útra
készen álljanak, hogy őnagyságához kocsizzanak Komáromba, mert
szándékában van Pozsonyba menni, s ezt az egész udvarnéppel
közölték. Mikor már készen állt a szekér, amelyet az udvarhölgyekért
kellett küldeni, és a szán, amelyen nekem kellett utaznom, s a
segítőtársam is aggódott, akkor két magyar nemesurat osztottak be
hozzánk, akiknek lóháton velem kellett jönniük az udvarhölgyekért.
Elindultunk. Akkor kapta a várnagy a hírt, hogy én megyek az
udvarhölgyekért. Ő is és úrnőm többi udvarnépe is fölöttébb
csudálkozott azon, hogy engem ilyen messzire elengedtek fiatal
úrnőmtől, mert ez még fiatal volt, s nem szívesen engedett el magától,
ezt mindnyájan jól tudták. A várnagy ekkor gyöngélkedett, mégis
szándékában állt, hogy az ajtó elé feküdjön, amely első bejáratul
szolgák a szent koronához. Betegsége ekkor súlyosbodott, ahogy Isten
akarta, a férficselédeket viszont ide nem fektethette, mivel ez a hölgyek
házában volt. Ezért vászon kendőcskét borított arra a lakatra, amelyet
mi a sarokvas mellé tettünk, s pecsétet nyomott rá. Amikor
megérkeztünk a visegrádi várba, az udvarhölgyek megörültek, hogy
nagyságos úrnőmhöz kell utazniuk, készülődni kezdtek, és ruhájuk
számára ládát csináltattak. Ezzel sok bíbelődés volt, úgyhogy a nap
nyolcadik órájáig kopácsoltak. Az, aki velem volt, szintén bejött a
hölgyek szobájába, és elszórakozott az udvarhölgyekkel. A kemence
előtt egy kevés tűzifa hevert, amellyel fűtöttek nekik, ez alá rejtette a
reszelőket. Ámde a férficselédek, akik az udvarhölgyek szolgálatára
voltak, meglátták, és sugdolózni kezdtek. Én meghallottam, s rögtön
megmondtam neki. Ekkor annyira megijedt, hogy színét változtatta,
magához vette a reszelőket, és máshová rejtette őket. Hozzám pedig így
szólt: »Asszonyom, nézzen utána, hogy világítani tudjunk.« Én
megkértem egy öregasszonyt, hogy adjon néhány szál gyertyát, mert
sokat kell imádkoznom, minthogy éppen szombat éjjel volt, ti. farsang
napját követő szombat. Fogtam a gyertyákat, és szobámba menet
elrejtettem őket. Miután aludni tértek az udvarhölgyek, és mindenki
más is, én a kis szobámban maradtam egy öregasszonnyal, akit
magammal hoztam, és aki egy szót sem értett németül; a dologról sem
tudott, az asszonyházban sem volt ismerős, ott feküdt, és mélyen aludt.
Amikor elérkezett az ideje, az, aki velem volt, a kápolnán keresztül
szorongva jött az ajtóhoz és kopogtatott. Kinyitottam neki, majd
mögötte ismét bezártam. Elhozta magával szolgáját, akinek segítenie
kellett, akit keresztnevén ugyanúgy hívtak, mint őt, …-nak, és aki
felesküdött neki. Én meg odamegyek, hogy elhozzam a gyertyákat, hát
elvesztek. Oly nagyon megijedtem, hogy azt sem tudtam, mit csináljak,
a dolog majdnem abbamaradt a világítás miatt. Aztán meggondoltam
magamat, visszamentem és csöndben felköltöttem az asszonyt, aki a
gyertyákat adta, s azt mondtam neki, hogy a gyertyák elvesztek, pedig
még sokat kell imádkoznom. Erre ő másokat adott, ennek megörültem;
odaadtam őket segítőtársamnak, s nekiadtam a lakatokat is, amelyeket
aztán rá kell tennie, odaadtam neki nagyságos úrnőm kis
pecsétnyomóját, amellyel megint le kellett pecsételnie, s odaadtam neki
azt a három kulcsot is, amely az elülső ajtóhoz tartozott. Akkor ő a
lakatról levette a rápecsételt kendőcskét, amelyet a várnagy tett oda,
kinyitotta az ajtót, szolgájával együtt bement, és keményen dolgozott a
többi lakaton, úgyhogy az ütögetés és a reszelés zaja kivehetően
hallatszott.
Az őrök és a várnagy népe ezen az éjszakán különösen éberek
voltak a gond miatt, amely rajtok volt, mégis a mindenható Isten, úgy
látszik, mindnyájuk fülét betömte, és egyikük sem hallott semmit. Mert
én mindent jól hallottam, s nagy félelmemben és aggodalomban
őrködtem egész idő alatt, s nagy ájtatosan letérdeltem, és kértem Istent
és Miasszonyunkat, legyenek mellettem és segítőtársaim mellett.
Nagyon aggódtam lelkemért, jobban, mint az életemért. Arra kértem
Istent, ha mindez ellene való volna, ha ezért el kellene kárhoznom, vagy
pedig ebből baj származnék az országra és lakóira, akkor Isten legyen
lelkemnek irgalmas, és inkább hagyjon előbb itt meghalnom. Mialatt
így fohászkodtam, nagy zaj és zörgés támadt, mintha sokan páncélban
lettek volna az ajtó előtt, ahol segítőtársamat beeresztettem, s úgy
rémlett, mintha az ajtót betaszították volna. Nagyon megijedtem és
felálltam, hogy figyelmeztessem őket, hagyják félbe munkájukat. Akkor
eszembe ötlött, hogy az ajtóhoz menjek, s így is tettem. Amint az
ajtóhoz értem, megszűnt a zörgés, és már senkit sem hallottam. Azt
gondoltam, talán csak kísértet volt, s megint imámhoz láttam, és
Miasszonyunknak megfogadtam, hogy mezítláb Mariazellbe
zarándokolok, és amíg zarándokutamat nem teljesítem, addig szombat
éjszakánként nem alszom tollakon, és minden szombat éjjel, ameddig
csak élek, Miasszonyunkhoz külön imádkozom, hogy megköszönjem a
kegyét, amelyben részesített. És megkérem, köszönje meg helyettem
fiának, Jézus Krisztusnak, a mi kedves Urunknak nagy kegyelmét,
amelyben irgalma által oly láthatóan részesített. Mialatt így
imádkozom, megint csak úgy rémlik, mintha nagy lárma és
páncélzörgés volna annál az ajtónál, amely az asszonyház igazi bejárata
volt. Annyira megrémültem, hogy félelmemben csak reszkettem és
verejtékeztem, s arra gondoltam, nem kísértet volt az bizony, hanem
míg én a kápolna ajtajánál álltam, addig ők szépen körülmentek, s így
nem tudtam, mitévő legyek: hallgatóztam, hallom-e az udvarhölgyeket.
De nem hallottam senkit. Akkor vigyázva lementem a kicsi lépcsőn,
majd az udvarhölgyek kamráján át az ajtóhoz, amely az asszonyháznak
igazi bejárata volt. Amikor az ajtóhoz értem, senkit sem hallottam.
Megörültem és hálát adtam Istennek, folytattam imámat, s azt hittem,
hogy az ördög műve volt, aki szívesen meghiúsította volna a dolgot.
Imádságom végeztével felálltam, hogy a bolthajtásos helyiségbe
menjek, s lássam, mit művelnek: ő azonban már szembejött velem
azzal, hogy sikerült, az ajtó lakatjai azonban olyan erősek voltak, hogy
nem lehetett őket lereszelni, a tokot ki kellett égetni, ettől erős szag
keletkezett, úgyhogy aggódtam, nem kérdezősködik-e majd valaki a
szag miatt, de Isten őrködött felettünk. Mikor aztán a szent korona
egészen szabaddá vált, mindenütt megint betettük az ajtókat, és más
lakatokat vertünk rájuk azok helyett, amelyeket levertünk, újra
rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét, a külső ajtót megint bezártak,
visszatettük a lepecsételt kendőcskét úgy, ahogy megtaláltuk, és ahogy
a várnagy odatette, én meg a reszelőket beledobtam az árnyékszékbe,
amely az asszonyházban volt, ott majd megtalálják a reszelőket, ha
bizonyíték végett feltörik. A szent koronát a kápolnán keresztül vitték
ki, ahol Szent Erzsébet nyugszik, ide én, Kottanner Jánosné egy
miseruhával és egy oltárterítővel tartozom, ezt majd nagyságos uram,
László király fizesse meg. Itt segítőtársam fogott egy vörös
bársonyvánkost, felfejtette, kivette belőle a tollak egy részét, a szent
koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta.
Akkorára már majdnem teljesen megvirradt, felkeltek az
udvarhölgyek és mindenki más is, hogy elinduljanak. Az
udvarhölgyeknél szolgált egy öregasszony, akiről úgy rendelkezett
nagyságos úrnőm, hogy fizessék ki a bérét, és hagyják hátra, hadd térjen
vissza Budára. Miután az asszonyt már kifizették, hozzám jött, és azt
mondta nekem, hogy valami furcsa dolgot látott a kemence előtt
heverni, s nem tudja, mi lehet az. Nagyon megijedtem, mert jól tudtam,
hogy ez abból a tokból való volt, amelyben a szent korona állt,
kibeszéltem tehát a fejéből, ahogy csak tudtam, majd a kemencéhez
lopakodtam, és ami törmeléket csak találtam, mind a tűzbe hajítottam,
úgyhogy egészen elégtek, az asszonyt pedig magammal vittem az útra.
Mindenki csudálkozott azon, miért tettem ezt. Erre kijelentettem, hogy
magamra vállalom, mert nagyságos úrnőmtől ki akartam eszközölni
ellátását a bécsi Szent Márton egyháznál, amit aztán meg is tettem.
Mikor aztán az udvarhölgyek és az udvarnép készen voltak, hogy útra
kelhessünk, az, aki velem volt, aggódott, fogta a vánkost, amelybe a
szent korona be volt varrva, szolgájának gondjaira bízta, aki neki elébb
segített, hogy vigye ki a vánkost az asszonyházból arra a számra,
amelyre én és ő ültünk. A derék fickó akkor a vállára vette a vánkost,
ócska tehénbőrt borított rá, ennek hosszú farka volt, amely hátul lelóg
ott, úgyhogy mindenki utánanézett és elkezdett nevetni.
Mikor aztán az asszonyházból leértünk a faluba, szívesen ettünk
volna valamit, de heringnél egyebet nem találtunk, ebből ettünk hát egy
keveset. Bizonyára nemsokára a nagymisét énekelték, annyira
előrehaladt már a nap, pedig még aznap Visegrádról Komáromba kellett
érnünk, ami meg is történt, noha még tizenkét mérföld oda az út. Mikor
aztán útra keltünk, akkor vettem észre, hol van a vánkosnak az a sarka,
ahol a szent korona feküdt, hogy rá ne üljek. És hálát adtam a
mindenható Istennek kegyelméért, de azért gyakorta vissza-
visszanéztem, nem jön-e valaki utánunk, aggodalmam egyáltalán nem
szűnt, sok minden gondolat megfordult a fejemben, és csudálattal töltött
el, mit tett eddig az Isten vagy mit szándékozik még tenni. Mert amíg a
várban voltam, egyetlen éjszakát sem aludtam át nyugodtan e nagy ügy
miatt, amelyet rám bíztak, és sok nehéz álmom volt. Különösen egyik
éjszaka álmodtam, hogy egy asszony az összes falakon áthatolva
bement a bolthajtásos helyiségbe, és elvitte a szent koronát. Akkor
nagyon megijedtem, rögvest felkeltem, magam mellé vettem egy
udvarhölgyet, akit Dachpeck kisasszonynak neveztek, és együtt
odamentünk a bolthajtásos helyiséghez. Úgy találtam, ahogy annak
idején elhagytam. Dachpeck kisasszony akkor így szólt hozzám: »Nem
csuda, hogy kegyed nem alszik jól, bizony nagy dolgok vannak
kegyedre bízva.« Ezzel megint nyugovóra tértünk. Mindezt
végiggondoltam az úton. Amikor odaértünk a fogadóhoz, ahol enni
szándékoztunk, a derék fickó fogta a rábízott vánkost, és mellettem vitte
arra a helyre, ahol enni akartunk, és velem szemben letette egy asztalra,
úgyhogy egész idő alatt, amíg ettünk, szemem előtt volt. Amikor az
evéssel végeztünk, a derék fickó fogta a vánkost, és megint a szánra
tette, mint az elébb, és aztán egészen a sötét éjszakába tovább utaztunk.
így érkeztünk a Dunához, amelyen felhalmozódott a jég, de egyik-
másik helyen már megvékonyodott. Amikor aztán rámentünk a jégre,
úgy a Duna közepe táján az udvarhölgyek szekere alatt beszakadt, a
szekér felfordult, az udvarhölgyek sikítottak, és egyik a másikát nem
látta. Akkor nagyon megijedtem, és arra gondoltam, hogy a szent
koronával együtt a Dunába kell vesznünk. Isten azonban segítségünkre
volt, úgyhogy senki sem került a jég alá, de minden más holmi, ami a
szekéren volt, leszóródott, részben a vízbe, a jég alá. A sziléziai
hercegkisasszonyt és a legelőkelőbb udvarhölgyeket magamhoz vettem
a szánra, és Isten segítségével így értünk át a jégen, meg a többiek is
mind.

(Mollay Károly fordítása)

Mint ismeretes, Kottanner Jánosnénak és meg nem nevezett magyar

bűntársának „köszönhető”, hogy a Szent Korona kikerült az országból.
Erzsébet előbb megkoronáztatta vele újszülött csecsemőjét, majd a
koronánkat átadta Frigyes német királynak (később császárnak), aki
csak Mátyás királynak adta vissza számos háború, huzavona, és tetemes
váltság kifizetése után.
Természetesen semmiféle adat nem létezik arra vonatkozóan, hogy a
korona ellopásában Újlaki Miklós bán bármiféle szerepet játszott volna.
Ám az tény, hogy az újszülött László király megkoronázásakor
meglepően nagy kegyként ő üthette lovaggá az alig néhány hetes
gyermeket, mégis csak árulkodó lehet. Bizonyára rászolgált valamivel
Újlaki e kegyre…

„Ha valahol penig vétök volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem

az kiktől érteköztem, tulajdonítsátok, és kérlek titöket, énnéköm
megbocsássatok. Ha penig azt értöm, hogy az én munkám jónak és
kellemetösnek tetszik tinéktök, ezután is ajánlom énmagamat, míg az
Úristen éltet ez világba”

Tinódi Lantos Sebestyén krónikája

 A szászsebesi háromhajós bazilika a kor legnagyobb erdélyi temploma volt,
1370 és 1382 között bővítették ki.
Breszüli: a brüsszeli régies formája
Mühlbach: Szászsebes német (szász) neve.
A kapitány soha többé nem látta viszont az országot, ellenben testvéréről,
Johannes Mägestről hallunk még, hiszen ő később Hunyadi szolgálatába szegődött.
György barátot is eladták a törökök rabszolgának, s kereken húsz esztendeig ette a
rabság keserű kenyerét. Hazatérve megírta élményeit, és részletesen beszámolt a
törökök szokásairól. Lásd a kötet végén található jegyzeteket.
„A török császár összegyűjtve minden erejét, ellenünk jön… Zuhanunk,
zuhanunk, hacsak az Isten és szentséged mielőbb meg nem segít." Részlet II. Lajos
királynak a pápához írott leveléből.
November
Boroszló, német nevén Breslau, ma Wroclaw, Lengyelország.
Január 1.
Május.
Bodony: Vidin, másképpen Viddin várának régi magyar neve. Ma Bulgária
része.

Az 1439-es budai városháborúban a felkelő magyarok oldalán számos német

céhes legény, iparos is harcolt, akiknek legalább annyi elszámolnivalójuk volt a
pökhendi patríciusokkal, mint a magyaroknak.
Tirnauer: Farkas László nagyszombati születésű volt, a Tirnauer a nagyszombati
előnév német változata.
A kifogott csíkhal tárolására használt kabaktökből vájt edény.
Páka: a vízinövények (súlyom, gyékény) buzogánya. Használták párna-,
dunyhatölteléknek, de taplóként is, tűzcsiholáshoz.
1439 júniusának eleje.
A szultán első felesége, gyakran a szultán legidősebb fiának édesanyja
A szerecsen eunuchok vezetője
Szendrő
Vagyis Cillei Ulriktól
 1439 júniusának eleje
medresze: mohamedán egyházi iskola; hodzsa: tanító; lála: a szultán
gyermekeinek nevelője
Szerbia
Trónörökös
Reggeli fürdési szertartás
Tárcsó: Tornistye, ma Starcevo, Szerbia; Pancsal: ma Pancsova, Szerbia.
Augusztus
John Mowbraynek Sárkányrendbe való avatására hivatalosan néhány héttel
korábban, még Budán került sor, s az ezen alkalomból a királytól kapott magyar
díszkard a mai napig megtekinthető a yorki városházán.
1437 nyarán Zsigmond király és Hédervári Lőrinc nádor parancsára magyar,
cseh, lengyel és havasalföldi csapatok törtek be az al-dunai határon Szerbiába, hogy
szétverjék a Szendrő elfoglalására készülő török sereget. A magyar expedíciós hadat
Thallóczi Frank, Marczali Imre és Szentmiklósi Pongrác vezette. Ezek Galambóc
környékén felszámolták a török utóvédet, Szendrőnél szétverték a vidini Ali bég
seregét, majd Krusevácig nyomulva elűzték az oszmánokat, felégetve azok moravai
hajóit is. Időközben cseh zsoldosokkal Jan Giskra Pozsonytól hadigályákon hajózott le
Nándorfehérvárig, ahol csatlakozott a Szendrőt felmentő magyar hadhoz. A kiválóan
megszervezett 1437-es hadművelet során sikerült megtisztítani Szerbia északi
határsávját a törököktől.
Szegbán vagy szegmen: perzsa eredetű török szó. Eredetileg a szultán
vadászebeinek felügyelőit jelentette, akik a janicsárok seregéhez tartoztak. Későbbi
átvitt jelentése hóhér lett. Bölük: csapat, hadosztály. Bosztandzsi: testőri feladatot
ellátó elit janicsár egységek.
Török tábori csendőrtiszt.
Dzserrah: török kirurgus; szer-dzserrah: fősebész.
Farkast kiáltottak: egy Könyves Kálmán király korából származó szokás szerint
a „farkaskiáltás” (lupum proclamare) a táborbontásra adott jelzés a haditáborban. A
táborbontás oka lehetett színlelés, csel is, amikor éppen az volt a cél, hogy az ellenség
azt higgye, a magyarok nem vállalják az ütközetet, inkább szégyenszemre megfutnak.
Remek!
Horvátország, Bosznia
Hála legyen Allahnak!
Islankamene: magyarul Zalánkemén, ma Slankamen, Szerbia.
Fegyverhordozó, szolga.
Bezsányi-sziget: a későbbi Cigány-sziget (Ostrovo Ciganlija).
Dzserehor: műszaki alakulat katonája. Ha kellett, harcoltak is, a csatákban
rendszerint a janicsárok mellett sorakoztatták fel őket.
 Nagy súlyú kőlövedéket kilövő „törő, zúzó” török ágyú. Egy okka 1,2828 kg-
nak felelt meg, vagyis a kirán mintegy 64 kg súlyú kőgolyót lőtt ki.
szultáni monogram
Havasalföld, Oláhország
A krónika a nevét is feljegyezte a zsoldosnak, aki az ingecskét levitte a nyári
palotába: Johannes Vinsterelnek hívták.
Dubrovnik
Feljegyzések szerint, Erzsébet királyé többek füle hallatára kijelentette, hogy
míg ő él, Rozgonyi Simon nem lesz esztergomi érsek. Erre feleletül Rozgonyi többek
füle hallatára kijelentette, hogy amíg meg ő él, Erzsébet nem lesz magyar királynő.
A magyarok körében még a középkor után is szokásban volt, hogy a halott úr,
katona lovát, lovait a temetéskor „felvonultatták” a sír előtt. Ez még az ősi, pogány
szokások csökevényeként maradt meg, amikor a túlvilágra költözött harcos mellé
temették kedves, leölt lovait, avagy, ahogy a magyaroknál szokásban volt, a ló
koponyáját és hosszú csontjait.
Nagy Lajos király például itt őriztette 1348-ban az első nápolyi hadjáratban
foglyul ejtett hercegeket, egészen a második hadjáratig. A tragikus sorsú durazzói II.
Károly király is itt vergődött fogságban az ellene Forgách Balázs által elkövetett
merénylet után egészen 1386-ban bekövetkezett haláláig. Később Mátyás király
többek között Vlad Dracult őriztette Visegrád tömlöcében.

A királyné Budán ajándékozza meg lányát, Annát a luxemburgi hercegséggel

azzal a megkötéssel, hogy ha fia születik, az adományt visszaválthatja. Erre nem
került sor, a hercegséget később Anna és férje, Vilmos szász fejedelem eladta VII.
Károly francia királynak 1458. március 20-án, 50 000 aranyért.
Csehországban nem járt ilyen sikerrel Erzsébet: a Prágában december 13-án
összeült rendek, bár szintén elutasították Albert végakaratát, Erzsébet születendő
gyermekéről sem akartak hallani. A kelyhes többségű gyűlésben Rokyczana bíboros
magából kikelve prédikált Erzsébet ellen. A rendek az ő hatására kimondták a trón
megüresedését, és a következő esztendő, vagyis 1440. Szent György-napra
királyválasztó gyűlést hirdettek.
Február.
Egészen pontosan a következő ékszerekről van szó: a körülbelül 9 márka 6 lat 2
nehezék (2200 gramm) súlyú nyitott királynéi korona, melyet egy smaragd, ötvenhat
zafír, ötven fehér rubint és háromszázhatvankettő gyöngy díszített. Több nyakékről,
nyaklánc, melyek közül a legkisebbik harminckét aranygyűrűből állt, a gyűrűkön
tizenkét szép rubinttal, huszonnyolc gyémánttal, két nagy, fehér rubinttal, és egy
türkizzel. Ez utóbbi legkisebb nyaklánchoz még egy melltű is tartozott, mely egy
lombos fát ábrázolt, valamint egy nagy rubint és egy nagy gyémánt, az egész mintegy
3 márka 1 ¼ lat (720 gramm) súlyban. A következő nyaklánc hosszúkás
aranycsengettyűkből és nyolc melltűből állt, az arany-csengettyűkön harminckét
rubinttal és nyolcvannyolc nagy gyönggyel, minden melltűn négy rubinttal és három
nagy gyönggyel; a nyakláncról még egy aranyboglár függött le, négy szép rubinttal és
három nagy gyönggyel. Az egész nyakék 6 márka 5 1/2 lat súlyú volt (1483 gramm).
A harmadik arany nyaklánc a legnagyobb és legdíszesebb volt mind közül.
Harminckét melltűből állt, 11 márkát és 7 latot nyomott (2675 gramm). Ezenkívül egy
1/2 márka, 3/8 lat (122 gramm) arany karkötő is az ékszerekhez tartozott, ezen
negyvenkét rubint és ugyanennyi gyöngy volt.
Kottanner Jánosné emlékirataiban pontosan felsorolja ezeket a „juttatásokat” az
öregasszony részére, ahogy a korona ellopásának egyéb részleteit is színesen ecseteli.