Könyv az Ön-Kutatásról

The Book on Self Enquiry

Írta: Dr. P.V.S. Suryanarayana Raju

Előszó

Mr. Alan Jacobs Adams, elnök, Ramana Maharshi alapítvány, UK.

Kedves Sri Dr. Raju,

Mindenekelőtt gratulálok ehhez az Ön-Kutatásról szóló szépen tervezett, attraktív könyvhöz. Az

illusztrációk nagyszerűek. Látható, hogy az író megközelítése elsődlegesen az ‘Én Gondolatra irányul,
tudatosan és figyelmesen’. Ez egyike a Sri Bhagawan által ajánlott megközelítéseknek. Természetesen
más módszerek is léteznek, amelyekkel a Luthar.com-on megjelent, Aids to Self Enquiry című
cikkemben röviden foglalkoztam. Örülök, hogy megemlítésre került egy másik megközelítés, ami a
sajátom, a Diving Into the Heart. Minden követő a számára a legkényelmesebb és legegyszerűbb utat
kell, hogy válassza. Sri Bhagawan felismerte, hogy a Követők különböző temperamentummal és
érettséggel rendelkeznek. Örömmel látom a chidabasa hivatkozást (40). Ebben a kérdésben gyakran
követnek el hibát a Követők, és a Neo Advaitáknak is gyengesége, hogy nem ismerik fel, hogy a
tükrözött tudatosságról beszélnek. Örömmel látom a pótlólag keletkezett rövid fejezeteket, amelyek a
Valódi Vallásosságot hangsúlyozzák, és azt, hogy az Ön-Kutatásé az elsőbbség!

Biztos vagyok benne, hogy a könyv népszerűnek fog bizonyulni a követők körében, és, hogy
számíthat az érdeklődésükre.

Jókívánsággal és szeretettel,

Bhagawánban tisztelettel,

Alan
1) Bevezetés az Önkutatásba

Jelen pillanatban járulékos elemek – úgymint test, elme, objektum megismerő tudatossággal bíró
intellektus – halmazaként vagyunk önmagunk tudatában, amelyben figyelmünk látszólagosan az
Önvaló felől az objektum felé irányul, amelyet a megismerő szubjektum és a megismert objektum
látszólagos elkülönültsége jellemez.

Minden objektum csak akkor jön létre, amikor figyelmünk felé irányul. Figyelmünknek a
valamilyen önmagunktól különbözőként megjelenő dolog felé irányításának az aktusát nevezzük
gondolkodásnak. Az Ön-Kutatás során megvonjuk figyelmünket a gondolatoktól és objektumoktól, és
a tudatosság önmagunk felé irányul, mivel az „én” gondolat, vagyis az elme megjelenésének és
eltűnésének az alapja az Önvaló. Figyelmünknek erre az öntudatos létezőre való természetes rögzítését
nevezzük Ön-Kutatásnak.

Az Ön-Kutatás az annak a létezőnek a tudatába való belekapaszkodás, amik már vagyunk. Amikor
pedig az elme elkalandozik, visszahozod – ez minden. Az Ön-Kutatás nem a gondolatnak, hanem a
gondolat forrásának figyelése révén történik. Az „én” gondolattól független egó nem létezik. Az „én”
gondolat az Önvalóból ered, és létezése az Önvalótól függ. Soha nem független az Önvalótól, és
valójában ő maga az Önvaló, de elfeledkezett saját igazi természetéről. Elhiszi az ő önálló, Önvalótól
független létezéséről szóló hazugságot.

A kutatás előrehaladtával a hazugság egyre erőtlenebbé válik, mígnem minden erejét elveszíti
felettünk. Minden alkalommal, mikor az „én” gondolatot figyeled, megszakítod az „én”-nel való
azonosságodat, elkülönülsz az „én”-től, mint létező részedtől. Ahogy válsz lefelé ettől a hamis „én”-
től, úgy fogod találni, hogy spontán módon egy csöndes középpontba kerülsz, csak abban az „én
vagyok”-ban időzöl. Ezen a helyen nem érzékelsz „én” gondolatot, mint éppen érzékelt objektumot.
Csak légy ott. Egy idő után az elme át fogja venni a hatalmat, ami természetes, emiatt ne legyél
csalódott.

A gyakorlás előrehaladtával úgy fogod találni, hogy egyre könnyebben és egyre hosszabb ideig
időzöl az „én vagyok”-nak ebben az állapotában. Itt nincs helye erőfeszítésnek, elvárásnak, és
siettetésnek. Az ember, mint individuális személy gondolatának keletkezési és fennmaradási oka az
„én” gondolat, és ennek azon szokása, hogy állandóan összekapcsolja önmagát az elmében és a testben
zajló összes gondolattal és elképzeléssel. Az Ön-Kutatás ennek a folyamatnak a megfordítása, azáltal,
hogy az „én” gondolatot minden gondolattól és elképzeléstől megfosztja, amelyekkel normálisan
azonosul. Ha valaki meg tudja szakítani a kapcsolatot a „én” gondolat és a gondolatok között,
amelyekkel azonosul, akkor az „én” gondolat maga le fog csillapodni, és végül el fog tűnni.

Ezt az „én” gondolatba kapaszkodással lehet megtenni, minden más gondolat kizárásával. Ha az
ember a figyelmet az „én” belső érzésén tudja tartani, az Önvaló ereje visszahúzza magába az „én”
gondolatot, és végül teljesen elpusztítja, hogy soha többé nem emelkedik fel. Ez az önmegvalósítás
pillanata. Amikor ez megtörténik, az individuális én fogalma megsemmisül, csak az Önvaló marad.
Mindez akkor fog megtörténni, ha az Ön-Kutatást ugyanolyan intenzitással végezzük, mint egy
levegőért küzdő fuldokló.
2) Az Ön-Kutatás energia dinamikája

Az elme hajlamos a mozgásra, folyamatos mozgásban van, így mozgásmennyiséggel rendelkezik. Az

elmében hirtelen keletkezik egy impulzus, amely cselekvésre készteti, és a „ki vagyok én” Ön-
Kutatásban az impulzus mozgása a tudat miatt hirtelen megáll, és egy űr keletkezik a tudat központja
és a test-elme komplexum között, és úgy érzed, hogy test-elme komplexumod összetett, mint
valamilyen távoli dolog, elkülönültté válsz tőle. Valahányszor tevékenykedsz, mélyen bele vagy
merülve abba. Az elme tevékenységének a „ki vagyok én” kutatás során történő hirtelen leállása kivet
téged az elme tevékenységéből. E kivetettség vezet el bennünket létünk tudatához. Közönségesen
folyamatosan váltunk az egyik tevékenységről a másikra, anélkül, hogy űr lenne közöttük.

Ezt a szokást töri meg a „ki vagyok én” kutatás, és jön létre az űr. Ha megjelenik egy érzés, egy
impulzus, hogy tegyél valamit, állítsd le, anélkül, hogy a gondolat képpé válna. Csodák történnek,
mivel a tevékenységben, annak leállításakor, űr keletkezik. Teljesen ki fogsz vonódni a test-elme és a
tevékenység birodalmából. Az energia mindig mozgásban van, akár kifelé megy, akár befelé jön. Az
energia soha nem lehet statikus. A gondolat impulzusa azt jelenti, hogy energia kifelé mozdul. Minden
tevékenység egy a felé történő mozgás, ami kívül van, a felől, ami belül van, azaz, belülről kifelé
irányuló mozgás. A mozgás irányát a veled született hajlamok adják meg. Amikor a mozgás a „ki
vagyok én” Ön-Kutatás során hirtelen félbeszakad, az energia nem tud mást tenni, mint befelé
mozogni. Habár a gondolat leáll, a mechanizmus, amely téged a tudat középpontja felé visz, jelen van.
A „ki vagyok én” Ön-Kutatás során energiádat minden pillanatban konvertálod, és dimenzióját
megváltoztatod, miközben a tudat energiája újra visszatér a tudatba.

Ha az ember mérges, vagy erőszakos, az energia felébredett, és eljutott arra a pontra, amikor meg
akar nyilvánulni, amikor az energiának mozognia szükséges. Ha ekkor beleszeretsz valakibe, ugyanaz
az energia fog belemozogni a szeretetbe. A szeretet és gyűlölet energiája tehát egyek, a szenvedély és
együttérzés energiája egyek. A düh, az erőszak, és a béke energiája egy és ugyanaz. Csak valódi
impulzussal történik energiamozgás. A düh tiszta energia. Válhat rosszá, ha kifelé halad és elpusztít
valamit, vagy válhat boldogsággá, ha befelé mozog, és besodor téged lényed tudatának középpontjába.
Olyan, mint az atomban lévő atomenergia, tiszta, ártatlan, és semleges. Fel lehet használni romboló
célokra, mint ahogy a Hirosimára és Nagaszakira dobott bomba is ártatlan emberek millióit ölte meg,
vagy használható hatalmas mennyiségű elektromos energia előállításához. Minden rajtunk múlik. Ha
valaki úgy érzi, hogy a düh rossz, ezért le kell azt állítania, az energia a mentális tényezőbe költözik,
amely esetben az energia szintén mozog, a belsőből a külsőbe.

A mentális elfojtás tehát nem változtatja meg az energia dimenzióját. Ha gondolkodni kezdesz a
tudat központján, akkor is az energia fog mozogni a belsőből a gondolkodásba, amely az Önvalóhoz
képest külső. Ezt a belső energiát nagyon egyszerűen el tudod pazarolni. Csupán egy gondolat is elég
ahhoz, hogy olyan irányt kapjon, amely által korlátozva lesz. Ha a gondolkodási folyamat valóban
leáll az Ön-Kutatás közben, a tudat központja felrobban, amelyet implóziónak nevezünk. A
misztikusok mindig ebben a megszakítás nélküli implozív létállapotban élnek.
3) Mi az Ön-Kutatás?

Az Ön-Kutatás nem az Önvaló vizsgálata. Annak a hiedelemnek a vizsgálata, hogy az egó önálló, az
Önvalótól független léttel bír. Annak az identifikáló entitásnak a vizsgálata, amely önmagát a testnek
képzeli. Hacsak nem fordítjuk a figyelmet az egó forrására, és nem rögzítjük oda, ahol az Önvaló van,
az egóval kapcsolatos hiedelem, hogy az az Önvalótól függetlenül létezik, nem semmisíthető meg.

Amikor az Önvalóba rögzülünk, mentesek vagyunk az egó ideájától, ami egy koncepció csupán, és
nem bír locus standival. Amikor mentesek vagyunk az egó fogalmától, mentesek vagyunk a testtel
való identitástól, és mentesek vagyunk az „én-vagyok-a-test-idea” szülő gondolattól, amelyből minden
más gondolat felmerül, és így a gondolkodási folyamat beleomlik a forrásba. Az önkutatás tehát
alapvető velejárója a gondolat forrásának. Ez az ön-figyelem végül a tiszta ön-tudatos lény
tapasztalatává fejlődik.

4) Az Ön-Kutatás természete.

Az Ön-Kutatás nem olyan valami, amit csinálunk, hanem valami olyan, ahol nem létezünk egóként.
Nem más, mint Bhagawan jelenléte, amely egzisztenciálisan segít bennünket a saját Ön-Kutatásunk
végzésében. Az Ön-Kutatás nem objektív, vagyis olyan állapot, amelyben a tudatosság önmagát
figyeli. Ha gondolat lép be, cselekvés indul, de az Ön-Kutatás a nem cselekvés állapota, amelyben a
tudat átalakít bennünket, a testtel és elmével való identitás megsemmisítése révén. A „ki vagyok én”
gondolat van segítségünkre abban, hogy visszavonjuk a figyelmet a nem-Önvalóról, és hogy az énre
koncentrált figyelmet átirányítsuk, hogy megtaláljuk annak forrását, amely a gondolkodási
folyamatnak a forrásába való omlásában kulminál. Ez történt Bhagawan halál élményekor, amikor ő a
„ki vagyok én” gondolatot alkalmazta koncentrált figyelemmel, és megvizsgálta, hogy mi a halál, és ki
az, aki meghal, és végül a gondolkodási folyamat összeomlásában kulminált, beleértve a „ki vagyok
én” gondolatot, a tudat tapasztalásának az eredményeként, amelyet ön-megvalósításnak nevezünk. Ez
az ön-figyelem vezet a tiszta ön-tudatosság megszakítás nélküli tapasztalatához. Ha az Ön-Kutatás
során helyt adunk a gondolatoknak, akkor az csak objektum megismerő tudatosság, ami nem
megfelelő eszköze az Ön-Kutatásnak. Az Ön-Kutatás végzéséhez nem-objektív tudatosságra van
szükségünk, ami csak akkor lehetséges, ha mentesek vagyunk a gondolatoktól, és ha figyelmünket az
elme forrására irányítjuk.

5) Ön-Kutatás – ugródeszka az ismertből a megismerhetetlenbe.

Az Ön-Kutatás a megismerhetőből a megismerhetetlenbe szolgáló ugródeszka. Amint beleugrik az

ember a megismerhetetlenbe, elveszíti önmagát, valamint az adott vallással való önazonosságát.
Bhagawannak a halált követő tapasztalata az önmegvalósult mesteré, és nem lehet őt hindunak
tekinteni, és a szent zsinórt (yajnopaveetam) beledobta a templom víztározójába, és nem maradt nála
semmi más, csak egy darab tőkehal. Minden lény vele azonos, és az állatokkal, amelyeknek egyáltalán
nincs vallásuk, barátságos és szeretetteljes. Az emberek nagy része vallási kondicionáltságtól
függetlenül hasznosította útmutatásait.

Soha nem vette komolyan a rituálékat, és az étkezések során nemegyszer viccelődött a Brahmin
nem brahmin kérdésen. Egyszer egy rajongó azt kérdezte: ha ön az Ön-Kutatást tanítja, akkor miért
tartanak ilyen sok szertartást a Matrubhuteswara templomban, és miért tekintik az ilyen cselekedetet
erényesnek? Bhagawan nevetve azt válaszolta, hogy akik szeretik a rítusokat, tegyék csak, és semmi
baj, ha felajánlásaikkal megtöltik a gyomrunkat. Megvalósulása előtt soha semmilyen vallást nem
gyakorolt, és soha nem hallotta a Brahman szót, mielőtt megvalósult volna, de a halálélményét követő
néhány percen belül Brahmanná vált. Amikor azt kérdezte valaki, hogy Buddha vajon megvalósult-e,
vagy sem, ő magabiztosan válaszolta, hogy „igen”. Brahmannak az állapotát „én vagyok az én
vagyok”-ként írta le, ami eredetileg Mózes megfogalmazása. Nem csupán Bhagawan, hanem bárki is
legyen, aki beleugrik a megismerhetetlenbe, és ott megállapodik, az semmiféle valláshoz nem tartozik.
Olyan ő, mint az ismertet és a megismerhetetlent határoló kerítésen ülő ember, aki képes a
megismerhetetlen átadására azok számára, akik az ismerttel való azonosulásban élnek.

6) Az Ön-Kutatás folyamata

Az elmét a tudat minőségének aktivizálása készíti elő az Ön-Kutatásra. Az Ön-Kutatás a benne

tartózkodás a lét tudatában, abban, ami „te már vagy”. Az Ön-Kutatás nem más, mint a figyelemnek a
gondolat forrására való összpontosítása, és rajta tartása. Amikor az elme elkalandozik, akkor
visszahozod – ez minden. A kutatás nem gondolati tevékenység, hanem a figyelemnek a gondolat
forrásán tartása. Amikor így járunk el, az „én” gondolat válik tárgyává éber figyelmünknek.

Mind ahányszor, amikor az „én” gondolatot figyeled, megszakítod identitásodat ezzel a hamis „én”-
nel, leválsz a részedként tételezett hamis „én”-ről. Ha észlelsz, valamit, akkor az nem te vagy. Ahogy
válsz lefelé a hamis „én” identitásról, úgy fogsz egyre inkább spontán időzni a csendes középpontban
(Valódi „én”), az „én vagyok”-ban. Ezen a ponton nincs „én” gondolat, nincs „én” érzés, mintegy
olyan tárgynak, amelyet azelőtt érzékeltél. Csak legyél, az elme egy idő után felül fog kerekedni, ami
természetes, ne zavartasd magad. Kellő gyakorlattal egyre könnyebben fogsz időzni az „én vagyok”-
nak az állapotában, és egyre hosszabb ideig. Nincs szükség erőfeszítésre, sem elvárásra, sem
siettetésre. Egy mentális kép van a bensődben önmagadról – ez a hamis „én”.

Ez húzódik meg rejtetten mindig minden mögött, amit csinálsz. Hagyd, hogy a hamis „én” felfedje
magát a passzív tudatban. A feltáruló hamis „én”magában hordozza saját megsemmisülését. A hamis
„én”, vagyis a szív központból felmerülő „én” gondolat, felemelkedik az agyba, és „én-vagyok-a-test”-
ként azonosul a testtel. Létrehozza a testben lakozó, és összes gondolatainkat és cselekedeteinket
szabályozó individuális én (a jiva fogalma) illúzióját. Az „én” gondolat ezt az által viszi végbe, hogy
azonosítja önmagát az elmében és a testben zajló gondolatokkal és észlelésekkel.

Annak ideája, hogy az ember individuális személy, az „én” gondolat által generálódik és marad
fenn, és szokása, hogy folyton hozzákapcsolja magát minden felmerülő gondolathoz. Az Ön-Kutatás
visszafordítja ezt a folyamatot az által, hogy az „én” gondolatot minden olyan gondolattól és
elképzeléstől megfosztja, amelyekkel normál esetben azonosul. Ha az ember meg tudja szakítani a
kapcsolatot az „én” gondolat és minden olyan gondolat között, amellyel az azonosul, hogy azonosul,
akkor az „én” gondolat maga le fog csöndesedni, és végül semmivé lesz. Ez az „én” gondolathoz, azaz
az „én” vagy „én vagyok” belső érzéséhez való ragaszkodással, és minden más gondolat kizárásával
kivitelezhető. A „ki vagyok én”, vagy „honnét vagyok” kutatással kivitelezhető. Ha az ember rajta
tudja tartani a figyelmet az „én” belső érzésén, akkor az „én” gondolat, elkezd leszállni a szív
központba. Amikor az ember mentes mindenféle gondolattól, az „én” gondolatot kivéve, az Önvaló
ereje befelé, a szív központba visszafelé húzza az „én” gondolatot, és végül teljesen megsemmisíti, így
az soha többé nem fog ismét felemelkedni. Ez az önmegvalósítás pillanata. Amikor ez megtörténik, az
individuális Önvaló fogalma örökre megsemmisül, és a tudatosság megszabadul a rabság illúziójától,
és csak tiszta tudatosság marad.
7) Az „én” szó valódi jelentése

Adi Sankara a Nirvanastakamban írja le a neti neti módszer jelentőségét. Bhagawan szintén
foglalkozik a témával, saját egyedi értelmezésében, az Upadesa Saram 22. versében. A 22. vers
jelentése: „Mivel a test, az elme, az intellektus, a légzés, és a tudatlanság sötétsége érzéketlenek (Jada)
és valótlanok (Asat), azok nem az „Én”, amely a valóság”. Bhagawan negligálja a Panchakosákat (öt
burok), mivel azok érzéketlenek és valótlanok, és mivel nem rendelkeznek semmilyen benne rejlő
tudatossággal vagy saját létezéssel. Ezért azok nem lehetnek az „Én”, a valóság, amely egyszerre
önmagától létező és önmagától ragyogó.

Az „Én” érzése össze van keveredve a járulékaival, így hát Bhagawan tagadja a járulékokat, hogy
megmutassa a jelentését a valódi „Én”-nek, ami a valóság. A hagyománynak megfelelően a neti neti-t
szellemi módszernek tekintik, de Bhagawan kimutatja, hogy a neti neti-t nem gyakorlási módszer
jelölésére szánták, hanem csak az Önvaló tapasztalat végső állapotát jelzi. Az igazi tudás, hogy az öt
burok nem az „Én”, olyan tapasztalat, amely csak az „Én” valódi természetének a megismerésével, az
Ön-Kutatás révén érhető el.

8) Az Ön-Kutatás gyakorlása

A szentiratok az Ön-Kutatás gyakorlása érdekében kezdődnek azzal a tanítással, hogy az öt burok nem
az „Én”. A törekvő számára hasznos dolog, ha intellektuálisan megérti, hogy a jelen lévő „Én” nem a
test, vagy bármely más járulék, amelyről úgy érzi, hogy az „én” érzéssel összekeveredik. De
Bhagawan nem akarja, hogy azon félreértés áldozatává váljunk, hogy intellektuálisan elmélkedünk
azon igazság fölött, hogy az öt burok nem az „Én”. Gondosan megtanít bennünket az Ön-Kutatás
gyakorlása módszerére, mielőtt felfedné számunkra a kinyilatkoztatást, hogy az öt burok nem az „Én”.

9) Ramana Maharshi a „Ki vagyok én” keresésről.

Ramana Maharshi: Az elme csak a „Ki vagyok én?” kutatás révén fog lecsillapulni. A „Ki vagyok
én?” gondolat megsemmisít minden más gondolatot, majd maga is megsemmisül végül, mint a halotti
máglya piszkafája. Másféle gondolatok keletkezése esetén kérdezze meg az ember, anélkül, hogy
végiggondolni próbálná, hogy „Kinek a számára keletkeztek?”

Mit számít egyébként, hogy sok gondolat keletkezik? Ha abban a pillanatban, amikor a gondolatok
keletkeznek, éberen megkérdezed, hogy „Kinek a számára keletkezett?”, nyilvánvalóan tudni fogod,
hogy „az én számomra”. Ha ekkor megkérdezed, hogy „Ki vagyok én?”, az elme visszafordul a
forrása [az Én] felé, és a keletkezett gondolat elül. Újra meg újra ekképpen gyakorolva, az elme azon
ereje, hogy saját forrásában időzzék, egyre növekszik.

Noha az érzéki objektumok [vishaya vasana] felé irányuló tendenciák, amelyek generációkon
keresztül, egyre növekvő számban térnek vissza, akár az óceán hullámai, mind el fognak pusztulni,
amint az embernek a természetén való meditációja egyre intenzívebbé válik. Anélkül, hogy a
„Lehetséges-e mindezen tendenciák [vasana] elpusztítása, hogy csak az Önvaló maradjon egyedül?”
kételkedő gondolatának teret engednénk, az embernek szilárdan az Önvaló-figyelemhez kell
ragaszkodnia.
 Amíg az elmében érzéki tárgyakra irányuló tendenciák vannak jelen, addig szükség van a „Ki
vagyok én?” kutatásra. Amint és amikor gondolatok keletkeznek, kutatás révén meg kell őket
semmisíteni, akkor és ott, azok valóságos forrásánál. Nem figyelni arra, hogy mi-van-még [anya] – az
nem ragaszkodás [vairagya], vagy vágynélküliség [nirasa].

Az Önvaló el nem hagyása – az tudás [jnana]. Valójában, ez a kettő [vágynélküliség és a tudás] egy
és ugyanaz. Ahogy a gyöngyhalász is a derekára kötött kővel alámerül a tengerbe, és felszedi a
gyöngyöt a tenger fenekéről, úgy bárki, aki nem ragaszkodással mélyen alámerül önmagába, el tudja
érni az Önvaló gyöngyét. Az ember önmaga valódi természetére [swarupasmarana] való megszakítás
nélküli emlékezés, amíg el nem éri az Önvalót – ez önmagában elegendő.

A „Ki vagyok én, aki rabságban van?” kutatása, és az ember valódi természetének [swarupa] a
megismerése jelent egyedül megszabadulást. Az elmének állandóan és kizárólag az Önvalóra való
rögzítését nevezzük „Ön-Kutatás”-nak, míg ellenben a meditáció [dhyana] az ember önmagát az
abszolútnak [Brahman] való gondolása, amely a létezés-tudatosság-boldogság [Sat-Chit-Ananda].

Kérdés: A jógik azt mondják, hogy az ember le kell, hogy mondjon erről a világról, és el kell, hogy
vonuljon egy elhagyatott dzsungelbe, ha meg kívánja találni az igazságot.

Ramana Maharshi: A ténykedő életről nem kell lemondani. Ha egy-két óra hosszát meditálsz minden
nap, akkor továbbra is foglalkozhatsz a feladataiddal. Ha a megfelelő módon meditálsz, akkor az elme
indukálta áram még munkád közben is folyni fog. Olyan ez, mint ugyanazon gondolat kétféle
kifejezése; ugyanaz a vonal, amelyen a meditációt végzed, ki fog fejeződni a tevékenységeidben is.

10) Osho a „ki vagyok én”-ről.

Az ember bűnös lény. Nem lehet bűnössé válni, már eleve bűnösök vagyunk. Ez a jelentése a
keresztény példázatnak, miszerint az első ember, Ádám az, aki elkövette a bűnt. Az ember bűnösnek
született, ez a jelentése, mi már bűnösök vagyunk.

A „bűn” szó nagyon, nagyon szép. Az eredeti kifejezés, amiből származik: „elhibázni a célt”. A bűn
nem bűnt jelent, egyszerűen azt jelenti, hogy elhibázni a cél.

Bűnösökké váltunk, az ember a kezdetektől fogva bűnös, így hát semmit sem kell tenned azért,
hogy bűnössé válj. Bárhol is vagy, elhibázod a célt, a célodat. Nem tudod, ki vagy, nem tudod, miért
vagy, nem tudod, hová tartasz – és miért. Csak haladj, akár az uszadékfa, bárhová sodorjon a szél.

Ne feledd, a „bűnös vagyok” az az első felismerés, amely lehetővé fogja tenni, hogy visszatalálj az
ösvényre. Abban a pillanatban, hogy felismerte, „bűnt követtem el”, Ádám haza érkezett. Abban a
pillanatban, hogy felismered, hogy akármi vagy, és akárhol vagy, rossz vagy... Nagyon nehéz ennek a
felismerése, mivel az elme védekezni, racionalizálni próbál. Az elme a világhoz tartozik. Állandóan
védelmez téged – pontosabban nem téged, hanem a „bűnösség”-edet. El kell vetned minden védelmet,
minden racionalizálást. Amint megérted, hogy bűnös vagy, hirtelen rájössz, hogy semmit nem kell
megmenteni ezen a világon – a gazdagság, a hatalom, a tekintély, semmi sem érnek. Mindez szemét.
És, valami rendkívül értékeset veszítesz el a szemétért cserében; eladod önmagadat, és játékokat
vásárolsz; a lélek teremtésének a lehetőségét semmisíted meg, semmiért.

Ez egy alapvető felismerés, az első áttörés. Örvendj, ha felismerted a tényt, hogy bűnös vagy, ha
felismerted a tényt, hogy rossz vagy – nem egy bizonyos módon rossz, hanem általános értelemben.
Nem azért vagy rossz, mert mérges vagy, nem azért vagy rossz, mert tele vagy gyűlölettel, nem azért
vagy rossz, mert ezt vagy azt tetted – az ember nem egy bizonyos módon, hanem általános értelemben
érzi bűnösnek magát. Akkor egyszer csak megnyílik az ajtó a növekedésre, aztán hirtelen egy másik
dimenzióban kezdesz keresni. Akkor ne kifelé nézz, kezdj el befelé nézni, mert akármilyen külső
dolgot teszel, az egyre messzebbre és messzebbre fog vezetni. Minél több árnyékot hajszolsz kívül,
annál jobban el fogsz veszni a világban.

Kezded becsukni a szemed, kezded érezni és megérinteni az életedet. Az első dolog, amit tudnod
kell, hogy „ki vagyok én?” – minden egyéb másodlagos. És ha ezt az alapvető dolgot megoldottad, ha
ezt az alapvető problémát megoldottad, ha ezt az alapvető rejtélyt megértetted, akkor minden más is
automatikusan megoldódott. És ha nem oldod meg ezt, és nem válaszolod meg az ember alapvető
kérdését – „Ki vagyok én?” -, akkor akármit csinálsz, az irreleváns.

Mit csinálsz? Nem önmagadat próbálod megvalósítani, másokkal próbálsz versenyezni. Senki sem
önmaga próbál lenni, mindenki a másikat próbálja legyőzni. Az egész világ úgy él, akár egy versenyen
alapuló tébolyda: ha valaki vásárol egy autót, akkor neked is vásárolnod kell egy autót, éspedig egy
nagyobbat. Lehet, hogy nincs szükséged rá, de az egód most megsérült. Ha valaki vesz egy nagy házat,
akkor neked is szerezned kell egyet, mégpedig nagyobbat. Így megy az élet veszendőbe. Miért kell
törődnöd azzal, hogy mások mit csinálnak? Ők tegyék a dolgukat, tegyék, amit jónak látnak. Neked a
saját szükségleteidet kell nézned.

De kétféle embertípus van általában: az egyik versenyez másokkal, és a másik típus, aki elítél
másokat, mivel azok rosszat tesznek. Mindkettő rossz. Ki vagy te, hogy eldöntheted? Ha épít valaki
egy nagy házat, ki vagy te, hogy eldöntsd, hogy helyesen cselekedett-e, vagy sem? Ez nem a te
gondod. Ez legyen az ő gondja. Neked csak az legyen a gondod, hogy neked mi a dolgod.

Az emberek közötti verseny képtelen méreteket ölt, és az ember minden nappal közelebb kerül a
halálhoz. Amikor egy nap a halál magához vesz, emlékezz, hogy az egész életed másokkal való
hiábavaló harccal telt. És értelmetlen volt. Összes energiádat önmagad megértésére kellett volna
fordítani.

Hallottam egy nagyon szép anekdotát. Úgy esett, hogy a katolikus egyház és a zsinagóga
ugyanabban az utcában volt, az utca két ellentétes oldalán. És a plébános és a rabbi között rivalizálás
kezdődött. Amikor a templomot átfestették, a zsinagógát stukkózni kellett. Amikor a pap ezerfős
egyházi menetet szervezett a városon keresztül, a rabbi kétezer hívő részvételével szervezett
felvonulás. Amikor a pap új autót vett, a rabbi egy nagyobbat vett. Aztán a pap egy ünnepélyes
szertartás rendezett a templomán kívül, megáldotta az új autót, a rabbi pedig kijött egy nagy fogóval,
odament a kocsijához, és három centisre vágta a kipufogócsövet. Körülmetélés! Képtelenség, hogy az
emberek milyen messzire elmennek. Az egyik mindenképpen le akarja győzni a másikat. Az egyik túl
akarja licitálni a másikat.

Ne feledd, ez az ostobaság nagyon beleivódott az emberiségbe, és hacsak ezt az ostobaságot el nem

veted, nem leszel képes megismerni önmagadat, nem fogsz tudni hazatérni. Egyre tovább és tovább
fogsz menni, egyre jobban és jobban tévútra fogsz térni. És egy nap hirtelen rá fogsz jönni, hogy az
egész építmény összeomlott. Nem volt semmi alapja, kártyavárat építettél. Jött egy kis szellő, és
minden semmivé lett. Úgy is mondhatjuk, hogy papírhajóval próbáltál vitorlázni.

Az ember, mivel az ami, egyszerűen egy álomban él – az egó, ambíció, erő, presztízs álmában. A
bölcsesség embere az, aki megértette, hogy mindez téves út. Egyszer az történt, hogy Mulla Nasruddin
házában voltam. Mulla Nasruddin tinédzser fia behorpasztotta a családi autó lökhárítóját. „Mit
mondott apád, amikor elmondtad neki?” kérdeztem tőle. „Kihagyjam a szitokszavakat?” kérdezte.
„Igen, természetesen.” „Ebben az esetben,” mondta a fiú, „nem szólt egy szót sem.” Egy nap, amikor
visszatekintesz az életedre, nem fogsz látni egyetlen cselekedetet sem, amely intelligens lett volna –
minden ostobaság, balgaság volt. Egyszerűen szégyellni fogod. Minél hamarabb rájössz erre, annál
jobb.

Ez az, amiről a SANNYAS szól: a felismerésről, hogy a mód, ahogyan a mai napig éltél abszurd; a
gesztusról, hogy szeretnéd megszüntetni a múltat. A név és a ruha megváltoztatásával semmi nem
változik, egy egyszerű gesztus, hogy most szégyelled a régi identitásodat. Akkora ostobaság volt, hogy
jobb elfelejteni az egészet. Egy új kiindulópont, egy új név, és újra tudod kezdeni. És könnyebb
eldobni a múltat, mint felújítani azt. Könnyebb teljesen elszakadni a múlttól, mint módosítani azt. Egy
ostoba dolgot átfesthetsz, módosíthatsz, de bölccsé nem tudod tenni – továbbra is ostoba marad.
Sokkal jobb, ha eldobod.

Ha tehát eljutottál a felismerésig, hogy bűnösök vagyunk, tekintsd áldásnak, és ne feledkezz meg
róla. Szakadatlanul emlékezz rá. Hacsak visszafelé nem haladsz az úton, folyton emlékezz rá. Csak, ha
felismered, hogy mihelyt nem teszed, élned kell azt, hosszú ideig, folyamatosan fogsz rá emlékezni,
újra és újra, így hát a kalapálás folytatódik – akármit csináltál a múltban, vége. Legalábbis akkor, ha
úgy emlékszel rá, hogy minden rossz volt... és én azt mondom, MINDEN rossz. Ne próbálkozz úgy
határozni, hogy néhány dolog jó volt. Ragaszkodom hozzá: vagy MINDEN dolog rossz, vagy
MINDEN dolog jó. Nincs más út. Olyan nem lehetséges, hogy egy bolond ember néhány dolgot jól
legyen képes csinálni. És fordítva szintén nem lehetséges, hogy egy bölcs ember néhány dolgot rosszul
tudjon csinálni. A bölcs ember MINDENT jól csinál, és a bolond mindig MINDENT rosszul csinál.
De, ha a bolond szeretne legalább néhány dolgot jónak tekinteni, akkor azt mondaná: „Igen, sok
mindent rosszul csináltam, de nem mindent.” Aztán azok a dolgok, amelyeket menteget, és azt mondja
rájuk, hogy jók, ismételten egójának a középpontjába kerülnek. Döntsd tehát teljesen romba a múltat.

Fritz Perls szokta volt mondani, hogy egyetlen terápia sem más, mint ügyes frusztráció. A nagy
terapeuta az, aki folyamatosan és ügyesen frusztrál téged – ezt csinálom én is most itt. Meg kell, hogy
mutassam neked, hogy bármit csináltál, az rossz volt, mert csak a megértés menthet meg téged. Amint
felismered, hogy minden, ami elmúlt, az rossz, akkor egyszerűen eldobod azt, akkor nem vesződsz
választással. Nincs mit választani. Mindez a tudatlanságodból származik, és mindez rossz. Rossz volt
a gyűlöleted, a szereteted ugyancsak; rossz volt a haragod, a részvéted ugyancsak. Ha elég alaposan
keresel, mindig fogsz találni jó indokot a részvétedre, és jó indokot a szeretetedre. Az ostoba ember
ostoba, és bármit tesz, az ostobaság.

Folyamatosan észben kell hát tartanod, hogy állandóan emlékezned kell – ez az, amit Buddha
éberségnek nevezett. Az ember legyen mindig éber, így nem kell újra ismételnie. Mert csak az éberség
fog megvédeni attól, hogy újra megismételd a múltadat – máskülönben az elme ismétlésre hajlamos.

11) Az „én” gondolat a tudatosság megváltozott állapota

Az „én” gondolat a valódi „én”-re való ráfilmeződés. Az „én” gondolat magja tiszta tudatosság. Így,
amikor az „én” gondolatot kutatjuk, és a figyelmet az „én” belső érzésén tartjuk, akkor az „én”
gondolat kezd leszállni a szív közepébe, azaz a tiszta tudatosságba. Ez az „én vagyok” belső érzésébe
való kapaszkodással, és minden más gondolat kizárásával érhető el. Az „én” gondolat a tudatosságnak
egy olyan megváltozott állapota, amelyben a tudatosság járulékokhoz kapcsolódik, és egy olyan
összetett tudatosság keletkezik, amely alapvetően objektum megismerő tudatosság, ahol a tudatosság
alapvető formája kizárólag én tudatosság (Valódi „én” vagy „én” „én”, tamil nyelven Thaan),
amelyben a tudat csak önmagának van tudatában, míg a járulékokkal összekapcsolódó tudatosság az
objektumoknak van tudatában. (Hamis „én”, Nan). De mindkét esetben csak a Tiszta tudatosság az,
amely megismer. Nincs két különálló tudatos entitás, egy, hogy megismerje az objektív valóságot, és
még egy, hogy megismerje önmagát. Létünk önmagában öntudatos, önmagától ragyogó.

12) Elme és Ön-Kutatás

Az elme az Önvaló képzelet alkotta hatalma. Azt képzeli, hogy ő maga a tudatosság, és a testet és az
összes többit önmagán kívülinek ismeri. Az elme tehát ős-eredeti, vagy gyökér elképzelésünk.

Csak akkor fog megszűnni létezni, amikor megtapasztaljuk valódi Önvalónkat, amely a forrás,
szubsztrátuma, és csakis valós szubsztrátuma a mi hamis véges énünknek, amely önmagának, mint
járulékok halmazának van tudatában. Egó csak akkor keletkezik, amikor nem vagyunk tudatában saját
öntudatos lényünknek.

Az egó az ön-elfelejtés (Pramada) mély gyökerek táplálta terméke, amely megrögzött szokásaként
nem vesz tudomást az Önvalóról, helyette csak a gondolatokra és tárgyakra figyel, amelyek tőlünk
eltérőknek mutatkoznak. Az elme egy képzelet alkotta jármű, amely által a figyelem látszólagosan az
Önvalótól az objektum felé halad. Az Ön-Kutatás a figyelmet az Önvalóra irányítja, és e folyamat
során minden figyelmünk ingadozás nélkül létünk központjába koncentrálódik. Az Ön-Kutatás az
Önvaló nem-objektív figyelése, így tehát nem-kettős.

Az Ön-Kutatás kivételével az összes többi spirituális gyakorlat dualisztikus, mert az ego

megőrzésére irányul. Az ön-elfelejtés az elme tapasztalata, mivel hogy az ön-elfelejtés a képzelet
szüleménye. Mivel csak képzelet szülötte, meg fog szűnni létezni az Ön-Kutatással járó figyelemmel.
Állandóan az ön-figyelemhez kell ragaszkodnunk. Ez az ön-figyelem végül a valódi, szakadatlan,
hamisítatlan, járulékoktól mentes, abszolút tiszta Önvaló tudatosságának a tapasztalatává, vagyis az
„én vagyok”-ká válik.

Az Önvaló és az elme viszonya a kötél és a kígyó viszonyához hasonló, a kígyó is csak a

képzeletünkben létezik. A mentális tevékenység lecsillapodása mellékterméke csupán az igazi Ön-
Kutatásnak. Az ön-emlékezés megszakítás nélküli ön-figyelmet jelent, nem pedig egy adott szó, vagy
mantra elme általi mechanikus ismétlését.

13) Ülj csendben, ne csinálj semmit, a tavasz megjön, és a fű nő magától

A gondolkodás aktusa során a figyelmünk valami olyasmire irányul, amely másnak látszik, mint
Önvalónk. Mi azonban nem vagyunk mások, mint az „Önvalónk”. Így hát, még az Önvalóra való
gondolás is elvisz bennünket az Önvalótól. A gondolkodás cselekvés. Mentális tevékenységünket
semmilyen mentális tevékenységgel nem tudjuk leállítani. Bárminek az ismétlése a csendet, és az elme
látszólagos elnyugvását mechanisztikusan eredményezi. A mi célunk azonban nem ez. Mindvégig
tudatosnak kell lennünk, és akkor az ön-figyelem az ön-tudatosság valóságos tapasztalataként fog
kivirágozni. Ha ön-tudatlanságunk miatt elménkkel kell, hogy ismételgessük, hogy „én” „én”, hogy
mechanikusan elérjük a tudat nélküli ön-tudomást, akkor elménk elnyugszik látszólag, de ez nem az
ön-tudomás melléktermékeként bekövetkező elnyugvás. Gondolkodás ott zajlik, ahol tudat van. Csak a
tudat visz el bennünket ön-tudomással bíró létünk középpontjába. Bhagawan csak azok számára
javasolta az ismételgetést, akik az ön-figyelmet nem tudták folytonosan fenntartani. Az ismételgetés
segíti az elme Ön-Kutatásra való felkészítését, de az ön-tudomásig nem vezethet el.

14) Az elme tartalmai az Ön-Kutatás során kiürülnek

Önmagunk tudatában jelen pillanatban a test, elme, intellektus stb. járulékok halmazaként vagyunk,
az objektum-megismerő tudatosság révén, amelyben figyelmünk látszólag Önvalónktól az objektum
felé, a látszólagosan elkülönült megismerő szubjektum, és megismerendő objektum között mozog.
Minden objektum jellemzője, hogy csak akkor jön létre, amikor a figyelem rá irányul. A
figyelmünknek a valami olyasmi felé való irányításának az aktusát, amely mi magunkként jelenik
meg, nevezzük gondolkodásnak. Az Ön-Kutatásban elvonjuk figyelmünket a gondolatokról és a
tárgyakról, majd a figyelem természetes módon irányul annak forrása, az Önvaló felé, és ott minden
ingadozás nélkül megpihen.

Figyelmünknek az ön-tudatos létezőre való szögezése Ön-Kutatás. Amikor a figyelem nem mozdul
sehová, hanem az ön-tudatosan létező „én vagyok”-ban pihen, az ön-tudomás. Az Ön-Kutatás nem
cselekvés tehát, hanem létezés. Önmagunk önmagunkként való létezésünk általi megismerésének
művészete. Amint saját tudatos létezésünkben rögzítjük magunkat, a mentális aktivitás automatikusan
lecsillapodik. Csak és kizárólag ön-tudomásként létezni – ez az Ön-Kutatás művészete. Más spirituális
diszciplínák más dolgokra figyelnek a saját tudatos létezés helyett. Figyelmesen és állhatatosan kell
időznünk az Önvalóban. A valódi nyugalom a létezésben való időzés, minden más egyébre való
figyeléstől mentesen. Az Ön-Kutatás tehát az a gyakorlat, amelyet csak a figyelmes és éber ön-
tudomás jellemez, amelyben nincs helye gondolatnak vagy objektív tudásnak.

Kezdetben folyamatos küzdelem zajlik a figyelmünknek befelé, az Önvalóban való rögzítésére való
törekvés, és figyelmünk gondolkodásként való eltérülése között. A gondolkodás ősrégi szokása az
Önvaló elmének nevezett képzelőerejéből ered. A mi célunk a valóságban való megszilárdulás, és
ennek révén ennek a képzelődésnek egyszer s mindenkorra való megsemmisülése. Az Önvaló a helye
vagy bázisa a képzelődő elme és a világ megjelenésének és eltűnésének. Az Önvaló megtalálása, és az
Önvaló tudatos létezésével való eggyé válás jelenti az Ön-Kutatás művészetét. Önvalónkat
megtapasztalni annyi, mint Istent megtapasztalni, az ő valóságában. Az Ön-Kutatásban megtapasztalt
tartalom állapota alacsonyabb rendű, mint a tiszta tudatosság állapota. Az Ön-Kutatás sikerének titka
abban rejlik, hogy állhatatosan megszakítás nélküli tudattal kapaszkodunk az ön-tudomásba.

15) Dualisztikus istenimádás versus Ön-Kutatás

Jelenleg véges lénynek tapasztalod magad, és ebből az állapotból egy mindenható Istent képzelsz el,
és megpróbálsz kapcsolatot teremteni ezzel az elképzelt Istennel, tőled elkülönültnek gondolván őt. Az
ilyen típusú kapcsolat dualisztikus, és mindig magában foglal konfliktusos elemet. Az így elképzelt
Istennek való önmegadás soha nem teljes. Másfelől, ha Ön-Kutatást végzel, és az Önvalót
önmagadként tapasztalod, ennek végeredménye Isten megtapasztalása, és mivel ő ekképpen valójában
nem-dualisztikus módú, nem lesz konfliktus, az önátadás teljes lesz, és az elme magától megszűnik.
16) Brahman - Jiva.

Az óceán cseppje soha nem különül el az óceántól, még akkor sem, ha a csepp azt gondolja, hogy el
van különülve tőle. Minden spirituális gyakorlat célja annak a hamis elképzelésnek megszüntetése,
hogy el vagy különülve Önvalód óceánjától. Nincs szükség a csepp és az óceán egyesítésére, mert
először is, soha nem voltak elkülönültek, és nem is lehet őket elkülöníteni. Az elképzelés, hogy a
csepp el van különülve az óceántól, csak képzelgés és minden olyan diszciplína, amely a csepp és az
óceán egyesítését célozza, szintén képzelgés. Te az óceánnak egy hulláma vagy, és a hullám soha nem
különül el az óceántól, még akkor sem, ha az óceántól különböző neve és formája van. A hullámok
csupán megjelennek és eltűnnek az óceánban, és nincs szükség a hullámnak az óceánnal való
egyesítésére. Mindössze annak a hamis elképzelésnek a megszüntetésére van szükség, hogy a hullám
el van különülve az óceántól, ami nem lehetéges, mivel az óceán létezik, a hullám pedig nem.

17) Önvaló – elme

Az Önvaló és az elme közötti kapcsolat a kötél és a kígyó kapcsolatához hasonló. Míg a kötélről
szóló ismeret valódi, a kígyóról szóló ismeret képzelgés. Nem tudod megölni a képzeletbeli kígyót,
mert az soha nem létezett. Ha a fényt az úgynevezett kígyóra fókuszálod, hogy megvizsgáld azt, akkor
birtokába kerülsz a kötélre vonatkozó tudásnak, és a kígyóval kapcsolatos tudás eltűnik. Ehhez
hasonlóan, ha teljes egészében az Ön-Kutatás révén kezedbe kerülő tudatosságra fókuszálsz, az elme
képzeletbeli objektív tudása semmivé lesz, és a tiszta, természetes, a járulékoknál eladdig gyengébb
fényű tudatosság ragyogni kezd.

18) Aham Sphurana.

Azok, akik az „én-vagyok-a-test – idea” szerint élnek, önmaguknak járulékok halmazaként vannak
tudatában. Még ha járulékaik egy részét elveszítik is, az „én vagyok” tudata még mindig jelen van.
Léteznie kell tehát a tudat egy olyan központjának, amely mindezen járulékoktól független. Ha egy
test által kötött ember azt mondja, hogy „én vagyok”, azt úgy érti, hogy ő a test. Mély alvásban nincs
jelen „én-vagyok-a-test” gondolat, de milyen boldogok is vagyunk e gondolat nélkül. A forrást,
ahonnan „én” gondolat ered az ébrenléti és álom állapotban, spirituális szívnek, vagy a tudat
központjának nevezzük, és ez nem egy „én” gondolat által érzékelhető objektív entitás. A járulékokkal
való mély azonosulásunk miatt kételkedünk abban, hogy a tudat központja egyáltalán létezik.

A tudat ebből a központból áramlik, az idegrendszeren keresztül a test egészébe, az érzéketlen

járulékokat megelevenítve. Amikor az objektív valóság vonzáskörébe kerülünk, e tudat látszólag az
objektum felé mozog, és e mozgás során a tudat természetét nélkülözzük. A tudat valami olyanra való
irányításának az aktusa, ami másnak tűnik, mint ami mi vagyunk – a gondolkodás aktusa. Elménkben
gondolatok és képek merülnek fel, és formálódnak az elgondolásuk vagy az elképzelésük által egy
cselekvéssé, amely csak akkor következhet be, ha megengedjük a tudatunknak, hogy eltávolodjon
tőlünk. Az elmét az Önvalótól a tárgyak felé való állandó irányulás tartja életben. Ön-Kutatás végzése
révén a tudat visszahúzódik a gondolatokból és objektumokból, és minden ingadozás nélkül
koncentrálódik. Amint beáll ez a mindenféle gondolatok nélküli csend, a tudat természete minden
erőfeszítés nélkül, spontán módon élő „én vagyok”-ként, „én vagyok” pulzációként fedi fel magát
számunkra. Ez a pulzáció az úgynevezett Aham Sphurana, amely önmegvalósítást megelőző állapot.
Spontán meditáció megy végbe ebben az állapotban. A spirituális szív gondolat-mentes, nem-kettős,
járulékmentes, nem-objektív, alapvető formája az egyedülállóan tiszta Önvaló tudatosan létező „én
vagyok”, amely az elme és a világ megjelenésének és eltűnésének az alapja. Mivel mindent (sarvam)
támogat, ezért szívnek (ullam) nevezzük. Ez a forrása az „én” gondolatnak, de lényegében csendes. A
spirituális szív nem része a testnek.

A spirituális szív létezik, mivel létezni kell. Ha kitalált ideának és hamis elképzelésnek tartjuk,
akkor a tudat látszólagos oszcillációjává válik, és jelenléte így nem lesz érezhető. A spirituális szívet
csak létezés által ismerhetjük, nem pedig az által, hogy elgondoljuk azt. A spirituális szívvel
kapcsolatos tudást a testtel való azonosulásunk miatt veszítettük el. A ráfilmeződés (Adhyasa)
defektusa miatt a testnek és az elmének tulajdonítjuk magunkat. Nem vagyunk azonosak a testtel és az
elmével. Alapvető természetünk tudat, vagyis „vagyok, ami vagyok”. Természetünk tehát mindennek
a forrása, az önmagától ragyogó spirituális szív. Rögzítsük elménket a valódi odaadásba, valódi
tudásba, esszenciális lényünkkel való valódi egységbe (jóga). Amint az elme a spirituális szívben
rögzül, eggyé válik a spirituális szívvel, mint ahogy a tengerbe vetett só rög is feloldódik, és eggyé
válik a tengerrel.

19) Az elme az „én” gondolat

Az elme az „én-vagyok-a-test”-et gondoló „én”. Az érző öntudatos lét és az érzéketlen test közötti
megfoghatatlan kapcsolat. Az „én” gondolat az a tényező, amely mind az öntudatosságot, mind a testet
meghatározza. A cselekvés és a gondolkodás birtokosának képzeli magát. Működésének megfelelően
úgy nevezik, hogy Aham Bhava („én” gondolat, ego), amikor cselekvőnek és élvezőnek érzi magát,
akkor Buddhi (értelem), amikor megkülönböztető képességként működik, akkor Manas (a
gondolkodás képessége), Chitta (emlékezet), de entitás csak egy van.

Amikor az „én-vagyok-a-test-idea” azonosítja magát a járulékokkal, és a tudatosság látszólag

korlátozás alá kerül, akkor ezt Jivának (kinchijna) nevezik. Az egó a nem-Önvalóval való állandó,
folyamatos, megszakítatlan azonosulás miatt jelenik meg egzisztenciális entitásként. Amikor a nem-
Önvalóval nincs azonosulás, akkor nincs semmi olyan, mint egó. Az egó tehát egy kiegyszerűsíthető
adat. Az „én-vagyok-a-test” identitás a forrása minden más identitásnak.

A hamis „én” az alvás során inaktív, és azt a boldogságot tapasztalja, amely az alvás gondolkodás
nélküli állapotának a gondolati háborgás hiánya miatti természetes velejárója. Amikor a hamis „én”
aktív, nem képes ilyen boldogság tapasztalására, mert a gondolati háborgás látszólagos elkülönülést
hoz létre az „én” szubjektuma, és minden más, önmagától különbözőnek észlelt dolog között. E hibás
észlelés teremtette dualitás és konfliktus következtében erősödik a gondolati tevékenység, amely a
mögöttes tudat a természetét és boldogságát elfedi, amely tulajdonképpen mindezen járulékok
működésének az alapja.

Az önmagát a nem-Önvalóval azonosító entitás az ön-elfelejtés következménye. Ez az „én”

gondolat az, amely alszik, álmodik, és felébredve észleli a tárgyi világot egy elkülönítő érzéssel
(Bheda Buddhi) párosulva. Gondolkodni, enni, meghalni és újjászületni gondolja magát. Ha
megvizsgáljuk az azonosító attitűdöt, amely a hamis „én” objektiváló tendenciája, akkor azt találjuk,
hogy a hamis „én” nem létezik, és nincs tartózkodási helye (locus standi), csak egy fogalom. A hamis
„én” megértése és észlelése szembe kerül az Igazsággal, vagyis a Tiszta tudatos létezéssel.
20) Adhyasa (rávetítődés)

A fantázia ereje (kalpana sakti) megtéveszt bennünket, és azt az érzést kelti bennünk, hogy jövünk
és megyünk. Ez azért van, mert az Adhyasa defektusa miatt a test és elme mozgásait magunkra
vetítjük. Valójában nem megyünk sehová. Ha a járulékmentes öntudatos létezésben időzünk,
tudomására fogunk jutni, hogy mindez a jövés-menés jelenség a tiszta ön-tudatos létezés vetítővásznán
zajlik. Amint megszilárdulunk a tiszta ön-tudatos lét valóságában, a képzelődés önmagától lenyugszik.
Jövés és menés csak akkor van, amikor a test által kötött elmének gondoljuk magunkat, egyébként
nincs jövés és menés. Csak a gondolat az, amely úgy érzi, hogy jön és megy, de a mi természetünk
nem gondolat, hanem tiszta ön-tudatos létezés.

21) Igazság – Semmiség

Az Igazság végtelen, önmagától ragyogó, önmagát kijelentő valóság, tudatos létezés. A Semmiség
olyan, mint a végtelen valóság árnyéka, így a Semmiség is végtelen, csak az ön-tudomás bélyege
nélkül, és így nem a végső Igazság. A Semmiség nem illúzió, hanem az illúzió teremtője.

A Semmiség nem hamis, hanem egy olyan ügynök, aki hamis impressziókkal üzletel. A Semmiség
nem valótlan, ő az, aki a valóságot valótlannal, és a valótlant valóságnak láttatja. A Semmiség nem
kettősség, ő az egység, amely a kettősség oka. Ő a valótlan, véges dolgok valódi végtelen Teremtője.
Az egész evolúciós folyamat a képzelet tartományába tartozik, ami semmiség. A tudatosságot nem
tudja kielégíteni az oszthatatlan totalitás fantázia szülte részével való azonosulás. Ez készteti a
tudatosságot a képzelődés meghaladására. A képzelődés megszűnése az Igazság-tudatosságra való
ráébredés.

22) Atmakara vritti. (Az Ön-tudomás tendenciája)

Az én-vagyok-a-test idea az őseredeti tudatlanság. Ez az a vritti, amelyből az összes többi vritti

felmerül, és így amelytől azok függenek. Amint az elme megízleli az ön-tudomást, létrejön az
Atmakara vritti vagy Brahmakara vritti, amely spirituális gyakorlás révén napról napra erősödik, és
amely végül az „én-vagyok-a-test” ideát megsemmisíti, annak összes származék vrittijével
egyetemben.

Amint az „én-vagyok-a-test” idea megsemmisül, a végső valóság spontán kinyilatkoztatásra kerül.

Az „én-vagyok-a-test” idea megsemmisülése az egó halálát eredményezi. Ha nem semmisül meg,
akkor ennek gyötrelmes következményeként az ön-tudatlanság állandósul.

23) Jiva – az Individuális tudatosság koncepciója

A tudatosságnak a járulékokon való tükröződésekor látszólag tükrözött tudatosság (abhasa,

chidabhasa) jelenik meg. A tudatosságnak a sattwa gunán való tükröződésekor gondolatmentes
elmeállapot alakul ki a béke alapján. A tudatosságnak a Rajogunán való tükröződésekor kialakul az
„én” gondolat.

A tudatosságnak a Tamogunán való tükröződésekor a tendenciák és az elme gondolat-anyaga a

durva világként jelenik meg. Aztán ott van az egó teljes evolúciója az „én”-t (Aham) és a te-t (IDAM)
elkülönítő érzéseivel. Az elme tere megtelik a tükrözött tudatossággal és tárgyakkal. Az egó evolúciója
miatti elkülönültség érzés miatt az elme tere külső térként jelenik meg, és az az elmében lévő
objektumok a világban lévő objektumokként jelennek meg. Így az objektív világ valójában szubjektív.

A Jiva tükrözött tudatosság (chidabhasa) tehát, korlátozott objektum megismerő tudatossággal

(Kinchijna), korlátozott járulékokkal és szabadsággal, és korlátozott időre marad életben a fenomenális
valóságban, így mindez a képzelet dimenziójában történik csupán.

24) Az Ön-Kutatás „cselekvés” vagy „létezés”?

A kezdeti fázisban Ön-Kutatás csak cselekvésként indul, mivel az ember cselekedni tud csak. Ahol
cselekvés van, ott küzdelemnek kell lennie. Minden cselekvés változással jár, és a változás időt
igényel. A jelen pillanatban semmi mást nem tehetünk, csak „lehetünk”. Az Ön-Kutatás a figyelmes és
éber ön-tudatos „létezés” művészete, amelyben nincs helye objektív tudásnak, és így nem keletkezik
gondolat. Az Ön-Kutatásnak ebben az állapotában nem létezünk önálló entitásként, ezért az Ön-
Kutatás nem-kettős. Az atma vichara nem valami fajta akció vagy cselekvés, hanem egy létezési
állapot csupán. Cselekvéssel kell előkészítenünk az elmét az Ön-Kutatásra, de a létezési állapotot nem
juttathatjuk érvényre erőszakkal. Ebben az állapotban a cselekvés valójában akadályverseny inkább,
mint az Ön-Kutatás támogatása, mert minden cselekvés gondolati aktivitás, amely az önkutatás
legfőbb akadálya.

25) Cselekvő nélküli cselekvés (Akarma)

Egy nap Bhagawan az Arunachala hegyen sétált. Három tanult ember közeledett hozzá, és
megkérdezték Bhagawant, „mit kell akkor Akarma alatt érteni, amikor az ember munkába merül?”.
Bhagawan nem válaszolt, hanem fogta egy közepes méretű fának a törzsét, és elkezdett botot faragni
belőle. Másfél órába telt, mire elkészült, és elvégezte a boton az utolsó simításokat, és a kérdezők
meglepetésére a bot nagyon szépre sikeredett. Mire elkészült egy pásztorfiú jött oda, üdvözölte
Bhagawant, és a hogyléte felől érdeklődött.

Bhagawan a fiúnak adta a szép botot, mondván, hogy a fiú a hasznát fogja venni, de a tanult
emberek kérdésére nem válaszolt, és elindult felfelé. A tanult emberek megértették az egzisztenciális
üzenetet, hogy a cselekvő nélküli cselekvés nem tekinti a cselekvés gyümölcsét, és boldogan távoztak.

26) Ramana Maharshi az Ön-tudatlanságról

Kérdés: Az Én létezik egyedül Igazságának felismerése érdekében a vichara marga helyett nem inkább
a bhakti jóga margákat kellene alkalmazni, mint a sadhana céljai szempontjából alkalmasabbat? Nem
valamilyen teljesen elérhetetlen dolog egy olyan laikusnak, mint én az egyén Abszolút Létezésének a
Felismerése, vagyis a Brahma jnana?

Ramana Maharshi: A Brahma jnana nem egy olyasféle tudás, amelyet megszereznie, vagy
megvásárolnia kell az embernek, hogy elnyerje a boldogságot. Hanem az embernek a tudatlanságával
kapcsolatos perspektívája, amit fel kell adnia. A megismerni kívánt Én valójában te magad vagy.
Állítólagos tudatlanságod okozza szükségtelen fájdalmadat, mint ahogy a tíz balgának is, akik azon
elveszett tizedik miatt bánkódtak, aki soha nem veszett el.
 A Tíz Balga a példázatban átgázolt egy patakon, és a túlsó partra átérve, meg akart róla
bizonyosodni, hogy mindegyikük biztonságban átért. Egyikük számolni kezdett, de miközben a
többieket számlálta, önmagát kihagyta. „Csak kilencet látok, bizonyára elveszítettük az egyikünket. Ki
lehet az?” – kérdezte.

„Jól számoltál?” – kérdezte egy másik, és ő is elkezdett számlálni. De ő is csak kilencet számlált.
Egyik a másik után, mind a tíz csak kilencet számlált, önmagát kihagyva. „Csak kilencen vagyunk” –
értettek mindannyian egyet, „de ki az, aki hiányzik?” – kérdezték. Minden erőfeszítésük, ami a
hiányzó felfedezésére irányult, sikertelen maradt. „Bárki legyen is az, biztosan megfulladt” mondta a
tíz bolond közül az egyik szentimentális, „elvesztettük őt”. Miután így szólt, sírva fakadt, és a többi
kilenc ugyanígy tett.

Egy jóindulatú vándor látva, hogy ezek a folyóparton sírnak, tudakolta az okát. A tíz bolondok
beszámoltak a történtekről, és elmondták, hogy miután többször is megszámlálták magukat, még
akkor sem találtak többet kilencnél. Meghallgatva a történetet, és látván, hogy mind a tizen ott állnak
előtte, a vándor kitalálta, hogy mi történt.

Hogy beláttassa velük, hogy tényleg tízen vannak, hogy mindegyikük biztonságosan átkelt, azt
mondta nekik: „Mindegyikük mondja a maga számát, de egymás után sorban, egy, kettő, három és így
tovább, eközben én mindegyikükre ráütök egy bottal, így mindegyikük biztos lehet, hogy bele volt
véve a számolásba, és csak egyszer szerepelt. A tizedik, a hiányzó embert így meg fogjuk találni.”
Ennek hallatán azok örvendezni kezdetek elveszett társuk megtalálásának reményében, és elfogadták a
vándor javasolta módszert.

Miközben a jóságos utazó mind a tizet megütötte, az ütést kapó hangosan bemondta a saját
sorszámát. „Tíz” mondta az utolsó ember, amikor megkapta az utolsó csapást. Zavartan néztek
egymásra: „Tizen vagyunk” – jelentették ki egyhangúlag, és megköszönték a vándornak, amiért véget
vetett a bánatuknak. Eddig a példázat. Honnan került elő a tizedik ember?

Elveszett-e vajon valaha is? Megtudván, hogy egész végig mindannyian ott voltak, tanultak-e
valami újat? Bánatuk oka valójában nem az egyikük elveszítése volt, hanem saját tudatlanságuk, vagy
inkább a puszta feltételezés, hogy egyiküket elveszítették, bár nem tudták megtalálni, ki is ő, mivel
csak kilencet számoltak.

27) Sahaja Samadhi

Tételezzük fel, hogy egy kisbaba anyatejet szopizik, miközben alszik, és így nincs tudatában annak,
hogy mi az, amit csinál. Ő csak a mély alvás boldogságát élvezi, még ha szopizás közben is. Csak
mások szempontjából látszik úgy, hogy ő szopizik. Az ő nézőpontjából ő nincs tudatában semmilyen
cselekvésnek, csak a mély alvás boldogságának. A kisbab esetében a szopásnak nincs cselekvője, az ő
oldaláról nézve gondolatok sincsenek, hanem a cselekvés önmagától zajlik, saját magával
összhangban, a gondolkodás zavaró hatása nélkül. Hasonló módon van Bhagawan is ennyire
önmagába mélyedve, sokszor mondogatta, hogy tudom, hogy itt vagyok, és hogy testem van,
merthogy te rámutatsz.

Amikor Bhagawan a külső világgal foglalkozott, nem volt benne gondolkodó. Gondolatai és
cselekedetei a külső hatásokra adott spontán válaszok voltak, ellentétben velünk, akik rendszerint
kiszámított módon válaszolunk, a bennünk lévő gondolkodó révén. Ami bennünket illet, mi érintettek
vagyunk, hacsak a gondolkodó meg nem semmisül, bármi legyen is annak eszköze – addig az ön-
tudatos lét nem lehetséges. Az, hogy Bhagawannak a sahaja szamádhijában gondolatai vannak, nem
azt jelenti, hogy mi gondolatokkal bíró gondolkodók lehetünk, és egyúttal az ön-tudatos létezést is
elérhetjük.

Mind ezidáig senki nem válaszolt az eredeti kérdésemre: „el tudjuk-e érni az ön-tudatos létezést
gondolatok révén?” A válasz során sokan eltérülnek a kérdés lényegétől, és a maguk módján
válaszolnak. Az én tapasztalatom szerint az ön-tudatosság tisztasága fordítottan arányos a gondolat
forgalmával.

A gondolat az Ön-tudatlanság gyermeke. Hogyan lehetne egy ilyen eszköz az Én megtalálására

használni? Ez az én kérdésem. Csökkentsd a gondolatok forgalmát, hogy csökkenjen az ön-
tudatlanság, amely megkönnyíti az én spontán felfedezését. Erre a célra az Ön-Kutatás a legjobb
módszer.

28) Az öröm múlékonysága

Az objektumok érzékelésének boldogságát az elmének a kauzális testbe (Anandamaya kosa) való

átmeneti visszavonása okozza, amely kauzális test élvezeti tendenciái (Ananda vrittitől) a következők:

1. Priya - az a boldogság, amelyet annak az objektumnak a látása okoz, amelyet szeretünk.

2. Moda - az a boldogság, amelyet az okoz, ha a szeretett objektumot birtokoljuk.

3. Pramoda - az a boldogság, amelyet annak az objektumnak a tapasztalása okoz, amelyet

szeretünk.

Mindezek mulandók, így Astavakra azt a tanácsot adja nekünk, hogy mondjunk le az olyan átmeneti
boldogságról, amely az érzékek objektumokkal való interakciójának az eredménye. Ehelyett azt
tanácsolja, hogy tartsuk az Önvalót az ön-tudatos létezés megszakítás nélküli boldogságában.

29) Az ön-tudatlanság csak hiedelem

Az elmét az ön-tudatlanság nemlétező fátlya takarja, amely miatt elfelejtjük Önvaló természetünket,
és amely az egységet sokféleségnek mutatja. A fátyol csak azért kétezik, mert hiszünk a létezésében.
Ha vizsgálódni kezdünk, hogy a fátyol létezik-e, akkor nem létezőnek fogjuk találni. Ami létezik – az
Önvaló; a fátyol, és a belőle következő illúzió – nem létezik. A Guru, aki mentes az illúziótól, hogy az
ön-tudatlanság fátyla eltakarja az Önvalót, elmondja számunkra, hogyan szabaduljunk meg a
hiedelemtől, hogy ön-tudatlanok vagyunk. Az ön-tudatlanság koncepciója semmi más, mint hiedelem,
idea, amelyet meg kell semmisíteni az Ön-Kutatással, amely ön-tudomásban részesít. Az ön-tudomás
az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljunk a nem létező fátyoltól, amely elfedni látszik az
önragyogású ragyogó Önvalót. Ön-tudatlan embereknek vagyunk kondicionálva. Az Ön-Kutatás egy
dekondicionáló folyamat, amely segít, hogy megtudjuk, kik vagyunk.
30) Finom test

A finom test (Linga Sarira) a Tiszta tudatos létezést tükröző médium. Jelen pillanatban ezt a tükröt a
tendenciák pora lepi. A tendenciák csak a mi támogatásunk miatt maradnak fenn. A tendenciákra való
odafigyelés valójában erősíti őket. Spirituális gyakorlattal el kell vonni a figyelmet a tendenciáktól,
hogy ez által megtisztuljon az elme tükre, és a tiszta tudatos létezés pontosan tükröződjön benne. Az
Ön-Kutatás során az elme tartalma helyett annak forrására figyelünk. Amint megszűnünk figyelni az
elme tartalmára, azok elmére gyakorolt szorítása egyre jobban és jobban gyengül, a tartalom végül az
élelem-ellátás hiánya miatt természetes halált hal, minthogy a figyelem a táplálékuk. Hacsak az elme
tükre megtisztításra nem kerül, a Tiszta tudatos létezés tükröződése nem válik lehetségessé.

31) Spirituális szív

Semmi olyan, ami élő és lényegi, nem része a testnek. A test élettelen, és a spirituális szívből
származó energia eleveníti meg. Te az életadó lényeget ezen megelevenített test révén, objektív módon
próbálod érezni. Te a spirituális szív vagy, amely tudatában van annak, hogy minden külső hatóerő
segítsége nélkül létezik. Hogy egy élő, pulzáló tudatosság.

A minden napi mély alvásban érzékelt sukha nem része a testnek, mégis érezzük a sukhát, és azt
mondjuk, nagyon jót aludtam, mert a sukha tudatában van önmagának az elme vagy a test segítsége
nélkül is. Ugyanez a sukha az éber állapotban is ott van, de szem elől tévesztjük, mert a gondolat-
anyag ott lebeg fölötte, felhőként takarva el a nap fényét. Ha az éber állapotban mentes vagy a
gondolat-anyagtól, a spirituális szív ön-ragyogása teljes dicsőségében megnyilvánul.

A spirituális szív energiája a testbe a mellkas jobb oldalán elhelyezkedő plexus solarison keresztül
lép be, és a tudat az egész testben szétárad az idegeken keresztül, így elevenítve meg az élettelen
testet. Ahogy a Nap fényére a lótusz is virágba borul, és a Nap nem része a lótusznak, hasonlóképpen
elevenedik meg a test a spirituális szív jelenlétében, de a spirituális szív nem része a testnek. A
spirituális szív túléli a test halálát, és mi vagyunk a spirituális szív, tehát születés és halál nélküliek
vagyunk. Csak az elme miatt érezzük magunkat a testnek, és ez csak egy idea. Szentek jelenlétében
érezni fogod a spirituális szívet, és a képzelődés, hogy te a test vagy, megsemmisül. Megvalósítása
nem más, mint az „én-vagyok-a-test-idea” egyszer és mindörökre való megsemmisítése, de az Önvaló
megszerezéséről nincs szó, mert te már az vagy. A tiszta tudatosság a szív barlangban lakik, és amikor
esetenként szimbolikusan rámutatsz, még az is hasznos. Ha mentes vagy az „én-vagyok-ideától”, meg
fogod tapasztalni a spirituális szív természetét, „itt és most”. Ez biztos.

32) A mély alvás állapota

A Mély Alvás az elmének egy különleges állapota, amelyben nincs jelen sem az objektumok
tudomása, sem a valóság tudomása. E mentális módosulat során Önvalónak, vagy nem-Önvalónak
tehát nem vagyunk tudatában. Mély alvásban nem tudjuk, hogy alszunk, alvás közben azonban tudjuk,
hogy „vagyunk”. Mély alvást követően azt mondjuk, de jót aludtunk. Az ébrenlét és álom állapotait
cselekedetek jellemzik, de a mély alvásban egóként nem létezünk, így az alvás nem valami olyan
dolog, amit csinálunk, hanem ahol önmagunkként, egóként nem létezünk. Mély alvásban nem
vagyunk tudatában a másságnak, objektivitásnak, dualitásnak vagy viszonylagosságnak. Mély
alvásban nem tévesztjük össze az elmét vagy a testet az „én”-nel
 Amikor a mély alvás tartalommentes állapotát tapasztaljuk, nincs tapasztalatunk a testről és az
elméről, kicsoda hát az „én”, aki tudja, hogy én aludtam? Az alvás híján van az „én” véges érzésének.
Ébrenléti állapotban az „én” a durva testtel azonosul, álom állapotban az „én” az álom testtel azonosul,
mély alvásban pedig az „én” a tartalommentes kauzális testtel azonosul. Az elme mindhárom
állapotában jelen van egy felszín alatti „én-vagyok-a-test-idea”. Mély alvásban az „én vagyok” még
akkor is jelen van, amikor nincs gondolkodás. Ugyanez az „én vagyok” élhető át az ébrenlét
állapotában, amikor az elme tartalma gondolat-, tendencia-, érzelemformáktól mentes. Azt kérdezed,
miért nem tapasztalod az Önvalót, amikor a spirituális szívben vagy? Azért beszélsz így, mert elméd
soha nem oldódott fel benne, ha belekóstolnál, akár csak néhány percre is, megkérdőjelezhetetlen
tapasztalatra tennél szert. A testtel való nem-azonosulás nem azt jelenti, hogy el kell hagynod az
ébrenléti állapot felelősségeit, hanem azt, hogy észben kell tartanod, hogy tested van, de te nem vagy a
test. Ez fog töretlen tudásoddá válni a „Ki vagyok én” kutatással.

33) A gondolkodás szerepe a mindennapi életben

A gondolkodásnak még szentek esetén is helye van, amikor cselekvésre van szükség. Nem szabad
azonban helyet adnunk elménkben olyan gondolatoknak, amelyek nem illenek a kontextusba, és nem
szükségesek mindenképpen, de sokaknál ez olyan erős szokássá vált, hogy gondolataik áramlását
megállítaniuk szinte lehetetlen.

Egy olyan képességű személy például, mint Srí Ganapathi Sastri, akinek a mantra siddhije nem
tudta ellenőrizni a gondolatok forgalmát, nem jut el az önmegvalósításig, még Bhagawan közeli
társaságában sem. Erős sastra vasana (az a tendencia, hogy információkat gyűjtsön, a dolog
megtapasztalása helyett), és loka vasana (az a tendencia, hogy megengedi magának a világi ügyeket)
jellemezte, és évek óta ő a területi kongresszus elnöke, és azt akarta, az egész Indiában műutak
épüljenek, mert határozottan úgy érezte, hogy a világ valódi, és a jólétért meg kell dolgozni, pedig
Bhagawan azt mondta neki, hogy az ébrenléti állapot is egy álom.

Mivel figyelmével tüntette ki az ilyen gondolatokat, ezért hibázta el Bhagawan tanításának a

lényegét, és hibázta el az Önvalót. Az alapvető szükségletek kielégítéséhez csak néhány gondolatra
van szükségünk a cselekvéshez. De mi megengedjük magunknak a felesleges gondolkodást és
cselekvést, amelyet érzésem szerint korlátozni kell a sadhana (spirituális diszciplína) szakaszában. Ez
rendkívül fontos. A gondolati forgalom akkor csökken le, amikor az ember folyamatosan, megszakítás
nélküli tudatban (Sada Apramada) időzik, ahogy azt Sanat Kumara mondta.

34) Nincs elme (Naiva Manasam)

Amikor tudatosságunkat az elme forrásában rögzítjük, akkor az elme hiányát tapasztaljuk (Naiva
Manasam). Akkor az elme mentes a tendenciák szennyeződésétől, és a megtisztult (Suddha) manas
spontán működik, mint a Jnanik (Ön-megvalósított lelkek) esetében. Ez a megtisztulás és az elme
hiányának a tapasztalata jelenti az elme megölését. Te nem tudod megölni az elmét, mert az soha nem
létezett. Te csak az illuzórikus kígyót tudod megölni a kötélben.

A kötelet kötélnek ismerni fel – ez jelenti a kígyó megölését. De mindenekelőtt, a kígyó sosem
létezett, az csak a kötélnek a képzelet szülte hamis képe. Tehát, az elmét is azért képzeljük létezőnek,
mert még nem ismertük fel az Önvalót „annak ami”. Ennek legjobb módszere, figyelmünknek az elme
forrására (Adhistana, a magasabb Én) az Ön-Kutatás révén való függesztése.
35) Az Ön-Kutatás megszakítatlan Ön-tudomás

Amint a tudat megállapodik az ébrenléti állapotban, akkor álomban és mély alvásban is

megállapodott lesz. Ez csak idő kérdése. A viveka chudamani (Adi Sankara műve „A
megkülönböztetés drágaköve”) azt írja, hogy jóllehet az ember rendelkezik ön-tudomással, ha nincs
jelen Sada apramada (megszakítatlan szünetmentes ön-tudomás), akkor visszaeshet, és további
megszületések következhetnek. Az ön-tudomás egyetlen mozzanata tehát nem biztosítja az ember
kiszabadulását a születés és halál ciklusából, amelyet gyakran neveznek a szamszára kerekének. (a test
veleszületett tendenciák miatti születésének és halálának a kereke).

Az Önvaló és a test közötti kapcsolat olyan, mint a villamos energia és a villanyégő kapcsolata, az
elme a villanyégő volfrám izzószála. A villamos energia az izzószál és a villanyégő révén fényként
nyilvánul meg. Ha az izzó elektromos táplálása bármely ok miatt, például biztosíték hiba, vagy kábel
hiba miatt leáll, a fény nem fog az izzó révén megnyilvánulni, mert a villamos energia, amely egy
láthatatlan energia, nem kerül vele kapcsolatba. Az izzó fényének a megléte tehát a villamos energiától
függ, de a villamos energia léte nem függ az izzótól.

Az entitás, amely úgy érzi, hogy tudom ezt, nem tudom azt, az elme, amely önmagát ön-tudatos
létezőnek és ugyanakkor testnek képzeli. A tanúság tükrözött tudatosság (abhasa), és tanúság tárgyai
külső vagy belső objektumok. Ebben az állapotban a tanúság és a tanúság tárgyának a kettősségét
láthatjuk. Ez nem a végső állapot. Az ön-tudatos létezés végső állapotát a tudat őseredeti egysége
jellemzi, amelyben nincs olyan fogalom, hogy emberi tudat. Ez csak „vagyokság”.

36) Viszonyulás és Ön-Kutatás

Az elme mélyebb, tudatalatti rétegeiben nyugvó tartalom csak a másokkal való kölcsönhatásban
emelkedik fel tudatos szintre, és merül ki. A másokkal való együttműködés általában nem akadálya
lelki fejlődésünknek, de ha másokkal Bheda buddhi (az elme elkülönítő érzülete) révén állunk
kölcsönhatásban, az akadályozza a lelki fejlődést. Ha a kölcsönhatás során tudatos vagy, akkor
elkülönítő érzés nem fog jelentkezni. Te csak egy passzív tudat vagy, a kölcsönhatás minden ítélettől,
kiértékeléstől mentes tanúja. Ha a másikhoz való viszonyulásodban a szeretet az alap, a másokkal való
kölcsönhatás segíti a spirituális növekedésedet, mert a szeretet állapotában a másik valójában nem
különbözik tőled.

A szanjászik (szerzetesek) közül sok az ábrándvilágba menekülő. Nem ismerik az egészséges

kölcsönhatás művészetét. Saját védelmük érdekében szervezett elszigeteltségben élnek. Függenek az
igényeiket kielégítő közösségtől, és többségük nem járul hozzá semmivel a spirituális közösséghez,
mert nem rendelkeznek hozzá a megfelelő megértéssel. A többségük terhet jelent a közösség számára.

37) Teljes feladás (Poorna Saranagathi)

Egy alkalommal Bhagawan az Arunachala hegy Siva oldalán ült, nyitott szemmel, Önvalóba merült
állapotban. Néhány gazfickó jött oda, hogy tamarind gyümölcsöt lopjanak a fáról, amelyik egy másik
személy tulajdona volt. Sietve hatalmas mennyiségű tamarindot szedtek össze, és mielőtt távoztak
volna, az egyikük felfigyelt a nyitott szemű Bhagawanra, és úgy gondolta, hogy Bhagawan az egyetlen
olyan személy, aki tanúja a lopásnak, ezért jobb, ha megvakítják, így senki nem fogja tudni
kinyomozni a lopást, és megparancsolta az egyik cinkosának, hogy nyomja ki Bhagawan szemeit.
Bhagawan tudatában volt mindennek, de nem reagált a helyzetre. A személy, aki ki akarta nyomni
Bhagawan szemét, nagyon közel ment Bhagawanhoz és szemügyre vette a szemeit, és az volt az
érzése, hogy Bhagawan már vak, mert a szeme olyan üresen nézett, mint egy vak emberé, nem
reagálva semmilyen látható dologra, és ezt elmondta a barátjának. Aztán elszaladtak anélkül, hogy
ártalmat okoztak volna Bhagawannak. Bhagawan kiállt az ő tanítása mellett, hogy bármi, aminek meg
kell történnie a testtel, az meg fog történni, annak prarabdhája szerint, és bármi, ami meg van írva,
hogy nem történik meg, az nem fog megtörténni semmilyen körülmények között. Ilyen erős
meggyőződés csak Poorna saranagathiban élők számára lehetséges.

Amint az egó ily módon megadta magát, meghal a saját beleegyezésével, mert a táplálkozása leáll,
és mi magunk rögzülünk az Önvalóban, ami a valódi Ön-Kutatás.

38) Kauzális test

Az Anandamaya kosa (kauzális test) boldogsága az Önvaló tükrözött boldogsága (Abhasa). Az

Anandamaya kosának három vrittije (módosulata) van.

1)Priya – boldogság, ami egy szeretett tárgy meglátásakor, vagy egy nem szeretett dolog
megsemmisülésekor születik, pl. meglátunk egy mangót, vagy hírét vesszük egy ellenszenves személy
halálának.

2)Moda – boldogság, ami egy szeretett tárgy birtoklása esetén születik, pl. birtokába kerülünk a
mangónak, amit szeretünk.

3)Pramoda – boldogság, ami egy szeretett tárgy megtapasztalásakor születik, pl. mangót eszünk.

Mindezen vrittik (módosulatok) a gondolkodás zavarának az átmeneti megszűnését okozzák, ami

az anandamaya kosa (kauzális test) tükrözött boldogságának a megnyilvánulásához vezet. Ez nem
összetévesztendő az Önvaló semmitől sem függő boldogságával. Amint már említettük, minden egyes
forma boldogságának a forrása csakis az Önvaló lehet. E megértés hiánya következtében enged az
ember a nem-Önvaló boldogsága szokásának, ami végül, az ilyenfajta engedékenység gyümölcseként,
szenvedéshez vezet. Küldetésemnek az a célja, hogy az embereket a tudatára ébresszem annak, hogy a
boldogság, vagy üdvösség nem a nem-Önvalóban található, és hogy az üdvösség egyedüli forrása
maga az Önvaló.

39) Információ kontra transzformáció

Információ soha nem transzformálódik igazi tudássá. Az információ a segédeszközök egyike, hogy
az elmét felkészítsük arra, hogy megszabaduljon a nem-Önvalótól, avégett, hogy a valódi tudás ön-
ragyogása spontán feltáruljon. Az információ anyagi természetű, ezért lehet azt tárolni a bio-
számítógépünkben, vagyis az agyban, ahol valódi tudásként élő tudatosság van, amely akkor tárja fel
magát, amikor elménk, amely a valódi tudás fényét visszatükröző tükör, mentes a porától azon
tendenciáknak, amelyek az evolúciós folyamat során halmozódtak fel, és a tendenciák azok, amelyek
akadályozzák a végső valóság fényének az elme általi visszatükrözését.
40) Ön-elfelejtés és Ön-Kutatás

Amint a tiszta tudatosság elme általi tükröződése blokkolásra kerül az elmére a Maya (moola
avidya, őseredeti tudatlanság) működése következtében ráboruló fátyol miatt, az elme elfelejti a
forrását, vagyis az Önvalót, és elkülönült lénynek kezdi gondolni magát, mivel elfelejtette a végső
valósággal való egységét. A „ki vagyok én” kutatás segít felismerni ezt az érintetlen egységet a végső
valósággal.

Az elme, miután elfelejti a forrását, amely az Önvaló, amelynek természete az üdvösség, kívül kezdi
el keresni a boldogságot, és a folyamat során Sankalpa és Vikalpa jön létre. A sankalpa nem más, mint
a boldogságnak a nem-Önvalóban való keresése, és a vikalpa a kétely, hogy nem kaphatod meg azt a
nem-Önvalóban. Ha ez az anomália megsemmisül, az elme ismét megtalálja az Önvalóval való
egységét, és beleolvad az Önvaló boldogságába. Amikor a gondolatot túl sokra értékeljük,
kifejlesztjük a feledékenységet, és hibát hibára halmozunk. Mindez a Pramadának, vagyis az ön-
elfelejtésnek köszönhető. Így tehát a megszakítás nélküli ön-tudatosság, azaz a sada apramada
rendkívüli fontossággal bír.

41) Az elme megsemmisülése (Manonasa).

Amikor az elme megtisztul a tendenciáktól, és ezáltal az Önvaló ön-ragyogásának az akadálya

megszűnik, ezt védikus szóhasználat szerint manonasának (az elme megsemmisülésének) nevezik,
amit nem szó szerint kell megsemmisülésnek érteni. Az elme továbbra is létezni fog, de az egó
leromolásra került. Az egónak a hamis növekedést okozó tendenciái akadályozzák meg az Önvaló
ragyogásának a tükröződését.

A tendenciák megsemmisülése az egó megsemmisüléséhez vezet. Magyarul ez nem-elme állapotnak

is nevezhető (védikus szóhasználat szerint Amanaska állapot). Ebben az állapotban az összes élettani
funkció továbbra is az elme közvetítésével folytatódik, csak az akarat (sankalpa) és a kétség (vikalpa)
anomáliája semmisül meg örökre.

42) Megszabadulás a természeti hajlamoktól

Nemi ösztön, éhség, alvásigény, félelem – ezek minden Jiva természetes hajlamai, mindezektől
mentessé csak a Guru formájával való isteni találkozás révén válunk, nem tudunk a saját
erőfeszítésünk által megszabadulni tőlük. Még egy Viswamitra kaliberű szent sem volt képes
megszabadítani magát a szexuális vágytól, még egy olyan nagy bölcs, mint Narada is elfelejtette a
pohár vizet, amit Krisna hozatott vele, csupán mert meglátott egy asszonyt, gyermekeik születtek,
végül árvíz ragadta el a családjával együtt, és csak Krisna beavatkozását követően tudott kijönni
mindeme illúzióból.

43) Tiszta egó

A Suddha manas (Tiszta ego) a szennyezetlen „én-vagyok-a-test-idea”, amelyben az ember

tudatában van annak, hogy egy testben él, de a testtel való identitás nem áll fenn. A testtel való
azonosság fennállása esetén az „én-vagyok-a-test-idea” szennyezett, és amikor azt mondja, hogy „én”,
akkor úgy érti, hogy ő a test csupán. Amikor az „én-vagyok-a-test-idea” szennyezetlen, akkor az
Önvalóból funkcionál, és amikor azt mondja, hogy „én”, azon Önvalót ért. A szennyezetlen „én-
vagyok-a-test-idea” az Önvaló tudatával funkcionál, míg ellenben a szennyezett „én-vagyok-a-test-
idea” az ego központjától. A Suddha Manas jelentése tehát olyan elme, amely mentes minden
tendenciától, így az Önvalóban rögzült, és az Önvaló tudatával cselekszik. Az ilyen elmében még
emléke sincs a személyiségnek, ellentétben az egoista elmével, amelynek a funkciói a személyiségből
születtek, az ő veleszületett hajlamaiként.

44) Megszakítatlan Ön-Tudat

Rajasthanban az asszonyok 5 kilométerről hordják a vizet, és a vízzel teli edényt a fejükre helyezik,
soha el nem feledkezve annak kiegyensúlyozásáról, akármit csinálnak, miközben hazafelé tartanak a
vízzel teli edénnyel a fejükön. Visszafelé menet mindenféléről beszélgetnek, de egyik szemükkel
mindig, megszakítás nélkül, a fejükön lévő edény egyensúlyozására figyelnek. Így tudunk megtenni
mi is bármit, akár egy tömeg közepén, semmilyen körülmények között nem elfelejtve, hogy alapvető
természetünk az Önvaló. Én nem gondolnám, hogy ez olyan nehéz. Azt gondolni, hogy mi a test-elme
komplexum vagyunk, csak egy régi szokás, amely a Sada Apramadával megsemmisíthető.

45) A látó és a látott

Azt, aki tudatában van a viszonylagosság dimenziójának, úgy nevezik, hogy Jnata (látó), a
megfigyelt dolgot pedig úgy nevezik, hogy Jneyam (látott). Egymástól függenek (Anyonyasraya), és
mindketten részei az elmének. A Jnata fókuszált objektum-megismerő tudatosság. Az Önvaló
természete, hogy boldogság-teljesnek tudja önmagát, és önállóan létezik. A Jnatrutyam egy mentális
jellemző, és az Önvalóval nem összekeverendő. A Jnata tudatossága irányított, így korlátozott, és
bármi, ami irányított, annak kezdete és vége van. Az Ön-tudatos létező tudatossága nem irányított,
ezért se kezdete, se vége nincs.

Az irányítatlan tudatosság, amely természetében boldogság-teljes, alap-képzője és támogatója a

látszólagos látó (Jnata) és látott (Jneyam) létezésének. Az Ön-Kutatásban a Jnata objektum-megismerő
tudatossága szükségtelen, és a Jnatát és a Jneyamot egyidejűleg meghaladjuk, megérintjük az Önvalót,
és belé telepszünk. A hamisnak (mulandóság) hamiskénti ismeretében benne van az örök Igazság
kinyilatkoztatása. Létezhetünk elme, test, világ nélkül, és ezt naponta meg is tapasztaljuk a mély
alvásban. Ha létezni tudunk a tudattal egyazon állapotban, akkor az Önvaló, Jagrat-Sushupti.

46) Ön-tudatosság – objektum-megismerő tudatosság

Az ön-tudatosság alapvető formája az „én vagyok” képezi az alapját az elme mindhárom

állapotának. Az ébrenléti és álom állapotokban olyan járulékokat vetítünk rá az „én vagyok” ön-
tudatosság alapvető formájára, mint test, értelem, gondolkodás és objektum-megismerés, és így az ön-
tudatosságot torz módon tapasztaljuk, úgy, mint „én-a-test-vagyok”, én gondolkodok, én tudok. Ez
járulékokhoz kötött, így ön-tudatosságunknak csak korlátozott, torz formája, pszeudo tudat, amely az
elme. Az Önvaló és az elme közötti kapcsolat olyan, mint a kötél és a kígyó közöttié, a kígyó csak a
képzeletünkben létezik. Tehát mind a három állapot az elme puszta fantáziálása. Az Önvaló sohasem
válik az elmévé. Mivel az elme megjelenik és eltűnik – nem lehet valóságos. Bármit is ismerjünk meg
hát általa, az nem valóságos. Tanúi vagyunk az elme megjelenésének és eltűnésének, ezért tőle
függetlenül létezünk, így az elme, mint látó (Jnata) nem lehet a valódi „én”.

Amikor a mély alvás tartalom nélküli állapotát tapasztaljuk, tapasztalatunk nem foglal magában
testet vagy elmét, vagyis a tudatosság járulékoktól mentes, tehát minden korlátozás nélküli, az ön-
tudatosság így hát mentes a járulékoktól, kivéve a tudatlanságot (Avidya, Ön-tudatlanság), amely az
ön-tudatos létező fényét elfátyolozza. Az ébrenléti állapotban félreismerjük magunkat, az elmét és a
durva testet tekintve az „én”-nek. Az álom állapotában tévesen az elmét és finom testet tekintjük az
„én”-nek. A mély alvás állapotban nem tekintjük tévesen sem elménket, sem testünket az „én”-nek,
így az „én” véges érzése a mély alvásban nincs jelen, azonban a tudatlanságnak (Avidya, az ön-
tudomás hiánya) hatása alatt állunk . Mégis mindhárom állapotot az az „én vagyokság” tapasztalja,
amely mindeme három állapotnak az alapjául szolgál. Az elme az ezen alapvető „én vagyok”
tudatosságra rávetített képzeletbeli járulékok révén jön létre. Az, ami valóban tudja, hogy aludtam,
nem az elménk, hanem valódi ön-tudatosságunk. Az elme elbitorolja a tapasztalatot, és azt mondja,
hogy „tudom, hogy aludtam”.

A mély alvás olyan valami, ahol nem létezünk elmeként. A mély alvás gondolati tevékenységtől
mentes állapot. Csak azért, mert mély alvásban semmit sem csinálunk, nem szabad arra következtetni,
hogy nem létezünk, vagy semmit nem tudunk. A mély alvásban rendelkezünk a semminek, azaz az
elme hiánya miatti objektív tudás hiányának a tudásával. A semmi ismeretéhez tudatosság szükséges,
így az alvás tudatos tapasztalásunk része, akárcsak az ébrenléti és az álom állapotok, és az „én
vagyok” tudatosság rejtett áramlása mind a három állapotban jelen van. Ha minden tudatosságnak a
híján lennénk, nem volna lehetséges, hogy bármit is tudjunk a mély alvás állapotáról. Ami lehetővé
teszi számunkra, hogy tudomással bírjunk az álomról, az az alapvető „ÉN VAGYOK” tudatosság
megszakítás nélküli folytonossága, amely mindeme állapotokban megszakítatlanul fennmarad. Az Ön-
Kutatás egy érzékelés útján nem felfogható állapot, amelynek a résztvevője önmagát figyel. A mi
célunk e szennyezetlen, tiszta ön-tudatosság boldogság-teljes tudatos létének a fenntartása.

47) Kapcsolat a Mesterrel

Háromféle kapcsolat lehetséges a Jnanival, a tanítvány a befogadó szintjétől függően.

1. Testi kapcsolat – vannak, akiket lenyűgöz a Jnani karizmája, de nem tudják értelmezni, amit mond.

2. Mentális kapcsolat – vannak, akik képesek meg érteni a mester tanítását, de nem érinti meg őket
jelenlétének szépsége, csendje, boldogsága. Ha a mester nem beszél, akkor elvesztegetett időnek érzik,
hogy a közelében üljenek.

3. Szív a szívhez kapcsolat – itt a tanítvány a mester szívéhez kapcsolódik, és élvezi a mester
boldogság-teljes jelenlétét. A mester szavai másodlagosak számára. Lakshmi tehén Bhagawan puszta
jelenlététől megvilágosodott. Bhagawan édesanyja nem csupán Bhagawan tanításától világosodott
meg, hanem attól a szent energiától is, amit Bhagawan az édesanyja felé sugárzott. A tanítás segíti az
elme előkészítését az önmegvalósításra, de nem áll hatalmában önmegvalósítást adományozni.
Indiában sok hibát követnek el azzal, hogy tanult emberek is képesek tanítani, a Jnanik Önvaló
tapasztalata nélkül. Egy Jnani közelében való tartózkodás jelenti a valódi szatszangot, és ez van igen
kedvező hatással a spirituális fejlődésre. Az Upanishad szó szerint azt jelenti, hogy a Jnani közelében
ülni.
48) Ön-Kutatás a mindennapok során

A mindennapi élet során, tudatos szinten csak a kapcsolatok tükrében fogjuk megismerni a
tudattalan mélyebb rétegeiben rejtőző látens tendenciákat. Sokan úgy érzik, hogy nincs összefüggés a
mindennapi élet és az Ön-Kutatás között. Az Ön-Kutatás a figyelemnek az elme forrására való
irányítása, de az elme eltévelyeg, amennyiben az Ön-Kutatást végző elméjében ki nem merített látens
tendenciák vannak. A tendenciák csak a mindennapi élet kapcsolatai során meríthetők ki. Nem szabad
tehát elszaladnunk a mindennapi élet elől, és az Ön-Kutatást egy félreeső helyen, keresztbe tett
lábakkal végeznünk. A napi élet egy lehetőség, hogy előrehaladjunk a spirituális megértésben, és hogy
elménket az Önvalóban összpontosítsuk. A tendenciák kimerülésével az elmének egyre fejlettebbé
válik a képessége, hogy forrásában időzzön. Ez a valódi Ön-Kutatás (Nija Vicharana).

49) A tendenciák kimerítésének a fontossága

Ha az ember szembenéz az élettel, az elme képessé válik rá, hogy a nem-cselekvés (Summa iru)
állapotába kerüljön, amelyben tévelygés nélkül a forrására tud figyelni. Akkor felfedezi az egó
független létezésének a hazugságát. Minél többet gyakorolja az Ön-Kutatást a mindennapok során, a
hazugság annál inkább elerőtlenedik, míg végül hatalmát veszti felettünk. Az elme forrását olyan
intenzitással kell keresnünk, mint ahogy a fuldokló küzd a levegőért, csak ekkor érhetünk el sikert a
keresésben. Ez csak akkor lehetséges, ha látens tendenciákat a mindennapi élet során kimerültek, így
az elme rögzíteni tudja magát az „Önvalóban”, és megállapodik a „Summa iru” állapotában. Ha a
látens tendenciák még mindig jelen vannak, akkor a meditáció szándékával leülvén az elme minden
kontroll nélkül eltévelyeg, és nehéz újra visszahozni, mert belegabalyodik a gondolatok hálójába.

50) A tudatosság vibráló és nem-vibráló állapota

Ha gondolkodunk, akkor mindig arra gondolunk, ami már elmúlt, vagy ami még nem jött el. A
gondolkodásnak nincs jelen ideje, abban a pillanatban, hogy gondolkodsz, elvesztél. A jelenben lenni
annyi, mint áhítatosnak lenni, és ha a jelenben akarunk lenni, ébernek kell lennünk, és az éberség
mindig csendes. A csend nem-vibráló tudatosság, a gondolkodás pedig vibráló tudatosság. A vibráció
megszakadása a nem-vibráló csend. Bhagawan azt mondja, hogy a Tiszta tudatos lét a vibráció
ellentétében, a csendes mozdulatlanságban ismerhető fel.

51) Tudat – Elme, Tér, Idő

A tudat maga mozdulatlan és időtlen. Amikor figyelme egy objektumra összpontosul, akkor válik az
elmévé. Az objektum állandóan változik, így az elme természete folyamatos mozgás. Amint a
figyelem visszavonásra kerül az objektumról, az elme abbahagyja a rezgést, és csendessé válik.

A csendes elmét nem-elmének nevezik, és csak egyetlen elemnek van tudatában. Az elme csak
akkor csendesülhet el, amikor figyelmünket visszavonjuk a tárgyakról, és az észlelőre irányítjuk –
ekkor elcsendesül. Ez Ön-Kutatás révén lehetséges. A tér és idő koncepciója csak akkor jön létre,
amikor a figyelem látszólagosan áthelyeződik az Önvalóról az objektumra. Az idő két esemény közötti
intervallum, esemény pedig csak akkor lehetséges, amikor figyelmük a tárgyakra irányul.
 Ön-Kutatásban azonban visszavonjuk a figyelmünket a tárgyakról, és kizárólag a tudaton tartjuk.
Ön-Kutatásban tehát meghaladjuk az elme, tér és idő koncepcióját, és az Önvalóként időzünk, amely
itt és most van. A „itt”-ben nincs tér, a „most”-ban nincs idő. Tér és idő nem lehetséges tehát, amikor
az Önvalóként időzünk. Tér és idő csak a kettősség viszonylagos dimenziójában lehetséges. Az elme
funkciója csak a dualisztikus relatív világban szükséges és lehetséges. A nem-kettősség abszolút
dimenziójában, amely az Önvaló természete, meghaladjuk az elmét, az időt és a teret. A kettősségben
folyamatos konfliktus és nyomorúság van, ahol a nem-kettős Tiszta tudatos lét természetes állapotában
folyamatos boldogság van, és az Ön-Kutatás az út, amely az Önvalóként tartózkodáshoz vezet.

52) Az Átmeneti állapot kivételes volta

Az átmeneti állapot egyedülállósága és a Tiszta „én”-ben való tartózkodás hasznossága

kétségbevonhatatlan. A továbbiakban az átmeneti állapot előtti és utáni állapotokat kívánom
részletezni.

1. Mély Alvás. (Sushupti)

2. A teljes felébredést megelőző gondolatmentes állapot. (Bija Jagrat úm. megnyilvánulatlan

ébrenléti állapot, mag formában)

3. A gondolatmentes állapot boldogságának az élvezete. Ebben az állapotban az egó a

gondolatmentes állapot (Rasasvadana) boldogságát tapasztalja. Bhagawan elutasította a
boldogságnak ezt a dualisztikus típusú élvezetét, mert ekkor az ember úgy érzi, hazaérkezett,
és a tendenciák nem pusztulnak el e boldogság élvezete során. Sokan vannak, akik a Samadhi
állapot boldogságát élvezik, és a Samadhiból való kijövetel után a tendenciák által ugyanúgy
befolyásoltatnak. Ön-Kutatást kell végeznünk tehát, hogy megsemmisítsük a tendenciákat
(Vasana kshaya), hogy tudatosságunk kiszabaduljon a tendenciák látszólagos börtönéből.
Természetünk önmagában boldogság-teljes, és így nincs szükség arra, hogy az egóval
élvezzük a boldogságot. Az ilyen cselekedetek az egót erősítik.

4. A látens tendenciák mozgása (kashaya)

5. Teljesen felébredt állapot, ahol a gondolat-anyag uralkodik, és akadályozza a természetes

gondolatmentes állapotot, ezáltal tudatlanná téve bennünket. Ez az Ön-tudatlanság teljesen
kialakult állapota. Erőfeszítésünknek a 2) pont Tiszta „én”-jéhez való ragaszkodásra a Bija
Jagratra kell irányulnia.

53) Az Ön-Kutatás a valódi vallásosság

Vallásos ember az, aki keresését „én”-je felé irányítja, és minél előrehaladottabb kereső, annál
inkább úgy találja, hogy egyáltalán nincs „én”. Amely napon az „én” árnyéka eltűnik, azon a napon
sem „én”, sem „te” nem marad, bevonzásra kerülsz az Önvalóba, annak magnetikus hatása révén.
Akkor fogod magad első alkalommal otthon érezni. Jelen pillanatban az a tévhiedelmed, hogy a
működő elméd az otthonod, és praktikusan a test-elme komplexummal azonosítod magad, és
szenvedsz a folyamatos mentális küzdelemtől, amit ez a téves identitás okoz. Meg kell tehát keresnünk
valódi otthonunkat az Ön-Kutatás révén, tudattal, mint a kutatás alapjával. Ha az elmében élünk, azt
gondolván otthonunknak, akkor velünk született békénket folyamatos fecsegés zavarja. Szorongás,
aggódás, feszültség, gyötrelem, szenvedés, fájdalom, vágyak stb. vannak jelen, és mindezek sok-sok
rétegű fátylat hoznak létre a tudatosság körül, homályossá téve ezáltal annak megjelenését, és ezek
miatt nem érzed otthon magad. Megzavarják az örömöt, a békét, a boldogság-teljességet, amely velünk
született természetünk.

Jelen pillanatban a dolgokat tudatlanságban tapasztaljuk, és ugyanazt a hibát ismételjük újra és újra.
Ezért ismételi magát a történelem. Ha tudatosak vagyunk a tapasztalás során, akkor nem fogjuk
ugyanazt a hibát újra elkövetni. Ha a tapasztalást átfogóan szembesítünk a tudattal, kifejlesztjük a
képességet, hogy szembenézzünk minden helyzettel, és ez az Ön-Kutatás művészetének a kivirágzása.
Ez a valódi vallásosság. A nem az Önvaló vagyunk hamis hiedelme által a test-elme komplexummal
való identitáshoz jutunk, amely folyamatosan akadályozni fog, tagadva és elzárva minden ajtót az Én
fénye és energiája áramlásának minden lehetősége elől. Az Én kreatív energiája olyan
tevékenységekbe van eldugva, bezárva és eltérítve, amelyeket az emberi társadalom kifizetődőnek
gondol.

Az Ön-Kutatásban nem szabad elítélni az elmét, szeretni kell inkább, tanújaként csupán, ekkor az
elme feltárja tudat tartalmát, és elsorvad. Az elmének ezen tudati destrukturálása alatt a csalódás
fájdalmát érezzük, mert mindeddig úgy gondoltuk, hogy az egó a mi valódi otthonunk, és annak
elhagyása most fájdalmat okoz. Az ember át kell, hogy menjen a csalódásnak e fájdalmán, mielőtt az
egós öröm-fájdalom életet meghaladná. Az Ön-Kutatás tudatában az ember minden rossz
kondicionálástól és önszuggesztiótól megtisztítja magát. Az Ön-Kutatás a tudatosság tanúságának a
cselekedette. Az élet, amit mindeddig éltél, hosszan tartó feltételezése olyan dolgoknak, amelyek nem
vagy. Ilyenekről beszélünk például, mint együttérzés, egyetemes testvériség, az emberiség szolgálata
stb., amelyek az egót az ő belső elkülönültség érzése révén épen tartják. Mindezen feltételezések
esszenciális Éned elfátyolozását eredményezik. A tudás, tanulás, tanulás, tudományos munka stb.
révén még több fátylat szerzel be. Az Ön-Kutatás nem tanulás kérdése azonban, mert a tanulás a
dolgok „ahogyan vannak” észlelésének a művészete, megismerési aktus, természetét tekintve verbális.
Hanem csak az elme belső fecsegésének szerető tanúsága. Minden olyan, ami nincs, eltűnik, ha
tudatos vagy, így a belső fecsegés is. Amikor a belső fecsegés leáll, akár néhány pillanatra is, otthon
érzed magad.

Amikor a belső fecsegés ismét elkezdődik, egyszerűen „légy tudatában”, akkor a belső fecsegés
leáll, és hirtelen otthon fogod érezni magad. Ez az Ön-Kutatás. Amint az elme megérti, hogy valami
nagyobbat, valami jobbat, valami magasabbat találtál, lassan visszahúzódik. Feladatát beteljesítette.

Most az elme befelé fordult. Tevékenysége most behatárolt. Amikor elméd csöndes, minden
gondolati tevékenység nélküli, akkor mindenütt otthon vagy, és akkor összhangban vagy a
mindenséggel. A tudat fokozatosan, lassan az alvás alatti időszakra is kiterjed, és teljes energiád egy
hullámzásmentes, csendes tóvá válik. Akkor nincs szükség vágyni semmire, az Istenben, a
megszabadulásban való bizakodást is beleértve. Akkor csak „lenni” fogsz, amely ugyan az, mint
„Énként lenni”. Ez a valódi Ön-Kutatás és a valódi vallásosság.

54) Misztikusok

A misztikusok látható és elérhető Istenek. Ők az ablakok az Isteniséghez, ők a túlnan meghívói. Ők

alakítanak át téged azáltal, hogy segítenek megszabadulni téged az egó porától, hogy elméd tükre
Istent minden torzítás nélkül tükrözze.
55) A spirituális tanítások esszenciája

Minden spirituális tanításnak a tanúság, a figyelem a lényege. Csak egyetlen egy meditáció van a
világon, és az a tanúság művészete. Ez gondoskodik spirituális fejlődésünkről elménk átalakítása által.
A meditáció nem más, mint a tanúval való folyamatos kapcsolat fenntartása. Kezdetben jobb, ha a test
cselekedeteinek a tanúságával kezdjük. Ha ezt sikerre tudjuk vinni, tanúivá válhatunk az elme
cselekedeteinek, vagyis a gondolatoknak, elképzeléseknek. És ahogy a tanúságban előrehaladunk, úgy
válhatunk tanúivá a szív cselekedeteinek, vagyis az érzéseknek, a hangulatoknak, a szeretetnek, a
gyűlöletnek, a szomorúságnak és a boldogságnak. Ha egész nap figyelsz, a tanúság olyan
természetessé válik számodra, mint a lélegzetvétel. A többség testtel való azonosulása miatt tanácsolta
Buddha az embereknek, hogy gyakoroljanak Vipassanát, amely során figyeljék a lélegzetet, ahogyan a
levegő belégzésre és kilélegzésre kerül, és a belégzés és a kilégzés közötti időközt. Ha ezt komolyan
gyakoroljuk, fejlődni fog érzékenységünk, és tudatossá fogunk válni a gondolatokra és az érzésekre is.
E folyamat során tudatossá fogunk válni a gondolat és a következő gondolat közötti időközre, és az
érzés, és a következő érzés közötti időközre. A gondolatok és érzések közötti időközben megérintjük
lényünket, és tapasztaljuk a lényünkkel vele született boldogságot. Az Ön-Kutatás során, amikor
gondolat vagy érzés merül fel, azt az entitást keressük, aki számára a gondolat vagy érzés keletkezik.
Ez a keresés elvezet bennünket a gondolat vagy érzés forrásához, ami a mi lényünk. Az Ön-Kutatás
annak a lénynek a tudomása, aki „te már vagy”. Amikor ilyen éberek vagyunk, megértjük, hogy
alapvető formánk, a tudatosság, kizárólag ön-tudatosság. Ez az önmegvalósítás. Tehát az
önmegvalósításhoz vezető út a tanúság, az éberség. Mindezt még akkor is végezhetjük, amikor napi
tevékenységeinket végezzük, amikor bele vagyunk merülve a másokkal való kapcsolatba, olyan
közvetítők segítsége nélkül is, mint papok és pszichoanalitikusok. Amint az ébrenlét során
megállapodunk a tanúság állapotában, a tanúság állapota fokozatosan az elme álom és alvás állapotai
során is érezhetővé válik. Amint ez megtörténik, elmondhatjuk, hogy megérkeztünk a „létezés”
forrásába.

56) Az egyedüllét fontossága az Ön-Kutatás végzésekor

Mindannyian a hamis identitás következményeitől szenvedünk. Az Ön-Kutatás célja, hogy

megszabaduljunk a hamis identitástól. A test-elmével azonosítjuk magunkat, tehát amivel
azonosulunk, az a nemiség, a testi viszonyok, a tulajdon, a dolgok, a faj, a nemzetiség, a foglalkozás, a
hiedelmek, a dogmák, a hírnév, az ambíció, az elismerés utáni vágy stb. Ez a hamis identitás a valóság
helyettesítője, és jó hasznát vesszük a világban, ahol mások is hasonló módon identifikáltak. De ezt a
nap 24 órájában kell támogatnod, mivel hogy hamis.

A hamis énnek a létezéshez elengedhetetlenül embertömegre van szüksége. Így az egó mindig is a
tömeget keresi. Az egó még vallási téren is a szervezett vallások tömegéhez akar tartozni, mivel az
hagyományos központja a társas összejöveteleknek. A spirituális központok gyakorta társadalmi
egyesületet képeznek, és az ilyen központok összejövetelei a hamis identitást sokkal erősebbé teszik.

Miután az ember megszokta az egó-erősítés ilyetén körülményeit, abban a pillanatban, hogy

egyedül marad, az egós létezéstől való elszakadás furcsa félelmét kezdi érezni, magányosnak és
őrültnek érzi magát. Az egó tehát mindig a tömeg része akar lenni, vagy valamilyen tevékenységbe
kezd, csakhogy fenntartsa a részesség hamis érzetét.
 Az Ön-Kutatás végzése során az embernek egyedül, és csendben kell lennie, várva, hogy a valóság
kijelentse magát. Így csak a bátor emberek képesek az Ön-Kutatást egyedül végezni. Az Ön-Kutatás
nem mentális aktus, így az Ön-Kutatásban gondolatnak nincs helye.

Csak passzív, csendes relaxációban lehetsz a belső lét tudatában. Minden mentális tevékenység az
egó, a gondolat eredménye. Az egyedüllétben elveszíted, amit el kell veszítened, és minél hamarabb
veszíted el, annál jobb, mert minél tovább megmarad, az egó annál erősebbé válik. Az egyedüllét
olyan dolgokat vesz el tőled, amelyek valójában nem is a tieid. Te vagy az „Egy”, amikor a hamis
eltávozott, és a friss, ártatlan, szennyezetlen tiszta lét jelenti ki magát az egó helyén.

Az Ön-Kutatás tehát egy destruktív folyamat, mert elpusztítja mindazt, ami hamis, és e pusztítás
eredményeképpen nyilatkoztatja ki magát a valóság. Amikor egyedül vagy, a valóság elkezdi kifejezni
önmagát. Ez az egzisztenciális válasz az egyedüllétben végzett Ön-Kutatás „Ki vagyok én” kérdésére.
Az egyedüllétben belekapaszkodsz az „Önvaló”-ba, így a hamis egó támogatása visszahúzódik, és az
egó természetes halált (Manonasa) hal. Amint az egyedüllétben belekóstolsz az „Önvaló”
boldogságába, rejtett áramlása a tömeg kellős közepén is érvényesülni fog. Ekkor hazaérkeztél.

57) Ramana Maharshi megjegyzései a négy tradicionális Spirituális diszciplínával és az Ön-Kutatással

kapcsolatban

A hagyományosan hindu vélekedés szerint a végső igazság elérésének négy módja van, ezek a
Bhakti (odaadás), a Jnana (a múló és a valós megkülönböztetése), a Karma (az elme megtisztulásához
vezető, az ön-tudomás elérésére szolgáló önzetlen tevékenység), Yoga (prana és apana egyesítése,
különféle fizikai testtartások, valamint a Mooladhara csakra energiájának végigvezetése a csakrákon,
egészen a Sahasraráig, és ott a boldogság élvezete). Ramana Maharshi azonban nem ért egyet e
hagyományos spirituális diszciplínákkal, és a következő megjegyzéseket tette:

A cselekvő természetének kutatása híján lévő Istentől elválasztott ember, Önvalótól megfosztott
ember, ön-tudatos létező tudatában nem lévő ember az, aki a négy útról beszél. Ezeket az elérési utakat
azon feltételezéssel határozták meg, hogy értelemszerűen az igazság kereső a cselekvések cselekvője,
aki egy Istentől elkülönült lény, aki kibukott a tökéletesség állapotából, vagyis momentán tudatlan.
Ezek téves feltételezések, és ez egyből látható is lesz, amint a kereső rálép az Ön-Kutatás útjára. A
fent említett négy út esszenciája a valódi Énnek a „ki a cselekvő?”, vagy „ki az elkülönült egyén?”,
vagy „ki a kibukott egyén?”, vagy „ki a tudatlan egyén?” kérdésekkel elnyerhető létállapota. A négy út
követése bonyolult és nehéz, ellenben az Ön-Kutatás egyszerű, és még akkor is végezhető, amikor
mindennapi feladatainkkal vagyunk elfoglalva.

58) Az Ön-Kutatás az egó ketrecéből való kiszabadulás művészete, és a végtelen igazság Egének a
követelése

Az „én” gondolat mindenben benne ragyogó páratlan sugárzása a kulcs, és ha az ember hozzá
ragaszkodik, és fáradhatatlanul nyomozza forrását, akkor muszáj felfedeznie a legfőbb igazságot, és az
illuzórikus rabszolgaság meg fog szűnni. Az igazságnak tendenciája, hogy felfedje önmagát. A
feltárulás belső lényege az igazságnak. Az igazság nem megtanulható. Csak az Ön-Kutatás során
gyakorolt egész kevés figyelemre van szükség, és az Igazság fel fogja fedni magát. Ha több olyan
dolognak nem vagy tudatában, mint birtokvágy, bujaság, ambíció, irigység, harag, vágy, gőg, azzal
való identitás, amik nem vagyunk, erőszak stb., mindezek az Igazság mögé rejtőznek, és úgy tesznek,
mintha ők lennének az Igazság, amíg még az Igazság nem tárja fel magát a számodra. Jelen
pillanatban az egó struktúrájában élünk, amely önmagát a végső Igazságnak állítja be. Ez visz bele
minket a mérhetetlen szenvedésbe, mert az egó lehatárolt ketrecében élünk, és azt hisszük a
valóságnak.

Az egónak praktikus haszna van csupán, épp úgy, mint a cipőnek, ruhának, esernyőnek stb.
Hasonlóképpen az „én” gondolat is bizonyos használhatósággal bír, és nélküle az élet a dualisztikus
világban lehetetlenné válna. De jelen pillanatban az egó diktálja az életmódunkat. Így hát egy eszközt
fogadunk el életünk mestereként, amely aztán mindig katasztrófába sorol bennünket. Fel kell
ismernünk, hogy az eszköz nem valóságos. El kell fogadnunk, hogy az életünket irányító mester az
egyetlen valóság, vagyis Igazság. Az „én” gondolatból született, a testtel azonosuló egó a Tiszta
Önvaló aberrációja. Az „én” gondolat az Önvalóból ered, és létezése az Önvaló függvénye. Soha nem
lehet az Önvalótól független, és valójában maga az Önvaló, csak elfelejtette igaz természetét.

Az egót destrukturálni kell tehát, miáltal az Önvalóval átszervezhető, így a régi struktúra meg fog
halni, utat engedve az Igazság feltárulásának, és így első ízben megszületünk az Igazságban. Az Ön-
Kutatás révén való destrukturálás az egó keresztre feszítése, és az Igazságban való megszületés a
feltámadás. Az Ön-Kutatásban elvetjük az egó korlátozott ketrecét, és követeljük az Igazság, vagyis az
Önvaló végtelen egét. Az Ön-Kutatás az egó korlátozott ketrece elől való menekülés művészete, és az
Igazság végtelen egének a követelése. Ily módon az Ön-Kutatás révén mi, az Önvaló sugara, eggyé
válunk az Önvalóval.

59) Az Ön-Kutatás nem más, mint a lényegesre való figyelés

Az élet rövid, és az energia korlátos. Van nekünk azonban egy ősidők óta fennálló szokásunk, amit
az elme alkotott a saját fennmaradása érdekében, hogy arra figyelünk, ami lényegtelen, triviális,
haszontalan, és az elme arra ösztönöz bennünket, hogy nagy figyelemmel őt figyeljük. A lényegtelen
perifériális, és felszínes dekoráció. Jelen pillanatban perifériánk semmi más, mint lényegtelen
dolgoknak egy gondolatokkal átszőtt vastag rétege, és a lényegtelen uralkodik az életünk felett, és csak
a saját fenntartását teszi lehetővé számunkra, a lényeg fenntartását pedig nem teszi lehetővé. Az Ön-
Kutatás során tudatosan ragaszkodunk a lényegtelen tanújához, így az életünk szempontjából
lényegtelenhez való ragaszkodás szorítása fokozatosan gyengül, és utat enged a lényegesnek, vagyis
az Önvalónak. Akkor a lényegtelent lényegtelennek kezdjük látni, és elkezdjük felismerni, hogy mi a
lényeges. Aztán összhangba kerülünk a lényegessel, vagyis az Önvalóval. De mindig tudatában kell
lennünk (sada apramada), hogy csak a lényegtelen az, ami elhagyható. Hallgatnunk kell a szívünkre,
amely segíti lelkünk növekedését. Ha a fejünkre hallgatunk, akkor az ismét a lényegtelen poklába húz
bennünket. A lényegesnek a lényegtelentől való megkülönböztetése a valódi Ön-Kutatás.

60) Az útról való letérés általános jellemzője az Ön-Kutatásnak. Ne csinálj belőle problémát.

Miközben az ember Ön-Kutatást végez, összpontosítottá akar válni, de az elme letéríti az útról.
Mivel összpontosítottá akarsz válni, ellen fogsz állni annak, hogy az elme tévútra vezessen. Ez
kettősséget és konfliktust okoz, és megzavarja az Ön-Kutatás folyamatát. Ne állítsd a célt a
középpontba. Ha ellenállsz a rossz útra való eltérésnek, akkor még inkább lehetőséged lesz eltévedni,
mert akármi is legyen, amit megpróbálunk elnyomni, az még erőteljesebbé válik. Ha tévútra térsz, az
azért van, mert kell lennie ott valaminek, tedd lehetővé, nincs semmi baj.

A keresőnek, aki összpontosított szeretne maradni, nem kell az összpontosítás miatt aggódnia. Az
összpontosítás néha magától megtörténik, anélkül, hogy erőlködnénk. Az aggodalmaskodó elme nem
tud összpontosítani, az összpontosításhoz nem-aggodalmaskodó elmére van szükségünk. Amikor az
ember az önátadott, akkor tévútra térése esetén nem fog az elmével harcolni.

Néha összpontosulni fogsz, néha pedig nem. Ha önátadott vagy, mélyen belül mindig
összpontosított leszel, mert ott nem aggódsz az összpontosítás miatt. Soha ne hozz létre kettősséget
önmagadban azáltal, hogy az elme tévútra térüléséből problémát csinálsz. Az elme eltévedése nem
bűn, fogadd el, nincs ezzel semmi baj. Egyszerűen lazíts, engedd el, és ennek következményeként
összpontosulni fogsz. De ha lazítani próbálsz, feszültté válsz.

Minden szent, még a tévút is. Ne tétovázz. Csak a sodródó összpontosítás jön magától, önszántából.
Ez az Ön-Kutatás folyamata.

61) Az Ön-Kutatás ébersége

Ha a lótuszmag virággá akar változni, le kell hullania az iszapba, hogy gyökeret eresszen. Ugyanez
a helyzet a mi esetünkben is. A Buddhaság benne alszik a mi jelenlegi zorba állapotunkban. Hacsak
szembe nem nézünk a jelen életünkben bennünk szunnyadó Buddhasággal, nem válik felébredetté.

Csak akkor juthatunk el a magasabb életbe, ha átéltük az alsóbbat. Az Ön-Kutatás a bennünk

szunnyadó Buddhaság felébresztése egzisztenciális eszköze, és ez idézi elő az ébrenléti állapotot, mint
a tudatosság növekedésének a lehetőségét. A másik világ ebben a világban rejtezik. Egyedül semmi
vagy, és jelentős dolog akkor történik, amikor kapcsolatot hozol létre a teljességgel.

Akkor szinkronba kerülsz a kozmikus tánccal. Akkor akaratod a létezéstől nem elkülönült, nem
független. Akkor a teljesség iránti hála érzetével telten, a teljesség iránti önátadás állapotában vagy.
Az Ön-Kutatás megsemmisíti a teljességtől elkülönült entitások fogalmát, és megvalósítja a
teljességgel való kapcsolatot. Ha éber vagy, akkor minden, amit elfojtottál az elme mélyebb
rétegeiben, amely az elme 9/10 részét alkotja, a tudatos szint felszínére kerül.

Légy egyre inkább tudatos a másokkal való kapcsolatodban, beleértve az élettelen tárgyakat is. A
kapcsolat tükör, amelyben tisztán láthatjuk az elme tartalmát. A szerzetesek elmenekültek a
kapcsolatok, és így az élet elől is, ezzel ők örökre elvesztek. Ne harcolj a vágyaiddal, csak tökéletesen
figyeld meg, hogy micsodák, hogyan keletkeznek, hogyan vesznek téged a birtokukba, hogyan válsz
zavarttá, hogyan veszíted el rajtuk keresztül ön-tudatodat, hogyan kergetnek őrületbe, hogyan válsz
általuk gyengévé, csalódottá, szenvedsz miattuk vereséget. Csak figyeld meg a teljes folyamatot, és a
teljes éberség meg fogja hozni a szabadságot. A másokkal való kapcsolatunk során rendszerint
kapcsolatba hozzuk a saját múltunkat az ő múltjával, ami halott, a jelen viszont, és ezzel az élet –
hiányzik. Lehetséges a másikhoz a múlt emlékei nélkül viszonyulnunk? Igen, lehetséges, amennyiben
éberen a jelenben vagyunk. Az éberré váláshoz, a figyelem-teljessé váláshoz, vágytalanná kell
válnunk, de a tudatosságnak valósággal átütő erejűnek kell lennie.

Meglátsz például egy szép autót, eddig a pillanatig még semmi probléma, mert ekkor még csak az
autó észlelése van jelen. Hirtelen azonban egy ugrás következik be, és birtoklási vágy ébred benned,
akarod az autót. Most figyeld meg a szép autó észrevétele után bekövetkező ugrást, amely által a
birtoklási vágy hirtelen felébred, amely az az intervallum, amely a látás és a vágy között van, figyeld
meg azt az intervallumot, ami nem nehéz. Ha képes vagy megfigyelni, soha nem fog vágy felmerülni.
Akkor keletkezik, amikor nem vagy éber. Ez az éberség örökkévaló, és nem ismeri a halált. Csak a
tudatlanság hal meg. Az Ön-Kutatást nem szabad siettetni, mert a sietség mentális dolog, ami az
éberséget akadályozza. A sietség elfojtást eredményez, és nem alakít át bennünket. Az Ön-Kutatás
legjobb eredményének a kulcsa a megszakítatlan ön-tudomás (sada apramada).

62) A relaxáció fontossága az Ön-Kutatás során

Az Önvalót nem lehet elhagyni, nem lehet róla lemondani. Elveszíteni nem lehet, viszont el lehet
felejteni. Az Önvaló olyan, mint egy tükör, a kondicionálás pedig olyan, mint a rá halmozódó por
rétegei. A kondicionálás rétegről rétegre rakódik az Önvalóra. Az Önvalót nem kell elérni; csupán
rejtett állapotban van, a kondicionálás rétegei mögött. Az Önvalót azért felejtettük el, mert a
kondicionálás rétegei interferálnak az Önvaló tükrözési funkciójával. Semmilyen hiba nem keletkezett
az Önvalóban, csupán a kondicionálás rétegei borítják. Csupán arra van szükség, hogy tagadd meg
mindazt, amit kondicionálás formájában kaptál.

Az Ön-Kutatás segít bennünket e dekondicionálási folyamatban, mivel az Ön-Kutatás során a

megszokott kondicionált elme-működés helyett a kondicionált elme forrásából működünk. Az Ön-
Kutatás a tudás ajtaja, a kondicionálás a tudás akadálya, és az Ön-Kutatás a híd az Önvaló és a
kondicionálás között. Az Ön-Kutatás nem létezésed megvalósításának, hanem létezésed
felfedezésének a folyamata. Amikor teljesen ellazult vagy, az önvaló saját önszántából, mint „én” „én”
kerül a felszínre. Az erőfeszítéssel párosuló Ön-Kutatás feszültté tesz, és ha feszült vagy, az Önvalótól
is távolabb vagy. Az Önvaló felfedezése akkor következik be, amikor teljesen ellazult vagy. Gautam
Buddha erőfeszítéssel párosult mentális módszerekkel küzdött a megvalósítás érdekében, de nem ért el
semmit.

Aztán egy este elvetett minden erőfeszítést, és mélyen ellazult álomra hajtotta fejét, és reggelre,
amikor utolsó csillag is kihunyt, megvilágosodott. Az Ön-Kutatás nem egy mentális módszer, hanem
az elme forrására figyel, amely az Önvaló, amikor ellazultak, lágyak, kiszolgáltatottak vagyunk. Az
Ön-Kutatás a figyelem ellazult állapotban való figyelése. Ekkor minden kondicionálás pillanatok alatt
eltűnik. Ha valaki az ilyen kondicionált elmét képes a forrásában megőrizni, bármilyen rövid
megszakítás nélkül, azt önmegvalósítottnak nevezzük, amely esetben az Önvaló a kondicionálás
porától teljesen mentes. Ilyen állapotban, még ha munka közben vagyunk is, a legteljesebb
ellazultságban vagy. Ez a Sahaja Samadhi, az Ön-Kutatás célja.

63) Az Ön-Kutatás az élet első számú prioritása

Képzeljük el a holdat, és egy csendes tavat, felszínén a hold tükörképével, valamit a tóba dobva
hullámok keletkeznek, amelyek szemmel láthatólag összezavarják a „hold tükörképét”, és egy idő
után, amikor a dolgok megnyugszanak, a zavar megszűnik. A példában szerplő „eredeti hold”
semmilyen módon nem szenvedhetett zavarást, mert soha nem volt a tóban, és a zavarok csak a tó
tartalmát befolyásolhatják. Itt az eredeti Hold a „tiszta ön-tudatos lényt” szimbolizálja, aki soha
semmilyen körülmények között nem szenved zavart, mert a nem-kettősség állapotában van.

Az entitás, amely a zavarást elszenvedni látszik, csak „tükrözött tudatosság” (Abhasa, Jiva), amely a
tiszta tudatosság elmebeli tükörképe. Az elmét zavaró dolgok a tendenciák, amelyek az elme mozgását
okozzák. Ha az elme mozdulatlan, akkor nincs kettősség, és nincs semmi, amit regisztrálni kellene, és
ez a mi természetes állapotunk. De a tendenciák terhe egy átlagos emberi lény esetén olyan nagy, hogy
úgy érezzük, a mozgás és az események regisztrációja a mi természetes állapotunk. Hacsak nem
végzünk Ön-Kutatást, ebből a rossz képzetből soha nem fogunk kijönni. Így hát az Ön-Kutatás életünk
elsőszámú prioritása.

Om Sri Ramanarpana mastu