Various Authors - Bábel Tornya, Az Ókori Közel-Kelet Mítoszai És Mondái - olvasOMmani - PDF

BÁBEL TORNYA
Az ókori közel-kelet
közel kelet mítoszai és mondái
Az egyiptomi, mezopotámiai, hettita és ugariti mítoszokat és mondákat

Dobrovits Aladár és Kákosy László,
a héber mítoszokat és mondákat
Komoróczy Géza
dolgozta fel.
A bevezetőt Trencsényi-Waldapfel
Trencsényi Imre írta.
A jegyzeteket írta és a képmellékleteket válogatta Kákosy László és Komoróczy Géza
Az illusztrációkat Hegedüs István rajzolta.

A védőborító id. Pieter Brueghel festménye nyomán készült
(A digitalizálás a Móra kiadó 1964-es

1964 azonos című kiadványa
ványa alapján készült.)
“Mélységesen
Mélységesen mély a múltunk kútja...” - így kezdi T. Mann ókori tárgyú, híres regényciklusát. Ebből
a mélységes kútból, az ókori Közel-Kelet
Közel Kelet elbeszélő hagyományainak legősibb rétegéből, a
mitológiából meríti tárgyát a “Bábel tornya”
tor című kötet.
Az ősi héber mondák az egyiptomi, mezopotámiai s a nemrég feltárt hettita és ugariti regék és
mondák mellé sorakoznak fel. Egyiptom és Mezopotámia híres teremtés-mítoszai,
teremtés mítoszai, Ízisz, Ozirisz
csodálatos történetei, Istár pokoljárása, Gilgames hősi
hősi tettei mellett tág teret kap a Biblia, az ókori
műveltség egyik enciklopédiája.
A gazdag, olvasmányos kötetet az illusztrációkon kívül számos régészeti és művészettörténeti
jelentőségű melléklet egészíti ki.
2010
Bevezetés
Valamikor régen — így olvassuk a Bibliában — az egész földön egy nyelvet beszéltek az
emberek. De történt egyszer, hogy Kelet felől továbbvonulva egy síkságot találtak Sineár
országában, és ott letelepedtek. Agyagból téglát vetettek és kiégették, azt használták
építőkő helyett, és a gyanta szolgált vakolatul. És szóltak egymáshoz: „Nosza, építsünk
magunknak várost és tornyot, amelynek csúcsa az égig ér, így szerezzünk nevet
magunknak, hogy szét ne széledjünk az egész földön."De Jahve leszállt a magasból, hogy
lássa a várost és a tornyot, amelyet az emberek építettek, és mondta: „Íme, egy nép ez, és
egy a nyelve mindnyájuknak, s ha sikerül nekik, amibe belefogtak, nem lehet többé
megakadályozni őket abban, hogy megtegyék, amit csak kigondolnak. Nosza, szálljunk le
közéjük, és zavarjuk meg a nyelvüket, hogy ne értse meg egyik a másikat." Így aztán
szétszórta őket Jahve az egész föld színén, és felhagytak a város építésével. Ezért nevezték el
azt a helyet Bábelnek, mert ott zavarta meg Jahve a föld nyelvét, és onnét szórta szét az
embereket az egész föld színén.
Mint a mondákat általában, úgy a Bábel tornyáról szóló elbeszélést is a valóságos világban
szerzett feltűnő tapasztalat magyarázatára teremtette meg a nép képzelete. A nyelvükben
egységes, eredetileg pásztor-nomád életmódot folytató héber törzseket, amikor
megismerkedtek az ősrégi mezopotámiai civilizációval, elkápráztatták ennek hatalmas
építményei, elsősorban a város középpontjában álló, lépcsőzetesen kiképzett torony
templom, a zikkurát, amelyet a századok folyamán többször építettek újjá. A modern
ásatások során napfényre került ékírásos feliratok tanúsága szerint az [5] újjáépítést
elrendelő uralkodók újra meg újra azt a célt tűzték az építők elé, hogy a torony „csúcsa
érjen az égig". A csigavonalban egymásra épülő és felfelé egyre keskenyedő emeletek az eget
ostromló végtelenség és a célját soha el nem érő, örök befejezetlenség benyomását
kelthették egyszerre. Másfelől a nagy kiterjedésű birodalomban a központi hatalom és a
széthúzó erők állandó harcokat, a dinasztiák és székvárosok egymást követő változásait
előidéző ellentmondásának egyik, és talán legszembetűnőbb tényezője az egy
államszervezetbe tartozó népek soknyelvűsége volt: a "bábeli nyelvzavar" bizonyos
értelemben történeti tény a Tigris és az Eufrátesz vidékén. Szinte kínálkozott tehát a
befejezetlenség benyomását keltő toronytemplom magyarázatára a vakmerő emberi
vállalkozást féltékenyen néző isten beavatkozása, az eredetileg egységes nyelv
megzavarásával. Hozzájárult ehhez a Bábili városnév (héberül: Bábel, a görög forrásokban
Babilón), mely a héber báláI, a. m. „megzavar" igére emlékeztetett, s így alkalmat adott a
népetimológiára. A bibliai mondákban különben is — helynevekkel és személynevekkel
kapcsolatban egyaránt — gyakran érvényesül ilyen naiv szómagyarázat, de megtalálható
ez nemegyszer más népeknél is a mondaképző tényezők sorában. Többek között a magyar
néphagyományokban is, mint ahogyan például egy Csanád megyei monda a várháti nádas
nevét a tatárjárás egy epizódjára vezeti vissza, és a „várj hát" kifejezéssel értelmezi.
A bábeli nyelvzavar mondája a bibliai Teremtés Könyvé-be mint az emberiség fejlődésének
egyik jelentős lépcsőfoka illeszkedik. A nyelvek sokfélesége valóban az emberi műveltség
jellemző vonása, gazdag változatosságának egyik lényeges feltétele. De a mítosz — mert
azokat az elbeszélő hagyományokat, amelyekben istenek és isteni származású hősök
szerepelnek, görög eredetű szóval általában mítosz oknak nevezzük — isteni büntetésnek
fogja fel, akárcsak — Ádám és Éva mítoszának tanúsága szerint — az ember történeti
Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 2

mondái
kialakulásának legalapvetőbb feltételét, a munkát. A mítoszok naiv fantasztikuma mögött
azonban többnyire valóságos összefüggések homályos megsejtése rejtőzik. Ha Bábel tornya
[6] építőinek azért kellett felhagyniok vakmerő vállalkozásukkal, mert nem értették
többé egymás nyelvét, az elbeszélés hátterében legalább avval a helyes felismeréssel kell
már számolnunk, hogy a beszéd az emberek kisebb vagy nagyobb csoportja közös
feladatokra való megszervezésének nélkülözhetetlen eszköze. Éppen ezért vezetheti
vissza a modern tudomány a nyelv keletkezését a munkára, éspedig a szervezett, többé-
kevésbé tervszerű munka társas jellegére: az embereknek meg kellett érteniök egymást,
hogy erőiket közös feladatokra egyesíthessék. Az emberi munka és a munkát végző
társadalom szakadatlan fejlődése során a gondolat megformálásának és közlésének az
eszköze, a nyelv is egyre gazdagabbá, bonyolultabbá és árnyaltabbá, az ember előtt
fokozatosan feltáruló valóság mélységének és sokoldalúságának a kifejezésére egyre
alkalmasabbá vált. Minthogy azonban az emberi nem különböző törzsei, majd népei ezt a
fejlődést a Föld különböző tájain többé-kevésbé különböző természeti feltételek között,
hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben, egymástól elkülönülten járták meg — ha nem is
mindig olyannyira elszigetelten, hogy egymásra semmi hatást ne gyakoroltak volna —, a
különböző nyelvek az azonos élettani és bizonyos mértékig hasonló társadalmi feltételek
mellett szerkezet és szókincs tekintetében egyaránt egymástól erősen eltérő irányokban
fejlődtek, majd ősi népközösségek szétválásával önálló életüket kialakító népek ajkán az
ősnyelvek rokon nyelvekből álló nyelvcsaládok kialakulásának válnak az alapjaivá. A
történelem viszontagságai különböző nyelvcsaládok tagjait sodorhatják egymás mellé, s a
hosszabb-rövidebb ideig tartó érintkezések vagy éppen népkeveredések a nyelvi formák,
kivált a szókincs kicserélődésére vezetnek úgy, hogy a fejlettebb nyelvek sorában
egyetlenegyet sem találunk, amelyben ne volnának más nyelvekből átvett ún.
jövevényszavak. Ennél is fontosabb azonban, hogy a különböző nyelvek egymástól
nagyon eltérő formái a nagyjában és egészében egyöntetű emberi gondolkodás
kifejezőeszközei. Ez teszi lehetővé például, hogy a világ valamennyi nyelvéről valamennyi
más nyelvre lehet fordítani, elvben legalább, bár az azonos tartalom pontosan megfelelő
kifejezőeszközét a [7] másik nyelvben megtalálni nem mindig könnyű, sőt gyakran nagy
tudást, finom érzéket és tapintatot igénylő feladat. A nyelvek tarka változatossága mögött
a gondolat egységét sejti meg az a csak később írásba foglalt szóbeli hagyomány, amely a
kinyilatkoztatás bibliai mítoszát fűzi tovább. E szerint amikor a Szináj hegyéről félelmetes
lángok közepette megnyilatkozó istenség kihirdette a pusztában vándorló népnek a
tízparancsolatot, az egész emberi nemnek szóló erkölcsi törvény igéit a tájék a világ
minden nyelvén visszhangozta. A bibliai mítosz viszont a „tíz ige" tekintélyét fokozza
avval is, hogy Mózes a hegyen két kőtáblát vesz át, amelyekre isteni ujjak vésték a
betűket. Itt említhetjük már, hogy a babiloni hagyomány szerint Hammurapi király
Samastól, a napistentől vette át azt a párizsi Louvre gyűjteményében őrzött ékírásos
kőoszlopon ránk maradt törvénykönyvet, amely számos egyezést mutat a patriarchális
rabszolgatársadalom rendjét részletesen szabályozó, Mózesnek tulajdonított bibliai
törvények egy részével.
Az emberi gondolkodásmód és érzelemvilág nagyfokú egysége, és ennek hátterében a
társadalmi fejlődés bizonyos módosulások ellenére is alapvetően azonos
törvényszerűségeket követő egyöntetűsége tükröződik a világ különböző népeinek elbeszélő
hagyományaiban, különösen ezek legősibb rétegében, a mitológiában, mely sokszor
meglepő egyezéseket mutat. A sok hasonló mítoszt csak az esetek egy részében lehet egyes
rokon népek közös örökségének vagy későbbi érintkezéssel magyarázható átvételnek
tekinteni. A bábeli nyelvzavar mítoszához hasonlót ismer például a görög mitológia is,
éspedig ez is az első városépítéssel hozza kapcsolatba a nyelvek eredetét. E szerint az

mondái
emberek egykor városok és törvények nélkül éltek, Zeusz uralma alatt; egyetértésük záloga
volt, hogy mindnyájan egy nyelven beszéltek. Hermész osztotta meg a nyelvüket, s ezzel
együtt nemzetekre osztotta meg az emberi nemet, és a viszályt is elültette közéjük, bár -
legalábbis a mítosz késői irodalmi feldolgozása szerint - mint a követek és tolmácsok istene,
a fordítás művészetével is megajándékozta őket. De a széthúzást a soknyelvű emberek
között ez sem akadályozta meg, ezért kellett Zeusznak [8] királyt ültetnie az emberek fölé,
az argoszi folyóisten, Inachosz fiának, Phoróneusznak a személyében, akit más
hagyományok — a bibliai Ádámhoz hasonlóan — egyenesen az első embernek, az emberek
közös ősapjának mondanak.
Ilyen és hasonló párhuzamok egy sor más bibliai történet mellé is állíthatók. Az első
emberpár az asszony kezdeményezésére az isteni tilalommal szembeszállva ízleli meg a
tudás fájának a gyümölcsét, mire a féltékeny isten kiűzi az Éden kertjéből őket, és
büntetésül a vesződséges földi életet méri rájuk és utódaikra; a görög mitológiában
Prométheusz a tüzet lopja el az istenektől az emberek számára, s ezzel nemcsak a saját
fejére vonja Zeusz kegyetlen büntetését, hanem az egész emberi nem aranykori boldogságát
eljátssza. A Prométheusz-mítoszban az első asszony, Pandára az isteni büntetés eszköze: őt
küldi le Zeusz az emberek közé, hogy kíváncsiságból felnyissa a hombárt, amelyből az
emberi életet megrontó bajok, a fáradságos munka és a halált hozó betegségek
kiszabadulnak. Az összehasonlító mitológia tudományos eszközei segítségével az is
bizonyítható, hogy Éva és Pandára, a héber és a görög mitológia első asszonya, akiknek az
engedetlensége és kíváncsisága lesz minden baj forrásává, a mítosz fejlődésének egy
korábbi fokán egyaránt a Föld termékenységét megszemélyesítő istennők voltak, és ebben a
minőségükben számítottak minden élőlény anyjának. Az anyaistennőnek ez az ősrégi
elképzelése viszont a társadalmi fejlődésnek abban a kezdetleges szakaszában alakult ki,
amikor a nemzetségek életében még a nőké volt a vezető szerep, és a gyermekek
leszármazását is csak az anyák szerint tartották számon. A nemzetségi rend kezdetlegesebb
formáját, amelyet a tudományban m a triarchátusnak szokás nevezni, utóbb az apák
családfői tekintélyének és evvel együtt a férfiak törzsfőnöki hatalmának az elismerése, az
ún. patriarchális rend váltotta fel. Ez a változás tükröződött a vallástörténeti fejlődésben is,
amennyiben az istenek élére hovatovább férfiistenek - többnyire az Ég megszemélyesítései -
kerültek, és az anyai természetű Földistennő alárendeltebb szerepet kapott. Egyes esetekben
- mint Éva és Pandára [9] esetében — a megváltozott mítosz a matriarchátusnak és a
patriarchális rendnek még a rabszolgatársadalom kialakulása előtt lejátszódó
küzdelmében vereséget szenvedő női nem megvető értékelését is kifejezésre juttatja.
A Biblia világképében többnyire a patriarchális rend tükröződik. A héberek tizenkét
törzsének összetartozását a közös ősatyáktól való leszármazás hagyományai erősítik, és a
Dél felől vonuló pásztor-nomádok jogát a kanaáni honfoglaláshoz egy isteni kijelentés
igazolja, amely még az első patriarchának, Ábrahámnak ígérte, hogy a tejjel-mézzel folyó
országot az ő utódai fogják örökölni. A politeizmussal szemben hovatovább túlsúlyra jutó,
bár a sokistenhit maradványait teljesen soha meg nem semmisítő egyistenhit -
monoteizmus - középpontjában álló Jahve e patriarchális rendnek megfelelően mint az
ősatyák, Ábrahám, Izsák és Jákob istene részesül tiszteletben.
A patriarchális rendben a családfő korlátlan ura gyermekeinek, eleinte még életük felett is
rendelkezik, mint ahogyan a patriarchális rendet fantasztikusan visszatükröző vallás
tanításai szerint is az istenség, aki az embereknek atyja is, királya is, korlátlanul uralkodik
a halandók felett. Kezdetben ennek az istennek - mint ahogyan a föld első zsengéjét és a
juhok első ellését - a család elsőszülött fiát is áldozatul kellett bemutatni. A társadalmi
fejlődéssel párhuzamosan szelídülő erkölcsi felfogás értelmében azután a papságnak
fizetett adománnyal lehetett a kegyetlen adót helyettesíteni, vagy pedig bizonyos esetekben

mondái
az elsőszülött életét megkímélve az isten különleges szolgálatára kellett őt rendelni. A
vallástörténeti fejlődésnek ez a magasabb foka, a kezdetlegesebb fokon kötelező
emberáldozat elítélése tükröződik Izsák feláldozásának a történetében: Ábrahám az isteni
parancsnak engedelmeskedve készen áll arra, hogy késő öregkorára született fiát
feláldozza, s már a kést emeli gyermekére, Izsákra, amikor isteni szózat tudatja vele, hogy a
kegyetlen parancs csak engedelmességének próbája volt, Ábrahám megállta a próbát, s
gyermeke helyett a bozótban rejtőző kost mutathatja be áldozatul. Hasonló célzat fedezhető
fel a görög mítoszban: Agamemnón azt a [10] jóslatot kapja, hogy leányát, Iphigeneiát kell
Artemisz oltárán feláldoznia, de az istennő maga ragadja el az égő oltárról a leányt, és küld
helyette egy szarvast, hogy azt áldozzák fel neki Iphigeneia helyett. A görög mitológia
azonban arra is tud példát, hogy a gyermekáldozat megtörténik, és csak végrehajtása után
bizonyul bűnnek. A krétai Idomeneusz miután részt vett a trójai háborúban, nagy viharba
került, s a veszélyben megfogadta Poszeidónnak, a tenger istenének, hogy ha megmenekül
és szerencsésen hazatér, azt fogja neki feláldozni, ami először jön szembe vele. Miután
elsőnek fia sietett eléje, fogadalmát megtartotta, és a fiút feláldozta Poszeidónnak, de az
istenek megharagudtak, és egész Krétát pestissel büntették miatta, mire a krétaiak
száműzték a kegyetlen apát. A Bibliában ugyanígy kezdődik Jefta leányának a története:
atyja a gileádiak élén az ammoniták ellen vonult, és megfogadta, hogy ha győzelmesen tér
meg a harcból, azt fogja égő áldozatul bemutatni Jahvénak, ami a háza kapujából elébe jön.
S mikor az ellenségen vett diadal után hazaért, egyetlen leánya jött eléje dobszóval és
körtánccal, s ez engedelmesen tudomásul véve a meggondolatlan fogadalmat, maga
ragaszkodik hozzá, hogy apja teljesítse, csak azt kéri, hogy feláldoz tatása előtt társnőivel
félrevonulhasson a hegyekbe, megsiratni szűzen halálra szánt fiatalságát.
Noé bibliai történetének is ismerjük görög párhuzamát: itt Prométheusz fia, Deukalión éli
túl hitvesével, Pyrrhával a vízözönt, és újítja meg utána a kipusztult emberiséget. De
vízözön-mítoszok — őskori természeti katasztrófák emlékeként — úgyszólván az egész
világon feltalálhatók, ismerjük például indiai, iráni, germán, kelta, sőt indián változatait is,
amelyek — részben legalább — egymástól függetlenül jöttek létre a világ különböző tájain,
s többnyire azt beszélik el, hogy a megromlott emberi nemet sújtó istenek haragja egy
kivételesen jámbor életű emberpárt kímélt csak meg. Van azonban egy a bibliai vízözön-
mítosz párhuzamai között, amely egy sor olyan részletvonás tekintetében is egyezik vele,
hogy nehezen volna elképzelhető a kettő egymástól független kialakulása. A mezopotámiai
Gilgames-eposz egyik epizódjában[11]ugyanis Utnapistim ugyanúgy épít az őt megszánó
és az emberi nem teljes pusztulását evvel megakadályozó isten tanácsára bárkát a vízözön
beállta előtt, mint Noé, ugyanúgy helyezi el a bárkán családját és az élővilág
továbbszaporítására képes állatokat, sőt, az özönvíz elmúltával ugyanúgy bocsát ki
madarakat, éspedig - a fecske mellett - ugyancsak galambot és hollót, hogy az ő
viselkedésükből következtessen arra, elérkezett-e már az ideje, hogy kilépjen az életmentő
bárkából.
A Gilgames-eposz aránylag legteljesebben ránk maradt szövege, az Assurbanapli asszír
király ninivei agyagkönyvtárából előkerült tizenkét ékírásos tábla, a Közel-Kelet
irodalmának legrégibb emlékeihez képest fiatalnak mondható: i. e. a VII. századból való, kb.
egyidős a Biblia megfelelő fejezeteivel. Minthogy azonban a Gilgames-eposznak i. e. a II.
évezredből való akkád-babiloni, sőt az i. e. III. évezredben leírt sumér nyelvű töredékeit is
ismerjük, kétségtelennek vehető, hogy a vízözön-mítosz bibliai formája az ismeretlen
eredetű sumérok által megalapított, majd a héberekkel rokon, tehát sémi nyelvet beszélő
népelemek által továbbfejlesztett mezopotámiai műveltség hatása alatt jött létre. Hasonló
megállapítást tehetünk például a Józsefről szóló elbeszéléssel kapcsolatban, mely nemcsak
hogy jórészt Egyiptomban játszódik, hanem az egyiptomi viszonyok bizonyos mértékű

mondái
ismeretét is bizonyítja, sőt egyes motívumai - így például a csábító asszonynak ellenálló ifjú
története - az egyiptomi irodalomban is fellelhetők. Mindez, sok más egyező vonással együtt
arra vall, hogy a bibliai héber irodalom szerves része az ókori Közel-Kelet műveltségének,
amelybe többek között a nagyjából egykorú mezopotámiai és egyiptomi irodalmakkal
együtt az ezek legrégibb emlékeinél jóval fiatalabb, de a Bibliánál idősebb ugariti és hettita
szövegek is, gazdag mitológiai tartalmukkal, beletartoznak.
A bibliai héber irodalomnak megvannak mégis a maga sajátos vonásai, sőt azt lehet
mondani, hogy a Biblia a maga egészében sok tekintetben egyedülálló helyet foglal el a
világirodalomban, éspedig rendkívüli hatásának pozitív és negatív vonatkozásaival [12]
egyaránt. Különleges szerepére utal már neve is; Biblia, a. m. „könyv", azaz nem egy könyv a
sok közül, hanem a könyv, a „Könyvek Könyve", pontosabban - minthogy a név a görög
biblion többes száma - a legnagyobb hitelt érdemlő könyveknek a vallás tekintélyével
övezett, egyházilag hitelesített gyűjteménye, kánona. Minthogy az egyházi felfogás a vallás
alapvető dokumentumának, isteni kinyilatkoztatás művének tekinti, Szentírásnak, vagy
egyszerűen Írásnak is nevezik. Ezen belül Jeremiás próféta egyik jövendölése alapján („Íme,
napok jönnek, így szól Jahve, és én kötök Izraél házával és Júda házával új szövetséget")
megkülönböztetik az ószövetségi és az újszövetségi könyveket; a két csoport együtt a
keresztény vallások, az első egymagában a zsidó vallás alapkönyve. Az egyházi tanítás
szerint az Ószövetség az Újszövetség előképe — így például Izsák feláldozása Jézus
kereszthalálára, Jónás szabadulása a cethal gyomrából a feltámadásra tartalmaz jelképes
utalást —, vagy más fogalmazásban az Újszövetségben az Ószövetség jövendölései mennek
teljesedésbe, aminthogy az Evangélium Jézus ajkára is azt a kijelentést adja, hogy nem a
Törvényt és a prófétákat eltörölni, hanem ezeket beteljesíteni jött az emberek közé. De az
ókori Közel-Kelet irodalmához szervesen csak az Ószövetség kapcsolódik, héber, illetőleg
egyes kisebb terjedelmű részeiben arameus szövegével; az Újszövetség könyvei valójában a
görög irodalom történetének ahhoz a késői szakaszához tartoznak, amelyben keleti és
görög elemek sajátos keverékműveltségben ötvöződnek. Ennek megfelelően az ókori Közel-
Kelet mítoszai és mondái közé csak ószövetségi szemelvények kerülhettek.
Az Ószövetség, abban a kanonikus - azaz „mértékadó" - rendben, ahogyan az I. és II. század
fordulóján, az Újszövetség keletkezésével közel egy időben több évszázados fejlődés
eredményeképpen véglegesen kialakult, három főrészből, Mózes öt könyvéből, a prófétai
könyvekből és az ún. szent iratokból áll. A Mózesnek tulajdonított— egyébként történetileg
igen különböző korú forrásokból egybeszerkesztett, elbeszélő [13] fejezetekből és
törvénygyűjteményekből álló — öt könyv a Teremt és, a Kivonulás, a Papi könyv, a
Népszámlálás és a Törvény megismétlése. A prófétai könyvek első fele elbeszélő jellegű, és az
események időrendjében közvetlenül a Mózesnek tulajdonított könyvekhez kapcsolódik
(Józsua és a Bírák egy-egy, Sámel és a Királyok két-két könyve). Második fele a szorosabb
értelemben vett próféták (Ézsajás, Jerémiás, Ezekiél és a tizenkét „kis" próféta) költői
látomásait, jövendöléseit, a bűnös népet feddő beszédeit, a babiloni fogságba elhurcoltakat
egy boldog jövő képével biztató, vigasztaló szózatait tartalmazza, itt-ott elbeszélő keretbe
foglalva az igehirdetést. A „szent iratok" sorában lírai, bölcselkedő és elbeszélő jellegű,
jobbára kisebb terjedelmű művek váltakoznak, mint a hagyomány által jórészt Dávid
királynak tulajdonított zsoltárok könyve, a hasonló legendás hagyomány alapján Salamon
királynak tulajdonított Példabeszédek, Prédikátor és Énekek É n e k e, továbbá a hatalmas
drámai költeménynek tekinthető Jób könyve, két remekbe szabott novella, Rut és Eszter
története, a Jeruzsálem pusztulását gyászoló Jeremiás siralmai, Dániel, Ezra és Nehemiás
könyvei és végül a Krónikák két könyve, mely részben a korábbi történeti jellegű könyveket
kivonatolja és főleg a Királyok két könyvével érintkezik.
Az Ószövetség valójában úgy fogható fel, mint az ókori héber irodalom közel ezeresztendős -

mondái
mintegy i. e. a XII. századtól a II. századig húzódó - fejlődésének emlékeiből egységes
szempont alapján válogató antológia; a legrégibb szövegegységek közé számít egy történeti
ballada, Debóra éneke, amely a Bírák könyvébe illesztve maradt ránk, a legfiatalabbak közé
mindenesetre a Prédikátor könyve, melynek kételkedő szelleme már a görög filozófia
hatását valószínűsíti. Van is rá adatunk, hogy az ószövetségi kánon véglegesítésével
megbízott írástudók csak hosszas viták után vették fel a szent könyvek közé; hasonló
vonakodás előzte meg Eszter könyvének a felvételét, mert isten neve egyetlenegyszer sem
fordul elő benne. Az Énekek [14] Éneke, a szenvedélyes szerelem egyik legmegkapóbb
kifejezése a világirodalomban, csak allegorikus-misztikus félremagyarázás árán jutott be a
kánonba, de még így is el-elhangzik a jámbor figyelmeztetés, hogy csak szakállas vének
kezébe való, akiket már nem kell attól félteni, hogy a földi szerelem szikráját lobbantja
lelkükben lángra a szent könyv csábító képeiben bujkáló szenvedély.
Ezekből az adatokból is világos, hogy ha az ószövetségi kánont valamely irodalom széles
mezejéről válogató antológiához hasonlítjuk, azt is hozzá kell tennünk mindjárt, hogy nem
akármilyen antológiáról van itt szó. Mert a válogatás szempontja nem volt sem esztétikai -
azaz a kánont szerkesztő írástudókat nem az a törekvés vezette, hogy a legszebb darabokat
vegyék fel a gyűjteménybe -, sem pedig történeti - azaz még kevésbé gondoltak arra, hogy a
héber irodalom fejlődéséről adjanak a fejlődési szakaszokat legjobban jellemző
szemelvények útján hiteles képet. A válogatás kizárólagos szempontja vallási jellegű volt,
éspedig a próféták mozgalma által érvényre juttatott monoteizmus alapján. De a
monoteizmus és politeizmus ellentétei a kánon kialakulása idején már távolról sem voltak
olyan kiélezettek, mint a legnagyobb próféták korában, sőt — részben a környező népek
hatására -, a monoteizmus formális fenntartása mellett, a politeizmus emlékei éledtek újjá
az Egy istennek alárendelt szerepben elképzelt jó és rossz démonok - angyalok és ördögök -
feltételezésében. Ehhez járult, hogy a kánon végleges megszerkesztése a rómaiak által
elnyomott zsidó provinciában történt, ahol a vallás sokszorosan összefonódott a
függetlenségi törekvésekkel, vagy legalábbis ezek ismétlődő elbukása után a passzív
ellenállás egy változatával. Így a nép múltjára vonatkozó történeti hagyományokat akkor is
vallási kegyelet vette körül, ha a bennük megnyilatkozó istenség alakja szembenállt avval
az erkölcsi követeléssel, amelyet a próféták fűztek a minden emberi gyarlóságtól és
szenvedélytől megtisztított, magát a tökéletességet megszemélyesítő elvont
isteneszményhez. Jórészt az ilyen tényezők következtében a monoteizmus vallási
szempontja gyakorlatilag nem mindig érvényesült a válogatásban, így maradhatott a [15]
Teremtés Könyvében olyan kirívóan politeisztikus mítosz is, mint például az istenek fiainak
és Adám leányainak a szerelméből származó óriások története.
Az meg egyenesen gyakori jelenség, hogy különböző eredetű és különböző társadalmi
rétegek egymástól eltérő világnézetét tükröző hagyományok kerülnek — az ellentétek
áthidalása nélkül — egymás mellé, mint például mindjárt az ember teremtése mítoszának
két egymás után elbeszélt, a legtöbb bibliaolvasó emlékezetében szinte egybeolvadó
változatában. Holott az egyik szerint Elóhim pusztán teremtő igéjével a teremtés
koronájaként hívja létre az első emberpárt, a már minden tekintetben kész, növényekkel és
állatokkal gazdagon benépesített világban, hogy szaporodjék és uralkodjék az egész
állatvilágon. A másik szerint Jahve a föld porából gyúrta az embert, mint a fazekas a
cserepet, hogy legyen, aki szolgálja a földet, amely az ember teremtéséig kopár volt, mert
nem volt sem eső, amely megáztassa, sem senki, aki megművelje. S míg az első Ádám-
mítoszban az istenség, akinek mint a politeisztikus mitológiák főistenének általában,
magának is megvolt a nőnemű párja, a saját képmására teremtett emberrel egyszerre
alkotja meg az asszonyt is, a másodikban csak utóbb, Ádám oldalbordájából formálja Évát,
aki aztán bűnre csábítja férjét — szaporodás és halál már ennek az első bűnnek, a tiltott fa

mondái
gyümölcse élvezetének a következménye, akárcsak az ember életét végigkísérő büntetés: az
embernek arca verejtékével kell felhoznia a kenyeret a földből, és az asszonynak fájdalom
árán kell megszülnie gyermekét. Ha a két mítosz társadalmi hátterét vizsgáljuk, azt kell
mondanunk, hogy az első a honfoglaló pásztor-nomád törzsek derűs lendületére vall, a
másodikban a leigázott kanaáni földműves törzsek pesszimisztikus világszemlélete jut
kifejezésre. Mindkét mítoszt írásba foglalásuk előtt a szájhagyomány tarthatta életben
századokon át, éspedig egymástól függetlenül, a nép különböző rétegeiben, majd
különböző forrásszövegek közvetítésével jutottak a Teremtés K ö n y v e ránk maradt
szerkezetébe. Mindenesetre, amikor a kánonikus szöveg végleges formája kialakult, s ezen
belül a két ellentétes mítosz [16] békésen egy gyékényre került, a pásztor-nomád és a
letelepült-földmíves törzsek kiegyenlítődésével elvesztette időszerűségét az a régi ellentét,
amely más oldalról az első testvérgyilkosság, a földműves Káin és áldozata, Ábel, a szelíd
pásztor történetében is tükröződik.
Az ószövetségi kánon szerkesztésével megbízott írástudók tehát nem vitték keresztül teljes
következetességgel a maguk elé kitűzött monoteisztikus vallási szempontot. Éberség
hiányából vagy éppen az alapvető célkitűzést keresztező, ma már nem mindig pontosan
meghatározható melléktekintetek befolyása alatt egyszer-egyszer könnyedén
keresztülsiklottak nem egy jelenlegi szövegkörnyezetének ellentmondó, kisebb vagy
nagyobb terjedelmű, vallásilag közömbös vagy éppen az egyistenhittel élesen szembenálló,
humánus szépségével elragadó vagy embertelen vadságával visszataszító részlet felett. És
ennek a következetlenségnek nagyon sokat köszönhet a világirodalom története,
mindenekelőtt a héber mitológia nem egy költői szépségű emlékét és - még ha a művek
eredeti egységét az utólagos szerkesztés, a másodlagos szövegkörnyezethez való igazítás
gyakran meg is bontotta - egy elveszett nagy irodalomnak átmentett töredékeit, amelyek
legalábbis nagy vonalakban sejteni engedik, mi az, ami elveszett. Mert ami nem került bele
a kánonba az ókori héber irodalomból, az jórészt feledésbe merült. Legfeljebb itt-ott a
szóbeli hagyomány örökített át valamit belőle a középkori írásba foglalásig, vagy pedig a -
palesztinaitól eltérő - alexandriai kánon őrizte meg, ha nem is eredeti héber szövegében,
hát legalább görög fordításban, ún. apokrif, azaz nem teljes hitelű, de — mint Luther
mondja — épületes tartalmuk miatt olvasásra érdemes könyvek gyanánt; ilyenek például a
Makkabeusok könyvei, Dániel könyvének többek között Zsuzsanna és a vének történetét
tartalmazó toldalékai, Judit és Tóbit könyve. Csak a múlt század végétől kezdve a több mint
ezeréves kairói zsinagóga lomtárából előkerült kézirattöredékek és az utóbbi években a
Holt-tenger környékén feltárt barlangokban talált tekercsek nyújtanak némi reményt arra,
hogy az [17] elveszettből még visszanyerhetünk egyet-mást. Bár az említett lelőhelyek
természetéből következik, hogy, egyelőre legalább, csak a vallási irodalom gyarapodásával
számolhatunk. A zsinagóga lomtárában ugyanis főleg olyan, a használatból kivont iratokat
helyeztek el, amelyeken az istennév fordult elő, és éppen ezt akarták attól megkímélni, hogy
a szemétdombra kerüljön; a Holt-tenger melléki barlangokban pedig egy üldözött szekta
rejtette el legféltettebb kincseit.
A kánon kialakulása azonban nemcsak a válogatás egyoldalú — bár szerencsére nem teljes
következetességgel alkalmazott — szempontja révén járt végzetes következményekkel,
hanem azáltal is, hogy a megőrzésre méltónak ítélt iratokat — tekintet nélkül a bennük
rejlő sokféle ellentmondásra — isteni kinyilatkoztatás tekintélyével ruházta Jel. Ez tette
elsőrendűen alkalmassá arra a Bibliát, hogy szinte minden betűjéből a haladás ellen
fordított dogmatikus fegyvert kovácsoljanak. Ha például Noé két fiát, Sémet és Jáfetet
megáldja, az őt kigúnyoló Hámot pedig megátkozza, ebből a feudális társadalom érvet
merít a papok és az arisztokraták isteni eredetű uralmának igazolására a Hám
leszármazottjainak mondott jobbágy-parasztok felett. Az az olaj, amellyel Sámuel Sault

mondái
királlyá keni fel Izrael felett, az „isten kegyelméből való királyság" jelképéül szolgál. Hiába
hivatkoznak az antifeudális eretnek-mozgalmak a Bibliának azokra a tanításaira, amelyek
az emberi egyenlőséget hirdetik, a prófétákra, akik azt vallották, hogy isten nem az oltár
tüzén bemutatott áldozatokat, hanem a szegényeket és elnyomottakat emberi
méltóságukhoz segítő igazságot követel. Ha a feudális egyház ellen fellépő eretnekek az első
emberpár életéből azt a tanulságot vonták le, hogy amikor Ádám szántott és Éva font, a
nemesúrnak nem volt még híre-hamva sem, az osztálytársadalmat védelmező papság azt
bizonygatta, hogy már Ádám és Éva gyermekei között olyan ellentétek mutatkoztak,
amelyek következtében az isteni igazság méltán kárhoztatta a gonosz Káin utódait örök
szolgaságra, a jámbor Sét leszármazottait pedig méltán tette örök időkre urakká az
előbbiek felett. [18]
A Bibliából merített tekintélyi érvek századokon át akadályozták a tudomány fejlődését is.
Kopernikusz művét a katolikus egyház azért helyezte a tiltott könyvek jegyzékére —
„indexre" — s azért ítélte el már előbb Luther is, Galileit azért kényszerítette a pápai
törvényszék tanításainak visszavonására, mert a Föld általuk bebizonyított mozgása a Nap
körül ellentétben áll avval a bibliai mítosszal, amely szerint isten a Napot állította meg
mindaddig, amíg Józsua nem győzött az öt szövetséges kanaáni királlyal szemben vívott
ütközetben. Giordano Brunót máglyán égették el, mert csillagászati nézetei szétfeszítették a
Biblia elavult világképét. Linné úttörő rendszertanát többek között azért támadták, mert a
denevért — valódi természetének megfelelően — az emlősállatok közé sorolta, holott a
bibliai tisztasági törvények, a tiltott állatok felsorolásában, a madarak között említik;
Darwin fejlődéstanát úgyszólván napjainkig azért kárhoztatták, mert nem egyeztethető
össze a bibliai teremtéstörténettel; az Amerikai Egyesült Államok több államában még
századunk húszas éveiben is olyan törvényt hoztak, amely tiltja az iskolában a Bibliával
ellentétes tudományos igazságok tanítását. A hírhedt daytoni „majomperben" 1925-ben
ennek a törvénynek az alapján ítélték el azt a pedagógust, aki a darwinizmus
tudományosan igazolt elméletét közölte tanítványaival. Jellemző, hogy a vádat ebben az
esetben egy olyan tekintélyes politikus képviselte Scopes tanárral szemben, aki az első
világháború alatt az Amerikai Egyesült Államok államtitkára volt. S az ilyen példáktól
úgyszólván hemzseg a tudomány története.
Másfelől nem tagadható, hogy Európa népei a középkorban és az újkor hajnalán valósággal
a Biblián tanultak írni-olvasni. A legtöbb európai irodalom élén ott találjuk a
bibliafordításokat, amelyek többnyire az irodalmi nyelv kialakulásának, sőt a különböző
nyelvek hangrendszeréhez alkalmazott helyesírás kidolgozásának az alapjaivá váltak. És a
Biblia dogmatikus, a fejlődést megmerevítő szemléletével úgyszólván kezdettől Jogva, de
kivált a reneszánsz humanizmusától kezdve szemben áll egy kötetlenebb felfogás, amelyből
az irodalom, a képzőművészet és a zene egyaránt [19] állandóan ihletet merít. A Biblia
költői szépségeire már az egyházatyák hivatkoztak, s idézik egy hellénisztikus zsidó költő,
Ezékiélosz bibliai tárgyú görög tragédiáját, amely a humanistáknak példaképül szolgált
bibliai témák drámai feldolgozására, mint ahogyan a görög drámaírók általában a görög
mitológiából vették tragédiáik tárgyát. Így jön létre a németalföldi Grotius Száműzött
Ádámja, mely honfitársa, a holland irodalom klasszikusa, Vondel számára szolgál
ösztönzésül, a skót Buchanan Jefta-tragédiája, melyet állítólag Balassi Bálint is lefordított
magyarra, majd Milton Sámson-tragédiájának és Racine két bibliai tárgyú drámájának
(Atálja és Eszter) lesz a mintaképe. Goethe Faustja Jób könyvéből meríti nyitányát, Byron a
testvérgyilkos Káin történetét tágítja az emberiség drámájává, Madách e két drámai
költemény, valamint Milton Elveszett paradicsom című eposza ismeretében az első
emberpár bibliai mítoszából fejleszti ki Az ember tragédiáját, ugyanő utolsó nagy művében
Mózes történetét dramatizálja. Arany János költészete tele van bibliai utalásokkal, költői

mondái
nyelve is sokat köszönhet gyermekkora állandó olvasmányának, Károli Gáspár XVI. századi
teljes bibliafordításának és Szenczi Molnár Albert XVII. századi zsoltárátköltésének. Még
Petőfi is a XIX. század költőit, a pusztában bujdosó népet, a tejjel-mézzel folyó Kanaán felé
vezérlő bibliai tűzoszlophoz hasonlítja; Ady Endre költészete ismét— Arany Jánoséhoz
hasonlóan — a Károli-Biblia nyelvén gazdagodik, az Új Versek első hangmegütésével —
végső soron bibliai eredetű nevekkel — „Góg és Magóg fiának" vallja magát, a költői ihletet
— egyébként Petőfivel egybehangzóan — Illés szekeréhez hasonlítja, és a világháború
zaklatott éveiben "Ézsajás próféta margójára" írja megrendítő látomásait. Babits Mihály —
Juhász Gyulával együtt az Énekek Énekének is művészi tolmácsa — a második világháború
küszöbén Jónás könyvének az átköltésével tiltakozik a fasizmus ellen, és ostorozza a költő
prófétai feladatai elől megfutó írástudókat. Ézsajás, Habakuk és Náhum próféták igéit
visszhangozzák Radnóti Miklósnak a fasizmus [20] poklában is az áldott béke eljövetelét
hirdető költeményei. Különösen a Zsoltárok könyvének erős a világirodalmi visszhangja.
Engels mondja, hogy a zsoltárok szolgáltatták a német parasztháború forradalmi indulóját;
a magyar irodalomban többek között Balassi Bálint és Móricz Zsigmond átköltésében
olvashatók, s Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa a XVI. századi Kecskeméti Vég Mihály egy
zsoltárfeldolgozását zenésíti meg. Megzenésített zsoltárfeldolgozásoknak egyébként se
szeri, se száma a világ klasszikus kompozíciói között; elég itt La Lande D e p r o f u n d i s-
ára, Vivaldi B e a t u s v i r-ére, Honegger Dávid királyára és Sztravinszkij Zsoltár
szimfóniájára utalnunk.
S ami az irodalomról és a zenéről elmondható, talán még fokozottabb mértékben áll a
képzőművészet történetére. Bibliai illusztrációkkal már a duraeuroposzi zsinagóga és az
ókeresztény katakombák falfestményein, valamint ókeresztény szarkofágok domborművein
is találkozunk, ugyanígy középkori miniált kódexekben és templomok szobrászati
díszítményein. Az újszövetségi jelenetekkel a reneszánsz festészetében és szobrászatában is
váltakoznak az ószövetségi témák; az idevágó példák szinte kimeríthetetlen gazdagságából
csak a két óriás, Michelangelo és Rembrandt alkotásaira hivatkozunk: az elsőnek Mózes-
szobrára a római San Pietro in Vincoli nevű templomban s az ember teremtését, valamint a
próféták alakjait ábrázoló falfestményeire a Sixtusi-kápolnában, a másiknak nagyszámú
festményére és metszetére, amelyekből szinte a teljes Ószövetség illusztrálható, mégpedig
olyan szabad és humánus felfogásban, mely az ószövetségi történetekben mindig az emberi
drámát érzékelteti. Nemhiába volt a nagy amszterdami festő kor- és honfitársa a filozófus
Spinozának, aki a Biblia minden dogmatikus kötöttségtől független, tudományos
vizsgálatának, az ún. bibliakritikának egyik legnagyobb, az amszterdami zsidó hitközség
által kiátkozott úttörője.
A Biblia szabad, tudományos vizsgálatának egyik eredménye, hogy szétrombolja a
kinyilatkoztatás hitét, és ezzel [21] semlegesíti azt a fejlődést gátló hatást, amelyet a Biblia
dogmatikus kezelése hoz magával. De másfelől — megfosztva vallási nimbuszától — az őt
megillető jogokba helyezi mint konkrét történelmi viszonyok között kialakult, magas
művészi értékeket képviselő emberi alkotások összességét, amely ilyen értelemben a
világirodalom elidegeníthetetlen része, sőt hatásában az irodalom és a művészet későbbi
korszakainak is megtermékenyítője. Ennek a hatásnak annál inkább közömbösülnek
negatív, és annál inkább lépnek előtérbe pozitív vonásai, minél teljesebben sikerül a
tudománynak feltárnia azokat a társadalmi-történeti összefüggéseket, amelyek minden
emberi mű hátterében jelen vannak, s amelyek tudatosítása minden művészi alkotás teljes
megértésének és helyes értékelésének elengedhetetlen feltétele.
Azoknak a tudományos törekvéseknek a történetében, amelyek a Bibliát a vallástól az
irodalom számára hódították el, kiemelkedő hely illeti meg Herdert, aki a XVIII. században
a legnagyobb nyomatékkal irányította a figyelmet a népköltészetre, mint minden igazi

mondái
költészet üde forrására. Ennek a felfogásnak rendkívüli jelentősége volt az egész XIX. század
irodalmi fejlődésére, többek között Magyarországon is. De megvan a maga szerepe a biblia-
tudomány szempontjából is, mert Herder a világ különböző népeinek költészetén
kifinomodott érzékkel felismerte a bibliai héber irodalom kialakulásában is alapvető
jelentőségű népköltészeti elemeket. Herder elmélete az elsők között Goethe költői
gyakorlatában öltött testet, de ugyancsak Goethe tette magáévá elsőnek Herder felfogását a
bibliai költészet népi alapjait illetően is; ebben a szellemben méltatta például az Énekek
Énekét, amelynek költői fordítását is adta. Hogy mit jelent ez a szemléletmód a Biblia
értékelése szempontjából, mindennél ékesebben bizonyítja a következő példa. Amikor Gorkij
a dolgozó nép szempontjából teszi mérlegre a világirodalom egész hagyatékát, Dávidon, a
parittyájával a filiszteus óriást, Góliátot legyőző bibliai pásztorfiún akad meg a szeme, s a
népmesék mindig a nép igazáért küzdő és mindig diadalmas hősének egyik változatát
ismeri fel benne. [22]
Goethe — akárcsak Arany János — már gyermekkorában elmélyedt a Biblia olvasásában, s
mint Költészet és Valóság című önéletrajzában írja, gyermekfejjel hozzálátott József bibliai
történetének irodalmi feldolgozásához, hézagainak kitöltéséhez, mert alapvonalaiban a
világirodalom elsőrendű remekét ismerte fel benne, de túlságosan vázlatosnak találta,
olyannak, amely sokszor csak futólagosan jelzi a kiaknázható epikai lehetőségeket. Ez a
fiatalkori kísérlet már akkor sem állt Goethe rendelkezésére, amikor önéletrajzában
visszaemlékezik rá. De mintha hasonló célkitűzés vezette volna Thomas Mannt, Goethe
humanizmusának legméltóbb örökösét a XX. század német irodalmában, amikor írói
pályája delelőjén bibliai regényciklusát írja meg. Ez a nagyszabású mű mintegy záróköve
annak a folyamatnak, amellyel a humánus irodalom birtokba veszi a B i b l i át. És itt már
az író nemcsak a Goethe által túlságosan vázlatosnak ítélt bibliai József- történet hézagait
tölti ki költői képzelete segítségével, hanem a héber mitológiának a Bibliában hézagosan
hagyományozott anyagát is az ókori Közel-Kelet költőileg újraértelmezett mitológiájává
szélesíti. És ebben már a tudomány is segítette, az a tudomány, amely a XIX. századtól
kezdve az egyiptomi és a mezopotámiai, majd a XX. században — szinte már napjainkban
— a hettita és az ugariti irodalmat tárta fel, s talán még további, beláthatatlan
meglepetéseket tartogat a számunkra. Minden újabb felfedezés, minden újabb lelet, minden
újabb megfejtett írásrendszer ezen a területen nemcsak önmagában véve gazdagítja az
ókori Közel-Keletre vonatkozó tudásunkat, hanem a Biblia teljesebb megértéséhez,
keletkezése történetének jobb megismeréséhez is mindig egy lépéssel előbbre visz.
TRENCSÉNYI- WALDAPFEL IMRE

mondái
I
Egyiptomi mítoszok és mondák
BENTRES KIRÁLYLÁNY CSODÁLATOS GYÓGYULÁSÁNAK TÖRTÉNETE
1
II. Ramszesz, a hatalmas uralkodó, egyik ázsiai tartományában fogadta a meghódított
népek küldöttségeit, akik eljöttek hozzá a világ végéről is, hogy letegyék lábaihoz
hódolatuk jeléül magukkal hozott kincseiket. Hátukon hozták arany, ezüst, lazúrkő és
türkiz ajándékaikat. Köztük Behten-ország fejedelme is elküldte ajándékait, és a
küldöttség élére legidősebb leányát állította. A leány olyan szép volt, hogy Ramszesz nem
is az ajándékokat nézte, hanem azt, aki hozta.[27]
A küldöttség nevében a leány kérte a Fáraót, hogy legyen jóindulattal Behten-ország

népéhez, és „adjon levegőt nekik", ami azt jelentette, hogy jóindulatáért esedeznek.
Ramszesz kegyesen fogadta a kérést, és megígérte, hogy teljesíti. A küldöttség örömmel
tért vissza Behtenbe, de a leányt, akit a király Nefru-Rének nevezett el, ott tartotta, és a
királyi fele rangját adta neki.
Ramszesz uralkodásának 23. évében, a harmadik évszak második hónapjának 22. napján,
mikor őfelsége ismét a győzelmes Thébában tartózkodott, amelyet a városok úrnőjének
neveznek, és atyja, a nagy isten, Ámon-Ré, Karnak ura számára ünnepi szertartásokat
végzett, jelentették a Fáraónak, hogy Behtenből követ érkezett, sok ajándékot hozva
magával a királyné, Nefru-Ré számára.
A követ bebocsáttatást nyert a királyhoz, leborult, és megcsókolta a földet előtte, majd így
szólt:
— Dicsőség neked, ó Kilenc Íj Napja! Mind teáltalad, a te kegyelmedből élünk!
— Mondd, miért jöttél hozzánk, követ? És mit izen veled Behten fejedelme?
1
A tulajdonneveket az egész kötetben úgy írtuk, ahogy ejteni kell őket

mondái
— Fájdalmas az én küldetésem, ó hatalmas uralkodó! Bentres, az én fejedelmem második
lánya, Nefru-Ré királynénak, a te feleségednek húga, súlyos beteg. Nehéz kór emészti
testét, amivel szemben a mi orvosaink és vajákos asszonyaink tehetetlenek. Arra kér
általam Behten fejedelme, a te hűséges alattvalód, hogy küldj egy bölcs orvost leánya,
Bentres meggyógyítására.
Ramszesz ekkor így szólt:
— Megteszem, amit urad kíván, és nem hagyom, hogy Nefru-Ré húgát titkos kór eméssze.
Ki is választotta egy az orvostudományokban is jártas bölcs írnokát, kinek neve
Thotemheb volt, és megparancsolta neki, hogy a követtel együtt menjen el Behtenbe, és
gyógyítsa meg a királyné húgát. [28]
Mikor Thotemheb megérkezett Behtenbe, azonnal megvizsgálta Bentrest. Azt találta,
hogy a leányt nem emberi betegségek támadták meg, hanem egy gonosz démon kerítette
hatalmába. Ezt közölte a leány atyjával, aki erre újból követet küldött Ramszeszhez,
uralkodásának 26. évében, a harmadik évszak első hónapjában, Ámon ünnepének idején.
A követ megérkezvén, átadta ura üzenetét, mely így szólt:
— Felséges király, az általad küldött bölcs Thotemheb megvizsgálta lányomat, Bentrest,
és azt találta, hogy gonosz démonok kerítették hatalmukba. Mivel nincs okom kételkedni
a bölcs Thotemheb megállapításának igazában, arra kérem Felségedet, hogy most már
legyen kegyes egy istent küldeni, aki a démont lányomból kiűzze, mert erre földi "halandó
nem képes.
A Fáraó ekkor elment Honszuneferhotep istenség templomába, és ott ekképpen szólt az
isten aranyszobrához:
— Ó, én jóságos uram, eljöttem hozzád a behteni fejedelem leányának ügyében, akit
gonosz démonok szálltak meg, és azok gyötrik, emésztik. Ó, én jóságos uram, arra kérlek,
fordítsd arcodat a másik Honszu isten, a „Gondoskodó", a démonok kiűzője felé, és küldd
el őt Behtenbe.
Az isten erre nagyot és erőset bólintott. Ekkor Ramszesz így folytatta:
— Add neki, kérlek, varázserődet, hogy elmenvén Behtenbe, megmentse Bentrest, az
ottani fejedelem lányát.
Az isten erre ismét bólintott. Varázserejét négyszeresre fokozva átadta a másik Honszu
istennek, a „Gondoskodónak". Ramszesz pedig megparancsolta, hogy tegyék egy nagy
bárkára, és öt hajó, sok kocsi és sok nemes keleti és nyugati ló kíséretében vigyék el
Behtenbe.
Egy évig és öt hónapig tartott az isten útja Behten országába. A fejedelem nagy kísérettel
és sereggel várta. Leborult előtte, és így szólt: [29]
— Eljöttél hát hozzánk, légy kegyes velünk, ó, hatalmas isten, és gyógyítsd meg
lányomat!
Az istent ekkor elvitték abba a házba, ahol a beteg Bentres tartózkodott. És lám, csodák
csodája! Az isten megérkezésekor Bentres azonnal jobban lett, mert az isten
varázserejével kiűzte belőle a démont.
A démon pedig így szólt Honszuhoz, a Gondoskodóhoz:
— Üdvöz légy, ó, nagy isten, aki kiűztél engemet Bentresből, a fejedelem leányából! Ezzel
te meghódítottad Behtent, népe a te rabszolgád, és én magam is rabszolgád vagyok. Hogy
kívánságodat teljesítsem, elmegyek messzi földre, ahonnét idejöttem. Parancsold meg
azonban a fejedelemnek, hogy távozásom alkalmából a te és az én tiszteletemre
ünnepséget rendezzen.
Honszu isten fejével bólintott kísérő papja felé, mire ez kiadta a parancsot a
fejedelemnek, aki rettegve ott várakozott kíséretével együtt. A fejedelem nem sokat
kérette magát, hanem nagy áldozatot mutatott be Honszu istennek és a démonnak. Ez

mondái
aztán el is távozott Behtenből, Bentres viruló egészséges hajadon lett, a fejedelem pedig
az ország lakosaival együtt ujjongott örömében.
De ekkor gonosz terv született meg a fejedelem szívében.
,,Ez az isten oly hatalmas — gondolta —, hogy általa Behten is hatalmas lesz. Itt tartom
őt, nem engedem vissza Egyiptomba."
Így is történt, és az isten három évig és kilenc hónapig Behtenben tartózkodott. Egy
éjszaka azonban a fejedelem különös álmot látott. Azt álmodta, hogy az isten, miután
kijött a szentélyből, aranysólyom alakját öltötte fel, és elrepült Egyiptom felé. A fejedelem
felriadt, és megértve álma jelentését, magához hívatta Honszu isten papját, és így szólt
hozzá:
— A hatalmas Honszu isten, a mi jótevőnk, már eleget időzött nálunk. Most már
visszatérhet Egyiptomba. A kocsija indulhat, mely visszaviszi a bárkához. [30]
És Honszu isten csakugyan elindult Egyiptomba. A fejedelem fényes kíséretet adott
melléje, sok kinccsel, harcosokkal és lovakkal ajándékozva meg őt, aki lányának
visszaadta egészségét.
A bárka az istennel szerencsésen megérkezett Thébába. Ekkor Honszu, a Gondoskodó
átment a nagy isten, Honszuneferhotep templomába, és a kincseket, amelyeket a
fejedelemtől kapott, neki ajánlotta fel, hiszen tőle kapta a varázserőt, amivel Bentrest
meggyógyította. Saját szentélye számára semmit sem hagyott.
Történt pedig ez II. Ramszesz, Felső és Alsó Egyiptom királyának uralkodása idején,
uralkodásának 33. évében, a második évszak második hónapjának 19. napján. [31]

mondái
HÓRUSZ ÉS SZÉTH
Egy ifjú isten állt a mindenség urának trónusa előtt, és apjának, Ozirisznek, a túlvilág
uralkodójának földi hivatalát kérte a maga számára. Ez az ifjú isten nem volt más, mint
Hórusz, Ízisz és Ozirisz fia, akit anyja a papirusznádas sűrűjében szült. Ott rejtegette,
dugdosta, nehogy felismerjék, hogy majd nagyra nőve bosszút álljon apja gyilkosán.
Hórusz mellett szólalt fel Su, a napisten fia, mondván:
mondvá
— Az igazságnak le kell győznie az erőszakot. Cselekedj ekképpen, és add Ozirisz
hivatalát fiának, Hórusznak.
Thot, a bölcsesség istene ugyancsak Hóruszt pártolta, mondván:
— Igaza van Sunak, az apa hivatala a fiút illeti meg. [32]
Az isteni kilencség is így határozott:
— Adja Thot a királyi névgyűrűt Hórusznak, és tegye a koronát a fejére.
Mikor Ízisz ezt megtudta, ujjongva felkiáltott:
— Fújjon az északi szél nyugat felé, a halottak birodalmába, és vigye meg a hírt Ozirisz
királynak.
Ámde Széth, Nutt fia, Hórusz nagybátyja, Ízisz testvére, magának akarta megszerezni
Ozirisz örökségét, ezért így szólt az isteni kilencséghez:
— Küldjetek ki engem, hogy megküzdjek Hórusszal. Majd én megmutatom, melyikünk ér
többet. Az én kezeim biztosan le fogják őt győzni.
gy
Thot azonban így felel:
— Hogy kívánhatod magad számára Ozirisz hivatalát, mikor az ő fia, Hórusz életben van?
Másrészt azonban Széthnek is voltak pártfogói, ezért az isteni kilencség nem tudott
dönteni. Erre Atum isten, a mindenség ura, a héliopoliszi
héliopoliszi nagy fejedelem így szólt:
— Hívják el Hnum istent, a Kost, Mendész város urát, a nagy és élő istent, hogy ő
ítélkezzék a két ifjú ügyében.
Miután Kos megérkezett, Atum így szólt hozzá:
— Hozz ítéletet e két ifjú ügyében, és szüntesd meg ezt az állapotot,
állapotot, hogy itt
vitatkozzanak előttünk évek óta, mindennap. Már hoztunk döntést kettőjük között, de a
viszály azóta sem ért véget.
Kos, a nagy és élő isten, óvatosságra intett:
— Nem dönthetünk ebben a dologban, míg nem ismerjük alaposan az ügy állását.
Küldjünk
djünk egy levelet a hatalmas Neith istennőnek, az istenanyának. Azt tesszük majd,

mondái
amit ő mond.
Erre az isteni kilencség így szólt Thothoz:
— Írj egy levelet Neithnek, a hatalmas istenségnek, a mindenség urának, Atumnak, a
héliopoliszi Bikának nevében.
— Nagyon szívesen, azonnal — felelte Thot. Azzal leült, és megírta a levelet, mely így
hangzott: [33]
„A mindenség ura, Felső- és Alsó-Egyiptom királya, Ré-Atum, a napkorong, aki bevilágítja
fényével egész Egyiptomot, és aki egyúttal a hatalmas Nílus, küldi ezt a levelet Neithnek, a
hatalmasnak, az istenanyának, a mindenség ura élő lelkének. A mindenség ura, Neithnek
alázatos szolgája, nagy gondban van éjjel és nappal Ozirisz öröksége miatt, ezen
tanácskozik Egyiptom isteneivel mindennap. Adj tanácsot, ó, istenanya, mit tegyünk ezzel
a két ifjúval, aki 80 év óta mindennap megjelenik a törvényszék előtt, és nem tudja senki,
hogyan hangozzék végre a döntés ügyükben. Írd meg, ó, istenanya, mit tegyünk."
Erre válaszul Neith, a hatalmas istenanya, levelet küldött, mely a következőképpen
hangzott:
„Adjátok Ozirisz hivatalát fiának, Hórusznak, mert másképp hallatlan igazságtalanságot
követtek el. De ezzel engem is megsértenétek, és előidéznétek, hogy az ég leszakadjon a
földre. Izenem pedig a mindenség urának, a héliopoliszi Bikának: kárpótlásul a
királyságért kettőzd meg Széthnek a vagyonát, add neki feleségül két lányodat, Anat és
Astarte istennőket, aztán Hóruszt helyezd atyjának, Ozirisznek trónusára.
Neithnek, a hatalmasnak, az istenanyának ez a levele megérkezett az isteni kilencség elé,
mely éppen egy nagy csarnokban tanácskozott. Thot kezébe vette a levelet, és hangosan
felolvasta az isteni kilencség és a mindenség ura előtt. Az isteni kilencség, mintha csak
egy szája lett volna, így kiáltott fel:
— Neith istennőnek igaza van!
Atum, a napisten, a mindenség ura azonban szívében még mindig Széth pártján volt, és
így szólt Hóruszhoz:
— Gyenge testalkatú vagy te még, és ez a hivatal túl nehéz egy olyan fejletlen kamasznak,
mint te vagy.
Erre az isteni kilencség rettentő haragra gerjedt. Baba isten felállt, és odakiáltott a
napistennek:
— Megérdemled, hogy üres legyen a szentélyed! [34]
Az isteni kilencség otthagyta a csarnokot, tagjai visszavonultak lakásaikba, a mindenség
ura pedig magára hagyatva egy egész napot hanyatt fekve töltött szobájában. Szívében
mély szomorúság lakozott. De ekkor megjött leánya, Háthor, a déli szikomorfa úrnője, és
sikerült neki atyját felvidítani. Tréfáira a napisten felkacagott, majd felemelkedvén, újra
összehívta a kilenctagú istenséget, hogy ülésezzen Hórusz és Széth ügyében. Mikor mind
együtt voltak, így szólt Hóruszhoz és Széthhez:
— No, beszéljetek!
Elsőnek Széth, a nagyerejű, Nut istennő fia szólalt meg. Ezeket mondta:
— Ami engem illet, én vagyok Széth, a legerősebb az isteni kilencségben. Én ölöm meg
mindennap a mindenség ura, a napisten ellenségeit, és ott állok az ő bárkájában. Nincs
egyetlen olyan isten sem, aki el tudná végezni ezeket a feladatokat. Nekem van tehát
jogom betölteni Ozirisz hivatalát.
Erre az istenek egy része — megváltoztatva előbbi véleményüket — így szólt:
— Széthnek, Nut fiának, igaza van.
De Thot és Onurisz hangosan így kiáltott fel:
— Mi dolog ez? Átadjátok a nagybátyámnak az apa tisztségét, mikor a fia életben van?
Kos, a nagy és élő isten, Mendész ura így vitázott velük:

mondái
— Hát átadják a hivatalt ennek a fiatal sihedernek, mikor a nagybátyja, Széth, életben
van?
Hórusz, Izisz fia, pedig így beszélt:
— Méltatlan dolog az, hogy engem az isteni kilencség foszt meg atyámnak, Ozirisznek
hivatalától.
Izisz, aki szintén jelen volt fia ügyének tárgyalásánál, rettentő dühre gerjedt, és így
kiáltott fel:
— Amilyen igaz, hogy él az én anyám, Neith istennő, és amilyen igaz, hogy él Ptah-
Tateten, akinek hosszúak a tollai, és aki letöri az istenek szarvait, olyan igaz, hogy nem
[35] nyugszom bele abba az ítéletbe, mely megfosztja fiamat atyja örökségétől, mert én
ezt igazságtalannak tartom. Az isteni kilencség erre így válaszolt:
— Szűnj meg dühöngeni. Igazságot fogunk szolgáltatni annak, akinek igaza van.
Széth isten, Nut fia, mikor látta, hogy az isteni kilencség újra Hórusz ügye felé hajlik, és
Ízisznek kedvező szavakat mondtak, szörnyű haragra gerjedt, és így szólt hozzájuk:
— Nem féltek, hogy kezembe fogom buzogányomat, és mindennap agyonütök egyet
közületek?
De aztán lecsillapodott, és csak annyit mondott:
— Nem tárgyalok addig ez előtt a törvényszék előtt, amíg Ízisz is jelen van.
Atum-Ré napisten, aki szíve szerint Széthet pártolta, így szólt:
— Gyertek, szálljunk hajóra, menjünk át a Középső Szigetre, és ítélkezzünk ott. Antinak, a
révésznek mondjátok meg, hogy ne merjen átvinni csónakján egyetlen asszonyt sem.
Az isteni kilencség csakugyan hajóra szállt, átkelt a szigetre, ott letelepedett, és falatozni
kezdett.
Mikor Ízisz istennő megtudta, hogy az isteni kilencség a Középső Szigetre ment, ő is
utánuk indult. Lement a partra, és közeledett Antihoz, a révészhez, aki nem messze
csónakjától üldögélt. Nem ismerte meg Íziszt, mert az átváltozott öregasszonnyá, és
meggörnyedve csoszogott. Egy kis aranygyűrűt viselt a kezén. Mikor odaért a révészhez,
így szólt hozzá:
— Azért jöttem hozzád, hogy megkérjelek, vigyél át engem a Középső Szigetre, mivel egy
bögre lisztet akarok vinni a kisfiamnak. Már öt napja ott van a szigeten, őrzi az állatokat,
és bizonyára nagyon megéhezett.
A révész azonban így válaszolt:
— Lelkemre kötötték, hogy ne vigyek át egyetlen asszonyt sem. [36]
— Amit te mondasz — vitázott vele Ízisz —, az csak Íziszre vonatkozik, őt nem szabad
átvinned.
A révész egy ideig gondolkozott, majd így szólt:
— Mit adsz nekem, ha átviszlek a Középső Szigetre?
— Adok neked egy cipót — felelte Ízisz.
— Minek nekem a te cipód? — mondta a révész. — Átvigyelek egy cipóért, mikor
megmondták nekem, hogy ne vigyek át egy asszonyt sem?
— Hát neked adom ezt az aranygyűrűt, amit a kezemen viselek — felelte Ízisz.
— Jól van, add ide az aranygyűrűt, akkor átviszlek — mondta a révész.
Ízisz odaadta, és a révész csakugyan átszállította a Középső Szigetre. Ízisz egy ideig sétált
a fák alatt, nézelődött jobbra, balra, míg meg nem látta az isteni kilencséget, amint ott
üldögélt és falatozott. Széth azonban meglátta Íziszt, és közeledett feléje. Ízisz erre
varázsigét mondott, és gyönyörű fiatal nővé változott. Olyan szép volt, hogy nem volt
párja az egész országban. Széth rögtön heves szerelemre gyulladt iránta. Egy szikomorfa
mögé állt, és onnan kiáltott rá:
— Jöjj ide, te szép teremtés, hadd lehetek egy kis ideig veled!

mondái
— Ó, nagy uram — felelt Ízisz —, én egy pásztor felesége vagyok. Egy fiat szültem neki.
Mikor a férjem meghalt, ez a fiú vette át apja nyájának őrzését. Jött azonban egy idegen,
bement az istállóba, és így szólt a fiamhoz: leütlek, kikergetlek, elveszem tőled atyád
nyáját. Így beszélt vele. Arra kérlek, nagy uram, légy a fiam védelmezője.
— Micsoda? — kiáltott fel Széth — hát egy idegen csavargó bírja az állatokat, mikor az
atya fia életben van?
Ebben a pillanatban Ízisz madárrá változott, felszállt a szikomorfa tetejére, és így szólt
Széthhez:
— Most aztán sírhatsz. Saját száddal és saját szavaddal mondtál ítéletet magad felett. Mit
akarsz még ezek után? [37]
Széth szégyenében és dühében sírva fakadt, majd elment arra a helyre, ahol a mindenség
ura, Ré, a napisten tartózkodott, és még akkor is zokogott.
— Mi bajod van már megint? — kérdezte a napisten.
— Ó, mindenség ura, nagy az én bánatom — felelte Széth. — Izisz, ez a gonosz asszony,
eljött ide is, hogy gyötörjön engem. Szép nővé változott, és ezt mondta nekem: ,,Én egy
pásztor felesége vagyok, aki nemrégen halt meg. Egy fiút szültem neki, aki apja halála
után a nyájat őrizte. Jött azonban egy idegen, bement az istállóba, és azt mondta a
fiamnak: én téged leütlek, kikergetlek, elveszem apád nyáját, ezentúl az én tulajdonom
lesz." Ezt mondta nekem Izisz istennő.
— És te mit feleltél erre? — kérdezte a napisten.
— Hát elveheti egy idegen a nyájat, mikor az apának a fia él? Üssenek egy bottal arcába
ennek a csavargónak, dobják ki, és helyezzék a te fiadat apjának a birtokába. Ezt feleltem
neki.
— Hát akkor mit akarsz? — mondta a napisten. — Te magad mondtál ítéletet magad
felett.
Széth dühében nem tudott mást tenni, mint hogy Antit, a révészt, az isteni kilencség elé
rendelte, mert megszegte a parancsot. Az isteni kilencség arra ítélte a révészt, hogy
lábkörmeit tőből kitépjék. Anti pedig, akit az aranygyűrű vesztegetett meg, elátkozta az
aranyat az isteni kilencség előtt, mondván:
— Legyen gyűlöletes az arany mindörökre az én városomban.
Az isteni kilencség pedig hajóra szállt, átment a nyugati partra, és ott letelepedett egy
hegyen. Mikor elérkezett az este, a napisten ezt izente nekik:
— Mit csináltok itt, mivel töltitek az időt? Hagyjátok, hogy ez a két fiatalember egész
életét a törvényszék előtt töltse? Amint megérkezik hozzátok ez az üzenet, azonnal
tegyétek a fehér koronát Hórusznak, Izisz fiának a fejére, és őt nevezzétek ki atyja
utódául. [38]
Széth erre újra szörnyű dühre gerjedt, de az isteni kilencség így szólt hozzá:
— Szűnj meg dühöngeni. Nem kell-e azt megtenni, amit a napisten mond?
És a fehér koronát rátették Hórusznak, Izisz fiának fejére. De Széth még mindig nem
nyugodott bele, és dühöngve tiltakozott:
— Átadjátok a hivatalt az unokaöcsémnek, mikor én, a nagybátyja, életben vagyok?
Vegyék le a fehér koronát Hórusz fejéről, és dobják őt a vízbe, hogy megküzdhessek vele
még egyszer a királyi hivatalért.
Így szólt, és a kilenc istenség a napistenhez fordult, aki beleegyezett Széth indítványába.
Széth erre így szólt Hóruszhoz:
— Gyere, változzunk át két vízilóvá, és merüljünk le a tenger habjaiba. Aki három
hónapon belül felmerül a vízből, az nem alkalmas a királyi hivatal ellátására.
Hórusz vállalta a küzdelmet, és a két ellenfél elmerült a vízbe. Izisz pedig ült a
tengerparton, és így zokogott:

mondái
— Széth meg fogja ölni az én fiamat, Hóruszt.
Elhatározta, hogy ezt megakadályozza. Keresett egy kötelet, majd rezet hozott, és
szigonyt öntött. A szigonyt rákötötte a kötélre, és bedobta a tengerbe azon a helyen, ahol
Hórusz és Széth elmerült. Ízisz Széth testébe akarta dobni a szigonyt, de az Hórusz
testébe harapott. Hórusz erre feljajdult:
— Segítség, anyám, Izisz, parancsold meg szigonyodnak, hogy engedjen el engem, hiszen
én Hórusz vagyok, a te fiad!
Izisz erre ijedten felkiáltott, és ráparancsolt a szigonyra, hogy engedje el Hóruszt. A
szigony el is engedte, mire Izisz újra a vízbe dobta, és ez most már Széth testébe harapott.
Széth fájdalmában felkiáltott:
— Mit vétettem ellened, ó, nővérem, Ízisz? Parancsold meg szigonyodnak, hogy
bocsásson el engem. Hiszen én a te, egyanyától való testvéred vagyok! [39]
Ízisz szíve megesett testvérén, és őszinte mély részvét támadt szívében. A szigonyához
fordult, mondván:
— Bocsásd el őt! Ízisznek a testvére az, akibe te harapsz. Erre szörnyű dolog történt.
Hórusz heves dühre gerjedt anyja ellen, és kijött a vízből.
Arca olyan volt, mint egy dühöngő leopárdé. Kezébe vette 16 deben súlyú kését, és
levágta anyjának, Izisznek a fejét. A fejet kezébe vette, és elrohant a hegységbe. Ízisz
pedig fejetlen kovakő szoborrá változott.
Atum-Ré napisten, mikor meglátta a szobrot, e szavakat intézte Thot istenhez:
— Ki ez az ismeretlen nő, akinek nincs feje?
— Ó, uram — felelte Thot —, ez a hatalmas Ízisz, az isten-anya. Hórusz, az ő fia, lefejezte.
Erre a napisten haragjában felkiáltott, és így szólt az isteni kilencséghez:
— Nosza, induljunk, és mérjünk rá súlyos büntetést.
Az isteni kilencség pedig felment a hegységbe, és indult megkeresni Hóruszt, Ízisz fiát.
Hórusz eközben sokfelé kóborolt, és elfáradva aludt egy fa alatt. Széth, aki szintén kijött a
vízből, ugyancsak a hegységben kóborolt, és rátalálva Hóruszra, kitépte a két
szemgolyóját és elásta a hegyen. A szemek pedig kivirágzottak, és lótuszvirággá változtak.
Széth ekkor visszatért a napistenhez, és azt hazudta, hogy nem találkozott Hórusszal.
Történt pedig, hogy Háthor istennő, a déli szikomorfa úrnője, a hegységben megtalálta
Hóruszt, amint sírva feküdt a fűben. Az istennő megsajnálta, fogott egy gazellát, megfejte,
és így szólt Hóruszhoz:
— Nyisd ki a szemedet, hogy tejet önthessek bele. Hórusz engedelmeskedett, kinyitotta
szemét, és az istennő néhány csepp tejet öntött belé, előbb a jobb, majd a bal szemébe.
Ezután így szólt Hóruszhoz:
— Nyisd ki most a szemedet. [40]
És íme, mikor kinyitotta szemét, ismét látott. Nem lehet leírni az ő örömét. Háthor
istennő pedig elment a napistenhez, és jelentette neki:
— Megtaláltam Hóruszt. Széth megvakította, de én újra meggyógyítottam. Nézd csak,
már jön is.
Az isteni kilencség újra maga elé idézte Hóruszt és Széthet. A mindenség ura így szólt
hozzájuk:
— Mielőtt az isteni kilencség elé állnátok, egyetek, igyatok, legyetek immár jó
békességben, és hagyjátok abba ezt a folytonos veszekedést.
Széth erre így szólt Hóruszhoz:
— Gyere, töltsünk el egy szép napot házamban.
— Nagyon szívesen — felelte Hórusz.
El is mentek, de Széth nem kereste őszintén a barátságot, hanem Hórusz megrontására
törekedett. Erre újból kitört az ellenségeskedés, és Széth így szólt az isteni kilencséghez:

mondái
— Ne adjátok neki apjának hivatalát! Küldjétek ki velem együtt, hogy építsünk
kőhajókat, és küzdjünk meg egymással, mint két ellenfél. A győztesé legyen a királyi
hivatal (élet, üdv, egészség kísérje!).
Hórusz örömmel fogadta Széth indítványát. Ugyanis ravasz tervet eszelt ki. Kivágott jó
néhány fát, és ezekből készítette el hajóját, kívül pedig gipszréteggel vonta be, hogy úgy
lássék, mintha hajója kőből készült volna. Mindezt éjszakának idején csinálta úgy, hogy
tervéről senki sem tudott. Még Széth is, amikor megpillantotta Hórusz hajóját, azt hitte,
hogy valóban kőből készült. Ő maga felment egy hegyre, levágott egy sziklacsúcsot, és
abból épített magának egy 138 könyöknyi hosszúságú hajót.
Nemsokára beszálltak hajóikba az isteni kilencség előtt. Széth hajója természetesen
elsüllyedt a hullámokban, míg Hórusz a víz színén maradt. Széth azonban megmenekült,
vízilóvá változott, és nekirohant Hórusz hajójának, hogy elsüllyessze. Hórusz dühében
megragadott egy lándzsát, hogy [41] ledöfje, de az isteni kilencség megtiltotta neki. Erre
Hórusz nagy elkeseredésében hajójával Szaiszba utazott, hogy panaszt tegyen Neithnél,
az istenanyánál. Így szólt hozzá:
— Ó, istenanya, tégy valamit, hogy végre ítéletet hozzanak Széthtel való viszályomban.
Hiszen 80 év óta a törvényszéken töltjük az időt anélkül, hogy ítéletet tudnának mondani.
Sohasem adtak Széthnek igazat, és már ezerszer elismerték, hogy nekem van igazam. Ő
azonban ügyet sem vet arra, amit az isteni kilencség mond, hanem újabb és újabb
fondorlatokat eszel ki ellenem. Pedig már volt tárgyalás az „Igazság Útja"- csarnokban is,
és ott is nekem adtak igazat. Sok más helyen is megtárgyalták az ügyünket, és minden
esetben megállapították az igazamat. Az isteni kilencség már számtalanszor kimondta,
hogy teljes igazság az, amit Hórusz, Ízisz fia mond. De mit ér mindez, ha mégsem kapom
meg atyám hivatalát?
Erre Neith, az istenanya, Thotot hívatta, és általa izent a napistennek, a mindenség
urának:
— Küldess egy levelet Oziriszhez, hogy ő mondjon ítéletet a két ifjú ember ügyében.
A mindenség ura ezeket mondta Thotnak:
— Ülj le, és írj levelet Ozirisznek, hogy megtudjuk, mi az ő véleménye az üggyel
kapcsolatban.
Thot pedig leült, és a következő levelet írta: „Felső- és Alsó-Egyiptom királya, a
héliopoliszi Bika, aki az embereket megalkotta a legősibb időkben, az Oroszlán, a
mindenség ura küldi ezt a levelet Ozirisznak (élet, üdv, egészség neki!). Írd meg nekünk,
hogy mit tegyünk Hórusszal és Széthtel, nehogy helytelen határozatot hozzunk az ügy
kellő ismerete nélkül."
Mikor sok nappal ezután a levél megérkezett Ozirisz királyhoz, a nap fiához, a természet
és az ételek urához, és felolvasták neki, hatalmasat kiáltott, majd sietve válaszolt a
mindenség urának és az isteni kilencségnek: [42]
„Miért követtek el gonoszságot az én fiam, Hórusz ellen? Ez a jutalmam, mikor én tettelek
benneteket erőssé? Én teremtettem meg az árpát és a búzát, hogy tápláljam nemcsak az
embereket, hanem az isteneket is. Egyetlen isten vagy istennő sem tudta volna ezt
megtenni."
Ozirisz levele elérkezett Ré napistenhez, aki éppen akkor Xoiszban tartózkodott, és egy
fehér mezőn ült együtt az isteni kilencséggel. Felolvasták előttük Ozirisz levelét, mire a
napisten így szólt:
— Gyorsan írjatok választ Ozirisznek, és mondjátok meg neki, hogy azt izenem: ha te
nem léteznél, és meg sem születtél volna, árpa és búza akkor is lenne.
A mindenség urának ez a levele elérkezett Oziriszhez, rögtön fel is olvasták neki. Ő
nyomban válaszolt, mondván:

mondái
„Valóban nagyon szép mindez, amit ti cselekedtetek, te és az isteni kilencség, melynek te
vagy az alkotója. De azt mégis megengedtétek, hogy az igazság lesüllyedjen az alvilágba.
Ne bízzátok el magatokat, veszélyes helyzetben vagytok. Az én országom vad tekintetű
gonosz démonokkal van tele, akik nem félnek egy istentől vagy istennőtől sem. Ki fogom
engedni őket, és majd ők elrabolják mindazoknak a szívét, akik részesek a gonosz
cselekedetekben. Lehozzák őket ide az alvilágba, ahol velem fognak lakni mindörökre.
Különben sem igazság, hogy csak nekem kelljen itt laknom az alvilágban, míg ti
mindnyájan kint éltek. Van talán valaki köztetek, aki erősebb, mint én?"
Mikor Ozirisz levele megérkezett, Thot felolvasta a mindenség ura és az isteni kilencség
előtt. Miután meghallgatták, így szóltak:
— Tökéletesen igaza van a táplálékok urának (élet, üdv, egészség neki!).
De Széth kívánságára újból átkeltek a Középső Szigetre, ott ismét tanácskoztak, és ismét
Hórusznak adtak igazat. Atum, a két ország ura, a héliopoliszi király ekkor így szólt
Íziszhez: [43]
— Verd béklyóba Széthet, és vezesd el innen.
Ízisz béklyóba verte, és ekkor Atum így szólt a fogolyhoz:
— Miért szállsz szembe mindig az ítélettel, és miért akarod hatalmadba keríteni azt a
tisztséget, amely Hórusz jogos tulajdona?
Széth, ekkor már megtörve, így mentegetőzött:
— Megbántam, jó uram! Hívjátok elő Hóruszt, Ízisz fiát, és adják át neki apjának,
Ozirisznek tisztségét.
Elmentek tehát, hogy megkeressék Hóruszt. Mikor megtalálták, fejére tették a fehér
koronát, és atyjának trónjára ültették. Ezt mondták neki:
— Te vagy Egyiptom tökéletes királya. Te vagy jóságos ura — élet, üdv és egészség
neked! — az összes országoknak.
Ízisz pedig örömében felkiáltott:
— Tökéletes király vagy te, és az én szívem nagyon vidám, hogy te bevilágítod fényeddel
az egész országot.
Ptah, a nagy isten, akkor ezt kérdezte az isteni kilencségben vele együtt ülő társaitól:
— Hórusz ügye tehát rendben volna, őt most már beiktatták apja hivatalába, de mit
csináljunk Széthtel?
Mire a napisten így válaszolt:
— Adjátok nekem Széthet, hogy velem együtt lakjék, és közel legyen hozzám, mintha a
fiam volna. Ó majd mennydörögni fog az égbolton, és az emberek félni fognak tőle.
Azután így folytatta:
— Most pedig ti, az isteni kilencség tagjai, ünnepeljétek Hóruszt, Ízisz fiát!
Örvendezzetek oly hangosan, hogy a földre is lehallatsszék: üdv Hórusznak, Ízisz fiának!
Ízisz pedig ezt mondta:
— Hórusz, a király — élet. üdv, egészség neki! —, már trónra is lépett. Az isteni kilencség
ünnepel, az ég vidám. Az isteni kilencség tagjai koszorúkat tesznek fejükre, szívük
elégedett, az egész ország ujjong, mikor látják Hóruszt, Ízisz fiát, aki elnyerte végre atyja,
Ozirisz királyi méltóságát! [44]

mondái
AZ ELÁTKOZOTT KIRÁLYFI TÖRTÉNETE
Hol volt, hol nem volt, azt mondják, élt valamikor Egyiptomban egy király, akinek nem
volt fia. Őfelsége (élet, üdv, egészség neki!) könyörgött az istenekhez, hogy ajándékozzák
meg egy fiúgyermekkel. Az istenek végül teljesítették kérését, és felesége fiúörökössel
ajándékozta meg. Mikor megszületett, nyomban megjelentek a Háthorok, a sorsistennők,
hogy meghatározzák számára a végzetet, és kimondták:
— Krokodil, kígyó vagy kutya által fog elpusztulni.
Azok, akik a gyermek közelében tartózkodtak, és hallották az istennők szavait, jelentették
ezt a királynak (élet, üdv, egészség neki!). Őfelsége nagyon elbúsult ennek hallatára. Hogy
megóvja fiát a végzettől, egy elhagyatott sivatagi helyen kőházat építtetett, szolgákkal
népesítette be, és ellátta a [45] házat minden jóval, hogy a gyermeknek soha ne kelljen az
épületből kimennie.
Mikor a királyfi már kezdett felcseperedni, egy alkalommal felment a háztetőre, és
megpillantott egy embert, amint kutyájával együtt ment az úton. Így szólt a közelében
levő szolgájához:
— Mi az, ami ott megy az ember mögött az úton?
— Egy kutya az, uram — felelte a szolga.
— Bárcsak én is kaphatnék egy ilyen kutyát — mondta a gyermek.
A szolga pedig elment a királyhoz (élet, üdv, egészség neki!), és elmesélte, mit mondott a
királyfi. Őfelsége erre azt mondta:
— Hát vigyetek neki egy kis ártalmatlan kutyát, hogy ne fájjon érte a szíve.
Rögtön hoztak is egy kis kutyát, s a királyfi nagyon megörült neki.
Múltak a napok, az évek, ifjúvá növekedett a gyermek, és testben is megerősödött. Ekkor
így szólt atyjához:
— Miért van az, atyám, hogy énnekem itt kell élnem tétlenül? A végzetem előre meg van
határozva. Engedd meg, hogy szabadon járhassak-kelhessek kedvem szerint, egészen
addig a napig, amíg az isten jónak látja, hogy végzetem beteljesedjék.
Mit volt mit tenni, felszereltek számára egy kocsit mindenféle fegyverrel, adtak melléje
egy szolgát, és átszállították a folyón.
— Menj hát utadra — mondták neki.
A királyfi pedig észak felé indult, és a puszta vadjaiból táplálkozott. Kutyája is vele volt.
Ment, mendegélt, míg elérkezett Naharina országába. Az ország fejedelmének csak egy

mondái
leánygyermeke volt.
A fejedelem egy hatalmas tornyot építtetett neki, melynek az ablaka 70 könyöknyire volt
a földtől. Mikor a torony [46] elkészült, a fejedelem meghívta Szíria országának összes
királyfiait, és azt mondta nekik:
— Aki eléri leányom ablakát, az megkapja feleségül. Mikor az egyiptomi királyfi
ideérkezett, a többiek már hosszabb időt töltöttek itt, és mindennap újra meg újra
megkísérelték, hogy elérjék a fejedelem leányának ablakát. Mikor a szép ifjút a fejedelem
szolgái meglátták, házukba vezették, megfürösztötték, enni-inni adtak neki, és minden
jóval ellátták, bekenték olajjal, a hosszas vándorlástól sebes lábait bekötözték. Szolgájáról
is gondoskodtak. Azután megkérdezték tőle:
— Honnan jöttél, szép ifjú?
A királyfi nem akarta felfedni kilétét, és így felelt nekik:
— Én egy egyiptomi tiszt fia vagyok. Anyám meghalt, és apám újra megnősült. Mostohám
azonban gyűlölt engem, és el kellett menekülnöm előle.
Elhitték neki: átölelték, megcsókolták és megnyugtatták, hogy itt Naharina országában jó
helye lesz.
Mikor már számos napot ott töltött, megkérdezte a szíriai ifjaktól:
— Mit csináltok ti itt, ó, ifjak? Az ifjak válaszoltak:
— Már három teljes hónapja, hogy itt vagyunk, és azzal töltjük az időt, hogy ugrálunk a
magasba, mert aki eléri Naharina ország fejedelme leányának ablakát, az megkapja őt
feleségül.
— Bárcsak ne fájna annyira a lábam — mondta az egyiptomi királyfi —, én is ugrálnék
veletek együtt.
A többiek pedig elindultak mindennapos szokásuk szerint, hogy szerencsét próbáljanak.
Az egyiptomi királyfi távolabb állt, és nézte őket. De nézte őket ablakából a naharinai
fejedelem leánya is.
Egyszerre megpillantotta a szép egyiptomi ifjút, és rajta felejtette a szemét. [47]
Sok nap elteltével, mikor a királyfi lába meggyógyult, elhatározta, hogy ő is részt vesz a
vetélkedésben. Nagyot ugrott, és mindjárt az első alkalommal el is érte az ablakot. A
leány, aki mint mindig, most is ott állt az ablakban, örömmel fogadta, megölelte és
megcsókolta. A szolgák pedig rohantak jelenteni a fejedelemnek:
— Egy ember elérte leányod ablakát.
— Melyik királynak a fia az? — kérdezte a fejedelem.
— Nem királyfi az — felelték neki —, hanem egy egyiptomi tiszt fia, aki elmenekült
mostohaanyja elől.
— Micsoda? — ordított dühösen a naharinai fejedelem — talán odaadjam a lányomat egy
egyiptomi csavargónak? Hogy merészelt ez a királyfiakkal együtt versenyezni ? Hordja el
magát tüstént!
A szolgák odamentek az ifjúhoz, és így szóltak hozzá:
— Nem maradhatsz itt, vissza kell menned Egyiptomba. De amikor a fejedelem leánya
ezt meghallotta, megragadta
az ifjút, és megesküdött, mondván:
— Esküszöm a napistenre, hogyha elveszik őt tőlem, ezentúl nem eszem, nem iszom, és
rövidesen meghalok!
A szolgák ezt is hírül vitték a fejedelemnek. Erre ez haragjában felbérelt néhány embert,
hogy öljék meg az ifjút. De a leány ezt is megtudta, és így kiáltott fel:
— Esküszöm a napistenre, ha megölik, napnyugtakor már én sem leszek életben. Egy
órával sem fogom túlélni!
Elmentek, és közölték ezt az apával. A fejedelem, aki mindennél jobban szerette lányát,

mondái
erre megnyugodott, és maga elé vezettette leányát az egyiptomi királyfival együtt.
Tetszett neki is az ifjú, most már nem volt ellene, megölelte, és így szólt hozzá:
— Beszélj nekem családi viszonyaidról, mondj el mindent, hiszen a leányom kedvéért
úgy szeretlek, mintha fiam volnál.
De a királyfi még most sem akarta leleplezni magát, és így szólt: [48]
— Én egy egyiptomi tisztnek vagyok a fia. Anyám meghalt, és apám újra megnősült.
Mostohám gyűlölt engem, el kellett menekülnöm előle.
— Nem bánom, akárki vagy — mondta a fejedelem —, te elérted ablakát, és
meghódítottad a szívét, legyen a feleséged.
Leányán kívül házat és földet ajándékozott neki, szolgákat rendelt melléje, és minden
jóval ellátta őket.
Mikor már jó ideig együtt éltek, az egyiptomi királyfi így szólt a feleségéhez:
— Azt a végzetet határozták el a sorsistennők számomra, hogy krokodil, kígyó vagy
kutya által fogok meghalni.
Erre az asszony így felelt neki:
— Öld meg hát azt a kutyát, mely veled van.
— Nem engedném meg soha, hogy ezt a kutyát, mely kölyökkorától fogva velem van,
megöljék — felelte a királyfi.
Az asszony pedig ettől kezdve állandóan vigyázott rá, és nem engedte soha egyedül
kimenni a házból.
Egy napon utazásra indultak az Egyiptommal szomszédos határvidékre. Átvágtak a
sivatagon, és eljutottak egészen a Nagy tavak vidékére. Ekkor az egyik tóból egy
krokodilus mászott ki, és egészen addig a helyig merészkedett, ahol a királyfi éppen
tartózkodott. De az asszony meglátta, és sikoltozni kezdett. A tó partján lakott egy
toronyban egy óriás, aki mind ez ideig megakadályozta, hogy a krokodil kimászhasson a
partra. Mindannyiszor, amikor az láthatóvá lett, az óriás lejött, hogy harcba szálljon vele.
Két hónapon át nap nap után küzdöttek egymással. Ez az óriás visszakergette a krokodilt
a vízbe. A királyfi megmenekült.
Sok nap telt el ezután, és az ifjú és felesége boldogan éltek házukban. Egy alkalommal,
mikor az est leszállt, az ifjú lefeküdt nyughelyére, és az álom lassacskán erőt vett rajta.
Felesége megtöltött egy csészét tejjel, és pálmabort is öntött hozzá. Ekkor a sötétségből
egy kígyó mászott elő rejtekéből, és az alvó királyfi felé indult, hogy megölje. Felesége
azonban nem [49] aludt, hanem ekkor is virrasztott férje felett. Mikor meglátta a kígyót, a
tejjel magához csalogatta. A kígyó mohón ivott belőle, és hamarosan megrészegedett a
belekevert bortól. Hátára fordult, és ekkor az asszony néhány tőrszúrással megölte a
gonosz állatot. Ezután felébresztette férjét, aki csodálkozva kérdezte, mi történt. Az
asszony pedig ezt felelte neki:
— Íme, a te védőistened kezembe adta a téged fenyegető végzetes állatok közül az
egyiket. Ugyanez fog történni a többivel is.
Ekkor a királyfi hálából áldozatot mutatott be a napistennek, imádta őt, és dicsőségét
zengte mindennap, mindenfelé.
A meséből néhány nehezen érthető sor maradt fenn, a kézirat további része hiányzik. A
fennmaradt tartalomból arra lehet következtetni, hogy a történet végül szerencsésen
végződött, s a hitvesi szeretet megmentette az ifjút a fenyegető végzettől. A mese magyar
feldolgozója így folytatja:
Teltek-múltak a napok, s az ifjú egy nap kiment a házából, hogy a tó partján sétálgasson.
Sohasem ment azonban egyedül, hű társa, kutyája minden útjára elkísérte, és most is vele
volt.
Ez alkalommal azonban a kutya elfutott tőle, valami vadat látott, azt akarta megfogni. A

mondái
vad a vízbe ugrott, a kutya utána. A királyfi utána eredt, még a vízbe is bement, hogy
kedvenc kutyája oda ne vesszen. A végzet így akarta a kutya által a királyfit elpusztítani.
Mert a vízben a krokodil észrevette a királyfit, és indult feléje, hogy lenyelje. De az
asszony, aki kijött férje után a tó partjára, nagyot kiáltott, mire az óriás odarohant, és egy
hatalmas kősziklával szétloccsantotta a krokodil fejét, így hát a királyfi megmenekült.
A végzet által fenyegető három veszedelmet elhárítva, az ifjú pár még sokáig élt boldogan
és békességben. [50]
KHEOPSZ FÁRAÓ ÉS A VARÁZSLÓK
Történt egy napon, hogy őfelsége Kheopsz király unatkozott. Összehívta fiait, a királyi
hercegeket, azt remélve, hogy fel fogják vidámítani. Megparancsolta, hogy meséljenek
neki csodálatos eseményekről.
Fiai készséggel teljesítették a parancsot. Elsőnek Khephren állt fel, hogy beszéljen, és a
következőket mondta:
— Én egy olyan történetet mondok el felségednek, amely régi időkben, a megboldogult
Nebka király uralma alatt esett meg. Egy napon ugyanis az történt, hogy őfelsége
kíséretével együtt felkereste Uba-aner főpapot. Ez alkalommal a főpap felesége szemet
vetett a király egyik apródjára, és szolgájával megizente neki, hogy keresse fel.
Uba-anernak volt egy kis villája egy tó mellett. A főpap felesége megparancsolta
szolgájának, hogy a tó partján levő [51] kioszkot díszítse fel. Ide várta ugyanis a király
apródját. Az apród meg is jött, és egy szép napot töltöttek ott, nagy szerelemben. Ettek,
ittak napnyugtáig. Mikor az est leszállt, a tóban is megfürödtek. A szolga pedig titokban
figyelte őket, és másnap, mikor a nap felkelt, és a föld megvilágosodott, elment a
főpaphoz, és mindent elmondott neki.
Uba-aner szörnyű haragra gerjedt, és azt mondta a szolgájának:
— Menj, és hozz nekem egy darab viaszt az ébenfa ládámból, és hozd el arany
varázspálcámat és a varázsigéket tartalmazó tekercset is.

mondái
A szolga teljesítette a parancsot. A főpap pedig a viaszból krokodilt formált, majd
megérintette varázspálcájával, varázsigéket mondott felette, és így szólt hozzá: hogyha
újra jön a csábító, és tavamban fürdik, nyeld le!
Átadta a szolgának, mondván:
— Ha újra jön a csábító, és beszáll a tóba, dobd ezt a krokodilt utána!
A szolga ezután eltávozott, és magával vitte a viaszkrokodilt.
Nem sokkal ezután Uba-aner felesége hívatta a szolgát, és megparancsolta neki, hogy
rendezze el a kioszkot a tó partján, mert ott kíván tartózkodni. A szolga teljesítette úrnője
parancsát, s az kellemes napot töltött ott szerelmesével. Mikor elérkezett az est, a csábító
bement a tóba. A szolga ekkor mögéje dobta a viaszkrokodilt, az megelevenedett, és
elnyelte a fiatal férfit.
Uba-aner főpap ezalatt hét napon át a megboldogult Nebka király őfelségénél
tartózkodott, és ez alatt az idő alatt a krokodilus fogva tartotta a csábítót. Hét nap
elteltével a király el akart indulni országjáró útjára, de a főpap ekkor így szólt hozzá:
— Hallgasson rám, felséged, jöjjön velem, s akkor megláthatja, milyen csoda történt
egyik apródjával. [52]
Őfelsége hallgatott Uba-aner szavára, és elment vele együtt a nyaralóba. Lementek a tó
partjára, és ekkor a főpap felkiáltott:
— Krokodilus, hozd elő nekem őt!
A krokodilus engedelmesen kimászott, mire a király rémülten felkiáltott:
— Jaj ! Egy krokodilus!
— Ne tartson tőle felséged — mondta a főpap. — Megérintette a krokodilust, s az újra
viaszállattá változott. Ezután a főpap elmondta urának, hogy mi történt házában felesége
és a király apródja között.
A király őfelsége erre megparancsolta, hogy a viaszállat ismét változzék át valódi
krokodilussá, és vegye birtokába a csábítót. Ez meg is történt, a krokodilus újra
visszament a tó mélyébe, és magával vitte a csábítót. Többé soha senki sem látta őket.
A hűtlen asszonyt őfelsége, a megboldogult Nebka király megégettette, és hamvait a
folyóba szóratta.
— Íme, ez az a csoda — fejezte be Khephren királyfi —, amely a régi időkben, Nebka
király uralma alatt történt. Uba-aner rendkívüli varázsereje hozta létre ezt a csodát.
Kheopsz királynak tetszett ez a történet, és így szólt:
— Ezer kenyeret, száz korsó sört, egy ökröt és tömjént áldozzanak a megboldogult
Nebka királynak. Egy kalácsot, egy korsó sört, egy nagy darab húst és tömjént pedig Uba-
aner főpapnak, akinek csodálatos varázserejéről most hallottam először.
Ahogy őfelsége megparancsolta, úgy cselekedtek.
Ezután Baefré herceg emelkedett szólásra:
— Elmondok felségednek egy csodát, amely a régi időkben történt, a te ősödnek, a
megboldogult Sznofru király uralkodásának idején, Dzsadzsaemanh főpap ereje által.
[53]
Egy napon az történt, hogy őfelsége, a megboldogult Sznofru király nagyon unatkozott,
hiába próbálta rosszkedvét elűzni. Összehívta ekkor udvaroncait, és megparancsolta
nekik:
— Fussatok, hozzátok ide nekem a főpapot, Dzsadzsaemanhot (aki egyúttal a király
írnoka is volt).
Rögtön odavezették hozzá, és őfelsége ezt mondta neki:
— Összehívtam udvaroncaimat, hogy valami mulatságot találjanak ki számomra, de
semmit sem tudnak számomra kitalálni.
A főpap ezt válaszolta neki:

mondái
— Menjen felséged a palota tavához. Élvezheti ott a tó partjának kellemes lugasait, a part
gyönyörű virányait. De ez nem elég. Hozasson nekem felséged húsz darab ébenfából
készült evezőt, melyeknek nyele szantálfa legyen, arannyal kiverve. Hozasson nekem
továbbá húsz gyönyörű leányt, akik eddig még nem szültek gyermeket, és hozasson húsz
hálót, ezek lesznek az ő ruháik. Aztán bocsásson a vízre egy csónakot, és abba üljenek
bele a lányok. Felséged szíve fel fog vidulni, mikor látja, hogyan eveznek ott fel-alá.
Mindez meg is történt, ahogy a főpap javasolta és a király megparancsolta. A lányok
énekelve ide-oda csónakáztak a tavon, és őfelsége szíve igen-igen megvidámodott
láttukra. De ekkor az egyik leány, a vezetőjük, az evezőrúddal véletlenül hajához csapott,
és vízbe sodorta hal alakú, malachitból készült fejékét. Ettől kezdve nem evezett, és az
egész sor, melyben ült, szintén abbahagyta az evezést, és nem is énekelt tovább.
A király megkérdezte őket:
— Miért hagytátok abba az evezést?
— A mi vezérevezősünk abbahagyta az evezést, és ezért mi is abbahagytuk — felelték a
lányok.
Őfelsége ekkor megkérdezte a vezérevezős leányt:
— Miért nem evezel? [54]
— Malachitból készült hal formájú hajtűm beleesett a vízbe — felelte az.
— Ugyan mit számít az? — mondta őfelsége — evezz csak tovább. Majd adok neked
ugyanolyan hajdíszt kárpótlásul.
Ő azonban így válaszolt:
— Én az enyémet akarom, nem pedig a másét. Őfelsége erre haragra gerjedt, és hívatta
Dzsadzsaemanh főpapot. Így szólt hozzá:
— Te mindent megtettél, amit ígértél, és az én szívem csakugyan felvidult, mikor az
evező nőket láttam. Most azonban baj történt. Az egyik evező nő hal alakú hajdísze
beleesett a vízbe. Emiatt annyira elbúsult, hogy nem hajlandó tovább evezni, és az egész
sor, melyet vezetett, megállt. Hiába mondtam neki, hogy kap egy másikat, ugyanolyat,
mint ami a vízbe esett, nem, neki az nem kell, csak a magáét akarja. Így aztán most ismét
elromlott a kedvem.
— Várjon csak felséged — mondta a főpap —, mindjárt eligazítom a dolgot.
Elmondott egy varázsigét, és csodák csodája — a víznek egyik felét a másikra helyezte.
Egy pillantás alatt meg is találta a hal alakú fejdíszt egy teknősbéka teknőjében, és rögtön
visszaadta tulajdonosának.
A víz eredetileg tizenkét rőf mély volt, és ő huszonnégy rőf méllyé tette, mikor
varázsigéjével a víz két felét egymásra fektette.
Miután a hajdíszt megtalálta, újra elmondta a varázsigét, és a vizet eredeti állapotába
helyezte vissza. A leányok újra eveztek és daloltak, őfelsége szíve pedig újra felvidult. Egy
szép napot töltött ott egész udvarával együtt, és a főpapot gazdagon megajándékozta.
Íme, ez az a csoda, mely a te ősöd, Sznofru király idejében történt Dzsadzsaemanh főpap
csodálatos ereje által.
Ezzel Baefré herceg befejezte elbeszélését, a király őfelsége pedig így szólt: [55]
— Ezer kenyeret, száz korsó sört, egy ökröt és tömjént áldozzanak a megboldogult
Sznofru királynak. Egy kalácsot, egy korsó sört, egy nagy darab húst pedig
Dzsadzsaemanh főpapnak, akinek csodálatos varázserejéről csak most hallottam.
Ahogy őfelsége parancsolta, úgy cselekedtek.
Ezek után Dzsedefhór herceg emelkedett szólásra, és a következőket mondta:
— Az előbbi történeteket testvéreim a régen elmúlt időkből mondták el, az ősidőkben élt
emberek híradása alapján, és nem lehet egész biztosan tudni, hogy valóban
megtörténtek-e. Én azonban olyan embert akarok bemutatni neked, ó, felség, akit te még

mondái
nem ismersz, és aki csodát fog tenni a te jelenlétedben.
— Ki ez az ember? — kérdezte őfelsége.
— Egy Dzsedi nevű alattvalód lakik Dzsed-Sznofru városában — válaszolta a herceg. —
Már száztíz éves, és mégis ötszáz kenyeret, egy ökörcombot eszik, és száz korsó sört iszik
meg naponta. Dzsedi képes arra, hogy a levágott fejet a helyére illessze. Egy oroszlánt
képes maga mögött vezetni, és anélkül, hogy kötélen fogná, az megy önként utána. És ő
az, aki ismeri Thot szentélye szobáinak számát.
Mikor őfelsége, Kheopsz király ezt hallotta, nagyon megörült. Már régtől fogva kutatta
Thot szentélye szobáinak számát, mert ő a saját palotájában ugyanannyit akart
készíttetni. Így szólt tehát a herceghez:
— Dzsedefhór, te magad hozd őt ide hozzám!
Hajókat szereltek fel a herceg számára, és ő felhajózott a Níluson arra a helyre, ahol az
öreg varázsló lakott. Mikor kikötött, szárazföldön utazott tovább egy hordszéken ülve,
mely ébenfából készült, és nyelei arannyal voltak kiverve.
Mikor célhoz értek, letették a hordszéket, a herceg pedig kiszállt belőle, hogy köszöntse
az öreget. Házában találta, az [56] ágyon fekve. Egy szolga tartotta a fejét és legyezte, a
másik lábait dörzsölte. A herceg így szólt hozzá:
— Köszöntlek, ó, tiszteletre méltó férfiú! Olyan a te külsőd, mint azé az emberé, aki még
messze van a haláltól, a koporsótól és temetéstől, aki még távol van attól, hogy alvása a
napvilágra is kiterjedjen. Azért jöttem hozzád, hogy közöljem veled atyám, Kheopsz király
ajánlatát: egyél ugyanazokból az ételekből, melyeket ő belső embereinek szokott adni, és
légy mellette mindaddig, míg át nem mégy abba a szép életbe, amelyben atyáid már
nyugosznak.
Dzsedi, a varázsló, így válaszolt:
— Béke veled, ó, herceg, aki az apjának kedves! Jutalmazzon meg téged a te atyád, és
jelöljön meg számodra tiszteletre méltó helyet az ország vezető emberei között. Győzzön
a te karod az ellenség felett, és lelked ismerje meg az utat az alvilág kapuőrzőihez.
Köszöntlek téged, ó, királyfi!
A herceg karját nyújtotta neki, felsegítette, és együtt mentek ki a partra, miközben ő
vezette az aggastyánt, az így szólt:
— Hozass nekem, ó, herceg, egy csónakot, amely gyermekeimet és varázsirataimat
szállítsa.
Adtak neki nem is egy, hanem két csónakot teljes legénységgel, de ő maga az utat a herceg
hajóján tette meg.
Mikor elérkeztek az udvarba, a herceg rögtön jelentette a királynak, hogy elhozta a
varázslót. Őfelsége rögtön megparancsolta:
— Nosza, hozzátok őt azonnal elém!
Őfelsége a palota oszlopcsarnokába ment, és az öreg varázslót ide vezették eléje. A király
megkérdezte tőle:
— Hogy van az, Dzsedi, hogy még sohasem láttunk téged az udvarban?
Az pedig így válaszolt:
— Eddig nem hívtál, uram, de most eljöttem hívásodra.
— Igaz az — kérdezte a király —, amit beszélnek rólad, hogy te a levágott fejet helyére
tudod illeszteni? [57]
— Valóban meg tudom ezt tenni, ó, uram, királyom — felelte Dzsedi.
Őfelsége rögtön megparancsolta:
— Hozzanak ide rögtön egy bebörtönzött foglyot, akit bűnei miatt halálra ítéltek.
A varázsló azonban ezt mondta:
— Ne tegyük ezt mégse egy emberrel, ó, uram! Tegyük meg inkább ezt a kísérletet egy

mondái
állattal.
Erre egy libát hoztak be, és levágták a fejét. A testét az oszlopcsarnok nyugati, a fejét
pedig a keleti sarkára helyezték. A varázsló ekkor elmondta a szokásos varázsigét, és íme,
a liba teste vergődni kezdett, s a feje ugyancsak. Aztán közeledtek egymáshoz, és mikor
összeértek, és a fej helyére került, a liba gágogni kezdett. Ekkor egy kócsagot hoztak be,
és azzal is hasonlóképpen játszódott le az egész. Őfelsége erre egy ökröt hozatott be, és
annak is levágták a fejét. A varázsló elmondta a szokásos varázsigéket, és íme, a fej
visszailleszkedett a helyére, az ökör pedig felállt, mintha semmi baja sem lett volna, és a
kötele a földön csúszott utána.
Mikor a király látta ezeket a csodálatos dolgokat, elhatározta, hogy megpróbál választ
kapni arra a kérdésre is, ami már régóta furdalta. Így szólt az öreg varázslóhoz:
— Igaz az, amit rebesgetnek, hogy te tudod Thot isten szentélye titkos kamráinak
számát?
— Sajnos, nem tudom — felelte Dzsedi —, de ismerem azt a helyet, ahol meg lehet tudni.
— Hol van az? — faggatta kíváncsian a király.
— Egy héliopoliszi szobában van egy kovakőből készült doboz — felelt a varázsló —, és
ebben a dobozban van a titok nyitja.
A király erre izgatottan mondta:
— Nosza, siess, hozd el nekem ezt a dobozt!
— Ó, uram, király (élet, üdv és egészség neked!), nem én leszek az, aki ezt elhozza neked.
[58]
— Hanem kicsoda? — kérdezte a király.
— Azok közül a gyermekek közül a legidősebb, akiket Kudzsedet hordoz a szíve alatt.
Mert három gyermeke lesz neki.
— Ki az a Rudzsedet? — kérdezte meglepődve a király.
— Ré isten egyik papjának felesége — felelte Dzsedi —, aki magától Ré istentől vár
három gyermeket. Ők gyakorolják majd a királyi hatalmat az egész országban, s a
legidősebb még a héliopoliszi főpap tisztségét is be fogja tölteni.
Mikor Kheopsz király ezt meghallotta, nagy fájdalom szorította össze a szívét, és
szerfölött elbúsult. Dzsedi ekképpen vigasztalta:
— Miért ez a szomorúság, ó, uram, királyom? Talán a három gyermek miatt? Sose búsulj!
Mindezek a dolgok nem a te uralkodásod alatt fognak megtörténni, hanem jóval később, a
te fiad után, sőt a fiadnak a fia után. Csak akkor kerül uralomra a napisten fiainak egyike.
Kheopsz elgondolkozott, majd megkérdezte:
— Mikor hozza világra gyermekeit ez a Rudzsedet?
— A tél első hónapjának 15. napján születnek meg a gyermekek — felelte a varázsló.
— Szívesen elmennék én is megnézni Ré napisten ivadékait — mondta a király.
De Dzsedi átlátott a szitán, és sejtette, hogy a király rosszat tervez a gyermekek ellen,
ezért így válaszolt:
— Ne menj oda, ó, uram, király! Ha mégis odamennél, tudd meg, hogy én négyrőfnyi
magas vízzel árasztanám el az oda vezető csatorna partjait.
A király, hogy így leleplezték szándékát, nem válaszolt, hanem a csarnokból bement a
palotába. Kiadta a parancsot, hogy Dzsedi, a varázsló, ezentúl Dzsedefhór herceggel
lakjon együtt, és adjanak neki mindennap ezer kenyeret, száz korsó sört, egy ökröt és
száz köteg hagymát.
Így is történt, ahogy a király megparancsolta. [59]
De elérkezett a nap, amikor Rudzsedetnek világra kellett hozni a Nap gyermekeit. Ré
napisten megparancsolta Ízisz, Nephthisz, Meszhenet és Heket istennőknek, továbbá
Hnum-nak, a kosistennek:

mondái
— Induljatok, és segítsetek Rudzsedetnek a három gyermek világrajövetelénél. Meglesz a
jutalmatok érte! Mert ezek a gyermekek fogják majd valamikor az egész ország felett a
királyi hatalmat gyakorolni. Ők majd templomokat építenek nektek, ellátják dúsan
oltáraitokat, és áldozati asztalaitokat megtöltik minden jóval.
Az istennők elindultak, de táncosnők alakját vették fel, hogy fel ne ismerjék őket.
Ruháikat Hnum kosisten vitte utánuk. Elérkeztek Rudzsedet házához.
Beléptek a házba, s az ajtót bezárták maguk mögött. Ízisz az asszony mögé állt, Nephthisz
eléje, Meszhenet és Heket jobbról és balról támogatta. A gyermekek szerencsésen világra
jöttek, bőrüket arany borította, fejüket valódi lazúrkő díszítette. Az istennők gondjukba
vették a csecsemőket, megmosdatták őket, és mindjárt nevet is adtak nekik. Ezután
kiléptek a házból, és a kint várakozó férjhez így szóltak:
— Örvendj a te szívedben, mert egyszerre három gyermeked született.
Rudzsedet férje boldogan felkiáltott:
— Mivel viszonozhatnám a ti jóságtokat, kedves táncosnők? Adok nektek egy zsák árpát,
vigyétek el fizetség gyanánt, és készítsetek belőle sört magatoknak.
Így is tett, gyorsan kihozott a hombárból egy zsák árpát, amit Hnum isten a hátára vett, és
az istennők megindultak hazafelé.
Már jó ideig haladtak, amikor Ízisznek eszébe jutott valami, és így szólt:
— Micsoda dolog az, hogy mi elmegyünk anélkül, hogy valami csodát tettünk volna.
Mivel igazoljuk majd magunkat a napisten előtt, aki ide küldött minket? [60]
Gyorsan három királyi koronát készítettek, és bedugták az árpászsákba. Ezután nagy
vihart támasztottak, és úgy tettek, mintha a vihar kergette volna vissza őket Rudzsedet
házába. Így szóltak:
— Hadd tegyük le ezt az árpászsákot jól zárható helyre, és hadd maradjon itt, míg
visszatérünk táncos kőrutunkról.
Így is történt. A zsákot betették a kamrába. Mikor Rudzsedet felkelt ágyából, és újra
átvette a háztartás vezetését, így szólt a szolgálólányhoz:
— El van látva a ház mindennel? Nincs hiány semmiben?
— Mindenünk van — felelte —, csak a gabonatartó hombárok üresek.
— Hogy lehet az, miért nem töltötted meg a hombárokat árpával?
— Azért, úrnőin — felelte a lány —, mert most nincs árpánk, csak az az egy zsák, amit a
táncosnők hagytak itt a kamrában.
Rudzsedet erre így válaszolt:
— Menj és hozd ki, ha mást nem szereztél. A férjem majd megtéríti nekik.
A szolgálólány erre bement a kamrába az árpáért. De amikor az ajtót kinyitotta, ének,
zene, tánc csodálatos harmóniája ütötte meg a fülét, olyan, aminő csak a király őfelsége
tiszteletére szokott felhangzani a királyi palotában. Nagyon elcsodálkozott ezen a leány,
és visszament Rudzsedethez mindezt jelenteni. Erre Rudzsedet maga is bement a
kamrába, és ő is hallotta a gyönyörű hangokat. Első pillanatban nem tudta megállapítani,
hogy honnan jönnek, végül is a zsákra tette a fülét, és így rájött, hogy onnan szűrődnek ki.
Ekkor a zsákot egy ládába helyeztette, és átvitette egy másik szobába, ahol lepecsételte.
Mikor a férje hazajött, elmondta neki, hogy mi történt. Ennek hallatára férje nagyon
jókedvre derült, mert sejtette, hogy ez valami rendkívüli esemény bekövetkezését jelenti.
Örömében így kiáltott fel: [61]
— Majd meglátod, hogy ezekből a gyermekekből még igen nagy urak, talán királyok,
Egyiptom urai lesznek!
Ezt a kiáltást azonban nemcsak Rudzsedet, hanem az a szolgálólány is hallotta, aki a
csodát felfedezte.
Hosszú idő telt el ezután, és egy napon Rudzsedet valami hanyagságért megharagudott

mondái
szolgálólányára, és haragjában megütötte. A szolgálólány dúlt-fúlt, és ezt gondolta
magában:
„Hogy mer ez velem így bánni? Tudok róla, hogy három gyermeke született, akik majd
valamikor királyok lesznek. Elmegyek őfelsége Kheopsz királyhoz, és elmondom neki az
egészet. Ebből majd nagy baj származik asszonyomra, és akkor megbánja, hogy
megütött."
A leány el is indult, hogy elmenjen a királyhoz. Útközben találkozott a bátyjával.
— Hová mégy, húgom? — kérdezte.
A leány erre elmondott neki mindent, azt is, hogy most a királyhoz megy, beárulni
úrnőjét. Bátyja haragra gerjedt:
— Micsoda hitvány teremtés vagy te! Ezzel fizetsz úrnőd jóságáért, mert most az egyszer
megütött? Bizonyára megérdemelted! De különben is, hogy merted a te aljas szándékodat
nekem elmondani? Engem is bele akarsz keverni a te piszkos árulásodba?
Így szidta, de nem elégedett meg ennyivel, hanem jól meg is verte. A leány sírt, jajgatott,
majd lement a vízhez, hogy lemossa könnyeit. De vesztére tette, mert a vízből kijött egy
krokodilus, és elragadta.
A leány bátyja pedig elment Rudzsedethez, hogy elmondja neki a történteket. Rudzsedet
fejét a térdére hajtotta, és nagy szomorúság látszott rajta. A legény megkérdezte:
— Miért búsulsz, asszonyom?
— Hogyne búsulnék — válaszolt Rudzsedet —, mikor volt egy kis szolgálólányom, akit a
hanyagságáért megütöttem, és ezért most elment, hogy feljelentsen. [62]
— Sose búsulj, asszonyom — felelte a legény —, nem jelent az már fel senkit.
Azzal elmondta, hogy találkozott a húgával, aki nem titkolta előtte gonosz szándékát,
mire ő jól megverte. Ekkor a húga a folyóhoz ment, hogy könnyeit lemossa, de vesztére
tette, mert jött egy krokodilus és elragadta.
Rudzsedet erre felemelte arcát a térdéről, és így szólt:
— Íme, az áruló elvette büntetését! Az istenek megvédték az én gyermekeimet. Felnőnek
és uralkodni fognak. Úgy is történt.

mondái
ÍZISZ ÉS OZIRISZ TÖRTÉNETE
A mindent látó napisten rettenetesen megharagudott Rhea istennőre, mikor megtudta,

hogy titokban házasságot kötött Kronosz istennel. Hiába rejtőzött el előle, ő megtalálta,
és erős átokkal sújtotta.
— Ne legyen a naptárban olyan hónap, se olyan év, amikor gyermekeidet megszülhetnéd.
Rhea erre bánatában Hermész istenhez fordult. A furfangos isten, hogy segítsen rajta, a
következő cselt eszelte ki: leült a hold istennőjével kockázni, és elnyerte tőle az év
minden napjának egyhetvened részét. Ezek a töredékek összesen öt napot tettek ki,
amiket hozzátett az év tizenkét hónapjához. A hónapok eddig harminc napból állottak, és
az évnek 360 napja volt. Ezután az év már 365 napból állott. Ezeken a hozzácsatolt
napokon születtek meg aztán az isteni gyermekek. [64]
Az első ilyen napon jött a világra Ozirisz isten. Születésekor isteni hang szólalt meg:
— Örvendjetek, emberek! Megszületett Ozirisz, a világmindenség ura!
Egy Pamülész nevű férfiú, aki Thébában, az ország fővárosában lakott, éppen vizet mert a
folyóból a szent áldozat elvégzésére, amikor egy hang hallatszott Ámon templomából:
— Megparancsolom neked, Pamülész, hogy hirdesd mindenfelé: nagy király született, a
jóságos Ozirisz.
Pamülész ezt meg is cselekedte: Kronosz isten még azzal is megbízta, hogy gondozza és
nevelje az újszülött Oziriszt. Emlékét a róla elnevezett Pamülia ünnepe őrizte meg.
A második ilyen napon Aruérisz isten született meg, akit egyesek Apollónnak, mások a
legidősebb Hórusznak neveznek. A harmadik ilyen napon Tüphón isten jött világra,
akinek vad, erőszakos természete már csecsemőkorában megnyilvánult. A negyedik
napon Ízisz, az ötödiken pedig Nephthisz született meg, akit Aphroditének és
Győzelemnek is neveztek. A testvérek összeházasodtak. Ozirisznek Ízisz, Tüphónnak
pedig Nephthisz lett a felesége.
Ozirisz jóságos királyként uralkodott Egyiptom felett. Megtanította az embereket, hogyan
műveljék a földet, törvényeket adott nekik, hogy vad erkölcseiket megfékezze, és
bevezette az istenek tiszteletét. Mindezt nem erőszakkal, hanem szép szóval,
rábeszéléssel érte el. Megismertette a népet a művészetek örömével is, tánccal, énekkel
és zenével gyönyörködtette őket.
De nem elégedett meg Egyiptommal, hanem bejárta az egész világot, mindenfelé
széthordva és elültetve a művelődés magvait. Nem csoda, hogy az egész világ áldotta

mondái
nevét, és dicsérete nem szűnt meg zengeni az emberek ajkán.
Nem tetszett ez Tüphón istennek. Irigység támadt szívében Ozirisz ellen. Felhasználta
Ozirisz távollétét, és titokban lázította az embereket: — Minek ez a sok újdonság? [65]
Eközben — amíg Ozirisz járta a világot — Ízisz kormányozta Egyiptomot. Nem volt előtte
titok Tüphón cselszövése, és mindent elkövetett, hogy gonosz terveit meghiúsítsa. De azt
már nem tudta meggátolni, hogy Tüphón alattomban összeesküvést ne szőjön Ozirisz
ellen. Hetvenkét férfiúval együtt elhatározták, hogy csellel megölik Oziriszt. Bevonták az
összeesküvésbe Aszót, az etióp királynőt is.
Tüphón megvesztegette Ozirisz szolgáját, hogy vegyen mértéket uráról, mérje le testének
magasságát és szélességét. Mikor a mértéket megkapta, Tüphón egy gyönyörű, díszes
ládát csináltatott szikomorfából. Arannyal, ezüsttel verette ki és drágakővel díszítette.
Azután nagy lakomát rendezett, amelyre az összeesküvőkön kívül meghívta Oziriszt is. A
remekbe készült ládát megcsodálták a vendégek, és Tüphón kijelentette, hogy annak adja,
aki — ha belefekszik — teljesen kitölti.
A vendégek sorra próbálkoztak, de egyik sem illett bele hibátlanul. Végül Tüphón
biztatására Ozirisz is belefeküdt, és íme, ő pontosan kitöltötte. Több sem kellett az
összeesküvőknek! Hirtelen rácsapták a láda tetejét, rázárták, beszögezték, de még ezzel
sem érték be, hanem ólmot is öntöttek rá, hogy Ozirisz semmiképp ki ne jöhessen. Azután
fogták a ládát, levitték a Nílushoz, és a folyó egyik ágának torkolatánál tengerbe dobták. A
közelben tanyázó mezei istenek, a Pánok tudták meg először a szörnyű eseményt, és
rémülten szétszaladva terjesztették a hírt mindenfelé. Ezért nevezik még most is a
hirtelen keletkezett riadalmat páni félelemnek.
Ízisz, aki nem volt ott a lakomán, mikor megtudta a szörnyű hírt, porig sújtva gyászruhát
öltött, levágott egy fürtöt hajából, és elindult, hogy férje holttestét megkeresse. Elkísérte
őt Anubisz, a sakálfejű isten, a holtak őrzője és oltalmazója. Együtt kutatták és
kérdezgették az emberektől, hogy nem tudják-e, merre van Ozirisz holtteste. Útjukon
elvetődtek a Nílus torkolatához is, és itt játszadozó gyermekek [66] igazították útba őket.
Ízisz a gyermekek szavaiból kivette az igazságot, és azóta Egyiptomban hisznek a
gyermekek jóstehetségében, és különös jelentőséget tulajdonítanak a gyermekek azon
szavainak, amelyeket a templomok udvarán játszadozva mondanak.
A gyermek adta nyomon elindulva Ízisz azt is megtudta, hogy a ládát — ezt a díszes
koporsót — a tenger Büblosz váránál kivetette egy bokor tövébe. A bokor hirtelen
növekedni kezdett, és gyorsan körülnőtte a ládát, úgyhogy a láda belekerült a fa törzsébe.
De még mielőtt Ízisz ide érkezett volna, arra járt a város királya, és csodálkozva látta a
hatalmas törzsű tat. Rögtön kivágatta, a palotájába vitette, hogy ott oszlopul szolgáljon,
nem is sejtve, hogy ez az oszlop rejti magában Ozirisz koporsóját.
Mire Ízisz Bübloszba érkezett, Ozirisz holttestét már nem találta. Bánatosan, kisírt
szemekkel, elnyűtt ruhában, leült egy forrás partjára, azon töprengve, hogy merre
keresse férjét. A forrás vizében, nem messze tőle, szolgálólányok ruhát mostak. Ezek,
mikor végeztek a mosással, odamentek a bánatos Íziszhez, és megkérdezték, mi baja,
miért búsul oly nagyon.
— A férjemet gyászolom — csak ennyit mondott Ízisz, aztán leültette maga mellé a
lányokat, szépen befonta a hajukat, elrendezte a ruhájukat, sőt abból a csodálatos illatból
is juttatott nekik, mely belőle áradt. Mikor a lányok hazamentek, a királynő — mert az ő
szolgálói voltak — ámulva kérdezte:
— Ki csinosított így ki benneteket? És honnan ez a felséges illat?
— Egy asszony ül a forrás partján, aki a férjét gyászolja, az fonta be a hajunkat, és adott
illatából — felelték a lányok.
— Hozzátok ide a palotába — parancsolta a királyné —, szeretném megismerni.

mondái
A lányok odakísérték Íziszt, s ő annyira megnyerte a királyné tetszését, hogy rögtön
felfogadta, és megtette dajkának a kisfia mellé. [67]
Ízisz a kis királyfit nem tejjel táplálta, hanem az ujját tette a szájába, amitől a gyermek
szépen fejlődött, és éjjel, amikor nem látták, a tűzbe tartotta, hogy testét megtisztítsa a
halandóságtól. Mikor a gyermek elaludt, ő maga fecske alakját vette fel, és jajongva
körülrepdeste az oszlopot, amelyről tudta, hogy férje holttestét rejti magában.
Egy éjszaka a királyné nem tudott aludni, és kiment ágyasházából, hogy megnézze kisfiát.
Éppen akkor ért oda, mikor Ízisz a tűz fölé tartotta a gyermeket. A királyné rémülten
felsikoltott, mire Ízisz visszatette a gyermeket fekvőhelyére, és így szólt a királynéhoz:
— Te vagy az oka, hogy gyermeked nem lesz halhatatlan.
— Ki vagy te? — kérdezte a királyné.
— Ízisz istennő vagyok, nővére és felesége Ozirisznek, akinek holttestét ez az oszlop rejti
magában. Kérlek, királyné, mondd meg a királynak, hogy ezt az oszlopot adja nekem
szolgálatom bére gyanánt.
A királyné elment a királyhoz, aki átadta az oszlopot Ízisznek. Ízisz kifejtette a fa
törzséből a koporsót, magával vitte, az üres oszlopot pedig visszaadta. A bübloszi Ízisz-
templomban sok nemzedéken át tiszteletben tartották ezt a fatörzset.
Ízisz pedig a koporsó fölött olyan jajveszékelésben tört ki, hogy a király egyik gyermeke
rémületében szörnyethalt. A bánatos özvegy a koporsót hajóra tette, és elindult vele haza
Egyiptomba. Magával vitte a király másik gyermekét, akinek Manerosz volt a neve.
Amikor a hajó a Phaidrosz folyóra érkezett, iszonyú szél kerekedett. Ekkor az istennő
haragjában kiszárította a folyót. Mikor a sivatagba érkezett, kinyitotta a koporsót,
csókolgatta és siratta.
Manerosz csendben odalopódzott, és tanúja lett Ízisz fájdalmának. Az istennő azonban
hátranézett, és észrevette, mire haragos pillantásától a gyermek azonnal szörnyethalt. De
Egyiptomban azért még ma is tisztelik, és ő az a Manerosz, akiről az egyiptomiak a
lakomákon énekelni szoktak. [68]
Ízisznek volt egy kisfia, Hórusz, aki Butó városában nevelkedett. Ezt egy alkalommal Ízisz
meglátogatta, és addig magára hagyta Ozirisz koporsóját. Tüphón — aki tudta, hogy Ízisz
megtalálta Ozirisz koporsóját — ezt az alkalmat felhasználta: tizennégy részre vágta
Ozirisz holttestét, és mindenfelé szétszórta.
Mikor Ízisz erről értesült, papiruszcsónakba ült, és elindult a tizennégy testrész
megkeresésére. Meg is találta valamennyit, és mind eltemette. De még ezenkívül is
sokfelé síremléket emelt Ozirisznek. Kettős cél vezette: egyrészt Tüphónt akarta
megzavarni, hogy meg ne találja azokat a sírokat, ahol férje testrészei voltak eltemetve,
másrészt, hogy Ozirisz tiszteletét minél több helyen elterjessze.
Ozirisz pedig egy napon felszállt az alvilágból, és előkészítette fiát, Hóruszt a Tüphón
elleni nagy harcra. Próbára tette, és megkérdezte, mit tart ő a legszebb dolognak. Hórusz
habozás nélkül azt felelte, hogy legszebb dolog bosszút állni apjáért és anyjáért, akiknek
annyit kellett szenvedniök. Másodszor azt kérdezte Ozirisz, hogy melyik állat lenne
leghasznosabb számára a Tüphón elleni küzdelemben. Legnagyobb csodálkozására
Hórusz azt felelte, hogy lónak venné a legtöbb hasznát.
— Miért nem az oroszlánt mondtad? — kérdezte.
— Az oroszlán nagyon hasznos annak — felelte Hórusz —, akinek segítségre van
szüksége. De nekem nem oroszlán, hanem ló kell, hogy utolérjem és megsemmisítsem a
futó ellenséget.
Ennek a feleletnek Ozirisz nagyon megörült, mert látta, hogy Hórusz győztesen fogja
megvívni Tüphónnal a nagy harcot. Kedvezett Hórusznak még az is, hogy egy alkalommal
egy mérges kígyó üldözésétől megmentett egy sikoltozó nőt, aki nem volt más, mint

mondái
Thuerisz, Tüphón kedvese. A leány hálából elárulta Hórusznak, hogy Tüphón bal karja
gyengébb a jobbnál, és ezt ragadja meg, ha győzni akar. [69]
Így is történt. Több napig tartó küzdelem után Hórusz megkötözve adta át Tüphónt
Ízisznek, hogy álljon rajta bosszút. De Tüphón addig könyörgött, addig esküdözött, hogy
megbánta, amit tett, míg Ízisz megsajnálta, eloldta kötelékeit, és útjára engedte. Ám
Tüphón nem tartotta meg szavát, és tovább acsarkodott. Hórusznak még kétszer meg
kellett küzdeni vele apja emlékéért.
A győzelem mind a kétszer az övé lett. [70]
HOGYAN MENTETTE MEG ÁMON ISTEN A KÁDESI CSATÁBAN II. RAMSZESZ

FÁRAÓT?
A nagy király, Felső- és Alsó-Egyiptom ura, összeszedte és felszerelte gyalogságát,

harcikocsizóit és zsoldosait, akiket győzelmes hadjárataiban szerzett, és elindult velük
észak felé a nyomorult hatti fejedelem ellen. Hegyszorosokon vonult át seregével, olyan
könnyedén, mintha csak Egyiptom sík földjén menetelt volna. A sereg élén ő maga állt,
félelmesen és ragyogón, mint atyja, Montu hadisten, Théba ura.
Uralkodásának 5. évében, a nyár második hónapjának 9. napján II. Ramszesz őfelsége
Zaru erődjéhez érkezett. De nem állt meg, hanem továbbvonult észak felé, mígnem
elérkezett a kádesi hegyhez. Itt átkelt az Orontész folyón seregének azzal a részével, mely
Ámon istenről volt elnevezve. [71]
A folyó partján terült el Kádes városa. Ennek mezején került szembe az ellenséggel.

mondái
Hatti fejedelme nagy sereget gyűjtött. Vele volt nemcsak saját népe, hanem melléje
gyülekeztek a szomszéd népek seregei is. A szomszéd fejedelmek mind hozzá
csatlakoztak, nagy számmal hozván magukkal csapatokat és harci kocsikat. Sokan voltak,
mint a sáskák, valósággal ellepték a hegyeket és völgyeket.
Hatti fejedelme minden alattvalójának aranyát, ezüstjét elszedte, ezzel vesztegette meg a
szomszéd fejedelmeket, hogy az ő oldalán harcoljanak. A roppant sereg a hegyek közé
elrejtőzve, Kádestől északnyugatra, harcra készen állt.
Őfelsége, II. Ramszesz, messze megelőzve seregét, szinte egyedül, előőrsként érkezett
meg erre a helyre.
Ámonról elnevezett serege délebbre menetelt, Réről elnevezett serege Sebten városánál,
Ptahról elnevezett serege Erenen városánál volt, Szuteh nevét viselő serege pedig még az
úton vonult.
Hatti nyomorult fejedelme nem mert Ramszeszre támadni, habár annyi ember és ló vette
körül, mint a tengerpart homokja. A Ré nevét viselő sereg ellen indult, amely dél felől
gyanútlanul közeledett, és nem készült fel a harcra. A váratlan támadás a sereget
megrémítette, őfelsége gyalogsága és a harcikocsizók szétfutottak, súlyos vereséget
szenvedtek.
Ramszesz ekkor Kádes városától északra, az Orontész folyó nyugati partján tartózkodott.
Ide jöttek a követek, és jelentették neki a Ré nevét viselő sereg vereségét. A király semmit
sem szólt, bement sátrába, magára öltötte harci díszét, felvette páncélját, és úgy lépett ki
a sátorból, mint atyja, Montu isten, vagy amilyen Baál, mikor harci láz tüzeli. Azután beült
harci kocsijába, mely a „Győzelem Thébában" nevet viselte, s amelyet istállójának
legszebb fekete lovai röpítettek. Őfelsége, bár egy katonája sem volt vele, villámgyorsan
behatolt az ellenséges sereg közepébe. [72]
Csak itt nézett körül, és látta, hogy ezer meg ezer harcikocsi veszi körül. Ezek
mindegyikén három katona volt, jól felszerelve. Csak a csoda menthette meg életét.
Hogy ez hogyan történt, azt később maga a felséges király így mondta el:
— Egyetlen tiszt, egyetlen harcikocsizó, de még egyetlen gyalogos sem volt velem.
Elhagytak engem, zsákmányul az ellenségnek, egyetlenegy sem állott mellém, hogy
felvegye a harcot. Láttam, hogy el vagyok veszve, ha Anion isten nem segít, és így
kiáltottam fel:
— Mit jelent mindez, ó, atyám, Ámon? Hogy feledkezhetik el ennyire egy atya a fiáról?
Hát tettem én valamit életemben a te beleegyezésed nélkül? Ha álltam, ha mentem,
minden a te kívánságod szerint történt. Sohasem tértem el attól, amit parancsoltál. Millió
évekig fennálló templomot építettem neked, vagyonomat néked áldoztam, az összes
országokból szerzett zsákmányt a te oltárodra helyeztem. Tízezerszámra áldoztam neked
marhákat és jó illatú növényeket. Hatalmas kaputornyokat építettem neked, és magam
állítottam fel a zászlórudakat. Elephantiné szigetéről hoztam neked az obeliszkhez való
köveket. Hajóim jártak a tengeren, hogy minden ország adóját elhozzák neked. Mindig azt
hirdettem, hogy jaj annak, aki a te terveidet keresztezi, és jó annak, aki neked
engedelmeskedik.
— Így gondoltam én mindig rád, ó, atyám, Ámon, és te most mégis megfeledkeztél rólam.
Idegen országok népei között vagyok, akik szövetkeztek ellenem, és én teljesen egyedül
vagyok, senki sincs velem. Katonáim elhagytak, harcikocsizóim nem követtek. Én
azonban hozzád kiáltok, és tudom, ha te megsegítesz, többet ér az nekem, mint millió
gyalogos és százezer harcikocsizó.
— Jöjj hát segítségemre, ó, atyám, Ámon! Messzi országból könyörgök, de az én hangom
mégis eljut hozzád, te meghallasz engem, és nem hagysz elveszni! [73]
Alighogy ezt elmondtam, már éreztem is, hogy nyújtja felém kardját. Hallom, ahogy

mondái
mondja: Előre! Előre! Én veled vagyok, én, a te atyád, mit se félj, a kezem téged támogat,
és a győzelem a tiéd lesz!
Nyomban visszanyertem bátorságomat, keblem dagadt az örömtől, hangom ujjongva tört
elő torkomból. Olyan voltam, mint Montu, a hadisten, aki jobb felé nyilat lő, bal felé
lándzsát hajít. Úgy álltam köztük, mint Baál isten, mikor haragra gyúl. És halljatok csodát!
— annyi idő alatt, amint azt kimondom, Ámon segítségével már szét is vertem a kétezer
harcikocsit, és az ellenség katonái mind lovaim lába előtt feküdtek. Egy sem tudott
harcolni közöttük, a szívük megbénult a félelemtől, karjuk elgyengült a rettegés miatt.
Nem tudtak íjat feszíteni, nyilat kilőni, nem volt bátorságuk a lándzsát elhajítani. A vízbe
kergettem őket, mint a krokodilusokat. Egymásra zuhantak, és azt öltem meg közülük,
akit akartam. Egy sem mert közülük ellenem fordulni, s aki egyszer elesett, többé nem
kelt fel.
Hatti nyomorult fejedelme hadserege közepén állt, és figyelte az ütközetet, melyet én
egymagam vívtam harcikocsizóival, és rettegve látta, minő pusztítást vittem végbe
köztük. Magához hívatta legvitézebb tisztjeit, és megparancsolta, hogy törjenek rám. Ezek
mindegyikének volt harcikocsija, erős fegyvere, és számuk ezer volt. Mikor felém
közeledtek, én rájuk rohantam. Olyan voltam, mint Montu hadisten, és ők rögtön
megérezték kezem súlyát. Mészároltam, öldököltem őket, ahol éppen értem, és ők így
kiáltottak oda egymásnak: — Nem lehet ez ember, akivel mi küzdünk! Ez maga Szuteh
isten, a nagyerejű! Még sohasem győzött egy ember százezrek fölött anélkül, hogy
gyalogosok vagy harcikocsizók segítették volna. Aki őt meg meri támadni, annak
megbénul a karja, nem tudja az íját kifeszíteni, a lándzsát elhajítani. Gyertek, fussunk
előle, hogy ne fosszon meg bennünket a levegőtől, és tovább élhessünk! [74]
Én pedig olyan voltam mögöttük, mint a griff: üldöztem, téptem, marcangoltam őket.
Ekkor már az én szétszaladt harcikocsizóim is kezdtek gyülekezni, és én így szóltam
hozzájuk: — „Bátorság, katonák! Látjátok, hogy győzök, bár egyedül küzdök. Anion az én
pártfogóm, az ő keze támogat engem. Ti gyávák vagytok, harcikocsizóim, tibennetek
ugyan hiába bíztam volna. Pedig én emeltelek fel titeket alacsony sorsból, én
gondoskodtam, hogy legyen mit egyetek és igyatok, és amit adóban elvettek tőletek, azért
kárpótlást kaptatok tőlem. Ha valaki közületek kéréssel fordult hozzám, azt feleltem:
igenis, meg fogom tenni— és mindezen sok jóért ti mivel fizettetek? Azzal, hogy magamra
hagytatok. Kimondhatatlan a ti bűnötök. De a hatalmas isten, Ámon, győzelmet adott
nekem anélkül, hogy katonáim és harcikocsizóim velem lettek volna."
Mikor Menua, az én kocsihajtóm a harc elején látta, hogy az ellenség harcikocsizói
körülvesznek, nagy félelem fogta el, és így szólt hozzám: ,,Ó, uram, jóságos királyom, íme,
most egyedül állunk az ellenség közepette. A gyalogság és a harcikocsizók elhagytak
minket. Miért akarsz itt maradni, amíg kioltják életünket? Forduljunk vissza,
meneküljünk innen, ó, Ramszesz!"
De én így szóltam kocsihajtómhoz: „Bátorság, bátorság, Menua. Én majd behatolok az
ellenség közé, és úgy csapok rájuk, mint a sólyom. Leölöm őket, földre terítem
csapataikat. Mit számítanak neked ezek a nyomorultak? Énvelem van atyám, Ámon, és
velem van a győzelem! Az én arcom akkor sem sápad el, ha milliót látok közülük."
Mikor katonáim és harcikocsizóim látták, hogy Montu istenhez vagyok hasonló, és hogy
atyám, Ámon támogat engem, és minden ellenségemet, mint a pelyvát szétszórta, akkor
egyenként előszivárogtak, és ámulva látták, hogy a hattik mind vérükben fetrengenek.
Legjobb harcosaik, a fejedelmek, ezeknek gyermekei és testvérei is ott feküdtek [75]
holtan. Kádes mezeje fehérlett a halottaktól, lépni sem lehetett tőlük, oly sokan voltak.
Mikor katonáim látták, hogy mit tettem, odatódultak, és dicsőítették nevemet. Jöttek a
tisztek, és így szóltak: „Üdv neked, te csodálatos harcos! Nincs hozzád hasonló! Olyan

mondái
király vagy te, aki megküzd hadserege helyett, és győzelmet arat az egész világ színe előtt.
Nem üres dicsekvés ez! Te vagy Egyiptom védelmezője és az idegen országok leigázója."
Másnap hajnalban újra kezdődött a küzdelem. De Ramszesz éppen úgy harcolt, mint
előző nap. Olyan volt, mint Ré isten, amikor reggel felkel, és sugaraival elégeti ellenségeit.
Újabb csoda is rémítette a hatti sereget: a király homlokán levő Ureusz kígyó tüzet
okádott annak arcába, aki Ramszesszel szembeszállt. Mind leborultak előtte, és a földet
csókolták lábainál.
Mikor Hatti nyomorult fejedelme ezt látta, így kiáltott fel:
— Nem ember ez, hanem maga Ré, a napisten, Szuteh, a nagyerejű, Nut istennő fia, akinek
tagjaiban Baál isten lakozik . . .
Azonnal követet küldött hozzá egy levéllel, mely következőképpen szólt:
„Ó, hatalmas király, a napisten kiválasztottja, Anion kedveltje! Ura vagy Felső- és Alsó-
Egyiptomnak, de most a hatti birodalom is lábaid előtt fekszik. Ne légy kegyetlen
hozzánk! Neked sem üdvös, ha megölöd szolgáidat. Ki teljesíti akkor parancsaidat?
Tegnap százezreket vágtál le, és ma újra jössz, és írmagot sem hagysz közülünk.
Könyörülj rajtunk! Ébreszd fel szívedben a szelídséget, többet ér az, mint a vérontás. Ne
foszd meg Hatti népét az élettől, a levegőtől!"
Mikor ezt a levelet Ramszesz elolvasta, magához rendelte vezető tisztjeit, tábornokait, és
ismertette előttük Hatti nyomorult fejedelmének levelét. [76]
— Mondjátok meg, mit válaszoljak erre? — kérdezte. Ők így feleltek:
— Dicső dolog a bátorság, ó, király urunk, de a szelídség sem kevésbé ékesíti az embert.
Hallgasd meg Hatti fejedelmének kérését, és nyújts neki békejobbot.
Ramszesz így is cselekedett. Megkötötte a békét, majd megindult dél felé, Egyiptomba.
Amerre ment seregével és harcikocsizóival, mindenki őt dicsőítette. Megérkezvén
Thébába, kipihente magát palotájában, azután áldozatot mutatott be az isteneknek.
Maguk az istenek is köszöntötték az ő lelkét: üdvöz légy, ó, szeretett fiunk, Ramszesz,
Ámon kedveltje!
Az emberek milliói pedig ünnepségeket rendeztek a nagy király tiszteletére, akinek lábai
előtt hevertek mind az idegen országok. [77]
HOGYAN AKARTA A NAPISTEN ELPUSZTÍTANI AZ EMBERISÉGET ?
Valamikor az ősidőkben Ré napisten uralkodott az emberek és istenek fölött. De mikor

megöregedett, az emberek csúfondárosan kezdtek beszélni róla:
— Lám, lám — mondogatták —, már nem a régi. A csontjai ezüstté lettek, a teste
arannyá, a haja lazúrkővé.
Mikor a napisten meghallotta, hogy az emberek mit beszélnek felőle, így szólt

mondái
kíséretéhez:
— Hívjátok ide Tefnutot, Sut, Geber, Nutot és Háthort, az oroszlán istennőt, aki nem más,
mint az én látó szemem. De rajtuk kívül hívjátok ide az ősatya-isteneket és az ősanya-
istennőket, akikkel valamikor együtt voltam, mikor még én is, ők is az ősvízben
tartózkodtunk. Hívjátok ide magát az [78] ősvíz istenséget is, kísérjétek mind ide őket a
nagy palotába, hogy tanácskozzam velük.
Ahogy a napisten kívánta, úgy is lett. Az istenek és istennők megjelentek előtte, és
homlokukkal érintették a földet, mondván:
— Szólj hozzánk, hogy megtudjuk, miről akarsz velünk tanácskozni.
Ré napisten pedig az Ősvízhez fordult, és így szólt:
— Ó, te legöregebb istenség, akiben valamikor én is keletkeztem, ó, te istenek őse, halljad
parancsomat! Az emberek, akik az én szememből keletkeztek, csúfondáros szavakkal
ócsárolnak engem. Mondd, mit tegyek? Még nem döntöttem, hogyan büntessem meg
őket. Mielőtt végleges elhatározásra jutok, szeretném hallani a véleményedet. Nyilatkozz
hát!
Az Ősvíz így válaszolt:
— Ó, fiam, Ré isten, ki nagyobb és hatalmasabb lettél annál, aki megalkotott téged, akit
tisztelnek alattvalóid, mikor trónusodon ülsz, és akitől rettegnek, ha szemedet ellenük
fordítod, azt javaslom neked, küldd ki Háthor istennőt azok ellen, akik csúfolni
merészeltek téged. Ó majd foglyul ejti és eléd hurcolja a gonoszokat.
Így szólt az Ősvíz istenség, és a többi jelenlevő isten zúgva helyeselt neki. Erre Ré
csakugyan elküldte Háthor istennőt oroszlán képében az emberek közé, ő azonban nem
ejtett foglyokat, hanem szörnyű mészárlást vitt végbe az emberek között. Mikor ezt a
napistennek jelentette, ez megköszönte buzgalmát, Háthor pedig megígérte, hogy
mindaddig nem nyugszik, míg Ré ellenségeit, vagyis az embereket mind ki nem irtja.
Ré napisten szívében azonban szánalom ébredt. Nem, ezt nem teheti, hiszen nem minden
ember csúfolta őt, nem kell mind kipusztítani, elég, ha a bűnösök vesznek el, a többi hadd
éljen, ne váljon a föld pusztasággá. Másrészt nem akarta [79]
visszavonni Háthor istennőnek adott parancsát sem, ezért a következő cselt eszelte ki:
— Menjenek a követeim gyorsan, mint a testet követő árnyék — adta ki a parancsot —
Elephantiné szigetére, és hozzanak nekem onnan jó sok vörös festékanyagot.

mondái
A követek teljesítették a parancsot, és egykettőre meghozták a festékanyagot. A napisten
ezt szolgálólányaival megőröltette, s azután árpából készült sört kevertetett belé. Olyan
lett az egész, mint a vér, és olyan lett, hogy hétezer söröskorsót töltöttek meg vele. Miután
ez megtörtént, a napisten odavitette a söröskorsókat, ahol másnap Háthor istennő
oroszlán képében folytatni akarta az emberek pusztítását. Ezután elküldte a
szolgálólányait, és a sötét éjszakában maga látott neki, és kiöntötte mindenfelé ezt a
vörös részegítő italt. Mindjárt csodát is tett: a folyadék a földeket háromtenyérnyi
magasságban ellepte.
Midőn kora hajnalban megjelent Háthor istennő, hogy folytassa az emberek mészárlását,
csodálkozva látta, hogy a földek teljesen el vannak árasztva egy különös vörös színű
folyadékkal. A folyadék visszatükrözte az ő félelmes oroszlán-arcát, és ő közelebb hajolt,
hogy jobban lássa magát. Eközben néhány csepp a száját érte, és szerfölött ízlett neki.
Kezdett inni belőle, és nem is hagyta abba jó ideig, úgyhogy teljesen lerészegedett tőle.
Így aztán nem jutott hozzá, hogy az embereket pusztítsa.
A napisten pedig mosolygott és örvendezett magában, hogy ezzel a csellel sikerült az
embereket a pusztulástól megmentenie. [80]
HOGYAN TUDTA MEG ÍZISZ A NAPISTEN LEGTITKOSABB NEVÉT ?
Izisz istennő bölcsességben embert és istent, élőt és halottat egyaránt felülmúlt.

Nem volt egyetlen olyan dolog sem égen sem földön, amit ő ne ismert volna,
akárcsak a napisten, aki megvilágítja a földet. Csak egy dolgot nem ismert ez a
mindentudó istennő: nem ismerte Ré, a napisten titkos nevét. Ez szerfölött
bántotta, és elhatározta, hogy valamilyen úton-módon kifürkészi.
Ré napisten legénységének élén mindennap ott ült bárkájában, felséges trónusán.
Megöregedett ekkor már, keze és ajka reszketőssé vált, és egy alkalommal nyála
kicsordult, és lehullott a földre. Izisz ott termett, és a nyálból és agyagból kígyót
[81] formált. Azután elhelyezte egy keresztúton, ahol a nagy isten sétálni szokott.

mondái
A nagy isten nemsokára csakugyan megjelent palotája kapujában, és szokott
sétájára indult. De ahogy a keresztútra ért, a kígyó megmarta. Tűz csapott ki az
isten testéből. Eleinte szinte megnémult ijedtében, de aztán kiabálni, jajgatni
kezdett, fel a magas égig. Mikor az isteni kilencség meghallotta az ijesztő hangokat,
megkérdezte:
— Mi történt? Miért jajgatsz, ó, hatalmas isten?
De ő nem tudott mindjárt válaszolni. Ajkai reszkettek, és egész testében remegett.
Testét úgy elárasztotta a méreg, mint ahogyan a Nílus elborítja a földeket áradás
idején. Mikor végre összeszedte magát, így szólt hozzájuk:
— Gyertek ide hozzám, ti istenek, akik az én testemből keletkeztetek, ti istenek,
akik énáltalam jöttetek létre. Tudatni akarom veletek, hogy mi történt velem.
Valami szörny megmart engem. Nem tudom, hogy micsoda, a szemeim nem látták
soha, sejtelmem sincs róla, hogy mi lehetett voltaképpen. Akkor történt ez, mikor
kiléptem a kapun, hogy megtekintsem a világot, melyet én teremtettem. Amikor a
keresztúthoz értem, valami megszúrt engem, de nem tudom, hogy micsoda. És
hogy szenvedek tőle! El sem tudtam képzelni, hogy van ekkora szenvedés. Nem
igazi tűz, és nem igazi víz. A szívem lángban ég, testem reszket, és minden tagomat
hideg borzongás rázza. Küldjétek hozzám gyermekeiteket, mert az istenek
gyermekei csodálatos varázsigéket tudnak, majd ők megszabadítanak ettől a
szörnyű szenvedéstől!
El is jöttek az istenek gyermekei, köztük Ízisz is, akinek csodálatos varázsigéi
voltak a fájdalmak megszüntetésére. Így szólt a napistenhez:
— Mi történt veled, ó, felséges isten? Miféle kígyómarástól gyengültél el ennyire?
Talán gyermekeid közül emelte föl valamelyik ellened fejét? Ha így történt, majd
én legyőzöm és visszaűzöm őt. [82]
A napisten ily szókkal válaszolt Ízisznek:
— Éppen el akartam indulni, hogy sétálgassak Egyiptomban és az idegen
országokban, mert szívem vágyott arra, hogy lássam azt, amit teremtettem. Mikor
a keresztútra értem, valami megmart anélkül, hogy láttam volna. Es hogy
szenvedek tőle! Nem is igazi tűz, és nem is igazi víz, mégis hidegebb vagyok, mint a
víz, forróbb vagyok, mint a tűz, s amellett hideg borzongás rázza tagjaimat. A
szemem is elhomályosul, és nem látok. Az ég úgy rám nehezedik, mint a földre a
legnagyobb hőség idején.
— Meggyógyítlak, ó, atyám — kiáltott fel Ízisz —, csak mondd meg nekem a te
titkos nevedet, mert megszabadul a szenvedéstől az, akinek nevét a varázsigében
megemlítem.
Ré így felelt:
— Én vagyok az, aki megalkotta a földet, a hegyeket és vizeket. Én vagyok az, aki
megalkotta az eget, ahol az istenek lelke lakozik. Én vagyok az, aki szemeit kinyitva
létrehozta a világosságot. Én vagyok az, aki szemét lehunyva létrehozta a
sötétséget. Én vagyok az, aki szabályozza a Nílus áradását. Én vagyok az, aki
megnyitotta az évet, és létrehozta a napokat és órákat. Én vagyok az, aki
meggyújtotta az élő tüzet. Én vagyok Hepere hajnalban, Ré délben és Atum este
idején.
Ré szavai után azonban a méreg keringése nem szűnt meg, és a nagy isten tovább

mondái
szenvedett. Ízisz ekkor azt mondta neki:
— Amit te elmondtál, hatalmas isten, ez mind igaz, de nem tartalmazza a te igazi
nevedet. Ha te ezt kimondtad volna, a méreg azonnal eltávozott volna belőled. Így
tovább éget a lángja.
Ré isten erre így válaszolt:
- Tartsd hát ide a füledet, leányom, Ízisz, hogy az én igazi nevem átmehessen
testemből a tiedbe. A legszentebb Ősisten rejtette el ezt a nevet, amelynek örökké
titokban kell maradnia, ha meg akarom tartani helyemet millió évekig a [83]
napbárkában. De most én, hogy a kínzó méregtől szabaduljak, megsúgom neked,
és te soha senkinek ne áruld el, csak fiadnak, Hórusznak, ám őt is kötelezd esküvel
arra, hogy nem adja tovább senkinek.
Ezzel megsúgta Ízisznek titokban tartott nevét. Ízisz erre a következő varázsigét
mondta el:
— Távozz el, ó, kígyóméreg, távozz el! Hagyd el szavaimra a nap istenét, a lángoló
istent! Én vagyok Ízisz, aki ezt a varázsigét kimondja. Távozz el, méreg! A nagy
isten elárulta legtitkosabb nevét, és most már Ré meggyógyul, és élni fog Ízisznek,
az istenek úrnőjének hatalma által, aki a mérget kiűzte belőle.
Így tudta meg tehát Ízisz Ré napisten igazi nevét a méreg által, amelyet
rábocsátott.

mondái
THOT ISTEN MEGGYÓGYÍTJA A GYERMEK HÓRUSZT
Ízisz megszülte Hóruszt, Ozirisz fiát a Nílus deltájában, a khemniszi mocsárban. Nem volt
nála boldogabb anya. Ujjongva dédelgette, csókolgatta a kisdedet, szép dalokat énekelt
neki. Mikor pedig elment hazulról, hogy beszerezze, amire a gyermeknek szüksége volt,
jól elrejtette, hogy megvédje Tüphóntól, aki koldusnak öltözve errefelé csavargott, hogy
Ozirisz után fiát, Hóruszt is elpusztítsa, mert Ozirisz trónusát ő akarta örökölni. De a
mocsárban, a bozótok közt nem lelt nyomára.
Mégis egyszer, mikor Ízisz hazatért, Hóruszt, ezt a csodálatosan szép, arányos testű
gyermeket szörnyű állapotban [85] találta. Könnye és nyála csurgott, szíve alig vert, teste
egészen elgyengült, vérkeringése elállt. Ízisz rémülten kiáltott: — Itt vagyok, itt vagyok,
kisfiam! — de a gyermek olyan gyenge volt, hogy még el sem tudott mosolyodni, még
annyi ereje sem volt, hogy elfogadja anyja keblét, amelyből éltető tejet szívhatott volna,
hogy gyötrő szomját eloltsa. Ízisz kétségbeesett. Nem volt ott senki, akihez segítségért
forduljon. Atyja az alvilágban, anyja a holtak birodalmában, férje a koporsóban — csak az
ellenség volt a közelben, aki vesztére tör.
— Mit csináljak? Kihez forduljak? —jajgatott keservesen. Jajgatására előjöttek a Delta
lakói, és szívből sajnálták, de segíteni nem tudtak rajta. Csak egy asszony biztatta, hogy
ne féljen, biztos, hogy nem az ellenség ártott a gyermeknek, hiszen itt a bozótban nem
talált rá, hanem talán skorpió csípte meg, attól lett rosszul. És csakugyan, mikor Ízisz
beszívta a gyermek lélegzetét, olyan volt az, mint a koporsóban fekvő halott bűze. Ebből
biztosra lehetett venni, hogy az asszonynak igaza volt, a gyermekben méreg volt, skorpió
mérge. Ízisz karjaiba vette, ringatta, és még hangosabban jajgatott:
— Hóruszt, az én kisfiamat, skorpió csípte meg!
Arra járt éppen akkor Nephthisz istennő, aki maga is sírva fakadt, amikor meghallotta
Ízisz jajgatását. Odasietett hozzá, és így szólt:
— Ó, Ízisz, imádkozzál az éghez, hogy a napbárka megálljon, és Ré legénysége ne evezzen
addig, míg Hórusz betegsége el nem múlik.
Ízisz így is tett, jajkiáltásokat küldött az ég felé, és szava elérte a napbárkát. Az megállt,
Thot isten rögtön leszállt róla, és odament Íziszhez.

mondái
— Ó, felséges Ízisz, mi történt? Mi bánt? Miért jajgatsz?
— Hogyne jajgatnék — felelte zokogva Ízisz —, mikor az én kisfiamban skorpió mérge
van!
— Ne félj semmit, Ízisz — biztatta Thot —, Hórusznak nem történhet semmi baja, hiszen
a nap bárkája őrzi. Én most [86] jöttem onnan, és tudd meg, hogy a napkorong megállt, a
világosság eltűnt, és addig nem is tér vissza, míg Hórusz meg nem gyógyul.
— Hát akkor segíts rajta, gyógyítsd meg rögtön, varázslatoddal űzd ki belőle a mérget,
hiszen látod, mennyire szenved az én drága kisfiam!
Thot erre kiterjesztette karjait a gyermek fölé, és így szólt:
— Ó, Hórusz, Hórusz! Legyen erős a te szíved, és ne bágyadjon el a méregtől! Ébredj fel,
Hórusz, és örvendeztesd meg anyádnak, Ízisznek szívét! Te méreg, távozz el belőle, hullj
be a földbe, hogy Hórusz meggyógyuljon, és a napbárka tovább haladhasson, Ré
legénysége tovább evezhessen. Az áldozati ételeket szüntessék be, a templomokat zárják
be addig, míg Hórusz meg nem gyógyul. A Nílus két forrása duguljon be, a növényzet
száradjon el, míg Hórusz meg nem gyógyul. Ne lehessen a fényt és árnyat
megkülönböztetni, az évet ne lehessen hónapokra, napokra és órákra beosztani, míg
Hórusz meg nem gyógyul anyja örömére.
Ilyeneket mondott Thot varázsige gyanánt, és a kisgyermek mindjárt jobban lett, és
elfogadta az anyatejet. Azután Thot az ott összegyűlt khemmisziekhez fordult:
— Ti pedig, Delta lakói, vigyázzatok a gyermekre itt a földön, mint ahogy Ré napisten
ügyel rá az égben. Vigyázzatok, hogy az ellenség rá ne találjon, hogy épségben
felnövekedjék, és elfoglalja majd apja trónusát. Addig is terjedjen mindenfelé iránta a
szeretet a jók között és a félelem a gonoszok között.
Így gyógyította meg Thot isten varázsereje a beteg Hóruszt. [87]
A HAJÓTÖRÖTT TÖRTÉNETE
A hajó lassan, engedelmesen úszott lefelé a Níluson. A messze Núbiából érkezett.

A hajó parancsnoka, az ifjú egyiptomi herceg, borús arccal szemlélte a rég nem látott, jól
ismert tájat. Ekkor kísérője, a sok világot bejárt, kiváló férfiú, akit a király adott melléje,
így szólt hozzá:
— Örvendezz, herceg, hiszen hazaérkeztünk végre! A hajó kiköt, a cölöpöket leverik, és

mondái
rákötik a hajókötelet. Nézd, mekkora az öröm hajónkon. Legénységünk épségben,
veszteség nélkül tért haza, pedig messze vidékeken jártunk, Núbia legtávolabbi vidékét is
felkerestük, elhaladtunk Szenmut előtt, és most íme, mégis épségben hazaérkeztünk.
Hallgass rám, herceg! Nemsokára a király előtt állasz. Tisztálkodj meg [88] szépen, önts
bőven vizet ujjaidra, és úgy állj a király elé. Bármit kérdez, okosan felelj, fennakadás
nélkül beszélj, hiszen az embert gyakran a szája menti meg a bajtól, és szavaival
leleplezheti gondolatát. Okosan viselkedj tehát!
— Jól van — felelte a herceg —, fölösleges ezt hangoztatnod. Úgyis tudom.
— Untat talán az efféle tanács? Nos, jó, akkor elmondok neked egy történetet, amely
bizonyára érdekelni fog.
— Szívesen meghallgatom, ha érdekes — felelte a herceg.
— Sok esztendővel ezelőtt — kezdte el a kísérő —, mikor még ifjú voltam, hajóra
szálltam, hogy társaimmal együtt a királyi ércbányákhoz menjek. De akkor nem a
Níluson, hanem a tengeren hajóztunk. A hajó százötven rőf hosszú és negyven rőf széles
volt. A legénység száma százötven fő volt, csupa válogatott egyiptomi, akik jártasak voltak
a hajózásban, és éberen figyelték az eget és a vizet. Egyik nap jelezték, hogy vihar
közeledik. A hajósok nem ijedtek meg, mert szívük bátrabb volt, mint az oroszláné. A
vihar ki is tört. A tenger közepén jártunk ekkor, és az orkán elől igyekeztünk a parthoz
közeledni. De hiába volt minden erőfeszítés, nem tudtunk megbirkózni a száguldó
viharral és a nyolcrőfnyi magas hullámokkal, amelyek újra meg újra vízzel borították
hajónkat. Végül is darabokra tört, és mi mind a tengerbe zuhantunk. Hiába volt
oroszlánnál is bátrabb a legénység, nem volt számára menekülés. Mind belefulladtak a
tengerbe, egy sem menekült meg közülük. Nékem, ahogy ott a hullámokban vergődtem,
egy deszkadarab akadt a kezembe, ebbe kapaszkodtam, és ennek köszönhetem
megmenekülésemet.
A tenger hullámai egy szigetre sodortak. Három napig teljesen egyedül voltam. Egy fa
odújában aludtam, nem volt velem senki más, csak az árnyékom. Negyednap, amikor már
nagyon megéheztem, elindultam élelmet keresni. Szerencsém volt, találtam fügét, szőlőt,
jó ízű hagymát, uborkát, de nem ám csak itt-ott szórványosan, hanem olyan bőségben,
[89] mintha valaki ültette volna. A patakban halat, a bokrok ágai közt madarat is fogtam,
mindenből bőségesen volt a szigeten. Jól teleettem magam, nem is tudtam mindent
elfogyasztani. Aztán elővettem a tűzcsiholómat, és tüzet gyújtottam, hogy áldozatot
mutassak be az isteneknek szerencsés megmenekülésemért. Ahogy készülődöm,
egyszerre félelmes dübörgő hangot hallottam. Először azt hittem, a tenger hullámverése.
Nem, nem az volt. A hang egyre közeledett, a fák megroppantak, a föld megrendült, és én
rémülten takartam el arcomat. Mikor mégis ki mertem nyitni a szememet, azt láttam,
hogy egy csodálatos kígyó közeledik felém, aminőt még elképzelni sem tudtam. A teste
harminc rőf hosszú volt, a szakálla is több volt két rőfnél. Testét arany borította, szakálla
pedig valódi gyönyörű lazúrkőből való volt. Előrehajolt, és felém tátotta száját. Én
rémülten földre borultam előtte. Ő pedig így szólt:
— Hogy kerültél ide, te kicsi ember? Ha nem mondod meg, vedd tudomásul, hogy
hamuvá fogsz válni, és eltűnsz mindörökre.
— Hajótörött vagyok, nem magamtól jöttem, a tenger hullámai vetettek ide — feleltem,
de az ijedtségtől alig jött ki hang a torkomon.
— Látom, hogy beszélsz - mondta a kígyó -, de nem hallom, mit mondasz. No, várj csak,
majd elviszlek valahová, ahol lepihenhetsz, és ott majd nyugodtan beszélhetsz.
Azzal óvatosan a szájába vett, és elvitt egy nyugvóhelyre, ahol szépen lefektetett anélkül,
hogy fájdalmat okozott volna, anélkül, hogy kárt tett volna bennem. Ekkor újból
megkérdezte:

mondái
— No most már mondd el, hogy jutottál erre a szigetre, kicsiny ember.
Most már bátrabban és hangosabban válaszoltam:
— Tengerre szálltam egy százötven rőf hosszú és negyven rőf széles hajón. A legénység
száma százötven fő volt, csupa [90] válogatott egyiptomi, akik jártasak voltak a
hajózásban, és éberen figyelték az eget és vizet. Egyik nap jelezték, hogy vihar közeledik,
még azt is megmondták, hogy mikorra várható. Nem ijedtek meg, mert szívük bátrabb
volt, mint az oroszláné. A vihar ki is tört. A tenger közepén jártunk, és akárhogy
igyekeztünk is, nem tudtuk elérni a partot. A száguldó vihar újra meg újra nyolcrőfnyi
hullámokkal csapkodta hajónkat, mígnem darabokra törte. A többiekkel együtt én is a
tengerbe zuhantam, és bizonyára én is velük együtt elpusztultam volna, ha egy darab
deszka kezembe nem kerül. Ebbe kapaszkodtam, és szerencsésen megmenekültem. Így
hát most már tudod, hogy engem a tenger áradata vetett erre a szigetre.
Ő erre így válaszolt:
— Ne félj, kicsiny ember. Ne aggódj sorsod miatt, örülj, hogy hozzám kerültél. A nagy
isten őrizte meg éltedet, ő hozott téged Kának, a léleknek erre a szigetére. Mindent
megtalálsz itt, amit szem-száj megkíván. Tele van mindenféle csodás dologgal. Ezen a
szigeten eltöltesz majd egy kis időt, mintegy négy hónapot. Mikor ez az idő letelik, egy
hajó érkezik majd ide Egyiptomból, olyan legénységgel, akiket te jól ismersz. Elmégy
velük a királyi udvarba, eljutsz szülővárosodba, és késő öregségedben ott is fogsz
meghalni. Micsoda öröm lesz majd beszélned az átélt szenvedésekről!
— Én magam is sok megpróbáltatáson mentem keresztül folytatta a csodálatos kígyó. —
Valamikor gyermekeimmel és testvéreimmel együtt éltem itt. Egyszer azonban, mikor én
nem voltam velük, egy csillag hullt le az égből, és elégette őket. Mikor megtaláltam
holttestüket egy halomban, magam is majd halálra váltam. Terád más sors vár. Te erős
vagy, szíved kitartó, te újra meg fogod ölelni gyermekeidet, megcsókolhatod feleségedet,
viszontláthatod hazádat. Újra visszatérsz a királyi udvarba, találkozol testvéreiddel —
hidd el, ez a legszentebb dolog a világon! [91]
Én arcra borultam előtte, és homlokommal megérintettem a földet", majd így szóltam:
— Hallgasd meg, ó, uram, amit mondok neked! Ha hazamegyek, beszélni fogok rólad a
királynak, hírt adok neki hatalmadról és nagyságodról. Beszélni fogok mindarról, ami
velem történt. Dicsőíteni foglak tégedet a városban, a nép és az ország vezető emberei
előtt. Bárányokat és szárnyasokat fogok levágatni neked égő áldozatul. Hajókat fogok
küldetni hozzád, megrakodva Egyiptom kincseivel. Küldök neked olajat, illatszereket,
tömjént, mindent, ami kedves egy istennek. Egy olyan istennek, aki jóságos az
emberekkel szemben, aki egy távoli országban lakik, és akinek a legtöbb ember még a
hírét sem hallotta.
Így szóltam, de a kígyó nevetett rajtam, mintha valami nevetséges dolgot mondtam volna,
és így válaszolt:
— Ó, te kicsiny ember, nem kell nekem a te mirrhád és tömjéned! Tudd meg, hogy én
vagyok Punt ország királya, ahol a legtöbb mirrha és tömjén terem. Kenőolajban, amit te
küldeni akarsz, ugyancsak az én országom a leggazdagabb. Egyébként hiába is küldenél
bármit. Ha te eltávozol innen, ez a sziget megsemmisül. A tenger hullámai mindörökre
elárasztják.
Ezen beszélgetés után négy hónapra a hajó — úgy, ahogy ő előre megjósolta — feltűnt a
láthatáron. Mikor láttam, hogy közeledik, felmásztam egy magas fára, onnan integettem
nekik, s már messziről felismertem, hogy hazám fiai jönnek. Elmentem az isteni kígyóhoz,
hogy jelentsem neki, de ő már mindenről tudott, és így szólt hozzám:
— Minden jót, kicsiny ember! Térj haza épségben, és öleld meg feleségedet és
gyermekeidet. Tedd nevedet híressé a városban — csak ezt kívánom neked.

mondái
Én ekkor karomat összefogva arcra borultam előtte, ő pedig megajándékozott egy
hajórakományra való mirrhával, tömjénnel, kenőolajjal, balzsammal, fekete
szemfestékkel, [92] elefantagyarakkal, zsiráffarokkal, kutyákkal, cerkóf- és másfajta
majmokkal és még sok egyéb drága holmival.
En újra leborultam előtte, és dicsértem jóságát, ő pedig így szólt hozzám:
— Menj békességben, kicsi ember. Két hónap múlva hazaérkezel az udvarba, megöleled
gyermekeidet, boldogan élsz tovább, és majd ha meghalsz, sírodban fogsz megújulni.
Most pedig menj a hajóhoz, és hívd segítségül a legénységet, hogy berakodjanak.
Így is tettem. A hajó legénysége előtt dicsőítettem e sziget urát, és ők is — mikor
meghallották, hogyan bánt velem — ugyanezt cselekedték. Miután berakodtunk, hajónk
megindult észak felé, a királyi székhely irányában. Két hónap múlva érkeztünk haza, úgy,
ahogy ő azt megmondta. A király elé járultam, és megmutattam az ajándékokat,
amelyeket a szigetről hoztam, ő köszönetet mondott nekem az ország fő hivatalnokai
előtt, és udvarába fogadott mint belső emberét. Szolgákat is adott nekem. Mindezt pedig
azért mondtam el neked, hogy kövesd példámat. Viselkedj úgy, ahogy mondtam.
A herceg így válaszolt:
— Érdekes a történet, amit elmondtál, barátom, bár nem tudom, mennyi a dicsekvés
szavaidban. De az én helyzetem más. Én nem hozok ajándékot a királynak, és lehet, hogy
nem is lesz velem megelégedve. Így hát nem érzem magamat olyan jól, mint te, mikor
visszaérkeztél a hatalmas kígyókirály szigetéről. Vajon adnak-e vizet a madárnak
levágása reggelén? — tette hozzá borúsan.
Ezt a történetet elejétől végig a jó tollú és ügyes ujjú írnok, Amenen Amenitia írta (élet,
üdv és egészség neki!). [93]
A KÉT TESTVÉR
Valamikor réges-régen élt egyszer két testvér, egy apától és egy anyától születtek. Az
idősebbik neve Anubisz volt, a fiatalabbá Bata. Anubisz jóval öregebb volt, házasságban
élt egy asszonnyal, az öccse pedig úgy élt a házukban, mint gyermekük. Minden tennivalót
elvégzett, otthon ruhát szőtt a bátyjának, a mezőn pedig aratott, szántott.
Sokáig éldegéltek így teljes békességben. A fiatalabb testvér őrizte a nyájat is, és este,
mikor megtért bátyja házába, sohasem jött üres kézzel. Hozott a mezőről füvet, az
erdőből fát. Azután megfejte a teheneket, és a tejet odatette bátyja elé, aki feleségével

mondái
együtt evett és ivott. Bata pedig kiment az istállóba, és ott aludt a barmok közt. [94]
Mikor a nap felkelt, és a föld megvilágosodott, Bata megfőzte az ételt és bátyja elé rakta.
Ezután kihajtotta barmait, hogy legeltesse őket a mezőn. Mikor az állatok mögött
lépegetett, azok így szóltak hozzá:
— Jó a fű a folyó partján, hajts minket oda.
Bata értette az állatok beszédét, és arra a helyre hajtotta őket, amelynek dús füvét
megkívánták. Ezt máskor is megtette, így aztán az állatok gyorsan gyarapodtak.
Egyik este így szólt az idősebb testvér az ifjabbhoz:
— Reggel fogj be, mert a föld már alkalmas a szántásra. Hozz ki magaddal vetőmagot is,
nekifogunk a munkának.
Bata mindent úgy tett, ahogy a bátyja kívánta. Mikor a nap felkelt, és a föld
megvilágosodott, együtt ment ki bátyjával a mezőre. Szorgalmasan dolgoztak, és szívük
megtelt a munka örömével.
Így ment ez néhány napig, amikor egyszer elfogyott a vetőmag. Az idősebb testvér így
szólt az öccséhez:
— Menj, siess haza, és hozz vetőmagot!
Bata nagy buzgón sietett haza. Mikor megérkezett a házukba, a bátyja felesége éppen a
tükör előtt ült, és a haját fonta. Bata így szólt hozzá:
— Állj fel, kérlek, és adj nekem vetőmagot, hogy kivihessem a mezőre, ahol a bátyám vár
engem. Siess, mert nem késlekedhetem!
Az asszony pedig így válaszolt neki:
— Menj magad, nyisd ki a csűrt, és hozd ki, amit akarsz. Nem hagyom félbe miattad a
fésülködésemet.
Az ifjú erre keresett egy hatalmas nagy edényt, mert sok vetőmagot akart magával vinni.
Meg is rakodott búzával, árpával. A vállára vette, és indulni akart, mikor az asszony így
szólt hozzá:
— Mennyi súly van a válladon?
— Búza három mérő, árpa két mérő, összesen öt mérő — felelte az ifjú. [95]
— Milyen erős vagy! — hízelgett az asszony. — Én látlak itt mindennap, látom, milyen
erős vagy, ne csodáld hát, hogy megszerettelek. Szeress te is engem, nem bánod meg, jó
sorod lesz, szép ruhákat fogok neked szőni!
Az ifjú, mikor ezeket a gonosz szavakat hallotta az asszony szájából, olyan dühös lett,
mint egy leopárd.
— Micsoda gyalázatos beszéd ez? Te olyan vagy nekem, mintha az anyám lennél, férjed
pedig mintha az apám lenne. Ő nevelt fel engem, örök hálával tartozom neki. Hogy mersz
tőlem ilyen gonoszságot kívánni? Nehogy még egyszer halljam tőled! Én nem fogom
elmondani senkinek, soha nem csúszik ki a számon.
Így szólt, azzal újból vállára emelte terhét, és kiment a földekre bátyjához. Szorgalmasan
dolgoztak egész nap. Mikor alkonyodott, az idősebb testvér hazament, a fiatalabb pedig
még a nyáj után nézett, hogy hazaterelje istállójukba.
Az asszony pedig otthon halálos rettegésben volt, mert attól félt, hogy a fiatalabb testvér
ígérete ellenére elmondja bátyjának az ő gonosz beszédjét. Ezért a következő cselt eszelte
ki: zsírt és olajat vett be, hogy rosszul legyen, azonkívül összeverte magát, és testén-arcán
ütések nyomait viselte.
Mikor férje hazatért, feleségét betegen fekve találta. Nem öntött vizet a kezére, mint
máskor, nem gyújtott világot, a ház sötétben volt, ő pedig jajgatott és hányt. Férje ijedten
kérdezte:
— Mi bajod?
— Beteg vagyok — nyöszörgött az asszony. — Öcséd nem mondott semmit?

mondái
— Erről semmit.
— Persze, erről hallgatott. De én mindent elmondok neked. Mikor délelőtt hazajött, hogy
vetőmagot vigyen neked, engem egyedül talált a házban. Ekkor így szólt hozzám: „Jer,
szeress engem. Ékesítsd fel hajadat, hogy még jobban gyönyörködjem benned." Így szólt
hozzám, de én nem [96] hallgattam rá, hanem így válaszoltam: „Micsoda gyalázatos
beszéd! Hát nem vagyok-e olyan, mint az anyád, és a bátyád nem olyan-e hozzád, mint az
apád?" Erre ő megijedt, megvert, és fenyegetett, hogy ne merjem neked elmesélni ezt a
dolgot . . . Most tudod, mi történt. Ha te ezek után őt életben hagyod, én halok meg. Ez vár
rám, mert tudom, hogy este, amikor hazajön, és te kérdőre vonod, majd fehérre mossa
magát, és te hitelt adsz szavainak.
Az idősebb testvért elborította a harag, dühös volt, mint egy leopárd. Megélesítette
lándzsáját és kezébe vette. Az istálló ajtaja mögé állt, hogy öccsét — amikor beterelte a
nyájat megölje.
A nap lenyugodott, az ifjabb testvér, szokása szerint jól megrakodva a mező füvével,
hazaterelte a nyájat. Mikor az első tehén az istállóba ért, így szólt a pásztorához: — A
bátyád ott áll az ajtó mögött lándzsájával, hogy megöljön téged. Menekülj!
Az ifjú megértette a szavakat, amiket az első tehén mondott. Ugyanezt mondta a második
tehén is, mikor az istállóba lépett. Az ifjú erre az istálló ajtaja felé nézett, és
megpillantotta bátyja lábait. Bátyja ott állt, lándzsájával kezében. Erre az ifjú ledobta
terhét, és gyorsan futásnak eredt. Bátyja kezében a lándzsával, utána. A fiatalabb testvér
ekkor Ré napistenhez könyörgött, mondván:
— Én jó uram, te vagy az, aki ítélsz az igaz és a gonosz felett, segíts rajtam!
Ré meghallgatta az ifjú könyörgését, és közte és bátyja között nagy folyót támasztott,
mely tele volt krokodilussal. Egyik testvér az egyik, a másik a másik parton volt. Az
idősebb testvér dühében öklét rázta, hogy nem tudta megölni öccsét. De az átkiáltott
hozzá a túlsó partról:
— Ha emlékszel a rosszra, amivel vádolsz, ne feledkezzél meg a jóról sem, amit tettem
neked. Menj vissza házadba, és őrizd magad a nyájadat, mert én nem maradok tovább
azon a [97] helyen, ahol te vagy. Elmegyek a Cédrusvölgybe. Ha érzel még valamely
testvéri hajlandóságot irántam, jöjj oda, és gondoskodj rólam, ha megtudod, hogy történt
velem valami. Mert én ott kiveszem a szívemet, és egy cédrusfa virágjába rejtem. Ha ezt a
cédrusfát kivágják és a földre zuhan, akkor én meghalok, te pedig jöjj el, hogy szívemet
megkeresd. Ha hét évet is kell a keresésével töltened, ne und el, és ne sajnáld a
fáradságot! Amikor sikerül majd megtalálnod, tedd egy fazék hideg vízbe, és akkor én
újraéledek, és felelősségre vonom azt, aki ellenem vétkezett. Úgy fogod megtudni, hogy
valami történt velem, hogy egyszer, amikor egy korsó sört adnak neked inni, a sör felforr
korsójában. Akkor ne késlekedj tovább, ez szolgáljon neked figyelmeztetésül!
Aztán elindult a Cédrusvölgybe, bátyja pedig hazafelé ment. Sajnálta öccsét. Most már
tudta, hogy oktalanul űzte el. Bánatában fejét tenyerébe hajtotta, és porral hintette be
magát. Mikor hazaért, gonosz feleségét megölte, és testét a kutyáknak vetette oda.
Sok nappal ezután az ifjabb testvér a Cédrusvölgybe ért. Senki nem volt vele, magánosan
élt, és vadászattal töltötte idejét. Este az alá a cédrusfa alá tért meg pihenni, amelynek
virágjába a szívét rejtette.
Idővel aztán palotát épített magának, és megtöltötte mindenféle értékes holmival.
Mikor egy napon kiment a palotájából, találkozott az isteni kilencséggel, akik a világ
ügyeiről tanácskoztak. Az isteni kilencség így szólt hozzá:
— Ó, Bata, a kilenc istenség szíve nagyon megesett rajtad! Itt élsz egyedül, elhagytad
hazádat, bátyádnak, Anubisznak felesége miatt. Tudd meg, hogy bátyád megölte a rossz
asszonyt.

mondái
Ré napisten pedig ezt mondta Hnumnak, a kosistennek:
— Alkoss egy asszonyt Bata számára, hogy ne kelljen itt egyedül élnie. [98]
Hnum szót fogadott, és teremtett neki egy olyan asszonyt, akiben az összes istenekből
volt valami, és szépségben felülmúlta a föld minden asszonyát. Eljöttek a sors-istennők is,
a hét Háthor, akik megnézték az asszonyt, és mind azon a véleményen voltak, hogy ez az
asszony erőszakos halállal fog meghalni.
Bata pedig nagyon-nagyon szerette feleségét. Amíg ő vadászni járt, az asszony a
palotában várta. Bata lelkére kötötte:
— Ne menj ki, nehogy a tenger elragadjon, mert akkor nem tudnálak megmenteni.
De az asszony nem fogadott szót, mert egyik nap, mikor Bata megint elment vadászni,
kiment a cédrusfa alá sétálni. A tenger meglátta, és utána küldte habjait, hogy elragadja.
Az asszony futásnak eredt, mire a tenger odakiáltott a cédrus-fának :
— Tépj ki egy fürtöt a hajából számomra!
A cédrusfa teljesítette a tenger kívánságát. Kitépett egy fürtöt a menekülő asszony
hajából, és a tengerbe dobta. A tenger a haj fürtöt Egyiptomba vitte, és ott tette le, ahol a
fáraó ruháit mosták. A hajfürt illata átjárta a fáraó ruháit. Nagy veszekedés támadt a
ruhamosók között, mert azt mondták, hogy a fáraó ruháinak olajillata van, és hiába
áztatták a ruhákat, az illatot nem tudták eltávolítani. Állandó veszekedés volt közöttük,
de hiába, nem mentek vele semmire. Végre is kihívták az elöljárót, hogy az mondja meg,
mit csináljanak.
Az elöljáró ki is jött, és nagyon kedvetlen volt a folytonos veszekedés miatt. Mikor éppen
azon töprengett, hogyan lehetne ennek véget vetni, megpillantotta a vízben a hajfürtöt.
Leküldetett érte, és fel is hozták neki. Az elöljáró a hajfürt illatát csodálatosan édesnek
találta. Elvitte a fáraónak (élet, üdv és egészség neki!). A fáraó odahívatta tudósait és
írnokait, hogy mondják meg, ugyan miféle hajfürt ez, amelynek ilyen csodálatos illata van.
A tudósok és írnokok sokáig tanácskoztak, majd így szóltak: [99]
— Ez a hajfürt Ré napisten egy leányáé. Ő maga egy idegen ország ajándéka lesz
számodra. Küldess hát minden országba követeket, hogy keressék meg őt.
Őfelsége (élet, üdv és egészség neki!) így válaszolt:
— Nagyon tetszik nekem, amit ti mondtatok!
És szét is küldte követeit minden országba. Ezek egy idő múlva visszatértek jelenteni
uruknak, hogy nem találták meg azt az asszonyt, akinek a hajából való a jó illatú fürt.
Csak azok a követek nem jöttek vissza, akiket a Cédrusvölgybe küldtek, mert ezeket Bata
megölte.
Erre sok embert küldött oda, még harcikocsikat is adott melléjük, hogy elhozhassák a nőt.
Egy asszony is volt velük, aki azután, mikor Bata feleségére rátaláltak, ékszerekkel és sok
más csecsebecsével rávette, hogy menjen velük Egyiptomba. A nő hallgatott is rá, és
egyszer — amikor Bata ismét vadászaton volt — megszökött velük.
Nagy volt az öröm egész Egyiptomban. Őfelsége (élet, üdv, egészség neki!) megkedvelte a
nőt, és első háremhölgyévé tette. A nő azonban rettegett Batától, hogy bosszút áll
hűtlenségéért, és azt tanácsolta a fáraónak, hogy vágattassa ki azt a cédrusfát, amelynek
virágjába Bata a szívét rejtette. Tudta ugyanis, hogy akkor Batának meg kell halnia. Ezt
még Batától hallotta, aki semmit sem titkolt előtte, mert azt hitte, hogy hűséges felesége
lesz. Ily keservesen kellett csalódnia!
A fáraó csakugyan katonákat küldött, akik baltával kivágták a cédrusfát. Abban a
pillanatban, amikor az a virág, melyben Bata szíve volt, a földre hullott, Bata holtan
rogyott össze.
Sok nappal ezután Anubisz, Bata bátyja, hazamenvén kezet mosott, és azután egy korsó
sört tettek eléje. A sör felforrt. Egy másik korsóval hoztak, azzal ugyanaz történt.

mondái
Anubisznak eszébe jutottak öccsének szavai. Felöltözött, felvette saruját, egyik kezébe
botot, a másikba fegyvert fogott, és elindult a Cédrusvölgy felé. Úgy volt, ahogy sejtette:
öccsét ágyán [100] fekve holtan találta. Anubisz sírt, zokogott, majd — emlékezve öccse
szavaira — elindult, hogy öccse szívét megkeresse. Három évig állandóan kereste, de nem
találta. Mikor már a negyedik év is megkezdődött, már nagyon kívánkozott vissza
Egyiptomba. Azt mondta magában:
„Reggel indulok haza."
Másnap, mikor a nap felkelt, és a föld megvilágosodott, utoljára még egyszer elment a
kivágott cédrusfa helyére, és ismét keresgélni kezdett. Egy szőlőfürtöt talált.
— Hátha ez az — gondolta reménykedve —, megpróbálom.
Vitt egy fazék hideg vizet, és beledobta a szőlőfürtöt. Sok ideig nem történt semmi, és
mikor jött az éjszaka, Anubisz elaludt. Reggel, mikor felébredt, látja ám, hogy a szőlőfürt
elnyelte a vizet, és a következő percben ott állt előtte Bata, teljes nagyságában. De még
nem volt benne élet. Erre Anubisz gyorsan szájába dugta a szőlőfürtöt, és Bata szíve
ismét visszatért régi helyére.
Nem lehet leírni azt az örömöt, amit a két testvér érzett, mikor újra találkoztak! Ölelték,
csókolták egymást, majd letelepedtek, és késő estig beszélgettek. Bata végül is így szólt
bátyjához:
— Én felelősségre akarom vonni feleségemet árulása miatt. Ezért most átváltozom
bikává, mégpedig olyan szép tarka bikává, amilyet még senki sem látott. Te ülj a hátamra,
s mire a nap felkel, odaérünk, ahol feleségem tartózkodik. Te majd odahajtasz engem a
király elé, és meglátod, meg fognak téged ajándékozni arannyal, ezüsttel, amiért a fáraó
elé vittél. Nagy csoda leszek én, az egész ország örvend majd nekem. Te pedig hazatérsz
faludba.
Így is történt. Bata gyönyörű tarka bikává változott, Anubisz a hátára ült, és mire a nap
felkelt és a föld megvilágosodott, már oda is értek, ahol a király tartózkodott. Hírt adtak
róla őfelségének, aki — mikor meglátta — nagyon megörült [101] neki. Vele örvendezett
az egész ország. Nagy áldozati ünnepséget rendeztek Bata tiszteletére, bátyját pedig
arannyal, ezüsttel megajándékozták. De a király a vagyon mellé még szolgákat is adott
neki, így tért vissza falujába.
Sok nappal ezután történt, hogy Bata felesége sétára indult, és ekkor Bata eléje állott, és
így szólt:
— Nézd, én élek.
— Ki vagy te? — kérdezte az asszony csodálkozva.
— Én vagyok Bata. Tudom, hogy a te biztatásodra vágatta ki a fáraó a cédrusfát, mert azt
akartad, hogy elpusztuljak. De én élek, bikává változtam, és bosszút állok gonoszságodért.
A háremhölgy erre halálosan megrémült. Nem sok idő múlva, mikor együtt volt a fáraóval
és étellel-itallal kedveskedett neki, és a fáraó nagyon jó kedvében volt, az asszony így
szólt hozzá:
— Esküdj meg, hogy teljesíted kívánságomat, amit most hallasz tőlem!
A király megesküdött. Az asszony így folytatta:
— Olyant kérek, amit könnyen teljesíthetsz. Adj nekem enni ennek a szép tarka bikának a
májából.
A király nagyon elbúsult, sajnálta a gyönyörű bikát, de mert megesküdött, kénytelen volt
elrendelni a bika levágatását. Másnap, mikor a nap felkelt és a föld megvilágosodott, nagy
áldozati ünnepséget rendezett. Előhívatta első szolgáját, és megparancsolta neki, hogy
vágja le a bikát. Ez szót fogadott, és társaival együtt leölte a bikát. De mikor a nyakába
sújtott fejszéjével, két csepp vér a királyi palota mellé hullott. Az egyik a kapu egyik
oldalára, a másik a másik oldalára. Két nagy perzeafa nőtt ki belőlük, mindkettő

mondái
csodálatosan szép volt. Jelentették is a királynak (élet, üdv, egészség neki!).
— Íme, csoda történt, két nagy perzeafa nőtt ki a palota kapuja mellett.
Nagy volt az öröm miattuk az egész országban, és a király áldozatot mutatott be
tiszteletükre. [102]
Sok nappal ezután őfelsége megjelent palotájának ablakában, nyakában virágkoszorúval.
Az ablakból látta a perzeafákat, és kedve támadt őket közelebbről megtekinteni. Felült
hát fehéraranyból készült kocsijába, és kihajtott a palotájából, hogy közelebbről
megszemlélje a fákat. Bata volt felesége, a háremhölgy követte a király példáját, és ő is
kihajtott. A király leült az egyik perzeafa alá, a háremhölgy a másik alá. Az a perzeafa,
amelynek árnyékában az asszony ült, megszólalt, és ezeket mondta:
— Hej, te álnok! Én vagyok Bata, akaratod ellenére is élek. Te vágattad ki a cédrusfát, így
akartál elpusztítani, te öletted meg a bikát, aki én voltam, de látod, mégis élek!
Az asszony ekkor nem szólt semmit a királynak, de néhány nappal ezután, mikor a
királynak kedveskedett, és a király jó kedvében volt, így szólt hozzá:
— Esküdj meg, hogy teljesíted kívánságomat, amit most hallasz tőlem!
A király megesküdött. Az asszony így folytatta:
— Vágasd ki nekem a kapu mellől azt a két perzeafát. Bútort szeretnék csináltatni
belőlük.
A király elszomorodott, sajnálta a szép perzeafákat, de mert megesküdött, kénytelen volt
elrendelni a fák kivágatását. Szakértő mesterembereket hozatott, akik ügyesen kivágták a
két perzeafát. A király ott állt háremhölgyével együtt, és nézte, hogyan dolgoznak. Ekkor
egy parányi szilánk elpattant, és bejutott a háremhölgy szájába. Ez mit sem tudva róla,
lenyelte. A kivágott fákból aztán bútorokat készítettek, ahogy az asszony kívánta.
Sok nappal ezután a háremhölgy gyermeket szült. A fáraónak jelentették:
— Fiúgyermeked született, felséges úr!
A fáraó nagyon megörült, azonnal dajkát rendelt a gyermek mellé, és szép számmal
szolgálókat is. Nagy volt az öröm az egész országban. A gyermeket felnevelték. A király
(élet, [103] üdv és egészség neki!) az első órától kezdve nagyon szerette, és amikor
felnőtt, kinevezte Etiópia helytartójának, majd pedig az ország trónörökösévé tette.
Miután pedig már hosszú ideig trónörökös volt, a király pedig földi életét befejezte, és az
égbe szállt, a trónörökös lett az új király. Mikor trónra lépett, megparancsolta:
— Hívják össze a nagy királyi tanács tagjait, hogy tudtukra adhassam mindazt, ami velem
történt (mert ő maga volt Bata, aki a fa szilánkjából lett gyermekben újraszületett).
A tanácsnak elmondott mindent, majd előhozatta gonosz feleségét, halálra ítélte, és testét
a kutyáknak vetette oda. Aztán odahívatta bátyját, és megtette trónörökösnek. Harminc
évig volt Egyiptom királya, és mikor eltávozott az „élőkhöz", bátyja ült helyére.
Így végződött a két testvér története szép békességben. [104]

mondái
II
Mezopotámiai mítoszok és mondák
GILGAMES
Első tábla
Aruru, a sorsteremtő istenasszony megteremtette a hős Gilgamest. Testének kétharmad

része isten, egyharmad része ember volt. Termete hatalmas, mint a vadbikáé. Senki sem
múlta őt felül erőben, de bölcsességben sem. Ismert minden dolgot a világon, nem volt
előtte rejtély vagy titok.
Uruk városának volt ő fejedelme, és ennek a városnak erős falakat épített, és Istárnak
templomot emelt. Nem volt ezekhez hasonló sehol a világon, ilyent egyetlen eljövendő
király és ember sem tud építeni. A város külső falának csúcsa mintha [107] ércből lenne,
a belső fal csupa égetett tégla. S az egész építkezés alapjait mintha a hét bölcs rakta volna
le.
Gilgames nem kímélte magát, éjjel-nappal ügyelte a falak építését, de nem kímélte Uruk
város lakóit sem. Mindenkit az építkezéshez hajtott. A fiút az apjától, a leányt az anyjától
elválasztotta, a férjet a feleségétől, a menyasszonyt jegyesétől, nem ismert, és nem adott
pihenést. Nemcsak a szegényeket, hanem a gazdagokat és előkelőket is munkára
kényszerítette. Az előkelők morogtak, zúgolódtak:
— Ez a Gilgames lenne Uruk erődjének védője? Ez lenne a mi bátor, tekintélyes és bölcs
pásztorunk? Nem ilyent érdemeltünk, aki ily féktelenül garázdálkodik, és nem hagy
nyugtot senkinek.
Meghallotta panaszukat Anu isten, és hívatta Arurut, a sorsteremtő istenasszonyt:
— Te teremtetted, Aruru, ezt az embert, alkoss most egy hozzá hasonlót, akinek ereje és
vadsága felveszi vele a versenyt. Ez majd megfékezi Gilgamest, és Uruk városában ekkor
majd békesség lesz.
Így szólt Anu, és Aruru teljesítette parancsát. Megmosta kezeit, agyagot vett fel, és

mondái
megalkotta Gilgames ellenfelét, a félelmes Enkidut. Bozontos szőr borította ennek egész
testét, haja hosszú volt, mint egy asszonyé, fürtjei úgy lobogtak, mint a kalászok. Kint élt a
vadonban, nem ismert embereket, népeket, országokat. Együtt legelészett a gazellákkal,
együtt ugrándozott a vadállatokkal, mikor az itatóhelyre tartott.
Itt pillantotta meg egy vadász, aki csapdát állított a vadaknak. Először, másodszor,
harmadszor csak távolabbról látta, de negyedszer szembekerült vele az itatónál. A vadász
megdermedt a rémülettől, elengedte a zsákmányát, és futva futott, meg sem állt hazáig.
Mikor az ijedtségtől magához tért, beszédre nyitotta ajkait, és így szólt atyjához:
— Atyám, láttam egy embert, aki a hegyekből jött, és aki erős, mint az oroszlán. Alakja
magasabb a domboknál. Együtt [108] legel a vadállatokkal, együtt megy velük az itatóra
is. Nem merek vele szembeszállni, pedig szétrombolta a csapdákat, melyeket leraktam, és
betemette a vermeket, amelyeket ástam. A puszta vadjait, amelyeket elfogtam,
kiszabadította és másfelé terelte. Mondd, mit csináljak?
Apja szólásra nyitotta ajkait, és ezeket mondta a vadásznak:
— Fiam, Uruk városában él Gilgames király, nincsen nála erősebb a világon, ereje oly
nagy, mint Anu istené. Menj el hozzá, mondd el neki, mit láttál, beszélj neki a hegyi
emberről. Azt tanácsolom, kérj tőle egy asszonyt, aki bűbájával majd leigázza azt a
szörnyeteget. Megismerteti vele a szerelmet, és emberré teszi.
A vadász hallgatott apja tanácsára, Uruk városa felé vette útját, felkereste Gilgamest, és
így szólt hozzá:
— Ó, uram, Gilgames, halljad, mi történt velem. Vadászni voltam szokásom szerint, és
egyszer csak megpillantottam egy bozontos embert, aki erős, mint az oroszlán. Alakja
magasabb a domboknál. Együtt legel a vadállatokkal, együtt megy velük az itatóra is. Nem
merek vele szembeszállni, pedig szétrombolta a csapdákat, amelyeket leraktam, és
betemette a vermeket, amelyeket ástam. A puszta vadjait, amelyeket elfogtam,
kiszabadította, és másfelé terelte. Adj nekem, uram, egyet Istár papnői közül, aki
bűbájával majd leigázza ezt a szörnyeteget. Megismerteti a szerelemmel, és ezáltal
emberré teszi.
Gilgames meghallgatván a vadászt, odaadta neki Istár egyik papnőjét, s a vadász elvitte az
itatóhoz. Szépsége annyira elbűvölte Enkidut, hogy szerelemre gyulladt iránta. De a
puszta vadjai ettől kezdve megérezték, hogy mégsem közülük való, bizalmatlanok lettek
iránta, kerülték és menekültek előle.
Enkidut nagyon lesújtotta, hogy eddigi hű társai elfordultak tőle. Térdei megroggyantak,
szemeiből könny hullott. De már nem úgy gondolkozott és érzett, mint mikor maga is
félig-meddig vadállat volt. [109]
Visszament hát az asszonyhoz, leült a lábaihoz, felnézett reá, és figyelt arra, amit az
mondott. Az asszony pedig ezeket mondta:
2
— Lám, már okosságról teszel bizonyságot, Endiku . Nem keresed a vadak barátságát,
hanem visszajöttél hozzám. De miért is élnél a vadállatokkal a pusztaságban? Kövess
engem, bevezetlek Uruk városába. Ott majd látni fogod az erős falakat, a szent
templomokat, Anu és Istár hajlékát. És ott látni fogod Gilgamest, a nagy erejű hőst, aki
úgy uralkodik népe fölött, mint egy vadbika, és aki téged bizonyára szívesen fogad, ő lesz
a barátod a vadállatok helyett.
Enkidu, aki barát után vágyott, meghallgatta az asszony szavait, és így szólt:
— Rajta hát, vezess engem Uruk megerősített városába, a szent templomokhoz, Anu és
Istár hajlékához, ahol Gilgames él, a nagy erejű hős, aki úgy uralkodik népén, mint egy
2
Itt feltehetően nyomdai elírás történt, és valószinűleg Enkiduról van szó!

mondái
vad-bika. Ha barátságába fogad, az nagyon jó lesz, de ha nem, akkor harcra hívom őt. Ha
beérünk Uruk városába, így kiáltok majd: én vagyok az erős, nem Gilgames! Én vagyok az,
ki meg tudja változtatni a végzetet. Nagy ereje van annak, aki a pusztaságban született!
Az asszony erre így válaszolt:
— Fel hát, Enkidu, induljunk, hogy megmutathasd magadat, és Gilgames megláthassa
arcodat! Siessünk a megerősített Uruk városába, ahol most éppen ünnepelnek, mert
munka után nagy volt ott a tánc, a vigalom, Gilgames parancsolja így, aki nemcsak nagy
erejű hős, hanem vidám ember is. Majd nézd meg, ha találkozol vele, micsoda erő és
férfiasság ragyog rajta! Erejénél csak a bölcsessége nagyobb. Éjjel-nappal ügyeli a város
építését, mindenkit munkára kényszerít, szegényt és gazdagot egyaránt. Ne bízd el
magadat, Enkidu! Az ő ereje nagyobb, mint a tiéd. Az istenek kedveltje ő, Anu, Enlil és Éa
adta neki a bölcs értelmet, és mindenkinél jobban szereti Samas, a napisten. [110]
Amíg ezek történtek, Gilgames álmot lát. Felkelvén anyjához, Ninszunhoz siet, hogy
elmondja álmát:
— Anyám, álmot láttam az éjszaka. Csillagok jelentek meg az égen, s az egyik lezuhant
rám, olyan erővel, mintha maga Anu lett volna. Próbáltam felemelni, nem bírtam, nagyon
nehéz volt. Próbáltam lerázni magamról, de meg sem tudtam mozdítani. Uruk egész népe
odasereglett, és körénk özönlött, az előkelők tolongtak hozzá, sokan a lábát csókolgatták.
Végre sikerült lebírnom, és a te lábad elé tettem, mondván: te tetted versenytársammá . . .
Ezt álmodtam. Mondd, anyáin, mit jelentsen ez?
Gilgames anyja, a bölcs és minden tudományban jártas Ninszun asszony így válaszolt:
— Az égnek csillaga, mely lezuhant rád Anu erejével és akit te fel akartál emelni, de
nagyon nehéz volt számodra, s akit le akartál rázni, de meg sem bírtad mozdítani, s akit
az én lábam elé helyeztél, nem más, mint a te versenytársad. De egyúttal erős barátod is,
aki mindig melletted lesz. Utánad ő lesz a legerősebb az országban. Olyan ereje van, mint
egy istennek. De mint mondám, nemcsak erős, hanem hűséges is. Soha nem feledkezik
meg rólad. Ez a jelentése álmodnak.
Második tábla
Amíg Gilgames az álmát mesélte anyjának, Enkidu Istár papnője előtt ült. Már nem volt
hegyi vad, el is felejtette, hol született. Az asszony ekkor szólásra nyitotta ajkát:
— Enkidu, olyan vagy, mint egy isten! Miért élsz te itt az állatok között, magad is, mint
egy vadállat? Jöjj az emberek közé, bevezetlek Uruk városába, ahol megismered
Gilgamest, a páratlan hőst! Kelj fel hát a földről, és jöjj velem!
Enkidu hallgatott szavára. Szívéhez szólt ez a beszéd, felkelt a földről, és követte az
asszonyt. Ez ruhát adott rá, felöltöztette. [111]
És kézen fogva megindult vele. Útközben pásztorokkal találkoztak, akik megbámulták
Enkidut, és étellel, itallal kínálták. Enkidu, aki eddig csak füvet legelt, és az állatok tejét
szopta, nem tudta, mit kezdjen a kenyérrel, a borral. Az asszony ekkor így szólt hozzá:
— Láss hozzá az ételhez, Enkidu! Egyél kenyeret, ez hozzátartozik az élethez, és igyál
bort, így szokás ez az emberek között.
Enkidu evett az ételből, kenyérből, míg jól nem lakott. Ivott a borból, nem is egy, hanem
két pohárral, amitől vidám és gondtalan lett a viselkedése, ujjongott a szíve, az arca
ragyogott. Bekente magát olajjal, és örült a ruhájának. Már-már egészen olyan lett, mint a
többi ember. Hálából a pásztorok iránt, megóvta nyájukat az oroszlánoktól, farkasokat
ejtett csapdába. A pásztorok nyugodtan alhattak, hiszen Enkidu volt az őrizőjük.
Azután mentek tovább a város felé, Enkidu ment elöl, az asszony mögötte. Mikor beértek
Urukba, a nép köréjük gyülekezett, és mindenki csak Enkiduról beszélt. Bár termetre

mondái
alacsonyabb volt, mint Gilgames, de tagjai erősebbnek látszottak. Hajzata olyan, mint
Gilgamesé, de ez talán még erősebb, mint ő, hiszen, mint mondják, a vadállatok tejét
szopta.
Az előkelők, akik gyűlölték Gilgamest, most ujjongtak:
— Íme, egy hős jelent meg, aki majd méltó ellenfele lesz az erőszakos Gilgamesnek.
Gilgames, mikor meghallotta a hírt Enkidu érkezéséről, eléje ment. A város piacán
találkoztak. Enkidu Gilgames útjába állt, és nem engedte, hogy tovább menjen.
Egymásnak rohantak, mint a bikák. Megrendült alattuk a föld, a kapuk bedőltek, az ajtók
kiszakadtak, a házak fala megingott. De hiába, egyik sem bírt a másikkal. Mindketten
keményen álltak lábukon, egyik sem mondhatta magát győztesnek, de legyőzöttnek sem.
Végre Enkidu így szólt: [112]
— Méltán vagy te, Gilgames, ennek az országnak vezére és királya. Nincs nálad
hatalmasabb férfiú.
Erre Gilgames megölelte Enkidut, és a két hős örök barátságot fogadott egymásnak.
Harmadik tábla
Gilgames, miután Uruk városát felépítette, elhatározta, hogy harcba indul Humbaba, a
cédruserdők királya ellen. Enkidu megpróbálta lebeszélni tervéről. Szeme megtelt
könnyel, szíve bánatos volt, és keservesen sóhajtozott. Gilgames megkérdezte:
— Miért könnyesek a szemeid, barátom? Miért szomorú a szíved? Miért sóhajtozol ily
keservesen?
— Azért — válaszolta Enkidu —, mert én már nem vagyok a régi. Karjaim elgyengültek,
erőm elhagyott. Hogyan tudnék én neked segíteni Humbaba ellen?
— Majd a küzdelem visszaadja a harci kedvedet! A cédrus-erdőben lakik a rettenetes
Humbaba. Öljük meg őt mi ketten, és mentsük meg az országot ettől a veszedelemtől.
— Ismerem én őt, barátom — felelte Enkidu —, abból az időből, mikor a vadállatokkal
arra kóboroltam. Óriási erdőben lakik, kétszer tízezer óra kell a bejárásához annak az
erdőnek, ki merne oda behatolni? Humbaba ordítása olyan, mint a szél zúgása, szájából
tüzet okád, lehelete halálos orkán. Miért vágyakozol ilyen egyenlőtlen harcra ?
Gilgames pedig kinyitván száját, így szólt Enkiduhoz:
— Ó, barátom, ember élve még nem jutott az égbe. Csak az istenek élnek örökké. Az
emberek napjai meg vannak számlálva. Amit tesz, annyi csak, mint a szellő. Ne félj hát a
haláltól, éppen most! Inkább mondja a szád előre, ne félj! Én nem is félek, mert ha elesem
Humbaba kezétől, hírnevem örökké megmarad, és az emberek azt fogják mondani:
„Gilgames a vad Humbaba elleni harcban hősként esett el."[133]
Ezek után Enkidu követte Gilgamest. Mielőtt azonban elindultak volna a cédruserdők felé,
a város vénei összegyűltek, szólásra nyitották ajkukat, és így szóltak Gilgameshez:
— Ne bízd el magadat saját erődben, Gilgames! Itt van a társad, Enkidu, ő menjen elöl,
mert aki elöl megy, az védi a mögötte jövő barátját. Enkidu már járt ott, ismeri az utat,
oltalmazhat téged. Ó már sok csatát látott, járatos a harcban, ő védjen téged, a barátját,
óvjon a csapdáktól, hogy beléjük ne zuhanj.
Aztán Enkiduhoz fordulva így folytatták:
— Mi, Uruk város vénei, rád bízzuk a királyt, Enkidu! Hozd vissza őt nekünk sértetlenül!
Mikor a vének eltávoztak, Gilgames így szólt Enkiduhoz:
— Most pedig, barátom, menjünk a nagy palotába, az én anyám, Ninszun, a hatalmas
királynő színe elé. Ninszun bölcs, járatos minden tudományban, okos tanácsokat fog
nekünk adni utunk elé.
Kézen fogva ment Gilgames és Enkidu a nagy palotába Ninszun, a hatalmas királynő elé.

mondái
Mikor a palotába értek, Gilgames előrelépett:
— Ó, Ninszun, azért jöttünk, hogy elmondjuk: messzi földre akarunk indulni, Humbaba
országába, ismeretlen utakon, bizonytalan küzdelemre. Addig a napig, amíg visszatérek,
amíg a cédruserdőt ledöntöm, és kiűzök onnan minden gonoszat, amit Samas napisten
gyűlöl, imádkozzál Samashoz értem!
Ninszun pedig fia beszédje után bement a szobájába, felöltötte legszebb ruháját, mely
illett termetéhez, nyakába ékszert tett, mely illett kebléhez, fejére arany koronát, aztán
felment a lépcsőn, fel a ház tetejére, ahol tömjénáldozatot mutatott be Samasnak. Karjait
kiterjesztve így kiáltott fel:
— Ó, Samas, miért adtad nekem gyermekemül Gilgamest, akinek annyira nyugtalan a
szíve? Íme, most is arra ösztönzöd, hogy messzi földre induljon, Humbaba országába,
ismeretlen [114] utakon, bizonytalan küzdelemre. Addig a napig, amíg visszatér, amíg a
cédruserdőt ledönti és kiűz onnan minden gonoszat, amit te gyűlölsz, addig én sírok,
gyászolok. Hozd vissza, ó, hatalmas isten, fiamat sértetlenül! Aja, a te feleséged,
emlékeztessen téged újra meg újra Gilgamesre, és éjjel, mikor te nyugszol, ő ajánlja az
éjszaka isteneinek védelmébe!
Negyedik tábla
Elindult a két hős, hogy megküzdjön a cédruserdő őrével, a szörnyű Humbabával. Miután
húsz mérföldet megtettek, egy kissé megpihentek, majd újra útnak eredtek, és még
harminc mérföldet tettek meg. Egy nap alatt ötven mérföldet jártak be, csak azután
dőltek le aludni.
Így folytatták tovább is. Három nap alatt másfél hónapi utat tettek meg. El is értek
hamarosan Humbaba erdejéhez. Gilgames kissé megrettent a nagy feladattól, de Enkidu
így bátorította:
— Arra gondolj, hogy mit mondtál Urukban! Azt mondtad nekem, állj fel, menjünk, hogy
minél előbb megölhessük őt, a gonoszt. Ezt mondtad nekem te, Uruk sarjadéka!
Enkidu szavaira visszatért Gilgames önbizalma, és így szólt:
— Igazad van, barátom. Nosza menjünk, induljunk, nehogy elfuthasson, nehogy
eltűnhessen előlünk az erdő sűrűjében. Mint mondják, hét réteg halálos villámlásba
burkolózott, úgy védi magát, de mi majd elpusztítjuk mind a hetet.
De most meg Enkidut fogta el a gyengeség, és így szólt Gilgameshez:
— Ne menjünk be mégse az erdőbe! Karomban nincs erő – jobb, ha visszafordulunk.
Gilgames szólásra nyitotta ajkát, és így beszélt:
— Kedves barátom, te járatos vagy a harcban, ismered a cédruserdőt, én itt vagyok veled,
miért csüggedsz hát? Most, mikor megtettük az utat, és a cél előtt vagyunk, most
forduljunk [115] vissza ? Ne félj a haláltól, fogd meg a ruhámat, nem történik semmi
bajod. Karodat el fogja hagyni a gyengeség. Állj hát fel, barátom, és induljunk együtt az
erdőbe!
Ötödik tábla
Csendesen állt ott a két hős barát, figyelték az erdőt, nézték a magas cédrusfákat és az
erdőbe vezető ösvényt. Egy csapás látszott ott, azon szokott Humbaba járni. Egyenes volt
az ösvény, könnyen lehetett járni rajta. Nézték a cédrusokkal borított hegyet, az istenek
lakhelyét, Irnini istennő trónusát. Buján tenyésztek a cédrusok a hegy lejtőjén is.
Hatalmas árnyékuk felüdülést nyújtott, lombjaik búvóhelyet kínáltak.

mondái
Mikor bealkonyodott, a két barát nyugovóra tért. Elaludtak. Éjfélkor Gilgames felébredt
álmából, és így szólt Enkiduhoz:
— Álmot láttam, barátom. Azt álmodtam, hogy te szóltál hozzám, pedig te meg sem
mozdultál. Hát akkor miért ocsúdtam fel, mi riasztott fel álmomból?
Második álmom ijesztő és félelmes olt. Azt álmodtam, hogy egy nagy hegy dőlt össze, a
lábaimra omlott, és földre terített engem is. Hirtelen vakító fény gyulladt ki, s a fényben
egy ember jelent meg, a legderekabb férfi, akit csak valaha láttam. Kihúzott engem a hegy
alól, vizet adott innom, szívemet megnyugtatta. Mondd, mit jelenthet ez az álom?
Enkidu így válaszolt:
— Barátom, ez a te álmod jót jelent. A nagy hegy, amit láttál, nem más, mint Humbaba.
Meg fogjuk ragadni, megöljük, és kiterítjük a testét. Az a derék férfiú pedig, akit álmodban
láttál, nem más, mint maga Samas, a ragyogó napisten. Ő segít majd bennünket nagy
tervünkben.
Ezután a két hős továbbindult. Miután húsz mérföldet megtettek, egy kissé megpihentek.
További harminc mérföld után éjjeli szállást készítettek maguknak. Gilgames állát [116]
térdére hajtotta, s az álom, az emberek menedéke, hatalmába kerítette. Hirtelen felriadt,
és így szólt Enkiduhoz:
— Nem te szólítottál, barátom? Nem te érintettél meg engem? Akkor miért riadtam fel?
Mitől rettentem meg? Miért dermedtek meg a tagjaim? Talán egy isten járt erre? Mert egy
újabb álmot is láttam, barátom. Félelmes volt ez az álom. Az ég mennydörgött, a föld
dübörgött, eltűnt a világosság, leszállt a sötétség. Villámok cikáztak, láng csapott ki a
gomolygó felhőkből, és benne a halál hullott alá. Ezután a fény eltűnt, a láng kialudt, és
minden hamuvá vált. Mondd, Enkidu, mit jelentsen ez az álom?
Enkidu megnyugtatta Gilgamest, hogy ez az álom is Humbaba vesztét jelenti. Gilgames
megnyugodott. Másnap reggel baltát vett kezébe, és nekifogott, hogy a cédrusokat
kivágja. A fejsze csattogása messzire hallatszott. Amikor Humbaba meghallotta, éktelen
düh fogta el, és így ordított:
— Ki jött az én erdőmbe? Ki döntögeti a fákat, amelyek az én hegységemben nőttek? Ki
meri kivágni az én fáimat?
Erre a szörnyű bömbölésre a két hős megijedt, de ekkor az égből így szólt hozzájuk
Samas napisten:
— Ne féljetek! Menjetek közelebb hozzá! Gilgames pedig így imádkozott:
— Ne felejtsd, ó, hatalmas napisten, hogy oltáraidat helyreállítottam. Segíts most engem
a nagy harcban!
Samas, a mennybéli napisten, meghallgatta Gilgames kérését. Pusztító szeleket
támasztott Humbaba ellen, az Északit, a Forgószelet, az Orkánt, a Viharszelet, izzó szelet,
hideg szelet, zivataros szeleket, a sasok szelét, és mind a nyolc szelet ellene fordította.
Ezek üvöltve támadtak Humbabára, szemeit megvakították, nem tudott egy lépést sem
előre tenni, de visszafelé sem. Végül is könyörgésre fogta a dolgot:
— Könyörülj rajtam, Gilgames! Elismerlek rokonomnak, és szolgád leszek. Neked adom
mind a cédrusfáimat, csak kíméld éltemet! [117]
De Enkidu így szólt:
— Ne hallgass szavaira! Végezz vele! Oltsd ki élete lángját! Gilgames hallgatott Enkidu
szavára, és fejszéjével odavágott
Humbaba nyakára. Enkidu ugyanezt még kétszer megismételte, mire Humbaba elterült a
földön, ők pedig levágták Humbaba fejét.
Hatodik tábla

mondái
A két hős Humbaba legyőzése után visszatért Uruk városába, ahol örömmel, lelkesedéssel
fogadták őket. Gilgames pedig lement a forrás vizéhez, megtisztította fegyvereit, majd
önmagát is, lemosta magáról az út porát, megmosta kezét, haját megfésülte, hajfürtjeit
vállára vetette. Levetette beszennyeződött ruháit, tisztát vett magára, egy rojtokkal
díszített köpenybe burkolózott, amit vállszalaggal erősített fel. Végül a fejére tette a
koronát.
A felséges Istár istennő így látta meg, és szépségétől szerelemre gyúlt. Így szólt hozzá:
— Jer, Gilgames, szeress engem. Légy a férjem, én pedig a feleséged leszek. Aranyból és
drágakőből kocsit készítek neked. A kerekei is aranyból lesznek, minden egyéb
sárgarézből. Lassú járású öszvérek helyett olyan lovakat foghatsz be, amelyek gyorsak,
mint a vihar démonai. Áradó cédrusillat közepette lépsz be majd házunkba. Amikor
átléped a küszöböt, az megcsókolja a lábadat. Királyok alázkodnak majd meg előtted,
hercegek és főurak. Ami a hegyeken és a síkságokon terem, annak a jövedelme mind
téged illet majd, neked adózik minden. Dús lesz itt az élet, a kecskék három gidát szülnek
egyszerre, a juhok ikreket. Ökreidnek nem lesz párja az egész világon.
Ezeket hallván Gilgames szóra nyitotta ajkát, és így szólt a dicsőséges Istárhoz:
— Nem leszek a férjed, és te nem lész a feleségem. Nem kell az aranykocsid, és nem
kellenek szélvészröptű lovaid. [118]
Nem kell a hegy és völgy adója, nem kell semmi tőled. Tudom én, hogy mi az ára ennek,
tudom, hogyan bántál eddig kedveseiddel. Te olyan vagy, mint a tűzhely, amelynek melege
szétoszlik a hidegbe. Olyan vagy, mint egy ajtó, mely nem tartja vissza a vihart, a szelek
rohamát. Olyan vagy, mint a palota, mely rászakad az erősre, és összezúzza. Olyan vagy,
mint a szurok, mely bepiszkítja azt, aki viszi. Olyan vagy, mint a vizestömlő, mely
benedvesíti azt, aki cipeli. Olyan vagy, mint a cipő, mely szorítja a lábat. Melyik
kedvesedet szeretted te egyáltalán? Közülük melyik örülhetett neked igazán? Várj, majd
felsorolom őket: Tammúz, fiatalkori kedvesed csalódott a szerelmedben, és éveken át sírt,
búsult miattad. Azután a tarka tollú madarat szeretted — utána ütötted, verted, és
eltörted a tollait. Azóta is az árokban ül, és azt kiáltja: „Jaj, a szárnyam!" Szeretted a
hatalmas erejű oroszlánt is. Szeretted, és mégis hét vermet ástál neki. Szeretted a
harcban híres paripát is. Korbácsot, sarkantyút, ostorcsapást rendeltél neki, és hét
mérföldet kellett neki nyargalnia, piszkos vizet adtál neki inni, anyja siralmára! Azután
szerelemre gyulladtál a pásztor iránt. Ez naponta kis gödölyéket vágott le számodra, de
te, hálátlan, ütlegelted, farkassá változtattad, úgyhogy a saját bojtárjai kergették el
nyájától, és saját kutyái combjába haraptak. Ezután megszeretted Isullánut, atyád
kertészét, aki kosárban vitte neked a datolyát, és naponként gazdagon megrakta
asztalodat. Te odamentél hozzá, és szerelmét akartad. De Isullánu elutasított, mire te
haragodban vakonddá változtattad. Így bántál te azokkal, akiket kiválasztottál. Ha engem
szeretnél, velem is csak úgy bánnál, mint velük.
Így szólt Gilgames, amire Istárt harag és düh töltötte el, és felszállt az égbe. Atyja, Anu és
anyja, Antu elé járult:
— Ó, atyám, Gilgames súlyosan megsértett! Durva, nyers szavakkal támadt rám, felsorolta
hírhedt tetteimet, züllöttséggel és romlottsággal vádolt engem. Ó, atyám, büntesd meg őt
keményen! [119]
Anu beszédre nyitotta ajkát, és így válaszolt:
— Te bizonyára el akartad csábítani őt, ezért sorolta fel hírhedt tetteidet, említette
züllöttségedet és romlottságodat.
— Ó, atyám — mondotta Istár —, teremts egy égi bikát, hogy megbüntesse, eltapossa
Gilgamest. Ha nem teszed ezt meg nekem, összetöröm az alvilág kapuit, kiengedem
onnan a holtakat a földre, úgyhogy több lesz a halott, mint az élő.

mondái
— De hogyha megteszem azt, amit kértél, Istár — felelte Anu —, gondoltál-e arra, hogy
akkor itt hét évig éhínség lesz? Az az égi bika felfal mindent, nem marad gabona a
népnek, fű az állatoknak!
Istár megnyugtatta atyját:
— Tettem félre gabonát bőven a nép számára, gondoskodtam fűről a barmoknak. Ha hét
terméketlen év is lesz, elég lesz az eleség embernek és állatnak egyaránt.
Erre Anu megteremtette az égi bikát. Lába, mint négy oszlop, háta, mint a hegy gerince,
homloka, akár egy kőszikla, két szarva félelmes fegyver. Amikor életre kelt, Anu
lebocsátotta az égből. A földre érve nagy tömeg ember gyűlt össze csodájára, amire a bika
fejét leszegve csak egyet fújt, és ezzel olyan vihart támasztott, hogy emberek százai
repültek fel és sodródtak halálba.
Hírét vette az égi bikának a két hős is, Gilgames és Enkidu. Haladék nélkül fegyvert
ragadtak, és elindultak, hogy megküzdjenek vele. A nép hátrább vonult, és csak a
dombokról, a házak tetejéről nézte, hogyan vív meg a két hős a szörnyű bikával. Először
és másodszor csak lélegzetével akarta őket is elsodorni, de hiába, a két hős rendületlenül
állott. Harmadszor a bika Enkidura rontott, az ügyes csellel elhajolt lábai és öklelő szarvai
elől. Majd egy ugrással ott termett, és megragadta a bika szarvait. Ámde az dühösen
tajtékzott, és farkának egyetlen csapásával messzire röpítette Enkidut.
De ott volt Gilgames! Most ő ragadta meg a bika szarvát, olyan erővel, hogy meg sem
tudott moccanni. Azután már [120] csak fél kézzel szorította, a másik kezébe kardot
fogott, és a nyaka tövén halálos döfést ejtett rajta. Elterült az égi bika roppant
nagyságában, ők pedig kitépték a szívét, és Samas napisten oltárára helyezték. Azután
leültek pihenni. Enkidu így szólt Gilgameshez:
— Dicsőséget szereztünk, barátom, amiről még sokáig fognak emlékezni.
Istár pedig féktelen dühében felszállt a megerősített Uruk falára, onnan az erődökre, és
így átkozódott:
— Jaj Gilgamesnek, aki megsértett engem, mert leölte az égi bikát!
Mikor Enkidu ezt meghallotta, leszakította a bika combját, és Istár arcába vágta.
— Ha elérnélek — mondta —, úgy bánnék el veled, mint a bikával. A beleit karjaidra
akasztanám.
Istár pedig templomának papnőit és szolgálóit összehívatta, akik nagy sírást rendeztek az
égi bika combjai felett.
Gilgames kézműveseket hívatott. A kézművesek megbámulták a bika szarvainak
vastagságát, mindegyik harminc mina követ tett ki. A burkolata mindegyiknek kétujjnyi
vastag volt. Gilgames a szarvakat elvitte, és fejedelmi hálószobájában akasztotta fel.
A két barát ezután megmosta kezét az Euphratész vizében. Megölelték egymást, majd
lóra ülve végiglovagoltak Uruk piacán. Uruk népe összegyűlt, hogy láthassa őket. A város
énekesnői így énekeltek:
— Ki a legragyogóbb a hősök között? Ki a legdicsőbb a férfiak között? Gilgames a
legragyogóbb a hősök között. Enkidu a legdicsőbb a férfiak között.
Gilgames ünnepséget rendezett palotájában. A két hős azután éjjeli nyugvóhelyére tért.
Elaludtak. Enkidu álmot látott. Mikor felébredt, megkérdezte Gilgamest:
— Mondd, barátom, miért ültek össze a nagy istenek tanácskozásra? [121]
Hetedik tábla
Enkidu azután így folytatta:

— Halljad az álmot, amelyet az éjszaka láttam: a nagy istenek, Anu, Enlil, Éa és Samas
napisten tanácskozásra ültek össze. Anu így szólt Enlilhez: „Mivel megölték az égi bikát,

mondái
de megölték Humbabát is, és kiirtották a cédruserdőt, egyiküknek meg kell halnia . . ."
Enlil így válaszolt: „Enkidunak kell meghalnia. Gilgames nem halhat meg." Ekkor az égi
Samas ezt mondta a hatalmas Enlilnek: „Nemde, az én kedvezésemmel történt, hogy
megölték Humbabát és az égi bikát? És ezért most Enkidu ártatlanul haljon meg?" Enlil
dühbe jött Samas szavai miatt, és így szólt: „Persze, te mindennap leszálltál hozzájuk, és
biztattad őket."
Ezeket mondván Enkidu sírva fakadt, könnyei patakzottak, majd így szólt Gilgameshez:
— Ó, barátom, testvérem, drága testvérem, látod, nekem kell meghalnom helyetted! Le
kell mennem a halál szellemének ajtajához, hogy többé sohse lássam testvéremet!
Majd pedig elátkozta Istár papnőjét, aki szerelmével megigézte, elcsalta az állatok közül,
felöltöztette, enni-inni megtanította, emberré tette. Mikor Samas meghallotta ezeket a
szavakat, lekiáltott hozzá az égből:
— Ó, Enkidu, miért átkozod el azt a nőt, aki enni tanított olyan ételekből, melyek egy
istenhez is méltóak, és inni tanított királyokhoz méltó italokból, aki finom ruhába
öltöztetett, és a nemes Gilgames barátságát számodra megszerezte? És nem helyezett-e
most is kebelbarátod olyan fekvőhelyre, ahol nem zavarja semmi nyugalmadat, és ahol a
legnagyobb urak csókolják lábadat? Ha leszállsz a halál szelleméhez, Uruk város népe
megsirat téged, és a vidám nép jajgatni fog miattad, Gilgames pedig gyásza jeléül
megnöveszti haját, azzal burkolja be magát, és oroszlánként bolyong majd a sivatagban.
[122]
Így szólt Samas, a napisten, és szavaira Enkidu megnyugodott. Igazat adott a hatalmas
napistennek, visszavonta átkait, melyeket a papnőre szórt, aki szerelmével emberré
változtatta, és Gilgames barátságát neki megszerezte. Majd Gilgames felé fordulva így
folytatta:
— Halljad, mit álmodtam tovább. Egy démon jelent meg előttem, és megmutatta nekem
az alvilágot. Reám tekintett, majd kézen fogva a sötétség házába, az Irkalla hajlékába
vezetett. A házba, amelyet senki sem hagyhat el, ha egyszer oda belépett, azon az úton
vezetett, amelyen nincs visszatérés és a házba, melynek lakói sötétségben élnek, fényt
soha nem látnak. Az ottlakók madárruhába vannak öltözve, tolluk van ruha helyett. Por
az italuk és agyag az ételük. A por házában, ahová beléptem, láttam királyokat, akik régen
uralkodtak országok felett, s akiknek elvették koronájukat, hercegeket, akik koronák
számára születtek. Anu és Enlil hasonmásai, akik valamikor sült húsokat ettek, és hideg
vizet ittak a tömlőkből, most agyagot esznek, és port isznak. A por házában, ahová én
beléptem, együtt van a főpap és a tanítvány, az előénekes és az olajkenők, a nagy istenek
körül pedig Etana és Szumukán. Itt él Ereskigál, az alvilág királynője, előtte térdel
Bélitszéri, az alvilág jegyzője. Egy táblát tart kezében, arról olvas lel neki. Mikor engem
meglátott, így szólt: „Hogy kerül ez ide? . . ." Akkor felébredtem.
Így mondta el Enkidu szörnyű álmát Gilgamesnek. Elmúlt az a nap, melyen az álmot látta.
De többé nem is kel föl, ágyához van kötve Enkidu, az első, a második napon. Szenvedése
nem csökken, fájdalmak gyötrik, kínja egyre növekszik. A harmadik, negyedik, ötödik nap
még fokozódik, és így megy ez a tizenkettedik napig, míg végre embertelen kúriaitól
megváltja a halál, és lelke leszáll az alvilágba. [123]
Nyolcadik tábla
Enkidu meghalt. Gilgames összehívatta Uruk város véneit, és előttük siratta el barátját:
— Figyeljetek rám, vének, figyeljetek szavamra! Enkidu miatt sírok, keservesen nyögve-
zokogva, mint a sirató asszonyok. Mintha bárdomat az oldalamról, tőrömet az övemről,
pajzsomat, ünnepi ruhámat, leggazdagabb köntösömet rabolta volna el egy gonosz

mondái
démon! Ó, barátom, ki ifjabb voltál nálam, ki vadásztál a hegyek vadszamaraira és a
sivatag párducaira, most itt kellett hagynod engemet! Együtt győztünk le minden
ellenséget, együtt jártuk be a hegyeket, együtt fogtuk le és öltük meg az égi bikát, és
együtt győztük le Humbabát, ki a cédruserdőben lakott! És most halálos álom telepedett
rád. Nem hallasz engem, nem emeled reám tekinteted . . .
Így siratta Gilgames Enkidut. Megérintette szívét, de az nem dobogott. Azután letakarta,
mint egy menyasszonyt, úgy borult rá, mint egy oroszlán, mint egy oroszlánanya, kinek
elrabolták kölykeit. Fel-alá járkált a halott Enkidu fekhelye előtt, haját tépte, feldúltan
zokogva. Majd pedig így szólt:
— Díszes, tiszteletre méltó helyre temettetlek el, Enkidu, olyan nyugvóhelyre, hogy a föld
fejedelmei csókolhassák lábadat. Uruk város népe megsirat és meggyászol téged, a vidám
nép jajgatni fog miattad. Én pedig megnövesztem hajamat, azzal borítom be testemet,
oroszlánbőrbe öltözöm, és úgy bolyongok a sivatagban.
Kilencedik tábla
Gilgames nem tudott megvigasztalódni. Bolyongott a pusztaságban, keservesen sírva

Enkidu után, de magát is siratta: [124]
— Ha meghalok, én is csak olyan leszek, mint Enkidu. Szomorúság szállt szívembe, a
haláltól rettegve bolyongok a pusztaságban. Ezért elhatároztam, hogy elmegyek ősömhöz,
Ut-napistim, Ubartutu fiához, hogy megtudjam tőle, miként tudnám elkerülni Enkidu
sorsát. Minél gyorsabban szeretnék haladni, de mikor az éjjel elértem a hegyi ösvényeket,
oroszlánokat láttam, és félelem vett rajtam erőt. Az égre emeltem fejemet, Szin istenhez
imádkoztam: Ments meg engem, hatalmas isten! . . .
De a félelem nem tartotta vissza Gilgamest Ut-napistimhez vezető útjában. Addig-addig
ment hegyen-völgyön, folyón-tengeren át, míg elérte a világ végén levő hegységet. Ennek
a hegységnek a neve Masu. Ez őrködik a napkeltén és a napnyugtán. Csúcsai az
égboltozatig nyúlnak, gyökerei leérnek az alvilágig. Skorpió-emberpár őrzi a bejáratát.
Ijesztő külsejűek, rettegést ébresztenek, pillantásuk halált okoz. Fény árad belőlük, és
beragyogja a hegységet, mely napkeltén és napnyugtán őrködik. Mikor Gilgames meglátta
őket, rémület és iszonyat fogta el. De mégis, mikor már kissé megnyugodott, közeledett
hozzájuk. A skorpióember odakiáltott a feleségének: ,,Ki érkezett hozzánk? Alakja olyan,
mint egy istené!" Mire az asszony így válaszolt: „Kétharmad része isten, egyharmad része
ember!" A skorpióember odahívja társát is, majd így szól Gilgameshez:
— Miért jöttél erre a messze útra Miért keltél át nehezen járható tengereken? Szeretném
tudni jöveteled célját!
Gilgames így válaszolt:
— Ősatyám, Ut-napistim miatt jöttem. Ő, bár ember volt, elnyerte a halhatatlanságot.
Vele akarok beszélni az élet és halál dolgáról.
A skorpióember szólásra nyitotta ajkait, és ezt mondta Gilgamesnek:
— Nem járt itt soha egy halandó sem, aki elért volna a halhatatlanság birodalmába. Senki
sem kelt át ezen a hegyvonulaton. [125] Az átmérője tizenkét mérföld hosszú, sűrű
sötétség honol benne, fényt sohasem lát. Gilgames így válaszolt:
— Kínban és szomorúságban, melegben vagy hidegben, sóhajtva vagy sírva, de én át
akarok kelni rajta! Nyisd ki nekem a hegység kapuját, kérlek!
— No, jól van — mondta a skorpióember —, menj, hát Gilgames, nyitva van előtted a
hegység kapuja!
Gilgames hallván e szavakat, belépett a kapun, és nyugatnak indult a napmentét követve.
Mikor egy mérföldet megtett, már sűrű volt körülötte a sötétség. Kihunyt minden fény, ha

mondái
előre, ha visszanézett, nem látott semmit. És ahogy haladt előre, a sötétség még sűrűbb
lett. Mikor már nyolc mérföldet megtett, hogy a csendet megtörje, nagyot kiáltott. Mikor
kilenc mérföldet megtett, északi szelet érzett az arcán. Mikor tizenegy mérföldet megtett,
világosság kezdett derengeni, mint hajnalhasadáskor. A tizenkettedik mérföld után pedig
kiért a napvilágra, és megpillantotta az istenek drágakőkertjét. A drágakő levelet hajtott,
gyümölcsöt termett, szőlőfürtöt hozott, öröm volt látni a nagy sűrű sötétség után.
Tizedik tábla
Gilgames ment tovább vándorútján. Samas, a napisten, megszánta, és így szólt le hozzá:
— Gilgames, hová iparkodsz? Az örök életet, amit keresel, nem fogod megtalálni.
— Ó, uram, hatalmas napisten, miután annyit vándoroltam a pusztaságban, bolyongtam a
sötétségben, most hagyjam abba a keresést, és hajtsam álomra fejemet?
Samas napisten felhővel borította be arcát, Gilgames pedig ment tovább. Eljutott a tenger
partjára, ahol az istenek csap-széke állt, Sziduri, az isteni kocsmárosnő éppen a parton
ült, [126] fátyollal letakarva arcát, kezében aranykorsója és keverő edénye. Gilgames
vadállatok bőrébe öltözve, kétharmad rész isten, egyharmad rész ember, közeledett
feléje. Arcán a messze utak vándorának fáradtsága, látszott, hogy szívét fájdalom gyötri.
Mikor Sziduri meglátta, megijedt, és azt gondolta: ez biztosan valami gyilkos — és
beszaladt a házba, kapuját bezárta, ajtaját becsukta, még a reteszt is rátolta. Gilgames
azonban odament, és bezörgetett:
— Mit láttál, kocsmárosné, hogy bezártad kapudat, becsuktad ajtódat, és még a reteszt is
rátoltad? Nyisd ki azonnal, mert különben betöröm a kapudat, és szétverem az ajtódat!
Azután így folytatta:
— Ne félj tőlem! Én vagyok Gilgames! Megöltem a cédruserdő őrét, a vad Humbabát,
puszta kézzel megfojtottam a hegyi ösvény oroszlánját, megragadtam és legyőztem az égi
bikát!
A kocsmárosné ekképp válaszolt:
— Ha te vagy Gilgames, aki megölted a cédruserdő őrét, a vad Humbabát, aki puszta
kézzel megfojtottad a hegyi ösvény oroszlánját, aki megragadtad és legyőzted a bikát,
mely az égből szállt alá, miért olyan beesett és megviselt az arcod, miért olyan
elgyötörtek a vonásaid? Miért olyan szomorú a szíved, miért a fájdalom kebledben? Olyan
vagy, mint a messzi föld vándora, aki a hideg és meleg miatt sokat szenvedett.
— Ó, isteni kocsmárosnő, hogyne lenne beesett és megviselt az arcom, hogyne volnának
elgyötörtek a vonásaim? Hogyne volna szomorú a szívem, és ne volna fájdalom a
keblemben? És hogyne volnék olyan, mint a messzi föld vándora, aki a hideg és meleg
miatt sokat szenvedett? Elvesztettem ifjú barátomat, akit annyira szerettem, ezt a
páratlan hőst, aki vadszamárra vadászott a hegyekben és párducra a sivatagban, aki nem
riadt vissza semmitől, megragadta és megölte az [127] égi bikát, aki legyőzte a
cédruserdő őrét, a vad Humbabát, aki minden harcot vállalt velem együtt, és íme, elérte
az emberiség végzete! Hat nap és hét éjjel sirattam, és a haláltól rettegve bolyongok
azóta. Barátom halála nyomaszt engem, ón-súlyként nehezedik rám. Amióta ő meghalt,
nincs nyugtom. De hogyan is lehetnék nyugodt, mikor ő, akit annyira szerettem, agyaggá
változott? Vajon — miként ő — én is odajutok, hogy le kell majd feküdnöm, hogy fel ne
keljek soha többé?...
Elhallgatott egy pillanatra, majd így folytatta:
— Mondd meg nekem, ó, istenek kocsmárosnője, melyik út vezet Ut-napistimhez? Milyen

mondái
jelzések mutatják az utat? Add meg, ó, add meg nekem ezeket a jelzéseket!
A kocsmárosné így válaszolt:
— Nem lehet oda átkelni senkinek, ó, Gilgames! Bárki próbálta, senki nem tudott
átmenni ezen a tengeren. Egyedül Samas, a hatalmas napisten tud átkelni rajta. A halál
vize elzárja oda az utat. Egyet megtehetsz. Menj el Ursanábihoz, Ut-napistim révészéhez,
beszélj vele, kérd meg, hogy vigyen át magával. Ha megteszi, próbálj vele átkelni, ha nem,
fordulj vissza. Mert hová iparkodol, Gilgames? Az öröklétet, amit keresel, megtalálni nem
fogod. Mikor az istenek az embereket megalkották, a halált is elhatározták számukra. Az
öröklétet saját maguknak tartották meg. Ó, Gilgames, ne kergesd hát tovább ezt a
lehetetlen vágyat! Lakasd jól gyomrodat, légy éjjel-nappal vidám, ünnepelj mulatozva
mindennap. Táncolj és vigadj szüntelen! Pompásan ragyogjanak ruháid, mosakodj, fürödj
jó friss vízben, gondozd kisgyermekeidet, öleld kebledre feleségedet, és ne gondolj a
halálra! Ez az ember hivatása!
Gilgames azonban nem hallgatott Sziduri tanácsára. Megtudakolta tőle, merre találhatja
meg Ursanábit, Ut-napistim révészét, és elsietve ment hozzá. Ursanábi e szavakkal
fogadta : [128]
— Miért olyan beesett és megviselt az arcod, miért olyan elgyötörtek a vonásaid? Miért
olyan szomorú a szíved, miért e fájdalom kebledben? Olyan vagy, mint a messze föld
vándora, aki sokat szenvedett.
Gilgames így szólt Ursanábihoz:
— Hogyne volna az arcom beesett és megviselt, s az arcvonásaim elgyötörtek? Hogyne
volna a szívem szomorú, hogyne volna fájdalom a lelkemben, hogyne volnék olyan, mint a
messzi föld vándora, aki sokat szenvedett. Elvesztettem ifjú barátomat, akit annyira
szerettem, ezt a páratlan hőst, aki vadszamárra vadászott a hegyekben és párducra a
sivatagban, aki nem riadt vissza semmi nehézségtől, aki megragadta és megölte az égi
bikát, aki legyőzte a cédruserdő őrét, a vad Humbabát, aki minden harcot vállalt velem
együtt, és íme, elérte az emberiség végzete! Hat nap és hét éjjel sirattam, és a haláltól
rettegve bolyongok azóta. Barátom halála nyomaszt engem, ólomsúlyként nehezedik rám.
Amióta ő meghalt, nincs nyugtom. De hogyan is lehetnék nyugodt, mikor ő, kit annyira
szerettem, agyaggá változott? Vajon — miként ő — én is odajutok, hogy le kell feküdnöm,
hogy soha többé fel ne keljek? . . . Mondd meg nekem, ó, Ursanábi, melyik út vezet Ut-
napistimhez? Milyen jelzések mutatják az utat? Add meg, ó, add meg nekem ezeket a
jelzéseket, hogy odataláljak ősömhöz, Ut-napistimhez!
Ursanábi megszánta a könyörgőt, és így szólt hozzá: — Gilgames, vedd a baltádat, menj
be az erdőbe, vágj le kétszer hatvan szálfát. Mindegyik hatvan könyök hosszú legyen.
Hozd ezeket ide nekem.
Gilgames kezébe vette baltáját, bement az erdőbe, és levágott kétszer hatvan szálfát.
Mindegyik hatvan könyök hosszú volt. Levitte őket a partra Ursanábi elé. Ez pedig
összekötözte a szálfákat, tutajt épített belőlük, és vitorlával is felszerelte. Ezután
Gilgames és Ursanábi felszálltak a tutajra, és elvitorláztak. Három nap alatt másfél
hónapnyi utat tettek [129] meg. Ekkor elérkeztek a halál vizéhez. Ursanábi így szólt
Gilgameshez:
— Feszítsd meg erődet, Gilgames, ragadj föl egy evező-rudat, és evezz minél gyorsabban,
de vigyázz, hogy kezed ne érintse a halál vizét! Ha eltört az első evezőrúd, ragadj fel egy
másodikat, aztán ha kell, egy harmadikat, negyediket, ó, Gilgames, és tovább ötödiket,
hatodikat, hetediket! Ragadj meg egy nyolcadikat, kilencediket, tizedik rudat is, ha kell,
egy tizenegyediket, egy tizenkettediket is, ó, Gilgames!
Ut-napistim messziről meglátta a közeledőket, és — mint-egy magával tanácskozva —
ekképp töprengett:

mondái
„Vajon ki lehet ez? Ismeretlen nekem. Nem olyan, mintha az enyéim közül való lenne."
Gilgames pedig, aki sok rettentő szenvedés után végre elérte útjának célját, partra
szállván Ut-napistimhez sietett, és így szólt hozzá:
— Hogy megláthassalak téged, ó, Ut-napistim, akit Távolinak is neveznek, sokáig
bolyongtam az összes országokon át. Szakadékos hegyeket másztam meg, tengereken
keltem át. Testemet nem enyhítette az álom édessége, éjt-napot virrasztva gyötörtem
magam. Ruháim lerongyolódtak. Medvét, hiénát, oroszlánt, párducot, tigrist öltem és a
puszta egyéb vadjait. Húsukat megettem, bőrüket magamra csavartam. Így látott meg, és
ezért rémült meg tőlem az isteni kocsmárosnő. De végre itt vagyok, és most megkérlek,
beszélj nekem az örökéletről, beszélj nekem a halálról!
Ut-napistim így válaszolt:
— Semmi sem tart örökké. Talán örökre építünk házat? Talán örök időkre kötjük a
szerződéseket? Talán örök időkre osztoznak a testvérek? Még a gyűlölet sem tart örökké,
a halállal az is megszűnik. Talán örökre árad ki a folyó, és önti el hullámaival a partokat?
Semmi sem örökkévaló. Az élet magában hordja a halált. De a halál nemcsak rossz, van
abban jó is. Megnyugvást hoz az élet küzdelmei után. Nézd meg, [130] mennyire hasonlít
egymáshoz a pihenő és a halott. A nagy istenek, az Anunnakik és Mammétu, a végzet
alkotója — ők határozták meg a sorsot. Ők rendelik el az életet és halált, de a halál napját
nem fedik fel előttünk.
Tizenegyedik tábla
Gilgames egy ideig eltűnődött Ut-napistim szavain, majd így szólt hozzá:
— Ahogy végigtekintek rajtad, isteni ősöm, Ut-napistim, a te alakod nem különbözik az
enyémtől, éppen olyan vagy, mint én, csak abban különbözünk, hogy míg az én szívem
harcra, küzdelemre vágyik, addig te közönyösen fekszel hátadon, mint egy isten, akinek
semmi gondja. Áruld el nekem, hogyan jutottál az istenek gyülekezetébe, hogyan találtad
meg az örök életet?
— Feltárom előtted, ó, Gilgames, ezt a rejtélyt, felfedem előtted ezt az isteni titkot. Jól
figyelj tehát! Régi város Suruppak városa, amely, mint tudod, az Eufrátesz partján fekszik.
Ott laktam én egykoron. Ámde ez időben az istenek megharagudtak az emberekre, és
elhatározták, hogy vízözönt bocsátanak rájuk, hogy elpusztuljanak. Összegyűltek
tanácskozásra ebben az ügyben. Atyjuk, Anu is jelen volt, továbbá a hatalmas Enlil, de ott
volt az istenek követe, Ninurta, a vizek őre, Ennugi s a fényes tekintetű Éa is. Éa isten a
tanácskozás után bekiáltott egy sövénnyel körülvett nádkunyhóba.
— Nádkunyhó, nádkunyhó! Sövény, sövény! Nádkunyhó, hallgass ide! Sövény, ne felejtsd,
amit mondok! És te, suruppaki ember, Ubar-Tutu fia, jól jegyezd meg szavaimat. Bontsd le
házadat, és építs egy bárkát! Hagyd ott a birtokod, és keresd az életet! Gyűlöld a
vagyonod, és becsüld a lelkedet! Építs bárkát, és vidd beléje mindenből az élet magját.
Számítsd ki pontosan a mértékét a bárkának, amelyet építeni [131] fogsz. Legyen arányos
a hossza és a szélessége, és a tetejét fedd be. A nádkunyhó ezt elmondta nekem. Ut-
napistim így folytatta:
— Én megértettem mindent, és így szóltam Éához, az én uramhoz: Amit mondottál,
uram, azért köszönet és dicsőség illet. Én mindent úgy teszek, ahogy tőled hallottam. De
mit mondjak a városnak, a népnek, a véneknek?
— Mondd a következőt: megtudtam, hogy Enlil haragszik rám, és én nem lakhatom
tovább a ti várostokban. A tengerre szállok, és uramnál, Éánál fogok lakni. Tudjátok meg,
hogy ő a jélét esőjét fogja rátok bocsátani, madarak sokaságát, halak tömegét. Soha nem

mondái
látott, bőséges aratás lesz az országban.
— Így is beszéltem Suruppak népéhez és véneihez, és ők hittek nekem. Már
hajnalhasadáskor gyűltek hozzám az emberek. Segítettek házamat lebontani és a bárkát
megépíteni. Még a kisgyermekek is odasereglettek, ők hordták az aszfaltot, a nagyok a
deszkát, gerendát. Az ötödik napon elkészült a formája, oldalainak magassága 120 rőföt
tett ki, tetejének szélessége ugyancsak 120 rőf volt. Belső szerkezetét is elkészítettem és
összeillesztettem. Hat emelet magasra építettem, hét részre tagoltam, az alsó részt pedig
kilenc rekeszre. Cölöpöt vertem a közepébe árbocrúdnak, és elláttam evezőlapáttal
bőven. Három hordó aszfaltot kentem az oldalára, és még két hordó olajat is felhasználtak
az építők. Maga az áldozat, amit az isteneknek mutattam be, egy hordó olajat emésztett
fel. Hogy jókedvvel és gyorsan dolgozzanak, az embereket jól tartottam, barmokat öltem
le nekik, birkákat mészároltam. Kaptak mustárt, olajat az ételhez, és úgy itták a fehér és a
vörös bort, mint a vizet. Úgy vigadtak, ünnepeltek, mint újév napján. Felnyitottam a
balzsamtartót, és megengedtem, hogy kezükkel belenyúlhassanak. Hetedik napon
elkészült a bárka! Hátra volt meg a vízre bocsátás. Nehéz volt, de végül mégis sikerült.
[132]
Mikor már a vizen volt, felraktam mindent, amim csak volt, aranyamat, ezüstömet,
minden vagyonomat, továbbá egész családomat, és beléje vittem az élet minden magját: a
mező barmait, a puszta vadállatait, az emberek közül a kézművesek különböző fajtáit.
Samas ekkor így szólt hozzám: — Mikor sötétedni kezd, alkonyatkor hullani fog a
„búzaeső", akkor menj be hajód belsejébe, és csukd be az ajtókat. És akkor gyorsan el a
parttól! És csakugyan, úgy, ahogy Samas isten mondta, alkonyatkor megeredt a „búzaeső".
Bementem a hajó belsejébe, és bezártam az ajtókat. A hajó vezetését mindenestől
átadtam Puzur Amurrinak, a kormányosnak. Mikor a hajnal felragyogott, az ég aljáról
fekete felhő emelkedett fel. Belsejében Rammán isten mennydörgött, követei jártak
előtte, hegyeken és völgyeken át nyargalva. Irragal fákat tépett ki, Ninurta gátakat döntött
le. Az Anunnakik fáklyákat emeltek fel, és tüzükkel lángba borították az országot. A
dühöngő Rammán elborította az eget, és minden, ami világos volt, elsötétült. Széttörte az
országot, mint egy cserepet.
Egy teljes napig dühöngött az orkán, rohanva zúgott az áradat, elborította a hegyeket, és
leterítette a népet, mint egy ütközetben. Sötétség borult a világra, senki sem látta
szomszédját, még az égből sem lehetett látni az embereket. Az istenek is megrémültek az
áradattól, felmenekültek az égbe. Kuporogtak, mint a kutyák, görnyedtek félelmükben.
Istár jajgatva kiáltott fel.
— Miért is beszéltem én rosszat az emberekről az istenek gyülekezetében! Miért is
mondtam, hogy az embereket el kell pusztítani? Pedig én magam hoztam világra őket. És
most mind agyaggá változnak, vagy mint a halak, megtöltik a tengert!
Az Anunnaki istenek vele együtt sírtak, a többi isten meggörnyedve ült, ajkuk zárva volt,
hallgattak, majd ők is zokogni kezdtek. [133]
Hat napon és hét éjszakán dagadt az áradat, és elborította a földet. Mikor a hetedik nap
elérkezett, a viharos szél elvesztette a csatát, mert eddig úgy harcolt, mint egy hadsereg.
Ahogy a vihar elült, a tenger megnyugodott, az áradat apadni kezdett. Kinyitottam az
ablakot, és megnéztem, milyen idő van. A part felől borzalmas látvány tárult elém: az
egész emberi nem agyaggá változott. Térdre rogytam és zokogtam, a könnyek
végigfolytak az arcomon. Elfordultam, és a tenger felé néztem. Messze, a tizenkettedik
területrészben mintha egy sziget emelkedett volna ki. A Niszir-hegy csúcsa volt! Bárkánk
ott állt meg, a Niszir-hegy nem engedte, hogy elússzon. Hat napig álltunk itt. Mikor a
hetedik nap elérkezett, szabadon engedtem egy galambot. A galamb elrepült, de egy idő
múlva visszatért. Nem volt, ahol letelepedjék. Szabadon engedtem egy fecskét, de az is

mondái
visszajött, nem volt hely, ahol leszálljon. Szabadon engedtem egy hollót. A holló elrepült,
és nem jött vissza. A víz ekkor már apadt, a holló ezt észrevette, károgott, keringett, és
nem tért vissza többé. Erre kiengedtem mind a madarakat a négy égtáj felé, én pedig
áldozatot mutattam be az isteneknek. Hét és újra hét füstölőt tettem le, az aljukba nádat,
cédrust és mirrhát helyeztem. Az istenek megérezték a kellemes illatot, és mint a legyek,
gyűltek az áldozat helyére. Megérkezett Istár is. Megemelte a nyakán hordott ékszert,
amelyet Anu készített számára, és így szólt:
— Bizony, istenek, nem felejtem feltenni nyakam lazúr-kövét, bizony nem felejtem. De
éppúgy nem felejtem ezeket a szörnyű napokat, ezekre mindig emlékezni fogok!
Gyűljetek hát most az áldozathoz! Enlil azonban ne jöjjön, mert meggondolatlanul
vízözönt okozott, és az embereket, az én népemet el akarta pusztítani.
De Enlil mégis eljött, és mikor megpillantotta a hajót, éktelen haragra gerjedt:
— Egy ember hát mégis megmenekült? Mikor én azt akartam, hogy egy ember se
meneküljön a pusztulástól! [134]
Az istenek hallgattak, csak Ninurta nyitotta ki szólásra ajakát, és ezt mondta:
— Vajon ki más, mint Éa gondolta ki ezt? Éa sok mindent tud, ezt is végre tudta hajtani.
Ekkor Éa előlépett az istenek közül, és így szólt Enlilhez:
— Te, ki bölcs vagy és hatalmas az istenek között, miért okoztál meggondolatlanul
vízözönt? Aki bűnös, bűnhődjön, viselje bűnének következményeit. Vízözön helyett
oroszlánt küldtél volna inkább, hogy ritkítsa a népet. Vízözön helyett inkább éhínséget
küldtél volna, hogy gyötörje az országot. Vízözön helyett inkább Irrát küldted volna, hogy
döghalállal pusztítsa az embereket. Ezt az egyet azonban (és itt Ut-napistimre mutatott)
ne öld meg! Dönts kedvezően sorsáról!
Enlil erre kézen fogott, és bevitt a hajómba. Asszonyomat mellém állította, és mindketten
letérdeltünk. Enlil közénk állott, megérintette homlokunk, és így szólt:
— Amíg Ut-napistim eddig az emberi létet élte, mostantól fogva Ut-napistim és felesége
legyenek olyanok, mint mi az istenek. Legyen a lakhelye Ut-napistimnek a távolban, a
folyók torkolatánál!
Elragadott bennünket a messzeségbe, és a folyók torkolatánál adott nekünk lakhelyet.
— Nos hát, Gilgames, most tudod, hogyan szereztem én meg az örök életet. De mi lesz
veled? Ki fogja összehívni kedvedért az istenek gyülekezetét, hogy megítéljék neked is az
örök életet, melyre vágyakozol? De várj, majd próbára teszlek. Ha kiállod, ez már utat nyit
neked a halhatatlanság felé. A próba ez: hat nap és hét éjjel nem szabad lefeküdnöd és
aludnod.
Gilgames figyelmesen hallgatta Ut-napistim szavát, és kész volt a próbát kiállani, de
ahogy ott ült, egyszerre úgy rátört az álmosság, mint valami forgószél. Hiába szeretett
volna ébren maradni, rögtön elaludt. Ut-napistim így szólt feleségéhez: [135]
— Íme, a hős, aki az örökéletet keresi, könnyen, mint a pehely, az álom zsákmánya lett.
Felesége, aki sajnálta Gilgamest, így szólt Ut-napistimhez:
— Érintsd meg őt, hogy felébredjen, hogy épségben visszatérhessen azon az úton,
amelyen jött, hogy visszamehessen az emberek közé, azon a kapun, amelyen kilépett.
— Mivel a csalás emberi dolog, meg fogja próbálni, hogy becsapjon bennünket, hogy
letagadja, hogy aludt. Rajta, süssél kenyeret, mindennap egyet, tedd a feje mellé, és jelöld
meg a falon, hogy hány kenyeret sütöttél, és hogy ő hány napig alszik.
Az asszony így is cselekedett. Az első kenyér kiszáradt, a második megdohosodott, a
harmadik megkeseredett, a negyediknek a héja megfehéredett, az ötödik
megpenészesedett, a hatodik még elég frissnek látszott, mikor a hetediket sütötte, és
ekkor az alvó felébredt.

mondái
Gilgames felébredvén így szólt Ut-napistimhez, a Távolihoz:
— Éppen csak hogy elszunnyadtam. Mikor megérintettél, rögtön felébredtem.
— Rosszul tudod, Gilgames. Számold csak meg a kenyereket, abból megtudod, hány
napig aludtál. Nézd, hét kenyér van itt. Az első kiszáradt, a második megdohosodott, a
harmadik megkeseredett, a negyediknek a héja megfehéredett, az ötödik
megpenészedett, a hatodik még elég frissnek látszott, és mikor a hetedik kisült, akkor
felébredtél. Láthatod hát, hogy nem álltad ki a próbát.
Gilgames mélyen elcsüggedt, és így szólt:
— Mondd, mit tegyek hát, Ut-napistim, távoli ősöm? Hová menjek, hová szökjem, mikor
tudom, hogy a rabló halál mindenütt nyomomban jár? Ha lefekszem, ha felkelek, ha állok,
ha megyek, akármit csinálok, akárhová teszem a lábam, mindenütt a halál leselkedik rám.
[136]
Ut-napistim nem felelt neki, hanem a révészhez, Ursanábi-hoz fordult:
— Ezt az embert, akit magaddal hoztál, s akinek a testét szenny borítja és tagjainak
szépségét az állatbőrök elcsúfítják, vidd magaddal arra a helyre, ahol megtisztálkodhat.
Hadd mossa magát a vízben olyan fehérre, mint a hó. Tétesd le vele az állatbőröket, és
dobd a tengerbe, hogy újra látni lehessen testének szépségét. Tégy friss szalagot a
homloka köré, öltöztesd új ruhába, mely betakarja meztelenségét, és így térjen majd
vissza szülővárosába!
Mikor ez megtörtént és Gilgames ünneplő ruhát öltött, Ut-napistim így szólt hozzá:
— Idejöttél, Gilgames, sok kínt és fáradságot vállalva. Most visszatérsz hazádba. Nem
akarom, hogy üres kézzel térj haza. Gondolkodhatsz rajta, hogy mit adjak neked. Ide
hallgass, Gilgames. Egy titkot fogok előtted feltárni. Van a tenger mélyén egy tövishez
hasonló növény, mely ha megtalálod, megszúrja a kezedet, mint a rózsa tövise. Ezt a
növényt szerezd meg, ez, ha eszel belőle, megóv a vénüléstől, és ha beviszed Uruk
megerősített városába, az ott lakókat is megfiatalíthatod.
Gilgames megköszönte Ut-napistim tanácsát, és Ursanábi-val, a révésszel együtt hajóra
szállt. Mikor már jól bent jártak a tengeren, Gilgames köveket kötött a lábára. Ezek
lehúzták a tenger mélyébe. Itt megpillantotta azt a csodálatos tüske formájú növényt,
amelyről Ut-napistim beszélt. Megragadta és letépte, ámbár megszúrta a kezét. Akkor
leoldotta a köveket a lábáról, és újból a tenger felszínére került.
Ezután folytatta útját a hajón hazafelé. Így szólt Ursanábi-hoz:
— Ó, Ursanábi, különleges növény ez, amelyet én felhoztam a tenger mélyéről. Tudod, mi
a neve? "Megfiatalodik-Az-Ember-Öreg-Korában" a neve. Ettől én, ha eszem belőle,
örökké fiatal maradok. Hazaviszem Uruk megerősített [137] városába, és adok belőle az
embereknek is, hogy ők is visszanyerjék fiatalságukat . . .
Gyorsan haladtak, csak húszmérföldnyi út után pihentek meg egy kis ideig, majd tovább
mentek, de harminc mérföld után partra szálltak, és éji szállást készítettek maguknak.
Gilgames egy ciszternát pillantott meg. Gyorsan ledobta ingét, letette köntösét, de vele
együtt a csodálatos tengeri növényt is, és belevetette magát a vízbe. Ekkor egy kígyó,
kimászva a vízből, kezdett szaglászni a csodálatos növény után. Mikor megtalálta,
elragadta és bekapta. Rögtön megifjodott tőle. Visszamenet már levetette régi bőrét.
Ahogy Gilgames kijött a vízből, rögtön a csodálatos növény után nézett, de nem találta.
Ellenben megtalálta a kígyó levetett bőrét, és ebből mindent tudott. Sírva fakadt, leült,
könnyei lecsurogtak arcán. Megfogta Ursanábi, a révész kezét, és így szólt bánattal telve:
— Hát ezért fáradtam én annyit, Ursanábi? Kinek számára áldoztam fel minden erőmet?
Semmit sem nyertem magamnak. A föld oroszlánja, a kígyó számára hajtottam végre jó
cselekedetet. Mit tehetek? Megyek vissza hazámba, Uruk megerősített városába.
Innen már gyalog mentek, a parton hagyták a csónakot. Húsz mérföld után kis ideig

mondái
megpihentek, harminc mérföld után éjjeli szállást készítettek maguknak. Mikor Uruk
városába értek, Gilgames így szólt Ursanábihoz:
— Jer, Ursanábi, sétálj végig Uruk falain, tekintsd meg alapjától fel a tetejéig, nézd meg,
hogy végig égetett téglából van felrakva. Majd meglátod, hogy olyan a város, az én
városom, mintha a Hét Bölcs vetette volna meg az alapját. Hét hold terjedelmű a város,
ugyanennyit tesznek ki a kertek és gyümölcsösök, és ugyanannyi a várost környékező
földterület is. Most örülök, hogy annyi fáradozás után újra itthon lehetek. [138]
Tizenkettedik tábla
Gilgames, a győzhetetlen hős tehát nem tudta elnyerni az örök életet! De legalább azt
szeretné megtudni, mi vár az emberre halála után. Ezért könyörög az istenekhez, hogy
felidézhesse barátja, Enkidu szellemét.
Éa isten, az emberek jóindulatú ura, hallván Gilgames könyörgését, így szólt a daliás
Nergál istenhez:
— Ó, hatalmas isten, Nergál, nyiss egy olyan üreget a föld belsejében, hogy leérjen az
alvilágig, és azon Enkidu szelleme feljöhessen, és elmondhassa vele egy testvér
barátjának az alvilág rejtelmeit.
Nergál, a hatalmas isten, hallgatott Éa szavára, és megnyitott egy mély üreget a földben.
Enkidu szelleme ezen úgy tört elő, mint egy szélroham. Átölelték egymást Gilgamessel,
megcsókolták egymást, beszélgettek, nézték egymást.
— Mondd el nekem, ó, barátom — szólt Gilgames —, mondd el nekem, mi van a
másvilágon, amelyet te ismersz. —Nem mondom el neked — felelte Enkidu —, nem
akarom elmondani neked. Ha elmondanám, mi van a másvilágon, amelyet én ismerek,
lerogynál és sírnál.
— De csak mondd el, még ha lerogyok és sírok, akkor is!
— Hát akkor halljad! Féreg rágja a testemet, mint egy avitt ruhát, azt a testet, melyet te
egykor örvendező szívvel öleltél át.
— Ó, jaj! — kiáltott fel Gilgames, és a földre rogyott zokogva.
Majd megkérdezte:
— Láttad-e azt, aki hirtelen halállal halt meg?
— Láttam. — felelte Enkidu —, nyugágyon fekszik, és tiszta vizet iszik.
— Láttad-e azt, akinek testét a pusztaságba vetették?
— Láttam, szelleme nem talál nyugtot a másvilágon.
— Láttad-e azt, akinek emlékével senki sem törődik? [139]
— Láttam. Az edények moslékját, kenyérhulladékot, az utca szemetjét kapja táplálékul.
— Láttad-e azt, aki hősi csatában esett el?
— Láttam. Apja-anyja emeli fejét párnára, hű felesége zokog felette.

mondái
ADAPA ÉS A HALHATATLANSÁG
Eridu városának ura és parancsolója Adapa volt. Éa isten nagy bölcsességgel áldotta meg
őt, hogy jól intézhesse országának ügyeit. Az emberiség példaképének teremtette,
bűntelennek és tisztakezűnek. Éa isten, a legjelesebb és legbölcsebb a sorsistenek, az
Anunnakik közt, kedvelte és pártfogásába vette Adapát.
Történt egyszer, hogy Adapa, aki mindennap meglátogatta Éa eridui szentélyét, az Új-
Hold rakparton vitorlásra szállt, hogy halat fogjon és áldozzon Éának. Kihajózott a széles
tengerre. Ámde ekkor hirtelen déli szél támadt, olyan erővel, hogy már-már
elsüllyesztette a vitorlást a halak birodalmába. Adapa felkiáltott: [141]
— Mit csinálsz, déli szél? Le fogom törni a szárnyaidat! Alighogy e szavakat kimondta, a
déli szél szárnya már le is tört. Két napig nem fújt a déli szél az országban. Anu isten ezt
észrevette, és hívatta vezérét, Illabratot.
— Miért nem fúj már két napja a déli szél az országban? Illabrat így válaszolt:
— Ó, uram, Adapa, Éa kedveltje törte le a déli szél szárnyát.
Mikor Anu ezt hallotta, haragra lobbant, és így kiáltott fel:
— Hozasd ide őt elibém!
Éa, aki erről értesült és rosszat sejtett, ezt a tanácsot adta Adapának:
— Adapa, neked égi útra kell vállalkoznod, meg kell jelenned Anu isten előtt. Ölts
gyászruhát, és dúld fel, borzold össze hajadat, mintha valami nagy bánat ért volna. Mikor
eléred az eget, és eljutsz Anu kapujához, Tammúz és Gis-zidda istenek fognak őrt állni
Anu kapuja előtt. Mikor megpillantanak téged, azt fogják kérdezni: ,,Ó, Adapa, mi van
veled? Miért viselsz gyászruhát?" Te feleld azt neki: „Két isten tűnt el az országból, azért
gyászolok."
— Ki az a két isten? — kérdezik majd.
— Tammúz és Gis-zidda — feleld nekik.
Erre ők majd egymásra hunyorítanak és összemosolyognak. Jóindulattal lesznek majd
irántad, szólnak majd melletted Anunak, és elérik, hogy Anu szívesen fogad téged. Mikor
Anu előtt állsz, kenyérrel fognak megkínálni. El ne fogadd, mert az a halál kenyere! Ha

mondái
vízzel kínálnak, el ne fogadd, mert az a halál vize! De ha ruhát kínálnak neked, azt csak
vedd fel, és ha olajat kínálnak neked, azt is fogadd el, és kend be magad vele. Ezt a
tanácsot adom neked. Jól jegyezd meg, amiket mondtam!
Nem sokkal később Anu követe megérkezett Adapáért. Elindította a mennyei utazásra.
Mikor megérkezett oda, és eljutott Anu kapujához, Tammúz és Gis-zidda álltak őrt a
kapunál. [142] Mikor megpillantották Adapát, felkiáltottak: — Ejha! Mi bajod van? —
Miért viselsz gyászruhát, Adapa? Adapa így válaszolt:
— Két isten tűnt el az országból, ezért viselek gyászruhát.
— Ki az a két isten?
— Tammúz és Gis-zidda.
Erre ők egymásra hunyorítottak és összemosolyogtak. Mikor Anu isten elé ért, az
ránézett, és így szólt hozzá:
— Mondd csak, Adapa, miért törted el a déli szél szárnyát? Adapa így válaszolt Anunak:
— O, uram, halat akartam fogni, hogy áldozatot mutassak be Éának. A víz tükörsima volt.
De a déli szél fújni kezdett, olyan erővel, hogy majdnem elsüllyesztette hajómat, és
majdnem a halak birodalmába küldte. Erre a szívem haragra gerjedt, és átkot mondtam a
déli szélre. Így történt, ó, uram!
Anu meg akarta büntetni Adapát, de Tammúz és Gis-zidda szóltak mellette, mire Anu
megenyhült, és ekképp gondolkozott magában:
„Vajon miért tünteti ki Éa ezt az embert annyira? Miért teremtette bölcsnek, bűntelennek,
tisztakezűnek? Bizonyára megérdemli. Mit adhatok én neki? Az élet kenyerét és az élet
vizét!
Ki is adta a parancsot, hogy hozzanak be neki kenyeret és vizet, de Adapa, emlékezve Éa
tanácsára, visszautasította. De mikor ruhát adtak neki, azt felvette, és mikor olajat
kínáltak neki, azt elfogadta, és bekente magát vele. Ekkor Anu ránézett és nevetett:
— Gyere csak ide, Adapa! Miért nem ettél az élet kenyeréből? Miért nem ittál az élet
vizéből?
— Éa, az én mesterem, tanácsolta nekem: ne egyél és ne igyál!
— Ó, ostoba ember! A halhatatlanságot utasítottad vissza - kiáltott fel Anu. — Vigyétek
vissza a földre halandónak!
De városának örök dicsőség legyen az osztályrésze. [143]

mondái
ETANA ÚTJA AZ EGEKBE
Etana király egyszer fel akart szállni az égbe.

A sas és a kígyó szövetséget kötött egymással, hogy mindenben segítik egymást, és abban
is megegyeztek, hogy nem bántják egymás kicsinyeit. Szövetségüket esküvel pecsételték
meg, amelyet Samas isten előtt tettek, s amely így hangzott:
— Aki megszegi a Samas előtt tett esküt, azt Samas adja a hóhér kezére! Aki megszegi a
Samas előtt kötött szerződést, arra szakadjon rá a hegy! Azt találja el a lándzsa, essen
hálóba, hulljon csapdába, Samas átka érje utol és pusztítsa el!
Miután az esküt letették, elindultak zsákmányt szerezni. Ha a sas fogott egy vadbikát vagy
vadszamarat, a kígyó is evett belőlük, sőt a kicsinyeinek is vitt haza. Ha a kígyó fogott
zergét vagy gazellát, a sas evett belőle, sőt a kicsinyeinek is vitt [144] haza. Ha a sas fogott
birkát vagy vadkecskét, a kígyónak is jutott belőle, de még a kicsinyeinek is vitt haza. Ha a
kígyó fogott tigrist vagy leopárdot, a sasnak is jutott belőle, de még a kicsinyeinek is vitt
haza.
Így hát a sas és a kígyó kicsinyei, mivelhogy jól táplálták őket, szépen növekedtek. De a
sas szívében gonosz szándék támadt. Megkívánta a kígyó kicsinyeit, és elhatározta, hogy
felfalja őket. Mondta is a fiókái közül a legkisebbnek: „Megyek, és megeszem a kígyó
kicsinyeit." De a sasfióka, aki nagyon okos volt, így szólt atyjához: „Ne edd meg őket,
atyám! Bele fogsz esni Samas hálójába, Samas csapdája fogságba ejt, és átka lesújt. Aki
megszegi a Samas előtt kötött szerződést, azt Samas a hóhér kezére juttatja!"
A sas azonban nem hallgatott fiókájának szavára, lecsapott a kígyó fészkére, és felfalta
kicsinyeit.
Mikor a kígyó délfelé hazaérkezett, és kicsinyei részére hozott egy darab húst, fészkét
üresen találta, kicsinyei nem voltak sehol. A kígyó megdermedt a fájdalomtól, könnyei
sűrűn omlottak. Így könyörgött Samashoz:
— Tebenned van minden bizodalmam, ó, hatalmas isten! Tudod, hogy szerződést
kötöttünk a sassal, és én jóindulattal voltam iránta. De ő galádul viselkedett. Fészkem
üres, kicsinyeim elpusztultak — ezt senki más nem tehette, csak ő! Ő csapott le, és ő falta
fel gyermekeimet! Tudd meg te is ezt a gonosztettet, és büntesd meg! Fogd be hálódba,
ejtsd csapdába! A te hálód az egész föld, csapdád minden az ég alatt. Ne szaladjon ki ez a
gonosz madár a hálódból, a csapdádból, aki esküjét megszegve barátja ellen tör!

mondái
Miután Samas meghallgatta a kígyó szavait, nagy haragra lobbant, és így szólt a kígyóhoz:
— Indulj el, kelj át a hegyen, ott megkötök számodra egy vadbikát. Öld meg, aztán nyisd
meg a belsejét, bújj bele, üss tanyát a hasában. Az ég madarai mind reá szállnak, hogy
falatozzanak a húsából. Velük együtt a sas is rá fog telepedni, [145] hogy részt vegyen a
lakomában. Nem tudja, milyen végzet vár rá! De nem elégszik meg a zsákmány bőrével,
húsával, hanem a belsejéből is kíván enni, oda is behatol. Te akkor ragadd meg, törd le a
szárnyait, tépd le a tollait és karmait. Aztán ragadd meg, és dobd egy gödörbe. Ítéld őt
halálra éhség és szomjúság által! Így pusztuljon az, aki a hűségesküt megszegi!
Samas parancsára a kígyó elindult, és átkelt a hegyen. Ott megtalálta a vadbikát, megölte,
felhasította a belsejét, és a hasában ütött tanyát. Az ég madarai mind a bika tetemére
szálltak, hogy falatozzanak belőle. Velük együtt a sas is megjött, nem is sejtette, micsoda
végzet vár rá! Még a fiókáját is hívta:
— Gyere, szálljunk rá a vadbikára, falatozzunk a húsából! A kis sasfióka azonban, aki
nagyon okos volt, így szólt az
atyjához:
— Ne szállj rá, atyám! Hátha a kígyó leselkedik a belsejében!
A sas azonban nem hallgatott rá, hanem így szólt:
— De igenis, leszállok, és falatozom a vadbika húsából. Hogy tudna a kígyó bántani
engem?
Le is ereszkedett, és rászállt a vadbikára. Kereste a jó falatokat a bika elülső és hátsó
részéből. De nem elégedett meg ennyivel, hanem még a belső részeit is meg akarta ízlelni.
De hogy behatolt a belsejébe, a kígyó megragadta. A sas könyörgésre fogta a dolgot:
— Ne bánts, könyörülj rajtam! Olyan ajándékot adok, aminőt még egy vőlegény sem ad
nászajándékul a menyasszonyának !
— Ha elengednélek — válaszolta a kígyó —, mit mondanék a magasságos Samasnak,
akitől én kértem büntetésedet? Ellenem fordítsam?
Szólt, és letörte a sas szárnyait, kitépte tollait, leszedte karmait. Azután megragadta, és
egy gödörbe dobta. [146]
— Itt pusztulj el éhen és szomjan!
A sas a gödörben nyöszörgött, és könyörgött Samashoz:
— Ó, hatalmas isten, hát itt kell elpusztulnom ebben a gödörben? Könyörülj rajtam,
mentsd meg a te madaradnak az életét, és én örökké a te dicsőségedet fogom zengeni.
Samas szóra nyitotta ajkát, és így válaszolt:
— Gonosz vagy te, súlyos bűnt követtél el, durván megbántottál engem. Elkövetted azt,
amit mi istenek utálunk: megszegted esküdet!
De a sas nem szűnt meg könyörögni:
— Jöjj, uram, szabadíts meg, ments meg engem! Végül Samas megszánta, és így szólt:
— Én nem megyek le hozzád, hogy megmentselek, de küldök egy embert, az majd
segítségedre lesz.
Ez az ember nem volt más, mint Etana. Etana ugyanis naponta könyörgött Samashoz:
— Ó, Samas, hatalmas isten, te jól tudod, hogy mindig neked áldoztam legkövérebb
birkámat, és a neked áldozott bárányaim vérét a föld itta be. A többi istent is imádtam, és
tiszteltem az égi szellemeket. Áldozataim alkalmával a jós-papok nem mulasztottak el
semmi szükséges dolgot, és a bárányok is megtették kötelességüket azzal, hogy áldozatul
szolgáltak. Mindezen érdemeimért arra kérlek, felséges isten, légy kegyes irántam,
szabadíts meg nyomasztó bánatomtól, és ajándékozz meg engem a szülés füvével! Mutasd
meg az utat, merre találom meg ezt a füvet, és add, hogy nevem utódomban tovább éljen!
Samas szóra nyitotta ajkát, és így felelt Etanának:
— Indulj el, kelj át a hegyen, és ha látsz ott egy gödröt, nézd meg, mi van benne. Annak a

mondái
gödörnek a mélyén egy beteg sas fekszik, ezt te majd meggyógyítod, és az majd
megmutatja neked a szülés füvét.
A hatalmas Samas parancsára Etana elindult, átkelt a hegyen, és mikor meglátott egy
gödröt, megvizsgálta, mi van [147] benne. Egy sas feküdt a gödör mélyén. Minden úgy
volt, ahogy Samas mondta.
Etana megszólította a sast, mire az megkérdezte:
— Ki vagy te? Miért szólítasz meg engem?
— Ó, barátom — mondta Etana —, azért jöttem hozzád, hogy ajándékozz meg engem a
szülés füvével. Mutasd meg az utat ehhez a fűhöz, szabadíts meg nyomasztó bánatomtól,
és tedd lehetővé, hogy nevem utódomban tovább éljen!
A sas ránézett, és így szólt:
— Emelj fel engem a gödör mélyéből. Add vissza szárnyaimat, növeszd ki újra tollaimat.
Ha meggyógyítasz, és kisegítesz engem ebből a gödörből, én hálából utódokat biztosítok
számodra. És örökké a te dicsőségedet fogom zengeni.
— Jól van — felelte Etana —, de álld a szavad, ha meggyógyítlak, és kihozlak a gödör
mélyéből!
Azzal visszaigazította a letört szárnyakat, és újranövesztette a kitépett tollakat. A sas
szíve örömmel telt meg, és így szólt Etanához:
— Áldott légy mindörökké! Most felviszlek Anu egébe, ahol megszerzem neked a szülés
füvét. Mellemre tedd a melledet, szárnyamra tedd a kezedet, oldalamra szorítsd
karjaidat!
Etana így cselekedett. A sas mellére tette a mellét, szárnyára a kezét, oldalára szorította
karjait. A sas felrepült. Mikor egy mérföldnyi magasságra felvitte, a sas így szólt
Etanához:
— Nézz le, barátom, milyennek látszik a föld? És milyennek látszik a tenger?
— A föld dombnak látszik, és a tenger olyan, mint egy dézsa víz.
Mikor két mérföldnyi magasságba vitte fel, megkérdezte a sas:
— És most milyennek látszik a föld? És milyennek a tenger?
— A föld csak akkora, mint egy barázda, s a tenger, mint egy kenyérkosár — felelte
Etana. [148]
Mikor három mérföldnyi magasságba vitte fel, újból megkérdezte :
— És most milyen a föld? És milyen a tenger?
— A föld eltűnt, és a szemeim nem látják a hatalmas tengert sem. Nem, nem akarok
magasabbra szállni, nem akarok felszállni az égbe! Állj meg, barátom! Vissza akarok
menni a földre!
Elengedte a sast, és zuhant lefelé. Egy második mérföldet is zuhant lefelé, szerencsésen a
földre érkezett. De a sas megtartotta szavát, most már egyedül, Etana nélkül felrepült Anu
egébe, ott megszerezte a szülés füvét, és lehozta Etanának, aki őt kimentette a halálos
gödörből. Etana feleségének kisfia született, és többé nem nyomta bánat a szívét az
utódlás gondja miatt. [149]

mondái
ZÚ MADÁR ELRABOLJA A SORSTÁBLÁKAT
Az istenek és emberek sorsa két táblára volt bevésve. Aki ezeket a sorstáblákat bírta, a
Világmindenség ura volt, istenek és emberek sorsa felől döntött. Enlil kezében voltak a
sors-táblák, de a gonosz Zú madár elhatározta, hogy megkaparintja őket, és így majd ő
lesz a világ ura.
Szeme állandóan Enlilt leste, és szüntelenül figyelt, amikor Enlil a hatalmat gyakorolta.
Figyelte királyi koronáját és palástját, és le nem vette szemét a sorstáblákról. Folytonosan
lesben állt, és állandóan azon töprengett, hogyan hajtsa végre gonosz tervét.
,,El fogom rabolni a sorstáblákat — mondogatta magában —, és én uralkodom még az
istenek felett is. Szilárddá teszem [150] trónusomat, én hozom a törvényeket, és én
irányítom valamennyi Igigi istent, az égi szféra isteneit."
Egyik hajnalban Enlil szentélyének bejáratánál állt lesbe. Enlil jött, tiszta vízben
megmosakodott, és addig letette kezéből trónusára a sorstáblákat. Ezt várta csak Zú, a
gonosz madár! Felkapta a sorstáblákat, és elrepült velük a hegyek közé...
Mikor Enlil isten észrevette, hogy a sorstáblák eltűntek, megdöbbenésében hangja
elakadt, szólni sem tudott. Csend lett mindenütt, halálos csend lett úrrá az egész világon.
A szentély tündöklő ragyogása kialudt. Az emberek megszüntek engedelmeskedni a
törvényeknek.
Az istenek tanácskozásra gyűltek, hogy mitévők legyenek. Anu, az istenek atyja így szólt
fiaihoz:
— A gonosz Zú elrabolta a sorstáblákat. Ki fogja közületek Zút megölni, hogy ezáltal
nevét híressé tegye?
Először Adadot, saját fiát, a mennydörgő és vízöntő istent hívta fel Anu.
— Te hatalmas, mindent legyőző Adad, akinek támadása ellenállhatatlan, sújtsd halálra
Zút fegyvereiddel, a villámokkal! Ha ezt megteszed, a te neved lesz a legnagyobb az
istenek között! A te testvéreid, az istenek között egy sem lesz hozzád fogható. Szentélyek
épülnek tiszteletedre a világ négy égtáján. Tisztelni fognak az istenek házában, az
Ékurban is, dicső és hatalmas lesz a neved!
Adad így válaszolt Anunak, az istenek atyjának:
— Ó, atyám, ki merne most az úttalan hegyekbe menni Zú után? Most, hogy a
sorstáblákat sikerült kezébe kaparintania, mindenkinél ő a hatalmasabb. Nincsenek már

mondái
törvények, melyek megfékezhetnék. Elröpült a hegyek közé, és jaj annak, aki szembeszáll
vele! Azt holt agyaggá változtatja. Még az isteneket is el tudja pusztítani ő, ki a sorstáblák
ura lett.
Hogy Adad nem vállalta Zú ellen a harcot, Sarát hívták, Istár elsőszülött fiát. Anu, az
istenek atyja, így szólt hozzá: [151]
— Ó, te hatalmas, mindent lebíró Sara, akinek támadása ellenállhatatlan, menj, és sújtsd
le fegyvereiddel a gonosz Zút. Ha ezt megteszed, a te neved lesz a legnagyobb az istenek
között. Testvéreid, az istenek között egy sem lesz hozzád fogható. Szentélyek épülnek
tiszteletedre a világ négy táján. Tisztelni fognak az istenek házában, az Ekurban is, dicső
és hatalmas lesz a neved!
Sara így válaszolt Anunak, az istenek atyjának:
— Ó, atyám, ki merne most az úttalan hegyekbe menni Zú után? Most, hogy a
sorstáblákat sikerült kezébe kaparintania, hatalmasabb ő mindenkinél. Nincsenek már
törvények, amelyek megfékezhetnék. Elrepült a hegyek közé, és jaj annak, aki szembeszáll
vele! Azt holt agyaggá változtatja. Még az isteneket is el tudja pusztítani ő, aki a
sorstáblák ura lett.
Hogy Sara sem vállalta a harcot, Éa így szólt az istenek gyülekezetében jelenlevő Ninmah
istennőhöz:
— Hívd ide a te kedvelt fiadat, a hatalmast és tündöklőt, a széles mellű Ningirszut, az
majd megvív a gonosz Zú madárral.
Ninmah istennő hallván e szavakat, beleegyezésül igent mondott. Az istenek ujjongtak, és
megcsókolták a lábát. Ninmah istennő pedig odahívta a széles mellű Ningirszut, és így
szólt hozzá:
— Szeretett fiam, menj, és verd le a gonosz Zú madarat, ki elrabolta a sorstáblákat.
Keményen indíts támadást. Fújjon a hét veszett szél, pusztítsák el lakóhelyét! Rendítsék
meg támadásuk dühével! Én magam is támasztok egy iszonyú forgószelet. Te pedig
feszítsd ki íjadat, és nyilaid mérgezettek legyenek. Harci kiáltásod olyan borzalmas
legyen, hogy megrémüljön tőle! De ne engedd, hogy elmeneküljön! Törd le szárnyait, és
bízd a szelekre, hogy vigyék ismeretlen helyre. Arcodat változtasd félelmessé, mint egy
démon. Támassz hatalmas ciklont, mely ledönti a hegységet, és teremts sötétséget, hadd
tudja meg az a gonosz madár, mi a sötétség. A hegység lejtőit [152] öntsd el
felhőszakadással! Fojtsd belé a gonoszba a lelket! Hadd térjen vissza újra a rend,
uralkodjanak a törvények. A sorstáblákat pedig juttasd vissza Enlil atyádnak. És akkor
szentélyek épülnek tiszteletedre a világ négy táján. Nagy lesz a te becsületed az istenek
házában, az Ékurban is.
Alighogy e szavakat hallotta, a széles mellű Ningirszu máris elindult a gonosz Zú
leküzdésére és a sorstáblák visszahódítására. Ningirszu a sorstáblákat visszavitte
Enlilnek.

mondái
ISTÁR LESZÁLL AZ ALVILÁGBA
Istár, Szin isten leánya, a természet megújhodásának és a termékenységnek istennője,

egyszer az alvilágra, a sötét hajlékra, Irkalla istennő lakhelyére gondolt, arra a házra,
amelyet senki sem hagyhat el, ha egyszer oda belépett, arra az útra, ahonnét nincsen
visszatérés, arra a helyre, melynek lakói számára nincs világosság, ahol nincs fény, és az
emberek sötétben ülnek, ahol madárnak vannak öltözve tollruhában, s ahol agyag az
ételük és por az italuk, s ahol a kaput és zárat is por lepi be. Bizony, Istár erre az országra
gondolt, és elhatározta, hogy leszáll oda.
Mikor elérte annak az országnak a kapuját, ahonnan nincs visszatérés, ezeket a szavakat
mondta az ajtónállónak: [154]
— Ó, te ajtónálló, nyisd ki a kapudat! Nyisd ki a kapudat, mert ha nem nyitod ki, szét
fogom rombolni, leverem róla a zárat, szétzúzom a kapufélfát, kidöntöm a kaput, és úgy
megyek be! Aztán feltámasztom a holtakat, és felvezetem őket a felvilágra, hogy
megegyék az élőket. Többen lesznek a halottak, mint az élők, és valamennyit felfalják!
Az ajtónálló szóra nyitotta ajakát, és így válaszolt a dühös Istárnak:
— Állj meg, úrnőm! Ne döntsd be a kaput! Elmegyek, hogy bejelentselek Ereskigál
királynőnek.
És már rohant is Ereskigálhoz, és így szólt:
— A te nővéred, Istár istennő, a kapunál várakozik, és be akar jönni a te birodalmadba.
Mikor Ereskigál ezt hallotta, arca olyan sápadt lett, mint egy kivágott tamariszkuszfa, és
ajkai elfeketedtek, mint a letört nádszál. Így válaszolt:
— Vajon mi kényszerítette, hogy hozzám jöjjön? Mi vette rá a lelkét erre az útra? Talán le
akar taszítani trónusomról, és azt akarja, hogy én az Anunnaki istenekkel együtt kenyér
helyett agyagot egyek, és sör helyett iszapos vizet igyak? Talán én sirassam meg azokat a
férfiakat, akik özvegyeket hagytak hátra? Talán én sirassam meg azokat a lányokat, akiket
kedvesük mellől ragadott el a halál? Talán én sirassam meg a kisgyermeket, aki idő előtt
halt meg? . . . Menj, ajtónálló, nyisd ki neki a kaput, és bánj vele az alvilág törvényei
szerint.
Az ajtónálló ment, és kitárta Istár előtt a kaput:
— Lépj be, úrnőm, hogy az alvilág örvendezzen neked, hogy az ország, ahonnan nincs
visszatérés, boldog legyen a te jelenléted által.

mondái
Mikor az első kapun beengedte, levette fejéről koronáját.
— Miért veszed le fejemről, ó, ajtónálló, díszes koronámat?
— Mert az alvilág törvényei így parancsolják.
Mikor a második kapun beengedte, kivette füléből a függőket. [155]
— Miért veszed ki, ó, ajtónálló, a függőket a fülemből?
Mikor a harmadik kapun beengedte, elvette a nyakláncát.
— Miért veszed el, ó, ajtónálló, a nyakláncomat?
Mikor a negyedik kapun beengedte, elvette a keblén levő ékszereket.
— Miért veszed el, ó, ajtónálló, a keblemen levő ékszereket?
Mikor az ötödik kapun beengedte, elvette a derekát díszítő övét.
— Miért vetted el, ó, ajtónálló, derekamat díszítő övemet?
Mikor a hatodik kapun beengedte, elvette a karperecét és a lábán hordott aranykarikát.
— Miért vetted el, ó, ajtónálló, a karperecemet és a lábamon hordott aranykarikámat?
Mikor a hetedik kapun beengedte, elvette utolsó ruháját is, mely a testét takarta.
— Miért vetted el, ó, ajtónálló, utolsó ruhámat, mely testemet takarta?
Mikor Istár végre bejutott abba az országba, ahonnan nincs visszatérés, és meglátta
nővérét, Ereskigált, odafutott hozzá, hogy megölelje.
De Ereskigál őrjöngött dühében, eltaszította magától, és így szólt vezéréhez, Namtarhoz:
— Menj, Namtar, és zárd be palotám börtönébe. Bocsásd rá a hatvan szörnyű csapást,
szembetegség támadja meg a szemét, oldalfájás támadja meg az oldalát, görcs húzza
össze a szívét, lábai dagadjanak el, gyötörje szörnyű fejfájás. Ne legyen testének egy
porcikája sem, amely ne szenvedne! [156]
Ez történt Istárral az alvilágban, a földön pedig az ő távoztával megszűnt a termékenység.
A búza kalászaiban nem termett mag, a tehén nem ellett borjút, a vadszamár nem futott a
párja után, a férfiak nem törődtek a nőkkel. Megszűnt a szerelem, elsenyvedi az emberek
életkedve.
Papszukal, Éa isten vezérének arca elborult, gyászruhát öltött, haját hosszúra növesztette,
így állt a nagy isten, Éa elé. Könnyei csurogtak, miközben így szólt:
— Istár leszállt az alvilágba. Amióta elment abba az országba, ahonnan nincs visszatérés,
azóta a búzakalászban nem terem mag, a tehén nem ellik borjút, a vadszamár nem fut a
párja után, a férfiak nem törődnek a nőkkel. Segíts, uram, mert különben kopár lesz a
föld, elsenyved az élet.
Éa szívében erre bölcs terv fogamzott meg: megteremtett egy bűvös erejű embert, akit
Aszúsu-námirnak nevezett el, és így szólt hozzá:
— Menj, Aszúsu-námir, indulj abba az országba, ahonnét nincs visszatérés. Ennek az
országnak hét kapuja nyíljon meg előtted, és Ereskigál lásson meg téged. Lásson meg és
szeressen meg. És mikor nagy boldogságban éltek, akkor végy ki tőle esküt, hogy teljesíti
kívánságodat. A kívánságod pedig az legyen, hogy Istárt engedje ki palotája börtönéből,
és küldje vissza a felső világra. Menj, és teljesítsd parancsomat.
Aszúsu-námir így is cselekedett. Leszállt az alvilágba, bement a hét kapun, és Ereskigál
elé állott. Ereskigál kedvét lelte benne, és nagy boldogságban éltek. És akkor Aszúsu-
námir így szólt hozzá:
— Esküdj meg, hogy teljesíted kívánságomat! Ereskigál nevetett, és megesküdött.

mondái
— Azt kérem tőled, hogy engedd ki Istárt palotád börtönéből, és bocsásd őt vissza a felső
világba.
Ereskigál magához rendelte Namtart, és így szólt hozzá:
— Rajta, Namtar, kopogtass be palotámba, nyisd ki a börtönt, és bocsásd ki Istárt. Vidd
ezt a korsót, ebben van az élet [157] vize, ezzel hintsd meg az istennőt, hogy újra
visszamehessen az élők közé.
Namtar teljesítette a parancsot, kiengedte Istárt a börtönből, és meghintette az élet
vizével. Istár megindult visszafelé. Mikor az első kapun az ajtónálló kiengedte, visszaadta
a ruháját. Mikor a második kapun az ajtónálló kiengedte, visszaadta karperecét, a lábán
viselt aranykarikáját. Mikor a harmadik kapun kiengedte az ajtónálló, visszaadta a
derekát díszítő övet. Mikor a negyedik kapun kiengedte, visszaadta neki keblén viselt
ékszerét, az ötödik kapunál a nyakláncát, a hatodiknál fülbevalóit, a hetediknél díszes
koronáját.
Az istennő pedig most már boldogan tért vissza a felső világba. És az élet ismét felvirult a
földön, a vadszamarak felkeresték párjukat, a férfiak szerelmet vallottak a nőknek, és a
búzakalászok kövér magvakat termettek. [158]

mondái
NERGÁL ÉS ERESKIGÁL TÖRTÉNETE
Mikor az istenek egy alkalommal nagy lakomát rendeztek, nővérükhöz, Ereskigálhoz, az

alvilág királynőjéhez követet küldtek ezzel az üzenettel:
— Mivel te nem hagyhatod el birodalmadat, és nem vehetsz részt a lakománkon, kérünk,
küldj fel valakit, aki a te részedet átvegye, és levigye hozzád.
Ereskigál, mihelyt az izenetet megkapta, útnak indította vezérét, Namtart, aki fel is ment
a magasságos égbe, hogy az alvilág királynője számára a lakomából ráeső részt átvegye.
Mikor belépett a terembe, ahol az istenek lakmároztak, ezek mind felkeltek helyükről, és
így üdvözölték Ereskigál küldöttét. Csak egy isten nem adta meg a kellő tiszteletet az
alvilág követének, ez az egy nem kelt fel a helyéről, és ezzel súlyosan megsértette a föld
alatti birodalom királynőjét. [159]
Miután Namtar visszaérkezett Ereskigálhoz, és elmondta ezt neki, a királynő így szólt:
— Menj vissza, Namtar, és hozd ide hozzám azt az istent, aki nem állt fel
megjelenésedkor. Hadd ölöm meg!
Namtar újra visszament a magasságos égbe, és elmondta, hogy miért jött. Az istenek ezt
mondták neki:
— Nézz körül hát, és vidd el úrnődhöz azt az istent, aki nem állt fel előtted.
Namtar körülnézett, de a tiszteletlen istent nem találta. Nergál ugyanis éppen távol volt.
Mikor visszatért és megtudta, hogy Ereskigál kerestette, haragosan felkiáltott:
— Megyek, megyek! Ne várjon Ereskigál hiába! Mikor leérkezett az alvilág kapujához,
keményen bezörgetett:
— Hé, kapus, nyisd ki a kaput, hogy beléphessek. A te úrnődhöz, Ereskigálhoz lenne egy-
két szavam!
A kapus ment, hogy bejelentse, és találkozott Namtarral.
— Hová sietsz, te kapus? — kérdezte Namtar.
— Valamilyen isten áll a kapunál. Jöjj és nézd meg, hogy beengedhetem-e.
Namtar odament a kapuhoz, és mikor meglátta Nergált, nagy öröm töltötte el. Sietett
Ereskigálhoz, és így szólt hozzá:
— Ó, úrnőm, itt van az az isten, akit hiába kerestem, aki nem állt fel előttem a te
tiszteletedre!

mondái
— Hozd hát be őt — felelte Ereskigál —, csak hadd jöjjön! Ha bejön, megölöm!
Namtar odament a kapuhoz, és így szólt Nergálhoz:
— Beléphetsz, uram, az alvilág királynőjének házába. Mikor Nergál Ereskigál elé került,
büszkén így üdvözölte:
— Örüljön a te szíved az én jelenlétemnek!
— Majd hamarosan meglátod, hogyan örülök én a te jelenlétednek! Most mindjárt
megöllek!
— Megölsz? Kit? Engem? — kérdezte dühösen Nergál. — Engem akarsz te megölni?
Előbb végzek én veled! [160]
Azzal nekiugrott, hajánál fogva lerántotta trónjáról, a földre teperte, és már felemelte
kardját, hogy a fejét levágja. Ereskigál könyörgésre fogta a dolgot:
— Ne bánts, ne ölj meg engem, ó, Nergál! Hallgasd meg előbb, mit akarok neked
mondani!
Nergál leengedte kardját:
— Beszélj! Mit akarsz mondani?
Az istennő zokogott, és ezeket mondta:
— Én már régóta gondolok rád, és most, hogy megjöttél és így mertél velem bánni —
ilyen férj kell nekem. Aki nem hunyászkodik meg előttem. Légy a férjem, ó, Nergál, és én
hadd legyek a feleséged. Átadom neked az uralmat az alvilág felett. Te lesz az úr, és én az
úrnő!
Mikor Nergál ezeket a szavakat hallotta, a harag elszállt szívéből, megölelte és
megcsókolta Ereskigált, és letörölte könnyeit:
— Teljesedjék be hát, amire titokban régóta vágyakozol! Én leszek a férjed, és te lesz a
feleségem. [161]

mondái
SARRUKIN AKKÁD KIRÁLY SZÜLETÉSÉNEK LEGENDÁJA
Születésének történetét Sarrukin mondta el ekképpen: — Én "vagyok Sarrukin, a

hatalmas király, Agade uralkodója. Anyám papnő volt, atyámat nem ismertem, csak annyit
tudok róla, hogy testvérei a hegyekben szerettek vadászni. Szülővárosom, Azupiranu, az
Eufrátesz partján fekszik.
Anyám titokban szült engem. Nádkosárba tett, és szurokkal lepecsételte a kosár fedelét. A
folyóba tett ki engemet, de a kosár nem süllyedt el. Az áradat sodort magával, és elvitt
engem Akkihoz, a vízmerítő emberhez. Akki, a vízmerítő ember, mikor vödrét vízbe
mártotta, kihúzott engem. Akki fiává fogadott és felnevelt. Amikor felnőttem, kertészévé
tett engem. Amikor kertész voltam, Istár istennő megajándékozott [162] szerelmével.
Királlyá tett engem a fekete fejű nép felett. Harci bárdommal hatalmas hegyvidékeket
foglaltam el. A dombos vidékeken átkeltem, a magas hegyeket megmásztam, és
országomat messze vidékre kiterjesztettem. [163]

mondái
A TEREMTÉS TÖRTÉNETE
Első tábla
Volt idő, amikor még sem az égnek, sem a földnek nem volt neve, és csak az ősatya, Apszu
és az ősanya, Tiámat léteztek, de még ők sem éltek külön, hanem vizeiket összekeverve
egy testet alkottak. Nem voltak mocsarak, folyók, nem voltak házak, egyetlen nádkunyhó
sem volt sehol. Az ősistenek még nem teremtettek semmit, nem voltak dolgok, és a
dolgoknak nevük, és a sorsok még nem voltak meghatározva. De a két ősisten
házasságából idővel ketten születtek: Lahmu és Lahamu, ezeket pedig követték Ansar és
Kisar, akik hamarosan különbek lettek, mint idősebb testvéreik. Ansarnak fia született,
Anu, aki hamarosan utolérte és felülmúlta atyját. Anu fia Nudimud vagy más néven Éa
volt, aki hamarosan [164] túlszárnyalta erőben és bölcsességben atyját. Nem volt méltó
vetélytársa testvérei, a többi isten között.
Idővel aztán elszaporodtak az isteni testvérek, akik csapatba verődve zajongásukkal
zavarták Apszu és Tiámat nyugalmát. Apszu hiába próbálta, nem tudta lecsendesíteni a
zajongókat. Tiámat szótlanul, mogorván hallgatott. Bosszantó és utálatos volt az istenfiúk
viselkedése, erőszakos és zabolátlan magatartása. Ekkor Apszu magához szólította
fényben tündöklő vezérét, Mummut, és így szólt hozzá.
— Ó, vezérem, ki megvidámítod az én lelkemet, gyere, menjünk együtt Tiámathoz, és
tanácskozzunk vele, hogy mitévők legyünk.
Elindultak, elmentek Tiámathoz, és leültek mellette. Apszu ekkor így szólt fényben
tündöklő vezéréhez:
— Bosszantó és utálatos az istenfiúk erőszakos és zabolátlan viselkedése. Nem találunk
csendes helyet nappal, de még éjszaka sincs nyugtunk. Mondd, mit csináljak? Pusztítsam
el őket?
— Mit beszélsz? — kiáltott fel Tiámat. — Elpusztítsuk azt, amit teremtettünk? Igaz, hogy
a viselkedésük bosszantó, de azért legyünk mi hozzájuk kedvesek.

mondái
Ekkor megszólalt Mummu, hogy tanácsot adjon, és ez a tanács tele volt rosszindulattal:
— Nem hiszem, hogy igazad van, fenséges istenanya. Ezeknek a nyugtalan, zajongó ifjú
isteneknek nem jár kedvesség, sokkal inkább szigorúság. Azt tanácsolom neked, Apszu,
hogy rombold szét az utakat, amerre járni szoktak, hogy utat vesztve elpusztuljanak, ti
pedig nyugtot találjatok magatoknak nappal és pihenést éjszaka.
Apszu arca felragyogott e gonosz terv hallatára. Mummut térdére ültette és megcsókolta.
De az isteneknek fülébe jutott, amit ők ketten kifőztek egymás között. Nagy nyugtalanság
fogta el őket, és most nem zajongtak, hallgatásba merültek, nem tudták, mitévők
legyenek. Éa isten, aki bölcsességével [165] messze kiemelkedett közülük, és kitűnt
leleményességével, most is megtalálta a kivezető utat. Varázsszavakat mondott, és ezzel
álomba ringatta Apszut és Mummut. Mikor aztán Apszut hatalmába kerítette az álom, és
elterült a földön, Éa megbilincselte, majd „leoldotta övét", levette koronáját, kioltotta feje
körül a dicsfényt. Mummut, amikor szintén kezdett elerőtlenedni, bilincsbe verte, és
bezárta egy terembe, orrába kötelet húzva.
Miután Éa így legyőzte ellenségeit, megpihent a szent csarnokban, melyet megölt őséről
,,apszu"-nak nevezett el, s amely a végzetnek és sorsnak csarnoka lett. Itt élt ugyanis Éa
feleségével, Damkinával, és itt született meg gyermekük, Marduk, a leghatalmasabb és a
legbölcsebb az istenek között. Éa volt az ő atyja és Damkina az anyja. Istennők tejét
szopta, dajkája is istennő volt, aki bölcsességre tanította. Már születésekor csodálatosan
szép gyermek volt, tökéletes volt az alakja, ragyogóak voltak a szemei. Nemes volt a
testtartása is, kezdettől fogva olyan volt, mint aki parancsoláshoz szokott. Mikor Éa
meglátta, nagy boldogság töltötte el, és szíve repesett az örömtől. Tökéletessé tette
gyermekét, és kétszeres isteni erővel ruházta fel. Marduk testének arányai hibátlanok
voltak, nem is lehetett nála tökéletesebbet elképzelni. Négy szeme volt és négy füle,
mindent látott és hallott. Mikor száját kinyitotta, láng csapott ki a torkából. Ő volt a
legmagasabb az istenek között, termete mindenkiét felülmúlta. Hatalmas volt a keze és
lába, minden testrésze, mint az óriásoké. Erejére nézve nem volt hozzá senki hasonló. Tíz
isten dicsfénye vette körül, és tündöklő ragyogása mindenkit elkápráztatott.
Nagyapja, Anu, négy szelet teremtett, ő még megalkotta a forgószeleket és más szörnyű
viharokat.
Az istenek gonosz tervet eszeltek ki, és így szóltak anyjukhoz, Tiámathoz:
— Mikor Apszut, a te férjedet legyőzték, te tűrted, nem segítetted őt, csendben maradtál.
Mikor Anu megteremtette [166] a négy szelet, te tűrted, bár erődet gyöngítették. És most
nyugodtan tűröd a forgószelet is és a kísérő viharokat! Gondolj Apszura, a férjedre, akit
legyőztek és Mummura, akit rabságban tartanak. Bizony, egyedül maradtál, és ha nem
intézkedel, reád is szörnyű sors vár.
Tiámatnak kedvére volt ez a beszéd, egészen felvidult tőle, és így szólt:
— Teremtek hát tizenegy szörnyeteget, és harcot indítok azok ellen az istenek ellen, akik
Apszut legyőzték, és Mummut rabságban tartják.
Így szólt, és alighogy ezt kimondta, a szörnyek máris ott teremtek, és csak úgy
nyüzsögtek Tiámat körül. Dühödten készültek a harcra, és éjjel-nappal ordítottak.
Haditanácsot is tartottak, hogy miként vigyék győzelemre tervüket. Az anya-istennő még
kígyókat és sárkányokat is teremtett melléjük. Fogaik hegyesek voltak, és halálos
méreggel telve. Vér helyett is méreg keringett ereikben. Félelmes volt a külsejük. Aki
megpillantotta őket, az ijedtségtől rögtön szörnyethalt. De még ezzel sem elégedett meg
Tiámat. Megteremtette a viperát, a szfinkszet, a vad oroszlánt, a veszett kutyát, a skorpió-
embert, a szárnyas oroszlándémonokat, a ló testű és ember fejű szörnyet. Vezérré Kingut
tette meg, a szörnyetegek között a legnagyobbat. Ő lett a parancsnok, és az ütközetet az ő
tervei szerint készítették elő. Tiámat így szólt hozzá:

mondái
— Tebenned van minden bizodalmam. Te vagy a leghatalmasabb és az én legjobb
segítőtársam. Mindenkinek a sorsa tőled függ, és a te szavaid parancsot jelentenek a
sorsistennők és az Anunnaki istenek számára.
Azzal átadta neki a sorstáblákat, és a mellére függesztette. És még hozzátette:
A te parancsod ezentúl megváltozhatatlan, és a te szavad örök érvényű. [167]
Második tábla
Tiámat tehát harcra készült saját utódai, az istenek ellen. Harci készülődései Éának is
tudomására jutottak. Mikor először hallott erről a dologról, mélyen felháborodott, és
sötét hallgatásba merült. Majd mikor haragja elült, Ansarhoz, ősatyjához indult. Mikor
megérkezett Ansar elé, ily szavakra nyitotta ajakát:
— Ó, atyám, tudd meg, hogy a mi ősanyánk, Tiámat, gyűlöl minket, és haragjában éjjel-
nappal szüntelenül gonosz terveket kohol ellenünk. Seregei dühöngve és üvöltözve
harcra készen állnak ellenünk, és már haditanácsot is tartottak, hogy miként vigyék
győzelemre tervüket. Az anyaistennő még kígyókat és sárkányokat is teremtett melléjük,
melyeknek hegyesek a fogai, és halálos méreggel vannak telve. Vér helyett is méreg kering
ereikben. Félelmes a külsejük. Aki megpillantja őket, az ijedtségtől rögtön szörnyethal. De
még ezzel sem elégedett meg Tiámat, megteremtette a viperát, a szfinkszet, a vad
oroszlánt, a veszett kutyát, a skorpióembert, a szárnyas oroszlándémonokat, a ló testű és
ember fejű szörnyet. Vezérévé Kingut tette meg, a szörnyetegek között a legnagyobbat. Ó
lett a parancsnok, és az ütközetet az ő tervei szerint készítették elő. Tiámat így szólt
hozzá: „Tebenned van minden bizodalmam. Te vagy a leghatalmasabb és az én legjobb
segítőtársam. Mindenkinek a sorsa tőled függ, és a te szavaid parancsot jelentenek a
sorsistennők, az Anunnakik számára."
„A te parancsod ezentúl megváltozhatatlan, és a te szavad örök érvényű."
Mikor Ansar meghallotta, hogy Tiámat mire készül, szíve megtelt szomorúsággal, lelke
nyugtalansággal, izgalmában combjait ütögette, és ajkait harapdálta. Így szólt Éához:
[168]
— Nincs más hátra, mint hogy forgasd tovább is azt a fegyvert, amelyet már használtál!
Megölted Apszut, most hát öld meg Kingut is, Tiámat vezérét!
Éa így válaszolt:
— Ne kívánd ezt tőlem, ó, Ansar! Kingu birtokában vannak a sorstáblák, erősebb ő most
az isteneknél is. Az én kezem nem elég erős, hogy szembeszálljak vele.
Ekkor Ansar fiához, Anuhoz fordult:
— Te vagy a legerősebb az istenek között, akinek támadása ellenállhatatlan. Menj, és állj
Tiámat elé, légy rajta, hogy haragja lecsillapodjék, szíve megnyugodjon. Ha a te szavadra
nem hallgat, mondd meg neki, hogy én is erre kérem, ez az én üzenetem is.
Anu nyomban útnak indult, de mikor Tiámat közelébe érkezett, és látta a körülötte
nyüzsgő szörnyetegeket, szíve megrettent. Nem mert közeledni hozzá, hanem
megfordult, és visszatért Ansarhoz.
— Az én szavam nem elég súlyos, hogy Tiámat figyelembe vegye — mondotta.
Ansar hallgatott, szemét a földre szegezte, és a fejét csóválta. A sorsistennők és az
Anunnaki istenek köréje gyűltek riadtan, ajkuk szorosan zárva, nagy csendben ültek
ottan. Mind azt gondolták, hogy egyetlen isten sem lesz képes szembeszállni Tiámattal és
Kinguval, és aki mégis megkísérli, az halál fia. Ansar, miután magában meghányta-vetette
a dolgot, hirtelen felkiáltott:
— A hatalmas erejű Marduk lesz a mi megmentőnk, Marduk, a hős, a harcban

mondái
győzhetetlen!
Mikor ezt Éa meghallotta, azonnal hívatta Mardukot, és elvonulva vele egy magányos
helyre, ily tanácsokat adott neki:
— Ó, Marduk, figyelj szavamra! Hallgass atyádra, mert te vagy az én fiam, akiben nekem
nagy örömöm telik. Ha Ansar elé lépsz, viselkedj úgy, mintha máris ütközetben volnál.
Mutasd [169] magad rettenthetetlennek, és nyugtasd meg az ő aggódó szívét.
Marduk, az Úr, örömmel hallotta atyja szavait, és megígérte, hogy megfogadja tanácsát.
Azután indult Ansarhoz. Mikor Ansar meglátta, szíve megtelt örömmel, szomorúsága
eloszlott. Megölelte és megcsókolta Mardukot, aki ily szavakat intézett hozzá:
— Ó, Ansar, legyen vége a te szomorúságodnak. Én majd elmegyek a harcba, és teljesítem
szíved kívánságát. Nem férfi az, aki az istenek ellen harcra készül, csak egy asszony,
Tiámat, aki majd hamarosan megfut előle. Légy nyugodt és boldog. Nemsokára Tiámat
nyakán fogok taposni!
— Te, aki birtokában vagy a teljes bölcsességnek — felelte Ansar —, fékezd meg és győzd
le Tiámatot varázsigéddel. A viharkocsin haladj sebesen, akkor hamar eléred, és nem
tudnak elűzni közeléből. De te elűzheted, és pusztulásba kergetheted!
Marduk örömmel hallgatta Ansar szavait, majd így szólt:
— Ó, istenek teremtője, istenek sorsának intézője, ha nekem kell bosszút állnom
Tiámaton, és le kell őt győznöm, hogy megmentsem éltedet, arra kérlek, hívd össze az
istenek tanácsát. Ott jelentsd ki, hogy kezembe adod a sorsok irányítását, hogy átengeded
nekem a végzet feletti hatalmat. Megmásíthatatlan lesz az, amit én határozok, sem
visszavonni, sem megváltoztatni nem lehet majd ajkaim parancsát.
Harmadik tábla
Ansar akkor hívatta vezérét, Gagát, és a következő szavakat intézte hozzá:

— Ó, Gaga, vezérem, akiben nekem kedvem telik, elküldelek most téged Lahmuhoz és
Lahamuhoz. Te, aki mestere vagy a szép beszédnek, tárgyalj velük, hívd ide őket, és a
kíséretükben levő valamennyi istent, hogy jöjjenek el, beszélni [170] szeretnék velük.
Lakomáról is gondoskodom, lesz részük bőven ünnepi kenyérben és finom borban. Indulj
hát, Gaga, és ismételd el nekik azokat a szavakat, amiket most mindjárt hallani fogsz
tőlem. Jól jegyezd meg tehát, amit izenek nekik: „A ti fiatok, Ansar küldött engem ide,
hogy elmondjam nektek a következőket: Tiámat, az ősanya, meggyűlölt bennünket, és
dühös haraggal fordult ellenünk. Az istenek jó részét maga köré gyűjtötte, és még azok is,
akik közvetlenül a ti ivadékaitok, mellette vannak. Éjjel-nappal gonosz terveket szőnek
ellenünk. Tiámat seregei dühöngve és üvöltözve harcra készen állnak, és már
haditanácsot is tartottak, hogy miként vigyék győzelemre tervüket. Az anyaistennő még
kígyókat és sárkányokat is teremtett melléjük, melyeknek hegyes fogai halálos méreggel
vannak telve. Vér helyett is méreg kering ereikben. Félelmes a külsejük. Aki megpillantja
őket, az ijedtségtől rögtön szörnyethal. De még ezzel sem elégedett meg Tiámat.
Megteremtette a viperát, a szfinkszet, a vad oroszlánt, a veszett kutyát, a skorpióembert,
a szárnyas oroszlándémonokat, a ló testű és ember fejű szörnyet. Vezérré Kingut tette
meg, a szörnyetegek között a legnagyobbat. Ő lett a parancsnok, és az ütközetet az ő
tervei szerint készítették elő. Tiámat így szólt hozzá: »Tebenned van minden bizodalmam.
Te vagy a leghatalmasabb és az én legjobb segítőtársam. Mindenkinek a sorsa tőled függ,
és a te szavaid parancsot jelentenek a sorsistennők és az Anunnaki istenek számára.«
»A te parancsod ezentúl megváltozhatatlan, és a te szavad örök érvényű.«
Mondd el nekik továbbá, hogy mikor én ezekről értesültem, elhívattam Nudimmudot, és

mondái
harcba küldtem ellene. De Nudimmud félt, és visszafordult előle. Azután elküldtem Anut,
de ő sem mert szembeszállni vele. Ekkor jött elő [171]Marduk, a legbátrabb és
legbölcsebb az istenek között, akit rettenthetetlen szíve alkalmassá tesz arra, hogy
felvegye a harcot Tiámattal. De Marduk azt kéri, hogy az istenek tanácsa is hozzon ebben
a dologban határozatot, és adja kezébe a sors irányítását, a végzet feletti hatalmat. Hogy
megmásíthatatlan legyen, amit ő határoz, és ne lehessen sem visszavonni, sem
megváltoztatni ajkai parancsát.
Mondd meg nekik végül, hogy siessenek ide, hogy gyorsan határozatokat hozhassunk, és
ő elmehessen és szembeszállhasson mindnyájunk halálos ellenségeivel!"
Gaga, Ansar vezére azonnal útnak eredt, és tisztelgett Lahmu és Lahamu atyák előtt.
Leborulva csókolta a földet lábaik előtt, majd mélyen meghajolva ezeket mondta:
— A ti fiatok, Ansar küldött engem hozzátok, és megbízott, hogy a következőket
mondjam: „Tiámat ősanyánk meggyűlölt minket, és dühös haraggal fordult ellenünk. Az
istenek jó részét maga köré gyűjtötte, és még azok is, akik közvetlenül a ti ivadékaitok,
mellette vannak. Éjjel-nappal gonosz terveket szőnek ellenünk. Tiámat seregei dühöngve
és üvöltözve harcra készen állnak, és már haditanácsot is tartottak, hogy miként vigyék
győzelemre tervüket. Az anyaistennő még kígyókat és sárkányokat is teremtett melléjük,
melyeknek hegyes fogai halálos méreggel vannak telve. Vér helyett is méreg kering
ereikben. Félelmes a külsejük. Aki megpillantja őket, az ijedtségtől rögtön szörnyethal. De
még ezzel sem elégedett meg Tiámat. Megteremtette a viperát, a szfinkszet, a vad
oroszlánt, a veszett kutyát, a skorpióembert, a szárnyas oroszlándémonokat, a ló testű és
ember fejű szörnyet. Vezérré Kingut tette meg, a szörnyetegek között a legnagyobbat. Ő
lett a parancsnok, és az ütközetet az ő tervei szerint készítették elő. Tiámat így szólt
hozzá: »Tebenned van minden bizodalmam. Te vagy az én legjobb segítőtársam.
Mindenkinek a sorsa tőled függ, és a te szavaid parancsot jelentenek a sorsistennők és az
Anunnaki istenek számára.« [172]
»A te parancsod ezentúl megváltozhatatlan, és a te szavad örök érvényű.«
Mondd el nekik továbbá, hogy mikor én ezekről értesültem, elhívattam Nudimmudot, és
harcba küldtem ellene. De Nudimmud félt, és visszafordult előle. Azután elküldtem Anut,
de ő sem mert szembeszállni vele. Ekkor jött elő Marduk, a legbátrabb és legbölcsebb az
istenek között, akit rettenthetetlen szíve alkalmassá tesz arra, hogy felvegye a harcot
Tiámattal. De Marduk azt kéri, hogy az istenek tanácsa is hozzon ebben a dologban
határozatot, és adja kezébe a sors irányítását, a végzet feletti hatalmat. Hogy
megmásíthatatlan legyen, amit ő határoz, és ne lehessen sem visszavonni, sem
megváltoztatni ajkai parancsát. Mondd meg nekik végül, hogy siessenek ide, hogy
gyorsan határozatokat hozhassanak, és ő elmehessen és szembeszállhasson mindnyájuk
ellenségeivel!"
Mikor Gaga beszédének végére ért, Lahmu és Lahamu felkiáltottak, és körülöttük az égi
szféra istenei, az Igigik keservesen jajgattak.
Felkészültek az utazásra a nagy istenek. Hamarosan meg is érkeztek Ansarhoz. Oly nagy
számmal voltak, hogy teljesen megtöltötték az üléstermet. Ahogy találkoztak,
megcsókolták egymást, majd leültek lakomázni. Finom kenyeret ettek, édes bort ittak,
megtöltvén ivókürtjeiket a részegítő itallal. Testük elernyedt, jóllakottan ültek ott, mikor
meghozták a határozatot bosszúlójuk, Marduk számára.
Negyedik tábla
Fejedelmi trónt állítottak fel Marduk részére, és ő arra ült le, szemben atyáival. Így szóltak

mondái
hozzá az istenek:
— Te vagy Marduk, akit leginkább megillet a tisztelet az istenek között. Tekintélyed olyan
nagy, mint Anué. Ettől a [173] naptól fogva a te határozataid megváltozhatatlan erejűek.
Tőled függ, hogy kit emelsz föl és kit sújtasz le. A te szavaid mondják ki az igazságot, és
amit te parancsolsz, annak meg kell lennie. Ó, Marduk, te vagy a mi védelmünk és meg-
bosszulónk, ezért ajándékoztunk meg az egész világmindenség felett az uralommal.
Amikor a gyűlésben ülsz, a te szavad lesz a döntő. Amikor harcolsz, a te fegyvereid nem
hibáznak, összezúzod ellenséged. Ó, urunk, Marduk, kíméld annak az istennek életét, aki
bízik benned, és oltsd ki azét, aki gonoszat forral szívében.
Ezt mondták az istenek, majd egy köntöst tettek Marduk elé, és így szóltak:
— Ó, urunk, itt mindjárt bizonyságát adhatod, hogy a te szavad a legdöntőbb az istenek
között. Akár megsemmisíteni, akár teremteni akarsz, csak egy szavadba kerül. Szólj egy
szót, és ez a köntös eltűnik. Szólj ismét egy szót, és a köntös újra itt lesz előttünk.
Marduk parancsra nyitotta ajkát, és a köntös csakugyan eltűnt. Azután újra parancsolt, és
a köntös újra megjelent. Mikor az istenek látták szavának erejét, ujjongva hódoltak előtte:
Marduk lett az istenek királya! Jogart adtak a kezébe, királyi palástot adtak neki, ezeknek
nem állhatott ellen a legbőszebb ellenség sem.
— Eredj, és foszd meg Tiámatot az élettől — mondták neki. — A szelek szórják szét a
vérét ismeretlen helyekre.
Így határozták meg sorsát atyái, az istenek, így indították el diadalmas útjára. Marduk
pedig íjat készített magának, felajzotta, és nyilat illesztett rá. Az íj és a tegez oldalán
csüngött, míg jobb kezébe buzogányt ragadott. Villám csapkodott előtte, és testét láng
töltötte meg. Ezután hálót készített, ezzel akarta megfogni Tiámatot. Hogy Tiámat kísérői
közül senki meg ne szökhessen, négy szelet állított őr gyanánt: a Déli, Északi, Keleti és
Nyugati szelet. Ezek mellett még feltámasztotta a Gonosz szelet, a Forgószelet, az Orkánt,
a Négyszeres [174] erejű és a Hétszeres erejű szelet és a Győzhetetlen szelet. Ezeket a
szeleket előreküldte, hogy kavarják fel Tiámat belső részét. Ezután viharkocsijára ült fel,
amely rettegést keltett mindenfelé. Felszerszámozta és befogta a négyesfogatot, a
Gyilkost, a Kegyetlent, a Száguldót és a Taposót. Ezek a lovak járatosak voltak a
támadásban és ügyesek a rombolásban. Hegyes és éles fogaik méreggel voltak tele.
Marduk, az Úr ezután felöltötte páncélját, és ijesztő fejét ijesztő fénnyel vette körül. Így
indult harcba a dühöngő Tiámat ellen. Varázsige volt a szájában, mérges virág a kezében.
Az istenek, akik reá ruházták a főhatalmat, mind ott nyüzsögtek, tolongtak körülötte. Az
Úr pedig haladt előre, hogy leszámoljon Tiámattal és vezérével, Kinguval.
Mikor Kingu meglátta őt, megrémült. Az istenek közül azok, akik vele tartottak és
oldalára álltak, meglátván Mardukot, a félelmes hőst, mintha fátyol borult volna a
szemükre. Tiámat vadul üvölteni kezdett. Marduk így szólt hozzá:
— Miért dühödtél meg ellenünk, Tiámat, miért kezdtél harcot, és miért tetted meg
társaddá Kingut, és ruháztad rá Anu rangját? Gonoszat terveztél te, Ansar, az istenek
királya ellen és a többi isten, az én atyáim ellen. Ezért most meg kell bűnhődnöd. Állj fel
most harcra készen, és mérd össze velem párharcban erődet.
Tiámat ezeket hallván, minden józan eszét elvesztette, őrjöngeni kezdett. Tombolt és
üvöltött, varázsigéket mondott. Ezután összecsaptak. Tiámat kinyitotta száját, hogy
bekapja Mardukot, de ez a Gonosz szelet, mely mögötte lesben állt, beletömte Tiámat
szájába, úgyhogy nem tudta többé becsukni. A Gonosz szél azután behatolt Tiámat
testébe, és szétfeszítette. Marduk ekkor kezébe vette íját, kilőtte nyilát, ez átjárta Tiámat
belsejét, és eltalálta a szívét. Tiámat életét így kioltván, holttestét a földre dobta, és
rátaposott a nyakára. Buzogányával szétverte a fejét, és felvágta ereit. Vérét az Északi szél
szórta szét ismeretlen helyekre. [175]

mondái
Tiámat halála után serege egyszerre szétfutott. Azok az istenek, akik őt segítették, és az
oldalára álltak, most a félelemtől rettegve menekülni próbáltak. De hasztalan. Szorosan
körül voltak zárva, és menekülésre nem volt mód. Marduk hálóval fogságba ejtette őket,
fegyvereiket összetörte, és börtönbe vetette mindnyájukat. A cellák megteltek
jajveszékeléssel. Azt a tizenegy szörnyű teremtményt pedig, továbbá a démonok hordáját,
akiket Tiámat félelmes külsővel és mérges fegyverekkel látott el, Marduk bilincsbe verte,
megölte és lábaival taposott rajtuk. Ez lett volna Kingu sorsa is, ha Marduk őt is a halál
istenének adja át. De még várt vele. A sorstáblákat elvette tőle, és saját mellére
akasztotta.
Legyőzte tehát ellenségeit, a lázadó isteneket, teljes diadalt aratott Ansar ellenfelei fölött!
Mikor ezt az istenek, az ő atyái, az istenek, akik reá ruházták a főhatalmat, megtudták,
örvendeztek és ujjongtak. Ajándékokat adtak neki, és hódoltak előtte.
Marduk, az Úr pedig nézte Tiámat holttestét, és azon gondolkozott, hogyan használhatná
fel ezt az iszonyatos nagy testet a teremtésnél. Kettévágta, mint egy kagylót. Egyik
részéből az eget formálta meg, a másik részéből a földet. Ahol kellett, korlátokat állított
fel, és őröket rendelt ki, akiknek az volt a feladatuk, hogy megakadályozzák a vizek
elfolyását, hogy a folyók maradjanak meg medrükben, a tengerek partjaik között. Azután
átkelt az égen és földön, minden területet megvizsgált, hogy alkalmassá tegye az istenek
és emberek számára. Áthaladt Apszu szentélyén is, ahol Nudimmud lakott. Lemérte az
Apszu arányait, hogy majd országa építésénél felhasználja. [176]
Ötödik tábla
Ezután Marduk hozzáfogott a teremtés művéhez. Először az istenekről gondoskodott.

Lakásokat épített számukra, meghatározta, melyiknek hol az állomáshelye, és égi
képmásukat csillagzattá tette.
Ezzel együtt meghatározta az év lefolyását. Felosztotta tizenkét hónapra, és ezek közül
mindegyikre három csillagképet jelölt ki.
Azután meghatározta az év napjainak számát, a csillagok járása által, és megteremtette a
Nibiru csillagzatot, hogy ez kijelölje a többi csillag égi övezetét, hogy egyik se léphesse át
a számára meghatározott területet. Ő tette lehetővé, hogy a hold süssön. Kijelölte
számára az éjszakát, hogy így részt vegyen az év napjainak szabályozásában. Így szólt
hozzá:
— A hónap minden napján szüntelenül jelöld az időt korongoddal! A hónap elején, mikor
felkelsz az égbolton, tündöklő szarvaid lesznek, és így ragyogsz hat napon át. A hetedik
napon eléred fél teltségedet, a hónap közepén pedig mint telihold állhatsz szembe a
nappal. De a nap legyőz téged, korongod elfogy, és világosságod csökken, mígnem eltűnsz
egészen. Ám te eközben megközelíted a nap járását, és a 29. napon ismét szemben
állhatsz vele.
Hatodik tábla
Miután így az égi dolgokat elrendezte, és kiszabta az idők futását, szívében erős
bizakodás támadt, hogy a földön is csodálatos dolgokat fog teremteni. Megszólította Éát,
és közölte vele szándékát:
— Vért teremtek és csontokat! Egy lényt alkotok, akinek ember lesz a neve, és akinek az
lesz a kötelessége, hogy az isteneket szolgálja.
Éa így válaszolt: [177]

mondái
— Hogy meg tudjad teremteni az embert, ehhez fel kell áldoznod egyet az istenek közül.
Hogy ki legyen az? Hívd össze az isteneket tanácskozásra, ők szolgáltassák ki a bűnöst, a
többiek éljenek békességben.
Marduk Éa tanácsára összehívta az isteneket, és így szólt hozzájuk:
— Mondjátok meg és erősítsétek meg esküvel, ki volt az, aki Tiámatot haragra tüzelte,
aki az istenek ellen a lázadást megszervezte? Vétkéért halálbüntetéssel fogom sújtani, ti
azonban éljetek békességben.
Az Igigik, a nagy istenek így válaszoltak:
— Kingu volt az, aki a lázadást megszervezte, ő tüzelte harcra Tiámatot.
Erre Marduk parancsára Kingut megbilincselve elővezették börtönéből. Ereit felvágták.
Véréből agyaggal — ahogyan a bölcs Marduk eltervezte — Éa megteremtette az emberi
nemet, és az istenek szolgálatát bízta rá.
Marduk az Anunnaki isteneket két csoportba osztotta, felsőkre és alsókra. Háromszázat
állított az ég őreinek, Anuhoz osztotta be őket, hogy teljesítsék parancsait.
Hasonlóképpen a földön is háromszázat helyezett el, összesen tehát hatszázan voltak. A
földi Anunnaki istenek ily szavakkal hódoltak Marduknak:
— Ó, Urunk, te megszabadítottál bennünket a pusztulástól, hogyan fejezzük ki hálánkat?
Szentélyt szeretnénk építeni számodra. Trónust is szeretnénk benne felállítani neked. És
mi is ott laknánk a szentélyben.
Mikor Marduk ezt hallotta, arca felderült:
— Jól van! Építsétek fel a szentélyt, melynek arányai olyanok legyenek, mint az Apszué,
melynek neve legyen Észagila, ahol magasra emelhetem fejemet! Ez legyen Báb-ili magas
temploma és a ti székhelyetek!
Az Anunnaki istenek megfogadták Marduk szavát, és egy egész éven át téglát készítettek.
Marduk átadta nekik az Apszu [178] mértékét, és ők a második évben fel is építették az
Észagilát. Egy lépcsőzetes tornyot, a zikkuratot is felépítették mellette, magasba nyúlt,
szinte az égig. Lakhelyet készítettek benne Marduk, Éa és Enlil számára. Maguknak is
építettek templomot.
Miután művüket befejezték, lakomát rendeztek, és így szóltak Mardukhoz:
- Ó, urunk, Marduk, ez itt Báb-ili, a te hazád, Báb-ili, a te székhelyed! Ha te kinyitod
szádat, szavadat kőbe kell vésni! Te megteremtetted az eget, megformáltad a földet, te
vagy az országok ura!
Azután felsorolták Marduk ötven nevét, és nem szűntek őt dicsőíteni. [179]

mondái
III
Hettita mítoszok és mondák
AZ ÉGI KIRÁLYSÁG TÖRTÉNETE
Az istenek első nemzedékei
Valamikor réges-régen, az ősidőkben, Alalus volt az ég királya. Amíg ő ült a trónon, az

istenek közt a legelső, Anus kiszolgálta őt. Ha megszomjazott, Anus adta kezébe az
ivócsészét, és hódolata jeléül gyakran lábaihoz borult. Alalus kilenc évig uralkodott az
égben. A kilencedik évben Anus fellázadt ellene, megtámadta és legyőzte. Alalus
elmenekült előle, leszállt a föld sötét mélyébe.
Anus pedig elfoglalta trónját. Amíg ő volt a király, a többi istenek közül a hatalmas
Kumarbi szolgált neki. Ha [183] megszomjazott, Kumarbi adta kezébe az ivócsészét, és
hódolata jeléül lábaihoz borult. Anus kilenc évig uralkodott az égben. A kilencedik évben
kitört a harc Anus és Kumarbi között. Mikor Anus nem bírta már elviselni Kumarbi vad
tekintetét, elmenekült, madárrá változott, és felszállt az égbe. Kumarbi azonban
utánament, megragadta, és lábainál fogva lerántotta az égből. De nem elégedett meg
ennyivel, hanem még meg is csonkította. Örvendezett és kacagott győzelmén. Anus ekkor
odafordult hozzá, és ezeket mondta:
— Örvendezel azon, hogy sikerült legyőznöd és megcsonkítanod engem. De ne örülj oly
nagyon, mert gyermeked fog születni, akit Tesubnak, Viharistennek neveznek. Ő fog
letaszítani trónodról. Úgy fogsz meghalni, hogy saját hegységed szikláin vered szét a
fejedet.
Így szólt Anus, majd felszállt az égbe, és elrejtőzött, hogy Kumarbi ne találja meg többé.
(A történet további része arról szól, hogyan születtek meg Kumarbi gyermekei. Tesubon kívül
ugyanis még egy fia született, aki Tesubot szolgálta. Tesub megfogadta, hogy bosszút áll Anusért.)
Ullikummi története
Amikor Tesub felnőtt, legyőzi Kumarbit, s az most bosszút forralt ellene. Azt tervezte,

mondái
hogy vetélytársat támaszt Vihar-istennel szemben. Egyik bölcs gondolata követte a
másikat, ezeket összefűzte. Egyszer, mikor egy okos gondolata támadt, felugrott helyéről,
és királyi jogarát kezébe véve megindult. Elment egy sziklához, amely azonban
tulajdonképpen egy nő volt. Olyan hatalmas volt ez a sziklaasszony, hogy csak háromszor
két óra alatt lehetett rajta végigmenni. Kumarbi szerelemre gyulladt iránta, és feleségül
vette.
Ezután megbízta követét, hogy menjen le a Tengerhez, és mondja meg a Tenger istenének,
hogy senki más, csak ő, Kumarbi, lehet az istenek királya. A követ le is ment a [184]
Tengerhez, és megismételte Kumarbi szavait. A Tenger ezt válaszolta:
— Figyelj azokra a szavakra, amiket most mondok neked. Azt kérdezem Kumarbitól:
Mondd, miért dühöngsz úgy házam ellen, Kumarbi? Félelem fogta el házamat és rettegés
szolgáimat. Békülj meg velem. Jöjj el hozzám vendégségbe. A zenészek már előkészítették
hangszereiket, hogy ha te megjöttél, éjjel-nappal mulatozzunk.
Mikor Kumarbi megkapta a meghívást, útnak indult, hogy elmenjen a Tenger házába.
A Tenger istene ünnepélyesen fogadta, és kiadta a parancsot szolgáinak:
— Állítsatok oda díszes széket Kumarbi számára. Tegyetek asztalt eléje, hozzatok ételt
neki, hogy egyék, adjatok neki sört és édes bort, hogy kedvére igyék.
Úgy is történt. A szakácsok hordták be a tálakat jobbnál jobb ételekkel, a pohárnokok
sörrel és édes borral töltötték meg poharát. Hétszer ittak egymás után, és még sokáig
mulatoztak.
Ezután történt, hogy a sziklaasszony megszülte Kumarbi fiát. A születésnél segédkező
asszonyok és anyaistennők odavitték az újszülöttet Kumarbihoz, és a térdére helyezték.
Kumarbi vidáman ringatta fiát, majd felkapta és táncoltatta. Közben gondolkodott, hogy
mi legyen a gyermek neve.
— Legyen a neve Ullikummi! Bár megkapná az égi királyságot, amelyet Tesub, a
Viharisten elrabolt tőlem. Bár megtámadná Tesubot, és tépné darabokra, mintha halandó
ember volna. Bár nyilazná le az áruló isteneket az égből, mint a madarakat, és törné őket
darabokra, mint az üres edényeket. De hová rejtsem, kinek adjam gyermekemet? Az ég
napistene nem láthatja, Viharistennek nem szabad meglátnia. De Istárnak, Ninive
királynőjének sem szabad megpillantania, nehogy összetörje, mint egy nádszálat.
Ekkor hirtelen mást gondolt, és hívatta követét. [185]
— Vedd kezedbe botodat, húzd fel sarudat, és menj az istenekhez, mondd meg nekik:
gyertek, Kumarbi, az istenek atyja hívat titeket.
A követ e szavak hallatára fogta a botját, felhúzta saruját, és útnak eredt. Mikor odaért az
istenekhez, így szólt hozzájuk:
— Gyertek, Kumarbi, az istenek atyja hívat titeket. Siessetek!
Ezek erre tüstént elindultak, és nagy sietve tették meg az utat, közben egyetlenegyszer
sem álltak meg. Mikor megérkeztek, Kumarbi így szólt hozzájuk:
— Vigyétek le a sötét földre a gyermeket. Siessetek! Helyezzétek el Upelluri, a világot
tartó óriás jobb vállára.
Erre az istenek a parancs értelmében elvették a gyermeket Kumarbi térdéről. Magukhoz
szorították, simogatták, mint egy szép ruhát. Elvitték Enlil főistenhez, és annak térdére
helyezték. Ez megnézte a gyermeket, és észrevette, hogy a teste dioritkőből van.
— Ki ez a gyermek — kérdezte —, akit az istenek hoztak? Tudom biztosan, hogy az
istenek közül senki sem fog nála nagyobb küzdelmeket vívni. Kumarbi ivadéka a
Viharisten, de most megszületett vetélytársa is, ez a dioritember.
Így szólt Enlil főisten, ezután az istenek felvették a gyermeket, elvitték, és Upelluri, a
világot tartó óriás vállára helyezték.
A dioritgyermek pedig növekedni kezdett, a tenger erős sodrású vize egyre növesztette.

mondái
Egy nap alatt egy könyöknyit nőtt. Alakja csodálatos látványt nyújtott. Egyre magasabb
lett, úgy állt a tengerben, mint egy oszlop, s magassága végül az eget is elérte.
Egyszer a Napisten lepillantott az égről, és meglátta Ulli-kummit, a dioritembert. Nagyon
elcsodálkozott rajta:
— Miféle hatalmas isten áll a tengerben? Az alakja egyetlen más istenéhez sem hasonlít.
Elindult felkeresni Tesubot. Mikor a Viharisten szolgája messziről meglátta, így kiáltott
fel: [186]
— Nem a Napisten jön felénk? De bizony ő az. Nyomós oka lehet, hogy meglátogat
minket.
Tesub széket és asztalt tétetett oda a Napisten fogadására. Mikor megérkezett, hellyel
kínálták, de ő nem ült le. Az asztalra ételeket raktak, de ő nem evett. Ivócsészét adtak
neki, de ő nem ivott. Viharisten megkérdezte, mi bántja, mire a Napisten elmondta, hogy
miféle óriási szörnyeteget látott a tengerben állni, aki már az ő birodalmát fenyegeti.
Viharisten megvigasztalta:
— Mit se félj. Élvezd az ételeket, egyél nyugodtan, élvezd az italt, igyál nyugodtan, azután
ülj a kocsidba, és szállj fel az égbe. Majd én elbánok azzal a szörnyeteggel!
Mikor a Napisten ezeket a szavakat hallotta, ízleni kezdett neki az étel, és jóízűen evett,
ízleni kezdett neki a bor is, és jóízűen ivott. Aztán kocsijába ült, és felszállt az égbe.
A Napisten távozása után a Viharisten szolgájával együtt elment az istenek házába, hogy
ott nővérével, Istárral tanácskozzék a dioritember felől. Istár csatlakozott hozzájuk, és
együtt mentek fel a Hazzi-hegyre. Innen jól lehetett látni a kőembert. Tesub dühében
öklét rázta, majd leült a földre, és a könnyek úgy csurogtak a szeméből, mint a patakok.
— Micsoda szörnyű látvány — zokogta —, ki lesz oly bátor, hogy ilyen szörnyeteg ellen
harcoljon?
De Istár megvigasztalta:
— Majd én dallal megszelídítem ezt a dioritembert!
Le is ült a tengerparton, és énekelt. De a tenger hulláma megszólította:
— Mit akarsz itt, ó, Istár, az énekeddel? Kinek hangzik szádból a dal? Hiszen a kőember
süket, nem hallja dalodat.
Istár erre elhallgatott, és eldobta lantját. A Viharisten pedig készült a harcra, és így szólt
szolgájához, aki neki testvére volt:
— Testvérem, hívjad elő a viharokat, melyek összetörik a sziklákat. Hívjad elő a szeleket
és esőket és a félelmesen cikázó [187] villámokat. Ők segítsenek nekem a kőember ellen
vívott harcban.
Meg is indult a támadás, de hiába. A kőember rendületlenül állt helyén. Erre újabb
támadás kezdődött. Hetven isten gázolt be a tengerbe, hogy ledöntse a szörnyeteget, de
meg sem tudták mozdítani. A dioritember szilárdan állt helyén, sőt még nagyobbra nőtt.
Megrendítette az eget, és megmozgatta a földet. Toronyként magasodott fel, és elérte az
istenek házát. Felemelte az eget, mint egy könnyű ruhát. Már kilencezer mérföld volt a
magassága. Miatta az isteni hírnöknő is elhagyta házát. Ettől kezdve nem hallotta és nem
vitte az istenek üzenetét.
Tesub és szolgája ekkor felkeresték a bölcs Éa istent, hogy megtudják a sorstáblákból a
jövendett. Tesub ötször hajolt meg Éa ajtajánál, ez pedig tizenöt meghajlással fogadta őt.
Mikor Éa meghallotta a hírt Ullikummiról, összehívta az istenek tanácsát. Enlil azt
állította, hogy nincs tudomása a dioritemberről, sőt Upelluri, a földet tartó óriás is azt
mondta, hogy nem tud semmit a dologról. Éa erre haragjában az ősistenekhez fordult:
— Hozzátok elő azt a régi rézkést, amellyel valamikor, a teremtés idején, elválasztották az
eget a földtől. Ezzel a rézkéssel elvágom majd Ullikummi lábát.
Az istenek ezután újra harcba szálltak a kő szörnyeteg ellen. A Viharisten kocsijára ugrott,

mondái
és hatalmas mennydörgés közepette a tengerre szállt. Ullikummi így szólt hozzá:
— Nincs mit mondanom neked. Harcolj! Különben elfoglalom az égi királyságot,
szétdúlom az istenek házát, és kiűzöm őket az égből.
(A történet itt megszakad, a befejező rész valószínűleg; a dioritember legyőzését mondja el.)[188]
Illujanka és a Viharisten
Illujanka, a félelmetes sárkány, legyőzte Tesubot, a Viharistent, és elragadta tőle szemét

és szívét. A Viharisten azonban nem nyugodott ebbe bele, állandóan azon gondolkodott,
hogyan állhatna bosszút a sárkányon.
Időközben feleségül vette egy szegény ember lányát. Házasságukból egy fiúgyermek
született. Mikor ez megnőtt, Illujankának, a sárkánynak a lányát vette el feleségül. A
Viharistennek ez kapóra jött, mert ez a házasság jó alkalmat nyújtott arra, hogy bosszút
álljon a sárkányon.
Így oktatta fiát:
— Ha feleséged házába költözöl, kérdezősködj, hol van a szívem és a szemem.
Így is történt. A fiú beköltözött a sárkány házába, kérdezősködött, és sikerült is
megkapnia apja szívét. Ezután a szeme felől kérdezősködött, addig-addig, amíg azt is
megkapta. Persze ezeket rögtön elvitte apjának, a Viharistennek.
A Viharisten pedig, miután visszakapta szívét és szemét, elhatározta, hogy tengerre száll,
és megküzd a sárkánnyal. Így is tett. De mekkora volt a fájdalma, mikor látta, hogy fia
nem az ő, hanem a sárkány oldalán küzd. Mikor már látszott, hogy a harcban a Viharisten
az erősebb, és ő lesz a győztes, a fiú így kiáltott:
— Ne kímélj hát engem sem, apám!
A nagy küzdelemben a Viharisten végül is megölte a sárkányt, de a harcnak fia is
áldozatul esett.
Telipinus elrejtőzésének története
Telipinus, a természet istene, valamiért megharagudott a többi istenre. Haragjában így

kiáltott fel:
— Elég volt nekem ebből! [189]
Elhatározta, hogy elrejtőzik az istenek és emberek elől. Azonnal nekikészülődött. Nagy
igyekezetében jobb cipőjét a bal lábára, bal cipőjét a jobb lábára akarta húzni. Mikor
végre elkészült, ment és elrejtőzött. Ettől kezdve a világ beborult. A szelek ködöket
hoztak, a házak elsötétültek. A tűzhelyen az égő tuskók kialudtak, az oltárokon az istenek
tüzei elhamvadtak. A karámokban a máskor vidám juhok elnémultak. Az anyajuh
elhanyagolta a kisbárányt, a tehén nem törődött borjával. A gabona nem gyarapodott. A
barmok, a juhok és az emberek nem szaporodtak. Az anyák nem hozták világra
gyermekeiket. A föld termése kiszáradt, a fák elsorvadtak, nem hoztak többé friss
hajtásokat. Az állatok legelői kipusztultak, a források kiapadtak. Éhínség támadt az egész
országban, az isteneket és embereket egyaránt éhhalál fenyegette.
A nagy Napisten ez időben ünnepséget rendezett, s ezer istenséget hívott meg. Az istenek
ettek, de éhségük nem csillapodott, ittak, de az ital szomjúságukat nem oltotta.
Telipinus pedig már messze vándorolt. Egy pusztaságba érkezett, s itt eltévedt. Fáradtság
vett rajta erőt, mire lefeküdt és elaludt.
A Viharisten aggódott fia, Telipinus miatt, és így szólt:
— A fiam, Telipinus, nincs sehol. Dühében elvándorolt, és magával vitt mindent, ami jó

mondái
volt a világban.
A Napisten ekkor keresni kezdte Telipinust. Egy gyorsröptű sast küldött ki, mondván:
— Menj, kutass át minden zugot a magas hegységekben. Vizsgáld át a mély
szakadékokat, nézd meg az ingoványokat és völgyeket.
A sas útnak eredt, de sehol sem akadt az elveszett Telipinus nyomára. Azzal jött vissza a
Napistenhez:
— Nem tudtam megtalálni őt.
A Viharisten ekkor az istenanyához fordult:
— Mit tegyek? Éhen fogunk veszni. [190]
— Tégy hát valamit, Viharisten — mondta az istenanya. Erre maga a Viharisten indult el,
hogy felkutassa Telipinust. Abban a városban kereste, ahol lakott, zörgetett az ajtaján, de
az isten nem volt ott, és nem nyitott ajtót. Végül letörte a reteszt és a zárat, de hiába, a
szerencse nem kedvezett neki, nem találta meg Telipinust. Feladta a reményt, nem
kutatott tovább utána.
Az istenanya ekkor a méhet küldte ki Telipinus keresésére:
— Eredj, te kutasd fel, méhecske, hol van Telipinus. Ha megtaláltad, szúrd meg a kezét és
a lábát, tégy viaszkot a szemeire, tisztítsd meg őt, és úgy hozd el hozzám.
A kis méh elindult, és kutatni kezdett. Kereste a zúgó folyamokban, kereste a csörgedező
patakokban, végül is a pusztaságban, egy réten találta meg. Megszúrta a kezét és lábát,
viaszkot tett a szemeire, megtisztította. Telipinus azonban ily szavakra fakadt:
— Haragomban menekültem el. Hogyan merészeltek felébreszteni álmaimból, hogyan
mertetek beszédre kényszeríteni, mikor én hallgatni akarok?
Haragja egyre fokozódott. Bősz dühében eltérítette a folyókat medrükből, feldagasztotta
őket, úgyhogy partjaik felett folytak. Összedöntötte a házakat, betörte az ablakokat.
Öldökölte a barmokat, a juhokat, de az embereket is. Amerre járt, villámok cikáztak,
mennydörgött, a föld sötétségbe borult, mintha a világ újból a káosz állapotába került
volna. Telipinust a harag teljesen elragadta. Látták őt, amint bőszülten sas-szárnyakon
repült.
Az istenek kétségbeestek:
— Miért ilyen haragos Telipinus? Mit tegyünk? Mivel tudjuk lecsillapítani?
Sokáig tanácskoztak, míg végül megtalálták a módját. Szép szóval, okos beszéddel
rávették, hogy térjen haza, és gondoskodjék újra országáról. Telipinus hazatérése után az
emberek a házakat kitisztították, és rendbe hozták az istenek oltárait. [191]

mondái
IV
Ugariti mítoszok és mondák
DÁNIEL ÉS AKHAT TÖRTÉNETE
Szomorúságtól sújtva evett és ivott Dániel, az istenek fejedelmének szolgája, Kádes

istennő fia. Hét napon át búsult, szomorkodott Dániel. Panaszos sóhaja messzire
hangzott. A hetedik napon lefeküdt, de álmatlanul töltötte az éjszakát. Jajkiáltásaira Baál
isten szállt le az égből, és így szólt:
— Ki az, aki jajgat és sóhajtozik? Talán Dániel, az istenek fejedelmének szolgája? Ó, igen, ő
az, ő jajgat és sóhajtozik, ez az erős ember, éspedig azért, mert nincs fia, mint a
testvéreinek, nincs magzatja, mint a barátainak. Ezért aztán szomorúan eszik és
szomorúan iszik Kádes istennő fia. Áldd meg őt, ó, atyám, Él, teremtmények alkotója! Ha
megáldod, lesz majd fia a házában, lesz magzatja a palotájában, aki a szentélyben fel fogja
állítani szobrodat, aki tömjénfelhőt és illatot küld [195] fel lentről, a földről, aki majd
bátran kiáll apjáért, és megtorolja azoknak a sértéseit, akik apját megvetik. Ő majd elűzi
azokat, akik megzavarják apja éjjeli nyugodalmát. Ő majd megfogja apja kezét, amikor
bortól mámoros lesz, és viszi, vezeti, mikor a bortól lerészegedik. Ó majd fehérre meszeli
a ház erkélyét, ha bepiszkolódik, és kimossa apja ruháját, ha beszennyeződik. Áldd meg
hát, ó, atyáin, Él isten, Dánielt, az istenek fejedelmének szolgáját. Segítsd meg őt, és adj
lelkének erőt az élethez.
Így könyörgött Baál, és ezután megjósolta Dánielnek, hogy fia fog születni. Dániel erre
megvidámodott, abbahagyta a szomorkodást, és nevetésben tört ki. Lábát zsámolyra
tette, hangját felemelte, és így szólt:
— Most végre leülök, és kipihenem magam. Szívem megnyugszik keblemben, mert
fiúgyermekem fog születni, mint testvéreimnek, magzatom, mint barátaimnak.
Dániel ezután sietve hazament a palotájába. Meghívta örömében vendégül Kótar istent és
az istennőket is. Leöletett egy ökröt, és ezt adta enni Kótar istennek, az istennőknek
pedig italt adott. Így ment ez hét napon keresztül. A hetedik napon Kótar isten és az
istennők elhagyták Dániel házát.
(A szöveg itt töredékessé válik. Mikor a történet folytatódik, Dániel gyermeke, Akhat már felnőtt
ifjú.)

mondái
Dániel, az istenek fejedelmének szolgája, felállt és kiment, hogy az előkelők között
ítélkezzen a szérűn. Igazat szolgáltatott az özvegyeknek, és az árvák javára ítélkezett.
Ekkor látta ám, hogy az Ügyes és Okos istenség közeledik. Odaszólt a feleségének:
— Ide hallgass! Ölj le, és készíts el egy fiatal bárányt Kótar, az Ügyes és Okos isten
részére. Adj enni és inni neki, mutass tiszteletet és hódolatot iránta.
Engedelmeskedett az asszony, gyorsan leölt és elkészített egy fiatal bárányt az Ügyes és
Okos részére. Ez pedig, mikor [196] megérkezett, Dániel kezébe adott egy íjat, és térdére
fektetett egy nyílvesszőt. Az asszony pedig enni és inni adott az istenségnek, tiszteletet és
hódolatot mutatott iránta. Az Ügyes és Okos, mikor letelt az ideje, eltávozott, Dániel
pedig, az istenek fejedelmének szolgája, ez az erős férfiú, nem tartotta meg magának az
íjat és nyílvesszőt, hanem fiának, Akhatnak adta. Akhat olyan ügyesen kezelte az íjat, hogy
Anat istennő megkívánta. Úgy kavargott lelkében a vágy, mint ahogy egy kígyó tekergőzik.
Felindulva földhöz vágta csészéjét, és kérlelni kezdte a fiút:
— Add nekem ezt az íjat és nyílvesszőt! Kérj ezüstöt, és adok neked, kívánj aranyat, és
küldök neked, csak add nekem az íjadat.
Mire Akhat, az erős ifjú, így válaszolt:
— Nem adhatom. Meg akarom lesni a Libanon fekete sas-madarát, meg akarom lesni az
öklelő vadbikát, meg akarom lesni a szarvat viselő gyors zergéket. Azt javaslom, hogy
keresd fel az istenek kovácsát, vagy még inkább adj ajándékot az Okosnak és Ügyesnek,
hogy készítsenek neked is egy íjat! Ezekre a szavakra így válaszolt a szűz Anat:
— Kérj életet, ó, Akhat, te erős ifjú, kérj életet, és neked adom, kérj halhatatlanságot, és
megajándékozlak vele. Annyi évig fogsz élni, mint Baál isten, annyi hónapig, mint Él isten
fiai. Ahogy Baál isten vidáman lakomázik, bort iszik, játszik és vidám dalokat énekel — te
is így fogsz élni, ha nekem adod íjadat!
— Ne hazudozz nekem, ó, szűz istennő — felelte Akhat —, egy hős előtt utálatos a te
hamisságod. Nem félek a haláltól! Mi többet vesz el egy késői halál, mint egy korai? Hajam
megőszül, homlokom megráncosodik. Nem hiszek neked. Úgy fogok meghalni, ahogy
mindenki más, és abban is biztos vagyok, hogy én sem kerülöm el a halált.
Anat istennő ezekre a szavakra nevetett, aztán elkomolyodva így szólt: [197]
— Ó, Akhat, te legkedvesebb és legerősebb az emberek között, gondolj a saját érdekedre,
és az enyémre. Mert így ellenséged leszek, a bűn ösvényére lépek, de mindenképpen
megalázlak büszkeséged útján.
Anat istennő ezután elsietett, a föld dübörgött léptei alatt. Elindult a két óceán forrásának
közelébe Élhez, a jóságos, nagy istenhez, felment Él hegyére, mígnem az atyának és
királynak országába érkezett. Meghajolt, és Él lábaihoz borult, így köszöntötte. Majd
szidalmazta Akhatot, az erős ifjút, Dánielnek, az istenek fejedelme szolgájának fiát.
A jóságos Él így válaszolt:
— Tudtam rólad, leányom, hogy olyan vagy mint egy férfi, és az istennők közül egy sem
mérhető hozzád. Látom, hogy haragos a te szíved, menj hát, és hajtsd végre tervedet, ami
szívedben van, vidd végbe szándékodat, melyet kebledben ápolsz. Meg fogod semmisítem
azt, aki utadban áll.
Anat nevetett örömében atyja szavaira, majd újra Akhathoz sietett, és újra megfenyegette,
ha nem adja neki az íjat. De Akhat rendületlen maradt. Erre Anat elment Jatpanhoz
tanácsot kérni.
Az így szólt hozzá:
— Ide hallgass! Várd meg a kedvező alkalmat, ó, szűz Anat! Üsd le őt az íja miatt, öld meg
őt a fegyvere miatt. Mikor ez az erős és kedves ifjú ételt tesz maga elé gyanútlanul, akkor
én előjövök a hegyekből, és megragadjuk őt.
— Várj csak — szólt közbe a szűz Anat —, én majd a keblembe rejtlek, miközben te sas

mondái
alakját öltöd magadra, és mikor Akhat leül, hogy egyék, sasokat fogok föléje küldeni,
egész raj ragadozó madár leselkedik majd rá. Én is ott repülök majd a sasok között, és
mikor Akhat fölé érek, téged kibocsátlak keblemből. Üss kétszer a feje búbjára és
háromszor a fültövére. Folyasd el vérét, mint a hóhér, mint a mészáros. Folyjon le a vére a
térdére. El fog röppenni a lelke, mint a szellő, a lélegzete elszáll, mint egy méhraj, vagy
mint a füst az orrán [198] át. Nem fogom engedni, hogy elröppenő lélegzete visszatérjen,
és ő életben maradjon!
Így is történt. Jatpant magával vitte, sas alakjában keblébe rejtette, és mikor Akhat leült,
hogy egyék, sasok röpültek föléje, egész raj ragadozó madár ólálkodott körülötte. A sasok
között röpült Anat is, és Akhat fölött leeresztette Jatpant. Ez kétszer Akhat feje búbjára
csapott, háromszor a fültövére, és elfolyatta vérét, mint a hóhér, mint a mészáros. Akhat
lelke elröppent, mint a szellő, lehelete, mint egy méhraj, mint a füst az orrán át.
Miután Jatpan kivégezte Akhatot, a szűz Anat sírva fakadt, és felkiáltott:
— Ó, jaj, meghalt a legkedvesebb és legerősebb a férfiak között! Szívesen visszaadnám
életét, de már nem lehet. Nem adta nekem íját, a bűn ösvényére kényszerített, és íme
most elpusztult!
Dánielhez, az istenek fejedelmének szolgájához pedig követek mentek, és felemelvén
hangjukat, így kiáltottak:
— Halld meg, ó, Dániel, istenek fejedelmének szolgája! Meghalt Akhat, az erős. A szűz
Anat mint a szellőt, úgy vitte el a lelkét, a lélegzetét, mint egy méhrajt, vagy mint a füstöt
az orrán át.
Erre a szörnyű hírre Dániel lábai megroggyantak, és verejték patakzott le az arcán. Mikor
az égre pillantott, sasokat látott. Erre felemelvén hangját, így kiáltott:
— Törje le Baál a sasok szárnyát, tépje szét tollaikat! Akkor majd leesnek lábaimhoz, és
én felvágom gyomrukat, és megnézem, nincsenek-e benne csontok és húsdarabok. S ha
megtalálom, megsiratom Akhatot, és eltemetem. Az isten barlangjának földjében
helyezem nyugalomra.
Alig hagyták el ezek a szavak ajkait, Baál letörte a sasok szárnyait, és összetépte tollukat.
Dániel felvágta gyomrukat, de nem talált bennük sem csontot, sem húsdarabokat. Ekkor
felemelvén hangját, így kiáltott: [199]
— Adja vissza Baál ezeknek a sasoknak szárnyukat, növessze újra tollaikat. Távozzatok,
sasok, repüljetek!
Mikor ezután Dániel felpillantott a magasba, meglátta a sasok atyját, és akkor újra
Baálhoz könyörgött, aki kitekerte a sasok atyjának szárnyait, és összetörte tollait. A sasok
atyja lehullott Dániel lábaihoz, de abban sem találta meg fia maradványait. Mikor
azonban a sasok anyját is megvizsgálta, voltak benne húsdarabok és csontok! Dániel
kivette belőle Akhat maradványait, és nagy sírás közepette eltemette, elásta az éj
sötétjében. Ezután felemelte hangját, így kiáltott:
— Törje össze Baál a sasok szárnyait, tépje szét tollukat, ha fiam sírja fölé mernek szállni,
hogy nyugalmát megzavarják! ]200]

mondái
KERET KIRÁLY MONDÁJA
Keret királyhoz követek érkeztek szörnyű hírrel:

— Ó, uram király, gyászos eseményt kell neked jelentenünk. Egész családod elpusztult.
Meghalt a fejedelemasszony, elpusztult a hét testvérből álló királyi ház. Ó, Keret,
parancsolónk! Megürült a főfeleség lakóhelye, akinek erényével és hűségével egyetlen
más asszony sem vehette fel a versenyt. Elpusztult az az asszony is, aki anyaként állt
mellette. A harmadik öregkorban halt meg, a negyedik betegségben, az ötödiket járvány
ragadta el, a hatodikat a tenger árja sodorta el, a hetediket orvul lenyilazták. De ez mind
nem elég, ó, urunk, parancsolónk! Nemcsak az asszonyok, hanem akik elfoglalták
helyüket, az utódok, az örökösök is mind elpusztultak!
Mikor Keret ezt a szörnyű hírt meghallotta, bement a szobájába és zokogott. Gyakran
ismételgette a rettentő szavakat, [201] miközben csak úgy ömlöttek könnyei. Mint a
nehéz súlyok hullottak könnyei a padlóra, mint a nehéz súlyok hullottak az ágyra, ahová
bánatában leborult. Zokogva aludt el, de álmát rémlátások gyötörték, nyugtalanul feküdt,
gyakran felriadt. Majd azt álmodta, hogy Él isten, az istenek és emberek atyja leszállt
hozzá, odalépett és megkérdezte: „Mi van veled, Keret? Lám, sír, könnyei hullanak ennek a
kedvesnek, Él fiának! Tudom, nem atyádnak hatalmára vágyol, ó, Keret, nem az emberek
fölötti uralomra. Ne sírj, ne búsulj, Keret! Adok neked kincseket, fehér ezüstöt és sárga
aranyat, adok neked szolgákat, kik minden kívánságodat teljesítik." Mire Keret így
válaszolt:
— Minek nekem a fehér ezüst és a sárga arany? Hogy felhalmozva álljon kamrámban?
Minek nekem a sok szolga? Gyermekeket szeretnék. Azt kívánom, hogy sok utódom
legyen.
Így szólt ekkor Él, az istenek és emberek atyja:
— Elég legyen most már a sírásból, Él fiának könnyhullatásából! Mosakodj meg, mosd
meg kezeidet, ujjaidat, karjaidat, mosakodj meg egészen a válladig, és azután kend meg
magad illatos olajjal. Azután lépj be árnyékos sátradba, végy egy áldozati bárányt a
jobbodba, majd egy-egy kecskegidát mindkét kezedbe, és szedd össze a legjobb
vendégeknek való kenyeret. Végy egy kést, egy áldozati madarat, önts egy ezüstkannába
bort és egy aranykannába mézet, és ha mindezt előkészítetted, menj fel a toronyba, állj ki

mondái
a fal szélére, emeld fel kezedet az ég felé, és mutass be áldozatot Élnek, a te atyádnak, és
hódolj áldozattal Baálnak, Dágon isten fiának. Azután szállj le, ó, Keret, a toronyból, és
gondoskodj élelmiszerről a város számára. A hónap hatodik napján hívd össze
nemességedet, és parancsodra vonuljon ki a nemesi hadsereg. A te saját-nagyszámú
sereged is vonuljon ki, katonák rengetegen és lándzsavivők hihetetlenül sokan. Vonuljon
ki az egész nép, párosával vonuljanak az emberek. Aki egyedül lakik, torlaszolja el [202]
házát, az özvegy reteszelje el ajtaját, a beteg hozza magával az ágyát. Mint a sáskák, úgy
borítsátok el a mezőt. Nyomuljatok előre az első napon, de folytassátok az
előrenyomulást a második, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik napon is. Mikor a
hetediken felragyog a napsugár, meg fogtok érkezni a hatalmas Udum városához, a vízzel
jól ellátott Udumhoz. Búzaföldek veszik körül ezt a várost, dúsan nő a gabona ezen a
vidéken. Mindenben bővelkedik ez a város. A hegyekben favágók vágják az erdők fáját, az
asszonyok gyűjtik csűrökbe a gabonát. A forrásoknál vízhordó asszonyok, a kutaknál
kancsót merítő nők.
Ha megérkeztél Udum alá, várj ott hat napig. Ne lődd ki nyilaidat, ne hajíts rá parittyádból
köveket. Elég, ha kiéhezteted a várost. Pabel, a város királya, nem fog tudni aludni éhes
ökrei bőgése, szamarai ordítása miatt, éhes kutyái csaholása miatt. És mikor a hetedik
napon felragyog a napfény, követeket fog hozzád küldeni, akiknek ezt a parancsot adja:
„Menjetek Keret királyhoz, és vigyétek el neki Pabel király üzenetét. Azt üzenem neki,
hogy fogadjon el ezüstöt és aranyat, mind neki adom, amennyi csak van
kincseskamrámban. Fogadjon el tőlem ajándékba szolgákat, kocsihúzó lovaimnak
egyharmad részét. Mondjátok meg neki, hogy fogadja szívesen ezeket az ajándékokat, és
kérem, távozzon el, vonuljon vissza az én lakhelyemtől. Ne legyen ellenséges Udummal, a
vízzel jól ellátott várossal szemben, hiszen Él ajándéka ez, az istenek és emberek atyjának
adománya. Ezt izenem Keret királynak, ezt mondjátok meg neki."
Te azonban azt üzend vissza a követekkel:
,,Minek nekem az ezüst és az arany, amennyi csak van a kincseskamrádban, minek nekem
a sok szolga és a lovak harmad része? Azt add nekem, ami nincs a házamban, add nekem
elsőszülött leányodat, akinek szépsége olyan, mint Anat istennőé, akinek a haja úgy
csillog, mint a lazúrkő. Vigasztalást akarok találni szeme ragyogásában. Almomban
ugyanis Él, [203] az istenek és emberek atyja közölte velem, hogy ebből a házasságból fiú
utódom fog születni..."
Eddig tartott Keret királynak, El szolgájának álma, felséges látomása. Mikor felébredt,
felkelt ágyából, megmosakodott, megkente magát illatos olajjal, felment a toronyba,
áldozatot mutatott be, mindent megtett, amit El álmában neki mondott. A hónap hatodik
napján egész seregével és népével kivonult a vízzel jól ellátott Udum városa ellen. Minden
úgy történt, ahogy megálmodta. Pabel király neki adta szépséges lányát, mire Keret király
nagy diadallal hazavonult.
Nem sokkal ezután az istenek gyülekezete meglátogatta Keret királyt. Baál ezeket
mondta:
Él, az istenek és emberek atyja, el is jött. Egy serleget vett a jobbjába, és megáldotta
Keretet, az ő áldozó papját, szeretetre méltó szolgáját, ily szavakkal:
— Asszonyt vettél feleségül, ó, Keret, fiatal feleséget hoztál udvarodba. Hét fiút és nyolc
leányt fog ő neked szülni. Méltóságos leszel te a föld uralkodói közt, az összes királyok és
fejedelmek gyülekezetében.
Az istenek ezután áldást osztva eltávoztak. Keret boldogan élt fiatal feleségével, aki —
mint azt Él megjósolta — fiút szült neki, és a hetedik évben már mind megvoltak Keret
fiai. A leányok csak ezután születtek.
Sok nap elteltével Keret király egyik fia észrevette, hogy apja megbetegedett. Aggódó

mondái
szavaira Keret így válaszolt:
— Ne sírj, fiam, ne sóhajtozz énmiattam! Ne merítsd ki szemeidnek kútját, és ne fáraszd
ki agyvelődet a sok sírással. Nem férfiúnak való dolog ez. Hívd ide inkább húgodat, aki
nagyon szeret engem, ő majd sír és sóhajtozik miattam.
Megtudták az istenek is Keret király betegségét, és összegyűltek tanácskozni, hogyan
lehetne Keretet meggyógyítani. A jóságos Él már háromszor feltette a kérdést: ki fogja az
istenek közül ezt a betegséget meggyógyítani és a betegség gonosz démonát kiűzni? . . .
Senki sem válaszolt az istenek [204] közül. A jóságos Él még negyedszer, ötödször,
hatodszor és hetedszer is feltette a kérdést, de az istenek közül most sem vállalkozott
senki. Ekkor így szólt Él, az istenek és emberek atyja:
— Térjetek vissza, gyermekeim, házatokba és lakóhelyetek trónusára. Én fogok valakit
megalkotni, igen, én magam fogok valakit teremteni, aki ezt a betegséget meggyógyítja, és
a gonosz szellemet kiűzi.
Agyagot vett kezébe, és megalkotta Satagat istennőt. Így szólt hozzá a jóságos Él:
— Megtörjük most a hatalmadat, halál! Életet adó istennő, Satagat, mutasd meg erődet!
Az istennő pedig elindult Keret háza felé. Nagy gyorsasággal haladt, városok százai fölött
repült el, táborhelyek és törzsek fölött vitték szárnyai. Megérkezvén leoldotta a beteg
fejéről a kötést, és lemosta róla a verítéket. Megnyitotta torkát, hogy az ételt lenyelhesse.
A halál ereje megtört, az életet adó istennő megmutatta hatalmát.
Keret király, a jóságos Él áldozó papja, felemelte hangját, enni kért, és így kiáltott:
— Ide hallgass, asszony! Ölj le egy bárányt, hogy ehessek, egy áldozati állatot, hogy
húsából jóllakhassam!
Az asszony szót fogadott. Nem telt bele egy-két nap, és Keret teljesen meggyógyult,
visszatért régi életéhez, és elfoglalta királyi trónját. [205]

mondái
V
Héber mítoszok és mondák
MÍTOSZOK AZ ŐSI IDŐKRŐL
A világ kezdete
Kezdetben Elóhim isten az egeket és a földet teremtette. A föld puszta volt és kietlen;
sötétség borította a mélységeket; vizei fölött Elóhim szelleme lebegett.
Így szólt Elóhim:
— Legyen világosság!
Így keletkezett a világosság. Midőn Elóhim látta, hogy a fény: jó, elválasztotta egymástól a
fényt és a sötétet. A fényt nappalnak, a sötétet pedig éjszakának nevezte. Eljött az este,
eljött a reggel — ez az első nap.
Így szólt Elóhim: [209]
— Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza őket egymástól!
Ekkor alkotta az ég boltozatját, amely határt vont az alant és a felül levő vizek között.
Eljött az este, eljött a reggel — ez a második nap.
— Gyűljenek egy helyre az ég boltozatja alatt levő vizek, hogy láthatóvá váljék a
szárazföld!
Így történt. Az összegyűlt vizeket Elóhim tengernek nevezte el, a szárazat pedig földnek.
Látta Elóhim, hogy mindez: jó.
— Sarjadjon a földből dús növényzet, magot hajtó fű, gyümölcsöt termő fa, amely saját
magvával szaporodik!
Így történt: a föld mindenfajta dús növényzetet sarjasztott, magot hozó füvet, gyümölcsöt
termő fát, amely saját magvával szaporodik; és látta Elóhim, hogy mindez: jó. Eljött az

mondái
este, eljött a reggel — ez a harmadik nap.
— Legyenek Világítók az ég boltozatján, hogy azok mutassák a határt nappal s éjszaka
között, hogy azok jelöljék a napszakok, napok, évek kezdetét!
Ekkor alkotta Elóhim a Nagy Világítót, amely nappal uralkodik, és a Kis Világítót, amely
éjszaka uralkodik; s kívülük még számos csillagot. Mindmegannyit az ég boltozatjára
rögzítette, hogy onnan árasszák fényüket a földre. Látta Elóhim, hogy mindez: jó. Eljött az
este, eljött a reggel — ez a negyedik nap.
— Nyüzsögjenek lelkes állatok seregei a vizekben; szárnyas madarak szárnyaljanak a
föld fölött, az ég boltozatján!
Megalkotta Elóhim a tengeri szörnyállatokat, és minden fajtájú élőlényt, amelyek a
vizekben nyüzsögnek; és a szárnyas madarak minden fajtáját; látta Elóhim, hogy mindez:
jó. [210]
Megáldotta őket:
— Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek meg a vizet a tengerekben; a madarak pedig
a földön szaporodjanak!
Eljött az este, eljött a reggel — ez az ötödik nap. Mondta Elóhim:
— Keljenek életre a földön a lelkes állatok fajtái; a jószág és a csúszómászók és a mező
állatai!
Így történt: megalkotta Elóhim a lelkes állatok fajtáit a földön; a jószágot, a
csúszómászókat; látta Elóhim, hogy mindez: jó.
Mondta Elóhim:
— Teremtsünk hát embert is, aki hozzánk hasonlít, a mi alakunkat ölti fel; ő uralkodik
majd a halakon, a madarakon és a jószág fölött, és az egész föld fölött, annak minden
csúszó-mászójával együtt.
Megteremtette Elóhim az embert, saját képmására. Elóhimhoz hasonlónak teremtette őt;
férfinak és nőnek teremtette őket.
Megáldotta őket Elóhim, s mondta nekik:
— Szaporodjatok, töltsétek meg sokaságotokkal a földet, hogy féljen és rettegjen titeket
minden élő. Nektek adom a föld sarjadékát, a gyümölcsfák termését, az égi madarakat, az
állatokat, a tenger halait: legyen az állatok eledele a zöld fű, ti pedig húsukkal
táplálkozzatok.
Látta Elóhim, hogy mindaz, amit alkotott: igen jó. Eljött az este, eljött a reggel — ez a
hatodik nap.
Készen voltak az egek, a föld s minden, ami hozzájuk tartozik: a hatodik napon Elóhim
minden munkáját befejezte. A hetedik napon megpihent munkája után; megszentelte a
hetedik napot és megáldotta, mert azon a napon pihente meg minden művét, amelyet
teremtett, alkotván. [211]
*
Midőn Jahve isten megformálta a földet és az egeket, a talaj még meddő volt: bojtorján se
nőtt a földön; nem sarjadt ki a mezőn semmilyen növény — mert Jahve isten nem
permetezett még esőt a földre, és ember se volt még, hogy a töretlen talajt megmunkálta
volna.
Majd felhő gomolygott a föld fölé, s megitatta a talajt. Ekkor Jahve isten egy marék
agyagot ragadott fel, kezével összegyúrta, orrába élő leheletet fújt, s a földcsomó
élőlénnyé változott. (Ezért nevezik az embert a föld, adamá nevéről Ádámnak.)
Jahve isten buja kertet ültetett keleten, Édenben, és oda helyezte az embert, akit imént
gyúrt a földből. A kertben mindenféle fát sarjasztott, kívánatosakat és

mondái
gyönyörűségeseket. Köztük az élet fája, s a jó és a rossz tudásának fája is.
Négy folyó öntözte a kertet, s innét folytak a világ négy tája felé. Az egyik, a Písón, délnek
tartott, a kincses Arábiába — partja mentén arany és drágakövek hevernek. A másik, a
Gíhón, a szerecsenek országát övezte. A harmadik, a Hidde-kel, vagyis Tigris, Asszíria
területén folyt. A negyedik, a Prát, vagyis Euphratész, jól ismert mindenki előtt. Íme, ebbe
a kertbe helyezte Jahve isten az embert, Ádámot, hogy megművelje, és hogy őrizze azt.
Parancsot adott neki:
— A kert minden fájáról ehetsz, de ne merd megkóstolni sem az élet fájának, sem a jó és
a rossz tudása fájának gyümölcsét: mert amely napon arról eszel, bizony halállal halsz!
Majd mondta Jahve isten:
— Nem jó, hogy egyedül van az ember. Társat kell formálnom neki, aki hozzá való lesz.
Állatokat gyúrt a földből, mígnem elkészült minden élőlény, amely a földön él vagy a
levegőben repdes. Valamennyiüket Ádám elé küldte, várván, hogy ő adjon nekik nevet. Az
ember ki is mondta minden jószág, az ég minden madara, a mező minden állata nevét, de
magához illő társra nem talált közöttük. [212]
Ekkor Jahve isten akaratából kábult álom hullott Ádámra. Az ember elaludt. Jahve isten
kivett egyet a bordái közül, a csont helyét hússal töltötte meg, a bordát, amelyet Ádám
testéből vett, asszonnyá formálta, és az asszonyt Ádám elé küldte. Ádám ezt mondta:
Ez itt már csont az én csontomból,
hús az én húsomból,
az emberből vették ki őt,
legyen hát némber a neve.
Akkor még mezítelen volt mindkettő, az ember is, asszonya is, de nem röstelkedtek.
Kiűzetés az Édenkertből
A mezők minden állata közül, akiket Jahve isten alkotott, a kígyó volt a legravaszabb, s így
szólt az asszonyhoz:
— Megtiltotta-e Elóhim csakugyan, hogy a kert fáiról egyetek?
Az asszony így szólt a kígyóhoz:
— A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, ám Elóhim azt mondta, hogy a kert közepén álló
fának ne együnk gyümölcséből, és ne is érintsük, mert meghalunk.
Mondta a kígyó az asszonynak:
— Ó, te balga, dehogy haltok meg! De Elóhim tudja, hogy amely napon azokból a
gyümölcsökből esztek, szemetek felnyílik, s magatok is olyanokká váltok, mint Elóhim:
tudóivá minden jónak és rossznak.
Az asszony látta, hogy a fa ízes gyümölcsöt kínál, és szemre is kívánatos: vágyott a fa
gyümölcse után, a bölcsesség miatt, vett hát a gyümölcsből, megkóstolta, majd férjének is
adott belőle, s az is evett. Felnyílt mindkettejük szeme, és [213] észrevették, hogy
mezítelenek; téptek a fügefa leveleiből, s abból kötöttek övet derekukra.
Jahve isten a hűs esti fuvallatban ott sétált a kertben. Az ember és asszonya meghallották
a hangját, s elrejtőztek Jahve isten elől a kert fái közé. Jahve isten az emberhez kiáltott, s
mondta neki:
— Ádám, hol vagy?
— Hallottam a hangodat a kertben, és félek, mert mezítelen vagyok, ezért elrejtőztem.
— Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Vagy tán ettél arról a fáról, amelytől
eltiltottalak?
Mondta Ádám:
— Az asszony, akit te adtál mellém, ő kínált a fa gyümölcséből, s én ettem.

mondái
Jahve isten így szólt az asszonyhoz:
— Mit tettél?! Mondta az asszony:
— A kígyó tévesztett meg, azért ettem. Jahve isten a kígyóhoz fordult, és mondta:
— Mert ezt tetted: átkozott leszel a mezők minden állata között. A hasadon fogsz járni, és
port eszel életed minden napján. Örök ellenségeskedés lesz közötted és az asszony,
ivadékaid és az asszony leszármazottjai között; ő a fejedre tipor, te a sarkába marsz.
És az asszonynak ezt mondta:
— Megsokasítom terhességed kínjait, és fájdalmassá teszem szülésedet. Férjed alá
rendellek: hozzája fogsz tartozni, s ő az urad lesz!
És Ádámnak ezt mondta:
— Mivel hallgattál az asszony szavára, és ettél arról a fáról, amelyet eltiltottam előled,
átkozott legyen miattad a föld,
küzdelemmel élhess belőle életed minden napján,[214]
bogáncsot és kórót sarjasszon neked,
és te a mezők füveit egyed.
Arcod verejtékével edd a kenyeret,
míg vissza nem térsz a földbe, ahonnan vétettél,
mert por vagy, és a porba térsz vissza.
Ádám a feleségét Évának nevezte el, azaz Élőnek, mondván, hogy ő lesz minden élő anyja.
Jahve isten az embernek és feleségének bőrköntösöket készített, s abba öltöztette őket.
Majd így szólt Jahve isten:
— Íme, az ember már olyan, mint akárki miközülünk, ismeri a jót és a rosszat. S ha
kinyújtaná a kezét, és venne az élet fajáról is, és megenné: örökké élne. Nem!
Ezért Jahve isten kiűzte az Éden kertjéből Ádámot és Évát, hogy a földet műveljék,
amelyből vétettek. Elűzte őket, és az Édenkerttől keletre szárnyas kerubokat állított, akik
lángoló pallost forgattak az élet fájához vezető út őrizetében.
Kain és Ábel
Ádámnak két fiút szült Éva, a felesége. Az idősebbet Kainnak nevezte el, a másodikat, az
öccsét, Ábelnek hívták. Ábel juhok pásztora volt, s Kain a föld művelője. Egyszer Kain
áldozatot mutatott be Jahvénak a föld terméséből, és Ábel is odalépett: ő juhainak első
ellését hozta és tejet. Jahve Ábelt és az ő áldozatát fogadta kegyesen, Kainra és áldozatára
nem is nézett. Kain nagyon fellobbant, arca is beesett az indulattól. Mondta Jahve
Kainnak:
— Miért lobbantál haragra, és arcod miért esett be az indulattól? Nem tartod jónak, hogy
így választottam? Vigyázz, az ajtó előtt a bűn leselkedik, reád feni fogát. Uralkodj rajta!
De Kain szólt fivérének, Ábelnek, s amikor a mezőn voltak, Kain rátámadt fivérére, Ábelre,
és megölte. [215]
Mondta Jahve Kainnak:
— Hol van fivéred, Ábel?
— Nem tudom — mondta Kain. — Őrzője vagyok-e én a testvéremnek?
Mondta Jahve:
— Mit tettél?! Testvéred vére hozzám kiált a földből! Légy hát átkozottabb, mint a föld,
amely kitátotta torkát, hogy elnyelje kezedből testvéred vérét! Ha a földet fogod
megmunkálni, az nem adja többé erejét neked. Bujdosó és kóborló leszel a földön.
Mondta Kain Jahvének:
— Nagyobb a büntetésem, hogysem elviselhetném. Íme, ma elűztél engem nemcsak a
termő talajról, de színed elől is — bujdosó és kóborló leszek a földön, s bárki, ha rám lel,

mondái
megölhet majd!
Mondta Jahve:
— Ha Kaint bárki megöli, hétszeres lesz a bosszú!
És Jahve jelet tett Kainra, nehogy megölje, aki rá lel. És Kain eltávozott Jahve színe elől. Az
Édentől keletre telepedett meg.
Kain nemzetsége terebélyessé nőtt. Fia, Hanók, várost épített. Jábál, Kain egy
leszármazottja, a sátorlakók és marhapásztorok őse volt. Testvérét Jubalnak hívták; tőle
származnak mindazok, akik hárfán vagy sípon játszanak. Jábál és Jubal apja, Lámek, két
feleséget vett. Háda, az első, Jábál és Jubal anyja volt. Cilla, a második, Tubálkaint szülte: ő
a különféle réz- és vastárgyak kovácsa volt.
Ádámnak és Évának még egy fia született: Sét. Ő volt Ábel helyett, akit Kain megölt. Ádám
nemzetsége Sétben folytatódott.
Ádámtól Noéig tíz nemzedék élt: Ádám, Sét, Enós, Kénán, Mahalálél, Járed, Hanók (vagy
Hénoch) — Hanók egész életében együtt járt Elóhimmal, és eltűnt, mert Elóhim magához
vette őt —, Metuselah (vagy Matuzsálem) — akinek [216] élete kilencszázhatvankilenc
év volt, a leghosszabb élet az ősatyák között —, Lámek és Noé. Noé ötszáz éves volt,
amikor három fia született: Sém, Hám és Jáfet.
A vízözön
Az emberiség kezdett elszaporodni a földön, és lányaik is születtek; amikor az istenek fiai

látták, milyen szépek az emberi lányok, feleségeket vettek maguknak közülük, mindenki
azt, akit kiválasztott. A földön ezekben az időkben az óriások éltek, s még azután is, hogy
az istenek fiai meglátogatták az emberi lányokat, s azok fiakat szültek nekik — ezek a
hősök kezdettől fogva hírneves férfiak voltak.
És mondta Jahve:
— Szellemem nem maradhat örökké az emberben, aki csak test: százhúsz évig élhet.
Jahve látta, hogy az emberiség gonoszsága elterjedt a földön, s hogy ami szívében sarjad,
mindig csak gonoszság. Ezért Jahve megbánta, hogy az embert megformálta, és szomorú
volt a szíve. Elhatározta: „Eltörlöm a föld színéről az emberiséget, pedig én teremtettem;
kezdve az embertől, a barmokig, a csúszómászókig és az egek madaráig, mert
megbántam, hogy megformáltam őket."
De Noé kegyelmet talált Jahve szemében. Jámbor és kegyes ember volt Noé egész
életében; Elóhimmal járt együtt. Három fia volt, Sém, Hám és Jáfet.
És a föld romlott volt Elóhim előtt, és a földet erőszak töltötte meg. Elóhim, látván, hogy a
föld, íme, romlott, mert minden élő megrontotta életútját a földön, így szólt Noéhoz:
— Eldöntöttem, hogy véget vetek minden élőnek, mert a föld erőszakkal van megtelve
miattuk, ezért kiirtom őket a földről. Építs magadnak kemény fából bárkát, készíts rajta
rekeszeket, kend be kívül és belül szurokkal. Ilyenre csináljad: [217] a bárka hossza
háromszáz könyök, szélessége ötven könyök, magassága harminc könyök. Felülről egy
könyöknyire ablakot csinálj a bárkán, és ajtaját oldalra helyezd; csinálj neki alsó, második
és harmadik fedélzetet. És íme, én a vízözönt hozom a földre, hogy elpusztítsak az egek
alól minden élőt, amelyben élő szellem van. Elvész minden, ami a földön van, de veled
szövetséget kötök. Menj a bárkába te és fiaid, feleséged és fiaid asszonyai, és vigyél a
bárkába kettőt-kettőt minden élő állatból, hogy életben maradjanak veled együtt; hím és
nőstény legyenek. Vigyél a madarak minden fajtájából, a barmok minden fajtájából, a
csúszómászók minden fajtájából: kettőt-kettőt vigyél közülük, hogy életben maradjanak.
Szerezz magadnak minden ételből, amelyet meg lehet enni, és gyűjtsd ezt magadhoz,
hogy legyen nektek és azoknak táplálékotok. Noé mindenben úgy tett, ahogy Elóhim

mondái
megparancsolta neki.
És mondta Jahve Noénak:
— Menj a bárkába te, és egész házad, mert téged látlak csak igaznak ebben a
nemzedékben. Minden tiszta állatból hetet-hetet vigyél magaddal, párokat; és a nem
tiszta barmokból kettőt: egy párt. Az egek madaraiból is hetet-hetet vigyél, hímet és
nőstényt. Azért, hogy ne szakadjon magva az élőknek az egész föld színén, mert még hét
nap, és esőt árasztok a földre, negyven napon és negyven éjjelen át, és elpusztítok a föld
színéről minden lényt, amit készítettem.
Noé mindenben úgy tett, ahogy Jahve megparancsolta neki.
Noé hatszáz éves volt ekkor. Vízözön áradt el a földön, s Noé bement a bárkába, fiai és
felesége, és fiainak asszonyai vele együtt, a vízözön árja elől; és a tiszta állatokból, és
azokból a barmokból, amelyek nem tiszták, és a madarakból, és a földön csúszó-mászó
állatokból kettő-kettő ment be a bárkába Noéhoz, hím és nőstény, amint ezt Noénak
Elóhim megparancsolta. [218]
Noé életének hatszázadik évében, a második hónapban, a hó tizenhetedik napján — ezen
a napon a mélység minden forrása felfakadt, és megnyíltak az egek zsilipjei. És esőzés
volt a földön, negyven napon és negyven éjjelen át. Ezen a napon ment a bárkába Noé és
Noé fiai: Sém, Hám, Jáfet; és Noé felesége és Noé fiainak három asszonya; s velük az
állatok minden fajtájából és a barmok minden fajtájából és a földön csúszó-mászó
csúszómászók minden fajtájából és a madarak minden fajtájából: minden madárka,
minden szárnyas; ezekből kettő-kettő ment a bárkába Noéhoz, kettő-kettő, hím és
nőstény minden állatból, amelyben élő szellem van — így parancsolta Noénak Elóhim.
Jahve bezárta Noé után a bárkát, és az ár negyven napon át tombolt a földön; a vizek
megnövekedtek, és felemelték a bárkát, hogy az a föld fölött lebegett; a vizek
meggyarapodtak, és nagyon megnövekedtek a földön, s a bárka a vizek színén járt; a
vizek nagyon-nagyon meggyarapodtak a földön, s ellepték az óriási hegyeket is, amelyek
szinte az égig értek; a hegyek csúcsát még tizenöt könyök magasan lepték el a vizek.
Elpusztult minden élő, amely a földön mászott: köztük a madarak, a barmok, az állatok,
minden csúszómászó és minden ember — minden s mindenki, ha orrában élő szellem
volt. Meghalt mindenki, aki a szárazföldön élt. Jahve elpusztított minden lényt, amely a
föld színén volt; az embertől a barmokig, a csúszómászókig és az egek madaráig mindent
elpusztított. Csupán Noé maradt meg, és akik vele voltak a bárkában.
A vizek százötven napon át uralkodtak a földön. És Elóhim megemlékezett Noéról és
minden élőről: az állatokról, akik vele voltak a bárkában; és szelet küldött Elóhim a
földre, hogy apadjanak el a vizek. A mélység forrásai és az egek zsilipei bezárultak, és eső
sem hullt többé az égből. A vizek gyorsan eltávoztak a föld színéről: százötven nap
múltán a vizek [219] megfogytak. És megfeneklett a bárka Ararát hegyein, a hetedik
hónapban, a hó tizenhetedik napján. A vizek gyorsan fogytak: a tizedik hónapban, a hó
első napján kilátszottak a hegyek ormai.
Negyven nap múlva történt: kinyitotta Noé a bárka ablakát, és kiengedte a hollót, az
szárnyra kapott, elrepült, de visszatért, mert a vizek még nem száradtak fel a földön. Hét
nap telt el, majd kiengedte a galambot, hogy megnézze, eltűnt-e már a víz a talajról. De a
galamb nem talált pihenőhelyet, ahová állt volna — visszatért hát Noéhoz a bárkába,
mert még vizek borították az egész földet. Noé kidugta a kezét, s megfogván a galambot,
visszavitte a bárkába. Még hét nap telt el, és újra kiengedte a galambot a bárkából. A
galamb este táján jött vissza hozzá, s íme, olajfaágacskát hozott csőrében. Noé ebből
megtudta, hogy a víz eltűnt már a földről. Még hét nap telt el ezután, és Noé újra
kiengedte a galambot, de az többé már nem tért vissza hozzá.
A hatszázegyedik évben, az első hónapban, a hó első napján Noé félrehúzta a bárka

mondái
fedelét, és látta, hogy felszáradt már a föld színe. A második hónapban, a hó
huszonhetedik napján száraz volt a föld.
Mondta Elóhim Noénak:
— Hagyd el a bárkát, te és feleséged, fiaid és fiaid asszonyai, és vigyél ki magaddal
minden élő állatot, amely veled van: a madarakat, a barmokat és minden csúszómászót;
nyüzsögjenek ezek a földön, szaporodjanak, sokasodjanak, terjeszkedjenek el az egész
földön.
Noé elhagyta a bárkát, és vele együtt felesége, fiai és fiainak asszonyai; s kijött a bárkából
minden állat, minden csúszó-mászó, minden madár is; fajtáik szerint jöttek ki a bárkából.
S Noé oltárt épített Jahvénak; vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és
égőáldozatul áldozta fel őket Jahvénak. Jahve megérezte a kellemes illatot, és így szólt
önmagában: „Többé nem mondok átkot a földre az ember [220] miatt, noha az
ember szívében ifjúsága óta csak gonoszság sarjad; és többé nem pusztítok el minden
élőlényt, amint ezt most tettem.
Ameddig nap lesz a földön,
vetés és aratás,
hideg és meleg
nyár és tél,
nappal és éjszaka nem szűnnek meg."
Ezek után Elóhim áldást mondott Noéra és fiaira, ekképpen:
— Szaporodjatok, töltsétek meg sokaságotokkal a földet, hogy féljen és rettegjen titeket a
föld valamennyi állata, az egek valamennyi madara. Kezetekbe adok mindent, ami a
földön nyüzsög, és a tenger valamennyi halát. . .
Elóhim ekkor szövetséget kötött Noéval és fiaival, hogy soha többé nem pusztítja el az
élőket a vízözönnel, és hogy nem lesz többé özönvíz a föld elpusztítására. A szövetség
jelét, Elóhim íját, a szivárványívet a felhőkre vonta:
— Ez lesz a szövetség jele köztem és a föld között. . .
*
Később Noé szőlőt kezdett ültetni, a földet művelte. Ő volt az első szőlőtermelő. Ivott a
borból, s megrészegedett. Meztelenül terült el sátra közepén.
Három fia a bárkában is vele volt: Sém, Hám és Jáfet. Hám, Kanaán apja, belépett Noé
sátrába, meglátta apját mezítelenül, s kimenvén, elmesélte testvéreinek is. Sém és Jáfet,
hallván Hám szavait, felkaptak egy köntöst, háttal mentek be a sátorba, és úgy takarták be
atyjukat, hogy arccal nem is fordultak feléje.
Midőn Noé magához tért, s meghallotta, mit tett Hám, átkot mondott: [221]
- Átkozott legyen Kanaán; testvéreinek szolgája legyen! Másik két fiát megáldotta:
— Legyen áldott Jahve, Sém istene; őt szolgálja Kanaán! Terebélyesedjék Jáfet
nemzetsége; lakjanak Sém sátraiban; őt szolgálja Kanaán!
Noé három fia az emberiség három nyelvcsaládjának volt az őse. Jáfet utódai a kimmerek,
Magóg népe, a médek, Jáván (a görögök) és még sok más nép mind a szigeteken, mind a
szárazföldön . . . Hám utódai az egyiptomiak, a szerecsenek, Kanaán lakói, Szidón lakói, a
filiszteusok, s még számos más nép, város. . . Kúsnak, a szerecsenek ősatyjának fia volt
Nimród, aki messzire terjeszkedett a földön. Hatalmas vadász volt Jahve színe előtt; él
még a szólás: „Hatalmas vadász Jahve színe előtt, miként Nimród." Birodalmának kezdete
Bábel, Akkád, Uruk, a Sineár földjén; de egészen Asszíriáig, Ninivéig terjed. Sém utódai
pedig a héberek, az asszírok, az arámiak; földjük a napkeleti hegyekig terjedt.
Így szaporodott el a vízözön után az emberiség.

mondái
Bábel tornya
Egy nyelven beszélt még az egész föld, szavaik is egyek voltak.

Midőn Kelet felé vonultak, Sineár földjén egy síkságot találtak. Ott telepedtek meg. Így
szóltak egymáshoz:
— Nosza, vessünk téglát, égessük ki tűzben: tégla lesz a kövünk. A szurkot— agyagként
használhatjuk.
Mások többet is mondtak:
— Nosza, építsünk várost magunknak, és őrtornyot, oly magasat, hogy feje az égig érjen.
Hírt-nevet szerzünk ezzel, és megakadályozzuk, hogy elszéledjünk az egész földön.
Jahve leereszkedett az egekből, hogy megtekintse a várost és a tornyot, amit az ember
épít. [222]
Mondta Jahve:
— Íme, egy nép ez, és valamennyien egy nyelvet beszélnek Most meg ehhez fogtak, és
senki sem akadályozhatja meg őket abban, hogy akármit véghezvigyenek, amit netán
fejükbe vesznek. Menjünk, zavarjuk össze, keverjük el törzseiket és nyelveiket, hogy ne
értse az egyik, amit társa mond.
Jahve a földre jött, és szétszórta az emberiséget a világ minden tája felé, az egész
földkerekségen. És abba kellett hagyniok az építkezést. Ezért hívják a várost mind a mai
napig a Bábel, azaz „zavarodottságban" néven, hiszen Jahve ott zavarta össze a nyelvüket,
és onnan szórta szét őket a földkerekségen. [223]

mondái
ÁBRAHÁM ÉLETTÖRTÉNETE
Ábrám elindul Ur városából
Sineár vidékén, a régi és nagyhírű Ur városában, amelyet káld lakóiról Ur-Kaszdimnak

neveznek; ott, amerre hajdan Bábel tornyát kezdték építeni, a messze terjedő síkságon
lakott Noé legidősebb fiának, Sém ősatyának egyik leszármazottja; Terah. Három fiút
nevelt fel; a nevük rendre: Ábrám, Náhór, Hárán. Ábrám felesége volt Száráj, Náhór pedig
Hárán lányát, Miikát választotta társul. Háránnak lányán kívül még egy fia is volt, Lót. De
Háránnak hiába volt nagyobb szerencséje gyermekek dolgában, mint Ábrámnak — mert
Szárájnak nem született gyermeke —, mégis jeltelenebb maradt az élete: még apja
életében, ifjúkora virágjában elhunyt. Terah a fia halála után elhatározta, hogy más földre
[224] költözik. Magával vitte családját, köztük Ábrámot, Szárájt és Lótot, az unokáját;
Kanaán országa felé vették a vándorok útjukat, de csak Háránig jutottak, és ott
telepedtek meg. Terahot itt érte utol a halál. Így szólt Jahve Ábrámhoz:
— Hagyd el lakhelyedet és rokonaidat. Menj arra a földre, amelyen majd naggyá,
hatalmassá teszlek, s híressé teszem nevedet. Magvadat kiterjedt nemzetté teszem.
Megáldom benned a föld minden nemzetségét.
Áldásom éri, aki téged áld, átkom azt, aki megátkoz.
Ábrám felkerekedett. Magával vitte feleségét és unokaöccsét, Lótot; de mindazokat a

szolgákat is, akiket Háránban szerzett. Marháját így nagyszámú szolgahad terelte. Kanaán
felé vándoroltak.
Megérkeztek az országba, s mindenhol, ahol sátrat vertek, Ábrám oltárt is épített, és
Jahvét néven szólította.
Ábrám és Lót elválnak
Ábrám és unokaöccse nem sokáig fértek meg egymás mellett. A viszály nem is köztük,

mondái
inkább pásztoraik között támadt fel újra és újra. Pereskedtek a legelő miatt, a kút miatt, a
karám miatt: oly sok marhájuk, lábasjószáguk volt, hogy külön-külön is szűk lett volna
számukra a hely.
Így szólt egyszer Ábrám az öccséhez, Lóthoz:
— Ne legyen viszály köztem és közötted, pásztoraid és pásztoraim között, hiszen atyafiak
vagyunk. Váljunk el egymástól. Nézz körül, előtted az egész ország. Ha te balra tartasz, én
jobbra megyek; ha te jobb felé indulsz, én balra térek el. [225]
Lót felemelte a szemét, s körültekintett a földön. Látta a Jordán partján pompázó zöld
fűszőnyeget, a buja televény bőkezű ajándékát. Olyan volt az egész vidék, mintha Jahve
ide plántálta volna valamennyi fáját, bokrát — gazdagabbnak tetszett még Egyiptom
földjénél is.
Lót a Jordán mellékét választotta. Felszedette hát sátorfáit, és megindultak a csüngő
gyapjas juhok, a hegyes szakállú kecskék. Lót Szodoma környékén telepedett meg. Ábrám
is tovább vándorolt, ő Hebrón környékén, Mamré tölgyesében ütötte fel sátrait.
Hágár fiút szül
Bizony már bennjártak az öregségben, Ábrám is, felesége is, de gyermekük nem született.
Ábrám keserűen fakadt ki Jahve előtt:
— Uram, megígérted ugyan, hogy nékem adod az országot — ímé, vagyonom több mint
csillag az égen, de örökösöm még nincs. Hát szolgámra, a hű Eliézer cselédre marad
minden jószágom? . . .
Száráj lemondott már arról, hogy valaha fiat szülhetne. Tehát az ország szokása szerint
élt jogával, és szolgálóját, az egyiptomi származású Hágárt adta Ábrámhoz. A lány viruló
fiatalságától gyermeket remélt. A szolgáló gyermeke ugyanis az úrnő gyermekének
számított az otthoni, sineárbeli törvények szerint.
Hágár csakhamar magzatot hordott a szíve alatt. De több se kellett kevélységének!
Lépten-nyomon gúnyolta úrnőjét, s megvetette meddősége miatt. Tudta, hogy jog szerint
az ő fia örökli Ábrám minden jószágát. Fennhéjázása már tűrhetetlenné vált.
— Uram — panaszkodott Száráj Ábrámnak —, Hágárt én választottam ki neked, s ő lenéz
engem, megvet, hogy nincs [226] nyugodalmam. Kérlek, büntesd meg, mert nem
tűrhetem tovább e szüntelen megaláztatást.
— Szolgálód a kezedben van, azt teszel vele, amit akarsz. Szavai Száráj kezébe adták
Hágárt. S az úrnő nem is tudott
oly kegyetlen bosszantást kitalálni, melyet ne hajtott volna tüstént végre a cseléden,
mígnem Hágár a gyalázat elől végső elkeseredésében megszökött.
A sivatag felé menekült. Este fáradtan egy kút mellett rogyott le.
Jahve angyala jelent meg előtte:
— Száráj szolgálója, honnan jössz és hová mégy?
— Úrnőm elől futok . . .
— Térj vissza — parancsolta Jahve angyala —, s hagyd, hogy megalázzanak. Fiad nagy
nép ősapja lesz. Ha világra hozod, Jismáélnek, azaz Izmáelnek nevezd, hogy nevében s
kimondd: „Meghallgatott az isten!" Vad és heves lesz a fiú, sok ellenséget szerez
önnönmagának és atyjafiainak . . .
Hágár megfogadta az isten szavát, megértette a jóslatot. Visszatért Száráj keze alá. Mikor
ideje kitellett, fiút szült, akit Ábrám Izmáelnek nevezett.

mondái
Ábrám és Száráj új nevet kap
Kilencvenkilenc esztendős volt Ábrám, mikor ismét megjelent előtte Jahve.

— Szövetséget kötök veled örök időkre, hogy megszámlálhatatlanná tegyem ivadékodat.
Népek atyjává teszlek, királyok ősévé, s neved a szövetség jeléül ne Ábrám legyen ezentúl,
hanem Ábrahám, azaz „sokaság atyja". Feleségedet se hívd többé Szárájnak, hanem Sára,
„úrasszony" legyen a neve. Mert fiat szül néked, és magzatát megáldom, ivadékait
megsokasítom: népek s népek királyai származnak méhéből. [227]
— Hogyan is születhetne gyermekünk?! — kérdezte Ábrahám, és nevetett. — Százéves
férfinak vajon lesz-e még gyermeke? Sára is kilencvenéves, hogyan szülhetne most? . . .
Nem, Uram, inkább Izmáeit áldd meg, róla gondoskodjál! Bizonyára ő lesz az én
örökösöm.
Jahve azonban megerősítette ígéretét, s magára hagyta a csodálkozó Ábrahámot.
Az angyalok Ábrahámnál
Tűző déli nap sütött, perzselt még az árnyékban is. Ábrahám Mamré tölgyesénél, sátra
ajtajában ült. Egyszer csak közeledő alakokra lett figyelmes. Felugrott, kezét szeméhez
emelte, s látta: három ismeretlen vándor jő feléje.
Hozzájuk futott, s szíves szóval hívta őket magához:
— Kérlellek titeket, hogy ha már erre visz utatok, ne kerüljétek el szolgátokat,
Ábrahámot. Hozok egy kis vizet: lábatokról lemoshatjátok a port. A fák árnyéka hűvös:
pihenni is ledőlhettek. Van gazdagságom bőven; kenyeret hozok, elétek teszem: üdítsétek
fel magatokat az evéssel.
Beszaladt a sátorba.
— Sára, dagassz tésztát, és süss friss cipót!
A jószágok gondozójával egy gyenge borjút taglóztatott le, vérét elcsorgatták, és az ízletes
húst elkészítették. Túrót, vajat, írót is hozott.
A vándorok evés után szétnéztek.
— Hol van Sára, a feleséged?
Az asszony visszahúzta fejét a sátor függönye mögé: onnan leselkedett a vendégekre.
— Mert esztendőre visszatérek — folytatta az egyik ismeretlen —, addigra fia lesz
Sárának!
Halk asszonyi kuncogás hallatszott a szőnyegfüggöny mögül. [228]
— Ne nevess, mert bizony így lesz. Hiába mondod, hogy megöregedtél: vajon lehetetlen-
e bármi is Jahvénak? ... És fiadat Izsáknak, Jicháknak nevezd, mert nevettél (neve azt
jelenti, hogy „nevetgél"), holott a szó igaz.
Sára mentegetőzött, hogy ő bizony nem nevetett, de a vendégek nem hallgattak rá.
Továbbindultak Szodoma felé.
Egy darabon Ábrahám is velük tartott, hogy az utat mutassa.
Ábrahám pere Jahvéval
A Szodoma felé vezető úton a három ismeretlen egyike, Jahve, így töprengett:
,,Eltitkoljam-e Ábrahám előtt, amit tenni szándékszom? Hiszen Ábrahám nagy és erős
néppé lesz, és őbenne áldatnak meg a föld népei. Tudom róla, hogy megparancsolja majd
fiainak és háza népének, s örökül hagyja nekik: járjanak Jahve útján, az igazat és
törvényest cselekedjék, s akkor Jahve is teljesíteni fogja, amit Ábrahámnak ígért. Illő,

mondái
hogy lássa szándékomat." És mondta Jahve:
— Szodoma és Gomora bűnei az égbe kiáltanak, vétkeik igen súlyosak. Tudni akarom, így
van-e; tényleg mindenben úgy cselekedtek-e, mint a hozzám elért vádak.
A két férfi elvált tőlük, és továbbindultak Szodoma felé, de Ábrahám még Jahve színe előtt
állt. Ábrahám előrelépett, és mondta:
— A gonosszal együtt elveszejted az igazat is? Talán csak van ötven igaz a város lakói
között, elveszejted őket js, és nem a helységnek irgalmazol az ötven igaz miatt, akik ott
élnek? Távol álljon tetőled, hogy ezt tedd! Szégyen volna rád magadra, ha a gonoszt és az
igazat együtt veszejtenéd el, s így a gonosz olybá válnék, mint az igaz — távol álljon
tetőled, hogy ezt tedd! Vajon épp az egész föld bírája ne méltányosan cselekednék?
Mondta Jahve: [229]
— Ha Szodomában ötven igazat találok a város lakói között, miattuk irgalmazok az egész
helységnek.
Felelt Ábrahám, és mondta:
— Por és hamu vagyok bár, de szólni merészelek Uramnak: ha öt hiányzik az ötven
igazból, az öt miatt elpusztítod az egész várost?
Mondta Jahve:
— Nem pusztítom el, ha negyvenötöt találok benne. Ismét szólt Ábrahám, és mondta:
— S ha csak negyvenet találsz? Mondta Jahve:
— Nem pusztítom el a negyven miatt. Mondta Ábrahám:
— Ne haragudjon Uram, hogy szólok újra, de ha csak harmincat találsz?
— Nem pusztítom el, ha harminc igazat találok benne. Mondta Ábrahám:
— Íme, szólni merészelek Uramnak: s ha csak húsz van?
— Nem pusztítom el a húsz miatt. Mondta Ábrahám:
— Ne haragudjon Uram, hogy szólok újra, de akkor, ha csak tíz igazat találsz?
— Nem pusztítom el a tíz miatt.
És Jahve, amint befejezték a beszélgetést, elment. Ábrahám gondterhelten tért haza
sátrába.
Szodoma és Lót
A két angyal napszállatra Szodoma kapujához ért.

Lót még ott ült a város kapujában, s ügyleteit befejezvén, épp hazafelé készülődött,
amikor meglátta az idegeneket. Eléjük sietett, és szíves szóval hívogatta őket, lennének
vendégei. De ők vonakodtak: [230]
— Az utcán hálunk, nem leszünk senki terhére — mondták, de Lót addig unszolta őket,
amíg betértek hozzá.
A házban megvendégelte őket, kovásztalan kenyeret tett eléjük.
Az idegenek még nem feküdtek le, mikor zaj hallatszott kívülről. Lót elhúzta a
kémlelőnyílás deszkáját, s látta, hogy a város férfiai, idősebbek-fiatalabbak egyaránt,
fenyegető gyűrűvel veszik körül a házát.
Már a morajuk is behallatszott:
— Nyisd ki a kaput, te hitvány jövevény! Add ki a két férfit, akik hozzád tértek ma este,
hadd tegyünk velük kedvünk szerint!
A ház ura tiltakozott:
— Hagyjátok őket, ne hozzatok szégyent a hajlékomra . . . Hiába fogta kérőre a szót,
mindenre még dühödtebb követelőzés volt a válasz:
— Majd még te fogsz parancsolni nekünk! Alighogy ide költöztél, s azt hiszed, hogy már
te szabod a törvényt. Egy szót se többet! Add ki az idegeneket, vagy betörünk! — és már

mondái
kezdték is feszegetni a kapuk sarkát, hogy kiemeljék, s úgy törhessenek be.
Lót kilépett a kapun, hogy testével óvja vendégeit, de azok tüstént visszarántották. S a
házra támadó acsargó férfiak egy szempillantás alatt megvakultak. Tapogatva,
fennhangon jajgatva oszlottak szét.
Az angyalok látták: nincs e városban még tíz igaz sem. Szodoma megérett a pusztulásra.
Figyelmeztették Lótot, hogy hívja össze rokonait, egész családját, és még napkelte előtt
hagyja el a várost, mert szörnyű pusztulás lesz benne! De Lót hiába beszélt, se lányai, se
vejei nem hittek neki. Azt gondolták, hogy csak tréfál.
Még nem is pirkadt, az angyalok már talpon voltak.
— Siess, ne késlekedj, nehogy te is elpusztulj a város bűnei miatt! [231]
S mikor látták, hogy Lót még mindig családjának hitetlensége miatt késlekedik,
megragadták a kezét; őt, feleségét és két hajadon lányukat kituszkolták.
— Fuss a hegyre, de hátra ne nézz! Lót könyörgött:
— Túl messze a hegy öreg lábamnak; itt van egy kis városka, az közelébb esik, hadd
szaladhassunk oda!
Az angyalok megígérték, hogy a kért város nem pusztul el.
Jahve kénköves esőt, izzó hamut bocsátott Szodomára és Gomorára. Mindkét város
elégett, hamuja a tengerfenékre süllyedt, piszkos gyűrűkben bugyborgó víz lepte el
házait, lakosait, a növényzetet, mindent.
Lót és családja sebes iramban menekült. Már-már a városkában voltak, midőn Lót
felesége, nem tudván többé parancsolni kíváncsiságának, hátrapillantott, és azonnal
sóbálvánnyá meredt.
*
Lót és leányai hamarosan továbbindultak a hegyek felé, ahová Jahve két angyala küldte
őket. Egy barlangban találtak menedéket, kietlen, ember nem járta vidéken. Azt hitték,
elpusztult az emberiség.
Lót leányai bűnben szültek gyermeket. Az egyik ivadékai a moábiak, a másiké az
ammoniták, „Ammon fiai". Ők voltak Ábrahám utódainak legádázabb ellenségei.
Izsák
És Jahve gondoskodott Sáráról, ahogy mondta, és megtette neki azt, amit ígért.
Ábrahámnak öregkorára szült Sára fiút, abban az időben, amelyet az isten megjelölt.
Ábrahám a fiúnak, emlékezve vendége szavára, valóban a Jichák (Izsák) nevet adta.
Izmáel ekkor tizennégy éves volt. [232]
— Nevetségessé tett engemet Elóhim — mondta Sára —, mindenki nevet rajtam, aki csak
meghallja! Ki merte volna Ábrahámnak mondani: „Fiút szoptat Sára!", mégis, íme,
vénségére szültem neki a fiút . . .
Az újszülött növekedett, egyre nagyobb, szebb lett. Ábrahám nagy lakomát rendezett
azon a napon, amelyen elválasztották Izsákot.
Sára egyszer észrevette, hogy az egyiptomi Hágár fia nevetgél az ő gyermekén, Izsákon.
— Űzd el innét ezt a szolgálót, s a fiát is! Nem fog az én fiammal együtt örökölni!
Ábrahám szemében rossznak látszott e dolog, nem lehetett közönyös fia iránt. Nem
hajlott Sára kérésére. Elóhim azonban így intette:
— Ne aggodalmaskodj a szolgáló és gyermeke miatt! Hallgass mindenben Sára szavára,
tedd meg, amit tőled követel, mert családod Izsákban folytatódik! A szolgáló fia is néppé
gyarapszik, hiszen te vagy az apja, de az igazi mégis Sára szülötte lesz.
Másnap reggel Ábrahám vett egy friss kenyeret, vizet készített a tömlőbe, és Hágár hátára
kötözte; vele adta a fiút, s mindkettőjüket elűzte a házából.

mondái
Hágár Beérsebá sivatagjában bolyongott. Mikor a tömlőből elfogyott a vizük, fiát egy
kóróbokor alá fektette, maga pedig jó messzire, nyíllövésnyire távolodott, gondolván:
„Nem akarom fiam halálát látni!" Leült, és fennhangon zokogni kezdett.
Elóhim meghallotta a gyermek hangját, keserves rívását. Angyalt küldött le az égből:
— Hágár! Mi történt veled? Ne félj! Elóhim az égben is meghallotta fiad panaszát! Kelj fel,
vedd karodba a gyermeket, és tartsd őt erős kézzel, mert nagy néppé teszem, amint
megígértem!
Hágár körülnézett; Elóhim megnyitotta a szemét... A [233] közelben forrás csobogott.
Odament, megtöltötte a tömlőt friss vízzel, és a gyermeket is megitatta.
Elóhim mindig velük maradt . . . Izmáel felserdült. Hamar megtanult az íjjal és nyíllal
bánni, s maga gondoskodott friss vadról élelemül. Mikor felnőtt, anyja Egyiptomból
hozott neki feleséget. Az ő utódait hívják izmáelitáknak . . .
*
Egy napon Elóhim próbára tette Ábrahámot.
— Ábrahám! — szólította.
— Itt vagyok! — felelt az.
— Vedd magadhoz szeretett fiadat, egyetlenedet, Izsákot: menj vele Mórija földjére, s
áldozd ott fel őt, azon a hegycsúcson, amelyet mutatok.
Ábrahám még jókor reggel felnyergelte hátas szamarát, fát aprított, két szolgát vett maga
mellé, s Izsákkal együtt elindultak.
Három napig gyalogoltak, szótlanul, némán. Harmadnap, mikor Ábrahám körültekintett,
meglátta Mórija hegycsúcsait. Parancsot adott a szolgáknak, hogy várják meg ott, de a
szamárra vigyázzanak.
— Mi a gyerekkel felmegyünk amoda — mutatta az egyik kimagasló csúcsot —,
leborulunk Elóhim előtt és visszatérünk.
Az áldozathoz szükséges fát Izsák hátára kötözte, a kést markába fogta, a tüzet magához
vette. Ketten mentek tovább, egymagukban.
— Apám ... — szólalt meg Izsák.
— Tessék, fiam ... — válaszolt Ábrahám.
— Apám, van tüzünk és fánk, de hol az áldozat?
— Majd Elóhim kiszemeli magának az áldozatot, fiam. S ketten mentek tovább,
egymagukban.
Elérkeztek arra a helyre, amelyet Elóhim kijelölt. Ábrahám köveket hordott össze, oltárt
épített, elrendezte rajta a fát. Izsákot megkötözte, s a farakás tetejére fektette. [234]
Ábrahám jól kézbe szorította a kést, s felemelte, hogy fiába szúrja.
De akkor hirtelen angyal jelent meg az égből, s kiáltott:
— Ábrahám! Ábrahám! Ábrahám válaszolt:
— Íme, itt vagyok.
— Ne emeld kezed a fiadra, Ábrahám — hallatszott —, mert már tudom, hogy féled
Elóhimot, és istened jobban szereted, mint tulajdon fiadat.
Ábrahám körültekintett.
És íme, a háta mögött, az egyik bokron, szarvával fennakadva, kos függött.
Ábrahám fogta a kost, és fia helyett azt mutatta be égőáldozatul. A helyet azóta is „Jahve
jelenése" néven emlegetik.
A halál
Sára, Ábrahám felesége százhuszonhét esztendős korában zárta le a szemét Kanaán

földjén, Hebrónban. Ábrahám méltóképpen akarta eltemetni, s nem kóborlók módján

mondái
akárhová! Felkerekedett, s az országot birtokló hettiták, Hét fiainak színe elé járult.
A gazdag és nagy hírű vént tisztelettel fogadták az ország előkelői.
— Adjatok egy örökbirtokot országotokban, hogy oda temetkezhessünk! — kérte őket.
A válasz udvarias és szívélyes volt:
— Itt van legszebb sírhelyeink akármelyike. Fejedelem vagy te, isteni vezér miközöttünk.
Bárki boldog lesz, ha tőle vásárolsz sírhelyet.
— Kérlek hát benneteket — folytatta Ábrahám az alkut —, járjatok közbe a Makpéla
barlang gazdájánál, hogy adná el nékem azt a birtokot, jó áron, amit megér. [235]
A földdarab ura épp szintén a városkapuban tartózkodott, hisz egyike volt a legelőkelőbb
véneknek, s ezért helyet foglalt a tanácsban, valahányszor fontos ügyet beszéltek meg a
kapuknál, a hivatalos tárgyalások színhelyén. Előlépett a többiek mögül s meghajolt:
— Legyen a föld a tiéd, ajándékba adom!
— Hallgass hát meg engem; fogadd el az árát!
— Ugyan, mit számít az ára? Négyszáz mérő ezüst? Nem számít ez közted és közöttem!
Elhangzott az ár, kimondásával vége volt az alkunak. Ábrahám lemérte a pénzt, a
kalmárok által használt ezüst sékelből négyszázat. A város kapujában, a vének színe előtt
Ábrahám tulajdona lett a Makpéla barlang s a környező földdarab.
Itt temették el Sárát, s e naptól fogva Kanaán földjén nemcsak nyájai voltak Ábrahámnak,
de földbirtoka is, eltulajdoníthatatlanul.
Már aggastyánná vénült Ábrahám, mikor feleséget szerzett fiának, Izsáknak. Élemedett
korában maga is még egyszer megházasodott, de lassan neki is eljött élte utolsó napja.
Midőn Ábrahám megtért népéhez, Izsák és Izmáel, a fiai temették el a Makpéla
barlangban, azon a földön, amelyet Ábrahám vásárolt Hét fiaitól Sára nyugvóhelyéül.
Ábrahám halála után Jahve áldása Izsákra szállt. [236]

mondái
IZSÁK ÉS FIAI
Izsák házassága
Az agg Ábrahám még megérte, hogy Izsák délceg férfiúvá nőtt, erős és szép emberré. Apja
akkor is ugyanazzal a szeretettel felejtette rajta gyengülő szemét, amellyel születésétől
fogva szerette. Ez a szeretet Sára halála után még erősebbé vált. Ábrahám maga akart
gondoskodni fiának asszonyról. A régi szokás is az volt, hogy a fiúnak az apa választ
feleséget.
Eliézert hívatta, ezer ránccal barázdált arcú szolgáját, tiszttartóját. Amikor a hű cseléd
megjelent, magához intette.
— Tedd derekamra a kezed, tégy esküt előttem! — szólt Eliézerhez, az ősi
eskümozdulatra adván parancsot. — Esküdj meg szilárd esküvéssel, Jahve, az egek és a
föld istene előtt, hogy fiamnak nem Kanaán lányai közül szerzel feleséget, hanem elmégy
szülőföldemre, és onnan hozol asszonyt Izsáknak. [237]
Meghallgatta ura parancsát a szolga, aztán megkérdezte:
— És mit tegyek, uram, ha nem adják vélem a lányt? Vigyem el Izsákot szülőhazádba?
Ábrahám tiltakozott:
— Ne, ezt ne tedd, semmiképp nem viheted őt vissza oda, ahonnan én eljöttem. Őrizkedj
ettől! Jahve isten, aki elhozott onnan, aki megesküdött, hogy fiamnak és fiam fiainak adja
ezt a földet, majd elküldi angyalát segítségül, hogy sikerüljön magaddal hoznod a leányt. S
ha mégsem: ez Jahve akarata. Akkor ment vagy az eskütől. De fiamat semmiképp ne vidd
magaddal.
Eliézer Ábrahám derekára helyezte a kezét, és esküvel erősítette meg szavait. Másnap
nyergelt. Tíz tevét szerelt fel az útra, s elindult a Folyóköz felé, Náhór városába . . .
*
Este volt, ilyenkor hajtják akolba a juhokat. A megfáradt lakosság most jön vizet merni. Az
emberek vállán átvetett rúd, két csöbör a két végén — nagy kincs a friss ivóvíz egy
tikkasztó nap után!
Eliézer imát mondott, s ravasz tervet, próba tervét szőtte a fohászba:
— Jahve, uramnak, Ábrahámnak istene, kérlellek, add, hogy kedvezően végződjék ez a
mai nap! . . . Nézzed csak: itt állok a kútnál. Mindenkit kérve megszólítok, ha vizet merni
jő. S aki nem utasít el, sőt szíves szóval felel: „Igyál, öreg, s nemcsak neked adok, de
tevéidet is megitatom" — az lesz majd, akit feleségül viszek Izsákhoz. Ha így történik,

mondái
mindez elárulja kegyelmedet Ábrahám és háza iránt . . .
Alighogy befejezte szavait, ringó léptű, sudár lány közeledett. Vállán két csöbör.
Szemrevaló, szép hajadon volt, és ahogy a kút fölé hajolt, s megmerítette az edényeket,
ügyességét is elárulta. [238]
Eliézer melléje lépett.
— Nem adnál innom, húgom? . . . Rebeka szívélyesen felelt:
— Itt a friss víz, igyál. De merítek a tevéidnek is . . .
És már emelte is a csöbröt. Eliézer jóízűen kortyolt a friss, hideg italból, s Rebeka addig a
tevéknek merített újra meg újra, fáradhatatlanul. Eliézer ragyogó szemmel figyelte fürge
mozdulatait. Gondolatai messzire kalandoztak. Ez az a perc, amely útjának sikeréről
határoz . . .
Hogy már valamennyi teve unottan fordult el a víztől, az öreg a tarsolyába nyúlt, s két
drága mívű láncot, aranyos kösöntyűt vett elő, orrba függeszthető karikát, karperecet, s
valamennyit a leányra aggatta.
— Ki vagy, mondd hát meg! — faggatta a lányt. — Van-e atyád házában éjjeli szállás, és
abrak a tevéknek?
— Minden van bőviben, szalma is, abrak is atyám házában, meghálhattok nálunk.
Rebeka vagyok, Betuél lánya, Náhór családjából.
Eliézer, ezt hallván, leborult, és hálát adott Jahvének.
Rebeka nem várta meg, míg az öreg talpra áll. Amúgy is sok időt töltött már a kútnál, így
hazaszaladt, és elbeszélt mindent, kifulladva, lihegő szavakkal. Lábán, a fivére, azonnal
felkelt, és a kúthoz sietett.
Mikor a kúthoz ért, Eliézer épp a tevéket rendezgette, szerszámjukat igazgatta.
— Jahve áldása rajtad, ismeretlen — köszöntötte őt Lábán. — Ki vagy, honnan jössz?
Miért állsz meg itt? Kerülj beljebb! Már szállást készítettem neked s helyet a tevéknek!
Hazaballagtak, lemálházták a tíz tevét, s szalmát-szénát raktak eléjük. Mikor az állat, a
legféltettebb kincs és legértékesebb vagyon már kellőképp el volt látva, az emberek is
szót váltottak. Eliézer és emberei megmosták lábukat az út porától, de étellel hiába
kínálták, az öreg nem evett, amíg el nem mondta, miért indult útnak. [239]
— Ábrahám cselédje vagyok, Terah fiáé. Uram küldött hozzátok, aki a messzi
napnyugaton gazdag, hatalmas, ismert és tekintélyes férfiú. Felesége, Sára — hisz biztos
hallottatok ti is felőle! — fiút szült késő vénségében, Izsákot. Az uram esküt tétetett
velem, hogy otthon maradt rokonságából választok fiának asszonyt. És ma mindaz
megtörtént, amiről már a lánytól is hallottatok. Jahve akarata volt ez, s tudom, hogy
Rebekát szemelte ki uram fiának feleségéül. Mondjátok meg tehát most rögtön, hogy
teljesítitek-e uram kérését, hajlotok-e a szavára, vagy elutasíttok, s akkor nekem fel is út,
le is út.
Szavait egyre nagyobb érdeklődés, figyelem kísérte. Öröm gyúlt a kíváncsi arcokon.
Mindent tudni akartak, a legapróbb részletekig, Ábrahámról és családjáról. Eliézer
kedvesen, figyelmesen válaszolt, de arca elárulta, hogy ő elsősorban a kérdésére adandó
feleletet lesi, várja.
Betuél, az apa, és Lábán együtt feleltek:
— Jahve intézte így a dolgokat, nekünk nincs hatalmunk megváltoztatni. Hozzá se
tehetünk, nem is kisebbíthetjük. Itt van Rebeka, vidd magaddal, s történjék minden úgy,
ahogyan Jahve rendelte.
Eliézernek több se kellett, túláradó boldogságában Jahve elé borult, s fennhangon
mondott hálát. Majd a tevék csomagjait bontotta ki. Kápráztató ajándékok, kincsek,
drágaságok kerültek elő a málhák mélyéről. Arany és ezüst edények, ékszerek,
drágakövek — megannyi napként csillogók, vörös, kék, fekete, zöldes színben —,

mondái
aranyszállal áttört ruhák, mesés szépség és érték minden darab! Rebeka elé rakta
valamennyit.
Az anyának csak egy kérése volt:
— Hadd lakozzék még néhány napot mivélünk a lány, aztán induljatok.
De Eliézer szívén viselte a kötelességét.
— Ne tartóztassatok, hosszú az út előttünk, és gazdám öreg. Minden nap drága. Hadd
induljunk nyomban! [240]
Fájt a szívük, de végül is beletörődtek.
— Hívjátok Rebekát, s te, jó öreg, hű cseléd, ki most urad helyett ülsz körünkben, tőle
magától kérdezd meg, indul-e?!
Rebeka nem tétovázott. Sugárzó tekintete ugyanazt mondta, amit a szája:
— Megyek, indulok.
Elbúcsúztak. S az este úton érte őket, a ringó tevéken. Rebekát csak dajkája kísérte,
egyetlen vigyázója.
A napok elröpültek. Észre se vették, már Kanaán földjén jártak. Rebeka vágyakozással,
izgalommal kémlelte a láthatárt, s most is, mint egész úton, fülében motoszkáltak a búcsú
szavai, az anyjától és bátyjától hallott igék:
Húgunk, hajtsál tízezernyi ágat,
magzatod legyen úr az ellenségein!
Izsák közben gondosan számlálta a napokat, mikorra érkezhet meg Eliézer. Az idő
közeledtével mindennap izgatottabban járta a határt, s leste az utakat. Az egyik
napszállatkor arra lett figyelmes, hogy tevék közelednek.
Épp ekkor emelte fel Rebeka is a szemét, s körülpillantván, látta, hogy a látóhatár
peremén valaki várja őket.
— Ó Izsák, a te férjed — mondta Eliézer.
E szavakra Rebeka leugrott a tevéről, fátyolt vont arca elé, s gyalogosan sietett Izsákhoz.
Eliézer beszámolt urának a szolgálatáról, mindent elmesélt, amit útközben cselekedett.
Izsák feleségül vette Betuél lányát, és a megholt Sára sátorában lakoztak, nagy
szeretetben. [241]
Rebeka fiai
Izsák, a "gyermek", negyven évet élt már, mikor feleségével találkozott. Apját, Ábrahámot
nem sokkal ezután temette el.
Jahve megáldotta Izsák és Rebeka házasságát. Gyermeket vártak. Azonban a szülés előtt
néhány héttel az asszony úgy érezte, hogy méhében nagy tusakodás folyik. Nem tudta
mire vélni, s a magyarázatért Jahvéhez fordult.
Két nemzetséget hordasz méhedben,
bensődből két nép ágazik majd el,
egyikük erősebb lesz, mint a másik,
a hatalmasabb szolgává teszi a gyengét.
Mikor a szülés órái elérkeztek, látták, hogy Rebeka ikreket hordott. Az első veres kis
poronty volt, s sűrű szőr borította — e szőrzetéről nevezték Ézsaunak, vörösnek.
Előbújt a második, de úgy, hogy bátyja sarkába kapaszkodott. Ezért a Jákób, azaz a
„sarokfogó" nevet kapta.
Születésükkor Izsák már túljutott hatvanadik évén.
Teltek-múltak a napok, peregtek az évek. A két fiú felserdült. Ézsau vadász lett. Éjjel-
nappal a mezőn kóborolt; puszta kézzel is elfogta a nyulat. S hogy tudott íjával bánni!
Nem volt nap, hogy ne hozott volna haza valami zsákmányt. És remekül értett a vadhús

mondái
elkészítéséhez is! Apja kedvét sokszor töltötte különös ízű főztjeivel, ropogósra sütött
húsaival. Izsák szíve elsőszülöttje felé hajlott.
*
Jákób sátorban lakott, jószágát terelgette. Pásztor és csendes, szelíd gazdálkodó ember
volt. Ő gondozta a háziállatokat, ő szedte meg az érett fák gyümölcsét, ő túrta a kis földet
a kenyérmagvak alá. Rebeka kedvence volt.
Nem is történt jó darabig semmi baj. A két testvér megfért egymással, alig-alig
találkoztak. [242]
De egy napon Ézsau szörnyen kifáradva jött haza a mezőkről. Enni kért. Öccse, Jákób, épp
akkor készítette el a déli főzeléket; nagyokat csettintgetve ízlelte a vereslő lencsét. Ézsau
éhes volt, nem akart várakozni.
— Fáradt vagyok, hadd egyem a te főztödből! — mondta.
— Adj már ennem! Ide azt a verest! — türelmetlenkedett. Még a lencse nevét se tudta.
Jákób nyugodt arccal fordult feléje:
— Enni kérsz, bátyám? . . . Kedvedre jóllakhatsz, de add el nekem elsőszülötti jussodat!
— Bánom én az elsőszülöttséget! — felelt Ézsau mogorván.
— Az erdőben, a mezőn nap mint nap a halál leselkedik rám! . . . Add hát az ételt!
— Tégy esküt!
Elhangzott az esküvés. Jákób Ézsau elé tette a párolgó tálat, s elégedetten figyelte, miképp
tűnik el bátyja gyomrában a főzelék. Ebéd végeztével Ézsau kinyújtózott, jót ivott, s már
el is felejtette, milyen áron jutott az ételhez. Neve híres név lett. A veres lencse, az ádóm
színéről hívták utódait Edom fiainak.
Az elorzott apai áldás
Izsák egyre gazdagabb lett. Nyájaival fel-alá vándorolt az országban, keresztül-kasul

bejárta Kanaánt, megfordult mindenütt, ahol hajdan atyja pásztorai tereltek juhot,
marhát. Kiásatta Ábrahám kútjait, s mikor odébbállt, újra befedette őket, nehogy
idegenek fogyasszák a ritka vizet.
Ézsau negyvenéves korában, Rebeka nagy bánatára, egy hettita lányt vett feleségül. Ettől
kezdve szüntelenül perpatvarban állt a ház. Izsák is gyakran kifakadt keserűségében, ő
sem szívelhette az idegen asszonyt.
Izsák szeme világa lassan meggyengült. Keze reszketett, lába rogyadozott. Nem tudott
többé nem gondolni a halállal. [243]
— Fiam, Ézsau! — szólította egy napon elsőszülöttjét. — Látod, öreg vagyok már, ki
tudja, mikor térek meg atyáimhoz. Öltsd fel fegyvereidet, menj ki az erdőre, lőj valami
ízes vadat, s készítsd el kedvem szerint, ha ettem, áldásom adom majd reád.
Ézsau nem késlekedett, rögtön indult teljesíteni apja parancsát. Vállára akasztotta az íjat,
maroknyi nyilat is tett tegezébe, s elindult.
Rebeka hallotta ura minden szavát, s ő is tudta, mit kell tennie. A szőrös Ézsaut egyre
kevésbé szerette. Most, most jött el az alkalom, hogy kedves fiát, Jákóbot, szerencséssé
tegye.
Hamarjában megbeszéltek mindent.
— Fiam, tedd azt, amit mondok. Menj ki a nyájhoz, s hozz két gödölyét. Elkészítem
ízletesen, megfőzöm-sütöm jó puhára, hogy elolvad atyád szájában, ha belekóstol. S majd
te adod elé, hogy az áldását is te kapd.
— De, anyám — így Jákób —, hogy tehetnénk meg ezt? Ámbár nem volna jogtalan.
Emlékszel a lencsefőzelékre? . . . Ézsau bátyám akkor esküt tett! De mit ér mindez; ha ő
szőrös, nekem meg csupasz a karom s mellem! Atyánk azonnal felismer! Megtapogat,

mondái
végighúzza vállamon a kezét — hiszen az utóbbi időben már csak ekképp ismer meg
bárkit, oly gyenge a látása —, s felfedi a csalást. Nem áldást, átkot kapok tőle akkor!
— Az átok reám szálljon, s te ne félj semmitől! Menj, és tedd, amit mondtam.
Jákób engedelmeskedett.
Ézsau még ki sem lőhette nyilát, Izsák házában már párolgott, illatozott a frissen készített
bárány. Fűszerszámok tették ínyt izgatóvá. A vadtól meg se lehetett különböztetni!
Rebeka a ruhásládába nyúlt, előhúzta Ézsau drága, ékes öltözékét. Jákób ebbe öltözött. A
karjára a két bárányka bőrét húzta az anyja. Most már ő is szőrös volt, akárcsak Ézsau.
[244]
Izsákhoz lépett, kezében a gőzölgő tál.
— Atyám, megjöttem.
— Ki vagy te, fiam? — kérdezte az öreg, miközben felült a meleg s puha bőrökből vetett
fekhelyen.
— Ézsau vagyok, elsőszülötted. A húst hozom, amire áhítoztál.
— Hogyhogy? — csodálkozott Izsák. — Ilyen hamar lőttél? S el is készítetted?
Jákób zavar nélkül válaszolt a kérdésre:
— Jahve, a te istened küldte elém az állatot.
De Izsák még kételkedett. Vagy csak, öreges óvatossággal, teljes bizonyságot keresett? . . .
— Jer közelébb, hadd tapogassalak meg.
Jákób a fekhely mellé lépett. Izsák szippantott egyet-kettőt a ruhájából felszálló ismerős
szagokból.
— Te vagy ... — motyogta, s végighúzta tétova kezét Jákób karján. — A szó Jákób szava,
de a kezek Ézsau kezei! . . . Hozd ide az ételt, hadd egyem fiam vadászzsákmányából.
Jákób felszolgálta apjának az étket, még bort is adott hozzá. Izsák jóllakott, s kedve is
felszökött.
— Lépj mellém, fiam, s csókolj meg. — Orrát megint megcsapta az Ézsau ruhájából áradó
szag. — Illatod olyan, mint a mezők friss lehelete . . .
Elóhim adja meg neked az egek harmatát,
földek kövérjét,
bőséget halban és búzában.
Szolgáljanak téged a népek,
hódoljanak a nemzetek előtted,
— erősebb leszel, mint testvéred,
meghajolnak előtted családod tagjai.
Átkozott legyen, aki megátkoz,
s áldott az, ki áldást mond reád. [245]
Izsák épp hogy befejezte az áldást, Ézsau is megérkezett. Frissen lőtt vadat hozott, útját
az elcsöppenő vér jelezte. Lombok alatt felállított konyháján csakhamar elkészült a
kívánatos étel. Tálra rakta, néhány levéllel körül is kerítette, s atyjához vitte.
— Ki vagy te? — kérdezte Izsák kissé ingerülten, hogy megzavarták.
— Ézsau vagyok, elsőszülötted — válaszolt most már az igazi Ézsau.
Izsák elrémült, ijedelme igen nagy volt.
— És az ki volt, aki imént járt nálam? Az ő ételéből ettem, őt áldottam meg! . . .
Elég volt ezt Ézsaunak hallani! Keserves kiáltás tört fel a torkán, leborult, és sírva
mondta:
— Atyám, áldj meg engem is!
— Öcséd, az álnok jött elém, s elorozta áldásomat! Ézsau nem tudott ebbe belenyugodni.
— Ó, atyám, hát nincs áldásod számomra?
— Nincs, fiam, semmi. Harmattal, gabonával, hallal, mindenben bőséggel láttam el,

mondái
uraddá tettem — mit adhatnék ezek után neked, fiam? . . .
— De hát csak ez az egy áldásod van? Atyám, juttass nekem is valamit!
Izsák gondolkozott, gondolkozott, végül szomorúan ezt mondta:
Nos hát: dús földön lesz lakóhelyed,
lesz részed föntről harmatban is,
életedet a kardod tartja fönn.
Öcsédet kell szolgálnod,
de ha ellene kelsz, igáját lerázhatod nyakadról.
Ézsau ennyivel kellett hogy beérje. Ettől a naptól fogva ádáz ellenségeskedés tört ki a két
testvér között. [246]
JÁKÓB VÁNDORLÁSAI
Jákób menekül
Ézsau nem feledhette Jákób álnokságát. Öccsének gyűlöletes alakja, sima szava, minden
ridegségtől, kemény hangtól tartózkodó természete napról napra jobban ingerelte.
Ilyesféle gondolatok nyüzsögtek elméjében: „No, nem soká kell már várnom! Ha majd
elérkezik a gyász napja atyánk fölött, eljő az én napom is! Tudom, azt még megkeserülöd!
Meg-öl-lek!" Arca ilyenkor eltorzult, ha bárki látta volna, ijedtében elfut a közeléből.
Rebeka figyelmes is lett a parázsló gyűlöletre. Hívatta kisebbik fiát, Jákóbot, és mondta
neki:
— Ézsau, saját bátyád, orvul ellened tör! Hallgass rám, fiam, és menj el a folyóközbe,
anyád rokonságához. Ézsau [247] majd lecsillapodik. Maradj távol néhány esztendőt, míg
el nem felejti, mi történt. Aztán már bátran hazajöhetsz, úgy hiszem . . .
Jákób beleegyezett, mert félt a bátyja kezétől. Ézsaunak kemény volt az ökle, s Jákóbnak
csak az esze forgott gyorsan. Ütni nem nagyon tudott.
Rebeka körülhízelegte Izsákot. Mindenfelét kesergett arról, hogy mennyire utálja Ézsau
hettita feleségét, s mily szomorú lenne, ha Jákób is ezek közül hozna asszonyt a házhoz.
Nem, ezt túl sem élné.
Izsák mindent megértett. Emlékezett még arra a napra, amelyen Ábrahám Eliézert Náhór
családjához küldte; emlékezett még, mily izgatottan kémlelte az utakat, jön-e már

mondái
felesége, s hogyan találkoztak azon a boldog, páratlan alkonyon a portól, úttól tikkadt
tevék mellett . . .
— Jákób fiam, áldásom hordozója — kezdte a szavát —, tégy te is esküt, miként én
esküdtem atyám előtt, hogy nem veszel feleséget e föld lakóinak lányai közül. Menj a
folyó-közbe, anyád apjának házához, és Lábán leányai közül válassz asszonyt, azzal éld le
életed.
Jákób szíves-örömest megesküdött, s atyja gondos tanácsai és áldása után azonnal útnak
is indult.
Az égbe nyúló lajtorja
Az utas minden este fáradtan hajtotta le a fejét, minden nap újabb megpróbáltatás volt.
Este pedig köpenyébe burkolózott, hogy az éjjelente hirtelen lehűlő föld át ne fagyassza
csontjait; követ tett a feje alá, s már aludt is.
Egyik éjjelen nyugtalan álma volt.
Mintha ébren lenne, úgy látott mindent.
Az ég kárpitja egy kis darabon megrepedt. Lajtorja meredt a földről, s az égi hasadék
széléhez volt támasztva. [248]
Úgy látszott, hogy angyalok járnak le rajta, s mennek újra föl — szüntelen volt ez a járás-
kelés ég és föld között. Maga Jahve jelent meg.
— Én vagyok Ábrahám és Izsák istene, Jahve. Jól tudd: néked adom ezt a földet és
magzataidnak. Veled leszek utadon, és visszahozlak, mert erről a földről terjeszkedsz
majd északra és délre, keletre és nyugatra . . .
Többre nem emlékezett. Felriadt, s káprázó szemét dörzsölgette. „Ne tudnám, hogy Jahve
van ezen a helyen? . . ."
S hirtelen elrémült. „Biztosan itt van az isten lakhelye, ez az ég kapuja. Én balga! Mily
rettenetes ez a hely!"
Napkeltekor első dolga volt, hogy a követ, amelyen fejét nyugtatta, egy kis dombra
állította, mintha oszlop lenne. Olajat öntött rá, és fogadalmat tett:
— Ha Jahve mindenben mellettem áll az úton, ellát ruhával és élelemmel, dolgom
végeztén pedig hazavezérel: őt tartom akkor, Jahvét az istenemnek, s minden marhám,
vagyonom tizedét néki szánom. Így lesz.
A helyet, ahol e látomást látta, Jákób még akkor elnevezte Bét-él-nek, azaz „isten házá"-
nak.
Lábán házában
Kelet felé haladván, egy délután, fáradtan az egész napos perzselő hőségtől, szomjasan az
út porától, egy itató mellé telepedett. Három juhnyáj hevert ott, egymástól észrevehető
távolságra, a kút körül; a pásztorok beszélgettek, az utat kémlelték. A csordakút száját
hatalmas kő zárta el.
Jákób szóba elegyedett a barátságos pásztorokkal.
— Hová valósiak vagytok, jó emberek?
— Mindannyian Háránban lakunk — hangzott a válasz. Jákób szeme felcsillant.
— Talántán Náhórt is ismeritek, s családját? Lábánt? [249]
— Már hogyne ismernénk?
— S mi hír felőle? Egészségben láttátok?
— Nemcsak maga virul, de lánya, Ráhel is. Nemsokára magad is megláthatod.

mondái
Jákób körülnézett, nem látott senkit. De nem kételkedett abban, amit a pásztoroktól
hallott, s szerette volna, ha magukban vannak, mikor Ráhellel találkozik.
— Nincs még itt az alkony, hevesen tűz a nap, miért nem terelitek tovább a jószágot? —
fordult ismét a pásztorok felé. — Itassátok meg az állatokat, s még sokat végezhettek
napszálltáig!
Azok nem mozdultak.
— Nem tehetjük, csak akkor gördíthetjük el a követ, ha mindannyian együtt vagyunk. A
legelő s a víz az egész törzsé! És Ráhel még hiányzik. Őt kell megvárnunk ahhoz, hogy
itathassunk.
Be se fejezték a beszélgetést, s íme, Ráhel már meg is jelent. Atyja juhait terelgette a
vízhez.
Jákób a kúthoz lépett, elhengerítette a súlyos követ, vizet mert a vályúba, és megitatta
Lábán juhait.
Ráhel köszönetet akart mondani, de Jákób nem engedte. Húga mellé lépett, arcon
csókolta, nyájas szóval üdvözölte, s elmondta, ki fia, mi járatban van.
Az események mintha ismétlődnének. . . Ráhel éppúgy hazafutott, mint annak idején
Rebeka. Lábán éppúgy elősietett, hogy Jákóbot üdvözölje s házába hívja, mint Eliézer
látogatásakor tette. Mintha ez a történet mása lenne amannak, a korábbinak. . .
Lábán házában aztán mindent elbeszéltek egymásnak. Már hajlott korban járt Lábán is.
Vagyona több volt, mint bárkinek a vidéken. Elért mindent, amire ifjúságában vágyott. Két
lányt nevelt fel. Az idősebbik neve Lea volt; őt bizony senki se irigyelhette a szépségéért.
A szeme kicsit kancsi, s gyenge, pislogó volt, orcája se formás. De Ráhel, a húga annál
inkább [250] kitűnt leánytársai közül. Piros arca, ragyogó tekintete, formás, szép termete
nővéréből mindig irigységet váltott ki.
Jákób soká vendégeskedett már a házban. Segített ugyan egyet-mást, főleg a jószág körül,
mert elsősorban ehhez értett, de az öreg Lábán kapzsi természetét ez nem elégítette ki.
— Ingyen szolgálj nekem? Ezt nem fogadom el! — fordult egy napon öccséhez,
gondolván, hogy ha bért ad, munkát is kap a fiú eltartásáért. — Kérj akármit, megadom.
— Láthattad, hogy megszerettem kisebbik lányodat, Ráhelt. Ő is hajlik felém. Add őt
béremül.
Lábán meglepődött, de nem mutatta.
— Legyen, ám hét évig szolgálj érte.
Az alku megvolt, Lábán is jól járt. „Atyámfiához adom a lányom — mondogatta, s a szíve
legmélyén még hozzátette —, itthon marad a vagyon is vele!" . . .
A hét év eltelt, mintha hét napnyira szabták volna csak ki. Elérkezett a lakodalom hete. De
Lábán nem volt ura a szavának. Ráhelt ígérte — mégis Leát adta. „Az idősebb lány nem
ment férjhez, hogyan adhatnám az ifjabbat?" — dohogott magában.
A mámorok utáni reggel, midőn az égőpiros napsugár utat tört a jól körülfüggönyözött
sátor résein, Jákób feleségére pillantva, megdöbbenten vette észre, hogy hiszen Leát tette
asszonyává!
Felindultan ment Lábánhoz. Dühtől remegett a hangja.
— Megcsaltál, becsaptál! Miben károsítottalak én meg? . . . Ráhelt ígérted, s reggel, íme,
Leát látom! Mi ez?!
De Lábán csak dadogott. Emlegette a környék szokásait, azt, hogy Lea az idősebb. Végül
egyezségre jutottak.
— Töltsd el Lea lakodalmi hetét, aztán Ráhelt is feleségül veheted. De utána újabb hét
évet kell szolgálnod érte.
Így is lett minden. Jákób vágya teljesedésbe ment. Lábán két szolgálót adott Jákóbnak a
lányaival, nemcsak azért, hogy az asszonyokat szolgálják, hanem hogy a család [251]

mondái
minél jobban növekedjék. A szolgálóktól született gyermekek ugyanis olybá számítottak,
mintha a feleség szülte volna őket, saját fiaival együtt. Lea szolgálója Zilpa, Ráhel
szolgálója Bilha volt.
Jákób Ráhelt sokkal jobban szerette, mint Leát. Szíve, szeme egyaránt a kisebbikhez
vonzotta. Ha fáradt volt, hozzá tért megpihenni, ha bánatos, megvigasztalódni. Társa,
szíve választottja Ráhel volt, noha rangban is első felesége Lea. És Jahve gyermekkel
mégis az idősebbet ajándékozta meg. Lea első fia Reubén, a második Simeón, a harmadik
Lévi, a negyedik Jehuda volt. Ráhelnek nem született gyermeke, csak az irigység
halmozódott szívében nővére iránt. Egy alkalommal keserűen szólt Jákóbhoz:
— Adj fiat nékem! Ha nem, meghalok! E fenyegetésre Jákób is kifakadt:
— Mit akarsz? Talán én vagyok Jahve, aki megvonta tőled a gyermekáldást?
A szóváltás után Ráhel Bilhát, a szolgálóját adta Jákóbhoz, s az, gyorsan egymás után, két
fiút szült. Az idősebbet Dánnak, az ifjabbat Naftálinak nevezte.
Lea se maradt alább. Zilpa szülötte Gád és Ásér volt. Az ő fiai így hatan voltak, bár csak
négyet szült közülük maga.
Egy alkalommal Reubén valami gumós gyökeret talált a mezőn, amiről azt tartották, hogy
segít a meddőség ellen. Ráhel megvásárolta Leától — mert a fiú anyjához vitte a ritka
kincset! —, és viszonzásul hozzá engedte Jákóbot. Lea ezután szülte ötödik fiát,
Jisszakárt. Később még egyet, a hatodikat, akit Zebulónnak nevezett el. Így hát az ő fiai —
Zilpa fiaival együtt — nyolcan voltak.
S végül Jahve megkönyörült Ráhelen is. Fia született, s bár igen örült, így sóhajtott fel:
„Bár még egy fiút adna ehhez Jahve!" Az újszülött így kapta a Jószéf, azaz József nevet —
mert jószéf annyit tesz: „adjon még". [252]
Egy szép napon Lábán elé állt Jákób:
— Engedj el, hadd térjek vissza országomba! Csupán feleségeimet és gyermekeimet
akarom magammal vinni. Értük szolgáltalak, s te magad is tudod, milyen jól. Ne
akadályozd hát meg, hogy elmenjek.
Pedig Lábán éppen ezt akarta.
— Maradj, fiam, maradj. Mióta nálam vagy, Jahve megáldott engem. Éretted volt ez! Szabj
bért szolgálatodért, mindent megadok!
Így mindjárt más! Fizetségért Jákób is szolgál, hiszen akkor lesz saját marhája; munkáját
akkor nem a máséba öli!
— Tudod, mi voltál, amikor felkerestelek: ahhoz képest, hogy mily gazdag vagy most,
koldusnak mondhatod akkori magadat. Hűséggel szolgáltalak, ebből is láthatod. Ha azt
kívánod, hogy továbbra is szolgálatodban maradjak, szegődtess el újra. Ezt kérem: legyen
az enyém minden fekete bárány s minden pettyestarka kecske. Ha tarka vagy netán fehér
juhot, ha fehér vagy fekete kecskét lelsz az én nyájaimban — pedig mindenhol ezek
vannak többen, magad is tudod! —, lopott jószág, s ez elárulja hűtlenségemet. Legyen ez
a szerződés közöttünk!
Lábán belenyugodott, így megegyeztek. Jákób két részre szakította a nyájat, s ezentúl
külön terelte a sajátját, külön a Lábánét.
De furfangos volt, sőt, mondhatnánk, nagyon is ravasz, agyafúrt.
Tavasszal, mikor eljött az állatok szaporodásának ideje, megfigyelte, hogy egészséges,
erős-e a nyáj. A satnya, gyenge juhokkal, a csenevész, alig szaporodó fajtával nem
törődött. Ezekből gyarapodott Lábán nyája. De az eleven, életerős kecskék és juhok
itatóvályúja elé faragott, csíkos, hántott héjú vesszőket állított, hogy azokat lássák az
állatok, mikor isznak. A varázslás sikerült. A bárányok feketék, a kecskék pettyestarkák,
csíkosak lettek. [253]
Hamarosan dúsgazdag lett Jákób, lábasjószága sokszorosan felülmúlta a Lábánét.

mondái
Tevéket, szamarakat is szerzett. Mindene volt már.
Mesterkedéseiről senki sem tudott ugyan, de az eredményt mindenki látta.
Megindult a szóbeszéd, a vádaskodó suttogás. Különösen Lábán fiai méltatlankodtak:
„Jákób elorozza atyánktól a vagyont, megfoszt minket örökségünktől!"
A helyzet tűrhetetlenné vált. Jákób elhatározta, hogy megszökik, s hazamegy atyjához,
Izsákhoz.
Magához hívatta két feleségét, s mindent elmondott nekik: — Látom jól, hogy apátok már
egészen más szemmel néz rám, mint korábban. Harag és irigység felhőzi homlokát. Pedig
ő csapott be engem, ő szedett rá többször is, cselekkel. De velem volt Elóhim, családunk
ősi istene, s ő adta azt is, hogy az én juhaim szaporodtak, nem Lábán nyája: álmomban
láttam, hogy intésére tarka kosok hágják meg a juhokat — ezért nőtt az én vagyonom, úgy
bizony!
Ahelyett, hogy tiltakoztak volna, Lea és Ráhel csak megtoldották Jákób panaszát:
— Velünk is úgy bánik, mint idegenekkel, pedig lányai volnánk! Nincs már mit keresnünk
a házában! Eladott bennünket, s attól fogva csak a vagyonnal gondolt, de még azt is
elherdálta! Minden, ami az övé, valójában a miénk és fiainké: jogosan teszed, amit tenni
szándékozol!
Ez a biztatás elég volt Jákóbnak. Legközelebb, amikor Lábán elment, hogy juhait
megnyírja, s így magára hagyta vejét és lányait, Jákób nyergeltetett. Tevékre és
szamarakra ültette családját, hajtókat állított a nyájak mellé, s elindultak, el-ki a
folyóközből, Izsák lakóhelye, Kanaán felé.
Lábán, megtérve a juhnyírásból, észrevette, hogy nemcsak veje és lányai, de a házi
bálványszobrocskák is eltűntek. Ha pedig ez hiányzik, megszűnik az áldás a háznál,
elmarad a barom szaporulata, nem sarjad ki a vetés. A házi [254] bálványszobrocskák (a
teráfok) a termékenység őrizői. Vissza akarta szerezni őket.
Nagy sietséggel nyergeltetett, és szolgái élén vágtában indult Jákób után.
Jahve isten észrevette, hogy mire készül Lábán, s szigorú intelmet intézett hozzá,
figyelmeztetvén, nehogy kemény szóval forduljon Jákóbhoz! Lábán, ennek megfelelően,
mikor utolérte a menekülőket, álnok igéket vett az ajkára:
— Mit tettél velem? Megraboltad a szívemet, hogy hír nélkül hagytál el! Ha szólsz,
elbúcsúztatlak: zenével, flótával, énekszóval! Lakomát szerzek tiszteletedre! S miért nem
engedted, hogy búcsút vegyek két lányomtól, akiket örökre magaddal viszel?!
Jákób nem felelt, tudta, hogy mit sem ér e sok álnok szó. Kemény válaszát pedig magába
fojtotta. De Lábán folytatta:
— És házi bálványszobraim is elragadtad, hogy romlásba dönts engem és házamat! Ezt
már nem tűrhetem! Jahve arra intett, hogy mérsékeljem magam. De a szobrokat
visszakövetelem!
Jákób mit sem tudott arról, hogy Ráhel magával vitte a durván mintázott kis
agyagalakokat. Az asszonyok babonaságához neki különben is mi köze lehet! Indulatosan
felelte Lábánnak:
— Kutass át mindent, s akinél megtalálod, amit keresel, azt megölheted. Nem tudok erről
a dologról. S ha kérded — tette hozzá már keményebben —, hogy miért jöttem el, hát
tudd meg: megelégeltem nálad az életet. Húsz évig szolgáltalak. Hetet Ráhelért töltöttem
el, de te rútul becsaptál. Lea elnyerése után ismét hetet szolgáltam, most már valóban
Ráhelt szereztem meg vele: de te utána is magadnál tartottál, hat éven át. Örökké
vádaskodtál, megszegted szerződésünket, megváltoztattad béremet, pedig amiben
gyarapodtam, mindazt Jahve adta. Ezért jöttem el. Nos, vizsgáld meg a málhát, hol vannak
isteneid — tette hozzá gúnyosan. [255]
Lábán minden sátorba bebújt, minden takarót, ruhát felforgatott, beletúrt a málnába, de

mondái
semmit sem talált. Az egész keresés hiábavaló volt — mert Ráhel ült a kis szobrokon, nem
állt fel, így apja nem vette észre.
Jákób és Lábán kibékültek, szerződést kötöttek egymással, majd áldozatot mutattak be
egy kőhalmon Jahvének. Később kiderült, hogy a bálványszobrocskák Ráhelnél voltak.
Amikor megtudta, Jákób valamennyit elásatta, hogy többé elő ne kerüljenek.
Lábán hazatért, Jákób pedig folytatta útját Kanaán felé.
Jákób Ézsautól retteg
Már Kanaán földjének határát is átlépték, mikor feltámadt Jákóbban a félelem. Eszébe
jutott álnoksága, amellyel kisemmizte Ézsaut. Eszébe jutott a düh és gyűlölködés, amely
elől a folyóközbe menekült. Húsz év alatt elapadt-e vajon Ézsau indulata? . . .
Egy napon arra lett figyelmes, hogy Jahve küldöttei, angyalok jönnek vele szemben az
úton. Káprázott talán a szeme, a nap tüze vakította el? De nem, a sereg — úgy látta —
valóban angyalokból áll. A helységet erről nevezte el: Mahanáim, „Tábor", mert ott
találkozott az angyalok táborával.
Követeket küldött Ézsau elé, hogy azok ajándékkal s rábeszéléssel bírják bátyját
engedékenységre. A hír, amelyet válaszul kapott, inkább elrémítette, mint megnyugtatta:
Ézsau négyszáz fegyveres élén közeleg fogadására.
Két részre osztotta minden vagyonát, a szolgákat és juhokat, a tevéket és málhát,
mondván: „Ha Ézsau megfoszt az egyiktől, még mindig gazdag maradok a másikkal!"
Ajándékul kétszáz kecskét húsz bakkal; kétszáz juhot húsz kossal; harminc szoptató tevét
s borjait; negyven tehenet tíz bikával; húsz nőstény szamarat tíz csikóval s még számos
más [256] ajándékot választott ki jószága legjavából. Egy-egy szolgára bízta az állatokat,
fajtánként, s Ézsau elé küldte őket, hogy egymás után találkozzanak vele. Mindnek
csiszolt mondatokat adott a szájába, hogy azokkal köszöntse a közelgő testvért:
— Jákób ezt az ajándékot küldi, s ő maga is közeleg — kellett mondaniok. Azt remélte,
hogy a gazdag ajándék megenyhíti Ézsau szívét.
Fiait és két feleségét egy patak túlsó partjára vitte, de maga a seregnél maradt. Ott lepte
meg az álom.
Éjszaka, mikor már egyedül volt, mély álmából ijesztő suhogás verte fel. Egy ismeretlen
állt előtte. Szeme villámlott. Ölre kaptak. Egész éjjel birkóztak. Jákób volt az erősebb, de
az ismeretlen is kitartott. Mikor látta, hogy a birokban nem győzheti le Jákóbot, kezével a
csípőjéhez ért, s kificamította a csontot. De Jákób így is folytatta a küzdelmet. Már
pirkadt, amikor ekképp szólt az ismeretlen:
— Eressz el, mert itt a reggel! — Jákób a kérésből megtudta, hogy ellenfele: isten.
Másnak mi oka lenne eltűnni a sötéttel?
— Nem és nem, míg meg nem áldasz!
— Nos: mi a neved?
— Jákób.
— Tudd meg hát: neved ne Jákób legyen ezentúl, hanem Jiszráél, mert istennel küzdöttél,
s győztél, s így a név ezt jelenti: „megvívtad istent."
— Mondd meg a te nevedet is!
— Elég, ha azt tudod, amit mondtam! — szólt az ismeretlen, majd megáldotta Jákóbot, s
éppoly hirtelen, mint jött, el is tűnt.
Jákób álmélkodott, de szilárdan hitte, hogy a különös éji harc— valóság. Utódai pedig,
Jiszráél, azaz Izráel nemzetsége, e tusakodás emlékére azóta nem eszik az állatok
csípőcsontján levő húst. [257]

mondái
A találkozás
Felvirradt a találkozás napja. Jákób még mindig tartott a bosszútól, elővigyázatos és

óvatos maradt. Sorba rendezte a családját. Előre a szolgálókat s azok fiait állította.
Mögöttük Lea volt s fiai. Leghátulra a drága, a kedves: Ráhel került, és a becézett fiú,
József. Ézsau és fegyveresei már egészen közel értek. Az évek bátyja fölött sem múltak el
nyomtalanul. Húsz esztendeje találkoztak utoljára, iszonyú haraggal váltak el. Most hát mi
lesz? . . .
A hazatért előlépett, s családját a háta mögött tudván, mélyen meghajolt. Míg bátyjához
ért, hétszer érintette a földet homlokával.
— Mi ez, öcsém — szólt haragosan Ézsau —, mi ez, amit látok? Mit jelentsen a jószág,
amit elém küldtél az úton?
— Ajándék, hogy jóindulattal vesd rám pillantásod.
— Nem kell nekem, amit te kínálsz, van magamnak is elég! Tarts meg mindent, már nem
haragszom rád, fölösleges az engesztelés. Mintha csak Jahve arcát látnám, úgy tekintek
rád.
De Jákób unszolása elől nem tudott kitérni. Végül is elfogadott mindent.
— Kik ezek? — nézett végig Ézsau a nők s fiak csoportján, akik ijedten bújtak össze, mint
nyáj a viharban. — Kik ezek, akik mögötted állnak?
— Ők a családom s gyermekeim, kiket Jahve adott, míg távol voltam. Mindenem van. Ők a
legdrágább kincsem.
Szívélyes volt ugyan a találkozás, de tartózkodó gyanakvását egyikük sem tudta leplezni.
Féltek. Jákób attól, hogy Ézsau bosszút áll. Ézsau attól, hogy Jákób ismét forral valamit.
— Induljunk — kérte Ézsau az öccsét. — Gyere velem, előtted megyek.
— Ne, kérlek, ne fáraszd magad. A jószág útközben legel, a gyerekek is kicsik még, nem
tudunk úgy sietni, mint a te [258] harcosaid. Menj csak előre, mi majd követünk, abban az
ütemben, ahogy eddig jártunk.
Ézsau hazament, s Jákób megkönnyebbült. Elindult, de nem oda, ahol bátyja lakott— más
helyet választott magának a tágas ország földjén.
*
A jószág nem marad sokáig egy helyen. A fű elfogy, s míg új nem sarjad, más legelőre kell
hajtani. Jákób vándorlásai így az egész országra kiterjedtek. Sikem, Bét-él, Efrata csak a
nagyobb állomásokat jelenti.
Sikem arról nevezetes, hogy ott ásatta el a Ráhel által ellopott kis bálványszobrocskákat.
Bét-él, a híres lajtorja-látomás helye, Jákób egykori oltár-építésének volt színhelye. E
helyen imádta Jahvét, s e helyen hallotta az újabb szózatot a küzdelemben nyert név,
Izráel felől:
— Néked adom ezt a földet és ivadékaidnak, örök birtokul mint Ábrahám és Izsák előtt
ígértem — ez volt Jahve szava.
Bét-élből továbbindulván, közel Efratához, Ráhelnek ismét fia született; szenvedéseiben
azonban ő maga meghalt. A fiú édesanyja utolsó akaratából a Benóni, „kínom fia" nevet
kapta, de Jákób szívesebben nevezte Benjáminnak, „boldogság fiá"-nak.
A gyász Ráhel, a kedves fölött Jákób szívébe markolt. Fájdalmát tetézte a hír, hogy az ősz
Izsák — száznyolcvanévesen — megtért atyáihoz. Ézsauval együtt temették el.
Jákób ezek után már csak fiaira gondolt. Különösen a Kedves két gyermekét, Józsefet és
Benjámint vette körül szerető gondoskodással. [259]

mondái
JÓZSEF ÉS TESTVÉREI
„Az álmok ura"
Jákób Kanaán országában, atyái vándorlásának földjén lakott. Fia, József, már tizenhét
éves volt, és bátyjaival együtt a juhokat szokta legeltetni, bojtár volt apja két
mellékfeleségének, Bilhának és Zilpának fiai mellett. Időnként rosszindulatú híreket vitt
apjának a bátyjairól. Izráel jobban szerette Józsefet, mint bármelyik fiát, hiszen ő volt
öregségének gyermeke, s tarka köntöst készített fiának. Bátyjai, látván, hogy Jákób
mindannyiuknál jobban szereti Józsefet, meggyűlölték öccsüket, és szólni se tudtak hozzá
barátságosan.
József gyakorta látott álmokat, s ezeket el szokta mesélni testvéreinek. Ez mindig újabb és
újabb gyűlölség forrása volt.
Egy alkalommal is így szólt hozzájuk:
— Hallgassátok hát meg álmomat, amit most álmodtam. [260]
Nos, mi valamennyien kévéket kötöttünk a mezőn, s íme: az én kévém talpra állt, s állva
maradt, a ti kévéitek azonban leborultak az én kévéim előtt. Mondták Józsefnek a
testvérei:
— Tán uralkodni akarsz fölöttünk, vagy parancsolni akarsz nekünk?
Álmai és szavai miatt a testvérek ezek után még jobban gyűlölték Józsefet. De József ismét
álmot látott, s elmesélte testvéreinek, és mondta:
— Nos, újabb álmot álmodtam, s íme: a nap, a hold és tizenegy csillag leborult előttem.
Álmát József elmesélte testvéreinek, de apjának is. Apja megbántódott, és mondta:
— Miféle álom ez, amelyet álmodtál? Azt akarod tán, hogy apád és anyád és testvéreid
elébed járuljanak, s leboruljanak előtted a földre?
És Jákób a dolgot megőrizte emlékezetében . . . A testvérek Sikem környékére mentek
apjuk juhait legeltetni, s mondta Izráel Józsefnek:
— Nem Sikemben pásztorkodnak fivéreid? Eredj, elküldlek hozzájuk téged is.
— Készen állok — mondta neki József.
— Eredj hát, nézd meg, hogy vannak bátyáid, mi van a juhokkal, és tégy nekem jelentést.

mondái
— Jákób így elküldte Józsefet Hebrón völgyéből Sikem felé. József sokáig bolyongott a
mezőkön, míg végre valakivel találkozott.
Mit keresel? kérdezte tőle a férfi.
— Bátyáimat keresem — mondta József —, nem tudnád megmondani, merre
legeltetnek?
— Már odébbhúzódtak innen; hajói hallottam, azt mondták: „Menjünk Dótánba!"
József követte bátyjait, s Dótánban meg is találta őket. Azok már messziről észrevették,
még mielőtt a közelükbe ért volna, s álnokul meg akarták ölni. Így szóltak egymáshoz:
[261]
— Íme, erre jön az álmok ura! Most öljük meg, testét vessük a kutak egyikébe, s mondjuk
azt, hogy vadállat tépte szét. Majd meglátjuk, mi lesz az álmaiból!
Hallotta ezt Reubén, s meg akarta menteni Józsefet a kezük közül. Közbeszólt:
— Ne gyilkoljunk! Majd még ezt mondta:
— Ne ontsunk vért, vessük csak élve ebbe a kútgödörbe itt a pusztában, de ne emeljük rá
a kezünket!
Mindezt Reubén azért mondta, hogy Józsefet kimentse a testvérek markából, és majd
visszajuttassa az apjuknak.
És történt, hogy amint József a testvérei közelébe ért, azok leteperték, leszaggatták róla a
tarka köntöst, megragadták öccsüket, és a kútgödörbe vetették. A kútgödör üres volt, víz
sem volt benne.
Ezek után a testvérek letelepedtek, hogy falatozzanak. Később felemelték szemüket, s
látták, hogy Gileád felől izmáelita karaván vonul Egyiptom felé, tevéik megrakva
fűszerekkel, balzsammal, mirhával. Jehuda így szólt testvéreihez:
— Mi hasznunk volna abból, ha megölnénk fivérünket? Leplezni kell majd a vérét!
Kezünket ne emeljük rá, hiszen testvérünk ő, egy test mivelünk. Gyertek, s inkább adjuk el
az izmáelitáknak.
A testvérek hallgattak a szavára.
De épp akkor jártak arra midjáni kalmárok, és kihúzták Józsefet a kútgödörből vastag
kötéllel, és eladták őt az izmáelita karavánnak húsz ezüstért. Józsefet az izmaeliták
magukkal vitték Egyiptomba.
Mire Reubén a kútgödörhöz ért, József már nem volt a kútban.
Reubén megszaggatta ruháit, visszatért testvéreihez, majd mondta:
— A gyermek nincsen. És én, én most merre bujdossam?.. . A testvérek fogták József
tarka köntösét, leöltek egy [262] kecskebakot, s a köntöst annak vérébe mártották. A
tarka köntöst apjuk elé küldték, üzenve:
— Ezt találtuk. Vizsgáld meg, fiad köntöse-e, avagy nem? Jákób megvizsgálta a köntöst,
és feljajdult:
— A fiam köntöse! Gonosz vadállat falta fel, Józsefet ragadozó tépte szét! . . .
Jákób megszaggatta öltözékét, darócot csavart dereka köré, és nagyon soká gyászolta fiát.
Többi fia és minden lánya kérlelték, hogy vigasztalódjék meg, ő azonban nem szűnt
zokogni, s így jajgatott:
— Sírva szállok sírba a fiam után! És apja siratta Józsefet sokáig.
A kalmárok eközben már eladták Józsefet Egyiptomban Potifárnak, a fáraó tisztjének, a
testőrök kapitányának.
Potifár házában
Amikor József Egyiptomba került, az izmáeliták kezéből, akik oda vitték, egy egyiptomi
vette meg, Potifár, a fáraó tisztje, a testőrök kapitánya. József urának, az egyiptominak

mondái
házában maradt; szerencsés és szerencsét hozó volt mindenben, mert Jahve mellette állt.
Ura csakhamar felismerte, hogy Jahve Józseffel van, és bármit csinál, azt Jahve
szerencséssé teszi a kezében, ezért József kegyes tetszésre lelt gazdájánál, s őt
szolgálhatta. Potifár kinevezte Józsefet az egész ház fölé, s mindent, amije volt, a kezére
bízott. S attól kezdve, hogy az egész ház fölé kinevezte, s mindent, amije volt, a kezére
bízott, Jahve — József miatt — megáldotta az egyiptomi házát, s Jahve áldása volt
mindazon, ami az övé, akár a házban, akár a mezőkön. Potifár Józsefre hagyta minden
dolgát, s nem volt semmi egyébre gondja, csak az ételre, amit evett.
József szépséges arcú, deli termetű ifjú volt, s történt e dolgok után, hogy urának felesége
Józsefre vetette a szemét. [263]
— Maradj velem ... — mondta neki.
József azonban vonakodott, s ezt mondta ura feleségének:
— Íme, az én uram nem ellenőriz engem, hogy mi van a házban, hanem a kezemre bízott
mindent, amije van. Nincs e házban nálam hatalmasabb, és ő nem tiltott el engem e
házban semmitől, csakis tőled, hiszen te a felesége vagy. Hogyan tehetném hát meg e nagy
gonoszságot, amellyel Elóhim ellen vétkeznék?
De az asszony nap mint nap így beszélt Józsefhez, bár József nem hallgatta meg, s nem
akart vele maradni.
Egyszer azonban történt, hogy a házba lépett, dolgát végzendő, s a házban senki nem volt
a házi személyzetből. Potifár felesége megragadta József ruháját, s mondta:
— Maradj velem! . . .
És József ott hagyta kezében a ruháját, elfutott és kimenekült a házból. Az asszony, látván,
hogy ruháját a kezében hagyta, a ház elé szaladt, összekiabálta a házi személyzetet, s
mondta nekik:
— Nézzétek! Uram ránk hozta ezt a héber férfit, szégyenünkre! Bejött hozzám, hogy
velem háljon, de én erős hangon kiáltottam, s amint hallotta, hogy hangom felemelem és
kiáltozom, ott hagyta mellettem a ruháját, elfutott és kimenekült a házból.
József ruhája ott hevert az asszony mellett, míg a ház ura haza nem tért. Akkor az
ugyanígy beszélt vele is, és mondta:
— A héber szolga, akit szégyenemre a házba hoztál, bejött hozzám! De amint hallotta,
hogy hangom felemeltem és kiáltottam, ott hagyta mellettem a ruháját, elfutott és
kimenekült a házból.
Az úr, hallván felesége szavait, s hogy nyomatékul még hozzáteszi: „Bizony, ezeket tette
velem!", haragja kigyúlt, s József ura tömlöcre vetette őt, oda, ahol a királyi foglyok
vannak fogságban. [264]
A tömlöcben
József hát ott volt a tömlöcben. De Jahve vele volt. s kegyes indulattal hajlott feléje. A
tömlöc tisztje kegyes tetszéssel fordult József felé, és az ő gondjaira bízott minden foglyot,
akik a tömlöcben voltak; a teendőket mind ő látta el, és a tömlöc tisztje nem kellett hogy
azzal törődjön, amit József kezére bízott, mert Jahve volt Józseffel, s amit csinált, abban
Jahve szerencséssé tette.
Ebben az időben történt, hogy Egyiptom királyának fősütőmestere és főpohárnoka
vétkeztek uruk, Egyiptom királya ellen; a fáraó haragra gerjedt két főtisztje, a pohárnokok
tisztje és a sütőmesterek tisztje ellen, és tömlöcre vetette őket, fogságba a testőrök
tisztjének házában, ugyanott, ahol József volt fogságban. A testőrök tisztje Józsefet
rendelte melléjük, s József szolgálta ki őket. Napok óta voltak már fogságban, amikor
mindketten álmot láttak, ugyanazon éjszaka mindketten más és más álmot, s más volt

mondái
álmaik értelme is. Reggel József rájuk köszöntött, s látta, hogy izgatottan tanakodnak.
Megkérdezte a fáraó tisztjeit, akik vele együtt voltak fogságban ura házában, s mondta:
— Miért ily szomorú ma reggel az arcotok?
— Álmot álmodtunk — felelték azok —, de nincs, aki megfejtené.
Mondta József:
— Talán nem Elóhim az álmok rejtélyének megoldója? Meséljétek hát el nekem az álmot!
És a pohárnokok tisztje elmesélte Józsefnek az álmát, s mondta:
— Álmomban, íme, egy szőlőtő van előttem; a szőlőtőn három friss hajtás, s ahogy
kivirágzott, előbújtak a bogyók, és a fürtjeiben a bogyók megértek. Kezemben a fáraó
serlege, leszakítom a bogyókat, kinyomom a fáraó serlegébe a levüket, és a fáraó kezébe
adom a serleget. [265]
Mondta József:
— Nos, ez az álmod megfejtése: a három friss hajtás három napot jelent. Még három nap,
és a fáraó felemeli fejedet, és visszahelyez tisztségedbe; kezébe te adod ivóserlegét, mint
régebben szoktad, midőn pohárnoka voltál. De kérlellek, tarts meg emlékezetedben, ha
sorsod jóra fordul, s tegyél meg egy szívességet nekem: említs meg a fáraó előtt, és vígy ki
e házból, mert engem valójában elraboltak a héberek földjéről, és itt sem cselekedtem
semmi olyat, amiért a gödörbe vethetnének.
A sütőmesterek tisztje látta, hogy kedvező a megfejtés, így szólt hát Józsefhez:
— Almomban én is, íme, három kosarat tartok fejemen, cipókkal megrakva; a felsőben a
fáraó étke, csupa péksütemény, de egy madár csipdesett belőlük a kosárból a fejem fölül.
Mondta József:
— Nos, ez az álmod megfejtése: a három kosár három napot jelent. Még három nap, és a
fáraó leveszi fejedet, és egy tára akaszt téged; madarak csipdesik le rólad a húsodat.
A harmadik napon a fáraónak születésnapja volt, s hatalmas lakomát rendezett
szolgáinak; megvizsgálta a pohárnokok tisztjének és a sütőmesterek tisztjének ügyét is,
valamennyi szolgája jelenlétében. A pohárnokok tisztjét visszahelyezte a pohárnoki
méltóságba, s a fáraó kezébe ő adta az ivóserleget; a sütőmesterek tisztjét pedig
felakasztatta, amint József ezt felfedte előtte. De a főpohárnok nem tett említést Józsefről,
és megfeledkezett róla.
A fáraó álmai
Két év telt el, s a fáraó álmot látott. Íme, a Nílus partján áll, és a folyóból hét tehén jön fel,
termetre szépek, és húsuk [266] kövér; a parton kezdtek legelészni. Majd hét másik tehén
jön lel utánuk a folyóból: termetre csúnyák, és húsuk sovány; a Nílus partján a hét tehén
mellé álltak. És a csúnya termetű, sovány húsú tehenek felfalták a hét szép termetű és
kövér tehenet. Erre ébredt fel a fáraó.
De ismét elaludt, s egy második álmot látott. Íme, hét kalász nő egy száron, teltek és
szépek. Majd hét másik kalász sarjadt utánuk, fonnyadtak és szélfútta üresek. És a hét
fonnyadt kalász elnyelte a hét telt és dús kalászt. Erre ébredt fel a fáraó, s íme, ez volt az
álma.
Reggelre kelvén, a fáraó lelke háborgott a nyugtalanságtól. Egybehívatta Egyiptom
minden álomfejtőjét, és a bölcseket; a fáraó elmesélte nekik az álmát, de nem volt, aki
megfejtse neki az álmot.
Megszólalt a pohárnokok tisztje, s mondta a fáraónak:
— Bűnömre emlékszem e napon ... A fáraó haragra lobbant szolgáira, és a testőrök
tisztjének házában őrizetbe vétetett engem, a sütőmesterek tisztjével együtt. Ó és én
egyaránt álmot álmodtunk, egyazon éjszaka. Volt ott velünk egy héber ifjú, a testőrök

mondái
tisztjének szolgája, elmondtuk neki álmunkat, s ő megfejtette nekünk, mindkettőnk álmát
a maga értelmének megfelelően értelmezte, s ahogyan értelmezte, úgy is történt, engem
visszahelyeztél tisztségembe, azt pedig felakasztattad.
A fáraó magához rendelte Józsefet; gyorsfutár hozta ki őt a börtönből. Megborotválták,
tiszta ruhába öltöztették, és a fáraó elé vitték. Mondta a fáraó Józsefnek:
— Álmot álmodtam, de nincs, ki megfejtené. Azt hallottam rólad, hogy meghallod az
álmot, és értelmezed.
Felelt József a fáraónak, és mondta:
— Nem én, hanem Elóhim válaszol, a fáraó üdvére. A fáraó elmesélte Józsefnek az álmát,
és mondta:
— Álmomban, íme, a Nílus partján állok, és a folyóból hét tehén jön fel, termetre szépek,
és húsuk kövér; a parton [267] kezdtek legelészni. Majd hét másik tehén jön fel utánuk a
folyóból: termetre nagyon csúnyák, és húsuk sovány; nem láttam ilyen rút tehenet egész
Egyiptomban. És a csúnya, sovány tehenek felfalták az előző hét kövér tehenet. Elnyelték
azokat, de meg sem látszott, hogy bennük vannak, éppoly csúnya volt a termetük, mint
előtte. Erre ébredtem fel. De ismét elaludtam, s egy másik álmot láttam. Almomban, íme,
hét kalász nő egy száron, teltek és szépek. Majd hét másik kalász sarjadt utánuk,
fonnyadtak és szélfútta üresek. És a fonnyadt kalászok elnyelték a hét szép kalászt.
Elmondtam ezt az álomfejtőknek, de azok nem magyarázták meg. Mondta József a
fáraónak:
— A fáraó két álma egy és ugyanaz: Elóhim megjelenti a fáraónak, amit tenni fog. A hét
szép tehén: hét esztendő; és a hét szép kalász: hét esztendő. A két álom egy és ugyanaz. A
hét sovány és csúnya tehén, amely utánuk jött fel, hét esztendő; és a hét fonnyadt,
szélfútta üres kalász az éhség hét esztendeje. Ez az, amit a fáraónak mondhatok: Elóhim
látni engedte a fáraónak, amit tenni fog. Hét esztendő következik, nagy lesz a bőség
Egyiptom egész földjén. De az éhség hét esztendeje követi őket, s elfelejtik a bőséget
Egyiptom egész országában; az ínség megöli az országot. A bőségnek nyoma sem marad a
nyomában jövő éhínség miatt, mert az éhínség igen súlyos lesz. S hogy megkettőződött az
álom a fáraónak, azt jelenti, hogy Elóhim szilárdan eltökélte a dolgot, és siet, hogy véghez
vigye. Ezért szemeljen most ki a fáraó egy eszes és bölcs férfit, s rendelje őt egész
Egyiptom fölé. Küldjön a fáraó az ország minden zugába meghatalmazottakat, szedessen
ötödöt a föld terméséből, amíg a hét bőséges esztendő tart. És a most következő szép és
dús évek termését halmozzák fel, gyűjtsék a gabonát a fáraó keze alá, és őrizzék meg a
városokban az élelmet; ez legyen az ország tartaléka az ínség hét esztendejére, amelyek
Egyiptomban elkövetkeznek, nehogy elpusztuljon az ország az éhínség miatt.
268
A fáraónak és minden szolgájának tetszettek e szavak, ezért így szólt a fáraó szolgáihoz:
— Találhatnánk-e őhozzá hasonló férfit, akiben Elóhim szelleme van?
Majd Józsefhez fordult, és mondta:
— Minthogy Elóhim veled tudatta mindezeket, nincs más olyan eszes és bölcs férfi, mint
te. Légy hát te házam irányítója, és szavadnak engedelmeskedjék egész népem; csak a
trónszék lesz nálad magasabb. Íme, egész Egyiptom fölé rendellek téged.
E szavakkal a fáraó lehúzta karperecét, és József karjára húzta; gyolcsruhákba öltöztette,
és nyakába aranyláncot akasztott. Második szekerén végigvonultatta a városon, miközben
kiáltozták:
— Térdre!
Így rendelte őt egész Egyiptom fölé. És mondta a fáraó Józsefnek:
— Én vagyok a fáraó. De tudtod nélkül senki sem emelheti fel kezét vagy lábát Egyiptom
egész földjén.

mondái
Így került József a legmagasabb méltóságba. A fáraó feleségül adta hozzá egy főrangú pap
lányát, és nevét egyiptomi névre változtatta: Capnát-panéah lett József neve.
József harmincéves volt ekkor.
A bőség és ínség évei
Az új tiszttartó, a királyi főméltóság első dolga volt, hogy keresztül-kasul bejárja

Egyiptomot.
A bőség hét esztendeje alatt a föld tele marokkal ontotta a termést. József összegyűjtött
minden felesleget, ami csak tartalékolható volt a hét dús év terméséből. A városokban
raktárakat épített, és felhalmozta bennük a környező vidék gabonáját. Mint a föveny a
tenger partján, oly hatalmas volt a [269] termés; végül már nem is számlálták, mert
lehetetlenség volt számon tartani. Így telt el a hét bő esztendő.
Ezekben az években született meg József két fia, még mielőtt beállt az ínség. Az idősebbik,
az elsőszülött a Manasse nevet kapta, a második fiút Efraimnak nevezték.
Aztán elkövetkezett az aszály hét éve, amint József megjövendölte. Az éhség elborította a
föld minden országát, s Egyiptomot is, teljes egészében. De Egyiptom raktáraiban még
volt kenyér. A nép a fáraóhoz fordult, sírva könyörögtek, kiáltoztak a kenyérért. Az
uralkodó így felelt nekik:
— Menjetek József elé, s azt tegyétek, amit ő kíván.
Midőn az éhínség már mindenkit fojtogatott, József megnyitotta a magtárakat, és áruba
bocsátotta a felhalmozott gabonát. Nemcsak Egyiptomból, de a környező országokból, így
Kanaán területéről is felkeresték, hogy kenyeret vásároljanak tőle. Ily módon megszerzett
minden ezüstöt, ami csak fellelhető volt Egyiptomban és Kanaánban; hisz az emberek
minden pénzüket szívesen odaadták, csakhogy gabonát kapjanak érte cserébe. A kincs
mind a fáraó kincstárában halmozódott fel.
Mikor a pénz már elfogyott, de az ínség egyre erősebb lett, szinte tombolt az országban, a
lakosság ismét József elé állt:
— Kérünk, adj nekünk kenyeret, hogy ne kelljen itt előtted meghalnunk. Nincs már több
pénzünk.
De József is értette a dolgát!
— Hajtsátok hozzám a csordáitokat, ha pénzetek már nincsen. A barmokért kaphattok
kenyeret.
Az egyiptomiak József elé terelték minden jószágukat. Kenyérré változtak a jó gulyák,
kondák, nyájak. Szamaraik is József kezébe kerültek. Abban az évben a nép el volt látva
élelemmel.
A következő nyáron már ismét nem volt mit enniök, mert a föld még kórót sem termett.
Újra József elé álltak panaszos kérésükkel, könyörgéseikkel: [270]
— Nem tagadjuk el urunk előtt, hogy se pénzünk, se jószágunk többé: mind a
kincstárakba és a fáraó legelőire vándorolt. Más nem maradt, csak tulajdon magunk és a
földünk. Végy hát meg minket és termőföldjeinket; ha a fáraó szolgái leszünk, s magvakat
adsz: éhen sem kell elvesznünk, és a termőtalaj sem marad parlagon.
Ekkor József könnyen megszerezte Egyiptom egész földjét, mert maga a lakosság adta el
— az éhségtől szorongattatva — szántóját, mezőjét. Az ország a fáraó tulajdona lett.
A népet áttelepítette, felforgatta a városok lakosságát: hadd felejtsék el, hogy valaha övék
volt a termőföld. Vetőmagot adott nekik, mondván:
— Íme, mindannyiótokat megvettelek a fáraónak. Tessék, itt a vetőmag. Vessétek be a
földeket. De a termésből ötödrészt a fáraónak tartoztok beszolgáltatni. A fennmaradó
négy a tietek legyen, részint vetőmagnak, részint élelmetekül, hogy házatok népét és

mondái
gyerekeiteket tápláljátok. A fáraó szolgái vagytok ezentúl.
Az egész föld, Egyiptom egész országa a fáraó tulajdona lett. Csupán a papokhoz és
birtokukhoz nem nyúltak, azoknak József meghagyta a vagyonukat, mert a fáraó juttatta
azt nekik.
A testvérek első útja Egyiptomba
A hét szűk esztendő idején az egész föld lakossága Egyiptomba ment gabonát vásárolni.
Jákób is, mikor látta, hogy ott még van eladni való kenyér, így szólt fiaihoz:
— Meddig késlekedtek? Hallottam, hogy Egyiptom földjén gabonát árulnak. Menjetek ti
is oda, és vegyetek valami eleséget, nehogy éhen haljunk!
József tíz testvére felkerekedett, és Egyiptomba ment gabonát venni. De Benjámint, József
egy anyától való öccsét Jákób [271] nem engedte velük. „Esetleg veszedelem érheti!" —
gondolta.
Jákób fiai nem egyedül keltek útra, mert az éhség egész Kanaánt szorongatta.
Mindannyian József elé kerültek, mert a fő-fő tiszttartó maga mérte ki a szemet a
vásárolni akaróknak, különösen az idegeneknek.
Midőn a tíz fiú, most már meglett férfi mindahány, arccal a földre borult előtte, József
felismerte őket, de nem árulta el magát. Kemény beszéddel fordult hozzájuk; mint
idegenekkel, úgy bánt velük. Vádaskodóan faggatta őket:
— Mit kerestek Egyiptomban?
— Kanaánból jöttünk, hogy gabonát vásároljunk — felelték ők alázatosan. Nem is
sejtették, ki beszél velük.
Józsefnek álmai jutottak eszébe, s mindaz, amit akkor a testvérei felől szólt.
— Kémek vagytok — támadt rájuk, hogy megfélemlítse, s talán hogy egy kissé meg is
büntesse őket. — Azért jöttetek, hogy kilessétek az ország titkait!
Azok ijedten tiltakoztak:
— Nem így van, urunk, szolgáid csupán gabonát vásárolni jöttek! Mindannyian egy férfi
fiai vagyunk, megbízhatsz bennünk. Nem, szolgáid nem az ország kémlelésére jöttek!
De József visszautasította mentegetőzésüket:
— Nem igaz, mert az ország titkait kilesni jöttetek!
— De urunk — felelték azok —, tizenketten vagyunk egy apa fiai. Egy eltűnt közülünk, s
a legifjabb atyánknál van.
József megrendülten, de nagy önuralommal folytatta:
— Hiába magyarázkodtok, kémek vagytok. De próbára teszlek benneteket: a fáraó
életére esküszöm, nem távoztok el innét, amíg el nem hozzátok legkisebb öcséteket!
Küldjetek haza valakit magatok közül, hogy elhozza a gyermeket, s addig a többiek
fogságban maradnak, hogy szavatok próba alá vettessék: igazat beszéltek-e vagy
csakugyan kémek vagytok?! [272]
És három napon át szigorú őrizet alatt tartotta a testvéreket. A harmadik napon eléjük
állt, és e szavakat intézte hozzájuk:
— Én is félem Elóhimot, ezért mást határoztam, ezt tegyétek. Egyikőtök maradjon itt,
őrizetben, ha valóban megbízhatók vagytok; a többi menjen haza, és vigyen az éhség
csillapítására gabonát. Legkisebb öcséteket pedig hozzátok elém, s akkor szavaitok
igazolást nyernek. Ez esetben nem haltok meg.
Anyanyelvükön kezdtek egymás között beszélni, szaporán pergetvén a szavakat;
remegtek a félelemtől.
— Vétkesek vagyunk testvérünkkel szemben, akinek láttuk nyomorúságát, amikor
hozzánk könyörgött, hogy kegyelmezzünk: de mi nem kíméltük. Ezért támadt most ránk

mondái
ez a szörnyű veszedelem! . . .
Reubén is megszólalt, mondván:
— Nem megmondtam nektek, hogy ne kövessetek el bűnt a gyermek ellen? De nem
hallgattatok rám! S most, íme, számon kéretik a vére!
Nem tudták, hogy József érti őket, mert eladdig tolmács útján tárgyaltak. De e szavakat
hallván, testvérük elfordult tőlük, mert kicsordultak szeméből a könnyek. Majd ismét
hozzájuk lépett, Simeónt választotta ki, és szemük előtt kötöztette meg.
Ezek után József parancsot adott, mire a szolgák megtöltötték zsákjaikat. Arról is
gondoskodott, hogy az ezüstöt titokban mindenkinek visszakössék zsákjába. Úti
élelemmel is ellátta őket.
Azok meg kilencen — mivel Simeón ottmaradt — szamaraik hátára kötözték a zsákokat,
és elindultak.
Első állomásukon, amikor kioldozták a takarmányos iszákot, hogy enni adjanak a
szamaraknak, mindegyikük megtalálta, a zsák szájába kötve, az ezüstöt, amelyet pedig
József kezéhez számoltak le. A pénznek nem volt híja.
— Visszakerült az ezüstöm! — kiáltott fel az egyik. [273]
— Itt van az enyém is — mondta a másik. Csodálkoztak:
— Mit cselekedett velünk Elóhim?! . . . Hazaérkezvén, azonnal elmondtak mindent
Jákóbnak is.
Felpanaszolták, hogy az ország ura igen keményen bánt velük, kémeknek hitte őket.
Elmondták, miképp folyt a szó, s hogy végül milyen alkut kötöttek. A zsákokba
visszakerült ezüstről sem felejtkeztek meg.
Atyjuk is megijedt. De őt most csak Benjámin érdekelte:
— Gyermektelenné tesztek, gonoszok! József odaveszett, Simeón odaveszett. Benjámint
is el akarjátok vinni? Mindez engem sújt, én érzem a fájdalmat!
Reubén lépett elő:
— Atyám! Öld meg a két fiam, ha nem hozzuk vissza Benjámint. Bízd a kezemre őt, s én
bizonnyal visszahozom!
Jákób hajthatatlan maradt:
— Nem és nem; nem engedem, hogy veletek menjen a fiam. Bátyja halott, ő egymaga
maradt már csak életben Ráhel, a Kedves két szép fia közül. Szerencsétlenség is érheti az
úton, amelyet meg kell járnotok: s akkor ősz fejemet a bánat viszi sírba!
Ezek után a testvérek már nem tudtak mit mondani. Éltek a megvásárolt gabonából.
Ismét József előtt
A szárazság nem szűnt: az éhség egyre súlyosabb lett. Már felélték az Egyiptomból hozott
gabonát, utolsó szemét is, és ekkor így szólt Jákób a fiaihoz:
— Menjetek el ismét, és vegyetek még valamennyi élelmet! Jehuda válaszolt.
— De hisz az az ember — (Józsefre gondolt, a fáraó fő-fő biztosára) — szigorúan
meghagyta nekünk: csak úgy [274] mehetünk vissza, ha velünk jön legkisebb öcsénk is.
Ha elszántad magad arra, hogy elküldöd velünk Benjámint, megyünk, s megvesszük az
élelmet; de ha nem, akkor maradunk. Jákób panaszosan felelt:
— Miért tettétek velem ezt a gonoszságot, hogy elárultátok annak a férfinak: „Van még
egy testvérünk"?
Egy hangon mondták a testvérek:
— Nagyon faggatott bennünket szülőföldünk és családunk felől, mondván, hogy: ,,Él-e
még az apátok?, van-e még testvéretek otthon?", s mi mást nem felelhettünk. Honnan
tudhattuk, hogy majd ezt kívánja tőlünk?

mondái
Jehuda lépett elő:
— Küldd el a fiút énvelem, s akkor elindulunk. Ha elmegyünk, életben maradunk, nem
veszünk éhen: se mi, se te, se a fiú. Én vállalom a kezességet érette, rajtam követeld: ha
nem hoznám vissza, s nem állítanám ismét eléd, legyek bűnös a szemedben életem
minden napján! — Utolsó érvként még ezt is hozzátette: — Ha siethetnénk, s nem
tartóztatnál ily soká, kétszer is megjártuk volna az utat.
Jákób felsóhajtott, majd bólintott:
— Jól van, ha másképp nem lehet, hát vigyétek. De töltsétek meg zsákjaitokat,
edényeiteket az ország kincseivel, hogy ajándékkal léphessetek ama férfiú elé:
balzsamkenőcs, méz, fűszerek, dió és más csemegeféle legyen a málhátokban! Pénzt is
vigyetek annyit, amennyi kell. Sőt ne feledjétek átadni azt az ezüstöt sem, amelyet az úton
leltetek meg a zsákok szájába kötve . . . Vigyétek hát öcséteket is, menjetek. Elóhim adjon
nektek kegyes fogadtatást. De egyetlen öcséteket, aki Ráheltől származó fiaim közül
megmaradt, hozzátok vissza . . . — És felzokogott hangos sírással: — Ki vagyok fosztva, ki
vagyok fosztva! . . .
Búcsút véve atyjuktól és családjuktól, elindultak. Az út ismerős volt, viszontagságok nem
hátráltatták előrehaladásukat: hamar megérkeztek, Benjámin is velük. [275]
József elé álltak. A nagy hatalmú férfiú azonnal észrevette, hogy soraikban Benjámin is ott
van. Parancsot adott legfőbb szolgájának, aki a házát vezette:
— Vezesd be a hűs termekbe e férfiakat, öless állatot, és készíts ebédet, mert délben
velem fognak ebédelni.
A háznagy mindenben úgy tett, amint József megparancsolta. A testvérek, látván, hogy
beljebb tessékelik őket, megrémültek, s így szóltak egymáshoz:
— Bizonyára a pénz miatt, amelyet tudatlanul bár, de hazavittünk! Ránk rontanak,
elfognak, hogy szolgává alázzanak, és elvegyék szamarainkat!
Ezt megelőzendő, a háznagyhoz léptek, és még az ajtóban könyörgőre fogták a szót:
— Urunk, midőn először jártunk itt, hogy élelmet vegyünk, hazatérésünkkor már az első
hálóhelyen észrevettük, hogy a pénz, amelyet pedig kifizettünk a gabonáért,
mindegyikünk zsákjának szájába volt kötve, hiánytalanul mind számra, mind súlyra: most
ezt is magunkkal hoztuk! Nem tudjuk, ki tehette akkor vissza. S most fölös ezüsttel
jöttünk, hogy ismét vásárolhassunk . . .
Az egyiptomi nem sokat törődött velük, szavukat se nagyon értette. Legyintett egyet, s
mondta:
— A pénzt bizonyára istenetek és atyátok istene helyezte el a tarisznyátokban! . . . De ne
féljetek semmitől, legyetek békével !
Otthagyta őket, s pár pillanat múlva beküldte hozzájuk Egyiptomban maradt fivérüket,
Simeónt. A viszontlátás örömébe feledkezve észre se vették, hogy tágas csarnokba
vezették őket József házában. Vizet kaptak, s megmoshatták a lábukat. Szamaraik elé
abrakot vetettek.
Délben, mikor József megjelent, átadták az ajándékokat, és a földre borultak. A kérdésre:
— Hogy érzi magát aggastyán apátok? Él-e még? — óvatosan feleltek: [276]
— Szolgád, a mi apánk, kérdésedre, még él és jól van. — Minden mondat után mélyen
meghajtották magukat, arccal a földre borultak, nehogy haragot gerjesszenek a hatalmas
férfiúban maguk vagy ügyük iránt.
József körülnézett, s pillantása Benjáminon akadt meg:
— Ó az öcsétek, akiről múltkor is szóltatok?
— Igen, apánk legkisebb fia ő — válaszoltak, s leborultak megint. De József ezt nem látta,
gyorsan ellépett tőlük. A viszontlátás megremegtette bensőjét, sírni szeretett volna. A
szomszéd kamrácskába ment, s letörülte kicsorduló könnyeit. Megmosta arcát, és

mondái
visszatért. Uralkodni próbált indulatain.
Parancsot adott a tálalásra. De magának külön teríttetett, azokkal az egyiptomiakkal
együtt, akik az asztalnál étkeztek, mert az egyiptomiak nem ehettek együtt a héberekkel:
tiltott volt ez számukra!
József asztalhoz ültette a testvéreit, születési rendben, s még véletlenül se vétette el
sorukat. Néztek is nagyot: ,,Honnan tudja életkorunkat!?" Majd mindenkinek osztott az
előtte elhelyezett tálból. Benjámin része ötszörte nagyobb volt, mint a többieké. Így telt
el az ebéd. Ettek, ittak, meg is mámorosodtak. Asztaltól kelvén, József parancsot adott
háznagyának:
— Töltsd meg edényeiket annyi gabonával, amennyit csak el tudnak vinni. Az ezüstöt
tedd vissza abrakos tarisznyáik zsákjába. Ezüst serlegemet pedig, ezt a remekmívű
darabot — mutatott az asztalon álló tárgyra, mely gazdag díszítésével, kecses formájával
kiemelkedett a többi evőeszköz és asztalnemű közül — helyezd el a legkisebbik
zsákjában!
Minden úgy történt, ahogyan József elrendelte.
Eljött a reggel, felfénylett a nap, s az emberek útnak indultak, szamaraikat ösztökélve.
Alig hagyták el a várost, még nem juthattak messzire, mikor József parancsot adott
otthon a háznagynak: [277]
— Eredj nyomukba, üldözd őket! Ha elérted a csapatot, vond felelősségre valamennyit,
mondván: „Miért loptátok el uratok varázsló, jövőnéző serlegét? Rosszal fizettetek a
jóért?"
A háznagy utánuk eredt, hamar utolérte a poroszkáló szamarakat, s a tizenegy testvérre
támadt.
— Miért vádolsz ezzel bennünket? — kérdezték azok, semmit sem értve a
szemrehányásokból. — Hiszen távol áll tőlünk, gyalázatunkra volna az efféle cselekedet!
Nem visszahoztuk a múltkor hozzánk került pénzt is? Urad házából sem ezüstöt, sem
aranyat nem raboltunk. Tessék, vizsgáld meg az állatok terhét: akinél megtalálod, legyen
halál fia! S mi valamennyien urad szolgái leszünk, ha nálunk leled a serleget!
— Legyen — mondta az egyiptomi, s hozzálátott a kutatáshoz.
Az idősebbek málnáit csak ímmel-ámmal nézegette, de Benjámin minden zsákját,
edényét tüzetesen kiforgatta. A sok földre szórt holmi között meglelte a serleget.
Benjáminnál volt.
A testvérek nem tudták, mire véljék a váratlan szerencsétlenséget . . .
Megszaggatták ruhájukat, felültek hátas szamaraikra, és baljós gondolatok közepette
visszatértek a városba.
József felfedi kilétét
A városban egyenest József házába nentek. A hatalmas férfiú még ott volt. A földre hulltak
előtte.
— Mit követtetek el?! Nem tudjátok, hogy a magamfajta időnként jósolni szokott?! . . .
A testvérek szószólója Jehuda volt: - Mit mondhatnánk urunknak, mit szólhatnánk erről,
hogyan igazolhatnánk magunkat? Isten rátapintott szolgáid [278] bűnére, s tessék,
kezedben vagyunk: szolgáid leszünk, mind mi, mind az, akit rajtakaptál.
— Távol legyen tőlem, hogy ezt tegyem: az, akinél megtalálták a serleget, szolgám lesz, ti
pedig térjetek meg békén ősz atyátokhoz.
Jehuda előlépett, a dermedt csendben torkát köszörülte, és ékes szavakba kezdett:
— Kérlek, uram, hadd mondjon néhány szót uram fülébe a te szolgád. Ne lobbanjon
haragod szolgád ellen: hallgasd meg, mit beszélek. Hisz olybá veszünk téged, mint a

mondái
fáraót! Múlt alkalommal te faggatni kezdtél bennünket arról, van-e még otthon
testvérünk, s mi azt feleltük, hogy ősz atyánk mellett öcsénk vár bennünket, kinek fivére
rég elpusztult. Anyjától csak ez a gyerek maradt életben, ezért ő apánk kedvence. Te
akkor ránk parancsoltál, hoznánk el őt magunkkal Egyiptomba, mert látni kívánod. Mi
szabadkoztunk, mondván, hogy az ifjú nem hagyhatja el apánkat, mert ha otthagyja, az
öreg meghal. De te ragaszkodtál a kívánságodhoz, s kijelentetted, hogy a gyermek nélkül
nem léphetünk színed elé. Mi hazamentünk, mindent elmondtunk aggastyán apánknak, s
mikor eljött az ideje, hogy újra hozzád jöjjünk, mivel már híján voltunk az élelemnek, ő
keserűen felpanaszolta, hogy szeretett felesége két fiút szült; az egyiket már réges-rég,
amikor egyszer elküldte maga mellől, vadállat szaggatta szét; nem látta többé mind a mai
napig. S minket korholt: „Ha most ezt is, az utolsót, elszakítjátok tőlem, és netán
veszedelem éri: ősz fejemet sírva hurcoljátok a sírba!" S vedd észbe ezt, urunk: ha
megtérünk atyánkhoz, és a fiú nem lesz velünk: midőn meglátja, hogy nincs itt a fia —
mert hisz a lelke őutána sóvárog már csupán —, azonnal meghal. Mi, a te szolgáid, sírba
vinnénk jó apánkat! . . . Ezért hát, urunk— s itt Jehuda felemelte a hangját —, mivel apánk
előtt én vállaltam kezességet a fiúért, engedd őt haza, és tarts helyette engemet
magadnál. Hát visszamehetnénk apánk elé anélkül, hogy a legényke [279] velünk volna?
Csak az apámra zúduló szenvedést láthatnám . . .
József nem tudta tovább türtőztetni magát. Rákiáltott a szolgákra:
— Távozzék mindenki mellőlem!
Senki se maradt velük az egyiptomi szolgák közül.
Akkor József megismertette magát testvérei előtt. Nem fojtotta vissza sírásban fel-
felcsukló hangját, úgyhogy kívül az ajtón zokogását meghallotta a háznép, az egyiptomiak
is.
Így szólt az egyiptomi hatalmasság:
— Én vagyok József!
Testvérei egy hangot sem tudtak kinyögni, annyira megrémültek.
— De lépjetek hát közelebb! Szótlanul melléje léptek.
— Én József vagyok, testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba! . . . S most ne sírjatok, ne
emésszétek magatokat: isten azért állított az utatokba, hogy életben maradástokról
gondoskodjam.
Minden szavát álmélkodás és hosszú, bűntudatos hallgatás kísérte. De lassan felengedett
a testvérek félelme, és már szomjazták József menekülést ígérő igéit.
— Menjetek haza, atyánkhoz, s meséljetek el neki mindent, adjátok tudomására mostani
nagy méltóságomat. Látjátok, hogy én szólok hozzátok, adjatok hírül mindent ősz
apánknak! És hozzátok el ide. Gyertek ti is, házatok népével egyetemben. Juhotok,
marhátok, szamaratok legelőt kap itt, s egy-más közelében lakunk majd. Költözzetek át
Egyiptomba. Az éhínség még hosszan eltart, de itt eleségre leltek . . .
Még soká, nagyon soká beszélgettek, mesélték egymásnak az elmúlt éveket. A testvérek
félelme egyre jobban oldódott, s csodálkozva hallgatták öccsüket. József meg Benjámin
nyakába borult, és sírtak, sírtak. Majd sorra csókolta valamennyi testvérét. Vége nem
akart lenni az édes beszélgetésnek! [280]
A hír bejárta a fáraó palotáját is.
— Megjöttek József testvérei! — mondogatták az udvari előkelőségek és a cselédség
egyaránt. Mindenki örömmel hallotta, a fáraó éppúgy, mint szolgái és alattvalói. A fáraó
magához rendelte Józsefet, és ezeket mondta neki:
— Szólj testvéreidnek, hogy tegyék, amit mondok. Málházzák fel a szamarakat, menjenek
Kanaán földjére; majd apjukat és egész háztartásukat magukkal hozván, térjenek vissza
énelébem. A föld legjavát adom nekik, hogy Egyiptom talajának zsírosából éljenek; sőt

mondái
hatalmas társzekereket is adok, hogy azon szállítsák ide feleségüket és gyermekeiket. Az
otthoni holmival mit se törődjenek, hiszen itt a föld legjavát kapják meg!
József továbbította a parancsot. Bátyjait bőven ellátta élelemmel, s társzekereket küldött
velük, pompás egyiptomi fogatokat. Ajándéka is gazdag volt: a tizenegy testvér egy-egy
ékes ruhát kapott, Benjámin külön is háromszáz ezüstöt és öt ruhát. Apjának tíz
nőstényszamár terhe egyiptomi drágaságot küldött, tíz szamarat pedig kenyérrel,
gabonával és más élelemmel rakott meg. Majd útjukra bocsátotta őket, hogy ne
késlekedjenek. E szavakkal búcsúzott tőlük:
— Ne vádoljátok egymást az úton!
A testvérek elindultak Kanaán földje felé.
Jákób Egyiptomba költözik
Hazaérkeztek, és a fiúk mindent elmondtak Jákóbnak. Szóltak arról, hogy József él;
szóltak arról, hogy egész Egyiptom fölött uralkodik; szóltak arról is, hogy milyen
fogadtatásban részesültek, hogy milyen ajándékokat kaptak, s átadták a Jákóbnak küldött
kincseket is.
Jákób elalélt szavaik hallatán, nem hitt nekik. Álnoknak gondolta minden fiát, szíve
mélyén mindig is vádolta őket. [281]
De az ajándékok átvételekor be kellett látnia: ezúttal mégis igazat szóltak. József él, József
Egyiptom ura. József hívja őt. Lelke visszatért testébe, pillanatig se tétovázott:
— Túl sok az is nekem, hogy él a fiam, József; mást nem kívánok már látni, csak őt!
Elmegyek, hogy még egyszer láthassam, mielőtt meghalok.
Felkerekedtek, el is indultak. Mindent otthagytak, csupán az élők követték Jákóbot:
családjának hatvannyolc tagja, ha csak a férfiakat számoljuk, és a temérdek jószág, mely
évek óta rítt már a dús legelő után.
A vonuló csapat előtt Jehuda járt, hogy az utat mutassa. Mikor Gósen földjére értek,
Józseffel találkoztak, aki a fáraó fogatján eléjük sietett üdvözlésükre.
Jákób és József sokáig sírtak a találkozásnál.
— Most már, hogy láttalak, akár meg is halhatok — mondta az aggastyán . . .
József, miután apját szívére ölelte, azonnal a fáraó elé sietett, hogy tudtára adja
rokonságának megérkezését. Hatodmagával — öt testvérét vitte — lépett az udvarba.
— Mivel foglalkoztok, miből éltek? — fordult József testvéreihez a fáraó.
— Mind mi, mind atyáink állatterelő pásztorok vagyunk . . . Azért jöttünk, hogy e földön
vándorolhassunk nyájaink mögött, mert Kanaánban már kiégtek a legelők. Engedd meg,
hogy Gósen vidékén éljünk.
A fáraó így szólt Józsefhez:
— Atyád és testvéreid hozzád jöttek. Előtted egész Egyiptom, ott telepítsd le rokonaidat,
ahol a földet a legjobbnak ítéled. Éljenek Gósen vidékén, van ott legelő, elég minden
jószáguknak. Sőt, ha vannak köztük képzett és alkalmas férfiak, bízd kezükre az én
nyájaimat is, viseljék ők a gondját és legeltessék ők.
A testvérek mind elégedettek voltak a fáraó kegyességével. Örömmel újságolták apjuknak
a hírt. [282]
A fáraó maga elé kérette Jákóbot is. Az aggastyán köszöntötte a fáraót, s kérdéseire várt.
— Hány évet számláltál életedben?
— Vándorlásaim száz és harminc esztendőt tesznek . . . De kevés ez és nyomorúságos
ahhoz, amit atyáim éltek meg. Életem nem éri el az ő napjaik számát . . .
Kora és bölcsessége tisztelettel vegyes kíváncsiságot ébresztett a fáraóban: ilyen idős
férfiak nem élnek az ő országában! Jákób dús szakálla, a ráncok mélyén megfeketedett

mondái
bőr, ravaszul csillogó, bár néha már fátyolos, fáradt szeme megilletődötté tették őfelségét.
Nem csodálkozott hát azon a merész bizalmasságon sem, hogy az aggastyán, távozása
előtt, áldó mozdulatra emelte kezét, s rövid imát mondott a fáraó életéért.
Jákób és fiai Gósen földjén pásztorkodtak, s azóta nem éreztek szükséget semmiben.
Teltek-múltak az évek, elérkezett az a nap is, melyen Jákóbnak meg kellett térnie
atyáihoz. Halála előtt áldást mondott fiaira. József kisebbik fia, Efraim kapta a legnagyobb
áldást, holott ez Manassét illette volna, hiszen ő volt az elsőszülött. József szót is emelt,
azt hitte, rosszul lát öreg édesapja, de Jákób nem mondott le akaratáról . . . Majd a
testvérek is, a tizenkét fiú, Izráel tizenkét törzse, meghallották Jákób jövendőt villantó
szavait.
Ezután a sokat látott öreg kinyújtóztatta lábát az ágyon, kezét összekulcsolta és meghalt.
József hallgatott apja végső akaratára: a fáraónál kieszközölte az engedélyt, hogy Kanaán
földjén, a Makpéla barlangban temethesse el Jákóbot. Egyiptomi szokás szerint negyven
napon át tartott a balzsamozás, hetven nap és éjszaka a siratás, majd megindult a menet
Kanaán földje felé.
A temetés után a testvérek félni kezdtek, apjuk halála után nem áll-e rajtuk bosszút József
a gonoszságért, melyet vele tettek. Megbántott öccsük azonban hitet tett előttük: [283]
— Mit fékek? Talán Elóhim helyén állok én? Ti rosszat fondorkodtatok ellenem, de amit
kigondoltatok, az jóvá változott isten gondolataiban, terveiben. Ne féljetek hát. Eltartalak
titeket és gyermekeiteket is.
Jákób nemzetsége a nyájakat és csordákat terelve elterebélyesedett Egyiptom földjén . . .
[284]
MÓZES ÉS KÜLDETÉSE

mondái
A héberek élete Egyiptomban
Jákób fiai, ha József két gyermekét is hozzájuk számítjuk (minthogy Jákób megáldotta
őket), még csak hetvenen voltak. Teltek-múltak az évek, meghalt Jákób, meghaltak a
testvérek, maga József is megtért atyáihoz. A héberek azonban egyre sokasodtak; mint
mondják, „megtelt velük az ország".
Majd új király kezdett uralkodni Egyiptom fölött, aki már nem ismerte Józsefet. Az új
király így szólt népéhez:
— Íme, Izráel fiainak népe már számosabb s erősebb, mint mi. Okosan kell
tanácskoznunk felőle! Nehogy tovább sokasodjék, s netán háború törvén ki, ő is
ellenfeleinkhez pártoljon, ellenünk harcoljon, s elhagyja az országot. [285]
Hogy meggyötörjék őket, a kényszermunkában hajcsárokat állítottak fölébük; Pitomot és
Ramszeszt, a hombár-városokat építették a fáraónak.
Mégis, minél inkább gyötörték, a nép annál jobban szaporodott, annál jobban
terjeszkedett. Végül már a lakosság rettegte Izráel fiait, noha Egyiptom keserves munkára
fogta őket! Megkeserítették az életüket a kemény munkával: agyag, téglák, különféle
mezei munka ... — kín volt nekik minden, amit végezniök kellett.
Végül Egyiptom királya maga elé hívatta a héber bábaasszonyokat, s így szólt hozzájuk:
— Amikor a héber asszonyok szülésénél segédkeztek, jól ügyeljetek: ha az újszülött fiú,
meg kell őt ölnötök; de a lány életben maradhat.
A bábák azonban félték Elóhimot, s nem tették meg, amit Egyiptom királya parancsolt:
életben hagytak minden újszülöttet. Egyiptom királya ekkor újra maga elé hívatta a
bábákat, s így szólt hozzájuk:
— Hogy merészelitek életben hagyni a fiúcsecsemőket? A bábák ezt válaszolták a
fáraónak:
— A héber asszonyok nem olyanok ám, mint az egyiptomiak! Élettől duzzadók, s mielőtt
még a bába megérkeznék, már szültek is!
A bábák szava tetszésre talált Elóhim előtt. Haragra lobbant azonban a fáraó, s ezt a
parancsot adta egész népének:
— Vettessék a Nílus vizébe minden fiú, aki héber családban születik. Csak a lányok
maradjanak életben.
Mózes születése és neveltetése
Ezek után történt, hogy egy férfi Lévi törzséből, a neve Amrám, feleséget vett magának
törzse lányai közül. Az asszony, Jokebed, fiúgyermeket szült férjének. A gyermek [286]
szépnek és egészségesnek látszott. Anyja három hónapon át rejtegette, s amikor már nem
tarthatta tovább titokban, fogott egy sásfonatú ládikót, kívül-belül megkente szurokkal és
gyantával, és abba helyezte a fiúcskát. A ládikót a Nílus partján, a nádasban tette le.
Leánya, Mirjám, ottmaradt, bár kissé távolabb, hogy lássa, mi történik a gyermekkel.
A fáraó lánya éppen akkor ment le a vízpartra, hogy megfürödjék a Nílusban; szolgálói a
parton őrködtek. A fáraó lánya meglátta a nádasban a ládikót, odaküldte egyik cselédjét, s
az elhozta. Felnyitotta, belépillantott, s íme: egy csecsemő, egy kisfiú sír benne. Megesett
rajta a szíve, mert látta, hogy a héberek újszülöttjei közül származik.
Előlépett a rejtőző Mirjám, és így szólt a fáraó lányához:
— Ne menjek el, hogy a héber asszonyok közül egy szoptatós anyát hívjak? Ó
megszoptathatná a fiúcskát.
— Eredj — válaszolta a fáraó lánya.

mondái
Mirjám elsietett, és odahívta a csecsemő édesanyját. A fáraó lánya ezt mondta neki:
— Viseld gondját ennek a kisgyermeknek; szoptasd és neveld az én számomra. Béredet
majd én adom meg.
Jokebed magához vette a kisfiút, és szoptatta és nevelte. Mikor már nagyobbacska lett,
elvitték a fáraó házába, s ott is maradt, mintha a fáraó lányának gyermeke volna. Nevet is
kapott: Móse, azaz Mózes, mert - mondta a lány - a vízből húztam ki őt: a név ,,kihúzott"-
at jelent; de ha egyiptomi nyelven értjük, a jelentése: „fiú".
Mózes menekülni kényszerül
Ahogy teltek az évek, úgy mutatott Mózes egyre nagyobb érdeklődést az ország élete
iránt.
Egyszer is épp a mezőn sétált, testvérei, a robotra fogott héberek között, s figyelte
keserves munkájukat, amikor arra lett [287] figyelmes, hogy az egyiptomi felügyelő egy
héber férfit ütlegel. Gyorsan körülnézett, s látta, hogy senki sincs a közelben. Odalépett,
lesújtott: megölte az egyiptomit. A holttestet bekaparta homokkal.
Másnap is kiment, s látta, hogy két héber férfi civakodik, majd ölre kap.
Hozzájuk lépett, s a vétkest megszólította:
— Miért bántod a társad?
— Ki tett vezérünkké vagy bíránkká, mit szólsz bele viszályunkba? Talán engem is meg
akarsz ölni, ahogy minap az egyiptomit eltetted láb alól?!
Mintha ostorral vágtak volna Mózes arcába! „Úgy, hát a dolog már köztudomású?" —
gondolta.
A gyilkosság híre eljutott a fáraó fülébe is. Mózest halálra kerestette. Mózes átszökött a
határon üldözői elől, és Midján földjére menekült.
Mikor már jól benn járt az ország területén, nagy fáradtan leült egy kútnál. Midján
főpapjának hét lánya volt: mind ott szorgoskodott a kút körül. Atyjuk juhait őrizték, s
most jött el az itatás ideje: vizet mertek, a vályúba öntötték, s ügyelték, hogy minden
baknak, báránynak jusson inni elegendő. De más pásztorok is odajöttek, és el akarták
riasztani a lányokat, hogy ők juthassanak elsőbbséghez. Akkor felállt Mózes, és megvédte
a hét lány jogait: elűzte a férfiakat, és saját kezével mert tiszta vizet a lányok juhai elé.
Jóval idő előtt érhettek így haza a lányok. Apjuk megkérdezte:
— Miért, hogy ma ilyen korán végeztetek?
— A pásztorok ellen megvédett minket egy egyiptombéli: ő merte a vizet helyettünk, s
megitatta a juhokat.
— Hol hagytátok hát azt az embert? Hívjátok gyorsan ide, hogy megpihenjen és egyen
valamit!
A lányok visszafutottak, Mózes még mindig ott ült a kútnál. Házukba hívták, s ő
készséggel követte a kedves lányokat. [288]
Megtetszett a hely, és Mózes maradt. Megtelepedett Jitró, a midjániak istenének főpapja
házában. Ezentúl ő terelte a juhokat, ő gondozta apósa nyájait. Mert időközben meg is
házasodott: Jitró lányát, Cippórát elvette feleségül. Fiuk is született. Egyszerű, de boldog
életet éltek.
Az égő csipkebokor
Mózes a juhokat terelgetve gyakran messzire elkalandozott: jószágát még a sivatagon

túlra is elhajtotta, járatlanabb hegyi legelőkre. Így jutott el egyszer a Hóreb hegyére is.

mondái
Ekkor jelent meg előtte Jahve, lobogó tűz lángjában, amely egy csipkebokorból csapott
magasba. Mózes látta a lángot, a bokor tüskés ágainak lobogását, de meglepődött: a fa
nem fogyott, a tűz nem emésztette. Álmélkodva gondolta: „Oda kéne menni, megnézni,
miféle tünemény ez? Miért nem ég el a csipkebokor?"
Jahve látta, hogy Mózes közelebb lépett, szemügyre venni a nem hamvadó csipkebokrot, s
rákiáltott:
— Mózes! Mózes!
A gyanútlan pásztor körülnézett.
— Ímhol vagyok — felelte a hangnak, mert élőlényt nem látott a közelben.
— Ne közeledj — hallatszott újra Jahve zengő hangja —, ne lépj ide! Oldd le elébb
lábadról a sarut, mert szent az a hely, amelyen talpad nyugszik!
Majd ismételten megszólalt. Mózes meredten, földbe gyökerezett lábbal hallgatta a
kinyilatkoztatást.
— Én vagyok a hegység istene! Látván látom népem kínjait Egyiptomban. Sóhajukat,
kiáltozásaikat meghallottam. Ismerem minden szenvedésüket. Téged szemeltelek ki
megszabadításukra. Eredj, térj vissza Egyiptom földjére, és hozd fel onnét a hébereket.
Mentsd ki népemet kínzója kezéből, s [289] vezesd arra a földre, amelyet nékik adok:
vidd el őket a tejjel-mézzel folyó Kanaánba.
Mózes így válaszolt Jahvének:
— Ki vagyok én, hogy kivezessem Izráel fiait Egyiptomból? Nincs ehhez hatalmam!
— Veled leszek!
— És mi történjék, ha a nép elé állok, atyáik istenére hivatkozom, s így hívom őket
magam után, de ők nem hisznek, nem hallgatnak rám? Ki vagy te, hogy hívnak? Áruld el
neved, mondd meg, melyik isten vagy, hogy neved legyen a hívó jel Izrael fiai előtt!
- Én AZ VAGYOK, AKI VAGYOK — mi dolguk a nevemmel? Mondd nekik, hogy téged a
VAGYOK küldött, hogy a VAGYOK nevében beszélsz. Mondd, hogy megjelent előtted atyáik
istene, és ő küldött hozzájuk. Hívd egybe Izráel véneit, előttük jelentsd ki magad, s mondd
nekik: Ábrahám, Izsák, Jákób istene jelent meg előttem, az ő megbízásából szólok! . . .
A pásztor, akire most ily hatalmas megbízatás terhe hárult, nem adta be egykönnyen a
derekát. Töprengett. Eszébe idézte gyermekkora, ifjúsága éveit. Eszébe idézte a
megaláztatást, amelyet héber testvéreitől tűrt el: gyilkosnak nevezték, holott védte őket.
Makacs, kemény nyakú nép ez, hajlíthatatlan. Nem hisznek a szónak, bizonyíték kell
nekik!
- És mit tegyek akkor — folytatta a párbeszédet Jahvével -, ha nem hisznek nekem, nem
hallgatnak beszédeimre, sőt meghazudtolnak, mondván: „Nem is jelent meg neked az az
isten, akire hivatkozol!"? Jahve válasz helyett kérdezett:
- Mit szorongatsz a kezedben?
- Pásztorbotom ez, mellyel a juhokat térítgetem.
- Vesd a földre!
Mózes a földre dobta botját, odanézett — s íme a bot kígyóvá változott. Maga is ijedten
hátrált. [290]
— Fogd meg a farkát!
Mózes odanyúlt, keze elcsípte az állat farkát. Felemelte, s a kígyó araszról araszra
visszaváltozott bottá.
— Elég ez a jel? — kérdezte Jahve. — Elhiszik már, hogy én küldtelek? . . . Ha netán kevés,
úgy dugd be a kezed köntösöd szárnya alá! — Mózes úgy tett. — Most húzd ki!
Mózes a kezére nézett: fehér volt a himlős ragyától, csillámlott, mint a hó.
— Dugd ismét be! — Mózes engedelmeskedett, bár iszonyodott saját kezétől. — Húzd ki.
— Álmélkodott: a keze éppoly tiszta, egészséges volt, mint azelőtt.

mondái
— Ezekkel a jelekkel állj eléjük! Ha nem hisznek szavadnak, hinni fognak a jeleknek! Ha
az első kevés, meggyőzi őket a második. De ha a kettő sem elég: merj a Nílus vizéből,
öntsd ki a szárazra: a folyóból vett víz vérré válik a földön! Ha látják, bizony mondom,
mindenki hallgat majd arra, amit mondasz.
Mózes azonban újabb és újabb kifogást, mentséget keresett.
— Uram, nem vagyok én a szólás, a csiszolt szavak embere: szolgád dadogós, botladozó
ajkú már régóta. Nem forog a nyelvem, hogyan szólhatnék ékes beszéddel!
— Ki adta a szájat az embernek? Ki tesz némává, süketté, vakká valakit, ha nem én,
Jahve? Eredj nyugodtan. A szájaddal leszek, és megtanítlak arra, mit kell majd mondanod!
Mózes csak ennyit mondott:
— Küldjed, akit a kedved tart . . .
De ez is elég volt ahhoz, hogy — türelme fogytán — harag gyúljon Jahve szívében.
— Dacolni merészelsz, Mózes? Nem tudod, hogy atyád családjában él testvéred, Áron?
Tudom, hogy az ékes szavak mestere ő, s ne csodálkozz: eléd fog jönni, és mindenben
melletted lesz. Szíve örül majd, hogy viszontlátott. Mondd el neki, helyezd az ő szájába,
amit mondandó leszel. Ó fogja a nép előtt elkiáltani, amit szátoknak sugallok. Ő lesz a te
szószólód. [291]
A botot pedig, ha jelet kell tenni, vedd a kezedbe. Hazaérve, Mózes Jitró elé lépett.
— Engedd meg, hogy visszalátogassak Egyiptomba, szeretném megtudni, élnek-e még
rokonaim, s hogy megy a soruk.
Jitró beleegyezett:
— Járj békével és szerencsével az úton.
Mózes elköszönt apósától, gyermekeitől. Cippóra elkísérte a határig, de itt búcsút vettek
egymástól. Mózes nem szólt semmit megbízatásáról; elég lesz, ha majd annak idején
megtudják, milyen feladatot ruházott rá istene.
Jahve előre figyelmeztette Áront, hogy testvére hazaérkezik.
A határ közelében találkoztak. Mózes mindent elmondott, feladatát, gondjait, a
varázslatokat. A vének tanácsa elé már együtt léptek. Jahve nevében szóltak, az ő szavait
tolmácsolták. Bizalmatlanságukat látván, bemutatták a három varázslatot. Ez mindenkit
meggyőzött. Ezentúl hittek Mózes és Áron szavának.
A nép többsége már mellettük állt — de hátra volt a nehezebb feladat. Ki kellett vezetni a
hébereket Egyiptom jól termő földjéről.
Másik hagyomány Mózes küldetéséről
Egy alkalommal Jahve megszólította Mózest, és ezeket mondta neki:

— Én vagyok Jahve; Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak már korábban is felfedtem
magamat. Szövetséget kötöttem velük, megígérvén, hogy nekik adom tartózkodásuk,
vándorlásaik földjét, Kanaánt. És mikor meghallottam Izráel fiainak panaszát amiatt,
hogy az egyiptomiak szolgákká tették [292]
őket, eszembe idéztem a szövetséget. Ezért lépj a héberek elé, és tudasd velük: Én vagyok
Jahve, aki kiviszem őket Egyiptom kényszermunkáiból, s megszabadítom őket keserű
kötelességeiktől. Népemmé fogadom őket: ők lesznek az én népem, én leszek az ő
istenük. És elviszem őket a tejjel-mézzel folyó Kanaánba, s nekik adom az országot örök
birtokul.
Mózes megfogadta Jahve szavait, és mindent a héber nép elé tárt. De azok nem hallgattak
reá, mert a súlyos terhek, a kiszipolyozó szolgaság már a lelküket is megtörte.
Jahve akkor így szólt Mózeshez és Áronhoz:
— Menjetek a fáraó elé, hogy engedje Izráel fiait szabadon eltávozni az országából.

mondái
Mózes ellenszegült.
— Uram — szólt keserű lélekkel —, hiszen még Izráel fiai sem hallgatnak reám! Ha a
fáraó elé állok, ő hogy is teljesítené kérésemet? Ajkam dadogó, nyelvem botladozik: nem
tudok ékes szavakkal beszélni!
Jahve, ezt hallván, megintette Mózest, s Áront adta melléje, hogy szószólója legyen: amit
Jahve mond Mózesnek, azt ő Áronnak tolmácsolja, s Áron szétkiáltja a fáraó vagy a nép
előtt.
— És ha nem elég nevem s üzenetem - folytatta Jahve -, legyenek e varázslatok a segítőid!
- mondta, s megtanította Mózest néhány varázslatra. — Kemény ítéletem majd okossá
teszi Egyiptom kevély szívű királyát! [293]
A HÉBEREK ELHAGYJÁK EGYIPTOMOT
Mózes a fáraó előtt
Nyolcvanéves volt Mózes, amikor elhagyta Midján földjét, hogy visszatérjen Egyiptomba.
Küldetése a fáraó elé szólította.
Mózes és Áron Egyiptom királya elé lépett, és így szólt:
— Jahve üzeni, Izráel istene: „Engedd el három napra népemet, hogy a sivatagban
ünnepet ülhessenek a tiszteletemre!"
Tervük, amelyet még egymás között is csak suttogva mertek kiejteni, ez volt: az ünnepre
kivonulnak a sivatagba, de az áldozatok befejezése után — ha már egyszer
megszabadultak [294] az egyiptomi szolgaságból —, nem térnek vissza, hanem folytatják
a vándorlást, míg új hazát nem találnak.
— Ki az a Jahve, hogy üzenget nekem? Miféle isten, hogy hallgassak a szavára? Én nem
ismerem ezt a Jahvét, ezért Izráelt se engedem el!
A dadogós Mózes és a sima beszédű Áron egyszerre szólaltak meg:
— A héberek istene hívott el bennünket e kötelességre: engedd hát el a népet, hogy
istenét imádja, s könyörögjön a dögvész vagy fegyver távoltartásáért!
Szavuk haragra lobbantotta a fáraót.
— Mózes! Áron! — kiáltott rájuk nyersen. — Ne vonjátok el a népet kötelességétől!

mondái
Végeznétek inkább ti is a kirótt munkát, ahelyett, hogy lázíttok! Elvégre a héberek már
többen vannak, mint a földmíves lakosság, s ti éppen őket akarjátok kivonni a robot alól!...
Mózes és bátyja távozása után a fáraó tüstént parancsokat osztott.
Az új parancsok értelmében a robotfelügyelők és ellenőrök megtagadtak minden,
korábban szokásos könnyítést a héberektől. A nép ekkoriban az építkezéseknél dolgozott,
téglát vetett a falakhoz. Szolgálatuk eddig csak azt követelte, hogy az agyagot jól
összegyúrják, pelyvát keverjenek a sárba, és formákba szaggatva, a napra vessék a
téglákat száradni.
De most? A fáraó megtiltotta, hogy pelyvát szállítsanak nekik. Tehát a nép egy része el
kellett hogy széledjen Egyiptomban. Mennyi időbe, mennyi fáradságba került, míg
összegyűjthették a szükséges mennyiséget! Sőt, mindezeken felül, még a naponként s
fejenként kivetett tégla-mennyiséget se csökkentették. A fáraó így okolta meg a
szigorítást:
— Úgy látszik, nagyon szabad a nép, hogy háromnapos ünnepeken, pusztábavonuláson
töri a fejét! Adjunk több munkát nekik, majd elmegy a kedvük attól, hogy lázadó
gondolatokkal foglalatoskodjanak! [295]
Persze az ostor a héber felügyelőkön csattant. Esténként az egyiptomi felügyelők tőlük
kérték számon az aznap végzett munkát, s rikácsolva szitkozódtak, ha a téglák száma
kevesebb volt.
— Ma se végeztétek el, amit kiróttunk rátok! Tegnap se! Restek, lusták, munkakerülők
vagytok valamennyien!
Ilyenkor gyakran megcsapatták a felügyelőket, de járta a bot az egyszerű nép között is.
Lélegzetvételnyi szünet — és már zuhogtak a súlyos csapások a pihenni vágyó hátán . . .
Megelégelvén mindezt, panaszra mentek a fáraó elé.
— Mi dolog ez, felség, hogy nem adnak pelyvát, mégis ugyanazt a munkát követelik
tőlünk, mint annakelőtte? Folyton azzal noszogatnak, hogy „Gyerünk a téglákkal!", és
botoznak bennünket. Vétek a nép ellen, bűn ez a kínzás!
Jobban tették volna a héber felügyelők, ha hallgatnak! Mert a fáraó még szigorúbb arccal,
még hajthatatlanabb beszéddel fordult ellenük.
— Igen? Sok a munka? . . . Nem, inkább ti vagytok a lusták, ti vagytok a naplopók, ti
vagytok a lázongó semmirekellők! Azt bezzeg tudjátok mondani, hogy "Áldozni akarunk
annak a Jahvének"! De amikor egy kicsit iparkodni kellene, azonnal kidőltök a sorból.
Nem, nem, nem könnyítek semmit! Takarodjatok a színein elől!
Megszégyenülve, megcsúfolva hátráltak a héber felügyelők.
A palota kapujában Mózessel és Áronnal találkoztak. Indulattól hevítve, szégyentől
tüzelve támadtak rájuk.
— Ítéljen fölöttetek Jahve! Izgága módon szóltatok a fáraó előtt, és minket kevertetek
rossz hírbe! Haragja ellenünk, és nem ellenetek lobbant! Vegye ezt észre Jahve, büntessen
meg titeket!
Mózes elkeseredett. Visszafordult, és Jahvét hívta.
— Uram — szólította meg —, miért tűröd, hogy így bánjanak a néppel? Mivégre küldtél
engem, ha ez megtörténhetik? [296] Mióta a fáraóval beszéltem, sorsuk csak
súlyosbodott: a héberek most rosszabbul élnek, mint azelőtt, s minden hiába, nem
tudtam megszabadítani őket! . . . Jahve súlyos csapásokkal válaszolt az egyiptomiaknak.
A „tíz csapás"
Mózes és Áron nem hagyták, hogy elkergessék, elriasszák őket. A fáraó elé léptek, s
makacsul követelték, teljesítse kérésüket, engedje el a hébereket a sivatagba.

mondái
A trónszék előtt Áron eldobta botját, és az krokodilussá változott.
— Ez is valami? — mosolygott gúnyosan a fáraó. Hívatta szerecsen varázslóit. — Lássam,
mit tudtok ti!
A szerecsen varázslók is eldobták botjaikat, és íme, azok is krokodillá változtak. De ekkor
váratlan dolog történt: Áron krokodilja sorra elnyelte a szerecsen varázslók krokodiljait.
A fáraó dühében szolgákkal kergette el Mózest és Áront a színe elől.
A héberek szószólói azonban újra és újra kísérletet tettek, hogy a fáraó előtt istenük
hatalmát bizonyítsák.
A varázsbot intésére vérré váltak a Nílus habjai. Ezt a varázslatot azonban a fáraó
szerecsenjei is utánozni tudták.
A varázsbot suhintására a folyóparti nád, sás, mind egy-egy békává változott. De ezt a
fáraó varázslói is megismételték.
Mózes hamut szórt az ég felé: hólyag, gennyes fekély lepett el minden élőt, aki ott volt,
embert is, állatot is. A fáraó hívatta varázslóit, de azok a bűzös levegő miatt nem mertek
közeljönni.
A varázslatok után Mózes és Áron bűvölése kárral, vésszel sújtotta Egyiptomot. A fáraó,
csakhogy eltávoztassa a csapást, mindent megígért, majd midőn Mózes visszavonta a
veszedelmet, mindent megtagadott. [297]
Mózes és Áron először a víz élőlényeit ölte meg. A Nílus, a csatornák, a tavak, a víztárolók
megteltek oldalukra fordult halakkal. A lakosság, hogy tiszta vizet ihasson, a folyótól
messze ásott kis kutakat, abból merített szomja oltására. Majd a békák is előjöttek:
beugráltak a házakba, az emberek lába alatt nyüzsögtek, s miután Mózes botja
suhintásával megölte őket, egy hétig kellett rothadó tetemük kupacait temetni,
eltakarítani.
A fáraó nem engedett.
Mózes és Áron az állatokon is bemutatta Jahve hatalmát. Tetűvé változtatott minden
porszemet, s azok csípéseikkel halálra gyötörték a barmokat. Aztán dögvész támadt
Egyiptomban. Hullottak az egyiptomiak jószágai, de a héberek állatait, a hatalmas
csordákat, nyájakat megkímélte a pusztulás. Majd bögölyök fellege zúdult az emberekre.
A fáraó mégsem engedett: mihelyt megszűnt a vész, visszavonta ígéreteit.
A vizek és a mezők állatai után már csak a növények maradtak érintetlenül. De Mózes
varázshatalma Egyiptom buja növényzetét sem kímélte. Jégeső verte tönkre a kalászos
gabonát, hasította le a fák ágait; villám gyújtotta fel a kazlakat, pajtákat, csűröket. Amit a
jégeső meghagyott, sáskák zabálták fel. A falánk rovarok szőnyegként lepték el az
országot, s ha felrebbentek, eltakarták még a napot is.
Végül Mózes, ég felé emelvén két karját, sötétséget borított Egyiptomra. Elhomályosult a
nap, csillagok sem keltek, távol maradt a hold is. Ha netán valahol mécsest gyújtottak, a
sötét azt is körülölelte, és a fény nem hatolt át a fekete kárpiton. Három napig ember nem
hagyta el a házát, jószág nem bőgött, mint hajnalban szokta, virág nem nyitott s nem
zárta kelyhét: éjnek ideje volt Egyiptomban. De a héberek mindebből semmit sem vettek
észre: Gósen vidékén fordult a nap s az éjszaka, fejték a juhot és tehenet, mint máskor. A
sötétség elkerülte a hébereket.
A fáraó tomboló dühvel üzente Mózesnek: [298]
— Többé ne lássalak trónszékem előtt, mert ha idemerészkedsz, tüstént meghalsz!
— Igazat mondtál — bólintott Mózes. — Többé nem nézek arcodba.
Mózes ezután nem lépett többé a fáraó elé.
A héberek útra készülnek

mondái
Ezek után Jahve döntő lépésre készült. Tettére fel akarta készíteni a népet is.
— Jahve elrendelte — hirdette Mózes a népnek —, hogy minden család, egy ház népe,
szerezzen egyéves hím bárányt vagy gidát. A megjelölt napon valamennyi házban öljék le
az állatot, vérével fessék meg a kapufélfát, a húst pedig együttesen fogyasszák el, tűzön
megsütve, és kovász nélkül gyúrt kenyeret harapjanak hozzá. Főzni tilos az állatot.
Másnapra eltenni úgyszintén tilos. Sőt, mindenki teljes öltözékben, hiánytalan
készültségben egyék: mert ez lesz a kivonulás napja.
Azon az éjszakán, amely a bárányok és gidák megölésére s elfogyasztására volt kijelölve,
Jahve suhogó pallossal járta végig Egyiptom földjét. Minden házba betért. A palotán
kezdte: megölte a fáraó elsőszülöttjét, a trón örökösét. A főemberek házain folytatta, s
mindenhová ellátogatott. A tömlöc mélyén sínylődők családját se kímélte. De megnézte,
hogy az ajtófélfa, a szemöldökfa nincs-e vérrel bemázolva. Ahol a bárány-vér vöröslött, ott
elkerülte a házat: a héberek megmenekültek a csapástól.
E büntetés volt az utolsó jel, a végső figyelmeztetés: a fáraó engedje el a hébereket.
Éjjel a jajveszékelés mindenkit felvert álmából, kikergetett az ágyból. A fáraó lobogó
fáklyafény világánál menesztett küldöncöket Mózeshez. [299]
- Azonnal menjetek, távozzatok mindannyian - mondta, s mindazt, amit korábban tiltott,
most szinte rájuk erőszakolta. — Itt akartam tartani a véneket és a gyermekeket:
menjenek ők is! Itt akartam tartani a jószágotokat: hajtsátok minél hamarább más
legelőkre. Vigyetek mindent, amit magatokénak vallotok, hogy ne maradjon még
nyomotok se az országban!
A fáraó szavait Egyiptomban helyesnek tartotta mindenki.
A kivonulás
A nép nem vonakodott. Felkeltek asztalaik mellől, a még ki se sütött, meg se kelt tésztát,
ahogy a teknőben volt, egy általvetőbe kötötték, s vállukra vették. A jószágot maguk előtt
terelték, s nem engedték, hogy elcsámborogjon. Siettek. A tésztát pogácsává sütötték az
átmenti pihenők táborhelyein, azt morzsolgatták egyetlen táplálék gyanánt.
Útközben sokan csatlakoztak hozzájuk. A fáraó udvarához legközelebb eső telepek
indultak először, Mózes és Áron vezetésével. Az érintett vidékek héber lakossága a
nyomukba tódult, a messzebb eső tájakról pedig eléjük sietek. A népáradat a határ felé
tartott.
Kezdetben a tengerparton, a filiszteusok országában akarták útjukat folytatni. De Jahve
meggondolta magát: „Ott bizonyára fegyverrel várják őket. Nem nép még e vonuló tömeg:
ha harcot lát, megijed s hátrafordul. Netán még Egyiptomba is visszatér! Más utat adok
tehát a lábuk alá."
A „más út" csak egy lehetett: a sivatag. De a sivatag felé nem vitt száraz ösvény. A vándor
előtt a Sás-tenger, azaz a Vörös-tenger vize megálljt parancsolt. Mégis erre vezette Jahve a
hébereket. Nappal felhő-, éjjel tűzoszlopban haladt a sereg előtt, világított nekik, hogy
éjjel-nappal mehessenek. Végül a Vörös-tenger partjára érkeztek. [300]
Átkelés a Vörös-tengeren
Jahve e szavakkal szólt Mózeshez, mondván:

— Érts szót a néppel: üssetek tábort a tengerpart közelében, alkalmas helyen. A fáraó
majd ezt gondolja: „Csapdába ejtette őket a vidék! Elzárta őket a sivatag!" Én akkor
elvakulttá teszem a fáraó szívét: erősebbnek hiszi majd seregét, és az üldözéstekre indul.

mondái
De megfékezem, erősebb leszek nála: elpusztítom a fáraót és hadát; hadd tudják meg az
egyiptomiak, ki vagyok én, Jahve.
A héberek megfogadták a szavát.
Hírül vitték Egyiptom királyának, hogy a héber nép elmenekült. A fáraó és szolgáinak
szíve már másként dobogott, mint nemrég, s így beszéltek:
- Mit is tettünk, hogy is követhettünk el ilyen balgaságot? Kiengedtük Izráel népét a
szolgaságból! Ki dolgozik ezentúl építkezéseinken?
A fáraó összegyűjtötte lovasait, és magához szólította hadi népét. Hatszáz harci szekeret
szerelt fel, mind az egyiptomi kötelékeké volt, s valamennyire három harcost állított.
Jahve elvakulttá tette Egyiptom királya szívét, a fáraó úgy érezte, övé az erő. Ezért
indulást parancsolt, s a héberek nyomába eredt, üldözni kezdte Izráel fiait. A nép pedig
mindenki szeme láttára, felemelt kézzel, békésen vonult ki.
Az egyiptomiak üldözőbe vették Izráel fiait, s utol is érték őket, amint épp a tengerparton
táboroztak; ott termett a fáraó, lovasai, szekerei és egész serege, nem messze tőlük. Az
egyiptomi csapatok egyre közelebb nyomultak.
Szétnéztek az őrszemek, a nép körülhordozta pillantását. Észrevették, hogy az
egyiptomiak már a sarkukban vannak. Nagyon megrémültek, s Jahvéhoz kiáltottak
segítségért. Mózeshez pedig így szóltak:
— Tán kevés sír volt Egyiptomban, hogy ide hoztál bennünket meghalni, a sivatagba?
Miért tetted ezt velünk, hogy [301] kivezettél Egyiptom országából? Nem megmondtuk
már ott is, hogy hagyjál békén bennünket? Hogy inkább szolgái maradunk az
egyiptomiaknak? Mert jobb, ha őket szolgáljuk, mint ha meghalunk a sivatagban! Mózes
így biztatta a népet:
- Ne rettegjetek, maradjatok nyugodtan. Inkább a Jahvétól jövő segítségre figyeljetek,
amellyel még ma szabaddá tesz titeket, mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy
nem láthatjátok őket soha többé, mivel Jahve harcol érettetek. Ezért inkább hallgassatok
el!
Mózes is megrémült, s Jahvéhoz fordult. A válasz ez volt:
- Mózes, miért kiáltasz hozzám segítségért?! Vedd rá a népet, hogy folytassák útjukat! Te
pedig emeld fel botodat, suhints a tengerre, s válaszd ketté a vizeket, hogy szárazon
mehessenek át Izráel fiai.
Jahve angyala, aki eddig a sereg előtt járt, megfordult, és az utolsó, halálra rémült
gyalogos mögé állt. A ködoszlop a sereg végére került. Ez az oszlop választotta el az
egyiptomiak és a héberek csapatát. Midőn besötétedett, a ködoszlopot a tűz- és
füstoszlop váltotta fel; ez be is világította az éjszakát, úgyhogy mintha nappali fényben
jártak volna. Védelmük alatt se nappal, se éjszaka nem tudott az egyiptomi sereg rajtaütni
a népen.
Mózes a kezébe szorított bottal a tengerre csapott. Jahve egész éjjel keleti szelekkel
fuvallta a vizeket, s azok szárazzá szárították a tengerfenéket. Kettéhasadt a víztömeg, és
Izráel fiai száraz földre taposva kelhettek át, a tenger pedig fallá meredve engedett utat
nekik.
Nyomukba tódultak az egyiptomi lovasok és szekerek, be a tenger medrébe is.
Hajnalhasadáskor Jahve a tűz- és ködoszlopból egy pillantást vetett a fáraó seregére, és
nagy zűrzavart támasztott a hadoszlopok között: a szekerek kereke iszapba ragadt, a
mének is alig mozdíthatták; a lovak lába minduntalan megbotlott, a
302
délceg lovasok hanyatt vágódtak a bűzhödő sárba. Már-már a félelem vett rajtuk is erőt.
— Menjünk inkább haza, mert a héberekkel harcol az istenük. Jobb lesz itthagynunk
Izráel fiait! — mondogatták halkan. De szándékukat valóra váltani már nem maradt

mondái
idejük.
Jahve ezt parancsolta Mózesnek:
— Suhints a tengerre botoddal!
Mózes úgy tett, és a vizek visszatértek medrükbe. Mire a nap feljött a látóhatárra, mintha
mi sem történt volna, hullámok nyaldosták a partokat. De alattuk, vízzel és iszappal
borítva, ott hevert a fáraó válogatott serege. Egy se maradt életben közülük.
Izráel fiai azonban száraz lábbal keltek át a tengeren: Jahve kiszabadította a népet az
egyiptomiak kezéből.
Izráel fiai látták a szabadulást, látták Jahve hatalmas segítségét, s bizalom ébredt bennük
iránta és szolgája, Mózes iránt.
A nép öröme a magasba csapott.
Mirjám, Áron és Mózes nővére, dobot ragadott kezébe, haját kibontotta. Vadul a dobba
csapott, megperdült, dalba kezdett, s lábával szilaj táncot ropott. Az asszonyok mind
köréje gyűltek. Dob volt mindegyikük kezében, azon pergették a tábori tánc ütemét.
Énekeljünk Jahvéról,
fenséges ő, hatalmas;
a tengerbe vetett
lopat és lovast.
Ünnepi himnuszt zengett Jahve magasztalására Mózes is. A nép vigalommal ülte meg a
győzelem és a szabadulás ünnepét. Négyszázharminc éven át voltak Egyiptomban, Jákób
családjának lejövetele óta. Most azonban Jahve egész népe elhagyta Egyiptom dologházát.
A Vörös-tenger mellől továbbindultak a sivatag felé. [303]
A SIVATAGBAN
Manna hull az égből
Szináj felé félúton, sivatagi vándorlásuk második hónapjának derekán, a nép lázongani,
zúgolódni kezdett Mózes és Áron ellen. Keserűek voltak a szavaik:
— Miért nem Egyiptomban értük meg a halált Jahve kezéből, ahol húsosfazék mellett
ültünk, kenyeret jóllakásig ehettünk! Minek is hoztatok ide a sivatagba! Hogy meghaljunk

mondái
a szomjúságtól és éhségtől?
Jahve e szavakkal szólt Mózeshez:
— Nézd, én nemsokára esőként hullatok kenyeret elétek az égből: a nép menjen ki a
határba, kívül a táboron, s mindenki annyit szedjen magának, amennyi egy napra elég.
[304]
Mózes és Áron ezek után így buzdították a népet:
— Holnapra kelve megláthatjátok, ki Jahve, aki felhozott benneteket Egyiptomból! Jahve
meghallotta, hogy ellene zúgolódtatok. De kik vagyunk mi, hogy a haragotok ellenünk
fordult? Jahve ellen van, ha mivelünk pöröltök, ha miránk támadtok — úgy vigyázzatok!
Másnap reggel az emberek, asszonyok, gyerekek kíváncsian mentek ki a mezőre, s látták,
hogy fehéres magvak borítják mindenhol a földet. Lehajoltak, felvettek egy marokkal,
megkóstolták.
A darához hasonló furcsaság mézédes íze kellemes volt.
— Mi ez, mi ez? — kérdezgették; mert még soha nem láttak ilyent, nevet sem tudták. S
végül a kérdésből adtak nevet az eledelnek: man hu („mi ez?") — innen kapta az étel a
manna nevet.
Szedtek belőle, ki-ki annyit, amennyivel egész napi éhét csillapíthatta. Voltak, akik az első
napokban többet gyűjtöttek edényeikbe, de nem értek el vele semmit: reggelre
megromlott, féreg esett bele, ki kellett dobni. Csak az nem romlott meg, amit a hét
hetedik napján szedtek: szombat napon az előző napról maradt mannát ette a nép.
Izráel fiai a mannával táplálkoztak sivatagi életük folyamán mindaddig, amíg lakott földre
nem értek.
A viszály vizei
Meg sivatagi vándorlásuk első hónapjában történt: a nép nem jutott vízhez, ezért
lázongani kezdett Mózes és Áron ellen.
— Miért hoztatok ide bennünket Egyiptomból, e rossz helyre, ahol még füge sincs, se
szőlő, se gránátalma; vizet se ihatunk! Inkább haltunk volna meg mi is, amikor
testvéreink meghaltak! [305]
Mózes és Áron a nép elől a Sátorhoz mentek; arccal a földre borultak, s megjelent előttük
Jahve teljes dicsőségében. Mondta:
— Vedd ezt a vesszőt; gyűjtsétek össze, te és Áron, a népet, és mondjátok nekik: „Íme e
kőszikla!" — mondjátok szemük láttára a kősziklának, hogy fakasszon vizet, s itassátok
meg őket meg állataikat.
Mózes és Áron engedelmeskedtek. A kőszikla elé gyűjtötték Izráel fiait.
— Hallgassatok ide, lázadók! E kősziklából fakasztunk vizet!
Mózes a vesszővel, amelyet Jahve mutatott, kétszer a sziklára sújtott: sugárban ömlött a
víz. Ivott a nép, ivott a jószág. Jahve ezt mondta Mózesnek és Áronnak:
— Nem bíztatok bennem, s nem mertetek nevemnek dicsőséget szerezni: ezért bizony
mondom, nem ti vezetitek be a népet arra a földre, amit nekik adok.
Azóta a forrást, mely a sziklából fakad, Viszály vizének nevezik.
Az első harc a sivatagban
Izráel fiainak első ellenfele Amálek népe volt: ezek útjukat állták a sivatagban lassan
vonuló népnek, és harcba akartak velük bocsátkozni. Hosszú ideig csak portyáztak
körülöttük, le-lecsaptak az elmaradókra, elragadták a távolabbra kódorgó állatot, de

mondái
midőn látták, hogy Mózes Kádes felé irányítja a menetet — csak ebből az oázisból
indulhattak el Kanaán felé, ha már a filiszteusok útjáról lemondtak —, elszánták magukat
az ütközetre is.
Mózes úgy döntött, hogy felveszik a harcot. Jósuára bízta a válogatott vitézekből álló
sereget. Jósua kezdettől fogva kitűnt a nép vezetői közül értelmességével, könyörtelen
katonalelkével, [306] és azzal, hogy minden fenntartás nélkül alávetette magát Mózes
parancsainak, sohasem tétovázott. Ezért a vezér különösképp megbízott benne, s a nagy
körültekintést, óvatosságot, vagy éppen ellenkezőleg, féktelen bátorságot, elszántságot
követelő feladatokat mind reá bízta.
— Válaszd ki a harcosokat, adj fegyvert a kezükbe, és ütközz meg az amálekitákkal! Én
magam a közeli dombhátra állok, isten botját tartom a kezemben, és szemem az
összecsapást fogja figyelni.
Jósua engedelmeskedett, kiszemelte a sereg tagjait, elrendezte a sorokat. Másnap
hajnalban fellángolt az ütközet. Mózes és Áron, egy tiszt kíséretében, a dombra álltak,
onnan nézték a váltakozó sikerű harcot.
Mikor Mózes felemelve tartotta a kezét — amelyben botját, elválhatatlan segítőjét
tartotta: Izrael győzött. Mikor karját leeresztette: Amálek kerekedett felül.
Egy idő múlva Mózes keze már annyira elnehezedett, hogy nem bírta a botot tartani: két
oldalt követ helyeztek el, hogy arra támaszkodhasson; Áron és a tiszt pedig, egyik az
egyik, másik a másik oldalon, két kezükkel tartották Mózes karját, hogy le ne eressze. Így
maradt kifeszítve Mózes két karja napszálltáig.
Mire a nap lenyugodott, Jósua jelentette, hogy Amálek népét legyőzték.
Jitró látogatása Mózesnél
A hírek szárnyakon szállnak még a sivatagban is. Meghallja az egyik pásztortörzs —

továbbadja az utazóknak — azok még messzebb viszik — újabb vidékekre jut cl a szó:
végül tudja mindenki, akit illet.
Jitró is meghallotta, mi minden történt Mózessel és az izráeli néppel: hogy feljöttek
Egyiptomból, s a pusztában [307] vándorolnak, új hazát keresve. Elhatározta:
meglátogatja a vejét. Tevéket nyergeltetett, málhát készített, és magával szólította
Cippórát, Mózes feleségét is, aki szintén most hallott először hírt a férje felől, mióta
Egyiptom határánál búcsút vettek egymástól.
Midján istenének főpapja eljutott Mózes táborába. Mikor a héberek előőrseivel
találkozott, megüzente a vejének:
— Én jövök hozzád, Jitró; feleséged és fiad is velem van. Mózes az apósa elé ment,
leborult előtte, hogy köszöntse,
majd összeölelkeztek, megcsókolták egymást, és nagy örömben elbeszélgettek. Később
betértek a sátorba; Mózes elmesélte az elmúlt idő eseményeit. Elsorolta, ami az
egyiptomiakkal és a fáraóval történt, előszámlálta az út gondjait bajait, a sivatagi élet
nehézségeit, de azt is, miképp szabadultak meg mindebből. Jitró nagy örömmel hallgatta
szavát: örült a szerencsés gondoskodásnak, amellyel Jahve elhalmozta Izráelt.
— Legyen áldott Jahve — mondta Mózes szavai után —, aki megszabadított titeket az
egyiptomiak kezéből. Most már végleg és szilárdan tudom, hogy Jahve hatalmasabb, mint
a többi isten, tudom mindabból, ami veletek történt. Hála legyen Jahvénak!
Ezután Jitró áldozatot mutatott be Elóhim tiszteletére, majd Áron és a vének
társaságában lakomát fogyasztottak el Elóhim színe előtt.
Másnap Mózes törvénynapot tartott. Már kora reggel a nép elé ült, s késő estéig igazságot
osztott az előtte megjelenteknek. Apósa megfigyelte mindazt, amit csinált — megértette a

mondái
dolgokat, és este fejcsóválva kezdett a beszélgetéshez.
— Miért így végzed ezt a fontos teendőt? Miért egymagad ülsz álló napon át a nép előtt,
hogy ítélkezz és igazságot tegyél? Az egész nép miért csak tehozzád fordul?
— Mert kérlelt a nép — válaszolta a veje —, hogy közöljem Elóhim döntését a
pereikben. Ha valakinek vitás ügye [308] támad, hozzám jő, előadja, én pedig Elóhim
törvényeit érvényesítem, és tanait alkalmazom: Elóhim akarata szerint mondok ítéletet.
De apósa megfelelt erre is. - Nem jó ez úgy, ahogyan te csinálod. Kimerülsz, elfáradsz te is,
meg a nép is, akik eléd állnak egy-egy napon. Nagyobb ez a feladat, hogysem egymagad el
tudnád végezni. Hallgass rám. Tanácsot adok, s ha megfogadod, sikerrel jársz. Te a nép és
isten között legyél, közbülső, közbenjáró. Te Elóhim elé terjesszed az ügyeket. Tanítsd a
népet a törvényekre, az igazságra. Add tudtukra, milyen úton kell járniok ahhoz, hogy
helyes életet éljenek; szabd meg nekik, mit kell cselekedniök. De ezenkívül még válassz ki
a nép közül okos, megbízható, istenfélő, igaz, megvesztegethetetlen férfiakat is, tedd őket
az ezres, százas, ötvenes és tízes osztagok fejévé: ők ítéljék meg a hozzájuk tartozó nép
ügyes-bajos dolgait mindenkor. Csak ha valami komolyabb, jelentősebb ügy vetődik fel,
azt terjesszék elébed, de a kisebb kérdésekben ők döntsenek. Ha az ítélkezés terhét
megosztod velük, a te dolgod is sokkal könnyebbé válik. Ha megfogadod ezt a tanácsot, s
végrehajtod, Elóhim parancsát teljesíted, és te magad is fellélegezhetsz, a nép pedig eléri
azt, amit kíván.
Mózes hallgatott apósa tanácsára, s mindenben úgy cselekedett, ahogyan ő ajánlotta. A
nép közül derék, alkalmas férfiakat választott, s őket tette az egyes csoportok: ezres,
százas, ötvenes és tízes osztagok fejévé. Ezek után már ők ítélkeztek a nép kisebb
ügyeiben, s csak a komoly dolgokat vitték Mózes elé, a jelentéktelenebbeket maguk
intézték el.
Majd a szívélyes vendéglátás után Mózes elbocsátotta apósát, s Jitró visszatért hazájába.
[309]
Mirjám és Áron fellázad Mózes ellen
Amikor Jitró magával hozta Cippórát, Mózes feleségét, nem sejtette, mekkora vihart
kavar!
Cippóra midjáni asszony volt; arcát a forró déli nap, az örök hőség, a homok meleg
lehelete, a száraz szelek színezték sötétre. De égő-tüzes szeme és vakító fehér fogai
villogtak, mint parányi lángok az esti homályban. Mirjám nem nézhette, hogy öccse
idegen asszonyt tart sátorában. Kúsi, szerecsen, mondták Cippóráról megvetőleg.
Irigységük és féltékenységük — mert Mirjám szenvedélyét a vezérség miatt vetélkedő
Áron is osztotta — kiutat keresett.
— Vajon Jahve csupán Mózes által szólt a néphez? Nem voltunk-e mi is az ő szószólói? S
Mózes most mégis előbbrevaló, mint mi. Nem igazság ez! — mondták egyszer.
Jahve meghallotta, hisz ő is ott volt velük a lakomán s a tanácskozáson; meghallotta, és
harag gyúlt szívében.
Mózes nem felelt semmit nénje és bátyja szavaira; nem sokat adott a fecsegésükre.
Különben is szelíd ember volt, amilyen talán még soha nem élt a földön. Nem szerette a
békétlenséget, s nem akarta idősebb testvéreit, támaszait bántani. De Jahve nem tűrhette,
hogy Mirjám és Áron így beszéljenek. Nem tűrt lázadást Mózes hatalma ellen; aki oly
vakmerő és bátor, halállal lakol! Megszólalt Jahve:
— Menjetek a Sátor elé mindhárman! — parancsolta. Teljesítették parancsát. Kis idő
múltával újra a hangot hallották.
— Mirjám és Áron, álljatok elém a sátor bejáratához. — A két lázadó testvér odalépett a

mondái
fellebbentett függöny elé. — Hallgassatok a szavamra:
Ha valaki közületek Jahve prófétája,
látomásban mutatkozom előtte,
álomban szólok hozzája — [310]
de nem így Mózessel, a szolgámmal:
egész házamban ő a legmegbízhatóbb.
Szemtől szembe beszélek vele,
lát engem, s nem csupán talányt hall:
tekintetét Jahve alakjára vetheti.
Nem féltetek? Hát erre vetemedtetek?
Szolgám, Mózes ellen szavatok miért emeltétek?
Igéjét elmondta Jahve, s rögtön magukra hagyta őket: eltűnt a felhő, amely eddig a sátor
fölött oszlopként lebegett. De nem tűnt el nyomtalanul: Mirjám arca, karja, válla, egész
teste apró fehér pettyekkel volt belepve: súlyos kiütés, fekély borította. Áron is ránézett, s
visszahőkölt a félelemtől: nővére kiütéseit nem szerette volna a saját bőrén látni!
Mózeshez fordult Áron könyörögve:
— Kérve kérünk, ne hagyd ezt. Fehér szederjes foltok lepik Mirjámot, mint a hó: szinte
holttá vált. Ne engedd! Ne haragudj azért, amit a sátorban mondtunk:
meggondolatlanság, bűn volt, de hát megtévedtünk, nem tudtuk, mit beszélünk.
Mózes engedett a kérésnek, s Jahvéhez kiáltott:
— Gyógyítsd meg, Uram, s ne tartsd a haragot! Jahve engedett a kérésnek, de kikötötte:
— Hét napig legyen kiközösítve, mert hét napon át tartana a szégyen még akkor is, ha
apja köpött volna a szeme közé!
Mirjám így hét napon át ki volt közösítve a táborból. Utána visszahívták, s a nép csak
ekkor indult tovább, mert Mirjám visszatérését meg kellett várniok.
Mirjám később, a kivonulást követő első hónapban meghalt. [311]
Szináj hegye
A harmadik hónapban az után, hogy Izráel fiai kivonultak Egyiptom földjéről, s követték
Jahve köd- és füstoszlopát, a Szináj hegyet körülvevő pusztaságba érkeztek. A nép a
hegységgel átellenben ütötte fel táborát.
Mózes felhágott a hegyre, és Jahve e szavakat intézte hozzá:
— Nemsokára felhőoszlopban szállok le hozzád, hogy a nép hallja, amint veled beszélek,
s örökké higgyen benned. Ha most figyelmeztek a szavaimra, és megtartjátok a
szövetséget, amelyet veletek kötök, ezentúl az én népem lesztek, kedvesebbek előttem
minden más népnél, és én a ti istenetek leszek.
A vezér megrendült a súlyos látomás erejétől, de erőt vett magán, és visszatért a néphez.
Elmondott mindent, amit Jahvétől hallott.
Jahve újabb parancsa ez volt a néphez:
— Tisztálkodjatok meg, mossátok le ruháitokat, tartózkodjatok minden szennytől három
napon át: mindenki szeme láttára száll le akkor Jahve a Szináj hegyére.
Mózes elkerítette a hegyet, hogy senki ne közelíthessen még a lábához sem; kihirdette,
hogy aki a hegyhez ér, Jahve intésére azonnal szörnyethal. Se ember, se állat; se a köznép,
se a papok rendje ne lépjen közel a hegységhez.
Elkövetkezett a harmadik nap, amelyre Mózes kitűzte Jahve megjelenését. Földet rázó
mennydörgések hangja dübörgött, villámok cikáztak az égen, mindent sűrű felhő burkolt
átláthatatlanul; remegett a föld, morgott a hegy gyomra, és füstfelhők gomolyogtak a
csúcsokról — sziklák görögtek a mélybe, s rázkódott a hegység, mintha terhét akarná

mondái
levetni.
Mózes beszélt Elóhimhoz, és Elóhim hangos szóval felelt minden szavára.
— Eredj a néphez, és mondd meg nekik, hogy senki ne lépjen közelebb, mert menten
szörnyethal! [312]
— Kihirdettem már a parancsodat, Uram, és senki se merészkedik a hegyre, tudják, hogy
a halál les ott rájuk!
— Mégis eredj — utasította Jahve a hegy lábánál, a néptől kissé távolabb álló Mózest —, s
add tudtukra nyomatékosan, hogy senki ne tegye lábát még a lankás hegyoldalra sem,
nehogy hozzám tóduljanak!
Mózes a néphez lépett, és elmondta Jahve parancsát.
A nép, amint a mennydörgést és a villámlásokat észlelte, látta a füstgomolyagot, a
hegycsúcs izzó fényét, érezte lába alatt a talaj rezdülését, megijedt, s kezét arca elé
emelvén hátrált, menekült.
Ezt mondták Mózesnek:
— Inkább csak te beszélj velünk, téged halljunk, de Elóhim ne szóljon hozzánk, mert
félünk, hogy meghalunk, ha ő beszél.
Mózes igyekezett megnyugtatni őket.
— Ne féljetek, mert Elóhim azért jelent most meg, hogy megfélemlítsen benneteket,
nehogy később megszegjétek parancsait . . .
De nem sok időt töltött a néppel való beszédben: sietett vissza a hegyre, hogy jól
megértse Jahve minden igéjét.
És Jahve kihirdette parancsolatait Mózes által, amint következnek :
1. Én, Jahve vagyok a te istened, aki kivezettelek Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.
2. Kívülem ne legyenek más isteneid. Ne készíts bálványszobrokat magadnak, amelyek akár
azt ábrázolják, ami fent, az egekben, akár azt, ami alant, a földön, akár azt, ami a föld
alatt, a vízben van: ne borulj le előttük, ne szolgáld ezeket, mert én, Jahve, a te istened,
szenvedélyes isten vagyok, aki az atyák vétkét harmad- és negyedíziglen torlom meg a
fiaikon, ha gyűlölnek engem, de ezerszeresen irgalmas vagyok azokhoz, akik szeretnek és
megtartják parancsaimat. [313]
3. A Jahve nevet, istened nevét ne mondd ki hamis ügyben, mert Jahve nem hagyja
megtorlás nélkül, ha valaki hamis ügyben mondja ki a nevét.
4. Tartsd meg a szombat napját, hogy megszentelhessed: hat napon át dolgozz, és végezd
el minden munkádat, a hetedik nap azonban szombat, munkaszünet; Jahvéé az, a te
istenedé; ne végezz azon a napon semmit, sem te magad, sem fiad, sem lányod, sem
rabszolgád, sem rabszolganőd, sem igásállatod, sem az idegen, aki kapuidban tartózkodik:
mert Jahve hat nap alatt teremtette az egeket és a földet és a tengert és mindent, ami
ezekben van, de a hetedik napon ő is megpihent. Ezért Jahve megáldotta a szombat napját,
és megszentelte.
5. Ismerd el atyád és anyád tekintélyét, hogy hosszúra nyúljék életed azon a földön,
amelyet Jahve, a te istened ad neked.
6. Ne gyilkolj.
7. Ne kövess el paráznaságot.
8. Ne lopj.
9. Ne tégy hamis tanúvallomást mások ellen.
1O. Ne kívánd megszerezni másnak a házát. Ne kívánd megszerezni másnak a feleségét,
rabszolgáját, rabnőjét, ökrét, szamarát vagy bármit, ami a másé.
Ez volt a tíz ige, amelyet Izráel fiai mindig mint Jahve parancsát, Mózes törvényét

mondái
tiszteltek.
*
A Szináj hegyen Jahve két kőtáblát adott át Mózesnek, amelyekre a maga kezével írta fel a
tíz ige betűit. [314]
Az aranyborjú
A nép már megelégelte, hogy Mózes oly soká tartózkodik elrejtőzve a hegyen;
összegyűltek Áron körül, és hangosan követelték:
— Állj mellénk, készítsd el nekünk az istent, aki előttünk jár majd, mert nem tudjuk, mi
történhetett Mózessel azóta, hogy felment a hegyre.
Áron nem vonakodott.
— Gyűjtsétek össze feleségeitek arany függőit, fiaitok és lányaitok minden arany
ékszerét, és hozzátok ide.
Mindenki teljesítette Áron kívánságát, s csakhamar hatalmas halmok gyűltek a tábor
közepén színarany ékszerekből. Áron ezeket tűzben összeolvasztotta, formába öntötte;
majd vésővel lesimította, egyenletessé tette az aranyöntvény felületét; szemet, fúvó
orrlikakat vágott rajta: egy bikaborjú került ki a keze alól.
— Íme, Izráel, ez a te igazi istened! Ő hozott ki Egyiptom földjéről, őt kell szolgálnod, ő az
igaz isten.
A bikaborjú oltárát maga Áron építette fel, s mikor elkészült, másnapra hatalmas ünnepet
jelentett be.
Az ünnepet meg is tartották. Reggel felserkentek, égőáldozatot mutattak be a bikaborjú
előtt, majd a nép körülülte istene szobrát, és a jelképesen levágott borjak húsából szent
lakomát fogyasztott. Evés után ittak, később táncra keltek: szilaj táncot roptak a
bikaborjú körül.
Jahve észrevette ezt, és figyelmeztette Mózest.
— Eredj, menj le a hegyről, mert amíg itt tartózkodtál nálam, néped, melyet kivezettél
Egyiptomból, rossz útra tért. Más istent imád, nem engem. Aranyból öntött bikaborjú elé
borultak, azt imádják, mondván: ,,Ő a mi istenünk, neki hódolunk azért, mert kihozott
bennünket az egyiptomi szolgaságból".
Jahve keserűen tette még hozzá: [315]
— Látom már, mily makacs, kemény nyakú ez a nép; nehéz vele bánni. Elhatároztam,
hogy nem törődöm velük többé, sőt elpusztítom őket, mert a haragom már fellobbant
ellenük. De rólad gondoskodni fogok: nagy néppé teszem utódaidat.
— Mit érnél el avval, ha a nép ellen gerjedne iszonyatos haragod? Nagy erőfeszítéssel,
nehéz fáradsággal hoztad ki őket Egyiptom földjéről, s most eltörölnéd nyomukat is a
földről, megölnéd őket a hegyek között? Ha ezt tennéd, gúnyosan nevetnének össze az
egyiptomiak: „Kellett nekik Jahvéra hallgatniok! . . ."
Mózes szavai csillapították Jahve indulatát, mert elállt szándékától.
Mózes ezután megfordult, és elindult le a hegyről, kezében tartván a két kőtáblát,
mindkét oldalán írással: a két tábla isten keze műve volt, az írás isten ujja nyoma.
Jósua, Mózes hű szolgája és kísérője, a néptől kissé távolabb várt Mózesre. Nem tudta, mi
történik alant, csak a diadalittas rivalgások jutottak el füléhez.
— Harci zajt hallok a táborból — mondta Mózesnek köszöntés helyett. Vezére az
indulattól eltelve válaszolt:
Nem vitézeké ez a kiáltás,
nem legyőzötteké a lárma :
részegek dorbézolását hallom.

mondái
Igaza volt: amint közelebb értek, láthatták az arany bika-borjút és a körtáncot.
Mózes dühe rettenetes volt. Vad haragjában a két törvény-táblát szilánkokra zúzta a
hegység lábánál heverő kősziklákon. A táborba rontott, betört a táncosok gyűrűjébe,
megragadta a bikaborjút, földhöz vágta, szétmorzsolta, tűzbe vetette, mígnem porrá
omlott az arany: akkor vízbe szórta a szemcséket, és az egészet megitatta Izráel fiaival.
[316]
— Igyátok, vegyétek magatokhoz istenetek testét, ez lesz a teljes lakoma! — kiáltotta, s
dadogó szája tajtékzott a felháborodástól.
Áron ijedten szemlélte mindezt. — Mivel kényszerített a nép, hogy ilyesmire vetemedj?
— kérdezte Mózes szikrázó szemmel. — A bűn, melyet a fejére hoztál, súlyosnál is
súlyosabb.
Áron mentegetőzött, csitítani próbálta Mózes lobogó haragját, szelídíteni a perzselő
tüzet.
— Kérlellek, ne tombolj ennyire, te magad is tudod, mily makacs nyakú e nép: nem tud
elszakadni régi hitétől. Mikor már túlságosan is soká rejtőztél a hegyen, megelégelték a
hiábavaló várakozást, és rászorítottak, hogy formáljam meg istenüket bika alakjában,
hogy legyen, akinek áldozatot mutassanak be. Enélkül nem érzik, hogy velük van az isten!
Mózes látta, hogy a nép féktelenné, szabadossá vált, megmakacsolta magát, és elvadult:
kiállt hát a tábor kapujába, s éles hangon rikoltott:
— Aki hű Jahvéhoz, mindnyájan hozzám!
Lévi nemzetsége, Mózesnek mindig is legmeghittebb bizalmasai gyűltek szálfaként
magasodó alakja köré. Kezükbe villámló kardot adott, szívükbe könyörtelen bátorságot
öntött.
— Rontsatok a táborra, s öljétek meg, akit kardvégre kaptok: rokont, atyafit, testvért ne
kíméljetek. Vesszenek Jahve ellenségei! Pengéteket vérben fürösszétek meg.
Háromezer ember hullt el azon a napon a kardok csapásai alatt.
Másnap Mózes ezt mondta a népnek:
— Nagy bűnt követtetek el, de kísérletet teszek, hogy bocsánatra bírhatom-e Jahvét.
Felment a Szináj hegyre, ahol Jahvéval szokott beszélgetni, és hangosan kiáltva e szavakat
mondta:
— Uram, Jahve, nagy bűnt követett el a nép azzal, hogy más isten mellé állt, s aranyból
öntött magának istenszobrot; [317] de kérlek, bocsásd meg, amit vétettek, és ha nem: hát
inkább törölj ki engem is a könyvből, amelyet vezetsz. Jahve így válaszolt:
— Azt törlöm ki a könyvből, aki vétkezett ellenem. Majd, megenyhülvén haragja, folytatta
a beszédet:
— Eredj, vezesd tovább a népet oda, ahová rendeltem menniök: Kanaán földje felé. Egy
angyalom előttük fog járni, magam azonban többé nem megyek közéjük.
— Miért bünteted ezzel a népet, Uram? Gyász, keserves sírás, pusztulás a szavad!
— Jobb nekik, ha távol maradok tőlük. Haragom pusztít: ha közéjük mennék,
szempillantás alatt megölném valamennyit. Kemény nyakú, makacs ez a nép: ki tudja, mit
cselekszenek még az úton a tejjel s mézzel folyó ország felé menet; ha velük lennék, talán
el is emészteném őket! . . .
— De mégis — folytatta kis szünet után —, szívemig hat a nép gyásza. Eredj, parancsold
meg nekik, hogy szedjék le magukról minden ékszerüket (nehogy újra megtegyék, amivel
egyszer már fellázadtak ellenem), s aztán majd meglátom, mit teszek.
Mózes elszedte a néptől valamennyi megmaradt ékszerét; e naptól fogva, a Hóreb — vagy
Szináj — hegye óta, nem viselhettek ékességeket. Jahve sátorát pedig kivitte, a tábortól jó
messze állította fel: ezt hívták a gyülekezet sátorának. Mikor lecövekelte, elrendezte,
belépeti a Sátorba, hogy Jahvéhoz könyörögjön; ilyenkor leszállt a felhőoszlop, és megállt

mondái
a Sátor bejáratánál. Az egész nép a táborból, ki-ki saját sátra ajtajából figyelte, mit művel
Mózes; mikor eltűnt Jahve sátrának függönye mögött, valamennyien leborultak, és Jahvét
imádták.
Közben Mózes a Sátorban szemtől szembe beszélt Jahvéval, úgy, ahogy ez emberek között
szokás. Kéréssel szólította meg az Urat.
— Nézd, Uram, te ugyan azt mondtad, hogy vezessem ezt a népet, de nem közölted
velem, milyen is az, akit így reám [318] bíztál: mit se tudtam korábban felőlük, csak reád,
a parancsodra hagyatkoztam. Te így beszéltél velem: „Ismerlek téged nevedről is, szemem
kegyes tetszéssel fordul feléd" — de ha valóban kegyre leltem nálad, kérlek, mutassad
magad az utat, s vedd tekintetbe, hogy ez az embertömeg itt mégiscsak a te néped!
— Akkor megnyugszol, ha személyesen megyek veletek?
— Ha nem jössz te magad velünk, inkább ne is küldj tovább bennünket innét! Mert
honnan is tudhatnánk, hogy szívedbe fogadtál bennünket, ha nem abból, hogy velünk
vagy, velünk jársz?! Ez különböztet meg bennünket a föld színén élő összes többi néptől.
Ha az istenünk vagy, legyél is velünk!
— Jól van, megteszem, amit kívánsz: mert ismerlek téged név szerint is, és kegyes
tetszésre találtál a szememben.
— Uram, engedd, hogy lássam tündöklő személyedet! — kérte még Mózes, mintegy
bizonyság gyanánt.
— Meghallgatlak: elvonultatom az orcád előtt méltóságteljes magamat, mivel úgy
cselekszem, ahogy nékem tetszik: irgalmat azzal gyakorlok, akivel akarok — kegyet
annak osztok, akivel kegyes akarok lenni. De az orcámat még te sem láthatod, mert élő
ember nem pillanthat meg.
Majd így szólt Jahve Mózeshez:
— Állj ide e kősziklára, s mikor elvonulok előtted tündökletes méltóságomban, bújj a
repedések közé: tenyerem a szemedre tapasztom, nehogy véletlenül megpillants. Mikor
már elvonultam, kinyithatod a szemed, és hátulról megláthatsz engem, de arcomra nem
vethetsz egyetlen pillantást sem.
Ezek után Jahve parancsot adott Mózesnek, hogy vágjon a sziklából két újabb kőtáblát,
formára olyanokat, mint az előbbiek, és írja fel rájuk saját kezével a korábban tőle vett
parancsokat.
— De egyedül menj, ezt keményen meghagyom: senki nem követhet a nép közül, tiltsd el
a hegység lábától még a juhokat és marhákat is, legeljenek távolabb. [319]
Mózes így is cselekedett; felment a hegyre, és senki sem követte.
Jahve pedig felhő alakjában ereszkedett le, és elvonult Mózes előtt. Az, látván, hogy istene
közeledik, a földre hullt, s elfedte az arcát.
Kémek Kanaán földjén
Kádesbe érkeztek.
Kis paradicsom volt Kádes a sivatag tengerében. Fás ligetek, legelők, forrás, magvak
termesztésére alkalmas földdarab: mindenből találtak itt eleget ahhoz, hogy szívesen
maradjanak. Hosszú ideig, és egyáltalán nem kedvetlenül tartózkodott itt a nép.
Mózes tudni akarta, milyen is az az ország, amely felé a népet vezeti, s amelyet Jahve
örökös lakhelyül ígért. Kémeket szemelt ki, minden törzsből egy ifjút, megbízható,
próbált katonát, akiknek a családja a törzsek legelőkelőbbjeihez tartozik. Jehuda törzsét
Káleb, Efraim törzsét Jósua képviselte, de neves ifjú volt a többi tíz is.
— Dél felől közelítsétek meg a hegyet, s másszátok meg. Vizsgáljátok ki jól, milyen is az
ország! Erős-e, avagy gyenge a nép, amely lakja? Sokan vannak-e, avagy kevesen? S

mondái
milyen maga a föld, amely eltartja őket: jó-e, silány-e? Milyenek a városaik? Erődítmények
veszik-e körül lakóhelyeiket, vagy csak úgy, táborban élnek? A talaj dús, kövér-e, vagy
sovány, meddő föld? Vannak-e rajta fák, gyümölcsösök? . . . Legyetek bátrak, mindenre
elszántak! Szakítsatok a gyümölcsökből, kóstoljátok meg, s ne maradjon semmi
próbálatlanul az országban!
Mikor a kémek elindultak, már ért a szőlő; közeledtek a szüret napjai. A legnagyobb
óvatossággal jutottak el Kanaán határaihoz, dél felől. Hebrón városa felé mentek,
megvizsgálták [320] a falakat, s mindent szemügyre vettek, amiről Mózes jelentést
követelt. Eskól völgyében egy venyigét a rajta csüngő fürtökkel együtt lemetszettek: oly
súlyos volt, hogy a rúdon csak ketten bírták megemelni. Szakítottak a gránátalma- és
fügefákról is. A vidéket a csodálatos fürtökről ők nevezték el Eskól-, azaz Szőlőfürt-
völgynek.
Negyven nap múlva tértek vissza a táborba; azonnal Mózes elé vezették őket, jelentést
tenni. Beszámollak az útról, mindenről pontosan, és hírt adtak az egész népnek.
Felmutatták a szőlőfürtöt és a gyümölcsöket is. Szavukat mindenki kíváncsian hallgatta.
— Teljesítettük a feladatot, elmentünk arra a földre, amelyre küldtél bennünket, s
mindent megnéztünk. Az ország tejjel s mézzel folyó vidék. Ezt ékesen mutatják a
gyümölcsök, holott nem is a legszebbeket hoztuk magunkkal. A nép azonban, mely az
országot lakja, nagyon erős és félelmetes. A városok kőfallal vannak körülkerítve, az
őrtornyok magasba emelkednek. Óriásokat is láttunk: talán ők a városok védői, ők rakták
a falakat, ők verik agyon az ellenséget! Ha rájuk néztünk, apró bogaraknak véltük
magunkat, szálfaként magasodtak mindnyájunk fölé. Bizony felfalják ezek az országba
betolakodókat! Nem tudjuk bevenni ezt a földet, hiába is megyünk ellenük, erősebbek,
mint mi vagyunk.
Egy volt csak a kémek között, aki más véleményt hirdetett: Káleb. Ő így beszélt a nép és
Mózes előtt:
— Nem igaz, hogy olyan félelmetes volna a nép. Van erőnk nekünk is, nem csekély. Ha
megtámadjuk őket, elfoglalhatjuk az országot, megtörhetjük az ellenállást. Óriásoknak
meg én a színét se láttam.
De senki sem hallgatott rá. A táborban riadalom tört ki. A félelmetes hírt szájról szájra
adták az emberek, s estére már mindenki arról beszélt, hogy emberevő óriások földjére
akarja vinni őket Mózes.
Éjjel sírás-rívás verte fel a tábor nyugalmát. Mózes ellen [321] zúgolódott a nép, Áront
támadták, s az egész gyülekezet e szavakkal szólt ellenük:
— Bár haltunk volna meg Egyiptomban, vagy pusztulnánk inkább el még itt, a
sivatagban! Miért akar Jahve abba az országba telepíteni minket? Azért, hogy kardok
csapásai alatt hulljunk el, és asszonyaink, gyermekeink zsákmányul essenek? Jobb lenne
még az is, ha visszatérnénk Egyiptomba!
Jósua és Káleb mentek ki hozzájuk, s megpróbálták szép szavakkal, majd fenyegetéssel
csitítani a lármái.
— Miért lázongtok? Ott voltunk, saját: szemünkkel láttunk mindent! A föld kitűnő,
termékeny, dús! Az ország szép, ékes: tejjel s mézzel folyó a föld, ahová tartunk. Ha
Jahvénak úgy tetszik, odavisz bennünket, s nekünk adja, akármit is lesznek az őslakók.
Erejük elszáll, bátorságuk odahagyja őket; ha Jahve velünk van, mi fogunk győzni!
De senki sem hallgatott a szavukra. Valaki közbe is kiáltott:
— Halálunkat akarják! Kövezzük meg őket! Néhányan már emelték a köveket, hogy
halálra sújtsák a két férfit, kiket nem is olyan régen még hősként tiszteltek és
magasztaltak — de akkor a Sátorban megjelent Jahve, s a lebegő ködoszlop láttán
mindenki elcsendesedett. Jahve Mózeshez intézte szavait:

mondái
— Megelégeltem már, hogy e nép nem szűnik ellenem lázongani. Leveszem róluk a
kezein, pusztuljanak mindannyian. Egyedül veled fogok törődni, rólad gondoskodom,
mert egyedül te vagy hűséges hozzám mindezek között.
Mózes ezúttal is, mint mindig, valahányszor Jahve azzal fenyegetőzött, hogy sorsára
hagyja a népet, legravaszabb érveit szedte elő, hogy haragjától eltántorítsa az istent.
— Uram, emlékezz arra, hogy e népet Te hoztad fel Egyiptomból, köd- és füstoszlopban
jártál előtte, vezetted őket s a pártjukat fogtad. Ha most hagyod, hogy elpusztuljanak,
nem azt fogja-e mindenki mondani: „Jahve nem volt képes arra, hogy beváltsa szavát,
nem tudta bevinni a népet Kanaánba, [322] azért ölte meg őket a sivatagban!" Ezt akarod
hallani magadról? Irgalmas, türelmes, megbocsátó isten vagy: kérlek, csillapodjék szíved
háborgása, ne vond meg támogatásodat a bűnbe sodródott néptől.
Mózes beszéde nem volt eredménytelen.
— Hallgatok rád, mert igazat beszélsz. De nem tűröm a lázongást, ezért büntetésem
sújtsa e népet. Bizony mondom, e nemzedékből, mely tízszer és ismét tízszer lázadt
azóta, hogy kihoztam őket Egyiptomból — e nemzedékből senkit sem viszek Kanaánba.
Itt hullanak el a sivatagban, kóbor kutyák és madarak vájják le foszló testükről a húst, az
egész nép pedig bolyongani fog mindaddig, amíg egy is életben van azok között, akik
most húszévesek. Negyven napon át kémlelték az országol küldötteid: negyven évig —
minden napért egy-egy év —, negyven esztendőn át tart sivatagi vándorlásuk, hazátlan
bolyongásuk. És csak akkor jutnak el majd az ígéret földjére, Kanaánba, ha ez a negyven
esztendő eltelt. Kivételt csak kél hívemmel teszek: Kálebbel, aki méltó arra, hogy életben
jusson el a megígért földre, mert az én akaratom szerint beszélt a nép előtt; és Jósuával,
aki ugyanazt gondolta, amit Káleb. Csupán ők ketten jutnak el a tejjel s mézzel folyó
Kanaánba e most élő nemzedék tagjai közül. Én szólottam, Jahve, és megteszem, amit
mondtam.
Amint szavait befejezte, eltűnt a ködoszlop. A kémek közül azok, akik a rossz hírt
terjesztették, és félelembe ejtették a népet, ott haltak meg, nyomban, a tábor közepén.
A nép látta, hogy ki mellett áll Jahve; megbánták előbbi kishitűségüket, és kijelentették
Mózes előtt, hogy nyomban indulnak, nem félnek harcba menni az ország elfoglalásáért.
— Most már hiába is mennétek, Jahve nem áll mellettetek! — intette őket Mózes. — Ha
harcba vonultok, elhulltok az ellenség kardjának csapásaitól, vállalkozásotok nem járhat
sikerrel. Elfordultatok Jahvétól, Jahve se marad veletek. A kanaáni népek
mindannyiótokat lebírnak! [323]
A vakmerőbbek nem hallgattak Mózes intelmére, fegyvert kötöttek derekukra, és
elindultak fel a hegyre, ahonnan harcba vonulhattak a kanaáni dombokért és városokért.
Mózes és a Sátor, benne Jahve harcban segítő ládája, a táborban maradt, jelezvén, hogy a
támadás ellenkezik Jahve akaratával.
A harc nem is járt sikerrel. A kanaániak és amálekiták fegyvert fogtak, kardot rántottak,
és Izráel fiai csúfos vereséget szenvedtek. Akik életben maradtak, azok is csonkán,
sebesülten, megtépázva kerültek vissza a táborba.
Egyedül Kálebnek sikerült bejutnia Kanaánba. Kis csapata, jórészt családjának tagjai és
szolgái, dél felől, az egyszer megjárt, s így gondosan kikémlelt úton jutott el az ország déli
csücskébe; annyi helyet foglalt el csupán, ami a megtelepedéshez szükséges volt, de azon
szilárdan megvetette a lábát.
Rézkígyó
Egy ízben, midőn a sivatag kellős közepén jártak, elszakítva víztől, élelemtől, minden
rossz tetejébe még kígyók is támadtak a tikkadt seregre: sarkukba martak, lábukra

mondái
tekeredtek, éjjel mellükre kúsztak, s mérges csípéseiktől többen hulltak el, mint a kiállt
szenvedésektől. Hiába menekültek a kúszó halál elől, semmi sem segített.
A nép ekkor — Mózes felügyelete mellett, aki hirdette, hogy Jahve küldte e
megpróbáltatást, s ő vonhatja csak vissza — rézből egy nagy kígyót öntött, amely
mindenben hasonlított az igazi kígyókra; egy bot végére tűzték, farka a rúdra tekeredett,
fejét előre tartotta, s nyelvét meresztve sziszegett.
Azóta ha valakit megcsíptek a mérges kígyók, csak egy pillantást vetett a mindenhová jól
ellátszó rézkígyó felé, menten meggyógyult, s a méreg megszűnt hatni.
A rézkígyót gondosan őrizték egész vándorlásuk során, sőt még később is, évszázadokig.
[324]
Korah lázadása
Mózes ellen támadt a legelőkelőbbek, a vezérek közül kétszázötven ember, mind híres,
széltében ismert nevű férfi; vezetőjük Korah volt, Lévi családjából. Mózes és Áron ellen
támadtak, e szavakkal:
— Nagynak hiszitek magatokat, pedig az egész gyülekezet szent, velük lakik Jahve! Miért
hatalmaskodtok hát Jahve gyülekezete fölött?
Mózes, amikor e szavakat meghallotta, a földre borult, és így válaszolt Korahnak és
követőinek:
— Majd reggel Jahve mutatja meg, kit tart övének, és ki a szent! . . . Vegyetek
tömjénfüstölőket a kezetekbe, tegyetek rá füstölőszert és tüzet, s majd Jahve eldönti, ki a
szent! . . . Nagyon nagynak képzelitek magatokat, Lévi fiai! Nem elég nektek, hogy a Sátor
előtt szolgálhattok, hogy különbek vagytok Izráel gyülekezeténél: még a papok is ti
akartok lenni? Jahve ellen támadtok mindannyian, ha Áront támadjátok!
Más lázadók, mikor Mózes hívatta őket, így üzentek vissza:
— Nem megyünk! Nem volt elég neked, hogy elhoztál bennünket Egyiptomból, a bőség
országából, ide, a sivatagi halálra: még uralkodni is akarsz fölöttünk? Tejjel és mézzel
folyó országot ígértél; ahová hoztál bennünket, éppen nem az. Szántót se, szőlőt se
kaptunk. Azt hiszed, megtévesztheted az embereket? . . .
Mózes, nagy indulatában, Jahvéhoz fordult:
— Ne tekints áldozatukra, Uram!
Másnap, tömjénfüstölővel kezében, a Sátor nyílása elé állt Mózes és Áron és a
kétszázötven lázadó. Odagyűlt azonban körbe az egész nép. Jahve parancsot adott
Mózesnek és Áronnak:
— Lépjetek távolabb tőlük, nehogy ti is elpusztuljatok!
— Isten, Istene minden test életének — könyörgött Mózes [325] és Áron —, te az egész
gyülekezetet sújtanád, holott csak egy a vétkes? . . . Jahve megengesztelődött.
— Adjátok ki a parancsot a népnek, hogy távozzék el a lázadók sátrai mellől!
A nép engedelmeskedett. Mózes szigorúan megparancsolta, hogy senki ne nyúljon a
lázadók holmijához. Majd a gyülekezet elé lépett, e szavakat mondva:
— Ebből megtudhatjátok, hogy Jahve küldött engem, s nem magamtól cselekszem mind e
dolgokat: ha úgy halnak meg ők is, mint az emberek általában — akkor nem Jahve küldött
engem! De ha a föld kitárja torkát és elnyeli őket, s mindazt, ami az övék, és ők elevenen
hullanak az alvilágba — akkor kitetszik, hogy Jahvét gyalázták ezek az emberek!
Alighogy szavát befejezte, meghasadt a föld, és elnyelte Korah követőit, családjukat,
sátraikat, mindent, amijük csak volt. Izráel fiai rémülten futottak szerteszét, félvén, hogy
ők is a mélybe hullanak.
Mózes parancsára összeszedték a tömjénfüstölőket., és az oltár ezüst veretét abból

mondái
készítették, nehogy feledésbe merüljön: csak Áron fiai járulhatnak Jahve elé füstölő
szerekkel.
Másnap a nép Mózes és Áron ellen zúgolódott:
— Ti öltétek meg Jahve népét!
Az egyre gyarapodó tömeg a Sátor köré tömörült. A Sátrat felhőoszlop ülte — Jahve
dicsőségében mutatkozott meg. Jahve, fellobbant haragjában, öldöklést, pusztító csapást
küldött Izráel fiaira. De Áron, Mózes parancsára, kezébe ragadta a tömjénfüstölőt, a
tömeg közé futott, és engesztelő áldozatot mutatott be; holtak és élők között járt. A
csapás megszűnt, de a holtak száma felül volt a tízezren. [326]
Áron és Lévi nemzetsége papokká tétetnek
Mózes parancsot adott, hogy Izráel mindegyik törzse messen magának egy friss szál
vesszőt; a tizenkét törzs tizenkét vesszejét elébe hozták. A vesszőkre rendre ráíratta a
törzsek és családok nevét. Lévi törzse és Áron egy vesszőn kaptak helyet. Mózes a
Sátorban Jahve ládája elé helyezte a vesszőket, és így szólt a néphez:
— Jahve megelégelte, hogy örökké ellenünk zúgolódtok, és hogy el kell pusztulniok
azoknak, akik — bár méltatlanok rá, mégis áldozatot akarnak bemutatni istenünk színe
előtt. Közölte velem, hogy gyűjtsem össze e vesszőket, s ő választ: amely nemzetségnek
kisarjad a vesszeje, az lesz Jahve választottja, őket kívánja az oltár előtt látni. — Szavait
befejezvén, leengedte a Sátort fedő súlyos szőnyeget, s eltávozott.
Másnap bement a Sátorba, s látta: a tizenkét vessző közül, melyeket a szövetség ládája elé
helyezett, egyedül Áron és a léviták vesszeje virágzott ki: ágai sarjadtak, s az ágakon már
be is érett a mandula.
Mózes felmutatta a népnek e bizonyságot, majd visszavitte a vesszőt a Sátorba; mint
mondta, Jahve tanúvallomása gyanánt, hogy igaztalan a nép örökös lázongása Áron és ő
maga ellen: Jahve ismét megmutatta, kik a választottjai.
Azóta a papi tisztséget a héberek között csak Áron leszármazottjai tölthetik be, és Lévi
családjának tagjai őket segítik a szolgálatban; örök részük van, mert övék minden java
hús az áldozatból, övék a must, a gabona és minden termés elseje, s ők szolgálnak Jahve
színe előtt.
*
Izráel fiai negyven esztendőt töltöttek el a sivatagban. Teltek-múltak az évek, az öregek
helyét lassan a fiatalok foglalták el. Áron halálának napja is elérkezett: Jahve nem
engedte, hogy Kanaán földjére lépjen, hiszen a főpap többször szegült [327] szembe
akaratával. Jahve nem feledte az aranyborjút! Parancsára Mózes, Áron és Eleázár — Áron
fia — a Kádesből való elutazás után a hegyvidék rejtekeibe mentek, s egy eldugott helyen
Mózes közölte bátyjával Jahve akaratát.
— Itt kell meghalnod, s hatalmad fiadra száll. Add át neki díszes ruháidat.
Áron szertartásosan vetette le főpapi öltözékét. A díszes ruházatot Eleázár öltötte
magára. Ó volt Áron legidősebb élő fia, mert Nádáb és Abihu elpusztultak, amikor nem
Jahve parancsai szerint mutatták be az áldozatot. A vén helyét az ifjú, az elgyengültét az
erőtől duzzadó foglalta el.
Áron a sziklák rejtekén halt meg. Mózes és Eleázár pedig visszatért a nép közé. A nép
harminc napon át gyászolta Áront.
Bileám és szamara
Izráel népe Kanaánhoz közel, Moáb hegyei alatt táborozott: pihentek, s készültek az

mondái
előttük álló nehéz küzdelemre. A nép sátrai megtöltötték az egész völgyet, sőt azon túl is,
mint a felcsapó hullámok, elérték a hegyoldal lankásabb részeit. A magasabb pontokról
látni lehetett számukat, erejüket.
Moáb királyát, Bálákot aggasztotta a sok kósza vagy való hír, amely messze megelőzte a
héberek seregét, s aggasztotta az országa kapujánál táborozó nép.
Félelmében Bileámért, a híres, messzi országokban ismert jósért és varázslóért küldött,
aki a folyóköz vidékén, észak-keletre lakott, sok napi járóföldre tőle.
— Egyiptomból egy ismeretlen nép jött — üzente neki —, s ellepte e föld színét.
Országommal átellenben ütött most tábort. Oly sokan vannak, mint föveny a
tengerparton, mint csillag az égen. Félek, hogy lelegel minket, elnyeli az országot, miként
az ökör is lelegeli a fűszálat a réten. Erősebb e nép, [328] mint én vagyok, erővel meg nem
győzhetem. Kérlek hát, gyere el hozzám, mondj átkot rájuk, s űzd el őket földemről
varázslatoddal. Hallottam híredet, tudom, milyen hatalmas, erős a szavad: áldott lesz az,
akit te megáldasz, átoktól vész, akire átkot mondasz.
Bálák követei, tekintélyes vének, e szavakkal keresték fel Bileámot. Ajándékaikat
kezükben vitték. Bileám meghallgatta őket, de aznap még nem közölte, mit határozott.
— Egy éjszakát aludjatok itt, s holnap majd aszerint válaszolok, amit Jahve mond nekem.
Elóhim épp ekkor tett látogatást Bileámnál, s megkérdezte:
— Kik ezek az emberek, akik nálad vendégeskednek ?
— Bálák küldte őket, Moáb királya, hogy földjükre hívjanak: mondanék átkot Izráel népe
ellen, amely elárasztotta az országot.
Elóhim így intette:
— Ne menj el velük, ne átkozd meg azt a népet, mert áldottak ők!
Másnap reggel Bileám fogadta Bálák küldötteit, s így beszélt velük:
— Térjetek haza magatok. Jahve nem járult hozzá, hogy én is veletek menjek.
Moáb vénei hazamentek, s jelentették Báláknak, hogy útjuk eredménytelen volt. Bálák azt
hitte, hogy Bileám azért vonakodik, mert a követeket nem találta eléggé előkelőknek;
másodszor már magasabb rangú főembereket küldött.
— Kérünk — léptek azok Bileám színe elé —, ne tagadd meg jöveteled. Bálák üzeni,
Moáb királya, hogy ha megátkozod e népet, olyan megtiszteltetésben lesz részed,
amilyent még soha nem kaptál. Minden szavadnak aláveti magát, megteszi, akármit
mondasz neki. Belenyugszik abba, amit jövendölsz.
Bileám nem hajlott a szavukra. Így felelt Bálák alattvalóinak: [329]
— Bálák ugyan nekem adhatja egész palotáját, telve arannyal és színezüsttel: Jahve
szavát akkor se hághatom át. Beleegyezése nélkül semmit se tehetek, se kis, se nagy
tetteket. De töltsetek itt egy éjszakát, hogy megtudjam, ismét ugyanazt mondja-e Jahve.
A követek Bileám házában éjjeli nyugalomra tértek. Elóhim megjelent Bileám előtt még
azon az éjszakán.
— Ha azért jöttek a küldöttek, hogy magukkal vigyenek: ám menj velük. De ne feledkezz
meg arról, hogy csak azt mondd, amit én adok a szádba.
Reggel, felkelvén, Bileám megnyergelte a szamarát, és elindult Moáb királyának
követeivel.
Isten azonban mégiscsak megharagudott rá, amiért elindult. Jahve angyala állt az útjába.
Ó, mit se gondolva, ügetett az úton, két szolgája követte. Egyszer csak a szamár
megtorpant. Meglátta az angyalt, aki pallost tartott a kezében: félelmében letért az útról,
és a sík mezőn haladt tovább. Bileám nem értette, s ütlegelni kezdte az állatot, husánggal
verte a hátát, hogy visszatérítse az útra.
Másodszor a szamár a szőlőskertek között vezető szűk ösvényen cövekelte meg magát.
Jobbra is, balra is fonott kerítés, nem tudott kitérni Jahve angyala elől, akit újra ott látott

mondái
maga előtt, lángoló pallost tartva a kezében. A szamár megpróbált kitörni, oldalát az
egyik kerítésnek vetette, még Bileám lábát is jól odanyomta, hogy gazdája felszisszent a
fájdalomtól — de továbbjutottak. A szamár azonban csökönyösségéért ezúttal is jó adag
verést kapott. Bileám husángja csaknem eltört a hátán.
Az angyal harmadszor egy szűk szorosban állt eléjük, ahonnan se jobbra, se balra nem
vezetett út. A szamár megtorpant, s mivel nem tudott merre továbbmenni, lefeküdt a
földre, Bileámmal a hátán. Az meg hiába ütötte, hiába rugdosta, a szamár nem engedett
akaratának: látta Jahve angyalát maga előtt az úton, kezében a karddal. [330]
Egyszer csak a szamár megelégelte a verést, és emberi hangon megszólalt:
— Mit vétettem neked, hogy immár harmadszor tángálsz el a botoddal?
— Világ csúfjává tettél! Ha itt volna az íjam, még tán beléd is lőnék!
— Régóta vagyok a te szamarad — méltatlankodott tovább az állat —, tudhatnád,
szoktam-e ilyent csinálni? Hátamon jársz kiskorod óta, ismered hűséges szolgálatomat.
Mondd meg, tettem-e már valami hasonlót azelőtt?
— Nem — ismerte be Bileám.
Hirtelen felnyílt Bileám szeme is, és meglátta az utat elzáró angyalt, s kivont pallosát a
kezében. A földre omlott, fejét meghajtotta, s hódolt Jahve angyala előtt.
— Miért ütöd folyton-folyvást a szamarat? — feddte meg Jahve angyala Bileámot. — Én
álltam eléd mindháromszor, hogy feltartóztassalak, s te már harmadszor vered szegény
párát. Nem helyeslem ezt az utat: hitszegésnek veszem tetőled. A szamár meglátott, ki is
tért előlem minden alkalommal: bizony mondom, ha nem tért volna ki, téged megöltelek
volna, de ő megmenekülne!
— Bizony vétkeztem, mert nem tudtam, hogy te állsz előttem az úton. Most viszont, ha
úgy tartod jónak, visszafordulok.
Az angyal nemet intett.
— Fölösleges. Menj inkább velük. De ne feledkezz meg, csak azt mondd, amit én adok a
szádba!
Bileám tehát folytathatta az utat.
Bálák, amint meghallotta, hogy a követség közel jár országához és Bileám is velük tart,
felkerekedett, eléjük sietett egészen a határig. Alázatos szóval köszöntötte a varázslót.
— Talán nem elég nyomatékkal kérleltelek, hogy látogass meg? Miért nem siettél jobban?
Azt hiszed talán, hogy nem tudom fáradságodat hozzád illő módon meghálálni? [331]
Bileám nem erről akart vele szót váltani, inkább jó előre kikötötte:
— En nem tudok magamtól egy szót se mondani! Csak azt mondhatom, amit Elóhim a
számba ad!
Estére Bálák ökrökből, juhokból s más ínyes falatokból dús lakomát rendezett, amelyre
hivatalos volt Bileám és minden követ.
Reggel Bálák felvitte Bileámot a legmagasabb hegycsúcsra, ahol az ország istene, Kemós
trónol — akinek súlyos veszedelem, szorongattatás idején embert, élő embert, s lehetőleg
királyfit kell áldozni, hogy haragja enyhüljön! Bálák hét oltárt épített Bileám parancsára,
mindegyik mellé hét kost és hét tulkot kötött. Bileám leölte az állatokat, és bemutatta az
áldozatot, majd eltávozott, ezt mondván:
— Te, Bálák, maradj csak itt, az oltárok mellett, én odébb megyek, hogy szót válthassak
Jahvéval. Amit tudtomra ad, közlöm majd veled is.
Egy kopár oromra ült, és megszólította Elóhimot, aki már úgyis hozzá sietett.
— Bemutattam, Uram, az áldozatot, elégettem a kosokat és tulkokat, adj hát igaz szót a
számba!
— Eredj vissza Bálákhoz és mondd, amit majd a szádba adok.
Bileám visszatért. Bálák és Moáb előkelőségei már izgatottan várták. A varázsló eléjük

mondái
lépett, és elkezdte mondani igéit:
A folyóközből hívott el Bálák,
Moáb királya a keleti hegyekből:
azért, hogy átkot mondjak Jákóbra.
„Gyere — úgymond —, gyalázzad Izráelt."
De hogy átkozzam, akit isten nem átkoz?
Hogyan gyalázzam, kit isten sem gyaláz?
Körülpillantok a bércek tetejéről,
a dombokról vizsgálom meg őt: [332]
ki olvashatná meg Jákób seregét?
Csak negyedrészüknek számát is ki tudja?
Különb lesz minden másiknál ez a nép,
az, kit ott látok, másokhoz nem mérhető.
Bálák, hallván Bileám szavait, megrettent.
— Mit művelsz velem? Azért hívtalak, hogy rontást vess ellenségeimre, és te megáldod
őket?
— Én csak arra ügyelek, hogy híven mondjam, amit Jahve a számba ad — mentegetőzött
a varázsló.
Bálák azzal vigasztalta magát, hogy Bileám nem látta még az egész Izráelt, nem tudja
még, hogyan átkozhatná el őket.
— Gyere velem, olyan helyre viszlek, ahol elejétől végig láthatod őket: innen csak egy
részükhöz ért el pillantásod. De ott aztán igazán átkozd el őket!
Az új csúcson más oltárok épültek, ismét kosok vére hullott az áldozati lángra, de Bileám
szava nem változott.
Isten nem ember, hogy hazudjék,
nem halandó, hogy álnok legyen!
Amit kimondott, ő ne teljesítené?
Amit bejelentett, ne vinné véghez?
Áldást kell mondanom Izráelre,
megáldom tehát, s vissza nem vonom.
E szavakat hallva, Bálák kétségbeesett. Átkot remélt Bileám ajkáról, s helyette áldást
hallott; a szó, mely Izráel fiait áldotta, vészt jelentett Moábnak. A többi oltárnál is ez
történt. Bileám ékes szavakkal jövendölt a Kanaán földjén lakó héberek hatalmáról,
gazdagságáról, az ország termékenységéről.
Csillag kél Jákobból,
kormányzó-pálca származik Izráelből,
Moáb oldalát átveri, [333]
és összezúzza Sét minden fiát.
Zsákmányául esik Edom,
és Széir a birtokába jut
— Izráel serege arat diadalt.
Bálák, látván, hogy mit sem remélhet, haragra gerjedt Bileám ellen, két kezét összecsapta,
és indulattal szólt a varázslóhoz:
— Mást nem, csak áldást tudsz mondani rájuk? Jahve fosztott meg a jutalomtól! ... És
távozz országomból, ne halljam többé a szavad!
— Maradok! — felelte Bileám. — Egész néped elé állok, s hirdetem nekik, amit Jahve
parancsol! Hirdetem, hogy Izráel népe győzelmet arat fölöttetek!
Bálák mit tehetett volna? Kétségbeesve otthagyta Bileámot.
Bileám pedig szertejárt az országban, és mindenütt fennhangon hirdette Jahve igéit. Majd

mondái
elindult, hogy hazatérjen lakóhelyére.
Azonban kissé soká maradt: midőn később Jósua seregei megkezdték a harcot az ország
elfoglalásáért, Bileám is áldozatul esett a fegyvereiknek. Megölték, karddal verték át őt is
kíméletlenül.
Mózes búcsúja és halála
Már vége felé járt a negyven esztendő, amelyet Jahve a nép sivatagi tartózkodása idejéül
szabott. Ez időben Mózes kéréssel fordult Jahvéhoz.
— Uram, már látom, mily hatalmas vagy, mert ki vihetne még véghez olyan tetteket, mint
te? Erőd és nagyságod több, mint bárkinek az egek és a föld istenei közül! Engedd hát,
hogy én is bemehessek az ígéret földjére, és saját szememmel [334]lássam a Jordánon
túli országot, a Libanon hegységet és egész Kanaánt.
De Jahve haragot érzett Mózes iránt a konok, kemény nyakú nép miatt, és nem hallgatta
meg a kérést.
— Hagyd is abba, többé ne szólj ebben a dologban! Megmondtam, amit megmondtam.
Nemzedékedből még te sem léphetsz Kanaán földjére. Hanem ha felmégy a Piszga
csúcsra, Moáb hegyeinek legmagasabbjára, körülhordozhatod a szemed az országon:
nézzél észak és dél, nézzél napkelet és nyugat felé: ez az a föld, amelyet Izráel népének
adok. De a Jordánon nem kelhetsz át. Helyetted Jósua vezeti majd a népet, ővele gondolj,
őt készítsd elő a feladatra.
Ezért Mózes, midőn napjainak végét érezte közeledni, a nép elé állt, és ezeket mondta:
— Immáron száz és húsz éves vagyok, alig tudom mozdítani tagjaimat. Jahve maga is
kijelentette előttem: „Nem fogsz átkelni a Jordánon." Búcsút kell ezért vennem tőletek.
Legyetek mindig erősek, elszántak: ne féljetek, ne rettegjetek ellenségeitek előtt. Maga
Jahve jár majd előttetek: nem marad le, el sem hagy titeket. Ő pusztítja el az utatokban
álló ellenséget.
Jósuához külön is szólt:
— Légy erős és elszánt — mondta neki az egész nép színe előtt —, mert te fogod e népet
Kanaánba vezetni. Te szerzed meg Izráelnek az örökrészt, melyet Jahve megígért
atyáiknak.
Jahve azonban már sürgette Mózest:
— Siess, Mózes, siess, mert közel a vég. Add át a papoknak a törvényt, aztán készülj, hogy
megtérj atyáidhoz.
Mózes mindent elrendezett. A Sátor ajtajában átnyújtotta a papoknak a törvények
tekercsét, elismételte azokat, amelyek nincsenek leírva, majd magasztos énekbe fogott
Jahve fenségéről és méltóságáról. [335]
Figyeljetek, egek, szóba kezdek,
föld, halljad a szám beszédeit.
Permetezzen, miként eső, a tanításom,
csapódjék le, mint a harmat, szavam,
záporként a zsendülő zöldre,
vízsugárként a sarjadó fűre . . .
A nép áhítattal hallgatta Mózes ihletett énekét, megtanulta a verseket, és ha
dicshimnuszra nyílt az ajka, később is Mózes igéivel magasztalta istenét. Jahve újra szólt:
— Menj fel az Abárim hegyre, itt Moábban, átellenben Jerikóval, s onnét tekintsd meg
Kanaán országát, mert azt adom Izráel fiainak. Ott kell meghalnod a hegyen.
Az aggastyán utoljára gyűjtötte maga köré a népet, és megáldotta őket, törzseik szerint,
külön-külön mondván áldást Izráel tizenkét fiának nemzetségére. Majd felment a hegyre,

mondái
amelyet Jahve kijelölt; fáradsággal kapaszkodott a legmagasabb csúcsra, ahol Jahve a
szeme elé tárta az egész országot. Mózes pillantása elhatolt a tengerpartig, látta a
zöldellő pálmaligeteket Jerikó vidékén, Básán ringó búzáját, a Jordán kékes szalagját, a
tavak csillogó tiszta tükrét. Mindent megnézett; boldog volt és elégedett.
Felsóhajtott Mózes, azután meghalt. Szemsugara megtört, karja elnehezült. Ott halt meg a
csúcson, ahonnan látszott egész Kanaán.
Bölcs szelleme Jósuába költözött, de — mint mondják — Mózeshez hasonló próféta többé
nem támadt Izráelben, olyan, aki szemtől szembe ismerte volna Jahvét . . . [336]
KANAÁN ELFOGLALÁSA
Kémek Jerikóban
Mózes halála után Jósua, Nun fia lett az izráeli nép vezére. Mózes szemelte ki a sereg
tagjai közül, maga mellé vette, s reá bízott minden katonai feladatot. Most, hogy Mózes
megtért atyáihoz, Jósua mellé állt Jahve is.
— Immár meghalt Mózes, hív szolgám; vezesd hát te a népet a Jordán folyón túlra. Ott
kezdődik az ország, amelyet atyáitoknak ígértem. Nektek adok minden földet, amelyre
talpatok helyezitek.
Jósua parancsot adott a népnek, hogy kezdjék meg az előkészületeket. A nép így felelt:
— Megteszünk mindent, amit parancsolsz; oda megyünk, ahová küldesz minket.
Hallgatunk rád, ahogyan Mózesre hallgattunk, csak legyen veled is Jahve, amint Mózessel
volt. [337]
Jósua, Nun fia, titkon két férfit küldött Kanaán földjére, kémeket.
— Menjetek s nézzétek meg az országot és Jerikót.
Azok útnak indultak, s Jerikóban egy feslett életű nő házába tértek be, hogy ott aludjanak.
A nő neve Ráháb volt. De megmondták Jerikó királyának:
— Éjszaka izráeli férfiak érkeztek, hogy értesüléseket szerezzenek az országról.
Jerikó királya azonnal követet küldött Ráhábhoz, s ezt üzente:
— Add ki a férfiakat, akik hozzád érkeztek, mert azért jöttek, hogy értesüléseket
szerezzenek az országról.
Ráháb a két férfit elrejtette, s aztán felelt:
— Így van, betértek hozzám ezek a férfiak, de nem tudom, hová valók. Sötétedéskor,
amikor a kaput zárni szokták, el is távoztak, de nem tudom, hová mentek. Siessetek az

mondái
üldözéssel, hogy elfoghassátok őket.
Ezt mondta, pedig ő rejtette el őket a ház tetőteraszán, a lenszárak közé, amely ott volt
szétterítve.
A király emberei a kémek után siettek, a Jordán irányában, a gázló felé. A kaput, miután
elhagyták a várost, bezárták az üldözők után. S ők, a két izráeli, még nem feküdtek le,
amikor az asszony felment hozzájuk a tetőteraszra. És így szólt:
— Tudom, hogy Jahve nektek adta az országot, és hogy félelem töltött el minket
irántatok, és hogy az ország minden lakosa retteg titeket. Hallottuk, hogy Jahve
kiszárította előttetek a Sás-tenger vizét, amikor kivonultatok Egyiptomból, és hallottuk,
mit tettetek a két amorita királlyal a Jordán mellékén. S mióta hallottunk ezekről, szívünk
elolvadt a félelemtől, és többé senki sem bátor veletek szemben, mert istenetek, Jahve,
istene fent az egeknek és alant a földnek. S most kérlellek titeket, esküdjetek meg nekem
Jahvéra, hogy mert én is irgalmas voltam hozzátok, irgalmasok lesztek hozzám ti is,
hozzám és atyám házához, s igaz jelet adtok arról, hogy [338] életben hagyjátok apámat
és anyámat, fivéremet és nővéremet, és lelkünket megmentitek a haláltól. A két férfi így
szólt:
— Lelkünk legyen a halálé tihelyettetek, ha nem igaz módra és irgalmasan cselekszünk
veletek, amikor Jahve nekünk adja az országot. De csak ha nem jelented a dolgunkat.
A nő háza a városfal mellett feküdt, így kötélen lebocsátotta a két férfit az ablakból, és ezt
mondta nekik:
— A hegynek menjetek, nehogy üldözőitek rátok találjanak, s rejtőzködjetek ott három
napig, míg el nem távoznak az üldözők, és aztán menjetek utatokra.
A két férfi ezt mondta neki:
— De ment vagyunk az eskü alól, amit neked tettünk, ha akkor, amikor az országba
jövünk, ezt a veres kötelet, amelyen alábocsátkoztunk, nem lógatod ki az ablakba, s nem
gyűjtöd össze házadban apádat és anyádat, fivéredet és nővéredet. Ha bárki kilép a ház
kapuján, vére a fejére száll; de ha valaki kezet emelne a házban levőre, vére a mi fejünkre
szálljon. És ment vagyunk az eskü alól, amit neked tettünk, ha jelentenéd a dolgunkat.
— Legyen úgy, ahogy mondtátok — válaszolta az asszony, és útjukra bocsátotta őket,
majd az ablakba lógatta a veres kötelet.
A két férfi a hegyek felé indult; odaértek, és három napon át ott tartózkodtak, míg az
üldözők vissza nem fordultak; az üldözők minden úton keresték őket, de nem találták. Így
a két férfi visszatért Jósuához, és jelentette:
— Jahve a kezünkbe adta az egész országot; irántunk való félelem töltötte el minden
lakosát. [339]
Leomlanak Jerikó falai
Egy nap reggelén Jósua parancsot adott az indulásra. A Jordán medrén száraz lábbal
keltek át; megnyílt előttük a víz, mint Mózes botjának engedelmeskedve a Sás-tenger. Az
amorita királyok, akik a Jordán túlsó partján, napnyugta felé uralkodnak, hallván Izráel
közeledtének hírét, megrémültek; szívük elolvadt a félelemtől, és többé senki sem volt
bátor közülük Izráel fiaival szemben.
Amikor megérkeztek Jerikó alá, megszűnt a manna; most már az ország termését ehették.
Kanaánban voltak, a tejjel s mézzel folyó földön, amelyet Jahve az ősatyáknak esküvel
ígért.
Jerikó bezárkózott, kapuit eltorlaszolta Izráel fiai előtt. Egy lélek se mehetett se be, se ki.
Nyilak nem fognak e falakon!
De Jahve így szólt Jósuához:

mondái
— Meglásd, kezedre adom Jerikót és királyát. Ezt tegyétek: minden fegyveres férfi járja
körül egyszer a várost, s tegyétek ezt hat napon át. Hét pap tartson hét tülköt a kezében, s
a Szövetség ládája előtt menjenek. A hetedik napon hétszer járjátok körül a várost, és a
papok fújják a tülköket. És midőn halljátok a tülköket és a harsonák hangját, kiáltson az
egész nép egy hatalmasat: és leomlanak a város falai, és ki-ki beléphet azzal a hellyel
szemben, ahol áll.
Jósua a papokat szólította:
— Vigyétek a Szövetség ládáját, és hét pap tartson hét tülköt a kezében, s Jahve
szövetségének ládája előtt menjenek.
És így szóltak a néphez:
— Járjátok körül a várost; a felfegyverzettek a Láda előtt menjenek.
Minthogy Jósua ezt a parancsot adta a népnek, a hét pap hét tülköt vitt a Szövetség ládája
előtt; a felfegyverzettek a hét pap előtt mentek, és a tömeg a Ládát követte.
Jósua ezt a parancsot adta a népnek: [340]
— Ne kiáltsatok, és ne hallassátok a hangotokat, és szátokat egy szó se hagyja el, amíg
azt nem mondom, hogy kiáltsatok; de akkor kiáltsatok.
Így Jahve ládája megkerülte a várost, előtte mentek a felfegyverzettek, és a hét pap a hét
tülökkel; a tömeg a Ládát követte. Ezt tették hat napon át. A hetedik napon, kora reggeli
pirkadatkor, felkeltek, és hétszer megkerülték a várost. A hetedik alkalommal, amikor a
papok a tülköket fújták, Jósua kiadta a parancsot a népnek:
— Most kiáltsatok, mert Jahve a kezetekre adta a várost.
A nép, hallván a tülköket és a harsonák hangját, egy hatalmasat kiáltott. És a város falai
leomlottak, és mindenki beléphetett a városba, ki-ki azzal a hellyel szemben, ahol állt. Így
vették be a várost. Kardnak élével pusztítottak el mindent, ami Jerikóban volt, férfit és
nőt, gyermeket és öreget, ökröt és juhot és szamarat.
De a két kémnek Jósua megparancsolta:
— Menjetek el Ráhábhoz, akinél rejtőztetek, és vezessétek ki onnan őt s apját és anyját,
fivérét és nővérét.
Ráháb megmenekült, s megmenekült mindenki, aki vele volt. A várost azonban tűzzel
égették föl; elpusztult minden, ami benne volt. Csak az aranyat, ezüstöt, a réz és vas
edényeket helyezték el Jahve házának kincsestárában.
Ebben az időben mondta ki Jósua az átkot:
— Legyen Jahve előtt átkozott, aki újra fel akarja építeni ezt a várost, Jerikót:
elsőszülöttjére rakja a falait, legkisebb fiára építse a kaput!
S mert Jahve volt Jósuával, híre elterjedt az egész országban. [341]
Áj elfoglalása
Jerikóból Jósua néhány embert Áj felé küldött. Ez a város Bét-éltől keletre fekszik. Az
embereknek ezt a parancsot adta:
— Menjetek, kémleljétek ki a vidéket!
Azok elindultak, kikémlelték Ájt, majd visszatértek Jósuához:
— Nincs szükség rá — mondták —, hogy az egész nép menjen ellenük. Elég, ha két- vagy
talán háromezer ember megy, Ájt azok is elfoglalhatják. Kicsi helység az, ne merítsd ki ott
az egész népet!
Nem is mentek többen Áj ellen, mint két- vagy háromezer harcos — de megfutottak a
város lakói elől! Áj védői megöltek közülük mintegy harminchatot, s a többieket a kaputól
a lejtő aljáig üldözték; ahogy azok ereszkedtek le, a nyomukban voltak, s ütötték őket. A
népnek elolvadt a szíve, olyanná vált, mint a víz.

mondái
Jahve ekkor így szólt Jósuához:
— Ne félj, ne rettegj! Vigyél magaddal minden fegyverfogható férfit, indulj, eredj Áj ellen.
Meglásd, kezedbe adom Áj királyát, népével és városával és földjével együtt. Áj királyával
és a várossal tedd mindenben azt, amit Jerikóval és királyával tettél, csakhogy most a
zsákmányt és a barmokat megtarthatjátok prédának. Embereidet állítsad lesre a város
mögé.
Jósua és az egész nép elindult Áj ellen. Jósua kiszemelt harmincezer vitéz harcost, s
azokat éjszaka indította útnak. Ezt parancsolta nekik:
— Ti a város mögé, lesre mentek. Ne távolodjatok el túlságosan a várostól, s legyetek
mindannyian készenlétben. Én és a velem levő sereg közel nyomulunk a városhoz, s
mikor a védők kirohannak ellenünk, mint először, mi megfutamodunk. Ők a nyomunkban
lesznek, s elszakítjuk őket a várostól, mert ezt gondolják majd: „Menekülnek előlünk,
mint [342] először." S mi menekülünk is. Ti azonban jöjjetek elő a lesről, rontsatok a
városra, és Jahve, a ti istenetek, a kezetekbe adja. S ha már elfoglaltátok a várost,
gyújtsátok fel tűzzel. Mindent úgy tegyetek, ahogy e szavammal mondtam. Ügyeljetek
arra, amit megparancsoltam.
Ezek után Jósua engedélyt adott az indulásra; azok a leshelyre mentek, s Bét-él és Áj
között, Ajtói délre, elrejtőztek a lesen.
Josua ezen az éjszakán lenn hált a völgyben.
Reggel, rögtön ébredés után, Jósua elrendezte a nép sorait; ő maga és Izráel vénjei a nép
élén indultak Áj ellen. És az egész fegyverbíró nép, amely a vezérrel volt, előrenyomult;
mikor a város alá értek, Ájtól északra vertek tábort. Ájtól a völgy választotta el őket. A
sereg szárnya azonban déli irányban a város mögé nyúlt el.
Mikor Áj királya mindezt észrevette, álmukból riadóztatta katonáit; a város lakói
kirontottak a városból, harcra Izráel ellen, s leereszkedtek a puszta síkság pereméig. A
király nem tudta, hogy a város mögött lesen áll az ellenség.
Jósua és egész Izráel megfutottak Áj lakói elől, mintha vereséget szenvedtek volna; a
sivatag útján menekültek. Erre a városban az egész népet riadóztatták, vennék a
menekülőket üldözőbe; üldözték Jósuát, és elszakadtak a várostól. Nem maradt senki Áj
városban, mindenki Izráel mögött futott. Nyitva hagyták a várost, Izráelt üldözték.
Jahve ekkor így szólt Jósuához:
— Dárdádat, amelyet markolsz, nyújtsd ki Áj felé, mert a kezedbe adom a várost!
Jósua engedelmeskedett: dárdáját, amelyet a kezében tartott, kinyújtotta a város felé. A
les, látván, hogy Jósua kinyújtotta a kezét, sietve felsorakozott, előtörtek, a városhoz
futottak és elfoglalták. Azonnal tüzet vetettek rá.
Áj lakosai hátrafordultak az üldözésben, és látták: városuk fölött füst gomolyog az ég felé.
Immár nem volt hová [343] menekülniök: a sivatag felé futó nép is szembefordult az
üldözőkkel. Mert Jósua és egész Izráel szintén észrevette, hogy a les el tudta foglalni a
várost, és látván a város füstjét, megfordultak és szembeszálltak Áj lakóival. A les szintén
otthagyta a várost, az ellenségre rontottak, így ezek Izráel közé kerültek: ők voltak ezen
az oldalon is, ők voltak azon az oldalon is. Vágták őket, s nem maradt, aki elfutott vagy
elmenekült volna. Áj királyát élve fogták el, és Jósua színe elé vezették.
Mikor a mezőn befejeződött Áj lakóinak öldöklése, egész Izráel visszafordult a sivatag
útján, amelyen üldözték őket; visszafordultak Áj felé, és kardélre hányták azokat, akik a
városban maradtak. Akik elhulltak ezen a napon, tizenkétezren voltak összesen, férfiak és
nők, Áj egész lakossága. Míg Áj valamennyi lakója el nem pusztult, Jósua nem eresztette le
dárdát tartó kezét. A barmokat és a zsákmányt azonban Izráel megtartotta; ez volt a
város prédája. Jósua felégette a várost, romhalmazzá tette mindörökre, s az lakatlan a mai
napig. Áj királyát felakasztották egy fára; ott lógott az este beálltáig. Mikor a nap

mondái
lenyugodott, a hullát Jósua parancsára levették a fáról, egy gödörbe vetették, s köveket
hánytak rá. A hatalmas kőhalom megvan még ma is.
Gibeon lakói
Hallották Jósua győzelmeit az ország királyai: a Jordán túlpartján, az erdőkben és a

síkságokon, a Nagy Tenger egész partja mentén, a Libanon alatt: a hettiták, amoriták,
kanaániak, períziek, hivviek, jebúsziak; hallották a győzelmeket, s szövetségben
egyesültek, hogy közös erővel harcoljanak Jósua és Izráel ellen. Gibeon város lakói is
hallották, mit tett Jósua Jerikóval és Ájjal; félelmükben, s látván, hogy fegyver mit sem ér,
cselhez folyamodtak. Útnak indultak, élelemmel feltarisznyázva: de szamaraikra ócska
zsákokat málháztak és [344] ócska, repedezett borostömlőket. Lábukon toldott-foldott
saru, testükön elnyúzott öltözék. A kenyér, amit magukkal vittek, öreg volt, száraz és
büdös. Így léptek Jósua elé Gilgálnál, a táborban, és mondták:
— Messzi országból jöttünk, hogy szövetséget kössetek velünk. Szolgáitok vagyunk.
— Kik vagytok, és honnan jöttök? — kérdezte Jósua.
— Nagyon messzi országból jöttünk — válaszoltak —, mert hallottuk Jahve nevének
hírét, s azt, mit cselekedett Egyiptomban, mit cselekedett a két amorita királlyal. Így
szóltak hozzánk vérijeink s országunk minden lakói: „Vegyetek magatokhoz úti élelmet, s
menjetek Izráel elé." Szolgáid vagyunk, kössél hát szövetséget velünk. Kenyerünk,
amelyet az útra magunkhoz vettünk, házunkban még friss volt, s most öreg, száraz és
büdös. Ezek a borostömlők, amikor megtöltöttük őket, újak voltak, s most ócskák és
repedezettek. Sarunk és ruhánk elnyűttük a hosszú úton.
Az emberek megízlelték a kenyerüket, de Jahvét nem kérdezték meg a dologról. Jósua
szövetséget kötött velük és békét; hogy életben maradnak, esküt tettek a törzsek előkelői.
És három nap múltán megtudták, hogy akikkel a szövetséget kötötték, a közelben laknak,
és a kanaáni népek közül valók. Három nap alatt elérték városaikat. De nem ölhették meg
őket, mert a törzsek előkelői esküt tettek arra, hogy életben maradnak. Megtanácskozták
a dolgot, s kihirdették az egész nép előtt:
— Életben kell hagyni őket az eskü miatt, de legyenek ők a favágók és vízhordók.
A gibeoniak így magyarázták tettüket Jósua előtt:
— Megmondták nekünk, szolgáidnak, hogy Jahve, a te istened, megparancsolta
Mózesnek, az ő szolgájának: „Irtsd ki az ország minden lakosát!" Hallottuk ezt, s féltettük
életünket, ezért cselekedtünk így. De most a kezedben vagyunk, tégy velünk, amit jónak
látsz. [345]
Jósua az eskü miatt megmentette a gibeoniakat a nép haragja elől, s még azon a napon
favágókká és vízhordókká tette őket Jahve oltára szolgálatában; a szolgává tett foglyok az
istent illetik.
Jósua megállítja a napot
Kanaán királyai között híre kelt, hogy Jósua bevette és felégette Ajt, s hogy Gibeon békét
kötött Jósuával; nagyon megijedtek, mert Gibeon nagy város volt, olyan, mint bármelyik a
királyi városok közül, nagyobb, mint Áj, s lakói harcias vitézek. Ezért Jeruzsálem királya
szövetséget kötött négy másik város — köztük Hebrón — királyával, s mondta nekik:
— Gyertek hozzám, s velem együtt induljunk Gibeon ellen, mert békét kötött Jósuával s
Izráel fiaival. Foglaljuk el Gibeont.

mondái
Az öt király ostrom alá vette Gibeont. A város lakói azonban követeket küldtek Jósuához a
gilgáli táborba, s mondták neki:
— Siess, gyere gyorsan, segíts nekünk; ellenünk támadt minden amorita király.
Jósua és vele az egész nép azonnal útnak indult. Egész éjszaka meneteltek, így hirtelen
rajtaüthettek az ostromlókon. Nagy volt a csata; Izráel elűzte a város alól az öt királyt, és
seregüket üldözőbe vették. A futók Azékáig meg sem álltak. Jahve kőzuhatagot zúdított
alá az egekből; hatalmas kövek hullottak az amorita seregre, s öldösték őket.
Estére hajlott már az idő, de még messze volt a harc vége. Jósua azon a napon az egész
nép szeme előtt így szólt:
Te Nap, állj meg Gibeon fölött,
s Hold, az Ajjalón völgyében! [346]
És megállt a Nap, és nem mozdult a Hold, míg Izráel bosszút nem állt az ellenséges népen.
A Nap megállt az ég közepén, és egy teljes napon át nem mozdult a delelőről. Sem
korábban, sem később nem volt ilyen nap többé, hogy Jahve hallgatott volna egy ember
hangjára. De most Jahve Izráelért harcolt.
Az öt király elmenekült a harcmezőről, és egy barlangban rejtőztek el. Jelentést tettek
erről Jósuának:
— Megtaláltuk az öt királyt; egy barlangban rejtőzködnek.
— Hengerítsetek a barlang szája elé néhány nagy követ — mondta Jósua —, s állítsatok
melléje őröket. De ne hagyjátok abba az ellenség üldözését; űzzétek őket, s ne engedjétek,
hogy visszatérjenek városaikba, mert Jahve, a ti istenetek, a kezetekbe adta őket.
Miután Jósua és Izráel befejezték az üldözést, s akik az ellenségből elmenekültek, azok
már erődített városaikban voltak, Jósua parancsot adott:
— Nyissátok ki a barlang száját, és hozzátok elém az öt királyt!
Úgy cselekedtek, ahogy mondta, és eléje vezették az öt királyt, akik a barlangban
rejtőzködtek. Jósua a harci osztagok vezéreit szólította:
— Gyertek közelebb, s helyezzétek lábatokat e királyok nyakára!
A harci osztagok vezérei odamentek, és lábukat az öt király nyakára helyezték. Majd
megölték mind az ötöt, és öt fára akasztották őket; ott lógtak a fákon az este beálltáig.
Mikor a nap lenyugodott, a hullákat Jósua parancsára levették a fákról, a barlang mélyére
vetették, s köveket hánytak a barlang szája elé. A hatalmas kőhalom megvan még ma is.
Harmincegy királyt, harmincegy várost foglaltak el Jósua seregei; köztük Jerikó, Áj,
Jeruzsálem, Hebrón, Lákis, Gezer, Adullám, Bét-él, Hácór, Taanek, Megiddó, Gilgál, Tirca;
az elfoglalt területet Jósua felosztotta Izráel törzsei között. [347]

mondái
A BÍRÁK KORA
Harc az őslakók és a környező népek ellen
Izráel fiai hódítókként jöttek Kanaánba. Sok várost elfoglaltak, sok falat lerontottak, sok
helybélit megöltek. Jósua, a tisztek és a papok fennen hirdették:
— Jahve parancsa: irtsatok ki mindenkit a kanaáni lakosságból, vagy űzzétek el őket, de
ne lakjatok együtt velük. Romboljátok le isteneik oltárát!
Azonban mégsem így történt, így nem is történhetett. A héberek századokon át csak az
ország egy részét mondhatták magukénak. Onnan se kergették el a lakosságot, hiszen
azok ismerték a föld természetét. Sőt, tisztelni kezdték a hely isteneit, hiszen ők adták a
föld termését és az esőt, ők tartották távol a rontást. Ezután azonban — így tudja a nép
regét szövő emlékezete - Jahve megváltoztatta korábbi parancsát: [348]
— Nem hallgattatok a szavamra, én sem segítek nektek. Nem űzöm el közületek az
idegen népeket, itt maradnak mindannyian, szorongatnak titeket, s ti — szolgálván
isteneiket — csapdába estek. Próbára akarom tenni Izráelt: megmarad-e azon az úton,
melyet atyái jártak?
Így magyarázták, hogy oly sokáig kellett folytonos harcban élniök, hogy oly sokáig nem
nyugodtak a fegyverek.
*
Izráel fiai gonoszat műveltek Jahve szemében, ezért Jahve Moáb királya, Eglon kezére
adta őket, a gonosz miatt, amelyet műveltek. Eglon maga köré gyűjtötte Ammon fiait és
Amálek népét, s velük együtt hadba vonulván, megverte Izráelt, és elfoglalta a pálmák
városát. Izráel fiai tizennyolc éven át szolgálták Eglont, Moáb királyát. Majd Jahvéhez
kiáltottak segítségért, és Jahve szabadítót adott nekik, Éhudot, a „déliek" törzséből. Ehud
balkezes volt.
Amikor Izráel fiai Ehuddal küldték el adó-ajándékukat Eglonnak, Moáb királyának, Ehud
egy kétélű kardot szerzett magának, öles volt a hossza; ruhája alatt a jobb oldalára
kötötte. És az ajándékot átadta Eglonnak, Moáb királyának. Eglon nagyon kövér ember
volt. S midőn Ehud végzett az ajándékok átadásával, Eglon elbocsátotta az embereket,

mondái
akik az ajándékot hozták. De Ehud a kőbányáktól visszafordult, és a király elé lépvén, így
szólt:
— Titkos beszédem van veled, király.
— Előttük hallgass!
Majd Eglon kiküldött mindenkit, akik a színe előtt álltak. Ehud a király elé járult; Eglon a
hűvös emeleti lakosztályban fogadta, amely egyedül az ő kényelmére szolgált.
Ehud így szólt:
— Elóhim szavát hozom neked.
Eglon felállt trónszékéről. Ehud erre bal kezével megfogta a kardot, s előrántotta a jobb
oldaláról, és Eglon gyomrába [349] döfte. A penge után a markolata is elmerült a hájban;
Ehud nem húzta ki a kardot Eglon hasából. Kibuggyant, ami Eglon beleiben volt.
Ehud bezárta maga után az emeleti lakosztály ajtaját, és keresztülment a
fogadócsarnokon. Alighogy eltávozott, jöttek a király szolgái, de látták, hogy zárva van az
emeleti lakosztály ajtaja, s így beszéltek:
— Biztosan szükségét végzi az árnyékszéken!
De mikor már a végsőkig vártak, s az ajtók mégsem nyíltak meg, vették a kulcsot, és
kinyitották az emeleti lakosztályt — s íme, uruk holtan hevert a földön. Míg ők tétováztak
és késlekedtek, Ehud már elmenekült. Efraim hegyén megfúvatta a kürtöket, és Izráel fiait
Moáb ellen vezette; ő haladt az élükön.
— Kövessetek, mert Jahve a kezetekbe adta Moábot, ellenségteket.
Ehudot követve, a Jordán révjeihez vonultak, s nem engedték, hogy Moáb felé bárki is
átkeljen. Tízezernyi moábit öltek meg akkor; egy sem menekült meg. Így igázta le Izráel
Moábot, mind a mai napig.
Sisera hada
Izráel fiai gonoszat műveltek Jahve szemében; Ehud már halott volt, ezért Jahve Kanaán
királya, Jábin kezére adta őket. Jábin Hácór városban uralkodott. Seregének vezérét
Siserá-nak hívták; kilencszáz vasszekere volt, és húsz éven át erővel nyomta el Izráel fiait.
Ebben az időben megszűntek az utak; az utazók tekervényes ösvényekre kényszerültek. A
nyílt terek lakói, akik nem fallal körülvett városokban éltek, nem voltak biztonságban. A
nép új isteneket választott magának, új isteneket, akiket korábban senki se tisztelt.
Debóra volt az ország bírája, a prófétanő, Lappídót [350] felesége. Felkelt Debóra, felkelt
a harcra mint Izráel anyja; de Izráel negyvenezer harcosa még nem ragadott lándzsát és
pajzsot. Debóra Ráma és Bét-él között lakott, az Efraim hegyén, Debóra pálmája alatt. Ide
hívatta magához Bárákot, Abinoám fiát, és mondta neki:
— Nem parancsolta-e meg neked Jahve, Izráel istene, hogy vonulj Tábor hegyére, és
vigyél magaddal tízezer embert Naftáli fiai közül s Zebulón fiai közül? Jahve pedig eléd
hozza majd a Kisón völgyébe Siserát, Jábin seregének vezérét, és szekereit és hadi népét,
s a kezedbe adja őt.
Bárák ezt mondta Debórának:
— Ha velem jössz, megyek; de ha nem jössz velem, nem megyek.
Debóra ezt mondta Báráknak:
— Veled megyek, csakhogy az út dicsősége nem a tiéd lesz, mert Jahve egy asszony
kezébe adja Siserát.
És Debóra Bárákkal együtt ment Kádesbe. Bárák Kádesben gyűjtötte össze Zebulón és
Naftáli népét; tízezrek keltek fel. Velük volt Debóra is. De Heber elvált tőlük, és sátrát a
Kádes melletti tölgyesnél verte fel.
Efraim hegyéről a völgybe jöttek a fejedelmek; ott volt Benjámin minden családja;

mondái
Zebulónból, akik a kormánypálcát tartják; Jisszakár törzse Debórával tartott. Zebulón
népe elszánt a halálra, és Naftáli bátor a halmokon.
De nem jött Reubén törzse; vívódott, de nem jött: miért ültél a nyeregkosarak közé? Hogy
hallgasd a nyájak sípszavát? Gileád népe nyugton maradt, túl a Jordánon; és Dán miért a
hajókon sürög most? Ásér a tenger partján ül, hever az öblök mellett. Nem jöttek Jahve
segítségére — legyenek átokkal átkozottak!
Hírül adatott Siserának, hogy Bárák, Abinoám fia, a Tábor hegyén áll. Sisera
összegyűjtötte minden seregét, kilencszáz vasszekeret, és a Kisón patakhoz vonult.
Debóra ezt mondta Báráknak: [351]
— Rajta, mert ma van a nap, amelyen Jahve kezedre adja Siserát. Nem Jahve jár-e
előttetek?
Bárák lejött Tábor hegyéről, s hadba szállt.
Összecsaptak a királyok, harcoltak Megiddó vizénél; harcoltak Kanaán királyai — de
zsákmány-ezüstöt nem szereztek. Sisera ellen az egekből harcoltak a csillagok;
pályájukról küzdöttek ellene. Kiáradt előttük a patak, a Kisón sodorta el őket, a Kisón
patak árja. Csattog ám a futó lovak patája! Száguldanak ám a paripák! Jahve megrémítette
Siserát, megrémítette minden szekerét; megrémültek Bárák fegyverének élitől. Sisera
leugrott a szekérről, s gyalog menekült. Bárák űzőbe vette Sisera hadát; kard éle oltotta ki
éltüket; egy sem menekült.
*
Odahaza, az ékes palotában, az ablaknál áll Sisera anyja. Kiles az ablakon, figyel a szellőző
résnél.
— Miért késik szekerének érkezése? Miért nem hallatszik kocsijának zörgése?
Udvarhölgyei közül a legtekintélyesebb felelt:
— Zsákmányt szereztek — s ne osztanák el? Udvarhölgyei közül a legtekintélyesebb felel
— s ő maga is ismételgeti szavait:
— Mindegyik férfinak jut egy-két rabnő. Siseráé a tarka szőttesek, a szép kelmék; színes
kendő lesz nyakamba a zsákmány . . .
*
Sisera gyalog menekült Heber sátra felé; béke volt ugyanis Jábin, Hácór királya és Heber
között. A sátorból Jáhel lépett Sisera elé, Heber felesége, és szólt:
— Jöjj be, uram, jöjj be énhozzám, ne félj!
Sisera belépett a sátorba; lefeküdt. Jáhel takarót terített rá.
— Szomjas vagyok, adj egy kis vizet innom! [352]
Jáhel nem vizet adott: tejet; ékes serlegben tejjel kínálta Siserát. Az kiitta mind egy
cseppig, és szólt:
— Állj a sátor ajtajába, s ha valaki erre jön és kérdezi: ,,Van-e valaki itt?", mondd, hogy
nincs senki.
Jáhel betakarta Siserát, s az elaludt. Nagyon fáradt volt, mélyen elaludt. Jáhel fogott egy
sátorkarót, kalapácsot vett a kezébe; nagy csöndesen a sátorba lopózott, és a sátorkarót a
Sisera halántékán általverte; az megállt a földben.
Arra jött Bárák, aki Siserát hajszolta. Jáhel eléje ment.
— Gyere, megmutatom, akit keresel.
Bárák belépett a sátorba, s ott találta Siserát holtan, a sátor-karóval halántékában.
Így verték le Izráel fiai Jábint, Kanaán királyát.
Gideon
Izráel fiai gonoszat műveltek Jahve szemében, ezért Jahve a midjániak kezére adta őket,

mondái
hét éven át. Midján keze uralkodott rajtuk. Izráel fiai ekkor csinálták maguknak azokat a
rejtekhelyeket, amelyek a hegyekben vannak, és a barlangokat és az erősségeket, azért,
hogy Midján elől menedéket találjanak. Ha Izráel vetett: máris jött Midján és Amálek és a
keleti törzsek ; táborba szálltak ellenük, és elpusztították a föld hozadékát mindenhol,
hogy élelem se maradt Izráelben őutánuk, sem juh, sem ökör, sem szamár, mert
odaözönlöttek mind ők, mind barmaik, s hozták sátraikat; annyian jöttek, mint a sáskák
nyája, s nem volt sem nekik maguknak, sem tevéiknek száma. Azért jöttek az országba,
hogy elpusztítsák. Izráel nagyon sokat szenvedett Midjántól, s szenvedésükben Jahvéhez
kiáltottak segítségért. S midőn Izráel fiai Jahvéhez kiáltottak segítségért Midján ellen,
Jahve szabadítót adott nekik.
Eljött Jahve angyala, és leült a tölgy alá, amely Ofrában áll, Joás birtokán. Gideon, Joás fia
búzát csépelt a csűrben, a [353] midjániak elől rejtőzve. Őelőtte jelent meg Jahve angyala,
s mondta neki:
— Jahve veled, te derék vitéz! Gideon ezt mondta neki:
— Bizony mondom, uram, ha Jahve velünk volna, miért érne mindez minket? Hol vannak
csodás tettei, amelyekről atyáink beszéltek, hogy „Jahve hozott fel bennünket
Egyiptomból!"? Jahve most elhagyott minket, és Midján markába adott.
Jahve Gideon felé fordult:
— Eredj, s erőddel szabadítod meg Izráelt Midján markából. Én küldelek téged!
Gideon ezt mondta neki:
— Kérdezlek, uram: mivel szabadítsam én meg Izráelt? Az én nemzetségem a
legszegényebb Manasse törzsében; én vagyok a legkisebb atyám házában.
Jahve ezt mondta neki:
— Én leszek veled, és megverem Midjánt, mintha egy ember volna.
Gideon ezt mondta Jahvénak:
— Kérlellek: ha kegyre találtam a szemedben, add jelét, hogy te beszéltél velem. Ne
távozzál el, míg vissza nem térek, s nem hozom áldozatomat, hogy bemutassam előtted.
— Itt ülök, amíg visszatérsz.
Gideon egy kecskegödölyét és kovásztalan kenyeret készített; az angyal szavára egy
kősziklára helyezte. Jahve angyala megérintette a húst és a kovásztalan kenyeret a
kezében tartott pálcával; tűz csapott fel a kősziklából, s elhamvadt az áldozat. Az angyal
az ég felé szálló füstben eltűnt. Gideon ebből megértette, hogy Jahve angyala volt, akit
látott.
— Jaj nekem — mondta —, uram, Jahve: szemtől szembe láttam Jahve angyalát.
— Ne félj — mondta neki Jahve—, nem halsz meg! Még az éjszaka újra Jahve szólt
Gideonhoz: [354]
— Rombold le atyád, Baál-oltárát, és vágd ki a szent ligetet, amely körülötte van; építsd
fel e helyen Jahve oltárát, a te istenedét, és a kivágott liget fájával mutass be Jahvénak egy
tulkot áldozatul.
Gideon tíz embert gyűjtött maga köré szolgái közül, és megtette, amit Jahve parancsolt.
De minthogy félt atyja háza népétől és a város lakóitól, nem merte nappal megtenni, ha-
nem éjszaka vitte véghez. Reggel, midőn a város lakosai felkeltek, látták, hogy le van
döntve Baál oltára, és ki van vágva a szent liget; s látták, hogy a tulok Jahve oltárán füstöl.
Kérdezgették :
— Ki tette ezt?
Kutattak és kérdezősködtek, s végül kiderült, hogy Gideon, Joás fia a tettes. Erre a város
lakosai Joásnak ezt mondták:
— Add ki a fiadat, hogy meghaljon, mert ledöntötte Baál oltárát, és kivágta a szent
ligetet, amely körülötte volt.

mondái
Joás ezt mondta nekik, mindenkinek, aki ott állt előtte:
— Talán tinektek kell Baálért perbe szállni? Ti védelmezitek Baált? Ha isten ő, szálljon
perbe maga, mert lerontották az oltárát.
. . . Midján, Amálek és a keleti törzsek egyesültek, átkeltek a Jordánon, és tábort ütöttek
Jizreel völgyében. A vész idején Gideont Jahve szelleme szállta meg; Joás fia megfúvatta a
kürtöket, és egybehívta a népet Manasse, Ásér, Zebulón és Naftáli törzséből. Köréje gyűlt
mindenki. Gideon így szólt Elóhimhoz:
— Ha valóban eltökélted, hogy az én kezemmel szabadítod meg Izráelt, kérlellek, adj
jelet. Íme, egy köteg gyapjút teszek a mezőre, s ha a gyapjú maga harmatos lesz, a föld
azonban száraz, ebből megtudom, hogy az én kezemmel akarod megszabadítani Izráelt.
Így történt. Másnap reggel Gideon egy csupor vizet facsart ki a gyapjúból, de a föld száraz
maradt.
— Ne lobbanjon fel haragod, hogy másodszor is szólok, de [355] még ez egy alkalommal
hadd tegyek próbát. Legyen most száraz a gyapjú, és harmatos az egész föld.
Elóhim ezen az éjszakán így tett. A gyapjú száraz maradt, de harmatos volt az egész föld.
Ezek után a sereg elindult a midjániak ellen.
Midján serege a völgyben táborozott; Gideon és a nép, amely vele volt, a környék
legmagasabb halmán verték fel sátraikat.
Jahve így szólt Gideonhoz:
— A nép, amely veled van, számosabb annál, hogysem Midjánt a kezébe adjam, nehogy
fennhéjázva szóljon majd Izráel: „Az én karom mentett meg!" Kiáltsd tehát a nép fülébe:
„Forduljon vissza, távozzék Gileád hegyéről, aki fél, aki megriad."
A nép közül huszonkétezer visszafordult. Tízezer azonban ott maradt. Jahve így szólt
Gideonhoz:
— Még mindig sokan vannak! Vezesd őket a víz partjára, s ott próbára teszem őket;
akiről azt mondom: „Ez menjen", az menjen veled, de ne menjen senki, akiről azt
mondom: „Ez ne menjen veled."
Gideon a víz partjára vezette a népet. Jahve így szólt Gideonhoz:
— Állítsál külön mindenkit, aki a nyelvével lefetyel a vízből, ahogyan a kutya lefetyel; és
azokat is, akik a térdükre ereszkednek, hogy igyanak, állítsad külön.
Háromszázan voltak, akik lefetyeltek; a többiek valamennyien térdükre ereszkedtek,
hogy szájukhoz emelt kezükből igyák a vizet.
Jahve így szólt Gideonhoz:
— A lefetyelők, e háromszáz férfi révén szabadítlak meg benneteket, és adom Midjánt a
kezedbe. A többiek térjenek haza valamennyien.
A háromszázak átvették a néptől az élelmet, valamint a [356] kürtöket. Gideon mindenkit
hazaküldött, csak a háromszázat tartotta vissza.
Midján tábora alattuk volt, a völgyben.
Még azon az éjszakán történt: Jahve így szólt Gideonhoz:
— Eredj, ereszkedj alá a táborba, mert a kezedbe adtam. Ha azonban félnél lemenni,
menjen veled legényed is. Hallgasd meg, miről beszélgetnek a táborban, aztán önts erőt
karjaidba, és ereszkedjetek alá, az egész sereggel együtt.
Gideon és a legénye aláereszkedtek, egészen az osztagok közelébe mentek a tábor szélén.
Midján, Amálek és a keleti törzsek minden fia — oly sokan hevertek a völgyben, mint a
sáska; száma sem volt tevéiknek; annyian voltak, mint föveny a tenger partján. Amikor
Gideon odaérkezett, valaki éppen álmát mesélte el társának.
— Íme, álmot álmodtam, és íme, árpacipó gurult Midján táborába, a sátorig jutott,
nekiütközött; a sátor eldőlt, összeomlott.
— Mi más lehetne ez — válaszolt a társa —, ha nem Gideon, Joás fia, az izráeli férfi, és

mondái
kardja: Elóhim az ő kezébe adta Midjánt és az egész tábort.
Gideon, hallván az álmot és megfejtését, leborult Jahve előtt. Majd visszatért Izráel
népéhez, és mondta:
— Talpra! mert Jahve kezetekbe adta Midján táborát!
A háromszáz férfit három osztagba osztotta, kürtöt adott mindenki kezébe, és üres
korsót, a korsókban meg fáklyát.
— Rám figyeljetek, és amit én, tegyétek ti is azt; ha a kürtbe fújok, s azok is, akik velem
vannak: fújjátok meg ti is a kürtöket, mindenhol körös-körül a táboron, és kiáltsátok:
„Jahvéért és Gideonért!"
Gideon száz férfival éppen a középső éjszakai őrségváltás után érkezett a tábor széléhez;
alig múlt kis ideje, hogy új őrszemeket állítottak. Gideon parancsára mind a százan
kürtjeikbe fújtak, és eltörték a kezükben levő korsót. Erre a másik két osztag is megfújta a
kürtöket, széttörte a korsókat; a [357] fáklyát baljukba fogták, jobbjukkal a kürtöt
tartották, hogy szüntelenül fújhassák. Ezt kiáltották:
— Kardra! Jahvéért! Gideonért!
Mindenki a helyén állt, körbefogták az egész tábort. Midján népe futásnak eredt,
ordítozva menekültek. Kardjukkal egymás ellen támadtak, mert Jahve megzavarta őket.
Izráel fiai a midjániak üldözésére indultak. A környező törzsekből is hozzájuk
csatlakozott mindenki; egészen a Jordánig kergették a midjániakat, és sokat megöltek
közülük.
Így kényszerült térdre Midján Izráel fiai előtt; többé már nem tudták felemelni a fejüket.
Abimelek uralma
Gideon halála után Izráel népe elfordult Jahvétól, s elfordult Gideon fiaitól is. Idegen
istennek szolgáltak: Baál-berítnek. Vezért, bírát pedig így választottak maguknak:
Hetven fia volt Gideonnak, s még egy, Abimelek, akit egy ágyas szült Sikemben. Gideon
halála után Abimelek a sikemiek elé állt, e szavakkal:
— Sikemi férfiak, döntsétek el nyilvánosan, mit tartotok jobbnak: Gideon hetven fia
uralkodjék-e fölöttetek, vagy csak egy ember. Jusson eszetekbe az is, hogy én csont
vagyok a ti csontotokból, vér a ti véretekből.
A sikemieknek Abimelekhez húzott a szíve. Pénzt adtak neki Baál-berít kincsesházából,
amin Abimelek mindenre kapható fickókat bérelt fel, s apja kormányzásának színhelyén,
Otrában a segítségükkel Gideonnak mind a hetven fiát megölte, egyetlen kövön — kivéve
Jótámot, aki elrejtőzött, s így megmenekült.
Ezután uralkodóvá választották Abimeleket Sikemben.
Mikor a választást Jótám meghallotta, fennhangon szólt a sikemiekhez: [358]
— Sikemi férfiak, hallgassatok meg engem, hogy titeket is meghallgasson Elóhim.
"Egyszer a fák összegyülekeztek, hogy királyt válasszanak maguk fölé. Kérték az olajfát:
»Uralkodj te felettünk!« Az olajfa azonban így felelt: »Lemondjak bőségemről, amelyért
tisztelnek engem az istenek és az emberek, s a fák fölött ingadozzam ?« Kérték a fügefát:
»Akkor hát uralkodj te felettünk!« A fügefa azonban így felelt: »Lemondjak édességemről,
ízes gyümölcseimről, s a fák fölött ingadozzam?« Kérték a szőlőtőt: »Akkor hát uralkodj te
felettünk!« A szőlőtő azonban így felelt: »Lemondjak mustomról, amely vidámságot ad
isteneknek és embereknek, s a fák fölött ingadozzam? « Végül kérték a galagonyabokrot:
»Uralkodj hát te felettünk!« A galagonyabokor így jelelt: »Ha valóban királlyá kentek
engem magatok fölött, akkor gyertek, húzódjatok árnyékomba pihenni ; de ha nem, akkor
csapjon ki tűz a galagonyabokorból, és égesse meg Libanon cédrusait!«"
— Ti is — magyarázta meg a példázatot Jótám — így cselekedtetek. Királlyá tettétek

mondái
Abimeleket, de arra nem gondoltatok, hogy Gideon háza népével úgy bántatok-e, amint
megérdemelte volna tőletek! Mert apám mentett meg titeket a midjániak kezéből, nem
félvén senkitől-semmitől. Ti mégis az ő háza ellen fordultatok, fiait egy kövön öltétek
meg, és királlyá kentétek egy szolgáló fiát, csak mert a földitek. Ha becsületes, amit
tettetek, ám örüljetek Abimeleknek, de ha nem, akkor csapjon ki Abimelekből tűz és
emésszen meg titeket, s csapjon ki belőletek tűz, és eméssze meg Abimeleket!
Szavai végezte után Jótám elmenekült.
Abimelek három éven át uralkodott, s a harmadik évben lázadás tört ki ellene. Hosszú és
elkeseredett harc során elpusztult Abimelek: Jótám szava teljesedésbe ment. [359]
Jefta feláldozza a lányát
A gileádi Jefta kemény vitéz volt. Nem törvényes feleségtől született, ezért amikor
apjának felesége fiakat szült, s azok felserdültek, Jeftát elkergették, így szólván hozzá:
— Atyánk házából te nem kaphatsz örökséget, mert idegen nő fia vagy!
Jefta elmenekült öcséi elől; északon, Tób földjén telepedett le. Mindenféle kósza népség
verődött össze ott Jefta körül, és egy volt az útjuk, ha portyára mentek.
. . . Nem sokkal ezután Ammon fiai megtámadták Izráelt. Mikor már folyt a háború
közöttük, Gileád vénjei felkeresték Jeftát, hogy hazahívják Tób földjéről. Így beszéltek
hozzá:
— Gyere velünk, és légy a vezérünk, hogy felvehessük a harcot Ammon fiaival.
Jefta ezt mondta Gileád vénjeinek:
— Talán nem ti vagytok, akik gyűlöletből elűztetek engem atyáin házából? Miért jöttök
hát énhozzám most, hogy veszedelemben forogtok?
Gileád vénjei ezt mondták Jeftának:
— Éppen ezért tértünk most vissza hozzád! Gyere velünk, szállj hadba Ammon fiai ellen,
és te leszel a fő Gileád valamennyi lakosa felett!
Jefta ezt mondta Gileád vénjeinek:
— Ha most visszatérek, és megvívok Ammon fiaival, és Jahve hatalmat ad nekem
fölöttük: akkor valóban én leszek a fő ti felettetek?
Gileád vénjei ezt mondták Jeftának:
—Jahve legyen a tanú közöttünk: bizony mondjuk, úgy lesz, ahogyan mondod.
Jefta követte Gileád vénjeit; a nép fővezérnek tette meg mindannyiuk felett, Jefta Micpa
városában mindent elmondott Jahvénak. Majd követeket küldött Ammon fiainak
királyához. Ezt üzente: [360]
— Mi dolgunk egymással? Miért vonultál ellenem? Miért akarsz hadat viselni országom
földjén?
Ammon fiainak királya ezt válaszolta Jefta követeinek:
,,Mert Izráel, amikor feljött Egyiptomból, elfoglalta az én földemet az Arnón folyótól a
Jordánig nyugatra és a Jabbók patakig északra. Add most mindezt vissza békésen!"
Jefta ismét követeket küldött Ammon fiainak királyához, és ezt üzente:
,,így szól Jefta: Izráel nem vette el Moáb és Ammon fiainak földjét. Amikor feljött
Egyiptomból, Edom és Moáb területét megkerülte, napkelet felől érkezett Moáb földjéhez,
és az Arnón folyó túlsó partján vert tábort, de nem lépte át Moáb határát, mivel Moáb
határa az Arnón. Ekkor azonban a föld királya fegyverrel támadt Izráelre. Jahve, Izráel
istene, Izráel kezébe adta őket, s ők ekkor foglalták el az országot: az Arnóntól a Jabbókig,
a sivatagtól a Jordánig. És ha maga Jahve, Izráel istene űzte ki Izráel elől az ország
lakosait: éppen te foglalhatnád azt el? Amit Kemós, a te istened, a tulajdonodba ad, az a te
birtokod; és mindaz, amit Jahve, a mi istenünk nekünk juttatott, minket illet. Izráel

mondái
háromszáz éven át lakott az Arnón két partja menti városokban és a környéken: miért
nem akkor hódítottátok meg a vidéket? Én nem követtem el bűnt irántad, te viszont
gonoszat cselekszel velem, ha ellenem harcolsz. Ámde Jahve ítéljen ma Izráel fiai és
Ammon fiai között."
Ammon fiainak királya nem hallgatott Jefta szavaira, amelyeket ő a követektől üzent neki.
Jeftát Jahve harci szelleme szállta meg; Ammón fiai ellen vonult. Hadba vonulásakor Jefta
fogadalmat fogadott Jahve előtt, e szavakkal:
— Ha a kezembe adod Ammon fiait: midőn, majd már békében, hazatérek Ammon fiaitól,
az, aki házam ajtajából elsőnek lép elém, legyen Jahvéé, és én magam fogom őt
égőáldozatban feláldozni.
Jefta Ammon fiai ellen vonult, megvívott velük, és Jahve [361]
a kezébe adta őket. Húsz várost foglalt el, és az ellenségnek igen nagy volt a vesztesége.
Ammon fiai meghódoltak Izráel fiai előtt.
. . . Jefta visszaérkezett Micpába, és házába tért: íme, leánya jött eléje, csörgődobbal,
táncot lejtve. Ő volt Jefta egyetlenje, kívüle se fia, se lánya nem volt. Mikor észrevette
leányát, Jefta megszaggatta ruháit s felkiáltott:
— Ó, jaj, leányom! Vigasztalan gyászba taszítasz! Vesztemre siettél elibém! Szavam
Jahvénak kötelezett el téged; vissza már nem vonhatom.
A leány ezt mondta:
— Atyám, ha szavad Jahvénak kötelezett el engem: tedd velem azt, amit szád kimondott,
hiszen Jahve is véghezvitte a bosszút ellenségeiden, Ammon fiain.
Majd később ezt mondta apjának:
— Teljesedjék hát be rajtam az a szó; de adj még két hónapot, hogy elmehessek,
bevegyem magam a hegyek közé, és leánybarátaimmal együtt elsirassam virágjában
veszendő lányságom.
Jefta így felelt:
— Menj.
És két hónapra elengedte a lányát. Ő pedig, együtt leány-barátaival, a hegyek között
elsiratta szűzi leányságát.
A két hónap múltán visszatért atyjához, aki beteljesítette rajta a fogadalmat, amelyet
megfogadott.
. . . Szokássá lett Izráelben, hogy a hajadonok évről évre elvonulnak, és az esztendő négy
napján a gileádi Jefta leányát siratják.
Sámson
Izráel fiai gonoszat műveltek Jahve szemében, s ezért Jahve a filiszteusok kezébe adta
őket . . .
Élt Córa városban egy férfi, Dán nemzetségéből; a neve [362] Manoah; a felesége nem
szült neki gyermeket. De egyszer Jahve angyala megjelent az asszony előtt, és így szólt
hozzá: - Örvendj, mert anya leszel, és fiút fogsz szülni. De mostantól óvd magad, ne igyál
bort, és ne egyél semmi tiltottat, mert anya leszel és fiút fogsz szülni; fiad haját ne érintsd
beretvával, mert Elóhimnak szentelt lesz ő, már szíved alatt, s ő kezdi meg Izráel
felszabadítását a filiszteusok kezéből.
Az asszony férjéhez ment, és elmesélte neki a dolgot, e szavakkal:
— Egy férfi jelent meg előttem; olyannak látszott, mint Elóhim angyala; nem is kérdeztem
őt, honnan való, s ő nem mondta meg nekem a nevét. Így szólt hozzám: „Íme, anya leszel,
és fiút fogsz szülni. De mostantól ne igyál bort és mámorító italt, és ne egyél semmi
tiltottat, mert az ifjú Elóhimnak szentelt lesz, már szíved alatt, egészen halála napjáig."

mondái
Manoah könyörgéssel fordult Jahvéhoz, és mondta:
— Kérlellek, Uram, hogy az a férfi, akit küldtél, jöjjön el még egyszer hozzánk, és tanítson
meg bennünket, hogyan bánjunk a születendő gyermekkel.
Az isten meghallgatta Manoah szavát, és angyala ismét meglátogatta az asszonyt, aki a
mezőn tartózkodott éppen. Férje, Manoah, nem volt vele. Az asszony gyorsan elfutott, és
elmondta férjének, hogy ismét megjelent előtte a férfi, aki korábban meglátogatta.
Manoah követte a feleségét, a férfihoz ment, és mondta neki:
— Vajon te vagy az a férfi, aki a feleségemmel beszélt?
— Én vagyok.
— Ha szavad teljesül, mi történjék a fiúval, s mit tegyen ő? Jahve angyala így szólt
Manoahhoz:
— Feleséged őrizkedjék mindattól, amit mondtam neki. Ne egyék semmit, ami a
szőlőfürtből való, bort és mámorító italt ne igyék, és nem ehet semmi tiltottat. Tartson
meg mindent, amit parancsoltam.
Manoah így szólt Jahve angyalához: [363]
— Engedd meg, hogy marasztaljunk, és egy kecskegödölyét készítsünk neked!
Jahve angyala így szólt Manoahhoz:
— Ha marasztalsz is, kenyeredből nem eszem; ha pedig áldozatot készítesz, Jahvénak
mutassad be.
Manoah nem tudta, hogy a férfi Jahve angyala, ezért megkérdezte tőle:
— Mi a neved? Hogy ha szavad teljesül, tisztelhessünk!
— Mire való ez, hogy nevemet kérdezed? Csodás az! Manoah fogott egy kecskegödölyét, s
a sziklán áldozatul mutatta be Jahvénak; csoda történt, és Manoah meg a felesége látták,
amikor a láng az oltárról az ég felé csapott, Jahve angyala az oltár lángjában emelkedett
fel. Manoah és felesége látták ezt, és arccal borultak a földre. Jahve angyala többé nem
jelent meg Manoah és felesége előtt, de Manoah tudta, hogy a férfi Jahve küldöttje volt.
Így szólt feleségéhez:
— Halállal halunk, mert istent láttuk.
— Ha Jahvénak úgy tetszene — mondta neki a felesége —, hogy megöljön bennünket,
akkor nem vette volna el kezünkből az áldozatot, nem láthattuk volna mindezeket, és
nem hallhattuk volna, amit hallottunk.
És az asszony megszülte a fiát; Sámsonnak nevezte el. A gyermek felnövekedett, és Jahve
áldása volt rajta.
*
Sámson lement a filiszteus alföldre, Timná városba, és meglátott ott, Timnában, egy nőt a
filiszteusok lányai közül. Hazament, elmondta apjának és anyjának:
— Láttam egy nőt Timnában, a filiszteusok lányai közül, vegyétek hát őt nekem feleségül.
Apja és anyja ezt mondta neki:
— Nincs tán egy nő sem testvéreid között, egész népedben, hogy a filiszteusokhoz mégy
feleséget venni?
Sámson ezt mondta apjának: [364]
— Őt vedd nekem feleségül, mert őt látja szépnek a szemem.
Apja és anyja nem tudták, hogy mindez Jahvétól ered, mert Jahve keresi az alkalmat a
filiszteusokkal való leszámolásra; ebben az időben ugyanis a filiszteusok uralkodtak
Izráel fölött.
Sámson apjával és anyjával együtt lement Timnába. Amikor Timná szőleihez értek, íme,
hirtelen egy sivalgó kölyök-oroszlán jött szemközt velük. Sámsont Jahve szelleme szállta
meg, s puszta kézzel kettészakította, mintha gödölye lett volna. Apjának és anyjának nem
mesélte el, mit tett. Lement, és beszélt a nővel, aki szépnek látszott a szemében. Néhány

mondái
nap múlva visszatért, hogy megnézze az oroszlán tetemét; az oroszlán belsejében egy
méhrajt talált, és mézet. A mézet kimarkolta, és menet közben eszegette; amikor apjához
és anyjához ért, adott belőle nekik is, s ők megkóstolták. De nem mondta meg nekik, hogy
az oroszlán belsejéből szedte a mézet.
Apja felkereste a nőt, és Sámson lakomát rendezett ott, mivel így szoktak tenni a
legények. De amint meglátták őt, a filiszteusok harminc társat adtak melléje, akik folyton
vele voltak. Sámson így szólt hozzájuk:
— Egy rejtvényt adnék fel néktek; ha a lakodalom hét napja alatt kitaláljátok és
megfejtitek, harminc inget és harminc öltő ruhát kaptok tőlem, de ha nem tudjátok
megfejteni, ti adtok nekem harminc inget és harminc öltő ruhát.
— Add fel a rejtvényedet — mondták neki —, hadd halljuk!
Sámson ezt a talányt adta fel nekik:
Étel jött ki az evőből,
és édes jött ki az erősből.
De azok három napon át nem tudták megfejteni a rejtvényt. A negyedik napon Sámson
feleségéhez fordultak: [365]
— Szedd rá férjedet, és áruld el nekünk a rejtvényt, mert különben tűzben égetünk el
téged és apád házát; azért hívtatok-e minket, hogy kifosszatok?
Sámson felesége sírva fakadt férje előtt, és mondta neki:
— Mintha gyűlölnél engem, és nem is szeretnél; rejtvényt adtál fel népem fiainak, és
nekem nem mondtad el.
Mondta neki Sámson:
— Még apámnak és anyámnak se mondtam el, s neked elmondjam?!
Az asszony a lakoma napjain folyvást sírt neki; végül a hetedik napon Sámson felfedte a
talányt feleségének, mivel az asszony gyötörte emiatt; ő viszont felfedte népe fiai előtt. És
a város lakosai, mielőtt még a nap lenyugodott volna, ezt felelték Sámsonnak:
Mi lehetne édesebb a méznél,
és mi lehetne erősebb az oroszlánnal?
Sámson ezt mondta nekik:
Ha nem az én üszőmmel szántottatok volna,
talányom értelmét meg nem találtátok volna.
Sámsont Jahve szelleme szállta meg, lement Askalónba, és megölt az askalóniak közül
harmincat, lehúzta ruháikat, és ezeket az öltönyöket adta azoknak, akik rejtvényére
feleletet adtak. De lobogott benne a harag, és visszatért apja házába.
Sámson felesége az egyik társáé lett, azok közül, akik együtt voltak vele.
Később, a búza aratásának napjaiban, Sámson kecskegödölyékkel látogatta meg feleségét,
és mondta:
— Hadd menjek be feleségemhez a hálóházba!
De az asszony apja nem engedte őt be. Ezt mondta:
— Azt hittem, hogy gyűlölettel gyűlölöd őt, így hát [366] társaid egyikéhez adtam; de
kisebbik húga nem szebb-e nála? Legyen ő a tiéd helyette. Mondta nekik Sámson:
- Ez alkalommal, ha ártok a filiszteusoknak, ártatlan leszek!
Sámson elment, összefogdosott háromszáz rókát; fáklyákat vett, és két-két róka farkát
összekötvén, egy fáklyát erősített mindegyik pár közé. A fáklyákat lángra lobbantotta, és a
rókákat a filiszteusok lábon álló gabonájába űzte; minden meggyulladt, a keresztektől a
lábon álló gabonáig és a szőlőig és az olajfákig.
Kérdezték a filiszteusok:
- Ki tette ezt?
- Sámson — felelték —, a timnábeli férfi veje, mert az a feleségét máshoz adta.

mondái
Erre a filiszteusok tűzben égették el Sámson feleségét és apja házát. Sámson azonban ezt
mondta nekik:
— Noha ezt tettétek, én mégsem nyugszom, csak ha már hosszút álltam rajtatok!
És megverte őket, válluktól combjukig; nagy verést kaplak. Sámson pedig egy szikla
barlangjában húzódott meg.
A filiszteusok hadba szálltak, és Júda földjén vertek tábort; egészen Lehí helységig
terjeszkedtek. Mondták nekik a júda-beliek:
— Miért jöttök ellenünk?
— Sámsont megkötözni jöttünk — felelték —, hogy azt tegyük vele, amit ő mivelünk.
Erre háromezer férfi Júda lakosai közül a sziklabarlanghoz ment, s így szóltak
Sámsonhoz:
- Nem tudod-e, hogy a filiszteusok uralkodnak felettünk? Mit tettél velünk?
- Amit ők tettek velem, azt tettem én is velük.
- Azért jöttünk, hogy megkötözzünk és a filiszteusok kezére adjunk. [367]
Sámson ezt mondta nekik:
— Esküdjetek meg, hogy ti nem nyúltok hozzám. Azok ezt mondták neki:
— Nem nyúlunk hozzád, csak megkötözünk és a kezükre adunk, de nem ölünk meg.
És két új kötéllel megkötözték, majd kivezették a barlangból. Amikor Sámson közel ért
Lehíhez, a filiszteusok ujjongtak közeledtén. Sámsont Jahve szelleme szállta meg; a
kötelek, melyek karjait gúzsba kötötték, mintha csak cérnák lettek volna, tűzben
ellobbanok: a kötelékek lepattantak a két kezéről. Egy még nyers szamár-állkapcsot
talált, érte nyúlt, kezébe kapta, és ezer férfit ölt meg vele. Győzelméről Sámson ezt
mondta:
Szamár állkapcsával sújtottam s elsöpörtem —
szamár állkapcsával ezer férfit megöltem.
Mikor szavát befejezte, eldobta kezéből az állkapcsot, és a helységet a Rámat lehí, azaz
„Győzelmes állkapocs" névvel nevezte.
Nagyon megszomjazott, s így kiáltott Jahvéhoz:
— Ezt a hatalmas győzelmet te adtad szolgádnak; de most meg kell halnom a
szomjúságtól, és a filiszteusok kezébe kerülök!
Az isten meghasította az állkapcsot azon a helyen, ahol a fog ül, és víz csorgott ki onnan;
Sámson ivott, és lelke megnyugodott: ezt a vizet Lehíben mind a mai napig „A segítségért
kiáltás forrásának" nevezik.
*
Sámson egyszer Gáza városba ment, és éjszakára betért egy fogadóba. A város lakói, a
filiszteusok, megneszelték, hogy a városban van; körülfogták, s egész éjszaka őt lesték a
város kapujában, egész éjjel csöndben meglapultak, mondván: [368]
— A reggel világánál majd megöljük!
Sámson éjfélig aludt; éjfélkor felkelt, megragadta a városkaput, a két kapufélfát, és a
retesszel együtt kitépte; vállára kapván, a Hebrónnal szemközt fekvő hegy csúcsára vitte
fel.
Történt ezek után, hogy Sámson megszeretett egy nőt, aki a Szórek völgyében lakott;
Delíla volt a neve. A filiszteus előkelőségek meglátogatták Delílát, és mondták neki:
— Szedd rá Sámsont, és tudd meg, miben van az ő hatalmas ereje, és miképp
győzhetnénk le őt, hogy megkötözhessük és megkínozzuk; mi valamennyien ezer és száz
ezüstöt adunk neked, ha megteszed.
Delíla így szólt Sámsonhoz:
— Kérlellek, mondd meg nekem, miben van a te hatalmas erőd? S mivel lehetne
megkötözni, hogy megkínozzanak?

mondái
— Ha megkötöznek hét nyers gúzzsal, amely még nem száradt meg, elgyengülök, s én is
éppolyan leszek, mint bármelyik ember.
A filiszteus előkelőségek hét nyers gúzst hoztak Delílának, olyant, amely még nem száradt
meg, és Delíla megkötözte Sámsont; a filiszteusok ott rejtőztek, lesben. Delíla elkiáltotta
magát:
— Rajtad a filiszteusok, Sámson!
Sámson elszagatta a gúzst, ahogy a kócfonál elszakad, ha tűz pörköli; és ereje nem tűnt ki.
— Íme rászedtél, és hazugságokat mondtál; de most kérlellek, mondd meg nekem, mivel
lehetne megkötözni?
— Ha szorosan megkötöznek újonnan sodort kötelekkel, amelyeket másra még nem
használtak, elgyengülök, s én is épp olyan leszek, mint bármelyik ember.
Delíla újonnan sodort köteleket szerzett, és azokkal kötözte meg Sámsont. Elkiáltotta
magát: [369]
A filiszteusok ott rejtőztek, lesben. De Sámson a köteleket letépte karjairól, mintha fonál
lett volna. Delíla így szólt Sámsonhoz:
— Ismét csak rászedtél engem, és hazugságokat mondtál; de most mondd meg végre,
mivel lehetne megkötözni?
— Ha fejem hét hajfonatát a nyüstölt fonállal egybeszövöd, és az orsóval rögzíted,
elgyengülök, s én is éppolyan leszek, mint bármelyik ember.
Delíla a Sámson fejének hét hajfonatát egybeszőtte a nyüstölt fonállal, és az orsóval
rögzítette. Elkiáltotta magát:
Sámson felriadt álmából, és kitépte hajából a szövedéket és az orsót.
— Hogy mondhatod nekem: „Szeretlek!", mikor a szíved nincs velem! Három alkalommal
szedtél rá, és nem mondtad meg nekem, miben van a te hatalmas erőd!
Végül, minthogy Delíla mindennap faggatta és kínozta a szavával, Sámson lelke
türelmetlenül vágyta a halált. És Sámson kitárta Delíla előtt a szívét, mondván neki:
— Beretva nem érintette hajamat, mert Elóhimnak szentelt vagyok, mióta anyám a szíve
alatt hordott. De ha lenyírnak, elszáll az erőm, elgyengülök, s én is éppolyan leszek, mint
bármelyik ember.
Delíla látta, hogy Sámson egészen kitárta előtte a szívét; üzenettel magához hívta a
filiszteus előkelőségeket, mondván:
— Most gyertek, ezúttal már egészen kitárta a szívét.
A filiszteus előkelőségek Delílához jöttek, s kezükben hozták az ezüstöt. Delíla a térdein
altatta el Sámsont, majd odahívott valakit, aki lenyírta a Sámson fejének hét hajfonatát.
Sámson ereje elszállt. Delíla elkiáltotta magát:
— Rajtad a filiszteusok, Sámson! Sámson felriadt álmából, s mondta: [370]
Mint máskor, kimegyek most is, és felfrissülök.
Ő még nem tudta, hogy Jahve eltávozott tőle. A filiszteusok megragadták, két szemét
kiszúrták, és Gázába hurcolták őt, ahol vasbilincsbe verték, s a tömlöcben
őrlőmunkásként dolgoztatták. De a nyírás után a haj újra kisarjadt a fején.
A filiszteusok előkelőségei nagy áldozatra készültek Dágon, az istenük előtt, és nagy
vigalomra gyűltek össze. Ezt mondogatták:
Istenünk a kezünkbe adta
Sámsont, ellenfelünket.
A nép, amikor Sámsont látta, magasztalni kezdte Dágont, mondván:

mondái
Istenünk a kezünkbe adta
Sámsont, ellenfelünket,
országunk pusztítóját,
sokunknak gyilkosát.
A vigalmon, midőn szívük öröme magasra hágott, így szóltak:
— Hívjátok ide Sámsont, hogy mulattasson minket!
Sámsont elhívták a tömlöcből; amikor odaérkezett, nevettek rajta, s az oszlopok közé
állították. Sámson így szólt a fiúhoz, aki a kezét fogta:
— Eressz el engem, hadd fogjam meg az oszlopokat, amelyeken a ház nyugszik, s hadd
támaszkodjam rájuk.
A ház telve volt férfiakkal és nőkkel; ott volt minden filiszteus előkelőség, és a
tetőteraszon még mintegy háromezer férfi és nő, akik a mulatságot bámulták. Sámson
Jahvéhoz kiáltott, s mondta:
— Uram, Jahve, emlékezz meg rólam, tégy erőssé még ez alkalommal, hogy szememért
bosszút álljak a filiszteusokon! [371]
Sámson átkarolta a két középső oszlopot, amelyeken a ház nyugodott; az egyiket baljával,
a másikat jobb kezével ragadta meg, s így szólt:
— Vesszen lelkem a filiszteusokkal!
Teljes erővel megrántotta az oszlopokat, és a ház leomlott, rá az előkelőségekre s a népre,
aki ott volt.
Sámson több embert ölt meg halálában, mint ahányat életében megölt . . .
Testvérei s apja házának népe eljöttek Sámsonért, és apja, Manoah sírjába temették, Córa
város közelében.
Ruth története
Abban az időben történt, amikor még a bírák ítéltek az ország felett.

Éhínség volt az országban, s egy férfi elindult Bét-lehem városkából feleségével és két
fiával együtt, és Moáb mezeire vándorolt. A férfi neve Elimelek, felesége neve Naómi volt.
Elindultak Bét-lehemből, Moáb mezeire vándoroltak, és ottmaradtak. Elimelek, Naómi
férje meghalt, s Naómi egyedül maradt a két fiával. Feleséget vett mindkét fiának, moábi
nőket; az egyiket Orpának, a másikat Ruthnak hívták. Mintegy tíz éven át laktak ott. De
meghalt a két fiú is, így az asszony férje s két gyermeke nélkül maradt. Naómi elindult,
hogy hazatérjen, mert hallotta, hogy amíg ő Moáb mezein élt, Jahve gondoskodott a
népéről, és kenyeret adott neki.
Elindult Naómi a helységből, ahol lakott, s vele együtt a két menye is. Azon az úton
mentek, amely Júda országa felé vezet. Naómi így szólt a két menyéhez:
— Menjetek, térjetek vissza hazátokba és anyátok házába, s Jahve legyen hozzátok olyan
kegyes, amilyenek ti voltatok a két elhunyttal és énvelem. Adja meg nektek Jahve, hogy
jövendő férjetek házában nyugalomra leljetek. [372]
Ezzel megcsókolta őket, s mindannyian felzokogtak. Így szólt Naómihoz a két menye:
— Veled együtt térünk vissza népedhez!
— Forduljatok vissza, lányaim — válaszolta nekik Naómi —, miért is jönnétek velem?
Szülhetek-e még fiút, aki feleségül venne titeket? Forduljatok vissza, lányaim, mert bizony
már öregebb vagyok annál, hogysem férjhez mehetnék. De ha még azt mondanám is:
„Nincs elveszve a reménységem", s férjhez mennék, és még ma éjszaka fiúkat szülnék: ti
tán megvárhatnátok, míg felnőnek? Nem, leányaim; keserűbb az én sorsom, mint a tiétek,
mert bizony Jahve keze engem sújtott.
És újra felzokogtak. Orpa búcsúzóul megcsókolta anyósát, Ruth azonban nem akart

mondái
elválni tőle. Naómi így szólt Rudihoz :
— Íme, sógornőd már visszafordult népéhez és istenéhez; kövesd hát te is a sógornődet.
Ruth így válaszolt:
— Ne unszolj, hogy hagyjalak el, s hogy forduljak vissza mellőled, mert oda megyek,
ahová te mégy, és ahol hálsz, ott hálok én is; néped az én népem, istened az én istenem.
Ahol te meghalsz, ott halok meg és oda temetnek el; bizony mondom, s cselekedjék velem
Jahve úgy, hogy csupán a halál választ el tőled engem.
S mert Naómi látta, hogy Ruth elhatározása szilárd, s mindenképpen vele tart, többé nem
szólt neki a dologról. Együtt mentek tovább, míg Bét-lehembe nem értek. Amikor Bét-
lehembe értek, jövetelük felkavarta az egész várost. Az asszonyok így beszéltek:
— Ez Naómi!
De Naómi így válaszolt nekik:
— Ne hívjatok Naóminak többé, hisz ez a szó boldogot jelent, hanem hívjatok Marának,
keserűnek, mert nagy keserűséget mért rám a Mindenható. Hiszen társakkal mentem el,
[373] s Jahve árván hozott vissza; miért hívnátok hát boldognak, ha Jahve lesújtott rám,
és megvert engem a Mindenható.
Így tért vissza Naómi és a moábi Ruth, a menye, Moáb mezeiről. Amikor Bét-lehembe
érkeztek, akkor kezdődött az árpa aratása.
Volt Naóminak egy ismerőse Elimelek nemzetségéből, igen derék férfi; Boáznak hívták. A
moábi Ruth így szólt Naómihoz:
— Hadd menjek a mezőre, s ha valaki megkönyörül rajtam, hadd szedjem a kalászt a
nyomában.
— Eredj, lányom — mondta Naómi.
Ruth kiment a mezőre, és az aratók után elhullott kalászokat tallózta. Az Elimelek
nemzetségéből származó Boáz birtokára is eljutott.
Boáz épp akkor jött ki Bét-lehemből a mezőre. Köszöntötte az aratókat:
— Legyen veletek Jahve!
— Jahve áldjon meg — mondták neki azok. Boáz megkérdezte az aratók felügyelőjét:
— Ki ez az ifjú nő?
— Ó az a moábi nő, aki Naómival jött Moáb mezeiről — válaszolja az aratók felügyelője.
— Kérte, hogy hadd tallózhasson, s hadd gyűjtögesse az elhullott kalászt a kévék közt, az
aratók után. Már kora reggel kijött, és mind mostanáig szorgoskodott, még csak le sem
pihent a mezőn.
Ezt hallván, Boáz így szólt Ruthhoz:
— Hallasz engem, leányom? Ne menj tallózni más mezőre, ne távozz el innen: kövesd
mindig az én cselédeimet. Amelyen aratnak, szemed azon a mezőn tartsd, és járj a
nyomukban. Mert megparancsoltam cselédeimnek, hogy ne bántsanak. Ha szomjas vagy,
menj az edényekhez, és igyál abból, amit a cselédek mernek!
Ruth e szavakra arcra borult, földig hajolt, és ezt mondta Boáznak: [374]
— Miért találtam kegyre a szemedben, hogy rám tekintet-tél, noha én idegen vagyok?
Boáz így felelt Ruthnak:
— Elmeséltek nekem mindent, amit anyósoddal tettél férjed halála után; elmondták,
hogy elhagytad apádat és anyádat és szülőföldedet, s egy olyan néphez jöttél, amelyet
nem ismertél azelőtt. Tetteidért jutalmazzon meg Jahve, legyen dús a béred Izráel
istenétől, akinek szárnyai alá jöttél oltalomért.
Ruth ezt mondta Boáznak:
— Találjak, uram, kegyre a szemedben; megvigasztaltál, mert szolgálód szívéhez szóltál;
bár lennék én is szolgálóid közül egy . . .
Evés idején Boáz ezt mondta Ruthnak:

mondái
— Lépj közelebb, törj a kenyérből, mártsd falatodat a tálba. Ruth az aratók mellé ült,
szélről; Boáz pörkölt magvakkal kínálta, Ruth evett belőle, jóllakott, de még maradt is.
Majd felkelt, hogy folytassa a tallózást. Boáz ezt a parancsot adta cselédeinek:
— Tallózhat a kévék között is, ne háborgassátok; sőt húzogassatok is ki neki a kévékből,
és hagyjatok el kalászokat, hogy legyen mit tallóznia, és ne riasszátok el.
Ruth napnyugtáig tallózott a mezőn, és amit összeszedett, ki is csépelte; az árpa egy
vékányi volt. Hazaindult, és a városban anyósa látta, mit gyűjtött a tarlón. Ruth
megkínálta Naómit azzal, ami jóllakása után a pörkölt magvakból maradt. Anyósa ezt
mondta neki:
— Hol tallóztál ma, és hol dolgoztál? Aki reád tekintett, legyen áldott!
Ruth elmesélte anyósának mindazt, ami vele történt. És mondta:
— Akinél ma dolgoztam, Boáznak hívják azt a férfit. Naómi ezt mondta:
— Áldott Jahve, aki nem vonja meg kegyelmét az élőktől és a holtaktól! [375]
És ezt mondta a menyének:
— E férfi a legközelebbi rokonaink közül való! Ruth ezt mondta:
— Még azt is mondta, hogy kövessem a cselédeit, míg csak be nem fejezik az aratást . . .
Naómi ezt mondta a menyének:
— Leányom, jó, ha az ő cselédeivel jársz, és ne is lássanak téged más mezőn!
Ruth Boáz cselédeit követte, szedegetve a kalászokat, míg véget nem ért az árpa aratása,
majd a búza aratása.
Ruth ott lakott anyósánál. Anyósa, Naómi, ezt mondta neki:
— Leányom, ne keressek neked nyugodalmat, hogy jól menjen sorod? Hiszen Boáz a
rokonunk! Ma éjszaka Boáz a szérűn árpát fog szórni; mosakodj meg, kenekedj meg
illatos olajjal, öltözz fel ruháidba, és menj ki a szérűre, de ügyelj, hogy Boáz meg ne lásson
munkájának végezte előtt. S ha majd lefekszik, jegyezd meg, hogy hová feküdt, menj oda
és feküdj a lábához. Ő majd megmondja neked, mit kell tenned.
Ruth megígérte, hogy mindenben úgy tesz, ahogy Naómi meghagyta. Kiment a szérűre, és
mindenben úgy tett, ahogy Naómi meghagyta. Boáz végzett a munkájával, evett és ivott,
felvidult a szíve; a gabonahalom mellett feküdt le. Ruth titkon odament, és a lábaihoz
feküdt. S történt éjfélkor, hogy Boáz felriadt, arrafelé fordult, s íme — egy asszony fekszik
a lábainál.
— Ki vagy?
— Én vagyok Ruth, a te szolgálód; terítsd fölém takaród szárnyát, mert te vagy férjem
legközelebbi rokona.
— Áldott vagy te, leányom, mert most másodszor, hogy nem jártál az ifjak után, akár
szegények, akár gazdagok, jámborságodban még nagyobb jót tettél, mint korábban. . . . Ne
félj, leányom, megteszek mindent, amit kérsz, hiszen népem jól tudja, milyen derék
asszony vagy. Igaz, hogy közeli [376] rokonod vagyok, de van még egy, aki vér szerint
közelebb áll hozzád, mint én. Aludjál itt az éjszaka, s reggel majd, ha ő nem akar téged ősi
rokoni kötelezettségünk jogán elvenni, akkor elveszlek én, Jahve életére mondom! . . .
Aludjál itt reggelig.
Ruth pirkadatig ott aludt, s a hajnali szürkületben, amikor még nem ismeri meg az egyik
ember a másikat, felkelt. Kendőjébe Boáz hat véka árpát mért, majd a városba ment.
Ruth az anyósához sietett.
— Hogy vagy, leányom?
Ruth elmesélt mindent, amit Boáz tett. És mondta:
— Hat véka árpát adott nekem, ezt itt, mondván: ,,Ne menj üres kézzel anyósod elé!"
Naómi ezt mondta menyének:
— Ülj nyugodtan, leányom, míg meg nem tudod, hogy dőlt el a dolog; Boáz nem az az

mondái
ember, aki megnyugodnék, míg véghez nem viszi a dolgot.
Boáz a város kapujához ment, ahol a hivatalos ügyeket szokták intézni, s mikor odament
az a rokon, akiről beszélt, magához hívta:
— Gyere csak, üljél ide.
A rokon odament és leült. Boáz szólt tíz férfinak a város vénjei közül, és színük előtt
kérdezte meg a rokont:
— Naómi, aki hazajött Moáb mezeiről, eladná testvérünk, Elimelek telekrészét a mezőn.
Azt mondtam magamban, hogy a hírt füledbe juttatom, hogy megválthasd, ha akarod, a
lakosság és a nép vénjei előtt. De ha nem akarod, mondd meg, hadd tudjam. Mert a jog
teutánad engem illet.
— Megváltom én.
— Ha a mezőt megváltod Naómi kezéből, akkor a moábi Ruthot feleségül kell venned,
hogy fennmaradjon az elhunyt neve.
— Nem tehetem, mert elveszíteném a magam telekrészét; nem tehetem. Váltsd hát meg
te az én rokoni részemet.
Régebben Izráelben az volt a szokás, hogy csere vagy [377] megváltás esetén, az ügylet
érvényesítéséhez, lehúzta a férfi a saruját, és a társának adta; ez volt a bizonyság Izráel
előtt. Ezért a rokon lehúzta a saruját, és átadta Boáznak. Boáz erre így szólt a vénekhez és
az egész néphez:
— Tanúim vagytok, hogy enyém lett minden, ami Elimeleké volt és fiaié; és a moábi
Ruthot feleségül vettem, hogy fenntartsam örökségében az elhunyt nevét, s hogy az
elhunyt neve ne vesszen ki városában. Tanúim vagytok erre.
És a nép, amely ott volt a kapuban, és a vének, így szóltak:
— Tanúk vagyunk. S tegye Jahve az asszonyt, aki hajlékodba lép, olyanná, mint Ráhel és
Lea volt, akik ketten építették fel Izráel egész házát.
. . . Ruth, a moábi asszony, Boáz felesége lett. Fiút is szült Boáznak; gyermekétől
származott Jísaj, Dávid király apja.

mondái
A KIRÁLYSÁG KEZDETEI
Sámuel próféta
Az ország közepén emelkedő hegyek között egy kis városkában élt Elkána, híres
nemzetség sarjadéka. Két felesége volt. Az egyik számos fiúval ajándékozta meg, de a
másik, a szívének kedvesebb, Hanna, nem szült gyermeket. Sokat szenvedett emiatt az
asszony, és még jobban bántotta, hogy Elkána másik felesége szüntelenül gúnyolta,
csúfolta: „Még fiad sincs!" Tehette, körülötte vidám gyermekek futkostak.
A nép minden évben egyszer Siló szentélyéhez vándorolt, s ott mutatták be
hálaáldozataikat. Elkána az ünnepek napján egész családjával együtt szokott elindulni az
útra. A szentély környékén fogyasztották el az áldozati lakomát. Mint máskor [379] is
mindig, Hanna számára bánat volt az ünnep. Pedig férje két részt adott neki az ételből-
italból, annyira szerette. De a másik feleség ingerlő beszéde, gúnyos szavai sírásra
fakasztották Hannát. Így történt ez évről évre. Hiába mondta Elkána:
— Ne sírj, Hanna! Miért sírsz? Egyél inkább! Űzd el szívedből a keserűséget! És mondd,
nem érek én többet neked, mint akár tíz gyermek is? . . .
Az étkezés után Hanna Éli főpap szeme előtt fogott imádságba. Magában — szótlanul, de
forró, szenvedélyes szívvel könyörgött Jahvéhez gyermekért. „Szánd meg elesettségemet,
Uram, Jahve! Jussak eszedbe, ne felejtkezzél meg szolgálódról! Adj fiat — néked ajánlom!
Haját éles borotva nem érinti. Tiéd lesz a gyermek, csak emlékezz meg rólam!" És
keservesen zokogott.
Élinek feltűnt, hogy az asszony már hosszú ideje ajkát ugyan mozgatja, de hangja nem
hallatszik. Haragos arccal lépett eléje. Vélte, megártott neki a bor.
— Távozz, asszony, ittas vagy! Ne gyalázd meg a szentélyt!
— Nem ittam én, uram, csupán tiszta vizet. Keserű a lelkem, s bánatomat öntöttem ki
istenem előtt.
Elmondta a főpapnak is szíve vágyát, kérését. Éli haragja megenyhült.
— Nyugodj meg, békés szívvel menj haza. Bár teljesítené kérésedet Izráel istene!
Ezek után Hanna arcáról eltűnt a bánat, örömmel evett abból, amivel férje kínálta.
Másnap reggel, miután elmondták Jahve előtt imájukat, hazatértek mindannyian. Fordult
az idő, s Hanna rövidesen magzatot hordott szíve alatt. Ideje telvén, megszületett a fiú. A
Sámuel nevet kapta. Hanna azért nevezte e néven, mely Él, isten nevét tartalmazza, mert

mondái
— mondta — Jahve istentől kérte, s Jahve teljesítette a kérést.
Hanna a legközelebbi éves ünnepen otthon maradt, nem követte urát Silóba, otthon
szoptatta kicsi fiát. De mikor a [380] gyermeknek már nem volt többé erre szüksége, saját
maga vitte el őt Jahve szentélyébe. Hiszen ezt fogadta meg, mikor fiúért könyörgött! Vitt
bőven áldozatot, lisztet is, juhot is. Sámuelt Éli kezébe adta.
— Ő a gyermek, akiért könyörögtem. Megígértem, hogy Jahvénak ajánlom, hogyha fiam
születik. Vedd, s viseld gondját.
Hanna hazatért, Sámuel ott maradt Silóban, Éli főpap házában. Szülei csak évente egyszer,
a szokásos áldozati ünnepek napján láthatták.
*
Éli fiai, a papok Siló szentélyében, gonosz emberek voltak, nem ismerték Jahvét és
törvényét. A papok általában így jártak el a néppel szemben: ha valaki áldozatot áldozott,
odament hozzá a főpap szolgája, kezében a háromágú villával, és amikor a húst főzték,
beütötte a villát a lábasba vagy fazékba vagy bográcsba vagy főzőedénybe, és a főpap
magának vette el mindazt, amit a villa kiemelt; ezt tették mindenkivel, aki Izráelből Silóba
érkezett. És mielőtt még a zsíros részeket áldozatul égették volna el, odament a főpap
szolgája, és így szólt az áldozni készülő férfinak:
— Adj a főpapnak sütni való húst, mert főtt húst nem fogad el tőled, csak nyerset.
— Hadd égessék el áldozatul a zsíros részeket — volt ilyenkor a válasz —, s azután vedd
el, amit akarsz.
Hanem erre így feleltek:
— Add most, és ha nem, elveszem erővel!
Az emberek megutálták emiatt Jahve áldozatát, ezért igen nagy volt a papok bűne.
*
Jahve nem tűrhette ezt soká. Mennydörgő szózatot intézett Élihez: [381]
— Miért gyaláztok meg engem és áldozataimat?! A nekem szánt ételekkel magatokat
hizlaljátok. De bizony mondom, betelik a sors rajtatok! . . .
*
Ezekben az időkben Jahve már nem látogatott sűrűn a nép közé, hogy intsen, buzdítson
vagy bizonyságot tegyen magáról; ritkák voltak megjelenései, és csak keveseknek jutott
osztályrészül, hogy — akár álomban is — szemtől szembe lássák Őt.
Akkortájt Sámuel már oly kedves tanítványa volt a főpapnak, hogy egy kamrában háltak
éjszaka. Éli öreg volt nagyon, keze reszketett, háta meggörnyedt, szeme csak a nap éles
fényét tudta megkülönböztetni.
Egy éjjel Sámuel arra riadt fel, hogy tisztán zengő hang szólította:
— Kelj fel, Sámuel!
— Itt vagyok — ugrott talpra. — Mit kívánsz, Éli atyám? — mert azt hitte, hogy az
aggastyán szólította. Éli azonban nem hallott semmit, csendesen elküldte Sámuelt:
— Eredj, fiam, feküdj le, nem szólt senki a szobában!
Sámuel lefeküdt, de alig hunyta le a szemét, máris újra hangot hallott: az előbbi szó hívta.
Ismét Élihez szaladt, de a főpap most sem hallott semmit. Félelem töltötte el az ifjú lelkét.
A hang nemsokára megint megszólalt:
— Sámuel, kelj fel!
— Itt vagyok, mit kívánsz, Éli atyám?
Éli ekkor megsejtette, hogy Jahve szólítja Sámuelt. Ezért így szólt:
— Feküdj le nyugodtan, fiam, és ha megint hallod a hívást, válaszolj így az Úrnak:
„Szóljál, Jahve, mert figyel rád a te szolgád!"
Ekkor Jahve maga jelent meg, Sámuel elé állt, és fennhangon szólította. [382]
— Szóljál, Jahve, mert figyel rád a te szolgád! — felelte Sámuel, s csak most értette meg, ki

mondái
szólongatta.
Jahve haragos beszédet mondott Éli háza ellen, indulatát nem fékezte; tudtára adta
Sámuelnek, hogy pusztulásra adja Éli fiait, és álnokságukat többé nem hagyja büntetés
nélkül.
Hajnal hasadván, Éli az éjszakai látomás felől érdeklődött. Sámuel nem merte elmondani,
amit Jahvétól hallott, s csak hosszas unszolásra mondta ki a szörnyű fenyegetést. De Éli
megnyugodott Jahve akaratában, s ettől a naptól kezdve már csak a halált várta.
*
Később Éli és papjai egy filiszteus támadás során meghaltak; Éli kilencvennyolc éves volt
már ekkor. A filiszteusok elzsákmányolták a Szövetség ládáját, és magukkal hurcolták
Asdód városba, Dágon templomába. Másnap reggel észrevették, hogy Dágon arcra esett
Jahve ládája előtt. Helyére állították, de a következő napon ugyanez történt. Megtudták
ebből, hogy Jahve keze van rajtuk. Áldozati ajándékokkal visszaküldték a ládát, de az nem
jutott el a szentélybe. Húsz év telt el, míg Sámuel méltó helyre állította. Sámuel győzelmet
aratott a filiszteusok fölött. Izráel főbb városaiból, Bét-élből, Micpából és más városokból
kormányozta az országot. Majd Ráma városba vonult vissza.
A királyság megalapítása
Sámuel kora ifjúságának napjaitól kormányozta Izráelt. Vénségében azonban fiai kezébe
tette le a hatalmat. Azok nem követték apjukat sem bölcsességben, sem igazságosságban:
kapzsi nyerészkedésre adták fejüket, elferdítették az igaz törvényt, gonosz pénz ragadt
kezükhöz. Ezért Izráel vénjei panasszal keresték fel Sámuelt: [383]
— Íme, te már öreg vagy, és fiaid nem a te utadon járnak: adj hát királyt nekünk, aki majd
az igazság jegyében uralkodik a nép fölött. Ez a szokás a többi népnél, így akarunk élni mi
is.
Nem tetszettek Sámuelnek ezek a szavak, ezért Jahvéhez fordult könyörögve. Jahve
azonban így válaszolt:
— Teljesítsd kérésüket, add meg nekik, amit kérnek, mert látom, hogy nem is tőled
akarnak szabadulni, hanem engem utáltak meg és áldozataimat. Azt szeretnék, hogy ne
én uralkodjam ezentúl fölöttük. Ahogy elhagytak engem, aki kivezettem őket Egyiptom
földjéről, úgy hagynak el téged is.
Sámuel hallgatott Jahve szavára. De még megkísérelte, hogy a jövendő királyság
lefestésével riassza el a véneket. Így szólt hozzájuk:
— Teljesítem, amit kértek, de halljátok meg, miket tesz majd a király, aki fölöttetek
uralkodik. Elveszi tőletek fiatokat, harci kocsikra és szekerekre ülteti őket, lovasokká
vagy kengyelfutókká teszi legszebbjeiket: sokat a seregbe soroz, másokat ekeszarv mögé
kényszerít, és velük túratja fel a földjét, velük végezteti az aratást, ismét másokat a
kovácsműhelyek kalapácsaihoz kényszerít szerszámot, fegyvert verni. Lányaitokat az
udvarba rendeli, hogy ott süssenek-főzzenek, takarítsanak, miközben otthon áll a munka.
Legjobban termő földieiteket elveszi, legdúsabb hozamú olajfáitokat királyi birtokká
teszi, megfosztja a gazdát szőlejétől, ültetvényeiteket, szép kertjeiteket adóra kötelezi és
főembereinek adja, igás szamaraitokkal és jószágaitokkal majd ő rendelkezik. Szolgái
lesztek, s akkor majd hiába álltok Jahve elé panaszotokkal: késő lesz, nem hallgat meg
titeket.
De a nép mit sem törődött Sámuel intelmével: terhes volt a próféta fiainak
garázdálkodása, királyt akartak. Sámuel látta, hogy semmire sem megy velük.
Elszélesztette hát a véneket s a népet, majd hozzálátott a király kereséséhez. [384]
Benjámin törzsében élt egy módos ember, Kis, akit nemcsak gazdagsága tett híressé,

mondái
hanem sudár, délceg fia is. A fiút Saulnak hívták, s nem akadt párja messze környéken,
Fejjel magaslott ki az emberek közül, s okos arca szinte sugárzott.
Egy alkalommal Kis szamarai elkódorogtak, s mikor keresni kezdték, már híre se volt,
merre látták őket. Kis legmegbízhatóbb szolgáját: saját fiát, Sault küldte az értékes állatok
keresésére. Saul el is indult, csupán egy házbeli cselédet vitt magával; de hiába jártak be
minden határt, hiába fordultak meg még távoli vidékeken is, nem akadtak a szamarak
nyomára.
— Forduljunk vissza — szólt Saul lemondóan a cselédhez —, immáron semmi
eredményt el nem érhetünk. Nehogy atyám még miattunk is aggódjék!
— Ne még, uram — így a szolga —, tegyünk egy utolsó próbát. Itt van a város határában
Sámuel, az isten embere; mindenki azt beszéli róla, hogy ő az idők legnagyobb látnoka:
keressük fel, hátha megmondja, hol kóborolnak az értékes szamarak.
Tetszett Saulnak a terv, de félt, hogy nem sikerül, mert pénzük és elemózsiájuk egyként
elfogyott a keresés közben, így nem tudtak méltó ajándékot adni a látnoknak. (Régebben
ugyanis látnoknak nevezték Izráelben a prófétát.) De a cseléd kisebb értékű ezüstdarabot
húzott elő:
— Evvel már Sámuel elé léphetünk.
A városban, minthogy nem ismerték ki magukat az idegen helyen, a kúthoz igyekvő
lányoktól kértek útbaigazítást.
— Nosza, siessetek, erre keressétek. A látnok épp ma jött hozzánk, mert áldozatot
mutatnak be a hegyen.
Az úton szemközt jött velük Sámuel, öreges, botladozó léptekkel. Éjszaka Jahve beszélt
vele: „Holnap eléd küldök valakit Benjámin törzséből, ő legyen a király a nép fölött, hogy
megszabadítsa a népet a filiszteusok kezéből." S íme, [385] nemsokára eljön a megjelölt
időpont, a déli áldozat ideje, és még senki sem jelentkezett.
Mikor már Sámuel és Saul látótávolságra ért egymáshoz, Jahve így szólt a prófétához:
— Látod őt? Ez az, akiről szóltam neked. Őt kenjed királlyá.
Sámuel meglátta a választottat.
— Nem tudod, uram, hol találhatnánk meg a látnokot?— lépeti eléje Saul.
— Ne keresd, a látnok én vagyok ... És ne törödj a szamarakkal— válaszolt a próféta —,
jer velem, végy le is részt az áldozati lakomán; holnap reggel útbaigazítlak... Mit számít
néhány szamár annak, aki mindent megkap, ami értékes Izráelben! — tette hozzá. Saul
azonban még nem értette a szavakat. Követte Sámuelt és az áldozathoz tóduló népet.
Hajnalhasadáskor elindultak. A város határában Sámuel megkérte Sault, küldje a
cselédeket előre, hadd szóljanak kettesben. Mikor már senki sem láthatta őket, kis korsót
húzott elő köntöse ujjából, és olajat csorgatott Saul fejére:
— Királlyá kenlek Izráel fölött . . .
Sault meglepte a szó, csodálkozott és megrémült.
— Mit jelent ez, atyám? Hiszen én Benjámin törzséhez tartozom, mi vagyunk a
legkisebbek Izráel tizenkét törzse közt ... — Így szabadkozott, de nem soká: Sámuel
megerősítette a kimondott igét. Majd szavai igazolására sorra elmondta, kikkel fog
találkozni Saul hazafelé menet.
— Ha eltávozol tőlem, két férfival találkozol Ráhel sírja mellett, s ők így szólnak hozzád:
„Megtalálták a szamarakat, amelyek keresésére indultál; de íme, atyád már érted
aggódik." Továbbmenve három férfiba ütközöl, akik áldozati ételeket visznek Bél-él
szentélyébe: egyikük három kenyeret, másikuk három gödölyét, harmadikuk egy tömlő
bort tart a kezében; békességgel köszöntenek majd, s két kenyeret nyújtanak át; te vedd
el a kezükből. Mikor pedig az Elóhim [386] hegyéhez jutsz, felindult lelkű prófétákkal
találkozol, közéjük állsz te is. Jahve lelke száll reád, s azután más ember leszel.

mondái
Minden így történt. Saul találkozott Ráhel sírjánál a hírmondókkal; a Bét-él felé igyekvő
áldozóktól elfogadta a kenyeret, gödölyét, bort — az ország jelképeit; a szent magaslat
lábánál a próféták seregére talált. Szaggatott hangon, lantok, hárfák zenéjére énekelték
ezek a megszállott vagy háborodott férfiak hol magasztos, hol fenyegető dalaikat
jövendöléseiket. Saul közéjük állt, s így nem kerülhette el, hogy megszólják: "Hát Kis fia is
ezek közölt van?"
Otthon, apja házában nagy szeretettel fogadták, már aggódlak hosszú távolmaradása
miatt. Saul mindent elmesélt, ami útközben történt vele, csupán a legfontosabbról
hallgatott: Sámuel olajáról.
Erről is hamarosan értesült mindenki.
A próféta gyűlésbe hívta a népet Micpába, a törvény városába. Mikor már mindenki
megérkezett, eléjük lépett, és intő beszédet mondott.
— Jahve szava: Én hoztalak fel titeket Egyiptomból, én igáztam le ellenségeiteket,
mégsem ragaszkodtok Jahvéhoz, pedig ő a legkülönb uralkodó. Ti mégis királyt akartok.
Ha így akarjátok, ám legyen. Rendezkedjetek el törzseitek és családjaitok szerint, hogy
sorshúzás döntsön, ki legyen a király.
A nép szívesen engedelmeskedett Sámuel szavának. Megkezdődött a sorsvetés. A tizenkét
törzs közül Benjáminéra esett a választás. Ezután Benjámin törzsében családok szerint
sorsoltak: Metri nagycsaládját szemelte ki a sors. A családon belül Sault, Kis fiát. Így a nép
szeme előtt a sors választotta Sault királlyá.
Az ifjú tudta, hogy a sors reá ruházza a királyi méltóságot, azonban elrejtőzött. Soká
keresték, de senki nem találta. Jahvéhoz fordultak.
— Hol van, Uram, ez az ember? Eljött ide?
— Itt rejtőzik a holmi között — mondta Jahve. [387]
Erre elfutottak, és előhozták Sault a rejtekhelyéről. Amikor a nép között állt, Saul a
vállától fölfelé kimagaslott közülük. Sámuel bemutatta őt az egész népnek:
— Íme, ő a királyotok!
Az egész nép lelkesedéssel kiáltotta:
— Éljen Saul, a király!
De voltak gonosz emberek is, akik fitymálták Sault, mondván:
— Mit segíthet ez rajtunk? Mi közünk Kis fiához?
Ezek még ajándékot se vittek Saulnak. A király azonban mintha nem is hallotta volna az
ilyen beszédet, mit sem törődött velük.
Saul, a filiszteusok és Jónátán
Nem sokkal később történt, hogy az ammoniták megtámadták Gileád földjén Jábes várost.
Jábes lakói meghódoltak volna, de az ellenség a meghódolást csak úgy akarta elfogadni,
ha a város minden lakosát, egész Izráel szégyenére, fél szemére megvakíthatja.
A jábesiek hét nap gondolkodási időt kértek, s ezalatt Saulhoz fordultak segítségért. Saul
épp hazafelé tartott a mezőről, amikor meghallotta a jábesiek sírását. Jahve szelleme
szállta meg; haragjában az ökörpárt, amellyel az imént szántott, darabokra vágatta, és a
darabokat a követek kezébe adván, szétküldte őket az egész országba.
— Aki nem követi a hadba Sault, annak így pusztítják el az ökreit!
Hatalmas tömeg gyűlt össze Saul táborában, tíz- és tízezrek mind Izráelből, mind Júdából.
Megmérkőztek az ammonita sereggel, s felszabadították Jábest. Senki se menekült meg az
ellenség közül. A nép ezek után így szólt Sámuelhez:
— Ki merte azt mondani, hogy „Saul fog-e uralkodni fölöttünk?" Adjátok ki őket, hadd
öljük meg valamennyit! [388]

mondái
Saul azonban így szólt:
— Nem eshet e napon senkinek bántódása, mert Jahve ma megszabadította Izráelt.
Győzelmei révén Saul egyre népszerűbb lett. Harmincéves korában került a királyi
hatalomba. Két év múlva már véres ütközeteket kellett vívnia a filiszteusokkal. A nép
megrettent a filiszteusok seregétől, harmincezer szekér és hatezer lovas rontott rájuk.
Oly sokan voltak a filiszteusok, mint föveny a tengerparton. A nép barlangokba rejtezett,
bokrok és sziklák közé, üregekbe és hasadékokba, mások meg a Jordánon túlra
menekültek félelmükben.
Saul seregei Gilgálban voltak. A király megszámolta népét: mindössze hatszáz ember.
Fegyverük sem volt: a filiszteusok minden fémművest és kovácsot kiirtottak, hogy a
héberek ne tudjanak kardot vagy dárdát készíteni. Ha valakinek kicsorbult a kaszája,
villája, fejszéje, kapája, a filiszteusokhoz kellett hogy vigye megköszörültetni. Ezért a
seregben csak Saulnak és fiának volt kardja. Így álltak szemben egymással Saul és a
filiszteusok.
A király fia, Jónátán, végül is elhatározta, hogy ha kell, egymaga, de véget vet ennek a
helyzetnek. Fegyverhordozójával azt a tervet eszelték ki, hogy megkísérlik a filiszteusok
előőrseit szétkergetni, és így talán az egész ellenséges táborban zavart okozhatnak. A
szakadékos völgyben olyan körülményes volt a filiszteus tábor megközelítése, hogy azok
nem is állítottak őrszemet: mindent a sziklák védelmére bíztak. Jónátán és kísérője el is
jutottak a szirteken levő előőrsökhöz.
— Ha lekiáltanak hozzánk — mondta Jónátán a társának — ez szerencsés jel: Jahve a
kezünkbe adja őket. De ha nem, akkor vesztünkre jöttünk ide.
Mikor a filiszteusok észrevették őket, gúnyosan ordítozni kezdtek:
— Ni csak, Saul vitézei előbújnak odvaikból? Nem jönnétek hozzánk is fel, hogy valamit
mondhassunk? [389]
— Jó jel — szólt Jónátán a fegyverhordozónak. — Menjünk fel, Jahve Izráel kezébe adja
őket!
Hason csúszva kapaszkodtak fel egy távolabbi sziklára, és óvatosan közeledtek a
táborhoz. Mindenkit, akivel találkoztak, azonnal megöltek. A filiszteusok nem látták,
hányan vannak a rájuk támadó héberek. Rémület, félelem, zavarodás lett úrrá a táboron.
A nagy lármát odalenn, a völgyben is meghallották. Saul elrendelte a létszám
ellenőrzését, félvén, hogy valaki közülük is eltűnt. De csak Jónátán és a fegyverhordozója
hiányzott.
A papot hívatták, hogy megkérdezze Jahve szent ládáját a csata kimenetele felől. De amint
az ellenség táborában erősödött a zűrzavar, azonnal parancsot adott a riadóra.
Ünnepélyes fennhangon fogadalmat tett, hogy átokkal sújtassék és halállal büntettessék
mindenki, aki a héberek közül egy falat ételt, egy falat italt vesz a szájába napnyugtáig.
Megindult a támadás, és a filiszteusokat minden állásukból kiszorították. Hamarosan fel
volt fegyverezve Saul egész serege, sőt azok is, akik a bujdosók közül hozzájuk
csatlakoztak, mert az ellenség elhányt fegyvereiből kettő is jutott mindenkinek. A
katonák élén Jónátán haladt, és a többiek lelkesen követték.
Mikor az erdőbe értek, mindenki elámult a természet bujaságán: a fák odvas törzsén
földre csurgott a vadméz, hogy szinte az egész avart beborította. Inkább nem nézett senki
a földre, csak hogy ne kelljen Saul tilalmára gondolniuk. De Jónátán nem hallotta apja
parancsát és fogadalmát; botja végét a mézbe mártotta, majd szájához emelte. Szeme
felragyogott az örömtől.
— Ne tedd! — szóltak rá mindenfelől. — Atyád elátkozta, aki ételt vagy italt vesz a
szájába. Már mindenki kimerült a tilalom miatt.
— Atyám rosszul tette, hogy ezt mondta: lám, mily [390] csillógó a szemem, hogy ettem:

mondái
harcolni is több kedve volna a népnek, ha evett volna a filiszteusoktól szerzett
zsákmányból!
Győzelmet hozott ez a nap. Végül, nem bírván már az éhet és szomjat, a kimerült nép —
csak úgy nyersen, vérével együtt — elfogyasztotta az útjába került állatok húsát.
Este nem sikerült Saul áldozata: jóslatkérő szavára nem felelt Elóhim. Keresni kezdte
Elóhim haragjának okozóját.
— Bizony mondom, haljon meg, még ha Jónátán fiam lenne is az!
Két részre osztotta a tábort: egyikbe ő került és Jónátán, a másikba a fegyverforgatók. A
sors kettejük bűnösségét vallotta. Most már apa és fia között kellett dönteni: a fiú
vétkessége derült ki.
— Mit tettél, mit tettél, fiam!
— Semmit, atyám, csak a mézből ettem egy keveset. De ha ez volt a bűn, hát haljak
meg! . . .
— Meg kell halnod, fiam, Jahvéra esküszöm. Elszörnyedve hallották ezt a párbeszédet. A
fegyveresek körülgomolyogták Sault:
— Nem Jónátán volt, aki a győzelmet szerezte? . . . Egy haja szála sem hullhat el, nem
engedjük, hogy elpusztuljon! Amit tett, abban vele volt Elóhim!
Jónátán így menekült meg apja vak fogadalma és vak indulata elől. Saul azonban
fokozatosan elveszítette minden tekintélyét. Még Jahve prófétája, aki őt királlyá kente,
Sámuel is elfordult tőle, s Jahve megbánta, hogy Sauli tette királlyá Izráel fölött. [391]
Dávid elhivatása
Ezek után így szólt Jahve Sámuelhez: - Meddig emészted még magad Saul miatt? Én már
lemondtam arról, hogy ő uralkodjék Izrael fölött. Töltsd meg illatos olajjal a tülköt.
Bétlehembe küldlek, Jísaj házához: az ő fiai közül választottam királyt.
— Nem mehetek — felelt Sámuel —, mert mi lesz, ha Saul megtudja? Meg is öl talán!
— Vigyél egy üszőt magaddal, akkor azt hiszik, hogy áldozni mégy a tiszteletemre! Jísaj
házát is hívd el az áldozatra, s majd azt kend királlyá, akit akkor mutatok neked.
Jahve nem tűrt ellentmondást: útnak indult Sámuel. Mikor Bétlehem városához ért, a
vének rémülten jöttek eléje a kapuhoz:
— Békességes szándékaid vannak? — kérdezték.
— Békével jövök — nyugtatta meg őket Sámuel. — Áldozatot szeretnék Jahve tiszteletére
bemutatni. Jöjjetek el ti is.
Jísajt és fiait is megszentelte, és valamennyit hívta, legyenek jelen az áldozati lakomán. El
is jöttek, az apa és hét fia.
Jísaj nyomában elsőszülöttje lépett Sámuelhez. ,,Ő az — gondolta a látnok —, bizonyára ő
Jahve választottja." De Jahve szólt:
— Ne hidd. Ne termetét, arcát nézd, én nem abból ítélek. Jahve nem azt nézi, amit az
ember: az ember azt tekinti, ami a szeme előtt van, de Jahve azt, amit a szívben láthat.
Jísaj valamennyi fiát Sámuel elé vezette. A látnok egyre Jahve szavára várt.
— Jahve nem őt választotta — mondta Jahve mindegyik fiúnál. Jísaj meglepődött, amikor
Sámuel megkérdezte:
— Mindegyik fiadat elhoztad? Nem hagytál otthon senkit?
— Van még egy fiam otthon, a legkisebb, de ő a juhokat legelteti. [392]
— Küldd el őt is, addig várunk az áldozattal.
Egy darabig vártak, majd Dávid is megjelent. Ékességben, méltóságban nem maradt
bátyjai mögött. Arca piros volt, szeme szép, tiszta: tekintete kedves, öröm volt ránézni.
Jahve most figyelmeztette Sámuelt:

mondái
— Kelj fel, őt kend királlyá: ő a választottam.
Sámuel fogta az olajos szarut, az olajból Dávid hajára csorgatott, de nem szólt semmit, így
a nép, de maga Jísaj sem tudta, miért kereste a próféta épp ezt a gyermeket.
Az áldozat végeztével Sámuel rögtön elhagyta a várost. Dávid folytatta egyszerű
pásztoréletét.
Dávid hárfája
Jahve szelleme eltávozott Saultól, és gonosz szellem kezdte őt gyötörni, amelyet Jahve
szabadított reá. Saul szolgái így szóltak a királyhoz:
— Íme, az Elóhim küldte gonosz szellem gyötör most: adja hát ki urunk, a király a
parancsot a színe előtt álló szolgáknak, hogy keressünk valakit, aki tud hárfán játszani.
Ha az Elóhim küldte gonosz szellem lesz rajtad, ő majd hárfázni fog, s bajod elmúlik.
Saul így szólt a szolgáihoz:
— Nézzetek hát körül, s hozzátok elém, aki gyönyörűen játszik a hárfán.
Így szólt az egyik ifjú:
— Én láttam Bétlehemben Jísaj fiát: tud hárfán játszani; nemes vitéz és próbált harcos,
bölcs szavú és megnyerő külsejű; Jahve vele van.
Saul késlekedés nélkül követeket küldött Jísajhoz:
— Engedd hozzám fiadat, Dávidot, aki a juhok mellett van.
Jísaj felmálházott egy szamarat: kenyeret, tömlő bort, egy [393] kecskegidát rakott
általvetőibe — ezt küldte fiától a királynak. Es amikor Dávid Saul elé állt, a király
megszerette őt és fegyverhordozójává tette, Jísajhoz pedig követet küldött:
— Hadd maradjon Dávid a színem előtt, mert megkedveltem.
És amikor az Elóhim küldte szellem Sault gyötörte, Dávid fogta a hárfáját, és kezével
lágyan pengette a húrokat. Játéka megnyugtatta Sault, s eltávozott tőle a gonosz szellem.
Íme, Dávid egy dala:
Jahve az én pásztorom, nincs híjam semmiben,
dús legelőkre terel engemet,
szomjat csillapító vizekhez vezet,
felüdíti lelkemet.
Igaz ösvényeken irányít, nem félek a gonosztól,
még a halál árnyékában se rettegek;
te vagy szilárd oszlopom,
velem vagy, rád támaszkodhatom.
És Sault mindig megnyugtatta Dávid hárfája; ha reátörtek a gonosz szellemek, az ifjú dala
elűzte valamennyit. Ilyenkor nem gyötörte a Jahvétól reá szabadított gonosz.
Dávid kitűnt az ének szerzésben is. Nem csupán Saul mellett, de később is, élete nagy
bajaiban, szabadulásaiban, örömeiben mindig éneket költött. Ezeket a nép is átvette:
leírták és még soká-soká énekelték.
Dávid és Góliát
A filiszteusok ismét összegyűjtötték seregeiket, hogy Izráel ellen harcoljanak, s Júda

területén, Azéka melleit verték fel táborukat, egy hegyen. Saul szintén összegyűjtötte
Izráelt, és hadrendbe álltak, szemben a filiszteusokkal. A filiszteusok az [394] egyik
hegyen álltak, Izráel seregei a másik hegyen: közöttük terült el a völgy.
A filiszteusok táborából nap mint nap egy férfi lépett elő. A bajnokot Góliátnak hívták, Gát

mondái
városából származott. Magassága hat könyök és egy arasz; fején réz sisak; testét sodrony
páncélzat fedi; ötezer sékel a sodrony rezének súlya; lábain réz védőlemezek; vállán réz
dárda, s lándzsájának fája oly vastag, mint a takácsok szövőszékéről lekerült vég —
lándzsájának hegye hatszáz sékel vas. Pajzshordója járt előtte. Góliát nap mint nap
előlépett, és így kiáltott Izráel osztagai felé:
— Miért vonultatok ki, miért álltok hadrendbe? Én egy vagyok a filiszteusok közül, ti
pedig Saul szolgái: válasszatok ki egyvalakit magatok közül, jöjjön le hozzám, s ha le tud
győzni engem a harcban és megöl, a szolgáitok leszünk, ha pedig én győzöm le őt, és
megölöm, ti lesztek a mi szolgáink, és nekünk fogtok szolgálni.
Ezt mondta a filiszteus, és még ezt:
— Gyalázkodón szóltam ma Izráel seregéről: küldjetek hát valakit, hogy megharcoljunk
egymással.
Saul és egész Izráel hallván a filiszteus Góliát szavait, mind nagyon megrémültek.
Arról, hogyan került Dávid a királyi udvarba, más történet is szól. Íme:
Dávid egy Jísaj nevű bét-lehemi férfi családjához tartozott; Júda földjén éltek. Jísajnak
nyolc fia volt; Saul korában már öreg, élemedett korú férfi volt. Három fia, az idősebbek,
Saullal együtt hadba vonultak. Dávid volt a legkisebb. Három idősebb bátyja Sault
követte; Dávid maga is elment, de visszatért Saul mellől, hogy apjának juhait pásztorolja
Bétlehemben.
Épp abban az időben, amikor a filiszteus Góliát reggel és [395] este kiállt Izráel seregei
elé, s már negyven nap óta dölyfölt, épp ebben az időben így szólt Jísaj a fiához, Dávidhoz:
— Vidd hát el ezt a véka pörkölt búzát s ezt a tíz kenyeret bátyáidnak; juttasd el gyorsan
a táborba, bátyáidhoz. Ezt a tíz lágy sajtot pedig vidd el az ezred parancsnokának. Bátyáid
hogylétét tudakold meg, s hozz tőlük valami bizonyságot.
És Saul és Jísaj fiai és az egész Izráel a völgyben voltak, harcolván a filiszteusokkal.
Dávid jókor reggel felkelt, a juhokat a bojtárra bízta, és elindult, ahogyan Jísaj meghagyta.
A táborterületre ért; a sereg nagy hadi zajjal épp ütközetre vonult ki. Izráel is, a
filiszteusok is elrendezték soraikat, hadrend hadrenddel szemben. Dávid a holmit,
amelyet hozott, egy őr kezére bízta, és a hadrendhez futott. Bátyái hogyléte felől
kérdezősködött. Beszélgetés közben előlépett a félelmetes filiszteus bajnok, a neve Góliát,
és most is ugyanazt mondta, amit szokott. Dávid hallotta. Amint megpillantották őt,
minden izráeli férfi elmenekült a közeléből, és nagyon féltek. Így beszéltek:
— Izraeli férfiak, láttátok-e azt a bajnokot, aki előlépett a filiszteusok soraiból, hogy
gyalázza Izráelt? Ha akadna valaki, aki megölné őt, bizony gazdaggá tenné azt a király;
hatalmas gazdagságot adna neki, és édeslányát; még apja házát is felmentené minden
kötelezettség alól.
Dávid ezt mondta a körülötte álló embereknek:
— Mi történik azzal, aki megöli e filiszteust? Aki lemossa a gyalázatot Izráelről? Mert ki
ez a pogány filiszteus, hogy gyalázni meri az élő isten seregét?
A nép úgy felelt neki, ahogyan az előbb beszéltek:
— Bizony, ez történnék a férfival, aki megölné őt.
De meghallotta a beszélgetést Dávid legidősebb bátyja, s harag gyúlt benne Dávid iránt.
Így szólt:
— Hogyhogy ide jöttél? Mi? És kire bíztad a néhány juhot a pusztában? Én jól ismerem
elbizakodottságodat és gonosz szívedet, s tudom, hogy csak azért jöttél, hogy lásd a
harcot. [396]
Dávid így felelt:
— Mi rosszat tettem én most? Nem csak beszéd volt-e ez? És elfordulván bátyjától,
másokat kérdezett. De a nép ugyanazt felelte neki, mint korábban. Dávid szavai

mondái
elhírlettek, megjelentették Saulnak is. Saul magához hívatta Dávidot. Dávid így szólt neki:
— A filiszteus miatt ne csüggedjen senkinek a szíve: szolgád kiáll, s megküzd vele.
Saul így szólt Dávidhoz:
— Hogy is tudnál te kiállni e filiszteus ellen, s megküzdeni vele? Fiatal vagy még, ő pedig
ifjúsága óta harcban próbák vitéz.
Dávid így szólt Saulhoz:
— Szolgád juhpásztor atyja mellett; ha jött egy oroszlán vagy medve és elragadott a
nyájból egy bárányt, utána mentem, leütöttem, s a szájából mentettem ki a jószágot. És ha
reám támadt, megragadtam a sörényénél fogva, leütöttem és megöltem. Szolgád ölt
oroszlánt is, medvét is. E filiszteus is csak olyan, mint egy azok közül — az élő isten
seregét gyalázza!
És így szólt Dávid:
— Jahve, aki megmentett engem az oroszlán karmaiból, és a medve karmaiból, az
megment e pogány filiszteus markából is.
Saul így szólt Dávidhoz:
— Eredj hát, s legyen Jahve veled.
Saul a saját fegyverzetébe öltöztette Dávidot, és fejére helyezte a réz sisakot: vértbe és
páncélba öltöztette őt. Dávid öltözéke fölé kötötte a kardját és járni akart — még sosem
próbálta. De nem tudott.
— Nem tudok járni ezekben — mondta Saulnak —, még sosem próbáltam.
És mindent levetett magáról. Majd kézbe vette a botját, a patak medréből öt lapos követ
keresett, és pásztor-készségébe [397] tette (ez mindig vele volt), azaz tarisznyájába.
Kezében pedig a parittyája. És a filiszteus elé lépett.
A filiszteus Góliát öles léptekkel közeledett Dávidhoz. A pajzsot egy ember vitte előtte.
Mikor Dávidra nézett, Góliát fölényt érzett: Dávid ifjú volt, orcája piros, termete szép. A
filiszteus így szólt Dávidhoz:
— Kutya vagyok tán, hogy te bottal jössz ellenem?
És a filiszteus szidalmazni kezdte Dávid istenét. Majd ezt mondta:
— Gyere hát, húsod hadd vessem az egek madarai és a mező vadállatai elé.
Dávid így szólt a filiszteushoz:
— Te karddal és dárdával és lándzsával jössz ellenem, s én ellened Jahve Cebáót, Izráel
hadrendjének istene nevével megyek — akit te gyaláztál. E napon Jahve a kezembe ad, s
én megöllek; fejed levágom, és a filiszteusok táborának tetemeit a mai napon az egek
madarai és a föld vadjai elé vetem. Megtudja így az egész föld, hogy Izráelnek van istene!
És megtudja ez az egész tömeg, hogy Jahve nem karddal és lándzsával hozza a
szabadulást. Mert a harc Jahvéé, ő ma a kezünkbe ad titeket.
És történt, hogy amint a filiszteus megindult, s Dávid felé közeledett, Dávid sietve Góliát
elé futott, a hadsorok elé; kezét tarisznyájába dugta, kivett onnan egy követ, parittyájával
elvetette, s a filiszteus homlokát találta el. A kő összezúzta Góliát homlokát. Góliát arcra
bukott.
Dávid hát erősebb volt a filiszteusnál parittyával és kővel! Dávid megölte a filiszteust,
noha kard nem volt a kezében!
Majd Dávid a filiszteus mellé állt, kihúzta annak kardját a hüvelyéből, s levágta vele a
fejét. Látták a filiszteusok, hogy hősük elesett, és megfutottak. Izráel és Júda férfiai
üldözőbe vették: egészen Gát városáig s Ekron kapujáig kergették őket. A filiszteusok
elhulltak az úton. Ekkor Izráel fiai visszatértek az ellenség üldözéséből, s kifosztották és
feldúlták a [398] filiszteus tábort. Dávid a filiszteus Góliát fejét a fővárosba vitte;
fegyvereit a maga sátrában helyezte el.
Saul, amikor látta, hogy Dávid kiáll Góliát ellen, megkérdezte Abnért, a sereg

mondái
parancsnokát:
— Ki fia ez az ifjú ?
— Életedre esküszöm, ó, király, hogy nem tudom — válaszolta Abnér.
— Kérdezd hát majd meg, ki fia ez a gyermek.
A győzelem után, amikor Dávid visszaérkezett, Abnér a király elé vezette; Góliát feje ott
volt Dávid kezében. Saul megkérdezte tőle:
— Ki fia vagy?
— Jísajnak, a te szolgádnak vagyok a fia — válaszolta Dávid —, Bét-lehemből.
A király szava után Jónátán szólt Dávidhoz; lelke egybeforrt Dávid lelkével, s úgy szerette
őt, mint saját magát. Szövetséget és barátságot kötöttek, Jónátán Dávidnak adta öltözékét,
fegyvereit, kardját, íját és övét. Saul kitüntette: harcosok fölé rendelte Dávidot. Mindenki
megszerette őt, az egész nép és Saul szolgái is. Dávid mindenben, amit Saul reá bízott,
okosan és higgadtan viselkedett.
A filiszteusok fölött aratott győzelem után hazatért a sereg. Izráel minden városában Saul
elé vonultak a nők, énekeltek és táncoltak, dobbal és citerával vidultak. Az ünneplő
asszonyok így énekeltek a körtáncban:
Győzött Saul ezernyi emberen —
Dávid is győzött — de tízezeren!
Ezt hallván Saul haragra gyúlt. „Úgy? Dávidnak tízezret adnak, s nekem csak ezret? . . .
Már csak a királyság hiányzik neki!" — gondolta. Ezért Saul ettől a naptól fogva
mindvégig féltékeny volt Dávidra. [399]
Saul üldözi Dávidot
Egy napon Dávid szokás szerint hárfán játszott Saul előtt, mert Sault az Elóhim küldte
gonosz szellem szállta meg. Saul kezében dárda volt. ,,A falhoz szegezem Dávidot" —
gondolta, s már el is dobta a dárdát, Dávidra célozva. Dávid félrekapta a fejét, és csak ez
mentette meg az életét. Saul látta, hogy Jahve elhagyta őt, és Dáviddal van. Ezért félni
kezdett Dávidtól.
Tudta mindenki, hogy Saul annak ígérte leánya kezét, aki legyőzi a filiszteus bajnokot. A
házasságra Méráb, Saul első lánya volt kiszemelve. De abban az időben, amikor Dávid
feleségül kellett volna hogy vegye, egy más izráeli vitézhez adták.
Azonban Mikál, a legislegszebb Saul lányai közül, megszerette Dávidot. Amikor Saul
tudomást szerzett róla, elégedett volt. „Dávidhoz adom, de úgy, hogy a filiszteusok Dávid
ellen keljenek!"
Saul titkon megparancsolta szolgáinak, hogy mondják Dávidnak: „A király jó szemmel néz
téged; minden szolgája szeret — légy hát a király veje." Dávid szabadkozott, de
megnyugtatták. Saul jegyajándékul azt kívánta, hogy Dávid öljön meg száz filiszteust. Azt
hitte, hogy a filiszteusok majd leszámolnak Dáviddal. A filiszteusok kezével akarta őt
elpusztítani. Dávid elindult, és kétszáz filiszteus halálát igazolta a király előtt. Saul ebből
is megbizonyosodott, hogy Jahve áll Dávid mellett. S mert még Mikál, a leánya is őt
szerette: Saul félni kezdett Dávidtól, és ellensége lett egész életében.
Saul Jónátánt akarta felbiztatni, hogy ölné meg Dávidot. Jónátán ekkor még megbékítette
atyját, így Dávid visszatérhetett a király környezetébe, mint régen. De megszállta őt az
Elóhim küldte gonosz szellem, és egy éjjel követeket küldött Dávid házába, hogy
meglessék őt, s reggelre kelvén megöljék. Mikál azonban elárulta: [400]
— Ha nem mented életed még ez éjjel, holnap reggel megölnek.
Dávid kötélen ereszkedett le háza ablakából; elfutott és megmenekült. Mikál a házi
istenszobrot fektette az ágyba, párnát tett feje alá, és betakarta a takaróval. Reggel

mondái
berontottak Saul fegyveresei. Mikál elküldte őket:
— Dávid beteg.
Saul másodszor is odaküldte a fegyvereseket:
— Ha beteg, ágyastól is hozzátok elém, hogy megöljem.
A király követei csak az istenszobrot találták meg. Jelentették a királynak, hogy Dávid
elmenekült. Saul Mikálra támadt :
— Megszöktetted ellenségemet, s az megmenekült! Mikál így védekezett:
— Fenyegetett, hogy engedjem el, mert ha nem, megöl. Dávid bújdosásra adta a fejét.
Előbb Sámuelt látogatta meg,
majd Jónátánnal találkozott.
Jónátán esküt vett tőle, hogy szereti — mert ő maga úgy szerette Dávidot, mint saját
magát. Megígérte, hogy kipuhatolja Saul indulatát. Amikor Saul elé állt, apja szidalmakat
zúdított rá:
— Gonosz, engedetlen fiú! Ha Jísaj fiát pártolod, meggyalázod magadat, és meggyalázod
anyád becsületét. Amíg él c földön Jísaj fia, sem te, sem királyságod nincs biztonságban.
Küldj érte, hozasd elém, mert Dávid a halál fia.
— Mit vétett ő, miért kell meghalnia?
Saul nem felelt. Eldobta a dárdáját, Jónátánra célozva. Ebből Jónátán megértette, hogy
apja már elszánta magát, s meg akarja ölni Dávidot.
Dávid bujdosásra adta a fejét. Jahve papja adott neki kenyeret a szentelt kenyerekből;
Saul számadó pásztora átadta neki Góliát posztóba csavart kardját.
Dávid Gát városba, a filiszteusok királyához menekült. De a király szolgái felismerték.
[401]
— Nem Dávid ő, azok királya? Róla énekelték a körtáncban az asszonyok:
Győzött Saul ezernyi emberen —
Dávid is győzött — de tízezeren!
Dávid, hogy ezt hallotta, megrémült. Háborodottnak színlelte magát: fel-alá járkált
bolondul gajdolva, a kapukra firkált, szemét forgatta, nyála a szakállába csorgott.
— Háborodottat hoztok elébem — vonta felelősségre Gát királya a szolgáit —
legnagyobb ellenségem helyett. Látjátok, hogy őrült ez az ember, miért hoztátok ide? Tán
nincs elég bolond körülöttem, hogy még őt is idehoztátok? Ez jöjjön be a házamba?
. . . Dávid így megmenekült a filiszteusoktól. Következő rejtekhelye Adullám barlangja
volt. Nem maradt titokban, hogy ott bujkál. A környék minden ágrólszakadtja —
hitelezőktől meggyötörtek, földjükről elűzöttek, sérelmet szenvedett szegények —,
mintegy négyszáz ember csatlakozott hozzá. Ő lett a vezérük.
Időközben Saul véres bosszút állt azokon, akik kenyeret adtak a szökevény Dávidnak:
nyolcvanöt papot hányatott kardélre. Szőlőbirtokot, szántókat, ezredesi rangot ígért
annak, aki Dávid rejtekhelyét elárulja. Hajsza indult Dávid ellen.
Nagy sereggel indultak Dávid üldözésére Éngaddi hegyei közé. Dávid, aki már hosszú idő
óta oda vette be magát, kitűnően ismerte az egész környéket. Egy csúcsról figyelte a
királyi osztagokat, s a kellő pillanatban termett ott: amikor mindenki elszéledt Saul
mellől, a király pedig az egyik barlangba húzódott, hogy szükségét végezze. Ott lepte meg
őt Dávid.
Kardot rántott, amelyről Góliát vére rozsdáját újabb filiszteusok vére mosta le — de
megesett a szíve Saulon. Nem bántotta, csak ruháját szelte ketté. Majd pedig, mint király
előtt szokás, hódolt Saulnak, s megfeddte a botor hajsza miatt: [402]
— Abból, hogy most se bántalak, pedig meg is ölhetnélek, láthatod, hogy nincs bennem
szemernyi galádság sem. Ne hallgass a bujtogatókra, akik azt állítják, hogy ellened török.
Jahve legyen az ítélőbíró közted és köztem: ha úgy ítél, ő bosszút áll majd rajtad, de az én

mondái
kezem nem illet!
Saul sírt, megbánt mindent, és ezt mondta Dávidnak:
— Igazságosabb vagy, mint én, mert te jót tettél velem, de én gonosszal fizettem, s Jahve
a kezedbe adott, mégsem öltél meg. Pedig ha valaki ellenségére talál az úton, elengedi-e?
Jóval fizessen hát Jahve azért, amit ma velem tettél. . . . Tudom, hogy király leszel, és
szilárd lesz kezedben Izráel királysága: tegyél hát esküt nekem, hogy nem irtod ki
családomat, és atyám házából nem törlöd ki a nevem!
Dávid megesküdött Saulnak; Saul hazatért, Dávid és emberei pedig visszahúzódtak
erősségükbe.
Nábál és Abigail
Élt akkortájt a Kármel hegy vidékén egy jómódú férfi: háromezer juha, ezer kecskéje volt.
Épp a juhait nyírta a Kármelen. Nábálnak hívták; a felesége neve Abigail volt. Az asszony
jó szándékú és csinos termetű volt, a férfi azonban konok, és gonosz a cselekedeteiben.
Dávidhoz is eljutott a híre a pusztába, hogy Nábál a juhnyáját nyírja. Tíz legényt küldött
hozzá, s ezt mondta a legényeknek:
— Menjetek a Kármelre, keressétek fel Nábált, s a nevemben köszöntsétek őt, és ezt
mondjátok neki: Üdv néked, és üdv házadnak, és üdv mindennek, ami a tiéd. Nos,
hallottam, hogy most van a nyírás tenálad: pásztoraid velünk voltak, nem bántottuk őket,
és amíg a Kármelen voltak, nem fosztották meg őket semmitől egész idő alatt. Kérdezd
meg szolgáidat, s ők is ezt fogják mondani neked. Fogadd hát kegyes [403] tetszéssel
ezeket a legényeket, hiszen épp jó időben jöttünk, és adjál szolgáidnak abból, amit kezed
szerzett, és adjál belőle fiadnak, Dávidnak.
Dávid legényei útnak indultak, felkeresték Nábált, és Dávid nevében e szavakat mondták
neki. És várakoztak. Nábál ezt felelte Dávid szolgáinak:
— Ki ez a Dávid, és mit üzenget Jísaj fia? Mostanában sűrűn szökdösnek el uruktól a
szolgák, s én a kenyerem, az italom, a juhnyírásnál dolgozóknak levágott vágóállatom
olyan embereknek adjam, akikről még annyit se tudok, hogy hová valók?
Erre Dávid szolgái sarkon fordultak, visszatértek azon az úton, amelyen jöttek, és
elmondták Dávidnak mind e szavakat. Dávid így szólt embereihez:
— Fegyverbe! Kösse fel kardját mindenki!
Mindenki felkötötte a kardot, Dávid is. Mintegy négyszázan mentek Dávid után, és kétszáz
ember ott maradt a holmi mellett.
A szolgák egyike beszámolt az eseményekről Abigailnak, Nábál feleségének, és mondta:
— Íme, Dávid a sivatagból követeket küldött, urunkat köszönteni, de ő dölyfös volt
hozzájuk. Pedig ezek az emberek nagyon jók voltak hozzánk, s nem bántottak bennünket,
és nem fosztottak meg minket semmitől egész idő alatt, amíg velük együtt jártuk a
mezőket. Fal voltak ők mellettünk, mind éjszaka, mind a nappalokon, egész idő alatt, amíg
velük együtt voltunk, a nyájat legeltetvén. Tudd hát most és lásd, mit kell tenned, mert
végzetes veszedelemben forog urunk és egész háza, s ő oly megátalkodott, hogy nem
lehet vele beszélni.
Abigail nem késlekedett; vett kétszáz kenyeret, két tömlő bort, öt kizsigerelt juhot, öt
véka pörkölt búzát, száz köteg mazsolaszőlőt, kétszáz köteg fügét, szamarak hátára
málházta, és így szólt szolgáihoz: [404]
— Menjetek előttem, én majd követlek titeket.
De férjének, Nábálnak, nem árult el semmit. Ahogy a szamár hátán poroszkált, s a hegy
rejtett útján lefelé tartott, hirtelen Dávid és emberei jöttek vele szemben, s ő találkozott
velük. Dávid így szólt:

mondái
— Bizony, hiába őriztem mindent, ami a sivatagban ezé: hiába, hogy nem fosztottuk meg
semmitől: mert a jót rosszal viszonozta nekem. De Elóhim tegye azt Dávid ellenségeivel, s
tegye később is, amit én ővele: bizony mondom, reggelig vagyonából semmit sem hagyok.
Abigail, meglátván Dávidot, gyorsan leugrott a szamárról, meghajolt Dávid előtt, és arccal
a földre borult; a lábaihoz hullott, és mondta:
— Uram, bennem van a bűn, de szolgálód hadd szóljon füled hallatára, s te hallgasd meg
szolgálód szavát: szíve ne fordítsa uramat e megátalkodott ellen, Nábál ellen, mert ő maga
is az, amit a neve, Nábál mond: bolond. És én, a te szolgálód, nem találkoztam a
legényekkel, akiket uram küldött. Uram, Jahve életére mondom, s úgy éljen a lelked, hogy
Jahve tartott vissza téged a vérontástól, és kezedet ő fékezte meg az önkénytől . . . Íme, ez
az ajándék, amelyet szolgálód hozott uramnak: azoknak adják át, akik uram oldalán
járnak-kelnek. Bocsásd meg hát szolgálód vétkét, hiszen te Jahve harcát harcolod, s nincs
életedben gonoszság.
Dávid így szólt Abigailhoz:
— Áldott legyen Jahve, Izráel istene, aki ma elém küldött téged, és áldott a tanácsod, és
áldott vagy te magad, aki visszatartottál ma engem a vérontástól, és megfékezted
kezemet az önkénytől. Mert ha te nem siettél volna elébem, bizony reggelre semmi sem
maradt volna Nábál vagyonából.
Dávid átvette Abigail kezéből mindazt, amit az hozott, és mondta:
— Térj haza békében, s lásd, hogy meghallgattam szavad és megbecsültelek. [405]
Abigail hazament Nábálhoz; Nábál házában olyan lakomát ültek, mint királyi házban;
Nábál kedve kigyúlt, és nagyon sokat ivott — lerészegedett. Abigail ezért nem szólt neki
semmiről, egészen a reggel világáig. S reggel, mikor a bor mámora elszállt Nábálból,
Abigail elmondta neki ezeket a dolgokat — Nábál szinte kővé meredt; a szív elhalt a
kebelében. Tíz nap múlva Jahve sújtásától Nábál meghalt.
Amikor Dávid meghallotta, hogy Nábál halott, így szólt:
— Áldott legyen Jahve, aki bosszút vett Nábálon az én sérelmemért; aki szolgáját
visszatartotta a gonosztól; aki Nábál gonoszságát visszafordította a fejére.
Dávid követeket küldött Abigailhoz, üzenvén, hogy feleségül venné őt. Dávid szolgái
felkeresték Abigailt a Kármelen, és mondták neki:
— Dávid küldött bennünket hozzád; feleségül venne téged. Abigail felkelt, arccal a földre
borult, és mondta:
— Szolgálód akár cseléd is lesz, hogy uram szolgáinak lábát mossa.
Majd sietve szamárhátra ült, oldalán öt cselédje ment, és követte Dávid embereit. Így lett
Abigail a Dávid asszonya.
Az éndóri halottlátó
Amikor Sámuel meghalt, egybegyűlt egész Izráel, megsiratták őt, és eltemették Rámában,
kedves városában. És Saul megtiltott az országban minden varázslást és jövendő-
mondást.
A filiszteusok nagy tömegben jöttek Izráel ellen. Saul is összegyűjtötte Izráelt, és Gilboa
hegyén vertek tábort. De meglátta Saul a filiszteusok táborát, és megrémült, és szíve igen
megrettent. Jahvét kérdezte meg jóslatban, de Jahve nem felelt, sem álomban, sem
próféták szájával, sem a jóstáblákon. Ekkor Saul így szólt szolgáihoz: [406]
— Keressetek nekem egy nőt, akinek hatalma van a holtak lelkén, hadd menjek el hozzá,
s nála tudakozódjam.
Szolgái így szóltak:
— Íme, Éndórban lakik egy nő, akinek hatalma van a holtak lelkén.

mondái
Saul el akarta titkolni kilétét: más ruhákba öltözött, s két ember kíséretében elindult. Az
asszonyhoz éjszaka érkeztek. Saul így szólt a halottlátóhoz:
— Megkérlek, jósolj nekem halott lelke révén, s idézd föl nekem, akit mondok.
Az asszony így szólt hozzá:
— De hát tudod, mit tett Saul: kiirtotta az országból a jövendőmondókat és varázslókat!
Miért vetsz hát csapdát nekem? Hogy megölj?
Saul azonban megesküdött neki Jahvéra:
— Jahve életére, hogy ez a dolog nem lesz bűnödül felróva. Ekkor az asszony
megkérdezte:
— Kit idézzek fel neked?
— Sámuelt idézd fel nekem — válaszolta Saul. A nő meglátta Sámuelt, és erős hangon
felkiáltott:
— Miért csaptál be? Hiszen te Saul vagy! Saul ezt mondta:
— Ne félj hát! . . . Mit látsz? Az asszony így szólt Saulhoz:
— Istenszerű lényt látok feljőni a földből.
— Milyennek látszik?
— Aggastyán, aki jön, és palást van rajta.
Saul ebből már tudta, hogy tényleg Sámuel az; meghajolt és arccal a földre borult. Sámuel
így szólt Saulhoz:
— Miért háborgatsz azzal, hogy fölidéztetsz?
— Nagy bajban vagyok — mondta Saul. — A filiszteusok harcolnak ellenem, Elóhim is
elhagyott, s már nem felel sem próféták szájával, sem álomban. Ezért hozzád kiáltok, add
tudtomra, mit kell tennem. [407]
Sámuel így szólt:
— Miért kérdezel engem, hogyha elhagyott Jahve és ellenségeddé vált? Jahve azt teszi
veled, amit általam már megmondott: kitépi kezedből a királyságot, és társadnak adja,
Dávidnak. Veled együtt Izráelt is a filiszteusok kezébe adja, s holnap már velem leszel, te
is és fiad is.
Saul hirtelen a földre rogyott, teljes hosszában, és igen megrémült Sámuel szavaitól. Ereje
sem volt már, mert nem evett semmit egész nap és egész éjszaka. Az asszony erre Saulhoz
lépett, s mikor látta, mennyire megrettent, erővel rávette, hogy egyék valamit. Saul és két
szolgája még azon éjjel elhagyták a házat.
Saul pusztulása
Gilboa hegyénél egymással szemben állt az izráeli és a filiszteus sereg. Megütköztek, és

Izráel fiai megfutamodtak. Sokan elhulltak közülük a Gilboa hegyen. Az üldöző
filiszteusok utolérték Sault és kíséretét; Saul fiait, köztük Jónátánt, megölték. Nagy hévvel
támadtak Saulra, s amikor az íjászok felismerték őt, Saul igen megrémült. Így szólt
fegyverhordozójához:
— Húzd ki kardodat, és szúrd belém, nehogy a filiszteusok öljenek meg, mert
meggyaláznának.
A szolga azonban nem merte ezt megtenni: félt nagyon. Saul erre fogta a saját kardját, a
földre támasztotta és belédőlt. A fegyverhordozó, látván, hogy Saul meghalt, szintén
kardjába dőlt és meghalt.
A környék lakossága, megtudván Saul és fiai halálát, elmenekült. A városok a filiszteusok
prédái lettek. Másnap a győztesek kimentek a csatamezőre, hogy a holtakat kirabolják.
Megtalálták Saul tetemét is. Fejét levágták, fegyverzetét lehúzták; a hírt hírnök vitte szét
minden filiszteus isten [408] templomába. Saul fegyverét Astarte templomába vitték,

mondái
mint diadaljelvényt, testét pedig Bét-seán falára szögezték ki. De nem sokáig maradt ott:
Jábes lakossága hírét vette a gyalázatnak, s egy éjszaka levették Saul és fiai testét Bét-
seán faláról, hazavitték és elégették, a csontokat meg eltemették.
*
Ebben az időben Dávid az amálekiták ellen harcolt, s legyőzte őket. Hazatérése után
harmadnapra egy ember érkezett hozzá, Saul táborából; ruhája tépett, fejére föld van
szórva; amikor Dávid elé ért, meghajolt és a földre borult.
— Honnan jössz?
— Izráel táborából menekültem.
— Mi történt hát? Meséld el.
— A nép megfutamodott a csatában, sokan el is estek közülük, és halott Saul is, s a fia,
Jónátán.
Dávid így szólt a szolgához, aki mindezt elmesélte:
— Honnan tudod, hogy halott Saul is, s a fia, Jónátán? Felelt a szolga, aki mindezt
elmesélte:
— Gilboa hegyére szólíttattam, s láttam, hogy Saul a dárdájára támaszkodik. Ekkor már
körülvették őt a harci szekerek és a lovasság. Saul utánam fordult és észrevett; magához
hívott. Megkérdezte, ki vagyok, s mondta: „Kérlek, állj mellém s ölj meg, mert bár ép még
bennem a lélek, bénaság fogott el." Odaléptem hozzá s megöltem, mert láttam, hogy nincs
menekülése; de a koronát, amely a fején volt, és az arany perecet, amely a karján volt,
levettem és íme elhoztam uramnak.
Dávid és mindenki, aki ott volt a közelben, megszaggatta ruháit, és nagy zokogással
siratták Sault s Jónátánt; napszálltáig böjtölték Izráel fiait, akik fegyver által haltak. Majd
Dávid megkérdezte a szolgát, aki mindezt elmesélte:
— Honnan származol?
— Amálekita jövevény fia vagyok. [409]
— S nem féltél kezet emelni arra, akit Jahve kent fel? És odahívott Dávid egy szolgát:
— Öld meg!
A szolga egyet szúrt, és az amálekita nem élt. Dávid nem is kutatta, igaz volt-e, amit
elbeszélt; puszta szavai alapján is méltónak tartotta a halálra.
Megnyílt Dávid előtt az út a trón felé.
De ő meggyászolta a halott királyt; keservesen siratta el Sault és Jónátánt. Íme, sirató
éneke:
Jaj Izrael vitézeinek, a magaslatokon haltak,
íme, elhullottak a hősök.
Ne hirdessétek Gátban, ne híreszteljétek Askalon utcáin,
nehogy ujjongjanak a filiszteus lányok,
nehogy örvendjenek a pogányok lányai.
Gilboa hegyei: harmat és eső ne hulljon rátok,
a mezők maradjanak parlagon :
ott hányódnak a vitézek pajzsai,
ott Saul pajzsa.
A holtak vére, a vitézek zsírja Jónátán íját el nem riasztotta.
Saul kardja nem húzódott vissza.
Saul és Jónátán: éltükben szerették egymást,
halálukban se váltak el,
sasoknál gyorsabbak voltak,
oroszlánoknál bátrabbak voltak.
Izráel lányai, sírjatok Saul fölött,

mondái
ki bíborba öltöztetett titeket,
ki ruhátokra aranyat aggatott.
Íme, elhullottak a hősök a harcban,
Jónátán, halálod elragad,
szenvedek miattad,
testvérem, Jónátán, nagyon szerettél engem,
asszonyok szerelménél drágább volt szereteted.
Ó,jaj, elhullottak a hősök, elpusztultak a harci fegyverek. [410]
DÁVID ÉS SALAMON A TRÓNON
Dávid király
Saul halála után Dávid megkérdezte Jahvét:

___Elmenjek Júda városainak valamelyikébe?
Jahve így válaszolt:
— Menj.
— És melyikbe?
— Hebrónba.
Jahve parancsára Dávid és hívei Hebrónba mentek. Az ország fölött Saul fia volt az
úr, Ísbaál, akinek később gyalázatból az Ísbóset, „gonosz férfi" névre változtatták
nevét. Ísbaál seregét Abnér vezette, Saul egykori fővezére. Dávid seregének Joáb
volt a parancsnoka. Júda törzse Dávidot királlyá [411] kente Hebrónban.
Elkerülhetetlen volt a harc Ísbaál és Dávid hívei között.
Joáb és Abnér serege számos csatát vívtak. Az egyikben Joáb testvéröccse
párviadalban akarta Abnért legyőzni. Mint a vadkecske, oly könnyű lábú volt
Aszáél. Mikor Abnér észrevette, hogy Aszáél nem tágít mögüle, így szólt hozzá:
— Fordulj másfelé, jobbra vagy balra; támadj meg akárkit az ifjak közül, és vedd el
felszerelését. Mögülem azonban menj el. Miért sújtsalak a földre? És hogyan
nézzek akkor szembe bátyáddal, Joábbal?

mondái
Aszáél nem hallgatott a szóra. A párharcban Abnér győzött. A csatát azonban Joáb
nyerte. Napnyugtakor Abnér így kiáltott üldözőinek vezéréhez:
— Hát örökké gyilkoljon a kard? Nem tudod, hogy később nagy keserűség lesz
még ebből? Mikor mondod végre seregednek, hogy hagyják abba testvéreid
üldözését?
Joáb megszüntette a harcot. A táborban vette észre, hogy öccse is az elesettek
között van. Dávid hívei közül húszan haltak meg, Isbaál seregéből azonban
háromszázhatvanan. Joáb bosszút esküdött Abnér ellen.
Két éven át folyt a háború. Egy ízben Isbaál és Abnér összekülönböztek, és Abnér
elhatározta, hogy átáll Dávid pártjára. Megígérte Dávidnak, hogy mellé állítja
Izráelt is:
— Ha szövetségre lépsz velem — üzente követeivel —, veled lesz karom, hogy
hozzád térítsük egész Izráelt.
Dávid beleegyezett, de visszakövetelte első feleségét, Mikált is, akit Isbaál közben
más férfihoz adott. Abnér mindenben teljesítette ígéretét. Izráel vénjeivel
tanácskozott, s buzdította őket, fogadják el Dávidot, hiszen Jahve megígérte, hogy
ő szabadítja meg Izráelt a filiszteusoktól. Tárgyalt Benjámin törzsével is, majd
huszadmagával Dávidot kereste fel. Szövetségre léptek.
Joáb, portyáról hazatérvén, meghallotta, hogy Abnér Dávidnál járt. Dávid tudtán
kívül elfogatta Abnért és megölte. [412]
Amikor Dávid megtudta a gyilkosságot, átkot mondott Joáb fejére. Gyászt rendelt
el, és pompás temetést rendezett Abnérnek Hebrónban. Kihirdette, hogy ő nem
tudott semmiről, hogy ártatlan az Abnér kiontott vérében. Gyászéneket is énekelt
fölötte:
Kezed nem volt megkötözve,
lábad nem volt bilincsbe verve,
elhulltál, mint akit orvul megölnek.
És Dávid aznap szigorú böjtöt tartott. A nép látta, hogy igaz szívvel kesereg Abnér
halálán; hallotta szavait:
- Bár felkent király vagyok, erőm mégis csekély. Joáb és családja hatalmasabbak
nálam. De aki gonoszat cselekszik, annak Jahve fog gonosszal fizetni!
Két esztendeig uralkodott Isbaál, de akkor már legbizalmasabb hívei is elpártoltak
mellőle. Végül délutáni álma idején ölték meg, hálószobájában; fejét Dávidhoz
vitték, jutalmat remélve. A király azonban megölette a gyilkosokat. A hitszegéstül
akarta ezzel elriasztani főembereit, s táplálni akarta a népben azt a hitet, hogy ő
Saul igaz örököse, s nem támad annak családjára, híveire.
Isbaál megölése elhárította az utolsó akadályt is Dávid uralnia elől. Minden törzs
királlyá kente. Hét évi hebróni uralom után elfoglalta Jeruzsálemet, s még
harminchárom éven át uralkodott új székvárosából, dicsőségben az egész ország
fölött.
A város elfoglalása után arra is gondolt, hogy Jahve lakhelyét, a Szövetség ládáját,
méltó környezetbe helyezze, ezért eddigi ideiglenes székhelyéről Jeruzsálembe
szállíttatta. Útközben történt, hogy ökrök megbillentették a ládát, s hogy az ne
essen ki, az egyik őrző katona mellé ugrott és megfogta — de a ládából tűz csapott
ki, s menten halálra sújtotta, mert vakmerően érinteni merészelte az istent . . .

mondái
Hosszú ideig nem is [413] mert a ládához nyúlni senki. Csak három hónap múlva
folytathatták útjukat — hat lépésenként ökröt és juhot áldoztak akkor is Jahve
tiszteletére!
A félő-ujjongó tömeg élén Dávid haladt, körültáncolva a ládát. Mikál, a felesége,
házuk ablakából megrőkönyödve látta, hogy a király gyerkőcként ugrándozik síp-
és dudaszóra, méltóságával nem törődve.
— Mondhatom, dicsőséges volt ma a király — fogadta urát —, mikor alattvalóinak
szolgái előtt úgy kivetkőzött méltóságából, ahogy csak eszelősök teszik!
Dávid megharagudott a gúnyos szóért: rontást kért istenétől Mikál fejére: ezért
nem szült Saul leánya sohasem gyermeket!
Dávid király szüntelen hadjárataival minden körüllakó ellenségét megfélemlített, s
azok még adót is gyakran hoztak a jeruzsálemi palotába. Fenséges templomot
akart emelni Jahve tiszteletére, de hiába helyeselte a nemes szándékot Nátán, aki
próféta volt a király udvarában, Jahve szavára csak Dávid utóda valósíthatta meg.
Ezért Dávid építményei közül csupán a Föníciából származó építőmesterek által
emelt előkelő és divatos palota hirdette a király gazdagságát, hatalmát.
Dávid már biztonságban volt minden ellenségétől, amikor viszály támadt közte és
az ammoniták között. Ugyanis midőn Ammon fiainak királya elhunyt, előkelő
követ ment Jeruzsálemből Rabba városába, Dávid részvétét nyilvánítani. De a
király galádul bánt a követekkel: azzal gyanúsították őket, hogy kémek, és
megfosztották őket legféltettebb éküktől, dús szakálluk felétől. Dávid a rajtuk esett
gyalázatért azzal büntette a hét férfit, hogy míg ismét ki nem nő a szakálluk, nem
mutatkozhatnak az udvarban. Ugyanakkor kiadta a parancsot, hogy a kedvező idő
beálltával azonnal indítsanak háborút az ammoniták ellen. [414]
Batseba és Uriás
Az új év elején történt, abban az időben, amikor a királyok ki szoktak vonulni

háborúba: Dávid elküldte Joábot, vele együtt szolgáit is, és egész Izráelt, hogy
pusztítsák el Ammon fiait és ostromolják meg Rabbát. Dávid maga Jeruzsálemben
maradt.
Egyszer, alkonyat táján, Dávid felkelt fekhelyéről, hogy járkáljon egy keveset a
királyi palota tetőteraszán. A magasból meglátott egy mosakodó nőt. A nő igen
szép termetű volt. Dávid hívatott valakit, és az asszony felől érdeklődött:
— Nem Batseba ez, a hettita Uriás asszonya?
Majd küldöncöket menesztett, hogy elhozzák az asszonyt; az eljött Dávidhoz
vonakodás nélkül. Egy darabig együtt mulattak, majd Dávid visszaküldte Batsebát
a házába.
Hanem alig fordult kettőt a hold, Batseba észrevette, hogy gyermeket hord.
Megüzente Dávid királynak a palotába. Dávid cselt eszelt ki. Üzenetet küldött
Joábnak:
— Küldd hozzám a hettita Uriász!
Joáb Dávid elé küldte Uriást. Uriás megjelent a király színe előtt. Dávid kikérdezte,
épségben van-e Joáb, épségben van-e a harcoló nép, és hogyan áll a háború. Majd
így szólt Uriáshoz:

mondái
— Menj haza, mosd meg lábadat és pihenjél.
Uriás eltávozott a királyi palotából. Mögötte vitték a király ajándékát. De a palota
kapujánál tért nyugovóra, együtt urának többi szolgájával, s nem ment haza.
Dávidnak mindent jelentettek:
— Nem ment haza Uriás.
Dávid ekkor ezt mondta Uriásnak:
— Talán nem útról jöttél? Miért nem térsz házadba? Uriás ezt mondta Dávidnak:
— Hadi sátrakban lakik a Szövetség ládája, Izráel és Júda népe; Joáb és az én uram
valamennyi szolgája a mezőn [415] táboroznak. És én menjek haza, egyek, igyak,
asszonyom melle feküdjek? Életemre mondom, és lelkem megmaradására: nem
teszek ilyet!
Dávid ezt mondta Uriásnak:
— Ma még maradj hát itt, holnap aztán elbocsátlak.
Uriás aznap Jeruzsálemben maradt. Felvirradván a következő nap, Dávid magához
rendelte, s ő a király színe előtt lakomázott. Dávid itatta is, hogy mámor szálljon a
fejébe. De Uriás este megint csak nem ment haza. Eltávozott, hogy urának szolgái
közt nyugodjék le a fekhelyén.
Reggel Dávid levelet írt Joábnak, és Uriástól küldte el. Ezt írta a levélben:
„Uriást állítsad az élre a legkeményebb ütközetben, majd húzódjatok vissza
mögüle, hogy halálra sújtsák."
Joáb, amikor rohamot indított a város ellen, Uriást arra a helyre állította, amelyről
tudta, hogy ott vitéz harcosok vannak. A védők kirontottak a városból,
megtámadták Joábot. A népből, Dávid szolgái közül, sokan elestek. Meghalt a
hettita Uriás is. Joáb követ útján jelentette a királynak a csata minden eseményét.
A követnek ezt a parancsot adta:
— Ha már végére értél a király színe előtt a csata minden eseményének, és a
király netán felindul haragjában, és ezt mondja neked: "Miért nyomultatok a harc
során olyan közel a városhoz? Nem tudjátok, hogy a falakról dárdákat és köveket
dobálnak alá? Ki ölte meg régen Abimeleket? Nem egy asszony, aki a falról
malomkövet dobott rá? Miért közelítettétek meg akkor a falakat?" — akkor te csak
ennyit mondjál: „Szolgád, a hettita Uriás is halott."
A követ útnak indult; megérkezett, és mindent, amit Joáb reá bízott, elmondott
Dávidnak. A követ ezt mondta Dávidnak:
— A harcosok erősebbek voltak, mint mi. Kirontottak ellenünk a mezőségre, de mi
a kapu torkáig űztük vissza őket. Felülről, a falakról azonban dárdákat dobáltak
szolgáidra; [416] sokan haltak meg a király szolgái közül is, és ott veszett a te
szolgád, a hettita Uriás.
Dávid ezt mondta a követnek:
— Mondd meg Joábnak szavamat: „Ez a dolog ne látsszon balsikernek a
szemedben, mert a kard hol ezt, hol amazt emészti el. Inkább intézz még hevesebb
ostromot a város ellen, hogy elfoglald." Biztasd őt evvel.
Meghallotta Uriás felesége, hogy férje meghalt, és megsiratta. De eltelt a gyász, és
Dávid érte küldött. Házába vitte, és Batseba a király asszonya lett. Fiút szült neki.
Amit azonban Dávid művelt, gonosz volt Jahve szemében. És Jahve Dávidhoz
küldte Nátánt. Nátán megjelent a király előtt, és mondta neki:

mondái
— Volt egy városban két férfi: egy gazdag és egy szegény. A gazdagnak számos juha
és marhája volt, a szegénynek viszont semmije, mindössze egy kisbáránya; ezt
vásárolta, nevelte: vele és fiaival együtt növekedett: a tenyeréből evett, a poharából
ivott, ölében altatta, s úgy bánt vele, mintha a lánya lett volna. Egyszer vendég
érkezett a gazdaghoz, de ő sajnált a saját juhai vagy marhái közül levágni egyet,
hogy elkészítse a vándornak, aki betért hozzá, elvette hát a szegény ember
báránykáját, és ezt készítette el vendégének, aki betért hozzá.
Fellobbant Dávid haragja a gazdag ellen, és mondta Nátánnak:
— Jahve életére, hogy halál fia, aki ezt tette! A bárányt pedig térítse meg
négyszeresen, mivel ezt a dolgot művelte, és nem sajnálta a szegény embert.
Nátán erre ezt mondta Dávidnak:
— Te magad vagy az! Így szól Jahve, Izráel istene: ,,Én kentelek királlyá Izráel
fölött, és én mentettelek ki Saul kezéből, majd neked adtam át urad házát, és urad
feleségeit asszonyaiddá tettem, és neked adtam egész Izráelt és Júdát, s ha mindez
kevés volna, megtoldom még akár ezzel, akár azzal: miért vetetted hát meg Jahve
igéjét, miért tetted azt, ami [417] gonosz az Ó szemében? A hettita Uriást
karddal vágtad le, asszonyát elvetted magadnak asszonyul, őt magát Ammon
fiainak kardjával ölted meg. A kard azonban többé nem marad távol házadtól,
mivel megvetettél engem, és magadhoz vetted a hettita Uriás feleségét, hogy
asszonyod legyen." Így szól Jahve: „A gonoszt tulajdon házadból támasztom
ellened: szemed láttára veszem el feleségedet, és hozzátartozódnak adom; a nép
szeme láttára veszi majd el feleségedet. Te ugyan rejtve tetted, én azonban egész
Izráel előtt teszem meg a dolgot, és a nép előtt."
Dávid ezt mondta Nátánnak:
— Vétkeztem Jahve ellen. Nátán ezt mondta Dávidnak:
— Jahve ugyan elnézi vétkedet, nem halsz meg, de mert ebben a dologban
gyalázattal gyaláztad meg Jahvét, született fiadnak halállal kell meghalnia.
Nátán eltávozott Dávid színe elől.
A gyermeket, akit Uriás felesége szült, Jahve csapással látogatta meg. Súlyos beteg
lett. Dávid a csecsemőért erősen kérlelte Elóhimot. Böjttel böjtölt, darócba
öltözött, fel-alá járva virrasztott, a puszta földön hált. Házának vénjei
megkísérelték, hogy talpra állítsák a földről, de ő nem engedett, és még kenyeret
sem evett velük együtt.
A hetedik napon történt: meghalt a gyermek. Szolgái nem merték megmondani
Dávidnak, hogy a gyermek meghalt; így beszéltek maguk között:
— Mikor a gyermek még életben volt, ha szóltunk is neki, ugyan nem hallgatott
hangunkra. Ha most megmondanánk neki, hogy a gyermek meghalt, tán még kárt
tenne magában.
Dávid azonban észrevette, hogy szolgái össze-összesúgnak. Ebből megértette,
hogy a gyermek meghalt. Megkérdezte szolgáit:
— Talán meghalt a gyermek? Azok felelték: [418]
— Meghalt.
Akkor Dávid felkelt a földről, megmosakodott, olajjal kente meg testét, öltözéket
váltott, Jahve házába ment, és leborult. Amikor hazaért, kérésére kenyeret tettek
eléje, és ő evett. Mondták neki szolgái:

mondái
— Mi dolog ez, amit teszel? Az élő gyermekért böjtöltél és sírtál, s midőn a
gyermek meghalt, fogod magad és kenyeret eszel.
Dávid ezt mondta:
— Az élő gyermek miatt böjtöltem és sírtam, mert ezt gondoltam: ,,Ki tudhatja?
Hátha Jahve megkönyörül rajtam, és életben marad a gyermek." Most azonban már
halott. Miért is böjtölnék érte? Tán vissza tudom még hozni az életbe? Én el fogok
menni őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám soha!
Dávid lecsillapította Batsebát, feleségét.
Batseba később még egy fiút szült, és Dávid a Salamon nevet adta neki. Jahve
szerette fiát; Nátán próféta keze alá adta.
Joáb Rabba alatt harcolt Ammon fiai ellen; a vízivárosi már elfoglalta. Követeket
küldött Dávidhoz, mondván:
— Folytattam az ostromot Rabba ellen; el is foglaltam a Vízivárost. Most azonban
gyűjtsd össze a nép maradékát, szállj táborba a város ellen, és vedd be, hogy ne én
foglaljam el a várat, s arról keljen hírem-nevem.
Dávid egybegyűjtötte az egész népet, Rabba alá vonult, harcolt ellene, és megvívta.
Királyának fejéről levette a koronát — igen súlyos, és drágakővel kirakott korona
volt —, és a maga fejére tette; elhurcolta a város kincseit, vagyonát zsákmányba. A
népet pedig, amely benne volt, kivezettette: fűrész és vascsákányok és vasfejszék
mellé rendelte, és téglavetőben dolgoztatta őket. Erre a sorsra jutott Ammon
fiainak minden városa.
Ezek után Dávid és az egész nép visszatért Jeruzsálembe. [419]
Absálóm lázadása
Dávid királynak sok szép gyermeke született. Salamon a legfiatalabbak közé

tartozott. Legidősebb fiát Amnónnak hívták, egy másikat, fiatalabbat — akit más
anya szült — Absálómnak. Még egy fiáról szólnak a krónikák, Adónijáról.
Absálóm olthatatlan gyűlöletet érzett bátyja, Amnón iránt. Tervet szőtt az
elpusztítására, és várta az alkalmat, amikor mindent megvalósíthat.
Egyszer, amikor Absálómnál juhnyírás volt Baál Hácórban — amelyik Efraim
területéhez tartozik —, Absálóm meghívta a király minden fiát. Absálóm elment a
királyhoz, és mondta:
— Íme, szolgádnál nyírás van: jöjjenek hát el a király és szolgái a te szolgáddal!
Mondta a király Absálómnak:
— Nem, fiam, mindnyájan tán mégse menjünk. Nem akarunk a terhedre lenni.
Absálóm tovább unszolta; ő azonban nem akart elmenni, de azért megáldotta.
Mondta Absálóm:
— Ha tényleg nem, hát legalább Amnón fivérem jöjjön velünk!
Mondta neki a király:
— Miért menne veled?
De Absálóm tovább unszolta, mígnem vele küldte Amnónt és a király valamennyi
fiát. És Absálóm fejedelmi lakomát rendezett. De szolgáinak parancsot adott:
— Jól figyeljetek! Ha Amnón szíve már ujjong a bortól, szólni fogok nektek:
„Szúrjátok le Amnónt!", s ti öljétek meg, mit se féljetek, hiszen ki más adta nektek,

mondái
mint én, a parancsot?! Készüljetek! Legyetek vitézek!
Absálóm legényei azt tették Amnónnal, amit Absálóm parancsolt; felugrottak a
király fiai, elszáguldottak, mindenki a maga hátasán, elmenekültek. Még úton
voltak, de a hír már elérkezett Dávidhoz. Így: [420]
— Absálóm leszúrta a király valamennyi fiát, egy sem maradt meg közülük.
Felállt a király, megszaggatta ruháit, a földre borult. És minden szolgája, aki
körülötte tartózkodott, megszaggatta a ruháit.
Jónádáb, Dávid testvérének fia, megszólalt, mondván:
— Ne mondja az én uram, hogy mind megölték a legényeket, a király fiait! Egyedül
Amnón halott. Mert Absálóm elméjében volt ez már, hiszen gyűlölet élt közte és
Amnón között régóta. S most a király, az én uram, ne vegye szívére a dolgot,
gondolván, hogy a király fiai mind meghaltak: egyedül Amnón halott.
Az őrt álló legény felemelte szemét, és látta, hogy a hegyek felől nagy tömeg
közeledik. Futott az őrt álló, jelentette a királynak:
— Úgy látom, emberek jönnek errefelé! Mondta Jónádáb a királynak:
— Íme, a király fiai jönnek! Úgy történt, ahogyan szolgád mondta.
Alighogy szavukat befejezték, megérkeztek a király fiai. Hangjuk megcsuklott,
sírtak, maga a király is, és valamennyi szolgája igen nagy sírással sírtak.
Absálóm messzi északra menekült, Gesúr földjére, anyjának apjához, Talmaj
királyhoz. Dávid napról napra gyászolta a fiát. Absálóm három esztendeig maradt
Gesúrban.
Dávid már lemondott szándékáról, hogy Absálóm ellen vonul, mert beletörődött,
hogy Amnón halott. Joáb azonban azt is észrevette, hogy Dávid szíve Absálóm felé
húz. Joáb Tekoába küldött, és egy bölcs asszonyt hozatott onnan; mondta neki:
— Tégy úgy, mintha gyászban volnál, öltsél gyászruhát, olajat ne hints magadra.
Légy olyan, mint az a nő, aki [421] halottját már hosszú ideje gyászolja. Majd járulj
a király elé, szólj hozzá e szavakkal — és Joáb a szavakat az asszony szájába adta.
A tekoabeli asszony a király elé járult, arcával a földet érintette, leborult, és
mondta:
— Csak a király segíthet! Mondta neki a király:
— Mi történt veled? Ő mondta:
— Bizony, én özvegyasszony vagyok, férjem meghalt. És szolgálódnak két fia volt,
azok ketten egymásnak estek a mezőn, s nem volt, aki szétválassza őket, így
egyikük a fivérére sújtott s megölte. De akkor az egész nemzetség szolgálódnak
esett; mondták: „Add ki a fivér gyilkosát, hogy megöljük fivére életéért, akit
elpusztított — így az örököst is kiveszejtjük." Kioltanák a lángomat, amely még
megmaradt, nehogy férjemnek neve és nyoma maradjon a föld színén!
Mondta a király az asszonynak:
— Eredj haza, ügyedben majd rendelkezni fogok. Mondta a tekoai asszony a
királynak:
— A bűn, uram király, engem és atyám házát terheli. A király és trónja nem felelős.
Mondta a király:
— Hozd elém, aki szót szól rád, és többé sérteni nem fog! Mondta az asszony:
— Szólítsa hát a király Jahvét, a te istenedet: hogy a szennyezett nem
gyarapíthatja a vért hiába, és nem veszejtik el az én fiamat!

mondái
Mondta a király:
— Él Jahve, hogy fiadnak egyetlen haja szála sem hullik a földre!
Mondta az asszony:
— Engedd meg szolgálódnak, hogy egy szót szóljon uramnak, a királynak! [422]
Mondta a király:
— Beszélj. Mondta az asszony:
— Akkor hát Elóhim népe ügyében miért így gondolkozol? Hogy a király
kimondta ezt az igét, mintegy bűnét ismerte el! Mert a király sem hozza vissza, aki
az övéi közül vérszennyezett. Hiszen halállal halunk, és olyanok vagyunk, mint a
földre löttyintett víz, melyet többé nem lehet összegyűjteni. Pedig Elóhim nem
veszi el az életet, gondolatait úgy gondolja, hogy tőle ne taszítsák el még a
kitaszítottat sem. Így jöttem most, hogy e szót szóljam uramhoz, a királyhoz, bár a
nép ijesztgetett. De szolgálód mondta: „Mégis, inkább beszélek a királlyal, hátha a
király megteszi szolgálója szavát: ha már meghallgat a király, kimentvén
szolgálóját annak markából, aki azért hajszolta, hogy engem és egyetlen fiamat
kiveszejtsen Elóhim örökrészéből." És szolgálód mondta: „Legyen a megnyugvás
uramnak, a királynak szava, mert olyan az én uram, a király, mint Elóhim angyala, a
jó és a rossz meghallgatásában." Legyen veled Jahve, a te istened!
Felelt a király, mondta az asszonynak:
— Ne tartsd rejtve előttem, kérlek, azt a dolgot, amelyről kérdezlek!
Mondta az asszony:
— Beszélj, kérlek, királyom. Mondta a király:
— Vajon veled van mindebben Joáb keze is? Felelt az asszony:
— Lelked életére, uram, hogy mindabban, amit uram, a király mondott, nincs
eltérés, se jobbra, se balra: mert a te szolgád, Joáb adta nekem a parancsot, és e
szavakat mind ő adta szolgálód szájába. Ezt a dolgot Joáb, a te szolgád azért tette,
hogy megfordítsa az események arcát, de uram bölcs, és mint Elóhim angyala,
mindenről tud bölcsességében, ami az országban van.
423
Mondta a király Joábnak:
— Nos hát, engedek e dologban: eredj, hozd vissza az ifjút, hozd vissza Absálómot.
Joáb tüstént el is ment Gesúrba, és Jeruzsálembe vitte Absálómot.
Mondta Dávid Absálóm felől:
— Házába visszatérhet ugyan, de arcomat nem láthatja. Absálóm visszatért
házába, de a király arcát nem láthatta.
Mint Absálóm, olyan szép férfi nem akadt egész Izráelben, ennyire magasztalásra
méltó; lábán a talpától, feje tetejéig, hiba nem akadt benne. És amikor fejét nyíratta
— mert évről évre mindig megnyíratta, különben súlyos lett volna, így megnyíratta
—, fején a haj kétszáz sékelt nyomott, a királyi mérték szerint.
Már két éve élt Absálóm Jeruzsálemben, a király arcát azonban még nem láthatta.
Üzent hát Joábnak, a király elé küldvén őt, de Joáb nem akart hozzá menni.
Másodszor is üzent, de Joáb nem akart hozzá menni. Ekkor Absálóm
megparancsolta szolgáinak:
— Íme, Joáb birtoka a szomszédságomban, ott van az árpája: menjetek, égessétek
fel tűzben!

mondái
Absálóm szolgái tűzben égették fel a birtokot. Joáb azonnal felkereste Absálómot,
hogy tiltakozzék:
— Miért égették fel szolgáid tűzben az én birtokomat? Absálóm mondta Joábnak:
— Talán nem üzentem neked elégszer, hogy gyere hozzám, hadd küldjelek a
királyhoz, e szavakkal: „Miért jöttem meg Gesúrból? Jobb dolgom volna, ha ott
lennék! Hadd lássam végre a király arcát! Vagy ölj meg, ha bűn van bennem!"
Joáb a király elé járult, beszámolt mindenről; Dávid hívatta Absálómot, aki elment
a királyhoz, leborult előtte, arcával a földre hullt apja előtt. A király megcsókolta
Absálómot. [424]
Ezek után így történt: Absálóm kocsit és lovakat állított ki magának, és ötvenen
futottak előtte. Mikor reggel felkelt, Absálóm mindjárt a kapuhoz vezető út szélére
állt, és bárkit, akinek pere volt, s ítéletért a király elé kellett járulnia, megszólított,
mondván:
— Melyik városból jössz?
S ha az volt a felelet, hogy Izráel valamelyik törzséből, Absálóm így szólt:
— Nézd, ügyeid bár jók és méltányosak, meghallgatást ne várj a királytól. — Majd
folytatta. — Bezzeg, ha engem tennének az ország bírájává! Ha hozzám fordulna
ítéletért, akinek pere támad, mindnek igazságot szolgáltatnék!
És ha valaki hozzá közeledett, hogy leboruljon előtte, Absálóm a kezét nyújtotta,
hogy magához ölelje és megcsókolja azt az embert. Így bánt mindenkivel, aki
Izráelből a király elé járult törvényre. S magának rabolta el az izráeli férfiak szívét.
A negyedik év végén ezt mondta Absálóm a királynak:
— Szeretnék Hebrónba menni, hogy teljesítsem fogadalmamat, amelyet Jahvénak
fogadtam. Mert mikor még Gesúrban, arámi földön laktam, erősen megfogadtam,
hogy ha Jahve hazavezet Jeruzsálembe, Hebrónban mutatok be áldozatot Jahve
előtt.
Mondta neki a király:
— Járj szerencsével!
Absálóm késedelem nélkül Hebrónba ment. Ügynököket küldött Izráel minden
törzséhez, mondván:
— Ha meghalljátok a kürt hangját, kiáltsátok: „Absálóm a király Hebrónban!"
Absálómmal kétszázan mentek el Jeruzsálemből, hívták őket, s ők ártatlanul
mentek, mit sem tudván a dologról. Absálóm elhívta magához Ahitófelt is, Dávid
tanácsosát, hogy vele legyen, amíg az áldozatot bemutatja. Az összeesküvés nőttön
nőtt, a nép szüntelenül jött, s gyarapodtak Absálóm körül. [425]
Hírnök érkezett Dávidhoz:
— Absálóm felé fordult az izráeliek szíve.
Dávid ezt mondta szolgáinak, akik vele voltak Jeruzsálemben:
— Azonnal el kell menekülnünk, mert Absálóm elől később nem lesz
menekvésünk! Siessetek az indulással, hogy ha nagyon igyekszik is, ne érhessen
utol bennünket, mert pusztulást hoz ránk, kard élére hányja az egész várost.
Mondták a király szolgái a királynak:
— Íme, szolgáid vagyunk; ahogyan urunk, a király dönt, úgy lesz minden.
A király és egész háza népe gyalog távozott. A király csupán tíz feleségét hagyta a
ház őrizetére. Vele ment valamennyi szolgája, idegen származású testőrsége.

mondái
Fennhangon sírt az egész ország. A király átkelt a Kidrón völgyön, és az egész nép
a sivatagi útra lépett. Ott volt Cádók is, a pap, és vele valamennyi lévita. A
Szövetség ládáját hordozók letették a ládát, mellette állt Ebjátár főpap, amíg az
egész nép ki nem vonult a városból.
Mondta a király Cádóknak:
— Vidd vissza a városba Elóhim ládáját! Ha kegyre találok Jahve szemében, úgy
visszahoz engem, és megláthatom a ládát is, hajlékát is, ha azonban így szól
hozzám: „Nincs benned örömem", hát tegye velem azt, amit jónak lát. De te vagy a
pap. Térj vissza a városba békességgel, és veled együtt fiad, Ahimaac és Ebjátár
főpap fia, Jónátán is. Látjátok? Nekem itt kell maradnom, kétségek közepette, a
sivatag puszta földjén, mígnem megérkezik hozzám tőletek a szó, és jelentik
nekem, amit üzentek.
Cádók és Ebjátár visszavitték Jeruzsálembe Elóhim ládáját, és ők is ott maradtak.
Dávid pedig sírva felment az Olajfák dombjára, feje el volt fedve, ő maga mezítláb
ment. A nép, akik vele voltak, mindannyian elfedték fejüket, sírva mentek.
Jelentették Dávidnak: [426]
— Ahitófel is az összeesküvők között! Dávid ezt mondta:
— Kuszálja össze Jahve Ahitófel tanácsait!
És amikor Dávid a csúcs felé ment, hogy ott Elóhim elé boruljon, hirtelen híve,
Húsaj állt vele szemközt. Köntöse megszaggatva, fején por. Mondta neki Dávid:
— Ha velem tartasz a bujdosásban, csak terhemre leszel. De ha visszatérsz a
városba, és ezt mondod Absálómnak: „Hadd legyek a szolgád, uram király; én apád
szolgája voltam eleitől fogva, s most téged akarlak szolgálni!" — akkor
érdekemben összekuszálhatod Ahitófel tanácsát. Veled tart Cádók és Ebjátár is.
Minden szót, amit a király házából meghallasz, jelentsd őnekik. Mert íme ott van
velük két fiuk, Ahimaac és Jónátán is; üzenjetek meg tőlük minden szót nekem,
amit hallotok.
Húsaj, Dávid társa, a városba ment. És Absálóm bevonult Jeruzsálembe.
Dávid serege folytatta menekülő útját. Az egyik városnál egy férfival találkoztak,
Saul családjából. Szitkozódott, kövekkel dobálta Dávidot és Dávid király
valamennyi szolgáját és az egész népet és az összes vitézeket, akik jobbján és
balján voltak. Szitkozódásában ezeket mondta:
— Menekülsz, menekülsz, te véres kezű gonosz? Jahve rád hárítja Saul házának
kiontott vérét — az ő helyén uralkodtál! De most Jahve az uralkodást fiad, Absálóm
kezébe adta, te pedig elesettségre jutottál, mert véres kezű vagy!
Abisáj, Joáb testvére, mondta a királynak:
— Hogy meri ez a döglött kutya gyalázni az én uramat, a királyt? Hadd rontsak rá,
hogy fejét vegyem!
Mondta Dávid:
— Hagyjatok engem, mi dolgunk egymással ? Azért gyaláz, mert Jahve mondta
neki: „Gyalázzad Dávidot!" Es akkor ki mondhatná: „Hogy mered ezt tenni?" . . . —
És hozzátette, valamennyi szolgájának mondva: — Íme, fiam lett [427] életem
űzője. S most ez a benjámini is! Hagyjátok nyugodtan, hadd szitkozódjék, hiszen
Jahve engedte meg neki. Talán majd a szemembe néz Jahve, és visszaadja nekem a
jót e mai nap szitkai helyett.

mondái
Absálóm és vele minden izráeli bevonult Jeruzsálembe. Ott volt Ahitófel is. Midőn
Húsaj Absálóm elé járult, ezt mondta neki:
— Éljen a király, éljen a király! Absálóm mondta Húsajnak:
— Ez hát a hűséged társad iránt ? Miért nem tartottál társaddal?
Húsaj mondta Absálómnak:
— Avval leszek, és avval maradok, akit Jahve választott, és ez a nép és minden
izráeli. És másodszor: kit szolgáljak, ha nem az ő fiát? Ahogyan apádat szolgáltam,
úgy szolgálok a te színed előtt is.
Absálóm megkérdezte Ahitófelt:
— Mi a tanácsotok, mit tegyünk? Ahitófel válasza:
— Menj be atyád ágyasaihoz, akiket itt hagyott, hogy a házat őrizzék. Akkor majd
egész Izráel meghallja, hogy megszégyenítetted apádat, és erőt önt karjaikba, hogy
jogos utóda vagy.
Absálómnak sátort feszítettek ki a palota tetőteraszán, és ő egész Izráel szeme
láttára fényes nappal bement apja ágyasaihoz. (Így vált valóra, amit Nátán
mondott Dávid királynak.)
Bármit javasolt ebben az időben Ahitófel, olybá vették tanácsát mind Dávid, mind
Absálóm, mintha Elóhimot kérdezték volna meg.
Mondta Ahitófel Absálómnak:
— Engedd meg nekem, hogy kiválasszak tizenkétezer embert, és tüstént, még az
éjjel Dávid üldözésére induljak. Reá török, míg kimerült, és karja ernyedt;
rémületbe borítom, és megfutamodik az egész nép, amely vele van; egyedül a
királyt [428] ölöm meg, az egész népet viszont tehozzád térítem vissza, miként a
mátka tér vőlegényéhez; te ugyan csak egyetlen ember életére törsz, de az egész
népnek szerezhetsz békét. A szó helyesnek látszott Absálóm szemében, és Izráel
minden vénjének szemében. Mondta Absálóm:
— Hívjátok hát Húsajt is! Hallgassuk meg, milyen tanács van az ő szájában.
Húsaj Absálóm elé járult. Mondta neki Absálóm:
— Ahitófel ezt és ezt ajánlotta nekünk; megtegyük-e a szavát? Ha nem, beszélj te.
Mondta Húsaj Absálómnak:
— Nem jó most az a tanács, mit Ahitófel tanácsolt. Te ismered apádat és embereit,
hogy ők kemény vitézek, és nekikeseredett a lelkük, mint kölykétől megfosztott
medvéé a mezőn. És apád próbált harcos, és nem a néppel együtt alszik. Most
bizonyára az üregek egyikében vagy a búvóhelyek egyikében rejtőzött el, és
megtörténhet, hogy ha a nép közül már kezdetben is esnek el, elhírlik a hír:
„Csapás sújtotta a népet, mely Absálómot követi!" És rettenettel retten meg még a
vakmerő vitéz is, akinek a szíve, mint az oroszlán szíve, mivel egész Izráel tudja
azt, hogy apád kemény vitéz, és bátrak, akik vele vannak. Én ezt tanácsolom:
Gyűjtvén gyűjtsd magadhoz egész Izráelt, Dántól Beérsebáig, oly tömegben, mint
föveny a tenger partján; légy te magad is közöttük. Lepjük meg őt valamelyik
búvóhelyen, ahol rejtőzik, s úgy támadjunk ellene, ahogy a harmat a földre hullik:
akkor nem marad meg sem ő, sem bárki azok közül, akik vele vannak. De ha
városba húzódnék, vessen egész Izráel köteleket arra a városra, döntsük a
patakba, hogy még kő se maradjon a helyén.
Mondta Absálóm és minden izráeli:

mondái
— Húsaj tanácsa jobb, mint Ahitófel tanácsa!
Lám, Jahve adott parancsot, hogy kuszáltassék össze Ahitófel helyes tanácsa, hogy
Jahve ily módon hozza Absálómra a romlást. [429]
Húsaj elmondta Cádóknak és Ebjátárnak, hogy ezt és ezt ajánlotta Ahitófel
Absálómnak és Izráel vénjeinek, és — mondta — ezt és ezt ajánlottam én.
— Most pedig küldjetek gyorsan Dávidhoz, és jelentsétek neki: „Ne töltsd az
éjszakát a sivatag puszta földjén; siess, kelj át a túlpartra, nehogy elpusztuljon a
király és az egész nép, amely vele van."
Jónátán és Ahimaac Rógél forrásánál várakoztak; odament egy szolgáló, és
beszámolt neki, ők pedig útnak indultak, hogy jelentést tegyenek Dávid királynak.
Ugyanis nem volt szabad, a városba menvén, mutatkozniok. Egy legény mégis
meglátta őket, jelentést tett Absálómnak. Ők gyorsan haladtak; az egyik városban
betértek egy idegen házba: ennek udvarában kút volt, oda ereszkedtek le. Az
asszony a kút száját befedte terítővel, arra gyümölcsszemeket szórt, és nem
látszott semmi. Absálóm szolgái betértek az asszonyhoz a házba, és kérdezték:
— Hol van Ahimaac és Jónátán? Mondta nekik az asszony:
— Innen már továbbmentek a víz felé.
Azok kutattak, de nem találták meg őket, végül visszatértek Jeruzsálembe. Miután
eltávoztak, ők ketten feljöttek a kútból, eljutottak Dávid királyhoz, és mondták
Dávidnak:
— Fel! Keljetek át minél hamarább a vízen, mert Ahitófel ezt és ezt tanácsolta
ellenetek.
Dávid és az egész nép, amely vele volt, késedelem nélkül átkelt a Jordánon, még a
reggeli fény előtt; egyetlen ember sem hiányzott, aki ne kelt volna át a Jordánon.
Ahitófel pedig látta, hogy tanácsa nem ment teljesedésbe; szamarát
felszerszámozta, felkerekedett, és hazament városába; ott, miután kiadta
cselédségének a parancsot, megfojtotta magát, és meghalt. Atyáinak sírjába
temettetett el.
Dávid Mahanájimba ment, Absálóm pedig átkelt a Jordánon: ő és vele együtt
minden izráeli. [430]
Dávid elrendezte a népet, mely vele volt: ezredeseket és századosokat helyezett
fölébük. Három részre osztotta Dávid a népet: harmadát Joáb kezére bízta,
harmadát Abisáj, Joáb fivére kezére, harmadát testőrségének parancsnoka kezére.
Mondta a király a népnek:
— Bizony, én magam is kivonulok veletek! Mondta a nép:
— Ne gyere! Mert ha netán futván megfutunk, egy szív sem bánkódik miattunk, és
ha netán közülünk meghal a fele, egy szív sem bánkódik miattunk: de te olyan
vagy, mint tízezer közülünk. Így jobb, ha a városból leszel segítségünkre.
Mondta nekik a király:
— Azt teszem, ami jó a szemetekben.
A király a kapuépítmény mellett állt, amikor a nép századonként és ezredenként
kivonult. Parancsot adott a király Joábnak és Abisájnak, mondván:
— Kíméletet énmiattam az ifjú, Absálóm iránt!
Az egész nép hallotta, midőn a király a vezéreknek kiadta a parancsot Absálóm
dolgában.

mondái
A nép kivonult a mezőre, szemben Izráellel. A csata Efraim erdejében folyt le.
Izráel népe vereséget szenvedett Dávid szolgáitól; nagy volt az elesettek száma
azon a napon: húsz-ezer ember. Az ütközet az egész vidékre szétterjedt, és amit az
erdő emésztett el, felülmúlta azt, amit a népből azon a napon kard emésztett el.
Absálóm szembetalálkozott Dávid szolgáival; Absálóm öszvéren nyargalt; az
öszvér egy hatalmas tölgy koronája alá ért, és Absálóm fejébe belekapaszkodott a
tölgy, s ő az egek és a föld között csüngött, az öszvér pedig, amely alatta volt,
továbbfutott. Meglátta egy ember, és jelentette Joábnak, mondván:
— Íme, Absálómot láttam, egy tölgyön csüngve. Mondta Joáb az embernek, aki
jelentést tett neki:
— Ha láttad, hát miért nem verted le a földre? Szavamra, tíz ezüstöt és egy övet
adtam volna neked! [431]
Mondta az ember Joábnak:
— Ha netán ezer ezüst méretett volna is le markomba, kezemet a király fiára
akkor sem vetném. A király fülünk hallatára parancsolta meg neked és Abisájnak,
mondván: „Kíméletet énmiattam az ifjú, Absálóm iránt!" S ha netán álnokságot
vettem volna lelkemre, mert a király előtt semmi sem marad titokban, te is
szembefordultál volna velem!
Monta Joáb:
— Így tehát kezdem én teelőtted!
Három nyílvesszőt markolt fel, és sorra Absálóm szívébe lőtte őket. Absálóm még
élt a tölgy koronájában. Tíz szolgalegény, Joáb fegyverhordozói, körülvették,
belészúrtak és megölték őt.
Joáb ekkor a kürtbe fúvatott, és a nép visszatért az üldözésből, mert Joáb
visszatartotta. Megragadták Absálómot, és az erdőben egy nagy verembe vetették;
igen nagy kőrakást halmoztak föléje, majd sátorába tért egész Izráel.
A csatamezőről két követ indult, hogy jelentse a győzelmet Dávid királynak. Az
egyik Ahimaac volt, a másik Joáb szolgája.
Ahimaac a völgyi úton haladt, így Joáb szolgáját megelőzte.
Dávid a két kapuépítmény között ült. Az őrt álló felment a kapuépítmény
tetőteraszára a falon, és ahogy szemét felemelte, látta, hogy egy férfi fut
egymagában. Felkiáltott az őrt álló, és jelentést tett a királynak. Mondta a király:
— Ha egymagában van, hír van az ajkán!
Az ember sietősen járt, és egyre közeledett. De az őrt álló észrevette, hogy futva
közeledik egy másik férfi is, felkiáltott a kapuépítményre, mondván:
— Úgy látom, egy másik férfi is fut egymagában! Mondta a király:
— Hírnök ez is! Mondta az őrt álló: [432]
— Az első futását olyannak látom, mint Ahimaac, Cádók fiának futása.
Mondta a király:
— Ő jó ember, és jó hírrel jön! Odaért Ahimaac, és mondta a királynak:
— Béke! — majd arccal a földre borult a király előtt. Mondta: — Áldott Jahve, a te
istened, aki leverte az uram, a király ellen kezüket emelő férfiakat!
Mondta a király:
— Épségben van-e az ifjú, Absálóm? Mondta Ahimaac:
— Láttam a nagy tömeget, de szolgád, Joáb, épp akkor küldte a te szolgádat

mondái
hozzád, és így nem tudom, mi történt.
Mondta a király:
— Elmehetsz, állj oda!
Ő odébbment, és megállt. És íme: megérkezett Joáb szolgája. Mondta a királynak:
— Hírül adatik uramnak, a királynak, hogy Jahve igazságot szolgáltatott neked
ezen a napon azok karja ellen, akik felkeltek ellened!
Mondta a király:
— Épségben van-e az ifjú, Absálóm?
— Mint az ifjú, járjanak úgy uramnak, a királynak ellenségei és mindazok, akik
gonoszul felkeltek ellened.
Megdöbbent a király, a kapuépítmény magas-szobájába ment, sírt, és ezt mondta
sírva:
— Fiam, Absálóm! Fiam! Fiam, Absálóm! Ki tenné meg: bár én halnék helyetted!
Absálóm, fiam, fiam!
Jelentették Joábnak, hogy a király sír, és gyászol Absálóm fölött. A győzelmi öröm e
napon gyászba fordult az egész nép számára, mert a nép még azon a napon
meghallotta, hogy a király bánkódik fia miatt. Azon a napon a nép csak mint a
tolvajok surrant be a városba, miként az a sereg surran be, amelyik szégyenben
érzi magát, mivel megfutott a csatából. [433]
És a király eltakarta arcát, és a király fennhangon zokogott:
— Fiam, Absálóm! Absálóm, fiam, fiam! Joáb felkereste a királyt a palotában.
— Szégyent hoztál ma minden szolgád fejére, akik ma megmentették életedet, s
fiaid és leányaid életet, és feleségeid életét, és ágyasaid életét: hiszen elárultad,
hogy azokat szereted, akik gyűlölnek, és gyűlölöd, akik szeretnek téged; mivel ma
nyilvánvalóvá tetted, hogy mit neked a vezérek és a szolgák! Ma megtudtam, hogy
ha Absálóm élne, de mi mindannyian halottak lennénk, szemedben még az is jobb
volna. És most eredj, menj ki szolgáid elé, szólj szívükhöz, mert esküszöm Jahvéra,
hogy ha nem mutatkozol, senki sem marad melletted már az éjszaka, és ez
rosszabb lenne számodra, mint akármi a rosszból, amely ifjúságodtól mostanáig
ért.
A király felállt, és a kapuépítmény előtt ült le. Elhírlett az egész nép között, hogy a
király ott ül a kapunál, mire az egész nép a király elé járult.
*
Izráel törzsei tanácskozni kezdtek:
— A király megmenekített bennünket ellenségeink kezéből, ő mentett meg a
filiszteusok kezéből. Most azonban Absálóm elől elmenekült az országból. De
Absálóm, akit felkentünk magunk fölé, meghalt a háborúban. Miért késlekedünk
hát, hogy visszahozzuk palotájába a királyt?
És amit egész Izráel beszélt, eljutott a királyhoz is. Dávid üzenetet küldött
Cádókhoz és Ebjátárhoz, mondván:
— Szóljatok Júda vénjeihez ekképpen: „Miért ti vagytok az utolsók a király
hazahozatalában? Fivéreim vagytok, egy hús és egy csont énvelem, miért hát, hogy
utolsók vagytok a király hazahozatalában?"
Júda egy emberként felelte Dávidnak:
— Térj vissza, király, mind te, mind szolgáid. [434]

mondái
Az izráeliek azonban a király elé mentek, és mondták neki:
— Miért raboltak el téged Júda lakói?
A júdabeliek így feleltek Izráel embereinek:
— Mert közelebb áll a király mihozzánk! És miért is haragszol emiatt? Talán
hasznot húzunk a királyból? Vagy őt terhelik a terheink?
Izráel szava:
— Tízszeres részünk van a királyságban, miért gyaláztok hát bennünket? S nem a
mi szavunk volt az első a király hazahozatalára?
Júda szava azonban súlyosabb volt, mint Izráel szava. Izráel népe újra fellázadt
Dávid ellen. A lázadást Joáb leverte.
Dávid lett az ország ura ismét. A hatalomban azonban Joáb erősebb volt, mint ő.
Salamon trónralépte
Dávid király már nagyon öreg volt, hiába burkolták meleg takarókba, nem tudott
felmelegedni. Ekkor vitték be hozzá Abiságot, egész Izráel legszebb hajadonát,
hogy gondoskodjék a király ápolásáról, melegítse, tegye boldoggá az aggastyánt.
Látván a király gyengeségét, fiai között azonnal megkezdődött a versengés a
trónért. Adónija volt a legidősebb életben maradt fiú, aki a trón örököse lett volna,
ha Dávid már régen meg nem ígéri a sokkal fiatalabb Salamon királyságát
Batsebának. Adónija azonban máris úgy tett, mintha ő uralkodnék: királyt illető
fogaton járt, szolgák futottak előtte minden útján. Dávid sohasem feddte meg, nem
kérdezte tőle: „Miért teszed ezt?" Adónija Joábot, Dávid sok győzelmes csatájának
híres hadvezérét és Ebjátár főpapot a maga pártjára vonta; a trónra lépés
alkalmából szokásos áldozatot is bemutatta, egész rokonsága és hívei jelenlétében.
[435]
Nátán prófétát nem hívta meg az áldozatra. Az szólt is azonnal Batsebának:
— Tudsz róla, hogy Adónija királlyá tette magát, és Dávid király mit sem sejt a
dologról? Jól fontold meg, miképpen menthető a magad és fiad üdve; az lesz a
legjobb, ha bemégy a királyhoz, és emlékezetébe idézed az esküt, amelyben
Salamon trónra emelését ígérte meg neked. Utánad majd én is a király elé lépek, és
megerősítem szavadat.
Batseba azonnal a király hálótermébe sietett, és elmondott mindent úgy, ahogy
Nátán a szájába adta. Majd hozzátette:
— Most még élsz, uram, és az egész nép rád tekint; megteheted, hogy kijelented
előttük, kit kívánsz a trónra magad után, de ha már megtértél atyáidhoz, a nép
engem és fiamat tart majd vétkesnek, és elesünk jogos örökségünktől!
Batseba után rögtön Nátán próféta lépett a király elé; szavait sajátjával erősítette.
— Úgy látszik, hogy Adónija minket, híveidet teljesen ki akar zárni a jogos
uralkodásból: sem engem, sem Cádókot, sem Benáját, a nagyszerű katonát, sem
Salamont, kedves fiadat nem hívta el a titkos áldozatra, amelyen — biztatására —
azt kiáltozta az egybegyűlt nép, hogy „Éljen Adónija, a király!" Te mondtad-e, hogy
Adónija legyen a király?
Dávid visszahívatta Batsebát, s megerősítette korábbi esküjét:
— Jahve életére esküszöm — mondta —, aki minden veszedelemből kimenekített

mondái
engem, hogy a te fiad, Salamon lesz a király. — E szavakra a földre borult Batseba,
és hálálkodó szavakkal mondott köszönetet.
Nem sokkal ezután Dávid parancsot adott Nátánnak, Cádóknak és Benájának, hogy
vigyék Salamont Gíhón városába, s kenjék ott illatos olajjal királlyá, hogy még apja
életében elfoglalhassa a trónt.
Fényes pompa közepette folytak le a királlyá kenés szertartásai; amikor Adónija
meghallotta, megrémült, s ijedtségét [436] fokozta, hogy hívei is mind otthagyták.
Adónija templomba menekült, s az oltárhoz borult, gondolván, hogy az menedék
lesz Salamon elől. Amikor Salamonnak ezt jelentették, így szólt Adónijáról:
— Ha nem lesz követelőző és makacs, bizony mondom, egy hajszála sem görbül
meg, de ha gonoszságot találunk benne vagy tetteiben, meg kell halnia.
*
Dávid utolsó napjai voltak már ezek; negyvenéves uralkodása után halni készült a
király. Maga elé hívatta Salamont, s végakaratát e szavakkal tárta elébe:
— Fiam, lassan én is elindulok azon az úton, amelyre mindenki rálép egyszer; légy
erős, viselkedj férfiúhoz méltóan. Jól vigyázz, hogy egész életedben Jahve útját
járjad, hogy ő is teljesítse nekem tett ígéretét, szerencséssé tegyen minden
vállalkozásodban, s a trón mindvégig a családodban maradjon . . . De Joáb
fővezéren állj bosszút, mert irigységből ölte meg Abnért s egy másik vitéz
katonámat; elég bölcs vagy ahhoz, hogy a legmegfelelőbb büntetést szabd ki rá.
Túlságosan nagy erő volt a kezében ahhoz, hogy én büntethettem volna meg.
Több más utasítást adott még Dávid a fiának barátai és ellenségei felől, majd
lehunyta szemét és meghalt. Jeruzsálemben temették el, a királyi sírboltban.
Atyja halála után nehéz feladatok vártak Salamonra. Meg kellett szilárdítania
hatalmát.
Adónija sem nyugodott. Alázatos arccal kereste fel Batsebát, a király anyját.
— Egy kérésem volna hozzád; kérlek, ne tagadd meg tőlem ezt a csekélységet.
— Szólj nyugodtan. [437]
— Te magad is tudod, hogy enyém volt az ország, már el is foglaltam az uralmat!
Egész Izráel rám szegezte a tekintetét! De végül is öcsémé lett az uralom, s csak
egy kérésem van. Abiságot szeretném feleségül; járj közben fiadnál érdekemben!
Batseba meg is ígérte a pártfogást, és Adónija távozása után egyenesen fiához
sietett. Salamon nagy szeretettel és tisztelettel fogadta, jobbjára ültette a
trónszéken, kedveskedett neki, s megígérte, mielőtt még Batseba szóhoz jutott
volna, hogy kérését teljesíti, adja csak elő bizalommal, amit óhajt.
— Fiam, add Abiságot Adónijának, bátyádnak feleségül.
— Feleségül? Adónijának?! Miért csak ezt kéred? Kérd egyenesen az országot, hisz
a király felesége után már csak az következik! S még azon sem lehetne
csodálkoznom, hiszen oly befolyásos pártfogói vannak, mint Joáb és Ebjátár! . . .
Nem! Adónija még ma meghal!
Elküldte anyját, és azonnal parancsot adott Benájának, hogy fegyverrel ölje meg
Adóniját. A katona rövid idő múlva jelentette, hogy a parancsot teljesítette.
Salamon akkor pártfogóját, Ebjátárt hívatta.
— Ebjátár, a haláltól ugyan megmenekülsz, mert atyámnak hű társa voltál

mondái
szenvedéseiben, és együtt hordoztátok a Jahvéval kötött szövetség szent ládáját:
de Jeruzsálemben nem maradhatsz sem te, sem utódaid. Térj vissza szülőfaludba, s
foglalkozz birtokod művelésével; nem viselheted ezentúl a főpapi tisztséget.
Amikor Joáb meghallotta, hogy Adómját megölték, Ebjátárt száműzték,
megrettent, mert tudta, hogy rá is ez a sors vár, hiszen Adónija hívei közé
szegődött, noha korábban nem állt Absálóm mellé. Félelmében a szent sátorba
futott, az oltárhoz. Salamon nem törődött azzal, hogy az oltárnál menedéket
keresők oltalomban részesülnek mindaddig, amíg ott maradnak, mert Jahve
terjeszti ki föléjük védő karját; parancsot adott Benájának, hogy ölje meg Joábot.
[438]
A katona a sátor bejáratához lépett, s bekiáltott Joábhoz:
— Gyere ki!
— Nem megyek, inkább itt halok meg! — s maradt. Benája jelentest tett a
királynak.
— Legyen úgy, ahogy mondta: öld meg az oltárnál. Vágd le, és temesd el, hogy
vérével mossa le az ártatlan vért, amelyet kiontott.
Benája eltávozott a királytól, fegyveresei élén berontott Jahve sátorába, Joábra
támadt s leszúrta. A hadvezért a sivatagban temették el.
Így végzett Salamon rövid idő alatt minden ellenségével. A megölt vagy vidékre
száműzött tisztségviselők helyére hívei közül nevezett ki újakat: főpapnak Ebjátár
helyére Cádókot; főparancsnoknak Joáb helyére Benáját. Az ország megerősödött a
kezében, nem volt többé lázadás ellene.
Salamon kérése
Egy éjjel Gibeon városban, a magaslatra épített oltár székhelyén Jahve jelent meg
Salamonnak álmában. Az éjjeli álom során így szólt Salamonhoz:
— Kérj, mit adjak néked?
Rövid töprengés után ezt a válasz adta Salamon:
— Uram, Jahve, te kegyes isten vagy, és segítetted atyámat, Dávid királyt, mert
igazságosan, egyenes szívvel, igaz emberként szolgált téged; engem is kegyes
tetszésed emelt a trónra. Fiatal vagyok még, kicsi, nem ismerem az uralkodás
szokásait. Kérlek tehát, hogy szolgádnak bölcsességre hajló szívet adjál, amely
ítélni tud a nép dolgaiban, s el tudja választani a jót a gonosztól.
Tetszett Jahvénak a válasz, különösen, hogy bölcsességet kért a király. Ezért így
felelt Salamonnak:
— Kérhettél volna hosszú életet, kérhettél volna [439] gazdagságot, kérhettél
volna győzelmet ellenségeid fölött, de te bölcsességet kértél az ítélkezésekben:
íme, oly bölcsességet adok neked, hogy ebben senki nem ér föl veled sem előtted,
sem majd utánad. De ezenkívül megadom mindazt is, amit nem kértél: hosszú
életet, hatalmas vagyont, biztonságot ellenségeidtől; senki a királyok közül nem
állítható majd melléd nagyságban és hatalomban. Csak mindig a parancsaim
szerint élj, ne térj el tőlük. Dávid is hosszú napokat ért meg, mert tetszésem
szerint élte életét.
Ekkor felébredt Salamon, s látta, hogy mindez álom volt. De visszatértekor

mondái
Jeruzsálemben, a szövetség sátorában áldozatot mutatott be Jahvénak, és
szolgáinak nagy ünnepséget rendezett.
*
Bölcsességének és gazdagságának híre messze földön elterjedt. Egy déli törzs
uralkodója, Sába királynője, hallván a csodás híreket, saját szemével akart
meggyőződni Salamon kincseiről és elméjéről. Hatalmas kísérettel, pompás
ajándékokkal érkezett meg Jeruzsálembe. Talányokat adott fel a királynak, de az
sorra megfejtette valamennyit. Végül, a sok napig tartó látogatás utolsó napján,
kölcsönösen megajándékozták egymást. Sába királynője a balzsamfüvet hagyta
Salamonnál, s kíséretének zeneszerszámait, a hárfákat, lantokat, kobzokat, s
ezenfelül kincset, amennyit szem még nem látott. Tevéi viszont izráeli kincsekkel
megrakodva indultak haza a homok útjain.
A salamoni ítélet
Egy alkalommal két züllött nőszemély kereste fel a bölcs és igazságos királyt,
ítéletért álltak elébe. Mondta az egyik asszony:
— Uram, mi ketten egy házban laktunk, és a gyermekem [440] ott született abban
a házban. Három nappal azután, hogy gyermekem világra jött, ez az asszony is
szült. A házban rajtunk kívül senki nem tartózkodott. Éjjel ez a nő álmában
véletlenül ráfeküdt a gyerekére s megölte. Éjfélkor felkelt, ágyamhoz osont,
elemelte tőlem fiamat, s az ő halott gyerekét fektette mellém. Hajnaltájt, amikor
szoptatni szoktam, felébredtem a rendes időben; de láttam, hogy a fiam nem él.
Ahogy jobban megnézem, észreveszem, hogy a halott csecsemő nem az én
magzatom. Odakiáltott a másik nő:
— Nem igaz, az én fiam az élő, és övé a halott!
Nagy civakodás támadt, a király előtt feleselgettek egymásnak.
Közbevágott Salamon:
— Egyikőtök azt mondja, hogy az ő fia él és a másiké a halott; másikótok ugyanezt
mondja, csak saját fiát tartja élőnek: hozzatok hát ide egy kardot. — A szolgák a
király elé helyezték a villanó élű fegyvert. — Szeljétek ketté az élő gyermeket:
legyen egyik fele az egyik, a másik fele a másik asszonyé. — Sokan mosolyogtak az
együgyűnek látszó ítéleten, pedig kitetszett belőle az igazság.
Felsikoltott az egyik, az anya:
— Jaj, uram, ne! Ne vágjátok ketté! Legyen inkább az övé, ítéld ennek a gyermeket!
Nekem elég az is, ha látom!
A másik nő közönyös hangon egyezett bele:
— Helyes a király szava, valóban vágjuk a gyereket ketté. Ne legyen se az enyém,
se a tied.
Így döntött, ezt hallván, a király:
— Adjátok amannak az élő fiút, nehogy megöljétek, bizony ő az anya!
A gonosz nőt pedig büntetéssel sújtotta. Az ítélet híre hamar elterjedt az
országban, s ettől kezdve a nép még jobban tisztelte Salamont. [441]
*

mondái
Salamonnak negyvenezer lova nyerített pompás istállóiban, tizenkétezer lovász és
hajtó hordta a tőle kapott bíborvörös díszruhát. Az udvari nép naponta harminc
véka finomlisztből és hatvan véka más őrletből sütötte a kenyeret; tíz hízott ökröt,
húsz legeiéire csapott marhát, száz juhot vágtak le naponként, a vadászatokon
elejtett szarvasokat, őzeket, tulkokat, halakat és madarakat nem is számítva.
Elóhim, úgy mondják, megtanította őt a művészetekre. 1005 éneket, 3000 bölcs
mondást költött élete során, s talányokba foglalt minden növényt és állatot, mert
bölcsessége révén ismerte a természetüket. Még ördögöt is tudott űzni, és
varázslattal gyógyította a megszállottakat.
Gondot fordított az építkezésekre: ő emelte az ékes jeruzsálemi templomot, Jahve
lakóhelyét. Magának aranyban ezüstben tündöklő királyi palotát épített, és idegen
mintájú nyári lakot egy dús erdő közepén. Jeruzsálemben minden utat
kiköveztetett, és a főváros felé vezető utakat az egész ország területén
megjavította.
Aranya, ezüstje annyi volt, mint porszem a sivatagban. Hajói messzi tengerek
kikötőit járták, kereskedtek, s a haszon mind a király kincseskamráit töltötte.
Termei falát aranylemezekkel, kis kerek vert pajzsokkal borította. Az elefántcsont,
a drágakövek, az ínycsiklandozó déli fűszerek — mind megszokott volt a király
palotájában.
Ily csodálatos dolgokat meséltek Salamon napjairól. [442]
IZRÁEL ÉS JÚDA KIRÁLYAI
Az ország két részre szakad
Még Salamon utolsó éveiben történt. Jeroboám, egy izráeli szegény özvegyasszony
fia kezet emelt Salamon ellen. Ugyanis amikor a király az északi rész egy lerombolt
városának újjáépítésén fáradozott, Jeroboámot, aki erős, szorgalmas, megbízható
férfi volt, az északi területek igazgatásával bízta meg. Egyszer, amint
Jeruzsálembe)] eltávozott, Jeroboám egy prófétával találkozott az úton. A Síló

mondái
szentélyéből való próféta megragadta Jeroboám új köntösét, és tizenkét részre
hasította. Majd ezt mondta Jeroboámnak:
— Vedd el magadnak a tíz részt; Jahve mondja, Izráel istene: „Kitépem az országot
Salamon kezéből, és tíz törzset [443] neked adok. Dávid jámborsága miatt egy
törzset meghagyok neki, de a többi tíz törzset neked adom, mert eltért Salamon
Jahve útjáról: idegen isteneknek, Baáloknak hódol, Kemóst imádja, Astóretet
szolgálja. Ezért te leszel a király Izráelben."
Jeroboám így Salamon ellen emelte a kezét, de megtudta, hogy Salamon az életére
tör, s ezért Jeroboám Egyiptomba menekült.
Amikor Salamon meghalt, fia, Roboám lett a király helyette.
Roboám Sikem városba ment, mert ott gyűlt össze egész Izrael, hogy királlyá
tegyék. Jeroboám is visszatért Egyiptomból. Jeroboám és az egész Izráel, a
gyülekezetben ezt mondták Roboámnak:
— Atyád idején igen súlyos igát kellett húznunk, de te könnyíts a kemény
szolgaságon és atyád súlyos igáján, amelyet reánk vetett. Ha megteszed, szolgálni
fogunk.
Roboám így válaszolt:
— Most menjetek el, és három nap múlva gyertek vissza, akkor választ adok.
Roboám király megtanácskozta a dolgot a vénekkel, akik atyjának hű tanácsadói
voltak.
— Mi a tanácsotok, mit válaszoljak a népnek?
— Ha szolgája leszel e mai napon a népnek, és jó szót mondasz nekik, kedvező
választ adsz: egész életükben téged szolgálnak majd.
Roboám azonban megvetette a vének tanácsát. Az ifjakhoz fordult, vele egyívású
pajtásaihoz, akik mind hízelegtek neki:
— Mi a tanácsotok, mit válaszoljak a népnek, amely vakmerőn így szólt:
„Könnyebbítsd meg az igát, amelyet atyád vetett ránk." ?
— Így szólj a népnek, amely vakmerőn kérte tőled, hogy könnyíts az igán, melyet
apád vetett rájuk: "Kisujjam is vastagabb, mint apám dereka! Ha apám súlyos igát
vetett rátok, [444] én még súlyosabbat vetek; ha apám ostorral tartott féken
titeket, én skorpióval verek végig rajtatok."
Harmadnap Jeroboám és a nép Roboám elé állt. A király kemény választ adott a
népnek: megvetette a vének tanácsát, és megfogadta az ifjakét:
— Ha apám súlyos igát vetett rátok, én még súlyosabbat vetek; ha apám ostorral
tartott féken titeket, én skorpióval verek végig rajtatok.
És meg se hallgatta a népet. Mikor Izráel látta, hogy a király nem hallgat rájuk, ezt
mondták:
— Mi közünk van nekünk Dávidhoz, mi örökségünk van Jísaj fiától? Eredj haza,
Izráel! . . .
Szétszéledt egész Izráel, s Roboám csak azok fölött uralkodott, akik Júda
városaiban laktak. Néhány nap múlva elküldte Roboám az adószedőt, de Izráel fiai
megkövezték. Roboám sietve szekerébe ült, és elmenekült Jeruzsálembe.
Izráel királlyá kente fel Jeroboámot. Tíz törzs csatlakozott hozzá. Roboám mellett
csak Júda és Benjámin törzse maradt.
Roboám gyűjtött ugyan sereget, de hadjáratra nem került sor. Az ország

mondái
kettészakadása elvégeztetett.
*
Ettől az időtől kezdve két király uralkodott a hébereken: a déli országban, Júdában
Roboám és utódai, az északi országban, Izráelben Jeroboám, a pártütő, és azok,
akik a trónon követték.
Roboám és Jeroboám szakítása után hosszú századokra szóló ellenségeskedés
választotta el egymástól a déli és északi államot. Északon új főváros épült: eleinte
Tirca, később Sómrón lett a királyi székhely. Új szentélyt emeltek Dán és Bét-él
városokban, s itt imádták az arany bika alakjában megformált Jahvét. Délen
Jeruzsálem, Dávid városa volt a székhely, a Dávid által emelt palota és a Salamon
által emelt templom a kis ország központja. Izráel, az északi állam határán [445]
bikaszobrok öklelő szarva — Jahve védelme — meredt dél felé; a jeruzsálemi
templomban s máshol is Júdában, ahol a papok áldozatot mutattak be, a helyek
magaslatain, a terebélyes fák alatt, Jahve nevében mondtak átkot az északi
pártütőkre. A nép pedig, mivel nem volt, aki védje, szenvedett: szenvedte urait és
sanyargatóit, és senyvedte a háborút viselő hatalmasságok: Arám, Asszíria,
Babilón, Egyiptom folytonos támadásait . . .
Illés, Jahve prófétája
Jeroboám halála után egy emberöltővel Aháb került Izráel trónjára, sorrendben
immár a hetedik király. Atyja, Omri, a seregek vezére volt, s e tisztségből
emelkedett a trónra. Ő építtette Sómrónt, a fényűző új fővárost. Hatalmának híre
messzi országokba is eljutott. Fia, Aháb, a türoszi király leányát, Ízebelt vette
feleségül. Az asszonnyal együtt a türoszi isten, Baál tisztelete is meghonosodott
Izráelben. Jahve védelmében s a szegények szószólójaként lépett fel Aháb
uralkodása alatt Élijáhu, másképp Illés próféta. A nép sok történetet mesélt csodás
tetteiről.
Illés az egyik tavaszon így szólt Aháb királyhoz:
— Jahve életére mondom, ebben az évben se harmat, se eső nem áztatja a földeket,
hanem szárazság lesz, ahogyan most kijelentem.
Féltvén a király bosszújától, Jahve felszólította Illést:
— Menj el innét, költözz keletre, rejtőzz el a Kerit patak völgyében, amely a Jordán
felé folyik. Italod a patak vize legyen, ételedről majd én gondoskodom: hollóknak
adok parancsot, hogy tápláljanak.
Illés mindenben úgy tett, ahogy istene kívánta. Megtelepedett a Kerit völgyében, s
hollók hoztak neki minden reggel kenyeret és húst. Szomját a patak hűs vízével
oltotta. Senki sem tudta, hogy ott rejtőzködik. [446]
De néhány nap múlva kiszáradt a patak: nem hullott eső, elapadtak a forrásai.
Ismét Jahve mondta meg Illésnek, mit tegyen.
— Szedelőzködj, menj el Careptába, Szidón vidékére, s ott élj ezentúl. Parancsot
adtam egy tisztes özvegynek, hogy gondoskodjék rólad.
Illés mindenben úgy tett, ahogyan Jahve kívánta. Útnak indult, s midőn a város
kapujához érkezett, egy öreg anyókát látott hajlongani: rőzsét, gallyakat

mondái
szedegetett szegény.
— Adj egy korty vizet a korsódból, hadd igyam! — kérte. Az anyóka szó nélkül
abbahagyta a gyűjtögetést, kezébe
vette a hitványka cserépkorsót, s a kút felé indult. Illés utána kiáltott:
— Hozz, kérlellek, egy harapás kenyeret is, éhes vagyok!
— Honnan? Jahve életére mondom, csak maroknyi liszt van a ládám alján, pár
csepp olaj a korsóm fenekén: most gyűjtöm a száraz gallyat, hogy hazamenvén
megsüssem, fiammal együtt megegyem, aztán lefeküdjünk, s várjuk az éhhalált.
Semmim nincs, miből hozhatnék kenyeret?
— Kérlellek, menj csak haza, s tégy úgy, ahogy mondtam. Csodálkozott az özvegy,
de engedelmeskedett. Hazament, és mindenben megfogadta az ismeretlen ember
szavait. S íme, a korsóból az olaj, a ládából a liszt mindaddig nem fogyott ki, amíg
Jahve újra esővel nem permetezte a földet, hogy termést adjon. Ebből élt az özvegy
egész háza népe, a rokonok, szomszédok, s maga a próféta is.
Az özvegy fia egy napon megbetegedett; állapota már oly válságosra fordult, hogy
lélegzete elakadt, nyelve nem forgott. Mindenki várta, mikor száll el belőle a lélek.
A megtört anya vádlón-panaszosan sírta el bánatát Illés előtt.
— Így akarsz emlékeztetni bűneimre? Mit vétettem ellened, hogy most sújtasz
ekkora gyásszal! [447]
Illés nem vigasztalta, csak ennyit mondott:
— Add a kezembe fiadat.
Ölbe fogta a fiú elnehezült testét, s felvitte a lépcsőn a ház emeleti részébe. Ágyába
fektette, minden tagját kinyújtóztatta, majd Jahvéhoz könyörgött:
— Uram, Jahve, istenem, így büntetsz engem, hogy nyomorúságot hozol még arra
is, akinél lakom? Meg akarod ölni a fiát?! . . .
Imája végeztével ráfeküdt a fiúra: arca az arcán, teste a testén, karja a karján, lába
a lábán, szája a száján: lélegzetét lehelte a kékülő ajakba, lelkét fújta a halódó
testbe. Háromszor ismételte ezeket, és a fiú megéledt. Csodálkozva nézett fel,
megdörzsölte a szemét, egy nagyot tüsszentett, majd felült, s járni kezdett.
— Nézd, asszony, íme a fiad, él! — szólt Illés az özvegyhez, s az könnytől nedves
szemmel mondott köszönetet:
— Ma tudtam meg, hogy valóban Elóhim embere vagy, és Jahve szava igazság az
ajkadon!
*
A nagy szárazság kezdete után három évvel Jahve megparancsolta Illésnek, hogy
jelenjék meg Aháb színe előtt. A próféta elhagyta rejtekhelyét, és elindult, hogy
felkeresse a királyt.
A szárazság már mindenkit sanyargatott az országban: se ember, se barom nem
talált enyhülésre; kiszáradt a fű, még a dudvák is kókadtan porosodtak. Az éhség
iszonyatos volt. Aháb király előhívatta háza elöljáróját, Obadjáhut, aki istenfélő,
jámbor ember hírében állt, mert midőn Ízebel kiirtotta a prófétákat Izráel
területén, ő két barlangban ötven-ötven látnokot rejtett el az idegen származású
királynő tomboló haragja elől. Így szólt Aháb Obadjáhuhoz:
— Takarmány nélkül még lovaim, istállóm remek ménei is mind elpusztulnak.

mondái
Nosza, kerekedjünk fel, te menj az [448] egyik irányba, én majd a másikba térek:
keressük meg a patakok elapadt medrét, források kis mélyedését, sziklák
csermelyét: hátha ott találunk valami kis füvet, zöldet az éhező jószágnak! . . .
Útnak eredtek, ellenkező irányba. Obadjáhu nem sokáig vándorolt, amikor Illés
lépett eléje. Felismerte. Arca elborult.
— Nem te vagy Illés?
— Én vagyok, ne csodálkozz. Inkább menj vissza uradhoz, Aháb királyhoz, s szólj
neki arról, hogy a színe elé akarok jutni.
-— Halálba akarsz kergetni? Jól tudhatod, hogy téged a király mindenütt hajszolt,
kerestetett. Nem volt föld, amelyet ne jártam volna be nyomodban. Eltűntél, senki
sem látott. Csak a szörnyű éhínség jóslatát hallottuk a szádból. Most azt kívánod,
hogy jelentsem feltűntedet? De ha elmegyek uramhoz s megmondom neki: „Király,
Illés akar veled szólni", s mire eléje léphetnél, ismét láthatatlanná-fellelhetetlenné
válsz, bizony mondom, engem sújt halállal a király, és nem ment meg senki
bosszúálló kezéből! Ne akard hát a vesztemet!
— Ne félj semmitől, mert ez egyszer nem rejtőzködöm el a király elől!
Obadjáhu megkereste a királyt. Aháb visszafordult útjáról,- és Illés elé ment. Mikor
meglátták egymást, a király nem leplezhette gyűlöletét.
— Te vagy az, Izráel izgatója, ország felforgatója?! Illés méltósággal adta meg a
választ.
— Nem én forgattam fel az országot, hanem te és atyáid: ti voltatok, akik
felhagytatok Jahve tiszteletével, s helyette idegen isteneket, Baálokat imádtatok.
De most igazságot tesz az Úr: gyűjtsed egybe, Kármel hegyére, Baál minden papját
és áldozárát, akiket a parázna Ízebel a házába fogadott, s minden jóval tömi őket
— hadd versengjünk, mígnem kiderül, ki az igaz isten. [449]
Sok száz áldozár, próféta, pap gyűlt össze a Kármel hegyén. Mikor mindannyian
együtt voltak, közéjük lépett Illés is. De nem voltak egyedül: köréjük tömörült a
nép, kíváncsian figyelve, mi történik.
Jahve prófétája a néphez fordult.
— Meddig bicegtek a rossz felé, kétszínűek? Döntsünk! Ha Jahve az igaz isten, őt
kövessétek, ha Baál: válasszátok azt! Nézzétek: Ízebel kiirtott minden igaz
prófétát, én maradtam meg Jahve szolgálatában egyedül. Ők pedig, lám, mennyien
vannak! De adjatok két tulkot; vegyék ők az egyiket, legyen enyém a másik, s
mutassunk be áldozatot. Tűzzel ne közelítsünk az oltárhoz, s amelyik áldozat
önmagától lángra lobban, annak istene felelt a tűzben: az az igaz isten!
Baál papjai hajlandóak voltak a vetélkedésre. Megragadták a tulkot, leölték s
elkészítették. Megépítették az oltárt is, fát téve a hús és csont alá. Majd kiáltozni
kezdtek, Baál istent hívták segítségül.
— Baál, urunk, hallgass meg minket!
Délig ordítoztak így, de mit se használt. Az áldozat alatt nem lobbant fel a láng.
Déltájt Illés már gúnyolni kezdte őket:
— Kiáltozzatok hangosabban, hisz ő is isten, lehet más dolga is, mint hogy rátok
figyeljen. Biztosan töpreng valamin, talán úton jár, vagy épp a félreeső helyen végzi
dolgát. Kiáltozzatok nagyobb hangon: ha alszik, arra biztosan felébred!
Illés szavait harsány hahota kísérte, s ez még jobban elkeserítette Baál prófétáit.

mondái
Elővették kis tőrüket is, és ősi szokásuk szerint arcukat, mellüket hasogatták —
vér serkent az éles penge nyomán. Így ment ez esteiig, minden eredmény nélkül.
Illés végül megelégelte.
— Gyertek most át hozzám!
A tömeg szeme láttára építette fel Jahve oltárát, amelyet korábban földig
romboltak. Tizenkét követ vett, mert [450] tizenketten vannak Jákób fiai, a héber
nép törzsei is —Jahve pedig mindegyiküknek istene! Mély árkot húzott az oltár
körül; felvágta a fát, megépítette az áldozati máglyát, majd leölte a tulkot, és
rendben letette a farakásra.
— Töltsetek meg vízzel négy vedret! — szólt a körülállókhoz. Mikor már
csordultig töltve ott állt mellette a négy veder, sorra az oltárra öntötte tartalmukat.
— Még egyszer! — parancsolta, s az újabb négy veder vizet is az oltárra zúdította,
majd ismét négyet; a víz már annyira eláztatta az oltárt és környékét, hogy az árok
se fogadta be: kicsapott, és sikamlóssá tette a talajt.
Mikor mindezzel végzett, a próféta imába fogott. Segítségül hívta Jahvét.
— Ó, Uram, mutasd meg most, hogy te vagy az úr Izráelben, s amit én cselekszem,
a te parancsodból teszem.
Jahve válaszul tüzet lobbantott le az égből; lángra gyúlt a nedves fa, a kő, a por;
elpárolgott még az árkot töltő víz is. A láng az ég felé lobogott.
Mikor a sokaság ezt látta, földre borultak, mellüket verték, s egy emberként
kiáltották:
— Jahve az isten! Jahve az isten! Illés odaszólt nekik:
— Ragadjátok meg Baál papjait! Nehogy egy is elmeneküljön közülük!
A sokaság engedelmeskedett; Illés újabb parancsára a Kisón patakhoz vitték, s
egytől egyig megölték őket.
Aháb nyugtalan lélekkel tért vissza feleségéhez, Ízebelhez. Mindent elmondott
neki. De mielőtt még Ízebel haragja utolérhette volna, Illés már messze járt.
*
Ízebel tüstént fegyvereseket küldött a próféta után. Ó azonban tudta, hogy üldözik,
s egyik helyről a másikra kóborolt, sehol se maradt annyi ideig, hogy utolérhették
volna. [451]
Végül már csak a pusztában talált menedéket. Leült egy törpefenyő alá, s panaszos
sóhajra fakadt.
— Istenem, add, hogy meghaljak; jobb volna elpusztulnom, mint örökké így
menekülni. Vedd el a lelkem, én se vagyok különb azoknál, akik már rég megtértek.
..
Fájdalma felsorolásában hamar elaludt. Almában egy angyal érintette meg a vállát.
— Ébredj s igyál. Egyél, csillapítsd éhedet.
Illés felült, hát látta, hogy parázson sült pogácsa és friss víz van mellette —
megörült nagyon: evett és ivott. Erő költözött tagjaiba.
Újra szólt az angyal:
— Egyél, mert erődet meghaladó út áll előtted.
Illés jóllakott, s negyven napnyi utat tett meg ezzel az étekkel, oly dús volt, amit az
angyal tett eléje.

mondái
Hóreb hegyéig bírta erővel. Ott már leroskadt a fáradtságtól, s egy barlangba
húzódott.
— Uram, nagy a keserűségem miattad! Mindenki elhagyott, lerontották oltáraidat,
üressé váltak szentélyeid, prófétáidat fegyverrel ölték meg — ímé, már csak
egymagam vagyok életben, s engem is halálra üldöznek.
De szózatot hallott, mintha valaki ezt mondta volna:
— Lépj elő, s állj meg itt a hegyen — erre vonul el majd Jahve!
Kilépett — s íme: először egy hatalmas szélvihar támadt szeme előtt; fákat csavart
ki tövestől, megrendítette a sziklákat, kőzuhatagokat hajigált le a völgybe. De Jahve
nem volt a szélvészben.
Ezután földrengés következett. Felmorajlott a föld méhe, fenyegetően
visszhangozták a völgyek s az ormok. De Jahve nem volt a földindulásban sem.
Harmadszorra tűzvész támadt. De Jahve nem volt a tűzvészben sem.
Végül halk és szelíd hang szólította Illést. A próféta azonnal [452] meghallotta;
arcára vonta köntöse szárnyát, nehogy halál sújtsa, mert látta az istent;
előrelépett, és Jahve szavára figyelt.
— Mit csinálsz itt, Illés?
— Uram, Jahve — kezdte, s elmondta mindazt, ami történt és ami a szívét nyomta.
Jahve meghallgatta a szavát, felelt is rá:
— Térj vissza azon az úton, amelyen jöttél, hagyd el a sivatagot. Menj
Damaszkuszba, az ellenség fővárosába. Akit ott királlyá kensz, az fogja
megtizedelni Aháb népét, az igaz isten ellenségeit. Menj el Jéhuhoz, a seregbe.
Kend őt Izráel királyává. Akit az arámiak élve hagynak, azt Jéhu hányja majd
kardélre. Menj el Elísához, buzgó hívemhez, s válaszd őt társul magad mellé; ő lesz
az utódod a prófétaságban. Aki Damaszkusz királya elől elmenekül, azt Jéhu öli
meg. Aki Jéhu kezéből elmenekül, azt Elísa öli meg.
Illés engedelmeskedett.
Visszatértében meglátta Elísát, Sáfát fiát, amint béresei élén ökrökkel szántott. A
tizedik pár ökör mögött ő maga lépkedett, ő maga tartotta az ekeszarvat. Illés
melléje lépett, ráborította a palástját.
— Kövess.
Elísa otthagyta az ökröket, és a próféta után futott.
— Igen, uram, de engedd meg, hogy atyámhoz s anyámhoz szaladjak, hadd vegyek
búcsút tőlük, aztán követlek.
Hazatért, elköszönt szüleitől. Egy pár ökröt leöletett, az ekéből s más
szerszámokból hatalmas tüzet rakatott, azon sütötte meg a két ökör húsát. Az
emberekkel együtt elfogyasztották, s ettől kezdve az ifjú Elísa mindenben követte
mesterét, Illést.
Valóra vált, amit Illés a damaszkuszi királyról jövendölt. Az arámiak betörtek az
országba, súlyos pusztulást okoztak. Fennhéjázva hirdették:
— Jahve csak a hegyek istene, nem istene ő a síkságnak. Legyőzzük a síkságon!
[453]
Ezt azonban nem tűrte Jahve; Izráel győzött az arámiak fölött. Három év múlva
azonban még súlyosabb támadásra került sor. Az arámi király ellen szövetségre
lépett egymással Aháb és Jósáfát, Júda királya. Az ütközetben egy ellenséges

mondái
nyílvessző megölte Aháb királyt.
*
Aháb halála után Ahazjáhu kezdett uralkodni, de csakhamar súlyos betegség
támadt reá: kibukott a tornácon, és belső sérülései sehogyan se gyógyultak.
Ekronba küldött, Baál-zebúb istenhez, jóslatért — mondják, legyek felhőjében
trónolt ez az isten, s különösen a betegségek gyógyításáért tisztelték.
Ahazjáhu követeit azonban feltartóztatták az úton. Visszafordultak, s beszámoltak
a király előtt a történtekről.
— Milyen volt a külseje annak, aki elétek lépett? Emberei elmondták, hogy
szőrcsuhában járt, derekát bőröv
szorította. Haja bozontos, csapzott; hangja érdes és kemény volt.
— Ki más lenne ez, mint Illés, gonosz ellenségem! Ahazjáhu jól sejtette, valóban
Illés volt.
A király nem tűrte ezt a gyalázatot. Ötven válogatott harcost küldött a próféta
elfogatására.
Illés egy szirt tetején ült, s a katonák parancsnokának szavára sem jött le, hiába
hívta az kemény paranccsal:
— Illés, Jahve embere: a király szólít: jöjj le!
— Ha valóban Jahve embere vagyok: szálljon alá tűz az égből, s emésszen el téged
is, csapatodat is.
És tűz szállt alá az égből, s szempillantás alatt porrá égett mind az ötven királyi
katona.
A következő csapat ugyanígy járt. A harmadik szintén. Végül Jahve angyala szólt
Illéshez:
— Most már ne félj, menj le a királyhoz, veled leszek.
Illés engedelmeskedett. Ahazjáhu elé lépett, s dörgedelmes szavakban feddte meg
gyalázatos bálványimádásáért. [454]
— Nincs tán isten Izráelben, nem él Jahve, a mi istenünk, hogy Ekronba mégy,
Baál-zebúbhoz? . . . Bizony mondom, szörnyű halállal halsz!
Minden szava teljesedésbe ment. Ahazjáhu rettentő kínok között pusztult el,
lassan rothadó beleinek görcsei űzték a halálba.
*
De elkövetkezett Illés utolsó napja is. Magához akarta emelni őt Jahve. Tudta ezt a
próféta, s nem akarta, hogy halálának tanúja legyen. Még hívét és kísérőjét, Elísát
is elküldte maga mellől.
— Maradj itt, kérlek, mert engem máshová küldött Jahve — kérlelte. Elísa
azonban nem engedte becsapni magát. Nem tágított mestere mellől.
— Jahve életére mondom, nem hagylak el semmiképp! Mikor Bét-él felé
közeledtek, a próféták rendjének tagjai is hozzájuk csatlakoztak. Megrendülten
kérdezgették egymást és Elísát:
— Nem tudod, hogy ma Jahve magához ragadja uradat?
— De tudom, hallgassatok!
Jerikó környékén ismét el akarta őt küldeni Illés. De Elísa nem tágított.

mondái
A Jordán mentén sem sikerült megválnia kísérőjétől. Hiába ismételte Illés, hogy
Jahve másfelé küldi őt, Elísa mégsem maradt el. Tudta ő is, amiről a Mester tudott,
de hallgatott: mindenkinek be kell töltenie a sorsát.
Mikor a folyóhoz értek, Illés levette a palástját, összehajtotta, s rácsapott vele a
vízre — a Jordán kettévált, és mindketten száraz lábbal kelhettek át a medrén.
Miután átjutottak, Illés Elísához fordult:
— Kérlek, mondd meg, mit cselekedjek veled, mielőtt az égbe ragadtatom?
Elísa csupán egyet kért: [455]
— Szellemed kétharmada legyen csak rajtam, és boldog leszek.
Illés erősen ránézett:
— Súlyos dolog, amit kérsz. Én nem adhatom meg, csupán Jahve. De ha látod,
amint elragadtatom, bizony reád szállt szellemem kétharmada. Ha nem látsz,
abból tudhatod, hogy hiába kértél.
S továbbmentek, mindenféle dolgokról beszélgetvén.
Hirtelen tüzes szekér jelent meg, eléje tűzparipák voltak befogva. Kettejük között
ért földet. Illés felszállt a szekérre, s az, egy hatalmas széltölcsérben, az égbe
ragadta őt.
Elísa mindent látott, s keservesen kiáltotta:
— Ó, atyám, atyám! Ó, Izráel harci szekere, s te, ki azon utazol — hová tűnsz
előlünk! . . .
Majd megszaggatta ruháit. Kézbe vette Illés köpenyét. A Jordán vizére suhintott
vele — a folyó éppúgy kettévált, miként az előbb. Az ötven próféta ebből látta,
hogy Illés szelleme szállt Elísára. Elébe mentek, meghajoltak előtte.
— Köszöntünk téged, és a szolgáid leszünk! Íme, itt vagyunk ötvenen: küldj el
mindannyiunkat, hogy szétszéledjünk a hegyekben s a völgyeken, s keressünk,
hátha Jahve lelke, a forgószél valahol leteszi Illést, s mi megtalálhatnók? . . .
Hiába intette Elísa: — Ne menjetek! — ők nem tágítottak. De három nap múlva,
kimerülten az úttól, visszatértek.
— Illés nincs sehol.
Ettől a naptól kezdve Elísa volt a próféták vezére. Illés szelleme volt rajta, és sok
csodát tett — olyanokat, amelyeket még mesterétől tanult. [456]
Nábót szőlőskertje
Ez a történet még Aháb király és Illés próféta napjaiban esett meg. Nábót, a
jezreeli, egy szőlőskertet birtokolt Jezreel síkságán, Aháb, Sómrón királyának
palotája mellett. Aháb megkívánta Nábót szőlőskertjét. Így szólt Aháb Nábóthoz:
— Add nekem szőlőskertedet, jó lenne veteményesnek, közel van, épp házam
mellett. Sokkal értékesebb szőlőt adok helyette. Vagy ha úgy jobban tetszik,
ezüstben adom meg az árát.
Szólt Nábót Ahábhoz:
— Jahve őrizzen engem attól, hogy eladjam neked atyáim örökségét!
Aháb indulatosan, bosszúsan tért haza amiatt, amit a jezreeli Nábót mondott neki,
hogy „Nem adom neked atyáim örökségét?" Fekhelyére dőlt, elfordította arcát, s
még kenyeret sem evett. Belépett hozzá felesége, Ízebel, és szólt hozzá:

mondái
— Mi ez, hogy lelked háborog, és még kenyeret sem eszel?
— Mert beszéltem a jezreeli Nábóttal. Szóltam hozzá: „Add nekem szőlőskertedet
ezüstért, vagy ha úgy kívánod, másik szőlőskertet adok helyette." De ő ezt felelte:
„Nem adom neked a szőlőskertet!"
Szólt Ízebel, a felesége:
— Te uralkodsz most Izráel felett! Kelj föl, egyél a kenyérből, szíved viduljon. Én
megszerzem neked a jezreeli Nábót szőlőskertjét!
Ízebel leveleket írt a király nevében, lepecsételte a király pecsétjével, majd
elküldte Nábót városa vénjeihez és előkelőihez, akik együtt laktak Nábóttal. Ezt
írta a levelekbe:
,,Hirdessetek böjtöt, ültessétek Nábótot a nép élére. Ültessetek vele szembe két
mindenre kapható fickót, s azok tegyenek ellene tanúvallomást, e szavakkal:
»Káromoltad Elóhimot és a királyt!« Majd hurcoljátok ki a városból, és kövezzétek
halálra." [457]
Városának vénjei és előkelői, akik ott laktak, azt tették, amit Ízebel üzent nekik,
éppen úgy, ahogy a levelekben írta, melyeket hozzájuk küldött. Böjtöt hirdettek,
Nábótot ültették a nép élére. Egyszer csak előállt két mindenre kapható fickó,
szemben ültek le Nábóttal, és a két elvetemült fickó megvádolta Nábótot a nép
előtt, mondván:
— Nábót káromolta Elóhimot és a királyt!
Majd kihurcolták őt a városból, és kővel dobálták, míg meg nem halt.
Értesítették Ízebelt:
— Halálra köveztetett Nábót!
Ízebel, midőn meghallotta, hogy Nábót halálra köveztetett, szólt Ahábhoz:
— Eredj, foglald el Nábót szőlejét, amelyet ezüstön nem akart neked eladni, mert
Nábót már nem él, hanem meghalt. Aháb, midőn meghallotta, hogy Nábót halott,
azonnal lement a jezreeli Nábót szőlőskertjébe, hogy a birtokába vegye.
Jahve szava szólt Illéshez:
— Eredj, indulj azonnal Aháb elé, aki Izráel királya Sómrónban; ő most Nábót
szőlőskertjében van, lement oda, hogy a birtokába vegye. Szólj hozzá e szavakkal:
,,Ezt mondja Jahve: Meggyilkoltad, ugye, s el is foglaltad?" És mondd neki ezt: „Ezt
mondja Jahve: Azon a helyen, ahol Nábót vérét nyalták fel a kutyák, kutyák nyalják
fel a te véredet is!"
Aháb ezt mondta, mikor meglátta Illést:
— Hát rám találtál, ádáz ellenségem? Szólt Illés:
— Rád találtam, mert arra vetemedtél, hogy megtedd ezt, holott gonosz ez Jahve
szemében. De íme romlást hozok rád, utódaidat elsöpröm, kiirtom Aháb házát,
még a csecsemőt is, Izráelből. És Ízebel felől ezt mondja Jahve: Kutyák falják fel
Ízebelt Jezreel völgyében! Ha Aháb halála a városban lesz, kutyák falják őt fel, ha a
mezőn, az egek madarai falják őt fel.
Hallván Aháb e szavakat, megszaggatta ruháit, testére [458] darócot öltött, és
böjtöt kezdett; darócban hált, és jajgatva járt fel-alá. Jahve szava szólt Illéshez:
— Látod, mennyire megalázkodott előttem Aháb? Azért, mert megalázkodott
előttem, napjaiban még nem hozom rá a romlást; fiainak napjaiban hozom majd
házára a romlást.

mondái
Aháb az arámiak ellen vívott csatában esett el. Szekerét, amelyen az ütközetből
kihozták, vére beszennyezte, s midőn szolgái a patakban lemosták, a környék
kutyái odagyűltek, és nyalták Aháb vérét.
Aháb családjából a trónra került még Ahazjáhu, a fia.
Ahazjáhu fiának uralkodása idején Jéhu, az arámiak ellen harcoló sereg tisztje,
fellázadt a király ellen, megölte őt, és magának szerezte meg az uralmat, Elísa
tanítványa kente titokban királlyá.
Jéhu, győzelme után, felkereste Jezreelben Ízebelt, Aháb özvegyét. Mikor Jéhu
közeledtének hírét hallotta, Ízebel illatos olajjal, fejékkel szépítette meg magát. Az
ablakba állt, és a kapun belépő Jéhura kiáltott:
— Békét teremtettél már, uradnak gyilkosa? Jéhu felnézett, s kiáltott:
— Ki van ott mellettem?
Két-három főember nézett le rá az ablakból.
— Vessétek alá ezt a nőszemélyt!
Hívei engedelmeskedtek. Kidobták Ízebelt az ablakon. Az halálra zúzta magát, vére
a falakra freccsent, belegázoltak a lovak.
Jéhu bement a házba, evett és ivott, majd parancsot adott szolgáinak:
— Nézzetek utána annak az átkozottnak, és temessétek el, mégiscsak király lánya
volt.
A szolgák kimentek, de már csak Ízebel koponyáját, [459] lábszárcsontját és keze
fejét találták, a többit kutyák falták fel. Visszamentek és jelentették:
— Teljesedésbe ment, amit Jahve mondott Illés által: „Kutyák falják fel Ízebelt
Jezreel völgyében!"
Jéhu kiirtotta Aháb egész családját, mind a hetven férfit.
Az asszírok Jeruzsálem falai alatt
Vészteljes évszázadok következtek. A harc nem szűnt meg sem az országban, sem
a határokon. Nem egy király lett összeesküvés, gyilkosság áldozata, akár
Jeruzsálemben, akár Sómrónban ült a trónon. Néha rövid időre megerősödött
Izráel vagy Júda, s ilyenkor kedvezőbb helyzetük volt az asszírokkal vagy az
egyiptomiakkal szemben. De a két kis ország útjában volt a nagy birodalmaknak,
keresztezte hódító terveiket. Asszíria el akarta söpörni útjából a héberek államait.
Először Izráel esett áldozatul: Sómrón várát bevették s lerombolták, a lakosságot
elhurcolták, messze-messze vidékre, nap-keletre telepítették át, és délről hoztak
helyettük új telepeseket. Ezután már csak a kis Júda maroknyi népe állt az
Egyiptom felé törő asszírok útjában. De nem sokkal Sómrón elfoglalása után sor
került Jeruzsálem ostromára is.
A támadás Hizkijáhut, Júda királyát, uralkodásának tizennegyedik évében érte.
Hizkijáhu ekkorra már önálló királlyá növekedett. Győzelmet aratott a filiszteusok
fölött, elfoglalta Gáza erődjét, s elszakadt az asszíroktól, megtagadván az
adófizetést. Lerombolt minden szent helyet — a jeruzsálemi templomon kívül —,
a magaslatok oltárait, a szent oszlopokat, a szent ligeteket — ő zúzatta szét a
rézkígyót is, amelyet még Mózes csináltatott. Hizkijáhu asszírellenességét talán
Egyiptom is támogatta.

mondái
Szanhérib, asszír nevén Szin-ahé-eriba, a hódító és hatalmas király Egyiptom ellen
vonult. Serege sáskaként pusztította el [460] a tengerpartot; az erődítmények úgy
törtek meg előtte, mint a nádszál. Látva a sikeres asszír előnyomulást, Hizkijáhu
okosabbnak vélte, ha az összecsapást kikerüli. Követet küldött Lákisba — ott, e
Jeruzsálemtől délebbre fekvő városban volt Szanhérib főhadiszállása.
— Bűnös vagyok előtted, de kegyelmezz: bármilyen terhet rósz ki rám, elvállalom,
csak kerüld el városomat.
A váltság, amelyet Szanhérib követelt, óriási összegre rúgott. Ahhoz, hogy
megfizesse, Hizkijáhunak ki kellett ürítenie a palota s a templom kincsestárát, és
parancsára még azokat az arany vereteket is lefejtették a templom kapuiról,
amelyeket nemrégiben ő maga készíttetett híres külföldi mesterekkel. De minden
hiába. Szanhérib Jeruzsálem alá küldte a tartánt, serege főparancsnokát, hogy
vegye ostrom alá a várost.
Az asszírok körülhömpölyögték a falakat, őrséget állítottak minden kapu elé,
elzárták azt a kevés vizet is, amely alagúton folyt a városba. Olyan szoros őrség
ellenőrzött minden pontot, hogy észrevétlenül még madár se szállhatott át a
falakon.
A tartán és legfőbb tisztjei egy közeli dombra mentek, s onnan hívták tárgyalásra a
királyt. Hizkijáhu képviseletében Eljákim háznagy, Sebna írnok és Jóah udvari
krónikás jelent meg. A tartán tolmács útján beszélt velük, s jó hangosan ejtette a
szavakat, hogy hallja az is, aki nem akar odafigyelni.
— Azt kérdezzük a királyotoktól, milyen segítségre számít, hogy ellenünk mer
szegülni? Kibe veti bizalmát? Talán Egyiptomba? Egyiptom törékeny nádszál, a
szél első fuvallatára összeroppan, s felhasítja a tenyerét annak, aki
rátámaszkodott. Vagy tán így érveltek: "Jahvéban bízunk, ő majd segít"? De hisz ki
volt az, aki minden Jahve-oltárt lerombolt, s csak egyet hagyott meg, a
Jeruzsálemben levőt? Nem éppen a király? És még azt reméli, hogy Jahve a
segítségére siet! . . . De csak nézzetek körül: vajon istene egyet is megmentett-e
azon népek közül, melyeket megtámadtunk? Romba dőltek [461] a városok,
hamuvá égtek a falvak - s az istenek éppúgy fogságban vannak, nekünk szolgálnak,
mint maga a lakosság. Azt hiszitek tán, hogy veletek különbül történik? . . .
Egyre hangosabb lett a tartán szava. Hizkijáhu küldöttjei elsápadtak.
— Ne zsidóul szólj velünk, tartán — kérlelték —, kitűnően értjük az arámi
beszédet is. Nem kell, hogy a falakon levő egyszerű nép is értse, miről beszélünk.
Felnevettek erre az asszírok:
— Mit gondoltok, hozzátok küldött a nagy király, vagy inkább ehhez a néphez,
akinek majd, ha rátok hallgat, saját ürülékét kell megennie, vizeletét meginnia
éhségében!
S a falak felé fordultak, harsány és érthető héber szavakkal; hírnökök ismételték a
felhívás igéit.
— Ne hallgassatok Hizkijáhura, megtéveszt titeket. Adjátok fel a várat, adjátok
kegyelmünkre magatokat. Gyertek ki, és mindenki ehet a kertje gyümölcséből,
süthet a földje terméséből, ihatja szőlőskertje borát: mígnem egy még jobb,
dúsabban termő, gazdagabb földre viszlek majd benneteket — oda, ahol méz
folyik a földön, kenyér és szőlő munka nélkül terem, az olajfa roskadozik a

mondái
terméstől . . .
Hizkijáhu parancsot adott a katonáknak, hogy akármit is kiabálnak hozzájuk az
asszírok, hagyják válasz nélkül. Ezért ők nem is feleltek semmit, azonban a
városban nagy riadalom és kétségbeesés tört ki.
Az asszír vezérek szavai Hizkijáhut magát is megrémítették. Levetette királyi
ruháját, gyásza jeléül zsákba öltözött, és alázatosan leborult a templomban,
segítségért könyörgött Jahvéhoz. Majd követeket küldött Jesaja prófétához, aki ott
élt az ostromlottak közt, s szavával nem engedte elcsüggedni az elkeseredett
népet.
Jesaja biztató üzenetet küldött:
— Ne félj, Hizkijáhu király, mert Jahve így szólt: „Hiába szidalmaznak engem az
asszírok, megvédlek téged és a várost. [462]
Én vagyok az, aki nekik is megengedem, hogy hódítsanak, romboljanak, mert ez
felel meg terveimnek és szándékomnak: de gőgjéért, amellyel engem káromolni
merészelt, orrába fűzöm karikámat, szájába vetem zabolámat. Azon az úton tér
vissza, amelyen felvonult; dicsőség helyett kudarc vár reá!"
És egy reggel az ostromoltak hatalmas örömre virradtak. Az őrszolgálatot
teljesítők vették észre először, de hamar szétkiáltották egész Jeruzsálemben; híre
futott, s mindenki a falakra sietett, nézni, ami történt: éjszaka Jahve egy angyalt
küldött az asszírok táborába, s az száznyolcvanötezer katonát ölt meg pallosával.
Akik még életben maradtak, menekültek, prédát, fegyvert, kincseket — mindent
maguk mögött hagyván . . . [463]

mondái
TÓBIT ÉS CSALÁDJA AZ ASSZÍR FOGSÁGBAN
Jámbor és istenfélő ember volt Tóbit egész életében. Jahvét tisztelte, a

Jeruzsálemben lakozó istent, holott ő az északi államban, Izráelben lakott, s
törzsének tagjai mind az aranybika istenét imádták. Tóbit nem, ő minden évben
pénzzé tette a termés két tizedét, ahogyan a törvényekben tanulta, és
Jeruzsálembe ment, ott illendően ellátta a templom szolgálatában levő papokat, s
maga is kedvére időzött a fényességes városban. De amikor az asszírok feldúlták
Izráel városait és falvait, népének fiaival együtt Tóbit is fogságba került. Idegen
földre telepítették, Asszíria egyik keleti tartományába. Tóbit azonban nem
elegyedett az idegen isteneket imádók közé, a pogányok ételéből sem evett,
nehogy bűnnel fertőzze a lelkét. Hogy történt, hogy nem, Szalmanasszár király
megkedvelte, [464] és udvara fő-fő felvásárlójává tette. Tóbit a birodalom minden
városában megfordulhatott. Még tisztségét is sorstársai megsegítésére használta.
Egy ízben Médiában, Ráges városban járt, s mivel szűkölködni látta Gabaélt,
nemzetségében atyjafiát, tíz ezüsttalentumot hagyott nála, írás ellenében,
kamatmentes kölcsön gyanánt. De Szalmanasszár halála után, mikor már
Szanhérib uralkodott, hirtelen megromlottak a kereskedelmi kapcsolatok, és
lezárták a Média felé vezető utakat. Tóbit hamarosan kegyvesztett lett a király
szemében, mert mikor Szanhérib a sikertelen ostrom után hazatért Jeruzsálem
alól, Tóbit a király tilalma ellenére is rendre eltemette a bosszúból ártatlanul
legyilkolt izráelieket. Emiatt egy ideig bujdosnia is kellett, s csak azután térhetett
meg házába, hogy a királyt orvul meggyilkolták, és fia, Asszarhaddon lépett a
trónra.
Tóbitot felesége, Hanna szép fiúgyermekkel ajándékozta meg, akit Tóbiás néven
szólítottak. Egyszer — Tóbiás már derék ifjú legény volt ekkor —, egy nagy
ünnepen a dúsan terített asztal mellől felkelt Tóbit, s elküldte fiát, hogy hívjon meg
néhányat az útközben eléje kerülő szegény izráeliek közül az ebédhez.
— Siess, fiam, hogy hamarosan megtérj, addig én sem nyúlok az ételhez.

mondái
Tóbiás rövidesen visszajött, de szomorú hírrel. Az út mentén egy izráeli temetetlen
holttestét látta. Tóbit felkelt, kisietett házából, s titkon hazahozta a tetemet, hogy
majd napszállta után eltemesse. Hiába intették társai, ne tegyen ilyesmit, hisz
egyszer már bujdokolnia kellett a temetések miatt, de ő nem hallgatott rájuk.
Tóbitot nagy csapás érte. Az izzó napsütésben számos halottat mentett meg a
meggyalázás elől; este fáradtan ért haza, már nem volt ereje kezet mosni s
megtisztítani ruháját a vértől, nem is lépett hát a házba, nehogy beszennyezze,
áthágván a vallás parancsolatait. Inkább az eresz alatt dőlt le, s [465] csakhamar
elnyomta az álom. De nem tudta, hogy feje fölött egy fecskecsalád fészkel. A
véletlenül lehulló ganéj épp a szemébe esett s kimarta. A vakság borult Tóbitra.
Vagyona amúgy is gyorsan apadt, a jótékonyság tűzként emésztette, de most, hogy
háza gondjával többé nem törődhetett, különösen megszorultak. Hanna, a felesége
gazdag ninivei házaknál mindenféle asszonyi szolgamunkát végzett, ebből éltek.
Egyszer a napi bérén felül kis gödölyét is hozott magával, s már csettintgetett
nyelvével a finom falatra, de férje, gyanút fogván, visszaküldte a jószágot, nehogy
lopott holmit illessenek. Az asszony, noha eddig, férje példáját követve,
hallgatagon tűrte az ínséget és megpróbáltatást, most kifakadt:
— És te mit értél el jámborságoddal s az alamizsnákkal? Láthatod, mennyire
megérte! . . .
Istenéhez fohászkodott Tóbit, tőle várt már csak segítséget.
*
Ugyanaznap fordult az istenhez Sára is, Raguéi lánya Ekbatánában, a médek
földjén, mert apjának egy szolgálója gúnyolódva vágta a szemébe, hogy már hét
férje halt meg a nász előtt, s egyiktől sem kapott nevet. Istenhez fohászkodott Sára,
hogy szabadítaná meg őt az Asmodi nevű gonosz szellemtől, aki egyiptomi
tanyájáról — ahol a gonosz szellemek gyülekeznek — szobájába jött, és megölte
férjeit.
— Hiszen — mondta Sára — istenem előtt jól tudott, hogy csupán a vallás
törvényei iránt érzett tiszteletből vágyom férj után! . . .
Isten mindkettőjük kérését hallotta s meghallgatta, és Ráfaél angyalt, a színe előtt
álló hét főangyalok egyikét küldte le, hogy segítsen nekik. Ráfaél sudár ifjú alakját
öltötte fel, arca egy közismert héber család sarjának képmása volt, tartása
méltóságos és megnyerő. [466]
Imája után másnap eszébe ötlött Tóbitnak a tíz talentum ezüst, amelyet Rágesben
hagyott, Gabaélnál, de visszakérni, az utak lezárása miatt, már nem tudta. Fiát,
Tóbiást akarta útra bocsátani.
Bőségesen ellátta intelmekkel, atyai tanácsokkal, majd e szavakkal fordult hozzá:
— Fiam, te még ölbeli voltál, amikor Gabaélnál hagytam tíz talentum ezüstöt;
kérdezősködj, hogy juthatnál el hozzá, s hozd el a pénzt, írását pedig add vissza
neki. S ne félj, még ha szegények is vagyunk: sok jóban lesz részünk, csak istent
féljük, és nemesen cselekedjünk mindig.
— De atyám — aggodalmaskodott a fiú —, honnan ismer meg engem Gabaél,
hiszen soha nem látott, s én sem találkoztam vele. S a Médiába vezető utat se
jártam soha, hátha eltévedek?!

mondái
— Itt a kézvonása — adta át az írást az apa —, erről bizonnyal megismer, s átadja
a pénzt. Ami pedig az utazást illeti, fogadj valakit, aki járatos arrafelé, hogy jó
bérért elvezessen Rágesbe. Bár még éltemben térnél vissza a pénzzel!
Tóbiás engedelmeskedett apjának. Nem kellett soká keresgélnie, a városban hamar
talált vezetőt: sudár termetű, méltóságos tartású, megnyerő ifjút fogadott fel. Az
alku létrejötte után tüstént apja elé vezette új ismerősét. - — Ki vagy — kérdezte
a vak —, s honnan a származásod?
— A családokról akarsz tudakozódni, vagy vezetőt keresel a fiadnak? . . . Mégis, ha
érdekel, megnevezhetem származásomat.
Tóbit, hallván az előkelő neveket, megnyugodott szívében, s miután a bérben is
pontosan megegyeztek, útra bocsátotta a fiát.
Csak Hanna sírdogált a házban még egy ideig, de Tóbit bizakodó szavai végül őt is
megbékítették.
Ment a két vándor, s a ház hűséges kutyája előttük futott, mintha tudná, merre visz
gazdája útja. Az első éjjel a Tigris [467] folyó partján háltak. Este, mielőtt végleg
nyugovóra tértek volna, Tóbiás a vízpartra ment, hogy lemossa lábáról a
fáradságos út porát — s íme, egy hatalmas hal szökött ki a vízből, el akarta nyelni
az ifjút.
— Rántsd ki kopoltyújánál fogva! — így a vezető, mert ő nem vesztette el
lélekjelenlétét.
Sikerült is a halat partra húzni, s már ott hánykolódott-vergődött a lábuk előtt,
tátogott vízért, levegőért. Így szólt akkor társa Tóbiáshoz:
— Vedd ki szívét, máját és epéjét, tedd el a tarisznyádba, jó hasznukat veszed
még!
A hal ízletes húsát megsütötték, s amit nem tudtak elfogyasztani, sóval bepácolták,
hogy legyen mit enniök más napokon is. De Tóbiást egész úton nem hagyta
nyugodni a hal eltett belső része. Ekbatána felé közeledve, meg is kérdezte:
— Mondd, kérlek, miféle ereje van a hal belső részeinek? Készséges választ
kapott:
— A szivet és a májat tedd parázsra; füstje kikergeti a megszállottból a gonosz
szellemet. Az epéje pedig ismét látóvá teszi a hályogos szemet, csak meg kell
kenned vele.
Örült Tóbiás, és mivel estébe hajlott már a nap, az éjjeli szállás felől
kérdezősködött.
— Van itt Ekbatánában egy közeli rokonod, Raguéi, nála alszunk ma. És te
feleségül veszed a lányát, Sárát, mert mint rokon, még idegenben is kötelezve vagy
erre; tiéd lesz Raguéi minden vagyona, mert Sárán kívül sem fia, sem lánya
nincsen.
— De hisz hét férfi halt meg már mellette, s egyesek azt beszélik, ő ölte meg a
férjeit, mások meg, hogy valami gonosz szellem. Félek, hátha ez történik velem is.
Atyám egyetlen fia vagyok, örömtelen éjjelének szeme fénye. Ha meghalok,
vesztem őt is sírba viszi.
— A gonosz szellem, Asmodí miatt ne aggódj — biztatta [468] vezetője —, azért
ölte meg Sára férjeit, mert mocskos volt a szívük, amikor feleségül vették őt, s nem
hittek az igaz istenben. De te, amikor bemégy Sárához, égesd el serpenyőben a hal

mondái
szívét és máját, akkor nem férhet hozzád a gonosz.
Tetszett Tóbiásnak a beszéd, szívében szerelem fogant. Várakozással lépett
Ekbatánába.
Raguéi és Sára ismeretlenül is barátsággal fogadták őket, de a barátságosság
rögtön örömmé hevült, mikor megtudták, hogy rokonok. Raguéi ugyanis bátyja
volt Hannának, Tóbit feleségének.
— Jól ismerem Tóbitot, rokonomat; él-e még, egészséges-e? Mi hírt hoztatok
felőle? — hangzottak a szapora kérdések.
Raguéi örömében kost öletett, de Tóbiás megkérte a vezetőt, hogy váltson szót a
ház urával abban az ügyben is, amelyről a város kapuja előtt beszéltek. Az ifjú szólt
is Raguélnek, majd az, örömmel s félelemmel telve, ezt mondta Tóbiásnak:
— Egyél, igyál, érezd jól magad a házamban, hisz rajtad kívül senki sem érdemes
arra, hogy Sárát, lányomat feleségül vegye. Hogy téged ismerlek, már magam sem
szeretném máshoz adni őt, de tudnod kell, fiam, az egész igazságot. — És felfedte
előtte Sára szomorú történetét. Azonban Tóbiás és társa megnyugtatták az apát.
Így esett, hogy a ház szép szobájában ágyaztak estére Tóbiásnak és Sárának.
Tóbiás nem felejtkezett el útitársa intelmeiről: amikor bement Sárához, rögtön a
parázsra tette a májat és szívet; füstje mellett egész éjszaka virrasztottak, és
istenhez imádkoztak jámboran, hogy adjon áldást házasságukra.
Raguéi még napkelte előtt kilopózott, s a kertben megásta a sírt, nem bízván
abban, hogy Tóbiás életben marad. Reggel nagy volt mindannyiuk öröme, és
Raguéi is visszahányatta a gödröt szolgáival. Tóbiás megígérte, hogy két hétig
mulat Raguéinál, apósánál, mígnem befejezik a menyegzőt.
Napok múltával eszébe jutottak öreg szülei, megesett rajtuk [469] a szíve, de hogy
ne kelljen feleségétől elválnia, Tóbiás megkérte vezetőjét, hogy hozza el helyette a
tíz talentumot Gabaéltől, nehogy túlságosan is megvárassák atyjukat a
hazatéréssel, hisz az öreg bizonyára számolja a napokat, mikor kell fiának újra
megjelennie. Az ifjú el is indult két tevével, négy szolgával. Nem sok nap telt el, és
meghozta a tíz talentum ezüstöt.
*
Tóbit izgatottan várta a napot, amelyen újra magához ölelheti fiát. Mindennap
felkapaszkodott a közeli domb tetejére, s felesége, aki még messzire látott, alig
győzte kíváncsiságát kielégíteni.
— Nem, nem ő jön még — mondta, s neki is összeszorult ilyenkor a torka.
— Mi történhetett? — beszélgettek aggódva. — Tán meghalt Gabaél? Vagy a
fiúnak esett baja? — Ez utóbbit az anya fájó szíve mondatta, aki a menyegző
tizennégy éjszakáját — mert ennyit kértek a vándorok — álmatlanul sírta végig,
nem is sejtve, hol késlekedhet Tóbiás. De ha fennhangon aggodalmaskodott, Tóbit
eloszlatta kétségeit.
— Nem, a fiúnak nem történt baja. Meglásd, hazatér.
Eközben Tóbiás és társa is útra készülődtek. Raguéi nehezen engedte el őket, de
végül mégis sajnálat ébredt benne Tóbiás öreg szülei iránt.
Gondosan kettéosztotta háza minden vagyonát, még cselédségét is, s ezt adta
lányával Tóbiásnak. Hosszúra nyúlt a tevekaraván, amely a dús, gazdag hozományt

mondái
és a két házastársat vitte.
— Gondold meg, Tóbiás — mondta egyszer az ifjú, amikor a tevék különösen sok
időt töltöttek egy itatónál —, hogy atyád izgatottan számlálja a napokat; menjünk
mi ketten előre, Sára és a cselédek majd a nyomunkban jönnek a vagyonnal. [470]
Előresiettek, s a kutya is ott ugrándozott körülöttük. Éjjel alig aludtak, mentek
tovább.
Hanna egyre az utat kémlelte; s a gomolygó porfelhőben is felismerte fiát és
útjának társát.
— Jön a fiam! — kiáltotta, s futásnak eredt. Tóbit is felkelt, hogy utána fusson, fiát
üdvözölni, de megbotlott; fel már a fia emelte. Hogy valóban Tóbiás jött meg, azt a
gazdájához törleszkedő kutya is megerősítette.
Tóbiás kísérője a találkozás viharos örömében sem felejtkezett el Tóbit vakságáról.
— Tedd a hal epéjét a szemére! — szólt Tóbiásnak. Benn a házban leült az öreg, s
fia a szemére rakta a hal epéjét; egy keveset várakoztak, majd Tóbit a szeméhez
emelte kezét, levonta róla a hályogot, biztos mozdulattal felállt, és a hirtelen
fénytől hunyorgó szemmel borult fia nyakába:
— Látom Tóbiást, a fiamat! — kiáltotta.
Leültek, és Tóbiás elmesélte egész történetüket, a haltól a házasságáig.
Amikor hét nap múlva megérkezett a karaván is, Tóbit örömmel lépett menyéhez,
szeretettel köszöntötték egymást, és otthon újabb hét napon át ünnepelték Sára és
Tóbiás házasságát.
Tóbitnak jutott eszébe fia kísérője, a sudár ifjú; megtanácskozta Tóbiással, s úgy
döntöttek, hogy a tíz talentumnak és a Raguéltől kapott hozománynak egyaránt
felét ajánlják fel neki jó szolgálataiért.
De ekkor az ifjú alakját öltött Ráfaél angyal felfedte kilétét az ámuló család előtt:
— Helyes, ha a király dolgait titokban kell tartani, mi szükség azonban isten
dolgainak elrejtésére? Te, Tóbit, sok jámbor dolgot cselekedtél, kedvessé váltál
isten előtt; akkor határoztatott el, hogy próbára tesznek, te azonban
nyomorúságodban sem tántorodtál meg. Isten elhatározta, hogy megsegít téged is,
Sárát is, aki igaz életével rászolgált a szabadító [471] jutalomra. Én Ráfaél angyal
vagyok, isten küldött hozzátok. S habár úgy látszott, mintha veletek együtt ettem-
ittam-aludtam volna, én mégis láthatatlan étellel éltem, láthatatlan italt
fogyasztottam. Az én eledelemet emberek nem láthatják, nem ízlelhetik. De ideje
már, hogy visszatérjek ahhoz, aki hozzátok küldött; ti pedig áldjátok istent, s
írjátok meg egy könyvben mindazt, ami veletek történt. [472]

mondái
DÁNIEL: A BABILÓNI FOGSÁG MONDÁI
Dániel neveltetése
Bábel királya, Nebukadnecár, hatalmas serege élén elfoglalta és feldúlta

Jeruzsálemet, s lakossága egy részét fogságba hurcolta. A templom kincseit, az
áldozati edényeket zsákmányként fővárosába vitte.
A király parancsot adott a főudvarmesternek, hogy válasszon ki Izráel fiai közül
királyi vagy előkelő származású ifjakat, akiknek arca szép, termete hibátlan, esze
éles, járatosak minden tudományban, tanultak és műveltek, akik majd a királyi
palotában teljesítenek szolgálatot, vagy a káld iratokat és nyelvet tanítják. A király
ezek ellátását saját asztaláról biztosította, onnan kaptak ételt és bort, abból,
amiből a király is [473] inni szokott. Három évig nevelik őket, s azután a király
színe elé kell állniok.
A kiválasztott ifjak között négy volt Júda törzséből: Dániel, Hananja, Misáéi és
Azarja. A főudvarmester megváltoztatta nevüket, Balatsacár, Sadrak, Mésák és
Abéd-Nebó lett a káld nevük. Dániel szívébe vette, hogy nem gyalázza meg magát a
király eledelével és itala borával. Kérte a főudvarmestert, hogy engedje meg ezt
neki. Dániel kedves volt a főudvarmester előtt, az szerette őt.
— Félek uramtól, a királytól — felelte a kérésre a főudvarmester —, mert ő
rendelkezett ételetek és italotok felől, s ha meglátná, hogy arcotok beesettebb,
mint a többi ifjúé, akkor az én fejemre hárul a vétek.
Szólt Dániel a felügyelőnek, akit a főudvarmester Dániel, Hananja, Misáéi és Azarja
fölé rendelt, és mondta:
— Vesd alá, kérlek, szolgáidat tíznapos próbának. A zöldségfélékből adjanak ételt
nekünk, inni pedig vizet. Azután majd mutassák meg neked a mi arcunkat és a
többiek arcát, akik a király eledelét eszik. Így döntsél.
A felügyelő meghallgatta kérésüket, és tíznapos próbának vetette alá Dánielt és
három társát. Eltelvén a tíz nap, szebbnek látszott arcuk, kövérebbnek testük, mint
azoké, akik a király eledelét ették. Ezért a felügyelő visszatartotta élelem-
adagjukat és italuk borát, s zöldséget adott nekik.
Az isten ezeknek az ifjaknak, mind a négyüknek, bölcsességet adott, és tudós

mondái
jártasságot az iratokban és a tudományban; Dánielnek még képzettséget a
látomásokban és álmokban is.
A tanulásukra kijelölt idő végén, amint megparancsolta a király, a főudvarmester
Nebukadnecár király elé vitte az ifjakat. A király szót váltott velük, s mindazokban
a tudományokban és bölcsességben, amelyből megvizsgálta őket, Dániel, Hananja,
Misáéi és Azarja tízszerte különbnek mutatkozott a többi ifjúnál, sőt az ország
bölcseinél és varázslóinál is.
Dániel a királyi udvarba került szolgálatra. [474]
Nebukadnecár álma
Uralkodása tizenkettedik évében Nebukadnecár álmokat álmodott. Nyugtalan volt

a lelke, hirtelen felriadt, s álmai elszálltak tőle. Parancsot adott, hogy hívják elő a
bölcseket, varázslókat, ráolvasókat, káld álomfejtőket. Azok a király színe elé
álltak. Szólt nekik a király, és mondta:
— Álmot álmodtam, és lelkem nyugtalan az álom értelme miatt.
Szóltak a bölcsek a királynak, és mondták arámi nyelven:
— Örökké éljen a király! Mondd el szolgáidnak az álmot, és értelmét közölni
fogjuk.
Mondta a király a káld bölcseknek:
— Szavam szilárd: ha nem tudatjátok velem az álmot és értelmét, darabokra
szaggattatlak titeket, s házatokat szemétdombbá tétetem. Ha az álmot és értelmét
tudatjátok velem, nagy jutalmat, ajándékokat és kitüntetést kaptok tőlem. Ezért
közöljétek az álmot és értelmét.
Másodszor is mondták a káld bölcsek a királynak:
— A király mondja el szolgáinak az álmot, és értelmét közölni fogjuk.
Mondta a király:
— Bizonnyal tudom, hogy időt akartok nyerni, mert látjátok, hogy szavam szilárd.
Ha az álmot nem tudatjátok velem, ez az ítélet felőletek: hazug és álnok szavakkal
akartok feltartani, csakhogy múljék az idő. Mondjátok el hát az álmot, s abból
tudni fogom, hogy értelmét is közlitek majd velem.
Mondták a káld bölcsek a királynak:
— Nincsen olyan ember a földön, aki közölni tudná a király álmát; ilyen dolgot
egyetlen hatalmas és nagy király sem kérdezett egyetlen bölcstől, varázslótól, káld
álomfejtőtől sem. A dolog, amit a király kérdez, nehéz. Nincs más, aki felelhetne rá
a királynak, legfeljebb az istenek, akik távol vannak s nem tartózkodnak az
emberek között. [475]
Válaszukon haragra lobbant Nebukadnecár király, és parancsot adott, hogy Bábel
minden bölcsét veszejtsék el. A parancsot továbbadták, hogy öljék meg Bábel
bölcseit. Dánielt és társait is halálra keresték. Ekkor Dániel találékonyan
felvilágosítást kért Arjóktól, a királyi kivégző osztag parancsnokától, aki elindult,
hogy megölje Bábel bölcseit:
— Miért adta ki a király ezt a kegyetlen rendeletet?
Arjók, a király tisztségviselője, elmondta a dolgot Dánielnek. Dániel kérte a
királytól, hogy adjon időt neki, míg az álom értelmét közli a királlyal. Majd

mondái
hazament, és tudatta a dolgot társaival, Hananjával, Misáéllel és Azarjával.
Kegyelmet kértek az egek istenétől, e titok felfedését, nehogy Dániel és társai is
elpusztuljanak Bábel többi bölcsével együtt. Az éjszaka folyamán a titok felfedetett
Dániel előtt. Dániel áldást mondott az egek istenére. Mondta:
Neve áldott legyen örökkön örökké,
mert istené a bölcsesség s az erő.
A korokat és időket ő változtatja meg,
királyokat dönt és királyokat tesz,
bölcsességet ad a bölcseknek,
tudást a tudósaknak, és belátást.
A mélységeket, az elrejtettet feltárja,
tudja, mi van a sötétségben,
és tőle ered a fény.
Hálát adok, köszönöm neked, atyáim istene,
hogy bölcsességet és erőt adtál nekem,
és tudattad velem, amit kértünk tetőled:
a király dolgát hogy tudattad velünk.
Dániel Arjók elé lépett, akit a király megbízott, hogy veszejtse el Bábel bölcseit,
szólt neki, és mondta:
— Ne veszejtsed el Bábel bölcseit, hanem vigyél engem a király elé, és az álom
értelmét közlöm vele. [476]
Arjók sietve a király elé vitte Dánielt, szólt neki, és mondta:
— Találtam egy embert Júda foglyai között, aki az álom értelmét közölni tudja a
királlyal.
Kérdezte a király Dánielt, akit Balatsacárnak hívtak:
— Vajon képes vagy tudatni velem az álmot, amelyet láttam, és értelmét?
Felelte Dávid a királynak:
— A titkot, amelyet a király kérdezett, nem tudják a királlyal közölni a bölcsek,
varázslók, ráolvasók, igézők, de ott van isten az egekben, ő felfedi a titkokat, és
tudatja Nebukadnecár királlyal, mi lesz az eljövendő napokban. Íme, ez volt álmod,
amit ágyadban láttál:
„Király, te arról töprengtél ágyadban, hogy mi lesz a jövendő, és a titkok felfedője
tudatta veled, mi lesz a jövendő. Énelőttem pedig nem valami mindenkiénél
különb bölcsesség miatt van felfedve ez a titok, hanem hogy a király megtudja a
dolog értelmét, és megértse szíve gondolatait. És amit láttál, király: egy hatalmas
szobor, igen nagy és csodás fényű, állt előtted, de az arca félelmetes volt. A szobor
feje színarany, melle és karjai ezüst, hasa és combjai réz, lábszárai vas, lábai pedig:
részben vas, részben agyag. És láttad, hogy egy kő szakadt le — bár kéz nem
érintette; a szobrot lesodorta vas és agyag lábairól, és szétzúzta azokat. Akkor
egyként összetört vas, agyag, réz, ezüst és arany, olyanná lettek, mint a pelyva a
nyári szérűn, a szél elsodort mindent, még a helyüket se találták meg. És a kő,
amely elsodorta a szobrot, nagy heggyé lett, és betöltötte az egész földet.
Ez az álom, és értelmét is elmondjuk a királynak.
Te, ó, király, királyok királya, akinek az egek istene birodalmat, erőt, hatalmat és
dicsőséget adott, és minden helyet a kezedre bízott, ahol emberek, a mező állatai,

mondái
az egek madarai laknak, és valamennyiük parancsolójává tett: te vagy az arany fej.
Utánad más királyság következik, jelentéktelenebb, [477] mint te. És a harmadik
királyság, a réz, az egész földön uralkodik. A negyedik királyság erős lesz, mint a
vas, hiszen a vas összezúz és elpusztít mindent: amazokat összezúzza és
elpusztítja, mint a vas. S hogy részben vas, részben agyag lábakat és ujjakat láttál:
a királyság megosztott lesz, de lesz benne a vas erejéből, mint ahogy a vasat
elkeveredve láttad az agyaggal. S hogy a vasat elkeveredve láttad az agyaggal: azok
emberi sarj révén keverednek el, de nem lesznek egymáshoz tartozók, mert a vas
nem egyesül az agyaggal. És azoknak a királyoknak a napjaiban az egek istene egy
királyságot támaszt, amely soha nem pusztul el, és ez a királyság nem kerül át más
néphez, hanem szétzúzza és megsemmisíti mindezeket a királyságokat, maga
azonban megáll mindörökre, minthogy láttad, hogy egy kő szakadt le a szikláról —
bár kéz nem érintette, és szétzúzta a vasat, rezet, agyagot, ezüstöt és aranyat.
A nagy isten tudatta a királlyal, hogy mi lesz az eljövendő napokban. Biztos az
álom és megbízható az értelme."
Nebukadnecár király arcra borult Dániel előtt, és a földre vetette magát;
megparancsolta, hogy kellemes illatot füstöljenek előtte. Szólt a király, és mondta
Dánielnek:
— Igaz hát, hogy istenetek az istenek istene, a királyok ura, a titkok felfedője,
hiszen te fel tudtad fedni ezt a titkot!
És a király magas tisztségbe emelte Dánielt, sok ajándékkal ajándékozta meg, és az
egész Bábel tartomány urává tette, és Bábel valamennyi bölcsének elöljárójává
nevezte ki. Dániel kérte a királytól, hogy Bábel tartomány fölé Sadrak, Mésák és
Abéd-Nebó neveztessék ki, s ő maga a király udvarában maradt. [478]
A tüzes kemencében
Nebukadnecár király hatalmas aranyszobrot csináltatott — országa főistenének,

Bél-Marduknak képe mását, s követeket küldött, hogy gyűjtsék egybe a satrapákat,
kormányzókat, tartomány-elöljárókat, tanácsnokokat, kincstárnokokat, bírákat,
rendőröket és a tartományok irányítóit. A szobor felavatására egybegyűlt
valamennyi satrapa, kormányzó, tartomány-elöljáró, tanácsnok, kincstárnok, bíró,
rendőr, a tartományok minden irányítója, és a szobor előtt álltak. A hírnök
fennhangon hirdette ki a parancsot minden népnek, nemzetnek és nyelvnek, hogy
amikor meghallják a kürt, síp, harsona, lant, citera, hárfa, duda és más hangszerek
hangját, boruljanak le, és vessék a földre magukat az aranyszobor előtt, amelyet
Nebukadnecár állíttatott. Ha pedig valaki nem borul le, és nem veti a földre magát
az aranyszobor előtt, amelyet Nebukadnecár állíttatott, abban a pillanatban
vettessék tüzes kemence belsejébe. Ezért a népek, amikor meghallották a kürt, síp,
harsona, lant, citera, hárfa, duda és más hangszerek hangját, leborultak, és a földre
vetették magukat az aranyszobor előtt, amelyet Nebukadnecár állíttatott.
A káldok ebben az időben megvádolták a júdabelieket Nebukadnecár király előtt:
— Örökké éljen a király! Vannak júdabeli férfiak, akiket Bábel tartomány élére
állítottál, Sadrak, Mésák és Abéd-Nebó: ezek a férfiak, ó, király, mit sem törődnek
veled, nem félik isteneidet, és az aranyszobor előtt, amelyet állíttattál, nem vetik

mondái
magukat a földre.
Erre Nebukadnecár nagy haragra gerjedt, s elrendelte, hogy hozzák elébe
Sadrakot, Mésákot és Abéd-Nebót. Amikor elébe hozták őket, szólt nekik a király,
és mondta:
— Való igaz, hogy nem félitek az isteneket, és az aranyszobor előtt, amelyet
állíttattam, nem vetettétek a földre magatokat? Készüljetek hát, s amikor
meghalljátok a kürt, síp, [479] harsona, lant, citera, hárfa, duda és más hangszerek
hangját, boruljatok le, és vessétek a földre magatokat az aranyszobor előtt,
amelyet állíttattam. De ha nem teszitek, abban a pillanatban tüzes kemence
belsejébe vettettek. S akkor ki az az isten, aki megment titeket az én kezemből?
Felelték a királynak Sadrak, Mésák és Abéd-Nebó:
— Íme, istenünk, akit mi félünk, meg tud menteni minket az égő tüzes
kemencéből. De ha nem tenné is, tudd meg, ó, király, hogy nem féljük isteneidet, és
az aranyszobor előtt, amelyet állítottál, nem vetjük a földre magunkat.
Nebukadnecárt harag töltötte el, arcának színe megváltozott. Parancsot adott és
elrendelte, hogy fűtsék be a kemencét hétszer erősebben, mint ahogy be szokták
fűteni. És megparancsolta legerősebb katonáinak, hogy kötözzék meg Sadrakot,
Mésákot és Abéd-Nebót, s vessék őket az égő tüzes kemencébe.
E három férfit megkötözték, és nadrágjaikban, köntöseikben, fejfedőjükben az égő
tüzes kemencébe vetették őket. És mivel a király parancsából a kemence izzó tüzes
volt, a tűz lángja megölte azokat a katonákat, akik Sadrakot, Mésákot és Abéd-
Nebót odahurcolták. A három férfi pedig az égő tüzes kemence belsejébe esett,
megkötözve.
Nebukadnecár király hirtelen megijedt, felállt sietve, és megkérdezte tanácsnokait:
— Nem hárman voltak, akiket megkötözve a tűzbe vetettünk?
— Így volt, király.
— De íme, négy férfit látok járkálni a tűzben szabadon, semmi sérülés nincs
rajtuk, s a negyedik olyan, mint aki az istenek közül való.
Ekkor Nebukadnecár az égő tüzes kemence ajtajához lépett, és mondta:
— Sadrak! Mésák! Abéd-Nebó! A felséges isten szolgái! Gyertek ki, és jöjjetek ide!
[480]
Sadrak, Mésák és Abéd-Nebó ekkor kijöttek a tűzből. Odagyűltek a satrapák, a
kormányzók, a tartomány-elöljárók, a király tanácsnokai, és nézték ezeket a
férfiakat: testükön nem fogott a tűz, fejükön egy hajszál sem égett meg, és
nadrágjuk nem pörkölődött meg; még a tűz szaga sem érződött rajtuk.
Szólt Nebukadnecár, és mondta:
— Áldott legyen az ő istenük, hogy elküldte angyalát, és megmentette szolgáit,
akik bíztak őbenne, s megszegték a király parancsát, nem féltvén testüket; akik
nem féltek más istent, és nem vetették a földre magukat, csak a maguk istenét
félték. Ezért megparancsolom, hogy szaggattassák darabokra bárki, aki káromolja
Sadrak, Mésák és Abéd-Nebó istenét, háza pedig tétessék szemétdombbá, mert
nincs más isten, aki úgy megszabadítson, mint az ő istenük.
És Nebukadnecár magas tisztségbe emelte Sadrakot, Mésákot és Abéd-Nebót
Bábel tartományban.

mondái
A falra író kéz
Egy későbbi király, Bélsacár, nagy lakomát rendezett ezer főemberének, és bort is
ivott az ezer előtt. Bélsacár boros elmével mondta, hogy „Elő az arany és ezüst
edényekkel!" — ezeket apja, Nebukadnecár hurcolta el a palotából Jeruzsálemben.
— A király és főemberei, feleségei és ágyasai akartak ezekből inni. Akkor
előhozták az arany és ezüst edényeket, amelyeket a palotából — ez Isten háza —
hurcoltak el Jeruzsálemben, és ittak belőlük a király és főemberei, feleségei és
ágyasai. Itták a bort, és magasztalták az aranya, ezüst, réz, vas, fa és kő isteneket.
Abban a pillanatban egy emberi kéz ujjai jelentek meg, és a királyi palota meszelt
falára írtak, a gyertyatartó előtt. És a király nézte az író kézfejet. [481]
A király arca elváltozott, csípőjének ínai megoldódtak, két térde összeverődött,
gondolatai megzavarodtak. Fennhangon kiáltott a király, hogy hozzák a
ráolvasókat, jósokat, káld bölcseket. Erre Bábel királyságának valamennyi bölcse a
színe elé állt. Szólt a király, és mondta Bábel bölcseinek:
— Bárki, aki elolvassa ezt az írást, és értelmét nekem megmondja: bíbort ölt, és
nyakára aranylánc kerül, és harmadikként uralkodik a királyságban.
De azok nem tudták az írást elolvasni és értelmét a királynak megmondani. Akkor
Bélsacár király nagyon megrémült, arca elváltozott, és főemberei is megrémültek.
Hallván a király és főemberei hangját, a királynő belépett a lakoma termébe. Szólt
a királynő, és mondta:
— Örökké éljen a király! Gondolataid ne rémítsenek! Arcod ne változzék el! Él egy
férfi királyságodban, akiben a szent istenek szelleme lakozik, és a te atyád
napjaiban tudás, értelem és bölcsesség — mint az istenek bölcsessége —
találtatott benne, és Nebukadnecár király, a te atyád, a varázslók, ráolvasók, káld
bölcsek elöljárójává tette őt; mindez azért, mert áradóan sok szellem, tudás,
bölcsesség, álomfejtő képesség, talányok megfejtésének és csomók megoldásának
tudománya találtatott benne. Dánielnek hívják, de a király Balat-sacárnak nevezte.
Most tehát hívattassák Dániel, és ő megmondja az írás értelmét.
Dánielt a király színe elé vitték. Szólt a király, és mondta Dánielnek:
— Te vagy az a Dániel, Júda foglyai közül, akiket atyám, a király hurcolt el?
Hallottam felőled, hogy az istenek szelleme lakozik benned, és áradóan sok
szellem, tudás, bölcsesség találtatott benned. Most hozták elém a bölcseket és
ráolvasókat, hogy elolvassák ezt az írást, és értelmét megmondják nekem, de nem
tudják a szavak értelmét megmondani. Ám én azt hallottam felőled, hogy értesz az
álmok megfejtéséhez és a csomók megoldásához. Ezért, ha el tudod olvasni az
írást, és [482] meg tudod nekem mondani az értelmét: bíbort öltesz, és nyakadra
aranylánc kerül, és harmadikként uralkodsz a királyságban.
Szólt Dániel, és mondta a király előtt:
— Tartsd meg ajándékaid magadnak; kitüntetéseid add másnak. De az írást
elolvasom a királynak, és értelmét megmondom neki. Király! A felséges isten
királyságot, hatalmat, méltóságot és erőt adott Nebukadnecárnak, a te apádnak, és
a hatalom miatt, amelyet neki adott, féltek tőle és rettegtek előtte a népek,
nemzetek és nyelvek, mivel megölte, akit akart, és életben hagyta, akit akart, és
felemelte, akit akart, és alávetette, akit akart. Mikor azonban fennhéjázó lett a

mondái
szíve, gőggel megkeményedett a lelke: letétetett királyi trónjáról, és elvétetett tőle
a méltóság. És ki volt űzve az emberek közül, és szíve az állatokéhoz lett hasonló,
és együtt lakott a vadszamarakkal, és füvet evett, mint az ökrök, és testét az egek
harmatja áztatta. De felismerte, hogy az emberi királyságban is a felséges isten
uralkodik, s ő azt állítja az élre, akit akar. Te pedig, az ő fia, Bélsacár, noha tudtad
mindezt, szíved nem aláztad meg. Sőt fennhéjázásod az egek ura ellen támadt, és
magad elé hozattad az ő házának edényeit, és bort ittatok belőlük, te és
főembereid, feleségeid és ágyasaid, és magasztaltad az ezüst, arany, réz, vas, fa és
kő isteneket, akik nem látnak, és nem hallanak, és nem tudnak, de nem
dicsőítetted az Istent, akinek kezében van leheleted, és színe előtt minden utad.
Ezért küldte ő a kézfejet és az írást, amely fel van írva. És íme az írás, amely fel van
írva:
MENÉ, MENÉ, TEQÉL U-PARSZÍN
A szavak jelentése: MENÉ (meg van számolva) — azaz Isten számot vet
királyságoddal, és véget vet neki; TEQÉL (meg van mérve) — azaz megmérettél a
mérlegen, és könnyűnek találtattál; U-PARSZÍN (és szét vannak szórva, vagy: és a
[483] perzsák) — azaz királyságod szétszóratott, és átadatott Médiának és
Perzsiának.
Akkor Bélsacár parancsot adott, és bíborba öltöztették Dánielt, aranyláncot
akasztottak nyakába, és kihirdették, hogy ő uralkodik harmadikként a
királyságban.
Bélsacár, a káldok királya megöletett ezen az éjszakán, és a méd Dareiosz vette át a
királyságot, mintegy hatvankét éves korában.
Dániel az oroszlánveremben
Dareiosz királyságában százhúsz satrapát nevezett ki a tartományok igazgatására,

azok fölé pedig három főkormányzót. Ezek egyike Dániel volt; a satrapák neki
tettek jelentést, és ő ügyelt, hogy a király ne károsodjék. Dániel azonban
kiválóbbnak bizonyult, mint a főkormányzók és a satrapák, mert nagy lélek volt
benne, s a király az egész királyság élére akarta állítani. Ekkor a főkormányzók és
satrapák arra törekedtek, hogy a királyság ügyeiben mulasztáson kapják rajta
Dánielt, de semmi hibát vagy vétket nem találtak, mert ő hűséges volt. Erre így
beszéltek ezek a férfiak:
— Nem kaphatjuk rajta mulasztáson Dánielt, legfeljebb istenének törvénye miatt.
A főkormányzók és satrapák a királyhoz rohantak, és így szóltak neki:
— Örökké éljen a király! Tanácskozást tartottak a királyság főkormányzói, a
satrapák, a kormányzók, a tanácsnokok és a tartomány-elöljárók, és úgy vélik,
hogy királyi rendeletet kell kiadni, erős tilalmat, hogy bárki — tekívüled, ó, király
—, ha harminc napon belül akármit kér istentől vagy embertől, vettessék
oroszlánok vermébe. Most azért, király, erősítsd meg a tilalmat, és írd alá a
rendeletet, hogy ne lehessen megváltoztatni, mert ez Média és Perzsia
visszavonhatatlan [484] törvénye. Dareiosz király ekképpen írta alá a tilalom
rendeletét. Dániel, bár tudta, hogy alá van írva a rendelet, házának emeletén, ahol
az ablakok Jeruzsálem felé néztek, naponta háromszor térdre hullt, könyörgött és

mondái
imádkozott istenéhez, éppen úgy, ahogy korábban tette.
Ekkor berohantak ezek a férfiak, és rajtakapták Dánielt, amint éppen istenéhez
könyörgött. A király elé siettek, és a tilalomról szóltak a király előtt:
— Nem aláírtad a tilalmat, hogy bárki — tekívüled, ó, király —, ha harminc napon
belül akármit kér istentől vagy embertől, vettessék oroszlánok vermébe?
Felelt a király nekik, és mondta:
— A szó szilárd, mert ez Média és Perzsia visszavonhatatlan törvénye.
Mondták a királynak:
— Dániel, a júdabeli foglyok közül, mit sem törődik veled, király, és a tilalommal,
amelyet aláírtál. Naponta három ízben elmondja könyörgését.
A király, hallván ezt, nagyon elszomorodott, és arra törekedett, hogy megmentse
őt; egészen napszálltáig próbálkozott a megmenekítésével. De akkor berohantak
ezek a férfiak a királyhoz, és szóltak neki:
— A király is tudja, hogy ez Média és Perzsia törvénye: a tilalmat vagy rendeletet,
ha a király aláírta, nem lehet megváltoztatni.
Majd szólt a király, és előhozták Dánielt, és bedobták az oroszlánok vermébe.
Mondta a király Dánielnek:
— Istened, akit te állandóan szolgálsz, mentsen meg téged! És egy követ hoztak, a
verem szájára hengerítették, és a
király lepecsételte a maga és főemberei pecsétgyűrűjével, nehogy megváltoztassák
helyzetét Dániel miatt.
A király hazament palotájába, de nem terítettek számára asztalt, és nem
mulattatták hangszerekkel. Kerülte az álom. Már pirkadatkor felkelt, és sietve az
oroszlánok verméhez [485] ment. Amint a verem közelébe ért, komor hangon
kiáltott Dánielnek; szólt a király, és mondta:
— Dániel! Az élő isten szolgája! Az isten, akit te állandóan szolgálsz, meg tudott
menteni téged az oroszlánoktól?
És Dániel beszélt a királlyal:
— Örökké éljen a király! Isten elküldte angyalát, s az bezárta az oroszlánok száját,
és nem bánthattak engem: mert ártatlannak találtattam a színe előtt, és a te színed
előtt sem követtem el, ó, király, semmi vétket.
Ekkor a király nagyon megörült, és meghagyta, hogy hozzák ki Dánielt a veremből.
Kihozták Dánielt a veremből: semmi bántódása nem esett, mert hitt az ő
istenében.
Majd szólt a király, és előhozták azokat a férfiakat, akik vádat emeltek Dániel ellen.
Az oroszlánok vermébe vetették őket, feleségeikkel együtt. De még a verem
fenekére se jutottak, már rájuk is rontottak az oroszlánok, és összeroppantották
minden csontjukat.
Akkor Dareiosz király rendeletet írt minden népnek, nemzetnek és nyelvnek, akik
a földön laknak:
„Üdvözlet nektek. Kiadtam a rendeletet, hogy királyságom minden helységében
tiszteljék és féljék Dániel istenét, mert ő az élő isten, és megmarad mindörökre."
Zsuzsánna és a vének

mondái
Élt Babilónban egy férfi, a neve Jóakim. Feleséget vett magának, az asszonyt
Zsuzsánnának hívták, Helkija lánya volt. Zsuzsánna nagyon szép és istenfélő volt.
Szülei, igaz emberek, leányukat Mózes törvénye szerint nevelték. Jóakim igen
gazdag volt, háza szomszédságában egy kert terült el. A zsidók gyakran
meglátogatták, mivel mindannyiuknál nagyobb tekintélynek örvendett.
Két vénembert választottak meg abban az évben a népből [486] bírának; a
vénektől várták a nép irányítását, a törvénytelenség megszüntetését. Ezek a bírák
sűrűn megfordultak Jóakim házában, és hozzájuk mentek mindazok, akiknek
peres ügye volt. Miután déltájban a nép rendszerint már eltávozott, Zsuzsánna
szokott kijönni, és férje kertjében sétálgatott. A két vén mindennap láthatta őt,
amint a kertbe érkezik és fel-alá sétálgat, s vágy ébredt bennük iránta. Szellemük
megzavarodott, lesütötték a szemüket, hogy ne nézzenek az égre, és ne jusson
eszükbe az igazságos törvény. Mindkettőjüket bilincsbe verte a Zsuzsánna iránt
érzett szerelem, de semmit sem szóltak egymásnak kínjaikról, mert szégyellték
elmondani azt, hogy szerettek volna együtt lenni Zsuzsánnával. Mindennap nagy
igyekezettel buzgólkodtak, hogy megláthassák őt.
Történt egy napon, hogy mondta az egyik a másiknak:
— Menjünk hát haza, mert itt van a déli étkezés ideje.
Elválván egymástól, mindketten eltávoztak. De mindketten visszafordultak,
összetalálkoztak, és miután kifaggatták egymást, úgy találták, hogy vágyaik
találkoznak. Ezentúl együtt lesték az időt, amikor egyedül találhatnák Zsuzsánnát.
Kivárták az alkalmas napot, amelyen Zsuzsánna, akárcsak előző napokon, a kertbe
jött, mindössze két szolgálója kíséretében, fürödni vágyván, mert hőség volt. Senki
sem tartózkodott a közelben, kivéve a két vént, akik elrejtőztek, és őt lesték.
Mondta Zsuzsánna a szolgálóknak:
— Hozzátok ide az olajat és a törülközőt; zárjátok be a kert ajtaját, hogy
megfürödhessek.
A szolgálók teljesítették, amit mondott. Bezárták a kert ajtaját, és az oldalsó ajtón
távoztak, hogy elhozzák, amire parancsot kaptak. Nem tudták, hogy a két vén a
kertben rejtőzködik.
És amikor a szolgálók eltávoztak, a két vén előbújt, odafutottak Zsuzsánnához, és
mondták:
— Íme, a kert ajtói zárva vannak, nem lát bennünket senki, [487] és mi vágyat
érzünk irántad: egyezz hát bele, és légy velünk! Mert ha nem: vádat emelünk
ellened, hogy egy ifjú volt veled, és emiatt küldted el a szolgálókat magadtól. Felelt
Zsuzsánna, és mondta:
— Jaj nekem mindkét esetben! Ha megteszem, amit kívántok, halál vár reám, ha
pedig nem teszem meg, nem menekülhetek a kezetekből. Mégis inkább választom,
hogy úgy jussak a kezetekbe, hogy nem követtem el bűnt, mintsem hogy az Úr
iránt essem bűnbe.
És Zsuzsánna erős hangon kezdett kiáltozni, de a két vén is kiabált ellene. Az egyik
a kert ajtajához szaladt és kitárta. Amikor a házbeliek meghallották a kertből a
kiáltozást, az oldalsó ajtón át odarohantak, megnézni, mi történt asszonyukkal.
Mikor azonban a vének elmondták szavaikat, a szolgák nagyon szégyenkeztek,

mondái
mert ilyesmit soha nem beszéltek Zsuzsánna felől.
Másnap a nép összegyülekezett Zsuzsánna férjénél, Jóakimnál. Megérkezett a két
vén is, eltelve törvénytelen és gonosz szándékkal Zsuzsánna ellen, el akarván őt
veszejteni. És szóltak a nép előtt:
— Küldjetek Zsuzsánnáért, Helkija lányáért, Jóakim feleségéért.
A nép érte küldött, és ő megérkezett, vele szülei, gyermekei, egész rokonsága.
Zsuzsánna igen szép volt. A vének, megszegve a törvényt, parancsot adtak, hogy
fedje fel magát, mert gyönyörködni akartak szépségében. Akik körülötte voltak,
sírtak, és sírt mindenki, aki csak látta.
A két vén kiállt a nép elé, kezüket a fejükre helyezték, Zsuzsánna pedig sírva az
égre nézett, mert szívében bizalom élt az Úr iránt.
Mondta a két vén:
— Éppen a kertben sétáltunk, amikor Zsuzsánna egymaga, csupán két szolgáló
kíséretében, arra jött. Bezárta a kert ajtóit, és elküldte a szolgálókat. Majd egy ifjú
jött hozzá, aki ott volt [488] elrejtőzve, és együtt voltak. Mi pedig a kert sarkában
lévén, midőn észrevettük a törvénytelenséget, hozzájuk futottunk. Még láttuk őket
együtt, de az ifjút erőszakkal se tudtuk visszatartani, mert erősebb volt, mint mi, s
így elmenekült, kitárván az ajtókat. Zsuzsánnát viszont hiába fogtuk körül és
kérdezgettük, hogy ki volt az ifjú, nem akarta megmondani. Ezt tanúsítjuk.
Hitt nekik az egész gyülekezet, mint a nép vénjeinek és bíráinak.
Zsuzsánnát halálra ítélték.
Ekkor Zsuzsánna erős hangon felkiáltott, és mondta:
— Örök Isten, ki tudsz arról is, ami rejtve van; aki ismersz mindent, még létrejötte
előtt: te látod, hogy hazug tanúságot tettek ellenem, s hogy — íme — meghalok,
bár semmit se követtem el abból, amit ezek gonosz vádként hoztak föl ellenem.
És az Úr meghallotta Zsuzsánna hangját, s midőn már elvezették volna őt, hogy
megöljék, Isten egy fiatal fiúba lehelte a szent szellemet. Dániel volt az ifjú neve.
Erős hangon kiáltotta:
— Én ártatlan vagyok e nő vérének ontásában! Erre az egész nép feléje fordult, és
mondták:
— Mit jelent a szó, amit te mondtál? Dániel pedig, a nép elé állva, mondta:
— Ilyen ostobák vagytok, Izráel fiai? Elítélitek Izráel leányát, de meg sem
vizsgáljátok a dolgot, holott semmi bizonyosat nem tudtok! Forduljatok hát vissza,
menjünk az ítélkezés helyére ismét, mert a vének hazug tanúságot tettek ellene.
És visszafordult az egész nép, nagy csodálkozással. És szóltak az öregek az ifjúnak:
— Gyere, ülj közénk, és mondj el mindent újra, mert isten az öregség előjogával
ajándékozott meg.
Mondta a két vénnek Dániel: [489]
— Menjetek minél távolabb egymástól, hogy kikérdezhesselek titeket.
Amint a két vén eltávozott egymástól, előszólította egyiküket, és mondta neki:
— Bűnben vénhedtél meg, de most napfényre kerülnek vétkeid, amelyeket
korábban követtél el, jogtalan ítéleteket hozva, mert elítélted az ártatlant, de
felmentetted a bűnöst, noha azt mondtad az Úrnak, hogy nem öltél meg ártatlant
és igazat. Most azonban, ha ugyan tudod, mondd meg: melyik fa alatt láttad őket,
amikor együtt voltak?

mondái
— A mézgafa alatt. Mondta Dániel:
— Bizony mondom, a hazugság a te fejedre száll! Mert isten angyala, akinek isten
adott parancsot, ketté fog hasítani!
És elküldvén őt, megparancsolta, hogy vezessék elő a másikat, és mondta neki:
— Kanaán ivadéka vagy, nem Júdáé! Szemed elcsábított, vágyad gonoszra vitte
szívedet. Ezt cselekedtétek Izráel lányaival, noha ők tisztelettel szóltak veletek.
Júda lánya azonban nem tűri a törvénytelenségeket.! És most mondd meg nekem:
melyik fa alatt kaptad rajta őket, amikor együtt voltak?
— A tölgyfa alatt. Mondta neki Dániel:
— Bizony mondom, a hazugság a te fejedre is száll! Mert vár már az isten angyala,
markolja a kardot, és kettészel téged, hogy mindketten elpusztuljatok!
És az egész gyülekezet erős hangon felkiáltott, és magasztalták az istent, aki
megmenti a benne bízókat. Majd a két vén ellen tódultak, akikről Dániel a saját
szájukkal bizonyította be, hogy hamis tanúságot tettek. Azt cselekedték velük, amit
olyanokkal szokás, akik gonoszat műveltek a rokon ellen: eleget tévén Mózes
törvényének, megölték őket. És a vétek nélküli vér megszabadult ezen a napon.
[490]
Helkija és felesége pedig dicsőítették istent leányuk, Zsuzsánna miatt, Jóákimmal,
a férjével, és minden rokonával együtt: mert nem találtatott őbenne szégyenteljes
tett vétke.
És Dánielt ettől a naptól kezdve, s később is, a nép igen nagyra becsülte.

mondái
NOVELLÁK A FOGSÁG UTÁNI SZÁZADOKBÓL
Ahasvérós perzsa király és Eszter
Ahasvérós napjaiban történt.

Ahasvérós Indiától Kús országáig, százhuszonhét tartomány fölött uralkodott.
Azokban a napokban, amikor Ahasvérós király Súsán várában ült trónszékén,
királyságának harmadik esztendejében nagy lakomát adott főtisztjeinek és
alattvalóinak: Perzsia és Média előkelői, a nemesek és a tartományok elöljárói
mind megjelentek. Száznyolcvan napon át mutogatta a gazdagságot, birodalma
dicsőségét, nagyságának fényét és ragyogását, majd miután elteltek ezek a napok,
a király Súsán egész népének, aki a várban volt, nagynak és [492] kicsinynek
egyaránt, hétnapos lakomát adott a királyi palota kertjének udvarán. Fehér len-,
gyolcsvászon és ibolyakék szőttes volt bisszusz és bíbor zsineggel az
ezüstgyűrűkre és márványoszlopokra erősítve. Arany és ezüst heverők álltak a
smaragd, márvány, gyöngyház és kalcedon berakásos padlón. Aranyserlegekbe
töltöttek, mindegyik serleg másféle volt; királyi bort kínáltak, királyi bőségben. Az
ivás rendben folyt, nem kellett senkit rendre utasítani, mert a király elrendelte
háznagyainak, hogy teljesítsék mindenkinek a kívánságát.
Vásti is, a királynő, lakomát adott a nőknek a királyi palotában.
A hetedik napon, amikor a király szíve már felhevült a bortól, azt mondta
Ahasvérós hét testőrtisztnek, hogy hozzák Vásti királynőt a király színe elé, királyi
koronában, hogy szépségét megmutathassa a népnek és az előkelőknek — mert
Vásti igen szép asszony volt. De a királynő, Vásti, nem akart a király szavára,
melyet a testőrtisztektől üzent, megjelenni. Ezért nagyon megharagudott a király,
és lobogott benne a harag.
Szólt a király a bölcseknek, a törvény tudósainak, akik ott voltak a közelében,
Perzsia és Média hét előkelőjének, akik a király arcát bármikor láthatták, mert
elsők voltak a birodalomban; a király dolgai ugyanis a törvény és a jog tudósai elé
tartoznak. Megkérdezte őket, hogy mit kell tenni a törvény szerint Vásti
királynővel, mert nem teljesítette a király szavát, amit a testőrtisztektől üzent.
A király és az előkelők színe előtt ezt mondta az egyik bölcs:
— Nem egyedül a király ellen vétkezett Vásti, a királynő, hanem minden előkelő és
valamennyi nép ellen, akik Ahasvérós király összes tartományában vannak: mert a
királynő ügye eljut minden asszonyhoz, akik majd szemtől szembe gyalázzák meg
urukat, hivatkozva arra, hogy Ahasvérós király megparancsolta, hogy hozzák a
színe elé Vásti királynőt, de ő [493] nem ment. Még ma szólni fognak a király
előkelőinek Perzsia és Média előkelő hölgyei, akik hallották a királynő szavát, és
lesz elég szégyen és gyalázat. Ha a király is jónak látja, adassék ki királyi parancs,
és írattassák Perzsia és Média áthághatatlan törvényei közé, hogy Vásti nem
járulhat többé Ahasvérós király elé, s királynői méltóságát adja a király
másvalakinek, aki méltóbb erre, mint ő. És ha a király rendeletét, amelyet alkot,
kihirdetik az egész birodalomban, legyen akármilyen nagy: minden asszony meg
fogja adni urának a tiszteletet, nagy és kicsiny egyaránt.

mondái
Jónak látta a király a dolgot, és az előkelők is, így a király a bölcs szava szerint
cselekedett. Leveleket küldött minden királyi tartományba, minden egyes
tartománynak a saját írásával és minden egyes népnek a saját nyelvén: hogy
házában a férfi uralkodik, és azt mondhatja, ami nyelvére jön.
De mindezen dolgok után, amikor alábbhagyott Ahasvérós király haragja, eszébe
jutott Vásti, s hogy mit tett, meg hogy ő hogyan döntött felőle. A király legényei,
akik szolgálták őt, azt mondták, hogy hajadon lányokat kell a király számára
keresni, szép termetűeket. A király megbízottakat nevezzen ki birodalmának
minden tartományába, s azok Súsán várába gyűjtsék össze, az asszonyok házába,
Héga, a király tisztje, az asszonyok őre kezéhez az összes szép termetű
szűzleányokat, ő pedig adja meg nekik a szépítő keneteket. Az a leány, aki
megtetszik a királynak, Vásti helyén fog uralkodni. Jónak látta a király a dolgot, és
így cselekedett.
Élt Súsán várában egy zsidó férfi, a neve Mardekhaj, Benjámin törzséből; azok
között a száműzöttek között hurcolták őt is Jeruzsálemből, akiket Jekanjával, Júda
királyával együtt vittek a száműzetésbe; őt Nebukadnecár, Bábel királya ejtette
rabságba. Ez a Mardekhaj a gyámja volt Hadasszának — azaz Eszternek —,
nagybátyja leányának, mivel annak sem apja, sem anyja nem élt már; a leány szép
termetű és szép külsejű volt, s amikor apja és anyja meghalt, magához vette őt.
[494]
Történt, hogy amikor kihirdették a királyi parancsot és rendeletet, és sok leány
gyűlt össze Súsán várában, Héga keze alatt, akkor Esztert is a király házába vitték,
Héga kezéhez, aki az asszonyok őre volt. És a lány megtetszett neki, szeretetet
ébresztett benne, így Héga gyorsan megadta neki a szépítő keneteket, illő ételét
rendelkezésére bocsátotta, és hét válogatott szolgálót rendelt melléje a király
házából. És az asszonyok házának legjobb helyére vitte őt és szolgálóit. Eszter nem
beszélt sem népéről, sem származásáról, mert Mardekhaj megparancsolta neki,
hogy ne beszéljen róla. Mardekhaj pedig nap mint nap az asszonyok házának
udvara előtt sétálgatott, hogy értesüljön Eszter egészségéről, és arról, hogy mi
történik vele.
Tizenkét hónap telt el addig, amíg minden egyes lánynak elérkezett a sora, hogy
Ahasvérós király elé lépjen, mert az volt az előírás az asszonyokról, hogy ápolásuk
ideje eddig tartson: hat hónapon át mirhaolajjal és hat hónapon át illatos
kenőcsökkel és kenetekkel ápolták őket. És ezek után a király elé mehetett a leány;
mindent, amiről csak szólt, megadtak neki, hogy avval menjen az asszonyok
házából a király házába. Este ment el, és reggel az asszonyok másik házába tért
vissza, Sáasgaznak, a király tisztjének, az ágyasok őrének kezéhez, és nem
mehetett többé a királyhoz, csak ha örömét lelte benne a király, és név szerint
szólították.
Eszter, amikor elérkezett a sora, hogy a király elé menjen, nem kívánt semmit, csak
azt, amit Héga, a király tisztje, az asszonyok őre mondott. Tetszett Eszter
mindenkinek, aki csak látta őt. Esztert Ahasvérós királyhoz uralkodása hetedik
évében, a tizedik hónapban, Tébét havában vitték a királyi palotába. A király
minden asszonynál jobban megszerette Esztert, aki nagyobb kegyre és szeretetre
lelt nála, mint a többi szűz. Az ő fejére tette a királyi koronát, és Vásti helyén őt

mondái
tette királynővé. És a király nagy lakomát adott minden főtisztjének és
alattvalójának, Eszter lakomáját. A [495] tartományok adóját elengedte, és
királyhoz illő ajándékokat osztott. Azokban a napokban a király két tisztje — a
küszöb őrei közül — felgerjedtek, és kezet akartak emelni a királyra, Ahasvérósra.
Mardekhaj ott ült a király kapujában. Mardekhaj megtudta a dolgot, és elmondta
Eszter királynőnek. Eszter még ekkor is éppúgy teljesítette Mardekhaj parancsát,
mint amikor még ő volt a gyámja. Eszter mindent elmondott a királynak
Mardekhaj nevében. Az ügyet kivizsgálták, és megbizonyosodtak róla. A két tisztet
egy fára akasztották fel, és mindent feljegyeztek a király előtt a Krónikák
könyvébe.
Ezek után a király, Ahasvérós, hatalmassá tette Hámánt, és magas rangra emelte
őt, székét fölébe helyezte minden főtisztnek, akik csak körülötte voltak. A király
minden alattvalója, aki a király kapujában volt, térdre kellett hogy hulljon és le
kellett hogy boruljon Hámán előtt, mert így parancsolta meg a király. Mardekhaj
azonban nem hullt térdre, és nem borult le. Ekkor a király alattvalói, akik a király
kapujában voltak, megkérdezték Mardekhajt:
— Miért hágod te át a király parancsát?
És mivel nap mint nap szóltak neki, ő pedig nem hallgatott rájuk, jelentették
Hámánnak, hogy meglássák, vajon érvényesnek fogadják-e el Mardekhaj
kifogásait, mert ő közölte velük, hogy zsidó. Hámán látta, hogy Mardekhaj nem
hull térdre, és nem borul le előtte, és harag töltötte el Hámánt. De elégtelennek
látszott előtte, hogy egyedül Mardekhajra emelje a kezét, és amikor jelentették
neki Mardekhaj nemzetiségét, arra törekedett, hogy kiirtsa az összes zsidót
Ahasvérós egész birodalmából, Mardekhajjal együtt.
Ahasvérós király uralkodása tizenkettedik évének első hónapjában, Níszán
havában, mondta Hámán Ahasvérós királynak:
— Királyságod minden tartományában egyetlen nép van, amelyik szétszórva és
elkülönülve él a népek között; törvényeik mások, mint az összes népeké, és ők a
király [496] törvényeinek nem tesznek eleget. Tehát a király számára nem
kívánatos, hogy nyugton hagyja őket. Ha tetszik ez a királynak, foglaltassák írásba,
hogy el kell őket veszejteni, és tízezer kikkar ezüstöt fogok a szolgálattevők
kezéhez lemérni, hogy a király kincstáraiba vigyék.
A király lehúzta kezéről a pecsétgyűrűjét, és átadta Hámánnak, a zsidók
elnyomójának. És mondta a király Hámánnak:
— Az ezüst legyen a tiéd, és a néppel azt teheted, amit jónak látsz.
Összehívták a király írnokait, még az első hónap tizenharmadik napján, és írásba
foglaltatott minden, amit Hámán megparancsolt a király satrapáinak és a
tartomány-elöljáróknak, akik az egyes tartományok élén állnak, és minden egyes
nép előkelőinek; minden egyes tartománynak a saját írásával és minden egyes
népnek a saját nyelvén; Ahasvérós király nevében írták, és lepecsételték a király
pecsétgyűrűjével. És a levelek futárok kezében küldettek el a király minden
tartományába, elrendelvén, hogy irtsák ki, öljék meg és pusztítsák el a zsidókat,
ifjakat és véneket, csecsemőket és asszonyokat is, a tizenkettedik hónap, Ádár
hava tizenharmadik napján, vagyonukat pedig kobozzák el. Az irat olybá vétessék,
mint a törvény minden egyes tartományban, és másolatát hozzák nyilvánosságra

mondái
minden nép számára, hogy felkészülhessenek erre a napra. A futárok elindultak, a
király szavával sietniük kellett.
A törvény kihirdettetett Súsán várában. A király és Hámán leültek inni, de Súsán
város megrendült.
És Mardekhaj tudott mindenről, ami történt; és Mardekhaj megszaggatta ruháit,
darócba öltözött, hamuval hintette be magát; kiment a városba, és nagy, keserű
kiáltással kiáltozott. Csak a király kapuja elé jutott, mert daróc öltözékben tilos
volt a király kapuján bemenni. Minden egyes tartományban és helységben, ahol
kihirdették a király szavát és törvényét, nagy volt a zsidók gyásza, a böjt, a sírás, a
keserv; daróc és [497] hamu lett sokak ágya. Eszternek szolgálói és tisztjei
jelentést tettek Mardekhajról; a királynő nagyon megijedt, és ruhákat küldött,
hogy öltöztessék fel Mardekhajt, s vegyék le róla a darócot, ő azonban nem fogadta
el a ruhákat. Ekkor Eszter előhívatta a király tisztjei közül Hatákot, akit a király az
ő személye mellé rendelt, s megparancsolta neki, hogy tudja meg Mardekhajtól,
mi van, és miért tette ezt? Haták kiment Mardekhajhoz a város terére, a király
kapuja elé, és Mardekhaj elmondott neki mindent, amiről értesült, még az ezüst
pontos mennyiségét is, amelyet Hámán, ha a zsidókat elpusztítják, szava szerint a
király kincstárainak lemérne. A rendeletnek, melyet Súsánban adtak ki, hogy
kiirtsák őket, még a másolatát is átadta neki, hogy mutassa meg Eszternek, és
számoljon be róla, s parancsot is küldött neki, hogy menjen a király elé, és
könyörögjön hozzá, és próbáljon meg népének kegyelmet kieszközölni a színe
előtt. Haták bement, és beszámolt Eszternek Mardekhaj szavairól. Eszter
megparancsolta Hatáknak, hogy menjen vissza Mardekhajhoz, és mondja: — A
király összes alattvalói és a király tartományainak népei tudják, hogy bárki, férfi
vagy nő, ha hívatlanul bemegy a királyhoz a belső udvarba, egy a törvénye: meg
kell ölni; kivéve azt, akinek a király odanyújtja arany jogarát: az életben marad. És
most már harmincadik napja, hogy nem szólítottak engem a király színe elé.
És jelentést tettek Mardekhajnak Eszter szavairól. Mondta Mardekhaj, hogy
feleljék Eszternek:
— Ne hidd magadról, hogy az összes zsidó közül te megmenekülhetsz a király
házában, mert ha hallgatván hallgatsz is ezekben az időkben, a zsidóknak majd
csak jön valami segítségül és menekvésül, te azonban, és atyád háza, elpusztultok.
Ki tudja, nem épp az ilyen idő miatt, mint e mostani, lettél-e királynő?
Mondta Eszter, hogy feleljék Mardekhajnak:
— Eredj, gyűjtsd egybe az összes zsidót, akik Súsánban [498] találhatók, és
böjtöljetek értem, ne egyetek és ne igyatok három napon át se éjszaka, se nappal;
ugyanígy böjtölünk mi is, én és a szolgálóim. Akkor aztán bemegyek a királyhoz,
még ha nem is törvényes, és ha elpusztulok, hát elpusztulok.
Mardekhaj elment, és úgy tett mindenben, ahogyan Eszter parancsolta.
A harmadik napon Eszter királyi pompát öltött, és belépett a királyi palota belső
udvarába, amely szemben van a királyi palotával. A király ott ült királyi trónszékén
a királyi palotában, szemben a palota ajtajával. És amikor a király meglátta Eszter
királynőt, aki az udvarban állt, Eszter kegyre talált a szemében, és a király feléje
nyújtotta arany jogarát, melyet kezében tartott. Eszter közelebb lépett, és
megérintette a jogar fejét. Mondta neki a király:

mondái
— Mi van veled, Eszter királynő? És mit kívánsz? Még ha a fele királyságot is,
megadom neked!
— Ha jónak tartja a király — felelte Eszter —, jöjjenek el ma a király és Hámán a
lakomára, amit a tiszteletükre adok.
Mondta a király:
— Sürgessétek Hámánt, teljesíteni Eszter kérését.
A király és Hámán elmentek a lakomára, amit Eszter adott. Mondta a király
Eszternek, miközben bort ivott:
— Mi a kérésed? Mert teljesülni fog! És mit kívánsz? Még ha a fele királyságot is,
megkapod!
Felelt Eszter, és mondta:
— Íme kérésem és kívánságom: ha kegyre találtam a király szemében, és ha a
király jónak tartja, hogy teljesítse kérésemet és kielégítse kívánságomat: jöjjön el
akkor a király és Hámán a lakomára, amit adni fogok nekik, és holnap majd a király
szava szerint cselekszem.
Ezen a napon Hámán boldogan, örülő szívvel távozott. De amikor a király
kapujában meglátta Mardekhajt, hogy nem áll fel és nem is remeg előtte, eltöltötte
Hámánt a harag Mardekhaj iránt. De féken tartotta magát. Hazament, és hívatta
[499] szeretteit meg Zerest, a feleségét. Hámán elsorolta nekik gazdagsága súlyát
és fiainak sokaságát — tíz fia volt Hámánnak —, és azt is, hogy a király hatalmassá
tette őt, és székét fölébe helyezte a király minden főtisztjének és alattvalójának. És
mondta Hámán:
— Sőt, Eszter királynő se hívott meg a királyon kívül senkit a lakomára, amit
adott, csak engem, és még holnapra is meg vagyok híva a királlyal együtt. Mindez
azonban nem elégít ki engem mindaddig, amíg a zsidó Mardekhajt a király
kapujában ülni látom.
Mondták neki Zeres, a felesége, és összes szerettei:
— Csináljanak egy bitófát, ötven könyök magasat, te pedig reggel beszélj a
királlyal, s akasszák föl oda Mardekhajt, így boldogan mehetsz a királlyal a
lakomára.
Tetszett Hámánnak a dolog, és elkészíttette a bitót.
Ezen az éjszakán elrepült a királytól az álom. Szólt, hogy hozzák elő az
emlékezetes dolgok krónikájának könyvét, s felolvasták azt a király előtt. Megírva
találták, hogy Mardekhaj jelentette fel a király két tisztjét— a küszöb őrei közül —,
akik Ahasvérós királyra akarták emelni kezüket. Kérdezte a király:
— Milyen kitüntetésben és megtiszteltetésben részesült ezért Mardekhaj?
— Nem történt vele semmi — válaszolták a király legényei, akik őt szolgálták.
Kérdezte a király:
— Ki van az udvarban?
Hámán épp akkor jött a királyi palota külső udvarába; beszélni akart a királlyal,
hogy Mardekhajt akasszák fel arra a bitóra, amelyet neki állíttatott. Mondták a
királynak a legényei:
— Hámán áll az udvarban. Mondta a király:
— Jöjjön be. [500]
Hámán belépett. Kérdezte tőle a király:

mondái
— Mit kell tenni azzal az emberrel, akit a király ki akar tüntetni?
És Hámán ezt mondta önmagában: „Kit akarhatna a király inkább kitüntetni, mint
engem?" És mondta Hámán a királynak:
— Akit a király ki akar tüntetni: vigyenek annak királyi öltözéket, amilyenbe a
király öltözik, és lovat, amelyiken a király lovagol s amelyiknek a királyi koronát
illesztették a fejére; az öltözék és a ló adassék a király tisztjei közül valakinek,
nemes embernek, a kezébe, és ő öltöztesse fel azt az embert, akit a király ki akar
tüntetni; ültessék őt a lóra, és lovagoljon végig a város terén, előtte pedig
hirdessék: „Ez történik avval az emberrel, akit a király ki akar tüntetni."
Mondta a király Hámánnak:
— Siess, fogd az öltözéket és a lovat, s amit mondtál, tedd meg a zsidó
Mardekhajjal, aki a király kapujában ül. Ne mulassz el semmit abból, amit
mondottál.
Hámán fogta az öltözéket és a lovat, felöltöztette Mardekhajt, lóra ültette, és a
város terére vezette, s hirdette előtte:
— Ez történik avval az emberrel, akit a király ki akar tüntetni.
Mardekhaj visszatért a király kapujába, Hámán pedig gyorsan hazament,
elkeseredetten, betakart fejjel. Elsorolta feleségének, Zeresnek, és összes
szeretteinek mindazt, ami vele történt. Mondták neki a bölcsei és Zeres, a felesége:
— Ha a zsidók közül való ez a Mardekhaj, aki ellenében bukni kezdtél, akkor nem
tehetsz semmit, s bizony elbuksz vele szemben.
Még beszélgettek vele, de megérkeztek a király tisztjei, és sietve kísérték Hámánt a
lakomára, amelyet Eszter adott. A király és Hámán elmentek, hogy Eszter
királynővel lakomázzanak. Most, második napon is, miközben bort ivott, mondta a
király Eszternek: [501]
— Mi a kérésed, Eszter királynő? Mert teljesülni fog! És mit kívánsz? Még ha a fele
királyságot is, megkapod!
Felelt Eszter királynő, és mondta:
— Király, ha kegyre találtam a szemedben, és ha a király jónak tartja: kérésemre
adassék nekem az életem, és kívánságomra a népem. Mert eladtak minket,
engemet és népemet, hogy kiirtsanak, megöljenek, elpusztítsanak bennünket.
Inkább szolgáknak és szolgálóknak adtak volna el minket, s akkor hallgatnék, de
az elnyomó nem törődik a király veszteségével.
Szólt Ahasvérós király, és mondta Eszter királynőnek:
— Ki az, és hol van, aki arra vetemedik szívében, hogy ezt tegye?
Mondta Eszter:
— Ez a gonosz Hámán az elnyomó és az ellenség!
Erre Hámán megrettent a király és a királynő előtt. A király haragjában
abbahagyta a borivást, és a palota kertjébe ment. Hámán felállt, hogy könyörögjön
életéért Eszter királynőnek, mert látta, hogy a királynál már elvégeztetett felőle a
rossz. És amikor a király visszatért a palota kertjéből a borivás házába: Hámán a
heverőre hullott, amelyen Eszter is volt. Mondta a király:
— Tán még erőszakoskodsz is a királynővel, jelenlétemben, és az én házamban?
Alig hagyta el a szó a király száját, Hámán arcát már betakarták. A király személye
mellé rendelt egyik tiszt ezt mondta:

mondái
— Íme, a bitófa, amelyet Hámán készített Mardekhajnak — ő tette a király
számára kedvező feljelentést! —, ott áll Hámán házában, ötven könyök magas.
Mondta a király:
— Akasszák fel rá!
Hámánt felakasztották a bitóra, amelyet Mardekhajnak állított, s elcsitult a király
haragja. [502]
Ahasvérós király még azon a napon Eszter királynőnek adta Hámán, a zsidók
elnyomója házát. Mardekhaj a király színe elé lépett, mert Eszter beszámolt róla,
hogy ki ő neki. A király lehúzta pecsétgyűrűjét, amelyet elvétetett Hámántól, és
átadta Mardekhajnak. Eszter Mardekhajt rendelte Hámán háza fölé.
Eszter folytatta szavait a király előtt; a lábához borult, sírt, és könyörgött neki,
hogy távolítsa el Hámán gonoszságát és tervét, amelyet a zsidók ellen tervezett. A
király Eszter felé nyújtotta arany jogarát; Eszter felkelt, a király elé állt, és mondta:
— Ha a király jónak tartja, és kegyre találtam a színe előtt, és a király helyesnek
tartja a dolgot, és én kedves vagyok a szemében: írattassák rendelet, hogy
visszavonandók a Hámán tervét vivő levelek, amelyeket ő azért írt, hogy
elpusztítson minden zsidót a király valamennyi tartományában; mert hogyan is
nézhetném a gonoszt, amely népemet éri, és hogyan is nézhetném nemzetségem
pusztulását? . . .
Mondta Ahasvérós király Eszter királynőnek és a zsidó Mardekhajnak:
— Íme, Hámán házát Eszternek adtam, őt magát felakasztották a bitóra, mert
kezét nyújtotta ki a zsidók ellen: írjátok hát azt a zsidók felől a király nevében, ami
jónak látszik a szemetekben, és pecsételjétek le a király pecsétgyűrűjével, mert az
az irat, amit a király nevében írtak és a király pecsétgyűrűjével pecsételtek le,
visszavonhatatlan.
Összehívták a király írnokait abban az időben, a harmadik hónap, Szíván hava
huszonharmadikán, és írásba foglaltatott minden, amit Mardekhaj megparancsolt
a zsidóknak és a satrapáknak és a tartomány-elöljáróknak és a tartományok
előkelőinek, ugyanis Indiától Kús országáig százhuszonhét tartomány volt; minden
egyes tartománynak a saját írásával és minden egyes népnek a saját nyelvén, és a
zsidóknak is saját írásukkal és nyelvükön; Ahasvérós király nevében írtak, és [503]
lepecsételték a király pecsétgyűrűjével. És a levelek futárok kezében küldettek el,
akik a küldöncök királyi méneséből való lovakon nyargaltak. Elrendelték, hogy a
király megengedte a zsidóknak minden egyes városban, hogy összegyülekezzenek
és kiálljanak az életükért, s kiirtsák, megöljék, elpusztítsák egész seregét annak a
népnek, tartománynak, amelyik elnyomja őket, s elkobozzák a vagyonukat: egy
napon Ahasvérós király minden tartományában, éspedig a tizenkettedik hónap,
Ádár hava tizenharmadik napján. Az irat másolata olybá vétessék minden egyes
tartományban, mint a törvény, és hozzák nyilvánosságra minden nép számára,
hogy a zsidók felkészüljenek erre a napra, és megbosszulják ellenségeiket. A
királyi méneken nyargaló futárok elindultak, a király szavával sietniük kellett. A
törvény kihirdettetett Súsán várában.
És Mardekhaj a király színe elől királyi öltözékben, ibolyakék szőttesben és fehér
lenvászonban, nagy arany fejékkel, bisszusz és bíbor köpenyben távozott. Súsán
város ujjongott és örült, és a zsidóknak fénye, öröme, vidámsága, becsülete lett. És

mondái
minden egyes tartományban és minden egyes városban és helységben, ahol
kihirdették a király szavát és törvényét, öröme és vidámsága volt a zsidóknak,
lakoma és jó nap; és a föld népei közül sokan zsidóknak nyilvánították magukat,
mert rájuk hullott a félelem a zsidóktól.
Holofernész és Judit
Midőn Nebukadnecár asszír király háborúba keveredett a médek ellen, követeit

elküldte napnyugatra, a nagy tenger partján elterülő országokba, hogy segítséget
kérjen tőlük. Szíria, a Libanon vidéke, a Jordán mindkét partjának népe, Egyiptom
lakói azonban megvetették Nebukadnecár szavát, s követeinek haza kellett
térniök. A király bosszút fogadott. [504]
Miután a médeket legyőzte, Nebukadnecár hatalmas sereget küldött nyugat felé,
meghódítani a nyakas és ellenszegülő országokat. Holofernészt tette meg
fővezérnek, és százhúszezer gyalogos, tizenkétezer íjász katonát rendelt a keze alá.
Ezenkívül a sereggel járó élelmet: egész ökörcsordákat lábon, juhok tengerét, a
szíriai tartomány minden szem gabonáját. Elindult Holofernész, de messze
megelőzte jövetelének híre, s az útjába eső országok, a tengerpart lakói sorra
meghódoltak; még mielőtt a fegyverek megvillantak volna, már az asszír sereg
jármába hajtották nyakukat. Holofernész nem könyörült rajtuk: Nebukadnecár
megparancsolta neki, hogy irtsa ki a föld minden istenét, őrajta kívül más isten ne
uralkodjék. Az izráeliek, akik Júda területén laktak — nemrég jöttek haza a
fogságból — szintén meghallották a sáska-sereg diadalmas közeledtének hírét;
megrémültek, darócba öltözött mindenki, a hegyek csúcsára menekültek, falat
húzni az ország városai körül, élelmet gyűjtöttek — épp aratás után voltak —, de
legfőképp a templomi imádságban bíztak. Holofernésznek is hírül adatott, hogy a
zsidók ellenállásra készülnek, s a szűk hegyi utakat akarják elállni. A fővezér maga
elé rendelte a környező népek vezéreit, hogy a zsidók ereje felől kikérdezze őket.
Akhiór, az ammoniták vezére elmondta e nép történetét, s azt, hogy Jahve, istenük,
mily sokszor segítette meg őket ellenségeikkel szemben; épp ezért azt tanácsolta
Holofernésznek, hogy ne támadja meg őket. De ez a mérsékletre intő beszéd nem
csillapíthatta Holofernész dühét és elszántságát, sőt haragja Akhiór ellen fordult.
Parancsot adott, hogy a zsidók egyik városa, a seregtől nem messze fekvő Baitulia
falainál hagyják őt megkötözve, hadd kerüljön a zsidók kezébe, s ha majd
elfoglalták a várost, katonái Akhiórt is a lakosság sorai között mészárolhassák le.
Így is történt: a zsidók magukhoz fogadták, de alaposan ki is kérdezték
Holofernész ereje s szándékai felől. A közelgő ostromról hallván, elszörnyedtek a
rémülettől, s már semmi reményt nem láttak a menekülésre. [505]
Holofernész a következő napon ostromgyűrűvel fogta körül a várost, sőt amikor
meglátta, hogy a sereg táborától egy patakocska fut a város felé, annak a vizét is
elzárta. Néhány napig mégsem szenvedtek ínséget a bennrekedtek, mert a város
külső falaitól alig pár lépésnyire a legelő jószág számára ásott kutak voltak, abból
meríthettek maguknak, legalábbis éjnek évadján. De csakhamar mindegyik kút
mellé őrséget állított a fővezér ammonita katonákból, s teljesen víz nélkül maradt
a város. Helyzetük kétségbeejtő volt. Negyvenhárom napos körülzárás után, végső

mondái
elkeseredésükben elhatározták, hogy ha az isten öt napon belül nem küld esőt
vagy szabadulást, megadják magukat.
Judit özvegyasszony volt, a férje három évvel azelőtt halt meg aratáskor; bár már
letelt a gyászideje, mégis visszavonult életet élt, szőrruhában járt, napjában
egyszer evett, pedig nagy volt a gazdagsága pénzben, marhában, földben,
cselédségben egyaránt. Bántotta a város nagy elesettsége, de még jobban bántotta
a hír az ötnapos várakozásról.
— Istennek akartok ti határnapot szabni? — feddte meg a város vezetőit s a
papokat. — Inkább alázkodjunk meg, és kérjünk kegyelmet! ... — Majd ezzel a
kéréssel fordult a vénekhez: — Kérlek benneteket, álljatok ma éjjel ti a kapuknál,
bocsássatok ki engem s szolgálómat, de ne kérdezzétek, mit teszek, csak
imádkozzatok, hogy szabadulást adjon Jahve, istenünk.
Megkapta a beleegyezést, és sietett is haza. Mindenekelőtt istenhez fohászkodott.
— Istenem, emeld fel karodat, ronts ellenségeidre, ne engedd, hogy a kevély
gonosz beszennyezze a Te hajlékodat; add meg, Uram, hogy tulajdon fegyvere
vessen véget gőgjének. Saját szemének csapdájába essék, ha engem lát; ajkam
méze legyen a mérge — mert a Te nevednek ad dicsőséget, ha egy asszony által
vész.
Mikor befejezte az imát, szolgálóját szólította; levette [506] magáról a gyászruhát,
kilépett özvegyi köntöséből, testét vízzel mosta és olaj kenetekkel illatosította,
elrendezte a haját, majd díszes ruhát öltött, szandálba bújtatta lábát,
aranypereccel ékesítette csuklóját, füzért akasztott nyakába, függőket a fülére,
gyűrűket húzott ujjaira. Isten a szépségén felül még bájt is adott neki, olyat, hogy
ha valaki meglátta, elámult gyönyörűségén. Szolgálója némi élelmet, bort vett a
kezébe, s elindultak a kapu felé. A vének álltak őrségen, semmit sem kérdeztek,
amikor kiengedték őket.
Ahogy a város dombjáról leereszkedtek, az asszír sereg előőrsei figyelmesek lettek
a szépséges nőre, s vallatóra fogták:
— Ki vagy, honnan jössz, mit akarsz?
Judit azt felelte, hogy zsidó nő, de megszökött, mert látta, hogy a győzelem már az
asszíroké; a fővezér elé akar jutni, hogy a város titkait elébe tárja. A katonák
rögtön Holofernész elé vezették. Akivel útközben találkozott, mind összesúgott a
társával:
— Éppen a zsidók ellen ne volna érdemes harcolni, ahol ilyen szép asszonyok
vannak? Megigézné ez a nő az egész földet!
Holofernész így szólt Judithoz:
— Mondd hát el, asszony, miért hagytad el népedet s jöttél át hozzánk?
Megmenekülésedet jelenti, hogy táboromba jöttél!
— Hallgasd meg szolgálód szavait — válaszolta Judit Holofernésznek —, és
hallgass rájuk. Ha hallgatsz szavamra, isten általad teljesedésbe viheti művét, és te,
az én uram, megvalósulva láthatod terveidet . . . Városom lakói bűnbe estek
istenünk előtt. Megszegték a szent törvényeket, amelyek előírják, mit szabad enni
és mit kell kerülni; nem adták meg a tizedet az isten szentélyének. Ezért
pusztulásra adatnak . . Kimegyek mindennap a tábor szélére, s ha eljön az idő,
szólok neked, és magam vezetlek be bűntől szennyezett városomba.

mondái
Ámulattal hallgatták az asszír vezérek Judit okos szavait. [507]
— Nincs a földön még egy nő, aki ilyen szép, s mégis ilyen okos volna — mondták.
Holofernész így válaszolt Juditnak:
— Isten helyesen cselekedett, amikor táboromba hozott téged a városodból. Ha
azt teszed, amiről szóltál, istened az én istenem lesz, Nebukadnecár király házában
fogsz lakni, és híred bejárja egész Asszíriát . . .
Holofernész továbbá megengedte Juditnak, hogy a magával hozott élelmet egye,
szabad mozgást adott neki az egész táborban, s megengedte, hogy reggelenként a
tábor és a város közötti terület kútjánál mosakodjék szolgálójával együtt.
Így történt az első napon, így a másodikon, s harmadnap se másképp. A negyedik
nap estéjén Holofernész lakomát rendezett. Szolgáját hívatta.
— Eredj, Bagoa, asszonyaim őre, s hívd vendégségbe a zsidó asszonyt, hogy igyék
és egyék asztalunknál, érezze úgy magát, mintha asszír volna; mert nagy sértés
reánk, ha úgy megy el valamely asszony tőlünk, hogy nem láttuk vendégül.
Bement a szolga Judithoz, s előadta Holofernész meghívását.
— Mindent megteszek — hangzott az alázatos válasz —, ami uradnak kedves; ami
neki tetszik, tetszik nekem is.
Legszebb ékszereit vette fel, s tündöklő szépségben ült le a rogyásig rakott
asztalhoz. Ivott ő is, de még többet ivott Holofernész — életében még annyi bor
nem ömlött le a torkán.
Hamarosan mindnyájan megmámorosodtak a bortól; akkor Bagoa kiürítette az
ivósátrat, s Judit egyedül maradt a részegen hortyogó Holoternésszel. Kérte a
szolgálóját, hogy várja az ajtó előtt készenlétben. Ekkor Holofernész ágyához
lépett, s istenhez emelte fel a kezét:
— Erősítsd meg, Uram, kezemet e pillanatban, hogy elvégezzem, amiről tudtam,
hogy te kieszközlöd! — Majd elvette Holofernész kardját, kihúzta hüvelyéből;
megmarkolta [508] a fővezér haját, s két vágással lemetszette a fejét. A holttestet
legurította az ágyról, és leengedte a függönyöket. A vértől csepegő fejet az ajtónál
álló szolgáló táskájába rejtették, s mindha csak a kúthoz mennének mosdani — így
volt kitervelve minden —, elindultak, ki a táborból.
Már messziről kiáltottak a város kőfalán álló őröknek; azok meglepetésükben,
hiszen már holtnak vélték Juditot, a véneket szólították. Összegyűlt köréjük a
város kicsinye-nagyja, néhány fáklyát hoztak, s Judit elmondta, hogy isten őáltala
teljesítette be az irgalmasságot, melyet Izráel házának ígért. Holofernész levágott
feje mindennél ékesebben szólt. Akhiór tüstént felismerte a fővezért. Mindannyian
magasztalni kezdték istent és Juditot, aki soha nem szűnő dicsőséget érdemelt ki
népe fiainak ajakán.
— Hallgassatok rám, testvéreim — szólt aztán Judit a vének felé fordulva. —
Szögezzétek ki a bástyára Holofernész fejét, magatok pedig ragadjatok fegyvert, s
törjetek ki viadalra; az asszír előőrsök majd a fővezérhez futnak, s mert halva
találják, oly nagy lesz rémületük és félelmük, hogy könnyedén végezhettek az
egész táborral.
Félelmetes zajjal és lármával tört ki a kis csapat. Az asszír előőrsök a vezéri
sátorhoz futottak, s fegyvereiket csörgették, mert a táborban senki sem merte
volna személyesen felébreszteni a nagy Holofernészt. De mivel bentről semmi zaj

mondái
nem hallatszott, Bagoa, a vezér asszonyainak őre bemerészkedett, és az összevont
függönyök előtt összeütötte a tenyerét, azt gondolván, hogy Holofernész még
alszik; csak amikor lélegzetet sem hallott, akkor húzta szét a bíborfüggönyt.
Holofernész testét, feje nélkül, a földön, vérébe fagyva találta. Hangosan
felzokogott, megszaggatta ruháit; hirtelen Judit sátrához lépett, s mikor azt is
üresen találta, mindent a sereg elé tárt. Az asszírok vezérei megdöbbentek, félelem
járta át szívüket, s az egész tábor egy emberként kiáltott fel hangos jajszóval. [509]
Földre szegték fejüket, elpárolgott a bátorságuk, és a rettegés kétségbeesett
futásba űzte valamennyit. A városból most már bátran kitóduló zsidók
könnyűszerrel aprították a menekülőket, s nemsokára a szomszéd városok vitézei
is megjelentek. A határig űzték az asszír sereg maradványait.
A zsákmányt pedig, amelyet a megfutamodottak a város falai alatt hagytak,
harminc napon át is alig győzték betakarítani. Holofernész minden kincsét,
drágaságát Judit tulajdonába adták, s a többi révén dúsgazdag lett a város minden
lakosa.
A nép hálaünnepet ült, Judit csengő hangon énekelte el ez alkalomra szerzett
hálaadó himnuszát. Akhiór is a zsidók istenének hitére tért. Három hónapig tartott
a vigalom; a hős özvegynek azonban élete végéig kijutott a megbecsülésből és
tiszteletből. Nagy lett a híre egész Izráelben.
Jób megpróbáltatása
Élt Úc földjén egy Jób nevű ember. Ez a férfi jámbor és igaz életű volt, félte istent, s
óvakodott a gonosztól. Hét fia és három leánya született. Vagyona hétezer juh,
háromezer teve, ötszáz igásmarha és ötszáz nőstényszamár volt, meg szolgák nagy
számban; ez a férfi hatalmasabb volt kelet minden fiánál.
Fiai meg szokták látogatni egymást, és a reá eső napon mindegyikük vendégséget
rendezett a saját házában. Ilyenkor meghívták nővéreiket is, hogy együtt egyenek
és igyanak. Midőn a lakoma napjai következtek, Jób mindig üzenetet küldött
fiainak, megáldotta őket, és kora reggel kelvén, égő áldozatot mutatott be, annyit,
ahány fia volt, mert így gondolkodott: „Hátha vétekbe esnek fiaim? Netán istent
káromolják szívükben?" Ezeken a napokon Jób mindig így cselekedett. [510]
*
Történt egy napon, hogy összegyülekezett és Jahve elé állt az isteni lények rendje;
eljött közöttük Sátán is. Kérdezte Jahve Sátántól:
— Honnan jössz? Felelte Sátán Jahvénak:
— A földön tett kóborlásaimból és kalandozásaimból. Kérdezte Jahve Sátántól:
— Szolgámra, Jóbra, figyelt-e szíved? Mert nincs a földön még egy olyan jámbor és
igaz életű férfi, mint ő, aki féli istent, s óvakodik a gonosztól.
Felelte Sátán Jahvénak:
— Csakugyan féli Jób istent? De hiszen nem te óvod öt magát és házát és mindent,
ami az övé körös-körül? Megáldottad mindenben, amit keze érint, és vagyona
elárad a földön. De nyújtsd csak ki karodat, mérjél reá csapást mindenben, ami az
övé, és meglásd, tán még szemtől szembe is káromolna!
Mondta Jahve Sátánnak:

mondái
— Nos, kezedben minden, ami az övé. Csupán őreá magára nem nyújthatod ki
karodat.
És Sátán eltávozott Jahve színe elől.
Történt egy napon: Jób fiai és lányai elsőszülött bátyjuk házában ettek és itták a
bort.
Követ érkezett Jóbhoz, s mondta:
— A barmok igába voltak fogva, és mellettük legeltek a nőstény szamarak.
Előrontott Sebá népe, s elhajtották a jószágot, a legényeket kardélre hányták,
egyedül én menekültem meg, hogy jelentést tegyek neked.
Ez még beszélt, máris egy másik érkezett, s mondta:
— Isten tüze lobbant alá az egekből, belekapott a juhokba és a legényekbe, s
elemésztette őket, egyedül én menekültem meg, hogy jelentést tegyek neked.
[511]
— A káldok, három osztagban, körülfogták a tevéket, s mindet elhajtották, a
legényeket kardélre hányták, egyedül én menekültem meg, hogy jelentést tegyek
neked.
— Fiaid és lányaid elsőszülött fiad házában ettek és itták a bort. Hirtelen hatalmas
szélvész támadt a sivatag felől, a ház négy sarkába akaszkodott, s ez a bennlevőkre
omlott, ők meghaltak, egyedül én menekültem meg, hogy jelentést tegyek neked.
Jób felállt, és megszaggatta felsőruháját, és megtépte fejét, és a földre hullt, és
leborult. Mondta:
Anyám méhéből meztelenül jöttem,
meztelenül térek meg.
Jahve adott, Jahve elvett —
legyen Jahve neve áldott.
Mindezek során Jób nem vétkezett, és istent nem káromolta.
*
Történt egy napon, hogy összegyülekezett és Jahve elé állt az isteni lények rendje;
eljött közöttük Sátán is. Kérdezte Jahve Sátántól:
— Vajon merről jössz? Felelte Sátán Jahvénak:
— A földön tett kóborlásaimból és kalandozásaimból. Kérdezte Jahve Sátántól:
— Szolgámra, Jóbra, figyelt-e szíved? Mert nincs a földön még egy olyan jámbor és
igaz életű férfi, mint ő, aki féli istent, s óvakodik a gonosztól. Most is csak
erősödött jámborságában, pedig te rávettél, hogy ártatlan létére ártsak neki.
Felelte Sátán Jahvénak:
— Életéért, bármije is van, az ember mindent odaad. [512]
Nyújtsd csak ki karodat, mérjél csapást a csontjára, és meglásd, tán még szemtől
szembe is káromolna! Mondta Jahve Sátánnak:
— Nos, a kezedben. Csupán az életét kíméld.
És Sátán eltávozott Jahve színe elől, és gonosz fekéllyel verte meg Jóbot, lábán a
talptól kezdve egészen feje tetejéig. Jób fogott egy cserépdarabot, hogy azzal
vakarózzék. Ott ült a porban.
Mondta Jóbnak a felesége:

mondái
— No, most is erősödsz jámborságodban? Halj meg inkább úgy, hogy káromlod
istent.
Mondta Jób a feleségének:
— Azt beszéled te is, amit bárki az ostoba nők közül:
A jót elfogadtuk istentől,
de a rosszat nem fogadjuk el.
Mindezek során Jób nem vétkezett az ajkával.
*
És Jahve felemelte Jób arcát. És Jahve visszavonta Jóbról a csapást. És Jahve
megkettőzve adta vissza Jóbnak mindazt, amije korábban volt. Eljöttek hozzá
fivérei és nővérei, és valamennyien, akik ismerték. Kenyeret ettek a házában,
sajnálkoztak fölötte, és szánták a sok rosszért. Ki egy értékes pénzdarabot, ki egy
arany függőékszert ajándékozott neki.
Jahve még szerencsésebbé tette Jób élete végét, mint kezdetét: tizennégyezer juha,
hatezer tevéje, ezer igásmarhája és ezer nőstény szamara volt. Fia hét volt, és
lánya három. Az egész földön nem akadtak szebb nők, mint Jób lányai. Apjuk nekik
is örökséget adott, együtt fivéreikkel.
Mindezek után Jób száz és negyven esztendős koráig élt; ismerte még fiait és
fiainak fiait, a negyedik nemzedékig. Eltelve az élettel, Jób aggastyánként halt meg.
[513]
Jónás küldetése Ninive ellen
És egy napon Jahve szava szólt Jónáshoz, Amittaj fiához:

— Kelj fel, eredj Ninivébe, a hatalmas városba, és fedd meg, mert bűnük már az
égig csapott.
Jónás felkelt — hogy Jahve elől Társisba meneküljön. Joppe kikötőjébe ment, s ott
akadt is egy hajó, amely Társisba indult. Jónás megfizette a díjat a hajósoknak, és a
fedélzetre lépett, hogy velük utazzék. Jahve azonban hatalmas szelet zúdított a
tengerre, nagy vihar volt a tengeren, szinte már veszni látszott a hajó. A matrózok
megrémültek, mindenki istenéhez kiáltozott. Hogy könnyebbé tegyék a hajót,
minden holmit a tengerbe dobáltak a fedélzetről. De Jónás elbújt a hajó
gyomrában, egy zugban, lefeküdt és mélyen aludt.
Odament hozzá a főkormányos, és mondta neki:
— No, te hétalvó! Kelj csak fel, és kiálts istenedhez, hátha eszébe jutunk istennek,
és nem pusztulunk el.
Így beszéltek egymás között a matrózok és az utasok:
— Vessünk hát sorsot, hogy megtudjuk, ki miatt támadt ez a veszedelem.
Sorsot vetettek, és a sors Jónásra esett. Mondták neki:
— Mondd csak meg nekünk, miért támadt ez a veszedelem? Mi járatban vagy?
Honnan jössz? Hol van országod? Melyik népből származol?
— Héber vagyok — mondta nekik —, és Jahvét félem, az egek istenét, aki a
tengert és a szárazföldet alkotta.
És mikor elmondta nekik, hogy Jahve elől menekül, az emberek nagy rémületbe
estek, és mondták neki:

mondái
— Miért tetted ezt? — És mondták neki:
— Mit tegyünk veled, hogy csillapodjék a tenger? — mert a tenger egyre jobban
háborgott.
— Ragadjatok meg — mondta nekik —, és dobjatok a tengerbe: akkor megszűnik
a tenger háborgása, mert jól tudom, hogy énmiattam van ez a nagy vihar rajtatok.
[514]
Az emberek mindent megpróbáltak, hogy visszajussanak a szárazra, de nem
sikerült, mert a tenger egyre jobban háborgott ellenük. Ekkor Jahvéhoz kiáltottak,
s mondták:
— Ó, Jahve, kérünk, ne pusztuljunk el ennek az embernek a lelke miatt, s ne háríts
miránk ártatlan vért, mert te, Jahve, tetszésed szerint cselekszel!
És megragadták Jónást, és a tengerbe dobták. A tenger tombolása megszűnt. De az
emberek nagy félelemmel féltek; áldozatot mutattak be Jahvénak, és fogadalmakat
tettek.
Jahve egy nagy halat rendelt, hogy lenyelje Jónást. Jónás három nap és három
éjszaka volt a hal gyomrában; a hal gyomrából istenéhez, Jahvéhoz könyörgött.
Végül Jahve szólt a halnak, és az a szárazra köpte Jónást.
És Jahve szava szólt másodszor is Jónáshoz:
— Kelj fel, eredj Ninivébe, a hatalmas városba, és fedd meg azzal a feddő
beszéddel, amelyet én mondok neked.
Jónás felkelt, és Jahve szavára elment Ninivébe. Ninive hatalmas város volt, három
nap kellett bejárásához. Jónás egy napot járt már a városban, amikor mondani
kezdte:
— Még negyven nap, és Ninive elpusztul.
Ninive lakosai hittek istenben: böjtöt rendeltek el, darócot öltöttek magukra,
nagyok és kicsinyek egyaránt. A hír eljutott Ninive királyához. Felkelt trónszékéről,
levetette pompás ruháját, darócba öltözött, és a porba ült. A király és főemberei
parancsából kihirdették és szétkiáltották Ninivében: ,,Az ember és a jószág, az
ökör és a juh ne egyen semmit, ne legeljen, és vizet ne igyék; öltözzön darócba az
ember és a jószág, és kiáltsanak istenhez erős hangon, és térjen meg mindenki
gonosz útjáról, és hagyjon fel keze csalásaival. Ki tudja? Hátha megkönyörül az
isten, visszavonja haragos indulatát, és mi nem pusztulunk el?"
És isten látta tetteiket, hogy megtértek gonosz útjukról, és megkönyörült. A
rosszat, amelyről mondta, hogy megteszi, nem tette meg. [ 515]
Jónás rossznak tartotta ezt nagyon, és megharagudott istenre. Mondta Jahvénak:
— Ó, Jahve, nem ez volt az én szavam, amíg még otthon voltam hazámban? Azért
siettem, hogy Társisba meneküljek, mert tudtam, hogy kegyes és irgalmas isten
vagy, türelmes, megbocsátó, még a gonoszt is sajnáló! S most, Jahve, vedd el
inkább, kérlek, lelkemet, mert jobb, ha meghalok, mint ha élek.
És szólt Jahve:
— Talán, helyesnek tartod a haragodat? . . .
Jónás kiment a városból, és a várostól keletre leült; tetőt készített ott magának, és
az alatt ült, az árnyékban, hogy lássa, mi lesz majd a várossal. Jahve isten
szándékából egy nagy levelű kíkajón növény futott fel Jónás fölé, hogy árnyékot
adjon fejének, és megóvja őt a gonosz hőségtől. Jónás nagy örömmel örült a

mondái
kíkajónnak. Másnap azonban isten szándékából egy féreg rágta meg hajnalban a
kíkajónt, s az elszáradt. Napkeltekor isten szándékából perzselő keleti szél támadt,
a nap Jónás fejére tűzött, és ő elalélt. A halált kérte hát lelkére, s mondta:
— Jobb, ha meghalok, mint ha élek! És szólt isten Jónásnak:
— Helyesnek tartod haragodat a kíkajón miatt?
— Helyesnek tartom haragomat — mondta —, mindhalálig.
Mondta Jahve:
— Te sajnálkozol a kíkajón fölött, holott nem fáradoztál vele és nem nevelted: az
egyik éjjel kisarjadt, a másik éjjel elpusztult. Én ne sajnálnám hát Ninivét, ezt a
hatalmas várost, amelyben több ember él, mint tizenkét tízezer, akik nem tudják
jobbjukat megkülönböztetni a baltól, s jószág is temérdek — én ne sajnálnám hát
Ninivét? . . . [516]

mondái
Jegyzetek
A túloldali betűrendes tájékoztató a kötet mítoszainak elmélyültebb megértéséhez

szükséges tudnivalókat foglalja össze. Számoltunk azonban azzal is, hogy a kötet
olvasói egy-egy máshonnan már ismert nevet, fogalmat esetleg nehezebben
találnak meg a szövegek között, s ezért igyekeztünk segítséget nyújtani az ókori
kelet mitológiájában való tájékozódáshoz azzal is, hogy gyakran utalunk a kötet
azon oldalaira, amelyek az adott kérdéssel kapcsolatosak.
A tulajdonneveket mindenütt úgy írtuk, ahogy ejteni kell őket! Igyekeztünk a
magyarban már elterjedtebb névformákat használni, a pontosság kedvéért
azonban abban az esetben, ha ez az eredetitől lényegesen eltér, a betűrendes
tájékoztató zárójelben az eredeti formát is feltünteti.
Ábel (héberül: Hebel vagy Hábel): Ádám és Éva második fia; bátyja, Kain ölte meg.
Viszályuk az i. e. I. évezred elején még eleven kanaáni földműves és pásztor
ellentéteket tükrözi. Vö. 215. old.
Abéd-Nebó: „Nabú (isten) szolgája", Azarjának, Dániel egyik társának a babilóni
udvarban kapott neve. Vö. 474. old.
Abimelek: „Apám — király", Gideon fia véres kísérletet tesz az egyeduralom
megteremtésére. Vö. 358. old.
Abnér: a hadsereg fővezére Saul korában; Dávid alatt ellenfele, Joáb megölte.
Ábrahám: a héber törzsek mitikus ősatyja. A vándorlásairól szóló mítoszok a
habiru-héber törzsek ősi hagyományának részei lehettek, történeti hitelességük
igen kétséges.
Ábrám: Ábrahám ősatya neve, Jahvével való találkozása előtt. Az új név felvétele új
életszakasz kezdetét jelentette. Vö. 227. old.
Absálóm: Dávid fia, aki trónörökös korában fellázadt apja ellen, s királlyá is kenték
(i. e. 980 táján). Hívei elsősorban az északi törzsekből kerültek ki; e felkelésben az
Izráel és Júda közötti ellentét jutott kifejezésre, amely később, Salamon halála
után, az ország kettészakadására vezetett. Absálóm lázadásának leírása az
Ószövetség legszebb s legterjedelmesebb történeti novellája. (Absálóm = Absolon)
Vö. 420. old.
Adad: mezopotámiai viharisten; bika hátán állva, kezében villámokkal ábrázolják.
Tisztelete elterjedt egész Elő-Ázsiában.
Ádám: az első ember neve; a szó ,,föld"-et jelent.
Adapa: a dél-mezopotámiai Eridu város mitikus királya, aki elnyerhette volna a
halhatatlanságot. Vö. 141. old.
Adónija: Dávid fia; mint a legidősebb élő királyfi, Dávid életének utolsó
időszakában meg akarta szerezni a hatalmat, de Salamon végül leszámolt vele, s
híveit is megölette (Joáb) vagy száműzte (Ebjátár). Vö. 437. old.
Adullám: város Júda legdélibb részén; környékén számos barlang található. Ezek
egyikében tanyázott Dávid is, amikor Saul elől menekült.
Agade: város Mezopotámiában; az agadei (akkád) dinasztia alatt (i. e. XXIV—XXII.
század) főváros. E névből származik az akkád nép és nyelv elnevezése.

mondái
Aháb: Izráel királya (i. e. 876—854).
Ahasvérós: a perzsa Achaimenida dinasztia tagja, valószínűleg Xerxész király (i. e.
485—465), perzsa néven Hsajarsa, aki valamelyes támogatást nyújtott a
zsidóknak. Az ő korában a perzsa birodalom még hatalma tetőpontján állt. Vö. 492.
old.
Ahazjáhu: Aháb fia, Izráel királya (i. e. 854—853).
Ahimaac: Cádók főpap fia Dávid korában. [519]
Ahitófel: Absálóm összeesküvő társa. Vö. 427. old.
akkád: a sémi nyelvcsaládhoz tartozó nyelv és név, Mezopotámia lakosai, akik a
sumerokkal egyidejűleg jelentek meg az ország északabbi részein, s az Agadei kor
(I. Sarrukín és utódai) alatt és után egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert. Az
akkád nyelv két fő nyelvjárásra oszlik, az asszírra és a babilónira.
Akki: vízmerítő, aki a legenda szerint Sarrukín király sáskosarát kimenti
az Euphratészből. Vö. 162. old.
Alalus: az ég ősi királya a hettita mitológiában. Vö. 183. old.
Amálek: pusztai nomád nép a Szináj félszigeten. A mítosz Ézsau unokájának tartja
őket, minthogy történeti időben a héberek ellenségei voltak.
Ammon: nomád nép a Jordántól és a Holt-tengertől keletre. A mítosz Lót egyik
lányától származtatja őket (vö. 232. old.), s ennek tulajdonítja, hogy a héberek
ellenségei. A nép gyakori elnevezései: Ammon fiai, ammoniták.
Ammón: Dávid fia, trónörökös; Absálóm részben hatalomvágyból öli meg. Vö. 420.
old.
Ámon: az egyiptomi Théba város főistene, „az istenek királya".
Ámon-Ré: Ámonnak Ré napistennel azonosított alakja.
Amurru, amorita: Amurru („nyugat") a Perzsa-öböltől nyugatra fekvő vidék neve;
e terület lakossága az amoriták — sémi nyelvű nép, az arámiak ősei.
Anat: szíriai istennő; az ugariti mitológiában a harc istene. Tisztelték
Egyiptomban is.
angyal: a görög angelosz, „küldött" szóból ered, héberül mal'ák („küldött") ;
eredetileg istennek az emberekhez küldött követe, majd alacsonyabb rangú
isteni lény. Vö. a mezopotámiai mitológia követ-isteneivel (Namtar, Papszukkal,
Illabrat).
Ansar: az égi világ-rész intenként megszemélyesített neve a mezopotámiai
mitológiában. Vö. 164. old.
Anti: sólyom alakban ábrázolt egyiptomi istenség.
Antu: Anu isten női párja a mezopotámiai vallásban.
Anu: az ég istene Mezopotámiában. Neve „csillag" vagy „ég" jelentésű.
Tiszteletének központja Uruk város volt.
Anubisz: sakál fejű egyiptomi isten, a halottak vezetője, Ízisz segítőtársa.
Neve személynévként is használatos volt.
Anunnaki: a földi és az alvilági istenek összefoglaló elnevezése Mezopotámiában.
Anus: Anu isten neve a hettitáknál.
Apollón: görög isten; a görög—egyiptomi érintkezések korában az egyiptomi
Aruérisszel (vagy Hórusszal) azonosították. Vö. 65. old. [520]
Apszu: az édesvíz, és ennek istene Mezopotámiában; az őselem

mondái
megszemélyesítése.
Aphrodité: görög istennő; a görög—egyiptomi érintkezések korában az egyiptomi
Háthorral azonosították. Vö. 65. old.
Áron (héberül: Aharón): Lévi nemzetségéből származik, Mózes segítőtársa volt,
majd Jahve főpapja. Az aranyborjút is főpapi minőségében készítette el (vö. 315.
old.), s Jahve ábrázolásának szánta. Ő is fellázadt Mózes egyeduralma ellen (vö.
310. old.), s a hagyomány szerint ezért nem léphetett Kanaán földjére. Halálának
körülményei (vö. 328. old.) a más népeknél is ismert szertartásos király- vagy
vezérgyilkosságra emlékeztetnek, amelynek célja az volt, hogy az elöregedett
vezér ereje utódjára szálljon.
arámi: ókori sémi nyelv és nép, a mai Szíria területén. Az i. e. I. évezred első
felének az arámi volt a diplomáciai nyelve. Vö. 462. old.
aranyborjú : Jahve isten szobra (vö. 315. old.); valószínű, hogy Jahve alakjába egy
bika alakban tisztelt istenség is beleolvadt; az aranyborjú készítése azt mutatja,
hogy Jahvét — ha nem is hivatalosan — bika alakban is tisztelték. Ennek
felelevenítése lehetett, hogy a dávidi— salamoni egység felbomlása, az ország két
részre szakadása után Izráel határán arany bikaszobrot állítottak fel.
Ararát: országnév; az ókori Urartu állam nevének eltorzult héber alakja. Urartu a
Kaukázustól délre terült el. A héber vízözön-mítosz szerint e vidék hegyeinek
egyikén feneklett meg Noé bárkája. Vö. 220. old.
Aruérisz: egyiptomi isten, Hórusz egyik megjelenési formája.
Arum: istennő a mezopotámiai mitológiában; ő gyúrja agyagból az embert (vö. 108.
old.). Egyiptomban ezt Hnum istennek tulajdonítják. L. még Ádám mítoszát, 212.
old.
Asdód: filiszteus kikötő- és kereskedőváros a Földközi-tenger partján.
Askalon: filiszteus kikötő- és kereskedőváros, Asdódtól délre.
Asinodt: gonosz démon a kései héber vallásban. Vö. 466. old.
Assur-ban-apli: Asszíria utolsó nagy királya, a ninivei könvvtár alapítója (i. e.
668—631).
Asszarhaddon: asszír király (i. e. 680—669); nevének asszír formája: Assur-ah-
iddina.
Asszíria: Észak-Mezopotámia; lakói az asszírok, fővárosa Assur, majd Ninive
(Ninua). Az asszír hadsereg az i. e. IX—VII. sz.-ban Elő-Ázsia legnagyobb részét —
Izráel államot is (i. e. 721) — meghódította. Az asszír birodalmat i. e. 604-ben a
szövetkezett méd és babilóni állani döntötte meg.
Asér: Jákób és Zilpa fia; a róla elnevezett törzs Kanaán északnyugati részén, a
tengerparton lakott. [521]
Aszúsu-námir: „tündökletes a megjelenése", egy akkád mitológiai lény neve; Istár
alvilágból való) kiszabadításában játszik szerepet. Vö. 157. old.
Astarte, Astarát, Astóret: termékenység- és szerelemistennő Szíria-Föníciában, a
mezopotámiai Istár megfelelője.
Atum : az ősanyag megszemélyesítése az egyiptomi vallásban.
Atum-Ré: Atumnak Ré napistennel azonosított alakja.
Azéka: város Jeruzsálemtől délnyugatra.
Azupiránu: mitikus város az Euphratész partján, Sarrukín király mondabeli hazája.

mondái
Baál: „úr", föníciai istennév. Baál az ugariti mitológiában termékenység-isten (vö.
195. old.); föníciai kultusza a héberek között is elterjedt, noha a próféták
kíméletlenül harcoltak ellene (vö. 450. old.). Egyiptomban hadistenként tisztelték.
Egyes városok (pl. Hácor) istenének neve is.
Baálzebub: Ekron filiszteus város istene; gyógyító hatást tulajdonítottak neki (vö.
454. old.); nevének jelentése: „legyek ura", azonban lehet, hogy ez csak torzítás a
Baálzebúl „a helység ura" névből. Későibb a keresztény hagyományban az ördög
egyik neve (Belzebúb).
Baba: alacsonyrangú, rosszindulatú isten vagy démon az egyiptomi mitológiában.
Bábel: 1. Babilón.
Babilón: az i. e. II. évezred kezdetétől Mezopotámia legjelentékenyebb városa, a
babilóni birodalom székhelye. Főistene Marduk. Legfőbb vallási épülete a
zikkurat, amelyre a héber Bábel-tornya mítosz is utal (vö. 222. old.): hét
lépcsőzetből álló magas toronytemplom. A Babilón név a görög forrásokban
szerepel, akkádul Báb-ili vagy Báb-iláni („az isten[ek] kapuja"), héberül Bábel.
babilóni fogság: II. Nabú-kudurri-uszur, a babilóni birodalom királya, i. e. 597-ben,
majd — Jeruzsálem elfoglalása után — 58o-ban a júdabeli lakosság egy részét (az
előkelőségeket és a mesterembereket) fogságba hurcolta, helyesebben
áttelepítette. A birodalomban az áttelepített zsidók beilleszkedtek az ország
életébe, noha különállásukat sok tekintetben megéírizték. Vö. 473. old. A babilóni
birodalom bukása, Kürosz győzelme után (i. e. 539) lassan és vontatottan
megindult a zsidók haza-telepítése. Jeremiás próféta jövendöléseiben az i. e. VI.
század elején a babilóni fogságot hetven évre becsülte; később, kerek számként,
ezt vették tényleges időtartamául is. A babilóni fogságra vonatkozó 137. zsoltár
első sora („Bábel vizei mellett ültünk, és sírtunk, Sionra emlékezve . . .") a magyar
irodalomban is elterjedt költői képpé vált.
Bálák: Moáb legendás királya a héber törzsek Kanaán területére való
benyomulásának időszakában. Vö. 328. old. [522]
Bálám: 1. Bileám.
Balatsacár: a babilóni Balát-sarri-uszur név torz héber formája; a legendás Dániel
neve a babilóni királyi udvarban. Vö. 474. old.
Bárák: a héber törzsek hadvezére Sisera kanaáni vezér ellen. Vö. 351. old.
Básán: termékeny földjéről és állattenyésztéséről híres vidék, a Genezáret-tótól
északkeletre.
Batseba: Dávid felesége, Salamon anyja. Vö. 415. old. (Betsabé, Batséba néven is
ismert.)
Beérsebá: híres ősi város Kanaán déli részén; kútja miatt a nomád törzsek
központja.
Behten: legendás keleti ország, talán az ókori Baktria.
Bélit-széri: „az [alvilági] mezők úrnője", istennő a mezopotámiai mitológiában.
Bélsacár: a babilóni Bél-sarri-uszur név torz héber formája; így hívták az utolsó
babilóni király legidősebb fiát, aki mint trónörökös, apja, Nabú-naid távollétében
Babilónban kormányzott. Dániel könyve tévesen nevezi királynak, s amikor a
perzsák elfoglalták Babilónt, már Nabú-naid is a városban volt. Vö. 481. old.

mondái
Belzebúb: 1. Baálzebúb.
Benája: Dávid testőrségének parancsnoka.
Benjámin: Jákób és Ráhel kisebb fia; Benjámin törzse Júda északi
szomszédságában élt, s mivel Júda mellett a filiszteus betörések Benjámint
veszélyeztették leginkább, érthető, hogy az első király, Saul, e törzsből került ki. Vö.
385. old. A név jelentése: „kedvenc fiam".
Benőni: Ráhel, mielőtt meghalt volna, ezt a nevet adta második fiának,
Benjáminnak. Jelentése: „kínom fia".
Bentres: legendás ázsiai fejedelem lánya. A legenda Egyiptom és Elő-Ázsia
országainak történeti kapcsolataira, II. Ramszesz fáraó kiterjedt politikai
befolyására és az egyiptomi gyógyítás hírére utal. Az ókori keleten egy-egy
gyógyító isten szobrát gyakran vitték el távoli országokba is.
Bét-él: az ország egyik legfontosabb vallási központja („isten háza") Izráel és Júda
államok határán.
Bét-lehem : város Jeruzsálemtől délre (Betlehem).
Betuél: Náhor családjának leszármazottja, így Ábrahám rokona; Lábán és Rebeka
apja.
Bileám: legendás varázsló. Vö. 328. old. Áldásainak szövege a Dávid és Salamon
uralkodása alatti viszonyokra utal, az elbeszélést tehát ebben a korban írhatták, s
nem Mózes vagy Jósua idején. A beszélő szamár gyakori mesei motívum. — Az
elbeszélésben mintha Bileám kétszer indult volna útnak Moábba; ezt a látszatot az
kelti, hogy a történetet [523] egy jahvista (1. Jahve) és egy elóhista (1. Elóhim)
változat is feldolgozta, a szöveg szerkesztője pedig a kettőt az ellentmondások
kiküszöbölése nélkül egyesítette. (A név Bálám alakban is ismert.)
Bilha: Jákób mellékfelesége, Ráhel szolgálója. Dán és Naftáli az ő gyermekei.
bírák kora: a héber szóhasználat alapján a héberek kanaáni történetében így
nevezzük a királyság megalapítása előtti kort, amely az i. e. XI. században ért véget.
A törzsi villongások, a gyakran erősebb külső ellenség (Moáb, a kanaáni királyok,
Midján, Amálek, Ammon, végül a filiszteusok) elleni harc, az osztálytársadalom
fejlődésének és megszilárdulásának időszaka volt; a bírák voltaképpen
hadvezérek, akik a törzsek időleges szövetségét teremtették meg egy-egy hadjárat
idejére. Az állandó központi hatalom, a királyság megteremtését az tette
szükségessé, hogy a filiszteusok támadásának elhárításához az időleges egység
már kevés volt. E kór időrendjét csak hozzávetőlegesen ismerjük, mivel az
ószövetség a bírák uralkodási idejét a mitikus 40 éves periódusban állapítja meg.
Boáz: Ruth második férje, Dávid király őse. Vö. 374. old.
Butó : város a Nílus-deltában.
Büblosz: föníciai kikötő- és kereskedőváros; Elő-Ázsia áruit közvetítette Egyiptom,
Kréta, Görögország felé.
Cádók: főpap Dávid és Salamon korában. Vö. 426. old.

Carepta: föníciai város a Földközi-tenger partján.
cédruserdő: a Libanon hegység, ahonnan a cédrusokat egész Elő-Ázsiába
szállították az építkezésekhez. Vö. 100. és 115. old.
Cippóra: Mózes felesége („Madárka"). Vö. 289. old.

mondái
Dágon: az Ószövetségben filiszteus isten; a gabona és a halak isteneként tisztelik.
Kultusza Mezopotámiában is elterjedt (Dagan).
Damaszkusz: Arám (Szíria) városa, kereskedelmi utak csomópontja.
Damkina: Éa isten felesége a mezopotámiai mitológiában.
Dán: Jákób és Bilha fia. Dán törzse Kanaán legészakibb részén lakott.
Dániel: a név jelentése „Isten (Él) a bírám". 1. Az ugariti mitológiában Kádes
istennő fia, az istenek urának szolgája. Vö. 195. old. 2. Az Ószövetségben egy jórészt
arámi nyelvű könyv fűződik nevéhez; eszerint Dániel a babilóni udvarban élő zsidó
ifjú, aki bölcsebbnek bizonyul a bábeli bölcseknél, s ezért magas állami tisztséget
nyer el. 3. A Zsuzsánna-történetben egy zsidó ifjú, aki isteni sugallatra felderíti az
igazságot ; itt a név jelentése a fontos. Vö. 489. old.
Dareiosz: perzsa király (i. e. 521—485); Dániel könyve (vö. 484. old.)[524] tévesen
őt tartja Babilón elfoglalójának, egyik elődje, Kürosz (i. e. 559—529) helyett;
Babilónt a perzsák i. e. 539-ben foglalták el.
Dávid: a legnagyobb héber király (kb. 1011—971), az izráeli történelem
„aranykorának" megalapozója. Júda törzséből származott. A királyi udvarba
kerüléséről két, egymásnak ellentmondó hagyomány maradt ránk (vö. 393. és 395.
old.). Később Saul veje lesz (400. old.), majd bujdosni kényszerül (megfordul a
filiszteusoknál is). (Vö. 401. old.) Ezzel szemben egy másik elbeszélés szerint Saul
haláláig a filiszteusok hadvezére volt), miközben a déli határvidéken a lakosság
szegény rétegeiből rablócsapatot szervez (vö. 403. old.). Saul halála után csak
hosszas küzdelem árán tudja a trónt megszerezni. Uralma hetedik évében
elfoglalja Jeruzsálemet, attól kezdve ez a főváros. Erőskezű uralkodé) volt; nem egy
lázadást kellett elfojtania — e lázadások mutatják, hogy az állam egysége nem volt
szilárd. A hagyomány Dávidnak tulajdonítja az ószövetségi zsoltárok, vagy azok
egy részének szerzőségét is.
deben: egyiptomi súlymérték, általában 91 gramm.
Debóra: látnokasszony, a Sisera elleni harc vezére. Vö. 350. old. A Debóra éneke
címen fennmaradt mitologizáló költemény az Ószövetség legrégibb hiteles
szövege, kb. i. e. 1230-ban keletkezett (elbeszélésünk ezen, és a párhuzamos —
későbbi eredetű — prózai leíráson alapszik).
Delíla: filiszteus nő; ő okozta Sámson vesztét. Vö. 369. old.
Dionüszosz: görög isten; a görög—egyiptomi érintkezések korában Ozirisszel
azonosították.
Dzsózser: a harmadik egyiptomi dinasztia első fáraója (kb. i. e. 2700 táján).
Éa: a vizek és a föld jóindulatú istene az akkád mitológiában.

Ebjátár: főpap Dávid uralkodása alatt; Saul vidékre száműzte, mert Adónija mellé
állt. (Vö. 438. old.) Az ő nemzetségéből származott Jeremiás próféta.
Éden, Édenkert: héberül Gán-Éden, azaz „Gyönyörűség kertje"; a mítosz szerint az
első emberpár lakóhelye. (Vö. 212. old.) Az Éden négy folyóját a Gangesz, Nílus,
Tigrisz, Euphratész folyókkal szokták azonosítani. Az Édenkert rajza a görög—
római aranykor mítoszokkal vethető egybe.
Edom: Kanaántól délre elterülő ország, lakói a héberek ellenségei, ezért a mítosz

mondái
Ézsaura vezeti vissza családfájukat. Vö. 243. old.
Efraim : József második fia. Efraim törzse Kanaán középső részén lakott; az ország
két részre szakadása után Izráel államot is gyakran nevezik Efraimnak.
Eglon: Moáb királya, kb. az i. e. XIII. században. Vö. 349. old. [525]
égő csipkebokor: Jahve a mítosz szerint a Hóreb (Szináj) hegyen jelent meg
Mózesnek, égő csipkebokor lángjában. Vö. 289. old.
egyiptomi tízcsapás: Mózesnek — Áron segítségével végrehajtott - tíz varázs-
cselekménye, amelyekkel bebizonyítja a fáraónak, hogy Jahve, a héberek istene,
hatalmasabb, mint az egyiptomi istenek, s végül kikényszeríti, hogy a
megfélemlített fáraó kiengedje Egyiptomból a zsidókat.
Éhud: Eglon moábi király gyilkosa, a héber törzsek felszabadító bírája. Vö. 349. old.
Ekbatána: Média királyi városa (ma: Hamadán).
Ekron: filiszteus város.
Ékur: „az ország háza", mezopotámiai templomok neve; tulajdonképpen Enlil
szentélye.
Él: „isten"; az ugariti mitológia egyik főistene. Él alakja nagy hatást gyakorolt az
ószövetségi istenfogalomra is.
Eleázár: Áron fia, és utóda a főpapi hatalomban. Vö. 328. old.
Elephantiné: sziget a Nílus első kataraktájánál.
életfa, az élet fája: az ókori Elő-Ázsia képzőművészetében gyakori volt a zöldellő fa
ábrázolása (gyakran két oldalán állatokkal); a föld termékenységét jelképezte,
ezért nevezik életfának. Az Édenkert-mítoszban szereplő „életfa", később „az örök
élet fája", evvel rokon. Vö. 212. old.
Élet Háza: tudományos intézmény Egyiptomban.
Éli: főpap az i. e. XI. század derekán. (Vö. 380. old.) Éli fiai: a silói szentély papjai;
visszaéléseiket az Ószövetség megbélyegzi.
Eliézer: Ábrahám szolgálója.
Elísa: próféta Illés tanítványa, akinek csodái mestere tetteit ismétlik. Vö. 453. old.
Elterjedtebb, latinos neve: Elizeus.
Elóhim: az Ószövetség egyik gyakori istenneve, az „él" szó különleges
többesszáma, így „istenek"-et jelent. E névforma a többistenhit maradványát őrzi.
Elóhim az emberektől távoli istenség, velük többnyire angyalok útján érintkezik,
kedveli a csodákat. Az öt, Mózesnek tulajdonított könyv egyik főforrása az a
korábbi (ún. „elóhista") gyűjtemény volt, amely az istent általában Elóhimnak
nevezi, s lényegében ugyanazokat az eseményeket dolgozza fel, mint a jahvista, de
attól lényegesen eltérő változatban. Pl. Jákób juhai, Lábán szolgálatában, a jahvista
(a pásztorélet babonáit megőrző) szöveg szerint mágikus ráhatás, varázslat miatt
születnek tarkán és csíkosan; míg az elóhista elbeszélés szerint (melyet a végleges
változat szerkesztője Jákób szájába ad) ez isteni csoda eredménye s álom adja
tudtul már előre. Vö. 254. old.
Éndór: város Kanaán északi részén. Az éndóri halottlátó asszony [526] története
(406. old.) Enkidu alvilágból való felidézésével állítható párhuzamba. Vö. 139. old.
Enkidu: Gilgames barátja és társa az akkád Gilgames-eposzban.
Enlil: "a levegő' ura", a levegőég istene a mezopotámiai mitológiában; főisten volt,
de Marduk kiszorította e szerepéből.

mondái
Ennugi: a csatornák istene, az esők ura a mezopotámiai mitológiában.
Ereskigál: az alvilág istennője a mezopotámiai mitológiában.
Eridu : sumer város, Éa isten szent városa; igen jelentős szerepet játszott a sumer
őstörténetben.
Észagila: Marduk isten templom-városrésze Babilónban („a fej felemelésének
háza", vagy ,,a felemelt fejű [= magas] ház"); ennek része volt a zikkurat is („Bábel
tornya").
Eszter: a név a görög asztér („csillag") szóval és a mezopotámiai Istár istennő
nevével függ össze. Az Eszternek, Ahasvérós perzsa király legendás feleségének
neve alatt fennmaradt ószövetségi könyv aligha tükröz történeti tényeket, inkább
kései, célzatos novella, egy jelentős zsidó ünnep eredetének magyarázata. Vö. 495.
old.
Etana: a mezopotámiai Kis város mitikus királya, aki egy sas hátán az égbe szállt,
hogy Istár trónja alól megszerezze a szülés füvét. Vö. 144. old.
Euphratész: görögös néven, Mezopotámia nyugati főfolyója (akkádul Purattu). A
héber mitikus hagyomány szerint az Édenkert egyik főfolyója (Prát).
Ézsajás (héberül Jesajáhu vagy Jesaja): a legnagyobb próféták egyike, Júda
államban élt az i. e. VIII. század második felében. Az Asszíria felől fenyegető
veszedelmet, mely végül Izráel bukásához vezetett (1. e. 721), az erkölcsi
romlással, a szegények sanyargatásával hozta kapcsolatba. A beszédeit tartalmazó
könyvet későbbi próféták műveivel egészítették ki.
Ézsau (héberül: Észau): Izsák elsőszülött fia, Jákób testvére, az edomiak őse.
Elsőszülöttségét eljátssza (vö. 243. old.). Innen a szólás: Eladta egy tál lencséért.
Éva: az első nő. A héber teremtésmítosz egyik változata szerint (I. 213. old.) Jahve
Ádám oldalbordájából teremti; ez a mítosz a földművelő társadalom asszonyainak
függőségét szentesíti. A másik változatban (l. 211. old.), a pásztor-mítoszban
azonban a nő a férfi egyenjogú társa.
fáraó: Egyiptom királyának héber neve. A szó maga egyiptomi eredetű, jelentése:
„nagy ház". A zsidók egyiptomi kivonulásáról szóló történet — mint az Ószövetség
nagyobb része — tulajdonnévként használja.
filiszteus: valószínűleg krétai eredetű nép, akik i. e. 1180 táján telepedtek meg a
Földközi-tenger partja mentén húzódó termékeny sáv déli [527] részén, s
ettől az időtől kezdve mintegy három évszázadon át a héberek legnagyobb
ellenségei voltak. Főbb városaik: Ekron, Asdód, Askalon, Gát, Gáza; de egy időben
észak felé egészen a Kármelig terjeszkedtek. Hatalmuk fő forrása a vas
alkalmazása volt, e fém megmunkálásához kiválóan értettek, s monopóliumukat
sokáig meg tudták őrizni. (Vö. 389. old.) Országuk latinos neve az i. sz. II. századtól
már egész Kanaánt jelölte (Palesztina).
frigyláda: a hagyomány szerint az Egyiptomból való kivonulás után Jahve a
„Szövetség ládájában", vagy frigyládában lakott, mert szövetséget kötött a
héberekkel. A ládának mágikus erőt tulajdonítottak.
Gád: Jákób és Zilpa fia; a Gád törzs a Jordántól keletre lakott.

Gát: filiszteus város, Júda határán.

mondái
Gáza : fontos filiszteus város.
Gesúr. a Jordántól északkeletre elterülő vidék egyik neve.
Geb: a föld ősi egyiptomi istene; Nut istennővel a világ őse.
Gibeon: város Jeruzsálemtől mintegy 15 km-re északkeletre. Lakói megadták
magukat a hébereknek (vö. 344. old.); a történet befejezése arra mutat, hogy a
foglyokat e korban már nem ölték meg, hanem munkára fogták.
Gideon: a bírák korának híres hadvezére, valószínűleg történeti személy, az i. e. XII.
században. A történet azt mutatja, hogy a héberek ebben az időben már
elsősorban földműveléssel foglalkoztak. Gideont Jahve cséplés közben találja;
Izráel seregét cipó jelképezi az ellenséges őr álmában. Vö. 357. old. (A név Gedeon
alakban is ismert.)
Gileád: a Jordántól keletre elterülő, héber törzsek által lakott vidék.
Gilgál: város Jerikó és a Jordán között.
Gilgames: Uruk város királya, valószínűleg az i. e. III. évezred elején élt. Alakjához
számos monda kapcsolódik, ezeket először a III. évezred végén különböző sumer
költemények foglalják írásba. Ezeken alapszik az akkád nyelvű Gilgames-eposz, az
ókori kelet irodalmának legnagyobb szabású alkotása, melynek két alapvető
változatát ismerjük, az igen töredékes óbabilónit (i. e. XVIII. század) és a 12 táblán,
de korántsem teljesen ránkmaradt újasszírt (i. e. VIII—VII. század). Utóbbi főként
Assur-ban-apli ninivei könyvtárából ismeretes.
Gis-zida: mezopotámiai termékenység-isten.
Góg: az északi Magóg nép királya Ezékiel próféta könyve szerint.
Góliát: a filiszteusok legendás hőse, akit Dávid legyőzött. Vö. 394. old.
Gomora: a város, Szodomával együtt, a mítosz szerint bűnei miatt pusztult el. Vö.
232. old.
Gósen: egy dús legelőjű egyiptomi alföld héber neve, Egyiptom [528] észak-keleti
részén; zömmel Ázsiából beszivárgott törzsek lakták. A mítosz szerint itt
telepedtek meg Jákób utódai. gyehenna: a pokol közhasználatú keresztény neve;
eredetileg Gé-Hinnóm. ,,Hinnóm völgye", Jeruzsálemtől délre, ahol kegyetlen
áldozatokat mutattak be Moloch kanaáni istennek.
Hágár: Ábrahám mellékfelesége, Izmáel anyja. Hágár elűzése két változatban

maradt fenn; az egyik szerint a történet még Izsák születése előtt játszódik (vö.
226. old.), a másik szerint csak utána (vö. 233. old.); utóbbiban Izmáel — az
Ószövetség adatai alapján számítva — több mint 14 éves.
Hám: Noé fia, a mítosz szerint tőle származnak az egyiptomiak, az etiópok és más,
az ún. „hámi, hamita" nyelvcsaládhoz tartozó népek. Vö. 222. old.
Hámán: az ószövetségi Eszter könyvébea Ahasvérós király udvarának egyik
hatalmassága. Vö. 496. old.
Hananja: Dániel egyik társa a babilóni udvarban. Vö. 474. old.
Hanna: 1. Sámuel próféta anyja (vö. 380. old.). 2. Tóbit felesége, Vö. 465. old.
Hárán: Harrán mezopotámiai város héber neve; jelentése ,,út". A város a kelet—
nyugati kereskedelem útvonalainak és a Földközi-tenger partjára vezető hadi
utaknak egyik fontos csomópontja. A héber mítoszban Ábrám atyját is így
nevezték; a név arra utal, hogy a héber törzsek ősei e vidéken éltek.

mondái
Hátkor: többnyire tehén alakban ábrázolt egyiptomi istennő.
Hatti: a hettiták állama Kis-Ázsiában. Virágkora az i. e. II. évezred második felében
volt.
Hazzi: hegység Rasz Samra közelében, a Földközi-tenger partján (Mons Casius).
Hegység-isten a hettita mitológiában.
Hebrón : nagy jelentőségű dél-kanaáni város, a hagyomány szerint a portyázó
héber törzsek ezt foglalták el először. Korábbi, kanaáni neve Kirját-arba,
„Négyváros" volt.
Heket: béka alakú egyiptomi istennő, a szülés segítője.
Héliopolisz: egyiptomi város a Delta kezdeténél („a nap városa"), egyiptomi neve
Ón; Ré isten székvárosa.
Heper: a napisten egyik formája, a felkelő nap istene az egyiptomi vallásban.
Hermész: görög isten; a görög—egyiptomi érintkezések korában az egyiptomi Thot
istennel is azonosították.
Hét: Hatti neve az Ószövetségben.
hettita: kisázsiai nép, Hatti lakosságának egy része; nyelvük az [529] indoeurópai
nyelvcsaládhoz tartozik, azaz a görög, latin, szláv nyelvekkel rokon. Az elnevezés
ószövetségi eredetű (1. Hét).
Hizkijáhu: Júda királya, kb. i. e. 715—686. Nagyszabású külpolitikai terveket szőtt;
Babilónnal, Egyiptommal, a föníciai városokkal szövetkezett Asszíria ellen.
Hnum: kos alakban ábrázolt isten Egyiptomban; fazekaskorongján ő formálta az
embert.
Holofernész: Judit történetében a zsidókra támadó ellenséges sereg vezére (vö.
504. old.). A szöveg Nabukodonozor asszír király alattvalójának mondja; neve
perzsa eredetű. Ezek az adatok többszörösen ellentmondanak: Nabú-kudurri-
uszur babilóni király volt, s amikor uralkodott, az asszír (ninivei) birodalom már
megdőlt; perzsa vezérek aligha szolgáltak seregében, mert a két korábbi
szövetséges, a babilóni és a méd, Asszíria legyőzése után azonnal egymás ellen
fordult, s a médek örökébe lépő perzsák voltak a babilóni birodalom legnagyobb
ellenfelei. Mindebből valószínű, hogy Holofernész és Judit története történeti
legenda, s amikor írták, már feledésbe merült a való történelem.
Honszu: egyiptomi gyógyító isten.
Honszuneferhotep: Honszu isten egyik alakja.
Hóreb: hegy a Szináj félszigeten; Szinájnak is nevezik.
Hórusz: gyakran sólyom alakban ábrázolt egyiptomi isten, Ízisz és a halott Ozirisz
fia.
Humbaba: mitikus szörny a Gilgames-eposzban; Kis-Azsiában élt. Vo. 113. old.
Igigi: az alacsony rangú égi istenek összefoglaló elnevezése a mezopotámiai

mitológiában.
Illabrat: az istenek követe a mezopotámiai mitológiában.
Illés (héberül Élijáhu): legendás, próféta; égbe-ragadtatása a tüzes szekéren (456.
old.) mitikus motívum, vö. a görög napszekér-mítoszokkal, Hanók elragadtatásával
(216. old.), távolabb Etana égi útjával.
Illujanka : félelmetes sárkány a hettita mitológiában (vö. 189. old.). A babilóni

mondái
mítosz Tiámatjával rokon.
Imhotep: egyiptomi bölcs Dzsószer fáraó korában, később istenként tisztelték.
Irkalla: Ereskigál egyik neve; Irkalla lakása: az alvilág.
Imitti: Istár istennő nevének egyik formája.
Irra: a járványok, a dögvész istene a mezopotámiai vallásban. (Erra)
Isbaál: Saul fia, aki apja halála után Dáviddal versengett a hatalomért; végül hívei
ölték meg (vö. 411. old.). Halála után nevét Isbósetre változtatták. (Isbaál: „Baál
embere"; Isbóset: „a gonosz embere", „gonosz".) [530]
Isbóset: 1. Isbaál.
Istár: a termékenység, a szerelem, az esthajnalcsillag (Venus), a háború istennője a
mezopotámiai vallásban. Föníciában, Kanaánban, Egyiptomban Astarte néven
ismerik.
Isteni kilencség: a héliopoliszi kilenc főisten testülete (Atum, Su, Tefnut, Geb, Nut,
Ozirisz, Ízisz, Széth, Nephthisz).
Ízebel: Aháb izráeli király föníciai származású felesége; tettei miatt neve a
vérengző asszony jelképévé vált. (A név Jezabel alakban is ismert.)
Ízisz: Ozirisz felesége és nővére az egyiptomi mitológiában; tisztelik mint
istenanyát (gyermekével, Hórusszal) és mint varázslónőt is.
Izmáel (héberül Jismáél): Hágár fiának neve (vö. 234. old). Izmáel és Izsák
féltestvér volta a délarab és héber törzsek már korán felismert rokonságát mondja
ki mitológiailag.
Izráel (héberül Jiszráél): 1. Jákób neve, amelyet az angyallal való viaskodás során
szerzett („Istennel küzdött") (vö. 257. old.). 2. „Izráel fiai", „Izráel": Jákób utódai, a
héberek. 3. Az ország két részre szakadása után (i. e. 929-től) az északi állam neve.
Izsák (héberül Jichák, ejtsd: jic-hák): Ábrahám fia. Izsák feláldozása (234. old.) az
emberáldozat megszüntetésének mítosza.
Jahve: ószövetségi istennév. Jahve eredetileg Elóhimtól eltérő istenség, több isten
vonásait egyesíti: bika-forma, vulkáni kitörések, felhő jellemzik. Jahve gyakran
jelenik meg a mítosz szerint az emberek között, akárcsak az ókor más vallásainak
istenei, s közvetlenül is beavatkozik dolgaikba. A Mózesnek tulajdonított öt könyv
egyik elbeszélő forrása a Jahve nevet használja, ezért jahvistának nevezzük.
Jahve-Cebáót (vagy: Szabaoth): „A seregek Jahvéje"; Jahve isten mint a
csillagok seregeinek és a hadseregeknek az ura.
Jábin: kanaáni király. Vo. 350. old.
Jáhel (héberül Jáél): Sisera gyilkosa. Vö. 353. old.
Jákób: Izsák fia, a héber törzsek ősatyja. Az égi lajtorja látomása (248. old.), az
angyallal való viaskodás (257. old.) a mitikus hősök kiválasztottságát idézi fel. Fiai:
Reubén, Simeón, Lévi, Jehuda, Dán, Naftáli, Gád, Ásér, Jisszakár, Zebulón, József és
Benjámin.
Jatpan: alacsony rangú isten az ugariti mitológiában.
Jáfet: Noé fia, az indoeurópai népek ősatyja. Vö. 222. old.
Jáván: a görögök (iónok) héber neve.
Jefta (héberül Jiftah): a bírák egyike (vö. 360. old.). Lányának feláldozása a
görög Iphigeneia mítosz rokona. Jehova: a Jahve istennév téves középkori

mondái
olvasaton alapuló torz alakja.
Jehn: izráeli hadvezér, aki vezérkara támogatásával i. e. 842-ben fellázadt [531] és
megszerezte az uralmat; a megdöntött Omri-dinasztia életben levő tagjait
kiirtotta. Vö. 459. old. Egy asszír király felirata adófizetőként említi a nevét.
Jehuda, Júda: Jákób és Lea fia; a Júda törzs Kanaán déli részén lakott. Az ország két
részre szakadása után Júda, és Benjámin törzsének egy része alkották Júda
államot. Innen ered a júdai = zsidó népnév is.
Jeremiás (héberül Jiremjáhu): próféta, az i. e. VII. század végén, VI. század elején.
Jövendöléseiben Babilón győzelmét hirdette, és keményen ostorozta az ország
vezető köreit.
Jerikó (héberül: Jerihó): Dél-Kanaán legjelentősebb városa, a Holt-tengertől kissé
északnyugatra. Az ásatások itt tárták fel az emberiség történetének eddig ismert
egyik legrégibb várát (i. e. V. évezred). A héber legenda Jerikó falainak leomlásáról
(340. old.) valószínűleg a királyság korában keletkezett: a város falait félezer évvel
a héber honfoglalás előtt már ismeretlen okból lerombolták, így a héberek nem is
találhattak Jerikóban erős falakat.
Jeroboám: Salamon politikai ellenfele, majd annak halála után az elszakadt
Izráel királya (i. e. 929—909). Vö. 445. old.
Jeruzsálem: eredetileg Jebúsz néven a kanaáni őslakosság (jebúsziak) városa, majd
miután Dávid elfoglalta, a birodalom, később pedig Júda fővárosa. Dávid és
Salamon pompás várossá építették ki.
Jesaja: 1. Ézsajás.
Jísaj: Dávid apja (vö. 378. és 393. old.).
„Jessze fája": Dávid sarjai, a héber-zsidó királyi család, amelyből a hagyomány
szerint Jézus is származott. (Jessze = Jísaj)
Jisszakár: Jákób és Lea fia; a Jisszakár törzs Kanaán északi részén, a Jordán
jobb partján telepedett le.
Jitró: Mózes apósa, midjáni pásztorfőpap. Vö. 288. és 307. old.
Jizreel: termékeny síkság Kanaán északi részén.
Joáb: nagyszabású hadvezéri egyéniség Dávid alatt; az agg királyt teljesen
háttérbe szorította (vö. 434. old.). Salamon ölette meg.
Jób (héberül Ijjób): egy ókori keleti népkönyv mesés hőse, aki jámborságával tűnt
ki; e történetet később bonyolult filozófiai költeményekkel bővítették, így ma az
eredeti népkönyv az ószövetségi Jób könyvének csupán keret-elbeszélése. A sátán
és Jahve vetélkedése perzsa eredetű motívum. Vö. 511. old.
Jónás (héberül Jóna): próféta, aki meg akar szökni küldetése elől (vö. 514. old.). Az
elbeszélés az Ószövetség legkésőbbi szövegei közül való, semmi történeti alapja
nincs; gúny tárgyává teszi azt a prófétizmust, amely az ember fölé helyezi a merev
eszméket; ezzel a humanizmust hirdeti. A Jónást elnyelő cethal általános
mesemotívum. [532]
Jónatán: Saul fia, Dávid barátja.
Joppe (héberül Jápó): fontos Földközi-tengeri kikötő. Ma Jaffa.
Jordán: Kanaán főfolyója; a Holt-tengerbe ömlik.
Jósua: Mózes legendás utódja, a honfoglalás vezére. Az Ószövetség számos Mózes-
legendát ír a javára, hogy nagyságát a legnagyobbéhoz mérjék. Pl. száraz lábbal

mondái
való átkelés a Jordán folyón (340. old.), a Vörös-tengeri átkelés mintájára;
győzelem Áj lakói fölött (343. old.), az Amálek elleni híres hare mintájára (306.
old.).
Jótám: Gideon fia, aki megmenekült Abimelek vérfürdőjéből (vö. 358. old.).
Példázata a virágzó héber mese- (fabula) irodalom szép darabja.
József (héberül Jószéf): Jákób és Ráhel idősebb fia. A József-történet az
ószövetségi irodalom legszebb novellája.
Júda: 1. Jehuda.
Judit: minden történetiséget nélkülöző mondai alak, a róla elnevezett apokrif
ószövetségi könyv hősnője, aki az ellenség táborába hatolva levágta Holofernész
fővezér fejét, és így szerzett szabadulást ostromlott városának. Az elbeszélés
mondai jellegére vall, hogy a szöveg a történeti szereplők neveit teljesen
önkényesen használja. Vö. 504. old.
Ká: az emberi lélek egyik formája az egyiptomi vallásban.

Kádes: kanaáni városnév; a héber mondákban és történelemben szereplő Kádes
Egyiptom határánál, a sivatagban feküdt; II. Ramszesz csatája a hettitákkal az
Orontész menti Kádesnél zajlott le.
Kádes istennő: kanaáni eredetű egyiptomi istennő, Istár-Astarte rokona,
termékenység-isten. A név jelentése: „szent". Az egyiptomiak Háthorral
azonosították.
Kain: Ádám és Éva elsőszülött fia, Ábel gyilkosa. Vö. 215. old.
káld: dél-mezopotámiai, arámi nyelven beszélő törzs, amely az i. e. VII—VI.
században a babilóni birodalomban vezető szerepet játszott; Ur városnak is csak
ekkor voltak káldok a lakói; e tény az Ábrahámmal kapcsolatos őstörténeti
mítoszok keletkezését ehhez a korhoz köti.
Káleb: ősi héber nemzetség, amely a hagyomány szerint Jósua seregeit megelőzve
jutott Kanaán déli részébe (vö. 324. old.); valójában talán a helyi lakosságból
csatlakoztak hozzájuk, ami arra mutat, hogy a héber nép kialakulásánál a
legkülönbözőbb sivatagi és kanaáni törzsek hosszú időszak alatt lezajlott
egyesülésével kell számolnunk.
Kanaán: a Libanon hegységtől az arab sivatagig tartó, kisebb hegyekkel tagolt
alföldet nevezzük Kanaánnak; a római hódítás után, az i. sz. II. századtól kezdve
Palesztinának nevezték. Termékenységéért kapta a ,,tejjel-mézzel folyó"
ószövetségi jelzőt. „Igéret földje", mert a mítosz szerint Jahve isten Ábrahámnak és
utódainak ígérte. [533]
Kármel: hegység a Földközi-tenger partján.
Karnak: felső-egyiptomi város, az ókori Théba helyén. Itt állt Anion isten
legnagyobb temploma.
Kemós: moábi isten.
Keret: egy ugariti mítosz király-hőse. Vö. 201. old.
Kerit patak: Illés próféta rejtekhelye; valószínűleg a Jordántól keletre.
kerub: többesszámban kerubim: angyal jellegű lények a héber mitológiában.
Voltaképpen varázserővel felruházott szobrok, amelyek az elő-ázsiai épületek
bejáratánál távol tartottak minden gonoszt, szárnyas emberarcú bika, szárnyas

mondái
sárkányfejű oroszlán alakjában.
Khemmisz: egyiptomi város a Deltában.
Kheopsz: Hufu, a 4. dinasztia fáraójának neve a görög forrásokban; ő a legnagyobb
piramis építtetője. (Kb. i. e. 2600 táján.)
Khephrén: Kheopsz fáraó utódjának neve a görög forrásokban.
Kidrón: a Jeruzsálemet délkeletről határoló völgy neve.
kikkar: héber súlyegység, mintegy 30 kg. A talentumnak felel meg.
Kingu: mezopotámiai istenség, Tiámat seregvezére. Marduk a győzelem után az ő
vérével gyúrja az embert. Vö. 178. old.
Kís: Saul apja.
Kisar: a földi világ-rész istenként megszemélyesített neve a mezopotámiai
mitológiában; Ansar nőnemű párja. Vö. 164. old.
Kisón: a Kármel-hegytől északra a Földközi-tengerbe ömlő folyócska.
kóhen: a legelőkelőbb zsidó papi rend, a hagyomány szerint Áron közvetlen
leszármazottjai ("kohaniták").
Korah: Lévi törzsének egy tagja; Mózes ellen lázadt. Vö. 325. old.
Kótar: a görög Héphaisztoszhoz hasonló fémműves ugariti isten.
Kronosz: görög isten; a görög—egyiptomi érintkezések korában az egyiptomi Geb
istennel azonosították. Vö. 64. old.
Kumarbi: hettita isten; apját, Anust letaszítja a trónról. Vö. 183. old.
Lábán: Náhor családjának leszármazottja, Betuél fia, Rebeka fivére. Két lányáért,
Leáért és Ráhelért Jákób kétszer hét éven át állt a szolgálatában. Vö. 249. old.
Lahamu, Lahmu: az ősanyag megszemélyesítői a mezopotámiai mitológiában. Vö.
164. old.
Lea: Lábán idősebb lánya, Jákób első felesége. Fiai: Reubén, Simeón, Lévi, Júda,
Jisszakár, Zebulón.
Lévi: Jákób és Lea fia. Izráelben a Lévi törzs tagjai („léviták") töltötték be a papi
tisztségeket; legelőkelőbb águk a kóhenek rétege volt. A többi törzzsel ellentétben,
nem volt az országban törzsi birtokuk: a papi szolgálat miatt minden helységben
kellett lévita. [534]
Leviátán (héberül Livjátán): valószínűleg az ugariti Lótán név eltorzult alakja.
Sárkányszerű szörny, aki a mélység vizeiben él, Jahve ellenfele. A Jahvének Lótán-
Livjátán fölött aratott győzelméről szóló mítoszt, mely Tiámat legyőzésének
megfelelője, az Ószövetségben ma már csak töredékes utalásokban találjuk meg.
Libanon: föníciai hegység, a Földközi-tenger partján; híres a cédrusfáiról.
Lót: Ábrahám unokaöccse, akit Szodoma pusztulásakor az angyalok jámborsága
miatt családjával együtt megmentettek; felesége azonban hátranézett, s mert ezzel
megszegte a parancsot, sóbálvánnyá meredt. Vö. 232. old.
Magóg: félelmetes északi nép, talán a szkíták. Ezékiel próféta említi.

Makpéla: barlang Hebrón vidékén, Ábrahámnak és utódainak mondai temetkező
helye. A Makpéla-barlang megvásárlásáról szóló történet (235. old.) a héberek
Kanaánhoz való jogát akarta ősi birtok vétellel igazolni.
Mammétu: sors-istennő a mezopotámiai mitológiában.

mondái
Mamré: dél-kanaáni helység, Ábrahám egykori szálláshelye. Vö. 228. old.
Manasse: József elsőszülött fia, akit azonban Jákób áldása miatt öccse megelőz (vö.
283. old.). A Manasse törzs egyik fele Efraim északi szomszédságában, a másik a
Jordántól keletre lakott.
manna: sivatagi növény, amelynek lisztszerű termését a szél gyakran igen távolra
is elviszi. A sivatagban élő héberek mondai tápláléka.
Manoah: Sámson apja. Vö. 363. old.
Mardekhaj (másképp: Mordeháj): zsidó férfi, Eszter, Ahasvérós király feleségének
nevelőapja (vö. 494. old.). A név babilóni: ,,Marduk él(tet)".
Marduk: Babilón város főistene; a mitológiában az ősi sumer isteneket (Enlil, Anu)
szorította ki vezető helyükről. Felemelkedése Babilón hatalmának növekedésével
párhuzamos.
Matuzsálem (héberül Metuselah): az Ószövetség legöregebb embere, Ádám és Éva
harmadik fiának, Séfnek a leszármazottja; a mítosz szerint 969 évet élt (vö. 216.
old.). Az Ószövetség az emberek első tíz nemzedékét - Ádámtól Noéig — általában
fantasztikusan magas életkorúnak tünteti fel, éppúgy, mint a mezopotámiai ősi
királylisták az első tíz uralkodót. E magas életkorok mögött nem valóságot,
rövidebb évet (hold-évet) vagy más, racionális magyarázatot kell keresnünk,
hanem mítoszt, amely más népeknél is a boldog hajdankor (az aranykor) embereit
hosszú élettel ajándékozza meg. A héber ősatyák [535] egyikének-másikának
neve egyébként valószínűleg a mezopotámiai királylistán szereplő nevek fordítása.
Média: a médek állama, a Kaspi-tótól délre; i. e. 550 után a perzsa birodalom része.
Az asszírok i. e. 721 után itt telepítették le az elhurcolt izráeli lakosság egy részét.
Vö. 465. old.
mené teqél uparszín: Bélsacár király lakomáján a falon megjelenő titokzatos írás,
amelyet Dániel fejt meg (vö. 483. old.). A szöveg arámi nyelvű, s harmadik szava
szójáték: egyaránt lehet a párszi [= perzsa] szó többesszáma és a párász [=
szétszór] ige többesszámú melléknévi igeneve — így adódik kettős értelme.
Mésák: Dániel egyik társának, Misiéinek babilóni neve. Vö. 474. old.
Meszhenet: a szülésnél segédkező egyiptomi istennő.
Mezopotámia: görög kifejezés, jelentése: „folyóköz". A görög források így nevezik a
Tigrisz és az Euphratész közötti síkságot. Az ókorban itt terült el Sumer és Akkád
(délen; szintén görög nevén: Babilónia) és Asszíria (északon).
Midján: a Szináj félsziget és Moáb között élő nomád délarab törzs.
Mikál: Saul lánya, Dávid első felesége. Vö. 400. old.
Mirjám : Mózes nővére.
Micpa: város Benjámin törzsi területén, a királyság előtti korban alkalmanként
központ.
Moáb: a héberekkel ellenséges állam, a Holt-tengertől keletre. A mítosz
Lót egyik lányától származtatja őket. Vö. 232. old.
Moloch: kanaáni isten; kultusza, melyet a zsidók elutasítottak, gyermekáldozatot
követelt.
Montu: egyiptomi hadisten, főleg Thébában tisztelték.
Mordeháj: 1. Mardekhaj.
Mózes (héberül Móse): a héber történeti legendák legjelentősebb személyisége, aki

mondái
Egyiptomból kivezette a hébereket. A személyéhez kapcsolódó mítoszok
szövevényéből a történeti magot kihámozni szinte lehetetlen. Születésének
legendáját (287. old.) vö. Sarrukín király születési legendájával (162. old.), Romulus
és Remus történetével stb. A hagyomány neki tulajdonítja a Kanaán elfoglalását
megelőző idők eseményeinek írásba foglalását (Mózes öt könyve), ez azonban már
csak tartalmi okokból is lehetetlen (pl. itt olvashatjuk Mózes halálának leírását, vö.
336. old.): a könyveket később, különböző időben írták, s talán csak az i. e. VII.
században vagy még később szerkesztették egybe.
Mummu: az ősanyag egyik megszemélyesítése a mezopotámiai mitológiában; a
teremtésmítoszban Apszu isten küldönce. [536]
Nábál: vagyonos ember a Kármel hegy vidékén; Dávid portyázó csapata meg
akarja sarcolni (vö. 403. old.). Halála után feleségét, Abigailt, Dávid veszi el.
Nábót: izraeli férfi, akit Aháb király (ill. felesége, Ízebel) megölet, mert ősi birtokát
nem akarja a királynak átadni (vö. 457. old.). Nábót és Aháb összeütközése azt a
folyamatot tükrözi, amely az osztálytársadalom fejlődésével Izráelben is
lejátszódott: a korábban nemzetségi tulajdonban levő (s ezért el nem adható)
földeket a központi királyi hatalom kisajátította, s a régebbi tulajdonosokat
gyakran személyükben is üldözte. Az önkény ellen még a próféták — itt az egyik
legkiválóbb, Illés — is hiába emeltek szót, a megjósolt bűnhődés nem érte utol a
királyt. A későbbi történetíró mindenáron ki akarta mutatni az isteni
igazságszolgáltatást, ezért beiktatta az Aháb bűnbánatáról és utódainak
bűnhődéséről szóló részt (vö. 459. old.).
Nabú: a bölcsesség, a tudományok, az írás istene a mezopotámiai vallásban;
Marduk fia.
Nabukodonozor: 1. Nebukadnecár.
Nádáb: Áron fia, lázadása miatt a sivatagban elpusztult. Vö. 328. old.
Naftáit: Jákób és Bilha fia. A Naftáli törzs Kanaán északi részén, Ásér és Dán között
lakott.
Naharina: Szíria egyiptomi neve; arámi kölcsönszó.
Náhór: Ábrahám testvére (vö. 224. old.). A szó, éppúgy, mint Hárán neve,
helynévből ered, a Folyóköz arámi nevéből.
Namtar: alvilági istenség a mezopotámiai mitológiában, az istenek követe.
Naómi: zsidó asszony, Ruth anyósa. Vö. 312. old.
Nátán: próféta Dávid és Salamon alatt; jelentős befolyása volt az udvar
politikájára. Vö. 436. old.
Nebka: egyiptomi fáraó a 3. dinasztia korában; másképp: Kanebi. Vö. 51. old.
Valójában Kheopsznak nem apja, hanem távolabbi őse.
Nebukadnecár (másképp: Nebukadrccár): a babilóni Nabú-kudurri-uszur név
héber alakja; a görög forrásokban Nabukodonozor. Babilón királya, i. e. 605—562
(e néven második). Kanaán területére háromszor vezetett hadjáratot: 604-ben a
szövetkezett asszír és egyiptomi seregek ellen; 597-ben, amikor kirabolta a
templom és a város kincseit (vö. 473. old.), és mintegy tízezer embert elhurcolt;
végül 586-ban, több mint másfél éves ostrom után, végleg meghódította
Jeruzsálemet, és megdöntötte Júdát; helytartót nevezett ki, s az országot
tartománnyá nyilvánította. Fennmaradt egy monda hétéves sivatagi

mondái
számkivetettségéről (vö. 483. old.) - ez eredetileg az utolsó babilóni
királlyal, [537] Nabú-naiddal volt kapcsolatos, és annak évtizedes sivatagi
tartózkodásán (a Témá oázisban, az Arab félszigeten) alapszik, s csak később
tették meg az ismertebb Nabú-kudurri-uszurt főszereplőjévé. (A monda a
holttengeri tekercsek között eredeti alakjában is előkerült.)
Neith: egyiptomi istennő; szent városa: Szaisz.
Nephthisz: egyiptomi istennő, Ízisz nővére, egyes mítoszok szerint Széth felesége.
Nergál: eredetileg napisten, később az alvilág ura, Ereskigál istennő férje a
mezopotámiai mitológiában.
Nibiru: egy csillagkép akkád neve, valószínűleg a Tejút.
Nimród: híres vadász az ószövetségi mondában, több nevezetes város, így Ninive
alapítója. A mezopotámiai mitológiából, némileg talán Gilgames alakjának hatása
alatt, került át a héber őstörténeti hagyományba. Vö. 222. old. Akkád lakói azonban
nem a hámi, hanem a sémi népek közé tartoznak.
Ninive (héberül Ninvé): az asszír birodalom fővárosa az i. e. VIII. századtól (Ninua);
a Tigrisz partján, a mai Moszul környékén. Itt volt Assur-ban-apli király híres
könyvtára, amelynek az ékiratos irodalom jelentős részét (köztük a Gilgames-
eposz újasszír változatát) köszönhetjük.
Ninmah: mezopotámiai termékenység-istennő, „fenséges úrnő", bölcsességéről
híres.
Ninszun : Gilgames anyja, papnő Urukban.
Ningirszu : harcias mezopotámiai isten.
Ninurta : mezopotámiai hadisten.
Niszir: hegység az Iráni fennsík nyugati részén, ma Pir Omar Gudrun; itt feneklett
meg Ut-napistim bárkája (vö. 134. old.). L. még Ararát.
Noé (héberül Nóah): a vízözön-mítosz héber változatában ő és családja élik túl a
pusztulást, mint Ut-napistim az akkád, Deukalión és Pürrha a görög vízözön-
mítoszban. A hagyomány szerint Noé találta fel a szőlőművelést is. A vízözön utáni
emberiség tőle származott.
Nudimmud: Éa isten egyik neve.
Nut: egyiptomi égistennő, Geb párja.
Otnri: Izráel egyik dinasztia-alapító királya, i. e. 885-874. Ő döntötte meg

Jeroboám dinasztiáját.
Onurisz: a vadászat és harc istene az egyiptomi vallásban.
Orontész: a Földközi-tengerbe ömlő folyó Észak-Szíriában.
Ozirisz: a termékenység istene és az alvilág királya az egyiptomi vallásban. A
monda szerint az ősi időben ő uralkodott Egyiptom felett. Halálának története (vö.
64. old.) csak Plutarkhosz görög író (i. sz. 46—126) [538] feljegyzésében maradt
ránk, ezért szerepelnek itt görög néven az egyiptomi istenek.
ősvíz: az egyiptomiak felfogása szerint a világ és az istenek az ősvízből (Nun)
keletkeztek. Ugyanígy a mezopotámiai mitológiában, kezdetben az ősanyag („Ég-
Föld") volt. Ennek felel meg a héber világteremtési mítoszban a kietlen és puszta
föld, a mélység, a víz és a sötétség, vagyis a teremtés során szétválasztott anyagok
gomolygása, a khaosz.

mondái
Pán: kecskelábú görög pásztor-isten; az Egyiptommal megismerkedő görögök
egyiptomi istenekkel azonosították.
Papszukkal: az istenek követe a mezopotámiai mitológiában.
Paradicsom: a szó a perzsa párdész („kert") szóból ered, héber megfelelője Gán-
Éden, azaz Édenkert.
pászka: 1. peszah.
peszah: héber ünnep; a tavaszi napforduló idején ülték meg, termékenységi
ünnepként. Földművelő népek felfogása szerint ekkor jön föl az alvilágból a
termékenység-isten (Istár vagy Tammúz Mezopotámiában, vö. 154. old.). A
pásztor-állattenyésztő népek, a héber törzsek ekkor állat-ünnepet ültek, bárányok
húsát fogyasztották, kovász nélkül sült kenyeret („pászka") ettek. Később az ünnep
az egyiptomi kivonulás mondai hagyományával kapcsolódott össze.
Potifár: magas rangú egyiptomi személyiség; József egy ideig az ő házában
tartózkodott, de mikor Potifámé megvádolta, börtönbe került. Vö. 265. old. A
Potifárné-motívum megtalálható az egyiptomi irodalomban (vö. 96. old.), és a
görög mitológiában is (Homérosznál Bellerophontész történetében; Euripidésznél
Phaidra és Hippolütosz tragédiájában.)
próféta: a görög eredetű sző héber megfelelője: nabí. Olyan személyeket jelöl, akik
— többnyire révületben — látomásaikról, az istennel való személyes
érintkezéseikről számolnak be (innen a régebbi „látnok" elnevezés, vö. 385. old.).
Az i. e. VIII. század derekától a próféták egy része azonban komoly társadalmi és
politikai hivatást töltött be: a szegények szószólója lett a királyi önkénnyel
szemben, mint Illés, Ézsajás, Jeremiás és mások. „Próféta" tehát nem elsősorban
jövendőmondó, hanem „az igazság szószólója".
Ptah: egyiptomi teremtő istenség, elsősorban Memphisz városban tisztelték. A
kimondott szó erejével teremtett, vö, Elóhimmal, 209. old.
Ptah-Tateten: Ptah egyik formája.
Punt: aranyáról, drágaköveiről és fűszereiről híres afrikai terület, a Vörös-tenger
déli partján; legendák és mesék kedvelt színtere, a bőség földje. [539]
Rabba: az ammoniták fővárosa, a Holt-tengertől mintegy 50 km-re

északkeletre, Ammon és Gád határán.
Ráfáél: egy angyal neve a kései héber vallásban. Vö. 471. old. Ráhel: Lábán
kisebbik lánya, Jákób felesége, József és Benjámin anyja.
Ráma: város Benjámin területén.
Rammán: Adad viharisten egyik neve („a dühöngő").
Ramszesz, II.: egyiptomi fáraó (i. e. XIII. század), legnagyobb háborúját a
hettitákkal vívta (vö. 71. old.). Az Ószövetség említ egy Ramszesz nevű várost (vö.
286. old.), ahol a héberek dolgoztak volna, ez valószínűleg Per-Ramszesz, a Delta
keleti részén („Ramszesz-város", szó szerint „ház").
Ré (vagy Rá): egyiptomi napisten.
Ré-Atum: Rének Atum istennel azonosított formája.
Rebeka (héberül: Ribka): Izsák felesége, Jákób és Ezsau anyja.
Reubén: Jákób és Lea fia. A Reubén (Rúben) törzs a Holt-tengertől keletre lakott.

mondái
rézkígyó: a monda szerint a sivatagban Mózes engedélyével a kígyómarások ellen
készült szent jelvény (vö. 324. old.). E monda egy jellegzetes ősi varázslási forma
meglétére, esetleg egy „kígyóisten"-ben való hitre mutat. A hagyomány szerint ezt
a rézkígyót csak az i. e. VII. század végén semmisítették meg; ez a vele kapcsolatos
hiedelmek tartósságát árulja el. (Vö. 324. old.)
Rhea: görög istennő; a görög—egyiptomi érintkezések korában az egyiptomi
Nuttal azonosították. Vö. 64. old.
Roboám: Salamon fia és utódja a jeruzsálemi trónon (i. e. 931—915). Az ország két
részre szakadásának körülményei az északi és déli törzsek régóta lappangó
ellentéteit mutatják, és a Salamon külsőleg pompázó, lényegében azonban
kegyetlen elnyomáson alapuló uralmával szemben támadt elégedetlenséget. Vö.
443. old.
Ruth: edomi asszony, aki férje halála után követte anyósát, Naómit Júdába, s ott a
törzsi szokásjognak megfelelőien rokonuk, Boáz felesége lett (vö. 378. old.). A
történet egy kései novella, s jóval Dávid kora után keletkezett.
Sába királynője: a délarab Sába törzs mesés gazdagságú, bölcs királynője. aki a
monda szerint Jeruzsálembe ment Salamon bölcsességét próbára tenni. A monda
történeti alapja, hogy Salamon korában Izráel élénk kereskedelmi kapcsolatokat
épített ki a külfölddel (vö. 440. old.). A dél-arab nomád törzsek még a történeti
időkben is megőrizték az anyajogú társadalom bizonyos maradványait; más
források — felirataik, asszír [540] évkönyvek — is tanúskodnak arról, hogy voltak
nő-uralkodóik, főpapjaik.
Sadrak: Dániel egyik társának babilóni neve. Vö. 474. old.
Salamon (héberül Selómó): Dávid és Batseba második fia, Dávid utódja a
jeruzsálemi trónon, i. e. 971—931. Kora nagy gazdasági fellendülést hozott,
elsősorban a központi királyi gazdaság megerősödését (vö. 442. old.); a
külkereskedelem minden korábbinál nagyobb arányú volt; építkezései (pl. a
jeruzsálemi templom) kivívták az utókor bámulatát. Politikai okokból házassági
kapcsolatot létesített az egyiptomi és föníciai uralkodóházakkal, s befogadta a
külföld isteneit is — ezt később a papi történetírás bűnéül rótta fel. Uralkodása a
belső elnyomás fokozódását jelentette, amit legjobban a Roboám trónralépésével
kapcsolatos lázadás (444. old.) jellemez. Valószínűleg ebben a korban keletkezett a
királyságnak az a jellemzése is, amelyet később Sámuel próféta szájába adtak (vö.
384. old.). Bölcsességét, amit az Ószövetségben többek között Sába királynőjének
látogatása és a két (gyermekéért vetélkedő) asszony perében hozott „salamoni
ítélete" (vö. 440. és 441. old.) emel ki, a későbbi legendák további, mesés elemekkel
igazolták.
Samas: a mezopotámiai napisten, egek és föld „mindent látó" bírája.
Sámson (héberül Simsón): a héber mondavilág egyik kiemelkedő alakja, népi hős,
aki hatalmas erejével távol tartja a filiszteus ellenséget az országtól. vö. 362. old.
Sámuel (héberül Semúél): látnok, próféta, az i. e. XI. század közepén. Ő kente
királlyá Sault és Dávidot. Vö. 383. skk. old.
Sara: mezopotámiai isten.
Sára: Ábrahám felesége, Izsák anyja; eredeti neve Száráj, ezt Jahve — Ábrám

mondái
nevének megváltoztatásával egyidejűleg — Szárán módosította, innen a magyaros
Sára.
Sarrukín: akkád uralkodó, akinek elsőül sikerült egész Mezopotámia egyesítése (i.
e. 2350—2294); Agade város székhellyel új birodalmat alapított, a sémi népek
közé tartozó akkádok államát. Alakját számos legenda övezte már halála után
néhány évszázaddal is; ezek közül a születésével kapcsolatos (vö. 162. old.)
befolyást gyakorolt Mózes születési legendájára (vö. 287. old.) is.
Sás-tenger: a Vörös-tenger héber neve.
Sátán (héberül szatan): eredetileg ,,vádló"-t jelent, s a kései héber irodalomban az
emberek fölött hatalommal rendelkező lényt jelöl, aki szemben áll a gondviselő
istennel. Főleg Jób könyvében (vö. 511. old.) jut — valószínűleg perzsa mitológiai
hatást tükröző — szerephez.
Saul: Izráel első királya, kb. i. e. 1011 előtt; Benjámin törzséből származott.
Királlyá választását az Ószövetség háromféleképp beszéli el [541] (három
különböző s csak később egybeszerkesztett forrás alapján): Sámuel királlyá keni
(vö. 386. old.); a nép sorshúzás útján királlyá választja (vö. 387. old.); a Gileád
földjén levő Jábes város lakóit — egyszerű szántóvetőből népvezérré emelkedve —
felszabadítja az ammoniták ostroma alól, s ezért királlyá kenik (vö. 388. old.).
Jelentékeny sikereket ért el katonai téren. Uralkodása második felében
meghasonlott Sámuellel, más hívei is elpártoltak, s Dávid népszerűségével és
erejével már nem mérkőzhetett. Egy vesztes csata után öngyilkos lett, s tetemének
a jábesiek adták meg a végtisztességet (vö. 409. old.).
sékel: mezopotámiai eredetű héber súlyegység = 8,4 gramm.
Sém: Noé egyik fia. A XVIII. század vége óta Noé fiainak nemzetség-táblázata
alapján (vö. 222. old.) a héberek, arabok, akkádok (asszír és babilóni nyelvjárások),
szírek és más, ezekhez hasonló népek nyelvét sémi nyelveknek, a népeket pedig
sémi népeknek, sémitáknak nevezik. E nyelvek rokonságát, néhány kisebb
tévedéstől eltekintve, a héberek már az ókorban helyesen ismerték fel.
Sét: Ádám és Éva harmadik fia; az emberiség az ő nemzetségéből származik.
Azonban az Ószövetség utalásaiból következtetni lehet arra, hogy az emberiséget
valamikor Kaintól származtatták: Kain nemzetség-táblázata (vö. 216. old.) sokban
megegyezik Sét nemzetség-táblázatával ; valószínű, hogy az ősök leszármazási
ágába Sétet csak akkor iktatták be, amikor a mítoszok Kain-ellenes kicsengést
kaptak.
Sidrák: Dániel egyik társának neve a babilóni udvarban.
Sikem: város az Efraim-törzs területén, a korai politikai történetben fontos
szerepet játszott.
Síló: az ország vallási központja a honfoglalást követő évszázadokban: a királyság
előtti kor törzsi szövetségeinek is részben központja. Az ásatások kb. az Éli főpapi
uralkodásának végét jelentő időszakból tényleg erőszakos pusztítás nyomait
tárták fel (vö. 383. old.); ettől kezdve a város elvesztette vallási és politikai
jelentőségét.
Simeón: Jákób és Lea fia; a Simeón-törzs területe Kanaán legdélibb részén volt.
Sinai-hegy: 1. Szináj-hegy.
Sineár: Sumer, azaz a Perzsa-öböl, az Euphratész és a Tigrisz alsó folyása által

mondái
határolt terület héber neve.
Sion (héberül Cijjón): eredetileg Jeruzsálem délkeleti hegyoldalának neve, később
jelképesen Jeruzsálem, a Templom hegye, a város lakói, vagy éppen „a haza".
Sisera (héberül: Szíszrá): kanaáni hadvezér (vö. 350. old., i. e. 1230 táján). A Sisera-
had kifejezés ővele kapcsolatos. [542]
Sómron : szokottabb nevén Szamárra, i. e. 878 óta az északi állam, Izráel fővárosa.
I. e. 721-ben az asszírok elfoglalják, lakóit más vidékre telepítik, s helyükre új
lakosságot hoznak. Ez utóbbiak, a „szamaritánusok", állandó ellenségeskedésben
éltek a zsidó lakossággal.
Su: a levegő istene, Geb és Nut fia az egyiptomi mitológiában; akárcsak Enlil, ő
választja el egymástól az eget és a földet. Vö. az "Elóhim szelleme" kifejezéssel az
első héber teremtésmítoszban (209. old.); utóbbi is „szél" értelmű.
Sumer: Dél-Mezopotámia és lakói neve; a sumerok az i. e. IV. évezredben költöztek
erre a területre. Nyelvük nem tartozik az ismert nyelvcsaládok egyikéhez sem. A
sumer kultúra virágkora az i. e. III. évezred derekán s végén volt, az i. e. II.
évezredben beolvadtak az akkádokba, akik viszont átvették írásukat, vallásukat,
mitológiájukat, és nyelvüket is fenntartották a vallási szertartások nyelveként.
Suruppak: ősi sumer város; a Gilgames-eposz szerint itt élt Ut-napistim. Vö. 131.
old.
Súsán: görögös nevén Szúza, az ókor egy jelentős államának, Elámnak fővárosa, az
Iráni fennsík déli részén. Később a perzsa birodalom egyik székvárosa. Vö. 492. old.
Szaisz : egyiptomi város a Deltában.
Szalmanasszár: Sulmánu-asarídu (V.) asszír király héber neve; ő és utóda hódította
meg Sómrónt és egész Izráelt (i. e. 726-722).
Szanhérib: Szin-ahé-eriba asszír király (i. e. 704—681) héber neve. Jeruzsálem
elleni hadjárata — a Földközi-tenger partján vezetett hadjárat epizódja — i. e.
701-ben volt, s beszámolnak róla az asszír évkönyvek is, épp ellenkezőleg, asszír
győzelemként.
Száráj: 1. Sára.
szatírok: Dionüszosz kísérői a görög mitológiában.
Szellmet: egyiptomi hadistennő, általában oroszlánfejjel ábrázolják.
Szelket: egyiptomi istennő; gyakran ábrázolják skorpió alakban.
Széth: Ozirisz fivére és gyilkosa az egyiptomi mitológiában, a gonoszság
megtestesítője. Vö. 65. old., Tüphón néven szerepel.
Szidón : jelentős föníciai kikötőváros a Földközi-tenger partján.
Szin: a hold istene az akkád mitológiában.
Sziduri: mitikus isteni korcsmárosnő, a Halál Tengerének partján. Vö. 126. old.
Szináj: ma félsziget, északi része Ázsiát és Afrikát kapcsolja össze. Az ókorban visz.
ettől keletre elterülő vidék neve. A monda szerint sivatagi vándorlásuk első
szakaszában itt tartózkodtak a héber törzsek. Nevét egy hegyről kapta, e hegy
másik neve Hóreb. Jahve alakjának egyik őse e hegység istene, vulkanikus isten
lehetett, vö. az égő [543] csipkebokor (289. old.) és a Szináj hegyi kinyilatkoztatás
(312. old.) jelenetének leírásával.
Sznofru: egyiptomi fáraó a 4. dinasztia korában, i. e. 2650 táján.
Szodoma: romlott erkölcséről hírhedt mitikus város; Gomorával együtt kéneső

mondái
pusztította el. Helyét a mai Holt-tenger medencéjében keresik. Vö. 230. old.
Szövetség ládája: 1. Frigyláda.
Szumukán: az állatok védője és termékenységük istene a mezopotámiai
mitológiában.
Szuteh: Széth egyiptomi isten nevének egyik formája.
talentum: mezopotámiai eredetű, de görög s latin nevén ismertebb súlyegység, =

mintegy 30 kg.
Tammúz: a természet évenkénti pusztulását és megújhodását jelképező, évente
meghaló és új életre kelő mezopotámiai és elő-ázsiai istenség; sumer neve
Dumuzi, „az igaz fiú".
Társis: legendás kikötőváros a Földközi-tenger medencéjének valamely, Föníciától
távol eső pontján; esetleg azonos az Ibériai félszigeten a görög forrásokban
Tartésszosznak nevezett várossal.
tartán: az asszír sereg legmagasabb tisztségviselőjének neve a héber forrásokban,
asszírul turtánu.
Tefnut: egyiptomi istennő, Atum leánya, az ősi istenek egyike.
Tekoa: város, Bét-lehemtől délkeletre, a sivatag peremén.
Telipinus: hettita termékenység-isten; a Telipinus-mítoszt (189. old.) vö. Istár
alvilágra szállásának történetével (154. old.).
Terah: Ábrahám apja. Vö. 224. old.
Tesub: vihar-isten a hettita mitológiában.
Théba: felső-egyiptomi város görög neve; a történelem egyes időszakaiban főváros
is volt.
Thot: a bölcsesség és írástudás istene Egyiptomban, íbiszfejjel vagy majom
alakjában ábrázolták.
Thuerisz : víziló-fejjel ábrázolt egyiptomi istennő.
Tiámat: az ősanyagban a sós vizek megszemélyesítése. A mezopotámiai mitológia
szerint Apszu isten felesége. Sárkány alakban is ábrázolták. Marduk harcban
legyőzte, s testéből teremtette az eget és a földet (vö. 176. old.). E névvel azonos, s
a héber világteremtési mítosz elő-ázsiai kapcsolataira mutat az ószövetségi héber
tehóm „mélység" kifejezés használata, a rendezett világot megelőző ősi állapotok
jellemzésére (vö. 209. old.).
Tigrisz: Mezopotámia keleti főfolyójának görög neve. Akkádul Idiglat.
Timná: város a filiszteus alföldön. [544]
Tirca: Izráel és Júda kettészakadása után fél évszázadig Izráel fővárosa, a későbbi
fővárostól, Sómróntól mintegy 10 km-re keletre.
tisbi: a. m. Tisbe városból származó; e város a Jordántól keletre feküdt, pontos
helye ismeretlen. Innen származott Illés próféta.
Tób: a Jordántól keletre elterülő vidék egyik elnevezése.
Tóbiás, Tóbit: egy apokrif, teljes terjedelmében még mindig csupán görög
fordításból ismert kései héber novella hősei, akik Izráel asszírok általi elfoglalása
után (i. e. 721) az áttelepítettek között Asszíriába kerültek, s ott kereskedelemmel
és pénzügyletekkel foglalkoztak (vö. 465. old.). A novella számos mesei motívumot
tartalmaz (pl. a folyóból kiugró óriáshal).

mondái
Tüphón : százfejű kígyó alakú mitológiai lény a görögöknél; a görög — egyiptomi
érintkezések korában az egyiptomi Széth istennel azonosították.
Türosz: föníciai kereskedő- és kikötőváros, fénykora az i. e. X. századra esett;
Salamon korában szoros kapcsolatok álltak fenn Izráel és Türosz között; a város
egy része szigetre épült, ezért sokáig ellenállt az asszíroknak. (Latin neve Tyrus.)
Ubar-Tutu: Ut-napistim apja a mezopotámiai mitológiában.

Ugarit: észak-föníciai város, fontos kikötő; mai nevén Rasz el-Samra. Az itt talált
írásos emlékek egy feledésbe merült mitológia, s ennek a héber mitológiára
gyakorolt hatása megismerését tették lehetővé.
Ullikummi: Kumarbi fia, egy hatalmas szál szikla, fontos szerepet játszik a hettita
istenharc-mítoszokban (vö. 186. old.). Mint Hazzi alakja is mutatja, s Ullikummi
azonosítása az Ulikamma hegységgel, a mítosz Észak-Szíriában játszódik.
Upelluri: hatalmas óriás a hettita mítoszokban; vállán nyugszik az ég és a föld.
Alakja a görög Atlaszra emlékeztet.
Ur: ősi dél-mezopotámiai város, Szin kultuszának központja, Ábrahám családjának
mitikus hazája. Vö. 224. old.
Ursanábi: Ut-napistim hajósának neve a Gilgames-eposzban.
Ureusz: kígyó, a királyi hatalom jelképe Egyiptomban.
Uruk: ősi dél-mezopotámiai város, Anu és Istár kultuszának központja, itt
uralkodott Gilgames. Az ásatások napfényre hozták híres falait, amelyről a
Gilgames-eposz is szól. Vö. 107. old.
Uszer-maát-Ré: II. Ramszesz egyiptomi fáraó egyik uralkodói neve.
Ut-napistim: az akkád vízözön-mítosz ,,Noé"-ja; nevének jelentése: „aki életet
talált". Vö. 129. old.
Uriás (héberül Urijá): hettita származású vitéz Dávid környezetében; a király
álnokul megölette (vö. 416. old.).
Uriás-levél: a történet egyik [545] mozzanatán alapuló szólás: ti. a király a vitézzel
magával küldeti el a sorsát megpecsételő levelet; ez a motívum a népköltészetben
és irodalomban világszerte elterjedt.
Vásti: Ahasvérós perzsa király eltaszított felesége Eszter könyvében. Vö. 493. old.
Vörös-tenger: az Egyiptom és az Arab-félsziget közötti tengernyúlvány; az ókorban
közvetlen összeköttetésben volt a Nílussal. A Vörös-tenger elnevezés görög
eredetű, héberül Sás-tengernek hívják.
Xoisz: egyiptomi város a Deltában.
Zebulón: Jákób és Lea fia; a Zebulón-törzs Kanaán északi részén lakott.

Zilpa: Jákób mellékfelesége, Lea szolgálója. Fiai: Gád, Ásér.
Zú: félelmetes viharmadár a mezopotámiai mitológiában. Vö. 150. old.
Zsuzsanna: női név, jelentése „liliom" (héberül). Zsuzsanna és a vének története
apokrif, csak görög szövegéből ismert kései héber novella, a babilóni fogságban
játszódik. Vö. 486. old.

mondái
Függelék
KÖLTŐINK ÉS A KELETI MITOLÓGIA

— Idézetek —
Legnagyobb költőink, Balassi, Zrínyi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda

János, Ady, József Attila és mások, gyakran fordulnak az Ószövetséghez vagy az
ókori keleti kultúra emlékeihez, hogy az innen kölcsönzött motívumokkal
költészetüket gazdagítsák. Annak, aki nem ismeri alaposan a világirodalom e
területeit, gyakran okozhat nehézséget ezeknek az utalásoknak a megértése. E
helyen, természetesen a teljesség igénye nélkül, legnagyobb s az általános- és
közép-iskolákban is olvasott költőinktől mintegy tizenkét tucat idézetet közlünk;
ezek az idézetek a kötetben elmondott mondák motívumaira utalnak. Szeretnénk,
ha az összeállítás a tanult vagy olvasott versek elmélyültebb értését segítené elő.
Az idézetek ugyanakkor megvilágítják azt a hatást is, amelyet az ókori Közel-Kelet
népeinek irodalma — s különösen az Ószövetség — a magyar irodalomra
gyakorolt s gyakorol.
Az idézetek abban a sorrendben követik egymást, amelyben a kötet szóban forgó
mondái; ezek pontos helyére az oldalszám megjelölésével utalunk. A verssorokat /
jellel választjuk el egymástól. A szöveget mindig az elérhető legjobb kiadás alapján
közöljük; a helyesírást még az idegen neveknél sem egységesítettük. [548]
(K. G.)
1. „Jóltévő Osiris! életadó atyánk! / Ízis, nyájas anyánk! éljetek! éljetek! / És a

boldog aranykort / Óh, kezdjétek elől megint!" (Csokonai Vitéz Mihály: A szélhez)
Vö. 65. old.
2. Csokonai: Izis és Oziris c. verse.
3. ,,. . . s ittam valami ősi és bolond / sóvárgással Ra isten sugarát . . ." (Szabó
Lőrinc: Tücsökzene, 301. sz.) Vö. 78. old.
4. ". . . Úgy / megszerettem például Enkidut, / a babiloni vadembert, ahogy /
Prometheust és a Ciklopokat. Ott / voltam a réten, mikor a nemes / király, másik
barátom, Gilgames, / elibe küldte a Városi Nőt, / hogy még kint, Uruk falai előtt, /
megrontsa a hőst . . ." (Szabó Lőrinc: Tücsökzene, 213. sz.) Vö. 109. old.
5. "Égverő Hegyek. Lent szűk alagút. / Ott találtuk Sziduri szabitut. / Gilgames
szólt: ,Istennő, átjutok? / S ott mi vár? / ,Menj: hét év, és megtudod!" (Szabó
Lőrinc: Tücsökzene, 219. sz.) Vö. 127. old. (szabitu a. m. korcsmárosné))
6. „Dobjátok le ruhátokat, mint / Istar s a föld hét kapuin / szálljatok alá a
halálhoz, / a sötétség hét fokain." (Gulyás Pál: A törzsökös magyarokhoz) Vö. 155.
old.
7. „Az Úrnak lelke lebegett teremtőn / A vizek fölött s egy szép reggelen /
Fölhangzott boldogítón, messze zengőn / Az új világ parancsa, a Legyen!" (Juhász
Gyula: A nagy víz emlékére) Vö. 209. old.
8. ,,. . . Az Úr lelke terült a víznek föléje." (Arany János: Dante)
9. „Sajtószabadságot, csak ezt ide! / Ez oly nagy, oly mindenható ige / A

mondái
nemzetben, mint az isten ,,legyen"-je, / Amellyel egy mindenséget teremte." (Petőfi
Sándor: Az országgyűléshez)
10. „Megvetésem és utálatomnak / Hitvány tárgya, ember a neved! / ... A teremtés
legutósó napján / Alkotott az isten tégedet, / Elfáradt már ekkor a munkában, / S
így jelessé nem teremthetett." (Petőfi: A világ és én) Vö. 211. old.
11. „Ember penig, az ki isteni formára / Meg van ékesítve, Isten-ábrázatra . . ."
(Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, VII. 42.) Vö. 211. old.
12. „Nem-é tetüled csináltattam földbül ? . . ." (Zrínyi: Szigeti veszedelem, II. 67.)
Vö. 212. old.
13. „. . . Délutánra meg tegyük meg oldalbordád Évának . . ." (Csokonai: Horváth
Ádám névnapján) Vö. 213. old.
14. „Távolszakad a világ, / Nincsen, ami fájjon: / Ádám jár és Éva jár / Édenkerti
tájon." (Tóth Árpád: Áldott nyári délután) Vö. 214. old.
15. „Ádámot atyánkot valljon s nemde Éva / Alma ételire hiszem ő izgatta? / Az
első vétek is lőn szerelem mia, / Mert Éva szerelnie vitte Ádámot rea." (Balassi
Bálint: Mire most barátom . . .) Vö. 213. old. [549]
16. „Félmeztelen / Fognak kiverni titeket / A fölemelkedett alattvalók, / Mint a
tűzkardos angyal / Ádámot-Évát a paradicsombul." (Petőfi: Ausztria) Vö. 214. old.
16/a ,,. . . S az ő bús »Ádám, hol vagy«-ára / Felelnek hangos szívverések." (Ady
Endre: »Adám, hol vagy?« Vö. 21. old.
17. „Úgy néz reád, mint az Édenre Ádám, / Melyből kiverték, úgy néz reád e két
szem . . . / Látom, hogyan csukódik be az Éden." (Juhász Gyula: Néma válasz)
18. „Az embernem, mint egy család, / Szeretettől övezve, / Testvériségben, mint
talán / Kain előtt élhetett; / Az Írás, hol jegyezni kezd, / Jegyez csak gyűlöletet."
(Arany: Gondolatok a béke-kongresszus felől) Vö. 215. old.
19. „Mintha újra hallanók a pusztán / . . . Gyilkos testvér botja zuhanását . . ."
(Vörösmarty Mihály: A vén cigány) Vö. 215. old. — ,,. . . de az égbe ért már / Ábeli
vérök." (Berzsenyi Dániel: Görög Demeterhez) — „Fekszik Ábel oltár zsámolyánál,
/ oldalánál Kain borongva ott áll / S míg csorogva foly testvére vére, / Kárhozat
száll a gyilkos szívére." (Madách Imre: Az első halott.) — Radnóti Miklós: „És szólt
és beszélt vala Káin Ábellel" c. verse.
20. „S ki mondja meg: nem vércsepp-e a csillag? / Hisz itt a földön oly sokat
gyilkolnak. / Ábelszivek fölfreccsent vére ez, / Mit a zsivány föld csillagnak nevez."
(Petőfi: Téli éj)
21. ,,. . . S mégis mégis számkivetve voltál, / Mint a gyilkos Kain bujdokoltál ..."
(Petőfi: A szabadsághoz) Vö. 216. old.
22. „Be sokáig várakozék / Én, árvult, társtalan Kain . . ." (Ady Endre: A halottak
élén)
23. „Rossz álom mind a szörny, ki szennyben hempereg, / S alacsony homlokán a
sohasem elég / Vérontás ősi, vad Káin-bélyege ég." (Tóth Árpád: Egy régi ház előtt)
Vö. 216. old.
24. „. . . S angyalok jártak le a Földre / Egy kicsi-kicsi, piros bókért." (Ady: Nóták
piros ősszel) Vö. 217. old. — „Vagy mért jöttek volna hajdanában / Lányt szeretni
égből angyalok le." (Madách: Angyal és lány)
25. „Akkor inkább a vízözön! Talán / egy bárka majd azon is fog lebegni! / Egy

mondái
szabad emberpár és jámbor-édes / állatok, komoly elefánt, bolondos / mókus,
szép macskák és erős teve . . ." (Babits Mihály: Talán a vízözön . . .) Vö. 218. old.
26. „Mily szörnyű sors a sok szegény emberhajóé: / Tán mind elpusztulnak s
nincs, nincs közöttünk egy se, / Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé." (Tóth
Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz) [550]
27. „Mert imádom mindenek fölött / Bárkámnak fehér Ararátjait, / A vállad, a
vállad." (Ady: A vállad, a vállad) Vö. 220. old.
28. ,,. . . Egyedül kilátszani a bűn / Özönéből, mint egy Ararát!" (Vajda János: Költő
barátomhoz, I.)
29. „Vakapád! kiáltja Csőri és tovább megy / Testek halmai közt, mint . az Ararát-
hegy . . ." (Arany: Nagyidai cigányok, III.)
30. „S nem látja, ki ellen, hova mennek, Toldi. / Küldi tehát kobzost, lásson,
tudakozzon, / Neki e dologról szaporán hírt hozzon: / De Noé hollója odavész
hírével, / Későn jöve csak meg, — már csata végével." (Arany: Toldi szerelme, XI.
61.) Vö. 216. old.
31. „Kiüldözéd, mint / Galambját Nőé, a reményeket, / De teljesülés / Zöld ágával
meg egy sem érkezett." (Petőfi: Anyám, anyám . . .)
32. „Szeme olyan, mint a fekete bor, / Szanaszét jár, mint Noé hollója."
(Vörösmarty: Becskereki)
33. „Mint galamb, ki Noé bárkájából elrepült, / Nagy vízözön miatt meg bárkára
került, / Szájában ágot hozván meg tetejére űlt, / Ki zöld ággal újúlt, / Szinten úgy
most lelkem / . . . Rád szállott hitében." (Balassi: Segéli meg engemet)
34. ,,. . . És hadd jöjjön el Noé bárkája, / Mely egy új világot zár magába."
(Vörösmarty: A vén cigány)
35. „Mint a Noé hű galambját, / Ki reménynek viszi lombját, / Várnak engem
mindenek . . ." (Arany: Újévi köszöntés)
36. ,,. . . hogyha csak / Rápillant borára, / Megátkozza Noét, hogy szőlőt is / Vett
be a bárkába." (Petőfi: Kutyakaparó) Vö. 221. old.
37. „S ha összehordtunk minden kis követ, / Építsük egy újabb kor Bábelét, / Míg
oly magas lesz, mint a csillagok." (Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban) Vö. 222.
old.
38. „. . . Vajjon fölébred valahára / A szolga-népek Bábele?" (Ady: Magyar
jakobinus dala)
39. „. . . és végtelenül végtelenbe méri / kis méterét a véges emberelme, / de az
eget s e Hölgyet el nem éri, / bár köveiből Bábel tornya kelne: / a Jákob-létra
végtelenbe vesz . . ." (Babits: Hadjárat a semmibe) Vö. 222. és 248. old.
40. „De hogy a bűn már ezt [ti. a világot] / Babylonná tette, / Illő s nagy okosság
elfutni mellette." (Csokonai: Az életnek hasznát. . .)
41. „De rengj csak Föld, mert elvégeztetett, / Ős, buta tornyok bábelien esnek / S,
hajhó, majd véres, szép uccák során / Bősz torony-lakók romok alá esnek: / Régi
dal, régi dal." (Ady: Rengj csak, Föld)
42. Ady: A Hágár oltára c. verse, Vö. 232. old.
43. „Olyan büdössége, hogy tán Gomorának / Kénköves mennykői [551] mind
idehullának." (Csokonai: A pendelbergai vár formába és megvétele) Vö. 232. old.
44. ,,Ő szól: s mely szinte már kővé meredten / Csak hátra néze, mint Lóth

mondái
asszonya, / A nemzet él, a nemzet összeretten . . ." (Arany: Széchenyi emlékezete
13.) Vö. 232. old. — Madách: Lót c. verse. — Kaffka Margit: Lóth asszonya c. verse.
45. „Én nem áldozom fel többé Izsákot. / Inkább magam, de soha Izsákot. /
Szólok, hiába, Szodoma rám se hallgat." (József Attila: Lázadó szentek) Vö. 234. és
231. old.
46. "Szerencsésb mint Izsák, megáldhatott, / Majd életét lenyomta önnön súlya ..."
(Arany: Bolond Istók, I. 76.) Vö. 245. old.
47. „Hajdan az Izrael nyerni mit méltódzott, / Mikor az Istennel ölre ment,
birkódzott. / Jobb lett volna áldás nélkül csak Izrael / Maradni, mint lábát így
csámpásítá el. / Mert osztán Jákóbnak a tompora helye / Félre ficamodván,
döcögött csípeje." (Csokonai: Szűcs Sára koszorúja . . .) Vö. 257. old.
48. ,,Ó, ifjúság, erők víg angyala, / Mint Jákób, úgy viaskodom veled . . ." (Juhász
Gyula: Ó ifjúság! . . .)
49. „A földön minden elenyészik . . . / Támaszd hát lajtorjád az égig." (Gulyás Pál:
Az elemek ellen) Vö. 248. old.
50. ,,. . . Akkor elővette Potifárné vádját, / Amire tanítá szégyen és a bosszú . . ."
(Arany: Daliás idők, VI. 39.) Vö. 264. old.
51. Madách Imre: Mózes c. drámája
52. ,,. . . mint a Mózes bokra hajdan / A dalnok-szív ég olthatatlan, / És soha el
nem ég." (Arany: A dalnok búja) Vö. 289. old.
53. „Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, / Vagy áldott csipkebokor drága tested,
/ Melyben egy isten szállt a földre le . . ." (Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú)
54. „Nagy bánatomnak égő csipkebokrán, / ó én Uram, hogy megjelentél nékem
..." (József Attila: Uram!)
55. ,,S úgy nézek rá gőgös hatalomra, / Mint Mózesre az Úr csipke-bokra." (Juhász
Gyula: Néhanapján)
56. ,,. . . És ti, kemény nyaku Izraël, úgymaradásnak / Emberi . . ." (Arany: Elveszett
alkotmány, VII.) Vö. 316. old.
57. ,,. . . az öldöklő angyal, mely megraka / Minden házat holttal egy szörnyű
éjszaka, / Mely Sénakeribet midőn elővette, / Számtalan táborát kicsiny számra
vette." (Csokonai: Ötezer és mintegy...) Vö. 299. és 463. old.
58. „Ezért Ő Pharahot rontá keménységgel, / Góliátot meggyalázá egy
gyermekkel, / Philisteusokat rettenetességgel . . ." (Zrínyi: Szigeti veszedelem, V. 9.)
Vö. 303. és 397. old. [552]
59. „. . . Mint mikor a Vörös-tenger ketté válván / Habjai csendesen ültek egymás
vállán." (Arany: Toldi estéje, III. 10.) Vö. 302. old.
60. „Induljatok / Százezrével, miljomával / A szolgaság Egyiptomából / A
szabadsági Kánaánba, / Mint Mózes népe hajdanába ! / Nekik volt, van nekünk is
istenünk, / Ő fog vezetni tüzoszlop képében, / S az ellenség kiomló vére lészen / A
vörös tenger, melyen átmegyünk." (Petőfi: Vesztett csaták, csúfos futások!) Vö. 300.
skk. old.
61. „Pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott, / S követte,
melyet isten külde / Vezérül, a lángoszlopot . . . / Vannak hamis próféták, akik /
Azt hirdetik nagy gonoszan, / Hogy már megállhatunk, mert itten / Az ígéretnek
földe van. / . . . Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, . . . / Akkor

mondái
mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!" (Petőfi: A XIX. század
költői) Vö. 300. és 225. old.
62. „. . . az az isten él-e, / Ki e dús Kanaán országba vezérle, / Mint Izráelt hajdan,
/ Hozván őseinket füstnek fellegében, / Égre fölpirosló tűzoszlop kepében, / Véres
viadalban?" (Arany: Él-e még az Isten?) Vö. 300. old.
63. „Pusztában zsidókot vezérlő jó Isten, / Ki előltök mentél tüzes oszlopképben,
/ ígéret földében vezérelvén szépen, / Kalauzok voltál minden szerencséken . . ."
(Balassi: Szarándoknak vagy bujdosónak való ének)
64. ,,. . . Hogy hadd beszéljen egyszerre velem / A Nő, a Szerelem / S mannás ajkai
a bölcsességnek." (Ady: Talán Hellász küldött) Vö. 304. old. — „S ez az igaz költő, ki
a nép ajkára / Hullatja keblének mennyei mannáját." (Petőfi: Arany Jánoshoz)
65. ,,. . . oly szent fény omla orcájáról, / Mint Mózesnek, mikor lejöve Sináról."
(Csokonai: Hunyadi Ferenchez)
66. ,,. . . Mint Bálámról hajdanába / Mondják, hogy Palestinába / Szamárháton
utazott." (Csokonai: Az istenek osztozása) Vö. 330 old.
67. „Hanem Szamár Pálnak maradt két magzatja, / Ezen járt Bálám is, a próféta
atyja." (Csokonai: Csetneki pergő)
68. „Mért nem hagyott téged közöttünk az isten, / Ha már elérhetjük a megígért
földet, / Mit vétettél, hogy úgy haltál meg, mint Mózes? . . ." (Petőfi: Béranger
legújabb dala) Vö. 335. old.
69. „Ez volt hegye az elragadtatásnak. / . . . Jött Mózes, aki eltűnt, mint egy álom, /
Illés, ki elszállt lángoló batáron . . ." (Juhász Gyula: A Tábor hegyén) Vö. 336. és 456.
old.
70. „Ezt a tejjel-mézzel folyó dús Kánaánt..." (Petőfi: A táblabíró) Vö. 321. old.
[553]
71. „A franciák földje gyönyörű tartomány, / Egész paradicsom, egész kis Kánaán .
. ." (Petőfi: János vitéz, XI.)
72. „Oh te áldott Kanahám, / Hortobágy melléke! . . ." (Fazekas Mihály: Hortobágyi
dal)
73. „Tejjel-mézzel folyó) szép Pannoniában . . ." (Zrínyi: Szigeti veszedelem, I. 15.)
74. „Mint a Kanahánban, folyjon lépes mézed . . ." (Csokonai: Currens de lepore)
75. „Harci trombitámat / Már eldobom nyugodtan: / Büszke Jerikó-falak / Mint
régen, szilárdan, / Sötét gőggel állanak ..." (Ady: Ki elveszti harcát) Vö. 340. old.
76. ,,. . . hódol neked művészek büszke álma, / pedig halkan szólsz s mégis általa /
ledől a közöny Jerichó-fala! . . ." (József Attila: Leányszépség dicsérete)
77. „Jerichós visszhangot ver a vén Westminster . . ." (Tóth Árpád: Az új isten)
78. „Megállítnám, ha volnék Józsue, / Megállítnám itt a napot, időt..." (Petőfi: M.
E. kisasszony emlékkönyvébe) Vö. 346. old.
79. „Vajha késő énekem egy Józsua lenne! / Megállítná e napot, mielőtt lemenne."
(Arany: István örökje) — „S többször megállt azóta a nap is, / Hogy nézze
Gíbeónban a csatát ..." (Tompa Mihály: Újévi üdvözlet)
80. „Oroszlánnak felszakított / kebeléből mézet . . ." (Arany: Görgey Arthur
leányának) Vö. 365. old.
81. „Bosszuló karjától úgy elhullanának, / Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon, /
Hogy ezer pogányt vert egy állcsonttal agyon." (Arany: Toldi, III. 5.) Vö. 368. old.

mondái
82. „A poéta állkapcáját / Leszakítom fegyveremnek,/S ellenségimet, mint Sámson,
/ E szamárcsonttal verem meg!" (Petőfi: Csak úgy omlanak most hozzám . . .)
83. „Hőben és fagyok közt a leányszív / Ége, mint a pártusok vetése, / Melybe
Sámson karja űze lángot." (Vörösmarty: Hedvig) Vö. 367. old. (a „pártus" a
„filiszteus" helyett áll)
84. „Talán így Hercules bánt az sárkányokkal, / Vagy hatalmas Sámson
philisteusokkal, / Mint Zrínyi cselekszik török pogányokkal . . ." (Zrínyi: Szigeti
veszedelem, VI. 67.)
85. ,,. . . Ily háládatlanság nemcsak rajtad esett, / Sámson is csak szép Delila miatt
veszett . . ." (Balassi: De mit gyötresz engem . . .) Vö. 370. old.
86. „Míg Sámsont Délila álommal kínálja, / A gyilkos kéz alvó szemeit kivájja . . ."
(Csokonai: Vénusi harc) Vö. 371. old. [554]
87. „Mi veszte el Sámson erejít, két szemit?" (Balassi: Mire most barátom . . .)
88. Ady: Ruth és Delila c. verse, vö. 372. és 369. old.
89. Juhász Gyula: Sámson dala c. verse. -- Tompa Mihály: Sámson c. verse
90. „Tudod-e hős Sámson történetét? / Megrázta a ház főoszlopait, / S oda
temette ezrek életét." (Vajda János: Az őrült költő) Vö. 372. old.
91. „Kívántam, dülne rám / Szép márvány palotám, / Miként rádült Sámsonra."
(Zrínyi: A vadász és Echo 4.)
92. „Föllázítsam a kerek világot, / Föllázítsa m-e ellenetek, / Hogy a dühnek
Sámson-erejével / Milliónként nektek essenek?" (Petőfi: A királyokhoz)
93. „. . . így dől ki, amidőn még csak nem is véli, / Főpapi székiből sok szomorú Éli
. . ." (Csokonai: Ötezer év mintegy . . .) Vö. 383. old.
94. „Saul háza filiszteustól, / Jákób magva ahogy pusztul, / sabeustól Jóbnak nyája
. . . / — akként hullanak ezek." (Planctns destructionis regni Ungariae per Tartaros
— Siratóének Magyarországról, ford. Vas István) Vö. 408. és 511. old.
95. „Régenten Dávidot juh mellől az pásztort víd királyi felségre, / Midőn
Góliáttal, a nagy óriással megvíva szemtől szembe, / Kit reménség ellen
csudálatosképpen adál neki kezébe." (Balassi: Az Szentháromságnak, kinek
imádkoznak . . .) Vö. 395. old.
96. „Te zsidó gyermeket Terebintus völgyben / Góliát ellen tetted
győzödelemben: / Téged dicsértenek égő kemencében / Sidrák, Misák, Abdenago
nagy örömben." (Zrínyi: Szigeti veszedelem, XIV. 103.) Vö. 398. és 479. old.
97. „Százezernyi parittyás Dávid / Készül bízón, dalolva, rátok: / Ejh, jó urak,
dicső urak, / Ilyen gyávák a Góliátok?" (Ady: A Hadak útja)
98. „. . . Kivont éles karddal berontván, megverem / Saul és Dávidként az én
tízezerem." (Csokonai: Militat omnis . . .) Vö. 399. old.
99. „. . . Ha százszor születnék, / A jussáért küzdő / Lantos és parittyás / Csak
ugyanaz lennék." (Ady: Most már megállhatok)
100. „Fenn a holdba Dávid, / Lenn meg jómagam / Citeráztunk váltig / Nékik
boldogan." (Tóth Árpád: A reményhez) Vö. 393. old.
101. „Útmutatást nekem ne is / Adjatok, / Szent Dávid hárfájára sem /
Hallgatok!" (Petőfi: Ivás közben)
102. „Régen Dávidot Sáultúl / Szabadkád s mentéd bútúl, /Noha sokszor vétett
rútúl, / Kiért megverted azontúl." (Balassi: Ó én kegyelmes istenein . . .) Vö. 400. és

mondái
418. old. [555]
103. „Betelt, amit Dávid hajdan / énekelt a gyászos dalban, / nincs, ki holtakat
temessen, / ott hevernek temetetlen / nagyurak és főpapok." (Planctus
destructionis— Siratóének Magyarországról, ford. Vas István) Vö. 410. old.
104. „Ki volt valljon jámborb szent Dávid királnál ? / De szereté Asszont ki volt
Uriásnál, / Isten ellen véte, mert vigada ő azzal." (Balassi: Mire most barátom . . .)
Vö. 415. old.
105. Ady: Absolon boldog szégyene c. verse, vö. 420. old.
106. „Mondd meg, hol Absolon deli termetével? / Porrá lett, a férgek osztoznak
testével. / . . . Oda van Salamon bezáratott szája. / Kit láttál valaha Dávidnál
szentebbet, / Példát a halálra nem látsz ennél szebbet!" (Csokonai: Mint foly a
sebes víz . . .) Vö. 432., 442. és 437. old.
107. „Itt az írás, forgassátok / Érett ésszel, józanon, / S benne feltalálhatjátok, /
Mit tanít bölcs Salamon . . ." (Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas) Vö. 442. old.
108. ,,. . . Szebb ruhában űl ott, mint Sába királyné." (Arany: Daliás idők, VI. 21.)
Vö. 440. old. — „Illatod csurgatod / Idegen országon / Sába királynő." (Balázs Béla:
Dús Sába királynő)
109. „Az ige hatott, nyílt a fal / és Salamon bevitt a várba, / melyet ezer éve hiába
/ ostromol fegyver és vihar." (Szabó Lőrinc: Az arany várban) Vö. 452. old.
110. „Lelkem Illés próféta, a mennybe / Száll a dicsőség lángszekerén . . . / Híj
öledbe, lyányka, s lángszekérről / És menyországról lemondok én!" (Petőfi:
Arcképemmel) Vö. 456. old.
111. „Ha majd Illyéssel a virtus diadalmi szekerén / Nyargalni fogsz az ég felé a
levegő tengerén, / Bízd rá Elizeusodra a próféták vidékét, / Hagyd itt nála
palástodat s lelked kettős mértékét." (Csokonai: Horváth Ádám névnapjára) Vö.
456. old.
112. Ady: Az Illés szekerén c. verse
113. „Ez ablakból kitárta vézna karját / Felétek: élet, szabadság, halál / S már vitte
gyorsan az Illés-batár." (Juhász Gyula: Petőfi Zoltán)
114. „Fején kalapja nagybecsű vala, / Mert Elizéus profétával az / Rokonságban
volt . . . tudnillik: kopasz." (Petőfi: Levél egy színész barátomhoz)
114/a „. . . Mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, — /a rettentő szavak
tudósa, Ésaiás." (Radnóti: Töredék) Vö. az Ézsajás jegyzettel
115. „Te adtál . . . / Vezérül is angyalt ifjú Tóbiásnak, / ... Te voltál vezére minden
szarándoknak . . ." (Balassi: Pusztában zsidókat . . .) Vö. 467. old.
116. „. . . Belzebub / és Rafael! ki Tóbiás gyanánt / fogsz kézen, hogy [556] a
mélység szája-szélén / vakok legyünk; . . ." (Babits: Fáradtság) Vö. 468. old.
117. „De a tanár jő, a valódi, / Többé nem bír vele Asmódi, / S mi a természet
zárja, nyitja? / Isten-dicsőségül tanítja." (Arany: Hatvani) Vö. 466. old.
118. „Nabugodonozort hét esztendőre / Vivéd esmét az királyi felségre . . ."
(Balassi: Az Szentháromságnak első személe . . .) Vö. 483. old. - Madách Imre:
Nabukodnozor álma c. verse
119. „Mint éhes oroszlán Dániel vermében, / Bömböl egyet, szörnyűt, börtöne
mélyében . . ." (Arany: Toldi szerelme V. 51.) Vö. 485. old.
120. „A házfal rózsaszín már: / őr diófánk ír rá / idegen betüket. / Mint

mondái
Belshazárnak ódon / falára mozimódon / égi vetület." (Babits: Verses napló: Nyolc
óra) Vö. 483. old.
121. „Az Isten él és a vén föld forog, / Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van / Bitang
hódítók palotáiban." (Juhász Gyula: A békekötésre) Vö. 483. old.
122. „Kárminnal írott pézsmás levelén / Ez villog elő, mint Mene Tekel . . ." (Vajda
János: A végrendelet)
123. „Követi sok gavar, csirippol utána / Sok öregbírótól irtózó Susánna."
(Csokonai: A tél) Vö. 488. old.
124. „Oly vessző a halál, mellyel az Úr sújtott, / Mint amit Eszternek a király
kinyújtott." (Csokonai: Szomorú hallgatók) Vö. 499. old.
125. „Itt látható bethuliás Judit / Holofernes fejével. Mosolyog / És integet és
véres a keze." (Juhász Gyula: A panorámás) Vö. 509. old.
126. „Mint a Jób kétszín ördöge / Az angyali glédába . . ." (Csokonai: Egy
individuale datum az asszonyi állhatatlanságról) Vö. 511. old.
127. „. . . hát ime már most a / Prága elestével szalad egy Jób-posta." (Arany: Toldi
szerelme, IV. 76.) Vö. 511—12. old.
128. „. . . de öregünk a vackon, / Ki oly türelmes, mint Jób, nem vala, / Megátkozá
magát és . . . meghala." (Arany: Bolond Istók, I. 38.) Vö. 513. old.
129. „Testem vidám fiu volt, / Nem leszek rossz jób én se." (Ady: Testem, vitéz
pajtásom)
130. „. . . S küszöbödön nem ülne jajos Jóbként a gyász." (Tóth Árpád: Egy régi ház
előtt)
131. „Atkát ma még az égre szórja Jób . . ." (Ady: Tovább a hajóval)
132. Babits: Jónás könyve c. verse, vö. 514. old.
133. „Monda pedig az Úr választott hívének: / Menj, hirdess végromlást a nagy
Ninivének." (Arany: Próféta-lomb) Vö. 514. old.
134. „Éppen míg még el nem száradt a törcsökje, / Ilyen volt a Jónás
félérésű tökje." (Csokonai: Rút ábrázat s szép ész) Vö. 516. old. [557]
135. "Judit nevére méltán nevezék őtet keresztségben, / Mert hasonlónak Judit
asszonyhoz látom mindenekben, / Gerjedek ehez mint Holofernes én is
szerelemben." (Balassi: Bebek Judit nevére) Vö. 507. old.
136. "Szédít a szörnyű világörvény-forgás, / A lázadt habból ferde szörnyek
kelnek, / Világnyelő, roppant Leviatán . . . / Szigonyt rávetni ki volna titán?" (Tóth
Árpád: „Szent őrületben . . .") Vö. a Leviátán jegyzettel
137. „Törvényed s koronád Cherubim őr fedi." (Berzsenyi: Magyarország) Vö. a
kerub jegyzettel
138. „Nincsen Matuzsálem, aki míg kidűlne, / A seculum elő kilencszer kerűlne."
(Csokonai: Ötezer és mintegy . . .) Vö. a Matuzsálem jegyzettel
139. ,,. . . Ez a Matuzsálemina / Hogy kitett magáért!" (Petőfi: Bolond Istók)
140. „Szívem küldöm, ez ó frigyládát . . ." (Ady: Küldöm a frigyládát) Vö. a frigyláda
jegyzettel
141. „A Sionnak hegyén szerelmetlen, / Boldog, ékes, hideg Valóság, / Én istenem,
szabadíts meg engem." (Ady: A szerelmetlenség istenéhez) Vö. a Sion jegyzettel
142. „. . . Azt is eltűröm hazámért, / El, ha még ma Belzebubnál / Kell is nyárson
pörgenem." (Vörösmarty: Zotmund) Vö. A Belzebúb jegyzettel

mondái
143. „Ültein partjain Babylonnak . . . / Hárfámat már fölakasztottam . . ." (Ady:
Sötét vizek partján) — Lévay József: Babiloni vizeknél c. verse. Vö. a Babiloni fogság
jegyzettel
144. „Góg és Magóg fia vagyok én, / Hiába döngetek kaput, falat . . ." (Ady: Új
versek) Vö. a Góg és Magóg jegyzettel
AZ IDÉZETT KÖLTŐK MUTATÓJA

(A számok az idézetek sorszámát jelentik)
Ady Endre: 16/a, 22, 24, 27, 38, 41, 42, 64, 75, 88, 97, 99, 105, 112, 129, 131,
140, 141, 143, 144
Arany János: 8, 18, 29, 30, 35, 44, 46, 50, 52, 56, 59, 62, 79, 80, 81, 108, 117,
119, 127, 128, 133
Babits Mihály: 25, 39, 116, 120, 132
Balassi Bálint: 15, 33, 63, 85, 87, 95, 102, 104, 115, 118, 135
Balázs Béla: 108
Berzsenyi Dániel: 19, 137
Csokonai Vitéz Mihály: 1, 2, 13, 40, 43, 47, 57, 65, 66, 67, 74, 86, 93, 98, 106, 111,
123, 124, 126, 134, 138
Fazekas Mihály: 72
Gulyás Pál: 6, 49
József Attila: 45, 54, 76
Juhász Gyula: 7, 17, 48, 55, 69, 89, 113, 121, 125
Kaffka Margit: 44
Kölcsey Ferenc: 107
Lévay József: 143
Madách Imre: 19, 24, 44, 51, 118
Petőfi Sándor: 9, 10, 16, 20, 21, 31, 36, 60, 61, 64, 68, 70, 71, 78, 82, 92, 101, 110,
114, 139
Ismeretlen költő: Planctus destructionis regni Ungariae per Tartaros: 94, 103
Radnóti Miklós: 19, 114/a
Szabó Lőrinc: 3, 4, 5, 109
Tompa Mihály: 79, 89
Tóth Árpád: 14, 23, 26, 53, 77, 100, 130, 136
Vajda János: 28, 90, 122
Vörösmarty Mihály: 19, 32, 34, 37, 83, 142
Zrínyi Miklós: 11, 12, 58, 73, 84, 91, 96

mondái
TARTALOM
Bevezetés (Írta Trencsényi-Waldapfel Imre)..................................... 5

I
Egyiptomi mítoszok és mondák
Bentres királylány csodálatos gyógyulásának története .......... 27
Hórusz és Széth ............................................................................................ 32
Az elátkozott királyfi története ............................................................ 45
Kheopsz fáraói és a varázslók ............................................................... 51
Izisz és Ozirisz története .......................................................................... 64
Hogyan mentette meg Ámon isten a kádesi csatában II. Ramszesz
fáraót ? .................................................................................................................71
Hogyan akarta a napisten elpusztítani az emberiséget ? ........... 78
Hogyan tudta meg Ízisz a napisten legtitkosabb nevét?.................. 81
Thot isten meggyógyítja a gyermek Hóruszt ................................... 85
A hajéitörött története ............................................................................. 88
A két testvér .................................................................................................. 94
II
Mezopotámiai mítoszok és mondák
Gilgames .......................................................................................................... 107
Adapa és a halhatatlanság ........................................................................ 141
Etana útja az egekbe ................................................................................... 144
Zú madár elrabolja a sorstáblákat ........................................................ 150
Istár leszáll az alvilágba .............................................................................. 154
Nergál és Ereskigál története .................................................................. 159
Sarrukín akkád király születésének legendája..................................... 162
A teremtés története...................................................................................... 164
III
Hettita mítoszok és mondák
Az égi királyság története............................................................................ 183
Az istenek első nemzedékei.......................................................................... 183
Ullikummi története ..................................................................................... 184
Illujanka és a Viharisten ............................................................................. 189
Telipinus elrejtőzésének története ........................................................ 189
IV
Ugariti mítoszok és mondák
Dániel és Akhat törtenete ........................................................................ 195
Keret király mondája....................................................................................... 201
V
Héber mítoszok és mondák
Mítoszok az ősi időkről.................................................................................. 209
A világ kezdete (Teremtés könyve 1—2) ......................................... 209
Kiűzetés az Édenkertből (Uo. 3) ............................................................. 213
Kain és Ábel (Uo. 4) ..................................................................... 215

mondái
A vízözön (Uo. 6—10) ................................................................... 217
Bábel tornya (Uo. 11: 1—9) ....................................................... 222
Ábrahám élettörténete..................................................................... 224
Ábrám elindul Ur városából (Uo. 12) .................................... 224
Ábrám és Lót elválnak (Uo. 13) ................................................ 225
Hágár fiút szül (Uo. 16) ................................................................. 226
Ábráin és Száráj új nevet kap (Uo. 17) .................................. 227
Az angyalok Ábrahámnál (Uo. 18: 1—16)............................... 228
Ábrahám pere Jahvéval (Uo. 18: 17—33) ........................... 229
Szodoma és Lót (Uo. 19) .............................................................. 230
Izsák (Uo. 21—22) ....................................................................... 232
A halál (Uo. 23; 25: 1—11) ......................................................... 235
564
Izsák és fiai ....................................................................................... 237
Izsák házassága (Uo. 24) ............................................................. 237
Rebeka fiai (Uo. 25: 20—34) ....................................................... 242
Az elorzott apai áldás (Uo. 27) ................................................... 243
Jákób vándorlásai ........................................................................... 247
Jákób menekül (Uo. 27: 41—28: 5) ......................................... 247
Az égbe nyúló lajtorja (Uo. 28: 11—22) ................................ 248
Lábán házában (Uo. 29—31) ..................................................... 249
Jákób Ézsautól retteg (Uo. 32) ..................................................... 256
A találkozás (Uo. 33; 35: 9—21, 27—29).................................. 258
József és testvérei ........................................................................... 260
„Az álmok ura" ................................................................................ 260
Potifár házában (Uo. 37).................................................................. 263
A tömlöcben (Uo. 39: 1—20) ..................................................... 265
A fáraó álmai (Uo. 41: 1—46) .................................................. 266
A bőség és ínség évei (Uo. 41: 47—47; 47: 13—26) ….... 269
A testvérek első útja Egyiptomba (Uo. 42) ............................ 271
Ismét József előtt (Uo. 43; 44: 1—13) .................................... 274
József felfedi kilétét (Uo. 44: 14—45: 24) ......................... 278
Jákób Egyiptomba költözik (Uo. 45: 25—46: 7; 46: 28—47: 27—
31; 48; 50).............................................................................................. 281
Mózes és küldetése.............................................................................. 285
A héberek élete Egyiptomban (Kivonulás könyve 1)........... 285
Mózes születése és neveltetése (Uo. 2: 1—10;
Népszámlálás könyve 26: 59)........................................................ 286
Mózes menekülni kényszerül
(Kivonulás könyve 2: 15—25) …................................................ 287
Az égő csipkebokor (Uo. 3—4) ................................................... 289
Másik hagyomány Mózes küldetéséről (Uo. 6: 1—13)........ . 292
A héberek elhagyják Egyiptomot .............................................. 294
Mózes a fáraó előtt (Uo. 5) .......................................................... 294
A „tíz csapás" (Uo. 7—10 alapján) ....................................... 297

mondái
A héberek útra készülnek (Uo. 12: 1—33)......................... 299
A kivonulás (Uo. 12: 34—41; 13: 17—22) ..................... 300
Átkelés a Vörös-tengeren (Uo. 14—15) ............................ 301
565
A sivatagban .............................................................................. 304
Manna hull az égből (Uo. 16) ................................................ 304
A viszály vizei (Uo. 17: 1—7) ............................................... 305
Az első harc a sivatagban (Uo. 17: 8—16) ..................... 306
Jitró látogatása Mózesnél (Uo. 18) ...................................... 307
Mirjám és Áron fellázad Mózes ellen
(Népszámlálás Könyve 12) …...................................................310
Szináj hegye................................................................................... 312
Az aranyborjú (Uo. 32—33; 34: 1—8).............................. 315
Kémek Kanaán földjén (Uo. 13—14).................................... 320
Rézkígyó (Uo. 21: 6—9) .......................................................... 324
Korah lázadása (Uo. 16; 17: 1) ............................................. 325
Áron és Lévi nemzetsége papokká tétetnek
(Uo. 17: 16 29; 20: 22—19) ........................................... 327
Bileám és szamara (Uo. 22—24; Jósua könyve 13: 22).. 328
Mózes búcsúja és halála (Népszámlálás könyve 27: 12 -23;
Törvényismétlés könyve 31) ............................................. 334
Kanaán elfoglalása .................................................................. 337
Kémek Jerikóban (Jósua könyve 1—2) ….................... 337
Leomlanak Jerikó falai (Uo. 6) ........................................... 340
Áj elfoglalása (Uo. 7: 2—5; 8)................................................ 342
Gibeon lakói (Uo. 9) ............................................................. 344
Jósua megállítja a napot (Uo. 10) .................................... 346
A bírák kora ........................................................................... 348
Harc az őslakók és a környező népek ellen
(Bírák könyve 1—2; 3: 12—30)......................................... 348
Sisera hada (Uo. 4—5) ......................................................... 350
Gideon (Uo. 6—7)....................................................................... 353
Abimelek uralma (Uo. 9) .................................................... 358
Jefta feláldozza a lányát (Uo. 11)........................................... 360
Sámson (Uo. 13—16) .......................................................... 362
Ruth története (Ruth könyve) ......................................... 372
A királyság kezdetei.................................................................. 379
Sámuel próféta (Sámuel I. könyve 1—7) ...................... 379
A királyság megalapítása (Uo. 8—10)................................ 383
Saul, a filiszteusok és Jónátán (Uo. 13 14) ….......... 388
Dávid elhivatása (Uo. 16: 1—13) ..................................... 392
Dávid hárfája (Uo. 16: 14-23; Zsoltárok könyve 23).... 393
Dávid és Góliát (Uo. 17) ................................. ..................... 394
Saul üldözi Dávidot (Uo. 18—24)......................................... 400
Nábál és Abigail (Uo. 25).................................................... 403

mondái
Az éndóri halottlátó (Uo. 28) ......................................... 406
Saul pusztulása (Sámuel I. 31—II. 1) …................... 408
Dávid és Salamon a trónon ............................................. 411
Dávid király (Sámuel II. könyve 2—10) .................... 411
Batseba és Uriás (Uo. 11—12) ...................................... 415
Absálóm lázadása (Uo. 13—20) ................................... 420
Salamon trónralépte (Királyok I. könyve 1—2) …. .. 435
Salamon kérése (Uo. 3: 5—15; 5) ............................... 439
A salamoni ítélet (Uo. 3: 16—28) .................................. 440
Izráel és Júda királyai ......................................................... 443
Az ország két részre szakad (Uo. 11: 26—40; 12)….. 443
Illés, Jahve prófétája (Uo. 17-19;
Királyok II. könyve 1—2) …............................................. 446
Nábót szőlőskertje (Királyok I. 21; II. 9: 30—36) …. 457
Az asszírok Jeruzsálem falai alatt
(Királyok II. 18: 13—19; 37;
Jesaia könyve 36—37) ........................................................ 460
Tóbit és családja az asszír fogságban
(Tóbiás apokrif könyve)........................................................ 464
A babilóni fogság mondái .................................................. 473
Dániel neveltetése (Dániel könyve 1) ........................... 473
Nebukadnecár álma (Uo. 2) ................................................ 475
A tüzes kemencében (Uo. 3) ............................................ 479
A falra író kéz (Uo. 5) .......................................................... 481
Dániel az oroszlánveremben (Uo. 6)................................ 484
Zsuzsánna és a vének (Apokrif kiegészítés
Dániel könyvéhez) …............................................................ 486
Novellák a fogság utáni századokból ............................ 492
Ahasvérós király és Eszter (Eszter könyve) .............. 492
Holofernész és Judit (Judit apokrif könyve)................... 504
Jób megpróbáltatása (Jób könyve I: 1—20:
10; 42: 10-17) ….................................................................... 510
Jónás küldetése Ninive ellen (Jónás könyve) .............. 514
Jegyzetek (Irta Kákosy László és Komoróczy Géza)….. 517
Függelék (Összeállította Komoróczy Géza)...................... 547

mondái
Dzsószer fáraó ülőszobra; i. e. XXVII. század
Dzsószer fáraó lépcsős piramisa Szak-kara mellett; i. e. XXVII. század

mondái
Egyiptomi írnok szobra; i. e. XXV. század

mondái
Khefren fáraó szobra; fejénél a sólyom alakú Hórusz; i. e. XXVI. század
Egyiptomi dombormű, az aratás ábrázolása; i. e. XXV. század

Egyiptomi sírkamra falát díszítő dombormű, hajó ábrázolása; i. c. XXV. század

mondái
Thotmesz fáraó obeliszkje a karnaki Ámon-templomban; i. e. XVI. század

mondái
Egyiptomi falfestmény, lakoma ábrázolása; i. e. XIV. század
Egyiptomi falfestmény, temetési jelenet ábrázolása egy sírkamra falán: i. b. XIV.
század
Ámon isten ülőszobra, előtte Tut-anh-Ámon

Tut Ámon fáraó; i. e. XIV. század
Egyiptomi sírkamra falát díszítő dombormű, előkelő házaspár ábrázolása; i. e. XIV.
század

mondái
Egyiptomi falfestmény, Ré-Harahti napisten ábrázolása; i. e. XIV. Század

mondái
Khonszu holdisten szobra karnaki templomából; i. e. XIV. század
Részlet Khonszu isten thébai templomából; i. e. XII. század

mondái
II. Ramszesz fáraó szobra, homlokán az Ureusz-kígyóval; i. e. XIII. század
Ízisz istennő a gyermek Hórusz-szal; i. e. VI. század

Sumér hárfa zeneszekrényének gyöngyház-berakásos díszítése; a felső sorban

mondái
Gilgames, alatta három sorban mitológiából vagy állatmeséből vett jelenetek;
kb. i. e. XXVI század

mondái
Sumér pap, kezében egy isten bika alakú jelvénye; kb. i. e. XXVI. század
Sumér pecséthenger, a „bűnbeesés" ábrázolásával: középen az életfa és két kígyó,

mellettük egy férfi és egy nő; i. e. III. évezred vége
Akkád pecséthenger, Etana égi útjának ábrázolásával; i. e. III. évezred vége

mondái
Akkád bronzfej Sarrukin király korából, Sarrukin feltételezett képmása; i. e. XXIV.
század
Akkád pecséthenger: Samas napisten kilép a keleti hegyek kapuin; i. e. III. évezred
vége

mondái
Babiloni határjelző kő, istenek ábrázolása és jelvényei; i. e. XIII. Század

mondái
Pazuzu asszír démon bronzszobrocs-kája; i. e. I. évezred első fele
Asszír pecséthenger a toronytemplom (zikku-rat) ábrázolásával; i. e. II. évezred
vége

mondái
Gilgames; asszír palotadombormű; i. e. VIII. Század

mondái
Kapuvédő istenség a khorszabadi (Dur-Sarrukin) asszír királyi palotában; i. e.
VIII. század
Pálmafa megtermékenyítését végző asszír démon; i. e. VIII. Század

mondái
Assur-ban-apli asszír király, fején téglahordó kosárral; i. e. VII. század
Fénykép a babiloni Felvonulási út és az Istár-kapu rekonstrukciós makettjéről; i. e.

VI. század

mondái
Asszír dombormű: Assur-ban-apli király, felesége társaságában; i. e. VII.
Század
Részlet a babiloni Istár-kapu zománcozott tégla domborműjéről: Marduk

isten sárkány alakban; i. e. VI. Század

mondái
Hettita istenkolosszus; i. e. IX. század
Hettita démonok a szárnyas napkoronggal, dombormű; i. e. IX. század

mondái
Ugariti termékenység-istennő, az állatok úrnője; i. e. XIV. Század
Dolmen a Jordán folyótól keletre; i. e. V. évezred

mondái
Házalapfalak Jerikó város területén; i. e. V. évezred

mondái
Démon ábrázolása Theleilat-Ghasz-szulból (Izrael), falfestmény részlete; i. e. IV.
évezred közepe

mondái
Rézszobrocska, harcos ábrázolása Szíriából; i. e. II. évezred eleje
Viaskodó kutya és oroszlán, dombormű Szíriából; i. e. II. évezred közepe

mondái
Állatábrázolásokkal díszített áldozati oltár Kanaánból; i. e. I. évezred eleje
Lákis izraeli város lakóit elhurcolják Szin-ahé-eriba asszír király seregei, asszír
palotadombormű; i. e. VII. század eleje

mondái
A jeruzsálemi szentély hétkarú gyertyatartója; részlet Titus római császár
diadalmi emlékművéről; i. sz. 70

mondái

Various Authors - Bábel Tornya, Az Ókori Közel-Kelet Mítoszai És Mondái - olvasOMmani - PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Various Authors - Bábel Tornya, Az Ókori Közel-Kelet Mítoszai És Mondái - olvasOMmani - PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

BÁBEL TORNYA

Az egyiptomi, mezopotámiai, hettita és ugariti mítoszokat és mondákat

Az illusztrációkat Hegedüs István rajzolta.

(A digitalizálás a Móra kiadó 1964-es

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 2

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 3

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 4

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 5

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 6

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 7

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 8

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 9

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 10

TRENCSÉNYI- WALDAPFEL IMRE

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 11

BENTRES KIRÁLYLÁNY CSODÁLATOS GYÓGYULÁSÁNAK TÖRTÉNETE

A küldöttség nevében a leány kérte a Fáraót, hogy legyen jóindulattal Behten-ország

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 12

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 13

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 14

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 15

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 16

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 17

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 18

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 19

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 20

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 21

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 22

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 23

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 24

KHEOPSZ FÁRAÓ ÉS A VARÁZSLÓK

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 25

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 26

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 27

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 28

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 29

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 30

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 31

A mindent látó napisten rettenetesen megharagudott Rhea istennőre, mikor megtudta,

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 32

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 33

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 34

HOGYAN MENTETTE MEG ÁMON ISTEN A KÁDESI CSATÁBAN II. RAMSZESZ

A nagy király, Felső- és Alsó-Egyiptom ura, összeszedte és felszerelte gyalogságát,

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 35

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 36

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 37

HOGYAN AKARTA A NAPISTEN ELPUSZTÍTANI AZ EMBERISÉGET ?

Valamikor az ősidőkben Ré napisten uralkodott az emberek és istenek fölött. De mikor

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 38

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 39

HOGYAN TUDTA MEG ÍZISZ A NAPISTEN LEGTITKOSABB NEVÉT ?

Izisz istennő bölcsességben embert és istent, élőt és halottat egyaránt felülmúlt.

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 40

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 41

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 42

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 43

A hajó lassan, engedelmesen úszott lefelé a Níluson. A messze Núbiából érkezett.

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 44

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 45

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 46

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 47

Bábel tornya – Az ókori közel-kelet mítoszai és Oldal: 48