You are on page 1of 115

Sz tsy Lóránt

BOLDOG VADÁSZÉVEK
madách

© Sz tsy Lóránt, 1980

Feledhetetlen vadászmesterem, Apám emlékének

BEVEZET
Régi igazság, hogy valódi, szívvel-lélekkel vadász aligha lehet az olyan
emberb l, aki csak élete derekán vagy még kés bb csapott fel vadásznak.
Vérbeli vadásznak nyilván születni kell.
Mert akinek már pár napos csecsem korában els tárgyként patront adnak
megmarkolni, aki odahaza születését l fogva ágas-bogas vadásztrófeákat
lát, csodálgat meg a falakon, aki már az els mesékben erd r l-mez r l,
vadászkalandokról hall, abból nem is igen válhat más, mint vadász.
Csak az ilyen vadászfiú járja ki a csúzlis-nyilas vadászóvodát, aztán,
szépen sorjában, a vadásziskola valamennyi légpuskás-fló-bertes, „nagy
puskás" fokozatát, míg az évek, évtizedek, sok száz erd járása során
„diplomás", végül akár nagy tudású „vadászprofesszor" válhat bel le.
Válhat. De biz csak akkor, ha minden érzékszervével, szívével-lelkével
is megtanult vadászni.
Zsákmányát a mohó kocapuskás a hátizsákjában, az igazi vadász a
szívében viszi haza az erd r l-mez r l.
Némi készséggel, vastag bugyellárissal, jó fegyverrel és vaddús
vadászterületen már néhány esztend alatt szám szerint sok-sok „darab"
vadat l dözhet össze bárki — ahogy ezt mostanában megannyi nyugat-európai
újgazdag sznob „vadász" teszi. Az ilyennek a vadászás, a trófea csupán
henceg , kérked „státusszimbólum". Falait teleaggathatja agancsokkal,
agyarakkal, ám az üyen „nagy vadász" azért csak öldökl kocapuskás, az
igazi vadászok szemében szánalmas figura marad.
oorsom jóvoltából vadászcsalád sarjaként láttam meg a napvilágot. Dédapám
még hetvenéves korában is agarászott. Egyik nagyapám pagonyerdész volt, a
másik meg a turóci hegyekben medvére portyázgatott. Még nem is jártam
iskolába, amikor már

apám nyomában csetlettem-botlottam, bandukoltam kis-kárpáti kisebb


vadászkirándulásai során.
Vadász lettem hát magam is - az is maradtam, immár fél évszázad óta.
Áldom érte sorsomat!
Amióta a haladó történelem mifelénk visszavonhatatlanul véget vetett
annak a hajdani "dicstelen korszaknak, amikor a vadászat csupán a
kiváltságos nagybirtokosok sportja, kedvenc id töltése volt, azóta egyre
gyarapodik az új — javarészt fiatal — vadászok száma.
Manapság pedig természetes dolog, hogy mindenki, aki valamilyen új,
nagy fába vágja a fejszéjét, szakkönyvekb l, „öreg motorosok"
tapasztalataiból igyekszik b víteni tudását, felkészültségét, így az új
vadászok is.
Igen ám! Csak az itt a baj, hogy — kevés a vadászkönyv!
Mert vadászkönyv megírásának rendszerint csak azok a szerencsés
nimródok gyürk znek neki, akik messzi országokban ilyenolyan egzotikus
vadra vadászhattak.
Nos, jómagam csak Szlovákiában vadászgatok: a Kárpátok erdeiben, a
Csallóköz, a Mátyusföld mez ségein, a Duna-szigetek füzes-nádas,
szúnyogos limbusaiban.
Mondanom sem kell, hogy az évtizedek során a hazai, bizonyára nem
kevésbé romantikus, szívderít tájakon is sok élvezetes vadászélményben,
sok kisebb-nagyobb vadászkalandban volt részem. Hasznos tapasztalatokban
sem volt hiány.
Ezzel már el is mondtam, hogy öregségemre mi serkentett könyvem
megírására.
Más kárából tanul az okos ember! Ha az itt elmondott vadászhistóriáimat
úgy sikerült összeválogatnom, hogy azokból hasznos tanulságokat
sz rhessenek le a kezd , fiatal vadászok, az öregebbeket meg saját
emlékeik felidézgetésére — és megírására! — buzdítsák, nos,v akkor
igyekezetem nem volt hiábavaló.

APRÓVADVADÁSZATOK
Kora gyermekkorom óta — eleinte csak mint kibicelked vadászinas kés bb
mint hajtó-nyomozó, még kés bb mint már önálló vadász — álló életemben
javarészt csak a hegyvidéki erd ket jártam-bújtam. így aztán nem csoda,
hogy apróvadra: fogolyra, fácánra, nyúlra aránylag keveset vadásztam.
Minden vadászgyerekkel úgy szokott az lenni, hogy els vadászzsákmánya
— egy veréb. Lehet leg egy szép, barna torkú ,,kakas".
Nos, akármilyen furcsán hangzik is: az én els zsákmányom -egy aranyos
kis kékcinke volt!
No, mindjárt meg is kell magyaráznom, hogyan eshetett meg velem ez a
felháborító szégyen.
Másodikos elemista koromban, karácsonykor kaptam az els légpuskámat.
Szüleim annak idején többször is elmesélték, hogy amint a karácsonyfa
alatt megpillantottam a kis puskát, rögvest elfelejtettem az ilyenkor
elszavalandó karácsonyi versikét: odarohantam, felkaptam, és önfeledten
magamhoz szorítottam els puskámat.
Pedig, mai szemmel nézve, ugyancsak kezdetleges, mondhatnám ártatlan
kis puska volt az. Fényesre nikkelezett csövébe, mint valami ócska
elöltölt be, elöl, a cs torkolatába kellett begurítgatni a négyes
sörétet, s így csak felfelé lehetett vele rendesen l ni. Azt is csak alig
nyolc-tíz lépésnyire. Ha netán lefele céloztam, a sörét menten kigurult a
cs b l.
Mondanom sem kell, hogy másnap, alig szürkült még a kés téli reggel,
jaj volt már a kertben a verebeknek! De bezzeg azok sorra fittyet hánytak
lövöldözésemnek, vígan repültek odább. Talán meg sem ijedtek.
Jogos elszontyolodásomban ravasz tervet eszeltem ki. Befurakodtam az
egyik kutyaólba. Hasra fekve, kétrét görnyedve onnan lestem a kutyák
fazekába eledelmaradékokra járó verebeket.

Ez sem segített. Mert mire lövésre került a sor, a cs b l már félig


kigurult a sörét, lövéskor alig egy-két lépésnyire huppant elém a hóba.
Elkeseredésemben tehát más. ígéretesebb lehet séget spekuláltam ki. A
gyerekszoba ablaka el tt, a gesztenyefán egész télen át jókora hájdarab
lógott az egész környék, a szomszédos városi Hegyipark madarai számára. A
gesztenyefa alatt, egy terebélyes jázminbokor takarásában álltam lesbe.
Kisvártatva, mit sem sejtve már rá is rebbent a hájdarabra az a
szerencsétlen kis kékcinke. Alig ötméternyire a puskám csövét l . . .
Mohón felkaptam zsákmányomat, és önfeledten ujjongva els
„vadászsikeremen" berohantam apámhoz a szobába.
— Apa! Apus! — kiáltottam lihegve. — L ttem egy madarat!
És büszkén meglóbáltam apám el tt a magasra tartott madarat.
Abban a minutumban csattanó pofont kaptam — melyet azóta késedelem
nélkül továbbítok minden olyan haszontalan kamasznak, aki énekesmadárra
légpuskázik!
Két-három év múlva végre már egy valódi Diana légpuska volt a karácsonyi
ajándékom. Persze, hogy alkalmasan a kezemre járjon, vagy egy tenyérnyit
le kellett f részelni az agyából. Id múltával, amikor már hosszabbra
n tt a karom, ezt az el relátóan meg rzött darabot ismét visszaenyveztük
eredeti helyére. Sok-sok ezer lövés koptatta a cs furat huzagolását.
Ezzel a derék légpuskával l ttem az els „négylábú vadamat" is.
Egy egeret.
Leend zsákmányom a tél közeledtével csempészte be magát a kertb l —
szerencsétlenségére pont a gyerekszobába. Gyakori szöszmötölésével,
kapirgálásával csakhamar elárulta behurcolko-dását. Kisvártatva rá is
jöttem, hogy a kis nyavalyás a kályha mögött, a sarokban, a padló alatt
rágott ki magának egy összkomfortos téli tanyát.
Esténkint. amikor elcsendesült a lakás, darabka szalonnával, dióval
csalogattam, miközben a szoba közepén álló asztalon hasalva lestem.
Vadásznaplómba ragasztott három-négy szál bajuszkája volt a „trófea".
Els komoly vadászzsákmányom — tizennégy éves koromban — egy vadlúd
volt. Hegyivadász „pályafutásában" ez eléggé

szokatlan kezdet, annál is inkább, mert vadlúdra azóta sem sütöttem el a


puskámat.
A Csallóközben, Csölöszt n, a Duna-szigeteken napközben komolyabb
vadra, szarvas tehenekre vadásztunk, este meg egy zátonyon vadludakra
lestünk apámmal. Az kezében persze sörétes puska volt, én a napközben
használt vegyes csöv , kakasos fegyverét szorongattam.
Az els lilikéz lúdcsapat olyan magasan húzott el a fejünk fölött,
hogy apám nem is l tt rájuk. Én bezzeg — bátraké a szerencse! —
izgatottan felhúztam a bal kakast, és egy nagy fohász kíséretében
fell ttem a ludakhoz. Kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágódtam a fegyver
lökését l. Lövésemre a ludak vígan szálltak tovább, de biz az egyik —
hihet leg a megcélzott — hamarosan kivált a csapatból, és siklórepüléssel
leereszkedett a Duna-ág víztükrére. A közelben horgonyzó ladikosunk
menten ott termett, és egy gyors evez csapással végképp „terítékre
hozta".
A kínai császár se lehetett büszkébb egykor arany köpönyegére, mint én
a lövésemre! Besötétedésig még sok lúd húzott el a fejünk fölött, de
ezekre én már nem tettem lövést. Hogyisne! Eszem ágában sem volt egy
valószín hibázással elrontani büszke vadászsikeremet, hogy: egy lövés —
egy lúd!
Az ilyenkor esedékes, elég fájdalmas vadászavatást is sikerült
megúsznom. Vadászat után, este, a kocsmai poharazás közben összesúgtak a
vadászok, és az egyik kisvártatva jött is egy jókora vessz vel, amikor
valaki hirtelen elkiáltotta magát: „Gyerünk szaporán, mert indul a busz!"
Két év múlva, több hibázás után, nagyapám kölcsönbe kapott kakasos
puskájával l ttem els nyulamat. De nem ám holmi hosszas célozgatást
engedélyez , sima tarlón nyargaló mezei tapsifülest! Hanem két tacskókopó
által hajtott, magaserd s r söd fatörzsei között árkon-bokron át
iszkoló, jókora erdei nyulat.
Örökre emlékezetesek nekem ezek az évente, kés sszel, télen,
vasarnaponkint meg-megismétl d erdei kopózások. (Akkoriban, fél
évszázaddal ezel tt, még nem volt tilos a kopózás.) De nehogy itt valaki
a hajdan divatos, válogatás nélkül, nyúlra, rókára, zre. disznóra
sörétes puskából l döz kopózásokra gondoljon! Egy-egy ilyen vadászaton,
két-három régi vadásztársunkkal, két tacskóko-

pónkkal csak a vadászterületünknek mély árkokkal keresztül-kasul szabdalt


szálasaiban nyulacskáztunk, ahol semmi komolyabb vadat nem zavartunk. Sok
éven át — nyúlon kívül — legfeljebb néhány kóbor fácánkakas, szi
vonulásában megkésett szalonka, egyszer meg egy róka tarkította a
zsákmányt.
Volt úgy is — nem is egyszer —, hogy nagyapám, apám és jómagam: három
generáció vadászgatott ilyenkor együtt.
Rendszerint mindjárt az egvkori katonai lövölde vagv a Vörös-híd
mögött, a Szidinán kezdtünk el vadászni. Egymástól száz-százötven
lépésnyire felfejl dve elengedtük a pórázukat már türelmetlenül rángató,
sz köl két tacskókopót, megtöltöttük a flintákat, és aztán az el re
meghatározott irányban árkon-bokron át haladtunk el re a szálas
bükkösökben, bokrosokban. Ha túl messzire hajtottak a kutyák, vagy az
árkokban, áttekinthetetlen terepen mi veszítettük el egymást, el került a
hátizsákból a vadászkürt — ma is vadászszobám falát díszíti —, és hegyen-
völgyön át visszhangzott a valahogy réges-régen let nt id k vadászatainak
emlékét idéz , gyülekezésre hívó kürtszó.
A nyúlnak — különösen az erdei tapsifülesnek — megvan a maga megszokott
„hazája", élettere, melyet nem szívesen hagy el. Tulajdonképpen ezen a
tapasztalaton alapult kopózgatásaink módja. Javarészt tehát nem csak
találomra kerestük a vadat, hanem a szó szoros értelmében „számozott"'
nyulakra vadásztunk. El re sejtettük, hol, melyik árokban, hegyoldalban
szeret tanyázni a már többször felhajtott, de eddig még mindig
elszalasztott, ravasz nyuszi.
A vackából felzavart, felugratott erdei nyúl a kutyák el l nem szalad
toronyiránt világgá, hanem egy jókora kört kanyarítva az idegen tájakról
szaporán visszaigyekszik sz kebb, jól ismert pátriájába. Amint hát a
kutyák — nyiff-nyaff! — felzavarták vackából ,,a" nyulat, menten
leálltunk, és a távolodó, elhaló, majd ismét egyre közelebbr l hallatszó
csaholást figyelemmel kísérve, próbáltuk elállni a visszafelé rúgtató
nyúl útját.
Érdekes volt megfigyelni a menekül nyúl taktikázását a hajtó kutyák
el tt.
Egyszer, tenyérnyi hóban, majd csak hogy nem a lábam el tt ugrott ki
vackából egy jókora erdei nyúl. Szeleburdi módon, egész közelr l menten
kétszer is odadurrantottam, de bezzeg a nyúl csak annál szaporábban
rúgtatott tovább a fák között. Lövéseimre

nevest nálam termettek a kutyák, és a friss nyomon izgatott csaholással


vetették magukat a nyúl után. Puskámat gyorsan újra töltve a meredek
szálasból láttam aztán, hogy a nyulam messze, vagy négyszáz lépésnyire
kiszaladt a hegyaljai sz l kbe. Eevszer csak lefékez, leül, és füleit
hegyezve figyel a mögötte iócskán lemaradt kutyák csaholása felé. Aztán
nagy hirtelen óriásit ugrik jobbra, aztán meg balra el re, és meglapul
egy kis terephullám mögött. Néhány perc múltán odaértek a kutyák, ahol a
nyúl hatalmas ugrásaival megszakadt a nyom. Megtorpantak, torkukban akadt
a csaholás, ide-oda szaglásztak, tanácstalanul nézegettek körül. Végül is
kisebb-nagyobb körökben keresve próbálták újra megtalálni a nyúl
elvesztett nyomát. Amikor azonban a meglapult tapsifüles közelébe
kerültek, az friss er re kapva nagy-ugrásokkal lódult tova, a kutyák meg
szinte feljajduló csaholással vetették magukat utána. A havas terepen jól
láttam, ahogy a hajtott nyúl most egy jókora félkört kanyarított, és
aztán szaporán igyekezett vissza az erd be.
Elállva menekülésének valószín útját, lövésre kész puskával vártam.
Nem is kellett sokáig türelmetlenkednem. A meredek hegyoldal egy kis
ösvényén, a nagy futástól jól hallhatóan lihegve-fújtatva, ismét felt nt
el ttem a nyulam. Ezúttal nem hamarkod-tam el a lövést, és késedelem
nélkül — de szinte sajnálkozva — felbukfenceztettem.
Érdekes volt a hajtó kutyák további viselkedését is megfigyelni. Ahogy
a nagy hajsza után tövig kilógó nyelvvel, lihegve odaértek a
mozdulatlanul elterült nyúlhoz, egyik is, másik is felkapta, röviden
megrázta-cibálta. Aztán felemelt hátsó lábbal „megtámasztották" a
legközelebbi fatörzset, és elégedetten elporoszkáltak másik nyulat
keresni.
Valamelyik téli kopózásunk alkalmával velünk tartott öcsém is. A sok
használattól megkopott flóbertünkkel jobban l tt, mint én, de a
fáradságos vadászat nem érdekelte. Ezúttal is csak azért jött ki velünk,
hogy utunkba kerül mátyást, szarkát l hessen.
Ahogy aztán rajvonalba fejl dve elkezdtünk vadászni, felugrott el tte
egy nyuszi. Öcsém sem volt rest, és a long riflére töltött floberttel úgy
karikára l tte a szálfák közt nyargaló nyulat, hogy elámultunk. Ó meg
csendesen megjegyezte:
— Nagy kunszt söréttel l ni a nyulat! Most legalább megmutattam, hogyan
kell . . .

Még be sem fejezte a mondatot, amikor apám letorkolta:


— Elhallgass, taknyos! Most az egyszer véletlenül ráhibáztál, de
bezzeg pár száz golyó rámenne, míg egy másik nyulat is így fejbe
tudnál találni!
Cigány-árok! Handelhügel! Szidina! Steyergrund! A régi. szép emlék
nyulacskázó vadászparadicsom! Hej! Nemrég ismét arra jártam, rávett a
kíváncsiság. Ma már felismerhetetlen számomra hajdani kopózgatásaink
színhelye. A hegyek alján azóta egész új, toronyházas városnegyed épült,
feljebb meg kertek, nyaralók furakodnak egyre mélyebbre az erd kbe. Itt
is, ott is kivágták már az erd t, és a hajdan erd lepte hegyoldalak most
úgy festenek, mintha óriás molyok rágták volna ki . . .
Csallóközi, mátyusföldi körvadászatokon, nagy „nyúlcsatákban" csak
elvétve vettem részt, azt is csak fiatal koromban.
Tudj' isten — sehogy sem tudtam megkedvelni a vadászásnak, puskázásnak
ezt a módját. Különösen ha olykor egy-egy körvadászaton már szinte több
puskás Vonult fel, mint hajtó. Vadászat közben mindig is idegenül hatott
rám a napestig való lövöldözés, a nagy h hó, a folytonos kötöttség, a sok
ismeretlen, alkalmi vadásztárs. Ez pedig mind elengedhetetlen velejárója
a nagyobb társas vadászatoknak.
Kés bb, amikor a tapolcsányi, tribeci erd kben egy kimondottan hegyi
vadásztársaság tagjaként vadászgattam tovább, november—decemberben
kedvenc hétvégi szórakozásom volt a borókás-nyíres, mély árkokkal
keresztül-kasul szabdalt el hegyekben néhány órára egymagamban, vizslám
„társaságában" csendesen elnyulászgatni. Különösen olyankor, amikor már
leesett az els hó, és a környez földekr l behúzódva több nyúl a
védettebb csep tés árkokban ütötte fel a tanyáját.
Szép emlék , kedves kis vadászatok voltak ezek a heti munka után. Úgy
rendeztem a dolgomat, hogy szombatonkint kevés órám legyen az iskolában,
és a déli busszal kizötyöghessek az erd k tövében meghúzódó falucskába.
Már a falu mögött ajánlatos volt megtölteni a flintát.
Lövésre kész puskával a kezemben nekifohászkodtam a meredek árkoknak.
Bizony nem volt gverekjáték annak rendje és módja

szerint felbukfenceztetni a vackából felzavart, s r borókák, bokrok


között egy kis résen, nyiladékon átvillanó nyuszit!
A sok hibázáson kívül volt úgy is. hogy két kapáslövésem után víean
továbbnvargah a nyúl. pedig érzésem szerint jól elébe dobtam a lövést. A
hóban aztán láttam, hogy a nyomokban itt is. ott is vércsepp piroslik.
Követve a nyomot, a rálövés helyét l jó kétszáz lépésnyire apportírozta
kutyám a már kimúlt vadat. Ahogy aztán otthon megnyúztam, tepsibe
készítettem, persze alaposan megvizsgáltam, hogy milyen lövést kapott.
Hát csak a tüdejében volt négv szem nyolcas sörét. Szegény pára addig
futott a lövés után, amíg bírta szusszal. Bizony, ha nem lett volna hó,
sosem került volna a hátizsákomba. Ez az eset is mutatja, hogy hány nyúl
veszik így bitangjába, különösen erdei hajtóvadászatok alkalmával. Rókák,
vadmacskák örömére.
így, kedvem szerint vadászgatva, egy szezonban megl ttem a tepsinkbe
való öt-hat szép, tiszta bundájú tapsifülest. Egy-egy ilyen kis
kiruccanásomkor sosem l ttem egy nyúlnál többet. Amikor az szerencsésen
megvolt, ahogy illik, kinyomtam (kivizel-tettem), megvizsgáltam, milyen
lövést kapott, aztán — míg a bokorra, nyírre akasztott nyúl kih lt —
alkalmas fatuskóra, lehajtott borókára telepedve, mint akik jól végezték
a dolgukat, kutyástul jóíz en beszalonnáztunk. Pihentünk egyet, utána meg
szép komótosan lebócorogtunk-csúszkáltunk a faluba. Mire besötétedett,
már haza is zötyköl dtünk a délutáni busszal, és kisvártatva a nyúl ott
lógott az erkélyen, hogy egy-két napig jól kifagyjon, jó porhanyós legyen
majd a pompás nyúlgerinc. (Tejfeles mártással, zsemlegombóccal,
áfonyakompóttal.)
Bizony, a háborút követ sz kös világban egész kis „disznótort"
rögtönöztünk egy-egy jókora erdei nyúl húsából. A gerincet tejfelesen, a
combokat vadas pácban megsütve fogyasztottuk el jóíz en, a többi húsból
meg jófajta pástétom készült. Ami még megmaradt bel le, azt csontostul a
kutyám kebelezte be.
Els sörétes puskámat még gimnazista koromban, karácsonykor, egy
aranyszív öreg vadásztársunktól kaptam ajándékba.
Használt puska volt persze: felt n en könny , egycsöv , kakasos 28-as.
Mondanom sem kell, milyen boldog voltam vele. Ráadásul úgy is esett, hogy
már két nap múlva kipróbálhattam. mit tud ez a kis puska.

Egy reggel nagvapám, apám és én kivonultunk a Szidinába. Níagyapám úgy


ismerte itt az erdei nyulak tanyáját, hogy — mint már említettem —
„számozott" nyulakra vadásztunk. Csak akkor engedtük el a pórázról
nagyapám öreg tacskóját, amikor már az ismert nyúltanya környékére
érkeztünk. Amint a keres tacskó, rekedten fel-felvakkantva, hajtani
kezdte a „nyilvántartott" nyulat, elengedtük a mi két tacskókopónkat is.
Miközben a már víg csaholás egyre messzebbr l hangzott, egymástól vagy
száz-százötven lépésre rajvonalba fejl dve, komótosan elálltuk a
visszavárt nyúl útját.
Aki nem ismeri a csíziót, dehogyis gondolta volna, hogy a felhajtott,
eliramodott nyulacska még visszatér! Hiszen máris olyan messzire
rúgtatott el a hajtó kutyák el l, hogy a kopók csaholását alig lehetett
hallani.
Negyedórányi csendes várakozás után a távolban egyszer csak újra
felhangzott a „nyiff-nyaff"! Eleinte csak gyengén, halkan, majd egyre
inkább közeledve, hangosabban. Egyenest az én irányomban!
Tudva, hogy a gyors lábú hajtott nyúl messze a kutyák el tt nyargal,
ugyancsak izgatottan szorongattam új puskámat. Aztán a szálfák között
felt nt a felém rúgtató jókora nyúl! Mint aki biztos a dolgában, nem is
sietett túlságosan. Kényelmes, hosszú ugrásokkal közeledett, szépen le is
csücsült, és füleit hegyezve figyelt a közelg csaholás felé.
A biztonság kedvéért — bölcs apai parancsra — csak közvetlen a lövés
el tt volt szabad felhúznom a puskám kakasát. Ez az ünnepélyes pillanat
most elkövetkezett.
— Csett! — hangzott az erd csendjében, ahogy a kakas felhúzásakor
beugrott a rugószerkezet.
A nem várt fémes kattanásra — akárcsak darázs szúrta volna meg —
hatalmasat ugrott a nyulam. Oldalt perdülve, akár az olajozott
istennyila, vágtatott tova a bükktörzsek között. De én sem voltam rest:
jól elibe tartva, ahogy ilyenkor kell, a galibázó fatörzseket semmibe sem
véve, odapörköltem.
Erre könny kis puskámtól akkora pofont kaptam, hogy a szemem is
szikrázott belé! S t! Nem is „el írásosan" vállon vagy jobb arcomon ütött
meg a puska lökése. A szó szoros értelmében szájon vágott! Azt nyilván
mondanom sem kell. hogy a nyúl vígan

rúgtatott tovább. A néhány ujjnyi havon jól látszott, hogy a sörétek


jóval a nyúl nyoma fölött söpörtek végig.
Nagy csalódás!
Elindultunk hát újra. kerestünk tovább.
\ legmélyebb árkok mindig nekem, a legfiatalabbnak jutottak. Eev kis
laposra érve látom ám a minden vadmozgást eláruló havon, hogy nemrég egy
fácánkakas sétálgatott erre. Rögvest a nyomába szeg dtem.
Nem is kellett sokáig követnem. A behavazott szederindák alól
kisvártatva hangos kakatolással rebbent fel el ttem. Lövés, megint jókora
pofon a szájamra — a kakas meg vígan száll tova.
Szokás szerint kis id múlva az „öreg tölgynél" gyülekeztünk.
No l ttél-e valamit az új puskáddal? — kiáltja felém már messzir l
apám.
Aközben már szemlátomást dagadó szájamat tapogatva, restelkedve
referálok kudarcaimról. Apámék leveszik vállamról a puskát:
vizsgálgatják, próbálgatják, célozgatnak vele. Apám már rendelkezik is:
— Nosza! Akaszd ezt a papirost annak a nagy tölgynek a törzsére! Mérj
le jó harminc lépést, aztán hadd lássuk, mit tud ez a kis puska!
Új, fájdalmas pofon — és az eredmény: vagy két arasznyit magasra hord a
puskám. Az öregek már azt is tudják, hogy azért rúg olyan kegyetlenül,
mert túl könny a fegyver. Bizony, hiba volt, hogy még vadászat el tt nem
próbáltuk ki.
Sok híres sörétes puskás a pontosnál jó tenyérnyivel magasabbra hordó
fegyverrel vadászott. De biz az én kis puskám túlságosan magasra l tt.
Ezzel számolva — más híján — egy-két évig még ezzel a rugós puskával
vadászgattam. Zsebkend met csavargattam az agyára, mégis minden
vadászatról jócskán feldagadt képpel tértem haza.
Mikor nagyapámnak már nehezére esett a nyulacskázás, t le örököltem
kakasos osztrák 12-esét. A kis 28-ashoz képest akkorát durrant, akár egy
kis ágyú. De mégsem dagadt fel az arcom, habár most mar sok ló'dözéssel
járó nagyobb vadászatokon is rendszeresen reszt vettem. Ezzel a nem éppen
modern puskával kielégít eredménnyel vadászgattam nagyapám haláláig.

Akkor eladtam a rugós kis 28-ast, vele együtt a kakasos 12-est is.
azóta egy mindenképpen kifogástalan, modern Sauer—Habicht 16-ossal
vadászgattam mindvégig.
Mondom: mindvégig. Mert id közben „kijött" a — bízvást indokolt —
rendelet, amely megtiltott minden magányos „individuális"
apróvadvadászatot. így aztán — a már említett különcköd gusztusomhoz
híven — nem maradt más hátra: fájó szívvel hamarosan eladtam a Sauert —
attól fogva nem is vadászom többé apróvadra.
Foglyászni még fiatal koromban sem jártam gyakran. Kimondottan apróvadas
vadászterületünk nem volt, és a Kis-Kárpátokban. fogolyvadászatok idején,
engem sokkal izgalmasabb vadászati lehet ségek foglalkoztattak. Javában
állt még az zhívás idénye, annak befejeztével pedig minden vadászias
gondolatomat, vágyamat, tervemet a közelg szarvasb gés várakozásteljes
el készületei kötötték le.
Gimnazista koromban l ttem az els foglyomat. Akkor bizony még
édeskeveset értettem a szárnyasvad vadászatához, még annál is kevesebbet
a repül vad eltalálásához.
Mint alkalmi vadász vendég mindjárt az els , egy magas kukoricásból
el ttem felburranó fogolycsapatból kil ttem egyet. Úgy leesett, mint a
rongy — én meg erre elégedetten gondoltam magamban, hogy: no, ez ugyan
nem valami nehéz mesterség. De az elbizakodottságot rendszerint kudarc
kíséri: vadásznaplóm tanúsága szerint e csalóka els sikert követ en
ötször is hibáztam egymás után. Végül meg kellett elégednem azzal, hogy
öt órán át vadászva mindössze kilenc szem foglyot f zhettem aggatékra.
Mondom, a kezdeti siker bolondját járatja a vadásszal is!
Már a változatosság kedvéért is évente kétszer-háromszor mindig csak
mint vadász vendég, két-három régi vadászcimbora társaságában, jó
kutyákkal bizony szívesen elfoglyászgattam. Ya-dászgatás közben ilyenkor
is jól kiizzadta, kijárta magát az ember a jó leveg n — utána meg de jól
esett a nagy korsó sör vagy a gémeskút vödrében beh tött dinnye, a kissé
savanykás, jó bor! Meg aztán otthon is jobban ízlett a magam l tte
fogolypecsenye. Rizzsel, almakompóttal.
Fácánra már gyakrabban vadásztam. Annál is inkább, mert ez a

d a mi társasági vadászterületünkön is honos volt. Aztán meg


indig is inkább szerettem erd ben, csalitosban-csenderesben
adászgatni, mint mer ben mez gazdasági területeken. Már csak
zért is, mert ott, a kés szi fácánvadászatok során néhány nyúl,
szi szalonka, néha még egy szép vörösróka koma is tarkította a
terítéket.
Holmi ,,reprezentációs" nagy fácánvadászaton álló életemben nem volt
alkalmam részt venni. Nem is igen bánom. Habár egyetlenegyszer talán jó
lett volna ezt is kitapasztalni.
Fácánra vadászva, annál élvezetesebb volt számomra a víz menti
csep téseket, nádas bokrosokat pásztázgató keres vadászat. Magánvosan
vagy két-három jó vadászcimborával, de mindenképp jó vizslával! Igencsak
kedves vadászatok voltak ezek a Duna-szigetek „dzsungeljeiben".
Pedig mindjárt az el ttem felkakatoló els kakassal eléggé fájdalmasan
megjártam. Éppen akkor kapott szárnyra a kutyám el tt, amikor én egy
fiatal akácokkal megt zdelt s r n törtettem keresztül. Ahogy rákapom a
puskámat, akaratlanul felrántok egy jó tüskés akácgallyat is, az meg
akkurátusan az orrlyukamba fúródik. Fájdalmasan felszisszenve csak félig
tudom arcomhoz kapni a puskát, a lövés persze csak a szép kék szi eget
lövi szitává. Fácán helyett vérzik az orrom meg az egyik ujjam is, mert a
rendesen meg nem támasztott puska ravaszkengyele alaposan felsértette
rajta a b rt . . .
Ott, a Duna-szigeteknek a hegyi erd khöz képest teljesen más, de nem
kevésbé vadregényes, nádas rengetegeiben még egy szégyenletes esetem volt
a fácánokkal. Ha már megemlítettem, elmesélem ezt is.
Akkor, bár még csak egyetemista voltam, azt képzeltem, hogy golyóval
már elég tisztességesen tudok l ni. Legalábbis álló vadra.
Szarvasb gés idején történt. Vendégségben voltam, de még csak mint
amolyan öreg vadászt kísérget , sóvárogva nyálát nyeleget , „h vösre
tett" megfigyel .
A hajnali ladikázó cserkészet után megtérve a h vös vadásztanyara, a
kiadós, jó reggeli után koros vendéglátóm leheveredett, hogy pótolja a
hiányzó alvást. Az ígéretes erd k kell s közepén tanyázva ez persze
nekem, a fiatal akarnoknak túlságosan unalmas tétlenséget jelentett.
Jo gondolatom támadt. Az volt a tervem, hogy összekötöm a

hasznosat a kellemessel: megpróbálok egy szép fácánkakast l ni. Ez


id töltésnek is érdekes, és a kakas ugyancsak elkel a vadászkonyhán.
Elkértem hát az erdész kis kaliber golyósát, és két lénia
keresztez désénél felültem egy alkalmas magasülésre.
Sok volt azon a vadászterületen a hasonló magasles. A vad r — volt
utászkatona — szinte „hobbyból" szerkesztette ket minden alkalmasnak
látszó helyen. Ahogy spekulálgatva ott ücsörgök a magaslesemen, egyszerre
csak kilépdel a nyiladék szélére egy fácán. Vagy negyvenlépésnyire. Tyúk.
Ott kapirgál egy fatuskó tövében. Tyúkot persze nem lövök, de azért — más
híján — látcsövemen át nézegetem.
Azzal ám kisvártatva kisétál melléje egy parádés fácánkakas is!
Felugrik menten a facsökre, onnan szemléli, mit mivel a párja.
Persze nekem sem kell több! Látcsövet félre, el a kis puskát, s a
csillogó kis célgömb már ott is áll a kakas begyén. Persze parádésabb
lett volna egy kicirkalmazott fejlövés, de ezt azért mégsem néztem ki
magamból. El írásosan, szép lassan görbül az ujjam a ravaszra, halkan
pattan a lövés.
Hát el is terült a fácán egy helyt, még a szárnyával sem billentett
többé.
Csak az volt a baj, hogy nem ám a célba vett kakas, hanem az ártatlanul
kapirgáló tyúk! A kakast csak megijesztette a váratlan merénylet,
különben semmi baja nem esett. Felháborodott kakatolással kapott
szárnyra.
Kivert a verejték szégyenemben, undorral állítottam félre a vacak kis
puskát. Micsoda blamázs! Most már megvallom: kínomban még az a ment
gondolat is megfordult a fejemben, hogy a szégyenletes b njelet a
helyszínen elásom. Bekaparom földdel, lombbal, a többit majd elintézik a
rókák.
Becsületemre legyen mondva: az ilyen kocapuskáshoz ill „megoldást" még
inkább szégyelltem volna. Némi töprengés után levetett zekémbe csavartam
a szerencsétlen tyúkot, úgy somfordáltam vissza az erdészlakba.
Szerencsére vendéglátóm még javában f részelte az álomfát. Szégyenletes
zsákmányomat leadtam a konyhán. Az erdészné persze rosszallóan
meresztette a szemét, de aztán megígérte, hogy minden „rendben lesz".
Lett is aztán vacsorára olyan galuskás fácánpaprikás, hogy csuda!
Gyomorfájást szimulálva én csak a paprikás „zaftját" ettem, sok
galuskával. Hús egy falat sem ment volna le a torkomon . . .

Különben ez is egy szemléltet példa arra, mennyire megbosz-szulhatja


magát a mulasztás, ha az ember ismeretlen, nem kipróbált puskával indul
vadászni.
Teljesen mindegy, vajon nagyvadról vagy „csak" apró vadról van szó, a
lényeg ugyanaz: a vadra leadott minden könnyelm , meggondolatlan lövés —
b n a vadásziasság f parancsolata ellen! Az igazi vadász csak akkor süti
el kipróbált, megbízható fegyverét,
^a emberi számítás szerint — biztos lehet benne, hogy lövése a
célba vett vadat a lehet legrövidebb id n belül terítékre hozza.
Virtuskodó céllövésre, „hátha mégis eltalálom"-próbálgatásokra ott a
céltábla, a „sajba", a felhajított agyaggalamb!
A Duna-szigetek sajátságos varázsú erdeiben, limbusaiban végigélvezett
apróvadvadászatok, szarvasb gések felejthetetlen emlékeim közé tartoznak.
Nem csupán az aránylag elég sok ilyen-olyan apróvad, vízivad, a s r
nádasokban törve-zúzva, vizet felcsobogtatva harsogó szarvasbikák miatt.
A sárga nádasokat, kékl víztükröket egyre inkább lángoló vörösre
festeget napfelkelték is jellegzetes, pazar élményt nyújtottak. Aki ezt
nem ismerte, azt hitte volna, hogy ott, kelet felé valahol kigyulladt az
erd ! Ezt gondoltam magam is, amikor el ször volt ilyen szokatlan
látványban részem. Hirtelenében csak az nyugtatott meg, hogy füst nem
látszott semmi sem.
Csak az a rengeteg sok vérszomjas, a hallgatódzásban folyvást zavaró,
zümmög szúnyog, csak az ne lett volna! Meg a cserkészu-takon a sok apró
csiga, melyek folyton az ember lába alatt roppanva megkeserítették a
cserkész vadász életét!
Gyerekkorom óta a legszívesebben egymagam jártam az erd t. Sosem volt
ínyemre, hogy — minden önállóságtól megfosztva — csak mint holmi inaskodó
kísér cserkészgessek vendéglátóm meg a vad r nyomában. Azt is csak le-
lemaradozva, hogy a dönt pillanatban ne zavarja meg a vadászatot a
talpam alatt megroppanó kis csiga. Mint hálás vadász vendég, mukkot sem
szóltam persze, de némi ügyeskedéssel csakhamar elértem, hogy hol erre a
leniára, hol arra a magasülésre küldtek megfigyel nek. Aztán már teljes
volt a vadász boldogságom.
Az ilyen ligeti-szigeti-vízmenti magaslesen ücsörögve, órákon át sem
unta el magát a természetbarát vadász. Még akkor sem, ha kivételesen
hallgattak a bikák.

Sipító jégmadár surrant el — mint valami eleven, sziporkázó drágak .


Megült a víz felett egy kiálló száraz ágon, szinte túlméretezett cs rét
és fejét forgatva kémlelte a vizet. Aztán egyszer csak, mint a k ,
lecsobbant a vízbe — és már meg is volt a halacska.
Fütyül , sebes suhanással vadkacsák húztak el felettem, szálltak le a
vízre. Nagyot loccsant a víz tükre egy-egy felvet d jókora hal
farkcsapásától. El ttem eleddig mer ben ismeretlen madárhangok
hallatszottak innen is, onnan is. Suhogó szárnycsapásokkal jókora g;ém
szállt elém a zátonyra. Hosszan figyelt, elrendezte hátán a szárnyait,
aztán nagy módosan belegázolt a vízbe. Nyakát behúzva türelmesen
kacsingatott a tocsogóba, aztán egyszer csak nagy hirtelen, akár a villám
csapott le hegyes cs re. Már keresztben is állt benne a hal. Megforgatta,
feldobta a leveg be, ügyesen ismét elkapta, s nagyokat nyelve küldte le a
torkán.
Nem lehetett itt unatkozni, szunyókálni kicsit sem. Hát még amikor a
nádas s r ben nagyot b dült egy bika! Megcsörrent lába alatt a kavics,
amint a zátonyon megjelent, s nehéz agancsos fejével bólogatva
méltóságteljes, lassú lépésben kisétált a víz széléig. Míg a lesen
óvatosan a szememhez emeltem a messzelátót, bele is csobbant a vízbe
térdig.
Ty , azt a . . .! De jó az agancsa! A jobb agancsszárat nem is lehet
pontosan megítélni, mert azon egy egész szederbokrot hord, amint az imént
kaszabolva fente az agancsát a s r limbusban.
Mintha tükörben csodálná magát, úgy hajol a víz tükrére. Nagyot iszik,
aztán belegázol a vízbe. Már csak szép, agancsos feje látszik, amint
könnyedén átússza a széles Duna-ágat . . .
Valamennyi apróvad közül szalonkára vadászom a legszívesebben.
A várva várt tavaszi szalonkahúzás, az esti szalonkales minden vadász
szívét hevesen megdobogtató tarka varázsát már annyi híres vadászíró
ecsetelgette-fejtegette-magyarázgatta, hogy hasonló igyekezetem nyilván
felesleges volna.
1919-ben, ötéves koromban voltam el ször szalonkázni.
Akkoriban még minden lehet módon vadásztak szalonkára:
hajtóvadászatot! ,,klopfolva", jó vizslával bokrászva, esti, hajnali
lesen, tavasszal, sszel.
Délután, les el tt jo öreg Ripp vizslánkkal bokrászva, jellegzetes lágy
szárnycsapásokkal felszállt el ttünk egy szalonka. Apám

lövésére le is kalimpált menten, én meg még a kutyánknál is sebesebben


rohantam érte. Nyilván csak szárnyazva volt, élt még szegény, és ahogy
érte nyúltam, nem volt rest ép szárnyával, hosszú cs rével megpaskolni,
megcsípni a kezemet. Menten eleresztettem, b gve trappoltam vissza
apámhoz, s a szalonkát mégis Ripp apportírozta.
(Pszichológus is felfigyelhet rá: érdekes, hogy ett l a számomra örökké
emlékezetes esett l fogva.mindmáig valami különös, felejthetetlen
ellenszenvet kell magamban leküzdenem, ha sebzett, még él szárnyasvadat
veszek a kezembe.)
Els szalonkámat cseppet sem l ttem el írásosan: hangulatos,
rigófüttyös esti lesen. Matúrám évének tavaszán vizslámmal, jobban
mondva: vizsláinkkal négyesben bokrászgattunk az esti les el tt. Akkor
még nagyapám kakasos sörétesét szorongattam a kezemben. Egyik
vadásztársunk s r n hordó, drága galamblöv puskájával már két felrebben
szalonkát is elhibázott. Ahogy kiigazodva kiérünk egy nyiladékra,
bosszankodva kiáltja felém:
— A fene enné meg, nem tudok ezzel a puskával l ni! Add kölcsön a te
öreg flintádat, nesze, itt az enyém . . .
Alig van kezemben a drága fegyver, a lénia mellett felrepül egy
szalonka. Kicsap a nyiladékra, és annak mentén alacsonyan surran elfelé.
Persze én sem vagyok rest, menten odapörkölök, és a szalonka, akár a
rongy, tottyan a léniára. Ripp már farkcsóválva hozza is.
No, csuda nagy volt a mellényem — pedig ott helyben ugyancsak
„fájdalmasan" avattak szalonkavadásszá.
Nálam maradt a mesterfegyver az esti lesen is — de az már más lapra
tartozik, hogy a lesen egymás után két szalonkát is úgy eltoltam, hogy
jobban sem lehet. Pedig karrogva-pisszegve kényelmesen szálltak a fejem
fölé, akár a lomha varjak . . .
Amint megjöttek a szalonkák, ifjú koromban szinte minden áldott délután
kigyalogoltam az erd be, hogy ne mulasszam el az esti szalonkalest. így
ment ez vagy három héten át, akár cirógató tavaszi napsütés csalogatott
ki, akár szemerkélt az es . Pedig cseppet sem volt ez komótos vadászás!
Kedvenc leshelyemig — ha ugyan még nem foglalta el egy fürgébb, autós
vadásztárs — jó két orat kellett kutyagolnom, les után meg — sokszor
jócskán megáz-va-atfázva, sáron-vízen át tocsogva caflathattam haza a
sötétben. Utam végén még keresztül kellett botorkálnom az erd nek is
beill

sötét Hegyipark meredélyén is, mert a hatalmas park túlsó szélén laktunk.
Mindezt végeredményben egy alig fogoly nagyságú, hosszú cs r vándormadár
miatt.
Puskapucolás, gyors vacsora, és — zsupsz az ágyba!
Szalonkáimnak jó kétharmadát el írásosan, tavasz esti húzáson l ttem. A
többit az esti les el tt bokrászgatva, különösen abban az id ben, amikor
— kölyökkorától fogva magam nevelte — vizslámmal vadásztam.
Ahogy egy szép délután a som-hegyi s r t fésültem át Ripp-pel (Ripp: ez
az erélyesen-katonásan ropogtatható neve volt a mindenkori vizslánknak),
egyszer csak látom, hogy közvetlen el ttem „áll" ám, mint a cövek. Még
kurta farka is remeg az izgalomtól. Lövésre készen biztatom beugrásra.
Végre ugrik is el re — azzal jókora vadkan perdül fel el ttünk
fekhelyér l! Félre kellett ugra-nom, nehogy feldöntsön. Nem is tudom,
hirtelenében melyikünk lep dött, ijedt meg inkább.
Egyszer meg — akkoriban erre csak a húsvéti vakációban értem rá — egész
napos szalonkázásra készültem indulni. Felszereikedve kimegyek a kertbe,
hívom a kutyámat. Hívogatom, a szokott síppal sípolgatok — Ripp csak nem
jön. Nincs sehol. Ty , azt a . . .! „Szíve" szavára hallgatva nyilván
elcsavargott valahová. No, ugyancsak bosszankodtam, türelmetlenül vártam
hazatérését.
Vagy két óra múlva meg is jött. Fáradtan, lógó fejjel, behúzott
farokkal, mint maga a megtestesült rossz lelkiismeret.
Még az erd ben is érdektelenül, lustán csak a nyomomban kullogott.
Erélyesen rászólva küldöm a s r be. Utána csönd. A csudát! Csak nem áll
máris egy szalonkát?
Lövésre készen várok, aztán leguggolva fürkészek a s r be. Hát a kutyám
ott fekszik karikára görbülve, és alussza az eredményes, fáradt
szerelmesek édes álmát . . .
Egész délel tt nem gy ztem bosszankodni kutyám teljes haszna-
vehetetlenségén. Végül is — az okos enged — úgy határoztam, hogy egy kis
napsütötte tisztáson ebédszünetet tartok, hadd pihenje ki magát a
mihaszna.
Ahogy éppen letáborozni készülök — váratlanul valami durran és
veszettül sistereg a hátizsákomban! Ijedten lekanyarítom, sebtében
felnyitom. Hát uramfia! Jó anyám egy üveg sört csempészett a
hátizsákomba. A sok zötyögtetést l, melegt l a sör

kivágta a dugóját: nagy sietve alig egy-két kortyot menthettem •sak meg a
drága ned b l. Pedig ebéd után be jól ízlett volna! . No, új méreg,
bosszúság.
De ahogy aztán a közös nagy pihen után újra felkerekedtünk, mintha
kicserélték volna Rippet. Kipihenten, szorgalmasan keresett el ttem, nem
hagyta ki a legnagyobb s r t sem. Szemmel láthatóan jóvá akarta tenni
délel tti mulasztását.
Aznap l ttem életemben a legtöbb szalonkát. Bokrászva kett t, egyet meg
az esti lesen.
Minden jó, ha a vége jó!
Különös varázsa a tavaszi szalonkaleseknek az is, hogy szinte minden
egyes les másfajta. Hol el írásosan csendes-borongós a langyos, földszagú
este, amikor a messzir l meghallott karrogó-pisszeg szalonka úgy száll
az ember felé, akár valami tunya bagoly, szinte el sem lehet hibázni.
Másszor meg hirtelen hóvihar vagy mennydörg zivatar, hideg vihar támad.
Ilyenkor — ha jön — alacsonyan, a sötét bokrok között mint a villám,
csapongva, hangtalanul villan el a szalonka a vadász orra el tt; olykor
még a puska felkapására sem marad ideje. Van úgy, hogy egyik este kész
szalonkainvázió tartja izgalomban az ide-oda l döz vadászt, máskor meg,
talán már másnap, egyetlen darab sem kerül a puskája elé.
Akárhányszor megesett velem, hogy szinte a kalapomat sodorta le a
hangtalanul, alacsonyan felém surranó szalonka, mégse kaptam meg. Pedig
valamikor éppen az ilyen gyors kapáslövéseket kedveltem. Tudj' isten,
miért, de gyakrabban sikerültek, mint a ráér sen „kicirkalmazottak".
Amikor zöldfül vadász koromban még nem volt szabad önállóan vadásznom,
a fiatal híveivel kacérkodni szeret Diana egyszer még azt is megengedte,
hogy — pisztollyal l jek esti lesen szalonkát!
Sikeres matúrám után jó apámtól egy pompás, egylövet céllöv pisztolyt
kaptam ajándékba. A népszer , jó long rifle-töltény járt bele — sok
veréb, szajkó, mókus bánatára.
Szalonkázás idején, mint kölyökkorom óta oly sokszor, akkor is az egész
napot az erd n kószáltam el. Amint aztán lenyugodott a nap, es eljött az
esti les ideje, egy ígéretesnek t n helyen, s r k által övezett tocsogós
tisztáson szabályszer en lesbe álltam.

Azt persze tudtam, hogy fegyverem ilyen alkalomra cseppet sem


megfelel . Eszembe sem jutott hát, hogy el vegyem tokjából derékszíjon
lógó pisztolyomat.
Javában ragyogott már a „szalonkacsillag", amikor messzir l hallom, meg
is pillantom az egyenesen felém húzó szalonkát. Sóvárogva követem
tekintetemmel kényelmes röptét — azzal a szalonkám ereszkedni kezd, s
leszáll elém a kis tocsogó szélére. Vagy húszlépésnyire.
Most aztán ám én sem vagyok rest! Kis bokrom takarásában nagy óvatosan
el húzom tokjából a pisztolyomat. Míg a beszállt szalonka egy helyt
térül-fordul, töltök, célozgatok.
Azazhogy célozgatni próbálok. Az ördögbe is! Nem látni már a célgömböt,
akárhogyan er ltetem is a szemem. Kínomban végül is a még világos eget
„célozom meg", és a lassan leeresztett pisztolyt a szalonka sötétl
alakjára fogva érintem meg a finom ravaszt.
Vagy egy tenyérnyivel a cél alatt csap a golyó a tocsogó vizébe — a
szalonka meg ijedten biztonságosabb vidékre száll. Diana kegyéb l arra
már nem tellett, hogy a szalonkát el is találjam.
Pedig micsoda „ilyen még nem volt" siker lett volna pisztolygolyóval
l tt szalonkával a kezemben lépni otthon apám elé!
Ahhoz, hogy a vadász a zsákmányát aggatékra f zhesse, gyakran nem elég,
hogy a lövésre úgy esett le a szalonka, „mint a rongy". Különösen akkor
gyakori az ilyen bosszantó eset, amikor nincs kéznél alkalmas kutya. A
magában keresgél vadász ilyenkor érzi igazát a régi mondásnak: „Eb a
vadász kutya nélkül!"
Látatlanul magas fa ágvillájában akadhat fel a lel tt szalonka, vagy ha
nem pusztult el, tövises kökénybokor alá furakodhat az avar közé. Szép
rajzú tollazatának színe meg tökéletesen egybeolvad a talajt fed barnás
avarral-haraszttal.
Amikor már nem volt vizslám, többször is el fordult, hogy a teljes
besötétedés el tt l tt szalonkámat jó zseblámpám fényénél sem találtam
meg. Volt úgy is, hogy emiatt a kunyhóban éjszakáztam, a hajnali les után
pedig apróra átkutattam a helyet, ahol a szalonkát gondoltam. Egyszer egy
jó óra hosszat hiába kerestem. A tüskés, szúrós s r ben keresztül-kasul
átkutattam az este megjelölt helyet. A tövisek megvérezték az arcomat,
kezemet, de a szalonka csak nincs és nincs! Pedig biztos, hogy jó helyen
kerestem, hiszen még néhány pihetollat is találtam. No, bizonyára

valami csatangoló róka vagy vadmacska örült meg a szalonkám-


Megvérezve-megizzadva bosszúsan leültem egy öreg fatuskóra — hadd
pihenjek egy búfelejt cigarettányit!
Ahogy szívogatom, elrévedez tekintetemet a tüd f élénk, kékeslila
színben pompázó virágja kapja meg. Amint csendesen gyönyörködve nézegetem
— hát alig kétarasznyira a virág mellett nem ott fekszik a régen dermedt
szalonkám?! Hasra fordult szegény, a háti oldalán meg szakasztott olyan
szép tollazatának színe mint a száraz avaré, amelyen szétterpesztett
szárnyakkal
elterült.
Egyszer, esti lesen, megint úgy történt, hogy nem tudtam megtalálni a
lel tt szalonkámat. Végül ebadtázva abbahagytam a keresést, gondoltam,
majd megkeresem másnap reggel.
Cudar hidegre fordult az id az éjjel, ki sem mentem hajnali lesre.
Világos reggel volt már, amikor — jó reggeli után — kényelmesen
elindultam az erdészlakból a szalonkámért. Könnyelm módon olyan biztos
voltam a dolgomban, hogy a puskámat ott is hagytam lógni az erdészlak
folyosóján.
Régi szokásom, hogy miel tt lel tt szalonkámat keresni kezdem, ott,
ahol leesni láttam, bokor sudarára, alkalmas faágra bogozom a
zsebkend met. Az így megjelölt helyen kezdek aztán körbe-körbe
keresgélni.
így volt most is. De alig fogok hozzá a kereséshez, a lábam el tt
felrebben a szalonka! Elképedve nézem, hogyan száll tova, s vagy
ötvenlépésnyire odébb ismét beszáll a bokros s r be.
Könnyelm kényelmeskedésem miatt bosszankodva rohanok vissza az
erdészlakba, kapom a puskát, és egy rövid óra múlva — most már lövésre
kész fegyverrel — fogok ismét hozzá szalonkám megkereséséhez. Biztosra
megyek, hiszen jól megjegyeztem magamnak, hol szállt be. Fel-le,
összevissza keresem az egész környéket: a szalonkámnak se híre, se hamva
. . .
A lel tt szalonkát mindenképpen ajánlatos mindjárt a lövés után,
lövésre kész puskával keresni. De ha a keresésben többen részt vesznek,
mindig biztosított fegyver legyen a keres k kezében!
íme egy bizonyító példa:
Idegen területen vendégeskedve, a vad r társaságában vártam az esti
húzást. Láttunk, hallottunk is már három szalonkát, de azok l távolon
kívül vitorláztak el el ttünk. Azt mondják, hogy a

szalonka „puha madár", de bizony nem igaz vadász az, aki ..hátha"
hazárdlövésekkel kísérletezik.
Annál szebb lövést kínálva húzott felénk a karrogó-pisszeg negyedik
szalonka. Lövésemre, ahogy illik, zuhant az el ttünk mélyül nyíres
árokba. A vad r ügybuzgóan már lódult is utána, hogy elhozza.
Szokás szerint jól megjegyeztem magamnak, hol esett le a szalonka.
Mivel elég világos volt még, biztosra vettem, hogy a vad r perceken belül
megtalálja. Magam tehát nyugodtan tovább lestem ígéretes helyemen.
Eközben hallom ám, hogy a vad r túl messze, túl jobbra szöszmötöl.
Segítségére sietek hát, magamhoz hívom, és lövésre kész, kibiztosított
puskával a kezemben együtt keresgélünk tovább a meredek árokparton. Ekkor
hirtelen felrebben el ttünk a sebzett szalonkám! Gyors lövésre készen,
menten arcomhoz kapom a puskát — de gumicsizmás lábam hirtelen megcsúszik
a nedves, meredek árokparton. Estemben ösztönszer en éppen hogy vissza
tudom rántani puskám biztosítékját — hiszen a vad r pont velem szemben,
alig néhány lépésnyire keresgél. . .
Nagy puffanással vágódom hanyatt, a szalonka vígan elszáll. Nem is lett
meg, de nem bántam. A világ minden szalonkájánál fontosabb volt, hogy
nagyobb baj nem történt.
A tavaszi szalonkales minden alkalommal hol így, hol úgy változatos, s
ezért mindig izgalmas élmény. Nyilván ez az állandó, kiszámíthatatlan
változatosság a magyarázata annak, hogy ismerek olyan öreg kárpáti
vadászt is, aki azt vallja, hogy egy jókora mackó megpillantása sem
szaporázza meg úgy a szívverését, mint amikor a szalonkalesen megüti
fülét az a bizonyos „kvor-kvor . . . psz-szt"!
De néha más, ritkább megfigyelés is tarkítja a szalonkavadászatot.
Egyszer már messzir l megpillantottam a karrogva-pisszegve felém húzó
szalonkát. Amint l távolba ért, rákaptam a puskát. A szalonka észrevette
a mozdulatot, és abban a pillanatban — miel tt még leadhattam volna a
kényelmesnek ígérkez lövést — hirtelen összekapta a szárnyát, és mint a
k levetette magát a fedez bokrok közé. Egy pillanatra láttam még, hogy
egészen alacsonyan a föld felett surran tovább . . . Nyilván
„t zkeresztes"

alonka lehetett, amely fél Európán át való vonulása során már


nemegyszer hallott söréteket süvíteni a feje körül.
Másszor meg, az esti les legvégén, a szélcsendes id ben meghal-1 ttam
amint jellegzetes, puha szárnycsapásokkal szalonka száll fel el ttem a
bokrok közül. Menten meg is pillantottam. Hangtalanul, meredeken a
sötétl égnek csavarodott fel magasabbra, magasabbra, miközben lövés
helyett rákapott látcsövemmel figyeltem tovább. Amikor már jó magasra
feltornázta magát, irány észak!, szállt tovább hegyen-völgyön át. Szép
példája a tavaszi szalonkavonulásnak.
Mondanom sem kell, hogy ennek a ritka megfigyelésnek jobban örültem
mintha aggatékomra f zhettem volna ezt a szalonkát.
Egyszer nem kis meglepetésemre — alig akartam hinni a fülemnek! — még
június 26-án este is hallottam a húzó szalonka félreismerhetetlen
karrogását. Szokásos szalonkázótisztásom közelében, zbaklesen! Közismert
tény, hogy a Kárpátok erdei sok esetben a szalonkák rendes fészkel helye.
Erre vonatkozólag Lakatos Károly Az erdei szalonka és vadászata cím
könyvében — több vadász megfigyelésére hivatkozva — ezt írja: „Ahol
szalonkák fészkelnek, a költés befejezte után is, esténkint, a szokott
id ben, a tavaszihoz hasonló hangon »krojtolással« kísért mozgalom
szokott kifejl dni. Ezek a húzások eltartanak egész nyáron át."
Hajnali lesen mindössze háromszor l ttem szalonkát. Ezt a vadászati
lehet séget csak elvétve használhattam ki, hiszen munkahelyemt l messze
esett az erd , és reggel nyolckor már csengettek az els órára. Kényszer
mulasztásomat mindmáig bánom. Igaz ugyan, hogy a hajnali szalonkales
rendszerint kevésbé ígéretes. Alig tíz-tizenöt percig tart, s javarészt
még a l fény beállta el tt húz a szalonka. Ha pisszegve-karrogva jön, a
vadász „idegesen" ide-oda forgatva a fejét, lövésre készen várja — de a
legtöbbször csak mint valami elsuhanó, elmosódott sötét árnyat pillantja
meg. Csak bizonytalan kapáslövésekre nyílik alkalom.
De nem is ez, a lövési alkalom a hajnali szalonkalesek csábító varázsa.
Hanem a gyarapodó fénnyel ébred szerelmes erdei madárvilág
változatos, gyönyörködtet koncertje; az újraébred diadalmas Elet
himnusza, a Tavasz szívet derít pompás hangula la, mely der látással, új
életer vel tölti el a korán kel vadászt . . .
Az szi húzás idején egyetlenegyszer sem vadásztam szalonkára.

Olyankor már a szarvasb gés vérpezsdít harsogása visszhangzik hegyen-


völgyön át, s a „vadászkarácsony" várva várt örömei, izgalmai kötik le a
hegyivadász teljes érdekl dését, minden vágyát, gondolatát. Kedvenc
vadmadaram a szalonka, és nagyon szeretek rá vadászni. De ha egy-egy szi
szürkületkor b g szarvasbikára lesve-cserkészgetve akár a legszebb
lövést kínálva szalonka húz el a fejem felett, vagy jól ismert halk
szárnycsapásokkal rebben fel el ttem, sosem sajnálom, hogy „csak"
golyóspuska van a vállamon. Durva szentségtörés volna ilyenkor a
sörétlövés profán durranása.
Mindent idejében!
Bizonyára ezért is van, hogy „álló" életemben sosem áhítoztam vegyes
csöv fegyverre.
Ugyan melyik öreg vadász tudná felsorolni mindazt az így-úgy változatos,
élvezetes élményt, amelyben negyvennél is több hangulatos szalonkaidény
során része volt!
Amikor az évek múltával már több tucatnyi ecsettoll- szalonkatrófea
gy lt össze erre való kis dobozomban, s megszelídült bennem a mohó,
fennen lobogó ifjúi vadászszenvedély, mértékletesebbek, szerényebbek
lettek szalonkázásaim is.
Egyre gyakrabban gondoltam magamban, milyen méltánytalan dolog, hogy a
szalonkát, ezt a minden igazi vadásznak oly kedves hosszú cs r madarat
éppen a násza, tavaszi vonulása idején fogadjuk felajzott puskával
Európa-szerte.
Mégis: nincs az a valamirevaló vadász, aki a tavasz esti szalonkales
tarka varázsát, hangulatát nélkülözni tudná! Amíg csak bírja szusszal,
minden jobb belátás ellenére, tavaszonkint csak ki-kiballag az erd be, s
bevált esti leshelyén álldogálva-lesegetve, hevesebben dobogó szívvel
szorongatja lövésre kész puskáját. Várakozásteljes, csendes izgalomban
kémleli a sötéted eget, ide-oda forgatja a fejét, lesi a felragyogó
„szalonkacsillagot". Körbe-körbe jártatja a szemét, hegyezi a fülét, hogy
idejekorán meghallja a sötétl bokrok felett feléje húzó szalonka
vérpezsdít pisszegését, karrogását . . .
Magammal alkudozva úgy oldottam meg ezt a visszás helyzetet, vadászias
dilemmát, hogy érettebb vadász koromban egy-egy esti lesen — ha ugyan
sikerült — csak egyetlen szalonkát l ttem. Ha

az megvolt, szépen megkerestem, kezembe véve megcsodáltam, elsimítottam


sörétverte-borzolta szép tollazatát, csendes-elégedetten fektettem le a
mellém lerakott hátizsákra. Nem töltöttem meg újra a puskámat — és ha a
les folyamán még más szalonka is lövésre jött, most már nyugodtan, csak
gyakorlatozva kaptam rá az üres puskát.
Mire megöregedtem, elég volt számomra az is, ha tavaszonkint
megl hettem „a" szalonkámat.
Most meg már nincs is sörétes puskám.
Tél múltával azért változatlan, csendes izgalommal várom az els
szalonkahíreket.
Mostanában már ráér sen szalonkázom. Délutánonként nem sietek
h belebalázs módjára az erd be, akár esik az es , zúg a vihar. Szépen,
módosan kivárok egy-egy langyos tavasz eleji napot, s a szalonkaid , az
ébred tavasz mesés hangulatát reggelt l estig az erd ben élvezem végig
maradéktalanul.
Utamon felderül szívvel megcsodálgatom a jó szagú földb l el bújt els
hóvirágot, sárgán virító martilaput, a tüd f kékeslila virágját.
Elt n dve nézegetem, figyelgetem egy-egy hangyaboly új tavaszra ébredt
szerény nyüzsgését. Délel tt levetett szarvasagancsot keresek a vadetet k
környékén. Csak úgy, puska nélkül, el is bokrászgatok egy-egy jó,
szalonkának való csalitosban. Feleségemnek meg az íróasztalomra, szüleim
képe mellé, szedek két kis csokor barkát, hóvirágot, bimbózó somgallyat.
Déltájban aztán a Rybnic'ky s r jében rejt z kis erdei tó partján,
szokott helyemen, megfáradva letáborozom. Körültekint szakértelemmel
készítem el, lobbantom lángra elmaradhatatlan tábortüzecskémet, egy
alkalmas támlával szolgáló feny tövében felállítom kis vadászszékemet.
Hogy ízlik ilyenkor a nyárson sült szalonna, kolbász, alma, utána a
forró, rumos termosztea! Az elmaradhatatlan cigaretta!
Negyvenévi folytonos munka hajszája, történelmi id k hercehurcája után
immár „procul negotiis", maradéktalan a csendes, magányos boldogságom az
erd n. Most már ráér sen, tempósan rakosgatom a tüzet, elt n dve
figyelgetem az ilyen, majd olyan szín lángocskák játékát, immár minden
nógató, türelmetlen vágy nélkül hallgatom kis tábortüzem sisterg -pattogó
csacsogását. Csendes nyugalommal tölt el a tudat:

Partra szállottam. Levonom vitorlám. A szelek mérgét nemesen kiálltam.


Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben Izzada orcám. (Berzsenyi:
Osztályrészem.)
Aztán, mire a szemközti Széles-k sziklás gerince mögött leáldozni készül
a nap, kis f z mön elkészült az illatos nescafé is.
Ideje felcihel dni.
Ahogy a szokott szalonkás tisztásomon, az id közben sajnos már kissé
zavaróan magasra n tt galagonyabokor mellett csendesen elfoglalom régi
leshelyemet, és az elsötétül égbolton felt nik a legjava szalonkahúzás
idejét jelz szalonkacsillag, fejemet ide-oda forgatva, hallgatódzva,
hevesebben dobogó öreg szívemmel ugyanolyan lelkes izgalomban várom a
felém húzó szalonkát — legalább azt az egyetlenegyet —, mint akkor,
amikor ilyenkor még jó Sauer-puskámat markolgattam.
Pedig puska helyett most már csak a D. barátomtól kapott szalonkahívót
szorongatom a kezemben. Ha szépen, el írásosan húz felém a szalonka,
immár legfeljebb csak a rákapott botommal „célozgatom".
Más most a les utáni hazabócorgásom is az elsötétült erd n keresztül.
Bár a sötét feny k között bujkáló újhold csalóka, gyér fényében-
árnyékában csakúgy huhognak-vijjognak a vadászni induló erdei baglyok,
mint régen. A szalonkales utáni csendes bandukolás szokott hangulata a
régi.
De valamikor, nem is oly régen, csak azért is úgy ballagtam hazafelé a
sötét erd n át, hogy úttalan utakon sem kattintottam fel a zseblámpámat.
Hadd gyakorlatozzanak, rugózzanak az évtizedeken át ehhez szokott inak,
ízületek! Eszembe se jutott holmi ficam, lábtörés sorsteljes lehet sége.
Mostanában bizony már jó zseblámpám fényénél, magam faragta göcsörtös
borókabotomat mint harmadik, biztosító lábamat használva botorkálok át a
sötét erd n, a távoli falu — az otthoni fürd , jó vacsora, kényelem felé
zötyögtet autóbuszhoz . . .

ZBAKOKRÓL
Rövidnadrágos kölyök korom óta számtalan zbaklesre, cserkészetre
kísértem el apámat. Mondanom sem kell. hogy szerény-vadászterületünkön
ezek a vadászatok sokkal többször voltak sikertelenek, mint sikeresek. És
így van ez jól, hiszen a ritka öröm, zsákmány annál becsesebb.
Hosszú vadászéletem során mindig lesajnáló megütközéssel olvastam,
hallgattam olyan zvadász históriáit, aki nemegyszer néhány nap alatt —
vagy még rövidebb id alatt — tucatnyi zbakot puffantott le. Nekünk
bizony az évi egy-két bak sokkal többet jelentett. Minél fáradságosabban
kerítettük kézre ket, annál felejthetetlenebb volt elejtésük története.
Mire felcseperedtem, apámnak asszisztálgatva már elég tapasztalatot
szereztem az zbakvadászatban — hittem én. A fiatal akarnokok gyorsan
ébred önbizalmával eltelve, nem egy sikertelen, közös cserkészet után
egyre gyakrabban azzal áltattam magamat, hogy bezzeg én, magam, így-úgy,
másképpen — szóval sikeresebben vadásztam volna.
Persze: vásár után a cigány is okosabb!
De bezzeg mindjárt az els bakom elejtésének körülményei azt
bizonyították, hogy apám szakavatott vezetése nélkül talán még nagyon
soká váratott volna magára az annyira óhajtott siker . . .
Apám már jó el re kijelentette, hogy els bakomat csak sikeres matúrám
után l hetem meg. Nem is tudom már, hogy volt, de az érettségi után
eredménytelenül múlt el a nyár — aztán meg a prágai egyetemista évek
következtek. Egyszeriben vége szakadt a gyakori erd járás, vadászgatás
örömeinek. Az szi színpompájával csalogató csendes erd helyett Prága
zajos, sivár házrengetegei nyeltek el. Ha meg akartam állni a sarat,
puska helyett bizony vaskos könyveket, jegvzeteket kellett forgatnom. Ha
elérkezett a hét vége, és szombat délutánonkint a városban sétálgattam,
irigykedve nézegettem a vadászokat, akik alaposan felpakolva.

boldogan siettek a pályaudvar felé, hogy miel bb kikerülhessenek a


vadászterületükre. Otthonomtól, szül városomtól fránya messze esett
Prága! Akarva, nem akarva ki kellett békülnöm a sivár ténnyel, hogy nekem
befellegzett: egypár évig számomra most már csak a vakációban nyílik
alkalom vadászatra!
Végre eljött ennek is az ideje. Ahogy hazafelé közeledve a Vörös-hídon
át robogott velem a Balkán expressz, repes szívvel már régen a vonat
folyosóján álldogáltam, sóvár tekintetemmel simogatva az odalátszó
hegyeket, ígéretes vadászterületünket. Vadászálmom beteljesülését: els
zbakomat vártam ett l a vakációtól!
Vadásztársaságunkban bevett szabály volt, hogy új tagként csak „meglett
embert", dolgozó polgárt fogadtak be. így hát magam — egyel re — csak
apám társaságában vadászhattam puskásán, ha apám velem lövette meg a neki
dukáló vadat.
Tapasztalatból tudtam már magam is, hogy július elején, az üzekedés
el tt bizony vajmi csekély sikerrel kecsegtet az zvadá-szat. A tavasz
óta ismét jó húsban lev , jóllakott bakok ilyenkor már a s r kbe vonultak
vissza, és azokat csak a sötéttel hagyják el. Ha ugyan elhagyják. A s r
eldugott kis tisztásain is elég ínyencfalatot talál magának az ilyenkor
minden „nyilvánosságot" kerül , mogorva, lusta, öreg bak. Ez az az
id szak, amikor az erd t járó tapasztalatlan vadász azt hiszi, hogy
területén nincs egyetlen jó, öreg bak sem. Cserkészetein csak nyugtalan
vér fiatal bakokkal találkozik, amelyek, mint mindig, kevésbé óvatosak
és titokzatosak. Ezért történik meg oly gyakran, hogy sok fiatal, még
éretlen bak esik a heves vér kezd vadászok zsákmányává.
De biz én ebben a „reménytelen" id ben is kikívánkoztam a régen
nélkülözött erd be! Aztán meg: az ördög nem alszik! Hátha ilyenkor is
sikerül jó bakkal találkozni!
Megért jó apámat nem kellett nagyon unszolnom: a hétvégeken most is
egy-egy régebbr l ismert jó bak tanyájának környékén lesegettünk-
cserkészgettünk.
Közelgett már az üzekedés ideje, amikor egy vasárnap kora hajnalban
ismét az Égett nev pagony tisztásai mentén cserkész-gettünk, ahol egy
titokzatos, eddig még közelebbr l nem ismert bak kaparásait, dörzsöléseit
láttuk. Úgy éreztem, jó el jel, hogy már idejövet, a kis Vödric-patak
mentén vaddisznók ugrattak el.

Gyönyör , meleg nyári nap ígérkezett megint, mint már vagy két hét óta.
Teljes szélcsend volt. A légjárást ellen rz cigarettánk vékonyka füstje
szinte megállt a leveg ben. Az erd csendjében még a szúnyog zümmögését
is hallani lehetett. Valami várakozás-teljes, ünnepélyes sejtelem áradt
szét a tájon.
Nesztelen cserkelésünk közben most az ösvény egy elágazódásá-hoz
értünk. Engem egy láthatatlan mágnes jobbra húzott, de el ttem lépked
apám habozás nélkül egyenesen vezetett tovább. Kissé elszontyolodva
haladtam utána, és magamban már a jöv t festegettem, amikor majd
önállóan, a saját elgondolásom szerint . . .
Ám alig haladtunk vagy száz lépést, apám egy bokor takarásában lassan
lekuporodik. Menten felocsúdva duzzogó révedezésem-b l. azonmód
mellékuporodom én is — és ugyanakkor már meg is pillantom balra egy
terephajlat mögül a lécesben felvörösl bakot!
Letartott fejjel, az avaron szaglászva bóklászik el ttünk az t
minduntalan el-eltakaró fácskák, aljnövényzet között. Lehet vagy ötven
lépésre. Látcsöveinken át minden lépését követjük, de az istennek sem
látni meg letartott fején az agancsot . . .
— Zömök test, jó vastag a nyaka — leheli mellettem apám. —
Készülj!
De akkorra már óvatosan le is kanyarítottam vállamról a puskát, és a
céltávcsövön át figyeltem a bakot. Most végre megáll, felkapja a fejét.
Nem éppen magas, de feje fölött sötéten s r söd hatos agancsát
megpillantva már a lapockáját keresi távcsövem hajszálkeresztje, ám azt
pont egy fácska törzse fedi.
— Jó bak, l hetsz! — súgja apám.
Attól tartok, hogy a bak esetleg szimatot foghat, és így — térdemre
támasztott könyökkel, a fácska mellett lapockája mögé célozva — már
dörren is a lövés!
A nehéz, 9,3 mm-es golyó t zben eldönti a bakot. De csülökre kap ismét,
dülöngélve egy kis félkört ír le. Miel tt azonban másodszor is l hetnék,
a bak végképp elterül. Nem is moccan többé.
— Májon l tted — mondja most már hangosabban apám. —
Akkor szokott a sebzett vad még egy félkört kanyarítani. De jól
csináltad.

Mennyei szavak!
Kezdett l fogva szokásommá vált — szerencsémre —, hogy a lövés
pillanatáig meg rzöm teljes nyugalmamat. De aztán! Úgy kitör rajtam a
visszafojtott vadászláz, hogy különben sem kell! Remeg a térdem, vacog a
fogam, reszket kézzel még ama bizonyos nyugtató cigarettával is alig
találok a szájamba . . .
De — akkor már lehet!
Szerintem nem is igazi vadász az, aki nem ismer vadászlázat. Akinek
édes mindegy, hogy céltáblára l döz-e, vagy vadra. Fogolyra, nyúlra avagy
nagyvadra.
Végre! Gondosan elgyúrjuk a cigarettacsutkát, és ama jól ismert, kissé
szorongó, várakozásteljes, ünnepélyes hangulatban odamegyünk a bakhoz.
Hatvankét lépés.
Apám lehajol, szertartásosan felemeli a már megtört szem bak fejét.
— Gratulálok, fiam! Jó, szép, öreg bakot l ttél. Még sok ilyen
tiszta vadászsikert kívánok neked a jöv ben.
Boldogan összeölelkezünk.
Aztán persze a lövést vizsgáljuk meg. Meg lehetek elégedve ezzel is:
testközépen hatolt be a golyó, a túloldalon a lapocka mögött vágott ki. A
kilövés alig nagyobb a belövésnél: a nehéz lövedék az zbak karcsú testét
egyszer en átütötte.
Apám körülményesen válogatott töretét vág egy kis tölgyr l, végighúzza
a kilövés vérrózsáján, és ünnepélyesen levett kalapján nyújtja át.
Végtelenül boldogan, meghatottan t zöm kalapom zsinórja mögé . . .
Az „utolsó falatot" már magam illesztem els zbakom szájába.
Tapintatos, tapasztalt apám magamra hagy.
— No, örülj a bakodnak — mondja. — Add meg neki a kijáró
végtisztességet. Én kimegyek a f nyiladékra, nem jön-e a lövés
hallatára a vad r. De a bakodat majd magad viszed le a vaskúti
jégverembe — f zi hozzá.
Oh, feledhetetlen, diadalittas félóra!
Els zbakom gyönyör fejét az ölembe véve ülök az avaron. Ugyan melyik
vadász ne emlékezne újra és újra meghatódottan az önfeledt percek boldog
hangulatára!
Igen. Pont ilyen zömök, sötét, gyöngyös zagancsot kívántam magamnak.
Igaz, az ágai lehetnének valamivel hosszabbak is, de ne legyünk
elégedetlenek. Az a fontos, hogy simán, el írásosan.

holmi hosszadalmas, kínos utánkeresés nélkül ment minden. Ugyancsak meg


lehetek elégedve. Bárcsak a jöv ben is minden bakom legalább ilyen lenne!
Halk lépések zörrenése riaszt fel önfeledt révedezésemb l. Jön vissza
apám.
Új cigaretta, agancsgusztálás. A nagy eseménynek megadjuk a módját.
Csak azután kerül sor a nagy élmény „prózai" mozzanatára: el írásosan,
minden nekigyürközés nélkül ki kell zsigerelnem a bakomat. A zsigert
földdel, avarrai temetem be. Végre nyakamba kerítem els komoly
vadászzsákmányomat, és elindulunk hazafelé.
A hegygerinc felett felbukkanó nap els sugarai aranyozzák meg
körülöttünk a világot.
Vannak vadászok, akik nem kedvelik a vadászkönyvekben az Els rókám, Els
zbakom cím fejezeteket. Ok tudják, miért. Nekem — és úgy tapasztaltam,
sok más vadásztársamnak is — éppen ezek a vadászhistóriák a
legkedvesebbek.
Hogyisne! Hiszen emlékezetemben mindig újra és újra kedvesen
felelevenítik, megcsillogtatják saját hasonló, oly végtelenül boldog
élményemet! Márpedig az els ujjongó, boldog siker élménye
emlékezetünkben örökre a legbecsesebb. Munkában, szerelemben, vadászatban
egyaránt.
Az zbak sok vadásznak a legkívánatosabb vadja. Ennek oka legtöbb esetben
az, hogy jó néhány golyós puskás vadász számára éppen az zbak a
„nagyvad", mert vadászterületén nem akad annál „komolyabb" vad. De bizony
ismerek több öreg kárpáti vadászt is, akinek az otthonát — sok zagancson
kívül — válogatott szarvasagancsok, vaddisznóagyarak díszítik, mégis
különös becsben tartják az zbakvadászat örömeit, izgalmait. E
nagyvadvadászok közül a tárgyilagosabbak azt mondják:
— Nekem azért olyan becses, izgató vadászélmény egy jó bak elejtése,
mert az sokszor bizony nehezebb, igényesebb egy szarvasbika vagy vadkan
meglövésénél. Ha b g a bika, már messzir l elárulja, hol kell keresnem. A
szarvasbika, vaddisznó jókora testét jó el re észreveszem az erd ben,
hatalmas lapockájukat is köny-nyebben eltalálom. De az zbak nem
hangoskodik, hacsaknem akkor, amikor már észrevett, és pár ugrással
elt nik. Néha még egy kis bokor is teljesen elfedi, én meg
ugyancsak összerezzenek.

amikor hirtelen alig néhány lépésnyir l hallani: „bö-bö-bö!" — És aznapra


már meg is ette a fene az egészet! De még akkor is, ha minden jól megy, a
legjobb látcs vel sem olyan egyszer megbízhatóan „megsaccolni" a bak
arasznyi agancsát. Nemegyszer már remeg a kezem, mire lövésre szánom el
magam. Akkor meg hol itt takarja el éppen egy leveles gally a lapockáját,
hol ott fedi a bakot egy magas f csomó . . . Mert csuda kicsi cél ám az
izg - mozgó, tenyérnyi lapocka, minduntalan ki-kitáncol a céltávcs
hajszálkeresztjéb l. Ett l még veszettebbül zakatol a szívem: Jaj, csak
valahogy el ne rántsam a lövést!
Más, „költ ibb lelk " zvadász meg ezt mondja:
— Számomra az zvadászat azért a legkedvesebb, mert a vadászidény már
májusban kezd dik. Nincs mesésebb, élvezetesebb vadászat egy májusi
hajnali cserkészetnél! Amikor az újraéledt természetben a langyos szélben
bókoló sok száz margaréta, harangvirág meg szapora kakukkszó, gerlebúgás,
sárgarigó trillázó füttye ünnepli az új élet diadalát, és az üde zöld
bokrok lombja közt felvöröslik az zbak lapockája . . .
Akár így, akár úgy: tény, hogy sosem hallottam még olyan vadászról,
akinek az zbak nem lett volna kívánatos vadja.
Ezért hát hadd mondjam itt el néhány bakom elejtésének — és el nem
ejtésének — históriáját. Legalább azokat, amelyekb l hasznos tanulság
sz rhet le — mások okulására.
Els bakom csupa gyöngy agancsán kívül — amely különben a háborús
viszontagságok között, sajnos, elveszett — trófeafalamon egy öreg bak
sz k állású, lecsapott rózsás (koszorús) páratlan hatos agancsa a
legkedvesebb. Kit nik mindjárt, hogy miért.
A már eléggé ben tt Lány-vágásban menyasszonyom társaságában cserkészve
láttam ezt a bakot el ször. Messze is volt, a magas, sárga f is folyton
eltakarta a testét: meg sem kíséreltem a bizonytalan lövést. De azt már
az els találkozásunkkor is láttam, hogy vastag nyakú, er s test , öreg
bakkal van dolgunk, és ezért nyomban kijelentettem: ez lesz a ,,mi
bakunk"!
Aztán — ahogy az egy bizonyos öreg bak után járva lenni szokott — több
közös és magányos lesem, cserkészetem eredménytelen maradt. Eközben
viszont megtudtam, hogy erre a lány-vágási bakra már két másik
vadásztársamnak is fáj a foga.
Nem emlékszem, hogy valaha is irigyeltem volna más vadász

sikerét. De hogy „a mi bakunk" másnak legyen a zsákmánya, azt már nem!


Közben eljött az zhívás ideje. Épp a tizedik lesre indultam az
erdészlakból a Lány-vágásba. Csendes kés délután. Az él sövény
orgónabokrairól két-három válogatott levelet t ztem a kalapom mellé:
ezzel vagy a fagyaibokor sima levelével szoktam zhívás idején
sípolgatni.
És ím: alig helyezkedtem el a Lány-vágásban a szokásos öreg fatuskó
mögött, odaát, a túlsó hegyoldalban, de megint csak jó kétszáz
méternyire, felt nt az ide-oda bóklászó „mi bakunk".
Nosza! El az orgonalevéllel!
— Pie, pie, pie . . . pie! . . .
A bak felkapja a fejét, mereven figyel felém. De csak álldogál. Nem
jön.
— Pie . . . pie, pije . . .!
Most végre elindul.
De nem ám rohanvást, holmi szeleburdi szerelmes ifjonc módján.
Ravaszkodva, bizalmatlanul kerülgeti a bokrokat, ide-oda somfordál, ám
azért csak j dögél lefelé a szemközti meredeken. • Célozgatom is már. El-
eltakarják a bokrok, a magas f , aztán meg már csak legfeljebb meredeken
a lapockák közé, a hátába l hetnék. Nem akarom megkockáztatni a
bizonytalan lövést. A bak elt nik el ttem az árokban. Az esteledés
csendjében kisvártatva hallom is, hogy már az én s r bokrokkal ben tt
hegyoldalamon zördül meg egy-egy bokor.
Ahogy az esteledéskor lenni szokott, ároknak tart már a légjárás.
Számolva ezzel tudom, hogy bakom hamarosan szimatot kap. Egyetlen
esélyem, hogy a bak elugrása után visszarohan a szemközti hegyoldalba, s
ott jobb kilátású helyen t nik fel. Az el ttem lev facsökre gy rve
kalapomat, rátámasztom a fegyvert, s már csak a szemközti oldalt tartom
szemmel.
Jól is volt így!
„Böö — bö"! — hangzik alattam a szelet fogott bak mély hangú
méltatlankodása. Suhog a lomb, szakad a f , és máris az árkon túl t nik
fel. Céltávcsövem hajszálkeresztje minden ugrását követi, de várok még a
lövéssel: nálamnál jobb lövész sem találja el biztosan a százméternyire
rohanó zbakot. Arra számítok, hogy majd csak megáll még egy pillanatra,
hogy ijedségének okát szemügyre vegye: szokása ez az elugró vadnak.

A vad balszerencséje — a vadász szerencséje. Bakom éppen egy kis


tisztás szélén torpan meg, és meredten figyel át felém. Abban a
pillanatban már csattan is a lövés. A bak t zben elvágódik, csak hátsó
lábával rúg még egyet-kett t.
Fekszik a most már valóban „mi bakunk"!
Magamban csendesen örvendezve, kitör vadászlázamat csitítgatva, mohón
szívom el az elmaradhatatlan „nyugtató cigarettát". Utána még egyet . . .
Sohasem volt szokásom a lövés után rögtön odarohanni az elejtett
vadhoz. Okvetlen meg akarom kímélni a leterített, de még él , kiszenved
vadat attól a tehetetlen rémülett l, melyet neki a mellette felt n
vadász megpillantása okoz. Ugyanakkor persze vadászemberi kötelesség egy
megismételt lövéssel minél hamarabb megváltani a sebzett vadat a további
szenvedést l.
Jómagam — az esetleges rettegett láblövést elkerülend — lehet leg
lemondok ama bizonyos „kicirkalmazott" váll-laplövés alkalmazásáról. Egy
tenyérnyire a lapocka mögé igyekszem illeszteni a céltávcs
szálkeresztjét. A mindkét tüd lebenyt átüt , roncsoló lövés okvetlen
halálos, szinte kivétel nélkül b séges vérnyomot ad, ami viszont üdvösen
megkönnyíti az utánkeresést. Mert bizony a b g szarvasbika, vaddisznó
még az ilyen lövéssel is csak aránylag ritkán marad t zben.
Különben is: ez a „t zben maradás" nekem valahogy mindig gyanús.
El fordulhat például, hogy csak a hátgerinc egy tövisnyúlványát érte a
golyó. A lövésre a vad szinte már a ravasz megérintésének pillanatában
rogyik össze. De kisvártatva kapá-lódzni kezd, egyszerre csak csülökre
kap, beugrik a s r be — és jó kutya nélkül örökre elveszett számunkra.
Amióta egy bikámat ilyen sebzés után csak egy gyorsan megismételt jobb
lövés döntött le végleg, nem késlekedem a második lövéssel.
Ha már err l van szó, egyszer szabad megjegyeznem azt is, hogy
kezdett l fogva tartózkodtam a leterített, de még véglegesen nem kimúlt
vad ilyen-olyan leszúrásától, letarkózásától. Még ha mégoly hosszú hegyes
dákos vadászkés volt is a kezem ügyében. Ilyenkor annál sürg sebb,
célszer bb — és vadásziasabb is — a „kegyelemlövés".
E kis kitér után tanulságos végig elmesélni a „mi bakunk" históriáját.
Nos, átmászva a meredek árkon, csak némi keresgélés után

találtam meg a már dermedt bakot. A testközépen becsapó golyó, különösebb


roncsolás nélkül, a másik oldalon a lapocka mögött vágott ki. Boldogan
t zöm a megvérzett töretét kalapom mellé. Nagy örömöm, hogy az agancs
éppen olyan, amilyennek els találkozásunk alkalmával látni véltem.
Nem mindig van ez így! Akármilyen jó, korszer is drága „gukkerünk",
nemegyszer, s t, nagyon gyakran nem is olyan egyszer az átlag arasznyi
zagancsot a folyton ide-oda mozgó bak fején megbízhatóan megítélni.
Már javában sötétedik, de közel esik ide az erdészlak. így hát a bakot
ki sem zsigerelem, úgy, ahogy van, zsebkend mbe csavart agancsát
megmarkolva, árkon-bokron át, majd gyepes úton vonszolom az erdészlakig.
A jó zmájvacsorának örvendez vad r az illatos kamillával ben tt
udvaron kizsigereli a bakomat. Eközben én az istállólámpával világítok,
tartom a bak hátsó lábait. Hát akkor látom csak, hogy a bak bal hátsó
lábából vagy egy arasznyi darab hiányzik! A seb már régen behegedt. Régi
lövés, vagy talán valami csapda okoztál ezt a sérülést? Lám, hát a jobb
agancsszár ezért satnyább, csak villás. Vékonyabb is. Érdekes az is, hogy
a még él bak mozgásán — igaz, hogy folyton valami bokor, magas f
takarta — nem vettem észre, hogy sántít . . .
A vad anatómiájával szorosan összefügg régi tapasztalat, hogy az
agancsukat évente cserél vadfajtáknál a sérülést, sebzést a következ
évi új agancs min sége is megsínyli. Mégpedig úgy, hogy a sebzéssel
ellenkez oldalon — a sérülés minem ségét l függ en — az agancsszár
valamiképpen kisebb, hiányosabb a párjánál.
A saját vadászkalandjaikat elbeszél zöldkabátosok rendszerint csak olyan
históriáikra szorítkoznak, melyeknek elmesélésekor többé-kevésbé
megcsillogtathatják vadászkvalitásaikat. Sohasem hibázó, remek fegyverük
szinte kivétel nélkül t zben rogyasztja a kapitálisnál kapitálisabb vadat
stb . . .
Tudj' isten! Végeredményben ezt nem is vehetjük t lük zokon, hiszen oly
sokrét az emberi gyengeség, hiúság — és a vadász is csak gyarló ember,
mint mi mindnyájan.
Könyvem bevezet jében azt mondtam, hogy elmondandó vadászhistóriáimat
úgy igyekeztem összeválogatni, hogy azok tanul-

ságosak legyenek. Ha közben nem egy csorbát szenved is a vadászázsióm.


Mert nekem ugyan — sajnos — nem volt, nincs, és nem is lesz ,,sosem
hibázó'" puskám. A célba vett vadam sem maradt mindig t zben. S t! Ez az
én gyakorlatomban vajmi ritkán fordult el — kivált b g szarvasbikával,
vadkannal. Bizony, még annak idején sem, amikor még 9.3 mm-es drága dupla
golyóssal vadászgattam. Igaz, ennek oka az is, (már magam is szépítgetem
a dolgot!), hogy szokásommá vált valamivel a lapocka mögött megcélozni a
vadat. Ilyen találat esetén a golyó nem sebzi meg sem a vad szívét, sem a
lapocka feletti „plexus brachialis'" idegcsomót. Hogy mégis így igyekszem
eltalálni az álló, teljes oldalát lövésre kínáló vadat, azt már fentebb
igyekeztem megindokolni.
Ez legyen a bevezet je a most elmondandó bakhistóriámnak.
A következ év nyarán szerettem volna egy hasonló ,,mi bakunk"
vadászsikernek örülni. Hogyisne! Hiszen a megosztott öröm — kétszeres
öröm!
Nyári vakációban a kacsa-tói erdészlak kis vendégszobájában ütve fel
tanyámat, már napok óta kés n-korán jártam a bakok után. Kaparásai,
dörzsölései nyomán úgy-ahogy már ki is tapasztaltam egy bak járását. Ügy
beszéltük meg a menyasszonyommal, hogy aznap délután a barátn jével
kerékpáron kijön is: próbáljunk együtt szerencsét.
Amikor eljött az ideje, vasparipámon elébük karikáztam — persze még
csak úgy, puska nélkül. A sz k völgyben, komisz úton, egy kaptatón toltuk
fel kerékpárjainkat, amikor — feltekintve a hegyoldalba — szinte elh lt
bennem a vér: a nagy feny k törzsei között ott áll egy jó bak! Füle
fölött csak úgy villog jókora agancsa a rásüt délutáni napfényben.
Mereven figyel le reánk, aztán ímmel-ámmal, néhány kelletlen ugrással
hangtalanul elt nik a feny k között.
— Ez a bak nem nagyon ijedt meg t lünk — suttogom. — Valószín leg nem
is futott messzire. Yárjatok reám a vadászlakban!
Azzal kaptató ide, komisz út oda: sebtiben felpattanok kerékpáromra, és
ahogy csak bírom, veszettül gyúrom a pedáljait az erdészlak s a puskám
felé.
Alig tíz perc múlva ott is termettem. Berontottam kis szobámba, kaptam
a puskámat! Az asztalon kikészített öt tölténv közül

gyorsan felmarkoltam kett t, és miközben lélekszakadva rohantam vissza,


automatikusan, oda se figyelve, megtöltöttem a dupla golyóst.
Alkalmas ösvényen egykett re már azon a tájon settenkedtem-
cserkészgettem, ahol a bak elt nt a szemünk el l.
Kedvezett a vadászszerencse. Hamarosan ismét megpillantottam a t lem
lassacskán elfelé vonuló, ínyenckedve itt-ott egyet csipeget bakot.
Ráfogtam a triédert: Ty , az áldóját! De jó agancsa van! Ez lesz aztán
csak igazán a „mi bakunk"!
A bak után lopódzkodva, egy-egy feny höz kuporodva már ismételten
lövéshez készül dtem. De a bak csak lépdelt, legelgetett elfelé, egy
pillanatra sem mutatta az oldalát. Könny , gumitalpú vászoncip mmel út
nélkül, nesztelenül lopakodtam tovább a nyomában.
Végre! Oldalt kanyarodik a bak: éppen két feny törzs között vöröslik
kínálkozó oldala. Fél térdre ereszkedve, feltámasztott puskám
hajszálkeresztje máris ott vibrál a bak lapockája mögött. Nagyot dörren
az erd csendjében a „kilenchármas" hatalmas lövése.
Gondosan célozva biztosra vettem, hogy a jól eleresztett nehéz golyó
egy helyben feldönti a bakot. Ehelyett a lövés pillanatában a
céltávcsövön át valami fehér forgácsféle villanását vélem észlelni, bakom
meg néhány egészséges, elegáns ugrással ajánlja magát!
Elképedve ugrok talpra. Hát ez meg mi? Kizárt dolog, hogy a mintegy
százlépésnyire álló, egész oldalát szabadon kínáló bakot elhibáztam
volna!
A rálövés helyén négykézláb kutatva sem találok egy cseppnyi sebvért,
egyetlen golyóvágta sz rszálat sem . . . Ellenben valamivel odább friss
faforgácsok világítanak a száraz feny t vel fedett talajon. A bak mögött
alacsonyan egy feny t súrolt a golyó!
Alája l ttem hát a baknak! — döbben reám a kínos felismerés. De miért,
hogyan? És pont ma, amikor nagyon ki akartam tenni magamért. . .
Hitetlenkedve-reménykedve, magamban fogcsikorgatva ebad-tázva, még vagy
félóra hosszat összevissza kúszom- mászom-kere-sem az egész környéket.
Hiába! Végül is bele kell nyugodnom, hogy a bak helyett csak egy feny t
találtam el, azt is a bak mögött. És vagy egy tenyérnyivel alacsonyabban,
mint ahogy céloztam.
A mer ben érthetetlen kudarc miatt szégyenkezve térek vissza az
erdészlakba. Az udvaron, a nagy hársfa alatti kecskelábú asztalt
körülülve, kávézgatva már türelmetlenül vár a társaságom és az erdész.
— Mi az? Hol a töret a kalapod mellett? Hol van a bak? —
kiáltja felém az udvaron át ifjú arám.
Keser en számolok be a történtekr l.
— Na, ma még engem is blamáltál — mondja erre menyasszo
nyom. — Ahogy a lövést hallottuk, megjegyeztem, hogy fekszik a
bak! Azt mondták erre itt körülöttem, hogy az azért még nem
biztos, hibázni is lehet. Mire én kijelentettem, hogy az én
v legényem nem szokott hibázni . . .
Lenyugvóban van a nap, cserkészni indulunk.
Ahogy az erdészlak el tt megtöltöm a fegyveremet — nem is tudom
hirtelen, örüljek-e neki, vagy még inkább bosszankodjam? —, egyszeriben
megvilágosodik el ttem az iménti hibázásom oka:
Említettem már, hogy akkoriban apám 9,3 X 74- es dupla golyós Bock-
fegyverével vadászgattam, melyet korosodó apám már nehe-zellett. Ezt a
remek fegyvert apám a messze földön híres Merkel puskam ves fivérekkel
készíttette Suhlban, Németországban. Mondanom sem kell, hogy gyönyör ,
kit n en löv , válogatott diófa agyazású Bock-fegyver volt. Nehéz, 18
grammos, ólomhegy töltények jártak bele. Amikor aztán kés bb a fegyvert
az akkoriban hírre kapott H-lövedékkel l ttük be, igazítani kellett a
céltávcs hajszálkeresztjén, mert az új, egy grammal könnyebb golyóval a
fegyvernek magaslövése volt. De azért a távcs nélküli lövésekre:
vaddisznóhajtásban, kegyelemlövésre tovább is a régi, eredeti lövedéket
használtuk, mert a tompa, ólomhegy , nehéz golyót jóval ritkábban
térítette el útjából holmi gally, nádszál. így aztán szokásommá vált,
hogy négy H-köpenyes lövedéken kívül egy „régi" ólomhegy t is hordtam
magammal — és ezúttal éppen ez lett a vesztem. Valami komiszkodó kobold
azzal járatta velem a bolondját, hogy amint a nagy sietségben sebbel-
lobbal megtöltöttem a puskámat, ostoba módon éppen az alsó cs be, els
lövésre pont ez az egyetlen, nehéz, ólomhegy töltény került! így aztán —
ha nem is sokkal — de a bak alá l ttem . . .
Nincs olyan vadász, aki — ritkábban vagy gyakrabban — ne hibázna. De
olyan sincs, aki hibázására nem találna mindjárt valami enyhít okot.

Azt hiszem, mindenki megérti, hogy ezúttal különösen örültem, hogy


hölgytársaságomnak meg tudtam magyarázni szégyenletes hibázásom okát . .
.
A vadásznak nagyon is célszer más zöldkabátosok hibájából,
tapasztalataiból tanulni. Hiszen a vadászat olyan „mesterség" — manapság
már valóságos tudomány —, amelynek minden csínját-bínját egy hosszú
vadászéleten át sem lehet maradéktalanul megtanulni. „Die Jagd ist allé
Tagé neu" — tartja egy régi német vadászmondás. Igen: a vadászat
mindennap új, más, mert a mégoly tapasztalt nimródot is lépten-nyomon
sokféle meglepetés érheti odakinn az erd n-mez n.
Ezért is van, hogy a vadászást, mindazt, ami ezzel a fogalommal
összefügg, sosem lehet megunni.
Negyvenhat éve vezetgetem vadásznaplómat. De nem holmi kérked , rideg
l listát, amelybe az ember egy-egy rubrikába vadászeredményeit jegyezgeti
be. Korántsem. Az én vadásznaplóm kilenc kötete minden
vadászkirándulásomról h en beszámol: eredményesr l, eredménytelenr l
egyaránt. Ebben a terjedelmes vadásznaplómban lapozgatva, hadd mondjak
hát itt el még néhány tanulságos zbakhistóriát.
zhívás idején a Fátrában vadásztunk apámmal. Teljes két héten át. Apám
minden esztend ben szabadságának egy részét erre az id re tartogatta (a
többi a szarvasb gés jegyében telt), én meg, mint vakációzó egyetemista,
ilyenkor nem voltam sz kében az id nek. Hej, de boldog, évente
megismétl d vadászhetek voltak azok!
Nos, egyik nap, jóval hajnalodás el tt apámmal együtt indultunk
cserkészni. Útjaink csak odafenn, a Jaseninán váltak volna el.
Bizonytalan volt még a derengés, amikor felfelé mendegélve egy meredek
hegyoldal ösvényén a túloldali széldöntéses vágásból hirtelen kerget dz
zek csörtetése hallatszott. Azonmód takarásba húzódtunk, és jó
messzelátóinkkal már láttuk is: egy magas, fekete agancsú bak nálánál
alig gyengébb vetélytársát hajszolja nagy hévvel a málnabokrok, fatuskók
között. Valamivel odább, egy kis tisztáson ott álldogált és érdekl dve
figyelte a kegyeiért folyó féltékeny kerget dzést a suta.
Néhány percnyi ádáz hajsza közben a két rivális bak elt nt egy

s r n ben tt hajlatban, majd kisvártatva hosszú, fájdalmas z-


jajveszékelés hallatszott.
Nyilvánvaló volt, hogy a fekete agancsú bak beérte vetélytársát, és
most kegyetlenül döfködi, gyomrozza . . .
— A gy ztes visszajön a sutához, készülj! — súgta apám.
Nekem sem kellett több: menten leszúrtam magam elé hosszú
hegymászó botomat, és feltámasztott fegyverrel, lövésre készen vártam
vissza a gy ztest. Nem kellett sokáig várnom. A hajlat mögül csakhamar
felt nt a fekete agancsú bak, és magasra tartott fejjel, büszkén ügetett
a sutája felé.
Nem esik ám valami könny , biztos lövés az ilyen üget , bokroktól
minduntalan takart bakra! Hogy megállítsam, a meredek hegyoldalon
sebtében egy öklömnyi követ indítottam el a lábammal. A gördül -guruló k
csörtetésének hallatára menten megállt a bak. A sutával együtt szoborrá
meredten figyeltek felénk. Abban a pillanatban már dördült is a Merkel.
Biztosra vettem, hogy a nehéz golyó helyben ledönti a bakot. Ehelyett a
bak sutájával együtt hangosan méltatlankodva, a találat legkisebb jelzése
nélkül elvágtatott. Ügy el voltam képedve, hogy második lövés
hirtelenében eszembe se jutott.
Nem így apám!
Azonmód mellére ejtette a látcsövet, lerántotta a válláról a fegyverét,
és rövid célzás után már csattant is a lövés. A felfele rúgtató bak
hanyatt vetette magát — és már gurult is le a meredeken, amíg egy
széldöntés meg nem állította . . .
Apám szólalt meg els nek:
— Kár, hogy elhibáztad. Azt hiszem, ez lett volna eddig a legjobb
bakod.
— De apa! Lehetetlen, hogy teljesen elhibáztam! Pontosan a lapocka
mögött állt a hajszálkereszt, amikor megérintettem a ravaszt . . .
— Lehet, hogy ezt hiszed, valójában meg elrántottad a lövést. De most
már mindegy: fontos, hogy meglett a bak. Ne lógasd az orrod! Nem kívánom
neked, de nem lesz ez az egyetlen bak életedben, melyet elhibáztál. Ezt
is meg kell tanulnod elviselni.
Amint aztán a bakért átmásztam a mély árkon — kicsibe múlt. hogy közben
nem léptem rá egy utamba került viperára —. még mindig abban
reménykedtem, hogy benne lesz az én golyóm is. De

bezzeg csak apám el írásos találatát leltem a bakon, akárhogy is


forgattam, vizsgálgattam.
Ekkor vettem észre, hogy a bak mindkét agancsszára, a hegyét l a
koszorúig mer vér! Most már biztos volt, hogy az imént nyilván halálra
döfködte a vetélytársát. Atkiáltottam apámnak felfedezésemet, és keresni
indultam a másik bakot. A hajlat mögött azonban olyan szederindákkal,
folyondárral, magas csalánnal átsz tt s r ség állta el az utamat, hogy
hamarosan feladtam a további keresgélést.
Akkori vadászpraxisomban ez a gyilkos bak volt az els , amelyet —
látszólag minden elfogadható ok nélkül — elhibáztam.
Régi tapasztalat, hogy baj, csalódás ritkán jár magában: alig
emésztettük meg az egyiket, már következik is a másik, nemegyszer a bajok
egész sorozata. így volt ez az imént elmondott balszerencsés bakhistóriám
napján is.
Ügy látszik, nem hiába volt éppen augusztus tizenharmadika!
A vadászok legtöbbje — ha tagadja is — még manapság, a szédületes
iramban fejl d technika, tudományok korában is többé-kevésbé babonás.
Mert ugyan melyikünk nem szitkozódik magában, ha vadászatra indulva
vénasszonnyal találkozik? Viszont annál „biztosabb" siker reményében
indul útnak, ha csinos menyecske mosolygott rá . . .
Nos hát, e peches napomon azzal az eltökélt szándékkal indultam az esti
lesre, hogy a reggel elszenvedett csorbát miel bb kiköszörülöm. Eszembe
se jutott holmi balszerencse-sorozat lehet sége.
Sosem szerettem, ma sincs ínyemre kísér , rávezet vad r
útmutogatásának szépen engedelmeskedve vadászni. Az igazi, élvezetes
vadászsikernek éppen az a sava-borsa, ha csakis a magunk emberségének,
vadászmivoltunknak köszönhetjük.
Akkor azonban — szégyen ide, szégyen oda — kapóra jött nekem a vad r
tanácsa. Azt ajánlotta, hogy próbáljak szerencsét a Kohútová szakadékos
erd részében, ahol a szemközti, kis feny kkel ben tt hegyoldal tisztásain
már ismételten látott egy jó bakot.
Isten neki! — gondoltam. Megpróbálom.
Egy jó óra múlva már ott is üldögéltem egy kis feny eske takarásában.
Tetszett a hely: szeretek így, hegyoldalról hegyoldalra csendesen
lesegetni, szemlél dni. L ni is. Látszólag kedvez a

helyzet: a szelem kit n , a szemközti meredély kis tisztásait pompásan


megvilágítja a lenyugodni készül nap. Jó lesz itt lesegetni, elrévedezve
ücsörögni besötétedésig. Nekem mindig kedvesebb az ilyen, f t-fát-
virágot, hálóját szövöget pókot: azt a bizonyos Gárdonyi-féle „arasznyi
világot" is érdekl dve-csodálgat-va figyelget les, mint türelmetlenül,
mohón végigcserkészni-haj-kurászni, nyomommal elbüdösíteni a fél
vadászterületet.
De biz ma — dehogyis értem rá kedvem szerint lesegetni!
Alig szívtam el a vékonyka füstjével alkalmas légjárást bizonyító
cigarettámat, a szemközti hegyoldal egy kis tisztásán a magas sárga f b l
máris felt nt a nyilván lustálkodó, fektéb l hirtelen csülökre kapott
bak! Kéjeset nyújtózott, nyalogatta a hátát, megrázta magát . . .
Egy pillantás az agancsra, aztán nagy óvatosan már nyúltam is a puskám
után. Ültömben térdemre támasztott könyökkel, a fegyvert hegymászó
botomhoz fogva, nyugodtan célba vettem a bakot.
Táv: légvonalban alig száz méter. Szép lassan görbül ujjam a rögtönzött
ravaszra. Utolsó gondolat: kiköszörülni a reggel elszenvedett csorbát!
Hegyen-völgyön visszhangzik a lövés, miközben a bakom csak meglepetten
ugrik egyet-kett t, aztán láthatólag tanácstalanul kapkodja a fejét.
Csalja a lövés visszhangja, vagy azt hiszi talán, hogy megdördült az ég?
Nosza, gyorsan a második lövést!
De biz bármi pontosan céloztam is meg a tanácstalanul álldogáló bakot,
megismételt lövésemnek is csak az az eredménye, hogy a bak, most már
hangosan méltatlankodva, nagy ugrásokkal elvágtat.
Elképedve eresztettem le a kil tt puskát.
Hát lehetséges ez? Hova lett a kora gyerekkorom óta annyit gyakorolt
löv tudásom? Nem volt elég a hajnali szégyen? Bot, igen: a vad nyomát
ütöget bot, nem puska való az ilyen vadász kezébe!
Ilyen lesújtó gondolatok emésztettek. Azért aztán mégis el írásosan
titkon valami csodában reménykedve, apróra átkutattam a rálövés helyét.
Egyetlen csepp vért sem találtam. Megsemmisülten, önmagammal meghasonulva
gyelegtem hazafelé.
Lenn a völgyben már várt apám.

— Na, mi az? Hol a töret, hol a bak?


Lemondóan legyintettem.
A sehogy sem ízl vacsora után a petróleumlámpa fényénél alapos
vizsgálat alá vettük a puskámat. Akkor vettük észre — nagy
megrökönyödésünkre —, hogy a fegyveren alig észlelhet en meglazult és
eltolódott a céltávcs szerelése. Ezt a másnapi célbalövés is híven
bizonyította. A drága, pontosan bel tt fegyver ide-oda szórta a golyót!
Aszerint, hogy a lövés okozta rántás, rezzenés után milyen helyzetben
állapodott meg a céltávcs . Hamarjában nem is tudtam most már: örüljek-e
a csúfos cs döt mondásomat megmagyarázó megállapításunknak, vagy
bosszankodjam, hogy a még hátralev szabadságos napok során immár csak
távcs nélkül használhatom a puskát.
Szinte már gyerekkoromban megtanultam, hogy nagyon kényes portéka a
céltávcsöves golyós puska! Ugyancsak csínján kell vele bánni. Ellenkez
esetben — ha csak hajszálnyira is meglazul a céltávcs szerelése — kész a
baj!
Vigyáztam is drága puskámra, mint a hímes tojásra, szemem fényére! Hogy
lazulhatott meg mégis a céltávcs szerelése? Emlékezetemben felidézve az
elmúlt napok eseményeit, csakhamar megoldódott a rejtély.
Néhány nappal szégyenletes hibázásaim el tt, egy fülledt hajnalon a
Zebrák hatalmas völgykatlanjának két ellentétes hegyoldalán
cserkészgettünk apámmal. Ára a hajnalból alig lett reggel, amikor az
ónszín égen vészjósló, sötét zivatarfelh k kezdtek gyülekezni a Strazov
csúcsa mögül, és a távolban, de egyre közeledve, megmegdördült az ég. Már
azt latolgattam magamban, nem volna-e okosabb még idejében visszakozni a
felvonuló zivatar el l, amikor apám hegyoldala fel l — mintegy a
szaporázó mennydörgéssel vetélkedve — golyólövés éles csattanását
visszhangozták a hegyek.
Apám akkoriban egy vadonatúj, vadra még ki sem próbált 7 mm-es
Schönauerrel vadászott. Magam — hozzászokva a nehéz, gyorsan öl
Merkelhez — sehogy sem bíztam az ilyen „kis puskában". Különösen ezúttal
nem. Ki tudja, gondoltam magamban, milyen kevéske sebvért ad az ilyen kis
golyó? Most meg egykett re nyakunkban a zivatar, menten elmossa azt a
néhány csepp vért is. A végén még bitangjába vész a bak, az új puska
legels vadja.
Sebbel-lobbal siettem hát a lövés irányába: le a völgykatlanba.

fel a túloldalra. Apámat keres , jövetelemet jelz „hopp-hopp!" —


kiáltásomat túlharsogta a közben kitört zivatar egyre szaporább
mennydörgése.
Nem cifrázom tovább. Aki megért odakinn egy java kárpáti égiháborút, az
úgyis tudja, hogy nem kedélyes élmény. Kivált akkor nem, ha közben az
ember — akár valami mozgó villámhárítót — puskát hord a vállán.
Nem tudom, más hogyan van vele, én bizony nem kedvelem, ha az erd n
zeng -dörg zivatar lep meg. Különösen azóta nem, hogy egyetlen fivéremet
a Magas-Tátrában villámcsapás sújtotta halálra.
De a szaporán csapkodó istennyila robaja mindig eszembejuttat valami
mást is. Azt a szeptemberi délutánt, amikor a Szlovák Nemzeti Felkelés
harcai során majdnem egy órán át gyúrtak minket a német ágyúk. Akkor is
azt latolgattuk, hogy vajon a következ gránát hova csap le, nem kellene-
e néhány lépéssel odább hasalni? (Én bizony jól tettem volna. Néhány év
múlva felkerestem az akkori csatateret, és lemértem: a mellettem
becsapott német gránát légnyomása hat lépésnél is messzebbre vetett el —
egyenesen egy patakba . . .)
De kanyarodjunk vissza a szóban forgó bakhoz.
Nem volt vele semmi baj. Apám már megtalálta, ki is zsigerelte.
Hazafelé menet keskenyke csapáson, egy meredek havasi réten vezetett át
az utunk. Apám haladt elöl. Én mögötte, nyakamban a bakkal, vállamon a
puskámmal.
Útközben apám egy érdekes vadászhistóriát mesélt, de a feltámadt szél
el-elkapkodta erd ben ildomos halk szavát. Hogy jobban értsem, letértem
az ösvényr l, mellette haladtam. A zivatar áztatta havasi gyepen
egyszeriben kicsúszott alólam gumitalpas lábam: lehuppantam a földre. Bal
oldalamra, pont arra, ahol rendes vadász a fegyverét hordja.
Estemben nem engedtem el a bakot, de a drága, kényes fegyvert óvandó,
oldalt vetett könyökömre pottyantam. Eszembe sem jutott, hogy gyengén a
puha gyephez koccanva baja eshet a puskámnak. Pedig ez történt: a
kicsúszás egyetlen nap alatt két jó bakomba került . . .
Többek között azért is mondtam el ezt az esetet olyan részletesen, mert
nemrég a poprádi autóbuszban tanúja voltam, amint egy beszálló vadász
távcsöves fegyverét egyszer en a fémbordás

csomagtartóba rakta. Jót akarva nem állhattam meg, hogy ne tanácsoljak


neki alkalmasabb szállítási módot. Hát — még volt az „okosabb"! Senkit
sem lehet akarata ellenére boldogítani.
Azt tapasztaltam, hogy a Kárpátok zvadja többnyire súlyosabb,
ellenállóbb, mint sík vidéki fajtestvérei. A Magurán, a Fátrában, a
Magas-Tátrában zsákmányolt bakjaim tiszta testsúlya nemegyszer
megközelítette a 28—30 kilogrammot is. Agancsuk még olyan vidékeken is
gyakran kiváló — legfeljebb talán kevésbé gyöngyös —, ahol a bak nem jut
a mez gazdasági területek kínálta dús táplálékhoz. Hiszen a Kárpátok
összefügg ', szinte végtelen erdeiben tanyázó bak nyilván úgy öregszik
meg, hogy hírb l sem ismeri például a lucernát.
Az is közismert, hogy az ilyen erdei bak — különösen ott, ahol még
hiúz, farkas, medve is veszélyezteti — jobban vigyáz a b rére. Sokkalta
bizalmatlanabb, megközelíthetetlenebb „civilizált" mezei rokonainál.
Ezért van az, hogy a Kárpátokban egy jó, öreg, tapasztalt bakot
zsákmányolni nem egyszer dolog!
Már maga a terep is lehetetlenné teszi a komótos kocsis-autós
barkácsolást. A vágásokban sem könny a burjánzó magas málnabokrok,
szederindák, széltörések, epilobium (füzike) között megpillantani az
zbakot. Ha meg kedvez a szerencse, szinte pillanatok alatt kell
határoznunk — vajon golyóra érett-e a bak — és l nünk. Nincs id
latolgató habozásra, mert a bak még kett t-hármat lép — és valószín leg
soha többé nem találkozunk már vele.
No de ha minden jól ment, annál tisztább, nagyobb az ugyancsak
megszolgált siker okozta öröm, becsesebb a trófea. Bizony még akkor is,
ha az agancs nem is olyan er s, amilyennek azt az eleven bak fején
láttuk.
Mi is volna a vadászat a vele összefügg megfigyelések izgalmas
élmények, meglepetések, kiszámíthatatlanságok, fáradságok nélkül?!
Hogy a mostoha életkörülmények által megedzett kárpáti zbak mennyire
szívósabb, ezt egy tátrai bakom históriája bizonyítja a leginkább.
Ugyancsak régen, még fiatal koromban, züzekedés idején a Magas-Tátrába
hívott meg egy kedves ismer söm zbakra. Mondanom se kell, hogy kapva
kaptam a kínálkozó alkalmon, annál is

inkább, mert e vadregényes hegyóriások között addig még sosem volt módom
vadászni.
Az is módfelett kedvemre volt, hogy teljesen a magam ügyeskedésére
utalva vadászhattam. Megérkezésem után az ótátrafüredi szálló el tt
sétálgatva vendéglátóm egyszer en felmutatott a jól odalátszó hatalmas
he^voldalakra: itt és ott a vadászterület határa, mutasd meg, mit tudsz.
Jó vadászatot! Kész.
Minden fiatal vadász jól ismeri ezt a nagyszer érzést: na, végre
megmutathatom, hogy ismerem a csíziót! Komoly vadász vagyok. aki egymaga
is eredményesen tud „m ködni''!
Nos, akit érdekel, tartson velem a Magas-Tátrába, ott a Nagyszalóki-
csúcs 2400 m magas, meredek hegyoldalára.
Már kétnapos tapasztalkodó portyázásom során kedvezett a
vadászszerencse.
Szép, ver fényes délután egy széldöntés mögött elhelyezkedve
gyönyörködtem a mesés tájban, aztán óvatosan megszólaltattam zhívó
sípomat. Kis szünetek alkalmas közbeiktatásával alig „epekedtem"
negyedórát, amikor fölöttem, a meredek hegyoldal törpefeny i között egy-
két suhogás, ágroppanás — és máris megpillantottam a bakot. A s r
limbusban talán meg sem láttam volna, ha fel nem ugrik egy kiálló
sziklára. Kilátást keresett a bak is: mind a négy lábát összekapva úgy
állt ott, mint egy zerge, és mereven figyelt lefelé — felém. így jól
láthattam egész alakját, lövésre kínálkozó lapockáját.
Attól tartva, hogy a következ pillanatban leugrik kilátóhelyér l, és
szemem el l t nik, rá sem fogtam a messzelátót, csak a céltávcsövön át
vetettem egy pillantást az agancsára.
Egész jó bak! Vendégségben, els tátrai bakomnak mindenképpen megteszi!
Jól emlékszem. Ahogy 9,3-as „ágyúm" hajszálkeresztje a lapockája mögé
szívódott — táv vagy száz lépés — felvillant agyamban a gondolat: csak
még egy pillanat, és a nehéz lövedék egyszer en lesodorja a szikláról . .
.
És már dörrent is a lövés!
Csak elámultam, amikor a bak — minden led lés helyett — egv elegáns
ugrással levetette magát a szikláról, és vad vágtába kezdett a
törpefeny k között!
Pillanatokba tellett, míg meglepetésemb l felocsúdva felugrót^

tam, és sebtében ismét célba kaptam a nyargaló bakot. Éppen egy kid lt
feny t ugrott át, amikor odadobtam a második lövést.
Most aztán legott elterült, de — a hatalmas, fájdalmas ütést l egy
pillanatra szinte aléltan — letottyantam magam is. Szememet, arcomat
elöntötte a vér . . .
Az ördögbe is! Mi történt?
Hát egyszer en az, hogy az elrohanó bakra a második lövést leadva, nagy
igyekezetemben túl közel hajoltam a céltávcs höz. Az meg nem volt rest,
és keskeny élével úgy megvágott a szemem felett, hogy majdnem arról
koldultam . . .
Nem mindennapi színes fénykép lett volna a „diadalmas" vadászról, amint
kóválygó fejjel ül egy fatuskón, zsebkend jével törülgeti vérz homlokát,
szemét, miközben nagyokat szippant elmaradhatatlan cigarettájából.
Aztán odatántorogtam leterített bakomhoz. Fél szemmel pislogatva,
keresgélve alig találtam rá.
No, az agancs semmi különös. Normális, mondhatnám közönséges, öt-hat
éves hatos. Minden érdekes jellegzetesség nélkül. „Ajándék lónak ne nézd
a fogát!"
És a lövések?
Nyilván véletlen szerencse volt: a két belövés — valamivel a lapocka
mögött — alig 3-4 ujjnyira volt egymástól, a két kilövés meg a bordák
között egyetlen, majdnem öklömnyi lyuk.
Megfordult fejemben a gondolat: ha egy nagydarab ember csak egyetlen
ilyen lövést kapna, helyben összecsuklana, talán a lövést se hallva. Ez
az alig negyvenkilós kecses állat meg ekkora sebbel szaporán elrúgtat,
átugrik egy led lt feny t, s ki tudja, meddig rohant volna még, ha a
második lövés fel nem dönti. Kárpáti zbak!
Egyébként ennek a tátrai bakhistóriának tanulságos volt az utójátéka
is. Ahogy illik, estére meghívtam kedves vendéglátóimat egy kis áldomásra
a Grand hotel bárjába. Valami alkalmatlankodó grófot is hoztak magukkal,
aki már az els pohár után így szólt hozzám:
— Kedves tanár úr, volna egy kérésem önhöz. Én is szeretnék egy tátrai
bakot l ni, de nem hoztam magammal fegyvert. Legyen szíves, kölcsönözze
egy-két napra a puskáját.
— Kedves gróf úr — válaszoltam —, ön bizonyára jól tudja. hogy n t,
fogkefét, fegyvert senki sem kölcsönöz.

Megsért dött erre a gróf, elment aludni.
Kés bb aztán hallottam, hogy ez az úr az t kísér erdész puskájával
cserkészés közben elbotlott a nehéz terepen. Esés közben egy sziklához
koccintotta a fegyver céltávcsövét, és két bakot simán elhibázott . . .
Adott volna nekem otthon az apám, ha drága fegyverünket ismeretlen
stüszinek kölcsönöztem volna!
Említettem már. hogy sok esetben bizonv drága messzelátóval sem könny
dolog biztosan megállapítani, milyen agancsot hord az zbak a fején.
Márpedig minden valamirevaló vadász golyóra méltó, lehet leg öreg bakot
akar l ni. Erre törekedve a bak megpillantásakor látcsövét rendszerint
legel bb a bak agancsára szegezi. Többnyire tehát a szemügyre vett agancs
látni vélt értékei, ilyen-olyan jellegzetességei döntik el a bak vagy
akár a szarvasbika sorsát.
Jó azonban számolni azzal is, hogy a messzelátó nagyítása, valamint a
megvilágítás, a látószög sok esetben a bolondját járatja a vadásszal.
A tapasztalt vadász tudja, számol is vele, hogy a nap fényét l élesen
megvilágított, csillogó-villogó agancs kápráztat, csal: többet mutat a
szerény valóságnál. Borongós hajnalon meg — különösen az es t l,
harmattól nedves agancs — kívánatosan sötét, vaskos, zömök trófeát ígér.
A meredélyen felettünk álló vad agancsa hosszabbnak, lefelé nézve
rövidebbnek, de vastagabbnak t nik.
A még eleven zbak életkorának megállapításánál — így mondja a
vadászkáté — az alul vastag agancs, az er s, tet alakú rózsák
(Dachrose), a rövid, de annál vastagabb, gyakran kidomborodó agancstövek
jellemzik az öreg bakot. Ez igaz is. Csak az itt a baj, hogy ezek a
jellegzetességek vajmi ritkán állapíthatók meg biztosan, a távolban
ilyen-olyan takarásban bóklászó bak agancsán, fején. A koros bak pedig
nem sokat mutogatja magát, nem enged id t spekulálgatásra! Ha mégis
hosszabb gusztálgatásra nyílik alkalom, csúnyán becsaphat az er s
messzelátó nagyítása, az „óhaj szüli a gondolatot" momentum . . .
Jómagam azt tapasztaltam, hogy az öreg bakra jellemz — könnyebben is
felismerhet — a zömök alak, a rendszerint sötétebb, szinte
„szarvasbarna" sz rzet, a rövid, vastag nyak, a titokzatos, bizalmatlan
viselkedés. F leg pedig: az öreguras, mor-

cos „arckifejezés"! Sok kívánatos agancsú baknak kegyelmeztem meg, amint


az utolsó pillanatban, puskám célt keres távcsövébe meredt ártatlan
„gyermekarca", kamaszos tekintete . . .
Egyébként itt jegyzem meg, hogy a bak szakszer megítélésekor a
legtöbbször az els benyomás a legmegbízhatóbb. Persze ehhez ..némi"
gyakorlat szükséges. Itt is a gyakorlat teszi a mestert!
Amikor mindezt még nem tudtam, csúnyán megjártam egy l'átrai bakommal.
Ezt a bakot egy ver fényes reggel pillantottam meg el ször, ahogy a
szemközti vágásos hegyoldal s r málnabokrai, fatuskói között vonult
t lem elfelé. A limbusban fel-feltünedez napsütötte agancsa
szemkápráztatóan villogott: úgy látszott, nem is „közönséges" hatos bak,
hanem legalábbis nyolcas.
Több sem kellett a babérokra pályázó fiatal vadásznak! Mivel két-három
lesemen sem tudtam puskavégre kapni, egy magányos magfára magasülést
eszkábáltam össze. Onnan jobban beláttam a ben tt vágásba.
És mit tesz Diana? Már els hajnali „ülésem" során ismét felt nt a
„mesebakom". (Ma már persze, tudnám, hogy az ilyen rendszeresen
mutatkozó, világos nappal a vágásban ténferg bak aligha lehet minden
hájjal megkent id sebb korosztály!)
Miközben messzelátómat ide-oda csavargatva igyekeztem pontosan
megítélni az ígéretesen villogó agancsot, a bak t lem egyre messzebb
vonulgatott-csipegetett a ben tt vágásban. Gyors elhatározással ráfogtam
a puskát, de a t lem egyenest elfelé haladó bak nem kínált alkalmas célt.
Hogy megpróbáljam megállítani, oldalt fordítani, ráfüttyentettem. Meg
is torpant, de csak figyel fejét fordította felém. Végül, miközben az
egyre növekv távolság miatt már-már lemondtam a lövésr l, valami
ínyencfalat után nyúlva kissé oldalt fordult.
Bordái mögé célozva l ttem rá, és a bak el revágódva egy helyt
elterült.
Nagy volt aztán a csalódásom, amikor — hosszas keresgélés Után —
kiemeltem a dermedt állat fejét a gizgazból, és mohón az agancsra
meredtem. Biz csak egy egész közönséges hatos bak volt, nem is valami
öreg. El zetes ítéletemben az tévesztett meg, hogy a két felemás, fehérre
csiszolt, villogó ágú agancsszár furcsán ide-oda görbült. Ezért láttam
több ágúnak. (Sajnos, ezt a trófeámat is „megette" a háború . . .)

Egyébként ez alkalommal is tapasztalhattam, hogy a nehéz, 18 grammos,


rézköpenyes lövedék zbakon sem ejt ízléstelenül nagy roncsolt sebet. A
kilövés is csak hüvelykujjnyi volt. Az utolsó borda mögött érte a bakot a
golyó, szügye közepén vágott ki, így nem ért komolyabb ellenállást adó
csontot. Persze a zsigerelés nem volt túl gusztusos munka.
Özbakra ez volt egész vadászpraxisomban a legmesszebb lövés: 198 lépés.
Azóta sem mertem ezt megismételni. Kivált a 9,3-as. nehéz golyóval nem. A
vad nem céltábla!
Egyszer, züzekedés végén, váratlan körülmények között l ttem egy gyilkos
bakot.
Tíz óra felé járt már az id : az augusztusi reggelb l tikkasztóan
meleg, ver fényes nap született. A korai felkelést l elpilledve, a hosszú
cserkészett l fáradtan, izzadtan bandukoltam le a meredek szálasban, a
hegyoldal alján meghúzódó vadászkunyhó felé. Immár vigyázatlan lépteim
alatt meg-megzörrent a száraz avar.
A hiába sóvárgott siker igen gyakran éppen akkor lep meg minket, amikor
már reményvesztetten lemondtunk róla.
Balról, a szomszédos s r ségb l egyszerre csak lombsuhogás, kehes
sz kölés, ugrások dobbanása hallik, és a következ pillanatban ész nélkül
vágtat felém egy derék bak! Fa mellé lépve rákapom a puskám, de abban a
pillanatban el ront a bakomat ádázul kerget — másik bak! A céltávcsövön
át is látom, hogy az üldöz fején csak két villogó, jókora nyárs
meredezik.
A hatos bak elrohan mellettem, de zriasztást utánzó hangom
megtorpantja a „gyilkost".
Alig negyven lépésr l l ttem szügyön.
Az zhívást, az zbakvadászat e tagadhatatlanul izgalmas változatát —
levéllel, mesterséges síppal — fiatalabb koromban magam is szorgalmasan
gyakoroltam.
Ma is elismerem, hogy ez a vadászási mód — ha bakselejtezés, egy-egy
bizonyos, titokzatos vén bak „lépre csalása" a vadászat célja — felette
hasznos és sikerrel kecsegtet .
Amikor eljön az ideje, mégis takarékosan szólaltatom meg zhívó
sípomat. Szinte restelkedve. Egyre gyakrabban eszmélek rá: vajon
kifogástalanul vadászias dolog-e párja hívásával puskám csöve elé
csábítani a fajfenntartás ösztönét l elvakult bakot? Vag\

— gidahangon sípolva — kijátszani a félt anyai ösztönt, arra számítva,


hogy a gidát keres suta mögött jön majd a párja, a bak is?
Persze a panaszhang, a vészsirám utánzása is zhívás. De nem mindenki
gusztusa — az enyém sem — a messze elhallatszó zrimánkodás,
jajveszékelés riogásával felzaklatni, teleóbégatni a nyári erd felséges,
ünnepélyes csendjét . . .
Végezetül — vállalva annak valószín ségét, hogy fiatal vadászolvasóim
értetlenül csóválgatják majd fejüket — hadd mondjam el még legfrissebb
bakhistóriámat is.
Az érthet ség kedvéért el re kell bocsátanom, hogy a szóban forgó
apponyi „széles-k i öreg bakra" akkor már három éve hiába vadásztam. A
magas f vel ben tt, kisebb-nagyobb sziklákkal teleszórt meredek
tölgyesben tanyázó titokzatos öregúr ugyancsak értette a módját, hogyan
kell vigyázni a b rére, jobban mondva a végül már csak visszarakott,
páratlan hatos, fekete agancsára.
Vagy kéttucatnyi neki szánt lesemnek, cserkészetemnek mindössze az volt
az „eredménye", hogy négy alkalommal találkoztunk. Pillanatokra. Ahogy az
ilyen óvatos öregurakkal lenni szokott: mire lövésre kerülhetett volna a
sor, a sok fedez fa, szikla, magas f között elt nt.
Egyetlenegyszer kínálkozott csak jó alkalom, amikor a bakom éppen egy
félméternyi utcikán lépegetett át. De akkor meg a vonulását követ
hajszálkereszt el bbre csúszott a kelleténél: a kis nyiladékot oldalazó
száraz tölgy fogta fel a golyót. Magyarán: elhibáztam.
A továbbiakban hadd idézzem vadásznaplómat:
Augusztus 16. Vadászkirándulásom harmadik, utolsó napja.
Hajnalodás el tt összepakolom a holmimat, lezárom a kunyhót, és a
patakon túl nekifohászkodom a Széles-k meredélyének. Lépésr l lépésre
settenkedem felfelé az alj növény zetes tölgyerd t átszel régi, ben tt
kocsiúton.
Alig néhány száz lépés után — hirtelen összerezzenek. Közel alattam,
egy fedez terephullám takarásából zbak vastag riasztása visszhangzik!
Megtorpanok. Persze: hajnalban még éppen oda, lefelé tart az árulkodó
légjárás. A bizonytalan derengésben messzelátómmal a harsogó hang felé
kutatva, már látom is a bakot. Azaz csak figyel .

szép fejét, nyakát. L ni való selejtbak, de lövésr l szó sem lehet:


szabad kézb l, száz lépésr l amúgy sem találnám el biztosan a nyakát. De
különben sem maradt volna id a lövésre, mert a bak, felháborodottan
kett t-hármat böffentve, hatalmas szökellésekkel elrúgtat.
A saspáfrányos, nedves hajlatban, ahol már többször találkoztam
vaddisznókkal, ismét zbak t nik fel szemközt. Bóklászása közben
bosszantóan fedezi a sok fatörzs, fagyaibokor, de most éppen két mohos
szikla között, oldalát mutatva kezd el csipegetni. Látom is már: szép
terpesztés , gusztusos agancsú hatos — de még csak 4-5 éves. Ebb l még
csak lesz lövésre érett bak. Azért a céltávcsövem hajszálkeresztje
szorgalmasan gyakorlatozik a bak kínálkozó lapockája körül. Alig
hallhatóan rá is csettentem néhányszor a biztosított fegyverem
rögtönz jét.
Elbócorog a bak — én meg önkéntelenül arra gondolok, hogy milyen
szerencséje volt.
Egy kiálló szikla fedezésében led lök, elégedetten rágyújtok. Hogyisne!
Ha nagyon akartam volna, már meg is volna a bakom.
Nem mutatkozik több vad. A felettem vonuló jó szarvasváltót is kihagyta
ma az itt gyakran látott f vad.
Közben teljesen kivilágosodik: a felkel nap els sugarai megtéveszt én
„ zvörösre" világítanak meg egy-egy száraz fatuskót. Egyre melegebb lesz.
Egy felh sincs az égen : lángoló, forró nap készül megint. Madárhang sem
hallik, a vad már bizonyára elvonult az árnyékos s r be h sölni.
Nekivetk zve felszedel dzködöm hát én is, és eredménytelenül, mégis
elégedetten folytatom hazafelé vezet utamat. Hálatelt szívvel. Hatvan
éven felül a vadásznak minden több napos erd járás a sors ajándéka.
Izzadva érek fel a keresztez , elhagyott kocsiútra, melynek széleit az
éjjel ismét felturkálták a vaddisznók. Ilyenkor, rekken kánikulaid ben
nem érdekelnek.
Vége van a kepesztésnek: a távoli falu felé vezet utam az apponyi
várrom mellett, a sziklás gerinccel párhuzamosan, a terepvonal mentén,
majd meredeken lefelé tart. Háromnapos vadászkirándulásomat
tulajdonképpen befejezettnek gondolom. Meg is szaporázom lépteimet, hogy
a délel tti busszal, h ség beállta el tt érjek haza. Egy-egy elpilledt
gondolatom már az otthon élvezhet fürdés, h sölés kényelmét,
mintsem egy még
várható vadászkaland lehet ségeit festegeti. De ballagásom közben
továbbra is szemmel tartom a környéket . . .
Nagy hirtelen, balról felettem lombzörgés hallik — és szaporán körözve
már fel is t nik a tölgyek között egy kerget dz zpár!
Menten egy fához lapulok: Látcsövezésre nincs id , csak a céltávcsövön
át veszem szemügyre a bakot. Szinte már az els pillantásra látom, hogy
egy — bakaggastyán! Nemhogy a feje, de már vastag nyaka is szbe
csavarodott. Korcs agancsú, páratlan hatos: a „széles-k i öreg"!
Itt van el ttem annyi sok eredménytelen cserkészetem, lesem áhított
célja! Akár k vel is megdobhatnám, oly közel esik, amint fáradtan,
tétován megáll. Teljesen szabadon, napsütötten, elhibáz-hatatlanul, alig
harminc lépésre . . .
A vadász határozásának „vagy-vagy" pillanatai.
A megfontolások, gondolatok és végül a határozat, melyek e néhány
pillanat alatt végigcikáznak egy ilyen magamfajta öreg vadász agyában —
akár egy lélektani disszertáció anyagát is képezhetnék:
„. . . Idei vadászkirándulásaimon három jó bakot l hettem volna már, de
azok sosem t ntek elég érettnek, öregnek ... a legjobbat talán meg is
l ttem volna, de azt mindjárt az els lesemen hívtam be: nem volt még
kedvem megl ni. Egy jó bakot el bb ki kell érdemelni. Türelemmel, sok
járással, reménykedéssel. Hát ez most mind megvolna. S t. El reláthatóan
az idén már nem is vadászhatok többet zbakra. Elutazom. És most, íme:
szinte az utolsó percben, már hazafelé ballagtomban, itt áll el ttem,
akár a céltábla, az annyira óhajtott vén bak! A hajszálkereszt ott
türelmetlenkedik a lapockája mögött, csak meg kell érintenem a rögtönzött
ravaszt . . .
A titokzatos »széles-k i öreg bakot* ilyen körülmények között: talán
utolsó mézesheteit l elvakultan, elbutultan durrantsam le?
És ha, mondjuk, megjátszom az öreg »fenegyerek« szerepét? Aki majd
elhenceghetne vele a trófeabemutatón, hogy lám: én ilyen vén bak eszén is
túl tudtam járni — és meglövöm? A kiérdemelt vadászsiker elégedett öröme
helyett — csak a restelked sajnálkozás kerekedne felül ... Ej, ha puska
helyett most teleobjektíves fotogépem volna a kezemben (és nem a sok
cipelnivalómai nehezítve, a hátizsákban)! Ez volna a jó fénykép! . . ."
A bakom, bambán bámulgatva ide-oda, egy helyt kivárja ezt az

egész cikázó gondolatsort. Végül a suta megelégeli az eseménytelen


ácsorgást, és szép komótosan, hogy öreg gavallérjának ne legyen túl
fárasztó az iram, néhány tétova ugrással elt nik a dombéi mögött. A vén,
fáradt bak szinte dülöngélve követi.
Ha tudná szegény feje, hogy elvakult mámorában de közel volt ahhoz,
hogy hirtelen vége szakadjon a kés i szerelemnek, hanyatló életnek,
mindennek . . .
Vállamra kanyarítom a biztosított fegyvert, és a friss vadászélményen
elégedetten elt n dve, most már neszez marsolással folytatom utamat a
h ségben tikkadó távoli falu, a hazazötyögtet busz felé.

SZARVASBIKAK
Sorsom jóvoltából az els szarvasb gés hátborzongatóan izgalmas, örökké
felejthetetlen élményét, a dörg -hörg szarvasbika elejtésének kalandját
már harmadikos elemista koromban végigélvezhettem.
Még ma is jól emlékszem: szeptember végén, egy keddi napon azzal jött
apám haza a hivatalból, hogy ma ugyancsak jó hírt telefonált a kacsa-tói
erdész! Az Egetten jól b g egy er s bika!
Aznap apám el volt foglalva, de megígérte, hogy másnap kimegyünk
szerencsét próbálni.
Igen ám! De szerdán reggelt l fogva egyhuzamban csak esett, esett az
es . Apám a hét végére akarta halasztani vadászkirándulásunkat. Én
azonban sehogy sem akartam ebbe belenyugodni. Apámtól kés bb többször is
hallottam, hogy mérgemben elpityeredve szipákoltam:
— Hát vadászok vagyunk mi? Hiszen nem vagyunk cukorból!
Ez hatott! Kimentünk.
Jó sokat kellett ám kutyagolnunk — még a Vaskúttól is vagy egyórányi
járásra esett az Égett vágásos, nyíres hegyoldala. A végtelennek t n
caflatás közben egyre nehezebb lett rajtam a nedves lódenkabát, lábamon a
sárpapucsos bakancs. Lohadni kezdett lelkes nekibuzdulásom. Ráadásul még
egy felriasztott nyúl is utunkat keresztezve loholt tova, ami — a
vadászbabona szerint — tudvalev leg kedvez tlen el jel . . .
Mégis — minden úgy alakult, ahogy álmodni sem mertem volna.
Pedig a hosszú, eseménytelen les, ázás közben már-már teljesen
besötétedett, és csalódottan,' csendben éppen szedel zködni kezdtünk.
Es ekkor — hátborzongató b dülés harsant fel a szemközti hegyoldal
s r jében!
Apám, lövésre kész fegyverrel, lassan fél térdre ereszkedett.

miközben gyorsan lerántotta és a földre ejtette a céltávcs lencsevéd


b rkupakjait.
Kisvártatva két-három szarvastehén sötét körvonala t nt fel a
hegygerincen, majd utánuk — hatalmasat harsanva — a bika!
Megrázta jókora koronás, szép agancsát, és meredten figyelt felénk.
Abban a pillanatban már dörrent is a lövés!
Nemcsak azért mondom el itt ezt a históriát, mert ez volt az els ,
minden ízemben megrázó, felejthetetlen bikaélményem. Érdekes az is, ami a
lövés után következett.
Apám akkori kakasos, vegyes csöv fegyverének 8 mm-es tompa ólomhegy
golyója — ahogy illik — lapockán találta a t lünk vagy száz lépésre
keresztben álló bikát. Az meg erre — az „el írásos" nagy ugrás helyett
t zben hanyatt vágta magát, s rövid kapálód-zás után végleg elterült.
Lekushadt vizslánk kirántotta kezemb l a szíját, a lerogyott bikához
rohant, s mély hangú helyben ugatással hívott oda minket is.
Összeölelkeztünk apámmal.
Ahogy a leterített bika jó agancsát, a lövést bírálgattuk,
vizsgálgattuk, észrevettük, hogy a bika hátából több letört faszi-lánk
áll ki. Jobban szemügyre véve a dolgot, kiderült, hogy a magát hanyatt
vet bika egy jókora fatuskó kimeredez , t rszer hasadékaiba zuhant,
amelyek több arasznyi mély sebet ejtettek veséi táján. Nyilván már ezek a
sebek is végzetesek lettek volna . . .
Úgy látszik, nemcsak a baj, a becses élmény sem jár magában.
Aznap este volt els , mindeddig felejthetetlen találkozásom a
vaddisznókkal is.
Mire az imént elejtett szarvasbikát kell en megcsodálgattuk, aztán meg
kizsigereltük, teljesen besötétedett. Az es változatlan konoksággal
esdegélt tovább.
Gondoskodni kellett még a bika elszállításáról. Immár csuromvizesen
elmentünk hát a nem túl messze es erdészlakba, bejelenteni a
„bikahalált". Útközben egy s r fenyvesen kellett áthaladnunk. Ott olyan
töksötét volt, hogy az orrom elé sem láttam. Lámpánk nem volt. El ttem
lépdel apám köpönyegébe kapaszkodva cuppogtam, csetlettem-botlottam a
nyomában.
Egyszerre csak a közelben jobbról — vad törtetés-Csörtetés, fújás,
dühös, mély hangú morgás! Még a lélegzetem is elállt ijedtemben.

— Vaddisznók! — mondja egész hangosan apám. — Ne félj. nincs semmi baj!


— S hogy elijessze a disznókat, hangosan köhint párat, még a tenyerébe is
tapsol.
Dühös fújás, morgás a válasz. A megzavart vaddisznók az avart,
gallyakat ropogtatva tipródnak egy helyben. Jól tudják, hogy a
vaksötétben már nem tud nekik ártani a vadász. Elugrás nélkül,
kelletlenül t rik, hogy elhaladjunk mellettük . . .
Ej, azóta de sok víz folyt le a Dunán! De sok — teljes tizennégy esztend
telt el els szarvaskalandom után addig, amíg magam is önálló
szarvasvadász lehettem!
Említettem már, hogy vadásztársaságunkban csak meglett, dolgozó polgár
kaphatott helyet. Ezzel az elvvel apám is teljesen egyetértett. Addig
tehát, míg be nem fejeztem egyetemi tanulmányaimat, csak mint apám
hátizsákot cipel figyelget -nyomozgató, tapasztalatokat gy jt kísér je
izgulhattam végig a „vadászkarácsony" várva várt idejét.
Könny volt apámnak! Szabadságának jó részét a szarvasb gés „szent"
idejére takarította meg. De nekem a szeptember az új iskolaév kezdetét,
rabságát jelentette, amikor csak legfeljebb szombat délután kerekezhettem
ki az erdészlakban rám váró apám után. Lóhalálában!
Akkoriban még hírb l sem ismertük a szabad szombatot! Mindössze a
szombat esti meg a vasárnap reggeli cserkészet, les volt az egész hétre
szóló, egyedüli vadászörömöm. Egyetemi éveim alatt meg még ennél is
mostohább volt a sorsom. Hiszen éppen szarvasb gés idején búcsút kellett
vennem az erd t l, vadászattól. Az szi színpompában parádézó erd
helyett — a messzi Prága sivár, kormos k rengetegei nyeltek el.
A tucatnál is több esztend mostoha körülményei között szorgalmasan
gy jtögettem szarvas vadász-tapasztalataimat. Torkomat olykor rekedtre
er ltetve, megtanultam apámtól a szarvashívás fortélyait is: néhai
nagyapám régi, kopózáskor használt Ökörszarv kürtjéb l készítettem
magamnak jól rezonáló, vékony falú szarvashívót. Vendégként, téli
cserkészeteken itt is, ott is l ttem már néhány szarvastehenet az évek
folyamán, de mindez persze csak egyre inkább szította-fokozta bennem a
vágyat, hog\ végre magam is szarvasbikára vadászhassak.
Szarvasb gés idején!

Amit az ember nagyon akar, azt el is éri. csak ki kell tudni várni.
Diplomám kiizzadása után az a szerencse ért. hogy szül városomban
kaptam állást. Most már semmi sem állta útját vadásztársasági
tagságomnak.
Elkezd dött szabad, önálló vadászásom pompás korszaka!
A lelkendez ..pompás" jelz t olvasva ne gondolja senki, hogy valami
vadászparadicsomban kezdhettem el vadászni. Nem. A majdnem százéves
polgári vadásztársaságunk által bérelt kis-kár-páti vadászterület — ma
már ..parkerd " — ugyan elég nagy volt (4000 ha), de egyáltalán nem
b velkedett vadban. Annál kevésbé fovadban. Ráadásul kirándulók,
gombázók, eprész k-málnázók, de még bizony a manapság már hírb l is alig
ismert, téli tüzel t, r zsét gy jtöget , ócska kordékon szállító
ínségesek is kujtorog-tak-kurjongattak az erd n, zavargatták a pár szem
vadat.
A szarvas nem kedveli az ilyen tanyát. Két-három bika csak b géskor,
rövid vendégszereplésre látogatott át hozzánk a szomszédos, akkor még
uradalmi erd kb l, s a gyakori zavarás miatt legfeljebb csak éjjel
hallatták hegyen-völgyön át visszhangzó b gésüket. Mire kivilágosodott,
teljes csend honolt az erd n a legjava b gési id ben is.
így aztán nagy ügybuzgalom, hozzáértés, f leg sok türelem, de még ennél
is több szerencse kellett ahhoz, hogy valaki nálunk valamirevaló bikát
tudjon l ni. Persze ilyen körülmények között nem volt értelme sokat
válogatni. Szó sem lehetett arról, hogy a vadász azzal a gondolattal
kegyelmezzen meg egy végre a puskája elé kerül bikának, hogy ,,no. most
még menj isten hírével, jöv re talán majd er sebb agancsot növesztesz!"
Amelyik bikát az ember lövés nélkül engedte el, azt a következ b géskor
már bízvást hiába kereste.
Mégis, ifjúi szenvedéllyel, der látással alig vártam a szeptembert, az
els szarvasb gést. melynek során — végre! — önállóan vadászgatva, talán
els szarvasagancsomat akaszthatom majd szobám falára . . .
De — nincs maradéktalan boldogság ezen a földön. Magamfajta
tanárembernek a szeptember a szabadság végét, az új, munkás iskolaév
kezdetét jelenti — amikor is vadászásra sz ken marad id .
Akkoriban csak szeptember elsejét l október tizenötödikéig volt szabad
szarvasbikát l ni.
Amint közelgett, elérkezett a várva várt szarvasb gés ideje

szinte naponta az erd t jártam. így igaz: minden vadászkirándulásomat


pontosan regisztráló vadásznaplóm szerint volt úgy is, hogy tíz nap alatt
tízszer jártam a bikák után! Tanítás után rohantam haza, sebtében
bekaptam az ebédet, közben átöltöztem. Tíz percre led ltem a díványra, de
aztán fel is pattantam a kerékpáromra, és gyerünk, de szaporán!
Egy jó óra múlva már nyomozgattam-szaglálództam, cserkész-gettem-
lesegettem, eldugott, kis leseket építgettem ott,' ahol szarvastanyát
sejtettem.
A legtöbbször még az éjszakát is kinn dideregtem át, hogy hol b g,
merre jár szarvasbika. Egyre-másra az órámra pislogatva — hajnali hat
óráig maradhattam a szarvasok nyomában. Aztán csalódottan, vagy új,
vérmes reményekkel eltelve megkerestem, el húztam a bokrokba rejtett
kerékpárt, s komisz utakon vágtattam haza, tanítani.
Az órák közti rövid szünetekben is új vadászterveket szövögettem.
Délután pedig ismét izzadva gyúrtam a pedálokat, hogy miel bb kiérjek az
erd be!
Hej, ha nekem akkor legalább egy kis motorkerekem lehetett volna! Vagy
pláne — szabad szombatom!
Régi tapasztalat, hogy Diana, a vadászat kacér istenn je — nem tagadva
meg n i mivoltát — a fiatal vadászokat el szeretettel fogadja kegyeibe.
Becsületére legyen mondva: velem sem tett kivételt.
A Som-hegyen szarvasjárás nyomaira bukkantam!
Ez a Som-hegy tulajdonképpen három mély árokkal átszelt,
sebb-nagyobb tisztásokkal tarkított régebbi vágás volt. A bokros cell s
közepén, egy dombháton a vadásztársaság már régebben oszlopokra szerelt
magaslest építtetett.
Nos, ez a kilátásos magasles most ugyancsak kapóra jött nekem.
•tt ücsörögtem majdnem minden este, köpönyegembe burkolódzva,
hallgatódzva. A legtöbbször ott vacogtam át az egyre hosszabb szeptemberi
éjszakákat is.
Valamelyik este aztán ki is lestem az itt nyomozott szarvasokat.
fin ben volt már a l fény, amikor a szomszédos Márkus-bükk
ínyében nyugtalankodó rigók izgatott csettegése jelezte, hogy ott alami
komolyabb vad mozog. Talán még a lélegzetemet is visszafojtva vártam a
fejleményeket.

Aztán — lombsuhogás, elvétve néhány gallyroppanás, és a sötétl bokrok


között el t nt két-három szarvastehén, borjú. S végre — némi szünet után
— a bika!
Izgatottan, ócska látcsövem lencséit minduntalan párásra lehelve
nézegettem, taksálgattam bokrok között fel-felt n , imbolygó agancsát.
Hatos. Sajnos csak hatos. Fiatal bika. Még nem l ni való.
Csalódás.
De bezzeg amint besötétedett, a szarvasok elvonulásának irányából
szarvasb gés harsant fel!
Csak nem az a taknyos hatos bika hangoskodik nagyzási hóbortjában?
Ez az élményem a napok folyamán kétszer is megismétl dött.
Csalódottan tudomásul kellett vennem, hogy a som-hegyi „basa"' csak ez
a szép, hosszú agancsú, de mégis még csak hatos bika.
Szeptember 17-én — amíg élek, nem felejtem el ezt a dátumot — már csak
teljes besötétedés után vonultak el közelemben a már jól ismert
szarvasok. Váltig reméltem, hogy maholnap talán majd egy derék bika lesz
itt a háziúr.
Az átvacogott éjszaka után végre derengeni kezdett az ég alja.
Lassanként alakot öltöttek a szemközti hegyoldal bokrai, a már jól ismert
sötét fatuskók. Ködfoszlányok szálldostak a völgyekb l, árkokból.
Tüneményes szi reggel született.
A túloldali hegygerinc felett már-már felbukkanni készült a nap. imikor
megpillantottam a nappali beállóhelyükre vonulgató, immár jól ismert
szarvasokat.
F vadat látni, megfigyelni nálunk mindig eseményszámba ment. Ezért hát
látcsövemen át érdekl dve figyelgettem a kis szarvascsapatot.
Szépei nyomában megint csak a hatos bika gyelgett. Bezzeg most,
kivirradás után már meg sem mukkant.
Els bikámnak sem akartam „csak hatos bikát" l ni. Azért csak
gusztálgattam szép, magas agancsát . . .
A következ kben az döntötte el véglegesen a bika — els szarvasbikám —
sorsát, hogy ez alkalommal apám nyolcszoros nagyítású, kit n
messzelátóján át figyelhettem a nyugodtan vonulgató szarvasokat.
S ekkor — mintha villanyáram futott volna rajtam keresztül!

Hiszen ennek a bikának mindkét agancsszárán — jégága is van! Nem hatos!


Nyolcas! Páros nyolcas! Tehát a mi viszonyaink között l ni való bika! . .
.
Azzal már nyúltam is a les sarkába támasztott fegyverem után.
Ej! Holtom napjáig nem felejtem el e régen áhított, festegetett.
delejes percek élményét, hangulatát!
Céltávcsövem hajszálkeresztje már ott is vibrált a bokrok között
unottan vonulgató bika lapockája táján. De eközben a szemközti gerinc
felett felbukkant a nap. Éppen a céltávcsövembe vakított. A bikát csak
úgy láttam, mintha finom aranyporos ködön át célozgatnám.
Mindegy már! Jól a szemembe húztam a kalapomat, s ahogy éppen két
tölgybokor között lépett át a bikám — a hajnali csendben hatalmasat
dörrent a 9,3 mm-es „ágyúm"' lövése!
Nagyott ugrott a bika, és egyenest lerohant a mély árokba. Tehenei
mellettem csörtettek el szokott beállóhelyük felé . . .
Elemi er vel tört ki rajtam a túláradó vadászláz! Úgy rázott-va-
cogtatott, hogy beleremegett a magasles . . .
Aztán — várakozásteljes, ünnepélyes hangulatban lemásztam a
magasülésr l. Alig találtam meg a sok bokor között a rálövés, helyét.
Végül is a csíp s bikaszag vezetett oda.
Vér! Megnyugtató, habos tüd vér rikított felém a harmatos
szederleveleken.
!
Alig ötvenlépésnyire a rálövés helyét l — ott feküdt els írvasbikám!
Enyém volt az egész világ! Ezen a napon az iskolában csak délután volt
tanítás. Bikám ancsdíszes fejét otthon a kerti szerszámoskamrában
rejtettem el. Tanítás után apám körül víg vadásztársaságot találtam
odaha-. Nosza, kiosontam, fejembe vágtam a friss véres törettel díszelg
dászkalapomat, kezembe kaptam a szarvasfejet, és szó nélkül toppantam a
poharazó vadászok közé . . .
Boldogan összeölelkeztünk apámmal. Alig gy ztem közben félretartani az
agancsot, nehogy a végén felnyársalja valamelyikünket.
Éljenzés, újratöltött poharak . . . Akkor csíptem be életemben el ször.
Még tíz éven át vadászhattam szívemhez n tt kis-kárpáti vadász-

területünkön. Ez alatt az id alatt nyolc, egyre szemrevalóbb agancsú


bikát l ttem ott. Egyet bizony — saját hibámból — még el is hibáztam.
Pedig de jó bika volt!
Fiatal vadászok okulására: az volt hibázásom oka, hogy lebecsültem a
l távolságot. A nehéz golyó a bika alatt csapott el.
Akkor még nem tudtam, hogy a távolság megítélésében mennyire csalóka a
megvilágítás. A nap által megvilágított szemközti hegyoldal közelebbinek,
fény ellen meg távolabbinak t nik. Hogy a célba vett vad messzebbre esik
a ,,rendes" l távolságnál, arra rendszerint az a körülmény is
figyelmezteti a vadászt, hogy valahogy kisebbnek látszik a cél. a
céltávcs hajszálkeresztjc minduntalan ki-kivibrál a célból.
A szinte évente megismétl d hír: ,,a fiatal Sz. már megint l tt egy
bikát!" , azt eredményezte, hogy öreged , kényelmes vadásztársaim már
irigykedni kezdtek. Pedig k is tudták, hogy minden bikámat sok
erd járással, tapasztalkodással és átvacogott éjszakázásokkal érdemeltem
ki. A sikert kitartóan ki kellett er szakolnom. Volt bizony úgy is, hogy
egy bikát csak a tizenötödik lesen kaptam lövésre, amikor már teheneit
elhagyva gyelgett egy napsütötte tisztáson.
Csak a jó, öreg Hubertusz — vagy Diana? — méltányolta szenvedélyes
igyekvésemet, kitartásomat. Kis-kárpáti vadászásom legutolsó évében
,,rekord" trófeához juttattak.
Miel tt a kis-kárpáti bikáknak emlékezéseimben búcsút mondanék, ezt a
szarvashistóriát még el kell mondanom.
Javában dúlt a háború, katonáskodásom közben szabadságon voltam
odahaza. Jó szerencsém úgy rendezte, hogy éppen szarvas-b gés idején.
Igen ám! De én akkor már fülig szerelmes v legény voltam, s a rám
türelmesen váró menyasszonyom kedves társasága jobban vonzott minden
szarvasbikánál.
Hogy, hogy nem — egy délutáni látogatásomkor valami miati
összezördültünk. Sért dötten fejembe csaptam a katonasapkámai.
felcsatoltam a bajonettet, s füstölögve meg sem álltam hazáig.
Otthon — üres a lakás. Az asztalon egy cédula: ,,A Kacsa-tón vagyunk!"
A kacsa-tói erdészlak volt akkoriban a vadásztanyánk.
A kacsa-tói erdészlak — be sok felejthetetlen vadászkaland. saját és
családi vadászsiker elmenve rzi bennem emlékét! — a/

erd k ölén. egy nagy tisztáson épült e század legelején. Famíliánknak ez


a hely már csak azért is becses emlék volt. mert anyai nagyapám — 1878-
ban. alig 13 éves korában — éppen ezen a tisztáson, a kés bb épült
erdészlak helyén l tte els vaddisznóját. Ez volt akkor a karácsonyi
ajándéka. Könny volt neki! Apja városi pagonyerdész volt. aki
kukoricával csalogatta oda a vaddisznókat a tisztás szélén épített
magasles elé.
A Kacsa-tó elnevezés onnan ered, hogy az erdészlak közelében sekély
viz erdei tavacska, inkább csak affajta tocsogó csillámlott. Gyakori
tanyája néhány kóborló vadkacsának. Gyermekkoromból még magam is jól
emlékszem rá. Nem tudom, mi lehet az oka, hogy a mostanában arra járó
turista már nyomát sem találja a hajdani tavacskának. Igaz, közben fél
évszázad telt el. Magaserd lett az akkori fiatalosból . . .
Nos, elbeszélésemet ott szakítottam meg, hogy odahaza az a hír
fogadott, miszerint jó szüleim a Kacsa-tón tanyáznak.
Menten elhatároztam, hogy még hajnalodás el tt kimegyek utánuk!
Sötét, ködpárás éjszaka volt, amikor már szaporán gyúrtam kerékpárom
pedáljait. A komisz ellenszéllel küszködve, a sáros kocsiúton hangtalanul
gördültek a gumikerekek, az éjjeli csendben csak kis lámpám dinamójának
halk zümmögése hallatszott. Alig valamivel a Vaskút mögött, a kis Vödric-
patak völgyében egy ott turkálgató vaddisznókonda kell s közepébe
hajtottam bele! A meglepett csundók méltatlankodó röfögéssel ugrottak
szanaszét, majdhogy fel nem buktattak biciklistül.
Na, gondoltam, már volt is egy nem mindennapos kalandom!
Végre — jócskán megizzadva — az erdészlakhoz érkeztem. Kis szobánk
ablakából hívogató gyertyafény világított: szüleim bízvást már hajnali
cserkészetre készül dtek.
Persze nagv volt a meglepetés, az örvendez fogadtatás. abosj\
váratlanul betoppantam. Szüleim és vadász vendég nagybátyám javában
reggeliztek, tehát éppen a legjobbkor érkeztem. A kiadós reggeli után
hárman indultunk útnak. Anyám nem akart feleslegesen ,,lábatlankodni".
Otthon maradt.
Azután — reggeli els cigarettánkat szívogatva (a következ k
ben dönt szerepe lesz ennek a cigarettának!) az erdészlak el tti
magas vörösfeny k alatt álldogáltunk a gyenge derengésben.
Hallgatództunk. vajon a közeli Lánv-vágásban nem b g-e bika!

„A" bika!
Itt megint meg kell szakítanom elbeszélésemet. Kell, mert a
vadászolvasó csak pontos helyzetjelentés segítségével tudhatja kell en
érzékelni mindazt, ami e nevezetes hajnalon történt.
Ebben a fejezetben már említettem, hogy a mi szerény vadászterületünkön
csak vendégszerepl szarvasbikára számíthatott a vadász.
Kivétel er siti a szabályt.
Akadt egy jellegzetesen hörg -dörg bika, amely már három éve minden
szarvasb géskor izgalomban tartotta a vadászokat. Nappali beállóhelye a
szomszédos uradalmi vadászterület s r ségeiben volt, de éjjelenkint
háremével átlátogatott mihozzánk, a szomszédos Lány-vágásba. Ott volt a
kedvenc b g helye. Éjjeli harsogása elhallatszott a közeli kacsa-tói
erdészlakig. De mire derengeni kezdett a hajnal, már csak a
területhatáron túlról hallatszott egy-egy fáradt, unott b dülése.
így aztán még az erdész sem látta, tudta, milyen bika ez a lány-vágási
basa.
Régi tapasztalat, hogy b géskor mindig akad egy nap, amikor a
legtitokzatosabb szarvasbika is megfeledkezik szokásos óvatosságáról. Még
kivilágosodás után is kinn harsog valamelyik tisztáson, és gondtalanul
sütkérezik. Ezt a ritka alkalmat kell kihasználnia a fáradhatatlan
vadásznak.
Két éve ez már majdnem sikerült.
Egy lustán dereng hajnalon én a Lány-vágás szélén, egy kis összetákolt
lesen kuporogtam, ahonnan elég jól beláthattam az árkos-bokros
vágásterületet. Cserkészget apám — kit n triton-kagylójával — olyan
sikeresen „szóval tartotta", ingerelte a lány-vágási csapatbikát, hogy az
még kivilágosodás után is a mi vágásunkból feleselgetett vele.
Kis lesemen vacogva izgatottan szorítottam a hüvelykujjamat — minden
pillanatban türelmetlenül vártam a megváltó lövést . . .
És ekkor — jó ötszáz lépésnyire — megpillantottam két-három
szarvastehenet, utánuk meg — a bokrok közül méltóságteljesen el lép
bikát!
Apám b gésének irányába fordulva éppen dühödten dörgött vissza . . .
Lélegzetemet is visszafojtva, kis nagyítású messzelátóm lencséit

mégis sebtében tisztára törülgetve, izgatottan bámultam a lányvágási


„meseszarvast".
Ilyen messzir l az ácsorgó, egyre-másra elb dül bika agancsát csak
nagyjából tudtam megítélni. De azt így is láttam, hogy hatalmas agancs
feketéllik a feje felett, a jókora koronák villogó lapátoknak t ntek . .
.
Néhány percnyi sóvár gyönyörködés — és a mesebikát már el is nyelte a
nagy s r ség. Nem sikerült kihasználni a ritka alkalmat. Amint utóbb
kiderült, apámat úgy rászedte a szomszédos magaserd b l visszaver d
visszhang, hogy máshol kereste a bikát.
így hát én voltam az egyetlen vadász a pagonyunkban, aki — legalább
messzir l — láthatta a lány-vágási bikát. Csoda-e, hogy attól fogva még
álmomban is utána sóvárogtam ?
Elbeszélésemet ott szakítottam félbe. hog;v pirkadáskor az rrdészlak
el tt hallgatództunk. b g-e a lány-vágási bika.
Ha az öreg Hubertusz úgy akarja, minden úgy megy. mint a karikacsapás.
Ha meg nem, kár minden fáradságért!
A közeli Lány-vágásban érces hangon felharsant a „meseszarvas"
félreismerhetetlen hördüiése!
Pillanatok alatt kész volt a „haditerv"'. Apám ismét az árkok fel l
kerülve akarta elvágni a bika beváltó útját. Én meg — a kedvez légjárást
megállapítva — amellett voltam, hogy egy éppen alkalmas ösvényen
szemközt, a legrövidebb úton menjünk neki a bikának. Arra számítottam,
hogy apám szakavatott b gése késleltetni fogja a bika elvonulását.
De bizony mire a Lány-vágásban a helyszínre értünk, a bikánk már csak a
határárokból hördült fel apám b gésére.
Miközben lassan világosodott, csalódottan kuporogtunk egy bokor
takarásában. Apám. minden tudását latba vetve, tovább ingerelte a bikát.
Es ekkor — rövid, dühös „szóváltás" után — hirtelen nagv reccsenés
hallatszott az árokból.
— Készülj! — súgta felém apám. — Jön!
A bokor mellett féltérdre ereszkedve, lövésre kész fegyverrel vártam a
bika felt nését.
A szemközti gerincen nagyot rezdült egy tölgybokor, és mellette egy
parányi tisztáson — megjelent a bika!
Magasra tartott fejjel, irányunkba figyelve, akár egv látomás.
Légvonalban vagy kétszáz lépésre.

A céltávcsövön át csak egy röpke pillantást vetettem pompás, koronás


agancsára, mert láttam ám azt is, hogy ha a bika csak egyet lép, újra
elt nik szemem el l a s r bokrok között. Menten lesiklott hát a
hajszálkereszt a ferdén felém álló bika lapockaélére — és már csattant is
a lövés!
A bika meg — óh. jaj! — a legkisebb jelzés nélkül egy helyt megfordult,
s már el is t nt a gerinc mögött . . .
— Na. ezt alighanem elhirtelenkedted! — sóhajtotta csendesen
apám. — Ej, be kár! De jó bika volt!
Lehetetlen! Ha a puska pontosan l , biztosan eltaláltam a bikát! A
lövés pillanatában a lapockája élén állt a hajszálkereszt. (Apám 7 mm-es
Schönauerével l ttem.)
A távoli magaserd koronáit már bearanyozta a felkel nap fénye, amikor
végre felszedel zködtünk. Nekem egy helyt kellett maradnom. Fellépve egy
fatuskóra néma integetéssel irányítottam apámat és bátyámat a rálövés
helyére.
A hajnali csendben torkomban zakatoló szívvel hallgattam fojtott
szavaikat:
— Itt állhatott a bika. Érzed a szagát?
— Hát persze! Itt meg le van verve a harmat, gyúródás látszik . . .
— Semmi vér! egy csepp sem . . . Mondtam, hogy elhamarkodta .. .
Nyomozgató, keresgél apámék közben elt ntek a gerinc mögött. Lesújtva
tipickeltem a helyemen. Meghasonulva önmagammal, az egész világgal.
Tehetetlen csalódásomban még a gyomrom is émelygett.
Aztán odaát hirtelen törtetés, és — miközben legott felkaptam a
fegyvert — egy mennyei hang:
— Itt fekszik! Pompás bika! Egy, kett , három, négy . . . hat!
Páros, gyönyör tizenkettes!
Most már én is árkon-tüskön-bokron át rohantam a helyszínre.
Az árokban, halkan bugyogó csermely partján, oldalára d lve feküdt a
„lány-vágási bika"!
A kis golyó a jobb lapocka el tt vágott be. Ahogy kés bb, zsigerelés
közben láttuk, a H-köpeny szilánkjai a tüd t és az aortát sebezték meg. A
lövedék tömör magja a bal lapockában akadt meg. Bizony furcsa, hogy a
bika ezt a találatot semmiképpen sem jelezte.

— Negyven éve vadászom itt — mondta aztán apám —. de ez alatt az id


alatt ilyen derék bikát még nem l tt nálunk senki!
Drága jó apám. felejthetetlen vadászmesterem! A pompás sikert csakis
neki, szakavatott b géstudásának köszönhetem.
A felszabadulás utáni évtizedekben a Tribec hegység erdeiben vadászgattam
tovább. Parkerd lett a hajdani, kis-kárpáti vadászterületünkb l.
Néhány mondattal hadd „mutassam be" további vadászásom színhelyét.
A tribeci hegyeknek 500—800 méter magas középhegység jellege van. Az
erd k borította hegyoldalakat az alsóbb részeken f leg tölgyesek,
feljebb, a f gerinc felé nagyrészt szinte serd szer bükkösök ékesítik.
Ezt a lomberd t kisebb-nagyobb fenyvesek, a völgyedben tisztások,
rétecskék, feljebb meg itt-ott sziklás részek, k görgetegek teszik
változatossá. Vadászati szempontból fontos, hogy a hegység eléggé vízb :
szinte minden árokban, völgyecské-ben kisebb vízerek, patakok
csörgedeznek. Akad néhány kisebb erdei tavacska is. A szarvas, vaddisznó
csak az ilyen erd ket kedveli.
A Tribec hegység erd sége egyrészt a nyitrai erd kkel, másrészt a
Rokos, Vtácník és a Fátra rengetegeivel függ össze. De van is ám' itt nem
egy messze földön híres vadászeldorádó! Itt terül el a ma is híres,
hatalmas kistapoksányi vadaskert, valamivel odább meg Ghymes, ahol
Forgách Károly már jó száz évvel ezel tt meghonosította a muflont.
Kedvenc tanyája ez a vidék znek, szarvasnak, vaddisznónak egyaránt. Egy-
két vadászterületen még dámvad is el fordul, de a pár szem állat már csak
maradéka az egykor b állománynak.
így aztán megtalálható itt minden vadfajta, amely a közép-európai
vadászterületeken honos. Elég gyakori a vadmacska is, míg hiúz, medve,
süketfajd csak északabbra, a Vtácníkon és a vele összefügg kárpáti
rengetegekben tanyázik. Az én id mben még egy k száli saspár is fészkelt
a területünkön.
Mégis — vajon csodálható-e? — a tribeci vadászok érdekl dését legjobban
a szarvas köti le. Annál is inkább, mert itt. ha nagyon kedvez a
vadászszerencse, akár érmes bikával is találkozhatunk.
Sajnos, nekem sosem volt ilyen szerencsém.
Csak abban kedvezett a sorsom, hogy abba a vadásztársaságba

sikerült új tagként felvétetni magamat, amely az egész környék


legmintásabb, legszakavatottabban kezelt pagonyának egy részében
vadászhatott.
Konrád f erdész ,,birodalmában".
Már az els , bemutatkozó látogatásom Konrádnál felejthetetlen emlékem
marad.
Erd k ölén, egy fennsíkon, a „hornyáni pusztán" áll a régi, patinás
erdészlak. Konrád elmaradhatatlan vérebével már a tágas udvaron fogadott.
Középmagas, edzett-cserzett, szikár termet. Nyílt, öntudatos tekintet.
szül haj, bajusz. Természetes, udvarias, önkéntelenül is tiszteletet
követel lénye már ismeretségünk els perceiben megnyerte érdekl d
szimpátiámat, bizalmamat.
Konrád kritikusabb, igényesebb volt szerény személyem, nevezetesen
vadászi mivoltom, hogy úgy mondjam, kvalitásom megítélésében.
Érdekes volt megfigyelni, amint bíráló tekintete már a kölcsönös
üdvözlés pillanataiban végigsiklott vadászgúnyámon, felszerelésemen.
Aztán kedvesen betessékelt sokfajta érdekes vadásztrófeával díszelg
szobájába. Trófeáit persze nagy érdekl déssel vettem szemügyre. Nyilván
számított is erre, néhány szóban elmondta egy-egy érdekesebb, különösebb
zsákmánya megszerzésének históriáját. Közben — mintha csak úgy véletlenül
történne — olyan ügyesen forgatta a szót, hogy szinte kikényszerítette
bel lem, vajon mi az én véleményem err l az agancsról, arról az
agyarpárról, amarról a mufloncsigáról . . .
így aztán — egy óra sem telt bele — levizsgáztatott. Nyilván
megfeleltem, mert most már kikiáltott a konyhába:
— Mama! Kérünk valami uzsonnát! Megyünk vadászni! . . .
Sokáig, derekasan kiérdemelt nyugdíjba vonulásáig vadásztam Konráddal.
Rengeteget tanultam t le, hiszen nagy elméleti és gyakorlati tudását,
nyelvismeretét az egész környék erdész- és vadásztársadalma elismeréssel
csodálta.
Apám korai halála után lett második vadászmestert.u.
Konrád érdeme az is. hogy a messzi vidék egyre több f vadas pagonyában
híres vérebkenneljéb l származó bajor vérebek köny-mítették a vadászok
dolgát. Évtizedek során példát mutatva, I áradhatatlanul oktatgatva,
isten tudja, hány száz sikeres ..utánke-resést" végzett díjnvertes
kutyáival. Nemegyszer még a hetedik

határban is. Ha más eb már cs döt mondott, Konrádhoz fordultak


segítségért. Mennyi örömet szerzett ezzel a vadat sebzett, reményüket
vesztett vadászoknak! Nem is szólva arról, hogy hány sebzett vadat
mentett így meg a további kínlódástól, elkallódástól. mennyi hasznot
hozott ezzel a vadgazdaságnak is.
Magam is mindjárt az els tribeci bikámat Konrádnak és sokszoros
díjnyertes bajor vérebének, Harrasnak köszönhettem. Annál is inkább, mert
városi lakásomban akkor már nem tarthattam saját kutyát.
Mivel ez a bikahistória különben is tanulságos, elmondom.
Tribeci vadásztársasági tagságom els évében még csak nagyjából
ismertem vadászterületünket. Pedig éppen szarvasb gés idején kezdtem el
ott vadászni.
De már így is: milyen gyönyör ség volt jó hír vadászterületen járni a
b g bikák után! Hogyisne! Valamikori szerény kis-kárpáti vadászbérletünk
pagonyaiban mindig ritka eseményszámba ment, ha valahol elb dült egy
szarvasbika. Az is legfeljebb csak sötét éjjel történt. Itt meg
rendszerint már délután rázendítettek a bikák, egész éjjel harsonáztak.
Ha a hétvégeken a kis vadászkunyhóban háltam meg, bizony még a csukott
ablakon is behallatszott hangoskodásuk.
Alig tudtam elaludni a gyönyör ségt l.
Volt úgy, hogy ver fényes délben is el-elb dült valamelyik bika.
Csak az volt a baj továbbra is, hogy nem takaríthattam meg szabadságom
java részét szeptemberre. Így hát itt is régi szokásom szerint járhattam
a bikák után: ha csak valami nem jött közbe, a gyorsan bekapott ebéd után
lóhalálában kikerekezni, ha lehetett, hallgatódzva kinn tölteni az
éjszakát, reggeli hat órakor meg már szaporán igyekezni haza.
Rendszerint — mintha csak hergelni akarna — éppen ilyenkor harsant fel
a közelemben valamelyik bika! S t! Ahogy nyugtalanul, minduntalan az
órámra pillantva, egyre szaporábban kellett szedni a lábam a falu, az ott
beállított „vasparipám" felé — annál harsogóbban b gött-hörgött mögöttem
. . .
Ilyen kötött marsrutával vadászgattam teljes negyven éven át.
Mégis mindjárt az els esti cserkészetemen l hettem volna tribeci
bikát.
Még java l világosság idején kezdett el b gicsélni a Kozlica
k görgeteges tölgyesében. Tritoncsigám segítségével hamarosan

sikerült is vele „felvenni a kapcsolatot'", aztán már egyre ércesebben,


harsogóbban válaszolgatott. Kisvártatva ágropogás, lombsu-hogás,
elszabadult kövek gurulása jelezte, hogy már jön!
Elég derék, koronás tízes bika volt, de még nem tartottam golyóra
érettnek. Gyanús volt az is, hogy — mint valami ólálkodó mellékbika —
tehenek nélkül volt. Aztán meg tudtam már azt is, hogy errefelé különb
bikával is találkozhatom. Nem akartam hát elhamarkodni a dolgot.
Már a b gés legjaván tartottunk. Szeptember 20-án délután ismét
kikerekeztem szerencsét próbálni.
Hát, kedvezni is látszott a szerencse, mert már az erd legelején, a
Borina fenyvesében találkoztam Konrád f erdésszel és Supa nev
javakorabeli, jó hír vad rével. Készségesen ajánlkoztak, hogy
elkísérnek.
És lám, alig haladtunk hegynek vagy egy negyedórát, amikor messze
hátul, már vadászterületünk határának közelében a skalkai vágásban
megszólalt egy bika!
A föerdésznek még a pagony más részén volt dolga, de miel tt elvált az
utunk, néhány szóval megbeszélték Supával, hogyan lesz a legalkalmasabb
megközelíteni az egyre szaporábban harsogó bikát.
Említettem már, hogy vadászataimon mindig egyedül szerettem járni az
erd t. Cseppet sem mondható ez holmi különcködésnek. Hiszen a vadász csak
egymagában érzi magát igazán függetlennek, önállónak, zavartalannak, neki
csak így becses az elért vadászsiker. Amikor a zsákmányt, trófeát — akár
valamikor az sember — csupán önmaga rátermettségével, ügyességével és —
szerencséjével szerezte. Minden idegen segítség, útbaigazítás, vezetés
nélkül.
Ekkor azonban, amikor még alig ismertem az új vadászterületet,
ugyancsak kapóra jött. s t, dönt körülmény volt, hogy Supa vezetett.
Hiszen még fogalmam sem volt, hol van a skalkai vágás. Ráadásul ahogy
cserkészésünk közben egy mély völgyben siettünk el re, úgy csalt a
hegyen-völgyön át visszhangzó bikabögés, hogy hamarjában azt sem tudtam,
hogy a jobb vagy a bal hegyoldalban harsog-e a bika. De ahogy tamáskodva
hátrafordultam, a helyzetet ismer Supa habozás nélkül irányított a bal
oldali meredeknek. Régen ismerte már ezt a bikát, jól tudta hát, hol kell
keresnünk.
Ziháló, szapora kepesztésünk közben egvre közelebbr l hangzott a bika
dörg harsogása. Még pár perc. és a magaserd fatörzsei

között már átvilágított a meredek, ben tt, bokros vágás. Annak a fels
sarkában, egy s r nyírfacsoportban hangoskodott a bikánk. Már azt is
hallani lehetett, hogy agancsával vadul verdesi, csapkodja a bokrokat.
Fától fáig surranva az erd széléig egy néma legyintéssel hátrahagytam
Supát. Néhány lépéssel feljebb, a vágásban egy magányos vadcseresznyefa
állt, ahonnan a hepehupás, széldöntvé-nyes terepre alkalmasabb kilátás
ígérkezett. Odakúsztam.
Amint a fa mögött óvatosan felegyenesedtem, meredeken felettem — vagy
százötven lépésnyire — három-négy szarvastehenet, borjút pillantottam
meg. A bika valamivel feljebb orgonált, törtetett fel-alá a beláthatatlan
s r ben.
Lövésre kész fegyverrel a kezemben, izgatottan lestem a fejleményeket.
A meredeken álldogálva már meg-megremegett a térdem. Nem lett volna
értelme b géssel ingerelni, hívni próbálni a bikát. Úgyis nyilvánvaló
volt, hogy el bb-utóbb el törtet, és követni fogja legelészve elfelé
vonulgató hölgyeit.
Közben azonban — egyre inkább gyérült, fogyott a l világos-ság . . .
Végre! Egy nagy felb dülés, ágak törése-suhogása — és köny-nyed
ügetésben el t nt a bika!
Az eléggé áttekinthetetlen terepen nem maradt id hosszas
látcsövezésre. Arcomhoz kapott fegyverem céltávcsövén át is azonnal
láttam, hogy hatalmas test , jókora agancsú, lövésre érett bikával van
dolgom. Egyik agancsszárán egy lekaszabolt lombos ágat lóbált ügetése
közben.
Nyaktöve táján kísérte a hajszálkereszt, amikor elcsattant 7 mm-es
Schönauerem lövése.
A bika — abban a pillanatban, ahoeiv megérintettem a rögtönzött ravaszt
— mintha villám sújtotta volna, egy helyt összeroskadt!
— Gratulálok, ez fekszik! — suttogta a mögöttem felt n Supa. miközben
bikánk háreme vad vágtatásban rohant el a vágáson át.
De nekem akkor már rossz tapasztalataim voltak a t zben rogyó
nagyvaddal! Holmi gerinchorzslövést l tartva azonnal repetáltam. es új
lövésre készen nem tévesztettem el szem el l a helvét, ahol a led lt
bikából csak egy égnek meredez , hatalmas agancsszál látszott.
Jó is volt így! Pár perc múltán kapálódzni. verg dni kezdett —

én meg, amint a szederindák, bokrok, száraz ágak között valamicskét is


megpillantottam hatalmas testéb l, még két gyors lövést adtam le rá.
(Amint kés bb kiderült, mind a két hegyes, H-köpenyes golyó
félrecsapódott.)
Erre aztán talpra pattant a bika, dülöngélve botorkált rézsút lefelé a
meredeken, s elt nt szemünk el l a s r bokrosban.
Lerántottam fegyveremr l a galibázó céltávcsövet, és gyors ismétlés
közben rohantam-surrantam, hogy elvágjam a sebesült bika útját.
Éppen egy s r bokorcsoporton törtettem át, amikor összefutottam a
felettem álló, nehezen hörg bikával. Nyaka tövére célozva húztam el a
ravaszt, abban a biztos tudatban, hogy ez a lövés végképp ledönti.
De lövés helyett — csak az üt szeg fémes csettenése hallatszott!
A bika azonmód rám kapta morcos fejét, és meredten figyelt. Még a szeme
fehérjét is láttam! És azt is, hogy véres a lapockája.
Ilyenkor gyorsan cikáznak a vadász fejében a gondolatok. Az els
pillanatban persze azt hittem, hogy csütörtököt mondott a puska. Mindig
csak négy patront szoktam a fegyverembe tölteni: egy szál vadra több
lövésre még sosem volt szükségem. Lassan, hangtalanul kinyitottam hát a
závárt. Egy gyors pillantással akkor láttam, hogy a puskámban — nincs sem
csütörtököt mondott töltény, de bizony semmi egyéb patron sem . . . Üres
fegyverrel állok a sebzett bika el tt!
Nem volt spekulálásra, habozásra id ! Sebtében új töltényt kapartam el
a zsebemb l, gyorsan betöltöttem, de éppen amikor becsaptam a závárt, a
bika egy hatalmas ugrással a s r be vetette magát.
Nyakára tartva, kapásból dobtam utána a golyót. Még rövid törtetés
hallatszott, aztán csend.
Sajnos nem értünk rá eleget várni, mert már besötétedett. Abban a
hiszemben, hogy a bika a közelben fekszik, zseblámpáink fénye mellett
kezdtük követni a s r lécesben alig észrevehet vérnyomot.
Amit l féltem, bekövetkezett. El ttünk felugrott sebágyából a bika, és
a sötétben törve-zúzva csörtetett a közeli hegygerinc, egyúttal
vadászterületünk határa felé . . .
Le voltunk forrázva. Miközben felkelt a hold, s innen is, onnan

Korán kezdi, aki mester akar lenni


,,Els vadászzsákmánvom egy vadlúd voll"
Csendélet — foglyokkal
A hatos bakot kerget „gyilkos bak"

A magas-tátrai bak Bronzérmes dámbikám


apám messzelátóján figyeltem a nyugodtan
vonulgató szarvasokat ..."
is hegyen-völgyön át visszhangzott két-három bika b gése, lógó orral
baktattunk a falu felé.
Az ottani erdészlakból a szolgálati telefonon felhívtam Konrádot.
Szerencsére már odahaza volt. Már kérdezte is;
— Mi az, tanár úr? Doberdó? Négy lövést is hallottam a
Skalkáról!
Töredelmesen beszámoltam a történtekr l, s egyben megkértem, hogy híres
vérebével másnap keressék a bikát. Magam, sajnos. nem érek rá: egy csomó
órám van.
— Tessék csak nyugodt lenni — válaszolta a jó Konrád. —
Meglesz a bika! Kérem a telefonhoz Supát. Mindjárt megbeszélem
vele, hogy holnap reggel hol és mikor találkozzunk. Jó éjszakát!
Hogy milyen hangulatban kerekeztem haza, milyen gondolatokkal
hánykolódva töltöttem el az éjszakát, másnap meg hogyan múlt a hosszú
délel tt, arról bízvást nem kell itt szót ejtenem. Úgyis hosszúra nyúlik
ez a dicstelen bikahistória. De nem volna benne még több tanulság, ha
most már nem mondanám el végig.
Nos, a gyorsan bekapott ebéd után már ,,vágtattam" is Supa falubeli
tanyájára, hogy miel bb megtudjam az utánkeresés eredményét.
De Supa még nem volt odahaza. Akkor már tudtam, hogy baj van. Ha reggel
óta nem találták meg a bikát. . . .
Egy óra hosszat idegesen cigarettázgatva várakoztam, üldögéltem az
udvaron egy favágótuskón.
És aztán — kocsizörgés a ház el tt!
Friss tölgylombos szekéren hozták a bikámat. A szekér oldalából magasan
meredt ki egy hosszú agancsszár . . .
Alig kezdtem hozzá, hogy boldogan megcsodáljam els , hatalmas tribeci
bikámat, amikor az erdészlak nvitott ablakán át már csengett is a
telefon.
Konrád f erdész jelentkezett:
— Tanár úr? Tudtam, hogy már türelmetlenül vár. VVeid-
mannsheil! Gratulálok, de mondhatom, nehéz munka volt! Ha
nincs kéznél jó kutya, aligha kaptuk volna meg ezt a bikát. Tegnap
este a sebágyából felzavarva még felfelé törtetett (!), átment a
gerincen a szomszéd pagonyba. Ott egy jó kilométert haladt, míg
Harras állóra csaholta. Odalopódzva lapockán l ttem, de még e
lövés után is elcsörtetett. Csak mikor a véreb ismét megállította.
egy másik lapockalövésem döntötte le végleg. Megint egy példa.

mit bír el egy bika b géskor. Tessék megvizsgálni a lövéseket. Különben


Supával, a vadcseresznyefa tövében, ahonnan ön az els lövéseket leadta,
egy teljesen ép töltényét találtuk. Az els lövés után nyilván túl
energikus ismétlés vethette ki a tölténytárból. Ismételten gratulálok a
valóban derék, öreg bikához — én már két éve ismerem. A friss töretét
Supával elküldtem. A többit majd alkalomadtán b vebben megvitatjuk!
Alaposan megvizsgáltam, milyen lövéseket kapott hát a bika.
Az els golyó valamivel a lapocka mögött, a gerinc alatt csapott át a
bika testén. Tipikus „ürös lövés" (homorlövés?), melyet a német vadászok
találóan „Hohlschuss"-nak neveznek. A két borda között behatoló hegyes
golyó szinte csak súrolta a tüd t. Szintén két borda között ujjnyi vastag
volt a kilövési seb. Az átcsapódó H-köpenyes golyp nyilván a hátgerincet
annyira sokkolta, hogy néhány percre /lefogyasztotta a bikát. Utolsó
lövésem nyakon találta, de csak a nyeldekl t roncsolta meg. A kilövési
oldalon a b r alatt hatalmas alvadt vércsomó éktelenkedett. A derék véreb
és Konrád két lapockalövése nélkül nyilván bitangjába veszett volna ez a
pompás, páros tízes bika.
Hohlschuss! Nem tudom, van-e erre találó magyar szakkifejezés. Eördögh
Tibor Vadászok nyelvén cím , 1976-ban megjelent szakkönyve sem ad erre
választ. Gondolom, sem ismeri el, hogy ilyen lövés is létezik.
Hohlschuss-problémáról — az öregebb vadászoknak most aligha mondok
valami újdonságot — már régóta, pró és kontra, rengeteget vitatkoznak a
vadászok. Azok, akik ilyen lövéssel már nem egy vadjukat sebezték meg,
esküsznek rá, konkrét esetekkel bizonyítgatják, hogy igenis: létezik
olyan lövés, amikor a lapocka mögött, a kelleténél magasabban, két borda
között becsapódó lövedék a tüd és a gerinc között úgy csúszik át, hogy
nem ejt halálos sebet; s a vad el bb-utóbb simán kiheveri.
Ezzel szemben mások, köztük orvosok is, arra hivatkoznak, hogy
ilyenfajta lövés anatómiai szempontból mer lehetetlenség: a vad
mellkasában, a tüd és a hátgerinc között nem létezik semmiféle olyan
üregecske, amelyen a golyó átcsúszhat.
Mire az ellenpárt azt válaszolja, hogy eltérés lehetséges az él és a
már elejtett, dermedten boncolt vad mellkasi szerveinek
elhelyezkedésében. Arra is hivatkoznak, hogy az is lényeges, vajon a
golyó

kilégzéskor vagy belégzéskor éri-e a vadat: ha valaki egy teli hordóba l


bele, a lövedék azt esetleg szétveti, míg egy üres hordón csak két lyukat
fúr. Az is feltétele az ilyen komisz lövésnek, hogy a golyó éppen két
borda között érje a vadat, s így, komolyabb ellenállásra nem találva, a
lövedék nem deformálódik, roncsolódik: nem ejt halálos sebet.
Nincs szándékomban ezt a kérdést firtatni, de bizony az imént elmondott
els tribeci bikám esetében a gerinc alatt, két borda között átcsapó
lövedék a bika tüdején csak felületes sebet ejtett. Pedig a golyó az
abban az id ben legkorszer bb, máig is „divatos" H-köpenyes, eredeti RWS-
lövedék volt.
Még tipikusabb — egyben sajnálatosabb — volt egy hasonló esetem egy
szarvasborjúval. Sajnálatos volt a dolog már csak azért is, mert — Konrád
f erdész jelenlétében — ez volt az els tribeci vadászatom,
vadászbemutatkozásom.
Kés sszel tarvadra cserkésztünk. Egy vágásban — vagy százötven
lépésnyire — egy szarvascsapatot loptunk be. Figyelmünket egy állandóan
köhög borjú vonta magára, amelyet el írásosan sikerült is egy egyenes
golyóval helyben marasztanom. Szokásom szerint rögtön ismételtem, és
Konrád utasítására második lövésemmel egy vén, medd tehenet l ttem ki a
szerteugró szarvascsapatból.
Felmentünk a vágásba, hogy szemügyre vegyük zsákmányunkat. A tehén már
dermedt volt. A borjú is mozdulatlanul feküdt: az oldalán — valamivel a
lapocka mögött, a gerinc alatt — jól látszott a lövés vérrózsája.
Fegyvereinket egy fatuskóhoz támasztva, éppen a zsigereléshez
készültünk hozzáfogni, amikor látjuk ám, hogy a már dermedtnek hitt borjú
meg-megemeli a fejét, már csülökre is kap, egy helyben tántorog. Konrád
el rántja hosszú vadászkését, hogy a borjút leszúrja, de az ugrik egyet,
elvágódik, legott ismét lábra kap — és egy ugrással beveti magát a
s r be, elcsörtet. A néhány pillanat alatt jól látszott a túloldali
kilövés is: pontosan olyan helyen, mint a belövés.
Úgy álltunk ott, mint a tímár, akinek a víz elvitte az áztatott b reit.
Egy id múlva követni kezdtük a vérnyomot. Gyanús volt mindjárt, hogy a
várt b , világos, habos tüd vér helyett csak kevés

sötétvörös vért találtunk a borjú nyomán. Abbahagytuk hát a további


keresgélést, és hazatértünk a vérebért. Sajnos, közben szakadni kezdett
az es , el sem állt másnap reggelig.
Minek szaporítsam tovább a szót: a borjú nem lett meg. Pedig Konrád még
másnap is kereste.
Ezt olvasva gondoljon ki-ki amit akar, csak azt kívánom itt még
hangsúlyozni, hogy magas, gerinchorzslövésr l szó sem lehetett, hiszen
közvetlen közelr l láttuk a be- és kilövés helyét, amint azt az imént
leírtam. Ide kívánkozik a megjegyzés, hogy ebben az esetben is 7 X 57-es
(RWS), H-köpenyes lövedéket használtam.
Ha már a lövedék öl hatásáról van szó, meg nem állhatom, hogy e
f benjáró vadászproblémánál el ne id zzek egy kissé.
Ugyancsak hálátlan dolog ebben a sokat vitatott kérdésben állást
foglalni. Hiszen a vadászok nagy zöme inkább a kisebb kaliber , nagy
kezd sebesség lövedékeknek, modern „kilométerpuskáknak" a híve. Mások
viszont a nehezebb golyókra, a nagyobb kaliberre esküsznek.
Sokan azt tartják, hogy nem is az öbnagyság, a könnyebb vagy nehezebb,
hegyes vagy tompa stb. lövedék, hanem a kiadós töltés a dönt en fontos.
Szerintük lövés el tt szépen ki kell várni, míg a keresztben álló vad
tisztán mutatja az oldalát, a „blattját": ez a siker titka. Ez a
leghatásosabb lövés, mert legnagyobb a valószín sége annak, hogy a golyó
keresztülüti a vad testét. Nemigen akad meg benne, nem csusszan félre, b
vérnyomot is ad.
Ezzel szemben mások azt állítják, hogy éppen akkor a leghatásosabb a
találat, ha a golyó a vad törzsét nem mer legesen, hanem kisebb-nagyobb
szög alatt, rézsút éri. Ezt a véleményüket azzal indokolják, hogy ilyen
lövés esetén a golyó a vad testének nagyobb részét, több szervét járja
át. Elismerik, hogy ilyenkor ritkább a kilövés, de ez — szerintük — nem
is túlságosan fontos. Az a mérvadó, hogy a lövedék nem „fütyül" át a vad
testén, hanem egész roncsoló energiáját a vad testében fejti ki,
hasznosítja.
Sok vadász meg pláne azt tartja, hogy nem a puska, a lövedék minem sége
a fontos, hanem a pontos lövés. Jól el kell találni a vadat, ez dönt!
Bajos, s t, bízvást lehetetlen ebben a f benjáró vadászvitában
határozottan, véglegesen dönteni. Pedig már igen sokan megpróbálták. Ott
tartunk ma is, hogy végeredményben ki-ki a saját, eddigi tapasztalatai
alapján alkotja meg véleményét.

Igencsak távol áll t lem, hogy itt, saját véleményemet hangoztatva,


mintegy „pápább akarjak lenni a pápánál". Mégis helyénvalónak gondolom,
hogy — a kevésbé tapasztalt vadászok okulására — egy-két fontos
megfigyelésemre, tapasztalatomra hívjam fel figyelmüket.
Tág fogalom ám a „pontos", okvetlenül halálos lövés!
Nagyon sok vadat l hetünk golyóval — mindig ugyanolyan kaliber ,
töltés , súlyú, konstrukciójú golyóval —, mégsem állíthatjuk teljes
bizonyossággal, hogy akárcsak két vadunkat is teljesen egyforma két lövés
terítette le.
Mindenki számára érthet dolog ez, ha meggondoljuk, hogy két „darab"
vad testében centiméternyi pontossággal ugyanazon a helyen bevágódó
ugyanazon golyónak is mer ben más lehet a hatása. Ha a két egyforma lövés
csak egy kicsit is más szögben érte a két vad testét — máris teljesen
különböz lehet a találat eredménye. A vad testébe bevágódó golyó —
különösen ha csontot ér — változtathatja eredeti irányát. Egyetlen tömör
darabban maradhat, deformálódhat, szilánkokra vágódhat szét stb.
így aztán könnyen érthet , hogy két egyforma golyó, amely pontosan
ugyanazon a helyen ért két vadat, teljesen más és más sebet ejthet.
Az egyik szétroncsolhat egy fontos csontot, üt eret, ideggócot, míg a
másik elcsúszik mellettük. Szükségszer en különböz lesz a két „azonos"
lövés hatása, más lesz a két vad reagálása is a két látszólag egyforma
találatra. Hogy a két találat mennyire különböz sebet ejtett, arról csak
gondos zsigerelés közben gy z dhetünk meg.
Ezért is van, hogy sokszor a bolondját járatja a vadásszal a vadászkáté
állítása, amely szerint ilyen találatot így, olyan lövést úgy, amolyant
meg amúgy „jelez" a sebzett vad . . .
A kaliberkérdésr l — bár az imént taglalt megállapításokból is nyilván
hasznos következtetések vonhatók le — medd dolog vitába bocsátkozni.
Sokatmondó tény azonban, hogy sok kit n vadász, aki magabiztosan hat és
feles fegyverrel vonult ki kárpáti szarvasbikára, s t némelyik még
trópusi nagyvadra is vadászni — keser tapasztalatokkal sürg sen
„komolyabb" öbnagyságra tért át.
A nagy hír Széchenyi Zsigmond írja Ünnepnapok cím könyvében: „Azt
kell mondanom, hogy kárpáti viszonylatban még a 8/60

Magnum Mausert sem tartottam maradéktalanul megfelel nek. Sokkal


helyénvalóbb, megnyugtatóbb ott a kilenc millimétert is meghaladó
öbnagyság."
A nagyobb kalibereknek elvitathatatlan el nyük az er sebb töltés által
hajtott lövedék megbízhatóbb „vaddönt ereje" — az. amit a trópusi
nagyvadvadászok „stopping power"-nek neveznek.
Márpedig minden tisztességes vadász arra törekszik, hogy lövése
lehet leg minden felesleges kínlódás nélkül ölje meg a célba vett vadat.
Ha pedig netán mégis utánkeresésre volna még szükség, b vérnyom vezesse
a közelben elterült zsákmányhoz.
Mivel az imént különböz lövedékek, lövések öl hatásáról esett szó, hadd
mondjam el itt utolsó szarvasbikámnak, egy igen derék „tulipánkoronájú"
tizenkettesnek a históriáját is. Annál is inkább, mert ez az eset is
tipikusan példázza, hogy:
1) milyen hihetetlen életereje van a b g szarvasbikának,
2) mennyire fontos, hogy nagyvadas vadászterületen mindenkor gyakorlott
véreb vagy legalább más alkalmas vadászkutya legyen kéznél.
Er s vihar zúgott azon a derült, h vös október eleji hajnalon, amikor
nagy óvatosan becserkésztem a szemközti hegyoldalban harsogó, nyugtalanul
fel-alá vonulgató bikát.
Végre! Odaát, a s r tölgybokrok között egy alig szobányi nagyságú
tisztáson ügetett át a teheneit terelget basa. Elég volt egy pillantás a
kosorrú kárpáti bika öreguras alakjára, a villogó, hatalmas
kehelykoronákra. Térdemre támasztott könyökkel kaptam célba. Feje, széles
nyaka már el is t nt a tisztást körülfogó s r ben, amikor útjára engedtem
a lapockája mögé szánt golyót.
A bika azonban minden észrevehet jelzés nélkül elrobogott a
beláthatatlan s r ben. Ej, pedig már a lövés pillanatában az volt az
érzésem, hogy jól eresztettem el a golyót!
Bárhogy hallgatództam, a nagy viharban nem hallottam, lerogyott-e.
A rálövés helyén jó egy óra múlva is csíp s bikaszag és — világos,
habos tüd vér. Sok. Ez mindjárt megnyugtatott. Mivelhogy biztos voltam a
sikerben, és kivételesen a múló id sem sürgetett, zavartalanul végig
akartam élvezni a magamfajta szerény vadásznak annyira becses vadászünnep
varázsteljes hangulatát.

Az immár napsütötte kis tisztáson leheveredtem hát, és a friss vérnyom


mellett kivártam még egy órácskát. Csak nem elhamarkodni a dolgot!
Ráérek. Közben, lekapcsoltam fegyveremr l a feleslegessé váltj s t
alkalmatlan céltávcsövet, és meggy z dtem róla, hogy újra cs re van
töltve a puska . . .
Végre! Ama bizonyos ünnepélyes, mégis kissé szorongó hangulatban,
lövésre kész fegyverrel a kezemben nekiláttam az utánkere-sésnek.
A nagy s r ben is gyerekjáték volt a b séges vérnyom óvatos követése.
Mindkét oldalából vérzett a bika, a bokrokon látszott, hogy vért is hány.
Kissé nyugtalanított ugyan, hogy az er s szél éppen a bika elrohanásának
irányába fúj, nyomkövetés közben árulóm lehet. De a b vérzés láttán
biztosra vettem, hogy hamarosan rátalálok a már dermedt vadra. Emellett
szólt az is. hogy a meredek hegyoldalban tüskön-bokron át. nagy
csúszásokkal lefelé vezetett a vérnyom.
Nagy óvatosan alig haladtam a bika rohanásának nyomán vagy ötven
lépést, amikor a bokrokat rázó nagy szélben is valami hörg , gurgulázó
köhögés ütötte meg a fülemet.
A bika még él! Két órával a tüdejét átüt lövés után!
Lépésr l lépésre, lehet leg nesztelenül visszakozni kezdtem, nehogy
felverjem sebágyából az állatot.
. Hiába! A rossz szél elárult, és a nagybeteg bika azon nyomban törve-
zúzva, hatalmas csörtetéssel elrohant.
Abban a reményben, hogy valahol még lövésre kaphatom, ész nélkül
törtettem utána,, de már nem sikerült megpillantanom: talán egy percbe
sem telt, és lerohant a meredek hegyoldalon. Át a völgyön, át a
határpatakon. Át az államiba.
Nekem persze jóval tovább tartott, míg zihálva leértem a f völgybe, és
a b vérnyomon vadászterületünk határán megtorpanva, lógó orral
tudatosítottam magamban, hogy ez a bika még korántsem az enyém . . .
Nem maradt más hátra: hegyen-völgyön által elbandukoltam Konrád
f erdészhez, hogy annak rendje és módja szerint jelentsem a történteket.
Mint mindig, Konrád most is hallotta, tudta, hol, mikor adtam le a
lövést. Jóles n legott megnyugtatott, hogy kit n vérebe segítségével
egykett re meglesz a bikám.
Konradné kit n vasárnapi ebédje után kora délután kezdtük

követni a híres vérebbel a határon túl a b vérnyomot. Konrád mindjárt


megnyugtatott, hogy hamarosan rátalálunk a már bizonyára dermedt bikára.
Igen ám! De alig gázolt át a sebzett bika a határpatakon, rézsút
felfelé nekifordult a szemközti meredek hegyoldalnak — ami tudvalev leg
cseppet sem kecsegtet jel. S t, amint felfelé kezdett vezetni a nyom,
kisvártatva teljesen megsz nt az eleddig b séges vérzés. A ritka
bükkösben már néhány száz lépésnyire egyetlen csepp vért sem tudtunk
találni! Kételkedni kezdtem, vajon jól vezet-e minket a díjnyertes véreb.
Csak az biztatott, hogy a kutya cseppnyi vér nélkül is határozott
buzgalommal feküdt bele a hosszú szíjba, s magabiztosan vezetett tovább.
Mondanom sem kell, milyen vegyes érzelmekkel haladtunk egyre feljebb a
hegyoldalban, aztán meg a hegygerincen is túlra. Már a túlsó árokhoz
közeledtünk, amikor odalenn, a patakocska partján egy vastag bükk tövében
megpillantottuk az oldalára d lt és kimúlt bikát.
Töret, amelynek felét — régi szokás szerint — a derék véreb nyakörve
mögé illesztjük, gratuláció, ünnepélyes boldogság . . . gyönyörködés a
pompás trófeában.
De lássuk most a lövést! Nos, hála az öreg Hubertusznak: jobb,
mondhatnám azt is, kicirkalmazottabb alig lehetett volna. A 7 X 57-es,
osztott köpenyes, lekerekített ólomhegy lövedék vagy egy tenyérnyivel a
bika lapockája mögött vágott be. Amint a zsigereléskor kit nt, alaposan
megtépte mind a két tüd lebenyt, s t még a májban is találtunk
köpenyszilánkot. A hatalmas mellkas túlsó oldalán ujjnyi vastag kilövés
vérrózsája piroslott. Az orrüreg is apró tüd darabkákkal volt
eltömeszelve.
Ezt az utolsó szarvasbikámat is úgy sikerült eltalálnom, ahogy azt az
évtizedek során praktizáltam: valamivel lapocka mögött. Soha nem voltam
híve sem a „kicirkalmazott" lapockalövésnek, sem a német vadászok
„receptjének", amely szerint a célzó vadász a keresztben álló vad mells
lábán csúsztassa fel a céltávcs szálkeresztjét, és amikor az a vad
testébe ér. akkor húzza el a ravaszt.
Megmondom, miért.
Egyszer en azért, mert az ilyen módon célzott, szándékolt lapockalövés
eredménye nagyon gyakran csak egy magas láblövés.
Ha pontosan l is a fegyver, elég. ha a vadász lebecsüli a

l távolságot, vagy nagy igyekezetében egy kicsit izgatottabban,


türelmetlenebbül húzza el a ravaszt — és a golyó máris mélyebbre megy a
kelleténél.
A láblövés pedig — minden tapasztalt vadász réme! Mert ilyen lövéssel a
hirtelen egyensúlyát vesztett vad ugyan a legtöbbször t zben rogyik, de
csakhamar ismét csülökre kap, s némi bukdácsolás után úgy elrohan, mintha
nem is lett volna negyedik lába soha sem. így pedig, ha nincs kéznél jó
kutya, bitangjába vész a vad, a már birtokunkban vélt szép trófea.
Örökre. Mert az ilyenformán megpiszkolt vad — ha kiheveri is a sebzést,
és valahogy átvészeli a telet — a következ évben már csak korcs,
féloldalt abnormis agancsot rak fel.
Ugyanez a veszély fenyeget a rézsút szemb l, kisebb-nagyobb szög alatt
a lapockára szánt lövésnél is. S t. Ilyenkor még az is könnyen
el fordulhat, hogy a pontosan találó lövedék megcsusz-szan a lapos
lapockacsonton, és — irányt változtatva — be sem hatol a vad mellkasába.
Féloldalt hátulról nyilván kezd vadász sem céloz lapockára, hiszen jól
tudja, hogy a pontosan „ül " golyó is csak legfeljebb a vad szügyét járja
által.
Ezért tanácsos, ha lehet, szépen kivárni, míg teljes oldalát kínálja
lövésre a keresztbe álló vad, és néhány ujjnyival a lapocka mögé
irányítani a golyót.
Ha a lövés pontos, a megfelel lövedék mind a két tüd lebenyt átüti. Ez
a lövés — emberi számítás szerint — okvetlen halálos. Ráadásul
megkönnyíti az utánkeresést is, mert majdnem mindig b séges vérnyomot ad.
Kisebb az esetleges célzási hibával járó kockázat is: ha a kelleténél
magasabbra megy a golyó, a gerincet ért találat is halálos. Ha meg
mélyebbre csúszik a lövés — de nem sokkal! — az még mindig jó.
Bizony ,jó" még akkor is, ha arasznyinál is mélyebbre ment a golyó,
mint ahogy azt szántuk. Igaz ugyan, hogy akkor elhibáztuk a vadat, de
legalább nem piszkoltuk meg. Márpedig inkább hibázzunk el akár száz
vadat, mintsem egyet könnyelm en megpuskázzunk!
Persze ama bizonyos „szabályt er sít kivételek" mindig
el fordulhatnak. Ezért is van, hogy a gyakorlatban még a legtapasztaltabb
vadászt is nemegyszer meglepetés, csalódás éri. De — többek között —
éppen ez a vadászás „sava-borsa"!
Ha már arról volt szó az imént, hogy a meggondolt lövés leadása

el tt szép türelmesen várjuk ki, míg az áhított vad keresztbe fordul


— a mai erd gazdasági viszonyokat figyelembe véve —, magam is
azt gondolom, hogy: könny ezt mondani!
Hogy miért?
Nos, régebben kisebb-nagyobb tarvágások tarkították az erd t. Amikor
ezek a vágások többé-kevésbé bebokrosodtak, kedvenc tartózkodási helyei
lettek a vadnak, akár napközben is. A vadat változatos ínyencfalatokkal
csalogató vágás, fiatalos szélén meg ott állt a jó kilátással, kilövéssel
kínálkozó magasles,vagy legalábbis alkalmas cserkészösvény könnyítette a
vadász dolgát.
így aztán a legtöbbször elég alkalom, id állt a vadász rendelkezésére,
hogy megfigyelje, nyugodtan szemügyre vegye a vadat, latolgassa, vajon
golyóra érdemes, érett-e.
Ezek a kedvez körülmények azt eredményezték, hogy a vadász
— többnyire — valóban lövésre alkalmas vadra sütötte el puská
ját, mégpedig aránylag nyugodtan, sürget sietség nélkül.
A modern erdészeti elvek szerint manapság csak keskenyebb-szélesebb
„kulisszák", nyiladékok, csip-csup vágások tarkítják az erd ke.t. A
vadász szempontjából nézve ez még nem is volna baj. S t. De az már annál
inkább, hogy ezeket a kis vágásokat vadkártól véd kerítéssel, sövénnyel
kerítik körül az erdészek . . .
Oda, a „kertbe" már nem juthat be a táplálékot keres vad, tehát ott
már nincs mit keresnie a cserkészget -leseget vadásznak sem.
A vadjárásnak a vad gyomra parancsol. A vad — a párzási id kivételével
— akkor mozog, ha éhes, és arra jár, ahol jobb, több táplálékot talál. Ha
éppen nincs — és a leggyakrabban nincs — b makktermés, a nagyvad még
sszel, télen is el szeretettel tartózkodik az erd széli s r ségekben,
ahonnan kés n-korán a mez gazdasági területekre vált ki, kisebb-nagyobb
„vadkárokat" okozva.
így aztán a mez gazdák által is nógatott vadász vagy az erd széleken
lesi a földekre kijáró, onnan meg az erd be visszaváltani készül vadat,
avagy közelebb-távolabb a környez erd ben keresi, várja.
Ha kedvez a vadászszerencse, találkozik is vele. De milyen körülmények
között?
A mez gazdasági területeken — kilencvenszer száz eset közül — csak
gyér, tehát vadászati szempontból alig megfelel világítási viszonyok
között mutatkozik valamirevaló erdei nagyvad. Hacsak

nem vaddisznóról van szó — de még akkor is! —, tessék ilyen körülmények
között megbízhatóan megállapítani, valóban golyóra érett-e a
megpillantott vad?
Ha meg beljebb, odább: a léces vagy magaserd mélyén sikerül
találkoznunk a bakkal, szarvasbikával? Vonul, vonulgat a vékonyabb-
vastagabb fatörzsek, bokrok között: javarészt csak pillanatokra vehetjük
szemügyre, amint a fák között el tünedezik. Valamivel odább meg már ez a
lehet ség sem kínálkozik, mert egyre s r södnek a fedez fák. Esetleg
sosem látjuk meg többé az áhított vadat. Elszalasztjuk a végre kínálkozó
jó alkalmat.
L ni, nem l ni? Ez ilyenkor a sürget , szívünket a torkunkban dobogtató
kérdés!
Megint csak az a helyzet, mint az el bb: Tessék ilyen körülmények
között megbízhatóan megállapítani, vajon valóban golyóra érett-e az
utunkba került vad?! No és ha ez sikerül is: tessék vadásziasan,
pontosan, jó helyen eltalálni a célzásban folyvást zavaró fatörzsek,
gyökérhajtások, bokrok, széltörések között ide-oda mozgó, vonuló vadat!
Félig-meddig ez akkor sikerül, ha a vad felénk tart, szinte az ölünkbe
jön. Ilyenkor nemegyszer azért hirtelenkedj ük el a lövést, mert az
nyugtalanít, hogy a közelünkbe ért vad minden pillanatban szelet kaphat,
észrevehet, elugorhat — sietni kell hát a lövéssel. . .
Nos, szerény véleményem szerint az imént vázolt vadászási körülmények
is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy akaratlanul is minden évben sok, még
fiatal, reményteljes zbak, szarvasbika kerül terítékre. Az évente
megismétl d kötelez trófeabemutatókon aztán rosszallóan csóválják
fejüket a szakért bírák, és elmarasztaló vörös ponttal bélyegeznek meg
nem egy trófeát. Bizony, olykor szégyent vallhat némelyik sokat
tapasztalt öreg vadász is.
De sebaj! A következ vadászidényben tartózkodóbb, óvatosabb lesz az
ilyen „megbélyegzett" vadász. Ez meg csak hasznára van a vadászat
ügyének. A cél szentesíti az eszközt.
Ahogy a valamirevaló vadász mindenkor el akarja kerülni azt, hogy
lövésével csak a lábát törje el a célba vett vadnak — ezt a lövést,
állítólag, csak a hajdani elefántvadászok praktizálták — ugyanúgy nem
szereti szemb l szügyön l ni a vadat.

Igaz. hogy alig van hatásosabb lövés a vad testét teljes hosszában
átüt nél — de biz csak akkor, ha megfelel lövedékkel a vad szügyét annak
kell s közepén, a nyak tövén találjuk el. Ha csak kissé is odább vagy
mélyebbre megy a golyó . . .
A lehet leg elkerülend szügylövés f leg azt a vadászt kísérti, aki jól
tudja kezelni az ilyen-olyan szarvashívót, s annak alkalmas használásával
vetélytársat utánozva, árkon-bokron át nekimegy a hárembasa
szarvasbikának. Mert az ám ilyenkor — ha legény a talpán — szembefordul
vele, lehet, neki is ront. Ilyenkor a legtöbbször csak gyors szügylövés
kínálkozik.
Hadd mondjam el két bikám históriáját: olyanokét, amelyeket kénytelen
voltam szügyön l ni. Mert más lehet ség nem volt. Mind a két esetben az
imént említett helyzet kényszerített ilyen lövésre.
Még csillagok hunyorogtak a fekete égen, amikor már a kis vadászkunyhó
el tt álldogáltam és hallgatództam. Közelebb-távolabb négy bika b gött.
Kett már dühösen összeakaszkodott, messzir l is idehallatszott a vad
agancscsat.togás.
A legjobb, dörg -hörg hang megint a Skalkáról hallatszott.
Mivel csak a hétvégeken foglalkozhattam a b g bikákkal, csak az öreg
Pékár erdészt l tudtam, hogy ott egy öreg tizennégyes a háziúr. Menten
felkerekedtem hát, és pitymallatkor már a meredek, jócskán ben tt vágás
alatt vártam a l világosságot. Tritonkagylómmal felvettem a kapcsolatot a
bikával, és reménykedve hallgattam a csapatbika egyre ingerültebb „áu!
áu!" — harcra hívó felhördüléseit.
Közelebb persze nem jött, féltékenyen rizte teheneit. De a b géséb l
egyértelm en kihangzott: „Ide ne merészkedj! Itt én vagyok az úr!"
Amint a céltávcs ben már jól látszott a hajszálkereszt, a bika
felhördüléseit utánozva a meredek hegyoldalban bokortól széldöntésig,
széldöntést l bokorig nagy óvatosan közelíteni kezdtem az egyre
dühösebben válaszolgató bikához. Közben — a bika az agancsával, én meg
botommal — vitézül csapkodtuk a bokrokat.
Egy kíváncsiskodó nyolcas bika került az utamba. Jó takarásban meg
kellett várnom, míg eloldalog. Kapóra jött egy kis pihen lehiggadás.
mert a vadászgyönyört l valahol a torkomban zakatolt a szívem . . .

Lopakodás közben persze nemcsak azt a helyet tartottam szemmel, ahonnan


a bikám ingerült felhördülései hallatszottak. Annál is óvatosabban
fie;veltem a körnvéket. neho?v valami közbül es százszemü szarvastehén
elugrása eláruljon.
Már vagy százlépésnyire megközelítettem a dühödt bikát. amikor egy s r
bokrosból hatalmasat b dült felém. Láttam, amint magasra tartott fejjel,
könnyed ügetéssel egyenest felém tart. Csak annyi id m maradt, hogy egy
bokor fedezésében egy pillanatra megcsodáljam hatalmas testét, jókora
agancsán a négyes koronát.
Vagy ötven lépésr l a szügye közepére célozva érintettem meg a ravaszt.
Hatalmas ugrással jelezte a találatot, és — miközben sebtében
megismételtem a lövést — kissé irányt változtatva, vad csörtetéssel
rohant le el ttem a meredeken. Éppen egy kid lt fát ugrott át hatalmas
szökelléssel, amikor kapásból odavetett második lövésem érte, amely
legott egy szederbokrokkal ben tt széldöntésbe ro-gyasztotta.
Ismétlés. Fellélegzés.
De azért csak tovább is lövésre kész fegyverrel álltam a helyemen,
annál is inkább, mert a bokrok, öles szederindák teljesen elfedték az
eld lt bikát. Csak a bal agancsszár négyes koronája látszott.
Néhány mély hörgés, és megbillen az agancs. Vége.
Régi szokásomhoz híven, most sem siettem oda türelmetlenül a már biztos
zsákmányhoz.
Milyen lesz az agancs? Jól ítéltem meg a trófeát? Valóban golyóra érett
vadat ejtettem el? No és hogyan sikerült a lövés? Milyen munkát végzett a
lövedék? . . .
T n d várakozásom közben a hegvgerinc felett felkelt a nap:
ver iényes. igazi szarvasb g reggel született. Ráadásul vasárnap volt.
Ráértem hát annak rendje és módja szerint kenetteljesen kiélvezni a
helyzet, a ritka siker varázsteljes hangulatát.
Nem gy ztem betelni vele.
Végül — mint mindig, most is lövésre kész fegyverrel — odamentem
leterített bikámhoz. Úgy, ahogy kell: a meredeken felülr l, a bika háta
fel l kerülve. (Hiba ilyenkor alulról vagy hátulról közeledve lépni a
vagyvadhoz: Egy leterített szarvasbika

utolsó rúgása elegend ahhoz, hogy éles csülkével úgy sípcsonton lalálja
az el vigyázatlan vadászt, hogy attól koldul.)
Csak öt-hat lépésnyir l tudtam megpillantani a mély, ben tt
széldöntvénybe rogyott bikát. Menten rá is kaptam a fegyvert, mert az
oldalán fekve még mindig magasan tartotta a fejét! Kés bb vettem észre,
hogy egy kiálló gyökér támasztja az agancsot.
Derék, öreg, páratlan tizennégyes, már csak egy gyöngyfoga van. Ez hát
rendben van. Es a lövés? A lövések?
Úgy látszik, az els golyó mégsem érte a bikát teljesen szemb l: a
hetes kalibernek megfelel kis belövési seb ugyan a szügye közepén
vöröslik, de a golyó mégis éles szög alatt ütötte át a testét. A
hüvelykujj vastagságú kilövési sebb l még most is szivárog a vér. Amint
zsigereléskor kit nt, a tüd t, az aortát és a májat tépte meg az
ólomhegyü derék kis golyó, de még ez sem tudta helyben marasztani a
bikát.
Nagyon csúnya volt kapásból leadott második lövésem. A golyó a bika
ugrása közben a testéhez húzott mells lábszárait érte, a lapocka alatt.
Nyílt töréseket okozva szétzúzta mind a két lábszárcsontot.
Nyilvánvaló, hogy a második lövés nélkül sem ment volna már messzire.
Mégis sóvárogva gondoltam valamikori 9,3 X 74-es „ágyúmra", amely
alighanem már az els lövéssel helyben marasztotta volna a bikát.
Néhány évvel kés bb úgy alakult a helyzet, hogy egy másik bikámat is
szügyön kellett l nöm. A 7 mm-es kis golyóval még kétszer kellett
eltalálnom, mire végleg eld lt.
Elmondom, hogy volt.
Abban az esztend ben addig habozgattam, addig válogattam a bikák
között, hogy közben elmúlt a szarvasb gés java ideje, és már-már úgy
látszott, hogy hoppon maradok.
A b gés vége felé vadászterületünkre egyre gyakrabban átlátogatott az
államiból egy vén, visszarakott, vereked bika. Két éve mint egy jó
tizenkettest hibázta el ott egy erd mérnök. Ez a bika az idén már csak a
jobb agancsszárán növesztett hat rövid ágat. koronát, a bal szára már
csak hatost mutatott. Ez még nem lett \olna baj. de az már igen, hogy ez
a bal agancsszár a rövid szemes jégág felett jó félméteres, hegyesre fent
vastag nyársat alkotott.

A vén bajnok nyilván tudatában is volt annak, milyen veszélyes fegyvert


hord a fején. Ez lehetett az oka vereked kedvének. Sorra belekötött a
környék minden csapatbikájába, tudomásunk szerint kett t meg is piszkolt.
Még a b gése is jellegzetes volt: csak dühödt „áuh! — áuh! — harci
riadóját harsogta.
Fél volt, hogy végül egy reményteljes, jó bikát sebez halálra. így
aztán odaát az államiban, de nálunk is mindenki erre a bikára fente a
fogát. Eredménytelenül.
Végül mégis izgága természete, vereked kedve lett vesztére.
Ha hozzánk látogatott át, rendszerint a prílohyi javakorabeli,
szépremény tizenkettessel csatázott. Társaim is, én is hiába próbáltuk
ártalmatlanná tenni a vén vereked t.
Komisz hely volt ez a prílohyi hegyoldal, tölgyes rudaserd , nagy,
fennsíkszer tisztásával. Állandóan ide-oda kavargott ott a légjárás,
márpedig a „jó szél" minden vadászsiker legf bb el feltétele. Az évek
folyama.-, sorra felsültünk, ha azon a vidéken valamelyik b g
szarvasbikát akartuk becserkészni. Híven rköd , éber szépeik szimatját
sosem sikerült kijátszanunk.
Október ötödikén, szombaton, csendes, csepeg s id ben már csak
sötétedéssel tudtam végre felfújtatni kis vadászkunyhónkhoz. Teljes csend
honolt a tájon. B gést már sehonnan sem lehetett hallani. Vadásztársaim
közül sem volt már kinn senki.
A kunyhóban sebtében leraktam a hátizsákomat, kaptam a vödröt, és a kis
ösvényen lebandukoltam a prílohyi tisztás alatti árokba, hogy az ottani
forrás pompás vizéb l merítsek esti teámhoz. Alig volt már l világosság,
de a puskát azért nem hagytam a kunyhóban.
Amint a kis forrásból meregetem a vizet a vödörbe, a prílohyi tisztás
környékén felharsan ám az ott ismert, még golyóra nem érett tizenkettes
b gése!
B g bikát megfigyelni mindig becses élmény. Mi sem természetesebb hát,
hogy azonnal letettem a félig telt vödröt, s az árok túloldalán
cserkészgettem a tisztás felé.
Pompás kép fogadott.
A dereng tisztáson három tehenét kerülgetve, ide-oda terelgetve b gött
a reményteljes, villogó agancsú tizenkettes. „Gyakorlat teszi a mestert!"
jelige alatt — biztosított fegyverrel — célozgattam lapockatáját, de már
alig látszott a céltávcs szálkeresztje.

Ekkor a tisztás alatt, a már elsötétült tölgyesb l felharsant a jól


ismert ,.áuh! . . . áuh!"
Abban a minutumban kibiztosítottam a fegyveremet, és kis tölgyem mögött
kuporogva, lélegzet-visszafojtva lestem a vén vereked felt nését.
Közben azonban végképp besötétedett. A sötét rudaserd b l zörgés,
ágropogás. rövid agancscsattogás hallatszott — aztán csend. Ismét
csalódottan biztosítottam a puskámat, vállamra kanyarítottam, és magamban
csendesen ebadtázva tértem vissza a vödrömhöz . . .
Másnap persze már hajnalodás el tt útra készen ácsorogtam a kunyhó
el tt, hallgatódzva, vajon megszólal-e még valahol egy bika.
Teljes csend. Borongó, cseperg s, de legalább szélcsendes az id .
Rövid, tanácstalan latolgatás után mégis csendesen elcserkésztem a
prílohyi tisztás szélére, a tegnap esti bikacsata színhelyére. Ott. jobb
híján, egy jó karvastagságú tölgy fedezésében lesbe álltam.
Alig-alig akart kivirradni. Ritka ködfoszlányok szálldogáltak a tölgyek
között. Egyetlen hang sem hallatszott, mégis elégedetten figyelgettem,
hogy cigarettám füstje ezúttal csak le, az árok felé bodorog, gyérül
semmivé. Közben már hét óra felé járt az id .
No, gondoltam magamban, üsse k : hétig még ellesegetek itten, aztán
majd még cserkészem egyet.
Rudaserd ben, szálasban, ahol a vadász a vastagabb-vékonyabb fatörzsek
között kínálkozó nyílásokon, hézagokon át fürkészve csak a közvetlen
környéket tarthatja szemmel, nem valami szórakoztató a „hosszú, méla
les". Különösen az ilyen, megvirradni alig akaró, vigasztalanul borongós,
ködpárás reggelen.
A nagy mozdulatlanságban még a fák, cserjék es t l elnehezült, szi
lombos ágai is szomorkásán, tarka színpompájukat vesztve csüngnek alá.
Sehol egy rezdülés, moccanás, sehol egy hang. Ma meg, az elmúlt
szarvasb gés hegyen-völgyön át visszhangzó harsogásának emlékével a
fülemben, különösen nyomasztón nehezedik rám ez a teljes csend,
eseménytelenség. Egér se motoz, surran az avarban, még egy mátyásmadár,
harkály se rikkant. Mintha kihalt volna az erd .
Én meg csak álldogálok, el-elt n dve lesegetek egy tölgyhöz
támaszkodva. Áztatom a gúnyámat, áztatom kényes, drága, öreg
szarvasöl met.

Ugyan miért? Nem lett volna okosabb a munkás hét után inkább a meleg
kunyhóban maradni, és egy jó, tüzes korty, még jobb els cigaretta után
szépen visszabújni a hálózsákba, alaposan kialudni magamat?
Most már mindegy. Lám, már van is mit figyelgetnem: fürge kis fakusz
rebben el ttem egy tölgy törzsére. Szaporán kutatgatva a rücskös fakéreg
rései között keresi össze a reggelirevalót.
Ohó! Dehogyis kihalt: él, örökkön-örökké él az erd ! És az élet —
szüntelen gondoskodás, igyekezet, harc. Ha jól meggondolom, csupa élet
lüktet, pezseg, iparkodik, küzd itt körülöttem. El ez a csöppnyi madárka,
valahol a földben meg a vakond, megannyi bogár az avar között, itt ni, a
lábam el tt ez a lomha csiga is. Körülöttem n , küzd, iparkodik az éltet
fény felé a sok f , fa, cserje is mind.
Nemcsak a nagyvad váratlan csörtetése, nemcsák egy ijedt z riasztása,
nemcsak a szerelmes szarvasbika orgonálása jelenti az örök mozgást,
hangot, az örök élet megnyilvánulásait az erd n.
Álldogálok, fázdogálok is már. Néma, eseménytelen körülöttem az erd .
De ki tudja? Talán már a következ pillanatban egy rigót mohón kerget
héja villan el mellettem. Száraz gally roppan: hirtelen mély röffenés,
fújás — és egy villogó agyarú hatalmas vadkan csörtet át az árkon. Ha
mégoly méla csend honol is most körülöttem, ki tudja, talán még ma, most
mindjárt egy szarvasbika harsanó b dülése szaporázza meg szívverésemet .
. .
És — ki tudja? Talán már csak néhány rövidke perc — és éles kaszáját
suhintásra lendítve, a semmibql elém toppan a legbiztosabb kez vadász: a
Halál. . .
Önkéntelenül eszembe jut annak a középkori lovagnak a históriája, aki a
világon senki mástól, csak á Kaszástól rettegett. Felpattant hát
legsebesebb paripájára, és elvágtatott a végtelen rengetegekbe.
És ott hirtelen útját állta a Csontember.
„Tudtam — szólalt meg kaszáját suhogtatva —, hogy itt, a rengeteg
közepén kell ma téged levágnom. Csak azt nem tudtam, hogyan vegyelek rá,
hogy éppen itt találkozzunk."
Igen. Minden lehetséges. Az erd mindig: télen-nyáron, most is az élet
és halál, a kiszámíthatatlan lehet ségek, történések tanyája .. .

Es ekkor — a szemközti leceserd dereng félhomályában határozottan egy


ág reccsen!
Ott valami vad mozog!
Csendes, magányos elrévedezésemb l hirtelen kizökkenve, látcsövemmel
kutatva a roppanás környékét — egy fatörzs mentén fel-le imbolygó,
fehérre csiszolt hosszú agancsszárat pillantottam meg. Többet a köztünk
domborodó terephajlat takarásában nem is lehetett látni. De már ez is
azonmód elárulta. ,.ki" feni ott féktelen indulatában az agancsát!
Távolság: vagy száz lépés. Messzebb az egymást fed fatörzsek miatt nem
is lehetett látni.
No most csak ügyesen, semmit sem elhamarkodni! Végre látszólag kedvez
körülmények között, állandó, jó légjárás melleit sikerülhet elcsípnem a
hírhedt vereked t!
De az csak egy helyben köszörülgeti villogó agancsát. A végén még
ellopakodik el lem a hajlat mögött!
Itt csak a szarvashívó segíthet.
Unottan, halkan rámordultam a bikára. De menten felcseréltem a csigát a
puskával, és a tölgyfának támaszkodva a lövésre kés/ fegyver céltávcsövén
át figyeltem a fejleményeket.
Most már két agancsvéget láttam a terephullám felett kimeredezni. A
villogó „kardot" és a másik, kis koronás agancsszárat egyszerre. Tudtam,
hogy a bika felém kapott fejjel figyel.
Ilyenkor már nincs id ismét el venni a gyors lövésnél csak galibázó
szarvashívót. Ezért hát — le sem eresztve a célzásra emelt fegyvert —
jobb tenyeremb l tölcsért rögtönözve mordultam rá másodszor a bikára.
Egy dühös, mély morgás volt a válasz — és már jött is!
Nagy reccsenés, és a hajlat takarásából felt nt a felém tartó bika
feje, majd egész hatalmas, sötétszürke teste.
De hogyan jött! El reszegett nyakkal, dühösen meredt, villogó
tekintettel, mintha ámuldozva mondaná: Ki mer ott megszólalni. ahol én
járok?!
A céltávcs hajszálkeresztje ott vibrált a bika szügyén, és követte
minden lépését. De az ördögbe is! Az egyenesen felém lépked bikán ezt a
célpontot állandóan fatörzs, lombos ág. cserje takarta.
Ott. az a kis nyiladék! Ha így jön tovább felém, azon keii áthaladnia.
Fámhoz támasztott fegyverrel, nyugodtan a szügyközépre célozva
érintettem meg a rögtönzött ravaszt.
Azt reméltem, hogy — ötven-hatvan lépésre — ilyen lövés helyben
rogyasztja a bikát. Ehelyett csak hirtelen megtorpant, felkapta a fejét,
és szoborrá dermedve meredt a céltávcs be . . .
Hát ez meg mi? Valami flóberttel, légpuskával l ttem? — villant át az
agyamon, miközben a fegyvert le sem eresztve arcomtól, csendesen új
töltényt csúsztattam a cs be. De ekkor, miel tt még másodszor l hettem
volna, mint valami „lassított" filmen, oldalára d lt a bika. Meg sem
moccant többet.
Pár perc múlva látom ám, hogy kapálódzni kezd, talpra kap ismét! El is
ügetne, de gyors kapáslövésem újra feldönti.
Repetálás, mély fellélegzés. A biztosított fegyvert egy fához támasztva
persze menten rá akartam gyújtani, de a fránya öngyújtó nem és nem akart
tüzet adni. Türelmetlenül kínlódtam vele — és eközben a leterített bika
fel l megint verg dés nesze ütötte mag a fülemet!
Rögtön elhajítottam a makacskodó öngyújtót, kiköptem a cigarettát, és
újra a puskámhoz kaptam. Láttam, hogy a bika dehogyis múlt ki! Egy helyt
verg dik, kapálódzik — én meg a fedez fatrözsek között valami rést
keresve, ide-oda surranva harmadszor is rá akarok l ni, de csak a tükrét
látom. Közben fel is tápászkodik, ni! — már üget is oldalt elfelé! Ekkor
éri harmadik golyóm, amely végre végleg eldönti, és most már valóban meg
sem moccan többé.
Az els lövés szügyközépen érte, és az oldalán, a medencecsont el tt, a
b r alatt akadt meg. Hiába! Meg vagyok gy z dve arról, hogy ha valamikori
9,3-as fegyverem 18 grammos lövedékével találtam volna el így, t zben
lerogyott volna, és fel sem kel többé. De ez a 10 grammos kis golyó . . .
A második lövés a máj táján ütötte át a bikát. De lám, ez sem volt
elég. Még szerencse, hogy az utolsó, a harmadik golyó a nyakszirten érte,
s ez persze végérvényesen leterítette a vén bajnokot.
Nemcsak nekem, de bízvást minden „céhbeli'" nagyvadvadásznak a szeptember
a vadászév legkülönb, legígéretesebb, legizgalmasabb hónapja.

Mert szeptemberben jön el végre a várva várt szarvasb gés ideje.


A vadászkarácsony!
Széchenyi Zsigmond, az utóbbi id k egyik legnevesebb magyar vadásza és
vadászírója — pedig négy világrész nagyvadjaira vadászott — azt vallja,
hogy nincs szebb, nincs különb vad széles e világon a hazai erd kben
orgonáló szarvasbikánál.
Ezért is van, hogy a legtöbb vadász naplójában a szeptemberi
bejegyzések között mutatkozik a legtöbb „aranybet s ünnepnap".
Nem csoda hát, ha részletes vadásznaplómban számomra is a szeptemberi
vadászélményekr l beszámoló lapok azok, amelyek olvasgatására a
legszívesebben térek vissza újra és újra. Visszaidézgetve a becses
ünnepnapok gond- és búfelejt emlékeit, vadászszobámban szarvasbikáim
ágas-bogas agancsaiban gyönyörködöm a leggyakrabban.
Pedig nincs is közöttük úgynevezett „érmes agancs" egy sem.
Szerencsésebb vadászok trófeakiállításán alig egy-két szarvasbikám
agancsa kapna talán egy szerény bronzérmet.
A trófeát valójában a vele kapcsolatos elejtési körülmények aranyozzák
be.
Valószín , s t biztos, hogy minden vadász álma életében legalább
egyszer, egyetlenegyszer „érmes trófeát" zsákmányolni. De — se szeri, se
száma az olyan stüsziknek, dollárvadászoknak, akik szakavatott kísér
vezetésével már els cserkészetük valamelyikén aranyérmes bikát
puffantottak le. Egy nyugati pénzeszsák számára csupán kérked , henceg
státusszimbólum a lehet leg minél kevesebb fáradsággal szerzett
„aranybika". Nemegyszer bizony még akkor is, ha azt a kísér vad r
biztosabb golyója terítette le . . .
Csoda-e hát, ha valamirevaló vadásznak százszorta becsesebb olyan
trófea, amelyet egy büszkélked kiállításon elismer tekintetre sem
méltatnának a hivatalos értékel formula szerint grammokban,
centiméterekben, pontokban gondolkodó-számítgató bírák — de , „az illet
vadász" ezt a trófeát temérdek fáradság, sok kilométernyi cserkészés,
megannyi reményked les árán szerezte?! Egymaga, a saját vadászias
emberségéb l, minden vadászati dajka rávezet segítsége nélkül!
Egy hajdani, felejthetetlenül ragyogó, színpompás szeptemberi hajnalon
. . .

Nem. Hiszik, nem hiszik: Én cseppet sem bánom, hogy vadászszobám falain
meredez szarvasagancsaimon nem csillog egyetlen kiállítási díj, érem
sem. Sem arany, sem ezüst, de még csak bronzérem sem.
Nekem mégis érmes bika mind a tizennyolc!
Vadásznaplóm köteteinek tanúskodása szerint eleddig pontosan
ezernyolcszázhuszonötször vadászgattam erd n-mez n. Eletemben tehát
csaknem öt esztend t vadászgatva töltötten* el.
Ezernyolcszázhuszonöt vadászat!
Ha szerényen számítom, egy-egy kiruccanásomkor, mondjuk, nyolc-tíz
kilométernyit jártam vad után, akkor is kis híján a fél földgolyóbist
végigcserkésztem életemben. Azt meg nem is próbálom kiszámítani, hogy a
Kárpátokban, puskával, hátizsákkal megpakolva — tehát átlag 8—10 kilót
cipelgetve — elméletben vajon hányszor másztam meg a Mount Everestet, a
híres Csomo-lungmát. . .
Mennyi energia, mennyi fáradság! Mennyi ázás-fázás-tikkadás! Hány
elkoptatott cip talp!
De megérte! Százszorosan, ezerszeresen megérte!
Mert mindezért sokkal-sokkal több örömet, felejthetetlen, becses
élmények csillogó emlékét kaptam cserébe.
Valamirevaló vadász számára nemcsak a lövés, nem csupán az új zsákmány
leterítése, az új trófea megszerzése jelent becses, sokáig emlékezetes
vadászélményt. Egy szi színpompában ragyogó kristálytiszta októberi
hajnal, az újraéled Élet diadalát hirdet rigódalos, föld- és
ibolyaillatú, tüd füves, sárga somvirágos tavaszi szalonkales, egy
ózonszagú, mennydörg nyári zivatar az erd ben becsesebb, maradandóbb
emléket hagyhat hátra lelkében, mint egy véletlen, ki nem érdemelt, „vak
tyúk is talál szemet" zsákmányszerzés.
Persze csak akkor, ha nyitott szemmel, éber füllel, befogadóvá hangolt
szívvel-lélekkel járja az erd t.
Folyton csak új zsákmány után kutatni a ragadozó állat, a kígyó, az
éjjeli bagoly vadászata. Ez csak az önfenntartás si ösztönét l hajtott
éhes állat, nem a „teremtés koronája", a homo sapiens tulajdonsága.
Bizonyára számos megállapodott vadásztársammal együtt te-

mérdek kínálkozó zsákmányt engedtünk útjára csak azért, mert így az egész
vadásznap eseményeit, élményeit lezáró befejez lövésnél becsesebbek
voltak számunkra a még el ttünk lev nap bízvást még élvezetesebb
kilátásai, lehet ségei.
Lövés, vér, zsákmány, új trófea nélkül.
Erre, íme, csak egyetlen példa a sok közül:
Néhány évvel ezel tt a szarvasb gés legvégén egy színpompás, ver fényes
napot ígér október elejei hajnalon tribeci hegyekben cserkészgettem.
B gés már sehonnan sem hallatszott a „bál utáni" hangulatban csendesen
megvirradó erd n. A nagy csendben — pompás magányomban restelltem
el venni a szarvashívót, nehogy harsogásommal megszentségtelenítsem az
erd sejtelmes hallgatását.
Pedig ilyenkor, a b gés végén a jól kezelt szarvashívó még puska elé
csalogathatja a kielégítetlen, új kalandokat keres vándor szeladon
bikát.
De nemcsak puska volt a vállamon. Hátizsákomban ott lapult a színes
filmmel töltött fotomasina is, hogy néhány felvétellel ráér sen
megkíséreljen megörökíteni a fest ecsetjét is megcsúfoló ver fényes szi
reggel erdei színpompáját.
És ekkor a derengés csendjét hirtelen ágroppanás, szapora lépések
cuppogása törte meg. Már ez a jól ismert nesz is elárulta: vaddisznó!
Azzal — akár madzaggal húznám egyenest felém — már jött is. Nyomában
még egy. Két feszes sonkájú, gömbölyded, sötétbarna süld . Látcsövemmel
ráértem alaposan szemügyre venni ket. Jól látszott, hogy az egyik csinos
kanocska.
Pár pillanat múlva már a céltávcs hajszálkeresztje kísérgette a kis
kan minden lépését. Ugyancsak nem lett volna m vészet az alig
k dobásnyira sétálgató, figyelve meg-megálló süld t helyben marasztani.
Gyorsan repetáivá esetleg mind a kett t meg lehetett volna l ni. Els nek
a hátulsót, éppen az a kanocska — aztán a másikat . . .
L jek? Ne l jek? Ezt a kanocskát el sem lehetne hibázni! Fültövön kéne
eltalálni, hogy megtakarítsam az estleges utánkere-sést . . .
Eh mit! Nem lövöm meg! Hiszen ez még csak affajta kancsi Amelyb l — ha
ugyan megéli — csak néhány év múlva lesz az öreg vadász löv ujját is
megbizseregtet derék vadkan. Jobb is lesz

így! Nekem az ilyen kanocska agyarkái már nem jelentenek érdemes trófeát.
A másik kis süld nek egyetlen még életben maradt testvérét l ném el, a
többi négy-öt társát máris ledurrantották valahol. . . Lövésemmel mára
már vége is szakadna a színpompás, csendes októberi reggel élvezésének. A
színes fotografálás nagyszer lehet ségének. A ráér s vasárnapi
zavartalanság ritka hangulatának. Eredeti célom: a pompás kilátású Drza
lila erikás sziklái helyett le kellene kutyagolnom a faluba. Vasárnap nem
is lenne olyan egyszer fuvarost találni, hogy a süld t elszállítsuk,
idejében valami h vös pincében biztonságba helyezzük . . .
Csak a biztosított fegyver rögtönzött ravaszát csettentettem rá a
kanocskára. Füle tövére tartva, éppen ahogy figyelve egy pillanatra
megtorpant.
Nosza! A halk csettenésre is hanyatt-homlok csörtetett el a sok rossz
tapasztalatot szerzett két süld a Vápení ky kökényes s r je felé!
Vállamra kanyarítottam a fegyvert, elégedetten rágyújtottam. Szinte
kedvem lett volna töretét is t zni a kalapom mellé. Hiszen — legalábbis
elméletben — egy nagyvadat, „vadkant" l ttem!
De biz még el sem szívtam a de nagyon ízl cigarettámat, amikor újra
valami mozgás kapta el a tekintetemet. Lövésre kész fegyverrel két
vadásztársam bukkant el abból az irányból, ahonnan a süld k jöttek.
— Jó reggelt, tanár úr — köszöntek rám halkan. — Nem látott
erre két vaddisznót? A túlsó hegyoldalból láttuk, hogy erre
mennek, de nem tudtuk ket lövésre kapni.
Oktondi módon elmondtam nekik kis kalandomat. No hiszen! Társaim sehogy
sem akarták megérteni magatartásomat:
— Be kár, hogy nem l tt, legalább egyet! L ni kellett volna!
Hiszen az ilyen süld nek van a legfinomabb húsa, pláne ilyenkor,
sszel. Micsoda remek kolbászt lehetett volna abból csinálni!
Fejcsóválva folytatták lopakodásukat a Vápenícky felé. Szinte olvastam
a gondolataikban: Az öreg csak kifogást keres arra, hogy miért nem l tt!
Kivénült már! Biztosan nem akarta hibázással blamálni magát! . . .
Hej, én azon a színpompás, ver fényes napon reggelt l estig fenékig
élvezhettem a mesés vasárnap békés hangulatát.
Lövés, új zsákmány nélkül is.

Azaz dehogy. így is volt zsákmányom: annak a csendes, sziporkázó szi


vasárnapnak az emléke. És a színes film a fényképez gépemben, amelyen ezt
a becses emléket megörökítettem.
Ez is vadászat. S t. Az ilyen vadászás az átérzettebb, az erd t, vadat
jobban megbecsül , a mohó vad zés „sportjának" a mai emberhez méltóbb
változata. Fridrich Gagern, a terjedelmes és sokrét német vadászati
irodalomnak egyik klasszikusa írja egyik könyvében: „Az volna az igazi
vadászás, ha a vadász csupán nyitott szemmel, füllel, érzékenyre hangolt
lélekkel járná az erd t — minden gyilkoló fegyver nélkül. Ez egyáltalán
nem a lelki elpuhultság jele. Ellenkez leg. Ez a vadásziasság
megbecsülésének, kifinomultságának a megnyilvánulása."
Most veszem észre, mennyire elkalandoztam könyvem e fejezetének
tulajdonképpeni tárgyától, tanulságos szarvasvadászataim históriáitól.
Egy kis könyv néhány lapján ezek közül persze csak néhányat mondhatok
el. Melyiket is még? Talán azt, amikor szarvashívómmal egy jó órán át
ingerelt bika a l világosság utolsó perceiben mégis felém rontott, és az
oldalát átüt lövésemre leszegett fejjel nekem támadt? Vagy inkább az
„agyoncserkészett" pál-oldali tizenkettes történetét ?
Az lesz a legjobb, ha egy „majdnem" érmes tribeci bikám esetét mondom
még el.
Eleddig ez a legkiválóbb bikám. Kiérdemelt elejtésének körülményei is
talán a legbecsesebbek.
A szóban forgó bika a Kozlica meredek, k görgeteges s r jéb l szokott
esténkint kiváltani teheneivel a hegyoldal alatti bokros, szederindás
fiatalosba. Igen ám, de mire el-elb dülve odaért, régen vége volt a
l világosságnak. Kora pitymallatkor meg ismét óvatosan visszavonult s r n
ben tt beállóhelyére. így aztán ezt a bikát még az ottani vad r sem látta
egyszer sem. Annál inkább ráismertünk öreg bikához ill sz kszavú, érces
felhördüléseib l. Abban az évben valahogy erre a bikára fájt a fogam. Egy
vasárnap délel tt csendben, felt nés nélkül még alkalmas kis magaslest is
összeeszkábáltam a fiatalos szélén, hogy onnan jobban beláthassak a
galibázó tölgycserjék közötti parányi tisztásokra. Két ízben a/ egész
éjjelt is ezen a kis lesen virrasztottam át, hogy a bika

fel-felharsanó b gését figyelve megállapítsam vonulásának útját.


De így se lettem okosabb. A bika mindig csak sötétedéssel szólalt meg a
Kozlica s r jében. Mire kiért a fiatalosba, már teljesen besötétedett.
Hívómmal sem sikerült rábírnom, hogy még l fény-nél mutatkozzon a
fiatalos tisztásain.
Közben szeptember vége lett. Múlóban voltak a szarvasb gés napjai
anélkül, hogy a bikát megpillanthattam volna. Immár vagy egy tucatszor
járatta velem a bolondját. Minden jel arra mutatott, hogy ezt a bikát
sosem kapom meg.
Már csak a régi tapasztalat volt az egyetlen reményem: hogy a b gés
alatt minden bikának lenni szokott egy napja, amikor megfeledkezik
szokásos óvatosságáról. Könnyelm sködik. Hiába vonulnak be mindig józan,
mindig csupa szem, csupa fül tehenei a biztonságos nappali beállóhely
s r jébe: a bika még egy ideig világos nappal is b g helyén hangoskodik.
Sütteti hátát a felkel nap melenget sugaraival.
Szeptember 29-én ismét szerencsét próbáltam. Csúnya id volt:
kellemetlenül leh lt a leveg , esett az es , fújt a hideg szél, sötét
fellegek feküdték meg a távoli hegyeket. Meg is voltam h lve alaposan:
krákogtam, köhögtem, tagjaimat h emelkedés csiklandozta. Ráadásul itt
hagyott a mihaszna autóbusz is. Olyan túlzsúfolt volt, hogy az állomáson
meg sem állt. Szertefröcskölve a sarat egyszer en tovarobogott.
Felháborodott ebadtázásom mit sem ártott neki.
De — szombat délután volt. Ezt a lehet séget most, a b gés vége felé,
semmiképpen sem lehetett elszalasztanom. Es ben, sárban, szélben gyalog
vágtam hát neki a „jó" 12 kilométeres útnak. Nem csoda hát, hogy mire
megizzadva kiértem a hegyek alján meghúzódó kis faluba, már javában
sötétedett.
A falu végén az erd b l éppen hazatér Pékár erdésszel találkoztam.
— Ma ilyen kés n, tanár úr? Kár bizony, mert a kozlicai bika már vagy
egy órája meg-megb dül. Most jövök onnan!
Ezzel fogadott az öreg. Jó hír is, nem is. Hiszen ma már bízvást nem
kezdhetek semmit. Mire ázottan-csapzottan felcaflattam a kozlicai
fiatalos közelében meghúzódó kis vadászkunyhóhoz, addigra sötét este
lett. Útközben meg-megtorpanva, fáradtságot, influenzát feledve,
gyönyörködve hallgattam bikám hördüléseit.
Vigasztalanul esett az es .

A megérkezés a vadászkunyhóba mindig jóles , mondhatnám ünnepi


hangulatú mozzanata a vadászkirándulásoknak. Különösen az ilyen cudar
id ben.
Végre es t l- vihartól-zimankótól véd tet , négy fal biztonságos
menedéke fogadja be az ázott-csapzott vadászt. A kályhában csakhamar
vígan pattog a t z, s az elkövetkezend órák ki tudja milyen ritka,
becses vadászkalandokkal kecsegtetnek. Feledtetve bút-bajt. gondot,
fáradtságot . . .
Pedig annak idején még ugyancsak primitív kis vadásztanya volt ez a
feny gerendákból összeácsolt kozlicai vadászkunyhó. Ajtaja tárva-nyitva,
egyetlen berendezése egy megroskadt t zhely, a kunyhó egyik sarkában
pedig kupacnyi széna.
Most ez mégis pompás kényelmet jelentett. Meggyújtottam a hátizsákból
el került gyertyát, felaggattam ázott holmimat. Miközben kis f z mön
megf tt az elmaradhatatlan tea, a kunyhó szerhája alatt, az egyhangú
munkanapok hajszája után boldog magányomban hallgattam a kozlicai bika
vaksötétben fel-felharsanó b gését . . .
Jóval a virradat el tt már útra készen a kunyhó el tt hallgatódz-tam.
Pompás meglepetés várt!
Az éj folyamán elállt az es . A környez tölgyek koronái között
villogó, hunyorgó csillagok mesés, szélcsendes hajnalt ígértek.
Es odalenn a Kozlicán szívet gyönyörködtet en el-elb dült a bikám!
Sebtében, mint a menyét, felsurrantam a fiatalos széléig. Ott
elégedetten állapítottam meg, hogy — ahogy az hajnalodáskor illik — a
Kozlica meredekjér l lefele tart a légjárás. De megint csak csalódás
h tötte le a bizakodásomat. A bika felb dülései pitymal-latkor már csak a
Kozlica k görgeteges, iszalaggal átsz tt meredek hegyoldalából
hallatszottak. A szokott história!
Virradat el tt nem lett volna értelme, hogy szarvashívómmal ingereljem,
hívjam a bikát. Szépeit aligha hagyta volna felügyelet nélkül. Ha mégis
nekirontott volna vélt vetélytársának, a pirkadat gvér fényénél nem
lehetett volna megbízhatóan célozni.
Végre megvirradt. A bikám meg-megmordult — de már a hegygerinc,
területünk határa táján.
Ha nem akarom ma is feladni a játszmát gondoltán:
magamban —, most sürg sen cselekedni kell. Talán már egy-kct

nap múlva faképnél hagyja unalmassá vált háremét, hogy valahol a hetedik
határban keressen új szerelmi kalandokat. Aztán már bottal üthetem a
nyomát, nyilván végérvényesen.
Miközben türelmetlenül szívogattam szélvallató cigarettámat, elkészült
a haditerv.
El vettem a szarvashívómat. Els óvatos b gésemre nem kaptam választ.
De a második-harmadikra már hatalmasat hördült a bikám! Ez volt a célom:
felvenni vele a kapcsolatot. Hogy válaszolgatásairól mindig tudjam, merre
keressem. Hogy ingerlésemmel esetleg késleltetni tudjam elvonulását.
Eleinte minden úgy ment, mint a karikacsapás. A bika elég szorgalmasan
válaszolgatott gyengébb bikát utánzó b gésemre, miközben mint az árnyék
surrantam át a fiataloson. Fától fáig, bokortól bokorig: neki a Kozlica
k görgeteges meredekjének!
És ekkor — pedig már csak vagy százötven lépésnyire voltam a bikától —
heves köhög roham fogott el. Elfordulva, a földre hasalva, köpenyembe
temetett arccal köhögtem, köhögtem . . .
Már csak ez hiányzott! Es pont most! Ha más nem, akkor az influenzám
rontja el a dolgomat.
Közben a bikám, már a határgerincen túl, még egyszer felb dült. Azután
csend. Új b gésemre semmi válasz. Vége.
Reményemet vesztve álldogáltam még egy darabig, aztán csalódottan
megfordultam, lebotorkáltam a hegyoldalról. De alig értem le, amikor
ismét a határgerincen innen hördült fel a bikám!
Uj remény által sarkalltan nagy óvatosan nekifohászkodtam a
?k görgetegeknek. Legalább egyetlenegyszer sikerülne meglátnom ezt a
híres kozlicai bikát!
— B . . . b ! — hangzott odafennr l egy éber szarvastehén mély
riasztása . . .
Most aztán valóban mindennek vége. Csend.
No persze! Nagy igyekezetemben ostoba módon nem vettem számításba, hogy
közben felkelt a nap! Melegít sugárkévéi már bearanyozták a Kozlica
oldalát. Persze menten hegynek fordult az eleddig lefelé áramló légjárás
. . .
A pokol legfenekére kívánva napot, szelet, ismét csalódottan, most már
minden reményemet vesztve fordultam vissza. Odalenn, a meredek alján egy
tölgynek támaszkodva keser szájízzel átkoztam balszerencsémet.
Amelynek — végeredményben — magam voltam az oka.

Közben csak egy-egy fásult pillantással láttam, milyen pompás,


sziporkázó reggel született. Minden gallyacskán, a legkisebb f szálon,
pókhálón millió gyémánt, rubin, smaragd és topáz csillogott-villogott az
éjjeli es cseppjeiben. Tobzódó sziporkázásuk versenyre kelt a szeptember
végi erd lombjának tarka színparádéjával.
Elrévedezésemet hirtelen megszakítva — akárcsak villanyáram futott
volna rajtam keresztül! — jóval a határgerinct l innen, a Kozlica
oldalában unottan nagyot b dült a bikám!
Csülökre! De most aztán okosan! A megváltozott légjárás miatt
mindenképpen a bika fölé kell kerülnöm. Fel tehát a gerincre! Nem ismerem
ugyan a járást: nehogy nyomommal elbüdösítsem a bika beállóhelyét, sosem
jártam még arrafelé!
Most szerencsém volt. a határgerinc mentén ismeretlen, de nagyon is
alkalmas ösvényre bukkantam. És ahogy felérve oda. szarvashívómmal
óvatosan „jelentkeztem", az alattam terpeszked s r b l dühös
felhördüléssel válaszolt a bikám! Azonmód ropog-va-suhogva törtetett is
telem — és végre megpillanthattam.
De csak néhány pillanatra. Mert a s r ség szélén óvatosan megtorpant.
Morcos, dühödt tekintettel keresve vélt vetélytársát, csak felém szegzett
feje, hatalmas agancsa t nt fel a széls tölgyecskék között. Azzal már
fordult is, és egy-két pillanat múlva már csak a s r ben elimbolygó
agancsa látszott.
Ötven-hatvan lépésnyire. Ha csak kett t lép a bikám
micsoda lövés lett volna!
Alkalmas fának támasztott fegyverrel, lövésre készen vártam. De így,
csak pompás agancsos fejét látva persze szó sem leheteti lövésr l. Ám ez
a néhány izgalmas pillanat is elég volt arra, hogy a céltávcsövön át
sóvárogva megláthassam vastag agancsát, bosszú, villogó vé?; á^ait. a
kétoldali jókora, hármas koronát.
Meglátott? Mégis szimatot kapott volna:' Egy új cigaretta vékonyka
füstje legott megnyugtatott: a szelem kifogástalan. De a bika elment.
Hallgat.
Nesztelenül, akár a lúdtalpas szellem, el resurrantam a sziklás, lila
erikás hegygerincen. Hiába! Id közben egyre melegebb ver fényes nap
született. Mint már annyiszor, bízvást mára is vége a kalandnak, a várva
várt alkalomnak. Az egyetlen eredmény, hogv végre megpillanthattam a
titokzatos kozlicai bikát, sóvárgón láthattam pompás agancsát.
Jobb híján rezignáltán letelepedtem hát egv mesés kilátási

nyújtó sziklára, és ímmel-ámmal nekiláttam reggelizni. De biz nem ízlett


a falat. Egyet sóhajtva felszedel dzködtem hát ismét, és amerr l jöttem,
a gerincen visszacserkésztem. Immár minden várakozás, remény, határozott
szándék nélkül.
És — ahogy az néha lenni szokott — éppen akkor fordul a kocka, amikor
erre már nincs semmi remény . . .
A köves, sziklás gerincen cserkészgetve hazafelé, épp egy csillogó
kristályos fehér kvarcdarabkáért hajoltam le. Megcsodáltam, s mai
kalandom emlékére zsebre tettem.
Amint felegyenesedtem, és letekintettem a korcs tölgyekkel ritkán
ben tt meredek hegyoldal hangafüves tisztásaira — menten óvatosan
összecsuklottam ismét.
Alattam alig hatvan-hetven lépésnyire, egy moszatos szikla mögül — egy
most már jól ismert szarvasagancs hatalmas hármas koronája meredt ki!
Unottan sütkérezve ott ácsorgott a teheneit l megvált bikám!
A többi pillanatok alatt játszódott le.
Ahogy hosszú hegymászó botomhoz fogott berögtönzött fegyverrel lassan
felegyenesedtem, nyugodtan lépegetve éppen elindult a bika. De alig
lépett néhányat, már a lapockájára szívódott a céltávcs szálkeresztje,
és csattant is a lövés.
A bika nagyot ugrott el re, fordult, és hanyatt-homlok csörtetett le a
k görgetegen. Legott el is t nt a szemem el l, csak az elszabadult kövek
csattogása hallatszott.
A feltör vadászláztól remegve surrantam le a rálövés helyére.
Sok, jó habos tüd vér rikított a nedvesen csillogó fehér kvarcköveken.
Hogy milyen hangulatban kuporogtam ott, kivárva a jó órányi id t, azt
nyilván felesleges ecsetelnem. Szinte sötétkékre derült égr l nevet le
rám a nap, vasárnap van, az egész nap zavartalanul az enyém. Megl ttem a
kozlicai bikát, és minden kényszerít sietség nélkül megkereshetem becses
zsákmányomat. Ami minden hasonló vadászkaland sava-borsa.
Mit cifrázzam tovább? Alig tettem meg a vérnyomon vagy hatvan lépést,
egy kis tisztáson ott feküdt a már dermedt „kozlicai bika". Vagy 10—12
éves, pompás agancsú. koronás, páros tizenkettes. Szemágai felett nem is
tudom átfogni az agancsszárakat . . .
A még eredeti RVVS, 7 mm-es. H-köpenyes lövedék keresztben. a lapockák
mögött ütötte át a bika mellkasát.

SZEPTEMBER TIZENHARMADIKÁN
Egy vadászhistóriának ilyen címét olvasva bárki sejtheti, hogy a
következ kben aligha szerencsés vadászkalandról lesz szó.
Tizenharmadika! Hiába, ez a dátum még ma, a tudományos világnézet
korában sem cseng ígéretesen. Különösen vadászfülben nem.
Mert — van, aki bevallja, van, aki tagadja — többé-kevésbé még ma is
minden vadász babonás. Pedig mindegyik jól tudja, hogy a babona ma már
csak id - és korszer tlen, tudatlan si id kben gyökeredz atavizmus.
És mégis . . . Valljuk be szintén, férfiasan: Ha vadászni megyünk,
aligha akad közöttünk sokat tanult, modern vadász is. aki nem venné „jó
el jelként", ha induláskor csinos menyecske mosolyog rá, ha fordítva
veszi fel a szvetterét, vagy ha sz z leánnyal ugrathatja át a puskáját!
Aminthogy „rossz ómen'" a vadász útjába kerül vénasszony, apáca, az utat
átugró nyúl, a „sok szerencsét" kívánó ismer s . . .
A magam részér l bevallom, hogy tizenharmadikán nem szeretek vadászni.
Tizenharmadikán két ízben is vaddisznó szabdalta halálra két legjobb
disznós foxinkat és a sokat tapasztalt, öreg Boyt is. Tizenharmadikán
kétszer is elhibáztam egy zbakot. Egy ilyen dátumkor a köves erdei úton
egyszer úgy kibitolyodott alólam a kerékpárom, hogy puskástul a patakba
hemperedtem, le is törött a puskaagy sarka. Egy társas vadászatunkon
megl döztek egy vadászt.
Nos, hasonló esetr l szól ez a történet is. Valójában azért mondom el,
mert okulni lehet bel le.
1939. szeptember 13.
Ifjúi vérmes reményekkel eltelve, javában járogattam már a szarvasbikák
után.
Húgom — akibe lány létére is jócskán jutott vadászvér -folyton
unszolt, hogy vigyem egyszer t is magammal. Egyedül

szerettem vadászni — pláne szarvasbikára! —, de végül kötélnek álltam.


Annál is inkább, mert megígért közös kiruccanásunknak csendes, ver fényes
id kedvezett.
Kerékpárjainkat az erdészlakban biztonságba helyezve, az erdész
vadászszívet megpezsdít hírrel fogadott. Azt újságolta, hogy tegnap este
a teheneit hazaterelget pásztor a som-hegyi gerinclénián a Márkus-bükk
fel l négy tarvadat látott átváltani, mögöttük egy „hatalmas", legalább
tízes szarvasbikával!
Nosza! A sebtében bekapott kis uzsonna után egy órába se tellett, és
egy alkalmas feny tövében már ott is ücsörögtünk a megadott helyen.
Persze vérmes reményekkel eltelve.
Nyílegyenes volt ez a feny kkel szegett lénia: az eléggé lapos
hegygerincen a Márkus-bükk s r jét választotta el a som-hegyi
leceserd t l.
Várakozásteljesen, türelmesen lesegettünk.
Nagy felbuzdulásunkban nem is vettük észre, hogy a hátunk mögött,
nyugat fel l egyre baljóslatúbb, sötét zivatarfelh k tolakszanak az égre.
Egyre türelmetlenebbül várogatva-lesegetve erre csak akkor figyeltünk
fel, amikor — eleinte csak a távolban, majd egyre közelebb — meg-
megdördült az ég. Rohamosan fogyott a l világosság.
Már-már szedel dzködni kezdtünk, amikor látcsövemen át egy Utolsó
pillantással végignézve a nyiladékon, jó messze — utólag lemért 210
lépésre — sötét árny lépegetett messzelátóm látókörébe. ? — Pszt! Meg ne
moccanj! — sziszegtem. — Jönnek a szarvasok!
Sietve átadtam a látcsövet a húgomnak, és fél térdre támasztott
könyökkel, botomhoz fogott fegyverrel, lövésre készen céltávcsövembe
kaptam a sötét tüneményt.
— Tehén! — súgtam célzás közben. — Látod? Már jön is utána a másik!
Kisvártatva jött a harmadik, a negyedik is. Lassan lépegetve, meg-
megállva, figyelgetve egymás után vonultak át a lénián.
Na, most jön majd a bika, gondoltam. És jobban a vállamba húztam a már
többször emlegetett 9,3-as dupla golyóst.
Kis szünet, s aztán — az el bbieknél nagyobb, sötét szarvasalak lépett
ki a léniára. A bika!
De vajon valóban a tehénpásztor által tegnap itt átváltani látott
^hatalmas"' bika-e?

Legelgetve fel-felkapja a fejét, de fölötte nem mutatkozik feketén


s r söd agancs . . . Csak azt látom, hogy az agancs helyén itt-ott
valami, nyilván az agancs fehér ágvégei csillámlanak.
Mögöttünk hirtelen nagyot villan az elsötétült ég, kisvártatva
fenyeget mennydörgés dübörög végig a tájon. A határozás ,,vagy-vagy"
pillanatai.
Nálunk mer ben kizárt dolog, hogy két különböz bika járjon egy és
ugyanazon a helyen, villan át fejemen a gondolat. Ez mindenképpen csak a
tegnap itt látott jó bika lehet. Azonnal l ni kell hát, mert még egy-két
lépés, és a bikát elnyeli a s r . . .
A mennydörgésnél is nagyobbat dördül a puska!
A lövés felvillanó torkolati tüzén át csak azt láttam, hogy görbe
háttal nagyot ugrik a bika jobbra, azzal már el is t nik a léniát
szegélyez s r ben. A szarvasok elcsörtetnek.
Menten felszedel dzködtünk, hogy még a teljes besötétedés el tt leszúrt
botommal megjelöljük a rálövés helyét. Többre már nem is tellett az
id b l.
De ahogy még néhány percig ott tipródunk-ácsorgunk-hallga-tódzunk, alig
40—50 lépésnyire balra, tehát a sebzett bika elugrásával ellenkez
oldalon az egyre szaporább mennydörgés közepette agancskaszabolás.
lombsuhogás hallatszott a Márkus-bükki s r ségb l . . .
Hát ez meg mi? Id közben mégis balra kanyarodott volna, oda. ahonnan
jött? Verg dését halljuk?
Nem értünk rá ezen tépel dni, mert fejünk fölé ért és kitört a zivatar.
Egy-egy hatalmas villanásra, sisterg mennydörgésre fejünket nyakunk közé
kapva, jól megázva iparkodtunk vissza az erdészlakba.
Aztán — szárítkozás, vacsora közben Drazsdák erdésszel tövir l hegyire
alaposan megbeszéltük az esetet. De ezzel sem lettünk okosabbak. No, majd
holnap reggel minden elválik, csak addigra az es ne mosson el minden
nyomot!
Húgommal úgy terveztük a kiruccanást, hogy majd az esti les után
kényelmesen hazakerekezünk. Annál is inkább, mert másnap reggel nyolckor
már az iskolában kellett lennem. Err l — mármint az esti hazakerekezésr l
— a történtek után persze szó sem lehetett.
Másnap reggel még csak alig pitymallott, amikor — kerékpárja-

inkát sáron, vízen át vezetgetve-tuszkolgatva magunk mellett — az


erdésszel és derék vizslájával tegnap esti kalandunk színhelyére
siettünk. A helyzet cseppet sem volt kecsegtet . Szinte egész éjjel
szakadt az es , ahogy az már ilyen alkalmakkor lenni szokott. Cseperg s,
ködpárás volt a lusta derengés is. De nem értünk rá teljes
kivilágosodásig halogatni a keserves utánkeresést.
Mondanom sem kéne, hogy sem a rálövés f vel ben tt helyén, sem annak
környékén se vért, se golyó vágta sz rt, se nyomot nem találtunk. Csak az
este leszúrt bot jelölte a helyszínt.
De ahogy ott keresgéltünk, észre sem vettük, hogy jobbra, a lécesben
elt nt a szabadjára engedett öreg vizsla. Hirtelen csak két-három mély
hangú vakkantására figyeltünk fel. Persze menten odasiettünk.
A ritka lécesben már meg is pillantottuk a dermedten hever , immár
puffadt hasú bikát. Alig ötven lépésre vitte el a golyót.
De az agancs?! Hol az agancsa? . . .
Elképedten odacsörtetve szánalmas látvány tárul elénk. A vélt „hatalmas
bika" helyett — fiatal nyársas bikát l ttem. Vékonyka agancsszárairól
világos, kunkorodó szalagokban lógott alá a részben már ledörzsölt,
elszáradt háncs.
A tünedez l világosság csalóka fényénél a legelget bikácska fel-
felkapott, ide-oda forgatott feje felett ezeket a meg-megvillanó világos
háncscafatokat néztem hát a várt er s bika fehérre csiszolt ágvégeinek .
. .
Hiába! Fiatalság, badarság!
És lám, még a fiatal híveinek kedvezget Diana is pont akkor járatja a
bolondját a vadásszal, amikor az tanú el tt nagyon ki akar tenni magáért
. . .
E szégyenletes történet kiegészítésére elmondom azt is, hogy a bika
megtalálása után megkerestem azt a helyet is, ahonnan el z este az egyre
szaporább mennydörgés közepette a sebzett verg dését véltem hallani.
Említettem már, hogy a lövés után szerencsétlen bikácskám a léniától
jobbra es leceserd be vetette magát. Ott is találtuk most meg. Nem
hagyott hát nyugodni, hogy a rálövés helyének megjelölése közben hogyan
hallhattam a verg dést a léniától balra elterül s r ségben.
A hallani vélt csapkodás. rúgódozás helyén nem kellett sokat
keresgélnem. Már néhány lépésnyir l megpillantottam — egy fehéren rikító,
frissen ledörzsölt kérgü összeszabdalt feny cskét. Ez a látvány menten
megmagyarázott mindent:
A szokása szerint le-lemaradozó tulajdonképpeni csapatbika — az a
pásztor által látott „hatalmas bika" — csak kés bb, csapata után lépett
volna ki a léniára! A folytonos villámlás közepette kutyába se vette
lövésem hatalmas dörrenését, nyilván azt is mennydörgésnek vélte. Miel tt
kilépett volna a nyiladékra, mit sem sejtve, zavartalanul köszörülte
agancsát a s r ben . . .
Bezzeg ha a pásztor azt is említette volna, hogy az er s bikán kívül
még egy nyársas bikácskát is látott a szarvascsapattal! Bízvást óvatosabb
lettem volna, és nem siettem volna a lövéssel.
Persze: Vásár után a cigány is okosabb!

SZARVASYADÁSZAT GITÁRSZÓ MELLETT

Szinte hallani vélem olvasóim fejcsóváló kétkedését:


I — Hát ez meg milyen furcsa história? Szarvasvadászat gitáro-
zással? Fából vaskarika!
Éppen azért akarom itt elmondani ezt a különös vadászkalandot, mert
kiviláglik bel le, hogy megeshet még ez is. Talán már ki S pusztult volna
vidékünkr l a vad, ha nem tudna kell en alkalmazkodni a megváltozott
életkörülményekhez, „civilizált" cörnyezetéhez.
A történet színhelye a szlovák f város határában lev kis-kárpáti
vadászterületünk. Amelyet — említettem már — korán-kés n rirándulók,
„trampok", gombászok és málnaszed k vertek fel langoskodásukkal,
motoszkálásukkal. Különösen a hétvégeken.
Nos, akkoriban a ma már nem létez régi erdei vendégl , a szép emlék
Vaskút közelében — onnan alig másfél kilométernyire — latalmas, immár
jócskán ben tt vágás borította a hegyoldalakat. S r ségek, kisebb gyepes
tisztások, a völgyben a Vödric-patak: cedvenc helye volt ez a nálunk
tanyázó pár szem szarvasnak, vaddisznónak.
B géskor — nyomozgatva, hallgatódzva, ifjúi hévvel magányosan
tapasztalkodva — minden szabad id met ezen a környéken töltöttem el. A
nyomok, a csíp s bikaszag, a patakban a friss dagonyák elárulták, hogy
érdemes itt szerencsét próbálni. Nemegyszer még éjjelente is itt
hallgatództam, spekulálgattam, szövögettem reménvked terveimet.
I A vágásokkal szembeni hegyoldal alján k bányát nyitottak. Az Üjeli r, a
harcsabajuszú János bácsi kis kunyhójába tértem be Jlykor éjszakára. De
bizony olvan sok volt ott a bolha, hogy a iegtöbbször hamarosan
felcihel dtem, és a kunyhó el tt inkább Sgy keménv lócára heveredtem le.
Persze János bácsinak, akii lyilván megkíméltek ..házi bolhái", ilyenkor
azt mondogattam. Sogy azért hálok inkább kinn. hogy tüstént
meghallhassam.

megszólal-e éjjel a környéken valamilyen bika. János bácsi többször


mondogatta:
— Persze, hogy jár erre bika, kérem! Ügy éjféltájba legyün ide a
patakhó, oszt itt harsog a fülembe! Rá is szoktam ollankor kiáltani, hogy
mondok: No mi az, koma? Innya köll?
A bokros vágást szegélyez magaserd szélén alkalmas magasülést
építettünk, hogy onnan jobban be lehessen látni az árkokba, eldugott
tisztásokra.
Szeptember 30-án. egy h vös hajnalon hárman ücsörögtünk ezen a
magaslesen. Apám, nagybátyám és jómagam. Nem is tudom már, miért
kucorogtunk egy helyen mind a hárman. Nyilván azért, mert csak itt
mutatkozott bikajárás.
Aznap rajtam volt az esetleges lövés sora — én meg derengéskor
szégyenletesen elhibáztam a jó, koronás tízest, a „komát'- . . .
A lelkiismeretes, aprólékos utánkeresés során kiderült, hogy mélyen
alája l ttem a bikának. Csepp vért sem találtunk, csak a golyó nyomát,
ahogy szederindákat csapott el alacsonyan . . .
Közben ver fényes szi nap lett. Emberi számítás szerint mára nyilván
vége volt az „el adásnak". Vasárnap reggel volt.
A kacsa-tói erdészlakban lévén a szállása, apám már egy hete az erd n
töltötte szabadságának régen várt idejét. Az eredménytelen, de legalább
megbizonyosodó utánkeresés után elbúcsúztunk t le. Elballagott
szállására, mi meg bátyámmal hazafelé fordultunk Hiszen ilyenkor,
ver fényes vasárnap, napközben sok alkalmi kiránduló zajong az erd n.
Vadászásról szó sem lehet.
El húztuk hát cserjék alá rejtett kerékpárjainkat, leereszkedtünk a
Vödric völgyébe. Elszontyolodottan elraktuk a puskáinkat. Biciklijeinket
vezetgetve ballagdáltunk, csúszkáltunk a k bánya felé, ahonnan már
kocsiút vezetett hazafelé. Lenn a völgyben mái kirándulókkal
találkoztunk. Ez még hagyján! De kisvártatva vadnyugati cowboynak
öltözött társaság jött velünk szemben. Közülük ketten valami divatos
„songot" vertek a gitárjaikon, óbégattak is hozzá: hétvégeken szokott
jelenet a városközeli erd ben . . .
Ilyen körülménvek között ki gondol szarvasra?! Nincs az a megátalkodott
optimista, aki ilyenkor is még vaddal remél találkozni.
Magamban bosszankodva csupán mer szokásból azért fel-felpillantgattam
a hegyoldal cserjéi között mutatkozó kis tisztásokra.

Egyszerre megtorpantam.
— Te, Pali — sziszegtem. — Oda nézz! Ott. a magányos nagy
blikkt l jobbra valami gyanús vörösesszürke folt látszik a bokrok
között! Nem szarvas?
Közismerten hiúzszemü bátyám csak ballagása közben pillantott oda.
— A fenét! Az csak egy napsütötte fatuskó. Csak nem gondolod. hogy
amikor itt gitáros bolondok járnak, még szarvasok sétálnak erre?
— Hát persze — feleltem. — Igazad van.
De biz alig haladtunk tovább, megint csak megálltam, hogy a ,
biztonság kedvéért a nyakamban lógó látcsövemmel is szemügyre vegyem azt
a gyanús facsököt.
I — Állj meg, hallod? — lihegtem most már kerékpárom mögé .".kushadva. —
Oda nézz! Elt nt a fatuskó! Mégis egy szarvas oldalát láttam ott a bokrok
között!
« Erre aztán mindketten sebtében az út árkába fektettük vasparipáinkat,
és melléjük lapulva izgatottan látcsöveztük a nagy bükkfa környékét. És a
következ , lélegzetakasztó pillanatban azt hittük ?— a szemünk káprázik!
B' A vastag bükk mellett egy parányi tisztásra derék tízes bika 'Jepet t
ki . . . Nyilván ugyanaz, amelyet reggel elhibáztam. Teljes dákját
mutatva, morcos tekintettel, mozdulatlanul figyelt a völgyien vezet út
felé.
;' Nosza, nekünk se kellett több! Bokrok takarásában lázas etséggel
ráncigáltuk el tokjukból a fegyvereinket, hátizsákjaink-Ól a
céltávcsöveket! Nagybátyám még csak nemrég csapott fel idásznak. így hát
nem csoda, hogy t megel zve, fél térdre ?eszkedve már célba is kaptam a
mintegy százötven lépésnyire ínég mindig mozdulatlanul álldogáló bikát.
De menten el is szégyelltem magam. Átfutott a gondolat a sjemen, hogy
bátyám már hajnalban is csak tétlenül nézhette, pgyan hibáztam el a bikát
— és most megint én l jek? Hiszen lég életében nem l tt szarvasbikát!
I Leeresztettem hát a fegyvert, és halkan sziszegve türelmetlenül
'Szogattam bátyámat. A bika most már elunta az ácsorgási. *t-három
kényelmes lépéssel elt nt a s r ben.
— Vége! — lihegtük szinte egyszerre. — A teremtésit, be kár'.
piicsoda párját ritkító alkalom lett volna ver fényes vasárnap
délel tt, elhaló gitárpengés közepette szarvasbikát l ni! Most meg elment
a közelben elfeküdt tehenei után . . .
Még egy darabig ott tipródtunk a soha viss/a nem tér lehet séget
tárgyalgatva.
— De a nemjóját ennek a bikának! — hörkent fel most a bátyám, elgyúrva
cigarettacsutkáját. — Adok én neki! Ezt ma még el kell csípni! Te csak
kerekezz haza. én itt maradok. Ez a bika most itt fekszik el, este
nyilván majd megint itt kezd mozgolódni. Keresek egy jobb kilátású
helyet, kivárom! Ennivalóm már nincs, cigarettám is már csak három, de
egye fene! Ezt az alkalmat ki kell használni!
— Megy haza a nyavalya! — feleltem. — Igazad van: most vagy soha! Ezt a
bikát este majd még meglátjuk itt valamelyik tisztáson. Jó, várjunk hát
estig, addigra elcsendesedik az erd . nem zavar már senki.
Ismét cserjék takarásába bújtattuk a bicikliket, és egy alkalmas
leshelyet találva ott ücsörögtünk. Közben szorgalmasan szemmel tartottuk
a szemközti tisztásokat, nem jelenik-e meg ott még egyszer a bika. Volt
is eszében! Ver fényes délel tt volt már, hátunkat jóles en cirógatta a
szelíd szeptemberi napfény. Megmegcsillanó ökörnyál vitorlázott ráér sen
a völgy felett, libben mátyásmadarak rikácsoltak. A völgy fel l néha
kirándulók viháncoló zsinatolása hallatszott.
Csuda lassan ballagdált az id ! Csuda messze van még az este! Eltelik
addig hét-nyolc óra is. A kora hajnali reggelit régen elfelejtettük már.
Korgott a gyomrunk, szomjasak is voltunk. cigarettánk már csak alig
kett -három. Sehogy sincs ez így jól!
— Te Palkó — zaklattam fel csendes bóbiskolásából a bátyámat. — Ez a
bika nyilván ugyanaz, amelyet reggel elhibáztam. Láttad a bal
agancsszáron a hármas koronát? Ha nem találtunk is egyetlen cseppecske
vért sem, ki tudja, nem sebeztem-e meg valahogy mégis. Most meg elfeküdt
itt valahol . . .
— Gondolod? Lehet — motyogta álmosan bátyám. Azzal feje alá gy rte a
hátizsákját, és ráér sen elnyújtózott a magas f ben. Nyugodtan szundikált
tovább.
De engem csak nem hagvott nyugodni a gondolat, hogy a/ imént látott
bika ugyanaz, amelyre reggel rál ttem. Hátha mégi--megpiszkoltam?!
Nvugtalanul spekulálgattam magamban tovább. A szükség

leleményessé teszi az embert. Hirtelen jónak látszó gondolatom támadt!


— Ne aludj, Pali! Mi itt rostokolunk étlen-szomjan, a bika meg valahol
itt heverészik szemben a s r ben. Tudod mit ? Te maradj itt, innen
belátsz a szemközti tisztásokra. Én meg megpróbálom kihajtani neked a
bikát!
így is lett.
Míg bátyám egy alkalmas bükk tövében lövésre készen elhelyezkedett, én
lementem a völgybe, és onnan a bika elfekvésének vélt helye felé
lassankint kepesztgettem ismét hegynek. A f irányt betartva, de jobbra-
balra félköröket kanyarítva, csendesen, csak itt-ott egyet köhintve,
motozva a tisztásra akartam kiterelni a nyugtalanított bikát. Eközben
tapasztaltam csak, hogy milyen jó, vadnak való „dzsungel" ez a hegyoldal.
Alig bócorogtam így a hegynek vagy száz lépést, felettem alig
k dobásnyira itt is, ott is gallyroppanás, lombsuhogás, aztán kisvártatva
hangos Csörtetés hallatszott. Néhány másodperc múlva már csattant is
bátyám puskája!
A lövés után hirtelen vad robaj közeledett felém, és el ttem néhány
lépésnyire hatalmas reccsenés hallatszott. Aztán csend!
A s r limbusban persze nem láthattam oda, de nyilvánvaló volt, hogy
ott fekszik az összerogyott bika.
Csak semmit nem elhamarkodni! Izzadt homlokomat törülgetve egy helyt
lekuporodtam, és nagy elégedetten rásercintettem az utolsó cigarettára.
Alig szippantottam bel le párat — a bika lerogyásának helye fel l egvre
ismétl d mélv hörgés, köhögés hallatszott.
A tüdejét érte a lövés! — vélekedtem magamban. .Nehogy ,i végén ismét
felugrasszam, várni kell most addig, amíg a bika kimúlik.
Izgatottan kucorgók a helyemen. De a gurgulázó hörgés nem és nem akar
megsz nni. Ezt nem lehet tétlenül sokáig hallgatni! Utolsót szippantva
cigarettámból, látom, hogy elszálló füstje éppen a bika fel l bodorog
mögém.
Gyorsan lehúzom hát a bakancsomat, és csendesen, akár a hiúz, lövésre
tartott fegyverrel settenkedem a s r n át a hörgés felé. Ahány hörgés,
annyiszor egy-két gyors lépés . . .
Alig tízlépésnyir l végre megpillantom a gallyszövevény között a bika
fejét. Hogy valamit láthassak a nyakából is. és miel bb

megadhassam neki a kegyelemlövést, lépek egyet jobbra, egv másikat balra,


lábam alatt egy száraz gally pattan.
Erre menten fel akar tápászkodni a fejét magasan tartó bika! Egy
pillanatra szabaddá válik a nyaka, de azonmód vissza is csuklik, elt nik
ismét. Archoz emelt puskával most már szándékosan lépek egy r zsedarabra.
Egy roppanás, a bika újra csülökre akar kapni, de ahogy megpillantom a
nyakát, odalövök. Össze-csuklik. Pár ugrással mellette termek. Vége.
— Pali! — kiáltom az árkon túlra. — Jöhetsz már!
Az volt: a hajnalban elhibázott bikám. Azaz most már nagybátyám els
szarvasbikája. A féloldalt koronás, derék tízes.
Csak két lövés látszott rajta, reggel tehát tényleg simán elhibáztam.
Bátyám szerencsés lövése a lapocka mögött magasan ütötte át a bika
mellkasát, kegyelemlövésem a nyakszirten érte.
Szívesen elhiszem az olvasónak, hogy egyel re bízvást elég a
bikahistóriákból. Egyben megért elnézését kérem, hogy ez a szarvasbika-
fejezet talán hosszabbra nyúlt a kelleténél. Azt mondják, hogy a boldog
embernek túlárad a szíve-nyelve, de bizony még a tolla is . . .
Akárhogy van is: ezt a bikatörténeteket elmesélget fejezetet nem
fejezhetem be anélkül, hogy végezetül el ne mondjam egy nagyon tanulságos
szarvaskalandomat, amelynek kicsibe múlt, hogy nem lett tragikus vége.
Igen régen volt ez már. Még odahaza a Kis-Kárpátokban, ott is a már e
fejezetben emlegetett szarvastanyás, a b g helyes, szép emlék Lány-
vágásban. Összefügg ez az itt elmondandó, nekem mindmáig hátborzongató
emlék kalandom a híres „lány-vágási tizenkettes" történetével, amelyet
már fentebb elmondtam. Akkor helyzetmagyarázatként megemlítettem azt is,
hogy ez az öreg bika már évek óta izgalomban tartott, de sehogy sem
sikerült elcsípni kelmét. Sem nekem, sem tagtársaimnak, akik szintén
erre a bikára fenték a fogukat.
Kevéssé volt még akkor ben ve, bebokrosodva ez a vágás ahhoz, hogy
szarvas napközben is elfeküdjön benne. A lány-vágási öreg bikának
szokásos beállási helye a szomszédos uradalmi pagom nagy s r ségeiben
volt: teheneivel csak éjjelente váltogatott át hozzánk, szokásos
rigyet helyére. A Lány-vágás volt már évek óta — tíz napra, két hétre — a
kedvenc b g helye. Éjjelente onnan

hallatszott fel-felharsanó hangja, behallatszott a közeli erdészlak


nyitott ablakán is . . .
A szóban forgó napon, szombat este, területünknek egy egész más. távoli
részén jártam egv másik, nvoma szerint érdemes bika után.
Éjjelre a Lány-vágástól mintegy kilométernyire es kis ..szépít
egvesületi" kunyhóban húzódtam meg. Egyszer , tárva-nvitva tanya volt ez
a deszkakunvhó. Az volt a rendeltetése, hogy az alkalmi turista hirtelen
kereked nvári zivatar el l menedéket találjon ott. Berendezése mindössze
két deszkapad volt. De a megfáradt fiatal szarvasvadásznak ez a
kezdetleges kis viskó is teljes mértékben megfelelt.
Igv volt most is. Zseblámpám fényénél a környéken hamarosan
összekeresgéltem a tüzelnivalót a derült, csíp s hidegü éjszakára. A kis
kunyhó el tt egykett re vígan pattogott a barátságos tábortü-zecske,
megf tt a melegít tea is.
Körös-körül egyetlen bika b gése sem hallatszott, bármi kedvez , h vös,
csendes volt is a szeptemberi éjszaka. Megvacsoráztam, és köpönyegembe
burkolódzva leheveredtem az egyik lócára.
Éjfél után harsanó hang riasztott fel szendergésemb l. Legott kiment az
álom a szememb l! Felpattantam, és a kunyhó el tt feszülten
hallgatództam.
Holdfényes, csendes éjszaka volt. Tábortüzem már régen elhamvadt. De
ahogy meg-megborzongva hallgatództam az éjszakai erd ünnepélyes
csendjébe — összerezzentem!
— Oh-ö-ö-ö . . . h! harsam fel a Lánv-vágás fel l a
hangjáról mai' ismert bika szaggatottan böffen üzeked hang)a!
Tüzecskémet gyorsan felélesztve áhítattal hallgattam a vadász fülének
legfelségesebb koncertet: a titokzatos „lány-vágási öreg" hegyen-völgyön
át visszhangzó orgonálását.
Ki tud ilyenkor tovább aludni? A t z mellett ücsörögve-álldo-gálva
éheztem a mifelénk oh' ritkán hallható szarvasb gés szívet-lelket
gyönyörködtet , ünnepélyes hangulatát. Közben teát f zö-gettem.
megreggeliztem. Órámra pillantottam: még csak alig múlt két óra. De soká
lesz még. mire megvirrad! Addigra ismét elhallgat a bika, elvonul
b g helvér l határon túli szokott beállóhelyére . . .
Itt cselekedni kell! — döbben belém az elhatározás. Éjjel van még.
vadorzónak való fénves. holdvilágos éjszaka. De ha mái másképp nem megy,
most kell rámenni a bikára!

Kezembe veszem a fegyvert, célozgatni próbálok. A telihold sápadt


fényét l megvilágított feny k törzsét pompásan meg lehet célozni.
Cigarettám bódorgó füstje mutatja, hogy a légjárás is kedvez .
Nosza! Sebtében eloltom a tüzecskét, összekapom a holmimat, és a sötét,
árnyékos magaserd n át már szedem is a lábam a Lány-vágás felé! Egy rövid
félóra múlva már ott is lapulok egy vágásszéli tölgy mellett.
A vágásban vagv tízpercenként fel-felb dül a bika. Idehallatszik a
lombsuhogás, egy-egy Csörtetés is, amint a teheneit hajtja
A Lány-vágást egy enyhén lejt hegyoldalon magaserd szegélyezte. A
szálerd és a vágás között erdei kocsiút vezetett a hegyeken túli falu
felé. Ezt az utat keresztezte a kunyhó fél ! idevezet utacska, melynek
folytatása keresztben szelte át az égés/ vágást. Ezen az
útkeresztez désen kuporodtam le a holdárnyékba, egy széls tölgybokor
mögé. A bika meg benn, a vágás egyik mély árkában b gött, járt fel-alá
látatlanul.
Egy darabig türelmetlenül hallgattam a felséges koncertet, de sem a
helyemr l, sem a vágás gallyszövevénye között vezetget utacskáról nem
lehetett belátni a szakadékszer árokba.
Más haditervet kell kieszelnem. Vetélytársat mímelve megpróbálom
kicsalogatni a bikát az árokból, hogy a vágás valamelyik holdsütötte
tisztásán lövésre kaphassam.
Az ilyesmi a tapasztalat szerint elég kilátástalan vállalkozás: a
nászát tartó, teheneit féltékenyen rz bikát aligha sikerül elcsalni
szépei mell l.
A fiatal vadásznak azonban — tudjuk! — kedvezni szokott a szerencse.
Most is így volt.
Tritonkagylóm segítségével alig vettem fel a kapcsolatot a bikával,
máris egyre ingerültebben válaszolgatott. Vadászszívet gyönyörködtet
hangverseny harsonázásától zúgott a hodsütötte Lány-vágás!
Feleselgetésünk során nyilván valami nagyon bosszantót „mondhattam" a
bikának, mert egyszerre hegyen-völgyön át visszhangzó dühös
felhördüléssel törtetett felém. Ha betartja nekilendülése irányát, éppen
a vágást keresztez holdfényes utacs-kára lép majd ki. Itt a várva várt
alkalom!
Bokrom mögött fél térdre ereszkedve, lövésre kész puskával vártam
megjelenését.

És akkor — hirtelen elhallgatott. Még egy-két törése-zörgése


hallatszott, aztán csend!
Csalódottan, elképedve hallgatództam. Semmi! Csend. Vége. Felhevült
arcomon érzem a bika fel l lengedez alkalmas légjárás h vös cirógatását,
kényes orromat meg-megcsapja a csíp s bikaszag . . •
Mi az ördög rontotta el az esélyemet?
Tehetetlen bosszankodásom közben egyszerre csak t lem balra, a
leshelyem felé vezet kocsiút fel l furcsa, torokköszörülésszer hang üti
meg a fülemet!
Ahá! így vagyunk hát? Meg akar kerülni, szél alá akar jutni a vén
ravaszdi — villan mi y fejemben a gondolat. Jól ismertem már azt a
hangot, amikor a b gés vége felé a sokat harsogott bika olykor meg-
megköszörüli túler ltetett, rekedt torkát. No megállj!
Lassan, óvatosan arrafelé fordítom hát a puskát. Fényer s
céltávcsövemben máris felt nik a szálerd menti úton egyenesen felém
tartó bika feketéll alakja.
így, szemb l nézve, szinte szellemszer , nyúlánk, sötét árny.
Hangtalanul közeledik, a köves erdei úton csak csülkének egy-egy halk
csusszanása hallik. Már itt is van el ttem alig ötven lépésre. Meghúztam
már a rögtönz t, céltávcsövem szálkeresztje a szügyén vibrál,
állhatatosan követi minden lépését . . .
De — akárhogy er ltetem is a szememet — semmiféle agancs nem villan meg
a közelg sötét árny feje felett! A szálerd holdárnyéka az útra vet dik:
bármilyen világos a holdsütötte táj, sötétek az árnyékos részek.
Sürgetnek a másodpercek, ide-oda cikáznak a gondolatok:
Amíg nem pillantom meg a bika agancsát, nem durranthatok oda! ... De
hiszen régen tudom már, milyen er s, golyóra érett a lány-vágási bika.
Néhány perccel ezel tt itt dörgött-harsogott el ttem jól ismert érces
hangján . . . Vagy mégis egy másik, eddig ismeretlen bika ólálkodik itt
felém?
Eközben a halkan közeled sötét árny már csak alig harminc lépésre van
el ttem. Az el z izgalmas percek, dörg disputánk meggy z hatása alatt
már-már megérintem a gyorsított ravaszt, hiszen a közvetlen közelembe
került bika minden pillanatban észrevehet! Elugrik, én meg soha vissza
nem tér alkalmat szalasztók el!
És ekkor:

— Jezis Mária! — kiált fel rémülten a sötét árny. és egv


hatalmas ugrással a vágás bokrai közé veti magát!
Megrendülten ugrom ki fedezékem mögül. Meg-megbicsaklik a térdem,
kezemb l majdnem kiesik a puska. Lélekjelenlétemb l már csak arra telik,
hogy ösztönszer , gyors mozdulattal visszarántom a fegyver biztosítékját.
De néhány elképedt másodperc múlva rám döbben a felismerés: Vadorzó!
B gésemre engem akart belopni, és közben rossz szelével elugrasztotta a
bikámat!
Abban a pillanatban kijózanodtam! Hirtelen elhatározással, lövésre kész
fegyverrel a vélt vadorzó után vetettem magam.
A vágásszéli bokrok között majdnem a nyakába zuhantam az ott kuporgó
embernek! A holdvilág fénye belevilágított az arcába.
— Jankó! — ordítottam rá, ösztönszer en elkapva a gallérját.
— Mit keresel te itt?!
A pagonyerdész kamasz tehénpásztora volt az én „vadorzóm"!
— Jaj! Tanár úr! Hát maga az? — dadogta feltápászkodva. — Ahogy
megláttam a holdfényben megcsillanó rám irányzott puskát, azt hittem,
vadorzó céloz rám, és mindjárt agyonl . . .
— Te szerencsétlen! Mit keresel itt ilyenkor, amikor még nem is pirkad?
Nem hallottad, hogy itt b g a bika?
— Kérem szépen, itt ordítozik ez a büdös bika minden éjjel.
Behallatszik az istállóba is. Ma meg nálunk búcsú lesz. Már tegnap
elkéredzkedtem a föerdész úrtól, rendbe tettem az istállóban mindent,
most meg siettem, hogy reggelre hazaérjek Máriavölgybe . . .
Nos, így végz dött ez a nem mindennapos, de annál tanulságosabb
történet, melynek során kicsibe múlt, hogy szarvasbika helyett nem ember
feküdt vérbe fagyva a Lány-vágás avarán . . .
Azóta többször is elt n dtem azon, mi lett volna, ha mégis . . .
Nincs az a bíró. aki legott el nem ítélt volna gondatlan emberölés
miatt. Akárhogy is mentegette-magyarázgatta volna a tettet bármi enyhít
körülmény, agyafúrt fiskális okoskodása.
Mert a legels , legf benjáróbb vadászparancsolat, hogy a vadász addig
semmi esetre sem görbítse ujját a ravaszra, amíg minden kétséget kizáróan
meg nem gy z dött róla, hogy mire l . és hogy a célba vett vadon kívül
lövése mást nem veszélyeztet!
..Bármit teszel, okosan cselekedj, és gondold meg cselekedeted
következményeit!" — mondogatták a régi rómaiak is.

DAMBIKAK
Vannak vadászok, akik a dámbikát csak „bak'-nak mondják. Mert jóval
kisebb a szarvasbikánál, horkantó ,.b gése'" semmiben sem hasonlítható a
hegyen-völgyön át zúgó-búgó. harsogva visszhangzó szarvasb géshez.
Nekem bizony mégis bika a derék dámlapátos. Már csak azért is, mert
jókora agancsa nem mérhet össze semmiféle „bak" fejdíszével. Egy öreg
dámbika szemrevaló agancsa számomra bizony kívánatosabb trófea, mint egy
„közönséges" hatos za-gancs. Annál is inkább, mert er s, akár érmes
zbakot — kell hozzáértéssel, még több szerencsével — minden
valamirevaló mez gazdasági vadászterületen is l het bárki, de egy jó
dámlapátos agancsa aránylag kevés vadász trófeafalát díszíti.
Itt kell megjegyeznem azt is, hogy nem egy vadász, aki csak sík vidéki,
vadaskerti vadként ismeri a dámvadat, úgy vélekedik, hogy az csak
affajta, többé-kevésbé szelíd „parkvad".
Nos, a mi szabad, hegyes vadászterületeinken ennek éppen az
ellenkez jét tapasztaltam. Vad ez, kérem, a javából, a szó szoros
értelmében! Nálunk — legalábbis az általam ismert területeken — a dámvad
még a f vadnál is óvatosabb, éberebb. Mert nemcsak a hallása, szimatja
vetekszik a szarvaséval, hanem még a szeme is különb. Ugyancsak
ügyeskednie kell a vadásznak, ha „b géskor" a csupa szem, csupa orr,
csupa fül dámtehenek által vigyázott, nyugtalanul folyvást ide-oda sürg -
forgó bikát lövésre akarja kapni.
Szlovákia hegységeiben elég ritka az olyan vadászterület, ahol
meghonosították a balkáni vidékekr l származó dámvadat. így aztán nem
valami sok hazai vadász l tt dámlapátost. Bizony, sokáig úgy látszott,
hogy magam is gyarapítani fogom a számukat. Egyre inkább növekedett,
sürgetett a vágy. hogy kárpáti vadásztrófeáim közé akaszthassam egy derék
dámbika agancsát is.
Amikor erre végre el ször alkalom adódott, nem ítéltem még

golyóra érettnek a felkínált bikát. Máskor meg olyan alkalommal


találkoztam jó lapátossal, amikor az engem meghívott vadásztársaság arra
az esztend re nem kapott lövési engedélyt. Ismét egy más alkalommal,
tünedez l világosságnál, már látcsövemen át bírálgattam a s r b l
el bukkanó dámbikát, amikor az értem jött vadásztársam — hihet leg nem
kaján szándékkal — a hátam mögött füttyögetni kezdett . . .
Sehogy sem akart régi vágyam teljesülni.
A mi vidékünkön már csak a zay-ugróci és a bánovcei hegyekben honos a
dámvad, holott régebben a tribeci hegyek több vadászterületén is állandó
vadnak számított. Nagy volt hát az örömöm, amikor a bánovcei
vadásztársaság tagja lehettem. No majd most!
Mint rendesen, most is csak az volt a baj, hogy csupán a rövid
hétvégeken értem rá — ha ráértem! — vadászni. De biz még ennél is sokkal
kellemetlenebb volt, hogy mindjárt az els dámbikámmal csúfondárosan
megjártam.
Abban az esztend ben még „dámb gés" idején, október végén is szinte
nyáriasan meleg, ver fényes id járta: a frissen hullott száraz lomb
messze hallhatóan sustorgott a cserkészget vadász talpa alatt. De nem is
volt igen mire vadászni, mert a meleg, száraz id ben a b gés a környék
magasabban fekv részeiben játszódott le. Azok az ígéretes, magasabb
hegyek pedig már nem tartoztak vadászterületünkhöz.
így aztán már november lett, s bár hajnalodástól estig minden hétvéget
az erd ben töltöttem, csak egy fiatal dámbika került a szemem elé,
dámb gést pedig még nem is hallottam.
November 6-án falubeli szállásomról még derengés el tt indultam
cserkészni. Szinte minden átmenet nélkül fagyosra fordult az id . Amint
az erd be értem, hirtelen nem is tudtam, vajon mi sustorog hangosabban:
lábam alatt a zúzmarás, hullott lomb. vagy a fákról szakadatlanul s r n
perg , szél kavarta falevelek. Bajos dolog ilyenkor dámvadra vadászni.
Cserkészgetésem közben már délre járt az id , de bezzeg csak egy jókora
rókával találkoztam. A szemközti hegyoldalban, vagy százlépésnyire,
csábító célt, szép lövést kínált a vén ravaszdi vörö> bundás oldala, de
különb vadra vadászva persze eszembe sem jutott odagyújtani.
Jó is volt így! Mert alig haladtam valamicskét tovább, az ágakat

csapkodó szélben, lombpergésben hirtelen furcsa horkantásféle hang ütötte


meg a fülemet. Sosem hallottam még ezt a különös hangot, de el z ,
dámvad-vadásztanulmányaimból okulva tüstént felismertem, hogy ez csak
dámb gés lehet.
Nem is értem rá sokat eszmélkedni, mert az el ttem lév mély árokból —
t lem vagy százlépésnyire — már el is ügetett egy derék dámbika!
Egyedül, nyilván „házt znéz ben", szaporán meg-rneglódulva haladt felfelé
a tölgyes hegyoldalon. Azonmód kellett cselekednem, ha a fatörzsek által
egyre inkább fedett, siet bikát lövésre akartam kapni. Pedig akartam ám
nagyon!
Egy fedez fa mellé lépve, támasztott puskával abban a pillanatban
l ttem rá, amikor egy keskenyke nyiladékon szabaddá vált az oldala.
A bika mind a négy lábával egyszerre a magasba ugorva jelezte a lövést.
Aztán hirtelen megperdült, és visszarohant a mély árokba, szemem el l
t nt. Bármi gyorsan repetáltam, második lövésre már nem volt alkalom.
Hogy ne tévesszem szem el l a rálövés pontos helyét, azonnal a
helyszínre siettem, és földbe szúrt botommal megjelöltem.
Mert ha sebágyából zavarjuk fel a még él vadat, az összeszedi minden
erejét, és rémülten addig rohan árkon-bokron át, amíg csak szikrányi
életer van benne. És minél messzebbre menekül, annál bajosabb az
utánkeresés.
Eleget tapasztalt vadász létemre tudtam én jól, az a regula, hogy ,az
utánkereséssel a vadász vagy egy órát türelmeskedjen. Az adott
^helyzetben mégsem tarthattam be a szabályt. A hirtelen beállt [fagy,
er s szél miatt, mint a nyári zápor, úgy hullott a fákról a sok
^Színpompás falevél: fél volt, hogy rövid id alatt befedik a j
vérnyomot.
' Mindenekel tt apróra lekerestem a rálövés helyét. I Az eredmény nem
volt valami kecsegtet . Kevés, nem világos, habos vér, és egy ujjhegynyi
szivacsos csontdarab. I Felkerekedve azonnal követni kezdtem a vérnyomot.
Sajnos, hiába reménykedtem, hogy a mély árokban rátalálok a már kimúlt
[sikára. Még rosszabb el érzet töltött el, amikor azt tapasztaltam, s&ogy
a sebzett bika hetykén átrohant a túlsó, meredek árokpartra "IS, aztán a
hegyoldal mentén menekült tova.
Végtelenül kínos volt ez az utánkeresés! A szakadatlanul hulló
lomb percr l percre mindinkább befedte az amúgy is gyér vérnyomot.
Folytatását minduntalan ide-oda körözve, csúszva-mászva, hétrét
görnyedezve kellett újból és újból megkeresnem. Nyugtalanul múltak az
órák, amíg a vérnyomot néhány száz lépésnyire sikerült kibogoznom. Közben
persze az a körülmény, hogy egyetlen sebágyra sem bukkantam, egyre inkább
bizonyította bennem a kínos felismerést, hogy a bika nem kapott halálos
lövést.
Délben l ttem a dámbikára, de a rövid novemberi nap már szürkülni
kezdett, amikor végképp elvesztettem a sebzett bika nyomát. Majd kinéztem
a szememet — közben százszor is becsapott egy-egy frissen hullott
vérpiros falevél —, míg ide-oda körözve végre új vércseppet találtam. A
bika — derékszögben megváltoztatva menekülése eddigi irányát — hirtelen a
völgynek fordult. Ezt persze jó jelnek véltem, de a völgy s a benne
csurdogáló patak vadászterületünk határát jelezte. És mintha bosszantva
azt akarná tudatni velem, hogy „engem ugyan nem kapsz meg!", á sebesült
bika pont egy mohos határk mellett átváltott a szomszéd vadászterületre.
A határk persze „állj!"-t parancsolt. . .
Megizzadva, reményemet vesztve megjelöltem a vérnyomot, aztán
kénytelen-kelletlen lebotorkáltam a faluba. Csalódottan, lehangoltan.
Másnap munkanap volt, este haza kellett utaznom.
De még megcsillant egy reménysugár! A faluban felkerestem
vérebtulajdonos vadásztársamat. Miután elmondtam neki az esetet,
készségesen megígérte, hogy kutyájával másnap folytatni fogja az
utánkeresést.
Miközben este hazafelé 'zötyögtetett a vonat, váltig azon törtem a
fejemet, vajon milyen lövést kaphatott a dámbika. Összegezve az észlelt
jeleket, az lett a meggy z désem, hogy oldalról, túl mélyen, szügyön érte
a golyóm, s a tüd n aligha üthetett jelent sebb sebet.
Talán mondanom sem kell, hogy — a szomszédok engedélyével — a másnapi
utánkeresés teljesen eredménytelenül végz dött. Annál is inkább, mert
addigra a s r n hulló lomb minden nyomot teljesen betemetett.
Januárban egyik vadásztársam a vadetet nél egy derék agan-csú, jobb
mells lábára er sen sántító dámbikát látott. Mivel az sszel jobb
oldalról l ttem rá, alighanem ez volt a sebzett bikám. A mélyre csúszott
lövés tehát, sajnos, a lábszárcsontot vagy a könyökcsontot is
megsebesítette. Aligha jöhetett számításba holmi

„tiszta"' láblövés. Ilyen sebet kapva a bika — hirtelen egyensúlyai


vesztve — legalább egy pillanatra megrogyott volna, aligha tudott volna
mind a négy lábával egyszerre a magasba ugrani. Aztán meg a gondosan
lekeresett rálövés helyén okvetlen kellett volna egv-két lábszárcsont-
szilánkot találnom. Sok spekulálgatás után arra a véleményre jutottam,
hogy a golyó — a könyökcsontot is megsebesítve — egészen mélyen horzsolta
a bika mellkasát.
Es után köpönyeg.
Sohasem hibázó vadászok — szerencsére — csak a jó öreg Ma\ Károly
indiánregényeiben léteznek. Ha nem így volna, manapság talán már
világszerte írmagja sem maradt volna a vadnak. De régi tapasztalat az is.
hogv hibás lövésére a legtöbb vadász mindjárt talál valami „szépít ",
többé-kevésbé hihet magyarázatot, kifogást. Szidja a puskát, töltényt —
csak azt nem szereti talán még magának sem megvallani, hogy a rossz lövés
valódi oka a saját
t
gyetlensége volt. Nos, az imént tárgyalt rossz lövésnek minden
kétségen felül tagam voltam az oka. Mohó igyekezetemben nyilván
elrántottam.
Persze az is lehet, hogy én jól céloztam, csak a nyugtalan bika ugrott
meg pont a lövés pillanatában . . .
A következ évben ,.dámb gés" idején, ha lehet, még szorgalmasabban
jártam a dámbikák után. Már csak azért is, hogy miel bb kiköszörüljem az
el z évi csorbát.
Kevés kilátással.
Abban az esztend ben mindössze két lapátosra kaptunk lövési engedélyt.
A vadásztársaság tagjainak zöme a terület kell s közepén meghúzódó erdei
falucska lakosaiból regrutálódott. A bánovcei gyárban dolgoztak, kora
délután már szabadok voltak. Volt közöttük olyan is, aki puskásán,
cserkészgetve ment munkába, munka után meg ugyanúgy tartott hazafelé. így
aztán alig kezd dött el a vadászidény, az egyik lapátos már feküdt is.
Október végén jártunk már, de nekem bizony sehogy sem akart kedvezni a
vadászszerencse. Három hétvégi cserkészgetésem. lesem Során mindössze egv
fiatal. ..kanalas" bikát és egyszer három árva dámtehenet láttam. Ezek
nyilván megrögzött vénlányok lehettek. tnert se borjú, se bika nem volt
velük, amit igencsak sajnáltam.
Október 27-én türelmetlenül nógató ..most vagy soha" hangú-

latban érkeztem ismét Bánovcére. Nagy nekibuzdulásomnak a/ volt az oka,


hogy ezúttal a vasárnappal megtoldott államünnep két és fél napos,
számomra kivételesen kiadós, zavartalan vadászassál kecsegtetett.
A szokásos, siet s, gyenge ebéd a Bebrava vendégl ben. Annál
örvendetesebb — mert nyilván jó el jelnek tekinthet —, hogy egv
felt n en csinos, fiatal pincérn tálalja elém. Épp velem szemben egy
(kivételesen) természeth en pingált nagy kép lóg a falon: Tehenei
társaságában parádézó derék dámlapátost ábrázol. Mint már sokszor, evés
közben most is sóvárogva gusztálgatom pompás agancsát . . .
Ma gondosan kiókumlált, határozott tervem van! Egy hete az erd be
beszögell lóherés, nagy tisztás vonta magára a figyelmemet. Az ott
talált nyomok azt mutatták, hogy ide gyakran jár ki a dámvad. Mi sem
természetesebb, hogy ma itt szándékoztam lesbe ülni.
De a helyszínre érve bosszantó meglepetés várt. A tisztást körülvev
fenyves szélén három kamasz hangoskodott, akik halottak napjára
készítend koszorúkhoz vagdosták a feny gallyakat.
Elzavartam ket. Egy id múlva azonban ismét csak mérgel dve hallgattam
néhány száz lépéssel feljebb hangzó kurjongatásukat. Magyarán mondva:
evett a fene a nem várt zavarás miatt. Dehogyis jutott volna eszembe,
hogy épp ezek a hangoskodó kölykök hozzák meg a vadászszerencsémet!
Mindig szerettem betartani a munkás hét lélegzetvételnyi szüneteiben
kispekulált vadászterveimet. így volt most is. Ha már úgy eszeltem ki,
hogy ma itt ülök lesbe, er sködtem magamban, hát akkor itt is maradok!
Korán van még, majd csak hazakotródnak a gyerekek. Különben is: az ördög
nem alszik . . .
Imigyen csitítgatva bosszankodásomat, elhelyezkedtem hát a már egy hete
kiszemelt leshelymen, egy erd széli vastag feny tövében.
Korán volt még nagyon. Alig három óra. Borongós októberi délután, de a
napocska itt-ott mégis kikandikált a szélhajtotta, komor felh k közül,
hogy szemet gyönyörködtet en megcsillogtassa a szemközti, vegyes állagú,
parádézó szi erd t. A sötétl feny k hátterében különösen élvezetes volt
ezt elnézegetni. Bizony, nino a világon az a fest , aki a zöld-sárga-
vörös-barna színárnyalatok-

nak ezt az szi, csillogó tobzódását természeth en vásznára tudná


rögzíteni!
A katlanszer tisztás túlsó lejt jén — mintha csak versenyezni akarna
az szi lomb színpompájával — délceg fácánkakas sétál el . Tarka
tollazata csillog a napsütésben. Nyúlok is a puskámért, és egy ideig a
kakas acélosan fényl begyén gyakorlatozik a céltávcs szálkeresztje.
Amint a kakas meg-megáll, nem is volna nehéz a lövés. . .
Közben a fenyves fels részér l egyre-másra idehallatszik a gallyvágó
fiúk neszezése. Vadászati szempontból kilátástalan a helyzet. De fedez
feny m mögül azért csak ki-kikukkantgatok a lóherés tisztásra.
És ahogy fásult tekintettel egyszer megint kikukkantok — sóbálvánnyá
merevedek!
A kurjongató kölykök fel l jövet a tisztás szélén — ott áll a dámbika!
Agancsdíszes fejét éppen felém fordítva figyel!
Feny m mögül lassan, óvatosan szememhez emelem a ,,guk-kcrt", csak egy
pillantást vetek sóvárgott fejdíszére.
Szemb l elég bajos megítélni a lapátos agancsot. De a bika éppen most
oldalra fordítja fejét. Torkomban ver a szívem az így már jól látható
jókora „lapátok" láttán. Azzal szapora lépésben már el is indul a bika a
tisztáson túli s r ség felé.
Régen beidegz dött sima mozdulattal nyúlok a feny höz támasztott
puskáért. Miközben arcomhoz emelem, automatikusan kibiztosítom, meghúzom
a rögtönz t.
I Talán tíz lépést sem tett a kocogó dámbika, amikor a céltávcs
szálkeresztje a lapockájára szívódik, és minden lépését követi. Csak hem
elhamarkodni a lövést!
; A lapátos hirtelen szökkenéssel jelezte a találatot. Kapkodó Ugrásokkal
nekiiramodott, aztán vad vágtázása közben félkört itanyarítva, felém
fordulva, tántorogva megtorpant. Rohanása közben persze azonnal
ismételtem, és már csattant is a bika szügyére célzott lövés.
T zben lerogyott, meg sem moccant többé! Csak a jobb, sötét lapátja
meredt ki a lóheréb l . . .
? Magamban csendesen ujjongva mélyeket szippantok cigarettámból. Még csak
fél négy: ugyancsak ráérek fenékig kiélvezni a Sóvárgott vadászsiker
mesés hangulatát. Fekszik a dámbikám!

Látcsövemen át gusztálgatom-csodálgatom a heréb l kimered , sok ágú,


jókora lapátot. Egy jó óra múlva ünnepi hangulatban elindulok leterített
dámbikámhoz. Százharminc lépés.
Ugyan melyik nimród nem ismeri azt az önfeledt, maradéktalanul boldog
érzést, amikor a vadász annyira kívánt zsákmányához, trófeájához
kuporodik! Azt hiszem, ha ilyenkor valaki a nevemet kérdezné — valami
értelmetlen dadogást kapna csak válaszul.
Deresed fej , sokat próbált vadászhoz méltó derék lapátos a
zsákmányom. Amint a kés bbi méregetésnél megmutatkozott, szemrevaló
agancsa kis híján kiállítási érmet is érdemelne. Hu-szonkettes! Milyen
csengése van ennek a vadászkörökben b vös szónak a szarvasvadász fülében!
Az arányos, szép sötét agancson csak a bal lapát egyik ágvége van
lepattanva.
Külön örömöm a két pontos lövés is. Az els közvetlenül a lapocka
mögött ütötte át a bika mellkasát, a második szügyének kell s közepén
vágott be, kilövés nélkül. Kemény vad a dámvad is!
És ismét azt kell tapasztalnom, milyen nyugtalanítóan gyér vérnyomot ad
a vékonyka, 7 mm-es golyó. Mint rendesen, a bika eld lését l kezdve most
is visszakeresem a vérnyomot a rálövés helyéig, de ez bizony még az erre
különösen alkalmas gyér lóherésben is alig sikerül. A két lövés között
vagy ötvenlépésnyi távolságot futott be a bikám, de rohanásának nyomát
alig néhány csepp tüd vér jelzi. Megint csak arra kell gondolnom, milyen
nyugtalanítóan körülményes, bajos lett volna, esetleg csak másnap reggel,
es után, áttekinthetetlen s r ben — utánkeresni a kevésbé sikerült
találattal elmenekült bikát . . .
Egy okkal több, miért vagyok jómagam a kiadósabb, könnyebben követhet
vérnyomot adó nagyobb kaliberek híve.
Joggal kérdezhetné hát valaki, miért vadászom én is 7 mm-es Schönauer-
fegyverrel, amikor régebben az ízlésemnek, meggy z désemnek megfelel
9,3-as „ágyúval" l ttem csak nagyvadra.
Nos, szó sincs róla, hogy id közben más véleményre jutottam volna!
Mivel álló életemben sosem voltam híve a „kilométerpuskáknak", a kétszáz
lépésen felüli puskázásnak, bízvást még ma is ezzel a nehéz fegyverrel
vadásznék. Pálfordulásomnak oka csak az. hogy korosodó apám id közben
eladta a neki már alkalmatlan dupla golyóst. Felejthetetlen
vadászmesterem halála után t körököltem 7 mm-es, (Mauser-csöv )
Schönauerét. Csodálni való-e, hogy kegyeletb l ezt a fegyvert hordom,
használom máig?

E nyilván indokolt kis kitér után sürg sen visszakanyarodom dámbikám


elejtésének maradéktalan elmeséléséhez:
Alig van négy óra. Kalapom mellett díszlik immár a gondosan válogatott,
megvérzett töret. Sóvárgott zsákmánvom mellett kuporogva, a
vadászszerencse forgandóságán elt n dve, ráérek az elejtett öreg
dámlapátosnak megadni az ill végtisztességet.
Tudja a jó. öreg napocska is. mi illik ilyenkor. Ha lenyugodni készül
is már, egyre-másra kikandikál a sötét es felh k mögül. Finom aranyporos
fényt terít az öreg lapátosra, megcsillogtatja az Új, annyira áhított
trófeát. Magányosan, csendben örülök annak is, hogy — a lövések hallatára
— nem kíváncsiskodnak ide a gallyvágó fiúk sem. Pedig nagyon is
valószín , hogy éppen nekik köszönhetem sikeremet. Dámbikámnak aligha
jutott volna eszébe ilyen kora délután a nyílt tisztáson ténferegni.
Friss szerelmi kalandjainak fáradtságát nyilván ott pihengette ki a s r
fenyves diszkrét biztonságában. Amint ebben megzavarták, csülökre kapva
igyekezett nyugodtabb vidékre: a tisztás túloldalát szegélyez s r be.
Erre vallott az is, hogy szapora lépésben váltott át a nyílt terepen,
anélkül, hogy a jóféle lóheréb l csipetnyit is legelt volna.
Ismét egy példa arra. hogy az életben számtalanszor — csak úgy a
vadászatban is — a véletlen körülmények közrejátszása, a vak szerencse
dönt siker vagy balsiker fölött . . .
Sötét este szállásomra érkezve jólesik szállásadóim, az öreg erd r
házaspár kitör öröme, amint közéjük toppanva megpillantják vállamon a
derék dámlapátos lefejtett fejét. A jó lelkek már egy hónapja velem
„drukkoltak", hogy én l jem meg az engedélyezett másik lapátost. Miközben
lerakodva, kényelembe helyezkedve részletesen elmesélem, hogy volt, mint
volt, a kis honyhában ínycsiklandozóan terjeng a készül sült kolbászos
vacsora, no meg az ilyenkor elmaradhatatlan, hazai szilvórium illata.
Azután — ahogy szobácskámban végre megérdemelt nyugovóra készülök térni
—, ágyam elé támasztom becses trófeámat. Elnyújtózva, még egy utolsó
cigarettára gyújtva, kutyába sem veszem, hogy hetek óta ostoba
ideggyulladás zsibbasztja a karomat, rakoncátlanlodó zápfogam miatt
dagadt a fél arcom. Ma csak az a fontos, hogy végre fekszik a dámbikám!
Boldog szendergésemb l arra eszmélek fel. hogv az ablakdeszkán szaporán
dobol az es . Bánom is én már!

MUFLONKOSOK
Emlékezéseimnek ezt a fejezetét is hasonló bevezetéssel kell kezdenem,
mint a dámbikákról szólót.
Sok jó. sokat próbált nimróddal vadról, vadászatról tereferélve azt
tapasztaltam, hogy vannak olyan vadászok is, akiket a muflon alig, vagy
egyáltalán nem érdekel. Ezt a véleményüket rendszerint azzal magyarázzák,
hogy a muflon idegenb l idetelepített, nálunk nem régóta honos vad,
tulajdonképpen nem is való a mi hegvi erdeinkbe. Mondják, hogy egyes
vidékeken a tenyésztett, etetett muflonok annyira megszelídültek, hogy
közelre bevárják az embert: lepuffantásuk nem vadászat.
Bevallom, hogy fiatal koromban, amikor javarészt a Kis-Kárpá-tokban
vadászgattam, magam is többször találkoztam látszólag „szelíd"
muflonokkal, és ezért ez a vad vadászati szempontból nemigen érdekelt.
Nem is igen bántam tehát, hogy ottani vadásztársasági területünkön
akkoriban csak fehér hollónak számított egy-egy hozzánk tévedt muflon.
Bezzeg megváltozott a véleményem, amikor kés bb a tribeci hegyekben
vadászhattam muflonra!
Ezekben az erd kben nagy áldozatok árán a ghymesi Forgách Károly kerek
száz esztend vel ezel tt honosította meg a muflonokat.
Itt aztán szó se volt „szelíd" muflonokról! Éppen ellenkez leg. sszel
kezdtem el azon a vidéken vadászni, amikor már közelgett a muflonvadászat
ideje, és cserkészeteimen lépten-nyomon bosz-szankodnom kellett saját
ügyetlenkedésem miatt. Mert tíz találkozásunk közül legalább ötször a
muflonok el bb vettek észre engem, mint én ket. Mire megpillantottam,
egy-két prüsszent fütty — és már rohantak is világgá!
Akkor eszméltem rá. hogy nagyon is érdekes, sportszer erre a/ éber
vadra vadászni!
sszel a muflon irhájának színe szakasztott olyan, mint a

lehullott száraz lombé: teljesen egybeolvad a környezettel. Ugyancsak nem


könny észrevenni. Ráadásul nagyon tud vigyázni a b rére! Mert nemcsak a
hallása, szimatja kit n , hanem a szeme is akár a sasé! Amíg le nem esik
az els hó. nem könny dolog észrevétlenül megközelíteni egy sz fej ,
rendkívül éber jerke által vezetgetett mufloncsapatot.
így aztán nem csoda, hogy abban az id ben már nagyon kívántam egy jó
muflonkos ..csigáját": teljesebbé, változatosabbá akartam tenni a
vadászszobámat díszít trófeagy jteményemet.
Vadászterületünkön állandó vad volt a muflon, de társaságunk csak
bérletünk utolsó két-három évében kapott egy-egy kos lelövésére
engedélyt. Amikor hát novemberben eljött a muflonvadászat ideje, több
vadásztársam menten kivett néhány nap szabadságot, és versenyt igyekeztek
megl ni az engedélyezett egyetlen kost.
December végéig volt szabad muflonra vadászni, tehát annyiban kedvezett
a helyzetem, hogy legalább a karácsonyi iskolai vakációban alkalmam nyílt
egy kost l ni. Nem szép dolog, de szorultságomban bizony abban
reménykedtem, hogy társaim addig nem lövik meg ezt az egy szem kost.
Hiába! Minden szentnek maga felé hajlik a keze.
A számunkra számításba jöv els ,,komoly" muflonidény során
egyikünknek sem sikerült megl ni az engedélyezett kost. Ügy látszik, sok
volt az eszkimó, de kevés a fóka.
A következ évben is úgy jött el a karácsony, hogy ,,a" kos még nem
került terítékre. Nosza, nekem sem kellett több! Az év utolsó hetét az
erd n töltve igencsak igyekeztem, hogy kihasználjam a kínálkozó becses
lehet séget.
Sajnos azon a télen még decemberben sem volt valamirevaló hó. Nem
lehetett nyomozni, nem lehetett megállapítani, merre járnak a muflonok.
Végre aztán — éppen Szilveszter napján — egész nap s r n esett a hó.
Tudtam, hogy ilyenkor a muflonok a hegyes terület mélyebben fekv
részeit keresik fel, derengés óta tehát ott cserkészgettem. Déltájban rá
is bukkantam egy mufloncsapat friss nyomára.
Csapáikat szorgos-óvatosán követve, közben a havas tájban. s r
havazásban magam is szinte láthatatlan hóemberré válva, egy órába sem
tellett, amikor a szemközti hegyoldal behavazott tölgybokrai között
megláttam a muflonokat.

Azonmód takarásba kuporodva, lélegzet-visszafojtva, hamarosan


megállapítottam, hogy a legelgetve bócorgó muflonok között csak két,
teljesen egyforma, vagy hároméves kos basáskodik.
Ilyen ..kost'" csak nem lövök meg? — gondoltam csalódottan. De azért
csak egyre kísértett a ritka lehet ség. Holnap már nem szabad muflont
l ni ... Ki tudja, jöv re kapunk-e még lövési engedélyt, miénk lesz-e még
a vadászterület? De szépen festene a trófeafalamon egy mufloncsiga! Alig
százlépésnyire, éppen két behavazott cserbokor között, be szép lövésre
kínálja az a kos sötétl lapockáját!
Szerencsére ellen tudtam állni a kísértésnek. Elgondoltam, hogy az
ilyen félkört sem kanyarító mufloncsiga sehogy sem volna méltó trófea egy
öreg vadásznak. Olyan ez, mintha kamaszbikát akarnék megl ni!
Imigyen meggy zve magamat, már csak a látcsövemen át figyelgettem a
muflonokat, míg csak el nem t ntek a behavazott bokrok között.
Csalódottan fordultam vissza. Havasan-csatakosan egy kis melegedésre,
falatozásra betértem a közeli vadászkunyhóba.
Délután fokozott figyelemmel folytattam a cserkészést. A hegv-oldal
karvastagságú dorongfái között — vagy ötvenlépésnyire — egyszerre csak
gyanúsan görbe, száraz ágnak látszó valamin akadt mes; a szemem.
Messzelátómmal vizsgálódva hirtelen megmozdul! az .,ag". Dehogyis ág, egy
gyenge mufloncsiga volt! fák takarásában nagy óvatosan, hétrét görnyedve,
nézdegélve hamarosan tisztában voltam a helyzettel. Egy kis
talajmélyedésben leheveredve, békésen pihenve, ismét a már délel tt
látott mufloncsapat volt el ttem.
Pillanatokra megint elfogott a kísértés. De most is hamar
elhessegettem.
Végleg lejáró vadászbérletünk utolsó esztendejében persze mindenképpen
azon voltam, hogy — kihasználva a talán soha többé vissza nem tér
alkalmat — magam l hessem meg a társaságunknak engedélyezett kost. Amikor
december elején friss havat kaptunk, hirtelen elhatározással szombatra
szabaddá tettem magamat. Pénteken már a kis vadászkunyhóban éjszakáztam,
és aliy vártam a másnapi derengést!
A muflon napközben is legelget, ide-oda kódorog. Igencsak

reméltem hát. hogy a rendelkezésemre álló két teljes nap alatt sikerül
valami jó kossal találkoznom.
De egész nap hiába cserkészgettem. Délel tt megint csak egy magányosan
ténferg kis kosba botlottam, amelyet nyilván valamilyen er sebb dalia
vert el a csapattól.
Decemberben, méghozzá az ilven borongós napon, korán esteledik. Négy
óra felé járt már az id . tünedezett a l világosság. El is fáradtam
jócskán, vonzott a meleg vadászkunyhó kényelme, amikor a Vrez bükkös,
sziklás meredélyén nyugtalanul ide-oda vonulgató mufloncsapatot
pillantottam meg.
Legott elfelejtettem egész napos cserkészgetésem fáradtságát, és fától
fáig settenkedve vagy százlépésnyire beloptam a muflonokat. Láttam, hogy
négy jerkéjét ide-oda terelgetve egy közepes kos basáskodik itt.
Fa tövéhez kuporodva, nagy igyekezettel már célozgattam is a sötét
csuhás kost. De az csak folyvást sürgött-forgott a fedez fatörzsek
között, sehogy sem tudtam biztos lövésre kapni a lapockáját. A
l világosság meg egyre fogyott.
Végre! Az izg -mozgó kos minden lépését a céltávcs szálkeresztjével
követve láttam, hogy szapora kocogással egy kis nyiladék felé tart. Amint
ott megjelent, már csattant is a lövés!
Hallomásból akkor már tudtam, hogy csuda kemény vad a muflon: még a jó
találatot sem igen szokta jelzéssel nyugtázni, és még szaporán elrúgtat
egy darabig. Csodálkoztam hát, hogy lövésemre a kos azonmód egy helyt
összerogyott, meg sem moccant többet. Rá se hederítettem a lövés
visszhangjától megtévesztett, egyenest felém rohanó jerkékre, hanem
szaporán ismételtem, és lövésre készen vártam, csülökre kap-e ismét a
kosom. De már csak mozdulatlanul feketéllett a kis nyiladékon. Megvolt az
els kosom!
Miközben áhított zsákmányomat boldogan birtokba vettem, és barna
bükktöretet t ztem kalapzsinórom mögé, teljesen besötétedett.
Vadászkésemmel csak meglékeltem a kost. Túl fáradt voltam már ahhoz, hogy
a Vrez, Kozlica sziklás hegygerincein át a vadászkunyhóig cipeljem súlyos
zsákmányomat. Gondoltam, hogy másnap, vasárnap reggel ráérek majd érte
jönni. De nehogy az éjjel róka vagy vaddisznó kikezdje, a kos csigájára
bogoztam a zsebkend met, lapockájára helyeztem a kil tt töltényhüvelyt.
Közben sápadt fénnyel világítva, a magaserd ben torz árnyékokat vetve
felkelt a hold. Felszedel zködtem, és hegyen-völgyön ál csendes-boldogan
elindultam a pattogó t z melegét, jó vacsorát, megérdemelt pihenést ígér
vadászkunyhó felé.
Sajnos — nem volt zavartalan ez az ünnepi estém. Be sem fejeztem még a
vacsorámat, amikor két vadásztársam dobogott be a vadászkunyhóba.
Szokásos üdvözlés, lerakodás, kérdez sködés. Válasz helyett a kezem
ügyében lév zseblámpámmal szótlanul megvilágítottam a falon lógó
vadászkalapomat. Utána persze részletesen be kellett számolnom az
eseményekr l. A teás szilvórium kortyolgatása közben nem éppen lelkesült
társaim megjegyezték:
— Egy muflonjerkére is kaptunk lövési engedélyt. Ha már megl tted a
kost, igyekezzed megl ni a jerkét is!
Másnap hajnalban, míg társaim a terület más részeibe indultak tarvadra,
mentem a kosomért.
Hiába volt december, id közben már a hegyekben is elolvadt a minap
esett kis hó. Ilyenkor különösen bajos idejekorán észrevenni a
muflonokat. De ezúttal különös kegyébe fogadott Diana istenasz-szony!
A Kozlica oldalán ismét egy kis mufloncsapattal találkoztam. Kos nem
volt velük — amit most már nem is bántam —, de már az els pillantásra
felt nt egy teljesen sz fej , vén jerke. A fatörzsek között ügyeskedve,
alig százlépésnyir l oldalba l ttem.
Csak hüledeztem, amikor a lövés után azt láttam, hogy nekilódul a köves
meredeknek, míg a csapat többi tagja vad vágtázással robogott lefelé a
völgybe.
Javában világosodott már. Nehogy valami erdei csavargó elemelhesse
tegnap este l tt kosomat, meg sem kerestem új zsákmányomat, hiszen nem
volt sürg s. Annál szaporábban kerestem a kosomat.
Zsigerelés közben persze igencsak érdekelt, vajon milyen lövési Kapott
a t zben rogyott kos. Nos. a 7 mm-es H-köpenves golyó .1 lapocka mögött
ütötte át a muflon tüdejét. De golyószilánkoi találtam még a májában is,
egy másik meg a hátgerincébe csapódott. Most már értettem, miért maradt
helyben a megl it kos.
Munkám után még egv ideig heverészve gyönvörködtem becse*
zsákmánvomban. Boldog elrévedezésem közben egv vörösen rikító

jókora róka t nt fel a szemközti hegyoldalban, amint szaporán kocogott a


szimatjába került ingyen pecsenye felé. Egy szép „egyenes golyóval"
helyben marasztottam.
Ha jól emlékszem, eddig elmondott vadásztörténeteimben még egyszer sem
esett szó rókáról. Pedig nagyon szeretem ezt a vörös frakkos ravaszdit az
erd n látni, tevését-vevését, mulatságos egerészését figyelgetni. A vele
való találkozás mindig kedves kis élmény, változatosabbá teszi
erd járásomat. Nem is szívelem azokat a vadászokat, akik ha kell, ha nem
kell — tavasszal, nyáron is — odapörkölnek minden rókának, amelyik az
útjukba kerül. Akik ledurrantják májusban az anyaszukát is: nem bánják —
talán még örülnek is neki! —, hogy a kotorékban nyomorultul éhen vesznek
a még tehetetlen rókakölykök.
így aztán magam aránylag kevés rókát l ttem — leggyakrabban golyóval,
kés szi, téli cserkészeteken, vaddisznóhajtásokon. Azt is csak
olyankor, ha már bízvást gondolhattam, hogy lövésemmel nem riasztok el
valami komolyabb vadat.
Ezúttal is így volt. Megl ttem a rókát, meg is nyúztam ott helyben,
kicsit bosszankodtam, hogy a golyó elég nagy lyukat ütött szép vörös
bundáján. Aztán nekifohászkodva felpakoltam a jó nehéz kost, hegyibe a
róka gerezháját, nekiláttam, hogy megkeressem a reggel l tt jerkét.
A b séges vérnyomot követve ugyancsak ámuldoztam, hogy a sebesült
muflon még felfelé bírt rúgtatni a meredek hegyoldalon. Lapocka mögött
keresztüll ve, a rálövés helyét l jó százlépésnyire d lt csak el egy
mohos szikla tövében. Ismét egy bizonyíték arra, hogy igencsak kemény vad
a muflon.
De még ezzel sem ért véget a mifelénk ugyancsak ritka vadászkaland-
sorozat!
Amint javában zsigerelem a jerkét — a szemközti magaserd b l
lombzörgésre, ágroppanásra figyelek fel. Már meg is pillantom az egyenest
felém lépked szarvasbikát.
Egy vastag bükk takarásába lépve ráfogom a távcsövet. Nini! A tízes
bikának csonka a bal agancsszára! Hat-hét éves selejtbika. Kigyomlálni
való. (Akkoriban már a kalendáriumi év végéig volt szabad bikát l ni.)
Óvatosan nyúlok is már a fához támasztott puskáért, de — miközben a bika
éppen egy szederbokor télen is zöld leveleit legelgeti — felülkerekedik
bennem a csendesen dorgáló vadászias érzés: Hát nem volt még elég a
zsákmányolás-

ból? Alig néhány óra alatt megl tted els muflonkosodat, hozzá egy
jerkét, ráadásul egy jókora kanrókát. Most még egy szarvasbikát is
akarnál l ni? Hát nem volt elég b géskor az a jó tizenkettes? Rontani
akarod a ritka zsákmányszerzés ünnepi hangulatát? A jóból is megárt a
sok! . . .
De menten érvelgetni kezd ám bennem az izgató vadászszenvedély is: Mit
habozol? Eletedben nem volt még ilyen kiadós trófeaszerz alkalmad!
Valószín leg nem is lesz soha többé. Bolond volnál nem kihasználni a
ritka lehet séget. L j, de szaporán, mert a bika nem fogja soká biztos
lövésre kínálgatni az oldalát! . . .
így vívódtam magamban, egyik kezemben a lövésre kész puskával, a
másikkal ismét szememhez emelve a messzelátómat. Újra szemügyre vettem a
legszebb l távolságra ácsorgó bikát. Azaz inkább csak korcs agancsát.
A következ néhány pillanat végérvényesen megmentette a bika életét.
Mert közben megállapítottam, hogy nem korcs az agancsa, hanem csonka. Az
elmúlt szarvasb gés valamelyik ádáz párviadala során a bikának a középág
felett letört a bal agancsszára.
Azóta sem volt sok alkalmam válogatós igényeimnek megfelel
szarvasbikát l nöm. A b gési idényen kívül, különösen télen, egyszer sem
l ttem bikát. Ha akkor mégis megl ttem volna azt a szarvast, társaim
részér l sem illethetett volna szemrehányás: December volt már, végéhez
közeledett a vadászidény — és még két bikára volt lövési engedélyünk.
Ma sem bosszankodom, hogy akkor lövés nélkül elengedtem azt a törött
agancsú, mit sem sejt tízes bikát. .Mert úgy érzem és vallom, hogy nem
lett volna vadászias néhány óra alatt egész szekérrakományra való vadat
l ni. F leg nem nagyvadat!
Hosszú vadászéletemben szerény lehet ségeim mellett persze azóta sem
kínálkozott, nem kísértett ehhez hasonló tömegzsákmány olási alkalom.
Nem is bánom. Az ünnep csak akkor igazán ünnep — ha mennél ritkább.
Azt a decemberi napot, amikor végre sikerült elejtenem els
muflonkosomat, vörös bet s ünnepként emlegeti a vadásznaplóm. A nagy
gonddal kipreparált mufloncsigát — friss feny gallyacs-kákkal körülrakva
— boldogan a karácsonyfánk alá rendeztem. Különb karácsonvi ajándékot nem
is kaphattam volna!

Két év múlva — ismét december elején — már csak mint hétvégi


vadászkirándulásra meghívott vendég vadásztam újra a Kozlicán.
Téli vadászatra jobb id t kívánni sem lehetett volna. Szélcsendes,
borongós, alig hideg volt az id , és — ami a legfontosabb — egy nappal
azel tt friss, arasznyi hó esett.
Délután érkezve a nekem oly szép emlék , ácsolt feny gerendákból épült
kis vadászkunyhóba, persze els dolgunk volt alaposan „bedurrantani" a
kis kályhába. Falatozás után vendéglátóm az öreg Pékár erdésszel indult
cserkészni, jómagam az ellenkez irányban, a Skalka meredélyén, a
fiatalost szegélyez tölgyes szélén ültem lesbe.
Élvezetes csend honolt a jól ismert, behavazott erd n. Kis
vadászszékemen ücsörögve csendesen elt n dtem az id múlásán, a régebben
itt elejtett két jó bikám történetének fel-felt n emlékén. Dehogyis
akartam akkor én még l ni is! Elég volt a becses élmény hangulata, hogy
ma és holnap ismét itt vadászhatok ezen a szívemhez n tt vidéken . . .
Magányos révedezésemböl hirtelen hegyen-völgyön át harsanó szarvasb gés
riasztott fel!
Mikulás napján! Nem akartam hinni a fülemnek!
Kisvártatva ismét felharsant a b gés, s t, valamivel messzebb, egy
másik bika is elb dült. Nem tellett bele tíz perc, és olyan
bikakoncertt l visszhangzott a behavazott téli erd , akárha java
szeptember volna!
Különös élmény az ilyen: elképedve, de már nem tamáskodva, izgalmamban
új cigarettára gyújtva élveztem a decemberi pazar szarvasb gést a
behavazott erd n. Akkor már jó harminc esztendeje jártam az erd tq de
ilyen élményben még nem volt részem.
Ilyen-olyan okból el fordul, hogy egyik-másik szarvastehén rendellenes
id ben kezd el üzekedni. Persze több sem kell az ígéretes szimatot kapott
bikáknak! Menten újra harsogni kezdenek, ádáz viadalok csattognak a kés i
szerelemre csábító egvetlen szarvashölgyért.
Az ilyen szarvastehenet minél el bb ki kell gyomlálni. Hiszen a
rendkívüli, kés i szerelem gyümölcse egy kés n szült borjú, amely a tél
folyamán menthetetlenül elpusztul. Azonmód igvekeztem volna is a b g
bikák, még inkább a kikapós szarvasdáma közelébe férk zni, ha a közbül
es völgy nem lett volna a vadászterület határa.

Este vacsora után a vadászkunyhóban, a duruzsoló kályha, a kis


petróleumlámpa meghitt fénye, no meg persze egy kis „papramorgó" mellett
err l beszélgettünk. Yadászias tereferénk során még egy rendellenesség is
szóba került.
A melenget t z rakosgatásával. új tea f zésével foglalatoskodó öreg
vad rünk most arról referált, hogy a napokban ismét találkozott egy
felt n en sántikáló, igen jó muflonkossal. Illetékes helyen ezt már
jelentette is, és megbízták, hogy a kost l je meg. Ezt már megtehette
volna, de céltávcs nélküli fegyverének mindig túl messze esett a beteg
kos.
Találgattuk, hogy vajon mi lehet a baja.
Amint másnap hajnalhasadáskor ki ide. ki oda cserkészni indult,
nagylelk vendéglátóm megjegyezte, hogy l jem meg ezt a nyilván sebesült
kost, ha netán találkoznék vele.
No, pirkadáskor már ismét a Skalkán, egykori kedvenc helyemen
cserkészgettem. Nem a sebesült koson járt az eszem: aligha számíthattam
arra, hogy pont én találkozom vele. Inkább csak azt reméltem, hogy talán
ismét hallhatom a tegnap este itt élvezett id szer tlen bikakoncertet. De
biz fílccsizmás lábam alatt úgy csikorgott-nyikorgott az éjjel keményre
fagyott hó, hogy lemondva a további kilátástalan cserkészésr l — tegnapi
leshelyemen szándékoztam bevárni a kés i nappalodást.
Alig néhány száz lépésnyire voltam tegnapi leshelyemt l, amikor a
tölgyes hegyéi felett fel-le bukdácsoló, jókora csigájú kosfej kapta meg
a szememet.
A sánta kos! — villant át rajtam a gondolat.
Szememhez kaptam a messzelátót. De bizony így is csak a meredély éle
mögött lefelé biceg kos fejét, hatalmas csigáját láttam: testét teljesen
takarta a hegygerinc taraja.
Pár perc még, gondoltam, és a kos leér a völgy kis tisztására! Ha azon
túlhalad, átkerül az államiba.
Sebtében lekanyarítottam hát vállamról a puskát, és fél térdemre
könyökölve a céltávcsövön át követtem, figyeltem a kos minden lépését.
Eközben igencsak nyugtalanított a gondolat, hogy öreg vadász létemre
mekkora szégyen volna vendégségben tévesen megítélt nagyvadat l nöm . . .
A sötétbarna, loboncos kos — most már teljes alakját a legszebb lövésre
kínálva — le is ért a tisztásra. Bicegve, botladozva tartón a tisztás
széli patak, a területhatár felé.

Az elhatározás esetleg jóvá nem tehet pillanatai.


Rápisszentek a szaporán kocogó kosra. Megtorpan, felém kapja pompás
csigával ékes fejét — és már csattan is a lövés!
Hirtelen rándulással jelzi a találatot, azzal uzsgyi! — úgy rohan át a
tisztáson, ugrik át a jégcsapos határpatakon, mintha sosem sántított
volna! Elt nik szemem el l a szomszédos magaserd árkában.
Reményked , majd tamáskodó félórácska után szedel dzködöm csak fel,
megyek a rálövés helyére. Százhúsz lépés.
A hóban pontosan látom, hol kapta a kos a golyót. Világos, habos
tüd vér, golyóvágta sörték bizonyítják, hogy jól talált a lövés. A b
vérnyomot a hóban gyerekjáték követni. De mi haszna? A határpatak
csakhamar álljt parancsolt. Tétlenségre ítélve ott ácsorogtam egy ideig.
Nem valami jó érzéssel. Mert hiába nyugtatott meg a tudat, hogy jól
találtam el a kost, nem viheti már messzire a golyót. Megmaradt bennem a
kétség, vajon valóban azt a bizonyos lelövend , komolyan sérült kost
l ttem-e meg. Nem marad más hátra, engedélyt kell kérnünk a szomszédos
f erdészségt l, hogy területükön megkereshessük a megl tt vadat. Nagyot
sóhajtva sarkon fordultam hát, és mentem a vadászkunyhóba megbeszélni a
további teend ket.
Cserkészetükr l megtért társaimat már a vadászkunyhóban találtam.
Vadászsikert jelz megvérzett gallytöret akkor persze még nem volt
kalapzsinórom mögött, amint kés bb mondták, a lövésemet sem hallották.
így aztán, amint közéjük telepedtem, máris azt kezdték elbeszélni, hogyan
hibázott el vendéglátóm a reggeli cserkészeten egy visszarakott, öreg
tízes bikát. Hogy csepp vért sem találtak a havon, pedig messzire
követték a bika nyomát.
— Ti legalább már tudjátok, hányadán vagytok! De ide hallgassatok! —
Azzal türelmetlen teázásom közben röviden elmondtam reggeli kalandomat.
Nosza, feléledt erre az elszontyolodott társaság! Már el re gratuláltak
a sánta koshoz, de ezt legott elhárítottam. Megkértem az öreg Pekárt,
menjen le a faluba, és a szolgálati telefonon jelentse Konrád f erdésznek
a történteket. Kérjen t le engedélyt, hogy megkereshessük az államiba
átváltott sebesült kosomat.
A jó Pékár azonnal indult is. Megbeszéltük, hogy dolga végeztével —
vagy két óra múlva — a lövés helyén, a Babica tisztásán találkozunk.

Addig hát fékeznem kellett türelmetlenségemet. Vendéglátómmal, kedves


Bojnicky vadásztársammal ismételten meghánytuk-vetettük a lehet ségeket,
ahogy az ilyen helyzetekben szokás. Teázgattunk, eszegettünk,
telefüstöltünk a kis vadászkunyhót.
Végre! Indulhattunk.
Útközben a Babica felé, reggeli nyomomban serényen a havat gyúró
Krizmával, Konrád f erdész egyik erd rével találkoztunk.
— Azt hiszem, vadorzó látogatott át hozzánk! — lihegte. — Reggel a
Babicán golyólövést hallottam! Meg is találtam a vérz muflon csapáját,
mellette az embernyomot . . .
— Nyugodjon meg, Krizma! — szóltam közbe. — Én voltam a „vadorzó". Egy
er s, sánta kosra l ttem, de a határ miatt nem tudtam megkeresni. Már
értesítettük a f erdészséget, hogy folytathassuk az utánkeresést.
— Nem kell már azt a kost keresni! — válaszolta erre mennyei hangon
Krizma. — Ha még pár lépést ment volna, tanár úr, maga is rátalált volna.
Ott fekszik a kos az árokban, már ki is zsigereltem. Gratulálok,
kapitális kos! Ugyancsak sántíthatott, mert csúnyán össze van szabdalva a
két lába.
Azzal széles mosollyal feje búbjára lökte a kalapját izzadt homlokáról,
és elégedetten rágyújtott egy cigarettára.
A jó hír hallatára a legszívesebben megöleltem volna az öreg fabaktert!
Ott helyben tövir l hegyire megtárgyaltuk az esetet.
A Babicán már várt Pékár, és a vérnyomot szaporán követve percek múlva
ott álltunk pompás zsákmányom mellett. Levett kalappal kuporodtam hozzá.
Boldogan vettem szemügyre, simogattam végig a nyolcéves kapitális kos
vastag, 74 centiméter hosszú, „bronzérmes" csigáit . . .
A jó öreg Hubertusz gavallérosan kárpótolt azért, hogy a Kis-
Kárpátokban és a tribeci hegyekben önmegtartóztatóan megkegyelmeztem a
puskám elé került reményteljes muflonkosoknak. Úgy látszik, mégis van
igazság a földön!
Kapitális muflonkosom históriájához — vadászszempontból — hozzátartozik
egy kis kiegészítés:
A lövés pillanatában keresztben álló kost a 7 mm-es, rézhegyíi lövedék
közvetlenül a lapocka mögött ütötte át. Ez a mindenképpen halálos seb
mégis oly csekély vérnyomot adott, hogy ha nincs hó, bizony elég
körülményes lett volna az utánkeresés!

A kos loboncos, sötét, „nyereg" nélküli irháját tetszet sen ki akartam


dolgoztatni. így aztán a gondos nyúzás után fejcsóválva tapasztaltam,
hogy a kifordított b rön a belövési lyuk alig nagyobb egy gyufafejnél! És
a két borda között a kilövés sebe sem volt sokkal nagyobb. Úgy látszik,
ez is azt a régi elvemet bizonyítja, hogy nagyvadra mindenképpen nagyobb
kaliber, legalábbis er sebb lövedék ajánlatos. A kivétel csak er síti a
szabályt. Éppen ezért megbotránkozva olvastam valamikor a néhai József
f herceg vadászhistóriáit, aki az akkor divatos — mert rendkívül pontosan
löv — rövid csöv hat és feles Schönauerrel l dözött hárommázsás
máramarosi bikákra is! Bár jó puskás volt, csoda-e, ha némelyikre egy
egész tölténytárnyi golyót kellett kirepetálnia?
Ez a lövésem egyébként minden valószín ség szerint sokkal kínosabb,
hosszadalmasabb szenvedést l mentette meg kapitális kosomat.
A teljesen lesoványodott muflonkos mindkét mells lábán jókora nyílt,
véres hasíték éktelenkedett a két csülök között, felhasadtak a lágy
csülökpárnák is. Ennek okát még a brünni állatorvosi egyetem szakért i
sem tudták pontosan megállapítani. Ilyen állapotban a kos aligha tudta
volna átvészelni a hosszú telet. Ráadásul a pompás trófea jobb oldali
csigája olyan rendellenesen kunkorodott befelé, hogy a tovább növ szarv
hegye egy-két évvel kés bb esetleg kinyomta volna a derék kos szemét. Az
állat elejtése tehát mindenképpen indokolt volt.
Azóta sem nyílt alkalmam muflonkosra vadászni, de öreged
vadászszívemben változatlanul különös becsben tartom a muflonokat.
Hogyisne! Egy derék mufloncsiga minden trófeagy jtemény díszére válik:
szemet gyönyörködtet változatosság a vadászszoba agancsokkal-agyarakkal
teleaggatott falán.
Ha t lem függne, minden olyan vadászterületen meghonosítanám a muflont,
amely életkörülményeinek megfelel. Nemcsak azért, mert a jó kos csigája
szemrevaló trófea. A meghonosodó muflon nem kóborol el a hetedik határba!
Változatosabbá teszi az erd vadállományát: vadászszívet örvendeztet
látvány a havas erd ben megpillantott sötét csuhás kos, a fejét díszít
jókora mufloncsiga! Ráadásul sem a facsemetéit félt erdész, sem a
mez gazdasági területek gazdája, sem a más vadfajtákat tenyészt
Vadászgazda nem emelhet komoly kifogást a szerény muflonok

ellen. A muflon nem rágja meg a fiatalos erd t, csigájával nem bánt, nem
dörzsöl halálra fácskákat, amint azt az agancsát fen zbak, szarvasbika
teszi. A földekre, mez gazdasági területekre csak kivételesen jár ki.
Magam is többször megfigyelhettem, hogy sszel-télen beéri azzal, hogy a
lehullott lombot, a fatörzseken burjánzó mohát, zuzmót szedegeti. Ehhez
járul még az is, hogy — nem úgy, mint például a dámvad — békésen megfér
zzel. szarvassal. Többször láttam — ha jobb fotográfus volnék,
fényképpel is bizonyíthatnám —, hogy a muflonok szarvasok közé elegyedve
legelgettek.
Eletemben mindössze két kost l ttem. De — ha már nem lehet másképp —
nekem elég ez a két, trófeagy jteményemet díszít becses mufloncsiga is.

VADDISZNÓ VADASZATOK
B g szarvasbikán kívül a lövésre érett derék agyaras máig is
legkedvesebb vadam. A behavazott erd n jó kutyákkal, hajtásban, vagy a
vadászév többi szakában cserkészgetve egyaránt. A vaddisznóvadászat
legigazibb, legméltóbb kerete mégis a téli világ, a friss havas erd .
Ebben a környezetben sokkal különb látvány a fekete csuhás vadkan, mint a
nyáron, kukoricatábla szélén leterített, majdcsaknem tar vaddisznó.
Szerencsémre álló életemben oly vidéken vadászhattam, ahol állandó vad
volt a vaddisznó. Mégsem l ttem bel lük sokat. Ennek az volt az oka, hogy
ifjúkoromtól fogva — téli hajtóvadászatokon kívül — csak derék agyarasra
fogtam puskát. Tudja isten: ha kivételesen mégis süld t l ttem, ezt csak
olyan zsákmánynak tekintettem, mintha egv szépremény hatos bikát
terítettem volna le.
Legels vaddisznómat — egy malacot — már tizenhat éves gimnazista
koromban iktathattam piros tintával akkor még vadonatúj vadásznaplómba.
Annál is inkább, mert nem ám puskával terítettem le! Leszúrtam!
Akkoriban vadásztársaságunk téli vadászatain még csak mint állandó
kutyapecér, nyomozó, hajtó szerepeltem.
Egy december eleji vasárnap néhány ujjnyi friss hóban vadásztunk
disznóra.
Valamelyik hajtásban három disznós kutyánk lemarasztott a kondából egy
malacot. Közrefogták, támadták, vadul csaholták egy helyben. A pokoli
hangzavart hallva, a behavazott s r n áttörtetve percek alatt a
helyszínen termettem. Ahogy kutyáink megpillantottak, fokozott hévvel
támadták a lefülelt malacot, egyik-másik már bele is csimpaszkodott. De a
kis kan derekasan védekezett, egykett re lerázta magáról a kutyákat.
Egy alkalmas pillanatban az ellentámadásba lendül malac mellé
ugrottam, és rövid t römet a bordái közé döftem. D lt a

vére, pillanatok alatt körös-körül pirosra festette a havat, de a mokány


kis malac — oda se neki! — tovább védekezett. Másodszor is hozzáugrottam,
és markolatig szúrtam késemet a lapockája mögé. Ki sem tudtam már
rántani, mert beszorult a penge, a malac meg tüstént a kezemhez kapott.
Gyorsan félrepattantam hát ismét, de most már vége volt a csatának. A
malac leveg után kapkodva lerogyott és kimúlt. A dühödt kutyák
belecsimpaszkodtak, vadul rángatták, cibálták.
Szegény kis h s!
De nekem — ty , de nagy lett a mellényem! Hogyisne! Hogy fogom majd
holnap az iskolában ámítgatni az osztálytársaimat! „Egy vadkant szúrtam
le!" Utóvégre mell zhet részlet, hogy a kérdéses „vadkan" csak egy idei
kanmalac.
Diadalordításomra hajtótársaim is a helyszínre gy ltek. Pillanatok
alatt kizsigereltük a disznócskát, jókora dorongra kötöztük, és nagy
büszkén cipeltük a megbeszélt találkozóhelyre.
A vadászok el ször is — alaposan leszidtak. Hogy így meg úgy
megjárhattam volna, ha a nagy malacsivalkodásra visszajött volna a
feldühödött emse. De aztán mégis annak rendje s módja szerint ráfektettek
a malacra, és vaddisznóvadásszá avattak. Vagyis: alaposan elfenekeltek.
Egy frissen vágott mogyoróvessz vel akkorákat húztak rám, hogy még a
könny is a szemembe szökött.
De akárhogy megvertek is, aznap nem cseréltem volna egy mesebeli
királyfival sem. A legboldogabb ember voltam széles e világon! Hiszen
komoly vaddisznóvadásszá lettem. Ráadásul nem is holmi puskával l dözve,
hanem si, Mátyás király korabeli módon: leszúrtam egy vaddisznót!
Néhány évvel kés bb, prágai f iskolás koromban esztend kön át egy
hatalmas vadkan tartotta izgalomban vadásztársaságunkat.
Amint azt egy sokat tapasztalt, temérdek ólommal megspékelt öreg
agyaras tenni szokta, ez a kan is csak egy-egy rövid vendégszereplésre
tartózkodott minálunk. A kis Som-hegy akkoriban egy árkokkal,
vízmosásokkal keresztül-kasul tagolt hatalmas s r ség volt: ez lett a
kedvenc tanyája. Hatalmas nyomait már jól ismertük, annál is inkább, mert
egyik csülke felt n en rövidebb volt a párjánál.
Egyszóval már évek óta ismertük ezt a rendkívüli agyarast, de
javarészt csak a nyomáról. Mert valahányszor kinyomoztuk, és
hajtóvadászatot rendeztünk miatta, a vén ravaszdi mindig olyan

helyen tört ki a hajtásból, ahol nem állt puskás, vagy ha állt is, a nagy
s r ben nem tudta lövésre kapni. Egyszer tévedt csak puskacs elé, akkor
is elhibázták.
Három év téli hajtóvadászatainak során két disznós kutyánkat is
megpiszkolta, szerencsére csak könnyen. Az egyiknek pont az orrcimpáját
szabdalta szét, a másiknak a bordáin hasította fel a b rt.
Itt jegyzem meg, hogy a vaddisznóhajtásban többnyire két-három szálkás
sz r foxterriert használtunk. Szenvedélyes, mérges kis bestiák voltak,
nem ijedték volna meg talán az ördögt l sem. Igencsak alkalmas vadászebek
voltak, mert a s r ben az ilyen kis termet kutya könnyebben talált
egérutat az t megrohanó disznó el l. Az is el nyükre vált, hogy az ilyen
kis kutyáktól még a süld k sem ijedtek meg túlságosan. Egy ideig
támadásra készen helyben hagyták ugatni magukat, aztán megunva a
kellemetlen lármát, kényelmes, meg-megálló ügetésben indultak el: az
útjukba kerül puskásnak biztosabb lövésre jöttek.
Ha valamelyik kutyánk megsebesült, és a seb nem volt végzetes
— szerencsére ez volt a gyakoribb eset —, apám a helyszínen
egyszer els segélyt alkalmazott. Vagy kétarasznyi, t be f zött
selyemfonál a kalapzsinórja mellé tekerve mindig készenlétben
volt. Ha szükség volt rá, öngyújtójának lángjában röviden sterili
zálta a t t, s míg egyikünk fogta, nyugtatta a sebesült kutyát,
m ért apám sebtében bevarrta a sebet. Ha olyan helyen volt,
hogy a kutya nyalogatni tudta, néhány nap alatt simán behegedt.
Ebcsont beforr!
De tíz esztend alatt mégis két vitéz foxink életével fizetett
vadászszenvedélyéért . . .
Magam csak vagy háromszor vehettem részt a „som-hegyi agyaras" b rére
men téli hajtóvadászatokon. Egyetemista koromban már több évi hajtó-,
kutyapecérérdemeimet azzal méltányolták, hogy a téli társasvadászatokon
mint puskás vehettem részt.
1935-ben vadászati szempontból teljesen eseménytelenül telt el odahaza
a szemészten vakációm. Javában csomagoltam már, nyárig búcsút mondva
erd nek, vadászatnak.
Vasárnap kés délután — hétf n szándékoztam útnak indulni
— víg vadásztársaság gy lt össze nálunk, javában folyt az élénk
terefere. A városból hazatér öcsém azzal a hírrel toppant közénk,
hogy odakinn s r n esik a hó.

— Ej, be kár! — sopánkodtak a vadászok. — Hát nem tudott ez a friss hó


már a hét végére megjönni? Vajon kitart-e hát jöv vasárnapig? Ki tudja,
nem vendégszerepel-e nálunk éppen most megint a nagy kan?
— Maradj még egy napot — mondta apám. — Holnap még kimehetnél,
nyomozhatnál. Ha sikerrel járnál, és délután fél háromig a Vaskútról
telefonálsz, taxin még idejekorán kiérnénk. Egy hajtásra még telne az
id b l!
Persze nekem sem kellett több! Egy nappal tüstént elhalasztottam a
prágai utazást, és nagy kedvvel hozzáláttam vadászgúnyám
összekészítéséhez.
Hétf n reggel cudar id t mutatott a lusta derengés! Vad orkán dúlt,
csak úgy szakadt a hó.
— Maradj itthon — tanácsolta apám. — Hiábavaló fáradság
volna kimenni, hiszen a hó addigra minden reggeli csapat bete
met . . .
De én, ha már egyszer elhatároztam magam, nekiindultam. Cudar hideg
volt, a vihar vízszintesen csapkodta a havat a szemem közé, de ifjúi
nekibuzdulással, vadászszenvedélyt l f tve-hajtva ezt kutyába se vettem.
— Vidd magaddal a tokba zárt dupla golyóst is — mondta
indulásomkor apám. — Ha vadászatra kerül sor, legalább kéznél
lesz.
Az erd n vigasztalan helyzet fogadott. Sehol semmi friss nyom, minden
csapat, ismert vadváltót befújt a szél, a hó. Amikor azonban a Som-hegyen
a Sedlák-forrási árkot keresztezte az utam, mégis fokozott figyelemmel
kutattam nyom, áruló jel után: tudtam, hogy a nagy kant már többször
nyomoztuk itt. De a havat mélyen szántó nyom sehol sem mutatkozott.
Letérve az útról mégis addig-addig spekuláltam ott, míg a szélfogó
tölgycserjék között a havon — frissen felhányt földgöröngyöket vettem
észre. Ez csak reggeli túrás nyoma lehet: disznó turkálta itt a
páfránygyökereket!
Ahogy így reménykedve nyomozgatok, bújom a bokrokat, a túlsó,
szélvédett hegyoldal s r jében gyanús fekete csík kapja meg a szememet.
Megnézem kis látcsövemmel is: nem mozdul. Félig behavazott fatuskó volna?
Botommal gyengén megkocogtatok egv kis tölgybokrot.
S ekkor tán még a lélegzetem is elállt! Mert egyszeriben életre

kelt a fatuskó! Fekhelyéb l felpattanva, mereven figyelve felém ott állt


a hatalmas kan!
Alig százlépésnyire! Itt a várva várt alkalom! Vállamon a puska, de
ugyan mi haszna. Szét van szedve, tokba van csatolva, hiszen én még csak
társasvadászatokon szerepelhetek mint puskás . . .
A gyanút fogott öreg kan meg komótosan megindul. Le az árokba, egyenest
az irányomba!
No, nekem sem kellett több! Netán fellökni mégsem hagyom magam!
Sebtében lerántom vállamról a puskát, sebbel-lobbal el rántom a tokjából,
összerakom, két jókora töltényt lökök a csövekbe.
De már kés . Fémes hangon csattan össze a dupla golyós, a kan irányt
változtat, és az árok mentén látatlanul csörtet a hegynek fel . . .
Tehetetlen dühömben lehuppanok a hóba, és ugyancsak szaporán pergett-
ropogott a „huszármiatyánk". De aztán egy cigaretta eszmélked elszívása
közben végiggondoltam, hogy talán még sincs veszve a dolog. A kan nem
látott meg, szelet se kaphatott: talán csak nem rohan ki a világból?
Rohamtempóban nyomoztam le a szomszédos s r ket. Mindegyikb l
kivezetett a havat szántó friss nyom. De közben megállapítottam, hogy a
kan menekülése közben egy hatalmas félkört kanyarít. Hátha megnyugszik,
és visszavált eredeti tanyájára?
Majdnem így is lett. Mert a reggeli elfekv jével szomszédos s r b l már
nem vezetett ki a nyoma!
Lóhalálában rohantam le a Vaskútra telefonálni!
— Rendben van — válaszolta apám lihegve el adott beszámolómra. —
Ebédelj meg, pihend ki magad, idejekorán ott leszünk!
Fáradtan, izzadtan, de most már ráér sen letelepedtem a patinás, régi
vadászszobában. Bef tötték, a sz ke Erzsike egész jó ebédet habarintott.
Aztán ceruzát, papirost kértem, pontos vázlatot készítettem a helyr l,
ahol a megnyugodott nagy kant elfeküdni véltem. Vázlatomba bejegyeztem a
„standokat" is, ahol — véleményem szerint — a négy-öt puskásnak állani
kéne. (Ezt a vázlatot mindmáig vadásznaplómban rzöm.)
Végre! Autóbúgás, ajtócsapkodás, vidám férfihangok: megjöttek a
vadásztársak! Holmimat összekapva kisiettem hozzájuk, és tervrajzomat
mutogatva-magyarázgatva beszámoltam a helyzetr l. Hogy felderültek az
arcok! Hogyisne! A számításba kerül s r t, a ..som-hegyi nagy kan"
kinvomozott jelenlegi tanyáját

ezúttal úgy körül tudtuk állni, hogy — emberi számítás szerint —


biztosnak látszott a siker!
Mint rendesen, most is az volt a terv, hogy a puskások felállítása után
én a három foxival elindulok a s r be vezet disznónyomon, hogy a
kutyákkal kihajtsam a nagy kant. Lövésre számomra tehát csak akkor
kínálkozott volna alkalom, ha a magabiztos, er s kan a kis kutyáktól
körülcsaholtan nem akarta volna elhagyni a biztonságos s r t, és nekem
eközben sikerült volna észrevétlenül a közelébe férk znöm. Ha ló nincs,
szamár is jó!
De ekkor közbelépett Diana: A vadászok éppen sorsot húztak a standokra,
amikor a behavazott kis vödrici úton felt nt Sedlák erd r közismert
alakja. A Vaskútra igyekezett egy kis melegít papramorgóra. Soha
jobbkor! Jót húzott a diópálinkás kulacsból, legott átvette a nekem szánt
hajtószerepet és a pórázukat zihálva rángató kutyákat.
így esett, hogy jómagam is mint puskás állhattam fel. Igaz, már csak
utolsóként. Olyan helyen, ahol az eredeti, hat puskással számoló terv
szerint nem állt volna senki.
Sedlák sorba felállította a vadászokat, az én helyemen együtt még
elszívtunk egy cigarettát, aztán kis jégcsapokkal telet zdelt
harcsabajusza alól csendesen csak annyit mondott:
— Vigyázzon ám, fiatalúr! Ha gyün a nagy kan, jól odatartson a
lapickájára!
Azzal kifújta szipkájából a leégett cigarettacsutkát, és csendesen
megindult, hogy a kan beváltó nyomán elengedje a türelmetlenked
kutyákat, majd utánuk induljon maga is.
A helyemen, egy behavazott kis feny mögött csendesen legyúrtam a
havat, alaposan szemügyre vettem a terepet, és várakozásteljes izgalomban
megtöltöttem a dupla golyóst. Kisvártatva hallottam is, ahogy Sedlák a
puskacsövén át nagyot trombitál: Elkezd dött a hajtás!
Gvors lövésre készen feszülten figyeltem. Mi haszna? El ttem meredeken
lefele lejtett a behavazott s r , ráadásul még mindig úgy zúgott-zörgött
a szél a fagyott tölgybokrok között, hogy mást nem is lehetett hallani.
Aztán mégis mintha csaholásféle hang ütötte volna meg a fülemet. Sedlák
öreg mordályának disznót indító lövése morajlott végig a tájon.
Vagy tízpercnyi feszült várakozás, aztán a közelemben egy-két mérges,
szélcsapta kutyavakkantás! Felkapom a puskát. Zuhog a

hó a megrezzen bokrokról — és akár egy sebesen guruló, hatalmas,


koromfekete golyó —, hirtelen felötlik el ttem a szomszédos fenyvesbe
átszökni iparkodó agyaras!
Alig huszonöt lépésnyire.
Tudom is én, hova célozva — de abban a minutumban már dörren is a
puskám. A nagy kan meg, akárcsak valami vakondtúrásban botlott volna meg,
az egyik mells lábával röviden megroggyan, majd gyorsan újra felkapva
magát, szoborrá merevedik. De nagy sebesen már lódul is tovább. Rásütöm a
másik csövet is! Elrobog, elnyeli a s r . . .
Csak most t nnek fel a nyomában törtet , vadul csaholó kutyák.
Biztatásomra még dühösebben vetik magukat a kan után. Kisvártatva egy
helyb l hallatszik szaggatott állóra csaholásuk!
Már csak egy töltényem van: szaporán csúsztatom az alsó cs be. Közben
persze a rálövés helye felé nyújtogatva a nyakam, jóles megnyugvással
látom, hogy a nagy kan elrobogásának irányában b vérnyom piroslik a
havon . . .
Ilyenkor persze — amíg nincs lefújva a hajtás — szigorú el írás, hogy a
vadász nem hagyhatja el a helyét. De könny ezt mondani! Izgatottan ide-
oda tipickelve helyemen, hiába próbálom feltör vadászlázamat azzal
csitítgatni, hogy csak nyugalom! Ha ezt a hatalmas golyót megkapta a kan,
nagy hiba már nem lehet! El ttem vagy ötvenlépésnyire, egy s r
feny csoportban dühösen csaholnak a kutyák. Megállt el ttük a sebzett
kanom — én meg itt vesztegelek tétlenül?
A szomszéd puskásoknak néma integetéssel adom tudtára, hogy elhagyom a
helyemet, bemegyek a fenyvesbe megadni a kannak a kegyelemlövést.
Helyesl leg bólintanak. Nekiindulok.
A lövés helyén méteres vércsík virít a havon, a golyó tehát átütötte a
kan hatalmas testét. Jól vagyunk! Csak el re! Potyog a thó a nyakamba, de
bánom is én! Csak arra vigyázok, hogy ne kerüljön bel le a puskacs be is.
Közvetlen közelr l hallatszik már a kutyák dühös ugatása, a behavazott
feny k között hason csúszom már, hogy legalább néhány lépésnyire magam
elé láthassak. Arra figyelek fel, hogy a dühös ugatás helyett most úgy
hallom, mintha a kutyák már morogva cibálnák a kant! Felugróm,
odacsörtetek.
Felejthetetlen látvány tárul a szemem elé! A s r fenyves parányi
tisztásán az összetiport, véres hóban ott fekszik a „som-

hegyi nagy kan"! Az egyik foxi már morogva rángatja a kan lábát. Betyár
meg pláne rajta áll. Dühösen mar az agyaras lapockáján pirosló belövés
helyére, prüszkölve rázza szanaszét a kirántott sörtéket. Csak a
félénkebb Fruska óvatoskodik még mindig: dühös csaholással ugrálja körül
a csatateret.
Odaugrom, dicsérgetem, uszítom derék kutyáinkat. Jól végezték a
dolgukat!
Szilaj vadászörömmel kuporgok hatalmas zsákmányomhoz. Gyönyörködve
tapogatom végig a jókora éles agyarakat, szinte semberi felgerjedéssel
szúrom bele ujjamat az agyaras lapockáján vérz belövési sebbe. Néma
ujjongásomban nagyot csapok a nagy kan k kemény oldalára . . .
Csodálni való-e ez a nagy öröm, féktelen tobzódás? Els igazi
vaddisznóm volt! És mindjárt a hatalmas agyarú som-hegyi nagy kan! E
percek diadalittas mámorát csak vadászok tudják megérteni, akiknek
hasonló felejthetetlen élményben volt részük.
Kisvártatva körém gyülekeztek vadásztársaim. Élükön az örömt l — talán
az apai büszkeségt l is — sugárzó apám.
Az ilyen becses vadászsiker históriáját végig el kell mondanom.
Mindenekel tt azt az életem végéig felejthetetlen jelenetet említem,
amikor apám átnyújtotta nekem a megvérzett feny töretet.
Hanem azután! Hiába tiltakoztam, hogy én már egy vadmalacot évekkel
ezel tt leszúrtam. Kijelentették, hogy a malac nem számít. Jó suhogó
pálcát vágtak, akarva, nem akarva rá kellett feküdnöm az agyarasra, és
újra, de most már végérvényesen vaddisznóvadásszá avattak. Volt, aki —
talán titkolt irigységb l? — akkorát suhintott rám, hogy még másnap is
éreztem a helyét!
A vadászbekecsek bels zsebéb l most aztán sorra el kerültek a téli
vadászatokon elmaradhatatlan lapos kis bütykösök. Valaki egy kupica
kisüstön f tt diópálinkával kínált meg. Be jólesett!
Miközben a kan kizsigerelésében buzgón segédkeztem az öreg Sedláknak,
vadásztársaim víg, élénk tereferéléssel sorra vizsgálgatták a jókora,
szerencsére teljesen sértetlen agyarakat, és bírálgatták lövéseimet.
Els golyóm — ugyancsak szerencsés kapáslövés — közvetlenül a szív
felett szakította szét az aortát. Emberi értékelés szerint azonnali
hatású halálos lövés. Ez a kan meg elrohant vele jó ötven lépést! Ez is
élénken bizonyítja a vadkan hihetetlen szívósságát, amely a b g
szarvasbikáéval vetekszik. Bizony, ha akkor észre-

iyett, nekem rontott volna, sürg s lett volna a „stoppoló" második


pgolyó! Amelyik — szintén gyors kapáslövés — egy tölgyecske [törzsét
súrolva, a kant csak két gerinccsigolya hosszú tövisnyúlvá-»nyai között
ütötte át jelentéktelenül.
Hatalmas kan valóban. Marmagassága épp egy méter, testhosz-sza kis
híján a duplája. De a cudar tél végére ugyancsak lesoványodott már:
másnap mérve nem nyomott sokkal többet egy mázsánál. A jókora sértetlen
agyarpár ritkaság az ilyen vén kanoknál. Az egyik agyar 23, a másik 22,5
centiméter hosszú. Snethlage, a német vadászok híres vaddisznó-szakért je
szerint ahány centiméternyi az agyarak köszörülete, körülbelül annyi éves
a kan.
Ha igaza van, a som-hegyi nagy kan vagy nyolcéves volt.
Ugyancsak hányatott élete lehetett a vén bajnoknak, mert szétda-
•rabolásakor egy marékra való ilyen-olyan ólom került el páncélszer
fekete irhája alól.
A kukoricás vadkan
Pünkösdkor két nap szabadságot kaptam a katonaságnál.
Apám már néhány napja a kacsa-tói erdészlakban tanyázott, javában járt
ismét a vörös csuhás zbakok után. Mi sem volt hát természetesebb, mint
hogy ezt a két szabad napot az társaságában szerettem volna
elvadászgatni.
Igen ám! De akkor már boldog v legény voltam. Akkoriban ritkán
szabadultam a kaszárnyából — most meg két szabad napomat az erd ben
töltsem? Aki volt már így, megérti: kínos helyzet az ilyen! Végül is
megért , velem érz arám oldotta meg a problémát.
— Tudod mit? Akad számunkra is hely a kacsa-tói kis vendégszobában —
mondotta. — Kimegyünk együtt apához.
Ez valóban okos beszéd volt — és úgy is l n.
Pünkösdvasárnap dereng hajnalán már hármunkat vert fel lálmából a
vekker. Nem sok köszönet volt benne! Kis ablakunk 'el tt ködös-párásan
lustálkodott a derengés. Csepergett az es . ?Ügy látszott, hogy az erdész
jókora fehér kakasa is hiába próbálja el kukorékolni a hajnalt.
Egy-két percre meg kell szakítanom elbeszélésemet. Ide kíván-

k zik ugyanis, hogy elmeséljem ennek a derék sarkantyús vitéznek egy nem
mindennapos h stettét.
Egy szép, nyári reggel, cserkészet után az erdészlak udvarán
reggeliztünk a hatalmas hársfa árnyékában meghúzódó kecskelábú asztalnál.
Az illatos kamillával ben tt udvaron szokás szerint ott bogarásztak az
erdészek tyúkjai, s közöttük persze ebei gavallérjuk.
Hogy, hogy nem, egyszer csak felharsan a kakas vészjele. eszeveszetten
szétrebbennek a tyúkok. De akkorra már mint a kil tt nyíl, ott is terem a
környez erd fakoronái közül el süvít héja! Szempillantás alatt elkapja
az rhelyén bátran kitartó, riadót fújó fehér kakast, és nagy
er lködéssel már vinné is! De a kakas sem rest ám! Mialatt a héja
felszállni iparkodik vele, vitézül csapkodja er s cs rével a héja hasát,
szaporán küzd, verdes a szárnyával.
Mire felocsúdunk, s az erdészlak falára szerelt szarvasagancs fogason
lógó puskáinkhoz kapunk, már toronymagasságban viaskodik a héja meg a
kakas. Még meg sem töltöttük puskáinkat, amikor azt látjuk ám, hogy az
erejét túlbecsült héja elengedi zsákmányát. A kakas szapora
szárnycsapkodással ereszkedik lefelé, szerencsésen talpra is tottyan az
udvaron. Földet érve csak jól megrázza magát, büszkén kidülleszti a
bögyét, csattogva összeverdesi a szárnyát, és diadalmasan nagyot
kukorékol.
Igencsak szerencséje volt a derék kakasnak! Mert akkor egy helyt
megfogadták az erdészek, hogy az h s kakasuk sosem fog lábasba kerülni!
E kis kitér után gyerünk vadászni!
A szó szoros értelmében úgy esett, hogy jó apámnak, aki már egy hete
korán-kés n az erd t járta, szinte kapóra jött a cseperg s. vigasztalan
id .
— Ha úgy tetszik, ti csak menjetek — morogta a másik oldalára fordulva.
— Én inkább kialszom magam.
Könny volt neki! Én nem válogathattam a kínálkozó alkalmakban. Almosán
pislogó arámat váltig biztatgattam, hogy ilyen alkalmatlan, es s id ben
aludjon csak is tovább. Én szerencsét próbálok. Persze, ahogy az derék
vadászarához illik, err l hallani sem akart. 9,3 mm-es nehéz puskám
helyett kikölcsönöztem apám zbakra alkalmasabb 7 mm-es Schönauerét. és a
sebtében bekapott kis reggeli után már indultunk is.

Annál is inkább, mert a közelben, a Cerové drevisko nev leceserd ben,


már két éve igencsak derék zbakot ismertünk.
Erre a bakra fájt a fogam. Gondoltam is, hogy ilyen borongós reggelen,
amikor aligha jár zavaró ember az erd n, a ravaszdi bak talán
megfeledkezik szokásos óvatosságáról.
így is volt: kedvezni látszott a vadászszerencse. Mert szokott járása
helyén, a galibázó dorongfák között — alig ötvenlépésnyire
— ott állt a bak!
Igaz, csak felénk figyel szép feje meg a nyaka látszott. Én meg
— ahelyett, hogy menten célba kaptam volna, és a céltávcsövön át
bizonyosodtam volna meg róla, hogy valóban a keresett bak áll
el ttünk — a messzelátót emeltem a szememhez. Persze alig t nt
fel látkörében a fehérre csiszolt vég derék agancs, a bak két-há
rom ugrással ajánlotta magát, és elt nt a fák között.
— Elfutott! — sóhajtotta mögöttem halkan a menyasszonyom.
— Ez a bak olyan kelletlenül ugrott el — súgtam vissza —, hogy talán
nem is ment messzire. Amerre elt nt, ott több kis tisztás van a lécesben.
Alkalmas ösvény is vezet arra. Várunk egy kicsit, hogy a bak közben
megnyugodhasson: elszívok egy szélvallató cigarettát, aztán vigyázva
utána eredünk. Talán még találkozunk vele.
És megint úgy l n! Csak kicsit másképpen.
Egymás nyomában alig lopakodunk arrafelé a kis ösvényen vagy kétszáz
lépést, amikor hirtelen gyökeret vert a lábam: alig k do-básnyira
el ttünk, egy bokor takarásában fekete valami mozdulása kapta meg a
szememet. Alkalmatlankodó korai gombászt vélve ott motoszkálni, már-már
bosszankodó szitok készül feltörni bel lem, amikor a tölgycserje mögül
egy turkálgató hatalmas vadkan bukkan el .
Csendesen lekuporodom, fél térdre támasztott könyökkel már célozgatom
is a kant. De így, szemben még nem l hetek. A szelünk jó, ám a magányos
agyaras mégis gyanút foghatott. Felkapja busa fejét, és féloldalt felénk
ügetve szaporán közeledik.
A többi másodpercek alatt játszódik le, sokkal gyorsabban, mint ahogy
azt leírhatnám. El kell törnöm a lapockáját! — fut át fejemen a gondolat.
Kell, mert ilyen közelr l esetleg ismétlésre már nem marad id . . .
Utólag lemért tizenöt lépésr l üti át a kis golyó a mellettünk elüget
kan lapockáját, hatalmas mellkasát. A lövésre elfelé perdül, szemünk el l
t nik, lecsörtet a hegyoldalon.

— Biztosan eltaláltad — suttogja arám. — Láttam, hogv


megtaszította a lövés.
Mindjárt a lövés helyén világos, habos tüd vér virít biztatón a nedves
avaron. Erre aztán egy nekem felejthetetlen rövid párbeszéd következik:
— Állj most szépen fel erre a fatuskóra — mondom menyasszonyomnak. —
Itt várj, én meg megyek megkeresni a kant.
— Én is veled megyek!
— Legyen eszed! Ez nem nyúlvadászat. Nincs kizárva, hogy a kan még él,
esetleg megpróbál támadni is, neked meg nincs semmi fegyvered.
— Úgy? Fegyver? Hát ez mi? — válaszol erre arám. Azzal mellém lép, és
el húzza tokjából az oldalamon lapuló nagy vadászkésemet . . .
Lövésre kész fegyverrel követtük a b vérnyomot. Nem kellett messzire
mennünk: száz lépésen belül ott feketéllett el ttünk az immár dermedt
agyaras.
Szinte meghatottan csodálgattuk els közös zsákmányunkat, vizsgálgattuk
jókora agyarait. Menyasszonyom ünnepélyesen átnyújtotta nekem a soká
válogatott, el írásosan megvérzett töretét. Be gyönyör volt ez a
pünkösdvasárnap!
Aztán késemmel meglékeltem a kant, és diadalittas hangulatban siettünk
vissza apámhoz az erdészlakba. Ahogy csapzottan, de sugárzó arccal
beállítottunk, éppen komótosan reggelizett. Rögtön megpillantotta a
kalapom mellett díszelg jókora töretét.
— Nocsak! Hát fekszik a bak?
Nagy mesélés, jó reggeli után felültünk az erdész szekerére, és
visszazötyögtünk a kanért: apám, az erdész no és persze mi ketten, a nap
„h sei". Apám is megcsodálja a jókora agyarast, dicséri a szép
lapockalövést, az erdész meg közben zsigerelni kezdi a kant. Ahogy
el kotorja a hatalmas gyomrot, mindnyájunknak felt nik, hogy tömöttem
domborodik.
Nézze meg az ember! De jól belakmározott az éjjel — mondja erre apám. —
Hadd lássuk, mivel tömte meg a bend jét.
És az éles vadászkés nyisszantása nyomán — vödörnyi sárga
kukoricamorzsalék fordul ki a kan gyomrából! Ilyenkor, májusban? Hol a
csudában jutott ez a csundó ennyi kukoricához' Valahol bizonyára etették,
egy helyre szoktatták. Vajon ki és hol?
Egy óra múlva már a Vaskúton vagyunk, hogy a kant az ottani

mély jégveremben helyezzük biztonságba. El is siet menten a vendégl s:


háborús, ínséges id ben kapóra jön neki a friss hús. Alkudozás nélkül ott
helyben megvásárolja a vaddisznót. De a vendégl s nyomában kisvártatva
el bukkan egy vadásztársunk is, aki a reggeli cserkészet után ott
reggelizett a kerthelyiségben. Kezd vadász, jómódú borkeresked . (Lám,
nem is olyan új fogalom a státusszimbólum!)
— Gratulálok! — kiáltja már messzir l. — Ti l ttétek? Hol?
Ma reggel?
Ahogy röviden elmondjuk az esetet, elképed társunk csak fellöki
homlokán vadonatúj vadászkalapját:
— Ezt a pechet! Ezt a pechet! — ismételgeti ... — Az én
kanomat l ttétek meg! Már három hete etettem, csomó pénzembe,
két láda boromba került . . .
Hamarosan kiderült, hogy társunk — borral kenegetve az erd rt — nagy
titokban magának etetgette a derék kant. Persze: be szép lett volna a
viüogó agyarakkal büszkélkedni!
— Ott hibáztad el a dolgot — jegyezte meg erre nevetve apám
—, hogy az etetett disznódra nem ragasztattad fel a névjegyedet.
Máskor err l se feledkezz meg!
A pokrócos kan
Július vége, nyár dereka, kánikula.
Amikor elcsendesedik az erd n a sokfajta madárdal, csak a fáradhatatlan
gerlék egyhangú turbékolása és meggyérült kakukkszó köszönti a korai
hajnalodást. Derült az ég: alig kel fel a nap, máris megizzasztja a
cserkész vadászt.
Hírlik, hogy éjjelente az erd széli földekre vaddisznók járnak ki.
Állítólag egy jókora kan is.
Ami engem illet, sosem szerettem éjjel, holdvilágnál lesegetni a
hegyaljai földekre kiváltó vadat, még a vaddisznót sem. Eleget
szorgoskodtak ebben a falubeli vadásztársaim. Csuda csalóka a holdfény!
Ha olykor szinte nappali fénnyel világítja is meg a tájat, nemegyszer
ugyancsak rászedi a vadászt. Bolondot járat vele: mire reggel megkeresi
az éjjel l tt „nagy kant", kiderül, hogy az csak egy hitvány süld . Nem
is szólva arról, hányszor el fordult már, hogy a bizonytalan holdfényben,
fényárnyékban a vélt vad helyett —
valami egészen más került terítékre. De akkor már kés a bánat.
Ám különben is: egyre több vadász zaklatja a civilizáció által amúgy is
egyre inkább sarokba szorított vadat. Hacsak valami komoly ok, például a
t rhetetlen vadkárok miatt nem okvetlen szükséges az éjjeli vadabajgatás,
úgy vélem, igaz vadászhoz úgy méltó vadászni, hogy legalább éjnek idején
békessége legyen a vadnak! A vaddisznónak is.
A vaddal együttérz igazi, sportszer vadászásnak vannak íratlan
szabályai is. A vadászetika szabályainak, a patinás vadászszokásoknak a
betartása, ápolása határozza meg, vajon megvetend lesipuskás,
kocavadász-e a zöldkabátos, avagy pedig a szó nemes értelmében — vadász.
Amilyen vadászszívet gyönyörködtet zsákmány télen, hóban a loboncos
sörtevad, nyár derekán nem lövésre csábító látvány a tar vaddisznó. Aztán
meg, ha kevésbé jó helyen éri a lövés, mire másnap, hosszadalmas
utánkeresés után terítékre kerül, nemegyszer már meg is romlott a húsa.
Kárba veszett az értékes vad.
Azt hiszem, nyár derekán minden igényesebb vadásznak csak egy-egy
„szólóagyaras" bizseregteti meg ravaszra görbül ujját.
Július végén indulva egyik vadászkirándulásomra, eszembe sem jutott
vaddisznóra lesegetni. Özüzekedés ideje volt: egy érdemes bakot szerettem
volna l ni.
Ezúttal nem egymagam indultam az erd nek. Elemista fiam és valamivel
id sebb barátja addig-addig kértek, hogy magammal vittem ket is.
Alig értünk az erd be, alig töltöttem meg a puskát, máris nem
mindennapos élmény hozott mindnyájunkat izgalomba! Jobbról, vagy
ötvenlépésnyire furcsa látványra figyelek fel. A gizgazból két fekete
fül, sötét, hosszú gerincvonal t nik fel egy szaporán üget „valamib l".
Sebtében lekanyarítom vállamról a puskát, és arasznyival a vélt kutyahát
alá célozva, már csattan is a lövés.
Erre aztán a „kutya" négyfelé perdül, lódul szanaszét! Most már látom:
jókora nyest, nyomában szoros libasorban anyányi kölykei. Persze alájuk
l ttem, a golyócsapás légnyomása ugrasztotta széjjel ket. Az egyik
kölyök egy helyt hánykolódik a f ben, sietünk oda! Fiamnak vállán ott a
légpuska, itt a jó alkalom! De mire sebbel-lobbal megtölti, ez a félig
alélt nyest is feleszmél, összekapja magát, e's már el is t nt az
aljnövényzet limbusában.

Kárpáti vadászterület
Azt hittük, hogy medve! (Jól látszik.
hol érte a golyó)
Pihen tapsifüles

Végre sikerült elejtenem els muflonkosomat . . ."


A leütött vadmacska Konrád f erdész és Supa A som-hegyi nagy kan agyar
-
Megérkezve a vadászkunyhóba lerakodtunk, kényelmesen berendezkedtünk. A
fiúk vizet hoztak, száraz r zsét gy jtöttek az esti teaf zéshez.
Ebéd, jóles kis szunyókálás után korán cserkészni indultunk. De nem
sok köszönet volt benne: a hat lépeget láb alatt lépten-nyomon
gallyacska pattant, meg-megzörrent a papírszáraz avar. Két-három
alkalmasnak látszó helyen hiába ültünk lesbe, hiába szólaltattam meg nagy
óvatosan az zhívómat. Nem mozdult semmi. Mintha kihalt volna az erd .
Már búcsúzni készült a nap, amikor hívásomra odafenn, a tölgyes
hegyoldal gerince táján, az aljnövényzet fagyaibokrai között egyszer csak
megkapta szememet az a bizonyos vörös folt. Alkalmas fák takarásában
izgatottan mutogatnak a fiúk is a fel-felt n z felé.
Megnézem a messzelátómmal, vajon miféle. De az z folyton takarásban
van: eltart egy ideig, míg meglátom, hogy bak. Mégpedig nem is
akármilyen, mert jóval a füle felett villan meg egy-egy agancsvég.
A kunyeráló fiúknak adom a látcsövet. Én már csak lövésre kész puskám
céltávcsövén át iparkodom megállapítani, vajon valóban golyóra érett
bakkal van-e dolgunk. Biztató jel, hogy kelme igencsak tétovázva,
folytonos takarásban j dögél az zhívó szerelmi kalandot ígér hangjára.
Közben már el is határoztam magamban, hogy ha lövésre jön a bak, nem
leszek túlságosan válogatós: hadd legyen kalandjuk a tipickel fiúknak.
Igen ám! De a bóklászó bak máris teljesen elt nt a fagyaibokrok
takarásában. Várunk, várogatunk, közelebb surranva nézel dünk, közben
nagy vigyázva meg-megszólaltatom az zhívómat. Semmi. Ügy elt nt a bak,
mint a kámfor. Ez is tapasztalt öregúrra vall! A szelünk jó, de valahogy
mégis gyanút foghatott a ravaszdi. Kár! Talán a fiúk izgatott suttogását
hallotta meg?
Ott lesegettünk, hívogattunk sötétedésig. Aztán a Jamy meredek lejt jén
leereszkedve, egy elhagyott fakihordó úton cserkész-gettünk lassan
hazafelé. A csalódottan elszontyolodott két fiú csendesen, fáradtan
kocogott a nyomomban. Hogy új kedvre derítsem ket, hátrasúgtam:
— Most jártassátok a szemeteket, mert errefelé nagyon szeretnek járni
a vaddisznók! Odább, lejjebb van egy jó váltójuk . . .

És mit tesz a véletlen! Alig ereszkedünk valamivel lejjebb, jobbra az


árokban hirtelen lombzörgés, ágroppanás, szapora, nehéz lépések cuppanása
hallatszik. Az árkon túl, jó k dobásnyira, mint valami sötét árny —
jókora magányos agyaras üget el a patakból!
Hamarosan meg is torpan. Nagyot fúj, morog. Akármilyen csendben jöttünk
is, valahogy gyanút fogott.
Lekuporodtunk. Lövésre készen kezemben van már a fegyver. A két
megszeppent fiú szorosan mellettem kucorog. Peckes ügetésben éppen
hegynek indul a kan. Hogy a már igen gyenge l világosság-nál pontosan
l jek, bal térdemre támasztom a könyökömet. Bár ne tettem volna!
A céltávcs hajszálkeresztje a megtorpanó kan lapockáján feketéllik,
máris rágörbül ujjam a rögtönzött ravaszra. De a lövés eldördülésének
pillanatában érzem, hogy valami félrehúzza a könyökömet . . . Kicsap a
torkolati t z a puskacs b l — a kan meg minden jelzés nélkül oldalvást
elcsörtet a közeli s r be.
Mi történt? Mi mozdította el a dönt pillanatban a kezemet? Kapkodó,
izgatott tárgyalásunk közben minden kiderült: Hogy les közben majd
kényelmesebb ülésük essen, a kunyhóból egy komisz pokrócot hoztak
magukkal a fiúk. Ez az összecsavart takaróhurka fiam hátizsákjára volt
szerelve. Nos, ahogy mellém kuporodott, ennek az átkozott takarónak
elálló vége éppen a térdem és a támasztékot keres könyököm közé került.
Fiam ezt észre is vette, és nehogy a pokróc a célzásban esetleg zavarjon,
félrehúzta. Abban a pillanatban, amikor csattant a lövés . . .
Hangos volt ezen az estén a vaöászkunyhó, ahogy vég nélkül tárgyaltuk a
balszerencsés vadászkaland minden részletét! Hogv így volt, úgy volt,
hogyan lehetett volna! Milyen biztos lövés lett volna!
Azon az éjszakán nem sokat aludtam. Amint lefeküdtek a fiúk. kimentem a
kunyhó elé, gyanakodón pislogtam az égre. Némileg megnyugtatott, hogy
derült volt az id , itt is, ott is csillag fénye villant a fekete
fakoronák között. Aligha kellett ilyenkor minden nyomot elmosó es t l
tartani. Ez is valami. Cigarettázgatva, most már magamban nyugodtan
végiggondolva a helyzetet, meger södött bennem a remény, hogy a kant a
szerencsétlen véletlen körülmények között sem hibáztam el. De vajon hova,
jó helyre kapta-e a golyót?
Amint kivilágosodott, nagy serényen már a tegnapi rálövés

helyén keresgéltünk. A kan elrohanásának irányában csak hosszas nyomozás


után találtunk a talajon néhány cseppnyi megbarnult vért. De az ilyen
másnapi, száradt vérnyomból bajos dolog megbízhatóan arra következtetni,
hogy milyen lövést kapott a sebzett vad. Még az sem mondott sokat, hogy
kevés, gyér a vér nagyon: a 7 mm-es golyótól talán nem is tellett többre.
A lövés helyén leültettem a fiúkat, akiknek nyomozás közben máris
borsódzott a hátuk, hogy sebzett vadkant követünk. De biz magam sem
jutottam sokkal messzebb. Alig száz, százötven lépésnyire. Ott. a Jozkova
kefes r dzsungeljében elveszett a vérnyom. Itt már csak jó kutya
segíthetett. Igencsak restelltem a dolgot, de nem tehettem mást: pár
soros, segítséget kér levélkével a két fiút leküldtem a faluba egy ott
lakó vadásztársamért, akinek derék vizslája volt.
Magam leheveredtem a s r szélén. Közben elgondoltam, hogy három óra is
beletelik, míg megjön a segítség. Ha dermedt már a kan, addigra ebben a
h ségben megromlik a húsa. Felkerekedtem hát ismét, lövésre kész puskával
behatoltam a limbusba, és megpróbáltam felderíteni a sebesült kan nyomát.
Teljesen eredménytelenül. A folyondárral, vadrózsa- és szederindákkal
összevissza font s r ben cseppnyi vért sem találtam. Látni is csak alig
két-három lépésnyire lehetett. További motoszkálásommal csak feleslegesen
rontottam volna a kutya szimatját. Arcomon, kezemen, ruhámon némi
folytonossági hiányokkal, karcolásokkal feladtam medd próbálkozásomat.
Délután kutyástul megjött a társam. Rövid megbeszélés után leültettük,
hátrahagytuk a vele visszatért fiúkat, és a kan nyomán elengedtük a
kutyát. Néhány percnyi feszült várakozás után már jóval odább, a f völgy
felé fel is hangzott a vizsla dühös állóra csaholása! A s r ben szaporán
igyekeztünk a helyszínre.
— Maradjon itt — súgta útközben a társam. — Kutyám el tt én szeretném
magadni a kannak a kegyelemlövést. Ha visszatör, vágja el az útját! —
Ezzel elcsörtetett az ugatás irányában.
A kutya már vagy negyedórája csaholt egy helyütt: türelmetlenül vártam
társam megváltó lövésének dördülését. Ehelyett egyszer csak hallom, hogy
hajtani kezd a kutya! Elfelé tart, egyre inkább elhal a csaholása . . .
Minek cifrázzam tovább! Világgá rohant a sebesült kan.

Verítékezve megtér társam izgatottan lihegve mesélte, hogy ott volt a


jókora agyaras közelében, pillanatokra látta is, de ide-oda ugráló
kutyáját féltve nem tudott lövéshez jutni. Közben valamit észrevehetett a
kan, mert megállás nélkül elrohant a nagy s r ben. Egy id múlva megjött
a teljesen kimerült kutya is. Tövig lógó nyelvvel, lihegve terült el az
avaron.
Vajon milyen lövést kaphatott a kan? Ha csak valami könny sebe volna,
aligha marad húsz órán át a rálövés helyének közelében. Halálos sebbel
viszont már nemigen lett volna annvi ereje, hogy világgá fusson! Társam
mondta, hogy ott, ahol vizslája a sebesült kant állóra csaholta, csak
igen kevés sötét vért talált. Hátracsúszott comblövést kapott volna?
A leggondosabb keresés közben sem találtunk egyetlen csontszilánkot sem
. . .
Lám, így mentheti meg a vad életét egy alkalmatlankodó
pokróc! ,
Vadászmúltam évtizedei során — hajtóvadászatokon vagy cser-készgetve —
sokszor vadásztam vaddisznóra. De a társas hajtóvadászatokon kívül, ahol
ezt a vadász vendégt l zokon veszik, csak fehérl agyarát mutogató
vadkanra l ttem. Tudj' isten, süld zsákmány bennem mindig restelkedést
keltett.
Télen, hóban többször is megpróbáltam egy-egy érdemes, magányos
vaddisznó hajnali nyomát követni, hogy nappali beállóhelyén közvetlen
közelr l kaphassam lövésre. Sajnos, ez nekem sohasem sikerült. Ez az
id milliomosok sportja.
Természetesen gondolnom sem lehet arra, hogy itt most sorra elmondjam
vaddisznós élményeimet. De ha már vaddisznókról van szó, mégis szeretném
még két-három különösebb „disznós kalandomat" megemlíteni.
Például azt a téli, sok havas hajtóvadászatot, amikor mint kölyök apám
mellett kibicelve, úgy jött ránk egy közepes kan, hogy egyik mérges
foxink a disznó fülébe csimpaszkodva himbálódzott a lapockája körül.
Szapora ügetése közben agyarával többször is a bátor kis kutya felé
vágott a kan, de az a busa fejjel egyszerre lódulva vissza, sértetlen
maradt. Lövésr l persze szó sem lehetett, pedig alig húsz lépésre
trappolt el el ttünk a disznó.
Kedves emlékem az a szilveszteri hajtóvadászat is, amikor egv
koromfekete derék agyarast alig ötlépésnyir l fektettem a hóba

Vadászat után gyorsan haza, puskapucolás, fürd , borotválkozás, átöltözés


— és hajnalig rúgtam a port a szilveszteri bálon.
Egy másik hajtóvadászaton ugyancsak megmutatta a már többször említett
nehéz dupla golyós, mit tud! A s r leceserd ben a csaholó kutyák el l
ész nélkül galoppozó süld lapockája el tt egy karvastagságú tölgyecskét
talált középen a tompa ólomhegy golyó. Úgy keresztülcsapott rajta, mint
a pinty, szanaszét röpködtek a fácska kitépett szilánkjai. De ez mit sem
zavarta a derék, 18 grammos lövedéket abban, hogy egy helyt a hóba ne
hentergesse a disznót.
Pedig ez a kárpáti vadra való nehéz dupla golyós Bock-puska — sokszor
emlegettem már eddigi elbeszéléseim során — legels szereplésekor
korántsem vizsgázott valami kit n en.
A drága, új fegyver a lövöldén megállta a próbát. Éppen szarvasb gés
ideje volt, amikor a gyakorlatban is megmutathatta, mit tud.
Pitymallatkor vad motoszkálását jelezve, igencsak csettegtek a mély
árokban a rigók, az erd csend rei. De a várt szarvasbika helyett derék
agyaras t nt el a patak menti csalitosból. A szemközti hegyoldal ritka
bükkösében szaporán kocogva igyekezett nappali beállóhelye felé.
Kiváló alkalom az er s puska kipróbálására!
A lövésre minden jelzés nélkül hegynek fel úgy elrohant a disznó,
mintha kurjantással ijesztettük volna meg. És a rálövés helyén semmit sem
találtunk. Azaz dehogy: a velünk lev erd r az avarból el kotorta a
gomba formára deformálódott lövedéket. Miközben ide-oda görnyedve tovább
keresgéltünk, és odább végre b séges vérnyomra bukkantunk, a hegygerincen
túlról felhangzott Maxi, az erd r eleresztett tacskójának dühös állóra
csaholása!
Holtomig nem felejtem el azt a képet, amely szemünk elé tárult, miután
lélekszakadva felkapaszkodtunk a gerincre. A nagy Vödri-cen túli hegyéi
felett éppen felbukkanó nap els sugarai vadászszívet pezsdít látványt
világítottak meg: A szemközti hegyoldalban — t lünk vagy százötven
lépésnyire — egy ölfarakás mellett ült a sebzett vadkan. Néhány
lépésnyire t le ide-oda ugrálva dühösen csaholt a bátor kis Maxi. Megunva
a hangoskodást. a kan többször is el tört, támadta a mérges kis kutyát,
de az mindannyiszor ügyesen félreperdült. Nem gy ztünk betelni a ritka
látvány figyelésével.

Néhány perc múlva apám megadta a kannak a kegyelemlövést. Helyben


összeroskadt az agyaras, és már dühösen tépázta is a h s kis kutya. Ekkor
egy hirtelen rántással ismét csülökre kapott a disznó. A hátsó lábaira
támaszkodva, mint a gyertyaszál, elejével felágaskodott, s aztán hanyatt
d lve legurult a meredeken. Maxi máris ott termett, és diadalittasan
marta, cibálta.
Máig is érthetetlen számomra: az els nehéz golyó közvetlenül a lapocka
mögött ütötte át, alaposan megroncsolta mind a két tüd szárnyat, és a kan
— sebzett vadra jellemz rövid vágtában — minden jelzés nélkül, hegyen-
völgyön át egyszer en elrohant. Fél órával a súlyos sebzés után még
derekasan támadta az t körülcsaholó kutyát. A megváltó második lövés
félig szemb l a nyakon és a bordákon vágott keresztül. Ez az eset is
bizonyítja, milyen sebet bír el egy ereje teljében lév agyaras.

MEDVÉK
Ezt a fejezetet azért illesztem vadászhistóriáim közé, mert olyan
vadásztól, aki évtizedeken át vadászgatott Szlovákia híres erdeiben,
méltán elvárhat a vadászolvasó néhány izgalmas medvekalandot is-.
Nos, el re megmondom, hogy — mint a ma él szlovákiai nagyvadvadászok
mintegy kilencvenöt százaléka — életemben egyetlen medvét sem l ttem. Már
csak azért sem, mert nálunk a medvét az 1930-as évek óta bölcs
vadásztörvény vette védelmébe.
Az els világháború után alig 40—50 medvét tartottak számon Szlovákia
hegyi erdeiben. Ma már 400-ra becsülik e becses vadállományt. A mackók
elszaporodásával a medve-biotóp a Tátn a Szlovák Érchegység rengetegeit l
nyugatabbra is kiterjedt. Manapság — nem kis izgalmat keltve áz erd járók
között — olyan vidékekre is ellátogat egy-két medve, ahol emberemlékezet
óta csak hírb l ismerték a Kárpátok e hatalmas ragadozóját. Mostanában —
külön engedéllyel, borsos áron — évente 10—15 medve kerülhet terítékre
Szlovákiában.
Itt eszembe jut néhai kedves, öreg vadászbarátom, a jó hír vadászíró,
vadászlapszerkeszt . Jurán Vidor. Ha vadásztereferénk közben medve került
szóba, sosem mulasztotta el megjegyezni:
— Elhiheted, hogy nekem, mint régi tátrai vadásznak, többször is
alkalmam lett volna medvét l ni. De sosem vitt rá a lelkiismeret, hogy
puskát emeljek erre az Európa-szerte egyre ritkább, becsesebb svadra.
Tisztelet, becsület Jurán önmegtartóztató vadásziasságának. Jómagam
bizony vadászéletem legbecsesebb ünnepnapjának tartottam volna, amikor
medvét sikerül l nöm.
Csak egyet. Egyetlenegyet!
Ha a vadásztörvény erre módot adott volna, bizonyára igyekeztem volna
elérni célomat.
Sokszor vadászgattam olyan vidéken, ahol állandó vad volt a

medve, mégis mindössze háromszor találkoztam kelmével. El ször a


Magurán, 1936 nyarán.
A megriadt juhpásztorok, a bacsók medve látogatásáról adtak hírt. L ni
akkor már nem volt szabad, de végre legalább látni szerettem volna egy
medvét. Este egy széldöntés tövében lesbe ültem hát annak a szakadékos,
kefes r feny fiatalosnak a szélén, amelyben a bacsók a medve tanyáját
sejtették.
Kellemetlen, szeles, medvének való id volt. A körülöttem burjánzó
málnabokrok levelein egyhangúan doboltak az es cseppek. Egyre inkább
fogyott a világosság, de azért — vízhatlan malaclopómba burkolódzva —
besötétedésig ki akartam tartani leshelyemen. Annál is inkább, mert
esteledéskor a fenyvesb l felhangzott a rigók izgatott csetteeése,
riogása, ami rendszerint komoly vad motoszkálását jelzi.
Most is úgy volt. Mert a t n fényben a meredek lejt n, alig néhány
lépésnyire alattam meg-megrezdültek a kis feny k, közöttük egy felfelé
bócorgó jókora vad feketéll háta mozgolódott.
A biztonság kedvéért lövésre készen szorongatva akkori puskámat, a kis
hat és feles Schönauert, csendesen felálltam, hogy jobban láthassam a
medvét. De bizony még mindig csak a sötét hátat láttam a kis feny csúcsok
között imbolyogni. Nagy vigyázva felhágtam hát egy széltörte fa öreg
törzsére.
Súlyom alatt azonban jókora reccsenéssel megroppant a korhadt fatörzs!
Egyensúlyomat vesztve lehuppantam, de sebtében talpra kaptam ismét! Pár
másodperc feszült csend. Aztán nagyot prüsszentve, fújva, hatalmas
ugrásokkal eliramodott a medve a hegynek. Rákaptam a puskát: hadd
mondhassam magamban, hogy ha elhúzhattam volna a ravaszt, én is l hettem
volna medvét.
Egy másik alkalommal sem figyelhettem meg hosszasabban egy ben tt
vágásban a közelemben elvonuló medvét.
Este volt akkor is, javában tünedezett már a l fény. Ozbakra lesve már
szedel zködtem, hiszen ilyen gyér világítás mellett már nem lehetett
volna megbízhatóan megítélni, vajon lövésre érdemes-e a bak.
Hatalmas roppanásra kaptam fel a fejemet. Meredeken alattam „valami"
egy jókora korhadt facsonkot szaggatott. A kecskef zzel, málnával ben tt
vágás bokrai között sötét árny. két kerek, fekete fül mozgolódott.
Medve!

Megint a kis Schönauert szorongatva figyeltem mozdulatait. A mackó


sorra vizitálta az öreg vágás korhadt faroncsait: nyilván lárvák, pondrók
után kutatott. Sajnos, nemsokára elárult az estefelé már völgynek tartó
légjárás. Hirtelen fújás, morgás, egy nagy ugrás — és már csak a bokrok
mozgása-rezzenése mutatta, merre lódul odább a medve.
Néhány évvel kés bb apámmal még hajnalodás el tt kimentünk
leshelyeinkre. Útközben el ttünk egy mély árokban különös szuszogás,
faropogás, csámcsogás hangja torpantott meg.
A bacsók a minap ismét medve látogatásáról meséltek: ezt megel z en
nekünk is felt nt, hogy ezen a vidéken mintha minden z máshova vonult
volna el. Ezért mindketten szentül hittük, hogy medve bócorog el ttünk.
Még a lélegzetünket is visszafojtva lekuporodtunk, és sóvárogva vártuk a
pirkadást, a jobb fényt. A medve a meredeken lefutó mély árokban
felettünk motoszkált, köveket, tuskókat forgatott fel. Lesünknek
kedvezett a lefele tartó légáramlás.
Mire végre megvirradt, a vélt mackó helyett jókora agyaras t nt fel az
árok oldalában! Apám menten lekanyarította válláról a puskát. Hamarosan
mienk is lett a 23 cm-es agyarú derék vadkan.
Az utóbbi években aztán be kellett érnem azzal, hogy a vízmosások
sarában vagy cserkészúton az arra járt mackó karmos, jókora
mancslenyomatát megpillantsam. Két éve a Fekete-Vágón, az Alacsony-
Tátrában, szarvasb géskor, volt úgy is, hogy egy nemrég arra járt autó
kerékvágásában is friss medvenyom örvendeztetett meg . . .

VADMACSKÁK
Elöljáróban: Ha nem a vadászkörökben közismerten szavahihet , patinás
német vadászlapban, a Wüd und Hund-ba.n olvastam volna ezt a tragikus
kimenetel vadmacska-históriát, ,,kacsának", szenzációt hajhászó
,Jágerlatein"-nek min síteném. A cikk rövid tartalma a következ :
Egy erd kell s közepén az öreg f erdész a vasárnapi ebéd utár két
unokájával és két tacskójával rövid sétára indul. Alig kétszáz lépésnyire
az erdészlaktól a két futkározó kutya dühösen csaholni kezd. Az unokáival
a helyszínre siet f erdésznél nincs is puska. Ugyancsak meglep dik,
amint azt látja, hogy a két tacskó egy öreg tölgy kiálló, vastag ágán
lapuló jókora vadmacskát csahol. Más fegyver híján a botjával
megkocogtatja a fa törzsét, mire a dühösen prüszköl vadmacska hatalmas
ugrással a f erdészre veti magát. Miel tt a két tacskó elkaphatná, a
vadmacska éles karmaival pillanatok alatt mindkét szemére megvakítja az
öreg f erdészt. Mire a gyerekek kétségbeesett kiáltozására és a kutyák
vad csaholására a közeli erdészlakból a helyszínre ér a puskáját
szorongató erd r, már kés . . .
A vadmacska, hazai erdeinknek ez a „kis párduca" tulajdonképpen csak
akkor lett trófeaszerz vágyam új célja, amikor a Fátrában egy nyári
hajnalon el ször találkoztam vele. A Kis-Kárpátokban húsz év. sok száz
les, cserkészet során egyszer sem láttam vadmacskát. Ottani vadásztársaim
sem. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy azokban az erd kben nem
fordul el ez a vad. L ttek ott már farkast is! Nem is egyszer.
A vadmacska korántsem olyan vadfajta, amely csak serd k mélyén
tanyázik. S t. El szeretettel bújik meg az el hegységek s r iben, éjjeli
zsákmányszerz csatangolásai során gyakran ellátogat az apróvadban gazdag
mez gazdasági területekre, faluk közelébe is. De mert az egész napot
félrees helyen, szikla vag>

öreg fa odvában, elhagyott rókakotorék mélyén tölti el, és csak


besötétedés után indul éjjeli vadászkirándulásaira, ez a különben is
rendkívül óvatos, titokzatos vad bizony elég ritkán kerül az erd n
cserkészget vadász szeme elé.
A Pofovníctvo a rybárstvo (Vadászat és halászat) cím szlovákiai
vadászlap hivatalos kimutatása szerint 1976-ban a mintegy kétezer
példányra becsült hazai vadmacskaállományból mégis ötszáznál több került
terítékre. Tehát kb. 1300 ha vadászterületen átlag minden negyedik
vadmacska bundája, koponyája valamelyik vadász zsákmánya lett. Vajon hogy
lehet ez, ha a vadmacska egyike a legtitokzatosabb, legóvatosabb
vadfajtáknak?
Nos, a zsákmányolt vadmacskáknak zöme a magam ízlésének kevésbé
megfelel módon: különböz csapdák segítségével, odújából kidöngetve vagy
hasonlóképpen kerül terítékre. Van olyan specialista is — magam is
ismerek egyet —, aki ilyen módon fogott ötvennél is több eleven
vadmacskát, és adott el az évek során különböz állatkerteknek.
(Darabjával ötszáz koronáért.)
Fenntartás nélkül elismerem, hogy nemrég, amikor nálunk a legtöbb
erdész még nem a közeli faluban, hanem — ahogy illik — az erd k mélyén
meghúzódó erdészlakokban lakott, bizony jól tette, ha csapdával kerítette
kézre a baromfiját éjjelente megtizedel vadmacskát. De ez nem vadászat.
Legalábbis nem az igazi. Halásznyelven szólva: az ilyesfajta
zsákmányszerzés halászat, de nem sportszer , kifinomult technikájú
horgászás.
E kis bevezetés magyarázza meg azt az évr l évre egyre növekv
vágyamat, hogy egy oly szép, zöld filcszegéllyel kipreparált vad-
macskagereznát akaszthassak a trófeafalam agancsai, agyarai között
kiszemelt helyre, amelynek egykori visel jét valamelyik cserkészetemen
szigorúan vadászias módon: egyenes golyóval kerítettem kézre.
Az évek múltával ez a vágyam teljesült is, de mer ben rendkívüli
körülmények között. Megint sok év múlva az a bizonyos elképzelt egyenes
golyó — csúfondárosan görbére sikerült . . .
Amint már említettem, életemben el ször a Fátrában találkoztam
vadmacskával. Július végén, züzekedés idején, amikor egy jó bak —
dehogyis vadmacska! — volt cserkészésem célja. Egy este magas, villogó
agancsú, igencsak derék bakot láttam a Vysoká kis vágásában, amint ádáz
iramban ide-oda kergette szíve választottját.

Amint aztán másnap, halvány derengéskor kiszemelt leshelyem felé


lopakodtam fel a meredeken, egy félig kid lt, száraz feny fa égnek mered
törzsén valami furcsa, fekete alak vonta magára a figyelmemet. Legott meg
is álltam, hogy jó Zeiss-látcsövemmel alaposabban szemügyre vehessem ezt
a gyanús valamit.
Abban a pillanatban a lompos farkú feketeség hatalmas ugrással
levetette magát a feny törzsr l — és már el is t nt a szanaszét burjánzó
málnásban.
Ez volt az els , néhány röpke másodperc alatt lejátszódó
találkozásom vadmacskával. Dehogyis gondoltam arra, hogy né
hány nap múlva megismétl dik ez a ritka élmény — és vadászka
land lesz a javából! ,
Mint már oly sokszor, akkor is eredménytelen hajnali cserkészés után
tartottam hazafelé. Azaz rosszul mondom! A természetbarát számára
eredménytelen erd járás nem létezik. Mert az szemében nem a dagadozó,
vérfoltos hátizsák, nem ország-világ ámítására az aggatékon himbálódzó
minél több fácán, fogoly, nem is a kalapzsinór mögött kérked véres
gallytöret jelzi a vadászat eredményességét.
A igazi vadászembernek minden erd járás, cserkészet, les eredményes.
Még akkor is, ha az eredmény, a zsákmány csak egy titokzatos, színpompás
hajnalodás élménye, egy eleddig még sosem tapasztalt megfigyelés, egy új
vadváltó, dagonya felfedezése, egy ismeretlen madár füttye, rebbenése, az
elgondolkodtató, megnyugtató magány élvezete, melyr l egy neves írónk
valahol azt írta, hogy ez a magány „az egyetlen emberhez méltó állapot" .
. .
Sok év óta érlel dött tapasztalatom, hogy az élménydús, az el-elt n d ,
elgondolkodtató, csupa szem, csupa fül, csupa szív erd járásnak
elengedhetetlen el feltétele a zavartalan magány, az egyedüllét. Az
erd járás ezernyi apró-csepr örömének, hatásának, élményének szívderít
befogadására csak akkor tudom igazán finomra hangolni minden
érzékszervemet, szívemet-lelkemet, ha egyedül vagyok.
Nem az a ,,nagy vadász", aki több századik nagyvadjának trófeájával
kérkedik, akit az erd , mez csupán az új trófeaszerzés lehet ségével
csalogat, akinek kézzelfogható zsákmány nélkül bosz-szantóan
eredménytelen egy-egy vadászkirándulása. Az olyan az igazi vadászember
szemében nem is vadász.

Nem a puska, nem is a zsákmány, még kevésbé a szép zöld kabát, a


jelvényekkel telet zdelt kalap teszi a vadászt.
De messzire elkalandoztak gondolataim az eredeti témától. Ott szakítottam
meg elbeszélésemet, hogy odafenn a Fátrában egy ,,eredménytelen" hajnali
cserkészetemr l voltam éppen hazatér ben.
Közben rég elmúlt a hajnal, nyolc óra felé járt az id , s a már magasan
járó nap melegít sugarai megvibráltatták a kristálytiszta hegyi leveg t.
Fenyvesek ölén, egy hangosan zubogó hegyi patak mentén már ingujjra
vetk zve lépegettem a kis ösvényen a jó reggelivel, a korai kelést, kevés
alvást pótló élvezetes elnyújtózás, szundikálás ígéretével hívogató
falubeli vadászlak felé. Igaz, a csábító szendergést rendszerint
mell znöm kellett. F iskolás voltam még akkor: az sszel esedékes
vizsgákra való felkészülés izgalma ebédig a könyveim, jegyzeteim mellé
parancsolt. Fáradtan, álmosan elég bajos volt elmélyednem bennük,
ráadásul gondtalanul leheveredett apám halkan, jóíz en mellettem
„f részelte az álomfát".
A ver fényes nappalon, amikor már minden komolyabb vad régen a
s r ségekbe vonult vissza nappali pihen helyére, vadászi-as módon,
csendes-óvatosán szedtem a lábam hazafelé. Szerencsémre. Mert bizonyára
nesztelen járásomnak köszönhet , hogy csakhamar olyan vadászkalandban
lehetett részem, amely alighanem akkor sem ismétl dött volna meg, ha még
igen sok évig cserkészgettem volna a Fátra vadregényes rengetegeiben.
így azonban amint a patak menti kis ösvény egy hirtelen kanyarodója elé
értem, ösztönszer en lelassítottam lépteimet, s a kanyar mögül óvatosan
kikukkantva szemügyre vettem az el ttem fekv terepet. Abban a
pillanatban mozdulatlanná is meredtem, lassan lekuporodtam:
Vagy ötvenlépésnyire t lem, egy patak menti lapos sziklán eleddig még
sosem látott vad feküdt elnyújtózva.
Hiúz! — döbbent belém a szívemet megdobogtató gondolat. De miközben
óvatosan szememhez emeltem a látcsövemet, már láttam, hogy nem hiúz.
hanem jókora vadmacska heverészik ott.
Háttal felém, mind a négy lábát elnyújtva, lustán oldalára d lten
sütkérezett a nagy feny k résein át beszüremked reggeli
napsütés sugárkévéjében. Nyilván az éjjeli vadászat közben benedvesedett
bundáját szárítgatta. Mozdulatlanul hevert a mintegy méternyi magas,
lapos sziklán. Csak itt-ott emelte fel a fejét a távoli falu felé
figyelgetve, vagy csak a fülét billentette meg, ha valami tolakodó légy
kellemetlenkedett. Teljes biztonságban érezve magát, élvezte a pihenést.
Egy vastag feny mögé kushadva, triéderemen át lélegzet-visz-szafojtva
figyeltem a vadászszemnek ugyancsak ritkán kínálkozó látványt.
Ám csak egy-két percig. Azután nagy vigyázva a puskámért nyúltam, és a
céltávcs szálkeresztje máris ott vibrált a vadmacska felém forduló
fekete csíkos hátán. Löv ujjam már-már rágörbült a ravaszra, amikor
hirtelen eszembe villant, hogy — inkább nem lövök. Akkoriban a 9,3-as
nagy puskával vadásztam. A jókora golyó széttépte volna a kívánatos
zsákmányt, s t a sziklán szétfreccsen lövedék más galibát is okozhatott
volna.
Csendesen félretámasztottam hát a puskát, és ismét csak a messzelátómon
át élveztem a becses vadászélményt.
Megint csak egy-két percig. Érthet módon sehogy sem hagyott nyugton a
gondolat: Végre, szinte elhibázhatatlanul itt hentereg el ttem a ménk
vadmacska! Én meg csak tétlenül bámulom?
Akkor támadt fejemben az a fantasztikus elhatározás, hogy nagy
vadászkésemmel a kezemben megkísérlem belopni és leszúrni a mit sem sejt
vadmacskát. De az ostoba tervet menten el is vetettem. Hogyisne! Majd ez
a közmondásosán éber vad szépen megvár, míg odasompolygok melléje, és
beledöföm a t römet! — gondoltam. Aztán meg hét élete van ám az ilyen
ragadozónak! Kölyökkorom óta tudom, hogy a madarászó házi cicákba is két-
három flóbergolyót kellett l nöm, míg végre elnyújtóztak. De ha még
sikerülne is keresztüldöfnöm — amíg elszáll bel le az élet, oda kellene
szegeznem a talajhoz, ez pedig a sziklán lehetetlen. A végén még alaposan
pórul járnék . . .
így múlt el megint két-három perc. A vadmacska közben ott
kényelmeskedett tovább a napsütötte sziklán. No, most már sehogy sem
hagyott békén a tétlenség!
Hát a botom? — villant fel bennem az új gondolat. Mi volna. ha azzal
próbálnám meg közvetlen közelre belopni, és egy jól irányzott hatalmas
csapással leütni?
Bár magam is menten beláttam, hogy ez az elgondolás is csak

bolondság, de mivel más lehet ség nem kínálkozik — meg kell próbálni!
Csak nem fogok tétlenül ücsörögni, míg a vadmacska megszárítja a
bundáját, és aztán szépen elsurran az erd be! Mi történhet? Legfeljebb
nem sikerül a dolog.
Azzal már szép csendesen neki is gyürk ztem. Leraktam a hátizsákomat, a
nyakamban lógó gukkert, és öles hegymászó botomat megmarkolva, lassan
felegyenesedtem. Nekiindultam, és akár a lúdtalpas szellem, nesztelenül,
nagy vigyázva lopódzni kezdtem a sütkérez állat felé.
Már csak harminc . . . húsz . . . tíz lépés! A végén még sikerül?!
Lopakodásom közben jó el re magasra emeltem két kézre markolt botomat.
Át is villant agyamon a gondolat, hogy a nyakára irányzott er s ütéssel
úgy kell lesújtanom, hogy a botnak ne csak a boldogabb vége, hanem minél
nagyobb felülete találja el a célt, törje el a vadmacska gerincét.
Öt lépés . . . három . . . kett . . .
A vadmacska éppen billent egyet vastag, fekete karikás farkával.
Felkapja a fejét — és ugyanabban a pillanatban teljes er mmel lesújtok
rá!
Legott kettétörik hegymászó botom. Hátraugrom. A vadmacska — akárcsak
rugó l tte volna ki — felszökken a szikláról, és a földre esve, dühösen
fújva, prüszkölve csapkod hátsó lábaival, hogy csak úgy röpködnek körös-
körül a kisebb-nagyobb kövek. Én sem vagyok rest, elébe ugrom. Hátrasunyt
fülekkel rám mered, gy löletes düht l szikrázó zöld szemmel hánykolódik.
Eltört botom kezemben maradt felével azonmód lecsapok busa fejére.
Vége. Elnyújtózik, lábai még meg-megrezzennek. Aztán nem moccan többé.
Ismerve a macskák szívósságát — új ütésre készen még egy darabig figyelem
ritka zsákmányomat.
Ahogy sebtében el kapom a cigarettámat, akkor veszem csak észre, hogy
mind a két kezem elég er sen vérzik. Hamarjában nem is tudom, miért. Hát
a sziklán sebesítettem meg az ujjaimat, ahogy a bottal végigvágtam a
macskán.
Jó ideig ott álldogálok talán a leginkább megszolgált zsákmányom
mellett. Megadom neki a kijáró végtisztességet. Magamban csendesen
lelkendezve válogatott feny töretet t zök kalapom mellé. Most már ráérek
nyugodtan, alaposan szemügyre venni els vadmacskámat.
No, nem is olyan jókora, mint amilyennek ,.a harc hevében'

láttam. Vagy öt-hat kilóra becsülöm a súlyát. De azért — szó se róla! —


derék, szépen fejlett példány. Még nyári bundája is tetszet s, szépen
tömött. A színe meg — akár az erdei nyúlé. Csak a gerinc mentén húzódik
egy feketéll csík. Az els ütésem a lapockát és a gerincet törte el, a
második — sajnos — bezúzta a koponyáját. Vicsorgóra merevedett szájában a
derék szemfogak olyan hegyesek, akár a t . Jókora karmai nemkülönben.
Miközben vagy egy óra hosszat örvendezek így magamban, emelgetem,
forgatom, csodálom a zsákmányomat, arra gondolok, hogy ez aztán ma igazi,
párját ritkító vadászat volt. Puska. csapóvas nélkül. Közvetlen közelr l,
szemt l szemben a kiszemelt vaddal. Mi tagadás: nagyon elégedett voltam
magammal.
Igazán, szívb l lelkesedni csak a fiatalok tudnak.
Vajon mit fog szólni ehhez apám?
Végül is felszedel dzködöm, s egyik kezemben az összekötözött lábú
vadmacskámmal, a másikban hegymászó botom maradékával (elteszem emlékül!)
útnak indulok hazafelé. Bizony, útközben minduntalan váltogatni kell a
kezemet: valahogy mégsem olyan könny ez a cirmos!
Ahogy végigmegyek a falun — a végén van a vadászlak —, már egy sereg
kíváncsi gyerk c trappol mellettem. A hajnali cserkészetr l megtért apám
és vadász vendégünk már jönnek is elem.
— Mit cipelsz, mit l ttél? — kiáltja már messzir l apám. —
Csak nem rókát, ilyenkor nyáron!
Elcsodálkoznak mindketten, ahogy büszkén magasra emelem becses
zsákmányomat. Szinte egyszerre kérdezik:
— Hol l tted? Hiszen nem is hallottuk a lövést! • • •
Lerakodás, mosakodás, sebesült kezem bekötözése és az ezúttal
derekasan megszolgált, b villásreggeli után részletesen el kell
mondanom, hogy volt, mint volt. Apám és sokat tapasztalt társa
hitetlenked fejcsóválgatások közben hallgatják végig friss
vadászkalandom históriáját.
Közben az erd r már hozza is a vadmacska el írásosan lefejtett
gereznáját. Apám a kifordított b rt. majd meg a macska megnyúzott testét
vizsgálgatja, vajon nem látszik-e rajta esetleg valami régebbi lövés,
sebesálés nyoma. Megvizsgáljuk persze a dugig telt gyomor tartalmát is.
Két egér és egy süketfajdtyúk emésztetlen maradványai kerülnek
napvilágra.
Végül is a következ képpen igvekszünk magunknak megmagya-

rázni, hogyan eshetett meg velem ez az ugyancsak rendkívüli vadászkaland:


Vadmacskám nyilván kora reggel zsákmányolta a süketfajdot. Telefalta
magát, és a b lakmározás után leosont a patakhoz, hogy jóíz t igyon rá.
Ezután „eszébe jutott", hogy — miel tt kés estig meglapul sötét odújában
— jó volna megszárítani vadászat közben benedvesedett bundáját. E célnak
pompásan megfelelt a nagy fenyves mélyén kínálkozó patak menti,
napsütötte szikladarab. Felpattant rá, kéjesen elnyújtózott . . . csak az
ördög akarhatta, hogy pont akkor vet dött arra egy gumitalpakon
settenked vadász..Vigyázó lopakodását a jó fül macska sem hallhatta,
mert minden neszt túlharsogott a vízeséses hegyi patak zubogása. Saséval
veteked szeme sem pillanthatta meg a közelg veszedelmet, mert az éppen
a háta fel l közeledett. De még a szimatja sem segített, mert a reggeli
légjárás is hegynek tartott már . . .
Az imént elmondott vadászkaland óta eltelt évtizedek során többször
kísértett a gondolat, hogy ezt a nem mindennapos vadásztörténetet egy
vadászlap hasábjain is nyilvánosságra hozzam. De mindannyiszor
visszatartott a meggondolás, hogy ilyen esetet olvasva — enyhén szólva —
magam is hitetlenkedve csóválnám a fejemet.
Azóta sok, idestova harminc esztend telt el anélkül, hogy vadmacskával
találkoztam volna. Pedig mindig olyan vidékeken vadászgattam, ahol nem
volt ritka vendég. Ábel, az új f erdész néhány év alatt több vadmacskát
fogott csapdában. A tribeci hegyekben „m ködött" a már említett
vadmacskafogó specialista is. Jómagam ugyan nem próbálkoztam azzal, hogy
kimondottan vadmacskára vadásszak, mégis évr l évre egyre inkább
csodálkoztam, hogy nekem még véletlenül sem sikerül ezzel a titokzatos
vaddal találkoznom. Sikertelenségemet okkal-móddal meg tudtam volna
magyarázni: talán mozgásom, vigyázó lépteim halk nesze elárul az éber
vadmacskának. Meglapul, elsurran el lem, még miel tt megpillanthatnám.
De hiszen az én kedvenc vadászási módszerem sokkal inkább a csendes,
„méla les". Vagy legalábbis a többet álldogáló, ücsörg , mint a járó
cserkészgetés. Az a vadászás, amelyet a német vadásznyelv találóan
„Stehbirsch"-nek, álldogáló cserkészésnek nevez. Nyugodt lesegetésem
közben csak az alkalmatlan légjárás válhatna árulómmá . . .

Itt ismét meg kell szakítanom elbeszélésem fonalát. Mert aligha


tévedek, ha azt állítom, hogy vadászás közben el bb-utóbb minden
zöldkabátos el-elt n dik a f benjáró vadászias problémán: cserkészés vagy
les? Vajon melyik vadászmódszer kecsegtet inkább sikerrel, új trófeával?
Ugyan melyik cserkészget vadászember fejében nem fordult meg már
számtalanszor a gondolat: Ha csak öt perccel ezel tt jöttem volna erre,
nem épp akkor találkoztam volna-e az áhított vaddal? És ha most
továbbmegyek, vajon nem éppen itt fog-e felbukkanni az a jó bak? Áruló,
friss nyomomat fogja keresztezni, és én csak legfeljebb méltatlankodó
riasztását hallhatom . . .
Nemegyszer hasonló meggondolás aggasztja a lesben ül vadászt is.
Ilyesformán: Vajon elég korán, valóban nesztelenül, észrevétlenül értem-e
a helyemre? Jól választottam-e meg a leshelyemet? Nem volna-e célszer bb
valamivel közelebb . . . vagy éppenséggel némileg odább, ott, annak a
nagy fatuskónak a tövében elülni?
Cserkészni vagy lesni? Ez itt a kérdés!
Mindenekel tt számba kell vennünk mindkét módszer valószín el nyeit és
hátrányait. (A hajtóvadászatot csülkös vadra — a vaddisznóhajtások
kivételével — Szlovákiában bölcs vadásztörvény tiltja.)
A nagyvadvadászok többsége, f leg a fiatalja, bizonyára cser-készgetni
szeret inkább. Hiszen még a vadra egy helyt váró vadász is óvatosan
cserkészve közelíti meg és hagyja el kiszemelt leshelyét. Régi
tapasztalat, hogy a cserkész vadász jobban teszi, ha a területnek csak
kisebb részét „cserkészi le", de azt aztán annál körültekint bben és
alaposabban. Még így is sokkal nagyobb területet tart szemmel, mint
lesben ül társa. Ez a vadászási módszer tehát nyilván valószín bb sikert
ígér abban az esetben, ha váltóvadra vadászunk. El kell ismerni azt is,
hogy a cserkész vadász több egészséges mozgást végez a jó leveg n, nem
is szólva arról, hogy a folytonos, ígéretes helyváltoztatás kívánatosan
el is szórakoztatja. Járás közben vadászterülete különböz részeinek más-
más természeti szépségeiben gyönyörködhet, ellen rizheti, lenyomozhatja a
vadváltókat, dagonyát, nyalatót, etet t, és így szerzett tapasztalatait
kés bb célszer en hasznosíthatja.
A lesben ül vadász — még ha alkalmas magasülésen várja is a jó
szerencsét — a vadászterületnek csak sokkal kisebb részét tarthatja
szemmel. Igaz, hogy annál alaposabban és huzamos id n

át. A les lényegesen kevesebb fáradsággal jár, több alkalmat ad a


csendes, szemlél d pihenésre; ezért a vadászásnak ezt a módját különösen
az id sebb, higgadtabb vadászok kedvelik.
Akár cserkészünk, akár lesünk, a vadászsiker legels , elengedhetetlen
feltétele, hogy jó legyen a szelünk! Ha ezt nem vesszük figyelembe, kár
minden fáradságért, id ért.
A cserkészni szándékozó vadász el re nem tudja tervezni cserkészete
útvonalát. Hiszen a vadászkunyhóban éjszakázva honnan is tudhatná, hogy
másnap hajnalban milyen lesz a légjárás?
Itt úgy látszik, hogy a lesbe ülni szándékozó vadásznak köny-nyebb a
dolga. Idébb vagy odább úgy választhatja meg leshelyét, hogy az ismert
váltóján közeled vad ne kaphasson szimatot. Ha alkalmas magasles is
kínálkozik, annál jobb. Ha leshelyét elég korán keresi fel, id közben
„kih l", szagát veszti a les megközelítése közben hátrahagyott nyoma. Ezt
tudva, jómagam szarvasb -géskor lehet leg az egész éjszakát egy megfelel
magaslesen szeretem eltölteni, kivált holdtölte idején. Lövés ugyan szóba
se kerülhet, de minden vadászterületen épp éjnek idején b gnek a
legszaporábban a magukat biztonságban érz bikák. Ez a hangverseny
vadászember fülének a legnagyszer bb élmény. Nem szólva arról, hogy
közben kiváló alkalom nyílik arra, hogy hangjukról, b gésük mikéntjér l
megismerjük a harsogó bikákat, megállapítsuk, hol van a rigyet helyük,
merre vonulnak stb. Nem kevésbé kellemes a tudat, hogy itt ülök a
magaslesen, akár egy ideszállt bagoly: sem nyomom szimatja, sem mozgás,
sem a lábam alatt megpattanó gally nem árulkodhat jelenlétemr l. Mire
pirkadni kezd a hajnal — s ha kedvez a vadászszerencse —, akár közvetlen
a les alá tudom beb gni magamnak a bikát. Ha meg „a hegy nem megy
Mohamedhez" — ami a gyakoribb eset —, az éjjel kitapasztalt bikajárást
ismerve könnyebb elvágni a kiszemelt bika útját.
Ez hát a leseget módszer el nye.
A cserkész vadász — hogy nesztelenül, akadálytalanul mozoghasson — kis
ösvényeken, vadváltókon próbálja megközelíteni és lövésre kapni a vadat.
Eközben azonban minél nagyobb utat tesz meg, lába nyomával annál több
helyen „büdösíti el" a környéket. Azt pedig minden valamirevaló
vadászember tudja, hogy az ilyesmit igencsak zokon veszi a nagyvad! A
nyilvános utakon árulkodó embernvomokat. neszezést esetleg megszokja, de
annál

inkább nyugtalanítja, ha az eldugott ösvényeken, a váltóin és


beállóhelyén emberszag csapja meg az orrát.
Silva-Tarouca, a híres szarvasvadász erre egy jellemz példát említ a
Glückliche Tagé cím vadászkönyvében.
Hatalmas vadászterületén két vadász vendégét két egymással szomszédos
pagonyba küldi vadászni. Itt is, ott is javában b gnek a bikák. Ám az
egyik vendég, aki türelmetlenül folyton csak cserkészik, néhány nap múlva
dolgavégezetlenül hazautazik, mert a neki kiutalt területrészen
elhallgattak a bikák. Ugyanakkor a szomszédban lesegetve vadászó öregúr
három jó bikát l , és amikor hazautazik, az területrészén még harsognak
a bikák.
A cserkészni vagy lesni kérdést — sok érvvel és ellenérvvel — még
tovább is lehetne tárgyalni, de e helyt ebb l bízvást elég.
Végeredményben úgyis az az igazság, hogy vadászási módszerünket minden
alkalommal az adott helyzethez kell alkalmaznunk. Minden körülmények
között csupán egyetlen alapelvet kell betartanunk. Azt, hogy vadászási
taktikánk mindig vadászias legyen! A répatáblán reflektorral leseget
stüszi éppúgy nem érdemli meg a vadász nevet, mint a területét minden
alkalommal felajzott puskával „agyoncserkész " kocapuskás!
Ideje most már, hogy írásom vadmacskás fejezetében jókora vargabet vel
visszatérjek eredeti témámhoz.
Ott hagytam el, hogy — jómagam inkább a csendesen szemlél d lesegetést
alkalmazva — éveken át azon bosszankodtam, miszerint e mozdulatlan,
nesztelen leseken nem kerül szemem elé egyetlen vadászó vagy kóborló
vadmacska sem. Évr l évre ilyen áhított találkozásra számítva, nemegyszer
megesett az is, hogy az elsötétl erd ben az els pillanatban még a
motoszkáló nyuszit is vadmacskának néztem.
Történt aztán, hogy egy szép napon, szarvasb gés vége felé, már csak
esti szürkületkor jutottam ki az erd be. Egy s r aljnövényze-tes
fenyvessel körülvett réthez érve, cigarettányi kis pihen re egy széls
fatörzs tövében lekuporodtam. Sehonnan sem hallatszott már b gés, egyre
inkább esteledett. A l világossággal egyenes arányban fogyott a reményem,
hogy aznap még valamilyen vadászkalandban lehet részem.
Am felében sem tartottam még a cigarettámnak, amikor a fenyves szélén
hirtelen valami mozgásra figyeltem fel. Nyulacska.

gondoltam, de azért más látnivaló híján megnéztem a látcsövön át is.


Ty , a nemjóját! Vadmacska! Méghozzá jókora! Miközben sebtében
elnyomtam a cigarettámat, már nyúltam is fához támasztott puskámért.
A nyilván egerészni készül vadmacska kisurrant a tisztásra, és egy
vakondtúrás mögött meglapult.
Még arra is volt id m, hogy a cs re töltött tompa ólomhegy töltényt
egy kevésbé roncsoló rézhegyessel cseréljem fel. Fedez fámhoz támasztott
puskám hajszálkeresztje már rá is szívódott a becses célra. Csak az volt
a baj, hogy a vakondtúrástól, f t l takart kandúrnak csak busa fejét,
testének legelejét láthattam. Nem várhattam, mert a céltávcsövön át
láttam, hogy a továbbosonó macska legott egy terephullám mögött t nne él.
Gondos célzás után csattant a lövés!
Csak elh ltem, amikor a lövés után azt láttam, hogy a vadmacska — ez a
közismerten éber, óvatos vad — kutyába se veszi a lövést, s csak egy
helyütt Iapulgat tovább! Biztosra vettem hát, hogy — bár semmiképpen sem
jelezte a találatot — jó helyre ment a golyó. Hiszen ha elhibáztam volna,
menten visszaperdült volna a fenyvesbe.
Régi szokásom szerint szép csendesen mindjárt új töltényt csúsztattam a
cs be, de vonakodtam egy ? második lövéssel is megtépázni a vadmacska
bundáját. Ekkor azonban sarkon perdült a jókora kandúr, és visszasurrant
a s r be. Kapásból l ttem rá másodszor, de a lövésem nyomán felporzó föld
mutatta, hogy ez a golyó a cél mögött csapott a talajba.
Biztosra vett, áhított zsákmányomat egy pillanat alatt elnyelte a s r
— én meg két cigaretta elszívása után sem tudtam megmagyarázni magamnak,
hogy mi is a helyzet. Mert a rálövés helyén (132 lépés) semmit sem
találtam. Se vért, se golyóvágta sz rt, de még a lövedék becsapódásának a
nyomát sem. Más híján azzal nyugtattam magam, hogy a már megfogyott
világosság mellett lehetetlen a pontos keresés. Másnap reggel folytatom!
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem volt valami nyugodalmas az
éjszakám a kis vadászkunyhóban. De váltig azzal biztattam magamat, hogy a
kandúr els golyómat minden bizonnyal megkapta.

Idébb vagy odább, de megkapta. Hiszen tiszta sor, hogy ha felette vagy
alatta csapott volna be a golyó, abban a minutumban félreperdült volna .
. .
Még alig pirkadt a hajnal, a sötét fenyvesben még élesen vijjogott egy
bagoly, amikor már a kunyhó el tt hallgatództam. No persze! A titokzatos
„széles-k i bika" éppen ma b g nagy szaporán! Amikor nekem más dolgom
van. A vadász els rend kötelessége miel bb megkeresni az általa
megsebzett vadat! Kényszerít ok nélkül ezt* csak kocapuskás végezteti
mással.
Világosodással apróra átkutattam tegnapi kalandom színhelyét. Hiába.
Nem találtam legcsekélyebb nyomát sem annak, hogy vadmacskám megkapta a
golyót. Végeredményként a kandúr ugyancsak furcsa viselkedését azzal
magyaráztam, hogy a golyó felette süvített el. Ezért maradt meg lapuló
helyzetében még egy-két percig. Hej! Bárcsak ne késlekedtem volna azzal a
második lövéssel!
E szégyenletes szereplésem óta ismét jó néhány vadászesztend telt el
anélkül, hogy vadmacskával találkoztam volna. Id közben vénül vadász
lett az öreg vadászból. Koros — de még nem kóros vadászember, aki egyre
gyakrabban már csak fegyver nélkül, ám annál szemfülesebben járja az
erd t. Fiatal vadásztársaim nemegyszer meg is jegyezték: hogy lehet az,
hogy olykor évszámra el sem sütöm a puskámat. „A vadászat vad zés és
erd zúgás. De sokkal több erd zúgás." (Széchenyi Zs.) Azt reméltem, hogy
példát mutatok fiatal vadásztársaimnak arra, hogy a vadászás nem csak
l dözés. Célomat aligha sikerült elérnem. Erre már akkor ráeszméltem,
amikor a vadászvizsgára készül leend nimródok-nak tartott el adásaim
során olykor hitetlenül fogadták fejtegeté seimet. Nemegyszer
megjegyezték: De szépen beszél tanár úr a vadászatról! Pedig ha tudná,
hogy mások hogy csinálják . . .
(Önmegtartóztató vadászgatásomat nem egy fiatal társam úgy magyarázta,
hogy bizonyára azért lövök olyan kevés vadat, mert már kiöregedtem, talán
már a pajtakaput sem találnám el. Ezen olykor méltán felb szülve biz'
isten már az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy egy vadászidény
során megmutatom, hogyan, mit tud l ni a becsületben megöregedett
vadászember, ha éppen kedve tartja! De aztán ráeszméltem, mennyire
méltatlan volna az effajta virtuskodás.)

Mostanában még szarvasb géskor is gyakran otthon marad a puska. Ahol


most vadászgatok, ott a bikák javarészt sötét éjjel szoktak b gicsélni.
Egy-egy csendes, eseménytelen hajnalodáskor, esteledéskor nagy óvatosan,
takarékosan jómagam szólaltattam meg hát a már oly sokszor sikeresen
használt szarvashívó tritonkagylómat. El fordul, hogy ezzel a fortéllyal
a vadász szóra tudja bírni a bölcsen hallgató bikákat. Kedvet kapnak k
is a b géshez. De mi haszna? Vastag tölgyfa mögött lapulva alig b gtem
néhányat, s vadásztársaim — bizony, volt már úgy is, hogy egyszerre három
oldalról — cserkészgettek leshelyem felé. De ha csak ilyen „bikákat"
sikerült is „beb gnöm", azért csendes-elégedetten megsimogattam
szarvashívómat. . .
Amióta kedves Demján barátom jóvoltából ismételten a sokkal különb
alacsony-tátrai vadászterületen élvezhettem a vadászkarácsony, a
szarvasb gés gyönyör séges élményeit, der s békét kötöttem megváltozott
vadászati lehet ségeimmel. Mi több: bár egy jó emberölt n át magányosan
vadászgattam, örömmel tapasztaltam, hogy egy azonos nézet , ízig-vérig
vadász társaságában járni a b g bikák után — ünnepnapok sorozata.
Esténkint a vadásztanyán, a „petrólista" lágy fényénél, magunk készítette
vacsora, néhány jó korty és cigaretta mellett nagyszer dolog
megbeszélni, együtt meghányni-vetni, kiértékelni a nap eseményeit, és
vérmes reményekkel másnapra új terveket kovácsolni. . . Mert „dupla öröm
a megosztott öröm, s csak félig bú a megosztott bosszúság!"
Szeptember legelején, egy szelíd napsütéses, csendes reggel ismét az
erd t jártam. Ugyan ki tudna ilyen id ben otthon, a zajos városban
lustálkodni, ha éppen ráér?
Erd járásaimat jó el re úgy szeretem tervezni, hogy mindig valami
határozott, hasznos céljuk legyen. Etet ket, nyálatokat ellen rizni,
levetett szarvasagancsot keresni, jól ismert vadváltókat, dagonyákat
lenyomozni — s közben új vadászterveket szövögetni. Vagy akár csak jó
botnak való borókát keresni, s hónyomta lombból el bújt els hóvirágot
lefényképezni. Akit bizalmába fogad, azt mindig sokfajta gondfelejt
örömmel várja az erd .
Ezúttal az volt a célom, hadd lássam, van-e már valami jele, nyoma a
közelg szarvasb gésnek. A puskámat ezúttal is otthon hagytam.
Tapasztalkodó csellengésem közben a Borina fenyvesén át
vágott elég széles, meredek nyiladékhoz értem. Le is lapultam menten,
mert a délig még árnyékban h söl szederbokrok között derék zsuta
legelészett két bohókás gidájával. Vadászszívet derít látvány volt a
gidák csintalan kerget dzése, majd meg fontoskodó, fülhegyez meg-
megtorpanása, nagyos figyelgetése. Apjuk ki tudja, hol járt már, így
szokott ez már lenni zeknél.
Amint a kis család legelgetve elvonult az alj növény zetes fenyvesbe,
eszembe jutott, hogy én is tízóraizhatnék, pihenhetnék valamelyest. A
nyiladék árnyékos szélén, jókora széldöntés tövében letelepedtem hát, és
ráér sen falatozáshoz láttam. A jóíz tízórai után még egy ideig
elüldögéltem kényelmes pihen helyemen, amikor fölöttem, egy feny csök
tövében valami hirtelen mozgolódni kezdett.
Miközben lassan a látcsövem után nyúltam, egy villámgyors ugrással már
fenn is termett a fatuskón egy jól megtermett vadmacska!
Világos nappal, délel tt fél tizenegykor!
Álmélkodva, messzelátómon át majd felfaltam a napsütötte rönkön kuporgó
kandúrt. Jól láttam, hogy maga alá húzott hátsó lábaival toporogva
ugrásra kész helyzetbe helyezkedik.
T lem ötven lépésnyire! Az áldóját! Ez volna ám a lövés! El sem lehetne
hibázni!
Abban a pillanatban — mint egy villanás — a macska nagyot ugrott egy
cserje tövébe, s néhány pillanat múlva zsákmánnyal a szájában láttam
elt nni a málnabokrok között. Jókora erdei egeret fogott.
A biztos lövési alkalom kényszer elmulasztása miatt csendesen
ebadtázva magamban, azért csak továbbra is a szememnél tartott triéderrel
figyeltem a környéket.
És — alig múlt el közben néhány perc —, mintha csak bosszantani akarna:
a vadmacska megint el bújt, s legott felperdült az iménti napsütötte
fatuskóra! A kit n megvilágításban még azt is láttam, hogy nyalogatja a
száját a jó tízórai után. Lekushadva percekig lesegetett tovább, de akkor
a távolból cselleng gombászok kurjantása hallatszott. Leshelyén legott
felült a kandúr, füleit hegyezve figyelt a nyugtalanító hangok felé.
Néhány pillanat, és mint a kígyó lesiklott a fatuskóról, visszasurrant a
biztonságosabb fenyvesbe.
Fegyver nélkül nem lett zsákmányommá a vadmacska b re, de

becses, tanulságos volt ez a vadászélmény így is. Megbizonyosodtam, hogy


hiába mondja a biológia nagy titokban és éjjel vadászgató vadnak a
vadmacskát! Ha csend honol az erd n, még ver fényes nappal sincsenek t le
biztonságban a nyulak, fácánok és az erd énekesmadarai. Becsületére
legyen mondva, az egerek sem.

„EB A VADÁSZ KUTYA NÉLKÜL!"


Hiányos az olyan vadászkönyv, amely nem emlékezik meg a zöldkabátosok
legh bb kísér ir l, sokszor nélkülözhetetlen segít társairól: a
vadászkutyákról.
Vadászcsalád sarjaként cseperedve fel, sok kedves emlékerr f z dik egy-
egy vadászkutyánk nevéhez, jellemz „egyéniségéhez". A minden komisz,
gyerekesen ostoba tréfát: fülcsavarást, farokhúzogatást halk nyüszöléssel
elt r , de minden más kutyára féltékeny, mell lem tapodtat sem tágító
vizsláinkhoz, a minden hájjal megkent, többé-kevésbé bosszantóan önfej ,
engedetlen tacskóinkhoz, az ördögt l sem fél , karakán vaddisznós
foxijaink-hoz, karcsú, gyors lábú kopóinkhoz.
A város peremén, a Hegyipark elején egy bérelt, magányos, tornyos villa
volt gyermekkori otthonom. Nem is a ház volt a fontos, hanem a házat
körülvev jókora, gyerekszemmel nézve vadregényes kert! Amikor elemista
koromban odaköltöztünk, még néhány évszázados tölgy, hatalmas erdeifeny
is terebélyesedett benne, koronáikban titokzatosan susogott-zúgott a
mifelénk állandóan fújdogáló szél.
Olykor még bizony vad is ellátogatott a kertünkbe. Anyám nemegyszer
meglep dve h költ vissza, amikor a konyhakertben zöldséget szedegetve
egy-egy elkószált fogoly rebbent fel el tte. Én meg egyszer az ülepemre
tottyantam váratlan ijedtségemben, amikor ribiszkeszedés közben az orrom
el tt hurrant fel nagy kakatolással egy tarka fácánkakas . . .
Ez a kert, ez a kert! Számtalan csíny tevés, kaland, felcseperedésem,
férfivé, önálló vadásszá válásomnak néma tanúja! Se szeri, se száma a
felejthetetlen emlékeknek, melyeknek szárnyán még ma. sz fejjel is el-
ellátogatnak oda csapongó gondolataim.
Pedig ebben a „kutyás fejezetben" csak annyi szerepe van hajdani nagy
kertünknek, hogy — könny volt ott kutyákat tartani, felnevelni!

Télen-nyáron a kert sarkában egy külön elkerített hely, benne két


kutyaház volt vadászkutyáink mindenkori tanyája. A „Zwin-ger". Onnan a
kertbe csak az esti etetés után eresztettük ki ket. Reggelig.
Nem is mert a kertünkb l soha senki egyetlen almát, gerezd sz l t sem
ellopni! Ej szakánkint megnyugtató volt hallani, ahogy ablakaink alatt
id r l id re a kertben portyázó kutyáink dobogtak el. Emlékszem egy
esetre, amikor egy nyári éjjel éktelen, tartós csaholás vert fel az
álmunkból. Botot, zseblámpát markolva, apámmal csakhamar a helyszínen
termettünk. Vérz orral akkor is csak egy ártatlan — sühdisznót
rohamoztak a foxijaink.
Vaskos kötet telne ki abból, ha itt valamennyi vadászkutyánkról,
kedvenc vadászsegédeink viselt dolgairól, h stetteir l akarnék mesélni.
Legalább egyetlenegyet hadd mondjak el!
Történt egyszer, hogy egy nyugdíjba vonuló gömöri erdészt l megvettük
két híres vaddisznós kopóját. Apa és fia: Sajó és Dudás névre hallgattak.
Amint egy szép téli délután a hosszú utazás után végre megérkeztek, és
nagy kertünkben kiszabadítottuk ket a lécfedel ládából, el ször persze
egy-egy fát „támasztottak meg" jó hosszasan. Aztán, mint az éhes farkasok
estek neki elkészített kiadós eledelüknek.
Falogatásuk közben mellettük állva, föléjük hajolva gusztáltuk-
mustrálgattuk ket apámmal. Apám fején a szokásos vadászkalap, a
kalapzsinór mögött néhány vaddisznósörte, melyet a néhány nappal azel tt
l tt kan marjából tépett ki.
Erre a sok vaddisznócsatában részt vett öreg Sajó (éppen egy tucat
sebforradást számoltunk meg rajta!) egyszer csak félbehagyja az evést,
felemeli a fejét, és érdekl dve odaszimatol apám kalapjához . . . Aztán
még jobb étvággyal fal tovább. Ez a rövidke jelenet híven tolmácsolta a
kutya megelégedett „gondolatát", hogy: no, jól van már! Jó helyre
kerültünk!
Vagy egy hét múlva telefonált az erdész, hogy a nagy hóban nyomozva
biztonsággal jelentheti: „Kalap alatt" van egy konda disznó! (Ez volt a
szavajárása, ha pontosan tudta, hogy a vaddisznók egy kisebb, könnyen
körülállható s r ben feküdtek el.)
Két autós vadásztársunk közrem ködésével kora délután már a helyszínen
voltunk. Hat puskás, no és persze két új kutyánk. Szép csendesen
körülálltuk a kérdéses hófedte fenyvest, az erd r a

konda bevezet nyomán eloldotta a pórázt türelmetlenül ráncigáló


kutyákat. Mindnyájan kíváncsiak voltunk, mit tudnak.
Hát az lett, hogy a két mérges kutya csaholó támadásától úgy megijedt a
négy süld , hogy mint az olajozott istennyila iramodtak világgá. Ráadásul
pont a leggyengébb puskásnak vették az irányt, akinek odavetett golyója
tudj' isten, hol csapott a hóba a süld k mögött. Jó, hogy disznó helyett
nem valamelyik kutyánkat találta el.
De a baj csak ezután történt! A végtelen gömöri rengetegekhez szokott
két kutya a hetedik határba hajtotta el a disznókat. Kisvártatva el is
halt egyre távolodó dühös csaholásuk. Besötéte-désig hiába kürtöltünk,
l döztünk a leveg be: híre-hamva se volt két drága új kutyánknak!
Elszontyolodva autóztunk haza a Vaskútról. Az alkalmatlan útviszonyok
miatt autós társunk vagy egy kilométernyire az otthonunktól lerakott
minket. Szótlan-szomorúan gyúrtuk a havat hazafelé. Ahogy így baktatunk,
egyszer csak valami hátulról meglöki apám lábát. Hát az öreg Sajó! De
Dudás nélkül.
Lett nagy öröm! Nem gy ztük cirógatni, dicsérgetni. Az öreg kutya
cseppet sem reagált kitör örömmel. Mintha csak azt akarta volna ezzel
mondani: Mit lelkendeztek annyit? Nem vártatok meg, hát utánatok jöttem.
Ez minden. Szóra sem érdemes.
Azóta sok kutyaszakért nek elmeséltem az esetet. De k sem tudták
elfogadhatóan megmagyarázni, hogyan tudott a kutya hazatalálni. Nyom,
szimat nélkül! Hiszen zárt autón nyolc kilométernyire vittük ki egy neki
teljesen ismeretlen erd be, és így sehogy sem jegyezhette meg az idegen
környék jellegzetes szagát! Mi meg autón tértünk meg az erd b l: nem
maradt utánunk se nyom, se szimat. . .
Dudás másnap sem érkezett haza. Mivel éppen szemeszteri vakáción voltam
odahaza, apám ellenállhatatlanul ösztönz száz korona díjat t zött ki
arra az esetre, ha valahogy sikerül kézre kerítenem a másik kutyát is.
Nekem sem kellett több. Száz korona! Sokat próbált sítalpaimmal már
másnap reggel ráálltam a konda és kutyáink csapájára. Ott, ahol azok
tegnap keresztezték a puskások vonalát.
Röviden: árkon-bokron, hegyen-völgyön át kés délutánig fújtatva,
verejtékezve törtettem a csapán. A havon jól ki lehetett venni, hogy a
kondát id nkint megállították, közrefogták a kutyák.

Ott az ádáz harc közben sok fekete disznósörte szóródott szét a havon.
Azt is érdekes volt a nyomokból kiolvasni, hogy a két kopó zsandár módon
két oldalról közrefogva hajtotta a süld ket.
Az egész napos keresés közben régen túljutottam vadászterületünk
határán. Szüntelenül a csapákra figyelve már magam sem tudtam, merre
járok. Akkor hirtelen elsötétült a világ, és olyan hóvihar kerekedett,
hogy fáradtan, csapzottan jobbnak láttam feladni a nyilván kilátástalan
küzdelmet. Még miel tt behordta volna nyomomat a hó. Elszontyolodva
visszafordultam hát, és siettem vissza, amíg egy mély völgyben ismert
vidékre nem jutottam. Egy hidacska alatt húzódtam meg a fergeteg el l, de
végre ehettem valamit, megihattam a jó meleg termoszteát . . .
Néhány nap múlva aztán — újsághirdetések eredményeként — megkerült
Dudás is. Értesítettek, hogy a nagy hajsza utáni éjjel teljesen
kimerülten tántorgott be egy bakterház udvarára. Amikor egyik társunk
autóján elmentünk megkerült kutyánkért, bajos volna megmondani, melyikünk
örvendezett inkább: mi Dudásnak, Dudás nekünk, vagy az állatbarát derék
bakter a busás borravalónak.
Amilyen szerencsés kimenetel volt vaddisznós kutyáink bemutatkozó
hajtása, olyan tragikus vége lett az utolsónak. Alig két évvel kés bb.
Karácsony táján, magas friss hóban vadásztunk vaddisznóra. Ismerve
kutyáink kitartó hajtását, akkor már minden szomszéd vadászterület
gazdáját, erdészeti személyzetét jó el re értesítettük, mikor, hol,
milyen kutyákkal fogunk vadászni. Ez sem segített. Sajó és Dudás ezúttal
ismét vadászterületünk határán túlra hajtották a nálunk elhibázott
közepes kant. Ott meg — nyilván a kapóra jöv l díj reményében — már
felajzott puskával várta ket egy túlbuzgó vad r. Alig két év múlva
ugyanilyen tragikus vége lett kit n fogas tacskókopónknak, Fruskának is.
Szálkás sz r , vitéz foxterrierjeinkr l, mindenes vizsláinkról
elbeszéléseim során egy-egy fejezetben megemlékeztem. Az évtizedek során
volt nekünk mindenféle vadászebünk. Csak — sajnos — vérebünk nem.
Azért nem, mert:
1) A jó véreb nevelésének, teljesít képességének elengedhetetlen
feltétele az állandó gyakorlat, hideg, meleg nyomon egyaránt. Ennek
biztosítására nekünk, egyszer városi dolgozóknak nem volt
elegend alkalmunk, szabad id nk. Ma is az a meggy z désem — és ezt a már
említett nagy hír Konrád f erdész díjnyertes vérebeinek példája is
bizonyítja —, hogy valóban megbízható bajor vagy hannoveri vérebet csakis
hozzáért , állandó gyakorlatot biztosító vad r tud eredményesen
felnevelni és vezetni.
2) Vizsláink, tacskóink, nemegyszer bizony még foxijaink is
megbízhatóan megtalálták a sebzett vadat. Három-négy, nyilván könny
sebzést l eltekintve nem is emlékszem olyan esetre, hogy megl tt vadunk
ne került volna terítékre.
Vitathatatlan elv, igazság, hogy minden f vadas területen vizsgázott
véreb vagy legalábbis más, alkalmas eb álljon a bizakodó vadász
rendelkezésére, ha sebzett vad — sokszor ugyancsak bonyolult, vesz dséges
— megkeresésére van szükség.
Apróvadra vadászva nemkülönben nélkülözhetetlen a jó vadászkutya. Csak
a jó szimatú, gyakorlott vadászeb találja meg a szárnyazottan világgá
futó, láthatatlanul megbújó foglyot, fácánkakast, tüskés s r be veszett
szalonkát, a sebzetten tovainaló tapsifülest.
Amikor kés bb úgy hozta a sorsom, hogy — immár többnyire a tribeéi
hegyekben vadászgatva — városi, kert nélküli lakás lett az otthonom,
sajnos, hamarosan be kellett látnom, hogy ott nem célszer vadászkutyát
tartani. Még komoly, nyugodt vizslát sem. Egyaránt megsínyli azt a kutya
és a gazdája. A kutyának nincs meg a szükséges mozgásszabadsága, állandó
gyakorlat nélkül elsatnyul az-izomzata, edzettsége, a sok városi b zt l
pedig kopik a szimatja, egyre csökken a teljesít képessége. A napi kis
séta — pórázon — cseppet sem segít ezen. Ha meg az utcán szabadon engedem
a kutyámat, majdnem biztos, hogy csak másnap állít be csapzottan,
sárosan, bolhásán. A jó meleg lakás kényelmében id vel még a komoly
vadászkutya is ölebbé korcsosul.
Mégis: amíg csak lehetett, még városi lakos koromban is szerettem magam
nevelte griffonommal járni az erd t. Ahogy a hegyek alján meghúzódó
falucskában kiszálltunk a buszból, már alig várta szegény pára, hogy
levegyem a szájkosarát, és szabadjára engedjem. Az volt aztán a tomboló,
zabolátlan hajkurászás. hengerg zés a faluszéli legel kön! Hanem aztán
ahogy kisvártatva az erd be értünk, parancs nélkül beszüntette az
önfeledt rohangá-szást, és fegyelmezetten felsorakozott mellém. Amíg az
erd ben jártunk, állandóan a bal lábam mellett volt a helye. Aránylag kis

id be telt — a fajtiszta vadászeb sok jó tulajdonsága öröklött —, mire


ezt megbízhatóan megtanulta, úgyhogy azután már póráz nélkül járt
mellettem. Persze annak begyakorlására, hogy akkor is a lábam mellett
maradjon, ha nagy csörtetéssel vad ugrott el el ttem, több id kellett.
Aztán már csak a vadászláztól remegve, türelmetlen ny szölését is
elfojtva, moccanás nélkül meredt az utunkba került vadra.
Szél, légjárás ellen cserkészgetve, ahogy kell, nagy el ny, hogy a
kutya jó el re szimatját veszi a közelünkbe került vadnak. Ilyenkor a
kutyám szaporán néhány lépést el relépett, és mereven figyelve a
szimatjába került vad irányába, megtorpant. Ha komolyabb vad került
elénk, még a sz rét is felborzolta a marján, olykor bizony még a nyála is
kicsordult.
Egyszer ugyancsak komikus utójátéka volt egyik ilyen „kalandunknak".
Nyár derekán zbakra vadászva, egy fülledt, közelg zivatar
mennydörgését l kísért este szaporáztuk lépteinket a vadászkunyhó felé. A
meredek lécesben már sötét volt. De ahogy utunk épp egy parányi tisztáson
készült átvezetni, a besz r d gyér világosságnál még látható volt, hogy
a tisztáson át zömök, sötét árnyak tartanak felénk.
Három süld , mutatta a fényer s messzelátó. Be is értek elénk a sötét
lécesbe. Turkálgatva j dögélnek egyre közelebb.
Biztos lövésr l, kivált így szemközt, már szó sem lehetett, hiszen a
céltávcs hajszálkeresztje is alig volt kivehet . De nem is állt
szándékomban valamelyik süld t megl ni. Nem lövök, ha nem vagyok biztos a
dolgomban. A 7 mm-es kis golyó aligha marasztja helyben a disznót, és
este már meg sem tudom keresni a sötétben. Mire másnap reggel
megtalálnám, megromlott volna már, kárba veszne a húsa. Zivatar után
különben is bajos az utánkeresés . . .
Annál kíváncsibb voltam, hogyan állja meg a próbát a kutyám!
Meg kell hagyni: derekasan viselkedett. A vadászláztól vacogva lábam
mellett, mozdulatlanul meredt a syld kre. Csak amikor a közvetlen
közelünkbe ért disznók gyanakodva megtorpantak, és fújni, morogni
kezdtek, rájuk mordult a kutyám is. Erre persze hanyatt-homlok
elcsörtetett a konda, de parancs nélkül a fegyelmezett eb nem lódult
utánuk. Igen megdicsértem érte.
Ez volt kis történetem el játéka.
A magányos vadászkunyhóban vacsora után hamarosan elfúj-

tam a gyertyát, nyugovóra tértünk. Nyáron rövid az éjszaka, sietni kell


az alvással. Fáradtan elnyújtóztam az illatos, friss szénával bélelt
deszkakereveten. Mellettem, a padlón leheveredve, kutyám már el bb
horkolt, mint én.
Ritkán álmodom, de most alig aludtam valamicskét, olyan komisz álmom
volt. Hatalmas, villogó agyarú vadkan törtetett egyenest felém. Szeme
közé célozva jó közel engedtem magamhoz, aztán meghúztam a ravaszt.
Húzom, húzom, de a lövés csak nem durran. Nagy igyekezetemben csak
hitványt csesszen a puskám, golyó helyett meg csupa fekete disznósörte
freccsen a cs b l a kan felé. Az sem rest, nagy iramodással nekem ront és
feltaszít . . .
Hirtelen felébredek. Abban a pillanatban már kapiskálom is, hogy mindez
csak egy rossz álom volt — de ugyanakkor immár ébren is érzem, hogy
valóban rám vetette magát valami. Nagyot rúgok belé, kapom a mindig kezem
ügyében lév zseblámpámat, felkattantom. Hát nem a kutya úr ugrott rám?
Gondolta magában, mit kucorog a kemény padlón, amikor gazdája mellett a
jó puha szénában is lehetne . . .
Begyakorolt, jó kutyával járva az erd t, igencsak megnyugtató a tudat,
hogy ha vaddal, netán gonosz szándékú emberrel akadna dolgunk, megbízható
segít társ van mellettünk. Egy-egy hosszúra nyúlt cserkészeten elpilledve
nyugodtan leheveredhetünk egy kis szunyókálásra valamelyik napsütötte
tisztáson. Nem kell attól tartanunk, hogy ha elnyomna az álom, valami
vadorzó, erdei csavargó észrevétlenül elemelheti a puskánkat, drága
látcsövünket, fotomasinánkat.
Félig ébren heverészve mindig azt tapasztaltam, hogy mellettem
elnyújtózott kutyám jó el re megbízhatóan figyelmeztet, ha vad vagy ember
közeledik. Ha apróvad járt közelünkben, azt úgy jelezte, hogy fektéb l
lassan felült, és szimatolva, fülét hegyezve figyelt a vad irányába. Ha
nagyvad ténfergett a közelben, akkor kutyám már felállt, és marján
felborzolt sz rrel fordult a közeled vad felé. De ha ember — akár csak
ártatlan, magányos gombász — közelgett, a kutya mély hangon morogva
figyelmeztetett a jövevény halk motoszkálgatására.
Tehát nagyszer dolog a legh bb társsal, egy jó kutyával járni az
erd t. Persze mint mindennek ezen a világon, ennek is akadnak
árnyoldalai.

Teszem azt, a kutyával való utazás, közlekedés. Jó annak, aki csak


füttyent egyet a kutyájának, és otthonából gyalog sétálhat ki közeli
vadászterületére — mint valamikor magam is. Vagy akinek saját autója van.
De bezzeg ha zsúfolt vonaton, buszon kell furikázni!
Rövid, egynapos vadászkiránduláson nem probléma kutyánk élelmezése. Egy
falat nekem, egy falat neked, kész. De nem ilyen egyszer a helyzet, ha
több napig — b géskor egy-két hétig — tanyázunk az erd n, magányos
vadászkunyhóban. A hamuban sült burgonya, a gombaleves vagy párolt alma
nem kutyaeledel.
Aztán az is igaz, hogy két él lény motoszkálását, szimatját hamarabb
megérzi a vad. Hallottam, de sosem láttam, hogy van olyan „professzor"
vadászeb, amely teljesen nesztelenül cserkészik, lekushadva lopakodik a
gazdája nyomában. Megvallom: engem nemegyszer bosszantott mellettem
haladó kutyám szöszmötölése a frissen hullott szi lombban. Még inkább
folytonos, jól hallható lihegése. Igaz, ha megálltam, szememhez emeltem a
messzelátó-mat, a jó pára rögtön vissza próbálta fojtani a lihegését — de
akkorra sokszor már el is ugrott a megpillantott, ám a furcsa hangoktól
idejekorán gyanút fogott vad.
Nincs öröm üröm nélkül. Valamit valamiért. De bízvást igen sok
vadásztársammal együtt jó szívvel ajánlhatom, hogy — aki teheti — mindig
alkalmas vadászebbel járja az erd t, mez t.
Megéri!

NEHANY SZO A VADÁSZFELSZERELÉSR L


Ha társaimmal — ifjabbakkal, korosabbakkal egyaránt — vadászkönyvekr l
beszélgetünk, egyre-másra hiányoljuk, hogy vadászírásokban olyan kevés
szó esik a bevált vagy alkalmatlan vadászfegyverekr l,
vadászfelszerelésr l. Pedig szóból ért az ember, és a tapasztalás, okulás
az élet mestere.
A legtöbb vadász nemigen szíveli azokat a vadászírásokat, melyekb l
csak azt tudja meg, hogy az illet nimród milyen — többnyire kapitális —
vadat l tt. A szerz ezenkívül legfeljebb még a pompás trófea leírására,
méltatására szán néhány szót.
A vadászolvasót az is érdekli, s t talán az egész vadászhistóriából
éppen az érdekli a leginkább, hogyan, milyen távolságról, milyen
fegyvert, milyen lövedéket használva l tt az illet a bizonyos vadra.
Hogyan állt az állat, hogyan jelezte a találatot, hogy viselkedett a
lövés után és hasonlók.
Ezért nem akarom elmulasztani, hogy a vadászfelszerelésr l is szót
ejtsek. Röviden, hiszen ez a téma szinte kimeríthetetlen.
A vadászfegyverekr l
Tudom, milyen kényes téma ez. Nagyon valószín , hogy a vadászírók éppen
ezért szeretik mell zni ezt a kérdést. Kinek a pap, kinek a papné, kinek
meg — a lánya. Kezd vadászok okulására mégis úgy vélem, hogy nem
érdektelen ebben a témakörben is megemlíteni néhány tényt, amelynek
helyességét sok vadászember tapasztalata igazolja.
Egészen biztos, hogy a legtöbb mai vadász — törvény által megszabott
módon — kizárólag vagy legalábbis túlnyomó részben söréles puskával
vadászik. Van, aki szerényen beéri az egycsöv , egylövet „flintával" is.
Aki azonban kétcsöv sörétes vadászfegy-

vert szándékozik vásárolni, annak arról kell döntenie, vajon normál vagy
Bock-típusú fegyvert válasszon. (Az els nél egymás mellett, a másiknál
egymás alatt helyezkedik el a két cs .)
Erre vonatkozólag csak annyit: kétségtelen, hogy a vadászok legtöbbje
normál sörétes fegyvert használ, már csak azért is, mert ez olcsóbb.
Ezzel szemben a Bock-puskák hívei azzal érvelnek, hogy az egymás mellett
fekv két cs célzás közben túl sokat elfed a célból, lám, a nagy
galamblöv versenyeken is a leggyakrabban Bock-fegyvert használnak a
„nagyágyúk". A különféle automata „gépfegyvereket" a mindenek feletti
vadásziasság szempontjából a legtöbb vadász mell zend knek tartja. Hadd
fusson isten hírével az a vad, amelyet a puskás két lövéssel sem talált
el! (Itt jegyzem meg: régi tapasztalat, hogy minél gyorsabb a duplázás,
annál biztosabb a hibázás. A kezd puskás jól teszi, ha eleinte úgy
vadászik, hogy fegyverének csak az egyik csövét tölti meg. Aki el re
tudja, hogy csak egyetlen lövés áll rendelkezésére, hamarabb megtanul
célozni is.)
A választandó öbnagyság kérdését napjainkban nemegyszer az a
meggondolás dönti el, hogy milyen kaliber töltények kaphatók a helyi
szaküzletekben a leggyakrabban, rendszeresen.
Hogy apróvadra milyen sörétet használjunk, azt nem csekély mértékben
fegyverünk sajátossága is meghatározza. Vannak ugyanis fegyverek, amelyek
a finomabb, másak a durvább sörétet lövik jobban. Az természetesen
magától értet dik, hogy szalonkára, fogolyra a finomabb — nagyobb test
apróvadra, rókára, vadorzó kuvaszra a vastagabb sörét alkalmasabb.
Minden körülmények között elengedhetetlen, hogy miel tt vadászni
indulnánk — céltáblára, agyaggalambra l dözve állapítsuk meg a fegyver,
az alkalmas muníció „terítését", valamint azt, vajon jól kezünkre esik,
jól „fekszik"-e a puskánk. Lesz olyan tehetséges puskás, aki a s r n
hordó galamblöv fegyvert kedveli meg, míg a másik megelégszik a kisebb
teljesítmény puskával is.
Azt hangsúlyoztam az imént, milyen fontos, hogy jól fekszik-e a
puskánk. Régi regula, hogy „a cs l , de az agy talál" — mármint a
puskának az agya. A hosszas célozgatás lehet ségét szinte kivétel nélkül
kizáró sörétlövés a fegyver határozott, gyors archoz kapását követeli
meg. Nem marad id a fegyver megfelel vállba illesztésének
korrigálására. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy néhai.

igen nagy gyakorlattal rendelkez sörétes puskások a manapság aránylag


ritkán látott, pisztolyfogás nélküli — angol ágyazást tartották a
megfelel bbnek.
Amióta nálunk törvény tiltja a magányos apróvadvadászatot, társas
vadászatra pedig egyre több, különböz gyakorlattal bíró vadász vonul ki,
különösen fontos néhány magatartási szabály feltétlen betartása.
Taglalásukat; mivel nem tartozik e fejezet témájához, mell zöm. Annál is
inkább, mert e szabályok megbízható ismeretét, betartását minden
vadászvizsga, vadászatrendez és vádásztárs könyörtelenül megköveteli.
Kevés gyakorlattal rendelkez , kissé talán még szeleburdi
vadásztársaimnak mégsem mulaszthatom el azt ajánlani, hogy vadászás
közben fegyverük biztosítóját csak puskájuk archoz kapásának pillanatában
— azzal mintegy szinkronban — pöccintsék el re. Kivált a csúszós,
göröngyös terepen, szántásokon bukdácsoló vadászok kezében okozott már
sok helyrehozhatatlan bajt, tragédiát a biztosítatlan fegyver! . . .
A sörétes puska komoly fegyver, de mégiscsak szószátyár, csacska
jószág. Hol erre csattan, hol arra pattan, és hangoskodásá-nak olykor
nincs semmi eredménye. Oda se neki! Egy-két fogollyal, nyúllal több vagy
kevesebb, nem sokat nyom a latban.
Nem úgy a rátarti golyós fegyver! Az ugyan csak nagy ritkán hallatja
szavát, de az a szó aztán mennydörög, és meg is van a súlya, foganatja.
Nincs az a vadász, akinek mindegy, vajon helyben rogy-e a célba vett
nagyvad, avagy a hetedik határba kell-e még üggyel-bajjal követni a
vérnyomot.
A nemegyszer „sorsteljes" golyólövés fortélyát légpuska, kis kaliber
„flóbert" olcsó l szerét pattogtatva kell megtanulni és gyakorolni.
Amikor aztán komolyra fordul a dolog — a már említett okból — eleinte
tanácsos az egylövet „gavallérfegyver"! A célnak teljesen megfelel a
vegyes csöv vagy akár az ismétl golyós vadászfegyver is, ha csak a
cs re töltött egyetlen tölténybe vetjük minden bizalmunkat. Egyébként
mindenekel tt az a fontos, hogy a kezd vadász az álló vadra való pontos,
megbízható lövés készségét sajátítsa el, hiszen nagyvadra — a
vaddisznóhajtásoktól eltekintve — nem igaz vadászhoz méltó futtában,
iramodása közben puskázni.
Hogy nagyvadra vadászva milyen golyós vadászfegyvert válasz-szunk, az
javarészt vadászati lehet ségeinkt l és — pénztárcánktól

függ. A vegyes csöv , még inkább a háromcsöv drilling határozott el nye,


hogy „univerzális" vadászfegyver. Mint ilyen, minden vadászkirándulására
h en elkíséri a gazdáját. így aztán vadász és puska hamar összeszoknak,
ami igencsak fontos dolog. Persze a vegyes csöv fegyver drágább,
kényesebb jószág is.
Ami a választandó öbnagyságot, lövedéket illeti, egyéni tapasztalatai
alapján ki-ki inkább a modern kisebb, vagy éppen ellenkez leg: a
vaskosabb, nehezebb lövedékekre esküszik. Az erre. vonatkozó
vadászvitáknak se szeri, se száma. Saját véleményemet, meggy z désemet
nem vagyok rest megismételni: kárpáti nagyvadra vadászva magam a nagyobb
öbnagyság, az er sebb töltés által hajtott nehezebb golyó híve vagyok.
Biztos, ami biztos!
Igaz ugyan, hogy a vadászember felszerelésének legfontosabb tartozéka
az alkalmas vadászfegyver és l szer, de ez bizony még korántsem elegend .
Az erd t, mez t járva sokszor még a puskánál is fontosabb,
nélkülözhetetlenebb a megfelel messzelátó. Hogyisne! Hiszen javarészt
csak jó látcs segítségével állapíthatja meg a vadász, valóban indokolt,
Jogos-e arcához emelni fegyverét. De különben is: az az igazság, hogy a
jó vadász legf bb, leggyakoribb öröme a vad megfigyelése. Lövési szándék
nélkül is se szeri, se száma az alkalmaknak, amikor számára a puskánál is
sokkal nélkülözhetetlenebb a mindenkor nyakában lógó „gukker".
Milyen messzelátót használjon a vadász? Bár valóban nevetséges figura a
stüszi, akinek a mellén gyöngyházzal kirakott picinyke színházi látcs
fityeg, ez még korántsem jelenti azt, hogy a vadász céljainak csak
sokszoros nagyítású, méregdrága, otromba „csillagvizsgáló" felel meg.
Nálunk általában a hazai gyártmányú és az NDK-ból származó világhír
Zeiss-látcsövek használatosak. Ezek közül a mi követelményeinknek bízvást
megfelel a 6 X 30-as, még inkább a 8 X 30-as prizmás messzelátó.
Vásárolhatunk persze nagyobb nagyítású, fényer sebb látcsöveket is, ezek
azonban jóval drágábbak, nagyobbak és nehezebbek. Meggondolandó az is,
hogy a többszörös nagyítás egyenes arányban felnagyítja vadászláztól
szaporább kézremegésünket is. Ennek természetes következménye, hogy a
nagy nagyítású messzelátó ugyan sokkal közelebb hozza szemünkhöz az elénk
táruló látványt, de az így nyert kép vibrál, remeg, nem éles. Évtizedek
óta 8 X 30-as Zeiss Deltrintem látcsövet használva úgy segítek magamon,
hogy testmagasságomnak megfe-

lel jóféle sombottal járom az erd t. A leszúrt bothoz fogott látcs


mindenkor éles képet mutat. Ha már személyeskedem, hadd említsem meg azt
is, hogy könny fém messzelátót ajánlok. Minden erd járásom
nélkülözhetetlen kellékét, a sem túl hosszú, sem túl rövid szíjon a
nyakamban lógó, lencsevéd vel ellátott „gukke-remet" vadászzekém
kivágásába bújtatva hordom. Ott védett helyen, mindenkor a kezem ügyében
van, ha meg netán sietésre, kúszásra kerül sor, akadékoskodva nem
himbálódzik az állam alatt. Véleményem szerint vadászat közben
semmiképpen sem célszer b rtokjába zárva vagy esetleg zsebbe gyömöszölve
hordani a messzelátót. A szemlencsék (okulárok) oly sokszor akadékoskodó
bepárásodása ellen védelmet nyújt, ha azokat cserkészet el tt az optikai
szaküzletekben kapható speciális selyempapír szelettel dörzsöljük be.
Valamikor — nem is nagyon régen — luxusnak számított, ha valaki
céltávcsövet szereltetett golyós fegyverére. Manapság már szinte minden
nagyvadvadász távcsöves golyós fegyvert használ. Valamirevaló vadászember
praxisában azonban ez az optikai célzósegédeszköz nem azt a célt
szolgálja, hogy most már képes legyen sokkal messzebbr l is eltalálni a
vadat! A jó vadász azért szereltet céltávcsövet a fegyverére, hogy a
vadászias, legfeljebb 200 m távolságról golyója biztosabban és jó helyen
találja el a célt, továbbá hogy minél nagyobb valószín séggel kizárhassa
annak lehet ségét, hogy a vadat csak megpiszkolja, esetleg döggé lövi.
Hiszen a felnagyított célt könnyebb megbízhatóan eltalálni, és a
céltávcs ben idejekorán megmutatkozik, nincs-e galibázó gally,
szederinda, imbolygó nádszál a cél el tt, amely oly gyakran csúfondárosan
félrecsapja a golyót. A fényer s céltávcs még szürkületkor is — amikor a
célgömböt, a „legyet" már nem is látnánk — pontos lövést tesz lehet vé.
Téves volna azt hinni, hogy a fegyverre szerelt céltávcs mindenkor
helyettesítheti, feleslegessé teszi a nyakunkban lógó. nagyobb nagyítású
messzelátó használatát. Lehet, hogy „ha ló nincs, szamár is jó", mégis
biztos, hogy két szem többet lát.
A legtöbb vadász négyszeres nagyítású céltávcsövet használ. Vannak
persze nagyobb (6—8-szoros) nagyítású, s t állítható nagyítású,
fényer sségüket is változtatni tudó távcs típusok is. Ezek azonban —
akárcsak az imént említett nagyobb teljesítmény messzelátók —
nagyobbak, nehezebbek, drágábbak. Nem

tudom, más hogy van vele, de nekem bizony nem tetszik az olyan golyós
fegyver, amelyre otromba „hurkatölt " van szerelve. Nem is szólva arról,
hogy célzás közben nyugtalanítana azt tapasztalnom, hogy céltávcsövem
nyolcszorosán felnagyítja kezem remegését, és a hajszálkereszt enyhe
vitustáncot jár a célba vett vad lapockáján .. .
Aki a vadászfegyverekr l mindent tudni akar, tanulmányozza át Hardy
József Vadászfegyverekr l vadászoknak cím kit n szakkönyvét (M szaki
Könyvkiadó, Budapest, 1969). Könyvem e fejezetében csupán néhány
praktikusnak vélt megjegyzésre szorítkozva megemlítem még, hogy azt a
távcs szerelési megoldást tartom a legmegfelel bbnek, amely — az egyéb
szükséges követelményeknek is megfelelve — egyidej leg a nyílt irányzékú
célzást is lehet vé teszi. Erre különösen akkor van szükség, ha
váratlanul, közvetlen közelben felbukkanó vadra nyílik lövési alkalom, és
az ilyenkor csak zavaró céltávcs lekapcsolására nem marad id . De ekkor
vigyázni kell ám, nehogy célzás közben közelebb hajoljunk a céltávcs höz!
(Aki emlékszik még rá, tudhatja, hogy — erre nem ügyelve — magam mennyire
megjártam a Magas-Tátrában l tt zbakommal.)
Közelebbi-messzebbi lövés kínálkozván, azt tapasztaltam, hogy kész
veszedelem a céltávcs hajszálkeresztjének beállítását szabályozó
alkalmatosságon ide-oda srófolgatni, csavargatni. Betartva a /adászias
l távolságot a mai modern golyós fegyverek használása-Kor ez mer ben
felesleges is — nem szólva arról, mennyi bajt okozott már, hogy a csata
hevében a vadász a lecsavart szálkeresztet a messzi lövés után
elfelejtette visszaállítani az alaphelyzetbe. A száz méterre pontosan
bel tt modern vadászfegyver megbízható l teljesítményt biztosít anélkül,
hogy a céltávcsövön babrálni kellene. Ha — kivételesen — netán a
szokottnál messzebbre kell l ni, csavargatás helyett sokkal ajánlatosabb
egyszer en valamivel magasabbra célozni.
Nem mulaszthatom el hangsúlyozni, hogy a céltávcs igencsak kényes
jószág! Csak vadászáskor kapcsoljuk a fegyverünkre, máskülönben alkalmas
tokban van a helye. Úgy vigyázzunk rá, akár a hímes tojásra.
Rendes vadászember állandó felszerelését jófajta, er s. éles vadászkés
egészíti ki. Tulajdonképpen ízlés dolga, vajon becsappint-ható pengéj ,
esetleg dugóhúzóval, konzervnyitóval, ollóval stb. is

ellátott er s „bicskát avagy rövidebb-hosszabb vadászt rt tart-e valaki


megfelel bbnek. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy — például nagyvad
zsigerelésekor — a szilárd, hosszabb, egyél pengéj , t rszer vadászkés
az alkalmasabb. Az esetleges dilemmát sok vadász egyszer en úgy oldja
meg, hogy övén a vadászt rét, a zsebében meg a köznapi, „civil" életében
használt zsebkését hordja magával. Bicska nélkül nemcsak akkor van bajban
a vadász, ha szalonnázni akar. Tudok olyan esetr l is, amikor a szorult
helyzetbe került vadász — üvegszilánkokkal volt kénytelen üggyel-bajjal
legalább leveg t adni az este l tt disznónak, nehogv másnapra megromoljon
a húsa. (Csak akkor vette észre, hogv otthon felejtette a kését, amikor
neki akart fogni a zsigerelésnek.) Sok kínos spekulálás után mérgében
megitta a hátizsákjában lapuló üveg bort, aztán a flaskát egy kövön
összetörte, és az éles szilánkokkal próbált segíteni magán. F a
leleményesség!
Hosszú vadászpraxisomban egyre inkább azt tapasztaltam, hogy
vadászaton, erd járásaim, kirándulásaim során szinte nélkülözhetetlen a
jó hátizsák. Alkalmatlannak tartom a különféle vadásztarisznyákat,
oldaltáskákat, mert súlyuk csak a fél vállat nyomja, nem is igen fér el
benne mindaz, amire szükség lehet, nem is szólva az esetleges
zsákmányról. Ki-ki a saját tapasztalata szerint ítélje meg, vajon az
számára mi felesleges mindabból, amit hátizsákom „rejteget": igelit
es köpeny, az évszaknak megfelel en könny pulóver vagy meleg szvetter,
ígelittel borított habgumi ül párna, vízhatlan tokban egy csomag kötszer,
gyorstapasz, néhány fájdalomcsillapító tabletta, kis csipesz (tüskék,
kullancsok eltávolítására). Egy másik vízhatlan tokban a vastartalék:
skatulya gyufa, egy doboz cigaretta, varrószerszám, gomb, biztosítót ,
vékonyabb-vastagabb zsineg, ha szükség lehet rá, zseblámpa. Eleiem, az
oldalzsebben könny és törhetetlen m anyag kulacsban üdít ital, télen egy
kis termoszban forró tea.
Itt említem meg, hogy vadászszekrényemben egy igencsak fontos listát is
rzök. Sokéves tapasztalat alapján ebben a jegyzékben fel van sorolva
minden enCsembencsem, amire vadászkirándulásaimon szükségem van.
Puskától, töltényekt l kezdve a fogkeféig
Manapság a szaküzletékben már elegend választék áll az egyéb vadászati
cikket, megfelel vadászöltözéket, lábbelit vásárolni szándékozók
rendelkezésére. A tapasztalat azt mutatja, hogy aki hol szelíd
síkságon, hol meg zord hegyvidéken vadászik, és

télen-nyáron, száraz vagy nedves, fagyos, havas id ben mindig alkalmasan


akar öltözni, annak bizony speciális kis ruhatárra van szüksége.
Megszívlelend , hogy hidegben igen ajánlatos a „réteges öltözködés",
elkel a nyakat véd sál, a keszty is. (Jól bevált a kötött érmelegít s,
ujj nélküli „kofakeszty ".) A rövid vadászzekénél melegebb az ugyanolyan
anyagból készült hosszabb, övvel is ellátott köpeny. Sáros, latyakos
id ben jól szolgál a gumicsizma, de télen hideg. Egy számmal nagyobbat
kell venni, hogy komótosan elférjen benne a vastag harisnyás, esetleg
meleg kapcás láb, a hidegt l szigetel filc talpbetét.
Vadászaton nem valami stílszer , de a legtöbbször különben sem
ajánlatos hosszú nadrágot viselni. Nyilván senki sem szereti, ha egész
nap es t l, harmattól, télvíz idején meg hótól nedves nadrágszár
borogatja lábikráját, bokáját . . .

BEREKESZT
Miel tt vadászírásom végére öreg írógépemen az utolsó ppntot is
odatenném, nem mulaszthatom el, hogy köszönetet ne mondjak a kedves
olvasónak, aki mondanivalómat végigolvasta.
Szalonkaváró kora tavasszal fogtam neki hosszú vadászéletem során
gy jtögetett vad ászemlékeim válogatásának, megírásának. Aztán elmúlt a
szarvasb gés ideje is, már-már az izgalmas, pontos nyomozási lehet séggel
újra kicsalogató els havat vártam, mire munkámat befejeztem. Irogatásom
közben egy új, várakozásteljes vadászév telt el, sok erd járással, sok
új, szívderít élménnyel, benyomással, hangulattal örvendeztetve az öreg
vadászt.
Ha jobb belátásom nem tiltotta volna, bizony elírogattam volna a
következ tavaszig is, hiszen anyagom, témám van b ven — és vajon ki nem
eleveníti fel szívesen élete ünnepnapjainak fel-felcsillanó emlékeit?
A közelebbi-távolabbi múlt emlékein elt n dve érzékeli az ember
leginkább az id múlását, mennyire feltartóztathatatlanul, egyre
szaporábban peregnek egymás után a napok, évek, évtizedek. Önkéntelenül
is felötlik bennünk a gondolat: életfonalunkból vajon mennyi maradt még a
rokkán?
És ha az is lepereg — vadászörökségként vajon mit hagyunk utódainknak ?
A világszerte egyre nagyobb tért hódító civilizáció és túlnépesedés
korában Közép-Európában már csak Szlovákia dicsekedhet azzal, hogy
terjedelmes rengetegeiben, rónáin medvét l, hiúztól, zergét l kezdve a
sokfajta apróvadig mindmáig minden idevaló vadfajta él, honos.
Vad nélkül olyan sivár az erd , mez , mint díszel adás után a színpad,
amelyen már csak a néma kulisszák ásítoznak a néz kre.
Reánk, mai vadászokra hárul a történelmi feladat, hogy utóda ink akkor
is vaddús vadászparadicsomot örökölhessenek, amikor

valahol Nyugat-Európában már csak mókuscserkészetre, nyúllesre lesz


hivatalos egy-egy vadász vendég.
Úgy sáfárkodjanak a mai vadászok, hogy majdan unokáiknak is boldog
vadászévek jussanak osztályrészül!

TARTALOM
Bevezet 9
Apróvadvadászatok 11
Ózbakokról 35
Szarvasbikák 63
Szeptember tizenharmadikán 110
Szarvasvadászat gitárszó mellett 115
Dámbikák 125
Muflonkosok 134
Vaddisznóvadászatok 147
Medvék 167
Vadmacskák 170
„Eb a vadász kutya nélkül!'- 186
Néhány szó a vadászfelszerelésr l 194
Berekeszt 202

Megjelent a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista


Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében. Készült 18 100
példányban a Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest részére a Madách
Könyvkiadó, Bratislava gondozásában.

SZ TSY LÓRÁNT
Boldog vadászévek
A burkoló és kötésterv Péter Danay. a grafikai elrendezés Dömény Klára
munkája. A fényképeket Sz tsy Lóránt, Eduárd Studnicka. Jaroslav Holecek
és M. Gálád készítette. Els kiadás.
Kiadta a Madách Könyv- és Lapkiadó n. v., Bratislava, 1980. Oldalszám
208. Felel s szerkeszt Cséfalvay Eszter. Képszerkeszt Varga Lajos.
Nyomta a Vychodoslovenské tlaciarne, n. p., Kosice. Szerz i ívek száma
14,03 (12,50 szöveg + 1,53 képanyag). Kiadói ívek száma 14,52. SUKK sz.
913/1—73. Összpéldányszám 19 300, ebb l 18 100 példány a Móra Ferenc
Könyvkiadó, Budapest részére készült a Magyar Népköztársaság és a
Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének
keretében.