Maria Duenas

ÖLTÉSEK KÖZT AZ IDŐ

Tartalomjegyzék

2
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Maria Duenas: El Tiempo Entre Costuraz
Ediciones Temas de Hoy, S. A. (T.H.), 2009
Paseo de Recoletos, 4. 28001 Madrid
Fordította: Cserháti Éva
A könyvet tervezte: Kühne Andrea
Copyright © Maria Duenas, 2009
Hungarian translation © Cserháti Éva, 2012
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2012
A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes
hozzájárulása szükséges.
Kiadja a GABO Könyvkiadó
1054 Budapest, Vadász u. 29.
www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
ISBN 978-963-689-569-3

3
4
 Első rész
1

Egy írógép fordított a sorsomon. Hispano-Olivetti volt, és heteken

át csupán a kirakatüveg választott el tőle. Ha ma visszanézek az eltelt
évek emelte barikád mögül, nehéz elhinnem, egy egyszerű
készülékben elég erő volt hozzá, hogy eltérítsen kijelölt
életpályámról, és néhány nap alatt felrobbantson minden tervet, ami
rajta tartott. így történt azonban, és képtelen voltam másképp
cselekedni, amivel mindezt megakadályozhattam volna.
Igazából akkoriban nem dédelgettem nagy terveket. Csupán közeli,
mondhatni házi vágyakról volt szó, melyek megfeleltek a tér és idő
koordinátáinak, amelyekben élnem adatott; jövőbeni célokról,
melyeket könnyen megkaparinthattam az ujjam hegyével, hacsak kicsit
is nyújtóztam utánuk. Akkoriban egész világom néhány meghatározó
alak körül forgott szép lassan, akiket biztosnak és öröknek hittem.
Anyám jelenléte bizonyult a legszilárdabbnak mind közül. Varrónő
volt, és segédként dolgozott egy előkelő megrendelői kört kiszolgáló
divatszabóságon. Nagy tapasztalattal rendelkezett és jó
ítélőképességgel, de soha nem vitte többre egyszerű, fizetett
varrónőnél; bérmunkás volt, mint annyi nő, napi tíz órában
sorvasztotta a körmét, a két szeme világát, szabott, varrt, próbált és
igazított ruhákat mások testére, mások tekintetéhez, melyek csak nagy
ritkán állapodtak meg az ő személyén. Akkoriban keveset tudtam
apámról. Szinte semmit. Soha nem volt a közelemben, éppen ezért
nem bántott a hiánya. Nem is ébredt bennem különösebb kíváncsiság,
hogy többet tudjak meg róla, amíg anyám - talán nyolc vagy kilenc
éves lehettem - meg nem kockáztatta, hogy néhány morzsát vessen
róla tájékoztatásul. Hogy apámnak van egy másik családja, és hogy
nem élhet velünk. A morzsákat éppoly gyorsan nyomtam le a
torkomon és éppoly kevés étvággyal, ahogy az utolsó néhány kanalat
az elém rakott böjti főzelékből: annak az idegen lénynek az élete

5
jóval kevésbé érdekelt annál, minthogy mihamarabb a térre
szaladhassak játszani.
1911 nyarán születtem, abban az évben, mikor a népszerű flamenco
táncosnő, Pastora Imperio hozzáment a Kakashoz, a híres
torreádorhoz, Mexikóban világra jött az énekes Jorge Negrete, és
Európában lehanyatlott egy korszak csillaga, melyet Belle époque-
nak neveztek. Messziről már idehallatszott a dobszó, mely majd az
első nagy háborút kíséri; a madridi kávéházakban a Vitalapot és a
Hírnököt olvasták akkoriban, miközben a színpadon La Chelito hozta
lázba a férfiakat, szemérmetlenül ringatva csípőjét a kupié ritmusára.
XIII. Alfonz két szerető között szakított rá időt, hogy ezekben a
hónapokban összehozza ötödik törvényes lányát. Kormányát eközben
a liberális Canalejas irányította, aki nehezen jósolhatta volna meg,
hogy alig egy év múlva, miközben a San Martin könyvesbolt
újdonságait mustrálja gyanútlanul, egy különc anarchista végez vele,
két lövést mérve a fejére.
Mérsékelten boldog környezetben nőttem fel, ahol több volt a
szükség, mint a felesleg, de se nagyobb nélkülözésektől, se súlyosabb
lemondásoktól nem szenvedtünk. Egy jellegzetesen madridi negyed
szűk utcácskájában nevelkedtem a Paja tér mellett, két lépésre a
Királyi Palotától. Egy kőhajításnyira a város szívének fékezhetetlen
forgatagától, száradó ruhák, lúgszag, fecsegő szomszédasszonyok és
napozó macskák közt. A közeli alagsorban működtetett, igénytelen
iskolába jártam: a kétszemélyes padokba négyesével zsúfolódtak be
itt a kölykök, egymás hegyén-hátán, tolakodva, hogy onnan kántálják
kórusban A kalóz dalát és a szorzótáblát. Ott tanultam meg írni,
olvasni és elboldogulni a négy alapművelettel, valamint fejből fújni a
falon lógó, elsárgult térképet barázdáló folyók nevét. Tizenkét évesen
fejeztem be tanulmányaimat, és ekkor vettek fel tanoncnak a
szabászatba, ahol anyám dolgozott. Sorsom természetes medrét
követte.
Donã Manuela Godina üzletében, aki a tulajdonos volt, évtizedek
óta születtek a gondosan elkészített, kitűnően szabott és varrt, egész
Madridban nagyra becsült darabok. Nappali kosztümök, koktélruhák,
kabátok és pelerinek, melyekben előkelő hölgyek feszítettek a

6
Castellana sétányon korzózva, a Lóversenypályán és a Puerta de
Hierrón nyílt lovaspólótéren, ebben mentek teázni az előkelő
Sakuskába, vagy misére a talmin csillogó templomokba. Eltelt némi
idő, mire magam is ismerkedni kezdtem a varrás rejtelmeivel. Eleinte
amolyan mindenes voltam a műhelyben: aki a szenet élesztgette a
parázstartóban, és összesöpörte a padlóról a levágott maradékokat,
aki a vasalókat forrósította a tűznél, és lélekszakadva rohant cérnát
vagy gombot venni a Pontejos térre. Akit megbíztak, hogy a frissen
elkészült modelleket nagy, barna vászonzsákokba csomagolva
juttassa el az előkelő villákba: ez volt a kedvenc feladatom, kezdő
pályám legizgalmasabb szórakozása. így ismertem meg a
legrangosabb birtokok kapusait és sofőrjeit, a leggazdagabb
családoknál szolgáló szobalányokat, házvezetőnőket és
komornyikokat. Anélkül, hogy észrevették volna, megbámulhattam a
legkifinomultabb hölgyeket lányaik és férjük körében. És mint néma
tanú lopakodhattam be a nagypolgári otthonokba, nemesi palotákba és
patinás épületek fényűző lakásaiba. Megtörtént néha, hogy nem
jutottam tovább a cselédlakásoknál, mert a személyzetből bíztak meg
valakit, hogy átvegye az általam hozott öltözéket; máshol, épp
ellenkezőleg, biztattak, hogy kerüljek csak beljebb egész az
öltözőszobákig, bejártam hát a folyosókat, és belestem a szalonokba,
tekintetem falta a szőnyegeket, csillárokat, bársonyfüggönyöket és
hosszú zongorákat, melyeken néha játszott valaki, néha nem, és azon
tűnődtem, milyen különös lehet az élet egy ilyen világegyetemben.
Napjaim minden feszültség nélkül teltek e két világ között, szinte
tudomást sem vettem a köztük tátongó szakadékról. Ugyanolyan
természetességgel közlekedtem a vonuló kocsik és a hatalmas
kapuzatok jelölte, széles utakon, ahogy lakónegyedem kacskaringós
sikátorokból összebarkácsolt, hóbortos hálózatán jártam-keltem,
melyet tócsák, szemét, árusok kiáltozása és éhező kutyák éles ugatása
árasztott el folyamatosan; utcáin az alakok mindig szapora léptekkel
haladtak, és ha felhangzott: „Vigyázat víz!”, jobban tette az ember, ha
behúzódott valahová, hogy elkerülje a felfröcskölő húgycseppeket.
Mesteremberek, kiskereskedők, alkalmazottak és a fővárosba nemrég
érkezett napszámosok töltötték meg a bérházakat, és adták a negyed
falusias hangulatát. Sokan alig tették ki a lábukat innen, hacsak nem

7
kényszerültek rá; anyám és én azonban minden reggel korán indultunk,
szorosan egymás mellett sietve, hogy átkeljünk a Zurbano utcába, és
késedelem nélkül lássunk neki a napi teendőknek Donã Manuela
szabóműhelyében.
Már jó néhány év eltelt azóta, hogy beléptem a divatszabóságba,
mikor anyám és Donã Manuela megegyeztek, itt az ideje, hogy
megtanuljak végre varrni. Tizennégy évesen a legegyszerűbbel
kezdtem: bújtatok, eltisztázás, fércelés. Később jöttek a gomblyukak,
simaöltés és felszegés. Apró háncsszékeken ülve dolgoztunk, a
térdünkre fektetett, vastag deszkák fölé görnyedve - erre helyeztük a
munkadarabokat. Donã Manuela a megrendelőkkel foglalkozott,
átszabott, próbált, igazított. Anyám méretet vett, és a többi teendőt
intézte: a legkényesebb darabokat ő varrta, kiosztotta a feladatokat,
ellenőrizte elvégzésüket, vezényelte a ritmust, és fegyelmet tartott a
kis regimentben, mely fél tucat idősebb varrónőt számlált, négy vagy
öt fiatalabbat és néhány cserfes tanoncot, akiket jobban izgatott a
pletyka és a tréfa, mint tisztán a munka. Egyesek jó kezű varrónőnek
bizonyultak, mások nem voltak ügyesek, és arra ítéltettek, hogy
örökre a leghálátlanabb feladatokat lássák el. Ha egy elment, másik
jött a helyére ebbe a felfordulásba, mely annyira nem illett a felhőtlen
jólétet sugárzó homlokzathoz és a napfényes szalon
visszafogottságához, ahova csak a megrendelők léphettek be. Csak ők
ketten, Donã Manuela és anyám élvezhették sáfrányszín szövettel
tapétázott falait; csak ők közelíthették meg a mahagónibútorokat,
léphettek a tölgyfapadlóra, melyet mi, a legfiatalabbak fényeztünk
pamutronggyal. Csak ők fürödhettek egyszer-egyszer az utcára néző,
négy magas erkélyablakon át beáradó napfényben. Mi, a kis sereg
többi része, mindig a hátországban maradtunk: ebben a télen
dermesztően hideg, nyáron pokolian meleg műhelyül szolgáló
günakeionban, a szürke hátsó traktusban, ahonnan két apró ablak nyílt
a sötét belső udvarra - dúdolva, ollócsattogás mellett repültek az
órák.
Gyorsan tanultam. Fürge ujjaim hamar megszokták a tű alakját és a
szövetek tapintását. Méret, ruhadarab, az anyag tartása. Szabásminta
eleje, mellbőség, lábhossz. Karkivágás, kézelő, szálirány. Tizenhat
voltam, mikor megtanultam különbséget tenni a szövetek között,

8
tizenhét évesen már meg tudtam becsülni minőségüket és felmérni,
milyen lehetőségeket rejtenek. Krepdesin, selyemmuszlin, zsorzsett,
Chantilly-csipke. Teltek a hónapok a taposómalomban: ősszel jó
minőségű gyapjúszövetből készültek a kabátok, tavasszal könnyű
ruhákat varrtunk a nekünk oly távolinak tűnő, hosszú nyaralásra,
melyet mások majd a Kantábriai partokon töltenek, a La Conchán és
az El Sardinero üdülőnegyedben. Betöltöttem a tizennyolcat, aztán a
tizenkilencet. Lassanként beavattak a szabás titkaiba és a
legkényesebb darabok elkészítésébe. Megtanultam álló nyakat és
hajtókát összeállítani, előre meglátni, milyen lesz a ruha esése, és hol
fog a leghamarabb elhasználódni. Szerettem a munkámat, élvezetet
nyújtott. Donã Manuela és anyám egyszer-egyszer kikérte a
véleményem, kezdtek megbízni bennem. „Ennek a lánynak jó keze és
jó szeme van hozzá, Dolores - mondta Donã Manuela. - Ügyes, és
még ügyesebb lesz, csak el ne kallódjon. Még nálad is többre viszi,
ha nem vigyázol.” Anyám, mintha mit sem hallott volna, csak a
dolgára figyelt. Én sem emeltem fel a tekintetem a deszkáról, úgy
tettem, mintha nem érdekelt volna. Azonban titkon rásandítottam és
láttam, hogy gombostűket szorító ajkai közt halvány mosoly fakad.
Teltek az évek, múlt az élet. Változott a divat, és diktálásához
igazodott a szabóság munkája. Az európai háború után az egyenes
vonal lett a keresett, a fűzőket sutba dobták, és a nők a szégyenérzet
legcsekélyebb jele nélkül kezdték villogtatni a lábuk. Azonban, mikor
véget értek a boldog húszas évek, a ruhaderék visszacsusszant
természetes helyére, a szoknya hossza megnyúlt, és újra a szemérem
parancsolt a dekoltázsok, ruhaujjak és vágyak felett. Új évtizedre
ébredtünk, mely további változásokat hozott. Sokat egyszerre,
váratlanul és rakásra. Betöltöttem a húszat, kikiáltották a
köztársaságot, és megismertem Ignaciót, egy szeptemberi vasárnapon
a Bombillá-ban; egy zajos táncesten varrólányok, kicsapott diákok és
eltávozáson lévő bakák között. Felkért táncolni, és megnevettetett.
Két hét múlva már az esküvőt tervezgettük.
Ki volt Ignacio, és mit jelentett nekem? Életem szerelmét,
gondoltam akkor. Egy nyugodt fiút, akiről úgy sejtettem, hogy jó apja
lesz gyermekeimnek. Olyan korba értem, amikor a hozzám hasonló
lányoknak, akiknek nagyjából se mestersége, se kilátása nem volt,

9
nem sok lehetősége maradt a házasságon kívül. Anyám példája, aki
egyedül nevelt fel, és éjt nappallá téve dolgozott értem, soha nem tűnt
igazán kívánatosnak. És Ignacióban megtaláltam az alkalmas jelöltet,
hogy ne kelljen a nyomdokaiba lépnem: valakit, aki mellett
eltölthetem majd felnőtt életem hátralevő részét anélkül, hogy
reggelente a magány ízével a számban ébrednék. Nem felkavaró
szenvedély vezetett a karjaiba, hanem odaadó szeretet és a
bizonyosság, hogy mellette napjaim nagyobb keserűségek és
hevesebb érzelmek nélkül fognak telni, édesen, mint egy puha párna.
Úgy hittem, Ignacio Montes lesz a gazdája annak a karnak, amelybe
kapaszkodhatok ezer és egy sétán, ő lesz a közeli jelenlét, mely
biztonságot és menedéket nyújt majd nekem örökre. Két évvel
idősebb volt nálam, sovány, kedves, és amilyen közvetlen, olyan
gyengéd. Termetre csinos, ugyan kevés volt a fognivaló rajta,
viselkedése jól nevelt, és a szívében az irántam való szeretet mintha
óránként megsokszorozódott volna. Egy kasztíliai özvegy fia volt,
kinek matraca alatt szépen gyűltek a bankók; időről időre hitvány
panziókban lakott; hivatásos bürokratának készült lelkesen, és ő volt
az örökös pályázó bármely minisztériumba, amely élete végéig tartó
fizetéssel kecsegtette. Legyen az a honvédelmi, a közigazgatási vagy a
pénzügyi. Álma évi háromezer peseta volt, havonta
kettőszáznegyvenegy: biztos fizetés örökre azért cserébe, hogy
hátralévő napjait az ügyosztályok és előszobák, itatósok, fényezett
papírívek, okmánybélyegek és tintatartók alázatos világának szenteli.
Arra alapoztuk a jövőnket, hogy majd a köztisztviselőség szélcsendes
vizein ringatózunk, amely azonban pályázatról pályázatra tagadta meg
makacsul, hogy az én Ignacióm részese lehessen. Ő azért kitartott
rendületlen. Februárban az igazságügyi minisztériumban
próbálkozott, júniusban a mezőgazdaságiban, aztán kezdte elölről.
És miközben ugyan nem engedhetett meg magának költséges
örömöket, a lelkét kitette, hogy boldoggá tegyen, Ignacio szerény
ajándékokkal kényeztetett, mindennel, amit üresen tátongó zsebe
lehetővé tett számára: egy doboz selyemhernyóval, eperfalevelekkel,
egy tölcsér sült gesztenyével és a viadukt alatti gyepen elrebegett
ígéretekkel az örök szerelemről. Együtt hallgattuk a rezesbandát a
Nyugati park zenepavilonjában, és vasárnap délelőtt, ha sütött a nap a

10
Retiro tavára jártunk evezni. Nem volt olyan búcsú hintával és
verklivel, amin ne vettünk volna részt, sem német polka, amit ne
roptunk volna óramű pontossággal. Hány délutánt töltöttünk a Las
Vistillas kertjeiben, hány filmet néztünk meg külvárosi mozikban egy
ötvenért! Egy pohár valenciai mandulatej már fényűzésnek számított,
a taxi pedig elérhetetlenebb volt, mint a délibáb. Ignacio
gyöngédsége nem volt ugyan fárasztó, de kimeríthetetlennek
bizonyult. Én voltam számára a napsugár és a csillagok, a
legcsinosabb, a legjobb. A hajam, az arcom, a szemem. A kezem, az
ajkam, a hangom. Én jelentettem számára a felülmúlhatatlant, minden
öröme forrását. Én pedig csak hallgattam, azt dünnyögtem, butuskám,
és hagytam, hogy szeressen.
Azonban a műhelybeli élet akkoriban kezdett ritmust váltani.
Kemény lett, és kiszámíthatatlan. A második köztársaság szele némi
nyugtalanságot keltett a kényelmes jólét világában, melyben
megrendelőink köre élt. Madrid fékezhetetlenül forrongott, és
politikai feszültség itatta át minden szegletét. A jó nevű családok a
végtelenségig nyújtották a nyaralást az északi tengerpartokon azzal a
céllal, hogy minél távolabb tartsák magukat a nyughatatlan és lázongó
fővárostól, melynek terein a Munkásvilág számait hirdették a
rikkancsok, miközben a peremkerületek nincstelen proletárjai nem
átallották bemerészkedni egészen a Puerta dél Sol teréig. A nagy
magánautók lassan eltünedeztek az utcákról, az utcabálok egyre
gyakoribbak lettek. A gyászruhás, idős hölgyek a kilencedet
imádkozták, hogy Azana kormánya mihamarabb bukjon meg, és a
lövések zaja általánossá vált alkonyaikor, mikor felvillantak a
gázlámpák. Az anarchisták templomokat gyújtogattak, a Falange hívei
pedig kihívóan rántották elő pisztolyuk. Az arisztokraták és a
nagypolgárok közül egyre többen takarták le a bútorokat lepedővel,
bocsátották el a személyzetet, reteszelték el a spalettákat, vették
sürgősen külföldre az útjuk, és hordták ki tonnaszám az országból
ékszereik, félelmeik és bankóik, vágyakozva a száműzött király és egy
engedelmes Spanyolország iránt, mely még váratott magára.
Donã Manuela szabóságát egyre kevesebb hölgy kereste fel,
kevesebb megrendelés készült, és kevesebb volt a tennivaló is.
Keservesen húzódozva, de először a tanoncoknak kellett menniük,

11
aztán a többi varrónőnek, míg végül csak a tulajdonos maradt, anyám
és én. És amikor befejeztük Entrelagos márkinő utolsó öltözetét, és a
rákövetkező hat napot rádióhallgatással töltöttük ölbe tett kézzel,
anélkül, hogy egy árva lélek bekopogtatott volna, Donã Manuela nagy
sóhajtások közepette bejelentette, hogy nem lát más megoldást, mint
bezárni a boltot.
E zavaros idők forgatagában, mikor politikai összecsapásoktól
remegtek a színházak páholyai, és a kormányok három miatyánknyi
ideig sem tartottak, alig volt alkalmunk rá, hogy megsirassuk e
veszteséget. Három hétre rá, hogy beköszöntött kényszerű
tétlenségünk, Ignacio egy csokor ibolyával állított be, és a hírrel,
hogy végre megkapta az állást. Az egyszerű esküvő gondolata
elfeledtette az általános bizonytalanságot, míg a parázstartós asztal
mellett ülve tervezgettük az eseményt. Ugyan a köztársaság új szele a
polgári házasságot hozta divatba, anyám, akinek lelkében a legkisebb
kényelmetlenség nélkül megfért a leányanyaság, a buzgó katolikus
szellem és a leváltott királyság iránt érzett nosztalgikus hűség,
rábeszélt, hogy egyházi esküvőt tartsunk a közeli Szent András-
templomban. Ignacio és én beleegyeztünk, hogy is tehettünk volna
másképp, ha nem akartuk felborítani az akaratok rangsorát, melyben ő
teljesítette minden vágyam, én pedig anyám elvárásainak feleltem
meg ellenvetés nélkül. Különben sem találtam rá súlyosabb érvet,
hogy megtagadjam: igen szerény lelkesedéssel töltött el az esküvő
megrendezése, és mindegy volt, hogy egy oltár mellett zajlik-e
reverendás pappal, vagy éppen nemzeti szín zászló díszítette
teremben.
Így aztán felkészültünk, hogy kitűzzük az időpontot ugyanazzal a
plébánossal, aki huszonnégy évvel azelőtt, június 8-án, a szentek
kalendáriuma alapján a Sira nevet adta nekem. Sabiniana, Victorina,
Gaudencia, Heraclia vagy Fortunata lett volna a többi lehetőség
összhangban az aznap ünnepelt névnapokkal.
„Sira legyen, atyám, legyen csak Sira, ha már az a legkurtább.” Ez
volt anyám döntése egyedülálló anyaként. És Sira lettem.
Az esküvőt családi körben és néhány baráttal készültünk
megtartani. Nagyapámmal, akinek se lába, se józan esze nem volt

12
már, a Fülöp-szigeteki háborúban lett csonka testben és lélekben, és
néma, hintaszékes figurája hozzátartozott az ebédlőből nyíló
erkélyhez. Ignacio anyjával és nővéreivel, akik feljönnek majd
faluról. Szomszédainkkal, Engraciával és Norbertóval, és az ő három
szeretetre méltó, szocialista fiukkal a szemben lévő lakásból, akiket
olyan közel éreztünk magunkhoz, mintha mindenkiben ugyanaz a vér
csörgedezne az emeleten. Donã Manuélával, aki újra tűt ragadott,
hogy nekem ajándékozza utolsó művét menyasszonyi ruha formájában.
A vendégeket habos süteménnyel, malagaborral és vermuttal
készültünk kínálni, talán felfogadhatjuk a negyed egyik muzsikusát,
aki tud pasodoblét játszani, egy vándor fényképész majd levesz
bennünket, és a kép dísze lesz otthonunknak, amivel még nem
rendelkeztünk, és pillanatnyilag anyámmal osztottuk meg.
Ekkor történt, miközben lázasan terveztünk és ügyeskedtünk, hogy
Ignaciónak az az ötlete támadt, készüljek fel a versenyvizsgára, hogy
hozzá hasonlóan én is köztisztviselő lehessek. Újdonsült állásában a
közigazgatási osztályon új világ nyílt meg előtte, a köztársaság
ügyvitele, olyan környezet, amelyben a nők számára is elérhetővé
vált, hogy hivatásuk több legyen, mint a tűzhely, a mosóteknő és a
kézimunka; ahol a női nem a férfiakkal vállvetve törhetett utat egyenlő
feltételek mellett és azonos célokba vetett hittel. A képviselőházban
már helyet foglaltak az első nők, a közéletben meghirdették a nemek
egyenlőségét, elismerték jogunkat a munkához és az általános
választói joghoz. Még így is, ezerszer inkább tértem volna vissza a
varráshoz, ugyan Ignaciónak három délután is elég volt rá, hogy
meggyőzzön. A szövetek és a láncöltés idejétmúlt világa letűnt, és új
világegyetem nyitotta meg kapuit előttünk - ehhez kellett
alkalmazkodni. Ignacio maga vállalkozott a felkészítésemre; megvolt
neki az összes tétel, és bőven rendelkezett tapasztalattal a pályázás
művészetében, és abban, hogyan lehet tucatszám megbukni anélkül,
hogy megadnánk magunkat a kétségbeesésnek. Én részemről ehhez a
tervhez annyit tettem hozzá, hogy tisztában voltam vele, megfeszített
erővel kell dolgoznunk, hogy boldoguljon az a kis csapat, amelyet az
esküvő után mi ketten, anyám, a nagypapa és a majd érkező utód
alkot. így aztán beadtam a derekam. Miután meghoztuk a döntést, már
csak egy eszköz hiányzott: egy írógép, amin megtanulhatok gépelni és

13
felkészülni az elkerülhetetlen gépírói vizsgára. Ignacio éveket töltött
idegen gépeken való gyakorlással, kálváriát járva tömény zsír-, tinta-
és verítékszagú, nyomorúságos iskolákban: nem akarta, hogy én is
végigjárjam ezt a viszontagságos utat, ezért igyekezett mindenáron
saját felszerelésre szert tenni. A következő hetekben nyakunkba vettük
a várost, mintha életünk legnagyobb befektetéséről lett volna szó.
Áttanulmányoztunk minden lehetőséget, és végtelen hosszan
számolgattunk. Én nem nagyon értettem hozzá, mit tud nyújtani egy
írógép, de úgy gondoltam, egy kisalakú és könnyű modell lenne a
legmegfelelőbb számunkra. Ignaciónak mindegy volt a méret, viszont
szőrszálhasogató aprólékossággal vizsgálta az árakat, részlet-fizetési
lehetőségeket és szerkezeteket. Felkerestük az összes madridi
elárusítóhelyet, hosszú órákat töltöttünk a kirakatok előtt, és
megtanultuk kiejteni a messzi vidékek és filmszínészek nevét idéző,
idegen márkákat: Remington, Royal, Underwood. Akár egyik, akár
másik mellett döntünk, ugyanaz lett volna a végeredmény; ugyanazt
kaptuk volna, ha amerikai cégtől vásárolunk, vagy ha némettől, de
végül egy olasz Hispano-Olivetti mellett döntöttünk a Pi y Margall
utcai boltban. Honnan tudhattuk volna előre, hogy ezzel az egyszerű
gesztussal, azzal a lépéssel, mellyel átléptük a küszöbét, közös
életünk halálos ítéletét írtuk alá, és visszafordíthatatlanul
megváltoztattuk a jövendőnk rajzolatát?

14
 2

- Nem megyek hozzá Ignacióhoz, anyám.

A tűt próbálta befűzni, és szavaimra megdermedt a cérnaszálat két
ujja közé csippentve.
– Mit beszélsz, te lány? - suttogta. Hangja szakadozva tört fel,
zavartan és hitetlenkedve.
– Hogy el fogom hagyni. Beleszerettem valakibe.
A legsúlyosabb szemrehányásokat vágta a fejemhez, ami csak a
száján kifért, az éghez fohászkodott a szentek gyülekezetének
közbenjárásáért könyörögve, és tucatnyi érvvel próbált meggyőzni,
hogy álljak el szándékomtól. Amikor rájött, hogy minden hiába, leült
a másik hintaszékbe, nagyapám mellé, a kezébe temette az arcát, és
sírva fakadt.
Hamis határozottsággal tartottam magam e percben, azon
igyekezve, hogy erélyes szavak mögé rejtsem idegességemet. Féltem
anyám kifakadásától, mert számára Ignacio a soha meg nem született
fiúgyermek volt, alakja pótolta kicsiny családunkban a férfi hiányát.
Sokat beszélgettek, jól kijöttek, és megértették egymást. Anyám azt
főzte neki, amit szeretett, kipucolta a cipőjét, és kifordította a zakóit,
amikor az idő vasfoga már lerágta róluk a tekintélyes külsőt. Ignacio
cserébe bókolt neki, ha látta, kiöltözött a vasárnapi misére, édességet
hozott, és félig tréfásan, félig komolyan néha azt mondogatta, hogy
anyám még nálam is csinosabb.
Tisztában voltam vele, hogy merészségem tönkreteszi ezt a
kényelmes együttélést, tudtam, hogy nemcsak saját, de mások életének
állványzatát is összedöntöm, de képtelen voltam másképp cselekedni,
amivel ezt elkerülhettem volna. Döntésem sziklaszilárd volt: nem
lesz se esküvő, se pályázás, nem fogok megtanulni gépelni a
parázstartós asztalon, és soha nem lesznek Ignacióval közös
gyermekeink, ágyunk és örömünk. El fogom hagyni, és nincs olyan
lehengerlő erő, amely elhatározásomtól eltéríthetne.
A Hispano-Olivetti márkaboltnak két nagy kirakata volt, mely

15
büszkeségtől ragyogva mutatta be a járókelőknek termékeit. Köztük
nyílt az üvegajtó, rajta keresztben fényesre csiszolt bronzrúd
ékeskedett. Ignacio meglökte, és beléptünk. Csengettyűszó jelezte
érkezésünk, de egyelőre senki nem sietett elénk. Néhány percig
tartózkodóan várakoztunk, tiszteletteljes pillantásokat vetve a
kiállított tárgyakra anélkül, hogy akár érinteni mertük volna a
polírozott bútorokat, melyeken a gépírás csodás készülékei nyugodtak
- közülük választjuk majd ki a céljainknak legmegfelelőbbet. A tágas
kiállítóhelység mélyén irodát sejtettünk. Irányából több férfihang
érkezett.
Nem kellett sokat várnunk, a hangok tudták, hogy ügyfél jött, és
elénk sietett közülük egy, melyet feketébe öltözött, pocakos test
takart. A nyájas eladó köszönt, és megkérdezte, miben segíthet.
Ignacio belevágott, hogy leírja, pontosan mit szeretne, tájékoztatást
kért és ajánlatokat. Részletekbe menően, szabatosan és
szakszavakkal, olyan precízen és egyhangúan, hogy húsz perc múlva
szinte elaludtam az unalomtól. Eközben Ignacio mind az öt érzékével
szívta magába az adatokat, távol tőlem és mindentől, ami nem az
éppen felkínált termék felmérésére vonatkozott. Úgy döntöttem, hogy
messzebb állok, mert ez egy cseppet sem érdekelt. Amit Ignacio
választ, az jól ki lesz választva. Nekem tényleg egyre megy a
leütésszám, a sorváltókar meg a sorvégjelző csengő.
Így hát bejártam a kiállítóterem többi szegletét valami olyasmit
keresve, amivel elűzhetem az unalmam. Megbámultam a hatalmas
plakátokat, melyek a falon hirdették a cég termékeit színes rajzokkal
és számomra érthetetlen, idegen nyelvű feliratokkal, aztán a
kirakathoz léptem, és az utcán siető gyalogosokat figyeltem. Egy idő
múlva kedvetlenül fordultam vissza az üzlet belseje felé.
Az egyik fal egy részét termetes szekrény fedte üvegajtókkal.
Megnéztem benne a tükörképem, észrevettem, hogy egy-két fürt
kiszabadult a kontyomból, és a helyükre igazítottam őket; ha már itt
voltam, megcsipkedtem kicsit az arcomat, hogy unott tekintetemnek
némi színt kölcsönözzek. Aztán komótosan átnéztem az öltözékem,
hiszen vettem a fáradtságot, hogy a legjobb ruhámban jöjjek, végül is
ez a vétel különleges alkalomnak számított. Feszesebbre húztam a

16
harisnyám bokától kezdve felfelé haladó mozdulatokkal, kimérten
eligazítottam a szoknyát a csípőmön, derekamra passzítottam a
blézert, és lesimítottam nyakamon a gallért. Újból átfésültem a hajam,
megnéztem magam szemből és profilból, nyugodtan szemlélve a
tükrös szekrényről visszaverődő másolatot önmagámról. Ilyen-olyan
pózokba vágtam magam, tettem egy-két tánclépést, és felnevettem.
Amikor beleuntam saját magam szemlélésébe, tovább bóklásztam a
teremben, hogy elüssem az időt, miközben kezemet lassan
végighúztam a felületeken, és bágyadtan kerülgettem a bútorokat.
Alig figyeltem arra, ami miatt valójában idejöttünk, számomra ezek a
gépek csupán méreteikben tértek el. Voltak köztük nagyok és testesek,
meg kisebbek is, egyesek könnyűnek tűntek, mások súlyosnak, de
szememben egyik sem volt több egy halom legcsekélyebb vonzerővel
sem bíró, otromba masinánál. Kedvetlenül álltam meg az egyik előtt,
mutatóujjamat a billentyűzethez közelítettem, és úgy tettem, mintha a
személyemhez legközelebb álló betűket ütném le. S, i, r, a. „Sira”
ismételtem suttogva.
– Gyönyörű név.
A férfihang a hátam mögül szólalt meg, olyan közelről, hogy szinte
éreztem gazdája leheletét a bőrömön. Különös borzongás futott végig
a gerincemen, riadtan fordultam hátra.
– Ramiro Arribas - mondta a férfi, és kezet nyújtott. Kis időmbe
került, hogy válaszoljak, talán mert nem voltam hozzászokva, hogy
valaki ilyen szertartásosan mutatkozzon be, vagy talán nem voltam
képes feldolgozni a hatást, amelyet ez a váratlanul megjelenő alak
keltett bennem. Ki volt ez a férfi, és honnan került elő?
Ő maga világosított fel, szembogarát az enyémre szegezve.
– Az üzletvezető vagyok. Elnézést kérek, hogy az előbb nem
szolgáltam ki önöket, de távolsági hívást bonyolítottam.
És egyébként magát lestem az irodát a kiállítóteremtől elválasztó
redőny takarásában - ezt még hozzátehette volna. Nem tette, de
sejtettem, hogy így volt. Megéreztem pillantása mélységéből,
határozott hangjából, abból a tényből, hogy elsőként hozzám jött oda,
és nem

17
 Ignacióhoz, és hogy valamivel hosszabban szorította meg a kezem.
Tudtam, hogy meglesett, bámulta, ahogy a helységben kószálok
céltalan. Látta, hogyan tettem rendbe magam az üveges szekrény előtt,
igazítottam meg a frizurám, passzítottam alakomra a ruha varrását, és
simítottam ki a harisnyám, a lábszáramon végighúzva a kezem.
Irodája rejtekébe húzódva szívta magába testem ringását, minden
egyes mozdulatom lassú ritmusát. Felbecsülte, megtaksálta sziluettem
formáit és arcvonásaim. Éles szemmel mért végig, mint aki pontosan
tudja, mit szeret, és megszokta, hogy céljait haladéktalan érje el,
ahogy a vágya diktálja. És úgy határozott, hogy ezt ki is mutatja. Soha
életemben nem tapasztaltam hasonlót egyetlen férfinál sem, soha nem
hittem volna, hogy képes leszek bárkiben is ilyen testi vágyat
ébreszteni. Azonban, ahogy az állatok megszagolják az eleséget vagy
a veszélyt, ezzel az elemi ösztönnel éreztem a zsigereiben, hogy
Ramiro Arribas, akár egy farkas, eldöntötte, hogy zsákmányul ejt.
– A kedves férje? - kérdezte Ignacióra mutatva.
– A vőlegényem - sikerült kinyögni.
Talán csak a képzeletem játszott velem, de mintha a szája sarkában
megelégedett mosoly villant volna fel.
– Nagyszerű. Tartson velem, kérem.
Előre engedett, miközben tenyerét fesztelenül a derekamra
illesztette, mintha egész életében erre a mozdulatra várt volna.
Rokonszenvesen köszönt, az eladót visszaküldte az irodába, és olyan
könnyedén vette át az ügy irányítását, mint aki tapsol egyet a
levegőbe, és zajára felröppennek a galambok. Brillantinnal lekent
hajú bűvész volt, kinek arcvonásai jellegzetesen szögletesek,
mosolya széles, nyaka erőteljes és kiállása olyan lenyűgöző, férfias
és elszánt, hogy mellette az én szegény Ignaciómnak legalább egy
évszázad kellett volna, hogy ilyen tetterős férfi váljon belőle.
Mikor megtudta, hogy abból a célból szeretnénk írógépet venni,
hogy megtanuljak gépelni, úgy dicsérte az elgondolást, mintha valami
zseniális ötletről lett volna szó. Ignacio szemében pedig hozzáértő
szakembernek bizonyult, aki beszámolt a technikai részletekről, és
előnyös fizetési feltételeket kínált. Számomra azonban ő több volt:

18
áramütés, mágneses vonzerő, bizonyosság. Jó ideig maradtunk, mire
megkötöttük az üzletet. Eközben Ramiro Arribas szüntelen küldte a
jeleket. Egy váratlan érintés, egy tréfa, egy mosoly, kétértelmű szavak
és pillantások, amelyek dárdaként hullottak bensőm legmélyére.
Ignacio, aki teljesen a vásárlásba merült, észre sem vette, mi folyik a
szeme előtt, és végül egy hordozható Lettera 35-ös mellett döntött,
melynek fehér és kerekded billentyűin oly elegánsan díszelegtek az
ábécé betűi, mintha vésővel cizellálták volna.
– Kiváló döntés - állapította meg az üzletvezető Ignacio
körültekintését dicsérve. Mintha szegény vőlegényem ura lett volna
akaratának, és nem az ő remek eladói mesterkedésének lett volna
köszönhető, hogy éppen e modell mellett döntött. - A legjobb
választás olyan szépen formált ujjak számára, mint a menyasszonyáé.
Engedje meg, hogy egy pillantást vessek rájuk, kisasszony, kérem.
Félénken nyújtottam a kezem. Előtte futólag Ignacio tekintetét
kerestem, hogy a beleegyezéséért folyamodjak, de nem találtam,
figyelmét újra a gép szerkezete kötötte le. Ramiro Arribas
vőlegényem jóhiszemű nemtörődömsége mellett arcátlanul lassan
simította végig egyik ujjam a másik után, olyan érzékien, hogy
libabőrös lettem, és a lábam úgy remegett, mint a nyári szélben
megrebbenő levelek. Csak akkor engedett el, amikor Ignacio
elfordította tekintetét a Lettera 35-ösről, és felvilágosítást kért a
vásárlás további menetéről. Megegyeztek, hogy aznap délután az ár
ötven százalékát teszi le előlegben, és másnap egyenlíti ki a tartozás
többi részét.
– Mikor vihetjük el? - kérdezte Ignacio.
Ramiro Arribas az órájára nézett.
– A raktáros fiú éppen kézbesít, és ma délután már nem jön vissza.
Attól félek, hogy holnapig már nem tudunk másikat hozatni.
– És ez? Nem vihetjük el ezt a gépet? - erősködött Ignacio, aki
kész volt minél előbb pontot tenni az ügyintézés végére. Ha egyszer
eldöntötte, melyik modell legyen, minden más csak bosszantó
nyűgnek tűnt számára, amivel mielőbb szeretett volna végezni.
– Szó sem lehet róla, kérem. Nem egyezhetek bele, hogy Sira

19
kisasszony olyan írógépet használjon, amit már összetapogattak a
vásárlóink. Holnap reggel nyitáskor itt lesz az új, tokkal együtt,
becsomagolva. Ha megadja a címét - fordult felém -, személyesen
fogok gondoskodni róla, hogy még tizenkettő előtt az otthonában
legyen.
– Majd mi érte jövünk - vágtam a szavába. Sejtettem, hogy ez a
férfi mindenre képes, és elöntött a félelem, ha arra gondoltam, hogy
beállít anyámhoz engem keresve.
– Én nem tudok estig visszajönni, mert dolgozom - jelentette ki
Ignacio. És ahogy kimondta, láthatatlan kötél csavarodott szép lassan
a nyaka köré, hogy bármely pillanatban megfojtsa. Ramirónak alig
kellett megerőltetnie magát, hogy rántson rajta egyet.
– És ön, kisasszony?
– Én nem dolgozom - mondtam kerülve a tekintetét.
– Akkor rendezze ön a számlát - javasolta könnyed hangon. Nem
találtam rá szavakat, hogy kibújjak alóla, és Ignacio még csak nem is
sejtette, hogy ez a látszólag semmitmondó indítvány hova vezet.
Ramiro Arribas az ajtóig kísért, és olyan melegen búcsúzott, mintha
az üzlet mindenkori, legkedvesebb ügyfelei lettünk volna. Bal kézzel
erőteljesen meglapogatta vőlegényem hátát, a jobbal az én kezemet
szorította meg újra. És mindkettőnk számára volt néhány szava.
– Remek döntést hozott, hogy a Hispano-Olivetti márkaboltot
kereste fel, Ignacio, higgye el nekem. Biztosíthatom, hogy még sokáig
nem fogja elfeledni ezt a napot.
– És ön, Sira, kérem, jöjjön úgy tizenegy körül. Várni fogom.
Az éjszakát hánykolódva töltöttem az ágyamban, képtelen voltam
elaludni. Teljes őrületnek tűnt az egész, és még időben meg tudtam
volna szökni előle. Csak el kellett volna határoznom, hogy nem
megyek vissza a boltba. Otthon maradhatnék anyámmal, segítenék
kirázni a matracokat és felsikálni a padlót lenolajjal; fecsegnék a
szomszédasszonyokkal a téren, aztán lemennék a Cebada piacra egy
negyed font csicseriborsóért és egy szelet tőkehalért. Megvárhatnám,
hogy Ignacio hazajöjjön a minisztériumból, és hogy ígéretemnek nem

20
tettem eleget, valami hazugsággal ütném el, hogy fájt a fejem, vagy azt
hittem, esni fog. Ebéd után ledőlnék egy percre, aztán órákig
bizonytalan kimenetelű rosszullétet tettetnék. Akkor Ignacio egyedül
menne el, rendezné a fizetést az üzletvezetővel, felvenné az írógépet,
és ezzel vége lenne az egésznek. Soha többet nem hallanánk Ramiro
Arribasról, útjaink nem kereszteznék egymást. Neve lassanként
feledésbe merülne, mi pedig folytatnánk hétköznapi kis életünk.
Mintha Ramiro soha nem simogatta volna meg ujjaim kitörni készülő
vágyakozással, mintha soha nem falt volna fel tekintetével a redőny
takarásában. Ilyen egyszerű volt, ilyen könnyű. És én tisztában voltam
vele.
Tisztában voltam vele, de úgy tettem, mintha nem tudnám. Másnap
megvártam, amíg anyám elmegy otthonról a dolgát intézni, nem
akartam, hogy lássa, mit veszek fel: gyanút fogott volna, hogy valami
szokatlan dologra készülök, ha meglát kora reggel így kiöltözve.
Amint meghallottam, hogy az ajtó becsukódik mögötte, sietve
készülődni kezdtem. Megtöltöttem vízzel a mosdótálat
tisztálkodáshoz, meghintettem magam levendulavízzel, a tűzhelyen
felmelegítettem a hajsütő vasat, kivasaltam az egyetlen
selyemblúzomat, és leszedtem a harisnyámat a drótról, ahol az
éjszaka hűvösében száradt. A tegnapi harisnyát, mivel nem volt
másik. Nyugalmat erőltettem magamra, és óvatosan húztam fel,
nehogy a nagy kapkodásban felfusson rajta a szem. És aznap minden
egyes, a múltban ezerszer megismételt, gépies mozdulatnak először az
életben volt egy határozott címzettje, célja és tárgya: Ramiro Arribas.
Neki öltöztem ki, neki illatosítottam magam, hogy lásson, érezze az
illatom, megérintsen újra és újra, tekintete az enyémbe szédüljön.
Neki hagytam csillogó, dús, hátközépig érő, hosszú hajam kibontva.
Neki szorítottam darázsderekat, erősen meghúzva szoknyám övét,
hogy alig kaptam levegőt. Neki, mindent csak neki.
Határozottan vágtam át az utcákon, kerülve a sóvárgó pillantásokat
és a szemtelen bókokat. Kényszerítettem magam, hogy ne
gondolkozzam, elhessegettem a késztetést, hogy tettem jelentőségét
számítgassam, és nem akartam megtorpanni, hogy kitaláljam, vajon ez
az út a paradicsom ajtajába vezet, vagy egyenesen a mészárszékre.
Végigmentem a Costanilla de San Andrésen, átvágtam a Carros téren,

21
és a Cava Baján át a Plaza Mayor felé vettem az irányt. Húsz perc
alatt a Puerta del Sol terén voltam; szűk fél óra alatt elértem célomat.
Ramiro már várt. Ahogy alakom felderengett az ajtóban, lezárta a
beszélgetést egyik beosztottjával, és a bejárat felé indult, útközben
felkapva kalapját és ballonkabátját. Amikor mellém ért, azzal
akartam indítani, hogy a zsebemben a pénz, Ignacio az üdvözletét
küldi, és még aznap délután belefogok a gépírástanulásba. Nem
hagyott szóhoz jutni. Szinte nem is köszönt. Csak mosolygott az ajka
közt cigarettával, megérintette a derekamat, azt mondta, menjünk. És
én vele tartottam.
A választott hely nem lehetett volna ártatlanabb: a Svájci
kávéházba vitt. Megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy a környezet
biztonságos, és ezért azt hittem, hogy még lesz időm ebből
kimenekülni. Az is eszembe jutott, miközben ő asztalt keresett és
hellyel kínált, hogy meglehet e találka mögött nincs is hátsó szándék,
csupán egy vevő iránt tanúsított figyelem. Mi több, lassan arra
jutottam, hogy az arcátlan udvarlás csak túlzott képzelőerőm
gyümölcse volt. Ez azonban nem bizonyult igaznak. Az ártalmatlan
miliő ellenére második találkozásunk újból a szakadék szélére
sodort.
– Mióta tegnap elmentél, egy percre se tudtam másra gondolni,
csak rád - súgta a fülembe, alighogy leültünk.
Úgy éreztem, képtelen vagyok erre felelni, a szavak nem értek a
számig, hanem, mint cukor a vízben, feloldódtak agyam egyik
homályos szegletében. Újból megfogta a kezem, és simogatni kezdte,
ahogy előző nap, miközben le nem vette róla a szemét.
– Milyen érdes, mondd, mivel foglalkoztak ezek az ujjacskák,
mielőtt az én kezemben kötöttek ki?
Hangja közelről szólt és érzékien, elszakadva a minket körülvevő
zajoktól, az üveg és a porcelán csörrenésétől az asztalok
márványlapján, a délelőtti csevegések morajától és a pultnál
rendelésüket leadó pincérek hangjától.
– Varrtam - suttogtam anélkül, hogy felemeltem volna a tekintetem
az ölemből.

22
 – Ezek szerint varrónő vagy.
– Voltam. Már nem vagyok. - Végül felnéztem. - Az utóbbi időben
nincs sok munka - tettem hozzá.
– Ezért akarod most megtanulni az írógép használatát.
Cinkos, bensőséges hangot ütött meg, mintha ismerne, mintha az ő
lelke és az enyém az idők kezdete óta várnának egymásra.
– A vőlegényem ötlete volt, hogy készüljek fel a versenyvizsgára,
és pályázzak köztisztviselőnek, mint ő - mondtam kicsit
szégyenkezve.
Az italok érkezése megszakította a társalgást. Nekem egy csésze
csokoládé. Ramirónak kávé, éjfekete. A szünetet kihasználtam, hogy
megfigyeljem őt, miközben néhány szót váltott a pincérrel. Előző nap
másik öltönyt viselt, és egy másik kifogástalan inget. Modora elegáns
volt, és ugyanakkor testének minden pórusából a környeztemben lévő
férfiaktól oly idegen, kifinomult férfiasságot árasztott, ahogy
dohányzott, megigazította a nyakkendője csomóját, elővette zsebéből
a tárcát, vagy szájához emelte a csészét.
– És vajon egy ilyen nő, mint te, miért szeretné az életét egy
minisztériumban tengetni, már ha nem veszed tolakodásnak a kérdést?
- kérdezte az első korty kávé után.
Megvontam a vállam.
– Azért, hogy jobban éljünk, feltételezem.
Lassan közelebb hajolt, és forró hangon megint a fülembe suttogott.
– Valóban szeretnél jobban élni, Sira?
Nagyot hörpintettem a csokoládéból, hogy ne kelljen válaszolnom.
– Összekented magad, hagyd, hogy letöröljem - mondta.
Kezét az arcomhoz emelte, és tenyerébe fogta az államat, szorosan
a csontokra illesztve, mintha ez lett volna és nem más, az öntőforma,
mely egykor megalkotta. Aztán a hüvelykujját a feltételezett foltra
rakta, a szájam szegletéhez közel. Lágyan dörzsölte meg, nem
kapkodva. Hagytam, a rémület és gyönyörűség keveréke megbénított,
hogy mozdulni sem tudtam.

23
 – Itt is összekented magad - mormolta rekedt hangon hüvelykujját
kicsit elmozdítva. A következő állomás a felső ajkam egyik sarka
volt. Újabb simítás. Még lassabb, még gyöngédebb. Borzongás futott
végig a hátamon, az ujjaim a szék bársonyhuzatába mélyesztettem.
– És itt is - mondta újra. Most végigsimította az egész szájam,
milliméterről milliméterre, egyik sarkától a másikig, egyre lassúbb és
lassúbb ütemben. Egy perc és valami lágy kútba süllyedek, amit nem
tudtam meghatározni. Nem érdekelt, hogy az egész egy hazugság, és
az ajkamon nyoma sem volt a csokoládénak. Nem érdekelt, hogy a
szomszédos asztalnál három tiszteletre méltó öregúr felfüggesztette a
társalgást, és tüzes tekintettel bámulták a jelenetet, azt kívánva,
bárcsak harminc évvel kevesebbet számlálhatnának.
Egy csapat nagyhangú diák csődült a kávéházba, lármájuk és
kacagásuk megtörte a perc varázsát, mint ahogy elpattan egy szappan-
buborék. És hirtelen, mintha álomból ébrednék, egyszerre több dolog
is szemet szúrt, hogy a padló nem olvadt el, hanem szilárdan áll a
talpam alatt, hogy egy ismeretlen férfi éppen az ujját készül a számba
dugni, hogy a bal combomat egy sóvárgó kéz markolássza, és már
csak egy arasz választ el, hogy fejjel vessem magam a szakadékba.
Kijózanodva pattantam fel, és ahogy a táskám után kaptam,
feldöntöttem a pohár vizet, amit a pincér a csokoládéhoz szolgált fel.
– Itt a pénz az írógépre. Ma délután zárás előtt a vőlegényem majd
érte megy - mondtam a márványlapra csapva a köteg bankjegyet.
Megragadta a csuklóm.
– Ne menj el, Sira, ne haragudj rám.
Kitéptem magam. Rá se néztem, el sem köszöntem, csak hátat
fordítottam, és méltóságot erőltetve magamra elindultam a kijárat
felé. Csak ekkor vettem észre, hogy magamra öntöttem a vizet, és
jobb lábam csöpög a nedvességtől.
Nem jött utánam, valószínűleg sejtette, hogy semmire nem menne
vele. Ülve maradt, és amikor elindultam, hátamba lőtte az utolsó
nyílvesszőt.
- Gyere vissza bármikor. Tudod, hol találsz.

24
 Úgy tettem, mintha nem hallanám, megszaporáztam lépteim a
zsibongó diákok közt, és eltűntem az utca forgatagában.
Nyolc napon át feküdtem le azzal a reménnyel, hogy a következő
hajnal más lesz, és nyolc reggelen ébredtem ugyanazzal a
rögeszmével a fejemben: Ramiro Arribasszal. Emléke meg-
megrohant a nap minden pillanatában, és egy percre sem tudtam
kiverni a fejemből, akár ágyaztam, vagy kifújtam az orrom, narancsot
hámoztam, vagy egyesével szedtem a lépcsőfokokat, emléke a
retinámra égett.
Ignacio és anyám eközben lázasan dolgoztak az esküvő
előkészítésén, de képtelenek voltak elérni, hogy osztozzam
lelkesedésükben. Semmi sem okozott örömet, és nem ébresztett
bennem a leghalványabb érdeklődést sem. Érthető idegesség,
gondolták. Én pedig megpróbáltam kiverni a fejemből Ramirót, hogy
ne idézzem fel újra és újra hangját a fülemben, ujjának simítását az
ajkamon, kezének érintését a combomon és utolsó szavait, melyeket
dobhártyámra vésett, mikor a kávézóban hátat fordítottam neki
meggyőződve róla, hogy távozásommal véget vetek ennek az
őrületnek. Gyere vissza bármikor, Sira. Gyere vissza.
Minden erőmmel harcoltam, hogy ellenálljak. Harcoltam, és
vesztettem. Semmit sem tudtam tenni, hogy némi ésszerűséget vigyek
a Ramiro keltette, fékezhetetlen vonzalomba. Hiába néztem körül,
képtelen voltam bármilyen eszközt, erőt vagy fogódzkodót találni,
amit megragadhattam volna, hogy ne sodorjon magával. Nem volt
elég sem jövendőbeli férjem, akivel kevesebb mint egy hónapon
belül készültem egybekelni, sem talpig tisztességes anyám, aki annyit
erőlködött, hogy belőlem becsületes és felelősségteljes asszonyt
faragjon. A bizonytalanság sem tartott vissza, hogy alig tudtam, ki ez
az idegen, és a sors mit tartogat számomra az oldalán.
Kilenc nappal a Hispano-Olivetti márkaboltban tett első látogatás
után, visszamentem. Akárcsak az előző alkalmakkor az ajtóban
csengettyűszó köszöntött. Nem a kövér eladó sietett elém, nem a
raktáros fiú vagy más alkalmazott. Hanem maga Ramiro.
Előrementem igyekezve, hogy léptem határozottan koppanjon,

25
szavaimat előre megfogalmaztam. Nem tudtam elmondani. Nem
hagyta. Ahogy a közelébe értem, megragadta a tarkómat, és olyan
erőteljes, érzéki csókot nyomott hosszan az ajkamra, hogy a testem
meglepetésében egy tócsa melasszá olvadt.
Ramiro Arribas harmincnégy éves volt, sokat látott, sok mindent
tapasztalt, és olyan vonzerővel rendelkezett, amelynek egy betonfal
sem tudott volna ellenállni. Vonzalom, kételyek és szorongás elsőre.
Szakadék és szenvedély másodjára. Csak úgy ittam a levegőt, amit
kilehelt, és oldalán két arasszal az utcakövek felett lebegtem.
Kiönthettek a folyók, összedőlhettek az épületek, és felszívódhattak
az utcák a térképről, összeérhetett föld és ég, és az egész
világegyetem a lábaimhoz omolhatott volna, én kibírom, ha Ramiro
mellettem áll.
Ignacio és anyám sejteni kezdték, hogy valami nincs rendben
velem, valami, ami túlmutatott a küszöbön álló esküvő keltette
idegességen. Mégsem tudták kitalálni, mi az oka izgatottságomnak, és
nem találtak magyarázatot egész nap körüllengő titkolózásomra, se
rend-szertelen eltűnéseimre, se a hisztérikus nevetésre, amit néha
képtelen voltam magamba fojtani. Csak néhány napig tudtam
fenntartani e kettős életet, éppen csak annyi időre, hogy lássam,
miként billen el a mérleg nyelve percenként egyre jobban, hogyan
süllyed egyre mélyebbre Ignacio tányérja és emelkedik fel Ramiróé.
Szűk egy hét alatt rájöttem, hogy szakítanom kell mindennel és
belevetni magam az ismeretlenbe. Eljött a perc, hogy lekaszáljam,
ami a múltam volt. Tövig.
Ignacio délután érkezett meg.
– Várj meg a téren - súgtam a néhány centire nyitott ajtó résén.
Anyám ebédkor tudta meg, nem tarthattam őt sem tudatlanságban.
Öt perc múlva lesiettem kirúzsozott szájjal, egyik kezemben új
táskám, a másikban a Lettera 35-ös. Ignacio a szokásos pádon várt,
azon a darabka hideg kövön, melyen annyi órát töltöttünk közös
jövőnket tervezve, amiből már soha nem lesz semmi.
– Találtál magadnak valaki mást, igaz? - kérdezte, amikor leültem
mellé. Nem nézett rám, tekintetét a földre szegezte, a porkupacra,

26
aminek összehúzásáról cipőorra gondoskodott.
Bólintottam. Határozott igen volt ez, szavak nélküli. Ki az,
kérdezte. Megmondtam. Körülöttünk nem hallgattak el a megszokott
zajok: a gyerekek, a kutyák, a kerékpárok csengője, a San Andrés-
templom misére hívó harangszava, az utcaköveken megcsikorduló
szekérkerekek, a nap végére elfáradt öszvérek léptei. Ignacio sokáig
nem szólalt meg. Döntésemben olyan eltökéltséget, olyan
bizonyosságot sejtett, hogy nem mutatta ki zavarodottságát. Nem
csinált jelenetet, nem követelt magyarázatot. Nem tett szemrehányást,
nem kérte, hogy még egyszer tegyem mérlegre érzéseim. Csak egy
mondatot mondott, lassan, mintha cseppenként mérné.
- Soha nem fog annyira szeretni, mint én.
És csak ezután állt fel, fogta az írógépet, és megindult vele a
semmi felé. Utánanéztem, ahogy eltávolodott az utcalámpák zavaros
fénye alatt, meglehet visszafogta magát, hogy ne vágja földhöz. Nem
vettem le róla a tekintetem, végignéztem, ahogy kisétál a térről, amíg
alakja el nem tűnt a messzeségben, amíg fel nem szívódott a korai,
őszi estén. És szerettem volna megsiratni a hiányát, fájlalva e kurta,
szomorú búcsút, vádolva magam, hogy véget vetettem ábrándos
jövőnknek. De nem voltam rá képes. Nem ejtettem egyetlen
könnycseppet, a leghalványabb szemrehányást sem tettem magamnak.
Egy percre rá, hogy alakja szertefoszlott, felálltam a pádról én is, és
elindultam. Magam mögött hagytam örökre a negyedet, ahol éltem, az
embereket, egész világom. Hátramaradt a múltam, miközben én
életem új szakaszába léptem, melyet ragyogónak képzeltem, és a
közvetlen jelenben nem ismertem nagyobb boldogságot, mint
menedékre lelni Ramiro karjaiban.

27
 3

Ramiro mellett új életformát ismertem meg. Megtanultam, hogyan

legyek anyámtól független nő, hogyan éljek együtt egy férfival, és
hogyan tartsak cselédet. Hogyan tegyek kedvére páromnak minden
pillanatban, és ne legyen más célom az életben, mint őt boldoggá
tenni. És feltárult számomra egy másik Madrid, az előkelő mulatók és
divatos szórakozóhelyek, a színházak, éttermek és az éjszakai élet
városa. A Negresco, a Granja del Henar és a Bakanik koktéljai.
Filmbemutatók a Real Cinemában moziorgonával, Mary Pickforddal
a vásznon, és Ramiróval, aki bonbont tuszkol a számba, és én
ajkaimmal megérintem az ujjbegyét - szinte elolvadok a szerelemtől.
Carmen Anaya a Fontaiba színházban, Raquel Mellera
Maravillasban. Flamenco a Villa Rosában, kabaré a Jégpalotában.
Zsivajgó, forrongó Madrid, ahol Ramiro és én úgy jártunk-keltünk,
mintha nem létezett volna sem tegnap, sem holnap. Mintha minden
pillanatban a világmindenséget kellett volna magunkba szívnunk, attól
tartva, hogy esetleg soha nem jön el a holnap.
Mi volt Ramiróban, és mit adott nekem, hogy alig néhány hét alatt
feje tetejére állította az életem? Még ma is, annyi év után, csukott
szemmel is képes vagyok összeállítani a listát mindarról, ami oly
csábító volt alakjában, és biztos vagyok, hogyha százszor születtem
volna, akkor százszor szerettem volna bele újra és újra, ahogy akkor
tettem. Ramiro Arribas, az ellenállhatatlan, a nagyvilági, az őrülten
jóképű. Gondosan hátranyalt, gesztenyeszín hajával, szédítően férfias
kiállásával, optimizmust és biztonságot sugározva a hét minden
napjának mind a huszonnégy órájában. Szellemes és érzéki, a korszak
keserű politikájával szemben közömbös, mintha az ő királysága nem e
világból való lenne. Mindenki barátja anélkül, hogy bárkit valaha is
komolyan venne, nagyra törő tervek kovácsa, aki mindig megtalálja a
pillanathoz legjobban illő szót, a legmegfelelőbb arckifejezést.
Lendületes, ragyogó, a kényelmesség ellensége. Ma egy olasz
írógépeket forgalmazó bolt üzletvezetője, tegnap német autókat adott
el, tegnapelőtt - hát nem mindegy? -, a jövő hónapban meg isten tudja.
Mit látott bennem Ramiro, miért bolondult bele egy egyszerű

28
varrólányba, aki egy minden becsvágytól mentes köztisztviselőhöz
készült hozzámenni? Ez volt élete első igaz szerelme, esküdött meg
ezerszer is. Előttem voltak más nők is, természetesen. Hány? -
kérdeztem. Egy pár, de egyik sem volt olyan, mint te. Ilyenkor
megcsókolt, és én úgy éreztem, hogy ájulás környékez. Nem jelent
különösebb nehézséget az sem, hogy leltárba vegyem, mi volt a
benyomása rólam - mindenre pontosan emlékszem. Szinte gyermeki
naivság és istennői külső robbanó elegye, mondogatta. Csiszolatlan
gyémánt, tette hozzá. Néha úgy bánt velem, mint egy gyerekkel,
ilyenkor a tíz év korkülönbség századoknak tetszett. Szeszélyeimet
kitalálta, és váratlan szellemességeivel újra és újra meglepett.
Kaptam harisnyát a Lyon selyemáruboltból, krémeket, parfümöket,
kimért csirimojós, mangós és kókuszos fagyit. Oktatott, megmutatta,
hogyan használjam az evőeszközöket, hogyan vezessem Morris
márkájú kocsiját, hogyan igazodjak el az étlapokon, és dohányzáskor
hogyan szívjam tüdőre a füstöt. Mesélt múltbéli alakokról és
művészekről, akikkel valaha találkozott, felidézte a régi barátokat, és
előre örült a remek lehetőségeknek, amelyek meglehet csak ránk
várnak a földgömb valamely távoli pontján. Világtérképeket rajzolt,
és én felnőttem mellette. Időnként azonban a kislány eltűnt, és
felbukkant helyette a kész nő, ilyenkor egy cseppet sem érdekelte,
hogy kevesebbet tudok és tapasztaltam nála, úgy kívánt és imádott,
amilyen voltam, és úgy ragaszkodott hozzám, mintha a testem az
egyetlen kötél lenne, amibe létének viharosan hullámzó tengerén
kapaszkodhat.
Az első nap beköltöztem a Salesas tér mellett álló
agglegénylakásába. Alig vittem valamit magammal, mintha
újrakezdeném az életet, mintha más ember lennék, mintha
újjászülettem volna. Elrabolt szívem és még néhány apróság volt
minden tulajdonom, amivel az otthonába érkeztem. Nagy ritkán
meglátogattam anyám, aki akkoriban otthon varrt megrendelésre,
semmiségeket, amivel csak éppen annyit keresett, hogy megéljen.
Semmire sem tartotta Ramirót, és elítélte, ahogy velem viselkedett.
Azzal vádolta, hogy puszta szeszélyből sodort magával, kihasználta a
korát és befolyását, hogy elcsavarja a fejem, és arra kényszerített,
hogy feladjak minden biztos kikötőt. Nem tetszett neki, hogy házasság

29
nélkül élek vele együtt, hogy elhagytam Ignaciót, és már nem a régi
voltam. Bármennyire is igyekeztem, soha nem tudtam meggyőzni róla,
hogy nem azért cselekedtem így, mert Ramiro nyomást gyakorolt rám,
hanem egyszerűen a feltartóztathatatlan szerelem ragadott magával.
Vitáink napról napra hevesebbek lettek, kegyetlen szemrehányásokat
vágtunk egymás fejéhez, és egymás belsőjébe martunk. Minden
támadására kitöréssel válaszoltam, minden bírálatára még vadabb
megvetéssel. Ritka volt az a látogatás, ami nem könnyekkel,
kiabálással és ajtócsapkodással végződött, és a találkozók egyre
rövidebbek, egyre hidegebbek lettek. Anyám és én egyre jobban
elidegenedtünk.
Míg végül részéről érkezett a közeledés. Ugyan csak mint
közbenjáró személy kezdeményezte, ez igaz, de ez a lépése - ahogy
azt sejthettük volna - új fordulatot jelentett utunkon. Egy nap
megjelent az új lakásomon, késő délelőtt volt. Ramiro már elment, és
én még aludtam. Előző este szórakozni voltunk, a Vígszínházban
Margarita Xirgút néztük meg, és aztán beültünk a Le Cockba.
Legalább hajnali négy felé járt, mire ágyba kerültünk, én olyan
kimerültén, hogy nem volt erőm lemosni magamról a sminket, amit az
utóbbi időben rendszeresen használtam. Félálomban hallottam, hogy
Ramiro elmegy úgy tíz óra körül, félálomban hallottam, hogy megjön
Prudencia, a cselédlány, aki a lakást uraló összevisszaságban készült
rendet tenni. Félálomban hallottam azt is, hogy lement tejért és
kenyérért, és félálomban hallottam, hogy valamivel később kopognak
az ajtón. Először halkan, aztán határozottabban. Azt hittem, hogy
Prudencia megint itthon felejtette a kulcsát, ahogy ez megtörtént vele
hébe-hóba. Kábán keltem fel, és pocsék hangulatban válaszoltam a
kitartó kopogásra kiáltva, „Már megyek!”. Nem zavartattam magam,
hogy bármit is magamra kapjak, az ostoba Prudencia nem érte meg a
fáradtságot. Álmosan nyitottam ajtót, de nem Prudencia állt előttem,
hanem anyám. Nem tudtam, mit mondjak. Eleinte ő sem. Egyszerűen
végigmért tetőtől talpig, pillantása először kócos fejemen állapodott
meg, aztán az arcomon szétkenődött szempillafestéken, rúzstól
maszatos számon és a kihívó hálóingen, ami több meztelenséget
mutatott, mint amit szeméremérzete el tudott viselni. Nem tudtam állni
a tekintetét, nem tudtam vele felvenni a harcot. Talán, mert még

30
mindig kába voltam az éjszakázástól. Talán, mert lefegyverzett
higgadt szigora.
– Gyere be, ne állj az ajtóban - mondtam, igyekezve, hogy
leplezzem a váratlan látogatása keltette zavarodottságom.
– Nem, nem akarok bemenni, sietek. Csak azért jöttem, hogy
átadjak egy üzenetet.
A helyzet annyira feszült és különös volt, hogy soha nem hittem
volna, megtörténhet velem, ha nem magam állok ott aznap délelőtt
egyes szám első személyben. Anyám és én, akik annyi mindent éltünk
át együtt, és olyan sok dologban annyira egyformák voltunk, hirtelen
vadidegenek lettünk, akik bizalmatlan pillantásokkal, gyanakvóan
méregetik egymást, mint a kóbor ebek.
Ott állt az ajtó előtt, komolyan, egyenes háttal, szoros kontyba
fésült hajjal, amelyben már fel-fel bukkantak az első szürke szálak.
Méltóságteljesen magasodott előttem, szögletes szemöldöke még
erőteljesebbé tette helytelenítő pillantását. Elegáns volt egyszerű
öltözéke dacára. Mikor végre befejezte alapos vizslatásomat,
megszólalt. Azonban, habár én erre számítottam, szavaiban nem volt
bíráló szándék.
– Üzenetet hoztam. Egy kérést közvetítek, nem az enyémet.
Elfogadhatod vagy nem, majd te eldöntőd. Ugyan én azt gondolom,
igent kellene rá mondanod. Gondold meg, jobb később, mint soha.
Nem lépte át a küszöböt, és a látogatás alig egy percet tartott még,
csak annyi ideig, míg megadott egy címet és egy időpontot aznap
délutánra, aztán hátat fordított a búcsú minden külsősége nélkül.
Furcsállottam, hogy nem osztott ki, de nem kellett sokáig várnom,
hogy megkapjam a magamét. Csak amíg a lépcsőhöz ért.
– Aztán mosd meg az arcod, fésülködj meg, és vegyél fel valamit,
úgy nézel ki, mint egy rossznő.
Ebédkor Ramirónak is elmeséltem a meglepő látogatást. Nem
láttam semmi értelmét, és nem tudtam, mi lehet egy ilyen váratlan
megbízás mögött: gyanakodtam. Könyörögtem, hogy kísérjen el.
Hova? Megismerni az apámat. Miért? Mert ezt kérte tőlem. Minek?

31
Ha tíz évig töröm rajta a fejemet, sem lettem volna képes kitalálni a
leghaloványabb indokot sem.
Abban maradtam anyámmal, hogy kora délután találkozunk a
megadott címen: Hermosilla utca 19. Nagyon jó nevű utca, nagyon jó
nevű ház; egy azok közül, melyeket a régi időkben felkerestem frissen
varrt ruhákat cipelve. Nagy gondot fordítottam megjelenésemre a
találkozón, kék gyapjúruhát választottam hozzáillő kabáttal és egy
három tollal díszített kalapkát, amit bájosan a bal fülemre húztam.
Mindent Ramiro fizetett természetesen, az első olyan ruhadarabok
érintették testem, melyet nem az anyám vagy én magam varrtam.
Magas sarkú cipőt viseltem, és a hajam leeresztve a hátamon; alig
festettem ki magam, nem akartam ma délután is szemrehányásokat
kapni. Indulás előtt megnéztem magam a tükörben. Egész alakosban.
Ramiro arcát verte vissza mögöttem mosolyogva, engem csodált
zsebre dugott kézzel.
– Fantasztikusan nézel ki. Le fogod nyűgözni.
Próbáltam hálásan mosolyogni a biztatásért, de nem sikerült
teljesen. Szép voltam, ez igaz, szép és idegen, annyira más ember,
mint aki alig néhány hónapja voltam. Szép, idegen és ijedt, mint egy
kisegér, a félelemtől félholt, és már sajnáltam, hogy igent mondtam
erre a szokatlan kérésre. Ahogy megérkeztünk, anyám pillantásából
láttam, hogy egyáltalán nem töltötte el örömmel, hogy Ramiro is
megjelent az oldalamon. Amikor rájött, hogy együtt szándékozunk
bemenni, kereken megtiltotta.
– Ez családi ügy. Ha nem haragszik, maga most itt marad.
És anélkül, hogy választ várt volna, megfordult, és belépett a
tekintélyes kovácsoltvas és üveg kapun. Én azt szerettem volna, ha
Ramiro elkísér, szükségem volt a támogatására és erejére, de nem
mertem anyámmal szembeszegülni. Csak odasúgtam Ramirónak, hogy
jobban teszi, ha hazamegy, és anyám után eredtem.
– Senor Alvaradóhoz jöttünk. Már vár - közölte a kapussal. Az
bólintott, és egy szó nélkül mellénk lépett, hogy a lifthez kísérjen.
– Nem szükséges, köszönjük.

32
 Végigmentünk a széles kapualjon, és felfordultunk a lépcsőházba,
anyám ment elöl határozott léptekkel, könnyedén súrolva a fényesre
csiszolt karfát, olyan kosztümöt viselt, melyet nem ismertem. Én
félénken követtem, és úgy kapaszkodtam a korlátba, mint viharos
éjszakán a mentőövbe. Mindketten némák voltunk, akár a sír. Minden
lépcsőfokkal egyre vadabbul zsivajogtak fejemben a gondolatok.
Első forduló. Miért mozog anyám ilyen otthonosan ezen az idegen
helyen? Félemelet. Milyen lesz a férfi, akivel most találkozunk? Mire
fel ez a hirtelen buzgóság, hogy megismerjen annyi év után?
Főemelet. A többi gondolat elmém tornácán ragadt, nem volt rájuk
időm: megérkeztünk. Jobbra hatalmas ajtó nyílt, anyám magabiztosan
nyomta meg a csengőt mutatóujjával, az elfogódottság leghalványabb
jele nélkül. Azonnal nyílt az ajtó, és egy meglehetősen öreg cseléd
fogadott, összeaszott teste fekete egyenruhában, makulátlan főkötő
alatt.
– Jó napot, Servanda. Az úrhoz jöttünk. Gondolom, a könyvtárban
van.
Servandának leesett az álla, benne ragadt a köszönés, mintha kí-
sértetet látott volna. Amikor végre összeszedte magát, és úgy nézett
ki, képes lesz kibökni valamit, egy másik hang hallgattatta el. Rekedt,
erős férfihang a lakás mélyéről.
– Jöjjenek beljebb.
A cseléd félreállt, még mindig zavarodottan, idegesen. Nem kellett
megmutatnia az utat, anyám nagyon jól ismerte. Széles folyosón
haladtunk végig szalonok mellett, a szövettel bevont falakat
szőnyegek és családi portrék díszítették. Egy kétszárnyú ajtóhoz
értünk, amely balra nyílt, anyám arra fordult. Ekkor láttuk meg a
testes férfialakot, aki a helység közepén várt minket. És újra
megszólalt az erőteljes hang.
– Tessék!
Nagy dolgozószoba a nagy embernek. Papírokkal borított nagy
íróasztal, könyvekkel megrakott nagy szekrény, egy nagy ember, aki
engem néz, először a szemembe, aztán lejjebb siklik a tekintete, aztán
feljebb megint. Mintha felmérne. Nyelt egyet, nyeltem én is. Tett

33
néhány lépést felénk, kezét a karomra helyezte, és megszorította, de
nem erősen, mintha meg akarna bizonyosodni felőle, hogy tényleg
létezem. Halványan félig elmosolyodott, mélyén búskomorság
érződött.
– Éppen úgy nézel ki, mint anyád huszonöt évvel ezelőtt.
Rajtam felejtette a szemét, miközben megszorította a karom egy
másodpercre, kettőre, háromra, tízre. Aztán anélkül, hogy elengedett
volna, elfordította a tekintetét, és anyámra szegezte. A lankadt, keserű
mosoly megint kiült a szájára.
– Mennyi idő, Dolores! Mennyi idő!
Anyám nem válaszolt, de nem is kerülte a pillantását. Ekkor apám
levette kezét a karomról, és felé nyújtotta, nem köszönni akart, hanem
valami kapcsolatot, érintést, mintha azt várta volna, hogy anyám ujjai
elé sietnek. O azonban mozdulatlan maradt, nem válaszolt a hívásra,
végül mintha apám feleszmélt volna a varázslatból, megköszörülte a
torkát, és figyelmes, de ugyanakkor erőltetetten semleges hangon
hellyel kínált minket.
Nem a nagy dolgozóasztal felé indult, melyen rakásban álltak a
papírok, hanem a könyvtár másik sarkába irányított minket. Anyám az
egyik fotelbe ült, ő pedig vele szembe. Én egyedül maradtam a
kanapén, kettőjük közt, középen. Kényelmetlenül feszengtünk
mindhárman. Apám egy szivar meggyújtásával vacakolt. Anyám
kihúzta magát, térde összeszorítva, háta egyenes. Én pedig
mutatóujjammal a kanapé borvörös damasztkárpitját kapirgáltam, e
tevékenységre összpontosítva minden figyelmem, mintha a fonalak
közt lyukat akartam volna ásni, és fürge gyíkként kiszökni rajta. A
levegő megtelt füsttel, és megint torokköszörülés hallatszott mintegy
bevezetőül a felszólaláshoz, de még mielőtt belevághatott volna,
anyám ragadta magához a szót. Hozzám beszélt, de szemét apámon
nyugtatta. Hangja arra késztetett, hogy végre kettőjükre emeljem a
tekintetem.
- Nos, Sira, ő az apád, végre megismerheted. A neve Gonzalo
Alvarado, mérnök, egy vasöntöde tulajdonosa, és egész életében
ebben a házban lakott. Azelőtt mint fiú, most mint a ház ura, így múlik

34
az élet. Valamikor régen idejártam varrni az édesanyja számára,
akkor ismerkedtünk meg, és, nos, három év múlva megszülettél te. Ne
valami olcsó ponyvaregényre gondolj, amelyben a gátlástalan úrfi
becsapja a szegény varróleányt, vagy valami hasonló. Viszonyunk
kezdetén én huszonkettő voltam, ő pedig huszonnégy, mindketten
pontosan tudtuk, kik vagyunk, honnan jöttünk és minek nézünk elébe.
O nem csapott be, én pedig nem ringattam magam a kelleténél több
ábrándba. Ez a kapcsolat azért ért véget, mert nem vezetett sehova,
mert soha nem lett volna szabad elkezdődnie. Én döntöttem úgy, hogy
lezárom, nem ő hagyott el téged és engem. És az is én voltam, aki
ragaszkodott hozzá, hogy ne legyen köztetek semmilyen kapcsolat.
Apád megpróbált nem elveszteni minket, eleinte kitartóan, később
lassanként alkalmazkodott a helyzethez. Megházasodott, és gyerekei
lettek, két fia. Már régóta nem hallottam felőle, de tegnapelőtt üzenet
érkezett. Nem mondta el, hogy miért akar téged annyi idő után
megismerni, majd most megtudjuk.
Miközben beszélt, apám figyelmesen hallgatta, komoly
nagyrabecsüléssel tekintetében. Mikor anyám elhallgatott, várt
néhány másodpercet, mielőtt átvette a szót. Mintha minden mondatát
megfontolná, mérlegre tenné, hogy pontosan fejezzék ki
mondanivalóját. Kihasználtam a pillanatot, hogy alaposan
megnézzem, és az első dolog, ami eszembe jutott róla, hogy ilyen apát
soha nem képzeltem volna magamnak. Barna voltam, anyám is barna
volt, és ha életem során nagy ritkán megidéztem képzeletemben
nemzőmet, mindig olyannak festettem, mint mi vagyunk, napbarnított
arcú, sötét hajú, törékeny csontozatú. Az apafigurát különben is a
környezetemben élők külsőjével társítottam, azzal, ahogy a
szomszédunk, Norberto nézett ki, a barátnőim apjai, a bárokat és a
negyed utcáit megtöltő férfiak. Hétköznapi emberek hétköznapi apjai:
postai dolgozók, eladók, hivatalnokok, kávéházi pincérek, vagy
legfeljebb újságosbódé, rövidáru-kereskedés vagy a Cebada piac
egyik zöldséges pultjának tulajdonosai. Azok az uraságok, akiket
jártomban-keltemben láttam Madrid gazdag negyedeiben Donã
Manuela szabóságának megrendeléseit kézbesítve, számomra más
világból való lények voltak, más fajhoz tartozó szerzetek, akik
egyáltalán nem illettek a fejemben kialakult apafigura kategóriájába.

35
Most azonban azokból a teremtményekből állt előttem itt egy példány.
Egy ugyan túlzottan testes, de még jóképű férfi, egykor talán szőke,
ma már őszülő hajú, kissé kivörösödött mézszín szemmel,
sötétszürkébe öltözve, egy hatalmas ház és egy távollévő család feje.
Egy a többiekétől annyira különböző apa, aki most végre beszélni
kezdett, váltakozva anyámhoz és hozzám intézve szavait, néha
mindkettőnkhöz egyszerre, néha egyikünkhöz sem.
– Lássuk csak, ez bizony nem könnyű - mondta bevezetésképp.
Mélyet lélegzett, nagyot szippantott a szivarból, és kilehelte a
füstöt. Felemelte a tekintetét, végre a szemembe nézett. Aztán
anyáméba. Megint az enyémbe. Végre belevágott, szünetet sem tartva
oly hosszú és feszült órákon át, hogy mire felocsúdtam, már majdnem
ránk sötétedett, testünk árnyékká vált, és az egyetlen fény, ami még
velünk maradt, a zöld, tulipánernyős lámpa távoli, gyenge csillogása
volt az íróasztal felől.
– Azért kerestelek meg titeket, mert attól félek, bármikor
végezhetnek velem. Vagy én magam végzek valakivel, és
bebörtönöznek, ami annyi, mintha élő halott lennék, nincs különbség.
A politikai helyzet bármely pillanatban robbanhat, és ha ez
megtörténik, csak a jóisten tudja, mi lesz velünk.
A szemem sarkából anyámat figyeltem, mit gondol róla, de
arckifejezése a nyugtalanság leghalványabb jelét sem mutatta, mintha
a fenyegető halál jóslata helyett azt közölték volna vele, hány óra van,
vagy borult időnk lesz. Apám balsejtelmeit taglalta, és csak úgy
csörgött belőle a keserűség.
- És mivel tudom, hogy a napjaim meg vannak számlálva,
nekiláttam, hogy leltárba vegyem az életem, és mit fedeztem fel, mi
javaim nagy része? Pénz, igen, pénz. Ingatlanok. És egy vállalat
kétszáz alkalmazottal, amiért vért izzadtam három évtizeden
keresztül, ahol, ha egy nap nem szerveznek sztrájkot ellenem, akkor
megaláznak vagy arcul köpnek. Hozzá egy feleség, aki látva, hogy
felgyújtottak egy-két templomot, fogta magát és az anyjával meg a
nővéreivel együtt a francia Saint-Jean-de-Luzbe menekült rózsafüzért
imádkozni. Két fiú, akiket nem értek, két semmirekellő, akikből

36
fanatikus lett, és álló nap csak a tetőkön lövöldöznek, és Primo de
Rivera megvilágosult fiáért rajonganak, aki a nemzeti szellem
jelentőségéről szőtt, romantikus sületlenségeivel teletömte Madrid
összes ficsúrjának a fejét. Én meg elvittem őket az öntödébe, hogy
húzzanak le ott tizenkét órát, aztán majd kiderül, hogy a nemzeti
szellem újjáéled-e bennük, ha szorgosan kalapácsolják az üllőt.
Nagyot változott a világ, Dolores, te nem így látod? A
munkásoknak már nem elég, ha elmehetnek a Szent Kajetán búcsúba
és bikaviadalra a Carabanchelre, ahogy a nóta zengi. A csacsijukat
kerékpárra cserélték, szakszervezeti tagok lettek, és ha egy kicsit is
kimutatják a foguk fehérjét, azzal fenyegetik a munkaadót, hogy golyót
eresztenek a két szeme közé. Valószínűleg van rá okuk bőven, mert
senki sem szeret állandóan szükséget szenvedni és dolgozni látástól
vakulásig, mióta csak az eszét tudja. De itt ennél sokkal többre van
szükség: azzal, hogy az öklüket rázzák, gyűlölik a feljebbvalójuk és
az Internacionálét kántálják, nem sokra fogják vinni. Egy országot
nem lehet a himnusz ritmusára megváltoztatni. Hát okuk az van bőven
fellázadni, mert itt századok óta tart az éhínség, és sok az
igazságtalanság, de nem az a megoldás, hogy belemarsz a kézbe,
amely enni ad. Ahhoz, mármint az ország korszerűsítéséhez bátor
vállalkozók kellenek, és szakmunkások, megfelelő közoktatás, és
elkötelezett kormány, akik elég időt töltenek hatalmon. De ez itt egy
rakás szerencsétlenség, mindenki csak a saját dolgával törődik, és
senki nem töri magát, hogy komolyan tegyen azért, hogy szakadjon
már vége a sok visszaélésnek. A politikusok, az egyik oldalon meg a
másikon is, kirohanásokkal meg mívesre csiszolt szónoklatokkal
vesztegetik a napot a parlamentben. A király jó helyen van, ahol van,
már jó ideje el kellett volna tűnnie. A szocialisták, anarchisták és
kommunisták a saját embereikért harcolnak, ez a dolgok rendje, de
legalább tennék ezt józanul és fegyelmezetten, anélkül, hogy
állandóan dühbe gurulnának, és szabadjára engednék az indulataik. A
tehetősebbek meg a királypártiak közben szépen kisompolyognak
külföldre. És így egymás között majd csak elérjük, hogy egy szép
napon fellázadjon a katonaság, és kaszárnyaállamot teremtsen, akkor
aztán sopánkodhatunk. Vagy polgárháborúba sodródunk, egymásra
fogunk lődözni, és testvérgyilkosként végezzük.

37
 Erélyesen beszélt, szünet nélkül. Hirtelen látszólag visszatért a
valóságba, és észrevette, hogy úgy anyám, mint én, ugyan mit sem
vétve a tökéletes jó modor ellen, de alaposan meghökkentünk, mivel
nem tudtuk, hova akar kibukkanni ezzel a csüggesztő kifakadással, és
hogy vajon mi közünk van nekünk ehhez a nyers szóáradathoz.
- Bocsássatok meg, hogy ilyen hevesen adtam elő mindezt, de már
sokat gondolkodtam rajta, és azt hiszem, eljött a perc, amikor lépni
kell. Ez az ország az összeomlás szélén áll. Kész őrület, teljes
képtelenség, ami itt folyik, és engem, ahogy már mondtam, bármikor
megölhetnek. A világ kereke nagyot fordult, és nehéz alkalmazkodni
hozzá. Harminc éven keresztül dolgoztam, mint egy állat, iparkodtam
a cég érdekében, és igyekeztem megfelelni a kötelességeimnek. De
vagy már más idők járnak, vagy valami nagyon komoly dologban
tévedtem, mert végül mindenki hátat fordított nekem, és az élet
hirtelen bosszút esküdött ellenem. A fiaim kicsúsztak a kezemből, a
feleségem elhagyott, és a cégnél a mindennapok pokolivá váltak.
Egyedül maradtam, nem támaszkodhatom senkire, és meg vagyok róla
győződve, hogy a helyzet csak rosszabb lehet. Erre készülök, rendbe
teszem az ügyeim, a papírokat, a számlákat. Elkészítettem a
végakaratomat, és igyekszem, hogy mindent rendben hagyjak, ha netán
egy nap nem jövök haza. És ahogy az üzleti ügyeimben, úgy rendet
rakok az emlékeim és érzelmeim között is, még maradt néhány, ha
nem is sok. Minél sötétebben látok mindent magam körül, annál
többet kutakodom az érzéseimben, és kimentem az emlékeim közül
mindazt a jót, amit az élet nyújtott; és most, hogy fogytán vannak
napjaim, rádöbbentem, hogy az egyik abból a kevés dologból, amiért
igazán megérte, tudod mi volt, Dolores? Te. Te és a lányunk, aki élő
másolatod azokból az évekből, amiket együtt töltöttünk. Ezért
akartalak látni titeket.
Gonzalo Alvarado, az apám, akinek végre volt arca és neve, most
már nyugodtabban folytatta. Mondandója közepén hirtelen
felderengett a férfi, akinek a mindennapokban lennie kellett, kivéve
ma - magabiztos, arckifejezése és szava meggyőző, irányításhoz
szokott, és neki van igaza. Megszenvedett vele az elején, nem lehetett
kellemes negyedszázad után szembenézni elveszett szerelmével és
ismeretlen lányával. Azonban, mikor a találkozó ehhez a ponthoz ért,

38
már teljesen visszatért régi higgadtsága, és ura volt a helyzetnek.
Beszéde határozott volt, őszinte, sallangoktól mentes, mint azoké,
akiknek nincs vesztenivalójuk.
– Tudod, Sira, én igazán szerettem az édesanyádat, nagyon
szerettem, rettenetesen, bárcsak minden másképp történt volna,
bárcsak mindig magam mellett tudhattam volna. Azonban sajnos nem
így történt.
Elfordította tőlem a tekintetét, és megint anyámra nézett. Varrásba
fáradt, mandulaszín szemébe. Ékszer és cicoma nélküli, érett
szépségére.
– Keveset harcoltam érted, igaz Dolores? Képtelen voltam
szembeszállni az enyéimmel, és nem voltam hozzád méltó. Aztán a
többit már tudod, megalkudtam a tőlem elvárt élettel, megszoktam egy
másik asszonyt, egy másik családot.
Anyám csendben hallgatta, látszólag szenvtelenül. Nem tudnám
megmondani, hogy elrejtette-e érzéseit, vagy a szavak teljesen
hidegen hagyták. Testtartása megmerevedett, mozdulatlanul ült,
megfejthetetlen gondolatokkal, szálfaegyenesen a kitűnő szabású
kosztümben, amelyet én sohasem láttam, és minden valószínűséggel
egy másik asszony maradék anyagából készült, akinek több szövet és
szerencse jutott osztályrészül, mint neki. Apám viszont, akit távolról
sem torpantott meg közömbössége, tovább folytatta.
– Nem tudom, hogy hisztek-e nekem, vagy sem, de most, hogy
tudom, közel a vég, szívből sajnálom, hogy annyi év telt el anélkül,
hogy gondoskodtam volna rólatok, anélkül, hogy akár megismertelek
volna, Sira. Kitartóbbnak kellett volna lennem, és nem feladni a
vágyat, hogy a közelemben tudjalak titeket, de a dolgok úgy álltak,
ahogy álltak, és te, Dolores, túl tisztességes voltál, nem egyeztél
volna bele, hogy csak az életem morzsáit kapjátok. Ha nem lehetett
minden, akkor ne legyen semmi. Anyád kemény, lányom, nagyon
kemény és sziklaszilárd. Én pedig valószínűleg egy gyáva, ostoba
fajankó voltam, de végül is ezt most már kár siratni.
Néhány másodpercig hallgatott, elgondolkozva, ránk se nézve.
Aztán orrán át mélyen beszívta a levegőt, erőteljesen kifújta, és

39
testtartást változtatott, hátával már nem a fotel támlájának dőlt, hanem
előrehajolt, mintha közvetlenebbnek szeretett volna mutatkozni,
mintha most már valóban hozzáfogna ahhoz, amit ténylegesen el akart
nekünk mondani. Úgy tűnt végre kész volt elszakadni a keserű
sóvárgástól, amely végigrepítette a múlton, és a jelen evilági
követeléseivel foglalkozni.
– Nem akarlak tovább feltartani titeket a mélabúmmal, elnézést.
Térjünk a lényegre. Azért hívtalak ide titeket, hogy elmondjam a
végakaratom. Azt kérem mindkettőtöktől, hogy ne értsetek félre, és ne
magyarázzátok teljesen helytelenül. A célom nem az, hogy
kárpótoljalak titeket azokért az évekért, amiket nem szenteltem
nektek, sem az, hogy juttatásokkal mutassam ki megbánásomat, és a
legkevésbé sem akarom most megvásárolni a szeretetetek. Azt az
egyetlen egy dolgot szeretném, hogy el legyenek kötve a szálak,
melyeket törvényesen, úgy hiszem, el kell kötni, mielőtt ütne az utolsó
órám.
Mióta leültünk először emelkedett fel a fotelből, és az íróasztalhoz
lépett. Követtem a tekintetemmel, figyeltem széles hátát, mellénye
tökéletes szabását, testessége dacára könnyű járását. Aztán a hátsó
falon lógó portréra néztem, amely felé tartott, lehetetlen volt nem
észrevenni nagysága miatt. A század eleji divatnak megfelelően
öltözött, elegáns hölgyet ábrázolt, se szép nem volt, se az ellenkezője,
rövid, hullámos haján tiarát viselt, szigorú pillantással meredt ránk
az aranyfüsttel keretezett olajfestményről. Visszanézett, és állával a
képre mutatott.
– Anyám, a nagy Donã Carlota, a nagyanyád. Emlékszel rá,
Dolores? Hét éve hunyt el, de ha ezt huszonöt évvel ezelőtt teszi,
akkor minden bizonnyal, te, Sira, ebben a házban születtél volna.
Hagyjuk, a halottak nyugodjanak békében.
Már nem nézett ránk, hanem az asztal mögött tennivalóival
foglalatoskodott. Fiókokat húzogatott, tárgyakat vett elő, papírok közt
turkált, és tele kézzel jött vissza közénk. Anyámról le nem vette a
szemét.
– Még mindig csinos vagy, Dolores - jegyezte meg, mikor leült.

40
Már nem tűnt feszültnek, kezdeti feszengése csak emlék volt. -
Bocsássatok meg, nem kínáltalak meg titeket semmivel, kértek
valamit inni? Azonnal hívom Servandát... - Már éppen felemelkedett
volna, de anyám félbeszakította.
– Nem kérünk semmit, Gonzalo, köszönjük. Végezzünk ezzel
mihamarabb, kérlek.
– Emlékszel Servandára, Dolores? Leselkedett utánunk, követett,
hogy aztán rohanjon anyámhoz pletykálkodni. - Hirtelen elnevette
magát rekedten, kurtán, keserűn. - Emlékszel, amikor rajtakapott,
hogy bezárkóztunk a vasalószobába? És most képzeld el, micsoda
fintora a sorsnak, anyám teste már a temetőben porlad, én meg itt
maradtam Servandával, az egyetlen lénnyel, aki foglalkozik velem,
micsoda szánalmas végkifejlet. El kellett volna küldenem anyám
halála után, de hát hova is mehetett volna a szerencsétlen, öregen,
süketen és család nélkül. Különben is, valószínűleg nem
cselekedhetett másképp, mint ahogy anyám parancsolta: nem lehetett
csak úgy elveszteni egy munkahelyet, mintha mi sem történt volna,
akkor is ha Donã Carlota természete kiállhatatlan volt, és alaposan
megkeserítette a személyzet életét. Ha nem kértek semmit, akkor én
sem. Folytassuk.
A fotel szélén ült, nem dőlt hátra, széles kezét az íróasztalról
idehozott halmon nyugtatta. Papírok, csomagok, tokok tornyosultak
előtte. Zakója belső zsebéből előhúzott egy fémkeretes szemüveget,
és az orrára igazította.
– Nos, akkor lássuk a dolog gyakorlati részét. Haladjunk sorban.
Először egy csomagot emelt fel, amely valójában két nagy, vastag
boríték volt középen gumiszalaggal összekötve.
– Ez a tiéd, Sira, hogy megtaláld az utad az életben. Nem az egy-
harmad része a vagyonomnak, ahogy az igazság szerint megilletne,
mint három utódom egyikét, de ez minden, amit most készpénzben
adni tudok. Alig tudtam eladni valamit, nem jó idők járnak, bármilyen
üzletről is legyen szó. És nem vagyok olyan helyzetben sem, hogy
ingatlant hagyhassak rád, nem vagy törvényesen elismert lányom, a
vagyonadó felfalna, és ehhez még örökös pereskedésbe bonyolódnál

41
a fiaimmal. De végül is itt van majdnem százötven peseta.
Okosnak látszol, mint az anyád, biztosan jól be tudod majd fektetni.
Azt szeretném, ha ebből az összegből róla is gondoskodnál, ügyelj rá,
hogy ne nélkülözzön semmiben, és ha egy nap rászorul, akkor viseld
gondját. Igazából két részre akartam osztani ezt a pénzt, felét-felét
kettőtöknek, de mivel tudom, hogy Dolores soha nem fogadná el,
ezért rád bízom az egészet.
Felém nyújtotta a csomagot, és mielőtt átvettem volna, anyámra
pillantottam zavartan, nem tudva, mi tévő legyek. Kurta biccentéssel
adta tudtomra beleegyezését. Csak ekkor nyújtottam ki érte a kezem.
– Nagyon köszönöm - rebegtem apámnak.
Komoran elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna.
– Nincs mit, lányom, nincs mit. Akkor folytassuk.
Aztán a kék bársonnyal bevont tokot vette kézbe, és kinyitotta.
Aztán egy másikat, gránátvöröset és valamivel kisebbet. Azt is
kinyitotta. És még öt másikat. Az asztalra tette az összesei. Az
ékszerek nem ragyogtak, kevés volt a fény, de ettől még sejteni
lehetett, mennyire értékesek.
– Ez az anyámé volt. Több is van, de María Luisa, a feleségem
magával vitte őket az ájtatos száműzetésbe. Itt hagyta azonban a
legértékesebbet, minden bizonnyal azért, mert ez a leginkább feltűnő.
A tiéd, Sira. Nagyon valószínű, hogy soha nem fogod őket viselni,
amint látod, elég hivalkodóak. Azonban el tudod őket adni, vagy
elzálogosítani, ha szükséged lenne rá, és több mint tekintélyes
összeget kaphatsz értük.
Nem tudtam, mit mondjak, de anyám igen.
– Szó sem lehet róla, Gonzalo. Ez mind a feleségedet illeti.
– Kizárt - vágott a szavába apám. - Ez itt, kedves Dolores, nem a
feleségem tulajdona, ez itt mind az enyém, és én azt akarom, hogy
tőlem a lányomra szálljon.
– Ezt akkor sem lehet, Gonzalo, nem lehet.
– Dehogynem.

42
 – De nem.
– De igen.
A vita itt halt el. Dolores elhallgatott, mint aki ütközetet vesztett.
Apám szép sorban lecsukta a dobozokat. Aztán szabályos piramisba
rakta őket, a legnagyobbat alulra, a legkisebbet a tetejére. A rakás
dobozt felém tolta végigcsúsztatva az asztal viasszal bevont lapján,
és amikor kikötöttek előttem, újból papírjaiba merült. Kihajtogatta
őket, és megmutatta.
– Ezek az ékszerek bizonyítványai, leírással, becsült értékkel, és
mindennel, ami szükséges lehet. És van egy közjegyzői okirat is,
amely igazolja, hogy ez az én tulajdonom, és saját akaratomból adom
át neked. Jól fog jönni, ha egyszer igazolnod kell, hogy a te ékszereid,
remélem, hogy senki előtt nem kell soha semmit se bizonyítanod, de
sose lehet tudni.
Összehajtogatta a papírokat, egy dossziéba tette, piros szalaggal
ügyesen átkötötte, és elém rakta ezt is. Aztán elővett egy borítékot, és
kihúzott néhány bélyeggel, aláírással és egyéb formasággal ellátott
okiratot.
– Van itt még egy dolog, majdnem az utolsó. Lássuk csak, hogy is
magyarázzam el. - Szünet, belégzés, kilégzés. - Ezt az okiratot az
ügyvédem és én fogalmaztuk, és jegyző hitelesítette. Egyszerűen
összefoglalva az áll benne, hogy én az apád vagyok, te pedig a
lányom. Mire lehet jó neked? Alighanem semmire, mert ha egy nap
követeléssel lépnél fel az örökségemet illetően, akkor azt találnád,
hogy még életemben két féltestvéredre hagytam mindenem, ami azt
jelenti, hogy soha több hasznod nem fog ebből a családból származni,
mint amit ma magaddal viszel, mikor elhagyod ezt a házat. Számomra
azonban igenis értékes, azt jelenti, hogy nyilvánosan elismerek
valamit, amit sok-sok évvel ezelőtt meg kellett volna tennem. Itt áll,
hogy mi köt össze téged és engem, és most azt csinálsz vele, amit
akarsz, mutogathatod a fél világnak, vagy ezer darabra tépheted és
tűzre vetheted, ez már nem tőlem függ.
Összehajtogatta az okiratot, eltette, átnyújtotta a borítékot, amiben
feküdt, és az asztalról felvette a következőt, az utolsót. Az előző

43
nagyalakú volt, jó papírból készült, elegáns szépírással és közjegyzői
fejléccel. Ez a másik kicsi volt, sötétbarna, durva tapintású, és úgy
nézett ki, mintha több ezren tapogatták volna végig, mielőtt a mi
kezünkbe került.
– Mindjárt befejezem - mondta anélkül, hogy felemelte volna a
fejét.
Kinyitotta, elővette a tartalmát, és röviden átlapozta. Aztán egy szó
nélkül, a fejem felett, átadta anyámnak. Majd felállt, és az egyik
erkélyhez lépett. Csendben nézett kifelé, nekünk háttal, kezét
nadrágzsebébe csúsztatva, a délutáni fényeket bámulta, vagy a
semmit, nem tudom. Anyám ajándéka egy kis halom fénykép volt.
Régi, megbámult, rossz minőségű felvételek, melyeket utcai
fényképész készített három tízfilléresért egy tavaszi délelőttön több
mint két évtizede. Fiatal pár, csinos, mosolygós. Cinkos és
bensőséges, egy hatalmas, de elitélendő szerelem sérülékeny
hálójának foglyai, akik nem tudják, hogy sok távol töltött év után,
mikor újra együtt néznek szembe a múlt e bizonyítékával, a férfi majd
az erkély felé fordul, hogy ne lássa az asszony arcát, aki pedig
összeszorítja a fogát, hogy ne fakadjon sírva előtte.
Dolores egyenként végignézte a képeket. Aztán anélkül, hogy rám
nézett volna, odanyújtotta nekem. Hosszan bámultam őket, majd
visszasüllyesztettem a borítékba. Apám visszajött hozzánk, leült, és
folytatta a beszélgetést.
– Ami az anyagi kérdéseket illeti, ezzel be is fejeztük. Most jönnek
a tanácsok. Nem mintha most valami erkölcsi hagyatékot szeretnék
rád taksálni, lányom, nem vagyok számodra a legbizalomgerjesztőbb
személy, és nem is akarok példát mutatni, de nem hiszem, hogy
nehezedre esne még egy-két percet rám szánni annyi év után. így van?
Bólintottam.
– Lássuk, a tanácsom a következő: hagyjátok el a várost minél
hamarabb. Mindketten, és jó messze menjetek Madridtól, minél
messzebbre, annál jobb. Ha lehet, hagyjátok el Spanyolországot is.
De ne Európába menjetek, mert ott sem fest rózsásan a helyzet.
Menjetek Amerikába, vagy ha az nagyon távolinak tűnik, akkor

44
Afrikába. Marokkóba, a Protektorátusba, ott jól lehet élni. Nyugodt
hely, ahol az arabokkal folytatott háború óta soha nem történt semmi.
Kezdjetek új életet, messze ettől a megtébolyodott országtól, mert
amikor a legkevésbé számítunk rá, valami rettenetes fog itt történni,
és senki nem fogja ép bőrrel megúszni.
Nem tudtam tartóztatni magam.
– És maga miért nem megy el?
Keserűen mosolyodott el megint. Széles kezét az enyém felé
nyújtotta, és erősen megszorította. Meleg volt. Nem eresztett el, úgy
folytatta.
– Mert nekem már nem kell a jövő, lányom, én felégettem magam
mögött a hajókat. És ne magázzál, tedd meg nekem ezt a szívességet.
Az én időm már lejárt, talán egy kicsit túl korán, nekem azonban már
sem kedvem, sem erőm, hogy egy új életért küzdjek. Ha valaki ekkora
vállalkozásba fog, akkor kell, hogy legyenek álmai és reményei,
illúziói. Ha e nélkül indulsz el, az csak szökés, és nekem nem áll
szándékomban sehova se menekülni, inkább itt maradok, és
farkasszemet nézek azzal, aminek jönnie kell. De te, Sira, te fiatal
vagy, családot kell alapítanod és gondoskodni róla. Spanyolország
nagyon rossz hellyé kezd válni. Ezért, mint apád és barátod, azt
tanácsolom, menj el innen. Vidd magaddal anyád, hogy lássa felnőni
az unokáit. És vigyázz rá, amire én képtelen voltam, ígérd meg.
Mélyen a szemembe nézett, amíg nem látta igenlő mozdulatomat.
Nem tudtam, hogyan gondolta, hogy én gondoskodjam anyámról, de
nem mertem mást tenni, mint bólintani.
– Nos, akkor azt hiszem, ezzel végeztünk is - jelentette ki.
Felállt, és mi követtük.
– Szedd össze a dolgaidat - mondta.
Engedelmeskedtem. Minden befért a táskámba, kivéve a
legnagyobb dobozt és a pénzes borítékokat.
– És most hagyd, hogy megöleljelek először és alighanem utoljára.
Erősen kétlem, hogy még találkoznánk az életben.

45
 Vékony testemet robosztus termete betakarta, ahogy erősen
magához szorított, aztán nagy kezébe fogta az arcom, és csókot lehelt
a homlokomra.
– Olyan gyönyörű vagy, mint az anyád. Sok szerencsét az életben,
lányom. Isten áldjon.
Szerettem volna valamit válaszolni, de nem tudtam. A hang
megakadt valahol a torkomban, a szavak és a nyál kaotikus
szövedékében, könnyek gyűltek a szemembe, és nem voltam többre
képes, megfordultam, kiléptem a folyosóra a kijáratot keresve,
botladozva, elhomályosult tekintettel és zsigereimben egy csipet
fekete bánattal.
Anyámat a lépcsőházban vártam meg. Az utcai kapu félig nyitva
maradt, és láttam, hogy Servanda baljós figurája lesi a távolból,
miközben kilép a lakásból. Anyám arca kigyúlt, szeme könnybe
lábadt, arca végre felindulást tükrözött. Nem voltam jelen, hogy
lássam, szüleim hogyan viselkedtek, és mit mondtak egymásnak
abban az utolsó öt percben, de mindig úgy hittem, hogy ők is
megölelték egymást, és búcsút vettek egymástól örökre.
Úgy ballagtunk lefelé, ahogy feljöttünk, anyám elöl, én mögötte.
Némán. Táskámban az ékszerekkel, okiratokkal és fényképekkel,
hónom alatt a százötven pesetával, miközben sarkam végigkopogott a
márvány lépcsőfokokon. A félemeletre érve nem bírtam tovább,
megragadtam anyám karját kényszerítve, hogy megálljon és rám
nézzen. Arca az enyémmel szemben, hangom alig hallható suttogás.
- Tényleg meg fogják ölni, anya?

46
 4

Kiléptünk az utcára, és hazafelé tartottunk egy szó nélkül. Anyám

gyorsabban kapkodta a lábát, és én igyekeztem vele tartani, jóllehet a
kényelmetlenség és frissen debütált cipőm magas sarka néha
megnehezítette, hogy tartsam hosszú léptei ritmusát. Néhány perc
múlva meg mertem szólalni, még mindig megrendülten, mintha össze
kellene beszélnünk.
– Most mit csináljak, anyám, mindezzel?
Nem állt meg, hogy válaszoljon.
– Őrizd biztonságos helyen - hangzott a tanács.
– Az egészet? És neked nem kell semmi?
– Nem, ez mind a tiéd, te vagy az örökös, különben is felnőtt nő
vagy, én nem szólhatok bele, hogy ezentúl mit kezdesz azokkal a
javakkal, melyekről apád úgy döntött, rád hagyja.
– Biztos vagy benne, anyám?
– Biztos, lányom, biztos. Ha gondolod, adj egy fényképet,
bármelyiket, nem kell több, csak egy emlék. Minden egyéb a tiéd, de
az isten szerelmére kérlek, Sira, az isten szerelmére és a Szűzanyára,
hogy jól figyelj rám, te lány.
Végre megállt, és egy utcalámpa zavaros fénye alatt mélyen a
szemembe nézett. Mellettünk ezer irányba tartottak a gyalogosok,
távol a zavarodott érzéstől, amit a találkozó keltett mindkettőnkben.
– Vigyázz magadra, Sira. Vigyázz magadra, és légy megfontolt
- mondta halk hangon, sietősen formálva a szavakat. - Ne csinálj
semmi őrültséget, mert amit most kaptál, az sok, rengeteg, sokkal
több, mint amiről valaha is álmodni mertél az életben, úgyhogy, az
isten szerelmére, lányom, légy óvatos, légy óvatos és megfontolt.
Csendben folytattuk utunk, amíg el nem váltunk. Anyám hazament
üres otthonába, nélkülem, ahol nagyapám néma társasága várta, aki
soha nem tudta meg, ki nemzette az unokáját, mert Dolores makacsul

47
és büszkén örökre megtagadta, hogy elárulja a nevét. Én pedig
Ramiróhoz tértem meg. Cigarettázva várt otthon, miközben rádiót
hallgatott a nappali homályában, aggódva várta, hogy megtudja, hogy
sikerült a találkozás, és készen állt vacsorázni indulni.
Elmeséltem a látogatás összes részletét, hogy mit láttam, mit
hallottam apámtól, hogy éreztem magam, és mit tanácsolt. És
megmutattam neki, mit hoztam magammal abból a házból, ahová
valószínűleg soha nem térek vissza többet.
– Ez rengeteget ér, drágám - suttogta az ékszereket bámulva.
– És még van több is - mondtam, elé rakva a bankjegyekkel teli
borítékot.
Válaszul füttyentett egyet.
– De mit fogunk mi ezzel kezdeni, Ramiro? - kérdeztem az
aggodalomtól elszoruló torokkal.
– Akarod mondani, mihez kezdesz vele te, angyalom, ez mind a
tiéd. Megtehetem, ha szeretnéd, hogy utánanézek, hol lenne a legjobb
megőrizni. Talán a legjobb ötlet az lenne, ha az irodám páncél-
szekrényébe helyeznénk el.
– Miért nem visszük a bankba?
– Nem hiszem, hogy okos gondolat lenne, amilyen idők járnak.
Néhány éve összeomlott a New York-i tőzsde, a politikai helyzet
nagyon ingatag, ezek és még egy sor más ok, ami engem egyáltalán
nem érdekelt, szolgált magyarázatul, mellyel javaslata mellett érvelt.
Alig figyeltem rá, akármit is döntött, helyeseltem, csak azt akartam,
hogy mielőbb találjon menedéket a kezemet égető vagyonnak.
Másnap papírokkal és ívekkel megrakva állított be munka után.
– Megállás nélkül csak a te dolgodon töröm a fejem, és azt hiszem,
megtaláltam a megoldást. A legjobb lenne, ha üzleti vállalkozást
alapítanál - jelentette ki, alighogy belépett.
Nem tettem ki a lábam otthonról, mióta felkeltem. A délelőttöt
feszülten és idegesen töltöttem, az előző délután járt a fejemben, és
még mindig annak a különös érzésnek a hatása alatt voltam, amit a

48
tudat keltett, hogy van apám, akinek van kereszt- és vezetékneve,
vagyona és érzelmei. Ramiro váratlan javaslata csak növelte
zavarodottságom.
– Minek nekem egy vállalkozás? - kérdeztem rémülten.
– Mert így a pénzed nagyobb biztonságban lenne. És van egy másik
oka is.
Elmesélte, hogy gondokkal küzd a boltban, feszültség támadt az
olasz főnökökkel, és mennyire bizonytalan a külföldi cég helyzete ez
idő tájt a forrongó Spanyolországban. És hogy milyen ötletei vannak,
erről is mesélt, tervek egész lajstromát tárta fel előttem, melyekbe
addig sosem vont be. Mindegyik újító, ragyogó, céljuk az ország
korszerűsítése külföldi találmányokkal, és utat nyitni a modernség
felé. Angol aratógépek importja Kasztília földjeire, amerikai
porszívók takarosan csillogó-villogó városi otthonok ígéretével, és
kabaré berlini mintára, amelyhez már kinézett egy helyet a Valverde
utcában. Egy terv azonban még fényesebben ragyogott, mint a többi: a
Pitman Akadémiák.
– Hónapok óta jár a fejem ezen a lehetőségen, mióta egyik régi
ügyfelünknek hála kapott a cég ismertetőt róla, de mint üzletvezető
úgy éreztem, nem lenne célszerű, ha személyesen keresném meg őket.
Ha viszont alapítunk egy vállalkozást a nevedre, minden sokkal
egyszerűbb lesz - jelentette ki. - A Pitman Akadémiák teljes gőzzel
működnek Argentínában, több mint húsz fiókkal, ezernyi tanulóval,
akiket arra készítenek fel, hogy el tudjanak helyezkedni vállalatoknál,
bankokban és hivatalokban. Forradalmi módszerekkel tanítanak
gépírást, gyorsírást, könyvelést, és a diákok tizenegy hónap múlva
hónuk alatt oklevéllel távoznak, tettre készen, hogy felfalják a világot.
És a vállalkozás nőttön-nő, folyamatosan új fiókokat nyit, bővíti az
alkalmazottak körét, és bevételt termel. Megcsinálhatnánk itt
ugyanezt, megalapítjuk a Pitman Akadémiákat az óceánnak ezen az
oldalán. És ha úgy vetjük fel az ötletet az argentinoknak, hogy már
van egy törvényesen bejegyzett vállalkozásunk, megfelelő tőkével,
akkor jóval több esélyünk lenne, mintha mint egyszerű
magánszemélyek keresnénk meg őket.

49
 A leghalványabb elképzelésem sem volt, hogy ez egy józan terv
volt-e, vagy éppen a legőrültebb ötlet, Ramiro azonban olyan
magabiztosan beszélt, olyan meggyőző erővel és tárgyismerettel, hogy
egy percig nem kételkedtem, kiváló elgondolásról van szó.
Továbbrészletezte a tervet, és minden egyes szótag újabb és újabb
meglepetést jelentett számomra.
– Másrészt, azt hiszem, hogy el kellene gondolkoznunk apád
javaslatán, hogy elhagyjuk Spanyolországot. Igaza van, itt túl sok a
feszültség, bármikor kitörhet valami rettenetes, és nem ez a legjobb
perc új üzletbe fogni. Éppen ezért úgy hiszem, hogy a legjobb lenne,
ha megfogadnánk a tanácsát, és Afrikába mennénk. Ha minden jól
megy, és a helyzet rendeződik, akkor majd visszatérünk a félszigetre,
és egész Spanyolországban fogunk terjeszkedni. Adj egy kis időt,
hogy a nevedben felkeressem a Pitman tulajdonosait Buenos
Airesben, és meggyőzzem őket a tervünkről, hogy jelentős fiókot
nyitnánk Marokkóban, majd meglátjuk, hogy Tangerben vagy a
Protektorátusban. Maximum egy hónap, és befut a válasz. És ha
megjött, akkor arrivederci Hispano-Olivetti, elmegyünk, és
belevágunk a vállalkozásba.
– De minek akarnának az arabok gépírást tanulni?
Ramiro elsőre hangosan, teli szájjal nevetett fel. Aztán eloszlatta
tudatlanságom.
– Hát miket nem gondolsz, aranyom! A mi akadémiánk a
Marokkóban élő, európai lakosságot fogja kiszolgálni. Tanger
nemzetközi város, szabad kikötő, ahova Európa minden pontjáról
érkeznek emberek. Rengeteg külföldi cég dolgozik ott,
külképviseletek, bankok és mindenféle pénzügyi vállalkozások,
végtelen számú munkalehetőség kínálkozik, és mindenhol szükség van
jól képzett alkalmazottakra, akik értenek gépeléshez, gyorsíráshoz és
könyveléshez. Tetuan-ban más a helyzet, de lehetőség ott is van
bőven, ugyan a lakosság kevésbé nemzetközi, mert ez a spanyol
Protektorátus fővárosa, de teli van hivatalnokokkal és
hivatalnokjelöltekkel, és most már te is tudod, életem, hogy
mindannyiuknak szüksége van arra a felkészültségre, amit a Pitman
Akadémiák biztosíthatnak nekik.

50
 – És mi van, ha az argentinok nem egyeznek bele?
– Ezt erősen kétlem. Vannak kiváló kapcsolatokkal rendelkező
barátaim Buenos Airesben. Meglesz, majd meglátod. Át fogják adni a
módszert és a szükséges ismereteket, és küldenek majd képviselőket,
akik kiképzik az alkalmazottakat.
– És te mit fogsz csinálni?
– Én egyedül semmit. Mi ketten sok mindent. Mi fogjuk vezetni a
céget. Te és én, együtt.
Válaszomat ideges mosoly előzte meg. A Ramiro festette kép nem
lehetett volna valószerűtlenebb: a szegény, munkanélküli varrólány,
aki néhány hónapja még arra készült, hogy majd gépelni tanul, mert
olyan szegény volt, mint a templom egere, most hirtelen csodák
csodájára át fog változni egy lenyűgöző jövő előtt álló cég
vezetőjévé.
– Azt szeretnéd, hogy én vezessem a céget? De hát, Ramiro, nekem
a leghalványabb elképzelésem sincs semmiről.
– Hogy-hogy nincs? Nekem kell elmondanom, milyen sokat érsz?
Az az egyetlen gond, hogy soha nem volt lehetőséged ezt megmutatni,
a fiatalságod egy odúba zárva fecsérelted el mások számára varrva
rongyokat, és anélkül hogy lehetőséged nyílt volna valami jobbra. A
te időd, a te valódi időd még csak most jött el.
– És mit fognak mondani a Hispano-Olivettinél, hogy el akarsz
menni?
Kópésan elmosolyodott, és puszit nyomott az orrom hegyére.
– A Hispano-Olivetti, szívem, felfordulhat.
Pitman Akadémiák vagy légvárak, nekem mindegy volt, ha Ramiro
szájából hangzott el az ötlet, ha lázas lelkesedéssel fejtegette terveit,
miközben a kezemet szorongatta, és tekintete a lelkem mélyére hatolt,
ha újra és újra elmondta, mennyit érek, és hogy milyen jól fog
sikerülni minden, ha együtt fogadunk a jövőre. Pitman Akadémiák
vagy a pokol bugyrai - bármit javasolt, az számomra szent volt.
Másnap elhozta a tájékoztató füzetet, ami annyira felgyújtotta

51
képzeletét. Hosszú bekezdésekben foglalták össze a cég történetét,
mely 1919 óta működött, mikor a három társtulajdonos, Allúa,
Schmiegelon és Jan megalapította. Az angol Isaac Pitman által
kitalált gyorsírásrendszeren alapult. Csalhatatlan módszer, szigorú
tanárok, teljes körű felelősségvállalás, személyre szabott oktatás, az
oklevél megszerzése után ragyogó jövő. Az ígéretek valódiságát
mosolygó fiatalok fényképei előlegezték meg, akik mintha már most
ízlelgetnék a ragyogó karrier lehetőségét. A reklámszöveg olyan
diadalmasan zengett, hogy akár a leghitetlenkedőbb zsigereit is
megmozgatta volna: „Az élet ösvénye hosszú és meredek. Nem
mindenki jut el a hőn vágyott út végére, ahol a siker és a vagyon vár.
Sokan csak félútig jutnak: az állhatatlanok, a gyenge jelleműek, a
hanyagok, a tudatlanok, akik csak a szerencsében bíznak, és elfelejtik,
hogy a legzajosabb és legpéldásabb győzelmek a tanulás, a kitartás és
az akarat erejéből kovácsolódtak össze. És minden ember saját
sorsának kovácsa. Legyen a döntés az ön kezében!”
Aznap délután meglátogattam anyámat. Fazékban forralt kávét, és
miközben iszogattuk nagyapám vak, néma alakja mellett kucorogva,
beszámoltam neki terveinkről, és megemlítettem, hogy amint
letelepedtünk Afrikában, esetleg odaköltözhetne hozzánk. Ahogy azt
előre sejtettem, egy cseppet sem tetszett neki az ötlet, és abba sem
egyezett bele, hogy elkísérjen.
– Semmi okod rá, hogy engedelmeskedj apádnak, vagy hogy akár
elhiggyed, amit mondott. Az hogy gondjai merültek fel az üzemben,
még nem jelenti azt, hogy nekünk is bántódásunk fog esni. Minél
többet töröm rajta a fejem, annál inkább úgy érzem, hogy eltúlozta a
dolgot.
– De ha ő meg van ijedve, anyám, akkor annak csak van valami
oka, nem kitalálta...
– Fél, mert parancsoláshoz van szokva, és hogy senki nem beszél
neki vissza, és most megzavarta, hogy a munkások először az életben
elkezdték felemelni a szavuk, és jogokat követelnek maguknak. Az az
igazság, hogy állandóan azt kérdezem magamtól, nem volt-e kész
őrültség elfogadni ezt a hatalmas összeget, és főleg az ékszereket.

52
 Őrültség volt, vagy nem, de tény, hogy ettől kezdve a pénz, az
ékszerek és terveink szép kényelmesen, súrlódás nélkül illeszkedtek
be mindennapjainkba, jóllehet mindig ott voltak a gondolatainkban és
a beszélgetésekben. Ahogy azt előre látni lehetetett, Ramiro vállalta,
hogy utánajár a cégalapításhoz szükséges intézkedéseknek, és én csak
aláírtam az elém tolt papírokat. És ettől kezdve az élet olyan volt,
amilyen eddig: mozgalmas, szórakoztató, szerelmes és csordultig tele
ostoba jóhiszeműséggel.
A látogatás Gonzalo Alvaradónál arra jó volt, hogy anyám és én
lecsiszoljuk kapcsolatunk érdes részeit, ugyan útjaink
jóvátehetetlenül elváltak. Dolores nyújtotta, amíg lehetett, a Donã
Manuélától elhozott, utolsó szövetmaradékokat, hébe-hóba varrt
valamit egyikmásik szomszédasszonynak, de ideje nagy részében ölbe
tett kézzel ült. Az én világom ellenben már egy másik volt, olyan
miliő, amelyben nem volt helye szabásmintáknak, se betétvászonnak,
amelyben alig maradt valami a fiatal varrólányból, aki egykor
voltam.
A marokkói út még halasztódott néhány hónapig. Ezalatt Ramiro és
én sokat jártunk el mindenhova, nevettünk, dohányoztunk, bolondul
szeretkeztünk, és hajnalig jártuk a cariocát. Körülöttünk a politikai
helyzet egyre tüzesebbé vált, sztrájkok, munkahelyi összetűzések és
utcai erőszak vált a megszokott környezetté. Februárban a Népfront
baloldali szövetsége nyerte a választásokat; a Falange válaszul még
agresszívabbá lett. A politikai vitákban a pisztoly és az ököl vette át
a szó helyét, a feszültség a végsőkig fokozódott. Mégis, mit érdekelt
minket mindez, hiszen alig néhány lépés választott el egy új
korszaktól.

53
 5

Madridot 1936 március vége felé hagytuk el. Egy délelőtt

elmentem harisnyát venni, és mire hazaértem, a lakás a feje tetején
állt, Ramiro meg bőröndök és utazóládák között.
– Indulunk. Ma délután.
– Már válaszoltak a Pitmantól? - kérdeztem ideges csomóval a
gyomromban. Rám se nézett, úgy válaszolt, nadrágokat és ingeket
akasztva ki a szekrényből, amilyen gyorsan csak bírta.
– Nem közvetlenül, de megtudtam, hogy komolyan fontolóra vették
a javaslatunk. Úgyhogy azt hiszem eljött a perc, hogy szárnyra
keljünk.
– És a munkád?
– Felmondtam. Ma. Már elegem volt belőlük, tudták, hogy csak
napok kérdése, és megyek. Hát akkor, viszlát, Hispano-Olivetti,
sohanapján. Egy új világ vár ránk, aranyom, bátraké a szerencse, na,
kezdd összekapni a holmid, mert mindjárt indulunk.
Nem válaszoltam, és némaságom arra kényszerítette, hogy
megszakítsa lázas tevékenységét. Megtorpant, rám nézett és
elmosolyodott, ahogy észrevette zavartságom. Hozzám lépett,
átkarolta a derekam, és egy csókkal gyökerestül kitépte minden
félelmem, és annyi életerőt ömlesztett át belém, hogy képes lettem
volna Marokkóig repülni.
A nagy sietségben csak néhány percem maradt, hogy elbúcsúzzam
anyámtól, alig futotta többre, mint egy sietős ölelésre szinte az
ajtóban, és hogy ne aggódj, majd írok. Hálás voltam, hogy nem
volt idő hosszúra nyújtani a búcsút, sokkal fájdalmasabb lett volna.
Vissza se néztem, miközben levágtattam a lépcsőn, bármennyire is
erős volt, tudtam, hogy majdnem elsírja magát, és nem ez volt a
megfelelő perc holmi érzékenykedésre. Teljes öntudatlanságomban
úgy sejtettem, hogy a távoliét nem fog sokáig tartani, mintha Afrika
könnyen elérhető lenne, egy-két utcával odébb, és az utazás nem
tartana majd tovább néhány hétnél.

54
 Tangerben szálltunk partra egy kora tavaszi, szeles délelőttön.
Magunk mögött hagytuk a szürke és mogorva Madridot, és
megszálltunk egy különös, elkápráztató, színekkel és kontrasztokkal
teli városban, ahol az arabok dzsellabába bújtatott, turbános, sötét
arca keveredett a már megtelepedett európaiakkal és másokkal, akik a
múlt elől menekülve útközben voltak ezer végcél felé, kétes álmokkal
teli bőröndjeik mindig félig becsomagolva. Tanger, a tizenkét
nemzetközi zászló, a tengerpart, a burjánzó pálma- és eukaliptuszfák,
a mór negyed sikátorai és az új sugárutak, melyeken fényűző
gépkocsik futottak, a CD - corps diplomatique - jelzést viselve.
Tanger, ahol a mecsetek minaretjei és a fűszerillat minden feszültség
nélkül élt együtt a konzulátusok, bankok, a kabriókban furikázó, kacér
külföldi asszonyok, a szőke dohány és az adómentes, párizsi kölnik
aromájának világával. A kikötői fürdőszállók teraszai a tengeri
szélben hullámzó napernyőkkel fogadtak, távolban a Malabata-fokkal
és a spanyol partokkal. A világos és könnyű viseletbe öltözött
európaiak a napszemüvegek és rugalmas kalapok védelmében
aperitifet szopogattak, miközben a nemzetközi sajtót lapozgatták
keresztbe tett lábbal és lusta nemtörődömséggel. Egy részük az
üzleteléssel töltötte az idejét, mások a hivatalokban, legtöbbjük
azonban színlelt gondtalanságban tengette semmittevő életét.
Előjátéka volt ez valami bizonytalannak, ami még nem köszöntött be,
és amit a legmerészebbek sem tudtak volna megjósolni.
A Pitman Akadémiák vezetőségének válaszára várva a Continental
Hotelben szálltunk meg a kikötő felett, az óváros szélén. Ramiro
kábelezett az argentin cégnek, hogy megváltozott a címünk, és én
vállaltam, hogy naponta megérdeklődöm a szállóportásoktól,
megérkezett-e a közös jövőnk kezdetét kitűző levél. Ahogy megjön a
válasz, el fogjuk dönteni, hogy Tangerben maradunk-e vagy a
Protektorátusban telepszünk-e le. És miközben az értesítés valahol az
Atlanti-óceán vizein időzött, elkezdtük bejárni a várost felkeresve a
hozzánk hasonló kivándorlók köreit, hozzácsapódtunk a homályos
múlttal és beláthatatlan jövővel rendelkező lények tömegéhez, akik
szívvel-lélekkel szentelték magukat a fecsegés, ivás, táncolás
tikkasztó munkájának, a Cervantes Színház előadásainak és annak,
hogyan játsszák el kártyán a jövendőt. Képtelenek voltak kideríteni,

55
hogy mit tartogat számukra az élet, csillogó sorsot vagy baljós véget
valami lyukban, melyről még csak elképzelésük sem volt.
Olyanná kezdtünk válni, mint ők, és új időszakba léptünk, ahol
minden volt, kivéve nyugalom. Voltak szerelemtől roskadozó órák a
Continental szobájában, miközben tengeri szellő lebegtette a fehér
függönyöket, volt őrült szenvedély a légkavaró vitorlájának egyhangú
surrogása mellett, melybe elakadó lélegzetünk ritmusa vegyült, sós
ízű veríték csurgott a bőrünkön, az összegyűrt lepedő lefolyt az
ágyról, és végigömlött a padlón. Sokat jártunk el, éltük az utca életét
éjjel-nappal. Eleinte kettesben, mivel nem ismertünk senkit. Néha,
olyankor, ha nem fújt erősen a keleti szél, eljártunk a Diplomata Liget
strandjára; délutánonként az újonnan épített Pasteur körúton sétáltunk,
amerikai filmeket néztünk a Florida Kursaal és a Capitol moziban,
vagy beültünk a Kis Piactér egyik kávézójába, a város lüktető
szívébe, ahol az arab és az európai világ sikkesen és kényelmesen
simult egymásba.
Az elszigeteltség azonban alig néhány hétig tartott, Tanger kis
helynek bizonyult, Ramiro pedig rendkívül könnyen barátkozott, és
akkoriban látszólag mindenkinek mérhetetlen szüksége volt rá, hogy
minél több emberrel ismerkedjen meg. Hamarosan már köszöntünk
bizonyos arcoknak, megtanultunk néhány nevet, és csatlakoztunk az
asztaltársasághoz, ha betértünk valahová. Ebédelni és vacsorázni a
Bretagne-ba, a Roma Parkba vagy a Brasserie de la Plage-ba jártunk,
esténként pedig a Bar Russóba, a Chathamba, a Francia téri Detroitba
vagy a Centrálba, ahol magyar varietéművészek dolgoztak, vagy
beültünk egy előadásra a M’salah Music Hall széles
üvegpavilonjába, melyet csurig töltöttek a franciák, angolok és
spanyolok, vegyes nemzetiségű zsidók, marokkóiak, németek és
oroszok, akik táncoltak, ittak és politizáltak itteni és ottani ügyekről
vitatkozva bábeli zűrzavarban, harsány zenekari aláfestéssel. Néha a
Café Haifában kötöttünk ki a tenger mellett, sátrak alatt heverve
hajnalig. Földre dobott matracokon, ahol az emberek hasist szívtak és
teát szürcsölgettek hozzá. Gazdag arabok, bizonytalan egzisztenciájú
európaiak, akik egykor talán szintén vagyonosak voltak. Csak ritkán
jutottunk ágyba virradat előtt ezekben a zavaros időkben, melyet
megosztott a várakozás az Argentínából érkező hírekre és a

56
késlekedés miatt ránk kényszerített henyélés. Lassan megtanultunk
közlekedni az új európai városrészben, és kószálni az arab
negyedben, együtt élni a bevándorlók és helyiek különös elegyével.
Ott sétáltatták uszkárjukat a viaszfehér arcbőrű, széles
szalmakalappal és gyöngyökkel cicomázott hölgyek, és dolgoztak a
szabad ég alatt özönvíz előtti szerszámaikkal a sötétbőrű borbélyok.
Utcai árusok kínálgatták a kenőcsöt és balzsamot, a diplomaták
makulátlan öltözetben feszítettek, kecskenyáj vonult át, majd
muzulmán nők szinte arctalan, tünékeny, rebbenő alakja haikba és
kaftánba burkolózva.
Naponta érkeztek hírek Madridból. Időnként a spanyol helyi lapok
kerültek a kezünkbe, a Demokrácia, az Afrikai Hírmondó vagy a
köztársaságpárti A Jövő. Máskor egyszerűen a rikkancsok szájából
hallottuk az eseményeket, akik a Kis Piactéren kiáltották szét a
főcímeket bábeli nyelvzavarban: La Vedetta di Tangeri olaszul, Le
Journal de Tangier franciául. Hébe-hóba kaptam levelet anyámtól,
kurta, szűkszavú, távolságtartó írásokat. így tudtam meg, hogy
nagyapám némán halt meg, hintaszékében mozdulatlan, és a sorok
között megéreztem, hogy egyre keservesebbé válik számára napról
napra megélni.
A felfedezések időszaka is volt ez. Megtanultam néhány mondatot
arabul, keveset, ám hasznosat. Fülem hozzászokott más nyelvek - a
francia, az angol - zenéjéhez, és anyanyelvem különböző kiejtéséhez,
mint a haketía, amit a marokkói szefárd zsidók beszéltek, ahol az
óspanyol alapokba arab és zsidó szavak keveredtek. Felfedeztem,
hogy vannak olyan vegyületek, amelyeket szívnak, befecskendeznek
vagy orron keresztül szippantanak fel, és megzavarják az érzékelést,
hogy létezik olyan ember, aki képes az anyját is eljátszani a
baccaratasztal mellett, és hogy előfordul olyan testi szenvedély,
amely több lehetőséget tart megengedhetőnek, mint amire egy férfi és
egy nő képes a matrac vízszintesében. Megtanultam néhány dolgot a
nagyvilág eseményeiről, melyekről az alagsori iskolában soha nem
esett szó; megtudtam, hogy évekkel ezelőtt hatalmas háború dúlta fel
Európát, hogy Németországot egy Hitler nevű alak kormányozza, akit
egyesek imádtak, mások féltek, és hogy akiről egyik nap még úgy tűnt
hosszasan időzik majd egy helyen, másnap már elillanhat, hogy

57
mentse a bőrét, és ne terítsék ki, vagy hogy ne azzal fizessen egy a
legbaljósabb rémálmainál is rosszabb helyen.
És felfedeztem azt is, ami iszonyatos aggodalommal töltött el, hogy
bármely pillanatban és látható ok nélkül mindaz, amit biztosnak
hiszünk, kibillenhet, letérhet az útról, irányt változtathat, és elkezdhet
átalakulni. Ellentétben azokkal az ismeretekkel, amiket egyesek és
mások szenvedélyeiről, az európai politikáról és a minket körülvevő
emberek hazájának történelméről tanultam, ezt a leckét nem úgy
sajátítottam el, hogy valaki elmesélte, hanem mert saját bőrömön
tapasztaltam. Nem emlékszem a pillanatra, sem arra, pontosan hogyan
történt, de egy meghatározhatatlan pillanatban a viszony Ramiro és
köztem egyszerre változni kezdett.
Először csupán szokásaink kezdtek eltérni. Egyre jobban
bevonódtunk mások életébe, és határozottan vonzóvá vált ide vagy
oda beülni. Már nem bóklásztunk ráérősen, nem hagytuk magunkat
sodródni, ahogy az első napokban. Én jobban szerettem az előző
időszakot, mikor egyedül voltunk, senki más, csak ő meg én, és
köröttünk az idegen világ, de megértettem, hogy Ramiro lehengerlő
személyiségével sokak rokonszenvét megnyerte. És bármit tett, az úgy
volt jó, ezért aztán egy szó nélkül tűrtem az idegenek társaságában
töltött, végtelen órákat, annak ellenére, hogy az esetek többségében
azt sem értettem, hogy mit beszélnek, egyszer azért, mert nem az én
nyelvemen folyt a társalgás, másszor, mert számomra még ismeretlen
helyeket és ügyeket emlegettek: koncessziók, nácizmus,
Lengyelország, bolsevikok, vízumok, kiadatás. Ramiro közepesen
elboldogult franciául és olaszul, törte az angolt, és tudott néhány
kifejezést németül. Dolgozott nemzetközi cégeknek, tartotta a
kapcsolatot külföldiekkel, és ha nem volt mondanivalójára pontos
szava, akkor gesztikulált, körülírta, vagy magától értetődőnek vette.
Semmi gondot nem jelentett, hogy megértesse magát, és rövidesen a
kivándorlók körének népszerű alakja lett. Nehezen eshetett meg,
hogyha beléptünk egy étterembe, ne köszönjünk két vagy három
asztalnál is, vagy ne akart volna valamely társaság bevonni az élénk
csevegésbe, ha megjelentünk az El Minzah Szálló bárjában vagy a
Tingis kávézó teraszán. Ramiro úgy beilleszkedett, mintha egész
életében ismerte volna őket, én pedig hagytam, hogy magával

58
ráncigáljon mindenhova, az árnyékává lettem, szinte mindig néma
alakká, akit minden közömbösen érint, csak őt magam mellett
tudhassam, szimpla függelék lettem, személyének mindig szolgálatra
kész ki-terjesztése.
Volt egy időszak, körülbelül a tavasz, amíg össze tudtuk egyeztetni
életünk e két arcát, és fenntartottuk az egyensúlyt. Óvtuk a bensőséges
perceket, a kizárólag magunknak szentelt órákat. Óvtuk a madridi
napok lángját, és ugyanakkor nyitottunk az új barátok felé, hátára
kapott a helyi élet hullámzása. Eljött a perc azonban, mikor a mérleg
nyelve elkezdett kibilleni. Lassan, apránként, de
visszafordíthatatlanul. A társaságban töltött órák beszivárogtak
meghitt perceink terébe. Az ismerős arcok már nem egyszerűen
anekdotákban gazdag beszélgetőtársak voltak, hanem múlttal, jövőre
vonatkozó tervekkel rendelkező és kapcsolatokat alakító személyekké
kezdtek válni. Előbukkant egyéniségük a névtelenség ködéből, egyre
erőteljesebben körvonalazódott, érdekesnek, vonzónak bizonyultak.
Még mindig emlékszem egy-két kereszt- és vezetéknévre; még őrzöm
emlékeimben arcuk, melyek már valószínűleg koponyák, és távoli
származási helyük, melyet akkor nem tudtam a térképen megtalálni.
Iván, az elegáns és hallgatag orosz, sovány, mint egy sétabot, félénk
tekintetű, zakózsebében örökösen zsebkendő virult, mint egy szezonon
kívül nyíló selyemvirág. A lengyel báró, akinek a neve már kiment a
fejemből, és aki fűnek-fának hirdette állítólagos vagyonát, miközben
csak egy ezüstfogantyús sétabotra és két ingre futotta, melyek nyakát
szakadtra dörzsölték az évek. Isaac Springer, a nagy orrú, osztrák
zsidó, arany cigarettatárcával. A horvát párocska, Jovovicék,
mindkettő gyönyörű, olyan egyformák és látszatra két-neműek, hogy
néha szeretőknek nézték őket, néha testvéreknek. Az izzadós olasz,
aki állandóan rám szegezte zavaros tekintetét, Mariónak hívták, igen,
talán Mariónak, már nem tudom. Ramiro egyre meghittebb
kapcsolatot ápolt velük, megosztották vele minden vágyuk és
szorongásuk, tényleges résztvevője lett terveiknek. És én láttam,
ahogy napról napra szelíden, nagyon szelíden, de egyre közelebb
kerül hozzájuk, és távolodik el tőlem.
A Pitman Akadémiák vezetőinek értesítése mintha soha nem akart
volna megérkezni, és legnagyobb megdöbbenésemre a késlekedés

59
látszólag nem keltett semmi nyugtalanságot Ramiróban. Egyre
kevesebb időt töltöttünk kettesben Continentalbeli kis szobánkban.
Egyre kevesebbet suttogott a fülembe, egyre ritkábban utalt arra, ami
addig úgy lenyűgözte bennem. Alig említette, amiért azelőtt
bolondult, és nem tudta elégszer elszámlálni: ragyogó bőröm, istennői
csípőm, selymes hajam. Elvétve hangzott el bók bájos kacagásomról,
fiatal frissességemről. Szinte soha nem nevetett már azon, amit az én
áldott ártatlanságomnak nevezett, és éreztem, hogy egyre kevesebb
érdeklődést, kevesebb cinkosságot, kevesebb gyengédséget keltek
benne. Ekkor történt, ezekben a szomorú napokban, mikor az
elbizonytalanodás fenyegetően kezdte megülni lelkiismeretem, hogy
kezdtem rosszul érezni magam. Nemcsak lelkileg, hanem testileg is.
Rosszul, nagyon rosszul, pocsékul, rettenetesen. Talán a gyomrom
nem szokott még hozzá az új ételekhez, melyek annyira különböztek
anyám főztjétől és a madridi vendéglők egyszerű fogásaitól. Meglehet
a nyár eleji sűrű, nedves meleg volt az oka növekvő gyengeségemnek.
A nappali fény túl heves volt, az utcai szagok undort és hányingert
keltettek. Csak nagy üggyel-bajjal tudtam kikecmeregni az ágyból, az
öklendezés a legváratlanabb pillanatokban kapott el, és állandóan
álmosság vett rajtam erőt. Néha - ez volt a ritkább -Ramiro látszólag
aggódott értem, mellém ült, kezét a homlokomra tette, és édesen
dünnyögött. Máskor - ez volt a gyakoribb - nem figyelt, nem volt
velem. Rám se hederített, már messze járt.
Többet nem jártam el vele éjszakánként, alig volt bennem erő és
kitartás, hogy talpon maradjak. Egyedül maradtam a szállóban
hosszú, sűrű, fojtogató órákra; ragacsos párában hosszúra nyúlt órák,
mikor a lég sem rezdült, mintha nem is élne. Úgy képzeltem, hogy
Ramiro ugyanazt csinálja, mint az utóbbi időben és ugyanazzal a
társasággal: ital, biliárd, fecsegés és még fecsegés, szedett-vedett
cetlikre firkantott számlák és térképek a kávézók fehér
márványasztalán. Azt hittem, hogy ugyanazt teszi, amit azelőtt velem,
csak most nélkülem, és képtelen voltam megjósolni, hogy más
irányba haladt tovább, hogy volt valami több, már átlépte a
barátkozás jelentette társadalmi élet határait, és új terepre hatolt be,
amely nem volt teljesen ismeretlen előtte. Felmerültek más tervek,
igen. Voltak játékbarlangok, vad pókercsaták, és virradatig tartó

60
mulatságok. Fogadások, erőfitogtatás, sötét ügyletek és esztelen
ötletek. Hazugságok, nagyzolás, és egyéniségének hónapokig rejtve
maradt oldala bukkant fel. Ramiro Arribas, az ezerarcú férfi, eddig
csak egyet mutatott meg. Nem kellett soká várnom, hogy a többit is
megismerjem.
Esténként egyre később és egyre rosszabb állapotban jött haza. Az
inge kicsúszott a nadrág derekából, a nyakkendő csomója a mellkasát
verdeste, túlontúl izgatott volt, dohánytól és whiskytől bűzlött, kásás
hangon hebegett bocsánatért, ha még ébren talált. Néha hozzám sem
ért, csak bedőlt az ágyba, mint egy zsák, és azonnal elaludt, hangos
szuszogása nem hagyott pihenni a reggelt megelőző, szűk néhány
órában. Máskor ügyetlenül megölelt, nyálasan lihegett a nyakamba,
letépte a ruhát, ami gátolta, és rám mászott, hogy köny-nyítsen magán.
Én hagytam szemrehányás nélkül, anélkül, hogy értettem volna, mi
történik velünk, és képtelen voltam nevet adni ennek az
érzéketlenségnek.
Volt olyan éjszaka, hogy haza se jött. Azok voltak a legrosszabbak,
a virrasztás hajnalig az öböl fekete vizein tükröződő móló sárga
fényeit bámulva, pirkadat könnyeimet tenyeremmel törölgetve és a
keserű sejtelem, hogy talán az egész tévedés volt, hatalmas tévedés,
amit már nem lehet visszacsinálni.
A vég nem váratott sokat magára. Készen állva, hogy végre
utánajárjak rosszullétem okának, egy kora reggel, mivel nem akartam
ezzel Ramirót aggasztani, elsétáltam az Estatuto utcában lévő orvosi
rendelőbe. „Doktor Bevilacqua, általános orvos, zavarok és
betegségek”, állt az ajtót díszítő, aranyozott táblán. Meghallgatott,
megvizsgált, kikérdezett. És nem kellett hozzá békapróba, sem más
eljárás, hogy biztosítson afelől, amit már sejtettem, és mint később
megtudtam, Ramiro is. Összezavarodott érzelmekkel tértem vissza a
szállóba. Öröm, szorongás, boldogság, félelem. Arra számítottam,
hogy még ágyban lesz, és csókokkal ébresztem, hogy elmondjam a
nagy hírt. De soha nem tudtam megtenni. Soha nem volt alkalmam
elmondani, hogy gyermekünk lesz, mert mire visszaértem, ő már nem
volt ott, és hűlt helyén csak a felforgatott szobát találtam, a tárva-
nyitva hagyott szekrényajtókat, a helyükről kirángatott fiókokat és a

61
földön szétszórt bőröndöket.
Kiraboltak, ez volt az első gondolatom.
Levegőért kapkodtam, és le kellett rogynom az ágyra. Becsuktam a
szemem, és mélyet lélegeztem, egyet, kettőt, hármat. Amikor újból
kinyitottam, végignéztem a szobán. Egyetlen gondolat dübörgött a
fejemben: Ramiro, Ramiro, hol van Ramiro? És ekkor, ahogy a
tekintetem végigtévelygett a szobán, hirtelen megállapodott az én
ágyrészemnél álló éjjeliszekrényen hagyott borítékon. A lámpa
talpának támasztva, rajta a nevem nagybetűkkel írva, lendületes
vonásokkal, amit felismernék akár a világvégén is.
Drága szerelmem, Sira!
Mielőtt elolvasnád ezt a levelet, szeretném, ha tudnád, hogy
imádlak, és emléked velem lesz mindig, amíg élek. Mikor ezeket a
sorokat olvasod, én már messze járok, új útra keltem, és ugyan ez
minden vágyam, attól tartok, hogy pillanatnyilag nem lehetséges,
hogy neked és a gyermeknek, akit úgy sejtem, szíved alatt hordasz,
helye legyen benne.
Szeretnék bocsánatot kérni azért, ahogy az utóbbi időben
viselkedtem, hogy nem gondoskodtam rólad; bízom benne, hogy
megérted, a bizonytalanság, amelyet a Pitman Akadémiák
válaszának késlekedése okozott, arra sarkallt, hogy más utakat
keressek, melyekben több a jövőre nyíló lehetőség. Sokféle út
felvetődött, és egyet választottam; lenyűgöző és egyszersmind
ígéretes kalandról van szó, azonban testestül-lelkestül ennek kell
szentelnem magam, és ezért a mostani körülmények között nem
mérlegelhetem, hogy te illesz-e bele.
Nincs afelől a legcsekélyebb kétségem sem, hogy az a terv, amibe
ma belefogok, teljes siker lesz, de pillanatnyilag kezdeti
állapotában tetemes befektetést kíván, amely túlszárnyalja
pénzügyi kereteimet, éppen ezért, bizalmadat megelőlegezve
kölcsönvettem a pénzt és az apád ékszereit, hogy ki tudjam
egyenlíteni a kezdetben felmerülő költségeket. Remélem, egy nap
vissza tudok adni mindent, amit most kölcsönként magammal
viszek, hogy majd az évek múltával továbbadhasd utódaidnak,

62
ahogy apád tette veled. Bízom abban is, hogy anyád
áldozatkészségének és kitartásának emléke, ahogy felnevelt, életed
elkövetkező szakaszában erőt ad majd.
Viszlát, életem. Örökké a tiéd
Ramiro
U. I. Azt tanácsolom, hogy hagyd el Tangert a lehető
leggyorsabban; nem jó hely ez egyedülálló nőknek, és még kevésbé
a te állapotodban. Attól tartok, hogy lesznek néhányon, akiknek
érdekükben áll, hogy rám találjanak, és ha engem nem lelnek,
akkor lehetséges, hogy a te nyomodba erednek majd. Amikor
elhagyod a szállót, igyekezz azt diszkréten tenni és kevés
csomaggal: ugyan mindenképpen rajta leszek, de mivel igen
sürgősen kell távoznom, nem tudom, hogy lesz-e alkalmam
kiegyenlíteni az utóbbi hónapok számláját, és nem tudnám
megbocsátani magamnak, ha ez téged valamiképp kellemetlenül
érintene.
Nem emlékszem, hogy mire gondoltam. Fejemben érintetlenül
őrzöm a jelenet képét: a felforgatott szoba, az üres szekrény, a nyitott
ablakon beáramló, vakító fény és alakom a vetetlen ágyon, egyik
kezemben a levél, másikban a frissen megerősített terhességem,
miközben a halántékomon sűrű verítékcseppek gyöngyöznek. Azonban
a fejemen átfutó gondolatok vagy soha nem léteztek, vagy nem
hagytak nyomot, mert nem tudtam többé felidézni őket. Azt viszont
biztosan tudom, hogy úgy láttam neki a munkának, mint egy éppen
bekapcsolt gép, mely sietős mozdulatokkal tesz-vesz, de töprengésre
és érzelemkifejezésre képtelen. A levél tartalma ellenére, és ugyan
már messze járt, Ramiro továbbra is meghatározta cselekedeteim
ritmusát, és én nem tettem mást, csak engedelmeskedtem. Kinyitottam
egy bőröndöt, és két marokra dobáltam bele, ami a kezembe akadt,
anélkül hogy megálltam volna végiggondolni, mit lenne érdemes
magammal vinni, és mi maradhat hátra. Néhány ruha, egy hajkefe,
egykét blúz és pár már lejárt képes újság, egy adag fehérnemű,
rosszul párosított cipők, két kosztümkabát a hozzájuk tartozó
szoknyák nélkül és három szoknya kabát nélkül, az íróasztalon
hagyott, szétszórt papírok, fürdőszobai flakonok, egy törülköző.

63
Amikor a ruhadarabok és egyéb holmik egyvelege megtöltötte a
bőrönd minden zugát, akkor lezártam, és magam mögött becsapva az
ajtót elindultam.
A déli jövés-menésben, az ebédlőből ki- és beáramló
szállóvendégek, a hangoskodó pincérek, az egymást keresztező
lépések között és a számomra érthetetlen nyelvek hangzavarában
látszólag senki nem vette észre távozásom. Csak Hamid, a
gyerekképű, de már nem gyerek kifutófiú lépett hozzám készségesen,
hogy átvegye a csomagom. Egy szó nélkül visszautasítottam, és
kiléptem a szállóból. Megindultam, lépésem nem volt se határozott,
se erőtlen, se az ellenkezője, nem volt a leghalványabb elképzelésem
se, hogy merre tartsak, és nem is izgatott. Emlékszem, hogy
végigmentem a rue de Portugál lejtőjén, fejemben él a Kinti Piac
árusoktól, állatoktól, kiáltásoktól és dzsellabáktól nyüzsgő képe.
Céltalan bolyongtam, és gyakran kellett félrehúzódnom a falhoz egy-
egy gépkocsi tülkölését vagy egy áruját szaladva cipelő
marokkói balak, balak figyelmeztetését hallva. Zaklatott kóborlásom
során jártam az angol temető, a katolikus templom mellett,
végigmentem a Siagin és a Marina utcán, érintettem a Nagy Mecsetet.
Mintha örökkön, meghatározhatatlan ideig gyalogoltam volna, nem
éreztem se fáradtságot, nem érzékeltem semmit, idegen erő mozgatott,
hajtotta előre a lábam, mintha más testhez tartoztak volna, nem az
enyémhez. Sokkal tovább is gyalogolhattam volna: órákig, éjszakákon
át, talán heteken, éveken, hosszú éveken keresztül, a világ végéig. De
nem tettem, mert a Cuesta de la Playa utcában, amikor kísérteiként
vonultam végig a Spanyol Iskolák előtt, megállt mellettem egy taxi.
– Szeretné, ha elvinném valahova, mademoiselle? - kérdezte a
sofőr spanyol és francia keveréknyelven.
Azt hiszem, bólintottam. A bőrönd miatt azt hihette, hogy utazni
készülök.
– A kikötőbe, a vasúthoz, vagy buszra száll?
– Igen.
– Igen, micsoda?
– Igen.

64
 – Igen, buszra száll?
Intettem, hogy igen, mindegy volt, hogy busz vagy vonat, hajó vagy
a szakadék mélye. Ramiro elhagyott, és nem volt hová mennem, így
aztán bárhova is jutok, éppoly rossz lesz az egyik, mint a másik. Vagy
még rosszabb.

65
 6

Egy hang próbált ébresztgetni, és végtelen erőfeszítéssel sikerült

kinyitni a szemem. Két alakot láttam derengeni magam mellett, eleinte
homályosan, aztán élesen. Egyikük egy ősz hajú férfi volt, elmosódott
arca ismerősnek rémlett. A másik sziluett egy apácát takart
makulátlan tiszta fityulában. Próbáltam rájönni, hol vagyok, de csak
magas mennyezetet láttam a fejem felett, két oldalon ágyakat a
terjengő gyógyszerszagban és az ablakokon beömlő napfényben.
Végre rájöttem, hogy kórházban vagyok. Az első elsuttogott szavakra
ma is emlékszem.
– Haza akarok menni.
– És hol van a haza, lányom?
– Madridban.
Úgy tetszett, a két alak gyors pillantást vált. Az apáca megfogta a
kezem, és lágyan megszorította.
– Azt hiszem, az egyelőre nem lehetséges.
– Miért nem? - kérdeztem.
A férfi válaszolt: - A Gibraltári-szoroson felfüggesztették a
közlekedést. Hadiállapotot hirdettek.
Nem értettem, hogy ez mit jelent, alig jutottak el a szavak a
fülemig, visszahullottam a gyengeség és a végtelen álom mély
kútjába, és napokig nem ébredtem fel belőle. Amikor végre
magamhoz tértem, még egy ideig a kórházban kellett maradnom. A
tetuani polgári kórházban töltött hetek mozdulatlanságra kárhoztatva
arra szolgáltak, hogy valamiféle rendet tegyek az érzelmeimben, és
hogy mérlegeljem, milyen következményei lehetnek az elmúlt
hónapok eseményeinek. Ez azonban már csak a vége felé volt így, az
utolsó napokban, mert eleinte, délelőtt és délután, hajnalban, az
engem nem érintő látogatási időben és ételosztáskor, amit képtelen
voltam megkóstolni, csak egyetlen dolgot tettem: sírtam. Nem
gondolkodtam, nem töprengtem, még csak nem is emlékeztem. Csak

66
sírtam.
Néhány nap múlva, mire minden könnyem elzokogtam, és már nem
maradt bennem több sírás, ágyamhoz sorjáztak milliméter pontos
ritmusban az emlékek. Szinte láttam, ahogy ostromolnak, egyenként
lépve be a kórházépület hatalmas, fénnyel teli csarnokába. Élő,
önálló, kisebb-nagyobb emlékek, akik egymás után léptek közel és
ugrottak a matracra, felmásztak a testemen, hogy aztán a fülemen, a
körmöm alatt, a pórusaimon át behatoljanak az agyamba, és
kegyetlenül gyötörjék képekkel és pillanatokkal, melyeket szándékom
szerint soha többet nem akartam felidézni. És mikor az emlékek
csapata még folyamatosan özönlött hozzám, de jelenlétük már nem
volt olyan harsány, hideg kegyetlenséggel, mint a himlő, kezdett
felkúszni rajtam a szükség, hogy mindennek a mélyére tekintsek, hogy
megtaláljam életem utolsó nyolc hónapjában minden egyes történés
okát és indokát. Ez az időszak volt a legrosszabb, a legkeményebb, a
legviharosabb. A legfájdalmasabb is. És ha nem is tudnám
kiszámítani, mennyi ideig tartott, azt tudom teljes biztonsággal, hogy
egy váratlan látogatás zárta le végül.
Eddig napjaim gyermekágyas nők, irgalmas nővérek és fehérre
festett fémágyak között teltek. Néha megjelent egy orvos fehér
köpenye, és meghatározott időben bejött a többi beteg családja,
suttogva beszélgettek, dédelgették az újszülötteket, és vigasztalták
azokat, akik mint én, félúton elmaradtak. Ebben a városban egy lelket
sem ismertem, soha senki nem jött meglátogatni, és nem is vártam
soha senkit. Az sem volt teljesen világos számomra, hogy én magam
mit keresek ezen az idegen helyen, csak valami zavaros emlékem
maradt idekerülésem körülményeiről. Sűrű bizonytalanságban úszó,
fehér folt foglalta el emlékeztemben azt a helyet, ahol az engem ide
vezető, ésszerű indokoknak kellett volna lenniük. Azokon a napokon
csak a zavaros gondolatokkal kevert emlékek kísértek, az apácák
tapintatos jelenléte, és a félig sóvárgó, félig félelmes vágy, hogy
minél előbb visszatérhessek Madridba.
Egy reggel azonban magányom váratlanul megtört. Virtudes nővér
kerek, fehér alakja mögött megjelent az a férfiarc, aki néhány nappal
azelőtt elejtett egy-két szót a háborút illetően.

67
 – Látogatót hoztam, lányom - jelentette az apáca. Kedvesen éneklő
hangjából könnyű aggodalmat éreztem kiütközni. Amikor a jövevény
bemutatkozott, értettem meg, miért.
– Claudio Vázquez rendőrkapitány, asszonyom - mondta az
ismeretlen köszönés helyett. - Vagy kisasszony?
Haja szinte teljesen fehér volt, ruganyos termetét világos nyári
öltöny fedte, napbarnított arcában sötét, eleven tekintet villant. Még
mindig erőtlenség vert le, és nem tudtam eldönteni, hogy egy fiatalos
tartású, érett férfit látok, vagy egy korán megőszült fiatalembert.
Mindenesetre ez nem volt most érdekes, sokkal sürgetőbb volt a
kérdés, hogy megtudjam, mit akar tőlem. Virtudes nővér a fal mellett
álló székre mutatott, és ő lendületesen ágyam jobb széléhez emelte.
Kalapját a lábához tette, és leült. Kedves, de tekintélyt parancsoló
mosollyal jelezte az apácának, hogy jobb szeretné, ha elvonulna.
A kórterem széles ablakain csak úgy ömlött be a fény. Mögöttük a
kert pálma- és eukaliptuszfáit ringatta a szél ragyogó, kék éggel a
háttérben, tanúsítva, hogy gyönyörű, nyári nap virradt mindenkire,
akinek nem kellett azt kórházi ágyban tölteni egy rendőrkapitány
társaságában. A gondosan kifeszített, makulátlan fehér lepedőkkel
fedett ágyak két oldalamon, szinte mindegyik, üresen álltak. Amikor a
nővér kivonult bosszankodását palástolva, hogy nem lehet a találkozó
tanúja, csak a rendőrkapitány és én maradtunk a kórteremben, néhány
távolabb fekvő alak és egy fiatal apáca társaságában, aki csendben
mosta fel a padlót valamivel arrébb. Én alig bírtam felülni, a lepedő
mellemig takart, szabadon hagyva csupasz, egyre soványabb karom,
csontos vállam és a fejem. Hajamat egyik oldalon összefontam,
arcom beesett volt, hamuszürke, megtört, kimerült.
– A nővér azt mondta, hogy már jobban van, így hát beszélnünk
kell, rendben?
Csak bólintással jeleztem beleegyezésem, sejtelmem sem volt,
hogy ez a férfi miről akar tárgyalni velem, nem volt róla tudomásom,
hogy a reményvesztettség és a zavarodottság sérti a törvényt. A
rendőrkapitány kisalakú jegyzettömböt vett elő zakója zsebéből, és
tanulmányozni kezdte. Valószínűleg nemrég futotta át, mert nem kellett

68
lapoznia, hogy megtalálja, csak rápillantott az első lapra, és ott volt
az orra előtt minden feljegyzés, amire látszólag szüksége lehetett.
– Lássuk csak, először felteszek néhány kérdést, válaszoljon
egyszerűen igennel vagy nemmel. Ön Sira Quiroga Martin, született
Madridban, 1911. június 25-én, így van?
Udvariasan beszélt, de ettől még hangja határozottan csengett,
vallatóan. Állapotom miatt némi engedékenység lágyította a találkozó
hivatalos hangnemét, de nem fedte el teljesen. Egy biccentéssel
megerősítettem személyes adataim hitelességét.
– És Tetuanba július 15-én érkezett Tangerből.
Újabb bólintás.
– Tangerben március 23-tól kezdve a Continental Szállóban lakott.
Újabb megerősítés.
– Önnel tartózkodott - pillantott újra a jegyzeteibe - Ramiro
Arribas Querol, született Vitoriában 1901. október 23-án.
Megint bólintottam, de most lesütött szemmel. Először hallottam a
nevét annyi idő után. Vázquez rendőrkapitányt látszólag nem zavarta,
hogy belőlem kifutott az erő, vagy talán igen, de nem akarta, hogy
észrevegyem, akárhogy is volt, folytatta a kihallgatást, tudomást sem
véve róla, miként érint engem.
– És a Continental Szállóban önök ketten egy kifizetetlen számlát
hagytak háromezer-hétszáznyolcvankilenc francia frank értékben.
Nem válaszoltam. Csak elfordítottam a fejem a pillantását kerülve.
– Nézzen a szemembe! - mondta.
Nem engedelmeskedtem.
– Nézzen a szemembe! - ismételte. Hangja semlegesen csengett,
nem volt türelmetlenebb, mint elsőre, se kedvesebb, se
követelődzőbb. Egyszerűen ugyanolyan volt. Nyugodtan várt egy-két
percig, amíg végre megadtam magam, és ránéztem. De nem
válaszoltam. Újrafogalmazta a kérdést anélkül, hogy kijött volna a
sodrából.

69
 – Van róla tudomása, hogy a Continental Szállóban kifizetetlen
számlát hagytak háromezer-hétszáznyolcvankilenc francia frank
értékben?
– Azt hiszem, igen - rebegtem alig hallhatóan. Elkaptam róla a
tekintetem, és elfordítottam a fejem. Sírva fakadtam.
– Nézzen a szemembe! - szólított fel harmadszorra is.
Várt egy kicsit, amíg rá nem ébredt, hogy ez alkalommal már nem
volt bennem meg sem a szándék vagy az erő vagy a szükséges
bátorság, hogy a szemébe nézzek. Hallottam, hogy feláll a székről,
megkerüli az ágy végét, és a másik oldalról lép mellém. Leült a
szomszéd ágyra, amit meredten néztem, teste megtörte a lepedő sima
vonalát. Mélyen a szemembe nézett.
– Segíteni próbálok, asszonyom. Vagy kisasszony, nekem mindegy -
jelentette ki határozottan. - Nyakig ül egy rémes ügyben, habár
világos előttem, hogy nem saját jószántából. Azt hiszem, tudom,
hogyan történt, de szükségem van az együttműködésére. Ha ön nem
segít nekem, akkor én sem fogok tudni segíteni önnek. Érti?
Nagy erőfeszítéssel kinyögtem egy igent.
– Nagyszerű, akkor hagyja abba a sírást, és vágjunk bele.
Letöröltem a könnyeim a lepedő csücskével. A rendőrkapitány
hagyott nekem egy szűk percet. Ahogy érezte, hogy a sírás csillapult,
lelkiismeretesen folytatta feladatát.
– Készen áll?
– Készen - suttogtam.
– Nézze, a Continental Szálló vezetése azzal vádolja, hogy nem
fizettek ki egy igen magasra rúgó számlát, és ez még nem minden. A
helyzet, sajnos, sokkal bonyolultabb. Megtudtuk, hogy a Hispano-
Olivetti cég feljelentést nyújtott be ön ellen csalásért huszonnégy-
ezer-nyolcszázkilencven peseta értékben.
– De hát én...
Egy legyintéssel félbeszakította mentegetőzésem, volt még a
tarsolyában közölnivaló.

70
 – És körözés van érvényben ön ellen egy madridi magánlakásból
származó, nagy értékű ékszer eltulajdonítása miatt.
– De hát, de hát, hát...
A hallottak hatására megbénult minden gondolatom, és meggátolta,
hogy szavaim mondatokká rendeződjenek. A rendőrkapitány látva
felindulásomat próbált megnyugtatni.
– Tudom, tudom. Csillapodjék, ne erőltesse meg magát.
Elolvastam minden papírt, amit a bőröndben magával hozott, és a
segítségükkel össze tudtam rakni körülbelül az eseményeket.
Megtaláltam az írást, amit hátrahagyott a férje, vagy a barátja vagy a
szeretője, vagy akárki is legyen ez a bizonyos Arribas, és olvastam az
ékszerek adományozását bizonyító, az ön javára szóló igazolást is,
valamint a levelet, ami tanúsítja, hogy az ékszerek előző tulajdonosa
tulajdonképpen az ön édesapja volt.
Nem emlékeztem, hogy magammal hoztam volna azokat a
papírokat, nem tudtam, hogy mi lett a sorsuk, mióta Ramiro elrakta
őket, ha az én holmijaim közé kerültek, minden bizonnyal csak azért
történhetett, mert induláskor öntudatlan felmarkoltam őket a
hotelszobában. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor felfogtam,
hogy ez lehet megváltásom kulcsa.
– Beszéljen vele, kérem, beszéljen az apámmal - könyörögtem.
- Madridban él, a neve Gonzalo Alvarado, Hermosilla utca 19.
-Nem áll módunkban értesíteni. Pocsék az összeköttetés
Madriddal. A főváros teljesen felfordult, rengeteg ember tűnt el,
sokakat letartóztattak, mások elmenekültek, vagy úton vannak,
bujkálnak, vagy halottak. Ráadásul az ön esete még összetettebb, mert
a feljelentést Alvarado fia tette, Enrique, ha jól emlékszem a nevére,
az ön féltestvére, nem? Enrique Alvarado, igen - erősítette meg,
miután belenézett a jegyzeteibe. - Úgy néz ki, hogy egy cseléd
értesítette néhány hónapja, hogy ön ott járt, és igen felindultan
távozott néhány csomaggal megrakva; feltételezik, hogy abban voltak
az ékszerek, és hogy valószínűleg az idősebb Alvarado zsarolás
áldozata lett, vagy más módon került sor a kifosztására. Egyszóval, ez
egy nagyon csúnya ügy, ugyan ezek a papírok, úgy tetszik, felmentik

71
önt a vádak alól.
Zakója külső zsebéből előhúzta a dokumentumokat, melyeket apám
néhány hónappal ezelőtt adott át látogatásomkor.
– Szerencséje, hogy Arribas nem vitte magával az ékszerekkel és a
pénzzel egyetemben, feltehetőleg azért, mert gyanúba keverhette
volna. El kellett volna tüntetnie, hogy minden oldalról biztosítsa
magát, de mivel annyira sietett, hogy olajra lépjen, nem tette.
Köszönje neki, mert egyelőre csak ez menti meg a börtöntől - tette
hozzá gúnyosan. Aztán behunyta a szemét egy pillanatra, mintha
szerette volna visszaszívni utolsó szavait. - Bocsásson meg, nem
akartam megsérteni, gondolom, nincs olyan hangulatban, hogy bármit
megköszönjön annak a fickónak, aki így elbánt önnel.
Nem válaszoltam a bocsánatkérésére, de hebegve tettem fel a
kérdést.
– Most hol van?
– Arribas? Nem tudjuk teljes bizonyossággal. Lehet, hogy
Brazíliában, vagy talán Buenos Airesben. Az is meglehet, hogy
Monte-videóban. Egy argentin zászló alatt hajózó óceánjáróra szállt,
de sok kikötőben kiszállhatott. Minden jel arra vall, hogy három
másik fickó társaságában utazott, egy orosz, egy lengyel és egy olasz
alakkal.
– És nem fogják körözni? Semmit nem tesznek, hogy a nyomára
akadjanak, és elfogják?
– Attól tartok, hogy nem. Alig tudunk mit felhozni ellene, csupán
csak egy önnel közös, kifizetetlen számlát. Hacsak nem akarja ön
feljelenteni az ellopott ékszerek és a pénz miatt, de ha őszinte akarok
lenni, nem hiszem, hogy érdemes lenne. Igaz, hogy minden az öné
volt, de az eredetük némileg homályos, és önt éppen emiatt jelentették
fel. Röviden, azt hiszem, aligha fogjuk megtudni a tartózkodási helyét,
ezek a fickók nagyon ravaszak, igen dörzsöltek, és tudják, hogyan kell
köddé válni, és újjászületni két nap alatt a földteke bármely másik
pontján olyan alakban, amiről sejtelmünk sem lehet.
– De hát új életet akartunk kezdeni, vállalkozásba fogni, csak az

72
értesítésre vártunk - hebegtem.
– Az írógépekre gondol? - kérdezte, és újabb borítékot vett elő a
zsebéből. - Nem tehették volna, nem volt rá jogosultságuk. A Pitman
Akadémiák tulajdonosait Argentínában egy cseppet sem érdekelte
kiterjeszteni vállalkozásuk az Atlanti-óceán másik partjára, és erről
küldtek is értesítést áprilisban. - Észrevette, hogy értetlenség ült ki az
arcomra. - Arribas nem szólt róla, ugye?
Felidéztem napi látogatásomat a szálló recepcióján, tele
reménykedéssel, sóvárogva, hogy megérkezzen végre az a levél, ami,
úgy hittem, meg fogja változtatni az életünk, és ami már hónapok óta
Ramirónál volt, anélkül hogy valaha is közölte volna velem. A
mentségek, amit felhoztam védelmére, egyszerre semmivé foszlottak,
füstté lettek. Fogyatkozó erőmmel kapaszkodtam az utolsó
reménységbe, ami még maradt.
– De hát ő szeretett...
A rendőrkapitány elmosolyodott egy csepp keserűséggel, amibe
valami részvéthez hasonló vegyült.
– Ezt mondja mindegyik, akit ilyen fából faragtak. Figyeljen rám,
kisasszony, ne áltassa magát, az olyan fickók, mint Arribas csak saját
magukat szeretik. Lehetnek kedvesek, és tűnhetnek nagylelkűnek,
általában elbűvölök, de ha üt az igazság órája, akkor csak a saját
bőrük mentik, és ahogy beborul felettük az ég, lelépnek, mint akit
puskából lőttek ki, és átgázolnak mindenen, ha szükséges, csak
hazugságon ne kapják őket. Ez alkalommal ön látta kárát,
balszerencse, bizony az. Nem kétlem, hogy szerette önt, de egy szép
nap valami jobbat kínált a sors, és maga puszta teherré vált, amit már
nem állt érdekében tovább hurcolni. Ezért hagyta el, ne törje rajta
tovább a fejét. Nem a maga hibája volt, de aligha tehetünk többet,
hogy jóvátegyük a helyrehozhatatlant.
Nem akartam mélyebben vájkálni benne, mennyire volt őszinte
Ramiro szerelme, túlságosan fájdalmas lett volna számomra.
– És a Hispano-Olivetti ügye? Mit gondolnak, mi közöm van
nekem ehhez az egészhez?

73
 Mélyen beszívta a levegőt, és erőteljesen kifújta, mintha
felkészülne, hogy valami számára igen kellemetlen dologba fogjon.
– Ez az ügy még zavarosabb, ha lehet. Egyelőre nem áll
rendelkezésünkre semmilyen hitelt érdemlő bizonyíték, ami
felmentené önt, de én személyesen úgy sejtem, hogy a férje, vagy
barátja, vagy akárki is ez az Arribas, megint kijátszotta önt. A
történések hivatalos változata az, hogy ön cégtulajdonosként felvett
nagy mennyiségű írógépet, melyek soha nem lettek kifizetve.
– Az ő ötlete volt, hogy céget alapítson a nevemre, de én nem
tudtam... nem tudhattam... én nem...
– Hát el is hiszem önnek, hogy nem tudta, mit ügyködött önt
használva fedezéknek. Elmondom, hogy sejtésem szerint mi történt
valójában, a hivatalos változatot már hallotta. Javítson ki, ha
tévednék: ön édesapjától ékszereket és pénzt kapott. így van?
Bólintottam.
– És aztán Arribas felajánlotta, hogy céget jegyeztet be az ön
nevére, és megőrzi a pénzt és az ékszereket a vállalat
páncélszekrényében, ahol dolgozott. Igaz?
Megint bólintottam.
– Nos, ezt nem tette meg. Vagy pontosabban megtette, de nem úgy,
mint saját nevére szóló letétet. Az ön pénzével a saját cége számára
vásárlást bonyolított le, azt színlelve, hogy egy import-export vállalat
megbízását hajtotta végre, aminek a nevét most megmondom, Quiroga
írógépek, amelyben ön tulajdonosként szerepelt. Pontosan fizetett az
ön pénzével, és a Hispano-Olivetti semmit sem sejtett: újabb
megrendelés, nagy és jól intézett, és kész. Arribas pedig szépen
továbbadta az írógépeket, hogyan és kinek, azt nem tudom. Eddig
minden rendben lett volna a Hispano-Olivetti szempontjából a
könyvelést illetően, és meglehetősen sikeres volt Arribas számára is,
aki anélkül, hogy egy fillért is befektetett volna a saját tőkéjéből,
remek üzletet csinált saját magának. Na most, néhány hét múlva újabb
nagy megrendelést kezdeményezett az ön nevében, amelyet ezúttal
még készségesebben teljesítettek. Ez a megrendelés nem lett azonnal
kiegyenlítve, csak az első részlet átutalása érkezett meg, de mivel ön

74
már jól fizető ügyfélként szerepelt, senki nem gyanakodott, azt
gondolták, hogy a fennmaradó összeg megfelelő módon lesz
kiegyenlítve a megszabott feltételek mellett. A gond az, hogy ez az
utalás nem érkezett meg soha: Arribas megint eladta az árut, felvette a
hasznot, és lelépett önnel és az ön gyakorlatilag érintetlen tőkéjével
együtt, és hozzá még jókora summával, amit az újraeladásból és az
elmaradt fizetésből kanyarított ki magának. Nagyszerű trükk, igen
uraim, de valaki gyaníthatott valamit, mert ha jól értem, akkor
Madridot némileg kapkodva hagyták el. Így van?
A hirtelen fényben eszembe jutott, mikor hazaértem Salesas téri
otthonunkba azon a márciusi reggelen, Ramiro ideges hevessége,
ahogy a ruhát rángatta elő a szekrényből, és dobálta a bőröndbe,
ahogy sürgetett, hogy segítsek, egy percet sem veszítve. Fejemben
ezek a képek kavarogtak, amikor megerősítettem a rendőrkapitány
feltevését. Ő folytatta.
– Így aztán végül Arribas nem csak a pénzére tette rá a kezét,
hanem arra használta önt, hogy még nagyobb hasznot hajtson saját
magának. Nagyon élelmes fickó, kétség sem fér hozzá.
Megint könnyek gyűltek a szemembe.
– Ugyan hagyja már. Ne kezdjen el sírni, tegye meg ezt a
szívességet nekem. Nem érdemes zokogni, az csak eső után köpönyeg.
Nézze, valójában mindez a legrosszabb pillanatban történt, a
legnagyobb felfordulásban.
Nyeltem egy nagyot, sikerült uralkodnom magamon, és elértem,
hogy tudjak a beszélgetésre figyelni.
– És mi van a háborúval, amit a múltkor említett?
– Még nem lehet tudni, hogy mindez hova vezet, egyelőre a helyzet
hihetetlenül összetett. Fél Spanyolország a felkelők kezén van, a
másik fele hű maradt a kormányhoz. Rettenetes a zűrzavar,
félrevezető a tájékoztatás, nincsenek hírek, egyszóval kész
katasztrófa.
– És itt? Itt hogy állnak a dolgok?
– Most viszonylag nyugalom van, egy-két hete sokkal nagyobb volt

75
a forrongás. Itt kezdődött az egész. Vagy nem tudja? Innen indult a
felkelés, innen Marokkóból indult el Franco tábornok, és itt
mozgósították a csapatokat. Volt bombázás is az első napokban, a
felkelésre válaszul a köztársasági légierő megtámadta a Főbiztosi
Hivatalt, de balszerencséjükre eltévesztették a célpontot, és az egyik
Fokker számos polgári sebesültet okozott, néhány arab gyerek halálát,
és lerombolt egy mecsetet, ennek köszönhetően a muzulmánok ellenük
irányuló támadásnak értelmezték, és automatikusan a felkelők mellé
álltak. Ugyanakkor a köztársaság számos védelmezőjét, a felkelés
ellenzőit letartóztatták vagy kivégezték, az európai börtön dugig van,
és az El Mogotén valamiféle fogolytábort emeltek. Végül a Sania
Ramel repülőtér elestével, ehhez a kórházhoz közel, a kormány
minden védőbástyája leomlott a Protektorátusban, így hát most egész
Észak-Afrika a katonai felkelők ellenőrzése alatt áll, és a helyzet
többé-kevésbé nyugodt. A kemény menet most a félszigeten zajlik.
Bal keze hüvelyk- és mutatóujjával megdörzsölte a szemét, aztán
szép lassan felemelte a tenyerét, végighúzta a szemöldökén,
homlokán, haján, feje tetején és a tarkóján, egészen a nyakáig. Halkan
dünnyögte mintegy önmagának.
– Hogy lenne ennek az egésznek vége már, a fenébe...
Én riasztottam fel gondolataiból, de képtelen voltam még egy
percre eltűrni a bizonytalanságot.
– De én azért el tudok majd utazni, vagy nem?
Alkalmatlankodó kérdésem visszarántotta a valóságba. A rideg
valóságba.
– Nem. Semmiképp sem. Nem fog tudni sehova sem elutazni, és
még kevésbé Madridba. Ott még áll a köztársaság kormánya, a nép
támogatja, és arra készülnek, hogy kitartanak a végsőkig.
– De nekem vissza kell mennem - ragaszkodtam hozzá erőtlenül. -
Ott van az édesanyám, az otthonom...
Türelmetlenségét féken tartva fordult hozzám megint. Önfejűségem
egyre jobban bosszantotta, ugyan igyekezett nem bántani egészségi
állapotomra való tekintettel. Eltérő körülmények között valószínűleg

76
nem mutatott volna irántam ennyi kíméletet.
– Nézze, én nem tudhatom, hogy maga melyik lábára sánta, hogy a
kormánnyal érez, vagy a felkelőkkel. - Hangja újból szigorúan
csengett, egy pillanatnyi elernyedés után azonnal visszanyerte erejét,
valószínűleg az elmúlt napok ólmos fáradtsága és a feszültség ütött ki
rajta egy percre. - Ha igazán őszinte akarok lenni, azok után, amit az
elmúlt hetekben végig kellett csinálnom, az ön álláspontja a
legkevésbé sem érdekel, sőt, nem is szeretném megtudni. Én csak a
munkámat végzem, és azon vagyok, hogy a politikai kérdéseket
mellőzzem, vannak elegen sajnos, akik csak ezzel törődnek. A sors
iróniája azonban, hogy a szerencse már megint ön mellé szegődött, ha
nehezére is esik elhinni. Itt Tetuanban, a felkelés gyújtópontjában
teljes biztonságban lesz, mert rajtam kívül senki az égvilágon nem fog
az ön törvényes ügyeivel foglalkozni, amelyek, higgye el, eléggé
zavarosak. Csak éppen annyira, hogy rendes körülmények között jó
időre rács mögé jutassák önt.
Próbáltam tiltakozni rémülten és pánikba esve. Nem hagyta, egy
kézmozdulattal lefékezte indulataimat, és folytatta a mondandóját.
– Feltételezem, hogy Madridban fel fogják függeszteni a
rendőrségi eljárások nagy részét, minden nem politikai színezetű és
nem nagy horderejű bírósági pert. Ami ott a nyakukba zuhant, azzal
nem hinném, hogy bárki is fél Marokkón át kívánná üldözni egy
írógépforgalmazó cég vélt megkárosítóját és a feltételezett tolvajt, aki
saját bátyja feljelentése szerint ellopta apja vagyonát. Akár csak
néhány héttel ezelőtt ez közepesen komoly ügynek számított volna,
azonban most jelentéktelen história ahhoz képest, ami a fővárost
fenyegeti.
– És akkor mi lesz? - kérdeztem elbizonytalanodva.
– Akkor az lesz, hogy ön meg se fog moccanni, a legszerényebb
kísérletet sem teszi, hogy elhagyja Tetuant, és elkövet mindent, hogy
ezentúl a legapróbb gondot se okozza nekem. Az én feladatom, hogy
biztosítsam a felügyeletet és a közbiztonságot a Protektorátus
területén, és nem hinném, hogy ön súlyos veszélyt jelent erre nézve.
De mivel sose lehet tudni, nem akarom szem elől veszíteni. Úgyhogy

77
itt fog szépen maradni egy ideig, és azon lesz, hogy semmilyen bajba
ne keveredjen. És ezt most ne jó tanácsként vagy javaslatként
értelmezze, mert ez szabályos parancs. Szokatlan jellegű letartóztatás
ez, nem vetem börtönbe, nem kötelezem házi őrizetre, így
viszonylagos mozgásszabadságot élvezhet. Azonban kimondottan
megvonom öntől a jogot, hogy a várost elhagyhassa az én előzetes
engedélyem nélkül. Világos?
– Meddig? - kérdeztem anélkül, hogy bólintottam volna a
kérdésére. A merő gondolat, hogy bizonytalan időre egyedül
maradjak az idegen városban, szememben a lehető legrosszabb
kilátásnak tűnt.
– Amíg nem rendeződik a helyzet Spanyolországban, és majd
meglátjuk, hogyan oldódnak meg a dolgok. Akkor majd azt is
meglátom, mit tehetek önért, pillanatnyilag se időm, se lehetőségem
az ön ügyeivel foglalkozni. Az egyetlen sürgős elintéznivaló,
rendezni tartozását a tangeri szállóval.
– De nekem nincs miből fizetnem ezt az összeget... -
magyarázkodtam a sírás határán megint.
– Tudom, kívül-belül átvizsgáltam a csomagját, és néhány begyűrt
ruhadarabon és egy-két papíron kívül megállapítottam, hogy nem
hozott magával semmi mást. Azonban, egyelőre ön az egyetlen
felelős, aki a kezünkben van, és ebben az esetben éppúgy nyakig
hibás, mint Arribas. Ebből következik, hogy az ő távollétében önnek
kell eleget tenni ennek a keresetnek. És ez alól, attól tartok, nem
fogom tudni felmenteni, mert Tangerben tudják, hogy már
megtaláltam, és a tartózkodási helye tökéletesen ismert.
– De hát Ramiro magával vitte minden pénzem... - makacskodtam
sírástól elcsukló hangon.
– Ezt is tudom, és a fenébe, hagyja már végre abba a sírást!
Levelében maga Arribas magyaráz meg mindent, saját szavaival
mondja el, micsoda gazember, és hogy szántszándékkal hagyta
cserben, egyetlen fillér nélkül, miután ellopta minden vagyonát. És
egy terhességet cipelve, amit azonnal el is vesztett, ahogy leszállt a
buszról, és betette a lábát Tetuanba.

78
 Az arcomra kiülő értetlenség könnyel, fájdalommal és
csalódottsággal keveredve arra késztette, hogy rákérdezzen: - Hát
nem emlékszik? Én vártam ott. Figyelmeztetés érkezett a tangeri
csendőrségről, hogy nemsokára érkezik. Állítólag a hotel egyik
kifutófiúja értesítette a szállodavezetőt az ön sietős távozásáról, úgy
látta, hogy ön meglehetősen felindult állapotban van, és leadta a
vészjelzést. Ekkor fedezték fel, hogy a visszatérés szándéka nélkül
hagyták el a szobájukat. Mivel igen jelentős összeggel tartoztak,
értesítették a rendőrséget, megtalálták a taxist, aki kivitte a La
Valenciana buszállomásra, és kiderítették, hogy onnan ide tart.
Rendes körülmények között valamelyik emberem küldtem volna
önért, de amilyen felfordult ez a világ az utóbbi időben, szeretek
mindent magam felügyelni, hogy megspóroljak néhány kellemetlen
meglepetést, ezért úgy határoztam, hogy személyesen megyek ki.
Alighogy leszállt a buszról, a karjaimba ájult, én magam hoztam ide.
Fejemben lassanként alakot öltött néhány elmosódott emlékkép. A
fojtogató meleg az autóbuszban, amit valóban mindenki La Valen-
cianának hívott. A mindet betöltő hangzavar, a csirkeketrecek, a
veríték és a testek kipárolgása, az utasok, arabok és spanyolok
fuvarozta csomagok. Ragadós nedvesség a két combom közt.
Végtelen gyengeség, mikor Tetuanba érve leszállók, a rémület, hogy
valami meleg folyadék csurog végig a lábszáramon. A sűrű, fekete
csík, amit magam mögött húztam, ahogy lábam az új város aszfaltját
érte, egy férfihang a karimás kalap árnyékában rejtőző arc felől. „Sira
Quiroga? Rendőrség. Jöjjön velem, kérem.” Abban a pillanatban
iszonyatos bágyadtság vett erőt rajtam, éreztem, hogy a fejem
elsötétül, és kifut a lábam alól a talaj. Elvesztettem az eszméletem, és
most hetekkel később előttem állt megint az az arc, akiről még mindig
nem tudtam, hogy hóhérom lesz-e, vagy megmentőm.
– Virtudes nővér vállalta, hogy beszámol állapota alakulásáról.
Napok óta szerettem volna beszélni önnel, de egészen mostanáig
megtagadták a látogatást. Azt mondták, hogy vészes vérszegénységben
szenved, és néhány más dologban is. Mindenesetre úgy látom, hogy
már jobban van, ezért engedélyezték, hogy ma meglátogassam, és pár
nap múlva távozhat a kórházból.

79
 – És hova fogok menni? - Szorongásom éppoly végtelenre nőtt,
mint félelmem. Képtelennek éreztem magam, hogy egyedül nézzek
szembe az ismeretlen valósággal. Soha semmit nem csináltam
segítség nélkül, mindig volt valaki, aki ügyelte lépteimet: anyám,
Ignacio, Ramiro. Tehetetlennek, alkalmatlannak tartottam magam,
hogy egyedül álljak az élet és a kihívások elé. Képtelen voltam
túlélni egy határozottan vezető kéz vagy fej nélkül, ami dönt
helyettem. Valakinek a közelsége nélkül, akiben megbízhatok, akitől
függhetek.
– Hát, éppen azon vagyok - mondta -, hogy helyet találjak magának,
ne higgye, hogy könnyű, ahogy a dolgok állnak. Mindenesetre
szeretnék még egy-két dolgot megtudni a történetéről, ami eddig
elkerülte a figyelmem, éppen ezért, ha úgy érzi, van hozzá elég ereje,
akkor szeretném holnap is felkeresni, hogy ön foglalja össze, mi is
történt pontosan, hátha van olyan részlet, amely segíthet megoldani
ezt a bonyodalmat, amit köszönhet a férjének, barátjának...
– Vagy akárki is legyen ez a szélhámos - fejeztem be a mondatát
egy erőtlen, de keserűen gunyoros grimasszal.
– Házasok? - kérdezte.
Megráztam a fejem.
- Jobban járt vele - jelentette ki kereken. Aztán az órájára
pillantott. - Nos, nem szeretném kifárasztani - mondta és felállt -, azt
hiszem, ennyi elég volt mára. Holnap visszajövök, nem tudom,
pontosan hánykor, ha lesz egy kis időm, nyakig ülünk a munkában.
Utána néztem, miközben a kórterem kijárata felé tartott sietős
léptekkel, ruganyosán és határozottan, mint aki nincs ahhoz szokva,
hogy vesztegesse az idejét. Előbb vagy utóbb, ha egyszer felépültem,
ki kell derítenem, hogy ez az ember tényleg bízik-e az
ártatlanságomban, vagy csak meg akart szabadulni a súlyos tehertől,
ami személyemben zuhant a nyakába a lehető legalkalmatlanabb
pillanatban. De akkor nem tudtam ezen törni a fejem: kimerült voltam
és megfélemlített, és egyetlen vágyam az volt, hogy mély álomba
zuhanjak, megfeledkezve mindenről.
Vázquez rendőrkapitány visszajött másnap este, hét vagy talán

80
nyolc körül, amikor a forróság már nem volt olyan heves, és szűrt
fény világított. Ahogy láttam belépni a kórterem másik végén nyíló
ajtón, feltámaszkodtam a könyökömre, és nagy erőfeszítéssel, szinte
vonszolva magam, feltápászkodtam. Ugyanabban a székben foglalt
helyet, mint előző nap. Nem is köszöntem neki. Csak megköszörültem
a torkom, felkészítettem a hangom, és belekezdtem, hogy elmeséljek
mindent, amit hallani akart.

81
 7

A második találkozó don Claudióval egy augusztus végi pénteken

történt. Hétfő késő délelőtt értem jött, mert talált egy helyet, ahol
megszállhatok, és személyesen akart gondoskodni a kíséretemről és
az újabb költözésről. Más körülmények között ez a látszólag lovagias
viselkedés eltérő magyarázatot is kaphatott volna, de akkor se ő, se
én nem kételkedtünk benne, hogy irántam tanúsított érdeklődése annak
az elintézendő személynek szól, akit ez esetben jobb volt biztonságos
helyen tudni, további bonyodalmakat megelőzendő.
Mikor megérkezett, már felöltözve talált. Egymástól elütő
darabokban, amelyekből ki is fogytam, hajam szigorú kontyba
fésülve, a már bevetett ágy szélén kucorogva. Lábamnál fekvő
bőröndöm a hajótörés nyomorúságos roncsaival tele, csontos kezem
ölemben összekulcsolva pihent, minden erőmmel azon voltam, hogy
erőt gyűjtsék. Sikertelenül. Közeledtére próbáltam felállni, de ő csak
intett, hogy maradjak ülve. Lehuppant a szemben lévő ágy szélére, és
azt mondta: - Várjon egy percet. Beszélnünk kell.
Néhány pillanatig csak nézett szemembe fúrva sötét pillantását.
Ekkora már rájöttem, hogy nem volt sem őszülő fiatal, sem fiatalos
öreg, hanem negyven és ötven közötti férfi, modora jól nevelt,
munkájában sokat látott, jó kiállású, lelke kényszerűen megedződött a
mindenféle gazemberekkel való munkában. Olyan ember, akivel
semmiképp nem lenne jó, ha bármi gondom akadna.
- Nézze, általában nem ezt az eljárást szoktuk követni a rendőr-
kapitányságon, a pillanatnyi állapotokra való tekintettel önnel most
kivételt teszek, de azt akarom, hogy egészen világos legyen a
számára, mi az ön valós helyzete. Meglehet, személy szerint azt
hiszem, hogy ön nem több, mint egy gazember jóhiszemű áldozata, de
ezeket az ügyeket bírónak kell hatályon kívül helyeznie, nem nekem.
Azonban, ahogy a dolgok állnak a mostani felfordulásban, attól
tartok, hogy a tárgyalás elképzelhetetlen. És nem sokat nyernék vele,
ha isten tudja meddig tartanánk őrizetben, egy cella mélyén. Ezért,
ahogy azt már mondtam, szabadon fogom hagyni, de vigyázat,

82
ellenőrzés alatt áll, és csak megszorításokkal mozoghat. És hogy
elejét vegyem a kísértéseknek, nem adom vissza az útlevelét.
Továbbá, azzal a feltétellel maradhat szabadlábon, hogy amint
teljesen felépül, utánanéz, hogy tudná eltartani magát, és
összespórolni annyit, hogy kiegyenlítse a tartozását a Continental
felé. Az ön nevében egy év haladékot kértem, hogy kifizesse a
számlát, és elfogadták, úgyhogy most aztán összekaphatja magát, és
ha kell, akár a föld alól is előkerítse ezt a pénzt, de tiszta ügyletekkel,
csak semmi ügyeskedés. Megértette?
– Igen, uram - hebegtem.
– És nehogy csalódnom kelljen önben. Meg se próbáljon
kijátszani, és nehogy arra kényszerítsen, hogy a nyomába eredjek,
mert ha kihúzza a gyufát, akkor működésbe hozom a gépezetet,
felteszem az első hajóra Spanyolország felé, amelyikre tudom, és hét
évet fognak a nyakába sózni a Quinones női börtönben, mielőtt még
észbe kapna. Világos?
A baljós fenyegetésre nem tudtam összefüggően válaszolni, csak
bólintottam. Felállt, és én néhány másodperccel később követtem. O
fürgén pattant fel, ruganyosán, én hihetetlen erőfeszítéssel
kényszerítettem a testem, hogy kövessem a mozgását.
– Akkor indulhatunk - zárta le a beszélgetést. - Hagyja csak, majd
én viszem a bőröndjét, annyi élet se pislákol önben, hogy az árnyékát
maga után húzza. A gépkocsim az ajtó előtt áll, búcsúzzon el az
apácáktól, köszönje meg, hogy ilyen jól bántak önnel, és gyerünk.
Végigsuhantunk a kocsival Tetuanon, és most először fel tudtam
mérni részben a várost, amely bizonytalan ideig a lakhelyem lesz. A
Polgári Kórház a külvárosban volt, és szép lassan gurultunk befelé.
Ahogy beljebb haladtunk, egyre sűrűbb lett a járókelők tömege. Az
utcák tele voltak ezen a déli órán. Alig jártak még gépkocsik, és a
rendőrkapitány kénytelen volt szakadatlan dudálni, hogy utat törjön az
ezer irányba komótosan lépegető gyalogosok között. Férfiak világos
lenvászon öltönyben és panamakalapban, futkározó rövid-nadrágos
lurkók és spanyol asszonyok karjukon zöldségekkel rakott
bevásárlókosárral. Turbános muzulmánok csíkos dzsellabában és

83
arab asszonyok terjedelmes lepedőkbe bugyolálva, melyből csak a
szemük és a lábfejük látszott ki. Egyenruhás katonák és lányok
virágos nyári ruhában, baromfi között játszadozó, mezítlábas arab
gyerekek. Különböző hangok, arab és spanyol mondatok, szavak
keveredtek a rendőrkapitánynak szóló köszönésekkel, mikor
felismerték a kocsiját. Nehéz volt elhinni, hogy ebből a miliőből
támadt alig néhány hete, amiről már akkor sejteni lehetett, hogy
polgárháború lesz.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz, a helyváltoztatás célja nem
kellemes séta volt, hanem egy intézkedés szigorú teljesítése, amely
szükségesnek találta, hogy engem egyik helyről másikba helyezzen.
Alkalmanként azonban, ha a rendőrkapitány úgy érezte, hogy ami a
szemem elé bukkan, talán idegennek vagy újdonságnak tűnik
számomra, állával odabökött, és mereven előretekintve szűkszavú
leírást adott róla. Emlékszem, így mondta, „Asszonyok Rifből”, egy
csapat marokkói nőre mutatva, akik hosszú, csíkos szoknyát viseltek
és hatalmas szalmakalapot, melyről színes bojtok csüngtek alá. A
szűkös tíz vagy tizenöt perc, amíg az út tartott, elég volt magamba
szívni a formákat, felfedezni a színeket és megtanulni néhány alak
nevét, akikkel életemnek ebben az új szakaszában nap mint nap együtt
kell majd élnem. A Főbiztosi Hivatal épülete, a kaktuszfüge, a kalifa
palotája, a vízhordó csacsik, az arab negyed, a Dersa- és a Gorgues-
hegy, a bakalitók, az arab vegyesboltok, a menta.
Az Espana téren szálltunk ki a kocsiból, egy-két arab kölyök rohant
felénk repülve, hogy átvegyék a csomagom, és a rendőrkapitány
hagyta. Befordultunk a La Luneta utcába, a zsidó negyed és az arab
óváros határán. La Luneta lett az első utcám Tetuanban: szűk, zajos,
girbegurba és zsibongó, emberekkel, bárokkal, kávézókkal és tömött
bazárokkal zsúfolt, ahol minden kapható volt. Egy kapuhoz értünk,
beléptünk, és felmentünk a lépcsőn. A rendőrkapitány becsöngetett az
első emeleten.
- Jó napot, Candelaria. Itt hozom a megbízást, amit már várt. -A
kövér, vörösbe öltözött asszonyság orra előtt, aki ajtót nyitott,
kísérőm egy fejmozdulattal bökött felém.
– De hát miféle megbízás ez, drága biztos uram? - feleselt az

84
vissza csípőre tett kézzel, öblösen kacagva. Majd félreállt, hogy
beengedjen. A lakás napfényes volt, szerénységében is ragyogó,
ugyan ízlése némileg közönséges. Az asszony látszólag természetes
könnyedséggel viselkedett, de azért sejteni lehetett, hogy a rendőr
látogatása erős nyugtalansággal töltötte el.
– Különleges megbízás. Tőlem - tette világossá Vázquez,
miközben a bőröndöt a kis előtérben hagyta a Szent Szívet ábrázoló
naptár alatt. - Egy időre szállást kell nyújtania a kisasszonynak, és
egyelőre egy krajcár fizetség nélkül, majd kiegyenlítik a számlát
maguk között, ahogy a kisasszony munkát talál.
– Hogyisne! Hisz dugig tele a ház, az isten szerelmére! Naponta
vagy fél tucat ember állít be, akit nincs hova tegyek!
Nyilvánvalóan hazudott. A barna asszonyság füllentett, és a
rendőrkapitány tisztában volt vele.
– Nekem ne jöjjön a nyomorával, Candelaria, amit mondtam,
megmondtam, el kell helyeznie, és kész.
– De hát, don Claudio, a felkelés óta tömegestül érkeznek a
szálláskeresők! Már matracokat kellett a padlóra tennem!
– Sok a hadoválásból, Candelaria, hetek óta felfüggesztették a
közlekedést a Gibraltári-szoroson, és errefelé mostanában a madár se
jár. Akár tetszik, akár nem, el kell vállalnia, amit kérek, írja csak a
számlához, amin a maga tartozásai sorakoznak. És nemcsak szállást
kell adnia, hanem segítenie is kell. A kisasszony senkit sem ismer
Tangerben, és nagyon csúnya ügybe keveredett, úgyhogy legjobb lesz,
ha talál neki egy lyukat, ahol tud, mert mostantól kezdve itt lakik.
Világos?
Candelaria a lelkesedés minden jele nélkül válaszolt: - Mint a nap,
biztos uram, olyan világos, mint a nap.
– Akkor ezennel biztonságba helyezem magánál. Ha bármi gond
merülne fel, tudja, hol talál. Egy cseppet sem örülök neki, hogy itt
kell maradnia, már megpróbálták rossz útra téríteni, és magától sem
fog sok jót tanulni, de hát mit van mit tenni...
Némi gúnnyal a hangjában, de látszólag ártatlanul az asszonyság a

85
szavába vágott.
– Csak nem gyanakszik rám most is, don Claudio?
A rendőrkapitány nem hagyta becsapni magát az andalúz matróna
csipkelődésétől.
– Én mindig mindenkire gyanakszom, Candelaria, ezért fizetnek.
– De ha olyan züllöttnek tart, akkor mi a szentséges úristennek
hozza ide nekem ezt a gyöngyszemet, drága biztos uram?
– Mert, ahogy azt már mondtam, a dolgok mai állása szerint nincs
hova máshova vigyem, nehogy azt higgye már, hogy kedvemre
cselekszem. Mindenesetre ezentúl maga felelős érte, találjon ki
valamit, hogy megkeresse a betevőre valót, nem hiszem, hogy jó ideig
vissza tudna menni Spanyolországba, és pénzt kell keresnie, mert van
egy függőben lévő ügye, amit ki kell egyenlíteni. Hátha eléri, hogy
felvegyék eladónak valamelyik üzletbe vagy fodrászatba, valami
tisztességes helyre, azt magára bízom. És legyen olyan jó, ne hívjon
többet „drága biztos uramnak”, már szóltam érte vagy ezerszer.
Ekkor az asszonyság végigmért, mintha csak most vett volna észre.
Tetőtől talpig, sietve és érdektelenül, mintha csak felmérné, mekkora
súlyt sóztak velem a nyakába.
Aztán visszafordult kísérőm felé, és beletörődve elfogadta a
megbízást, de ékesen hozzátette: - Megnyugodhat, don Claudio, majd
Candelaria gondoskodik mindenről. Meglátom, hova zsúfolom be, de
nyugodtan alhat, úgyis tudja, hogy olyan élete lesz énnálam, mint a
hetedik mennyországban.
A panziótulajdonos égi ígéretei nem hangozhattak valami
meggyőzően a rendőrkapitány fülének, mivel szükségét érezte, hogy
kicsit jobban megszorongassa, mielőtt lezárja a tárgyalást ottlétem
feltételeiről. Némileg változtatva a hangnemen, mutatóujját az
orrához emelve még egyszer figyelmeztette, és ezúttal nem ismert
tréfát.
– Legyen résen, Candelaria, legyen résen és nagyon vigyázzon,
mert nagyon zűrzavaros időket élünk, és nem akarok több gondot,
mint ami okvetlenül szükséges. És csak azt lássam meg, hogy

86
belekeveri őt is valamelyik sötét ügyletébe. Egy fikarcnyit nem bízom
egyikükben sem, úgyhogy egész közelről fogom figyelni magukat. És
ha egyszer tudomásomra jut valami gyanús mozgás, akkor
behurcolom mindkettőjüket a kapitányságra, és onnan ki nem hozza
magukat az atyaúristen sem. Megértették?
Mindketten megszeppent „igen, uram”-ot hebegtünk.
– Akkor rendben is volnánk, szedje össze magát, aztán amint tud,
nézzen munka után.
Búcsúzóul a szemembe nézett, és mintha egy percre
elbizonytalanodott volna, hogy kezet nyújtson-e, vagy sem. Végül
nem tette, és a találkozót négy szóba sűrített tanáccsal és egyben
ígérettel zárta: „Vigyázzon magára, még beszélünk.” Kilépett a
lakásból, és fürgén szaladt le a lépcsőn, miközben a kalapot
tenyerébe ragadva a fejébe nyomta. A küszöbön állva néztünk utána
némán, amíg el nem tűnt a szemünk elől, és már éppen indultunk be a
lakásba, amikor hallottuk, hogy a földszintre ér, és hangja visszhangot
vert a lépcsőházban.
– Mindkettőjüket sittre vágom, ha nem vigyáznak, és onnan ki nem
hozzák magukat a csodatévő szentek sem!
– Hogy állna beléd a nyavalya, paraszt! - Ez volt Candelaria első
mondata, amint termetes hátsójával becsapta mögöttünk az ajtót.
Aztán rám nézett, és kedvetlenül elhúzta a száját, igyekezett
csillapítani zavarom. - Pokoli egy alak, az agyamra megy, nem tudom,
hogy csinálja, de semmi el nem kerüli a figyelmét, és rajtam a szeme
egész áldott nap.
Olyan mélyet sóhajtott, hogy húsos keblei a magasba emelkedtek,
aztán lesüllyedtek, mintha két léggömböt rejtegetne a perkál-ruha
szorításában.
– Na, kerülj csak beljebb, virágszálam, a hátsó szobák egyike lesz
a tiéd. Atkozott felkelés, hogy mindent a feje tetejére állított, az
utcában csak a perpatvar folyik, a laktanyákban pedig a vér! Majd
meglátjuk, hamar vége lesz-e ennek a ribilliónak, és visszazökken-e
minden a régi kerékvágásba. Most elmegyek itthonról, mert van
néhány apróság, amit el kell rendeznem, te itt maradsz berendezkedni,

87
és ha visszajöttem ebédre, akkor majd szépen mindent elmesélsz
nekem.
Aztán arabul egy barna kislány után kiáltott, aki alig volt tizenöt, és
a konyha felől érkezett futva, kezét egy rongyba törölgetve.
Nekiálltak, hogy kipakolják a limlomot, aztán ágyneműt cseréltek az
aprócska kamrában, ami attól az estétől kezdve hálószobám lesz.
Beköltöztem hát, anélkül hogy akár halvány sejtelmem lett volna róla,
mennyi ideig fog tartani ottlétem, és hogy jövőm folyama milyen
mederben hömpölyög majd tovább.
Candelaria Ballesteros, aki Tetuanban csak a seftes Candelaria
néven volt ismeretes, negyvenhét éves volt, és ahogy ő maga felhívta
rá a figyelmem, hétpróbás nőszemély. Özvegynek mondta magát, de ő
maga sem tudta, hogy a férje ténylegesen meghalt-e számos
spanyolországi útja egyikén, vagy az értesítés, amit hét éve kapott
Malagából a tüdőgyulladás okozta halálesetről, nem volt-e puszta
rászedés, amellyel az a szégyentelen úgy lépett le a színről, hogy soha
többet senki ne is keresse. Az andalúz földek olajfaültetvényein
dolgozó napszámosok nyomora elől menekülve, a házaspár 1926-ban
telepedett le a Protektorátusban, a Rifben zajló háborút követően.
Ettől kezdve nagy erővel fogtak a legkülönfélébb üzletekbe, melyek
szerencsecsillaga alig pislákolt, és ami szűkös hasznot hajtottak, azt a
férj fektette be, ahogy azt illik, harsány mulatozásba, bordélyokba és
néhány hatalmas pohár Fundador konyakba. Nem született gyerekük,
és mikor Francisco elpárolgott, magára hagyta nejét, azok nélkül a
spanyolországi kapcsolatok nélkül, melyek segítségével tovább tudta
volna folytatni a csempészáruval való feketézést, így Candelaria
elhatározta, hogy házat bérel, és szerény panziót alakít ki benne. De
azért továbbra is szakadatlan igyekezett adni, venni, árulni, feke-
tézni, csencselni és seftelni mindennel, ami csak a keze közé került.
Érme, cigarettatárca, bélyeg, töltőtoll, harisnya, karóra, öngyújtó,
valahol félúton a homályos származási és a kétes rendeltetési hely
között.
A La Luneta utcai házban az arab óváros és a spanyol negyed
között szállást adott kivétel nélkül mindenkinek, aki bekopogtatott
fekvőhelyet keresve, többnyire olyan embereknek, akik híján voltak

88
minden vagyonnak, és még inkább a becsvágynak. Belőlük és
mindenből, ami a szeme elé került, megpróbált üzletet csinálni:
eladom neked, megveszem tőled, fizetek; tartozol nekem, tartozom
neked, most te fizetsz. Mindezt nagy körültekintéssel tette, mindig
óvatosan, mert a seftes Candelaria, amazon termete, zavaros ügyletei
és hetykesége mellett - amellyel látszólag a legelszántabb alakot is le
tudta hengerelni -, nem volt egy cseppet sem ostoba, és tudta, hogy
Vázquez rendőrkapitánnyal nagyon csínján kell bánni. Belefér egy
tréfa itt, egy kis gúnyolódás ott, de nehogy Vázquez rajtakapja, amint
áthágja a törvény megengedte határt, mert akkor nem csak azt kobozza
el, amit éppen a közelében talál, hanem, Candelaria saját szavaival
élve, „ha egyszer meglátja, hogy vaj van a fülem mögött, akkor bevisz
az őrsre, és szíjat hasít a hátamból”.
A kedves, arab lányka segített berendezkednem. Együtt pakoltuk ki
kevéske holmimat, és drótfogasra aggattuk abban a
szekrénykezdeményben, ami csupán egy fadoboz volt egy függöny
gyanánt szolgáló darabka szövettel eltakarva. Ez a bútordarab, egy
csupasz körte és egy öreg kecskeszőr matracos ágy volt a helyiség
minden berendezése. Egy lejárt naptár fülemülés képpel, az El Siglo
borbélyüzlet figyelmessége, volt az egyetlen színfolt a fehérre
meszelt falon, melyet egyébként számos beázás foltja díszített. Az
egyik sarokban egy utazóláda állt, tetején néhány ritkán használt
eszköz sorakozott: egy szalmakosár, egy csorba mosdótál, két vagy
három éjjeliedény, melyekről helyenként lepattogzott a zománc, és
egy pár rozsdás drótkalitka. A kényelmet tekintve igen puritán
szobácska volt, már-már nyomorúságos, de tisztának látszott, és a
fekete szemű lány, miközben segített elrakni a csomó összevissza
begyűrt ruhadarabot, ami tulajdonom egészét képezte, lágy hangon
biztatott: - A kisasszony nem aggódik, Jamila mos, Jamila vasal a
kisasszony ruhája.
Erőnek még mindig igencsak híján voltam, és a túlzott iparkodás,
amivel behoztam a bőröndöt és kipakoltam a tartalmát, elég volt
hozzá, hogy kénytelen legyek támasz után nézni, elkerülendő az újabb
szédülést. Az ágy lábához ültem, becsuktam a szemem, és kezembe
temettem az arcom könyökömet a térdemre támasztva. Egykét perc
múlva visszanyertem az egyensúlyom, megint jelen voltam, és

89
észrevettem, hogy a fiatal Jamila továbbra is aggodalmasan figyel.
Körülnéztem. Köröttem a szoba sötét és szegényes, mint egy egérlyuk,
gyűrött ruhám a fogasokon lóg, a kibelezett bőrönd a padlón hever. És
a bizonytalanság ellenére, mely attól a naptól kezdve szakadékként
tátongott előttem, bizonyos megkönnyebbüléssel gondoltam, hogy
bármilyen rosszul is mennek a dolgok, legalább van egy lyuk, ahol
meghúzhatom magam.
Candelaria alig egy óra múlva ért haza. Valamivel előtte és utána
szivárogtak be a panzió soványka vendéglistáját alkotó lakók, akik itt
menedéket és ellátást kaptak. Az ügyfélkört egy fodrászkellékügynök,
egy postai hivatalnok, egy nyugdíjas tanító, két már koros és mint a
szárított hal, olyan összeaszott nővér jelentette, valamint egy
kövérkés özvegy a fiával, akit kis Paquitómnak hívott a fiatalember
öblösödő hangja és pelyhedző álla ellenére. Mindannyian udvariasan
köszöntöttek, amikor a tulajdonosnő bemutatott, aztán csendben
leültek az asztal köré, mindenki a neki kijelölt helyre: Candelaria az
asztalfőre, a többiek két oldalra. „Te a másik végére”, utasított.
Elkezdte kiosztani a ragut, és közben szakadatlan hajtogatta, hogy
felment az ára a húsnak, azonban az idén remek a dinnyetermés.
Senkihez sem intézte a szavait, és mégis úgy tűnt, hogy semmi meg
nem állítja ezt a lendületes szóáradatot, jóllehet mondanivalója igen
köznapi volt, az asztaltársak figyelme pedig igen csekély. Egy hangot
sem ejtve mindenki nekilátott elpusztítani az ebédet, ritmikusan
emelgetve az evőeszközt a tányértól a szájukig. Nem hallatszott más,
csak a tulajdonosnő hangja, a kanalak csörrenése a porcelánon és a
ragut nyeldeklő torkok mormogása. Azonban Candelaria figyelme egy
pillanatra kihagyott, és ekkor megértettem a szüntelen fecsegés okát:
amint rést hagyott a szószátyár csevegésen - mivel Jamilát kellett az
ebédlőbe hívnia -, az egyik nővér azonnal kihasználta, hogy éket
verjen bele, és egyszerre megértettem, Candelaria miért ragaszkodott
annyira hozzá, hogy ő vigye a szót, a beszélgetést határozott kézzel
kormányozva.
– Azt beszélik, hogy elesett Badajoz. - A két érett nővér közül a
fiatalabb sem címezte szavait kimondottan senkinek, talán a vizes
korsónak, lehet hogy a sótartónak, az ecetesüvegnek vagy az Utolsó
vacsorát ábrázoló képnek, amely kissé csálén tekintett le a falról.

90
Hangja igyekezett közömbösen csengeni, mintha a napi
hőmérsékletről vagy a zöldborsó ízéről tett volna megjegyzést. De én
azonnal tudtam, hogy ez a közbeszúrás épp olyan ártatlan volt, mint
egy kétélű tőr.
– Micsoda balszerencse! Bizonyára sok drága ifjú áldozta életét a
Köztársaság törvényes kormányának védelmében. Mennyi eltékozolt
fiatal, életerős ember! És mennyi örömet tudtak volna szerezni egy
olyan kívánatos asszonynak, mint maga, Sagrario.
A maró gúnnyal teli válasz az ügynöktől származott, és a
férfitársaság többi tagja közt meglehetős visszhangot váltott ki
röhögés formájában. Ahogy Donã Herminia észrevette, hogy a
pomádé-vigéc elméssége kedvező fogadtatásra talált az ő kis
Paquitójánál is, akkora nyaklevest kevert le neki, hogy annak
kivörösödött a tarkója. Ekkor józan hangon az idős tanító sietett a fiú
segítségére. Tekintetét a tányérról fel sem emelve jelentette ki: - Ne
nevess, Paquito, azt mondják, hogy a nevetés kiszárítja az ember
agyát.
Alig fejezhette be a mondatot, mert a fiúcska anyja így vágott
vissza: - Na, éppen ezért kellett a hadseregnek fellázadni, hogy vége
legyen már a nagy nevetésnek, vidámságnak meg szabadosságnak,
ami a pusztulás felé sodorta Spanyolországot...
És mintha ekkor feloldották volna a tilalmat. A három férfi az egyik
oldalon, a három nő a másikon szinte egyszerre rikkantotta el magát
hat hangon ebben a baromfiólban, ahol senki nem hallgatott meg
senkit, és mindenki rekedtre kiabálta magát, sértéseket és szidalmakat
vágva egymás fejéhez. Züllött vörös, vén szentfazék, Lucifer fattya,
savanyú vénlány, elfajzott istentagadó, és még vagy tucatnyi ócsárló
jelző robbant a levegőben, kereszttűz alá véve a szemben ülő
asztaltársakat. Csak ketten hallgattunk, Paquito és jómagam: én, mert
még új voltam, se tudásom, se véleményem nem volt a harc
kimenetelét illetően, Paquito pedig valószínűleg felpaprikázott anyja
pofonjaitól tartott, aki ebben a percben krumplival teli szájjal és
olajtól maszatos állal utálatos szabadkőművesnek és a sátán
imádójának titulálta a tanítót. Az asztal másik végén közben
Candelaria egyik percről a másikra indulatba jött, a harag csak még

91
jobban megnövelte mellbőségét, és arca, mely egy pillanattal előbb
még barátságos volt, vörösödni kezdett, és mikor már nem bírta
visszafogni magát, hatalmasat vágott ököllel az asztalra, olyan erővel,
hogy a bor kiloccsant a poharakból, a tányérok összeütődtek, és a
térítőn habot vetett a kifolyt raguszósz. Hangja, mint a mennydörgés
emelkedett a másik fél tucat fölé.
- Ha még egyszer valaki beszélni merészel erről a kurva háborúról
ezen a szent helyen, akkor az utcára rakom mindannyiukat, a
bőröndöket meg az erkélyről borítom maguk után!
Kénytelen-kelletlen, gyilkos pillantásokat lövellve, de mindenki
visszavonulót fújt, és nekiláttak, hogy bekanalazzák az első fogást,
nagy nehezen fojtva csak vissza dühüket. A második, a sült makréla
elfogyasztása már majdnem csendben telt, a desszertként felszolgált
görögdinnye rejtett némi veszélyt vörös húsa miatt, de a feszültség
nem robbant. Az ebéd nagyobb villongások nélkül ért véget, a
következő találkozóig csak a vacsorát kellett kivárnom.
Étvágygerjesztőül megint gúnyos tréfák és kétélű megjegyzések
szolgáltak, aztán a méregbe mártott nyilak, majd istenkáromlás
követte innen és keresztvetés onnan, végül fedezék nélkül kilőtt
sértések és repülő kenyér-galacsinok az ellenség szemébe célozva.
Záradékul pedig Candelaria azonnali kilakoltatással fenyegető
ordítása, mely minden vendéget érint, aki továbbra is ragaszkodik
hozzá, hogy csatatérré változtassa a térítőt. Megállapítottam tehát,
hogy ez volt a panzióban felszolgált három étkezés természetes rendje
minden áldott nap. A tulajdonosnő mégsem szabadult meg soha
egyetlen szállóvendégétől sem, annak ellenére, hogy mindannyian
ébren tartották a harci kedvet, élesen tartották a nyelvük és a
tekintetük, hogy könyörületet nem ismerve bármikor tüzet
nyithassanak az ellenséges táborra. A seftes Candelaria élete nem úgy
állt abban az időben, mikor szűkösen megyegetett csak a bolt, hogy
önként lemondjon arról, amit ezek az otthontalan és biztos pont
nélküli, szegény ördögök fizettek az ellátásért, szállásért és a heti
egyszer járó fürdésért. így hát a fenyegetések dacára ritka volt az
olyan nap, hogy az asztal egyik vagy másik feléről ne repültek volna
gyalázatos megjegyzések, olajbogyómagok, politikai kirohanások,
banánhéjak és a legforróbb pillanatokban néhány köpés vagy egy-két

92
villa. Maga a nagy élet zajlott itt házi kivitelben.

93
 8

Így teltek első napjaim a La Luneta utcai panzióban a többiekkel,

akikről soha nem tudtam meg többet, mint a keresztnevük, és csak
nagyon felületesen annak okát, hogy miért itt szálltak meg. A tanító és
a hivatalnok, két idősödő agglegény már régóta itt laktak; a nővérek
július közepe táján érkeztek Soriából egy rokon temetésére, de a
Gibraltári-szoros forgalmát lezárták, még mielőtt vissza tudtak volna
térni szülőföldjükre; valami hasonló történhetett a fodrászkellékekkel
kereskedő ügynökkel is, aki szintén akarata ellenére ragadt a
Protektorátusban a felkelés miatt. Az anya és fia indítéka ennél
valamivel homályosabbnak tűnt, ugyan mindenki azt feltételezte, hogy
egy viszonylag illékony férj és apa nyomában járnak, aki egy szép
reggelen lement a toledói Zocodover térre dohányért, és úgy döntött,
nem tér vissza többet otthonába. Szinte napi csetepaté közepette
éltem, miközben a valódi háború könyörtelenül haladt előre a
nyárban, melynek minden mozzanatát milliméterről milliméterre
követték ezek a helyüket vesztett, könnyen dühbe guruló és rémült
emberek, akikkel együtt éltem, lassan megszokva a helyet és annak
sajátos miliőjét, és egyre szorosabb kapcsolatot kialakítva a panzió
tulajdonosával, ami a vendégeket nézve, azt gondoltam, vajmi kevés
hasznot hajthatott Candelaria konyhájára.
Keveset jártam el otthonról ezekben a napokban, mert nem volt
hova mennem, nem volt kit meglátogatnom. Általában egyedül
maradtam, vagy Jamilával vagy Candelariával, ha valamiért otthon
ragadt, ami nem történt meg sűrűn. Néha, mikor nem sietett valahová,
és nem is sürgött-forgott, ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjem, és
együtt keressünk valami munkát számomra, mert aztán meg fogsz itt
nekem sárgulni, te lány, ha nem ér egy szemernyi napfény sem,
mondogatta. Néha képtelennek éreztem magam, hogy elfogadjam a
hívását, még híján voltam az erőnek, máskor azonban beadtam a
derekam, és ilyenkor mindenhova magával hurcolt, végig az arab
negyed sikátorainak ördögi labirintusán, és a spanyol kerület
merőleges, korszerű útjain, szép házak és jól öltözött lakók közt.
Minden boltban, aminek a tulajdonosát ismerte, érdeklődött, hogy

94
nem tudnának-e felvenni, vagy hogy ismernek-e valakit, akinél van
szabad állás egy olyan dolgos és éjjel-nappal dologra kész lány
számára, mint amilyen, feltételeztem, én vagyok. Nehéz idők jártak
azonban, és ugyan a lövések tőlünk messze dördültek, mindenkit
aggodalommal töltött el a harcok bizonytalan végkimenetele,
nyugtalankodtak a szülőföldjükön ragadt szeretteikért, vajon hol
lehetnek, hol tarthat a front, ki maradt életben, és kit ragadott el a
háború, és vajon mi vár még ránk. Ilyen körülmények között aligha
állt volna bárki érdekében, hogy bővítse az üzletét, vagy éppen újabb
alkalmazottat szerződtessen. És ugyan ezeket a sétákat egy pohár arab
teával szoktuk megfejelni, és egy adag nyárson sülttel az Espana tér
egyik kávézójában, minden kudarcba fulladt kísérlet csak újabb
lapáttal tett szorongásomra, és ugyan nem hangoztatta, Candelariába
újra meg újra belemart az aggodalom. Egészségi állapotom olyan
tempóban javult, mint a lelki, csigalassúsággal. Még mindig csont és
bőr voltam, és hullaszín arcom elütött környezetem nyári nap
barnította bőrétől. Érzékeim még mindig meg voltak bénulva, a
lelkem összetörve, akárcsak az első nap, olyan erővel éreztem, hogy
Ramiro cserbenhagyása kettéhasított. Hiányzott a gyermek, akinek
létezéséről csak néhány órán át volt tudomásom, és felemésztett a
gyötrelem, ha anyám sorsán töprengtem az ostrom alatt álló
Madridban. Továbbra is rémülettel töltött el a személyem elleni két
feljelentés és don Claudio figyelmeztetése, a puszta gondolat is
félelemmel töltött el, hogy nem tudom majd kiegyenlíteni a függőben
lévő számlát, és a lehetőség, hogy börtönben végzem. Egyetlen társam
a félelem volt, és sebeim veszettül sajogtak.
Az őrült és elvakult szerelem egyik hatása, hogy eltompítja az
érzékeket, és az ember nem tudja felfogni, mi történik körülötte.
Tövig lenyesi az érzékenységet, a felfogóképességet. Arra kényszerít,
hogy csak egyetlen lényre összpontosíts, aki elszigetel a világegyetem
többi részétől, páncélba zár, és a valóság mellékessé válik, mintha
arcodtól kétarasznyira történne minden. Amikor minden összedőlt,
jöttem rá, hogy az a nyolc hónap, amit Ramiro mellett töltöttem, olyan
felfokozott időszak volt, hogy alig tartottam a kapcsolatot másokkal.
Csak ekkor tudtam felfogni magányom nagyságát. Tangerben nem
vettem a fáradtságot, hogy kapcsolatot ápoljak bárkivel is, senki nem

95
érdekelt Ramirón és az ő dolgain kívül. Tetuanban azonban ő már
nem volt velem, és vele együtt hagyott el minden fogódzkodóm és
viszonyítási pontom, éppen ezért kellett megtanulnom egyedül élni,
magamra gondolni és küzdeni, hogy hiányának súlya egyre kevésbé
legyen pusztító. Ahogy azt már a Pitman Akadémiák prospektusa is
megmondta: az élet ösvénye hosszú és meredek.
Vége lett az augusztusnak, és beköszöntött a szeptember, az egyre
rövidülő délutánokkal és hűvösebb reggelekkel. A napok szép lassan
teltek a mindig nyüzsgő La Lunetában. Az emberek ki-be jártak a
boltokba, kávézókba és bazárokba, jártak-keltek az utcán, megálltak a
kirakatok előtt, és ismerősökkel beszélgettek a sarkon. Miközben
őrtornyomból figyeltem a fény változását és e fékezhetetlen ritmust,
teljesen tisztában voltam vele, hogy egyre sürgetőbbé válik bennem a
szükséglet, hogy mozgásba lendüljek én is, valami hasznos dologba
fogjak, végre ne Candelaria nyakán élősködjek, és kezdjem
összerakni a pénzt tartozásom megváltásához. Azonban nem tudtam
kitalálni, hogyan is érhetném ezt el, és hogy kiegyenlítsem
valamelyest tétlenségem és nulla hozzájárulásom a háztartás
költségeihez, iparkodtam legalább részt venni a házimunkában, hogy
megkönnyítsem a dolguk, és hogy ne tűnjek olyan semmirevaló
tehernek, mint egy kiselejtezett bútordarab. Krumplit pucoltam,
megterítettem az asztalt, és kiteregettem a ruhákat a tetőteraszon.
Segítettem Jamilának port törölgetni és üveget tisztítani, megtanultam
tőle néhány szót arabul, és élveztem, ha megajándékozott örökös
mosolyával. Öntöztem a cserepes növényeket, kiráztam a
szőnyegeket, és igyekeztem megtalálni az apróbb tennivalókat, amit
előbb vagy utóbb valakinek el kell majd végeznie. A hőmérséklet
változásával harmóniában a panzió is felkészült az őszre az én
részvételemmel. Rendbe tettük az ágyakat minden szobában,
kicseréltük a huzatokat, beszedtük a nyári takarókat, és lehoztuk a
padlásról a téli paplanokat. Észrevettem, hogy az ágynemű nagy része
sürgős foltozásra szorul, így hát egy nagy kosár huzattal az erkélyajtó
mellé telepedtem, és nekiláttam összevarrni a hasadásokat,
megerősíteni a szegéseket és rendbe tenni a kirojtosodott szegélyeket.
Ekkor valami teljesen váratlan dolog történt. Soha nem gondoltam
volna, hogy az érzés, megint tűt tartani az ujjaim közt, ekkora örömet

96
fog szerezni. Az érdes takarók és durva tapintású vászonlepedők oly
messze voltak Donã Manuela műhelyének selymeitől és muszlinjaitól,
és a hibák javítása fényévekre volt a finom öltésektől, ami egykor
feladatom volt Madrid előkelő asszonyainak ruháit varrva.
Candelaria szegényes ebédlője sem hasonlított Donã Manuela
szabóságához, sem az arab kislány alakja, sem a kötekedő vendégek
szüntelen jövés-menése nem emlékeztetett egykori munkatársaimra és
az előkelő ügyfélkörre. Viszont a csuklómozdulat ugyanaz volt, és a tű
megint szaladt a szemem előtt, ujjaim azon buzgólkodtak, hogy
pontosan öltsenek, ahogy azt tették éveken át, nap mint nap egy másik
helyen, más célok által vezérelve. A varrás olyan örömteli
elégedettséggel töltött el, hogy néhány órára boldogabb időkbe
repített vissza, és egy időre eloszlatta saját nyomorom ólmos súlyát.
Mintha hazaértem volna.
Beesteledett, és már alig pislákolt valami kis fény, mire
Candelaria hazaért szokásos körútjáról. Ott talált egy halom frissen
foltozott ágynemű közepén, kezemben az utolsó előtti törülközővel.
– Na, ne mondd, lányom, hogy tudsz varrni!
Válaszom e szokatlan köszönésre hosszú idő óta először volt
igenlő, szinte győzedelmes mosoly. A gazdasszony pedig
megkönnyebbülve, hogy végre valami hasznát látja ennek a
koloncnak, amit személyem jelentett, magával vitt a hálószobájába, és
nekilátott, hogy az ágyra dobálja szekrénye tartalmát.
– Ezt a ruhát ereszd le egy kicsit, a kabátnak fordítsd ki a nyakát, a
blúznak tedd rendbe a varrását, a szoknyából meg engedjél ki egy-két
ujjnyit csípőnél, az utóbbi időben felszedtem néhány kilót, és
egyszerűen nem tudom belepréselni magam.
Meg sem állt, amíg nem feküdt egy nagy halom öreg ruhadarab a
karomban, hogy el se fért szinte. Egy délelőtt alatt megoldottam
elhordott ruhatárának hibáit. Candelaria hatékonyságommal
elégedetten és elszánva, hogy teljességében méri fel a bennem rejlő
lehetőségeket, aznap délután egy háromnegyedes kabátra való vég
halszálkamintás cheviottel állított be.
– Angol gyapjú. Gibraltárból hoztuk, mielőtt még kitört volna a

97
dáridó, hihetetlenül nehézzé vált túladni rajta. Bele mersz vágni?
– Szerezzen nekem egy jó ollót, két méter bélésanyagot, fél tucat
teknőspáncél gombot és egy spulni barna cérnát. Most azonnal
leveszem a méreteket, és holnap reggelre már kész is van.
Hitvány eszközeimmel és az ebédlőasztalt használva a különböző
műveletekhez, vacsorára már az első próbára kész volt a
megrendelés. Reggeli előtt elkészültem vele teljesen. Alighogy
kinyitotta a szemét, még csipásan, hajhálóval a kontyán Candelaria
felkapta a hálóingre a kabátot, és hitetlenkedve csodálta a hatást a
tükörben. A válltömés hibátlanul illeszkedett termetére, a hajtókák
tökéletes szimmetriában nyíltak két oldalra, jótékonyan álcázva
hatalmas mellbőségét. A fazont széles öv tette kecsessé, a jól eltalált
szabásnak hála, az anyag esése elrejtette kancára emlékeztetően
széles csípőjét. A kabátujj széles, elegáns hajtásai zárták le művem
Candelaria karján. Az eredmény nem lehetett volna kielégítőbb.
Megnézte magát szemből, oldalról, hátulról és félig elfordulva.
Egyszer, még egyszer, most begombolva, aztán kigombolva, felhúzott
gallérral, lehajtott gallérral. Bőbeszédűségét visszafogva, művem
pontos felbecsülésére összpontosított. Megint szemből, aztán
oldalról. És végül az ítélet.
– Anyám ne sirass... De hát, hogy a fenébe nem szóltál eddig, te
lány, hogy ilyen kezed van?
Két új szoknya, három blúz, egy ingruha, néhány kosztüm, egy
kabát és egy téli pongyola kerültek szépen egyenként a szekrény
vállfáira aszerint, hogy Candelaria milyen újabb és újabb darab
szövetre tett szert az utcán, a lehető legkisebb költségbe verve magát.
– Kínai selyem, tapogasd csak meg, no, tapogasd meg. Két
amerikai öngyújtót húzott ki belőlem a lenti bazár boltosa, hogy
csapna bele a szapora fosás. Még jó, hogy volt nálam tavalyról kettő,
mert a gazember már csak hassani pénzt akart elfogadni. Az a pletyka
járja, hogy a köztársaság pénzét bevonják, és be lehet majd cserélni a
nacionalisták bankóira, micsoda esztelenség! - mesélte feldühödve,
miközben kinyitotta a csomagot, és néhány méter lángszín anyagot
terített elém.

98
 A következő útjáról egy fél vég gabardint hozott magával - a
legjobb fajta, fiam, a legfájintosabb. Másnap egy darabka
gyöngyházfényű atlaszselyem érkezett a hozzátartozó mesébe
csomagolva beszerzése kalandos körülményeiről, megfűszerezve a
vásárt csináló zsidó édesanyját emlegető, kevéssé tiszteletteljes
megjegyzésekkel.
Maradék vékony gyapjúszövet, karamellszín, egy kiszabott vég
alpaka, hét arasz imprimé szatén - így csereügyletek és seftelés útján
mintegy tucat szövetre tettünk szert, amit én szabtam ki és varrtam
meg, Candelaria pedig felpróbálta a készterméket, és dicsérte. így
ment, amíg ki nem fogyott az ötletekből, hogyan tegyen szert újabb
szövetekre, vagy amíg azt nem gondolta, hogy most már szépen ki van
stafírozva a ruhatára, vagy amíg el nem határozta, hogy most már
ideje más feladatoknak szentelnie magát.
- Amit eddig varrtál, azzal kiegyenlítetted a felém való tartozásod
a mai nappal bezárólag - jelentette ki. És anélkül, hogy egy pillanatot
is engedett volna, hogy ízlelgessem a megkönnyebbülést, folytatta: -
Most pedig beszéljünk a jövőről. Nagyon tehetséges vagy, fiam, és
ezt nem szabad elvesztegetni, és legkevésbé most, mikor olyan égető
szükséged van néhány vaskos köteg bankóra, hogy kimásszál ebből a
csávából, amiben nyakig ülsz még mindig. Azt már magad is
láthattad, hogy valami jó állást találni hihetetlenül nehéz, ezért az a
meglátásom, hogy a legjobban azt teszed, ha házalni kezdesz a
varrással. De ahogy a dolgok ma állnak, nem hiszem, hogy az
emberek csak úgy egyszerűen kitárják neked az otthonukat. Saját
helyet kell keresned, saját szabászatot nyitni, és még így sem lesz
könnyű ügyfeleket találni. Ezt alaposan végig kell gondolnunk.
A seftes Candelaria ismert Tetuanban mindenkit, aki él és mozog,
de hogy felmérje, hogyan állnak a dolgok a varrást illetően, és az
ügyet alaposan górcső alá vegye, kellett néhány kört futnia,
megmozgatni a kapcsolatait mindenfelé, és higgadtan becsülni fel az
anyagköltséget. Néhány nappal azután, hogy ez az ötlet kipattant a
fejéből, már száz százalékosan megbízható áttekintés volt a
kezünkben. Megtudtam, hogy két-három már bejáratott, tekintélyes
divatszabóság működik a városban, amihez a magas rangú katonák,

99
néhány jó nevű orvos és vastag tárcájú üzletemberek feleségei és
lányai járnak. Egy fokkal lejjebb áll négy-öt megbízható női szabó,
akik utcai ruhát, vasárnapi kabátot készítenek a közigazgatásban
dolgozó legjobban fizetett alkalmazottak családanyái számára. És
végül egy maroknyi jelentéktelen varrónő, akik házról házra jártak,
perkálpongyolát szabtak, vagy megöröklött darabokat igazítottak át,
felhajtották, amit kell, és megfoltozták a zokni sarkán tátongó lyukat.
A kilátás nem volt az eszményi: erős versenyre kellett számítanom,
valahogy mégis ki kellett ókumlálnom, hogyan nyissak rést a piacon,
ahol besurranhatok.
Habár, ahogy háziasszonyom állította, a szabászmesterség egyik
képviselője sem volt minden szempontból lenyűgöző, de nagy részük
számomra ismerős, szinte családi kört alkotott ügyfeleivel, és nem
lett volna helyes lebecsülni őket: egy varrónő, ha jól dolgozik, képes
sírig tartó hűséget kiharcolni megrendelőitől.
A gondolat, hogy újra dolgozni kezdjek, ellentmondásos
érzelmeket keltett bennem. Egyrészt újra reménnyel kecsegtetett, amit
réges-rég nem éreztem. Ez volt a legjobb, ami történhetett velem,
hiszen így majd pénzt keresek, és eltartom magam, képes leszek
megadni a tartozásom olyasmivel foglalkozva, amit szeretek, és
amiről tudom, hogy jól csinálom. Másrészt azonban, ha az érme
másik oldalát néztem, a szorongás és a bizonytalanság sötét
éjszakaként borult rám. Hogy saját üzletet nyithassak, legyen az
nagyon szerény és igen kicsi, kezdő tőkére volt szükségem, ami nem
állt a birtokomban, kapcsolatokra, amivel nem rendelkeztem, és
sokkal több szerencsére, mint amit az élet az utóbbi időben kimért
nekem. Nem lesz könnyű feladat egyszerű varrónőként helyet harcolni
ki magamnak, és ha hűséges ügyfeleket akarok elcsábítani és új
megrendelőket nyerni, akkor nagyon találékonynak kell lennem,
kilépni a már megszokott keretekből, és képesnek lenni valami
teljesen mást kínálni.
Miközben Candelaria és én azon voltunk, hogy megtaláljuk az
útját-módját, hogyan vágjak bele, barátnői és ismerősei szép számmal
kezdtek bejárni a panzióba, hogy ezt-azt rendeljenek: csak egy blúzt,
kedvesem, légy olyan jó; csak a gyerekeknek egy kabátot, mielőtt ránk

100
köszönt a hideg idő. Többnyire egyszerű asszonyok voltak, és
pénzügyi lehetőségeik ezzel álltak összhangban. Sok gyermekkel
érkeztek és kevés szövettel, aztán leültek Candelariával fecsegni,
amíg én varrtam. Sóhajtoztak a háború folyásán, pityeregtek Spanyol-
országban maradt szeretteik sorsa felett, a ruhaujjba gyűrt zsebkendő
sarkával törölgetve könnyeiket. Panaszkodtak, hogy ínséges időket
élünk, és szorongva kérdezték, hogyan fogják eltartani a gyerekeket,
ha a válság tovább folytatódik, vagy ha egy ellenséges golyó leteríti a
férjüket. Keveset fizettek és megkésve, néha soha, legjobb szándékuk
szerint. Mindenesetre a szűkölködő ügyfelek és a szegényes
megrendelések ellenére a tény, hogy visszatértem a varráshoz, elvette
kétségbeesésem élét, és rést ütött, ahol bekukucskálhatott az első
halovány napsugár.

101
 9

A hó vége felé esni kezdett egyik délután, a másikon, a harmadikon

is. A nap alig bújt elő három napig, zengett az ég, cikáztak a
villámok, őrülten fújt a szél, és falevelek borították a vizes utakat.
Továbbra is a szomszédasszonyok által rám bízott megrendeléseken
dolgoztam, minden kecs és kellem nélküli ruhák voltak ezek, durva
szövésű posztóból varrt darabok, egyetlen céljuk megvédeni a testet
az időjárás viszontagságaitól, a szépségnek igen csekély figyelmet
szentelve. Amíg egy szép napon a szomszédasszony unokájának
készülő kabátka és a portárs lányának rakott szoknyája között be nem
állított Candelaria szenvedélyesen felindulva, ahogy szokott.
– Már megvan, fiam, megvan, minden rendben lesz!
Az utcáról lépett be új cheviotkabátjában, derekán szorosra húzott
övvel, fején a kendő elcsúszott, kopott, félretaposott sarkú cipőjét sár
borította. Miközben lélegzetet sem véve hadart, nekiállt leráncigálni
magáról a ruhadarabokat és részletekbe menően elmesélni a nagy
felfedezést. Széles mellkasa ritmikusan emelkedett és süllyedt,
erőteljesen lihegve, sorjában beszámolt a hírekről, és egyik réteget a
másik után fejtette le magáról, mint a hagyma leveleit.
– A fodrászatból jövök, ahol az én komaasszonyom, Remedios
dolgozik, volt némi elintéznivalóm vele, és akkor ott volt ugye
Remedios, és éppen dauerolt egy kölnivirágot...
– Egy mit? - vágtam a szavába.
– Egy kölnivirágot, affektált spinét, egy francia nőcskét, na -
világosít fel hadarva, mielőtt folytatta volna. - Szóval úgy nézett ki,
mint egy kölnivirág, de aztán rájöttem, hogy nem francia, hanem egy
német, akit nem ismertem, mert a konzul feleségét, Gumpert meg
Bernhardt nejét, ja és a Langenheimét, aki nem is német, hanem olasz,
azokat nagyon is jól ismerem, volt néhány ügyletünk. Na, hol is
tartok, szóval miközben fésülte neki a frizurát a Reme megkérdezte
tőlem, hogy hol csíptem meg ezt az osztályon felüli kabátot, és akkor
az a spiné, akiről később kiderült, ahogy már mondtam, hogy nem

102
francia volt, hanem német, rám pillogott egyszer, aztán megint, és
végül beszédbe elegyedett velünk, azzal a fura kiejtéssel, mintha nem
is hozzád beszélne, hanem át akarná harapni a torkod, na szóval, azt
mondja erre ez a nőci, hogy neki kellene valaki, aki varr, de hogy
nagyon jól varrjon ám, hogy nem ismerünk-e jó minőségű
divatszabóságot, de tényleg baromi jó minőségűt, mert nemrég
érkezett Tetuanba, és itt fog maradni egy időre, és hát szüksége van
valakire. Na ennyi. És akkor én azt mondtam...
– Hogy jöjjön ide, és majd én varrók neki - előlegeztem meg a
mondandóját.
– Még mit is nem, fiam, hát teljesen elmentek neked otthonról?!
Hogy a fenébe fogadhatnék itt egy ilyen naccságát, ezek a spinék a
tábornoknékkal meg az ezredesnékkel járnak össze, és máshoz vannak
szokva, más helyekhez, elképzelésed sincs, milyen puccos volt ez a
német, van ott dohány, a fejemet rá.
– Hát akkor?
– Hát akkor, nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen azt
válaszoltam, hogy azt hallottam, hogy első osztályú divatszabóságot
fognak nyitni Tetuanban.
Nyeltem egy nagyot.
– És felteszem, ezt vezetném én?
– Hát persze, kedvesem, ki ha nem te?
Próbáltam megint nyelni egyet, de ezúttal nem sikerült teljesen. A
torkom hirtelen kiszáradt, érdes lett, mint a reszelő.
– De hát hogy tudnék én divatszabóságot nyitni, Candelaria? -
kérdeztem rémülten.
Az első válasz öblös nevetés volt. A második három oly
fesztelenül odavágott szó, hogy kétségnek sem hagyott helyet.
– Velem, fiam, velem.
Végigfeszengtem a vacsorát, zsigereimben cigánykereket hánytak
az idegek. Előtte háziasszonyom nem tudott több felvilágosítást adni,
mert ahogy tudtomra adta a hírt, beléptek az ebédlőbe a nővérek

103
boldogan fecsegve a toledói Alcázar felszabadításáról. Hamarosan
megérkeztek a többiek is, egyik párt kicsattanó örömmel, a másik
bosszúsan mérgelődve. Jamila megterítette az asztalt, és Candelaria
kénytelen volt kisietni a konyhába, hogy előkészítse a vacsorát:
pirított karfiol és egy tojásból rántotta, minden olcsó, minden puhára
főzve, nehogy a vendégeknek kedve támadjon megismételni a fronton
történt hőstetteket, sült bordát vágva dühödten egymás fejéhez.
A vacsora igen paprikás hangulatban ért véget a már megszokott
összecsapások után, és a vendégek iparkodtak elhagyni az ebédlőt.
Az asszonyok és a pufók Paquito a nővérek szobájába tartottak, hogy
meghallgassák a Sevilla Rádión Queipo de Llano lelkesítő beszédét.
A férfiak pedig elmentek a Kereskedelmi Kaszinóba, hogy még egy
utolsót kávézzanak, és megtárgyalják a többiekkel a háború folyását.
Jamila leszedte az asztalt, és én nekiláttam, hogy segítsek elmosogatni
a halom edényt, amikor Candelaria barna arcán parancsoló
kifejezéssel a folyosó felé bökött.
– Menj a szobádba, és várj meg, mindjárt megyek én is.
Alig néhány percre volt szüksége, és már be is lépett, csak amíg
hálóinget és pongyolát kapott magára, meggyőződött róla, hogy a
három férfi már messze jár az Intendencia utca magasságában, és
hogy az asszonyokat kellően rabul ejtette a felkelő tábornok őrülten
szószátyár rádióbeszéde: „Szép estét, uraim! Emeljük fel szívünket!”.
Én az ágy legszélén kuporogva vártam villanyt sem gyújtva,
nyugtalanul, idegesen. Megkönnyebbülten hallottam, hogy már
érkezik.
– Beszélnünk kell, fiam. Nagyon komoly beszédem van veled -
mondta suttogva, miközben mellém telepedett. - Kezdjük az elején.
Készen állsz rá, hogy műhelyt nyissál? Készen állsz rá, hogy te legyél
a legjobb divatszabó Tetuanban, és olyan göncöket varrjál, amit itt
még soha senki?
– Készen állni, persze készen állok, Candelaria, de...
– Csak semmi de. Most hallgass ide, de nagyon figyelmesen, és ne
vágj a szavamba. Na, miután a komaasszony fodrászatában beszéltem
a német nővel, kicsit utánakérdeztem itt meg ott, és kiderült, hogy az

104
utóbbi időben Tetuanban olyan alakok bukkantak fel, akik előtte nem
itt laktak. Ahogy az ugye veled is történt, meg ezzel a két gyöngyszem
nővérrel, Paquitóval meg a hájas anyjával, meg ugye aztán ezzel a
pomádés Matíasszal, hogy a felkelés miatt itt rekedtetek, mint patkány
a csapdában, és nem tudtok átkelni a szoroson, hogy hazatérjetek.
Nos, vannak mások is, akikkel többé-kevésbé ugyanez történt, de
azok persze nem egy csapat éhenkórász, mint akikhez nekem lett
szerencsém, hanem a helyzet az, hogy ezek tehetős emberek, akik
azelőtt nem voltak itt, most meg itt vannak. Érted, szívem, hogy mit
magyarázok? Van itt például egy híres színésznő, aki társulattal
érkezett, aztán itt rekedt. Aztán van itt egy jó marék külföldi spiné is,
főleg németek, akikről az a szóbeszéd járja, hogy a férjeik meglehetős
segítséget nyújtottak a hadseregnek, hogy Franco csapatai átjussanak
Spanyolországba. És így tovább, vannak még néhányan, nem sokan,
az igaz, de épp elegen ahhoz, hogy munkát adjanak neked egy jó
időre, ha sikerül megnyerned őket ügyfélnek, merthogy azt számításba
kell venned, hogy ők nem hűségesek itt egyik női szabóhoz sem, mivel
nem idevalósiak. És azt is hozzá kell tennem, és ez a legfontosabb,
hogy van nekik mit a tejbe aprítani, és mivel külföldiek, a háború
aztán teljesen hidegen hagyja őket, vagyis, táncra fog állni a lábuk, és
nem fogják rongyokba öltözve kivárni, amíg tart a felfordulás, és azon
emészteni magukat, hogy ki nyeri az egyes ütközeteket. Figyelsz,
egyetlenem?
– Figyelek, hogyne figyelnék, Candelaria, de...
– Csitt! Mondtam már, hogy csak semmi „de”, amíg be nem
fejeztem. Lássuk csak, amire neked most szükséged van, még pedig
most azonnal, máról holnapra, az egy príma kis üzlethelyiség, ahol a
megrendelők a legelsőrangúbb kiszolgálást kapják. így görbüljek
meg, ha az életben láttam valakit úgy varrni, ahogy te, úgyhogy nem
vesztegethetjük többet az időt. És persze azt is tudom, hogy nincs egy
vasad sem, de erre itt van a jó öreg Candelaria.
– De hát magának sincs egy fillérje sem, álló nap mást se csinál,
csak panaszkodik, hogy alig futja nekünk a betevőre.
– Csak tengődök, mint a korpás kutya, fiam, az utóbbi időben egyre
nehezebb áruhoz jutni. A határátkelőkön állig felfegyverzett

105
osztagokat helyeztek el, és nincs az az isten, hogy sikerüljön
átsurranni, és eljussak Tangerbe áruért, hacsak nem kapott az ember
vagy száz menlevelet, amit az én szerény személyemnek a kutya se
adna. Gibraltár felé meg még bonyolultabb az ügy, mivel a szorosban
lezárták a forgalmat, az alacsonyan repülő harci repülőgépek meg
készek bármit lebombázni, ami él és mozog. Van nálam viszont
valami, amivel elő tudjuk teremteni a bolt nyitásához szükséges
pénzmagot; valami, ami ebben a rohadt életben először úgy került
hozzám, hogy nem én mentem utána, és amiért szinte a lábamat se
kellett kitennem itthonról. Gyere közelebb, megmutatom.
A szoba sarkához ment, ami tele volt dobálva hasznavehetetlen
limlommal.
– Addig járj csak egyet a folyosón, és ellenőrizd, hogy a
nővéreknél még mindig szól-e a rádió - utasított suttogva.
Mire visszaértem megerősítve, hogy még rádióznak, már elhúzta a
helyéről a kalitkákat, a kosarat, az éjjeliedényeket és a mosdótálat.
Csak az utazóláda feküdt előtte.
– Csukd be jól az ajtót, reteszeld is el, kapcsold fel a villanyt, és
gyere ide - rendelkezett erélyesen, anélkül hogy egy kicsit is jobban
megemelte volna a hangját a kelleténél.
A csupasz villanykörte erőtlen fénnyel töltötte meg a helyiséget.
Mire mellé léptem, éppen felhajtotta a láda fedelét. A mélyén egy
darab összegyűrt, mocskos takaró hevert. Óvatosan libbentette fel,
szinte műgonddal.
– Hajolj csak közelebb!
A szavam is elállt a látványtól, kihagyott a szívem, megállt bennem
az ütő. A deszkalapon tíz, tizenkettő, talán tizenöt, vagy meglehet húsz
pisztoly feketéllett egymás hegyén-hátán, a csövek ide-oda néztek,
mint egy raj alvó bérgyilkos.
– Láttad? - susogta. - Akkor visszacsukom. Adogasd ide a
holmikat, hadd rakjam rá vissza, aztán kapcsold le a villanyt.
Candelaria hangja halkan ugyan, de úgy szólt, mint mindig, azt soha
nem tudtam meg, az én hangom, hogyan csengett volna, mert az imént

106
feltáruló látvány egy jó időre tökéletesen megnémított. Visszamentünk
az ágyhoz, és ő folytatta a sugdolózást.
– Van, aki még mindig azt hiszi, hogy a felkelés meglepetésszerűen
tört ki, de ez akkora hazugság, mint ez a ház. Van, aki csak körülbelül,
és van, aki pontosan tudta, hogy valami nagyon durva dolgot
forralnak. Ez már régóta érett, és nemcsak a kaszárnyákban és a Llano
Amarillón. Azt beszélik, hogy a Spanyol Kaszinó pultja mögött kész
arzenált rejtegettek, fene se tudja, hogy igaz-e, vagy sem. Július első
heteiben ebbe a szobába szállásoltam el egy sorsára hagyott vámőrt,
vagy legalábbis ő ezt mondta. Nekem bűzlött kicsit az egész, minek
hazudnék, mert ide nekem a rozsdás bökőt, hogy az a fickó nem volt
sem vámőr, se ahhoz hasonló, na mindegy, de hát én ugye soha nem
kérdezek semmit, mert én se szeretem, ha valaki az én üzletembe üti
az orrát, rendbe tettem neki a szobát, raktam elé egy tál meleg ételt,
aztán a többi az ő dolga. Július 18-a után nem láttam többet. Vagy
csatlakozott a felkeléshez, vagy meglépett a kabil törzsek uralta
földeken keresztül a francia felségterület irányába, vagy elhurcolták a
Monté Hacho erődjébe, és hajnalban végeztek vele; elképzelésem
sincs, mi lett vele, és nem is akartam kutatni utána. Annyi történt,
hogy négy vagy öt nap múlva ideküldtek nekem egy hadnagyocskát a
cuccaiért. Én meg átadtam neki azt a keveset, amit a szekrényben
őrzött, mondtam neki, menjen isten áldásával, és ezzel részemről
vége volt a vámőr ügyének. De ahogy Jamila takarítja a szobát a
következő vendégnek, és az ágy alól söprögeti ki a port, hallom, hogy
egyszer csak felsikolt, mintha ördögöt látott volna kezében a
vasvillával vagy akármivel, mit tudom én, mi van a muzulmán
ördögök kezében. Elég az hozzá, hogy egy szép kis halom pisztolyt
sepergetett össze a sarokba, oda ni.
– És akkor maga megtalálta, és megtartotta? - kérdeztem elváltozott
hangon.
– És mit tehettem volna? Majd persze a hadnagy keresésére
indulok a zászlóaljhoz, amilyen időket élünk?!
– Rábízhatta volna a rendőrkapitányra.
– Kire? Don Claudióra? Meg vagy te buggyanva, te lány?

107
 Most én kezdtem el erélyesen pisszegni, hogy csendre intsem és
diszkrécióra.
– Már hogy az istenbe adnám én át a pisztolyokat don Claudiónak?
Mit akarsz, hogy lecsukjon örök életemre, amennyire a bögyében
vagyok? Megtartottam, mert az én házamban találtam, egyébként is a
vámőr tizenöt nap tartozással lépett le, úgy vettem hát a fegyvereket,
mintha mondjuk természetben fizetett volna. Mert ez itt piszkos sokat
ér, angyalom, és most még többet, amilyen idők járnak, úgyhogy a
pisztoly, az mind az enyém, és azt csinálok velük, amit jónak látok.
– És el akarja adni? De hát az nagyon veszélyes lehet.
– Hát ez a nagy kibaszás, persze, hogy veszélyes, de kell a dohány,
hogy üzletet nyissunk neked.
– Ne mondja már, Candelaria, hogy miattam ilyen ügyekbe
bonyolódik...
– Dehogy is miattad, fiam, dehogy is - szakított félbe. - Mindjárt
megmagyarázom. Ebbe az ügybe nem egyedül bonyolódom, hanem
mind a ketten benne leszünk nyakig. Én vállalom, hogy keresek
valakit, aki megveszi az árut, és amit azon nyerek, abból divatszalont
nyitunk neked, és aztán felesben osztozunk a hasznon.
– És miért nem ad rajta túl maga, és eléldegél abból, amit kap érte,
ahelyett hogy nekem nyit belőle üzletet?
– Mert az egyszer hopp, másszor kopp, és engem jobban érdekel az
olyan üzlet, ami hosszú távon hoz a konyhára. Ha most eladom a
cuccot, és két vagy három hónap alatt elfőzöm, amit kapok érte, akkor
mi lesz velem, ha a háború hosszúra nyúlik?
– És ha rajtakapják, amikor seftelni akar a pisztolyokkal?
– Akkor azt mondom don Claudiónak, hogy ebben mindketten
benne vagyunk, és együtt megyünk, ahova küld.
– A börtönbe?
– Vagy a köztemetőbe, meglátjuk, mekkora szerencsénk lesz.
Habár ezt a baljós képet cinkos kacsintással kísérte, pánikszerű
rémületem percről percre nőtt. Vázquez rendőrkapitány acélos

108
tekintete, komoly figyelmeztetése még friss volt emlékeimben. Tartsa
távol magát minden sötét ügytől, eszébe ne jusson kijátszani,
viselkedjen rendesen. A száján kiejtett szavak egy sor nem kívánatos
dolgot takartak. Rendőrség, női börtön. Lopás, csalás, tartozás,
feljelentés, bíróság. És most, ha még nem lett volna elég,
fegyvercsempészet.
– Ne keveredjen ebbe bele, Candelaria, ez nagyon kockázatos -
könyörögtem a rémülettől félholtan.
– És akkor mihez kezdünk? - hadarta suttogva. - Levegőből élünk?
Majd a taknyunkat szopogatjuk? Egy kanyi vas nélkül érkeztél, nekem
meg már nincs bőröm, amit lenyúzzak. A többi vendég közül csak az
anya, a tanító és a távírász fizet, és majd meglátjuk, meddig tudják
húzni azzal a kevéssel, ami még van nekik. A másik három
szerencsétlennek meg neked már nem maradt, csak egy szál inge, de
nem rakhatlak ki titeket az utcára, őket irgalomból nem, téged meg,
mert csak az hiányzik, hogy don Claudio a nyakamra járjon
magyarázatot követelve. Úgyhogy akkor most mondd meg, hogy mit
találjak még ki.
– Én majd továbbra is varrók ezeknek az asszonyoknak, többet
dolgozom, egész éjszaka fennmaradok, ha szükséges. Mindent
elosztunk egymás közt, amit keresek...
– És az mennyi? Hát mit képzelsz, mennyit keresel azzal, hogy
rongyokat fércelsz a szomszédoknak? Egy-két fillért, de azt is
szűkösen mérve? Elfelejtetted már, hogy mennyivel tartozol
Tangerben? Itt akarod leélni az életed ebben a sötét lyukban? -
Bugyborékolva ömlött belőle a szó, és sisteregve áradt szerte. -
Idefigyelj, lányom, neked a kezedben olyan kincs van, amit senki nem
hagyna parlagon heverni, és halálos bűn, ha nem élsz vele, ahogyan
kell. Tudom, hogy az élet keményen elbánt veled, hogy a barátod
csúnyán elintézett, hogy olyan városban laksz, ahol nem akarsz élni,
szülőföldedtől, családodtól messze, de most ez van, ami elmúlt,
elmúlt, az idő kereke nem forog visszafelé. Előre kell nézned, Sira.
Bátornak kell lenned, kockáztatni és kiállni magadért. Amilyen
peches vagy, az biztos, hogy nem kopogtat majd a szőke herceg az
ajtón, hogy szeretne lakást tolni a segged alá, az is biztos, hogy egy

109
ilyen tapasztalat után, nem hinném, hogy egy jó ideig vonzana a
lehetőség, hogy megint egy férfitől függjél. Nagyon fiatal vagy, és a te
korodban még van időd arra törekedni, hogy magad alakítsd az életed
magadnak, valamivel jobbat, mint hogy a legszebb éveidben egy
lyukban hervadozz, felhajtásokat varrogatva és számos veszteséged
fölött sóhajtozva.
– De hát a pisztolyok, Candelaria, eladni a pisztolyokat... -
nyöszörögtem gyáván.
– Hát pedig ez van, fiam, ez van nekünk, és itt teszem le a
nagyesküt, hogy én ebből kihozom a lehető legnagyobb hasznot. Mit
képzelsz, hogy én nem szeretném, ha valami tisztább ügy lenne, ha
pisztolyok helyett egy jó adag svájci órát vagy üvegszálas harisnyát
hagytak volna itt nekem? Hát persze hogy szeretném. De most az a
helyzet, hogy pillanatnyilag csak fegyvereink vannak, és az a helyzet,
hogy éppen háború van, és az a helyzet, hogy van, akit érdekelhet ez a
vásár.
– De mi van, ha elkapják? - kérdeztem újra bizonytalanul.
– Jaj, hogy mindig ugyanazon bakot nyúzza! Hát, ha lefülelnek,
akkor majd sűrűn imádkozunk Szent Antalhoz, hogy don Claudió-ban
gyúljon szikrája a könyörületnek, egy ideig majd a hűvösön ülünk,
aztán itt a vége, fuss el véle. Egyébként meg emlékeztetni szeretnélek,
hogy már csak tíz hónapod maradt az adósságod kifizetésére, és ha
ilyen iramban haladsz, akkor nem fogod tudni rendezni húsz év alatt
sem a komaasszonyoknak varrogatva. Na mármost, akármilyen
becsületes is szeretnél lenni, ha tovább makacskodsz, akkor az
őrangyalod se ment meg a tömlöctől. Vagy attól, hogy valami rossz
hírű kupiban nyitogasd a lábad, és a frontról visszatérő, elkínzott
katonák keressenek nálad megkönnyebbülést, ami szintén egy
mérlegelni való lehetőség az esetedben.
– Nem tudom, Candelaria, igazán nem tudom. Nagyon félek...
– Én is halálosan fosok, fiam, nehogy már azt hidd, hogy engem
gipszből ragasztottak. Nem ugyanaz seftelni, feketézni, mint túladni
másfél tucat revolveren háborús időkben. De nincs más esélyünk,
aranyom.

110
 – És hogy intézné?
– Te azzal ne is törődj, majd én megmozgatom a kapcsolataimat.
Nem hiszem, hogy egy-két nap alatt ne adnám tovább az árut. És
akkor majd keresünk neked egy üzlethelyiséget Tetuan legjobb
negyedében, berendezzük szépen, és te belevágsz.
– Hogyhogy „belevágsz”? És maga? Maga nem lesz velem ott a
műhelyben?
Candelaria halkan felnevetett, és megrázta a fejét.
– Nem, lányom, nem leszek. Gondoskodom róla, hogy
megszerezzem az első pár hónap bérleti díjához kellő összeget, és
beszerzek mindent, amire szükséged lehet. És amikor minden kész
lesz, akkor te szépen elkezdesz dolgozni, én pedig itthon maradok a
panzióban a hó végét várva, hogy megosszuk a hasznot. Különben
sem előnyös, ha velem hoznak összefüggésbe, én nem vagyok valami
jó hírű ném-ber, és nem tartozom azokhoz a hölgyekhez, akiket
ügyfélnek szeretnék megnyerni. Úgyhogy én vállalom, hogy
belerakom a kezdő tőkét, te pedig a két kezed munkáját. Aztán majd
osztozunk. Ezt nevezik befektetésnek.
A sötét szobában hirtelen a Pitman Akadémiák és Ramiro terveinek
könnyű aromáját éreztem terjengeni, és majdnem visszahullottam
életem egy korábbi korszakába, amit egyáltalán nem szerettem volna
újra átélni. Láthatatlan legyintésekkel hessegettem el az érzést, és
visszatértem a jelenbe, további magyarázatot kérve.
– És ha nem keresek semmit? És ha nem tudok megrendelőket
találni?
– Hát akkor megszívtuk. De be ne dobd nekem a törülközőt idő
előtt, hitetlen Tamás. Nem szabad a legrosszabbra készülni, bízni kell
és elég tökösnek lenni, fiam. Senki ide nem jön, hogy megoldja
nekünk ezt a nyomorúságos életet, így hát vagy odatesszük magunkat,
vagy nem marad más lehetőség, mint pofonnal hessegetni el az
éhséget.
– De hát én szavamat adtam a rendőrkapitánynak, hogy nem
keveredem semmibe.

111
 Candelariának türtőztetnie kellett magát, hogy ne nevessen fel
hangosan.
– Nekem is megígérte az én Franciscóm a szülőfalum plébánosa
előtt, hogy tisztelettel bánik majd velem életem utolsó napjáig, aztán
a gazember gyakrabban porolt el, mint rendes háziasszony a
szőnyeget, hogy a ragya verné ki a pofáját. Fel nem foghatom,
lányom, hogy lehetsz még mindig ilyen naiv, mikor annyiszor
odasózott neked a szerencse az utóbbi időben. Gondolj magadra,
Sira, gondolj magadra, és feledkezz el minden másról, mert ilyen
nehéz időkben, amiket élünk, aki maga is nem fal, azt felfalják.
Egyénként pedig nem olyan súlyos ez az ügy, te meg én nem
lövöldözni készülünk, hanem csak piacra dobunk egy árut, amire
nincs szükségünk, a többi meg se ingem, se gatyám. Ha minden jól
megy, akkor don Claudio már csak a kész üzletet nézheti meg,
berendezve, tisztán, csilli-villin, és ha egyszer megkérdezi, hogy
honnan szerezted hozzá a dohányt, akkor majd azt mondod, hogy én
adtam kölcsön a spórolt pénzemből, és ha nem hiszi el, vagy nem
tetszik neki az ötlet, akkor hagyott volna téged a kórházban az
irgalmas nővérekkel, ahelyett hogy idecipelt, és rám bízott volna. A
kapitány állandóan nyakig van a munkában, és nem akar még több
problémát, ezért ha szép csendben intézünk mindent, akkor nem fogja
azzal vesztegetni az idejét, hogy nyomozni kezdjen. Én mondom
neked, és jól ismerem, mert már régóta mérjük össze az erőnket,
úgyhogy emiatt aztán nyugodt lehetsz.
Sajátosan szemtelen életfilozófiájával, tudtam, hogy Candelariának
igaza van. Akármennyit is rágjuk még ezt az ügyet, akárhogy is
forgatjuk, nézzük alulról, nézzük felülről, jobbról vagy balról,
összegezve, ez a kétségbeesett terv nem volt egyéb, mint egy józan
megoldás, mely segítene két szegény, egyedülálló nő nyomorán, akik
senkire sem számíthatnak, és e zavaros időkben szurokfekete múltat
hurcolnak magukkal. Az egyenesség és a becsület szép fogalmak, de
nem lehet velük jóllakni, nem fizetik ki a számlákat, és téli estéken
nem melegítenek. Az erkölcsi elvek és a feddhetetlen viselkedés
másnak marad, nem ennek a két boldogtalan, csorbalelkű nőnek, akik
voltunk. Hallgatásomat Candelaria beleegyezésnek vette.

112
 – Akkor mi legyen? Kezdjem holnap mozgatni az árut?
Úgy éreztem, hogy vakon egyensúlyozok a szakadék szélén. A
távolból érkező rádióhullámokon recsegve érkezett Queipo rekedtes
hangja Sevillából. Mélyet sóhajtottam. Hangom végre biztosan és
határozottan csengett. Vagy majdnem.
– Vágjunk bele!
Jövendőbeli üzlettársam elégedetten csípte meg az arcom,
mosolygott és indulni készült. Elrendezte magán a pongyolát, kihúzta
termetes alakját az elnyűtt posztópapucsban, mely valószínűleg fél
életén át elkísérte a túlélés zsonglőrjét. Az opportunista, kötekedő,
szégyentelen és melegszívű, seftes Candelaria már az ajtóban állt a
folyosó felé tartva, mikor halkan, de feltettem utolsó kérdésem.
Valójában nem sok köze volt ahhoz, amit aznap este beszéltünk, de
kíváncsiság ébredt bennem, hogy megtudjam a választ.
– Candelaria, maga kivel van a háborúban?
Meglepetten fordult vissza, de egy percig sem habozott, és
határozottan odasúgta: - Én? Azzal, aki megnyeri. Mindhalálig.

113
 10

Az estét követő napok, amikor megmutatta nekem a pisztolyokat,

rettenetesek voltak. Candelaria lótott-futott, izgett-mozgott meg nem
állva, mint egy harsány, termetes gyík. Egy szó nélkül, eltökélten
viharzott át szobájából az enyémbe, az ebédlőből az utcára, az utcáról
a konyhába, miközben zavaros litániát dünnyögött egyszerre morogva
és dorombolva, aminek értelmét senki nem tudta megfejteni. Nem
zavartam meg jövés-menését, nem kérdeztem meg azt sem, hogyan áll
az üzlet, tudtam, ha minden meglesz, akkor majd beszámol róla, hogy
állnak a dolgok.
Egy hét is eltelt majdnem, mire végül volt miről beszélnie. Aznap
este kilenc után ért haza, amikor már az üres tányérok előtt
üldögéltünk csak rá várva. A vacsora úgy telt, ahogy mindig, viharos
harciassággal. Ahogy vége lett, és miközben a vendégek szétszéledtek
a panzióban utolsó teendőiket befejezni, mi együtt kezdtük leszedni az
asztalt. Mialatt kivittük az evőeszközöket, a piszkos edényt és a
szalvétákat, Candelaria cseppenként, szép lassan elsuttogta nekem,
miként alakultak a tervei: ma este végre megoldódik ez a kis ügy,
fiam, már eladtam az összes halat, holnap leggel elkezdjük a tiédet
kitalálni, hú de várom, lelkem, hogy vége legyen már ennek az egész
cirkusznak, a fenébe is.
Alighogy befejeztük a rendrakást, mindenki bezárkózott a saját
szobájába, és egy szót sem váltottunk többet. A csapat többi része
közben megszokott esti tevés-vevéssel készült zárni a napot :
eukaliptuszos toroköblítés és rádió, hajcsavarók a tükör előtt vagy
séta a kávézóba. Igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna,
hangos jó éjszakát kiáltottam mindenkinek, és lefeküdtem. Egy ideig
ébren voltam, amíg a jövés-menés hangjai lassanként el nem ültek.
Az utolsó, amit hallottam, Candelaria volt, aki elhagyta a szobáját, és
szinte nesztelenül becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Elaludtam,
alig néhány perccel azután, hogy elment. Napok óta először nem
hánykolódtam órákig az ágyban, és nem bújtak takaróm alá az előző
éjszakák baljós előjelei: börtön, rendőrkapitány, letartóztatás, holtak.

114
Mintha a szorongás végre pihenőt engedélyezett volna, tudva, hogy ez
a sötét ügy a végéhez ért. Mély álomba merültem, összebújva azzal
az édes illúzióval, hogy másnap reggel tervezni kezdjük a jövőt,
anélkül hogy a pisztolyok fekete árnyéka lebegne felettünk.
Azonban a pihenés nem tartott sokáig. Nem tudtam, hány óra van,
kettő vagy talán három, amikor valaki a vállamba markolt, és
erélyesen megrázott.
– Ébresztő, aranyom, ébresztő.
Félig felültem, kábán, még szinte félálomban.
– Mi történt, Candelaria? Mit csinál maga itt? Már visszaért? -
hebegtem.
– Szörnyű balszerencse, fiam, akkora balszerencse, mint egy
hegyomlás - pusmogta Candelaria.
Az ágyam mellett állt, és a rám boruló, álmos ködben széles alakja
kövérebbnek tűnt, mint valaha. Tágas, hosszú köpenyt viselt nyakig
begombolva. Kapkodva kezdte kicsatolni, miközben sietősen
magyarázta: - A hadsereg ellenőrzése alatt tartja az összes utat
Tetuanba, és akik Larachéből jöttek volna felvenni az árut, nem
akartak idáig merészkedni. Majdnem hajnali háromig várakoztam, de
nem jött senki, végül üzentek egy kis arab kölyökkel a kabiloktól,
hogy a bejövő utakon sokkal szigorúbb az ellenőrzés, mint ahogy azt
ők gondolták, és attól félnek, hogy nem ússzák meg ép bőrrel, ha
mégis bejönnének a városba.
– Hol kellett volna találkozniuk? - kérdeztem azon iparkodva, hogy
elhelyezzem térben a történteket.
– A Suica lenti részén, az óvárosban, egy szénkereskedés mögött.
Nem ismertem a helyet, amiről beszélt, de nem kérdeztem vissza.
Még tompa agyamban hirtelen vastag vonalakkal rajzolódott ki
kudarcunk nagysága: isten veled üzlethelyiség, isten veled
divatszabóság.
Üdvözöllek újra szorongó nyugtalanság, hogy nem tudom, mi lesz
velem holnap, holnapután.

115
 – Szóval mindennek vége - mondtam szememet dörzsölve, hogy
elillanjon végre az álom utolsó nyoma is.
– Hogyisne, fiam - tiltakozott erélyesen háziasszonyom, miközben
megszabadult végre a köpenytől. - A terv változott, de az anyám
sírjára esküszöm, hogy még ma este elhúznak ebből a házból a
pisztolyok. Úgyhogy kapd össze magad, aranyom, tessék felkelni,
nincs veszteni való időnk.
Egy kis időbe telt, mire megértettem, mit mond, figyelmemet
különös látvány kötötte le: Candelaria kibontotta a formátlan gúnyát,
amit a köpeny alatt viselt, durva gyapjúból szőtt pongyolaszerűség
volt ez, mely alatt aligha lehetett sejteni teste dús formáit. Döbbenten
meredtem rá, ahogy levetkőzik, fel nem fogva, mi értelme ennek, és
képtelen voltam megfejteni, hogy minek köszönhető ez a sietős
vetkőzés az ágyam előtt. Amíg le nem vette a szoknyáját, és el nem
kezdett valamit előhúzni kemény húsának hajlatai közül. Akkor
megértettem. Négy pisztolyt viselt a harisnyakötőjén, hatot a
ruhaderekában, kettőt a melltartópántban és néhányat a hónaljába
erősítve. A maradék öt a retikülben rejtőzött kendővel átkötve.
Tizenkilenc összesen. Tizenkilenc puskatus és tizenkilenc cső hagyta
el rövidesen e robosztus test melegét, hogy más célt keressen, amit
ebben a percben kezdtem csak gyanítani.
– De hát mit akar, mit csináljak? - kérdeztem rémülten.
– Elviszed a fegyvereket a vasútállomásra, hat előtt átadod őket, és
elhozod azt a kilencezer- ötszáz pesetát, amennyiben megállapodtam
az áruért. Tudod, hol az állomás? Nem? Átkelsz a Ceuta felé vezető
országúton, és ott van a Gorgues-hegység lábánál. Ott fel tudják venni
az emberek anélkül, hogy be kellene jönniük Tetuanba. Lejönnek a
hegyről, és érte mennek közvetlenül virradat előtt, és akkor nem kell
betenniük a lábuk a városba.
– De miért nekem kell odavinni? - Hirtelen olyan ébernek éreztem
magam, mint egy bagoly, a rémület gyökerestül tépte ki az álmot a
szememből.
– Mert a Suicából visszafelé nagyot kerültem, és miközben azon
törtem a fejem, hogy hozzam össze a találkozót az állomáson, az a

116
kurva Palomares épp akkor tette ki a redves lábát az El Andaluzból,
ahol már zártak, és megállított közvetlen a Hadbiztosi Hivatal
mellett, és azt mondta, lehet, hogy belefér neki, hogy még ma éjszaka
kijöjjön a panzióba, és házkutatást tartson.
– Ki ez a Palomares?
– A legrohadékabb rendőr Marokkó spanyol részén.
– Don Claudio embere?
– Elvileg ő a parancsnoka. Ha a kapitány jelen van, akkor a főnök
seggét nyalja, ha viszont szabadon garázdálkodhat, akkor a mocsok
előtt nem áll meg senki, előveszi a legszemetebb formáját, fél Tetuant
tartja rettegésben azzal, hogy nyakukba varrja az életfogytiglanit.
– És miért állította meg magát ma éjszaka?
– Mert kedve szottyant rá, mert ilyen egy rohadt gazember, és
szereti sakkban tartani az embert, ijesztgetni, főleg az asszonyokat,
évek óta ezt csinálja, most meg főleg.
– De gyanított valamit a pisztolyokról?
– Nem, lányom, nem. Szerencsére nem kérte, hogy nyissam ki a
táskám, és nem mert hozzám érni. Csak a nyálas hangján azt mondta,
hová, hová seftes Marcsa, csak nem valami rosszban sántikál,
üzérkedő picsa, én meg odavágtam neki, hogy egy komaasszonyomnál
voltam, don Alfredo, mert vesekő kínozza. Nem bízom benned, vén
boszorka, mert nagy disznó vagy te és nagy ravasz, mondta aztán a
féreg, én meg az ajkamba haraptam, nehogy visszaszóljak, pedig már
a nyelvem hegyén volt, hogy elmész te a büdös picsába, inkább
hónom alá szorítottam jó erősen a táskám, megszaporáztam a léptem,
és a Szűzanya oltalmába ajánlottam magam, nehogy elmozduljanak a
pisztolyok a testemen, aztán mikor magam mögött hagytam, hallom a
retkes hangját megint, hogy később lehet, benézek majd a panzióba,
és házkutatást tartok nálad, te ribanc, majd meglátjuk, mit találok.
– És gondolja, hogy tényleg ide fog jönni?
– Az is lehet, hogy igen, az is, hogy nem - válaszolta megvonva a
vállát. - Ha fel tud szedni magának valami szerencsétlen lányt, aki jól
elintézi, és ettől lenyugszik, akkor az is lehet, hogy teljesen

117
elfeledkezik rólam. De ha cigányútra fut neki az este, akkor nem
lennék meglepve, ha nemsokára bekopogna, kitenné a vendégeket a
lépcsőházba, és könyörtelenül felforgatná az egész házat. Nem ez
lenne az első alkalom.
– Akkor maga már nem teheti ki a lábát a panzióból hajnalig, mert
hátha... - suttogtam lassan.
– Ahogy mondod, aranyom - bólintott.
– És a pisztolyoknak azonnal fel kell innen szívódniuk, hogy
Palomares rájuk ne akadjon - tettem hozzá.
– Pontosan, fiam, pontosan.
– És még ma meg kell történnie az átadásnak, mert a vevők
számítanak a fegyverekre, és az életükkel játszanak, ha be kell
jönniük Tetuanba.
– Világosabban nem is mondhattad volna, angyalom.
Egy pillanatra elhallgattunk farkasszemet nézve, feszülten,
felindulva. Candelaria félig meztelenül állt, a derekán és a melltartó
mellett hatalmas redőket vetett a húsa; én felhúzott lábbal ültem, még
az ágyban, hálóingben, kócosán és összeszorult szívvel. Körülöttünk
pedig fekete pisztolyok hevertek mindenfelé.
Végül Candelaria szólalt meg, kemény szavakkal toldva meg a
bizonyosságot.
– Neked kell elvállalnod, Sira. Nincs más megoldás.
– Én ezt nem tudom, én nem, én nem... - dadogtam.
– Meg kell tenned, lányom - ismételte sötét hangon. - Ha nem,
akkor mindent elvesztünk.
– De hát jusson eszébe, Candelaria, hogy már mi minden van a
nyakamban: a szállónak a tartozás, a cég és a féltestvérem
feljelentése. Ha engem most elkapnak, akkor végem.
– Akkor lesz csak jó végünk, ha ma este Palomares idejön, és itt
talál minket ezzel itt a szobában - vágott vissza a fegyverekre
pillantva.

118
 – De Candelaria, hallgasson meg... - erősködtem.
– Nem, te hallgass meg engem, fiam, és most jól figyelj ide -
mondta parancsolóan. Erősen sziszegett, és tágra nyitotta a szemét.
Lehajolt, hogy egy magasságban legyen velem, aki még az ágyon
ültem. Erélyesen megragadta a két karom, és kényszerített, hogy a
szemébe nézzek. - Én mindent megpróbáltam, vért izzadtam, hogy
meglegyen, és nem jött össze - mondta. - Ilyen rohadt kutya ez a
szerencse: néha hagyja, hogy nyerjél, máskor az arcodba köp és
vesztésre ítél. És ma éjszaka azt mondta nekem, hogy itt rohadsz te
meg, seftes Candelaria. Nekem már nincs mit ellőni, Sira, én már
ebben a történetben kiégtem. De te nem. Most te vagy az egyetlen, aki
még elérheti, hogy ne bukjunk el, az egyetlen, aki oda tudja vinni az
árut, és felvenni a pénzt. Ha nem lennénk rászorulva, isten az atyám,
hogy nem könyörögnék. De nincs más esélyünk, Sira, össze kell
szedned magad. Nyakig benne vagy te is, akárcsak én, ez mindkettőnk
ügye, és rengeteg múlik rajta. Az egész jövőnk, lelkem, az egész
jövőnk. Ha nem szerezzük meg azt a pénzt, akkor soha nem emeljük ki
a fejünket a szarból. És most minden a te kezedben van. Meg kell
tenned. Magadért és értem, Sira. Kettőnkért.
Továbbra is ellen akartam állni, tudtam, hogy nyomós okom van
nemet mondani, hogy szó sem lehet róla, elképzelhetetlen.
Ugyanakkor azonban tisztában voltam vele, hogy Candelariának igaza
van. A saját döntésem volt, hogy belekezdek ebbe a sötét játszmába,
senki nem kényszerített. Egy csapatot alkottunk, amiben eleinte
mindenkinek megvolt a maga szerepe. Candelaria feladata volt
először nyélbe ütni az üzletet, az enyém, hogy aztán munkához lássak.
Azonban mindketten tudtuk, hogy a határok néha rugalmasak,
ingatagok, hogy elmozdulhatnak, elmosódhatnak vagy teljesen
feloldódhatnak, mint a tintacsepp a vízben. Candelaria teljesítette,
ami az ő része volt az egyezségben, és megtett minden tőle telhetőt. A
szerencse hátat fordított neki, és nem sikerült befejeznie, de még nem
játszottunk el minden esélyt. Úgy volt az igazságos, hogy most én
vigyem vásárra a bőröm.
Néhány pillanatig hallgattam, szükségem volt rá, hogy
elhessegessem a fejemből a fenyegető képeket, melyek mintha a

119
torkomnak készültek volna ugrani: a rendőrkapitány, a tömlöc, annak
a Palomaresnek az ismeretlen arca.
– Kitalálta, hogy mit kellene tennem? - kérdeztem végül
elvékonyodott hangon.
Candelaria hatalmasat fújt megkönnyebbülten, mint akibe
visszatért a lélek.
– Mi sem egyszerűbb, aranyom. Várj csak egy percet, mindjárt
jövök és elmondom.
Félig meztelenül kirohant a szobából, és alig egy perc múlva már
vissza is jött, karján valamivel, amit egy hatalmas, fehér
vászonlepedőnek néztem.
– Beöltözöl arab asszonynak haikba - közölte, miközben becsukta
maga mögött az ajtót. - Ebbe az egész világegyetemet bele lehet
szuszakolni.
Efelől nem volt kétségem. Naponta láttam arab asszonyokat ezekbe
a formátlan, bő kendőkbe bugyolálva, hihetetlen széles köpeny-
jellegű lepedőkbe, amelyek eltakarták a fejük, karjuk és teljes
alakjuk, elől és hátul is. Alatta aztán valóban azt rejtett el az ember,
amit akart. Egy szövetdarab fedte a szájuk és az orruk, és a fejkendőt
szemöldökig húzták a homlokukba. Csak a szemük, bokájuk és
lábfejük maradt szabadon. Jobb öltözék arra, hogy egy kész
fegyvertárral a ruhám alatt sétáljak végig az utcán, soha eszembe nem
jutott volna.
– De előtte még vár ránk egy feladat. Vackolódj már ki az ágyból,
fiam, mert munka van.
Egy szó nélkül engedelmeskedtem, hagyva, hogy ő legyen a
parancsnok. Letépte az ágyról a lepedőt, és a szájához emelte. Egy
vad harapással letépte róla a hímzett szegélyt, és elkezdett tépést
gyártani a szövetből, egy-két arasz széles, hosszú csíkokat hasítva.
– Csináld ugyanezt a huzattal - utasított. Foggal, marokkal tépve
egy-két perc alatt az ágyneműmet néhány tucat hosszú pamutcsíkra
szabdaltuk. - Most pedig ezeket a tépéseket rád tekerjük, és
odarögzítjük velük a pisztolyokat. Emeld fel a karod, kezdem az

120
elsővel.
Anélkül, hogy a hálóingemből kibújtam volna, a tizenkilenc
pisztoly egyik a másik után került fel a testemre, szorosra meghúzott
lepedőcsíkokba tekerve. Minden egyes tépésbe egy fegyver került:
Candelaria először bepólyálta a pisztolyt egy darab anyagba, aztán a
testemre illesztette, és kétszer, háromszor átcsavarta rajta a tépést. A
két végére pedig kemény csomót kötött.
– Csupa csont és bőr vagy, lányom, nincs rajtad hús, hova tegyem a
következőt? - sóhajtotta, miután telerakta a törzsem elöl, hátul.
– A combomra - ajánlottam.
Úgy is tett, amíg a teljes rakomány nem talált helyet elosztva a
mellem alatt, a bordáimon, a vesémen és a lapockámon, az
oldalamon, a karomon, csípőmön és a lábszáram felső részén. Úgy
néztem ki, mint egy múmia, fehér lepedőbe pólyálva, mely alatt a
félelmes és súlyos fegyverzet rejtőzött, ami akadályozta minden
mozdulatom, de amellyel azonnal meg kellett tanulnom járni.
– Bújj bele ebbe a papucsba, Jamiláé - mondta, lábam elé ejtve
egy pár elnyűtt, barna bőrpapucsot. -- És most vedd rá a haikot -
folytatta kezében a széles, fehér szövettel. - Így-így, takard be magad
a fejed búbjáig, hadd lássam, hogy festesz.
Félmosollyal nézett végig rajtam.
– Tökéletes arab asszonyka. Mielőtt elindulsz, el ne felejtsd, hogy
a fátylat az arcod elé kell igazítanod, hogy eltakarja a szád és az
orrod, gyerünk, kifelé, most gyorsan el kell magyaráznom neked, hogy
merre is menjél.
Nehezen tudtam lépni, és csak nagy üggyel-bajjal voltam képes a
testem elfogadható ritmusban mozgatni. A pisztolyok ólomsúllyal
húztak, és kénytelen voltam félig terpeszben poroszkálni, a karomat
könnyedén elemelve a törzsemtől. Kiléptünk a folyosóra, Candelaria
előttem, én utána esetlenül botladozva, mint egy hatalmas batyu, mely
ide-oda csapódik a falak, bútorok és az ajtófélfák között. Végül észre
se vettem, nekimentem egy polcnak, és a padlóra borítottam mindent,
egy talaverai dísztányért, egy petróleumlámpát és a háziasszony egyik

121
rokonának megbámult fényképét. A kerámia, a képtartó üvege és a
lámpabúra diribdarabra tört, ahogy a padlócsempére csapódott, és a
csattanás után beálló csöndben hallottuk, hogy megzavartuk a
vendégek álmát, és a szomszédos szobákban meg-nyikordulnak a
sodronybetétek.
– Mi történt? - kiabált ki a hájas anya az ágyából.
– Semmi, csak kicsúszott a vizes kancsó a kezemből. Aludjon csak
mindenki - válaszolta Candelaria tekintélyparancsoló hangon.
Megpróbáltam lehajolni, hogy összeszedjem a romokat, de nem
tudtam előregörnyedni.
– Hagyd, lányom, hagyd, majd én összeszedem később - mondta, és
arrébb rúgott néhány szilánkot.
Ekkor váratlanul alig három méterre tőlünk kivágódott egy ajtó.
Hajcsavarókkal a fejében Fernanda, az idős nővérek fiatalabbika
lépett elénk. Mielőtt még alkalma nyílt volna, hogy megkérdezze, mi
történt, és mit keres itt egy haikos arab a folyosó bútorzatát borogatva
ilyen kora hajnali órán, Candelaria akkorát szúrt oda neki, hogy
torkán akadt a szó, és mozdulni se tudott.
– Ha most azonnal nem bújik vissza az ágyába, holnap alighogy
felkelek, elmondom Sagrariónak, hogy péntekenként találkája van a
rendelő gyakornokával a meredek parton.
A rémület, hogy jámbor nővére tudomást szerezhet kalandjáról,
erősebb volt, mint a kíváncsiság, és anélkül hogy válaszolt volna,
Fernanda visszasurrant a szobájába, mint egy angolna.
– Igyekezzél, aranyom, mert aztán késő lesz - biztatott Candelaria
suttogva, de eltökélten. - Jobb, ha senki nem látja, mikor kilépsz a
házból, nehogy aztán a Palomares már errefelé bóklásszon, és akkor
szarhatjuk az egészet, mielőtt még belekezdtünk volna. Úgyhogy
gyerünk ki.
Kiléptünk az épület háta mögötti, aprócska kertbe. A szurokfekete
éjszaka, egy göcsörtös szőlőtő, egymásba gabalyodott vesszők és a
távírász ócska biciklije fogadott. Behúzódtunk az egyik sarok mögé,
és újra suttogásba fogtunk.

122
 – És most hogyan tovább? - súgtam.
Úgy tűnt, hogy Candelaria már mindent jó előre kigondolt, nyugodt
hangon, elszántan beszélt.
– Fellépsz erre a kőpadra, és átmászol a kertfalon, de nagyon
óvatosan, nehogy a haik beakadjon a két lábad közé, és orra bukva érj
földet a másik oldalon.
Felnéztem a körülbelül két méter magas kőfalra és az aljába épített
padra, amire fel kell kapaszkodnom, hogy a tetejére fel tudjak mászni,
és átugorjak a túloldalra. Inkább fel sem tettem a kérdést magamban,
hogy képes leszek-e végigcsinálni a pisztolyok súlyával megterhelve
és több méter vászonba bugyolálva, ezért csak a további teendő
érdekelt.
– És onnan?
– Miután átugrottál, don Leonardo borkimérésének udvarában
találod magad. Ott, ha felmászol a kiselejtezett ládákon és hordókon,
könnyen át tudsz mászni a szomszéd udvarba, ami a zsidó Menahen
cukrászműhelyéhez tartozik. Annak a sarkában nyílik egy kis fakapu,
ami egy apró keresztutcára vezet, ott szokta behordani a
liszteszsákokat a konyhára. Ahogy kiértél, felejtsd el, ki vagy,
alaposan burkolózz be, húzd össze magad, és indulj el a zsidó negyed
felé, onnan lépsz majd be az arab óvárosba. De nagyon-nagyon
vigyázz, angyalom, ne siess, és a falhoz húzódva haladj, csoszogva
egy kicsit, mintha vénasszony lennél, meg ne lásson senki délcegen
lépkedni, még valami taszító alak megpróbálkozna veled, van itt elég
spanyol ficsúr, akiket megbabonázott a muzulmán lányok varázsa.
– És aztán?
– Amikor megérkezel az arab negyedbe, akkor tégy néhány kört az
utcáin, és bizonyosodj meg róla, hogy senki nem figyel, és nem jár a
nyomodban. Ha jön valaki szembe, akkor lopva változtass irányt, és
távolodj el a lehető legmesszebb. Ha eltelt egy kis idő, akkor lépj ki
a La Luneta-kapun, és ereszkedj le a parkig, tudod, hogy miről
beszélek, nem?
– Azt hiszem, igen - mondtam azon iparkodva, hogy vakon

123
rajzoljam meg magamban az útvonalat.
– Ha odaértél, akkor már látni fogod szemben a vasútállomást.
Kelj át a Ceuta felé vezető országúton, és menjél be, ahol nyitva
találod az ajtót, lassan és gondosan bebugyolálva. A legvalószínűbb,
hogy nem találsz ott senki mást, csak egy-két hortyogó katonát, akik le
se fognak szarni, biztosan lesz ott néhány marokkói a ceutai vonatra
várva, a keresztények csak jóval később fognak érkezni.
– Hánykor indul a vonat?
– Fél nyolckor. De tudod, az arabok másképp állnak a
menetrendhez, úgyhogy senki nem fogja furcsállani, ha már hat előtt
ott kószálsz.
– Én is szálljak fel, vagy mit kell tennem?
Candelaria egy pillanatra gondolataiba merült, mielőtt válaszolt
volna, és megéreztem, hogy eddig tervezett, és nem tovább.
– Nem, elvileg neked nem kell felszállni a vonatra, amikor
megérkezel az állomásra, akkor ülj le néhány percre a menetrendek
alá, hagyd, hogy ott észrevegyenek, és innen fogják tudni, hogy te
hozod az árut.
– Kinek kell meglátnia?
– Az már mindegy, akinek meg kell látnia, majd meglát. Húsz perc
múlva állj fel a pádról, menj be a söntésbe, és valahogy érd el, hogy
a csapos megmondja, hol kell hagynod a pisztolyokat.
– Csak így? - kérdeztem ijedten. - És ha a csapos nincs ott, vagy ha
szóba sem áll velem, vagy ha nincs módom szóba elegyedni vele,
akkor mit csinálok?
– Pssszt! Ne emeld fel a hangod, még csak az kéne, hogy
meghalljanak. Ne izgulj, majd megtudod valahogy, mit kell tenni -
mondta türelmetlenül, mert nem tudott magára parancsolni, hogy
szavaiban magabiztosság csendüljön, lévén nem sok volt neki. Úgy
döntött, hogy őszinte lesz. - Figyelj ide, lányom, a ma este olyan
rémesen sikerült, hogy nem tudtak többet közölni velem, csak ennyit:
a pisztolyok reggel hatkor az állomáson legyenek, aki a fegyvereket
hozza, üljön le húsz percre a menetrendek alá, és majd a csapos fogja

124
megmondani, hogy történik az átadás. Többet nem tudok, Sira, nagyon
sajnálom. De te ezen egy percig ne gyötörd magad, meglátod, ha
odaértél, minden rendben lesz.
Azt akartam mondani, hogy azt nagyon kétlem, de aggódó
arckifejezése azt sugallta, hogy ne tegyem. Mióta ismertem, először
láttam, hogy a seftes Candelariát cserbenhagyta elszántsága és
eltökéltsége, amivel mindig kikerült a legkeményebb kutyaszorítóból
is. Azt is tudtam azonban, hogyha ő lett volna abban a helyzetben,
hogy cselekedjen, akkor nem riadt volna vissza, odaért volna az
állomásra, és teljesítette volna az ígéretét, bármily ravasznak is
kellett volna lennie. A gond az volt, hogy háziasszonyom kezei meg
voltak kötözve, nem moccanhatott a házból a rendőri házkutatástól
való félelmében, amiből vagy lesz valami még aznap éjszaka, vagy
nem. Tisztában voltam vele, hogyha most nem tudok azonnal
cselekedni, és megragadni a gyeplőt, az mindkettőnk bukását jelenti.
így aztán erőt gyűjtöttem onnan is, ahol nem volt, és összeszedtem
minden bátorságom.
– Igaza van, Candelaria, majd megtalálom én a módját, erre ne
legyen gondja. De még előtte mondjon meg nekem valamit.
– Amit csak akarsz, angyalom, de aztán igyekezz, már csak szűk két
óra van reggel hatig - tette hozzá, megkönnyebbülését álcázva, hogy
kész vagyok továbbküzdeni.
– Hova kerülnek majd a fegyverek? Kik a larachei emberek?
– Az neked csak legyen édes mindegy, fiain. Az a fontos, hogy a
megadott órában a megadott helyen legyenek. Ahol mondják, ott
lerakod, aztán felveszed a pénzt, amivel tartoznak: kilencezer-öt-száz
pesetát, jól jegyezd meg, és számold meg a bankókat egytől egyig.
Aztán pedig szépen ide visszajössz, én meg várlak éberen.
– Nagy veszélyeknek tesszük ki magunk, Candelaria - tartottam ki
kérdésem mellett. - Legalább azt tudjam, hogy kiért visszük vásárra a
bőrünk?
Mélyet lélegzett, és hatalmas mellkasa, melyet alig takart el a
kopott pongyola, amit utolsó percben dobott magára, újból
felemelkedett és lesüllyedt, mintha fújtatót kötöttek volna rá.

125
 – Szabadkőművesek - súgta a fülembe, mintha félne kiejteni az
elátkozott szót. - Arra számítottunk, hogy ma éjszaka érkeznek egy kis
teherautóval Larachéból, a legvalószínűbb, hogy már Buselmal
forrásai közt bujkálnak vagy a Martin folyó menti veteményesekben.
A kabilok földjén keresztül érkeztek, nem mernek országúton utazni.
Valószínűleg felveszik a fegyvereket ott, ahol te lerakod, és fel sem
szállnak a vonatra. A vasútállomásról, szerintem, visszatérnek a
városukba, átkelve a kabilok földjén és elkerülve Tetuant, hacsak el
nem kapják őket előbb, isten ne adja. De mindenesetre ezek csak
feltevések, mert az az igazság, hogy a leghalványabb elképzelésem
sincs, hogy ezek a férfiak mire készülnek.
Mélyet sóhajtott semmibe meredő tekintettel, és tovább suttogott.
– Csak azt tudom, aranyom, mert azt mindenki tudja, hogy a
felkelők kegyetlenül elbántak mindenkivel, akinek bármi köze volt a
szabadkőművességhez. Volt, akit a négy fal között lőttek főbe, ahol
gyülekezni szoktak, a szerencsésebbek elmenekültek, ahogy csak
bírtak, Tangerbe vagy a francia zónába. Másokat az El Mogotén lévő
táborba hurcoltak, és bármikor kivégezhetik őket, azoknak aztán
befellegzett. És meglehet, hogy vannak jó néhányan, akik a pincékben
rejtőzködnek, padlásokon és kamrákban, állandó rémületben, hogy
valaki egy nap köp, és akkor puskatussal verik majd ki őket
rejtekhelyükről. Ezért nem találtam senkit, aki meg merte volna venni
az árut, de aztán innen-onnan megszereztem a larachei kapcsolatot, és
innen tudom, hogy oda fognak kerülni a pisztolyok.
Most a szemembe nézett komoly, sötét tekintettel, amilyennek még
soha nem láttam.
– Nagyon csúnyán állnak a dolgok, lányom, rettentő csúnyán -
morogta a fogai közt. - Nincs itt se könyörület, se részvét, és ha
valaki egy fikarcnyit is számít, azt úgy elviszik, hogy nyikkanni se
tud. Már sok szerencsétlen ördög esett áldozatul, rendes emberek,
akik a légynek sem ártottak soha, senki kárára nem voltak. Legyél
nagyon óvatos, lányom, ne te legyél a következő.
Összeszedtem maradék bátorságom, hogy meggyőzzük magunkat
valamiről, amiben jómagam sem hittem.

126
 – Maga csak ne féljen, Candelaria, meglátja majd menni fog
minden, mint a karikacsapás.
Aztán egy szó nélkül a kőpad felé indultam, és mászni kezdtem a
bőrömre rögzített, lehető legbaljósabb rakománnyal. Magam mögött
hagytam a seftes Candelariát, aki a lugas alól nézett, és sűrűn szórta
magára a keresztet szőlővenyigék és suttogások között. Az Atya, a Fiú
és a Szentlélek nevében, a Csodatévő Szűz Mária legyen veled
mindenkor, lelkem. Az utolsó, amit hallottam, a keresztbe tett ujjaira
mért csattanós csók volt az ima végén. Egy pillanattal később
eltűntem a kertfal mögött, és a borkimérés udvarára zuhantam, mint
egy zsák.

127
 11

Kevesebb mint öt perc alatt elértem a cukrász Menahen kapuját.

Útközben számtalanszor akadtam bele a sötétben nem látható
szögekbe és szálkákba. Egyik csuklómat lehorzsoltam, ráléptem a
haikra, megcsúsztam, majdnem elvesztettem az egyensúlyom, és a
hátamra estem, miközben a fal mellé dobált, üres ládákon másztam
felfelé. Ahogy a kapuhoz értem, első teendőm volt megigazítani a
kendőt, hogy az arcomból csak a szemem látszódjon ki. Aztán
elhúztam a rozsdás reteszt, mélyet lélegeztem, és kiléptem a kapun.
A sikátorban egy lélek sem volt, se egy árnyék, se egy nesz.
Kísérőmül csupán a felhők között szeszélyesen táncoló hold
szegődött. Elindultam lassan ballagva, a bal oldalra húzódva, és
szinte azonnal a La Luneta utcára érkeztem. Mielőtt végigmentem
volna rajta, megálltam, hogy felmérjem a helyzetet. Az utcát
keresztező vezetékekről sárgás fények lógtak utcai lámpaként. Jobbra
néztem, aztán balra, és azonosítottam a most alvó, de nappal élettől
zsibongó épületeket. A Victoria Szállót, a Zurita patikát, a Levante
bárt, ahol gyakran énekeltek flamencót, a Galindo trafikot és a
sóraktárt. A Nemzeti Színházat, a helyiek boltjait, a négy vagy öt
kocsmát, aminek nem tudtam a nevét, a Cohen testvérek La Perla
ékszerüzletét, és a La Espiga de Oro pékséget, ahol reggelente a
kenyeret vettük. Minden mozdulatlan, minden zárva. Csendes és
nyugodt, mint a halottak. Befordultam a La Luneta utcába arra
törekedve, hogy lépteim ritmusát a rakomány súlyához idomítsam.
Végigmentem egy szakaszon, aztán befordultam a mellahba, a zsidó
negyedbe. Szűk utcáinak egyenes vonalai megnyugtattak, tudtam, nem
lehet benne elveszni, mivel a zsidó negyed tökéletes négyzethálót
alkot, amelyben lehetetlen volt eltéveszteni az irányt. Miután beértem
az óvárosba, eleinte minden jól ment. Bejártam az utcákat, és
számomra ismerős helyeken vágtam át: a kenyérpiacon és a
húspiacon. Senkivel nem találkoztam, kutya sejárt arra, egy lélek
sem, még egy alamizsnáért könyörgő, vak koldussal sem akadtam
össze. Csak papucsom csattogása hallatszott a kövezeten, és egy
messzi forrás távolba vesző morajlása. Éreztem, hogy egyre kevésbé

128
esik nehezemre a pisztolyokat cipelni, hogy testem lassan hozzászokik
új kiterjedéséhez. Néha-néha megtapogattam magam itt-ott, hogy még
a helyén van-e minden: most a két oldalam, aztán a karom, a csípőm.
Nem tudtam ellazulni, továbbra is teljes feszültségben voltam, de
legalább látszólagos nyugalommal bandukoltam a sötéten tekergő
utcákon, a fehérre meszelt falak és nagy fejű szögekkel kivert fakapuk
közt.
Hogy elhessegessem szorongásom, megpróbáltam elképzelni, hogy
milyenek lehetnek az arab házak belülről. Azt hallottam, hogy szépek
és szellősek, a belső udvar és a kutak körül mozaikburkolat díszeleg,
csempével burkolt, nyitott folyosó fut körbe faragott famennyezettel,
és a napfény cirógatja a tetőteraszt. Mindez az utcáról, melynek a ház
csak meszelt falait mutatja, egyáltalán nem sejthető. Gondolataimba
merülve sétáltam, amíg bizonyos idő elteltével úgy nem éreztem,
hogy már eleget bóklásztam, és száz százalékig biztos nem lettem,
hogy a leghalványabb gyanút sem keltettem, ekkor végre a La Luneta-
kapu felé vettem az utam. És éppen ebben a pillanatban egyszer csak
néhány felém igyekvő alak hívta magára a figyelmem a sikátor
mélyén. Két katona volt, két bricsesznadrágos tiszt, derekukon
díszövvel és a fejükön a spanyol hadsereg marokkói közlegényeinek
jellegzetes, piros sapkájával. Két pár élénk léptű láb, az utcaköveken
dobbanó csizmák zaja összekeveredett a köztük folyó, ideges
pusmogással. Visszafojtottam a lélegzetem, miközben ezernyi baljós
kép robbant az agyamban, mint a puskák lobbanása a kivégzőfal előtt.
Hirtelen úgy éreztem, hogy mikor elhaladnak mellettem, az összes
pisztoly kioldódik majd a kötésekből, és csörögve potyognak a
földre, elképzeltem, hogy egyiküknek eszébe jut lerántani rólam a
kapucnit, hogy felfedje az arcom, rám parancsolnak majd, beszéljek,
és rájönnek, hogy spanyol állampolgár vagyok, aki fegyvert csempész
nemkívánatos személyeknek, és nem egy bennszülött arab asszony, aki
céltalan bolyong.
Amíg a két férfi elhaladt mellettem, amennyire csak tudtam a falhoz
lapultam, de a sikátor olyan szűk volt, hogy majdnem súroltuk
egymást. Azonban rám se hederítettek. Tudomást sem vettek a
jelenlétemről, mintha láthatatlan lettem volna, és szapora léptekkel
folytatták az útjuk és a beszélgetést. Különítményekről és munícióról

129
tárgyaltak, olyan dolgokról, amihez nem értettem, és nem is akartam
érteni. Kétszáz vagy maximum kétszázötven, mondta az egyik, mikor
mellém ért. Ugyan már, öregem, ugyan már, én mondom, hogy nem,
válaszolt a másik hevesen. Nem láttam az arcuk, és nem mertem
felemelni a tekintetem, de amikor hallottam, hogy a csizmák dobogása
lassan elhal a messzeségben, megszaporáztam a lépteim, és végre
megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Egy perc múlva azonban rájöttem, hogy jobb, ha csak nyugtával
dicsérem a napot: ahogy feltekintettem, döbbentem fedeztem fel, hogy
nem tudom, hol vagyok. Ahhoz, hogy ne veszítsem el az irányt, jobbra
kellett volna fordulnom három vagy négy sarokkal előrébb, de a
katonák váratlan felbukkanása annyira megzavart, hogy nem így
tettem. Hirtelen ott álltam elveszetten, és a hideg futkosott a hátamon.
Rengetegszer jártam végig az óváros utcáit, de nem ismertem titkait,
rejtett átjáróit. A nappali fények és a megszokott jelenetek, zajok
hiányában elképzelésem sem volt, merre járhatok.
Elhatároztam, hogy visszafordulok, és végigjárom az utat elölről,
de nem sikerült. Amikor azt hittem, hogy egy ismerős terecskére
fogok kibukkanni, egy árkád alatt találtam magam; ha átjárót
reméltem, akkor egy mecset emelkedett a helyén, vagy hosszú
lépcsősor. Esetlenül keringtem a kacskaringós utcákon kényszerítve
magam, hogy az egyes szegleteket összekössem a nappali
jelenetekkel, és ez alapján tájékozódni tudjak. Azonban ahogy
haladtam előre, egyre elveszettebbnek éreztem magam az utcák
kuszaságában, mely szembeszállt az ésszerűség minden törvényével.
Az alvó mesterek bezárt műhelyei között nem tudtam eldönteni, hogy
az üstfoltozók. vagy a bádogosok negyedében vagyok-e, vagy már ott
járok, ahol naponta dolgoznak a fonók, a szövők és szabók. Ott, ahol
máskor napfényben fürdenek a mézes sütemények és aranyló
kalácsok, hegyekben áll a fűszer és a tucatnyi csokor bazsalikom,
melyek mind segítettek volna eligazodni, most csak elreteszelt
kapukat találtam és beriglizett zsalugátereket. Az idő mintha megállt
volna, üresen tátongott a színpad az árusok és a vásárlók kiáltozása
nélkül, nem voltak ott az egymás mögé kötött csacsik hátukon
gyékénykosarakkal, sem a földön kuporgó, Rifből érkezett asszonyok
zöldségek és narancsok között, amit talán soha nem adnak el.

130
Szorongásom egyre nőtt, nem tudtam, hány óra van, de azt éreztem,
hogy egyre kevesebb idő marad hatig. Gyorsabban szedtem a lábam,
kiléptem az egyik sikátorból, befordultam a másikba, a következőbe,
egy harmadikba, visszafordultam, és haladtam tovább egyenesen.
Semmi. Se egy nyom, se egy jel, az óváros hirtelen ördögi útvesztővé
változott, amelyből nem vezetett kiút.
Bizonytalan lépteim végül egy épület közelébe vezettek, melynek
ajtaja felett hatalmas lámpa lógott. Váratlanul nevetés, lárma, zavaros
hangok ütötték meg a fülem, Az én lovam című nótát kántál-ták
kórusban hamis zongorakísérettel. Közelebb merészkedtem,
valamilyen támpont után sóvárogva, ami segítene újra tájékozódnom.
Alig néhány méter volt hátra, és odaérek, amikor egy spanyolul
beszélő pár lépett ki dülöngélve az ajtón: a férfi szemmel láthatóan
ittasan kapaszkodott egy már éltes, szőkére festett nőbe, aki tele
szájjal kacagott. Csak ekkor jöttem rá, hogy egy bordélyház előtt
ácsorgok, de már túl késő volt hajlott korú asszonyságnak tettetni
magam, mert a pár alig néhány lépésre tőlem megállt. Te kis arab
cica, gyere velem, na gyere, aranyom, van itt valami, amit szívesen
megmutatok, nézd, nézd, te kis arab macska, hadarta a férfi nyáladzó
szájjal, miközben egyik kezét felém nyújtotta, a másikkal pedig trágár
mozdulatot tett az ágyéka felé. A nő próbálta visszatartani, nevetve
szorította le a karját, miközben én elugrottam előle, és őrült vágtába
kezdtem a haikot minden erőmmel testemre szorítva.
Magam mögött hagytam a kaszárnyacsőcselékkel teli bordélyházat,
ahol kártyáztak, nótákat gajdoltak, és hevesen markolászták a nőket,
megszökve néhány pillanatra a bizonyosság elől, hogy bármikor
eljöhet a nap, amikor át kell kelniük a Gibraltári-szoroson, hogy
szembetalálják maguk a háború véres valóságával. És miközben
lélekszakadva menekültem a lebuj közeléből szaporán csattogó
papucsban, a szerencse végre mellém szegődött, és hirtelen az egyik
sarok mögül a Foki Piactér bukkant fel előttem.
Megkönnyebbültem, hogy megint tudok tájékozódni, végre tisztán
látom, hogyan lehet kijutni a ketrecből, amivé az óváros vált. Az idő
repült, és nekem sem maradt más választásom. Olyan hosszú és fürge
léptekkel haladva, amit csak vértezetem megengedett, néhány perc

131
múlva elértem a La Luneta-kaput. Ott azonban újabb ijedtség várt:
előttem emelkedett az egyik rettegett, katonai ellenőrzőpont, ami
megakadályozta, hogy a laracheiek bejöjjenek Tetuanba. Néhány
katona, védősorompó és egy-két jármű elég létszámban ahhoz, hogy
elrémítsen bárkit, aki nem egészen tiszta szándékkal készül belépni a
városba. Éreztem, hogy kiszárad a torkom, de tudtam, hogy nem
kerülhetem el, hogy átmenjek előttük, és meg sem állhatok
gondolkodni, így hát tekintetem a földre szegezve, elhatároztam, hogy
folytatom az utam fáradtan csoszogva, ahogy azt Candelaria
tanácsolta. A vér a halántékomban dobolt, és visszatartottam a
lélegzetem, miközben átkeltem az ellenőrzési ponton, számítva rá,
hogy bármikor megállíthatnak és megkérdezhetik, merre tartok, ki
vagyok, és mit rejtegetek. Szerencsémre alig pillantottak rám.
Egyszerűen nem vettek rólam tudomást, ahogy előzőleg a két tiszt
sem, akikkel a szűk sikátorban futottam össze. Ugyan milyen veszélyt
jelenthet a dicsőséges felkelésre ez az arab némber, aki kimerültén
vonszolja magát, mint egy árnyék a hajnali utcákon?
A park nyílt terepére értem, és nyugalmat erőltettem magamra.
Színlelt higgadtsággal vágtam át az alvó árnyakkal teli kerteken,
melyek oly szokatlanok voltak e nagy csendben lármázó gyerekek, a
szökőkutak és pálmafák közt sütkérező szerelmespárok és öregek
nélkül. Ahogy közelebb értem, az épület körvonalai egyre élesebben
rajzolódtak ki szemem előtt. Az óváros alacsony házikói után a
vasútállomás pompásnak és egyszerre nyugtalanítónak tűnt félig arab,
félig andalúz stílusával, négy sarkán tornyocskákkal, zöld
tetőcserepekkel és csempékkel, és a bejárat előtt emelkedő, hatalmas
boltívekkel. A homlokzatot számos erőtlen fényű utcalámpa
világította meg, és sziluettje kirajzolódott a Gorgues-hegység sziklás,
tekintélyparancsoló tömbje előtt - elvileg onnan ereszkednek majd le
a larachei emberek. Csak egyszer jártam a vasútállomás közelében,
amikor a rendőrkapitány gépkocsiján a kórházból a panzióba
szállított. Egyébként csak messziről láttam a La Luneta kilátójából, és
nem tudtam felmérni nagyságát. Aznap este, mikor szemtől szemben
álltam vele, méretei olyan fenyegetőnek tűntek, hogy azonnal
hiányozni kezdtek az arab negyed barátságosan szűk sikátorai.
Most azonban nem engedhettem meg magamnak, hogy a félelem

132
megint rám vicsorítson, ezért aztán összeszedtem minden merszem, és
átkeltem a ceutai országúton, ahol e korai órában a por sem szállt.
Igyekeztem bátorságot önteni magamba az időt számolgatva, és azt
mondogattam, hogy már kevesebb van hátra, és vége az egésznek,
hogy már a dandárját teljesítettem. Jó érzéssel töltött el, hogy
nemsokára megszabadulok a szorító kötésektől, a testemet törő
pisztolyoktól és ettől a köntöstől, amiben olyan idegenül éreztem
magam. Már kevés volt hátra, nagyon kevés.
Beléptem az állomás tárva-nyitva álló főbejáratán. Semmibe ömlő,
hideg fény fogadott, mely egyáltalán nem illett az imént magam
mögött hagyott, sötét éjszakához. Az első, amin megragadt a
tekintetem, egy nagy falióra volt, ami háromnegyed hatot mutatott. Az
arcomat takaró kendő alatt felsóhajtottam, nem késtem túl sokat. Az
előcsarnokon szándékos lassúsággal poroszkáltam végig, miközben a
kapucni takarásából gyors pillantással felmértem a helyzetet. A
pénztárak zárva voltak, és csak egy öreg muzulmán feküdt az egyik
pádon, lábánál a batyuja. A terem végében két széles ajtó nyílt a
peronra. Balra egy harmadik, amely fölött a felirat ékesen hirdette,
hogy ez a söntés. Szememmel a menetrendeket kerestem, és meg is
találtam jobbra. Nem álltam meg tanulmányozni őket, hanem szépen
leültem az alattuk álló padra, és vártam. Ahogy megéreztcm a
faülőkét, jóleső érzés futott végig minden tagomon a fejem búbjától a
lábam hegyéig. Eddig nem is éreztem, milyen fáradt vagyok, mennyire
kimerített az erőlködés, hogy megállás nélkül gyalogoljak, magamon
cipelve mint egy ólompáncélzatot a félelmetes súlyt.
Jóllehet senki nem lépett az előcsarnokba egész idő alatt, míg
mozdulatlan ültem, fülemmel felfogtam neszeket, amiből megértettem,
hogy nem vagyok egyedül. Kintről a peron felől érkeztek. Férfi
lépések és hangok, néha visszafogottak, máskor erőteljesebbek. Fiatal
hangok voltak, feltételeztem, hogy az állomás felügyeletével
megbízott katonák hangja, és próbáltam elhessegetni a gondolatot,
hogy nagy valószínűséggel parancsba kapták, hogy habozás nélkül
lőjenek mindenre, ami gyanús. A söntés felől is érkeztek hangok
hébe-hóba. Bátorítóan hatottak, legalább azt megtudtam, hogy a
csapos a helyén van, és dolgozik. Hagytam, hogy elteljen tíz perc
gyötrelmes lassúsággal - nem volt idő, hogy kivárjam a húszat, amit

133
Candelaria mondott. Amikor az óra mutatója öt perc múlva hatot
mutatott, összeszedtem minden erőm, nehézkesen felálltam, és célom
felé vettem az utam.
A söntés tágas volt, és legalább egy tucat asztal állt benne,
mindegyik üresen, egyet kivéve, amin egy férfi hortyogott fejét a
karjába fúrva, mellette egy üres boros korsó díszelgett. A pulthoz
léptem papucsomban csoszogva, anélkül hogy a leghalványabb
elképzelésem lett volna, mit kellene mondanom, vagy mit kellene
hallanom. A söntéspult mögött egy barna, szikár férfi félig égő csikkel
a szájában tányérokat és csészéket próbált halomba rendezni,
látszólag ügyet sem vetve arra az elkendőzött arcú nőre, aki
egyértelműen felé igyekezett. Amikor látta, hogy a pult elé érek, még
mindig cigarettával a szájában, hangosan és feltűnően kijelentette: fél
hétkor, fél hétig nem indul el a vonat. Aztán halkan hozzátett néhány
szót arabul, amit nem értettem. Spanyol vagyok, nem értem, suttogtam
a kendőn keresztül. Eltátotta a száját, nem tudta elrejteni döbbenetét,
és a csikk maradéka az óvatlan mozdulattól a padlóra esett. Akkor
elhadarta az üzenetet: menjen a peronon lévő vizeldébe, csukja be
maga mögött az ajtót, már várják.
Visszafordultam, és ahogy jöttem, visszamentem az előcsarnokba,
onnan pedig kiléptem az éjszakába. Előtte összehúztam magamon a
haikot, és feljebb rántottam a kendőt, hogy szinte súrolta a
szempillámat. A széles peron látszólag üres volt, és szembe vele nem
volt más, csak a Gorgues sziklás tömbje emelkedett sötéten és
hatalmasan. A katonák - összesen négy - egy csoportba verődve
álldogáltak, a vágány felé vezető egyik boltív alatt dohányozva és
beszélgetve. Összerázkódtak, mikor meglátták, hogy egy árny
közeledik, láttam, hogy megfeszülnek, összeütik a csizmájuk,
kihúzzák maguk, és megigazítják vállukon a puskát.
– Megállj! - kiáltott fel az egyik, ahogy észrevett. Éreztem, ahogy a
testem görcsbe rándul a rám erősített fegyverek fémborítása alatt.
– Hagyjad már, Churruca, hát nem látod, hogy ez csak egy bokszos
képű arab? - szólt rá azonnal egy másik.
Megdermedtem: se előre, se hátra. Ők sem léptek közelebb,

134
maradtak, ahol voltak, húsz-harminc méter távolságra, azon
vitatkozva, hogy mit csináljanak.
– Nekem aztán olyan mindegy, hogy arab-e vagy keresztény. Az
őrmester azt mondta, hogy igazoltatni kell mindenkit.
– Baszd meg, Churruca, de egy hülye vagy. Már vagy tízszer
elmondtuk, hogy mindenkit kell igazoltatni, aki spanyol, de nem a
muzulmánokat, hogy ez nem fér a fejedbe, öregem - világosította fel a
másik.
– A ti fejetekbe nem fér. Lássuk, asszonyom, kérem a papírokat.
Azt hittem, hogy össze fog csuklani a lábam, és elájulok. Biztos
voltam benne, hogy ez itt az elkerülhetetlen vég. Visszatartottam a
lélegzetem, és éreztem, hogy hideg veríték önti el a bőröm minden
hajlatát.
– De baromi ostoba vagy, Churruca - szólalt meg a háta mögött egy
másik társa. - A nőknek itt nincsen igazolványa, mikor fogod már fel,
hogy ez itt Afrika és nem a szülőfalud főtere.
Túl késő volt, a kötekedő katona már alig két lépésre állt tőlem,
egyik kezét előrenyújtva a papírokért, miközben a tekintetem kereste
a mindent befedő kendő ráncai között. Nem találta meg azonban, mert
én a földre szegeztem, erősen összpontosítva sártól ragacsos
csizmájára, széttaposott papucsomra és a szűk fél méterre, ami
elválasztotta a lábaink.
– Ha az őrmester fülébe jut, hogy egy gyanún felül álló, marokkói
asszonyt zaklattál, akkor majd kapsz a nyakadba, öregfiú, három nap
elzárást a citadellában.
A büntetés sötét árnya végül jobb belátásra térítette Churrucát.
Nem tudtam megnézni megmentőm arcát, tekintetem továbbra is a
földre sütöttem. Az elzárással való fenyegetés azonban hatásosnak
bizonyult, és az aggályoskodó, makacs katona, néhány szorongtató
másodpercnyi gondolkodás után, elhúzta a kezét, megfordult és odébb
sétált.
Áldottam az őt megfékező katonatárs józan eszét, és amikor a négy
katona megint egy csoportban álldogált a boltív alatt, megfordultam

135
és újra elindultam anélkül, hogy tudtam volna, merre tartsak. Szép
lassan elkezdtem végigmenni a peronon, céltalanul, próbálva
visszanyerni a lélekjelenlétem. Amint sikerült, végre képes voltam
minden erőmet a vizelde megtalálására fordítani. Ekkor figyeltem
csak meg, mi is van körülöttem: egy-két arab szendergett a földön
ülve, hátukat a falnak vetve, és egy vézna kutya kelt át a síneken. Nem
tartott soká, hogy ráakadjak utam céljára, szerencsémre majdnem a
peron legvégén volt, pont az ellenkező irányban, mint ahol a katonák
álltak. Lélegzetem visszafojtva löktem be a katedrálüveges ajtót, és
egy folyosószerűségre léptem. Alig derengett valami kis fény, de nem
akartam megkeresni a kapcsolót, inkább megvártam, amíg a szemem
hozzászokik a sötéthez. Homályosan ki tudtam venni a férfimosdó
jelét balra, a nőiét jobbra. A folyosó mélyén, a falhoz tapadva,
mintha egy kupac rongyot láttam volna, ami most egyszerre
megmozdult. A rongykupacból egy kapucnival eltakart fej emelkedett
ki óvatosan, és farkasszemet nézett velem a félhomályban.
– Hozta az árut? - kérdezte egy hang spanyolul. Határozottan
beszélt, pattogósán.
Bólintottam, és a rongykupac vigyázva felegyenesedett, amíg egy
férfi alakja nem bontakozott ki belőle, aki hozzám hasonlóan arab
öltözéket viselt.
– Hol van?
Leeresztettem a kendőt, hogy könnyebben tudjak beszélni,
kinyitottam a haikot, és megmutattam körbepólyált testem.
- Itt.
– Uramisten - suttogta. Ebben a szóban érzelmek egész sora
keveredett: döbbenet, szorongás, sürgetés. Mély hangon beszélt, jól
nevelt férfinak tűnt.
– Le tudja szedni őket egyedül? - kérdezte.
– Időre van szükségem - suttogtam vissza.
A női mosdóra mutatott, és beléptünk mindketten. A hely szűkös
volt, egy apró ablakon keresztül bevilágított a hold maradéka,
elégséges fényt szolgáltatva ahhoz, hogy ne kelljen világot gyújtani.

136
 – Sietnünk kell, nem veszthetünk egy percet sem. A reggeli
őrségváltás mindjárt itt lesz, és átfésülik az állomást kívül-belül,
mielőtt elindul az első vonat. Segítenem kell magának - közölte, és
behúzta maga mögött az ajtót.
Hagytam, hogy a haik a padlóra csússzon, és keresztbe tettem a
karom, hogy az ismeretlen elkezdhesse végigtapogatni a tagjaim,
kikötni a csomókat, letekerni a tépéseket, és kiszabadítani testem a
félelmes páncélzat alól. Mielőtt nekilátott volna, hátravonta a
dzsellaba kapucniját, és egy többnapos borostával fedett, középkorú,
spanyol férfi arca tárult elém. Göndör, gesztenyebarna haja
összekócolódott a ruha alatt, amivel valószínűleg már jó ideje álcázta
magát. Ujjai munkához láttak, de a feladat nem bizonyult könnyűnek.
Candelaria lelkiismeretes munkát végzett, és egyetlen fegyver sem
mozdult el a helyéről, de a csomók olyan szorosak voltak, a
lepedőcsíkok pedig olyan hosszúak, hogy kiszabadítani alóluk a
testem hosszabb időt vett igénybe, mint amit az ismeretlen és én
szerettünk volna. Mindketten hallgattunk, fehér csempéktől körülvéve
csak a török vécé lapja derengett alattunk, lélegzetünk ütemes hangja
és egy-két elejtett mondat adta a munka ritmusát: ez megvan, most itt,
forduljon egy kicsit, jól haladunk, emelje magasabbra a karját,
vigyázzon. Ugyan szorított az idő, a larachei férfi végtelen tapintattal
nyúlt hozzám, szinte szégyenlősen, mindent megtett, hogy elkerülje az
inti-mebb hajlatokat, és hogy megérintse meztelen bőröm akár egy
milliméterrel arrébb, mint ahol feltétlenül szükséges. Mintha attól félt
volna, hogy a tisztaságom mocskolja be a kezével, mintha a testemre
rögzített rakomány különleges selyempapír lett volna, és nem
gyilkolásra szánt eszközök fekete páncélzata. Egy pillanatig sem
érintett kényelmetlenül testi közelsége, se akaratlan érintései, se
szinte összetapadt testünk bensőséges közelsége. Ez volt, kétség sem
fér hozzá, az éjszaka legkedvesebb pillanata, nem, mert egy férfi keze
futott végig a testemen hosszú hónapok után először, hanem, mert azt
hittem, hogy ezzel kezdetét vette a történet vége.
Minden jól haladt. Egyik pisztoly a másik után került elő
rejtekhelyéről, és halomba gyűlt a padlón. Már alig volt hátra néhány,
kettő-három, nem több. Úgy számítottam, hogy öt, vagy maximum tíz
percen belül mindennek vége. És ekkor, váratlanul, valami

137
megzavarta nyugalmunk, belénk fojtotta a lélegzetet, és mozdulatlanná
dermesztett. Kintről, egyelőre messziről, izgatott sürgés-forgás
lármája érkezett.
A férfi erőteljeset sóhajtott, és a zsebéből egy órát vett elő.
– Már itt van a váltás, előbb jöttek - közölte. Megtört hangjából
szorongás, nyugtalanság csendült, és a szándék, hogy ne keltsen
bennem ijedtséget.
– Most hogyan tovább? - suttogtam.
– Minél előbb ki kell jutnunk innen - vágta rá azonnal. - Öltözzön
fel, gyorsan!
– És a maradék pisztoly?
– Az nem érdekes. Egy teendőnk van: menekülni. A katonák
mindjárt itt lesznek, hogy ellenőrizzék, minden rendben van.
Miközben remegő kézzel tekertem magamra a haikot, a férfi
leoldott a derekáról egy mocskos vászonzsákot, és beledobálta a
pisztolyokat.
– Merre? - suttogtam.
– Arra - emelte fel a fejét, és állával az ablak felé bökött. -
Először maga ugrik ki, aztán kidobom a pisztolyokat, és én is
kiugróm. De most jól figyeljen ide, ha én nem tudnék maga után
menni, akkor fogja a fegyvereket, rohanjon előre a sínek mellett, és
hagyja őket az első megállóhelyet vagy állomást jelző tábla alatt, amit
talál, majd valaki értük megy. Ne forduljon vissza, ne várjon, csak
rohanjon, meneküljön. Gyerünk, akkor most másszon ki, egyik
lábával lépjen a kezemre.
Az ablakra néztem, magas volt és szűk. Elképzelhetetlennek
tartottam, hogy kiférnénk rajta, de nem szóltam semmit. Annyira meg
voltam ijedve, hogy inkább engedelmeskedtem vakon megbízva ennek
az ismeretlen szabadkőművesnek a döntéseiben, akinek a nevét sem
tudtam meg soha.
– Várjon egy percet! - szólalt meg hirtelen, mintha elfelejtett volna
valamit.

138
 Feltépte az ingét, és előhúzott egy vászonzacskót, amolyan
erszényfélét.
– Először ezt tegye el, ez a megbeszélt összeg. Ha netán odakint
nagyon megnehezedne a dolgunk.
– De hát még vannak pisztolyok... - dadogtam, és közben végig-
lapogattam a testem.
– Nem baj. Maga már teljesítette a dolgát, jár a fizetség - mondta,
miközben a nyakamba akasztotta az erszényt. Hagytam mozdulatlan,
szinte érzéketlenül. - Gyerünk, nincs egy perc vesztegetni való időnk
sem.
Végre megmozdultam. Egyik lábammal keresztbe tett kezére
léptem, és lendületet vettem, hogy feltoljam magam a párkányig.
– Nyissa ki, gyorsan! - parancsolta. - Nézzen ki! Mondja gyorsan,
mit lát és mit hall!
Az ablak a sötét földekre nézett, a mozgolódás lármája a
látóteremen kívül eső irányból érkezett. Motorberregés,
kerékcsikorgás a sóderen, dobogó léptek, szalutálás, parancsszavak,
utasításokat osztogató, erélyes hangok. Hevesen, lendületesen, mintha
mindjárt összedőlne a világ, pedig még reggelre sem virradt.
– Pizarro és García a söntésbe. Ruiz és Albadalejo a pénztárakhoz.
Ti az irodákba, ti pedig a vizeldékbe. Gyerünk, futólépésben! -
ordította valaki ellentmondást nem tűrő erélyességgel.
– Senkit nem látni, de erre tartanak - mondtam kilógó fejjel.
– Ugorjon! - parancsolta.
Nem tettem. A nyugtalanító magasság miatt először ki kellett
másznom teljes testtel, öntudatlanul is megtagadtam, hogy egyedül
meneküljek. Azt akartam, hogy a larachei férfi biztosítson róla, hogy
velem jön, hogy kézen fogva visz magával, amerre menni kell.
Az izgatott lárma egyre közelebbről hallatszott: a padlón meg-
nyikorduló csizmák zaja, a célpontokat kiosztó hangos vezényszavak.
Quintero, a női mosdóba, Villarta, a férfibe. Egyértelmű volt, hogy
nem néhány tespedt baka igyekszik felénk, hanem friss, tettre kész

139
férfiak őrjárata, akik csak arra várnak, hogy valami izgalmas
dologgal kezdődjön a nap.
– Ugorjon és rohanjon! - ismételte a férfi keményen, megragadta a
lábam, és felfelé lökött.
Kiugrottam. Kiugrottam, elestem, és rám esett a pisztolyokkal
rakott zsák. Alig értem földet, amikor meghallottam a berúgott ajtók
baljós reccsenését. Az utolsó, ami a fülembe ért, a durva kiáltozás
volt, amivel a férfira támadtak, akit soha többet nem láttam.
– Te meg mit csinálsz a női mosdóban, büdös arab? Mit dobtál ki
az ablakon? Villarta, szedd a lábad, nézd meg, hogy kidobott-e
valamit az ablakon.
Rohanni kezdtem. Vakon, eszeveszetten. Az éjszaka sötétjébe
veszve, magam mögött húzva a fegyverekkel teli zsákot, süketen,
érzéketlenül, anélkül hogy tudtam volna, követnek-e, és hogy
feltettem volna a kérdést magamnak, miként végezhette a larachei
férfi a katona rászegezett puskája előtt. Leesett az egyik papucsom, és
az utolsó pisztolyok közül egy leoldódott a testemről, de nem álltam
meg, hogy összeszedjem, ami elveszett. Csak rohantam a
szuroksötétben a sínek vonalát követve, félig mezítláb, megállás
nélkül, gondolkodás nélkül. Nyílt mezőkön vágtattam keresztül,
veteményeseken, nádasokon és kisebb ültetvényeken. Elbuktam,
felálltam és szaladtam tovább lélegzetvételnyi megállás nélkül, és
nem számolva, mekkora távolságot futottam be. Egyetlen élőlénnyel
sem találkoztam, és lépteim összevissza ritmusát semmi nem
akasztotta meg, amíg az árnyak között végre felfedeztem egy betűkkel
telepingáit táblát. Malalien megállóhely, hirdette. Az én végcélom.
A megállóhely mintegy száz méterre feküdt a jelzőtáblától, csak
egy utcalámpa sárgás fénye világította meg. Még mielőtt a közelébe
kerültem volna, megálltam az őrült futásban, alighogy az előtte álló
táblához értem. Sietve körülnéztem minden irányban, hátha már vár
ott valaki, akinek átadhatom a fegyvereket. A szívem majd’ kiugrott,
kiszáradt szám szénporral és homokkal lett tele, megpróbáltam a
lehetetlent is, hogy elnémítsam szaggatott fújtatásom. Senki nem várt.
Senki nem várta az árut. Talán majd később jönnek érte, talán soha.

140
 Alig egy perc alatt hoztam meg a döntést. A földre dobtam a
zsákot, lelapogattam, hogy a lehető legkevésbé látszódjon, és kisebb
szikladarabokkal takartam be, lázasan kapkodva, marokkal ástam a
földet, dobáltam rá a rögöket, köveket és gazokat, hogy félig-meddig
elfedjem. Amikor már úgy éreztem, hogy nem gyanúsan feltűnő a
halom, otthagytam.
Alig volt időm lélegzethez jutni, futni kezdtem arrafelé, ahol Tetuan
fényei pislákoltak. Miután a rakomány nagy részétől már
megszabadultam, úgy határoztam, hogy ledobom magamról a többi
súlyt is. Kinyitottam a haikot, és anélkül hogy megálltam volna, nagy
nehezen sikerült kibogoznom az utolsó csomókat. A három még rám
kötözött pisztoly egyenként zuhant az útra, először egy, aztán még egy,
és végül az utolsó. Mire a város közelébe értem, testemen már csak
kimerültség, csüggedtség és sebek hagytak nyomot. A fegyvereknek
híre-hamva se maradt.
Felléptem a ceutai országút mentén futó árok szélére, és lassú
ballagásra váltottam. A másik papucsot is elhagytam, ezért újra a
mezítlábas, elfátyolozott arab asszony alakját öltöttem magamra
álcaként, aki nehézkesen baktat felfelé a La Luneta-kapuhoz. Már nem
kellett tettetnem a fáradt vánszorgást: a lábam egyszerűen nem volt
többre képes. Éreztem, hogy tagjaim elzsibbadtak, minden porcikám
tele volt hólyagokkal, zúzódásokkal és mocsokkal, és végtelen
erőtlenség járta át a csontjaim.
Mire a városba értem, az árnyak már világosodni kezdtek. Az
egyik közeli mecsetben felhangzott a müezzin éneke az első imára
hívva a muzulmánokat, és a Hadbiztosság kaszárnyájának kürtje
ébresztőt fújt. Az Afrikai Hírmondó szerkesztőségéből még melegen
indultak útjukra a napilapok. A cukrász Menahen már begyújtotta a
kemencét, és don Leonardo a borkimérés áruját pakolgatta derekán a
szorosra húzott bőrköténnyel.
Ezek a hétköznapi jelenetek úgy futottak át szemem előtt, mint
valami távoli esemény, ami nem kíván figyelmet, ami nem hagy
nyomot. Tudtam, hogy Candelaria boldog lesz, mikor átadom neki a
pénzt, és azt fogja tartani, hogy emlékezetes hőstettet vittem véghez.
Én ellenben egy cseppnyi örömöt se éreztem magamban, se valami

141
ahhoz hasonlót. Csak a végtelen elkeseredés mardosott sötéten.
Amíg őrülten rohantam, miközben a körmömmel kapartam a földet,
hogy a zsákot befedjem, amíg az országúton poroszkáltam, a hosszú
éjszaka utolsó eseményei alatt fejemben ezernyi kép pörgött sokféle
sorba rendeződve, melyeknek egy főszereplője volt csupán: a
larachei férfi. Az egyiken a katonák rájönnek, hogy nem dobott ki
semmit az ablakon, hogy vaklárma volt az egész, hogy ez az alak,
csak egy álmos és megzavarodott arab; ekkor szabadon engedik,
hiszen a sereg parancsot kapott, hogy ne zaklassa a helyi lakosságot,
ha nem sejt valami nyugtalanító dolgot. Egy másikban, alighogy
kitárul a vizelde ajtaja, a katona rájön, hogy spanyolt rejt az álruha,
beszorítja a latrina sarkába, kétarasznyira a fejétől ráfogja a puskát,
és erősítésért kiállt. Azok odafutnak, kihallgatják, talán azonosítják
is, talán a kaszárnyába hurcolják, talán megpróbál megszökni, és
hátba lövik, mikor a síneken ugrik át. A két megérzés közé még
ezernyi képsor fért, de tisztában voltam vele, hogy soha nem fogom
megtudni, melyik áll a legközelebb az igazsághoz.
Kimerültén és félelemmel telve vánszorogtam be a kapun.
Marokkó hegyei felett új nap virradt.

142
 12

A panzió ajtaját tárva-nyitva találtam, a vendégeket pedig ébren, az

ebédlőbe zsúfolódva. Az asztalnál, ahol naponta sértéseket és
káromkodásokat vágtak egymás fejéhez, most a nővérek ültek
pongyolában és hajcsavarókkal, zokogva és szipogva, miközben a
tanító, don Anselmo próbálta vigasztalni őket, halkan mormolva a
szavakat, amit nem hallottam. Paquito és az utazóügynök az Utolsó
vacsora képét szedték fel a padlóról, és készültek visszarakni a falra.
A távírász pizsamanadrágban és kisingben idegesen dohányzott az
egyik sarokba húzódva. A hájas anya pedig egy csésze hársfateát
próbált hűteni könnyedén fújogatva. Minden fel volt forgatva, semmi
nem maradt a helyén, a padlót törött üveg- és cserépdarabok
borították, a függönyöket is letépték a karnisokról.
Senki nem furcsállotta, hogy ilyen korán egy arab lány állít be,
bizonyára azt hitték, hogy Jamila az. Néhány másodpercig a
felfordulásra meredtem, még mindig a haikba burkolózva, amíg
hirtelen hangos pisszegés nem vonta magára figyelmem a folyosó
felől. Arra fordítottam a fejem, és láttam, hogy Candelaria az
szélesen gesztikulálva, mint egy megszállott, egyik kezében a
seprűvel, másikban a lapáttal.
- Jaj, aranyom, gyere be már, gyere! - sürgetett izgatottan. - Gyere
és mesélj, mert már megbolondulok az aggodalomtól, hogy azt sem
tudom, mi történt.
Elhatároztam, hogy megtartom magamnak a legkeményebb
részleteket, és csak a végeredményt közlöm vele. Hogy a pisztolyok
már nincsenek nálam, de a pénz igen: ezt akarja Candelaria hallani,
én pedig ezt fogom mondani neki. A történet többi részét elég, ha én
tudom.
Miközben levettem a fejemről a kendőt, odasúgtam neki: - Minden
rendben.
– Jaj, lelkem, aranyom, hát gyere csak ide, hadd öleljelek meg! Az
én kis Sirám többet ér Peru minden aranyánál, ez a kislány nagyobb,

143
mint az úrnapi körmenet! - rikoltotta a seftes Candelaria. A padlóra
dobott seprűt, lapátot, a keblére ölelt hevesen, és elborított hangosan
cuppanó csókokkal.
– Hallgasson, az isten szerelmére, Candelaria, hallgasson már, még
meghallják! - csitítottam még mindig rémülettel a zsigereimben.
Ügyet se vetett rám, hanem a nagy ujjongásból sűrű átkozódásba
csapott át, ami a rendőrséget illeti, akik az éjszaka a feje tetejére
állították az egész házat.
– Mit érdekel engem, ha meghallják utólag! Hogy a mennykő ütne
beléd, Palomares, beléd és a tieidbe hetedíziglen! Hogy verne ki a
ragya, de nem fogtál ki rajtam!
Sejtettem, hogy ennek az érzelemkitörésnek a hosszú, izgalommal
teli éjszaka után nem fog egykettőre végeszakadni, ezért Candelariát a
karjánál fogva megragadtam, és berángattam a szobámba, miközben ő
változatlan hévvel bömbölte világgá szitkait.
– Hogy rohadnál meg, ahol vagy, a kurva anyádat! Dögölj meg,
Palomares, hogy semmit nem találtál nálam, de felborogattál minden
bútort, és felhasítottad még a matracaimat is!
– Hallgasson már el, Candelaria, hallgasson már el! - szóltam rá
újra. - Felejtse már el Palomarest, nyugodjon meg, és hagyja, hogy
elmeséljem, hogy ment!
– Persze, lelkem, mesélj csak el szépen mindent — mondta, és
végre megpróbált lehiggadni. Erősen lihegett, pongyolája
félregombolva, és az elcsúszott hajhálóból rebellis tincsek
kunkorodtak elő.
Annak ellenére, hogy szánalmasan nézett ki, lelkesedés áradt
belőle.
- De hát az állatja hajnali öt órakor állított be, és parancsolt ki
mindenkit az utcára, az a mocsok... hát... hát... Na jól van, spongyát
rá, ami történt, megtörtént. Mesélj most te, aranyom, mondj el
mindent szépen sorjában.
Szűkszavúan meséltem el neki a kalandot, miközben leoldottam a
pénzes erszényt, amit a larachei férfi a nyakamba akasztott. Nem

144
említettem az ablakon keresztül való menekülést, sem a katonák
fenyegető üvöltését, sem a Malalien megállóhely magányos táblája
alatt hagyott pisztolyokat. Csak átadtam neki az erszény tartalmát,
aztán elkezdtem kibújni a haikból és az alatta viselt hálóingből.
– Rohadj meg, Palomares! - kiáltott fel nevetve, és a levegőbe
dobta a bankjegyeket. - Rohadj meg a pokolban, hogy nem kaptál el!
Ekkor félbeszakadt a lármázás, de nem azért, mert Candelaria
hirtelen kijózanodott, hanem, mert a szeme elé táruló látvány
beléfojtotta a további üdvrivalgást.
– Jézus szíve, lelkem, de el vagy kínozva! Mint az öt szent sebből
vérző Krisztus! Isten az atyám, éppen úgy nézel ki! - kiáltott fel,
ahogy meglátta meztelen testem. - Nagyon fáj, aranyom?
– Egy kicsit - motyogtam, miközben félholtan hanyatlottam az
ágyra. Hazudtam. Valójában, a lelkem is hasogatott.
– És olyan koszos vagy, mintha szemétdombon hemperegtél volna -
mondta most már teljesen higgadtan. - Megyek és melegítek a tűzön
egy-két fazék vizet, aztán készítek neked egy jó meleg fürdőt. Meg
egy kis kenőcsös borogatást is teszünk a sebekre, és...
A többit már nem hallottam. Mielőtt Candelaria befejezhette volna
a mondatot, mély álomba zuhantam.

145
 13

Ahogy a házat rendbe raktuk, és visszatértünk a régi kerékvágásba,

Candelaria belevetette magát, hogy üzletnek való lakást keressen az
új városrészben.
Tetuan új negyede, mely annyira más volt, mint az arab óváros,
európai kívánalmaknak megfelelően épült, hogy ellássa a spanyol
Protektorátus minden szükségletét, helyet adjon polgári és katonai
létesítményeinek, lakó- és üzlethelyiségeket biztosítson a
Spanyolországból érkező családoknak, hiszen Marokkó lassanként
állandó tartózkodási helyükké vált. A fehér homlokzatú, egyszerre
modern és arabos hangulatú, új épületek emelkedtek díszes
erkélyeikkel a széles utcákon és szellős tereken harmonikus
rácsozatot alkotva. Frissen fodrászolt hölgyek, kalapos urak,
egyenruhás katonák, az európai divat szerint öltöztetett gyerekek és
jegyespárok sétáltak útjain. Trolibuszok és néhány gépkocsi suhant
rajtuk, cukrászdák, vadonatújan csillogó kávézók nyíltak, választékos
és modern ízlésű üzletek kínálták portékáikat. Rend uralkodott és
nyugalom, merőben eltérő világ volt ez az óváros nyüzsgő, illatoktól
és hangoktól terhes, tarka piacaitól, a múltból itt maradt, fallal
körülvett enklávétól, mely hét kapun át tekintett a külvilágra. És e két
kozmosz, az arab és a spanyol közt, szinte határvonalként húzódott a
La Luneta utca, amelyet most elhagyni készültem.
Amint Candelaria talál lakást, hogy berendezzem divatszalonom,
életem újabb fordulóponthoz érkezik, és nekem megint idomulni kell
hozzá. Ezt megelőzendő, úgy határoztam, hogy megváltozom, teljesen
újjászületek, megszabadulok a régi ballasztoktól, és a nulláról
kezdem. Szűk néhány hónap alatt becsaptam múltam orra előtt az
ajtót; egyszerű varrólányból sokféle más nővé alakultam át, hol
váltogatva játszottam a szerepeket, hol párhuzamosan. Voltam kezdő
pályázó köztisztviselői állásra, nagyiparos vagyonának
kedvezményezettje, szégyentelen fickó világjáró szeretője, egy
argentin cég vezetéséről ábrándozó jelölt, egy meg nem született
gyermek kudarcot vallott anyja, csalás és rablás nyakig adósságban

146
ülő gyanúsítottja, és alkalom szülte fegyvercsempész ártatlan, arab
asszony álruhájában. Még rövidebb idő alatt kellett most új
egyéniségre szert tennem, mert az előzőekből már egyik sem volt
használható. Régi világom háborúban állt, szerelmem pedig
elpárolgott, magával ragadva minden vagyonom és illúzióm. A meg
nem született gyermek vértócsává folyt össze, mikor leszálltam a
buszról, két ország három városának rendőrkapitányságán tartották
nyilván minden adatom, és a fegyverszállítmány, amit testemre
rögzítve csempésztem ki, talán már követelt áldozatot. Hátat akartam
fordítani ennek a szánalmas batyunak, elhatároztam hát, hogy
jövendőmmel a biztonság és bátorság álarca mögül nézek szembe,
hogy sejteni se lehessen mögötte félelmeim, fájdalmaim és a még be
nem gyógyult tőrdöfést a lelkemen.
Úgy döntöttem, a külsőmmel kezdem, egy nagyvilági, független nő
álcáját öltöm magamra, mely mögül nem sejlik fel egy gazember
áldozatának valósága, sem a nyitásra váró üzlet sötét származása.
Ehhez némileg át kellett festeni a múltat, sürgősen új jelent találni ki
és eltervezni egy amennyire hamis, olyannyira ragyogó jövőt. És
nagyon gyorsan kellett cselekedni, belevágni azonnal. Nincs több
könnycsepp, nincs több panaszkodás. Se egy ellágyult pillantás a
múltba. Csak a jelen számít, csak a ma. Ehhez új egyéniséget
választottam, amit a ruhaujjamból kaptam elő, mint a bűvész a
zsebkendőfüzért vagy a kör ászt. Elhatároztam, hogy átváltozom, és
választásom egy eltökélt, megbízható, sokat tapasztalt nő alakjára
esett, melyet magamévá tettem. Igyekeznem kell majd, hogy
tudatlanságom gőgnek lássék, bizonytalanságom édes
nemtörődömségnek. És hogy félelmeim még csak ne is gyanítsák, egy
pár magas sarkú cipő eltökélt kopogása és határozottan elszánt
megjelenés mögé kell rejtenem. Senki se sejthesse azt a végtelen
erőfeszítést, amivel nap mint nap úrrá kell lennem csüggedésemen.
Első teendőm arra irányult, hogy átalakítsam stílusom. Az utóbbi
idők bizonytalansága, a vetélés és a lábadozás miatt vesztettem
testsúlyomból legalább hat vagy hét kilót. A keserűség és a kórház
áldozatává esett csípőm kerekdedsége, mellem gömbölyűsége,
combom egy része és bármi kis háj, ami a derekam körül valaha is
lehetett. Nem igyekeztem ezt visszanyerni, kezdtem kényelmesen

147
érezni magam új alakomban: egy lépéssel előrébb léptem.
Felidéztem, milyen stílusban öltözködtek a külföldi nők Tangerben, és
elhatároztam, hogy ehhez igazítom szűkös ruhatáram, itt-ott átszabva
néhány kiegészítővel. Kevésbé leszek visszafogott, mint honfitársaim,
de kacérabb igen, ugyan soha nem illetlen vagy kihívó. A
legfeltűnőbb árnyalatok, a legkönnyebb anyagok kellenek. A blúzok
valamivel mélyebben kigombolva, a szoknyák hossza kicsivel
rövidebbre hagyva. Candelaria szobájának repedezett tükrében
ismételtem, próbálgattam és sajátítottam el az előkelő mozdulatot,
ahogy a nők keresztbe dobják a lábuk, amit mindennap megfigyeltem
az esti aperitif alatt a kávézók teraszán; elegáns járásukat, ahogy
kecsesen vonulnak végig a Boulevard Pasteur széles járdáján; és
frissen manikűrözött ujjaik bájos tartását, amivel a francia divatlapot
fogják, a gin fizzt vagy a török cigarettát elefántcsont szipkában.
Három hónap óta először foglalkoztam a kinézetemmel, és
rájöttem, hogy sürgős polírozásra szorul. Egyik szomszédasszonyom
kiszedte a szemöldököm, a másik rendbe tette a kezem. Kifestettem
magam újra, miután hónapokig csak szappannal mostam az arcom,
most nagy gonddal választottam ki az ajakceruzát, hogy
körberajzoljam a szám, rúzst, hogy kifessem, színt a szemhéjamra,
pirosítót az arcomra, kihúzót és festéket a szempillámra. Megkértem
Jamilát, hogy a varróollóval vágja le a hajam, milliméterről
milliméterre követve egy régi Vogue címlapfotóján látható frizurát,
amit magammal hoztam a bőröndben. A hátam közepéig érő, sűrű
barna hajzat fürtjei élettelenül hullottak a konyha padlójára, mint
döglött varjak szárnyai, míg állvonalban egyenesre vágott frizura nem
kerekedett belőle, sima esésű, oldalra fésült, mely engedetlenül
állandóan a jobb szemembe akart lógni. A pokolba a meleg takaróval,
ami annyira lenyűgözte Ramirót! Nem tudnám megmondani, hogy az
új frizura jobban állt-e, vagy sem, de könnyedebbnek éreztem magam
tőle, és szabadabbnak. Új ember voltam, végre elszakadtam a
Continental szállóbéli szobánk ventilátora alatt eltöltött délutánoktól,
a végtelen óráktól, melyeken nem volt más takaróm, csak Ramiro
fonódó teste, és hatalmas hajzatom, mely takaróként terült el a
lepedőn.
Alig néhány nap múlva Candelaria vágya testet öltött. Először

148
talált három ingatlant az új negyedben, amelyet azonnali bérlésre
hirdettek. Részletekbe menően beszámolt mindháromról, együtt
tárgyaltuk meg, mi az előnyük, mi a hátrányuk, és végül döntöttünk.
A lakás, amit Candelaria először említett, első pillantásra a
tökéletes helynek tűnt: tágas, modern, vadonatúj, közel a postához és
a Spanyol Színházhoz. „Még egy mozgatható zuhany is van, pont
olyan, mint egy telefon, aranyom, csak ugye nem a beszélő hangja jön
belőle, hanem a vízsugár, amit oda irányítasz, ahova csak akarod”,
magyarázta Candelaria e csodás eszköztől elbűvölten. Mégsem erre
esett a választásunk. Az volt az indok, hogy egy üres telekkel volt
határos, ahol a szemétdombok között gebe macskák flangáltak. Az új
negyed folyamatosan nőtt, de itt-ott még akadt néhány beépítetlen
terület. Úgy véltük, hogy ez nem tenne jó benyomást a kifinomult
ügyfélkörre, akiket szerettünk volna megnyerni, így hát elvetettük a
zuhanytelefonos szabászat lehetőségét.
A második ajánlat Tetuan főutcáján helyezkedett el, ami akkor még
a Köztársaság útja nevet viselte, egy gyönyörű ház volt két sarkán
tornyokkal a Muley-el-Mehdi térhez közel, ami hamarosan Primo de
Rivera nevét kapta meg. A hely első ránézésre minden szükséges
feltételnek megfelelt: szellős volt, előkelőnek tűnt, és beépítetlen
telek sem volt a szomszédságban. A sarokház két központi és nagy
forgalmú út találkozásánál emelkedett. Innen viszont az egyik
szomszéd rettentett el minket, mivel a következő házban lakott a város
egyik legjobb divatszabója, egy koros és nagy tekintélyű varrónő.
Mérlegeltük a helyzetet, és úgy határoztunk, hogy elvetjük ezt a lakást
is, mert jobb, ha az ember nem zargatja a konkurenciát.
Így hát a harmadik lehetőség maradt. Az ingatlan, amely végül
majd munka- és lakóhelyem lesz, egy tágas lakás volt a Sidi Mandri
utcának az egyik csempedíszes homlokzatú épületében, közel a
Spanyol Kaszinóhoz, a Benarroch közhöz és a Nemzeti Szállóhoz, de
nem volt messze az Espana tértől, a Főbiztosi Hivatal épületétől és a
kalifa palotájától sem, melynek bejáratát tekintélyparancsoló őrök
vigyázták, egzotikus turbánok és gazdag köpenyek árja lebegett a
szélben. Candelaria megkötötte az üzletet a zsidó Jacob
Benchimollal, aki ettől kezdve lett végtelenül visszafogott háziuram,

149
cserébe a havi pontosan háromszázhatvanöt pesetáért. Három nap
múlva, én, az új Sira Quiroga - átváltozva e kitalált személlyé, aki
nem én voltam, de talán egy nap majd leszek elfoglaltam a helyiséget,
és kitártam az ajtóm életem egy új szakasza előtt.
- Menjél be, de egyedül - mondta Candelaria a kezembe nyomva a
kulcsot. - Jobb lesz, ha mostantól kezdve nem nagyon látnak minket
együtt. Kis idő múlva én is utánad megyek.
Utat törtem magamnak a La Luneta nyüzsgő tömegében, magamon
érezve a férfiak pillantását. Nem emlékeztem, hogy az előző
hónapokban akár negyed ennyit is kivívtam volna, mikor még tétova,
fiatal lánynak néztem ki, esetlen kontyba fogott hajjal, aki erőtlenül
húzta magát régi göncöket és sebeket viselve magán a múltjából, amit
el akart felejteni. Most színlelt fesztelenséggel mozogtam, arra
törekedve, hogy minden lépésemből áradjon az önérzet és a savoir-
faire, amit senki fel nem tételezett volna rólam alig néhány hete.
Ugyan próbáltam lépteim ritmusát nyugodtra fogni, de nem telt bele
tíz perc, máris célba értem. Soha nem figyeltem meg jobban ezt az
épületet, jóllehet alig néhány méterre feküdt a spanyol negyed
főutcájától. Örömmel töltött el, hogy első ránézésre megfelelt az
általam kívánatosnak tartott minden feltételnek: kiváló helyen feküdt,
és kívülről jó benyomást keltett, a homlokzat csempedísze arab
egzotikát sugárzott, belső elosztása pedig európai visszafogottságot.
A bejárat közös részei elegánsak voltak, beosztásuk megfelelő, a
lépcsőház nem volt túlságosan széles, de kovácsoltvas korlátja
bájosan kanyargóit felfelé a lépcsőkarok egyes szakaszai között.
A bejárat nyitva állt, ahogy akkoriban minden kapu. Feltételeztem,
hogy van házmester, de nem mutatkozott. Idegesen mentem felfelé,
szinte lábujjhegyen, igyekezve elnémítani lépteim zaját. Kifelé úgy
látszott, mintha több magabiztosságra és némi előkelőségre tettem
volna szert, belül azonban ugyanolyan riadt maradtam, és amennyire
lehetséges volt, jobb szerettem észrevétlen maradni. Felértem az
emeletre, de senkivel nem futottam össze, és ott két tökéletesen
egyforma ajtót találtam. Balra és jobbra, mindkettő be volt zárva. Az
előbbi szomszédjaim lakásába nyílt, akiket még nem ismertem. A
második volt az enyém. Kivettem a kulcsot a táskából, idegesen

150
remegő ujjakkal bedugtam a zárba, és elfordítottam. Belöktem
félénken, de néhány másodpercig még nem mertem belépni, csak
tekintetemmel végigfutottam az ajtónyíláson keresztül láthatóvá vált
téren. Tágas előszoba csupasz falakkal, geometrikus mintájú, fehér és
gránátszín kőlapokkal burkolva. Jobbra nagy nappali.
Az évek hosszú sora alatt sokszor megesett, hogy a sors váratlan
fordulatot tartogatott a számomra, meglepetést és előre nem látható
változást, melynek lóhalálában kellett megfelelnem, ahogy érkezett.
Egyszer készen álltam a sorsfordulóra, máskor nem. Azonban soha
nem voltam annyira tudatában, hogy új szakaszba léptem, mint azon
az októberi délelőttön, mikor lábam végre át merte lépni a küszöböt,
és cipőm visszhangot vert a bútorozatlan lakás öblében. Szövevényes
múltat hagytam hátra, és mintha jóslat lenne, előttem puszta, tágas tér
nyílt, amit majd az idő tölt meg. Mivel? Ezzel-azzal, érzelmekkel.
Pillanatokkal, benyomásokkal és emberekkel - élettel.
A nappali felé indultam a félhomályban. Három zárt, zöldre festett
fazsalugáterrel védett erkély fékezte meg a napsugarakat. Egyenként
tártam ki őket, és a marokkói ősz beomlott a lakásba, édes
előjelekkel töltve meg az árnyakat.
Ízlelgettem a csendet és a magányt, és vártam néhány percet a
teendőkkel. Közben nem csináltam semmit, csak álltam az üresség
közepén, szokva új helyem a világban. Egy kis idő múlva, mikor úgy
véltem, már itt az ideje búcsút mondani a csüggedésnek,
összeszedtem egy jó adag elszántságot, és nekiláttam a munkának.
Donã Manuela régi szabászatát véve alapul jártam be az egész lakást,
és fejben felosztottam területekre. A nappali lesz a nagy fogadószoba,
a megrendelőkkel itt tárgyalom meg az elképzeléseket, együtt nézzük
meg a szabásmintákat, választunk anyagot és fazont, és veszem fel a
rendelést. A nappalihoz legközelebb eső szoba, egy ebédlőféleség
nagy sarokablakkal lesz kialakítva próbaszobának. A folyosó felénél
fellógatott függöny fogja elválasztani a külső területeket a lakás többi
részétől. A folyosó következő szakasza és az arra nyíló szobák már a
munkaterülethez fognak tartozni: lesz műhely, raktár, vasalószoba,
lesz gardrób a kész ruháknak, és jut hely a reményeknek is, és
mindennek, ami még idefér. A harmadik szakasz, a lakás hátsó,

151
legsötétebb és a legkevésbé vonzó része lesz az enyém. Ott kap majd
teret valós egyéniségem, a megbántott, száműzetésre kényszerít ett,
adóságokkal, feljelentésekkel és bizonytalansággal küzdő én. Akinek
minden vagyona egy félig üres bőrönd volt, és egy messzi városban
az életben maradásért magányosan harcoló anya. Aki tudta, hogy az
üzlet megalapításához egész halom pisztoly árára volt szükség. Ez
lesz a menedékem, legbensőbb terem. Innen kifelé - ha végre elérem,
hogy a szerencse ne fordítson nekem hátat - fog játszódni a spanyol
fővárosból érkezett varrónő mindenki számára nyilvános élete, aki
azzal a céllal jött, hogy a Protektorátus legelőkelőbb divatszalonját
nyissa meg, amit e város valaha is látott.
Visszamentem a bejárathoz, és hallottam, hogy valaki kopogtat az
ajtón. Azonnal kinyitottam, tudtam, ki lehet. Candelaria úgy tekergeti
be, mint egy testes giliszta.
– Mit szólsz, lelkem? Tetszik? - kérdezte nyugtalanul. Kiöltözött az
alkalomra, az általam varrt egyik kosztümöt viselte, tőlem örökölt pár
cipőt, ami két számmal kisebb volt rá, és látványos frizurát, amit a
komaasszonya, Remedios fésült neki hamarjában. Az esetlenül
felkent szempillafesték alól kivillanó, sötét tekintetének lelkesedése
rám is átragadt. Ez a nap különleges volt a seftes Candelaria számára
is, valami új és ismeretlen dolog kezdete. A megnyitás előtt álló üzlet
tétje nagy volt, viharos életében először és talán utoljára kockáztatott
ekkorát. Meglehet, ez az új időszak kárpótolja majd a gyerekkori
éhezésért, a férjétől elszenvedett ütlegekért és a rendőrség szájából
évek óta hallgatott fenyegetőzésekért. Élete háromnegyede csupa
vesződés volt, furfang és mesterkedés, előre menekülés és birkózás a
balszerencsével, most talán eljött a perc, hogy leüljön megpihenni.
Nem válaszoltam azonnal a kérdésre, hogy tetszett-e a helyiség.
Előtte a szemébe néztem egy-két pillanatig, és végiggondoltam, mi
mindent tett értem ez az asszony, mióta a rendőrkapitány lerakott az
otthonában, hogy megszabaduljon a nemkívánatos tehertől.
Csendben néztem, és váratlanul elsuhant előtte anyám árnya.
Doloresben és a seftes Candelariában vajmi kevés közös volt. Anyám
maga volt a szigorú józanság, Candelaria a színtiszta dinamit.
Természetük, erkölcsi törvényeik, és ahogy a sors kihívásaival néztek

152
szembe, alapvetően különböző volt, mégis először életemben
rokonságot fedeztem fel kettejük között. Mindegyik a maga módján és
a maga világában, de a bátor és harcos nők nemzetségébe tartoztak,
akik képesek utat törni az életben azzal a kevéssel, amit a sors kimért
nekik. Magam miatt és miattuk, minden bátor nő miatt kell küzdenem,
hogy ez az üzlet sikeres legyen.
– Nagyon tetszik - válaszoltam végül mosolyogva. - Tökéletes,
Candelaria, jobb helyet képzelni sem tudtam volna.
Visszamosolygott, és megcsipdeste az arcom, szeretet és
bölcsesség volt benne, öreg, mint az országút. Mindketten sejtettük,
hogy mostantól kezdve minden másként lesz. Ezentúl is találkozunk
majd, de csak ritkán és titokban. Nem osztozunk többé egy otthonon,
nem tűrjük együtt a terítő fölött zajló háborút, nem szedjük le az
asztalt vacsora után, és nem pusmogunk hosszan nyomorúságos
szobám sötétjében. Útjaink most elválnak, ez tény. Mindketten tudtuk
azonban, hogy életünk végéig összeköt valami, amiről soha senkinek
nem fogunk beszélni.

153
 14

Egy hét sem kellett hozzá, és a divatszalon készen állt. Candelaria

biztatására a tereket felosztottam, bútorokat, készülékeket és
szerszámokat rendeltem. O pedig elintézett mindent ravaszsággal és
ropogós bankókkal, készen arra, hogy akár a vérét ontsa még
homályos jövőjű vállalkozásunkért.
– Csak egy szavadba kerül, lelkem, mert én a büdös életben nem
láttam nagy szabászatot, úgyhogy fogalmam sincs, milyen berendezést
kíván meg egy hasonszőrű üzlet. És ha ez az átkozott háború nem
lenne, akkor te meg én elmennénk szépen Tangerbe, és vennénk egy-
két francia csodát a Le Palais du Mobilier-ben, és ha már ott
vagyunk, beugranánk vagy fél tucat bugyiért a La Sultanába, de mivel
Tetuanban veszteglünk jó asszonyok módjára a tűzhely mellett, és nem
akarom, hogy a személyedet velem kössék össze, a legjobb, amit
tehetünk, ha te szépen megmondod, mit akarsz, én meg majd
megtalálom a módját, hogy megszerezzem a kapcsolataimon
keresztül. Na, most engedd szabadjára a fantáziád, és csak sorold,
mit kell beszereznem, és mi legyen az első.
– Először is kezdjük a nappalival. Ez adja meg az első benyomást
a divatszalonról, ezért eleganciát és jó ízlést kell tükröznie - kezdtem,
felidézve magamban Donã Manuela szabóságát, és a kézbesítések
alkalmával megismert, előkelő házakat. Jóllehet a Sidi Mandri utcai
lakás, amely a kisváros arányainak megfelelően épült,
megjelenésében és méreteiben sokkal kevésbé volt jelentős, mint
Madrid előkelő házai, a régi idők emlékei mégis jó példával
szolgáltak, hogy felépítsem a jelent.
– És mivel rendezzük be?
– Egy isteni kanapé kell ide, két pár jó minőségű karosszék, egy
széles kávézóasztal, és két-három kisebb asztalka kiegészítésül.
Súlyos damasztfüggönyök az erkélyek elé, és egy nagy lámpa.
Egyelőre ennyi elég is. Csak néhány dolog kell, de az nagyon ízléses
legyen, és kiváló minőségű.

154
 – Egyelőre fogalmam sincs, hogy fogom én ezt mind beszerezni,
lányom, mert ugye Tetuanban nincsenek ilyen puccos boltok. Hadd
gondoljam csak végig, igen, hát van nekem egy barátom, aki fuvaros,
lehet, hogy sikerül rávennem egy menetre... Na, te csak egyet se félj,
majd én ezt elintézem valahogy, és ha valami másod- vagy
harmadkézből van, de jó, a legjobb minőségű, akkor nem hiszem,
hogy az nagyon zavarna, nem igaz? Legalább úgy fog kinézni, mintha
patinás szalon lenne. Na folytasd csak, fiam!
– Szabásminták, külföldi divatlapok. Donã Manuélánál hegyekben
álltak, és amikor kezdtek elöregedni, akkor nekünk ajándékozta, én
hazavittem, és soha meg nem untam azokat nézegetni.
– Hát ezt is ördöngösség lesz beszerezni, tudod, hogy a felkelés óta
a határok zárva vannak, és nagyon kevés dolog érkezik kívülről. De
az is igaz, hogy tudom, kinek van menlevele Tangerbe, majd
kipuhatolom, hogy tudna-e hozni egy párat szívességből, sommás
számlát fog érte benyújtani utólag, de hát, ugye csak az isten a
tudója...
– Talán szerencsénk lesz. És figyeljen, hogy legyen egy csomó a
legjobbakból. - Felidéztem néhány nevét, amit magam is megvettem
tangeri tartózkodásom alatt, amikor Ramiro kezdett kevesebbet
törődni velem. Egész estéket töltöttem csodás rajzaikat és
fényképeiket bújva. - Az amerikai Harper's Bazaar, Vogue és Vanity
Fair, meg a francia Madame Figaro - soroltam. - Amit csak talál.
– Rendben, folytasd. Mi van még?
– A próbaszobába egy háromrészes állótükröt. És még két
karosszéket. Meg egy kárpitozott padot, amire a ruhákat tesszük.
– Tovább.
– Szövetek. Három-négy arasznyi darabok a legjobb anyagokból
mintának, de nem teljes vég vásznak, amíg nem látjuk, hogyan
alakulnak a dolgok.
– A legjobbat a La Caraquena textilkereskedésben árulják, de szó
sem lehet arról, amit az arabok árulnak a piac mellett a burraquiában,
a használt ruha boltban, azok nem annyira elegánsak. Majd

155
utánanézek, hogy mit tudnak nekem beszerezni a helyiek a La
Lunetában, mert azok nagyon életrevalóak, és a hátsó traktusban
mindig rejtegetnek valami különlegeset. És jó kapcsolataik vannak a
francia területtel is, lehet, hogy onnan is tudunk valami izgalmas
dolgot szerezni. Mondjad csak tovább, aranyom.
-Egy varrógép, lehetőleg amerikai Singer. Ugyan majdnem minden
munkát kézzel végzek, de azért jól jönne egy a műhelyben. Egy jó
vasaló és hozzá deszka. Egy pár próbababa. A többi eszközt
beszerzem én egy perc alatt, csak azt mondja meg, hol találom a
legjobb rövidáru-kereskedést.
Így haladtunk a berendezkedéssel. Én először megrendeltem, aztán
Candelaria a hátországban fáradhatatlanul vetette be minden seftelő
művészetét, hogy beszerezze, amire szükségünk lehetett. Olykor
szokatlan időben olajbarna arcú férfiak cipeltek be hozzám plédekkel
álcázott darabokat. Időnként a jövés-menés a nappali órákban zajlott,
és megbámulhatta az utcán minden járókelő. Érkeztek bútordarabok,
szobafestők és villanyszerelők, kaptam csomagot, munkaeszközöket
és végtelen számú különféle küldeményt. Elejétől a végéig én
felügyeltem a folyamatot, magas sarkú cipőmben kopogva, magamra
öltve újdonsült egyéniségemet: a nagyvilági, glamouros, fesztelen nő
maszkját. Eltökéltséget sugározva, festéktől feketéllő szempillákkal
és szüntelen dobálva a hajam, megszellőztettem, ahol alkalmasnak
gondoltam, hogy mennyi váratlan kiadásom adódott, és ismertté
váltam a szomszédok között is. Mindenki tapintatosan köszönt,
ahányszor összefutottam velük a kapualjban vagy a lépcsőházban. A
földszinten működött egy kalapos és egy trafik, az emeleten pedig,
velem szemben egy gyászruhás öregasszony lakott, és egy dundi,
szemüveges fiatalember, akiről úgy sejtettem, a fia. Feljebb két
család élt egy rakás gyerekkel, akik megpróbáltak a lehető legtöbbet
kiszimatolni, hogy kiderítsék, ki lesz az új szomszéd.
Minden kész lett néhány nap alatt, már csak az hiányzott, hogy
tudjunk mihez kezdeni vele. Mintha csak tegnap lett volna, úgy
emlékszem az első éjszakára, amikor ott aludtam, egyedül,
félelemmel telve, alig hunytam le egy percre a szemem. A késő
éjszakai órákban hallottam a szomszédos lakások otthoni zajait:

156
gyereksírást, rádiót, szemben az anya és a fiú hangos veszekedését, a
porcelán csörömpölését és a csapból folyó víz zubogását, miközben
valaki elmosogatta a kései vacsora utolsó edényeit. Hajnaltájt az
idegen hangok elültek, és képzeletbeli zajok vették át a helyük; úgy
éreztem, hogy a bútorok szokatlanul sokat nyikorognak, hogy a
folyosó kőlapjain léptek dobbannak, és hogy árnyak lesnek a frissen
festett falakról. Még sejteni sem lehetett az első napsugarat, amikor
felpattantam, túlcsordult bennem a szorongás. Átmentem a nappaliba,
kinyitottam a zsalugátere-ket, és kihajolva vártam a virradatot. Az
egyik mecset minaretjéből ideszállt a fadzsr, a hajnali ima hangja.
Még senki nem volt az utcákon, és a Gorgues-hegység, mely alig
derengett a félhomályban, lassan teljes fenségében bontakozott ki a
pirkadatban. Lassanként, ráérősen a város mozgásba lendült. Az arab
szolgálók érkeztek haikba és nagykendőbe burkolózva. A férfiak
pedig, éppen fordítva, munkába indultak otthonról, és asszonyok
keltek útra fekete fátyolban, kettesével, hármasával a reggeli
istentiszteletre sietve. Az iskolába siető gyerekeket már nem láttam,
sem azt, hogyan nyitnak a boltok és irodák, sem a reggeli fánkért
kiszaladó cselédeket, sem a családanyákat úton a piacra, hogy
kiválasszák az árut, amit majd arab lurkók cipelnek haza nekik
gyékénykosarukat a hátukra véve. Még előtte visszahúzódtam a
nappaliba, és leültem vadonatúj, gránátszínű taftkanapémra. Minek
is? Arra várva, hogy sorsom végre új irányt vegyen.
Jamila korán érkezett. Idegesen mosolyogtunk össze, ez volt az
első nap mindkettőnknek. Candelaria átengedte őt szolgálatomra, és
én hálás voltam ezért a figyelmességért, hiszen nagyon
összemelegedtünk, és a fiatal lány igazi szövetségesemmé vált,
kishúgommá. „Én egy perc alatt találok itt egy másik Fatimát, ha kell,
te meg csak vidd magaddal Jamilát, nagyon jóravaló leányzó, és
meglátod nagy segítségedre lesz”. Így hát velem jött az édes Jamila,
örömmel, hogy megszabadult a panzióbeli megerőltető munkától, és
az ő meg a sinorita új dologba fognak, ami lehetővé teszi, hogy
kevésbé fárasztó legyen az élete, hiszen most fiatal.
Megérkezett Jamila, de utána nem jött senki. Sem első nap, sem
másnap, sem harmadnap. Mindhárom reggel pirkadat előtt pattant ki a
szemem, és ugyanolyan gondossággal készítettem elő magam.

157
Kifogástalan öltözék, és kifogástalan frizura, a lakás makulátlan
tiszta, a glamourt árasztó divatlapok címlapján elegáns nők
mosolyognak, a szerszámok rendben várakoznak a műhelyben, minden
tökéletesen kiszámítva milliméterre pontosan arra várva, hogy valaki
a szolgáltatásom keresse. Látszólag azonban ez senkinek nem állt a
szándékában.
Hébe-hóba zaj, léptek, hangok szűrődtek be a lépcsőházból.
Ilyenkor lábujjhegyen szaladtam az ajtóhoz, és idegesen kukucskáltam
ki a kémlelőlyukon, de a hangok soha nem nekem szóltak. Szememet a
kerek nyílásra tapasztva láttam lármázó gyerekek alakját, igyekvő
asszonyokat, és kalapos apákat, cipekedő cselédeket, kézbesítőfiúkat,
a házmestert és lapátját, a köhögő postást, és még rengeteg más
statisztát. De nem jött senki, hogy ruhatárat rendeljen a
szabászatomban.
Hezitáltam, hogy értesítsem-e Candelariát, vagy várjak tovább
türelmesen. Vacilláltam egy napot, kettőt, hármat, már számon sem
tudtam tartani, hány nap telt el. Végre elhatároztam, hogy elmegyek a
La Lunetába, és megkérem, hogy izzítsa be kapcsolatait, mozgasson
meg minden követ, hogy a lehetséges ügyfelekhez eljusson, a szalon
már működik. Vagy sikerül elérni őket, vagy ebben a tempóban
vállalkozásunk elbukik, mielőtt még elindult volna. Azonban nem
nyílt alkalmam ezt a lépést megtenni, és a seftes Candelaria
közbenjárását kérni, mert éppen aznap reggel végre megszólalt a
csengő.
– Guten Morgen. A nevem Frau Heinz, új vagyok Tetuanban, és
szükségem lenne néhány új darabra.
Kosztümben fogadtam, amit néhány nappal azelőtt én magam
varrtam. Ólomkék, hosszú csőszoknya, szűk, mint egy ceruza, testhez
álló blézer, blúz nélkül, melynek első gombja pontosan egy
milliméterrel azelőtt a pont előtt zárul, ahonnan a nyakkivágás már
nem lenne illedelmes. Az együttes rendkívül elegánsan hatott.
Ékszernek egy hosszú ezüstláncot akasztottam a nyakamba, amely
szintén ezüst, antik ollóban végződött, vágni már nem lehetett vele,
olyan ócska volt, de egy régiségkereskedő bazárjában találtam lámpa
után kutatva, és azonnal elhatároztam, hogy új imázsom része lesz.

158
 Az újonnan érkezett ügyfél alig nézett a szemembe, miközben
bemutatkozott, tekintete inkább azt igyekezett felmérni, mennyire
előkelő a divatszalon, hogy biztos lehessen benne, igényeinek
megfelelő kiszolgálást remélhet. Könnyen megtaláltam vele a hangot,
csak azt kellett elképzelnem, hogy én nem önmagam vagyok, hanem
Donã Manuela reinkarnációja egy vonzó és hozzáértő, külföldi nő
alakjában. Egy-egy karosszékben foglaltunk helyet a nappaliban, ő
némileg férfias fesztelenséggel huppant le, én pedig az ezerszer
elpróbált mozdulattal dobtam keresztbe a lábam. Tört spanyolsággal
előadta, mit szeretne. Két kosztümöt, két estélyit. És egy teniszruha-
együttest.
– Nem gond - füllentettem.
A leghalványabb elképzelésem sem volt, hogy nézhet ki egy
együttes ilyen jellegű tevékenységhez, de akkor sem ismertem volna
el tudatlanságom, ha kivégzőosztag előtt állok. Végignéztük a
képeslapokat, és tanulmányoztuk a ruhafazonokat. Estélyinek két
modellt választott az akkoriban híres divattervezőktől, Marcel
Rochas-tól és Nina Riccitől, melyeket egy francia haute
couture divatlap 1936-os őszi-téli számából nézett ki. A
kosztümökhöz az amerikai Harper’s Bazaar magazinban talált
ötleteket: Harry Angelo nevével fémjelzett két modellt, amit én az
életben nem hallottam említeni, de rendkívül vigyáztam, hogy ennek
ne adjak hangot. Lenyűgözve a birtokomban lévő divatlapkínálattól, a
német nő mindenáron meg akarta tudakolni kezdetleges
spanyolsággal, hogy hol szereztem őket. Úgy tettem, mint aki nem érti
a kérdést; ha első ügyfelem rájött volna, seftelő üzlettársam micsoda
fortélyokkal tett rájuk szert, akkor menekülőre fogta volna abban a
minutumban, és a lábát be nem teszi hozzám többet. Aztán az anyagok
kiválasztására került a sor. Bemutattam neki a különböző
kereskedésektől kapott mintákat, egész szövetkatalógust, egyenként
magyarázva el neki a színek és a minőség jelentőségét.
Viszonylag gyorsan sikerült döntést hoznia. Az estélyikhez sifon,
bársony és organza; flanel és kasmír a kosztümökhöz. A
teniszegyüttes fazonjáról és anyagáról nem esett szó, azt majd én
kitalálom, ha eljön az ideje. A látogatás jó óra hosszát tartott. A

159
közepe táján csendesen megjelent Jamila türkizkék
kaftánban, kohllal kihúzott, fekete szemmel, kezében egy polírozott
tálcával, amelyen arab süteményeket és édes mentateát szolgát fel. A
német nő el volt bűvölve, én pedig alig észrevehető, cinkos
kacsintással fejeztem ki hálám újdonsült szolgálómnak. Az utolsó
feladat a méretvétel volt. Fürgén feljegyeztem az adatokat egy
bőrkötésű füzetbe: Donã Manuela kozmopolita verziója, amivé
átalakultam, igen praktikusnak bizonyult. Az első ruhapróbát öt
nappal későbbre tűztük ki, és a legválasztékosabb jó modorral
köszöntünk el. A viszontlátásra, Frau Heinz, hálásan köszönöm, hogy
felkereste szalonunkat. Viszontlátásra, Fräulein Quiroga, részemről a
szerencse. Becsuktam az ajtót, és a szájam elé kaptam a kezem, hogy
visszafojtsam ujjongásom, és a padlóra szorítottam a lábam, hogy ne
toporzékoljak veszett örömömben, mint egy csikó. Ha szabad folyást
engedhettem volna érzelmeimnek, akkor ömlött volna belőlem a
lelkesedés, mivel tisztában voltam vele, hogy első megrendelőm már
bekapta a horgot, és innen nincs visszaút.
A következő napokban reggeltől estig dolgoztam megállás nélkül.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen komoly ruhadarabokat szabtam ki
teljesen egyedül, anyám vagy Donã Manuela ügyelő tekintete nélkül.
Ezért minden porcikámmal, árgus szemekkel figyeltem, de a
félelemtől, hogy kudarcot vallók, nem tudtam megszabadulni egy
percre sem. Fejemben darabokra szedtem a divatlapok modelljeit, és
amikor a képekből már nem tudtam meg többet, akkor szabadjára
engedtem a fantáziám, és kitaláltam, ami rejtve maradt előttem.
Szabókrétával az anyagra rajzoltam a szabásmintát, és a lehető
legnagyobb pontossággal, rettegve vágtam körbe az egyes darabokat.
Betettem a szabóvásznat, kivettem, megint betettem. Férceltem,
eltisztáztam, összeraktam a próbababán, leszedtem róla, amíg nem
voltam elégedett a végeredménnyel. Sokat változott a divat, mióta én
mozogni kezdtem a cérnák és szövetek világában. Amikor a húszas
évek közepén beléptem Donã Manuela műhelyébe, akkor a laza
vonalak voltak az uralkodó irányzat, a leeresztett derék, nappalra a
rövid ruhahosszak, estére pedig a világos szabású, könnyű esésű,
egyszerűségükben is finom tunikák. A harmincas években megnyúlt a
ruha hossza, a derék újra passzentossá vált, divatba jött a

160
harántszabott anyag, a feltűnő válltömések és a buja sziluettek.
Változott a divat, ahogy változtak az idők, és velük együtt az ügyfelek
elvárásai és a divatszabók módszerei is. Én azonban tudtam
alkalmazkodni. De jó lett volna, ha magánéletemben is elérem azt a
könnyedséget, amivel a Párizs diktálta irányzatok legújabb
szeszélyeihez idomultam!

161
 15

Az első napok nagy kavarodásban teltek. Pihenés nélkül

dolgoztam, és nagyon keveset jártam el otthonról, éppen csak annyit,
hogy tegyek egy rövid sétát alkonyaikor. Ilyenkor néha
összetalálkoztam valamelyik szomszéddal, az anyával és fiával a
szemben lévő lakásból kart karba öltve, két-három kölyökkel a felső
szintről lefelé vágtatva a lépcsőn, vagy valamelyik asszonnyal, aki
hazafelé sietett vacsorát adni a családnak. Csak egy dolog árnyékolta
be az első hét teendőit: az átkozott teniszruha. Végül elhatároztam,
hogy üzenetet küldök Jamilával a La Lunetába: „Teniszruhás képeket
tartalmazó képes újságokra van szükségem. Az sem baj, ha régiek”.
– Sinora Candelaria mond, hogy Jamila holnap visszamegy.
És Jamila másnap visszament a panzióba, és egy újabb akkora
köteg divatlappal állított be, hogy alig fért el a hóna alatt.
– Sinora Candelaria mond, hogy sinorita Sira először megnéz
újságok - közölte lágy hangon, kedvesen törve a spanyolt.
Kipirosodott a nagy igyekezetben, lelkes volt, és csordultig tele
izgalommal. Bizonyos értelemben saját magamra emlékeztetett a
Zurbano utcai műhelyben töltött első években, amikor csak az volt a
feladatom, hogy ide-oda futkossak, üzenetet hoztam-vittem,
kézbesítettem a megrendeléseket, fürgén és gondtalan jártam az
utcákat, mint egy kóbor macskakölyök, és bármely apró mulatság
képes volt elvonni figyelmem, amivel néhány perccel eltolhattam a
visszaérkezés időpontját, és minél későbbre halaszthattam a percet,
amikor újra négy fal közé zárva kell dolgozni. A nosztalgia
ostorcsapása fenyegetett, de még időben kitértem előle, és kivédtem
könnyedén elhajolva: már megtanultam alkalmazni a menekülés
művészetét, ha éreztem a vészesen fenyegető melankóliát.
Izgatottan vetettem magam a képes újságokra. Mindegyik régi szám
volt, legtöbbje agyonfogdosott, némelyiknek a címlapja is hiányzott.
Kevés volt a divatlap, többsége általános témakörben mozgott. Volt
néhány francia, nagy részük spanyol vagy a Protektorátusban

162
megjelenő lapok: A Földgömb, Fehér és Fekete, Új Világ, Képes
Marokkó, Ketama. Sok lapnak be volt hajtva a sarka, valószínűleg
Candelaria már végigfutotta őket, és néhány oldalt megjelölt nekem.
Fellapoztam őket, és amit először megláttam, nem az volt, amit
vártam. Az egyik fényképen két lenyalt hajú, teljesen fehérbe öltözött
úr egymás jobbját szorongatta, miközben baljukban teniszütőt
tartottak. Egy másik képen elegáns hölgyek csoportja tapsolt a
díjátadáskor egy férfi teniszjátékosnak. Ekkor esett le, hogy rövid
üzenetemben nem részleteztem Candelariának, hogy női teniszruháról
van szó. Már éppen vissza akartam küldeni Jamilát, hogy tegyen
újabb látogatást a La Lunetába, amikor örömömben felkiáltottam. A
harmadik bejelölt képes lapban szemem elé ötlött pontosan, amit
kerestem. Hosszú riport mutatott be egy teniszezőnőt világos
felsőrészben és egy különlegesen összetett szoknyában, amely félig a
hagyományos ruhadarabra emlékeztetett, félig inkább bő szárú
nadrágra, ilyet még életemben nem láttam, és nagy valószínűséggel a
képes lap olvasói sem, abból ítélve, hogy a fényképek aránytalanul
nagy figyelmet fordítottak a teniszruhára.
A szöveg franciául szólt, és alig-alig értettem, de a hivatkozások
kézenfekvőnek bizonyultak: Lili Álvarez teniszezőnő, Elsa
Schiaparelli divattervező és egy Wimbledonnak nevezett hely.
Kezdeti örömömbe, hogy találtam valamiféle viszonyítási pontot,
amiből kiindulhatok, azonnal nyugtalanító érzés keveredett.
Becsuktam a képes lapot, és alaposan megvizsgáltam. Öreg volt és
elsárgult. Megkerestem a dátumot: 1931. Hiányzott a hátsó borítója, a
lapok szélén nedvesség foltok terjengtek, és néhány oldal be volt
tépve. Kezdett az aggodalom úrrá lenni rajtam. Ilyen ócska lapot nem
nyomhattam német ügyfelem kezébe, hogy kikérjem véleményét az
együttesről, akkor aztán sutba dobhatom választékos ízlésű, az utolsó
irányzatokat követő divatszabász imázsomat. Idegesen köröztem a
lakásban, hogy valami kiutat találjak ebből a helyzetből, valami
stratégiát, akármit, amivel legyőzhetem ezt a nem várt nehézséget.
Miután több tucatszor végigkopogtam a folyosó kőpadlóján, az
egyetlen, ami eszembe jutott, az volt, hogy majd én lemásolom a
modellt, és megpróbálom eladni mint saját eredeti ötletem, de
elképzelésem sem volt a rajzolásról, és az eredmény olyan esetlen

163
lett volna, hogy a ranglétrán jó néhány fokot süllyed látszólag
tekintélyes szalonom. Képtelen voltam megnyugodni, úgy döntöttem
hát, hogy megint Candelaria segítségéért folyamodom.
Jamila elment otthonról, az új háztartás nem megerőltető feladata
sok pihenőidőre adott lehetőséget, ami régen elképzelhetetlen volt a
panzió megkívánta, kemény munka mellett. Hogy visszanyerje az
elvesztegetett időt, a lány kihasznált minden percet, hogy kitehesse a
lábát bármilyen apró megbízás ürügyével. „A sinorita kér Jamilát,
hogy szotyola vegyen? Igen?” És még mielőtt választ kaphatott volna,
már lefelé vágtatott a lépcsőn szotyoláért, kenyérért, gyümölcsért
vagy csak friss levegőért és néhány perc szabadságért. Kitéptem a
képes lap oldalait, a táskámba rejtettem, és úgy határoztam, hogy
magam megyek a La Lunetába, de mikor odaértem, nem találtam
otthon Candelariát. A házban csak az új cseléd dolgozott a
konyhában, és az ablak mellett a tanító küzdött kemény megfázással.
Kedvesen köszöntött.
– Lám, lám, de jó dolgunk van, mióta vackot váltottunk -
gúnyolódott új megjelenésemen.
Alig figyeltem a szavára, kisebb dolgom is nagyobb volt annál.
– Nem tudja véletlenül, don Anselmo, hogy merre járhat
Candelaria?
– Elképzelésem sincs, lányom, tudod, hogy hol itt van, hol ott,
ugrál állandóan, mint a gyík farka.
Idegesen tördeltem a kezem. Szükségem volt rá, szükségem volt
egy megoldásra. A tanító megérezte nyugtalanságom.
– Valami baj van, lányom?
Kétségbeesésemben hozzá fordultam.
– Maga nem tud jól rajzolni, ugye?
– Én? A pont, pont vesszőcskét sem. Az egyenlő oldalú
háromszögnél tovább nem látok.
Nem értettem, hogy az mi lehet, de mindegy is volt, annyi a lényeg,
hogy panzióbéli, régi lakótársam nem tudott segíteni. Megint tördelni

164
kezdtem az ujjaim, és kinéztem az erkélyen, hátha látom
Candelariát hazajönni. Néztem az emberektől nyüzsgő utcát, és
közben akaratlanul is idegesen toporogtam. Az idős republikánus
megszólalt a hátam mögött.
– Miért nem mondod meg, mit keresel, hátha segíthetek?
Megfordultam.
– Szükségem van valakire, aki jól rajzol, hogy kimásoljon nekem
néhány modellt egy képes újságból.
– Akkor menj Bertuchi iskolájába.
– Kinek az iskolájába?
– A festő Bertuchiéba. - Arckifejezésem elárulta tudatlanságom. -
De hát lányom, már három hónapja laksz Tetuanban, és még mindig
nem tudod, kicsoda Bertuchi mester? Mariano Bertuchi Marokkó
legnagyobb festőművésze.
Nem tudtam, ki ez a Bertuchi, és nem érdekelt egy cseppet sem. Én
csak azonnali megoldást kerestem égető gondomra.
– És ő le tudja nekem rajzolni, amire szükségem van? - kérdeztem
szorongón.
Don Anselmo nevetése rekedt köhögésbe fulladt. A három doboz
Toledo cigaretta egyre súlyosabb számlát nyújtott be.
– De hát hova gondolsz, Sirita, kislányom? Már hogy is ülne neki
Bertuchi szabásmintát pingálni neked? Don Mariano művész,
festészetét magas szinten művelő ember, akinek célja életben tartani e
vidék hagyományos művészetét, Marokkó nagyságát határain túl is
terjeszteni, de semmi szín alatt sem megrendelésre dolgozó piktor. A
rajziskolában viszont találsz majd egy csomó embert, aki a
segítségedre lehet, fiatal festőket, akiknek alig van munkájuk,
lányokat és fiúkat, akik festészetet tanulnak az óráin.
– És hol van az iskola? - kérdeztem, miközben fejembe nyomtam a
kalapom, és sietve felkaptam a táskám.
– A Puerta de la Reina mellett.

165
 Az arcomra kiülő bizonytalanság valószínűleg meghatotta, mert
megint felnevetett rekedten, elkapta a köhögés, aztán felkecmergett a
székből, és megszólalt.
– Na menjünk, elkísérlek.
Kiléptünk a La Lunetába, és bekanyarodtunk a mellahba, a zsidó
negyedbe, átkeltünk szűk, de rendezett sikátorain, miközben
magamban némán felidéztem bolyongásom a fegyverek éjszakáján.
Azonban minden másnak látszott a nappali fényben nyüzsgő boltokkal
és nyitva lévő pénzváltóhelyekkel. Aztán az arab negyed sikátorai
következtek, ez a szövevényes útvesztő, amelyben még mindig
nehezen tájékozódtam. A magas sarkú cipő és a csőszoknya szorítása
ellenére próbáltam szaporán kapkodni a lábam a kövezeten. Meglett
kora és a köhögés azonban megakadályozta don Anselmót, hogy tartsa
velem a ritmust. Meglett kora, a köhögés és hozzá a nem szűnő
fecsegés Bertuchi képeinek színeiről és fényeiről, az
olajfestményekről, akvarellekről és tollrajzokról és a festőművész
egyéb tevékenységeiről, aki kezdeményezte egy nép- és
szépművészeti iskola megalapítását is.
– Küldtél valaha levelet Tetuanból Spanyolországba? - kérdezte.
Anyámnak adtam fel levelet természetesen. Ugyan erősen
kételkedtem benne, hogy amilyen idők járnak, megérkeztek volna a
címzetthez, Madridba.
– Nos, a Protektorátus szinte minden bélyegét az ő rajzai alapján
nyomtatták. Alhucemas, Alcazarquivir, Xauen, Larache, Tetuan
szerepel például a képeken. Tájak, emberek, hétköznapi jelenetek,
minden újjászületik az ecsetvonásai nyomán.
Folytattuk az utat, neki be nem állt a szája, én meg próbáltam
kapkodni a lábam, miközben rá figyeltem.
– És a turizmust reklámozó plakátokat meg hirdetményeket, azokat
sem láttad? Nem hiszem, hogy ezekben a szörnyű időkben bárkinek is
a szándékában állna csak úgy felkeresni Marokkót, az azonban tény,
hogy éveken át Bertuchi művészete vitte hírét e föld szépségeinek.
Tudtam, melyik plakátokról beszél, sok helyen voltak kifüggesztve,

166
naponta láttam őket. Képei Tetuan, Ketama, Arcila és a vidék más
szegleteit ábrázolták. Alattuk a szöveg így szólt: „A Spanyol
Köztársaság Marokkói Protektorátusa”. Nemsokára ez a név is
megváltozik.
Hosszú gyaloglás után értünk el úti célunkhoz kerülgetve a
piacokon nyüzsgő népet, kecskéket és gyerekeket, zakókat és
dzsellabákat, a kofák alkudozása, elfátyolozott asszonyok, kutyák,
tócsák, tyúkok között, koriander és menta, kemencében sült cipó és
olívabogyó fűszereinek illatában, egyszóval, ahol csak úgy
bugyborékolt az élet. Az iskola a város határán feküdt, egy régi
erődítmény falához tapasztott épületben. A környéken volt némi kis
élet, fiatalok jártak ki-be, egyesek magányosan, mások csoportba
verődve beszélgettek, némelyek nagy mappát hurcoltak a hónuk alatt,
mások nem.
– Megérkeztünk. Most itt hagylak, ha már eljöttem idáig, akkor
kihasználom, és megiszom egy bort a Suicában lakó barátaimmal. Az
utóbbi időben alig járok el otthonról, és ha kiteszem a lábam az
utcára, akkor ki kell élveznem az alkalmat.
– És hogy jutok majd vissza? - kérdeztem tétován. Egyáltalán nem
figyeltem, merre kanyargott az út, azt hittem ugyanis, hogy a tanító
visszafelé is velem tart majd.
– Ezen ne aggódj, bármelyik fiú boldog lesz, ha segíthet neked.
Sok szerencsét a rajzokhoz, majd elmeséled, milyen sikerrel jártál.
Megköszöntem a kíséretet, felmentem a lépcsőn, és beléptem az
épületbe. Éreztem, hogy hirtelen számos tekintet állapodott meg
rajtam, azokban az időkben nem nagyon lehettek szokva hozzám
hasonló nők jelenlétéhez a rajziskolában. A bejárat feléig jutottam, de
ott megtorpantam nem tudva, hogyan tovább, kinél érdeklődjek. De
időm se volt, hogy kitaláljam a következő lépést, amikor egy hang
szólalt meg a hátam mögül.
– No lám, no lám, az én szépséges szomszédasszonyom.
Elképzelni sem tudtam, hogy ki ejthette ki a szavakat, de
megfordultam, és a velem egy emeleten lakó fiatalemberrel találtam
szemben magam. Ott állt előttem, ezúttal egyedül. Jóval több kiló és

167
kevesebb haj volt rajta, mint ami a kora szerint járt volna,
valószínűleg még nem érte el a harmincat. Azt sem hagyta, hogy
szóhoz jussak. Hálás voltam érte, mert nem tudtam volna mit
mondani.
– Mintha kissé el lenne veszve. Tudok valamiben segíteni?
Ez volt az első alkalom, hogy megszólított. Ugyan mióta ott laktam,
már többször összefutottunk, de mindig anyja társaságában. Ilyenkor
hármunk közül egyikünk sem mormolt mást egy udvarias jó napoton
kívül. Ugyanakkor ismertem a hangjuk egy kevésbé kellemes
árnyalatát is, ami áthallatszott szinte minden éjszaka, amikor anya és
fia késő éjjelig tartó heves és viharos veszekedésbe kezdtek. Úgy
döntöttem, nincs rejtegetni valóm előtte, semmilyen kibúvóval nem
készültem, és arra sem, hogy most kitaláljak egyet.
– Szükségem van valakire, aki néhány rajzot készít nekem.
– És azt lehetne tudni, hogy miről?
Hangjában nem csengett gúny, csak kíváncsiság. Kíváncsi volt,
közvetlen és kissé modoros. Sokkal fesztelenebbnek tűnt egyedül,
mint anyja társaságában.
– Van néhány pár éves fényképem, és azt szeretném, ha valaki
modelleket rajzolna nekem ezek alapján. Bizonyára tudja, hogy
divatszabász vagyok. A modellt egy megrendelőmnek kell
megvarrnom, de előtte be kell mutatnom neki, hogy jóváhagyja.
– Magával hozta a fényképeket?
Röviden biccentettem.
– Megmutatná? Lehet, hogy tudok segíteni.
Körülnéztem. Nem voltak túl sokan, de éppen elegen, hogy
kínosnak érezzem csak úgy előkapni a lapkivágásokat. Nem kellett
mondanom, megsejtette.
– Menjünk ki?
Az utcára érve kivettem a táskámból a régi újságoldalakat, egy szó
nélkül átnyújtottam neki, és ő figyelmesen megnézte.
– Schiaparelli, a szürrealisták múzsája, milyen érdekes. Imádom a

168
szürrealizmust, maga nem?
Elképzelésem sem volt, miről beszél, viszont rettentő sürgősen
meg kellett oldanom a problémát, így aztán más mederbe tereltem a
beszélgetést, tudomást sem véve a kérdésről.
– Ismer valakit, aki le tudná rajzolni nekem?
Rám nézett rövidlátó szemüvege mögül, és összezárt ajakkal
elmosolyodott.
– Mit gondol, én lehetnék a szolgálatára?
Még aznap este áthozta a vázlatokat, nem gondoltam volna, hogy
ilyen hamar elkészül. Már éppen befejezettnek nyilvánítottam a napot,
hálóinget vettem, és rá egy hosszú bársony pongyolát, amit én magam
varrtam magamnak, hogy elüssem valamivel az időt az üres napokon
az ügyfelekre várva. Éppen befejeztem a vacsorát egy tálcáról a
nappaliban, de szerény étkezésem maradéka még ott virított: egy fürt
szőlő, egy darabka sajt, egy pohár tej, néhány darab kétszersült. Már
minden elcsendesedett és elsötétült, csak az állólámpa égett az egyik
sarokban. Furcsállottam, hogy este tizenegykor kopogjanak az ajtón, a
kémlelőlyukhoz siettem, épp annyira ijedten, mint kíváncsian. Amikor
megláttam, ki az, elhúztam a reteszt, és kinyitottam az ajtót.
– Jó estét, kedves. Remélem, nem zavarom.
– Semmi gond, még fenn voltam.
– Hoztam valamit - közölte, meglebbentve előttem a finom
kartonlapokat, amiket háta mögé dugott kezében tartott.
Nem adta át, hanem félig elrejtve kecsegtetett vele, és várta, hogy
mit lépek. Haboztam egy-két pillanatig, hogy beinvitáljam-e ebben az
alkalmatlan időpontban. Közben ő szenvtelenül várakozott a
küszöbön, úgy tartva munkáját, hogy ne lássam, és arcára látszólag
ártatlan mosoly ült ki.
Megértettem az üzenetet. Nem állt szándékában egy centimétert
sem megmutatni belőle, amíg be nem engedem.
– Kerüljön beljebb, kérem - engedtem végül.
– Köszönöm, köszönöm - suttogta könnyedén, nem is rejtve

169
elégedettségét, hogy elérte célját. Utcai nadrágot és inget viselt egy
nemez házikabáttal a tetején. És pápaszemet. És hozzá némileg
modoros pózt öltött. Arcátlanul végigmérte az előszobát, és
benyomult a nappaliba, meg sem várva, hogy behívjam.
– Rettenetesen tetszik a lakása. Olyan nagyvonalú, olyan sikkes!
– Köszönöm, még csak most rendezem be. Megtenné, kérem, hogy
megmutatja, amit hozott?
Szomszédomnak nem kellett tovább magyaráznom, hogy megértse,
ha már ilyen későn beengedtem, akkor nem éppen a lakberendezési
kérdésekhez fűzött megjegyzéseire vagyok kíváncsi.
– Itt van a megrendelése - mondta, kezembe nyomva végre, amit
eddig rejtegetett.
Három ceruza- és egy pasztellrajz különböző beállításokban és
pózokban mutatott be egy valószerűtlenné stilizált modellt, aki a
különleges szoknyában feszített, ami nem is volt szoknya. Az
elégedettség nyilvánvalóan azonnal kiült az arcomra.
– Úgy látom, hogy jónak találja őket - mondta leplezetlen
büszkeséggel.
– Remeknek találom.
– Akkor megtartja?
– Természetesen. Igen szorult helyzetből segített ki. Mondja,
mennyivel tartozom, kérem.
– Csak egy köszönömmel, legyen ez egy „isten hozta” ajándék.
Mama azt mondja, hogy udvariasnak kell lenni a szomszédokkal,
ugyan maga csak módjával tetszik neki. Azt hiszem, túl határozottnak
találja, és egy kicsit kihívónak - tette hozzá némi iróniával.
Elmosolyodtam, és egy pillanatra, mintha az összetartozás szele
csapott volna meg, csupán egy fuvallat, ami ment, ahogy jött, amikor
meghallottuk, hogy édes szüleje fia nevét ordítja a résnyire nyitott
ajtón keresztül:
– Fééééééé-lix! - Elnyújtotta az é-t, mint a csúzli gumiját. Először
kifeszítette az első szótagot, amennyire csak lehet, aztán kilőtte a

170
másodikat. - Fééééééé-lix! - ismételte.
Szomszédom az égre emelte a tekintetét, és tehetetlenségében
nagyot legyintett.
– A szerencsétlen nem tud nélkülem létezni sem. Akkor megyek.
Daruhangon kereplő anyja most harmadszorra is utána kiáltott a
végtelenségig nyújtva az első szótagot.
– Rendelkezzen velem, amikor csak akarja, boldogan rajzolok
akármennyi modellt, bolondulok mindenért, ami párizsi. Most megyek
vissza a tömlöcbe. Jó éjszakát, kedves!
Becsuktam az ajtót, és még hosszan nézegettem a rajzokat. Valóban
gyönyörűek voltak, elképzelni sem tudtam volna jobbat. Ugyan nem
az én művem volt, de aznap este jó szájízzel feküdtem le.
Másnap korán keltem, tizenegyre vártam a megrendelőt az első
próbára, de az utolsó részletet is le akartam tisztázni, mielőtt
megérkezik. Jamila még nem jött meg a piacról, de bármikor
befuthatott. Tizenegy előtt húsz perccel szólt a csengő, azt hittem,
talán a német hölgy előbb érkezett. Ugyanazt a tengerkék kosztümöt
viseltem, mint az előző alkalommal, úgy határoztam, hogy ebben
fogadom, mintha ez lenne a munkaruhám: az elegancia legletisztultabb
formájában. Ezzel hangsúlyossá teszem szakmai fellépésemet, és jól
álcázom a tényt, hogy alig van téli ruha a szekrényben. Már
megcsináltam a frizurám, és tökéletes volt a sminkem, az antik
ezüstolló a nyakamban lógott. Csak az utolsó simítás hiányzott: a
nagyvilági nő láthatatlan maszkja. Gyorsan magamra kaptam, és
magam nyitottam ajtót lezser mozdulattal. És akkor rám dőlt az
univerzum.
– Jó napot, kisasszony! - mondta a hang, kalapját levéve. -
Bejöhetek?
Nagyot nyeltem.
– Jó napot, rendőrkapitány. Természetesen, fáradjon be, kérem.
A nappaliba vezettem, és hellyel kínáltam. Nem sietett a
karosszékhez lépni, mintha lekötné, hogy alaposan megbámulja a
helyiséget, miközben befelé halad. Szép lassan végigfutatta a

171
tekintetét a mennyezet alatt futó, gondosan kidolgozott gipszdíszen, a
damaszt-függönyökön, és a külföldi lapokkal borított mahagónifa
asztalon.
A csodálatos és feltűnő, antik csilláron, amit Candelaria szerzett,
isten tudja, honnan, mennyiért és milyen sötét trükkökkel. Éreztem,
hogy felgyorsul a szívverésem, és felfordul a gyomrom.
Végre elhelyezkedett, én szemben ültem le, csendben, várva, hogy
megszólaljon, és iparkodtam leplezni váratlan felbukkanása keltette
nyugtalanságom.
– Remek, látom, nagyon jól megy a bolt.
– Megteszek minden tőlem telhetőt. Elkezdtem dolgozni, most is
éppen ügyfelet várok.
– És pontosan mivel foglalkozik? - kérdezte. Nagyon is jól tudta a
választ, de valami oknál fogva érdekében állt, hogy én magam
mondjam el neki.
Próbáltam semleges hangot megütni. Nem akartam, hogy ijedtnek
találjon, vagy mintha bűntudat gyötörne, de az sem állt
szándékomban, hogy úgy jelenjek meg szeme előtt, mint egy
túlságosan magabiztos és határozott nő, akiről ő mindenkinél jobban
tudta, hogy nem vagyok.
– Varrók. Divatszabó vagyok - válaszoltam.
Nem mondott rá semmit. Csak a szemembe mélyesztette a
tekintetét, és várt, hogy folytassam a magyarázkodást. A kanapé
szélén szálfa egyenesen ülve meséltem el neki mindent sorjában, de
még csak sejtetni sem engedtem egyetlen gesztust sem a leltárnyi
kifinomult pózból, melyeket ezerszer is elpróbáltam új egyéniségem
számára. Nem volt helye a látványosan könnyedén keresztbe dobott
lábaknak. Sem a lezser hajdobálásnak. A legkönnyedebb
pillarebegtetésnek sem. Tartást és nyugalmat próbáltam csak tükrözni.
– Már Madridban is varrtam. Mást se csináltam fél életemben. Egy
jó nevű divatszabó műhelyében dolgoztam, anyám segédvarrónő volt.
Sokat tanultam ott, kiváló szabóság volt, és fontos hölgyek számára
varrtunk.

172
 – Értem. Nagyon tisztességes foglalkozás. És most kinek dolgozik,
ha szabad kérdeznem?
Megint nyeltem egyet.
– Senkinek. Magamnak.
Fölhúzta a szemöldökét meglepetést színlelve.
– És megkérdezhetem, hogy miként sikerült egyedül ilyen üzletre
szert tennie?
Vázquez rendőrkapitány halálosan alapos volt, mint a vizsla, és
acélkemény, de mindenekelőtt úr volt, és mint ilyen, kérdéseit
végtelenül udvariasan tette fel. Némi cinizmussal fűszerezett
udvariasság volt ez, amit nem is igyekezett leplezni. Sokkal
elengedettebbnek tűnt, mint a kórházban tett látogatásai során. Nem
volt annyira feszült, zaklatott. Igazán kár, hogy nem tudtam
eleganciájához jobban illő válaszokkal szolgálni neki.
– Kölcsön kaptam a pénzt - mondtam egyszerűen.
– Hűha, micsoda szerencse - gúnyolódott. - És lenne olyan kedves
elárulni, ki volt az a személy, aki ilyen nagylelkű szívességet tett
magának?
Azt hittem, nem leszek képes rá, de a válasz azonnal az ajkamra
tolult. Rögtön és határozottan.
– Candelaria.
– A seftes Candelaria? - kérdezte szarkasztikus és hitetlenkedő
félmosollyal.
– Ő maga, igen, uram.
– Hm, hát ez érdekes. Nem tudtam, hogy a seftelés ilyen jó üzletnek
számít manapság.
Megint a szemembe fúrta a tekintetét, és tudtam, hogy abban a
pillanatban a sorsom pontosan félúton van a túlélés és a zuhanás
között. Mint egy levegőbe dobott érme, amely éppúgy képes fejre
esni, vagy írásra. Mint egy esetlen kötéltáncos, akinek épp akkora az
esélye a padlón végezni, mint könnyedén a magasban maradni. Mint a
teniszlabda, amit a szomszédom rajzolta modell repít a magasba, egy

173
elhibázott ütés, amit a bájos, Schiaparellibe öltözött játékos indított.
Egy labda, ami nem repül végig a pályán, hanem néhány másodpercig
tartó örökkévalóságon át egyensúlyoz a háló fölött, mielőtt
valamelyik oldalra zuhanna, mintha azon vacillálna, hogy a
pasztellvonásokba burkolózó, elegáns teniszjátékos kapja a pontot,
vagy ismeretlen ellenfele. Egyik oldalon a menekülés, másikon a
bukás, én pedig a kettő között. Azon az őszi délelőttön így láttam
magam Vázquez rendőrkapitány előtt, akinek látogatása legrosszabb
jóslataimat váltotta be. Lehunytam a szemem, és orromon át szívtam
be a levegőt. Aztán kinyitottam, és beszélni kezdtem.
– Nézze, don Claudio, ön azt tanácsolta, hogy dolgozzam, és én
éppen ezt is teszem. Ez egy tisztességes üzlet, nem futó szórakozás,
sem sötét ügyletek fedőcége. Önnek rengeteg adat áll a
rendelkezésére rólam, tudja, miért vagyok itt, mi okozta bukásom, és
hogy milyen körülmények akadályozzák, hogy elutazzam. De azt nem
tudja, hogy honnét jövök, és merre akarok tartani, ezért most, ha van
egy perce, akkor el fogom mondani. Szegény családból származom,
anyám egyedül nevelt, nem volt házas. Apám létezéséről, arról az
apáról, aki a pénzt és az ékszereket adta, amelyek nagyrészt felelősek
bal-szerencsémért, néhány hónapja még nem tudtam. Egyáltalán nem
ismertem, amíg egy nap, hirtelen azt nem súgta az ösztöne, hogy
politikai okokból az életére törnek, és mikor nekiállt, hogy
kiegyenlítse számláit a múlttal, úgy döntött, hogy elismer lányának, és
rám hagyja öröksége egy részét. Addig én még csak a nevét sem
tudtam, és egy krajcárt sem láttam vagyonából. Ezért kezdtem
dolgozni, amikor még kis tökmag voltam, eleinte nem volt nagyon
más feladatom, mint üzeneteket kézbesíteni, padlót söprögetni két
fillérért, pedig még apró gyerek voltam, éppen akkora, mint azok az
egyenruhás kislányok a La Milagrosa iskolából, akik egy perce
szelték át az utcát. Lehet, hogy valamelyik az öné, aki az iskolába tart,
az apácák, szépírás és latin deklinációk világába, amit nekem nem
volt alkalmam megismerni, mert nálunk nagy volt a szükség, hogy
szakmát tanuljak, és megkeressem a napi betevőt. És örömmel tettem,
ne higgye, hogy nem, imádtam varrni, és ügyes kezem volt, így hát
gyorsan tanultam, iparkodtam is kitartóan, és idővel jó varrólánnyá
váltam. És hogy egy nap abbahagytam, az nem holmi múló

174
szeszélynek köszönhető, hanem mert az élet nagyon nehéz lett
Madridban, a politikai helyzetet látva sok megrendelőnk külföldre
távozott, az a szabászat bezárt, és nem lehetett más munkát találni.
Én soha nem keveredtem semmibe, rendőrkapitány, minden, ami
ebben az évben történt velem, minden bűnténybe, aminek állítólag
részese voltam, ön is jól tudja, hogy nem önszántamból keveredtem,
hanem mert utam egy gazemberét keresztezte egy szerencsétlen napon.
És el sem tudja képzelni, hogy mit nem adnék, ha kitörölhetném az
életemből azt a percet, amikor az a senkiházi sorsom részese lett, de
már nincs visszaút, és az ő gondjai most az enyémek, és tudom, hogy
ki kell ebből másznom, akármi történjék is. Ez az én felelősségem, és
vállalom is. De tudnia kell, az egyetlen módja, hogy kimásszak, az a
varrás, nem értek semmi máshoz. Ha ön bezárja előttem ezt az ajtót,
ha lenyesi a szárnyaim, akkor megfojt, mert nem fogok tudni máshoz
kezdeni. Megpróbáltam, de nem találtam senkit, aki felvenne, mert
nem értek semmi máshoz. Ezért aztán egy szívességet szeretnék
magától kérni, csak egyet: hagyja, hogy ezt a szabóságot megtartsam,
ne nyomozzon tovább. Bízzon bennem, és ne akarja, hogy elbukjak. A
lakás bérlete, minden bútor, amit itt lát, ki van fizetve az utolsó
pesetáig, senkit nem csaptam be, és nem tartozom senkinek sem.
Ehhez az üzlethez egyetlen dolog kell, valaki, aki dolgozik érte, és
ezért vagyok én itt, kész vagyok a derekamat törni érte éjjel-nappal.
Csak azt engedje meg, hogy nyugodtan dolgozhassam, a legkisebb
gondot sem fogom okozni, édesanyámra esküszöm, mert nekem csak ő
van a világon. Amint összeszedem a pénzt, amivel Tangerben
tartozom, amint kiegyenlítettem a tartozásom, és befejeződik a
háború, visszatérek hozzá, és soha többet nem kerülök az ön útjába.
De addig, könyörgöm, rendőrkapitány, hogy ne követeljen több
magyarázatot, és hagyjon boldogulni. Csak azt kérem, hogy vegye le a
nyakamról a lábát, és ne fojtson meg a kezdet kezdetén, mert ha meg
is teszi, ön nem nyer vele semmit, én viszont elveszítek mindent.
Nem válaszolt, és én nem tettem hozzá egy szóval sem többet, csak
farkasszemet néztünk. Minden előjel ellenére végig tudtam mondani a
közlendőmet határozott hangon, higgadtan, anélkül hogy
összeomlottam volna. Végre kiürítettem, kidobtam magamból
mindent, ami olyan régóta rágott. Hirtelen végtelen kimerültséget

175
éreztem. Kimerítettek egy gátlástalan bűnöző ütései, a rémületben
töltött hónapok, az állandó fenyegetettség érzése. Kimerített a
bűntudat cipelése, meggörbültem, mint azok a szegény, arab
asszonyok, akiket gyakran láttam együtt gyalogolni, lassan, hajlott
háttal, haikba burkolózva, akik alig húzták a lábuk, hátukon hatalmas
batyukat vagy tűzifát hurcolva, datolyafürtöket, gyerekeket,
agyagkorsókat és meszeszsákot. Elegem volt a megfélemlítettségből,
megalázottságból, elegem volt ebből a szomorú életből ezen az oly
idegen földön. Fáradt voltam, kimerült, elcsigázott és elegem volt,
mégis készen álltam, ha kell, akár a tíz körmömmel kaparjam ki
magam a romjaim alól.
Végül a rendőrkapitány törte meg a csendet. Előtte felállt, én
követtem, lehúzkodtam a szoknyám, gondosan kisimítottam a
ráncokat. Ő fogta a kalapját, megpörgette a kezében rászegezve
minden figyelmét. Már nem a könnyű, nyári kalap volt, amelyet
néhány hónapja viselt, hanem egy sötét, téli borsalino, egy
csokoládészín, jó minőségű nemezkalap, amit úgy forgatott az ujjai
között, mintha minden gondolata kulcsa abban lett volna elrejtve.
Hirtelen megállt, és azt mondta: - Rendben. Beleegyezem. Ha senki
nem keres meg valami nyilvánvaló panasszal, akkor nem fogok
utánanyomozni, hogyan ügyeskedte össze ezt az üzletet. Mától kezdve
hagyom dolgozni és vezetni az üzletet. Hagyom nyugodtan élni.
Remélem, szerencsénk lesz, és ez megszabadít mindkettőnket egy-két
problémától.
Nem mondott semmi többet, és nem várta, hogy válaszoljak. Ahogy
kiejtette a rövid ítélet utolsó szótagját, állával búcsút intett, és az ajtó
felé vette az irányt. Öt perc múlva megérkezett Frau Heinz. Soha nem
voltam képes felidézni, milyen gondolatok futottak át a fejemen a két
látogatás közti öt percben. Csak arra emlékszem, hogy amikor a
német hölgy becsöngetett, és mentem ajtót nyitni, úgy éreztem, mintha
egy egész hegy súlyát vették volna le a szívemről.

176
 Második rész
16

Az ősz folyamán több megrendelő is felkeresett, főleg gazdag

külföldiek, seftes üzlettársam jóslata beigazolódott. Jött sok német.
Néhány olasz. Egy-két spanyol is, szinte mind üzletemberek
feleségei, mivel a közhivatalok és a sereg viharos időket éltek. Hébe-
hóba egy-egy gazdag és gyönyörű szefárd zsidó asszony, aki lágyan,
nekem idegen lejtéssel beszélte az óspanyol nyelvet, a dallamos
ritmusú haquetíát különös, régi szavakkal fűszerezve: aj, én fényem,
aj, kis királynőm, az Isten adjon szép hetet neked, biz ha mondom,
emígy esett.
Az üzlet szép lassan fellendült, és híre ment a szalonnak. Kezdett
befolyni a pénz: burgosi peseta, francia és marokkói frank, hassani
érmék. Egy apró páncéldobozba rejtettem mindet, hét lakat alá, az
éjjeliszekrény második fiókjába. Minden hó harmincadik napján
átadtam Candelariának. Egy szempillantás, annyi sem telt belé, és
seftes üzlettársam már külön is választotta a marék aprót a napi
kiadásokra, a bankjegyekből pedig szoros tekercset csavart, és már el
is tüntette a két melle között. A havi keresettel gömbölyded formái
meleg rejtekén rohant a zsidó negyedbe, hogy felkutassa a legtöbb
nyereséget kínáló pénzváltót. Nemsokára visszatért a panzióba egy
szó nélkül, ám egy vastag tekercs font sterlinget melengetve
ugyanabban a zugban. A sietségtől még lihegve kikapta két melle
közül a zsákmányt. „Csak biztosra szabad menni, aranyom, csak
biztosra, én mondom neked, hogy a legokosabbak az angolok. Franco-
féle pesetából egy darabot sem rakunk félre, se te, se én, mert ha
aztán végül a nacionalisták vesztik el a háborút, akkor a seggünket se
tudjuk vele kitörölni.” Igazságosan osztotta meg: a fele neked, a fele
nekem. Csak soha ne lássunk szükséget, aranyom.
Megszoktam, hogy egyedül élek, nyugalomban, félelem nélkül.
Hogy én vagyok felelős a divatszabóságért és magamért. Sokat

177
dolgoztam és keveset szórakoztam. A megrendelések mennyisége nem
igényelt több kezet, továbbra is segítség nélkül végeztem a munkát.
Éppen ezért volt tennivaló mindig, most a cérna, most az olló, ezt
találjuk ki, azt vasaljuk meg. Néha eljártam anyagot keresni, gombot
behúzatni vagy spulnit és kapcsot választani. Különösen a péntekeket
szerettem, ilyenkor kijártam a közeli Espana térre - a Feddánra,
ahogy az arabok hívták -, hogy megnézzem, mikor a kalifa kilovagol a
palotájából, és a mecset felé veszi az útját fehér lovon, zöld napernyő
alatt, álomszép egyenruhában feszítő, marokkói katonák kíséretében -
lenyűgöző látvány volt. Aztán végigsétáltam az utcán, ami hamarosan
a Generalísimo nevet kapta, egészen el a Muley-el-Mehdi térig,
végigmentem a Nuestra Senora de las Victorias-templom és a
katolikus misszió előtt, mely a háború alatt gyásszal és könyörgéssel
telt meg.
A háború... oly messze volt, és mégis oly közel. A Gibraltári-
szoros másik partjáról rádióhullámokon érkeztek a hírek, terjedtek a
sajtóban és szájról szájra. Az emberek színes fejű gombostűkkel
jelölték a csapatok mozgását a falra szegezett térképeken. Én
otthonom magányában értesültem arról, ami hazámban történt. Az
egyetlen fényűzés, amit megengedtem magamnak ezekben a
hónapokban, egy rádiókészülék megvásárlása volt, ennek
köszönhetően tudtam meg az év vége előtt valamivel, hogy a
köztársasági kormány Valenciába költözött, és magára hagyta Madrid
népét, hogy egyedül védjék a fővárost. Megérkeztek a Nemzetközi
Brigádok a köztársaságpártiak megsegítésére, Hitler és Mussolini
törvényesnek fogadta el Francót, az alicantei börtönben kivégezték
José Antoniót, összegyűjtöttem száznyolcvan fontot, és beköszöntött a
karácsony.
Az első afrikai szentestét a panzióban töltöttem. Ugyan próbáltam
elutasítani a meghívást, volt háziasszonyom lehengerlő hévvel győzött
meg, hogy menjek.
- Te szépen eljössz, és a La Lunetában vacsorálsz, nincs miről
tárgyalni, mert amíg Candelaria asztalánál van üres hely, addig itt
senki nem ünnepel egyedül.
Nem tudtam nemet mondani, de mekkora erőfeszítésembe került!

178
Ahogy egyre közeledtek az ünnepek, a bánat fuvallatai belopództak az
ablakok résein, besurrantak az ajtó alatt, és végül a melankólia
teljesen elfoglalta a műhelyt. Hogy van anyám? Hogy bírja a
bizonytalanságot, hogy semmit sem tud felőlem? Hogyan boldogul
ezekben a kegyetlen időkben? A megválaszolatlan kérdések minden
percben gyötörtek, és aggodalmam napról napra növekedett. A
környezetemben uralkodó hangulat aligha járult hozzá, hogy ne
hunyjon ki reménykedésem, egy cseppnyi örömöt se lehetett érezni,
jóllehet a boltok ünnepi díszben álltak, az emberek jókívánságokat
osztogattak, és a szomszéd gyerekek karácsonyi dalokat dudorásztak
felfelé baktatva a lépcsőn. A tudat, hogy mi zajlik Spanyolországban,
olyan súlyos volt és sötét, hogy úgy tűnt, senkinek sincs kedve a
mulatsághoz.
Este nyolc után értem a panzióba, egy lélekkel se találkoztam az
utcán. Candelaria már megsütött egy-két pulykát, az új üzlet első
bevételei némi bőséget hoztak a kamrájába. Én két üveg pezsgőborral
és egy kerek holland sajttal érkeztem, amit egyenesen Tangerből
hozattam aranyáron. A panzió lakói fásultak, megkeseredettek és
levertek voltak. Ezt ellensúlyozandó a háziasszony mindent megtett,
hogy némi vidám hangulatot teremtsen az asztaltársaságban, feltűrt
ujjal, tele tüdőből énekelt, miközben az utolsó simításokat végezte a
vacsorán.
– Már itt is vagyok, Candelaria! - köszöntem a konyhába lépve.
Abbahagyta az éneklést és a becsinált kevergetését.
– És azt szabadna tudni, hogy mi az ördög van veled, hogy ilyen
búval baszott képpel állítasz be, mintha mindjárt a mészárszékre
vinnének!?
– Nincs velem semmi, mi lenne? - válaszoltam helyet keresve, hol
hagyjam a palackokat, miközben próbáltam kerülni a pillantását.
Megtörölte a kezét a konyharongyba, megragadta a karom, és
erővel maga felé fordított.
– Engem nem csapsz be, aranyom. Az anyád miatt vagy ilyen,
ugye?

179
 Nem néztem rá, nem is válaszoltam.
– Az első szenteste a fészken kívül rettenetesen pocsék, de le kell
nyelni a békát, lányom. Még emlékszem, milyen volt nálunk, pedig
elhiheted, hogy szegények voltunk, mint a templom egere, és mást se
csináltunk egész este, mint énekeltünk, táncoltunk, és csapkodtuk a
tenyerünk, mert se betevő, se kontyalávaló nem akadt. És mégis úgy
húzza az embert a vére, akkor is, ha a tieiddel mást sem osztottál
meg, csak a fáradtságot és a nyomort.
Még mindig nem néztem rá, úgy tettem, mint aki egy üres szegletet
keres, ahová a palackokat letehetné a zsúfolásig rakott asztalon. Egy
mozsár, egy leveses fazék és egy krémes tál. Egy olívabogyóval teli
agyagedény, három fej fokhagyma, egy ág babérlevél. Candelaria
folytatta bensőséges hangon, magabiztosan.
– De szép lassan el fog múlni, majd meglátod. Biztos, hogy anyád
jól van, ma este a szomszédokkal vacsorái, és ugyan rád gondol, és
hiányzol is neki, de boldoggá teszi a tudat, hogy legalább te vagy
olyan szerencsés, hogy nem Madridban ért a háború, hanem jó
messze.
Lehet, hogy Candelaria fején találta a szöget, és távollétem inkább
vigasz volt anyámnak, mint szomorúság. Valószínűleg azt hiszi, hogy
én még Tangerben vagyok Ramiróval, talán azt képzeli, hogy ezen az
estén fényűző szállóban vacsorázunk gondtalan külföldiek között, akik
két fogás között ropják a táncot a szoros túlpartjának szenvedéseitől
messze. Jóllehet levélben próbáltam értesíteni a fejleményekről,
mindenki tudta, hogy a marokkói posta nem jut el Madridba, hogy
azokat a küldeményeket valószínűleg soha nem továbbították
Tetuanból.
– Lehet, hogy igaza van - motyogtam alig nyitva ki a szám. A boros
üvegek még a kezemben voltak, tekintetem az asztalra szegezve,
képtelen voltam helyet találni nekik. Nem mertem Candelariára se
nézni, mert attól féltem, nem tudom visszatartani a könnyeim.
– Biztosan igazam van, lányom, ne törd ezen többet a fejed. Ha fáj
is neki a távolléted, a tudat, hogy a lánya a bombázásoktól és a
gépfegyverektől messze él, elég ok, hogy boldog legyen. Úgyhogy

180
kapd össze magad, ünnepre fel! - kiáltotta, miközben kitépte
kezemből az egyik palackot. - Majd meglátod, milyen hamar jókedvre
derülünk, aranyom! - Kinyitotta az üveget, és a magasba emelte. -
Arra a jó édes anyádra! - kiáltotta. És még mielőtt megszólalhattam
volna, alaposan meghúzta a habzó italt. - Most te jössz - parancsolta,
miután a keze fejével megtörölte a száját. Egyáltalán nem volt
kedvem inni, de engedelmeskedtem. Dolores egészségére ittunk, és
érte bármit megtettem volna.
Elkezdődött a vacsora, de hiába igyekezett Candelaria vidám
hangulatot csapni, a többiek keveset beszéltek. Veszekedni sem volt
kedvük. A tanító úgy köhögött, hogy szinte beleszakadt a melle, és a
szokásosnál is jobban összetöppedt nővérek bőven ontották könnyeik.
A hájas anyuka sűrűn szipogva sóhajtozott. A kis Paquitónak fejébe
szállt az ital, mondott egy-két ostobaságot, a távírász visszafeleselt,
végre nevettünk egy kicsit. Ekkor a háziasszony felemelkedett, és
csorba poharát emelte mindannyiunkra. A jelenlévőkre, a
távollévőkre, erre is, meg arra is. Megöleltük egymást, sírtunk, és egy
este erejéig nem volt két párt, csak egy, amit mi alkottunk: a
boldogtalanok serege.
Az új év első hónapjai nyugalomban teltek és szakadatlan
munkával. Ez idő alatt szomszédom, Félix Aranda, mindennapos
látogatóm lett. Nemcsak lakhelyünk viszonylagos közelsége kötött
össze minket, hanem egy másfajta meghittség is, amit nem lehetett a
tereket elválasztó méterekben mérni. Némileg sajátságos viselkedése
és a tény, hogy annyiszor szorultam segítségére, baráti szálat szőtt
közénk, melyet késő esti órákon húztunk egyre szorosabbra, és amely
az élet megannyi viszontagságán évtizedeken át elkísért. Az első
grafikák után, melyek megoldották a teniszöltözet okozta
bonyodalmat, újabb és újabb alkalom adódott, amikor Donã Encarna
fia segítő kezet nyújtott, hogy könnyedén ugorjam át a látszólag
áthághatatlan akadályokat. A Schiaparelli tervezte nadrágszoknya
esetétől eltérően, a második buktató - mely arra kényszerített, hogy
szívességet kérjek, pedig még alig indult el az üzlet - nem művészi
képességeim hiányából fakadt, hanem a pénzügyi kérdésekben való
járatlanságomból. Barátságunk apró fennakadással kezdődött, ami
nem jelentett volna gondot egy valamivel elfogadhatóbb oktatásban

181
részesült személy számára. Azonban az a néhány év, amit a madridi
negyed szegényes iskolájában töltöttem, erre nem volt elég. Ezért
aztán éjjel tizenegykor azzal a tudattal, hogy másnap reggelre ki kell
állítanom az első számlát, váratlanul szembe kellett néznem azzal a
nyugtalanító ténnyel, hogy képtelen vagyok írásba fektetni, hogy az
elvégzett munka milyen jogcím alatt, mekkora összeget ér.
Ez novemberben történt. A délután folyamán az égboltot kövér
felhők takarták el, és alkonyaikor esni kezdett, mintha dézsából
öntötték volna, ami biztos jele volt a Földközi-tenger felől érkező
viharnak, amely gyakran fákat döntött halomra, megtépte a villany-
vezetékeket, és takaró alá kergette a lakosokat, hogy onnan küldjék
áhítatos könyörgéseik sorát Szent Barbarához. Néhány órával az
időjárás-változás beállta előtt vitte el Jamila az első frissen
befejezett megrendeléseket Frau Heinz otthonába. A két estélyi, a két
kosztüm és a teniszruha - első öt művem - leereszkedtek a vállfákról,
amin lógtak az utolsó vasalásra várva a műhelyben, bekerültek a
vászonzsákokba, majd kis szolgálóm három menetben elszállította
őket rendeltetési helyükre. Jamila az utolsó útról visszatérve hozta a
kérést.
- Frau Heinz mond, hogy Jamila holnap reggel vigye a számlát
német márkában.
És ha az üzenet nem lett volna teljesen világos, átadott egy
borítékot, benne feküdt a névkártya az írásba foglalt kéréssel. Én
pedig leültem, hogy végiggondoljam, hogy az ördögbe kell számlát
írni, és most először leghívebb szövetségesem, az emlékezetem, nem
akart kihúzni a csávából. Mikor berendeztem az üzletet, és
elkészítettem az első darabokat, a Donã Manuela világából kincsként
őrzött képek voltak segítségemre, hogy elboldoguljak. Az
emlékezetembe vésett rajzok, a jól betanult fogások, a mozdulatok és
az annyiszor elismételt, gépiesen végzett tennivalók idáig elég
forrásnak bizonyultak, hogy sikeresen vegyem az első akadályokat.
Milliméterre pontosan ismertem, hogyan működik egy jó nevű
divatszabászat, tudtam méretet venni, kiszabni a különböző
darabokat, szoknyát berakni, ruhaujjat beilleszteni, és elsimítani a
hajtókákat, de akármennyit is keresgéltem emlékeim és a tanult

182
fogások között, egyik sem szolgált semmi támponttal ahhoz, hogyan
kell számlát kiállítani. Amikor még Madridban varrtam, nem egy
ment át a kezemen, mivel nekem kellett házhoz szállítani őket a
megrendelőknek, és az is megtörtént néha, hogy a fizetséggel a
zsebemben tértem a műhelybe vissza. Azonban sohasem jutott
eszembe, hogy felnyissam a borítékot, és alaposan megvizsgáljam
tartalmát.
Első gondolatom az volt, mint mindig, hogy Candelariához
fordulok, de az erkélyről láttam, milyen sötét az este, és hogy a
rettenetes szélben az eső egyre sűrűbben veri az utcát, a tenger felől
pedig utat törnek a könyörtelen villámok. Az elém táruló látványt
szemlélve a gyalogút a panzióig meredek ösvénynek tűnt a pokol
kapujába. Úgy döntöttem hát, hogy valamit majd kiötlők magam,
papírt, ceruzát fogtam, és leültem a konyhaasztalhoz elszántan, hogy
megküzdök a feladattal. Másfél óra múlva még mindig ott ültem,
köröttem ezer összegyűrt lap, ötödszörre hegyeztem ki késsel a
ceruzát, de még mindig nem tudtam, hogy hány német márka az a
kettőszázhetvenöt peseta, amit német megrendelőmtől szándékoztam
kérni. Ekkor, az éjszaka kellős közepén, valami nagy erővel
nekicsapódott az ablaküvegnek. Olyan ijedten pattantam fel, hogy
felborítottam a széket. Rögtön láttam, hogy a szemben lévő konyhában
is ég még a világ, és dacára az esőnek és a késői órának szomszédom,
Félix, kövér, szemüveges alakját vettem ki göndör ritka hajával és
magasba emelt karral, készen, hogy újabb marok mandulát dobjon az
ablakomra. Kitártam az ablakot, hogy felindultan magyarázatot
követeljek érthetetlen viselkedése miatt, de még mielőtt az első szót
kiejthettem volna, hangja elért a világítóudvaron át. Az eső sűrű
dobpergése a kőlapokon megrostálta a hang erejét, üzenete mégis
tisztán hallható volt.
– Menedékre van szükségem. Nem szeretem a vihart.
Megkérdezhettem volna, hogy meg van-e bolondulva. Mondhattam
volna, hogy rettenetesen megijesztett, ráordíthattam volna, hogy
micsoda egy idióta, és becsaphattam volna az ablakot minden további
nélkül. De egyiket sem tettem, mert a fejemben kigyulladt egy
aprócska fény, hátha ezt a meghökkentő eseményt a javamra

183
fordíthatom most azonnal.
– Beengedlek, ha segítesz - kiáltottam át tegeződve, anélkül hogy
észrevettem volna.
– Menj ajtót nyitni, máris ott vagyok.
Természetesen szomszédom azonnal meg tudta mondani, hogy
kettőszázhetvenöt peseta pontosan tizenkettő
ötven Reichsmark. Ahogy az is világos volt előtte, hogy egy rendes
számlát nem lehet silány minőségű, negyedrét hajtott fecnire firkálni
agyontapogatott ceruzával, így hát hazaszaladt, és rögtön vissza is jött
kezében néhány ív elefántcsont fehér angol papírral és egy Waterman
töltőtollal, amely lila tintacsíkokat rajzolt kifinomult szépírással.
Bevetve minden tehetségét, ami nem volt kevés, és minden művészi
adottságát, ami szintén nem volt kevés, alig fél óra alatt,
mennydörgéstől kísérve és pizsamában, nemcsak a legelegánsabb
számlát állította ki, amilyet a többi Észak-Afrikában működő, európai
divatszabóság elképzelni sem tudna, hanem nevet adott az üzletnek.
Megszületett a Chez Sirah.
Félix Aranda furcsa ember volt. Szellemes, fantáziadús és művelt.
Kíváncsi, minden lében kanál. Enyhén különc és kissé szemtelen. Az
esti jövés-menés az ő lakása és az enyém között lassacskán
megszokottá vált. Ugyan mindennapos nem lett, de rendszeres igen.
Néha három vagy négy nap is eltelt anélkül, hogy láttuk volna
egymást, máskor egy héten öt estét velem töltött. Néha hatot. Néha
hetet. Találkozóink gyakorisága csak egy rajtunk kívülálló dologtól
függött: annak mértékétől, mennyire volt részeg az anyja. Milyen
különös kapcsolat! Milyen sötét családi élet rejtőzött a szemben lévő
ajtó mögött! Mióta a férj és apa évekkel ezelőtt elhunyt, Félix és
Donã Encarna együtt hajóztak az élet vizein látszólag a legteljesebb
harmóniában. Esténként hat és hét között együtt indultak sétára, együtt
jártak misére és könyörgésre, együtt szereztek be minden gyógyírt a
Benatar patikában, udvariasan köszöngettek az ismerősöknek, és
leveles tésztába töltött finomságokat uzsonnáztak a La Campana
cukrászdában. Félix anyja minden kívánságát leste, gondoskodón
óvta, követte lépteit: vigyázat, anyuka, nehogy megbotoljon, erre
jöjjön, anyuka, jaj, vigyázat, vigyázat. Donã Encarna pedig büszke

184
volt gyermekére, fűnek-fának dicsérte adottságait: az én Félixem azt
mondja, az én Félixem úgy szokta, az én Félixem úgy gondolja, jaj, az
én drága Félixem, mi is lenne velem nélküle.
A segítőkész csibe és a kotlós anya azonban két szörnnyé váltak,
ahogy magánterületre értek. Alig lépték át a lakás küszöbét, az
öregasszony felöltötte zsarnoki egyenruháját, és előkapta láthatatlan
korbácsát, hogy minden lehető módon megalázza a fiát. Vakard meg a
lábam, Félix, viszket a vádlim, de nem ott, feljebb, jaj, de semmire-
való vagy te, istenem, micsoda egy kölyök, csak az nem fér a
fejembe, hogy tudtam egy akkora idiótát a világra szülni, mint te;
igazítsd meg a térítőt, el van csúszva, de nem úgy, most még csálébb,
inkább húzd vissza, ahogy volt, csak elrontasz mindent, amihez
hozzáérsz, te féleszű, adtalak be volna inkább a lelencházba, mikor
megszülettél; nézd meg a számat, hogy folyik-e még a genny az
ínyemből, hozd ide a karmelitavizet, úgy fel vagyok fújódva,
dörzsöld meg a hátam kámforos szesszel, reszeld meg ezt a
tyúkszemet, vágd le a lábkörmöm, de óvatosan, te hájpacni, mindjárt
lenyesed az ujjamat is; hozd már ide a zsebkendőm, hadd köpjem ki
ezt a kis slejmet, vegyél nekem a lumbágómra Sor Virginia tapaszt;
mosd meg a hajam, és rakd be a csavarokat, de finomabban, idióta, a
végén, hála neked, még kopasz maradok.
Így nőtt fel Félix, e meghasonlott élet végletes és szánalomra méltó
kettősségében. Ahogy apja meghalt, az imádott gyermek egyik napról
a másikra nem érdemelt több szeretetet, a még javában fejlődésben
lévő fiú anélkül, hogy bárki is sejtette volna, ő, aki mások előtt
becézések és ajnározások tárgya volt, a magánéletben anyja minden
dühének és csalódottságának elszenvedője lett. Mintha tövestül
irtották volna ki az álmait, mind semmivé foszlott: elhagyni Tetuant,
és Sevillában vagy Madridban tanulni képzőművészetet, eligazodni
zavaros nemiségében, és találkozni hozzá hasonló emberekkel, nem
hétköznapi lelkekkel, hanem olyanokkal, akik messzire vágytak
repülni. De éppen ellenkezőleg történt, és a valóság azzal fenyegetett,
hogy örökre Donã Encarna fekete szárnyai alatt fog tengődni.
Érettségi bizonyítványt a marianisták gimnáziumában, a Colegio del
Pilar-ban kapott kitűnő minősítéssel, amivel semmire se ment, mert
anyja már kihasználta az elhagyatott özvegy szerepét, és kisírt neki

185
egy patkányszürke hivatalnoki állást, ahol formanyomtatványokat
pecsételhetett a Közszolgálati Tanács Élelmiszerellátó Ügyosztályán.
Valóban a legalkalmasabb munkának ígérkezett arra, hogy akár a
legtehetségesebb művész alkotóképességét is padlóba döngölje, és
Félixet rövid pórázon tartsa, mint egy kutyát: most kapsz egy szelet
ízletes húst, most pedig akkorát rúgok a hasadba, hogy beleszakad.
Félix egy ferences szerzetes türelmével viselte a
megpróbáltatásokat. És így hosszú éveken át nagyobb kilengések
nélkül őrizték meg az egyensúlyt, az anya zsarnokoskodott, a fiú
pedig szelíden viselte, és kitartott. Nehéz lenne kitalálni, mit is akart
az anyja Félix-től, miért bánt így vele, mi mást akarhatott a fiától,
amit az úgy is kész volt megadni neki. Szeretetet, tiszteletet,
szánalmat? Nem. Ezt már mind megkapta, és a kisujját sem kellett
mozdítania érte, Félix nem volt fösvény a szeretetében - ugyan! -, ezt
a jóságos Félixről el sem lehetett képzelni. Donã Encarna ennél
többet akart. Odaadást, feltétlen rendelkezésre állást, legképtelenebb
szeszélyeinek figyelmes kiszolgálását. Engedelmességet, alázatot.
Pontosan azt, amit a férje tőle várt el egész életében. Úgy vélem,
éppen ezért szabadult meg tőle. Félix soha nem mondta ki nyíltan, de
mint Hüvelyk Matyi a mesében, hagyott jelet az úton. Én pedig csak a
jeleket követtem, és erre jutottam. A megboldogult don Nicasiót
valószínűleg a neje tette el láb alól, ahogy meglehet Félix is végez
majd az anyjával valamelyik viharos éjszakán.
Nehéz lehet elgondolni is, hogy meddig bírta volna Félix a
nyomorúságos mindennapokat, ha nem kerül a megoldás a szeme elé
a legváratlanabb módon. Egy hatékony ügyintézésért hálás ügyfél az
irodában egy rúd vastag kolbászt és néhány palack ánizslikőrt hozott
ajándékba; kóstolja ezt meg, anyuka, csak egy kupicával, nedvesítse
meg az ajkát, nem is kell többet. Azonban nem csak Donã Encarna
ajkai értékelték a likőr édes ízét, hanem a nyelve, az ínye, a torka, a
belei is, és onnan a fejébe áramlott a nedű, így ezen a szeszpárás
estén majd’ kibökte Félix szemét a megoldás. Ettől kezdve az
ánizslikőrös üveg vált fő szövetségesévé, ez lett a mentőöv, a
menekülőút, amelyen át életének harmadik dimenziójába lépett. Nem
volt többé mintagyerek kifelé és megvetendő rongy otthon, ettől a
naptól kezdve gátlástalan éjjeli pillangóvá vált, szökevénnyé, aki az

186
otthon fojtogató légköréből kitörve oxigént keres.
– Egy kis likőr, anyuka? - Vacsora végeztével nem mulasztotta el a
kérdést.
– Na jó, legyen, de csak egy cseppet! Inkább csak, hogy kiöblítsem
vele a torkom, úgy érzem, megfáztam egy kicsit ma délután a
templomban.
A négy ujjnyi ragadós lötty szédületes gyorsasággal csusszant le
Donã Encarna nyeldeklőjén.
– De hát megmondtam már, anyuka, hogy nem tetszik elég melegen
felöltözni - folytatta Félix kedveskedve, miközben újra teletöltötte a
poharat színültig. - Na hajtsa csak fel egy-kettőre, meglátja, hogy
milyen finoman átmelegíti! - Tíz perccel és három kupica
édeskömény-pálinkával később Donã Encarna félig öntudatlanul
horkolt, fia pedig, mint a kiszabadult veréb, már úton is volt a rossz
hírű mulatóhelyek felé, hogy olyanokkal találkozzon, akiknek nappal
anyja társaságában még köszönni sem mert volna.
Hála a véletlennek, hogy a Sidi Mandri utcában kötöttem ki, a
viharos éjszaka után otthonom állandó menedéket jelentett számára.
Átjött megnézegetni a képes lapokat, megosztotta velem ötleteit,
modelleket rajzolt, és jó humorral mesélte a világ dolgait, pletykált
megrendelőimről és azokról, akikkel nap mint nap találkoztam, de
nem ismertem őket. így aztán minden este többet tudtam meg
Tetuanról és lakóiról, hogy honnan és mi célból érkeztek erre az
idegen tájra ezek a családok, kik voltak a hölgyek, akiknek varrtam,
kinek volt befolyása, kinek pénze, ki mit csinált, minek, mikor és
miként.
Azonban Donã Encarna palack iránt érzett imádata nem mindig járt
nyugtató hatással, és ilyenkor sajnálatos módon a dolgok más irányt
vettek. A recept, hogy „én megtömlek pálinkával, te pedig békén
hagysz”, nem mindig nyújtotta az elvárt eredményt. És ha az
ánizslikőr nem döntötte le a lábáról Donã Encarnát, akkor a mámorral
a pokol is megnyílt. Azok voltak a legszörnyűbb esték, mert az anya
nem érte el a szelíd múmia állapotát, hanem mennydörgő Jupiterré
változott, és bömbölésével képes volt a legszilárdabb önbecsülést is

187
megingatni. Rossz fiú, ostoba bohóc, szerencsétlen senkiházi, ferde
hajlamú idióta volt a legszelídebb, ami kijött a száján. Félix, aki
tudta, hogy a reggeli másnaposság kitörli majd agyából az este
emlékét, válaszul néhány keresetlen, de éppoly illetlen sértést vágott
a fejéhez egy késdobáló mindig célba találó ügyességével. Undorító
boszorkány, rossz kurva, rohadt ribanc. Micsoda botrány kerekedett
volna, uramatyám, ha meghallották volna őket a barátok, akikkel egy
cukrászdába jártak, egy patikába, és egy padban ültek a templomban.
Másnap azonban a felejtés teljes súlyával hullott rájuk, és újból
szívélyes hangulat uralkodott a délutáni sétán, mintha soha a
legcsekélyebb feszültség sem lett volna kettejük közt. Svájci habosat
kér uzsonnára, anyuka, vagy egy húsos hasét? Amit te szeretnél, Félix
szívem, te mindig jót választasz nekem; gyerünk, szedjük a lábunk,
mert még ki kell fejeznünk a részvétünk María Angustiasnak, azt
hallottam, hogy az unokaöccse elesett a jaramai ütközetben, jaj,
micsoda kár, angyalom, még jó, hogy mivel özvegy fia vagy, nem
kellett bevonulnod, mihez kezdtem volna, szűzanyám, egyedül, a fiam
meg a fronton?
Félix volt annyira értelmes, hogy tudja, betegesen torz volt ez a
kapcsolat, de ahhoz nem volt elég bátorsága, hogy ezzel gyökeresen
szakítson. Talán ezért menekült a szánalmas valóságtól úgy, hogy
anyjából szép lassan alkoholistát csinált, el-elszökdösött otthonról,
mint a hajnali vámpír, kiröhögte saját nyomorát, miközben az indokot
ezernyi nevetséges feltételezésben kereste, és mérlegelte a
legbizarrabb megoldásokat is. Egyik szórakozása az volt, hogy
furcsaságok és lehetséges megoldások után kutatott a napilapok
hirdetései között a nappali kanapéján heverve, miközben én egy
kézelőt fejeztem be, vagy kivarrtam az utolsó gomblyukat.
Ilyeneket olvasott fel szórakoztatásomra: - Szerinted ennek a hidra
anyámnak a baja idegi alapú? Lehet, hogy ez megoldaná.
„Nervional. Étvágygerjesztő, elősegíti az emésztést, szabályozza a
székletet. Megszűnteti a különc viselkedést és a levertséget.
Szedjen Nervionalt, ne habozzon!”
Vagy ilyet: - Ide a rozsdás bökőt, hogy anyuka problémája
tulajdonképpen, hogy sérve van. Már gondoltam rá, hogy veszek neki

188
ajándékba egy orvosi haskötőt, hátha ettől kevésbé megy majd az
agyamra, de ezt hallgasd: „Sérvbetegeknek: kerülje a kockázatot és a
kényelmetlenségeket a felülmúlhatatlan és korszerű, automata
légsűrítővel, ez a tudományos gépcsoda szíjak, bandázs és egyéb
kényelmetlenség nélkül gyógyítja meg betegségét.” Még az is lehet,
hogy beválik, mit gondolsz, Sira, vegyek neki egyet?
Vagy egy másikat: - És ha végül kiderül, hogy ez valami
vérbetegség? Ezt figyeld, mit ír. „Richelet vértisztító. Vérellátási
zavarok. Visszér és fekély. Fertőzött vér helyreállítása. Hatékony
segítség húgy-savmérgek eltávolítására.”
Vagy akármilyen ehhez hasonló ostobaságot: - És ha aranyere van?
Vagy valaki szemmel verte? És ha az arab negyedben kerítek egy
kuruzslót, hogy megvarázsolja? Az igazság az, hogy szerintem nem
kellene ennyit foglalkoznom vele, mivel bízom benne, hogy darwini
vonzódása végül megtámadja a máját, és rövid úton végez vele,
hiszen egy üveg likőr már csak alig egy-két napra elég, és minden
pénzem elmegy az öreglányra. - Szünetet tartott a szózuhatag-ban,
talán helyeslésre várva, de nem kapta meg. Vagy legalábbis nem
szóban. - Nem tudom, miért vágsz ilyen képet, Sira - tette hozzá.
– Mert nem tudom, hogy miről beszélsz, Félix.
– Nem tudod, mire utaltam a darwini vonzódással? Azt sem tudod,
hogy ki az a Darwin? Tudod, a majmos ember, aki azzal az elmélettel
állt elő, hogy az ember a főemlősöktől származik. Azért állítom, hogy
anyám darwini vonzalmat táplál, mert imádja a Majom márkájú
ánizslikőrt. Most már érted? Isteni a stílusod, úgy varrsz, mint az
angyalok, de általános műveltség tekintetében van némi be-
hoznivalód. Nem igaz?
Hát volt, valóban. Tudtam, hogy könnyen tanulok új dolgokat,
tartok fejben adatokat, tisztában voltam vele azonban, mennyi minden
kimaradt a képzésemből. Nagyon kevés ismeretem volt abból, amit
akkoriban a tankönyvek tanítottak: alig tudtam valamivel többet, mint
egy szuszra felmondani egy sor király nevét, és hogy Spanyolországot
északon a Kantábriai-tenger határolja, és a Pireneusok választják el
Franciaországtól. El tudtam skandálni a szorzótáblát, és fürgén

189
használtam a számokat a műveletekben, de soha egy könyvet el nem
olvastam, és a történelemről, földrajzról, művészetről és politikáról
alig tudtam valamivel többet, mint amit a Ramiróval töltött néhány
hónap alatt magamba szívtam, és amit megtanultam
Candelaria panziójában a nemek között folyó ütközetekben.
Külsőm alapján ítélve könnyen elhitettem, hogy eredeti stílusú, fiatal
hölgy és választékos ízlésű divatszabó vagyok, de tisztában voltam
vele, ha kicsit is megkaparja valaki a felszínt, azonnal felfedezi a
legcsekélyebb erőfeszítés nélkül, milyen törékeny lábakon állok. így
történt, hogy ezen az első tetuani télen Félixtől különös ajándékot
kaptam: elkezdett tanítani.
Megérte. Mindkettőnknek. Nekem azért, mert tanultam,
csiszolódtam. Neki, mert találkozóinknak köszönhetően magányos
óráit szeretetteljes társaságban tölthette. Azonban dicséretes
szándéka ellenére, szomszédom igen távol járt attól, hogy szokványos
oktatónak bizonyuljon. Félix Aranda szabad szellemű, becsvágyó
ember volt, aki élete négyötödét anyja kétszínű zsarnoksága és az
ismétlődésbe fásult, bürokrata munka szorításában töltötte, ezért
szabad óráiban, ha valamit végképp nem lehetett tőle elvárni, az a
rend, mérték és türelem volt. Hogy ezt megkapjam, vissza kellett
volna térnem a La Lunetába, ahol don Anselmo, a tanító, készített
volna számomra tudatlanságomhoz mért tantervet. Mindenesetre,
ugyan Félix soha nem lett módszeres és következetes tanár, sokféle
összefüggést és rendszert nélkülöző tudományba vezetett be, ami
hosszú távon, ilyen vagy olyan formában, de segítségemre volt, hogy
eligazodjam a világban. Neki köszönhetően ismerkedtem meg
közelebbről olyan alakokkal, mint Modigliani, Scott Fitzgerald és
Josephine Baker, megtanultam megkülönböztetni a kubizmust a
dadától, megtudtam, mi a dzsessz, el tudtam végre helyezni a térképen
Európa fővárosait, bevágtam a legjobb szállók és kabarészínházak
nevét, és megtanultam százig számolni angolul, franciául és németül.
És szintén Félixnek köszönhetően végre megtudtam, hogy mi célból
vannak spanyol honfitársaim ezen a távoli földön. Kiderült
számomra, hogy Spanyolország 1912 óta gyakorol védnökséget
Marokkó felett, néhány évvel azután, hogy aláírta Franciaországgal az

190
Algecirasi Paktumot, amely szerint, ahogy ez már történni szokott a
szegényebb rokonnal, a gazdag franciákkal szemben a spanyoloknak
az ország legrosszabb része jutott, a legkevésbé fejlődő és
legkevésbé kívánatos. Egy sovány szeletke Afrika. Spanyolország
főleg azt kereste itt, hogy újraélhesse a birodalomról szőtt álmait,
részesüljön az európai nemzetek között folyó osztogatásból, ahol a
lakoma az afrikai gyarmatok voltak, ugyan csak néhány morzsát
vetettek oda neki a nagyhatalmak; arra vágyott, hogy legalább
Franciaország vagy Anglia bokájáig felérjen, ha már Kuba és a
Fülöp-szigetek kicsúsztak a kezéből, és a bikabőr, ahogy
Spanyolországot alakja után nevezték, a svábbogárnál is szegényebb
volt. Nem volt könnyű kiterjeszteni a felügyeletet Marokkóra, habár
az Algecirasi Paktumban kijelölt terület kicsi volt, a helyi lakosság
ritka, a föld kemény és sivár. Ezernyi spanyol és afrikai áldozatot
követelt a Rifben vívott, kegyetlen háború véres őrülete, amit
Spanyolországban az ott lakók elutasítottak, és felzúduláshoz vezetett.
De az ország elérte, megszerezte az irányítást, és majd huszonöt évvel
a Protektorátus hivatalos megalapítása után, minden belső ellenállást
letörve, honfitársaim most is itt uralkodtak szilárdan megerősített
fővárosukban, és számuk egyre növekedett. Volt itt mindenféle rendű-
rangú katona, postahivatalnok, vámőr, közműépítő, számvizsgáló,
banki alkalmazott. Vállalkozó, bábaasszony, tanító, patikus,
cipőpucoló, kantinos. Egész családok, melyek újabb családokat
vonzottak ide, jó fizetést, más kultúrákkal és vallásokkal közösen
épített jövőt remélve. Én csak egy voltam a sok közül. Az elmúlt
huszonöt évben, melynek során Spanyolország rákényszerítette
jelenlétét Marokkóra, hozzájárult, hogy az ország fejlődjön
felszereltség, egészségügy és építési beruházások tekintetében, és
megtegye az első lépéseket a mezőgazdasági termelés mérsékelt
javítása ügyében. És ott volt a képző- és népművészeti iskola. És
minden, amiből hasznuk származhatott az őslakosoknak is, ugyan
elsődlegesen a gyarmatosítók igényeit elégítették ki: a
villanyvezetékek, az ivóvíz, az elemi és felsőbb iskolák, a
kereskedések, a tömegközlekedés, a rendelők és kórházak, a Tetuant
Ceutával összekötő vonat, amely a Rio Martin tengerpartra is kiment.
Anyagi szempontból nézve Spanyolország csak keveset nyert

191
Marokkóval, mivel itt nem voltak kiaknázható erőforrások. Emberi
szempontból, és különösen igaz volt ez az utóbbi hónapokra, igenis
nyert egy fontos dolgot az egyik háborús fél számára a harcban:
ezernyi katonát a marokkói haderőtől, akik ebben a pillanatban a
Gibraltári-szoros másik oldalán vadállatként küzdöttek a felkelő
seregben egy számukra idegen ügyért.
Ezen és más ismereteken kívül kaptam Félixtől még valamit:
társaságot, barátságot és üzletvezetései ötleteket. Néhány kitűnőnek
bizonyult, a többit némileg bizarrnak találtam, de legalább arra jók
voltak, hogy a nap végén megnevetessék azt a két árva lelket, akik
voltunk. Arról nem sikerült meggyőznie, hogy a szabászatot alakítsam
át szürrealista kísérleti műhellyé, ahol a fejfedőknek cipőalakjuk van,
és a próbababákon kalap helyet telefon díszeleg. Azt sem érte el,
hogy tengeri csigákból fűzzek gyöngysort, vagy gyékénycsíkokkal
díszítsem az öveket, vagy hogy ne fogadjak olyan ügyfelet, akiben
nincs semmi glamour. Azonban más kérdésekben hallgattam rá.
Kezdeményezésére megváltoztattam például beszédmódomat.
Száműztem tősgyökeres spanyol nyelvemből a közönséges szavakat, a
hétköznapi fordulatokat, és új stílust alakítottam ki, hogy előkelőbb
benyomást tegyek. Mintegy véletlen elejtettem egy-két szót, kifejezést
franciául, amit annyiszor hallottam a tangeri bárokban. Ott szedtem
fel őket a köröttem folyó beszélgetésekből, amelyekben személyesen
soha nem vettem részt, és váratlan találkozókon olyan emberekkel,
akikkel soha három mondatnál többet nem váltottam. Csak egy pár
kifejezésről volt szó, alig fél tucatról, de Félix segített csiszolni a
kiejtésem, és kiszámítani, hogy a legmegfelelőbb pillanatban süssem
el őket. Mind a hölgyeknek szólt, a jelenlegi és a jövendőbeli
ügyfeleknek. A gombostű beszúrásához Vous permettez? kérdéssel
kérek engedélyt, ha kész vagyok, akkor voilá tout, és az eredményt
így dicsérem: trés chic. Az általam javasolt minden stílusra, fazonra
és kiegészítőre szóban ráakasztom a cédulát, hogy á la francaise, és
minden hölgyet madame-nak szólítok. Kihasználandó az alkalom
nyújtotta hazafias percet, úgy határoztunk, hogy amennyiben az ügyfél
spanyol, úgy alkalmasint utalok majd személyekre és helyekre, akiket
a régi, szép időkben ismertem meg, amikor Madrid legjobb házaiban
is megfordultam. El-el ejtek majd neveket és rangokat, mintha csak

192
keszkenőt hullajtanék a földre, azaz könnyedén, minden lárma és
feltűnés nélkül. Hogy ezt a ruhát az a modell sugalmazta, amit néhány
évvel Néha megemlítek egy maisons de haute couture-
t, tulajdonosaival, akikkel, ezt sejteni engedem, egykor jó
barátságban voltam, és mesélek a gens du monde-ró\, akikkel
utazásaim során ismerkedtem meg a világ minden táján. ezelőtt
varrtam, hogy drága barátnőm, De Puga márkinő abban menjen a
Puerta de Hierrón rendezett lovaspóló-fesztiválra; és ez az anyag
pontosan olyan, mint amilyet lányuk elsőbálos öltözetéhez
választottak dél Encinar grófék Velázquez utcai palotájukban.
Félix javaslatára csináltattam az ajtóra egy aranyozott névtáblát
dőlt folyóírással felvésve, hogy Chez Sirah - Grand couturier. Az
afrikai papírboltban rendeltem egy doboz elefántcsont fehér névjegy-
kártyát az üzlet nevével és címével. Félix azt állította, hogy
mostanában így hívják a legjobb francia divatszalonokat. A
szóvégi h szintén az ő ötlete volt, hogy jellegzetesen nemzetközi
kellemet kölcsönözzön a szabászatnak, mondta. Belementem a
játékba, miért ne, végül is senkinek nem fájt ez a kis folie de
grandeur. Hallgattam rá ebben, és ezer más részletben is, aminek
köszönhetően, egy cirkuszi mutatványnak beillő ugrással, nemcsak
nagyobb magabiztossággal néztem a jövő elé, hanem - nem csalás,
nem ámítás! - előrántottam a cilinderemből egy múltat is. Nem került
nagy fáradtságomba, csak három-négy póz, egy-két finom ecsetvonás
és magán Pygmalionom néhány tanácsa kellett, a többit egyelőre kis
létszámú ügyfélköröm intézte el, akik pár hónap alatt egész életutat
találtak ki hozzá.
E válogatott hölgyekből álló tábor számára, akik ügyfeleimet
alkották a bevándorlók körein belül, én a választékos ízlésű
divatszalon ifjú vezetője lettem, egy tönkrement milliomos lánya,
menyasszonya egy hihetetlenül fess arisztokratának, akiben
természetesen van valami kalandos vérű és nőcsábász. Az volt az
általános vélekedés, hogy számos országban fordultunk már meg, de
be kellett zárnunk otthonunk és madridi üzleteink az ingatag politikai
helyzet keltette félelmünkben. Jelenleg vőlegényem Argentínában
igazgatta jól menő vállalkozásait, miközben én visszatérését vártam a
Protektorátus fővárosában, mert azt javasolták, hogy az éghajlat

193
kedvező hatással lesz törékeny egészségemre. Mivel mindig annyira
élénk, elfoglalt és nagyvilági életet éltem, úgy éreztem, képtelen
vagyok tétlenül nézni, hogy múlik az idő, ezért úgy döntöttem, hogy
egy szerényebb szabászatot nyitok Tetuanban. Alapvetően puszta
szórakozásból. Ezért történhet meg, hogy nem kérek csillagászati
összegeket, és nem utasítok el semmilyen megrendelést sem.
Soha egy szavát meg nem cáfoltam a rólam kialakult képnek, amit
Félix barátom vadregényes javaslatainak köszönhettem. Nem is
tettem hozzá, egyszerűen hagytam a levegőben lógni, hogy növelje a
rejtélyt, személyemet kevésbé kézzelfoghatónak és jóval kiismer-
hetetlenebbnek tüntetve fel. Ráharaptak az izgalomra éhes ügyfelek,
és vonzott újakat is. Ha látott volna a többi varrónő Donã Manuela
műhelyéből! Ha láttak volna Paja téri szomszédasszonyaim, ha látott
volna anyám! Anyám. Próbáltam a lehető legkevesebbet gondolni rá,
de emléke csillapíthatatlanul gyötört a nap minden percében. Tudtam,
hogy erős és határozott, tudtam, hogy ki fog tudni tartani. Mégis
annyira vágytam rá, hogy halljak felőle, hogy megtudjam, miként
megy a sora, hogyan boldogul társ és bevétel híján! Szerettem volna a
tudtára adni, hogy én jól vagyok, újra egyedül, és megint varrók. A
rádióból tájékozódtam, és reggelente Jamila lement az Alcaraz
újságoshoz, és megvette az Afrikai Hírmondót. „Második
győzedelmes év Franco égisze alatt”, zengték a címlapok. Annak
ellenére, hogy a napi hírek a nacionalista oldal szűrőjén át érkeztek,
többé-kevésbé képet kaptam a madridiak helyzetéről és
ellenállásáról. Azonban hiába volt minden, még mindig lehetetlennek
bizonyult közvetlen híreket szerezni anyámról. Mennyire hiányzott!
Mit meg nem adtam volna, ha megoszthatom vele ezt a különös,
napfényes várost, ha együtt nyithattuk volna meg a szabászatot, ha
újra ehetném a főzt-jét, és hallgathatnám mindig találó ítéleteit!
Dolores azonban nem élhetett itt, én viszont annál inkább. Idegenek
közt úgy, hogy nem volt hová visszatérnem, a túlélésért küzdve,
miközben kitaláltam egy maskarát, amibe belebújhatok, mikor reggel
felkelek. Harcoltam, hogy senki ne jöjjön rá, egy gátlástalan
gazember megtiporta a lelkem, és egy halom pisztolynak
köszönhetően alapítottam meg az üzletet, mely napi betevőmet
biztosítja.

194
 Gyakran gondoltam Ignacióra is, első vőlegényemre. Nem
hiányzott testi közelsége, Ramiro jelenléte olyan brutálisan erőteljes
volt, hogy az ő édes, könnyed alakja távolinak és homályosnak tűnt,
szinte semmibe vesző árnynak. Nem tudtam azonban megállni, hogy
ne érezzek nosztalgiát hűsége, gyengédsége és a tudat iránt, hogy soha
semmi fájdalom nem ért volna az oldalán. Mégis sokkal, de sokkal
gyakrabban tört rám Ramiro emléke, váratlanul vágva gyomromba
dühödt tőrét. Fájt, persze, hogy fájt. Rettenetesen fájt, de sikerült
elérnem, hogy együtt éljek vele, mint aki nagy batyut cipel, húzza
maga után a hatalmas terhet, ami ugyan meglassítja lépteit, újabb és
újabb erőfeszítést kíván, de nem akadályozza meg, hogy folytassa
útját.
Ezek a láthatatlan alakok - Ramiro, Ignacio, anyám, minden, ami
elveszett és már a múlté - lettek bizonyos értelemben illékony, más
értelemben erőteljes társaimmá, akikkel meg kellett tanulnom együtt
élni. Mellém szegődtek, ha egyedül voltam, a munkával töltött,
csendes délutánokon a műhelyben szabásminták és öltések közt,
lefekvéskor az ágyban és a nappali félhomályában az egyedül töltött
estéken, amikor Félix titkos útjait rótta. A nap fennmaradó részében
békén hagytak, valószínűleg sejtették, hogy túl elfoglalt vagyok,
semhogy megállják velük foglalkozni. Elég volt az üzlet, amit vinni
kellett, és a csalóka személyiség, amit tovább építettem.

195
 17

A tavasz beálltával megnőtt a munka mennyisége. Az időjárás is

változott, és megrendelőim könnyű modelleket kértek a napfényes
reggelekre és a hamarosan beköszöntő marokkói nyár estéire. Új
arcok is megjelentek, néhány német és még több zsidó hölgy. Félix
segítségével körülbelül világos elképzelésem alakult ki
mindegyikükről. Szomszédom gyakran összetalálkozott ügyfeleimmel
a kapuban és a lépcsőházban, az emeleti fordulóban vagy az utcán,
mikor megérkeztek, vagy éppen elhagyták a szabászatot. Felismerte
őket, tudta, hova tartoznak, élvezte, ha talált egy-két apró adatot
róluk, hogy aztán megrajzolja arculatuk, melyhez még hiányzott
néhány részlet: kik voltak ők és családjuk, hova tartottak, és honnan
jöttek. Később, miután magára hagyta fotelben hortyogó anyját
kifordult szemmel és szájából csurgó nyállal, beszámolt nekem
nyomozása eredményeiről.
Így tudtam meg például közelebbi részleteket Frau Langenheim-ről,
az egyik német ügyfélről, aki hamarosan törzsvásárlómmá vált. Apja
olasz nagykövet volt Tangerben, anyja angol, de ő férje vezetéknevét
vette fel, egy magas, kopasz bányamérnökét, aki spanyol Marokkó kis
számú, ám elszánt, német kolóniájának megbecsült tagja volt. Egy a
sok náci közül, mesélte Félix, akik váratlanul és a republikánusok
legnagyobb megdöbbenésére elérték, hogy egyenesen Hitler nyújtson
elsőként segítséget a fellázadt hadseregnek alig néhány nappal a
felkelés kitörése után. Csak kis idő múlva voltam képes felmérni,
hogy ügyfelem kiváló férjének közbenjárása döntő jelentőségű volt a
polgárháború kimenetét illetően. Langenheim, Bernhardt és egy másik
Tetuanban élő németnek köszönhetően - ez utóbbi félig argentin
feleségének is varrtam egyszer - Franco csapatai, anélkül hogy erre
számítottak volna, hihetetlenül rövid idő alatt szép kis arzenált kaptak
katonai segítség gyanánt, és így képesek lettek embereiket a
félszigetre átszállítani. Hónapokkal később hálája és elismerése
jeléül a férj közbenjárásáért a kalifa a Protektorátus területének
legrangosabb kitüntetését adta át megrendelőmnek, én pedig
selyembe és organzába öltöztethettem ez alkalomra.

196
 De még jóval e hivatalos esemény előtt, Frau Langenheim egy
áprilisi reggelen beállított a szabóságra, és hozott magával valakit,
akit még nem ismertem. Csengettek, és Jamila nyitott ajtót, miközben
én a nappaliban várakoztam, és úgy tettem, mintha egy anyag szövését
vizsgálnám az erkély felől beáramló fény felé tartva. Valójában nem
vizsgáltam semmit sem, csak felvettem ezt a pózt, hogy ügyfelem
fogadásakor csak úgy áradjon belőlem a szakmai nagyság.
– Egy angol barátnőmet is elhoztam, hogy megismerje az ön
ruhakölteményeit - mondta a német felesége, miközben határozott
léptekkel átvágott az előszobán.
Mellette egy nagyon vékony, szőke nő jelent meg, külseje ékesen
árulkodott róla, hogy ő sem hazai termék. Úgy számítottam, hogy
körülbelül egyidős lehet velem, de olyan fesztelenül viselkedett,
hogy az is belefért, már ezer olyan élet van mögötte, mint az enyém.
Felfigyeltem keresetlen frissességére, a belőle áradó, zavarba ejtő
magabiztosságra és a minden sallangot mellőző eleganciára, amivel
köszönt, ujjaival könnyedén megérintve az enyémet, miközben egy
öntudatos mozdulattal kisimította a haját az arcából. A Rosalinda Fox
nevet viselte, bőre pedig olyan világos és vékony volt, hogy csipke
közé való selyempapírnak illet be, különös beszédében a sokféle
nyelv szavai bolondos ritmusra és néha egészen érthetetlenül ugráltak
összevissza.
– Ruhatárra van szükségem sürgősen, so... I believe, hogy ön meg
én kénytelenek leszünk... ööö... to understand each other. Megérteni
egymást I mean - mondta, és a mondatra kacagással tett pontot.
Frau Langenheim nem fogadta el a neki felkínált helyet, mondván,
hogy sietnie kell, már megy is. Asszonyneve és keverék származása
ellenére folyékonyan beszélt spanyolul.
- Rosalinda, drágám, ma este Leonini konzul koktélpartiján
találkozunk - búcsúzott barátnőjétől. - Bye, sweetie, bye, viszlát,
viszlát.
Frissen érkezett ügyfelemmel leültünk, és belekezdtem az első
látogatások rituáléjába: megvillogtattam a tarsolyomban lévő összes
pózt és arckifejezést, végiglapoztuk a divatlapokat, és

197
szemrevételeztük az anyagokat. Én javasoltam, ő választott, aztán
meggondolta magát, helyesbített és választott újból. Viselkedése
olyan elegánsan természetes volt, hogy az első perctől kezdve
kényelmesen éreztem magam a társaságában. Néha engem is fárasztott
mesterkélt fellépésem, főleg, ha különösen igényes megrendelővel
kellett tárgyalnom. De most nem ez volt a helyzet, minden könnyedén
alakult, túlzott óhajok nélkül.
Átmentünk a próbaszobába, és méretet vettem aprócska,
madárszerű csontjairól - életemben ilyen kis átmérőket nem
jegyeztem még fel. Folytattuk a beszélgetést szövetekről és
fazonokról, ujjakról és nyakkivágásokról, aztán újból átnéztük, mit
választott ki, rábólintott, és én mindent lejegyeztem: nyomott mintás,
selyem ingruha, korall rózsaszín, könnyű, gyapjúkosztüm, és egy
Lanvin legújabb kollekciója ihlette estélyi modell. Azonban új
ügyfelem úgy érezte, hogy még nincs itt az idő az indulásra, lehuppant
a kanapéra, elővett egy teknőspáncél cigarettatárcát, és megkínált
belőle. Ráérősen dohányoztunk a különböző fazonokról csevegve, és
különös keveréknyelvén elmondta, mi tetszik neki. Miközben egyik-
másik divatképre bökött, megkérdezte, hogy mondják spanyolul
a hímzést, és mi a szó a válltömésre? És a csat? Kérdéseit
megválaszoltam, és nevettünk kedvesen ügyetlen kiejtésén, elszívtunk
még egy szálat, és végül elindult komótosan, mintha semmi
tennivalója nem lenne, és senki nem várna rá sehol. Előtte még
rendbe hozta a sminkjét, nem túl nagy érdeklődéssel szemlélve magát
kicsiny púderdobozának tükrében. Aztán megigazította aranyló
fürtjeinek hullámait, kezébe vette a kalapját, retiküljét és kesztyűjét -
megannyi elegáns és jó minőségű, ugyan egyáltalán nem új darab,
állapítottam meg. Az ajtóban búcsúztam el tőle, hallgattam, ahogy
lekopog a lépcsőn, és aztán napokon át nem is láttam. Esti sétáim
során nem futottunk össze, nem sejtettem meg ösztönösen jelenlétét se
az üzletekben, se a kávézókban, senki sem beszélt róla, és én sem
igyekeztem kideríteni, hogy ki volt az az angol hölgy, aki szemmel
láthatóan bővében van a szabadidőnek.
Azok a napok szüntelen tevékenykedéssel teltek, mivel a
megrendelők növekedő száma miatt a munkaórák végtelen hosszúra
nyúltak, mégis sikerült ésszerű ritmust tűznöm ki, hajnalig pihenés

198
nélkül varrtam, és így képes voltam határidőre elkészíteni minden
ruhadarabot. Első látogatása után tíz nappal Rosalinda Fox három
megrendelése már a próbababákon feszített, az első próbára készen.
De ő nem jött el. Sem másnap, sem harmadnap. Nem vette a
fáradtságot, hogy felhívjon, se üzenetet nem küldött, hogy kimentse
távolmaradását, elhalassza az időpontot, vagy legalább igazolja a
késést. Először történt ez meg velem egy megrendelés kapcsán. Azt
gondoltam, hogy talán nem is áll szándékában visszajönni, hogy csak
egy átutazóban lévő külföldi volt, egy a kiváltságos lelkek közül, akik
kedvükre elhagyhatták a Protektorátust, és szabadon mozoghattak
határain túl is, azaz egy igazi világpolgár, nem pedig egy hamis,
nagyvilági nő, mint én. Mivel nem tudtam ésszerű magyarázatot
találni a viselkedésére, úgy határoztam, hogy félreteszem az ügyet, és
egyéb kötelezettségeimnek szentelem magam. Öt nappal a kitűzött
időpont után, mintha az égből pottyant volna, beállított, amikor éppen
az utolsó fogást fejeztem be. Egész reggel serényen dolgoztam, és
végre délután három után sikerült időt szakítanom az ebédre.
Csöngettek, Jamila nyitott ajtót, miközben én még bekaptam egy
banánt a konyhában. Alighogy meghallottam az angol hölgy hangját a
folyosó másik végén, leöblítettem a kezem a mosogatóban, és
kiszaladtam, hogy a magas sarkúba bújjak. Miközben elé siettem,
még végighúztam a nyelvem a fogaimon, egyik kezemmel
megigazítottam a frizurám, a másikkal a szoknya varrását és a kabát
hajtókáját passzítottam helyre. Köszönése éppoly hosszúnak tetszett,
mint késése.
– Ezer bocsánattal tartozom, hogy nem jöttem előbb, és most meg
beállítok ilyen várástalanul. Vagy nem így mondják?
– Váratlanul - javítottam ki.
– Váratlanul, sorry. Elutaztam few days, Gibraltárban kellett ezt-
azt elintéztem, ugyan attól tartok, nem sikerült. Anyway, remélem,
nem jöttem rosszkor.
– Egyáltalán nem - füllentettem. - Fáradjon be, kérem!
Bevezettem a próbaszobába, és megmutattam a három modellt.
Dicséretek közepette kibújt saját ruháiból, míg végül csak

199
fehérneműben állt előttem. Egykor minden bizonnyal gyönyörű
szaténkombinét viselt, de az idő és a sok használat miatt ragyogása
már a múlté volt. Selyemharisnyája sem úgy nézett ki, mint amit most
hoztak a boltból, ahol eredetileg vette őket, de áradt róluk
a glamour és a kitűnő minőség. Egyenként próbáltam fel törékeny,
madárcsontú testére a három öltözéket. Bőre olyan átlátszó volt, hogy
kéken ütöttek át rajta a szervezetét behálózó vérerek. Gombostűvel
teli szájjal, milliméterre pontosan igazítottam rá és húztam
passzentosra az anyagot filigrán sziluettjén. Végig elégedettnek
látszott, hagyta, hogy matassak rajta, bólintott az általam javasolt
igazításokra, és alig kért bármi változtatást. Befejeztük a próbát, és
biztosítottam felőle, hogy minden trés chic lesz. Magára hagytam,
amíg felöltözik, és a nappaliban vártam meg. Alig egy-két perc alatt
elkészült, és viselkedéséből arra következtettem, hogy hiába esett be
hozzám ilyen alkalmatlan időpontban, aznap délután sem tűnt úgy,
hogy sietne. Ezért megkínáltam teával.
– Meghalok egy csésze Darjeelingért egy nyelet tejjel, de
gondolom, ez most zöldtea lesz mentával, right?
Elképzelésem se volt, hogy milyen italra gondolt, de ennek nem
adtam hangot.
– Igen, arab tea - mondtam egy cseppet sem zavartatva magam.
Hellyel kínáltam, és behívtam Jamilát.
– Ugyan angol vagyok - magyarázta -, de életem nagy részét az
Indiában töltöttem, ugyan nagyon valószínű, hogy oda már soha többet
vissza nem megyek, azért sok minden hiányzik onnan. Például, mi
teánk.
– Értem. Nekem is nehezemre esik alkalmazkodni ennek a tájnak
néhány szokásához, és hiányzik mindaz, amit magam mögött hagytam.
– Hol élt azelőtt? - szerette volna tudni.
– Madridban.
– És előtte?
Majdnem elnevettem magam a kérdésén, kis híján elfeledkeztem
kitalált múltam koholmányairól, és nyíltan bevallottam, hogy soha a

200
lábam ki nem tettem a városból, ahol születtem, amíg egy gátlástalan
gazember el nem határozta, hogy magával ránt, hogy aztán eldobjon,
mint egy csikket. Visszafogtam magam azonban, és csalóka
ködösítéssel válaszoltam.
– Laktam én itt is, meg ott is, tudja, hogy van ez, de a legtöbb időt
valószínűleg Madridban töltöttem. És ön?
– Let’s see, lássuk csak - mondta mulatságos képet vágva. -
Angliában születtem, de azonnal elvittek Calcuttába. Tíz éves
koromban a szüleim visszaküldték Angliába tanulni, ööö... tizenhat
voltam, amikor visszatértem az Indiába, és húsz, amikor megint
Nyugatra mentem. Aztán again egy ideig Londonban éltem, és aztán
egy hosszú időt Svájcban. Aztán... later, egy évet Portugáliában, ezért
néha összekeverem a két nyelvet, a portugált és a spanyolt. És most
végre letelepedtem Afrikában, először Tangerben és csak nemrég itt,
Tetuanban.
– Izgalmas életnek hangzik - jegyeztem meg, ugyan képtelen voltam
követni az egzotikus nevek és a rosszul kiejtett szavak zűrzavarát.
– Well, ahonnan nézzük - válaszolt megvonva a vállát, miközben,
hogy meg ne égesse magát, óvatosan hörpintett a Jamila felszolgálta
csésze teából. - Egy cseppet sem bántam volna, ha az Indiában
maradhatok, de történt egy sor várástalan dolog, és el kellett jönnöm.
Néha sors dönt helyettünk, right? After all... that’s life. Ilyen az élet.
Nem?
A furcsán kiejtett szavai és a kettőnk világát elválasztó,
nyilvánvaló távolság ellenére, tökéletesen megértettem, miről beszél.
Miközben megiszogattuk a teát, jelentéktelen dolgokról csevegtünk,
az apró igazításról, amit a nyomott mintás, dupion selyemruha ujján
kell végezni, és a következő ruhapróba időpontjáról. Az órájára
nézett, és hirtelen eszébe jutott valami.
– Mennem kell - mondta és felállt. - Elfelejtettem, hogy még vár
rám egy kis shopping, némi bevásárlás, mielőtt hazamegyek átöltözni.
Meg vagyok hívva egy koktélpartira a belga konzulhoz.
Nem is nézett rám, miközben mondta, ujjaira simítva a kesztyűt, és
fejére illesztve a kalapot. Kíváncsian figyeltem, és feltettem

201
magamban a kérdést, hogy vajon kivel járhat el ez a nő ezekre az
összejövetelekre, ki lehet a társa, akivel szabadon mehet akárhova,
kivel osztja meg az elkényeztetett kislány könnyed életét, és ezt az
állandó jövés-menést, ugrálást a földrészek között, ahol
keveréknyelveken csacsog, és ezer nép illatos teáját szürcsöli.
Összehasonlítottam látszólag semmittevő életét az én munkás
hétköznapjaimmal, és hirtelen azt vettem észre, hogy a gerincemen
valami irigységhez hasonló érzés fut végig.
– Nem tudja, hogy hol tudnék fürdőruhát venni? - kérdezte
váratlanul.
– Saját magának?
– Nem, hanem for my son.
– Tessék?
– My son. No, that’s English, sorry. A fiamnak?
– A fiának? - kérdeztem hitetlenkedve.
– A fiamnak, that’s the word. Johnny a neve, ötéves and he's so
sweet... Annyira édes!
– Én is csak nemrég érkeztem Tetuanba, nem hiszem, hogy tudnék
önnek segíteni - mondtam igyekezve leplezni zavaromat. Az idilli
életbe, amit néhány perccel ezelőtt elképzeltem ennek a könnyed és
kislányos asszonynak, belefértek a barátok és hódolók, a
pezsgőspoharak, a földrészeket átszelő utazások, a selyemkombinék,
a hajnalig tartó mulatságok, a haute couture estélyi ruhák, és nagy
nehezen bele tudtam tuszkolni egy ifjú, kihívó és hozzá hasonlóan
vonzó férjet. Azt azonban fel nem tételeztem volna, hogy van gyereke,
mert el nem tudtam képzelni családanyaként. Mégis minden jel arra
mutatott, hogy családanya.
– Nos, semmi gond, csak találok egy helyet - mondta búcsúzóul.
– Sok szerencsét! És el ne felejtse, hogy öt nap múlva várom.
– Itt leszek, Ipromise.
Elment, és nem tartotta be az ígéretét. Öt nap helyett már a
negyediken beállított, minden előzetes bejelentés nélkül, és rohanva.

202
Jamila a déli órákban jelentette, hogy megérkezett, miközben én
Elvirita Cohennel, a Nemzeti Színház tulajdonosának lányával
próbáltam, régi utcámból a La Lunetából, aki az egyik legszebb nő
volt, akivel életemben találkoztam.
– Sinorita Rosalinda mondja, hogy látnia kell sinorita Sira.
– Mondd, hogy várjon egy percet, és ott vagyok.
Több mint egy perc volt, húsznál is több, mert még jó pár igazítást
kellett végeznem a ruhán, amit a szépséges, zsidó lány készült viselni
valamelyik társadalmi eseményen. Komótosan
beszélt haketía nyelvén: na, rántsa csak meg, én aranyom, itten
feljebb, be szépen áll, én lelkem, be szépen.
Félix, ki más, már beszámolt nekem a szefárd zsidók helyzetéről
Tetuanban. Némelyik tehetős volt, mások szegények, de mindannyian
zárkózottak, tehetséges kereskedők, akik Észak-Afrikában telepedtek
le, miután évszázadokkal ezelőtt száműzték őket a félszigetről, és akik
most újra teljes jogú, spanyol polgárok lettek, mióta néhány évvel
ezelőtt a köztársasági kormány hivatalosan is elismerte
származásukat. A zsidó szefárd közösség Tetuan akkori lakosságának
körülbelül egytizedét tette ki, de nagyrészt az ő kezükben
összpontosult a város gazdasági hatalma. Ők építették a spanyol
negyed számos új épületét, és nyitották a város legjobb kereskedéseit
és üzleteit: ékszer-, cipő-, textil- és ruhaboltokat. Gazdasági
hatalmukat tükrözte a szép számú oktatási intézmény - Izraelita
Szövetség -, saját kaszinójuk, és a sok zsinagóga, ahol imára és
ünnepekre gyűltek. Minden bizonnyal Elvira Cohen is valamelyik
templomban fog parádézni grosgrain ruhájában, amelyet éppen akkor
próbáltam rá, mikor Rosalinda Fox harmadszorra állított be
váratlanul.
A nappaliban várakozott látszólag nyugtalanul álldogálva az egyik
erkélyajtóban. Két megrendelőm távolságtartó udvariassággal
köszöntötte egymást, az angol hölgy szórakozottan, a szefárd
meglepetten és kíváncsian.
– Van egy gondom - mondta hozzám sietve, ahogy az ajtócsapódás
jelezte, hogy egyedül vagyunk.

203
 – Mondja csak! Szeretne helyet foglalni?
– Inkább csak egy italt szeretnék. A drink, please.
– Attól félek, nem tudok mással szolgálni, mint teával, kávéval
vagy egy pohár vízzel.
– Evian?
Megráztam a fejem, miközben arra gondoltam, hogy be kell
rendeznem egy kisebb bárszekrényt, hogy válságos pillanatokban
lelket tudjak önteni ügyfeleimbe.
– Never mind - sóhajtotta, miközben bágyadtan leereszkedett a
kanapéra. Én a szemben lévő fotelben foglaltam helyet, gépies
fesztelenséggel dobtam keresztbe a lábam, és vártam, hogy
beszámoljon meglepetésszerű látogatásának okáról. Elővette a
cigarettatárcáját, rágyújtott, és hanyag mozdulattal a kanapéra dobta a
tárcát. Az első sűrű, mély szippantás után rájött, hogy nem kínált meg,
elnézést kért, és olyan mozdulatot tett, mintha helyre akarná hozni a
hibát. Megállítottam egy „nem, köszönömmel”. Rövidesen újabb
ügyfél érkezését vártam, és nem akartam dohányszagú ujjakkal
matatni a próbaszoba bensőséges terében. Lezárta a cigarettatárca
fedelét, és végre megszólalt.
– Szükségem van egy evening gown... ööö... egy feltűnő estélyire
ma estére. Várástalan program adódott, és úgy kell megjelennem,
mint egy princess.
– Mint egy hercegnő?
-Right. Mint egy hercegnő. Nem szó szerint, obviously. Szükségem
van valami nagyon-nagyon elegánsra.
– A megrendelt estélyi már kész van a második próbára.
– Be tudja fejezni ma estére?
– Teljességgel lehetetlen.
– És valami más modellt?
– Attól félek, nem lehetek a segítségére. Nem tudok mit ajánlani,
mivel nem dolgozom konfekcióáruval, csak rendelésre varrók.

204
 Újból mélyet szívott a cigarettából, de most nem elmélázva, hanem
rám szegezte tekintetét a füstfelhőn keresztül. Arcáról eltűnt az előző
alkalmakkor megfigyelt, gondtalan kislánytekintet, és most egy
ideges, de eltökélt nő nézett rám, aki nem adja fel könnyen.
– Szükségem van valami megoldásra. Amikor elköltöztem
Tangerből Tetuanba, akkor összeraktam néhány trunks... néhány ládát,
hogy elküldjem anyámnak Angliába, tele olyasmivel, amit már nem
fogok használni. Valami tévedés folytán a láda, amiben az
összes evening gowns, az estélyi ruháim voltak, várástalanul szintén
ott kötött ki, és arra várok, hogy küldjék nekem back, vissza. Most
tudtam meg, hogy ma estére hivatalos vagyok egy fogadásra by the
Germán consul, a német konzulhoz. Ööö... It’s the first time, ez az
első alkalom, hogy nyilvánosan meg fogok jelenni egy eseményen
annak a... a... a személynek a kíséretében, akivel nagyon
különleges... liason köt össze.
Gyorsan beszélt, de megfontoltan, igyekezett, hogy mindent
megértsek tört spanyol nyelvén, amibe, mivel ideges volt, még több
portugál hangzású szót kevert, és sokkal több angol kifejezéssel
fűszerezte meg, mint előző találkozóink bármelyikén.
– Well, it is... ööö... It’s nagyon fontos for.. .for.. .for him, annak a
személynek, és nekem, hogy jó benyomást tegyek a German colony, a
német kolónia tagjai közt Tetuanban. So far, eddig, Mrs. Langenheim
segített, hogy megismerjem néhányukat személyesen, mert ő half
English, félig angol, ööö... de ma este lesz az első alkalom, hogy
nyilvánosság előtt jelenek meg ezzel a személlyel, openly
together, nyíltan együtt, és ezért kell extremly well dressed mennem,
nagyon-nagyon jól öltözötten, és... és...
Félbeszakítottam, nem volt rá semmi szükség, hogy tovább fárassza
magát, hiszen hiába volt minden.
– Rettenetesen sajnálom, komolyan. Igazán örülnék, ha tudnék
segíteni önnek, de ez teljességgel lehetetlen. Ahogy már mondtam,
semmi kész ruhát nem tartok a szabászaton, és képtelenség, hogy
néhány óra alatt befejezzem az estélyi ruhát, legalább három vagy
négy napra van hozzá szükségem.

205
 Gondolataiba merülten nyomta el a csikket. Az ajkába harapott, és
várt néhány pillanatot, mielőtt felemelte a tekintetét, hogy újabb,
nyilvánvalóan igen kínos kérdést intézzen hozzám.
– Lehetséges lenne, hogy kölcsönadja egyik estélyi ruháját?
Nemet intettem, miközben valami hihető indokot próbáltam
hamarjában kiötleni, hogy ne kelljen felfednem a szomorú igazságot,
hogy valójában nem volt nekem egy sem.
– Azt hiszem, nem. Minden ruhám Madridban maradt, mikor kitört
a háború, és lehetetlenség volt visszaszereznem. Alig néhány utcai
ruhámat hoztam el, de semmi estére valót. Tudja, nagyon keveset
veszek részt a társasági életben. Vőlegényem Argentínában van, és
én...
Legnagyobb megkönnyebbülésemre azonnal közbevágott.
-I see, értem.
Néhány örökké tartó pillanatig csendben ültünk, kerülve egymás
tekintetét, feszengésünket azzal próbáltuk álcázni, hogy a helyiség
ellentétes pontjaira meredtünk. Egyikünk az erkélyek irányába,
másikunk a nappalit az előszobától elválasztó boltívre. Végül
Rosalinda törte meg a feszültséget.
-I think I must leave now. Mennem kell.
– Higgye el, hogy nagyon sajnálom. Ha több idő állna a
rendelkezésünkre. ..
Nem fejeztem be a mondatot, hirtelen rájöttem, hogy semmi
értelme még egyszer felidézni azt, ami megváltoztathatatlan.
Próbáltam témát váltani, elterelni a figyelmét a szomorú valóságról,
ami egy hosszú, kudarcba fulladt estét ígért a férfival, akibe - kétség
sem fért hozzá - szerelmes volt. Továbbra is izgatott ennek a nőnek az
élete, aki néha olyan fesztelen és oldott volt, most pedig önmagába
forduló tekintettel szedte össze a holmiját, és lépett az ajtóhoz.
– Holnap minden készen fog állni a második ruhapróbára.
Rendben? - mondtam vigasztalásképpen, de hiába.
Félszegen elmosolyodott, és anélkül hogy egy szót is szólt volna,

206
elment. Egyedül maradtam, mozdulatlanul álltam egy percig, részben
rosszul éreztem magam, hogy képtelen voltam segíteni egy bajban
lévő ügyfélnek, részben kíváncsivá tett Rosalinda Fox szemem előtt
zajló sorsának különös alakulása, ez a fiatal, világjáró anya, aki
olyan könnyedén hagyja el estélyivel teli bőröndjét, mint aki egy esős
délutáni kapkodásban a park padján vagy a kávéházi asztalon felejti a
tárcáját. Kinéztem az erkélyen át a zsalugáter takarásában, és láttam,
hogyan vág át az utcán. Komótosan lépkedett egy élénkvörös
automobil felé, amely a kapu előtt állt. Azt gyanítottam, hogy valaki
várja, talán a férfi, akinek annyira szeretett volna örömet szerezni
aznap este. Nem tudtam legyőzni kíváncsiságom, és előrehajoltam,
hogy lássam az arcát, fejemben elképzelt jeleneteket játszva le.
Feltételeztem, hogy egy németről van szó, nyilvánvalóan ez az oka,
hogy annyira vágyik jó benyomást tenni honfitársai között. Azt
képzeltem, hogy fiatal, vonzó életművész, nagyvilági és határozott,
mint Rosalinda. Alig volt időm újabb agyszüleményeket kiötölni,
mert a kocsihoz ért, kinyitotta a jobboldali ajtót - amelyről azt hittem,
hogy a vezető melletti ülés -, és legnagyobb megdöbbenésemre ott
volt a kormány, és ő maga szándékozott vezetni. Senki nem várta a
jobbkormányos, angol gépkocsiban, egyedül gyújtotta be a motort, és
egyedül ment el, ahogy jött. Férfi és ruha nélkül aznap estére, és nagy
valószínűséggel a legcsekélyebb remény nélkül, hogy megoldást talál
gondjára a délután során.
Miközben próbáltam a találkozó keserű ízét kitörülni a számból,
elkezdtem helyükre rakni a tárgyakat, amit Rosalinda jelenléte
felforgatott. Összeszedtem a hamutartót, lefújtam az asztalról az
odahullott hamut, cipőorral lesimítottam a szőnyeg csücskét, és
sorrendbe raktam az újságokat, amelyeket Rosalinda lapozgatott,
miközben én Elvirita Cohent szolgáltam ki. Behajtottam a Helena
Rubinstein ajkán pirosló rúzs hirdetésénél nyitva felejtett Harper's
Bazaart, és már majdnem becsuktam volna a Madame Figaro tavaszi
számát is, amikor felismertem egy modell fényképét, ami halványan
ismerősnek tűnt. Mint egy madárraj reppent fel fejemben ezernyi
emlék a régi időkből. Tudatában sem voltam, hogy mit csinálok, csak
teli torokból ordítottam Jamila nevét. O pedig repült a nappaliba,
mint egy bolond.

207
 - Rohanj el Frau Langenheimhez, és kérd meg, hogy azonnal
szóljon Rosalinda Foxnak. Azonnal jöjjön ide, mondd meg, hogy
rendkívül sürgős ügyről van szó.

208
 18

- A modell megalkotója, drága kis tudatlanom, Mariano Fortuny y

Madrazo, a nagy Mariano Fortuny fia, aki minden bizonnyal Goya
után a XIX. század legnagyobb festője volt. Fantasztikus művész,
apropó, sok szállal kötődött Marokkóhoz. Az afrikai háború alatt
került ide, és lenyűgözte a fény és az egzotikus vidék, és tett róla,
hogy ezt minél több festményen örökítse meg. Legismertebb képe,
éppen ezért, a Tetuani csata. És ha az idősebb Fortuny remek festő
volt, fia valóságos zseni. Maga is fest, de velencei műtermében
emellett díszleteket is tervez színdarabok számára, fényképész,
feltaláló, a klasszikus eljárások kutatója, textilek és olyan modellek
tervezője, mint a mitikus Delphos, amelyet te, kis komédiásom, most
koppintottál le, feltételezem, igen jól sikerült, házi kivitelben.
Félix a kanapén heverve fecsegett kezében a divatlappal, amelynek
egyik illusztrációjától lendültek mozgásba emlékeim a délelőtt során.
Én kimerültén a délutáni, megerőltető munkától, mozdulatlanul
hallgattam a fotelből, és annyi erő sem maradt bennem aznap este,
hogy két ujjam között megtartsam a tűt. Éppen befejeztem a mesélést
az elmúlt órák eseményeiről, kezdve azzal a perccel, mikor ügyfelem
olyan hangos fékcsikorgással adta hírül, megérkezett, hogy az
erkélyre csalta az összes szomszédot. Felrohant, hatalmasan
dübörögve a lépcsőfokokon. Kitárt ajtóval vártam, köszönésre nem
vesztegettem az időm, hanem elmondtam az ötletem.
- Megpróbálunk egy ál-Delphost varrni vész esetére. Tudja, miről
beszélek?
– Egy Fortuny-féle Delphost? - kérdezte hitetlenkedve.
– Egy hamis Delphost.
– Gondolja, hogy sikerülni fog?
Egy percig farkasszemet néztünk. Szeméből újra reménykedés
áradt. Hogy az enyémből mi áradhatott, azt nem tudtam meg soha.
Talán eltökéltség, vakmerőség, győzni akarás, a válságos pillanatból
való sikeres kilábalás vágya. Valahol mélyen a kudarctól való

209
félelem is megbújt benne, de iparkodtam, hogy ezt gyanítani se
lehessen.
– Már csináltam ilyet, és szerintem most is sikerülni fog.
Megmutattam neki a kiszemelt anyagot, egy hosszú vég szürkéskék
szatén, amit Candelaria szerzett utolsó táncában a csencselés
szeszélyes művészetével. Természetesen szót sem ejtettem az anyag
eredetéről.
– Hánykor kezdődik az összejövetel, amin részt kell vennie?
– Nyolckor.
Ránéztem az órámra.
– Rendben, akkor a következőt fogjuk tenni. Most mindjárt egy óra,
ahogy befejezem a ruhapróbát, ami tíz perc múlva kezdődik,
bevizezem az anyagot, és megszárítom. Négy-öt órára van szükségem,
ami rögtön este hatot jelent. Legalább másfél óra kell a varráshoz, ez
nagyon egyszerű lesz, csak néhány egyenes vonal, minden mérete
megvan már, nem lesz szükség próbára. De még így is kell majd egy
kis idő a varráshoz és a végek eldolgozásához. így már a határidő
közelében járunk majd. Hol lakik? Bocsássa meg a kérdést, nem a
kíváncsiság hajt...
– A Palmeras sétányon.
Gondolhattam volna, Tetuan legjobb villái arrafelé voltak. A város
déli részén terült el ez a félreeső, előkelő negyed, a parkhoz közel,
szinte a tekintélyt parancsoló Gorgues lábainál, teli kertekkel határolt
hatalmas házakkal. Határában a gyümölcsösök és nádasok kezdődtek.
– Ebben az esetben nem fogom tudni házhoz szállíttatni a ruhát.
Kérdően tekintett rám.
– Ide kell jönnie felöltözni - magyaráztam. - Jöjjön fél nyolcra,
kifestve, kész frizurával, útra készen, hozza magával a cipőt és az
ékszereket, amit viselni fog. Azt tanácsolom, hogy ne legyen túl sok,
sem túl látványos, a ruha nem igényli, sokkal elegánsabb lesz szolid
kiegészítőkkel. Érti?
Tökéletesen értette. Értette, és megkönnyebbülten köszönte meg

210
erőfeszítésem, majd újra eltávozott. Fél óra múlva Jamila
segítségével hozzáfogtam rövid, magányos divatszabói pályafutásom
legvakmerőbb rögtönzéséhez. Tudtam azonban, mibe vágok, mert a
Donã Manuélánál töltött időkben egyszer segédkeztem ebben a
munkában egy hasonló alkalommal. Egy választékos ízlésű, ám
változó anyagi eszközökkel rendelkező megrendelőnek készítettük el,
Elena Barea volt a neve. Ha éppen bővelkedett a javakban, akkor
drága modelleket varrtunk a számára, a legnemesebb anyagokból.
Azonban eltérően köreinek hasonló körülmények között élő
hölgyeitől, akik, ha megcsappantak a bőséges pénzforrások,
utazásokat találtak ki, egyéb elfoglaltságokat, vagy beteget jelentettek
ürügyként felhozva, hogy miért nem tudják vállalni a további
megrendeléseket. Ő ezt soha nem rejtette véka alá, ha szűkösebb idők
is jártak férje váltakozó sikerű üzletére, Elena Barea soha nem
hagyott fel a szabóság látogatásával. Eljött újra és újra, szégyenérzet
nélkül nevetett vagyona illékonyságán, és a tulajdonosnővel kéz a
kézben találták ki a régi modellek átalakítását, hogy akár újnak is
elmenjenek átszabva a ruhát vagy új kiegészítőket biggyesztve rá és
újjávarázsolva legváratlanabb részeit. Vagy jó érzékkel kevésbé
drága szöveteket és eljárásokat választott, amelyek egyszerűbb
munkát igényeltek. És így elérte, hogy számlái végösszege igencsak
lesoványodott anélkül, hogy ez eleganciája rovására ment volna. Az
éhség leleményessé tesz, jelentette ki kacagva. Se anyám, se Donã
Manuela nem hitt a szemének, amikor egy nap a legkülönösebb
megrendeléssel állított be hozzánk.
- Erről akarok egy másolatot - mondta, miközben egy vérvörös
anyagba csavart, hosszú, henger alakú dobozt vett elő.
Elképedésünket látva elnevette magát. - Ez itt, hölgyeim, egy
Delphos, egyedülálló ruhadarab. A művész Fortuny kreációja,
Velencében készítik, és csak az európai nagyvárosok legelőkelőbb
üzleteiben lehet kapni. Nézzék, micsoda szín, nézzék, micsoda
pliszírozás! Hogy milyen technikával érik ezt el, a tervező tökéletes
titokban tartja. Úgy simul az emberre, mint egy kesztyű. És én, drága
Manuélám, én akarok egy ilyet. Egy hamisítványt, természetesen.
Ujja közé csippentette az anyag egyik végét, és abrakadabra egy
fényűzően ragyogó, vörös szaténruha bukkant elő, mely a földig ért,

211
tökéletes eséssel és egyenesen végződött, alul kerekre szabva.
Hosszú tunikaféleség volt ezernyi apró, függőleges hajtással díszítve.
Klasszikus vonalú, egyszerű, különleges. Négy-öt év is eltelt azóta
a nap óta, de emlékezetemben hiánytalanul őriztem meg a
ruhakészítés műveletének szakaszait, mert tevékenyen vettem részt
minden mozzanatában. Rosalinda Fox esetében az eljárás ugyanaz
lesz, mint Elena Bareánál, az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy
alig volt időnk, és erőltetett menetben kellett dolgozni. Jamilával, aki
végig segített, több fazéknyi vizet forraltunk, és megtöltöttük a
fürdőkádat. Égette a kezem, de belenyomtam az anyagot, és hagytam
ázni. A fürdőszoba megtelt párával, miközben idegesen figyeltük a
kísérlet alakulását, miközben gyöngyözött homlokunkon a veríték, és
sűrű vízgőz fedte tükörképünk. Egy kis idő elteltével úgy döntöttem,
hogy ki lehet venni a felismerhetetlen, sötét színűre vált szatént.
Kicsavartuk belőle a vizet, egy-egy végét ragadva meg az anyagnak,
minden erőnkkel tekertük két ellentétes irányba, ahogy azt oly sokszor
tettük a La Luneta panzió lepedőivel, hogy az utolsó csepp vizet is
kifacsarjuk belőlük, mielőtt a napra terítettük őket száradni. A
különbség az volt, hogy a szatént nem terítettük szét, hanem éppen
fordítva, a cél az volt, hogy száradás közben a lehető legszorosabban
összecsavarva maradjon, hogy mire elpárolgott belőle minden
nedvesség, a lehető legtöbb redőbe gyűrődjön a karikába csavarodott
selyem. Aztán az összetekeredett anyagot egy lavórba raktuk, és
ketten cipelve felmentünk vele a tetőteraszra. Csavartunk még egyet a
két végén ellentétes irányba, amíg vastag kötélnek nem nézett ki, és
össze nem ugrott, akár egy hatalmas rugó. Aztán egy nagy
fürdőlepedőt terítettünk a földre, és mint egy feltekeredett kígyót
ráhelyeztük a ruhakezdeményt, amelyben néhány óra múlva angol
megrendelőm fog pompázni első nyilvános szereplésén annak a
rejtélyes férfinak az oldalán.
Hagytuk az anyagot a napon száradni, közben lesiettünk a
konyhába, úgy megraktuk szénnel a sparheltet, hogy szinte izzott, amíg
olyan forróság nem lett, mint egy kazánházban. Mire a konyha meleg
lett, mint egy kemence, és úgy éreztük, hogy a délutáni nap ereje már
hanyatlóban van, visszamentünk a tetőre, és felszedtük az
összecsavarodott szatént. Újabb törülközőt terítettünk a sparhelt

212
öntöttvas lapjára, és ráhelyeztük a még gyűrűbe tekeredett anyagot.
Anélkül hogy kibontottam volna, tíz percenként fordítottam egyet
rajta, hogy a széntüzelésű kályha melege egyenletesen szárítsa. Egy
darab maradék anyagból, két látogatás között a konyhában, varrtam
egy övét három réteg betétvászonból, amit simára vasalt, széles
selyemcsíkkal húztam be. Délután ötkor levettem a vaslapról az
összecsavarodott anyagot, és átvittem a műhelybe. Úgy nézett ki, mint
egy forró hurka, senki ki nem találta volna, egy órán belül mi lesz
vele a szándékom.
Kiterítettem a szabóasztalra, és nagyon lassan, rendkívül óvatosan
elkezdtem kitekerni a csőszerű torzszülöttet. Varázslatos módon
pliszírozott, ragyogó, gyönyörű selyemszatén bontakozott ki ideges
tekintetem előtt és Jamila legnagyobb megdöbbenésére. A pliszírozás
nem lett állandó, ahogy az eredeti Fortuny-modellen, mert sem az
eszközeink, sem az ismereteink nem voltak meg hozzá, de sikerült
hasonló hatást elérnünk, ami legalább egy estén át ki fog tartani, e
különös estén, ahol megrendelőmnek feltűnést kell keltenie.
Kicsavartam az anyagot teljes hosszában, és hagytam kihűlni. Aztán
négy darabra vágtam, melyekből henger alakú, szűk ruhát varrtam,
amelynek úgy kell simulnia a testre, mint egy második bőr. Egyszerű,
kerek nyakkivágást készítettem, és beszegtem a karkivágást. Nem volt
idő díszesen eldolgozni az anyagot, de egy bő óra alatt elkészült a
hamis Delphos, a haute couture világában forradalmian új modell
kapkodós, házi kivitelezése, egy csalóka utánzat, mely azonban képes
lesz lenyűgözni mindazokat, akik górcső alá veszik az asszonyt, aki
alig harminc perc múlva viselni fogja.
Éppen azt próbálgattam, hogyan illik rá az öv, amikor szólt a
csengő. Csak ekkor jöttem rá, milyen rémesen nézhetek ki. A
forróságtól kivert a víz, tönkretette a sminkem és a frizurám, a meleg
és az erőlködés, hogy jó alaposan kicsavarjuk az anyagot, a fel-le
szaladgálás a tetőteraszra és az egész délutánon át tartó, megfeszített
munka úgy kikészített, mintha a nehéz lovasság vágtázott volna át
rajtam. Berohantam a szobámba, miközben Jamila kisietett ajtót
nyitni, ruhát cseréltem sietve, megfésülködtem, kicsinosítottam
magam. A munka eredménye kielégítő volt, és én sem maradhattam el
mögötte.

213
 Rosalinda elé siettem, azt hittem, hogy a nappaliban fog várni, de
ahogy elmentem a műhely nyitott ajtaja előtt, megláttam alakját az
estélyit viselő próbababa előtt. Nekem háttal állt, nem tudtam, milyen
arcot vághat. Az ajtóból csak annyit kérdeztem: - Tetszik?
Rögtön felém fordult, de nem válaszolt. Fürge léptekkel hozzám
sietett, megfogta a kezem, és erősen megszorította.
- Köszönet érte, köszönet, ezer köszönet.
Haját tarkóján kontyba fogta, természetes hullámait a szokásosnál
jobban hangsúlyozva ki. Szeme és járomcsontja finoman volt
kifestve, azonban ajkán a rúzs annál feltűnőbb volt. A tűsarok szinte
egy arasznyival emelte meg eredeti magasságát. Egy pár hosszú,
isteni fehéraranyba foglalt briliáns lógott a füléből egyetlen
ékszerként. Könnyű parfümillat lengte körül. Kibújt utcai ruhájából,
és rásegítettem az estélyit. A tunika szabálytalan pliszírozása lágy
kékséggel, érzékien omlott végig testén, kiemelve filigrán csontozatát,
karja finomságát, elegánsan és ragyogóan követve, fedve fel testének
vonalait. Derekára illesztettem a széles övét, és hátul megkötöttem.
Szótlanul csodáltuk a végeredményt a tükörben.
– Ne mozduljon - mondtam.
Kiszaladtam a folyosóra, Jamila után kiáltottam, és betessékeltem.
Ahogy meglátta Rosalindát felöltözve, a szája elé kapta a kezét, hogy
ne kiáltson fel ámulattal vegyes csodálatában.
– Forduljon egyet, hogy jól láthassa. A munka nagy részét Jamila
végezte. Nélküle nem tudtam volna elkészülni vele.
Rosalinda hálásan mosolygott Jamilára, megpördült néhányszor
bájosan, kecsesen. Arab szolgálóm zavarban volt, félénken, de
boldogan figyelte.
– És most siessen! Tíz perc múlva nyolc.
Jamila és én kiléptünk az egyik erkélyre, hogy lássuk elmenni,
mindketten némán, egymásba karolva elbújtunk az egyik sarok mögé,
hogy ne lehessen észrevenni minket az utcáról. Már majdnem teljesen
besötétedett. Lenéztem, tekintetemmel a kis piros gépkocsi után
kutatva, de helyette egy feketén csillogó, lenyűgöző automobilt

214
találtam elöl kis zászlókkal, színüket a távolság és a kevés fény miatt
nem tudtam kivenni. Amint a kék selyembe burkolt sziluett megjelent
a kapuban, az automobil lámpái felgyulladtak, egy egyenruhás férfi
szállt ki a sofőrülés mellől, és gyorsan kinyitotta a hátsó ajtót.
Vigyázzállásban várakozott, amíg Rosalinda elegáns méltósággal ki
nem lépett az utcára, és néhány rövid lépéssel a kocsihoz nem ért.
Nem sietett, büszkén és magabiztosan vonult. Nem tudtam kivenni, ül-
e valaki más is a hátsó ülésen, mert amint Rosalinda elhelyezkedett,
az egyenruhás férfi becsapta az ajtót, és fürgén visszaült a helyére. A
jármű elindult, nagy lendülettel vetve bele magát az éjszakába, benne
egy izgatott asszonnyal és rajta a divatszalonok történetének
legcsalárdabb hamisítványával.

215
 19

A következő nap minden visszatért a megszokott kerékvágásba.

Kora délután csengettek, ami meglepett, mert nem volt bejegyezve
ügyfél. Félix volt az. Egy szót sem szólt, csak becsússzam az ajtón, és
becsukta maga mögött. Viselkedése meghökkentett, soha nem szokott
korábban átjönni, mint a késő esti órákban. Mikor végre anyja
kíváncsi pillantása a kukucskáló mögül már nem láthatta, gúnyosan
hadarva ennyit mondott: - Elég kinyitni a szemed, drágám, hogy lásd,
mennyire fellendült az üzlet!
– Ez meg hogy jön ide?
– Hát az a mennyei hölgy, akivel most futottam össze a kapuban?
– Rosalinda Fox? Próbálni jött. Mi több, ma reggel hálája jeléül
küldetett egy csokor virágot is. Ő az, akinek tegnap segítettem
kimászni a csávából.
– Nem mondod, hogy az a vékony kis szőke, akivel összefutottam,
viselte a Delphost?
– Ő bizony.
Néhány pillanatig csak elégedetten ízlelgette, amit megtudott.
Aztán tettetett egykedvűséggel folytatta.
– Nahát, nahát, milyen érdekes! Egy nagyon-nagyon különleges
hölgy gondját sikerült megoldanod.
– Különleges, de mitől?
– Hát attól különleges, kedvesem, hogy minden bizonnyal ügyfeled
kezében van ma a legtöbb hatalom, és bármilyen ügyet elintéz a
Protektorátusban. Kivéve, ami a ruhatárát illeti, de arra itt vagy neki
te, a koppintás császárnője.
– Nem értelek, Félix.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudod, ki ez a Rosalinda
Fox, akinek tegnap egy remekbe szabott modellt ütöttél össze néhány
óra alatt?

216
 – Egy angol, aki élete nagy részét Indiában töltötte, és van egy
ötéves fia.
– És egy szeretője.
– Egy német.
– Hideg, hideg.
– Nem német?
– Nem, drágaságom. Nagyon, de nagyon el vagy tévedve.
– Honnan tudod?
Huncutul vigyorgott.
– Mert ezt mindenki tudja Tetuanban. Másnak a szeretője.
– Kinek?
– Egy fontos embernek.
– Kinek? - ismételtem a zakója ujját ráncigálva, annyira kíváncsivá
tett.
Csibészesen elmosolyodott, színpadias gesztussal eltakarta a
száját, mintha nagy titkot akarna elárulni. Lassan tagolva súgta a
fülembe: - Kis barátnőd a biztos úr szeretője.
– Vázquez rendőrkapitányé? - kérdeztem hitetlenkedve.
Feltételezésemre nagyot nevetett, aztán megmagyarázta.
– Nem, te kis bolond, dehogyis. Claudio Vázquez csak a rendőrség
irányításával van megbízva, hogy kordában tartsa a helyi bűnözést, és
azt a seregnyi agyamentet, akik a beosztottjai. Erősen kétlem, hogy
akadna ideje félrelépni, és azt még inkább, hogy szeretőt tartson,
akinek medencés villát bérel a Palmeras sétányon. A te ügyfeled
szeretője, édesem, Juan Luis Beigbeder y Atienza alezredes,
Spanyolország főbiztosa Marokkóban, és a Szuverén Területek
főkormányzója. Hogy megértsd, ez az egész Protektorátus
legfontosabb katonai és közigazgatási tisztsége.
– Biztos vagy te ebben, Félix? - suttogtam.
– Anyám kicsattanó egészségnek örvendjen, mint egy mai csirke,

217
nyolcvanéves koráig, ha hazudok. Senki nem tudja, mióta vannak
együtt, a nő alig egy hónapja telepedett le Tetuanban, ami épp elég
időnek bizonyult ahhoz, hogy már mindenki tudja, ki ő, és hogy
kettejük között milyen jellegű a kapcsolat. A fickó főbiztos, mióta
nem is olyan régen a burgosi kormány hivatalosan is kinevezte,
jóllehet a háború kezdete óta ellátta ezt a feladatot. Azt beszélik,
hogy Franco rendkívül elégedett vele, mert megállás nélkül
verbuválja neki a harcos arabokat, és küldi a frontra.
Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Rosalinda Fox
a nacionalista tábor egyik alezredesébe szerelmes.
– És milyen ember a főbiztos?
Kérdésem kíváncsiskodó csengése hatalmas nevetésre késztette.
– Beigbeder? Nem ismered? Igazság szerint mostanában nem
szerepel annyit, ideje nagy részét alighanem a Főbiztosi Hivatalban
tölti, de azelőtt, mikor még belügyi megbízott volt, bármikor
összefuthatott vele az ember az utcán. Akkoriban persze senki nem
vett róla tudomást, csak egy volt a sok komolykodó, névtelen
hivatalnok közül, és alig vett részt a társasági életben. Majdnem
mindig magányosan járt, nem látogatta se a Lovas Klub, se a Nemzeti
Szálló, se az Elefántcsont Szalon estélyi mulatságait, nem
kártyázással verte el az idejét, mint tette azt például a
kizökkenthetetlen Sáenz de Buruaga ezredes, aki a felkelés első
napján a kaszinó teraszáról osztotta a parancsokat. Beigbeder
visszafogott és elég magányos alak.
– Vonzó?
– Engem aztán nem vonz egy cseppet sem, de lehet, hogy ti találtok
benne valami férfias bájt, ti nők elég furcsák tudtok lenni.
– írd le nekem!
– Magas, vékony, szigorú. Barna, jól fésült. Kerek szemüveg,
bajusz, értelmiségi pillantás. Tisztsége dacára és annak ellenére,
hogy milyen idők járnak, civilben szokott járni, iszonyatosan unalmas
öltönyökben.
– Házas?

218
 – Valószínűleg, habár látszólag itt mindig egyedül élt. Azonban
nem ritka katonák esetében, hogy nem viszik magukkal mindenhova a
családot.
– Kora?
– A nő apja lehetne.
– Nem tudom elhinni.
Újra felnevetett.
– Az a te bajod. Ha kevesebbet dolgoznál, és többet járnál el
otthonról, akkor egyszer csak összeakadnál vele, és a saját szemeddel
bizonyosodhatnál meg róla. Néha szokott sétálni menni, de ilyenkor
mindig két testőr kíséri. Azt mondják, hogy rendkívül művelt, igazi
úr, több nyelven beszél, és sokat élt Spanyolországon kívül, szóval
semmi köze a haza megmentőihez, akikhez itt hozzá kellett szoknunk,
ugyan mostani tisztsége nyilvánvalóan azt jelenti, hogy az ő oldalukon
áll. Lehet, hogy ügyfeled külföldön ismerkedett meg vele, hátha
egyszer elmeséli neked, te meg továbbadod nekem, tudod, hogy
imádom ezeket a romantikus sztorikat. Na, jó, kedvesem, már megyek
is, elviszem moziba a vén boszorkányt. Dupla előadás lesz, Szulpic
nővér és A megkeseredett Don Quintín, pompás délután vár rám!
Ebben a gyötrelmes háborúban majd’ egy éve egy nézhető filmet sem
adtak. Pedig micsoda kedvem lenne egy jó kis amerikai, zenés
filmhez! Emlékszel Fred Astaire-re és Ginger Rogersre a Frakkban
és klakkban?I just got and invitation through the mail / your
presence is requested this evening / it’s formal: top hat, white tie
and tails....
Dúdolva kitáncolt, én pedig bezártam mögötte az ajtót. Ez
alkalommal nem anyja leselkedett utána a kémlelőlyukon át, hanem
jómagam. Figyeltem, ahogy a vidám kis dalt dudorászva nagy
csörgéssel elővette a kulcstartót a zsebéből, megkereste a kulcslyukat
az ajtón, és bedugta a kulcsot a zárba. Amikor eltűnt, visszamentem a
műhelybe, és folytattam a munkát, közben próbáltam nem hitelt adni
az imént hallottaknak. Igyekeztem még egy kicsit dolgozni, de
éreztem, hogy nincs kedvem hozzá. Vagy erőm. Vagy egyik sem.
Eszembe jutott az előző nap lázas sietsége, és úgy döntöttem, hogy a

219
délután további részét pihenésre fordítom. Gondoltam, hogy Félix és
anyja példáján felbuzdulva moziba megyek, jár nekem egy kis ki-
kapcsolódás. Ezzel az elhatározással a fejemben indultam el
otthonról, de a lépteim érthetetlen módon más irányt vettek, mint
amerre kellett volna mennem, és az Espana téren kötöttem ki.
Virágágyak és pálmafák üdvözöltek, színes kaviccsal felszórt út és
körben fehér épületek. A kőpadok, mint minden délután tele voltak
párocskákkal és baráti társaságokkal. A közeli kávéházakból a
marokkói rablóhús kellemes illata áradt. Átkeltem a téren, és a
Főbiztosi Hivatal épülete felé haladtam, melyet annyiszor láttam már,
mióta itt laktam, és olyan csekély érdeklődést ébresztett bennem
eddig. A kalifa palotájához közel buja kertekkel körülvett, hatalmas,
gyarmati stílusban épült, fehér ház adott otthont a spanyol
közigazgatás legfontosabb kirendeltségének. A növényzet látni
engedte a két emeletet és a harmadikat, amely beljebb kezdődött, a
sarkokat díszítő tornyocskákat, a zöld zsalugátereket és a
narancssárga tégladíszeket. Tiszteletet parancsoló, egykedvű, arab
katonák álltak őrt a kovácsoltvas kapu előtt turbánban és hosszú
köpenyben. Az afrikai spanyol hadsereg makulátlan öltözetű tisztjei
jöttek-mentek a kis oldalajtón, csicseriborsó színű egyenruhában,
dölyfösen feszítve a bricsesznadrágban és a kisuvickolt, magas szárú
csizmában. Néhány marokkói katona is nyüzsgött errefelé európai
szabású zubbonyban, bő nadrágban, vádlijukat barna fásliszerűség
fedte. A kétféle színű, nacionalista zászló meg-meglengett a kék ég
előtt, ami már a nyár közeledtét hirdette. Megálltam egy percre
megbámulni az egyenruhás alakok szüntelen jövésmenését, amíg észre
nem vettem, hogy mozdulatlanságom sokak pillantását magára
vonzotta. Zavaromban és kínomban megfordultam, és visszamentem a
térre. Mit kerestem a Főbiztosi Hivatal épülete előtt? Mire akartam
ráakadni? Miért jöttem el idáig? Nagy valószínűséggel a semmiért,
legalábbis semmi határozott célom nem volt, csak hogy közelről is
lássam azt a helyet, ahol megrendelőm ismeretlen szeretője tölti
mindennapjait.

220
 20

A tavasz enyhe nyárba fordult világos estékkel, és mi

Candelariával továbbra is megosztottuk a műhely nyereségét. A
kötegnyi fontsterling a doboz mélyén lassan elérte a kifizetetlen
számlához szükséges mennyiséget, és mivel már csak kevés hiányzott,
hogy lejárjon a Continental határideje a kiegyenlítésre, jó érzéssel
töltött el, hogy képes leszek neki eleget tenni, és végre megfizethetem
szabadságom árát. A rádió és a sajtó változatlanul háborús hírekkel
volt tele. Meghalt Mola ezredes, és elkezdődött a brunetei ütközet.
Félix késő esti látogatásai nem maradtak el, Jamilával jól
megvoltunk, közben spanyol nyelvtudása - melyet olyan édesen és
furcsán beszélt - szépen fejlődött, és kezdett apróbb feladatokban is a
segítségemre lenni, férceit, majd gombot, hurkot, bújtatót varrt fel. A
műhely mindennapjainak egyhangúságát szinte semmi sem törte meg,
csak a világítóudvar nyitott ablakain át a szomszéd lakásokból
beszűrődő házimunka neszei és követhetetlen párbeszédfoszlányok.
Hozzácsapódott a gyerekek szüntelen rohangálásának lármája a fenti
lakásokban, akiknek már iskolai szünidő volt, lejártak játszani az
utcára, néha csapatostul dübörögtek le, máskor egyenként. A zajok
nem zavartak, épp ellenkezőleg, társaságot nyújtottak, és így kevésbé
éreztem magam egyedül.
Július közepe felé, egy délután azonban a lárma és a kiáltozás
szokatlanul hangos volt, a rohangálás sokkal izgatottabb.
- Itt vannak! Már itt vannak! - Egyre több kiáltás hangzott fel,
sikolyok, ajtócsapkodás, zokogásba fúló nevek: - Concha, Concha!
Carmel, drága nővérkém! Esperanza, végre!
Hallottam, hogy tologatják a bútorokat, és tucatnyiszor futkosnak
fel-alá a lépcsőn. Hallottam nevetést, sírást, utasításokat. Töltsd meg
a kádat, vegyél elő több törülközőt, hozzál ruhát, matracot; a kicsit, a
kicsit, etessétek meg a kicsit! Megint sírás, meghatott felkiáltások,
kacagás. Ételszag és edényzörgés a konyhában szokatlan időben. És
megint, Carmela, ó istenem, Concha, Concha! Jóval éjfél után ült el a
lárma. Ekkor jött át végre Félix, és meg tudtam kérdezni, mi történt.

221
 – Mi van Herreráéknál, hogy ennyire fel vannak bolydulva?
– Hát nem hallottad? Megjöttek Josefina nővérei. Sikerült kihozni
őket a vörös zónából.
Másnap reggel megint hallottam a hangzavart, tevés-vevést, de
valamit csitult a lárma. Még így is azonban egész nap tartott a sürgés-
forgás, jövés-menés, a csengő, a telefon, a gyerek szaladgálása a
lépcsőházban. És közben sóhajtozás, kacagás, sírás, nevetés
váltakozott. Délután csengettek nálam. Azt hittem, hogy közülük jött át
valaki, talán szükségük van valamire, vagy szívességet akarnak kérni,
vagy kölcsönbe akármit: fél tucat tojást, egy takarót, egy kis üveg
olajat. De tévedtem. Látogatóm teljesen váratlan személy volt.
– Senora Candelaria azt üzeni, hogy amint csak tud, jöjjön a La
Lunetába. Meghalt a tanító úr, don Anselmo.
Paquito, a hájas anyuka hájas fiacskája hozta az üzenetet
verítékezve.
– Menj előre, és mondd meg, hogy mindjárt megyek én is!
Elmondtam Jamilának a rossz hírt, aki keserves zokogásra fakadt.
Én ugyan egy könnycseppet sem ejtettem, de szívből sajnáltam don
Anselmót. Az izgága társaság összes tagja közül, akikkel együtt
laktam a panzióban, ő állt hozzám a legközelebb, vele volt igazán
szeretetteljes viszonyom. Felvettem a szekrényben található
legsötétebb blézerem, mivel a ruhatáramban még nem akadt
gyászruha. Jamila és én végigsiettünk az utcákon, beértünk a kapu alá,
és felszaladtunk a lépcsőn. Nem tudtunk továbbmenni, mert férfiak
sűrű csoportja tömörült a bejáratnál, teljesen eltorlaszolva azt.
Könyökkel törtünk utat a tanító barátai és ismerősei között, akik
tisztelettudóan várakoztak, hogy végső búcsút vehessenek tőle.
A panzió ajtaja nyitva volt, és még mielőtt átléptem volna a
küszöböt, megcsapta orrom az égő gyertya illata, és kiszűrődött a
kórusban imádkozó női hangok mormolása. Ahogy beléptünk,
Candelaria elénk sietett. Egy szembeötlően szűk, fekete ruhába
préselte magát, és tiszteletet parancsoló mellén egy Szűzanyát
ábrázoló medál himbálózott ide-oda. Az ebédlő közepén álló
asztalon, nyitott koporsóban feküdt don Anselmo hamuszürke teste

222
vasárnapi öltözetben. Rápillantottam, és végigfutott a hideg a
hátamon, éreztem, hogy Jamila a karomba markol. Két oldalról
megcsókoltam Candelariát, aki hosszú könnycsíkot húzott fülem
mögé.
– Itt fekszik, láthatod, ő is a harcmezőn esett el!
Eszembe jutottak a két fogás között zajló összecsapások,
melyeknek annyiszor voltam tanúja. Repült a szardellagerinc és az
afrikai dinnye ráncos, sárga héja az asztal egyik végéről a másikra.
Mellé mérgezett tréfák, sértések, lándzsaként előreszegezett villák, az
egyik vagy a másik fél harci kiáltásai. A kötözködések és a
háziasszony soha be nem tartott fenyegetései a kilakoltatásról.
Valóban harcmezővé avanzsált az ebédlőasztal. Próbáltam
visszafojtani szomorú nevetésem. A két összeaszott nővér, a hájas
anyuka és néhány szomszédasszony ült az ablak előtt, mindannyian
tetőtől talpig gyászban a rózsafüzér misztériumát mormolták tompa,
sírós hangon. Egy pillanatra felidéztem don Anselmo arcát Toledo
cigarettával a szája sarkában, amint két köhögés között dühödten
ordít, hogy fejezzék be az érte való imádkozást a büdös életbe már!
De a tanító már nem volt az élők között, míg az asszonyok igen. És az
elhunyt tetemével, ugyan még köztünk van, ugyan még meleg, ők már
azt csinálnak, amit a kedvük tartja. Candelaria és én leültünk közéjük,
a tulajdonosnő hangját az ima ritmusához igazította, és én úgy tettem,
mintha követném, de gondolataim messze jártak.
Uram, irgalmazz.
Krisztus, kegyelmezz.
Gyékényből font székemet olyan közel húztam Candelariához, hogy
a karunk összeért.
Uram, irgalmazz.
– Kérdeznem kell valamit, Candelaria - súgtam a fülébe.
Krisztus, hallgass minket.
Krisztus, hallgass meg minket.
– Mondjad, lelkem - válaszolt ugyanolyan halkan.

223
Mennyei Atyaisten, irgalmazz nekünk.
Megváltó Fiúisten.
– Azt hallottam, hogy hoznak ki embereket a vörös zónából.
Szentlélek Úristen.
Szentháromság egy Isten.
– Állítólag...
Szentséges Szűz Mária, könyörögj érettünk.
Istennek Szent Anyja.
Szüzeknek Szent Szüze.
– Ki tudná deríteni, hogyan megy ez?
Krisztusnak Szent Anyja.
Egyháznak Szent Anyja.
– Minek azt neked tudni?
Isteni Kegyelem Anyja.
Tisztaságos Anya.
Szeplőtelen Szűzanya.
– Kimenteni anyámat Madridból és elhozni Tetuanba.
Sérelem nélkül való Anya.
Szűz virág, szent Anya.
– Utána kell járnom...
Szeretetre méltó Anya.
Csodálatos Anya.
– Holnap reggel?
Jó tanács Anyja.
Teremtőnk Anyja.
Üdvözítőnk Anyja.
– Amint lehet. És most hallgass már el, és imádkozz, hátha

224
együttesen mégis feljuttatjuk don Anselmót a mennyekbe.
A halottvirrasztás hajnalig tartott. Másnap eltemettük a tanítót, a
katolikus misszió celebrálásában ünnepélyes halotti beszéddel és a
legbuzgóbb hívőt is kielégítő szertartásossággal. A koporsót
kikísértük a temetőbe. Heves szél fújt, mint oly gyakran Tetuanban,
bosszantó szél, amely felkapta a kendőket, bebújt a szoknyák alá, és
örvényt sodort az eukaliptuszlevelekből. Miközben az utolsó áldás is
elhangzott a pap szájából, Candelariához hajoltam, és kíváncsian
odasúgtam neki: - Ha a nővérek úgy tartották, hogy a tanító égetnivaló
ateista, akkor nem értem, hogy rendeztek neki ilyen temetést.
– Hallgass már, hallgass, még a végén ott fog bolyongani a lelke a
pokol tornácán, és eljön a szelleme megrángatni a bokánk alvás
közben...
Minden erőmmel azon voltam, hogy ne nevessek fel.
– Az isten szerelmére, Candelaria, ne legyen már olyan babonás!
– Te engem csak hagyjál békén, mert én már öreg róka vagyok, és
tudom, miről beszélek!
Egy szó nélkül újra elmerült a liturgiában, és rám se pillantott,
amíg el nem hangzott az utolsó requiescat in pacem. Akkor a testet
leeresztették a sírgödörbe, és mikor a sírásók rádobták az első lapát
földet, a menet kezdett feloszlani. Szép rendben haladtunk a temető
kovácsoltvas kapuja felé, mikor egyszer csak Candelaria lehajolt,
mintha bekapcsolná a cipője csatját, hagyva, hogy a nővérek a hájas
anyukával és a szomszédasszonyokkal együtt megelőzzék.
Hátramaradva néztük, ahogy eltávolodik a hollóraj derékig érő,
fekete fátyolban, félkendőben, ahogy itt nevezték.
– Gyerünk, menjünk el kettesben megemlékezni szegény don
Anselmóról, mert én, lányom, ha bánatom van, farkaséhes leszek...
Elsétáltunk az El Buen Gusto cukrászdáig, kiválasztottuk a
süteményeket, és leültünk megenni egy padra a templom előtti téren, a
pálmafák és virágágyások közé. Végre feltehettem neki a kérdést, ami
reggel óta a nyelvemen volt.
– Sikerült valamit kiderítenie?

225
 Habcsókkal teli szájjal bólintott.
– A dolog elég bonyolult. És igencsak borsos ára van.
– Mondja.
– Van valaki, aki az egészet intézi Tetuanból. Nem tudtam
kideríteni minden részletet, de úgy tűnik, hogy Spanyolországban a
szálakat a Vöröskereszt mozgatja. Ok találják meg a személyeket a
vörös zónában, és valahogy eljuttatják őket az egyik keleti parti
kikötőbe, de azt ne kérdezd, hogy miként, mert arról gőzöm sincs.
Álruhában, teherautón, gyalogosan, vagy isten tudja, hogy. A lényeg,
hogy ott hajóra rakják őket. Akik nacionalista területre igyekeznek,
azokat Franciaországba viszik, és a baszk határon át léptetik be
Spanyol-országba. Akik Marokkóba szeretnének jönni, azokat
Gibraltárba küldik, ha lehet, ugyan a helyzet nagyon veszélyes, és
először más földközi-tengeri kikötőbe kell vinni őket. A következő
állomás szokott lenni Tanger, és utána a végén Tetuan.
Éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem.
– És tudja maga, hogy kivel kellene beszélnem?
Kicsit szomorúan mosolyodott el, és kedvesen megpaskolta a
combom porcukor felhőt hagyva a szoknyámon.
– Mielőtt még bárkivel is beszélnél, a legelső, hogy
rendelkezésedre álljon egy vastag kötegnyi bankó. Fontsterlingben.
Nem megmondtam, hogy az angolok pénze a legjobb?
– Érintetlenül megvan, amit ezekben a hónapokban raktam félre -
jegyeztem meg tudomást sem véve a kérdésről.
– Még ott van a számlád a Continentalnál.
– Lehet, hogy futja mindkettőre.
– Azt erősen kétlem, lelkem. Ez kettőszázötven fontba kerülne.
Hirtelen kiszáradt a torkom, és a leveles tészta úgy ragadt rá, mint
a csiriz. Köhögni kezdtem, és Candelaria megveregette a hátam.
Amikor végre le tudtam nyelni, kifújtam az orrom, és megkérdeztem:
- És maga, Candelaria, nem tudna kölcsönadni?
– Nekem egy vasam sincs, gyermekem.

226
 – És amit a szabászatból kapott?
– Azt már elköltöttem.
– Mire?
Nagyot sóhajtott.
– Hogy kifizessem ezt a temetést, az utóbbi időkben a gyógyszert és
egy halom kifizetetlen számlát, amit don Anselmo hagyott maga után
szerte a városban. És még szerencse, hogy Máté doktor a barátom, és
nem kért semmit a vizitekért.
Hitetlenkedve meredtem rá.
– De neki kellett, hogy legyen megspórolt pénze a nyugdíjából! -
értetlenkedtem.
– Egy krajcárja sem maradt.
– Ez lehetetlen, hónapok óta ki se mozdult otthonról, nem költött
semmire sem...
Részvéttel és szomorúsággal vegyes kajánsággal mosolyodott el.
– Nem tudom, hogy intézte az öreg kötöznivaló, de minden
megtakarított pénzét a Vöröskeresztnek jutatta.
Jóllehet távol voltam tőle, hogy akkora összeggel bírjak, amivel
anyámat Marokkóba hozzam úgy, hogy közben kiegyenlítsem
tartozásomat is, a gondolat nem hagyott nyugodni. Aznap este alig
aludtam, csak ez foglalkoztatott, végiggondoltam ezerszer is. A
legvadabb ötleteket találtam ki, megszámoltam, és még ezerszer
újraszámoltam a félretett bankókat, de hiába igyekeztem, nem sikerült
megsokszoroznom őket. De hajnal felé hirtelen eszembe jutott a
megoldás.

227
 21

A beszéd, nevetgélés és az írógép kopogása egyszerre hallgatott el,

ahogy a négy szempár rám meredt. A helyiség szürke volt, füstös,
bűzlött a dohánytól és a nehéz, savanyú emberszagtól. Nem hallatszott
más csak az ezernyi légy zümmögése és fejünk felett a ventilátor
falapátjainak fáradt csapásai. Néhány pillanat múlva elismerően
füttyentett egy a folyosón éppen arra járó férfi, aki meglátott, hogy ott
állok legjobb kosztümömben négy asztal között, melyek mögött négy
verítékező, ingujjra vetkezett alak dolgozott lázasan. Vagy legalábbis
úgy tettek.
– Vázquez rendőrkapitányhoz jöttem - közöltem.
– Nincs benn - mondta a legkövérebb.
– De nemsokára visszajön - tette hozzá a legfiatalabb.
– Megvárhatja - toldotta meg a legsoványabb.
– Foglaljon helyet, ha úgy gondolja - kontrázott rá a legidősebb.
Leültem egy gumival behúzott székre, és mozdulatlan várakoztam
másfél órát. A végtelennek tűnő kilencven percen át a férfinégyes úgy
tett, mintha újból buzgón tevékenykednének, valójában azonban nem
ez történt. Csak tettették a munkát, szemtelenül méregettek, és kettőbe
hajtott újsággal csapdosták a legyeket, trágár grimaszokat vágtak,
üzeneteket firkáltak egymásnak minden bizonnyal a mellemről, a
hátsómról vagy lábamról, illetve arról, hogy mi mindent meg nem
tennének velem, ha egy kicsit kedvesebbnek mutatkoznék. Végül
befutott don Claudio, és akár egy egyszemélyes zenekar, még
szaladtában lekapta a fejéről a kalapot, kibújt a zakójából, elkezdett
utasításokat osztogatni, és közben megpróbált kisilabizálni egy adag
feljegyzést, amit valaki hirtelen a kezébe nyomott.
– Juárez, a Comercio utca sarkára futólépésben! Késeitek. Cortés,
hogyha a gyufásdobozt nem teszed vissza az asztalomra, amíg tízig
számolok, úgy seggbe billentelek, hogy se perc alatt Ifniben találod
magad, azt garantálom! Bautista, hogy áll a búzapiaci lopás ügye?
Canete...

228
 Elhallgatott. Elhallgatott, mert meglátott. És Canete, aki a sovány
volt, nem kapott feladatot.
– Jöjjön! - szólított fel kurtán, és a szoba másik végében nyíló
irodára mutatott. Visszabújt a zakójába, amit már majdnem levett.
- Cortés, a gyufa ráér. A többiek a dolgukra! - parancsolta.
Becsukta az irodát leválasztó üvegkalitka ajtaját, és hellyel kínált.
A helyiség kisebb méretű volt, de összehasonlíthatatlanul
kellemesebb, mint a szomszédos szoba. A fogasra akasztotta a
kalapját, és leült a papírokkal és mappákkal megrakott íróasztal
mögé. Bekapcsolta a bakelitventilátort, és a friss levegő úgy csapta
meg az arcom, mint csodás szellő a sivatag közepén.
– Hallgatom. - Hangja nem csengett se különösebben kedvesnek,
se az ellenkezőjének. Külseje valahol félúton volt első találkozásaink
nyugtalan, feszült idegállapota és annak az őszi napnak a nyugalma
között, mikor beleegyezett, hogy nem nyomoz utánam. Ahogy az előző
nyáron is, arcát már megfogta a nap. Talán, mert -ahogy azt sok
tetuani lakos tette -gyakran járt a közeli Rio Martin strandra. Vagy
egyszerűen azért, mert sokat rótta az utcákat keresztül-kasul a
városon.
Már ismertem munkastílusát, ezért úgy vezettem elő kérésem, hogy
fel voltam készülve kérdései keresztüzére.
– Szükségem van az útlevelemre.
– Megtudhatnám, mi okból?
– Tangerbe akarok menni.
– Megtudhatnám, mi okból?
– Hogy újratárgyaljam az adósságom feltételeit.
– Újratárgyalni, milyen értelemben?
– Több időre van szükségem.
– Azt hittem, hogy a szabászat jól megy, azt reméltem, már
összegyűjtötte az összeget, amivel tartozik. Tudom, hogy előkelő
megrendelői vannak, utánakérdeztem, és kedvezően nyilatkoztak
önről.

229
 – Igen, az üzlet jól megy, ez igaz. Félre is tettem.
– Mennyit?
– Eleget, hogy kiegyenlítsem a Continental számláját.
– Akkor?
– Felmerült más ügy, amihez szintén pénzre van szükségem.
– Ügy? Milyen jellegű ügy?
– Családi ügy.
Hitetlenkedést tettetve nézett rám.
– Azt hittem, hogy a családja Madridban tartózkodik.
– Éppen ezért.
– Magyarázza meg!
– Egyetlen családtagom az édesanyám. És ő Madridban él. Ki
akarom menteni onnan, és Tetuanba hozni.
– És az apja?
– Már mondtam, alig ismerem. Csak az érdekel, hogy anyámat
megtaláljam.
– Értem. És hogy gondolja intézni?
Elmondtam neki minden részletet, ami Candelariától hallottam, de
nem említettem a nevét. Végighallgatott, mint mindig, szemét az
enyémbe mélyesztve, mintha mind az öt érzékével kellene magába
szívnia a szavaimat, ugyan biztos voltam benne, hogy tökéletesen
ismeri a két terület közti személyszállítás legapróbb mozzanatait is.
– Mikor szeretne Tangerbe utazni?
– Minél előbb, ahogy engedélyt ad rá.
Hátradőlt a székében, és rám szegezte a tekintetét. Bal keze
ujjaival ritmikusan dobolt az asztalon. Ha képes lettem volna
mélyebbre látni, mint a hús és a csontok, tanúja lehettem volna,
hogyan indulnak be agyának kerekei, és fognak lázas munkába, hogy
mérlegeli kérésem, zár ki lehetőségeket, talál megoldásokat, és dönt.
Egy kis idő múlva, ami nem nyúlhatott hosszúra, de nekem az

230
örökkévalóságnak tűnt, hirtelen abbahagyta a dobolást, és tenyerével
nagyot csapott az asztalra. Tudtam, hogy már meghozta a döntést, de
még mielőtt elárulta volna, az ajtóhoz lépett, kidugta a fejét, és
kiszólt:
- Canete, állítson ki egy menlevelet a borchi határátkelőhöz Sira
Quiroga kisasszony nevére. Azonnal!
Nagyot sóhajtottam, hogy Canetének végre adódott feladata, de
nem szóltam egy szót sem, amíg a rendőrkapitány vissza nem ült, és
nem közölte velem egyenesen: - Megkapja az útlevelét, egy
menlevelet és tizenkét órát, hogy holnap megjárja oda-vissza Tangert.
Beszéljen a Continental vezetőjével, majd meglátja, mire jut. Nem
hiszem, hogy sokra, ha őszinte akarok lenni. De ne azon múljék, hogy
meg sem próbálta. Utána beszámolót várok! És jól vésse az eszébe,
csak semmi trükk!
Kinyitotta a fiókot, keresgélt egy darabig, aztán kihúzta a kezét,
benne az útlevelemmel. Canete belépett, egy papírt tett az asztalra, és
úgy nézett rám, mint aki abban reménykedik, hogy nem marad olyan
vézna, ha felfal a tekintetével. A rendőrkapitány aláírta a
dokumentumot, és anélkül hogy felemelte volna a fejét, érezve
beosztottja vonakodását odabökte, „Canete, oszolj!”. Aztán
összehajtotta a papírt, becsúsztatta az útlevél lapjai közé, és egy szó
nélkül átnyújtotta. Aztán felállt, a gombnál fogva kitárta az ajtót
mintegy indulásra késztetve engem. A négy szempár, ami
érkezésemkor üdvözölt, hétre nőtt, mire elhagytam az irodát. Mint a
gyerekek a Mikulást, hét tétlenkedő hím várta, hogy előjöjjek, mintha
ez lett volna az első alkalom, hogy szalonképes nőt látnak a
rendőrkapitányság falain belül.
– Szabadnapot hirdettek mára, vagy mi a szösz? - kérdezte don
Claudio csak úgy a levegőbe.
Mindenki gépiesen sürögni-forogni kezdett lázas sietséget
mímelve, papírokat kaptak elő dossziékból, nagyjelentőségű ügyeket
kezdtek hevesen tárgyalni, és hangosan ütögették a billentyűket, ugyan
nagy valószínűséggel nem írtak mást, mint ugyanazt a betűt
tucatnyiszor.

231
 Kiléptem, és végigsétáltam a járdán. Mikor elhaladtam a nyitott
ablak mellett, láttam, hogy a rendőrkapitány éppen visszamegy az
irodájába.
– Basszus, főnök, micsoda csirke! - mondta egy hang, amit nem
tudtam azonosítani.
– Fogd be a szád, Palomares, vagy felküldelek őrségbe a Pico de
las Monas tetejére, aztán nézhetsz!

232
 22

Azt hallottam, hogy a háború kitörése előtt naponta több buszjárat

biztosította a közlekedést azon a hetven kilométeren, ami
elválasztotta Tetuant Tangertől. Ez idő tájt azonban az átmenő
forgalom csökkent, a menetrend állandóan változott, ezért senki sem
tudott biztos részletekkel szolgálni. Izgatottan siettem másnap reggel a
La Valencia buszvállalat garázsa felé, elszántan, hogy jöjjön, aminek
jönnie kell, csak az egyik nagy, piros busz vigyen el úti célomhoz. Ha
előző nap képes voltam másfél órát várni a kapitányságon néhány
szemmel felszerelt húsdarab társaságában, akkor, úgy hittem, menni
fog a várakozás tétlen buszsofőrök és olajos szerelők között is. Aznap
is legjobb kosztümömet öltöttem fel, selyemkendővel óvtam a fejem,
és hatalmas napszemüveg mögé rejtettem a szorongásom. Még kilenc
óra sem volt, de már csak néhány méter választott el a város szélén
álló buszállomástól. Sietősen szedtem a lábam, gondolataimba
merülve, elképzeltem a jelenetet, hogy találkozom a Continental
vezetőjével, és újra meg újra elismételtem magamban az érveim,
amiket elő fogok adni. A tartozás kiegyenlítése felett érzett
aggodalomhoz egy másik hasonlóan kellemetlen érzés társult. Mióta
eljöttem onnan, most először tértem vissza Tangerbe, a városba,
melynek minden sarka Ramiróra emlékeztetett. Tudtam, hogy
fájdalmas lesz, és hogy a vele töltött idők emléke ma újra életre kell.
Ereztem, hogy nagyon nehéz nap elé nézek.
Kevés emberrel akadtam össze utam során, és még kevesebb
gépkocsival, hiszen még korán volt. Ezért hökkentem meg annyira,
mikor az egyik lefékezett mellettem. Egy vadonotúj, közepes méretű,
fekete Dodge volt. A jármű egyáltalán nem volt ismerős, de a hang,
ami kiszólt belőle, annál inkább.
-Morning, dear. Micsoda meglepetés, hogy errefelé látlak!
Elvihetlek valameddig?
– Nem, azt hiszem, nem, köszönöm. Már meg is érkeztem -
mutattam a La Valenciana állomására.
Miközben beszéltem, egy fél pillantással meggyőződtem róla, hogy

233
angol ügyfelem azt a ruhát viseli, ami alig egy hete került ki a
szabóságomból. Ahogy én is, fején világos színű kendőt viselt.
– Busszal akarsz menni? - kérdezte, és hangjában némi
hitetlenkedés csendült.
– Pontosan, Tangerbe megyek. De köszönet, hogy felajánlotta a
fuvart.
Mintha valami mulatságos viccet hallott volna, Rosalinda Fox
ajkán csengő kacagás fakadt.
—No way, sweetie. Szó sem lehet az autóbuszról, kedvesem. Én is
Tangerbe megyek, ülj be. És ne magázz, kérlek. Most már barátnők
vagyunk, aren’t we?
Gyorsan mérlegeltem az ajánlatát, és arra jutottam, hogy semmiben
nem mond ellent don Claudio utasításainak, így hát elfogadtam. E
váratlan meghívásnak köszönhetően talán sikerül elkerülnöm a
kényelmetlen és szomorú emlékeket ébresztő buszozást, ha ráadásul
társaságban teszem meg az utat, akkor könnyebben elfeledkezem majd
a feszítő nyugtalanságról is.
Végiggurultunk a Palmeras sétányon, hátrahagytuk a buszállomást,
lombos kertjeik közé bújt, hatalmas és gyönyörű villák mellett
haladtunk el. Egyikre rámutatott.
– Ez az én házam, ugyan azt hiszem, már csak rövid ideig.
Valószínűleg hamarosan újra költözöm.
– Elköltözöl Tetuanból?
Elnevette magát, mintha képtelen viccet hallott volna.
– Nem, nem, nem, a világ minden kincséért sem. Csak arról van
szó, hogy egy kicsit kényelmesebb otthont keresek. Ez a villa isteni,
de sokáig állt üresen, és alapos felújításra szorul. A vezetékek
rémesek, alig van ivóvíz, és elképzelni sem akarom, milyen lehet egy
egész telet eltölteni ilyen körülmények között. Szóltam Juan Luisnak,
és már keres is egy másik lakást nekem, a bit more comfortable.
Szeretője nevét teljes természetességgel ejtette ki, magabiztosan,
nyoma sem volt a német fogadás napján tapasztalt bizonytalanságnak

234
és homályos célzásoknak. Vigyáztam, hogy ne üljön ki az arcomra
semmilyen érzelem, mintha tökéletesen tisztában lennék vele, milyen
viszony áll fenn kettejük közt, mintha a főbiztos keresztnéven való
emlegetése olyan dolog lenne, amivel én divatszabóként naponta
találkozom.
– Imádom Tetuant, it’s so, so beautiful. Részben Kalkutta fehér
negyedére emlékeztet, a növényzet, a gyarmati épületek. De az már
régen volt.
– Nem szándékszol visszamenni?
– Nem, semmiképp sem. Az már a múlt. Sok minden történt, ami
nem volt éppen kellemes, és voltak, akik csúnyán viselkedtek velem.
Különben is szeretek új helyeken élni, előtte Portugáliában, most
Marokkóban, holnap, who knows, ki tudja. Portugáliában valamivel
több mint egy évet éltem, először Estorilban, később Cascaisban.
Aztán ott megváltozott a légkör, és úgy döntöttem, másfelé veszem az
irányt.
Nem tartott szünetet, tekintetét az útra szegezte. Az volt a
benyomásom, hogy spanyol tudása sokat fejlődött első találkozásunk
óta, már nem kevert beszédébe portugál szavakat, ugyan itt-ott beszúrt
anyanyelvén egy-két kifejezést. A kabrió tetejét leeresztettük, a motor
fülsüketítően zúgott. Szinte kiabálnia kellett, hogy halljam.
– Nem is olyan régen volt Estorilban és Cascaisban egy csodás
brit kolónia, és élt ott sok más országokból érkezett ember is:
diplomaták, európai arisztokraták, angol borkereskedők, amerikaiak,
tudod, az oil companies... Ezer meg ezer parti volt, minden potom
áron, a szesz, a bérlemények, a cselédség. Állandóan bridzseztünk,
mint a bolondok, annyira, annyira vidám volt! De váratlanul, szinte
egyik napról a másikra, minden megváltozott. Hirtelen mintha a fél
világ ott akart volna letelepedni. Csak úgy nyüzsögtek az új
Britishers, akik miután azEmpire minden szegletében laktak már, nem
voltak hajlandóak nyugdíjas éveiket az old country esős ege alatt
tölteni, és a portugál partok kellemes éghajlatát részesítették
előnyben. Érkezett sok spanyol királypárti is, akik már sejtették, mi
következik. És német zsidók, akik rosszul érezték magukat

235
hazájukban, és felmérték előzetesen a portugál piacot, hogy
áttelepítsék vállalkozásaik. Az árak felmentek, immensely - kislányos
gesztussal megvonta a vállát, és hozzátette: - így hát elvesztette a
charmját. You know charm?
Hosszú szakaszokon keresztül a megsárgult tájat csak
fügekaktuszok és nádasok foltjai tarkították. Majd fenyvesekkel
borított hegyvidéken vágtunk át, aztán leereszkedtünk a száraz
síkvidékre. A fejünket borító selyemkendők csücskébe belekapott a
szél, csillogtak a napfényben, miközben Rosalinda továbbmesélte
kalandjait, melyek végül Marokkóba sodorták.
– Portugáliában sokat hallottam Marokkóról, főleg Tetuanról.
Akkoriban nagyon jó barátságban voltam Sanjurjo tábornokkal és az
ő imádott Carmenjével, so sweet! Tudtad, hogy táncosnő volt? Fiam,
Johnny, mindennap az ő kisfiúkkal játszott, Pepitóval. Rettenetesen
sajnáltam, hogy José Sanjurjo meghalt abban az airplane crashban.
Szörnyű baleset! Elbűvölő ember volt, kinézetre nem valami vonzó,
to tell you the truth, de annyira kedves, annyira szívélyes! Mindig
azt mondta nekem guapísssssima, tőle tanultam az első szavakat
spanyolul. Ő mutatott be Juan Luisnak Berlinben tavaly februárban a
téli olimpián, és persze azonnal lenyűgözött. Én Portugáliából
érkeztem a barátnőmmel Nieshával. Mi, két nő, egyedül vágtunk át
Európán egy Mercedesszel egész Berlinig, can you imagine? Az
Adlon Hotelben szálltunk meg, gondolom, ismered.
Bólintottam, nem akartam igennel válaszolni, se nemmel, sem
sehogy, de Rosalinda ügyet se vetve rám, folytatta.
– Berlin, micsoda város, my goodness! A kabarészínházak, a
mulatságok, a night clubs, minden olyan élettel teli, minden csakúgy
nyüzsög! Anglikán leányintézeti tisztelendő anyám meghalt volna
borzalmában, ha ott lát. Egyik este véletlenül összefutottam velük a
szálló lounge... halljában, having a drink. Sanjurjo fegyvergyárakat
látogatott Németországban, Juan Luis pedig, aki évekig élt ott mint a
spanyol nagykövetség military attachéja, kísérte el a tournéen.
Váltottunk egy-két szót, little chit-chat. Eleinte Juan Luis tapintatos
akart lenni, nehogy elszólja magát a jelenlétemben, de José tudta,
hogy jó barát vagyok. A téli olimpiai játékokra jöttünk, de készülünk

236
a háborús játékokra is, mondta nevetve. My dear José, ha nem
történik az a szörnyű baleset, akkor most lehet, hogy ő és nem Franco
lenne, aki a nacionalista sereg élén áll, so sad. Anyway, amikor
visszatértünk Portugáliába, Sanjurjo állandóan azt a találkozót
emlegette, és Beigbeder barátjáról regélt, hogy milyen jó benyomást
tettem rá, és hogy milyen csodás élete van spanyol Marokkóban.
Tudtad, hogy José is főbiztos volt Tetuanban a húszas években? Ő
maga tervezte a Főbiztosi Hivatal körüli kertet, so beautiful. És XIII.
Alfonz neki adományozta a Rif márkija címet. A „Rifi oroszlán”,
ezért hívták így, poor dear José.
Kiszáradt földek között rohantunk el. Rosalindából áradt a
mondanivaló, be nem állt a szája, miközben vezetett, egyik szavát a
másikba öltve, ugrálva földrajzi határok és időpontok között, az sem
érdekelte, tudom-e követni élettörténetének labirintusában, melyből
hol ezt, hol azt mesélt el.
A semmi közepén hirtelen megálltunk, a fékezés hatalmas port vert
fel a kiszáradt földúton. Elengedtük magunk előtt a girhes
kecskenyájat, melyet koszos turbánt és barna, kirojtosodott dzsel
lábát viselő pásztor terelt. Amikor az utolsó állat is átkelt az úton,
felemelte a pásztorbotként szolgáló ágat, hogy jelezze, folytathatjuk
utunk, és fekete lyukakkal teli száját elnyitva mondott valamit, amit
nem értettünk. Rosalinda újra rákapcsolt - a vezetésre és a mesélésre
is.
– Néhány hónap múlva kezdődtek az events, a tavaly júniusi
események. Én just elhagytam Portugáliát, és Londonban laktam
éppen, ahol a marokkói költözés előkészületeivel voltam elfoglalva.
Juan Luis azt mesélte, hogy a felkelés alatt bizonyos pillanatokban a
bit difficult volt a feladata: adódott némi ellenállás, lövések,
robbantások, sőt vér is folyt Sanjurjo imádott kertjének
szökőkútjaiban. De a felkelők elérték a céljuk, és ehhez a maga
módján Juan Luis is hozzájárult. O tájékoztatta az eseményekről
Muley Hassan kalifát, a nagyvezírt és a többi muzulmán méltóságot.
Tökéletesen beszél arabul, you know, a párizsi Keleti Nyelvek
Iskolájában tanult, és hosszú éveket töltött Afrikában. A marokkói
nép nagy barátja, és kultúrájuk szenvedélyes csodálója, úgy hívja

237
őket, testvéreim, és azt állítja, ti a spanyolok mind arabok vagytok.
Ez annyira vicces! So funny!
Nem szakítottam félbe, de a fejemben elmosódott képek villantak
fel a messzi földön harcoló, éhező arabokról, amint vérüket ontják
egy idegen ügyért, nyomorúságos fizetségért, és azért a néhány kiló
cukorért és lisztért, amit a sereg a kabil családoknak juttat, míg a
férfiak a fronton szolgálnak. A szegény arabok besorozása, Félix-től
tudom, éppen a jóságos Beigbeder feladata volt.
– Anyway - folytatta -, még aznap este elérte, hogy az iszlám
hatóságok egy emberként álljanak a felkelők mellé, ami alapvető
fontossággal bírt a katonai hadművelet szempontjából. Aztán
elismerésként Franco kinevezte főbiztossá. Már előtte is ismerték
egymást, valamelyik kiküldetésen találkoztak. De nem voltak éppen
barátok, nem, nem! Valójában, annak ellenére, hogy néhány hónappal
korábban Juan Luis kísérgette Sanjurjót Berlinben, initially, nem vett
részt a felkelést megelőző összeesküvésben, a szervezők, nem tudom,
miért, de nem gondoltak vele. Akkoriban inkább hivatalnoki állást
töltött be a belügyi osztályon, saját kis köreiben mozgott, nem volt
köze a kaszárnyákhoz és konspirációkhoz. O nagyon különleges,
inkább értelmiségi, mint a hadi tettek embere, you know what I mean,
szeret olvasni, beszélgetni, vitázni, nyelveket tanulni... Dear Juan
Luis olyan, de olyan romantikus!
Még mindig nehezen tudtam összeegyeztetni az ügyfelem festette,
elbűvölően romantikus férfi alakját a felkelő sereg vaskezű
vezérével, de meg se fordult a fejemben, hogy ezt tudomására
hozzam. Elértük az állig felfegyverzett marokkói katonák által védett
ellenőrzési pontot.
– Add ide az útleveledet, please!
Kivettem a táskámból a határátkelőn való áthaladáshoz szükséges
engedéllyel együtt, amit előző nap kaptam don Claudiótól.
Odanyújtottam mindkét igazolványt, az elsőt átvette, de a másikat
eltolta rá se pillantva. Egymásra rakta a két útlevelet, és melléjük tett
egy félbehajtott lapot, ami valószínűleg korlátlan meghatalmazással
bíró menlevél volt, és amivel akár a világ végére is elmehetett volna,

238
ha éppen oda vágyik. A köteg papírt legszebb mosolyával fejelte
meg, és átadta az egyik arab csendőrnek - mehanis volt a nevük. A
csendőr pedig magával vitte a fehérre meszelt házikóba. Egy pillanat
sem telt bele, spanyol közlegény sietett ki hozzánk, vigyázzállásba
vágta magát előttünk, a lehető legkatonásabban szalutált, és egy szó
nélkül intett, hogy folytassuk az utunk. Rosalinda pedig felvette a
monológ elejtett fonalát, ugyan nem ott, ahol pár perce leejtette. Én
közben próbáltam megnyugodni. Tudtam, hogy nincs miért idegesnek
lennem, hogy hivatalosan minden rendben van, mégis az ellenőrzési
ponton való átkelés szorongással töltötte el minden porcikám, és a
bőrömre telepedett, mint valami kiütés.
– So, múlt év októberében felszálltam egy rozoga gőzhajóra, amely
a West Indies felé tartott, de megállt Tangerben. És ahogy azt
elterveztem, ott maradtam. A kiszállás absolutely crazy volt, kész
őrület, mert Tanger kikötője awful, rémes, ismered, nem?
Ez alkalommal úgy bólintottam, hogy valóban tudtam, miről beszél.
Hogy is felejthettem volna az érkezést Ramiro oldalán pontosan egy
évvel ezelőtt! A fényeket, hajókat, a tengerpartot, a zöld hegyoldalról
a tengerig csörgő, fehér házakat! A tülkölést, a sós levegő és a
kátrány szagát! Nem kalandozhattam el, visszatértem hát
Rosalindához és úti élményeihez, hiszen még nem jött el a perc, hogy
kinyissam a melankólia zsákját.
– Képzelheted, cipeltem magammal a fiamat, Johnnyt, és Jokert, a
cocker spánielem, ehhez jött még az automobil és tizenhat láda holmi!
A ruhák, a szőnyegek, a porcelán, a könyveim, Kipling, Evelyn
Waugh, a fényképalbumok, a golfütők és a HMV, you know, egy
hordozható gramofon az összes lemezemmel: Paul Whiteman és
zenekara, Bing Crosby, Louis Armstrong... És persze hoztam
magammal egy halom ajánlólevelet is. Ez volt a legfontosabb, amit az
apám megtanított nekem, amikor just a girl voltam, csak egy kislány,
of course a lovagláson és a bridzsen kívül. Soha ne utazz ajánlólevél
nélkül, mondta mindig, poor daddy, néhány éve okozta halálát egy
heart attack... Hogy is mondják spanyolul? - kérdezte kezét bal
mellére téve.
– Szívroham?

239
 – That’s it, szívroham. A leveleknek köszönhetően azonnal lettek
angol barátaim, a gyarmatokról visszavonult idős hivatalnokok,
katonatisztek, a diplomáciai testület tagjai, you know, a szokásos
once again. Többségében elég unalmasak voltak, to tell you the
truth, jóllehet rajtuk keresztül megismerkedhettem néhány elbűvölő
emberrel. Kivettem egy aranyos kis házat a Duteh Legation mellett,
kerestem egy cselédet, és egy-két hónap alatt berendezkedtem.
Az út mellett elszórtan apró, fehér házikók bukkantak fel jelezve,
hogy nemsokára Tangerbe érünk. Megszaporodtak az út szélén
gyaloglók is: a hátukon batyut cipelő, arab asszonyok, rohangáló
gyerekek, a rövid dzsellabából kilógott meztelen lábuk, kapucnis,
turbános férfiak, állatok és állatok megint, vizeskorsót cipelő csacsik,
vékonydongájú juhnyájak és izgatottan futkározó tyúkok. A város
lassanként alakot öltött, és Rosalinda ügyesen a központ felé vette az
irányt, teljes sebességgel véve a kanyarokat, miközben a tangeri
házról mesélt, amit annyira szeretett, és amit nemrég hagyott ott. Én
közben kezdtem felfedezni az ismerős helyeket, és iparkodtam nem
gondolni rá, kivel jártam ott azokban - akkor úgy hittem - boldog
időkben. Rosalinda végül a Francia téren állt meg nagy fékezéssel,
mire tucatnyi gyalogos kapta oda a tekintetét. Mit sem törődve a bá-
mészokkal, lekapta a fejéről a kendőt, és újrarúzsozta magát a
visszapillantó tükörben.
– Meghalok, ha nem ihatok egy morning cocktail az El Minzah
bárjában. De előtte még el kell intéznem valamit. Velem tartasz?
– Hova?
– A Bank of London and South Americaba megyek. Hátha az az
undorító férjem végre valahára elküldte a tartásdíjat.
Én is levettem a kendőm, miközben feltettem magamnak a kérdést,
hányszor fogja még ez a nő a róla kialakított képem romba dönteni.
Nemcsak szerető anya, miközben én szeleburdi kis nőnek tartottam.
Nemcsak ruhát kér kölcsön tőlem a náci kolónia fogadására,
miközben én úgy képzeltem, hogy fényűző ruhatárát a legnevesebb
nemzetközi divatszabók varrták; nemcsak egy nála kétszer idősebb,
befolyásos katona szeretője, miközben én egy ifjú, fess, külföldi

240
hódolót képzeltem el mellé. Ez mind nem volt elég megdönteni
előítéleteim hadát. Ugyan! Most az is kiderült, hogy van az életében
egy férj is, távoli ugyan, de élő, aki nem mutat különösebb
lelkesedést, hogy a továbbiakban is gondoskodjon az eltartásáról.
– Sajnálom, de nem tarthatok veled, nekem is van elintéznivalóm -
mondtam a meghívásra válaszul. - De megbeszélhetünk valamit
későbbre.
– All right - nézett az órájára. - Egykor?
Bólintottam. Még tizenegy sem volt, elég időm lesz a saját ügyemet
elintézni. Szerencsém lehet hogy nem, de időm biztosan lesz.

241
 23

Az El Minzah Szálló bárja éppúgy nézett ki, mint egy évvel ezelőtt.
Az asztaloknál és a pultnál ízlésesen öltözött, európai urak és hölgyek
vidám csoportja ült, whiskyt iszogattak, sherryt és koktélokat, a
beszélgetés pedig hol ezen, hol azon a nyelven folyt, mintha csak a
zsebkendőjük váltogatták volna. A helyiség közepén zongorista
teremtett jó hangulatot dallamos muzsikával. Látszólag senki sem
sietett, minden ugyanolyan volt, mint 1936 nyarán azzal a kivétellel,
hogy a bárpultnál már nem egy férfi várt rám spanyolul társalogva a
pult mögött álló pincérrel, hanem egy angol nő, aki angolul fecsegett
kezében egy pohár itallal.
– Sira, dear! - kiáltott rám, mikor észrevett. - Egy pink gin? -
kérdezte magasra emelve koktélját.
Nekem aztán édes mindegy volt, hogy keserű angosturával kevert
gint hörpintek fel vagy három korty terpentint, ezért hamis mosolyt
erőltetve elfogadtam a kínálást.
– Ismered Deant? Régi barátom. Dean, bemutatom Sira Quirogát,
my dressmaker, a varrónőm.
A pincérre néztem, azonnal felismertem szálkás alakját, olajbarna
arcát, benne a sötét, rejtélyes pillantású szempárral. Eszembe jutott,
hogyan beszélgetett a vendégekkel azokban az időkben, mikor Ramiro
és én gyakran jártunk ide, hogy mindenki hozzá fordult, ha kapcsolat
kellett, tájékoztatás, vagy valamilyen nehezen megszerezhető adat.
Éreztem, hogy a tekintete végigfut rajtam, kutat a múltban, felméri,
mekkorát változtam, és összeköt Ramiro immár köddé vált alakjával.
O szólalt meg először.
– Azt hiszem, ön régebben már járt nálunk, nem így van?
– Elég régen - válaszoltam röviden.
– Igen, azt hiszem, már emlékszem. Mennyi minden történt azóta!
Nem igaz? Most már sokkal több a spanyol errefelé, amikor ön
idejárt, még nem voltak ennyien.

242
 Igen, sok minden történt azóta. Tangerbe ezerszám érkeztek a
háború elől menekülő spanyolok, Ramiro és az én útjaim pedig
elváltak. Megváltozott az életem, megváltozott az országom, a testem
és az érzelmeim. Annyit változott minden, hogy inkább bele se
gondoltam, így hát úgy tettem, mintha a táskám mélyén kotorásznék
valami után, és nem válaszoltam. Ok folytatták a bensőséges
társalgást váltogatva a spanyolt és angolt, és igyekeztek bevonni a
pletykákba, ami engem teljesen hidegen hagyott, elég volt nekem a
saját dolgaimban rendet teremteni. A vendégek egy része elment,
jöttek mások, elegáns megjelenésű urak és hölgyek, látszólag minden
sietség és kötelezettség nélkül. Rosalinda bájos mozdulattal és
néhány kedves szóval köszönt többüknek, de csak röviden, mintha le
akarná rázni őket, nehogy a kelleténél hosszabbra nyúljon egy-egy
beszélgetés. Ez jól is ment neki egy ideig, amíg be nem állított két
ismerős nő, akik ahogy meglátták, el is határozták, nekik nem lesz
elég az egyszerű „szervusz, drágám, de örülök, hogy látlak”. Két
jellegzetes példánya volt a külsőre tökéletes, szőke, sudár,
magabiztos, fátyolos hangú, külföldi hölgynek, akinek mozdulatait és
testtartását annyiszor próbálgattam Candelaria szobájának repedezett
tükre előtt. Könnyű puszival köszöntek Rosalindának, csücsörített
szájuk alig érintette a bepúderezett arcot. Arcátlanul befurakodtak
kettőnk közé, ugyan egyikünk sem invitálta őket. A pultos pincér
elkészítette a megrendelt aperitifeket, ők pedig elővették a
cigarettatárcát, elefántcsont szipkát és ezüstöngyújtót. Nevekkel és
címekkel dobálóztak, partikról, jól és rosszul elsült találkozókról
iksz és ipszilon meg zé között. Emlékszel arra az estére a Villa
Harrisban? Nem fogod kitalálni, mi történt Lucille Dawson
udvarlójával, ja, és apropó, tudtad, hogy Bertie Stewart tönkrement?
És így tovább, amíg egyikük, a kevésbé fiatal, de a gazdagabban
ékszerezett, minden kertelés nélkül feltette a kérdést Rosalindának,
amit minden bizonnyal azóta forgattak a fejükben, hogy meglátták.
– És te kedvesem? Hogy megy az élet Tetuanban? Őszintén szólva
rettenetesen meglepett mindenkit, hogy olyan váratlanul elköltöztél.
Az egész olyan, olyan hirtelen történt...
Könnyű cinizmussal fűszerezett nevetés hagyta el Rosalinda ajkát,
mielőtt válaszolt volna.

243
 – Ó, csodás életem van Tetuanban! Álomszép a házam,
fantasztikusak a barátaim, mint például dear Sira, aki a legjobb haute
couture atelier tulajdonosa egész Észak-Afrikában.
Kíváncsian mértek végig, én pedig félredobtam a hajam, és olyan
műmosolyt eresztettem meg, hogy Júdás is megirigyelte volna.
– Ó, hát akkor lehet, hogy benézünk egyszer, ha arra járunk.
Imádjuk a divatot, és hogy őszinte legyek, már egy kicsit elegünk van
a tangeri szalonokból. Igaz, Mildred?
A fiatalabbik hevesen bólogatott, és átvette a beszélgetés stafétáját.
– Igazán csodálatos lenne felkeresni téged Tetuanban, édes
Rosalindám, de ez a határátkelés olyan nehézkessé vált a spanyol
háború kezdete óta...
– Talán te a kapcsolataiddal tudnál nekünk szerezni menlevelet, és
akkor mindkettőtöket meg tudnánk látogatni. És talán arra is
alkalmunk nyílna, hogy megismerkedjünk másokkal is a barátaid
közül...
A két szőke jó ritmusban váltogatta egymást a cél felé haladva,
Dean, a pincér, szenvtelenül hallgatott a bárpult mögött, de elszántan,
nehogy egy másodpercet is veszítsen a jelenetből. Rosalindának
arcára fagyott a mosoly. Azok ketten pedig továbbfecsegtek egymás
szájából véve ki a szót.
– Remek lenne! Tangerben tout le monde odáig van, drágám, hogy
megismerhesse az új barátaid...
– Hát, én bizalmasan megsúgom, mert ugye ezért vagyunk barátnők,
nemde? Valójában meghalunk a kíváncsiságtól, hogy egy bizonyos
barátodat megismerhessük. Azt hallottuk, hogy valami nagyon-nagyon
fontos személyről van szó.
– Esetleg egyik este meghívhatnál minket egy fogadásra, amit ő ad,
és akkor bemutathatnád neki régi barátaidat Tangerből. Nagyszerű
lenne elmenni, nincs igazam, Olivia?
– Pompás lenne! Már olyan unalmas mindig ugyanazokat a pofákat
bámulni, hogyha egy kicsit felválthatnánk a megunt arcokat az új

244
spanyol vezetés képviselőivel, az nagyon izgalmas lenne.
– Ó, igen, igen fantasztikus lenne!... Egyébként is a vállalat, aminek
itteni képviseletét a férjem igazgatja, kihozott néhány új terméket,
melyek nagyon érdekelhetik a nacionalista sereget, lehet, hogy csak
egy kis lökés kellene tőled, és bevezethetnénk a spanyol marokkói
piacra.
– Az én drága Arnoldom már belefáradt egy kicsit mostani
állásába a Bank of British West Africánál, esetleg Tetuanban a te
köreidben találhatna magának valami jobban hozzáillőt...
Rosalinda mosolya lassanként elkomorodott, és nem vette a
fáradtságot, hogy újból magára öltse. Hanem amikor úgy érezte, hogy
már elég ostobaságot hallott, tudomást sem véve a két szőkéről
hozzám fordult, aztán a pincérhez.
– Sira, darling, nem megyünk a Roma Parkba ebédelni? Dean,
please, be a love, és írd a számlámhoz az aperitifeket.
A pincér megrázta a fejét.
– Önök a bár vendégei.
– Mi is? - kérdezte azonnal Olivia. De az is lehet, hogy Mildred
volt.
Mielőtt a pincér válaszolhatott volna, Rosalinda megtette helyette.
– Ti nem.
– Miért? - kérdezte Mildred meglepett képet vágva. Vagy talán
Olivia volt.
– Mert két bitch vagytok. Hogy is mondják, Sira, darling?
– Két riherongy - vágtam rá habozás nélkül.
– That’s it. Két riherongy.
Az El Minzah bárjából kivonulva magunkon éreztük a vendégek
pillantását, mert még egy olyan kozmopolita és elfogadó
társadalomban is, mint a tangeri, egy házas, angol asszony nyílt
szerelmi kapcsolata a felkelő sereg egyik javakorabeli, befolyásos,
katonai tisztjével zsíros falatnak bizonyult, ami igen jól csúszott az

245
aperitiffel.

246
 24

- Gondolom, kapcsolatom Juan Luisszal sokak számára

meghökkentő, de nekem olyan, mintha az idők kezdete óta meg lett
volna írva a csillagokban.
Természetesen én is azok közé tartoztam, akiknek a szerelmes pár
szokatlannak tetszett. Csak nagy nehezen tudtam elképzelni a velem
szemben ülő, túláradóan kedves, nagyvilági allűrökkel és tonnányi
kacérsággal teli nőről, hogy biztos érzelmi kapcsolatot ápol egy
komor, magas rangú katonatiszttel, aki ráadásul kétszer olyan idős,
mint ő. Halat ettünk és fehérbort ittunk az étterem teraszán, miközben
fejünk felett a tengeri szellő lobogtatta a kék-fehér csíkos
napernyőket, sós illatot hozva magával, és szomorú emlékeket,
amiket igyekeztem elhessegetni Rosalinda szavaira figyelve.
Érezhetően hihetetlen szüksége volt, hogy a főbiztossal való
kapcsolatáról beszéljen, megossza valakivel az események teljes és
személyes változatát, messze a sok torz pletykától, amik, tudta,
szájról szájra járnak Tangerben és Tetuanban. De miért éppen velem
akarta megosztani, akit alig ismert? Sikkes divatszabó-álruhám
ellenére származásunk nem lehetett volna különbözőbb. És jelenünk
sem. Ő egy kozmopolita, tehetős, jómódú családból jött, én dolgozó
nő voltam, szegény sorsú, egyedülálló anya lánya, aki Madrid egyik
munkásnegyedében nőtt fel. O szenvedélyes románcban él az
országomat pusztító háború kitörésért felelős sereg egyik
kiemelkedően fontos tisztjével; én pedig közben éjt nappallá téve
dolgozom, hogy boldoguljak. Mindezek ellenére Rosalinda mégis úgy
döntött, bízik bennem. Talán arra gondolt, hogy ezzel valamiképp
megfizeti nekem a Delphos-szívességet. Talán úgy érezte, hogy mivel
vele egykorú, önálló nő vagyok, meg fogom érteni. Vagy az is lehet,
hogy egyszerűen egyedül érezte magát, és parancsoló szükségét
érezte, hogy kiöntse a lelkét valakinek. És ez a valaki, azon a nyári
délelőttön, ebben az afrikai partokon fekvő városkában, éppen én
voltam.
– Mielőtt meghalt volna abban a tragikus balesetben, Sanjurjo

247
megígértette velem, hogyha egyszer berendezkedtem Tangerben,
elmegyek Tetuanba meglátogatni a barátját, Juan Luis Beigbedert.
Állandóan a berlini Aldon szállóbeli találkozót emlegette, és hogy
mennyire örülne a barátja, ha again láthatna engem. To tell you the
truth, én is szívesen találkoztam volna vele újra, olyan elbűvölő,
olyan izgalmas, olyan jó modorú férfinak találtam: igazi spanyol
lovagnak. így hát, miután néhány hónap alatt megtaláltam a helyem,
úgy éreztem, eljött az ideje felkeresni a Protektorátus fővárosát és
átadni üdvözletemet. Akkorra azonban már megváltoztak a
körülmények, obviously, Juan Luis már nem a belügyi osztályon
teljesített adminisztratív feladatokat, hanem a Főbiztosi Hivatal
legmagasabb posztján ült. Én pedig a kis Austin hetesemen
odagurultam. My God! Hogy is felejthetném el azt a napot!
Megérkeztem Tetuanba, és először az angol konzult kerestem fel,
Monk-Masont, ismered, ugye? Én úgy hívom, old monkey, öreg
majom, olyan rémesen unalmas ember, poor thing.
Kihasználva, hogy éppen a borospoharat emeltem az ajkamhoz,
bizonytalan mozdulatot tettem. Nem ismertem azt a bizonyos Monk-
Masont, csak egyszer hallottam róla ügyfeleimtől, de ezt nem voltam
hajlandó beismerni Rosalinda előtt.
– Amikor elárultam neki, hogy szándékomban áll felkeresni
Beigbedert, a konzul rettenetesen meglepődött. Nyilván tudod, hogy a
németekkel és olaszokkal ellentétben, His majesty’s government,
Őfelsége kormánya gyakorlatilag semmilyen kapcsolatban nem áll a
nacionalista oldal spanyol hatóságaival, mivel még mindig a köz-
társasági rendszert ismeri el törvényesnek, ezért Monk-Mason úgy
gondolta, hogy Juan Luisnál teendő látogatásom nagyon jól
szolgálhatná a brit érdekeket. So, még a déli órák előtt a Főbiztosi
Hivatal épülete felé vettem az irányt automobilomon, a kutyám, Joker
társaságában. A bejáratnál megmutattam az ajánlólevelet, amit
Sanjurjo halála előtt adott, és bevezettek Juan Luis személyes
titkárához, egy katonákkal és köpőcsészékkel teli folyosókon át, how
very disgusting, de undorító volt! A titkár Jiménez Mouro, azonnal
bevezetett a dolgozószobájába. A háború és abban betöltött rangja
miatt azt vártam, hogy az új főbiztost tekintélyt parancsoló érmekkel
és kitüntetésekkel teletűzött egyenruhában találom majd, de nem, nem,

248
nem, éppen ellenkezőleg, ahogy azon az estén Berlinben, Juan Luis
most is egyszerű, sötét, utcai öltönyt viselt, amitől minden másnak
kinézett, mint felkelő katonatisztnek. Rettenetesen megörült a
látogatásomnak, elbűvölően kedves volt, beszélgettünk, és meghívott
ebédelni, de én már előzetesen elfogadtam Monk-Mason meghívását,
így másnapra halasztottuk.
Az asztalok körülöttünk szép lassan megteltek. Rosalinda néha
könnyű intéssel vagy rövid mosollyal köszönt egy-egy vendégnek,
látszólag semmi kedve sem volt félbeszakítani a mesét Beigbederrel
való első találkozásáról. Én is felismertem néhány ismerős arcot,
akikkel Ramirón keresztül találkoztam, és akikről inkább nem
akartam tudni. így hát mindketten kizárólag egymásra figyeltünk,
Rosalinda beszélt, én hallgattam, közben halat fogyasztottunk, hűs
bort kortyoltunk mellé, és tudomást sem vettünk a külvilágról.
– Másnap, ahogy a Főbiztosi Hivatalba értem, azt vártam, hogy a
környezethez illő, amolyan kardot nyelt rend fogad: hosszú asztal,
udvariaskodás, pincérek hada... Juan Luis azonban úgy rendelkezett,
hogy egyszerű, kétszemélyes asztalt terítsenek nekünk az egyik kertre
nyíló ablak alá. Felejthetetlen lunch volt, és ő megállás nélkül
mesélt, csak mesélt és mesélt Marokkóról, az ő boldog
Marokkójáról, ahogy emlegetni szokta. A varázsáról, titkairól,
lenyűgöző kultúrájáról. Ebéd után elhatározta, hogy megmutatja
nekem Tetuan környékét, so beautiful. Hivatalos kocsiján indultunk
el, képzeld el, mögöttünk motoros kísérettel és szárnysegédekkel, so
embarrassing! Anyway, a tengerparton kötöttünk ki, ahol
leheveredtünk, miközben a teljes kíséret az országúton várakozott,
can you believe it?
Elnevette magát, én pedig elmosolyodtam. A lefestett jelenet
valóban eredeti volt: a Protektorátus feje és egy nemrég betoppant
külföldi nő, aki a lánya lehetne, nyíltan flörtöl a tengerparton,
miközben a motoros kíséret szemérmetlenül figyeli őket a távolból.
– És akkor ő fogott két kavicsot, egy fehéret és egy feketét. A háta
mögé tette a két kezét, aztán elővette marokra zárva. Válassz, mondta.
Válasszak, de mit, kérdeztem. Válassz egy kezet. Ha a fekete kavics
van benne, akkor még ma ki fogsz lépni az életemből, és soha többé

249
nem látlak. Ha a fehéret találod el, azt jelenti, a sors akarata, hogy
velem maradj.
– És a fehér kavics volt az.
– Igen, pontosan, a fehér kavics - bólintott ragyogó mosollyal.
- Néhány nap múlva két kocsit küldött Tangerbe: egy Chrysler
Royalt a holmijaim fuvarozására, és nekem a Dodge Roadstert,
amelyikkel ma jöttünk, a tetuani Banca Hassan igazgatójának
ajándékát, amiről Juan Luis úgy döntött, legyen az enyém. Azóta nem
váltunk el, csak ha a kötelezettségei miatt utaznia kell. Jelenleg
Johnny fiammal együtt a Palmeras sétányon lévő házban lakunk, egy
pompás villában, akkora fürdőszobával, hogy az egy maharadzsának
is elég lenne, a vécé meg, mint egy császári trón, de a falról pereg a
vakolat, és alig működik a folyóvíz. Juan Luis még mindig a Főbiztosi
Hivatalban lakik, mert ezt követeli meg a rangja, nem is tervezzük az
összeköltözést, de ő úgy határozott, hogy nincs oka rejtegetni a velem
való viszonyát, akkor sem, ha emiatt néha kínos helyzetbe kerül.
– Mert házas... - sugalltam.
Nemtörődöm grimaszt vágott, és kifésült az arcából egy fürtöt.
– Nem ezért, nem. Nem ez az igazán lényeges, én is házas vagyok,
ez csak ránk tartozik, our concern, teljesen magánügy. A gond inkább
nyilvános jellegű, hivatalos, jobban mondva. Vannak, akik úgy
gondolják, hogy egy angol nő nem igazán kívánatos módon
befolyásolhatja Juan Luist, és ezt nyíltan tudtunkra is adják.
– Ki gondolja ezt? - Olyan bizalommal mesélt, hogy nem is
mérlegeltem a kérdésem, úgy éreztem, természetesen fel vagyok
hatalmazva magyarázatot kérni, ha nem értem teljesen, amit mesél.
– A Protektorátus náci kolóniájának tagjai. Langenheim és
Bernhardt elsősorban. Úgy vélik, hogy a főbiztos kötelessége élete
minden területén, hogy gloriously pro-German legyen, száz
százalékig hű a németekhez, hiszen a háborúban a németek az ő
pártján állnak, és az elejétől fogva a rendelkezésére bocsátottak szép
számú repülőgépet és fegyvert. Valóban, Juan Luis tudott a tetuani
tisztek Németországban tett látogatásáról a felkelés első napjaiban,

250
ahova azzal a céllal utaztak, hogy tárgyalásokat folytassanak Hitlerrel
Bayreuth-ban, ahol a Führer, mint minden évben, a Wagner zenei
fesztiválon vett részt. Anyway, Hitler tárgyalt Canaris tengernagy-
gyal, Canaris azt tanácsolta, hogy egyezzen bele a kért segítség
megadásába, és a Führer még onnan kiadta a parancsot, hogy
küldjenek el spanyol Marokkóba minden szükséges felszerelést. Ha
ezt nem tette volna meg, akkor az Afrikában állomásozó, spanyol
nacionalista sereg csapatai nem tudtak volna átkelni a szoroson. Tehát
a német segítség alapvető fontosságú volt. Nyilvánvalóan ettől
kezdve a két sereg közti kapcsolat szorossá vált. De a Tetuanban lakó
nácik azt hiszik, hogy az én közelségem és Juan Luis irántam táplált
érzelmei odavezethetnek, hogy pro-British álláspontot vesz fel, és
csorbul a németekhez való hűsége.
Eszembe jutottak Félix megjegyzései Frau Langenheim férjéről és
honfitársáról Bernhardtról, és arról a korai, német, katonai
segítségről, amit Németországban intéztek el, és ami szemmel
láthatóan, nemcsak hogy nem szűnt meg, de egyre hangsúlyosabbá
vált a félszigeten. Eszembe jutott ugyanakkor, mennyire izgult
Rosalinda, hogy kitűnő benyomást tegyen a német közösségre első
hivatalos megjelenésekor szeretője karján, és ekkor úgy éreztem,
pontosan értem, miről beszél, de elvettem az élét, és igyekeztem
megnyugtatni.
– De téged ez valószínűleg nem kell, hogy túlságosan
foglalkoztasson. Juan Luis továbbra is hű maradhat a németekhez, és
folytathatja veled a kapcsolatot, ez két különböző dolog: a hivatal és
a magánélet. Biztos vagyok benne, hogy azoknak, akik így
vélekednek, nincs igazuk.
– Persze, hogy igazuk van, persze.
– Nem értem.
Tekintete fürgén végigsiklott a félig üres teraszon. Úgy elhúzódott
a beszélgetés, hogy már csak két-három asztalnál ültek. A szél elállt,
a napernyők alig rezzentek. Fehér mellényes, tarbushos - vörös
filcből varrt, arab sapkás - pincérek dolgoztak csendben, kirázták a
szalvétákat és a térítőkét. Rosalinda annyira lehalkította a hangját,

251
hogy szinte suttogott. Suttogásában mégis, a gyér hangerő ellenére,
vitathatatlan eltökéltség csengett.
– Igazuk van, hogy ezt feltételezik, mert nekem, my dear, feltett
szándékom, hogy elkövessek mindent, amit tehetek, hogy Juan Luis
szívélyes kapcsolatot alakítson ki honfitársaimmal. Nem tudom
elviselni a gondolatát sem, hogy a ti háborútok a nacionalista félnek
kedvezően végződjön, és hogy Németország legyen a spanyol nép
legnagyobb szövetségese, Nagy-Britannia pedig épp ellenkezőleg,
ellenséges hatalom. És két okom is van rá, hogy így tegyek. Az első
tiszta hazafias érzelem, mert azt akarom, hogy a férfi nemzete, akit
szeretek, barátja legyen az én országomnak. A második, however,
sokkal gyakorlatiasabb és tárgyilagosabb: mi angolok nem bízunk a
nácikban, a dolgok nagyon csúnyán alakulnak. Talán kicsit
elhamarkodott lenne egy következő, nagy, európai háborúról beszélni,
de sosem lehet tudni. Ha ez bekövetkezne, akkor azt szeretném, ha az
országotok a mi oldalunkon állna.
A nyelvem hegyén volt, hogy azt mondjam, országunk nincs olyan
helyzetben, hogy bármilyen eljövendő háborúról gondolkodjon, hogy
elég nyomor szakadt rá azzal, amiben élünk. A mi háborúnk azonban
Rosalinda számára teljesen idegen maradt, annak ellenére, hogy
szeretője ténylegesen cselekvő fél volt az egyik oldalon. Végül
inkább hagytam, hogy saját szája íze szerint beszéljen, és hogy
meséljen a talán soha be nem következő jövőről, és nem vájkáltam a
tragikus jelenben. Ez a nap már úgyis jó adag keserűséget hozott, és
nem akartam magam tovább szomorítani.
– És hogy gondolod véghez vinni? - csak ennyit kérdeztem.
– Well, ne hidd, hogy fontos, személyes kapcsolataim vannak a
Whitehallal, not at all - mondta könnyedén felnevetve. Gépiesen
felírtam magamban, hogy megkérdezzem Félixtől, mi az a Whitehall,
de figyelő tekintetem nem árulta el tudatlanságom. Rosalinda
folytatta: - De te is tudod, hogy mennek ezek a dolgok. Az ismerősök
hálózata, kapcsolatláncok... arra gondoltam, hogy elsőre néhány
Tangerben lakó barátomnál próbálkozom. Hal Durand ezredes,
Norman Beynon tábornok és a felesége Mary, a legjobb kapcsolatok
a Foreign Office-hoz. Most mindannyian egy ideig Londonban

252
lesznek, de készülök találkozni velük megint, bemutatom nekik Juan
Luist, megpróbálom elérni, hogy beszélgessenek, és találjanak közös
hangot.
– És gondolod, hogy ő bele fog menni, csak úgy hagyja, hogy
beleszólj a hivatalos ügyeibe?
– But of course, dear, hogyne! - bólintott a kétely legcsekélyebb
jele nélkül, és egy határozott mozdulattal kifésülte a jobb szemére
hulló hajtincset. - Juan Luis rendkívül intelligens ember. Jól ismeri a
németeket, sokat élt velük, és attól tart, hogy az ár, amit a most kapott
segítségért Spanyolország kénytelen lesz fizetni, nagyon magasra fog
rúgni hosszútávon. Másrészről nagyra tarja az angolokat, mert soha
nem vesztettünk el egy háborút sem, és, after all, ő csak egy katona,
és számára ezek igen nagy fontossággal bírnak. És ami a
leglényegesebb, my dear Sira, hogy Juan Luis imád. Ő maga közli
velem naponta, hogy az ő Rosalindájáért akár a pokol bugyraiba is
leszállna.
Mikor felálltunk, a terasz többi asztala már vacsorához volt terítve,
és a falakra délutáni árnyak kúsztak. Rosalinda ragaszkodott hozzá,
hogy ő fizesse az ebédet.
– Végre elértem, hogy a férjem átutalja a tartásdíjat, hagyd, hogy
meghívjalak.
Komótosan ballagtunk a kocsihoz, és elindultunk vissza Tetuanba,
éppen időben, hogy ne lépjem át a Vázquez rendőrkapitány által
megállapított tizenkét órát. Nemcsak az útirány fordult meg
visszafelé, hanem a beszélgetés is. Amíg idejövet és a nap többi
részében Rosalinda sajátította ki a mesélés jogát, a visszaúton eljött a
perc, hogy megfordítsuk a szerepeket.
– Biztos azt gondolod, rettenetesen unalmas egy perszóna vagyok,
hogy egész idő alatt csak magamról fecsegek. Mesélj most magadról!
Tell me now, meséld el, hogy ment, amit ma reggel intéztél.
– Rosszul - válaszoltam röviden.
– Rosszul?
– Rosszul, nagyon rosszul.

253
 – I’m sorry, really. Nagyon sajnálom. Fontos volt?
Mondhattam volna, hogy nem. Saját gondjaihoz mérten, az én
problémáimban nem volt semmi olyan, ami felkelthette volna az
érdeklődését. Nem érintett magas rangú katonatiszteket, konzulokat és
minisztereket, nem befolyásolt politikai érdekeket, állami kérdéseket
vagy nagy európai háborúk lehetőségét, semmit, ami akár távolról is
összefüggésben lehetett volna azokkal a bonyolult ügyekkel és
körökkel, amelyekben Rosalinda mozgott. Az én gondjaim szerény
udvarán csak egy maroknyi szerencsétlenség fért el, amit akár egy
kezemen meg tudtam volna számlálni: egy elárult szerelem, egy
kifizetendő tartozás, egy kevéssé megértő szállodaigazgató, a napi
munka az üzlet boldogulásáért, egy vérben ázott haza, ahova nem
tudtam visszatérni, és egy távoli anya hiánya. Mondhattam volna,
hogy nem, hogy az én apró tragédiáim nem fontosak. Elhallgathattam
volna a bánataimat, elrejthettem volna őket, hogy csak üres lakásom
sötétségével osszam meg. Megtehettem volna, igen. De nem tettem.
– Igazából számomra nagyon fontos dologról van szó. Ki akarom
menteni anyámat Madridból, és elhozni Marokkóba, de ahhoz
nagyobb összegre van szükségem, ami nem áll a rendelkezésemre,
mert előtte a megtakarított pénzemből sürgős tartozást kell
kiegyenlítenem. Ma reggel megpróbáltam elhalasztani a fizetést, de
nem sikerült, ezért pillanatnyilag, attól tartok, anyám gondját
lehetetlen lesz megoldanom. És a legrosszabb az egészben az, hogy
azt beszélik, egyre nehezedik az átjárás a két háborús övezet között.
– Egyedül van Madridban? - kérdezte látszólag aggódó
arckifejezéssel.
– Igen, egyedül. Teljesen egyedül. Nincs senkije, csak én.
– És az apád?
– Apám... nos, az egy hosszú történet. A helyzet az, hogy nem élnek
együtt.
– Annyira sajnálom, Sira. Nagyon kemény lehet számodra a tudta,
hogy a vörösök területén van, kiszolgáltatva bárminek, és milyen
alakok között!

254
 Szomorúan tekintettem rá. Hogyan is értethetném meg vele, amit
nem volt képes felfogni? Hogyan érhetném el, hogy ez a szőke
csigákkal borított, szépséges fejecske felfogja, milyen tragikus
országom mindennapjainak valósága.
– Azok az alakok, Rosalinda, anyám társai. Az övéivel van a saját
otthonában, a saját negyedében, a saját szomszédjai között. O ahhoz a
világhoz tartozik, Madrid népéhez. Nem azért akarom elhozni
Tetuanba, mert attól félek, hogy történik vele valami, hanem mert ő az
egyetlen, aki megmaradt nekem, és minden egyes nappal egyre jobban
nyomaszt, hogy nem tudok róla. Egy éve nem kaptam róla hírt,
elképzelésem sincs, hogy mi van vele, nem tudom, hogy tartja el
magát, miből él, hogy bírja a háborút.
Mint egy kipukkadt lufi, a múltamról szőtt, lenyűgöző hazugság egy
pillanat alatt semmivé lett a levegőben. És az volt benne a
legfurcsább, hogy egyáltalán nem érdekelt.
– De... De nekem azt mondták... hogy a családod...
Nem hagytam, hogy befejezze. Rosalinda őszinte volt velem, és
kertelés nélkül felfedte nekem történetét: eljött a perc, hogy én is
ugyanezt tegyem. Lehet, hogy nem fog tetszeni neki az a változata
életemnek, amit most elmesélek; talán azt fogja gondolni, hogy az ő
kalandos életével összehasonlítva hiányzik belőle minden glamour.
Minden bizonnyal úgy fog dönteni, hogy ettől a perctől kezdve nem
fog több pink gint iszogatni és Tangerbe furikázni velem Dodge
kabrióján, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy elmondjam
neki a teljes igazságot. Hiszen nekem csak az igazság maradt.
– Az én családom csupán anyám és én. Mindketten varrónők
vagyunk, egyszerű varrónők, akiknek nincs több vagyonuk csak a két
kezük. Apám nem tartott velünk kapcsolatot, mióta megszülettem. Ő
egy másik osztályhoz, egy másik világhoz tartozik: van pénze, cége,
kapcsolatai, egy felesége, akit nem szeret, és két fia, akikkel nem jön
ki. Ez mindene. Vagy ez volt, nem tudom. Az első és utolsó alkalom,
hogy találkoztunk, még a háború előtt történt, de már sejtette, hogy
végezni fognak vele. A vőlegényem pedig, az a vonzó és kalandos
vállalkozó, aki éppen Argentínában intézi cégének ügyeit, és

255
gazdasági kérdésekben dönt buzgón, nos, ő nem létezik. Az igaz, hogy
létezett egy férfi, akivel viszonyom volt, és az is lehet, hogy most
abban az országban üzletel, de neki már semmi köze hozzám. Csak
egy nemkívánatos személy, aki darabokra törte a szívem, és
mindenemből kiforgatott, inkább nem akarok beszélni róla. Ez az
életem, Rosalinda, nagyon más, mint a tiéd, láthatod.
Vallomásomra hosszú kirohanás volt a válasz angolul, amiből csak
a Morocco szót voltam képes elkapni.
– Nem értettem semmit - mondtam zavarban.
Spanyolul folytatta.
– Azt mondtam, hogy az ördögöt érdekli, honnan jöttél, ha te vagy a
legjobb divatszabó egész Marokkóban. Ami pedig az édesanyádat
illeti, ahogy ti spanyolok szoktátok mondani, nem eszik olyan forrón a
kását. Majd meglátod, hogy minden rendbe jön.

256
 25

Másnap kora reggel a rendőrkapitányságra vezetett az első utam,

hogy beszámoljak don Claudionak a kudarccal végződött
tárgyalásról. A négy rendőr közül most csak kettő ült az asztalánál: az
öreg és a sovány.
– A főnök még nincs benn - jelentették kórusban.
– Hánykor szokott bejönni? - kérdeztem.
– Fél tízkor - válaszolta az egyik.
– Fél tizenegykor - válaszolta a másik.
– Vagy csak holnap.
– Vagy soha.
Nyálasan röhögtek, és én éreztem, hogy nincs erőm akár egy
perccel tovább is elviselni ezt a két ökröt.
– Mondják meg neki, kérem, hogy kerestem. Hogy voltam
Tangerben, és nem tudtam semmit se elintézni.
– Ahogy akarod, hercegnő - mondta az egyik, de nem Canete.
A kijárat felé tartottam köszönés nélkül. Amikor utánam szólt egy
hang, ezúttal tényleg Canete volt.
– Írok neked menlevelet, szivecském, amikor csak akarod!
Nem torpantam meg. Csak ökölbe szorítottam a kezem, és anélkül
hogy tudatában lettem volna, felidéztem egy jó ízes szitkozódást,
elfordítottam a fejem néhány centimétert, csak annyira, hogy a
válaszom tisztán hallható legyen, és odacsaptam: - írogassál csak a jó
kurva anyádnak!
A szerencse úgy hozta, hogy a rendőrkapitánnyal összefutottam az
utcán, elég messze a kapitányságtól, hogy ne kérhesse, menjek vele
vissza. Nem volt nehéz összefutni ismerősökkel Tetuanban, a spanyol
negyed merőleges utcái nem nyúltak messzire, és ugyanott naponta
százszor is végigmentünk. Don Claudio szokásához híven világos
lenvászon öltönyt viselt, és frissen borotválva illatozott, készen, hogy

257
megkezdje a munkanapot.
– Nem néz ki jól - mondta, ahogy meglátott. - Feltételezem a
Continentalban nem ment minden rendben. - Ránézett az órájára. -
Jöjjön, igyunk meg egy kávét.
A Spanyol Kaszinóba vezetett, egy szép saroképületbe, melyet
fehér kőből faragott erkélyek és a főutcára néző, széles, nyitott
ablakok díszítettek. Az egyik arab pincér a napellenző ponyvát húzta
ki buzgón tekerve a csikorgó vaskart, ketten-hárman pedig székeket és
asztalokat raktak ki az árnyékba. Új nap indult. A hűvös benti részben
nem tartózkodott senki, szemben egy széles márványlépcső nyúlt el,
két oldalt két terem. Intett, hogy lépjünk a jobb oldaliba.
– Jó napot, don Claudio!
– Jó napot, Abdul! Két tejeskávé lesz, kérem - rendelt, és rám
pillantott, hogy bólintok-e. - Meséljen! - kérte.
– Nem sikerült. Új igazgató van, nem a tavalyi, de tökéletesen
ismerte az esetet. Elzárkózott az újratárgyalástól. Csak annyit
mondott, hogy a megállapodás több mint nagylelkű volt, és ha nem
fizetek a megbeszélt időpontban, akkor feljelent.
– Értem. És sajnálom, higgye el. De attól tartok, nem tudok többet
segíteni.
– Ne aggódjon, azzal is sokat tett, hogy elérte az egyéves
halasztást.
– És most mit tesz?
– Azonnal fizetek.
– És az édesanyja?
Megvontam a vállam.
– Abból nem lesz semmi. Majd dolgozom és spórolok továbbra is,
meglehet ugyan, hogy mire sikerül összeszednem a szükséges pénzt,
már késő lesz, és nem lesz több evakuáció. Most, ahogy mondom,
letudom a tartozásomat. Megvan a pénz, az nem gond. Éppen ezért
kerestem fel önt. Szükségem van még egy menlevélre, hogy
átléphessem a határátkelőhelyet, és az engedélyére, hogy még néhány

258
napig nálam lehessen az útlevelem.
– Tartsa meg, nem kell, hogy visszaadja - aztán a zakója belső
zsebébe süllyesztette a kezét, elővett egy bőrtárcát és egy töltőtollat. -
Ami pedig a menlevelet illeti, ez elég lesz - mondta, miközben
elővett egy névkártyát, és lehúzta a toll kupakját. Néhány szót jegyzett
fel a hátuljára, és aláírta. - Tessék!
Nem néztem meg, csak eltettem a táskámba.
– A La Valenciana busszal megy?
– Igen, azzal gondoltam.
– Ahogy tegnap is?
Néhány pillanatig álltam kutató tekintetét, mielőtt válaszoltam
volna.
– Tegnap nem a La Valencianával mentem.
– Akkor hogy sikerült eljutnia Tangerbe?
Tudtam, hogy tudja. És azt is tudtam, azt akarja, én magam
mondjam el neki. Mindketten kortyoltunk egyet a kávénkból.
– Elvitt kocsival egy barátnőm.
– Milyen barátnő?
– Rosalinda Fox. Egyik angol megrendelőm.
Újabb korty kávé.
– Tisztában van vele, hogy ki ő, ugye? - kérdezte.
– Igen, tudom.
– Akkor legyen óvatos!
– Miért?
– Csak. Legyen óvatos!
– Mondja meg, miért! - ragaszkodtam hozzá.
– Mert vannak, akik nem örülnek neki, hogy azzal van együtt,
akivel van.
– Ezt már tudom.

259
 – Mit tud?
– Hogy érzelmi élete nem tölt el örömmel bizonyos személyeket.
– Milyen személyeket?
Senkinek nem volt olyan érzéke hozzá, mint a rendőrkapitánynak,
hogyan szorítsa sarokba beszélgetőtársát, és facsarja ki belőle az
utolsó csepp információt is. Mennyire kezdtük kiismerni egymást!
– Bizonyos személyeket. Ne kérje, hogy elmondjam önnek, amit
már úgy is tud, don Claudio. Ne kérje, hogy hűtlen legyek egy
ügyfelemhez csak azért, hogy az én számból hallja a neveket,
melyeket már úgyis ismer.
– Rendben. Csak egy valamit erősítsen meg.
-Mit?
– Ezeknek a személyeknek a vezetékneve spanyol?
– Nem.
– Remek - mondta kurtán. Kiitta a kávéját, és megint az órájára
nézett. - Mennem kell, vár a munka.
– Engem is.
– Igaz, el is felejtettem, hogy ön dolgozó nő. Tudja, hogy kitűnő
híre van?
– Ön mindenről tájékozódik, ezért el kell hinnem.
Mióta ismertem, először mosolyodott el, és a mosoly évekkel
fiatalította meg.
– Csak azt tudom, amit tudnom kell. Egyébként ön is megtud
dolgokat, a nők sokat beszélnek egymás között, és ön a szabóságon
olyan hölgyekkel találkozik, akiknek minden bizonnyal sok érdekes
mesélnivalójuk van.
Valóban, ügyfeleim sokat beszéltek. Meséltek a férjeikről, azok
üzleteiről, a barátaikról, akikkel összejárnak, arról, ki mit csinál,
gondol vagy mondott. Azonban se igent, se nemet nem mondtam a
rendőrkapitánynak. Csak felálltam, ügyet sem vetve a megjegyzésére.
Ő intett a pincérnek, és úgy tett, mint aki aláír a levegőbe. Abdul

260
bólintott: semmi gond, a kávékat don Claudio számlájához írta.
A tangeri tartozás kiegyenlítése nagy felszabadulást jelentett,
mintha végre nem szorulna nyakam körül a hurok, amit bárki
bármikor megránthat. Igaz, hogy még a fejem fölött lógott a két
zavaros madridi ügy, de Afrika távlatából nézve, rettenetesen
messzinek tűntek. A Continentalnak való tartozás kifizetése arra is jó
volt, hogy eleresszem azt a terhet, amelyet a Ramiróval töltött
marokkói múlt jelentett, és mintha másképp vettem volna a levegőt is.
Nyugodtabban, szabadabban. Jobban ura voltam sorsomnak.
Már jócskán benne jártunk a nyárban, de ügyfeleim lusták voltak az
őszi kollekcióra gondolni. Jamila továbbra is velem lakott, ellátta a
házkörüli munkákat és az apróbb feladatokat a műhelyben, Félix
szinte minden este átjött, és hébe-hóba átmentem a La Lunetá-ba
meglátogatni Candelariát. Minden rendben ment, nyugodtan, amíg egy
alkalmatlan megfázás úgy le nem gyengített, hogy se otthonról
elmenni, se varrni nem maradt erőm. Az első napot a kanapén
heverészve töltöttem. A másodikat az ágyban. A harmadik nap
ugyanazt tettem volna, ha valaki be nem állít váratlan. Váratlanul,
mint mindig.
- Sinorita Rosalinda azt mondja, hogy sinorita Sira felkelni
azonnal az ágyból.
Pongyolában mentem ki elé, nem vettem a fáradtságot, hogy
magamra öltsem az örökös kosztümöt, nem akasztottam nyakamba az
ezüstollót, és nem hoztam rendbe kócos hajamat sem. Ha meg is lepte
nemtörődömségem, nem mutatta, komolyabb ügy miatt keresett.
– Indulunk Tangerbe.
– Ki? - kérdeztem a zsebkendő takarásában csöpögő orral.
– Te meg én.
– Minek?
– Hogy megpróbáljuk megoldani anyád helyzetét.
Valahol félúton a hitetlenkedés és az örömujjongás között néztem
rá, többet akartam tudni.

261
 – Annak a segítségével, aki...
A tüsszentés megakadályozta, hogy befejezzem a mondatot, amiért
hálás voltam, mert nem volt világos, hogy nevezzem a főbiztost, akit
Rosalinda mindig két keresztnevén hívott.
– Nem, jobb szeretem, ha Juan Luis kimarad az ilyenekből, van
neki ezer dolga, amivel törődnie kell. Ez az én ügyem, így hát az ő
kapcsolatai out, ki vannak zárva. Van azonban más lehetőségünk.
-Mi?
– Tetuani konzulunkon keresztül megpróbáltam feltérképezni, hogy
a mi követségünkön intéznek-e ilyen jellegű ügyeket, de nem volt
szerencsém, mert azt mondta, hogy madridi követségünk az elejétől
fogva megtagadta, hogy menedéket nyújtson a menekülteknek, és
mióta a köztársasági kormány Valenciába távozott, odaköltöztek a
diplomáciai testületek is, és a fővárosban csak az üres épület maradt,
és egy beosztott, aki felügyeli.
– Akkor?
– Megpróbáltam a tangeri Saint Andrews anglikán templomon
keresztül, de ők sem tudtak segíteni. Aztán az jutott eszembe, hogy
hátha valamelyik magáncég tud legalább valamit, ezért
körbekérdeztem több helyen is, és sikerült szert tennem egy tiny bit
ofinformation.Nem nagy dolog, de meglátjuk, hogy van-e
szerencsénk, és tudnak-e többet mondani. A tangeri Bank of London
and South America igazgatója, Leo Martin azt mondta, utolsó londoni
útján azt hallotta a bank központi irodájában, hogy valaki, aki a
madridi fiókban dolgozik, kapcsolatban áll valakivel, aki segít az
embereknek kijutni a városból. Nem tudok többet, ami információt
adni tudott, az nagyon homályos, bizonytalan, és csak egy megjegyzés
volt, amit valaki elejtett, ő pedig meghallotta. De megígérte, hogy
utánanéz.
– Mikor?
– Right now. Azonnal. Úgyhogy most azonnal öltözz fel, és
elmegyünk hozzá Tangerbe. Néhány napja ott voltam, és azt mondta,
ma menjek vissza. Gondolom, volt ideje többet kideríteni.

262
 Próbáltam köszönetét mondani két köhögés és három tüsszentés
között, de ő nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, csak
sürgetett, hogy készülődjek. Szélsebesen tettük meg az utat. Országút,
szárazság sújtotta földek, fenyvesek, kecskék. Csíkos ruhás asszonyok
gyalogoltak papucsban cipekedve, szalmakalapjuk alatt megrakott
háttal. Juhok, fügekaktuszok, kiaszott mezők megint, mezítlábas
gyerekek, akik ránk nevettek, ahogy elhaladtunk mellettük, és
integettek, adios, amiga, adios. Porfelhőbe burkolózó utak, sárgálló
mezők az egyik oldalon, sárgálló mezők a másikon, útlevél-
ellenőrzés, az országút megint, fügekaktuszok, törpepálmák, nádasok,
és alig egy óra múlva megérkeztünk. Megint a Francia téren álltunk
meg, a város modern részének széles útjai és nagyszerű épületei
fogadtak. Az egyikben várt a Bank of London and South America, a
pénzügyi érdekek éppoly furcsa ötvözete, mint amilyen különös párt
alkottunk mi, Rosalinda Fox és én.
– Sira, bemutatlak Leo Marinnak. Leo, ő a barátnőm, Miss
Quiroga.
Leo Martint nyugodtan hívhatták volna Leoncio Martíneznek, ha
néhány kilométerrel arrébb születik, mint valójában. Alacsony
termetű volt, barna bőrű, borotválkozás és nyakkendő nélkül
elmehetett volna dolgos, spanyol napszámosnak. Tisztán csillogó
arcán azonban nyoma sem volt a borostának, és pocakján szolid,
csíkos nyakkendő feszült. Nem volt se spanyol, se paraszt, hanem
Nagy-Britannia tősgyökeres alattvalója, gibraltári, aki ugyanolyan
folyékonyan fejezte ki magát angolul, mint andalúz nyelvjárásban.
Szőrös kezét üdvözlésre nyújtotta, és hellyel kínált. Szólt az öreg
varjúnak, aki titkárnőként szolgált nála, hogy senki ne zavarjon, és
mintha a cég legnagyvonalúbb befektetői lennénk, buzgón magyarázni
kezdte, mit sikerült kiderítenie. Én még életemben nem nyitottam
bankszámlát, és valószínűleg Rosalindának sem maradt egy
megtakarított fontja sem a tartásdíjból, amit a férje utalt neki, ha
éppen olyan szelek fújtak, de valószínűleg a pletykák barátnőm
szerelmi életéről már a fülébe jutottak ennek az apró, furcsa nyelvi
képességekkel megáldott embernek. És ezekben a forrongó időkben
egy nemzetközi bank igazgatója nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy
szívességet ne tegyen az országban parancsoló, legfontosabb ember

263
szeretőjének.
– Nos, hölgyeim, azt hiszem, tudok némi hírrel szolgálni. Sikerült
beszélnem Eric Gordonnal, egy régi ismerősömmel, aki madridi
fiókunkban dolgozott egészen a felkelést követő időkig. Azt mondta,
hogy személyesen ismer valakit, aki Madridban él, és részt vesz ilyen
jellegű tevékenységekben, egy brit állampolgár, aki spanyol cégnél
dolgozott. A rossz hír az, hogy nem tudja, hogyan lehetne kapcsolatba
lépni vele, az utóbbi hónapokban nyomát vesztette. A jó hír viszont,
hogy megadta az elérhetőségét valakinek, aki tudja, merre járhat, mert
nem olyan rég még a fővárosban lakott. Egy újságíróról van szó, aki
visszatért Angliába, mert valami baj érte, azt hiszem, megsebesült,
részleteket nem közölt. Nos, ő jelenti az egyik lehetséges megoldást,
hátha ez a személy kész megadni annak az embernek az adatait, aki a
menekültek evakuálásával foglalkozik. De előtte szeretne valamit
kérni.
– Mit? - kérdeztük Rosalindával egyszerre.
– Hogy személyesen beszélhessen önnel, Mrs. Fox - mondta angol
ügyfelemhez fordulva. - Minél előbb, annál jobb. Remélem, nem
tartja tapintatlanságnak, de mivel olyanok a körülmények, amilyenek,
úgy gondoltam, jobb, ha előzetesen tájékoztatom őt, hogy ki az a
személy, aki ilyen jellegű információt kér tőle.
Rosalinda nem válaszolt, csak figyelmesen nézett rá kissé felhúzott
szemöldökkel, a folytatásra várva. Leo Martin kínosan megköszörülte
a torkát, szemmel láthatóan azt várta, hogy intézkedése nagyobb
lelkesedést vált ki.
– Tudják, hogy milyenek ezek az újságírók, nem? Mint a
dögkeselyűk, mindig várnak valamit cserébe.
Rosalinda várt néhány másodpercet, mielőtt válaszolt volna.
– Nem ők az egyetlenek, kedves Leo, nem ők - mondta, és
hangjában halvány keserűség csengett. - Mindenesetre adja meg az
elérhetőségem, majd meglátjuk, mit szeretne.
Mocorogni kezdtem a fotelben, hogy leplezzem idegességem, és
kifújtam az orrom megint. Közben a brit igazgató, akinek alakja

264
leginkább egy hasas korsóra emlékeztetett, kiejtése pedig egy andalúz
torreádoréra, szólt a telefonos kisasszonynak, hogy kapcsoljon neki
egy nemzetközi hívást. Hosszan várakoztunk, közben kávét szolgáltak
fel, visszatért Rosalinda jó kedve, és Martin megkönnyebbült. Végre
kapcsolni tudták az újságírót. Alig három percig tartott a beszélgetés,
és nem értettem belőle egy szót sem, mert angolul folyt. De felkeltette
a figyelmem ügyfelem komolyan és élesen csengő hangja.
– Kész - mondta Rosalinda, ahogy befejezte. Elbúcsúztunk az
igazgatótól, megköszöntük a munkáját, és elhaladtunk a varjú arcú
titkárnő metsző pillantása előtt.
– Mit akart? - kérdeztem hevesen, alighogy kiléptünk az irodából.
– A bit of blackmail. Nem tudom, hogy mondják spanyolul. Amikor
valaki azt mondja, hogy csak akkor tesz meg valamit érted, ha te is
teszel valamit cserébe.
– Zsarolás - mondtam.
– Zsarolás - ismételte szörnyű kiejtéssel. - Túl sok nehéz hang egy
szón belül.
– Milyen jellegű zsarolás?
– Személyes interjú Juan Luisszal, és néhány hét protekció, hogy
szabad bejárása legyen Tetuan hivatalos életébe. Cserébe megígéri,
hogy kapcsolatba léptet minket azzal a személlyel, akire szükségünk
van Madridban.
Nyeltem egyet, mielőtt megfogalmaztam kérdésem. Attól féltem,
hogy azt válaszolja, csak a holttestén keresztül fog valaki ilyen
nyavalyás feltételeket szabni a Marokkói Spanyol Protektorátus
legmagasabb személyének. És legkevésbé egy ilyen haszonleső,
ismeretlen újságíró egy egyszerű varrónőnek nyújtandó szívességért.
– És mit mondtál neki? - szedtem össze a bátorságom, hogy
megkérdezzem.
Megvonta a vállát unott mozdulattal.
– Hogy küldjön táviratot, mikor érkezik Tangerbe.

265
 26

Megérkezett Marcus Logan egyik lábát húzva, egyik fülére szinte

teljesen süketen és felkötött karral. Minden sérülése testének
ugyanazon oldalán érte, a balon, ami közelebb esett a robbanáshoz,
amely ledöntötte, és kis híján megölte, miközben hírügynöksége
számára adatot gyűjtött a nacionalista tüzérség Madridot ért
támadásairól. Rosalinda intézkedett, hogy egy hivatali gépkocsi
menjen ki érte a tangeri kikötőbe, és hozza egyenest a tetuani Nemzeti
Szállóba.
Az átriumos udvar egyik gyékényfoteljában ülve vártam őket
virágállványok és arabeszk díszítésű kerámiaburkolat között. A
falakat a rácsozaton felfutó kúszónövények lepték el, és a tetőről
testes, arab lámpások lógtak alá, a beszélgetések moraja és az apró
szökőkút zubogása volt társam a várakozásban.
Mire Rosalinda megérkezett, már a délutáni nap utolsó sugarai
szűrődtek át az átriumot borító üvegtetőn - őt követte az újságíró tíz
perccel később. Az elmúlt napok alatt fejemben egy lobbanékony és
nyers természetű férfi alakja rajzolódott ki, kemény kiállású és elég
eltökélt ahhoz, hogy érdekei érvényesítésének céljából megpróbáljon
mindenkit megfélemlíteni, aki az útjába áll. Azonban tévedtem, ahogy
mindig téved az ember, ha előfeltevéseket gyárt egy egyszeri
cselekedet vagy néhány szó törékeny támasztékára alapozva.
Tévedtem, és erre rájöttem abban a pillanatban, mikor az újságíró
belépett az átrium boltíves kapuján hanyagul megkötött nyakkendőben
és gyűrött, világos lenvászon öltönyben.
Azonnal felismert minket, csak körül kellett tekintenie a helyiségen
és megállapítania, mi vagyunk egyedül kíséret nélküli, fiatal nők: egy
tagadhatatlanul külföldies megjelenésű, szőke hölgy és egy barna -
eredeti spanyol termék. Felkészültünk a fogadására, de nem álltunk
fel, hátunk mögé rejtve a csatabárdot, ha netán meg kell magunkat
védeni ettől a kényelmetlen vendégtől. Nem kellett azonban elővenni,
mert az a Marcus Logan, aki azon az afrikai kora estén megjelent
előttünk, minden más érzést keltett, csak félelmet nem. Magas volt, és

266
külsőre úgy harminc és negyven között lehetett valahol.
Gesztenyeszín haja kicsit összekócolódott, és miközben bicegve
közeledett bambuszbotjára támaszkodva, észrevettük, hogy bal arca
sebhelyekkel és zúzódásokkal van borítva. Ugyan megjelenése sejteni
engedte a férfit, aki a baleset előtt lehetett, mely életét kevés híján
kioltotta, abban a percben alig volt több egy sajgó testnél, amely
alighogy köszöntött minket a siralmas állapota megengedte
legnagyobb udvariassággal, lerogyott egy fotelbe, rosszul leplezve
fájdalmait és a hosszú út során elgyötört testének fáradtságát.
– Mrs Fox and Miss Quiroga, I suppose - voltak első szavai.
– Yes, we are, indeed - mondta Rosalinda kettejük nyelvén. Nice to
meet you, Mr Logan. And now, if you don’t mind, I think we should
proceed in Spanish; I'm afraid my friend won’t be able to join us
otherwise.
– Természetesen, elnézését kérem - mondta, tökéletes
spanyolsággal fordulva hozzám.
Nem úgy nézett ki, mint egy gátlástalan zsaroló, hanem mint egy jó
szakember, aki úgy boldogul, ahogy a legkényelmesebb neki, és
elkapja röptében a kínálkozó lehetőségeket. Akárcsak Rosalinda vagy
én. Vagy bárki azokban az időkben. Mielőtt még belekezdett volna az
ügybe, ami Marokkóba hozta, és követelte volna, hogy Rosalinda
erősítse meg ígéretét, átadta megbízólevelét. Egy brit
hírügynökségnek dolgozott, és megbízása arra szólt, hogy a spanyol
front mindkét feléről tudósítson, és ugyan a fővárosba volt
kihelyezve, egész nap úton volt. Amíg be nem következett a váratlan
esemény Madridban került kórházba, sürgőséggel műtötték meg, és
amint tudták, evakuálták Londonba. Heteket töltött a Royal London
Hospital osztályán fájdalomtól és kezelésektől szenvedve, ágyhoz
kötözve mozdulatlan és vágyakozva, hogy visszatérhessen a normál
hétköznapokba.
Amikor elérte a hír, hogy valakinek, aki kapcsolatban áll a
marokkói spanyol főbiztossal, szüksége lenne olyan információra,
amit csak ő tud megadni neki, úgy gondolta, üstökön kell ragadnia a
szerencsét. Pontosan tudta, nincs olyan fizikai állapotban, hogy újból

267
ide-oda utazgasson Spanyolországban, de a Protektorátusba teendő
látogatás lehetővé tette volna, hogy ne szakítsa meg a lábadozást,
ugyanakkor részben folytassa a szakmai munkát. Mielőtt megkapta
volna a kiutazási engedélyt, meg kellett harcolnia az orvosokkal,
feletteseivel és mindenkivel, aki ágyához járult, hogy meggyőzze, ne
mozduljon, ami csak rátett fizikai állapotára, és szinte a kétség-
beesésbe kergette. Aztán bocsánatot kért Rosalindától, hogy olyan
nyers volt a telefonbeszélgetésben, többször behajlította és
kinyújtotta a lábát fájdalomtól összeránduló arccal, és végül rátért a
leghalaszthatatlanabb ügyre.
– Reggel óta nem ettem. Nem bánnák, ha meghívnám önöket
vacsorára, és közben beszélgetnénk?
Elfogadtuk a meghívást, én az igazat megvallva, akármit
elfogadtam volna, hogy beszélhessek vele. Képes lettem volna akár
egy latrinában is étkezni vagy disznókkal túrni a sarat, elrágcsáltam
volna egy-két svábbogarat és hozzá patkánymérget hörpöltem volna,
hogy jobban csússzon. Megtettem volna akármit, hogy megszerezzem
az információt, amire hosszú napok óta vártam. Logan fesztelenül
intett az egyik arab pincérnek, akik az átriumban jöttek-mentek
kiszolgálva a vendégeket, és asztalt foglalt a szálló éttermében.
– Egy perc, kérem, uram. - A pincér kisietett, és alig hét
másodperc múlva elénk termett, mint akit puskából lőttek ki a
spanyol maitre, az étterem kenetteljes és előzékeny főpincére. -
Rögvest, rögvest, kérem, jöjjenek velem, hölgyeim, tartson velem,
uram. Senora Fox és barátai egy percet sem várhatnak, még csak az
kellene!
Logan előreengedett az étterembe, miközben a maitre a középen
álló, feltűnő, kerek asztalra mutatott, hogy a vendégek közül senki se
maradjon ki aznap este Beigbeder angol szeretőjének
megbámulásából. Az újságíró udvariasan visszautasította az
ajánlatot, és egy másik, távolabb eső helyre mutatott a terem mélyén.
Minden asztal kifogástalanul volt megterítve, makulátlan tiszta
terítővel, vizes- és borospoharakkal, a porcelántányérokon pedig
összehajtott, fehér szalvéták feküdtek. Még korán volt, és alig egy
tucat vendég ült a teremben.

268
 Menüt kértünk, és sherryt szolgáltak fel, hogy kellemesebbé tegyék
a várakozást. Rosalinda vállalta magára bizonyos értelemben a
vendéglátó szerepét, és ő kezdeményezte a beszélgetést. Az átriumbán
történt találkozó nagyon előírásosan zajlott, de csillapította a
feszültséget. Az újságíró bemutatkozott, és beszámolt egészségi
állapota okairól, mi pedig megnyugodtunk, hogy nem egy fenyegető
alakról van szó, és váltottunk néhány közhelyet a spanyol Marokkó
mindennapjairól. Mindannyian tudtuk azonban, hogy nem pusztán
udvarias társalgás céljából gyűltünk össze, hogy új barátságot
kössünk, betegségekről csevegjünk, vagy festői képet nyújtsunk
Észak-Afrika tájairól. Ami aznap este idehozott bennünket, az a tiszta
üzleti érdek volt, amelyben két fél volt érintett, két oldal, akik már
világosan megfogalmazták elvárásaikat és feltételeiket. Eljött a perc,
hogy nyíltan beszéljünk, és hogy meglássuk, meddig megyünk el az
alkudozásban.
– Szeretném, ha tudná, hogy minden, amit a múltkor kért a
telefonban, már el van intézve - vágott bele Rosalinda, amint a pincér
eltávolodott a rendeléssel.
– Nagyszerű - válaszolta az újságíró.
– Meglesz az interjú a főbiztos úrral, négyszemközt és olyan
hosszan, amilyen hosszan megfelel önnek. Emellé ideiglenes
tartózkodási engedélyt fog kapni a spanyol Protektorátus területére -
folytatta Rosalinda -, és névre szóló meghívást a következő hetek
minden hivatalos eseményére, ezek közül némelyik, előre felhívom a
figyelmét, igen nagy jelentőséggel fog bírni.
Logan kérdőn vonta fel a szemöldökét arcának épen maradt részén.
– Rövidesen esedékes Ramón Serrano Suner, Franco sógorának
látogatása, feltételezem, tudja, kiről van szó.
– Igen, persze - bólintott Logan.
– Azért jön Marokkóba, hogy megemlékezzen a felkelés
évfordulójáról, és három napot fog itt tölteni. Különböző ünnepélyes
aktusokat szerveznek a tiszteletére. Éppen tegnap érkezett Dionisio
Ridruejo, a propaganda-igazgató. Azért jött, hogy egyeztesse az
előkészületeket a Főbiztosi Hivatal főtitkárával. Számítunk az ön

269
részvételére minden hivatalos eseményen, ahol civilek is képviselve
lesznek.
– Hálásan köszönöm. És kérem, hogy köszönetemet jutassa el a
főbiztos úrnak is.
– Örülünk, hogy megtisztel részvételével - válaszolta Rosalinda a
tökéletes háziasszony bájos arckifejezésével, aki most kapja elő a
tőrt. - Remélem, megérti, hogy van néhány feltételünk.
– Hogyne - mondta Logan, és belekortyolt a sherrybe.
– Minden információ, amit külföldre akar küldeni, először át kell
essen a főbiztosság sajtóhivatalának ellenőrzésén.
– Semmi gond.
A pincérek ebben a pillanatban érkeztek meg a fogásokkal, és
engem a megkönnyebbülés kellemes érzése töltött el. Annak ellenére,
hogy mindketten elegánsan vívták végig a tárgyalást, Rosalinda és a
frissen érkezett között zajló beszélgetés alatt nem tudtam legyőzni
kínos érzésemet, mintha kilógnék innen, mintha meghívás nélkül
osontam volna be egy mulatságra. Tőlem teljesen idegen kérdéseket
feszegettek, olyan ügyeket, amelyek talán nem rejtenek súlyos,
hivatali titkokat, de bizonyára messze voltak attól, ami egy egyszerű
varrónő fülére tartozik. Számtalanszor elismételtem magamnak, hogy
nem lógok ki innen, hogy itt van az én helyem is, mert erre a
vacsorára az én édesanyám evakuálása miatt került sor. De még így is
nehezen tudtam meggyőzni magam.
Az étel felszolgálása félbeszakította néhány pillanatra az
engedmények és kívánalmak megvitatását. Nyelvhal a hölgyeknek,
csirke körettel az úrnak, jelentették. Röviden ejtettünk egy-két szót a
fogásokról, hogy milyen friss a Földközi-tengeren fogott hal, és
milyen ízletes zöldség terem a Martín-folyó menti veteményesekben.
Amint a pincérek visszavonultak, a beszélgetés folytatódott, éppen
ott, ahol néhány perce félbeszakadt.
– Más feltételek? - kérdezte az újságíró, mielőtt a szájához emelte
a villát.
– Igen, van még egy, ugyan nem nevezném éppen feltételnek.

270
Hanem valami olyasmiről van szó, ami éppúgy az ön érdeke, mint a
miénk.
– Akkor könnyű lesz elfogadnom - mondta, miután lenyelte az első
falatot.
– Ezt remélem - jelentette ki Rosalinda. - Nézze, Logan, ön és én
két nagyon különböző világban mozgunk, de honfitársak vagyunk, és
mindketten tudjuk, hogy nagyvonalakban a nacionalista tábor minden
rokonszenve a németeké és az olaszoké, és a legcsekélyebb
vonzalmat sem táplálják az angolok iránt.
– Ez bizony így van - bólintott rá Logan.
– Nos, éppen ezért azt szeretném javasolni, hogy ön mint barátom
jelenjen meg Tetuanban. Nem kell, hogy feladja újságíró mivoltát, de
természetesen velem, és így a főbiztos úrral rokon gondolkodású
újságíró kell hogy legyen. Ily módon, azt hisszük, hogy mérsékeltebb
ellenszenvvel fogják fogadni.
-Kik?
– Mindenki. A spanyol és muzulmán helyi hatóságok, a külföldi
diplomáciai testületek, a sajtó... E közösségek közül egyikben
sincsenek heves imádóim, hozzá kell tennem, de legalább, ami a
külsőségeket illeti, látszólag tisztelnek a főbiztoshoz való közelségem
miatt. Ha barátomként mutatjuk be, akkor talán sikerül elérnünk, hogy
ez a tisztelet önre is kiterjedjen.
– És hogyan vélekedik erről Beigbeder ezredes?
– Teljes mértékben egyetért.
– Akkor ne vesztegessünk rá több szót. Nem tűnik rossz ötletnek,
és ahogy mondja, lehet, hogy mindketten jól jövünk ki belőle.
További feltételek?
– Semmi több részünkről - fejezte be Rosalinda magasba emelve a
poharát, mintegy koccintásra.
– Nagyszerű. Akkor minden világos. Azt hiszem, itt az ideje, hogy
tájékoztassam önöket az ügyről, amelyben a segítségemet kérik.
Összerándult a gyomrom: elérkezett a perc! Az étel és a bor

271
mérsékelt adag életerőt pumpáltak Marcus Loganba, és sokkal jobb
színben volt. Ugyan hideg nyugalommal vezényelte le a tárgyalást,
érezni lehetett, hogy a jóindulat vezérli, és hogy nyilvánvalóan nem
áll szándékában a szükségesnél jobban a terhére lenni Rosalindának
és Beigbedernek. Arra gondoltam, hogy ez a fegyelmezettség
valószínűleg szakmájából fakad, de nem volt viszonyítási pontom,
ami megerősíthette volna, hiszen ő volt az első újságíró, akivel
életemben találkoztam.
– Mindenekelőtt szeretném, ha tudnák, kapcsolatom csak a jelre
vár, és már számol édesanyja kitelepítésével, amint mozgósítják a
következő evakuációs menetet Madridból a tengerpart felé.
Meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében, hogy ne ugorjak fel,
és ne öleljem meg. Mégis visszafogtam magam, a Nemzeti Szálló
étterme már tele volt vendégekkel, és asztalunk Rosalindának hála, az
est legvonzóbb látványosságává vált. Ahhoz, hogy minden tekintet és
pusmogás azonnal ránk irányuljon, csak az hiányzott még, hogy heves
indulattól vezérelve vad eufóriával omoljak az idegen nyakába. És
mivel így álltak a dolgok, féket tettem lelkesedésemre, és
ujjongásomat csak mosolyom és egy halovány köszönöm sugallta.
– Meg kell adnia majd néhány adatot, amit én megtáviratozok az
ügynökségnek Londonba, és onnan kapcsolatba lépnek majd
Christopher Lance-szal, aki az akció parancsnoka.
– Ki ő? - tudakolta Rosalinda.
– Egy angol mérnök, a nagy háború egyik veteránja, aki már néhány
éve Madridban él. A felkelés kitörése előtt egy brit részesedésű,
spanyol cégnek dolgozott, a Ginés Navarro és Fiai építő-mérnöki
cégnél, amelynek központi irodája a Prado sétányon van, és üzemeltet
fiókot Valenciában és Alicantéban is. A céggel együttműködve épített
utakat és hidakat, egy nagy víztározót Soriában, vízerőművet Granada
közelében, és léghajóárbocot Sevillában. A háború kitörésekor a
Navarro-család eltűnt, nem tudni, hogy önként-e vagy erőszak
hatására. A munkások tanácsot alakítottak, és átvették a cég
irányítását. Lance akkor elhagyhatta volna az országot, de nem tette.
– Miért nem? - kérdeztük egyszerre.

272
 Az újságíró megrántotta a vállát, miközben lehajtott egy korty bort.
– Használ a fájdalmakra - mondta bocsánatkérően, és felemelte a
poharat, mintegy mutatva nekünk gyógyhatásait. - Valójában -folytatta
- nem tudom, Lance miért nem tért vissza Angliába, soha nem tudtam
belőle igazán nyomós érvet kiszedni. A háború kezdete előtt a
Madridban élő angolok, mint a többi külföldi, nem vettek részt a
spanyol politikai életben, közönnyel, sőt némi iróniával szemlélték a
helyzetet. Természetesen tudták, mekkora a feszültség a jobb- és
baloldali pártok között, de úgy vették, mint az ország egyik
sajátosságát, mintha ez a nemzeti hagyomány része lenne. Bikaviadal,
szieszta, fokhagyma, olívaolaj, testvérgyűlölet, mindez olyan festői
volt, olyan spanyol. Amíg ki nem robbant a háború. És akkor rá
kellett jönniük, hogy komolyra fordult a dolog, és elkezdtek
rohangálni, hogy mielőbb elhagyhassák Madridot. Néhány kivételtől
eltekintve ilyen Lance esete, aki úgy döntött, hazaküldi a feleségét, ő
pedig Spanyolországban marad.
– Elég meggondolatlan ötlet, nem? - kockáztattam meg.
– Valószínűleg egy kicsit bolond - mondta félig viccesen. - De
nagyon jó ember, és tudja, hogy mit csinál. Nem vakmerő kalandor,
sem elvtelen haszonleső, amiből mostanában százával terem
mindenhol.
– Pontosan mit csinál? - kérdezte Rosalinda.
– Segítséget nyújt az arra rászorulóknak. Kihoz Madridból, akit
tud, és elviszi az egyik földközi-tengeri kikötőbe, ott brit hajóra teszi
őket, akármilyenre, mindegy, hogy hadi- vagy postahajó, vagy éppen
citrommal megrakott teherszállító.
– Kér érte valamit? - tudakoltam.
– Nem. Semmit. Nem keres vele. Van, aki hasznot húz az ilyen
ügyletekből, de ő nem.
Tovább folytatta volna a magyarázatot, ha ebben a percben nem lép
asztalunkhoz egy fiatal tiszt bricseszben, ragyogóra suvickolt
csizmában, hóna alatt a sapkájával. Szigorú arccal szalutált, és
átadott Rosalindának egy borítékot. Barátnőm összehajtott lapot

273
húzott ki belőle, elolvasta, és elmosolyodott.
– I’m truly very sorry, de meg kell bocsátaniuk - mondta, és sietve
pakolta be dolgait a táskájába. A cigarettatárcát, a kesztyűt, az
üzenetet. - Valami várástalan, elnézést, váratlan dolog jött közbe -
tette hozzá. Aztán a fülemhez hajolt. - Juan Luis előbb ért vissza
Sevillából.
Megrepedt dobhártyája ellenére az újságíró valószínűleg szintén
hallotta a megjegyzést.
– Folytassák csak a beszélgetést, majd elmesélik később a többit -
tette hozzá hangosan. - Sira, darling, nemsokára találkozunk. És ön,
Logan, készüljön holnapra! Egy gépkocsi felveszi egykor. Nálam fog
ebédelni a főbiztos társaságában, és az egész délután a
rendelkezésére fog állni az interjúra.
A fiatal tiszt és leplezetlenül szemtelen pillantások kísérték
Rosalindát a kijáratig. Amikor eltűnt a szemünk elől, kértem Logant,
hogy folytassa beszámolóját, ahol abbahagyta.
– Ha Lance-nak nincs belőle haszna, és nem is politikai szándék
vezeti, akkor miért cselekszik így?
Újból megvonta a vállát, mintha bocsánatot kérne, hogy képtelen
ésszerű magyarázattal szolgálni.
– Vannak ilyen emberek, mi úgy hívjuk az ilyen embermentőket,
hogy pimpernel. Lance furcsa figura, a veszett ügyek keresztes
lovagja. Szerinte tetteinek nincs semmi politikai felhangja, csak és
kizárólag emberbaráti indokok vezérlik. Valószínűleg ugyanezt tette
volna a republikánusokkal, ha nacionalista területen reked. Lehet,
hogy onnan van hajlama rá, hogy a wellsi székesegyház egyik
kanonokának a fia. Ki tudja? Elég az hozzá, hogy a felkeléskor Sir
Henry
Chilton nagykövet és beosztottjainak jó része San Sebastiánba
költözött, hogy ott töltsék a nyarat, és Madridban csak egy hivatalnok
maradt, aki nem állt a helyzet magaslatán. így hát Lance, mint a brit
kolónia veteránja, teljesen önként ragadta kezébe a gyeplőt. Ahogy
maguk mondják, hűbelebalázs módjára megnyitotta a követséget,

274
eleinte brit állampolgároknak nyújtva menedéket, alig több mint
háromszáz embernek, információim szerint. Alapvetően egyikük sem
volt politikailag érintett, de nagy részük a jobboldallal
rokonszenvező konzervatív volt, ezért ahogy rájöttek, milyen
színezetet öltöttek az események, azonnal diplomáciai menedéket
kértek. Az történt, hogy a helyzet a vártnál is súlyosabbra fordult:
százak rohantak a követségre menedéket kérni. Arra hivatkoztak, hogy
Gibraltárban születtek, vagy egy angol felségjelű hajón átkelés
közben, hogy vannak rokonaik Nagy-Britanniában, vagy üzletet
kötöttek a Brit Kereskedelmi Kamarával. Bármi jó kifogás volt, hogy
meghúzzák magukat az Union Jack, zászlónk védelmében.
– Miért éppen a maguk követségén?
– Nem csak a miénken, egyáltalán nem. Valójában a mi
követségünk húzódozott a leginkább a menedéknyújtástól.
Gyakorlatilag mindegyik külképviselet ugyanazt tette az első
napokban: befogadták saját állampolgáraikat és néhány menedékre
szoruló spanyolt.
– És aztán?
– Néhány követség végig fáradhatatlannak mutatkozott a
menedéknyújtásban, és közvetlenül vagy közvetett módon bevonódott
a menekültek szállításába is. Ilyen volt elsősorban Chile,
Franciaország, Argentína és Norvégia is. Mások azonban, ahogy túl
voltak az első ijedelmen, megtagadták a további segítségnyújtást.
Lance azonban nem a brit kormány képviseletében működik, mindent
magától tesz. Követségünk, ahogy már mondtam, volt az egyik, ami
megtagadta, hogy a továbbiakban is részt vegyen a
menedéknyújtásban és a menekültek evakuációjának elősegítésében.
Lance sem elvontan a nacionalista félnek segít, hanem személyeknek,
akiknek magánemberként kell elhagyniuk Madridot. Vagy ideológiai,
vagy családi okokból, vagy akármi más miatt. Igaz, úgy kezdte, hogy
betelepedett a követségre, és valahogy elérte, hogy a háború első
napjaiban tiszteletbeli attasénak nevezzék ki a brit állampolgárok
evakuálásának megszervezésére, de attól kezdve saját bőrére
dolgozik. Ha az áll érdekében, hogy lefegyverezze a köztársaságpárti,
önkéntes milicistákat és őrökét az országúti ellenőrzéseken, akkor

275
felvonultatja a diplomatasággal járó teljes arzenált: piros, kék, fehér
karszalag az azonosításhoz, zászlócskák az automobilon és
terjedelmes menlevél tele a követség, hat vagy hét
munkásszakszervezet és a Hadügyi Minisztérium pecsétjeivel és
bélyegzőivel. Felszerelkezik mindennel, ami csak a kezébe akad.
Elég sajátságos egy alak ez a Lance, megnyerő, bőbeszédű, mindig
olyan feltűnő öltönyben, mellényben és nyakkendőben jár, hogy szinte
bántja a szemet. Azt hiszem, néha egy kicsit el is túlozza, nehogy
komolyan vegyék, és így gyanún felül maradjon.
– Hogyan juttatja el az embereket a tengerpartra?
– Nem tudom pontosan, és nem hajlandó részleteket elárulni.
Eleinte azt hiszem, követségi járművekkel kezdte, és a cége
teherautóival, amíg azokat nem rekvirálták. Mostanában, ha jól
tudom, egy mentőkocsit használ, amit a skót hadtest bocsátott a
Köztársaság rendelkezésére. Általában Margery Hill tart vele, egy
nővér az angol-amerikai kórházból. Tudja melyik az?
– Azt hiszem, nem.
– A Juan Montalvo utcában található, közel az egyetemi negyedhez,
gyakorlatilag a fronton. Odavittek először, amikor megsebesültem,
aztán átvittek a Palace Szállóban berendezett kórházba.
– A Palace-ban kórház működik? - kérdeztem hitetlenkedve.
– Igen, tábori kórház. Nem tudta?
– Elképzelésem sem volt róla. Amikor elhagytam Madridot, akkor
még a Palace a Ritz-cel együtt az egyik legfényűzőbb szálló volt.
– Nos, ahogy látja, most más feladatokat lát el, sok minden
megváltozott. Ott töltöttem néhány napot, amíg úgy nem határoztak,
hogy evakuálnak Londonba. Mielőtt az angol- amerikai kórházba
kerültem volna, már ismertem Lance-ot, mivel a madridi brit kolónia
tagjainak száma nagyon megcsappant. Aztán eljött meglátogatni a
Palace-ba, az is része az önként vállalt, emberbaráti
tevékenységének, hogy amennyire csak tud, segítségére siet nehéz
helyzetbe került honfitársainak. Ezért tudok valamennyit arról, miként
működik az evakuálás, de csak azokat a részleteket, melyeket ő maga

276
el akart mesélni. A menekültek általában maguk jönnek a kórházba,
ahol egy ideig benntartják őket, mintha betegek lennének, amíg össze
nem rakják a következő szállítmányt. Mindig együtt utaznak Lance és
Hill nővér. Az utóbbi azt mondják, felülmúlhatatlan tisztviselők és
milicisták kijátszásában az ellenőrzéseken, ha rosszra fordulnak a
dolgok.
Visszafelé Madridba pedig elfuvaroz mindent, amit a Royal
Navy hajóiról össze tud szedni: gyógyszert, kezelési eszközöket,
szappant, konzervet...
– Hogy zajlik az utazás?
Szerettem volna fejemben előre lejátszani anyám útját, valamilyen
képet alkotni róla, mit fog jelenteni számára a nagy kaland.
– Tudom, hogy hajnalban kelnek útra. Lance ismer minden
ellenőrzési pontot, pedig legalább harminc van, néha több mint
tizenkét órába is beletelik, amíg végighaladnak rajta. Ezenkívül kész
szakértővé vált a milicisták lélektanát illetően. Kiszáll a kocsiból,
elbeszélget velük, elvtársnak szólítja őket, bemutatja lenyűgöző
menlevelét, megkínálja őket dohánnyal, tréfálkozik egy kicsit, és
búcsúzóul odakiált, hogy „Éljen Oroszország!” vagy „Halál a
fasisztákra!”. Akármit, csak folytatni tudja az útját. Egyetlen dolgot
nem tesz soha: nem fizeti le őket. Mint alapelvet tűzte ezt ki magának,
és amennyire én tudom, mindig be is tartotta. És végtelen
aggályossággal tartja be a Köztársaság törvényeit is, soha meg nem
sért egyet sem. És természetesen kerül minden kellemetlenséget vagy
incidenst, ami követségünk kárára lehet. Ugyan nem közéjük tartozik,
csupán tiszteletbeli állást tölt be, mégis a külképviseleti etika
legszigorúbb szabályzatát követi.
Alig fejezte be a választ, én már készen álltam, hogy elsüssem a
következő kérdést. Igen fogékony diáknak bizonyultam Vázquez
rendőrkapitány kihallgatási technikáit illetően.
– Melyik kikötőbe viszi a menekülteket?
– Valenciába, Alicantéba vagy Deniába, attól függ. Felméri a
helyzetet, menetközben alakítja a tervet, és végül akárhogy is, de
megoldja, hogy a rakomány a hajóra kerüljön.

277
 – De van ezeknek az embereknek papírja, engedélye, menlevele?
– A Spanyolországon belüli utazáshoz általában van, a külföldre
távozáshoz valószínűleg nincs. Éppen ezért a legbonyolultabb feladat
a beszállás a fedélzetre. Lance kénytelen kijátszani a vizsgálatokat,
úgy besétálni a mólókra, hogy ne tűnjön fel az őröknek, meg kell
alkudnia a tengerész tisztekkel, becsempészni a menekülteket, és jól
elrejteni őket, ha esetleg átkutatnák a hajót. És ráadásul mindent
nagyon óvatosan kell véghezvinnie, hogy ne keltsen semmi gyanút.
Nagyon kényes dolog ez, mert maga is a börtönt kockáztatja. Habár
eddig mindig sikeres volt.
Befejeztük a vacsorát. Logan sokat vesződött az evőeszközök
használatával, bal karja nem működött száz százalékosan. Jóllehet így
is eltűntette a csirkét, két nagy tányér tejsodót és néhány pohár bort.
Nekem ellenben annyira lekötötte a figyelmem, hogy alig nyúltam a
nyelvhalhoz, és nem kértem desszertet.
– Kér kávét? - kérdezte.
– Igen, köszönöm.
Valójában soha nem fogyasztottam kávét vacsora után, kivéve, ha
sokáig fenn kellett maradnom dolgozni. De aznap este két jó okom is
volt rá, hogy elfogadjam a kínálását: amennyire csak lehetett, el
akartam nyújtani a beszélgetést, és szerettem volna éber maradni,
hogy egyetlen részlet se kerülje el a figyelmem.
– Meséljen Madridról! - kértem. Hangom tompán csengett, mintha
megéreztem volna, amit hallani fogok, nem lesz kellemes.
Rám szegezte a tekintetét, és úgy válaszolt.
– Nem tud semmit. Igaz?
Lesütöttem a szemem, és megráztam a fejem. Anyám közeli
evakuálásának részletei megnyugtattak, már nem voltam ideges.
Megtört fizikuma ellenére Marcus Logan szilárd és biztos
fellépésével elérte, hogy lecsillapodjak. Az ellazulást mégsem
követte felszabadulás, hanem a hallottak felett érzett, sűrű bánat.
Anyám, Madrid, az országom miatt. Egyszerre végtelen gyengeség
fogott el, és éreztem, hogy mindjárt könnyek futnak a szemembe.

278
 – A város félig romokban hever, és hiány van az alapvető
cikkekből. A helyzet egyáltalán nem jó, és mindenki úgy boldogul,
ahogy tud - mondta összefoglalva a választ egy csokor semmitmondó
frázisba. - Megenged egy kérdést? - tette hozzá hirtelen.
– Kérdezzen, amit akar - válaszoltam, tekintetem még mindig a
térítőre szegezve. Anyám jövője az ő kezében volt, hogyan is
tagadhattam volna meg?
– Nézze, én már intézkedtem, és biztosíthatom felőle, hogy úgy
fognak eljárni az édesanyjával, ahogy azt megígérték. Emiatt ne
aggódjon - mélyebb, közvetlenebb hangon beszélt. - De, hogy ez
sikerüljön, mondjuk úgy, hogy ki kellett találnom egy történetet,
amelyről nem tudom, hogy teljes egészében vagy alig egyezik a
valósággal. Azt kellett mondanom, hogy az édesanyja nagy
veszélynek van kitéve, és szükséges azonnali evakuálása, nem kellett
további részletekkel szolgálnom. Mégis szeretném tudni, hogy
mennyire találtam el, és mennyire hazudtam. Válasza semmit sem fog
változtatni, de én személy szerint szeretném tudni. így, ha nem gond,
akkor mesélje el, kérem, milyen édesanyja helyzete! Úgy véli, hogy
valóban veszélyes Madridban maradnia?
Megjött a pincér a kávéval, kevergettük benne a cukrot, a kanalak
ütemesen csörrentek a porceláncsészék oldalán. Egy-két pillanat
múlva felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.
– Akarja tudni az igazságot? Nos, az az igazság, hogy azt hiszem,
az élete nem forog veszélyben, de anyámnak csak én vagyok a
világon, és csak ő van nekem. Mindig egyedül éltünk, együtt
küzdöttünk a boldogulásunkért, csupán két dolgozó nő vagyunk. Egy
nap azonban nagy tévedést követtem el, és cserbenhagytam. És most
az egyetlen, amit akarok, az visszakapni őt. Azt mondta, hogy Lance
barátja nem politikai indítékból cselekszik, hogy csak emberbaráti
kérdések mozgatják. Döntse el maga, hogy egyesíteni egy vagyontalan
anyát egyetlen lányával, az emberbaráti ok-e, vagy sem. Én nem
tudom.
Nem tudtam többet szólni, éreztem, hogy mindjárt kibuggyan a
könnyem.

279
 – Mennem kell, holnap korán kelek, sok a munkám, köszönöm a
vacsorát, köszönet mindenért...
Hangom el-elcsuklott, a szavak botladozva törtek előre, miközben
felálltam, és felkaptam a táskám. Igyekeztem nem felemelni a
tekintetem, hogy Logan ne vegye észre az arcomon végigfolyó
patakocskákat.
– Elkísérem - mondta, és fájdalmát leplezve felállt ő is.
– Nem, nem szükséges, köszönöm. Itt lakom nem messze, egy-
saroknyira.
Hátat fordítottam, és elindultam a kijárat felé, alig néhány lépést
tettem meg, amikor éreztem, hogy a keze végigsimítja a könyököm.
– Szerencse, hogy közel lakik, akkor kevesebbet kell gyalogolnom.
Menjünk!
Intett a főpincérnek, hogy a vacsorát írják a szobaszámlához, és
kiléptünk. Nem beszélt, és nem próbált megnyugtatni, egy szót sem
szólt arról, amit most hallott. Csak csendben jött mellettem, és hagyta,
hogy szép lassan lecsillapodjam. Alighogy kiléptünk az utcára,
megtorpant. Botjára támaszkodva a csillagos égre emelte a tekintetét,
és vágyakozva szívta be a levegőt.
– Jó illata van Marokkónak.
– A hegyek közel vannak és a tenger is - válaszoltam már
higgadtabban. - Gondolom, ezért olyan illatos.
Lassan sétáltunk, megkérdezte, mióta vagyok a Protektorátusban, és
milyen errefelé az élet.
– Még találkozunk, azonnal értesítem, ha újabb híreim vannak -
mondta, mikor jeleztem, hogy megérkeztünk. - És nyugodjon meg,
biztos lehet benne, hogy mindent meg fognak tenni, hogy segítsenek
rajta.
– Nagyon köszönöm, igazán, és ne haragudjon, hogy így
viselkedtem. Néha nehezemre esik uralkodni magamon. Nem járnak
ránk könnyű idők, tudja - suttogtam kicsit szégyenkezve.
Próbált elmosolyodni, de csak félig sikerült.

280
 – Tökéletesen értem, ne aggódjon.
Most nem törtek elő a könnyek, a nehezén már túl voltam. Egy
percig egymás szemébe néztünk, jó éjszakát kívántunk, és elindultam
felfelé a lépcsőn, miközben arra gondoltam, mennyire nem hasonlít
Marcus Logan arra az erőszakos haszonlesőre, akit Rosalinda és én
elképzeltünk.

281
 27

Beigbeder és Rosalinda el voltak bűvölve a másnapi interjútól.

Angol barátnőmtől tudtam meg később, hogy oldott hangulatban folyt
minden, a két férfi a Palmeras sétányon álló, öreg villa egyik teraszán
üldögélt, és brandyt iszogatott szódával a Martín-folyó menti
kertekben, a lenyűgöző Gorgues lankáiban gyönyörködve, ahol a Rif
kezdődik. Először hármasban elköltötték az ebédet, angol barátnőm
kritikus tekintete fel akarta mérni, mennyire megbízható honfitársa,
mielőtt egyedül hagyja vele Juan Luist. Bedouie, az arab szakács
bárány tajinét főzött, amihez grand cru burgundit kortyolgattak. A
desszert és a kávé után Rosalinda visszavonult, a férfiak pedig
kényelmesen elhelyezkedtek a nádfotelekben, hogy elszívjanak egy
havannát, és elmélyedjenek a beszélgetésben.
Tudtam, hogy majdnem este nyolc lett, mire az újságíró visszatért a
szállóba az interjú végeztével, hogy aznap este nem vacsorázott, csak
gyümölcsöt rendelt a szobájába. Megtudtam, hogy másnap reggel
azonnal a Főbiztosi Hivatalba ment közvetlenül reggeli után, tudtam,
mely utcákon vágott át, és hánykor jött haza. Részletesen értesültem
minden útjáról aznap, másnap és a következő nap is, tudtam, mit
evett, mit ivott, milyen újságokat lapozott át, és milyen színű
nyakkendőt viselt. Munkám egész nap lekötött, de képben voltam
minden percben néhány diszkrét segítőtársnak köszönhetően. Jamila
végezte az egész napos követést, és öt centért az egyik fiatal,
szállodai kifutófiú hasonló alapossággal számolt be róla, hogy
esténként Logan hánykor vonult vissza, további tíz centért arra is
emlékezett mit rendelt vacsorára, milyen ruhát küldött a mosodába, és
hánykor oltott lámpát.
Három napig bírtam a várakozást, miközben aprólékos
részletességgel értesültem minden mozdulatáról, bizakodva, hogy hírt
kapok tőle, mire jutott. Negyedik nap, mivel még mindig nem hallatott
magáról, elkezdtem gyanakodni. És addig-addig gyanakodtam, amíg a
fejemben ki nem alakult az elképzelés, hogy Marcus Logan miután
elérte célját, és elkészítette az interjút Beigbederrel, majd

282
összegyűjtötte a munkájához szükséges információkat a
Protektorátusról, el akar utazni, elfelejtkezve arról, hogy még volt
velem elintézendő dolga. És, hogy ne nyíljon alkalom rosszhiszemű
feltételezésem megerősítésére, elhatároztam, hogy az lesz a legjobb,
ha megelőzöm. Ezért másnap reggel, ahogy virradni kezdett, és a
müezzin az első imára hívott, kicsíptem magam, és letelepedtem a
Nemzeti Szálló átriumos udvarának egyik sarkába. Rajtam borvörös
kosztüm, hónom alatt egyik divatlapom. Ott strázsáltam egyenes
háttal, keresztbe tett lábbal. Hiszen sose lehet tudni.
Tudtam, hogy amit csinálok, az teljes ostobaság. Rosalinda
említette, hogy Logan ideiglenes tartózkodási engedélyt kapott a
Protektorátusban, az újságíró pedig a szavát adta, hogy segíteni fog,
az intézkedés pedig időigényes. Ha higgadtan mértem fel a helyzetet,
akkor tudtam, nincs mitől tartanom, minden félelmem alaptalan, és
hogy ott várakozom, csak bizonytalanságom képtelen
megnyilvánulása. Tudtam, igen, de mindezek ellenére úgy döntöttem,
nem mozdulok.
Negyed kilenckor jött le, amikor a délelőtti nap már beragyogott az
üvegtetőn. Az átrium megtelt a nemrég felkelt vendégek nyüzsgő
figuráival, sürgő-forgó pincérekkel és a csomagokat és bőröndöket
cipelő, arab kifutófiúk szüntelen szaladgálásával. Még sántított egy
kicsit, és kék kendővel volt felkötve a karja, de zúzódásokkal teli
arcfele sokat javult, és a tiszta ruha, a sok alvás és a frissen fésült,
nedves haj hozzájárult, hogy megjelenése sokszorosan fölülmúlja az
érkezése napján nyújtott látványt. Belém mart a szorongás, ahogy,
megláttam, de igyekeztem leplezni azt, oldalra fésültem a hajam, és
fesztelenül dobtam keresztbe a lábam. Logan azonnal meglátott, és
odajött köszönni.
– Micsoda meglepetés, nem tudtam, hogy az afrikai nők ilyen korán
kelnek!
– Nyilván ismeri a közmondást: ki korán kel, aranyat lel.
– És mi lenne az az arany, ha szabad megkérdeznem? - kérdezte,
miközben lehuppant a mellettem lévő fotelbe.
– Hogy nem hagyja el Tetuant anélkül, hogy elmondaná, hogy

283
állnak az ügyek, és hogy anyám evakuálása rendben folyik.
– Nem mondtam semmit, mert még semmit se lehet tudni - mondta.
Aztán előredőlt, és közelebb húzódott. - Még nem bízik meg bennem
teljesen, igaz?
Hangja magabiztosan és bensőségesen csengett. Szinte cinkosan.
Vártam egy-két pillanatot a válasszal, és próbáltam valami
hazugságot kiötleni. De nem jutott az eszembe semmi sem, ezért
inkább az őszinteséget választottam.
– Bocsásson meg, de az utóbbi időben nem bízom senkiben sem.
– Értem, semmi gond - mondta mosolyogva, ugyan még nehezére
esett elhúzni a száját. - Nem olyan idők járnak, ami kedvezne a
hűségnek és bizalomnak.
Megrántottam a vállam, ami magáért beszélt.
– Reggelizett már? - kérdezte.
– Igen, köszönöm - hazudtam. Nem reggeliztem, de nem is volt
kedvem. Csak arra vágytam, hogy jelentse ki, nem fog magamra
hagyni anélkül, hogy betartaná a szavát.
– Akkor talán elmehetnénk...
Haikba burkolt forgószél esett be közénk félbeszakítva a
beszélgetést. Jamila lélegzetért kapkodott.
– Frau Langenheim otthon vár. Tangerbe megy anyagot venni. Kell
neki sinorita Sira, hogy hány métert venni.
– Mondd, hogy várjon két percet, azonnal ott vagyok. Foglaljon
helyet, és nézegesse meg a divatrajzokat, amiket Candelaria hozott a
minap.
Jamila elrohant, és én elnézést kértem Logantól.
– A szolgálólányom, egyik ügyfelem vár, el kell mennem.
– Ebben az esetben nem tartom fel tovább. Ne gyötörje magát,
minden sínen van, és előbb vagy utóbb meg kell hogy érkezzen a
visszaigazolás. De számítson rá, hogy napok vagy akár hetek kérdése
is lehet, az is megtörténhet, hogy egy egész hónapot kell várnia,

284
lehetetlen bármit is megmondani előre - mondta és felállt.
Fürgébbnek tetszett, mint néhány napja, és látszott, hogy kevesebb
fájdalom gyötri.
– Igazán nem tudom, hogyan köszönjem meg - válaszoltam. -És
most, ha nem haragszik, el kell mennem. Rengeteg munka vár, és alig
van egy szabad percem. Néhány napon belül több társadalmi esemény
is lesz, és megrendelőimnek új ruhára van szükségük.
– És ön?
– És én micsoda? - kérdeztem zavartan nem értve a kérdést.
– Ön is részt fog venni valamelyik eseményen? Serrano Suner
fogadásán például?
– Én? - mondtam könnyed kacagással, és kifésültem az arcomból a
hajam. - Nem, én nem szoktam ilyesmire járni.
– Miért nem?
Első reakcióm az volt, hogy felnevetek megint, de visszatartottam,
amikor rájöttem, hogy komolyan beszél, őszintén kíváncsi. Már
álltunk, egymás mellett, közel. Láttam zakója világos lenszövetét,
nyakkendőjében a csíkokat, finom szaga volt - márkás szappan, tiszta
férfi illata. Én hónom alá szorítottam a divatlapot, ő pedig a botjára
támasztotta a kezét. Ránéztem, és kinyitottam a szám, hogy feleljek,
volt rá válaszom bőven, hogy megmagyarázzam, miért maradok távol
ezekről a tőlem oly távoli összejövetelekről. Mert nem hívott senki,
mert az nem az én világom, mert semmi közöm nincs azokhoz az
emberekhez... Végül úgy döntöttem, mégsem mondok semmilyen
indokot, csak megvontam a vállam, és annyit válaszoltam: - Mennem
kell.
– Várjon - mondta, és lágyan megfogta a karom. - Jöjjön el velem
Serrano Suner fogadására, legyen a kísérőm aznap estére.
A meghívás úgy csattant, mint egy ostorcsapás, és teljesen
megsemmisültem. Kifogások után kutattam, hogy visszautasítsam, de
nem tolult az ajkamra egy sem.
– Éppen most mondta, hogy nem tudja, hogyan köszönje meg, amit

285
önért teszek. Nos, itt a lehetőség, kísérjen el erre a fogadásra.
Segíthetne eligazodni, hogy ki kicsoda a városban, nagyon jól jönne a
munkámhoz.
– Én... én sem ismerek mindenkit, nem élek itt régóta.
– Egyébként is izgalmas estének ígérkezik, még az is lehet, hogy jól
érezzük magunkat - ragaszkodott a tervéhez.
Teljes őrültségnek tűnt, nevetséges képtelenségnek. Mit keresnék
én Franco sógorának a tiszteletére rendezett fogadáson, magas rangú
tisztekkel és a helyi erőkkel körülvéve, tehetős emberek és külföldi
országok képviselői között. Az ajánlat teljesen nevetséges volt,
valóban, de előttem állt egy férfi, és a válaszomat várta. Egy férfi, aki
a világon számomra legfontosabb személy megmentését intézte, egy
ismeretlen külföldi, aki a bizalmamat kérte. Fejemben ide-oda
cikáztak az ellentmondásos gondolatok. Egyik arra buzdított, hogy
utasítsam vissza, és azt ismételgette, hogy ennek a különcködésnek se
füle, se farka. A másik ellenben felidézte a régi közmondást, amit
annyiszor hallottam anyámtól, hogy jó tett helyébe, jót várj.
– Rendben - mondtam, miután nagyot nyeltem. - Elmegyek önnel.
Jamila alakja újból felbukkant a szálloda halijában erőteljesen
hadonászva, hogy megsürgessen, és megrövidítse a követelődző Frau
Langenheimnek a várakozást.
– Remek. Értesíteni fogom a pontos dátumról és időpontról, amint
megkapom a meghívót.
Megszorítottam a kezét, szaporán kopogva végigsiettem a halion,
és csak akkor fordultam meg, amikor az ajtóhoz értem. Marcus Logan
a terem mélyén állt, botjára támaszkodva nézett utánam. Nem mozdult
el onnan, ahol hagytam, és távoli alakjának körvonalai feketén
rajzolódtak ki a fényben. Hangja azonban határozottan csengett.
– Örülök, hogy elfogadta, hogy elkísérjen. Nyugodt lehet, nem
sietek elhagyni Marokkót.

286
 28

Azonnal megrohant a bizonytalanság, ahogy kitettem a lábam az

utcára. Ráeszméltem, hogy elhamarkodottan fogadtam el az újságíró
ajánlatát anélkül, hogy előtte egyeztettem volna róla Rosalindával,
lehet, hogy neki más tervei vannak önjelölt vendégével. Kétségeim
azonban nemsokára szertefoszlottak, mert aznap délután Rosalinda -
csupa kapkodás és sietség - ruhapróbára jött.
– Csak fél órám van - mondta, és fürge ujjakkal már gombolta is ki
selyemblúzát. - Juan Luis vár, még ezer apróságot kell elintéznem
Serrano Suner látogatásához.
Úgy terveztem, hogy tapintatosan közlöm vele a tényeket, jól
megválogatva szavaimat, de aztán mégis inkább kapva kaptam az
alkalmon, és a közepébe vágtam.
– Marcus Logan megkért, hogy menjek el vele a fogadásra.
Nem néztem rá, miközben kimondtam, hanem úgy tettem, mint akit
teljesen lefoglal, hogy levegye a ruhát a próbababáról.
– But that’s wonderful, darling!
Nem értettem szavait, de a hanglejtésből arra következtettem, hogy
a hír kellemesen lepte meg.
– Örülnél neki, ha elkísérném? - kérdeztem még mindig
elbizonytalanodva.
– Hogyne örülnék! Nagyszerű, hogy a közelben
leszel, sweetie. Juan Luis úgyis hivatalos kötelességeivel lesz
elfoglalva, remélem, lesz egy kis időm rátok. Mit fogsz felvenni?
-Még nem tudom, ki kell találnom. Azt hiszem, összeütök valamit
ebből az anyagból - mondtam a falnak támasztott vég nyersselyemre
bökve.
– My God, lenyűgöző leszel!
– Csak ha túlélem - morogtam számban a gombostűkkel.
Valóban nehéznek ígérkezett kimászni ebből a szorult helyzetből.

287
Miután néhány hétig alig volt munka, most hirtelen rám szakadt a sok
gond és kötelesség, azzal fenyegetve, hogy bármikor betemethet.
Annyi megrendelést kellett időre befejeznem, hogy mindennap
hajnalban keltem, kakasszóra, és ritka volt az olyan este, mikor
sikerült éjjel három előtt ágyba kerülnöm. A csengő állandóan szólt,
az ügyfelek egymásnak adták a kilincset egész álló nap. Mégsem
zavart, hogy ennyire elfoglalt vagyok, szinte hálás voltam érte. így
kevesebb alkalmam nyílt azon gondolkodni, mi az ördögöt fogok
csinálni az alig több mint egy hét múlva esedékes fogadáson.
Miután szerencsésen vettem a kanyart Rosalindával, a második
ember, aki értesült váratlan meghívásomról, óhatatlanul is Félix volt.
– A mindenségit, aranyom, micsoda szerencse! Megesz a sárga
irigység!
– Én lennék a legboldogabb, ha cserélhetnénk - mondtam őszintén.
- A népünnepély egyáltalán nem vonz, tudom, hogy oda nem illőnek
fogom magam érezni, egy olyan férfi társaságában, akit nem is
ismerek, idegen emberek, tisztek és politikusok között, akik miatt
szülővárosom ostrom alatt áll, én pedig nem térhetek haza.
– Ne légy butuska, drágám! Részt fogsz venni egy pompás estélyen,
ami Afrika térképének ebből a csücskéből fog bevonulni a
történelembe. Ráadásul egy olyan fickóval mész, aki egyáltalán, de
egyáltalán nem néz ki rosszul.
– Honnan tudod, ha nem is ismered?
– Hogyhogy nem? Mit gondolsz, hova vittem ma délután
uzsonnázni az én házisárkányomat?
– A Nemzeti Szállóba? - kérdeztem hitetlenkedve.
– Pontosan. Háromszor annyiba került, mint a La Campanában,
mert ez a némber teletömte magát angol teával és aprósüteménnyel,
de megérte.
– Szóval láttad?
– És beszéltem is vele. Még tüzet is adott.
– Hát, nem vagy egy elveszett ember! - mondtam, és nem tudtam

288
visszafojtani a mosolyom. - És hogy tetszett?
– Igazán kívánatos egy falat, főleg, ha majd restaurálják rajta a
sérült felületeket. Dacára, hogy sántít, és hogy a fél arca olyan,
mintha himlő verte volna ki, kegyetlenül jóképű, és kész gentleman.
– Szerinted, Félix, megbízható? - kérdeztem hangot adva
aggódásomnak. Ugyan Logan azt kérte, bízzak meg benne, de én még
nem voltam meggyőződve róla, hogy megtehetem. Szomszédom
válaszul elnevette magát.
– Szerintem nem, de ez téged alig kell, hogy befolyásoljon. Új
barátod csak egy átutazóban lévő újságíró, akivel egy csereüzlet
zajlik, amiben érintett az a nő is, akiért a főbiztos bolondul. Ezért
aztán, mivel sok van a rovásán, és ha nem akar rosszabb állapotban
távozni innen, mint ahogy érkezett, jobban teszi, ha rendesen bánik
veled.
Félix nézőpontja segített, hogy másként lássam a dolgokat. Ramiro
és történetünk szörnyű vége bizalmatlanná és gyanakvóvá tett, de ami
Marcus Logannal forgott kockán, az nem személyes hűség kérdése
volt, hanem egyszerű érdekek cseréjén alapuló üzlet. Ha ön megadja,
én is megadom, ellenkező esetben nincs üzlet. Ezek voltak a
feltételek, nem volt rá okom, hogy többet gondoljak róla, és
rögeszmémmé váljon, mennyire megbízható, vagy mennyire nem.
Logan-nak volt leginkább érdeke, hogy jó kapcsolatot ápoljon a
főbiztossal, így hát nem lehetett rá oka, hogy cserbenhagyjon.
Aznap este Félix elmagyarázta, ki is pontosan Serrano Suner.
Gyakran hallottam róla a rádióban, és olvastam nevét az újságban, de
alig tudtam valamit a két családnév mögött megbújó emberről. Félix,
mint már annyiszor, a legteljesebb beszámolóval szolgált.
– Gondolom, azt már tudod, kedvesem, hogy Serrano Suner Franco
sógora, Carmen Polo fiatalabbik húgának, Zitának, a férje, aki jóval
fiatalabb, csinosabb, mint a Caudillo felesége, és kevésbé hordja
fenn az orrát, ahogy azt megfigyeltem a fényképeken. Azt# beszélik,
hogy a fickó ragyogó elme, ezerszer intelligensebb, mint a
Generalísimo, ami persze, szemmel láthatóan, a legkevésbé sem tölti
el örömmel Francót. A háború kitörése előtt államügyész volt, és

289
Zaragoza parlamenti képviselője.
– Jobboldali.
– Nyilvánvalóan. A felkelés azonban Madridban érte.
Letartóztatták politikai elköteleződése miatt, a madridi Modelo
börtönben tartották fogva, végül elérte, hogy kórházba szállítsák,
merthogy gyomorfekélye van, vagy valami ilyesmi. Az a pletyka
járja, hogy onnan Maranón doktor segítségével, nőnek öltözve szökött
meg, parókában, kalapban, nadrágszárát feltűrve a kabát alatt.
Fantasztikusan nézhetett ki!
Nevettünk, elképzelve a jelenetet.
– Aztán sikerült kimenekülnie Madridból, Alicantéba ment, ezúttal
argentin tengerésznek álcázva magát, és kiutazott az országból egy
torpedónaszádon.
– És végleg elhagyta Spanyolországot? - kérdeztem.
– Nem. Franciaországban szállt partra, és szárazföldi úton
visszatért a nacionalista kézen levő területre, feleségével és
csapatnyi gyerekével; négy vagy öt van neki, azt hiszem. Irúnból
valahogy lejutottak Salamancáig, ott volt eleinte a nacionalista sereg
főhadiszállása.
– Nem lehetett nehéz dolga, ha Franco rokona.
Huncutul vigyorgott.
– Azt te csak hiszed, szívem. Azt beszélik, hogy a Caudillo a
kisujját sem mozdította értük. Ajánlhatott volna sógoráért
fogolycserét, ami teljesen bevett a két fél között, de nem tette. És
amikor a család végre Salamancába ért, akkor a fogadtatás, látszólag,
nem volt különösebben lelkes. Franco és családja a püspöki
palotában lakott, de azt beszélik, hogy a teljes Serrano Polo
pereputtyot egy padlásra zsuppolták be néhány rozoga priccs
társaságában, miközben Franco kislányának hatalmas hálószobája
volt külön fürdővel. A helyzet az, hogy ezen a sok rosszindulatú
pletykán kívül, ami szájról szájra jár, nem tudtam több dolgot
összeszedni Serrano Suner magánéletéről. Sajnálom, drágám. Azt
viszont tudom, hogy Madridban megölték két testvérét, akik nagyon

290
közel álltak hozzá, és közük nem volt a politikához. Ez hatalmas
megrázkódtatást jelentett a számára, és arra késztette, hogy
tevékenyen vegyen részt az Új Spanyol-ország építésében, ahogy ők
nevezik. Mindenesetre sikerült Franco jobbkezévé válnia. Ezért
hívják sógorísimónak, hasonlóan a Generalísimóhoz. Azt is mondják,
hogy jelenlegi hatalma Donã Carmen erős ráhatásának érdeme, aki
már torkig van az ütődött másik sógorával, Nicolás Francóval, és
nagy befolyással bír a férjére. Ezért alighogy Serrano betette a lábát,
Carmen kerek perec kijelentette Francónak: „Mostantól kezdve,
Paco, több Ramón és kevesebb Nicolás.”
Olyan jól utánozta Franco feleségének hangját, hogy elnevettük
magunk.
– Serrano nagyon okos fickó, az a hír járja róla - folytatta Félix.
- Nagyon dörzsölt, politikailag, intellektuálisan és emberileg
sokkal felkészültebb, mint Franco. Mindehhez rendkívül becsvágyó
és fáradhatatlan. Azt hallottam, hogy egész nap mással se foglalkozik,
minthogy jogi alapot teremtsen, amely törvényesítené a nacionalista
oldalt és rokona legfelsőbb hatalmát. Szóval azon dolgozik, hogy
polgári intézményes keretet adjon egy tisztán katonai szerkezetnek.
Érted?
– Már ha megnyerik a háborút - szúrtam közbe.
– Ha megnyerik a háborút, ki tudja.
– És Serranót szeretik az emberek? Közkedvelt?
– Hát, olyan se hideg, se meleg. A plecsnigyűjtők, akarom
mondani, a magas rangú katonatisztek egyáltalán nem szeretik.
Kényelmetlen betolakodónak tartják, más nyelvet beszélnek, nem
értik meg egymást. Ok boldogak lennének egy tiszta
kaszárnyaállamban, de Serrano, aki okosabb, mint ezek, próbálja
beláttatni velük, hogy ez óriási ostobaság lenne, hogy ily módon soha
nem számíthatnának arra, hogy nemzetközi szinten törvényesnek
ismerjék el őket. Még Franco is, akinek elképzelése sincs a
politikáról, bízik benne, ami ezt a kérdést illeti. Ezért aztán, ha
nyögve ugyan, de a többieknek is le kell nyelniük. A mindenkori
falangistákat sem sikerült teljesen meggyőznie. Úgy tűnik, hogy közeli

291
barátja volt José Antonio Primo de Riverának, mert együtt tanultak az
egyetemen, de Serrano Suner a háború előtti időkben soha nem
küzdött a Falange soraiban. Most igen, beadta a derekát, és pápább a
pápánál, de a veterán falangisták, akik már a háború előtt is azok
voltak, törtető karrieristának tartják, opportunistának, aki csak most
fúj velük egy követ.
– Akkor ki támogatja? Csak Franco?
– És az ő drága neje, ami nem kismiska. De majd meglátjuk,
meddig tart a nagy összeborulás.
Félix mentőcsónaknak bizonyult az előkészületek viharos vizein.
Mióta közöltem vele a nagy hírt, színpadias mozdulattal rágta mind a
tíz körmét, savanyú képet vágott, hogy lássam, mennyire irigyel, és
nem volt este, hogy ne jött volna át, és ne gazdagított volna újabb és
újabb érdekes adalékokkal a fogadásról, apró információ-
morzsákkal, amit itt-ott szedett fel soha nem lohadó buzgalmában,
hogy mások után kutakodjon. Esténként nem a nappaliban ültünk,
ahogy régen, mert annyi munkám halmozódott fel, hogy találkozóink
ideiglenesen a műhelyben folytak. Félixet szemmel láthatóan nem
zavarta a költözés, imádta a cérnákat, az anyagokat, a varrás
fortélyait, és mindig volt valami javaslata a modellhez, amin éppen
dolgoztam. Néha jól eltalálta, többnyire azonban csupa ostobaságot
mondott.
– Ezt a csodálatos bársonyt, azt mondod, az elnökbíró nejének
varród? Na, az aztán kész manöken! Csinálj egy lyukat a fenekére,
hátha akkor valakinek megakad majd rajta a tekintete. így
elvesztegetni az anyagot egy szörnyű madárijesztőre! - mondta, és
ujjaival végigsimította a próbababán feszülő szövetdarabokat.
– Ne nyúlj hozzá! - figyelmeztettem határozottan, de a szálöltésre
koncentrálva, fel sem emelve tekintetem.
– Ne haragudj, drágám, de ez az anyag úgy ragyog...
– Éppen azért, vigyázz, nehogy rajta maradjon az ujjlenyomatod.
Gyerünk, térj a lényegre, Félix! Ma mit tudtál meg?
Serrano Suner látogatásáról pletykált mindenki Tetuanban. A

292
boltban, a trafikban, a fodrásznál, az orvosi rendelőben, a kávézóban
és az utcán összeverődő csoportokban, a piaci bódék előtt, a miséről
kijőve - semmi másról nem esett szó. Én azonban annyira el voltam
foglalva, alig engedhettem meg magamnak, hogy kitegyem a lábam az
utcára. De erre ott volt az én drága szomszédom.
– Ezt nem fogja kihagyni senki se, össze fog gyűlni a tetuani
társaság krémje, hogy randevúzhasson a sógorísimóval: eljön a kalifa
és díszes kísérete, a nagy vezír, és a makhzen, az udvartartás
tagjaiból álló árnyékkormány. A spanyol vezetés minden hivatalos
méltósága, pléhmellű tisztek, ügyvédek és bírók, a marokkói pártok
és az izraelita közösség képviselői, a teljes követségi testület, a
bank-igazgatók, az előkelő hivatalnokok, befolyásos vállalkozók,
orvosok, minden magas állású spanyol, arab és zsidó, és
természetesen egy-két parvenü, mint te, te kis arcátlan, aki majd
bicegő tudósítód karján fogsz belógni.
Rosalinda ellenben figyelmeztetett, hogy az eseményen az
elegancia és a pompa igen szűkösen lesz mérve: Beigbeder szándéka
az, hogy minden tiszteletet megad a vendégnek, de nem hagyja
feledni, hogy háborús időket élünk. Ezért nem lesz semmi fényűzés,
sem tánc, sem más zene, mint amit a kalifa muzsikusai húznak. A
szigorú visszafogottság dacára ez lesz minden bizonnyal a
legragyogóbb fogadás, amit a Főbiztosi Hivatal az utóbbi időben
szervezett, éppen ezért a Protektorátus fővárosa izgatottan készült.
Félix kiokított a protokoll kérdéseiben is. Soha nem tudtam meg,
hol tanulta, hiszen társasági tapasztalatai a nullával voltak egyenlőek,
és baráti köre éppoly szűk volt, mint az enyém. Élete pillérjeit az
Élelmiszerellátó Ügyosztályon végzett napi munka, anyja és annak
nyomora jelentette, a rossz hírű mulatókba tett, ritka, éjjeli
kirándulások és egy-egy véletlen, tangeri utazás emléke a háború
előtti időkből -ez volt minden. A lábát sem tette be Spanyolországba
egész életében. Imádta azonban a mozit, és ismerte kockáról kockára
az összes amerikai filmet, falta a külföldi lapokat, és gátlástalanul
kémkedett ez a javíthatatlan kíváncsi. Ravasz volt, mint a róka, ezért
forrásait kiaknázva a legcsekélyebb erőfeszítésébe sem került, hogy
megszerezze a kiművelésemhez szükséges eszközöket, és előkelő

293
vendéget faragjon belőlem, akire a remek pedigré hiányának árnyéka
sem vetül.
Néhány tanácsa feleslegesnek bizonyult, mivel magától értetődő
volt. A gazember Ramiro oldalán töltött időkben megismertem és
megfigyeltem mindenféle rendű és rangú embert. Részt vettünk
ezernyi összejövetelen, mind Madridban, mind Tangerben tucatnyi
szórakozóhelyen és étteremben fordultunk meg. Ennek köszönhetően
elsajátítottam egy halom apró fogást, hogy viselkedésem fesztelennek
tessék a társasági eseményeken. Félix azonban a legalapvetőbb
lépésekkel kezdte oktatásom.
- Tele szájjal ne beszélj, ne csámcsogj, ne töröld a szád a
ruhaujjadba, ne dugd a villát tövig a szádba, ne hajtsd le a bort egy
szuszra, ne emeld fel a poharad, és közben ne pisszegj a pincérnek,
hogy töltse újra! Mondd, hogy „kérem” és „köszönöm szépen”,
amikor dukál, de csak suttogd, ne ordítsd túl lelkesen! És azt már
tudod, ha bemutatnak valakinek, akkor eressz meg egy „örvendek”-et
erre, egy „örvendek”-et arra, de ne mondj semmi olyat, hogy
„részemről a szerencse”, vagy hasonló közönséges válaszokat. Ha
olyasmiről beszélnek, amiről nem hallottál, vagy amit nem értesz,
akkor ragyogtasd fel a legszebb mosolyod, és maradj csendben, csak
néha-néha bólogass egy kicsit! És ha nem tudod elkerülni, hogy
beszélned kelljen, akkor tartsd szem előtt, hogy a lehető
legkevesebbet füllentsél, nehogy rajtakapjanak egyszer. Az egy dolog,
ha elhintesz egy-két hazugságot előmozdítandó haute
couturier szalonodat, de az egy másik, ha bedugod a fejed a farkas
szájába, és olyan dörzsölt és éleslátó emberek előtt adod elő magad,
akik röptében lehalásszák üres koholmányaidat. Ha valami meglep
vagy nagyon tetszik, akkor csak mondd azt, hogy „pompás”,
„lenyűgöző” vagy valami hasonló jelzőt, de soha ne mutasd ki
lelkesedésed hadonászva, ne csapkodd a combod, és ne mondj
olyanokat, hogy „ez kész csoda”, „anyám beszarok”, vagy „leesett az
állam”. Ha egy megjegyzést viccesnek találsz, akkor se röhögj tele
szájjal, hogy a bölcsességfogadig belássanak, és ne görnyedj össze a
hasadat fogva. Csak mosolyogj, rebegtesd a pilláidat, és kerülj
minden megjegyzést. És ne mondd el a véleményed, ha nem kérik, és
ne tégy fel tapintatlan kérdéseket, mint például „És maga kicsoda, jó

294
ember?” vagy „Na ne mondja, hogy az a kövér a maga felesége!?”.
– Ezt már mind tudom, drága Félix - mondtam nevetve. - Egyszerű
varrónő vagyok, de nem most jöttem a barlangból. Mondjál, kérlek,
valamivel érdekesebb dolgokat!
– Rendben, aranyom, ahogy parancsolod. Csak próbáltam hasznos
lenni, nehogy kimaradjon valami fontos részletecske. Akkor
beszéljünk komolyan!
És így hosszú estéken át Félix felvázolta nekem a legfontosabb
meghívottak alakját, és én bemagoltam egyenként, hogy mi a nevük,
állásuk és beosztásuk, és sok esetben memorizáltam az arcukat is a
Félix által hozott napilapok, újságok, fényképek és évkönyvek
segítségével. Így megtudtam, hol élnek, mivel foglalkoznak, mennyire
tehetősek, és milyen pozíciót foglalnak el a helyi hierarchiában.
Igazából az egész alig érdekelt, de Marcus Logan arra számított, hogy
majd én fogok neki segíteni a legmeghatározóbb személyek
azonosításában, és ehhez naprakésznek kellett lennem.
– Gondolom, hogy kísérőd származására való tekintettel ti
leginkább a külföldiekkel lesztek - mondta. - És feltételezem, hogy
nemcsak a helyiek színe-java lesz ott, hanem jönnek Tangerből is.
A sógorísimo turnéja során ugyanis nem szándékozik látogatást tenni
ott, ezért, ha a hegy nem megy Mohamedhez...
Ez megnyugtatott. Ha elkeveredhetek a többi külföldi csoportjában,
akiket nem láttam, és akiket valószínűleg nem is fogok látni többet
soha életemben, akkor nagyobb biztonságban fogom érezni magam,
mint a helyi polgárok közt, akikkel bármikor összefuthatok az
utcasarkon. Félix leírta, hogy a protokoll milyen rendet fog követni,
hogyan zajlanak majd a köszöntések, miként fog lefolyni az est,
lépésről lépésre. Hallgattam, és igyekeztem elsajátítani a részleteket,
miközben olyan gyorsan varrtam, ahogy még soha életemben.
Míg végre be nem köszöntött a nagy nap. A délelőtt során elhagyták
a műhelyt az utolsó megrendelések Jamila karján, délre minden
munkát átadtunk, és eljött a várva várt nyugalom. Elképzeltem, hogy a
többi meghívott asszony már befejezte az ebédet, és készül, hogy
ledőljön egy kicsit hálószobája félhomályában, vagy Justo és

295
Miguel haute coiffure fodrász szalonjában várnak sorukra. Irigyeltem
őket. Nekem szinte arra sem volt időm, hogy bekapjak valamit, és a
sziesztát arra kellett szánnom, hogy megvarrjam saját ruhámat.
Háromnegyed háromkor tudtam nekilátni a munkának. A fogadás
nyolckor kezdődik majd, Marcus Logan üzent, hogy fél nyolcra jön
értem. Rengeteg dolgom volt, és alig öt órám, hogy elvégezzem.

296
 29

Az órámra néztem, amikor befejeztem a vasalást. Hat óra húsz

volt. Az estélyi már készen állt, csak az hiányzott, hogy rendbe
szedjem magam.
Elmerültem a kád vízben, és hagytam, hogy kiürüljön a fejem.
Majd rám tör az idegesség, ahogy közeledik az este, de most
megérdemlek egy kis pihenést, elengedni magam a szappanhabos,
forró vízben. Éreztem, ahogy fáradt testem kilazul, ahogy a varrást
megelégelt, elgémberedett ujjaimból kifut a zsibbadtság, és
nyakcsigolyáimból kiolvad a feszültség. Elbóbiskoltam, a világ
szertefoszlott a fürdőkád porcelánjában. Hónapok óta nem volt ilyen
élvezetes pillanatban részem, de a kellemes érzés csak rövid ideig
tartott. A fürdőszoba ajtaja hirtelen, minden ceremónia nélkül
kivágódott.
– Hát te meg mit csinálsz itt, te lány? - süvöltötte Candelaria
hevesen. - Már fél hét múlt, és te még mindig itt áztatod magad, mint
a lencse?! Erre nincs idő, fiacskám! Mikor gondoltad összeszedni
magad?
Seftes barátném magával hozta, amit ő nélkülözhetetlen sürgősségi
brigádnak nevezett: a komaasszonyát Remediost, aki jól fésült, és
Angelitát, az egyik panzióbeli szomszédasszonyt, aki értett a
manikűrözéshez. Csak pár perce küldtem át Jamilát a La Lunetába
néhány hajtűért, de ott összefutott Candelariával, aki megtudta tőle,
hogy jobban lefoglaltak ügyfeleim ruhái, mint az enyém, és alig
maradt egy kis időm, hogy kisminkeljem magam.
– Na, kapkodd magad, kisanyám, pattanj ki abból a dézsából, mert
sok a dolgunk, és idővel vajmi csehül állunk, angyalom!
Hagytam magam, lehetetlen lett volna felvenni a harcot ezzel a
forgószéllel. És persze a lelkem mélyén hálás voltam a segítségéért.
Alig volt hátra háromnegyed óra az újságíró érkeztéig, és én még
mindig úgy néztem ki - hogy a seftes Candelaria szavával éljek mint
egy kócos partvis. Magukkal ragadtak, ahogy magamra tekertem a

297
törülközőt.
A szomszéd Angelita a kezemmel törődött, bekente olajjal,
ledörzsölte a bőrkeményedéseket, és lereszelte a körmöm. Remedios
komaasszony közben a hajamnak állt neki. Mivel tudtam, hogy nem
lesz időm, már reggel megmostam, és csak egy rendes frizurára volt
szükségem. Candelaria hol egyiknek, hol másiknak segédkezett,
kezükbe adta a csipeszt, az ollót, a hajcsavarókat és vattapamacsokat,
közben be nem állt a szája, és beszámolt róla, milyen friss pletykák
keringenek Tetuanban Serrano Suner személyéről. Két napja érkezett,
és Beigbeder vezetése mellett bejárt minden helyet, látogatást tett
Észak-Afrika minden jelentősebb személyiségénél, Alcazarquivirtől
Xauenig, majd Dar Riffienben, a kalifától a nagy vezérig
mindenkinél. Én nem találkoztam Rosalindával az előző hét óta, de a
hírek szájról szájra jártak.
– Azt beszélik, hogy tegnap Ketamában arab lakomát rendeztek a
fenyvesben, szőnyeget terítettek a fűre. Azt is hallottam, hogy
a sógorísimonak majd’ torkán akadt a falat, mikor látta, hogy
mindenki kézzel eszik. Azt se tudta, hogy lapátolja be a kuszkuszt, a
fele a földre esett, mire a szájához ért...
– .. .a főbiztos meg piszkos jól érezte magát, eljátszotta a nagylelkű
vendéglátót, és egyik szivart a másik után szívta - folytatta egy hang
az ajtóból. Félix volt az, ki más.
-Te meg mit keresel itt ilyenkor? - kérdeztem meglepetten. A
délutáni séta anyjával szent volt, és még inkább aznap, mikor az egész
város az utcákat rótta. Hüvelykujjával néhányszor a szája felé bökött
élethűen szemléltetve, hogy Donã Elvira otthon volt idő előtt, kellően
leitatva.
– Ha már ma este elhagysz egy jöttment firkászért, akkor legalább
az előkészületekből ne maradjak ki. Tudok valamiben segíteni,
hölgyeim?
– Nem maga az, aki istenien fest? - kérdezte Candelaria hirtelen.
Mindketten tudták, ki kicsoda, de soha nem beszéltek még egymással.
– Mint maga Murillo.

298
 – Hát akkor lássuk, mit tud! Fesse ki ennek a virágszálnak a
szemét! - mondta egy sminkkészletet nyújtva neki, amit nem tudom,
honnan szerezhetett.
Félix soha életében nem festett ki senkit sem, de nem riadt meg a
feladattól. Épp ellenkezőleg, a seftes Candelaria parancsa ajándék
volt neki, és miután áttanulmányozta a Vanity Fair egy-két fényképét
inspiráció végett, nekilátott az arcomnak, mintha festővászon lenne.
Negyed nyolckor még mindig törülközőbe tekerve ültem, két karom
előrenyújtva, Candelaria és a szomszédasszony pedig erőteljesen
fújták a lakkot a körmömön, hogy megszáradjon. Hét óra húsz perckor
Félix befejezésül hüvelykujjával végigsimította a szemöldököm.
Huszonötkor Remedios a frizurámba illesztette az utolsó hajtűt, és
alig néhány perc múlva Jamila, mint egy bolond rohant be az
erkélyről, és már messziről kiabálta, hogy kísérőm éppen feltűnt az
utcasarkon.
– Most már csak néhány apróság hibádzik - jelentette ki ekkor
üzlettársam.
– Minden tökéletes, Candelaria, nincs több időm - mondtam,
miközben félmeztelenül a ruhám után indultam.
– Szó sem lehet róla! - dörögte a hátam mögül.
– Nem állhatok meg, Candelaria, de tényleg... - erősködtem
idegesen.
– Hallgass és idenézz, azt mondtam! - parancsolta, és megragadta a
karom a folyosó közepén. Átnyújtott egy gyűrött papírba göngyölt,
lapos csomagot.
Kapkodva nyitottam ki, tudtam, hogy nem állhatok ellen, mert úgyis
veszítenék.
– Uramisten, Candelaria! Nem hiszem el! - kiáltottam fel kezemben
a pár selyemharisnyával. - Honnan szedte, mindenki azt mondja, hogy
hónapok óta egy darabhoz se lehet hozzájutni!
– Kuss, mondtam már, és most ezt nyisd ki! - mondta, féket rakva
nyelvemre, és átadott egy másik csomagot.

299
 A durva csomagolópapír alatt szépséges tárgyat találtam ragyogó
kagylóhéjból, aranyozott széllel.
– Púderdoboz - magyarázta büszkén. - Hogy mindig jól be legyen
púderezve az orrod, nehogy már kevesebbnek tűnjél, mint azok a
puccos hölgyikék, akikkel ma egy tálból cseresznyézel.
– Gyönyörű! - suttogtam, és végigsimítottam a fedelén. Aztán
felkattintottam, belül préselt púder, apró tükör és egy fehér pamacs
feküdt. - Köszönöm, Candelaria, köszönöm szépen! Igazán nem kellett
volna, már így is annyi mindent tett értem!
Nem tudtam tovább beszélni, két okból sem. Először is a sírás
határán álltam, másodszor is, mert ebben a pillanatban csöngettek. A
csengetésre összerezzentem, most nem volt idő holmi
érzékenykedésre.
– Félix, hozd ide a kombiném az ágyról, Candelaria, segíts a
harisnyát felhúzni, nehogy a nagy rohanásban felfusson a szem.
Remedios, maga hozza ide a cipőmet, Angelita, húzza el a függönyt a
folyosón! Gyerünk mind a műhelybe, meg ne halljon minket!
A nyersselyemből végül egy széles galléros, derékban szűk,
harangszoknyás, kétrészes estélyit varrtam. Mivel nem volt semmi
ékszerem, kiegészítőként egy dohányszín szövetvirágot viseltem a
vállamon, mely illett szédületesen magas sarkú cipőmhöz, amit
azonos anyaggal húzott be az arab negyed egyik cipésze.
Remediosnak sikerült a hajamat elegáns, laza kontyba fognia, ami
bájosan keretezte a rögtönzött sminkmester művét. Tapasztalatlansága
ellenére a végeredmény nagyszerű lett: szememet vidámsággal
töltötte meg, és fényt varázsolt fáradt arcomra.
Mindannyian segítettek felöltözni, rám adták a cipőt,
megigazították a frizurám és a rúzst. Arra sem volt időm, hogy
megnézzem magam a tükörben, amint éreztem, hogy kész vagyok,
kiléptem a folyosóra, és végigsiettem lábujjhegyen egyensúlyozva.
Az ajtó elé érve lassítottam, és higgadtságot tettetve léptem be a
nappaliba. Marcus Logan háttal állt, az utcát bámulta az egyik
erkélyen át. A padlócsempén koppanó lépteimet hallva megfordult.
Kilenc nap telt el utolsó találkozásunk óta, és ezalatt szépen

300
lemorzsolódtak arcáról a sérülések maradékai, amivel érkezett. Bal
kezét a sötét öltöny zsebébe süllyesztve várt rám, már nem volt
felkötve a karja. Arcán alig maradt nyoma a nemrég még vérző
sebeknek, bőre beszívta a marokkói napot, barnára sült arcát kiemelte
az ing makulátlan fehérsége. Egyenesen állt, látszólag nem esett
nehezére, válla szilárd, háta kihúzva. Elmosolyodott, ahogy meglátott,
ezúttal nem került erőfeszítésébe, hogy a száját elhúzza.
– A sógorísimo nem akar majd visszamenni Burgosba, ha ma este
meglátja magát - mondta köszönés helyett.
Vissza akartam vágni valami hasonló szellemességgel, de elvonta a
figyelmem a hátam mögött egy hang.
– Ez aztán a cukorfalat, drágám! - jelentette ki Félix rekedten
suttogva a bejárati ajtó takarásában.
Visszafojtottam a nevetésem.
– Mehetünk? - kérdeztem egyszerűen.
Neki sem volt alkalma válaszolni, mert éppen hogy levegőt vett,
amikor egy termetes alak gázolt be a szobába.
– Csak egy percre, don Marcos! - dörögte seftes barátnőm a
magasba emelve a kezét, mintha szólásra jelentkezne. - Csak egy apró
jó tanácsot akarok adni, mielőtt elmennek, ha megengedi.
Logan zavart pillantást vetett rám.
– Egy barátnőm - szúrtam közbe magyarázatként.
– Akkor hallgatom.
Candelaria odalépett hozzá, és miközben beszélt, úgy tett, mintha
egy láthatatlan szöszt csippentene le az újságíró zakójának melléről.
– Aztán jól nézze meg, hogy mit csinál, maga kis firkász, mert
ennek a kislánynak rettentő sok munkájába van ez! Eszébe ne jusson
elcsavarni a fejét azzal, hogy teszi neki a szépet, mint egy vastag
bukszájú külföldi, aztán meg majd jól megríkatja itt nekem, mert ha rá
fájna a foga, vagy akárcsak megfordulna ilyesmi abban a szép kis
fejében, csak a haja szála görbüljön meg ennek a lánynak, és a buzi
unokaöcsém meg én egyet pislant, és már el is intéztük magát, és

301
aztán nézhet, ha egyik este belefut egy vadászkésbe az óváros utcáin,
és a pofázmánya jobbik oldala olyan csupasz lesz, mint a malac bőre,
aztán viselheti a nyomát mindörökre, világos ez így, lelkem?
Az újságíró képtelen volt válaszolni, szerencsére tökéletes,
spanyol nyelvtudása ellenére alig értett valamit üzlettársam fenyegető
szavaiból.
– Mit mondott? - fordult felém sebesült arcával.
– Semmi lényegeset. Induljunk, mert késő lesz!
Alig tudtam leplezni büszkeségem, miközben kifelé indultunk. Nem
megjelenésem váltotta ki, és nem is az oldalamon lépkedő, jóképű
férfi, sem a ma este ránk váró nagy horderejű esemény, hanem
hátrahagyott barátaim feltétlen szeretete.
Az utcákat piros-sárga zászlók díszítették, virágfüzérek és plakátok
köszöntötték az előkelő vendéget, és dicsőítették illusztris sógora,
Franco alakját. Százával nyüzsögtek az arab és spanyol
bámészkodók, látszólag céltalanul. A nemzeti színekben pompázó
erkélyek zsúfolásig megteltek, ahogy a tetőteraszok is. Fiatalemberek
másztak fel a legvalószínűtlenebb helyekre - villanypóznákra,
rácsokra, lámpaoszlopokra -, hogy jó helyük legyen, és onnan
bámulhassák az eseményeket. Lányok andalogtak karonfogva, frissen
rúzsozott ajkakkal. Kölykök rohangáltak csapatosan, cikkcakkban
vágva át minden irányba. Jól fésült, spanyol kisfiúk kölnitől illatozva
feszítettek apró nyakkendőikben, a kislányok pedig selyemszalagos
copfjukat illegették. A mezítlábas, arab lurkók dzsellabát és tarbusht
viseltek.
Ahogy az Espana tér felé haladtunk, egyre sűrűbbé és hangosabbá
vált a tömeg. Meleg volt, és a napfény még vakított. Hallani lehetett,
hogy a rezesbanda hangolni kezd. Lépcsőzetes lelátót emeltek fából,
ahol már az utolsó milliméter szabad hely is betelt. Marcus Logannak
többször fel kellett mutatnia a meghívóját, hogy utat nyissanak nekünk
a biztonsági kordonok, amelyek visszatartották a sokaságot az utaktól,
ahol a méltóságok fognak végigvonulni. Alig váltottunk egy-két szót
útközben, a zsivaj és az állandó szlalomozás, hogy kikerüljük az
akadályokat, lehetetlenné tette a beszélgetést. Néha erősebben kellett

302
a karjába kapaszkodnom, hogy a csődület el ne szakítson minket
egymástól, máskor neki kellett a vállamnál megragadnia, nehogy
elnyeljen a mohó forgatag. Időbe került, de végre megérkeztünk. A
gyomorszájam görcsbe rándult, ahogy átléptünk a Főbiztosi Hivatal
rácsos kapuján - inkább bele se gondoltam, mi következik.
Számos arab katona vigyázta a bejáratot, tekintélyt parancsolón
feszítettek ünnepi egyenruhájukban, hatalmas turbánban és szélfútta
köpenyükben. Végigmentünk a zászlókkal fellobogózott kerten, egy
szárnysegéd a meghívottak széles csoportjához irányított bennünket,
akik az ünnepélyes aktus kezdetére vártak az ez alkalomra emelt,
fehér sátortetők alatt. Árnyékában tányérsapkák álldogáltak, kesztyűk
és gyöngysorok, nyakkendők, legyezők, kék ingeken feszülő, fehér
mellények, melyekre a Falange jelvénye volt hímezve, és egy sereg
ruhamodell, amelynek minden öltése az én kezem munkája volt.
Diszkrét mozdulatokkal intettem néhány ügyfelemnek, és úgy tettem,
mint aki nem veszi észre a minden irányból érkező, alig leplezett
pillantásokat és a sugdolózást - ki ez a nő?, ki ez a férfi?, olvastam a
szájakról. Felismertem több arcot is, sokakat csak a fényképekről,
amiket az elmúlt napokban Félix mutatott, másokhoz viszont
személyes kapcsolat fűzött. Például Vázquez rendőrkapitányhoz, aki
mesterien palástolta döbbenetét, hogy ilyen körülmények között
találkozik velem.
– Nahát, micsoda kellemes meglepetés! - mondta, és otthagyta
beszélgetőtársait, hogy hozzánk csatlakozzon.
– Jó estét, don Claudio! - iparkodtam természetes hangot megütni,
de nem tudom, sikerült-e. - Örülök, hogy látom.
– Biztos? - kérdezte némi iróniával.
Nem tudtam válaszolni, mert legnagyobb meglepetésemre, rögtön
kísérőmhöz fordult.
– Jó estét, Logan úr. Látom, igen jól hozzászokott a helyi klímához.
– A rendőrkapitány behívatott az irodájába, amint Tetuanba értem -
világosított fel az újságíró, miközben kezet szorítottak. -
Bevándorlásügyi formaságok miatt.

303
 – Pillanatnyilag nem találok benne semmi gyanúsat, de értesítsen,
ha valami furcsát fedez fel benne - fordult felém a rendőrkapitány
tréfálkozva. - Maga pedig, Logan, vigyázzon Quiroga kisasszonyra,
mert szakadatlan munkával töltött, kemény év van mögötte.
Elhagytuk a rendőrkapitányt, és továbbsétáltunk. Az újságíró végig
oldott volt, és figyelmes, én pedig azon voltam, hogy ne vegye észre,
hála neki, úgy érzem magam, mint a partra vetett hal. Ő sem ismert
szinte senkit sem, de ez szemmel láthatóan egy cseppet sem zavarta,
öntudatos volt, és - valószínűleg szakmájából adódóan -irigylésre
méltóan biztos fellépésű. Felidéztem Félix leckéit, és lopva
megmutattam, ki kicsoda a meghívottak közül: az a sötét úr José
Ignacio Toledano, egy gazdag zsidó, a Hassan bankcsoport
igazgatója; az a toliakkal ékeskedő, elegáns hölgy szipkával a
szájában Guisa hercegné, Larachéban élő, francia arisztokrata; a
testes férfi, akinek épp most töltenek, Mariano Bertuchi, a festő.
Minden az előzetes protokoll szerint alakult. Újabb vendégek
érkeztek, aztán a spanyol polgári és őket követve a katonai
méltóságok, végül a marokkóiak egzotikus öltözetben. A park
hűvösében hallottuk az utcáról beáramló zsivajt, a kiáltásokat,
éljenzést és tapsot. Már itt van, már itt van, hangzott fel egyszer,
kétszer, számtalanszor. De az ünnepelt még váratott magára, mert
először néhány percet a tömegnek szentelt, és hagyta, hogy
bálványozzák, mint egy torreádort vagy amerikai mozisztárt, akik
annyira lenyűgözték szomszédomat.
Végül megjelent a Caudillo remegve várt sógora: „Fel, Spanyol-
ország!”. Fekete, háromrészes öltönyt viselt, komoly volt, és öntelt,
rendkívül sovány és rettenetesen jóképű, szinte teljesen ősz haját
hátrafésülve viselte ez a - ahogy a Falange himnusza is mondja -
szenvtelen arcú, ravasz macskaszemű és harminchét événél valamivel
idősebbnek tűnő férfi.
Egy lehettem abból a kisebbségből, ami a legcsekélyebb
kíváncsiságot sem érezte, hogy közelről láthassa vagy megszoríthassa
a kezét, mégis csak feléje tudtam nézni. Valójában azonban nem
Serrano érdekelt, hanem valaki, akit még nem ismertem személyesen:
Juan Luis Beigbeder. Ügyfelem és barátnőm szeretője magas férfi

304
volt, nem túlzottan sovány, olyan ötven körüli. Ünnepi egyenruhát
viselt a derekára illesztett, széles díszövvel, tányérsapkát és olyan
könnyű sétapálcát, mint egy lovaglóostor. Vékony, kiugró orra volt,
alatta sötét bajusz fénylett, felette kerek keretes szemüveg, két
tökéletes kör, mely mögött intelligens pillantású tekintet bújt meg,
felfogva mindent, ami körötte történt. Különös embernek találtam,
meglehet kissé különcnek is. Ruházata dacára egyáltalán nem volt
katonás kiállása, távolról sem, inkább valami kissé színpadias volt
egész lényében, ami mégsem hatott színlelésnek. Mozgása egyszerre
volt kifinomult és kiforrott, nevetése nyílt, szava gyors, hangja
kellemesen csengő. Megállás nélkül jött-ment, szívélyesen köszöntött
mindenkit, ezt megölelte, annak meglapogatta a hátát, és hosszan
szorongatta a kezük, mosolygott, beszélgetett ezzel is, azzal is, most
az arabokkal, aztán a keresztényekkel, majd a zsidókkal, aztán kezdte
elölről. Lehet, hogy szabadidejében előbújt belőle a romantikus
értelmiségi, aki Rosalinda szerint megvolt benne, de most az
egyetlen, amit megcsillogtatott a nagyérdemű előtt, az végtelen
tehetsége volt a kapcsolatápolásra.
Úgy tűnt, láthatatlan pórázon tartja Serrano Sünért, néha
megengedte, hogy eltávolodjon egy kicsit, némi mozgásszabadságot
engedélyezett, hogy saját szakállára köszöngessen és társalogjon, és
hízelegtessen magának. De egy perc múlva rövidebbre fogta a pórázt,
és közelebb húzta magához, magyarázott neki valamit, bemutatta
valakinek, átkarolta a vállát, súgott valamit a fülébe, elnevette magát,
és hagyta, hogy eltávolodjon megint.
Rosalinda után kutattam a tekintetemmel, de nem láttam. Se az ő
szeretett Juan Luisa oldalán, se távolabb.
– Látta valamerre Fox asszonyt? - kérdeztem Logant, mikor
befejezte a rövid csevelyt angolul egy tangeri ismerőssel, akit be is
mutatott nekem, de mind a nevét, mind a beosztását azonnal
elfelejtettem.
– Nem, nem láttam - válaszolta röviden, tekintetét pedig a Serrano
Suner körül kialakuló csoport vonta magára. - Tudja, kik azok? -
bökött feléjük az állával alig láthatóan.

305
 – Németek - feleltem.
Ott volt a nagyigényű Frau Langenheim az általam varrt, ibolyaszín
santungruhájában feszítve; Frau Heinz, első ügyfelem, fekete-fehér
harlekinre emlékeztető öltözetet viselt; és Bernhardt felesége, aki
argentin akcentussal beszélt, és ez alkalommal nem debütált új
ruhában. És még néhány nő, akiket nem ismertem. Mindannyian férjük
társaságában jöttek, és mindenki a sógorísimóval nyájaskodott,
miközben ő szüntelen osztotta mosolyát a németek sűrű csoportjában.
Ez alkalommal viszont Beigbeder nem szakította félbe a csevegést, és
hagyta, hogy Serrano hosszasan élvezze ki a helyzetet.

306
 30

Lassan bealkonyodott, és felkapcsolták a fényeket, mint egy

utcabálon. A hangulat továbbra is élénk maradt, de nem kirívóan
vidám, lágy zene szólt, Rosalinda pedig nem került elő. A németek
csoportja páncélként zárta körül a díszvendéget, de eljött a perc,
amikor a hölgyek leszakadtak, és csak az öt külföldi maradt a spanyol
méltósággal. Szemmel láthatóan elmélyedtek a beszélgetésben, és
kézről kézre adtak valamit összedugott fejjel, egymásnak mutogatva
és megjegyzéseket téve róla. Észrevettem, hogy kísérőm lopva
folyamatosan őket figyeli.
– Úgy látom, érdeklik a németek.
– Odáig vagyok értük - felelte gúnyosan. - De kezem-lábam
megkötve.
Válaszul csak kérdőn felvontam a szemöldököm, nem értettem, mit
akart mondani. Nem szolgált magyarázattal, hanem más témára terelte
a beszélgetést, aminek látszólag semmi köze nem volt hozzá.
– Nagyon nagy szemtelenség lenne részemről, ha megkérném egy
kis szívességre?
Könnyedén tette fel a kérdést, mint mikor néhány perce
megkérdezte, hogy szeretnék-e egy cigarettát vagy egy kérek-e
gyümölcs-kelyhet.
– Az attól függ - válaszoltam fesztelenséget színlelve, amit
egyáltalán nem éreztem. Ugyan az este elég oldottan zajlott, én még
mindig nem éreztem jól magam, és képtelen voltam élvezni ezt a
számomra oly idegen fogadást. Az is hozzájárult, hogy aggasztott
Rosalinda távolléte, nagyon különösnek találtam, hogy egy percre
sem jelent meg egész este. Már csak az hiányzott, hogy az újságíró
valami kínos szívességet kérjen tőlem, elég volt, hogy beleegyeztem,
eljövök vele az összejövetelre.
– Nagyon egyszerű dologról van szó - kezdte. - Kíváncsi vagyok,
mit mutogatnak a németek Serranónak, mit bámulnak olyan
figyelmesen?

307
 – Személyes vagy szakmai kíváncsiság?
– Mindkettő. De én nem mehetek közelebb, tudja, az angolok nem
igazán kívánatos személyek errefelé.
– Azt akarja kérni, hogy menjek közelebb leselkedni? - kérdeztem
hitetlenkedve.
– Csak ne legyen nagyon feltűnő, ha lehet.
Majdnem elnevettem magam.
– Nem mondja komolyan?!
– Dehogynem. Ez a munkám lényege, információ után kutatok, és
eszközök után, hogy megszerezzem.
– És most, mivel maga nem tudja megszerezni, azt kívánja, hogy az
eszköz legyek én.
– Nem akarok visszaélni a jóindulatával, ígérem. Csak egy
egyszerű ajánlatról van szó, nem kell elfogadnia. Csak gondolkodjon
el rajta.
Szótlanul figyeltem. Őszintének, megbízhatónak tűnt, de, ahogy azt
Félix is sejtette, valószínűleg nem volt az. Végül is minden üzlet
kérdése.
– Rendben, megteszem.
Próbált valamit mondani, talán meg akarta előre köszönni, de én
nem hagytam.
– De akarok valamit cserébe - tettem hozzá.
– Mit? - kérdezte hökkenten. Nem várta, hogy a szívességnek ára
van.
– Nyomozza ki, hol van Fox asszony!
– Hogyan?
– Azt maga tudja, ezért újságíró, vagy nem?
Választ sem várva azonnal hátat fordítottam, és elsétáltam, azon
törve a fejem, hogy az ördögbe közelítsem meg a németek csoportját
anélkül, hogy túl feltűnő lenne.

308
 A megoldást a púderdoboz jelentette, amit Candelaria néhány
perccel indulás előtt ajándékozott nekem. Kivettem a táskámból, és
kinyitottam. Miközben sétáltam, úgy tettem mintha arcom egy pontját
vizsgálgatnám benne, vajon fel kell-e keresnem a mosdót, vagy nem.
Csakhogy, mivel a tükröt bámultam, elvétettem az irányt, és ahelyett
hogy szabad területen haladtam volna tovább, micsoda pech,
nekifutottam a német konzul hátának!
Az ütközésre a kis csoportban azonnal félbeszakadt a társalgás,
púderdobozom pedig a földre hullott.
– Rettenetesen sajnálom, nem tudja, mennyire, annyira szórakozott
vagyok néha...! - mondtam, és hangom úgy csengett, mintha zavarba
jöttem volna.
A jelenlévők közül négyen hajoltak előre, hogy felvegyék, de
egyikük megelőzte a többit. A legsoványabb mind közül, hátrafésült,
szinte teljesen ősz hajjal. Az egyetlen spanyol. A macskaszemű.
– Azt hiszem, eltörött a tükör - mondta, ahogy kiegyenesedett.
- Nézze!
Néztem. De mielőtt tekintetemet a repedt tükörre szegeztem volna,
megpróbáltam gyorsan azonosítani, amit a púderdoboz mellett vékony
ujjai között tartott.
– Igen, ez úgy néz ki, eltörött - hebegtem finoman végighúzva
mutatóujjam a meghasadt felületen, amit a férfi még kezében tartott.
Festett körmöm százszorosán verődött benne vissza.
Vállunk szinte összeért, fejünk összehajolva, mindketten az apró
tárgyra meredtünk. Alig néhány centiméterről láttam világos arcbőrét,
finom vonásait, ősz halántékát, sötétebb szemöldökét, vékony bajszát.
– Vigyázzon, nehogy megvágja magát - mondta mélyen csengő
hangon.
Még húztam az időt egy kicsit, megállapítottam, hogy a préselt
púder épen maradt, és a pamacs is a helyén van. Közben pedig
megint arra pillantottam, amit a kezében tartott, amit egy pár perce
kézről kézre adtak egymás között. Fényképek voltak. Néhány
fényképről volt szó. Csak az elsőt láttam, számomra ismeretlen

309
embereket ábrázolt, névtelen arcok és alakok sűrű sorát.
– Igen, azt hiszem, jobb, ha becsukom - mondtam végül.
– Akkor tessék!
A fedél hangos kattintással zárult le.
– Igazán kár, olyan szép dobozka volt! Majdnem olyan szép, mint a
tulajdonosa - tette hozzá.
A bókot kacér pillantással jutalmaztam, és legragyogóbb
mosolyommal.
– Igazán semmiség, ne aggódjon, igazán ne.
– Örülök, hogy a szolgálatára lehettem, kisasszony - mondta kezet
nyújtva. Szinte súlytalannak tűnt.
– Én is örvendek, Serrano úr - mondtam rebegtetve a pilláim. -
Még egyszer elnézést, hogy félbeszakítottam önöket. Jó éjszakát,
uraim! - tettem hozzá végigfuttatva tekintetem a csoporton.
Mindannyian horogkeresztes jelvényt viseltek a hajtóka
gomblyukában.
– Jó éjszakát! - ismételték a németek kórusban.
Más irányt vettem, és tőlem telhető legbájosabban ringattam
magam közben. Amikor úgy éreztem, hogy már látótávolságon kívül
vagyok, egy pohár bort ragadtam magamhoz az egyik pincér
tálcájáról, egy hajtásra kiittam, és üresen a rózsabokorba hajítottam.
Magamban elátkoztam Marcus Logant, hogy rávett erre az ostoba
kalandra, és magamat is, hogy ráálltam. Sokkal közelebb kerültem
Serrano Sunerhez, mint bárki a meghívottak közül, arcom
gyakorlatilag az arcához ért, ujjunk hegye össze-össze simult, és a
hangja olyan bensőségesen szólt a fülembe, hogy az már szinte
bizalmaskodásnak számított. Kiszolgáltattam magam neki, mint egy
szédült liba, aki boldog, ha egy percre az illusztris vendég
figyelmének tárgya lehet, holott valójában egyáltalán nem állt
szándékomban megismerni. És mindez a semmiért, csak hogy
meggyőződjek róla, hogy amit a társaság feltűnő érdeklődéssel
nézegetett, egy maroknyi fénykép volt, amelyen egyetlen embert sem

310
sikerült azonosítanom. Dohogva bolyongtam a kertben, amíg a
Főbiztosi Hivatal főbejáratához nem értem. Találnom kellett egy
mosdót, hogy elmenjek vécére, megmossam a kezem, és
visszavonuljak mindentől, ha csak egy percre is, és lenyugodjak,
mielőtt újra látom az újságírót. Követtem az egyik szolgától kapott
útbaigazítást, végigsiettem a jelvényekkel és egyenruhás tisztek
képeivel díszített előcsarnokon, befordultam jobbra egy széles
folyosóra. Harmadik ajtó balra, azt mondták. Mielőtt azonban
megtaláltam volna, kiabálás figyelmeztetett úti célom állapotáról,
néhány pillanat múlva saját szememmel győződhettem meg róla, mi
történt. A padlón hatalmas tócsa terjengett, a víz valahonnan belülről
bugyogott fel megállíthatatlanul, valószínűleg az egyik tartály repedt
meg. Két hölgy reklamált felháborodottan tönkretett cipellőik miatt,
és három katona csúszott-mászott a padlón rongyokkal és
törülközőkkel felszerelve, azon iparkodva, hogy felszedjék a vizet,
ami szakadatlan ömlött, és már kezdte elönteni a folyosó kockáit is.
Megtorpantam a jelenetet látva, közben újabb erősítés érkezett ölnyi
rongyot cipelve; ha jól láttam, még lepedőket is hoztak. A
vendéghölgyek sértetten és felháborodva távoztak, és valaki
felajánlotta, hogy elvezet a másik mosdóhoz.
Követtem a katonát végig a folyosón épp az ellenkező irányba,
mint ahonnan jöttem. Megint átkeltünk az előcsarnokon, és egy másik,
ezúttal csendes és alig megvilágított folyosóra fordultunk. Ide-oda
fordultunk, először balra, aztán jobbra és megint balra. Valahogy így.
– Szeretné hölgyem, hogy megvárjam? - kérdezte, mikor
megérkeztünk.
– Nem szükséges. Megtalálom az utat egyedül is, köszönöm.
Ez utóbbiban nem voltam annyira biztos, de a gondolat, hogy egy
őr várakozik rám, rettenetesen kínosnak tetszett, így hát elküldtem,
elvégeztem a dolgom, végigsimítottam a ruhám, megigazítottam a
frizurám, és már készen is álltam visszaindulni. De nem volt hozzá
kedvem, és nem éreztem magamban elég erőt sem, hogy újra
szembenézzek a valósággal. Úgy döntöttem hát, megajándékozom
magam néhány perccel, egy-két magányos pillanattal. Kinyitottam az
ablakot, és beömlött a jázminillatú, afrikai éjszaka. Leültem az

311
ablakpárkányra, a pálmafák árnyékát figyeltem, és messziről
megütötték fülem az előkertben folyó beszélgetés hangjai. Nem
csináltam semmit, csak élveztem a nyugalmat, és hagytam, hogy
köddé váljon a szorongásom. Azonban agyam egyik távoli
szegletében egy idő múlva hallottam, hogy kopogtatnak. Kop-kop-
kop, ideje visszamenni! Sóhajtottam, felálltam, és becsuktam az
ablakot. Vissza kell térni a világba. Elkeveredni a vendégek közt,
akikhez oly kevés közöm van, visszamenni ahhoz a külföldihez, aki
belerángatott ebbe a képtelen fogadásba, és a lehető legkülönösebb
szívességet kérte. Még egy pillantást vetettem alakomra a tükörben,
aztán lekapcsoltam a villanyt, és kiléptem.
Elindultam a sötét folyosón, bekanyarodtam egyszer, még egyszer,
azt hittem, jó irányba haladok. Hirtelen azonban egy kétszárnyas
ajtóba ütköztem - nem rémlett, hogy láttam volna idejövet.
Kinyitottam, mögötte sötét, üres terem tátongott. Biztosan
eltévesztettem az utat, ezért irányt változtattam. Ez itt az új folyosó,
most pedig balra, így emlékeztem. De megint elrontottam, és egy
kevésbé díszes épületrészbe kerültem, ahol se csiszolt faplaketten
nyugvó jelvények, se tábornokokat ábrázoló olajfestmények nem
lógtak a falakon, lehet, hogy a cselédszárny felé tartottam. Csak
nyugalom, mondogattam magamnak igen csekély meggyőződéssel.
Hirtelen újraéledt bennem az az éjszaka, amikor haikba burkolózva, a
testemre kötött pisztolyokkal bolyongtam elveszetten az arab óváros
sikátorain. Elhessegettem, és figyelmemet a jelenre
összpontosítottam, majd megint irányt változtattam. És váratlanul újra
a kiindulópontnál találtam magam, a mosdó előtt. Téves riasztás, már
nem voltam elveszve. Felidéztem a percet, amikor ideértem a katona
kíséretében, és tudtam, hol vagyok. Minden világos, a probléma
megoldva, gondoltam, miközben a kijárat felé igyekeztem. Valóban,
ezúttal minden ismerősnek tetszett. Egy üvegszekrény régi
fegyverekkel, bekeretezett fényképek, falakon lógó zászlók. Mindent
láttam néhány perccel ezelőtt, mindent könnyen felismertem. A
hangokat is, melyek a sarkon túlról érkeztek, ahova éppen
bekanyarodni készültem - ugyanazok voltak, melyek a kertben szóltak
hozzám a púderdoboz kabaréba illő jelenetében.
– Itt kényelmesebben leszünk, Serrano barátom, nyugodtabban

312
tudunk beszélgetni. Általában ebben a teremben fogad minket
Beigbeder ezredes - mondta valaki erős német akcentussal.
– Remek - felelte a másik.
Mozdulatlanná dermedtem, levegőt sem mertem venni. Serrano
Suner és legalább egy német vendég közeledett tőlem alig néhány
méterre a folyosón, amely merőlegesen torkollott abba, amelyiken én
haladtam kifelé. Ha befordulunk, akkor éppen össze fogunk futni.
Remegni kezdett a lábam, ahogy belegondoltam. Igazából nem volt
rejtegetnivalóm, semmi okom nem volt rá, hogy tartsak a
találkozástól. Annyi történt csupán, hogy semmi erőm nem maradt
megint pózolni, előadni a kacér naivát, és szánalmas magyarázatokba
bonyolódni törött vécétartályokról és víztócsákról, hogy igazoljam,
miért kószálok magányosan a Főbiztosi Hivatal folyosóin az éjszaka
kellős közepén. Egy kurta másodpercig mérlegeltem a választási
lehetőségeket. Már nem volt időm visszamenni, és mindenféleképpen
el akartam kerülni, hogy szembetalálkozzam velük, éppen ezért se
előre, se vissza nem volt szabad az út. És mivel ilyetén álltak a
dolgok, az egyetlen megoldásnak az oldalra való elmozdulás
kínálkozott egy ajtó alakjában. Nem haboztam, hanem kinyitottam, és
bebújtam.
A helyiségre sötétség borult, de az ablakokon át beáramlottak az
éjjeli fények. A hátamat az ajtónak vetettem, és vártam, hogy Serrano
és társa elhaladjanak előtte, és eltűnjenek, hogy végre kiléphessek, és
folytathassam az utam. Az ünnepi fényben úszó park, a beszélgetések
moraja és Marcus Logan rendíthetetlen higgadtsága hirtelen olyan
kívánatos helynek tűnt, mint maga a paradicsom, melyet - az volt a
benyomásom - pillanatnyilag nélkülöznöm kell. Mélyeket lélegeztem,
mintha minden kifújással egy darabka szorongást akartam volna
kitépni a lelkemből. Tekintetemet körbejárattam a menedékemen, a
félhomályban kivettem néhány széket, fotelt és egy üvegezett szekrény
alakját a fal mellett. Akadt még több bútor is, de nem volt alkalmam
azonosítani őket, mert ebben a pillanatban más ügy foglalta le a
figyelmem. Nagyon közelről, az ajtón túlról a következő hallatszott: -
Meg is érkeztünk - közölte a német hang, és a kilincs kattant egyet.
Gyors ugrással a terem egyik végében termettem, az ajtószárny

313
pedig lassan kitárult.
– Hol a kapcsoló? - hallottam, miközben lebuktam egy kanapé
mögé. Abban a pillanatban, hogy kigyúlt a fény, én elterültem a
padlón.
– Nos, itt vagyunk. Foglaljon helyet, barátom!
Hason feküdtem, arcom bal felét a hideg kőlapra fektetve,
visszatartottam a lélegzetem, szemem tágra nyitva a rémülettől. Nem
mertem se levegőt venni, se nyelni, se pislogni. Feküdtem, mint egy
márványszobor, mint egy kivégzett, akinek még nem adták meg a
kegyelemlövést.
A német házigazdaként viselkedett, és csak egyvalakihez intézte a
szavait. Ezt onnan tudtam, hogy csak két hangot hallottam, és a kanapé
alatt, rögtönzött rejtekemből a bútorlábak között csak két pár cipőt
láttam.
– A főbiztos tudja, hogy itt vagyunk? - kérdezte Serrano.
– Nagyon el van foglalva a vendégekkel, majd később beszélünk
vele, ha úgy kívánja - kente el a választ a német.
Hallottam, hogy leülnek, elhelyezkednek a testek, recsegnek a
rugók. A spanyol egy fotelben foglalt helyet, láttam élére vasalt, sötét
nadrágszárának végét, fekete zokniját a két vézna boka körül, melyek
szinte eltűntek a lelkiismeretesen kisuvickolt félcipőben. A német
vele szemben foglalt helyet, a rejtekhelyemül szolgáló kanapé jobb
végében. Lába vastagabb volt, cipője kevésbé jó minőségű. Ha
kinyújtottam volna a kezem, akkor meg is tudtam volna csiklandozni.
Hosszan beszélgettek, nem tudtam pontosan megállapítani, menynyi
ideig, de ahhoz elég volt, hogy a nyakam őrülten sajogjon,
iszonyatosan viszkessen mindenem, és csak nagy erőfeszítések árán
bírjam legyőzni a vágyat, hogy felordítsak, elbőgjem magam, és
kirohanjak. Az öngyújtó csattanása hallatszott, és a szoba megtelt
dohányfüsttel. A padló magasságából láttam, hogy Serrano
számtalanszor teszi keresztbe, majd megint egymás mellé a lábát, a
német viszont alig moccan. Próbáltam legyőzni a rettegésem, kevésbé
kényelmetlen pózt felvenni, és könyörögni az éghez, hogy egyetlen

314
porcikám se követeljen valami váratlan mozdulatot.
Látóterem minimális volt, mozgásterem pedig nulla. Csak ahhoz
fértem hozzá, ami a légcsatornán át érkezett, és fülembe mászott: csak
az jutott el hozzám, amiről társalogtak. Ezért a beszélgetés fonalára
összpontosítottam, mivel semmi érdekes információt nem tudtam
összeszedni a púderdobozos incidenskor, gondoltam, talán ez
érdekelheti az újságírót. Legalább így valami leköt, és megelőzhetem,
hogy annyira megzavarodjak, hogy végül elveszítsem a
valóságérzékem.
Hallottam, hogy létesítményekről és híradós egységekről, hadi-és
léghajókról beszélnek, aranyról, német márkáról, pesetáról,
bankszámlákról. Aláírások, határidők, ellátás, nyomon követés,
hatalmi ellensúly, vállalatok neve, kikötők és lojalitás hangzott még
el. Megtudtam, hogy a német Johannes Bernhardt, és hogy Serrano
Suner Franco mögé bújik, hogy nagyobb nyomást gyakoroljon, vagy
hogy beleegyezzen bizonyos feltételekbe. És ugyan hiányzott
számomra néhány adat, hogy megértsem a helyzet mélyét,
megsejtettem, hogy a két férfinak közös érdeke, hogy sikerüljön
dűlőre jutniuk a vita tárgyáról.
És sikerült is. Végül megállapodtak, felálltak, és kézszorítással
pecsételték meg az egyezséget, amit én csak hallottam, de nem
láthattam. Azt viszont láttam, hogy a lábak a kijárat felé haladnak, a
német előreengedi a díszvendéget, mint jó házigazda. Mielőtt kiléptek
volna, Bernhardt még egy kérdést szegezett neki.
– Fog erről tárgyalni Beigbeder ezredessel, vagy jobban szeretné,
ha én beszélnék vele?
Serrano nem felelt azonnal, hanem hallottam, hogy rágyújt. A
sokadik cigarettára.
– Gondolja, hogy ez feltétlenül szükséges? - mondta kifújva a
füstöt.
– A létesítmények a spanyol Protektorátus területén lesznek
elhelyezve, úgy vélem, hogy valamennyire tudnia kell róla.
– Akkor hagyja csak rám! A Caudillo majd közvetlenül tájékoztatja

315
őt. Az egyezség feltételeiről pedig jobb lenne, ha nem hagyna
kiszivárogni semmilyen részletet. Maradjon köztünk! - mondta, és
lekapcsolta a villanyt.
Vártam néhány percet, amíg számításaim szerint már elég messze
voltak. Akkor óvatosan felkeltem. A teremben csak a sűrű dohányszag
emlékeztetett jelenlétükre, és a csikkekkel teli hamutartó körvonala.
Mégsem voltam képes elengedni magam. Megigazítottam a szoknyám,
a blézerem, és óvatosan, lábujjhegyen tipegve közeledtem az ajtó
felé. Lassan közelítettem a kezem a kilincs felé, mintha attól tartanék,
hogy megráz, és féltem kilépni a folyosóra. Még nem fogtam meg a
kilincset, de az ujjhegyemmel már majdnem megérintettem, mikor
éreztem, hogy valaki kívülről megmozdítja. Gépies mozdulattal
hátraléptem, és minden erőmmel a falhoz lapultam. Az ajtó
kivágódott szinte az arcomba csapódva, és a villany felgyulladt egy
pillanattal később. Nem láttam, hogy ki jött be, de hallottam, hogy az
orra alatt morogva átkozódik.
– Hol a picsában hagyhatta ez a hülye a cigarettatárcáját?
Ugyan nem láttam, de feltételeztem, hogy egy egyszerű közlegény
az, aki kedvetlenül teljesíti a parancsot, hogy menjen vissza a
Serrano vagy Bernhardt által itt felejtett dologért, nem tudtam, hogy
melyikükre vonatkozott a hízelgő jelző. Néhány másodperc múlva
újra sötétség és csend borult a teremre, de nem sikerült összeszednem
a bátorságom, hogy kilépjek a folyosóra. Életemben másodszor
menekültem az ablakon kiugorva.
Visszatértem a kertbe, és legnagyobb meglepetésemre Marcus
Logant élénk társalgásban találtam Beigbederrel. Megtorpantam,
hogy visszavonuljak, de már késő volt, Logan meglátott, és odahívott,
hogy csatlakozzam. Hozzájuk léptem, de közben azon voltam, hogy ne
vegyék észre idegességem, azok után, ami történt, már csak egy
bensőséges beszélgetés hiányzott a főbiztossal.
– Szóval ön Rosalinda szépséges divatszabó barátnője! - mondta
Beigbeder, és mosolyogva fogadott. - Egyik kezében szivart tartott, a
másikkal barátságosan átölelte a vállam. - Nagyon örülök, hogy végre
megismerhetem. Igazán kár, hogy Rosalinda rosszul érzi magát, és

316
nem tud velünk tartani.
– Mi történt vele?
Kezében a havannával forgó gyomrot rajzolt a levegőbe.
– Bélbajok. Előjön, ha sokat idegeskedik, és ezen a héten annyira
elfoglaltak voltunk a vendégekkel, hogy szegénykének alig volt egy
perc nyugta. - Intett, hogy Marcus és én hajoljunk közelebb a
fejünkkel, és cinkosan lehalkította a hangját: - Istennek hála, a sógor
holnap elmegy, nem bírnék ki még egy napot...
Az őszinte vallomást hatalmas kacagással pecsételte meg, és mi is
úgy tettünk, mintha nagyon nevetnénk.
– Na, kedveseim, mennem kell - mondta az órájára pillantva.
- Nagyon élvezem a társaságukat, de hív a kötelesség, most
következnek a himnuszok, beszédek és a felhajtás, a legunalmasabb
rész, kétség sem fér hozzá. Sira, látogassa meg Rosalindát, amint
teheti, örülni fog magának. És maga is ugorjon be, Logan, jót fog
tenni neki egy honfitárs társasága. Hátha egyik este együtt
vacsorázhatunk négyesben, ha egy kicsit lenyugodnak itt a
dolgok. God save the king! - tette még hozzá búcsúzóul, színpadias
gesztussal magasba emelve a kezét. Aztán egy szó nélkül sarkon
fordult és elment. Néhány másodpercig némán néztünk utána, nem
találtunk rá megfelelő szót, ami leírná ezt a különös embert, akivel
eddig beszélgettünk.
– Már egy órája keresem, hol bujkált? - kérdezte végül az újságíró,
még mindig a főbiztos hátára szegezve a tekintetét.
– Azon dolgoztam, amit maga kért.
– Ez azt jelenti, hogy látta mi az, amit kézről kézre adnak a körben?
– Semmi fontos. Családi fényképek.
– De kár, hát ez pech.
Nem néztünk egymásra, mindketten Beigbeder után bámultunk.
– Viszont megtudtam néhány dolgot, ami esetleg érdekelheti -
jelentettem ki.

317
 – Például?
– Egyezségek. Csereüzlet. Megállapodások.
– Miről?
– Antennák - magyaráztam. - Nagy antennák. Három. Száz méter
magas, consol rendszerű, Electro-Sonner márka. A németek akarják
felhúzni, hogy a szoroson átmenő vízi és légi forgalmat fogják, és
ezzel kiegyensúlyozzák az angolok befolyását Gibraltárban. Arról
tárgyalnak, hogy a tamudai romok mellett építik fel, néhány
kilométerre innen. Amennyiben Franco nyíltan engedélyt ad erre, a
nacionalista sereg jelentős hitelre számíthat a német kormánytól. A
HISMA vállalaton keresztül intéznék az egész ügyet, amelynek fő
tőkéstársa Johannes Bernhardt, ő az, akivel Serrano megegyezett.
Beigbedert megpróbálják kihagyni az egészből, és titokban tartani
előtte az ügyet.
– My goodness! - morogta anyanyelvén. - Hogyan derítette ki?
Még mindig nem néztünk egymásra, mintha még mindig a főbiztos
hátát figyeltük volna, aki ide-oda köszöngetve sétált a dísztribün felé,
amire valaki éppen egy mikrofont helyezett el.
– Úgy, hogy véletlenül éppen abban a szobában tartózkodtam, ahol
a megállapodás született.
– A maga orra előtt egyeztek meg? - kérdezte hitetlenkedve.
– Ugyan már! Nem láttak. Ez egy elég hosszú történet, majd máskor
elmesélem.
– Rendben. És mit hallott még? Volt szó dátumokról?
A mikrofon recsegni kezdett kellemetlenül sípoló hangon. Próba,
próba, ismételte egy hang.
– Az alkatrészek már útra készen állnak a hamburgi kikötőben.
Amint megérkezik a Caudillo aláírása, partra teszik Ceutában, és
elkezdik összerakni.
A távolból szemléltük, ahogy az ezredes fürgén felpattan a
dobogóra, és ékesszólóan int Serranónak, hogy tartson vele.
Továbbra is mosolygott, és magabiztosan köszöntötte az

318
egybegyűlteket. Néhány kérdést szegeztem Logannak.
– Gondolja, hogy Beigbedernek meg kellene tudnia, hogy félre
akarják tolni? Gondolja, hogy be kellene számolnom róla
Rosalindának?
Elgondolkodott, mielőtt felelt volna, tekintete a két férfin
nyugodott, akiket most lelkes tapsviharral köszöntött a közönség.
– Azt hiszem, igen, Beigbedernek tudnia kell róla. De azt is
gondolom, hogy jobb lenne, ha ez az információ nem önön és Fox
asszonyon keresztül érkezne, akit ez kényes helyzetbe sodorhat. Bízza
rám, én majd megtalálom a módját, hogy a tudomására hozzam. Ön ne
mondjon semmit a barátnőjének, majd én találok rá alkalmat.
Néhány pillanatra elnémult, mintha még a hallottakat emésztené.
– Tudja, Sira - kezdte végül felém fordulva -, nem tudom, hogy
csinálta, de kivételes információ birtokába jutott, nem gondoltam
volna, hogy egy ilyen fogadáson ennyire érdekes dolgokat lehet
felszedni. Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg...
– Nagyon egyszerűen - vágtam a szavába.
– Hogyan?
Ebben a pillanatban a kalifa zenekara rágyújtott a Falange
himnuszára - Szemben a nappal -, és soktucatnyi kar lendült a
magasba, mintha rugóra járna. Lábujjhegyre álltam, és szájammal a
füléhez hajoltam.
– Vigyen el innen!
Nem szólt egy szót sem, csak odanyújtotta a kezét. Én
megragadtam, és a kert hátsó része felé siklottunk. Amint sejtettük,
hogy már senki sem lát, szaladni kezdtünk az árnyak közt.

319
 31

A világ másnap reggel más ritmusban indult. Hetek óta először nem
keltem hajnalban, nem hajtottam le egy bögre kávét, nem telepedtem
le azonnal a műhelyben sürgős teendőim közé. Az előző napok
megfeszített munkatempója után a reggelt most hosszú fürdővel
kezdtem, amit ezúttal nem szakított meg senki, mint előző nap, este.
Aztán tettem egy sétát, és elmentem Rosalindához.
Beigbeder szavaiból azt vettem ki, hogy könnyű, múlandó rosszul-
létről van szó, rosszkor jött gyengélkedésről. Ezért arra számítottam,
hogy barátnőmet olyannak találom majd, mint mindig, és izgatottan
várja, hogy beszámoljak az est minden mozzanatáról, kibeszéljük a
meghívott hölgyek ruháit, ki volt a legelegánsabb, ki a legkevésbé.
Egy szobalány vezetett a szobájába, Rosalinda még ágyban volt,
nagy párnák közt, a spaletták behajtva, állott dohány- és
gyógyszerszag terjengett. A ház tágas volt, és szép, az arab építészeti
elemek angol bútorzattal ötvöződtek, és mindenhol egzotikus káosz
uralkodott, a szőnyegen és a kanapé mélytűzéses kárpitján tokjukat
vesztett bakelitlemezek hevertek, air mail feliratos
borítékok, foulard selyemkendők szétszórva, Staffordshire-
porceláncsészék, bennük a már kihűlt tea.
Aznap reggel azonban Rosalindából semmi glamour nem áradt.
- Hogy vagy? - Azon voltam, hogy hangom ne csengjen túl
aggodalmasan. Pedig volt okom aggódni, ahogy megláttam, milyen
állapotban van. Sápadt volt, szeme karikás, haja piszkos, mint egy
holt tetem nyúlt el gyűrött fekhelyén, melyről a földre lógott a lepedő.
– Rettenetesen - mondta harapósan. - Rosszul vagyok, de ülj ide
közel - mondta, és megpaskolta maga mellett az ágyat. - Nem fertőző.
– Juan Luis azt mondta az este, hogy emésztési problémáid vannak
- mondtam engedelmeskedve. De előtte még félresöpörtem néhány
gyűrött zsebkendőt, egy félig szívott cigarettákkal teli hamutartót, egy
csomag vajas keksz maradékát és egy halom morzsát.
– That’s right, de nem ez a legrosszabb. Juan Luis nem tud

320
mindent. Ma este megmondom neki, nem akartam zavarni Serrano
látogatásának utolsó napján.
– Mi a legrosszabb?
– Ez - morogta dühösen, és mintha karmai lennének, felmarkolt egy
táviratnak kinéző lapot. - Ez betegített meg, nem a látogatás
előkészületei. Ez a legrosszabb.
Értetlenül meredtem rá, mire összefoglalta a tartalmát.
– Tegnap jött. Peter itt van hat hét múlva.
– Ki az a Peter? - Nem emlékeztem senkire a barátai közül ezzel a
névvel.
Úgy nézett rám, mintha a világ legképtelenebb kérdését tettem
volna fel neki.
– Hát ki lenne, Sira, az isten szerelmére?! Peter a férjem.
A tervek szerint Peter Fox a P&O hajótársaság egyik járatán
érkezik majd Tangerbe, hogy feleségével és fiával töltsön egy
hosszabb időszakot, miután öt évig hírüket is alig hallotta. Még
mindig Kalkuttában élt, de úgy határozott, hogy rövidebb látogatást
tesz nyugaton, Rosalinda szerint talán azzal a céllal, hogy
tapogatózzon, milyen lehetőségek vannak, ha végleg ott akarná hagyni
a birodalmi Indiát, mely egyre jobban forrongott a bennszülött
függetlenségi mozgalmaktól. És mi lehetett volna előnyösebb egy
lehetséges költözés esélyeinek mérlegelésére, ha nem az ürügy, hogy
egyesíti a családot felesége új világában.
– És itt fog lakni nálad? - kérdeztem, mert nem hittem a fülemnek.
Rágyújtott, és miközben idegesen fújta ki a füstöt, határozottan
bólintott.
– Ofcourse he will. A férjem, minden joga megvan hozzá.
– De azt hittem, hogy különváltatok...
– Gyakorlatban igen. Jogilag, nem.
– Soha nem gondoltál rá, hogy elválj?
Hatalmasat szívott a cigarettából.

321
 – Millió egyszer, de ő nem egyezett bele.
Elmesélte hányatott kapcsolatuk viszontagságait, és megismertem
egy másik, sokkal sérülékenyebb, sokkal törékenyebb Rosalindát.
Egy jóval valószerűbb asszonyt, akihez közel állnak a gyarló emberi
lények nagyon is evilági gondjai.
– Tizenhat évesen mentem férjhez, ő akkor harmincnégy volt. Én öt
éven át egy angliai leány intézetben tanultam. Indiát még gyerekként
hagytam el, és fiatal, szinte eladósorban levő lányként tértem vissza,
aki a világ minden kincséért sem hagyta volna ki a gyarmati társasági
élet egyetlen összejövetelét sem, aminek se szeri, se száma nem volt
Kalkuttában. Az elsőn bemutatták nekem Pétért, aki apám barátja
volt. A legvonzóbbnak találtam az összes férfi közül, akivel
életemben találkoztam, obviously, alig ismertem néhányat, jószerivel
egyet sem. Mulatságos volt, mindig kalandra kész, amire álmodban
sem gondoltál volna, és vidámságot varázsolt minden partira. És
mindehhez érett volt, sokat látott, egy angol arisztokrata család sarja,
aki három generáció óta élt Indiában. Őrülten beleszerettem, vagy
legalábbis azt hittem. Öt hónap múlva egybekeltünk. Csodálatos
házba költöztünk, volt istálló, teniszpályák és csak a cselédségnek
tizennégy szoba. Azt képzeld el, hogy még négy kis egyenruhába
öltöztetett, indiai lurkót is tartottunk labdaszedőnek, ha egyszer
kedvünk szottyanna meccset játszani. Nagyon mozgalmas életünk
volt, én imádtam táncolni, lovagolni, és ugyanolyan ügyesen bántam a
puskával, mint a golfütővel. És mindehhez megszületett Johnny. Idilli
világot teremtettünk egy szintén pazar világon belül, de nem tartott
sokáig észrevennem, hogy milyen törékeny alapokon nyugszik.
Megállt a monológban, tekintete a semmibe veszett, elmélázott
néhány pillanatra. Aztán elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, és
folytatta.
– Egy pár hónappal a szülés után érezni kezdtem, hogy valami
nincs rendben a gyomrommal. Kivizsgáltak, és először azt mondták,
hogy nem kell aggódni, hogy ez a rossz érzés csak természetes
egészségügyi problémáknak tudható be, aminek ezen a számunkra
idegen éghajlaton ki van téve minden nem idevalósi. Én azonban
egyre rosszabbul lettem. A fájdalom erősödött, és mindennap felment

322
a lázam. Végül megoperáltak, de nem találtak semmi
rendellenességet, és állapotom sem javult. Négy hónap múlva, mivel
szemmel láthatóan rohamosan romlott az egészségem, újra szigorú
kivizsgálásoknak vetettek alá, és végre nevet tudtak adni a
betegségemnek: a szarvasmarha-tuberkulózis egyik legagresszívebb
formája volt, egy fertőzött tehén tejétől kaphattam el, amit Johnny
születése után vettünk, hogy a friss tej segítsen a lábadozásban. Az
állat már korábban megbetegedett, és aztán el is pusztult, de az
állatorvos nem talált semmi rendellenességet, amikor megvizsgálta,
ahogy az orvosok sem láttak rajtam semmit, mert a szarvasmarha-
gümőkórt rettenetesen nehéz felismerni. De ez is azzal jár, hogy
gümők alakulnak ki, apró csomók, daganatok a bélben, amik
összenyomják.
– És?
– És krónikus beteg lesz belőled.
– És?
– És minden reggel, mikor kinyitod a szemed, hálát adsz az égnek,
hogy életben hagyott még egy napra.
Próbáltam újabb kérdés mögé rejteni megrendülésem.
– És hogyan fogadta a férjed?
– Oh, wonderfully! - válaszolta szarkasztikusan. - Az orvosok,
akiket felkerestünk, azt javasolták, hogy menjek vissza Angliába, azt
remélték, ugyan csak korlátozott optimizmussal, hogy talán egy angol
kórházban tudnak tenni valamit értem. És Peter nem lehetett volna
lelkesebb.
– Nyilván a te javadat akarta...
Keserű nevetés akadályozta meg, hogy befejezzem a mondatot.
– Peter, darling, soha senkinek a javát nem akarja, csak a sajátját.
A lehető legjobb megoldás volt, ha jó messzire küldhet, de nem az
egészségem, hanem saját kényelme miatt. Már nem érdekeltem, Sira.
Nem voltam már olyan mulatságos, nem számítottam drága trófeának,
amit megsétáltathat a klubokban, a partikon és a vadászatokon. A
fiatal, szépséges és szórakoztató feleség hibás árunak bizonyult,

323
amitől mielőbb meg kellett szabadulni. Ezért, ahogy lábra álltam,
hajójegyet váltott Johnnynak és nekem Angliába. Arra sem méltatott,
hogy elkísérjen. Azzal az ürüggyel, hogy az minden vágya, felesége a
legjobb orvosi ellátásban részesüljön, hajóra tette súlyosan beteg
nejét, aki még a húszat sem töltötte be, és a fiát, aki járni sem tudott.
Mintha csupán két csomag lettünk volna. Bye-bye, a soha viszont nem
látásra, kedveseim!
Két kövér könnycsepp gurult le az arcán, a kézfejével letörölte.
– Eldobott minket magától, Sira. Eltaszított. Angliába küldött csak
és kizárólag azért, hogy megszabaduljon tőlem!
Szomorú csend borult ránk, amíg össze nem szedte magát, és
folytatta.
– Az út során Johnny magas láztól szenvedett, és görcsei voltak,
kiderült, hogy a malária heves válfaja tört ki rajta, utána két hónapot
volt kórházban, mire rendbe jött. Közben a családom fogadott be
minket. Szüleim is sokáig éltek Indiában, de előző évben költöztek
haza. Eleinte volt egy-két elég nyugodt hónapom, a klímaváltozás
látszólag jót tett. De aztán rosszabbul lettem, annyira, hogy az orvosi
vizsgálatok azt mutatták ki, a vastagbelem majdnem teljesen
összeszorult. Kizárták az operációt, és azt mondták, hogy csak a teljes
pihenés eredményezhet valamelyes javulást. Azt feltételezték, hogy
így az engem megtámadó organizmusok nem terjedhetnek szét a
testem többi részében. Tudod, miből állt a pihenés első szakasza?
Nem tudtam, de nem is tudtam elképzelni.
– Hat hónapig egy deszkára kötözve feküdtem, szíjak bénítottak
meg a vállam és a combom magasságában. Hat egész hónap, éjjel és
nappal.
– És jobban lettél?
-Just a bit. Egy kicsit jobban. Akkor az orvosaim azt találták ki,
hogy elküldenek Leysinbe, Svájcba, egy gümőkórosoknak fenntartott
szanatóriumba. Mint Hans Castrop, Thomas Mann könyvében, A
varázshegyben.
Gyanítottam, hogy egy regényről lehet szó, ezért mielőtt még

324
megkérdezhette volna, hogy olvastam-e, megelőztem, hogy folytassa a
történetet.
– És eközben Peter mit csinált?
– Fizette a kórházi számlákat, és szokásává vált, hogy havi harminc
fontot küld az ellátásunkra. Semmi többet. Egyáltalán semmi többet.
Se egy levél, se egy távirat, se egy ismerősökön keresztül küldött
üzenet, és természetesen a leghalványabb szándék se, hogy
meglátogasson minket. Semmi, Sira, semmi. Soha nem hallottam róla
többet személyesen. Egészen tegnapig.
– És közben mi történt Johnnyval? Nagyon kemény lehetett neki.
– Végig velem volt a szanatóriumban. A szüleim ragaszkodtak
hozzá, hogy velük maradjon, de én nem mentem bele. Felfogadtam
egy német pesztonkát, hogy szórakoztassa, és elvigye sétálni, de
mindennap az én szobámban evett és aludt. Kissé szomorkás
tapasztalat volt egy ilyen pici gyereknek, de a világért sem akartam,
hogy el legyen szakítva tőlem. Az apját, így vagy úgy, de elvesztette,
túl kegyetlen lett volna az anyja távollétével is büntetni.
– És használt a kezelés?
Egy pillanatra felderült az arca, hogy felkacagott.
– Azt tanácsolták, hogy nyolc évet maradjak, de csak nyolc
hónapot bírtam. Aztán kértem a zárójelentést saját felelősségre. Azt
mondták, meg vagyok őrülve, hogy ez a betegség meg fog ölni, millió
papírt alá kellett írnom, hogy felmentem a szanatóriumot a
felelősségviselés alól. Anyám felajánlotta, hogy elém jön Párizsba,
és onnan együtt utazunk haza. És akkor a visszaúton két döntést
hoztam. Az első, hogy nem beszélek többet a betegségemről. így is
történt, és az utóbbi években csak ti, Juan Luis és te hallottatok róla.
Azt mondtam magamban, a gümőkór lehet, hogy el tudja pusztítani a
testem, de a lelkem soha, ezért azt választottam, hogy kitörlöm a
fejemből a gondolatot, hogy beteg vagyok.
– És a második?
– Új életet kezdek, mintha száz százalékig egészséges lennék. Új
életet Anglián kívül, a családomtól, barátoktól és ismerősöktől távol,

325
akik engem önkéntelenül is Peterrel kapcsoltak össze, és azzal, hogy
krónikus beteg vagyok. Egy másik életet, amibe eleinte csak a fiam és
én fértem bele.
– És ekkor esett a választásod Portugáliára...
– Az orvosok azt tanácsolták, hogy valami enyhe éghajlatú helyen
telepedjek le: Dél-Franciaországban, Spanyolországban,
Portugáliában vagy esetleg Marokkó északi részén, valahol félúton
India trópusi hősége és a nyomorúságos angol klíma között. Előírtak
nekem egy diétát, sok hal és kevés hús, ezt javasolták, a lehető
legtöbbet feküdni a napon, nem végezni fizikai munkát, és kerülni az
érzelmi viharokat. Ekkor hallottam valakitől az Estorilban élő brit
kolóniáról, és úgy véltem, hogy lényegében lehet olyan jó, mint
bármelyik más úti cél. És odautaztam.
Minden jobban illett a gondolattérképbe, amit Rosalinda alakjának
megértéséhez rajzoltam. Az egyes darabok most összekapcsolódtak,
már nem egymástól független, nehezen összeilleszthető mozaikok
voltak. Mindennek kezdett értelme lenni. Egész telkemmel azt
kívántam, hogy sikerüljön megvalósítania, most, hogy megtudtam, az
ő élete sem volt diadalmenet, úgy éreztem, még jobban megérdemel
egy boldogabb sorsot.

326
 32

Másnap elkísértem Marcus Logant meglátogatni Rosalindát.

Akárcsak Serrano fogadásának estéjén értem jött, és megint együtt
róttuk az utcákat. Valami azonban megváltozott közöttünk. A Főbiztosi
Hivatal fogadásáról való, hirtelen szökés, a vad rohanás a kerteken
és a már elcsendesedett sétányon át a város hajnali árnyai közt
bizonyos mértékben megrepesztették bizalmatlanságom páncélját.
Lehet, hogy megbízható ember, lehet, hogy nem, és az is lehet, hogy
soha nem tudom meg. De valahogy ez most mindegy volt. Tudtam,
hogy komoly erőfeszítéseket tesz anyám evakuálásának érdekében,
tudtam, hogy figyelmes és kedves velem, és hogy jól érzi magát
Tetuan-ban. És ez több mint elég volt, nem kellett többet megtudnom
róla, sem más irányba elindulni kapcsolatunkban, mert elutazásának
napja nem lehetett messze.
Rosalindát még ágyban találtuk, de állapota javult. Rendet rakatott
a szobában, megfürdött, a spalettákat kitárták, és a kert felől beomlott
a napfény. Harmadnap kiült az ágyról a kanapéra. Negyednap a
selyemhálóinget virágos ruhára váltotta fel, elment fodrászhoz, és
újra megragadta a gyeplőket.
Ugyan egészsége továbbra is igen törékenynek bizonyult, úgy
döntött, hogy kihasználja a férje érkezéséig fennmaradó időt, mintha
már csak ez a néhány hét lett volna hátra az életből. Visszatért a
kitűnő háziasszony szerepéhez, és eszményi körülményeket teremtett,
hogy Beigbeder oldott és diszkrét légkörben tudja magát hivatalos
kapcsolatainak szentelni, vakon bízva szerelme hozzáértésében. Az
azonban soha nem derült ki számomra, hogyan fogadta a tisztiszolgák
többsége a tényt, hogy ezeknek a találkozóknak a fiatal, angol szerető
adott otthont, és hogy a németbarát oldalon álló főbiztos mégis otthon
érzi magát nála. Rosalinda azonban ragaszkodott szándékához, hogy
Beigbedert közelebb hozza a britekhez, és a sok kevésbé formális
fogadásnak éppen ez volt a célja.
Ebben a hónapban, ahogy az már szokásává vált, és ezt megőrizte a
későbbiekben is, számos alkalommal hívta meg Tangerben élő

327
honfitársait, a külképviselet tagjait, az olasz-német körökön kívül
álló katonai attasékat és gazdag, befolyásos, nemzetközi intézmények
képviselőit. Szervezett összejövetelt a gibraltári méltóságok számára
is, aztán egy brit hadihajó tisztjeinek, amely a Rock of Gibraltárnál
horgonyzott, ahogy ő nevezte Herkules Oszlopát. És a meghívottak
között Juan Luis Beigbeder és Rosalinda Fox sétált fel-alá koktéllal
az egyik, cigarettával a másik kézben, otthonosan, fesztelenül,
kedvesen és vendégszerető házigazdaként. Mintha semmi komoly
dolog nem zajlana, mintha Spanyolországban nem dúlna
testvérháború, és Európa nem melegítené motorjait, hogy
meginduljon a legszörnyűbb rémálom felé.
Többször is közelebb kerültem Beigbederhez, és újra meg újra
tanúja voltam különös egyéniségének. Gyakran öltött arab ruhát,
egyszer papucsot, másszor dzsellabát. Kedves volt és közvetlen, egy
cseppet különc, de mindenekelőtt a végletekig imádta Rosalindát, és
ennek hangot is adott bárki előtt a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül.
Marcus Logan és én közben gyakran találkoztunk, egyre jobban
megkedveltük egymást, és egyre bensőségesebb viszonyba kerültünk,
aminek én minden erőmmel próbáltam ellenállni. Ha nem így teszek,
akkor ez a kezdődő barátság minden bizonnyal nemsokára valami
sokkal szenvedélyesebb és mélyebb dologgá vált volna. De
küzdöttem ellene, hogy ez ne történhessen meg, és vasakarattal
tartottam magam, hogy ami kezdett összekötni minket, ne menjen túl
bizonyos határon. A Ramiro ejtette sebek még nem gyógyultak be
teljesen; tudtam, hogy Marcus nemsokára elmegy, és nem akartam
újabb szenvedéseknek kitenni magam. Mindezzel együtt mégis
állandó vendégei lettünk a Palmeras sétányon rendezett
eseményeknek, és néha velünk jött Félix is boldog extázisban, hogy
beléphet ebbe az idegen és számára lenyűgöző világba. Megtörtént,
hogy együttesen indultunk kirándulásra Tetuanból, Beigbeder
mindany-nyiunkat meghívott Tangerbe a Spanyolország című napilap
bemutatójára, ami az ő kezdeményezésére indult, hogy beszámoljon a
világnak mindarról, amit az ő ügye mellett álló emberek akartak
elmondani. Sokszor keltünk útra négyen - Marcus, Félix, Rosalinda
és én - barátnőm Dodge-ában csak az utazás öröméért, vagy hogy
ellássuk magunkat a Saccone & Speedben ír ökörrel, baconnel és

328
ginnel, táncoljunk egyet a Villa Harrisben, megnézzünk egy filmet a
Capitolban, és megrendeljük a legszédületesebb fejfedőket a Kalapos
Mariquita műhelyében.
Sétáltunk a fehéren ragyogó, tetuani óvárosban, kuszkuszt
ettünk, harira levest és hozzá shebbakiát, mézes süteményt,
felmásztunk a Dersára és a Gorguesre, és eljártunk a Rio Martin
strandra, a fenyvesek között megbúvó, de még nem hó borította,
ketamai üdülőbe. Amíg el nem fogyott az időnk, és el nem jött az oly
kevéssé várt pillanat. És ekkor szembe kellett néznünk vele, hogy a
valóság képes felülmúlni legsötétebb balsejtelmeinket is. Ezt
erősítette meg maga Rosalinda is alig egy héttel férje érkezése után.
- Ez sokkal rosszabb, mint gondoltam - mondta, és lerogyott az
egyik fotelbe, ahogy belépett a nappaliba.
Ezúttal azonban nem tűnt zavarodottnak. Sem dühösnek, mint
amikor a hírt megkapta. Most szomorúság áradt belőle, kimerültség
és csalódás - sűrű, fekete csalódás. Peter miatt, a helyzet miatt,
melynek rabjai voltak, saját maga miatt is. Miután fél tucat éve
egyedül járta a világot, azt hitte, hogy már nem érheti meglepetés, úgy
érezte, hogy az ez idő alatt összegyűjtött élettapasztalat ellátta
szükséges eszközökkel, hogy szembe tudjon nézni bármilyen
nehézséggel. Peter azonban sokkal keményebb volt, mint amilyennek
várta. Még mindig a feleségét birtokló férj apáskodó szerepét
játszotta, mintha nem éltek volna évek óta külön, mintha mi sem
történt volna Rosalinda életében az esküvő óta, mikor kislányként
hozzáment. Szemére hányta, milyen szabadosan neveli Johnnyt,
bosszantotta, hogy nem jár jó iskolába, hogy lejár a szomszéd
gyerekekkel játszani a pesztonka nélkül, hogy más sportot sem művel,
mint kavicsokat hajigái ügyesen, mint a tetuani, arab lurkók.
Panaszkodott, hogy nincs ínyére való rádióprogram, sem egy klub,
ahol honfitársaival összegyűlhetne, hogy senki sem beszél a
környezetében angolul, és hogy mennyire nehéz brit sajtóhoz jutni
ezen az elszigetelt helyen.
De nem minden zavarta ezt a követelődző alakot. Legnagyobb
megelégedésére szolgált a Tanqueray gin és a Johnny Walker Black

329
 Label, amit Tangerben még mindig nevetségesen olcsón lehetett
beszerezni. Legalább egy üveg whisky vei végzett naponta, amit
alaposan meglocsolt egy pár ginkoktéllal az étkezések előtt.
Megdöbbentően jól bírta a szeszt, a személyzettel azonban épp oly
döbbenetesen kegyetlenül bánt. Kelletlenül magyarázott nekik
angolul, és egy cseppet sem zavarta, hogy azok egy szót sem értenek a
nyelvén, és ha végül nyilvánvalóvá vált, hogy nem értik, akkor
hindusztániul kiabált velük, régi, kalkuttai szolgáinak anyanyelvén,
mintha az a gazda kiszolgálásának egyetemes nyelve lenne.
Legnagyobb meglepetésére egyesével hagyták ott a házat. Mindenki,
feleségének barátaitól kezdve a legutolsó szolgáig tudta néhány nap
elteltével, milyen alak Peter Fox. Önző, kiszámíthatatlan, szeszélyes,
részeges, arrogáns és zsarnok. Keresve sem lehetett volna találni nála
kevesebb jó tulajdonsággal rendelkező embert. Beigbeder,
természetesen, ideje nagy részét most nem Rosalindánál töltötte, de
naponta találkoztak máshol: a Főbiztosi Hivatalban, vagy kiszöktek a
város környékére. Sokan meglepődtek rajta, köztük jómagam is, hogy
Beigbeder egész idő alatt kitüntetett figyelemben részesítette
szeretője férjét. Szervezett neki egynapos horgásztúrát a Smir-folyó
torkolatához és vaddisznólest Jemis de Anyerában. Segített, hogy
könnyen eljusson Gibraltárba, ahol angol sört ihat, és van kivel
megtárgyalni a lovaspóló-és kriketteredményeket. Megtett minden
tőle telhetőt, hogy úgy viselkedjen vele, ahogy azt tiszte megkívánta
egy ilyen különleges, külföldi látogató esetében. Egyéniségük
azonban nem lehetett volna különbözőbb. Érdekes volt meggyőződni
róla, mennyire más az a két férfi, aki ilyen fontos szerepet tölt be
ugyanannak a nőnek az életében. Talán éppen ezért soha nem kerültek
összeütközésbe.
– Peter szerint Juan Luis egy ósdi, büszke spanyol, egy az
Aranyszázadból idepottyant, levitézlett spanyol lovag - magyarázta
Rosalinda. - Juan Luis pedig úgy látja, hogy Peter egy sznob, egy
érthetetlen, abszurd sznob. Olyanok, mint két párhuzamos vonal, soha
nem kerülhetnek konfliktusba, mert nincs találkozási pontjuk. Az
egyetlen különbség az, hogy mint férfi Peter nem ér fel Juan Luis
kisujjával sem.
– És senki nem pletykált a férjednek arról, ami köztetek van?

330
 – A viszonyunkról? - kérdezte, miközben rágyújtott, és kisimította
az arcából a haját. - Gondolom, igen, akadt olyan viperanyelv, ami a
fülébe eresztett egy kis mérget, de ez őt teljesen hidegen hagyja.
– Nem értem, hogyan.
Megrántotta a vállát.
– Én sem, de azt hiszem, hogy amíg nem kell a lakásért fizetnie,
elég szolga futkos körötte, van bőségesen pia, meleg étel és véres
sportok, addig minden más közömbös a számára. Más lenne, ha még
mindig Kalkuttában élnénk, gondolom, ott tenne érte, hogy fenntartsa
a látszatot. De itt nem ismer senkit, ez nem az ő világa, úgyhogy mit
neki bármilyen pletyka rólam.
– Még mindig nem tudom felfogni.
– Az egyetlen biztos tény, darling, hogy nem érdeklem egy cseppet
sem - mondta félig gúnyosan, félig szomorúan. - Bármi értékesebb
nálam, legyen az egy reggeli pecázás, egy palack gin vagy egy
kártyaparti. Soha nem érdekeltem, az lenne a furcsa, ha most másképp
lenne.
És miközben Rosalinda a maga szörnyével küzdött a pokolban, az
élet számomra is újabb fordulatot hozott. Kedd volt, és fújt a szél.
Marcus Logan délelőtt állított be hozzám. Jó barátok lettünk az utóbbi
hetekben, jó barátok, nem több. Mindketten tisztában voltunk vele,
hogy egy nap váratlanul útra kell majd kelnie, hogy csak átutazóban
van az én világomban. Hiába küzdöttem, hogy megszabaduljak tőlük,
a Ramiro ejtette sebhelyek még varasodtak, és nem álltam rá készen,
hogy szembenézzek valakinek a hiányával. Marcus és én vonzódtunk
egymáshoz, igen, nagyon is, és nem volt hiány alkalomban, hogy e
vonzalomból több legyen. Bensőséges cinkosság, érintések,
pillantások, kétértelmű megjegyzések, szeretet és vágy - mind éreztük.
És volt közelség és gyengédség is. De én mindent megtettem, hogy
féken tartsam az érzelmeimet, nem voltam hajlandó tovább lépni, és ő
ezt elfogadta. Hatalmas erőfeszítésembe került visszafogni magam,
kétségek, bizonytalanság és álmatlan éjszakák kínoztak. De inkább
választottam az együtt töltött, mozgalmas és viharos napok
felejthetetlen pillanatainak emlékét, minthogy szembenézzek megint

331
az elhagyattatás fájdalmával. Megmaradt a sok nevetéssel és
borozgatással töltött este, a hasispipák és a hangos romi partik. A
tangeri kirándulások, a beszélgetések, a soha vissza nem térő percek,
melyeket emlékeim kincsestárában úgy raktároztam el, mint egy
korszak végének és új utak kezdetének drága pillanatait.
A csengőszó aznap délelőtt Sidi Mandri utcai lakásomon nemcsak
Marcus jövetelét jelezte, hanem egy korszak végét és egy új kezdetét
is. Egy ajtó bezárult, egy másik kinyílt. Én pedig a kettő közt álltam
képtelenül rá, hogy tartóztassam, ami elmúlt, de vágyva, hogy
átöleljem, ami érkezik.
– Anyád úton van. Tegnap este hajóra szállt Alicantéban egy Órán
felé tartó brit kereskedelmi gőzösre. Három nap múlva Gibraltárban
lesz. Rosalinda majd gondoskodik róla, hogy gond nélkül átkelhessen
a szoroson, majd ő megmondja, hogy intézik az utazást.
Lelkem legmélyéből akartam hálát adni neki, de a szükséges szó
hét hangja összefutott feltörni készülő könnyeimmel, a sírás felkapta,
mint a hordalékot, és magával ragadta őket. Csak megöleltem minden
erőmmel, és eláztattam zakója gallérját.
– Nekem is ütött az indulás órája - mondta néhány perccel később.
Szipogva néztem rá. Előhúzott egy fehér zsebkendőt, és
odanyújtotta.
– Hív az ügynökség. Elvégeztem a feladatom Marokkóban, vissza
kell térnem.
– Madridba?
Megvonta a vállát.
– Egyelőre Londonba. Aztán ahova küldenek.
Megint megöleltem, és elsírtam magam. És mikor végre képes
voltam uralkodni ezen az érzelmi zűrzavaron, és végre lecsillapodott
bennem a vihar, melyben a legnagyobb öröm keveredett a végtelen
szomorúsággal, elcsukló hangom végre utat kapott.
– Ne menj el, Marcus!
– Bárcsak rajtam múlna! De nem maradhatok, Sira, máshol van

332
rám szükség.
Újra az arcába néztem, amit annyira megszerettem. Még volt rajta
néhány heg, de a sebesült férfiből, aki egy nyári estén érkezett
Marokkóba, nagyon kevés maradt. Akkor izgalommal és félelemmel
telve fogadtam egy ismeretlent, most a fájdalmas feladat vár rám,
hogy búcsút mondjak egy nagyon közeli barátnak, talán annál is
fájdalmasabb, mint amit be mertem magamnak vallani.
Szipogtam egyet.
– Ha valamelyik barátnődnek szeretnél egyszer ruhát ajándékozni,
akkor tudod, hol találsz.
– Ha barátnőt szeretnék, akkor eljövök érted - mondta, és az arcom
felé nyújtotta a kezét. Megpróbálta ujjaival felszárítani a könnyeim,
érintésétől megborzongtam, és őrülten vágytam rá, hogy ennek a
napnak soha ne kellett volna eljönnie.
– Te jómadár! - mormoltam.
– Te kis csalfa!
Ujjai lecsúsztak az arcomon a hajam tövéig, és beletúrtak a
frizurámba, aztán tovább a tarkóm felé. Arcunk lassan közeledett
egymás felé, mintha félnénk beteljesíteni, ami oly régóta lebeg a
levegőben.
Váratlanul kattant a kulcs a zárban, és szétugrottunk. Jamila esett
be lihegve, elhadarta spanyolul a sürgős üzenetet.
– Sinora Fox mondja, sinora Sira, menjen futva a Palmerasra.
A gépezet beindult, és eljött az utolsó perc. Marcus fogta a
kalapját, és én nem tudtam megállni, hogy ne öleljem át még egyszer.
Nem váltottunk több szót, nem volt mit mondani. Néhány perc múlva
biztos, közeli alakjából csak egy könnyű csók nyoma maradt a
hajamon, hátának képe és a fájdalmas kattanás, ahogy az ajtó
becsukódott mögötte.

333
 Harmadik rész
33

Marcus távozása és anyám partraszállása után az életem teljesen

kifordult magából, akár egy zokni. Anyám csontsoványan érkezett egy
felhős délutánon, üres kézzel és elgyötört lélekkel, nem volt más
csomagja az ócska táskán, egy szál ruháján és a hamis útlevelén
kívül, amit biztosítótűvel erősített a melltartó pántjához. Vállát
mintha húsz év súlya nyomta volna: sovány arcában mélyen ült
beesett szeme, kulcscsontja behorpadt, és az emlékeimben élő egy-két
ősz hajszál most már szürke hajtincseket alkotott. Úgy lépett be
otthonomba, mint egy mély álomból felvert kisgyerek - zavartan,
elveszetten, idegenül. Mintha nem fogta volna fel teljesen, hogy lánya
itt él, és hogy ezentúl ő is itt fog.
Úgy képzeltem, hogy a vágyott találkozás pillanata fékezhetetlen
boldogsággal tölt majd el. Nem így történt. Ha egy szóval kellene
leírnom a jelenetet, a szomorúság lenne az. Anyám szinte egyáltalán
nem szólalt meg, és nem mutatott lelkesedést semmi iránt. Csak
erősen megölelt, és nem eresztette el a kezem, mintha attól félne, hogy
megszököm. Se egy nevetés, se egy könnycsepp, alig pár szó, semmi
több nem esett. Alig akarta megkóstolni, amit hármasban főztünk neki
Candelaria, Jamila és én: csirkét, tortillát, paradicsomsalátát,
szardellát, marokkói kenyeret, mindenfélét, amiről úgy hittük, hogy
régóta nem juthatott hozzá Madridban. Megjegyzést sem tett a
szabászatról, sem a szobáról, amibe széles tölgyfa ágyat állítottam,
rajta magam varrta kartontakaróval. Nem kérdezte meg, mi lett
Ramiró-val, arra sem volt kíváncsi, miért Tetuanban telepedtem le.
És természetesen egy hangot sem ejtett a félelmetes utazásról, ami
Afrikába hozta, és egyszer sem említette a hátrahagyott borzalmakat.
Időbe került, mire megszokott, soha nem gondoltam volna, hogy így
látom egyszer anyámat. A magabiztos Dolores, aki a megfelelő
pillanatban józan ítélőképességével mindig a helyzet magaslatán állt,

334
hallgatag, tartózkodó asszonnyá vált, akiben csak nagyon nehezen
tudtam felismerni anyámat. Szívvel-lélekkel csak vele foglalkoztam,
gyakorlatilag felfüggesztettem minden munkát: semmilyen fontos
esemény nem volt kilátásban, és ügyfeleim várhattak. Minden áldott
nap ágyba vittem neki a reggelit: péksüteményt, fánkot, olívaolajjal
megkent és cukorral megszórt pirítóst, mindent, amitől hízhat egy
kicsit. Segítettem neki megfürödni, levágtam a haját, új ruhát varrtam
neki. Nehezen értem el, hogy kilépjen otthonról, de lassanként a
délelőtti séta napirendje részévé vált. Karonfogva mentünk végig a
Generalísimo utcán egészen a templomtérig, és néha, ha úgy jött ki a
lépés, akkor elkísértem misére. Megmutattam neki minden sarkot és
szegletet, rávettem, hogy segítsen anyagot választani, meghallgassa a
zenés műsorokat a rádióban, és ő döntse el, mit ebédeljünk aznap.
Amíg szép lassan, lépésről lépésre vissza nem tért régi énje.
Soha nem kérdeztem, mi ment végbe a fejében az átmeneti időszak
során, ami nekem kész örökkévalóságnak tűnt. Azt reméltem, egyszer
elmeséli majd, de nem tette soha, és én nem erőltettem. Nem izgatott,
ösztönösen megéreztem, hogy viselkedése nem volt más, mint
öntudatlan szembenézés azzal a bizonytalansággal, amit a
megkönnyebbülés kelt, ha bánattal és fájdalommal terhes. Ezért
hagytam, hogy hozzászokjon az új környezethez, de nem erőltettem
semmit, csak mellette álltam készen, hogy támogatást nyújtsak, ha
arra van szüksége, kezem ügyében egy zsebkendővel, hogy letöröljem
a könnyeit, melyek soha nem törtek fel.
Abból vettem észre, jobban van, hogy elkezdett apróbb dolgokban
dönteni: azt hiszem, ma a tízes misére megyek; mit szólsz, ha
elmegyek Jamilával a piacra, és veszek hozzávalót egy rizottóhoz.
Ahogy telt az idő, egyre kevésbé rémült meg a földre ejtett tárgyak
puffanásától vagy a város felett elhúzó, motoros repülőgépek
lármájától; a mise és a piac hamarosan mindennapjai részévé váltak,
és később más tennivalókkal egészültek ki. Mind közül a
legfontosabb volt, hogy újra varrni kezdett. Minden erőfeszítésem
ellenére érkezése óta nem tudtam elérni, hogy egy szemernyi
érdeklődést is mutasson a varrás iránt, mintha nem ez alkotta volna
léte állványzatát harminc éven keresztül. Megmutattam neki a külföldi
divatképeket, amit már én magam szereztem be Tangerben, meséltem

335
az ügyfelekről és szeszélyeikről, és próbáltam biztatni felidézve egy-
egy anekdotát valamelyik modellről, amit valaha együtt varrtunk.
Semmi. Nem értem el semmit sem, mintha idegen nyelven beszéltem
volna. Aztán egyik reggel benézett a műhelybe, és megkérdezte,
segíthetek? Tudtam, hogy anyám újjáéledt.
Érkezése után három-négy hónappal sikerült némi nyugalmat
teremteni. Mivel anyám is beállt, a napok kevésbé munkásán teltek.
Az üzlet jól ment, hónapról hónapra tudtunk fizetni Candelariának, és
maradt annyi, hogy kényelmesen megéljünk belőle, már nem kellett
megszakadni a munkában. Újra jól megértettük egymást, ugyan
egyikünk sem volt már az, aki egykor, és mindketten tudtuk, hogy két
különböző nő ül itt egymással szemben. Az erős Dolores
sérülékennyé vált, a kis Sira pedig független nővé. De elfogadtuk és
sokra tartottuk egymást, és jól meghatározott szerepeinknek hála soha
többet nem támadt köztünk feszültség.
Tetuani életem első munkás időszaka már távoli emléknek tetszett,
mintha életemnek az a szakasza száz éve történt volna. Magam mögött
hagytam a kétségeket és a kalandokat, a hajnalig tartó mulatságokat,
és hogy nem tartozom senkinek se magyarázattal; minden a múlté lett,
és helyet adott a nyugalomnak. És néha a sápatag egyhangúságnak. A
múlt emléke azonban még élt bennem. Ugyan Marcus hiánya egyre
kevésbé volt kínzó, alakja velem maradt láthatatlan társként, kinek
körvonalait csak én éreztem. Hányszor bántam meg, hogy nem voltam
merészebb, hányszor átkoztam magam, hogy olyan szigorúan
tartózkodtam, és mennyire hiányzott! De még így is, a lelkem mélyén
örültem, hogy nem hagytam, elragadjanak az érzelmeim. Ellenkező
esetben hiánya valószínűleg még fájdalmasabb lett volna.
Félixszel nem vesztettem el a kapcsolatot, anyám érkezése azonban
esti látogatásainak végét jelentette, befejeződött a járás-kelés a két
ajtó között, a sok hóbortos lecke az általános műveltségről, és nem
volt már mindennapi szomszédom túláradó és bensőséges társasága.
Rosalindával való kapcsolatom is megváltozott, férje látogatása az
előre vártnál hosszabbra nyúlt, pióca módjára elszívva idejét és
egészségét. Szerencsére hét hónap után Peter Fox tisztába jött vele,
mit akar tenni, és úgy döntött, visszatér Indiába. Soha senki nem tudta

336
meg, a tiszta szesz hullámai közt vajon hogy nyílhatott fejében a
józanság apró rése, de történt, hogy egy reggel, mikor felesége már az
összeomlás szélén állt, maga döntötte el, elmegy. Távozása azonban
kevés jót hozott magával, a végtelen megkönnyebbülést kivéve.
Természetesen nem lehetett róla meggyőzni, hogy a legokosabb az
lenne, ha végre beadná a válókeresetet, és véget vetne e házasságnak
nevezett színjátéknak. Éppen ellenkezőleg, úgy nézett ki, hogy túlad
üzletein Kalkuttában, és visszatér, hogy végleg letelepedjen
feleségével és fiával, és velük együtt élvezze az előnyugdíjazást a
békés és olcsó spanyol Protektorátusban. És megelőzendő, hogy idő
előtt hozzászokjanak a jóléthez, úgy döntött, hogy az évek óta nem
emelt tartásdíjhoz most sem tesz hozzá egyetlen fontsterlinget sem.
- Ha a szükség úgy hozza, akkor segítsen neked a te drágalátos
Beigbeder barátod! - vetette oda búcsúzóul.
Mindenki legnagyobb szerencséjére soha nem tért vissza
Marokkóba. Rosalinda viszont a kínos együttélés okozta kimerültség
következtében fél évig lábadozott. Peter elutazását követően
hónapokig az ágyat nyomta, és alig tette ki a lábát otthonról, csupán
három vagy négy alkalommal. A főbiztos gyakorlatilag a
hálószobájába helyezte át az irodáját, ahol hosszú órákat töltöttek
együtt: miközben Rosalinda a párnák közt olvasott, Beigbeder az
ablakhoz tolt, apró íróasztalnál papírjaiba merülve dolgozott.
Az orvosi előírás, hogy ágyban maradjon, amíg ereje vissza nem
tér, nem sorvasztotta el teljesen társasági életét, de lényegesen
csökkentette. Mégis ahogy állapota a javulás első jeleit mutatta,
mindent megtett, hogy otthona továbbra is nyitva álljon a barátok
számára, és kisebb összejöveteleket rendezett, anélkül hogy kibújt
volna a takaró alól. Szinte mindegyiken részt vettem, barátságom
Rosalindával nem szenvedett csorbát. Mégis, semmi sem volt már a
régi.

337
 34

1939. április elsején bocsátották ki az utolsó háborús jelentést,

ettől kezdve nem voltak sem ellenfelek, sem pénznem, sem egyenruha,
ami megosztotta volna az országot. Vagy legalábbis nekünk ezt
mondták. Anyám és én vegyes érzelmekkel fogadtuk a hírt, elgondolni
sem tudtuk, mit hoz majd magával ez a béke.
– Mi fog most történni Madridban, anyám? És mi? Mihez kezdünk?
Szinte suttogva beszéltünk, miközben nyugtalanul figyeltük az
erkélyről az utcára csődült, tolongó sokaságot. Közelről szállt felénk
a felkiáltások hangja, a kitörő mámor és a felszabaduló feszültség.
– Ha én azt tudnám! - hangzott a komor válasz.
Különböző hírek röppentek fel. Azt beszélték, hogy visszaállítják
az utasszállító hajójáratokat a Gibraltári-szorosban, és hogy már
dolgoznak rajta, hogy a vonatok megint eljussanak Madridig. Egyre
kevesebb volt az akadály a visszaúton múltunk felé, nem volt már ok,
ami arra kényszerített volna, hogy továbbra is Afrikában maradjunk.
– Vissza akarsz térni? - kérdezett rá végül.
– Nem tudom.
Valóban nem tudtam. Madridból egy koffernyi honvágyat őriztem:
gyerek- és fiatalkorom képeit, ízeket, illatokat, utcaneveket és a
köröttem élők emlékeit. Azonban lelkem mélyén nem tudtam, van-e
elég erőm hozzá, hogy eltervezzem a hazatérést, ami azt jelentené,
hogy fel kell számolnom mindent, amit annyi fáradtsággal építettem
fel Tetuanban, a fehér városban: itt van anyám, új barátaim és a
divatszabászat, ami a betevőt biztosítja.
- Azt hiszem, jobban tesszük, ha egyelőre maradunk - javasoltam.
Nem válaszolt, csak bólintott, belépett az erkélyről, és visszament
dolgozni, a spulnikhoz menekült, hogy ne kelljen azon gyötrődnie,
hova vezet ez a döntés.
Új Állam született, Új Spanyolország, ahol a rend az úr, így
mondták. Egyesek számára elérkezett a béke és a győzelem napja,

338
mások előtt azonban a legsötétebb szakadék nyílt meg. A külföldi
kormányok nagy része elismerte a nacionalisták győzelmét, és
késedelem nélkül törvényesnek fogadta el az új rendet. Az átmeneti,
háborús intézményeket feloszlatták, és a karhatalmi szervek elhagyták
Burgost, hogy visszatérjenek a fővárosba. A közigazgatás új
szőnyegét szőtték. Megkezdődött a pusztítás nyomainak felszámolása;
a tisztogatás, a nem kívánatos személyek eltávolítása felgyorsult, és
akik a győzelmet elősegítették, most sorban álltak a koncért. A
háborús kormány még működött néhány hónapig rendeleteket,
határozatokat és intézkedéseket bocsátva ki. Nyár közepéig kellett
várni az újraalakulással. Ennek híre, ahogy azt én júliusban
megtudtam, alig jutott el Marokkóba. És még mielőtt a szóbeszéd
felkúszott volna a Főbiztosi Hivatal falain és elterjedt volna a tetuani
utcákon, jóval azelőtt, hogy neve és fényképe megjelent volna a
napilapokban, és egész Spanyolország feltette volna magának a
kérdést, hogy ki ez a barna bőrű férfi sötét bajusszal és kerek
szemüveggel; mindezek előtt, én már értesültem róla, kit jelölt ki a
Caudillo, hogy a jobbján üljön a békeidőben rendezett, első
Minisztertanács ülésén: don Juan Luis Beigbeder y Atienzát, az új
külügyminisztert, a kabinet egyetlen olyan katonai tagját, aki nem érte
el a tábornoki fokozatot.
Rosalinda ellentétes érzelmekkel fogadta a váratlan hírt. Örült
annak, amit ez a tisztség jelentett Beigbeder számára, de
szomorúsággal töltötte el, hogy ez Marokkó végleges elhagyását
feltételezte. Vegyes érzelmeket keltett az a néhány lázas munkával
töltött nap, mikor a főbiztos fél lábbal már a félszigeten volt, fél
lábbal még a Protektorátusban, ott belevágott a tennivalókba, itt
pontot tett az ügyek végére, ripsz-ropsz lezárta a háború három éve
alatt kialakult, átmeneti időszakot, és elkezdte felépíteni a haza új
külkapcsolatainak állványzatát.
Augusztus 10-én megtörtént a hivatalos kihirdetés, és 11-én a sajtó
útján nyilvánosságra hozták a kabinet összetételét, amely arra
hivatott, hogy teljesítse történelmi célját Franco tábornok győzelme
jegyében. Ma is őrzöm az elsárgult, ujjam között szinte szétmálló
oldalakat, melyeket az Abc napilapból téptem ki a miniszterek
fényképével és életrajzával. Az első lap középen, mint a nap a

339
világegyetemben, kör alakú fényképen feszít Franco öntelten.
Kivételezett helyen, a jobb és bal felső sarokban Beigbeder és
Serrano Suner található, kezükben a két legjobb tárca: a külügy és a
belügy. A második oldalon részletes beszámoló található a személyes
adatokról, ahol hosszan dicsérik a frissen kinevezetteket a korszak
ékesszóló nyelvezetén. Beigbedert kitűnő afrikanistaként és az iszlám
alapos szakértőjeként tüntették fel; kiemelték arabtudását, ragyogó
képesítéseit, hosszú tartózkodását muzulmán népek lakta területen és
nagyszerű eredményeit berlini katonai attaséként. „A háború
ismertette meg a nagyközönséggel Beigbeder ezredes nevét - írta
az Abc. - Ő szervezte meg a Protektorátust, és Franco nevében, a
Caudillóval mindig a legnagyobb egyetértésben, megszerezte
Marokkó értékes együttműködését, amely oly nagy fontossággal bírt.”
És a díj akkor legyen a legjobb miniszteri tárca az úrnak! Ami
Serrano Sünért illeti, megfontoltságát és erejét dicsérték, hatalmas
munkabírását és már bizonyított befolyását. Az övé hát a felhalmozott
érdemekért a Belügyminisztérium: legyen a haza minden belső
ügyének felelőse az új korszakban!
És aki az ismeretlen Beigbeder meglepő felemelkedését támogatta
a kormányban, nem volt más, ahogy azt később megtudtuk, mint maga
Serrano Suner. Marokkóban tett látogatása alatt lenyűgözte, hogyan
bánik a főbiztos a muzulmán lakossággal: barátságos közeledése,
nyelvtudása, a kultúrájukért való lelkesedése, a hatékony toborzások,
és, paradox módon, a lakosság függetlenségi törekvései iránt
tanúsított rokonszenve. Dolgos, lelkes egy alak ez a Beigbeder, több
nyelven beszél, tudja, hogyan kell bánni a külföldiekkel, és hű az
ügyhöz, gondolhatta a sógorísimo; biztosan nem fog gondot okozni.
Ahogy elért hozzám a hír, felvillant fejemben a fogadás éjszakája és a
kanapé mögül kihallgatott beszélgetés vége. Nem kérdeztem meg
Marcust, vajon továbbadta-e a főbiztosnak, amit ott hallottam, de
Rosalinda és annak a férfinak az érdekében, akit annyira szeretett, azt
kívántam, bárcsak Serrano belévetett bizalma megszilárdult volna az
idő múlásával.
A rákövetkező nap, hogy neve nyomtatásban megjelent és
elhangzott a rádióhullámokon, Beigbeder Burgosba indult, és ezzel
örökre befejeződött minden hivatalos kapcsolata az ő boldog

340
Marokkójával. Egész Tetuan az utcára vonult, hogy elbúcsúztassa:
arabok, keresztények és zsidók származásra való tekintet nélkül. A
marokkói politikai pártok nevében Sidi Abdeljalak Torres mondott
szívből jövő beszédet, és átadott az új miniszternek egy ezüstbe
foglalt pergament, amellyel a muzulmánok szeretett testvére címet
adományozta neki. Beigbeder szemlátomást meghatva, szeretettel teli
és hálás szavakkal mondott köszönetét. Rosalinda ejtett néhány
könnycseppet, de csak addig tartott a meghatottság, míg a kétmotoros
repülőgép felemelkedett a Sania Ramel repülőteréről, búcsúzóul
nagy kört írt le Tetuan felett, és eltávolodott a messzeségbe, hogy
átszelje a Gibraltári-szorost. Rosalinda lelke mélyén nagyon sajnálta
Juan Luis távozását, de a sietség, hogy újra együtt legyenek, azt
kívánta, hogy a miniszter mielőbb munkához lásson.
A következő napokban Beigbeder átvette a miniszteri tárcát
Burgosban a leváltott Jordana gróf kezéből, belépett az új
kormányba, aztán állta a protokolláris látogatások zuhatagát.
Rosalinda közben elutazott Madridba, hogy otthont keressen, és
kialakítsa az alaptábort élete most rá váró, új szakaszához. így telt az
augusztus vége a győzelem évében: Beigbeder a követek, érsekek,
katonai attasék, polgármesterek és tábornokok gratulációit fogadta,
közben Rosalinda az új bérleményre alkudozott, felszámolta a
gyönyörű, tetuani házat, és megszervezte a számtalan ingóság, az öt
arab szolga, a tucat tojó és a temérdek zsák rizs, cukor, tea és kávé
elszállítását, amihez csak hozzájutott Tangerben.
A kiválasztott ház a Casado dél Alisai utcában volt, a Retiro Park
és a Prado Múzeum között, egy lépésre a Szent Jeromos-rend
templomától. Tágas lakás volt, kétségtelenül megütötte a
legváratlanabbul kinevezett miniszter kedvesének mércéjét. Az
ingatlant bárki kivehette, aki kész volt valamivel kevesebb, mint ezer
pesetára rúgó összeget fizetni havonta, amit Rosalinda nevetségesen
alacsonynak tartott, ugyan ezért a summáért a háború utáni, éhező
Madrid lakosságának jelentős hányada szívesen adta volna három
ujját.
Úgy tervezték, hogy közös életüket hasonlóképpen szervezik majd,
mint Tetuanban. Mindketten fenntartják saját otthonuk - Beigbeder egy

341
romos palotában a minisztérium közvetlen közelében, Rosalinda
pedig új, fényűző lakásában -, de minden lehetséges időt együtt
töltenek. Mielőtt elutazott volna, a már szinte üres házban,
visszhangzó falak közt Rosalinda búcsúpartit rendezett. Spanyolok
csak kevesen gyűltünk össze, de európaiak annál többen, és még egy
maroknyi arab méltóság, hogy istenhozzádot mondjunk annak az
asszonynak, aki törékeny külseje ellenére, úgy lépett be életünkbe,
mint a forgószél. Ugyan bizonytalan idők vártak rá, barátnőm mindent
megtett, hogy kiverje fejéből az európai eseményekről érkező híreket,
mert nem akart szomorúan elbúcsúzni Marokkótól, ahol olyan boldog
volt. Két koccintás között megígértette velünk, hogy meglátogatjuk
Madridban, ahogy berendezkedett, és biztosított róla, hogy cserébe
kitartóan visszajár majd Tetuanba.
Én mentem el utoljára aznap este, addig nem akartam otthagyni,
amíg nem tudok búcsút venni kettesben attól az embertől, aki olyan
sokat jelentett nekem afrikai életemnek ebben a szakaszában.
– Mielőtt elmegyek, szeretnék adni neked valamit - mondtam. Egy
mór ezüstből vert ládikót alakítottam át varródobozzá. - Hogy
eszedbe jussak, ha fel kell varrnod egy gombot, és én nem lennék
kéznél.
Boldogan nyitotta fel, imádott minden ajándékot, legyen az
bármilyen apróság. Mindenféle színű, apró cérna spulnit, pöttöm
tűpárnát, varrótűtartót, szinte játéknak kinéző ollócskát, pici
gyöngyház-, csont- és üveggombkészletet talált benne.
– Jobban örülnék, ha mindig a közelben tudhatnálak, hogy továbbra
is te gondoskodj minderről, de elbűvölő ez a figyelmesség! - mondta,
és átölelt. - Mint a lámpa szelleme az Aladinban, ahányszor kinyitom
a dobozt, te fogsz előbújni.
Nevettünk. Ha már búcsúzni kell, akkor inkább jókedv mögé
rejtjük a szomorúságot, barátságunk nem érdemel keserű véget.
Másnap derült lélekkel és igyekezve, hogy arcáról le ne hervadjon a
mosoly, fiával együtt repülőgépre szállt a főváros felé, miközben a
cselédség és a vagyontárgyak végigzötykölődtek Spanyolország déli
vidékén egy katonai jármű olívazöld ponyvája alatt. Optimizmusa

342
azonban nem tartott sokáig. Az elindulását követő napon, 1939.
szeptember harmadikán, mivel a németek megtagadták a kivonulást a
megszállt Lengyelország területéről, Nagy-Britannia hadat üzent
Németországnak, és Rosalinda Fox hazája belépett a konfliktusba,
amiből később a második világháború lett, a történelem legvéresebb
eseménye.
A spanyol kormány végre letelepedett Madridban, és ezt tették a
diplomáciai testületek is, miután némileg letisztogatták épületeiket,
melyeket a pusztítás és a gondozatlanság mocskos patinája takart. És
miközben Beigbeder a minisztérium székhelyének - a régi Santa Cruz
palotának - sötét helyiségeivel ismerkedett, Rosalinda egy percet sem
veszítve hasonló lelkesedéssel vetette bele magát a kettős feladatba:
egyrészt berendezte új lakását, másrészt fejest ugrott a medencébe,
amit a tetuaninál valamivel előkelőbb és kozmopolitább madridi
társasági élet jelentett, a bőség és kifinomultság e váratlan fellegvára,
a körömnyi sziget, amely a bukása után elpusztított főváros fekete
óceánjának közepén lebegett.
Talán egy más természetű asszony inkább bölcsen kivárta volna,
míg befolyásos partnere ki nem alakítja kapcsolatait a hatalmasokkal,
akikkel, kétség sem fér, körül kellett vennie magát. Rosalindát
azonban nem ilyen fából faragták, és bár imádta az ő Juan Luisát, esze
ágában sem volt a magas poszt mellékvizein elcsónakázó, az
engedelmes szerető szerepét játszani. Még a húszat sem töltötte be, és
már egyedül járt-kelt a világban, és az új körülmények között ugyan
szeretője kapcsolatai sok ajtót megnyithattak volna előtte, megint úgy
döntött, hogy elboldogul ő egyedül is. Azokat a közeledési
stratégiákat használta, amelyekben már nagy gyakorlatra tett szert,
felvette a kapcsolatot régi ismerősökkel más időkből és más
helyekről, és rajtuk, az ő barátaikon és a barátok barátain keresztül új
arcokat talált, új tisztségeket és címeket idegen névvel vagy hosszan
összetett családnevekkel, amennyiben spanyolokról volt szó.
Hamarosan megérkeztek postaládájába az első meghívások
fogadásokra és estélyekre, ebédekre, koktélpartikra és vadászatokra.
Még mielőtt Beigbeder kiemelhette volna fejét a komor iroda falai
közt felhalmozódott, hegyekben álló papírhalom és feladat mögül,
Rosalinda már tagja volt a társasági viszonyok hálózatának, melynek

343
feladata az lesz, hogy elszórakoztassa mozgalmas életének ezen az új
állomásán.
Azonban nem volt minden száz százalékosan sikeres a Madridban
töltött első hónapokban. A sors iróniája, hogy hiába volt csodálatosan
tehetséges a társasági élet irányításában, akikkel a leghalványabb
kötődést sem sikerült kialakítania, azok éppen saját honfitársai
voltak. Sir Maurice Peterson, országa nagykövete volt az első, aki
semmibe vette. És ösztönzésére ez a komor fogadás, vagy inkább
annak hiánya, hamarosan elterjedt a fővárosba szakadt, brit
diplomáciai testület gyakorlatilag összes tagja között. Rosalinda Fox
személyében nem voltak képesek vagy nem akarták meglátni a
lehetőséget, hogy első kézből legyen információforrásuk egyenesen a
spanyol kormány egyik tagjától, és nem vették számba honfitársként
sem, akit illene meghívni az ünnepélyes aktusokra és eseményekre.
Számukra Rosalinda kínos figura volt, aki azzal a méltatlan
megtiszteltetéssel kérkedik, hogy életét az új, németbarát rendszer
egyik miniszterével osztja meg, ami iránt őfelsége, a brit király nem
mutatta a legcsekélyebb rokonszenvet sem.
Ezek a napok nem voltak éppen a legrózsásabbak Beigbeder
számára sem. Mivel a háború során kívül maradt a politikai
játszmákon, számos esetben semmibe vették mint minisztert, és más
méltóságokat részesítettek előnyben, akik külsőre súlyosabb
személyiségnek tűntek, belsőre pedig nagyobb hatalommal bírtak.
Ilyen volt például Serrano Suner, a már befolyásos Serrano, akitől
mindenki tartott, de akiért a szíve mélyén senki nem érezte a
leghalványabb szimpátiát sem. „Kihoz engem a sodromból
Spanyolország három dolga: a segély, a Falange és Öméltósága
sógora.”, gúnyolódtak a madridiak rajta. „Jön az utcán az uraság, ki
végtelen hatalmat nyer, eddig az Úristen volt az, most Serrano
Suner”, kántálták csúfot űzve Senor Sunerből Sevillában. Az a
Serrano, aki a marokkói látogatásról csupa jó benyomással távozott a
főbiztost illetően, legádázabb ellenségévé lett, ahogy a kapcsolat
Spanyolország és Németország között szorosabbá vált, és Hitler
terjeszkedési törekvései félelmetes gyorsasággal tapostak végig
Európa testén. A sógorísimo nem váratott magára sokáig az első
ütésekkel: ahogy Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak,

344
Serrano rájött, hogy hatalmasat tévedett, mikor azt javasolta
Francónak, hogy Beigbedert nevezze ki a külügyi tárca élére. Az a
tárca, úgy gondolta, elejétől fogva az övé kellett volna legyen, és nem
azé az afrikai földekről ideszármazott senkié, legyen ugyan a
kulturális kapcsolatápolás zsenije és számos a nyelv, amelyen beszél.
Beigbeder, véleménye szerint, nem volt a megfelelő ember erre a
tisztségre. Nem volt kellően elkötelezve a német ügynek,
Spanyolország semlegességét védte az európai háborúban, és nem
mutatott semmi hajlandóságot rá, hogy vakon engedelmeskedjen a
Belügyminisztériumból áradó nyomásnak és követeléseknek.
Ráadásul angol szeretőt tartott, azt a fiatal, szőke és vonzó nőt, akivel
ő is megismerkedett Tetuanban. Három szóban: nem volt megfelelő.
Ezért, alig egy hónappal az új minisztertanács felállása után, a
kormány legkiváltságosabb fejének és leghatalmasabb egojának
tulajdonosa, mint egy mohó polip, megállíthatatlanul nyújtogatni
kezdte csápjait idegen terület felé, magához ragadva, amit lehetett, és
kedve szerint kisajátítva a Külügyminisztérium illetékességébe
tartozó ügyeket anélkül, hogy erről tárgyalt volna annak vezetőjével,
és mellesleg nem hagyta ki a legapróbb alkalmat sem, hogy a szemére
vesse, ez a kis flört sokba fog kerülni Spanyolország baráti
országokkal kialakított külügyi kapcsolatainak.
A sok ellentétes vélemény gombolyagában látszólag senki nem
tudta pontosan, valójában milyen területre lépett a főbiztos. Serrano
fondorkodásának hála a spanyolok és németek szemében Beigbeder
angolbarátnak számított, mert érzelmeiben túl langyosnak mutatkozott
a nácik iránt, és szeretete tárgya egy ledér, angol nőszemély volt, aki
az orránál fogva vezeti. A britek lenézték, mert a szemükben
németbarátnak számított, és olyan kormány tagja volt, amely a
Harmadik Birodalom lelkes támogatójának bizonyult. Rosalinda, az
örök álmodozó, pedig a politikai változás egyik lehetséges
előmozdítóját látta benne: varázslót, aki ha igazán akarja, képes más
mederbe terelni a kormány munkáját. Beigbeder azonban, aki
tisztában volt a siralmas körülményekkel, csodálatra méltó
humorérzékkel egyszerű boltosnak tartotta magát, és erről próbálta
meggyőzni Rosalindát is.
- Mit gondolsz, mekkora hatalmam van nekem ebben a

345
kormányban, hogy előmozdítsam az országod felé való közeledést?
Csekély, szívem, nagyon csekély. Én csak egy vagyok a sok közül
ebben a kabinetben, ahol szinte mindenki Németország pártján áll, és
támogat egy lehetséges spanyol beavatkozást az oldalukon harcolva
az európai háborúban. Tartozunk nekik pénzzel és szívességgel,
külpolitikánk sorsa már meg volt pecsételve a háború befejezése
előtt, még mielőtt megválasztottak volna engem erre a posztra.
Tényleg azt hiszed, hogy bármi esélyem is van lépéseinket más
irányba terelni? Nincs, drága Rosalindám, nincs egy szemernyi sem.
A feladatom az Új Spanyolország minisztereként nem az, hogy
stratéga legyek vagy tárgyalófél, hanem vegyesboltos vagy árus a
kenyérpiacon. A munkám lényege, hogy kölcsönt szerezzek, alkudjak
a kereskedelmi megállapodásokat illetően, a külföldi országoknak
olívaolajat, narancsot és szőlőt ajánljak búzáért és kőolajért, és hogy
ezt elérjem, nap mint nap meg kell küzdenem a kormányon belül,
vitatkoznom kell a falangistákkal, hogy hagyjanak működni, a
gazdasági függetlenségről szőtt, eszement elképzeléseiket mellőzve.
Talán képes leszek elérni, hogy beszerezzem a szükséges ellátmányt
ahhoz, hogy a nép ne haljon éhen és ne fagyjon halálra ezen a télen,
de semmit, egyáltalán semmit sem tudok azért tenni, hogy
megváltoztassam a kormány álláspontját a háborút illetően.
Így teltek ezek a hónapok Beigbeder számára, akit szinte megfojtott
a felelősség, egyszerre kellett megküzdenie a belső és a külső
erőkkel, visszahúzódva az igazi irányító hatalommal bíró Serrano
mesterkedéseitől, nap mint nap elszigeteltebben az övéi között. És
hogy ne zuhanjon sűrű kétségbeesésbe, ezeken a sötét napokon a
hátrahagyott Marokkó iránt érzett honvágyában keresett menedéket.
Annyira hiányzott neki az a másik világ, hogy a minisztériumban
irodája íróasztalán mindig nyitva állt egy Korán, melynek verseit
néha hangosan kántálta a közelben lévők legnagyobb
megrökönyödésére. Annyira vágyott e föld után, hogy a Viana
palotabeli hivatalos rezidenciája tele volt marokkói öltözékekkel, és
ahogy alkonyaikor hazaért, azonnal levette az unalmas, szürke öltönyt,
és bársonyból varrt dzsellabába öltözött; annyira, hogy egyenesen a
tálból evett három ujjal kanalazva arab módra, és elmondta
mindenkinek, aki meghallgatta, hogy a marokkói és a spanyolok egy

346
család. És néha, mikor végre egyedül maradt, miután ezeregy ügyet
letudott a nap során, a villamoscsörgés közepette, melyek túlzsúfolva
szelték át a piszkos utcákat, hallani vélte a schalmei hangját, a
dulzainát és a csörgődobot. És a legszürkébb reggeleken úgy érezte,
hogy a csatornából párolgó bűzzel keveredve, elér hozzá a
narancsvirág, a jázmin és a menta illata, ilyenkor látta magát, ahogy
újra átvág a tetuani óváras fehérre meszelt falai közt, a
kúszónövények árnyai által megszűrt fényben, miközben víz csobog a
szökőkutakból, és szél ringatja a nádasokat.
Úgy kapaszkodott az emlékekbe, mint hajótörött a deszkaszálba a
vihar közepén, de akár a kasza, mindig közel volt Serrano élesre fent
nyelve, hogy felverje az álmodozásból.
- Az isten megáldja, Beigbeder, nehogy még egyszer elmondja,
hogy mi spanyolok mind arabok vagyunk. Hát mórnak nézek én ki?
Vagy a Caudillónak talán mór képe van? Most már tényleg elég ebből
a sok ostobaságból, a kurva életbe, a tököm tele magával, egész
áldott nap ugyanazt fújja!
Nehéz napok voltak, bizony. Mindkettőjük számára. Hiába
törekedett Rosalinda elszántan, hogy megnyerje Peterson nagykövet
rokonszenvét, a dolgok nem simultak el a következő hónapokban sem.
Az egyetlen gesztus, amit a győzelem évének vége felé kiérdemelt
honfitársaitól, egy meghívás volt, hogy a többi anya társaságában
fiával együtt karácsonyi dalokat énekeljen a nagykövetség zongorája
mellett. Hogy a dolgok megforduljanak, 1940 májusáig kellett várni,
mikor Churchillt nevezték ki miniszterelnöknek, aki azonnali hatállyal
lecserélte a spanyol külképviseletet. Ettől kezdve megváltozott a
helyzet. Gyökeresen. Mindenki számára.

347
 35

Sir Samuel Hoare 1940 májusának végén érkezett Madridba,

kezében a hivalkodó címmel: rendkívüli nagykövet különleges
megbízatással. Soha még spanyol földre a lábát nem tette, egy szót
sem beszélt nyelvünkön, egy csepp rokonszenvet sem mutatott Franco
és annak rendszere iránt, Churchill mégis belevetette minden
bizalmát, és sürgette, hogy fogadja el a posztot: Spanyolország
kulcsfontosságú pont volt az európai háború kimenetelét illetően,
ezért olyan embert akart ott látni, aki erős kézzel tartja a brit lobogót.
Az angol érdekek számára alapvető fontossággal bírt, hogy a spanyol
kormány továbbra is semleges álláspontot képviseljen, tartsa
tiszteletben, hogy Gibraltárt nem szabad lerohanni, és kerülje el
mindenáron, hogy az atlanti-óceáni kikötők német kézre jussanak.
Hogy a minimális együttműködést biztosítsák, külkereskedelmi
vonalon gyakoroltak nyomást az éhező Spanyolországra, korlátozták a
kőolajellátást, és megfelelően váltogatva az egyszer mézesmadzag,
egyszer korbács stratégiáját, jól megszorongatták az országot.
Azonban ahogy a német csapatok haladtak előre Európában, már ez
sem volt elég, arra kényszerültek, hogy ténylegesen és tevőlegesen
beavatkozzanak a madridi belügyek-be. És határidőnaplójában ezzel
a feladattal ért földet a fővárosban ez az alacsony, kissé megroggyant,
jelentéktelen külsejű férfi; Sir Sam, ahogy közeli munkatársai hívták,
azaz don Samuel, ahogy az a néhány barát szólította, akikre a
későbbiekben szert tett Spanyol-országban. Hoare nem fogadta a
kinevezést derűlátóan, nem tetszett neki a rendeltetési hely, távol állt
tőle a spanyol jellem, ismerősei sem voltak ezen az idegen, romba
döntött, porlepte vidéken. Tudta, hogy nem fogják szívesen látni, és
hogy Franco kormánya nyíltan britellenes. És hogy ez teljesen világos
legyen a számára a legelső perctől fogva, érkezése reggelén a
nagyhangú falangisták rögtönöztek tüntetést a követség kapuja előtt,
és „Spanyol Gibraltárt!” kiáltásokkal fogadták.
Miután átadta megbízólevelét a Generalísimónak, megkezdődött a
viszontagságokkal teli keresztút, ami életét jellemezte négy éven át,
amíg megbízatása tartott. Ezerszer is megbánta, hogy elfogadta a

348
tisztséget, rettenetesen kényelmetlenül érezte magát ebben a nyíltan
ellenséges környezetben, soha ilyen kínosan nem teltek a napjai
egyetlen állomáson sem a számos kirendeltség közül. A hangulat
nyomasztó volt, a meleg elviselhetetlen. A követség előtt rendezett,
falangista hőzöngések állandó napirenden voltak: kővel hajigálták az
ablakokat, letépték a hivatalos járművekről a zászlódíszeket és a
felségjelet, sértegették a brit személyzetet anélkül, hogy a közrenddel
megbízott hatóságoknak akár a pillája is rezdült volna. A sajtó
agresszív kampányba kezdett, Nagy-Britanniát vádolva a
Spanyolországot sújtó éhínség miatt. Jelenléte csak a konzervatív
királypártiak kisszámú csoportjában keltett rokonszenvet - ez a
maréknyi ember nosztalgiával gondolt Eugénia királynő uralkodására
akiknek alig volt némi mozgásterük a kormányban, mégis
ragaszkodtak a már soha vissza nem térő múlthoz.
Egyedül érezte magát a sötétben tapogatózva. Madrid túl sok volt
neki, lélegzethez sem jutott ebben a környezetben, elkeserítette a
közigazgatási gépezet végtelen lassú működése, kábultan bámulta az
állig felfegyverzett rendőrökkel és falangistákkal teli utcákat, és látta,
hogy a németek vérszemet kapva és fenyegetően viselkednek: ahogy a
kedvük tartja. Összeszedte minden bátorságát, és hogy teljesítse
megbízatása kötelességeit, ahogy berendezkedett, nekilátott, hogy
kapcsolatot alakítson ki a spanyol kormánnyal, azon belül is annak
három legfontosabb tagjával: Franco tábornokkal és két
miniszterével, Serrano Sunerrel és Beigbederrel. Mindhármukat
felkereste, mindhármuknál puhatolózott, és mindhármuktól teljesen
eltérő választ kapott.
A Generalísimo az El Pardo palotában fogadta kihallgatáson egy
napfényes, nyári napon. Franco azonban behúzott függönyök mögött
várta, villanyfénynél, íróasztala mögött ülve, melyeken kihívóan
díszelgett egy pár hatalmas dedikált fénykép Hitlertől és
Mussolinitól. Ezen a szerencsétlen találkozón, ahol felváltva ragadták
magukhoz a szót tolmács segítségével, a párbeszéd legcsekélyebb
esélye nélkül, Hoare-t lenyűgözte az államfő meghökkentő önbizalma,
önelégültsége, amelyből áradt a hit, hogy őt a gondviselés jelölte ki
hazája megmentésére és egy új világ megteremtésére.

349
 Francóval rosszul ment a tárgyalás, de a találkozó Serrano Suner-
rel azon is túltett: maga volt a rémálom. A sógorísimo hatalma
csúcsán tündökölt, az országot teljes egészében a markában tartotta.
Az ő kezében futott össze a Falange, a sajtó, a rendőrség; személyes
és korlátlan bejutása volt a Caudillóhoz, akit - sokan úgy sejtették -
bizonyos értelemben lenézett alacsonyabb szellemi képességei miatt.
Míg Franco az El Pardo palotába visszavonulva alig jelent meg,
Serrano mindenhol ott volt, minden lében kanál lett. Más ember volt
egykor az a visszafogott férfi, aki a háború közepén látogatást tett a
Protektorátusba, az, aki lehajolt púderes dobozomért, és akinek a
bokáját hosszan bámultam a kanapé alatt. Mintha újjászületett volna a
rendszerrel, gyökeresen új Ramón Serrano Suner támadt: türelmetlen,
arrogáns, szavaiban és tetteiben villámgyors, rókatekintete mindig
éber, Falange-egyenruhája frissen keményítve, ősz haja hátrafésülve,
mint egy bonviváné. Mindig feszült volt, kifinomultan lekezelő
bárkivel, aki olyan ország képviseletében jelent meg, amelyeket ő
csak „plutodemokráciának” nevezett. Sem az első találkozón, sem a
számos azt követő látogatáson az idők során sem tudta elérni Hoare,
hogy az empátiának legalább a határterületeit megközelítsék.
Az egyetlen, akivel a nagykövetnek sikerült megértetnie magát a
három méltóság közül, Beigbeder volt. A Santa Cruz palotában tett
első látogatásától kezdve a kapcsolat gördülékenyen alakult. A
miniszter meghallgatta, megtette a szükséges lépéseket, igyekezett
elsimítani az ügyeket és megoldani a bonyodalmakat. Hoare-nak
kijelentette, hogy a háborúba való be nem avatkozás elkötelezett híve,
kertelés nélkül elismerte az éhező nép iszonyatos nélkülözését, és a
végkimerültségig dolgozott, hogy megállapodásokat üssön nyélbe, és
megegyezésekről tárgyaljon, melyek enyhítenék azt. Igaz, hogy
személye eleinte kicsit különcnek tűnt a nagykövet szemében, mi
több, talán bizarrnak is, mert érzékenysége, műveltsége, viselkedése
és iróniája annyira elütött a magasba lendített kar, a hatalmi szó
uralta Madrid brutalitásától. Beigbeder, legalábbis Hoare így látta,
egyértelműen kínosan érezte magát a német erőszakosság, a falangista
kérkedés, saját kormánya zsarnoki viselkedése és a főváros
mindennapos nyomora közepette. Talán éppen ezért, mert annyira
kilógott a sok őrült közül, Hoare rokonszenves figurának találta

350
Beigbedert, gyógyító balzsamnak ígérkezett a korbácsütések
szakította sebeire, amelyet az afrikai jellemmel megáldott, különös
miniszter elvtársai mértek rá. Adódott köztük félreértés nem egy,
ellentétes nézőpont, vitatható diplomáciai lépések, reklamációk,
panaszok és tucatnyi válság, amit együtt próbáltak megoldani. Például
az, amikor a spanyol csapatok bevonultak Tangerbe júniusban, és egy
tollvonással semmisnek nyilvánították a város nemzetközi státuszát.
Vagy amikor majdnem engedélyezték a német csapatok díszmenetét
San Sebastián utcáin. Akkoriban a fejetlenség és a kapkodás rengeteg
feszültséget keltett. Mindezek ellenére a viszony Beigbeder és Hoare
között napról napra egyre elengedettebb és meghittebb lett, mely a
nagykövet számára az egyetlen menedékké vált ezen a viharos
vidéken, ahol folyamatosan teremtek a problémák, mint a gaz.
Miközben alkalmazkodott az országhoz, Hoare számára egyre
világosabbá vált, hogy a németek Spanyolország mindennapjaiban
milyen kiterjedt hatalommal bírnak, mely befurakodott a közélet
minden szintjére. Üzletemberek, vezetők, kereskedelmi ügynökök,
filmgyártók és a közigazgatásban és hatalmi szerveknél remek
kapcsolatokkal rendelkező, legkülönfélébb tevékenységet végző
személyek dolgoztak ügynökként a nácik szolgálatában. Hamarosan
megtudta, hogy vasmarokkal irányítják a hírközlő szerveket is.
Németország nagykövetségének sajtóirodája Serrano Suner teljes
körű felhatalmazásával döntött róla nap mint nap, hogy milyen
információ jelenjen meg Spanyolországban a Harmadik
Birodalomról, hogyan és milyen szavakkal, kedvükre illesztve a
spanyol sajtóba annyi náci propagandát, amennyit csak akartak, sőt
még arcátlanabbul és támadóbban a Fel! napilapban, a Falange
orgánumában, ami azokban az ínséges időkben egyedül rendelkezett a
lapok számára elkülönített, szűkös papírellátmány nagy részével.
Kitartó és véresszájú, britellenes kampányok folytak, teli
hazugsággal, sértegetéssel és aljas félrevezetéssel. Churchill alakja a
legrosszindulatúbb karikatúrák, a Brit Birodalom pedig állandó
nevetség tárgya lett. A legszimplább gyári balesetet vagy
postavonatot érintő incidenst, történjék az bármely spanyol
tartományban, azonnal és minden aggály nélkül az álnok angolok
ármánykodásainak tudtak be. A nagykövet panaszai e nyilvánvaló

351
sértések miatt mindig és menthetetlenül süket fülekre találtak.
És miközben Sir Samuel Hoare szép lassan többé-kevésbé
hozzászokott új kiküldetési helyéhez, a kibékíthetetlen ellentét a Bel-
és Külügyminisztérium között egyre nyilvánvalóbbá vált. Serrano
mindenható posztjáról rá jellemző, stratégiai kampányt szervezett:
gonosz pletykákat terjesztett Beigbederről, amivel azt az elképzelést
táplálta, hogy a helyzet megoldásához neki kell kezébe venni az
ügyeket. És miközben a volt főbiztos csillaga lezuhant, mint a vízbe
hajított kavics, Franco és Serrano, Serrano és Franco, a nemzetközi
politikához két egyáltalán nem értő ember - hiszen egyikük sem látott
semmit a nagyvilágból még kukucskálón keresztül sem -, az El Pardo
palotában forró csokoládét hörpöltek pirítóssal, és az uzsonnás terítő
felett vállvetve rajzolták fel az új világrendet azzal a megdöbbentő
merészséggel, ami együtt jár a tudatlansággal és gőggel.
Amíg Beigbeder ki nem borult. Ki fogják dobni, és ezt tudta. El
fognak tekinteni tőle, hátsón billentik, és az utcára rakják, már nem áll
érdekükben megtartani őt a dicsőséges keresztes hadjáratra. Kitépték
az ő boldog Marokkójából, rendkívül kívánatos tisztségre nevezték
ki, hogy aztán megkötözzék kezét-lábát, és rongyot tömjenek a
szájába. Soha nem értékelték a véleményét, valójában nem is kérték
ki soha. Nem kezdeményezhetett semmit, és nem védhette meg
álláspontját sem, nem kellett másra, minthogy a nevével töltsék ki az
egyik miniszteri tárcát, és hogy szolgálatkész, félénk, néma
hivatalnokként bólintgasson. Ugyan egyáltalán nem tetszett neki ez a
felállás, mégis tiszteletben tartotta a rangsort, és fáradhatatlanul
dolgozott azért, amit megköveteltek tőle, szilárdan tűrve Serrano
hónapok óta tartó, módszeres bántalmazását. Először csak
megtaposta, félrelökte: „Takarodj, ez az én helyem!”. A lökdösődés
aztán megalázó tarkóütésekké fajult. Az ütések pedig hamarosan
vesére mért rúgásokká, és végül már a nyakát szurkálta. És amikor
Beigbeder rájött, hogy a következő alkalommal a fejére lép, akkor
kitört.
Fáradt volt, megelégelte a sógorísimo szemtelenségeit és dölyfét,
Franco sötét ostobaságát döntéseiben, megelégelte, hogy ár ellen
ússzon, és mindenhol idegennek érezze magát, hogy olyan hajó

352
kormányánál álljon, amely az átkelés megkezdése óta rossz irányba
halad. Ezért aztán gondolt egy merészét, hogy egy életem, egy
halálom, lépni fog. Elérkezett a perc, hogy végre nyilvánossá és
köztudottá váljon barátsága Hoare-ral, melyet eddig nagyon
tapintatosan kezelt, hogy átlépje a zárt erődöket, irodákat és
szalonokat, melyek kereteit eddig betartották. És ezt tűzve zászlajára,
az utcára vetette magát, nyílt utcára, minden védelem nélkül. Ki a
szabad levegőre, a megátalkodottan tűző napsütésbe. Elkezdtek együtt
ebédelni szinte napi rendszerességgel a legismertebb éttermek
legfeltűnőbb asztalainál. Aztán pedig, mintha két arab lennének, akik
a tetuani óváros utcáin sétálnak, Beigbeder karon ragadta a
nagykövetet, „drága bátyám, Samuel” mondta neki, és tüntető
egykedvűséggel andalogtak végig Madrid járdáin. A kihívó
Beigbeder, a merész, a Don Quijote. Nap mint nap bensőséges
beszélgetésbe merült az ellenség küldöttével, nyíltan kimutatva a
németek és a németbarátok iránti megvetését. így haladtak el a
Mozgalom Főtitkársága előtt az Alcalá utcában, a Fel! napilap
székhelye és a német nagykövetség épülete mellett a Castellanán, és
így léptek be a Palace és a Ritz Szálló kapuján, a nácik valóságos
darázsfészkébe. Hogy mindenki jól láthassa, mennyire megérti
egymást Franco minisztere a nemkívánatosak nagykövetével. És
miközben Serrano az idegösszeomlás szélén, a türelmetlenségtől
kiújult gyomorfekélytől kínozva döngő léptekkel járt fel-alá
irodájában, haját tépve és ordítva kérdezte, hogy ugyan meddig akar
még elmenni ez az eszement Beigbeder ezzel az őrült viselkedéssel?!
Annak ellenére, hogy Rosalinda erőfeszítéseinek köszönhetően
bizonyos fokú rokonszenv ébredt a miniszterben Nagy-Britannia
iránt, nem volt olyan meggondolatlan, hogy minden nyomós ok nélkül,
merő romantikából egy idegen ország karjaiba vesse magát, ahogy
tette azt minden este szeretőjével. Az asszonynak köszönhetően érzett
némi rokonszenvet az angol nemzet iránt, igen. De hogy teljesen
Hoare felé fordult, és felégette a hajóit, annak több oka is volt. Talán
az idealizmusa, hogy azt gondolta, az Új Spanyolországban nem úgy
mennek a dolgok, ahogy szerinte működniük kellett volna. Vagy
meglehet, ez volt számára az egyetlen mód, hogy nyíltan kimutassa,
ellenzi, hogy a tengelyhatalmak oldalán lépjen be az ország a

353
háborúba. De az is lehet, hogy így vágott vissza annak, aki a
végletekig megalázta, akivel állítólag vállvetve kellett volna
munkálkodnia a romokban heverő haza felépítésén, melynek
lerombolásában előzőleg oly nagy hévvel vettek részt. És
valószínűleg mindenekelőtt azért is közeledett Hoare-hoz, mert
egyedül érezte magát, végtelenül egyedül e megkeseredett és
ellenséges környezetben.
Minderről nem első kézből értesültem, hanem mert Rosalinda az
első hónapok alatt terjedelmes levelek hosszú láncolatában számolt
be mindenről, és én úgy vártam a postát Tetuanban, mint a májusi
esőt. A mozgalmas társasági élet ellenére betegsége hosszú órákra
ágyba parancsolta, és ezt az időt levélírásra fordította, vagy hogy
elolvassa, amit a barátaitól kapott. így levelezésünk szokássá vált, és
láthatatlan szállal kapcsolt össze bennünket térben és időben. Utolsó
hírei 1940 augusztusának végén arról szónak, hogy a madridi lapok
már a külügyminiszter hamarosan bekövetkező menesztéséről
beszélnek. Erre azonban még kellett néhány hetet várni, legalább
hatot. És eközben számos olyan dolog történt, ami újra megváltoztatta
életem folyását.

354
 36

Egyik kedvelt időtöltésem anyám Tetuanba való érkezése után az

olvasás lett. O szokásához híven korán lefeküdt, Félix már nem
lopakodott át a folyosón, és esténként sok szabad órám maradt. Épp
szomszédomnak jutott eszébe, mivel töltsem ki az unalmas órákat.
Borítóján női nevek voltak - Fortunata és Jacinta -, és kemény
kötésben érkezett. Ettől kezdve minden pihenőidőm olvasással
töltöttem habzsolva szomszédom vaskos regényeit. Néhány hónap
alatt végeztem velük, ekkor elkezdtem végigvenni a Protektorátus
könyvtárának polcait. Mire 1940 nyara a vége felé járt, én már
felfaltam a két-három tucat regényt a helyi kiskönyvtárból, és azon
töprengtem, hogy ezentúl mivel fogom elszórakoztatni magam
esténként. Ekkor váratlanul új szöveg kopogtatott az ajtómon. Nem
regény formájában, hanem kék táviratként. És nem azért, hogy
élvezzem az olvasást, hanem, hogy kövessem utasításait. „Személyes
meghívás. Magánparti Tangerben. Madridi barátok várnak.
Szeptember elseje. Este hét. Dean’s Bar.” Összeugrott a gyomrom, de
fel kellett nevetnem. Tudtam ki küldte az üzenetet, nem kellett hozzá
aláírás. Tucatnyi emlék rohant meg egyszerre: zene, kacagás,
koktélpartik, váratlan kapkodás, idegen szavak, kis kalandok,
kirándulások a leeresztett tetejű kabrióban, életkedv. A múlt napjait
összevetettem a nyugalmas jelennel, a varrás és a ruhapróbák, a
rádiósorozatok és az anyámmal tett délutáni séták közt egyhangúan
pergő hetekkel. Az egyetlen viszonylagos izgalmat az a néhány
mozifilm jelentette, amire Félix magával cipelt, valamint
olvasmányaim szereplőinek viszontagságai és szerelmi ügyei,
melyeket csak úgy habzsoltam esténként, hogy elűzzem az unalmat. A
tudat, hogy Rosalinda Tangerben vár, kitörő örömmel töltött el. Ha
csak rövid időre is, ábrándjaim megint életre keltek.
Azonban a kitűzött napon és időpontban semmiféle partit nem
találtam az El Minzah Szálló bárjában, csak négy-öt ismeretlenből
álló, kisebb társaságot elszórtan és néhány magányos ivót a
bárpultnál, ami mögött nem láttam Deant, a pincért. Talán túl korán
volt még a bárzongoristának, a hangulat halott volt, teljesen más, mint

355
azokon a régi estéken. Egy diszkréten meghúzódó asztalnál foglaltam
helyet várakozni, és elküldtem a felém tartó pincért. Hét óra tíz,
negyed nyolc, hét óra húsz. A parti csak nem kezdődött. Fél nyolckor
a bárpulthoz léptem, és megkérdeztem, mikor jön Dean. Már nem itt
dolgozik, mondták. Saját üzletet nyitott, Dean’s Bar. Hogy hol?
A rue Amerique du Sudön. Repültem. Két perc alatt ott voltam, alig
száz méter választotta el a két bárt. Alighogy alakom feltűnt a
bejáratban, Dean szikár, olajbarna tekintete azonnal meglátott a pult
mögül. A bárban élénkebb volt a hangulat, mint a szállóban, nem volt
sok vendég, de a beszélgetések hangosabban folytak, fesztelenebbül,
és néha nevetés hallatszott. A tulajdonos nem köszönt, de egy rövid,
koromfekete pillantással a helyiség hátsó része előtt lógó függöny
felé bökött. Hátra mentem. Súlyos, zöld bársony. Elhúztam, és
beléptem.
- Késve érkeztél a partimra.
Se az elkoszolódott falak, se a szomorkás villanykörte sápadt
fénye, se a palackokkal megrakott rekeszek és az egymásra dobott
kávészsákok nem tudtak levonni egy szemernyit sem barátnőm
eleganciájából. Vagy ő, vagy Dean, talán együtt, aznap délután, nyitás
előtt kis szobává alakították az apró raktárai a magánjellegű
találkozóhoz. Olyannyira zártkörű volt, hogy csak két árva szék vette
körül a fehér terítővel borított hordót. Két pohár, egy koktélkeverő,
egy doboz török cigaretta és egy öngyújtó hevert rajta. Az egyik
sarokban, néhány összeeszkábált doboz tetején egyensúlyozva Billie
Holiday énekelte a Summertime-ot egy hordozható gramofonból.
Egy éve nem láttuk egymást, ennyi idő telt el, mióta Madridba
költözött. Még mindig csontsovány volt, bőre szinte áttetsző, és a jól
ismert, szőke tincs most is állandóan a szemébe hullott. De az arca
nem a régi, gondtalan napokat idézte, sem a keményebb pillanatokat,
mikor férjével élt együtt, vagy mikor lábadozott. Nem tudtam
pontosan megfogni, miben állt a változás, de mintha minden egy kicsit
más lett volna rajta. Valamivel idősebbnek tűnt, érettebbnek. És talán
valamivel fáradtabbnak is. Leveleiből értesültem, milyen
nehézségekkel kellett a fővárosban szembenézniük Beigbedernek és
neki. Azt azonban nem írta, hogy marokkói látogatást tervez.

356
 Megöleltük egymást, és vihogtunk, mint két iskolás lány, túlzó
dicséretekkel illettük egymás ruháját, és nevettünk megint. Annyira
hiányzott! Anyám velem volt, ez igaz. És ott volt Félix is. Candelaria.
A divatszalon és új vonzalmam a könyvekhez. Jelenléte így is
rettenetesen hiányzott, hogy mindig a legalkalmatlanabb időpontban
toppan be, hogy másképp látja a dolgokat, a többiekétől annyira
eltérő szemszögből. Hiányoztak szellemes megjegyzései, apró
különcségei, bőbeszédű fecsegése. Mindent tudni akartam, és
kérdések egész zuhatagát borítottam rá: hogy megy az élete
Madridban, hogy van Johnny, mi van Beigbederrel, és mi az oka
annak, hogy visszatért Afrikába. Általánosságokkal válaszolt, néhány
anekdotával megtűzdelve, került bármi utalást a nehézségekre. Végül
nem kínoztam tovább kíváncsiságommal, és ekkor, miután teletöltötte
a poharakat, világosan beszélt.
– Azért jöttem, hogy munkát ajánljak neked.
Elnevettem magam.
– Már van munkám.
– Én másikat ajánlok.
Felnevettem megint, és kortyoltam egyet. Pink gint, ahogy mindig.
– És mit kellene tennem? - kérdeztem elemelve ajkaimtól a
poharat.
– Ugyanazt, mint most, de Madridban.
Hirtelen megértettem, hogy komolyan beszél, és bennem akadt a
nevetés. Én is hangot változtattam.
– Jól érzem magam Tetuanban. Jól megy az üzlet, egyre jobban.
Anyám is szeret itt élni. A szabászat remekül megy, annyira, hogy arra
gondoltunk, felveszünk egy tanulót, hogy segítsen. Nem terveztük a
visszatérést Madridba.
– Nem az anyádról beszélek, Sira, hanem csak rólad. És nem
kellene bezárni a boltot Tetuanban, nagy valószínűséggel átmeneti
dologról van szó. Vagy legalábbis ezt remélem. Amikor mindennek
vége, visszajöhetsz ide.

357
 – Amikor vége, minek?
– A háborúnak.
– A háború már egy éve véget ért.
– A tiétek igen. De most egy másik folyik.
Felkelt, másik lemezt tett fel, és feltekerte a hangot. Megint
dzsessz, most csak zene. Azon volt, hogy a beszélgetésünket ne
lehessen a függöny másik oldalán hallani.
– Egy másik, rettenetes háború zajlik. A hazám harcol benne, és a
tied bármely pillanatban beléphet. Juan Luis mindent megtett, amit
megtehetett, hogy Spanyolország kimaradjon belőle, de az események
folyása azt mutatja, hogy ez nem fog könnyen menni. Ezért mostantól
kezdve minden lehetőségünkkel azon leszünk, hogy csökkentsük a
németek Spanyolországra gyakorolt nyomását. Ha ezt elérjük, akkor a
spanyol nemzet a konfliktuson kívül marad, és nekünk nagyobb lesz
az esélyünk a háborút megnyerni.
Még mindig nem értettem, hogy jön az én munkám mindehhez, de
nem szakítottam félbe.
– Juan Luis és én - folytatta - igyekszünk ráébreszteni barátainkat,
hogy segítsenek ebben, amennyire lehetőségeik ezt megengedik. Neki
a minisztériumból nem sikerült nyomást gyakorolnia a kormányra, de
el lehet érni egy s mást kívülről is.
– Mit? - kérdeztem elvékonyodott hangon. Elképzelésem sem volt,
mi futhatott át a fején. Nyilván mulatságos képet vágtam, mert végre
elnevette magát.
– Don’t panic, darling. Ne ijedj meg! Nem arról van szó, hogy
bombát rejtünk el a német nagykövetségen, vagy nagy katonai
manővereket hiúsítunk meg. Csendes ellenállási kampányra
gondolok. Megfigyelés. Beszivárgás. Adatok beszerzése apró réseken
át, here and there, itt meg ott. Juan Luis és én nem vagyunk egyedül.
Nem két elszállt idealista vagyunk, akik jóhiszemű barátokra
vadásznak, hogy berántsák őket valami fantasztikus agyszüleménybe.
Újratöltötte a poharakat, és még feljebb tekerte a hangot a
gramofonon. Rágyújtottunk egy cigarettára. Visszaült, és világos

358
szemét rám szegezte. Szürke karikák keretezték, amit még soha nem
láttam rajta.
– Abban segédkezünk, hogy Madridban munkatársak titkos
hálózata épüljön ki, amely kapcsolatban áll a brit titkosszolgálattal.
Olyan munkatársaké, akik semmilyen szinten nem kötődnek a
politikai, diplomáciai vagy katonai körökhöz. Szinte ismeretlen
emberek, akik, miközben látszólag megszokott életet élnek, értesülnek
erről-arról, amit aztán továbbadnak a SOE-nak.
– Mi az a SOE? - motyogtam.
– Special Operations Executive. Új szervezet a titkosszolgálaton
belül, amit nemrég hozott létre Churchill, a háborúval kapcsolatos
ügyek kezelésére, de távol tartja magát a mindenkori
hadműveletektől. Egész Európában toboroznak embereket. Mondjuk
így: egy rendhagyó, nem hagyományos kémszervezetről van szó.
– Nem értelek. - Még mindig csak suttogni tudtam.
Igaz volt, hogy nem értettem semmit. Titkosszolgálat. Illegális
együttműködők. Hadműveletek. Kémkedés. Beszivárgás. Soha
életemben nem hallottam ilyesmiről.
– Ne hidd, hogy én hozzá vagyok szokva ehhez a szakzsargonhoz.
Nekem is gyakorlatilag új az egész, és erőltetett menetben kell
megtanulnom. Juan Luis, ahogy azt már levélben elmeséltem, az
utóbbi időben közelebbi barátságba került a nagykövetünkkel, Hoare-
ral. És mivel most már meg vannak számlálva a napjai a
minisztériumban, úgy határoztak, hogy együtt lépnek a tettek
mezejére. Hoare azonban nem közvetlenül irányítja a madridi
titkosszolgálat műveleteit. Jobban mondva ellenőrzi azokat, és ő a
felelős értük. De nem ő hangolja össze személyesen.
– Akkor ki?
Azt vártam, hogy majd azt mondja, ő maga, és felfedi, hogy csak
vicc volt az egész. És akkor mindketten nagyot nevetünk, elmegyünk
végre vacsorázni és táncolni egyet a Villa Harrisba, ahogy azt régen
szoktuk. De nem ezt tette.
– Alan Hillgarth, naval attaché, a követség tengerészeti attaséja,

359
az ő feladata minden. Nagyon különös figura, tengerésztiszt, családja
hosszú múlttal dicsekedhet a haditengerészetnél, rangos, arisztokrata
hölgyet vett feleségül, aki szintén részt vesz a tevékenységeiben.
Ugyanakkor érkezett Madridba, amikor Hoare, hivatalos tisztsége
fedezékében azzal a feladattal, hogy titokban irányítsa a SOE és
a SIS, a Secret Intelligence Service munkáját.
SOE. Special Operations Executive. SIS. Secret Intelligence
Service. Minden olyan idegenül hangzott. Kértem, hogy magyarázza
el.
– A SIS, a Secret Intelligence Service, másik nevén az MI6,
Directorate ofMilitary Intelligence, Section 6: a katonai hírszerzés
hatos szekciója az a szervezet, amely a brit titkosszolgálat manővereit
irányítja Nagy-Britannián kívül. Kémtevékenységet végez nem brit
területeken, hogy érthető legyek. A nagy háború előtti időkben kezdte
meg működését, és beosztottjai, akik diplomáciai vagy katonai
fedezet alatt dolgoznak, szolidabb műveletekben vesznek részt
általában a már meglévő hatalmi szerkezeten keresztül, az adott
ország befolyásos személyeinek és hatóságainak segítségével.
A SOE ellenben valami teljesen új. Sokkal kockázatosabb, mert
nemcsak profiktól függ, de éppen ezért sokkal rugalmasabb is. Ez egy
vész esetén működésbe lépő, operatív csoport háborús időkre, hogy
valami nevet adjunk neki. Készek bárkivel együtt dolgozni, aki képes
felkelteni az érdeklődésüket. A szervezet most született, és Hillgarth,
a spanyol megbízott, jelenleg ügynököket toboroz. Sürgősséggel. És
ehhez bizalmi embereiknél puhatolóznak, akiknek kapcsolatai
lehetnek másokkal, akik pedig közvetlenül tudnak a segítségükre
lenni. Juan Luis és én úgymond közvetítők vagyunk. Hoare még csak
most érkezett, alig ismer valakit. Hillgarth a háborút alkonzul-ként
töltötte Mallorcán, de ő is új Madridban, és még nem ismeri jól az új
területet. Ami Juan Luist és engem illett, nem kértek tőlünk közvetlen
beavatkozást, tőle azért nem, mert miniszter és nyíltan angolbarát,
tőlem meg, mert brit állampolgár vagyok. Tudják, hogy túl ismertek
vagyunk, és gyanúsnak fognak minket tartani. Viszont felkerestek
minket, hogy segítsünk a kapcsolatok kiépítésében. Mi pedig
végigvettük a barátainkat. Köztük téged is. Ezért jöttem.

360
 Inkább nem kérdeztem meg, pontosan mit is akar tőlem. Akár
megkérdezem, akár nem, úgyis elmondja, és a rémület ugyanakkora
lesz, ezért arra összpontosítottam, hogy újratöltsem a poharakat. De a
koktélkeverő már kiürült. Kotorászni kezdtem a falhoz támasztott
rekeszek között. Amit hallottam, túl nagy falat volt ahhoz, hogy csak
úgy szárazon lenyeljem. Kihalásztam egy palack italt, kiderült, hogy
whisky, lecsavartam a kupakját, és nagyot húztam egyenesen az
üvegből. Aztán Rosalinda kezébe nyomtam. O is meghúzta, és
visszaadta. Folytatta. Közben én kortyoltam még egyet.
- Azt találtuk ki, hogy szabászatot nyithatnál Madridban, ahol a
magas beosztású nácik feleségeit szolgálnád ki.
Elszorult a torkom, és a korty whisky, ami már lefelé tartott,
visszafordult, és ezernyi cseppben tört fel. Kézfejemmel megtöröltem
az arcom. Végül csak három szót sikerült kinyögnöm: - Meg vagytok
őrülve!
Rosalinda nem vette magára, és rezzenéstelen tekintettel folytatta.
– Ezek a nők eddig mind Párizsban varrattak ruhát, de mióta a
német sereg májusban lerohanta Franciaországot, a legelőkelőbb
divatszalonok bezártak, csak nagyon kevesen akarnak továbbra is a
megszállt Párizsban dolgozni. A Maison Vionet, a Maison Chanel a
rue Chambonon, Schiaparelli üzlete a piacé Vendome-on: szinte
minden nagyobb szalon elhagyta a várost.
A Rosalinda említette, előkelő, párizsi szalonok idegességemmel,
a koktélokkal és a whiskyvel keveredve rekedt nevetésre ingereltek.
– Azt akarod, hogy Madridban én lépjek ezeknek a
divattervezőknek a helyébe?
Nevetésem nem ragadt át rá, továbbra is komolyan beszélt.
– Megpróbálhatod a magad módján, kicsiben. Ez az ideális
pillanat, mert nincs nagy kínálat: Párizs out of the question, Berlin
pedig messze van. Vagy Madridban varratnak, vagy nem fognak új
modelleket viselni a most induló szezonban, ami ezeknek a nőknek
kész tragédia, mert létezésük lényege mostanában a hihetetlenül élénk
társadalmi élet. Tájékozódtam, és már van jó néhány madridi

361
szabászat, amely újra nyitott arccal az ősz felé. Úgy hírlett, hogy a
Balenciaga atelier újra nyit az idén, de végül nem így történt. Itt van
nálam azoknak a neve, akik valószínűleg ki fognak nyitni - mondta, és
egy félbehajtott lapot vett elő a blézeréből. - Flora Villarreal;
Brígida a San Jerónimo utca 37-ben; Natalio a Lagasca 18-ban;
Madame Raguette a Bárbara de Braganza 2-ben; Pedro Rodríguez az
Alcalá 62 alatt; Cottret, Fernando VI. utca 8. szám.
Néhány név ismerősen csengett, mások nem. Donã Manuela neve
köztük lehetett volna, de Rosalinda nem említette, meglehet, még nem
nyitotta újra a szabászatot. Miután felolvasta a listát, ezer darabra
tépte a papírt, és a már csikkekkel teli hamutartóba dobta.
– Hiába tesznek meg mindent, hogy új kollekciókat mutassanak be,
és a legjobb modelleket kínálják, mindannyian ugyanazzal a
nehézséggel szembesültek, hogy csak bizonyos korlátok között tudnak
működni. Ezért senkinek sem lesz könnyű sikerre vinni az üzletet.
– Milyen korlátok?
– Szövethiány van, súlyos szövethiány. Se Spanyolország, se
Franciaország nem gyárt anyagot ilyen jellegű szabászatok számára.
A gyárak, amelyek nem zártak be, a nép alapellátását igyekeznek
kielégíteni, vagy háborús anyagokat állítanak elő. A pamutból
egyenruha készül, a lenvászonból kötszer, minden egyes anyag
előbbre való célokat szolgál, mint a divat. Ezt a nehézséget te meg
tudod oldani úgy, hogy Tangerből viszel magaddal szövetet. Itt még él
a kereskedelem, nem jelent gondot a behozatal, mint a félszigeten.
Érkeznek amerikai, argentin termékek is, még nagy stock francia
szövet és angol gyapjú áll itt, indiai és kínai selyem az előző
évekből, vihetsz mindenből. És ha további anyagra lenne szükséged,
akkor megtaláljuk a módját, hogy megkapd. Ha a kezedben áruval és
ötletekkel érkezel Madridba, és ha sikerül elérnem, hogy
kapcsolataimon keresztül szertespricceljen a hír, akkor a szezon
divatszabója válhat belőled. Nem lesz, aki felvenné veled a versenyt,
Sira, te leszel az egyetlen, aki azt tudja kínálni nekik, amit keresnek:
pompa, fényűzés, ledér könnyedség, mintha a világ táncterem lenne,
és nem véres csatamező, amivé éppen ők tették. És a német
asszonyok, mint a héják fognak lecsapni rád.

362
 – De engem hozzád fognak kötni... - feleltem, próbálva
belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba, mielőtt magával sodort
volna ez az eszement terv.
– Dehogyis. Nincs semmi okuk rá. A madridi német feleségek
majdnem mind nemrég érkeztek, és semmi kapcsolatuk marokkói
honfitársaikkal. Honnan tudná bárki is, hogy te meg én ismerjük
egymást. De természetesen a sok tapasztalat, amit Tetuanban szereztél
a német asszonyok számára varrva, bizonyára nagy segítségedre lesz:
ismered az ízlésüket, tudod, hogy kell bánni velük, és hogy kell
viselkedned.
Miközben beszélt, becsuktam a szemem, és megráztam a fejem.
Néhány másodpercre gondolataim visszanyúltak az első, Tetuanban
töltött hónapokhoz, eszembe jutott az este, mikor Candelaria
megmutatta a pisztolyokat, és azt javasolta, hogy adjuk el, és abból
nyissunk üzletet. Ugyanezt a rémületet éreztem, és hasonló volt a
helyszín is: két nő egy apró helyiségben meghúzódva, az egyik
lelkiismeretesen kidolgozott, veszélyes tervet tár a másik elé, aki
rémülten utasítja el. Mégis volt különbség. Nagy különbség. A
Rosalinda lefestette terv más dimenziókban mozgott. Hangjára
visszatértem a múltból, elhagytam a La Luneta panzió nyomorúságos
odúját, és ott találtam magam megint a Dean’s Bar pultja mögött
nyíló, apró raktárban.
– Majd mi híredet keltjük, meg vannak rá a módszereink. Jó
kapcsolataim vannak azokban a madridi körökben, melyek érdekesek
lehetnek számunkra, majd mi elintézzük, hogy szájról szájra járjon a
pletyka rólad anélkül, hogy bárki velem hozna kapcsolatba.
A SOE magára vállalná a kezdő költségeket: kifizetné a bolthelyiség
bérleti díját, a műhely berendezését és az első befektetést méteráruba
és kellékekbe. Juan Luis megoldaná a vámügyi kérdéseket, és
rendelkezésedre bocsátaná a szükséges engedélyeket, hogy az árut
Tangerből Spanyolországba szállítsad; jelentős rakománynak kell
lennie, mert ha egyszer kikerül a minisztériumból, akkor sokkal
nehézkesebbé fognak válni az intézkedések. A teljes bevétel neked
járna. Csak azt kellene tenned, amit most is csinálsz Marokkóban, de
nagyobb figyelmet szentelve annak, ami a német megrendelők

363
szájából elhangzik. Megtudnád, hova járnak a férjek, kikkel szoktak
összejönni, milyen terveik vannak, és kik látogatják meg őket
Németországból.
– Alig beszélek németül.
– Annyira meg tudod magadat értetni, hogy ők kényelmesen érezzék
magukat a társaságodban. Enough.
– Aligha tudok többet, mint számolni, köszönni, ismerem a
színeket, a hét napjait és egy-két mondatot - magyaráztam.
– Nem baj. Erre is gondoltunk. Ismerünk valakit, aki segíthet
ebben. Neked csak az adatokat kell összegyűjtened, és eljuttatni a
megfelelő helyre.
– Hogyan?
Megvonta a vállát.
– Ezt majd megmondja neked Hillgarth, ha elfogadod a munkát. Én
nem tudom, hogy működnek ezek az eljárások. Gondolom, majd
kitalálnak neked valami személyre szabottat.
Megráztam a fejem, ezúttal erőteljesebben.
– Nem fogom elfogadni, Rosalinda.
Újabb cigarettára gyújtott, és mélyen leszívta.
– Miért nem? - kérdezte, miközben kifújta a füstöt.
– Mert nem - mondtam határozottan. Ezer okom volt rá, hogy ne
szálljak be ebbe az őrült történetbe, de inkább egyetlen tagadásba
sűrítettem őket. Nem. Nem teszem meg. Nem, és kész. Kortyoltam
még egyet a whiskys üvegből, pocsék íze volt.
– Miért nem, darling? Félelemből, right? - Halk, magabiztos
hangon beszélt. A lemez lejárt, csak a tű karistolta a bakelitet,
beszélgetés és kacagás hallatszott a függöny másik oldaláról. -
Mindannyian félünk, halálosan rettegünk - suttogta. - De ez nem elég
mentség. Be kell avatkoznunk, Sira. Segítenünk kell. Neked, nekem,
mindenkinek, minden egyes embernek a lehetőségeihez mérten.
Mindenkinek hozzá kell járulnia egy szemernyivel, hogy ez az őrület
ne mehessen tovább.

364
 – Egyébként sem térhetek vissza Madridba. Van néhány függőben
lévő ügyem ott. Tudod, miről beszélek.
A Ramiro idejéből származó feljelentések kérdése még mindig
nem oldódott meg. A háború vége óta beszéltem erről néhányszor
Vázquez rendőrkapitánnyal. O megpróbált utánajárni, hogy áll a
helyzet Madridban, nem jutott semmire sem. Még nagy a felfordulás,
hagyjuk, hadd múljon az idő, és várjunk, amíg lenyugszanak a dolgok,
mondta. Én pedig, mivel nem állt szándékomba visszatérni, vártam.
Rosalinda tisztában volt a helyzettel, én magam meséltem el neki.
– Erre is gondoltunk. Erre, és arra is, hogy fedezékre lesz
szükséged és védelemre, bármi adódhat. A követségünk nem
vállalhatja a felelősséget érted, ha valami probléma merülne fel, és
ez a feladat nagyon kockázatos egy spanyol állampolgár számára,
ahogy per pillanat állnak a dolgok. Juan Luisnak azonban támadt egy
remek ötlete.
Meg akartam kérdezni, mi az, de nem jött ki hang a torkomon. Nem
is volt rá szükség, Rosalinda rögtön elmagyarázta.
– Tud neked szerezni marokkói útlevelet.
– Hamis útlevelet - jegyeztem meg.
– Nem, sweetie, hanem eredetit. Még mindig kitűnő barátai vannak
Marokkóban. Alig néhány órán belül marokkói állampolgár válhat
belőled. Másik névvel, obviously.
Felálltam, és éreztem, hogy alig tudom megőrizni az egyensúlyom.
Agyamban a gin- és whiskytócsák között nyüzsögve locspocsoltak az
idegen szavak. Titkosszolgálat, ügynök, hírszerzés. Hamis név,
marokkói útlevél. A falnak dőltem, és próbáltam józanul
gondolkodni.
– Nem, Rosalinda. Ne is folytasd, kérlek. Nem fogadhatom el.
– Nem kell most azonnal döntened. Gondold meg!
– Nincs mit meggondolnom. Hány óra van?
Az órájára pillantott, én is az enyémre, de a számok összemosódtak
a szemem előtt.

365
 – Háromnegyed tíz.
– Vissza kell mennem Tetuanba.
– Rendeltem egy kocsit, ami tízkor felvesz, de nem hiszem, hogy
utazásra kész állapotban lennél. Aludj itt Tangerben! Gondoskodom
róla, hogy kapj egy szobát az El Minzahban, és hogy értesítsék az
édesanyád.
Egy ágy, hogy aludjak, és elfeledkezzem erről a sötét
beszélgetésről, a lehető legcsábítóbb ajánlatnak tűnt szememben. Egy
nagy ágy fehér lepedővel, szép szoba, amiben másnap reggel
felébredek, és rájövök, hogy a találkozó Rosalindával csak rémálom
volt. Különös rémálom a semmiből. Agyam egyik távoli sarkában
valami felvillant.
– Nem tudják anyámat értesíteni. Nincs telefonunk, te is tudod.
– Elintézem, hogy hívják Félix Arandát, és ő majd szól neki. Arról
is gondoskodom, hogy felvegyenek, és holnap reggel hazavigyenek
Tetuanba.
– És te hol szálltál meg?
– Angol barátoknál a rue de Hollande-on. Nem akarom, hogy bárki
megtudja, Tangerben vagyok. Kocsin érkeztem egyenesen a
lakásukból, a lábam sem tettem az utcára.
Elhallgatott néhány pillanatra, és valamivel halkabban hozzátette.
Halkabban és mélyebben.
– Nagyon csúnyán festenek a dolgok Juan Luis és az én számomra,
Sira. Állandóan figyelnek.
– Kik? - suttogtam rekedten.
Szomorú félmosolyra húzta a száját.
– Mindenki. A rendőrség. A Gestapo. A Falange.
A félelem kásás hangon elsuttogott kérdés formájában tört ki
belőlem.
– És engem? Engem is figyelni fognak?
– Nem tudom, darling, nem tudom.

366
 Elmosolyodott, most teljesen. De még így is szorongás bujdokolt a
szája sarkában.

367
 37

Valaki kopogott az ajtón, és belépett, meg sem várva, hogy

engedélyt adjak rá. Félig lehunyt szemem előtt a félhomályban egy
egyenruha derengett fel tálcával a kezében. Letette valahova
látóteremen kívül, és elhúzta a függönyt. A szoba hirtelen megtelt
fénnyel, és én a fejemre húztam a párnát. Ez ugyan valamelyest
tompította a zajokat, mégis elérték fülemet a neszek, amiből követni
tudtam a jövevény tevékenységét. Porceláncsésze koccant a tányéron,
forró fekete bugyogott fel a kávéfőzőből, kés kaparászott a pirítóson,
miközben vajjal kente. Miután mindennel elkészült, az ágyhoz lépett.
– Jó reggelt kívánok, kisasszony! A reggeli kész. Fel kell kelnie, a
kocsi egy óra múlva várja a bejárat előtt.
Visszamorogtam valamit. Olyasmit, hogy köszönöm, hallottam,
hagyjon békén. A szobalány nem találta ki, hogy feltett szándékom
továbbaludni, és ügyet sem vetett a morgásomra.
– Azt kérték, hogy ne menjek el, amíg ön fel nem kelt.
Spanyol kiejtéssel beszélte a spanyolt. Ahogy véget ért a háború,
Tanger megtelt republikánusokkal, valószínűleg az egyik menekült
család lánya volt. Dacosan mordultam egyet, és a másik oldalamra
fordultam.
– Kisasszony, kérem, keljen fel! Ki fog hűlni a kávé és a pirítós.
– Ki küldött? - tudakoltam anélkül, hogy kidugtam volna a fejem
fészkéből. A hangom mintha barlang mélyéről szólt volna, talán a
külvilágtól elválasztó toll- és lepedőhegy miatt, talán a rémes este
hatására. Mire kimondtam, már rá is jöttem, milyen nevetséges a
kérdés.
Honnan tudhatná ez a lány, ki küldte. Nekem azonban kétségem se
volt felőle.
– A konyhából utasítottak, kisasszony. Én szolgálok fel ezen az
emeleten.
– Akkor mehetsz.

368
 – Addig nem, amíg fel nem kel.
Makacs egy szobalány volt, az engedelmes beosztottak
állhatatosságával. Végre kidugtam a fejem, és kisimítottam a hajam az
arcomból. Ahogy lerúgtam a takarót, észrevettem, hogy barackszín
hálóinget viselek, ami nem az enyém. A lány kezében egy hozzáillő
pongyolával várt, úgy döntöttem, nem kérdezem meg, kitől van,
honnan is tudhatná. Gyanítottam, Rosalinda intézte el, hogy a két
ruhadarab a szobámba kerüljön. Viszont nem volt papucsom, így
mezítláb tipegtem a kerek asztalkához, ahol már készen volt a reggeli.
Megkordult a gyomrom a látványra.
– Tölthetek tejet, kisasszony? - kérdezte, miközben helyet
foglaltam. Csak bólintottam, nem tudtam megszólalni. Farkaséhes
voltam, csak ekkor jutott eszembe, hogy előző este nem vacsoráztam.
– Ha megengedi, akkor most előkészítem a fürdőjét.
Megint bólintottam a reggelit majszolva, és néhány másodperc
múlva hallottam, hogy zubog a víz a csapból. A szobalány visszajött.
– Most már elmehetsz, köszönöm. Mondd meg az illetékesnek,
hogy már felkeltem.
– Azt mondták, hogy vigyem el kivasalni a ruháját, amíg reggelizik.
Nagyot haraptam a pirítósba, és némán bólintottam. A lány
felszedte az alacsony fotelba dobált, halomnyi ruhát.
– Parancsol még valamit a kisasszony? - kérdezte, mielőtt kilépett.
Tele szájjal a halántékomhoz emeltem a mutatóujjam, mintha főbe
akarnám lőni magam. A lány rémülten nézett rám, és csak most vettem
észre, hogy még kislány.
– Valamit fejfájásra - tettem érthetővé a gesztust, amikor végre
lenyeltem a falatot.
Határozott mozdulattal bólintott, értésemre adva, hogy felfogta, és
egy hang nélkül kisietett, igyekezve mielőbb kimenekülni ennek az
őrült némbernek a szobájából, akinek tűnhettem.
Felfaltam az összes pirítóst, a narancslevet, néhány rongyoskiflit és
egy svájci brióst. Aztán töltöttem magamnak még egy csésze kávét, és

369
ahogy felemeltem a tejes kancsót, kézfejemmel végigsimítottam a
borítékot, ami a fehér rózsaszálakkal teli vázának támasztva állt.
Ahogy hozzáértem, mintha megrázott volna, de nem nyúltam érte.
Nem volt ráírva semmi, egy betű sem, de tudtam, nekem szól, és azt
is, ki küldte. Megittam a kávét, és a gőzölgő fürdőszobába léptem.
Elzártam a csapot, és próbáltam kivenni a tükörképem. Azonban a
tükör annyira bepárásodott, hogy végig kellett húznom rajta egy
törülközőt. Szánalmas - ez az egyetlen szó tolult az ajkamra, ahogy
megláttam magam. Levetkőztem, és elmerültem a vízben.
Mire kiszálltam, a reggeli maradéka már eltűnt, és az erkélyajtó
tárva-nyitva állt. A kerti pálmafák, a tenger és a Gibraltári-szoros
harsogó kék égboltja mintha be akartak volna furakodni a szobába, de
szinte ügyet sem vetettem rájuk, sietnem kellett. Az ágy végébe terítve
várt a kivasalt ruha: a kosztüm, a kombiné és a selyemharisnya,
készen, hogy eltakarja testem. Az éjjeliasztalkán kis ezüsttálcára
helyezve egy korsó víz, egy pohár és egy adag Optalidón várt.
Bevettem egyszerre két tablettával, de aztán meggondoltam magam,
és bekaptam még egyet. Visszamentem a fürdőbe, hajamból kontyot
csavartam a tarkómra. Halványan kifestettem magam, nem volt nálam
semmi egyéb csak púder és rúzs. Aztán felöltöztem. Készen is
vagyok, suttogtam a levegőbe. Rögtön ki is javítottam magam. Csak
majdnem. Hiányzott egy apró részlet. Ami az asztalon várt, ahol egy
fél órája megreggeliztem: a látszólag címzett nélküli, krémszínű
boríték. Sóhajtottam, és két ujjam közé csippentve a táskámba
csúsztattam anélkül, hogy akár rápillantottam volna.
Elindultam. Magam mögött hagytam az idegen hálóinget és testem
nyomát az ágynemű közt. A félelem azonban nem akart ott maradni,
velem tartott.
- A mademoiselle számlája ki van egyenlítve, az autó már várja
- suttogta tapintatosan a recepció vezetője. Se a jármű, se a sofőr
nem volt ismerős, de nem kérdeztem meg, kihez tartozik az előző, és
kinek dolgozik az utóbbi. Csak kényelmesen elhelyezkedtem a hátsó
ülésen, ajkamat egy szó sem hagyta el, és hagytam, hogy kocsi és
sofőrje kettesben hazavigyenek.

370
 Anyám nem kérdezte, milyen volt a mulatság, sem, hogy hol
töltöttem az éjszakát. Gondolom, bárki is értesítette előző este, olyan
meggyőzően beszélt, hogy nem hagyott helyet az aggodalomnak. Egy
pillantást vetett elgyötört arcomra, de nem adta semmi jelét, hogy a
legkevésbé is izgatná. Csak felemelte tekintetét a ruháról, amit éppen
összeállított, és köszönt. Se nem kedvesen, se nem bosszankodva.
Semlegesen.
– Elfogyott a selyemzsinór - jelentette. - Aracama asszony kéri,
hogy a ruhapróbát tegyük át csütörtökről péntekre, és Frau Langen-
heim inkább azt szeretné, ha változtatnánk a shantungruha esésén.
Miközben ő folytatta a varrást, és beszámolt a hírekről, széket
helyeztem el vele szemben, és leültem olyan közel, hogy a térdem
majdnem súrolta az övét. Valamilyen szatén szállításáról kezdett
mesélni, amit előző héten rendeltünk. Nem hagytam, hogy befejezze.
– Azt akarják, hogy térjek vissza Madridba, dolgozzam az
angoloknak, és szerezzek nekik információkat a németekről. Azt
akarják, anyám, hogy a feleségeken keresztül kémkedjek.
Jobb keze megdermedt a levegőben, magasba tartva a befűzött
cérnát két öltés között. A mondat az ajkára fagyott, és tátva maradt a
szája. Felemelte tekintetét az apró szemüveg fölött, amit varráshoz
használt, és zavartan rám szegezte a pillantását.
Nem folytattam azonnal. Előtte néhányszor mélyet sóhajtottam, és
kifújtam: erősen, jó nagyokat, mintha nem lenne elég levegőm.
– Azt mondják, Spanyolország tele van nácival - folytattam. - Az
angoloknak szükségük van olyan emberekre, akik tájékoztatni tudják
őket a németek tevékenységeiről: kivel járnak össze, hol, mikor,
hogyan. Azt találták ki, hogy berendeznek nekem egy szabászatot, és
varrjak a német feleségeknek, aztán meséljem el nekik, amit ott
hallok.
– És te mit válaszoltál?
Hangja, akárcsak az enyém, csupán halk suttogás volt.
– Hogy nem. Hogy nem tehetem, hogy nem akarom. Hogy jól
megvagyok én itt veled. Hogy semmi kedvem visszatérni Madridba.

371
De azt kérik, hogy gondolkodjam rajta.
Csend borult a szobára, megülepedett a szöveteken és
próbababákon, rácsavarodott áspulnikra, és megült a
szabódeszkákon.
– És ez segítene, hogy Spanyolország belépjen újra háborúba? –
kérdezte végül.
Megvontam a vállam.
– Elvileg minden segíthet, vagy legalábbis azt hiszik - mondtam
nagy meggyőződés nélkül. - Titkos hírszerző hálózatot próbálnak
kiépíteni. Az angolok azt szeretnék, ha a spanyolok kimaradnának az
Európában zajló eseményekből, hogy ne lépjünk szövetségre a
németekkel, és ne ártsuk bele magunkat a háborúba, azt mondják, ez
lenne a legjobb mindenki számára.
Lehajtotta a fejét, és figyelmét az anyagdarabra szegezte, amelyen
dolgozott. Néhány másodpercig nem szólalt meg, elgondolkodott,
töprengett, minden sietség nélkül, miközben hüvelykujja begyével
végigsimította néhányszor a szövetet. Végül rám emelte a tekintetét,
és lassú mozdulattal levette a szemüvegét.
– Szeretnéd hallani a tanácsom, lányom? - kérdezte.
Állammal határozottan intettem. Igen, persze, hogy kérem a
tanácsát: szükségem volt rá, hogy megerősítsen benne, nemleges
válaszom az egyetlen ésszerű döntés, arra vágytam, hogy a saját
szájából halljam, ez a terv kész őrület. Azt akartam, hogy az az anya
legyen, aki mindig is volt, aki azt mondja, kinek képzelem itt magam,
hogy titkosügynökösdit játszom? Gyerekkorom magabiztos Doloresét
akartam újra megtalálni: a megfontolt, a mindenre elszánt asszonyt,
aki mindig tudta, mi a helyes és mi a helytelen. Aki úgy nevelt, hogy
mindig az egyenes utat mutatta, és akinek egy szerencsétlen
pillanatban hátat fordítottam. A világ azonban nem csak számomra
fordult meg, anyám pillérei is mások voltak.
– Tarts velük, leányom! Segíts, működj együtt! A mi szegény
Spanyolországunk nem keveredhet újabb háborúba, nem maradt
benne semmi erő.

372
 – De, anyám... ’
Nem hagyta, hogy folytassam.
– Te nem tudod, Sira, milyen háborúban élni. Te nem ébredtél
minden áldott reggel a gépfegyverek szavára, ágyúdörgésre. Nem
ettél férges lencsét hónapokon át, nem éltél át egy egész telet kenyér
és szén nélkül, hogy az ablakból hiányzott az üveg. Nem laktál
széthullott családokkal és éhező gyerekekkel. Nem láttál gyűlölettől
izzó szemeket, rettegő tekinteteket, vagy a kettőt együtt.
Spanyolország a földdel vált egyenlővé, senkiben sincs erő, hogy
még egyszer végigcsinálja ezt a rémálmot. Az egyetlen dolog, amit
most ez az ország tehet, az megsiratni a holtakat, és folytatni azzal a
kevéssel, ami megmaradt.
– De hát... - vágtam volna közbe.
De ő nem hagyta, hogy megszakítsam. Nem emelte fel a hangját, de
nem tűrt ellentmondást.
– Én a helyedben segítenék az angoloknak, megtenném, amit
kérnek. Ok a saját malmukra hajtják a vizet, afelől ne legyen
kétséged, mindent a saját hazájukért tesznek, nem a miénkért. De ha
az ő hasznuk nekünk is hasznukra válik, akkor áldott legyen az Úr
neve! Gondolom, a kérést Rosalinda barátnőd közvetítette.
– Tegnap órákon át beszélgettünk, ma reggel hagyott nekem egy
levelet, amit még nem olvastam el. Feltételezem, utasításokat
tartalmaz.
– Mindenhol azt hallani, hogy az ő Beigbederének már nincs sok
hátra a minisztériumban. Úgy néz ki, hogy éppen ezért fogják kidobni,
mert angolbarát lett belőle. Gondolom, neki is benne van ebben a
keze.
– Kettőjük ötlete volt.
– Hát, legalább ennyire igyekezhetett volna, hogy elkerülje a
háborút, amibe éppen ő sodort bele minket, de ez már a múlté, és
nincs mit tenni, most előre kell nézni a jövőbe. A te dolgod, lányom,
hogy mit döntesz. A tanácsomat kérted, és meg is kaptad, sajog a
szívem, ha rágondolok, de tudom, hogy ez az egyetlen felelősségteljes

373
döntés. Nekem is nagyon nehéz lesz. Ha elmész, megint egyedül
leszek, és megint azzal a rettenetes bizonytalansággal kell majd
élnem, hogy nem tudok rólad semmit. De azt hiszem, hogy igen, el
kell menned Madridba. Én itt maradok, és majd viszem a szabászatot.
Keresek majd valami segítséget, erre ne legyen gondod. És hogy
mikor lesz mindennek vége, annak csak Isten a megmondhatója.
Nem tudtam válaszolni. Nem maradt több mentségem. Úgy
határoztam, elmegyek otthonról járni egyet, hogy kiszellőztessem a
fejem. Gondolkodnom kellett.

374
 38

Szeptember közepén a déli órákban léptem be a Palace Szállóba

magabiztos léptekkel, mintha egész életemben a földteke
legelőkelőbb hoteljeinek előcsarnokain kopogtam volna végig.
Vérvörös, nyári gyapjú-szövetből varrt kosztümöt viseltem, vállig
érő frizurám frissen vágva. Fejemen különleges tollakkal díszített
filckalap ékeskedett, egyenesen Madame Boissenet tangeri
szalonjából. Kész piéce-de-résistance, ahogy szerinte akkoriban a
megszállt Franciaországban az elegáns hölgyek kalapját nevezték.
Öltözékemet toronymagas sarkú, krokodilbőr cipellő egészítette ki,
amit a boulevard Pasteur legjobb cipőboltjában szereztem be.
Kezemben hozzáillő táska libegett, és egy pár gyöngyszürkére festett,
cserzett borjúbőr kesztyű. Két-három fej is utánam fordult, ahogy
elhaladtam előttük. Én azonban meg se rezzentem.
Mögöttem egy boy hozta a kis útitáskát, a két Goyard bőröndöt és a
rakás kalapdobozt. A csomagok többi része, a holmijaim és a
rakomány szövet következő nap érkeztek csak kocsival, miután
átkeltek a Gibraltári-szoroson, ha szerencséjük volt, és hogyne lett
volna, ha egyszer a vámhatósági engedélyeken az univerzum
leghivatalosabb pecsétjei virítottak, a spanyol külügyminisztérium
szívességéből. Én repülőgépen érkeztem, most repültem először
életemben. A Sania Ramel repülőtérről a sevillai Tabladára és
Tabladáról Barajasra. Tetuanból a Sira Quiroga névre kiállított,
spanyol irataimmal indultam el, de valaki ügyesen belenyúlt az
utaslistába, hogy ne szerepeljek rajta ezen a néven. A repülőút alatt a
vész esetére mindig magamnál hordott, apró szabászolló segítségével
ezer darabkára szabdaltam régi útlevelemet, és a papírcsíkokat egy
kendőbe csomóztam: végül is a spanyol köztársaság ideje alatt
kibocsátott papírról volt szó, ami aligha lehetett volna segítségemre
az Új Spanyolországban. Madridban ropogós, új, marokkói útlevéllel
értem földet. Benne egy igazolványkép, tangeri cím és frissen szerzett
új személyazonosságom. Arish Agoriuq. Különös név? Nem annyira.
Mindenkori vezeték és keresztnevem volt csak visszafelé olvasva.
A h-t pedig, melyet szomszédom, Félix, tett hozzá az üzlet

375
megnyitásakor, ugyanott hagytam. Egyáltalán nem volt arab név, de
idegenül hangzott, és nem fog gyanút kelteni Madridban, ahol
senkinek elképzelése sem volt róla, hogyan hívják az embereket „ott a
messzi, mór vidéken, ott a messzi Afrikában”, ahogy a pasodobléban
éneklik.
Az indulást megelőző napokban szó szerint követtem a Rosalinda
hosszú levelében felsorolt utasításokat. Kapcsolatba léptem a kijelölt
emberekkel új személyazonosságom végett. A legjobb szöveteket
válogattam ki az általa javasolt üzletekben, és megbízást adtam, hogy
küldjék el a számlákkal együtt egy helyi címre, amiről soha nem
tudtam meg, kihez tartozik. Újra ellátogattam Dean bárjába, és kértem
egy bloody maryt. Ha a döntésem nemleges lett volna, akkor egy
egyszerű limonádét kellett volna kérnem. A pultos szenvtelen arccal
szolgált ki. Közben mintegy kedvetlenül beszámolt néhány látszólag
teljesen hétköznapi dologról: hogy egy Jason nevű hajó fog érkezni,
amerikai zászló alatt, angol rakománnyal következő hét pénteken,
délelőtt tízkor. Ebből az ártatlan megjegyzésből kiszedtem a
szükséges információt. És pénteken a megadott időben elmentem a
tangeri Amerikai Követségre, mely egy szép, mór palotában székelt
az arab óváros kellős közepén. Közöltem a belépést ellenőrző
katonával, hogy Jason úrral van találkozóm megbeszélve. Az őr
felemelte a belső telefon súlyos kagylóját, és angolul bejelentette,
hogy a látogató megérkezett. Majd vette az utasításokat, és letette a
kagylót. Intett, hogy lépjek be a boltívekkel körülvett, arab belső
udvarra. Itt egy hivatalnok fogadott, aki szinte egy szó nélkül, de
fürge léptekkel végigvezetett a folyosók, lépcsők és járatok
labirintusán az épület legmagasabb pontján fekvő, fehér teraszig.
- Mr. Jason - mondta, és a tetőterasz másik végében álló férfialakra
mutatott. Majd azonnal eltűnt, leszaladva a lépcsőn.
Szemöldöke iszonyatosan sűrűnek tűnt, a neve pedig nem Jason
volt, hanem Hillgarth. Alán Hillgarth, tengerészeti attasé a madridi,
brit nagykövetségen, és a titkosszolgálat tevékenységének fő
szervezője Spanyolországban. Arca széles, homloka magas, sötét
hajában a választék egyenes vonalú, frizurája hajfénnyel hátrasimítva.
Szürke, kirívóan jó minőségű, alpakkaöltönyben lépett elém.

376
Magabiztosan közeledett, bal kezében fekete bőr aktatáskával.
Bemutatkozott, megszorította a kezem, és javasolta, hogy néhány
percig élvezzük a kilátást. Lenyűgöző volt, valóban. A kikötő, az
öböl, a szoros és a háttérben a földcsík.
– Spanyolország - mondta a látóhatárra bökve. - Oly közel és oly
messze. Leülünk?
Egy kovácsoltvas padra bökött, és helyet foglaltunk. A zakója
zsebéből fémdobozos Craven A cigarettát húzott elő. Elfogadtam
egyet, és a tengerre szegezett tekintettel fújtuk a füstöt. Alig
hallatszottak közeli neszek, csak néhány hang arabul a közeli utcák
felől, és néha-néha a tengerpart fölött elrepülő sirályok fülsértő
vijjogása.
– Madridban gyakorlatilag minden készen várja az érkezését -
mondta végül.
Tökéletes spanyolsággal beszélt. Én nem válaszoltam, nem volt mit
mondanom, csak az utasításokért jöttem.
– A Núnez de Balboa utcában vettünk ki egy lakást. Tudja, merre
van?
– Igen, a közelben dolgoztam egy ideig.
– Fox asszony vállalta, hogy berendezi és előkészíti.
Természetesen közvetítőkön keresztül.
– Értem.
– Tudom, hogy ő már felvilágosította önt, de azt hiszem, szükséges,
hogy én is felhívjam rá a figyelmét még egyszer. Beigbeder ezredes
és Fox asszony rendkívül kényes helyzetben vannak. Mindannyian azt
várjuk, mikor mentik fel az ezredest miniszteri állásából. Az az
érzésünk, hogy ez nemsokára bekövetkezik, ami sajnálatos
veszteséget jelent kormányunk számára. Pillanatnyilag Serrano Suner
úr, a belügyminiszter Berlin felé tart, először Von Ribbentrop-pal
tárgyal, aki Beigbeder német kollégája, aztán pedig Hitlerrel. A tény,
hogy maga a spanyol külügyminiszter nem vesz részt ebben a
kiküldetésben, és Madridban tartózkodik, jól mutatja, milyen
törékeny jelenlegi státusza. Eközben az ezredes, akárcsak Fox

377
asszony, együttműködik velünk, és nagyon érdekes kapcsolatokkal
gazdagítanak. Természetesen minden titkosan szerveződik.
Mindkettőjüket szoros megfigyelés alatt tartják kevéssé barátságos
testületek ügynökei, ha megengedi ezt az eufemizmust.
– A Gestapo és a Falange - jegyeztem meg Rosalinda szavait
idézve.
– Látom, jól tájékozott. Valóban így van. Semmiképp sem
szeretnénk, hogy ugyanez történjen önnel is, ugyan nem garantálhatom,
hogy nem ez lesz a vége. Mindenesetre még korai megijedni.
Madridban mindenki figyel mindenkit: mindenki gyanús valami miatt,
és senki nem bízik senkiben sem, de az a szerencsénk, hogy
türelemből sincs sok. Mintha mindenkinek őrülten sietős lenne, ezért,
ha néhány nap alatt nem találnak semmi érdekeset, akkor
elfeledkeznek a célszemélyről, és folytatják a következővel. Viszont,
ha úgy érzi, követik, akkor tudassa velünk, és mi majd megpróbáljuk
kideríteni, ki áll a háttérben. És a legfontosabb, hogy ne veszítse el a
nyugalmát. Mozogjon természetesen, ne próbálja meg lerázni őket, és
ne legyen ideges. Érti?
– Azt hiszem, igen - feleltem, de a hangom nem csengett
meggyőzően.
– Fox asszony - folytatta témát váltva - már mozgatja a szálakat,
hogy előkészítse az érkezését, hajói tudom, már szerzett egy maroknyi
lehetséges ügyfelet. Éppen ezért, és figyelembe véve, hogy az ősz a
nyakunkon van, a legmegfelelőbb az lenne, ha mielőbb átköltözne
Madridba. Mikor lenne ez lehetséges?
– Amikor akarja.
– Hálás vagyok a segítőkészségéért. Voltunk olyan merészek, hogy
váltottunk önnek repülőjegyet jövő keddre. Ez rendben?
Mintegy véletlenül két kezemet a térdemre helyeztem, valójában
attól féltem, hogy remegni fognak.
– Addigra elkészülök.
– Remek. Úgy tudom, hogy Fox asszony részben tájékoztatta önt
küldetése céljáról.

378
 – Nagyjából.
– Nos, most részletesen is el fogom magyarázni. Azt kérjük öntől
lényegében, hogy rendszeresen szolgáltasson nekünk információt
bizonyos német hölgyekről és néhány spanyolról is, akik, ebben
bízunk, nemsokára ügyfelei lesznek. Ahogy azt barátnője, Fox
asszony is elmondta, a szövethiány komoly gondot jelent a spanyol
szabók számára, és első kézből tudjuk, hogy számos olyan hölgy
tartózkodik
Madridban, akik alig várják, hogy találjanak valakit, aki mind az
anyagot, mind a ruha elkészítését biztosítani tudná. És itt jön ön a
képbe. Ha előzetes felméréseink nem csalnak, akkor együttműködése
nagyon értékes lesz a számunkra, mivel jelenleg a Madridban székelő
német hatalommal semmilyen kapcsolatban nem állunk, Beigbeder
ezredes kivételével, és attól félek, az sem fog már sokáig tartani. Az
információ, amit önön keresztül szeretnénk megszerezni, alapvetően a
Madridban élő náci kolónia mozgására összpontosítana, és néhány
spanyoléra, akik kapcsolatban állnak velük. Nem tudunk testre
szabott követést megvalósítani minden egyes esetben, ez teljességgel
kivitelezhetetlen. Ezért gondoltunk arra, hogy feleségeiken és
barátnőiken keresztül szerezhetünk tudomást kapcsolataikról,
viszonyaikról és tevékenységükről. Eddig minden világos?
– Minden világos, igen.
– Számunkra a leginkább az lenne érdekes, ha előre értesülhetnénk
a madridi német közösség társasági életének eseményeiről: milyen
összejöveteleket szerveznek, a spanyolok és a német honfitársak
közül kivel találkoznak, hol szoktak összegyűlni, és milyen gyakran.
Stratégiai működésük nagy része általában magánjellegű társasági
eseményeken szerveződik, és nem az úgynevezett irodai munka során,
ezért szeretnénk beépíteni bizalmi embereinket. Ezekre az estekre a
náci képviselők feleségük vagy barátnőjük társaságában járnak, akik,
minden bizonnyal, jól öltözötten kell hogy megjelenjenek. Ezért
abban reménykedünk, hogy ön ideje korán majd jut információhoz a
különböző alkalmakról, ahol az ön ruhakölteményeit fogják viselni.
Gondolja, hogy ez lehetséges?

379
 – Igen, meglehetősen általános, hogy az ügyfelek beszélnek erről.
A gond az, hogy némettudásom igen csekély.
– Erre is gondoltunk. Gondoskodtunk egy kis segítségről. Nyilván
tudja, hogy Beigbeder ezredes évekig töltötte be a katonai attasé
posztját Berlinben. A nagykövetségen akkoriban egy spanyol
házaspár dolgozott két lányával. A helyzet az, hogy az ezredes jól
bánt velük, segített nekik ügyes-bajos dolgaikban, gondoskodott a
lányok oktatásáról, egyszóval szívélyes volt a viszony köztük, ami
megszakadt, amikor ő elment Marokkóba. Amikor megtudták, hogy a
volt attasé miniszter lett, a család, amely néhány éve visszatért
Spanyol-országba, felkereste őt, és megint segítséget kértek. Az
édesanya meghalt a háború alatt, az apa krónikus asztmában szenved,
és alig mozdul ki otthonról, nincs ismert politikai kötődése, ami
nagyon jól jön nekünk. Az apa munkát kért a lányok számára
Beigbedernél, és mi most fel is ajánljuk neki, ha ön beleegyezik. Egy
tizenhat és egy tizenkilenc éves lányról van szó, akik tökéletesen
értenek és beszélnek németül. Én nem ismerem őket személyesen, de
Fox asszony már beszélt mindkettővel néhány napja, és teljesen
elégedett volt. Azt kérte, mondjam meg, hogy velük nem fogja
hiányolni Jamilát az otthonából. Nem tudom, ki Jamila, de remélem,
megérti az üzenetet.
Most először mosolyodtam el a beszélgetés alatt.
– Rendben van. Ha Fox asszony úgy ítéli meg, hogy megfelelőek,
akkor én is elfogadom. Tudnak varrni?
– Azt hiszem nem, de segíthetnek a háztartási munkában, és talán
megtaníthatná nekik az alapvető fogásokat. Mindenesetre nagyon
fontos, hogy tisztában legyen vele, ezek a lányok nem tudhatják meg,
hogy ön mivel foglalkozik titokban, ami azt jelenti, hogy ki kell majd
ötölnie valamit, hogy a segítségére legyenek, anélkül hogy felfedné
előttük, valójában mi érdeklődése tárgya, és lefordítsák, amit nem
értett. Még egy cigaretta?
Újból elővette a doboz Craven A-t, és elfogadtam a kínálást.
– Majd én elintézem, ne aggódjon - mondtam, miután komótosan
kifújtam a füstöt.

380
 – Akkor haladjunk! Ahogy már mondtam, alapvető érdekünk, hogy
naprakészek legyünk a Madridban élő nácik társasági életét illetően.
De, ezen kívül, meg akarjuk ismerni mozgásterük, és hogy milyen
kapcsolatot tartanak fenn Németországgal: hazajárnak-e, és milyen
okból, fogadnak-e látogatókat, és kik azok, hogyan képzelik el a
fogadásukat... Azaz, bármilyen kiegészítő információt, ami érdekes
lehet számunkra.
– És mit kell tennem az adatokkal, ha egyáltalán sikerül
megtudnom valamit?
-Ami a megszerzett információ átadásának módját illeti, rengeteget
törtük rajta a fejünket, és azt hiszem, megtaláltuk a kezdeti megoldást.
Lehet, hogy nem ez lesz a kapcsolattartás végleges formája, de úgy
ítéljük meg, hogy érdemes kipróbálni. A SOE számos, különböző
biztonsági szintű kódrendszert alkalmaz. Mégis, előbb vagy utóbb, a
németek mind feltörik őket. Elég gyakori az irodalmi műveken
alapuló kódok használata, főleg a verseké. Yeats, Milton, Byron,
Tennyson. Nos, mi megpróbálunk valami teljesen mást. Valami sokkal
egyszerűbbet, ugyanakkor a körülményekhez sokkal inkább passzoló
rendszert. Tudja, hogy mi a morzejel?
– A táviratoké?
– Pontosan. Ez a kód betűket és számokat jelenít meg szaggatott
jelek formájában, általában hallható jelekként. Ezeknek az auditív
jeleknek azonban létezik nagyon egyszerű, grafikus megjelenítése is,
amely pontokból és rövid vízszintes vonásokból áll. Nézze csak!
Táskájából egy közepes nagyságú borítékot vett elő, és egy
kartonsablont húzott ki belőle. Az ábécé betűi és a számok nullától
kilencig két oszlopba voltak rendezve. Mellettük szerepelt a
megfelelő pont és vonás kombinációja, ami azonosította őket.
– Képzelje le, hogy át akar írni egy szót, mondjuk azt, hogy Tanger.
Olvassa ki hangosan.
Megnéztem a sablont, és kimondtam a kódolt nevet.
– Vonás. Pont, vonás. Vonás pont. Vonás, vonás, pont. Pont. Pont,
vonás, pont.

381
 – Tökéletes. Most próbálja maga elé képzelni leírva. Nem, inkább
írja a papírra. Tessék, használja ezt! - mondta, és egy ezüst
töltőceruzát vett elő a zakója belső zsebéből. - Ide, erre a borítékra.
Átírtam a hat betűt a sablont használva:-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
– Nagyszerű. Most nézze meg figyelmesen. Emlékezteti valamire?
Nem tűnik ismerősnek?
A jelekre meredtem. Elmosolyodtam. Hát persze! Persze, hogy
ismerős volt. Hogy ne lenne ismerős, amit egész életemben csináltam.
– Mintha öltések lennének - mondtam halkan.
– Pontosan! - bólintott rá. - Ide akartam kilyukadni. Tehát, azt
akarjuk, hogy minden információ, amit át kell adnia nekünk, ezzel a
rendszerrel legyen rejtjelesítve. Nyilvánvalóan igen finomra kell
hangolnia összefoglaló képességét, hogy a lehető legkisebb számú
szóval fejezze ki a mondandóját, ellenkező esetben a jelsorok
végtelen hosszúra nyúlnának. És azt akarom, oly módon álcázza, hogy
a végeredmény egy szabásmintához, vázlathoz vagy valami
hasonlóhoz legyen hasonlatos, bármihez, ami illik egy divatszabóhoz,
anélkül, hogy a leghalványabb gyanút keltené. Nem szükséges, hogy
igazi legyen, hanem csak hogy annak tűnjön. Érti?
– Azt hiszem, igen.
– Rendben, akkor tegyünk egy próbát.
A táska mélyéről egy üres lapokkal teli írómappát vett elő, kivett
egyet, becsukta a mappát, és a lapot ráfektette.
– Képzelje, hogy az üzenet a következő: „Vacsora Petrino bárónő
villájában február 5-én, nyolckor. Részt vesz rajta Ciano grófnő
férjével.” Majd később elmondom, kik ők, most ez nem fontos. Az
első, amit tennie kell, hogy töröl minden felesleges szót, névelőket,
ragokat s a többi. Ezzel jelentősen lerövidíthetjük az üzenetet.
Nézzük csak: „Vacsora Petrino bárónő február 5 nyolc. Részvevő
Ciano és férj”. Nyolcvanhárom betűből ötvenhárom maradt, ennyit
nyertünk. És most, miután megtisztítottuk a felesleges elemektől,
megfordítjuk a sorrendet. Ahelyett hogy balról jobbra haladva
jegyeznénk le a kódot, ahogy az a megszokott jobbról balra fogjuk

382
felírni. És mindig a munkadarab jobb alsó sarkában kezdi, és onnan
megy felfelé. Képzeljen el egy órát, ami négy óra húszat mutat, aztán
képzelje el, hogy a percmutató visszafelé kezd el járni. Követi, amit
mondok?
– Igen. Hadd próbáljam ki!
Odaadta az írómappát, amit a combomra fektettem. Fogtam a
töltőceruzát, és felrajzoltam egy látszólag alaktalan vázlatot, ami a
lap nagy részét befedte. Két oldalán kör alakú, a végeken egyenesen
záródó. Hozzá nem értő szemnek lehetetlen azonosítania.
– Mi ez?
– Várjon! - mondtam, fel sem emelve a tekintetem.
Befejeztem az alakzat felrajzolását, a ceruzát a jobb alsó sarokba
illesztettem, és a körvonallal párhuzamosan átírtam a betűket
morzejelekké, rövid vonásokkal helyettesítve a pontokat. Hosszú
vonás, rövid vonás, megint hosszú, most két rövid.
Mire befejeztem, az alakzat belső körvonalát látszólag ártatlan
öltések vették körbe.
– Kész? - kérdezte.
– Még nem. - Az apró varródobozból, amit mindig a táskámban
hordtam, kivettem egy ollót, és kivágtam a formát egy centiméteres
sávot hagyva a körvonal mentén.
– Azt mondta, hogy olyasmit akar, ami egy divatszabóval
kapcsolatba hozható, nem? - mondtam, és átnyújtottam. - Tessék, ez
egy buggyos ruhaujj szabásmintája. És benne az üzenet.
Összeszorított ajkainak egyenes vonala lassanként könnyű
mosolyra húzódott.
– Fantasztikus! - suttogta.
– Ahányszor hírt kell átadnom önnek, számos darabról készíthetek
szabásmintát. Ruhaujj, mell, nyak, kézelő, oldalrész, az üzenet
hosszától függően. Csinálhatok annyi mintát, amennyi üzenetet át kell
adnom.
– Fantasztikus, fantasztikus! - ismételte ugyanolyan hangon, még

383
mindig ujjai közt tartva a kivágást.
– Most azt mondja el, hogyan fogom eljuttatni magához.
Még egy-két pillanatig művemet bámulta némileg meglepett
kifejezéssel az arcán. Végül az aktatáskába csúsztatta.
– Rendben, folytassuk. Azt akarjuk, hogy ellentétes parancs
hiányában kétszer egy héten adja át a híreket. Elvben szerdán, a kora
délutáni órákban és szombaton délelőtt. Azt találtuk ki, hogy az
átadás két különböző helyen történjen, mindkettő nyilvános. És egyik
esetben sem alakul ki semmilyen kapcsolat ön és az átvevő között.
– Nem ön fogja ezt intézni?
– Nem, ha tehetem, nem én megyek. És főleg nem a szerdai
átadásokra kiszemelt helyre. Nem lenne könnyű dolgom, mivel Rosa
Zavala szépségszalonjáról van szó, a Palace Szálló mellett. Jelenleg
ez a legjobb ilyen jellegű, madridi üzlet, vagy legalábbis ez a
leghíresebb a külföldi hölgyek és a spanyol előkelőségek között.
Törzsvendéggé kell válnia, és rendszeresen felkeresni a
szépségszalont. Valójában a legkívánatosabb az lenne, ha az élete
rutinszerűen folyna, hogy a mozgása jól kiszámítható legyen, és
teljesen természetesnek tűnjön. A szalonban, ahogy belép, jobbra van
egy kis helyiség, ahol a vendégek leteszik a táskát, kalapot és kabátot.
Az egyik falat teljes egészében kis szekrények borítják, ahova a
vendégek berakhatják a holmijaikat. Ön mindig az utolsót használja a
szekrények közül, azt, amelyik szöget zár be a hátsó fallal. A
bejáratnál szokott lenni egy fiatal lány, nem különösebben vág az
esze: az ő feladata, hogy segít elhelyezni a vendégek csomagjait, de a
legtöbben maguk oldják meg, és nem fogadják el a segítségét, ezért
nem lesz feltűnő, ha ön is így tesz; a végén adjon neki busás
borravalót, és akkor elégedett lesz. Amikor kinyitja a szekrényke
ajtaját, hogy berakja a holmiját, az ajtó szinte teljesen el fogja
takarni, annyira, hogy ugyan sejteni lehet a mozdulatait, de senki nem
fogja látni, hogy mit csinál, vagy mit nem csinál a takarásban. Ezt a
pillanatot kell kihasználnia, hogy elővegye, amit el akar küldeni,
mégpedig összetekerve. Alig fog egy-két másodpercbe kerülni. A
szekrény fölső polcán kell hagynia.

384
 Bizonyosodjon meg felőle, hogy jól belökte a legmélyére, hogy
kívülről ne lehessen látni.
– És ki megy majd érte?
– Egy bizalmi ember, erre ne legyen gondja. Valaki, aki még aznap
délután, valamivel azután, hogy ön elhagyta a szalont, belép, hogy
frizurát fésültessen, mint ahogy azt ön is tette, és ugyanazt a szekrényt
fogja használni.
– És ha foglalt?
– Nem szokott foglalt lenni, mert az utolsó. Ha mégis így esne,
akkor használja az előtte lévőt, és ha az is foglalt lenne, akkor a
következőt. És így tovább. Világos? Ismételje el, kérem.
– Fodrászat szerda kora délután. Az utolsó szekrényt használom,
kinyitom az ajtót, és miközben berakom a holmim, a táskámból vagy
ahol tartom, előveszem a tekercset az összecsavart szabásmintákkal,
amit át kell adnom önnek.
– Fogja össze egy szalaggal vagy gumival. Elnézést, hogy
félbeszakítottam, folytassa.
– A tekercset a legmagasabb polcon hagyom, és belököm a
legmélyére. Aztán bezárom a szekrényt, és beülök a fodrászatba.
– Nagyon jó. Akkor most lássuk a szombati átadásokat. Ezekre a
napokra a Prado Múzeumot választottuk ki a művelet helyének.
Beépült egy emberünk a ruhatárosok közé. Szombatonként a
legmegfelelőbb az lenne, ha a múzeumba olyan hatalmas
rajzmappával érkezne, amit a művészek használnak. Tudja, mire
gondolok?
Eszembe jutott, amivel Félix járt a rajzórákra Bertuchi
iskolájában.
– Igen, nem gond, majd beszerzek egyet.
– Remek. Vigye magával, és tegye bele a rajzoláshoz szükséges,
alapvető eszközöket, egy vázlatfüzetet, ceruzákat, egyszóval, ami
kell, bárhol megveheti. Emellé kell becsúsztatnia, amit nekem kell
átadjon, ez alkalommal egy negyed ív méretű, nyitott borítékban.

385
Hogy könnyen fel lehessen ismerni, szúrjon rá gombostűvel egy
darabka, feltűnő színű anyagot. Minden szombaton tíz körül kell
ellátogatnia a múzeumba, nagyon gyakori időtöltés ez a fővárosban
lakó külföldiek között. Érkezzen kezében a rajzmappával, amelyben
benne van az átadandó anyag és az azonosításhoz szükséges dolgok,
ha esetleg megfigyelés alatt állna: például előzetes rajzok, ruhák
vázlatai, azaz, tudja, a szokásos, munkafeladatokhoz kapcsolódó
kellékek.
– Rendben. És mit csináljak a mappával, ha megérkeztem?
– Adja be a ruhatárba. Mindig valami mással együtt: kabáttal,
esőköpennyel, bevásárlószatyorral. Ügyeljen rá, hogy a mappa
mindig valaminek a kíséretében érkezzen, ne legyen feltűnően
egyedül. Aztán menjen az egyik kiállítóterembe, sétáljon végig
komótosan, és élvezze a festményeket. Fél óra múlva menjen vissza a
ruhatárba, és kérje ki a mappát. Menjen vele az egyik terembe, és
üljön le rajzolni legalább még fél órára. Figyelje meg a képeken
ábrázolt ruhákat, tegyen úgy, mintha ihletforrásul szolgálnának
későbbi alkotásokhoz. Összefoglalva, viselkedjen úgy, ahogy ön
szerint a legmeggyőzőbb, és bizonyosodjon meg róla, hogy a
borítékot kivették. Ellenkező esetben vissza kell térnie vasárnap és
megismételni a műveletet, ugyan nem hiszem, hogy erre szükség lesz.
A fodrászszalonbeli kapcsolat új, de a Pradót már használtuk, mindig
jó eredménnyel.
– Itt sem fogom megtudni, hogy ki viszi el a szabásmintákat?
– Mindig egy megbízható emberünk. A ruhatárban dolgozó
munkatársunk majd átteszi a borítékot egy másik csomagba, amit
ugyanaznap reggel hagyott ott egyik összekötőnk. Ezt viszonylag
könnyű elintézni. Megéhezett?
Az órámra néztem. Már elmúlt egy. Nem tudtam, hogy éhes
vagyok-e, vagy sem: annyira elmerültem benne, hogy az utasítások
minden egyes szótagját magamba szívjam, hogy alig vettem észre az
idő múlását. A tengert néztem, mintha színt váltott volna. Minden más
ugyanolyan maradt: a fehér falakról visszaverődő fény, a sirályok, az
utcáról felszűrődő, arab hangok. Hillgarth nem várta meg, hogy

386
válaszoljak.
– Biztosan. Tartson velem, kérem!

387
 39

Egyedül ettünk az amerikai követség egyik szobájában, miután

újból átkeltünk néhány folyosón és lépcsőházon. Útközben
elmagyarázta, hogy a ház beosztása annak az eredménye, hogy itt-ott
megtoldották a régi központi épületet: ez volt hát a magyarázat, miért
nem egységes. A helyiség, ahova megérkeztünk, nem volt éppen
ebédlő, hanem inkább egy kis szalon pár bútorral és számos régi,
aranykeretbe foglalt csataképpel berendezve. A ragyogó napsütés
ellenére szigorúan zárt ablakok a belső udvarra néztek. A szoba
közepén terítettek két személyre. Egy katonásra nyírt hajú pincér sült
borjút szolgált fel krumplival és salátával. Egy kisebb asztalon két
felszeletelt gyümölccsel megrakott tálka feküdt, és kávéskészlet. A
pincér megtöltötte a poharakat borral, illetve vízzel, és eltűnt,
nesztelen húzva be maga mögött az ajtót. Csak ekkor vettük fel a
beszélgetés fonalát.
– Mikor megérkezik Madridba, egy hétig a Palace Szállóban fog
lakni, az ön nevére foglaltunk szobát, az új nevére, akarom mondani.
Ha megérkezett, járjon el otthonról, mutatkozzon sokat. Keresse fel a
fontosabb üzleteket, és látogassa meg új lakását, hogy
megismerkedjen vele. Sétáljon, menjen el moziba, egyszóval,
mozogjon kedvére. Néhány megkötéssel.
– Melyek azok?
– Az első, hogy nem lépi át az előkelő negyed határait. Ne hagyja
el soha az elegáns kerületeket, és ne lépjen kapcsolatba olyanokkal,
akik nem oda tartoznak.
– Azt akarja mondani, hogy lábam se tegyem be a régi
negyedembe, ne találkozzam a barátaimmal és ismerőseimmel. Igaz?
– Pontosan. Nem szabad, hogy bárki is a múltjával hozza
kapcsolatba. Ön frissen érkezett a fővárosba, nem ismer senkit, és
senki nem ismeri önt. Ha egyszer mégis összeakadna valakivel, aki
véletlenül felismerné, akkor igyekezzen tagadni. Legyen arcátlan, ha
arra van szükség, folyamodjon bármilyen eszközhöz, de ne hagyja,

388
hogy valaha is megtudják, hogy ön nem az, akinek kiadja magát.
– Ügyelni fogok rá. És a másik megkötés?
– Semmi kapcsolat brit állampolgárokkal.
– Azt akarja mondani, hogy nem láthatom Rosalinda Foxot? -
kérdeztem, de nem tudtam leplezni a hangomban bujkáló
csalódottságot. Annak ellenére, hogy tudtam, a kapcsolatunk nem
lehet nyilvános, abban bíztam, hogy a magánéletben támaszkodhatok
majd rá, segítségemre lesz tapasztalata és megérzései, ha szorult
helyzetbe kerülök.
Hillgarth lenyelte a falatot, megtörölte a szalvétával a száját, és
felemelte a vizespoharat.
– Attól tartok, ennek így kell történnie. Nagyon sajnálom. Se vele,
se más angollal, engem kivéve, és csak a legszükségesebb
alkalmakkor. Fox asszony tisztában van a helyzettel, ha véletlenül
összefutnának valahol, akkor tudja, hogy nem mehet oda önhöz. És
amennyire csak lehetséges, kerülje a kapcsolatot észak-amerikai
állampolgárokkal is. A barátaink. Ön is láthatja, milyen jól bánnak
velünk! - tárta szét a kezét, mintegy átölelve a szobát. - Sajnálatos
módon nem ennyire barátai Spanyolországnak és a
tengelyhatalmaknak, ezért próbálja magát távol tartani tőlük is.
– Rendben - bólintottam. Nem örültem a megkötésnek, ami miatt
nem láthattam gyakran Rosalindát, de tudtam, hogy nincs más
választásom, mint tiszteletben tartani.
– És ha már nyilvános helyekről beszélünk, akkor szeretnék
javasolni néhányat, ahol gyakran kell mutatkoznia - folytatta.
– Hallgatom.
– A szálló, ahol lakni fog, a Palace. Tele van németekkel, ezért
járjon oda gyakran akármilyen ürüggyel, akkor is, ha már nem lakik
ott. Egyen az éttermében, ami most nagyon divatos. Üljön be egy
italra, vagy ott találkozzon a megrendelőivel. Az Új
Spanyolországban nem nézik jó szemmel, ha hölgyek egyedül járnak
el otthonról, dohányoznak, isznak, vagy feltűnően öltözködnek. De ne
feledje, hogy maga már nem spanyol, hanem egy egzotikus országból

389
nemrég érkezett külföldi, és viselkedjen ennek megfelelően.
Rendszeresen járjon el a Ritzbe is, ez a másik náci darázsfészek. De
mindenekelőtt legyen törzsvendég az Embassyban, a Castellana
sétányon álló teaházban. Ismeri?
– Hogyne - mondtam. Viszont megtartottam magamnak, hogy
fiatalkoromban hányszor nyomtam az orrom kirakatüvegének, és futott
össze szájamban a nyál a benne kiállított, édes finomságok
látványától. Eperrel díszített habcsókok, csokoládé- és
vaníliakrémes, orosz mogyorótorták, vajas sütemények. Álmodni sem
mertem volna róla soha, hogy egyszer átléphetem a küszöbét, és
csupán kéznyújtásra lesznek, sőt a tárcám is megengedi, hogy
rendeljek. Az a sors iróniája, hogy évekkel később felszólítanak, a
lehető legtöbbször keressem fel a cukrászdát.
– A tulajdonos, Margaret Taylor ír származású, nagyon jó barátom.
Az utóbbi időben több mint valószínű, hogy az Embassy Madrid
stratégiailag legérdekesebb helye, mivel itt, egy alig hetven négyzet-
méteres helyiségben minden súrlódás nélkül gyűlnek össze a
tengelyhatalmak és a szövetségesek tagjai. Természetesen
elkülönülve, mindenki a sajátjaival. Nem ritkán megesik, hogy Von
Stohrer báró, a német követ, miközben limonádéját szopogatja,
összetalálkozik a brit külképviselet vezérkarával, vagy hogy a
bárpultnál egymás mellett ülve iszogassunk német kollégámmal. A
német nagykövetség gyakorlatilag szemben van, és a miénk is közel
fekszik, a Fernando el Santo és a Monté Esquinza sarkán. Más
részről, az Embassy nemcsak a külföldiek kedvelt teázója, hanem a
spanyol előkelőségek központi találkozóhelye is: keresve sem lehetne
találni Spanyolországban több nemesi címet egy helyen, mint itt az
aperitif idején. Ezek az arisztokraták nagyrészt királypártiak és
angolbarátok, azaz általában a mi oldalunkon állnak, éppen ezért, ami
a hírszerzést illeti, kevéssé érdekesek számunkra. Azonban nagyon
hasznos lenne, ha meg tudna nyerni ügyfélnek egy-két hölgyet ebből a
körből, mert ők azok, akiknek a német nők csodálattal és tisztelettel
adóznak. Az új vezetés magas beosztású tagjainak feleségei más
természetűek. Alig láttak világot, sokkal szemérmesebbek, nem
öltöznek az utolsó divat szerint, kevesebbet járnak el szórakozni, és
természetesen nem járnak az Embassyba ebéd előtti pezsgőkoktélra.

390
Érti, amit mondok?
– Igen, kezdem érteni.
– Ha valami balszerencsés fordulat során komoly gondja adódna,
vagy úgy gondolja, hogy sürgősen át kell adnia egy információt,
akkor az Embassy a megfelelő hely a hét minden napján, fél kettőkor,
hogy kapcsolatba lépjen velem. Fogalmazzunk így, ez az én rejtett
találkahelyem számos ügynökünkkel. Olyan arcátlanul szembetűnő
hely, hogy elképzelhetetlen, hogy a leghalványabb gyanút is keltse. A
kapcsolatteremtéshez nagyon egyszerű rejtjelet fogunk használni: ha
beszélnie kell velem, akkor a táskájával a bal kezében lépjen be, ha
viszont minden rendben, és csak egy aperitifet jött meginni, és hogy
nyilvánosan mutatkozzék, akkor a jobb kezében. Vésse az eszébe: bal,
probléma; jobb, rendben. És ha a helyzet égetően sürgős, akkor ejtse
le a táskát, ahogy belép, mintha figyelmetlenség vagy véletlen baleset
történt volna.
– Mi lehet égetően sürgős helyzet? - kérdeztem. Sejtettem, hogy a
számomra nem egészen érthető mondat valami nagyon kevéssé
kívánatos dolgot takar.
– Közvetlen fenyegetettség. Feltétel nélküli kényszer. Fizikai
támadás. Magánlaksértés.
– Ez esetben mit tesznek velem? - kérdeztem, miután megpróbáltam
lenyelni a torkomat szorító csomót.
– Attól függ. Elemezzük a helyzetet, és a kockázatnak megfelelően
megtesszük a szükséges lépéseket. Ha szélsőségesen súlyos, akkor
felfüggesztjük a manővert, megpróbáljuk biztos helyre menekíteni
önt, és kivisszük az országból, amint lehet. Közepesen súlyos esetben
számba vennénk a lehetőségeket, ami biztosítaná a védelmét.
Történjen bármi is, biztos lehet benne, hogy mindig számíthat ránk,
soha nem fogjuk magára hagyni.
– Köszönöm.
– Ne köszönje, ez a munkánk - mondta, figyelmét az utolsó húsfalat
felszeletelésére összpontosítva. - Bízunk benne, hogy minden rendben
fog menni, a terv, amit kitaláltunk, nagyon biztonságos, és az anyag,

391
amit át fog adni nekünk, nem jelent nagy kockázatot. Egyelőre. Kér
desszertet?
Ez alkalommal sem várta meg, hogy elfogadjam vagy
visszautasítsam a kínálást, hanem felállt, leszedte a tányérokat, a kis
asztalra tette őket, és odahozta a két felszeletelt gyümölccsel teli
tálkát. Megfigyeltem fürge és pontos mozdulatait; olyan emberre
vallottak, akinek a hatékonyság létfeltétel, aki nem szokott hozzá,
hogy akár egy másodpercet is elvesztegessen idejéből, hogy
apróságok vagy bizonytalankodás vonja el a figyelmét. Leült, villára
szúrt egy darabka ananászt, és folytatta az utasítások sorolását, mintha
szünetet sem tartott volna.
– Ha mi szeretnénk kapcsolatba lépni önnel, akkor erre két
csatornát fogunk használni. Az egyik a Bourguignon virágüzlet lesz az
Almagro utcában. A tulajdonos holland, és szintén jó barátunk.
Virágot fogunk küldeni. Fehéret, vagy talán sárgát, világosat
mindenesetre. A vörös maradjon csak a hódolóié.
– Nagyon figyelmes - szúrtam közbe gúnyosan.
– Vizsgálja át alaposan a csokrot - folytatta fel sem véve a
megjegyzést. - Lesz benne egy üzenet. Ha valami ártatlan dolog,
akkor kézzel lesz kártyára írva. Olvassa el többször, és próbáljon
meg rájönni, hogy a látszólag hétköznapi szavaknak lehet-e kettős
jelentése. Ha valami ennél bonyolultabb dologról van szó, akkor
ugyanazt a titkosírást fogjuk használni, amit ön is, a megfordított
morzejeleket a csokorra kötött szalagon. Bontsa ki a masnit, és
olvassa el az üzenetet, mintha ön írná, azaz jobbról balra haladva.
– Értem. És a másik csatorna?
– Megint csak az Embassy, de nem a teaszalon, hanem a bonbonjai.
Ha váratlanul egy doboz csokoládét kap, akkor tudnia kell, hogy az
tőlünk jött. Mi majd gondoskodunk róla, hogy a rejtjeles üzenettel a
dobozban küldjék el. Vizsgálja meg alaposan a kartondobozt és a
csomagolópapírt is.
– Micsoda gáláns kiszolgálás! - mondtam egy szemernyi
szarkazmussal. Látszólag ezt sem értékelte, vagy ha így is vo’t, nem
mutatta.

392
 – Erről van szó. Valószerűtlen eljárásokat alkalmazni bizalmas
információk cseréjére. Kávét?
Még nem fejeztem be a gyümölcsöt, de bólintottam. Megtöltötte a
csészéket, miután letekerte egy kis fémtartály tetejét. Csodák
csodájára a fekete gőzölögve csurgott a csészébe. Elképzelésem sem
volt, hogy mi lehet ez a találmány, amiből úgy lehet felszolgálni az
egy órája ott álló kávét, mintha frissen készült volna.
– A termosz nagy találmány - tette hozzá, mintha észrevette volna
kíváncsi pillantásom. Majd aktatáskájából számos világos, finom,
vékony kartonpapírból készült mappát vett elő, amit maga elé rakott.
- Most be fogok mutatni önnek néhány személyt, az ő szemmel
tartásuk a legfontosabb a számunkra. Idővel érdeklődésünk e hölgyek
iránt nőhet vagy csökkenhet. Az is megtörténhet, hogy megszűnik,
amiben azért kételkedem. Valószínűleg újabb és újabb neveket fogunk
bevezetni, és megkérjük, hogy néhányuk megfigyelését alaposabban
végezze, vagy hogy eredjen a nyomába bizonyos adatoknak, azaz,
értesíteni fogjuk mindenről, attól függően, hogy mennek a dolgok.
Pillanatnyilag azonban, ezek azok a személyek, akiknek a naptárát
azonnal meg szeretnénk ismerni. Kinyitotta az első dossziét, és kivett
néhány gépelt lapot. A felső sarokba fényképet erősítettek
gemkapoccsal.
– Petrino bárónő, román származású. Leánykori neve Elena
Borkowska. Hans Lazar felesége, aki a német követség sajtó- és
propagandafőnöke. Férje számunkra elsődleges hírszerzési célpont,
befolyásos személy, és végtelen hatalommal rendelkezik. Nagyon
ügyes, és remek kapcsolatai vannak a rendszerhű spanyolok, főleg a
leghatalmasabb falangisták között. Ezenkívül rendkívül tehetségesen
szervezi társasági életét, mesés partikat rendez a Castellana sétányon
fekvő villájában, már tucatnyi újságírót és vállalkozót vett meg az
egyenesen Németországból hozatott csemegékkel és likőrökkel.
Életvitele botrányos a mai, nyomorult Spanyolországban: élveteg
szibarita, szenvedélyesen rajong a régiségekért, és minden esély
megvan rá, hogy mások éhezése árán szerezze meg a legjobban
jegyzett darabokat. A sors fintora, hogy valószínűleg zsidó és török
származású, amit persze ő nagyon gondosan takargat. Felesége teljes

393
mértékben részt vesz frenetikus társasági életében, és épp annyira
szeret villogni a nyilvános eseményeken, mint ő, ezért kétségünk sem
lehet felőle, hogy ott lesz az első megrendelői között. Reméljük, hogy
egyike lesz azoknak, akik a legtöbb munkát adják majd önnek,
nemcsak sok varrnivalót, hanem rengeteg értékes információt a
tevékenységüket illetően.
Nem volt időm megnézni a fényképet, mert azonnal becsapta a
dossziét, és a térítőn elém tolta. Ki akartam nyitni, de megállított.
– Hagyja későbbre! Ma elviheti magával a dossziékat. Be kell
magolnia minden adatot, és megsemmisíteni az iratokat és a
fényképeket azonnal, amint képes fejben tartani mindent. Utána pedig
égesse el! Nélkülözhetetlenül fontos, hogy ezek a dossziék ne
utazzanak Madridba, és hogy önön kívül senki más ne ismerje a
tartalmuk. Világos?
Mielőtt bólinthattam volna, már fel is csapta a következő dossziét,
és folytatta.
– Gloria von Fürstenberg. Neve ellenére mexikói születésű,
vigyázzon nagyon, hogy mit mond előtte, mert mindent fog érteni.
Feltűnő szépség, nagyon elegáns, egy német arisztokrata özvegye. Két
gyermeke van, anyagi helyzete nem éppen rózsás, éppen ezért újabb
gazdag férjre vadászik, de ha az nem adódik, akkor jó neki bármilyen
jóhiszemű, tehetős alak, aki biztosítja a szükséges összeget, hogy
továbbra is nagylábon éljen. Ezért aztán mindig a hatalmasok körül
sündörög, számos szeretőjéről suttognak, köztük van az egyiptomi
nagykövet és a milliomos Juan March. Fékezhetetlen társasági életet
él, mindig a náci közösség berkein belül. Elég sok megrendelést fog
tőle is kapni, efelől ne legyen kétsége, ugyan a számla
kiegyenlítésével csúszni fog.
Becsukta a dossziét. Odatolta nekem, én az előző tetejére raktam,
ezúttal ki se nyitottam. Fogta a harmadikat.
– Elsa Bruckmann, született Cantacuceno hercegnő. Milliomos,
Hitler imádottja, ugyan jóval idősebb nála. Azt beszélik, hogy
Bruckmann volt az, aki bevezette a Führert a fényűző, berlini
társasági életbe. Egész vagyonnal támogatta a náci ügyet. Mostanában

394
Madridban él, a követségi rezidencián, előttünk ismeretlen okból.
Úgy néz ki, hogy nagyon élvezi, és ő sem hagy ki egyetlen társasági
eseményt sem. Némileg különc hírében áll, és meglehetősen
indiszkrét, nyitott könyv lehet, ha értékes információt akarunk
megszerezni. Még egy csésze kávét?
– Igen, kérek, de hagyja, hogy én töltsék. Ön pedig folytassa,
hallgatom.
– Rendben, köszönöm. Az utolsó német hölgy Mechthild Podewils
grófnő, magas, csinos, úgy harminc, elvált, közeli barátja Arnoldnak,
a Madridban tevékenykedő, legfontosabb kémnek, és az SS egyik
magas beosztású tisztjének, akinek a vezetékneve Wolf, akit ő csak
becézve wolfchennek, azaz farkaskának hív. Remek kapcsolatai
vannak mind a németekkel, mind a spanyolokkal, az utóbbiak az
arisztokrata és a kormány köreiből kerülnek ki, köztük van Miguel
Primo de Rivera és Sáenz de Heredia, José Antonio testvére, aki a
Falange alapítója. Minden ízében náci ügynök, meglehet, ezt a grófnő
nem tudja. Mindenhol azt hirdeti magáról, hogy hozzá sem tud
bojszintani se a politikához, se a kémügyekhez, de tizenötezer pesetát
fizetnek neki havonta, hogy beszámoljon mindenről, amit lát és hall,
és ez a mai Spanyolországban kész vagyon.
– Nem kétlem.
– Most lássuk a spanyol hölgyeket. Piedad Iturbe von Scholtz, a
barátainak Piedita. Belvís de las Navas márkinője és a gazdag,
osztrák földesúr, Max de Hohenlohe-Langenburg herceg felesége, aki
az európai uralkodóház törvényes tagja, hiába élte le fél életét
Spanyolországban. Elvben a német ügyet támogatja, mert az hazája
ügye is, de velünk és az amerikaiakkal is állandó kapcsolatban áll,
mert fontosak vagyunk neki üzleti szempontból. Mindketten
világutazók, és úgy tűnik, egy cseppet sem tetszenek nekik a Führer
nagyzási hóbortjai. Valójában elragadó és Spanyolországban nagy
szeretetnek örvendő párost alkotnak, de hogy világosan fejezzem ki
magam, azon vannak, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is
megmaradjon. Megfigyelés alatt akarjuk tartani őket, hogy tudjuk, ha
inkább a német oldal felé hajlanak el, mint felénk. Érti? - kérdezte, és
behajtotta a dossziét.

395
 – Értem.
– És végezetül a legkívánatosabb személyek közül bemutatom
Sonsoles de Icazát, Llanzol márkinőjét. O az egyetlen, aki nem
házastársa miatt érdekel minket, aki egy nála harminc évvel idősebb
tiszt. A célemberünk ebben az esetben nem a férj, hanem a szerető:
Ramón Serrano Suner, belügyminiszter és a Nemzeti Mozgalom
főtitkára. A tengelyhatalmak minisztere, így hívjuk.
– Franco sógora? - kérdeztem meglepetten.
– Ő maga, bizony. Elég arcátlan viszonyt folytatnak, főleg a hölgy,
aki szemernyi tapintat nélkül nyilvánosan kérkedik vele, hogy
Mezonja van Spanyolország második legfontosabb emberével. Egy
amennyire elegáns, olyan gőgös nőről van szó, kemény természetű,
vigyázzon vele. Éppen emiatt felmérhetetlen értékkel bír számunkra
minden információ, amit rajta keresztül megtudhatunk Serrano Suner
tevékenységéről és kapcsolatairól, amelyek nem nyilvánosak.
Elrejtettem a megjegyzés keltette meglepődésemet. Tudtam, hogy
Serrano gáláns gavallér, meggyőződhettem róla, mikor felvette a
púderes dobozom, amit a lába elé ejtettem, de ugyanakkor
visszafogott és diszkrét férfinak találtam. Nehezen tudtam magam elé
képzelni, mint egy botrányos, házasságon kívüli viszony főszereplőjét
a magas előkelőségek egyik szédületesen csinos hölgyével.
– Már csak egy dosszié maradt, ebben különböző személyekről
talál információt - folytatta Hillgarth. - A birtokunkban lévő adatok
alapján kevéssé valószínű, hogy az itt megemlített személyek
feleségei nagyon sietnének, hogy azonnal felkeressék az elegáns
divatszalont, amint az megnyit, de ha mégis így történne, akkor nem
lesz felesleges megjegyeznie a neveket. De főleg a férjek nevét
jegyezze meg alaposan, ők a valódi célszemélyek. Nagyon is
lehetséges, hogy előkerülnek a többi ügyfél beszélgetéseiben, legyen
résen. Kezdem is, gyorsan fogom felolvasni, lesz elég ideje, hogy
később nyugodtan átnézze. Paul Winzer, a Gestapo kemény embere
Madridban. Nagyon veszélyes alak, a honfitársai közül is nem egy
retteg tőle, és gyűlöli. Himmler bérence Spanyolországban, a német
titkosszolgálat főnöke. Alig negyven, de már öreg róka. Semmibe

396
meredő tekintet, kerek szemüveg. Tucatnyi munkatársa van szerte
Madridban, járjon nyitott szemmel. Következő: Walter Junghanns, ő
az egyik igazi rémálmunk. Legnagyobb szabotőre a Nagy-Britanniába
tartó, spanyol gyümölcsszállítmányoknak, bombákat rejt el, ami már
számos munkás halálát okozta. Következő: Kari Ernst von Merck, a
Gestapo egyik kiemelkedően fontos tagja, nagy befolyással bír a náci
pártban. Következő: Johannes Franz Bernhardt, vállalkozó...
– Őt ismerem.
– Tessék?
– Ismerem Tetuanból.
– Ismeri, de mennyire? - kérdezte megfontoltan.
– Egy kicsit. Alig. Soha nem beszéltem vele, de láttam egy-két
fogadáson, amikor Beigbeder még főbiztos volt.
– És ő tud magáról? Felismerné nyilvános helyen?
– Kétlem. Soha nem váltottunk egy szót sem, és nem hiszem, hogy
emlékezne azokra az alkalmakra.
– Honnan tudja?
– Hát tudom. Mi nők pontosan meg tudjuk különböztetni, mikor néz
ránk egy férfi érdeklődéssel, és mikor néz úgy, mintha egy
bútordarabra meredne.
Néhány másodpercre elnémult, mintha a hallottakon gondolkodna.
– Női lélektan, feltételezem - mondta végül némi szkepticizmussal.
– Bízhat benne.
– És a felesége?
– Egyszer készítettem neki egy blézeres összeállítást. Igaza van,
soha nem illene a kifinomult hölgyek körébe. Nem az a nő, akit egy
cseppet is zavar, ha az előző szezonbeli modellt kell újra felvennie.
– Gondolja, hogy felismerné, eszébe jutna, ki ön, ha összefutnának
valahol?
– Nem tudom. Azt hiszem, nem, de nem tudom biztosítani felőle.
Mindenesetre, ha még így is történne, nem hiszem, hogy ez gondot

397
jelentene. Tetuani életvitelem nem mond ellent annak, amit most
fogok csinálni.
– Ne higgye. Ott Fox asszony barátnője volt, és így közvetetten
Beigbeder ezredessel rokonszenvezett. Madridban erről senki nem
tudhat semmit.
– De hiszen azokon a nyilvános eseményeken alig voltunk láthatóak
együtt, és a magántalálkozókról pedig miért tudna Bernhardt és a
neje? Ne aggódjon, nem hiszem, hogy ebből baj származna.
– Remélem. Az is igaz, hogy Bernhardt eléggé kívül esik a
hírszerzési ügyeken, az ő területe az üzletkötés. Ő a náci kormány
strómanja a Spanyolországban működő, német gazdasági társaságok
bonyolult szövevényében: szállítmányozás, bankok, biztosítók...
– Köze van ennek a HISMA vállalathoz?
– A HISMA, a Hispano-Marroquí de Transportes szállítmányozó
társaság kicsinek bizonyult, amikor működésüket kiterjesztették a
félszigetre. Most egy másik nagy teljesítményű cég fedőneve alatt
dolgoznak. SOFINDUS. De árulja el, honnan ismeri a HISMA-t?
– A háború alatt hallottam róla Tetuanban - kerültem ki a választ.
Nem ez volt a megfelelő perc, hogy beszámoljak Bernhardt és
Serrano Suner tárgyalásáról, és régen is volt már.
– Bernhardt - folytatta - seregnyi besúgót kent meg, de amit ő
keres, az üzleti értékű információ. Bízzunk benne, hogy nem futnak
össze soha, valójában nem is Madridban lakik, hanem a keleti parton.
Azt beszélik, hogy maga Serrano Suner vette neki ott a házat
szolgálataiért cserébe, nem tudjuk, hogy ez a túlzás igaz-e, vagy sem.
Lássuk az utolsó fontos dolgot személyével kapcsolatban.
– Hallgatom.
– Volfrám.
– Tessék?
– Volfrám - ismételte meg. - Olyan fémes elem, amely
létfontosságú a háborúban a tüzérségi lövegek összetevőinek
gyártásához.

398
 Azt feltételezzük, hogy Bernhardt tárgyalásokat kezdeményezett a
spanyol kormánnyal bányanyitási engedélyért Galíciában és
Extremadurában a célból, hogy szert tegyen kisebb lelőhelyekre,
egyenesen a tulajdonosoktól vásárolva fel őket. Nem hiszem, hogy a
szalonjában ez szóba kerülne, de ha hallana valamit róla, azonnal
értesítsen. Vésse a fejébe: volfrám. Néha tungstennek is nevezik.
Bernhardt neve alatt fel is van írva - mondta ujjával a feljegyzésekre
bökve.
– Észben fogom tartani.
Újabb cigarettára gyújtottunk.
– Akkor most vágjunk bele, hogy mit nem ajánlatos tennie. Fáradt?
– Egyáltalán nem. Folytassa, kérem.
– Ami az ügyfeleket érinti, van egy szélsőséges csoport, amit
mindenképp el kell kerülnie: a náci szervezetek hivatalnoknői.
Könnyű felismerni őket: elképesztően kihívóak és arrogánsak, erősen
festik és parfümözik maguk, és feltűnően öltözködnek. Valójában
ezeknek a nőknek semmi pedigréjük sincs társadalmilag, szakmai
képzettségük nagyon alacsony, de csillagászati összegeket keresnek a
mai Spanyolországban, és gondoskodnak róla, hogy a lehető
legpazarabbul verjék el. A befolyásos náci feleségek lenézik őket, ők
pedig látszólagos önteltségük ellenére alig mernek köhinteni is
feljebbvalóik jelenlétében. Ha megjelennének a szalonjában, akkor
rakja ki őket, ha kell tapintatlanul: nem jár velük jól, csak
elijesztenék a legkívánatosabb vevőkört.
– Úgy teszek, ahogy mondja, emiatt ne aggódjon.
– Ami a nyilvános szórakozóhelyeket illeti, nem javasoljuk, hogy
látogassa a Chicotét, Riscalt, Casablancát vagy a Pasapogát. Tele
vannak újgazdagokkal, üzérekkel, az új rendszer parvenüivel és a
szórakoztatóipar embereivel. Nem igazán ajánlatos társaság az ön
körülményei között. Amennyire az lehetséges, korlátozza látogatásait
a már említett szállókra, járjon az Embassybe, és más biztos
helyekre, mint a Puerta de Hierro Klub vagy a kaszinó. És
természetesen, ha eléri, hogy meghívót kapjon vacsorákra vagy
magánrezidenciákon rendezett német összejövetelekre, azonnal

399
fogadja el.
– Úgy lesz - bólintottam. Nem világosítottam fel, hogy mennyire
kételkedem benne, bárki is felajánlaná, hogy vegyek részt ilyen
eseményeken.
Az órájára nézett, és én is. Alig derengett fény a szobában, a közeli
alkony borult ránk. Köröttünk semmi nesz, csak a nehéz, régen
szellőztetett helyiség szaga. Este hét is elmúlt, és délelőtt tíz óta
dolgoztunk. Hillgarth csak úgy öntötte az információt, mint egy
elzárhatatlan locsolócső, én pedig szívtam magamba bőröm minden
egyes pórusával, fülem, orrom, szám a legapróbb részletet is
beszippantotta, megrágtam minden szót, lenyeltem, és minden
erőmmel azon voltam, hogy testem minden egyes milliméterét
átitassák. Már jó ideje elfogyott a kávé, és a hamutartó zsúfolásig telt
csikkel.
– Lassan befejezzük - közölte. - Már csak egy-két tanács van hátra.
Az első Fox asszony üzenete. Azt kérte, mondjam meg, hogy mind
külső megjelenésében, mind a ruhavarrásban legyen merész, bátor,
vagy éppen egyszerűségénél fogva tökéletesen elegáns. A
legfontosabb, hogy szakítson a megszokott formákkal, és főleg, hogy
ne maradjon valahol félúton, mert ebben az esetben szerinte fennáll
annak a veszélye, hogy a szalont elözönlik a rendszerhű nagyságák,
akik szolid kosztümöt akarnak, amiben vasárnapi misére lehet járni a
férjjel és a gyerekkel.
Elmosolyodtam. Rosalinda igazi zseni volt, különleges alak, még a
távolról küldött üzeneteiben is.
– Mivel attól jön az üzenet, akitől jön, ezért vakon fogom követni -
jelentettem ki.
– És végezetül a mi javaslataink. Első: olvassa a sajtót, legyen
naprakész éppúgy a spanyol, mint a külpolitikai helyzetben, de azzal
tisztában kell lennie, hogy minden információ a német fél szája íze
szerint van tálalva. Második: soha ne veszítse el a lélekjelenlétét.
Helyezkedjen a szerepébe, és győzze meg magát, hogy ön az, aki, és
senki más. Cselekedjen félelem nélkül, magabiztosan, nem tudunk
diplomáciai mentességet biztosítani a részére, de garantálom, hogy

400
minden eshetőségre védve lesz. És a harmadik, egyben utolsó
figyelmeztetésünk: legyen végtelenül elővigyázatos, ami a
magánéletét illeti. Egy független, szép, külföldi nő nagyon vonzó
csalétek mindenféle nőcsábász, opportunista alaknak. El sem tudja
képzelni, micsoda mennyiségű bizalmas adat szivárgott ki felelőtlen
módon elővigyázatlan ügynökök szájából a szenvedély pillanataiban.
Legyen nagyon résen, és nagyon kérem, hogy senkivel, de senkivel ne
ossza meg, ami itt ma elhangzott.
– Nem teszem, biztosíthatom felőle.
– Remek. Bízunk önben, és reméljük, hogy a küldetése teljességgel
kielégítő lesz.
Elkezdte összeszedni a papírokat és rendbe tenni az aktatáskát.
Elérkezett a perc, amitől egész nap tartottam: induláshoz készülődött,
és uralkodni kellett magamon, hogy ne könyörögjek, maradjon még
egy kicsit, folytassa a mesélést, és adjon még utasításokat, ne hagyja,
hogy ilyen hamar egyedül repüljek. De ő rám se nézett, ezért
valószínűleg észre sem vette, milyen érzéseket keltett bennem.
Ugyanúgy mozgott, ahogy hosszú órákon át egyik szavát a másikba
öltötte: fürgén, határozottan, módszeresen, a kérdés lényegét érintve
és nem vesztegetve egy másodpercet sem lényegtelen ügyekre.
Miközben utolsó iratait is elrakta, még ellátott egy-két jó tanáccsal.
– Ne felejtse el, amit a dossziékról mondtam, tanulmányozza és
utána semmisítse meg őket azonnal. Most valaki elkíséri az egyik
mellékkijárathoz, egy kocsi várja a közelben, ami hazaviszi. Itt a
repülőjegye és a pénz az első kiadásokra.
Átadott két borítékot. Az egyik vékony volt, és arra hatalmazott fel,
hogy átszeljem a levegőeget Madridig. A másik vastagon dagadt egy
köteg bankjegytől. Miközben ügyesen becsatolta a táska zárját,
folytatta: - Ez a pénz elég lesz az első kiadásokra. A szállás a Palace-
ban és az új szalon bérleti díja a mi számlánkat terheli, már minden
intézés alatt áll, és mi álljuk a lányok bérét is, akik önnek fognak
dolgozni. A munkából származó bevétel csak önt illeti. Ha viszont
több készpénzre lenne szüksége, akkor tudassa velünk azonnal: az
ilyen műveletekre önálló forrás van elkülönítve, nem gond a

401
finanszírozás.
Én is készen álltam már. A mellkasomhoz szorítottam a
dossziékupacot, és átkaroltam, mintha az évekkel ezelőtt elvesztett
gyermek lenne, és nem egy halom összegereblyézett adat
nemkívánatos személyekről. Szívem nem ugrott ki a helyéről, és
belső parancsaimnak engedelmeskedve nem is kúszott a torkomba
fulladással fenyegetve. Végre felálltunk az asztaltól, amelyen már
csak egy ártatlan ebéd utáni beszélgetés romjai hevertek: üres
csészék, teli hamutál és két félretolt szék. Mintha semmi egyéb nem
történt volna, csak egy kellemes társalgás barátok közt, akik
fesztelenül elbeszélgettek cigarettáról cigarettára gyújtva, és
beszámoltak egymásnak életük folyásáról. Azzal a különbséggel,
hogy Hillgarth kapitány és én nem voltunk barátok. Egyikünket sem
érdekelte egy cseppet sem a másik múltja, sem a jelene.
Mindkettőnket egyetlen dolog foglalkoztatott: a jövő.
– Még egy apróság - figyelmeztetett.
Már éppen kiléptünk volna, kezét a kilincsen nyugtatta. Levette
róla, és sűrű szemöldöke alól rám szegezte a tekintetét. A hosszú
tárgyalás ellenére úgy nézett ki, mint kora délelőtt: a nyakkendő
csomója hibátlanul feszült, a kézelők makulátlan tisztán virítottak a
zakóujjban, egy hajszála sem csúszott el. Arckifejezése továbbra is
szenvtelen volt, sem különösebben feszült, sem különösebben
elengedett. Tökéletes képe a férfinak, aki minden helyzetben képes
uralkodni magán. Rekedt suttogássá mélyült a hangja.
– Se ön nem ismer engem, se én nem ismerem önt. Soha nem is
láttuk egymást. És ami a brit titkosszolgálatba való belépést illeti,
ettől a perctől fogva ön számunkra többé nem a spanyol állampolgár,
Sira Quiroga vagy a marokkói Arish Agoriuq. Egyszerűen a SOE
különleges ügynöke, kulcsnevén Sidi, működési területe
Spanyolország. Az újonnan felvett tagok közül a legkülönösebb, de
minden bizonnyal már a miénk.
Kezet nyújtott. Kézfogása biztos volt, hideg és erős. A
legbiztosabb, leghidegebb, legerősebb, amit életemben
megszorítottam.

402
– Sok szerencsét, ügynök. Kapcsolatban leszünk.

403
 40

Anyámon kívül senki más nem tudta váratlan távozásom okát. Se

ügyfeleim, se Félix vagy Candelaria: mindenkinek ugyanazzal a
mentséggel hozakodtam elő, hogy Madridba kell utaznom kiüríteni
régi lakásunk és elintézni néhány ügyet. Anyám majd gondoskodik
róla, hogy apró füllentésekkel magyarázza, miért nyúlik hosszúra
távollétem: lehetséges üzlet, gyengélkedés vagy egy új szerelem.
Nem tartottunk tőle, hogy bárki összeesküvésre gyanakodna, vagy
összekötné a szálakat: ugyan a közlekedési és közvetítő csatornák már
teljes gőzzel működtek, a spanyol főváros és Észak-Afrika között a
kapcsolat még nem volt gördülékeny.
Azonban szerettem volna elbúcsúzni barátaimtól, és ha szavak
nélkül is, de kérni, hogy kívánjanak jó szerencsét. Ezért az utolsó
vasárnap ebédet rendeztünk. Eljött Candelaria nagyságos asszonynak
öltözve a maga módján, kontya „Fel, Spanyolország!” módra lakkal
keményre fésülve, hamis gyöngysor a nyakában, és a néhány hete
varrt, új ruhát viselte. Félix az anyjával érkezett, nem tudta lerázni.
Jamila is eljött: úgy fog hiányozni, mintha a kishúgom lenne. Fröccsel
koccintottunk, csattanós csókokkal és őszinte jókívánságokkal
búcsúztunk. Csak amikor bezártam a vendégsereg mögött az ajtót,
jöttem rá, mennyire fognak hiányozni mindannyian. Vázquez rendőr-
kapitánnyal ugyanezt a stratégiát alkalmaztam, de azonnal tudtam,
hogy átlát rajtam. Hogyan is csaphattam volna be, ha pontosan tudta,
milyen ügyeim vannak függőben Spanyolországban, és micsoda
rémülettel tölt el, ha szembe kell velük néznem. O volt az egyetlen,
aki sejtette, hogy ártatlan utazásom mögött valami összetettebb ok áll,
valami, amiről nem beszélhettem. Se neki, se senkinek. Talán éppen
ezért, inkább nem kérdezősködött. Sőt alig mondott valamit: csupán,
ahogy mindig, rám szegezte szúrós tekintetét, és figyelmeztetett, hogy
vigyázzak magamra. Aztán a kapuig kísért, ernyőként védve kajánul
nyáladzó beosztottjaitól. A kapitányság ajtajában elbúcsúztunk.
Mennyi időre? Egyikünk sem tudta. Talán nem sokra. Talán örökre.
A szöveteken és a varrókészleten kívül vettem jó néhány divatlapot

404
is és marokkói kézműves terméket, hogy madridi szalonomnak
egzotikus színt kölcsönözzek új nevemhez és a híres, tangeri
divatszabász múltjához illően. Domborított réztálcák, ezerszínű
üveggel fedett lámpák, ezüst teáskancsók, néhány kerámiaedény és
három nagy berberszőnyeg. Egy darabka Afrika Spanyolország
kiégett térképének közepén. Amikor először beléptem a Núnez de
Balboán fekvő nagy lakásba, minden készen várt. A falakat fehér,
selyemfényű festék fedte, a tölgyfa parkettát frissen csiszolták. A
lakás beosztása, felépítése és rendje Sidi Mandri utcai divatszalonom
nagyléptékű mása volt. Az első rész három egymásba nyíló haliból
állt, melynek mérete háromszorosa volt a régiének. A belmagasság
lényegesen nagyobb volt, az erkélyek sokkal előkelőbbek.
Kinyitottam az egyik ajtaját, de ahogy kinéztem, nem találtam magam
előtt a Ders-hegyet vagy a Gorgues tömbjét, sem a levegőben a
narancs-virág és a jázmin illatát, a szemben lévő házak meszelt falát,
a mecsetből imára hívó müezzin hangját. Gyorsan beléptem az
erkélyről, becsapva az ajtót a melankólia orra előtt. Továbbsétáltam.
A három fő helyiségből az utolsóban vártak a Tangerből ideszállított
vég szövetek egymásra tornyozva, álomszép selyem dupion, guipure
csipke, muszlin és sifón minden elképzelhető színárnyalatban: a
tengerparti homokot idéző színtől a tűzpirosig, rózsaszín és korall,
minden lehetséges kék, a nyári reggeli égbolt és az éjjeli, viharos
tenger közt. A próbaszobák, szám szerint kettő, mintha kétszer olyan
szélesek lennének a lenyűgöző, aranyfüsttel díszített, intarziás
keretben feszülő, háromrészes tükröknek köszönhetően. A
varróműhely, ahogy Tetuanban is, középen foglalt helyet, csak éppen
sokkal nagyobb volt. Széles szabóasztal állt benne, vasalódeszkák,
üres próbababák, cérna spulnik, varróeszközök - a szokásos
felszerelés. A lakás mélyén volt az én otthonom: hatalmas, túl nagy,
tízszer akkora, mint amire szükségem lett volna. Azonnal megéreztem
Rosalinda kezét a berendezésben. Csak ő tudhatta, hogyan dolgozom,
hogyan szervezem az otthonom, a dolgaim, az életem.
Az új lakás csendjében lelkiismeretem kapuján újra kopogtatni
kezdett a kérdés, ami hetek óta motoszkált a fejemben. Miért, miért,
miért? Miért vállaltam el ezt a feladatot? Miért mentem bele ebbe a
bizonytalan kimenetelű, tőlem oly idegen kalandba? Miért? Még

405
mindig nem tudtam rá a választ. Vagy legalábbis nem volt rá végleges
válaszom. Talán a Rosalinda iránt érzett hűségből. Meglehet azért,
mert úgy éreztem, tartozom vele anyámnak és hazámnak. Lehet, hogy
nem is másokért tettem, hanem csak saját magamért. Annyi biztos,
hogy igent mondtam, teljesen tudatosan, és megígértem magamnak,
hogy elszántan, kételkedés, félelem és bizonytalanság nélkül látok
majd neki a feladatnak. És most itt vagyok a nem létező Arish
Agoriuq alakjába bújva, bejárom új otthonát, hangosan kopogok
lefelé a lépcsőn a lehető legsikkesebben felöltözve, készen rá, hogy
egész Madrid legálságosabb divatszabója váljon belőlem. Hogy
féltem-e? Igen, a világ összes félelme a gyomorszájamon ült. De
féken tartva. Megszelídítve. Engedelmesen.
Az épület portása adta át az első üzenetet. A szolgálatomra felvett
két lány másnap délelőtt bejelentkezik. Együtt érkezett Dóra és
Martina, két év volt közöttük. Amennyire hasonlóak voltak, annyira
különbözőek is, mintegy kiegészítették egymást. Dóra termetre
csinosabb volt, Martina vonásai vonzóbbak. Dóra okosabbnak
látszott, Martina kedvesebbnek. Mindketten megnyerték a tetszésem.
Ellenben egyáltalán nem tetszett a rajtuk lógó nyomorúságos öltözet,
hosszú éhezést tükröző arcuk, és a minden mozdulatukban megbúvó
félénkség. Szerencsére mindhárom dolog hamarosan megoldódott.
Méretet vettem róluk, és hamarosan készen is állt az elegáns
egyenruha a két lány számára: ők lettek a tangeri szövetszállítmány
első felhasználói. Néhány bankjegyet nyomtam a kezükbe Hillgarth
borítékjából, és a La Paz piacra küldtem őket bevásárolni.
– És mit vegyünk, kisasszony? - kérdezték tágra nyílt szemmel.
– Amit találtok, ahogy manapság mondják, a semmiből sincs sok.
Amit láttok. Hát nem azt mondtátok, hogy tudtok főzni? Akkor rajta!
Bátortalanságuk még sokáig nem múlt el, de lassanként feloldódott.
Mitől féltek vajon? Mitől voltak olyan visszahúzódóak? Min-delitől?
Megijedtek az idegen, afrikai nőtől, aki felvette őket, a lenyűgöző
épülettől, mely új otthonomnak adott helyet, és attól, hogy majd nem
tudnak helyesen viselkedni ebben a kifinomult divatszalonban.
Azonban napról napra jobban megszokták új életüket, a lakást, a
mindennapi teendőket és engem. Kiderült, hogy Dórának, a

406
nagyobbiknak, ügyes keze van a varráshoz, és hamarosan segíteni
kezdett nekem. Martina ellenben inkább olyan lány volt, mint Jamila
és én fiatalkoromban: szeretett az utcán bóklászni, kézbesíteni, lótni-
futni egész nap. A háztartás vezetését megosztották egymás között,
rátermettek voltak és tapintatosak, jól nevelt lányok, ahogy akkoriban
mondták. Néha meséltek ezt-azt Beigbederről, de én soha nem
említettem, hogy ismertem volna. A „Don Juan”, csak így hívták.
Szeretettel gondoltak rá, Berlinnel kötötték össze, a múlttal, amelyből
homályos emlékeket őriztek, és a nyelvet.
Minden Hillgarth elvárásainak megfelelően alakult. Többé-
kevésbé. Felkerestek az első ügyfelek, egyesekre számítottam,
másokra nem. Glória von Fürstenberg nyitotta a szezont, ez a
gyönyörű, fenséges dáma, aki koromfekete haját vastag fonatokban
hordta, melyek a tarkóján azték istennőhöz illő, sötét koronát alkottak.
Felszikrázott a szeme, amikor meglátta a szöveteimet. Megvizsgálta,
megtapogatta, felmérte őket, megkérdezte az árukat, azonnal ki is zárt
néhányat, aztán felpróbálta, milyen hatást kelt testén a többi.
Hozzáértő kézzel választotta ki azokat, amelyek a legelőnyösebben
álltak neki a nem túl költséges anyagok közül. Jó szemmel pörgette
végig a divatlapokat, és megállt a termetéhez és stílusához leginkább
illő modelleknél. Ez a német vezetéknevű, mexikói asszony pontosan
tudta, mit akar, ezért nem kérte a tanácsom, és én sem vettem a
fáradtságot, hogy szolgáljak vele. Végül egy csokoládébarna
gazarselyem tunika mellett döntött, ottománból varrt estélyi kabáttal.
Először egyedül keresett fel, és spanyolul beszélgettünk. Az első
ruhapróbára már barátnőjével érkezett, Anka von Friesszel, aki egy
földig érő, kreppzsorzsett ruhát rendelt, hozzá rubinvörös
bársonypelerint strucctollakkal díszítve. Amint meghallottam, hogy
németül beszélnek, behívtam Dórát. Jól öltözötten, kikerekedve és jól
fésülve, a fiatal lány már távolról sem emlékeztetett arra az ijedt
verébre, aki néhány hete érkezett húgával. Sudár, csendes varrólány
vált belőle, aki fejében mindent lejegyzett, amit csak hallott, és nem
feltűnően pár percenként kisurrant, hogy minden részletet felírjon egy
füzetbe.
- Szeretek kimerítő jegyzetet vezetni minden ügyfelemről -
magyaráztam neki korábban. - Értenem kell, mit mondanak, hova

407
járnak, kinek a társaságában és milyen terveik vannak. így talán
sikerül újabb ügyfelekre szert tennem. Én majd arra figyelek, mit
mondanak spanyolul, de ami németül hangzik el, az a te feladatod.
Ha Dóra az ügyfelek ilyen részletekbe menő vizsgálatát furcsának
is találta, nem mutatta. Valószínűleg azt gondolta, hogy valami
ésszerű dologról van szó, ami bevett az ilyen jellegű üzletekben -
számára minden teljesen új volt. Azonban nem volt ez bevett,
egyáltalán nem. Nem volt szokványos feladat lejegyezni betűnként
minden nevet, címet, helyet és dátumot, amit az ügyfelek kiejtenek a
szájukon, mi mégis mindennap ezt tettük, szorgosan, módszeresen, jó
diáklányok módjára. Aztán esténként átnéztem a saját jegyzeteimet és
Dóráét, kivonatoltam az általam érdekesnek vélt információt, rövid
mondatokba sűrítettem, átírtam visszafelé morzejelekkel, a hosszú és
rövid vonásokat a szabásminták görbéihez és egyeneseihez igazítva,
melyekből soha nem fog egy teljes ruha összeállni. A kézzel írt
jegyzetekkel telezsúfolt lapok hajnalban hamuvá váltak egy egyszerű
gyufa segítségével. Másnap reggelre egy betű sem maradt a
leírtakból, csak egy marék üzenet egy hajtóka, szoknyaderék vagy
vállrész körvonala mentén elrejtve.
Petrino bárónő, Lazar, a befolyásos sajtófőnök felesége is
megrendelőm lett. Távolról sem volt olyan feltűnő jelenség, mint a
mexikói dáma, viszont jóval bőségesebb anyagi lehetőségekkel
rendelkezett. A legdrágább anyagokat választotta ki, és teret engedett
minden szeszélyének. Hozott magával több ügyfelet is, két német és
egy magyar nőt. Hosszú délelőttökre bábeli nyelvzavarban úszó
divatszalonom szobái váltak társasági életük fő találkozóhelyévé.
Megtanítottam Martinát mór teát készíteni mentából, amit
agyagcserepekbe ültettünk a konyhaablak párkányán. Elmagyaráztam,
hogy bánjon a teáskannával, hogyan öntse a forró vizet látványos
mozdulattal az apró, finom ezüstpoharakba, sőt azt is megmutattam,
hogy húzza ki a szemét kohllal, és varrtam neki gardénia színű
atlaszselyemből egy kaftánt, mely egzotikus jelleget kölcsönzött
alakjának. Az én távolban élő Jamilám hasonmása vált belőle, hogy
mindig magam mellett tudjam.
Minden jól alakult, meglepően jól. Új életemben tökéletes maga-

408
biztossággal mozogtam, biztos léptekkel jártam a legjobb helyekre.
Az ügyfelekkel szemben határozottan és öntudatosan léptem fel,
hamis egzotizmusom pajzsának védelmében. Arcátlanul kevertem
beszédembe francia és arab szavakat, minden bizonnyal rengeteg
ostobaságot mondtam, ha figyelembe vesszük, hogy gyakran egyszerű
kifejezéseket ismételtem, melyek Tanger és Tetuan utcáin ragadtak
rám, de nem tudtam se jelentésük, se pontos használatuk. Arra viszont
külön figyeltem ebben a megtévesztően soknyelvű kavalkádban, hogy
ki ne csússzon a számon az a néhány tört angolsággal megtanult szó,
amit Rosalindától hallottam. A tény, hogy frissen érkezett, külföldi nő
vagyok, hasznos menedéknek bizonyult, hogy leplezzem gyenge
pontjaim, és elkerüljem az ingoványos területeket. Meglehet,
származásom látszólag senkit nem érdekelt egy cseppet sem, sokkal
nagyobb figyelmet keltettek szöveteim, és amit azokból varrni tudtam.
Ügyfeleim sokat fecsegtek a szalonban, és úgy tűnt, jól érzik magukat.
Elmesélték egymásnak és nekem, mit csináltak, és mire készülnek,
beszéltek a közös barátokról, férjekről és szeretőkről. Dóra és én
megállás nélkül dolgoztunk: az anyagokkal, szabásmintákkal és
méretekkel a fronton, a titkos feljegyzésekkel a hátországban. Nem
tudtam, hogy az a sok, naponta rejtjelezett adat értékes volt-e
Hillgarth és emberei számára, mindenesetre próbáltam
szőrszálhasogatón szabatos lenni. Szerda délutánonként, mielőtt
beültem a fodrászatba, a kijelölt szekrényben hagytam az összetekert
szabásmintákat. Szombatonként ellátogattam a Pradóba. Csodálatos
felfedezés volt számomra, annyira elbűvölt, hogy néha majdnem
elfelejtettem, valami fontos dolgot kell ott elintéznem, azonkívül,
hogy elragadtatva állok a festmények előtt. A titkosírással megrajzolt,
szabásmintákkal teli boríték átadásával sem volt a legkisebb gondom
sem, minden olyan gördülékenyen ment, hogy egyszer nem fordult elő,
időm lett volna izgulni. Mindig ugyanaz a férfi vette át a
rajzmappámat, egy kopasz, sovány alkalmazott, valószínűleg az ő
feladata volt továbbadni az üzeneteket, ugyan soha semmilyen cinkos
gesztust nem tett irányomban.
Néha eljártam otthonról, de nem túl gyakran. Elmentem az
Embassyba aperitif idején. Első nap felfedeztem Hillgarth kapitány
alakját messziről, ahogy whiskyt iszik jéggel honfitársai körében

409
ülve. O is azonnal észrevette a jelenlétem, nem is lehetett volna
másképp. De ezt csak én tudtam, teste egyetlen porcikája sem
moccant meg érkezésemre. Jobb kezembe szorítottam a táskám, és
úgy tettünk, mintha nem is láttuk volna egymást. Köszöntem egy-két
ügyfelemnek, akik hangosan dicsérni kezdték szalonomat a többi
hölgy előtt; ittam velük egy koktélt, éreztem, hogy a férfiak
végigmérnek, és nagy-világiságom hamis magaslatából lopva
szemléltem a körülöttem lévő embereket. Színtiszta elegancia,
könnyedség és pénz lebegett a bárpult és az asztalok felett, ebben a
minden hivalkodást nélkülöző sarokhelyiségben. Voltak urak a
legjobb minőségű gyapjú-, alpakka-és tweedöltönyökben, katonák
horogkeresztes karszalaggal, és számomra ismeretlen egyenruhában,
mások paszományos és sokágú csillaggal díszített kézelőben feszítve.
Hihetetlenül elegáns asszonyok kétrészes kosztümben és tripla
gyöngysorral a nyakukon, tökéletesre rúzsozott szájjal, hibátlan
frizurájukon isteni tok-, panama-és turbánkalapokkal. A beszélgetés
számos nyelven folyt, diszkrét kacagások és üvegpoharak csengése
mellett. A Patou és Guerlain parfümök finom illatfelhője és ezernyi
szőkedohányból tekert cigaretta aromája úszott a kozmopolitaság e
fellegvárában. A nemrég lezárult spanyol háború és az Európát
pusztító, rettenetes konfliktus egy másik világegyetem távoli
gondjának tűnt e tisztán kifinomult, minden kirívó hangtól mentes
környezetben.
A bárpult egyik sarkában egyenes és méltóságteljes tartású hölgyre
figyeltem fel, aki kedvesen köszöntötte a vendégeket, miközben
szemmel tartotta a pincérek szakadatlan jövés-menését, úgy sejtettem,
ő lehet a kávézó tulajdonosa: Margaret Taylor. Hillgarth nem avatott
be, milyen jellegű az együttműködés közöttük, de kétségem se volt
felőle, hogy többről van szó, mint kölcsönös szívességről egy
szórakozóhely tulajdonosa és egy törzsvendég között. Figyeltem,
ahogy átnyújtja a számlát egy fekete egyenruhás, náci tisztnek, akin
horogkeresztes karszalag és tükörfényesre suvickolt csizma feszült.
Ez az egyszerű, de előkelő megjelenésű nő, aki már jóval túljárhatott
a negyvenen, minden kétséget kizáróan egy fogaskerék volt a titkos
gépezetben, amit a brit tengerészeti attasé hozott mozgásba
Spanyolországban. Nem tudtam eldönteni, hogy egyszer nem

410
pillantott-e össze Hillgarth kapitány és ő, váltottak-e néma üzenetet.
A szemem sarkából figyeltem őket, mielőtt elindultam volna.
Margaret félrehúzódva beszélt egy fiatal, fehér mellényes
pincérfiúhoz, mintha utasításokat adott volna neki. Hillgarth továbbra
is az asztalánál ült, és érdeklődve hallgatta egyik barátja
beszámolóját. Körötte az egész társaság egy emberként csüngött a
többieknél fesztelenebb megjelenésű fiatalember szavain. A távolból
néztem, ahogy színpadias mozdulatokkal utánoz valakit. Végül
mindannyian nevetésben törtek ki, és hallottam, hogy a tengerészeti
attasé jóízűen kacag. Talán csak a képzeletem játszott velem, de a
másodperc ezredrészéig úgy éreztem, mintha rám szegezné a
pillantását, és kacsintana.
Ősz telepedett Madridra, az ügyfelek száma egyre nőtt. Nem
kaptam se virágot, se bonbont, se Hillgarth-tól, se mástól. Kedvem
sem volt hozzá. Meg időm se. Mert ha valami hiányozni kezdett
ezekben a napokban, az éppen az idő volt. Új szabászatom
népszerűsége gyorsan nőtt, híre ment, milyen remek anyagokkal van
tele. A megrendelések száma napról napra gyarapodott, és én már
alig bírtam munkával, kénytelen voltam elhalasztani megbízásokat, és
távolabbi időpontot tűzni ki a ruhapróbákra. Sokat dolgoztam,
rengeteget, soha életemben ennyit. Későn feküdtem, hajnalban keltem,
alig pihentem, voltak napok, hogy le se vettem a mérőszalagot a
nyakamból, amíg ágyba nem kerültem. Pénzes szekrénykémbe
egyenletesen áramlott a bevétel, de oly kevéssé érdekelt, hogy a
fáradtságot sem vettem megszámolni. Mennyire különbözött minden
az én régi műhelyemtől! Némi nosztalgiával gondoltam vissza az első
időkre Tetuan-ban. Esténként újra meg újra végigszámoltam a
bankjegyeket Sidi Mandri utcai szobámban, szorongva, hogy mennyi
idő múlva tudom kifizetni a számlám. Felidéztem Candelariát, ahogy
megjött a zsidó pénzváltók boltjaiban tett körútjáról, melle között a
szoros tekercsbe fogott fontsterlingekkel. A szinte gyermeki örömöt,
mikor elosztottuk kettőnk között az összeget. Fele nekem, fele neked,
és hogy sose lássunk szükséget, lelkem, mondta minden hónapban
seftes barátnőm. Mintha évszázadok választanának el attól a másik
világtól, pedig valójában csak négy év telt el. Négy év, négy
örökkévalóság. Hol volt már az a Sira, akinek a haját egy arab lányka

411
vágta le varróollóval a La Luneta panzió konyhájában, hol maradtak a
pózok, amiket annyit gyakoroltam háziasszonyom repedezett tükre
előtt? Talán elvesztek az idő hajtásai között. Most Madrid legjobb
fodrászatában vágják a frizurám, és azok a fesztelen mozdulatok már
véremmé váltak.
Sokat dolgoztam, és többet kerestem, mint valaha is álmodni
mertem volna, hogy saját erőből elérhetem. Magas árakat szabtam, és
csak úgy özönlöttek a száz pesetás bankók Kolombusz Kristóf
arcképével, és az ötszázasok don Juan de Austria portréjával. Sokat
kerestem, igen, de eljött egy pont, amikor már nem bírtam többet
vállalni, és ezt tudatnom kellett Hillgarth-tal egy váll-lap
szabásmintáján. Azon a szombaton zuhogó eső verte a Prado Múzeum
tetejét. Miközben én Velázquez és Zurbarán festményeit csodáltam, a
jelentéktelen külsejű ruhatáros átvette a mappát, benne a tizenegy
üzenetet tartalmazó borítékot, melyek, ahogy mindig, késedelem
nélkül eljutnak majd a tengerészeti attaséhoz. Tíz a megszokott
információkat tartalmazta a megegyezett módon lerövidítve. „Vacsora
14-én Walter Bastiannál Serrano utca, részt vesznek Lazarék.
Bodemuellerék elutaznak San Sebastiánba jövő héten. Lazar felesége
negatív megjegyzései férje altisztjéről, Arthur Dietrichről. Gloria
Fürstenberg és Anka Frier meglátogatják német konzul Sevilla
október vége. Számos fiatal érkezett múlt héten Berlinből, most
Ritzben, Friedrich Knappé fogad, előkészít. Frau Hahn férjének nem.
tetszik Kütschmann. Himmler Spanyolországba jön október 21,
kormány és németek nagy fogadás. Clara Stauffer német katonáknak
gyűjt Galileo utcai házában. Vacsora Puerta Hierro Klub dátum
bizonytalan, részt vesz Argillo grófék. Háberlein ebédet rendez
toledói házában, meghívott Serrano Suner és Llanzol márkinő”. Az
utolsó üzenet eltérő volt, és sokkal személyesebb tárgyú. „Túl sok
munka. Idő nincs mindenre. Kevesebb ügyfél vagy segítség.
Tájékoztatást kérek.”
Másnap reggel egy gyönyörű csokor fehér kardvirág érkezett.
Szürke egyenruhás kézbesítőfiú adta át, sapkája hímzésén olvasható
volt a virágbolt neve: Bourguignon. Először a kártyát olvastam el:
„Mindig örömmel teljesítem vágyaid.” Aláírás helyett egy firka.
Elnevettem magam, soha el nem tudtam volna képzelni, hogy a hideg

412
Hillgarth ilyen nevetségesen édelgő üzenetet írjon. A konyhába vittem
a csokrot, leoldottam a virágokat összefogó szalagot, és miután
megkértem Martinát, hogy tegye őket vízbe, bezárkóztam a szobámba.
Azonnal kiolvastam az üzenetet a rövid és hosszú vonások szaggatott
vonalából. „Vegyen fel valakit, megbízható, se szocialista múlt, se
politikai előélet.”
A parancsot megkaptam. És utána: a bizonytalanság.

413
 41

Amikor kinyitotta az ajtót, nem szóltam semmit, csak bámultam, a

vágy ellen küzdve, hogy megöleljem. Zavartan tekintett rám, és
végigmért. Aztán a szememet kereste, de nem találta talán a
kalapfátyol miatt.
– Parancsoljon, kisasszony - mondta végül.
Soványabb volt. Meglátszott rajta az évek múlása. Apró termetű,
mint volt, de vékonyabb és öregebb. Elmosolyodtam. Még mindig
nem ismert fel.
– Anyám üdvözletét hozom, Donã Manuéla. Marokkóban van, és
újra varr.
Furcsállóan nézett rám, értetlenül. A tőle megszokott gondossággal
volt felöltözve, de a haja már hónapok óta nem látott festéket, és a
sötét ruha, amit viselt, kifényesedett a sok-sok téli használatban.
– Sira vagyok, Donã Manuéla, Sirita Dolores, a segédvarrónő
lánya.
Végigmért még egyszer tetőtől talpig, aztán alulról a fejem búbjáig.
Lehajoltam hozzá, felemeltem a kalapfátyolt, hogy jobban lássa az
arcom.
– Én vagyok az, Donã, Manuéla, Sira. Már nem is emlékszik rám?
- suttogtam.
– A Szűzanya áldása rajtad! Sira, drága kislányom, micsoda
öröm!- kiáltott fel végül.
Átölelt, és sírva fakadt, én pedig igyekeztem, nehogy átragadjon
rám a zokogása.
– Gyere be, kislányom, gyere beljebb, ne maradj az ajtóban! -
biztatott, mikor végre úrrá lett a meghatódottságán. - De milyen
elegáns vagy te lány, uramatyám, meg sem ismertelek! Gyere, gyere
csak a nappaliba, és meséld el, mit csinálsz Madridban, hogy megy a
dolgod, hogy van anyád?

414
 Bevezetett a lakás legnagyobb szobájába, és a múlt utáni
vágyakozás megint rám vigyorgott. Háromkirályok ünnepén, kislány
koromban hányszor jártam itt látogatóként anyám kezébe
csimpaszkodva, hogy izgultam, hogy kitaláljam, vajon milyen ajándék
vár rám Donã Manuélánál! Úgy emlékeztem otthonára a Santa
Engracia utcában, mint tágas, jómódú lakásra, amely ugyan nem volt
olyan fényűző, mint a Zurbano utcai, ahol a szabászat működött, de
távolról sem volt olyan szegényes, mint a miénk a Redondilla
utcában. Most azonban rá kellett ébrednem, hogy a gyermekkor a
valóság torzképével itatta át emlékezetem. Az otthon, amelyben Donã
Manuela egyedülálló nőként élte le hosszú életét, nem volt sem tágas,
sem jómódú. Közepes méretű lakás volt, rossz beosztású, hideg,
sötét, komor bútorokkal és divatjamúlt, súlyos bársonyfüggönyökkel
telezsúfolva, melyek alig engedték be a fényt. Hétköznapi, beázástól
foltos lakás, a képek a falon kifakult rajzok voltak, és minden
szegletet hervatag, horgolt kendőcske takart.
– Ülj le, lányom, ülj le. Kérsz valamit? Egy kis kávét? Nem is
kávé, hanem pörkölt cikória, tudod, milyen nehéz mostanában
élelmiszerhez jutni, de egy kis tejjel el lehet fedni az ízét, ugyan azt is
mindennap jobban felvizezik, de hát mit van mit tenni? Cukrom az
nincs, mert odaadtam az élelmiszerjegyemet a szomszéd gyerekeinek,
az én koromban már úgyis mindegy...
Megragadva a karját félbeszakítottam.
– Nem kérek semmit, Donã Manuéla, ne legyen rá gondja. Csak
azért jöttem, hogy kérdezzek valamit.
– Akkor hallgatlak.
– Még varr?
– Nem, lányom, már nem. Mióta bezártuk a műhelyt harmincötben,
nem kezdtem újra. Egy-két dolgot hébe-hóba megvarrtam a
barátnőimnek vagy megrendelésre, de nem többet. Hajói emlékszem,
akkor a te esküvői ruhád volt az utolsó, amit készítettem, és te végül
mégis...
Ki akartam térni a ruha felidézte emlékek elől, és nem hagytam,
hogy befejezze.

415
 – És lenne kedve újra velem varrni?
Néhány másodpercig válasz nélkül hallgatott, zavartan.
– Újra dolgozzak, azt mondod? Megint úgy, ahogy régen?
Mosolyogva bólintottam, próbálva egy szemernyi optimizmust
csempészni tanácstalanságába. Ő azonban nem felelt azonnal, hanem
más irányba terelte a beszélgetést.
– És anyád? Miért engem keresel, és nem vele varrsz?
– Mondtam, hogy Marokkóban van. A háború alatt ment ki, nem
tudom, hallott-e róla.
– Hallottam, hallottam... - mondta halkan, mintha attól tartana, hogy
a falnak is füle van, és továbbadja a titkot. - Egy délután bekopogott,
így váratlanul, ahogy te most. Azt mondta, mindent elintéztek neki,
hogy Afrikába menjen, te ott vagy, és valahogy elérted, hogy kivigyék
Madridból. Nem tudta, mit csináljon, meg volt ijedve. Azért jött,
hogy megkérdezze, mit gondolok erről az egészről.
Tökéletes sminkem sejtetni sem engedte a szavai keltette zavarom,
soha fel sem merült volna bennem, hogy anyám bizonytalankodott,
menjen-e vagy maradjon.
– Én azt mondtam, hogy menjen, menjen minél előbb, annál jobb -
folytatta. - Madrid maga volt a pokol. Mindannyian sokat
szenvedtünk, lányom, mindannyian. A baloldaliak éjjel-nappal
harcoltak, hogy a nacionalisták be ne tegyék a lábuk. Akik meg a
jobbosokhoz húztak, épp az ellenkezőjét kívánták, és bujkáltak,
nehogy megtalálják és bevigyék őket a politikai rendőrségre. Akik
meg, mint anyád és én, nem tartoztunk se ide, se oda, csak vártuk,
hogy vége legyen ennek a borzalomnak, aztán lehessen békében élni.
És mindezt úgy, hogy nem volt a hatalmon kormány, senki, aki egy kis
rendet vágott volna abban a zűrzavarban. Ezért azt tanácsoltam neki,
hogy igen, menjen el, hagyja itt ezt a lehetetlen életet, és ne engedje
veszni a lehetőséget, hogy visszakapjon téged.
Zavarodottságom ellenére úgy döntöttem, nem kérdezek többet
arról a régi találkozóról. Egykori mesteremet a közvetlen jövőre
vonatkozó tervvel kerestem fel, és inkább arrafelé akartam terelni a

416
beszélgetést.
– Jól tette, hogy biztatta, Donã Manuéla, nem is tudja, milyen hálás
vagyok érte - mondtam. - Anyám most remekül van, elégedett és
megint dolgozik. Harminchatban nyitottam varrodát Tetuanban, alig
néhány hónappal a háború kitörése után. Ott minden nyugodt volt, és
ugyan a spanyol asszonyok esze nem éppen a mulatságon és a ruhákon
járt, volt elég külföldi hölgy, akit a háború egy cseppet sem érdekelt.
Ők lettek a megrendelőim. Miután anyám megérkezett, ketten
folytattuk az üzletet. Most pedig úgy határoztam, hogy visszajövök
Madridba, és új boltot nyitok.
– És egyedül jöttél vissza?
– Én már nagyon régóta egyedül vagyok, Donã Manuéla. Ha
Ramiro felől akar kérdezni, az nem tartott sokáig.
– Akkor Dolores ott maradt nélküled? - kérdezte meglepetten.
– De hát éppen azért ment el, hogy veled legyen...
– Szereti Marokkót, az éghajlatot, a légkört, a nyugalmas életet. ..
Nagyon jó ügyfeleink vannak, és lettek új barátai is. Inkább maradni
akart. Nekem viszont nagyon hiányzott Madrid - hazudtam. - Úgy
határoztunk hát, hogy én idejövök, elkezdek dolgozni, és amikor
mindkét műhely jól megy, akkor majd eldöntjük, hogyan tovább.
Néhány örökkévalóságnak tűnő másodpercig mélyen a szemembe
nézett. Szemhéja megereszkedett, arcát ráncok szántották végig. Jól
benne járhatott a hatvanban, talán közel a hetvenhez is. Hajlott háta, a
bőrkeményedések az ujjain a sok tűvel és ollóval töltött év nyomát
viselték magukon. Mint varrólány kezdte, aztán segédvarrónőként
folytatta. Később boltvezető lett, és végül hajó nélküli tengerész. De
még nem járt ereje végén, ugyan! Apró, sötét, élénk szeme, mint a
fekete olívabogyó, olyan éleslátásról beszélt, mint akinek még mindig
nagyon helyén az esze.
– Nem mondtál el mindent, igaz, lányom? - jelentette ki végül.
Öreg róka, gondoltam csodálattal. Elfelejtettem már, mennyire
vágott az esze.
– Nem, dona Manuéla, nem mondtam el mindent - vallottam be.

417
 – Nem mondtam el mindent, mert nem tehetem. De egy részét igen.
Tetuanban megismerkedtem fontos emberekkel, olyanokkal, akik a
mai napig nagyon befolyásosak. Ők biztattak, hogy jöjjek Madridba,
nyissak divatszalont, és varrjak bizonyos ügyfeleknek az előkelő
körökből. Nem a rendszerhez hű asszonyoknak, hanem főleg
külföldieknek és spanyol, királyhű, arisztokrata hölgyeknek, akik azt
gondolják, hogy Franco a király helyét bitorolja.
– Mi célból?
– Mit mi célból?
– Mi célból akarják a barátaid, hogy ezeknek az asszonyoknak
varrjál?
– Azt nem mondhatom meg. De szükségem van a segítségére.
Nagyszerű anyagokat hoztam Marokkóból, és itt rettenetes az
anyaghiány. Híre ment, és népszerű lettem, de több megrendelőm van,
mint amire számítottam, és nem tudom őket egyedül kiszolgálni.
– Mi célból, Sira? - ismételte megfontoltan. - Mi célból varrsz
ezeknek az asszonyoknak? Mit akartok tőlük te és a barátaid?
Összeszorítottam a szám elszántan, hogy egy szót sem szed ki
belőlem. Nem tehettem. Nem volt szabad megtennem. De valami
furcsa erő lökte előre a hangot a gyomrom tájékáról. Mintha megint
Donã Manuela kezében lett volna az irányítás, és én csak egy serdülő
varrólány lennék, mint mikor még joga volt magyarázatot követelni,
hogy meglógtam a munka elől egész délelőttre, holott csak három
tucat gyöngyházgombért szaladtam le a Pontejos térre. A zsigereim
döntöttek, a múlt, nem én.
– Azért varrók nekik, hogy információt szerezzek arról, mit
csinálnak a németek Spanyolországban. És amit megtudok,
továbbadom az angoloknak.
Alsóajkamba haraptam, ahogy az utolsó szótagot kiejtettem, tudva,
micsoda óvatlanságot követtem el. Már megbántam, hogy megszegtem
Hillgarth-nak tett ígéretemet, hogy senkinek el nem árulom
küldetésem célját, de már kimondtam, és nem lehetett visszacsinálni.
Ekkor arra gondoltam, hogy elmagyarázom a helyzetet: hozzáteszem,

418
hogy Spanyolországnak fontos megőrizni semlegességét, nem vagyunk
abban a helyzetben, hogy újabb háborúba kezdjünk - és mindent, amit
annyiszor a szájamba rágtak. Erre azonban nem volt szükség, mert
mielőtt még megszólalhattam volna, láttam, hogy különös fény csillan
Donã Manuela szemében. A szeme csillogott, és szája sarkában
mosoly fakadt.
– Viktória Eugénia honfitársaival, lányom, elmegyek, ha kell a
pokol fenekére is. Nem is kell, hogy mást mondjál, csak hogy mikor
kezdjek.
Egész délután beszélgettünk. Megszerveztük, hogyan kellene
felosztanunk a munkát, és másnap reggel kilenckor már nálam is volt.
Ezer örömmel fogadta el a másodvarrónő szerepét a műhelyben.
Szinte megkönnyebbült, hogy nem kell közvetlenül az ügyfelekkel
foglalkoznia. Tökéletes egyetértésben dolgoztunk, ahogy éveken át
anyám és ő, de most fordított sorrendben. Új beosztását a nagyok
alázatával fogadta, alkalmazkodott életritmusomhoz, jól kijött
Dórával és Martinával, magával hozta tapasztalatát és annyi energiát,
hogy megirigyelhette volna sok nő, akinek a hátát három évtizeddel
kevesebb nyomja. Minden ellenvetés nélkül alkalmazkodott hozzá,
hogy nálam a karmesteri pálca, hogy stílusom és elgondolásaim nem
a szokásosak, és hogy ezernyi olyan apró feladatot elvégezzen, amit
régen a nála szolgáló varrólányok láttak el. Hogy megint tűzközelben
lehet annyi év tétlenség után, kész ajándék volt számára, és mint egy
pipacsmező az áprilisi esőben, háta mögött hagyta a sápatag napokat,
és újjáéledt.
Donã Manuela irányításával a műhely jelentette hátországban a
munkanapok nyugalmasabban teltek. Továbbra is hosszú órákat
dolgoztunk mindketten, de végre nem kellett őrülten sürögnöm-
forognom, és hozzájutottam némi szabadidőhöz. Élénkebb társasági
életet éltem, ügyfeleim biztattak, hogy vegyek részt ezer eseményen,
alig várták, hogy felvonultathassanak, mint a szezon felfedezését.
Elfogadtam a meghívást a német katonai fúvószenekar koncertjére a
Retiro Parkba, a török nagykövetségen rendezett koktélpartira,
vacsorára az osztrákokhoz és néhány ebédmeghívást divatos
éttermekbe. Kezdtek körbedongani a szélhámosok: átutazóban lévő

419
agglegények, akár három szerető kitartására is képes, pocakos
házasemberek és romantikus diplomaták a világ legegzotikusabb
sarkaiból. Megszabadultam mindegyiktől két ital és egy tánc után: ha
valamire, hát egy férfire semmi szükség nem volt az életemben.
De nem volt minden szórakozás és felüdülés, egyáltalán nem. Donã
Manuela könnyebbé tette a mindennapokat, de nem hozta meg a
végleges nyugalmat. Alig valamivel azután, hogy leraktam a
vállaltiról a magányos munka súlyos batyuját, újabb viharfelhő
tornyosult a látóhatáron. Annak az egyszerű ténynek köszönhetően,
hogy kevésbé sietősen jártam az utcákat, meg tudtam állni a kirakatok
előtt, és nem kötött olyan feszesen az idő, ha elmentem otthonról,
észrevettem valamit, amire addig nem figyeltem fel, valamit, amire
Hillgarth figyelmeztetett a tangeri, hosszú ebéd alatt. Észrevettem,
hogy követnek. Lehet, hogy már jó ideje a nyomomban voltak, és csak
az állandó rohanás miatt nem fogtam fel. De az is lehet, hogy még
friss volt, és teljesen véletlenül akkor kezdődött, mikor Donã
Manuela belépett varrni a Chez Arish divatszalonba. Úgy éreztem,
sötét árnyék borul az életemre. Nem állandó, nem is napi, nem is
mindent befedő, talán éppen ezért került sok időbe, hogy teljesen
tudatára ébredjek közelségének. Először azt hittem, amit érzékelek,
csak a képzeletem játéka. Ősz volt, Madrid zsúfolásig telt kalapos,
ballonkabátos, felhajtott gallérú férfiakkal. Sőt a háború utáni
időkben ez volt a legátlagosabb férfidivat, és naponta százával
jelentek meg az utcákon, irodákban és kávézókban a majdnem
egyforma másolatok. Semmi okom nem volt azt gondolni, hogy az
alak, aki elfordított arccal állt meg, éppen mikor én, hogy átkeljen a
Castellana sétányon, azonos legyen azzal, aki úgy tett, mintha azért
állna meg, hogy alamizsnát adjon egy rongyos koldusnak, miközben
én a cipőket néztem egy kirakatban. Arra sem volt megalapozott
indokom, hogy azt higgyem, azonos azzal a ballonkabátossal, aki
előző szombaton a Prado Múzeum bejáratáig követett. Ahogy arra
sem, hogy az övé legyen a hát, ami a Ritz grillteraszának egyik
oszlopa mögött bújt meg lopva, miután kiderítette, kivel ebédelek,
amikor oda beszéltem meg a találkozót egyik ügyfelemmel, Agatha
Ratinborggal, egy erősen kétes származású, állítólagos európai
hercegnővel. Igaz, hogy nem volt rá objektív mód, hogy

420
megállapítsam, vajon azok a térben és időben szétszórtan észlelt,
ballonkabátos alakok egyetlen egy személyben futnak-e össze, az
ösztöneim mégis azt súgták, hogy egy és ugyanazon emberhez
köthetőek.
Az összecsavart szabásminták, amiket ezen a héten készültem a
fodrászszalonban hagyni, hét szokványos, közepesen hosszú üzenetet
tartalmaztak és egy személyeset, ami csak egy szóból állt.
„Követnek.” Későn készültem el velük, ruhapróbával és varrással
teli, hosszú nap állt mögöttem. Donã Manuela és a lányok elmentek
nyolc után. Miután eltávoztak, megírtam néhány számlát, amelyeknek
kész kellett lenniük másnap kora reggelre, vettem egy fürdőt, és
hosszú, gránátszín bársonyköntösömbe burkolózva, a mosogatónak
dőlve megettem egy-két almából és egy pohár tejből álló vacsorám.
Olyan fáradt voltam, hogy alig volt étvágyam, ahogy befejeztem,
leültem rejtjelezni az üzeneteket, és ahogy azzal is elkészültem, és
elégettem a napi jegyzeteket, ahogy kell, elkezdtem leoltani a
fényeket, hogy végre ágyba bújjak. A folyosó közepére érve
megtorpantam, először csak egy koppanást hallottam, aztán kettőt,
hármat, négyet. Aztán néma csend. Amíg újra nem kezdődött.
Egyértelmű volt, honnan jönnek: az ajtón kopogtattak. Valaki a fán
kopogott mutatóujjával, nem a csengőt nyomta. Száraz koppanások,
egyre sűrűbben, melyek végül dörömböléssé fajultak.
Megdermedtem, gúzsba kötött a félelem, nem tudtam se előre lépni,
se hátra. De a kopogás nem maradt abba, és kitartása végül
mozdulásra késztetett, akárki is volt, nem állt szándékában anélkül
elmenni, hogy látott volna. Erősen meghúztam derekamon a köntös
övét, és lassan a bejárati ajtóhoz lépdeltem. Nagyot nyeltem, és az
ajtóhoz hajoltam. Nagyon lassan, nesztelenül és rettegve, felnyitottam
a kukucskálót.
– Jöjjön be, az isten szerelmére, jöjjön! - csak ennyit bírtam
kinyögni, miután ajtót nyitottam.
Idegesen kapkodva lépett be. Teljesen szétesve.
– Vége, vége. Már kint vagyok, már mindennek vége.
Rám se nézett, úgy hadart, mint aki nincs jelen, mintha magában

421
beszélne, vagy a levegőnek, vagy senkinek. Sietve a nappaliba
vezettem, szinte toltam, rémülettel töltött el a gondolat, hogy valaki a
házban megláthatta. Mindenre félhomály borult, de még mielőtt
villanyt kapcsoltam volna, megpróbáltam leültetni, hogy
megnyugodjon egy kicsit. Nem volt hajlandó. Fel-alá sétált a szoba
egyik sarkából a másikba, magán kívül, ugyanazt ismételgetve.
– Már vége, már vége, mindennek vége, minden befejeződött.
Az egyik sarokban felkapcsoltam egy kislámpát, és anélkül hogy
megkérdeztem volna, töltöttem neki egy kiadós pohár konyakot.
– Tessék! - mondtam jobb kezébe nyomva a poharat, szinte
kényszerítve, hogy tartsa meg. - Hajtsa le! - utasítottam. Remegve
engedelmeskedett. - És most üljön le, nyugodjon meg, és utána
mondja el, mi történt.
Elképzelésem se volt, mi indította rá, hogy éjfél után beállítson
hozzám, és ugyan bíztam benne, hogy óvatosan járt el idejövet,
izgatott viselkedése azt az érzést keltette, lehet, hogy neki már minden
mindegy. Nem láttam másfél éve, azóta, hogy Tetuanban hivatalosan
elbúcsúztattuk. Inkább nem kérdeztem semmit sem, nem sürgettem. Ez
nyilvánvalóan nem udvariassági látogatás volt, ezért úgy éreztem,
jobb, ha megvárom, amíg megnyugszik, talán akkor majd elmondja ő
maga, mit akar tőlem. Lerogyott kezében a pohárral, és nagyot húzott
belőle. Civilben volt, sötét öltönyt viselt fehér inggel és csíkos
nyakkendővel, hiányzott róla a tányérsapka, a sráfok és a mellkasán
keresztbefutó vállszalag, amiben annyiszor láttam ünnepélyeken, és
amitől azonnal megszabadult, ahogy az esemény befejeződött.
Látszólag lecsillapodott kissé, és rágyújtott egy cigarettára. Semmibe
meredő tekintettel dohányzott, füstfelhőbe és saját gondolataiba
merülve. Nem szóltam semmit, csak leültem a közeli fotelbe,
keresztbe tettem a lábam, és vártam. Már a csikket is elszívta,
előredőlt egy kicsit, hogy elnyomja a hamutartóban. És ebből a
testtartásból végre rám emelte a tekintetét, és beszélni kezdett.
– Kidobtak. Holnap nyilvánosságra hozzák. Már elküldték a hírt a
Hivatalos Állami Közlönynek és a sajtónak, hét-nyolc órán belül az
utcákon lesz. Tudja hány szóval semmisítettek meg? Kilenccel.

422
Megszámoltam, nézze.
A zakó zsebéből elővett egy kézzel írt feljegyzést. Elém tette, csak
néhány sorból állt, amit fejből mondott fel.
– „Szolgálatai elismerése mellett megválik állásától don Juan
Beigbeder Atienza, külügyminiszter.” Kilenc, ha nem vesszük a
nevem előtt a dönt, ami valószínűleg rövidítve lesz, ha nem, akkor tíz
szó. Aztán majd megjelenik a Caudillo. És kifejezi háláját a
szolgálataimért, ez aztán mindennek a teteje!
Egy hajtásra kiitta a poharát, és én újra töltöttem.
– Tudtam, hogy hónapok óta remeg alattam a talaj, de nem vártam,
hogy ilyen gyorsan ér a csapás. Se azt, hogy ilyen sértőn.
Újabb cigarettára gyújtott, és tovább beszélt, miközben eregette a
füstöt.
– Tegnap délután felkerestem Francót az El Pardo palotában,
hosszú találkozó volt, kötetlen hangvételű, egy percig sem volt bíráló,
és nem célzott lehetséges leváltásomra sem, és mindez annak
ellenére, hogy az utóbbi időben sok volt a feszültség köztünk, mióta
kezdtem nyilvánosan mutatkozni Hoare nagykövettel. Valójában
nagyon elégedetten távoztam a találkozóról, azt hittem, hogy az
ötleteimen töprengve hagytam magára, talán végre egy hangyányi
hitelt adott a véleményemnek. Hogyan is képzelhettem volna, hogy
alig teszem ki a lábam az ajtón, már élesíti is a kést, hogy másnap a
hátamba vágja. Azért kértem tőle kihallgatást, hogy megbeszéljek
vele néhány kérdést következő, Hitlerrel való találkozóját illetően
Hendayában, tudva, micsoda megalázást jelent számomra a tény, hogy
nem számított rám a kíséretben. Még így is szándékomban állt
beszélni vele, átadni fontos információkat, amihez Canaris
tengernagyon keresztül jutottam, aki az Abwehr, a német katonai
hírszerzés feje. Tudja, hogy kiről beszélek?
– Igen, hallottam a nevét.
– Ugyan a poszt melyet betölt, nem kelt éppen rokonszenvet,
Canaris szívélyes, karizmatikus ember, és remek vele a kapcsolatom.
Mindketten a katonák azon furcsa fajzatai közé tartozunk, akik kissé

423
érzelmesek, és egyáltalán nem szeretik az egyenruhát, kitüntetéseket
és a kaszárnyát. Elvileg Hitler parancsnoksága alatt áll, de nem veti
alá magát minden célkitűzésének, és elég független módon cselekszik.
Olyannyira, hogy azt beszélik, Damoklész kardja ott függ az ő feje
felett is, ahogy hónapokig az enyém felett is ott volt.
Felállt a helyéről, tett néhány lépést, és az erkélyhez lépett. A
függönyök nem voltak behúzva.
– Ne menjen közelebb! - szóltam rá keményen. - Megláthatják az
utcáról.
Elkezdett fel-alá járkálni a nappali egyik végéből a másikba,
miközben folyvást beszélt.
– Én Guillermo barátomnak hívom spanyolul, nagyon jól beszéli a
nyelvünk, élt egy ideig Chilében is. Néhány napja összejöttünk a
Casa Botínban, imádja a malacpecsenyét. Úgy vettem észre, hogy
függetlenebb, mint valaha Hitler befolyásától, olyannyira, hogy az
sem lepne meg, ha az angolokkal szövetkezne a Führer ellen. Arról
beszélgettünk, hogy az lenne a legcélszerűbb, ha Spanyolország nem
lépne be a háborúba a tengelyhatalmak oldalán, és ezért arra szántuk
az ebédet, hogy összeállítsunk egy listát azokról a készletekről,
amiket Francónak kell kérnie Hitlertől cserébe azért, hogy
Spanyolország belép a háborús konfliktusba. Én pontosan ismerem
hadászati szükségleteink, Canaris pedig tudja, hogy miben van hiány
Németországban, így ketten összeállítottunk egy követelésjegyzéket,
amit Spanyolországnak kell kérnie, mint elengedhetetlen feltételt a
csatlakozáshoz, de amiről tudjuk, hogy Németország nincs olyan
helyzetben, hogy teljesítse, még középtávon sem. A javaslat
tartalmazott egy hosszú listát lehetetlen kérésekből, mint például
területi követelések a francia Marokkóban, Oránban, mértéktelen
mennyiségű gabona és fegyver, és Gibraltár bevétele csak spanyol
katonák által, mindez, ahogy mondom, teljességgel elérhetetlen.
Canaris arra is felhívta a figyelmem, hogy még nem tanácsos
megkezdeni az újraépítését mindannak, ami a spanyol háborúban
elpusztult, hogy jobb lenne hagyni, ahogy vannak a tönkretett vasúti
síneket, a felrobbantott hidakat és a feltört utakat, hogy a németek
tisztában legyenek vele, milyen szánalmas állapotban van az ország,

424
és hogy milyen nehezen tudnának csapataik átkelni rajta.
Visszaült, és ivott egy korty konyakot. A szesz, szerencsére,
ellazította. Én még mindig zavarban voltam, és nem értettem, miért
keresett fel Beigbeder ilyen későn, és ilyen állapotban, hogy aztán
olyan számomra idegen dolgokról meséljen, mint a találkozója
Francóval vagy német katonai kapcsolatai.
– Hónom alatt mindezzel az információval érkeztem az El Pardó-
ba, és részletesen előadtam a Caudillónak - folytatta. - Rettentő
figyelmesen hallgatott, megtartotta a jegyzéket, és megköszönte a
közbenjárásom. Annyira nyájas volt, hogy még utalást is tett a régi,
szép időkre, amit együtt töltöttünk Afrikában. A Generalísimo és én
sok-sok éve ismerjük egymást. Tudja? Az ő elmondhatatlanul
csodálatos sógorán kívül, azt hiszem, én vagyok, elnézést, én voltam
az egyetlen a kabinetből, aki tegezi. Franquito a Dicsőséges Nemzeti
Mozgalom élén! Ki hitte volna? Nagy barátok soha sem voltunk, ez
igaz, sőt, azt hiszem, soha nem tartott semmire sem. Nem értette,
miért nem buzog bennem a katonai hév, és miért választok városi,
hivatali küldetéseket, ha lehet külföldön. O sem nyűgözött le engem,
most mit mondjak, mindig olyan komor, kardot nyelt és unalmas,
túlbuzog benne a versenyszellem, rögeszméje az előléptetések és a
ranglétra, elviselhetetlen egy alak, őszintén megmondom. Tetuanban
együtt szolgáltunk, ő már őrnagy volt, én még csak kapitány. Akarja,
hogy elmeséljek egy anekdotát? Alkonyaikor mi tisztek össze
szoktunk gyűlni az Espana tér egyik kis kávézójában elfogyasztani
egy-két pohár teát. Emlékszik azokra a kis kávézókra?
– Tökéletesen emlékszem - bólintottam. Hogyan is törölhetném ki a
fejemből a kovácsoltvas székek látványát a pálmafák alatt, a
marokkói rablóhús és a mentatea illatát, a középen álló,
agyagcserepes és fehérre meszelt, mór boltíves pavilon körül
komótosan sétáló dzsellabába és európai öltözékbe bújtatott alakokat.
Most először egy pillanatra elmosolyodott, a nosztalgia volt az
oka. Újabb cigarettára gyújtott, és hátradőlt a kanapén. Szinte
félhomályban beszélgettünk, csak az apró lámpa világított a nappali
egyik sarkában. Én még mindig hálóköntösben, nem volt alkalmam
elnézést kérni, és elszaladni átöltözni, nem akartam egy másodpercre

425
sem magára hagyni, amíg nem szedte össze magát teljesen.
– Franco egy délután nem jött el, mi meg elkezdtünk
feltételezéseket gyártani távolléte okáról. Arra jutottunk, hogy biztos
szoknya után szalad, és elhatároztuk, hogy kinyomozzuk. Tudja, fiatal
tisztek ostoba játéka, ha túl sok az idejük, és nincs igazán semmi nagy
feladatuk. Szerencsét vetettünk, és nekem jutott, hogy kémkedjek
utána. Másnap reggel megoldottam a rejtélyt. Ahogy kilépett a
kaszárnyából, követtem az óvárosba, láttam, hogy belép egy
jellegzetesen arab4 házba. Ugyan nehezen tudtam csak elhinni, de azt
képzeltem eleinte, * hogy egy muzulmán lánnyal van viszonya.
Kitaláltam valami ürügyet, már nem is emlékszem, mit, és bementem
utána. És tudja mit találtam? Hogy a mi emberünk arab leckéket vesz,
hát ezzel foglalkozott! Mert a nagy, afrikai ezredes, Spanyolország
híres és legyőzhetetlen vezére, a haza megmentője, nem beszél
arabul, hiába minden erőlködés. Nem érti a marokkóiakat, de nem is
érdeklik őt egy kicsit sem. Engem igen. Engem érdekelnek, nagyon is
érdekelnek.
És meg is értetem magam velük, mert a testvéreim. Klasszikus
arabul, cherja vagy a rifi kabilok nyelvjárásában, amiben éppen kell.
És ez rettenetesen zavarta Spanyolország legfiatalabb őrnagyát, az
afrikai csapatok büszkeségét. És az, hogy éppen én kaptam rajta, hogy
próbálja kiköszörülni a csorbát, még jobban bosszantotta. Hát ennyi a
történet: fiatalság bolondság.
Mondott néhány mondatot arabul, amit nem értettem, mintha
nyelvtudását akarná bemutatni. Mintha még nem hallottam volna róla.
Kiitta a poharát, és én harmadszorra is teletöltöttem.
– Tudja, mit mondott Franco, mikor Serrano engem javasolt
miniszternek? „Azt mondod, hogy tegyem meg Juanito Beigbedert
külügyminiszternek?! De hát az egy kötöznivaló bolond!” Nem tudom,
miért akasztotta rám, hogy bolond vagyok, biztosan azért, mert az ő
lelke jéghideg, és bárki, aki egy cseppet is szenvedélyesebb nála,
már az elmebaj határán jár. Én őrült? Minden meglehet.
Megint ivott. Alig nézett rám, miközben beszélt, végtelen monológ
formájában dőlt belőle a keserűség. Beszélt, ivott, dohányzott

426
egyszerre. Dühösen és levegőt sem véve, miközben én némán
hallgattam, és képtelen voltam felfogni, miért meséli el nekem
mindezt.
Soha kettesben nem voltunk, vagy csak nagyon keveset, és néhány
mondatnál többet sosem váltottunk, ha Rosalinda nem volt jelen.
Szinte minden, amit tudtam róla, azt barátnőm szájából hallottam.
Mégis, életének és pályájának e különleges percében, abban a
pillanatban, amely drasztikusan vetett véget egy korszaknak, valami
ismeretlen okból engem választott bizalmasának.
– Franco és Serrano azt mondják, meg vagyok őrülve, egy nő
ártalmas befolyása alatt állok. Mennyi hülyeséget kell még ilyenkor
is hallgatnom, a fenébe! Éppen a sógorísimo fog majd nekem
erkölcsből leckét adni, éppen ő, akinek a hites felesége hat vagy hét
gyerekkel van otthon, miközben ő egy márkinő ágyában lopja a napot,
akit aztán bikaviadalra visz a kabriójában. És ráadásul tervezik
bevenni a büntető törvénykönyvbe a házasságtörést, szaftos tréfa, nem
mondom! Persze, hogy szeretem a nőket, hogyne szeretném! Évek óta
nem élek házaséletet a feleségemmel, de senkinek sem tartozom
magyarázattal se az érzelmeimről, se hogy kivel fekszem le, és kivel
kelek. Már csak az hiányozna! Voltak kalandjaim, annyi, amennyihez
csak kedvem szottyant, hogy őszinte legyek. És akkor mi van? Talán
olyan szokatlan ez a seregben vagy a minisztériumban? Nem. Olyan
vagyok, mint mindenki, de ők gondoskodtak róla, 'hogy
megbélyegezzenek: egy angol asszony mérgétől megkergült, léha,
gátlástalan alak. Nagyon idiótának kell ehhez lenni. A fejemet akarták
hűségük jeléül a németeknek, mint Keresztelő Szent Jánosét. Most
megkapták, akkor legyenek vele boldogok! De ehhez nem kell, hogy
még meg is tapossanak.
– Mit csináltak? - kérdeztem közbe.
– Mindenféle rágalmat terjesztenek rólam, képtelen
koholmányokat, hogy züllött szoknyavadász vagyok, aki képes eladni
a hazáját egy jó kis liezonért, már megbocsásson. Azt a hazugságot
híresztelték, hogy Rosalinda boszorkányos hatalommal tart fogva, és
arra kényszerít, hogy áruljam el a hazám, Hoare pedig
megvesztegetett, és a tetuani zsidók pénzelnek németellenes

427
hozzáállásomért cserébe. Parancsba adták, hogy éjjel-nappal
megfigyeljenek, sőt már testi épségemért kezdtem aggódni, és ne
higgye, hogy képzelődöm. És mindez csak azért, mert miniszterként
megpróbáltam józanul cselekedni, és ezzel összhangban képviselni
elképzeléseimet: megmondtam nekik, hogy nem szakíthatjuk meg a
kapcsolatot a britekkel és amerikaiakkal, mert tőlük függ a szükséges
búza- és kőolaj-ellátás, hogy ez a szerencsétlen ország ne haljon
éhen. Elmondtam újra és újra, nem hagyhatjuk, hogy Németország
beleszóljon nemzeti ügyeinkbe, szembe kell szegülnünk beavatkozási
politikájukkal, hogy nem származik belőle hasznunk, ha
belebonyolódunk a háborúba az ő oldalukon, még a
gyarmatbirodalomért sem, amiről azt hiszik, hogy megnyerhetjük
vele. Azt hiszi, hogy a véleményemet akár egy pillanatig is fontolóra
vették? Egy fenéket! Nemcsak hogy teljességgel semmibe vettek,
hanem azzal vádoltak meg, hogy kitört rajtam az elmebaj, ha úgy
vélekedem, hogy nem kereshetjük egy olyan sereg kegyeit, aki
győzedelmesen masíroz át egész Európán. Hallotta a csodálatra méltó
Serrano legfrissebb aranyköpését? Tudja, mit ismételget nyakra-főre?
„Háborút akár kenyérrel, akár anélkül!” Na, hogy tetszik? De akinek
elment az esze, az én vagyok, hogy nem sül le a bőr a képükről! Az
ellenállásom a megbízatásomba került, és ki tudja, nem fogok-e az
életemmel fizetni érte. Egyedül maradtam, Sira, egyedül. A miniszteri
poszt, a katonai karrier, személyes kapcsolataim. Mindent, mindent
magával rántott a sártenger. És most Rondába küldenek házi őrizetbe,
és ki tudja, nem terveznek-e haditörvényszék elé citálni, aztán egy
szép hajnalon falhoz állítanak, és vége.
Levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét. Fáradtnak tűnt.
Elgyötörtnek. Öregnek.
– Össze vagyok zavarodva, és kimerültem - suttogta. Aztán mélyet
sóhajtott. - Mit nem adnék, ha vissza lehetne térni időben, ha soha
nem hagytam volna el az én boldog Marokkómat. Mit nem adnék, ha
ez a rémálom soha nem kezdődött volna el. Csak Rosalindában
találhatnék vigaszt, de ő elment. Ezért jöttem magához, hogy
megkérjem, segítsen eljuttatni hozzá a híreimet.
– És most hol van?

428
 – Lisszabonban. Hirtelen kellett távoznia.
– Miért? - kérdeztem ijedten.
– Megtudtuk, hogy a Gestapo a nyomában van, és el kellett hagynia
Spanyolországot.
– És ön miniszterként nem tehetett semmit?
– Én a Gestapóval? Se én, se senki, kedvesem. A kapcsolatom a
német közegekkel nagyon feszült volt az utóbbi időben, a követ és az
emberei számára maga a kormány néhány tagja hozta tudomásukra
véleményem, hogy ellenzem a háborúban való részvételünket, és
ellene vagyok a túlzott spanyol-német barátságnak. Valószínűleg
úgysem értem volna el semmit, hajó viszonyban vagyok velük, mert a
Gestapo függetlenül működik, a hivatalos intézményeken kívül.
Kiderítettük, hogy Rosalinda a listájukon van, valaki kiszivárogtatta.
Egy éjszaka alatt összepakolt, és elrepült Portugáliába, minden
mást utána küldtem. Ben Wyatt, az amerikai tengerészeti attasé volt az
egyetlen, aki kikísért minket a repülőtérre, igazán remek barát. Senki
más nem tudja, hol van. Vagy legalábbis, senki más nem tudhatja. De
most el akartam mondani önnek. Bocsásson meg, hogy ilyen késői
órán rontottam be magához, és ilyen állapotban, de holnap elvisznek
Rondába, és nem tudom, mennyi ideig nem fogok tudni kapcsolatot
teremteni vele.
– Mit akar tőlem? - Végre sejtettem, mi e különös látogatás célja.
– Gondoskodjon róla, hogy ezek a levelek eljussanak Lisszabonba
a brit nagykövetség futárpostájával. Jutassa el Alán Hillgarth-nak,
tudom, hogy kapcsolatban áll vele - mondta, miközben három vastag
borítékot húzott elő a zakója mélyéből. - Az utóbbi hetekben írtam
ezeket, de olyan vasszigorral figyeltek, hogy nem mertem semmilyen
csatornán feladni őket, gondolom, érti, hogy nem bízom a saját
árnyékomban sem. Ma, hogy hivatalossá vált elbocsátásom, mintha
tűzszünetet hirdettek volna, és kevésbé éberek. Ezért jöhettem el
idáig úgy, hogy nem követtek.
– Biztos benne?
– Teljesen, ne aggódjon - jelentette ki csillapítva félelmeimet.

429
 – Taxival jöttem, nem akartam a hivatalos kocsit használni.
Semmilyen jármű nem jött mögöttünk az úton, figyeltem. Gyalog
pedig lehetetlen lett volna követni. A taxiban maradtam, amíg a
házmester ki nem jött a kukával, csak akkor léptem be az épületbe,
senki nem látott, ne izguljon.
– Honnan tudta, hol lakom?
– Hogyne tudtam volna?! Rosalinda választotta ki a lakást, és
folyamatosan beszámolt róla, hogyan halad a berendezése. Nagyon
boldog volt, hogy jön, és hogy együttműködik az országa ügyéért.
– Megint elmosolyodott zárt ajakkal, alig húzva el a szája szélét.
– Nagyon szerettem, tudja, Sira? Nagyon-nagyon szerettem. Nem
tudom, hogy látom-e még az életben, de ha nem így lesz, akkor
mondja ipeg neki, hogy az életemet adtam volna érte, ha ezen a
szomorú estén magam mellett tudhatom. Nem baj, ha töltök még
magamnak?
– Kérem, kérdeznie sem kell.
Már nem tartottam számon, hány pohárral hajtott fel, öttel vagy
hattal valószínűleg. A következő korttyal szertefoszlott a
melankolikus pillanat. Leengedett, és nem úgy nézett ki, mint akinek
szándékában lenne elmenni.
– Rosalinda boldog Lisszabonban, már berendezkedett. És ismeri,
lenyűgöző könnyedséggel képes alkalmazkodni a körülményekhez.
Rosalinda Fox... nincs még egy olyan ember, aki fel tud állni újra
meg újra, és elölről kezdeni, ahányszor csak kell. Milyen szokatlan
párost alkottak Beigbederrel! Milyen különbözőek voltak, és mégis
mennyire kiegészítették egymást!
– Ha Lisszabonban jár, akkor menjen el meglátogatni, örülni fog,
ha néhány napot önnel tölthet. A címe rajta van a leveleken, ne adja
tovább, mielőtt le nem másolta.
– Igyekezni fogok, megígérem. Ön is készül Portugáliába? Mihez
kezd, ha ennek vége?
– Ha vége az őrizetnek? Nem tudom, lehet, hogy évekig is

430
elhúzódik, sőt az is megeshet, hogy nem kerülök ki onnan élve. A
helyzet nagyon bizonytalan, azt sem tudom, milyen vádakat fognak
felhozni ellenem. Lázadás, kémkedés, hazaárulás, akármilyen
otrombaságot. De ha a barakah, az isteni áldás velem lesz, akkor azt
hiszem, igen, külföldre mennék. Isten a megmondhatója, nem vagyok
egy liberális politikus, de taszít az a nagyzási hóbortban szenvedő
egyeduralom, amellyel Franco győzelemre jutott, az a szörny, amelyet
nemzett, és mi mind együttműködtünk a táplálásában! El sem tudja
képzelni, mennyire bánom, hogy a háború alatt Marokkóból én is
hozzájárultam, hogy hatalmasra nőjön. Nem tetszik nekem ez a
rendszer, egyáltalán nem tetszik. Azt hiszem, maga Spanyolország
sem tetszik, vagy legalábbis nem tetszik ez a torzszülött, az egységes,
nagy és szabad Spanyolország, amit megpróbálnak nekünk eladni.
Életem nagyobb részét töltöttem országon kívül, mint belül,
idegennek érzem itt magam, sok minden olyan távol áll tőlem.
– Mindig visszatérhet Marokkóba... - jegyeztem meg. - Rosa-1
indával.
– Nem, oda már nem - felelte elutasítóan. - Marokkó a múlté. Ott
nekem nincs jövőm. Azok után, hogy főbiztos voltam, nem tölthetek
be alacsonyabb tisztet. Ugyan sajog érte a szívem, de attól tartok,
hogy Afrika életem egy lezárult fejezete. Szakmailag, akarom
mondani, mert a lelkem mélyén mindig kötődni fogok oda, amíg csak
élek. Inshallah. Ha Allah is úgy akarja.
– És akkor?
– Minden katonai helyzetemtől függ, a Caudillo kezében vagyok,
aki Isten kegyelméből minden hadtest tábornoka, a Generalísimo. Az
egész olyan bosszantó, mintha Istennek bármi köze lenne ezekhez a
tekervényes ügyekhez. Az is lehet, hogy egy hónap múlva törli az
őrizetem, de ugyanakkora az esélye annak is, hogy „szorítócsavar és
sajtó” lesz a vége. Így írja alá Franco a kivégzéseket, amiket
nyilvánosságra akar hozni. Ki jósolta volna meg húsz évvel ezelőtt,
hogy életem egyszer Franquito markában lesz.
Megint levette a szemüvegét, hogy megdörzsölje a szemét,
újratöltötte a poharát, és rágyújtott a következő cigarettára.

431
 – Nagyon fáradt - mondtam. - Miért nem megy aludni?
Egy elveszett gyermek pillantásával nézett rám. Ez az elveszett
gyerek ötven évet cipelt a hátán, a spanyol gyarmati közigazgatás
legmagasabb posztját töltötte be, és egy miniszteri széket, ahonnan
látványosat zuhant. Zavarba hozó őszinteséggel válaszolt.
– Nem akarok elmenni, mert elviselni sem bírom a gondolatát,
hogy egyedül legyek abban a gyászos épületben, ami eddig hivatalos
lakhelyemül szolgált.
– Maradjon itt aludni, ha akar - kínáltam fel a lehetőséget. Tudtam,
hogy nagy vakmerőség részemről meghívni, töltse nálam az éjszakát,
de gyanítottam, hogy ebben az állapotban bármilyen őrültséget képes
lenne elkövetni, ha bezárnám előtte otthonom kapuit, és kitenném,
hogy magányosan bóklásszon Madrid utcáin.
– Attól tartok, nem leszek képes egy szemhunyásnyit sem aludni
- vallotta be szomorú félmosollyal -, de nagyon hálás lennék, ha
hagyna egy percre megpihenni, nem fogom zavarni, ígérem. Olyan ez,
mint a menedék a vihar közepén, el sem tudja képzelni, milyen keserű
a kitaszítottak magányossága.
– Érezze magát otthon. Hozok egy takarót, ha le akar feküdni.
Vegye le a zakóját és a nyakkendőjét, és helyezze magát kényelembe.
Követte, az utasításaim, miközben én elmentem egy ágytakaróért.
Amikor visszajöttem, már ingujjban volt, és újratöltötte a konyakos
poharat.
– Ez az utolsó - mondtam határozottan, és elvittem a palackot.
Odakészítettem neki egy tiszta hamutartót az asztalra, és egy takarót
a kanapé támlájára. Aztán melléültem, és lágyan megfogtam a karját.
– Minden elmúlik, Juan Luis, csak adjon magának időt. Előbb vagy
utóbb, de végül minden elmúlik.
A vállára hajtottam a fejem, ő pedig a kezemre tette a tenyerét.
– Isten hallgassa meg, Sira, Isten hallgassa meg! - suttogta.
Ott hagytam a kísérteteivel, és elmentem lefeküdni. Miközben
végigballagtam a folyosón szobám felé, hallottam, hogy arabul beszél

432
magában, nem értettem, mit mond. Sokáig tartott, mire elaludtam,
talán hajnali négy is volt, mire sikerült nyugtalan, furcsa álomba
ringatnom magam. Arra ébredtem, hogy a folyosó mélyén becsukódik
a bejárati ajtó. Az ébresztőórára néztem. Húsz perc múlva nyolcat
mutatott. Beigbedert nem láttam soha többet.

433
 42

A félelem, hogy követnek, mellékessé vált, mintha hirtelen minden

jelentőségét vesztette volna. Mielőtt talán minden alapot nélkülöző
feltételezéseimmel háborgattam volna Hillgarth-ot, kapcsolatba
kellett vele lépnem azonnal, hogy eljutassam hozzá az információkat
és a leveleket. Beigbeder helyzete sokkal fontosabb volt, mint saját
félelmeim, miatta, barátnőm és mindenki miatt. Ezért másnap reggel
ezer darabra téptem a szabásmintát, amelyen a követésemről ébredt
gyanúnak adtam hangot, és egy másikkal helyettesítettem: ”Beigbeder
tegnap este nálam. Minisztériumból ki, túlzottan ideges. Rondában
házi őrizet. Életét félti. Levelek Mrs. Foxnak Lisszabonba követségi
futárpostával. Sürgős utasítást várok.’'
Mérlegeltem a lehetőséget, hogy délben elmegyek az Embassyba,
hogy felhívjam magamra Hillgarth figyelmét. Ugyan a miniszteri
felmondás híre már kora reggel elérhette, tudtam, hogy az ezredestől
hallott minden részlet nagy jelentőséggel bírhat a számára. Ráadásul,
sejtettem, hogy minél előbb meg kell szabadulnom a Rosalindának
szóló levelektől. Ismerve a feladót, biztos voltam benne, hogy azok a
lapok jóval túlmutatnak a szerelmi levelezésen, és dühödt politikai
tartalommal töltött fegyverek kész arzenálja, amit semmi szín alatt
sem szabad magamnál tartani. De szerda volt, és mint minden
szerdán, jelenésem volt a szépségszalonban, ezért inkább a már
megszokott üzenetközlő csatornát választottam, mintsem hogy riadót
fújjak vészhelyzetet keltve, amivel csak néhány órát nyernék. Ezért
kényszerítettem magam, hogy egész délelőtt dolgozzak, fogadtam két
megrendelőt, étvágytalanul elmajszoltam valamit, és háromnegyed
négykor elindultam otthonról a fodrászatba a selyemkendőbe
csomagolt, feltekert szabásmintákkal a táskám mélyén. Esőre állt az
idő, de inkább nem ültem taxiba, szükségem volt rá, hogy kicsit
kiszellőztessem a fejem, és eloszlassam a rám telepedő ködöt. Séta
közben felidéztem Beigbeder előző éjszakai, zavarba hozó
látogatásának részleteit, és próbáltam kitalálni, hogy Hillgarth és
emberei vajon milyen tervet dolgoznak ki, hogy átvegyék a leveleket.
Gondolataimba merülve nem vettem észre, hogy bárki is követne,

434
talán saját aggodalmaim kötöttek le annyira, hogyha követtek is, nem
figyeltem fel rá.
Az üzenetek a szekrény mélyére kerültek anélkül, hogy a göndör
hajú lány, aki a ruhatárféleségért felelt, a cinkosság leghalványabb
jelét mutatta volna, mikor összeakadt a pillantásunk. Vagy bámulatos
beépített ember volt, vagy sejtelme sem volt róla, mi folyik az orra
előtt. A fodrásznők a már megszokott ügyességgel szolgáltak ki,
ahogy minden héten, és miközben becsavarták már váll alá érő hajam,
úgy tettem, mint aki a képes újság e havi számába merül. Nem mintha
érdekelt volna ez a nőknek szóló kiadvány patikaszerekről, álszent
tanulsággal végződő, mézédes történetekkel és gótikus
székesegyházakról szóló, teljes riporttal, de elolvastam az első
betűtől az utolsóig, le nem véve szemem a szövegről, hogy elkerüljem
a közelben ülő vendégek pillantását, akiknek a fecsegése egyáltalán
nem érdekelt. Ha nem valamelyik ügyfelemről volt szó - ami
viszonylag gyakran megtörtént -, semmi érdekem nem fűződött hozzá,
hogy beszédbe elegyedjek bárkivel is.
A szabásminták nélkül hagytam el a fodrászatot, tökéletes
frizurával és még mindig felkavart lélekkel. A délután továbbra is
borúsnak tetszett, de elhatároztam, hogy járok egyet, ahelyett hogy
egyenesen hazamennék: inkább elfoglalom és távol tartom magam
Beigbeder leveleitől, gondoltam, amíg nem kapok hírt Hillgarth-tól,
hogy mihez kezdjek velük. Céltalan kószáltam az Alcalá utcán lefelé,
a Gran Via irányában; eleinte nyugodt, biztonságos sétának ígérkezett,
de ahogy haladtam előre, észrevettem, hogy sűrűsödik a tömeg a
járdán, a jól öltözött járókelők cipőpucolókkal, csikkszedőkkel és
fekélyeiket szégyenérzet nélkül mutogató, alamizsnaleső, nyomorék
koldusokkal keveredtek. Ekkor ébredtem tudatára, hogy átléptem a
Hillgarth által behatárolt kerületeket, és bizonyos értelemben
veszélyes területre tévedtem, ahol esélyes, hogy összeakadjak
valakivel, aki egykor ismerhetett. Valószínűleg soha nem sejtenék,
hogy az elegáns, szürke gyapjúkabátba burkolózó nő lépett az egykori
varrólány helyébe, de a biztonság kedvéért inkább betértem egy
moziba, hogy így üssem el a délután hátralévő részét, és egyúttal ne
mutatkozzak többet a kelleténél.

435
 A mozi neve Zenepalota volt, a film címe pedig A Manderley-ház
asszonya. Az előadás már megkezdődött, de nem zavart, a történet
amúgy sem érdekelt, csak egy kis magányra vágytam, amíg eltelik
annyi idő, hogy eljuttassák lakásomra az utasításokat a megteendő
lépésekről. A jegyszedő az egyik utolsó oldalsorba vezetett,
miközben Laurence Olivier és Joan Fontaine teljes sebességgel
száguldottak végig egy kanyargós úton nyitott kocsijukkal. Ahogy
hozzászokott szemem a sötétséghez, észrevettem, hogy a földszinti
helyek gyakorlatilag megteltek, azonban az én soromat és a körülötte
lévőket, talán mert messze volt, csak itt-ott pettyezte egy-két alak.
Balra néhány párocska bújt meg, jobbra senki. Kis idő múlva
azonban, alig néhány perccel érkezésem után, felfigyeltem rá, hogy
valaki leült a sor szélére, alig tíz vagy tizenkét hellyel arrébb. Egy
férfi. Egyedül. Egy magányos férfi, akinek az arcát nem tudtam
kivenni a félhomályban. Egy közönséges alak, akire soha fel nem
figyeltem volna, ha nem viselt volna felhajtott gallérú ballonkabátot,
pontosan olyat, mint az az egyén, aki több mint egy hete követett.
Ballonkabátos, felhajtott gallérú férfi, akit, pillantása irányából
következtetve, a film cselekményénél jobban érdekeltem én.
Hideg veríték verte ki a hátam. Hirtelen rájöttem, hogy
feltételezésem nem volt alaptalan, hanem nagyon is valós. Ez az
egyén miattam volt itt, valószínűleg a fodrászattól követett, de az is
lehet, hogy már a lakásomtól, száz meg száz métereken át járt a
nyomomban, megfigyelte, hogy jegyet váltok a pénztárban,
végigmegyek az előcsarnokon, belépek a terembe, és megtalálom a
helyem. Nem volt elég neki, hogy anélkül figyeljen meg, hogy
észrevenném, hanem, ahogy megtalált, alig néhány méterre tőlem leült
ő is, elvágva előlem a kijáratot. Én pedig elővigyázatlanul és
gondterhelten Beigbeder felmondása miatt, az utolsó percben úgy
döntöttem, nem osztom meg gyanúmat Hillgarth-tal, annak ellenére,
hogy az utóbbi napokban egyre erősödött. Első gondolatom a szökés
volt, de azonnal világossá vált, hogy sarokba vagyok szorítva. Nem
tudtam kijutni a jobboldali folyosóra, ha ő ki nem enged; ha pedig a
baloldalon akarok kimenni, akkor nem egy nézőt kellene
megzavarnom, akik bosszúsan tiltakoznának, hogy fel kell kelniük
vagy behúzniuk a lábuk, hogy én kiférjek, ami elég időt adna az

436
ismeretlennek, hogy elhagyja ülőhelyét, és a nyomomba eredjen.
Ekkor eszembe jutott Hillgarth tanácsa az amerikai követségen
elköltött ebéd alatt: ha gyanítani kezdeném, hogy követnek, akkor
őrizzem meg nyugalmam, lélekjelenlétem és természetes
viselkedésem.
A ballonkabátos furcsa arcátlansága azonban nem ígért semmi jót,
ami eddig rejtett, ravasz követés volt, az most hirtelen kihívó
szándéknyilvánítássá fajult. Itt vagyok, hogy lásson, mintha ezt
mondta volna szavak nélkül. Tudja meg, hogy figyelem, és tudom,
merre jár, jobb, ha tisztában van vele, hogy könnyedén be tudok
avatkozni az életébe, látja, ma úgy döntöttem, hogy követem a moziba
is, elzárom a kijáratot, holnap pedig azt csinálok önnel, amit akarok.
Úgy tettem, mintha nem figyelnék rá, és igyekeztem a filmre
összpontosítani, de nem sikerült. A jelenetek összefüggéstelenül,
minden értelem nélkül futottak a szemem előtt: egy komor, nagy,
méltóságteljes ház, egy gonosz tekintetű házvezetőnő, a főszereplő,
aki mindig helytelenül viselkedik, és egy lenyűgöző asszony szelleme
a levegőben úszva. Az egész terem csüngött a vásznon, de engem
valami sokkal sürgetőbb ügy kötött le. Miközben teltek a percek, és a
vásznon fekete-fehér és szürke képek váltakoztak, én hajamat
néhányszor arcom jobb felére fésültem, és a takarásból próbáltam
meglesni az ismeretlent. Nem sikerült kivennem a vonásait, a
távolság és a sötétség megakadályozott benne. Viszont kialakult
közöttünk egy furcsa, néma, feszült kapcsolat, mintha összekötne
minket a filmet illető, közös érdektelenség. Egyikünk sem fojtotta
vissza a lélegzetét, amikor a névtelen főszereplő eltörte azt a
bizonyos porcelánfigurát, nem éreztünk rémületet, amikor a
házvezetőnő megpróbálta meggyőzni, vesse magát a mélybe, akkor
sem fagyott meg ereinkben a vér, mikor kiderült, hogy talán maga
Maxim de Winter volt hidegszívű feleségének gyilkosa.
A lángoló Manderley-ház után megjelent a vége felirat, és a termet
elöntötte a fény. Ösztönösen azonnal eltakartam az arcom, valami
képtelen okból kifolyólag azt gondoltam, hogy üldözőm szemében
sérülékenyebbé tesz a sötétség hiánya. Lehajtottam a fejem, és
hagytam, hogy a hajam az arcom elé hulljon, aztán úgy tettem, mintha

437
keresnék valamit a táskámban. Amikor végre felemeltem a tekintetem
néhány centimétert, és jobbra pillantottam, a férfi már eltűnt. A
nézőtéren maradtam, amíg a mozivászon ki nem fehéredett, a rémület
a gyomorszájamat szorította. Felgyúltak a fények, az utolsó nézők is
elhagyták a termet, bejöttek a jegyszedők feltakarítani a székek közül
a szemetet és az ottfelejtett tárgyakat. Még mindig óvakodva, de csak
ekkor szedtem össze a bátorságom, hogy felálljak.
A nagy előcsarnok zsúfolt volt és zajos, az utcán zápor söpört
végig, és a nézők arra várva, hogy elindulhassanak, egybezsúfolódtak
a következő előadásra összegyűlt tömeggel. Egy távolabb eső
sarokban félig elbújtam egy oszlop mögé, a tolongás, hangoskodás és
az ezernyi cigaretta eregette, sűrű dohányfüstben láthatatlannak és
pillanatnyilag biztonságban éreztem magam. De törékeny
biztonságérzetem alig tartott egy-két percig, amíg a tömeg oszlani
nem kezdett. Az újonnan érkezettek végre bemehettek a terembe, hogy
elmerüljenek a de Winter család és szellemeik viszontagságaiban, a
többiek pedig - az előrelátóak esernyő és kalap védelmében, a
könnyelműek magasba emelt zakóval és kettényitott újsággal a fejük
felett, a legbátrabbak pedig nagy elszántsággal - szép lassan
elhagyták a mozi mesés világát, és kiléptek az utcára, hogy
szembenézzenek a mindennapok valóságával, amelyet azon az őszi
estén az égből kíméletlenül zuhogó, sűrű vízfüggöny jelentett.
Taxit fogni előre vesztett csatának ígérkezett, így hát az előttem
járó száz meg száz sorstárshoz hasonlóan, én is összeszedtem a
bátorságom, és fejemet az árva selyemkendővel betakarva,
kabátgallérom felhajtva indultam haza a zuhogó esőben.
Megszaporáztam a lépteim, és alig vártam, hogy mielőbb hazaérjek,
menedéket találjak nemcsak a zápor, de gyaloglás közben meg-
megrohanó, tucatnyi gyanú elől is. Állandóan hátrafordítottam a
fejem, hirtelen úgy éreztem, követnek, aztán meg, hogy már nem.
Minden ballonkabátos alak látványa szaporább léptekre késztetett,
még ha körvonala nem is egyezett meg a férfiéval, akitől tartottam.
Valaki elsietett mellettem, éreztem, hogy akaratlanul végigsimít a
karomon, futásnak eredtem, és egy már bezárt patika kirakat elé
húzódtam be. Egy koldus megrántotta a kabátom ujját kegyelemért
könyörögve, de alamizsna helyett csak egy ijedt sikoltást kapott.

438
Próbáltam néhány tiszteletet keltő házaspár lépteit követni, amíg
gyanús nem lett nekik kényszeres közelségem, és ők maguk ott nem
hagytak. A tócsákból felcsapott a sár a harisnyámra, és cipőm sarka a
lefolyónyílásba akadt. Sietve és szorongva vágtam át az utcákon, alig
vetve ügyet a forgalomra. Az egyik kereszteződésben egy kocsi
fényszórója világított meg, kicsit arrébb egy háromkerekű robogó
dudált rám, és majdnem elütött a villamos. Alig néhány méterrel
később éppen csak el tudtam ugrani egy sötét kocsi elől, amely
valószínűleg nem látott meg az esőben. Vagy talán igen.
Átázva és kifulladva érkeztem haza, a kaputól néhány méterre a
házmester, az éjjeliőr, néhány szomszéd és öt-hat bámészkodó
verődött össze, hogy felmérjék, mekkora kárt okozott a pincébe
becsurgott eső. Kettesével szaladtam fel a lépcsőn anélkül, hogy
bárki észrevett volna, miközben a kulcsot kerestem, letéptem fejemről
az átázott selyemkendőt, megkönnyebbültem, hogy megérkeztem
anélkül, hogy összefutottam volna üldözőmmel, és csak arra vágytam,
hogy elmerüljek egy kád forró fürdőben, lemossam bőrömről a
hideget és a rettegést. De csak rövid ideig tartott a megkönnyebbülés.
Csak addig, amíg elértem az ajtóig, beléptem, és megláttam, mi
történt.
Hogy a nappaliban ég a lámpa, mikor a lakásban sötétnek kellett
volna lennie, nem volt megszokott, de lehetett rá találni magyarázatot,
habár Donã Manuela és a lányok minden fényt le szoktak oltani,
mielőtt elmennek; lehet, hogy aznap délután elfelejtettek még egyszer
végigfutni lakáson. Ezért nem a villanyfény volt, amit szokatlannak
találtam, hanem, ami a bejáratnál várt. Egy ballonkabát. Világos,
férfiballonkabát. A fogasra akasztva, a víz baljós egykedvűséggel
csöpögött belőle.

439
 43

Gazdája a nappaliban ülve várt. Semmit sem tudtam kinyögni egy

hosszú percig, ami mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Váratlan
látogatóm sem szólalt meg azonnal. Csak farkasszemet néztünk az
emlékek és érzések kibogozhatatlan zűrzavarában.
– Tetszett a film? - kérdezte végül.
Nem válaszoltam. Ott ült előttem a férfi, aki napok óta követett.
Ugyanaz, aki öt évvel ezelőtt egy hasonló ballonkabátba burkolózva
sétált ki az életemből, ugyanaz a hát, amely egy írógépet cipelve tűnt
el a ködben, amikor megtudta, hogy elhagyom, mert beleszerettem
valaki másba. Ignacio Montes, első vőlegényem, visszatért az
életembe.
– Micsoda fejlődés! Nem, Sirita? - folytatta, miközben felállt, és
hozzám lépett.
– Mit csinálsz itt, Ignacio? - nyögtem ki végül suttogva.
Még nem vettem le a kabátom, és éreztem, ahogy a víz a lábamra
csöpög, apró tócsákat képezve a padlón. De nem mozdultam.
– Hozzád jöttem - felelte. - Szárítkozz meg, öltözz át, beszélnünk
kell!
Mosolygott, de a mosolya azt mondta, hogy a fenének van kedve
mosolyogni. Ekkor rájöttem, hogy alig néhány méter választ el a
bejárattól, talán megpróbálhatnék elmenekülni, hármasával a lépcsőn
le a kapuig, ki az utcára, és rohanás. Elvetettem az ötletet, sejtettem,
hogy nem áll érdekemben helytelenül reagálni, mielőtt megtudnám,
mivel állok szemben, ezért egyszerűen mellé léptem, és az arcába
néztem.
– Mit akarsz, Ignacio? Hogy találtál rám, minek jöttél, miért
kémkedsz utánam?
-Csak lassan, Sira, lassan! Egyesével tedd fel a kérdéseid, ne há-
borogj! De először, ha nem bánod, jobb szeretném, ha kényelembe
helyeznénk magunkat. Kicsit elfáradtam, tudod? Tegnap este a

440
szokásosnál is tovább fenn voltam miattad. Nem baj, ha töltök
magamnak egy pohárkával?
– Régebben nem ittál - mondtam, igyekezve megőrizni a
nyugalmam.
Hideg kacaj hasított végig a nappalin, mint egy élesre fent
szabászolló.
– Micsoda emlékezőtehetség! Amennyi izgalmas dolog eshetett
meg veled az elmúlt néhány évben, igazán hihetetlen, hogy észben
tartasz ilyen jelentéktelen részleteket.
Igen hihetetlen volt, de emlékeztem. Erre és még sok minden
másra. A hosszú, délutáni kószálásokra, és a táncra az utcabálokon a
lampionok alatt. Hogy milyen bizakodó volt, és mennyire gyöngéd, és
emlékeztem saját magamra, mikor még nem voltam több egy egyszerű
varrólánynál, akinek nem kínált többet az élet, mint hozzámenni a
férfihoz, akinek jelenléte most félelemmel és bizonytalansággal töltött
el.
– Mit akarsz inni? - kérdeztem végül. Igyekeztem, hogy a hangom
higgadtan csengjen, és ne mutassam ki nyugtalanságom.
– Whiskyt. Konyakot. Mindegy. Amivel a vendégeidet szoktad
kínálni.
Töltöttem neki egy pohárral, az utolsó cseppeket sajtolva ki az
üvegből, amit előző este Beigbeder szinte kiivott. Alig maradt benne
néhány ujjnyi. Mikor visszafordultam, megállapítottam, hogy
közönséges, szürke öltönyt visel, de anyaga és szabása jobb volt,
mint azé, amit jegyességünk alatt hordott, azonban rosszabb
minőségű, mint azok a felöltők, amiket az utóbbi időben a
környezetemben élő férfiak viseltek. A poharat az asztal egyik
végében hagytam, és csak ekkor vettem észre a doboz Embassy
bonbont ezüstpapírba csomagolva és feltűnő rózsaszín szalaggal
átkötve.
– Egy rajongód kis figyelmessége - mondta ujját végighúzva a
dobozon.
Nem válaszoltam. Nem voltam képes, bennem akadt a lélegzet.

441
Tudtam, hogy a váratlan ajándék csomagolásának egyik hajlatában ott
lapul Hillgarth rejtjeles üzenete. Egy üzenet, amit rajtam kívül senki
nem vehetett észre.
Leültem tőle távol, a kanapé egyik sarkába, feszülten és még
mindig csuromvizesen. Úgy tettem, mintha egyáltalán nem
érdekelnének a bonbonok, és némán Ignacióra meredtem, miközben
kifésültem nedves hajam az arcomból. Ugyanolyan sovány volt, mint
régen, de a tekintete nem ugyanaz volt. Az első ősz hajszálak már
megjelentek a halántékán, pedig alig múlt harminc. Karikás volt a
szeme, ráncok futottak a szája szegletében, és tekintete fáradtságot
sugárzott, mint akinek nem túl nyugalmas az élete.
– Nahát, nahát, Sira, mennyi idő eltelt!
– Öt év - pontosítottam szárazon. - És most, kérlek, mondd el, mi
hozott ide.
– Sok minden - válaszolta. - De előtte szeretném, ha száraz ruhát
vennél. És mikor visszajössz, hozd magaddal a papírjaidat.
Gondoltam, ami jelen helyzetedet illeti, otromba dolog lett volna a
mozi bejáratában igazoltatni téged.
– És miért kellene megmutatnom neked a papírjaimat?
– Mert azt hallottam, hogy most marokkói állampolgár vagy.
– És ez téged mit érdekel? Semmi jogod az életemben kutakodni.
– Ki mondta, hogy nem?
– Benned és bennem nincs semmi közös. Én már másik ember
vagyok, Ignacio, semmi közöm hozzád, és senkihez se abból az
időből, amit együtt töltöttünk. Sok minden történt az életemben az
elmúlt években, és már nem az vagyok, aki voltam.
– Egyikünk sem az, aki volt. Senki sem az, aki volt, egy olyan
háború után, mint a miénk.
Csend telepedett közénk. Mint megbolondult sirályok reppent fel
bennem a múlt ezernyi képe, ezernyi érzés, mely egymásnak
csapódott, és nem tudtam kordában tartani őket. Szemben velem ült a
férfi, aki gyermekeim apja lehetett volna, egy rendes ember, aki mást

442
sem tett, mint csodált, és akinek tőrt döftem a lelkébe. És szemben
velem ült az is, aki legszörnyűbb ellenségemmé válhatott, aki talán
már öt éve ápolgatja magában a haragot, és készen állhat bármire,
hogy megfizessek árulásomért. Feljelenthet, megvádolhat, hogy nem
az vagyok, akinek vallom magam, és elérheti, hogy felbukkanjanak
adósságaim a múltból.
– Hol töltötted a háborút? - kérdeztem szinte félve.
– Salamancában. Elmentem meglátogatni anyámat néhány napra, és
ott ért a felkelés. A nacionalistákhoz álltam, nem volt más
választásom. És te?
– Tetuanban - mondtam, végig sem gondolva. Talán nem kellett
volna ilyen nyíltnak lennem, de már késő volt elhallgatni. Furcsa mód
szemmel láthatóan elégedett volt válaszommal. Halovány mosolyra
húzódott a szája.
– Világos - morogta. - Világos, így már minden érthető.
– Mi az, ami érthető?
– Valami, amit meg kellett tudnom rólad.
– Neked nem kell megtudnod rólam semmit se, Ignacio. Neked egy
dologra van szükséged, hogy elfelejts, és békén hagyj!
– Nem tehetem! - vágta oda.
Nem kérdeztem meg, miért. Attól féltem, hogy magyarázatot
követel, hogy a szememre hányja, elhagytam, és a fejemre olvassa,
mekkora fájdalmat okoztam neki, vagy ami még ennél is rosszabb,
attól féltem, hogy azt mondja, még mindig szeret, és könyörög, térjek
vissza hozzá.
– El kell menned, Ignacio, ki kell verjél engem a fejedből!
-Nem tehetem, kedves Sira - ismételte szemernyi gúnnyal a
hangjában. - Semminek sem örülnék jobban, mint hogy soha többet ne
kelljen gondolnom a nőre, aki tönkretett, de nem tehetem. A
belügyminisztérium állambiztonsági főosztályán dolgozom.
Feladatom a határunkat átlépő külföldiek megfigyelése és követése,
főleg azoké, akik Madridban telepednek le látszólag hosszabb időre.

443
És te közéjük tartozol. Kiemelt helyen.
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
– Mit akarsz tőlem? - kérdeztem, mikor végre szóhoz jutottam.
– A papírjaidat - követelte. - Útlevelet, vámhatósági engedélyeket,
mindent, ami ebben a lakásban külföldről származik, de előtte öltözz
át!
Hangja hidegen csengett, magabiztosan, mint egy szakemberé.
Teljesen más volt, mint a gyengéd, szinte gyermeki Ignacio, akit az
emlékeimben őriztem.
– Tudnád igazolni magad? - kérdeztem halkan. Éreztem, hogy nem
hazudik, de időt akartam nyerni, hogy felfoghassam a nyilvánvalót.
Zakója belső zsebéből kihúzott egy tárcát. Kihajtotta azzal a
kezével, amelyikben tartotta, gyakorlott mozdulattal, mint aki hozzá
van szokva, hogy újra és újra igazolja magát. Valóban, fényképe és
neve mellett ott állt a beosztása és a szervezet neve, amit említett.
– Egy perc - mondtam halkan.
A szobámba mentem, a szekrényből kiakasztottam egy fehér blúzt
és egy kék szoknyát, aztán kihúztam a fehérneműs fiókot, hogy száraz
ruhát vegyek elő. Ujjam ekkor Beigbeder leveleibe akadt, amit az
összehajtogatott kombinék alá rejtettem. Néhány másodpercet
haboztam, mit is csináljak velük: hagyjam-e ott, ahol vannak, vagy
keressek hirtelen biztonságosabb helyet. Mohó tekintetem
végigfuttattam a szobán: talán a szekrény tetején jobb helye lesz, vagy
a matrac alatt? Esetleg az ágynemű közt. Vagy a toalettasztal tükre
mögött. Vagy az egyik cipős dobozban?
– Siess, kérlek! - kiáltotta Ignacio a lakás végéből.
Belöktem a leveleket a fiók mélyére, és teljesen betakartam őket
fél tucat fehérneművel, aztán belöktem a fiókot. Bármelyik rejtekhely
lehet épp olyan jó vagy épp olyan rossz, mint ez, inkább nem kísértem
a szerencsét. Megtörölköztem, átöltöztem, elővettem az útlevelem az
éjjeliszekrényből, és visszamentem a nappaliba.
– Arish Agoriuq - olvasta lassan, miután átadtam neki. - Született

444
Tangerben, lakóhelye Tanger. És ugyanaznap született, mint te,
micsoda egybeesés!
Nem válaszoltam. Hirtelen iszonyatos hányinger fogott el, alig
tudtam visszafojtani.
– Azt lehet tudni, minek köszönhető, hogy állampolgárságot
váltottál?
Egy szempillantás alatt összeállt fejemben a hazugság. Soha nem
gondoltam volna, se én, se Hillgarth, hogy ilyen helyzetbe kerülök.
– Ellopták az útlevelem, és a háború kellős közepén nem tudtam
Madridból új papírokat igényelni. Egyik barátom elintézte, hogy
megkapjam a marokkói állampolgárságot, és így minden gond nélkül
utazhassak. Nem hamis az útlevél, magad is meggyőződhetsz róla.
– Már megtettem. És a név?
– Azt mondták, jobban teszem, ha megváltoztatom, hogy olyan
arabos legyen.
– Arish Agoriuq? És ez arabul van?
– Ez cherja - hazudtam. - A Rifben élő kabilok nyelvjárása -tettem
hozzá felidézve Beigbeder előadását.
Néhány pillanatig hallgatott, de nem vette le rólam a szemét.
A gyomrom még mindig forgott, de higgadtságot erőltettem
magamra, hogy ne kelljen kiszaladnom a mosdóba.
- Tudnom kell azt is, mi a célja madridi tartózkodásodnak -
szólított fel végül.
– Munka. Varrók, mint mindig - feleltem. - Ez egy szabászat.
– Vezess körbe!
Betessékeltem a következő helyiségbe, a feltekert vég anyagokra,
rajzokra és divatlapokra mutattam némán. Aztán végigvezettem a
folyosón, és benyitottam minden helyiség ajtaján. A makulátlan tiszta
próbafülkékbe. Az ügyfelek mosdójába. A szövetekkel,
szabásmintákkal és félig kész ruhákba öltöztetett próbababákkal
zsúfolt varróműhelybe. A vasalószobába, ahol számos darab várt a

445
sorára.
És végül a raktárba. Együtt haladtunk, egymás mellett, ahogy
egykor az élet útját jártuk. Eszembe jutott, hogy akkoriban egy fejjel
magasabb volt nálam, most kisebbnek tűnt a különbség. De nem az
emlékezetem csalt meg. Amikor én még csak varrótanonc voltam, ő
pedig hivatalnokjelölt, ritkán hordtam magas sarkút, ám öt évvel
később, cipőmnek köszönhetően megnőttem.
– Mi van a folyosó végén? - kérdezte.
– A hálószobám, két fürdő, és négy szoba, kettő a vendégeknek, a
másik kettő üres. Mellette étkező, konyha és cselédszobák - daráltam.
– Látni akarom.
– Minek?
– Nem kell, hogy megindokoljam.
– Rendben - válaszoltam visszafogottan.
Megmutattam neki a szobákat, egyiket a másik után összeszorult
gyomorral, olyan közönyt tettetve, ami fényévekre volt valós
lelkiállapotomtól, és azon voltam, hogy ne vegye észre kezem
remegését a villanykapcsolókon és kilincseken. Beigbeder
Rosalindának szóló levelei a hálószobái szekrényben feküdtek a
fehérnemű alatt, és rogyadozni kezdett a lábam, ha arra gondoltam,
hogy kedve szottyanhat kihúzni a fiókokat, és netán megtalálja.
Belépett, és én összeszorult szívvel figyeltem, ahogy egykedvűen
körbejárja a szobát. Tettetett érdeklődéssel lapozott bele az
éjjeliszekrényemen fekvő regénybe, de ott hagyta. Aztán ujját
végighúzta az ágy végén, felemelt egy kefét a toalettasztalkáról, és
egy pillanatra kitekintett az erkélyen. Reméltem, hogy ezzel be is
fejezi a látogatást, de nem így tett. Még hátra volt, amitől a legjobban
tartottam. Kinyitotta a szekrény egyik ajtaját, ahol a meleg holmit
tartottam. Megtapogatta az egyik kabát ujját, a másiknak az övét, aztán
bezárta. Kitárta a következő ajtót, és én visszafojtottam a lélegzetem.
Egy sor fiók tárult fel előtte. Kihúzta az elsőt: kendők. Felemelte az
egyik csücskét, a másikét, és még egyet, aztán betolta a fiókot.
Kihúzta a másodikat, és nagyot nyeltem: harisnyák. Becsukta. Amikor

446
ujjai a harmadikhoz értek, éreztem, hogy a padló meginog a lábam
alatt. Ott, selyemkombinéim rejtekében hevertek a kéziratok, amelyek
részletesen, első személyben fejtik ki a sok szóbeszédre okot adó
miniszterváltás körülményeit, amelyről egész Spanyolország beszélt.
– Azt hiszem, túl messzire mész, Ignacio - rebegtem.
A fogantyún nyugtatta a kezét még néhány pillanatig, mintha azon
töprengene, hogyan tovább. Forróság öntött el, aztán hideg,
szorongás, szomjúság. Éreztem, közel a vég. Láttam, hogy
széthúzódnak az ajkai, és beszélni fog. Tovább, mondta. Becsukta a
szekrényajtót, miközben én elfojtottam megkönnyebbült sóhajom, és
az iszonyatos vágyat, hogy felzokogjak. Ahogy tudtam, tovább
színleltem, magamra öltve a kényszerű idegenvezető szerepét.
Megnézte a fürdőt, ahol tisztálkodni szoktam, az asztalt, ahol enni, a
kamrát, ahol az élelmiszert tartottam, a teknőt, amiben a lányok a
ruhát mosták. Talán az irántam érzett tiszteletből nem kutakodott
tovább, vagy egyszerű szeméremérzetből, vagy mert munkája előírt
bizonyos határokat, amit nem mert átlépni, nem tudtam meg az okát
soha. Egy szó nélkül tértünk vissza a nappaliba, és én hálát adtam az
égnek, hogy a házkutatás nem volt alaposabb.
Ugyanoda ült le, én vele szembe.
– Minden rendben?
– Nem - jelentette ki kereken. - Semmi sincs rendben. Semmi.
Behunytam a szemem, erősen összeszorítottam, és kinyitottam újra.
– Mi az, ami nincs rendben?
– Semmi, semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene.
Hirtelen halovány remény csillant meg előttem.
– Mire számítottál, Ignacio, hogy mit találsz? Mit akartál itt találni,
amit nem találtál?
Nem felelt.
– Azt hitted, hogy ez csak egy fedő vállalkozás, igaz?
Most sem felelt, de a beszélgetést saját területére terelte, és kezébe
ragadta a vezetést.

447
 – Jól tudom, ki találta ki ezt az egész színjátékot!
– Milyen színjátékot? - kérdeztem.
– Ezt a díszletszabászatot.
– Ez nem díszlet. Itt komoly munka folyik. Napi több mint tíz órát
dolgozom, heti hét nap.
– Erősen kétlem - mondta keserűen.
Felálltam, és a fotel mellé léptem, ahol ült. Leültem a karfára, és
megfogtam a bal kezét. Nem állt ellen, nem is nézett rám.
Végighúztam ujjait a tenyeremen, saját ujjaimon, lassan, hogy érezze
a bőrén az én bőröm minden milliméterét. Csak a munkám
bizonyítékát akartam neki megmutatni, a megkeményedett, érdes bőrt,
amit az olló, a tű és a gyűszű hagyott a kezemen a hosszú évek során.
Éreztem, hogy a simításomtól összerázkódik.
– Ez egy dolgozó nő keze, Ignacio. El tudom képzelni, minek
tartasz, és mit hiszel, mivel foglalkozom, de azt akarom, tudd, ez a két
kéz nem egy kitartott nő keze. Lelkem mélyéből sajnálom, hogy
fájdalmat okoztam neked, nem tudod, mennyire sajnálom. Nem
bántam jól veled, de ez már a múlté, és nem lehet visszacsinálni.
Nem fogsz elérni semmit sem azzal, ha az életemben kutakodsz, és
kísérteteket látsz, ahol nincsenek.
Ujjaim már nem simogatták az övét, de a kezét a kezemben
tartottam. Jéghideg volt. Szép lassan felmelegedett.
– Szeretnéd tudni, mi lett velem, miután elmentem? - kérdeztem
halkan.
Szó nélkül bólintott. Nem nézett rám továbbra sem.
– Tangerbe mentünk. Terhes lettem, és Ramiro elhagyott. A
gyereket elvesztettem. Hirtelen egyedül találtam magam idegen
földön, betegen, egy fillér nélkül, adósságokkal terhelten, amit ő vett
fel a nevemben, és nem volt egy hely, ahol a fejemet álomra hajtsam.
A rendőrség a nyomomban volt, rettenetesen féltem, és a
törvényesség határán lévő ügyekbe keveredtem. Aztán szabászatot
nyitottam egy barátnőm segítségével, és újra varrni kezdtem. Éjt
nappallá téve dolgoztam, és lettek barátaim is, nagyon különböző

448
emberek. Megismertem egy férfit, akibe bele tudtam volna szeretni,
és akivel talán boldog lehettem volna, egy külföldi újságírót, de
tudtam, hogy előbb vagy utóbb távoznia kell, és ellenálltam a
vágynak, hogy újra párom legyen a szenvedéstől félve, és attól, hogy
újraélem azt a rettenetes szakítást, amikor Ramiro nélkülem kelt útra.
Most visszatértem Madridba, egyedül, és dolgozom továbbra is,
láttad, mi van ebben a lakásban. És ami kettőnk között történt, azért
megbűnhődtem, efelől ne legyen egy szemernyi kétséged sem. Nem
tudom, hogy ez kielégít-e, vagy sem, de biztos lehetsz benne, hogy
azért a sok fájdalomért, amit neked okoztam, drágán megfizettem. Ha
létezik isteni igazságszolgáltatás, akkor a lelkiismeretem tiszta, tudva,
hogy aközött amit én tettem veled, és amit ellenem elkövettek, a
mérleg ki van egyetlenítve, alaposan.
Nem tudtam, hogy amit mondtam, volt-e rá valamilyen hatással,
megnyugtatta-e, vagy csak még jobban összezavarta. Néhány percig
hallgattunk, keze két tenyerem közt, testünk közel egymáshoz, érezve
egymás jelenlétét. Kis idő múlva felálltam, és visszaültem a
helyemre.
– Mi közöd van neked Beigbeder miniszterhez? - tudakolta
követelőzve. Hangja már nem csengett ridegen. Sem hidegen, de nem
is erőtlenül, valahol félúton volt a néhány pillanattal ezelőtt
megosztott bensőségesség és a korábbi, végtelen távolság között.
Éreztem, erőltetnie kell, hogy újra hivatalos hangnemet üssön meg.
De azt is észrevettem, hogy sajnos, ez nem került nagy fáradtságába.
– Juan Luis Beigbeder egy barát a tetuani időkből.
– Milyen barát?
– Nem a szeretőm, ha erre gondolsz.
– Tegnap veled töltötte az estét.
– Nálam, de nem velem. Nem hiszem, hogy be kellene számolnom
neked a magánéletemről, de inkább elmagyarázom, hogy ne
maradjanak benned kételyek: Beigbeder és köztem semmiféle
szerelmi viszony nincs. Tegnap este nem feküdtünk le. Se tegnap este,
se semmikor. Engem nem tart ki semmiféle miniszter.

449
 – Akkor miért?
– Miért nem feküdtünk le, vagy miért nem tart ki engem semmiféle
miniszter?
– Miért jött ide, és maradt itt reggel nyolcig?
– Mert akkor tudta meg, hogy elbocsátották, és nem akart egyedül
lenni.
Felállt, és az egyik erkélyhez lépett. Kezét nadrágzsebébe
süllyesztve beszélt tovább, miközben kinézett az ablakon.
– Beigbeder egy idióta. Áruló, eladta magát a briteknek, őrült, aki
egy angol kurva pinája után szalad.
Kedvetlenül nevettem. Felálltam, és mögé léptem.
– Neked fogalmad sincs semmiről, Ignacio. Akárkinek a
parancsára is dolgozol a Belügyminisztériumban, bárki is bízott meg
vele, hogy rettegésben tartsd a Madridban megforduló, összes
külföldit, valójában elképzelésed sincs, kicsoda Beigbeder ezredes,
és miért viselkedett úgy, ahogy viselkedett.
– Tudom, amit tudnom kell.
– Mit?
– Hogy hazájához hűtlen összeesküvő. És teljesen alkalmatlan
miniszternek. Ezt mondja róla mindenki, a sajtóval kezdve.
– Mintha ebben a sajtóban bárki is megbízhatna... - jegyeztem meg
némi iróniával.
– És kiben lehet megbízni, ha a sajtóban nem? Talán a te külföldi
barátocskáidban?
– Talán. Többet tudnak, mint ti.
Megfordult, és határozott léptekkel elém állt, alig egy arasznyira az
arcomtól.
– Mit tudnak? - kérdezte rekedten.
Éreztem, hogy jobb, ha nem mondok semmit, hagytam, hogy
folytassa.

450
 – Tudják, hogy el tudom intézni, még ma hajnalban deportáljanak
téged? Tudják, hogy el tudom intézni, hogy letartóztassanak, és az
egzotikus, marokkói útleveledből értéktelen fecni legyen, hogy
bekötött szemmel vigyenek ki az országból anélkül, hogy bárki is
megtudná? A te Beigbeder barátocskád már nincs a kormányban,
pártfogó nélkül maradtál!
Olyan közel állt hozzám, hogy tökéletes élességgel láttam,
menynyit nőtt a borostája a reggeli borotválkozás óta. Figyeltem,
ahogy ádámcsutkája fel-lejár, miközben beszél, láttam ajkai
legapróbb mozdulatát is, melyek annyiszor csókoltak meg, és most
nyersen sorolták a fenyegetéseket.
Válaszoltam, mindent egy lapra téve fel. Egy lapra, mely éppoly
álságos volt, mint jómagam.
– Beigbeder már nincs ott, de még vannak eszközeim, amiket te el
sem tudsz képzelni. A megrendelőim férjei és szeretői befolyásos
emberek, és sokuknak jó barátnője vagyok. Több mint fél tucat
követségen adnak nekem diplomáciai menedéket, csak kérnem kell, a
némettel az élen, ahonnan, megjegyzem, markukban tartják a te
drágalátos miniszteredet. Egy egyszerű hívással menthetem a
bőrömet. Akinek viszont ez nem fog sikerülni, ha továbbra is azon
leszel, hogy beleüsd az orrod a más dolgába, az éppen te vagy.
Soha életemben nem hazudtam ilyen arcátlanul, minden bizonnyal a
hazugság határtalan mértéke adta az arrogáns hangot, amivel
beszéltem. Nem tudtam, elhitte-e. Talán igen. A mese éppoly
valószerűtlen volt, mint életutam, mégis ott álltam előtte, az ő
marokkói alattvalóvá változott, egykori menyasszonya, ékes
bizonyítékául annak, hogy a legvalószerűtlenebb dolgok változhatnak
egyszerre színtiszta valósággá.
– Na, azt megnézném! - köpte felém fogai közül.
Ellépett tőlem, és visszaült a helyére.
– Nem tetszik az az ember, akivé váltál, Ignacio - suttogtam a háta
mögül.
Keserűen felnevetett.

451
 – És ki vagy te, hogy engem bírálj? Azt hiszed, hogy felsőbbrendű
vagy, mert Afrikában töltötted a háborút, és nagyságos asszonyként
tértél vissza? Azt hiszed, jobb ember vagy nálam, mert elzüllött
minisztereket fogadsz az otthonodban, és hagyod, hogy bonbonnal
hízelegjenek, miközben nekünk jegyre van a fekete kenyér is meg a
lencse?
– Azért bírállak, mert fontos vagy, és a legjobbat kívánom neked -
vetettem közbe.
Alig tudtam hangot kiadni.
Válaszul megint felnevetett. Még keserűbben, mint előzőleg.
Őszintébben is.
– Téged senki más nem érdekel, csak te magad, Sira. Én, én,
engem, nekem, velem! Én dolgoztam, én szenvedtem, én már
megfizettem a bűneimért: én, én, én, én! Senki más nem érdekel, senki
más. Vagy talán vetted a fáradtságod, hogy megtudjad, mi lett az
ismerőseiddel a háború után? Eszedbe jutott egyszer is visszatérni a
negyedbe egyik elegáns ruhádban villogva, hogy érdeklődj utánuk,
megkérdezd, van-e valaki, akinek segítségre lenne szüksége? Tudod,
mi lett a szomszédaiddal, a barátnőiddel a hosszú évek során?
Kérdései úgy csapódtak lelkiismeretembe, mint egy marék só, amit
orvul nyitott szemembe vágnak. Nem volt rá válaszom: nem tudtam
róluk semmit, mert a nem tudást választottam. Engedelmeskedtem a
parancsoknak, fegyelmezett voltam. Azt mondták, ne menjek túl
bizonyos körzeten, és én nem tettem. Igyekeztem nem látni a másik
Madridot, az igazit, a valódit. Egy idealizált város határain belül
mozogtam, és kényszerítettem magam, hogy ne lássam a másik arcát:
a kátyús utcákat, a lövésnyomokat az épületeken, a kitört ablakokat és
az üres szökőkutakat. Nem akartam, hogy tekintetem megakadjon a
krumpli héj után kutató, szemétben turkáló családokon, nem
állapodott meg a szemem a gyászruhás asszonyokon, akik a járdákon
bolyongtak kiszáradt mellükön lógó apróságokkal, nem néztem a
koszos, mezítlábas kölyökhadra, akik körülugrálták. Arcukra száradt
a takony, kopaszra nyírt fejüket ótvar borította, a járókelők ruhaujját
rángatták, és könyöradományért könyörögtek, bácsi, csak egy kis

452
alamizsnát, hogy áldja meg az Úr, kisasszony, adjon egy kis
alamizsnát, hogy az isten fizesse meg! A brit titkosszolgálat kitűnő és
engedelmes ügynöke voltam. Aggályosán engedelmes. A kapott
utasításokat az utolsó betűig betartottam: nem kerestem fel a
negyedet, ahol éltem, és nem léptem a múlt utcakövére. Kerültem,
hogy megtudjam, mi történt az ismerőseimmel, a gyerekkori
barátnőkkel. Nem kerestem fel a kis teret, nem sétáltam végig a szűk
utcácskán, nem mentem fel a lépcsőn. Nem kopogtam be régi
szomszédaim ajtaján, nem akartam tudni, hogy megy a soruk, mi lett a
családjukkal a háború alatt és után. Nem próbáltam meg kideríteni,
hányan haltak meg, hányan kerültek börtönbe, és hogyan boldogultak
az életben maradtak. Nem akartam, hogy elmeséljék, milyen
rohadásnak induló hulladékkal töltik meg a fazekat, és azt sem,
gyermekeik tüdő-bajosak-e, alultápláltak vagy mezítlábasak. Nem
érdekelt tetűvel és fagydaganattal terhes, nyomorúságos életük. Én
már másik világhoz tartoztam: a nemzetközi összeesküvések, drága
hotelek, fényűző fodrászszalonok és az ebéd előtti koktélok
világához. Semmi közöm nem volt már ahhoz a szánalmas,
patkányszürke, húgy- és főtt répa szagú univerzumhoz. Vagy
legalábbis ezt hittem.
- Nem tudsz róluk semmit, igaz? - folytatta Ignacio lassan. - Hát
akkor most jól figyelj, mert el fogom mesélni. A szomszéd Norberto
elesett Bruneténél, a nagyobbik fiút agyonlőtték, ahogy a nacionalista
csapatok betették a lábuk Madridba, ugyan azt beszélik, hogy ő is
tevékenyen részt vett az elnyomásban, csak a másik oldalon. A
középső fiú követ fejt Cuelgamurosban, a legkisebb meg az El Dueso
börtönben ül. Belépett a kommunista pártba, így aztán valószínűleg
nem fog még jó ideig kikerülni, hacsak ki nem végzik közben. Az
anyjuk Engracia asszony, aki vigyázott rád, és úgy bánt veled, mint a
lányával, amikor anyád dolgozni ment, te meg még kicsi voltál,
egyedül maradt. Félig megvakult, és az utcát rója, mint egy bolond, és
mindent felforgat a botjával, amit talál. Ahol laktál, már nem maradt
se galamb, se macska, mindet megették. Akarod tudni, mi lett a
barátnőiddel, akikkel a Paja téren játszottál? Elmondhatom: Andreítát
szét-repesztette egy gránát egyik délután, mikor a Fuencarral az utcát
szelte át útban a műhelybe, ahol dolgozott...

453
 – Nem akarok többet tudni, Ignacio, már el tudom képzelni -
mondtam leplezve döbbenetemet. De mintha nem is hallotta volna,
folytatta a borzalmak ecsetelését.
– A Sóiénak, aki a tejboltban dolgozott, ikreket csinált egy
milicista, aki el is tűnt, még a nevét sem hagyta rájuk. Mivel ő nem
tudott gondoskodni róluk, mert nem volt miből eltartsa őket, elvitték a
lelencházba, és soha többet nem hallott róluk. Azt beszélik, hogy a
Cebada piacon kínálgatja magát a rakodómunkásoknak, egy pesetát
kér a szolgáltatásért, és ott helyben végre is hajtja, a téglafalnak
háttal. Azt is mesélik, hogy bugyi nélkül jár, és emelgeti a szoknyáját,
amikor a teherautók befutnak hajnalban.
Könnyek kezdtek csorogni az arcomon.
– Hallgass, Ignacio, hallgass már az isten szerelmére! - suttogtam,
de nem törődött vele.
– Agustina és Nati, a baromfiárus lányai beléptek a világi
ápolónők szervezetébe, és a háborút a San Carlos kórházban
töltötték. Amikor mindennek vége volt, akkor elmentek értük, betették
őket egy teherautóba, és azóta a Las Ventas börtönben vannak, a
Salesas-ban ítélték el őket, és harminc év, egy napot kaptak. Trini, a
pékné...
– Hallgass, Ignacio, fejezd be... - könyörögtem.
Végre engedett.
– Tudok még sok történetet mesélni, hallottam majdnem az
összeset. Naponta jönnek hozzám, akik ismertek minket a régi
időkből. Mindegyikük ugyanazt a nótát fújja: hogy beszéltem én
egyszer magával, don Ignacio, amikor jegyben járt a Siritával,
Dolores asszony lányával, a varrónőével, aki a Redondilla utcában
lakott...
– És miért keresnek téged? - nyögtem ki zokogva.
– Mindegyik ugyanazért, hogy segítsek kihozni egy rokont a
börtönből, hátha van kapcsolatom, és megmenthetek valakit a halálos
ítélettől, hogy találjak nekik munkát, akármilyen koszos is... Nem
tudod elképzelni, milyenek a mindennapok a főosztályon: az

454
előszobákban, a folyosókon, a lépcsőházban egymás hegyén-hátán áll
a megfélemlített csőcselék várva, hogy foglalkozzanak velük, készen
rá, hogy tűrjenek, amit csak kell, ha csak egy morzsányit is
megkapnak abból, amiért jöttek. Hogy valaki meghallgassa, fogadja
őket, hogy nyomára akadjanak egy elveszett, közeli rokonnak, hogy
elmagyarázzák nekik, kinél kell könyörögni, ha a hozzátartozó
szabadlábra helyezését akarják elérni... Főleg nők jönnek, sok,
rengeteg. Nincs miből megéljenek, egyedül maradtak a gyerekekkel,
és nem tudják, hogy lássák el őket.
– És te tudsz valamit tenni értük? - kérdeztem, miközben
igyekeztem legyőzni szorongásom.
– Keveset. Szinte semmit. A háborús bűnökkel a haditörvényszékek
foglalkoznak. Hozzám végső kétségbeesésükben jönnek az emberek,
ahogy a nyakára járnak bárki ismerősnek, aki a közigazgatásban
dolgozik.
– De te hű vagy a rendszerhez...
– Nem vagyok több egy egyszerű hivatalnoknál, szinte semmi
hatalmam, egy fok vagyok a szamárlétrán - szakított félbe. - Semmi
többet nem tehetek, mint meghallgatom a nyomorukat, megmondom,
hova forduljanak, már ha tudom, és adok nekik egy-két fityinget, ha
látom, hogy már a kétségbeesés szélén állnak. A Falange tagja sem
vagyok, csak ott kellett végigcsinálnom a háborút, ahol ért, és a sors
akarta, hogy végül a győzők oldalára kerüljek. Ezért jöttem vissza a
minisztériumba, és fogadtam el a rám rótt kötelességeket. De én nem
vagyok senkivel sem: elég borzalmat láttam, és már nem tisztelek
senkit. Ezért csak a parancsnak engedelmeskedem, mert az ad enni.
így hát becsukom a szám, igába hajtom a nyakam, és nem okoskodom,
hogy gondoskodhassak a családomról. Ennyi.
– Nem tudtam, hogy van családod - mondtam, miközben a szemem
törülgettem a zsebkendővel, amit odanyújtott.
– Salamancában házasodtam meg, és mikor vége lett a háborúnak,
akkor visszajöttünk Madridba. Van egy feleségem, két kisgyerekem és
egy otthonom, ahol legalább vár valaki a nap végén, legyen az
akármilyen kemény és visszataszító. A lakásunk nem hasonlít a tiédre

455
egyáltalán, de a parázstartó mindig meleget áraszt, és gyerekkacagás
tölti meg a folyosót. A fiaim neve Ignacio és Miguel, a feleségem
Amali. Soha úgy nem szerettem, ahogy téged, a hátsóját sem mozgatja
olyan bájosan, mikor az utcán jár, és soha negyed annyira sem
kívántam, mint ma este téged, miközben a két tenyered közt tartottad a
kezem. De mindig jó arcot vág a nehézségekhez, és énekel, ha a
konyhában van, miközben abból a kevésből főz, amit talál, és minden
este átölel, ha rémálmok gyötörnek, és kiabálok vagy sírok, mert azt
álmodom, hogy megint a fronton vagyok, és meg fognak ölni.
– Sajnálom, Ignacio - mondtam elvékonyodott hangon. A sírástól
alig tudtam beszélni.
– Lehet, hogy megalkuvó vagyok és középszerű, a megtorló állam
alantas szolgája - folytatta határozottan a szemembe nézve -, de ki
vagy te, hogy azt mondd nekem, tetszik-e, vagy sem az az ember,
akivé váltam. Te nekem nem adhatsz erkölcsi leckét, Sira, mert ha én
rossz vagyok, akkor te még rosszabb. Nekem legalább egy csepp
részvét maradt a lelkemben, neked, azt hiszem, még az se. Nem vagy
más, mintegy önző nő, aki hatalmas lakásban lakik, melynek minden
szegletében vágni lehet a magányt. Gyökértelen, aki megtagadta a
származását, és képtelen bárki másra gondolni önmagán kívül.
Ordítani akartam, hogy hallgasson, hogy hagyjon békén, és tűnjön
el az életemből örökre, de még mielőtt az első szótagot ki tudtam
volna ejteni, zsigereim visszatarthatatlan zokogás forrásává váltak,
mintha valami elszakadt volna a bensőmben. Zokogtam. Kezembe
temetett arccal, vigasztalanul, vég nélkül. Amikor végre abba tudtam
hagyni, és visszatérni a közvetlen valóságba, már éjfél is elmúlt, és
Ignacio nem volt ott. Elment nesztelenül, tapintatosan, ahogy mindig
is bánt velem. A jelenléte keltette félelem és nyugtalanság azonban a
bőrömre ragadt. Nem tudtam, milyen következményekkel fog járni ez
a látogatás, nem tudtam, mi lesz Arish Agoriuq-kel aznap estétől
kezdve. Talán a régi, évekkel ezelőtti Ignacio megkegyelmez a nőnek,
akit annyira szeretett, és hagyja, hogy békében folytassa az útját.
Meglehet, az Új Spanyolországot szolgáló, kötelességtudó hivatalnok
lelke úgy dönt, hogy továbbadja feletteseinek a gyanúját hamis
személyazonosságomról, és talán - ahogy azzal ő maga fenyegetett

456
meg - végül letartóztatnak. Vagy deportálnak. Vagy eltüntetnek.
Az asztalon ott feküdt a csak külsőre ártatlan doboz bonbon. Egyik
kezemmel kinyitottam, miközben a másikkal letöröltem az utolsó
könnycseppeket. Belül két tucat tejcsokoládés desszertet találtam,
semmi mást. Átnéztem hát a csomagolást, és a rózsaszín szalagon
egyszer csak megláttam a halvány, szinte láthatatlan pontokat. Három
perc alatt megfejtettem.
„Sürgős találkozó. Doktor Rico rendelője. Caracas 29. délelőtt 11.
Fokozott óvatosság.”
A bonbonok mellett állt a pohár, amit néhány órája töltöttem
Ignaciónak. Hozzá sem nyúlt. Ahogy maga Ignacio mondta, már
egyikünk sem az volt, aki egykor. Mégis, bármennyire is
megváltoztatott minket az élet, ő továbbra sem ivott.

457
 Negyedik rész
44

Jól táplált és még jobban öltözött emberek százai köszöntötték az

1941-es évet a Madridi Kaszinó dísztermében egy kubai zenekar
hangjára. Az egyik közülük én voltam.
Eredeti szándékom az volt, hogy ezt az estét egyedül töltöm,
esetleg meghívtam volna Donã Manuélát és a lányokat, hogy együtt
fogyasszuk el a kappant és egy palack almabort, de két ügyfelem, az
Álvarez-Vicuna nővérek, olyan makacsul erősködtek, hogy kénytelen
voltam változtatni terveimen. Nem nagy lelkesedéssel ugyan, de nagy
műgonddal csinosítottam ki magam az estére. Alacsony kontyot
fésültettem, és kisminkeltem magam marokkói kohllal húzva ki a
szemem, hogy tekintetemnek a messzi földről érkezett, különleges
nőszemély hamis kinézetét kölcsönözzem. Bő ujjas, ezüstszín,
tunikaszerű darabot szabtam magamnak, melynek széles öve
körbefonta sziluettem: az öltözet félúton volt az egzotikus, mór kaftán
és egy európai estélyi eleganciája között. A nővérek nőtlen bátyja jött
el értem, egy bizonyos Ernesto, akiről soha nem tudtam meg többet,
minthogy madárarcú és kenetteljesen előzékeny, ez utóbbi
tulajdonságát megcsillogtatta előttem, hacsak tehette, hogy
elkápráztasson. Ahogy megérkeztem, magabiztosan felsétáltam a
széles márványlépcsőn, és a díszterembe érve úgy tettem, mintha meg
sem érintene a hely pompája, sem a leplezetlenül rám szegezett
szempárok. Rá se néztem a mennyezetről lelógó, a Királyi
Üveggyárban készült, óriási kristálycsillárokra, sem a nagyszerű
festményeket keretező, falat borító stukkódíszekre. Magabiztosság,
önuralom: ezt árasztotta magából megjelenésem. Mintha e fényűző
környezet lenne természetes közegem. Mintha hal lennék a gazdagság
e tengerében.
De nem az voltam. Annak ellenére, hogy olyan káprázatos
anyagoktól körülvéve éltem, mint amiben aznap este a hölgyek

458
pompáztak, az elmúlt hónapok ritmusa nem éppen arról szólt, hogy
csak hagytam magam ringatni, hanem éjjelek és nappalok hosszú sora
volt, melyben kettős elfoglaltságom mint a pióca szívta el az amúgy is
ritka időt.
A találkozó Hillgarth-tal két hónappal ezelőtt, Beigbeder és
Ignacio látogatása után rögtön, választópont volt tevékenységem
módját illetően. Az előbbiről részletesen beszámoltam neki, viszont
az utóbbit nem említettem. Talán meg kellett volna tennem, de valami
meggátolt benne: szégyenérzet, bizonytalanság, félelem talán.
Tisztában voltam vele, hogy Ignacio látogatása az én
meggondolatlanságom gyümölcse volt: értesítenem kellett volna a
tengerészeti attasét, ahogy felmerült a gyanú, követnek, ezzel talán
elkerülhettem volna, hogy a belügyminisztérium egyik képviselője
könnyedén bejusson a lakásomba, és a nappaliban ülve várjon.
Azonban az a találkozó túlságosan személyes volt, túl megrázó és
fájdalmas, sem hogy beillesszem a titkosszolgálat hideg mintázatába.
Azzal, hogy elhallgattam, megszegtem az előírt eljárás rendjét, és
fittyet hánytam megbízatásom legalapvetőbb szabályaira.
Mindezekkel együtt és ellenére, mégis megkockáztattam.
Különben sem ez volt a legelső alkalom, hogy valamit eltitkoltam
Hillgarth elől, azt sem mondtam el, hogy Donã Manuela a múlt része,
amelyhez tiltva volt visszatérnem. Szerencsére sem régi mesterem
alkalmazásának, sem Ignacio látogatásának nem volt azonnali
következménye. Semmiféle deportálási paranccsal nem kopogtak a
szabászat ajtaján, nem hívattak be kihallgatni baljós irodákba, és a
ballonkabátos kísértetek végre abbahagyták az üldözésem. Hogy ez
végleges lesz-e, vagy csak átmeneti megkönnyebbülés, az majd csak a
későbbiekben derül ki.
A sürgős találkozón, amire Hillgarth Beigbeder elbocsátása után
hívott, az attasé ugyanolyan semlegesnek tűnt, mint
megismerkedésünk napján, de az érdeklődés, amivel magába szívta
az ezredes látogatásának legapróbb részletét is, azt sejtette, hogy a
brit követséget felkavarta és elbizonytalanította a leváltás híre.
Gond nélkül megtaláltam a megadott címet, egy patinás épület első
emeletén, mely külsőre teljesen ártalmatlannak nézett ki. Alig kellett

459
néhány pillanatot várnom, a csengő hangjára kitárult az ajtó, és egy
javakorabeli ápolónő invitált beljebb.
– Doktor Rico már vár - közöltem a bonbonos doboz szalagján
talált utasításokat követve.
– Kövessen, kérem!
Mikor beléptem a széles helyiségbe, ahova betessékelt, ahogy azt
előre sejtettem, nem találtam semmilyen doktort, csak egy dús
szemöldökű angolt, aki az orvoslástól igen eltérő munkának szentelte
magát. Az Embassyban sokszor láttam kék tengerész egyenruhájában,
de ezúttal civilben volt: világos ing, pöttyös nyakkendő és elegáns,
szürke flanelöltöny. Öltözetétől függetlenül sem illett alakja
semmiképp a mindenféle készülékekkel felszerelt rendelő miliőjébe,
mely egy másik szakmához tartozott, nem az övéhez. Fémkeretes,
pamut-függönyös spanyolfal, üvegcsékkel és orvosi eszközökkel teli
üveges szekrények, egy félretolt vizsgálóágy, a falakon bekeretezett
oklevelek. Erőteljesen megszorította a kezem, és nem is vesztegettünk
több időt szükségtelen köszönésekre és formaságokra.
Ahogy helyet foglaltunk, beszélni kezdtem. Másodpercről
másodpercre idéztem fel a Beigbederrel töltött estét, igyekezve, hogy
ne hagyjak ki egyetlen részletet sem. Elmondtam mindent, amit tőle
hallottam, aprólékosan leírtam állapotát, tucatnyi kérdésre
válaszoltam, és érintetlenül átadtam Hillgarth-nak Rosalinda leveleit.
Beszámolóm egy óráig is eltartott, mialatt ő mozdulatlanul ülve
hallgatott figyelmes arckifejezéssel, és egyik cigarettáról a másikra
gyújtva módszeresen eldohányzott egy egész Craven A muníciót.
– Még nem tudjuk,-ez a miniszterváltás mennyiben érint majd
minket, de a helyzet korántsem bíztató - jelentette ki, és elnyomta az
utolsó csikket is. - Most értesítettük Londont, még nem érkezett
válasz, jelenleg mindannyian várakozó állásponton vagyunk. Ezért
nagyon kérem, hogy legyen végtelenül elővigyázatos, és ne kövessen
el semmilyen hibát. Fogadni a lakásán Beigbedert rettentő
vakmerőség volt, megértem, hogy nem tagadhatta meg, hogy
beeressze, és jól tette, hogy megnyugtatta, és ezzel elkerülte, hogy
állapota tovább romoljon a még problematikusabb végkifejlet felé,

460
de hatalmas kockázatot vállalt. Mostantól kezdve, kérem, maximális
óvatossággal járjon el, és az elkövetkezendőkben próbálja meg
elkerülni, hogy hasonló helyzetekbe keveredjen. És vigyázzon, ha
gyanús alakokat észlel maga körül, főleg a lakóhelye környékén. Ne
zárja ki a lehetőséget, hogy megfigyelik.
– Nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát, ne aggódjon. -
Sejtettem, hogy talán gyanít valamit Ignacióról, és arról, hogy
követett, de jobbnak láttam nem kérdezősködni.
– Minden még zavarosabbá vált, ez az egyetlen dolog, amit
jelenleg tudunk - tette hozzá, miközben kezet nyújtott búcsúzóul. -
Most, hogy megszabadultak ettől a kényelmetlen minisztertől,
feltételezzük, hogy Németország nyomása erősödni fog spanyol
területen. Éppen ezért legyen éber, és készüljön fel bármilyen
eshetőségre.
A következő hónapokban ennek megfelelően jártam el. A lehető
legkevesebb kockázatot vállaltam, próbáltam alig megjelenni
nyilvánosan, és árgus szemekkel végeztem a munkám. Varrtunk,
varrtunk, nagyon sokat, egyre többet. A viszonylagos nyugalom, amit
Donã Manuela munkába állása jelentett, alig tartott néhány hétig, a
növekvő ügyfélkör és a közelgő karácsonyi szezon miatt kénytelen
voltam újra száz százalékosan a varrásnak szentelni magam. Két
ruhapróba között azonban továbbra is másik - titkos, párhuzamos -
kötelességem foglalt le. így aztán egyszerre passzítottam a koktélruha
derekát, és nyertem információt arról, kik lesznek a meghívottak a
Gestapo fejének, Himmlernek a tiszteletére rendezett fogadásra a
német követségen, vagy méretet vettem a bárónő új
egybekosztümjéhez, és közben értesültem róla, micsoda lelkesedéssel
várja a német kolónia az Otto Horcher vezette, berlini étterem
hamarosan bekövetkező áthelyezését Madridba, mely a magas rangú
nácik kedvenc helye volt a német fővárosban. Szigorúan értesítettem
erről és még sok minden másról Hillgartliot, aprólékosan szelektálva
az anyagot, kiválasztva a legmegfelelőbb szavakat, az üzeneteket
öltéseknek álcázva és pontosan továbbítva őket. Intelmeit követve
állandóan résen voltam, és maximálisan figyeltem mindenre, ami
körülöttem történt. És ennek köszönhetően a következő napokban

461
észleltem néhány változást, apró semmiségeket, melyek talán az új
körülmények következményei voltak, vagy egyszerűen a véletlen
hozta így. Egyik szombaton nem találtam a Prado Múzeumban a
hallgatag, kopasz férfit, aki át szokta venni rejtjelezett
szabásmintákkal teli rajzmappám, és nem láttam soha többet. Néhány
hét múlva a ruhatáros lányt a fodrászatban egy másik nő
helyettesítette, idősebb, kövérebb, de ugyanolyan megközelíthetetlen.
Észrevettem, hogy megnőtt a felügyelet az utcákon és az üzletekben,
és megtanultam felismerni, kik vannak vele megbízva: szekrény
nagyságú, robosztus németek némán fenyegető tekintettel, bokáig érő
kabátban, szikár spanyolok, akik idegesen dohányoztak egy kapuval
szemben, egy bár mellett vagy egy plakát mögött. Ugyan én elvben
nem voltam megbízatásuk tárgya, próbáltam nem törődni velük, irányt
váltottam vagy járdát, ha feltámadt bennem a gyanú. Néha, hogy ne
kelljen elmennem mellettük, behúzódtam egy boltba, akármelyikbe,
vagy megálltam egy gesztenyeárus vagy egy kirakat előtt. Máskor
azonban lehetetlen volt elkerülnöm őket, mert váratlanul akadtam
össze velük, és már nem maradt idő cselekedni, hogy másfelé vegyem
az irányt. Ilyenkor összeszedtem minden bátorságom, magamban
némán azt mondtam, na gyerünk, és megszaporáztam határozott
lépteim, tekintetemet előre szegezve. Magabiztosan, idegenül, szinte
gőgösen, mintha, amit a hónom alá szorítva viszek, valami fényűző
árucikk lenne vagy piperével teli neszesszer, és nem titkosírással
feljegyzett adatok egész sora a Spanyolországban tartózkodó,
Harmadik Birodalmat szolgáló, legbefolyásosabb alakok
magánéletének eseményeiről.
Naprakész voltam az engem körülvevő politikai változásokból.
Ahogy Tetuanban Jamilát, itt Martinát küldtem minden reggel, hogy
megvegye a napi sajtót, az Abcét, a Fel!-t és Az Erődöt. Reggeli alatt,
két korty tejeskávé között faltam a tudósításokat a spanyol és európai
eseményekről. Innen tudtam meg, hogy megtörtént Serrano Suner
beiktatása mint új külügyminiszter, és betűről betűre követtem a
híreket a kiutazásáról, amelynek célja, hogy Franco és ő maga
tárgyaljanak Hitlerrel Hendayában. Olvastam a háromoldalú
megegyezésről Németország, Olaszország és Japán között,
Görögország lerohanásáról, és az ezernyi eseményről, ami szédítő

462
sebességgel történt azokban a viharos időkben.
Olvastam, varrtam és beszámoltam. Beszámoltam, varrtam,
olvastam: ebből álltak mindennapjaim a végéhez közeledő év utolsó
hónapjaiban. Talán ezért fogadtam el a meghívást, hogy a szilvesztert
a kaszinóban ünnepeljem, jól jöhet egy kis szórakozás, hogy oldjam a
sok feszültséget.
Marita és Tété Alvarez-Vicuna hozzám és bátyjukhoz siettek, amint
megláttak belépni a terembe. Kölcsönösen megdicsértük egymás
ruháját és frizuráját, fecsegtünk egy kicsit ostoba semmiségekről, és
mint mindig el-elejtettem néhány szót arabul, és belekevertem
mondandómba egy-két francia kifejezést is. Közben a szemem
sarkából a termet lestem, és felfedeztem néhány ismerős arcot, elég
sok egyenruhát és egy-két horogkeresztet is. Magamban azon
töprengtem, vajon a fesztelenül flangáló alakok közül hányan álruhás
besúgók vagy titkosrendőrök, mint én. Gyanítottam, hogy sokan, és
úgy határoztam, nem bízom meg senkiben sem, nyitva tartom a
szemem, hátha hozzájutok valamilyen Hillgarth és az emberei
számára érdekes adathoz. Miközben a fejemben ilyen terveket
szőttem, és úgy tettem, mint akit leköt a társalgás, meghívóm, Marita
otthagyott, és eltűnt néhány percre. Amikor visszatért, egy férfi
vezette a karján, és én azonnal tudtam, hogy az este újabb fordulatot
tartogat.

463
 45

- Drága Arish, szeretném bemutatni neked jövendőbeli apósomat,

Gonzalo Alvaradót. Nagyon szeretne elbeszélgetni veled tangeri
utazásairól és az ottani barátairól, bizonyára ismersz közülük
néhányat.
Valóban ott állt előttem Gonzalo Alvarado, az apám. Frakkban,
kezében félig teli, csiszolt whiskyspohár. Az első pillanatban, ahogy
egymás szemébe néztünk, tudtam, hogy tökéletesen tisztában van vele,
ki vagyok. A másodikban arra is rájöttem, hogy szilveszteri
meghívásom ötlete éppen tőle származott. Megfogta a kezem, és a
szájához emelte kézcsókot színlelve, de a vendégek közül senkiben
fel sem merülhetett, hogy lánya öt ujját tartja a kezében. Csak néhány
órára találkoztunk az életben, de azt mondják, a vér szava olyan erős,
képes néha ilyen dolgokra. Ha jobban belegondolok azonban,
meglehet éleslátása és jó emlékezőtehetsége diadalmaskodott apai
ösztönein.
Soványabb volt és őszebb, de még mindig jó kiállású. A zenekar
elkezdte játszani, hogy Azok a zöld szemek, és ő felkért táncolni.
– Nem tudod, mennyire örülök, hogy újra láthatlak - mondta.
Hangjában némi őszinteséget véltem felfedezni.
– Én is - füllentettem. Valójában nem tudtam, örülök-e, vagy sem,
még nem tértem magamhoz a váratlan találkozás okozta döbbenetből,
hogy józan ítéletet alkothassak róla.
– Lám, lám, most másképp hívnak, más a családneved is, és
állítólag marokkói állampolgár vagy. Gondolom, nem kívánod
elmesélni, minek köszönhető ez a sok változás.
– Nem, nem hiszem, hogy megtenném. Különben sem hinném, hogy
túlságosan érdekelné, az én dolgom.
– Tegezz, kérlek!
– Ahogy akarod. Azt is szeretnéd talán, hogy papának szólítsalak?
- kérdeztem némi gúnnyal.

464
 – Nem, köszönöm. A Gonzalo elég lesz.
– Rendben. Nos, hogy vagy, Gonzalo? Azt hittem, hogy megöltek a
háború alatt.
– Ahogy magad is láthatod, túléltem. Hosszú egy történet, és túl
komor ehhez a szilveszteri mulatsághoz. Hogy van anyád?
– Jól. Most Marokkóban él, műhelyt nyitottunk Tetuanban.
– Szóval végül hallgattatok rám, és még időben elhagytátok
Spanyolországot.
– Többé-kevésbé. A miénk is hosszú történet.
– Talán majd legközelebb elmeséled. Beülhetnénk egyszer
valahova beszélgetni, hadd hívjalak meg ebédelni! - javasolta.
-Nem hiszem, hogy mostanában alkalmas lenne. Nem élek nagy
társasági életet, sok a munkám. Ma is csak azért jöttem, mert néhány
ügyfelem ragaszkodott hozzá. És amilyen naiv vagyok, azt hittem,
minden érdektől mentesen győzködnek. Most már látom, a szezon
divatszabászának szívélyes és ártatlan meghívása mögött más is volt.
Tőled származott az ötlet, nem igaz?
Nem mondott se igent, se nemet, de az igenlés a levegőben lebegett
a boleró akkordjai között.
– Marita a fiam menyasszonya, nagyon jó kislány. Ritka kedves és
lelkes, ugyan nem kimondottan eszes. Akárhogy is, de nagyra tartom,
ő az egyetlen, aki képes volt ráncba szedni azt a megbízhatatlan
bátyádat, Carlost, és néhány hónap múlva oltár elé vezeti.
Mindketten az ügyfelemre pillantottunk. Nővérével, Tetével sug-
dolózott, miközben le nem vették rólunk a szemüket; mindketten a
Chez Arish divatszalonból kikerült modellben pompáztak. Kínomban
műmosolyra húztam a szám, és határozott ígéretet tettem magamnak,
hogy nem bízom meg többet az ügyfelekben, akik szirénénekükkel
csapdába csalják a magányos lelkeket olyan szomorú estéken, mint az
évbúcsúztató. Apám, Gonzalo tovább beszélt.
– Ősszel háromszor is láttalak. Egyszer taxiból szálltál ki, és
bementéi az Embassyba, én alig ötven méterre sétáltattam a kutyámat,

465
de te nem vettél észre.
– Nem, nem vettelek észre, ez igaz. Majdnem mindig nagyon
szoktam sietni.
– Úgy véltem, te vagy az, de csak néhány pillanatig láthattalak, és
azt gondoltam, talán csak a képzeletem játszik velem. Másodszorra
egyik szombat délelőtt a Prado Múzeumban, szeretek néha-néha
ellátogatni oda. Messziről követtelek, miközben végigsétáltál néhány
termen, de még nem voltam benne biztos, te vagy az, akinek hittelek.
Aztán a ruhatárba mentél, hogy kivegyed a mappád, és leültél rajzolni
Tiziano Portugáliai Izabellái ábrázoló festménye alá. Én a terem
másik végében foglaltam helyet, és ott is maradtam téged figyelve,
amíg össze nem kezdted szedni a holmidat. Akkor elindultam, ezúttal
meggyőződve róla, hogy nem tévedtem. Te voltál, csak a stílusod volt
más: érettebb, magabiztosabb és elegánsabb, de kétség sem fért
hozzá, hogy a lányom vagy, akit olyan ijedt kisegérnek ismertem meg
a háború előtt.
Nem akartam résnyi helyet sem adni a nosztalgiának, ezért azonnal
közbevágtam.
– És a harmadik alkalom?
– Csak néhány hete volt. A Velázquez utcán gyalogoltál, én
kocsival mentem Maritával, én vittem haza ebéd után a barátoktól,
Carlosnak valami más dolga akadt. Egyszerre láttunk meg téged, és
legnagyobb meglepetésemre rád mutatott, és azt mondta, te vagy az új
varrónője, hogy Marokkóból jöttél, Arish nem tudom minek hívnak.
– Agoriuq. Valójában ez a rendes vezetéknevem csak visszafelé
olvasva. Quiroga, Agoriuq.
– Jól hangzik. Egy italt, Agoriuq kisasszony? - kérdezte ironikus
mosollyal.
Utat törtünk a tömegben, elvettünk két pohár pezsgőt, amit
ezüsttálcán kínált a pincér, és a díszterem egyik szegletébe húzódtunk,
miközben a zenekar rumbát kezdett húzni, és a táncparkett megtelt
párokkal.
– Gondolom, nem áll érdekedben, hogy felfedd Marita előtt valós

466
neved és kapcsolatod velem - mondta, amikor végre sikerült
eltávolodnunk a hangzavartól. - Ahogy már mondtam, nagyon rendes
lány, de imádja a pletykát, és a tapintat nem éppen a legerősebb
oldala.
– Hálás lennék, ha senkinek sem mondanál semmit. Mindenesetre
szeretném, ha világos lenne, hogy a nevem hivatalos és marokkói
útlevelem igazi.
– Feltételezem, súlyos oka van ennek a változásnak.
– Természetesen. Így egzotikus színben tündökölhetek ügyfeleim
előtt, és ugyanakkor elkerülhetem, hogy a rendőrség zaklasson a
feljelentés miatt, amit a fiad tett ellenem.
– Carlos feljelentést tett ellened? - A kezében tartott pohár félúton
megállt a szája felé, döbbenete teljesen hiteles volt.
– Nem Carlos, hanem a másik fiad, Enrique. Épp mielőtt kitört
volna a háború. Azzal vádol, hogy elloptam a pénzt és az ékszereket,
amiket tőled kaptam.
Keserű mosolyra húzta összeszorított ajkait.
– Enriquét a felkelés után három nappal megölték. Egy héttel előtte
retteneteset vitatkoztunk. Nyakig benne volt a politikában, megérezte,
hogy valami nagyon kemény dolog fog hamarosan bekövetkezni, és
ragaszkodott hozzá, hogy minden készpénzt, ékszert és értéktárgyat
vigyünk ki Spanyolországból. Meg kellett mondanom neki, hogy
átadtam neked az örökség téged illető részét, valójában
elhallgathattam volna, de inkább nem tettem. Ezért elmeséltem neki
Dolores történetét, és beszámoltam rólad is.
– És a szívére vette - szúrtam közbe.
– Dühöngő őrültté változott, és mindenféle ocsmányságot vágott a
fejemhez. Aztán behívta Servandát, az öreg cselédet, gondolom,
emlékszel rá. Kikérdezte felőletek. O mesélte el neki, hogy rohanva
távoztál kezedben egy csomaggal, és így agyalta ki ezt a nevetséges
történetet a rablásról. A veszekedés után elment otthonról, és úgy
bevágta az ajtót maga mögött, hogy belerázkódott a ház minden fala.
Következő alkalommal tizenegy nappal később láttam, a

467
Metropolitano Stadionban kiterítve, egy golyóval a fejében.
– Sajnálom.
Beletörődött mozdulattal vonta meg a vállát. A szemében végtelen
fájdalmat láttam.
– Esztelen volt, bolond, de a fiam volt. Kapcsolatunk az utóbbi
időben kellemetlen volt és viharos, belépett a Falangéba, és ez nekem
nem tetszett. Mai szemmel nézve azonban az a Falange kész áldás
volt. Legalább romantikus ideálokkal indultak, és némileg utópikus,
de viszonylag ésszerű elveket vallottak. Egy csapat elkényeztetett,
ábrándozó alak találta ki, nagy részük szimpla naplopó, de
szerencsére vajmi kevés közük volt a jelenlegi haszonlesőkhöz, akik
magasba emelt kézzel és nyakukon dagadozó erekkel harsogják
a Nappal szembe himnuszát, és úgy fohászkodnak az elhunyt
alapítóhoz, mintha maga a Szent Ostya lenne, holott a háború kezdete
előtt nem is hallottak José Antonióról. Arrogáns, nevetséges
vagányok bandája, semmi több...
Hirtelen visszatért a ragyogó kristálycsillárok, a rumbatök és
trombiták jelenébe, ahol a párok ütemesen rázták maguk A
mogyoróárus ritmusára. Visszatért a jelenbe és hozzám, hozzáért a
karomhoz, lágyan megsimogatott.
– Bocsáss meg, néha a kelleténél jobban tűzbe jövök. Untatlak, és
nem ez a megfelelő időpont, hogy erről beszélgessünk. Szeretnél
táncolni?
– Nem, nem köszönöm. Inkább folytassuk a beszélgetést.
Hozzánk lépett egy pincér, az üres poharakat a tálcán hagytuk, és
elvettünk két telit.
– Ott tartottunk, hogy Enrique feljelentett téged... - vette fel a
beszélgetés fonalát.
Nem hagytam, hogy folytassa, először tisztázni akartam valamit,
ami találkozásunk kezdete óta járt a fejemben.
– Mielőtt elmesélem, árulj el nekem valamit. Hol van a feleséged?
– Megözvegyültem. Még a háború előtt, kevéssel azután, hogy

468
találkoztam veled és anyáddal, 1936 tavaszán. María Luisa
Franciaország déli részére utazott a nővéreivel. Egyiküknek volt egy
Hispano-Suizája és egy sofőrje, aki túlságosan is szerette az éjszakai
életet. Egy reggel értük ment, hogy misére vigye őket, valószínűleg
nem aludt egész éjszaka, és egy óvatlan pillanatban kicsúszott az
útról. A két nővér, María Luisa és Concepción szörnyethalt. A sofőr
elvesztette az egyik lábát, és a harmadik nővér, Soledad, sértetlenül
megúszta. A sors iróniája, hogy ő volt hármuk közül a legidősebb.
– Nagyon sajnálom.
– Néha azt gondolom, jobb volt így neki. Borzasztóan félős volt,
rendkívül ijedős természet, a legapróbb házi incidens is súlyosan
megrázta. Azt hiszem, nem lett volna képes kibírni a háborút, sem
Spanyolországban, sem azon kívül. És természetesen, soha nem tudta
volna feldolgozni Enrique halálát. Talán az isteni gondviselés tett
neki szívességet azzal, hogy idő előtt szólította magához. És most te
folytasd, a feljelentésnél tartottunk. Tudsz ennél többet, van róla
elképzelésed, hol tart az ügy?
– Nincs. Szeptemberben, mielőtt Madridba jöttem volna, a tetuani
rendőrkapitány megpróbált utánanézni.
– Hogy lecsukhasson?
– Nem, hogy segítsen. Vázquez rendőrkapitány nem éppen a
barátom, de mindig nagyon jól bánt velem. Van egy lányod, aki igen
zűrös ügyekbe keveredett, tudod?
Hangom csengése sejtette, hogy komolyan beszélek.
– Elmeséled? Szeretnék segíteni.
– Nem hiszem, hogy pillanatnyilag szükségem lenne rá, minden
nagyjából egészéből rendben van, de köszönöm, hogy felajánlottad.
Mindenesetre lehet, hogy igazad van, találkoznunk kellene valamikor,
hogy nyugodtan beszélgethessünk. Az én gondjaim részben téged is
érintenek.
– Csak néhány szót mondj előre.
– Már nincsenek meg anyád ékszerei.

469
 Nem látszott rajta meghökkenés.
– El kellett adnod?
– Ellopták.
– És a pénz?
- Azt is.
– Mindet?
– Az utolsó centig.
- Hol?
– Egy tangeri szállóban.
- Ki?
– Egy gazember.
– Ismerted?
– Igen. És most, ha nem haragszol, váltsunk témát. Majd máskor,
nyugodtabb körülmények között elmondom a részleteket.
Már kevés hiányzott az éjfélhez, és a teremben egyre több frakk,
díszegyenruha, estélyi és ékszerekkel dús ruhakivágás nyüzsgött.
Több volt a spanyol, de voltak szép számmal külföldiek is. Németek,
angolok, amerikaiak, olaszok, japánok, háborúban álló országok
egész egyvelege tiszteletre méltó és tehetős, hazafias állampolgárok
közé keveredve, néhány órára mindannyian távol az Európát
szétszabdaló, vad háborútól és egy elgyötört nép piszkos nyomorától,
amely most készült örökre búcsút mondani történelme egyik
legrettenetesebb évének. Kacagás hangzott mindenfelől, és a párok
repültek a konga és a guaracha csábító ütemére, amit fekete
zenészek játszottak rendületlenül. A libériás inasok, akik az est
kezdetekor a lépcsőn állva fogadtak minket, most apró szőlős
kosárkákat kezdtek el kiosztani, és biztatták a vendégeket, hogy
menjenek ki a teraszra, és spanyol szokás szerint ott fogyasszanak el
egy-egy szemet a Puerta del Sol tér közeli órájának tizenkét ütésére.
Apám a karját nyújtotta, és én elfogadtam, kimondatlanul is
megegyeztünk, hogy együtt köszöntjük az új esztendőt. A teraszon
összegyűltünk néhány barátjával, a fiával és az én kis intrikus

470
ügyfeleimmel. Bemutatott Carlosnak, a féltestvéremnek, aki nagyon
hasonlított rá, ám rám egyáltalán nem. Hogyan is sejthette volna, hogy
az orra előtt álló, jöttment divatszabász a saját vére, akit bátyja
feljelentett, mivel örökségükből jó nagyot csippentett le magának.
Látszólag senkit sem zavart a teraszon az átható hideg, a vendégek
kitódultak, és a fel-alá szaladgáló pincérek hiába iparkodtak
mindenkinek tölteni a fehér asztalkendőbe tekert pezsgős
palackokból, nem voltak elegen. Élénk csevegés, nevetés hangja és
poharak csengése töltötte meg a levegőt, és szinte súrolta a
szénfekete, téli eget. Az utcáról azonban felhallatszott, mint rekedt
búgás, a tömegbe verődött szerencsétlenek hangja, akiket a
balszerencse arra kényszerített, hogy az utcakő szintjén maradjanak,
és megosztozzanak egy liter olcsó lőrén vagy egy palack torokkaparó
Cazalla pálinkán. Felhangzottak a harangütések, először a negyedek,
aztán az egészek. Elkezdtem szájamba tenni a szőlőszemeket: bing,
egy, bang, kettő, bing, három, bang, négy. Az ötödiknél éreztem, hogy
Gonzalo átöleli a vállam, és magához húz, a hatodiknál könny szökött
a szemembe. A hetediket, a nyolcadikat és a kilencediket vakon
nyeltem le, erőlködve, hogy visszafojtsam feltörő zokogásom.
Tizedikre sikerült, a tizenegyedikre összeszedtem magam, és amikor
elhangzott az utolsó, akkor megfordultam, és átöleltem az apámat,
életemben másodszor.

471
 46

Január közepe táján találkoztam vele, hogy elmeséljem örökségem

ellopásának körülményeit. Azt hiszem, elhitte a történetem, ha nem
így volt, akkor jól leplezte. A Lhardyban ebédeltünk, és azt
indítványozta, hogy találkozgassunk. Megtagadtam, ugyan nem volt rá
nyomós okom, meglehet úgy éreztem, már túl késő bepótolni mindazt,
amit nem éltünk át együtt. O tovább erősködött, nem úgy nézett ki,
mint aki egykönnyen elfogadja a visszautasításom. És részben el is
érte, ellenállásom fala szép lassan leomlott. Elmentünk néha
ebédelni, színházba és koncertre a Teatro Realba, sőt egy vasárnap
reggel sétálni jött velem a Retiro parkba, ahogy harminc évvel azelőtt
anyámmal. Volt bőven szabadideje, már nem dolgozott, a háború
befejeztével vissza tudta szerezni az öntödét, de úgy határozott, nem
nyitja meg újra. Aztán eladta a földjeit, és az azokból befolyó
jövedelemből élt. Miért nem akarta folytatni? Miért nem kezdte újra
az üzletet a harcok után? Egyszerűen kiábrándult, azt hiszem. Soha
nem mesélte el részletesen, milyen viszontagságokon ment keresztül
azokban az években, de hosszú beszélgetéseink alatt el-elejtett
megjegyzéseiből többé-kevésbé össze tudtam rakni a fájdalmas
események sorát. Mindezekkel együtt nem tűnt megkeseredett
embernek, sokkal racionálisabb volt, semhogy hagyja, a zsigerei
vegyék át élete felett az irányítást. Annak ellenére, hogy a
győztesekhez tartozott, rettenetesen kritikus volt az új rendszerrel
szemben. Volt öniróniája, remek társalgónak bizonyult, és kettőnk
között különleges kapcsolat alakult ki, amellyel nem gondoltuk
bepótolni hiányát gyerek- és fiatalkoromban, hanem elölről kezdve
baráti kapcsolatot építettünk fel két felnőtt ember között. Köreiben
szóbeszéd járta kettőnkről, spekuláltak, miféle jellegű a kapcsolat
köztünk, és fülébe jutott ezernyi hajmeresztő feltételezés, amin jókat
mulattunk, és eszünkbe sem jutott magyarázatot adni.
A találkozók apámmal a valóság egy ismeretlen arcára nyitották fel
a szemem. Neki köszönhetően tudtam meg, hogy ugyan az újságok
nem beszélnek róla, de az ország állandó kormányválságban él, ahol
a leváltások és elbocsátások, a minisztercserék, a rivalizálás és az

472
intrikák úgy szaporodtak, mint a bibliai kenyér és hal. Beigbeder
bukása - tizennégy hónappal azután, hogy Burgosban esküt tett a
tisztségére - volt kétségtelenül a leghangosabb, de távolról sem az
egyetlen.
Miközben Spanyolország lassanként megkezdte az újjáépítést, a
különböző pártok, melyek hozzájárultak a háború megnyeréséhez,
ahelyett hogy egyetértésben éltek volna, egymás haját tépték, mint egy
bohózatban. A katonaság szemben állt a Falangéval, a Falange és a
királypártiak ölre mentek, a királypártiak fel voltak bolydulva, mert
Franco nem kötelezte el magát a királyság visszaállítására. A
Caudillo meg az El Pardo palotában ült távol mindenkitől és
elérhetetlenül, nyugodt kézzel írta alá az ítéleteket, senkivel nem
kivételezett. Serrano Suner mindenki felett állt, és mindenki Serrano
ellen. Egyesek a tengelyhatalmak érdekében szövetkeztek, mások a
szövetségesek mellett, mindenki vakon tett erre vagy arra a lóra, nem
tudhatták, melyik fél fogja hosszútávon, ahogy Candelaria mondta
volna, saját karámjába hajtani a kecskéket.
A németek és a britek között egész idő alatt folyt az állandó
huzavona a világtérképen éppúgy, mint a spanyol fővárosban.
Sajnálatos módon, az ügyben, amelybe engem is belekevert a sors, a
németeknek látszólag sokkal erősebb és hatékonyabb propaganda
apparátusuk volt. Ahogy azt Hillgarth Tangerben elárulta, ezt a
kemény munkát a követségről irányították, több mint bőséges anyagi
eszközökkel és egy bámulatos csapattal a híres Lazar vezetése alatt,
aki ráadásul a rendszer engedékenységére is számíthatott. Első kézből
tudtam, hogy fáradhatatlan társasági életet folytat, vacsorái és
összejövetelei állandóan szóba kerültek divatszalonomban a német és
a spanyol hölgyek között, és villája termeiben minden este felvonult
néhány az én modelljeim közül.
Növekvő gyakorisággal folytattak sajtókampányt azzal a céllal,
hogy reklámot verjenek a német befolyásnak. Látványos és hatásos
hirdetéseket jelentettek meg, melyek ugyanazzal a lelkesedéssel
dicsérték a benzinmotort, mint a ruhafestéket. A propaganda-hadjárat
szüntelen volt, ügyesen kevert eszmei mondanivalót a termékekkel,
azt a meggyőződést keltve, hogy a német ideológia képes elérhetetlen

473
eredményeket kivívni a világ összes országa számára. A látszólagos
szakmai kendőzet nem fedte el az üzenetet: Németország felkészült a
földgolyó feletti uralkodásra, és ezt ily módon kívánták
Spanyolország jóakaróinak a tudomására hozni. És hogy ne maradjon
egy szemernyi kétség sem, stratégiájuk része volt a sok rendkívüli
módon látványos rajz, a nagybetű használata és a festői Európa-
térképek, amelyeken Németország és az Ibériai-félsziget jól kiemelt
nyilakkal volt összekötve, miközben Nagy-Britanniát, úgy tűnik,
elnyelte a föld. A gyógyszertárakban, kávézókban és
borbélyüzletekben ingyen osztogatták a szatirikus lapokat,
keresztrejtvényes füzeteket, a németek ajándékát. Viccek és adomák
keveredtek a győzedelmes hadműveletekről szóló tudósításokkal, és a
feladványok és képrejtvények megoldásai mindig a náci ügyet
szolgáló politikai felhanggal rendelkeztek. Ugyanez történt a
szakembereknek szóló tájékoztató kiadványokkal, a fiataloknak és
gyerekeknek szánt kalandregényekkel, sőt az egyházközségi
levelekkel száz meg száz templomban. Azt is beszélték, hogy az utcák
tele vannak a németek által toborzott, spanyol besúgókkal, akik
közvetlenül terjesztették a propagandát a villamosmegállókban,
sorban állók közt a boltban és a moziban. A szlogenek néha
viszonylag hihetőek voltak, máskor és nagyobb részt teljes
képtelenségek. Itt is, ott is felütötték a fejük a briteket és támogatóikat
kedvezőtlen színben feltüntető koholmányok. Hogy lopják a spanyol
olívaolajat, és diplomata kocsikon szállítják Gibraltárba. Hogy az
Amerikai Vöröskereszt által adományozott liszt olyan rossz, hogy
megbetegíti a spanyol népet. Hogy a piacokon nincs hal, mert
halászhajóinkat a brit tengerészet hadiflottája tartóztatja fel. Hogy a
kenyér minősége azért ilyen pocsék, mert őfelsége alattvalói egyre-
másra süllyesztik el a búzát szállító, argentin teher-hajókat. Hogy az
amerikaiak az oroszokkal együttműködve megtették az utolsó
lépéseket is a félsziget küszöbönálló lerohanásra.
A britek sem maradtak tétlenek. Főként azzal vágtak vissza, hogy a
spanyol rendszernek rótták fel a népet érő összes csapást, és főleg
oda ütöttek, ahol a legjobban fájt: szemére hányták az
élelmiszerhiányt. Az éhínséget, aminek következtében az emberek
megbetegedtek, mivel a szemétből kikapirgált hulladékot ették, egész

474
családok szaladtak kétségbeesetten a Szociális Segélyszolgálat
teherkocsija után, a családanyák, isten tudja, hogyan, de addig
ügyeskedtek, míg sültet készítettek olaj nélkül, rántottát tojás nélkül,
édességet cukor nélkül, és furcsa felvágottat, amiben disznóhús
hírmondóban sem volt, viszont gyanúsan tőkehalra emlékeztetett az
íze. Növelendő a spanyolok rokonszenvét a szövetségesek ügye iránt
az angolok is találékonyak lettek. A nagy-követség sajtóirodája házi
összeállítású kiadványt szerkesztett Madridban, amit a fiatal Tóm
Burnsszel, a sajtóattaséval az élen maguk a hivatalnokok próbáltak
terjeszteni a követséghez közeli járdákon. Nem sokkal azelőtt
nyitották meg a Brit Intézetet egy katolikus ír, Walter Starkie
irányítása alatt, akit némelyek don Gitanónak hívtak. Az a hír járta,
hogy a megnyitó a spanyol hatóságok meghatalmazása nélkül zajlott
le, kivéve Beigbeder őszinte, de már értékét vesztett jóváhagyását,
amit akkor tett, mikor minisztersége már az utolsókat rúgta. Látszólag
kulturális központról volt szó, ahol angol órákat adtak, előadásokat
szerveztek, beszélgetéseket és különböző eseményeket, némelyek
inkább társasági, mint tisztán intellektuális jellegűek voltak.
Lényegében egy brit propagandagépezet volt, rejtett és sokkal
kifinomultabb, mint a németek stratégiája. így telt a tél, sok munkával
és feszülten, keményen szinte mindenki, éppúgy az országok, mint az
egyes emberek számára. És szinte anélkül, hogy észrevettem volna,
már be is köszöntött a tavasz. És vele együtt újabb meghívás érkezett
apámtól. A La Zarzuela lóversenypályája megnyitja kapuit. Nem
tartanék vele?
Mikor még csak ifjú varróinas voltam Donã Manuélánál, sokat
hallottam a lóversenypályáról, ahova ügyfeleink jártak. Valószínűleg
kevés hölgyet érdekelték maguk a futamok, de ahogy a lovak, ők is
versenyre keltek. Ha nem is sebességben, de eleganciában. A régi
pálya a Castellana sétány végén feküdt, és a nagypolgárság, az
arisztokrácia, sőt az uralkodó család kedvelt találkozóhelye volt,
gyakran XIII. Alfonzzal a királyi páholyban. Valamivel a háború előtt
kezdődött meg az új, modern létesítmény építése, a harcok miatt
megszakadt az új lóversenytér kialakítása. Két év múlva félig készen,
de megnyitotta kapuit a Monté de El Pardon, Madrid közelében.
A megnyitó már hetek óta az újságok címlapját foglalta el, és

475
szájról szájra járt. Apám felvett az automobilján, szeretett vezetni.
Útközben elmagyarázta, hogy épült a lóversenytér az eredeti
hullámos tető alá, és elmondta, milyen lelkes ezernyi madridi, hogy
újrakezdődnek a régi versenyek. Én pedig elmeséltem neki emlékeim
a tetuani lóversenyekről, és a kalifa lenyűgöző alakjáról, ahogy
péntekenként átlovagolt az Espana téren palotájából a mecsetbe
menet. És addig-addig beszélgettünk, amíg nem maradt rá idő, hogy
elmondja, aznap délután másokkal is fogunk találkozni. Csak amikor
a lelátóhoz értünk, vettem észre, hogy részvételemmel ezen a
látszólag ártatlan eseményen saját lábamon sétáltam be a farkas
torkába.

476
 47

Hatalmas tömeg csődült össze, a pénztárak előtt tolongtak az

emberek, száz méter hosszú sorokban vártak, hogy érvényesítsék a
fogadási szelvényeket, a lelátók és a pályához közeli téren csak úgy
nyüzsgött az izgatott, hangoskodó közönség. A kiváltságosak viszont,
akik a magánpáholyokban foglaltak helyet, más dimenzióban
lebegtek: hozzájuk nem ért fel az izgalom, a kiabálás, valódi székeken
ültek és nem betonlépcsőkön, makulátlan mellényes pincérek lesték
óhajaikat szolgálatkészen.
Ahogy elértük a páholyt, úgy éreztem, mintha harapófogóval
martak volna a bensőmbe. Alig volt szükségem egy-két másodpercre,
hogy felmérjem, mekkora ostobaságot követtem el: a páholyban nem
más várt, mint spanyolok kis létszámú csoportja, elkeveredve a szép
számmal megjelent angolokkal, férfiakkal és nőkkel, akik kezükben
borospohárral, nyakukban látcsővel felszerelkezve dohányoztak, ittak
és csevegtek anyanyelvükön, a futamok kezdetét várva. És hogy
kétség se férjen származásukhoz és az ügyhöz, amit szolgálnak, a
korlátra erősítve széles brit lobogó feszült előttük.
Bárcsak nyelne el a föld, azt kívántam, de még nem jött el a perc:
nem tudtam, hogy ennél nagyobb meglepetés is vár. Ehhez még néhány
lépést kellett tennem, és tekintetemet balra fordítani. A szomszédos,
gyakorlatilag még üres páholyban, három függőleges lobogót
lengetett a szél: a piros háttérben fehér kör alapon fekete
horogkereszt díszelgett. A németek páholya, melyet egy alig méteres
korlát választott el a miénktől, vendégeit várta. Pillanatnyilag csak
néhány katona állt benne a bejáratot vigyázva, és pincérek rendezték
a terítékeket, de tudva, mennyi az idő, és látva, milyen sietve végzik
az előkészületeket, nem fért hozzá szemernyi kétségem sem, hogy a
várt résztvevők nemsokára megérkeznek.
Mielőtt annyira magamhoz tértem volna, hogy lépjek valamit, és
kitaláljam, hogy lehet a leggyorsabban eltűnni ebből a rémálomból,
Gonzalo a fülemhez hajolt, hogy megsúgja, páholyunkban ki kicsoda
az angol korona alattvalói közül.

477
 - Elfelejtettem szólni, hogy találkozunk néhány régi barátommal,
akiket jó ideje nem láttam. Angol bányamérnökök Rio Tintóból,
néhány gibraltári honfitársukkal együtt érkeztek, és gondolom, jönnek
majd páran a nagykövetségről is. Nagyon odáig vannak, hogy újra
megnyitották a lóversenypályát, tudod, milyen szenvedélyesen
imádják a lovakat.
Nem tudtam, de nem is érdekelt. Abban a percben kisebb gondom
is nagyobb volt annál, mint ezeknek az egyéneknek a hobbijaival
foglalkozni. Például úgy menekülni tőlük, mint a pestistől. Hillgarth a
tangeri amerikai követségen elhangzott mondata még a fülembe
csengett: semmi kapcsolat angolokkal. És még kevésbé - ezt mondani
sem kellett - a németek orra előtt. Ahogy apám barátai észrevették
érkezésünk, kezdődött a szívélyes köszöngetés, old boy Gonzalónak
és az ő váratlan, ifjú kíséretének. Szűkszavúan válaszolgattam,
próbálva idegességem egy igen halovány és igen hamis mosoly mögé
rejteni, miközben lopva a kockázat mértékét mérlegeltem.
Megszorítottam az ismeretlen arcok által felém nyújtott kezeket, és
közben alaposan körbenéztem valami szegletet keresve, ahol
elillanhatok anélkül, hogy apámat kínos helyzetbe hoznám. De nem
nézett ki egyszerűnek. Egyáltalán nem. Balra a németek páholya nyílt
büszkén lobogó zászlóival, a jobb oldali páholyt vastag aranygyűrűs
egyének csoportja foglalta el bátran kerekedő pocakkal, akik torpedó
nagyságú szivarokat szívtak, kihidrogénezett hajú, pipacsvörösre
festett szájú hölgyek kíséretében, akiknek divatszabóságomban egy
kendőt se varrnék. Elfordítottam a tekintetemet róluk, az üzérek és
bombázó szeretőik egy cseppet sem érdekeltek.
Jobbra és balra blokád, előttem az eséstől elválasztó korlát. Nem
maradt hát más választásom, mint arrafelé szökni, amerről jöttünk,
ugyan tudtam, hogy kész vakmerőség. Egyetlen úton keresztül lehetett
elérni a páholyokat, erről megbizonyosodtam, amikor érkeztünk, egy
alig három méter széles, téglapadlós folyosón. Ha úgy döntök,
visszamegyek rajta, akkor azt a nagyon is valószínű kockázatot
vállalom, hogy szembetalálkozom a németekkel. És amitől a
legjobban féltem, hogy köztük, minden bizonnyal, összefutnék német
ügyfelekkel, akiknek vigyázatlan szája gyakran ejtett el zsíros
információfalatokat, amit én a lehető legárulóbb mosollyal szedtem

478
fel, és adtam tovább az ellenséges ország titkosszolgálatának.
Összetalálkoznék hölgyekkel, akiknek meg kellene állnom köszönni,
és kétség sem fér hozzá, hogy gyanakodva kérdeznék, vajon mit keres
marokkói divatszabászuk hanyatt-homlok menekülve az angoloktól
nyüzsgő páholyból.
Nem tudtam, mihez kezdjek, hagytam hát Gonzalót köszöngetni, én
pedig leültem a páholy legvédettebb sarkába, behúzott vállal,
blézerem gallérját felhajtva, fejemet behúzva, és azon igyekeztem -
hamis reményeket táplálva -, hogy észrevétlen maradjak ebben a
nyitott térben, ahol képtelenség volt elrejtőzni, ezzel tisztában voltam.
– Jól vagy? Sápadtnak tűnsz - kérdezte apám, és odanyújtott egy
pohár gyümölcsbólét.
– Azt hiszem, kicsit megszédültem, mindjárt elmúlik - hazudtam.
Ha a színskálán létezne a feketénél is sötétebb, akkor
lelkiállapotom az írta volna le, mikor megláttam, hogy a német
páholyban nagyobb lett a sürgés-forgás. Szemem sarkából láttam,
hogy újabb katonák lépnek be, mögöttük testes felettesük parancsokat
osztogat, ide-oda mutogatva, lenéző pillantásokat vetve az angolok
páholyára. Nyomában fényes csizmájú, tányérsapkás tisztek érkeztek,
karjukon az elmaradhatatlan horogkereszttel. Arra sem méltattak
minket, hogy felénk pillantsanak, dölyfösen, távolságtartóan néztek
előre, merev tartásuk nyilvánvaló megvetést árasztott a szomszédos
páholy közönsége felé. Utánuk néhány civilbe öltözött alak érkezett,
és kirázott a hideg, mikor észrevettem, hogy az egyik arc ismerős.
Minden bizonnyal számukra - katonák és civilek számára egyaránt -
az esemény precedensül szolgált valami másra, és ezért jelentek meg
gyakorlatilag egyszerre, katonai alakzatban és csak annyival előbb,
hogy éppen elérjék az első futamot. Pillanatnyilag csak férfiak
tartózkodtak a páholyban, de azt gondoltam, nagyot tévednék, ha a
feleségek nem követnék őket hamarosan. A hangulat percről percre
élénkült, bennem pedig arányosan nőtt a szorongás. A britek
csoportja is gyarapodott, a messzelátókat kézről kézre adták, és a
társalgás éppoly nyájasan forgott a turf, paddock és a jockeys körül,
mint Jugoszlávia megszállása, London kegyetlen bombázása vagy
Churchill utolsó beszéde körül. És ekkor megláttam. Megláttam, és ő

479
is meglátott. Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt. Alán Hillgarth
kapitány lépett be a páholyba egy elegáns, szőke asszonnyal a karján,
aki valószínűleg a felesége volt. Néhány tized másodpercre rám
szegezte a tekintetét, és aztán visszafojtva a riadt és zavart rezzenést,
amit csak én vettem észre, fürge pillantást vetett a német páholy felé,
ahová szakadatlan érkeztek a vendégek. Elkerültem a tekintetét,
felállva, hogy ne kelljen az arcába néznem, meg voltam róla
győződve, közel a vég, már nincs mód emberi ésszel kiszabadulni
ebből a csapdából. Nem tudtam volna ennél szánalmasabb befejezést
elképzelni rövid együttműködésemnek a brit hírszerzéssel: egy perc,
és nyilvánosan is lelepleznek, ügyfeleim, felettesem és saját apám
előtt. A korlátba kapaszkodtam, hogy elfehéredtek az ujjaim, és
minden erőmmel azt kívántam, bárcsak ez a nap soha ne érkezett
volna el, bárcsak soha el nem hagytam volna Marokkót, ne fogadtam
volna el ezt az őrült ajánlatot, ami meggondolatlan, ügyefogyott
összeesküvőt eszkábált belőlem. Eldördült az első futamot indító
pisztolylövés, a lovak lázas vágtába csaptak, és a közönség lelkes
kiáltozása az égboltba hasított. Tekintetemet látszólag a pályára
szegeztem, valójában gondolataim a patadobogástól messze
száguldoztak. Ösztönösen sejtettem, hogy a német hölgyek már
páholyukba tartanak, és éreztem a Hillgarth-ból áradó feszültséget,
ahogy megoldást próbál találni a fenyegető kudarc megelőzésére. És
ekkor, mint egy szikra, feltűnt előttem a helyzet kulcsa, mert
pillantásom a Vöröskereszt betegszállítóira esett, akik unottan
támasztották a falat valami történésre várva. Ha a saját lábamon nem
tudom elhagyni ezt a mérgezett páholyt, akkor valakinek ki kell vinnie
innét.
A magyarázat lehetett volna a perc izgalma vagy a hosszú hónapok
során felhalmozódott fáradtság, esetleg az idegesség vagy a
feszültség. Valójában egyik sem volt az igazi ok. Az egyetlen, ami
erre a kétségbeesett lépésre kényszerített, a tiszta túlélési ösztön volt.
A megfelelő helyet választottam ki, a páholy jobb oldalát, a lehető
legmesszebb a németektől. És kiszámoltam a megfelelő pillanatot,
alig néhány másodperccel az első futam vége után, amikor
eluralkodott a lárma mindenfelé, és lelkes ordítozás keveredett a
csalódottság hangjaival. Pontosan ebben a pillanatban a földre

480
zuhantam. Előre kiszámított mozdulattal elfordítottam a fejem, hogy
hajam az arcomba hulljon, ahogy a földre esek, ha esetleg egy
kíváncsi tekintet a szomszédos páholyból áthatolna az engem azonnal
körülvevő lábszárak között. Mozdulatlanul feküdtem, csukott
szemmel, elernyedt testtel, ellenben a fülem hegyeztem, magamba
szívva a körülöttem elhangzó minden egyes szót. Elájult, levegőt,
Gonzalo, gyorsan, pulzus, vizet, több levegőt, gyorsan, gyorsan, már
jönnek, elsősegély -és jó néhány angol kifejezés, amit nem értettem. A
beteghordozók egy-két perc múlva ott voltak. A padlóról a hordágyra
emeltek, és nyakig betakartak. Egy, kettő, három, fel - éreztem, hogy
emelnek.
– Elkísérem - hallottam Hillgarth hangját. - Ha szükséges, akkor
kihívhatjuk a követség orvosát.
– Köszönöm, Alán - felelt apám. - Nem hiszem, hogy bármi
komoly lenne, csak egy könnyű ájulás. Menjünk az elsősegélyhelyre,
aztán majd meglátjuk.
A beteghordók sietve haladtak végig az alagúton a magasba emelve
engem, mögöttük szapora léptekkel igyekezett utánunk apám és Alán
Hillgarth, és még néhány angol, akiket nem sikerült azonosítanom, a
tengerészeti attasé munkatársai vagy helyettesei. Ugyan megint
gondoskodtam róla, hogy a hordágyon feküdve hajam eltakarja az
arcomat legalább részben, még mielőtt kivittek volna a páholyból,
felismertem Hillgarth szilárd kézmozdulatát, amivel a homlokomig
felhúzta a takarót. Nem láthattam többet, de tisztán hallottam mindent,
ami ezután történt.
A kivezető folyosó első méterein nem találkoztunk senkivel, de úgy
az út felénél megváltozott a helyzet. És ezzel beigazolódtak
legsötétebb sejtelmeim. Először lábdobogást hallottam, és
férfihangokat németül hadarva: Schnell, schnell, die haben bereits
begonnen. Velünk ellentétes irányban haladtak, és szinte rohantak. A
léptek dobbanásából gyanítottam, hogy katonák lehetnek, szavaik
magabiztos, ellentmondást nem tűrő csengéséből arra következtettem,
hogy tisztek. Azt gondoltam, hogy az ellenséges tengerészeti attasé
látványa, ahogy egy hordágyon fekvő, takaróval lefedett testet kísér,
esetleg riadalmat kelt köztük, de nem álltak meg. Szárazon köszöntek,

481
energikusan folytatták útjuk a páholyba, melynek szomszédját épp
most hagytuk el. A cipősarkak kopogása és a női hangok csak néhány
másodperccel később jutottak el a fülembe. Hallottam, hogy ők is
határozott léptekkel közelednek, a hódítók elszánt lépteivel. A
lenyűgöző eltökéltségtől megfélemlítve, a betegszállítók
félrehúzódtak, megálltak néhány percre, hagyták elmenni őket: azok
szinte súroltak minket. Visszatartottam a lélegzetem, és éreztem, a
szívem a mellkasomban dörömböl, aztán hallottam eltávolodni őket.
Nem ismertem fel egyetlen hangot sem, azt sem tudtam megállapítani,
hányan lehettek, de úgy számítottam, hogy féltucatnyian. Hat német
asszony, talán hét, talán több is, valószínűleg közülük nem egy az
ügyfelem: akik a legdrágább szöveteket választották, egyszerre
fizettek bankjegyekkel és friss hírekkel.
Úgy tettem, mint aki néhány perccel később magához tér, amikor a
zajok és a hangok már elültek, és tudtam, végre biztos talajon járunk.
Mondtam néhány szót, és megnyugtattam őket. Megérkeztünk az
elsősegélyhelyre, Hillgarth és apám visszaküldték a többi angol
kísérőt és a beteghordozókat: az előbbieket a tengerészeti attasé
irányította vissza néhány rövid utasítással anyanyelvén, az utóbbiakat
apám bocsátotta el bőkezű borravalóval és egy csomag cigarettával.
– Innen már gondoskodom én róla, Alán, köszönöm - mondta apám
végül, amikor hármasban maradtunk. Kitapintotta a pulzusom, és
megállapította, hogy nagyjából megvagyok. - Nem hiszem, hogy
szükség lenne orvosra. Megpróbálok idejönni kocsival, és
hazaviszem.
Ereztem, hogy Hillgarth habozik néhány másodpercet.
– Rendben - mondta. - Mellette maradok, amíg visszatér.
Nem mozdultam, amíg úgy nem éreztem, hogy apám már elég
messze van hozzá, ne lepje meg a reakcióm. Csak ekkor szedtem
össze a bátorságom, felálltam, és szembefordultam vele.
– Jól van, igaz? - kérdezte és komoran végigmért.
Mondhattam volna, hogy nem, hogy még gyenge vagyok és
szédülök, színlelhettem volna, hogy még nem tértem magamhoz az
állítólagos ájulás hatása alól. De tudtam, nem hinne nekem. És erre

482
minden oka megvolt.
– Tökéletesen - feleltem.
– Ő tud valamit? - kérdezett az apámra utalva, és arra, tisztában
van-e vele, hogy együttműködök az angolokkal.
– Semmit az égvilágon.
– Maradjon is így. És eszébe ne jusson fedetlen arccal mutatkozni,
mikor kimegy! - parancsolta. - A gépkocsi hátsó ülésén pedig
feküdjön le, és végig fedje magát. Amikor hazaérnek, bizonyosodjon
meg róla, senki sem követte.
– Úgy lesz. Még valami?
– Holnap keressen fel. Ugyanazon a helyen, ugyanakkor.

483
 48

– Mesteri volt az alakítása a lóversenypályán - mondta köszönés

helyett. A látszólagos bók ellenére arca nem mutatta a leghalványabb
megelégedést sem. Megint doktor Rico rendelőjében várt, ugyanott,
ahol hónapokkal azelőtt találkoztunk, hogy elmeséljem
beszélgetésemet Beigbederrel leváltása estéjén.
– Nem volt más választásom, higgye el, nagyon sajnálom -
válaszoltam, miközben leültem. - Elképzelésem sem volt, hogy a
versenyt az angolok páholyából fogjuk nézni. És arról sem, hogy a
németek éppen a szomszédban foglalnak majd helyet.
– Értem. De jól feltalálta magát, higgadtan és gyorsan. Viszont
hatalmasat kockáztatott, és majdnem kirobbantott egy teljesen
szükségtelen válságot. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen
mértékű, súlyos gondatlanságba keveredjünk, amilyen bonyolult a
helyzet éppen most.
– Az általános helyzetre gondol, vagy az én egyéni helyzetemre? –
kérdeztem akaratlanul is arrogánsán.
– Mindkettőre - zárta le a kérdést szárazon. - Nézze, nem áll
szándékunkban beavatkozni az ön magánéletébe, de a történtek után,
azt hiszem, fel kell hívjuk a figyelmét egy dologra.
– Gonzalo Alvaradóra - szúrtam közbe.
Nem felelt azonnal, tartott néhány perc szünetet, amíg rágyújtott.
– Gonzalo Alvaradóra, pontosan - válaszolta, miután kifújta a
füstöt. - A tegnapi nap nem volt véletlen, tudjuk, hogy viszonylag
rendszeresen mutatkoznak együtt nyilvános helyeken.
– Ha esetleg érdekelné, mindenekelőtt hadd tisztázzam, hogy nem
folytatok vele viszonyt. És ahogy azt tegnap elmondtam, nem tud
semmit a tevékenységemről.
– Az önök közti kapcsolat pontos jellege teljes mértékben
magánügy, nem tartozik a hatáskörünkbe.
– Akkor?

484
 – Nagyon kérem, ne tartsa otromba beavatkozásnak a
magánéletébe, de meg kell értenie, hogy a helyzet éppen most
különösen feszült, és nem maradt más választásunk, mint hogy
figyelmeztessük. - Felállt, és tett néhány lépést zsebre süllyesztett
kézzel, tekintetét a padlócsempére szegezve, majd rám se nézve
folytatta. - A múlt héten megtudtuk, hogy spanyol kémek egy aktív
csoportja együttműködik a németekkel, hogy nyilvántartásba vegyék a
németekkel, illetve a szövetségesekkel rokonszenvező, Madridban
élő személyeket. Benne lesz minden adat azokról a spanyolokról, akik
fontosak lehetnek az egyik vagy a másik féllel való kapcsolatuk miatt,
valamint arról, mennyire elkötelezettek.
– És azt feltételezik, hogy már van rólam kartoték...
– Nem feltételezzük, hanem tökéletesen biztosak vagyunk benne -
mondta mélyen a szemembe nézve. - Vannak beépült munkatársaink,
és tájékoztattak róla, hogy ön a németbarátok között szerepel.
Pillanatnyilag teljesen tisztán odatartozik, ahogy ez várható is volt.
Bőven van magas beosztású náci tisztekkel kapcsolatban álló ügyfele,
fogadja őket a divatszalonjában, gyönyörű ruhákat varr nekik, és ők
viszonzásul nemcsak fizetnek, hanem meg is bíznak önben,
olyannyira, hogy teljes nyíltsággal beszélnek önnél sok mindenről,
amiről nem kellene fecsegniük, és amit ön nekünk pontosan továbbad.
– És Alvarado? Mi köze van mindehhez?
– O is szerepel a nyilvántartásban. De éppen ellenkező oldalon,
mint ön, a britekhez hű állampolgárok listáján. És arról is értesítettek,
hogy a németek utasítást adtak bizonyos ágazatokban dolgozó,
spanyol személyek szigorú megfigyelésére, akik kapcsolatban állnak
velünk: bankárok, üzletemberek, szellemi foglalkozásúak... Számos
eszközzel és nagy befolyással bíró emberek, akik készek segíteni
ügyünket.
– Gondolom, tudja, hogy ő már visszavonult, a háború után nem
nyitotta meg újra a vállalatát - jegyeztem meg.
– Az nem számít. Kitűnő kapcsolatai vannak, és gyakran mutatkozik
a követség embereivel és a madridi brit kolónia tagjaival. Néha még
velem is, ahogy arról tegnap meggyőződhetett. A spanyol ipar

485
helyzetének kitűnő ismerője, és ezért önzetlenül lát el tanácsokkal
nagy horderejű kérdésekben. De önnel ellentétben nem fedett ügynök,
csak az angol nép jó barátja, aki nem rejti véka alá nemzetünk iránt
érzett rokonszenvét. Ezért, ha ön rendszeresen mutatkozik az oldalán,
gyanússá válhat, most hogy mindkettőjük neve nyilvántartásba van
véve. Sőt már el is kezdődött a szóbeszéd.
– Miről? - kérdeztem némi arcátlansággal.
– Arról, vajon mi a fenét akar ez a magas rangú német tisztek
feleségeihez közelálló személy, hogy nyilvánosan mutatkozik a britek
hű támogatójával - felelte ököllel az asztalra csapva. Aztán lágyabb
hangot ütött meg mintegy megbánva, hogy az imént elragadtatta magát.
- Bocsásson meg, kérem, mindannyian nagyon idegesek vagyunk az
utóbbi időben, ráadásul pontosan tudtuk, hogy ön nincs tisztában a
helyzettel, és nem láthatta előre a veszélyt. De higgye el, ha mondom,
a németek hihetetlen kemény kampányt terveznek, hogy nyomást
gyakoroljanak a brit propagandára Spanyolországban. Ez az ország
döntő fontosságú Európa számára, és bármely pillanatban beléphet a
háborúba. Sőt a kormány arcátlanul támogatja a tengelyhatalmakat.
Engedélyezték, hogy kényükre-kedvükre használják az összes spanyol
kikötőt, jóváhagyták, hogy ott folytassanak bányaművelést, ahol
kedvük tartja, mi több republikánus foglyokat alkalmaznak katonai
létesítmények építésénél, ami lehetővé tenne egy jövőbeni, német
támadást Gibraltár ellen.
Elnyomta a cigarettáját, és néhány másodpercre elhallgatott, mintha
a csikk kötné le a figyelmét. Aztán folytatta.
– Egyértelmű hátrányban vagyunk, és már csak az hiányzik, hogy
még zavarosabbá tegyük a helyzetünk - mondta lassan ejtve a
szavakat. - A Gestapo néhány hónapja fenyegető játékba kezdett,
aminek már meglett a gyümölcse. Barátnője, Fox asszony, például
kénytelen volt miattuk elhagyni Spanyolországot. És sajnos volt sok
más eset is. Hogy messzebb ne menjek, így járt a követség régi
orvosa, aki közeli barátom. És mostantól kezdve a kilátások még
rosszabbak. Még több fenyegetés, még több erőszak. Nagyobb
veszély.

486
 Nem szóltam közbe, csak néztem, várva, hogy befejezze a
magyarázatot.
– Nem tudom, tökéletesen tisztában van-e vele, mennyire
kompromittálódott és mennyire kiszolgáltatott - tette hozzá halkabban.
- Arish Agoriuq ismert személlyé vált a Madridban élő, német nők
között, de ha viselkedésében változást kezdenek felfedezni, ami
tegnap majdnem megtörtént, akkor rettenetesen kerülendő
helyzetekben találhatja magát. És az nekünk nem lenne jó. Se önnek,
se nekünk.
Felálltam a helyemről, és az ablakhoz léptem, de nem mertem
teljesen közel menni. Hillgarth-nak háttal a távolból néztem ki az
ablaküvegen. A levelektől dús faágak az első emeletig értek. Még
világos volt, a délutánok kezdtek hosszúra nyúlni. Próbáltam
végiggondolni, mit jelentenek számomra az imént hallottak. Bár
nagyon sötét jövő előtt álltam, nem voltam megijedve.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha nem működnék együtt önökkel
a továbbiakban - mondtam végül, de nem néztem rá. -
Megspórolhatnánk sok problémát, és nyugodtabban aludnánk. Ön is,
én is, mindenki.
– Nem, semmiképp sem! - tiltakozott erőteljesen a hátam mögött. -
Minden, amit elmondtam, csupán elővigyázatossági kérdés és
figyelmeztetés a jövőt illetően. Nem kételkedünk benne, hogy képes
lesz feltalálni magát, ha eljön a perc. De semmiképp sem akarjuk
elveszteni, és főleg most nem, mikor új célállomáson van szükségünk
önre.
– Tessék? - kérdeztem döbbenten, miközben megfordultam.
– Lenne egy másik megbízatás. Egyenesen Londonból kértek
közreműködést. Ha eleinte mérlegeltünk is más megoldást, a hétvégén
történtek fényében úgy határoztunk, önt választjuk ki rá. Mit gondol, a
segédje el tudja vállalni a szabászat munkáit néhány hétre?
– Hát... Lehet... Nem tudom - dadogtam.
– Biztosan. Kezdje elhinteni az ügyfelei közt, hogy elutazik egy kis
időre.

487
 – És mit mondjak, hol leszek?
– Nem kell hazudnia, mondja egyszerűen az igazságot, hogy néhány
ügyet kell elrendeznie Lisszabonban.

488
 49

A Lusitania Expressz a Santa Apolonia pályaudvaron tett le egy

májusi reggelen. Két hatalmas bőröndöt hoztam tele legjobb
ruháimmal, egy csokor pontos utasítást és egy láthatatlan rakat
magabiztosságot. Bíztam benne, ez elég lesz, hogy sikerrel vegyem az
akadályokat.
Sokat haboztam, amíg meggyőztem magam róla, vállalnom kell ezt
a megbízatást. Hosszasan töprengtem, mérlegeltem a lehetőségeket,
és számba vettem más választásokat. Tudtam, a döntés a kezemben
van, csak én vagyok képes határozni, folytatni akarom-e ezt a viharos
életformát, vagy leteszek mindent, és visszatérek a régi kerékvágásba.
Az utóbbi lett volna a legjózanabb választás, valószínűleg.
Csömöröm volt tőle, hogy becsapom az egész világot, nem lehetek
őszinte senkivel sem, kényelmetlen parancsoknak engedelmeskedek,
és állandó készenlétben élek. Harmincéves leszek hamarosan, és már
gátlástalan hazudozó vált belőlem, élettörténetem csupán
titkolózások, elhallgatások és hazugságok sora. És a létemet övező,
hamis kifinomultság ellenére, végeredményben - ahogy arra Ignacio
volt szíves rámutatni néhány hónappal ezelőtt - az egyetlen, ami
megmaradt belőlem, egy árnyakkal teli házban élő, magányos kísértet
volt. Amikor kijöttem a Hillgarth-tal való megbeszélésről, hirtelen
elöntött a gyűlölet iránta és az övéi iránt. Sötét, tőlem idegen
kalandba kevertek, ami állítólag majd hazám javát szolgálja, de
teltek-múltak a hónapok, és nem úgy tűnt, hogy bármi is rendbe jött
volna, és a félelem, hogy Spanyolország belép a háborúba, ott
lebegett a levegőben minden utcasarkon. De még így is szem előtt
tartottam a feltételeit, és nem szegtem meg az előírásokat. Arra
kényszerítettek, hogy önzővé és érzéketlenné váljak, beilleszkedjek
ebbe az annyira nem valóságos Madridba, hűtlen legyek az enyéimhez
és a múltamhoz. Nekik köszönhettem a félelem és tanácstalanság
perceit, az átvirrasztott éjszakákat, a szorongással töltött, végtelen
órákat. És most azt várják el tőlem, hogy távolodjak el apámtól is, az
egyetlen lénytől, aki apró fénypontot jelentett napjaim sötét sorában.

489
 Még időben voltam, hogy nemet mondjak, hogy eléjük álljak, és az
arcukba kiáltsam, eddig és ne tovább. A pokolba a brit titkos-
szolgálattal és ostoba elvárásaikkal! A pokolba a próbaszobában
zajló lehallgatásokkal, a náci feleségek nevetséges életvitelével és a
szabásmintákba írt, rejtjeles üzenetekkel! Nem érdekel, ki kit győz le
ebben a számomra oly távoli háborúban. Magukra vessenek, ha a
németek elfoglalják Nagy-Britanniát, és elevenen falják fel a
gyerekeket, vagy az angolok olyan laposra bombázzák Berlint, mint a
vasalódeszka. Ez nem az én világom, a pokolba mindannyiukkal
örökre!
Magam mögött hagyni mindent, és újra normális életet élni: igen,
kétségtelenül ez lett volna a legjobb választás, a gond csak az volt,
hogy nem tudtam, hol találom azt a normális életet. A Redondilla
utcában, ahol fiatalkoromban laktam, a lányok között, akikkel
felnőttem, és akik még most is azért küzdöttek, hogy a felszínen
maradjanak a háború elvesztése után? Talán Ignacio Montes vitte
magával aznap, mikor kisétált a kis térről az írógépet cipelve,
meghasadt szívvel, vagy Ramiro Arribas rabolta el tőlem, mikor
cserbenhagyott, terhesen, összetörtén a Continental falai között?
Megtalálnám-e az első tetuani hónapokban Candelaria panziójának
csüggedt vendégei között, vagy füstté vált a piszkos üzérkedésben,
melynek hála mindketten boldogulni tudtunk? A Sidi Mandri utcai
lakásban hagytam volna, a műhely cérnaszálain függve, amit annyi
energiával hoztam létre? Félix Aranda vitte volna el egy esős estén,
vagy éppen Rosalinda Fox, amikor kilépett a Dean’s Bar raktárjának
ajtaján, hogy mint titokzatos árny vesszen el Tanger utcáin? Ott lenne
a normális élet anyám oldalán, a néma munkába vesző, afrikai
délutánokon? Egy elbocsátott és letartóztatott miniszter végzett volna
vele, vagy egy újságíró sodorta volna magával, akit puszta
gyávaságból nem mertem szeretni? Hol van a normális élet, mikor
vesztettem el, és mi lett vele? Kerestem mindenütt: zsebekben,
szekrényekben és fiókokban, pliszék között és öltések mentén. Aznap
este úgy aludtam el, hogy nem találtam meg.
Másnap reggel ébredéskor más fényben láttam a dolgokat, és
alighogy kinyitottam a szemem, megéreztem: közel van, velem, a
bőrömhöz tapadva. A normális élet nem a magam mögött hagyott

490
napokban volt, hanem csakis abban, amit a szerencse minden reggel
elénk tár. Marokkóban, Spanyolországban vagy Portugáliában, egy
varróműhely vezetésében vagy a brit hírszerzés szolgálatában, ott,
ahova én szeretném, ha az életem haladna, ahova én verem le
cölöpéit: ott lesz számomra a normális élet. A mentaillatú terek
árnyai közt, a pálmafák alatt, a csillárok fényében ragyogó termekben
vagy a háború viharos vizein. A normális élet nem más, mint amit
saját akaratom, elkötelezettségem és adott szavam annak fogad el, és
éppen ezért mindig velem lesz. Semmi értelme nincs máshol keresni,
vagy a múltba nyúlni utána.
Délben tiszta fejjel és világos elképzelésekkel mentem az
Embassy-ba. Meggyőződtem róla, hogy Hillgarth a pultra könyökölve
kortyolgatja aperitifjét két egyenruhás katonával beszélgetve. Ekkor
kihívó szemtelenséggel leejtettem a retikülömet a földre. Négy órával
később megkaptam az új megbízatásra vonatkozó, első utasításokat:
másnap délelőtt a mindenkori fodrász- és szépségszalonban volt
jelenésem arckezelésre. Öt nap múlva megérkeztem Lisszabonba.
Mintás gézszövet ruhában léptem a peronra, fehér, tavaszi
kesztyűben és széles karimájú szalmakalappal a fejemen:
habos glatnour a szénporos mozdonyok és a szürkén siető utasok
közt. Szerény automobil várt, hogy célállomásomra szállítson
Estorilba. Végigsuhantunk a szelek és fény járta, lisszaboni utcákon,
ahol nem volt jegyrendszer és áramszünet, csak virágok, színes
mozaiklapok és friss zöldséget meg gyümölcsöt kínáló, utcai bódék.
Nem voltak romos telkek, sem rongyos koldusok, se lőnyomok, se
magasba lendített karok, a falakra sem mázolta senki a falangisták
jelét, a jármot a nyílvesszőkkel. Előkelő és elegáns negyedeken
futottunk végig, széles, kőburkolatú járdákkal és nemes épületekkel,
melyet királyok és hajósok szobrai vigyáztak. Átvágtunk az egyszerű
köznép házai közt, muskátlitól színes, szardíniaszagú, zsibongva
kígyózó sikátorokon. Lenyűgözött a fenségesen hömpölygő Tajo, a
kikötő szirénáinak süvöltése és a csörrenő villamosok. Magával
ragadott Lisszabon, ez a sem békében, sem háborúban nem élő,
ideges, nyugtalan, pulzáló város.
Hátunk mögött hagytuk Alcantarát, Belemet és emlékműveit.

491
Viharos hullámok csapkodtak, miközben végiggurultunk az Estrada
Marginal tengerparti útján. Jobbra régi villák emelkedtek
kovácsoltvas kerítéseik védelmében, melyeket virágoktól terhes
kúszónövények borítottak. Minden annyira más volt, olyan színes, bár
meglehet, hogy más értelemben, mint azt a látszat mutatta.
Figyelmeztettek rá, hogy a festői Lisszabon, amely a kocsi ablaka
mögött elém tárult, és Estoril, ahova perceken belül megérkezem,
kémektől hemzseg. A legjelentéktelenebb pletykának is ára volt, és
bárki, akit egy pár füllel áldott meg a sors, lehetséges besúgónak
számított: a nagykövetségek magas beosztású tisztségviselőitől
kezdve a pincéreken, eladókon, szobalányokon át a taxisofőrökig
mindenki. „Legyen rendkívül óvatos”, hangzott megint az utasítás.
A Do Parque Szállóban foglaltak nekem szobát, mely pompás
helynek számított a nagyrészt külföldi vendégek körében, ahol több
német szokott megszállni, mint angol. Az igen közeli Palacio Szállóra
épp az ellenkezője volt a jellemző. Esténként viszont a kaszinóban
egy tető alá gyűltek mind, ebben az elvileg semleges országban a
szerencsejáték nem tudott a háborúról. Alig fékezett le a kocsi,
egyenruhás boy termett mellettünk, hogy kinyissa nekem az ajtót,
miközben egy másik a csomagjaimat pakolta ki. Beléptem a szálló
előcsarnokába, mintha a magabiztosság és fesztelenség szőnyegén
haladtam volna végig, és lekaptam a sötét szemüveget, melynek
védelmébe húzódtam, mióta elhagytam a vonatot. Jól begyakorolt
megvetéssel mértem végig a fényűző recepciót. Nem nyűgözött le a
márvány csillogása, sem a szőnyegek és a bársonykárpit, sem a
mennyezetig szökő, katedrálisba is beillő oszlopok. Fel sem
figyeltem az elegáns vendégekre, akik egyedül vagy csoportokba
verődve olvasták a lapokat, beszélgettek, koktélt szopogattak, vagy a
körülöttük zsongó életet bámulták. A fényűző eleganciát már mesteri
gyakorlottsággal fogadtam, a leghalványabb figyelmet sem szenteltem
neki, csak határozott léptekkel a pult felé indultam, hogy bejelentsem
érkezésem.
Egyedül ettem a szálló éttermében, aztán ledőltem egy-két órára a
szobámban, a mennyezetre meredve. Háromnegyed hatkor
telefoncsörgés térített magamhoz. Hagytam, hogy hármat csörögjön,
nagyot nyeltem, felvettem a kagylót, és beleszóltam. És ekkor

492
beindult a gépezet.

493
 50

Az utasításokat néhány napja kaptam meg Madridban kevéssé

hagyományos módon. Most történt meg először, hogy nem Hillgarth
gondoskodott kiképzésemről, hanem egyik beosztottja. A
fodrászszalon alkalmazottja, ahova minden héten eljártam,
előzékenyen irányított az egyik belső helyiségbe, ahol az
arckezeléseket végezték. Az erre a célra szolgáló, három lehajtható
szék közül a jobb oldali - szinte teljesen vízszintesre állítva - már
foglalt volt, de a vendég arcát nem tudtam kivenni. Turbánformára
csavart törülköző fedte a haját, és egy másik lepedő takarta a testét
nyakkivágástól térdig. Arcát sűrű, fehér pakolás fedte, ami csak a
száját és lehunyt szemét hagyta szabadon.
Az egyik spanyolfal mögött levetkőztem, és helyet foglaltam a
mellette levő székben, azonos öltözetben. Miután a kozmetikus egy
pedál segítségével hátradöntötte a támlát, és feltette rám ugyanazt a
pakolást, csendesen távozott, becsukva maga mögött az ajtót. Csak
akkor szólalt meg mellettem a hang.
– Örömmel tölt el bennünket, hogy végül elfogadta a feladatot.
Megbízunk önben, hisszük, hogy jó munkát fog végezni.
Meg se moccant, miközben beszélt, halkan és erős angol kiejtéssel.
Akárcsak Hillgarth, ő is többes számot használt. Nem mutatkozott be.
– Igyekezni fogok jó munkát végezni - válaszoltam szemem
sarkából rá pillantva.
Egy öngyújtó kattanását hallottam, és ismerős illat áradt felém a
levegőben.
– Egyenesen Londonból kértek tőlünk erősítést - folytatta. -
Felmerült a gyanú, hogy egy állítólagos portugál munkatárs kettős
játékot űz. Nem ügynökről van szó, de remek kapcsolatot ápol a
Lisszabonban állomásozó diplomáciai testületünkkel, és különböző
üzleti ügyei vannak brit cégekkel. Azonban bizonyos jelek arra
mutatnak, hogy párhuzamosan kapcsolatot kezdett kiépíteni a
németekkel is.

494
 – Milyen jellegű kapcsolatot?
– Kereskedelmit. Nagyon jelentőseket, melyek célja valószínűleg
nemcsak az, hogy a németeket részesítse előnyben, hanem talán az is,
hogy minket pedig bojkottáljon. Nem lehet pontosan tudni.
Élelmiszerről van szó, fémről, talán fegyverről is: kulcsfontosságú
cikkekről a háborúban. Ahogy mondom, mindez még csak gyanú.
– És nekem mi lenne a dolgom?
– Szükségünk van egy külföldire, aki nem kelt bizalmatlanságot,
nem feltételezhető róla, hogy kapcsolatban állna a britekkel. Aki
többé-kevésbé semleges területről származik, egyáltalán semmi köze
a mi országunkhoz, és valami olyasmivel foglalkozik, aminek semmi
köze az általa bonyolított kereskedelmi ügyletekhez, de akinek
ugyanakkor Lisszabonba kell utaznia, hogy beszerezzen valami
kézzelfogható dolgot. És ön ezeknek az elvárásoknak megfelel.
– Arról van tehát szó, hogy anyagot venni utazom Lisszabonba,
vagy valami ilyesmi? - vágtam közbe, megint rápillantva, de ő nem
nézett vissza.
– Pontosan. Szöveteket és más, a munkájához fontos árucikkeket -
erősített meg, egy millimétert sem moccanva. Abban a tartásban
feküdt, ahogy itt találtam, csukott szemmel és szinte teljesen
vízszintesen. - A szabászat fedezéke alatt utazik majd, a divatszabó,
aki olyan szöveteket keres megvételre, melyeket a lerombolt
Spanyolországban még nem kaphat meg.
– El tudnám érni, hogy megküldjék Tangerből... - szúrtam közbe.
– Az is lehetséges - mondta, kifújva a füstöt. - De ezért még nem
kell elvetnie más lehetőségeket. Például a makaói selymet az ázsiai
portugál gyarmatokról. Az egyik ágazat, ahol a gyanúsított
gyümölcsöző üzletekkel rendelkezik, éppen a textil ki- és behozatal.
Általában csak nagy tételben dolgozik kizárólag nagykereskedőkkel,
magánszemélyeknek nem ad el, de elértük, hogy személyesen fogadja.
– Hogyan?
– Titkos kapcsolatoknak köszönhetően, különböző irányú
összeköttetéseknek: elég gyakori ez ebben a szakmában, de most

495
nincs rá alkalom, hogy részletekbe bocsátkozzam. Ily módon ön
nemcsak úgy érkezik Lisszabonba, mint olyan személy, akiről fel sem
merül a gyanú, hogy rokonszenvezne a britekkel, hanem olyanok
támogatásával a háta mögött, akik közvetlen kapcsolatban állnak a
németekkel.
A viszonyok e szövevényes hálója már túl magas volt nekem, ezért
eldöntöttem, a lehető legkevesebbet kérdezek, és kivárom, hogy az
ismeretlen nő szép lassan átadjon minden adatot és utasítást.
– A gyanúsított neve Manuel da Silva. Ügyes üzletember, és remek
kapcsolatai vannak, úgy tűnik, kész megsokszorozni a vagyonát ebben
a háborúban, akkor is, ha ehhez el kell árulnia azokat, akiket eddig
barátainak vallott. Kapcsolatba fog lépni önnel, és ellátja a ma
Portugáliában beszerezhető, legjobb anyagokkal.
– Beszél spanyolul?
- Tökéletesen. És angolul. Talán németül is. Beszél minden
nyelvet, amire az üzletkötéshez szüksége van.
– És mit kellene tennem?
– Szivárogjon be az életébe. Legyen elbűvölő, nyerje meg a
rokonszenvét, tegyen meg mindent, hogy elvigye önt szórakozni, és
főleg, hogy meghívja egy találkozóra a német ügyfeleivel. Ha végül
sikerül a közelükbe férkőznie, akkor minden érzékszervével figyelnie
kell, és raktározzon el minden fontos információt, ami a szeme előtt
vagy a füle hallatára zajlik. Beszámolója legyen a lehető
legteljesebb: minden elhangzó személy, üzlet, cég és termék neve,
tervek, lépések és minden érdekesnek ígérkező, mellékes részlet.
– Azt akarja mondani, azért küldenek, hogy elcsábítsak egy
gyanúsítottat? - kérdeztem hitetlenkedve, és felültem.
– Használjon minden eszközt, amit célszerűnek ítél! - felelte
tényként kezelve, hogy feltételezésem igaz. - Da Silva minden jel
szerint megrögzött agglegény, aki szeret ajándékokkal elhalmozni
szép nőket anélkül, hogy egyetlen viszonyát is komolyra fordítaná.
Szívesen jelenik meg vonzó, elegáns hölgyek társaságában, és még
inkább, ha azok külföldiek. De információink szerint a női nemmel

496
úgy bánik, mint egy tökéletes, régimódi portugál lovag, nem kell hát
aggódnia, nem fog messzebb menni, mint ameddig ön megengedi.
Nem tudtam, hogy megsértődjek, vagy nevessek-e rajta.
Kiküldenek, hogy csavarjam el egy nőcsábász fejét, ez lesz az én
lenyűgözően izgalmas portugál küldetésem! Azonban beszélgetésünk
alatt először a kezelőszékben fekvő, ismeretlen szomszédom mintha
olvasott volna a gondolataimban.
– Kérem, ne értelmezze megbízatását holmi komolytalan
kacérkodásnak, amelyre bármely csinos nő alkalmas lenne néhány
bankjegyért cserébe. Nagyon kényes ügyről van szó, és önnek kell
levezényelnie, mert bízunk a képességeiben. Igaz, hogy a
megjelenése, feltételezett származása és a tény, hogy minden
kötöttségtől mentes, önálló nő, segíthet, de a felelőssége sokkal
nagyobb, mintha egyszerű flörtről lenne szó. Meg kell nyernie Da
Silva bizalmát, óvatosan mérlegelve minden lépést, ki kell számítania
minden mozdulatát, precízen egyensúlyozva. Önnek kell felmérnie az
egyes helyzetek súlyosságát, önnek kell megállapítani az időt,
mérlegelni a kockázatot és eldönteni, mi abban a pillanatban a
legmegfelelőbb eljárás. Nagyon nagyra becsüljük a rendszeres
információszerzésben szerzett tapasztalatát és rögtönző képességét
váratlan helyzetekben: nem véletlenül került kiválasztásra ehhez a
küldetéshez, hanem mert bizonyította, hogy minden eszköze megvan
ahhoz, hogy nehéz helyzetekben sikeresen feltalálja magát. Ami pedig
az ügy személyes részét illeti, ahogy azt már említettem, nincs rá
semmi kényszer, hogy túllépjen az ön által meghúzott határokon. De
kérem, hogy amíg csak lehet, tartsa fenn a feszültséget, hogy
megszerezhesse a szükséges adatokat. Alapvetően nem lesz nagyon
más, mint madridi munkája.
– Azzal a különbséggel, hogy itt nem kell senkivel se kikezdenem,
se meghívatnom magam tőlem idegen összejövetelekre - tettem hozzá.
– Ez igaz, kedvesem. De csak néhány napról van szó, és olyan
úriemberről, aki úgy hírlik, nincs híján minden vonzerőnek. -
Meglepett a hangja, nem próbálta meg elvenni az élét a dolognak,
csak hidegen megállapított egy számára tárgyilagos tényt. - És még
valami, valami igen fontos - tette hozzá. - Minden fedezék nélkül kell

497
dolgoznia, mert London nem szeretné, ha Lisszabonban a
leghalványabb gyanú is ébredne a megbízatását illetően. Tartsa
észben, nem tudunk semmit teljes bizonyossággal Da Silva
németekkel folytatott ügyeiről, éppen ezért még be kell bizonyítani,
hogy esetleg elárulta az angolokat. Minden, ahogy azt már mondtam,
még csak spekuláció, és nem akarjuk, hogy bármi is felkeltse a
gyanúját a Portugáliába kihelyezett honfitársainkkal kapcsolatban.
Éppen ezért egyetlen ottani, angol ügynökünk sem fogja tudni,
kicsoda ön, és milyen kapcsolatban áll velünk: rövid, gyors, tiszta
küldetésről van szó, amelynek kimeneteléről közvetlenül fogjuk
értesíteni Londont Madridból. Vágjon bele, szedje össze a szükséges
adatokat, és térjen haza! Akkor majd innen meglátjuk, hogy hogyan
alakulnak a dolgok. Ennyi a mondandóm.
Nehezen tudtam csak válaszolni az arcomra dermedt pakolás alól.
Végül sikerült szétfeszítenem az ajkaim.
– Nekem meg annyi...
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Belépett a kozmetikus, és az
angol hölgy arcának látott neki. Több mint húsz percig dolgozott,
mialatt egyetlen szót sem váltottunk. Amikor befejezte, megint kiment,
és ismeretlen kiképzőm a spanyolfal mögé lépett öltözni.
– Tudomásunk van róla, hogy egy közeli barátnője Lisszabonban
él, de nem tartjuk ajánlatosnak a találkozót - mondta a spanyolfal
mögül. - Fox asszony idejekorán értesítve lesz, hogy viselkedjen úgy,
mintha nem ismernék egymást, ha valami véletlen folytán összefutna
önnel. Arra kérjük, hogy ön is hasonlóan cselekedjen.
– Rendben - suttogtam összeszáradt ajkakkal. Egyáltalán nem
örültem ennek a parancsnak, nagyon szerettem volna találkozni
Rosalindával. Megértettem azonban, hogy botorság lenne, és
betartottam az utasítást, nem tehettem másképp.
– Holnap eljutnak önhöz az utazás részletei, lehet, hogy más
kiegészítő tájékoztatást is csatolunk. A feladatra szánt időtartam
elvileg maximum két hét, de ha valamilyen rendkívül sürgős okból
szüksége lenne halasztásra, akkor küldjön táviratot a Bourguignon
virágboltnak, és rendeljen egy csokrot nem létező barátnője

498
születésnapjára. Találjon ki egy nevet és egy címet, a virágok soha
nem fogják elhagyni az üzletet, de ha Lisszabonból kapnak rendelést,
azonnal értesítenek minket. Ez esetben valamilyen módon
kapcsolatba fogunk lépni önnel, legyen résen.
Az ajtó újra kinyílt, belépett a kozmetikus törülközőkkel a kezében.
Munkája tárgya most én leszek. Színlelt engedelmességgel hagytam,
hogy tegye a dolgát, miközben igyekeztem meglesni a felöltözött
alakot, akinek nemsokára elő kellett jönnie a spanyolfal mögül. Nem
váratott magára, de amikor kilépett, nagyon vigyázott, hogy ne
fordítsa felém az arcát. Megállapítottam, hogy világos, hullámos haja
van, és tweedkosztümöt visel, mely jellegzetesen angol viselet.
Kinyújtotta a karját, hogy a fal melletti pádról felvegye a
bőrtáskáját, amely valahogy ismerősnek tűnt. Nemrég láthattam
valakinél, nem olyan kiegészítő volt, amit akkoriban a spanyol
boltokban árultak. Aztán az egyik zsámolyon heverő, piros
cigarettatárcáért nyúlt. És akkor rájöttem, hogy a hölgy, aki Craven
A-t szívott, és aki abban a pillanatban kilépett a helyiségből kurta
viszlátot morogva a fogai közt, Alán Hillgarth kapitány felesége volt.
Az, akit néhány napja láttam férjébe karolva, mikor a spanyolországi
titkosszolgálat vaskezű főnöke úgy megijedt, mint még soha, ahogy
meglátott a lóversenypályán.

499
 51

Manuel da Silva a szálló bárjában várt. A pultnál sokan ültek:

társaságok, párok, magányos férfiak. Alig léptem át a dupla ajtón,
rögtön felismertem. És ő is engem.
Karcsú volt, jóképű, barna, ezüstösen őszülő halántékkal, világos
zakójú szmokingban. Ápolt kéz, sötét tekintet, elegáns mozdulatok.
Valóban úgy nézett ki és úgy mozgott, mint egy született hódító. De
volt benne még valami. Valami, amit megéreztem, alighogy
köszöntöttük egymást, és előreengedett a kertre néző teraszra. Valami,
ami azonnal éberré tett. Intelligencia. Ravaszság. Eltökéltség. Nagy-
világiság. Ahhoz, hogy becsapjam ezt a férfit, sokkal több mindenre
lesz szükségem, mint néhány elbűvölő mosolyra és egy muníció
ajakbiggyesztésre és pillarebegtetésre.
– Elképzelni sem tudja, mennyire sajnálom, hogy nem
vacsorázhatok önnel, de ahogy azt a telefonban is mondtam, már
hetekkel ezelőtt elköteleztem magam ma estére - mondta, miközben
lovagias mozdulattal kihúzta számomra az egyik karosszéket.
– Igazán nem gond - feleltem, és színlelt bágyadtsággal foglaltam
helyet. A sáfrányszín selyemruha szinte a padlót súrolta, jól
begyakorolt mozdulattal meztelen vállam mögé dobtam a hajam,
keresztbe tettem a lábam, hogy kilátszódjon az egyik bokám és a
lábfejem vége a csúcsos cipőorrban. Éreztem, hogy Da Silva egy
percre sem veszi le rólam a tekintetét. - Különben is - tettem hozzá -
kicsit el-fárasztott az út, jót fog tenni, ha korán lefekszem.
A pincér pezsgősvödröt tett elénk az asztalra két pohár kíséretében.
A terasz buja fáktól és növényzettől dús kertre nézett. Már
alkonyodott, de még érezni lehetett a nap utolsó sugarait. Lágy szellő
mesélt a közeli tengerről. Virágillat szállt a levegőben, francia
parfüm, sós szag és zöld frissesség. Zongora szólt bentről, és a közeli
asztalok felől könnyed csevegés foszlányai érkeztek különböző
nyelveken. A kiszáradt, poros Madrid, melyet alig huszonnégy órája
hagytam magam mögött, hirtelen a múlt sötét rémálmának tűnt.

500
 – Be kell vallanom valamit - mondta vendéglátóm, ahogy tele-
töltötték poharaink.
– Hallgatom - feleltem, és az ajkamhoz emeltem a pezsgőspoharat.
– Ön az első marokkói hölgy, akivel életemben megismerkedtem.
Ez a terület most tele van ezernyi különböző nemzetiségű külföldivel,
de ők mind Európából érkeztek.
– Soha nem járt Marokkóban?
– Soha. És nagyon sajnálom, főleg, ha minden marokkói nő olyan,
mint ön.
– Lenyűgöző ország, csodálatos emberekkel, de attól tartok,
nehezen találna sok olyan asszonyt, mint én. Rendhagyó marokkói
vagyok, mert anyám spanyol. Nem vagyok muzulmán, és anyanyelvem
nem az arab, hanem a spanyol. De imádom Marokkót, ott él a
családom is, ott van az otthonom, a barátaim. Ugyan jelenleg
Madridban élek.
Belekortyoltam a pezsgőbe, elégedetten, hogy csak a
legszükségesebb dolgokban kellett hazudnom. Az arcátlan csalások
életem pilléreivé váltak, de nagyobb biztonságban éreztem magam, ha
nem kellett túl messzire mennem.
– Ön is remekül beszél spanyolul - jegyeztem meg.
– Sokat dolgoztam spanyolokkal, apámnak évekig volt spanyol
üzlettársa. A háború előtt, úgy értem, a spanyol háború előtt, elég
sokat jártam Madridba üzleti ügyekben. Az utóbbi időben jobban
lekötnek más jellegű ügyeim, és kevesebbet utazom Spanyolországba.
– Nyilvánvalóan nem ez a megfelelő pillanat.
– Attól függ - mondta némi iróniával. - Önnek, ha jól látom, jól
megy az üzlet.
Elmosolyodtam, miközben feltettem magamban a kérdést, mi az
ördögöt mesélhettek neki rólam.
– Látom, jól tájékozott.
– Legalábbis megpróbálok az lenni.

501
 – Nos, igen, el kell ismernem, hogy kis üzletem nem megy rosszul.
Ahogy azt ön is tudja, éppen ezért vagyok itt.
– Hogy Spanyolországba szállítsa a legjobb anyagokat az új
szezonra.
– Valóban ez a szándékom. Azt hallottam, hogy önnek pompás kínai
selyme van.
– Akarja tudni az igazat? - kérdezte színlelt cinkossággal rám
kacsintva.
– Igen, legyen szíves - mondtam kicsit halkabban, mint aki érti a
viccet.
– Az igazság az, hogy nem tudom - nevette el magát. - Halvány
fogalmam sincs, milyen a selyem, amit Makaóból hozunk be, nem én
foglalkozom vele közvetlenül. A textil ágazat...
Egy fiatal, vékony, ritkás bajszú férfi lépett hozzánk csendesen,
talán a titkára, portugálul elnézést kért, és bal füléhez hajolt néhány
szót suttogva, amit nem sikerült elkapnom. Úgy tettem, mintha az
estébe forduló kertet szemlélném. A lámpák fehér gömbjei már
kigyulladtak, élénk csevegés és zongoraakkordok úsztak a levegőben.
Azonban ahelyett, hogy elandalított volna ez a paradicsom, minden
porcikám feszülten figyelt a két férfi közjátékára. Sejtettem, hogy ez a
váratlan félbeszakítás előre meg volt tervezve, ha megjelenésem nem
tölti el elégedettséggel Da Silvát, akkor így talál kifogást, hogy
azonnal lelépjen valamilyen hirtelen felmerült ügyre hivatkozva.
Viszont ha úgy dönt, megéri némi időt tölteni velem, akkor csak
bólint, és minden további nélkül elbocsátja a jövevényt. Szerencsére
az utóbbit választotta.
– Ahogy mondtam - folytatta, miután az asszisztens távozott én nem
foglalkozom közvetlenül az általunk behozott szövetekkel, azaz
tisztában vagyok az adatokkal és a számokkal, de nem tudok semmit a
dolog esztétikai oldaláról, és feltételezem, önt ez érdekli.
– Esetleg egyik beosztottja segítségemre tud lenni - javasoltam.
– Igen, természetesen, alkalmazottaim nagyon rátermettek. De
szeretnék magam foglalkozni ezzel az üggyel.

502
 – Nem szeretnék gondot okozni... - szakítottam félbe.
Nem hagyta, hogy befejezzem.
– Örömmel tölt el, ha a hasznára lehetek - mondta, és intett a
pincérnek, hogy töltsön újra. - Mennyi időt tervez velünk tölteni?
– Úgy két hetet. A textileken kívül szeretném kihasználni az utat,
hogy felkeressek más beszállítókat is, és talán néhány szabászatot és
üzletet. Cipő, kalap, fehérnemű, rövidáru... Spanyolországban, ahogy
azt nyilván tudja, mostanában nem lehet tisztességes termékekhez
hozzáférni.
– Én majd megadom önnek a szükséges kapcsolatokat, erre ne
legyen gondja. Lássuk csak, holnap reggel rövid időre elutazom,
bízom benne, hogy csak néhány napról lesz szó, és nem többről.
Megfelel önnek, ha csütörtök délelőtt találkozunk?
– Természetesen, de igazán nem akarok a terhére lenni...
Előredőlt a székében, és mélyen a szemembe nézett.
– Ön soha nem tudna a terhemre lenni.
Azt te csak hiszed, futott át az agyamon. A szájamra azonban újabb
mosoly ült ki.
Tovább fecsegtünk apróságokról még tíz vagy talán tizenöt percig.
Amikor úgy éreztem, most már illik befejezni a találkozót, úgy tettem,
mint aki elnyomja az ásítását, majd pedig zavartan elnézést rebegtem.
– Bocsásson meg! A vonaton töltött éjszaka kimerített.
– Akkor hagyom, hadd pihenjen - mondta, és felállt.
– Önt amúgy is várják vacsorára.
– Ó, igen a vacsora! - Arra sem vette a fáradtságot, hogy az órájára
pillantson. - Gondolom, már várnak - tette hozzá kedvetlenül.
Sejtettem, hogy hazudik. Vagy talán mégsem?
Elsétáltunk az előcsarnokig, közben ide-oda köszöngetett,
meghökkentő könnyedséggel váltogatva a nyelvek között. Egy
kézfogás ide, egy vállveregetés oda, egy kedves csók egy törékeny,
múmiaszerű, idős hölgy arcára és egy huncut kacsintás két feje

503
búbjáig felékszerezett, pompázatos asszonyságnak.
– Estoril tele van egykor gazdag, vén sárkányokkal - súgta a
fülembe -, akik foggal-körömmel kapaszkodnak a múltba, és inkább
kenyéren és szardínián tengődnek egyik napról a másikra, semhogy
elkótyavetyéljék azt a keveset, ami megmaradt a már megkopott, régi
dicsőségből. Csak úgy kornyadoznak a gyöngysorok és brillek súlya
alatt, nyár közepén is nercbundába és hermelinprémbe burkolóznak,
de a kezükben tartott táskát már beszőtte a pók, az hónapok óta nem
látott egy escudót sem, se ki nem vettek, se bele nem raktak egy
fityinget sem.
Ruhám egyszerű eleganciája nem ütött el egyáltalán a fényűző
környezettől, és Da Silva gondoskodott róla, hogy ezt mindenki észre
is vegye körülöttünk. Nem mutatott be senkinek, nem is jegyezte meg,
ki kicsoda, de úgy jött mellettem lépteim ütemére, mintha őrizne,
lenyűgöző figyelmességgel, díszszemlére téve.
Miközben a kijárat felé haladtunk, gyors mérleget készítettem a
találkozóról. Manuel da Silva eljött,.hogy köszöntsön, meghívjon egy
pezsgőre és mindenekelőtt, hogy felmérjen, saját szemével állapítsa
meg, mennyire érdemes erőlködnie, hogy személyesen intézze a
Madridból érkezett megrendelést. Valaki valakin keresztül és egy
harmadiknak a közbenjárásával megkérte arra a szívességre, hogy
bánjon jól velem, de ezt kétféleképpen is meg lehetett oldani. Egyik
lehetőség, hogy kiosztja valakinek a feladatot, azaz egy hozzáértő
beosztott fogad szívélyesen, ő pedig megszabadul a kötelezettség
alól. Második, hogy bevonódik. Az ő ideje aranyat ér, és kétség sem
fér hozzá, hogy számtalan elfoglaltsága van. A tény, hogy maga
ajánlkozott, foglalkozik jelentéktelen rendeléseimmel, azt jelentette,
hogy jó úton haladok.
– Amint lehet, felkeresem önt.
Kezet nyújtott búcsúzóul.
– Ezer köszönet, senor Da Silva - mondtam kezet nyújtva én is.
Nem is egyet, hanem mindkettőt.
- Hívjon csak Manuelnek, kérem - kérte. Éreztem, hogy a
szükségesnél néhány pillanattal tovább szorította meg a két kezem.

504
 – Ez esetben én legyek Arish.
– Jó éjszakát, Arish! Igazán nagyon örvendek, hogy
megismerhettem. Amíg nem találkozunk, pihenjen, élvezze
országunkat!
Beléptem a liftbe, és álltam a tekintetét, amíg a két aranyozott ajtó
össze nem zárult, egyre kisebb szeletet hagyva az előcsarnok
látványából. Manuel da Silva szemben állt, amíg először a két válla,
aztán a füle, a nyaka és végül az orra, egész alakja el nem tűnt.
Amikor tudtam, hogy már nem láthat, és elkezdtünk emelkedni,
akkorát sóhajtottam, hogy a fiatal liftes fiú majdnem megkérdezte, jól
vagyok-e. Küldetésem első lépése befejeződött: a vizsgán átmentem.

505
 52

Korán mentem le reggelizni. Narancslé, madárcsicsergés, vajas

fehérkenyér, a napellenző alatti árnyék hűvöse, habkönnyű piskóta és
isteni kávé. A lehető legtovább húztam a kerti tartózkodást, a sürgés-
forgással összehasonlítva, ahogy Madridban kezdtem a napot, ez
maga volt a paradicsom. Szobámba visszatérve az íróasztal közepén
egzotikus virágkölteményt találtam. Merő rutinból először a
díszszalagot bontottam le, rejtjeles üzenet után kutatva. De nem
találtam se utasításokat rejtő vonást, se pontokat, viszont kezembe
akadt egy kártya.
Kedves Arish!
Rendelkezzék chaufferömmel Joãoval,
hogy ittléte minél kényelmesebben teljék.
A csütörtöki viszontlátásig
Manuel da Silva
Elegáns, lendületes írása volt, és annak ellenére, hogy állítólag jó
benyomást tettem rá előző este, az üzenet egyáltalán nem volt hízelgő,
még csak készséges sem. Udvarias ugyan, de szűkszavú és határozott.
Jobb is így. Egyelőre.
João szürke hajú, szürke egyenruhás alak volt hatalmas bajusszal,
a hatvanas évein is túljárt, legalább egy évtizeddel. A szálló
kapujában várt a nála jóval ifjabb kollégákkal csevegve, és
szenvedélyesen pöfékelt a dolgára várva. Da Silva úr küldte, hogy
odafuvarozza a kisasszonyt, ahova az kéri, jelentette ki, miközben
leplezetlenül végigmért tetőtől talpig. Gyanítottam, nem ez volt az
első alkalom, hogy ilyen jellegű megbízatást kapott.
- Vásárolni szeretnék Lisszabonban, kérem. - Valójában nem
annyira az utcák és a boltok érdekeltek, minthogy elüssem az időt
valamivel, amíg arra várok, hogy Manuel da Silva előkerüljön.
Rögtön kiderült, hogy João igen messze volt a klasszikus, diszkrét,
csak munkájára ügyelő sofőr figurájától. Ahogy beindította a fekete

506
Bentley-t, tett egy megjegyzést az időjárásról, néhány perc múlva az
úttest állapotára panaszkodott, később, ha jól értettem, a magas árak
ellen fakadt ki. Látva, hogy nyilvánvalóan feszíti a beszélgethetnék,
két szerep közül választhattam: vagy a távolságtartó hölgyet játszom,
aki a szolgákat alacsonyabb rendű lényeknek tartja, akiket jobb
pillantásra sem méltatni, vagy a kifinomultan rokonszenves külföldi
látogató szerepét adom elő, aki ugyan megtartva a szükséges
távolságot, de képes elbűvölni még a kiszolgáló személyzetet is.
Sokkal kényelmesebb lett volna az első személyiséget magamévá
tenni, és a napot saját kis világomba zárva tölteni a szószátyár
öregember okvetlenkedése nélkül, de mikor néhány kilométerrel
később megjegyezte, hogy ötvenhárom éve dolgozik a Da Silva
családnak, rájöttem, hogy nem tehetem. A gőgös nagysága szerepe
rendkívül kényelmesnek ígérkezett, az igaz, de a másik sokkal
nagyobb haszonnal kecsegtetett. Érdekemben állt szóval tartani Joãot
akkor is, ha kimerítőnek ígérkezett: ha annyira jól ismeri Da Silva
múltját, akkor talán tud valamit a jelenéről is.
Az Estrada Marginalon haladtunk, jobbról tengermorajlás kísért,
és mire feltűnt előttünk a lisszaboni rakpart, nekem már teljes képem
alakult ki a klán üzleti birodalmáról. Manuel da Silva Manuel da
Silva fia és Manuel da Silva unokája volt: három férfi, három
generáció - vagyonukat egy egyszerű, kikötői kocsmával alapozták
meg. Eleinte csak a pult mögül mérte a bort a nagyapa, később már
árulta is hordóban, ekkor az italbolt átköltözött egy ütött-kopott, már
használaton kívüli raktárba, amit João megmutatott, mikor
elsuhantunk mellette. A fia vette át a stafétabotot, kiszélesítette a
vállalkozást, a bor mellett más termékek nagykereskedésébe is
belevágott, és hamarosan elkezdődtek az első próbálkozások a
gyarmati kereskedelemmel. Mire a gyeplő a dinasztia harmadik
tagjának kezébe került, az üzlet már virágzott, de a vállalkozás
végleges megszilárdulása az utolsó Manuel tevékenységéhez kötődik,
akit előző nap ismertem meg. Gyapot a Zöldfoki-szigetekről, fa
Mozambikból, kínai selyem Makaóról. Az utóbbi időben újra a
belföldi kereskedelem felé fordult, néha elutazott az ország
belsejébe, ugyan João nem tudta megmondani, vajon mivel
kereskedik arrafelé.

507
 Az öreg João gyakorlatilag már teljesen visszavonult, néhány éve
egyik unokaöccse lépett a helyébe, mint a harmadik Da Silva
személyes chaufferje. Azonban még ő is dolgozott, ellátott apróbb
feladatokat, amivel a gazda időnként megbízta: rövidebb utak,
üzenetek kézbesítése, kisebb horderejű megbízások. Mint például egy
májusi délelőttön végigfurikáztatni Lisszabonon egy ráérő
divatszabász hölgyet.
A Chiado negyed egyik boltjában vettem néhány pár kesztyűt, mert
azt nagyon nehéz volt Madridban találni. Egy másikban egy tucat
selyemharisnyát, a háború utáni időkben a spanyol nők erről csak
álmodozhattak. Kicsit később egy tavaszi kalapot, pipereszappant és
két pár szandált, aztán amerikai szépségápolószereket,
szempillafestéket, szájrúzst és csodás illatú éjszakai arckrémet.
Micsoda éden a szegény, szűkölködő Spanyolországgal
összehasonlítva! Mindent be lehetett szerezni, a kínálat vonzó volt és
tarka, egy karnyújtásnyi csupán, csak a pénztárcám kellett elővenni a
táskából. João buzgón vezetett egyik helyről a másikra, cipelte a
csomagjaimat, milliószor tárta ki és csukta be a hátsó ajtót, hogy
kényelmesen szálljak ki és üljek vissza a kocsiba, egy elbűvölő
éttermet ajánlott a figyelmembe ebédelni, megmutogatta az utcákat,
tereket és műemlékeket. És mellesleg ellátott azzal, amire a
legjobban vágytam: szakadatlan ecsetelte Da Silva és családja életét.
Néhány vonás számomra érdektelennek bizonyult, hogy a nagymama
volt az eredeti üzlet igazi motorja, az anya korán meghalt, a nővére
pedig egy szemészhez ment hozzá, a húga viszont apácának állt egy
sarutlan rendbe. Viszont más megjegyzéseit nagyon is izgalmasnak
találtam. A veterán chauffer jóhiszemű fesztelenséggel mesélt, alig
kellett egy kis nyomást gyakorolnom rá itt, egy kis nyomást ott, egy-
egy ártatlan megjegyzés kapcsán: don Manuelnek sok barátja van,
portugálok és külföldiek is, igen, persze, és az utóbbi időben egy-két
német is; igen, sokszor fogadja a vendégeit otthon, például ezért
szereti, ha mindig minden fogadásra készen áll, ha netán úgy dönt,
hogy vendéggel állít haza ebédre vagy vacsorára, néha a Lapa
negyedbeli villájába Lisszabonban, néha vidéki rezidenciájára, a
Quinta da Fontéra.
A nap során arra is alkalmam nyílt, hogy megszemléljem a várost

508
benépesítő emberi faunát: a mindenféle rendű és rangú
lisszaboniakat, sötét öltönyös urakat és elegáns hölgyeket, vidékről a
fővárosba érkezett újgazdagokat, akik aranyórát jöttek venni és
műfogsort csináltatni, varjúfekete, gyászruhás asszonyokat, fenyegető
külsejű németeket, zsidó menekülteket, akik behúzott nyakkal jártak-
keltek, vagy sorban álltak hajójegyért - úti céljuk a túlélés -, és a
háború pusztítása elől menekülő, ezernyi kiejtéssel beszélő
külföldieket. Közéjük tartozhat, gondoltam, Rosalinda is. Kérésemre,
mintha csak holmi női szeszélyről lenne szó, João megmutatta a
szépséges Liberdade utat, fekete-fehér kövekből rakott burkolat
borította, és a fák olyan magasba szöktek rajta, mint a két oldalon
sorakozó épületek. Itt élt barátnőm a 114-es szám alatt, ez volt a
leveleken szereplő cím, amit Beigbeder hozott el nekem élete
valószínűleg legkeserűbb estéjén. Kerestem a számot, és meg is
találtam egy lenyűgöző, csempével borított homlokzat közepébe
ékelődő, hatalmas fakapun. Rosalinda kevesebbel be sem érné,
gondoltam némi szomorúsággal.
Délután folytattuk a városnézést, de öt körül úgy éreztem, menten
összeesem. Forró, kimerítő nap volt, és João soha ki nem fogyó
fecsegésétől azt hittem, szétrobban a fejem.
– Utolsó megálló mindjárt itt - javasolta, mikor szóltam, ideje
hazamenni. Megállította a kocsit egy szecessziós kávézó bejárata
előtt a Garrett utcában. A Brasileira volt a neve.
– Nem lehet úgy elmenni Lisszabonból, hogy nem ivott egy jó kis
feketét - jelentette ki.
– De, João, már igazán késő van... - tiltakoztam panaszos hangon.
– Csak öt perc, nem több. Menjen be, és kérjen egy bicót, meglátja,
nem fogja megbánni.
Kedvetlenül bár, de engedelmeskedtem, nem akartam csalódást
okozni váratlan bizalmasomnak, aki még talán hasznomra lehet. A túl-
cicomázott, törzsvendégekkel zsúfolásig telt helyiség hűvös volt és
kellemes. Jobbra a pult húzódott, balra asztalok álltak, szemben egy
óra, a mennyezetet aranyozott stukkó borította, a falakat széles képek.
Egy aprócska, fehér porceláncsészét hoztak ki, és óvatosan

509
belekortyoltam. Fekete kávé volt, csodálatosan erős. Joãonak igaza
volt, valódi lélekerősítő. Miközben vártam, hogy kihűljön,
visszapörgettem magamban a napot. Összeszedtem újra a Da Silváról
szóló részleteket, mérlegre tettem, és fejben osztályoztam őket.
Amikor a csészében már csak a zacc maradt, mellé raktam egy
bankjegyet, és felálltam.
A találkozás olyan váratlan volt, annyira hirtelen és letaglózó, hogy
képtelen voltam bármit is tenni. Három ember lépett be beszélgetve,
épp mikor kifelé tartottam: három kalap, három nyakkendő, három
angolul beszélő, külföldi arc. Kettő idegen volt, a harmadik nem. És
már három év is eltelt, mióta elbúcsúztunk. Marcus Logan alig
változott azóta.
Előbb észrevettem, mint ő engem, mire ő meglátott, már elkaptam
róla a tekintetem, és az ajtóra szegeztem.
- Sira... - suttogta.
Nagyon régóta nem szólított így senki. Összerándult a gyomrom, és
majdnem a kávézó márványpadlójára hánytam. Szemben velem, alig
néhány méterre, ajkain nevem utolsó betűjével, arcára fagyott
döbbenettel ott állt a férfi, akivel annyi szorongást és örömet
osztottam meg egykor. A férfi, akivel annyit nevettem, beszélgettem,
sétáltam, táncoltam és sírtam, aki visszahozta nekem anyámat, és
akibe beleszerettem volna, ha kényszerrel vissza nem fogom magam,
annak ellenére, hogy néhány szenvedélyes héten keresztül valami
sokkal erősebb kötött össze egyszerű barátságnál. A múlt nehéz
függönyként zuhant közénk: Tetuan, Rosalinda, Beigbeder, a Nemzeti
Szálló, régi szabászatom, a viharos napok és a végtelen éjszakák, ami
történhetett volna, és ami nem történt meg azokban az időkben,
amelyek már nem térnek soha vissza. Meg akartam ölelni, azt
mondani, hogy igen, Marcus, én vagyok. Meg akartam kérni újra,
hogy vigyen el innen, a kezébe kapaszkodva akartam szaladni, ahogy
egyszer régen az afrikai fák árnyai közt: visszatérni Marokkóba,
elfelejteni, hogy létezik egy úgynevezett titkosszolgálat, tudomást sem
venni róla, hogy itt sötét munka vár rám, és otthon a szomorú, szürke
Madrid. De nem tettem semmi ilyesmit, mert a józan megfontolás,
mint egy saját akaratomnál is hatalmasabb vészkiáltás azt ordította,

510
nincs más választásom, mint úgy tenni, mintha nem ismerném. És én
engedelmeskedtem.
Nem figyeltem fel a nevemre, és arra se méltattam, hogy akár egy
pillantást vessek rá. Mintha vak és süket lennék, mintha az a férfi
soha semmit nem jelentett volna életemben, és nem áztattam volna
könnyeimmel zakója gallérját, miközben könyörögtem, hogy ne
hagyjon el. Mintha a kettőnk között kialakult, mély kötődés
feloldódott volna emlékezetemben. Tudomást sem vettem róla,
tekintetem a kijáratra szegezve, hideg eltökéltséggel tartottam kifelé.
João már várt a hátsó ajtót kitárva előttem. Szerencsére a figyelmét
egy apró incidens kötötte le a szemben lévő járdán, egy utcai
felfordulás, amiben egy kutya, egy bicikli és számos gyalogos vett
részt felhevülten veszekedve. Csak akkor vette észre, hogy jövök,
mikor szóltam neki.
- Gyerünk gyorsan, João, kimerültem! - suttogtam, miközben
elhelyezkedtem a hátsó ülésen.
Becsapta az ajtót, ahogy beszálltam, azonnal a volán mögé ült, és
begyújtotta a motort, miközben megkérdezte, hogy tetszett utolsó
ajánlata. Nem válaszoltam, minden erőmmel arra összpontosítottam,
hogy előreszegezzem a tekintetem, és ne fordítsam el a fejem. És
majdnem sikerült is. Amikor azonban a Bentley megindult a
macskaköveken, valami oktalan erő a bensőmben legyőzte az
ellenállásom, és arra kényszerített, hogy megtegyem, amit nem lett
volna szabad: utánanéztem.
Marcus az ajtóban állt, mozdulatlanná dermedve, egyenes háttal,
kalapja még a fején, összeszűkült tekintettel, nadrágzsebébe
süllyesztett kézzel nézte, ahogy elmegyek. Talán feltette a kérdést
magában, hogy akit látott, az a nő volt-e, akibe egy nap
beleszerethetett volna, vagy annak csak puszta kísértete.

511
 53

A szállóba érve megkértem a chauffert, másnap ne várjon. Ugyan

Lisszabon közepesen nagyváros volt, nem kockáztathattam, hogy még
egyszer összefussak Marcus Logannal. Fáradtságra hivatkoztam, és
arra, hogy mindjárt kitör rajtam a migrén, sejtettem, a hír, hogy nem
szándékozom másnap is elmenni otthonról, hamarosan elér Da
Silvához, és nem akartam, azt gondolja, alapos indok nélkül utasítom
vissza a kedvességét. A délután további részét a fürdőkádban ázva
töltöttem, az estét pedig a teraszon üldögélve; elmerülten bámultam a
tengeren játszó fényeket. A hosszú órák alatt egy percre se tudtam
kiverni a fejemből Marcus Logant. Marcust, a férfit, mindent, amit
számomra a vele töltött idő jelentett, és a következményeket,
melyekkel szembe kell néznem, ha egy alkalmatlan percben újra
összefutnánk. Már hajnalodott, mire lefeküdtem, a gyomrom üres
volt, szám kiszáradt, lelkem összetört.
A kert és a reggeli ugyanolyan volt, mint előző nap, de hiába
erőlködtem, hogy természetesen viselkedjek, nem élveztem ugyanúgy.
Kényszerítettem magam, hogy kiadósan reggelizzek, ugyan nem
voltam éhes, a lehető legtovább maradtam végiglapozva néhány
számomra érthetetlen nyelven írt újságot, és csak akkor álltam fel,
mikor már alig egy maroknyi későn érkezett vendég üldögélt csak az
asztaloknál. Még nem volt délelőtt tizenegy, az egész nap előttem állt,
de nem volt kéznél semmi, amivel kitöltsem, csak saját gondolataim.
Visszamentem a szobába, már rendbe tették. Ledőltem az ágyra, és
lehunytam a szemem. Tíz perc. Húsz. Harminc. Nem jutottam el a
negyvenig, nem bírtam elviselni, hogy ugyanazon rágódjak akár egy
másodperccel is tovább. Átöltöztem, könnyű szoknyába bújtam, fehér
pamutblúzt vettem fel hozzá, és lapos sarkú szandált. A hajamat tarka
kendővel kötöttem át, hatalmas napszemüveg mögé bújtam, és
kiléptem a szobámból, kerülve, hogy meglássam magam valamelyik
tükörben: nem akartam szembesülni az arcomra fagyott komorsággal.
A tengerparton alig voltak. Széles, lapos hullámok mosták
egyhangúan a homokot. A közelben valami várféle emelkedett és egy

512
fenséges villákkal beszórt szirt, szemben pedig az óceán nyúlt el
hatalmasan, mint a lelkemet betöltő nyugtalanság. Leültem a homokos
partra szemlélődni, tekintetem a tajtékok ritmusos hullámzására
szegeztem, elvesztettem az időérzékem, és hagytam, hogy magával
ragadjon a tenger morajlása. Minden egyes hullám újabb és újabb
emléket sodort magával, a múlt egy jelenetét: a fiatal lányról, aki
egykor voltam, sikereimről és félelmeimről, a barátokról, akik
elmaradtak mellőlem az idő valamely állomásán, más vidékekkel,
más hangokkal megelevenedő képek. De azon a délelőttön a tenger
mindenekelőtt már elfelejtett érzéseket mosott ki emlékezetem ráncai
közül: a szeretett kéz egy simítása, a baráti kar szilárd ölelése, a
boldogság, hogy megoszthatok vele valamit, és a sóvárgó vágy, amit
keltett.
Majdnem délután három volt, mikor kiráztam szoknyámból a
homokot. Eljött a perc, hogy visszamenjek - ugyanolyan jó vagy
ugyanolyan rossz, ha most megyek, mintha később. Átvágtam az
országúton a szálló irányába, alig jártak arra kocsik. Az egyik eltűnt a
messzeségben, a másik lassan közeledett. Az utóbbi ismerősnek tűnt,
de csak kicsit. Kíváncsiságtól ösztökélve lassítottam lépteimen, amíg
az autó el nem haladt mellettem. És azonnal rájöttem, kié a kocsi, és
ki vezeti. Da Silva Bentley-je volt, Joãoval a volánnál. Micsoda
véletlen! Micsoda váratlan találkozás! Vagy nem, futott át az agyamon
hirtelen, és megborzongtam. Valószínűleg számos oka lehetett annak,
hogy az öreg chauffer komótosan gurul végig Estoril utcáin, de az
ösztönöm azt súgta, engem keresett. Ébresztő, lányom, ébresztő,
mondta volna Candelaria és az anyám. És mivel ők nem voltak
velem, magamnak kellett mondogatnom. Igen, össze kell szednem
magam, nem voltam eléggé résen! A találkozó Marcusszal iszonyatos
hatást tett rám, milliónyi emléket, érzést szabadított fel, de nem ez
volt az alkalmas perc, hogy a nosztalgia rabjává váljak. Feladatom
van, kötelességem, vállalt szerepem, meg kell jelennem és a
küldetésnek szentelni magam. Ha csak ülök, és a hullámokat
bámulom, azzal nem érek el semmit, csak az időmet vesztegetem, és
melankóliába süllyedek. Itt az idő, hogy visszatérjek a valóságba.
Megszaporáztam a lépteimet, igyekeztem fürgének és élénknek
mutatkozni. Ugyan João már eltűnt, de Da Silva megbízásából más

513
szempár is kémlelhet bármely szegletből. Teljességgel lehetetlen volt,
hogy bármit is sejtsen rólam, mégis, a befolyásos és mindent
ellenőrzése alatt tartó férfinak tudnia kellett, pontosan mit csinál a
marokkói látogató ahelyett, hogy a kocsi kényelmét élvezné. És
nekem meg kellett mutatnom neki.
Az egyik oldallépcsőn mentem fel a szobámba, rendbe hoztam
magam, és újra előjöttem. A fél órával ezelőtti, könnyű szoknya és
pamutblúz helyén most elegáns, mandarinszínű kiskosztüm virított, és
a lapos sarkú szandált egy pár tűsarkú, kígyóbőr cipő váltotta fel. A
napszemüveg eltűnt, és az előző nap vett piperével sminkeltem ki
magam. Hajam, már kendő nélkül, kibontva omlott le a vállamon.
Ütemesen ringva sétáltam lefelé a főlépcsőn, és komótosan
végigandalogtam a legfelső emelet körfolyosóján, ami a tágas
előcsarnokra nézett. Aztán lementem egy szintet a főemeletre, de
közben nem felejtettem el minden szembejövőre szívélyesen
mosolyogni. A hölgyeknek elegáns biccentéssel köszöntem, nem
érdekelt sem koruk, sem nyelvük, de az se, hogy vették-e vagy sem a
fáradtságot, hogy viszonozzák a figyelmességet. A kevés helyi, de sok
külföldi urat látva szaporán rebegtettem pilláimat, a kimondottan
roskatag öregurakra kihívóan hízelgő tekintetet vetettem. Megkértem
az egyik recepcióst, hogy küldjön táviratot Donã Manuélának, és a
saját címemet adtam meg hozzá: „Portugália csodás, nagy bevásárlás.
Ma fejfájás, pihenés. Holnap látogatás a figyelmes kereskedővel.
Szívélyes üdvözlettel, Arish Agoriuq.” Aztán kinéztem magamnak az
egyik karosszéket, melyek négyesével álltak a széles előcsarnokban,
igyekeztem olyan helyre ülni, ahol sokan járnak, és jól látható. Aztán
keresztbe tettem a lábam, rendeltem két aszpirint és egy csésze teát,
és a délután további részét annak szenteltem, hogy szem előtt legyek.
Majd három órán keresztül bírtam, hogy ne látszódjon rajtam az
unalom, amíg a gyomrom el nem kezdett korogni. Vége az
előadásnak: megérdemlem, hogy visszamenjek a szobámba, és
rendeljek valami vacsorát a szobaszolgálattól. Már majdnem
felálltam, amikor az egyik boy hozzám lépett egy ezüsttálcával. Rajta
boríték. Benne kártya.
Kedves Arish!

514
 Remélem, a tenger elűzte rosszullétét. João holnap
reggel tízkor felveszi, hogy az irodámba hozza.
Jó pihenést!
Manuel da Silva
Repülnek a hírek, valóban. Kísértést éreztem, hogy megforduljak
a chauffert keresve, vagy magát Da Silvát, de visszafogtam magam.
Ugyan valószínűleg egyikük még a közelben jár, hideg közönyt
színleltem, és úgy tettem, mint aki újból az egyik amerikai képes
lapba merül, amivel a délután folyamán elütöttem az időt. Fél óra
múlva, amikor a csarnok már félig üres volt, és a vendégek nagy
része eloszlott a bár, a terasz és az étterem irányába, visszatértem a
szobámba eltökélve, hogy gyökerestül kitépem a fejemből Marcust,
és a nehéz napra összpontosítok, ami a ma éjszaka után vár.
54
João a földre hajította a csikket, és felém harsogta Bom
dia!, miközben eltaposta, és kitárta nekem az ajtót. Megint végigmért
tetőtől talpig. Most azonban nem lesz alkalma beszámolni gazdájának
rólam, mert alig fél óra múlva személyesen találkozom vele.
Da Silva irodája a belvárosban, a rua do Ourón feküdt, az arany
utcában, mely összekötötte az előkelő Rossio negyedet a Baixában a
Comercio térrel. Elegáns épület volt, de nem ízléstelen, habár
minden körülötte pénz, üzlet és nyereség erőteljes aromáját
árasztotta. A körképet bankok, zálogházak, öltönyös urak, siető
alkalmazottak és rohanó kifutófiúk alkották. Ahogy kiszálltam a
Bentley-ből, az a sovány férfi fogadott, aki megzavarta
beszélgetésünket első este, mikor Da Silva eljött, hogy
megismerkedjen velem. Figyelmes volt és tapintatos, ez alkalommal
kezet fogott velem, és szárazon bemutatkozott Joaquim Gamboa
néven, majd tiszteletteljes mozdulattal a lift felé irányított. Először
azt hittem, hogy a cég irodái az egyik emeleten vannak, de nem kellett
sok idő, hogy rájöjjek, valójában az egész épület szolgált a
vállalkozás székhelyéül. Gamboa mégis egyenesen az első emeletre
vezetett.

515
 - Don Manuel azonnal fogadja - közölte, mielőtt eltűnt.
Az előszoba, amiben hellyel kínált, fényes, frissen viaszolt
lambériával volt fedve. A várószobában hat bőrfotel terpeszkedett,
kicsit beljebb, a Da Silva irodájába vezető dupla ajtó közelében két
íróasztal állt: az egyik foglalt volt, a másik üres. Az elsőnél egy ötven
felé járó titkárnő dolgozott, akinek kimért köszönéséből ítélve,
amellyel fogadott, és abból, milyen gondos aprólékossággal
jegyzetelt egy vastag füzetbe, valószínűleg hatékony és diszkrét
munkaerő lehetett, minden főnök álma. Nála sokkal fiatalabb
munkatársnője néhány perc múlva szintén megjelent Da Silva
irodájának ajtaját kitárva, ahonnan egy jelentéktelen külsejű férfi
társaságában lépett ki. Ügyfél lehetett, kereskedelmi kapcsolatok.
– Da Silva úr várja önt, kisasszony - mondta a titkárnő
barátságtalan hangon. Úgy tettem, mint aki alig méltatja figyelemre,
de egy gyors pillantás elég volt, hogy felmérjem. Korombeli volt, egy
évvel fiatalabb vagy idősebb. Rövidlátó szemüveg, világos haj,
világos bőr, gondos megjelenés, de inkább szerény minőségű ruha.
Nem tudtam jobban megfigyelni, mert ebben a pillanatban maga
Manuel da Silva lépett az előszobába, hogy fogadjon.
– Örömömre szolgál, hogy itt üdvözölhetem, Arish! - mondta
kitűnő spanyolsággal.
Köszönetképp kimért lassúsággal nyújtottam neki kezet, hogy
legyen ideje végigmérni, és eldönthesse, méltó vagyok-e még a
figyelmére. Tekintetéből úgy ítéltem, hogy igen. Mindent megtettem,
hogy így legyen: erre az üzleti tárgyalásra kétrészes higanyszürke
kosztümöt tartogattam hosszú, egyenes szoknyával, szűk blézerrel,
melynek gallérján fehér virág dobta fel a komor színt. Az eredményt
diszkrét, elismerő pillantással és gáláns mosollyal nyugtázta.
– Fáradjon beljebb, kérem. Ma reggel elhoztak mindent, amit meg
akarok mutatni magának.
A tágas iroda egyik sarkában, egy nagy világtérkép alatt számos
vég szövet feküdt. Selymek. Hernyóselyem, szatén, taft, ragyogó
színekkel festett, nagyszerű selyemszövetek. Csak meg kellett
érintenem, és megéreztem a belőlük varrható ruha esését.

516
 – Megfelelnek az elvárásainak?
Manuel da Silva hangja hátam mögül szólt. Néhány másodpercre
vagy percekre talán elfeledkeztem róla és a világáról. A selymek
szépsége okozta élvezet, lágy tapintásuk és a belőlük készült ruhák
képe egy pillanatra messze röpített a valóságtól. Szerencsére nem
kellett megerőltetnem magam, hogy dicsérjem a készletet, amit
hozzáférhetővé tett számomra.
– Felül is múlják. Csodálatosak!
– Ez esetben azt javaslom, vigyen magával annyi véget, amennyit
csak tud, mert attól tartok, nemsokára elkapkodják.
– Olyan nagy a kereslet?
– Úgy néz ki. De nem éppen a divat céljaira.
– Akkor mire?
– Olyan szükségletek kielégítésére, melyek napjainkban jóval
sürgetőbbek: hadicélokra.
– Hadicélokra? - ismételtem hitetlenkedést mímelve. Tudtam, így
volt ez más országokban is, Hillgarth beszámolt az előzményekről
Tangerben.
– A selymet ejtőernyőknek használják, puskapor tárolására, sőt
bicikligumiba is.
Könnyű kacajt színleltem.
– Micsoda képtelen pazarlás! Egy ejtőernyőre való selyemből
legalább tíz estélyit lehet varrni!
– Igaz, de nehéz idők járnak. És a háborúban részt vevő országok
hamarosan bármilyen árat készek lesznek megfizetni értük.
– És maga Manuel, kinek adja el ezt a sok isteni selymet, a
németeknek vagy az angoloknak? - kérdeztem viccelődve, mintha nem
venném komolyan, amit mond. Magam is meglepődtem
arcátlanságomon, de ő vette a lapot.
– Mi portugálok hagyományosan az angolokkal állunk
kereskedelmi szövetségben, habár ezekben a viharos időkben ki

517
tudja... -Nevetéssel tett pontot nyugtalanító válaszának végére, de
még mielőtt időt adott volna rá, hogy értelmezzem, elterelte a
beszélgetést sokkal gyakorlatibb és engem közvetlenül érintő
kérdések felé. - Itt van a dosszié a szövetek részletes adataival:
minőség, ár, egyéb információk. Szóval a szokásos - mondta,
miközben az íróasztalához lépett. - Vigye magával a szállóba, ráér
megnézni, és ha eldöntötte, mi érdekli, akkor töltsön ki egy
megrendelőlapot, én majd gondoskodom róla, hogy egyenesen
Madridba küldjék az árut, megkapja egy héten belül. Fizethet utólag
onnan is, ha minden megérkezett, emiatt ne aggódjon. És ne feledje,
minden árból húsz százalék engedményt kap, a ház figyelmessége.
– De hát...
– És itt - folytatta, anélkül hogy hagyta volna befejezni a mondatot
- egy másik dosszié a helyi méter- és rövidáru kereskedők címeivel,
akik érdekesek lehetnek a számára. Fonodák, paszomány-és
gombkészítő műhelyek, bőrfeldolgozók... Voltam olyan bátor, és
elrendeltem, hogy egyeztessenek időpontot mindegyikükkel, tessék, a
beosztás ebben a táblázatban. Látja? Ma délután a Soares testvérek
várják, nekik van a legjobb fonaluk egész Portugáliában. Holnap,
péntek reggel a Casa Barbosában fogadják, ahol afrikai elefántcsont
gombokat gyártanak. Szombat délelőtt pedig Almeida
szűcsműhelyébe látogat el, és aztán semmi program hétfőig. De
készüljön rá, hogy a következő hét megint látogatásokkal lesz
telezsúfolva.
Átnéztem a rovatokkal teleírt lapot, de lepleztem a kitűnő
szervezés felett érzett csodálatom.
– Nemcsak vasárnap, de látom, péntek délután is kimenőt kapok –
mondtam tekintetem fel sem emelve a papírról.
– Attól tartok, téved.
– Nem hiszem. A programtervezetben ez a rész üres, nézze!
– Valóban üres, mert megkértem a titkárnőmet, hagyja szabadon,
mivel mással terveztem kitölteni. Szeretne holnap este velem
vacsorázni?

518
 Átvettem a másik dossziét, amit még a kezében tartott, és nem
feleltem. Először átnéztem a tartalmát: néhány lap nevekkel,
adatokkal és számokkal, amit színlelt érdeklődéssel tanulmányoztam,
ugyan valójában szemem csak végigfutott rajtuk, nem állapodott meg
egyiken sem.
– Rendben, elfogadom - mondtam, miután válaszommal hosszú
másodpercekig várakoztattam. - De csak, ha először megígér nekem
valamit.
– Természetesen, ha csak rajtam múlik.
– Nos, a feltételem a következő: önnel vacsorázom, ha garantálja,
hogy nem huppan be közénk egy ejtőernyős ezekkel a drága
selymekkel a hátán!
Jóízűen elnevette magát, és megint megállapítottam, szép a
mosolya. Férfias, életvidám és egyszerre elegáns. Eszembe jutottak
Hillgarth feleségének szavai: Manuel da Silva valóban vonzó férfi
volt. És ekkor egy röpke pillanatra, akár egy hullócsillag, Marcus
Logan alakja suhant el a szemem előtt.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, de tudja, az üzlet az üzlet...
– mondta megvonva a vállát, szája sarkában gunyoros
félmosollyal.
Váratlan csengetés szakította félbe. A hang az íróasztal felől jött,
egy szürke készülékből, mely zöld fénnyel villogott.
– Elnézést egy perc, kérem. - Hirtelen elkomolyodott. Megnyomott
egy gombot, és a fiatal titkárnő hangja recsegve szólt a készülékből.
– Herr Weiss várja. Azt mondja, sürgős.
– Vezesse a tanácsterembe - válaszolta éles hangon. Viselkedése
gyökerestül megváltozott. A hideg üzletember felfalta az elbűvölő
lovagot. Még nem ismertem annyira, hogy tudjam, a kettő közül
melyik az igazi Manuela da Silva. Visszafordult hozzám, és próbált
kedves lenni, de nem sikerült neki teljesen.
– Bocsásson meg, de néha összesűrűsödik a munka.
– Kérem, én kérek elnézést, hogy raboltam az idejét...

519
 Nem hagyta, hogy befejezzem, ugyan próbálta elrejteni, de csak
úgy sugárzott belőle a türelmetlenség. Kezet nyújtott.
– Holnap nyolckor önért megyek, megfelel?
– Tökéletesen.
A búcsú gyors volt, nem maradt idő kacérkodásra. Elmaradt az
évődés, a könnyed viccelődés: folytatjuk majd máskor. Az ajtóhoz
kísért, és ahogy kiléptem az előszobába szememmel Herr Weisst
kerestem, de csak a két titkárnőt találtam, az egyik lelkiismeretesen
verte az írógépet, a másik egy köteg levelet borítékolt be. Csak a
szemem sarkából láttam, hogy túlzott szívélyességgel köszönnek el:
fejemben sokkal sürgetőbb gondolatok nyüzsögtek.

520
 55

Madridból hoztam magammal egy rajzfüzetet azzal a szándékkal,

hogy beleírok mindent, amiről úgy sejtem, érdekes lehet, és aznap
este elkezdtem papírra vetni, amit eddig láttam és hallottam. A lehető
legrendezettebben jegyeztem fel az adatokat, és aztán összesűrítettem.
„Da Silva viccel lehetséges üzleti kapcsolatairól németekkel, nem
lehet tudni, mennyire valószínű. Hadicélokra használt selyem
keresletének növekedését jósolja. Jelleme változik a körülményektől
függően. Kapcsolat biztos a német Herr Weiss-szel. A német
bejelentés nélkül érkezik, azonnali találkozót követel. Da Silva
feszültté válik, kerüli, hogy Herr Weiss szem előtt legyen.”
Aztán felskicceltem egy-két ruhavázlatot, amiből soha nem varrók
semmit, és körberajzoltam őket ceruzavonásokkal. Iparkodtam, hogy
a rövid és hosszú vonások közt minimális legyen a különbség, hogy
csak én tudjam megkülönböztetni, és amikor befejeztem, elégettem a
fürdőben a kéziratokat, kidobtam a vécébe, és lehúztam. A rajzfüzetet
a szekrényben hagytam, nem dugtam el, de nem is hagytam hivalkodón
szem előtt. Ha valaki kutatni akar a holmijaim közt, nem fog gyanút
fogni, hogy el akartam rejteni.
Az idő repült, most hogy már programom volt. Bejártam megint
oda-vissza az Estrada Marginalt Estoril és Lisszabon közt Joãoval a
volánnál, kiválasztottam egy tucatot a legjobb cérnából, ezerféle
alakú és méretű, gyönyörű gombokat, és úgy bántak velem, mint a
legelőkelőbb megrendelővel. Da Silva beajánlásának hála mindenki
csupa figyelmesség volt, csak úgy peregtek az ár- és fizetési
engedmények, ajándékok. És anélkül, hogy észrevettem volna, már el
is érkezett a vacsora pillanata.
A találkozó hasonlóan folyt az eddigiekhez: hosszú pillantások,
zavarba hozó mosolyok és nyílt évődés. Ugyan kisujjamban volt már
a színjátszás minden csínja-bínja, és vérbeli színésznő vált belőlem,
el kellett ismernem, hogy Manuel da Silva viselkedésével
megkönnyítette a dolgom. Társaságában megint úgy éreztem magam,
mint a világon az egyetlen nő, aki képes a figyelmét magára vonni, én

521
pedig úgy tettem, mintha mindennapos dolog lenne, hogy egy gazdag
és jóképű férfi vonzalmának tárgya vagyok. Ez azonban nem volt igaz,
és ezért kétszeresen is elővigyázatosnak kellett lennem. Semmilyen
körülmények között nem hagyhattam, hogy magával sodorjanak az
érzelmeim: ez csak munka, puszta kötelesség. Könnyű lett volna
elereszteni magam, élvezni a férfi társaságát és a pillanatot, de
tudtam, hidegfejűnek kell maradnom, és érzelmeimben
távolságtartónak.
- Foglaltam asztalt vacsorára a Wonderbarban, a kaszinó
klubjában. Mesés zenekaruk van, és a játékterem csak egy lépés.
Pálmafák alatt sétáltunk végig, még nem sötétedett be teljesen, és
az utcalámpák ezüstcseppekként világítottak az ibolyaszín égbolton.
Da Silva megint az a férfi volt, aki legjobb perceiben: szórakoztató,
elbűvölő, nyoma sem volt benne a feszültségnek, ami a német
érkezésekor támadt benne délelőtt.
Úgy tűnt, szinte mindenki ismeri, a pincérektől és a parkoló
személyzetétől kezdve a legtiszteletreméltóbb vendégekig. Akárcsak
az első este jobbra-balra köszöngetett: szívélyes vállveregetés,
kézfogás és könnyű ölelés az uraknak; mímelt kézcsók, mosoly és bók
a hölgyeknek. Néhányukat bemutatta, és én fejben feljegyeztem a
neveket, hogy aztán átírjam divatrajzaim körvonalaiba.
A Wonderbar hangulata hasonló volt a Do Parque Szállóhoz,
kilencven százalékig kozmopolita. Az egyetlen eltérés az volt, amit
némi nyugtalansággal könyveltem el, hogy a németek nem voltak
többségben, mindenhonnan angol beszélgetés hallatszott. Próbáltam
elvonatkoztatni aggodalmaimtól, és ügyelni a szerepemre. Tiszta fej,
nyitott szem és nyitott fül - csak ezzel kellett törődnöm. És
természetesen azzal, hogy teljességgel elbűvölő legyek.
A maitre a terem legjobb sarkában lefoglalt asztalhoz vezetett
minket, remek stratégiával volt kiválasztva, annak, aki mindent akart
látni és azt is, hogy mindenki lássa. A zenekar az In the Mood című
dalt játszotta, és a táncparkettet betöltötték a párok, mások
vacsoráztak. Beszélgetések zaja, köszönések és nevetés hallatszott,
fesztelen előkelőség áradt mindenhonnan. Manuel nem kért étlapot,

522
hanem habozás nélkül rendelt mindkettőnknek. Aztán, mintha erre a
percre várt volna egész nap, elhelyezkedett, készen rá, hogy minden
figyelmét nekem szentelje.
– Nos, kedves Arish, meséljen, hogy bántak önnel a barátaim?
Részletesen beszámoltam róla, mit intéztem, anekdotákkal
fűszerezve. Eltúloztam a jeleneteket, humoros megjegyzéseket fűztem
hozzá, utánoztam a portugál kiejtést, hogy Manuel teli szájjal nevetett,
és megint jó benyomást tettem rá.
– És önnek, hogy zárult a hét? - kérdeztem vissza.
Végre rám került a sor, hogy hallgassak, és szívjam magamba az
információkat. És ha a szerencse mellém szegődik, talán még ki is
húzhatok belőle egyet s mást.
– Csak akkor tudod meg, ha tegezel.
– Rendben, Manuel. Mondd, hogy teltek a napjaid, mióta tegnap
délelőtt találkoztunk?
Nem tudta azonnal elmesélni, mert valaki félbeszakított. Újabb
köszöngetés, újabb nyájaskodás. Ezúttal nem volt szívből jövő,
látszott messziről.
– Von Kempel báró rendkívüli ember - jegyezte meg, amikor az
oroszlánsörényes, élemedett korú arisztokrata bizonytalan léptekkel
elhagyta asztalunk. - Akkor lássuk, ott tartottunk, hogy teltek az utóbbi
napok, és hogy összefoglaljam, arra két szó is elég: borzasztó
unalmasan.
Természetesen tudtam, hogy hazudik, de együtt érző hangra
váltottam.
– Legalább szép irodáid vannak, ahol megküzdhetsz az unalommal,
és ehhez hozzáértő titkárnők vannak a segítségedre.
– Nem panaszkodhatok, igazad van. Keményebb volna a munka, ha
rakodómunkás lennék a kikötőben, vagy ha nem lenne senki, aki
segítene.
– Régóta vannak nálad?
– A titkárnőkre gondolsz? Elisa Somoza, kettőjük közül az

523
idősebbik, már több mint három évtizede, apám idejében lépett be a
céghez, még mielőtt én kezdtem. A fiatalabbat, Beatriz Oliveirát, csak
három éve vettem fel, amikor láttam, hogy növekszik az üzlet, és
Elisa már nem tud mindenről gondoskodni. Nem éppen a
legkedvesebb, de nagyon jó szervező, felelősségteljes, és jól beszél
nyelveken. Gondolom, a beosztottak új generációja már nem szívesen
kedveskedik a főnöknek - mondta, és koccintásra emelte a poharát.
Nem találtam viccesnek a megjegyzést, de csatlakoztam hozzá,
nagyot kortyolva a fehérborból. Ekkor egy pár lépett asztalunkhoz:
középkorú, káprázatos nő földig érő, lila shantungban, kísérője alig
ért a válláig. Megint félbeszakadt a társalgás, ők franciául kezdtek el
beszélgetni, Manuel bemutatott, és én bájos biccentéssel köszöntem,
hozzátéve enchantée.
– Mannheimék magyarok - mondta, mikor a pár továbbvonult.
– Zsidó származásúak mind? - kérdeztem.
– Gazdag zsidók, akik a háború végét várják, vagy hogy vízumot
kapjanak Amerikába. Táncolunk?
Kiderült, hogy Da Silva fantasztikus táncos. Legyen az rumba,
kubai habanera, dzsessz vagy pasodoble, semmiben sem maradt hátul.
Hagytam, hogy magával ragadjon: hosszú volt a nap, és a két pohár
Douro bor, amivel megöntöztem a langusztát, meglehet, a fejembe
szállt. A táncparketten forgó párok ezernyi képben villantak fel az
oszlopokat és a falakat borító tükrökben. Meleg volt. Néhány
pillanatra lehunytam a szemem, két másodpercre, háromra, talán
négyre is. Mire kinyitottam, legsötétebb félelmeim emberi alakot
öltöttek.
Makulátlan szmokingban, hátrafésült hajjal, könnyű terpeszben,
zsebre vágott kézzel, mint mindig, és frissen meggyújtott cigarettával
az ajkai között Marcus Logan figyelte, ahogy táncolunk.
Elbújni, el kell bújnom előle, ez volt az első dolog, ami eszembe
jutott.
– Leülünk? Egy kicsit elfáradtam.
Ugyan minden erőmmel azon voltam, hogy a Marcusszal ellentétes

524
oldalon hagyjuk el a táncparkettet, hiába volt minden, mert a szemem
sarkából láttam, ő ugyanabban az irányban mozog. Mi a táncoló
párokat kerülgettük, ő a vacsorázok asztalait, de párhuzamosan
haladtunk ugyanabba az irányba. Éreztem, hogy remegni kezd a
térdem, a május esti hőség hirtelen elviselhetetlenül fojtogatóvá vált.
Amikor már csak néhány méterre voltunk egymástól, megállt köszönni
valakinek, és arra gondoltam, talán ez volt a célja, de elbúcsúzott,
határozottan és elszántan felénk tartva. Egyszerre érkeztünk
mindhárman asztalunkhoz, Manuel és én jobbról, ő pedig balról. Azt
hittem, ez itt a vég.
– Logan, te vén róka, hol az ördögben voltál? Száz éve nem
láttalak! - kiáltott fel Da Silva, ahogy észrevette. Legnagyobb
döbbenetemre barátságosan megveregették egymás hátát.
– Hívtalak vagy ezerszer, de soha nem találtalak - mondta Marcus.
– Hadd mutassam be neked Arish Agoriuq-ot, egy marokkói
barátnőmet, aki néhány napja érkezett Madridból.
Kezet nyújtottam összpontosítva, hogy ne remegjen, de nem mertem
a szemébe nézni. Erősen megszorította a kezem, mintha azt mondaná,
én vagyok, itt vagyok, mondjál valamit.
– Örvendek. - Hangom rekedten, szárazon csengett, szinte
elcsuklott.
– Üljél le, igyál velünk egy pohárkával - invitálta Manuel.
– Nem, köszönöm. Barátokkal vagyok, csak azért jöttem, hogy
köszönjek, és emlékeztesselek, találkoznunk kell.
– A napokban rá fogok érni, ígérem.
– Ne feledkezz el róla, meg kell tárgyalnunk néhány dolgot! -Aztán
hozzám fordult. - Nagyon örülök, hogy megismerhettem...- mondta, és
meghajolt.
Ez alkalommal kénytelen voltam a szemébe nézni. Arcán már
nyoma sem volt a sebeknek, amelyekkel megismertem, de ugyanolyan
volt a tekintete: éles vonások, cinkos pillantás, amely szavak nélkül
is azt kérdezte, mi az ördögöt keresel te itt ennek az alaknak az
oldalán.

525
 – Agoriuq - nyögtem ki, mintha követ nyeltem volna.
– Agoriuq kisasszony, igen, bocsásson meg! Örülök, hogy
megismerhettem. Remélem, még találkozunk.
Utána néztünk, ahogy eltávolodott.
– Rendes ember ez a Marcus Logan.
Ittam egy nagy korty vizet. Fel kellett frissítenem a torkom, száraz
volt, mint a reszelő.
– Angol? - kérdeztem.
– Igen, angol, van néhány üzleti ügyünk.
Megint ittam, hogy magamhoz térjek zavarodottságomból. Szóval
már nem újságíró. Manuel szavai térítettek magamhoz.
– Itt túl meleg van. Szerencsét próbálunk a ruletten?
Megint közönyt tettettem a terem pompája láttán. A fényűző
csillárok aranyozott láncokon lógtak az asztalok fölé, melyek körül
százával nyüzsögtek a játékosok, akik annyi nyelven beszélgettek
izgatottan, ahány nemzet egyszer létezett a vén Európa térképén. A
szőnyeggel bevont padló elnyelte az emberi léptek zaját, és
felerősítette a vakszerencse édenének neszeit, a zsetonok koccanását,
a rulett zúgását, az elefántcsont golyók pattogását bolondos táncukban
és a krupiék kiáltásait, akik lezárták a téteket: Rien ne va plus! Sok
vendég ült a zöld posztós asztalok körül, akik pénzt raktak, de még
többen, akik csak körben álltak a játékot bámulva. Arisztokraták, akik
egykor elszántan vesztettek és nyertek minden feltűnést kerülve Baden
Baden, Monte-Carlo és Deauville kaszinóiban, magyarázta Da Silva.
Elszegényedett polgárok, szánalmas újgazdagok, gazemberré vált
úriemberek és valódi gazemberek úrnak öltözve. Volt, aki pompás
nagyestélyiben érkezett, győzedelmes, magabiztos mosollyal, az urak
kikeményített gallérban és ingmellben, a hölgyek pedig gőgösen
feszítettek ékszereik ragyogásában. Züllött külsejű egyének is
felbukkantak, gyáván vagy orvul vadászva ismerősökre, akiket meg
lehetett pumpolni - talán az illúzió éltette őket, hogy dicsőséges este
vár rájuk. Mások készen álltak eljátszani a baccarat asztalnál az
utolsó, családi kincset is vagy a másnapi reggelit. Az előzőeket

526
csupán a játék varázsa mozgatta, a szórakozás utáni vágy, a szédület
és a mohóság; az utóbbiakat egyszerűen a leplezetlen kétségbeesés.
Kószáltunk néhány percet a különböző asztalokat szemlélve,
Manuel ide-oda köszöngetett, és szívélyes mondatokat váltott. Én alig
beszéltem, csak ki akartam jutni innen, bezárkózni a szobámba, és
elfeledkezni a világról, csak azt kívántam, hogy ez az átkozott nap
véget érjen egyszer.
– Nem úgy nézel ki, mint aki milliomos akar ma lenni.
Bágyadtan elmosolyodtam.
– Elfáradtam - mondtam. Iparkodtam, hogy hangomban egy csepp
kedvesség csengjen, nem akartam, hogy észrevegye, milyen
aggodalom feszít belülről.
– Szeretnéd, hogy visszakísérjelek a szállóba?
– Hálás lennék.
– Egy másodpercet kérek. - Azzal ellépett mellőlem, hogy kezet
nyújtson egy ismerősnek, akit most vett észre. Mozdulatlan maradtam,
mintha ott sem lennék, az sem kötött le, hogy a játékterem nyüzsgését
bámuljam. És akkor, mint egy árnyék, megéreztem, hogy közeledik
felém. Mögöttem ment el csendesen, szinte súrolt. Rejtve, meg sem
állva, megfogta a jobb kezem, ügyesen széttárta ujjaim, és közéjük
tett valamit. Én hagytam. Aztán szó nélkül továbbment. Miközben úgy
tettem, mint aki az egyik asztalra szegezi a tekintetét, idegesen
forgattam a kezemben, amit beletett: egy összehajtogatott cetli volt.
Ruhám széles övébe rejtettem abban a pillanatban, mikor Manuel
elköszönt az ismerősöktől, és visszafordult felém.
– Mehetünk?
– Egy perc, ki kell mennem a mosdóba.
– Rendben, itt várlak.
Próbáltam a nyomára bukkanni útközben, de már nem volt sehol. A
mosdóban nem volt senki, csak egy álmos tekintetű, fekete
öregasszony, aki az ajtót vigyázta. Elővettem a cédulát a
rejtekhelyéről, és fürgén kibontottam.

527
 „Mi lett S-ből, akit T-ben hagytam?”
Az S Sira volt, a T pedig Tetuan. Hová lett régi énem az afrikai
időkből, kérdezte Marcus. Kinyitottam a táskám zsebkendő és válasz
után kutatva, miközben a szemem elfutották a könnyek. Az előbbit
megtaláltam, az utóbbit nem.

528
 56

Hétfőn folytattam a látogatásokat kiegészítők után járva

divatszalonom számára. A Prata utcában beszéltek meg találkozót
számomra egy kalapkészítővel, egy lépésre Da Silva irodáitól: remek
ürügynek kínálkozott, hogy csak úgy benézzek, ha másért nem, hát
beköszönni. És ha már ott vagyok, körbeszaglászhatok, ki szokott
arrafelé megmozdulni.
Csak a fiatal, ellenszenves titkárnőt találtam ott, eszembe jutott,
hogy Beatriz Oliveira a neve.
– Da Silva úr elutazott. Üzleti ügyben van távol - mondta, és nem
közölt további részleteket.
Ahogy előző látogatásom alkalmával, most sem mutatott egy
szemernyi hajlandóságot sem, hogy kedves legyen velem, mégis úgy
gondoltam, talán ez az egyetlen alkalom, hogy négyszemközt lehetek
vele, és nem akartam elhalasztani. Mogorva viselkedéséből és
szűkszavúságából ítélve rettentő nehéznek tűnt, hogy akár egy
morzsányi, értékes információt is kiszedjek belőle, de mivel nem volt
jobb dolgom, elhatároztam, teszek egy próbát.
– Micsoda bosszúság! Meg akartam kérdezni néhány dolgot a
szövetekről, amit a múltkor mutatott. Még mindig az irodájában
vannak? - kérdeztem.
A szívem hevesen kezdett dobogni a lehetőségtől, hogy belóghatok
oda Manuel távollétében, de a titkárnő hamar véget vetett hamis
ábrándjaimnak, mielőtt azok még alakot ölthettek volna.
– Nem. Már visszavitték a raktárba.
Száguldottak a gondolataim. Első próbálkozás kudarc, nem baj,
próbálkozzunk tovább.
– Nem zavarja, ha leülök egy percre? Egész délelőtt talpon voltam,
sapkákat, turbánokat meg szalmakalapokat nézegettem. Azt hiszem,
szükségem lenne egy rövid pihenőre.
Nem hagytam időt, hogy válaszoljon, mielőtt ki tudta volna nyitni a

529
száját, lerogytam egy bőrfotelbe iszonyatos fáradtságot színlelve.
Hosszan hallgattunk, miközben a titkárnő ceruzával végigfutott egy
több oldalas iratot, és néha-néha bejelölt vagy megjegyzett rajta
valamit.
– Kér egy cigarettát? - kérdeztem két-három perc múlva. Ugyan
nem voltam erős dohányos, de mindig volt egy cigarettatárca a
táskámban. Hogy szolgálatomra legyen az ilyen alkalmakkor például.
– Nem, köszönöm - mondta, de rám se nézett. Folytatta a munkát,
én pedig rágyújtottam. Hagytam, hagy dolgozzon egy-két percig.
– Ön volt, aki felkereste a beszállítókat, időpontot kért, és
összeállította a dossziét minden adattal együtt, igaz?
Végre felpillantott egy másodpercre.
– Igen, én voltam.
– Remek munka, el sem tudja képzelni, milyen nagy hasznomra
van.
Kurta köszönömöt morgott, és újra belemerült a munkába.
– Hát Da Silva úrnak kapcsolata az van, nem kevés - folytattam.
- Lenyűgöző lehet annyi különböző kereskedelmi céggel tartani
kapcsolatot! És főleg annyi külföldivel! Spanyolországban minden
sokkal unalmasabb.
– Azt nem csodálom - morogta.
– Tessék?
– Azt mondom, hogy nem csodálom, hogy minden olyan unalmas
ott, ha azt nézzük, ki vezeti - morogta a foga közt, úgy téve, mint aki a
munkájának szenteli minden figyelmét.
Örömteli borzongás futott végig a hátamon: a buzgó titkárnőt
érdekli a politika. Akkor innen kell megközelíteni!
– Na persze - válaszoltam, és komótosan elnyomtam a cigarettát. -
Mit is várhatnánk egy olyan embertől, aki szerint az asszonynak a
tűzhely mellett a helye, és egyetlen feladata, hogy gyerekeket hozzon a
világra.

530
 – És aki zsúfolásig tömte a börtönöket, és a legyőzöttektől egy
szemernyi részvétet is megtagad - tette hozzá határozottan.
– Nos, valóban így állnak a dolgok. - Váratlan irányt vett a
beszélgetés, nagyon óvatosan kell lépegetnem, ha meg akarom nyerni
a bizalmát, és behúzni az én utcámba. - Ismeri Spanyolországot,
Beatriz?
Láttam, hogy meglepi, tudom a nevét. Végre méltóztatott letenni a
ceruzát, és rám nézett.
– Soha nem jártam ott, de tudom, mi történik. Vannak barátaim,
akik sokat mesélnek róla. Ugyan minden bizonnyal ön nem tudja,
miről beszélek, ön másik világhoz tartozik.
Felálltam, az íróasztalhoz léptem, és szemtelenül a szélére ültem.
Közelhajoltam, hogy lássam, mit takar az olcsó szövetből varrt ruha,
amit évekkel ezelőtt varrhatott neki egy szomszéd néhány escudóért.
Szemüvege mögött intelligens pillantást találtam, dühödt
ügybuzgósággal leplezve, amivel a munkáját végezte, küzdő szellemet
sejtettem benne, mely valahogy ismerős volt. Beatriz Oliveira és én
nem voltunk annyira különbözőek. Két hasonló - szerény és törekvő -
családból származó, dolgozó nő. Két életút, melyek kiindulópontja
közel állt egymáshoz, ugyan egy ponton kettéágaztak. Idővel pedáns
alkalmazott vált belőle, belőlem pedig képmutató valóság. Mégis,
ami a közös volt bennünk, sokkal valósabbnak tűnt, mint a
különbségek. Én luxushotelben laktam, ő pedig egy beázott házban
valamelyik szegénynegyedben, de mindketten tudtuk, mit jelent a
küzdelem, hogy a balszerencse ne harapdálja a sarkunkat egész
életünkben.
– Sok embert ismerek, Beatriz, nagyon különböző embereket -
kezdtem halkan. - Most a hatalmasokkal barátkozom, mert ezt
követeli meg a munkám, és mert váratlan körülmények melléjük
sodortak, de én tudom, mit jelent télen fázni, babot enni mindennap,
és napfelkelte előtt indulni otthonról nyomorúságos munkabérért. És
ha kíváncsi rá, hát nekem sem tetszik a most épülő Spanyolország.
Most elfogad egy szál cigarettát?
Nem válaszolt, csak kinyújtotta a kezét, és kivett egyet.

531
Odatartottam neki az öngyújtót, aztán én is rágyújtottam.
– Hogy mennek a dolgok Portugáliában? - kérdeztem.
– Rosszul - mondta, és kifújta a füstöt. - Lehet, hogy a Salazar
teremtette Új Állam, az Estado Novo nem olyan elnyomó, mint
Franco
Spanyolországa, de abban nem különbözik, hogy itt is minden
parancsszóra zajlik, és korlátozzák a szabadságjogokat.
– Maguk legalább, úgy néz ki, megőrzik semlegességüket az
európai háborúban - mondtam, a saját utcámba terelve a
beszélgetést.- Spanyolországban nem állnak olyan egyértelműen a
dolgok.
– Salazar megegyezett az angolokkal és a németekkel is, furcsa egy
egyensúly. A britek mindig is a portugál nép barátai voltak, ezért
olyan meglepő, hogy nagylelkűnek mutatkozik a németekkel, adott
nekik exportengedélyt és más kiváltságokat.
– Hát ez nem meglepő, amilyen időket élünk, nem gondolja?
Kényes ügyek ezek zavaros időkben. Én nem értek a világpolitikához,
az az igazság, de képzelem, hogy minden csak érdekeken áll vagy
bukik. - Igyekeztem, hogy hangom közömbösen csengjen, mintha ez
engem nem aggasztana. Eljött a perc, hogy átlépjem a nyilvános és a
magánéletet elválasztó határvonalat, és nagyon óvatosnak kellett
lennem. - Ugyanez történik az üzleti életben is, gondolom - tettem
hozzá. - A múltkor, hogy messzebb ne menjek, miközben Da Silva
úrral voltam az irodájában, éppen ön jelentette, hogy német ügyfél
érkezett.
– Nos, igen, de az más tészta. - Bosszús képet vágott, és nem úgy
nézett ki, mintha hajlandó lenne ennél többet elárulni.
– Egyik este Da Silva úr meghívott vacsorázni az estorili
kaszinóba, és megdöbbentett, mennyi embert ismer. Ugyanúgy köszönt
az angoloknak, amerikaiaknak, mint a németeknek és egy csomó más
európai országokból érkezett vendégnek. Életemben nem láttam
senkit, aki ilyen jól kijönne mindenkivel.
Bosszúsan fintorodott el újra. De még így se mondott semmit, és

532
nekem nem maradt más választásom, mint arra törekedni, hogy tovább
beszéljek, nehogy a társalgás leüljön.
– Annyira sajnáltam a zsidókat, akiknek el kellett hagyniuk
otthonuk és üzleteik a háború elől menekülve.
– Megsajnálta az estorili kaszinóba járó zsidókat? - kérdezte
gunyoros mosollyal. - Hát én aztán nem sajnálom őket, úgy élnek
mintha pompás nyaraláson lennének. Ha valakit sajnálok, hát azokat a
szerencsétleneket, akik kartonbőrönddel érkeztek, és egész nap
sorban állnak a követségek és a hajózási vállalatok irodái előtt
vízumra és hajójegyre várva Amerikába, amit meglehet, sose kapnak
meg. És sajnálom a családokat, akik mocskos panziókban húzzák meg
magukat, és a szeretetkonyhára járnak, meg a szegény lányokat, akik a
sarkon árulják magukat egy marék escudóért, az öregeket, akik a
kávézókban ütik el az időt már órák óta üres, maszatos csészék előtt,
amíg a pincér ki nem dobja őket, hogy legyen szabad hely. Na, őket
sajnálom, nem mást. Akik mindennap eljátszanak egy darabkát a
vagyonukból a kaszinóban, azok nem keltenek bennem sajnálatot.
Megrázó volt, amit mesélt, de nem téríthetett el szándékomtól, jó
úton jártunk, és rajta kellett tartanom mindenáron. Akkor is, ha a
lelkiismeretére kell hatnom.
– Igaza van. A helyzet sokkal drámaibb a nyomorultak számára. És
nagyon fájdalmas lehet nekik látni, hogy annyi német járkál itt fel s
alá szabadon.
– Képzelem...
– És nagyon kemény lehet a tudat, hogy az ország kormánya, ahova
menekültek, ilyen megengedő a Harmadik Birodalommal szemben.
– Igen, feltételezem...
– És hogy van néhány portugál üzletember, akik a nácikkal kötött,
zsíros megállapodások árán terjeszkednek...
Az utolsó mondatot mély komorsággal ejtettem ki, közel hajolva
hozzá, teljesen lehalkítva a hangom. Farkasszemet néztünk, egyikünk
sem volt képes megtörni.
– Ki maga? - kérdezte végül alig hallhatóan. Hátradőlt,

533
eltávolodott az íróasztaltól, hátát a szék támlájának vetette, mintha
minél messzebb akarna kerülni tőlem. Bizonytalanul remegő
hangjában félelem csengett, szeme azonban egy pillanatra sem
szakadt el az enyémtől.
– Divatszabó vagyok - suttogtam. - Egyszerű dolgozó nő, mint
maga, akinek szintén nem tetszik, ami körülötte folyik.
Láttam, hogy megfeszül a nyaka, nyel egyet, és ekkor két kérdést
szegeztem neki. Lassan, kimérten. Rettentő kimérten.
– Mire készül Da Silva a németekkel, Beatriz? Miben ügyeskedik?
Megint nyelt egyet, és az ádámcsutkája olyan erőteljesen mozgott,
mintha egy elefántot akart volna lenyelni.
– Én nem tudok semmit - nyögte ki végül.
Hirtelen bosszús hang hallatszott az ajtóból.
– Emlékeztess legközelebb, hogy soha többet ne menjek a Sao
Juliao utcai kifőzdébe. Egy órát vártunk a kiszolgálásra, pont mikor
annyi mindent kell még előkészítenem, mire don Manuel visszajön!
Ó! Elnézést Agoriuq kisasszony, nem tudtam, hogy itt van...
– Már éppen indulni készültem - mondtam tettetett könnyedséggel,
miközben felkaptam a táskám. - Csak meg akartam lepni Da Silva
urat, de Oliveira kisasszony felvilágosított, hogy elutazott. Mindegy,
akkor majd visszajövök máskor.
– Itt hagyta a cigarettáját - hallottam a hátam mögül.
Beatriz Oliveira még mindig fénytelen hangon beszélt, amikor
odanyújtotta a kezét benne a tárcával, megragadtam, és erősen
megszorítottam.
– Gondolja meg!
Megkerültem a liftet, és a lépcsőn mentem le, miközben újra
lejátszottam magamban a jelenetet. Talán túl kockázatos volt
részemről ilyen hirtelen felfedni magam, de a titkárnő viselkedéséből
azt gyanítottam, hogy tud valamit, valamit, amit inkább a személyem
iránt érzett bizalmatlanság miatt nem mondott el, mint a főnöke iránti
lojalitásból. Da Silvát és a titkárnőjét nem ugyanabból a fából

534
faragták, és én biztos voltam benne, hogy soha nem számolna be neki
e különös látogatás tartalmáról. Miközben ő arra törekedik, hogy a
kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon, nemcsak egy
álmarokkói szaglászik az ügyeiben, hanem egy baloldali felforgató is
beépült az alkalmazottai közé. El kell érnem, hogy újra
találkozhassam Beatriz Oliveirával négyszemközt. De hogy miként,
hol és mikor, arról elképzelésem sem volt.

535
 57

Kedden esős napra virradt, és én az előző napok gyakorlatát

folytatva eljátszottam, hogy beszerző körútra megyek, és hagytam,
hogy João elvigyen kocsival úti célomhoz, ami ezúttal egy külvárosi
szövődé volt. A chauffer három óra múlva vett fel a bejárat előtt.
– A Baixa negyedbe, João, kérem.
– Ha don Manuellel szeretne találkozni, akkor még nem jött vissza.
Nagyszerű, gondoltam. Nem állt szándékomban Da Silvával
találkozni, hanem módját akartam ejteni, hogy újból Beatriz Oliveira
közelébe férkőzhessek.
– Nem baj, elég, ha a titkárnőkkel tudok beszélni. Csak a
rendelésemmel kapcsolatban akarok kérdezni valamit.
Bíztam benne, hogy az idősebbik titkárnő megint elment ebédelni,
kötelességtudó munkatársa viszont tartja a frontot, de mintha valaki
szándékosan fordítva teljesítette volna vágyaimat, éppen az
ellenkezőjét találtam. A veterán titkárnő a helyén ült, orrhegyére tolt
szemüveggel vetett egybe néhány iratot. A fiatalnak nyomát se láttam.
– Boa tarde, Somoza asszony. Látom, egyedül hagyták.
– Don Manuel még mindig úton van, és Oliveira kisasszony ma
nem jött be dolgozni. Miben segíthetek, Agoriuq kisasszony?
A szájamban éreztem a bosszúsággal keveredett veszély ízét, de
legyűrtem, ahogy tudtam.
– Ó, remélem, jól van - mondtam, nem válaszolva a kérdésére.
– Biztosan semmi komoly. Ma reggel bejött a bátyja, hogy szóljon,
nem érzi teljesen jól magát, van egy kis láza, de bízom benne, hogy
holnap már bejön.
Haboztam néhány pillanatig. Gyorsan, Sira, gondolkozz gyorsan,
mozdulj, kérdezd meg, hol lakik, próbálj a nyomára jutni, szóltam
magamra.
– Ha esetleg meg tudná adni a címét, akkor küldhetnék neki egy

536
csokor virágot. Nagyon kedves volt tőle, hogy találkozót egyeztetett
minden beszállítóval.
Veleszületett tapintatossága ellenére a titkárnő nem tudta megállni,
hogy ne vessen oda egy leereszkedő mosolyt.
– Ne aggódjon, kisasszony! Nem hiszem, hogy erre szükség lenne,
igazán. Csak egy kis megfázás vagy könnyű rosszullét. Ha segíthetek
valamiben...
– Elvesztettem egy pár kesztyűt - rögtönöztem. - Azt hittem, talán itt
felejtettem tegnap.
– Ma reggel nem találtam itt semmit, de lehet, hogy a takarítónők
szedték össze, akik korán járnak. Ne aggódjon, majd én
megkérdezem.
Beatriz Oliveira távollététől a hangulatom éppen olyan lett, mint a
lisszaboni délután, ami az Ouro utcán várt, ahogy kiléptem: felhős,
szeles és zivataros. És az étvágyamat is elvette, ezért csak egy csésze
teát fogyasztottam egy süteménnyel a közeli Nicola kávézóban, és
folytattam a teendőimet. Aznap délutánra a gyakorlatias titkárnő egy
brazil, egzotikus termékeket importáló céggel beszélt meg találkozót,
azt feltételezve - okosan -, hogy bizonyos trópusi madarak tollai
érdekesek lehetnek modelljeim számára. És eltalálta. Bárcsak ilyen
segítőkészen állna mellettem más tennivalókban is!
Az időjárás nem javult a következő órákban, és a hangulatom sem.
Estorilba hazafelé mérleget készítettem az érkezésem óta elért
sikerekről, és mindent összevéve az eredmény siralmas volt. João
első megjegyzései hosszútávon alig bizonyultak hasznosabbnak, mint
a hátteret díszítő ecsetvonások, melyeket a fárasztóan szószátyár,
unatkozó öreg, aki túl hosszú ideje maradt ki gazdája mindennapi
életéből, újra és újra elismételt. A németekkel való
magántalálkozókról, amit Hillgarth felesége említett, nem hallottam
egy szót sem. És az a személy, akit egyetlen lehetséges
bizalmasomnak tartottam, kicsúszott a kezeim közül, mint a víz,
valami álbetegségre hivatkozva.
Ha mindehhez hozzátesszük a Marcusszal való fájdalmas
találkozást, az utazás kész kudarc volt, bárhonnan is nézzük. Kivéve,

537
ami ügyfeleimet illeti természetesen, akik, ha hazatértem, csodák kész
tárát találják majd szalonomban, melyet elképzelni is nehéz a
nyomorgó, élelmiszerjegyekből élő Spanyolországban. Sötét
kilátásoktól borúsan könnyű vacsorát költöttem el a szálló
éttermében, és úgy döntöttem, hamar lefekszem.
Mint minden este, a szolgálatban lévő szobalány gondosan
előkészítette a szobát, hogy készen várjon, ha álomba akarok merülni:
a függönyök behúzva, az éjjeliszekrényen halvány fény, a takaró
felhajtva és a lepedő csipkéje milliméter pontosan élére igazítva.
Talán a frissen vasalt, svájci batisztlepedők jelenthetik a nap
fénypontját, segítenek majd elaludni, és néhány órára elfelejthetem a
kudarc felett érzett csalódottságomat. Vége a napnak. Nulla
eredménnyel.
Már majdnem lefeküdtem, amikor hideg légáramlatot éreztem.
Mezítláb az erkélyhez siettem, elhúztam a függönyt, és láttam, hogy az
ajtó nyitva maradt. A személyzet feledékenysége, gondoltam, és
becsuktam. Leültem az ágyra, és eloltottam a lámpát: nem volt
kedvem egy sort sem olvasni. És miközben elnyúltam a takaró alatt,
bal lábam valami furcsa, pehelykönnyű anyagba akadt.
Visszafojtottam a kiáltásom, a lámpakapcsoló után nyúltam, de
akaratlan mozdulattal levertem a padlóra, ügyetlenül felszedtem,
megpróbáltam felkapcsolni csámpásan álló ernyővel, és amikor
végre sikerült, egy rántással letéptem az ágyról a takarót. Mi az ördög
lehetett az a rongycsomó, amibe beleakadtam?! Nem mertem
hozzányúlni, amíg jól meg nem néztem magamnak. Fátyolnak tetszett -
egy fekete fátyol volt, mise fátyol. Két ujjam közé csippentve
felemeltem, a szövet kibomlott, és a belsejéből kiesett egy szentkép.
Felvettem az egyik sarkánál fogva, mintha attól tartanék, hogy
szétmállik a kezemben, ha erősebben fogom. A fény felé tartottam, és
láttam, hogy egy templom homlokzat van rajta. Alatta két nyomtatott
sor. „Igreja de São Domingos. Novena em louvor a Nossa Senhora
do Fátima.” A hátulján ceruzával jegyezte rá valaki ismeretlen
írással: „Szerda este hat. Bal oldal tizedig sor hátulról számolva.”
Aláírás nem volt, minek is.
Másnap egész nap kerültem Da Silva irodáját, ugyan az aznapi

538
találkozók mind a belvárosban voltak.
- Ma később gyere értem, João. Fél hétre a Rossio állomás elé.
Előtte templomba megyek, ma van apám halálának az évfordulója.
A chauffer elfogadta az utasítást mély részvéttel sütve le tekintetét,
és én éreztem, hogy belém mar a lelkiismeret, amiért olyan könnyű
szívvel tettem el a láb alól Gonzalo Alvaradót. De most nincs idő a
nyavalygásra, gondoltam, miközben betakartam a fejem a fekete
fátyollal, háromnegyed hat van, és a kilenced nemsokára kezdődik. A
São Domingos-templom a Rossio tér mellett volt, a belváros
közepén. Amikor a kőből és világos mészből rakott, széles homlokzat
elé értem, éreztem, hogy anyám emléke ott repdes körülöttem.
Utoljára vele vettem részt istentiszteleten Tetuanban, a közeli téren
álló, kis templomba kísértem el. Azzal összehasonlítva a São
Domingos hatalmas volt, szürke kőből faragott, szilárd oszlopai a
szépia színűre festett mennyezetig értek. Benn sokan voltak,
rengetegen, néhány férfi, de főleg nők, az egyházközség hű tagjai, akik
a Szűzanya parancsait követni gyűltek össze, és elimádkozni a Szent
Rózsafűzért.
A bal oldali oldalfolyosón sétáltam előre összekulcsolt kézzel,
lehorgasztott fejjel, lassú léptekkel, úgy tettem, mintha magamba
szállnék, de közben szemem sarkából a sorokat számoltam. Ahogy a
tizedikhez értem, a szememet takaró fátylon keresztül gyászruhába
öltözött alakot láttam meg a pad fejénél ülve. Fekete szoknyát, sálat
és durva gyapjúharisnyát viselt: az egyszerű lisszaboni asszonyok
jellegzetes öltözékét. Nem fátylat hordott, hanem az álla alatt
megkötött kendőt, ami olyan mélyen esett a homlokába, hogy
lehetetlen volt kivenni az arcát. Mellette volt szabad hely, de néhány
pillanatig nem tudtam, mit tegyek. Egyszer csak láttam, hogy egy
sápadt, ápolt kéz emelkedik ki a szoknya öléből. Egy kéz, ami aztán a
gazdája melletti, üres helyre tenyereit. Üljön ide, mintha ezt mondta
volna. Azonnal engedelmeskedtem.
Némán ültünk, miközben a hívek elfoglalták az üres helyeket, a
ministránsok az oltáron rakosgattak, és a mélyből a tenger zúgása
hallatszott, mint halk dorombolás. Hiába vetettem rá néhány pillantást
a szemem sarkából, a kendő takarásában nem láthattam a feketébe

539
öltözött asszony vonásait. Egyébként sem volt rá szükségem, kétség
sem fért hozzá, ki ő. Vettem a bátorságot, hogy suttogva megtörjem a
jeget.
– Köszönöm, hogy idehívott, Beatriz. Kérem, ne féljen,
Lisszabonban soha senki nem fog tudni erről a beszélgetésről.
Csak egy-két másodperc múlva válaszolt. Az ölébe nézett
mereven, és alig hallhatóan kérdezte.
– Az angoloknak dolgozik, igaz?
Könnyedén biccentettem.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez szolgál-e maguknak valamire,
mert nagyon kevés. Csak azt tudom, hogy Da Silva tárgyal a
németekkel a Beira vidékén, az ország belsejében található bányák
ügyében. Előtte soha nem üzletelt arrafelé. Nagyon friss ez a dolog,
csak néhány hónapja zajlik. Mostanában minden héten odautazik.
– Miről van szó?
– Valami olyasmiről, aminek a neve „farkasnyál”. A németek
kizárólagosságot követelnek, hogy szakadjon el teljesen a britektől.
És azt is el kell érnie, hogy a szomszédos bányák tulajdonosai vele
kössenek szerződést, és a továbbiakban ne üzleteljenek az
angolokkal.
A pap az egyik mellékajtón keresztül belépett az oltárhoz, aprócska
pont a messzeségben. Az egész templom felállt, mi is.
– A németek kik? - suttogtam a misefátyol alól.
– Az irodába csak Weiss jött be háromszor. Soha nem beszél velük
telefonon, azt hiszi, hogy lehallgatják. Tudom, hogy az irodán kívül
találkozott még valakivel, Wolters a neve. Ezen a héten várják, hogy
jöjjön még valaki Spanyolországból. Holnap, csütörtökön,
mindannyian a vidéki házában vacsoráznak: don Manuel, a németek
és a beirai bányatulajdonosok. Ott akarják lezárni a tárgyalásokat,
hetek óta győzködi a tulajokat, hogy csak a németek megrendeléseit
teljesítsék. Mindannyian feleségeikkel vesznek majd részt, és neki
érdeke, hogy jól bánjon velük: tudom, mert kérte, hogy rendeljek
virágot és csokoládét a fogadásukra.

540
 A pap befejezte a beszédet, és az egész templom helyet foglalt
ruhasuhogás, sóhajtozás és az elöregedett fa recsegése közepette.
– Már figyelmeztetett - folytatta lecsüggesztett fejjel -, hogy ne
kapcsoljuk be neki jó néhány angol hívását, akikkel azelőtt jó
viszonyt ápolt. És ma délelőtt a raktár pincéjében találkozott két
emberrel, két volt fegyenccel, akiket néha testőrnek alkalmaz.
Régebben is megtörtént, hogy sötét ügyekbe keveredett. Csak a
beszélgetés végét kaptam el. Megparancsolta nekik, hogy figyeljék
ezeket az angolokat, és ha szükséges, semlegesítsék őket.
– Mit takar a semlegesítés?
– Elrakni láb alól, gondolom.
– Hogyan?
– Találja ki!
A hívek megint felálltak, és mi követtük a példájukat. Énekelni
kezdtek áhítatos hangon, és én éreztem, hogy a halántékomban
dübörög a vér.
– Tudja az angolok nevét?
– Leírtam magának.
Lopva egy összehajtogatott cetlit csempészett a kezembe, és én
erősen a markomba szorítottam.
– Többet nem tudok, esküszöm.
– Küldjön értem megint, ha megtud valami újat - mondtam, mert
eszembe jutott a nyitott erkélyajtó.
– Úgy lesz. Maga pedig, kérem, ne említse a nevem. Ne jöjjön be
újra az irodába!
Nem tudtam megígérni, hogy így lesz, mert mint egy fekete varjú,
felreppent, és már ott sem volt. Én még sokáig maradtam a
kőoszlopok, hamisan csengő zsoltárok és a litánia mormolásának
takarásában. Amikor végre megemésztettem a hallottakat, kihajtottam
a cetlit, és meggyőződtem róla, hogy félelmeim nem voltak
alaptalanok. Beatriz Oliveira öt névből álló listát adott át. A
negyedik Marcus Logané volt.

541
 58

Mint a délutáni órákban ilyenkor mindig, a szálló előcsarnokában

élénk volt a forgalom. Megtelt külföldiekkel, gyöngysoros
hölgyekkel, lenvászon öltönyös és egyenruhás urakkal, társalgással,
első osztályú dohány illatával és serény boyokkal. És valószínűleg
tele volt nem kívánatos alakokkal is. Egyikük rám várt. Ugyan
kellemes meglepetést színleltem, libabőrös lettem, ahogy megláttam.
Külsőre ugyanaz a Manuel da Silva volt, mint néhány napja:
magabiztos, makulátlan öltönyben, néhány ősz hajszál jelezte, hogy
már érett férfikorba lépett, figyelmes volt és mosolygós. Ugyanannak
a férfinak nézett ki, igen, de a puszta látványa is annyira taszított,
hogy uralkodnom kellett magamon, hogy meg ne forduljak, és ki ne
szaladjak. Az utcára, a tengerpartra, a világvégére. Bárhova, csak
messze tőle. Azelőtt csak gyanakodtam, és maradt hely a reménynek,
hogy a vonzó külső rendes embert takar. Most már tudtam, hogy nem
így van, a legsötétebb jóslatok sajnos beigazolódtak. Hillgarth-ék
feltételezései bebizonyosodtak a templom padjában: a becsületesség
és a hűség háborús időkben nem jártak együtt a jó üzlettel, és Da
Silva eladta magát a németeknek. És ha ez nem lett volna elég, még
ennél is baljósabb tettre készül: ha régi barátai zavarják ebben, akkor
elteszi őket láb alól. Ha eszembe jutott, hogy Marcus köztük van,
ezernyi tűszúrást éreztem a zsigereimben.
A testem követelte, hogy szökjek meg előle, de nem tehettem,
nemcsak azért, mert pillanatnyilag egy táskákkal és bőröndökkel
megrakott kocsi állt a szálló forgóajtaja előtt, hanem sokkal
nyomósabb okom volt rá. Most tudtam meg, hogy Da Silva
huszonnégy órán belül vendégül látja német kapcsolatait. Minden
bizonnyal ez lesz a találkozó, amelyet Hillgarth felesége említett,
ahol valószínűleg el fognak hangzani mindenféle részletek, amire az
angolok szeretnének szert tenni. Következő célom tehát, hogy minden
eszközömmel azon legyek, meghívjon az összejövetelre, de az idő
ellenem dolgozott. Nem maradt más lehetőségem, mint
előremenekülni.

542
 – Részvétem, kedves Arish.
Néhány másodpercig nem tudtam, mire gondol. Valószínűleg a
meghatódottságnak tudta be hallgatásom.
– Köszönöm - suttogtam, amikor rájöttem, miről van szó. - Apám
nem volt keresztény, de szeretem az emlékét megtisztelni néhány perc
vallási áhítattal.
– Van kedved egy italhoz? Lehet, hogy nem ez a megfelelő perc, de
mondták, hogy jártál az irodában néhányszor, és csak azért jöttem,
hogy viszonozzam a látogatást. Elnézésedet kérem, hogy annyit
voltam távol, de az utóbbi időben többet kell utaznom, mint amennyit
szeretnék.
– Azt hiszem, jólesne egy ital, köszönöm, hosszú volt a nap. És
igen, beugrottam az irodádba, de csak hogy köszönjek, minden más
remekül ment. - Összeszedtem minden bátorságom, és sikerült széles
mosollyal befejezni a mondatot.
A terasz felé tartottunk, ahol első este ültünk, és megint minden
ugyanolyan volt. Vagy majdnem. A díszlet ugyanaz: a szellő ringatta
pálmafák, a háttérben az óceán, az ezüstszínű hold és a tökéletes
hőmérsékletű pezsgő. Valami azonban nem illett a jelenetbe. Valami,
ami nem bennem és nem is a színpadon volt. Figyeltem Manuelt, aki a
közelben ülő vendégeknek köszöngetett, és rájöttem, ő szól hamisan a
nagy harmóniában. Nem viselkedett természetesen, igyekezett
elbűvölő lenni, és mint mindig barátságos megjegyzések és szívélyes
gesztusok egész arzenálját sütötte el, de amint a vendég, akihez
beszélt, hátat fordított, ajkait komoran szorította össze, ami
automatikusan eltűnt róla, ahogy megint hozzám fordult.
– Szóval vettél még szöveteket...
– Meg cérnát, kiegészítőket, díszeket és rövidárut száz számra.
– A megrendelőid odáig lesznek.
– Főleg a németek.
A kocka el volt vetve. Valahogy ki kellett ugratnom a bokorból, ez
volt az utolsó esélyem, hogy meghívjon magához, ha nem sikerül,
akkor itt van küldetésem vége. Kérdőn vonta fel a szemöldökét.

543
 – A német ügyfelek sokkal igényesebbek, jobban értékelik a
minőséget - magyaráztam. - A spanyolokat a végtermék kinézete
érdekli, de a németek odafigyelnek minden apró részlet tökéletes
kivitelezésére, sokkal kényesebbek. Szerencsére sikerült
alkalmazkodnom hozzájuk, és gond nélkül megértjük egymást. Sőt azt
hiszem, kimondott tehetségem van hozzá, hogy elégedettek legyenek -
fejeztem be a mondatot egy huncut kacsintással.
Ajkamhoz emeltem a poharat, de igyekeznem kellett, hogy ne
hajtsam le az egészet egyszerre. Gyerünk, Manuel, gyerünk,
gondoltam. Gyerünk, hívjál meg, hasznodra válhatok,
szórakoztathatom vendégeid kísérőit, miközben ti a farkasnyálról
tárgyaltok, és kitaláljátok, hogyan szabaduljatok meg az angoloktól.
– Madridban is sok a német, ugye? - kérdezte.
Nem ártatlan kíváncsiság volt ez a szomszéd ország társasági életét
illetően, hanem valódi érdeklődés, hogy lássa, milyen körökben
forgók, és milyen a kapcsolatom velük. Közeledtem. Tudtam, mit kell
mondanom, és milyen szavakat használnom: kulcsfigurák nevét,
befolyásos címeket, mindezt tettetett közönnyel.
– Rengeteg - feleltem elfogulatlan hangon. Hátradőltem a székben,
tettetett közömbösséggel legyintettem, keresztbe tettem a lábam
megint, és ittam egy korty pezsgőt. - Éppen a múltkori látogatásán
szalonomban mesélte Stohrer bárónő, hogy Madrid a német kolónia
eszményi helye lett. Vannak olyan német hölgyek, akik rengeteg
munkát rendelnek: Elsa Bruckman, például, akiről azt beszélik, hogy
Hitler személyes barátnője, hetente kétszer-háromszor is megfordul
nálunk. És Hans Lazar, a sajtó- és propagandafőnök villájában
rendezett, utolsó összejövetelen...
Említettem néhány humoros anekdotát, és hagytam, hogy
elhangozzék még néhány név. Látszólagos közönnyel, mintha nem
tulajdonítanék neki jelentőséget. És ahogy közönyt színlelve
meséltem, észrevettem, Da Silva úgy issza a szavaimat, mintha
megállt volna körülötte az élet. Alig viszonozta az egyik vagy másik
oldalról érkező köszönéseket, fel sem emelte poharát az asztalról, és
a cigaretta végigégett az ujjai között, selyemhernyó alakú hamut

544
hagyva maga után. Fecsegtem, amíg úgy nem éreztem, hogy már nem
kell tovább feszítenem a húrt.
– Bocsáss meg, Manuel, gondolom, ezt rémesen unalmasnak
találod: partik, ruhák és gondtalan nők szeszélyei. Inkább te mesélj,
hogy sikerült az utazás?
Még vagy fél órát beszélgettünk, mely alatt se ő, se én nem
említettük a németeket. Aromájuk azonban, mintha ott lebegett volna a
levegőben.
– Azt hiszem, lassan vacsoraidő van - mondta az órájára nézve.
- Van kedved...?
– Nagyon fáradt vagyok. Nem baj, ha inkább holnapra hagyjuk?
– Holnap nem lehetséges. - Láttam, hogy habozott egy pillanatig, és
visszatartottam a lélegzetem, aztán folytatta: - Már van
elfoglaltságom.
Gyerünk, gyerünk, gyerünk. Csak az utolsó löket hiányzott.
– Igazán kár, ez lett volna az utolsó este. - Csalódottságom
hitelesnek tűnt, szinte annyira, mint a vágy, hogy az ő szájából
halljam, amire napok óta várok. - Pénteken visszamegyek Madridba,
a jövő héten rengeteg munka vár. Petrino bárónő, Lazar felesége, jövő
csütörtökön fogadást ad, és legalább egy fél tucat német ügyfél
szeretné, hogy...
– Talán szeretnél eljönni.
Azt hittem, hogy megáll bennem az ütő.
– Csak kis baráti összejövetel lesz. Németek és portugálok. Nálam.

545
 59

– Mennyiért vinne be Lisszabonba?

A férfi egyik oldalra pillantott, aztán a másikra, hogy biztosan
senki nem figyel minket. Aztán levette a sapkáját, és alaposan
megvakarta a fejét.
– Tíz escudo - vetette oda csikkel a szájában.
Adtam neki egy húszast.
– Menjünk!
Este próbáltam aludni, de nem sikerült: érzések és benyomások
kavarogtak a fejemben, visszaverődtek koponyám faláról. Boldog
voltam, hogy a küldetés végre sínen van, de izgultam, mi vár rám, és
levert a szomorú bizonyosság, ami kiderült. Ráadásul - és
mindenekelőtt - félelem töltött el, hogy Marcus Logan is szerepel a
baljós listán, sejtettem, ő valószínűleg nem tudja, és tehetetlenség
fojtogatott, hogy nincs módom tudatni vele. Elképzelésem se volt, hol
találhatnék rá, eddig két teljesen különböző, egymástól távol eső
helyen akadtunk össze. Az egyetlen hely, ahol felvilágosítást adhattak
volna, jóllehet éppen Da Silva irodája volt, de nem tehettem meg,
hogy újból Beatriz Olivei-rát keressem fel, és még kevésbé most,
hogy a főnöke már visszajött.
Éjjel egy, fél kettő, háromnegyed kettő. Egyszer hőhullám öntött el,
aztán a hideg rázott ki. Két óra, két óra tíz. Többször is felkeltem,
kinyitottam és bezártam az erkélyajtót, ittam egy pohár vizet,
felkapcsoltam a villanyt, leoltottam. Húsz perc múlva három, három
óra, negyed négy. Ekkor hirtelen úgy éreztem, megvan a megoldás.
Vagy legalábbis valami olyasmi, ami közel áll hozzá.
A szekrényben található, lehető legsötétebb darabokat öltöttem
magamra: egy fekete moher ruhát, egy ólomszürke zakót, és egy
csipkeszélű kalapot, amit a szemöldökömig húztam. A szoba kulcsa
és egy marék bankjegy volt az utolsó, amit magamhoz vettem. Nem
volt szükségem semmi másra, csak egy kis szerencsére.

546
 Lábujjhegyen mentem le a cselédlépcsőn, minden nyugodt volt és
gyakorlatilag sötét. Nem tudtam pontosan, merre, de mentem előre, az
ösztöneimre hagyatkoztam. Konyhák, kamrák, mosókonyhák,
kazánház. A pince egyik hátsó ajtaján keresztül léptem ki az utcára.
Nem volt a legjobb választás, az biztos: csak most vettem észre, hogy
a szemétlerakón keresztül jöttem ki. Ez legalább a gazdagok
hulladéka.
Sötét éjszaka volt, pár száz méterre a kaszinó fényei ragyogtak, és
néha-néha hallani lehetett a késő éjszakáig mulatozók hangját: a
búcsú hangjai, elfojtott kacagás, a beinduló motor. És aztán csend.
Galléromat felhajtva várakoztam, kezem a zsebembe süllyesztve, a
járda szélén ültem egy halom kartondoboz takarásában. Munkás-
negyedből származtam, és tudtam, már nem sok hiányzik, hogy
meginduljon az élet: sokan keltek hajnalban, hogy kényelmesebbé
tegyék azok életét, akik megengedhették maguknak a fényűzést, hogy
késő reggelig aludjanak. Négy óra előtt felgyulladtak az első fények a
szálló alagsorában, és hamarosan egy pár alkalmazott lépett ki.
Megálltak az ajtóban, hogy rágyújtsanak, tenyerükkel óvva a lángot,
és aztán komótosan nekiindultak. Az első jármű amolyan
furgonszerűség volt, nem jött közelebb, de lerakott egy tucat fiatal
asszonyt, és elment. Álmos képpel mentek be - a váltás a
szobalányoknál, gondoltam. A második egy háromkerekű robogó volt.
Sovány, borostás alak szállt le róla, és kotorászni kezdett valami áru
után kutatva. Láttam, hogy aztán bemegy a konyhába egy nagy
vesszőkosárral, amiben valami könnyű dolgot szállíthatott, amit a
sötétben ilyen távolságból nem láttam pontosan. Miután kijött,
egyenesen a robogóhoz igyekezett, én pedig utánamentem.
Próbáltam egy zsebkendővel lesöpörni az ülést borító szalmát, de
nem sikerült. Baromfiszag terjengett, és minden tele volt tollal, törött
tojáshéjjal és ürülékkel. A reggeli tojást gondosan átsütve vagy
rántottának megkeverve aranyszegélyű porcelántányéron szokták
tálalni a vendégeknek. A jármű, amely a tojóktól a szálló konyhájába
szállította őket, jóval kevésbé volt elegáns. Próbáltam nem felidézni
João Benitley-jének puha bőrülését, miközben a döcögő
háromkerekű ide-oda rángatott. A tojásfuvarozó jobbján ültem, az

547
alig félméteres, szűk elsői ülésen kucorogva. A testközelség ellenére
nem váltottunk egy szót sem egész úton, csak annyit, hogy közöltem a
címet, ahova cl kellett vinnie.
– Ez az - mondta, amikor megérkeztünk.
Felismertem a homlokzatot.
– Kap még ötven escudót, ha felvesz két óra múlva.
Nem kellett mondania semmit, hogy megerősítse, benne van, csak a
sapka ellenzőjéhez emelte a kezét, hogy áll az üzlet.
A kapu zárva volt, leültem egy kőpadra, hogy bevárjam az
éjjeliőrt. Mélyen a szemembe húzott kalappal, a felhajtott zakógallér
rejtekében próbáltam legyőzni kétségeimet egyesével szedegetve le
magamról a ruhámra ragadt szalmaszálakat és tollakat. Szerencsére
nem kellett túl sokáig várnom, alig negyed óra múlva megérkezett,
akire vártam, nagy kulcskarikát forgatva a kezében. Bevette az
akadozva előadott történetet az ott hagyott táskáról, és beengedett.
Megkerestem! a nevet a postaládákon, felszaladtam két
lépcsőfordulót, és bezörgettem az ajtón egy öklömnél is nagyobb
bronzkopogtatóval.
Hamar felébredtek. Először csak azt hallottam, hogy valaki
fáradtan előcsoszog öreg papucsban vonszolva magát. A
kémlelőnyílás feltárult, és a másik oldalról sötét, csipás, meglepett
tekintet kukucskált rám. Aztán fürgébb, lendületesebb lépések zaja
hallatszott. És hangok: suttogó hadarás. A testes faajtó vastagsága
ugyan tompította, de én felismertem az egyik hangot. Amelyiket én
kerestem. I is meg is győződhettem róla, mikor egy élénk, kék szem
pillantott ki a kis fedezék mögül.
– Rosalinda, én vagyok az, Sira. Nyiss ajtót, kérlek!
Egy retesz csattant. Még egy.
Örömkitörésünket visszafojtva, izgatott suttogások közepette
kapkodva üdvözöltük egymást.
– What a marvellous surprise! De mit keresel te itt éjszaka
közepén, my dear? Hallottam, hogy Lisszabonba jössz, és hogy nem
találkozhatunk. Mi a helyzet Madridban? És hogy vagy...?

548
 Én is végtelenül boldog voltam, de a félelem óvatosságra intett.
– Pssszzzt... - mondtam fékezve elragadtatását. Nem törődött vele,
hanem továbbra is hangosan lelkesedett, hogy újra találkoztunk.
Hiába, hogy e hajnali órán rángattam ki az ágyból, a
megszokott glamour nem hiányzott róla. Finom csontozatát és áttetsző
bőrét földig érő, elefántcsontszín selyemköntös takarta, hullámos haja
talán egy kicsit rövidebb volt, ajkai közül egymás hegyén-hátán
tolultak elő a szavak, keveredve, ahogy régen, az angol, a spanyol és
a portugál.
Milliónyi kérdésről hullott le a tilalom, hogy közel tudtam
magamhoz. Mi történt vele a hosszú hónapok során, mióta el kellett
menekülnie Spanyolországból? Micsoda furfanggal boldogul itt el?
Hogyan fogadta Beigbeder bukását? Otthona fényűzésről és jólétről
beszélt, de én tudtam, törékeny anyagi forrásai nem teszik lehetővé,
hogy egyedül tartson fenn egy ilyen lakást. Inkább nem kérdeztem rá.
Hiába a kemény kihívások és a sötét körülmények, Rosalinda Foxból
a tőle megszokott életigenlés sugárzott, a minden akadályt ledöntő,
minden zátonyt átvészelő, és a holt tetembe is életet lehelő
optimizmus, ha ő is úgy akarja.
Karon fogva siettünk végig a folyosón, és suttogtunk a
félhomályban. Beértünk a szobájába, becsukta az ajtót, és mintha
afrikai szellő söpört volna rajtam végig, hirtelen megrohantak a
tetuani emlékek. A berber szőnyeg, a mór lámpa, a képek.
Felismertem Bertuchi akvarelljét: az arab negyed fehérre meszelt
falai, a narancsot áruló asszonyok a Rifből, a cipekedő öszvér, a
haikos és dzsellabás alakok, és a háttérben egy mecset minaretje
rajzolódott ki a marokkói égboltra. Elkaptam róla a tekintetem, most
nem volt idő a nosztalgiázásra.
– Meg kell találnom Marcus Logant.
– Micsoda egybeesés! Néhány napja eljött hozzám, felőled
tudakozódott.
– És mit mondtál neki?
– Az igazat, csakis az igazat - mondta mintegy esküre emelve jobb
kezét. - Hogy utoljára tavaly láttalak Tangerben.

549
 – Tudod, hol találom?
– Nem. Abban maradtunk, hogy majd benéz még az El Galgóba.
– El Galgo? Mi az?
– A klubom - mondta rám kacsintva, miközben visszadőlt az ágyra.
- Fantasztikus üzlet, amit felesben nyitottam egy barátommal. Csak
úgy dől a pénz - nevetett fel. - De ezt majd máskor mesélem el, most
foglalkozzunk sürgetőbb kérdésekkel. Nem tudom, hol tudnád
megtalálni Marcust, darling. Nem tudom, hol lakik, és nincs meg a
telefonszáma sem. De gyere, ülj ide mellém, és meséld el az egészet,
hátha együtt kitalálunk valamit!
Micsoda megkönnyebbülés volt megint a régi Rosalindával lenni!
A különc, kiszámíthatatlan, de az éj közepén is gyakorlatias, gyors és
határozott Rosalindával. Miután túltette magát a kezdeti
meglepetésen, és világossá vált számára, hogy látogatásomnak
konkrét célja van, nem vesztegette tovább az időt haszontalan
kérdezősködéssel, nem akart tudni semmit madridi életemről, sem
arról, milyen feladatokat végzek a titkosszolgálat utasítására, kinek
karjaiba éppen ő lökött. Megértette, hogy sürgősen meg kell oldanom
valamit, és kész volt segíteni.
Összefoglaltam Da Silva történetét, és hogy Marcus milyen
szerepet játszik benne. A pliszírozott selyem lámpaernyő halvány
fényénél ültünk a széles ágyon. Habár tudtam, hogy megszegem
Hillgarth kifejezett parancsát, hogy semmi szín alatt ne lépjek
kapcsolatba Rosalindával, nem aggasztott, hogy bevonom küldetésem
részleteibe, vakon megbíztam benne, és ő volt az egyetlen ember,
akihez fordulhattam. Különben is, bizonyos értelemben ők maguk
voltak az okai, hogy végül felkerestem: minden védelem, fogódzó
nélkül küldtek Portugáliába, így nem maradt más választásom.
– Ritkán, de találkozom néha Marcusszal, bejön egyszer-egyszer a
klubba, de volt, hogy az Aviz Szálló éttermében futottunk össze, és
olyan este, hogy a kaszinóban találkoztunk vele Estorilban, ahogy te
is. Rendkívül kedves volt, mint mindig, de valahogy kerülte a témát,
ami a munkáját illeti. Soha nem volt világos nekem, mivel is
foglalkozik mostanában, de azt erősen kétlem, hogy újságíró lenne.

550
Ha összefutunk, akkor beszélgetünk néhány percet, és szeretetteljesen
köszönünk el, megígérjük, hogy gyakrabban keressük egymást ezután,
de soha nem tesszük meg. Elképzelésem sincs, mibe
keveredett, darling. Nem tudom, hogy tiszta ügyek-e, vagy rájuk férne
a mosoda. Azt sem tudom, hogy állandóan Lisszabonban tartózkodik-
e, vagy Londonból jár ide, esetleg valahonnan máshonnan. De ha adsz
nekem egy-két napot, akkor megpróbálhatom kideríteni.
– Azt hiszem, nincs időm. Da Silva már utasítást adott, hogy tegyék
el láb alól, hogy szabad utat biztosítson a németeknek. Értesítenem
kell minél előbb.
– Légy óvatos, Sira! Lehet, hogy valami sötét ügyben utazik, amiről
te nem tudhatsz. Nem mondták meg neked, hogy milyen jellegű üzleti
ügy köti Da Silvához, és sok idő eltelt, mióta együtt laktunk
Marokkóban. Nem tudhatjuk, milyen életet élt mostanáig, mióta onnan
elutazott. És valójában, akkoriban sem tudtunk róla sokat.
– De hát elhozta nekem anyámat...
– Csak közvetítő volt, és valamiért cserébe tette. Nem volt
önzetlen szívesség, emlékezz!
– És tudtuk, hogy újságíró...
– Ezt feltételeztük, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy sohasem
láttuk nyomtatásban a Juan Luisszal készült, híres interjút, ami miatt
állítólag Tetuanba jött.
– Lehet, hogy...
– Sem a spanyol Marokkóról írt riportot, ami miatt hetekig ott
maradt.
Ezernyi magyarázatot találhattam volna rá, és biztosan nem is lett
volna nehéz, de nem vesztegethettem az időmet ezzel. Afrika a múlt
volt, Portugália pedig a jelen. Az itt és most sürgetett.
– Segítened kell megtalálnom - ragaszkodtam hozzá, átugorva
minden kételyt. - Da Silva már szólt az embereinek, legalább
értesíteni kellene Marcust, ő majd fogja tudni, mit lépjen.
– Természetesen meg fogom próbálni megtalálni, my dear, efelől

551
nyugodt lehetsz. Csak azt akarom kérni, légy nagyon óvatos, és ne
felejtsd el, hogy mindannyian nagyot változtunk, már egyikünk sem az,
aki egykor volt. Néhány éve Tetuanban te egy ifjú varrónő voltál, én
pedig egy befolyásos politikus boldog szeretője. Nézd meg, mi lett
belőlünk, nézd meg, hol vagyunk most mindketten, és milyen
körülmények között kellett találkoznunk. Marcus és helyzete
valószínűleg szintén megváltozott. Ez az élet rendje, és még inkább
igaz ez ilyen viharos időkben. És ha akkoriban alig tudtunk róla
valamit, akkor most még kevesebbet.
– Most üzletel, maga Da Silva tájékoztatott róla.
Ironikus mosollyal fogadta a magyarázatom.
– Ne légy olyan naiv, Sira! Manapság az „üzlet” szó olyan, mint
egy nagy fekete esernyő, befér alá akármi.
– Azt akarod mondani, hogy nem lenne szabad segítenem neki? -
kérdeztem, és igyekeztem, hogy hangom ne csengjen zavartan.
– Nem. Csak azt tanácsolom, hogy legyél nagyon óvatos, és ne
kockáztass többet a kelleténél, mert azt sem tudod biztosan, ki és
mibe keveredett az az ember, akit szeretnél megóvni. Különös, nem?
Milyen fordulatos az élet! - folytatta félmosollyal, és kifésülte
arcából azt az örökké szemébe hulló, szőke fürtöt. - Bolondult érted
Tetuan-ban, de te nem voltál hajlandó teljesen belemenni, jóllehet
rettenetesen vonzódtatok egymáshoz. És most, annyi idő múlva csak
azért, hogy megvédd, kockáztatod, hogy leleplezzenek, veszélybe
sodrod a küldetést, és még ki tudja, mit, és mindezt egy olyan
országban, ahol egyedül vagy, és alig ismersz valakit. Még mindig
nem értem, miért vonakodtál annyira bármi komoly viszonyba
kezdeni Marcus-szal, de nagyon mély nyomot hagyhatott benned, ha
ekkora kockázatot vállalsz miatta.
– Elmeséltem neked vagy százszor. Nem akartam újabb
kapcsolatot, mert a Ramiróval történtek még frissek voltak, mert még
nem gyógyultak be a sebek.
– De sok idő eltelt...
- Nem elég. Rettegtem az újabb szenvedéstől, Rosalinda, annyira

552
féltem... Ramiro cserbenhagyása olyan fájdalmas volt, véres,
iszonyatos. .. Tudtam, előbb vagy utóbb Marcus is elmegy, és nem
akartam megint átélni.
– De ő talán nem úgy hagyott volna el. Előbb vagy utóbb visszatért
volna, vagy talán elmehettél volna vele...
– Nem. Tetuan neki nem volt az otthona, de nekem igen, anyám már
majdnem megérkezett, ott voltam két feljelentéssel a hátam mögött,
Spanyolország pedig még háborúban állt. A múltam tanácstalanná
tett, sérültté, zavarodottá, csak arra vágytam, hogy megtudjak valamit
anyámról, és felépítsem azt a hamis személyiséget, amivel ügyfeleket
szerezhetek az idegen földön. Falat emeltem magam köré, hogy ne
szeressek bele fülig Marcusba, ez igaz. De ő még ezt is képes volt
áttörni. Besurrant a réseken, és elért. Senkit nem szerettem azóta, sőt
még csak vonzani sem vonzott egyetlen férfi sem. Emléke erőssé tett,
hogy szembe tudjak nézni a magánnyal, és hidd el, Rosalinda, nagyon
magányos voltam ez idő alatt. És amikor már úgy éreztem, nem látom
soha többet, akkor az élet elém sodorta a lehető legrosszabb
pillanatban. Nem akarom megmenteni, se hidat verni a múlt felé, hogy
behozzam az elvesztegetett időt, tudom, hogy ez lehetetlen ebben a
megbolondult világban, amiben élünk. De ha legalább segíteni tudok
neki, hogy ne végezzenek vele egy utcasarkon, akkor meg kell
próbálnom.
Észre kellett vennie, hogy remeg a hangom, mert megragadta a
kezem, és erősen megszorította.
– Rendben, akkor összpontosítsunk a jelenre - mondta határozottan.
- Ahogy a nap elindul, elkezdem mozgatni a kapcsolataimat. Ha még
Lisszabonban van, akkor meg fogom találni.
– Én nem találkozhatok vele, és azt sem akarom, hogy te beszélj
vele. Használj egy közvetítőt, valakit, aki közli vele az információt
anélkül, hogy megtudná, tőled származik. Az egyetlen, amit tudnia
kell az, hogy Da Silva nemcsak nem akar hallani róla, hanem
parancsot adott, hogy tegyék el láb alól, ha zavarni kezdené. Én majd
tájékoztatom Hillgarth-ot a többi névről, ahogy Madridba érek. Vagy
nem is - javítottam ki magam. - Legjobb az lesz, ha elintézed, hogy

553
adják át Marcusnak az összes nevet, írd fel őket, én megtanultam
fejből. Gondoskodjon róla ő, hogy megtudják, nyilván ismer
mindenkit.
Hirtelen végtelen fáradtságot éreztem, olyan végtelen volt, mint a
lelkemen ülő szorongás, mióta Beatriz Oliveira átadta nekem a baljós
listát a São Domingos-templomban. Kegyetlenül nehéz nap volt
mögöttem, a kilenced és ami utána következett, a találkozó Da Silvá-
val és a kimerítő erőfeszítés, hogy elérjem a meghívást vidéki
házába, az órákig tartó, álmatlan virrasztás, a várakozás a szálló
szemetesei között, a viszontagságos út Lisszabonba a büdös
tojásszállítóhoz tapadva. Az órámra néztem. Még volt fél órám, hogy
felvegyen a robogó. A legédesebb kísértésnek tetszett, hogy
lehunyjam a szemem, és befúrjam magam Rosalinda ágyába, de most
gondolni sem lehetett alvásra. Szerettem volna mindent megtudni
barátnőm életéről, ha csak röviden is, ki tudja, nem ez lesz-e az
utolsó alkalom, hogy találkozunk.
– Most mesélj te, gyorsan, nem akarok úgy elmenni, hogy nem
tudok rólad. Hogy boldogultál, mióta elhagytad Spanyolországot?
Hogy megy a sorod?
– Eleinte nagyon nehéz volt, egyedül, pénztelenül és emésztettem
magam Juan Luis bizonytalan helyzete miatt Madridban. De nem
ülhettem le, hogy sirassam, ami elveszett, meg kellett keresnem a
kenyérrevalót. Néha még mulatságos is volt, megéltem igazán
kabaréba illő helyzeteket, megkérte a kezem egy-két roskatag
aggastyán, sőt sikerült eltekernem egy magas rangú náci tiszt fejét is,
aki biztosított róla, hogy kész dezertálni, ha elszököm vele Rio de
Janeiróba. Néha szórakoztató volt, néha, az igazat megvallva, nem.
Találkoztam régi csodálóimmal, akik úgy tettek, mintha meg sem
ismernének, egykori barátokkal, akik hátat fordítottak. Olyanokkal,
akiknek egykor én segítettem, de most hirtelen súlyos
emlékezetkieséstől szenvedtek, és néhány hazug csalóval, akik úgy
tettek, mintha szánalomra méltó helyzetben lennének, nehogy
kölcsönkérjek tőlük. De a legrosszabb mégsem ez volt, a
legszörnyűbb az volt, hogy minden összeköttetést meg kellett
szakítanom Juan Luisszal. Először a telefon-hívásoknak kellett véget

554
vetnünk, amikor rájött, hogy lehallgatják, aztán a levelezésnek is.
Aztán jött az elbocsátás és a letartóztatás. Az utolsó levelek azok
voltak, amiket neked adott át, te pedig továbbítottad Hillgarth-nak. És
aztán sokáig semmi.
– És most hogy van?
Nagyot sóhajtott, mielőtt felelt volna, és kisimította a haját az
arcából.
– Nagyjából jól. Rondába küldték, de az szinte megkönnyebbülés
volt, mert eleinte azt hitte, hogy teljesen megszabadulnak tőle
hazaárulás vádjával. De végül nem citálták hadbíróság elé, inkább
érdekből, mint részvétből: ha egy évvel a kinevezése után ilyen
egyszerűen kivégeztek volna egy minisztert, az nagyon rossz
benyomást keltett volna a spanyol lakosságban és nemzetközi szinten
is.
– És még mindig Rondában van?
– Igen, de most már csak házi őrizetben. Egy szállóban lakik, és
úgy néz ki, már van némi mozgástere. Újra lelkesíti néhány terv,
tudod, milyen nyughatatlan lélek, mindig tevékenykednie kell, valami
izgalmasba fogni, kitalálni valamit, kiagyalni. Bízom benne, hogy
hamarosan Lisszabonba jöhet, és aztán majd we’ll see. Majd
meglátjuk - mondta szomorú mosollyal.
Nem mertem megkérdezni, milyen terveket dédelget, miután
letaszították a dicsőségüktől megfosztottak szakadékába. Az
angolbarát exminiszter vajmi keveset nyomhat a latban a
tengelyhatalmakkal oly szívélyes Új Spanyolországban. Nagyot kell
változnia a dolgoknak, hogy a hatalom megint kopogtasson az ajtaján.
Megint az órámra pillantottam, csak tíz percem maradt.
– Meséld tovább, hogy boldogultál végül?
– Megismertem Dimitrijt, egy fehéroroszt, aki a bolsevik
forradalom után Párizsba menekült. Barátok lettünk, és meggyőztem,
hogy vegyen be társnak a klubba, amit akkor tervezett megnyitni. Ő
hozta a pénzt, én pedig a berendezést és a kapcsolatokat. Az El Galgo
első pillanattól kezdve sikeres volt, így hát, alig indult be az üzlet,

555
elkezdtem lakást keresni, hogy végre kiszabaduljak abból a kis
lyukból, amit lengyel barátok bocsátottak a rendelkezésemre. És
akkor találtam meg ezt a lakást, már ha lakásnak lehet nevezni egy
huszonnégy szobás házat.
– Huszonnégy szoba! Ez elképesztő!
– Ne hidd! Azért vettem ki, hogy keressek
rajta, obviously. Lisszabon tele van kevés készpénzzel rendelkező
menekültekkel, akik nem engedhetnek meg maguknak hosszabb
tartózkodást szállóban.
- Na, ne mondd, hogy panziót nyitottál!
– De valami ilyesmiről van szó. Előkelő vendégeim vannak, sokat
látott emberek, akiket kifinomultságuk nem ment meg attól, hogy a
szakadék szélén álljanak. Én megosztom velük az otthonom, ők velem
a tőkéjüket, amennyire ez lehetséges. Nincs kiszabott ár: van, aki két
hónapig használta az egyik szobát, és egy escudót sem fizetett érte,
más egy hétért riviere-karperecet vagy Lalique-melltűt adott. Én nem
számlázok senkinek: mindenki annyit fizet, amennyit tud. Nehéz idők
járnak, darling, túl kell élni.
Igen, túl kell élni. És tőlem a túlélés azt kívánta meg, hogy
hamarosan pattanjak fel a baromfiszagú robogóra, és érjek vissza Do
Parque szállóbeli szobámba, még mielőtt megvirrad. Nagyon
szerettem volna akár a világ végezetéig beszélgetni Rosalindával,
széles ágyában heverve, miközben más dolgunk sincs, mint
megrántani a csengőt, hogy behozzák a reggelit. De elérkezett a
visszaindulás perce, és újra szembe kellett nézni a valósággal, legyen
az bármilyen sötét is. Rosalinda kikísért a bejáratig, de mielőtt
kinyitotta volna, átölelt törékeny testével, és egy utolsó tanácsot
súgott a fülembe.
– Alig ismerem Manuel da Silvát, de Lisszabonban mindenki
hallotta hírét, jól menő üzletember, vonzó és elbűvölő, de kemény,
mint a jég, ellenfeleivel könyörtelen, és képes eladni a lelkét egy jó
üzletért. Légy nagyon óvatos, mert a tűzzel játszol ennek a veszélyes
alaknak a közelében!

556
 60

– Tiszta törülközők - jelentette a hang a fürdőszoba ajtajának másik

oldaláról.
– Hagyja csak az ágyon, köszönöm - kiáltottam ki.
Nem kértem törülközőket, és furcsállottam, hogy délután hoznak
újat, de az hittem, hogy csak a szobaszolgálatban volt valami
fennakadás.
A tükör előtt még egyszer áthúztam a szempillámat. Ezzel készen is
volt a sminkem, már csak fel kellett öltöznöm, és még volt egy órám,
hogy João felvegyen. Fürdőköpenyben voltam. Korán kezdtem
készülődni, hogy kitöltsem valamivel a várakozás perceit, és ne azon
rágódjak, hogy lehet, rövid karrierem gyászos véget ér
– de még így is maradt időm. Kiléptem a fürdőből, és miközben
megcsomóztam az övét, azon töprengtem, most mit is csináljak. Még
várhatok egy kicsit az öltözéssel. Vagy talán nem, legalább a
harisnyát fel kellene már húzni. Vagy inkább nem, talán jobb lenne,
ha... És akkor megláttam, és a világ összes harisnyája elsüllyedt
körülöttem.
– Mit keresel itt, Marcus? - dadogtam, mert nem hittem a
szememnek. Valaki hagyta, hogy bejöjjön, miközben behozta a
törülközőket. Vagy lehet, hogy nem is: végigjárattam a szemem a
szobán, és nem láttam törülközőket sehol sem.
Nem válaszolt a kérdésemre. Nem is köszönt, még csak arra sem
méltatott, hogy magyarázatot adjon a merészségére, hogy csak úgy
betört hozzám.
– Ne találkozz többet Manuel da Silvával, Sira! Tartsd magad
távol tőle, csak ezért jöttem, hogy ezt megmondjam.
Határozott hangon beszélt. Kezét a sarokban álló fotel támláján
nyugtatta. Fehér ing volt rajta, szürke öltöny, nem volt sem feszült,
sem elengedett, csak egyszerűen józan. Mintha a kötelesség hozta
volna ide, és a feltett szándék, hogy azt teljesíti.

557
 Nem tudtam felelni, egyetlen szót sem bírtam kiejteni a számon.
– Nem tudom, milyen viszonyban vagy vele - folytatta -, de még
időben vagy, hogy ne keveredj bele teljesen. Utazz el innen, menj
vissza Marokkóba...
– Már Madridban élek - nyögtem ki végül. A szőnyegen álltam,
mozdulatlan, mezítláb, és nem tudtam, mit tegyek. Eszembe jutottak
Rosalinda hajnalban elhangzott szavai, óvatosnak kell lennem
Marcusszal, nem tudtam, milyen körökben mozog, és azt sem, milyen
ügyletekbe keveredett. Megborzongtam. Sem most nem tudtam, és
talán előtte sem soha. Vártam, hogy folytassa, hogy kiszámíthassam,
mennyire lehetek őszinte, és mennyire kell elővigyázatosnak lennem.
Mennyire hagyhatom, hogy előjöjjön az a Sira, akit ő ismert, és
meddig kell inkább Arish Agoriuq távolságtartó szerepét játszanom.
Ellépett a foteltől, és közelebb jött. Az arca a régi volt, a szeme is.
Ugyanaz a ruganyos test, tarkó, bőrszín, állvonal. Ugyanaz a váll és
kar, amibe annyiszor kapaszkodtam, a kéz, amely ujjaimat szorította,
a régi hang. Hirtelen minden olyan közelinek tűnt, olyan
bensőségesnek. És ugyanakkor olyan távolinak is.
– Utazz el minél előbb, és ne találkozz vele újra! - sürgetett.
- Nem való hozzád az az alak. Elképzelésem sincs, miért
változtattál nevet, minek jöttél Lisszabonba, és mi dolgod lehet vele.
Azt sem tudom, hogy a kapcsolatotok magától alakult-e, vagy valaki
belekevert ebbe az ügybe, de biztosíthatlak felőle, hogy...
– Nincs köztünk semmi komoly. Azért jöttem Portugáliába, hogy
bevásároljak a szabászat számára, egy madridi ismerősön keresztül
léptünk kapcsolatba, és találkoztunk néhányszor. Csak egy barát.
– Nem, Sira, tévedsz - szakított félbe hevesen. - Manuel da
Silvának nincsenek barátai. Vannak hódításai, ismerősei, talpnyalói,
és vannak üzleti jellegű érdekkapcsolatai, ez minden. És az utóbbi
időben ezek a kapcsolatok nem éppen a legmegfelelőbbek. Zűrös
ügyekbe keveredett, mindennap valami újabb, sötét dolog derül ki
róla, ki kell ebből maradnod. Ő nem neked való férfi.
-Akkor hozzád sem való. Ugyan nagyon jó barátoknak néztetek ki

558
azon az estén a kaszinóban...
– Csupán üzleti szempontból vagyunk fontosak egymás számára.
Pontosabban voltunk. Utolsó híreim szerint hallani sem akar rólam.
Sem rólam, sem az angolokról.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel: szavai azt jelentették, hogy
Rosalinda megtalálta, és valakivel átadta az üzenetet. Még mindig
álltunk, egymással szemben, de szinte észrevétlenül csökkent köztünk
a távolság. Egyet lépett ő, egyet én. O még egyet, aztán én. A
beszélgetés elején a szoba egy-egy sarkában álltunk, mint két
gyanakvó harcos, támadásra készen, az ellenfél mozdulatától tartva.
Ahogy teltek a percek, egyre közelebb léptünk, talán öntudatlanul,
amíg a szoba közepére nem értünk, az ágy lába és az íróasztal közé.
Karnyújtásnyira egymástól, csak egy mozdulat hiányzott.
– Meg tudom magam védeni, nyugodt lehetsz. A cédulán, amit a
kaszinóban a kezembe nyomtál, azt kérdezted, mi lett a tetuani
Sirából? Most magad is láthatod: erősebb lett. Szkeptikusabb és ki-
ábrándultabb is. És most én is ugyanazt kérdezem tőled, Marcus
Logan: mi lett az újságíróból, aki összetörtén érkezett Afrikába, hogy
interjút készítsen a főbiztossal, ami soha...
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert kopogás hallatszott. Valaki
be akart jönni. Pont a legrosszabb pillanatban. Ösztönösen
megragadtam a karját.
– Kérdezd meg, ki az! - suttogta.
– Gamboa vagyok, Da Silva úr asszisztense. Hoztam önnek tőle
valamit - jelentette a folyosóról.
Három nesztelen ugrással Marcus eltűnt a fürdőszobában. Én
lassan az ajtóhoz léptem, megragadtam a gombot, és néhányszor
mélyet lélegeztem. Aztán kinyitottam, mintha mi sem történt volna.
Gamboa állt előttem valami selyempapírba csomagolt, könnyű, de
méretes dolgot tartva a kezében. Kinyújtottam a kezem, hogy
átvegyem, ugyan nem tudtam, mi lehet, de nem adta oda.
– Jobb, ha én teszem le valami lapos felületre, nagyon kényesek.
Orchideák - magyarázta.

559
 Haboztam egy pillanatig. Habár Marcus elbújt a fürdőben, kész
vakmerőség volt megengedni, hogy ez a férfi belépjen a szobába, de
más részről, ha nem engedem be, akkor úgy néz ki, mintha titkolnék
valamit. És abban a percben, ha valamit nem akartam, az éppen
gyanút kelteni.
– Fáradjon be - engedtem végül. - Hagyja az íróasztalon, kérem.
És akkor észrevettem. És azt kívántam, bárcsak megnyílna talpam
alatt a föld, és elnyelne! Szippantson be, szívjon fel, tüntessen el
örökre! Akkor nem kell szembenéznem annak a következményeivel,
ami most tárult elém. A keskeny asztal közepén, a telefon és az
aranyozott lámpa közt valami oda nem illő dolog hevert. Valami
rettenetesen oda nem illő, amit nem találhatott ott senki. De
legkevésbé Da Silva bizalmi embere.
Ahogy észrevettem, helyesbítettem.
– Ó, nem is, inkább ide tegye a zsámolyra az ágy lábához!
Egy szó nélkül engedelmeskedett, de tudtam, ő is észrevette. Hogy
is ne vette volna észre! Az íróasztal csillogó falapján egy nem
hozzám tartozó, egy egyedülálló nő szobájában százszorosán is
feltűnő tárgy feküdt, amire fel kellett figyelnie: Marcus Logan kalapja
volt az.
Marcus előjött rejtekéből, ahogy hallotta az ajtót becsukódni.
– Menj, Marcus! Menj el, kérlek! - kértem, miközben azon törtem a
fejem, mennyi időbe kerül Gamboának továbbadni, mit talált nálam.
Ha Marcus rá is jött, micsoda szerencsétlenséget zúdított a nyakamba
a kalapjával, nem mutatta. - Miattam ne aggódj, holnap este
visszautazom Madridba. Ma van az utolsó napom, és ettől...
– Holnap tényleg elutazol? - kérdezte megragadva a vállam. A
nyugtalanság és a félelem ellenére valami végigfutott a hátamon, amit
már régen nem éreztem.
– Holnap este elutazom a Lusitania expresszel.
– És nem térsz vissza többet Portugáliába?
– Nem, egyelőre nem áll szándékomban.

560
 – És Marokkóba?
– Oda sem. Madridban maradok, ott van a szabászatom és az
életem.
Néhány pillanatig hallgattunk. Valószínűleg ugyanarra gondoltunk
mindketten: micsoda balszerencse, hogy útjaink ilyen zűrzavaros
időben keresztezték egymást, milyen csüggesztő, hogy így kell
hazudoznunk!
– Vigyázz magadra nagyon!
Némán bólintottam. Az arcomhoz emelte a kezét, és végighúzta
rajta az ujját.
– Olyan kár, hogy nem kerültünk közelebb egymáshoz Tetuanban,
nem igaz?
Lábujjhegyre álltam, és arcára tapasztottam a szájam, búcsúcsókot
nyomva rá. Amikor megéreztem az illatát, és ő az enyémet, amikor
bőröm a bőrét súrolta, és leheletem a fülébe ért, akkor odasúgtam
neki a választ.
- Rettenetesen nagy kár!
Nesztelenül lépett ki a szobából, én pedig ott maradtam a világ
legszebb orchideáival, melyeket talán soha többet nem fogok látni, és
miközben szinte letéptem magamról a vágyat, hogy Marcus után
szaladjak, és megöleljem, próbáltam felbecsülni ennek az ostoba
hibának a következményeit.

561
 61

Amikor közelebb értünk, láttam, hogy már több automobil parkol

az egyik oldalon. Hatalmas, fényes, fekete kocsik. Lenyűgözőek. Da
Silva vidéki rezidenciája nem túl messze feküdt Estoriltól, de elég
távolságra ahhoz, hogy egyedül ne tudjak hazamenni. Figyeltem az
útjelző táblákat: Guincho, Malveira, Colares, Sintra. De még így sem
volt sejtelmem sem, merre járhatunk.
João finoman fékezett, és a gumik halkan megcsikordultak a
kavicson. Már várt, hogy kinyissa az ajtót. Először egyik lábamat
vettem elő lassan, aztán a másikat. Aztán megláttam felém nyújtott
kezét.
– Üdvözlöm a Quinta da Fontéban, Arish.
Lassan szálltam ki a kocsiból. Az aranyfényű laméselyem a
testemre simult, kiemelve alakom, a Gamboával küldött, egyik
orchideát viseltem a hajamba tűzve. Egy gyors pillantással az
asszisztenst kerestem, miközben kiléptem a kocsiból, de nem láttam
sehol. Az estében narancsillat úszott, a ciprusok frissessége, és a
homlokzat lámpásaiból áradó fény szinte ráolvadt a hatalmas ház
köveire. Karom karjába öltve sétáltam fel a bejárat lépcsőjén, és
észrevettem, hogy a kapu felett széles címerpajzs díszeleg.
– A Da Silva család címere, gondolom.
Ugyan jól tudtam, hogy kocsmáros nagypapája aligha álmodhatott
ősrégi címerpajzsról, de nem hiszem, hogy megérezte volna
hangomban az iróniát.
A vendégek egy tágas, súlyos bútorokkal berendezett szalonban
várakoztak, melynek egyik végében nagy kandalló állt, de nem égett
benne tűz. A helyiségben elhelyezett virágdíszek sem törték meg a ház
rideg légkörét. És a jelenlévők kínos hallgatása sem járult hozzá,
hogy felmelegedjen a hangulat. Gyorsan megszámoltam őket. Kettő,
négy, hat, nyolc, tíz. Tíz meghívott, öt pár. Da Silva. Meg én.
Tizenketten voltunk összesen.
Mintha a gondolataimban olvasna, Manuel kijelentette: - Még

562
várunk valakit, egy német vendéget, aki nemsokára itt lesz. Gyere,
Arish, bemutatlak!
Az arány egyelőre ki volt egyensúlyozva: három pár portugál, és
két pár német, meg akire még vártunk. De csak idáig tartott a
szimmetria, csak idáig, mert innentől kezdve semmi más nem csengett
össze. A német urak visszafogott, sötét öltönyt viseltek a helyhez és
az alkalomhoz illően. Asszonyaik nem kérkedtek káprázatos
eleganciával, de választékosán öltözködtek, és áradt belőlük a jó
modor. A portugálokat azonban más fából faragták. A férfiakat és a
nőket is. Ugyan az urak jó szövetből készült öltönyben feszítettek, de
minőségéből levont viselőik minden kecsességet nélkülöző tartása:
kurta lábú, vastag nyakú, lapáttenyerű, törött körmű, bütykös kezű
paraszt-emberek voltak. A szivarzsebben mindannyian hivalkodóan
ragyogó töltőtollat hordtak, és ha elmosolyodtak, itt is, ott is
aranyfogak csillantak meg a szájukban. Tenyeres-talpas feleségeik
mindent megtettek, hogy megőrizzék egyensúlyukat, dagadt lábukat
fényes, magas sarkú cipőbe préselve. Egyikük szánalmasan
félrecsúszott, fátylas kalapkát viselt, a másik válláról esetlenül lógott
a szőrmestóla, ami állandóan a földre akart csúszni. A harmadik a
kézfejével törölte meg a száját minden alkalommal, ha bekapott egy
borkorcsolyát.
Mielőtt megérkeztem volna, tévesen azt hittem, hogy Manuel azért
hívott meg az összejövetelre, mert fel akar vágni velem a vendégek
előtt: az egzotikus dísztárgy csak erősíti a befolyásos férfi
szerepében, és talán arra is jó, hogy elszórakoztassa a meghívott
hölgyeket, elfecseg velük a divatról, és anekdotákat mesél a Spanyol-
országban élő, magas rangú német tisztekről, vagy más hasonlóan
semmitmondó dolgokról. Azonban ahogy megláttam, mi a helyzet,
rögtön tudtam, hogy tévedtem. Da Silva hiába fogadott úgy, mint egyet
a vendégek közül, nem statisztának vitt oda, hanem azért, hogy társa
legyek a ceremóniamester szerepében, és segítsek neki tapintatosan
elterelgetni ezt a különös faunát. Az a szerep vár rám, hogy
gördülékennyé tegyem a kapcsolatot a német és a portugál hölgyek
közt, megkönnyítsem a közeledést, mely nélkül a két csoport feleségei
képtelenek lennének furcsálló pillantásokon kívül mást is váltani az
est során. Ha Da Silvának fontos kérdésekben kellett dűlőre jutnia,

563
akkor ha valamire nem volt szüksége, az néhány unatkozó, rosszkedvű
feleség, akik alig várják, hogy a férjük végre engedélyt adjon a
távozásra. Ezért kellettem én, hogy segítségére legyek. Én dobtam fel
a labdát előző nap, és ő le is csapta: mindketten csak nyerhetünk
vele.
Rendben, Manuel, megkapod tőlem, amit szeretnél, gondoltam.
Remélem, utána te is ugyanígy bánsz velem. És hogy minden úgy
alakuljon, ahogy ő elképzelte, szép kis golyót formáltam a
félelmeimből, és lenyeltem, aztán felöltöttem csalóka személyiségem
legelbűvölőbb arcát. Ezzel felfegyverkezve végtelenül bájos voltam
mindenkivel, és rokonszenvem egyenlőképp osztottam meg a két
nemzetiség között. Megdicsértem a beirai asszonyok kalapját és
stóláját, elsütöttem egy-két tréfás megjegyzést, amin mindannyian
nevettek, hagytam, hogy az egyik portugál lopva végigsimítsa a
fenekemet, és magasztaltam a német nemzet nagyságát. Szégyenérzet
nélkül. Amíg meg nem jelent az ajtóban egy fekete felhő.
– Elnézést, kedves barátaim - jelentette be Da Silva. - Be
szeretném mutatni önöknek Johannes Bernhardtot.
Megöregedett, meghízott és megkopaszodott, de ő volt, kétség sem
fért hozzá, Bernhardt, akit Tetuanban ismertem meg. Aki gyakran
sétált végig a Generalísimo utcán karján feleségével, aki most nem
volt vele. Aki Serrano Sunerrel tárgyalt a német antennák
telepítéséről marokkói területen, és megállapodott vele, hogy
Beigbedert kihagyják az üzletből. Aki soha nem tudta meg, hogy
kihallgattam őket a padlón elnyúlva a kanapé takarásában.
– Bocsássanak meg a késésért. Az automobilunk meghibásodott, és
hosszú ideig vesztegeltünk Elvasban.
Iparkodtam leplezni ijedtségem, ezért elfogadtam a pincér kínálta
italt, közben gyorsan számoltam a fejemben: mikor találkoztunk
utoljára, hányszor mentünk el egymás mellett az utcán, mennyi ideig
láttam azon az estén a Főbiztosi Hivatalban? Amikor Hillgarth
elmondta, hogy Bernhardt Spanyolországban van, és a náci gazdasági
érdekeket irányító, óriás testületet vezeti, azt mondtam, valószínűleg
nem ismerne meg, ha egyszer véletlenül összetalálkoznánk. Most

564
azonban nem voltam benne olyan biztos.
Elkezdődtek a kölcsönös bemutatkozások, és én hátat fordítottam,
amíg a férfiak beszélgettek, mint akit teljesen leköt, hogy
elkápráztassam a hölgyeket. A társalgás soron következő tárgya a
hajamban lévő orchidea volt, és miközben behajlítottam a térdem, és
ide-oda forgattam a fejem, hogy megcsodálhassák, igyekeztem minél
több információt elcsípni. Megint figyeltem a nevekre, hogy biztosan
emlékezzem majd rájuk: Weiss és Wolters voltak a németek, akiket a
Spanyolországból csak most érkezett Bernhardt nem ismert. Almeida,
Rodrigues és Ribeiro voltak a portugálok. Portugálok a Beira
vidékéről, hegylakók. Bányatulajdonosok, pontosabban silány földek
kisbirtokosai, ahova az isteni gondviselés bányát pottyantott. De
milyen bányát? Még mindig nem tudtam, nem derült ki számomra, mi
az a nyavalyás „farkasnyál”, amit Beatriz Oliveira említett a
templomban. Ekkor végre megütötte fülem a keresett szó: volfrám.
Emlékezetem mélyéről nagy nehezen előhívtam az adatokat, amiket
Hillgarth-tól hallottam Tangerben: a háborúban alkalmazott lövegek
előállításához nélkülözhetetlenül fontos fémről volt szó. És ahogy
felidéztem, eszembe jutott más is: Bernhardt nagy tételben vásárolt
fel volfrámot. Annyi volt csupán a különbség, hogy Hillgarth
Galíciában és Extremadurában található lelőhelyek iránti
érdeklődéséről beszélt, akkor valószínűleg még nem láthatta, hogy
Bernhardt csápjai átnyúlnak majd a határon túlra, elérik Portugáliát,
tárgyalásokba kezd egy áruló üzletemberrel, aki elhatározta, nem
szolgálja továbbra az angolokat, inkább az ellenség igényeit elégíti
ki. Éreztem, hogy megremeg a lábam, és menekülésképp nagyot
kortyoltam a pezsgőből. Manuel da Silva nem selyemvétellel és -
eladással foglalkozott, se nem fával vagy más a gyarmatokról érkező,
ártalmatlan termékkel, hanem valami sokkal veszélyesebb és
fenyegetőbb dologgal: új vállalkozásának középpontjában egy fém
állt, ami jól jön a németeknek a fegyverkezéshez, és megsokszorozza
képességüket a gyilkolásra.
A meghívott hölgyek köre térített magamhoz gondolataimból, a
figyelmemet követelték. Tudni akarták, honnan származik a bal fülem
mögött libegő, csodálatos virág, tényleg igazi-e, és ha igen, akkor hol

565
termesztik. Aztán feltettek még vagy ezer kérdést, amelyek engem
egyáltalán nem érdekeltek, de nem tehettem mást, mint válaszolni
rájuk. Trópusi virág, igen, természetesen igazi, és sajnos
elképzelésem sincs, hogy a Beira megfelelő hely-e orchideákat
nevelni.
– Hölgyeim, engedjék meg, hogy bemutassam most érkezett
vendégünket - szakított félbe minket Manuel.
Visszatartottam a lélegzetem, amíg rám nem került a sor. Én voltam
az utolsó.
– Kedves barátnőm Arish Agoriuq kisasszony.
Bernhardt egy pillanatig nem pislogott, úgy meredt rám. Egy.
Kettő. Három.
– Ismerjük egymást?
Mosolyogj, Sira, mosolyogj, figyelmeztettem magam.
– Nem, azt hiszem, nem - mondtam, és bágyadtam nyújtottam kezet.
– Kivéve, ha esetleg Madridban össze nem futottak - jegyezte meg
Manuel. Szerencsére, úgy tűnt, nem ismeri annyira Bernhardtot, hogy
tudja, egy ideig Marokkóban élt.
– Az Embassyban talán? - próbálkoztam.
– Nem, nem, az utóbbi időben ritkán fordulok meg Madridban.
Sokat utazom, a feleségem nagyon szereti a tengert, Deniában lakunk,
Valenciához közel. Nem, az arca valahonnan máshonnan ismerős,
de...
A komornyik mentett meg. - Hölgyeim és uraim, a vacsora tálalva.
Mivel a vendéglátó házigazdának nem volt házastársa, ezért Da
Silva megkerülte az etikettet, és az egyik asztalfőre ültetett. A
másikon ő foglalt helyet. Azzal próbáltam leplezni nyugtalanságom,
hogy rendkívül figyelmes voltam a vendégekhez, de a feszültség
akkora volt bennem, hogy alig bírtam enni. Az ijedtséghez, amit
Gamboa látogatása okozott hotelszobámban, hozzáadódott Bernhardt
váratlan megjelenése, és a bizonyosság, hogy Da Silva nyakig ül
ebben a mocskos ügyben. Ha ez nem lett volna elég, még azt is

566
elvárta tőlem, hogy megfelelően viselkedjem, és játsszam el a
háziasszony szerepét. A leves ezüsttálakban érkezett, a bor
kristálykancsókban és a tenger gyümölcsei rákokkal megrakott,
hatalmas tálcákon. Kész zsonglőrnek kellett lennem, hogy
mindenkivel kedves legyek. Titokban jeleztem a portugál
asszonyoknak, mikor melyik evőeszközt kell használniuk, miközben
fesztelenül eltársalogtam a németekkel: ó, igen, természetesen
ismerem Stohrer bárónőt, és igen, Glória von Fürstenberget is,
hogyne hallottam volna, hogy Horcher nemsokára megnyitja kapuit
Madridban. A vacsora minden incidens nélkül folyt le, és Bernhardt
szerencsére nem szánt nekem több figyelmet.
– Nos, drága hölgyeim, ha nem bánják, akkor az urakkal
visszavonulunk egy kicsit elbeszélgetni - jelentette be Manuel az
édesség után.
Az asztalterítőbe markoltam, hogy vissza tudjam fogni magam. Ez
nem lehet, ezt nem teheti meg velem! Én már megtettem a magamét,
most nekem is jár valami. Mindenkiről gondoskodtam, példás
háziasszonyként viselkedtem, most járt nekem az ellenszolgáltatás!
Most, hogy belekezdenének abba, ami a legjobban érdekel, nem
hagyhatom, hogy kicsússzanak a kezeim közül. Szerencsére
mértéktelenül töltögették a bort a fogások mellé, és érezni lehetett,
hogy kedélyesebb a hangulat. Főleg a portugáloké.
– Na, azt már nem, kedves Da Silva, az isten szerelmére! - kiáltott
fel az egyik bányatulajdonos, és nagyot csapott Manuel hátára.
- Ne legyen már olyan ósdi, barátom! A fővárosi, modern életben a
férfiak és nők együtt mennek mindenhova!
Manuel habozott egy percet, lerítt róla, hogy elvonulva szeretné
lefolytatni a tárgyalást, de a beirai birtokosok nem kegyelmeztek,
nagy lármát csapva felkeltek az asztaltól, és a szalon felé vették az
útjukat vidám hangulatban. Egyikük átkarolta Da Silvát, a másikuk
nekem nyújtotta a karját. Majd’ kicsattantak a lelkesedéstől, miután
végre túltették magukat kezdeti félénkségükön, hogy egy gazdag
ember fogadja őket egy ekkora házban. Ma este megköttetik a
megegyezés, ami lehetővé teszi, hogy örökre megszabaduljanak a

567
nyomortól, ők, gyermekeik és azok gyermekei is. Nem láttak rá okot,
hogy asszonyaik háta mögött tárgyaljanak.
Kávét, likőrt, dohányt és bonbont szolgáltak fel, eszembe jutott,
hogy Beatriz Oliveira volt megbízva a beszerzésükkel. Ő
gondoskodott az elegáns, nem hivalkodó virágdíszekről is.
Feltételeztem, az aznap délután érkezett orchidea is az ő választása
volt, és megborzongtam, ahogy eszembe jutott Marcus váratlan
látogatása. Kettős érzés volt ez. Szeretet és hála, hogy ennyire szívén
viseli a sorsom, és rémület, ha az asszisztens szeme előtt árulkodó
kalapra gondoltam. Gamboa nem mutatkozott, ha van egy kis
szerencsém, akkor jó kis házi ragut vacsorái a családjával, hallgatja,
hogy a felesége a hús áráról panaszkodik, és elfelejti, hogy egy férfi
jelenlétét fedezte fel a külföldi nő szobájában, akinek a főnöke
udvarol.
Jóllehet Manuelnek nem sikerült két különböző helyiségbe terelnie
bennünket, de elérte, hogy a szalon két ellentétes végében foglaljunk
helyet. A férfiak a tágas terem egyik sarkában ültek a bőrfotelokban,
arccal a kandallónak. Az asszonyok pedig a kertre néző, hatalmas
ablakkal szemben.
Beszélgetni kezdtek, miközben mi a csokoládébonbonok minőségét
dicsértük. A német urak nyitották meg a tárgyalást komor hangon
feltéve kérdéseik, én pedig hegyeztem a fülem, ahogy csak tudtam, és
a fejemben feljegyeztem mindent, amit ebből a távolságból el tudtam
csípni. Aknák, koncessziók, engedélyek, tonnák. A portugálok
akadékoskodtak, kifogásokat emeltek egyre hangosabban hadarva.
Meglehet az előbbiek ki akarták zsigerelni őket, de a Beira szülöttei,
a bárdolatlan hegylakók, akik nem bíztak meg a jó édes apjukban
sem, nem azért jöttek, hogy bármi áron hagyják magukat megvenni. A
hangulat, szerencsémre, egyre tüzesebb lett. A hangokat most már
kiválóan lehetett hallani, néha kiabálás tört ki. A fejem, mint egy gép,
egy percre sem állt le, hogy mindent megjegyezzen. Habár nem láttam
át teljesen, miről alkudoztak, rengeteg adatot szedtem össze. Tárnák,
csillék, teherautók, fúrások és vagonok. Szabad volfrám, ellenőrzött
volfrám. Minőségi, amiben nincs se kvarc, se pirit. Exportadók.
Hatszázezer escudo tonnája, évi háromezer tonna. Kötelezvények,

568
aranyrudak és zürichi bankszámlák. Néhány igazán ízletes szelet is
jutott - komplett adag információ. Da Silva már hetek óta mozgatja
ügyesen a szálakat, hogy a legfontosabb lelőhely-tulajdonosok
megegyezzenek abban, hogy csak és kizárólag a németekkel
tárgyalnak. És hogyha minden az előre látottak szerint alakul, akkor
két hét múlva egyszerre és azonnali hatállyal zárolják az eladást az
angoloknak. Az elhangzott összegekből megértettem, minek
köszönhető a volframisták és feleségeik újgazdag megjelenése. Az
egyszerű parasztokból tehetős birtokosok lettek, és még csak tenniük
sem kellett érte semmit: a töltőtollak, aranyfogak és szőrme-stólák,
csak ízelítő volt abból a több millió escudóból, amit megkapnak, ha
engedélyezik a németeknek, hogy akadálytalanul végezhessenek
fúrásokat a földjeiken.
Az est már előrehaladt, és ahogy fejemben összeállt, mekkora
jelentőségű ez az üzlet, növekedett rettegésem is. Amit hallottam,
annyira személyes volt, borzalmas és kompromittáló, hogy inkább
nem gondoltam bele a következményekbe, melyekkel szembe kellene
néznem, ha Manuel da Silva rájön, ki vagyok, és kinek dolgozom. A
férfiak majdnem két órán keresztül tárgyaltak, de ahogy ők egyre
izgatottabbak lettek, a hölgyek társalgása egyre érdektelenebbé vált.
Ahányszor úgy vettem ki, hogy a tárgyalás egy helyben toporog, és
nem hangzik el semmi újdonság, a feleségeknek szenteltem minden
figyelmem, a portugál asszonyok azonban már egy ideje nem
foglalkoztak se velem, se az erőlködésemmel, hogy mulattatni akarom
őket, és el-elbóbiskoltak, nem tudva úrrá lenni álmosságukon. A
kemény falusi élet mindennapjai bizonyára megkívánják, hogy
naplementekor feküdjenek, és hajnalban keljenek megetetni az
állatokat, elvégezni a munkát a földeken és a konyhában. A borral,
bonbonokkal és bőséges étkezéssel terhes este több volt, mint amit el
tudtak viselni. így hát a német hölgyekre figyeltem, de ők sem voltak
különösebben közlékenyek, miután végigmentünk a közhelyeken,
hiányzott a közös téma és a nyelvi könnyedség, hogy a társalgás
továbbra is élénken folyjon.
Közönség és eszközök nélkül maradtam, háziasszonyi szerepem a
végéhez járt, és valamit ki kellett találnom, hogy ne haljon el
végképp, de ugyanakkor igyekeznem kellett, hogy éber maradjak, és

569
magamba szívjak minden információt. És ekkor a terem mélyéből, a
szalon férfisarkából hatalmas nevetés tört fel. Aztán kézfogások,
vállveregetések és jókívánságok. Az üzletet megkötötték.

570
 62

– Első osztály, nyolcas fülke.

– Biztos?
Megmutattam neki a jegyet.
– Nagyszerű. Odakísérlek.
– Igazán nem szükséges.
Nem törődött vele.
A bőröndök, melyekkel Lisszabonba érkeztem, újabb
kalapdobozokkal szaporodtak, és két hatalmas, mindenféle tetszetős
dologgal megtömött utazótáskával. Aznap délután küldtem előre
poggyászomat a szállóból. Minden más, amit a szabászat számára
szereztem be, egy-két nap múlva érkezik majd egyenesen a gyártóktól.
Kézicsomagnak csak egy kis koffer maradt, az éjszakához szükséges
kellékekkel. És volt nálam még valami: egy információkkal teli
rajzfüzet.
Manuel, miután kiszálltunk a kocsiból, ragaszkodott hozzá, hogy ő
vigye a kis koffert.
– Nagyon könnyű, igázán nem szükséges. - Próbáltam nem
elengedni. Az első perctől kezdve vesztes csatának ígérkezett, tudtam,
hogy nem erősködhetek. Beléptünk a pályaudvar csarnokába mint az
est legtetszetősebb párja: engem kifinomult elegancia lengett körül, ő
pedig árulása bizonyítékát cipelte, anélkül hogy tudomása lett volna
róla. Az ormótlan, düledező házra emlékeztető Santa Apolonia
pályaudvarra lassan szállingóztak be az utasok a Madridba tartó,
éjszakai vonatra. Házaspárok, családok, barátok, egyedülálló férfiak.
Egyesek hidegen, közönyösen lépkedtek, mint aki olyasmitől köszön
el, ami nem hagyott benne mély nyomot, mások azonban könnyek,
ölelések, sóhajok és jövőre vonatkozó, talán soha be nem teljesülő
ígéretek közepette búcsúzkodtak. Én a két csoport egyikébe sem
tartoztam, se az elhidegültek, se az elérzékenyültek közé. Más jellegű
volt az én távozásom. A menekülőké, akik arra vágynak, hogy minél

571
távolabb legyenek, hogy lerázhassák cipőjükről az út porát, és
elfelejtsék örökre, ami mögöttük maradt.
A nap nagy részét szobámban töltöttem a hazaútra készülődve.
Legalábbis reméltem, hogy nemsokára hazajutok. Leakasztottam a
ruhákat a vállfákról, kiürítettem a fiókokat, és becsomagoltam a
bőröndbe. Ez azonban nem kötött le igazán, az idő többi részét
szobámba zárkózva töltöttem, valami sokkal fontosabb dologgal:
ceruzavázlatok mentén ezernyi apró öltésbe bújtattam a Da Silva
vidéki házában összeszedett adatokat. A feladattal végtelen hosszú
órák mentek el. Ahogy a szállóba értem, azonnal belekezdtem, ugyan
jócskán hajnalra járt, de még minden frissen élt az emlékezetemben,
tucatnyi részlet várt feljegyzésre, és fenn állt a veszélye, hogy
felejtésbe merül, ha nem írom le azonnal. Három vagy négy órát ha
aludtam, és ahogy felébredtem, nekiültem, hogy befejezzem a munkát.
Délelőtt és kora délután egyik adatot a másik után írtam le, jegyzetek
hosszú sorát róttam a füzetbe, végül tömör, szabatos üzenetek egész
garmadája állt előttem. Az eredmény az ártatlan rajzfüzetem lapjai
közt megbúvó több mint negyven szabásminta volt, nevekkel,
számokkal, dátumokkal, helyekkel és pénzügyi műveletekkel
teleszórva. Ruhaujjak, kézelők, hátrészek, övék, derekak és
mellrészek szabásmintái; ruhaelemek, összeállítások rajzai, melyeket
megvarrni nem fogok soha, körvonalaik egy halálos üzletkötés
rejtelmeiről beszéltek, melynek célja a német csapatok megsemmisítő
előrenyomulásának biztosítása volt.
Késő délelőtt szólt a telefon. A csengés annyira megijesztett, hogy
az éppen akkor húzott vonás hirtelen kicsavarodott, és később ki
kellett radíroznom.
- Arish? Jó napot, Manuel vagyok. Remélem, nem ébresztettelek
fel.
Nagyon is éber voltam, már zuhanyoztam, teljes készültségben,
lázasan dolgoztam órák óta, de elváltoztattam a hangom, hogy
álmosan csengjen. Semmiképp se hagyhattam, hogy megsejtse, az
előző este látottak és hallottak fékezhetetlen tevékenységre ingereltek.
– Ne aggódj, már nagyon késő lehet... - hazudtam.

572
 – Majdnem dél. Csak azért hívtalak, hogy megköszönjem, hogy
tegnap este eljöttél az összejövetelre, és azt, hogy gondoskodtál
barátaim feleségeiről.
– Nincs mit megköszönnöd. Nagyon kellemes este volt számomra
is.
– Biztos? Nem unatkoztál? Most már sajnálom, hogy nem voltam
kicsit figyelmesebb veled.
Vigyázat, Sira, vigyázat! Tapogatódzik, gondoltam. Gamboa,
Marcus, az ott felejtett kalap, Bernhardt, a volfrám, Beira - minden
összeállt a fejemben hidegen, akár egy fagyos kristály, miközben
könnyed, de még mindig álmos hangon folytattam: - Nem, Manuel, ne
aggódj emiatt, tényleg ne. Igazán jól elbeszélgettem a barátaid
feleségeivel.
– Nos, akkor mit tervezel az utolsó napra Portugáliában?
– Az égvilágon semmit. Veszek egy jó hosszú fürdőt, és
összepakolok. Ma már nem készülök el a szállóból.
Reméltem, hogy megelégszik a válaszommal. Ha Gamboa már
beszámolt neki, és ő azt feltételezi, hogy egy másik férfival
találkozgatom a háta mögött, akkor a tény, hogy nem teszem ki lábam
a szálló falai közül, talán eloszlatja a gyanúját. Nyilvánvalóan nem
lesz elég az én szavam: gondoskodik majd róla, hogy valaki figyelje a
szobám, és talán a telefonhívásaimat is, de őt kivéve, nem állt
szándékomban beszélni senkivel sem. Jó kislány leszek, nem
mozdulok a szállóból, nem használom a telefont, és nem fogadok
semmilyen látogatót. Egyedül fogok mutatkozni unottan az étteremben,
a recepción és a szalonokban, és induláskor úgy megyek el csupán
kézipoggyászom kíséretében, hogy minden vendég és alkalmazott
láthasson. Legalábbis ezt terveztem, amíg Manuel mást nem javasolt.
– Megérdemelsz egy kis pihenést, természetesen. De nem akarom,
hogy búcsú nélkül menj el. Hadd kísérjelek ki a pályaudvarra!
Hánykor indul a vonatod?
– Tízkor - válaszoltam. Nekem aztán semmi kedvem nem volt újra
találkozni vele.

573
 – Akkor kilenckor érted megyek a szállóba, rendben? Szívesebben
mennék előbb, de egész nap elfoglaltságom van...
– Semmi baj, Manuel, nekem is időbe telik, hogy mindent
bepakoljak. Késő délután elküldöm a pályaudvarra a csomagjaim,
aztán várlak.
– Akkor este kilenckor.
– Kilencre kész leszek.
João Bentley-je helyett egy vadonatúj Aston Martin sportkocsi várt
rám. Csomó keletkezett a torkomban, amikor felfedeztem, hogy az
idős chauffer nincs sehol: a gondolat, hogy egyedül leszünk,
nyugtalansággal és ellenérzésekkel töltött el. Manuel azonban nem
ugyanazt érezte.
Nem vettem észre semmi változást a viselkedésében, nem mutatta a
gyanú leghalványabb jelét sem: figyelmes volt, szórakoztató és
vonzó, mint mindig, mintha egész világa a szépséges vég makaói
selymek körül forogna, és semmi köze nem lenne a volfrámbányák
ocsmány sötétségéhez. Végiggurultunk utoljára az Estrada
Marginalon, és olyan sebesen cikáztunk keresztül a lisszaboni
utcákon, hogy a járókelők utánunk fordultak. Indulás előtt húsz
perccel léptünk be a peronra, Manuel ragaszkodott hozzá, hogy
feljöjjön velem a vonatra, és elkísérjen a fülkémig. Végigmentünk a
folyosón, én elöl, ő mögöttem, csak egy lépésre a sarkamban, kezében
kis kofferem, melyben mocskos árulásának bizonyítékai
összekeveredtek a szépségápoló szerekkel, kozmetikumokkal és
fehérneművel.
– Ez a nyolcas, azt hiszem, megérkeztünk - közöltem.
A kitárt ajtó mögött elegáns, makulátlan tiszta fülke fogadott.
Faborítású falak, elhúzott függöny, az ülőhely és a még vetetlen ágy.
– Hát, kedves Arish, eljött a búcsú perce - mondta, miközben a
padlóra tette a koffert. - Igazán örülök, hogy megismerhettelek, és
nem lesz könnyű hozzászoknom, hogy már nem vagy a közelemben.
Érzelme hitelesnek tűnt, lehet, hogy feltételezéseim Gamboa
vádaskodásáról végül is alaptalanok voltak. Lehet, hogy túlságosan is

574
megijedtem. Talán át se futott a fején, hogy mondjon valamit a
főnökének, és így Manuel irántam érzett nagyrabecsülése nem
szenvedett csorbát.
– Felejthetetlen utazás volt, Manuel - mondtam kezet nyújtva.
- Látogatásom nem lehetett volna kielégítőbb, ügyfeleim le lesznek
nyűgözve. És te gondoskodtál róla, hogy minden olyan könnyedén és
kellemesen menjen, nem is tudom, hogy köszönhetném meg.
Megragadta a két kezem, és szorosan tartotta. Cserébe a
legragyogóbb mosolyt villantottam fel, mely valójában az őrült
vágyat leplezte, hogy hulljon le végre a függöny, legyen vége a
komédiának. Néhány perc, és az állomásfőnök megfújja a sípját,
leereszti a zászlót, a Lusitania expressz gurulni kezd a síneken,
elhagyja az Atlanti-óceán partjait a félsziget belseje felé. És örökre
magam mögött hagyom Manuel da Silvát, sötét ügyleteit, a nyüzsgő
Lisszabont, ezt a furcsa lényekkel benépesített világegyetemet.
Az utolsó utasok sietve szálltak vonatra, másodpercenként kellett
utat adnunk nekik a kocsi falának tapadva.
– Jobb lesz, ha most elmész, Manuel.
– Azt hiszem, igen, mennem kell.
Eljött a perc, hogy pontot tegyek a búcsú némajátékára,
bezárkózzam a fülkémbe, és legyen megint magánéletem. Csak az
kellett, hogy Manuel végre felszívódjon, minden más rendben lesz. És
ekkor hirtelen megéreztem a bal kezét a tarkómon, jobb karját, ahogy
a vállamat öleli, szája meleg, különös ízét az ajkaimon, és a fejem
tetejétől a lábam ujjáig megremegtem. Erőteljes csók volt, hatalmas
és hosszú - megzavart, lefegyverzett, kiszolgáltatottá tett.
-Jó utat, Arish!
Nem tudtam válaszolni, nem volt rá időm. Mire megtaláltam a
szavakat, már eltűnt.

575
 63

Lerogytam az ülésre, miközben a fejemben, mint a mozivásznon,

végigpörögtek az előző napok eseményei. Felidéztem a
beszélgetéseket és a jeleneteket, és arra gondoltam, vajon ennek a
különös filmnek a szereplői közül hányan keresztezik majd még utam,
és kivel nem fogok találkozni soha többet. És amikor a film már a
végéhez járt, mindent betöltött az utolsó jelenet: Manuel da Silva
csókja. Még a szájamban volt az íze, de nem tudtam egyetlen jelzővel
illetni. Spontán volt, szenvedélyes, cinikus, érzéki. Talán ráillett
mindegyik. Talán egyik sem.
Felültem, és kibámultam az ablakon, miközben a zakatoló vonat
lágyan ringatott. Lisszabon utolsó fényei suhantak el sebesen a
szemem előtt, egyre ritkábban nyúltak el, míg végül a semmibe
vesztek a pontok, és sötétség borult a tájra. Felkeltem, hogy kicsit
kiszellőztessem a fejem. Elérkezett a vacsora ideje.
Az étkezőkocsi már majdnem tele volt. Utasokkal, ételszaggal,
evőeszközök zörgésével és hangos beszélgetéssel zsúfolt. Csak
néhány percbe került, míg helyet találtak nekem, kiválasztottam a
menüt, és bort rendeltem, hogy megünnepeljem a szabadságom. Amíg
kiszolgáltak, azzal ütöttem el az időt, hogy madridi érkezésemen
gondolkodtam, elképzeltem Hillgarth reakcióját, amint megtudja
küldetésem eredményét. Valószínűleg soha nem gondolta volna, hogy
ennyire termékeny lesz.
A bor és az étel hamar az asztalomon volt, de mire felszolgálták,
már biztos voltam benne, hogy ez a vacsora sem lesz nyugalmas.
A sors néhány közönséges alak közelébe ültetett, akik szemtelenül
méregettek, mióta helyet foglaltam. Két otromba alak volt, akik
sehogy sem illettek az étterem nyugodt környezetébe. Asztalukon
néhány boros palack virított, rengeteg tányér, amiből úgy habzsoltak,
mintha aznap este jönne el a világvége. Alig tudtam élvezni
a bacalhau á Brást, a grillezett tőkehalat, hamarosan a háttérbe
szorult a lenvászon terítő, a kristálypohár és a pincérek szertartásos
iparkodása. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél előbb

576
befaljam a vacsorát, és visszamenjek a hálófülkémbe, csak hogy
megszabaduljak ettől a kellemetlen társaságtól.
A függönyt már behúzták, az ágy megvetve várt, készen az
éjszakára. A vonat szép lassan elcsendesedett, nyugalom honolt,
nemsokára szinte észrevétlen el fogjuk hagyni Portugáliát, és átkelünk
a határon. Ekkor éreztem csak meg, micsoda alváshiánnyal küzdők.
Az előző éjszakát szinte végigvirrasztottam az üzenetek
rejtjelezésével, azt megelőzően pedig Rosalindánál jártam. Szegény
testem pihenésre vágyott, ezért úgy döntöttem, korán lefekszem.
Kinyitottam a kézipoggyászom, de nem volt időm, hogy bármit is
elővegyek, mert megdermesztett, hogy kopognak az ajtón.
- Jegyeket kérem! - hallottam. Vigyázva kinyitottam, és
meggyőződtem róla, hogy a kalauz az. Ugyan ő nem tudhatta, azt is
megállapítottam, hogy nincs egyedül a folyosón. A lelkiismeretes
vasutas mögött alig néhány méterre két árnyat láttam a vonat
ritmusára támolyogni. Két összetéveszthetetlen árnyat: a két férfiét,
akik vacsora közben méregettek.
Ahogy a kalauz végzett a dolgával, rögtön bereteszeltem az ajtót
azzal a feltett szándékkal, hogy ki nem nyitom Madridig. Már csak az
hiányzott a lisszaboni nehéz napok után, hogy két szemtelen alak az én
rovásomra szórakozzon az éjszaka. Végre elkezdtem alváshoz
készülődni, mind testileg, mind lelkileg ki voltam merülve,
szükségem volt rá, hogy elfeledkezzem mindenről, ha csak néhány
órára is.
Kezdtem kirakni a neszesszerből, amire szükségem volt: fogkefe,
szappantartó, éjszakai krém. Néhány perc múlva éreztem, hogy a
vonat veszít a sebességéből, egy állomás felé tartottunk, az első
megállóhoz utunk során. Elhúztam az ablak előtt a
függönyt. Entroncamento, vasúti elágazás olvastam.
Néhány másodperc múlva újra kopogtattak az ajtómon.
Erőteljesen, kitartóan. A kalauz nem így szokott. Mozdulatlanná
dermedtem, hátam az ajtónak vetve eltökéltem, hogy nem válaszolok.
Sejtettem, hogy a két férfi lesz az étkezőkocsiból, és semmi szín alatt
ki nem nyitottam volna nekik.

577
 De újra kopogtattak. Most még hangosabban. És ekkor
meghallottam a nevem a másik oldalról. Felismertem a hangot.
Elhúztam a reteszt.
– Le kell szállnod. Da Silva két embere a vonaton van. Érted
jöttek.
– A kalap?
– A kalap.

578
 64

Egyszerre kapott el a rémület és a vágy, hogy teli torokból

felnevessek. Keserűen, komoran. Milyen furcsák az érzelmeink! Hogy
becsapnak! Manuel da Silva egyetlen csókja megingatta
meggyőződésem sötét erkölcseiről, és most alig egy órával később
megtudom, hogy parancsot adott, végezzenek velem, és dobják ki a
tetemem a vonatablakon át az éjszakába. Júdáscsók, az volt.
– Ne végy magadhoz semmit, csak a papírjaidat - figyelmeztetett
Marcus. - Majd mindent felveszel Madridban.
– Van valami, amit nem hagyhatok itt.
– Semmit sem hozhatsz magaddal, Sira, nincs időnk, a vonat
mindjárt indul, ha nem kapkodjuk magunkat, akkor menet közben kell
kiugranunk!
– Csak egy perc... - A kofferhez léptem, és kimarkoltam belőle a
tartalmát. A selyemhálóinget, a papucsot, a hajkefét, az üveg kölnit.
Minden szétszóródott az ágyon és a padlón, mintha egy őrült dobálta
volna szét, vagy éppen egy tornádó. Végre megtaláltam, ami a mélyén
feküdt, a füzetet az álszabásmintákkal, annak milliméter pontos
bizonyítéka, hogy Manuel da Silva elárulta a briteket. A mellemhez
szorítottam.
– Gyerünk! - mondtam, miközben a másik kezemmel megragadtam
a retikülömet. Ezt sem hagyhattam ott, benne volt az útlevelem.
Éppen kiléptünk a folyosóra, mikor felhangzott a sípszó, mire a
kocsi ajtajához értünk, a mozdony már felelt rá, és a vonat megindult.
Először Marcus ugrott le, miközben én a peronra dobtam a füzetet, a
táskát és a cipőm. Meg sem kíséreltem magas sarkúban ugrani,
kitörtem volna a bokám, ahogy földet érek. Marcus nyújtotta a kezét,
belekapaszkodtam és ugrottam. Az állomásfőnök dühödt ordítása
csak egy másodpercet váratott magára, láttuk, hogy felénk rohan,
miközben hevesen hadonászik. Két vasutas jött elő felfigyelve a
kiabálásra, miközben a vonat ügyet sem vetve arra, amit maga mögött
hagy, egyre gyorsult.

579
 – Gyerünk, Sira, menjünk, el kell tűnnünk innen! - sürgetett
Marcus.
Felkapta a földről az egyik cipőmet, odanyújtotta, aztán a másikat
is. A kezemben tartottam, de nem húztam fel, másra figyeltem. A
három vasúti alkalmazott körénk sereglett, és hevesen szitkozódtak,
magyarázva, hogyan látták ők az incidenst, az állomásfőnök pedig
kiabálva és dühösen gesztikulálva hányta szemünkre a
viselkedésünket. Néhány koldus is odakíváncsiskodott, pár perc
múlva a restis nő és egy fiatal pincér is csatlakozott hozzájuk
kérdezgetve, mi történt.
És ekkor a sürgetés és az izgatott, egymást túlkiabáló emberek
káoszában meghallottuk, hogy a vonat éles csikorgással fékez. A
peron hirtelen elnémult és mozdulatlanná dermedt, mintha a nyugalom
leplét dobták volna rá, csak a kerekek visítottak a síneken élesen
elnyújtott hangon.
Marcus szólalt meg először.
– Meghúzták a vészféket! - Hangja elkomorult és parancsolóvá
vált. - Észrevették, hogy leugrottunk. Gyerünk, Sira, ki kell innen
jutnunk most azonnal!
Az egész csoport gépiesen újra mozogni kezdett. Újra
felhangzottak a kiáltások, a parancsok, a toporgás, a dühödt
csapkodás.
– Nem mehetünk még - feleltem, miközben körbefordultam
végigpásztázva a peront a pillantásommal. - Nem találom a
füzetemet.
– Felejtsd el azt az átkozott füzetet, az isten szerelmére! - ordított
rám dühösen. - Ezek utánad jönnek, Sira, parancsuk van, hogy
végezzenek veled!
Éreztem, hogy megragadja a karom, és rángatni kezd, hogy
kivonszoljon innen, ha kell.
– Nem érted, Marcus?! Meg kell találnom a füzetet, nem
hagyhatom itt! - ragaszkodtam hozzá, és tovább kerestem. Egyszer
csak felderengett előttem valami. - Ott van! Ott van! - kiáltottam, és

580
próbáltam kitépni magam a kezéből, miközben a sötétségbe mutattam.
- Ott van a síneken!
A fékek csikorgó hangja lassan elhalt, és a vonat végre megállt,
ablakaiban kukucskáló arcok. Az utasok hangja és kiáltozása
hozzácsapódott a vasutasok szűnni nem akaró veszekedéséhez. És
akkor megláttuk őket. Két árny zuhant ki az egyik kocsiból, és felénk
szaladtak.
Felmértem a távolságot és az időt. Még maradt időm leugrani a
sínekre és felkapni a füzetet, de visszamászni sokkal nehezebb lesz,
elég magas volt a peron, és a lábam valószínűleg már nem bírna
felkapaszkodni. De mindenféleképp meg kellett próbálnom: vissza
kellett szereznem a szabásmintákat, akármi történjék is, nem térhettem
vissza Madridba anélkül, amit oda feljegyeztem. Ekkor éreztem, hogy
Marcus megragadja a hátam. Elpenderített a peron széléről, és
leugrott a sínekre.
Abban a pillanatban, hogy kezembe szoríthattam a füzetet, őrült
versenyfutásba kezdtünk. Kirohantunk a peronról, végigdobogtunk a
váróterem kőlapjain, átvágtattunk az állomásépület előtti, szabad
téren. Végre elértük a kocsit. Kézen fogva hasítottunk bele az
éjszakába, mint a régi időkben.
– Mi az ördög van abban a füzetben, hogy az életünket kellett
kockáztatni érte? - kérdezte levegőért kapkodva, miközben tövig
nyomva a pedált, gázt adott.
Lihegve térdeltem fel az ülésen, hogy hátranézzek. A hátsó kerekek
verte porban két férfi alakját vettem ki, akik teljes erőbedobással
rohantak felénk. Eleinte csak néhány méter választott el tőlük, de a
távolság lassanként nőni kezdett. Aztán láttam, hogy feladják. Először
az egyik lassított, és állt meg elszédülve, terpeszbe tett lábbal, kezét a
fejéhez kapva, mintha nem tudná elhinni, mi történt. A másik bírta
még egy kicsit, de hamarosan ő is vesztett a lendületből. Az utolsó,
amit láttam, hogy előrehajol, és a gyomrát fogva kihányja, amit az
elébb olyan mohón habzsolt be.
Amikor már biztos voltam benne, hogy nem követnek, újra leültem,
és még mindig nehezen kapkodva a levegőt válaszoltam Marcus

581
kérdésére.
– A legjobb szabásminták, amit az életben csináltam.

582
 65

- Gamboában tényleg gyanú ébredt, amikor elvitte neked az

orchideákat, ezért elbújt, és ott várakozott, hogy meglesse, ki volt az
íróasztalon hagyott kalap tulajdonosa. Látott kimenni a szobából. Jól
ismer, sokszor megfordultam a cég irodáiban. Az információval
felkereste Da Silvát, de a főnök nem akarta fogadni, azt mondta, egy
fontos ügy foglalja le, majd reggel beszélnek. És ez történt ma.
Amikor Da Silva megtudta, miről van szó, dührohamot kapott,
elbocsátotta, és akcióba lépett.
– De te ezt az egészet honnan tudod?
– Onnan, hogy maga Gamboa keresett fel ma délután. Fel volt
dúlva, kegyetlenül félt, és kétségbeesetten keresett valakit, aki
megvédi, ezért azt gondolta, talán nagyobb biztonságban érezheti
magát, ha az angolokhoz közeledik, akikkel azelőtt remek kapcsolatot
ápolt. Nem tudja, hogy milyen ügyletei vannak Da Silvának, mert még
bizalmi emberei előtt is titkolja, de a viselkedése miatt félteni kezd-
telek. Miután beszéltem Gamboával, a szállóba siettem, de te már
elmentél. Abban a pillanatban értem az állomásra, mikor a vonat
elindult, és mivel távolról megláttam Da Silvát a peronon, azt hittem,
minden rendben van. Az utolsó pillanatban azonban megláttam, hogy
jelez két férfinak, akik kinéznek az ablakon.
– Mit jelzett?
– Egy nyolcast. Egyik kezén öt ujj, a másikon három.
– A hálófülkém száma...
– Már csak ez a részlet hiányzott. Minden másban megegyeztek.
Különös érzés töltött el. Rémületembe megkönnyebbülés vegyült,
elgyengültem és dühös voltam egyszerre. Talán ilyen az árulás íze.
De tudtam, nincs okom, hogy elárulva érezzem magam. Én is
becsaptam Manuelt közönséges, csábító viselkedésemmel, és ő úgy
próbált érte megfizetni, hogy nem mocskolja be a kezét, és nem veszít
egy szemernyit sem eleganciájából. Kétszínűségért kétszínűség - így
működnek a dolgok.

583
 Poros utakon haladtunk tovább, kátyúkat és gödröket kerülgetve,
alvó falvakat szeltünk át, elhagyott tanyákat és ugaron fekvő földeket.
Hosszú kilométereken át az egyetlen fény, amit láttunk, saját kocsink
fényszórója volt, mely utat vágott a holdvilágtalan, sűrű sötétségben.
Marcus gyanította, hogy Da Silva emberei nem fognak az állomáson
maradni, lehet, hogy találnak rá módot, hogy a nyomunkba eredjenek.
Ezért a sebességet nem csökkentve száguldott tovább, mintha az a két
nemkívánatos alak még mindig a sárhányóra tapadva követne.
– Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem mernek belépni
Spanyolországba, ismeretlen területre kerülnének, ahol nem ők
irányítják a játékszabályokat. Az ő sajátos játékukban. De résen kell
lennünk, amíg át nem keltünk a határon.
A logikus az lett volna, ha Marcus megkérdezi, vajon miért akart
Da Silva eltenni láb alól ilyen aljas módon, miután napokig a
tenyerén hordozott. Látott minket együtt vacsorázni és táncolni a
kaszinóban, tudta, hogy mindennap Manuel kocsijával járok, és hogy
ajándékokat küld nekem a szállóba. Talán várt valami magyarázatot
Da Silvával való kapcsolatomat illetően, valami magyarázatot arról,
ami köztünk történt, ami fényt vet álnok parancsának okára, mikor
éppen kiléptem volna az országából és az életéből. De egy szó sem
hagyta el az ajkam.
Folytatta hát ő, szemét le nem véve az útról, megjegyzéseket és
értelmezéseket fűzött az eddigiekhez arra várva, csak ráveszem
magam, hogy hozzátegyek valamit.
– Da Silva - folytatta - szélesre tárta előtted háza ajtaját, és hagyta,
hogy tanúja legyél a tegnap esti eseményeknek, amiről én nem tudok.
Nem válaszoltam.
– És úgy néz ki, neked sem áll szándékodban felvilágosítani.
Valóban nem állt szándékomban.
– Most meg van róla győződve, hogy azért közeledtél hozzá, mert
valakinek a megbízásából dolgozol, és gyanítja, hogy nem vagy
egyszerű, külföldi divatszabász, aki véletlen bukkant fel az életében.
Azt hiszi, azért közeledtél hozzá, hogy az ügyeiben kutakodj, de

584
abban téved, hogy tudja, kinek dolgozol. Mióta Gamboa besúgott,
tévesen azt hiszi, hogy nekem. Akár így van, akár úgy, az érdeke azt
diktálja, hogy befogd a szád. És ha lehet, örökre.
Még mindig nem szólaltam meg, inkább színlelt naivság mögé
rejtettem gondolataim. Amíg hallgatásom elviselhetetlenné nem vált
mindkettőnk számára.
– Köszönöm, hogy megvédtél, Marcus - suttogtam.
Nem tudtam rászedni. Se rászedni, se meghatni, se megrendíteni
hamis együgyűségemmel.
– Kivel tartasz ebben az egészben, Sira? - kérdezte lassan, szemét
le nem véve az útról.
Felé fordultam, és az arcélét bámultam a félhomályban. Orra éles
vonalát, erős állkapcsát - ugyanaz az eltökéltség, ugyanaz a maga-
biztosság. Ugyanúgy nézett ki, mint az a férfi a tetuani időkből. Úgy
nézett ki.
– És te kivel vagy, Marcus?
A hátsó ülésen - láthatatlanul, de közvetlen közelségbe - beült
közénk még egy utas: a bizalmatlanság.
Éjfél után keltünk át a határon. Marcus felmutatta brit útlevelét, én
pedig a marokkóit. Láttam, hogy rámered, de nem kérdezett semmit.
Nyomát sem találtuk Da Silva embereinek, csak néhány ásítozó
rendőrt, akiknek semmi kedve nem volt velünk vesződni.
-Talán keresni kellene valami helyet, hogy megaludjunk, ha már
Spanyolországban vagyunk, és tudjuk, hogy nem követnek és nem is
előztek meg. Holnap vonatra tudok szállni, te pedig vissza tudsz
menni Lisszabonba - javasoltam.
– Inkább folytatnám az utat Madridig - morogta a fogai közt.
Mentünk tovább, egyetlen jármű sem jött szembe, mindketten
gondolatainkba merültünk. A bizalmatlanság gyanakvást szült, a
gyanakvás pedig némaságot: sűrű, kínos, kételyekkel terhes hallgatást.
Igazságtalan csendet. Marcus éppen most rángatott ki életem
legválságosabb helyzetéből, és egész éjszaka vezetni fog, hogy

585
biztonságban hazaszállítson, és én azzal fizetek, hogy homokba dugom
a fejem, és megtagadok tőle minden támpontot, ami segítene
tanácstalanságán.
De nem tudtam beszélni. Még semmit sem mondhattam neki,
először meg kellett győződnöm arról a sejtelmemről, amire Rosalinda
nyitotta rá a szemem hajnali beszélgetésünkkor. Vagy talán mégis.
Talán mégis mondhatnék neki valamit. Az előző este egy részletét,
egy darabkát, egy kulcsszót. Valamit, ami mindkettőnknek a
segítségére lehetne: Marcusnak, hogy legalább részben kielégítse a
kíváncsiságát, nekem pedig, hogy jól előkészítsem a talajt, amíg nem
sikerül megbizonyosodnom megérzéseim igazáról.
Elhagytuk Badajozt és Méridát. A határátkelőtől kezdve
hallgattunk, kölcsönös bizalmatlanságunkat vonszoltuk kátyús utakon
és római hidakon keresztül.
– Emlékszel Bernhardtra, Marcus?
Láttam, hogy karján megfeszülnek az izmok, és ujjai elfehérednek a
volánon.
– Igen, természetesen emlékszem rá.
A kocsi sötét belseje hirtelen megtelt annak a napnak a színeivel és
aromájával, amely után már semmi sem volt ugyanolyan közöttünk.
Egy marokkói délután, Sidi Mandri utcai lakásom, egy állítólagos
újságíró, aki az erkély mellett várt. Tetuan zsúfolt sikátorai, a
Főbiztosi Hivatal parkja, a kalifa zenekara, amint lendületesen húzza
a himnuszokat, jázmin, narancsfák, rendfokozatok és egyenruhák. A
hiányzó Rosalinda, a házigazda szerepét lelkesen adó Beigbeder, aki
ekkor még nem tudja, hogy az idő múlásával az, akit most
ünnepelnek, egy csapással levágja a fejét - hadd guruljon! Széles
német hátak formáltak kört a ravasz, macskaszemű díszvendég körül,
és kísérőm arra kért, hogy lessem ki, milyen titokról tárgyalnak. Más
idők, más ország, de valahol a mélyén ugyanaz. Vagy majdnem.
– Tegnap vele vacsoráztam Da Silva vidéki házában. Aztán
hajnalig beszélgettek.
Tudtam, hogy visszafogja magát, többet akar tudni: adatokra és

586
részletekre volt szüksége, de nem merte megkérdezni, mert ő sem
bízott meg bennem teljesen. Az édes kis Sira már valóban nem az
volt, aki egykor.
Végül nem tudta megállni.
– Hallottál valamit, hogy miről beszélnek?
– Semmit az égvilágon. Neked van róla elképzelésed, hogy milyen
közös ügyük lehet?
– A leghalványabb sem.
Hazudtam, és ő tudta. Ő is hazudott, és én is tudtam. De egyikünk
sem állt készen, hogy nyílt kártyákkal játsszon, mégis ez az apró,
múltbéli találkozási pont elég volt hozzá, hogy majdnem eloszlassa a
feszültséget. Talán azért, mert abból a múltból idézett fel emlékeket,
mikor még nem vesztettük el az ártatlanságunkat. Talán mert lehetővé
tette, hogy megmentsünk egy darabka cinkosságot, és arra késztetett,
hogy ne feledjük, volt valami, ami összekötött bennünket a
hazugságokon és a sérelmeken túl. Próbáltam az útra figyelni és
teljesen ébernek maradni, de az utóbbi napok feszültsége, a
felhalmozódott alváshiány és az aznap éjszaka átéltek okozta
idegkimerültség annyira legyengítettek, hogy végtelen erőtlenség
uralkodott el rajtam. Túl sok volt a kötéltáncból.
– Álmos vagy? - kérdezte. - Gyere, hajtsd a fejed a vállamra!
Jobb karjába fontam az enyémet, és közel kucorodtam, hogy
érezzem a melegét.
– Aludj el nyugodtan! Már kevesebb van hátra - suttogta.
Felkavarodott, mély kútba zuhantam, újraéltem a nemrég történt
jeleneteket torzító lencsén keresztül. Férfiak üldöznek bicskájukat
suhogtatva, egy kígyó hosszú, nedves csókja, a volframisták
asszonyai az asztalon ropják, Da Silva az ujjaival egy számot mutat,
Gamboa zokog, Marcus és én a tetuani óváros sikátorain rohanunk
keresztül.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire felébredtem.
– Ébresztő, Sira! Most futunk be Madridba. Meg kell mondanod,

587
hol laksz.
Hangja vert fel, lassan tértem magamhoz a mély álomból. Csak
ekkor vettem észre, hogy még mindig hozzá vagyok tapadva, a
karjába kapaszkodom. Végtelen erőfeszítésembe tellett kinyújtóztatni
elzsibbadt testem és elszakadni tőle. Lassan mozogtam, a nyakam
elgémberedett, megmerevedtek az ízületeim. Fájhatott az ő válla is,
de nem mutatta. Nem szólaltam meg, csak kinéztem az ablakon, és az
ujjammal a hajamba túrtam. Virradt Madrid felett. Még égett néhány
fény. Egy-két szomorkás fény elszórva. Eszembe jutott Lisszabon, a
város látványos, éjszakai kivilágítása. A korlátozások és a nyomor
verte Spanyolország gyakorlatilag sötétben élt.
– Hány óra van? - kérdeztem végül.
– Majdnem hét. Jó sokat aludtál.
– El lehetsz gyötörve te is - mondtam még álomittasan.
Megadtam a címemet, és kértem, hogy a szemben lévő járdán
parkoljon le, néhány méternyire a kaputól. Már gyakorlatilag nappal
volt, és az utcára kiléptek az első korán kelők. A szállítók, a
cselédlányok, egy-két eladó, néhány pincér.
– Mihez kezdesz most? - kérdeztem, miközben az üveg mögötti
mozgolódást néztem.
– Egyelőre kiveszek egy szobát a Palace-ban. És ha felkeltem,
akkor először is elküldöm ezt az öltönyt a tisztítóba, és veszek
magamnak egy inget. A sínekre tapadt szénpor teljesen tönkretette.
– De megszerezted a füzetemet...
– Nem tudom, hogy megérte-e, még nem mondtad meg, mi van
benne.
Úgy tettem, mintha nem is hallottam volna a szavait.
– És miután tiszta ruhába bújtál, mit csinálsz?
Még mindig nem néztem rá, hanem kifelé bámultam a kocsiból,
várva a megfelelő pillanatra, hogy megtegyem a következő lépést.
– Bemegyek a cég székhelyére - felelte. - Vannak irodáink
Madridban is.

588
 – És tervezel olyan gyorsan megszökni, ahogy azt Marokkóban
tetted? - kérdeztem, és az utca reggeli mozgását figyeltem.
Félmosollyal felelt.
– Még nem tudom.
Ebben a pillanatban láttam, hogy a portásom elindult a tejbolt
irányába. Szabad az út.
– Ha esetleg mégis szökni készülnél, akkor előtte meghívlak
reggelire - mondtam gyorsan kitárva a kocsi ajtaját.
Megragadta a karom, hogy visszatartson.
– Csak ha megmondod, mibe keveredtél.
– Csak akkor, ha megtudom, ki vagy.
Kézen fogva mentünk fel a lépcsőn, készen rá, hogy tűzszünetet
kössünk. Piszkosan, kimerültén, de élve.

589
 66

Ki se kellett nyitni a szemem, hogy tudjam, Marcus már nincs

mellettem. Semmi látható nyoma nem maradt, hogy nálam járt, az
ágyamban. Se egy ottfelejtett ruhadarab, se egy búcsúlevél - csak az
íze a zsigereimbe tapadva. Tudtam azonban, hogy visszajön. Előbb
vagy utóbb, a legváratlanabb pillanatban, de fel fog bukkani újra.
Szerettem volna halogatni a felkelés időpontját. Csak még egy óra,
akár egy fél is elég lett volna: a szükséges idő, hogy nyugalomban fel
tudjam idézni az elmúlt napok, de főleg az előző éjszaka történéseit,
amit átéltem, amit felfogtam, amit éreztem. Szerettem volna a takaró
alatt maradni, és újra átélni az elmúlt órák minden egyes percét, de
nem lehetett. Működésbe kellett lendülnöm megint: ezer kötelesség
várt, és neki kellett látnom a munkának. így hát lezuhanyoztam, és
belekezdtem a tennivalókba. Szombat volt, és ugyan se a lányok, se
Donã Manuela nem jöttek be aznap a műhelybe, minden elő volt
készítve jól látható helyre, hogy gyorsan tisztába jöjjek vele,
pontosan mi zajlott a távollétemben. Úgy tűnt, jó ütemben haladt a
munka: új modellek simultak a próbababákra, a füzetekben frissen
lejegyzett méreteket találtam, szövetmaradékokat és kiszabott
anyagokat, amit nem én hagytam hátra, és szálkás betűk meséltek róla,
ki járt a szabászaton, ki telefonált, és mit kell elintézni. Nem volt
azonban időm, hogy ezzel foglalkozzak: dél körül még mindig
rengeteg intéznivaló maradt, de kénytelen voltam elhalasztani.
Az Embassy dugig volt, de bíztam benne, hogy Hillgarth észre
fogja venni, ha a földre ejtem a táskám, mikor belépek. Komótosan
csináltam, szinte kihívóan. Három lovagi hát hajolt le azonnal, hogy
felvegye. Csak egynek sikerült, egy magas, egyenruhás német tisztnek,
aki ebben a percben ért a lengőajtóhoz, hogy kilépjen az utcára. A
gesztust legragyogóbb mosolyommal köszöntem meg, miközben a
szemem sarkából azt lestem, vajon Hillgarth észrevette-e érkezésem.
A terem végében ült az egyik asztalnál, társaságban, mint mindig. Úgy
éreztem, meglátott, és vette az üzenetet. Sürgősen találkoznunk kell,
ezt akartam mondani. Az órámra pillantottam, és meglepődést

590
színleltem, mintha most jutott volna eszembe, hogy abban a percben
halaszthatatlan találkozóm van valahol máshol. Kettő előtt már otthon
is voltam. Negyed négykor megjött a bonbonos doboz. Hillgarth
valóban vette az adást. Fél ötre adott találkozót doktor Rico
rendelőjébe. Az eljárás ugyanaz volt. Egyedül érkeztem, és senkivel
nem találkoztam a lépcsőházban. Megint ugyanaz a nővér nyitott ajtót,
és betessékelt a rendelőbe.
– Jó napot, Sidi! Örülök, hogy visszajött. Jól sikerült az utazás?
Csodás dolgokat mesélnek a Lusitania expresszről.
Az ablak mellett állt egyik makulátlan öltönyében. Hozzám lépett,
és megszorította a kezem.
-Jó napot, kapitány! Nagyszerűen utaztam, első osztályú fülkében
utazni kész élvezet. Mielőbb szerettem volna látni önt, hogy
beszámoljak az utamról.
– Nagyon köszönöm. Foglaljon helyet, kérem. Egy cigarettát?
Viselkedése minden feszültségtől mentes volt, és úgy nézett ki,
mintha nyoma se lenne benne a türelmetlenségnek, hogy mihamarabb
megismerje munkám eredményét. Ami két hete még olyan sürgős volt,
az most csodák csodájára megoldódott.
– Minden jól alakult, és azt hiszem érdekes adatokhoz jutottam.
Feltételezéseik beigazolódtak: Da Silva a németekkel tárgyalt a
volfrám beszerzéséről. A megegyezés csütörtök este jött létre nála
Johannes Bernhardt közreműködésével.
– Jó munkát végzett, Sidi. Ez az információ nagyon hasznos lesz
számunkra.
Nem volt meglepve. Se lenyűgözve. Még csak hálás sem volt.
Semleges, szenvtelen. Mintha ez az egész nem lenne új neki.
– Nem úgy néz ki, mintha meglepné a hír - mondtam. - Tudott már
róla?
Meggyújtott egy Craven A-t, és a válasz a kitóduló füsttel együtt
érkezett.
– Éppen ma reggel értesítettek bennünket Da Silva találkozásáról

591
Bernhardttal. És ha róla van szó, akkor az egyetlen, amiről
tárgyalhattak az a volfrám, ami igazolja a gyanúnkat: Da Silva elárult
bennünket. Már értesítettük Londont a fejleményekről.
Összerezzentem, de csak kicsit, igyekeztem, hogy hangom
természetesen csengjen. Feltételezéseimmel jó úton haladtam, de
tovább kellett még mennem.
– Nahát, micsoda egybeesés, hogy valaki éppen ma értesítette
önöket! Azt hittem, csak én vagyok megbízva ezzel a küldetéssel.
– Késő délelőtt meglepetésszerűen beállított egy Portugáliába
kihelyezett ügynökünk. Teljesen váratlanul. Tegnap este indult
Lisszabonból autóval.
– És ez az ügynök látta Bernhardtot Da Silvával? - kérdeztem
tettetett meghökkenéssel.
– O személyesen nem, de valaki, akiben teljesen megbízik, igen.
Majdnem elnevettem magam. Ezek szerint ezt az ügynököt
olyasvalaki informálta Bernhardtról, aki minden bizalmát bírja. Nos,
ha úgy vesszük, ez igazán hízelgő.
– Bernhardt nagyon érdekel minket - folytatta Hillgarth; ezúttal
nem olvasott a gondolataimban. - Ahogy már mondtam önnek
Tangerben, ő a Sofindus agya, azé a testületé, melynek égisze alatt a
Harmadik Birodalom gazdasági ügyleteit intézi Spanyolországban. A
tény, hogy tudjuk, Da Silva üzletel vele Portugáliában, nagyban
befolyásol minket abban, hogy...
– Bocsásson meg, kapitány - szakítottam félbe. - Engedjen meg
még egy kérdést. Az ügynök, aki beszámolt róla, hogy Bernhardt Da
Silvával tárgyal, szintén a SOE tagja? Új munkatárs, mint én?
Lelkiismeretesen elnyomta a cigarettát, mielőtt válaszolt. Aztán
felemelte a tekintetét.
– Miért kérdezi?
Olyan ártatlanul mosolyogtam, amennyire csak színészi
képességeim megengedték.
– Nincs rá nyomós okom - mondtam, és megrántottam a vállam. -

592
Csak olyan hihetetlen véletlen, hogy ketten is megjelenjünk
ugyanaznap ugyanazzal az információval, hogy szinte mulatságosnak
találom a helyzetet.
– Nos, csalódást kell okoznom, attól tartok nem a SOE egyik
ügynökéről van szó, akit a háború miatt vettek fel. Az információ a
SIS, a hagyományos hírszerzés egyik emberén át érkezett. És egy
percig sem kételkedünk a hitelességében, mert nagyon megbízható
ügynökről van szó, aki mögött sok év tapasztalata áll. Ötcsillagos
ügynök.
Katt. Borzongás futott végig a hátamon. Minden részlet a helyére
került. A hallottak tökéletesen igazolták sejtéseim, de szembenézni a
vitathatatlan bizonyossággal olyan volt, mintha jeges szél süvített
volna végig a lelkemen. De nem hagyhattam, hogy most magukkal
sodorjanak az érzelmeim, hanem haladtam előre. Meg akartam
mutatni Hillgarth-nak, hogy a jöttment ügynökök is képesek a bőrüket
is otthagyni a rájuk bízott feladatokban.
– És az önök embere a SIS-től nem számolt be semmi másról?
- kérdeztem rászegezve a tekintetem.
– Nem, sajnos, nem tudott pontos részletekkel szolgálni, de...
Nem hagytam, hogy folytassa.
– Nem mesélte el, hol és mi módon zajlott a tárgyalás, nem közölte
a jelenlévők nevét és adatait? Nem számolt be róla, milyen
határidőkben egyeztek meg, mekkora mennyiségű volfrámot készülnek
kibányászni, mennyi egy tonna ára, hogyan fognak fizetni, és hogyan
játsszák ki az exportra kivetett adót? Nem mondta, hogy két hét múlva
teljesen elvágják az angolok volfrámellátását? Azt sem árulta el, hogy
Da Silva azonkívül, hogy elárulta önöket, megnyerte a Beira
legfontosabb bányatulajdonosait, hogy egységesen tárgyaljanak a
legelőnyösebb feltételekről a németekkel?
Sűrű szemöldöke alatt a tengerészeti attasé pillantása acélossá
vált. Hangja rekedten csengett.
– Hogy tudta meg mindezt, Sidi?
Büszkén néztem vissza rá. Arra köteleztek, hogy a szakadék szélén

593
egyensúlyozzak tíz napon keresztül, és én a végére értem, mégsem
zuhantam bele, itt volt az ideje, hogy tudassam vele, mit találtam.
– Mert az a divatszabász, aki jól végzi a munkáját, az utolsókig
kitart.
A beszélgetés alatt diszkréten térdemen nyugtattam a
szabásmintákkal teli füzetet. A fedele félig leszakadt, néhány lap
meggyűrődött, koszfoltok és pecsétek árulkodtak az átélt
viszontagságokról, mióta elhagyta a szekrényem Estorilban. Az
asztalon hagytam, és rátettem a két tenyerem.
- Itt van minden részlet: az utolsó szótagig minden, amiben aznap
este megegyeztek. A SIS- ügynökük nem beszélt önöknek egy
füzetről?
A férfi, aki olyan lehengerlően tört be újra az életembe, minden
kétséget kizáróan őfelsége, a brit uralkodó hírszerzésének egyik hét-
próbás kéme volt, de a viharos volfrám-ügyben én nyertem a versenyt
fejhosszal.

594
 67

A titkos találkahely épületét valami új érzéssel a bőrömön hagytam

el. Valamivel, amit nem tudtam megnevezni, valami újjal. Lassan
sétáltam végig az utcákon, miközben címke után kutattam erre az
érzésre, és nem törődtem vele, hogy meggyőződjek róla, követnek-e,
és hidegen hagyott a lehetőség, hogy a sarkon túl esetleg
nemkívánatos alakokkal akadhatok össze. Semmi külső jele nem volt,
hogy más lennék, mint az a nő, aki néhány órával ezelőtt ellentétes
irányban járta végig ugyanezt az utat, ugyanebben a kosztümben,
lábán ugyanezzel a cipővel. Senki - aki látott elmenni és visszajönni -
sem lett volna képes megérezni a változást, csupán annyit, hogy már
nem volt nálam a füzet. Én azonban tudatában voltam, valami történt.
És Hillgarth is. Mindketten tudtuk, hogy ezen a május végi délutánon
a dolgok rendje visszafordíthatatlanul megváltozott. Hillgarth ugyan
szűkszavú volt, viselkedése nyilvánvalóvá tette, hogy az általam
nyújtott adatok rendkívül értékes információk egész tárát képezik,
melyet végtelen alapossággal fognak elemezni a londoni munkatársak,
egy percet sem vesztegetve. Ezek a részletek megszólaltatják majd a
vészcsengőket, szövetségeket bontanak fel, és száz meg száz
hadműveletet terelnek más irányba. És ezzel, megéreztem, a
tengerészeti attasé viselkedése is gyökeresen megváltozott felém.
Szemében új kép alakult ki rólam: a tapasztalatlan, de ígéretes,
ugyanakkor bizonytalan képességekkel rendelkező varrónő, akit oly
merészen alkalmazott, egyik napról a másikra más ember lett, aki egy
profi elszántságával és hatásfokával képes kényes kérdéseket
megoldani.
Lehet, hogy nincs meg hozzá a módszertani képzettségem, és
hiányzik belőlem a technikai tudás, sőt még csak nem is az övéi közül
vagyok, ami a világom, hazám és nyelvem illeti. De a vártnál sokkal
rátermettebbnek bizonyultam, és ez új fokra helyezett a ranglétrán.
Nem nevezném örömnek sem, amit a csontjaimban éreztem,
miközben a nap utolsó sugarai kísérték lépteim. Nem volt se
lelkesedés, se meghatódottság. Talán a szó, ami a legjobban illett rá,

595
az a büszkeség volt. Hosszú idő óta először, vagy talán életemben
először büszkének éreztem magam. Büszke voltam a képességeimre,
a kitartásomra, hogy felülmúltam a velem szemben támasztott
elvárásokat. Büszke voltam rá, hogy én is hozzájárultam egy
csekélységgel, hogy ebből az őrült világból jobb hely legyen. Büszke
voltam a nőre, akivé váltam.
Igaz, hogy Hillgarth volt, aki ösztökélt, ő kényszerített határaimat
tágítani, hogy néha beleszédültem. Ahogy az is igaz volt, hogy
Marcus megmentette az életem, amikor leszállított a már mozgó
vonatról, hogy jókor érkezett segítsége nélkül nem éltem volna túl,
hogy most felidézzem. Ez mind igaz volt, igen. De az is, hogy én
magam is hozzájárultam bátorságommal, rendíthetetlenségemmel
ahhoz, hogy a küldetés jól végződjön. Minden félelmem, aggodalmam
és ugrásom a semmibe valamilyen célt szolgált, nemcsak azt, hogy a
háború piszkos játékához hasznos információkat szerezzek, hanem
főleg azt, hogy megmutassam saját magamnak és a környezetemnek,
mire vagyok képes.
És ekkor, ahogy tudatossá vált bennem, amit elértem, rájöttem,
hogy eljött a perc, és nem követhetem többé vakon a számomra mások
által előírt koordinátákat. Hillgarth úgy döntött, Lisszabonba küld,
Manuel da Silva, hogy végez velem, Marcus Logan pedig, hogy a
megmentésemre siet. Kézről kézre adtak, mint egy bábut: mert jót
akartak, vagy mert rosszat, hogy a mennyekbe emeljenek, vagy a
pokolra taszítsanak, mindannyian helyettem döntöttek, és úgy
rendelkeztek felőlem, mint aki a parasztot mozgatja a sakktáblán.
Senki nem volt őszinte velem, nem mutatta ki nyíltan a szándékát,
most már ideje, hogy megköveteljem az egyenességet. Én magam
vegyem kezembe életem gyeplőit, válasszam ki saját utam, magam
döntsem el, hogyan és kivel akarok végigmenni rajta. Lesznek
buktatók, tévedések, szilánkok, hibák, fekete latyakkal teli tócsák.
Nem nézek nyugodt jövő elébe, ebben biztos voltam. De eljött a perc,
hogy ne folytassam ezt az életet, ha nincs világos képem róla, milyen
területre lépek, és milyen veszélyekkel kell szembenéznem minden
egyes reggel, ha felkelek. Egyszóval, ha életem irányítása nem az én
kezemben van.

596
 A három férfi, Marcus Logan, Manuel da Silva és Alán Hillgarth,
mindegyik a maga módján, és valószínűleg anélkül, hogy tudatában
lettek volna, hozzájárultak, hogy alig néhány nap alatt felnőjek. Vagy
talán az is lehet, már egy ideje növekedtem szép lassan, csak eddig
nem voltam tudatában új termetemnek. Valószínű, hogy Da Silvát nem
látom soha többet, de abban viszont biztos voltam, hogy Hillgarth és
Marcus még sokáig a közelemben lesznek. Egészen pontosan,
egyiküket olyan közel szerettem volna tudni magamhoz, mint aznap,
kora reggel, bensőséges, testi közelségben, melynek emléke most is
megremegtetett. Előtte azonban meg kellett húznom a határokat.
Világosan, jól láthatóan. Mint aki mezsgyét jelöl ki, vagy krétával
csíkot húz a földre.
Hazaérve borítékot találtam az ajtó alatt becsúsztatva. A Palace
Szálló fejléce volt rajta, benne egy kézzel írt kártya.
„Visszamegyek Lisszabonba. Holnapután megint jövök. Várj meg!”
Persze hogy várni fogom! Annak megszervezése, hogy mi módon és
hol, csak néhány órámba tellett!
Aznap este megint megszegtem a függelmi rend előírásait a
leghalványabb lelkifurdalás nélkül. Mikor délután, három órával
később befejeztem végre a vidéki rezidencián lezajlott összejövetel
részleteinek ecsetelését Hillgarth-nak, megkérdeztem, hogy áll a
nyilvántartás, amelyről a lóversenypályán történtek utáni napon
beszélt.
- Minden ugyanúgy áll egyelőre, amennyire tudjuk, nincs újdonság.
Ez azt jelentette, hogy apám az angolbarát, én pedig továbbra is a
németbarát oldalon voltam feltüntetve. Igazán kár, mert eljött a perc,
hogy útjaink újra keresztezzék egymást.
Értesítés nélkül állítottam be hozzá. A régi idők kísértetei dü-
hödten hadonásztak, ahogy megláttak a kapuban, emlékeket sodorva
felém arról a napról, amikor anyám és én nyugtalansággal telve
kapaszkodtunk fel ezeken a lépcsőkön. De eltűntek hamar,
szerencsére, és magukkal vittek sok már foszló, keserű emléket,
melyekkel kerültem a találkozást.

597
 Egy másik szobalány nyitott ajtót, egy cseppet sem hasonlított az
öreg Servandára.
– Azonnal találkoznom kell Alvarado úrral. Sürgős. Otthon van?
Hevességemtől zavartan bólintott.
– A könyvtárban?
– Igen, de...
Mielőtt befejezte volna a mondatot, már bent voltam.
– Nem szükséges, hogy szóljon neki, köszönöm.
Apám megörült nekem, sokkal jobban, mint azt gondoltam volna.
Mielőtt elutaztam Portugáliába, küldtem neki egy rövid üzenetet,
amelyben értesítem, hogy elmegyek, de valami nem illett neki a
képbe. Talán azt gondolta, hogy túl hirtelen történt, túl közvetlenül
követte a lóversenypályán való ájulást. Megnyugodott, hogy már
hazajöttem.
A könyvtár úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá. Talán több volt a
könyv és az irat: napilapok, levelek, újsághegyek. Minden más úgy
nézett ki, mint amikor összegyűltünk évekkel ezelőtt apám, anyám és
én; az első alkalom hárman együtt, és az utolsó is. Azon a távoli, őszi
délutánon idegesen és ártatlanul érkeztem, félénken az ismeretlentől
félve. Hat év múlva jóval magabiztosabb voltam. Sok küzdelem,
munka, baklövések és vágyak árán, de most már a bőrömhöz ragadt,
mint egy forradás, és már semmi nem veheti el tőlem. Legyenek bár
viharosak a szelek, legyen bár kemény a jövő, tudtam, hogy megvan
bennem az erő, hogy szembenézzek velük, és kitartsak.
– Szívességet kell kérnem tőled, Gonzalo.
– Amit szeretnél.
– Találkozó öt személy részére. Bensőséges összejövetel. Itt nálad,
kedd este. Te, én és még három vendég. Kettőt neked kell meghívnod
személyesen, de nem szabad, hogy megtudják, én állok a dolog háta
mögött. Nem fog gondot jelenteni, mert már ismeritek egymást.
– És a harmadik?
– A harmadikról majd gondoskodom én.

598
 Bólintott, kérdés és ellenvetés nélkül. Zavarba ejtő viselkedésem,
váratlan eltűnéseim és hamis személyazonosságom ellenére vakon
bízott bennem.
– Hánykor? - Csak ennyit kérdezett.
– Én délután jövök. A meghívott, akit még nem ismersz, hatra jön
majd, először vele kell beszélnem, mielőtt megérkeznek a többiek.
Találkozhatom vele itt a könyvtárban?
– Érezd otthon magad.
– Nagyszerű. A másik kettőt hívd nyolcra, kérlek. És még valami:
zavarna, ha megtudnák, hogy a lányod vagyok? Csak ötünk között
marad.
Csak néhány pillanat múlva felelt, és én láttam, hogy szokatlan
fénnyel csillog a szeme.
– Megtisztelő, és büszkeséggel tölt el.
Beszélgettünk még egy kicsit Lisszabonról és Madridról, erről,
arról meg amarról, mindig biztos talajra lépve. Mikor azonban már
készen álltam az indulásra, szokásos tapintatossága rossz irányba
terelte: - Tudom, hogy igazán nem szólhatok bele az életedbe, Sira,
de...
Megfordultam, és megöleltem.
– Mindent köszönök. Kedden megtudsz mindent.

599
 68

Marcus a megbeszélt időpontban jelent meg. Hagytam neki egy

üzenetet a szállóban, és ahogy azt gondoltam, meg is kapta minden
gond nélkül. Elképzelése sem volt, kié a cím, csak azt tudta, ott várok
rá. És ott voltam valóban, bokáig érő, káprázatos, vörös selyemkrepp
ruhában. Tökéletesen kifestve, hosszú, meztelen nyakam felett sötét
hajam magas kontyba fésülve. És vártam.
Kifogástalanul öltözve érkezett, szmokingban, ingmelle
kikeményítve, teste ezer kalandban edződött - számos közülük
vállalhatatlan. Vagy legalábbis az volt idáig. Én magam nyitottam
neki ajtót, mikor meghallottam a csengőt. Gyöngédségünket nehezen
leplezve köszöntünk, végre újra együtt voltunk, szinte bensőségesen
közel utolsó sietős távozása óta.
– Be szeretnélek mutatni valakinek.
Megfogtam a karját, és a szalonba vezettem.
– Marcus, ő itt Gonzalo Alvarado. Azért kértem, hogy ide gyere,
mert szerettem volna, ha megtudod, ki ő. És azt is szeretném, ha ő is
megtudná, te ki vagy. És hogy világos legyen számára, kik vagyunk mi
ketten.
Udvariasan köszöntek, Gonzalo töltött nekünk egy pohárral, és
hármasban társalogtunk érdektelen dolgokról néhány percig, amíg a
cseléd a megfelelő pillanatban ki nem hívta a házigazdát azzal, hogy
telefonon keresik.
Egyedül maradtunk, az első látásra ideális pár. Hogy más képet
alkossanak rólunk, elég lett volna, ha meghallják Marcus rekedt
suttogását a fülemhez hajolva, alig nyitotta ki a száját.
– Tudunk négyszemközt beszélni egy percre?
– Természetesen. Gyere utánam!
A könyvtárba vezettem. Donã Carlota fenséges portréja uralta még
mindig az íróasztal mögötti falat, gyémánttiarában, mely egyszer egy
rövid időre az enyém volt.

600
 – Ki ez a férfi, akit bemutattál, Sira, és miért fontos neked, hogy
tudjon rólam? Micsoda kelepce ez?-kérdezte szigorúan, mikor
egyedül maradtunk a szobában.
– Olyan kelepce, amit kimondottan neked állítottam - mondtam, és
helyet foglaltam az egyik fotelben. Keresztbe tettem a lábam, jobb
karom a támlán nyugtattam. Kényelmesen ültem, a helyzet uraként,
mintha egész életemben ehhez hasonló kelepcéket állítottam volna.
- Tudnom kell, jól járok-e vele, ha továbbra is életem része vagy,
vagy jobb, ha soha többet nem látjuk egymást.
Szavaim egy cseppet sem tetszettek neki.
– Ennek semmi értelme, azt hiszem, jobb, ha elmegyek...
– Ilyen gyorsan feladod? Alig három napja még kész voltál küzdeni
értem. Megígérted, hogy megteszed mindenáron, azt mondtad, egyszer
már elvesztettél, és nem hagyod, hogy ez még egyszer megtörténjen.
Ilyen gyorsan kihűltek az érzelmeid? Vagy talán hazudtál?
Nem szólt egy szót se, csak állt és nézett feszülten, hidegen,
idegenül.
– Mit akarsz tőlem, Sira? - mondta végül.
– Hogy meséld el a múltad. Cserébe megtudhatsz mindent, amit
tudnod kell a jelenemről. És ráadásul jutalmat is kapsz.
– Mi érdekel a múltamból, amit meg szeretnél tudni?
– Azt akarom, mondd el, miért mentél Marokkóba. Tudni akarod,
mi a jutalom?
Nem válaszolt.
– A jutalom én vagyok. Ha a válaszod kielégítő, akkor velem
maradsz. Ha nem, akkor elvesztettél örökre. Tiéd a választás.
Megint elhallgatott. Aztán lassan közelebb lépett.
– Most már mit érdekel téged, minek mentem akkor Marokkóba?
– Egyszer, évekkel ezelőtt, megnyitottam a szívem egy férfinak, aki
nem mutatta meg igazi arcát, és végtelen erőfeszítésembe tellett, hogy
bezáruljanak a sebek, amit a lelkemen ejtett. Nem akarom, hogy veled

601
ugyanez történjen. Nem akarok több hazugságot, nem akarok árnyakat.
Nem akarok újabb férfiakat, aki kényükre-kedvükre rendelkeznek
velem, váratlanul jönnek-mennek, akkor is, ha az életemet mentik
meg. Ezért látnom kell minden kártyád, Marcus. Néhányat már
felfordítottam magam: tudom, hogy kinek dolgozol, és tudom, hogy
nem a kereskedés a rendes munkád, ahogy azt is tudom, hogy régen
sem újságírással foglalkoztál. De ki kell töltenem még néhány fehér
foltot a történetedben.
Végre leült a kanapé karfájára. Egyenes háttal, kezében a pohárral,
komor arckifejezéssel.
– Rendben - egyezett bele néhány másodperc múlva. - Kész vagyok
beszélni. Cserébe te is legyél őszinte velem. Teljesen.
– Utána, megígérem.
– Akkor mondd el, mit tudsz rólam.
– Tudom, hogy a brit katonai hírszerzés tagja vagy. A SIS, az MI6
tagja, vagy ahogy hívni akarod.
Arcára nem ült ki a meglepődés, valószínűleg egykor alaposan
kiképezték, miként rejtse el érzelmeit, és leplezze felindulását. Nem
úgy, mint engem. Engem nem képeztek ki, nem készítettek fel, és nem
is védtek meg, csak csupaszon a farkasok közé dobtak. De tanulok.
Egyedül, küzdelmesen, meg-megbotolva, el-elesve, de felállók
mindig újra, és megyek tovább, egyik lábam a másik után. Egyre
határozottabb léptekkel. Felemelt fejjel, előreszegezett tekintettel.
– Nem tudom, honnan szerezted ezt az információt - felelte
egyszerűen. - De mindegy is, gondolom, a forrásaid megbízhatóak, és
nincs értelme tagadni, ami nyilvánvaló.
– De még hiányzik egy-két dolog.
– Mit szeretnél, honnan kezdjem?
– Onnan, hogy megismerkedtünk, például. Mi volt a valódi ok, ami
Marokkóba hozott?
– Rendben. Az elsődleges ok az volt, hogy Londonban nagyon
kevés ismeretük volt arról, mi zajlik a Protektorátusban, és sok forrás

602
arról számolt be, hogy a németek oda épülnek be, ahová akarnak, a
spanyol hatóságok beleegyezésével. Hírszerzésünk alig rendelkezett
információval Beigbeder főbiztosról, nem volt ismert katonatiszt,
nem tudtuk, miről mit gondol, milyen tervei és elképzelései vannak,
de főként nem tudtunk semmit a németekkel való viszonyáról, akik
állítólag teljes szabadsággal tesznek-vesznek az irányítása alatt álló
területen.
– És mire jöttél rá?
– Ahogy azt feltételeztük, a németek tényleg azt csináltak, amihez
kedvük szottyant, és úgy, ahogy akarták, néha az ő beleegyezésével,
néha anélkül. Te magad segítettél megszerezni ezt az információt.
Nem reagáltam a megjegyzésre.
– És Beigbederről? - tudakoltam.
– Azt derítettem ki róla, amit magad is tudsz. Hogy intelligens alak,
más, mint a többiek, igen sajátságos, és gondolom, még mindig az.
– És miért téged küldtek Marokkóba, ha olyan rossz állapotban
voltál?
– Tudtunk Rosalinda Fox létezéséről, egy honfitárs, akit gyengéd
szálak fűznek a főbiztoshoz: kész kincsesbánya, a legnagyszerűbb
lehetőség. De túl kockázatosnak tűnt közvetlenül vele felvenni a
kapcsolatot, olyan értékes volt, hogy nem kockáztathattuk meg, hogy
elveszítsük egy ügyetlenül megszervezett manőver miatt. Ki kellett
várni az ideális pillanatot. így aztán, amikor kiderült, hogy Rosalinda
segítséget keres, hogy evakuálják egy barátnője mamáját, az egész
gépezet működésbe lendült. És úgy találták, én vagyok
legmegfelelőbb személy erre a megbízatásra, mert kapcsolatban
álltam valakivel Madridban, aki a Földközi-tenger felé menekített
embereket. Én magam informáltam Londont Lance minden egyes
lépéséről, ezért úgy értékelték, hogy tökéletes alibim van hozzá, hogy
megjelenjek Tetuanban, és felkeressem Beigbedert azzal az űrüggyel,
hogy szívességet teszek a szeretőjének. Volt azonban egy kis bökkenő:
hogy azokban a napokban még félig holtan feküdtem a Royal London
Hospital kórtermében, összetört testtel, félig önkívületben és
morfinnal telenyomva.

603
 – De megkockáztattad, becsaptál mindannyiunkat, és elérted a
célod...
– Többet, mint gondoltam - mondta. Ajkain mintha mosoly fakadt
volna, az első, mióta bezárkóztunk a könyvtárba. Hirtelen vegyes
érzelmek ébredtek bennem: végre visszajött Marcus, aki annyira
hiányzott, akit magam mellett akartam tudni. - Nagyon különleges
napok voltak - folytatta. - Miután több mint egy évet éltem a forrongó
Spanyolországban a háború alatt, Marokkó a legjobb dolog volt, ami
történhetett velem. Meggyógyultam, és kiváló eredménnyel tettem
eleget a megbízatásnak. És megismertelek téged. Többet nem is
kérhettem volna.
– Hogy csináltad?
– Majdnem minden este leadtam rádión a Nemzeti szállóbeli
szobámból. A bőrönd aljába rejtve kis rádióadót tartottam. És
mindennap kódolt beszámolót írtam mindenről, amit láttam, hallottam
és csináltam. Aztán, amikor csak tehettem, átadtam egyik
kapcsolatomnak Tangerben, a Saccone & Speed egyik
alkalmazottjának.
– Soha senki nem gyanakodott rád?
– De, persze. Beigbeder nem volt egy cseppet sem ostoba,
legalább olyan jól tudod, mint én. Többször átkutatták a szobámat, de
valószínűleg kevés gyakorlattal rendelkező embert küldtek, így soha
nem találtak semmit. A németek is gyanakodtak, de ők sem tettek szert
semmilyen információra. Én a magam részéről megtettem mindent,
nehogy rosszul mozduljak. Nem léptem kapcsolatba senkivel a
hivatalos körön kívül, és nem merészkedtem sikamlós területre.
Ellenkezőleg: feddhetetlen életet folytattam, csak a megfelelő
személyek társaságában jelentem meg, és csak napvilágnál
mutatkoztam. Mindent nagyon tisztán intéztem, legalábbis látszólag.
Más kérdés?
Már nem tűnt olyan feszültnek, közelebb éreztem magamhoz.
Megint a régi Marcusra hasonlított.
– Miért távoztál olyan hirtelen? Nem is szóltál, csak egy délelőtt
beállítottál, közölted a hírt, hogy anyám már úton van, és nem láttalak

604
többet.
– Mert parancsot kaptam, hogy sürgősen hagyjam el a
Protektorátust. Egyre több német érkezett, beépült valaki, akinek
gyanús voltam. De még így is elhalasztottam néhány nappal az
indulást, kockáztatva ezzel a lelepleződést.
– Miért?
– Mert nem akartam addig elmenni, amíg biztos nem lehettem
benne, hogy anyád evakuálása a várakozásnak megfelelően
megtörtént. Megígértem neked. Semmit sem szerettem volna jobban,
mint veled maradni, de nem lehetett: másik világhoz tartoztam, és
eljött a perc. Egyébként számodra sem az volt a legmegfelelőbb
pillanat. Még akkor lábaltál ki az árulásból, és nem álltái rá készen,
hogy megbízzál egy másik férfiban, és még kevésbé olyasvalakiben,
aki kénytelen úgy eltűnni mellőled, hogy nem lehet teljesen őszinte.
Ennyi az egész, kedves Sira. Ezt a történetet akartad hallani? Ez a
verzió megfelel?
– Megfelel - mondtam, felálltam és melléléptem.
– Akkor elnyertem a jutalmat?
Nem mondtam semmit. Csak az ölébe ültem, és a füléhez hajoltam.
Kisminkelt bőröm frissen borotvált arcát súrolta, rúzstól ragyogó
ajkaim alig fél centiméterre a fülcimpájától suttogtak. Ereztem, hogy
megfeszül, ahogy a közelébe érek.
– Elnyerted a jutalmat, igen. De lehet, hogy mérgezett ajándék
vagyok.
– Lehet. Hogy meggyőződjek róla, nekem is meg kell tudnom rólad
mindent. Tetuanban egy gyöngéd és ártatlan, fiatal divatszabászt
hagytam, Lisszabonban pedig egy érett nőt találtam, egy hozzá
cseppet sem illő alak társaságában. Tudni akarom, mi történt a kettő
között.
– Azonnal megtudod. És hogy semmi kétely ne maradjon benned,
más fogja elmondani neked, akit azt hiszem, már ismersz. Gyere
velem!
Egymást átölelve mentünk végig a folyosón a szalonig. Messziről

605
meghallottam apám erős hangját, és akaratlanul megint eszembe jutott
az a nap, amikor megismertem. Mennyit változott az életem azóta!
Hányszor süllyedtem olyan mélyre, hogy levegőt sem kaptam, és
hányszor emeltem ki a fejem megint. De ez már a múlté, és a
visszanézés napjai a hátam mögött maradtak. Most a jelenre kellett
összpontosítanunk. Szembenézni vele, hogy aztán a jövőbe tekintsünk.
Gondoltam, hogy a másik két meghívott már megérkezett, és hogy
minden előzetes elképzeléseim szerint alakul. Amikor odaértünk,
kibontakoztunk az ölelésből, ugyan az ujjaink összekulcsolódtak.
Amíg meg nem láttuk, ki vár ránk. Akkor én elmosolyodtam. Marcus
nem.
– Jó estét, Hillgarth asszony! Jó estét, kapitány! Örülök, hogy
eljöttek - mondtam, félbeszakítva a társalgásuk.
A szobára sűrű csönd telepedett. Sűrű, feszült, villamossággal teli.
– Jó estét, kisasszony! - válaszolta Hillgarth, néhány
örökkévalóságnak tetsző másodperc után. A hangja mintha egy
barlang mélyéről szólt volna. Egy sötét és hideg barlangból, melyben
csak tapogatózott a brit titkosszolgálat spanyolországi feje, a férfi,
aki mindent tudott, vagy legalábbis mindent tudnia kellett volna. - Jó
estét, Logan! - tette hozzá kis késéssel.
Felesége, aki ezúttal nem viselte a szépségszalon pakolását,
annyira megdöbbent, hogy együtt lát minket, hogy képtelen volt
viszonozni a köszönésem.
– Azt hittem, visszament Lisszabonba - fordult a tengerészeti attasé
Marcushoz. Hagyta, hogy egy hosszú percig nyugalom honoljon, aztán
megjegyezte: - Nem tudtam, hogy ismerik egymást.
Éreztem, hogy Marcus mindjárt megszólal, de nem hagytam.
Erősen megszorítottam a kezét, amelyet még mindig az enyémben
tartottam, és ő megértett. De nem néztem rá: nem akartam látni,
ugyanannyira meg van-e lepődve, mint Hillgarth-ék, és nem akartam
meggyőződni róla, mit érzett, amikor meglátta őket ebben az idegen
szalonban üldögélni. Majd később beszélünk erről, ha minden
elrendeződött. Bíztam benne, hogy lesz rá elég időnk.

606
 Felesége nagy, világos szemében tökéletes tanácstalanság
tükröződött. Ő adta át az utasításokat portugál kiküldetésemhez,
teljesen részt vett férje tevékenységében. Minden bizonnyal most
iparkodik összekötni a szálakat, melyeket nekem sikerült a
kapitánnyal való, utolsó találkozás alkalmával. Da Silva és
Lisszabon, Marcus váratlan betoppanása Madridba, az információ,
amelyet néhány óra eltéréssel mindketten átadtunk. Mindez
természetesen nem lehetett a véletlen gyümölcse. Hogy is nem tűnt fel
idáig?
– Logan ügynök és én évek óta ismerjük egymást, kapitány, de
régóta nem találkoztunk, és még csak most számolunk be egymásnak
eddigi tevékenységünkről - magyaráztam. - Én már képben vagyok,
ami az ő körülményeit és feladatait illeti, ön nagy segítségemre volt
az elmúlt alkalommal. Ezért arra gondoltam, talán lenne olyan
kedves, és együttműködne abban, hogy felvilágosítja az én
körülményeimről. És egyúttal megtudhatná apám is. Ó pardon!
Elfelejtettem szólni, hogy Gonzalo Alvarado az apám. Ne izguljon,
igyekezni fogunk a lehető legkevesebbet mutatkozni nyilvános helyen,
de megértheti, hogy lehetetlen lesz a kapcsolatot megszakítanom vele.
Hillgarth nem válaszolt, sűrű szemöldöke alól gránitkemény
pillantást vetett ránk. Elképzeltem, mennyire zavarba jött Gonzalo,
talán épp annyira, mint Marcus, de egyikük sem ejtett ki egy szót sem.
Csak, ahogy én is, arra szorítkoztak, hogy megvárják, amíg Hillgarth
megemészti a merészségemet. Felesége zavarában rá akart gyújtani,
ideges kézzel nyitva ki a cigarettatárcát. Eltelt néhány kínos perc,
miközben csak öngyújtója kattogása hallatszott. Végül a tengerészeti
attasé szólalt meg.
– Ha nem teszem meg én, akkor, ha jól sejtem, ön úgyis megteszi...
– Ez esetben nem lesz más választásom - feleltem, legszebb
mosolyommal ajándékozva meg. Új mosoly volt ez: teljes, biztos és
könnyedén kihívó. A csendet csak a jégkockák csörgése törte meg,
mikor a whiskys poharat a szájához emelte. Felesége mélyet szívott a
Craven A-ból, nyugtalanságát leplezendő.
– Feltételezem, ez az ár, amit azért kell fizetnünk, amit

607
Lisszabonból hozott.
– Azért, és minden elkövetkezendő megbízatásomért, amelyben
vásárra viszem a bőrömet, erre szavamat adhatom. Szavamat
adhatom, mint divatszabász, és szavamat adhatom, mint kém.

608
 69

Ezúttal nem egy visszafogott rózsacsokrot kaptam rejtjelekkel teli

szalaggal átkötve, amit Hillgarth szokott küldeni, ha üzenni akart.
Nem is egzotikus virágot, mint amit Manuel da Silva rendelt nekem,
mielőtt rájött volna, hogy a legjobban teszi, ha végez velem. Amit
Marcus hozott nekem aznap este, csak egy apróság volt, szinte
jelentéktelen, egy rózsabokorról szakított bimbó, mely csodás módon
kúszott fel a kerítésekre azon a tavaszon a kegyetlen tél után. Kicsiny,
szinte vézna virág volt. Egyszerűségében is méltóságteljes, minden
mesterkéltséget mellőző.
Egyszerre vártam és nem vártam Marcust. Apámtól Hillgarth-ékkal
együtt távozott néhány órája, a tengerészeti attasé hívta, tartson velük,
minden bizonnyal beszélni akart vele, de nem az én jelenlétemben.
Egyedül mentem hát haza, és nem tudtam, mikor állíthat be. Ha
egyáltalán beállít valaha.
– Ez a tiéd - mondta köszönés helyett.
Megfogtam a kis rózsaszálat, és beengedtem Marcust. Nyakkendője
meglazult, mintha magától döntött volna úgy, hogy kiereszt. Lassú
léptekkel ment a nappaliba, mintha minden egyes lépésre egy-egy
gondolatot fűzne fel, és a kimondandó szavakat latolgatná. Végre
megfordult, és megvárta, amíg mellé lépek.
– Tudod, hogy minek nézünk elébe, ugye?
Tudtam. Természetesen tudtam. Zavaros vizektől duzzadó lápon
jártunk, hazugságok és földalatti láncolatok dzsungelében, ahol a
levelek éle vágott, mint az üveg. Titkos szerelem a gyűlölet, a
szükség és az árulás idején - ez állt előttünk.
– Tudom, hogy minek nézünk elébe.
– Nem lesz könnyű - tette hozzá.
– Semmi nem könnyű - tettem hozzá én.
– Kemény lehet.
– Talán.

609
 – És veszélyes.
– Az is.
– Csapdákat kerülgetünk majd, veszélyeket játszunk ki. Terv
nélkül, nehézségek árán, árnyak közt, így kell majd élnünk.
Összehangolva vágyaink és merészségünk. Kitartóan, bátran és
erősen, tudva, hogy együtt küzdünk egy közös ügyért.
Mélyen egymás szemébe néztünk, és az afrikai vidék emléke
árasztott el minket, ahol minden kezdődött. Az ő világa és az én
világom - oly távoliak akkor és oly közeliek most - végre összeért.
Átkarolt, meleg és gyengéd ölelésünkben teljes bizonyossággal
tudtam, hogy ebben a megbízatásban sem fogunk kudarcot vallani.

610
611
 Utószó
Ez a történetem, vagy legalábbis így emlékszem rá, ugyan mostanra
talán bevonta az eltelt évtizedek és a nosztalgia patinája. Ez az én
történetem, bizony. A brit titkosszolgálatnak dolgoztam, négy éven
keresztül szigorú pontossággal gyűjtöttem és továbbítottam
információt az Ibériai-félszigeten élő németekről. Soha senki nem
oktatott katonai stratégiára, a harcmező helyrajzára vagy
robbanószerek kezelésére, de az általam varrt ruhák tökéletesen
álltak, és szabászatom híre páncélzatnak bizonyult minden gyanúval
szemben. 1945-ig működött az üzlet, és belőlem a kettős játék
virtuóza lett.
Ami Spanyolországban történt az európai háború után, és sokak
sorsa, akik elbeszélésem szereplői voltak azokban az években,
megtalálható a történelemkönyvekben, levél- és folyóirattárakban.
Mégis, ha valakit esetleg érdekelne, össze fogom foglalni, hogy mi
lett velük. Igyekszem jól összerakni, végül is ez volt a munkám
mindig: összeilleszteni, egymáshoz passzítani a különböző darabokat.
Beigbederrel kezdem, aki e történet talán legszerencsétlenebb
figurája. Miután véget ért házi őrizete Rondában, tudtam, hogy
többször járt Madridban, sőt néhány hónapig ott is élt. Ezalatt állandó
kapcsolatban állt az angol és amerikai követséggel, ezer tervet
ajánlott nekik, egyesek ragyogóak voltak, mások teljes őrültségek. Ő
maga mesélte, hogy kétszer is meg akarták gyilkolni, de azt is
hozzátette, hogy paradox módon még ápol érdekes kapcsolatokat a
hatalommal. A régi barátok udvariasan bántak vele, néhányan valódi
rokonszenvvel. Volt olyan is, aki gyorsan megszabadult tőle, jobbára
végig sem hallgatva, mert mire is lehetne jó egy bukott angyal?
Ebben a faluban, ami az akkori Spanyolország volt, ahol minden
szájról szájra terjedt, híre ment, hogy bizonytalan sorsa végre célt
nyert. Annak ellenére, hogy szinte mindenki azt gondolta, Beigbeder
karrierje kettőbe tört, és halott, 1943-ban, mikor kezdték sejteni, hogy
a német győzelem kétséges, Franco - minden jóslat ellenére, nagy
titkolózás mellett - újra kérte szolgálatát. Nem adott neki hivatalos

612
tisztséget, de egyik napról a másikra tábornokká nevezte ki, és egy
teljhatalmú minisztert megillető hatáskörrel homályos feladatot bízott
rá, melynek célja Washington volt. Hónapok teltek el aközött, hogy a
Caudillo megbízta a feladattal, és hogy elindult Spanyolországból,
hogy belefogjon. Valaki azt mesélte, hogy furcsa mód ő maga kérte az
amerikai követség tagjait, hogy a lehető leghosszabban nyújtsák el a
vízum kiállítását: úgy sejtette, hogy Franco csak Spanyolországon
kívül akarja tudni azzal a szándékkal, hogy ne eressze vissza soha
többet.
Hogy mit csinált Beigbeder Amerikában, az sosem lett teljesen
világos, és számtalan különböző pletyka terjengett róla. Egyesek
szerint a Generalísimo azért küldte, hogy állítsa helyre a
kapcsolatokat, verjen hidat, és győzze meg az amerikaiakat
Spanyolország teljes semlegességéről a háborúban, mintha soha nem
terpeszkedett volna irodája asztalán a Führer dedikált fényképe. Más,
szintén megbízható hangok arról számoltak be viszont, hogy sokkal
inkább katonai, mint diplomáciai feladatot oldott meg: Észak-Afrika
jövőjéről tárgyalt, mint egykori főbiztos és Marokkó szakértője.
Mások azt mondták, hogy a volt miniszter azért kereste fel az észak-
amerikai fővárost, hogy megállapodjon az Egyesült Államok
kormányával egy „Szabad Spanyolország” létrehozásáról a „Szabad
Franciaország” mintájára, a félsziget esetleges német megszállásának
esetén. Olyan verzió is keringett, hogy amint földet ért, fűnek-fának
terjesztette, hogy kapcsolatai megszakadtak a franquista
Spanyolországgal, és a Monarchia ügyének toboroz szimpatizánsokat.
És voltak olyan alpári hangok is, amik azt sugallták, hogy az utazás
célja csak személyes vágyainak kielégítése volt, hogy feslett, bűnös,
féktelenül szabados életet folytasson. Bármi is volt a küldetés
jellege, tény az, hogy a Caudillo nem volt elégedett az eredménnyel,
hiszen évekkel később arra ragadtatta magát, hogy nyilvánosan
kijelentse Beigbederről, hogy elfajzott éhenkórász, aki összevissza
szabdalkozik.
Végül is soha nem derült ki, hogy pontosan mit csinált
Washingtonban, csak azt lehet tudni, hogy ott maradt a második
világháború végéig. Odafelé megállt Lisszabonban, és találkozott
végre Rosalindával. Nem találkoztak két és fél éve. Együtt töltöttek

613
egy hetet, mely alatt megpróbálta meggyőzni Rosalindát, hogy tartson
vele Amerikába. Nem sikerült neki, soha nem tudtam meg, miért.
Rosalinda azzal támasztotta alá döntését, hogy nem voltak házasok,
ami véleménye szerint foltot ejthetett volna Juan Luis társadalmi
tekintélyén az észak-amerikai diplomáciai elit körében. Nem hittem
neki, és azt hiszem, Beigbeder sem: ha képes volt fittyet hányni a
győzelmét ünneplő, ájtatos Spanyolország erkölcseire, miért ne tette
volna meg az Atlanti-óceán másik partján? Rosalinda soha nem árulta
el váratlan döntésének valódi okát.
Miután 1945-ben visszatért Spanyolországba, Beigbeder tevékeny
tagja lett az Aranda, Kindelán, Dávila, Orgaz és Varela alkotta
tábornokok csoportjának, akik évekig hiába tervezgették Franco
megbuktatását. Kapcsolatban állt Bourbon Jánossal, és részt vett ezer
összeesküvésben, melyek mind sikertelenül végződtek, némelyik még
szánalmasan is, mint például az, amelyet Aranda tábornok vezetett,
hogy menedéket kérjenek az amerikai követségen, és ott -
emigrációban - hozzanak létre monarchikus kormányt. Munkatársai
közül egyesek árulónak nevezték, mivel elment az El Pardo palotába
az összeesküvés meséjével. A rendszer megdöntésére irányuló,
egyetlen terve sem állta meg a helyét, és a résztvevők többsége
börtönnel, száműzetéssel vagy elbocsátással fizetett
engedetlenségéért. Jóval később azt hallottam, hogy ezek a
tábornokok sok millió pesetát kaptak a világháború alatt az angol
kormánytól az üzletember Juan March közbenjárásával, Hillgarth
kezéből, hogy nyomást gyakoroljanak Francóra, nehogy
Spanyolország a tengelyhatalmak oldalán lépjen be a háborúba. Nem
tudom, ez igaz-e, vagy sem, lehet, hogy néhányan közülük elfogadtak
pénzt, vagy csak kevesen osztozkodtak rajta. Beigbedernek persze
nem jutott semmi, és „példás szegénységben” fejezte be napjait,
ahogy Dionisio Ridruejo mondta róla.
Hallottam pletykákat szerelmi kalandjairól is, hogy viszonya volt
állítólag egy francia újságírónővel, aztán egy falangistával, egy
amerikai kémnővel, egy madridi írónővel és egy tábornok lányával.
Az nem volt titok, hogy imádta a nőket, döbbenetes könnyedséggel
adta meg magát az asszonyi bájaknak, és olyan hevesen esett

614
szerelembe, mint egy kadét. Saját szememmel láttam Rosalinda
esetében, gondolom, élete során sok hasonló viszonya volt. De hogy
egy romlott alak lett volna, és hogy karrierjét szeximádata döntötte
volna romba, az véleményem szerint rettenetesen felületes
megközelítés és igazságtalan.
Attól kezdve, hogy betette a lábát Spanyolországba, csúszni kezdett
lefelé. Mielőtt Washingtonba utazott, egy ideig lakást bérelt a Claudio
Coello utcában, hazatérése után a Párizs Szállóba költözött az Alcalá
utcában, aztán egyik nővére fogadta be egy időre, és végül egy
panzióban tengette életét. Egy vas nélkül lépett be és lépett ki a
kormányból, és úgy halt meg, hogy nem volt több holmija, mint
néhány elnyúzott öltöny, három öreg egyenruha az afrikai időkből és
egy dzsellaba. És száz meg száz lap, melyekre apró betűvel írni
kezdte visszaemlékezéseit. De megragadt nagyjából a Barranco del
Lobóban zajlott ütközetnél, nem jutott el a polgárháborút megelőző
évekig sem.
Évekig várt, hogy a barakah, a szerencse az ő oldalára álljon.
Hamis ábrándokba ringatta magát, hogy újra hívni fogják valamilyen
posztra, megbízzák valamilyen feladattal, ami munkával tölti meg és
mozgalmassá teszi napjait. Soha nem jött azonban semmi, és
szolgálati lapján az Egyesült Államokból való hazatérés után csak
egy mondat szerepelt „A nagyméltóságú Hadügyminisztérium
szolgálatára”, ami katonai nyelven egyenlő a keresztbe tett karral
való várakozással. Senkinek sem kellett többé, és fogyatkozni kezdett
az ereje, nem volt már benne lendület, hogy egyenesbe hozza az
életét, és máskor ragyogó elméje lassan eltompult. 1950 áprilisában
helyezték tartalékos állományba, ekkor egy régi, marokkói barátja,
Bulaix Baeza, kínált neki munkát, ami utolsó éveiben lekötötte,
szerény állást egy madridi ingatlanközvetítő cég titkárságán. 1957
júniusában halt meg, a Sacramental de San Justo temető sírköve alatt
egy viharos élet hatvankilenc éve fekszik. A Tomasa Panzióban
hagyott írásai feledésbe merültek, néhány hónap múlva érte ment egy
régi, tetuani ismerős, aki cserébe vállalta a több ezer pesetára rúgó
számla kiegyenlítését, amit Beigbeder maga után hagyott. A mai napig
nála vannak a személyes iratok, féltékenyen őrzi valaki, aki az ő
boldog Marokkójában ismerte és szerette meg.

615
 Összeszedem most, mi lett Rosalindával, és összekötöm Beigbeder
életének darabkáival, hátha ez teljesebb képet ad a volt miniszter
utolsó éveiről. Amint befejeződött a háború, barátnőm úgy határozott,
elhagyja Portugáliát, és Angliában telepszik le. Azt akarta, hogy a fia
ott nőjön fel, ezért a társa, Dimitrij és ő megegyeztek, hogy túladnak
az El Galgón. A Jewish Joint Committee mindkettőjüket kitüntette a
Francia Ellenállás Lotaringiai Keresztjével, elismerve a zsidó
menekülteknek tett szolgálataikat. Az amerikai lap, a Time cikket
jelentetett meg, melyben Martha Gellhorn, Ernest Hemingway
felesége, az El Galgót és Mrs. Foxot úgy emlegeti, mint Lisszabon
legizgalmasabb látványosságait. Ennek ellenére Rosalinda otthagyta
Portugáliát.
Az üzlet eladásából befolyt pénzből telepedett le Nagy-
Britanniában. Minden jól ment az első hónapokban, egészsége
helyrejött, a bankban volt elég fontja, előkerültek a régi barátok, sőt a
bútorok is épségben megérkeztek Lisszabonból, köztük tizenhét
kanapé és három zongora. És amikor minden a legnagyobb
nyugalomban volt, és az élet megint rámosolygott, akkor Peter Fox
Kalkuttából emlékeztette, hogy még férjnél van. És megkérte, hogy
próbálják meg újra. És ugyan senki sem gondolta volna, Rosalinda
mégis beleegyezett.
Keresett egy vidéki házat Surrey-ben, és felkészült a feleség
szerepre életében harmadszorra. Ő maga egy szóban foglalta össze a
feladatot: lehetetlen. Peter ugyanolyan volt, mint régen, úgy
viselkedett, mintha Rosalinda még mindig az a tizenhat éves kislány
lenne, akivel egy nap egybekelt, a személyzettel kutya módon bánt,
goromba volt, önző és ellenszenves. Három hónappal találkozásuk
után Rosalinda kórházba került. Megoperálták, hetekig lábadozott, és
csak egy dolgot tudott világosan: meg kell szabadulni a férjétől,
akárhogy is. Visszatért Londonba, és kivett egy házat Chelsea-ben, és
rövid ideig klubot üzemeltetett, aminek a festői The Patio nevet adta.
Közben Peter Surrey-ben maradt, megtagadta, hogy visszaadja neki
lisszaboni bútorait, és végre valahára beleegyezzen a válásba. Ahogy
Rosalinda jobban lett, elkezdett küzdeni a végleges szabadságért.
Soha nem szakadt meg kapcsolata Beigbederrel. 1946 végén,

616
mielőtt Peter visszatért volna Angliába, néhány hetet együtt töltöttek
Madridban. 1950-ben is visszatért egy kis időre. Én nem voltam ott,
de levélben mesélte, micsoda végtelen szomorúságot jelentett, hogy
már örökre megtörten találta Juan Luist. Szokásos optimizmusával
leplezte a helyzetet, a Beigbeder vezette befolyásos testületekről
beszélt, és hogy milyen fontos alakja az üzleti világnak. A sorok
közül kiéreztem, hogy hazudik.
Abban az évben új Rosalinda született, akit csak két rögeszme
hajtott: elválni Petertől és elkísérni Juan Luist élete utolsó szakaszán
rövid, madridi látogatásai alatt. Barátnőm szerint Beigbeder óriás
léptekkel öregedett, nap mint nap egyre kiábrándultabb és
összetörtebb volt. A Főbiztosi Hivatal idejében még lángoló
energiája, fürge szelleme, lendülete és tettereje lassan kialudt.
Szerette, ha Rosalinda megkocsikáztatja, elmennek enni egy kis hegyi
faluba, egy egyszerű, út menti fogadóba, az aszfalttól messze. Mikor
már nem volt képes többre, akkor sétáltak. Néha összefutottak vén
dinoszauruszokkal, akikkel egykor egy kaszárnyában vagy irodában
dolgozott. Úgy mutatta be, mint az én Rosalindám, a legszentebb a
világon a Szűzanya után. Rosalinda pedig ilyenkor nevetett. Nem
tudta felfogni, miért volt ennyire összetörve, mikor évei alapján még
nem volt olyan idős. Ekkor hatvanegy-két éves volt, de lelkében már
elcsigázott vénember. Fáradt, csüggedt, csalódott. Mindenben és
mindenkiben. És ekkor jutott eszébe utolsó, különc ötlete, hogy utolsó
éveit Marokkóra függesztett szemmel töltené. Nem az országban,
hanem távolról szemlélve azt. Nem akart visszatérni, alig maradt ott
valaki azokból, akikkel együtt töltötték a dicsőséges időket. A
Protektorátusnak vége lett az előző évben, és Marokkó kivívta
függetlenségét. A spanyolok már elmentek, és régi, marokkói barátai
közül alig élt már valaki. Nem akart visszatérni Tetuanba, de úgy
szerette volna leélni utolsó napjait, hogy a látóhatáron az a föld
feküdjön. És meg is kérte rá barátnőmet. Menj délre, Rosalinda,
keres egy helyet nekünk, ahonnan látszik a tenger. És ő megkereste.
Guadarranque volt az. A délvidék legdélibb pontja. Algeciras
öblében, a szorossal szemben, ahonnan látszott Afrika és Gibraltár.
Házat és földet vett, és visszatért Angliába, hogy lezárja ügyeit,
meglátogassa a fiát, és kocsit cseréljen. Az volt a szándéka, hogy két

617
héten belül visszatér Spanyolországba, felveszi Juan Luist, és új
életet kezd. Tizedik napja volt Londonban, amikor táviratot kapott,
hogy Beigbeder elhunyt. Mintha a lelkét tépték volna ki, úgy érezte,
és hogy emléke tovább éljen, egyedül költözött be a házba, melyet
otthonuknak szántak. És ott élt kilencvenhárom éves koráig, de soha
nem vesztette el képességét, hogy ezerszer is felálljon, ha ezerszer
elbukik, lerázza a port a ruhájáról, és folytassa útját eltökélt
léptekkel, mintha mi sem történt volna. Akármilyen kemény idők is
jártak, optimizmusa soha el nem hagyta, így védekezett a csapások
ellen, hozzá folyamodott, hogy a világot mindig a napfényes oldaláról
lássa.
Talán érdekli önöket, mi lett Serrano Sunerrel, hadd meséljem el.
1942 júniusában a németek lerohanták Oroszországot, ő pedig
eltökélten, hogy minden erejével továbbra a Harmadik Birodalom jó
barátait támogatja, felkapaszkodott a Mozgalom Főtitkárságának
erkélyére az Alcalá utcában, és makulátlan fehér, szafari kabátjában,
mint egy mozisztár, heves beszédet mondott benne a híres mondattal,
hogy „Oroszország bűnös!”. Aztán összerakta a nyomorult önkéntesek
menetét, az úgynevezett Kék Hadosztályt, náci zászlókkal díszítette
fel az Északi pályaudvart, és ezer meg ezer spanyolt küldött
vagonokba zsúfolva, hogy megfagyjanak, vagy kockára tegyék életük
a tengelyhatalmak oldalán egy háborúban, ami nem az övék volt, és
amihez senki nem kért segítséget.
Nem élte túl politikailag, hogy lássa, hogyan veszti el Németország
a háborút. 1942. szeptember 3-án, huszonkét hónappal és tizenhét
nappal később, mint Beigbeder esetében, pontosan ugyanazokkal a
szavakkal a Hivatalos Állami Közlöny bejelentette felfüggesztését. A
sógorísimo bukásának oka, állítólag, egy erőszakos incidens volt,
amiben részt vettek királypárti karlisták, a hadsereg és a Falange
tagjai. Volt bomba, tucatnyi sebesült meg két áldozat: az egyik a
bombát dobó falangista volt, akit kivégeztek, a másik Serrano Suner,
akit elbocsátottak, mivel ő volt a Falange Politikai Tanácsának
elnöke. Titokban viszont más történetek keringtek.
Serrano fenntartása a hírek szerint túl sokba került Francónak. Az
igaz, hogy a ragyogó politikai testvér vette vállára a rendszer polgári

618
vázának megalkotását; az is igaz, hogy a piszkos munka nagy részét is
ő végezte. Megszervezte az új állam közigazgatását, megfékezte a
Francóval szemben fegyelmezetlen és szemtelen falangistákat, akiről
- igazság szerint - nagyon rossz véleménnyel voltak. Kitalált ezt,
kitalált azt, szervezkedett, rendelkezett, tevőlegesen részt vett a bel-
és külpolitika minden feladatában, de annyit buzgólkodott, annyira
minden lében kanál volt, és mindezt akkora hévvel tette, hogy a
végére a saját árnyékának is elege lett belőle. A katonák gyűlölték, az
utca népének meg iszonyatosan ellenszenves volt, olyannyira, hogy az
emberek végül Spanyolország minden bajáért őt hibáztatták, a mozi-
és színházjegy drágulásától kezdve a földeket pusztító szárazságig.
Serrano nagyon hasznos volt Francónak, igen, de túl sok hatalmat
vívott ki, és túl sok gyűlöletet. Személye mindenkinek terhére lett, és
ráadásul a német győzelem esélyei, melyet akkora lelkesedéssel
támogatott, egyre csökkentek. Azt beszélik, a Caudillo kapva kapott
az erőszakos falangistákkal esett incidensen, hogy megszabaduljon
tőle, és mintegy véletlen a nyakába varrta, hogy ő az egyedüli felelős
a tengelyhatalmak iránt táplált, spanyol rokonszenvért.
Ez volt, ha nem is hivatalosan, de a történtek hivatalos verziója. És
többé-kevésbé így is hitték. Én megtudtam azonban, hogy volt még
egy ok, egy másodlagos ok, mely talán nagyobb súllyal esett a latba,
mint a belpolitikai feszültségek, hogy Francónak elege lett belőle,
vagy az európai háború alakulása. Nem is kellett kimozdulnom hozzá
otthonról, hogy megtudjam, hiszen a szabászaton hangzott el
ügyfeleimtől, az előkelő származású, spanyol hölgyektől, akik közül
egyre több nyüzsgött próbaszobáimban. Szerintük Serrano Suner
kudarcának valódi szerzője Carmen Polo volt, Franco felesége. Azt
pletykálták, hogy a felháborodás vezérelte, mikor megtudta, hogy
augusztus 29-én az arcátlanul szépséges Llanzol márkinő világra
hozta negyedik leányát. A korábban született ivadékoktól eltérően a
macskaszemű kislány apja nem saját férje volt, hanem szeretője,
Ramón Serrano Suner. A botrány nemcsak Serrano felesége - Donã
Carmen húga, Zita Polo - számára volt megalázó, hanem az egész
Franco Polo családnak, és túlment azon, amit a Caudillo felesége
kész volt elviselni. És addig szorongatta a férjét, amíg meg nem
győzte, hogy szabaduljon meg sógorától. A bosszúnak is beillő

619
elbocsátás azonnal megszületett. Franco három nap múlva közölte
vele négyszemközt, és rá egy nappal nyilvánosságra hozta. Hogy
Rosalinda szavaival éljek, ettől kezdve Serrano totally out volt. A
seftes Candelaria pedig valamivel szókimondóbban úgy fogalmazott
volna, hogy kipenderítették az utcára. Az a hír járta, hogy nemsokára
megkapja a római külképviselet vezetését, és meglehet, idővel megint
a hatalom közelébe merészkedik. Ez nem történt meg. Sógora ettől
kezdve semmibe vette, és ez soha nem is változott. Mentségére legyen
mondva, hogy végig méltóságteljesen visszavonult életet élt,
ügyvédként dolgozott, részt vett magáncégek ügyeiben, munkatársa
volt egy-két lapnak, és megírta itt-ott kicsit átszínezett
visszaemlékezéseit. Szakadárként, de mindig nyilvános fórumokon
néha-néha megengedte magának, hogy javaslatokat tegyen rokonának
arról, hogy üdvös lenne mélyreható, politikai reformokat bevezetni.
Soha nem ereszkedett alá felsőbbrendűségi komplexusából, de nem
esett kísértésbe, mint annyian, hogy mikor fordult a kocka, kijelentse,
egész életében elkötelezett demokrata volt. Ahogy múltak az évek,
alakja némi tiszteletet vívott ki magának a spanyol közvélemény
szemében, amíg meg nem halt néhány nappal százkettedik
születésnapja előtt.
Három évtizeddel azután, hogy olyan kegyetlenül elragadta a
miniszteri címet Beigbedertől, Serrano visszaemlékezéseiben
tartogatott néhány elismerő mondatot a számára: „Furcsa, különös
ember volt, az átlagnál műveltebb és ezer őrültségre képes”, írta
szóról szóra. Becsületes ember, ez volt a végítélete. Túl későn
érkezett.
Németország megadta magát 1945. május 8-án. Néhány óra múlva
madridi követsége és minden egyéb kirendeltsége hivatalosan
bezárásra került, és át lett adva a Bel- és Külügyminisztériumnak.
Azonban a szövetséges hatalmak nem férhettek hozzá az
ingatlanokhoz, amíg alá nem írták a berlini nyilatkozatot június 5-én.
Mire a brit és amerikai köztisztviselők végre hozzá tudtak férni az
épületekhez, ahonnan a nácik irányították manővereiket
Spanyolországban, nem találtak egyebet, mint az alapos kifosztás
maradékait, lecsupaszított falakat, irodákat bútorok nélkül, felégetett
irattárakat, üresen tátongó páncélszekrényeket. A fejetlen

620
kapkodásban, hogy ne hagyjanak semmi nyomot maguk után, még a
lámpákat is elvitték. És mindez a spanyol belügyminisztérium
megőrzéssel megbízott ügynökeinek elnéző tekintete előtt zajlott.
Idővel néhány vagyontárgy előkerült, és azokat lefoglalták:
szőnyegek, képek, műtárgyak, porcelánok és ezüstedények. De a
legtöbbnek örökre nyoma veszett. A kompromittáló iratokból, melyek
bizonyították Spanyolország és Németország cinkos viszonyát, csupán
hamu maradt. Ellenben, ha igaz, a szövetségesek sikeresen
visszaszerezték a spanyolországi nácik legértékesebb zsákmányát: két
tonna rudakba öntött aranyat, melyeken se veret nem volt, se leltárban
nem szerepeltek, és egy ideig a kormány gazdaságpolitikai
megbízottjának irodájában feküdtek pokróccal letakarva. Ami a
befolyásos németeket illeti, akik olyan tevékenyek voltak a háború
alatt, és asszonyaik pompás összejöveteleken és fogadásokon
feszítettek ruháimban, némelyeket deportáltak, mások elkerülték a
hazatoloncolást azzal, hogy inkább együttműködtek, és sokaknak
sikerült elrejtőzni, álcázni magukat, elmenekülni, felvenni a spanyol
állampolgárságot, elslisszoltak, vagy csodával határos módon
kristálytiszta múltú, tisztességes polgárok váltak belőlük. A
szövetségesek sürgetése és nyomása ellenére, hogy Spanyolország
csatlakozzon a nemzetközi egyezményekhez, a rendszer vajmi kevés
érdeklődést mutatott az iránt, hogy aktívan részt vegyen benne, és jó
néhány feketelistán lévő munkatársnak nyújtott védelmet.
Ami Spanyolországot illeti, volt, aki arra számított, hogy a
Caudillo megbukik Németország kapitulációjakor. Sokan azt hitték, az
álmodozók, hogy már csak kevés hiányzik ahhoz, hogy visszaállítsák
a monarchiát, vagy hogy egy mindenre nyitottabb rendszer jöjjön el.
De távolról sem ez történt. Franco kicsit toldozott-foldozott a
kormányon, lecserélt egy-két miniszteri tárcát, lenyesett néhány fejet
a Falangéban, bebetonozta a Vatikánnal való együttműködést, és
folytatta tovább. És a világ új urai, a feddhetetlen demokráciák, akik
oly hősies erőfeszítések árán győzték le a nácizmust és a fasizmust,
hagyták, hogy csináljon, amit akar. Most már, hogy Európát az
újjáépítés foglalta le, ugyan kit érdekelt ez a lármás, zűrzavaros
ország, kit érdekelt az éhezés, a bányák, az atlanti-óceáni kikötők és a
kormányzó, töpszli tábornok kemény ökle. Megtagadták, hogy

621
belépjünk az Egyesült Nemzetek Szövetségébe, visszavonták
követeiket, és nem kaptunk egy centet sem a Marshall-tervből.
Viszont nem is avatkoztak be az ország ügyeibe. Boldoguljanak,
ahogy tudnak! Hands off mondták a szövetségesek, ahogy elérkezett a
győzelem napja. Levesszük róluk a kezünket, fiúk, és gyerünk! És a
szót tett követte: a kirendeltségek személyzete és a titkosszolgálat
összecsomagolták a cókmókjukat, kimosakodtak, és hazafelé vették az
irányt. Azonban néhány év múlva egyeseknek érdekükben állt
visszajönni, és behízelegni magukat, de ez már más történet.
Alán Hillgarth sem érte meg személyesen azokat a napokat
Spanyolországban. Mint tengerészeti hírszerzőt áthelyezték 1944-ben
a Keleti Flottához. Elvált a feleségétől, Marytől, a háború után, és
egy fiatal nőt vett el, akit nem ismertem. Ettől kezdve visszavonultan
élt Írországban, az általa olyan eredményesen vezetett földalatti
tevékenységektől messze.
A grandiózus birodalomról szövögetett álomból, melyre az Új
Spanyolország épült, csak a mindenkori Protektorátus maradt meg. A
világbéke beköszöntével a spanyol csapatok kénytelenek voltak
elhagyni Tangert, amit nyíltan rohantak le öt éve, mint a soha meg nem
valósuló, paradicsomi gyarmatbirodalom első tagját. Főbiztosok
váltogatták egymást, Tetuan növekedett, és Spanyolország atyai
védelme alatt továbbra is együtt éltek marokkóiak és spanyolok saját
ritmusukban, egyetértésben. Az ötvenes évek elején azonban
elindultak a francia területek gyarmatosítás ellenes mozgalmai. A
fegyveres megmozdulások olyan erőszakosakká váltak a területen,
hogy Franciaország kénytelen volt tárgyalásokat kezdeményezni a
felségjog átruházásáról. 1956. március 2-án Franciaország
függetlenné nyilvánította Marokkót. Spanyolország persze közben azt
gondolta, hogy ez vele nem eshet meg. Spanyol területeken sosem
volt feszültség, támogatták V. Mohamedet, szembeszálltak a
franciákkal, és befogadták a nacionalistákat. Micsoda naivság! A
marokkóiak, ahogy megszabadultak Franciaországtól, azonnal
követelni kezdték a spanyol terület szuverenitását is. 1956. április 7-
én a növekvő feszültséget látván a Protektorátus ideje azonnali
hatállyal véget ért. És miközben átengedték a felségjogot, és a
marokkóiak visszafoglalták földjeiket, több tízezer spanyol számára

622
kezdődött meg a hazatoloncolás drámája. Hivatalnokok és katonák,
vállalkozók, alkalmazottak és üzlettulajdonosok teljes családja
számolta fel eddigi életét, és kelt útra Spanyolország felé, melyet
sokuk egyáltalán nem ismert. Maguk mögött hagyták az utcákat, illatát,
emlékeket és elhantolt halottjaikat. Átkeltek a Gibraltári-szoroson
konténerekbe rakott bútorokkal és darabokra tört szívvel, rettegve a
bizonytalanságtól, hogy mit tartogat nekik az új élet, szétszóródtak a
félsziget térképen lelkűkben az Afrika iránt érzett, örök nosztalgiával.
Ez volt a története azoknak a személyeknek és helyeknek,
melyeknek köze volt e viharos idők történelméhez. Tetteik,
dicsőségük és nyomoruk olyan események, melyek egykor napilapok,
beszélgetések és pletykák tárgya volt, és amit ma könyvtárakban és a
legidősebbek emlékeiben lehet fellelni. A mi jövőnk, akik állítólag
mellettük álltunk e hosszú évek során, valamivel homályosabb volt.
Ami szüléimét illeti, számos befejezést lehetne írni ehhez a
történethez. Egyikben Gonzalo Alvarado Dolores után megy
Tetuanba, és felajánlja neki, hogy térjenek haza Madridba, ahol
behozzák az elveszett időt, és nem válnak el soha többé. Egy másik
befejezésben apám sohasem mozdul ki a fővárosból, miközben anyám
Tetuanban összejön egy megállapodott, özvegy katonatiszttel, aki
beleszeret, mint egy diák, érzelmes leveleket ír neki, és a La
Campana cukrászdában krémesre invitálja, és alkonyaikor sétálni
hívja a parkba. Türelemmel és kitartással végül meggyőzi, hogy egy
júniusi délelőttön keljenek egybe szűk körű, csendes szertartás
keretében gyermekeik előtt.
Régi, tetuani barátaim életében is történik majd egy és más.
Candelaria végül beköltözik a Sidi Mandri utcai nagy lakásba,
amikor anyám bezárja a szabászatot, és talán ott nyitja meg az egész
Protektorátus legjobb panzióját. Annyira pompásan mennek a dolgai,
hogy végül megveszi a szomszéd lakást is, amelyet Félix Aranda
otthagy, amikor egy viharos, idegőrlő éjszakán végez anyjával, három
doboz Optalidónt oldva fel fél üveg ánizslikőrben. Most már
szabadon szárnyal, talán Casablancában telepedik le, úgy dönt,
régiségkereskedést nyit, száz színű ezer szeretője van, és még mindig
imád leselkedni és szimatolni.

623
 Ami Marcust és engem illet, talán elválnak útjaink, mikor a háború
véget ér. Egy négy évig tartó, viharos szerelem után ő visszatér
hazájába, én pedig napjaimat Madridban fejezem be egy mitikus
divatszalon előkelő szabászaként, ahova csak olyan ügyfelek
jöhetnek, akiket én választok ki szeszélyesen, napi hangulatomtól
függően.
De az is lehet, hogy belefáradok a munkába, és elfogadom egy
sebész házassági ajánlatát, készen rá, hogy visszavonuljak, és
hátralévő napjaimban a tenyerén hordozzon. De az is megeshet, hogy
Marcus és én úgy határozunk, hogy együtt megyünk végig az úton,
Marokkó mellett döntünk, Tangerben a Monté Viejón keresünk egy
szép házat, családot alapítunk, és valami polgári vállalkozásba
kezdünk, amiből a függetlenség kikiáltásáig élünk, mikor is Londonba
költözünk. Vagy valahova a Földközi-tenger partjára. Vagy Dél-
Portugáliába. De ha az jobban tetszik, akkor az is lehet, hogy nem
telepedünk le soha, s évtizedeken keresztül egyik országból a
másikba utazgatunk a brit titkosszolgálat parancsait teljesítve, egy
kereskedelmi attasé és elegáns, spanyol felesége álcája alatt.
Sorsunk lehet ez, vagy valami teljesen más, mert ami velünk
történt, az nem maradt fenn sehol. Az is lehet, hogy sohasem
léteztünk.
Vagy talán igen, de senki nem figyelt fel létünkre. Végül is mindig
a történelem visszáján húzódtunk meg láthatatlanul, az öltések közt
megélt időben.

624
625
 A szerző utószava
Az akadémiai élet szabályai - melynek több mint húsz éve vagyok
a tagja - megkövetelik a szerzőtől, hogy szigorúan rendezve tüntesse
fel forrásait; ezért úgy döntöttem, ideillesztem a regény megírásához
használt, legfontosabb irodalmi hivatkozásokat. Azonban annak az
anyagnak a nagy része, melyre a helyszínek megalkotásakor, a
szereplők megrajzolásakor és az összefüggő cselekmény
elkészítésekor támaszkodtam, túllép a nyomtatott papír keretein, és
hogy mégis maradjon nyoma, szeretném megemlíteni őket ebben a
köszönetnyilvánításban.
A gyarmati Tetuan szegleteinek felvázolásához nagy hasznomra
voltak a marokkói spanyol Protektorátus Régi Lakosainak La Medina
Egyesülete által összegyűjtött visszaemlékezések, ezért köszönet illeti
a nosztalgiájuknak hangot adó tagokat az együttműködésért és a
vezetőséget, Francisco Trujillót és Adolfo de Pablost
szolgálatkészségükért. Hasonlóan hasznosnak és megindítónak
bizonyultak édesanyám és nagynénéim - Estrella Vinuesa és Paquita
Moreno - leporolt, marokkói emlékei, illetve a számos adatszerű
hozzájárulás, melyet Luis Álvareznek köszönhetek, akit legalább úgy
lelkesített a könyv terve, mint engem. Értékes volt számomra a
műfordító Miguel Sáenztől kapott irodalmi hivatkozás egy részben
Tetuanban játszódó műről, mely e történet két mellékszereplőjét
ihlette.
Juan Luis Beigbeder nehezen összeállítható életútjának
felvázolásához hatalmas segítségnek bizonyultak a marokkói
történész,
Mohamed Ibn Azzuz által nyújtott adatok, aki féltékenyen őrzi
örökségét. Köszönöm Ahmed Mgara, Abdeslam Chaachoo és
Ricardo Barceló figyelmességét, akik elősegítették a vele való
találkozást, és befogadtak a Tetuan-Asmir Egyesület székházába, a
Gyarmati Ügyek Hivatalának szép, régi épületében. Köszönet illeti
José Carlos Canaldát a Beigbeder-életrajz részleteiért, José María
Martínez-Valt, mert megválaszolta kérdéseimet Llegará tarde a

626
Hendaya című regényéről, melynek a valamikori miniszter egyik
szereplője; Domingo dél Pinót, hogy egy cikken keresztül megnyitotta
számomra az utat Rosalinda Powell Fox visszaemlékezéseihez -
melyek alapvető fontossággal bírtak a regény cselekményének
kialakításakor -, és Michael Brufal de Melgarejót, aki felajánlotta
segítségét, hogy nyomon követhessem Rosalinda életét Gibraltárban.
Az első kézből kapott információkat Alan Hillgarth-ról, a brit
titkosszolgálat spanyolországi tevékenységéről és a fedőszervként
működő Embassyről Patrícia Martínez de Vicente előzékenységének
köszönhetem, aki az Embassy o la inteligencia de Mambrú szerzője,
és lánya az akkori földalatti mozgalmak egyik tagjának. Ezúton
szeretném kifejezni köszönetemet David A. Messengernek a Wyoming
Egyetemről a spanyolországi SOE tevékenységéről írott cikkéért.
És végül szeretném kifejezni hálámat mindazoknak, akik így vagy
úgy, de részt vettek e történet megalkotásában, elolvasták az egészet,
vagy csak részben, biztattak, javítottak, megtapsoltak vagy
kifütyültek, vagy egyszerűen csak mellettem álltak nap mint nap.
Szüleimnek feltétlen támogatásukért. Férjemnek, Manuel
Castellanosnak és gyermekeimnek, Barbarának és Jaimének, hogy
kifogyhatatlan életvidámságukkal nap mint nap emlékeztettek rá, mi
számít igazán az életben. Szép számú testvéremnek és az ő szép
számú tartozékának, a szélesebb családnak, barátaimnak - in vino
amicitia - és drága munkatársaimnak a legkiválóbb anglofilok közül.
Lola Guliasnak az Antónia Kerrigan Irodalmi Ügynökségtől, mert ő
volt az első, aki letette voksát írásom mellett.
És külön köszönet illeti kiadómat Raquel Gisbertet csodálatos
hozzáértéséért, lendületéért és energiájáért, és hogy humorral és
kitartással viselte kedélyváltozásaimat.

627
 Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben
Felelős vezető: Ducsai György igazgató
A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft.
Cím: Törökbálint, DEPÓ II
Telefon: 06-23-332-105
Fax: 06-23-232-336
E-mail: talentum.nagyker@t-online.hu

628
 Tartalomjegyzék
Első rész
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
Második rész
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30

629
 31
32
Harmadik rész
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
Negyedik rész
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65

630
 66
67
68
69
Utószó
A szerző utószava

631