PETER FILARDI

EGYENESEN ÁT
A mű eredeti címe: Flatliners
Copyright © 1990 by Columbia Pictures Industries, Inc.
All rights reserved!

A fordítás a Tor Books 1990. évi kiadása alapján készült.

Hungarian translation © 1992 by

PRINCE L
Kiadja: LAP-ICS KÖNYVKIADÓ

ISBN: 963 776 7215

Készült
a debreceni Kinizsi Nyomdában
1992. évben
Szedte: LAP-ICS KÖNYVKIADÓ
Nyomta: Kinizsi Nyomda
Felelős vezető: Illyés Sándor
Felelős kiadó: LAP-ICS KÖNYVKIADÓ
A nyomdai megrendelés száma: 92.434
Előszó

Az ötlet már évekkel ezelőtt megfogalmazódott tudatában. Akkor még csak tizenkét éves volt;
egy különös, nyugtalan, koraérett, barátok nélkül felnövő, túlfűtött fantáziájú gyermek. Ideje
nagy részét magányosan, az intézeti könyvtárban töltötte, sohasem olvasott, nem játszott és nem
hallgatott zenét, csak ült a számítógép előtt, amelyet rajta kívül még háromszáz fiatal használt, s
megválaszolhatatlan kérdéseket tett fel a gépnek, miközben vadul verte a billentyűket és
haragosan tekintett a képernyőre.
"Mi az élet lényege?" – követelte a választ a számítógéptől, de a gép hallgatott.
"Győzedelmeskedik-e a rossz a jó fölött?" "Van-e Isten?" "Van-e értelmes élet a Földön kívül?" S
mindezek közül a leggyötrőbb kérdés: "Mi történik a halál után?" és "Miért nem élhetünk
örökké?"
Ha a számítógép tudta is a választ, nem árulta el neki. Egyik vaskos jegyzék sem tartalmazott
olyan software programot, amely segíthetett volna, sem megoldási kulcsot, amely felfedhette
volna a számítógép titkait. Végkimerülésig bámulta a képernyőt, különös halványzöld szemeiből
elszántság tükröződött, aranyszőke haja összekócolódott és sötétlett az izzadtságtól, düh torzította
el lágy gyermeki vonásait.
Mígnem teljesen kimerülve, lázasan és csalódottan adta meg magát a számítógép gúnyos
csendjének, s visszafordult egy, az eddigieknél is bonyolultabb számítógépes játékhoz, amelyben
övé volt minden szerep, az ő kezében volt az összes fegyver, a hatalom és a titkok megoldása.
Éjszakánként, egyedül a zsúfolt kollégiumi hálóteremben rémisztő gyermekkori emlékeivel
gyötrődve – egy ingatag sziget szörnyekkel teli háborgó tengerén hányódva – gondolatai
önkéntelenül is a halál körül forogtak. Gyűlölte, félt tőle és keservesen szenvedett
elkerülhetetlenségétől. Egy napon majd ő is arra lesz kárhoztatva, hogy egyedül és elhagyatottan
feküdjön a dohos földben, míg el nem porlad, haja és körmei tovább nőnek, mialatt a szeretett
lény aki valaha ő volt – vak, érzéketlen, tudattalan csontvázzá válik. Tény, hogy a fiú – bár
undorral töltötték el – nem tudta távol tartani magától ezeket a gondolatokat.
Az életet egy végtelen futószalagnak képzelte, amin a világ összes embere egyetlen sorban áll,
aszerint a sorrend szerint, ahogy meg kell halniuk. Kisgyerekek és öregemberek, erős
fiatalemberek és nők akiket csak haláluk órája köt össze. S a futószalag csak viszi őket tovább
feltartóztathatatlanul, soha meg nem állva még csak le sem lassulva. Mikor az élet futószalagja
eléri a "Nagy Halál Állomását", minden ceremónia, tétovázás s menettérti jegy nélkül lerakja
utasait. Ez volt az ő teóriája a halálról.
De mi történik akkor, ha a halál mindezek ellenére nem az utolsó állomás? Mi van akkor, ha
van ott valami más, valami több is?
Mi történik, ha egy nap ő maga lesz az első, aki átmegy és körülnéz, s visszajön azzal a
válasszal, amit a világ az első ember óta keres? A halál nem lehet a végső stádium. Valaminek
lennie kell odaát. Kell, hogy legyen valami! Emberi valója nem érhet csak úgy egyszerűen véget,
mint ahogy a gyertya ellobban. Semmi értelme. Hiábavaló pazarlás lenne.
Egy napon átmegy és körülnéz...
Első fejezet

Múlt éjjel a baleseti ügyeleten a megszokottnál is nagyobb káosz uralkodott. Minden olyan sötét
és vészjósló volt, mint Dante Poklának harmadik bugyra. Talán a telihold miatt látszott ilyennek.
A nagy, fényes, sötét narancsszínű korong alacsonyan függött az égen. Az október végi holdtölte
felidézte Mindenszentek ünnepének túlvilági hangulatát. Talán a Hold hirtelen növekedése miatt,
vagy esetleg az utcára került mérgező anyagok hatására, de a múlt éjjel szünet nélkül szállították
be a legkülönbözőbb sebekből vérző áldozatokat.
Még ma is, amikor az éjszakai ügyelet lassan a végéhez ért, s az első halovány napsugár
áthatolt a bezárt ablakokon, még akkor sem csökkent a segítségre szorulók áradata. Túl sok beteg
várt segítségre, de kevés idő, kevés ápolónő és kevés orvos állt rendelkezésre. Arra sem maradt
idő, hogy előzetes vizsgálatokat végezzenek a betegeken. Kénytelenek voltak magukra hagyni a
folyosón fekvő, segítségért kiáltozó szenvedő sérülteket, s aztán amilyen gyorsan csak lehet, a
kezelőbe tolni őket.
Általában életben maradtak. Néha azonban nem. Egy idő után – mondták az orvosok –
megszokják a kiáltozást, a könyörgést, s még a vér látványát is. A vér mindig is folyt a baleseti
ügyeleten; erős sugárban ömlött lőtt sebekből, szúrt sebekből, és csöpögött az öngyilkosok
sebeiből.
David Labraccio tudta, hogy sohasem fogja megszokni a vér látványát. Nem mintha kényes
lett volna – ezt egyik harmadéves orvostanhallgató sem engedhette meg magának –, de
túlságosan is tudatában volt annak, hogy a vörös folyadék milyen fontos az életben maradáshoz, s
összeszorult a szíve, ha látta, miként megy veszendőbe, mintha csak koszos víz lenne.
A spanyol nő nagyon vérzett. A hastáját, a lábait és combjait vastagon borította a vér, ami
átszivárgott a ruháin és eláztatta a kerekes hordágyat, amin nyögve, kínlódva vonaglott,
miközben az elfüggönyözött kezelőre várt. Arcának krétafehérsége erősen elütött vérének
élénkpiros színétől. Labraccio kétségbeesetten nézett körül. A baleseti ügyelet tele volt
emberekkel, de egy orvost sem látott a közelben. Csak egy elfoglalt nővér, egy műtőssegéd és ő
maga, egy harmadéves orvostanhallgató és körülöttük mindenhol vér.
– Vérnyomás rohamosan zuhan – motyogta a műtőssegéd, miközben David megragadta a
hordágyat és tolni kezdte a műtőbe.
– Uram Isten, haldoklik!
– Hüvelyi vérzés? – kérdezte Labraccio, s a nővér bólintott.
A nő élettársa hisztérikus rohamot kapott, és a zokogástól elcsukló hangon spanyolul
átkozódott, míg felesége a szeme előtt haldoklott.
– Mit mond? – kérdezte Labraccio a venezuelai segédtől.
– Nincs pénz... – fordította a férfi. – Jézusom, lehet, hogy egy utcai abortusz.
Ha nem tesznek valamit sürgősen, a nő elvérzik. David Labraccio gyorsan döntött.
– Talán szétroncsolódott a combi artéria. Fel kell nyitnunk. Csináljon egy harántvágást!
A nővér elkeseredetten rázta a fejét, s a homlokát ráncolta.
– A sebész még legalább tíz percig a műtőben lesz – jegyezte meg.
David ingerülten rázta meg a fejét s dús sötét haja szemébe hullt. Nem akart tehetetlenül állni
és hagyni, amint a nő meghal.
– Túl késő – mondta nyersen. – Készítse fel a műtétre!
– És ki fogja operálni? – kérdezte a nővér.
 De Labraccio már felhúzta a sebészkesztyűket és felemelt egy szikét a műszerekkel teli
tálcáról.
– Én – mondta röviden.
A nővérnek elakadt a lélegzete a döbbenettől. Egy orvostanhallgató, még csak nem is végzett
doktor! Nem teheti! Teljességgel lehetetlen!
– Nem teheti... – tiltakozott, de Labraccio félbeszakította.
– Csinálja, amit mondtam! – förmedt rá, és fiatal arcán olyan magabiztosság tükröződött, hogy
a nővér nem tiltakozott tovább, rátette az altató maszkot a sikoltozó asszony arcára.
David felhúzta a nő véres ruháit, szabaddá téve a hastájat.
A nő meztelenségének látványától és a fiatalember kezében levő szikétől a férfi újra kiáltozni
kezdett.
– Azonnal vigyék ki innen!
A műtőssegéd habozás nélkül engedelmeskedett és kivezette az őrjöngő férfit a műtőből.
Abban a pillanatban David Labraccio óvatosan belevágott a nő altestébe és a nyitott vágásba
mélyesztett jobb kezével tapogatózni kezdett a bélben.
– Hol lehet? Merre van? – motyogta maga elé, miközben a vérzés gócpontját kereste. Ahogy
megtalálta a szétroncsolódott artériát, szorosan tartotta, megakadályozva ezzel a vér kilövellését.
– Fogót! – kiáltotta. A nővér balkezébe csúsztatott egyet.
David az eszméletlen nő fölé hajolt és elszorította az artériát. A vérzés elállt, s csak a vágás
körül szivárgott egy kissé.
– Mi a fene folyik itt?
Két orvos jött futva a folyosón, akiket az egyik nővér értesített. Egyikük mérgesen arrébb
taszította Labracciot.
– Dave, tűnj el innen, most azonnal!
David Labraccio kelletlenül hátrált ki a folyosóra, tekintetét még mindig a betegen tartva.
– Oké, megvan. Vigyük át a műtőbe! – utasította a sebész a nővért, majd sietve kigurították a
kezelőből a kocsit, miközben a nővér tartotta az infúziót.
A másik sebész, dr. Miriam Berubohm mérgesen David Labraccióhoz fordult.
– Mi a fenét képzel maga? – kérdezte fojtott hangon, de csak ügy sütött belőle a harag.
– Megmentettem az életét – vágott vissza David és dacosan összeszorította száját, de kezei
kissé remegtek.
– Maga diák, nem pedig orvos! – emlékeztette a fiút nyersen Bernbohm.
Labraccio szemei felháborodottan villantak fel. A szavak kibuktak belőle, mielőtt még
meggondolhatta volna, mit is mond.
– Sürgős segítségre szorult, és egyikük sem volt a közelben. Ha nem kezdtem volna meg az
operációt, 20 másodperccel később már halott lett volna!
– Magának nincs joga ahhoz, hogy bármilyen sebészeti beavatkozást végezzen! – vetette oda
hidegen a nő. – Meg is halhatott volna és a biztosító társaságok beperelhetnék a kórházat és az
egyetemet is. Emiatt nem engedjük meg diákjainknak, hogy önállóan végezzenek műtéteket.
Dr. Bernbohm mély lélegzetet vett s nyugalmat erőltetett magára, miközben a véráztatta
köpenyben előtte álló dacos fiatalember komoly arcát nézte. Keveset tudott az idei évfolyam
orvostanhallgatóiról, de azt tudta, hogy David Labraccio kiváló diák és nagyszerű szakember, aki
igazi reménység, és ha a kezére nézett, egy leendő sebész kezeit látta. Labraccio meggondolatlan
viselkedése mögött Bernbohm megérezte – még ha a fiú nem is gondolta – az őszinte vágyat,
hogy gyógyíthasson, s méltányolta tettét. A fiatalember ösztönösen cselekedett úgy, ahogy egy
orvos – az emberi élet fontos volt számára.
 Mindezek ellenére David Labracciónak tanulnia kell a történtekből. Egy ilyen incidens nem
maradhat büntetlenül, ellenkező esetben a fegyelem felborul az orvosi egyetemen. Itt az ideje,
hogy David Labraccio felnőtt szemmel lássa az életmentés fontosságának minden apró
mozzanatát.
– Attól tartok, nincs más választásom, kérnem kell a felfüggesztését – mondta lassan. – Jövő
nyáron újra jelentkezhet az őszi tanévre, de nem garantálhatom, hogy az ösztöndíját megújítják –
mondta röviden, majd sarkon fordult és elment. David haragosan nézett a távolodó dr. Berubohm
után, nehezen lélegzett, és a véres sebészkesztyűbe bújtatott kezei ökölbe szorultak.
– Ne aggódjon! – ordította mérgesen. – Semmi értelme az újrajelentkezésnek. Még egy
hasonló eset és újra megteszem!
A kényelmetlen torokszorító érzés jogos alapot szolgáltatott a fiú dühének. Nagyon meg volt
rémülve. Jézusom, felfüggesztés! Mit fog mondani a szüleinek? Mi lesz az orvosi karrierjével?
Mi az ördögöt fog most csinálni?

A Michigan-tó felől fújó október végi szél a karai tél hideg jeges ígéretét hozta, de az épületek
között, ahová behatolt a halovány napsugár, a levegő friss volt és arányló.
A borongós ősz sárga, vörös és barna leveleket repített keresztül a zárt udvaron, majd susogó
halmokat emelt belőlük az egyetem sötét kőfalai mentén.
Nelson Wright arcához emelte kezét és megigazította napszemüvegét. Még a legbágyadtabb
napsugár is bántó fénnyel nyilallt szemébe, szúró fájdalmat okozva homlokában. Kissé
borzongott a jeges hajnalon, összehúzta vézna alakján a hosszú zöld gyapjúkabátot, és
szorosabbra húzta az övét.
A tó vize lágyan fodrozódott a reggeli szélben. A hullámok a partot nyaldosták, s úgy tűnt,
mintha apró nedves falatkákat akarnának kiharapni belőle. A felkelő nap nyugat felől érkező
erőtlen sugarai ferdén hulltak a szürke víztükörre. Az ég gyönyörű kék volt, a levegő hideg, de
üdítő.
Nelson elmosolyodott. Szerette a napnak e korai óráit, amelyeket magányosan tölthetett el,
mielőtt az udvar megtelt osztályaikba siető, lökdösődő, kiabáló csoportokba verődött fiatalokkal.
A gondolat, miszerint ő az egyedüli ura és tulajdonosa az őt körülvevő dolgoknak, boldoggá tette.
Ma különösen úgy érezte, hogy a hideg reggel, az üres udvar s a csendes épületek hozzá
tartoznak.
A sarkára támaszkodva hintázott, kezeit zsebébe süllyesztette, majd mélyen belélegezte a tó, a
lába előtt heverő száraz levelek és a mámoros levegő illatát. Érezni akart mindent, ami körülvette.
– Jó nap ez a halálra – mondta és fanyarul elmosolyodott.
Fürgén vágott át az udvaron, fejét leszegte, amíg elhaladt a Taft épület mellett. Ez a klasszikus
stílusú épület, híres szobraival, koraiakra üvegkupolájával, az orvosi egyetemhez tartozó kísérleti
intézet volt. A több mint nyolcvan éves Taft végül is renoválás alá került, ezért átmenetileg
bezárta kapuit a diákok és a nagyközönség előtt.
Az épület falain mindenütt figyelmeztető táblák hirdették:
ÁTALAKÍTÁS MIATT ZÁRVA!
BELÉPNI TILOS!
A görög oszlopok mögött és az oromzatot díszítő római timpanon alatt a Taft hatalmas bronz
bejáratát leláncolták és az ablakokat bedeszkázták. Csak az ott dolgozó brigádok által használt kis
mellékajtót nem de kulcsa csak a tatarozó munkások művezetőjének volt hozzá.
Nelson Wright óvatosan körülnézett. Senki sincs a közelben, ez nagyszerű, gondolta. Hirtelen
mozdulattal belökte a kis alagsori ablak fadeszkáit. Pontosan ismerte a helyet, s félreérthetetlen
mozdulatából kiderült, hogy már azelőtt is járt itt. Szorosan összehúzta magán a kabátot, hogy ne
zavarja a mozgásban, majd besurrant az ablakon és eltűnt az alatta elterülő sötétségben.

Rachel Mannus őrült iramban jegyzetelt füzetébe, készen arra, hogy minden szót pontosan
feljegyezzen, mielőtt valamelyik orvos rajtakapná és visszaküldené ágytálakkal rohangálni. Ma
reggel a padlót kellett volna felmosnia, nem pedig a betegekkel foglalkozni. De most azon ritka
alkalmak egyike volt, mikor mind a hárman együtt ültek a szegényesen berendezett
betegtársalgóban. Általában csak külön-külön és ritkán tudott beszélgetni a betegekkel az
osztályon, ahol szinte soha nem lehettek négyszemközt.
Most az egyszer a tévé sem sugárzott teljes hangerőn teleregényeket. Charlie Raymond, ez a
hatvanéves fekete bőrű tolókocsis férfi teljes figyelmét a beszélgetésnek szentelte. Terry
Saunders, a csinos szőke egyetemi hallgató, aki egy csúnya baleset alkalmával keresztülesett a
szélvédőn, már elég jól érezte magát – bár a feje még mindig be volt kötözve –, hogy részt
vegyen a beszélgetésben. Roseanne Rizzo, a harminckét éves háziasszony, aki a napokban esett át
egy koraszülésen, halálközeli élményéről mesélt a kis csoportnak. Rachel ezalatt feszülten figyelt
és részletes jegyzeteket készített. Roseanne arca különös fénnyel ragyogott beszéd közben, ami
szavai őszinteségét és élményének hitelességét igazolta.
– És hirtelen, bár kómában voltam, megláttam magam... tudja, valahogy felülről. Lenéztem, és
láttam magam, ahogy az ágyon fekszem. Jól láttam mindent... Azt is, hogy Ralph, a férjem sír.
Hallottam, ahogy az orvos azt mondja, haldoklom... Aztán lebegni kezdtem, ki a szobából, majd
egy alagúton át... a fény felé, a leggyönyörűbb fény felé, amit valaha is láttam.
– Gyönyörű fény – írta le Rachel a noteszába. Roseanne izgatottan hadart tovább.
– Aztán megszólalt a hang, a leggyönyörűbb hang, amit valaha is hallottam, és így szólt:
Elveszem a gyermekedet, de te visszatérhetsz. Aztán felébredtem és megláttam Ralphot meg a
doktort...
Hangja elhalt, a különleges fény eltűnt arcáról, s újra egy mindennapi, szánalmas asszony lett
belőle.
– Négy és fél percig voltam halott – szólt közbe a színes bőrű férfi – de nem láttam sem
alagutat, sem fényt...
– Én igen – szakította félbe Terry izgatottan. És olyan gyönyörű volt.
– Egy kertben jártam... – folytatta Charlie Raymond, de Terry annyira belejött a mesélésbe,
hogy nem hagyta szóhoz jutni a férfit. Rachel leírta a "kert" szót a füzetébe.
– És az az alagút... és a fény... és aztán, mint egy kísérő... és egy hintó jött... és szólt a zene... –
csacsogta a lány.
Hintó? Zene? Kísérő? Ugyan már! Rachel Mannus abbahagyta az írást, felnézett
jegyzetfüzetéből és finoman ívelt szemöldöke alól koromfekete szemeivel szúrósan pillantott
Terryre. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Gyanította, Terry talán kiszínezte élményeit, csakhogy
az ő kedvében járjon. – Azt hiszem Terry, számodra véget ért a kezelés – jegyezte meg Rachel
szárazon, és kedvesen elmosolyodott, amivel enyhítette szavainak szigorúságát.
Rachel sietve orvosi köpenye zsebébe gyűrte jegyzetfüzetét és felpillantott. Edna O'Connor, az
osztályos nővér állt az ajtóban és szigorúan nézett Rachelre. Egy határozott fej mozdulattal
jelezte a lánynak, hogy hagyja el a szobát.
Rachel Edna válla felett láthatta, amint az orvosok reggeli vizitjükre indulnak. A nővérek már
megkezdték a mindennapi őrületes iramú taposómalmot, így Rachel felkapta a nyélre erősített
felmosórongyot, és mire az orvosok csoportja odaért, már szorgalmasan súrolta a padlót.
 – Ügyelj jobban a munkádra! – figyelmeztette Edna halkan. – Ma reggel kizártak egy
harmadéves hallgatót, aki egyedül hajtott végre hasműtétet. Mostantól fogva figyellek
benneteket.
Rachel szemei tágra nyíltak a csodálkozástól és a rémülettől. Valaki az ő csoportjából.
– Ki az? – kérdezte.
A nővér közömbösen vállat vont.
– Labratch... vagy valami...
– David Labraccio? – kérdezte csodálkozva Rachel. – Lehetetlen! David kiváló diák... komoly,
elhivatott és szorgalmas.
– Egyébként miért faggatja mindig a betegeket a halálról? – kérdezte kíváncsian a nővér. A
kórházban mindenkit érdekelt a magas, karcsú, dús sötét hajú, komoly, de nagyon vonzó fiatal nő,
akinek szigorú vékony keretű szemüvege éles ellentétben állt érzéki ajkával.
A nővér még sohasem találkozott Rachel Mannushoz hasonló orvostanhallgatóval. A halál
gondolatának megszállottja és órákig hallgatta azoknak a betegeknek a beszámolóját, akik
"meghaltak", vagy majdnem meghaltak, és akiket már megérintett a halál szele. A kórházban
kíváncsiak voltak, hogy a lány miket és miért jegyzetel egyfolytában.
Rachel válasz nélkül visszatette a rongyot a vödörbe.
– Elkésem az óráról. Köszönöm, Edna – mondta halkan, és már ott sem volt.

Nelson Wright felment az alagsori lépcsőkön, s csendesen, de határozottan átvágott a lezárt épület
hatalmas központi csarnokán.
A századfordulón, amikor az Orvosi Egyetem részeként tervezték és felépítették a Taftot,
Chicago legcsodálatosabb építményeként tartották számon. A nagy előcsarnok kör alakú
üvegkupolája alatt Michelangelo stílusában festett csodálatos tetteket ábrázoló freskókat lehetett
látni, a dagadó izmú hősök, ügyesen elrendezett, redőzött ruhákban jelenítették meg az
orvostudomány jelentős pillanatait.
Külön képen ábrázolták Hippokratészt, amint az epilepsziásokat gyógyítja, Galenust, amint a
gerincvelőt tartja, és Vesaliust, amint egy holttestet boncol. Itt volt látható Harvey, amint a
vérkeringésről tart előadást, Edward Tenner, az immunológia felfedezője, Morton, aki először
használta az étert. Lister és a fertőzésgátló szer. Pasteur a kórokozó baktériumok teóriájával. Az
orvostudomány minden egyes kiemelkedő személyiségének elért eredményét festmények
örökítették meg a hatalmas falon.
Feljebb a kör alakú boltozat közelében a központi freskó felett az öntött bronzból készült
timpanon, amelyen a csodálatos, középkori hatást keltő dombormű élesen elütött az épület görög-
római stílusától. A mű az ember és a halál harcát ábrázolja. Egy férfit és egy csontvázat, amint a
köztük álló kígyók által körülfont hosszú szárnyas bot birtoklási jogáért küzdenek. A csontváz
egyik "kezével" kaszáját, a Kérlelhetetlen Halál szimbólumát fogja, míg másikkal az ősi
középkori gyógyítás jelképét, Merkúr kígyós botját markolja erősen, azt a botot, melyet Hermész
Isten adott Aszklépiosznak. A férfi kezét nyújtja a botért, de el nem érheti.
Ez a mű csodálatos szimbóluma az orvostudomány halál feletti végső küzdelmének, és
hátborzongató alkotás is egyben, amely ellentétben áll a hatalmas falfestményekkel.
A domborművet nézve, az embernek az a határozott érzése támad, hogy bármilyen elszántan
küzd, a Halállal szemben semmi esélye.
Az évek során a festmények megkoptak, s témájuk kivehetetlenné vált a lepattogzott
festékréteg miatt. A mozaikpadló megrepedezett, sok mozaikkocka eltűnt, s az aranybevonat
lepergett a burkolatról. Az épület külső falai évtizedekig szörnyű állapotban voltak a szélsőséges
időjárás és a meglazult téglák miatt. Gondatlanság lenne hagyni, hogy egy ilyen gyönyörű épület
tönkremenjen. Az épület javítása rég esedékes volt, s most végre megkezdték a munkálatokat.
Az állványokat a régi festmények előtt állították fel, s nagy műanyag lapokat terítettek a
mozaikpadlóra. Az első munkások már megérkeztek, elővették a kávés termoszt és a zsírpapírba
csomagolt vajas süteményt, cigarettára gyújtottak és vicceket meséltek. A nap első kávészünetét
tartották. Ahogy Nelson Wright elment mellettük, meglepetten néztek fel. Csak a tatarozó brigád
tartózkodhatott az épületben. Ki a fene...?
Nelson legalább olyan meglepetten nézett a munkásokra, mint ahogy ők néztek rá. Két napja
még nem dolgoztak itt. Két napja a Taft csak az övé volt. De nem vesztette el hidegvérét, s a
drága Vaumet napszemüveg látványa megtette hatását.
– Jó reggelt! Igazán szép munka! – jegyezte meg lelkesen. – Nagyszerűen csinálják, csak így
tovább.
Felgyorsította lépteit, s a meglepett munkásokat maga mögött hagyva a folyosó felé indult. A
folyosóra vezető ajtó egyike volt azoknak, amelyek csak belülről nyíltak. Ahogy az ajtó kinyílt,
Nelson elővett egy darab ragasztószalagot kabátja hajtókája alól, s lopva az ajtó zárjára
ragasztotta. Na, most már kívülről is nyílik, gondolta magában.
Második fejezet

David Labraccio kizárása nagy port kavart fel. Felfüggesztésének híre futótűzként terjedt el az
egyetemen, pletykákkal és találgatásokkal tarkítva. Verekedést kezdeményezett egy sebésszel.
Kanállal hajtott végre egy vakbélműtétet, érzéstelenítés nélkül. Elkapták, amint éppen
Duckworth-szel, a baleseti sebészet csúf nővérével szeretkezett a személyzeti WC-ben.
Felfüggesztették. Kicsapták az egyetemről. Leitta magát. Öngyilkos lett. Azzal azonban mindenki
tisztában volt, hogy Labraccio elmegy, s ettől a vér is megfagyott a harmadévesek ereiben. A
tény, hogy sok évi kemény munka után csak úgy egyszerűen kirúghatják őket, minden
orvostanhallgató rémálma. Ha egy olyan kiváló diákkal, mint David, megtörténhetett, egyikük
sem lehet kivétel.
Randall Steckle egyik kezével beállította a hangerőt mini felvevőjén, míg a másikkal ügyesen
tartotta a szikét.
– A harántívnél jársz – mondta magnószalagra anatómiai megfigyeléseit. – Ha a három
ékcsont és a két metatarsalis... – Steckle végigvezette a szikét a holttest bal lábán.
– Dr. Steckle, lennél olyan szíves megnézni ezt? – szakította félbe Nelson Wright, s a holttest
jobb lábára mutatott, amin Randyvel együtt dolgozott a boncteremben.
A boncolásra kijelölt holttestek meztelenül, háton feküdtek az asztalon, kísérteties gézpólyába
csavarva, hogy arcuk ne látszódjon. Ma egy hasüreget boncoltak. A holttest már fel volt nyitva, s
a húst visszahajtották, hogy hozzáférhetőek legyenek a belső szervek.
Steckle kikapcsolta a felvevőt, és megvizsgálta a tetem jobb lábát, amin Nelson dolgozott,
majd belevágott.
Wright elvigyorodott.
– Kitűnő – hagyta jóvá. – Remélem, elhozod ezt a nagy tehetséget ma este, dr. Steckle.
A "ma este" szóra Randy Steckle húsos ajkába harapott, s szemmel láthatóan kényelmetlenül
érezte magát.
– Nelson, a ma estével kapcsolatban... nézd... én kedvellek, s ezért morális és erkölcsi okokból
nem vehetek részt ebben. Nincs elég szörnyűség a világban a te kis horrorod nélkül is?
Nelson felvonta szemöldökét, világoszöld szemei megvillantak.
– Horror? – ismételte gúnyosan elnyújtva a szót. – Steckle, tudatlanságból félünk. Mióta
horror az igazság és a tudás egy olyan tudós zseninek, mint amilyen te vagy? – kérdezte, majd
belevágott a lábba.
Mikor Nelson kimondta a "zseni" szót, Randy elpirult, kerek arcán őszinte gyermeki öröm
tükröződött.
Nelson elégedetten folytatta tovább a boncolást, miközben a tetem talpára húzott strigulával
jelezte, hogy Randy ott lesz ma este.

Rachel Mannus nem örült, hogy a boncolásnál Joe Hurley lesz a partnere. Bár a fiú kiváló
képességű diák volt, azonban mint segítőtárs, hagyott némi kívánnivalót maga után. Rachel
elhatározta, hogy minden idejét az egyetemnek szenteli, de ez nem ment könnyen. A tanulás
minden energiáját lekötötte, ezért társaságba sem járt.
Joe Hurleynek minden könnyen ment. Nem szokta meg a kemény munkát és szeretett
bolondozni. Joe jóképű, magabiztos és sikeres volt. Világos bőrével, koromfekete hajával és
csodálatosan kék szemével igazi ír férfi benyomását keltette, aki megőrjítette a lányokat. Egy
olyan szép és csinos nő társaságában, mint Rachel, Joe nem tehetett róla, önkéntelenül is
felébredt benne a vágy.
– Jó reggelt, Mannus! – üdvözölte a lányt, mikor az kifulladva egy-két perc késéssel
megérkezett. – Hogy vagy?
– Kösz, jól – mondta halkan Rachel. Idegesítette, ahogy a fiú tekintete fürkészve vándorol
testén. Tudta, hogy Joe Hurley nem adja fel könnyen.
– Szeretnék kérdezni valamit. Jársz valakivel? – kérdezte, amikor Rachel a holttest fölé hajolt.
A lány összeszorította száját, s miközben eltávolította a bőrlebenyt, csak ennyit kérdezett: – Ez
mi?
– Ondóvezeték – válaszolta a másik könnyedén és pontosan, futólag a testre pillantva. Ugye
nem zavar, ha közben beszélgetünk? Tudod, néha olyan jólesik megnyílni valakinek. Mint a jó
öreg Samu, ő is megnyílt – s a köztük fekvő holttestre mutatott.
– És ez mi? – kérdezte röviden Rachel, szikéjével egy pontra mutatva.
– Prosztata. Tudod – folytatta Joe, figyelmét inkább Rachelre, mint az anatómia felé fordítva
–, hallottam, miket beszélnek rólad. De én nem hiszem el – mosolygott a lányra szélesen, amitől
állán egy kis gödröcske jelent meg. – Biztos vagyok benne, hogy meleg szívű vagy, csöppet sem
frigid vagy depressziós. Megfogta a holttestet takaró gézt és lehúzta, felfedve ezzel a test intim
részét.
– Ez mi? – kérdezte incselkedve.
– A hülye fejed! – ugrott arrébb Rachel.
Az ír mosoly még szélesebbre húzódott.
– Jó. Szóval akkor eljössz hozzám és komolyan elbeszélgetünk, oké?!
– Bocsánat, dr. Hurley – Nelson Wright lépett hozzájuk, mielőtt még Rachel dühösen
visszavághatott volna – beszélnem kell dr. Mannussal. – Nelson a könyökénél fogva a boncterem
egyik csendes részébe vezette a lányt.
– Már megmondtam, hogy nem! – mondta Rachel lerázva magáról a fiú kezét, miközben szép
arcát mérgesen felé fordította.
Nelson békítően megfogta karját.
– Nézd, már Hurley és Steckle is benne van. A két legjobb végzős hallgató.
Rachel nemet intett és igyekezett visszatérni a boncasztalhoz. De Nelson Wrightot nem
lehetett ilyen könnyen lerázni.
– Elég, ha beadod az intravénás injekciókat.
– Felejts el! – mondta mogorván Rachel. Az egész dolog olyan lehetetlennek tűnt. Wright
ötlete volt a legképtelenebb ötlet, ami valaha is megfordult a fejében, és nem akart részt venni
benne!
A boncterem bejáratánál nyüzsgés támadt, mikor Zho professzor fontoskodva besietett két
tanársegéd társaságában, akik a félelmetes vizsgafüzeteket hozták.
– Jó reggelt, mindenkinek. Kihirdetem a vizsgaeredményeket – mondta bevezetés nélkül.
Hárman kaptak ötöst, öten négyest, tízen hármast, a többiek nem feleltek meg.
Az osztály felmorajlott és legtöbbjüknek az jutott eszébe, hogy Labraccio kizárása miatt még
van egy esély az ötösre és a teremben mindenki reménykedni kezdett.
Rachel elindult a boncasztal felé, de Nelson visszatartotta.
– Ezenkívül még várok egy titokzatos vendéget estére – suttogta lágyan a lány fülébe.
Rachelt kíváncsivá tette a dolog, amin ő maga is meglepődött.
– Ki az? – kérdezett vissza halkan. – Powell? Westheimer?
De Nelson csak az ajkára tette az ujját és megrázta a fejét.
– Gyere el és meglátod!
 – Úgy van itt is, ahogy az életben – folytatta az anatómia professzor. – Önök nem velem
versenyeznek, nem önmagukkal és nem a követelményekkel, hanem egymással.
Rachel határozottan megrázta a fejét.
– Sajnálom, Nelson, engem aztán nem érdekel, hogyan ölöd meg magad.
A fiú gúnyosan elmosolyodott és zöld szemeiben különös fény gyúlt ki.
– Dehogynem – mondta csendesen. – Nem lenne-e könnyebb így, ahelyett, hogy a National
Enquirer halálról szóló cikkeit bújod?
A lánynak tágra nyílt a szeme a csodálkozástól és meglepetten bámult a fiúra. Honnan a
fenéből tudja?
– Wright úr! – szólt rájuk dr. Zho. – Részt venne a munkában?
Nelson kedvesen rámosolygott először a tanárra, majd Rachelre, jelezve ezzel a mosollyal,
hogy véghez viszi, amit eltervezett.
– Teljes mértékben – mondta.

– Ez az egész nemcsak őrültség, de pokolian veszélyes is – mondta Randall Steckle, miközben

letörölte és körme alól eltávolította a vérmaradványokat.
– Tökéletesen egészséges vagyok, minden rendben lesz. Nem lesz vérveszteség, és a rizikó
minimális – ellenkezett Nelson.
Nelson, Randy Steckle és Hurley a férfiöltözőben mosakodtak a vizsga után.
– Csak nem féltek? Ti ketten hoztátok vissza azt a kutyát az életbe, amelyik majdnem négy
órán át feküdt holtan.
– Szerencsénk volt – tiltakozott Hurley. – A kutya megfagyott, és az agaraknak nagyon erős a
szívük.
– Egyébként pedig sokkal jobban nézett ki, mint te – mondta Steckle.
– Kilenckor találkozunk a Taft-laborban. Remélem, ott lesztek! – próbálkozott Nelson.
– Természetesen nem – vágta rá Hurley.
– Hála Istennek – motyogta Steckle megkönnyebbülve.
De Nelson a rá jellemző higgadtsággal vállat vont.
– Nézzétek, jó páran vannak ebben az iskolában, akik szívesen szereznének ezzel hírnevet.
Szégyellem, hogy a tehetségesek a leggyávábbak.
Hurley összegyűrte a papírtörülközőt és a padlóra dobta.
– Na jó! Minket akarsz? Ott leszünk! Igaz, hogy nagyon elfoglalt vagyok, de ott leszünk! –
közölte magabiztosan.
Leszünk? Rám aztán ne számítsanak! Az természetes, hogy minden orvostanhallgató
álmodozik valami őrülten izgalmas kísérletről, na de hát hogy végre is hajtson egy ilyen abszurd
tervet, az teljesen más lapra tartozik. Randall Steckle tiltakozni akart, de csak egy halk nyögés
hagyta el a száját.
– Csak a magad nevében beszélj!
– Kemény dolog lesz, Nelson – mondta gúnyos mosollyal Joe. – Üvöltesz, elájulsz, hánysz.
Őszintén szólva nem hiszem, hogy van hozzá merszed.
Nelson Wright elmosolyodott. Jól ismerték ezt a mosolyt, túl ragyogó és talán egy kicsit
eszelős volt.
– Te csak a műszert hozod, én meg a merszemet.

Mikor David Labraccio idegesnek vagy csalódottnak érezte magát, mindig valami kemény fizikai
megterhelésre volt szüksége.
 Igazából Labraccio a hegyet szeretett volna mászni. Érezni akarta a mászóvasat a csizmáján, a
falkapcsok és a csákány érintését a kezében. Be akarta lélegezni az erdő illatát, miközben a
hegymászó kötélen leng kapaszkodót keresve.
Szerette ezt az illatot, az őskőzet hatalmas, megnyugtató örök ereje sugárzott belőle. Vágyott
arra a rendkívüli energikus érzésre, amit a hegymászás jelentett neki, és az örömmámorra, mikor
eléri a hegytetőt és egyedül áll a szirten, miközben belélegzi a jeges, tiszta hegyi levegőt, s a
győzelem biztos tudatában végigpillant az alatta elterülő erdőségen. Egyedül a hegyóriások
ellen...
De hol talál hegyeket Közép-Amerika síkságain? Így hegymászás helyett a kosárlabdázást
választotta. Útközben hagyta, hogy a harag és a megaláztatás érzése hatalmába kerítse. Hazaérve
tankönyvekkel és sportfelszerelésekkel telezsúfolt lakásába, felkapta középiskolai kosárlabdáját
és kirohant az épület mögött lévő betonpályára, ahol egy összetákolt kosárpalánk állt.
Végkimerülésig játszott egyedül, olyan őrült iramban, mintha a Lakers játékosai lennének a
nyomában, és két-három pontos kosarakat dobott minden irányból. David gyakran fejezte ki –
vagy inkább fojtotta – fizikai tevékenységekbe érzéseit. Diákévei alatt mindig kiválóan megfelelt
a követelményeknek, a középiskolában pedig a kosárlabdacsapat kapitánya volt. Tanulmányai
során két ösztöndíjat kapott. Egy tanulmányi és egy sport ösztöndíjat.
Az orvosi egyetemen nem voltak csapatok, egyedül kellett sportolnia. De éppen ezért szerette
a hegymászást is. Egyedül lehetett.
Mikor már csuromvizes volt, térde és lába remegett, a válla pedig fájt a megerőltetéstől,
Labraccio abbahagyta a játékot, s zuhanyozni majd pakolni indult. Hazamegy a szüleihez. Mi
mást tehetne? Eléjük kell állnia és vállalnia kell a következményeket. Meg kell tudniuk, hogy
nem maradt más választása. Természetesen nem közölhette a fájdalmas hírt telefonon keresztül,
ezért kocsiba ült, hogy személyesen mondja el nekik. Később majd keres munkát otthon. Soha
többé nem tér vissza ide! Soha!
Labraccio a ponyvatetős ócska katonai teherautóba pakolta sportfelszereléseit – a baseball- és
hokiütőket, labdákat, a csákányt és más hegymászó felszereléseket, a lacrosse hálót és a hozzá
való ütőkkel, majd éppen a degeszre tömött hátizsákját hajította ki az ablakon, hogy ne kelljen
cipelnie, mikor Nelson Wright tűnt fel, arcán a szokásos gúnyos kifejezéssel.
– Szia, Dave! Hova mész?
David mérgesen mászott ki a harmadik emeleti ablakon, s leereszkedett a hegymászókötélen.
Összetekerte a kötelet és bedobta a hátizsákot az autóba.
– Hazamegyek! Ne is próbálj lebeszélni!
– Dave, hiszen csak négyhavi felfüggesztés, és az ösztöndíjadat sem vonják meg!
Labraccio ingerülten megrázta a fejét.
– Nem érdekel! Elegem van az egészből!
– Te vagy az iskola legjobb diákja, csak nem gondolod, hogy hagylak elmenni? Egyébként
pedig hibáztál – vitatkozott Nelson.
David Labraccio barátjára emelte feldúlt, fájdalmas tekintetét.
– Uram Isten, a nő haldoklott, én mentettem meg az életét! Te mi a fenét csináltál volna? –
ordította.
– Ne vedd úgy a lelkedre! – tért ki Nelson a kérdés elől, vállát megvonva. – Tudod, mennyire
felfújták az ügyet, hogy nekik ne legyen bajuk belőle. A következő félévben visszajöhetsz.
Labraccio határozottan megrázta a fejét; Nelson nem tudja, mit beszél, és nem érti meg a
lényeget.
– Még egy hasonló helyzet és újra megteszem! – mondta lassan.
– Tudom. És éppen ezért rád van szükségem ma este.
 De David a kocsi felé fordult, hogy helyet csináljon a többi holmijának a sportfelszerelések
mellett.
– Van néhány ember, akiket szívesen megölnék akár most rögtön, de te nem vagy köztük.
– Nem akarok én meghalni – vágta rá gyorsan Nelson és lázasan elmosolyodott. –
Visszajövök, és meg lesz a válasz az életre, s a halálra. Felkérhetnék másokat is, de neked kell
visszahoznod. Kérlek, Dave!
Labraccio újra megrázta a fejét, és csak annyit mondott: – Sajnálom, nem tehetem.
Nelson Wrightnak elszorult a torka a kétségbeeséstől, de visszafojtotta feltörni készülő dühét.
David Labraccio volt a végszükség esetén igénybe vehető segítség, amire Rachelnek célzott. A
terv sikeres kimenetele alapvetően azoknak a diákoknak a szakértelmén múlik, akik újraélesztik
őt; mind kezdők még, de Labraccio a legjobb köztük.
– Rendben van, hagyd csak el a pályát! – mondta nyersen. – Menj hegymászónak! Feláldozod
a karriered egy idegen miatt, azután cserbenhagyod a barátodat. – Szegényes indok, de Nelson
tudta, hogy David elevenébe talált. – Tényleg sajnálom, ami történt. De hogy fogok majd
nélküled visszajönni? – kérdezte együttérzően.
– El se indulj! – mondta halkan David. Nelson Wright büszkén elmosolyodott.
– És ha sikerül? Ha tényleg sikerül? – suttogta.

Rachel Mannus, bármi történt, mindig higgadt tudott maradni, ma azonban feldúltnak látszott.
Míg az orvostanhallgatókra váró alantas munkát végezte az osztályon – ágytálakat ürített, padlót
mosott, ágyneműt cserélt – gondolatai elkalandoztak. Nelson Wrightra és különös ötletére
gondolt.
Tényleg megteszi? Vajon van-e mersze végrehajtani egy ilyen eszelős tervet? Kész-e kihívni
maga ellen a halált csak azért, hogy megtudja, van-e valami odaát? És mi lesz, ha nem sikerül az
újraélesztés? Nem érdekli, hogy az életét kockáztatja?
Az életben minden kockázattal jár. Az, hogy David Labraccio egy emberi élet megmentéséért
kockáztatta orvosi karrierjét, az érthető. Sajnálta és tisztelte Davidet, és a maga csendes
szégyellős módján kedvelte és csodálta is. De amibe Nelson Wright erőszakkal akarja
belerángatni, az teljes mértékben őrültség. Ebben az esetben indokolatlan a kockázat. Hogy
valaki csak azért vállalja a klinikai halál állapotát – mikor beáll az agyhalál és megáll a szív –,
hogy visszatérve elmondhassa "kalandjait", mintha csak vakáción lett volna és az ott készített
színes diákról mesélne... hihetetlen!
Ha egy ilyen kísérlet kivitelezhető, miért nem hajtották már végre ezelőtt kedvező
körülmények között szakképzett laboránsok segítségével? Talán életfogytiglan büntetésre ítélt
rabok vagy haldoklók vállalkoznának rá. Egy biztos, nem a világűr, hanem a halál a végső határ.
Az orvostudomány számára a halál a legyőzhetetlen ellenséget jelenti. Bármi történik, a halál
fenyegető közelsége mindig jelen van.
De Nelson jól tudta, milyen nagy a kísértés. Smaragdzöld, mohón csillogó szemeivel olyan
volt, mint az Edénkért kígyója, amely arra csábít, hogy harapjon bele a Tudás Fájának tiltott
gyümölcsébe. Jól ismerte áldozatait.
Ki lenne alkalmasabb a fiatal, erős orvostanhallgatóknál, hogy szembeszálljon az ősi
ellenséggel? Ráadásul nem is mi visszük vásárra a bőrünket, hanem Nelson. Méghozzá önként. Ő
volt az egyetlen kísérleti alany. Mi történik, ha visszatér, és megtalálta a választ arra a kérdésre,
ami mindannyiunkat gyötör? A választ arra, miképpen győzhetjük le a halált?
– Meg fogok halni, ugye? – tette rá forró kezét Rachel karjára Mrs. Ashby, miközben a lány
megigazította az ágyneműjét és felrázta a párnáját.
 Rachel felriadt gondolataiból és a kórházi ágyon fekvő öreg hölgyre nézett. Nem is olyan öreg,
gondolta. Elizabeth Ashby nem volt több hatvanöt évesnél, de a méhrák kíméletlen hatása miatt
nyolcvannak látszott. Haldoklott. Hetei, de lehet, hogy csak napjai vannak hátra. Ezt mindketten
tudták, de egyikük félt tudomásul venni, a másik pedig belement a játékba.
– Dehogy... természetesen... nem – dadogta Rachel, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára,
miközben igyekezett elkerülni a nő félelemmel teli elgyötört tekintetét.
Csak mosolyával tudott könnyíteni a nő szenvedésein. De mi lenne, ha többet tudna adni? Mi
lenne, ha ismerné a sír mélyén levő titkokat, s e tudás birtokában vigaszt tudna nyújtani a
haldoklóknak? Mi lenne, ha Nelson Wright hozzá tudná segíteni őket, hogy e tudás birtokába
jussanak? Rachel Mannus gondolatai nyugtalanul kavarogtak.

Joe Hurley a házi feladatát csinálta, ami kedvenc elfoglaltságai közé tartozott. Egyforma
lelkesedéssel tanulmányozott minden "tantárgyat", legyen az szőke, barna vagy vörös, ír, zsidó,
olasz, fekete vagy ázsiai. Legyen az nőiesen telt vagy gyermekien apró keblű lány. A Gondviselés
istene Joe-t gyönyörű kék szemekkel, csodálatos testtel és soha nem csillapodó nemi vággyal
áldotta meg. De kicsoda ő, Joe Hurley, hogy csak úgy szembe mer szegülni a Mindenható
akaratával? Joe szeretkezésre született és mindig azon fáradozott, hogy megfeleljen az
elvárásoknak.
Mai házi feladata az egyetemi étkezde pincérnője, Bridget volt, aki csinos kis kötényében
rendkívül vonzó és ínycsiklandozó falatnak látszott. Hurley számtalan csésze kávét megivott, míg
sikerült elcsábítania a lányt. Mikor az éjszakai műszak után a fiú lakására értek, rögtön
szenvedélyesen szerelmeskedni kezdtek a vízágyban. Csak ők ketten és az ággyal szemben lévő
beépített szekrény polcára rejtett videofelvevő, amely szeretkezésük minden mozzanatát
rögzítette.
Mint mindig, Joe most is bekapcsolta az üzenetrögzítőt. "A jelzés után hagyjon üzenetet!" Joe
Hurley humora ugyanolyan mellbevágó volt, mint egyénisége.
– Szia, drágám! – hallatszott Anne kedves hangja. – Éppen most jöttünk vissza a nyomdából,
ahol anya kiválasztotta a meghívókártyákat. Olyan gyönyörű esküvőnk lesz! Hívj majd fel!
Hiányzol! Szeretlek! – kattanás.
Mialatt Anne üzenetére figyelt, tovább élvezte Bridgettel az élet örömeit. Anne a
menyasszonya volt. Szerette őt és feleségül akarta venni, de a szép lányoknak nem tudott
ellenállni. Minden férfinak szüksége van egy olyan hobbira, amiben kiválónak érezheti magát.
Joe-nak a lányok jelentették ezt a hobbit.
– Ki volt az? – kérdezte Bridget zihálva.
– A húgom – lihegte Joe elégedetten.
– A húgodat veszed feleségül? – Ezt még Bridget sem volt hajlandó bevenni, de mikor Hurley
óvatosan újra harapdálni kezdte a nyakát, kéjesen felnyögött.
Újra csengett a telefon, s a jelzés után Nelson Wright mély hangja töltötte be a szobát.
– Tudom, hogy otthon vagy, Hurley doktor úr. El ne késs, és ne feledd a kamerát.
– Kamerát? – kérdezte hirtelen félelemmel a hangjában Bridget. – Milyen kamerát?

Rachel Mannus óvatosan ment végig a kórtermen, elvégezve az orvostanhallgatók megszokott

feladatait. Megigazította a betegek ágyneműjét, inni adott nekik, ezzel is megkönnyítve az
agyonhajszolt nővérek munkáját. Rachel sohasem viselkedett durván vagy türelmetlenül. Kedves
és együttérző volt, ami miatt minden beteg szerette.
Egy pillanatra megállt a rák végső stádiumában lévő Mrs. Ashby ágya mellett, akinek
pergamenvékony arcbőrét szinte átszúrták csontjai.
 A nő meglepő erővel szorította meg Rachel kezét.
– Csak nehogy szombaton temessenek – nézett könyörgőn a lányra. – A szombati temetés
ötven dollárral többe kerül.
Szörnyű volt nézni, ahogy az asszony a halál küszöbén is csak családja anyagi helyzete miatt
aggódik.
– Már sokkal jobban van – hazudta a lány és megszorította a nő kezét.
Bárcsak segíthetne valahogy!

Nelson Wright mint életében már annyiszor, most is magányosan ült lakásában. De ez az este más
volt. Ma este beteljesedhet az álma. Az álom, amely kisfiúként fogalmazódott meg benne először,
és az évek során addig finomította, míg az álom lassan formát öltött, s végül megszületett a terv.
Borotvaéles eszével Nelson többször is átgondolta és hibátlannak találta. Itt az ideje, hogy
nekivágjon. Az egyetlen kockázat a többiekben rejlett, akik segítenek majd neki átjutni és
visszatérni. Az egyetlen akkor, ha minden a terv szerint halad.
Ha egyedül képes lenne rá, senki mással nem osztaná meg a titkát. Ha csak magára
számíthatna, sokkal nyugodtabb lenne. De ez lehetetlen. Nem tudja egyedül leállítani a
szívműködést és végrehajtani az újraélesztést. És nem utolsósorban lehetetlenség megörökíteni a
tényeket.
Bármennyire is szeretné, a többiek nélkül egymagában tehetetlen.
Így hát kénytelen volt társakat választani, akik vonakodva bár, de beleegyeztek az
együttműködésbe. Remélte, hogy a százhetven orvostanhallgató közül sikerült kiválasztania azt a
négy legjobbat, akik részt vesznek a kísérletben.
David Labraccio. A harmadik évfolyam legkiválóbb diákja. Cselekedetei megfontoltak. Kiváló
szakember. Hibája csak az, hogy túlságosan ragaszkodik morális elveihez. Ez az, amire nincs
szüksége ma este.
Joe Hurley. Elég határozott és elég gátlástalan ahhoz, hogy higgadt maradjon, bármi történik
is. Hibája: hiányzik belőle a felelősség bárki és bármi iránt. Vajon fogja bírni az iramot?
Randall Steckle. Elméletileg egy zseni. Egy lexikon tartalma és egy kutató elme szerencsés
ötvözete. Steckle és Hurley együtt jártak általános iskolába. Steckle valószínűleg tűzön-vízen át
követi. De meddig? Nelsonnak szüksége van Randyre, neki kell pontosan megörökítenie a
kísérletet. Steckle tud bánni a szavakkal. Eddigi orvosi karrierje kazettára van rögzítve, és
könyvet ír belőle. Steckle kis Sony felvevőjének és Joe kamerájának segítségével a kísérlet
pontosan dokumentálva lesz. Randyvel az az egyetlen probléma, hogy alapjában véve még
kölyök, csak huszonnégy, míg a többiek mind huszonhat évesek, és van benne valami, ami egy
kiscicára emlékeztette Nelsont. Lehet, hogy a döntő pillanatban összeroppan.
Rachel Mannus. Maga a titokzatosság. Tehetséges, okos, intelligens, különös és nagy a
tudásszomja. Különös módon vonzódott a halálhoz, főleg a halálközeli élményekhez. Az ember
azt hihetne, hogy ő lenne az első, aki igent mond. Ennek ellenére Rachel volt az, aki legjobban
vonakodott, és Nelson nem volt benne biztos, hogy sikerült meggyőznie. És a gyenge pontjai?
Újabb rejtély. Nelsonnak el kellett ismernie, fogalma sincs arról, mire számíthat a lánnyal
kapcsolatban. De ha Rachel eljön ma este, talán többet tudhat meg róla.
Nelson lakása óriási volt, sivár és tiszta, magas mennyezettel, üres hófehér falakkal és kevés
bútorral. Legjobban a csendet és a hatalmas belső teret szerette. A szobájában állt egy értékes
Viktória korabeli íróasztal, azon pedig egy számítógép. Sokkal korszerűbb annál, amelynek
évekkel ezelőtt feltette megválaszolhatatlan kérdéseit, azonban a gép még mindig nem tudta a
válaszokat.
 És most, mikor csak egy óra választja el a kitűzött időponttól, Nelson Wright újra a
számítógéphez fordult és betáplált egy nyilatkozatot, miszerint a kísérletben résztvevő társait
semmi felelősség nem terheli. Kezei remegtek, gépelés közben minduntalan hibákat vétett.
– ...a kísérletre önként jelentkezőket minden felelősség alól felmentem – fejezte be a
dokumentálást, lenyomva a beviteli gombot. A gép kopogni kezdett, a betűk papírra kerültek.
Nelson felállt és bement a fürdőszobába, amely – mint az egész lakás – makulátlan tiszta és
hófehér volt. Vizet engedett a márványkagylóba és megmosta az arcát. Ahogy a
fürdőszobatükörbe nézett, mintha egy halott tekintett volna vissza rá. Az arca holtsápadt, szeme
alatt sötét karikák húzódtak, ami miatt szeme még világosabbnak és kifürkészhetetlenebbnek
látszott.
Nem engedheti, hogy a félelem úrrá legyen rajta. A kísérlet az ő ötlete, az ő felelőssége és az ő
terve volt, mely évekkel ezelőtt fogalmazódott meg benne.
Természetesen tudta, hogy veszélyes, de az eredmény felbecsülhetetlen értékű lesz. Nelson
úgy érezte, élete értelmetlen enélkül az eredmény nélkül.
A gép leállt és csend borult a lakásra. Nelson kivette a papírt és átolvasta, majd remegő kézzel
aláírta. Nem szabad idegeskednie. Készen állt.
Nelson Wright ma este átmegy és körülnéz.
Harmadik fejezet

A Taft kihalt éjszakára. A munkások már régen hazamentek, csak a hatalmas halotti homályba
burkolt állványokat hagyták ott. A műanyag lapok úgy csüngtek alá a mennyezetről, mint bizarr
függönyök, védve ezzel a faburkolatot a piszoktól és a lepergő gipsztől.
A központi üvegkupolás csarnokból a laborba vezető szűk bejárati termet festékoldó és
fertőtlenítőszerek átható szaga lengte be.
Randall Steckle nyugtalanul fintorgott. Hátborzongató ez a hely. Utálta az egészet, az üres
ódon épületet, a különös árnyakat a félhomályban, a csendet, melyet csak lépései és az orvosi
kocsi kerekeinek hangja tört meg, és a festékek kipárolgását, melyek orrüregét izgatták.
Szorongva tolta végig a nagy nitrogénoxidulos fémpalackot a folyosón, leküzdve azt a
késztetést, hogy minden másodpercben körülnézzen. Gyűlölte a félelmetes sötétséget és minden
apró zajra összerezzent. Az egész rohadt ügy olyan kísérteties. Jellemző Nelson beteges ötletére,
hogy pont itt akarja végrehajtani a kísérletet, gondolta Randy.
Hirtelen – az ördög tudja, honnan – kerekek halk nyikorgása hallatszott, amitől a vér is
megfagyott ereiben. Valami nagy fehérség közeledett felé a félhomályban. Lehúzódott, hogy ne
látszódjon. Szaladjon el? A fenébe!
Joe Hurley jelent meg egy kerekes hordágyat tolva maga előtt. Kameráját vállára akasztva
hozta.
Steckle megkönnyebbülten elvigyorodott.
– Ja, csak az ágy. Ennek aztán nagy szakértője vagy – szellemeskedett.
– Ne szövegelj már, Steckle!
De Randy Joe érzékeny pontjára tapintott, és még rá is tett egy lapáttal.
– Miért hinném el, hogy az eljegyzésed után megváltoztál? – kérdezte kötekedve.
A két jó barát lassan megindult a folyosón, kijelölt eszközeiket tolva. Hurley sértődötten
Steckle-re nézett.
– Miért zavar az téged, hogy boldoggá teszek néhány nőt és rögzítek pár záró aktust, mielőtt
behódolok a monogámiának az igazival? – vágott vissza Joe.
– Engem aztán nem zavar, de ha rád nézek, mindig a "pina mumus" szó jut az eszembe.
Elérték az ajtót, amit Nelson Wright megjelölt. Könnyedén kinyílt. Segítettek egymásnak
áttolni a kocsit és a fémpalackot. A labor már nem volt messze.
A hónapokig zárva tartott Taft-labor áporodott levegője mocskos állatketrecek szagára
emlékeztetett. Jéghideg volt, de Randy és Joe próbálta legyőzni a reszketést.
A hatalmas teremben koromsötét fogadta őket, s nem tudhatták a homályban mi rejtőzik. Egy
madár, egy patkány, vagy valami sokkal rémisztőbb.
– Mi a fenét csinálunk itt? – tört ki Steckleből. – Ha kirúgnak az egyetemről, viszlát karrier...
– Nyugi, haver! – intette le Joe. – Fogadjunk tíz dolcsiba. Szerintem nem teszi meg. Berezel és
már itt sem vagyunk. Húsz dolcsim van rá, hogy el sem jön.
Randy a villanykapcsolót kereste a falon, de hirtelen egy kéz nyúlt ki a homályból
megakadályozva, hogy felkapcsolja a villanyt. Steckle ijedtében felkiáltott.
– Ne kapcsold fel! – hallatszott Nelson Wright érdes hangja a sötétből. – Észreveheti a
rendész. – Egy kattanás hallatszott és Randy hunyorogni kezdett a hirtelen szemébe villanó
fénytől. Nelson lehúzta a redőnyöket, majd bekapcsolta a halogén lámpát.
– Vigyázzatok a takaróra. Most kezdtem el felfűteni – utasította őket.
 Joe Hurley meglepődve vonta fel fekete szemöldökét, mikor meglátta az előkészített
műszereket. Nelson egy majdnem olyan tökéletes újraélesztő berendezést állított fel, mint ami a
kórház baleseti sebészetén van. Majdnem minden ott állt, amire szükségük lehetett: EEG és EKG
monitor, infúziós berendezés, defibrilláló lemez, elektromos töltő berendezés. Még egy kis polcos
kocsi is állt ott, amin rendbe rakva sorakoztak a műszerek és a gyógyszerek. Hetekbe telhetett,
míg beszerezte és üzembe helyezte a műszereket.
– Tényleg végig akarod csinálni? – kérdezte kétkedve Steckle. Az éjszaka folyamán többször
is átgondolta, amit tenni készülnek, és valami azt súgta, teljesen őrültség.
– Pofa be, Steckle – morogta Nelson.
– Csak hülyéskedik – mondta Hurley gúnyosan. De ahogy Nelson tekintélyt parancsoló
elszánt arcára néztek, nem mertek tovább tiltakozni. A kerekes hordágyat a kijelölt helyre tolták,
ahol már kezdett egy kicsit felmelegedni a levegő, s felállították az ágy mellett a nitrogénoxidulos
fémpalackot.
Nelson szó nélkül vetkőzni kezdett felfedve vézna testét. Mikor mindent levetett magáról, így
szólt:
– Nitrogénoxidullal, pentathollal és a hűtőtakaróval kezdjétek! – utasította őket élénken és
higgadtan. – Mikor a testhőmérsékletem 30 fokra hűl, 200 joule-lal sokkoljatok! Az áramütés
megállítja a szívem. Mikor a szív megáll, vegyétek le a maszkot!
Nelson Wright felült az ágyra és előkészítette az EEG nyolc vezetékét, melyek az
agyműködést jelző berendezéshez voltak csatlakoztatva. Miután az elektródtapaszok segítségével
a homlokához és a halántékához erősítette őket, lefeküdt. Nyugodtnak akart látszani, bár a
félelem teste minden pórusában szétáradt.
Randy és Joe kővé dermedve álltak, még mindig nem akarták elhinni, hogy Nelson végrehajtja
ezt az esztelen tervet. De Nelson már készen állt arra, hogy leálljon a szívműködése és beálljon
az agyhalál egy végtelenül hosszúnak tűnő percig. Teljesen hihetetlennek tűnt számukra, de
készen állt a halálra.
– A tapaszokat, dr. Hurley! – kérte türelmetlenül Nelson. Joe megfogta az EKG
elektródvezetékét, mely a Nelson szívműködését jelző elektrokardiográfhoz volt kapcsolva, és
Wright karjaira, lábaira és a szívéhez erősítette őket.
– Hol van Rachel? – hörögte remegő ajakkal Steckle. – Azt mondtad, ő is eljön.
Nelson nem válaszolt. Fogalma sem volt, Rachel Mannus eljön vagy sem. Tovább sorolta a
tennivalókat.
– Felszívok húsz köbcenti nátriumpentatholt. Steckle ellenőrzi az injekciókat és az EEG-t.
Mikor az EEG egyenes, az agy is halott, és én már odaát vagyok. Hagyjatok fél percig, majd
fűtsétek fel a takarót! Melegítsetek fel 34 fokig, de lassan! Adjatok be egy köbcenti adrenalint!
Egy perc múlva Joe kezdheted a defibrillálást, és már vissza is hoztatok.
– Agykárosodással – szólt Rachel az ajtóból. Olyan leszel, mint egy idióta bábu.
– Ha nem engeditek 30 fok alá a testhőmérsékletemet, akkor nem – mosolygott Nelson. Dr.
Mannus, akkor beadod az injekciókat?
Rachel habozott és szerette volna tudni, mire gondol a fiú. Nelson egyenesen a szemébe
nézett. Azt akarta, hogy Rachel lássa: elszánta magát. A lány végül bólintott.
– Várjunk csak egy percet... – kiáltotta Randall Steckle. – Megmondanád, miért csinálod ezt?
– Miért csinálom? Hogy meglássam, van-e valami a halálon túl. Nincs rá filozófia, nincs rá
vallás. Először az életben az embernek megvan hozzá minden szükséges felszerelése. Az
orvostudományon a sor. Megérdemli az emberiség ezt a tudást.
– Szóval az emberiségért teszed? – kérdezte Joe Hurley cinikusan, miközben felvonta
szemöldökét.
 – A fenét, önmagádért teszed! – fortyant fel Steckle. – Miért van az, hogy látom magam előtt a
fényképedet egy újság címlapján Andy Rooney és egy Subaru reklám között? Íme a bátor
medikus hallgató, aki átkelt a halálba és visszatért!
Nelson Wright felvillantotta a rá oly jellemző mosolyt.
– Egyértelmű a hírnév.
– Ez nem elég ok – mondta Rachel halkan.
– Pedig jó az ötlet. Itt van... – Nelson előhúzott a zsebéből egy levelet és odanyújtotta Jóénak.
– Leírtam benne, hogy semmi felelősség nem terhel benneteket... ha valami történne velem.
– Nelson... – kezdte Randy erőtlenül.
– Rachel, tennél bele egy kis narkót? – szakította félbe Nelson. – Legalább vidáman induljak.
Hurley, kérem a takarót. Mind profik vagyunk. Minden rendben lesz.
– Nelson, enyém lehet majd a lakásod?
Rachel és az elképedt Randy Steckle megvető pillantást vetettek Hurleyre.
– Vicc volt. Csak vicceltem – vonta meg a vállát Joe, de látszott rajta, mennyire zavarban van.
– Egy percig hagyjatok, aztán kezdhetitek az újraélesztést! Egy perc. Hurley rendező úr,
indulhat a forgatás – mondta Nelson.
Joe vállára vette a kamerát és filmezni kezdte a kerekes hordágyat és az ismeretlenbe induló
utasát. Nelson a leghidegebb fokozatra állította a külön hűtő- és melegítő vezérlőrendszerű
modern hűtőtakarót. A többiek előtt higgadtnak és bátornak akart látszani.
Ezzel szemben Steckle szemmel láthatóan remegett, ahogy Nelson felé nyújtotta a
nitrogénoxidulos maszkot. Rachel Nelson fölé hajolt és a karjába szúrta az intravénás tűt, aztán
biztos mozdulattal befecskendezte a nátriumpentathol oldatot a vénába. Nelson Rachelre nézett.
– Ígérd meg, hogy végig itt leszel! – suttogta sürgetőn.
– Viszlát egy perc múlva – suttogta Rachel is. Nelson arcára helyezte a nitrogénoxidulos
maszkot, búcsút intett, majd elindult a halál felé.
A többiek csak álltak és nézték, ahogy lassan öntudatlan állapotba kerül. Még mindig nem
tudták tudomásul venni, hogy végrehajtja a tervet. Az EKG-ból és az EEG-ből kigördülő papíron
szemmel tarthatták Nelson életjeleit.
Rachel Mannus eszmélt fel először. Ellenőrizte a hűtőtakarót és Nelson arcára helyezte az
oxigénmaszkot, amire a szív leálltáig szüksége volt. Aztán kikapcsolta a készüléket, biztosítva
ezzel az agyhalál beálltát.
– Testhőmérséklet 36 fok – közölte a lány.
– Mi lenne ha csak altatnánk? – kérdezte Steckle idegesen. Az arca olyan volt, mint egy ijedt
kisfiúé, és a laborban lévő hideg ellenére csörgött róla a veríték. – Álmodik valami szépet és azt
hiszi majd, a Mennyben járt.
– Jó ötlet – helyeselt Hurley.
– 34,5 fok – mondta Rachel és egy másodpercre sem vette le szemét a testhőmérséklet
kijelzőjéről.
– Csak egy perc az egész, és be vagyunk biztosítva – mondta Joe Hurley felmutatva Nelson
levelét.
– Az a levél szart sem ér! – üvöltötte Randy. Halálosan félt. Nyugodt élete alatt még soha nem
érezte magát ekkora pácban.
– Most már tudom, miért vagyok itt – fordult feléjük hidegen Rachel. – Nelson tudta, hogy
nem bírjátok végigcsinálni. Felkapta a feltöltött defibrilláló lemezeket és összedörzsölte, növelve
ezzel a töltést.
– 200 joule, kisüt! – Steckle az ajtó felé fordult.
– Azt hiszem, világosan fejeztem ki magam. Én elmegyek.
 – Steckle-nek igaza van – mondta Joe idegesen megnyalva szája szélét. – Képes vagy
kockáztatni az egyetemet, a jövődet, mindezt Nelsonért?
Rachel habozott. Ellenőrizte a monitorokat. Az EKG kijelző tűje egyre kisebb görbéket rajzolt
a papírra. Még nem késő abbahagyni ezt az őrült kísérletet. Még mindig elmehetnek és holnapra
elfelejthetik az egészet. A józan ész ezt diktálta.
Hirtelen Randy Steckle ijedtségtől rekedt suttogó hangja hallatszott.
– Jön valaki!
– A francba! – sóhajtotta Joe. Kutyaszorítóban voltak. Nem hagyhatták ott Nelsont, akinek
testhőmérséklete rohamosan csökkent, pulzusa kihagyott, légzése lassult és útban volt a halál
felé. Ha lebuknak, kicsapják őket az egyetemről.
A lépések közeledtek. Visszatartották a lélegzetüket. Valaki bejött a laborba. David Labraccio
volt.
– Meghalt már? – kérdezte Nelsonra nézve, aki csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt a
takaró alatt.
– Egyelőre csak alszik – mondta Joe Hurley halkan.
– Hála istennek, hogy itt vagy – tört ki Randyből a megkönnyebbülés. – Te képes vagy
lebeszélni őket!
Ahogy Labraccio rájuk nézett, mindent megértett. Meggondolták magukat: vissza akarják
hozni, mielőtt még átérne. Nem hagyhatja, hogy elszúrják Nelson kísérletét. Tartozik neki
ennyivel. David Labraccio Rachelhez lépett és kezét nyújtotta a defibrilláló lemezekért.
– Én csinálom – mondta.
– Megbeszélted vele? – kérdezte neheztelve Rachel.
– Nincs vesztenivalóm – közölte David halkan.
– Csak az ő élete – mondta Steckle.
Hónapokkal ezelőtt Nelson Wright pontosan eltervezte a kísérletet.
– Nitrogénoxidullal, pentathollal és a hűtőtakaróval kezdjétek! Mikor a testhőmérsékletem 30
fokra hűl, 200 joule-lal sokkoljatok. Az áramütés megállítja a szívemet. Mikor a szívem megáll,
vegyétek le a maszkot.
A hűtőtakaró testhőmérséklet kijelzője 31 fokot mutatott. Ha segíteni akarnak Nelsonnak az
átjutásban, hamarosan tenniük kell valamit. Ha nem akarják, most rögtön kell tenniük valamit.
Minden elvesztegetett másodperc végzetes lehet.
– Vissza tudom hozni – mondta David Labraccio halkan, de magabiztosan. Újra Rachel felé
nyújtotta a kezét és a lány odaadta neki a defibrilláló lemezeket. Végrehajtja Nelson tervét.
– Csinálhatom én is – mondta Rachel és jó oka volt a duzzogásra. Úgy érezte, Labraccio
kétségbe vonja képességeit.
– A testhőmérséklet 30 fok.
David Nelson mellkasára helyezte a defibrilláló lemezeket és 200 joule-lal sokkolta. A test
megrándult és a levegőbe emelkedett. Leállt a szívműködés. Labraccio az oxigénmaszk után
nyúlt.
– Ne! – kiáltotta rémülten Steckle.
– Mi a fenét csinálsz? – Joe Hurley előreugrott és megragadta Labraccio karját, de David
mérgesen félrelökte, lehúzva a maszkot Nelson arcáról.
– Te seggfej! – taszította arrébb Joe-t.
– Megölöd! Ez gyilkosság! – ordította Steckle hisztérikusan. – Nem csoda, hogy kirúgtak!
– Én nem akarom, hogy így végződjön a karrierem – morogta Hurley.
 Hirtelen éles sípszó szakította félbe a veszekedést s zihálva hallgattak el. A sípszó után
folytonos átható búgó hang hallatszott. Mindannyian az EKG monitorjára meredtek, amin egy
teljesen egyenes vonal futott át.
– Teljesen egyenes – mondta Rachel Mannus csendesen.
Klinikai halál. Nincsenek életfunkciók. Nelsonnak nincs pulzusa, nem ver a szíve és nem
lélegzik. Teljesen egyenes...
– Joe, most vedd! – utasította Labraccio szigorúan. Minden figyelem Nelson Wright halott
testére irányult.
– Kérlek, hagyd abba! – sírt Steckle teljesen kiborulva. – Nem azért jöttem az egyetemre, hogy
megöljem a csoporttársamat, még akkor sem, ha ő maga kért rá!
– Csend legyen! – parancsolta nyersen Rachel, és átment az ágy túloldalára. Ó is aggódott
Nelsonért. Daviddel úgy dolgoztak együtt, mintha egész életükben ezt csinálták volna. David
Labraccio levette Nelson arcáról az oxigénmaszkot és Rachel kikapcsolta az EKG-t. Csendesen
álltak az EEG monitort bámulva, melyen a hét kijelzőtű egyre laposabb görbéket rajzolt és a
gépből kigördülő papíron jól kivehető volt Nelson agyműködésének csökkenése.
– Kíváncsi vagyok, mi járhat a fejében – mondta halkan Joe.
– Nincs szívműködés – szólt Labraccio hozzáértő tárgyilagossággal. – Fogy az oxigén. Baj
lehet!
– Végigcsináljuk – ajánlotta Rachel. Az EEG görbék egyre kisebbek lettek. Nelson a szemük
előtt haldoklott. Rövidesen beáll az agyhalál.
– Meghal... – suttogta Randy Steckle és szeme tágra nyílt a rémülettől.
Csak másodpercek teltek el, de ők örökkévalóságnak érezték. Éles sípszó törte meg a csendet,
majd búgó hang hallatszott. Nelson meghalt. Labraccio kikapcsolta a berendezést.
Randy felnyögött és tenyerébe temette az arcát. Halálosan félt, akárcsak a többiek.
Valamennyien részesei egy félelmetes titoknak.
– Agyhalál. Már nincs visszaút – mondta Rachel Mannus színtelen hangon. Arcáról semmit
nem lehetett leolvasni, gondolatai messze jártak. Szerette volna tudni, min megy át Nelson
Wright.
– Kapcsold vissza! – Steckle hangja alig hallatszott. – Kikészít ez a csend!
David Labraccio bólintott, majd visszakapcsolta az EEG-t. A gép búgó hangja töltötte be a
szobát.
– Hadd próbáljam meg visszahozni! – könyörgött Steckle. Közel állt a síráshoz. – Meghalt!
Ennyi nem elég?
– Figyeld az ajtót! – utasította David röviden. Ha elkapnak, búcsút mondhatunk az orvosi
pályának.
– Bocsánat – suttogta idegesen Hurley –, nem akarom elrontani a szórakozást, de ez nem egy
hulla véletlenül?
Egyikük sem figyelt rá. Rachel az órájára nézett. Híres volt pontosságáról.
– Egy perc múlva – mondta a lány óráját nézve, melyen a másodpercek könyörtelenül
száguldottak, egyre közelebb hozva Nelson végzetét.
– Most filmezd!
A teremben csak az EEG búgó hangja és Joe felvevőjének berregése hallatszott. Mindannyian
vártak. Ók négyen a teremben, Nelson Wright pedig odaát.
Negyedik fejezet

Nelson Wright élete során sokszor elképzelte, milyen érzés lehet a halál érintése, de ilyenre nem
számított. Rachelhez hasonlóan Nelson is átböngészte az összes történetet olyanokról, akik
visszatértek a halálból. Betegekről, akik a műtőasztalon "haltak meg", férfiakról és nőkről, akiket
lelőttek, vízbe fojtottak vagy más erőszakos halál érte utol őket, és csak a tudománynak valamint
a gyors orvosi beavatkozásnak – vagy ahogy a bulvárlapok nevezték, "csodának" – köszönhették
életüket. Elolvasta, hogyan élték át a találkozást a titokzatos halállal.
Mindegyikük halálélményében előfordultak hasonló momentumok.
Majdnem mindannyian említettek két dolgot. A csodálatos ragyogó fényhez vezető alagutat és
a vonzást, mintha valami húzná őket a fény felé. A második megegyező elem a test és a szellem
elválása, a lebegés és az az érzés, mikor felülről látjuk halott testünket. Nelson összehasonlította a
három képet, az alagutat, a fényt és a lebegést a saját halálakor érzett reakcióval.
A halál beálltakor az első, amit Nelson érzékelt, az volt, hogy saját élményei eltérnek a
többiekétől, bár fényt ő is látott. Nem csillogott, azonban semmiféle mennyei fény az alagút
végén. Az a fény, amit ő látott, inkább ragyogó nyári napsütésre emlékeztette.
A csodálatos napfény körülvette és beburkolta, miközben egyre beljebb vonta magával.
Nelson olyan szívesen és boldogan ment "vele", ahogy a kisgyerek szalad szerető, gyengéd és
óvó édesanyja felé. Újra gyermeknek érezte magát, s valahonnan gyermekhangokat is hallott.
De hiányzott a második elem. Nem érezte, hogy testének fizikai mivolta megszűnik. Nem
érezte, amint a hordágy felett lebeg és onnan néz le saját holttestére. Épp ellenkezőleg. Még soha
nem érezte fizikailag ennyire valósnak testét. Tudatában volt ujjai számának, érezte, miként
áramlik a vér az ereiben annak ellenére, hogy szívműködése megállt. Dús sötétszőke haját lágy
nyári szellő borzolta. Túlérzékeny bőre szinte magába szívta ezt a csodálatos érzést.
Nelson agyán egy pillanatra átvillant, hogy a halál nem a végső stádium, de még mielőtt
tovább vihette volna magában a gondolatot, egy gyönyörű nyári réten találta magát.
Boldogan futott keresztül a puha üde zöld füvön, el taposta a pitypangokat és nevetett a
felreppenő apró fehér pihéken. A közeli szántóföldről érett kalász illatát hozta a szél. Az aratásra
váró dús búzatábla aranylott a napsütésben.
Nelson egy kiskutya boldog ugatását és fiúhangokat hallott, majd hirtelen rájött, hogy újra
gyermekké lett. Hány éves is vajon? Nyolc? Kilenc? Nem volt benne biztos, de úgy érezte, kilenc
éves. Azt azonban biztosan érezte, hogy forró nyár van, vége a tanításnak, a barátaival játszik és
boldog.

– Még 30 másodperc – mondta David Labraccio. – Elkezdjük felmelegíteni. – A hűtőtakarót

fűtésre állította és a fűtőrácsok izzani kezdtek.

Fogócskáztak a réten. Nelson volt a fogó. Megpróbált elkapni egy másik fiút, de ha gyorsan
kezdett futni, a többiek még gyorsabban rohantak. Tökéletesen uralta volt mozdulatait. Érezte,
ahogy futás közben megfeszülnek lábán az izmok és hogy szíve hevesen dobogott. Csodálatos
érzés kerítette hatalmába.
Miért is nem ment át hamarabb?

Labraccio ellenőrizte a testhőmérsékletet. Emelkedik. Egyértelműen emelkedik.

 – Hőmérséklet 31 fok, 32 fok. Még húsz másodperc – figyelmeztette őket. – Mikor a
testhőmérséklet 33 fokhoz ér, adjátok a nátriumbikarbonátot és az adrenalint! Rachel, töltsd fel a
defibrillátort!
Randy Steckle az előkészített nátriumbikarbonátos és az adrenalinos fecskendő után nyúlt, de
Rachel rákiáltott:
– Várj! Még ne! Testhőmérséklet 32,5 fok.
Készen álltak Nelson újraélesztésére. Úgy dolgoztak együtt, mint egy összeszokott csapat.

A kutya körülötte rohangált. Hol elszaladt, hol visszatért hozzá lihegve, lógó nyelvvel, izgatottan
csóválva a farkát. A játék egyre izgalmasabb lett. Már régóta Nelson volt a fogó, de a fiúk
továbbra is egérutat nyertek s nem tudta elkapni őket. Mindenki vidáman nevetett. Nelson érezte
a hátán a nap melegét. Tudta, hogy rövidesen lebarnul.
Aztán meglátta a fehér napot... Vakítóan fehérlett... és egyre csak nőtt... egyre nagyobb és
forróbb lett... egyre közelebb jött...

– Testhőmérséklet 33 fok – kiáltotta Randall Steckle.

David Labraccio átvette a feltöltött defibrilláló lemezeket Racheltől.
– Kisüt! – kiáltotta és erősen Nelson meztelen felsőtestére nyomta őket. A 200 joule hatására,
mellyel Nelsont sokkolták, teste heves görcsbe rándult és felemelkedett egy pillanatra, majd
élettelenül zuhant vissza a kocsira.
– Semmi! – Steckle le sem vette szemét a monitorról, amin még mindig egyenes vonal futott
át. – A fenébe, meg sem rezdül...
– 300 joule! – utasította őket Labraccio. Megragadta a feltöltött defibrilláló lemezeket és
összedörzsölte őket.
– Kisüt!
Újabb rángás futott végig Nelson élettelen testén.
Az EKG monitorján még mindig csak egyenes vonal...
– Újraélesztés indul – Labraccio Rachel kezébe nyomta a lemezeket és a lány újratöltette őket.
David egyenletesen kezdte nyomkodni kezével Nelson szegycsontját, szívmasszázst alkalmazva.
– 36,6 fok – jelentette Rachel.
– Csináljunk még egy defibrillálást. 350 joule! – kiáltotta Labraccio.
– Semmi! – nyöszörögte szerencsétlenül Steckle. – Uram Isten!
Hurley vállán a felvevővel Nelsonhoz hajolt, hogy közeli felvételt tudjon csinálni a fiú
élettelen arcáról. A feltöltött lemezek újra Nelson mellkasára nyomódtak, majd a test
felemelkedett és visszazuhant.

Már nem Nelson volt a fogó. Most valakit meg kellett találniuk. A fiúk kiáltoztak és Rex, a kutya
vadul ugatott, miközben a fiúk körül rohangált.
Valamiféle bújócskát játszottak. Nelson a fák felé futott és a többi fiú követte.
A fák magasak voltak, magasabbak, mint ahogy Nelson emlékezett rájuk... Emlékezett? Járt
már itt azelőtt is? A fák az emlékeiben éltek, vagy még soha nem látta őket? Hatalmas érdes
kérgű, vastag ágú fák voltak, de hat méternél lejjebb nem látszottak rajta ágak.
A fakoronák sötét levelekből álltak, és úgy néztek ki, mintha fekete hajú óriások állnának a
réten. A kilencéves Nelson nem szerette ezeket a fákat. Nem akart közel menni hozzájuk, de...
Ez az arc a fa lombjai között! Egy kisfiú arca, nem is kisfiú... Egy gyerek arca nem ilyen
szörnyen groteszk. Nelsont a hideg is kirázta. Ez lehetetlen! Képtelenség!
Éles hang hallatszott. Az EKG monitoron egy kis szív forma jelent meg. Pont olyan, mint a
baseball meccseken az eredményjelző táblán. Csakhogy ez nem egy baseball meccs, hanem egy
halálosan komoly játszma, melyen Nelson élete a tét. Joe Hurley azonnal a monitor felé fordította
a kamerát, majd ismét vissza Nelsonra.
– Megvan! – ujjongott diadalmasan.
– Oxigént! – kiáltotta Labraccio, és Randall Steckle Nelson arcára helyezte az oxigénmaszkot.
– Adrenalint! – De Rachel Mannus gyorsabb volt, s már be is adta Nelsonnak intravénásan az
éltető adrenalint.
– Beadtam – mondta.
Mozdulatlanul álltak, szemüveg egy pillanatra sem vették le Nelsonról és várták, hogy
bekövetkezzen a csoda, amiért mindent megtettek. Egymás után tértek vissza az életjelek. A
sápadt arcba visszatért a szín, a szemhéjak megrebbentek, Nelson megmozdította a fejét.
– REM-alvás. Minden rendben – suttogta David.
Nelson Wright hirtelen kinyitotta szemét. Ahogy körülnézett, látta, amint társai hitetlenkedő
tekintettel bámulnak rá. Szórakozottan vette tudomásul, hogy Steckle fürdik az izzadtságban,
Hurley nem olyan higgadt, mint máskor, Labraccio kissé remeg és Rachel szemei óriásira nyíltak,
dús sötét haja homlokára tapad az izzadságtól. Elmosolyodott.
– Hallasz minket? – kiáltotta Rachel.
– Nelson, te őrült kurvapecér – ujjongott Joe izgatottan. – Megcsináltad!
Nelson nem tudott beszélni a kimerültségtől, így csak alig észrevehetően bólintott. Fájt a feje
és az erős gyógyszereknek köszönhetően torka teljesen kiszáradt. Az adrenalintól hevesen vert a
szíve. Azonban a többiek arcáról sugárzó csodálat és megkönnyebbülés büszkévé tette.
Megcsinálta. Az eszelős ötlet végül is jól végződött. Nelson Wright átkelt a halálon és visszatért.
Végre körülnézhetett. Biztos, hogy van valami aktivitás a halálon túl.
És ő részese volt ennek.

Nelson takaróba csavarva – hogy testhőmérséklete ne csökkenjen – hősként jött ki a laborból.

Mindannyian büszkék, megkönnyebbültek és fáradtak voltak. Megcsinálták! Visszahoztak valakit
a halálból. Úgy érezték, kezükben van a kulcs, mely a halál ajtaját nyitja.
Nelson Wright izgatottan és kimerültén botladozott Joseph Hurley és Randall Steckle között,
miközben egyfolytában mosolygott. David Labraccio és Rachel Mannus közvetlenül mögöttük
jött. Elhaladtak Hippokratész, Galenus, Vesalius, Harvey, Lister és a többi híres személyiség
falfestménye előtt.
Most már ő is az orvostudomány halhatatlan egyéniségei közé tartozik. Ő, aki áttörte az élet és
halál között lévő korlátokat és megajándékozza az emberiséget e szent bölcsességgel. Nelson
Wright a hős, Hippokratész egyenlő jogú kollégája. Először az életben egy ember átkelt a halálba,
és az eseményt tudományos pontossággal szemtanúk előtt dokumentálták.
Úgy érezte, ő a feltámadt Lázár. Ő Orfeusz, aki leszállt az alvilágba, hogy megmentse
Eurüdikét. Ő Prométeusz, aki ellopta az istenek tüzet az emberek számára.
Természetesen Prométeuszt megbüntették aljas pimaszságáért.
A megsértett istenek megkorbácsoltatták és kikötöztették egy sziklához, és arra ítélték, hogy
májából az idők végeztéig keselyűk falatozzanak. Az istenek nem szeretik, ha titkaikra más is
rájön. A halhatatlanok törvénye kimondja, hogy vannak dolgok, melyek után jobb, ha nem kutat
halandó ember.
A hideg éjszakában Nelson megborzongott és összehúzta magán a takarót. Teste még nem
szokott hozzá a hirtelen hőmérséklet-változáshoz. Csak pár perc telt el azóta, mióta az augusztusi
nap melegében egy réten szaladgált. Most újra az október végi telihold fénylett az égen.
 A szűz vadász istennő, Artemisz kísérteties társa, az örökké változó Hold, teljes fényével
megvilágította a dicsőséges menetet. A több millió éves keringés alatt a bolygó sok különös
dolgot láthatott, de a ma esti valószínűleg felülmúlta az eddigieket.
– A holdon sétálgattál, haver? – törte meg Joe a pillanat varázsát.
– Tudod te, mit tettél? – morogta csodálattal a hangjában Steckle. – Van fogalmad róla?
Behatoltál az istenek birodalmába. – Steckle nem is sejtette, mennyire közel jár az igazsághoz. Az
istenek nem bocsájtják meg, ha egy halandó behatol birodalmukba, s haragjuk félelmetesen
lesújt.
Példa erre a szenvedő Prométeusz.

Labraccio ponyvatetős dzsipje egy háztömbnyire parkolt a Tafttól. A kis csoport arrafelé vette
útját, s mikor odaértek, hagyták, hogy Nelson leüljön az autó zárólapjára. Lábai remegtek kissé,
de a hűvös októberi levegőtől kitisztult a feje és jobban érezte magát, bár gondolatai máshol
jártak.
– Kösz, hogy megmentettetek! – mondta.
– Emlékszel valamire?
Ez a kérdés járt mindannyiuk fejében, de Rachel volt az első, aki kimondta.
– Vissza tudsz emlékezni valami különös érzésre? Bármire! Hidegre vagy melegre? – kérdezte
Hurley kíváncsian.
Nelson elmosolyodott. A többiek még mindig izgatottan néztek rá, de ő meg akarta tartani a
titkot.
– Ezt nem lehet így elemezni.
– Láttad az alagutat és a fényt? – akarta tudni Rachel.
Nelson végignézett kíváncsi társain, akik megigézve csüggtek minden szaván. Szélesen
elmosolyodott, majd elkomolyodott, s csak ennyit mondott halkan: – Valami van odaát.
Nelson olyan hangsúllyal mondta ezt, hogy a többieknek végigfutott a hideg a hátán.
Hirtelen feltámadt a szél és felhők homályosították el a holdat. Sötétbe borult minden. A szél a
közelgő eső illatát hozta, a levegő lehűlt. Nyugtalanul abbahagyták a beszédet és beültek az
autóba. Megéheztek.
Míg a legközelebbi üzlethez értek, Nelson Wright egy szót sem szólt. Csak ült a kocsiban
takaróba csavarva és a fekete felhők közül hol előbukkanó, hol elrejtőző holdat bámulta
átszellemült arccal.
Mikor Joe, Randy és Rachel bementek a boltba, hogy enni- és innivalót vegyenek, David
megmérte Nelson vérnyomását. Kilencven per hetvenöt. Alacsony, de ez várható volt. Később
emelkedni fog. Nelsonnak mindig akadt valami cinikus megjegyzése vagy megállapítása sajátos
sötét filozófiájával kapcsolatban, azonban most hallgatott, és ez zavarta Davidet.
– Minden rendben, nagyokos? – hülyéskedett, de Nelson el sem mosolyodott. Szemei a
semmibe révedtek és a holdfényben nagyon fiatalnak látszott.
– Dave, úgy érzem magam, mint egy túlhangolt hangszer – lihegte. – Hallod az autók zaját a
város felől?
David arrébb tolta a vérnyomásmérőt és figyelt.
– Igen.
– Az alatt pedig valami zümmög. Az utcalámpák.
Utcalámpák? David Labraccio meglepődve nézett fel. Nelson azonban teljesen komoly
maradt, félrefordította a fejét és erősen koncentrált. David kiengedte a sziszegő levegőt a
vérnyomásmérő pumpájából és hallgatózott. Egy ideig semmit nem hallott, de aztán a magas
utcai higanygőzlámpa gyenge zümmögése ütötte meg a fülét. Még soha sem figyelt fel erre a
zajra, de hát kit érdekel egy utcalámpa zümmögése?!
De Nelsonnak igaza volt. Zümmögött.
– Hát persze – mosolyodon el.
– Még mélyebben pedig... – suttogta Nelson – valami morajlásszerű hang.
Labraccio semmi morajlásszerű hangot nem hallott. Természetes volt számára, hogy Nelson
túlérzékenysége a befecskendezett erős gyógyszerek keveredésének, az elektromos sokkhatásnak
és az agy átmeneti oxigénhiányának köszönhető.
Amin Nelson Wright keresztülment, elég lenne ahhoz is, hogy egy elefánt érzékeit
megzavarja.
– Nem hallok semmit!
– Egyre hangosabb lesz – erősködött Nelson. – Nemcsak hallom, érzem is. Akár egy kisfiú,
aki újságkihordás közben egy botot húz maga után.
David élesen ránézett, de barátja arca továbbra is teljesen komoly maradt. Megrázta fejét és
Nelson kabátzsebébe gyömöszölte a vérnyomásmérőt.
– Szóval jó a prognózisod és éhes vagyok. Jól festesz majd a sztárműsorban.
– Ez sokkal több annál – mondta Nelson halkan.
Labraccio elvigyorodott.
– Amikor majd jobban leszel, biztosan gondod lesz rá. Hozzak neked valamit a boltból?
– Nem, kösz! Menj csak! – Nelson Wright gúnyosan nézett barátjára – Egy szót sem hiszel az
egészből, ugye?
Labraccio habozott és nem válaszolt egyből. Nelsonnak igaza van. Bármi legyen is az Odaát,
amivel szembekerült, David józan esze a nátriumpentatholnak vagy az adrenalinnak, vagy
mindkettő együttes hatásának tulajdonította.
David Labraccióban, mint akárki másban megvolt ugyan a tudományos érdeklődés, de
szilárdan hitt abban, hogy a halál a végső állomás. Finito. Ende. Vége.
Belenyugodott abba, hogy a halál elkerülhetetlen, egy természetes esemény, ami ellen
harcolnak ugyan a fizikusok, de legyőzni soha nem tudják. Sokkal több kellene ahhoz, hogy
meggyőzzék, mint egy orvostanhallgató gyógyszeres hatás alatti látomásai.
– Ne felejtsd el, ateista vagyok! – mondta könnyedén. – Nem baj, ha magadra hagylak pár
percre?
– Persze, hogy nem! – mondta Nelson és bevackolta magát a szorosan maga köré tekert
takaróba.
David elmosolyodott és eltűnt az üzletben, valami ennivaló után.
– Hogy van? – kérdezte Joe Hurley.
– Orvosi értelemben rendben van, csak beszél, mint Lázár a feltámadása után! – vonta meg a
vállát David Labraccio.
– Végülis ez történt, nem? – Hurley kék szemeiben izgatottság tükröződött. – A halálból
hoztuk vissza.
– Szerencsénk volt – mondta Labraccio.
– De komolyan, miért ne legyünk mindannyian híresek? – erőltette tovább a dolgot Joe.
– Legyetek csak híresek – csattant fel David.
– Szép kis emlékművetek lesz, apró kövekből. "Nyugodjatok békében".
– Én leszek a következő!
Rachel szavai megdöbbentették őket.
– Át akarok menni – mondta határozottan, és még társai csodálkozó tekintete sem ingatta meg
elhatározásában.
 – Miért csak Nelsoné és a tiéd legyen a dicsőség! Elvégre Randy és én hoztuk vissza azt a
kutyát az életbe. Mi leszünk a következők!
Mi? Már megint ez a "mi"! Honnan a fenéből veszi, hogy én...
– Joe... én... szerintem... – hebegte Steckle, de Hurley félbeszakította.
– Tetszik, nem tetszik, én jövök! – mondta Joe.
Rachel Mannus mély lélegzetet vett.
– Én viszont egy perc húsz másodpercig maradnék – mondta eltökélten.
– Egy harminc! – vágta rá azonnal Hurley. Elszántan néztek egymás szemébe.
– Na jó, egy negyven! – tette hozzá.
Rachel vesztett. Joe Hurley lesz a következő és egy perc negyven másodpercig vállalja a
halált.
Randall Steckle dühbe gurult. Úgy látszik, Nelson eszelős ötlete ragályos. Ezek teljesen
megőrültek. Szerencsésen visszahozták Nelsont, de csak hajszál híján múlt, hogy nem történt baj.
Most kell abbahagyni, amíg még nem késő.
– Megőrültetek? Ez nem egy rohadt árverés! Itt az életetek a tét! – zsörtölődött Randy.
Rachel Mannus kifejezéstelen arccal csendben állt.
Hurley pimaszul bólintott. – Hát akkor senki többet? Egy negyven!
Nem nagy ár, hogy híres legyek és dicsőségben éljek.
– Ha kell, halj meg hősként, de a hírnévért kár lenne kockáztatni az életedet – mondta
Labraccio felháborodva.
Míg a többiek az éjjel-nappaliban vitatkoztak, Nelson Wright lábát lóbálva egyedül ült a
holdfényben a kocsi zárólapján. Kabarjába burkolózott és a takarót felhúzta az álláig. Testének
minden apró mozdulata életerőt sugárzott. Érzékei éberek voltak és kifogástalanul funkcionáltak.
Olyan békesség szállta meg, amelyhez hasonlót még soha életében nem érzett.
Gondolatai azonban a halálban átélt események körül forogtak, s úgy érezte, vissza kell
mennie... muszáj visszamennie.
A morajlásszerű hang nem szűnt meg. Egyre hangosabban és egyre közelebbről hallatszott.
Egyre hangosabban. Egyre közelebbről. De most már egy szörnyű, halk nyüszítés is társult mellé.
Olyan volt, mintha egy kutya vívná a haláltusáját.
Hirtelen a sarkon túl meglátott a fényben egy sánta kutyát egy középtermetű, pöttyös, lógó
fülű keveréket. Szemmel láthatóan megsérült, be volt kötözve, vértől összecsomósodott szőr
tapadt hátára és hátsó lábát szerencsétlenül húzta. Mikor meglátta Nelsont, lekushadt a mocsokba
és onnan bámult a fiúra. Az utcalámpa sárga fényében ijesztően nézett ki, szemei két üres
lyukként sötétlettek. Nelson nem tudta levenni szemét az állatról. Sajnálta... és valami mást is
érzett... valamit, amit nem tudott megnevezni... valami gyötrő érzést.
– Kutyuli! – hívta halkan. – Mi történt veled, kutyuska?
A kutya nem mozdult, üres tekintete Nelson arcára tapadt és egyikük sem volt képes
elfordítani fejét.
– Kutyuska?
Nelson borzongott az újra feltámadt szélben.
– Rex? – suttogta.
Lehet, hogy a jeges szél hatására, vagy talán neve hallatára, a kutya lassan megindult előre.
Nem tudott járni, de félig mászva, félig csúszva vonszolta magát Nelson felé. A mozdulat szörnyű
fájdalmat okozhatott a kutyának. Szája habzott és nyála csapzott mellszőrére csörgött. Hátsó fele
újra vérezni kezdett és ahogy közeledett, továbbra is azt a szörnyű nyüszítést hallatta.
A gyötrő érzés nevet kapott végre Nelson agyában. Félelem. Irracionális félelem a
szerencsétlen sebesült állattól... egy vak, vérrel szennyezett állattól.
 – Ne gyere közelebb – hörögte rekedten. – Rex, ne! Állj meg!
De a kutya lassan vonszolva magát egyre közelebb ért Nelsonhoz. A fiú megpróbált
hátrahúzódni a teherautó belső terébe. Eszébe sem jutott, hogy a többiek a közelben vannak. Attól
a pillanattól kezdve, amikor meglátta a kutyát, semmi másra nem tudott figyelni. Tekintetük
szinte összefonódott.
Hirtelen egy autó fordult be a sarkon. Egyenesen a lapuló kutya felé tartott, de a sötétben nem
láthatta. El fogja ütni, gondolta Nelson.
– Ne! – ordította a sebesen közeledő autó felé.
Nevetést és hangokat hallott maga mögül. Nelson hátrafordult. A többiek zacskókkal a
kezükben jöttek ki a boltból. Ahogy az autó elszáguldott, Nelson várta a szörnyű csikorgást és a
fájdalmas nyüszítést.
De semmi sem történt. A kutya nem volt ott, nem hallatszott fájdalmas nyüszítés vagy
visszataszító recsegő-ropogó hang a kerekek alól. Az autó pedig békésen kanyarodott be egy
másik utcába. Minden csendesnek látszott.
– Valakinek mellette kellene maradni ma éjjel – mondta Labraccio. – Még nincs teljesen jól.
– Nekem nemsokára órám lesz – vágta rá gyorsan Steckle, azonban Hurley hallgatott.
– Majd én – ajánlotta Rachel.
Hurley fontoskodva Steckle-re vigyorgott, aki jelentőségteljesen felvonta bozontos
szemöldökét.
Rachel észrevette ugyan ezt az egyértelmű jelbeszédet, de úgy döntött, nem reagál rá.
– Rendben. Rachel marad vele – mondta Labraccio.
Gondterhelten nézett Nelsonra, akinek állapota szemmel láthatóan romlott az elmúlt pár
percben. Az arca sápadt volt, tekintete a semmibe révedt és a hideg ellenére verejtékcseppek
jelentek meg homlokán.
– Jól vagy?
Nelson mélyet lélegzett.
– Igen. Minden rendben – mondta gyenge hangon. – Haza szeretnék menni.
Kimerültén dőlt a teherautó ponyvájának és nyugalmat kényszerített magára, azonban hazáig
reszketett valami megmagyarázhatatlan félelemtől.

Rachel egyáltalán nem érezte magát álmosnak. Izgatott volt és szemeiből elragadtatás sugárzott,
miközben titkos jegyzetfüzetébe rótta a történtekét. Nelson ezalatt aludt és nyilvánvalóan
nyugtalan álma volt, mivel ide-oda dobálta magát az ágyban és nyöszörgött.
Álmában Nelson újra kilencéves volt s a nyári napfényben fürdő réten szaladgált és nevetett
barátaival.
Rex egyfolytában mellette rohant, fülei lebegtek, boldogan ugatott, mint a kiskutyák általában,
s úgy látszott, semminek nem örül jobban, mint hogy Nelsonnal játszhat. Mindannyian élvezték a
bújócskát, a fiúk és a kiskutya is.
– Aki bújt, aki nem, megyek! – kiáltotta Scotty a bújócska mondókájának utolsó sorát. –
Gyerünk, Rex! Keresd meg!
– Gyere elő, akárhol is vagy! – kiáltotta Hank Scottyval együtt. De Billy még mindig nem jött
elő. Még erre a kedves kis mondókára sem, amit pedig minden családban ismertek. Billy
Mahoney nem hitt az otthon melegében.
Rachel előrehajolt a széken és figyelmesen nézte a fiút a lámpa halovány fényében.
– Jól vagy? – kérdezte gyengéden, amikor Nelson kinyitotta a szemét.
– Miért, mi történt? – könyökölt fel és kábultan rázta meg fejét.
 – Nyugtalanul aludtál – mondta és karcsú ujjaival megérintette a fiú nyakát, ellenőrizve
pulzusát, mialatt gyönyörű szeme karórájának másodpercmutatójára szegeződött. Elégedetten tért
vissza jegyzetfüzetéhez.
– A vérnyomásod várhatóan emelkedni fog a következő tizennégy órában, ahogy a szív...
Rachel hátrahőkölt, amint Nelson keze megérintette lágy fürtjeit.
– Nagyon szép vagy! – lehelte. A lány elhúzódott.
– Később majd újra beszélgetünk – mondta zavartan, mint mindig, ha egy fiú közeledett
hozzá.
Rachel szerette volna, ha komolyan veszik és nem úgy kezelik, mint egy buta libát, aki
mindenre csak bólogat. Gyűlölte, hogy szépsége mindig meghatározóbb mások szemében, mint
tudása. Zsebébe tette a jegyzetfüzetet és kifelé indult.
– Most pihenj inkább.
Nelson felült az ágyban és a falnak támasztotta fejét. Arcán megjelent az a rá oly jellemző
különös sugárzó mosoly, zöld szemei ragyogtak.
– Fogadjunk, tegnap még nem gondoltad, hogy velem töltöd az éjszakát.
Rachel megmerevedett.
– Szerencséd volt az éjjel, ne szúrd el! – válaszolt a másik röviden.
Nelson nézte, ahogy a lány természetes kecsességgel elhagyja a szobát. Elmosolyodott.
Szerencsés fickó, az biztos.
– Szerencsés vagy, Nelson Wright.
Ötödik fejezet

Már nincs visszaút. Joe Hurley szavát adta a többieknek és most már késő visszakozni. Nem
bírná elviselni a megaláztatást. Egy perc negyven másodpercig marad, ahogy megígérte.
Megígérte? Nem lenne jobb mégis...?
Végül is senki sem halhatatlan; tulajdonképpen még a sziklák is meghalnak. De minek
siettetni a halált? Túl nagy a tét. Elveszítheti fiatalságát, jó megjelenését, a gyönyörű készséges
lányokat, Anne iránti szerelmét, közelgő esküvőjét, a kiváló diplomát, a hosszú virágzó orvosi
karriert és a Porschét – vagyis mindent, ami egy férfinak fontos. Érdemes-e feladni mindent, csak
hogy... miért? A hírnévért? Csak hogy másodikként mehessen át?! Talán ő lesz az első, aki nem
jön vissza? Úgy érezte, józanul át kell gondolnia az életét. A félelmetes érzés, hogy holnap reggel
bármi megtörténhet vele, nem hagyta nyugodni.
Előző éjjel jókedvűen bújt ágyba, de reggel, mikor felébredt, a gyomra is összeszorult a
félelemtől. Be volt gyulladva. Már megbánta a hirtelen elhatározást, de ha lemondaná, mindenki
gyávának hinné. Tehát megteszi. Még nem készült fel a halálra. Ha bármi történik, vajon
öngyilkosként kerül Isten elé?
Nem volt a világ legjobb katolikusa és már régóta nem gyónt, de nem akart beszélni a
videokazettákról és továbbra is gyűjteni kívánta őket. Mindezek ellenére vallásos nevelést kapott
és hitt Istenben. Mit mondanának a szüleinek? Azt, hogy a fiuk a halált választotta az élet helyett?
És hogy magyaráznák meg a menyasszonyának?
Anne. Nem számít, hogy más lányokkal is lefeküdt, Anne az igazi. Szereti és feleségül fogja
venni. Szükségét érezte, hogy hallja a lány megnyugtató hangját. Hurley soha nem vizsgálta saját
lelkivilágát; minden megadatott neki, amire egy embernek szüksége lehet.
Jóképűnek, intelligensnek, szerencsésnek született és a lányok nem tudtak ellenállni híres ír
vonzerejének. Joe soha nem csinált nagy ügyet az életből. Két dolog volt igazán fontos számára:
a versenyszellem és a szerelem. Soha nem gondolta, hogy ennyire hiányozhat neki Anne
megnyugtató, kedves lénye, azonban ma reggel ez az érzés minden mást elnyomott benne.
Joe alsóneműben ment oda a tetőtérbeépítésű hálószoba túlsó felén álló tévéhez, és kinyitotta a
készülék felett lévő szekrényt. Valahányszor kinyitotta, nem tudott visszafojtani egy önelégült
mosolyt.
Szépen betűrendbe rakva, névvel ellátva, ott álltak a számára oly sokat érő titkos
videokazetták. Szinte egy videotéka gyűlt össze szerelmi légyottjaiból, amelyeket a város
legszebb lányainak segítségével vett kazettára. Veronika, Jane, Brenda, Mona, Donna, Pauline és
a többiek minden egyes mozdulatát, szerelmes szenvedélyük minden hangját megörökítette a
japán technológia segítségével.
Egyik lány sem tudta, hogy Joe felvette videóra szeretkezésüket. Soha nem mondta meg nekik.
Mindegyikük Joe varázsának, csábító testének, kedvességének, bókjainak és hízelgésének
hatására feküdt le vele. De vajon szeretkeztek volna vele, ha tudják, hogy főszereplők lesznek
egy szexfilmben? Joe tudta a választ erre a kérdésre, de nem érezte bűnösnek magát. Kellemesen
töltötte el az időt a lányokkal, s egyiknek sem volt oka panaszra. De valahogy soha nem hívta
őket vissza... na és? Nem érte őket kár. Sőt.
A szekrényben a szexkazetták mellett más kazetták is sorakoztak, olyanok, amelyeket családi
találkozókon játszanak le és olyanok, amelyeket még az édesanyjának is megmutatna.
Végighúzta ujjait a kazettákon s megállt annál, amit keresett: "Eljegyzési Party 1989. július". Joe
kivette a szekrényből, a videomagnóba tette, majd leroskadt rozzant székébe és bekapcsolta.
 A kazettán barátai, rokonai táncoltak, nevettek, ír pohárköszöntőket mondtak a menyasszony
és a vőlegény egészségére. Mikor ezt a kazettát nézte, mindig könnybe lábadt a szeme a
gyönyörű pár láttán. Szépek voltak, egészségesek, elkötelezettek, egyszóval összeillettek.
Joe könnyeinek semmi köze nem volt az érzelmekhez, inkább az érzelgősséghez. Egész
életében a pillanatnak élt és csak ritkán volt része igazi érzésekben.
Miközben a felvételt nézte, önsajnálat és félelem lett úrrá rajta. Hirtelen miközben Anne-re
gondolt, elviselhetetlen vágyat érzett, hogy a hangját is hallja. Bárcsak elmondhatná neki! Anne
meg tudná nyugtatni.
Feltárcsázta Anne kollégiumi számár és máris jobban érezte magát. Míg arra várt, hogy a lány
a telefonhoz jöjjön, összeszedte magát. Nem mondhatja el neki. Semmiképp nem beszélhet neki
Nelson kísérletéről, arról pedig, hogy vállalkozott erre az őrültségre, Anne végképp nem
szerezhet tudomást. Ehelyett olyan dolgokról esett szó, amelyekről egy mindennapi szerelmes pár
beszélget.
– Már alig várom a szünidőt – mondta a lánynak.
– Én is, Joe.
A háttérben hallotta Anne évfolyamtársainak hangját. Nem sok lehetőség volt magánjellegű
dolgok megbeszélésére.
– Át kell iratkoznom egy hozzád közelebb lévő iskolába, vagy vennem kell egy gyorsabb
kocsit.
Joe habozott.
– Néha arra gondolok... – kezdte lassan –, talán már a múlt nyáron össze kellett volna
házasodnunk.
– Nem hiszem, hogy anyám beleegyezett volna – nevetett Anne.
Joe tudta, hogy Anne édesanyja és persze a lány is alig várja már a nagy, főpap celebrálta
egyházi esküvőt, szép fehér esküvői fényképalbummal, és az előkészületeket, amihez persze idő
kellett. Nem akartak egy elkapkodott esküvőt csak két koszorúslánnyal, sátor nélkül.
– Imádlak – suttogta és a lánynak erősen a füléhez kellett szorítania a kagylót, hogy hallja a fiú
hangját. – Ha valami történne velem...
– Joe! Valami baj van? – kérdezte Anne ijedten. Mit ért azon, hogy ha "valami" történne?
Joe érezte, milyen messzire ment. Csak tudni akarta, számíthat a lányra és megnyugtató
hangját akarta hallani. Ehelyett megrémisztetté. Zavartan visszakozott.
– Semmi baj... fáradt vagyok, ennyi az egész. Most le kell tennem.
– Joe, megijesztesz! Mi a baj?
– Semmi baj, kedves. Szeretlek.
Joe Hurley visszatette a telefonkagylót és rosszabbul érezte magát, mint valaha.

A telihold az esőfelhőkkel fogócskázott a koromfekete égen. A Michigan-tó felől dermesztő,

csontig hatoló szél fújt. Ilyen időben az iskolaudvar mindig üresen állt. Aki józan eszére
hallgatott, ki sem mozdult a jó meleg szobából. Éjjel tizenegy órakor vacogva gyűltek össze a
Taft-laborban, hogy részt vegyenek az újabb kísérletben, amit Steckle drámaian a Joe a kés alatt,
a Kilencvenkilences Nap, az Orvosi rulett, és Utolsó tangó Hurley ért címen rögzített kazettára.
Hurleynek, aki általában túljátszottnak tartotta Steckle aranyköpéseit, nem volt kedve nevetni.
Előző éjjel szemtanúi lehettek, Nelson Wright átlépi a halál birodalmának kapuját, ezért ma
este sokkal nyugodtabban, józanabbul és tárgyilagosabban tudtak együtt dolgozni és
gondolkodni. Hurley félretette szokásos sikamlós megjegyzéseit, gyorsan levetkőzött és
felmászott a kerekes hordágyra, anélkül, hogy egy szóval is felhívta volna izmos testére Rachel
figyelmét.
 Nem akart gyávának látszani. Mialatt Hurley felemelte az EEG vezetékeket, sután intett a
többieknek és megpróbált viccelni.
– Az űrhajó kilövésre kész!
Rachel gyengéden elhallgattatta, s szokásos higgadt magabiztosságával a fejéhez erősítette a
tapaszokat, majd az EKG-t Joe karjára, lábára és szívére kapcsolta.
Joe közel húzta magához régi haverját, Randy Steckle-t.
– Ha történne velem valami, égesd el a kazettákat! – suttogta nyomatékkal.
– Számíthat rám, elnök úr! – De Steckle arca gondterheltnek látszott és szemmel láthatóan
aggódott. Ujjai nyugtalanul babráltak a mini felvevőn. Mint Joseph Patrick Hurley
halálélményének hivatalos krónikása, a videofelvétel elkészítése is rá várt.
Úgy érezték, Joe Hurley utazása nem lesz annyira kockázatos, mivel már átélték ezt egyszer.
De a félelem talán még nagyobb erővel tört rájuk, mint eddig. Nelson esetében nem lehettek
biztosak abban, hogy vissza tudják hozni a halálból egy perc elteltével. De Joe esetében már
sokkal többről van szó. Egy perc negyven másodpercről. Talán Nelson élete is csak a szerencsén
múlt. Ki tudja, szerencséjük lesz-e ma este is?
Joe testfunkciói lelassultak ugyan, de nem szűntek meg, s a monitor továbbra is jelezte agy- és
szívműködését. Végül az EKG egy félelmetes gépi sikolyt hallatott, jelezve Joe szívműködésének
leállását.
– EKG egyenes – mondta halkan Rachel Mannus. Az első lépést megtette.
– Igen – mondta rá Steckle a mini felvevőre leállt a szívműködés. Végeredményben ezért
vagyunk itt. Mindannyian feszültek vagyunk... és félünk... Labraccio leveszi az oxigénmaszkot.
David Labraccio levette a maszkot, míg Nelson kikapcsolta az idegesítően búgó EKG-t. A
Hurley fejéhez erősített hat tapasz, melyek az EEG-hez voltak csatlakoztatva, továbbra is mérték
a csökkenő agyhullámokat. A hullámok egyre kisebbek lettek s a gép egyre rövidebb és ritkább
jelzéseket adott. Randy Steckle előrébb lépett, közelképet készíthetett Joe élettelen arcáról.
– Minden rendben – mondta továbbra is magnóra. – Joe alany békésen alszik. Ez egy külön
tanulmány. Egy rendkívül érdekes tanulmány...
– Összevissza fecsegsz, Steckle – szólt rá éles hangon Nelson.
– Mint mindig – tette hozzá David.
Az EEG monitor jelzései megszűntek, megjelent az egyenes vonal, s újra a panaszos, gépi
hang hallatszott. Az éltető oxigén hiányában Joe agya lassan megszűnt funkcionálni.
– Halott... – mondta Rachel, miközben ellenőrizte a másodpercmutatót karóráján. Óra indul.
– Jézusom – nyögte Steckle, s homlokán csörgött a veríték –, agyhalál. Nincs semmiféle...
reflex tevékenység.

Az első gondolata az volt, hogy több fénynek kellene lennie körülötte. Azok, akik már jártak itt és
vissza is tértek, többnyire gyönyörű hívogató fehér fényről beszéltek. A távolban felrémlett ugyan
valamiféle fény, de nagyon messze, és nem ölelte körül ragyogó auraként. A második dolog, ami
tudatosult benne, a puha meleg nőies érintés és a kellemes parfümillat.
Aztán tej íze. Egy óriási mellbimbóból szivárgó ízletes édes anyatej íze.
Mások, akik jártak már odaát, azt mondták, hogy a fényhez vezető alagútban találkoztak
mosolygó, magasba emelt tárt karjukat hívogatóan feléjük nyújtó elhunyt szeretteikkel. De Joe
megjelenő tárt karú szerettei mind nők voltak; gyönyörű, kéj sóvár, nagy keblű, hosszú lábú nők,
szűk miniszoknyában. Mindegyikük Joe-ra mosolygott, csókokat dobált felé és nyelvüket
érzékien húzták végig ajkukon tudomására hozva, milyen féktelenül kívánják. Egyikük sem tűnt
halottnak vagy érzéketlennek; mindegyikükről sugárzott az életöröm. Rájuk nézni is nehezére
esett.
 Ha álmodom, ne hagyd, hogy felébredjek! – imádkozott.
Míg a hívogató fény felé tartott, látta önmagát, ahogy ezekkel a nőkkel szeretkezik. Látta,
amint leveszi róluk a finom csipkés melltartót, hogy arcát a buja keblek közé temethesse és
lehúzza a pántos szatén alsóneműket, hogy a selymes combokat csókolhassa. Felismert néhány
nőt, akiket még gyerekkorából ismert; ők voltak a Playboy szexújság középső lapjáról előkerült
kamaszkori szerelmek – te jó ég, Miss Október! Sokkal gyönyörűbb, mint ahogy emlékezett.
Eszébe jutott egy vicc a férfiről aki "meghal", majd visszatér, és meglátogatja barátját. –
Milyen érzés? – kérdezi a barát. A fickó így válaszol: – Ki lehet bírni. Felkelek reggel, aztán
szeretkezem, reggelizek, szeretkezem, kártyázom egyet, szeretkezem, ebédelek, szeretkezem... –
Megkérdezi a barát: – Ilyen a mennyország? – és a férfi így válaszol: – Miféle mennyország?
Strici vagyok Arizonában!
Ilyen a halál, gondolta Joe boldogan, és egy újabb selymes combbal kezdett foglalkozni. Strici
vagyok Arizonában.
Minél közelebb jutott a hívogató fényhez, Joe annál fiatalabb lett. Középiskola. Visszatért a
középiskolába és az apja kocsijának hátsó ülésén szenvedélyesen szeretkezett Mary Catherina
Tognazzival. Ujjai alatt érezte a lány bolyhos pulóverének tapintását, a selymes fiatal mellek
érintését, és újra átélte azt a csodálatos érzést, amely akkor hatalmába kerítette. Istenem, de
csodálatos!
Hirtelen fiatalabb lett ő is és a lányok is. Hosszú hajuk volt és apró kebleik körvonalai még
éppen csak kirajzolódtak a szűzies, kikeményített fehér iskolai blúz alatt. Újra érezte, ahogy
félszegen csókot lop egy fogszabályozót viselő lányka puha ajkairól. Izgató érzés kerítette
hatalmába, de még túl fiatal volt ahhoz, hogy felismerje, miért is történik mindez. A lányok is túl
fiatalok voltak ahhoz, hogy el lehessen őket csábítani, de ennek ellenére vonzották Joe-t. Kéjre
éhesen néztek rá, s gyermeki kezüket felé nyújtották...

– Egy perc húsz másodperc – mondta Rachel.

– Oké, újraélesztés indul! – szólt Nelson.

Túl sok nő tolongott körülötte. Még legvadabb álmaiban sem tudott ennyi nőt elképzelni, de tény,
hogy ott voltak. Szinte fojtogatták, s ő elveszett a meztelen testek között. Gyönyörű nők. Mind
szerelemre éhesek. Joe szerelmére. Korlátlan hatalma volt felettük; s ha egy pillanatra úgy érezte,
fogytán az ereje, a következő pillanatban még több energia áramlott belé.
Annyira, de annyira kellemes érzés töltötte el...

Semmire sem reagált a teste. Csak feküdt és a gépek semmiféle testfunkciót nem jeleztek.
Valami szörnyűség fog történni, gondolta ijedten Steckle. Nem tudják visszahozni Hurleyt, a
legjobb haverját...
A defibrilláló lemezek nagy zajjal csattantak Joe mellkasán. 200 joule, 300, 350. Semmi.
– Semmi! – kiáltotta Nelson. – Szívmasszázst csinálok.
Ütemesen nyomkodni kezdte Joe mellkasát, hogy a szív újra funkcionálni kezdjen. – Egyet,
kettőt, hármat, befúj! – egyre erősebben nyomkodta. – Négyet, ötöt, gyerünk, Joe, lélegezz!
A félelem fojtogatta torkukat. Egy negyven! Mi a fenének engedték, hogy egy perc negyven
másodpercig maradjon?
Kifutnak az időből. Már több mint egy perce élesztik, de Joe Hurley még mindig halott.
– Atropin befecskendezve – jelentette Labraccio. Mind a hárman keményen dolgoztak, hogy
Joe-t visszahozzák az életbe, miközben Steckle folytatta a filmezést.
 – Gyerünk már, mi lesz! – ordította Nelson és verejtékcseppek gördültek le az arcán. Tovább
folytatta a szívmasszázst, egyenletesen nyomkodva a mellkast és újra számolni kezdett.
– Hármat, négyet, ötöt – dünnyögte Nelson elszántan, és erősen nyomta kezét Joe mellkasára
és szegycsontjára.
– A fenébe is, lélegezz!
Steckle az EKG monitorra irányította a kamerát. Semmi életjel.
– Még mindig semmi, teljesen egyenes – suttogta rekedten.
– Szívmasszázs és atropin injekció után semmi.
Rachel kissé reszkető kézzel ellenőrizte az infúziót és a takarót. Nelson tovább folytatta a
szívmasszázst.
– Miért nem jössz már? – ordított rá Nelson Wright Joe élettelen testére. – Gyerünk, haver,
gyerünk! – Kezei megpihentek egy pillanatra, aztán újra kezdte, sokkal erősebben. Homlokán
izzadságcseppek gyöngyöztek és szőke haja csapzottan hullt szemébe.
Nelson háta mögött David és Rachel aggódó pillantást váltott. Ha nem sikerül... Labraccio
sóhajtva lépett előre.
– Nelson, hadd próbáljam meg én – mondta halkan.
Wright mérgesen nézett fel; az izzadtság csípte a szemét, alig látta Labracciót.
– Minden tőlem telhetőt megteszek – mordult rá Davidre.
– Kifutunk az időből – mondta Rachel sürgetően.
– Hadd csinálja Dave! – helyeselt Steckle.
– Engedd át, Nelson – vetette közbe csendesen Rachel.
Hárman egy ellen. Nelson dühösen adta át helyét Davidnek, aki nyugodtan és könnyedén
emelte fel a defibrilláló lemezeket. Nelson csak állt, féltékenyen tekintve Davidre, aki Rachellel
együtt magabiztosan dolgozott és irigy volt arra a kialakuló bizalmas viszonyra, amely miatt
tökéletes összhangban tudtak együttműködni.
– Egyet, kettőt, hármat... – De továbbra sem történt semmi. A monitorokon semmi változás.
A levegő szinte megdermedt a félelemtől. Lehetetlennek tűnt, hogy Joe Hurley halott. A
magabiztos, kötekedő, örökké mosolygó Joe, aki szeretett bohóckodni, és legalább annyira szereti
az orvosi pályát, mint saját magát. Ez a Joe Hurley nem lehet halott!
Hihetetlennek tűnt, bár továbbra is csak feküdt élettelenül.
Már mindent megpróbáltak. Mit tehetnek ezek után?
– Halott – suttogta Steckle a monitorra meredve.
– Ötöt, befúj! – sürgette David. – Gyerünk már, Joe, tudom, hogy menni fog! Lélegezz!
Valami megrezzent a keze alatt. Lehetséges lenne? Lélegzik? Vagy csak a tenyerébe nyilalló
zsibbadtság miatt érzi így? Nem! Újra érezte és ez alkalommal erősebben. Joe mellkasa
felemelkedett, miközben levegőt vett, és a szíve verni kezdett.
A kis elektromos hangot a világon a leggyönyörűbb hangként érezték. Az EKG elektródjai
megmozdultak; a szívműködést jelző monitoron megjelentek a görbék. A gép úgy ontotta
magából Joe kinyomtatott, bemért életjeleit, mintha visszatérése a halálból teljesen hétköznapi
esemény, nem pedig csoda lenne.
– Oxigénmaszkot! – kiáltotta Labraccio. Rachel Hurley arcára helyezte az oxigénmaszkot.
– Semmi baj, Joe. Minden rendben!
– Hála istennek! – kiáltotta Randy, s örömében majdnem elejtette Joe kameráját.
Rachel tekintete találkozott Davidével és büszkén, elégedetten és az egymás iránti kölcsönös
tisztelettel mosolyogtak egymásra. Nelson észrevette ezt a mosolyt s úgy érezte, mintha egy jeges
kéz markolná meg a szívét.
 – Megcsináltuk! – ujjongott Steckle kis túlzással. – Visszahoztuk! Az újraélesztés sikerűit.
Hurley él!
Labraccio látta a megbántottságot Nelson arcán. Érzékeny volt barátja hangulatváltozásaira, és
rögtön rájött, hogy Nelson úgy érzi, neki kellett volna visszahoznia Joe-t, és nem Davidnek. Az
ötlet végülis Nelsontól származott. Tulajdonképpen úgy érezheti, a többieknek nincs már rá
szükségük.
– Nelson... – kezdte bocsánatkérően, de barátja Joe felé fordult, hogy beadjon neki
intravénásan egy atropin injekciót.
Joe Hurley hirtelen kinyitotta nagy kék szemeit és rájuk mosolygott. Aztán köhögött,
hunyorgott, majd megpróbált felülni és a pillanat varázsában minden neheztelés eltűnt.
Hatodik fejezet

– Csodás volt – mondta Joe.

– Mint ahogy az is csodás, hogy itt vagy mosolyodott el cinikusan David Labraccio. Biztosan
tudta, hogy Hurley élményeit kiszínezve és romantikusan adja elő. Amit Joe egész életében
csinált, az egyszerűen csodás volt; az összes szerelmi kalandja fantasztikusnak mondható.
– Miért nem hagyod beszélni, Dave? – kérdezte Nelson Wright, miközben tekintete Hurley
arcára szegeződött, mintha a választ a kék szemekből akarná kiolvasni.
– Pontosabban, mi volt "csodás"? – kérdezte Rachel és belekortyolt kávéjába.
Egyedül ültek egy olcsó kis vendéglő asztalánál. Joe sápadtan és fáradtan, takaróba
burkolózva szemmel láthatóan élvezte, társai figyelme ráirányul.
– Nem is tudom. Nehéz elmagyarázni, tulajdonképpen lehetetlen – kezdte bizonytalanul Joe. –
Nem is a múlt és nem is a jövő. Valami más... – azon gondolkozott, van-e valami értelme annak,
amit mond.
– Hát igen – vágott közbe cinikusan Labraccio –, a halál az olyan vicces.
Joe Labraccio felé fordult. Hangja komoly volt és egy kissé átszellemült, ami szokatlanul
hatott tőle.
– Dave, Nelson is tudja, hogy van valami aktivitás a halálon túl.
– Abszolút így van – erősítette meg Nelson, míg a többiek türelmetlenül hajoltak előre
székükön, hogy minden szót jól halljanak.
– Ez az élmény – folytatta Joe –, olyan furcsa volt... majdnem erotikus.
– Még a halálában is szeretkezett – hülyéskedett Randy Steckle.
Nelson Wright meglepődve ráncolta össze homlokát. Erotikus? Miről beszél Hurley? A saját
élménye közel sem volt erotikus.
– Erotikus? – mondta ki hangosan. – Hogy érted azt, hogy erotikus?
Joe rájött, milyen kellemetlen helyzetbe hozta magát és gyorsan helyesbített attól tartva, hogy
meg kell osztania szenvedélyes élményeit a többiekkel.
– Nehogy azt higgyétek, ez nem valódi erotikus élmény volt.
– Dehogyis jutna eszembe ilyesmi, soha az életben – rázta meg a fejét Steckle félig
irigykedve, félig csodálattal.
– De volt ott valamiféle vonzó erő, valami melegség, ami kívül-belül átjárt. Valami baráti.
– Ez jobb, mint Andersen meséi – viccelt David. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a halálközeli
élmények még mindig kétellyel töltik el.
– De komolyan – makacskodott Joe –, volt ott valami baráti, végtelen nőies vonzás. Nőies
vonzás, igen, ha pár szóval kellene leírnia ezt az erotikus élményt, ezek megfelelőek lennének.
Nelson Wright hátradőlt székében és mérgesen ráncolta homlokát. A gondolatok kuszán
kavarogtak fejében. Joe Hurley halálközeli élménye egyáltalán nem hasonlított az övéhez. A
megjelent érzések is mások voltak. Nelson kisfiúként látta magát, Joe-t pedig nők vették körül.
Mit jelenthet mindez?
Azt bizonyítja vajon, hogy nincs halál utáni egységes élmény, amit talán tudományosan is
igazolhatnának és tényként közölhetnének a tankönyvek? Mi van, ha nincs többről szó, mint a
mindenkinél másképpen megjelenő halálközeli élmények szubjektív ismétlődéséről.
Mindannyian részesei ugyan valamiféle élménynek, de nem annak az élménynek. Vajon
csökkenthetik-e ezek a dolgok a kísérlet tudományos értékét és világméretű hírnevét?
 De a többiek még mindig figyelmesen hallgatták Joe beszámolóját, így nem vették észre
Nelson arckifejezésének változását.
– Ez lesz a mi nemzedékünk hódítása, a végső nagy határ! – Steckle szemei lelkesen
ragyogtak a vastag üvegű szemüveg mögött, kerek arca kipirult az elragadtatástól. – Régen ott
volt a tenger, majd Amerika felfedezése, aztán a Nyugat, a Hold és Mr. Leary, a drogok, a belső
világ. Miss MacLaine és a mi világhírű First Ladynk, a külső világtér. De ez a miénk! –
Nehézkesen ugrott fel székéről s izgalmában majdnem felborította.
– Mi meg csak diszkóztunk... – nevetett Labraccio.
– Végre találtunk valami fontosat! – fejezte be boldogan Steckle. – Valamit, amivel háttérbe
szoríthatjuk a vén baby-baszókat!
– Úgy érted, hogy én találtam valamit – vágott közbe élesen Nelson. – Ezt ne felejtsük el! Az
én ötletem volt.
– Itt a számla, és legyen szíves, ne beszéljen ilyen trágárul! – szólt a középkorú fájós lábú,
fáradt tekintetű pincérnő.
A többi asztal már üres volt és a székeket is felpakolta. Ha megszabadulhatna ezektől a bolond
hangos kölyköktől, végre leülhetne, elszívhatna egy cigarettát és a maradékot az ugató kutyának
adhatná, mielőtt bezárja a vendéglőt.
Joe Hurley rávillantotta a nőre híres ellenállhatatlan ír mosolyát.
– Éppen most jöttem vissza a halálból.
A pincérnő nem látszott meglepettnek.
– Az is valami? Tegnap este Elvis Presley járt itt – mondta, azzal letette a számlát a régi,
barázdált asztallapra. – Fizessenek, ha majd végeztek!
Rachel Mannus előrehajolt és egyenesen Joe Hurley szemébe nézett.
– Joe, nehezedre esett visszatérni? – kérdezte.
– Erre nem emlékszem – rázta meg a fejét Joe.
– De azért minden másra emlékszel, igaz? – gúnyolódott Labraccio. Lemondóan legyintett.
Szerintem ezt az egészet csak kitaláltátok! Egy szót sem hiszek el! Nelson elmosolyodott.
– Én magam sem hinném el, ha nem éltem volna át. – A szeme csillogott, és a hangja ellágyult.
– Mit szólsz hozzá, Dave?
– Mivel te ateista vagy, nincs is mit vesztened – szólt közbe Joe.
– Én leszek a következő – vetette közbe Rachel.
David mosolya eltűnt és düh torzította el vonásait.
– Várjunk csak egy percet! Senki sem lesz következő. Válaszra vártok? Nincs odaát válasz!
Valamennyien azt láttok, amit szeretnétek mondta lassan. Labraccio nem is gondolta, de
kimondta azt, amitől Nelson titokban tartott.
– Hagyjuk abba! Ez egyre veszélyesebb. Egyre veszélyesebb.
A beállt csendben egy pillanatra mindenki elgondolkozott ezen.
– Már nem hagyhatjuk abba. Túl késő. Én tovább megyek. Egy ötven – mondta Rachel
elszántan.
Egy perc ötven másodperc! Komolyan megtenné? Azok után, hogy Joe-t egy perc negyven
másodperc után alig tudták visszahozni? Steckle és Hurley idegesen néztek egymásra, Nelson
azonban továbbra is hidegen mosolygott.
– Két perc. – Hitetlenkedve fordultak Labraccio felé.
– Na nézd csak! Azt hittem... – kezdte Steckle.
– Meggondoltam magam – válaszolta Labraccio határozottan. Összeszorította a száját és
szemeiből semmit sem lehetett kiolvasni. – Két percig maradnék.
– Kettő tíz – mondta mérgesen Rachel.
 – Kettő húsz – Labraccio nyugodtan licitált ezen a bizarr aukción, ahol az életük volt a tét.
Rachel mérgesen és legyőzötten nézett Davidre. Sötét szemeit düh homályosította el, de nem
szólt semmit.
– Nos, úgy látszik, Dave a nyertes – dünnyögte Nelson.
Rachel hátralökte székét, s néhány pénzérmét – meg sem nézte, mennyit – dobott az asztalra,
majd mérgesen kiviharzott a vendéglőből. Néhány másodperccel később David felállt és követte
a lányt.
Nelson rágyújtott és letüdőzte az erős cigarettafüstöt.
A megfelelő szavakat keresve, habozva kérdezte meg Joe-t:
– Joe, volt valami negatív a te élményedben? Bármiféle rossz.
Hurley meglepődött a kérdésen, de valahol a tudata alatt egy kis zavaró kétely jelent meg.
Negatív. Volt ott valamiféle érzés, de nem több. Egy érzés, amit nem tudott hová tenni és nem
lehetett szavakkal kifejezni. Csak valamiféle érzés...
A görög tragédiákban mindig van egy pillanat, egy szívdobbanásnyi idő, mikor a feszültség
tetőfokára hág és a közönség még a lélegzetét is visszatartja. Várjuk, hogy a tragikus hős király
megtegye azt a szerencsétlen lépést, mely az elkerülhetetlen szörnyű véghez vezet. Attól a
pillanattól kezdve már nem lehet visszafordítani az események menetét és semmi sem maradhat a
régiben. Agamemnon a bíbor szőnyegre lép, melyre csak az istenek tehetik lábukat. Oidipusz az
istenek átkát hívja le apja gyilkosára nem tudván, hogy az átkot saját fejére kéri. Az ilyen
pillanatok változtatják meg az emberiség történelmének menetét.
És most egy ilyen pillanat előtt állnak. Ha Joe Hurley beszél arról az apró kételyről, ami a
fejében motoszkál, a kísérletet talán nem folytathatják. De az bizonyos, hogy Joe Hurley
hazudott. És a gépezet beindult.
– Nem, semmi – mondta Joe Nelsonnak.
– Akkor minden rendben!

Mialatt a vendéglőben ültek, megeredt az eső. Már napok óta viharfelhők úsztak az égen és most
végre kitört a vihar. Az utca sima, nedves és fényes lett, az utcalámpák pedig sápadtan
hunyorogtak az esőben. Egy percbe telt, míg David Labraccio utolérte Rachel Mannust a sötét,
üres utcán.
A lány gyorsan ment, majdnem szaladt, kezét mélyen a zsebébe süllyesztve, részben azért,
hogy ne fázzon, másrészt, hogy ne látszódjon dühös remegése.
– Hé, várj meg! – érte utol Labraccio és megfogva Rachel karját, megállította.
Rachel oda sem nézett, csak kirántotta karját David szorításából.
– Mi volt ez, valami lovagiasság? – kérdezte dühösen és felgyorsította lépteit. Szörnyen
mérges lett a fiúra.
– Nem, egyáltalán nem...
– Vagy csak imponálni akartál nekem? David maga felé fordította a lányt.
– Miből gondolod, hogy minden körülötted forog? – kérdezte halkan.
– Csak azért, mert úgy látszik, senki sem akarja, hogy átmenjek. Labraccio, nincs szükségem a
védelmedre!
– Pedig sokan spekulálnak azon, mire is lenne szükséged, Mannus!
Rachel dühbe gurult a nyilvánvaló szexuális utalástól. Megállt és David Labraccióra nézett.
– Igazán? – kérdezte kihívóan. – És a te végtelen bölcsességed mit sugall?
Az utcalámpa fénye glóriaként vette körül sötétvörös haját, szemei vadul szikráztak a
felháborodástól.
 David úgy nézett a lányra, mintha először látná, bár jól ismerte arcának minden vonását,
állának finom ívét és karcsú nyakának szépségét.
– Szerintem, ha valaki olyan okos és magabiztos mint te, s hihetetlenül szép, természetes,
hogy felzaklat minket.
Rachel felhúzta szemöldökét és meglepetten pislogott. Nem ilyen figyelmes, kedves,
megnyugtató választ várt. De túl félénk volt ahhoz, hogy tudja, miként kellene reagálnia. David
Labraccio fürkésző tekintetének tüzében Rachel zavarba jött.
– Miért gondoltad meg magad? – kérdezte végül. A feszültség és a harag lassan eltűnt és
oldottan sétáltak tovább egymás mellett.
Labraccio megvonta a vállát.
– Azért, mert kételkedem. Én vezetem ezt a kísérletet – magyarázta. – Át kell mennem. Ha
semmi sincs odaát, én nem beszélem be magamnak az ellenkezőjét, és akkor nincs rá semmi ok,
hogy továbbmenjünk.
– Egyáltalán nem hiszel el semmit abból, amit Nelson és Hurley átélt? – kérdezte a lány.
Labraccio habozott egy pillanatig, majd megrázta a fejét.
– Biztosan láttak valamit, talán képeket eddigi életükből, amit az agyhalál idézett elő – mondta
lassan.
De Rachel nem fogadta el Labraccio álláspontját. David Labracciónak semmi bizonyítéka
sincs.
– Akkor mivel magyarázod, hogy a halálélmény hasonló a világ minden táján? – kérdezte a
lány. – Még a különböző vallású és kultúrájú emberek is ugyanazt látják, azonos sorrendben.
David újra megrázta a fejét.
– Nem tudom – ismerte be őszintén.
– Talán valamilyen vegyület vagy hormon szabadul fel a halál pillanatában az agyban,
megkönnyítve számunkra az utolsó pillanatot.
– Nem, ez túl egyszerű lenne – mosolyodon el a lány. – És mi van, ha átmész és van valami
odaát?
– Akkor addig maradhatsz ott, ameddig csak akarsz! – mosolygott vissza Labraccio.
Rachel arca zárkózottá vált.
– Én nem akarom megölni magam – mondta halkan, félig magának.
– Hát ezt örömmel hallom, mert én ugyan nem régóta ismerlek... de úgy érzem, hiányoznál
nekem – mosolyodott el David, és szeme sarkából óvatosan a lányra nézett, megcsodálva
szépségét és eszébe jutott, mennyire nem fontos mindez a lánynak.
Rachel a szokásos zavarral fordította el fejét, de Labraccio észrevett érzéki ajka szögletében
egy apró mosolyt.
– Miért keresed ilyen megszállottan a választ a halálra? – kérdezte a fiú.
– Ez nem megszállottság – tiltakozott a lány. Csak érdekel... – habozott, majd befejezte a
mondatot – személyes okokból.
Valami azt súgta Davidnek, hogy a lány szeretne többet mondani, de végül meggondolta
magát. Ha Rachel Mannus valakivel meg akarja osztani titkait, David szívesen vállalja a
titoktartást.
Néhány másodpercre valami kellemes feszültség keletkezett közöttük, de aztán eltompult, s
csak egy halovány darabka maradt. A csodálatos pillanatnak vége szakadt.
– Jó éjszakát! – mondta Rachel halkan.
– Jó éjt! – bólintott David.
 A lány megfordult és elindult az utcán. Miközben David csak állt és nézett utána, az járt a
fejében, ki is valójában a lány, mit akar az élettől, mire lenne és mire nem lenne képes, hogy
elérje célját, s vajon mi az oka annak, hogy fél kilépni az életbe.
– Hazavihetlek? Vagy elvihetlek valahová? – kiáltott utána, csak hogy tovább láthassa.
– Nem, köszönöm! – szólt vissza Rachel a válla felett, befordult a sarkon és már el is tűnt.
Egyikük sem vette észre a közeli épület árnyékában álló Nelson Wrightot. Abból a távolságból
nem hallhatott egy szót sem, de figyelte őket és pillantásaikból egyértelműen kiderült, mit
éreznek. Lassan, keserű szájízzel indult haza.
Hetedik fejezet

A vihar elült és az éjszaka újra csendes és hideg lett. A hatalmas hold esőfelhőktől körülvéve
ragyogott az égen. Nem látszottak a csillagok, az utca kihalt volt, s csak messziről hallatszott
halkan az autók zaja. Nelson cipősarka kopogott a csendes utcán s bár nem hazudott Davidnek
valóban sokkal erősebben érzékeli a külvilág neszeit, mint azelőtt, annyira elmerült
gondolataiban, hogy még saját lépteit sem hallotta. Túl sok minden kavargóit a fejében.
Aggasztotta Joe Hurley halálközeli élménye. Miért különbözött annyira az övétől? Labraccio
vajon milyen élményekkel tér vissza? Az övé is más lesz? Csalódottnak, becsapottnak és
magányosnak érezte magát.
Csalódottság, magány és kirekesztettség egyik sem volt új érzés számára, de egy barát iránti
féltékenység igen. Szerette Labracciót, de most – többnyire ok nélkül – féltékeny volt rá.
Féltékeny volt magabiztosságára, amit az orvostudomány terén már többször is bizonyított, és
arra, hogy mindig tudta, mit tegyen baj esetén. A tiszteletre, mellyel a többiek – főleg Rachel –
néztek rá. És féltékeny volt arra, hogy Labraccio több mint két percig marad odaát, míg ő csak
egy percre vállalkozott. A gondolat, miszerint Labraccio merészebb nála, nem hagyta nyugodni.
Mikor elkezdték a kísérletet, Nelson természetesen úgy gondolta, övé lesz a dicsőség és ő lesz
az egyetlen, aki kockáztatni mer. Soha nem gondolta volna, hogy a többiek – Nelson magában
Halálutazóknak nevezte el a kis csoportot – követni akarják majd őt a halálba, inkább
segédekként képzelte el őket, akik segítőkészen beadják az intravénás nátriumpentathol injekciót
s készenlétben állnak az oxigénmaszkkal és a felvevővel, míg ő maga elindul élete
legizgalmasabb kalandja felé és visszatér az oly régóta áhított válasszal.
De hogy kövessék őt és tovább maradjanak odaát, mint ő, ezzel elhalványítva dicsőségét, ez
elviselhetetlennek tűnt. A többiek túltesznek rajta, hisz ők is részesei lesznek e különös csodának.
Labraccio lesz a híres ünnepelt, csodált hős, nem pedig Nelson. Nelson Wrightnak szüksége volt
a csodálatra és az elismerésre, hogy valamivel elviselhetőbbé tegye boldogtalan, magányos életét.
Vágyott arra, hogy megbecsüljék, és ez segítette keresztül egész értelmetlen életén, ez tette
kibírhatóbbá számára a magányos éjszakákat.
Persze más elviselhetetlen gondolatok is jártak a fejében. Joe Hurley halálközeli élménye
merőben különbözött az övétől és ez talán kisebbítheti dicsőségét. Rachel Mannus vonzódott
Labraccióhoz; ezt megfigyelhette az egymásnak küldött apró jelekből ott az utcán. Nelson már
több mint egy éve csodálta a lány szépségét, és a kísérletbe sem csak szaktudása miatt vette be,
hanem, hogy a közelében lehessen. Gyönyörűszép volt és intelligens. Benne látta az egyetlen
méltó társat az életre. Nagyon akarta őt, s most úgy látszik, valaki másé lesz. A barátjáé, David
Labraccióé. Nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen.
Volt valami meghatározhatatlan érzése. Valamiféle rossz előérzete...
Most először fordult vele elő, hogy nem hazafelé megy, hanem önkéntelenül az ellenkező
irányba. Fogalma sem volt, hogyan került ide, de egy számára teljesen idegen helyen járt. Kihalt
raktárak, düledező elhagyatott tűzveszélyes faépületek, ócska hodályszerű lerakatok vették körül,
ahol nappal az országban illegálisan tartózkodó bevándorlók gürcöltek rendkívül alacsony bérért.
Éjszakára aztán a hajléktalanok vették birtokukba az utcákat és a sötét sikátorokat. Olyan
szerencsétlen nők és férfiak, akik az ital és a kábítószer rabjai lettek, elmebetegek, akik már nem
tudtak szembenézni a mindennapi élettel. Behúzódtak a kapualjakba vagy az aluljárók fűtőrácsain
aludtak, ahonnan néha bűzös meleg levegő áramlott ki, s ez megóvta őket az október végi
hidegtől. Ruhaként és menedékként kartondobozok és újságpapírok szolgáltak.
 Nelson borzongva húzta össze magán hosszú kabátját, majd felgyorsította lépteit. A nedves
aszfalt visszaverte a lámpák fényét, szörnyű, megnevezhetetlen torz tükörképeket csillogtatva
rajta.
Nelson visszahőkölt az orrát megcsapó szemétbűztől és a mosdatlan testek izzadságszagától.
Érezte még a patkányürülék, az alvadt vér és a mocsok átható szagát, amitől öklendezni kezdett.
Már majdnem rohant, de nem akart gyávának látszani. A szemeteskukákban tűz égett és
szánalmas csontvázszerű, rongyokba csavart emberek húzódtak köré, hogy megmelegedjenek. A
tűz vörös fénnyel világította meg halálfej szerű arcukat, s hátborzongatóan ellenségesen
hunyorogtak és bólogattak Nelson felé, mintha csak ő lenne felelős sanyarú sorsukért.
Nelsonra hirtelen rátört a félelem és betért egy sikátorba. Lépteinek zaja dobpergésként
hasított fülébe, a szíve vadul vert mellkasában. Nehezen lélegzett, mintha torkában gombóc
lenne. Nem tudta, mi rémisztette meg ennyire, de végül csend lett és a hajléktalanok utolsó
hangfoszlányai is elhaltak.
Egyedül volt és eltévedt.
Talán járt már itt azelőtt, de sohasem egyedül és főleg nem éjszaka. Egy jelzőoszlop sem tűnt
ismerősnek, s maguk az épületek is valahogy fenyegetőnek néztek ki. Nelson összezavartan futott
végig a sikátoron, hazafelé vezető átjáróutat keresve. De a sikátor kanyarogva egy még szűkebb
sikátorba vezetett. Megállt az útkereszteződésben és azon gondolkozott, merre induljon el.
Meghallott valamit – először halkan, de aztán egyre hangosabban és közelebbről. Ez a
morajlásszerű, ismerős kísérteties hang. És a nyüszítés. Nelson levegőt sem mert venni.
– Rex? – suttogta. S válaszképp a keverék kutya csúszva jött elő a sikátorból, bekötözött
sebesült hátsó lábát húzva. Körülbelül kilenc méterre Nelsontól, mikor hirtelen elvesztette szem
elől.
– Rex? – Nelson Wrightnak torkára forrt a szó. Bár nem láthatta a kutyát, fájdalmas nyüszítése
elért hozzá.
Körülnézett a koromsötét sikátorban, ahonnan a hang jött.
Sajnálat és félelem lett úrrá rajta. Miért hagyják, hogy a kutya az utcán szenvedjen? A sérült
állatoknak orvosi ellátásra van szükségük. Segítenie kell. Józan esze azt sugallta, hagyja békén a
kutyát és menjen haza. Önkéntelenül is elindult a sikátorban, s a sötétben bolyongva fogvacogva
kereste az állatot.
Az éjszaka csendjében mennydörgés hallatszott. Hosszú dübörgés, mely egyre távolodott,
majd végleg elhalt.
– Rex? – A kutya eltűnt a következő sarkon. Nelson Wright egy hosszú keskeny épület
kapualjának bejárata előtt találta magát. Sötét volt odabent, de a kutya csak ide jöhetett be. Túl
lassan mozgott ahhoz, hogy csak úgy eltűnjön egy pillanat alatt. Súlyosan megsebesült, orvosra
volt szüksége.
– Rex? Itt vagyok, kiskutyám! – Nelson óvatosan belépett az épületbe és rájött, hogy egy
hűtőházba került, melynek alacsony mennyezete és vizes repedezett padlója volt. Csak egy
vezetéken lógó gyenge fényű villanykörte világította meg a helyiséget, mely hosszú furcsa
árnyakat vetített a málladozó falakra és a csöpögő mennyezetre. Nelson lassan mozgott, egyet
előre lépett időnként s a sebesült kutyát kereste a homályban.
Félig elrejtőzve az árnyékban meglátott egy kis alakot maga előtt. Ez kíváncsivá tette. Mit
csinál itt, egy ilyen helyen éjszaka egy kis kölyök? A kétségbeesett tekintetű, szomorú, vékony,
kedves arcú, piros kapucnis pólót viselő kisfiú nem lehetett több nyolc-kilencévesnél. Vajon nincs
otthona?
– Valami baj van, kölyök? Mit csinálsz itt? – kérdezte tőle előbbre lépve.
 A gyerek nem szólt semmit, csak állt és szomorúan nézett Nelsonra, aki olyan közel lépett a
kisfiúhoz, hogy szinte a szeplőit is meg tudta volna számolni. Csak ne lenne ilyen sötét...
– Eltévedtél? – kérdezte. – Jól vagy, kölyök?
A fiú továbbra is csendesen nézett Nelsonra. A kísérteties fényben arca holtsápadt volt. Ahogy
a halovány fény rávetődött, úgy nézett ki, mint egy különös őrült manó. Hirtelen, figyelmeztetés
nélkül a kisfiú Nelson lába közé rúgott, aki összerogyott a kíntól.
Ahogy a földön vonaglott fájdalmában, a fiú tovább ütötte apró, bivalyerős ökleivel.
Könyörtelen ütések záporoztak Nelson védtelen fejére, gyomrára, veséjére és lépére. Miközben
döbbenten kiabált segítségért, megpróbálta megvédeni magát vagy felállni, de a kisfiú ökle
mindenhol ott volt s óriási erővel sújtott le Nelsonra. Verte a fejét, az állkapcsát, az orrát, a
szemét...
– Hagyd abba! – kiáltotta gyötrődve. Nem tudta elhinni, hogy ez az egész vele történik. Egy
kilencéves kölyök összevissza veri a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül. Felemelte a fejét és
megpróbálta kirázni szeméből a vért, de egy kemény ököl találta el arccsontját, pont a szeme
mellett, így újra a padlóra került; feje erősen a kemény padlónak csapódott és minden elsötétült
előtte.
Elszántan próbált eszméleténél maradni és látta, ahogy a fiú fölé magasodik és kifejezéstelen
tekintettel mered rá. Ez tűnt a legkülönösebbnek: nem tudott érzéseket leolvasni a fiú üres
arcáról. Akárcsak a kutya szemei, a fiú szemei is üresen, kifejezéstelenül néztek rá. Volt valami
furcsa kettőjük szemében, ami nagyon nagyon ismerősnek tűnt Nelsonnak.
Ösztönösen védekezve összegömbölyödött és várta a végső pusztító erejű ütéseket. Tudta,
hogy a fiú halálra fogja verni. Tehetetlen és rémült volt, élete ettől a szörnyű kis fickótól függött.
De a fiú nem ütött többet. Szó nélkül sarkon fordult és elrohant a sötét hűtőház belseje felé,
otthagyva Nelsont a kemény padlón saját vérében fulladozva.
Az Admin-épület ajtaja előtt érte utol a lányt.
– Szia! Joe Hurley vagyok. Terry vagy, ugye?
A csinos, szőke Terry Saunders, Rachel Mannus kórházi csoporttársa felnézett a magas, csinos,
mosolygó szemű fiatalemberre.
– Igen! – mondta.
– Hallottam, nemrégiben részed volt egy halálközeli élményben.
Terry mosolya eltűnt, arca megkeményedett és igyekezett elmenni Joe mellett.
– Nem akarok beszélni róla – mondta fojtott hangon.
Joe felgyorsította lépteit és az előcsarnokban utolérte a lányt.
– Várj egy kicsit! Nekem is volt hasonló élményem.
Terry megállt és kétkedve nézett a fiúra. Csak ugratja, vagy fel akarja csípni?
– Tényleg? – húzta fel szemöldökét.
Joe bedobta híres ír vonzerejét, s a lány úgy olvadt el tekintetétől, mint vaj a napon.
– Igen, tényleg. És szeretném megbeszélni valakivel. Terry, ez a dolog megváltoztatta az
életemet.
A jó öreg Joe! Ki más tudna egy veszélyes tudományos kísérletet olyan biztos csapdává
alakítani, hogy minden egérke belesétáljon!
Terry megállt és megfordult, amivel lehetővé tette, hogy a fiú szemügyre vegye alakját. Joe
azok közé a ritka férfiak közé tartozott, akik egyszerre tudnak mélyen a nők szemébe nézni és
megállapítani a mellbőségüket.
– Mi lenne, ha meginnánk egy kávét? – kérdezte, miközben tudta, hogy Terry nem fog és nem
tud nemet mondani.
 Beléptek a diáktársalgóba, amit nemrég díszítettek fel sarokba állított kukoricaszárakkal, és az
asztalokra igazi tököket tettek. Joe elment a kávékért, figyelmen kívül hagyva néhány lány
rosszalló pillantását. Azok a lányok, akiket elcsábított, majd elhagyott, felálltak és mérgesen
kivonultak a társalgóból.
Terry keresztbe téve lábait komolyan ült az asztalnál és míg Joe az asztalra tette a csészéket,
újra szemügyre vehette az alakját. Megér egy kazettát. Csak el ne felejtse, hogy ma még vennie
kell néhány üresét; az utolsókat a Taft-épületbeli kísérletnél használta el.
Szélesen a lányra mosolygott, letette a csészéket és Terry felbátorodva a fiú érdeklődésén alig
várta, hogy beszámoljon a saját halálközeli élményéről.
– Tudod, először el sem akarták hinni. – Joe együttérzően hajolt Terryhez. – Végül is mi
voltunk odaát – mondta rekedten –, mi tudjuk, hogy van ott valami.
– Soha nem fogom elfelejteni – kezdte, de Joe gyengéden megfogta a karját.
– Mindent mesélj el, jó? – mondta megjátszott őszinteséggel. – De ha most órára kell menned,
összejöhetünk a héten valamelyik este és megbeszélhetjük.
De Terry már annyira belejött a beszédbe, hogy nem lehetett leállítani.
– Tudod, egész nap úgy éreztem, valami történni fog velem – közölte bizalmasan. – Mindig
megérzem előre a dolgokat. Egyszer a nagynéném át akart jönni repülővel Las Vegasból. És
akkor azt mondtam anyámnak, hogy...
Joe Hurley csak színlelte, mennyire érdekli; a csacsogó szőkeség mellett figyelmét a társalgó
falára szerelt TV kötötte le. Természetesen be volt kapcsolva, mint mindig. Mikor bejöttek, Joe
észrevette, hogy az egyetemi futballmérkőzés közvetítése folyik.
Hirtelen csodálkozva meredt a képernyőre. Csak nem egy szexfilm megy itt az Admin-
épületben? De igen, kétségtelenül az. Egy nő és egy férfi szeretkeztek a képernyőn, a nő a kamera
felé fordult...
Te jó Isten! Ez lehetetlen! A lány Barbara Mullins, a férfi pedig ő maga és a kazetta Joe Hurley
titkos videotékájából való. Hogy a fenébe kerül ez ide? Ki lopta el ezt a rohadt kazettát?
Különösképpen Joe-n kívül senki más nem szentelt figyelmet a szerelmeskedő párnak. A
videón szereplő lány egyenesen Joe szemébe nézett.
– Miért tetted ezt velem, Joe? – kérdezte.
Joe holtsápadt lett. Ordított egyet, káromkodva kilökte maga alól a széket, majd kirohant. Mi a
fene történt itt? Ahogy kifelé szaladt, látta, Terry dühösen bámul utána, de nem törődött sem vele,
sem a többiek csodálkozó tekintetével és elfojtott nevetésével. Csak Barbara szemrehányó
tekintetét látta maga előtt, hallotta szomorú hangját, és arra gondolt, ez nem lehet igaz;
egyszerűen nem lehet igaz.

Nelson Wright bezárta maga mögött az ajtót. Minden erejével azon igyekezett, hogy ne ájuljon el,
bár sérült teste szörnyű állapotban volt. Alig bírta felvonszolni magát a lakásához vezető
lépcsőkön. Nehezen kapkodva a levegőt, remegő lábakkal lassan indult el a fürdőszoba felé, ahol
meleg vizet engedett a kagylóba és óvatosan kimosta a vágásokat és a horzsolásokat. Szörnyű
kínokat állt ki és csak rosszabb lett, mikor fertőtlenítőszerrel kimosta sebeit.
Makulátlanul tiszta fürdőszobájának éles fehér lámpafényében vetett egy pillantást maszatos
arcára és a látványtól majdnem elhányta magát. Úgy nézett ki, mint egy rakás darált hús. Mindkét
szemhéja feldagadt és a balon szinte alig látott ki. Az arccsontja feletti vágás továbbra is vérzett.
A seb nagy volt és mély, összekellett varrnia.
Kinyitotta az orvosi szekrényét, kivett egy tűt és egy sebészcérnát. Alig bírta visszatartani
kezének remegését, de végül nagy nehezen sikerült összevarrnia a sebet. Pokolian fájt. Semmi
másra nem vágyott, csak egy forró fürdőre és alvásra. Teljesen kimerült, s mind fizikailag, mind
szellemileg szüksége volt a pihenésre.
Aztán meghallotta a lépéseket.
Egyre közeledtek a bejárati ajtó felé. Egy gyerek lépteit hallotta.
Valami azt súgta, nem szabad kinyitnia az ajtót és még a közelébe se menjen. Akarata ellenére
Nelson elindult a bejárati ajtó felé. Odanyomta fülét a faajtóra és hallgatózott. Szédült és a
pulzusa szaporán vert.
Semmi.
Nelson lenézett az ajtó aljába épített átlátszó üveglapra. Rémülten ugrott arrébb. Az üvegen
keresztül kis lábak elmosódott körvonalai rajzolódtak ki. Egy kisfiú lábaié. Gyorsan hátrált a fal
felé, s lekuporodott. Egyszerre izzadt és vacogott, miközben apró nyögések hagyták el ajkát.
Véres, szakadt inge alatt szíve majd kiugrott a helyéből, tenyere izzadt, a torka kiszáradt.
El kell tűnnie innen! Most rögtön.
Átrohant a lakáson, egyenesen a konyhába, felkapta kabátját és szinte átszakította a hátsó ajtót.
A fáradtság helyét átvette a félelem. El kell tűnnie innen! Kettesével-hármasával vette a hátsó
lépcsőket és belökte a vészkijárat ajtaját, ami a földszinti pihenőhöz vezetett.
Szorongva nézett körül. Senkit sem látott az alagsorban. Minden rendben, gondolta. Kilépett a
kapualjból az ódon épület márványpadlós, díszes folyosójára. Hirtelen könnyű gyermeki lépteket
hallott. A hátsó lépcsőn közeledtek az alagsor felé.
Megfordult, megragadta a vészkijárat kilincsét és elszántan próbálta elfordítani. Nem ment; a
vészkijárat csak belülről nyílik, s ő most az alagsorban van. Csapdába került.
– A francba! – ordította.
Zihálva lapult a falhoz, remélve, hogy a félhomályban nem vehetik észre. A lépések már a
második emeletről hallatszottak. Most értek az alagsorba. Búvóhelyéről Nelson egy kis alakot
látott keresztül suhanni a folyosón, aki egyenesen felé tartott. Egy gyerek alakja. Mozdulatlanul,
összekuporodva várt, szájában a félelem keserű ízével.
– Kukucs!
A harmadik emeleten lakó két kislány jelent meg az alkalomhoz illő szörny jelmezben. A
kisebbik odament Nelsonhoz és felé nyújtotta fekete macskákkal és tökökkel díszített,
édességekkel teli kis kosarát. Nelson ijedtében alig kapott levegőt. Elrohant a kislány mellett,
egyenesen ki a hideg éjszakába.
Jézusom, mi a fene történik velem?

Biztos csak hallucinálok, gondolta Joe Hurley, miközben Mindenszentek ünnepének bulijára
készülődött. Felvette testhez tapadó fekete ruháját, melyre fehérrel a sötétben világító csontokat
nyomtattak. Talán a sok gyógyszer, amit a kísérlet alatt adtak be neki, most fejti ki utóhatását.
Teljesen biztos, hogy nem látta Barbarát és önmagát, a társalgó képernyőjén, ahogy szeretkeznek,
és persze a lány sem szólt hozzá. A "Barbara-kazetta" biztonságban van szekrényében. Mikor
hazaért, első dolga az volt, hogy ellenőrizze.
Tehát nincs mitől tartania. Minden rendben: ma este Labraccio viszi vásárra a bőrét. De addig
is buli, hiszen Mindenszentek ünnepe van! A hallgatók óriási jelmezes banzájt szerveztek, és neki
természetesen ott a helye.
Voltak manó-, szellem-, szörny- és boszorkányjelmezek, legtöbbjük alatt egy kívánatos hölgy
rejtőzött. Hurley nagyon jól érezte magát. Végülis miért ne? Megjárta az alvilágot, épségben
visszatért, és nem valószínű, hogy mostanában újra nekivág. Ma este ágyba bújik valamelyik
szépséggel. A kamerába is új filmet tett, és...
 A fenébe! A kamera. A ma esti kísérlet. Joe az órájára nézett. Fél kilenc. Még az
előkészületekre sincs ideje, nemhogy levegye csontváz jelmezét. Utat tört a buja testek között a
kijárat, majd az előcsarnok felé.
Az előcsarnokban, a feje felett meglátta a fekete-fehér biztonsági képernyőt. Minden emeleten
található egy ilyen berendezés, hogy távol tartsa az alkalmatlankodó idegeneket. A képernyőn
azonban az ajtók és a liftek helyett, Joe megpillantotta Marcia Monaghant, pont úgy, ahogy
kazettára rögzítette: meztelenül, kéjesen vonaglott Joe Hurley alatt.
Ez lehetetlen!
Marcia egyenesen Joe felé fordította szomorú arcát. Felemelte a kezét, mintha vádlón a fiú felé
mutatna:
– Bíztam benned, Joe – mondta a kamerába nézve. – Bíztam benned!
Joe rémülten felkiáltott, majd keresztülrohant a csarnokon, ki a bejárati ajtón, s csak rohant,
rohant, úgy próbálva megszabadulni kellemetlen látomástól.
Jézusom, mi a fene történik velem?
Nyolcadik fejezet

A Taft-épület előtt a valós világban a narancsszínű telihold alatt már tartott a pogány istenek
világát idéző Mindenszentek ünnepe. A kisgyerekek, mint csintalan manók szaladtak házról-házra
és csak csokoládéval lehetett csillapítani féktelen bolondozásukat. Csontváz-, szellem- és
boszorkányjelmezük felidézte a Mindenszentek éjjele előtti kísértetjárta éjszakát. Az éjszakát,
amikor a sírok kitárják kapuikat, szabadon engedve a holtakat, és mikor maga a Sátán is feljön az
Alvilág Birodalmából, hogy táncoljon és magáévá tegye a mohó boszorkányokat. Az év ezen
éjszakáján újraéled minden egyes titkos, szent dolog, amit sok évszázaddal ezelőtt a
kereszténység megjelenésével irgalmatlanul kiirtottak.
A belső udvaron zajló orgiaszerű ünnepség már elkezdődött, és a teret ellepték a szörnyek. A
hallgatók minden évben versenyt rendeznek, ahol eldől, kié a "legszellemesebb"
jelmezköltemény. Eddig minden évben több diákot szavaztak meg az első díjra. Kegyetlen arcú
ördögök cicáztak a fekete neccharisnyába bújt züllött szajhákkal. Lepedővel a vállukon kétfejű
állatok ropták őrült táncukat a máglya körül, mialatt fülsiketítő rock and roll töltötte be az
éjszakát.
A kihalt Taft-épület gyéren megvilágított elfüggönyözött laborjában Rachel, Steckle és
Labraccio készültek David közelgő utazására, aki derékig levetkőzve ült a kerekes hordágy
szélén. Mindannyian idegesnek látszottak. Nelson és Hurley még mindig nem érkeztek meg,
pedig a megbeszélt idő már elmúlt. Nem jönnek el?
– Nem tudom, fiúk, nem lenne-e jobb elhalasztani az egészet egy kicsit későbbre. Úgy értem,
Mindenszentek éjszakája van és telihold mondta Steckle idegesen.
David Labraccio elmosolyodott. Nyugodtnak tűnt, de belül – akárcsak Joe és Nelson –
aggódott. Rövidesen kockára teszi az életét, s hosszabb ideig marad a halálban, mint előtte bárki
más. De miért? Csakhogy megakadályozza Rachel utazását? Hogy bizonyítson? De mit? Azt,
hogy ez az egész kísérlet hülyeség és abba kell hagyniuk? Megőrzi-e Nelson nevét az utókor, ha
vállalkozik a kísérletre? Legalább önmagának be kell vallania, a sok kétkedés mellett a lehetőség,
hogy megnézze, igaza van-e Nelsonnak és tényleg van-e odaát valami, túl csábító volt ahhoz,
hogy visszautasítsa. De még ha van is ott valami, miért nem vár a felfedezésével hatvan éves
koráig, vagy tovább?
Mi lesz, ha meghal? Ha nem tudják visszahozni? Akkor sohasem fogja megmászni a
Karakorum-hegységet, az Annapurnát vagy a Mount Everestet, soha nem talál majd gyógymódot
semmiféle betegségre, nem gyógyít és nem ment meg életeket, sohasem lesz szerelmes és
sohasem veszi el a nőt, akit szeret és aki gyerekeket szülne neki. Az élet folyik majd tovább
David Labraccio nélkül.
Hát legyen. David józan eszére hallgatva sohasem cserélte fel a járható utat járatlanra.
Számára az élet maga volt a pillanatnyi örökkévalóság. Nem hitt Istenben, a Teremtőben, és úgy
gondolta, a teremtés egyetlen célja, hogy létrehozza, majd elpusztítsa a teremtményeket. Ez az
elmélet tökéletesen megfelelt Dave-nek. Egyértelmű volt számára, hogy egy napon a bolygók
eltűnnek majd.
– Bocs a késésért!
Valami megmozdult az ajtónál és mindhárman idegesen kapták fel a fejüket. Még nem ért a
halogén lámpák fénykörébe, de ennek ellenére felismerték Nelson Wrightot. Mikor meglátták
összevert arcát, a lélegzetük is elakadt.
 – Nelson, mi történt veled? – David leszállt az ágyról és tett egy lépést előre, de Nelson merev,
fájdalmas arckifejezéssel intett neki, hogy már minden rendben. Mosolya egyáltalán nem
emlékeztetett a megszokott Nelson-féle mosolyra.
– Olyan rondán nézek ki, mint ahogy érzem magam? – viccelt erőtlenül.
– Igen – biztosította Steckle.
– Ki művelte ezt veled? – kérdezte Rachel. Nelson elutasítóan rántotta meg a vállát. A
mozdulatra fájdalom nyilallt belé.
– Néhány erős fiú. Idegenek. Nem érdekes.
Újabb zaj hallatszott az ajtó felől és a Halálutazók egy foszforeszkáló csontvázat láttak
besurranni a laborba. Rachel Mannus egy fojtott kiáltást hallatott. Nelson elsápadt, Steckle pedig
félreugrott ijedtében. Csak Joe Hurley érkezett meg jelmezben. Egy lebegő fekete köpenyt viselt,
alatta testhez tapadó koromfekete harisnyát, ami beleolvadt a sötétségbe és csak a félelmetesen
foszforeszkáló csontminták látszottak.
– Hol a francban jártál? – kérdezte Randy Steckle.
– Nem érzem jól magam – válaszolta Joe leverten és zaklatottan, s látszott rajta, hogy tényleg
nincs jól.
– Mi a fene történt veled? – kérdezte meglepetten, mikor meglátta Nelson összevert képén a
friss varrást.
– Elég, törődj a kameráddal!
Labraccio megpróbálta valahogy levezetni idegességét, így hát vidáman Joe felé fordult.
– Jó a jelmezed!
– Nagyszerű! És ki vagy? A Halál? – kérdezte maró gúnnyal Steckle.
– Készen állsz? – kérdezte Nelson Wright komoly, elszánt arccal.
– Én igen – bólintott David.
Nincs visszaút; mindenki itt van. Labraccio felült a kerekes hordágyra és Rachel a fiú
meztelen mellkasára erősítette az EKG-elektródokat. Rachel érezte, hogy a fiúnak minden
igyekezete ellenére vadul ver a szíve.
– Gondolj valami szépre! – mormolta a lány, alig érintve meg David mellkasát. – Segít
ellazulni – mosolygott rá megnyugtatóan.
David visszamosolygott, s Nelson észrevette az egyértelmű jelbeszédet. Szorítást érzett a szíve
körül.
Randy Steckle Labraccio fejére erősítette az EEG vezetékeit, mialatt Hurley ellenőrizte az
elemet a kamerában. Minden készen állt, Rachel felvette a nátriumpentatholos injekcióstűt.
– Kettő húsz! Ne felejtsétek el! – mondta Labraccio.
– Siess vissza és útközben vegyél reggelit! – viccelt Nelson.
– Nelson – mosolygott Labraccio s pillantásuk találkozott –, ne engedd el a kötelet.
Nelson befecskendezett húsz köbcenti nátriumpentatholt, Steckle Labraccio arcára tette az
altatómaszkot, s David elindult a halál felé.

Elődeink hite szerint mikor egy ember haldoklik, egész addigi élete lepereg a szeme előtt. David
Labraccio nem érezte, hogy haldoklik, sőt a friss levegő szinte pattanásig töltötte a tüdejét.
Ráadásul csodálatosan tiszta levegő, nem a városok piszkos, szennyezett kipárolgása. Ilyen
levegő csak a hegyekben van. Szédítő gyorsasággal pergett előtte eddigi élete.
David látta magát, ahogy egy órával ezelőtt Rachellel sétál és közben beszélgetnek. Látta,
amint szokásos reggelű távját futja; amint beveri a falkapcsokat a meredek sziklaszirtbe s egyre
feljebb kapaszkodik; ahogy kosarazik; látta, amint a haldokló nő felé hajol, majd rendbehozza a
szétroncsolódott artériát; látta, ahogy egy bicikliversenyen... várjunk csak egy kicsit!
Középiskolás kora óta nem vett részt bicikliversenyen! És akkor meglátta a régi középiskolát és a
barátait, az otthonát, egy Illinois-állambeli kis várost, ahol éppen zenekar játszott a július
negyedikei felvonuláson.
Életének fontos mozzanatai villámgyorsan peregtek szeme előtt. Meg akarta érinteni és át
akarta ölelni őket, de túl gyorsan száguldott a hívogató hegycsúcs felé.
Felismerte magát, amint szédítő sebességgel szárnyal, szabadon s szomjasan lélegzi be a tiszta
hegyi levegőt... Pontosan olyan érzés volt, mintha hegyet mászna, csakhogy ezúttal ez semmiféle
erőkifejtést nem igényelt. Fantáziájában oly sokszor megjelenő hófedte hegycsúcsok felett
lebegett. Hol lehet? Talán az Alpokban? A Himalájában? Vagy a Sziklás Hegységben? Nem tudott
rájönni, de a gyönyörű érintetlen táj látványától majdnem sírva fakadt örömében.
Életének legszebb mozzanatai jelentek meg képekben.

– Leállt a szív – jelentette ki Joe az EKG monitorra nézve.

Steckle még akkor is a mini felvevőjébe beszélt, mikor levette David arcáról az
oxigénmaszkot.
– A kezeim remegnek, mialatt leveszem az oxigénmaszkot – mondta drámaian.
– Pofa be, Steckle! – morogta Nelson és kikapcsolta a monitort. A Halálutazók szorongva
nézték, ahogy az EEG kijelzőtűi egyre laposabb hullámokat rajzolnak, jelezve, amint David
Labraccio haldoklik. Hirtelen a hullámok teljesen egyenesen futottak át a képernyőn. Agyhalál.
Rachel az órájára nézett, s feljegyezte a halál beálltának pontos idejét.
David halott.
– Na és ha nem jönne vissza? – kérdezte Nelson Racheltől halkan; gúnyos pillantást vetve rá.
– Hiányozna?
A lány nem válaszolt, de Nelson észrevette az arcán átfutó fintort. És még valami mást is.
Talán boldogtalanságot? Vagy aggodalmat David Labraccio életéért?
– Egy perc – mondta Steckle magnóra.

Énekszót hallott. Kedves gyerekhangok szálltak a hegyek felett, de a dalok szövegét nem értette.
Nem is ének volt, inkább valamiféle kántálás. Ugyanazokat a szavakat ismételték egymás után.
De miért nem érti a szavakat?

– Két perc – mondta Steckle a mini felvevőbe. – A harmadik utazás a halálba.

Hurley a monitor felé fordította a kamerát és zihálva kapkodta a levegőt. Az egyenes vonalak
helyett saját magát látta a képernyőn, ahogy barátnőinek egyikével szeretkezik. Rémülten nézett
körül. Senki sem látta? Nem, mindannyian a kísérletnek szentelik teljes figyelmüket. De
bármelyik pillanatban eszébe juthat valakinek, hogy ellenőrizze a monitort és akkor meglátják...
Úristen, iszonyatosan megalázó lenne. A képernyő elé állt, s megpróbálta eltakarni a látványt a
többiek elől.

Körülbelül tízéves kislányokat látott egy játszótéren, akik arra vártak, hogy sorra kerülhessenek
az ugrókötelezésben. Egy mondóka ritmusára tapsoltak, míg ketten forgatták az ugrálóköteleket,
amin két másik kislány meglepő ügyességgel ugrált át. Évszázadokkal ezelőttről megőrzött
gyermekmondókára tapsoltak. Az ugrókötelezéstől kellemetlen érzése támadt. De hát egy
egyszerű, több száz éves gyerekjátéktól miért van kellemetlen érzése?

– 32 fok – mondta Rachel.

Nelson elfoglalta helyét a defibrilláló lemezeknél, Steckle pedig a hűtőtakaró mellett.
 Eredményesen dolgoztak együtt, de Nelsonban tovább munkált a féltékenység.
– Mit szólnátok, ha adnánk neki még öt másodpercet? – kérdezte ravaszul Racheltől.
– Micsoda? – Rachel megdöbbenve vonta fel finoman ívelt szemöldökét.
– Vagy tízet? Miért is ne legyen tíz másodperc? Nincs sok időnk eldönteni.
– Joe, eltakarod a monitort! – csattant fel a lány. Nelson Wright majd megkapja a magáét, ha
visszahozták Labracciót. Ebben a pillanatban más dolguk van. Egy életet kell megmenteniük.
– Gyerünk, fiúk! – ráncolta össze Steckle idegesen a szemöldökét. – Nincs idő hülyéskedni.
Kettő tizenöt.
– Testhőmérséklet 33,5 fok – mondta Rachel dühösen.
Csak másodperceik vannak az újraélesztés kezdetéig. A laborban nyomasztóan feszültté vált a
légkör. Joe Hurley szorongva állt arrébb a monitor elől remélve, hogy a többiek nem fedezik fel a
képernyőn pergő szexfilmet.
Hirtelen észrevette, hogy valami nincs rendben. Míg a film miatt aggódott, a csoport
összhangja felborult.
– Mi... mi a fene folyik itt? – motyogta.
– Csend legyen! – kiáltott rá Rachel Mannus. Ő vette át az irányítást és Nelson teljesítette
utasításait. Az arca elszánt volt, érzéki ajkai vékony vonallá szűkültek és egy pillanatra sem vette
le szemét David Labraccio élettelen testéről.
Steckle megkezdte a végső visszaszámlálást.
– Tizenöt, tizenhat, tizenhét...
Az ablak felől hirtelen hangos csattanás hallatszott. Joe káromkodott egyet, Randy Steckle
tompa kiáltást hallatott, majd mindannyian döbbenten meredtek az eléjük táruló látványra.
A sötétítő felszaladt és kísérteties arcok, halott lelkek, pokolbéli szörnyek látszottak az
ablakokból. Néhány másodpercbe telt, amíg rájöttek, hogy csak a jelmezbe öltözött diákok
csoportját látják. Az idő ezalatt egyre csak telt. Joe ingerülten az ablakhoz futott és lerántotta a
sötétítőt.
– Két perc húsz másodperc – jelentette Rachel. Nelson Wright felé fordult, aki éppen a
defibrilláló lemezeket töltötte fel.
– Add át nekem! – mondta élesen.
Rachel nem követte többé Nelson utasításait és nem bízott meg benne. Volt a fiúban valami
természetellenes... valami ijesztő.
De Nelson magához szorította a lemezeket.
– Ez az én kísérletem! – vágott vissza. – 300 joule-ra töltve! Kisüt! – A lemezeket erősen
Labraccio mellkasára nyomta.

Már nem a hegyekben járt. Egy alagúton ment keresztül és közben zúgó hangot hallott. Mintha
vonattal utazna, de nem tudta biztosan. Sötét volt és semmit nem látott, ellenben különösen
tisztán hallotta az ugrálókötél csattanását és azt, ahogy a kislányok ütemesen tapsolnak egy
mondókára. Aztán a sötétből előbukkant egy arc. Egy néger kislány arca.

– Nátrium bikarbonát és adrenalin befecskendezve – mondta Rachel.

Dave még mindig nem lélegzett. Már majdnem egy perce élesztették, de még mindig nem
adott semmi életjelet. Növelték az áramerősséget.
– Hármat, négyet, ötöt, mi is jön ezután? gyenge poén volt, de Nelsonról csörgött a veríték,
mialatt Rachel ütemesen nyomkodta Dave mellkasát.
– Ötöt, befúj! – Nelson felkapta a defibrilláló lemezeket és feltöltötte őket. – 200 joule-ra
töltve! Kisüt!
 Az áram keresztül futott Labraccio testén, s az EKG monitor halk hangot adott ki.
– Megvan! Él! – kiáltotta Steckle.
– Még nincs meg! – vágott vissza Rachel, és neki volt igaza. Dave még mindig halott. Nincs
szívműködés. – Újratöltöm 300 joule-ra!
– Adjunk be atropint! – javasolta Steckle.
– Még ne! – förmedt rá Rachel.
Haja kibomlott és a homlokára tapadt az izzadságtól.
– Kisüt! – Újra David mellkasára nyomta a lemezeket, de a monitort továbbra is egyenes vonal
szelte át. – Töltsd fel a lemezeket 350 joule-ra! Töltve! Kisüt!
Semmi.
Még mindig semmi. Nincsenek életfunkciói. Igazat adott Labracciónak. Belekezdeni is kár
volt ebbe az őrült kísérletbe.
Két perc húsz másodperc! Nem kellett volna. Dave megmondta, hogy hagyják abba, mielőtt
még késő lesz! Hallgatniuk kellett volna rá! A sors keserű fintora, pont Dave Labracciónak lesz
túl késő.
– Három perc! – ordította Steckle hisztérikusan. – Már túl késő!
Egyedül Rachel őrizte meg hidegvérét.
– Újraélesztés indul! – közölte Nelson s újra David mellkasára összpontosított. – Joe, filmezz!
Joe felemelte a kamerát és a képkeresőt a szeméhez illesztette. De ahelyett, hogy David
Labraccio testét látta volna, egy meztelen nő fordult szembe vele és beszélni kezdett Joe-hoz.
– Hazudtál nekem! – mondta bánatosan.
Joe elfojtott egy feltörni készülő kiáltást, s majdnem elejtette a kamerát. Miért hallucinál?
Miért üldözik ezek a látomások? Meg fog őrülni?
– Beadom a lidocaint! – kiáltotta Rachel és David vénájába szúrta a tűt.
Semmi reakció.
– Csináljatok már valamit! – nyöszörögte Steckle szerencsétlenül.
Borzongás futott végig mindannyiukon, úgy érezték, mintha össze lennének kapcsolva
egymással és Daviddel az EEG vezetékeken és az EKG elektródjain keresztül.
Már mindent megpróbáltak – stimuláló szereket, szívmasszázst, defibrillálást – és semmi sem
használt. Labraccio halott és az is marad. A páni félelem vasmarokkal szorította torkukat. A
félelemre a három perc ötven másodperc szolgáltatott okot.
– Nelson, 360 joule-t! – csattant fel Rachel. Nelson Wright feltöltötte a lemezeket 360 joule-
ra, összedörzsölte és erősen Labraccio mellkasára nyomta őket.
Bip!
Egyszerre csak az EKG erős géphangot adott ki, majd görbék jelentek meg a monitoron. Egy
örökkévalóságnak tűnő pillanatig meredten bámultak a monitorra szinte szuggerálva, hogy újra
hangot adjon ki.
Bip! Most folyamatos, erős és egyenletes elektromos hangok hallatszottak a gépből. David
Labraccio szívműködése megindult. Már mindkét monitoron látták az életjeleket. David
Labraccio nemsokára újra köztük lesz.
– Készítsétek elő az oxigént!
– Él! – kiáltotta Joe.
– Egy milligramm adrenalint beadtam! – Nelson a vénába fecskendezte a szert.
Ezúttal sikerült az újraélesztés. David él. Nem engedték el a kötelet. Megkönnyebbülten
mosolyogtak egymásra.
– Soha többé – gondolta Joe és remegő kézzel irányította a kamerát David sápadt arcára. Soha
többé nem csinálok ilyet.
 – Uram Atyám! – nyöszörgőit Randy Steckle. – Ez meleg volt! Rohadtul meleg!
– Köszönöm neked, Istenem! – mormolta Rachel hálásan. – Köszönöm, drága Jézusom!
Nelson még mindig kezében szorongatta a defibrilláló lemezeket, s a falnak dőlt.
Megkönnyebbülten vett egy mély lélegzetet.

Mire Labracciót hazavitték és ágyba dugták, félig-meddig visszanyerte erejét, s ivott egy kicsit. A
Halálutazók köré gyűltek, hogy meghallgassák beszámolóját. David ateista, aki mindig kételyeket
támasztott a halálközeli élményekkel kapcsolatban, így véleményére több okból is kíváncsiak
voltak.
– Mit mondtál, mielőtt elaltattunk? – kérdezte Joe.
– Hooka-hey. – Ez a sziú indiánok csatakiáltása. Rendkívül férfias. Azt jelenti: jó nap.
– Jó nap ez a halálra – fejezte be Nelson. Tudta, hogy Labraccio látott és érzékelt valamit.
Nelson személyes győzelemként könyvelte ezt el a kétkedő Dave felett.
– És az volt, Dave? Milyen volt a találkozás a halállal?
De David még nem állt készen a válasszal.
– Nem is tudom, hogy halott voltam-e. Éreztem valamit... de lehet, csak egy álom volt... vagy
valami, ami benne élt az agyamban...
De Nelson Wright nem hitte el ezt a mesét.
– Az agyad halott volt, Dave – mosolygott – nem funkcionált.
– Na jó, de valami elektromos áram még keringhetett bennem...
– Az meglátszott volna az EEG-n. David, te halott voltál. Miért nem mondod el, mi történt?
Labraccio végignézett rajtuk. Steckle David felé tartotta a kis Sony felvevőt, hogy minden szót
pontosan rögzíthessen. Joe kíváncsian hallgatta, Nelson pedig "azzal" a ragyogó mosolyával
nézett rá. Rachel egy szót sem szólt, de Labraccio kiolvashatta szeméből a ki nem mondott
kérdéseket.
– Nehéz megfogalmazni – kezdte lassan. Olyan, mint egy paranoia félelem nélkül. Mintha
figyelnének.
Nelson szeme egy pillanatra megrebbent, Hurley pedig összerezzent, de David Labraccio ezt
nem vette észre.
– Lehet, hogy csak ti figyeltetek a kísérlet közben.
– Figyeltek? De hát ki figyelhetett? – kérdezte Steckle.
– A halál – jegyezte meg halkan Nelson.
– Azt nem mondtam – tiltakozott Labraccio.
– Szóval még a szkeptikus is érzett valamit, nem igaz, Dave? – Nelson Wright szeme
diadalmasan csillogott és arca kipirult az izgalomtól. – Visszamegyek – jelentette ki.
Rachel Mannus mérgesen állt fel.
– Azt már nem! Kétszer is kimaradtam.
De Nelsont már hatalmába kerítette valamiféle megváltoztathatatlan megszállottság.
– A licit négy percnél kezdődik – mondta.
Szavait döbbent csend követte.
– Négy perc? – kérdezte Rachel elakadó lélegzettel. Hihetetlenül hosszú idő.
– Igen. Labraccio három perc negyven másodpercig maradt – közölte Nelson, s rájuk
villantotta kissé eszelős mosolyát.
– De majdnem elvesztettük! – visította tiltakozva Steckle.
– Ami négy perc alatt van, az már ismétlés mondta Nelson hidegen.
– Senki sem megy és kész! – kiáltotta Steckle.
 – Négy huszonöt – mondta halkan Rachel. Állát felszegve, elszántan nézett szembe a döbbent
tekintetekkel. – Én jövök, vagy végleg kiszállok.
– Rachel segítsége nélkül elég nehezen boldogulnánk, főleg ha én is kiszállnék... – mondta
csendesen Labraccio.
– És én is – vetette közbe Randy Steckle, de Joe Hurley hallgatott.
Nelson Wright mélyet szippantott cigarettájából, zöld szeme összeszűkült, de a hideg mosoly
egy pillanatra sem fagyott le ajkáról.
– Lázadtok végre! – Haragosan tekintett a többiekre és most először emelte fel a hangját. –
Tudjátok, bíztam bennetek. Mindannyiótoknak jól jött ez az egyszerű és ragyogó ötlet, amely
csak egyszer adódik az életben.
– Hagyd már abba, Nelson! – szólt közbe Labraccio.
– Inkább te hagyd abba! – csattant fel dühösen Nelson, s arca lángolt a felháborodástól. –
Egyikőtök sem merte volna megtenni, amíg én át nem mentem. Rachel, te akarsz lenni a
következő? Parancsolj! Egyébként pedig nem érdekeltek! Ez az én ötletem. Ti csak turisták
vagytok.
A dühös kifakadás után Nelson otthagyta a sóbálvánnyá meredt Halálutazókat és kiviharzott
David lakásából.

– Talán három harmincig vagy három negyvenig én is maradnék... talán – hazudta Steckle, ahogy
Joe Hurleyvel hazafelé tartottak. Randynek semmi kedve nem volt kihívni maga ellen a halált és
kockáztatni az életét. – De négy perc huszonöt másodperc teljesen őrültség. Az ötperces határ felé
tartunk, és ez már túl veszélyes. Onnan nincs visszatérés. Most már én is kezdem kétségbe vonni,
hogy Nelson normális...
De Joe Hurley nem figyelt Steckle locsogására. Éppen egy műszaki bolt előtt sétáltak el,
amelynek kirakata tele volt televíziókészülékkel. Egy műsort sugároztak.
Joe szexfilmjeit.
Egyre több női arc fordult felé, tekintetük a lelkéig hatolva, s vádló, szomorú szavaik
hasogatták a fülét.
– Azt mondtad, szeretsz!
– Bíztam benned, Joe!
– Miért tetted ezt velem, Joe?
– Miért?
– Szemét vagy, Joe!
Aztán hirtelen Anne arca jelent meg.
– Szeretlek, Joe!
Becsukta a szemét, de akkor is látta az arcokat. Befogta a fülét, de a hangokat továbbra is
hallotta. Körülvették, fojtogatták, nem hagyták békén. Akárcsak a fúriák. Most már egész
életében üldözni...
– Hé, csontváz-haver! – Randall Steckle megrántotta a karját. – Hurley, figyelsz rám
egyáltalán?

Nelson Wright dühösen és megbántva hagyta el David lakását.

A hálátlanok, gondolta. Mindent tálcán kínált fel nekik: hírnevet, a lehetőséget, hogy részt
vegyenek az orvostudomány történetének legfontosabb kísérletében, és mivel hálálják meg?
Ellene fordulnak, mint a csalárd kutyák, akik a finom falat után gazdájuk feléjük nyújtott kezébe
harapnak.
 Labraccio a legrosszabb közülük. Legalábbis így hitte. De mióta beleszeretett Mannusba, a
barátság szart sem ér neki. Flörtölnek, szemeznek és titkolóznak. Le vannak ejtve! Nélkülük is
boldogul! Steckle és Hurley sem kellenek!
Miután gyéren bútorozott lakásába ért, levette kabátját és az ajtó mögötti fogasra akasztotta.
Fáradt volt és aludni akart. Bement a hálószobájába és a rémülettől szinte megdermedt.
A hófehér ágyneműn egy kisfiú sáros tornacipőjének nyomait fedezte fel. A lábnyomok a
párnán gúnyosan figyelmeztették Nelsont: "Semmi sincs biztonságban tőlem. Még a gyönyörű
fehér ágyad sem. Nem menekülsz. Bárhol is hajtod álomra a fejed, én ott leszek."Kutatva nézett
körül a szobában, s tudta, mit fog látni és mi fog történni.
A piros kapucnis kisfiú természetesen ott volt. Az ördögi arcú, csendes kis kölyök Nelson
hokibotját szorongatta, s mielőtt még védekező állásba helyezkedhetett volna, erősen Nelson
mellkasára és gyomrára vágott vele.
Felnyögött a fájdalomtól, térdre esett, de a kisfiú tovább ütötte, míg a hokibot kettétört a hátán.
Nelson feltápászkodott, a fiú úgy kapaszkodott belé mozgékony, erős karjaival, akár egy
pókmajom.
Nelson támolyogva, háttal az ágyra esett és a fiú, mellkasára térdelve úgy leszorította, hogy
mozdulni sem bírt. Olyan nehéznek érezte, mintha ólomból lett volna.
Mindezek után Nelsonnak be kellett vallania önmagának, hogy ismeri ezt a gyereket. Tudja a
nevét és látta már az arcát. Soha többé nem felejtheti el. Billy Mahoney. A piros kapucnis
kiskölyök neve Billy Mahoney.
A fiú rámosolygott félelmetes, pokoli mosolyával. Lassan kinyitotta a száját és Nelson felé
mutatta a szájában összegyűjtött nyálát. Aztán hagyta, hogy a köpet lassan Nelson arca felé
folyjon, s mielőtt elérhette volna a bőrét, gyorsan visszaszívta. Újra és újra megismételte ezt,
végül az arcába köpött.
Nelson Wright ordítani kezdett...
Kilencedik fejezet

Labraccio rossz szájízzel, szomjasan ébredt, s a feje úgy fájt, mintha egész éjjel kalapáccsal
doboltak volna a koponyáján. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van, de ahogy meglátta a falon a
Himaláját ábrázoló óriási posztert, amit akkor tett fel, mikor három éve elkezdte az orvosi
egyetemet, megnyugodva vette tudomásul, hogy saját biztonságos hálószobájában fekszik.
Nem volt egyedül. Furcsa, de a gyönyörű Rachel Mannus is vele volt. A szoba túloldalán állt
az ablak mellett és éppen egy takarót hajtott össze. A beáramló fény megvilágította szép fejét és
karcsú, magas alakját. – Gyönyörű, gondolta David. Egész éjjel a székben kuporgott és rá
vigyázott. Hirtelen heves vágyat érzett, hogy megölelje, de inkább elhessegette a rátörő érzést.
– Kösz, amiért itt maradtál éjszakára – mondta gyengéden.
Rachel hátradobta hosszú haját. Fáradtnak látszott, ami kislányossá tette vonásait.
Rámosolygott Labraccióra.
– Ma hajnali műszakban vagyok. Be kell mennem a kórházba. Már úgyis jobban vagy. Később
találkozunk.
A "később" szó különleges jelentéssel bírt számukra. A "később" szó a Taft-labort, a kerekes
hordágyat, a hűtőtakarót, a nátriumpentatholt és a kockázatos halálutazást takarta. A "később" a
halált jelentette Rachel számára.
– Várj egy kicsit! – David felkelt és a köntöséért nyúlt. – Ma éjjel...
– Ne most beszéljük ezt meg – mondta Rachel.
– Miért akarod mindenáron megtenni? David közelebb lépett a lányhoz, elég közel, hogy
megérinthesse, de bármennyire is szerette volna – márpedig semmit sem akart jobban – nem tette
meg.
Rachel mély lélegzetet vett, s a fiú felé fordította gyönyörű arcát. Elszántan és csendesen
beszélt, mintha valaki erővel kényszerítené rá.
– Nézd, nekem is haltak meg hozzátartozóim. Csak szeretném biztosan tudni, jó helyen
vannak-e. Ez elég egyértelmű, nem? – Sötét szemei csengve néztek Davidre.
Labraccio megrázta a fejét.
– Az igazat megvallva ez a legjobb ok, amit eddig hallottam. Rachel, figyelj rám! Van valami,
amit nem mondtam el a tegnap estével kapcsolatban... – David a megfelelő szavakat kereste. –
Én... úgy éreztem, ha tovább kellett volna mennem, lett volna... valami, ami... megvéd. Érted?
Valami...
– Megnyugtató – fejezte be Rachel és a fiú bólintott, bár a "megnyugtató" nem volt a
legalkalmasabb szó.
– Úgyhogy nem is kell átmenned – mondta ki végül.
Rachel arcán hirtelen széles, meleg mosoly ragyogott fel, ami még ellenállhatatlanabbá tette.
– Azt akarod mondani, hogy az ateista hinni kezd Istenben?
Labraccio mélyen a szemébe nézett.
– Csak azt akarom mondani, nem szeretném, ha átmennél.
Most először, Rachel Mannus nem tért ki Labraccio tekintete elől. David úgy érezte, a lány
szavak nélkül is megérti, mit érez, bár még ő maga sem volt tisztában vele. Ennek ellenére
Rachel tántoríthatatlan maradt.
– Gondold át, miről kell majd beszélnünk, ha visszahoztál – mondta könnyedén és már ki is
ment.
 A következő órákban David Labraccio magában tűnődött és hagyta, hogy érzései elragadják és
gyötörjék.
Egészen "későbbig".

Rachel gépiesen végezte kötelező megszokott munkáját az osztályon, de gondolatai a mai este
körül forogtak.
Pontosan maga sem tudta, mit érez. Nem félelem ez, de valami nagyon hasonló. Rossz
élőérzete támadt. Ma este ő is részese lesz annak a titoknak, melyet Nelson, Joe és David már
ismernek. Ma végre ő is átkel a halálba.
Négy perc huszonöt másodperc. Tovább lesz... megpróbálta kikerülni a szót, de mindig eszébe
jutott. Halál. Tovább lesz halott, mint bármelyikük eddig. Még David Labraccio is csak három
negyvenig maradt odaát. Ez azt jelenti vajon, ha tovább megy, szemtől szembe találkozhat azzal a
megnyugtató Valamivel, amiről Dave beszélt? Vagy azt jelenti, hogy a többiek nem tudják majd
visszahozni, ha ilyen hosszú ideig marad?
David. Rachel hagyta elkalandozni a gondolatait. Maga elé képzelte kedves vékony arcát és
mélyen ülő szemeit. Egészen tisztán látta, ahogy dús, majdnem széles válláig érő egyenes haja
homlokába hull. Megértette, hogy David vigyázni akar rá és meg akarja védeni. Azt azonban nem
tudhatta a fiú, miért akar ilyen makacsul szembeszállni az ismeretlennel. Talán ha tudná,
elfogadná a tényt, amiért meg kell tennie, s még a félelem sem állíthatja meg.
Mit is érzett David iránt valójában? Őszintén szólva maga sem tudta. Mindig is szerette azt a
nyugalmat, ami körülvette, szerette nyílt tekintetét és az őszinteséget, ahogyan beszélt. Felnézett
rá, mint orvostanhallgató társára s mint emberre egyaránt. De most azon kapta magát, hogy
szeretné megérinteni David haját, kisimogatni homlokából a rakoncátlankodó tincseket, s ujjai
hegyével az arcát cirógatni. Most azonban nincs ideje érzésekre. Legalábbis "addig" nem.
Rachel megállt Mrs. Ashby ágyánál. A lány mindig megkülönböztetett figyelmet és
gyengédséget tanúsított a beteg hölgy iránt, de a mai nap még különlegesebb volt. Leült az ágy
melletti székre és hűvös ujjaival átfogta az idős hölgy száraz kezét.
– Meg fogok halni. Nem kell hazudnia. – Mrs. Ashby Rachel szemeiben kutatott a válasz után.
Máskor a lány kitalált volna valami hazugságot, hogy könnyítsen a hölgy szenvedésein. Már
jobban van. Nemsokára meggyógyul. De ma más volt. Különleges alkalom. Rámosolygott a
betegre.
Az öreg hölgy bólintott.
– A hangok is ezt mondják.
– Miféle hangok? – Rachel figyelmesen hajolt előre székén.
– Azt kérdik: "Megtettél mindent? Megmondtad a családnak, hogy szereted őket?" De én... én
– Mrs. Ashby könnyekkel küszködve kimerültén hanyatlott vissza párnájára.
– Semmi baj. – Rachel gyengéden megszorította az idős hölgy sovány kezét. – Azok baráti
hangok és csak azt mondják el, amit tudnia kell.
A nő Rachel felé fordította könyörgő tekintetét.
– De mit? Mit mondanak?
– Hogy van hová mennie – suttogta Rachel. Mrs. Ashby szemét elöntötték a könnyek és
lecsorogtak meggyötört arcán.
– És maga hisz nekik? – rebegte. Rachel bólintott.
– Igen – mondta határozottan és boldogan. Hiszek nekik.

David Labraccio egész nap csak Rachel Mannusra tudott gondolni. Nem tehetett semmit; tudta, a
lány tántoríthatatlan és aggódott érte. Valószínűleg, nem tudják majd visszahozni. Nem akarta,
hogy meghaljon. Senkinek nem kívánta a halált, főleg nem Rachelnek. Érezte a lány
gyengédségét és jól titkolt sebezhetőségét. Égett a vágytól, hogy ismerje legmélyebb gondolatait.
A vonzalom egyre nőtt közöttük. David érezte és remélte, hogy vonzalma viszonzásra talál.
A nap nagy részét a város egy másik kerületében lévő atlétikai pályán töltötte, ellenőrizve
maximális fizikai teljesítőképességét. Mikor az ötödik kört futotta a salakpályán, úgy vette észre,
hogy a kísérlet után is ugyanolyan fitt fizikailag, mint máskor. Egy kicsit még fáradt ugyan, de a
reflexei majdnem normálisan működnek. Későre jár, indulnia kell, ha nem akarja lekésni a
metrót.
A csúcsforgalom lassan a végéhez ért. A metró zsúfolásig megtelt egymáshoz préselődő
hazafelé igyekvő bérletes utasokkal.
Mindannyian gondolataikba merültek, megfeledkezve a körülöttük állókról. A metrón
ugyanolyan káosz uralkodott, mint az emberek mindennapi életében.
A szerelvény lefelé tartott egy alagútba. Csak az alagút falára szerelt, időközönként felvillanó
lámpák törték meg a száguldó kocsikra boruló sötétséget.
– Hé, te faszfej! – hallatszott egy gyerekhang.
A trágár szó olyan hirtelen és meglepő, amitől Labraccio a sötétséget fürkészve hátrakapta a
fejét.
– Van tüzed? – kérdezte gúnyosan a gyerekhang. – Hát persze. Olyan a képed, mint a seggem.
Úgy bűzlesz, mint a bivalyfing.
Fény hasított a kocsiba és David meglátta őt. Egy körülbelül tízéves, csinosan öltözött néger
kislányt, hajában szorosan font szalaggal. Hirtelen félelmében levegő után kapkodva Labraccio
megbizonyosodott két dologról.
Először is, hogy a kislány hozzá beszél.
Másodszor pedig, hogy a kislány arcát halálában látta.
Körülnézett a kocsiban, és úgy tűnt, a többieket nem zavarja a kislány szitkozódása, sőt inkább
szórakoztatónak találták egy gyermek szájából a mocskos szavakat.
– Honnan ismerlek? – kérdezte, szinte félve a választól.
– Nem ismersz, te nyúlszar, te bunkóképű. Gúnyos, trágár szavak zúdultak Labraccio fejére az
ártatlan gyerekszájból. – Te véznafarkú fitymacsősz, tökfej, te lottyadttestű, nagyseggű
banánfaló...
Labraccio visszahőkölt a durva rágalmaktól és megpróbált hátrálni, de a tömeg miatt mozdulni
sem tudott, így kénytelen volt tovább hallgatni a gyermek sértéseit. Háta mögött érezte a merev
falat. Ez volt élete legszörnyűbb pillanata. Mit akarhat tőle a kislány? És miért pont tőle?
– Palimadár, ganéj, seggnyaló, tömpeorrú, törpekarú, puhapöcs, takonyarcú szarevő... – A
goromba szóáradata tovább folytatódott. – Na mi van, bőgsz? Sírj csak, sírj Davie-baby, sírj, sírj!
David látta, amint minden utas az ő megalázó helyzetén és a copfos kislány szájából oly
groteszkül hangzó trágár vicceken nevet.
– Te seggnyaló szarzsák...
A metró végre kiért az alagútból. A hirtelen éles fénytől elvakultan hunyorgott és mire újra
kinyitotta szemét, a kislány eltűnt. Körülnézett. A többi utas újra magára öltötte komoly, a
mindennapi munkától nyúzott arckifejezését és elmerült saját gondjaiban. Úgy látszott, nem
láttak és nem hallottak semmit.
De hát semmi sem történt. Egyáltalán semmi!
A metró továbbszáguldott a következő állomás felé. Egy órája esett az eső, ennek
köszönhetően a vágányok mentén a betonon tócsákban állt a víz. Ahogy az ajtók kinyíltak, David
Labraccio kirontott a kocsiból és kettesével véve a lépcsőket kifulladva hagyta el az állomás
épületét. A szíve majdnem kiugrott a helyéből félelmében, és egész testében remegett. Pulzusa
hevesen lüktetett, miközben mélyen beszívta a nedves, jeges levegőt. Gondolatai őrülten
kavarogtak és azon vette észre magát, hogy nem tudja irányítani őket.
Mi a fene folyik itt? Valahonnan ismeri ezt a kislányt. Bár a nevére nem emlékezett, abban
biztos volt, hogy nem csak halálközeli élményéből, hanem fiatalabb korából ismeri. Ez
lehetetlen! Ha ez igaz, akkor a gyerek az ő múltjából jött, ezek szerint ma már a húszas évei
közepén járó felnőtt nő. Ki ő? És mit akar tőle? Miért támadt rá olyan haragosan? A legfontosabb
kérdés pedig, hogy miért lépett elő lelke rejtett zugából?
Hirtelen világos lett előtte, miszerint ez a hallucináció nemcsak halálközeli élményéhez
kapcsolódik, hanem valami módon Nelsonhoz és Hurleyhez is. Valami nem stimmelt a
kísérletben és így szörnyen rosszul sült el. Nelson pedig nem szólt róla. Tudta, de nem szólt.
Rachel nem mehet át. Mindenképpen le kell állítania a kísérletet. Véget kell vetni ennek az
egész dolognak, mielőtt még valami olyan szörnyűség történik, amibe belegondolni is félelmetes.
Eszébe jutott valami más is. Gyerekkorából emlékezett a kislány nevére. Winnie-nek hívták.
Winnie Hicksnek.

A Taft-labor mennyezete régi volt és némelyik kisebb repedésből apró cseppekben szivárgott a
víz, míg a nagyobbakon át utat törhetett magának a zuhogó eső. Steckle és Hurley
szórakozásképpen fogadtak, melyik repedés alatt lévő vödör telik meg leghamarabb vízzel.
Rachel Mannus ezalatt felsőtestéhez erősítette az EKG elektródjait és Nelson ellenőrizte, hogy
a fecskendőket rendesen feltöltötték-e. A vödrökbe csöpögő eső hangjától eltekintve a laborban
halálos csend uralkodott. Hiányzott a megszokott pajzán diákos ugratás. Nelson és Hurley
szokatlanul levertnek látszottak, mind a ketten az őket kísértő démonokra gondoltak.
Ráadásul Nelson nem volt benne biztos, helyesen cselekszik, ha engedi Rachelt átmenni, főleg
ha négy perc huszonöt másodpercig marad. Néhányszor szólni akart Rachelnek, figyelmeztetni
őt, de végül inkább hallgatott. Nem találta a megfelelő szavakat, vagy nem merte bevallani, hogy
valami nincs rendben tökéletesnek hitt kísérletével. Egy kicsit mindkettőtől tartott.
Rachel figyelmét nem kerülte el Nelson idegessége, de az arcán lévő friss sérüléseknek
tulajdonította. Újra megverték és ezúttal még csúnyábban helybenhagyták. Szája megdagadt és
felrepedt.
– Mi történt veled? – kérdezte a lány halkan.
– Hokiztam egy kicsit – vonta meg a vállát Nelson. Nem is hazudott olyan nagyot. Csak hát
Billy Mahoney volt a csatár és Nelson a korong. – Nézd, a múlt éjjel... – kezdte zavartan Nelson,
de Rachel félbeszakította:
– Felejtsük el!
Steckle az utóbbi percben tízszer nézett az órájára. Kilenc óra negyven.
– Nincs itt Labraccio – jegyezte meg. – Tudjátok, hogy nem szokott késni.
– Bizonyára ezzel akar visszatartani – mondta Rachel, s makacsul felszegte állát, így próbálva
csalódottságát elrejteni. Számított Labraccióra; látni akarta őt, mielőtt az altatómaszkot az arcára
teszik. – De ez nem fog sikerülni. Kezdhetjük!
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne David nélkül elkezdeni – aggódott Steckle.
– Nincs szükségünk rá – mondta röviden Nelson.
Rachel Nelson remegő kezére meredt.
– Meg tudod csinálni? – kérdezte csendesen.
A fiú felvonta szemöldökét és a tőle megszokott hűvös kifejezéssel nézett a lányra.
– Bízol bennem?
 – Nem, de akkor is elkezdjük. – Rachel levette a blúzát és melltartója köré erősítette az EKG
elektródjait. Szó nélkül a kerekes hordágyra feküdt, magára húzta a hűtőtakarót és rámosolygott
aggódó társaira.
– Viszlát hamarosan – mondta, mielőtt az altatómaszk az arcára került.

Nem kellett volna leszállnia a metróról és természetesen nem kellett volna kirohannia az
állomásról. Miért is nem a teherautóval indult el? Labraccio eltévedt és egy számára teljesen
ismeretlen városrészben kóborolt, míg az idő egyre csak telt. Zsákutcákban és sikátorokban
rohangált, a kijáratot keresve. Végül, miután megnézte, van-e nála elég pénz, leintett egy taxit és
a Tafthoz vitette magát. Útban az egyetem felé újra és újra szörnyű gondolatok rohanták meg.
Abban a pillanatban, mikor eszébe jutott Winnie Hicks neve, egy fontos mozzanat a helyére
került és kezdett összeállni a kép, bár még mindig hiányzott néhány momentum. Labraccio
megértette, mi volt az a furcsa érzés, ami ennek az eszelős kísérletnek az első pillanatától kezdve
zavarta. Miért is nem jött rá hamarabb? Nelson és Hurley nagyon furcsán viselkedtek halálközeli
élményük után. Valamit titkolnak, ebben biztos volt. Valamit azzal kapcsolatban, amit odaát
tapasztaltak és amit Rachel Mannus is tapasztalni fog, hacsak nem ér oda időben.
Bárcsak ne lett volna Rachel olyan önfejű! Meg kell akadályoznia, hogy átmenjen. Vissza kell
hoznia mielőtt még ő is célpontja lesz annak a valaminek, ami odaát vár rá!
A taxi megállt a Taft előtt és David az épület oldalában lévő titkos bejárathoz rohant. Túl sokat
késett, már háromnegyed tíz volt. Átvágott a körkupolás fedett csarnok márványpadlóján,
végigszaladt a Taft-laborba vezető folyosón és nem érdekelte, hogy valaki meghallhatja.
Rachel mozdulatlanul és holtsápadtan feküdt az ágyon. Halott volt.
– Mióta halott? – kérdezte kifulladva.
– Egy perce – mondta Steckle.
– Elkezdjük az újraélesztést.
– Nem, még nem – mondta mérgesen Nelson.
– Melegítsd fel a takarót! – adta ki az utasítást Labraccio. – Testhőmérséklete?
– 30 fok.
– Még nem látott eleget odaát – morogta Nelson.
– Csináld, amit mondok! – ordította Labraccio és Nelson vonakodva fűtésre állította a takarót,
miközben gúnyosan Davidre mosolygott.
– Ne várj csókokat ezért! Nem fog megdicsérni érte.

Nem volt alagút és fény sem, de az ötéves Rachel Mannusnak egyik sem hiányzott. Boldoggá
tette, hogy a mamája mosolyog és ő ott lehet az összejövetelen. Szerette a partykat, még akkor is,
ha nem az ő születésnapját ünnepelték. Egy hatalmas amerikai zászlót akasztottak a falra és a
mami jeleket festett mellé. Rachel még túl kicsi volt ahhoz, hogy el tudja olvasni, de a Mami
megmondta, mi van odaírva: "Isten hozott itthon, apa!" Rachel látta a nagynénjeit, nagybátyjait,
nagyapját és nagyanyját, ahogy táncolnak a zenére és látta az óriási finom csokoládétortát, amire
rózsaszín cukormázzal ráírták: "Apa".
És ott volt az a magas, csinos, különös férfi, akire a kicsi Rachel nem emlékezett, de egyből
megszerette, mert kék szeme úgy csillogót, mint Jézus Urunké az emeleti előcsarnokban lévő
képen, mert a férfi felemelte és megcsókolta, s mert gyönyörű ragyogó gombos és színes stráfos
egyenruhát viselt. Megérintette a gallérján levő ezüstjelvényt, ami úgy nézett ki, mint egy
léggömb, de a férfi elmagyarázta neki, hogy az egy ejtőernyő, a 101-es Légideszant Hadosztály
jele, és büszkén viseli.
 Elmondták neki, hogy a férfi az apukája, és régebben itt laktak a mamájával együtt, de Rachel
születése után el kellett mennie harcolni egy Vietnam nevű helyre. És most annyi idő után végre
itthon volt, ünnepeltek és Rachel nagyon boldognak érezte magát. Az apukája hazatért.

– Várjuk a testhőmérséklet emelkedését – mondta Steckle a magnóra. – 31 fok. A negyedik

kísérletet félbeszakítottuk. Miért, Dave?
– Miért nem kérdezed inkább dr. Halált? – morogta Labraccio, miközben dühös pillantást
vetett Nelsonra. Nelson lesütötte a szemét.
– 32,5 fok – jelentette Randy.
– Mi történt, Nelson? – Labraccio olyan gúnyosan kérdezte ezt, hogy Nelson biztos volt
benne, sejt valamit. Talán őt is üldözi valami.
– Semmi – vonta meg a vállát. – Csak egy kicsit hamarabb hozzuk vissza Rachelt.
– Ugyan már, fiúk – szólt közbe Hurley. Hagyjátok abba! Gondoljatok Rachelre!
– Joe-nak igaza van – helyeselt Steckle. – 33 fok. Készüljünk fel.
Ha az újraélesztés simán megy, Rachel körülbelül egy perc múlva újra köztük lesz.

Csendben játszott a babájával, mialatt a mami vasalt, de hirtelen unatkozni kezdett. A papájával
akart lenni, aki az emeleti fürdőszobában volt. Talán borotválkozik. Néha megengedte Rachelnek,
hogy borotválkozás közben nézze. Szerette nézni. Szerette a palackból kibuggyanó borotvahab
illatát, ami úgy nézett ki, mint a tejszínhab, és a sima csíkot, amit a borotva pengéje hagyott apa
arcán. Szerette a borotvaszesz édes illatát, ami megcsapta az orrát, mikor apa, sima arcát az
övéhez dörzsölte. Megnézi, mit csinál apa.
Rachel felállt és óvatosan lefektette a babáját, aztán felemelte a kis csörgődobot, amit apától
kapott, majd elindult a lépcsőn felfelé. Ahogy elhaladt a konyha előtt, érezte a frissen vasalt
keményített ruhák illatát és látta csinos sötéthajú édesanyját, amint a vasalódeszka fölé hajol.
Rachel dobolt egyet csörgődobján. Tetszett neki a kis dob, körülötte az apró cintányérokkal, és
szerette vidám csilingelősüket.

Valami nincs rendben. Nelson Wright Rachel mellkasára nyomta a defibrilláló lemezeket és a 200
joule keresztülfutott a lány testén, egy pillanatra felemelve őt az ágyról. Semmi életjel. A
monitorokon továbbra is egyenes vonal futott.
– Semmi – motyogta verejtékezve Nelson. Emeljük 300 joule-ra.
– 300. Töltve van. – Labraccio feltöltötte a lemezeket.
– Kisüt! – Nelson újabb, az eddiginél erősebb árammal sokkolta. – Még mindig semmi.
Töltve! Kisüt!
– A francba, nem megy!

A lépcső hosszú volt és magas. A kis Rachel nem emlékezett rá, hogy ilyen hosszú és magas
lenne. Fellátott a tetejéig, ahol Jézus Urunk képe volt felakasztva a folyosó falára. Kék szemei
kicsit szomorúan, kedvesen tekintettek mindenki re. Mami azt mondta, nem történhet semmi
bajunk, mert Jézus mindig vigyáz ránk. Pici lábai hamar elfáradtak, de azért tovább ment. Az
apukájával akart lenni, és apa a fürdőszobában volt. A lépcső tetejéről nem látott be a
fürdőszobába, az ajtó csak résnyire volt nyitva. Ki kellett nyitnia, ha be akart menni.

Még mindig semmi. Egy rohadt jel sem. Egyetlen életjel sem. Egyenes vonal. Nelson keményen
dolgozott.
 A mennyezeten átcsorgó vödrökbe csöpögő víz olyan hangosnak tűnt, mintha egy zenekar
összes dobosa itt gyakorolt volna.
Az EKG egy kis géphangot adott ki.
– Megvan! – ordította Nelson lelkesen.
– Nincs meg! – mondta zordan Labraccio. A monitor még mindig egyenes a vonalat mutatott.

Rachel most már látta apát a félig nyitott ajtón át. Háttal állt neki, de nem borotválkozott. Kis
kezével belökte az ajtót.
– Ne! – Mami jött fel Rachel mögött a lépcsőn. Megmarkolta a kezét és keményen elrántotta
az ajtótól. A csörgődob kiesett a kezéből és a lépcsőre repült. Miért bántja őt a mami? Rachel a
rémülettől és a zavartól sírva fakadt.
Apa kirohant a fürdőszobából, félrelökte őt és mamit. Mielőtt még megállíthatták volna,
lerohant a lépcsőn lerúgva a csörgődobot, amely a földszintig gurult. Apa kirohant a házból és a
mami utána. Mami is sírt, akárcsak Rachel. Miért sír a mami?

– Gyerünk, Nelson. Csak így tovább. – Randy Steckle, hogy levezesse idegességét, fecsegni
kezdett. – Mindjárt sikerül.
– Töltsd fel 360 joule-ra! – adta ki az utasítást Nelson. – Kisüt! – Rachel mellkasára fektette a
lemezeket és a lány teste felemelkedett. Az EKG megrezzent és a gép búgó hangot hallatott.
Hirtelen pislákolni kezdett a fény, majd a generátor és a konnektor, amelybe a defibrillátor volt
bedugva, szikrázni kezdett. Kellemetlen égett szag terjengett, a generátor működésképtelenné
vált.
– Mi a fene ez? – ordította Nelson. – Majdnem sikerült! – Kétségbeesetten nézett a monitoron
lévő egyenes vonalra.
– Kiment az áram, talán a biztosíték – válaszolta Labraccio, miközben ellenőrizte a
generátorszekrényt. Egyből világosan látta, mi a probléma. A mennyezetről csöpögő víz eláztatta
a kapcsolótáblát és rövidzárlatot okozott.
– Az akkumulátor! – kiáltotta megkönnyebbülve Steckle. – Joe, ugye feltöltötted?
– A francba! – zihálta Hurley. Saját problémái annyira elfoglalták, hogy megfeledkezett az
akkumulátorról. Nem tudják feltölteni a defibrillátort. Labraccio gyorsan kihúzta a dugót a
nedves konnektorból, átrohant a terem másik végébe és egy száraz konnektorba dugta.
Összedörzsölte a lemezeket, de nem történt semmi. A hirtelen áramhullám lökés miatt kiégett a
biztosíték. A defibrillátorra nem számíthatnak. Mi az ördögöt csinálnak a defibrillátor nélkül?

Meg volt ijedve. Miért sír a mami? A könnyek végigfolytak az arcán, ahogy édesanyja után
indult. A lépcsőkorlátba kapaszkodva lassan tudott haladni rövid dundi lábai miatt. Mikor leért a
lépcső aljába, észrevette, hogy a bejárati ajtó nyitva van. Rachel látta, amint a mami – még
mindig sírva, kötényben – az utcán szalad autójuk felé. Rachel rémülten követte.

– Újraélesztés indul! – kiáltotta kétségbeesetten Nelson. – Steckle, a maszkot!

Randy Rachel arcára tette az oxigénmaszkot és ütemesen pumpálta a levegőt, miközben
Nelson a mellkasát nyomkodta. Egy kicsit megzavarodtak a defibrillátorral történtek után.
– Egyet, kettőt, hármat, négyet, befúj!
– Pulzus nincs – mondta Steckle, ellenőrizve a monitorokat.
Labraccio előrehajolt és Rachel élettelen szívére helyezte a sztetoszkópot. Semmit nem hallott.
Úgy hangzott, a mami sikítozni kezdett a hirtelen dörrenés hallatára. Rachel még jobban sírt. Az
egész annyira ijesztő volt. Félt és egyedül érezte magát. Még soha nem maradt egyedül. Mami
soha nem hagyta őt egyedül, de most nem törődött a kislányával, aki botladozva próbálta utolérni.
Mami apa autójához rohant és egyfolytában sikoltozott.

Labraccio számításba vette a lehetőségeket. A defibrilláló lemezek nélkül majdnem reménytelen

a helyzet; Rachel Mannus nem reagált a szívmasszázsra és az oxigénre sem. Ellenőrizte a
monitorokat.
– Gyerünk már, Nelson! Találj ki valamit! Joe, vedd át!
Hurley előrelépett, hogy átvegye a szívmasszázs ritmusát, Nelson pedig kelletlenül lépett
vissza. Még nem elég erős, hogy ellentmondjon Davidnek, aki szemmel láthatóan átvette az
irányítást.
– Már négy perce van odaát – jelentette be Steckle idegességtől remegő hangon.
Nelson megragadta a műszerkocsin lévő üveget és beleszúrta a steril fecskendőt.
– Adjunk be neki bretiliumot – mondta kipréselve a levegőt a fecskendőből.
– Ne! – lihegte Steckle. – A bretilium nagyon erős szer, nem lehet előre tudni, a beteg teste
hogy reagál a hirtelen adagra. – Ne csináld! Megölheti!
– Nincs más lehetőség – erősködött Nelson. Megfogta Rachel élettelen karját és ujjaival
kereste a vénát.
David Labraccio áthajolt a kerekes hordágyon és Nelson tekintetét kereste. Mikor tekintetük
találkozott, David könyörgő, halk hangon így szólt:
– Nelson, kérlek... ne!
A két barát egy pillanatra mélyen egymás szemébe nézett és szavak nélkül is megértették
egymást. Nelson óvatosan visszatette az injekcióstűt a műszerkocsira és hátralépett.
– Hozd vissza te! – mondta Labracciónak.

Rachel látta a lyukat a kocsi szélvédőjén. Kicsi, tökéletesen kerek lyuk volt. Minden irányba kis
repedések ágaztak szét belőle sugár alakban. A szélvédőüveget mindenhol vér borította. Sok piros
vér. A kis Rachel csak nézte, ahogy a vér az üvegről a műszerfalra csorog. Aztán újra látta, amint
a mami rákiabál és elrántja az ajtótól. Látta, ahogy édesapja lerohan mellette a lépcsőn. Újra
hallotta azt a hangos zajt és a mami sikítozását. És a kislány csak arra tudott gondolni, mindezért
ő a hibás.

David Labraccio remegő kézzel vette le az oxigénmaszkot Rachel arcáról. Erősen befogta a lány
orrát és száját Rachelére tette, majd levegőt fújt a tüdejébe. Aztán újra és újra megismételte. A
szakadó eső hatására a mennyezeten lévő repedések egyre szélesebbek lettek, és a víz szinte
ömlött a csordulásig telt vödrökbe. Fülsiketítő zaj töltötte be a termet. Az eső teljesen elnyomta
Labraccio lélegzetének hangját. A három orvostanhallgató sóbálvánnyá meredve reménytelenül
nézte, ahogy David Labraccio szájból szájba élesztést ad Rachel Mannusnak.
– Hallok valamit – suttogta hirtelen Steckle. Csitt! Maradjatok csendben! Nelson és Hurley a
monitorokra nézett. A képernyőre Visszatértek az életet jelentő görbék. A gépi hang egyre
erősebb és szabályosabb lett.
– Oxigént! – kiáltotta boldogan Labraccio és Hurley visszatette Rachel arcára az
oxigénmaszkot. Csak álltak és nézték, hogyan párásodik be a maszk. Rachel leheletétől a pumpa
ki-be mozgott. Milyen gyönyörű, varázslatos látvány! Szinte szédültek a megkönnyebbüléstől.
– Visszatért – mondta Labraccio és elégedetten elmosolyodott. Nelson Wright elfojtott
zokogása hallatszott.
Tizedik fejezet

Csak egy órája, hogy Rachel Mannust visszahozták, de mindannyiuk számára egy
örökkévalóságnak tűnt. A hosszúra nyúlt újraélesztés kiszívta belőlük az erőt; a megerőltetés alól
felszabadult váll- és nyakizmokat pihentetni kellett.
Labraccio rögtön magyarázatot akart kérni Nelsontól, de nyugalmat erőltetett magára, s amíg
Rachel nem érezte elég erősnek magát, hogy a női WC-ben megmosakodjon, nem szólt semmit.
Végül egyedül maradtak a körkupolás csarnokban a falfestmények alatt és halkan beszélgetni
kezdtek.
– Még mindig nem értem, miért állítottad le a kísérletet – mondta Randy Steckle.
Labraccio mély lélegzetet vett. Arra várt, hogy valaki feltegye ezt a kérdést.
– Figyeljetek – kezdte halkan. – Még általános iskolában egy osztályba jártam egy Winnie
Hicks nevű lánnyal. Mindig... mindig kicsúfoltuk őt, ahogy a kisgyerekek szokták egymást. Ma a
metrón hallom, hogy valaki a nevemen szólít és trágár szavakat kiabál. Undorító, obszcén
szavakat. Megfordulok, és Istenemre mondom, ott áll előttem tízévesen.
Nelson Wright összerezzent, de nem szólt semmit. Joe Hurley aggódó arccal figyelt. Csak
Randall Steckle-nek volt kedve gúnyolódni, mivel ő nem kockáztatott semmit.
– Valószínűleg hallucináltál. Talán elaludtál és álmodban képet kapott elfojtott bűntudatod.
– Nem, nem álmodtam – rázta meg a fejét Labraccio.
Hurley előrelépett, zavartan megköszörülte a torkát és elhatározta, ő is megszabadul
kellemetlen titkától.
– Fiúk, én is láttam néhány különös dolgot a múltamból. – Kényelmetlenül nevetett. – De azt
hittem, agyi károsodás.
Steckle szeme felragyogott.
– Ezt kazettára kell vennem! – mondta türelmetlenül hadonászva a magnóval.
– Kapcsold ki, Steckle – förmedt rá Joe. – Ez magánügy.
Randy vonakodva nyomta le az "állj" gombot.
– Gyerünk, Joe, mondd el! – bátorította Labraccio. Nelsonra nézett, aki távolabb állt, és
látszólag nem kívánt részt venni a társalgásban. Ennek ellenére minden szóra figyelt.
Hurley zavarban volt; elpirult és nem nézett a többiek szemébe.
– Azok a nők üldöznek... akiket tudtuk nélkül vettem videokazettára. Mindannyian... tagjai a
Joe Hurley videotékának. – Képtelen volt, vagy nem akarta folytatni.
Labraccio bólintott, majd jelentőségteljesen Nelson Wright megdagadt orrára és felszakadt
szájára nézett.
– És téged, Nelson? – kérdezte halkan. – Téged ki üldöz?
Nelson megvonta a vállát és mélyet szippantott cigarettájából.
– Nem nagy ügy. Billy Mahoneynak hívják. Nyolc éves kölyök, akit az iskolában ugrattunk.
– Nem nagy ügy, mi? – Labraccio hangja megtévesztőén nyugodtan csengett. – Akkor miért
nem mondod el, mi történt az arcoddal?
Nelson elmosolyodott, amitől a hideg futkározott mindhármuk hátán.
– Néha túlzásba viszi a kis csibész.
A beállt csendben a többiek megpróbálták felfogni azt a szörnyűséget, amit hallottak. Aztán
Randy Steckle zihálva így szólt.
 – Várj csak egy kicsit! Addig még értem, hogy Dave elszundít a metrón, és Mr. Perverznek is
beugrik néhány emlékkép, de te azt állítod, hogy ez a kölyök fizikailag bántalmaz. Ez már nem
hallucináció, ez már lehetetlen.
– Ezek szerint az egész labor álomkép, nemdebár? – mosolyodott el fájdalmasan felrepedt
szájával Nelson.
– Ez hátborzongató – motyogta Hurley. Nelson ingerülten felhorkant.
– Hátborzongató? Borzongani akartok? Átéltük a halált és valahogy fizikai valóságukban
elevenednek meg bűneink.
A mosoly eltűnt az arcáról. – És most üldöznek minket – fejezte be.
Végre kimondta.
Megoldódott a rejtély. Most megfizetnek azért, mert pimaszul behatoltak az istenek tiltott
birodalmába és olyan tudásra áhítoztak, amely nem illeti meg őket. A tudomány nevében
jogtalanul feszegették az ismeretlen határait, és most viselniük kell a következményeket.
A "határsértés" miatt bűnhődnek titokzatos módon, elmúlt bűneik fizikai valójukban kísértik
őket. Olyan ez, mintha egy űr-baktérium potyautasként visszatért volna egy általuk irányított
űrhajóval. Lehet persze, hogy ez túlzás, de a sebek Nelson arcán nagyon is valósak.
– Mióta tudod ezt? – kérdezte halkan David. Nelson habozott.
– Már Joe útja után gyanítottam – vallotta be. Ez hihetetlen! David Labraccio dühbe gurult.
– Szóval már az én utam és Rachel útja előtt is tudtad? – ordította vadul. – Egy szót sem
szóltál róla!
– Ez hiba volt, Nelson – mondta csendesen Randy.
– Jézusom, és még mi vagyunk orvosok... tudósok! – kiáltotta vissza Nelson.
– Tudósnak mered nevezni magad? – Randall Steckle hangja remegett a felháborodástól. –
Felelőtlen, erkölcstelen és etikátlan volt eltitkolnod, amit tudtál!
– Figyeljetek! – mondta Nelson Wright halkan. – Lehet, hogy Rachel Mannus tudja a választ
életre, és halálra. Öt percig volt odaát. Ha most Rachel úgy jön ki a mosdóból, hogy tudja a
választ, az egész világ őt imádja majd. Cigarettájával David felé bökött. – Ahogyan te is –
suttogta gúnyosan.
Labraccio mérgesen sarkon fordult és a női mosdó felé indult, de a válla fölött még odavetette:
– Meg kellett volna mondanod, Nelson.
– Akkor soha nem mertetek volna átmenni – szólt vissza az mogorván. Hátat fordított
Hurleynek és Steckle-nek, majd szó nélkül elhagyta az épületet.
Randy és Joe rémülten néztek egymásra.
– A kurva életbe! – suttogta Hurley.

Rachel fejét felszegve, a festők által felaggatott műanyag védőlapokat kikerülve vágott át a
mosdóhoz. Mindkét csapot megnyitotta és várta, hogy folyni kezdjen a víz. A mocskos lé alig
csorgadozott a régi csapokból. Remegve nézte, ahogy a rozsdás, állott víz lassan a kagylóba
csepeg. Olyan volt, mint a vér.
Semmi nem úgy történt, ahogy várta. Mindazok az értesülések, amelyeket a halálból
visszatértektől szerzett és gyűjtött össze jegyzetfüzetébe, mindazok a gondolatok, melyeket a
tanatológiáról szóló könyvekben olvasott, teljesen eltértek saját halálközeli élményétől. Nem
látott sem fényt, sem alagutat, sem kertet. Az elhunyt hozzátartozók hívogató kitárt karjai és a
kedves arcok helyett Rachel csak a borzongásra emlékezett.
Egy iszonyatos, vérrel teli rémálomra, amelyben újra átélte a napot, mikor édesapja szolgálati
fegyverével véget vetett életének. Újra átélte élete legszörnyűbb napját. Nem úgy történt, ahogy
kellett volna. A beszámolókban, amelyeket Rachel hallott vagy olvasott, ilyen félelmetes
élmények nem szerepeltek. Gyönyörű élményre számított, és arra, hogy tanul valami újat, ami
közelebb viszi a válaszhoz. Ehelyett itt áll válasz nélkül az összeomlás határán, bűnösnek érzi
magát és... fél.
– Rachel, minden rendben?
Felismerte Labraccio hangját, de még nem volt felkészülve a többiekkel való találkozásra.
– Igen, semmi baj – mondta türelmetlenül, enyhe célzással a hangjában, hogy egyedül akar
maradni. Visszafordult a mosdóhoz. Végre tiszta víz folyt a csapból és megmoshatta arcát.
A műanyag lapok megrezzentek mögötte. Rachel hirtelen úgy érezte, nincs egyedül.
– Mondtam már, hogy jól vagyok – szólt oda ingerülten. Gyűlölte, amikor a fiúk ennyire
vigyáznak rá. Senki sem válaszolt, de inkább érezte, mint látta, hogy valaki van a lapok mögött és
egyre közelebb jön hozzá.
– Hagyjatok már békén! – Ki a fene az? Labraccio? Vagy Hurley, a szatír? Most már tényleg
mérges volt.
Megtörölte a szemét és a kagyló fölött lévő megrepedt tükörben meglátta önmaga és a
zuhanyzó torz képmását. Ki van ott?
Feszülten meredt a tükörbe, de megfordulni nem mert. Nem látott semmit. Csak érezte, hogy a
törött üvegen homályosan kirajzolódó alak mögötte áll. Hirtelen mintha jeges kéz markolta volna
meg szívét. Tudta, ki az.
Az apja. És bizonyára nagyon mérges rá.

Nelson kétségbeesett igyekezettel dolgozott, hogy a retesszel biztonságosan be tudja zárni az

ajtót. A hosszú fekete, erős acélból készült rendőrségi retesz furcsán mutatott a megmunkált fehér
faajtó előtt, de ebben a pillanatban ez volt a legkisebb gondja. Megfelel a célra. Ezen még egy
tank sem tudna áttörni. De Billy Mahoney sem.
Izmai görcsbe rándultak; a kimerültségtől és a félelemtől verejtékezett. Régi énje azonnal
levette volna nedves, átizzadt ingét, lezuhanyozott volna és tiszta ruhát vett volna fel. A régi
Nelson Wright azonban nem létezett többé. Nem törődött saját higiéniájával és az őt körülvevő
makulátlan tisztasággal sem. Gondolatai egyre csak Billy Mahoney körül forogtak.
Ellenőrizte, hogy a hátsó ajtón jól működik-e a biztonsági zár és az ablakok zárva vannak-e,
majd törökülésben a nappali közepére telepedett. Félelemtől izzadó kezében szorongatta a
csavarhúzót, amivel a reteszt az ajtóra erősítette. Már csak Billy Mahoney rá várt.
Ma este nem fog aludni. Felkészül a méltó fogadásra. Nelson hangos dacos nevetése
félelmetesen visszhangzóit a hatalmas barlangszerű lakásban.
– Gyere, Billy Mahoney! Gyere! Mutasd meg, mit tudsz!
A csavarhúzó fejével monoton ritmusban kopogott a padlón.
– Gyere, te kis szemét! Most megmérkőzünk!

Rachel Mannus végül néhány órára nyugtalan álomba merült. Néha felriadt s nem tudta, álmodik-
e vagy ébren van. Hirtelen zajt hallott, felült az ágyban és meglátta David Labracciót, amint
néhány párnát és takarót vesz ki a szekrényből, hogy megágyazzon magának a nappali heverőjén.
Odakint még mindig sötét volt. Rachel nem tudta, hány óra lehet, de azt igen, hogy nem aludt
sokáig.
– Hogy vagy? – kérdezte David gyengéden. Rachel nem szólt semmit. Gondolatai máshol
jártak. Választ akart kapni a kérdéseire.
– A múltban elkövetett bűnök állnak bosszút rajtunk? – kérdezte egyenesen.
David sajnálkozva nézett rá. Tehát mint mindannyiukat, Rachelt is kísérti valamilyen múltbéli
bűn.
 – Nem tudom – felelte kertelés nélkül. – Még nem tudom miként működik mindez. De ha
valamit látsz, szeretném, ha elmondanád.
Rachel szó nélkül bólintott.
– Ha bármi baj van, csak szólj a doktor bácsinak! – Labraccio elmosolyodott, jelezve, hogy
akármi történik is, a lány számíthat rá.
Rachel újra bólintott és visszafeküdt a párnára, de nem hagyta nyugodni a gondolat, miszerint
a fiú tud valamit.
– Azok az emberek kísértenek, akiket megbántottunk? – suttogta.
– Történt valami éjjel? – kérdezte gyorsan David. – Valami, amit szeretnél elmondani?
– Nem, semmi.
David habozott, remélve, hogy a lány kitárulkozik és elmondja neki, ami bántja. Bármi történt
is odaát, Rachelt szemmel láthatóan megrémítette. Szüksége volt valakire, akivel megbeszélheti.
De a lány elfordította a fejét és bármennyire fájt is, David nem tudott rajta segíteni.
– Na jó, próbálj egy kicsit aludni – mondta végül. – A másik szobában leszek, ha szükséged
lenne valamire.
Megállt Rachel asztalánál és vetett egy pillantást tanatológiával foglalkozó könyveire. A
Haldokló. Halál és haldoklás filozófiája. Visszatérés. Ezeken kívül még több hasonló témájú
folyóirat és Rachel által írt jegyzet hevert mindenfelé a lakásban.
– Nem baj, ha megnézegetem ezeket? – kérdezte. Rachel bólintott és David összeszedett
néhány könyvet meg jegyzetet, majd átment a nappaliba.
Hurley és Steckle aggódva vártak rá a másik szobában.
– Hogy van? – kérdezte Randy, miután Labraccio belépett.
David megrázta a fejét. – Nem tudom. Azt hiszem, titkol valamit.
– És mit? – kérdezte Steckle makacsul. – Dave, mindent elmondtál, amit tudsz?
A feltételezés, hogy Rachel megosztotta vele tapasztalatait és nem szól róla a fiúknak,
felháborította Labracciót.
– Persze. Mit képzeltek? – fakadt ki mérgesen.
Steckle visszakozott és békülékenyen emelte fel a kezét.
– Nézd, most az a legfontosabb, hogy őszinték legyünk egymáshoz. Egyedül hagyhatunk?
Labraccio szó nélkül bólintott.
– Akkor mi most lelépünk. Gyere, Joe!
David bezárta az ajtót s ledőlt olvasni. A fürdőszobában Rachel Mannus behunyta szemét és
megnyugvásért fohászkodott.

Bármennyire is szeretett volna, nem tudott ébren maradni. Feje minduntalan előrebukott, a
reflexszerű rántástól nyaka fájni kezdett és végül elnyomta az álom. A nehéz csavarhúzó
kicsúszott a kezéből.
Álmodott.
Először ugyanazt a gyönyörű álmot látta, amit odaát. Újra barátaival futkározott a mezőn,
majd bújócskáztak. Még mindig kerestek valakit, miközben a távolban álló fák felé futottak.
Nelson szaladt elöl, Rex boldogan ugatott és állandóan ott lábatlankodott körülöttük. A nap forrón
tűzött és minden olyan gyönyörű volt.
– Aki bújt, aki nem, megyünk!
– Gyere elő, bárhol is vagy!
De a "valakit" visszatartotta a félelem és továbbra sem jött elő.
 Elérték az erdőt és a göcsörtös gyökerek között botladozva keresgélni kezdtek. Rex egy magas
tölgyfához rohant, felágaskodott mellső lábaival a fa törzsére és izgatottan ugatta a lombokat.
Megérzett valamit, talán egy kis állatot.
– Rex? – szólította Nelson. – Mit találtál, kiskutyám?
Mindannyian a fa teteje felé néztek. Egy piros kapucnis kisfiú kuporgott a lombok között,
szorosan a vastag ághoz lapulva, rémülten nézett le rájuk.
– Billy Mahoney!
– Gyere le, Billy!
– Gyere, nem bantunk!
De a fiú még szorosabban lapult az ághoz. Jobban ismerte őket, semhogy bízzon bennük. Nem
fog lejönni. Rex csak ugatott és Nelson egy, a célra megfelelő követ keresett. Megmarkolta...
Nelson felriadt álmából. A nappali padlóján találta magát, és keze üres volt. Hová lett a
csavarhúzó, amit a kezében szorongatott? Felnézett és...
Billy Mahoney magasodott fölé apró kezében Nelson csavarhúzóját tartva. Mielőtt még bármit
is tehetett volna, a kisfiú felemelte a nehéz szerszámot és Nelson fejére sújtott vele, akinek még
kiáltani sem maradt ideje.

Rachel felébredt. A nap korai sugarai bevilágítottak hálószobája ablakán. Végül biztos
elaludhatott és álmatlanul hánykolódott pár órán át. Felhajtotta a takarót és meglepetten vette
észre, hogy utcai ruha van rajta. Labraccio ezek szerint ruhástól dugta ágyba tegnap este.
Remegve kelt fel. Még gyengének érezte magát és a defibrilláló lemezek nyomai fájtak
mellkasán. Zsibbadtan mosta meg arcát és fogát, majd elővett a szekrényből egy vállkendőt és
magára terítette.
Szörnyen nézett ki, de egy életbevágóan fontos dolgot kellett elintéznie.
Zajt hallott a hálószobából, és szeme sarkából egy pillanatra látott is valamit.
Lélegzetvisszafojtva fordult hátra. Sehol semmi. De Rachel Mannus biztosan tudta, hogy állt ott
valaki. Valaki, aki figyeli és akar valamit tőle.

Labraccio még mindig a heverőn olvasott. Le sem hunyta a szemét egész éjjel. Ahogy Rachel a
szobába lépett, letette a lány jegyzetfüzetét és megkérdezte tőle, hogy van.
– Elkésem. Később majd találkozunk – mondta egyszerűen és az ajtó felé indult.
David lelökte magáról a takarókat és kikászálódott az ágyból.
– Várj egy percet! Hová mész?
– Sietnem kell! Beszélnem kell a nénivel! – hadarta izgatottan és rá sem nézett a fiúra.
– Kivel? Várj...
De Rachel már szaladt is lefelé a lépcsőn. Labraccio utána akart menni, de észrevette, hogy a
cipője nincs a lábán. Mire felvette őket és belebújt a dzsekijébe, a lány már régen az utca sarkán
lévő buszmegálló felé tartott. Labraccio még látta, ahogy felszáll a buszra és az ajtók bezáródnak
mögötte.
– Rachel! Rachel, várj!
De az arcába áramló kipufogógáz jelezte, hogy a lány elment.
– A francba!

Rachel végigszáguldott a kórház folyosóján a kórtermek felé.

– Jó reggelt, Rachel! – köszöntötte csodálkozva a főnővér. Még soha nem látta őt ilyen
állapotban. A haja kócosan lógott, vállkendője úgy úszott utána, mint egy királynői palást.
– Jó reggelt! – vetette oda sietve.
 A kórteremben egyenesen a rákban haldokló, Mrs. Ashby ágyához rohant. Beszélnie kell vele,
hiszen a barátja.
Az ágyat üresen találta. Már az ágyneműt is kicserélték. A frissen mosott fehér párnahuzatok
új betegre vártak. Egy élő betegre.
Rachel dermedten bámult a hideg kórházi ágyra. Rémült nyögés hagyta el ajkát.
– Nem! Ez nem lehet! NEEE!
Edna lépett mellé és részvétteljesen a vállára tette kezét. Látta, hogy a lánynak támaszra van
szüksége.
– Meg akartam neki mondani, hogy a hangok rosszak – szipogta. – A halál egyáltalán nem
szép! Iszonyatos – zokogta szívettépően.
– Meg kell szoknod, hogy elveszítjük őket. Ez is a munkánkhoz tartozik – mondta gyengéden
a nővér.
– De tévedtem! Tévedtem!
Keserű könnyek peregtek végig az arcán.

David Labraccio régi általános iskolájától egy háztömbnyire parkolt le. Nem tudta biztosan, mit
is keres itt, de a gyönyörű idő arra késztette, hogy végigjárja az ismerős utcarészeket. Lábai
automatikusan az iskolaudvar felé vitték.
A betonudvar tele volt régi hintákkal, rozsdás mászókákkal és játszó gyerekekkel. Labraccio
már messziről hallotta az ugrálókötelező kislányok ritmikus tapsát és a kötelek csattanását a
kövön. Egy verset kántáltak hozzá...
A gyerekek lenge nyári ruhát viseltek, farmert, pólót, edzőcipőt, zoknit vagy pamutszoknyát.
Davidnek eszébe sem jutott, hogy csodálkoznia kéne ezen. Természetesnek tűnt, hogy a gyerekek
boldogok, vidámak egy ilyen szép napon, és nem törődnek a felnőttek gondjaival. Kissé irigyen
figyelte őket.
De nem mindegyikük nevetett vidáman. Egy kislány sírt. A körülbelül tízéves, szalagos-copfos
néger kislánynak könnyek csorogtak végig az arcán. Többen vették körül, kigúnyolták,
sértegették, butának és csúfnak nevezték és háttal a kerítésnek lökték, úgyhogy el sem tudott
menekülni.
David döbbenten ismerte fel Winnie Hickset, és még nagyobb döbbenettel a gonosz kis
csoport vezetőjét.
Ő volt az. Jobban mondva, több mint tizenöt évvel ezelőtti önmaga.
Újra eszébe jutottak a gúnynevek, melyekkel Winnie Hickset csúfolták, a gyerekes sértések,
amelyek a szívéig hatoltak és megríkatták a kislányt. Már elfelejtette, milyen gonoszak tudnak
lenni a gyerekek, s elfelejtette, hogy ő maga is gonosz volt. A szégyenletes emlék hatására David
Labraccio megtántorodott és el is esett volna, ha nem markolja meg erősen az iskolaudvar
drótkerítését.
Behunyta a szemét. Mikor újra kinyitotta, a meleg nyári napnak nyoma sem maradt, helyette a
hideg november vette körül. A nap nem sütött, a gyerekek eltűntek, a hinta és a mászóka
elhagyatottan állt a játszótéren. A szél rongyos újságpapírokat kergetett keresztül az udvaron.
Egyedül maradt az őt kísértő szégyennel és emlékeivel. David Labraccio tudta, mit kell tennie.

Egyre hidegebb lett. Joe Hurley hazafelé igyekezett az iskolából. Egyedül akart maradni, s
végiggondolni a történteket. Valami szörnyűség történik vele és mivel lelkiismeretével mindig
hadilábon állt, időre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, mi is az.
Befordult a sarkon s az arcába fújó szél elől lehajtotta a fejét, így majdnem beleütközött a
lakása közelében álló csinos, fekete hajú lányba.
 – Hogy vagy? – dorombolta a lány.
– Kösz, jól – felelte, és érdeklődés nélkül továbbment.
– Nem emlékszel rám, Joe?! – csatlakozott hozzá mosolyogva.
– Dehogynem – hazudta a fiú. Pedig nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.
– Bizonyára modell vagy – folytatta provokálva a fekete hajú szépség.
Ezekre a szavakra valami felrémlett Joe-ban és kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Bocs, de mennem kell!
– Nehogy azt hidd, nem akarlak felcsípni, csak eszembe jutottál – mosolygott a fiúra.
Meghívhatlak egy italra?
– Kösz, nem!
Közben elérték Joe lakását és a fiú szeretett volna megszabadulni a rámenős hölgytől. Nem azt
mondta az előbb, hogy nem akarja felcsípni?
– A hétvégén felhívlak. Szükségem lenne egy kis segítségre.
– Rendben. A számomat megtalálod a telefonkönyvben – mondta Joe kimérten, majd faképnél
hagyta a lányt, s bement a házba. A biztonság kedvéért ellenőrizte, hogy az ajtó rendesen
bezáródott-e.
– Hello, szépségem – hallatszott mögötte egy női hang.
Joe csodálkozva fordult hátra. Egy törékeny, bájos, vörös hajú lány mosolygott fel rá.
– Ismerlek valahonnan, ugye?! – kérdezte Hurley.
A vörös hajú érzékien elmosolyodott.
– Akarod? – Hangja rekedt volt a vágytól. Nem muszáj mindent megtenni. Feküdnénk csak
egymás mellett és bugyiban ölelgetnénk egymást.
Joe Hurley összerándult. Felismerte a vörös és a fekete hajú lány szavait is. Az ő szavai voltak.
Jól bevált csábítási trükkjeit hallhatta vissza tőlük. De miért? Kik ezek a nők? És mit akarnak
tőle? Elfordult és végigfutott a lakásához vezető folyosón, miközben hátranézett, ellenőrizve, a
lány nem követi-e. A folyosó üres volt.
Remegő kézzel nyitotta ki az ajtót, berontott s rögtön bezárkózott.
A lakásban többféle finom női parfüm illata keveredett. Te jó ég, mennyi nő, gondolta
rémülten Joe. A gyönyörű, titokzatos, kívánatos, csábos fiatal nők mind őt akarták és a saját
szavaival szóltak hozzá. Megismerte, hiszen már annyiszor használta őket.
– Megígérem, hogy felhívlak.
– Belefáradtam a játszadozásba.
– Abbahagyjuk, amikor csak akarod.
– Hidd el, mindkettőnknek jó lesz!
– Még sohasem éreztem ilyet azelőtt.
– Hát persze, hogy tisztellek.
– Mutasd meg, mennyire szeretsz!
Hazugságok. Mind hazugság. Saját aljas hazugságai szinte fojtogatták. A nők körülzárták,
egyre közelebb nyomultak hozzá, szemükkel szinte levetkőztették és kezüket nyújtották felé...
– Látomások! – kiáltotta Joe és a nők eltűntek.
De a parfümillatot továbbra is érezte. Ez Anne parfümje, ismerte fel Hurley. Menyasszonya
valóban ott ült a heverőn és csendben várta.
– Anne! Tényleg te vagy? – Joe letérdelt mellé, szemében a megkönnyebbülés könnyei
csillogtak.
– Olyan szomorú volt a hangod a telefonban mondta a lány. – Aggódtam érted, úgyhogy
buszra szálltam és eljöttem. – Anne megszokott meleg hangja feszülten és szokatlanul csengett,
de Joe túl boldog volt ahhoz, hogy észrevegye a különbséget.
 – Micsoda meglepetés! – Előrehajolt, és meg akarta csókolni a lány száját, de az elrántotta a
fejét, így csak az arcát érte a csók. – Mióta vagy itt?
– Elég régóta ahhoz, hogy lássam a szalagokat.
A kazetták! Joe rémülten nézett körül. A kazettás szekrény ajtaja nyitva állt és szexfilmjei a
tévé körül hevertek.
– Uram Isten! – nyögte. – A világon a legjobban attól félt, hogy Anne egyszer rájön mindenre.
– Anne, szeretlek... – mentegetőzött, de a lány felállt, vállára akasztotta táskáját és lefelé indult a
lépcsőn. Nyugodtnak látszott, de a hangja remegett.
– Tudod – mondta könnyeivel küszködve –, az egészben az a legrosszabb, hogy azt hiszed,
azért hagylak el, mert lefeküdtél mindegyikükkel...
– De hát ez csak egy buta kamaszos játék – szakította félbe kétségbeesetten Hurley és Anne
után ment. – Ezek a lányok nem jelentettek nekem semmit...
Nem engedheti el. Anne az egyetlen, akit szeret és akit valaha is szeretni fog. És a lány is
szereti őt. Szüksége van rá!
– Bárcsak jelentettek volna neked valamit – mondta a lány a bejárati ajtóhoz érve. Hatalmas
kék szemei szemrehányóan néztek a fiúra. – Mert ha becsületes lettél volna, ha törődtél volna
egyikükkel is, akkor megbíznék benned, hiszen szeretlek... De tudtuk nélkül felvenni azokat a
lányokat, ilyen kevésre becsülni őket... azok a nők bíztak benned, Joe. Miféle házasság lenne a
miénk, ha nem érted meg, mi a bizalom?
Lehúzta jegygyűrűjét és a fiú remegő kezébe tette.
– Anne, kérlek, ne! Mindent megmagyarázok! – könyörgött.
Anne egyenesen a fiú szemébe nézett és Joe meghunyászkodott állhatatos, nyugodt
tekintetétől.
– Hát persze... – mondta halkan és az ajtó bezáródott mögötte.
Joe Hurley még soha életében nem érzett semmit olyan végzetesnek, mint ezt az
ajtócsapódást. Fájdalmasan zokogva temette tenyerébe arcát.
Anne végleg elhagyta.
Tizenegyedik fejezet

"Hicks" név alatt legalább három- vagy négyszáz számot talált a telefonkönyvben. Labraccio nem
gondolta volna, hogy ilyen sok embert hívhatnak így. Úristen, és mi van, ha mindet végig kell
hívnia, villant át agyán, de már a tizenhatodik számnál szerencséje lett.
– Halló, Mrs. Earl Hicksszel beszélek? Nézze, tudom, kicsit furcsának fogja találni a
kérdésemet, de... nos, nincs egészen véletlenül egy Winnie nevű lánya? Körülbelül huszonhat
éves. Igen? Óriási! Engem David Labracciónak hívnak és egy iskolába jártam vele. Az S.B.
Butlerba. Igen, pontosan! Igen, a szüleim még mindig Clairemontban élnek. Jól, jól vannak,
köszönöm. Hát, csak arra gondoltam, hogy... meg tudná esetleg adni a lánya címét? Nagyon jó!!
A telefonkagylót állához szorítva ceruzáért nyúlt.
– Igen, igen, jó, felírtam. Nagyon köszönöm, Mrs. Hicks, igazán nagyon köszönöm!
Felkapta dzsekijét és zsebre vágta az értékes kis papírfecnit Winnie Hicks címével, kinek neve
házasságkötése óta Winnie Johnsonra változott. Mint az őrült rohant ki a lakásból, de a lépcsőn
Nelson Wright jött vele szembe. Éppen ő hiányzott neki a legkevésbé. Ebben a pillanatban látni
sem bírta Nelsont, de amikor a fény arcára vetődött, David elszörnyedt. Valaki még a múltkorinál
is súlyosabban megverte. Haja összetapadt a vértől, arcát véraláfutások tarkították, szeme
bedagadt.
Ki tehette ezt vele?
– Úristen – csúszott ki akaratlanul is Labraccio száján. – Akarod, hogy megnézzelek?
– Nem... én csak... azt akarom tudni, hogy van Rachel... – mondta Nelson fájdalmas grimaszba
torzult arccal.
– Nos – vont vállat David – ha arra gondolsz, nem talált választ élet és halál kérdésére.
Egyébként is, mennem kell.
– Hová? – kérdezte Nelson.
– Bensonville-be.
Nelson számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy Labraccio siet, és sem ideje, sem türelme nincs
vele foglalkozni. Ennek ellenére megkérdezte, elkísérhetné-e.
– De hisz két órányira van! – tiltakozott David sietve a lépcsőn.
– Nézd... – tört elő Nelsonból akarata ellenére – nézd, nem merek most egyedül maradni.
Labraccio megállt és barátja felé fordult. Még sohasem látta ilyennek. Nelson mindig
uralkodott magán, logikusan és ésszerűen viselkedett minden helyzetben. Most úgy nézett ki,
mint egy rakás szerencsétlenség, ráadásul még bűzlött is. A tisztaságmániás Nelson Wright, aki
egy lakótelepnek is elég vizet használ el tisztálkodásra, bűzlött. Alvadt vér, verejték,
kialvatlanság és a félelem, igen, a félelem avas szaga áradt belőle.
Ez volt az első alkalom, amikor Nelson álarca mögé pillantva megsebzett lelkébe látott. Tudta,
teljesen kikészült, és akárki is intézte el, belülről sokkal jobban összetörte annál, mint amit
kívülről látni lehetett.
David azt is pontosan látta, hogy Nelson az összeroppanás szélén áll, s ez csak rosszabbodhat.
Szemében mérhetetlen félelem vibrált, hangja mintha a sírból szólt volna. A szakadék szélén állt.
– Oké – mondta kedvesen David –, gyere csak, ha jönni akarsz, gyere csak, haver.

– Ma eltávolítjuk a bal vesét, majd feltárjuk az alhasi részt – adta ki parancsait Dr. Zho olyan
modorban, mintha egy sofőrt utasítana. – Elkülönítjük a colon ascendenst a colon transversumtól.
Eljutunk a szigmabélhez, onnan pedig a vakbélhez. Kivesszük a vakbelet, ügyelve a vérellátásra.
Azon a ponton, ahol a húgyhólyag...
Rachel Mannus lenézett a holttestre, mely a boncasztalon hevert, gézbe csavarva, letakart
arccal. A hasfalat már felnyitották, felfedve a tekergőző belek tömegét, pontosan úgy, mint a
játékbolti báboknál, melyeket rétegenként szét lehet szedni, míg végül csak a csontok maradnak.
Kezébe vette a szikét, és mivel műtőskesztyűt viselt, a fémet különösnek, valószínűtlennek
érezte.
– Jól vagy? – hajolt hozzá Joe Hurley aggódó arccal.
A lány ajkai megremegtek.
– Igen, jól vagyok, de jobban lennék, ha egy kicsit leszállnátok rólam – vágott vissza tompa
hangon.
Joe visszament boncasztalához, mely közvetlenül Randy Steckle-é mellett volt.
– Megőrültél? – sziszegte Steckle.
– Igen! – sóhajtotta Joe. Nagyon úgy néz ki.
– Rachelnek látomásai vannak?
– Engem is kísért valami – felelte Hurley. Elmondta régi cimborájának, hogy menyasszonya
elhagyta, de a miértet nem volt ereje bevallani.
– Attól, ha kivágnak minket az egyetemről, te még nem szerzed vissza Anne-t. Úgyhogy
munkára!
Rachel a holttest fölé görnyedt, megpróbálva a feladatra összpontosítani, s kiszorítani agyából
azokat a sötét víziókat, melyek befészkelték magukat gondolatai közé. Keze remegett, ezért
megállt egy pillanatra, nehogy hibázzon.
Mozdulatával megsértette a gézborítást a karon, így láthatóvá lett a halott bőre. Izmos, erős
férfikar volt, melyet szárnyas ejtőernyőt ábrázoló tetoválás díszített. A 101-es Légideszant
Hadosztály jelvénye. Apján is pontosan ilyen volt. Rachel elszörnyedt, elfogta a jól ismert
szédülés. És akkor szél söpört végig a bonctermen, fellebbentve a hullák gézkötéseit. A lány
iszonyodva meredt a testre, mely lassan megemelkedett, tetovált karja újra életre kelt, kézfeje
kifordult és feléje nyúlt. A géz lassan lecsúszott a fejről, s látni engedte a férfiarcot, mely
hangtalan sikolyra dermedt. Az élettelen szemek rászegeződtek és felismerték.
Saját apját látta!
Rachel sikoltva hátrált, s a műszerasztal csörömpölve a padlóra zuhant. Aztán csak rohant,
rohant, mintha a pokol összes démona üldözte volna. Az életéért futott.
– Mannus! Rachel Mannus! – kiáltott a kirohanó lány után a dühös professzor.
Hurley és Steckle a lány után indultak, de az alacsony ázsiai orvos eléjük állt.
– Ez rám tartozik – mondta metsző hangon, hatalmának teljes tudatában. – Ha nem térnek
vissza munkájukhoz, viselniük kell a következményeket!
Joe egy pillanat alatt döntött. Egy barátja bajban van, nagyon nagy bajban, melyet részben ő
okozott.
Hosszú idő óta először önmagán kívül másra is gondolt.
– Bassza meg! – morogta és Rachel után indult.
Steckle idegesen nyelt egyet. Rémítő képzetei támadtak a Dr. Zho által beígért
következményekről, orvosi karrierjének végéről, s arról, szülei hogyan fogják ezt elviselni.
De senki sem lepődött meg jobban, mint ő maga, amikor otthagyta a megdöbbent professzort
és követte barátját.

Az út majdnem két óráig tartott. Labraccio végig az útra szegezte tekintetét, Nelson pedig
nyugtalan álomba merült mellette. A várost fás-bokros külső övezet váltotta fel, ezt elhagyva a táj
már vidékiesnek hatott. Keresztülhajtottak a háromezer lelket számláló Bensonville-en, és egy
erdős részhez értek.
David agyában egész úton az járt, mit is fog mondani Winnie Hicksnek, de biztos volt benne,
ahogy szemtől szemben áll majd vele, tudni fogja, mit kell mondania. Bárcsak sikerülne!
Megpróbálta elmagyarázni Nelsonnak, mire készül, de barátját túlságosan lekötötték saját gyötrő
gondolatai, így szinte fel sem fogta, miről beszél Labraccio. Talán Winnie Hicks megelégszik
azzal, amit Dave tenni készül, de ennyi Billy Mahoneynek soha, de soha nem lenne elég!
– Ez lesz az! – mutatott Labraccio a negyven méternyire álló házra, melyet széles erdősáv vett
körül. A ház, mely a harmincas évek stílusában épült, tökéletesen beleillett a környezetbe. A
falakat nemrég festették, csakúgy, mint a sötétebb árnyalatú tornácot, ahol a kis harangok
vidáman csilingeltek a szélben.
Nelson körülpillantott.
– Úgy látszik, jól megy neki – jegyezte meg.
Labraccio leállította az autóját.
– Talán már nem is emlékszik rád – mondta Nelson.
Ez Davidnek is eszébe jutott, ezért csak vállat vont.
– Ennyit megér a dolog – válaszolta őszintén. – Te is bejössz?
Nelson megrázta a fejét és fájdalmasan elvigyorodott.
– Nem, dehogy!
Labraccio kiszállt a kocsiból és megtorpant. Őszintén aggódott Nelsonért. A srác túlságosan
fel van húzva, idegei pattanásig feszültek.
– Figyelj – mondta lassan –, ha valami baj van, vagy akármi, csak dudálj. Rendben?
– Oké, oké – állította le Nelson.
David elindult a ház felé, közben visszapillantott barátjára. Nelson félig feküdt az ülésen, lábát
feltette a műszerfalra, és Labracciót figyelte, aki elért az ajtóhoz és éppen most csengetett be.
– Csingilingi – mondta Nelson révedten, szinte csak magának. – Dave, levelet kellett volna
írnod.
Senki sem nyitott ajtót. Várt egy kis ideig, újból csengetett.
– Hahó, van itt valaki? – kiáltotta. Mivel senki sem válaszolt, sarkon fordult, de mielőtt a
lejárati lépcsőhöz ért volna, hallotta, hogy nyílik mögötte az ajtó. Megfordult, s a torka elszorult.
A tízéves kis Winnie Hicks figyelte az ajtóból. Végre levegőhöz jutott. Elvégre nem Winnie
volt, csak egy kisleány, és nem lehetett több hat vagy hét évesnél. Csak a lánya lehetett, aki
szakasztott mása anyjának.
– Szia – mosolyodott el, – itthon van anyukád?
A gyerek nem szólt semmit, éppen csak köszönt. A házból egy női hang hívta, aztán megjelent
Winnie Hicks. Az ő Winnie Hickse.
Egy kellemes arcú, fiatal nő állt az ajtóban. Öltözéke jellegzetesen vidékies volt, farmert és
garbót viselt. Csillogó szeme határozott emberre utalt. Haját, mely még a válláig sem ért,
gondosan kifésülte homlokából.
Amikor meglátta Davidet a tornácon, arckifejezése gyanakvóvá vált, s gyorsan betessékelte
lányát a házba. Láthatóan nem bízott a hosszú hajú bőrdzsekis alakban.
– Segíthetek valamiben?
– Ó igen, azt hiszem – kezdte Labraccio félszegen. – Ugye, Ön Winnie Hicks Clairemontból?
A nő messziről méregette, de arckifejezése nem változott. Csak egy igennel válaszolt.
– David Labraccio vagyok. Együtt jártunk általános iskolába.
– Tényleg? – kérdezte Winnie óvatosan. Bármit is akar ez a fickó, eléggé körülményesen adja
elő.
 – Igen – mosolygott sután David. – Épp most jöttem a városból. Ott áll a kocsim.
Winnie az öreg ütött-kopott vászontetejű autó felé fordult. Egy fehér fiú ült az első ülésen, az
arca úgy nézett ki, mintha valaki boxzsáknak használta volna, és integetett.
– Szia – mondta Nelson összeszorított foggal, Labracciót utánozva. – Én is jól vagyok, ő is jól
van. Mindketten megszállott bolondok vagyunk. Bemehetnék, kérem?
Látta, hogy Labraccio követi a nőt a házba.
– Gratulálok, Dave, van bőr a pofádon! – Megint lecsúszott az ülésen és elszenderedett.
A házban festék és terpentinszag terjengett. David látta, hogy a felújítás még tart, az ebédlőben
létra állt, mellette néhány tekercs tapéta várt felragasztásra. Winnie a tágas, ragyogóan tiszta
konyhába vezette. A berendezés hagyományosnak látszott, cserépbe ültetett gyógynövényekkel és
rézlábasokkal volt tele minden.
A fal mellett hosszú pad állt, Winnie és lánya ezen ültek, majd kissé félszegen David is
melléjük telepedett. A nő nem szólt semmit, csak nézte, nyilvánvalóan arra várva, hogy végre
bökje ki, miért is jött ide.
– Hogy hívnak? – kérdezte David a gyerektől.
– Sherrynek – suttogta félénken a kislány.
– Milyen szép név – mosolygott a fiú. – És vannak testvéreid?
– Nem, nincsenek – tiltakozott anyja –, ő is éppen eléggé lefoglal.
Ekkor egy magas, jókötésű néger férfi tűnt fel az ebédlőben, terpentines ronggyal törölgetve
festékes ujjait. Mikor meglátta Labracciót, udvariasan köszönt, de közben kérdőn nézett Winnie-
re.
– Hello – mondta David.
– Ben, ő David. Labraccio, ugye? – Férjére villantott tekintete felért egy vállrándítással.
– Igen – bólintott a fiú –, együtt jártunk iskolába.
– Ez nagyszerű. Kér egy sört?
– Nem, köszönöm. Más körülmények között igen, de most...
– A barátja a kocsiban várja – tette hozzá Winnie.
A helyzet nyilvánvalóan kellemetlenül érintette. Fogalma sem volt, miért kereste meg
Labraccio. Hogy magyarázza majd ezt el a férjének?
– Gondolom, a régi szép időkről beszélgettek – mosolyodon el Ben. – Örülök a találkozásnak
– mondta és visszament festeni.
David és Winnie zavartan néztek egymásra. A fiú úgy vette észre, félszegsége átragadt a nőre,
de kevés ideje volt. Látta, jobb lesz, ha kiböki, miért is kereste fel.

A hirtelen feltámadt szél zörgő avart söpört végig a földön, majd felerősödött és belekapaszkodott
a fenyőkbe, megsuhogtatva tűleveleiket. Nelson Wright még mindig összegömbölyödve aludt az
első ülésen, mint egy gyerek, de lidérces álmában gyakran felnyögött. Egy kis állat futott el a
kocsi mellett és a hirtelen zaj elégnek bizonyult, hogy felriadjon. Körülnézett, egy pillanatig nem
is tudta, hol van, aztán megnyugodva dőlt hátra. Minden rendben volt. Itt van Labraccio
kocsijában, ezen az isten háta mögötti helyen. David még biztosan a házban van.
Az állatka újból elrohant a fák között. Nelson látta is egy villanásnyira a visszapillantóból. És
még valamit látott ott. Valami vöröset, ami nem az állatka volt, hanem egy kisfiú, piros kapucnis
pólóban. Billy Mahoney. Nelson felüvöltött félelmében.

Amint beértek az üvegházba, Winnie Hicks mintha oldottabbá vált volna. Lánya kezét fogva,
körülvéve féltett növényeivel, melyek ott növekedtek öt-tíz centis cserepeikben, egy teljesen más
emberré lett: magabiztos lett és nyugodt. A tágas, fűtött üvegház Winnie személyiségének fontos
része lehetett. Növényeket nevelt eladásra, ez volt a munkája.
Labracciót lenyűgözte a hosszú, csupa üveg épület, végignézegette a gondosan ültetett
egészségesen növekvő gyógynövényeket, virágokat.
– Nahát, ez szuper! Gyönyörűek! – lelkesedett. – Igazán kitettél magadért.
Winnie szerényen elmosolyodott, s szemében a büszkeség fénye csillant.
– Hát ez nem orvosi egyetem, de én arra képtelen lennék, biztosan nagyon nehéz az anyag.
– Dehogy, te is könnyen elvégeznéd – mondta David kedvesen.
A nő megrázta fejét.
– Sosem szerettem az iskolát. Azon is meglepődtem, hogy egyáltalán még emlékszel rám.
Winnie szavai arra buzdították, hogy vágjon bele mondókájába. Nagy levegőt vett, s bár
nehezére esett, belefogott.
– Én emlékszem rád..., emlékszem, hogy viselkedtem veled.
Látta Winnie Hicks szemén, mennyire meglepődött, arca megmerevedett s hátrált egy lépést.
– Én... én csak elnézést szeretnék kérni. Labraccio komolyan nézett a nőre, akarta, hogy az
megértse, hogy elfogadja, amit mond neki, s legfőképp a bocsánatát várta.
Winnie zavartan, mint akit rajtakapnak, elnevette magát.
– Ugyan, miket beszélsz, hisz az olyan régen történt – mondta tartózkodóan. – Már nem is
emlékszem, miket tettél. Kérlek, ne hánytorgassuk most ezt fel!
A kis Sherry nyugtalanul nézett fel anyjára. Anyja erős szorításán érezte, hogy valami nincs
rendjén.
– Sherry, menj vissza a házba! – mondta Winnie. – Na, gyerünk, gyerünk! – Végül a gyerek,
ha vonakodva is, de visszament.
Most már folytatnia kellett.
– De azért mégiscsak megbántottunk, és az rossz volt. Nagyon rossz.
Fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán, de kihúzta magát és szembenézett Daviddel.
– Van családom – mondta büszkén –, ezek szerint nem is lehettem olyan csúnya annak idején.
Labraccio érezte, elönti a szégyen pírja.
– Sohasem voltál csúnya – felelte.
– Hiszen gyerekek voltunk – mondta csendesen Winnie. – Én tudom, milyenek a gyerekek,
semmit sem gondolnak komolyan. – Davidnek azonban nyilvánvaló volt, hogy az emlék
ugyanolyan sajgón fájt, mint azon a tizenöt évvel ezelőtti napon.

Úgy mozgott, mint a villám, s az igyekezettől lihegve nyomta le az ajtózár gombjait, őrjöngve
tekerte fel az ablakot. Bár Billy Mahoneyt sehol sem látta, tudta, ott kinn van, és csak a sorára
vár.
– David! Segítség! – üvöltötte, a szívébe markoló félelemtől, de a zárt ablakokon keresztül
hangja nem ért el a házig, s David nem hallhatta.

Hirtelen Winnie férje, Ben jelent meg a bejáratnál, háta mögött a leskelődő Sherryvel.
– Winnie, drágám, minden rendben?
A nő bólintott.
– Igen, Ben. Semmi baj.
Ben, miután egy gyanakvó pillantást vetett Labraccióra, kézenfogta a gyereket, s kimentek.
Látta, hogy valami nincs rendben, mivel Winnie szomorúnak és mérgesnek látszott. De bármi is
történik felesége és a hosszú hajú fehér fiú között, semmi köze hozzá. Bízott Winnie-ben. Ha ő
azt mondja, minden rendben, akkor így is van.
 Labraccio látta a Winnie szemében összegyűlő könnyet és ez szíven ütötte. Megnedvesítette
ajkát.
– Nagyon sajnálom, ha szomorúságot okoztam. Igazán nem akartalak újra megbántani –
suttogta.
Winnie csak a fejét rázta. Feltörő érzései meggátolták a válaszban.
– Akkor én megyek is – mondta David letörten és sarkon fordult. Hát nem sikerült! Az egész
út semmit sem ért. Winnie rosszabbul érezte magát, mint valaha, és mindez miatta történt.

Minden ajtó és ablak zárva. Billy Mahoney sehol nem juthat be. Nelson hirtelen surrogó hangot
hallott, s kiverte a víz. Hátrakapta a fejét. Labraccio kocsijának vászonteteje hátul a saroknál,
ahol David zárni szokta, kilazult, és most csattogva lengett a novemberi szélben. Billy Mahoney
könnyedén bejuthat a vászon részén keresztül. Nelson üvöltve vetette át magát az ülésen és
Labraccio sportfelszereléseinek kellős közepébe zuhant. Labdák és ütők repkedtek szerteszét.
Hál' istennek senkit sem talált ott. Félelemtől remegő kézzel rögzítette a vásznat, de egy hang
megfordulásra késztette. A kocsi elejéből Billy Mahoney megindult feléje. Kezében David
jégcsákánya villogott, kegyetlen duplahegyű feje elég éles volt ahhoz, hogy belevájjon a
sziklafalba, és széthasítsa az emberi húst.
Nelson sikoltozott félelmében, de senki sem hallotta. Egyszerre eszébe ötlöttek Labraccio
szavai. Ha van valami, csak dudálj. A duda! Erről teljesen megfeledkezett. Nem számított, hogy
Billy Mahoney elállta az utat. Mindenképpen oda kell jutnia.
Kétségbeesetten próbált láb ráállni és túljutni a piros kapucnis kisfiún. Ez volt az a pillanat,
amikor Billy Mahoney feje fölé emelte a gyilkos szerszámot és támadott.

– Köszönöm, David.
Labraccio visszafordult. Winnie Hickst nézte és végre le tudta olvasni arcáról az igazságot. A
nő nem feledett, nem feledhetett. A fájdalom túl hosszan, túl mélyen gyökerezett lelkében. Már az
első pillanatban felismerte a tornácon, és újból rettegni kezdett. A sok-sok év mit sem változtatott,
hiába lett felnőtt, céltudatos, hiába volt boldog az élete. Legbelül még mindig élt benne a
nyomorultul szenvedő tízéves kislány, mint a mocskolódások állandó céltáblája.
– Biztos vagy benne? – nyögte Labraccio.
Winnie bólintott és David érezte, hogy lelkében Winnie Johnson szabadon engedi a tízéves
Winnie Hickst, s hagyja, mindörökre eltűnni.
A hosszú-hosszú lidércnyomás egyszerre engedett fel bennük. Amit David Labraccio tett, nem
pusztán önmagáért tette, a nőért is. Sokáig nézték egymást, s felszabadult, megértő szeretet
sugárzott szemükből.
– Köszönöm – mondta David és a kijárat felé indult.

A kocsiban folyó küzdelem minden előzőt felülmúlt. Nelson nagyon jól tudta, ez most életre-
halálra megy. Bár Billy Mahoney eddig is erősebb volt nála, ez az erő mostanra még hatalmasabb
és szörnyűségesebb lett. Kezében nem holmi csavarhúzót vagy hokiütőt forgatott, hanem egy
halálos fegyvert. Nelson az életéért küzdve megpróbálta kicsavarni a jégcsákányt a gyerek
kezéből, de ereje nem vetekedhetett a kisfiúéval.
Az előző támadások csöndben, hang nélkül folytak le, de most Billy Mahoney nevetett, s ez
inkább sátáni kacaj volt, mint egy gyermek nevetése. A hang pengeként fúródott Nelson agyába, s
a félelemtől elszántabban küzdött. El kell hallgattatnia Billyt!
Egymásba kapaszkodva ide-oda gurultak, s a csákány hegye egyre közelebb került Nelson
fejéhez. Hirtelen rádöbbent, hogy a kölyök csak játszik vele. Emberfeletti erejével akkor
hasíthatná szét koponyáját, amikor akarja, s csak azért halogatta eddig is, hogy kínozhassa,
meghosszabbítsa haláltusáját.
Nelson mindezek ellenére tovább harcolt az életéért, s azért, hogy ne hallja az ördögi nevetést,
de a fémhegy már nagyon közel volt arcához, érezte rajta az olaj szagát. Gyengülni kezdett...

Labraccio megtisztultan és boldogan lépett ki Winnie házából. Tudta, hogy jót cselekedett, s
valami azt sugallta neki, Hurleynek és Nelsonnak is így kell tennie. Vetkezett, bűnhődött és
feloldozást nyert. Ha ő képes volt rá, akkor a többieknek is sikerülni fog. Azt ugyan nem tudta,
Rachelt milyen démon kísérti, de érezte, rajta is segíteni fog.
Már alkonyodott és a szél is feltámadt. Megborzongott, összehúzta dzsekijét, felhajtotta
gallérját és elindult a kocsihoz.
Nelson nem ült a helyén, sőt, a kocsi furcsán himbálózott. Labraccio rohanni kezdett, és
barátja nevét kiáltotta, de senki nem felelt.
Az ajtók és ablakok belülről voltak lezárva, s az autó hátuljából dühös hangok hallatszottak, de
a vászonponyván nem látott át. Mi a fene történik itt? Könyökével betörte az egyik ablakot és fel
tépte az ajtót. A hátsó részből verekedés zaja és tompa sikoly hallatszott. Labraccio egy
szempillantás alatt átvetette magát az ülésen, és... halálos küzdelem közepén találta magát.
Nelson Wright elkeseredetten harcolt az életéért. Egy nála sokkal erősebb valaki rongyként
gyűrte a sarokba.
De hisz senki más nincs itt! Nelson eszelősen szorította a jégcsákányt, próbálta távol tartani
koponyájától. Egyedül volt, de mintha a pokol összes ördöge ellen küzdött volna. Önmagával
harcolt!
Egy pillanatra elborzadt, s rájött, hogy Nelson kezdettől fogva saját lelkével viaskodott. Az
elmebajnak, önmagának és a múltjából visszajáró kísértetnek köszönheti a fejét és a testét borító
sebeket.
– Nelson, Nelson! – kiáltotta Labraccio. Hagyd abba! Megpróbálta kicsavarni a csákányt
kezéből, de Nelson erejével szemben tehetetlen volt, túl erősen kapaszkodott, mintha azon
igyekezett volna, hogy a fémhegyet minél mélyebbre nyomja a koponyájába.
– Nelson! – üvöltött David, mindkét kezével megragadva a csákányt.
Nelson visszanyerte öntudatát és megpillantotta a fölé hajló Labracciót.
– Hol van... hol van Billy Mahoney? – suttogta.
– Csak mi ketten vagyunk itt! – kiabálta David. – Gyerünk, Nelson, gyerünk!
Ahogy ráébredt a valóságra, az eszelős fény lassan kihunyt a szemében. Megértette, hogy
Billy Mahoney nincs, kezdettől fogva nem is volt. Testét bontó szörnyű sebeit saját maga okozta.
Nelson valójában most fogta fel, milyen mélyen merült az őrületbe, s a rettegésbe, melyet eddig
lelkébe temetett.
– Istenem! – nyögte és izzadtan, remegve kapaszkodott Labraccióba.
Tizenkettedik fejezet

A kétórás út alatt Nelson alig szólt néhány szót. Kábultan, remegve ült és David úgy látta, közel
áll az összeomláshoz. Labraccio a dzsip hátuljából elővett egy régi katonai takarót és betakarta
vele Nelsont, majd rögtönzött kötést tett vérző arcára. Mire a külvárosba értek, Nelson
valamennyire összeszedte magát.
David Labraccio elmesélte neki, mi történt Winnie Hicksnél és ezzel a problémát sikerült
véglegesen megoldania. Nelson csodálkozva hallgatta és közben hitetlenkedve rázta fejét.
Isten éltesse David Labracciót! Számára minden olyan átkozottul könnyen ment. Csak
gondolkodj józanul, így bűneid megbocsáttatnak és még a szar is arannyá válhat. Hát persze!
Józanság és ésszerűség, szép kis lehetőségek! Ez még egy normális embernek is sok.
Labraccio tudta, hogy ma éjszaka nem hagyhatja magára Nelsont, így egyből a saját lakásához
hajtott. Úgy gondolta, jobb, ha ott alszik nála. De ahogy megálltak, Hurley és Steckle rohant
feléjük feldúltan. A bejárati ajtó előtt meglátta Rachelt az árnyékba húzódva, kabátgallérja félig
eltakarta arcát. Sápadt volt és tekintete elgyötörtén izzott.
– Hol a fenében mászkáltatok? – támadt nekik ingerülten Joe, miközben Nelson és David
kiszálltak a kocsiból. – Rachel kiborult. Egész nap vele mászkáltunk.
– Hogy érzed magad? – kérdezte a lánytól nyugtalanul Labraccio.
– Kösz, jól. Ahhoz képest, hogy egész nap a húsz éve halott apám elől futok. – Rachel gúnyos
nevetésébe kétségbeesés vegyült. – "A halál gyönyörű" – idézte megvetően.
– Micsoda egy hülyeség! Örülök, hogy látlak, Nelson, remélem, jól vagy, mert szeretném
megköszönni ezt a rémálmot!
Nelson dühösen meredt rájuk.
– Mindannyian önként vettetek részt a kísérletben – vigyorgott gúnyosan. – Hát akkor ne
nyavalyogjatok!
– Eltitkoltad, amit tudtál! Végül is hazudtál nekünk! – kiáltotta ugyanolyan mérgesen Rachel.
– Sajnálom, ha ez így felzaklatott benneteket – vágott vissza Nelson, a lány hangját utánozva.
– Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki kockáztatott és vesztett ebben az őrült játékban? –
kapcsolódott be mérgesen Joe Hurley.
– Mindig tudtam, hogy van valami természetellenes ebben az egész rohadt kísérletben –
vetette közbe Randy Steckle.
Joe most először fordult dühösen régi barátja ellen.
– Te vagy az egyetlen, aki nem kockáztattál semmit.
Egy pillanatig azt hitték, behúz egyet Steckle-nek. Valószínűleg Randy is így gondolta, mert
meghökkenve hátrált néhány lépést.
– Húzd le magad! – kiáltotta biztonságos távolságból.
A veszekedés leginkább egy kocsmai vita szintjén zajlott. Mindegyikük kész volt arra, hogy a
másik ellen forduljon, és a másikat okolja a történtekért.
Labraccio, mint a higgadtság megtestesítője, megpróbált rendet teremteni.
– Ugyan már, ez nem segít rajtunk! – vágott közbe. – Mindannyian benne vagyunk.
– Azt már nem! – jelentette ki Rachel és sarkon fordult.
– Milyen erős és független – kiáltott utána csúfolódva Nelson.
Rachel megfordult és szemei haragosan villantak a fiúra.
– Ha én bajba kerülök, legalább nem rángatok bele másokat!
Nelson kajánul a lányra hunyorított.
 – Hát ez szép! Veled mi történt? – fordult Joe felé. – Lebuktál a kazettáiddal? Nagy ügy! És te,
Dave? Kicsúfoltál egy kislányt a játszótéren! Rachelnek pedig rossz álmai vannak a papáról!
Igazán nagyon sajnálom!
Rachelt szíven ütötte Nelson gúnyolódása. Visszament és szorosan a fiú elé állt.
– Semmit nem tudsz rólam, Nelson. Semmit!
– Bezzeg Dave, ő jól ismer, ugye? – súgta rosszindulatúan. – Ezek a ti bűneitek. Tanuljatok
meg együtt élni velük! Én is azt teszem. – Megragadta Rachel kabátját és olyan közel húzta, hogy
arcuk szinte összeért. – Látni akartad a halált? – ingerkedett Nelson. – Jól nézd meg! Gyönyörű,
igaz?
Rachel hátrahőkölt Nelson összevert arcának látványától, de ami igazán megrémítette, az a
zöld szemekből sugárzó őrület volt.
David Labraccio közéjük ugrott és arrébb lökte Nelsont.
– Hagyd őt békén! – förmedt rá. – Magadat már megsebezted! Mit akarsz még? Rachelt is
bántani akarod?
A lány undorodva fordult el és hazafelé indult. David követte, de hirtelen megfordult és
odaszólt Joe-nak:
– Segíts neki megtalálni Billy Mahoneyt!
– Miért pont én? – méltatlankodott Hurley. Tanulnom kell!
– A fenébe is, Joe! Ne hagyjátok egyedül, és keressétek meg Billyt! – mondta, miközben
Rachel után szaladt.
Joe elszántan Nelson felé fordult.
– Miért kell megtalálnunk Billy Mahoneyt?
Nelson vállat vont.
– Mert dr. Dave azt hiszi, bűnbánattal megoldhatja a problémáinkat – mondta könnyedén.
Tehát, uraim, vezekeljünk!

Rachel olyan gyorsan ment, hogy Labraccio csak futva tudta utolérni.
– Várj már meg! Jézusom, egyfolytában csak menekülsz! Miért nem beszélhetünk nyugodtan?
A lány habozva megállt. David Labracciónak igaza volt. Egész életében menekült, kerülte
nemcsak David, de általában mindenki társaságát.
Elveszettnek érezte magát és félt. Most volt szüksége egy barátra, akinek kiöntheti a szívét.
Ahogy David szemébe nézett, érzékenységet és szeretetet olvasott ki belőle, s a fiú olyan
kedvesen mosolygott rá, amitől Rachel beleegyezően bólintott. Ha megpróbált volna mondani
valamit, biztosan elsírja magát, s azt a történtek ellenére sem akarta.
A fiú a lakásába vitte, ahol letelepedtek a gyönyörű, David titkos álmaiban oly sokszor
visszatérő végtelen hegyeket ábrázoló poszter alá és beszélgetni kezdtek. Rachel könnyeivel
küszködött s remélve, hogy nem omlik össze, elmondta Davidnek a féltve őrzött szörnyű titkot,
melyet e percig gondosan rejtegetett lelke legmélyén.
– Ötéves voltam, mikor apám agyonlőtte magát – kezdte.
David egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Apja öngyilkossága sok mindenre választ adott
Rachel Mannussal kapcsolatban. Megértette, miért nem bízik az emberekben, miért húzódik
vissza és miért vonzódik a halálhoz.
– Felelősnek érzed magad?
Könnycseppek futották el a lány szemét, de megpróbálta határozottan tovább folytatni.
– A folyosó végén állt egy ajtó... amit soha nem szabadott volna... átlépnem... de valahogy...
mégis... – Hangja elcsuklott, nem tudta folytatni.
 – Ugyan már, Rachel – mondta Labraccio gyengéden, de határozottan. – A gyerekek mindig
felelősnek érzik magukat mindenért. Te nem lehettél hibás.
Rachel bólintott; érezte, hogy Labracciónak valahol igaza van. Egy ötéves gyerek nem
okolható egy felnőtt férfi öngyilkosságáért. De ezt annyira nehezen tudta elhinni; az érzéseknek
nem lehet parancsolni. Mindezek ellenére az apja visszatért. Üldözte és magával akarta ragadni a
halálba.
– David, hiszen te magad mondtad! – tört ki belőle keservesen. – A megbántottak állnak
bosszút rajtunk.
Labraccio odament hozzá, leült mellé és megfogta a lány kezét.
.– Nézd, nem tudom, ez segíthet-e neked kezdte, Rachel tekintetét keresve. – Ma elmentem
Winnie Hickshez, és... nem is tudom... valahogy megkönnyebbültem, miután bocsánatot kértem
tőle...
– Winnie Hicks él?
Labraccio újabb akadályba ütközött. Ahogy Nelson, ugyanúgy Rachel sem hitte el, hogy lehet
valami összefüggés egy élő – akitől szemtől szembe bocsánatot lehet kérni – és egy sírból
megidézett ember között. Megragadta a lány vállát, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen, és
meghallgassa, amit mond neki.
– Rachel, az apád jó helyen van. Csak azt akarja, hogy elengedd!
Istenem, vajon igaza van Davidnek? Lehetséges lenne? Bárcsak hihetne neki. Annyira
szeretne...
Felzokogott és David szorosan átölelte, vigasztalta, míg Rachel görcsös zokogása sírássá nem
szelídült. Egyre csak sírt a fiú karjaiban, aki gyengéden simogatta a haját és csitítgatta, mintha a
kislánya volna.
Aztán hirtelen megérezte David ajkát, amit puhán, gyengéden, szerelmesen tapad az övére.
Ahogy a fiú csókjai mind követelődzőbbek és szenvedélyesebbek lettek, Rachel visszacsókolta őt
és boldogan vette tudomásul, hogy Davidhez tartozik és a fiú is ugyanígy érez. Rachel
vágyakozva, hevesen simult hozzá, s ekkor tudatosult benne igazán, hogy az élők összetartoznak
és mindörökre szemben állnak a halállal.

– Megérkeztünk – mondta Nelson és Joe leállította öreg, fekete Mustangját.

– Hol a pokolban vagyunk? – kérdezte Hurley.
Nelson a várostól körülbelül tíz, tizenkét mérföldre lévő elnéptelenedett sivár helyre vezette
őket, ahol néhány házon és udvaron kívül az égvilágon semmi sem volt.
– Nem gondolod, hogy inkább a kórházba kéne mennünk megnézetni az arcát? – kérdezte
szorongva Steckle.
Olyan sötét volt, hogy az orruk hegyéig sem láttak és Randyre a frász jött, ha a teljesen
kikészült Nelson Wrightra nézett.
Nelson hirtelen előrehajolt, ügyesen kirántotta a slusszkulcsot, s mielőtt még Hurley
tiltakozhatott volna, kiugrott a kocsiból és futásnak eredt.
Randy és Joe kiáltozva iramodtak utána, de Nelson még csak vissza sem nézett. Gyorsan és
biztosan mozgott az ismerős helyen, átvágva az udvarokon és a mellékutcákon. A másik kettő
kénytelen volt követni őt.
– Gyertek! – kiáltotta feléjük nevetve Nelson. – Erre rövidebb... nem gondoltam volna, hogy
így emlékszem... – Alábújt az omladozó kőfalon lévő résen. – Szent ég! A szomszédság
romokban hever! – Végigfutott egy mellékutcán, befordult a sarkon és eltűnt a szemük elől.
– Add vissza a kulcsokat, Nelson! – ordította a semmibe Hurley. Hangjára felébredtek a
kutyák és őrült ugatásba kezdtek körülöttük, majd az emeleti szobákban sorra gyulladtak ki a
fények. Rövidesen az egész környék felfegyverkezve a nyakukon lesz. Nelson tényleg tiszta
őrült. Steckle teljesen kifulladt és lihegés közben azon morgolódott, hogy a francba fognak
visszatalálni.
Egyszerre csak Nelson vigyorgó arca bukkant fel a kerítésnél. Úgy viselkedett, mintha újra
kiskölyök lenne, s gyerekkora világába tért volna vissza.
– Pszt, nehogy felkeltsük Mr. Shapirót!
Újból előrerohant, nyomában a másik kettővel. Az egész úgy nézett ki, mint amikor a
gyerekek idegen hátsóudvarokban bújócskáznak. Frissen mosott ruhák száradtak a köteleken, s
mint megannyi szemfedél, suhogtak a sötétben.
Randy és Joe keresztülfurakodtak a takarók és lepedők fojtogató, kusza tömegén.
– Gyerünk, haver, lépj olajra, édesanyád ezt akarja – dúdolgatta Nelson, csak úgy, az orra alatt,
mint egy kiskölyök, s ez még hátborzongatóbbá tette. Steckle és Hurley megrökönyödve,
nyugtalanul nézett össze.
– Aki bújt, aki nem, megyek! – Nelson megállt egy pillanatra egy alacsony kőfalnál. – Utolsó
pár, előre fuss! Gyertek, jótét lelkek! – Átugrott a falon és eltűnt. Hurley egyből követte, majd
Randy jött, lassan és nehézkesen.
Puha talajra érkeztek. A közelben nem voltak házak, a beton elfogyott talpuk alól. Szemüket
meresztgetve nagy kőtömbök és márványkeresztek különös körvonalait látták. Ekkor döbbentek
rá, hol is vannak valójában.
– Hisz ez egy temető! – fulladozott Steckle. Elég hátborzongató volt. Most kívánta körülbelül
huszadjára, hogy bárcsak valahol máshol lenne.
– Hova az istenbe tűntél, Nelson? – kiáltotta Joe. – Ez egyáltalán nem vicces!
– Sosem volt az – súgta Steckle.
– Erre, itt vagyok! – Nelson tompa hangja tíz méternyiről szólt, és már nem tűnt gyereknek. A
hang felé fordultak és megdermedtek. Nelson egy borostyánnal benőtt sírkő mellett térdelt.
– Hát itt lakik Billy. Bújj elő, te kis szemét, látogatóid érkeztek!
Miután szemük lassan hozzászokott a sötétséghez, Joe Hurley és Randall Steckle közelebb
mentek a sírhoz. Lassanként felderengett bennük, hogy Nelson titkos fantáziájának foglyaivá
váltak, s akaratlanul is szemtanúi lesznek végzetének. Valami borzalmas készülődött itt, a halál
mezején, s nem volt erejük közbeavatkozni.
Nelson felnézett barátaira, nyúzott arca elborzadt az önkívülettől s a rettegéstől.
– Akarjátok tudni, honnan tudtam, hogy itt van? – suttogta. – Mert miattam került ide!
A fej fát annyira benőtte a borostyán, hogy a rávésett szavak nem is látszottak. Nelson
szeretettel vegyes gyengédséggel hajtotta félre a leveleket, felfedve a sír feliratát: "Billy
Mahoney, 1965-1973. Emléke tovább él szívünkben."
A levelek hűvösen simogatták ujjait. Újra látta a leveleket... a leveleket...

Levelek hullottak alá a fáról, mely alatt Rex őrülten ugatott. Nelson végre talált egy megfelelő
követ. Nagy, gömbölyű, nehéz követ tartott a kezében. Ilyennel lehet a legjobban célba dobni.
Korához képest nagyon jól dobott, és most különösen fel volt ajzva. Addigra már a többiek is
követ tartottak a kezükben, és gúnyolódva kiabáltak a lombok felé.
– Billy Mahoney! Hé, Billy! Gyere le!
Magasan fent, egy ágon ülve, piros kapucnis kisfiú kapaszkodott a fatörzsbe, szemei tágra
nyíltak a rémülettől. A lent állók körül Nelson Wrighttól rettegett a legjobban.
– Ne, kérlek Nelson! – könyörgött, miközben kis, sovány arcán könnyen peregtek. – Ne
csináld, kérlek, ne!
 De Nelson keze már hátralendült. Minden erejét beleadta a dobásba, s a kő zúgva repült a fa
felé. Félelmetes gyorsasággal, nyílvesszőként hasította a levegőt, s pontosan a fiú homlokának
csapódott. Billy megingott, feje hátrabicsaklott, s lecsúszott az ágról.
Lassan zuhant, gallyakat és ágakat törve, leveleket sodorva magával, s Nelson halálra váltan
nézte. Egyre csak sikoltott, sikoltott véget nem érően, míg Nelson is sikítani kezdett. Félelmetes
kiáltásukba gyötrelmes vonítás vegyült, amikor egy nehéz ág Rex gerincét eltörte.
A fiú és a kutya is a földön feküdt. A fiú már csendesen, a kutya nyálazva és rángatózva,
vonítva vívta haláltusáját. Nelson iszonyodva meredt rájuk. A kilencéves Nelson Wright... igen, ő
tette, a ragyogó képességű, boldog, szeretettel őrzött szőke hajú kisfiú, céltudatos és erős kezével.
Ő kapta fel azt a követ, ő, a kegyetlen, kötekedő kiskölyök, aki túl messze ment és megölte Billy
Mahoneyt. Bizony, ő ölte meg mindkettőjüket.
– Így kerültem el otthonról kilencéves koromban – fejezte be Nelson. Keserű könnyek
patakzottak arcán. – A Stoneham Nevelőintézetbe küldtek. Úgy gondoltam, hogy ezzel már
megbűnhődtem.
– Nelson, ez egy véletlen baleset volt – suttogta Joe.
– Induljunk haza – szólt csendesen Randy.
De Nelson arcára különös kifejezés ült ki. Könnyes, zöld szemei felfénylettek.
– Davidnek igaza volt – lehelte. – Nekem is jóvá kell tennem! – Felugrott, sarkon fordult és
rohanni kezdett. – Joe, kölcsönveszem a kocsidat – vetette hátra.
– Várj, Nelson! Várj! Gyere vissza! – Hurley utána iramodott, de túl későn, Nelson már eltűnt.
Tehetetlenül meredtek egymásra. Nelson elvitte a kocsit, és ők itt ragadtak, ebben az isten háta
mögötti sötét, kísértetjárta temetőben.
– Ó, édes Istenem! – nyögte Steckle.

Valami felébresztette Rachelt. Zaj volt talán? Vagy valami megmoccant? Nem tudta biztosan, de
az álom kiröppent szeméből, és minden érzékszervével feszülten figyelt. David Labraccio aludt
mellette a nagy ágyban, s nyugodtan, szabályosan lélegzett. Jelenléte megnyugtatta, testének
illata körbefonta a lányt, felidézve benne szeretkezésük édes emlékét. De Rachelnek most nem
vigaszra volt szüksége.
Eltolta magától David kezét, halkan felkelt és meztelen testére felvette a fiú régi köntösét,
szorosra húzva derekán az övet. Óvatosan a fürdőszoba felé indult. Valami különös erő hajtotta az
ajtó felé. Hallotta ugyan a telefon csörgését, de a tudatáig nem jutott el. A fürdőszoba mágnesként
vonzotta.
Az ajtaja zárva volt, de könnyedén kinyílt, s a lány lassan besétált. A helyiség tágasnak és
különösnek tűnt, ismerősnek, de mégis idegennek. Tudatosult benne, hogy ez már nem a valóság,
és David fürdőszobája helyett abban az öreg házban van, ahol apja haláláig éltek. Szörnyen
megijedt, de abban a biztos tudatban ment tovább, hogy van ott bent valami, ami csak rá vár... s
egyre csak vár...
– Rachel! – Hangosan kopogtak az ajtón, s hallotta, amint David őt szólítja. Megfordult, s az
ajtó kinyílt. A látomás szertefoszlott, s újra David Labraccio fürdőszobájában állt.
Labraccio már felöltözött és sietve gombolta be ingét.
– Nelson kikészült – közölte. – Joe és Steckle teljesen tanácstalanok. Oda kell mennem. Nem
baj, ha egy kicsit magadra hagylak?
– Persze, hogy nem – bólintott a lány.
– Biztos?
– Igen.
 – Akkor jó – felelte David és indult volna, de előbb a lányhoz lépett, s gyönyörű arcát két
kezébe fogva szeretetteljesen megcsókolta. Aztán felkapta dzsekijét, bátorítóan rámosolygott, s
már kint is volt a lakásból.
Rachel magára maradt. Tudta, innen nincs visszaút. Érzékei azt súgták, hogy valami rettenetes,
gonosz dolog készülődik. Szorongva ténfergett Labraccio lakásában. Fel akarta kapcsolni a
villanyt, de nem tudta rászánni magát. Jobbnak látta, ha sötétben marad. Néhány percig biztos
volt benne, hogy többé nem megy be a fürdőszobába. Bár meg szeretett volna mosdani, de nem
mert. Meg volt győződve arról, hogy ott bent valami rémisztő dolog van.
Szíve torkában dobogott, míg végigbotorkált a nappalin. Ahogy a távolabbi végéhez ért, azon
kapta magát, amint az emeletre vezető lépcsősort bámulja.
Lépcsők! De hát Labraccio lakása csak egyszintes!
Nagyon jól emlékezett erre a lépcsősorra. Ismét a régi lakásukban járt. A feljáratnál a falon ott
a kép, melyről Jézus nézett le rá szánakozva. Az alsó lépcsőn ott hevert a kis csörgődobja, melyet
apja lerúgott a lépcsőn, amikor... amikor...
Apja őt várja, ezt nagyon jól tudta. Fel kell hát mennie a lépcsőn. Hirtelen furcsa szagot érzett.
Hát persze, anya vasal a konyhában és a vasaló megkapta a ruhát. Milyen csinos a kötényében.
De hol lehet apa? Látni akarta az apját.
Halálos bosszúsággal araszolt felfelé, lépcsőről lépcsőre. Látta a folyosó végén a fürdőszobát,
ahová tilos volt bemennie, míg apja bent volt. Zajtalanul, szinte lebegve haladt tovább, mintha
álmodna.
Az ajtó félig nyitva állt, s Rachel kijjebb tárta, hogy bemehessen. Apja bent volt, látta széles
hátát. Katonai gyakorlónadrágot és khakiszínű pólót viselt, karjai csupaszok voltak, válla erős és
csontos. A lány halkan mögélopakodott és fölé hajolt. Most már elég magasra nőtt ehhez.
Meglátta a koromtól fekete kanalat, s a benne melegedő heroint. Tehetetlenül figyelte, ahogy
apja a kanálban levő színtelen anyaggal megtölti a fecskendőt. A felkarját elszorító gumicső
kidomborította vénáját a tetoválás alatt. A tű mélyen az érbe fúródott, s a fecskendő tartalma a
testébe került.
Apró sikoly csúszott ki a száján, s ezt apja meghallotta. Feléje fordult, s mint felnőtt, először
pillanthatta meg azt, amit gyerekként nem láthatott.
Apja fiatal volt, átkozottul fiatal. Huszonöt éves lehetett, pont mint most ő, és iszonyatosan
megijedt. Ő is egyike volt annak a több ezer kábítószeresnek, akik vietnami sebesülésük miatt
váltak a szer rabjaivá. A kórházban csak ez enyhítette fájdalmukat. Ezek a veteránok narkósként
tértek vissza az ópiumháromszögből, és senki nem törődött velük. Apja magára maradt
betegségével, és heroinhoz öt dollárért bármelyik utcasarkon hozzá tudott jutni.
Elfordult a szomorú látványtól, s szíve majd megszakadt. Túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse
és segíteni tudjon.
A férfi Rachelre nézett. Homlokán verejték gyöngyözött, szemében könnycsepp remegett. Az
ő lánya volt, az ő drága, kicsi lánya, s egy ötévesnek képtelenség elmagyarázni, mitől beteg, s
mitől gyötrődik olyan elviselhetetlenül, de a felnőtt Rachelnek elmondhatta.
– Rachel, drágám, bocsáss meg!
Remegő karjait feléje nyújtotta, mire Rachel zokogva átölelte, s magához szorította. Lelke
minden részvétét és szeretetét erre a szerencsétlen, megtört emberre sugározta, aki valaha az apja
volt.
– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte lányát könyörögve.
Azért tért vissza a halálból, hogy ezt megtudhassa. Csak lánya bocsánata oldozhatta fel.
– "Megbánás" – emlékezett vissza David szavaira. Igen, segíteni fog apjának, hogy
megbánhassa tettét, s akkor végre mindketten megnyugodhatnak.
Labraccio megállította a kocsit, Hurley és Steckle bevágódtak mellé az ülésre, és már indultak is.
– Mi a nyavalya történt? – kérdezte David.
– Billy Mahoney tizenhét éve halott – magyarázta Steckle. – Bár nem tudni, Nelson tényleg
felelős-e, mindenesetre ő így érzi.
– Jézusom! Nem sejtitek, hova mehetett?
– Csak úgy elrohant, és valami olyat motyogott, hogy helyrehozza a dolgokat – mondta
Steckle.
– Komplett őrült! – kiabált Hurley. – Hogy rendezheti a dolgait egy halottal?
Labraccio agyába villámként hasított egy szörnyű gondolat.
– Csak nem gondolod, hogy nélkülünk akar átmenni?
– De hisz ez öngyilkosság! – suttogta Steckle egy pillanatnyi dermedt csönd után.
Labraccio csak bólintott és a gázra taposott.

Rachel összegömbölyödve feküdt David ágyán, s lelkét soha nem érzett békesség töltötte el. A
lidércnyomás elmúlt, boldog és felszabadult lett. David rövidesen visszatér, és elmesélheti neki,
mi történt és köszönetet mondhat érte.
Megcsörrent a telefon és a lány egyből felkapta a kagylót.
– David?
– Nem, Nelson vagyok.
– Nelson, honnan hívsz? – kérdezte rémülten.
– Rachel, csak bocsánatot akarok kérni. Mondd meg Davidnek, sajnálom, amiért
belerángattalak benneteket...
– Nem értesz semmit! – kiáltotta a lány, és el akarta mesélni, mi történt vele, csakhogy Nelson
végre megnyugodjon. – Ez most nem számít!
Döbbenten hallgatta a fiú magabiztos nevetését, amely a régi Nelsonra emlékeztette, de érezte,
hogy valami nincs rendben vele. Hangja természetesen, elszántan, majdhogynem békésen
csengett.
– Nem, Rachel – felelte gyengéden. – Minden, amit teszünk, számít. Éppen azért kell újra
átmennem.
– Egyedül akarsz átmenni? Ne! – fakadt ki Rachel. – Nelson, ne tedd! Kérlek, várj!
Úristen, miért nem érti meg? Meg kell akadályoznia!
– Isten veled, Rachel – suttogta a fiú. – Igazán sajnálom. – Azután már csak egy rémisztő
kattanás hallatszott és megszakadt a vonal.
Nelson visszaakasztotta a kagylót és kilépett a fülkéből.
Az egyetem udvarán lévő lámpák kísérteties félhomályba burkolták a Taftot, ennek ellenére
mégis koromsötét volt minden. Tudta, hogy a többiek nemsokára keresni fogják, ezért
megszaporázta lépteit. Nem vesztegethette az idejét.
Tizenharmadik fejezet

– Most megfizetünk az önteltségünkért – szólt Steckle. A dzsip őrült iramban száguldott a Taft
felé.
– Elég legyen, Randy – dörmögte ingerülten Joe.
– Még szerencse, hogy én nem mentem át folytatta mogorván Steckle – mert most a százötven
kilós dajkám üldözne, megkezdett szalámis szendvicsét lóbálva, amit tőle loptam el.
Joe Hurley hallgatott. Saját kínos helyzetén rágódott, s mérlegelte magában Labraccio
félelmetes, mégis reményt adó megoldását. De hát hogyan kérhetne bocsánatot minden lánytól,
akit videóra vett? Kopogtasson be mindhez, és térden állva könyörögjön bocsánatért? Ez lenne a
megoldás? Visszakaphatja-e így Anne szerelmét? Istenem, csak ebből másszunk ki valahogy,
megígérem, hogy...
Labraccio szótlanul meredt az útra, s csak nyomta a gázt. Szíve hevesen vert a félelemtől.
Rajta kívül senki sem tudta, min megy keresztül Nelson, és kétségbeesésében mire képes. Oda
kell érnie, mielőtt még késő lenne!
Lelke mélyén valami mást is érzett. Mindaz a rossz, amit gyermekkorában Winnie Hicksszel
tett, mindaz a be nem vallott bűn, mely azóta kísértette, emberségesebbé formálta. Talán azért
választotta elsősorban az orvosi hivatást, hogy gyógyíthasson, s jóvá tegye vélt gonoszságait. S
azért... igen, talán azért is kockáztatta karrierjét egy haldokló miatt, hogy legalább megpróbálja
jóvátenni a vétket, amit sok évvel ezelőtt egy embertársa ellen követett el. Szép is lenne, ha igaz
lenne.
Rachelre gondolt és a szorítás engedett egy kicsit a gyomrában. Ebben az őrült kísérletben az
egyetlen jó az, hogy ő és Rachel egymásra találtak. Emlékezett kedves arcára és a párnán
szétomló sötétvörös hajára. Fel akarta hívni, de tudta, most nem vesztegetheti erre a drága
perceket.
Labraccio nem is sejtette, hogy ebben a pillanatban Rachel is a Taft-labor felé igyekszik...

Nelson Wright berontott a laborba, s villámgyorsan bekapcsolta a kerekes hordágy mellett levő
halogénlámpát. Ledobta magáról a kabátját, és feltűrte inge ujját. Pupillája kitágult, homlokán
veríték gyöngyözött, szíve hevesen vert és fuldokolva kapkodta a levegőt. Nem számít, úgyis
rövidesen túl lesz rajta.
Lázasan keresgélt az üvegek között. Felkapta a nátriumpentatholt, de egyből vissza is tette.
Sokkal erősebb és hatásosabb szerre van szüksége. Ez az! A kálium tökéletesen jó lesz.
Tudta, hogy előbb-utóbb megtalálják, így a többiek és az utolsó kísérlet sikere érdekében
testére erősítette az EEG vezetékeket és az EKG elektródákat. Nem maga miatt volt erre
szüksége. Ahová most készül, onnan nincs visszatérés. A hűtőtakarót a leghidegebb fokozatra
állította, és a steril tűt a káliumoldatba nyomta. Karját elszorította egy gumicsővel, hogy vénája
megduzzadjon és magára húzta a takarót. Hatalmas erőfeszítéssel adta be magának az injekciót.
Ahogy visszafeküdt, már érezte is a szer hatását. Gyorsan kell cselekednie, mielőtt még
eszméletét vesztené. Nelson tapogatózva kereste a maszkot, s amint megtalálta, bekapcsolta az
altatógázt.
– Oké, Billy Mahoney, jöhetsz – szólt dacosan és az arcára helyezte a maszkot. Szemei
lecsukódtak, egyre lassabban lélegzett...
És leállta szív...
Visszafelé száguldott az időben, s újra látta, ahogy Billy Mahoney csákánnyal a kezében nevetve
fölé hajol és szét akarja verni a fejét, arcába sújt a csavarhúzóval, széttöri hátán a hokiütőt és
kegyetlenül üti, rugdossa.
Nelson zokogott félelmében.
Aztán érezte a nap perzselő melegét, ahogy tornacipőben rohant a selymes fűben, de csak
szíve dübörgését, ziháló lélegzetét hallotta, és páni félelem fogta el.
Billy Mahoney vezetésével most már mindannyian Nelsont üldözték gúnyolódva. Rex
boldogan és izgatottan rohangált Billy lába előtt lelassítva a fiút. Nelson tudta, mi történik vele,
ha elkapják, és ettől még jobban megijedt. Bárcsak elérné már a fákat. Ha el tud rejtőzni a
lombok között, nem találják meg.

Labraccio megállt a Taft-épület előtt, mind a hárman kiugrottak a kocsiból és az oldalbejárathoz

rohantak. Végigszáguldottak a körkupolás csarnokon és a laborba vezető folyosón, elöl Hurley,
utána Labraccio, a sor végén pedig Steckle lihegett.
A laborba érve Labraccio felkattintotta a mennyezeti világítást és az ágyhoz futott. Nelson
békésen, csukott szemmel feküdt. Mindkét monitoron egyenes vonal futott keresztül. Fogalmuk
sem volt, mióta halott.
– Testhőmérséklet 25,5 fok – szólt Hurley.
A készülékek nem mutattak életjeleket.
– Uramisten! – nyögte Randy Steckle, Nelson holtsápadt, élettelen testére nézve.
Labraccio fűtésre kapcsolta a lehűlt takarót. Steckle stimulálószer után kutatott a gyógyszerek
között, és elszörnyedve vette észre, hogy Nelson káliumot adott be magának.
– Kálium! Káliummal csinálta!
Döbbenten meredtek egymásra, így sokkal nehezebb lesz visszahozni... szinte lehetetlen.
– Kalciumot! – szólt Randy, mialatt Hurley feltöltötte a defibrillátort.
– 300 joule! Kisüt! – kiáltotta David és Nelson mellkasára nyomta a lemezeket. Steckle
előrehajolt és a szívre helyezte a sztetoszkópot.
– Semmi!
– A francba! Emeld 360-ra! – üvöltötte Labraccio.
– Megvan! – felelte Hurley.
– Kisüt! – Az újabb áramütés magasba dobta Nelson testét.
Steckle újra meghallgatta a szívét.
– Semmi! Még mindig nem hallok semmit!

Felmászott a tölgyfára, ügyet sem vetve a kezébe fúródó szálkákra. Csak arra gondolt, hogy
minél hamarabb elrejtőzzön. A fa tetején kifulladva kapaszkodott a törzsbe. Hallotta, ahogy a
többiek nevetve közelednek, összekuporodva próbált elbújni a lombok között. Remélte, hogy
nem találják meg.
De az izgatott ugatás odacsalta őket. Rex! Róla teljesen megfeledkezett. A kutya vezette őket
nyomra. Csaholva rohangált a fa körül, mancsaival a kérget kaparta, s a lombokat ugatta, mintha
valami kis állatot talált volna odafönt. És Nelson pontosan úgy érezte magát, mint egy ijedt kis
állat.
Felfedezték és gonoszán vigyorogva kiáltozták a nevét, miközben gyerekes sértésekkel
árasztották el. Köveket kapkodtak fel és dobálni kezdték. Rögök záporoztak felé és egyik-másik
vállon és mellen találta. Nelson hangosan zokogott és még szorosabban kapaszkodott az ágba.
Billy Mahoney volt a legjobb dobó köztük, s Nelson tőle félt legjobban.
Rachel kifulladva rontott a laborba és azonnal látta, mi a helyzet. A fiúk szemmel láthatóan
sikertelenül próbálkoztak. A készülékek nem mutattak életjeleket.
– Körülbelül kilenc perce telefonált! – kiáltotta rekedten Rachel, ledobva kabátját.
– Kilenc perce? – kerekedett el Steckle szeme a rémülettől.
De Labraccio egy pillanatra sem nézett fel, minden idegszálával Nelsonra összpontosított.
– Rendben, intubáljuk – mondta David. Rachel felkapta a gégetükröt, s megpróbálta
leerőltetni Nelson torkán, így juttatva levegőt a tüdejébe.
– A fenébe, nem megy le! A légcső túl szűk!
– Újraélesztés indul! – üvöltött Labraccio. Egyet, kettőt, hármat, befúj! Gyerünk, Nelson!
Lélegezz!
– Próbáld újra! – sürgette Joe Hurley.
– Egyet, kettőt, hármat! Befúj! Lélegezz! Ez nem fog menni. Próbáljunk valami mást!
– Intratrocheálisan! – kiáltotta Labraccio. Döbbent csend telepedett a Halálutazókra. Amit
Labraccio kért, az egyike a végső eljárásoknak.
Közvetlenül Nelson légcsövébe kell befecskendezni az adrenalint, de nem volt
vesztenivalójuk. Nelson Wright már nyilvánvalóan halott.

Billy Mahoney lassan, megfontoltan emelte fel a követ. Elégedetten simított végig rajta. Pont
ilyen nagy, gömbölyű, sima követ keresett. A célnak tökéletesen megfelel. Ideális dobókő.
Felmutatta Nelsonnak, tenyerében tapogatva, hogy a fiú is lássa, s közben egyre csak nevetett.
– Ne, Billy, ne! – kiáltotta könnyes szemmel Nelson. – Kérlek, ne! – Rex ugatott és a fiúk
kicsúfolták, de ő csak a Billy Mahoney kezében lévő követ figyelte. Pontosan tudta, mi
következik. Látta, ahogy Billy hátralendíti a kezét és a kő a magasba repül...
– Bocsáss meg, Billy! – sikoltotta Nelson.

– Adrenalint! – szólt Steckle.

Összeszokott csapatként, egymást segítve dolgoztak minden energiájukkal az ágyon fekvő
testre koncentrálva.
– Egyet, kettőt, hármat! Befúj! – Labraccio erejét megfeszítve nyomkodta Nelson csupasz
mellkasát. – Lélegezz, Nelson, mi lesz már?!
Steckle meghallgatta Nelson szívét.
– Semmi!
Fölösleges és reménytelen tovább folytatni. Nelson túl messze jár, nem tudják őt visszahozni.
– Négy milligramm atropint! – mondta izgatottan Labraccio. Ömlött róla a víz, de továbbra
sem vette le szemét Nelsonról. Nem hitte el, hogy a többiek ilyen hamar feladják.
Rachel a karórájára nézett és arca megvonaglott.
– David... – kezdte, de a fiú nem nézett fel.
– Gyerünk! Atropint intratrocheálisan! – utasította őket.
– Ez az adag egy lónak is elég... – tiltakozott Steckle.
– Rajta, csináld már!
A hosszú tű a hatalmas adaggal lassan Nelson Wright légcsövébe csúszott.
– Ez hatni fog – mondta fogcsikorgatva David. Haja a szemébe hullott, de ő csak Nelsonra
koncentrált. – Gyerünk, Nelson! Gyerünk! Gyerünk!
S a többiek öntudatlanul mondták utána.
– Gyere! Gyere! Gyere! Gyere!!! Semmi. Néma csend.
– Ne! Billy, kérlek ne tedd! – A kő gallyakat törve, leveleket tépve repült felé. Pontosan
homlokon találta. Felkiáltott, feje hátrahanyatlott és egyensúlyát vesztve karjával rémülten
csapkodva zuhant le a fáról. Nelson számára egy örökkévalóság telt el, míg a gyökerek közé
esett.

– Tizenegy perce halott – suttogta Steckle. Semmi remény.

– Adrenalint a szívbe! – mondta makacsul Labraccio. Ő nem adja fel! Nelson a barátja és nem
hagyhatja cserben.
– Megölöd! – tiltakozott Joe. Egy adag ebből a szerből szétrobbanthatja a szívet.
– Add csak be! – dörrent a lányra David.
Rachel habozva nyúlt a fecskendő után. Pillantása találkozott Labraccióéval, és beleegyezően
bólintott. A tűt egyenesen Nelson szívébe döfte.
Semmi. Néma csend.

Nelson Wright kinyitotta a szemét. A földön feküdt, a tölgyfa alatt, de valami megváltozott. Újra
felnőtt férfi volt, és biztosan tudta, hogy halott. Felült, s látta, amint a piros kapucnis kisfiú őt
figyeli. Billy Mahoney. Ó is halott volt. Kezével hátratolta kapucniját, felfedve arcát, melyről
félelem és düh helyett békesség sugárzott. Nelson bocsánatot kért és Billy megbékélt vele.
Megbűnhődött vétkeiért.
Rex is ott álldogált Billy mellett, épen és egészségesen.
A kisfiú rámosolygott, s ez a mosoly üzenet volt. A halál megváltás. Az élet nehéz, de a
halálban megnyugvást találsz. Nelson visszamosolygott. Ő is úgy érezte, hogy meghalni könnyű,
de az életet nehezebb elviselni.

– Tizenkét perce halott! – mondta Steckle tompán.

De Labraccio nem adta fel. – Egyet, kettőt, hármat, négyet! Befúj!
– Hagyd abba! – szólt csendesen Hurley. Halott. Már nem segíthetünk rajta!
– Nem! – üvöltötte Labraccio. Abbahagyta a szívmasszázst, s dühödten verni kezdte Nelson
mellkasát. – Te szemét! – kiáltotta sírva. – Te mocskos szemét! – Teljesen magánkívül volt.
Rachel elszörnyedve indult felé.
– David, hagyd abba! Hagyd már abba! Hadd menjen! Engedd, hadd menjen! – Megragadta
karját, s kényszerítette, hogy rá nézzen.
Ahogy a lány arcára nézett, belátta, minden hiába. Nelson halott. David Labraccio
szaggatottan lélegzett, kezei egy pillanatra megpihentek Rachelében. Aztán újra őrjöngeni
kezdett, kitépte magát a lány öleléséből s tehetetlen dühében ököllel verte a falat. Nelson Wright
élettelenül feküdt az ágyon, és a monitorokon csak egy egyenes vonal futott. Mindennek vége.
– Mindannyian felelünk ezért – mondta Randy.
– És meg is érdemeljük – szólt halkan Hurley.
– Megérdemeljük? Ezt azért mégsem!
– Nem! – kiáltotta David. – Ez nem igazságos! És nem lehet igaz! – Öklét dühösen rázta az ég
felé, ahogy az emberek szokták, mikor igazságtalanság éri őket. – Sajnálom, Uram! – ordította az
ateista. – Sajnálom, hogy megsértettük a rohadt birodalmadat! Megbántuk! Ez nem elég?!
– Hát persze, hogy nem – mondta keserűen Steckle.
– Hívom a rendőrséget – ajánlotta Hurley. Rachel könnyeivel küszködött.
– Tudjátok – mondta rekedten –, érezni lehetett a hangján, hogy elszánta magát a halálra.
– Ez baromság!
 Meglepetten fordultak David Labraccio felé, aki elborult arccal futva jött vissza a kerekes
hordágyhoz.
– Akkor még kisgyerek volt, és nem, értitek, nem érdemli meg a halált! Megragadta a feltöltött
defibrilláló lemezeket.
– Ne! – kiáltották mindannyian egyszerre.
Mielőtt még megakadályozhatták volna, David erősen Nelson mellkasára nyomta a lemezeket.
400 joule-nyi áram futott keresztül Nelson élettelen testén. A test megvonaglott és felemelkedett,
majd tehetetlenül zuhant vissza az ágyra.

Gyönyörű fehér fény hasított Nelson szemébe. Billy Mahoney Rexszel az oldalán elindult a
világosság felé. De még utoljára visszafordult és Nelson megértette, azt akarja, hogy ő is velük
tartson. Tudta, a gyönyörű fényen túl az örök békesség várja.
Nelson felállt. A hívogató fény melegen ölelte körül. Részese akart lenni ennek a harmonikus
egységnek. Habozva indult el, de egy távoli zaj megállította. Tudatában volt, hogy ez a hang a
feltöltött defibrilláló lemezek kisülése saját testén. Biztosan érezte, hogy egyszer ő is a fénybe
léphet, és ez boldoggá tette. De most vissza kell térnie.

– Töltve! Kisüt! – kiáltotta David.

– Ne! Várj! – sikoltotta Rachel.
Fülét szorosan Nelson mellkasára tapasztotta. Először csak gyengén, majd egyre erősebben
hallotta Nelson szívverését. – Istenem! – lihegte.
– Megvan a pulzus! Megvan a pulzus! – ordította Joe.
Egy emberként fordultak a monitorok felé. Mindkét monitor Nelson életjeleit mutatta.
– Megvan! Visszahoztuk! – Hihetetlen boldogság hullámzott át rajtuk.
– Ne siettessétek! – intette őket Rachel és az oxigénmaszk után nyúlt.
– Gyerünk, Nelson, vedd fel a ritmust! Gyere, fiú! Gyere!
A lány rátette a maszkot Nelson arcára, s mind a négyen várták, hogy a csoda megtörténjen. A
maszk kicsit bepárásodott Nelson erőtlen lélegzésétől.
– Sikerült! Lélegzik! – mosolyodott el büszkén Labraccio. Magával és a többiekkel is
elégedett volt. Ma éjszaka orvosok lettek, igazi orvosok! Azt tették, ami a feladatuk: életet
mentettek. Emberi életet!
– Minden rendben! – suttogta Rachel gyengéden. – Semmi baj! Csak nyugodtan.
Nelson kinyitotta a szemét. Körbejártatta tekintetét a többieken és mosolyogni próbált, de még
túl gyenge volt hozzá. Szemével jelzett Labracciónak, hogy mondani akar valamit, mire David
hozzá hajolt, s cserepes ajkai néhány szót suttogtak.
– Mit mondott? – kérdezte Hurley.
– Azt mondta, hogy nem is olyan jó nap ez a halálra.
Nelson újra szóra nyitotta száját. Erőtlenül barátaira mosolygott.
– Köszönöm – lehelte.

A kupolacsarnokban, ahol az Ember és Halál szoborba öntve viaskodott a gyógyítás szárnyas

botjáért, a Halál szorítása gyengülni látszott.