Wittgenstein ■ Észrevételek

Kísértések
 Ludwig
Wittgenstein
Észrevételek

ATLANTISZ
1995
Ludtaig Wittgenstein: Vermischte Bemerkungen
Az angol változat címe: Culture and Value
Kiadta G. H. von Wright
Heikki Nymán közreműködéséivel

© Basil Blackwell, Oxford

© Hungárián Edition: Atlantisz Könyvkiadó Budapest, 1995.

Fordította: Kertész Imre

Szakmailag ellenőrizte: Nyíri J. Kristóf
Szerkesztette: Miklós Tamás

ISBN 963 7978 58 5

ISSN 0866-0352

Atlantisz Könyvkiadó (1052 Budapest, Gerlóczy u. 4.)

Felelős kiadó: Miklós Tamás

Borítótem: Harsányi-Lajta-Miklós
Szedés: Printker Kft. Szeged
Nyomdai munkák: Akadémiai Nyomda, Budapest

A szöveg fordítása a bécsi Institut für die Wissenschaften vöm

Menschen fordítói programja keretében, a Central and East European
Publishing Project (Oxford) segítségével készült.

A kötet megjelenését támogatta a Soros Alapítvány,

az osztrák. Bundesministerium für Untenicht und Kunst és az OTKA.
 ELŐSZÓ

Wittgenstein kéziratos hagyatékában gyakoriak az olyan

följegyzések, amelyek nem tartoznak közvetlenül a filo­
zófiai művekhez, jóllehet elszórtan a filozófiai szövegek
közt rejlenek. E följegyzések részben életrajzi tartal­
múak, részben a filozófiai tevékenység természetéről
szólnak, más részük megint általános kérdéseket érint,
mint pl. a művészet vagy a vallás. Nem mindig lehet
őket élesen elkülöníteni a filozófiai szövegektől, habár
sokszor maga Wittgenstein utal az ilyen elkülönítésre -
akár zárójelbe téve őket, akár máshogy.
E följegyzések némelyike efemer, mások azonban - a
többségük - nagyon fontos és érdekes. Egyikük-mási-
kuk feltűnően szép és mély. A hagyaték gondozói szá­
mára nyilvánvaló volt, hogy e följegyzések legjavát
közlésre kell bocsátani. G. H. von Wright kapta a meg­
bízást, hogy válogasson ki és állítson össze belőlük egy
szöveggyűjteményt.
Bizony, igencsak nehéz feladat volt ez; más-más idő­
szakokban más-más elképzeléseket alkottam a lehető
legjobb megoldásról. így pl. eleinte úgy gondoltam,
hogy az észrevételeket a tárgyaik szerint csoportosíta­
nám - mondjuk: „Zene”, „Építészet”, „Shakespeare”,
„Életbölcseleti aforizmák” stb. Az észrevételek olykor
minden kényszer nélkül csoportosíthatók is így, egészé­
ben azonban az anyag ilyenféle feldarabolása alighanem
mesterkélten hatna. Egy időben arra is gondoltam, hogy
már megjelent anyagot is felhasználok. Wittgenstein
számos leghatásosabb „aforizmája” a filozófiai művek­
ben található - az első világháborúban vezetett naplói­
ban, a Tractatnáoan, valamint a Vizsgálódásotbzn. Sze­
rintem Wittgenstein aforizmái valójában ezekben a
kontextusokban fejtik ki legerősebben hatásukat. Ám
éppen ezért nem találtam helyesnek, hogy összefüggé­
sükből kiszakítsam őket.

5
 Az is fölmerült bennem egyszer, hogy ne átfogó válo­
gatást nyújtsak, hanem csak a „legjobb” észrevételeket
gyűjtsem egybe. Nagy anyag, véltem, csak csökkentheti
a jó észrevételek hatását. Ez ugyan igaz lehet - de az én
feladatom nem abból állt, hogy ízlésítéleteket hozzak.
Általában az ugyanannak vagy majdnem ugyanannak a
gondolatnak az ismételt megfogalmazásai közt sem me­
részeltem válogatni. Mert még az ismétléseket is gyakran
a tárgyhoz tartozónak éreztem.
Végül a számomra egyedül helyesnek tetsző váloga­
tási elv mellett döntöttem: kihagytam a tisztán „szemé­
lyes" jellegű följegyzéseket - vagyis, amelyekben Witt-
genstein a külső életkörülményeiről, a lelki-hangulati
állapotairól, valamint a másokhoz, részben még élő em­
berekhez fűződő kapcsolatairól ír. Ezeket a följegyzése­
ket egyébként általában könnyű volt elkülöníteni - ér­
dekességük és fontosságuk más szférában, nem az itt
kinyomtatott anyagéban rejlik. Csak néhány kivételes
esetben válogattam be a gyűjteménybe egy-egy életrajzi
természetű följegyzést is, amikor e két feltétel egyikét
sem láttam teljesen kielégítve.
Az észrevételeket kronologikus sorrendben teszem
közzé, keletkezési évük megjelölésével. Fel kell tűnnie
majd, hogy az észrevételeknek csaknem a fele a Filozó­
fiai vizsgálódások első részének a lezárását (1945) köve­
tő időszakból származik.
A Wittgenstein életkörülményeit, írásait közelebbről
nem ismerő olvasónak az észrevételek némelyike, pon­
tosabb magyarázat nélkül, homályosnak vagy rejtélyes­
nek tűnhet. Sok esetben lehetségesnek is bizonyult,
hogy az észrevételekhez magyarázó lábjegyzeteket fűz­
zek. Egészen kevés kivételtől eltekintve azonban le­
mondtam a jegyzetek használatáról. Mellékesen ernlít-
tessék itt meg, hogy valamennyi lábjegyzet a kiadótól
származik.
Elkerülhetetlen, hogy az ilyen könyv, mint ez is,
olyan olvasóknak is a kezébe kerüljön, akik nem isme­
rik Wittgenstein filozófiai munkásságát, és soha nem is
fogják megismerni. Ez nem föltétlenül káros vagy ha­

6
szontalan. Meggyőződésem azonban, hogy helyesen
érteni és értékelni e följegyzéseket csakis Wittgenstein
filozófiájának hátterével lehet, s úgy, hogy az e filozófia
teljesebb megértését szolgálja.
Az észrevételeknek a kéziratokból való kiválogatását
1965-66-ban végeztem el. Azután 1974-ig felfüggesztet­
tem a munkát. A szöveg végleges kiválogatásában és
összeállításában Heikki Nymán úr segített. Ő ellenőrizte
a szövegpontosságot is, egybevetve azt a kéziratokkal, s
javított ki néhány hibát és hiányosságot a gépiratomban.
Rendkívül gondosan elvégzett és jó ízléssel kivitelezett
munkájáért igen hálás vagyok; segítsége nélkül valószí­
nűleg sosem tudtam volna rászánni magamat, hogy sajtó
alá rendezzem a válogatást. Mélységes hálával tartozom
még Rush Rhees úrnak is az elkészült szöveg korrigálá­
sáéit és a válogatással kapcsolatos értékes tanácsaiért.

Helsinki, 1977 januárjában

Georg Henrik von Wright

ELŐSZÓ A MÁSODIK KIADÁSHOZ

Az Észrevételek (Vermischte Bemerkungen) ez új ki­

adása pótlólagos anyagot tartalmaz, amely nagyrészt
egy, valószínűleg 1944-ben keletkezett jegyzetfüzetből
származik.

Helsinki, 1978 júniusában

G. H. v. W.

1
 ÉSZREVÉTELEK

1914

Hallgatunk egy kínait, és hajiunk rá, hogy artikulálat-

lan bugyborgásnak tartsuk a beszédét. Aki tud kínaiul,
az a nyelvet fogja felismerni benne. Ugyanígy én gyak­
ran nem tudom felismerni az emberekben az embert.

1929

A filozofálás-módom a magam számára még mindig

és mindig újra új; ezért kell annyit ismételnem magam.
Egy elkövetkező generációnak húsává és vérévé válik,
így aztán unalmasnak fogja találni az ismétléseket. Ne­
kem szükségem van rájuk.

Jó, hogy nem hagyom magam befolyásolni!

A jó hasonlat fölpezsdíti az értelmet.

Rövidlátó számára nehéz felvázolni egy útvonalat.

Mert nem mondhatjuk neki: „nézd azt a tólünk 10 mér­
földre eső templomtornyot, és haladj abban az irány­
ban”.

8
 Nincs vallási felekezet, amelyben annyit vétkeztek
volna a metafizikai kifejezésekkel való visszaélés terén,
mint a matematikában.

Az emberi tekintet sajátossága, hogy a dolgokat ér­

tékkel tudja felruházni; mindenesetre akkor már többe is
kerülnek.

Hagyd csak beszélni a természetet, és csupán egyel

tudj a természetnél magasabbnak, de nem azt, amit má­
sok gondolhatnának.

A tragédia abban áll, hogy a fa nem hajlik, hanem tö­

rik. A tragédia valami nemzsidó. Mendelssohn aligha­
nem a legkevésbé tragikus komponista.

Minden reggel mindig újra át kell hatolni a holt ka­

vicstörmeléken, hogy az eleven, meleg csírához elér­
jünk.

Az új szó olyan, mint a friss mag, melyet az eszmecse­

re talajába hajítunk.

A teli filozófiai hátizsákommal csak lassan tudok fel­

felé kapaszkodni a matematika hegyén.

Mendelssohn nem csúcs, hanem fennsík. Angolossága.

Senki sem gondolhat az én számomra egy gondolatot,

mint ahogy senki sem teheti a fejemre a kalapomat,
csakis én.

9
 Aki értőn hallgatja egy gyerek bömbölését, az tudja,
hogy másféle - félelmetes - belső erők szunnyadnak
abban, mint általában vélik. Mélységes düh, fájdalom és
rombolásvágy.

Mendelssohn olyan, mint az az ember, aki csak akkor

vidám, ha nélküle is mindenki az, vagy aki csak akkor
jó, ha körötte is jó mindenki, nem olyan azonban, mint a
fa, amely szilárdan áll, ahogyan áll, történjen körülötte
bármi. Én is ilyen vagyok, én is erre hajlok.

Egy bizonyos hűvösség az eszményem. Templom,

amely környezetül szolgál a szenvedélyeknek, ám anél­
kül, hogy közbeszólna.

Gyakran elgondolkodom rajta, hogy az én kultúresz-

ményem új, vagyis korszerű-e, vagy még a Schumann
idejéből való. Úgy látom, hogy legalábbis ennek az
eszménynek a folytatása, de nem az a folytatása, ahogy
ez az eszmény akkor ténylegesen folytatódott. Tehát a
19- század második fele kizáródott belőle. Meg kell
mondanom, hogy ez tisztán ösztönszerűen alakult Így, s
nem valamiféle meggondolás eredményeképpen.

Ha a világ jövőjére gondolunk, mindig azt a helyet

látjuk, ahová a világ eljut majd, ha továbbra is ugyanígy
halad tovább, ahogyan most haladni látjuk, és nem gon­
dolunk arra, hogy a világ nem egyenesen halad, hanem
kanyarog, és állandóan változik az iránya.

Azt hiszem, hogy a jó osztrák minőség (Grillparzer,

Lenau, Bruckner, Labor) különösen nehezen érthető. Bi­
zonyos értelemben minden másnál szubtilisabb, és az
igazsága soha nem a valószínűség oldalán áll.

10
 Ami jó, egyúttal isteni is. Különös, de ezzel össze is
foglaltam az etikámat.
Csak a természetfeletti fejezheti ki a Természetfelettit.

Az embereket nem lehet a jóhoz elvezetni; az embe­

reket csupán valahová lehet elvezetni. A jó a tények te­
rén kívül fekszik.

1930

Azt mondtam a minap Arvidnak*, akivel egy ősrégi

filmet néztem meg a moziban: Egy mostani film ugyan­
abban különbözik egy régitől, mint a mai autó egy 25 év
előttitől. A régi autót is ugyanolyan nevetségesnek és
esetlennek látjuk, és hogy az új film jobb, az ugyanúgy a
technika tökéletesedésén múlik, mint az, hogy az új au­
tók is jobbak. Nem valamely művészi stílus - ha szabad
így neveznünk: - tökéletesedésén. Ugyanígy kell legyen
ez a modern tánczenével is. Egy dzsessztáncot is ugyan­
úgy lehet csak tökéletesebbé tenni, mint egy filmet. Ami
mindezeket a produktumokat egy stílus kialakulásától
megkülönbözteti: hogy a szellemnek semmi része ben­
nük.

Egyszer, s talán joggal, ezt mondtam: A korábbi kultú­

ra romhalmazzá, végül egy rakás hamuvá omlik, de a
hamu fölött szellemek lebegnek majd.

A jó és a rossz építész ma abban különbözik egymás­

tól, hogy a rossz minden kísértésnek megadja magát, a
jó viszont ellenáll nekik.

* Arvid Sjögren, L. W. barátja és rokona.

11
 A műalkotás organizmusában mutatkozó lyukakat
szalmával igyekeznek betömni, ám hogy a lelkiismere­
tüket megnyugtassák, a legjobb szalmát használják.

Annak, aki úgy vélné, hogy megtalálta az élet prob­

lémájának megoldását, és szeretné magának bizonygat­
ni, hogy most aztán már minden könnyű, cáfolatul csu­
pán emlékezetébe kell idéznie, hogy volt idő, amikor
még nem bukkant rá e „megoldásra”; ám abban az idő­
ben is tudnia kellett élni, és ennek tekintetbevételével a
megtalált megoldás véletlennek tűnik. És ugyanígy ál­
lunk a logikával. Ha a logikai (filozófiai) problémáknak
akadna „megoldása”, akkor csupán azt kell szem előtt
tartanunk, hogy ezek a problémák egykor nem voltak
megoldva (és akkor is tudnunk kellett élni és gondol­
kodni).

Engelmann mondta, hogy amikor otthon a fiókjában a

rengeteg kézirata közt matat, ezeket az írásokat olyan
nagyszerűnek tartja, hogy a többi embernek is szeretné
a kezébe adni. (Ugyanez az eset forog fenn, ha elhalt
rokonai leveleit olvasgatja.) Ha azonban arra gondol,
hogy összeválogasson és kiadjon belőlük egy kötetre
valót, a dolog tüstént elveszti minden vonzerejét és érté­
két, és lehetetlenné válik. Azt mondtam neki, hogy az
alábbiakhoz hasonló esettel állunk szemben: Mi sem le­
het érdekesebb, mint egészen egyszerű, mindennapos
ténykedése közben látni valakit, aki nem sejti, hogy fi­
gyelik. Képzeljünk el egy színházat, felmegy a függöny,
és látnánk, amint egy magányos ember föl-alá járkál a
szobájában, rágyújt, leül stb., úgyhogy hirtelen kívülről
látnánk valakit, ahogyan az ember önmagát egyébként
sohasem láthatja; mintha egy életrajz valamelyik fejeze­
tét látnánk a saját szemünkkel - hátborzongató s egyút­
tal csodálatos is lehet ez. Csodálatosabb bárminél, amit
egy költő a színpadon eljátszatna vagy elmondatna, hi­
szen magát az életet látnánk. - De hát ezt látjuk napon­

12
ta, és a legcsekélyebb hatást sem gyakorolja ránk! Igen
ám, csakhogy nem abban a perspektívában látjuk. - így
amikor E. az írásait nézegeti és csodálatosnak találja
őket (habár egyenként közöltetni nem szeretné), az
életét Isten műalkotásaként látja, és ilyenként ez az élet
mindenesetre figyelemre méltó, mint minden élet és
minden. Ám csak a művész képes úgy ábrázolni az
egyes embert, hogy műalkotásnak lássuk; ezek a kézira­
tok joggal vesztik értéküket, ha darabonként, és egyálta­
lán ha e/őszeretet nélkül tekintünk beléjük, vagyis anél­
kül, hogy már előre lelkesednénk értük. A műalkotás -
úgyszólván - rákényszerít bennünket a helyes perspek­
tívára, de művészet nélkül a tárgy egy darab természet
csupán, mint bármi más; és hogy a lelkesedésünkkel mi
felmagasztalhatjuk, ez senkit sem jogosít fel arra, hogy
szembesítsen vele. (Mindig ama fakó pillanatfelvételekre
kell gondolnom, melyeket aki felvett, érdekesnek lát,
mivel ő is ott volt és átélt valamit, de amelyeket egy
harmadik személy jogos hidegséggel szemlél, ha egyál­
talán jogos az, hogy bármely dolgot is hidegen szemlél­
jünk.)
Mindamellett, nekem így tűnik, a művész munkáján
kívül akad még egy módja annak, hogy a világot sub
spécié aeterni ragadjuk meg. Ez pedig - így hiszem - a
gondolat röpte, mely hasonlóképpen suhan el a világ
fölött, meghagyva azt annak, ami - odaföntről, a repülés
közben szemlélve.

Renan Peuple d'Israél-jében olvasom: „La naissance,

la maladie, la moit, de délire, la catalepsie, le sommeil,
les réves frappaient infiniment, et, mérne aujourd'hui, il
n'est donné qu'á un petit nombre de voir clairement que
ces phénoménes ont leurs causes dans notre organisa-
tion.”* Ellenkezőleg, semmi ok sincs az e dolgokon való
csodálkozásra, mert annyira köznapiak. Ha a primitív
embernek csodálkoznia kell rajtuk, hát még mennyire a

* Ernest Renan: Histoire ctu Peuple d'Israél, Első köt., III. fej.

13
 kutyának meg a majomnak. Vagy fogjuk fel úgy, hogy
az emberek mintegy hirtelen felébredtek s egyszerre
csak észrevették e mindig is jelen lévő dolgokat, és ért­
hető mód' elcsodálkoztak? - Igen, felfoghatjuk ezt így
valahogyan; de nem úgy, hogy e dolgokat első ízben
vették észre, hanem hogy hirtelen csodálkozni kezdtek
rajtuk. Ennek azonban megint semmi köze a primitívsé­
gükhöz. Hacsak nem nevezzük primitívnek, hogy a dol­
gokon az ember nem csodálkozik; hanem akkor éppen­
séggel a mai ember és maga Renan is primitív, ha azt hi­
szi, hogy a tudományos magyarázat fokozhatja a csodál­
kozást.
Mint hogyha a villám ma köznapibb lenne és kevésbé
csodálatra méltó, mint 2000 évvel ezelőtt.
Hogy csodálkozzon, ahhoz az embernek - és talán
egy népnek is - fel kell ébrednie.
Azaz egyszerűen hibás állítás ez: Természetes, hogy
ezeknek a primitív népeknek minden jelenségen cso­
dálkozniuk kellett. Talán igaz azonban, hogy ezek a né­
pek mindent, ami őket körülvette, megcsodáltak. -
Hogy „meg kellett csodálniuk”, ez primitív babona.
(Mint az is, hogy minden természeti erőtől félniük kel­
lett, míg nekünk már természetesen nem kell. Másrészt a
tapasztalat arra taníthat, hogy bizonyos primitív törzsek
igen hajlamosak a természeti jelenségektől való félelem­
re. - Ám nincs kizárva, hogy magas civilizációjú népek
ismét hajlamosak lesznek ugyanerre a félelemre, és sem
a civilizációjuk, sem a tudományos ismeretek nem tud­
ják majd ettől megóvni őket. Annyi persze igaz, hogy a
szellem, melynek jegyében ma a tudományt művelik, az
ilyen félelemmel összeegyeztethetetlen.)

Ha Renan a szemita fajok „bon sens précoce”-áról be­

szél (s e gondolat bennem is régóta felmerült már), ak­
kor a költőietlenség ez, a közvetlenül a konkrétra törő.
Ami a filozófiámat jellemzi.

14
 A dolgok közvetlenül itt állnak a szemünk előtt,
semmiféle fátyol nem borítja őket. - Itt válik el egymás­
tól vallás és művészet.

Előszó gyanánt:*

Ez a könyv azoknak íródott, akik rokonszenveznek

szellemével. E szellem, így hiszem, elüt az európai és
amerikai civilizáció fő irányvonalának szellemétől. E
civilizációnak a korunk iparában, építészetében, zenéjé­
ben, fasizmusában és szocializmusában megnyilvánuló
szelleme a szerzőnek idegen és ellenszenves. Ez nem
értékítélet. Nem, mintha azt, ami ma építészetnek adja ki
magát, építészetnek hinné, és nem, mintha nem a leg­
nagyobb gyanakvást táplálná az iránt (anélkül, hogy ér­
tené a nyelvét), amit modern zenének hívnak, ámde a
művészetek eltűnése nem igazolja a kor emberiségét
sújtó ítéletet. Mert az eredeti és erős természetek a mű­
vészettől ma egyszerűen más területek, más dolgok felé
fordulnak, és az egyén értéke kifejezést nyer valaho­
gyan. Persze nem úgy, mint valamely nagy kultúra ide­
jén. A kultúra, akár egy nagy szervezet, mindenkinek,
aki beletartozik, kijelöli a helyét, ahol azután az Egész
szellemében munkálkodhat, és hatóerejét jogosan mérik
az Egész szellemében elért eredményein. A kultúrán kí­
vüli korban azonban szétforgácsolódnak az erők, és az
egyén energiáit ellentétes erők és súrlódási ellenállások
emésztik föl, úgyhogy nem a befutott pálya hossza fejezi
ki, hanem talán csak a forróság, amit a súrlódási ellenál­
lások leküzdése során fejleszt. Ám az energia megmarad
energiának, és így ha a kor nyújtotta színjáték nem is
egy nagy kultúra kialakulását tárja elénk, amelyben a
legjobbak egyazon nagy célért munkálkodnak, hanem

* A Pbilosopbísche Bemerkungen (Filozófiai észretételek) kinyomta-

tott előszavának egy korábbi fogalmazványa.

15
csak egy tömeg jóval érdektelenebb színjátékát, amely­
nek legjobbjai csupán magáncélokért küzdenek, azért
ne feledjük, hogy ez nem a színjátékon múlik.
Bár ennyire világos előttem, hogy egy kultúra eltűné­
se nem egyszersmind az emberi értékek, csupán ezen
értékek kifejezőeszközeinek az eltűnését jelenti, tény,
hogy az európai civilizáció irányvonalát mégis rokon-
szenv nélkül szemlélem és megértés híján a céljai iránt,
ha ugyan vannak céljai. így hát tulajdonképpen csak a
világ különféle zugaiban szétszórtan élő barátaim szá­
mára írok.
Hogy azután a tipikus nyugati tudós megért vagy ér­
tékel-e, énnekem közömbös, hiszen az írásaim szellemét
nem érti. Civilizációnkat a „haladás” szó jellemzi. A for­
mája a haladás, s nem valamely tulajdonsága az, hogy
halad. Tipikusan konstruáló civilizáció ez. Abban áll te­
vékenysége, hogy mind bonyolultabb struktúrát építsen
fel. És a világosság is csupán ezt a célt szolgálja, s nem
öncél. Nálam viszont a világosság, az áttekinthetőség
öncél.
Engem nem az érdekel, hogy felhúzzak egy épít­
ményt, hanem az, hogy áttekinthetően magam előtt lás­
sam egy lehetséges építmény alapjait.
Célom tehát más, mint a tudósoké, és gondolkodás­
módom különbözik az övékétől.

Minden leírt mondatom mindig már az Egészre veti a

szemét, tehát mindig ugyanarra, s így akárha egy tárgy
látképei lennének, különböző nézőszögekből szemlélve.

Ezt mondhatnám: Ha a hely, ahová el akarok érni,

csupán létráról lenne megközelíthető, akkor feladnám,
hogy elérjem. Mert ahová valójában el kell érnem, az a
hely ott kell legyen, ahol vagyok már.
Ami csak létráról elérhető, az nem érdekel.

Az első mozdulat sorrendbe szedi a gondolatokat, a

második célba veszi mindig ugyanazt a helyet.

16
 Az egyik mozdulat épít és egymás után veszi kézbe a
köveket, a másik mindig ugyanazért nyúl.

A hosszú előszó* veszélye, hogy a könyv szellemé­

nek a könyvben kell megmutatkoznia, s ez a szellem
nem leírható. Mert ha egy könyv csak keveseknek szól,
az éppen abban fog megmutatkozni, hogy csak kevesen
értik. Hiszen az előszó is azoknak szól, akik értik a
könyvet.
Semmi értelme, hogy olyasmit mondjunk valakinek,
amit nem ért, akkor sem, ha hozzátesszük, hogy nem
értheti. (Olyan gyakran történik ez azzal, akit szere­
tünk.)
Ha nem akarod, hogy bizonyos emberek egy szobába
belépjenek, akassz rá lakatot, amelyhez nincs kulcsuk.
Erről azonban értelmetlen beszélni velük, hacsak persze
nem akarod, hogy a szobát kívülről mégis megcsodálják!
Illendő mód1 olyan lakatot akassz az ajtóra, melyet
csak azok vesznek észre, akik ki tudják nyitni, a többiek
nem.
Ám mégiscsak helyes dolog megmondani, hogy a
könyvnek, véleményem szerint, semmi köze a haladó
európai és amerikai civilizációhoz.
Hogy ez a civilizáció talán e szellem szükségszerű
környezete, a céljaik azonban különböznek.
Minden rituális (kvázi-főpapi) szigorúan kerülendő,
mert azonnal rothadásba fordul.
Egy csók persze szintén rítus és nem rohad el, de ép­
pen csak ennyi rítus van megengedve, ami ugyanannyi­
ra valódi, mint egy csók.

Nagy kísértés a feltárulkozó, a nyílttá tett szellemet

akarni.

* L. az előző jegyzetet.

17
 Ahol a saját tisztességünk határaiba ütközünk, ott
mintegy gondolatörvénylés támad, végtelen oknyomo­
zás, regresszus: mondani mondhatjuk, amit mondani
akarunk, előbbre nem vezet.

Lessingnél olvasom (a Bibliáról szólva)*: „Tegyük

még hozzá a kifejezésmódot és a stílust... telis-teli tauto­
lógiákkal, ám olyanokkal, amelyek az elmét köszörülik,
amennyiben hol valami mást látszanak mondani, és
mégis ugyanazt mondják, hol meg ugyanazt látszanak
mondani, és alapjában véve valami mást jelentenek vagy
jelenthetnek.”

Ha nem egészen tudom, hogyan kezdjek el egy

könyvet, az abból adódik, hogy valami még tisztázatlan.
Mert legszívesebben a filozófia készletével, a filozófia
írott és szóbeli közléseivel, kvázi a könyvekkel kezde­
ném.
És itt találkozunk a „Minden folyik” nehézségével. És
egyáltalában, tán ezzel kellene kezdeni.

Aki csupán előbbre tart a koránál, azt egy napon a

kor beéri.

1931

A zene, kevés hangjával és ritmusával, egyesek sze­

mében primitív művészetnek tűnik. Holott csak a felszí­
ne egyszerű, a test, mely e manifeszt tartalom értelmezé­
sét lehetségessé teszi, magában rejti mindazt a végtelen
bonyolultságot és összetettséget, amit a többi művészet

* Lessing: Az emberi nem nevelése. 48-49. §.

18
külső formájában felismerünk, s amit a zene elhallgat.
Bizonyos értelemben a zene minden művészet legrava-
szabbja, legkifinomultabbja.

Léteznek problémák, amelyekhez sosem érek e!,

amelyek sosem kerülnek az utamba, vagy kívül esnek a
világomon: a Nyugat gondolatvilágának olyan problé­
mái, amelyekhez Beethoven (és részben talán Goethe
is) eljutott és küzdött velük, de amelyeknek egyetlen fi­
lozófus sem került soha a közelébe (Nietzsche talán sú­
rolta őket). És e problémák talán el is vesztek a nyugati
filozófia számára, vagyis senki sem lesz, aki e kultúra
elmúltát mint eposzt érezné át, aki tehát ezt megírhatná.
Helyesebben éppen hogy nem is eposz ez immár, ha­
csak annak számára nem, aki kívülről szemléli, és Bee­
thoven, előrelátóan, éppen ezt tette talán (mint Spengler
valahol céloz rá). Mondhatnánk, a civilizációnak meg
kell előlegeznie a maga epikusát. Ahogyan a saját halá­
lunkról is legföljebb előzetes tudással bírhatunk csak, és
csupán előzetes leírást adhatunk róla, s nem egyidejű
tudósítást. Elmondható tehát: ha egy teljes kultúra epo­
szának leírásával akarsz találkozni, akkor azt e kultúra
legnagyobbjainak a műveiben keresd, olyan időkben
tehát, amikor e kultúra végét csupán előrelátni lehetett,
mert később már senki sincs, aki megírja. S így aztán
nem csoda, ha mindez a sejtelem homályos nyelvén
íródik, s csak igen kevesek számára érthetően.

Én azonban egyáltalán nem jutok e problémák köze­

lébe. Amennyiben „I have done with the world”, akkor
egy alaktalan (átlátszó) masszát hoztam létre, a világ
pedig, a maga teljes, gazdag sokrétűségével, ott marad
valahol balra, akár valami érdektelen lomtár.
Vagy, helyesebben talán: az egész munkám minden
eredménye a világ otthagyása valahol balra. (Az egész
világ lomtárba hajítása.)

19
 E világban (az enyémben) nincs tragikum, s ezáltal
nincs benne az a végtelenség sem, amit éppen a tragi­
kum hoz létre (az eredményeképpen).
Úgyszólván minden feloldható a világ éterében; hi­
ányzik a szilárdság, a keménységek.
Vagyis, keménység és konfliktus nem valami nagy­
szerű dologgá válik, hanem hibává.

A konfliktus valahogy úgy oldódik fel, akár egy gé­

pezet megfeszült rugója, ha megolvasztják (vagy salét­
romsavban feloldják). Ebben az oldódásban nincs többé
feszültség.

Ha azt mondom, hogy könyvemet egy kicsiny olvasói

körnek szánom (ha ugyan körnek nevezhető ez), nem
azt akarom vele mondani, hogy e kör, felfogásom sze­
rint, az emberiség elitje, ám ők azok, akikhez szólok,
akikhez fordulok (nem azért, mert másoknál jobbak
vagy rosszabbak, hanem), mert ők az én kultúrköröm,
mintha a honfitársaim lennének, szemben a többiekkel,
akik nekem idegenek.

Megmutatja a nyelv határát, hogy egy tényt, mely

megfelel (a fordítása) egy mondatnak, lehetetlenség úgy
leírni, hogy magát a mondatot meg ne ismételnénk.
(A filozófia problémájának a Kant általi megoldásáról
beszélünk itt.)

Mondhatom-e, hogy a drámának saját ideje van, mely

idő nem a történelmi idő egy szelete? Azaz beszélhetek
korábbi és későbbi időről a darabon belül, ám a kérdés­
nek, hogy az események, mondjuk Caesar halála előtt
vagy után történnek-e, semmi értelme.

20
 Mellesleg szólván, a régi - a, mondjuk (nagy) nyugati
filozófusok - felfogása szerint tudományos értelemben
véve kétfajta probléma létezik: lényeges, nagy, univer­
zális, és lényegtelen, mintegy mellékes probléma. S ez­
zel szemben a mi felfogásunk, hogy nagy, lényeges
probléma tudományos értelemben véve nem létezik.

Szerkezet és érzés a zenében. Az érzések úgy kísérik

a zenedarab befogadását, ahogyan az élet történéseit kí­
sérik.

Labor komolysága igen kései komolyság.

A tehetség forrás, amelyből állandóan új víz fakad.

Értékét veszti azonban e forrás, ha nem a helyes módon
használják.

„Amit az okos ember tud, azt nehéz tudni.” Goethé­

nek a laboratóriumi kísérletezés iránti megvetése, fel­
szólítása, hogy a szabad természetbe menjünk, s ott ta­
nuljunk; kapcsolatos-e vajon ez azzal a gondolattal,
hogy a hipotézis (helytelen felfogásban) máris az igaz­
ság meghamisítása? És azzal vajon, ahogyan a könyve­
met most elkezdeni gondolom, s amely kezdés egy ter­
mészetleírásból állhatna?

Ha az emberek csúfnak találnak egy virágot vagy egy

állatot, mindig olyan érzésük támad, mintha műalkotás­
sal állnának szemben. „Ez olyan, mint egy...”, mondják
ilyenkor. Némi fényt vet ez az olyan szavak jelentésére,
mint a „csúf” meg a „szép”.

21
 Az emberi test egyes részei közti kellemes hőmérsék­
let-különbség.

Megszégyenítő, hogy üres tömlőnek kell mutatkozni,

melyet csak a szellem tud felfújni.

Senki sem szeret másokat megsérteni; ezért esik any-

nyira jól, ha a másik nem mutatkozik sértődöttnek. Senki
sem akar egy duzzogó hólyagot kerülgetni. Ezt jól je­
gyezd meg. Sokkal könnyebb türelmesen - és tűrően -
kitérni az útjából annak, akit megsértettünk, mint barát­
ságos arccal elébe sietni. Ehhez bátorság is kell.

Jónak lenni ahhoz, aki téged nem szeret, ez nemcsak

nagy jóakaratot, de nagy ügyességet is követel.

A nyelvvel harcolunk.
A nyelvvel harcban állunk.

A filozófiai probléma megoldása mesebeli ajándékra

hasonlít, mely varázslatosnak tűnik a varázskastélyban, s
amikor odakint a napvilágnál megszemléljük, semmi,
csak egy közönséges darab vas (vagy valami efféle).

A gondolkodó roppantul hasonlít a rajzolóra, aki

minden összefüggést, minden kapcsolódást le akar raj­
zolni.

Az olyan szerzeményeknek, amelyeket a zongora

mellett a zongorán, az olyanoknak, melyeket a tollal
gondolkodva, s az olyanoknak, amelyeket egyedül a
belső hallással komponálnak, egészen eltérő jellemvoná­

22
sokat kell viselniük, és egymástól egészen eltérő hatást
gyakorolniuk.
Biztos vagyok benne, hogy Bruckner a zenekari játé­
kot csupán elképzelve, csakis a belső hallásával kom­
ponált, Brahms pedig a tollával. így ez persze a valóság
leegyszerűsítése. Ám egyfajta jellemzésül mégiscsak ta­
láló.

Egy tragédia végtére is mindig elkezdődhetne e sza­

vakkal: „Semmi sem történt volna, ha...”
(Ha a ruhája csücskét el nem kapta volna a gépezet?)
De nem egyoldalú szemlélete ez a tragédiának, mely
szemlélet így csupán annyit engedélyez neki, hogy
megmutassa: egy találkozás eldöntheti az egész életün­
ket?

Azt hiszem, játszhatnának ma álarcos színházat,

maszkokban. A figurák stilizált embertípusok lennének.
Kraus írásaiból ez világosan kitűnik. Az ő darabjait
maszkokban lehetne, vagy kellene bemutatni. Ez termé­
szetesen e darabok bizonyos elvontságának felel meg.
És az álarcos színház, ahogyan én gondolom, minden­
képpen a szellemi-lelki karakter kifejeződése. És ezért
aztán az ilyen színház talán egyedül csak a zsidókat
vonzaná.

Frida Schanz:

Nebeltag. Dér graue Herbst geht um.

Das Lachen scheint verdorben;
die Welt liegt heut so stumm,
als sei sie nachts gestorben.
lm golden rőten Hág
brauen die Nebeldrachen;
und schlummemd liegt dér Tag.
Dér Tag will nicht erwachen.

23
 A költeményt egy „Rösselsprung”-bór merítettem,
ahol is természetesen hiányzott a központozás. Ezért
aztán pl. nem tudom, hogy a „Ködös nap” a cím-e vagy
pedig a vers első sorához tartozó szavak, ahogyan én itt
leírtam. És különös, mennyire közönségesen cseng a
vers, ha nem ezzel kezdődik: „Ködös nap”, hanem:
„Szürkeség”. Az egész költemény ritmusa megváltozik
ezáltal.**

Teljesítményed nem jelenthet többet másoknak, mint

tenmagadnak.
Amennyibe neked került, annyit fognak fizetni érte.

Pusztaság a zsidó, melynek vékony kőrétege alatt

azonban a szellem és a lélek folyékony-tüzes lávatöme­
ge forrong.

Grillparzer: „Mennyire könnyeden mozgunk a nagy

dolgok közt, nagy távolokban, mennyire nehezen meg­
ragadható, ami közeli, ami egyedi...”

Milyen érzéssel élnénk, ha sosem hallottunk volna

Krisztusról?
A sötétben való elhagyatottság érzésével?
És ebből az érzésből csak a gyermek módján szaba­
dulunk, aki szintén nem érez így, ha tudja, hogy van
vele még valaki a szobában?

A vallás mint őrület a vallástalanságból keletkezett

őrület.

* Keresztrejtvényhez hasonló szórejtvény, lényege, hogy a különféle

szótagok lóugrás formájában csatlakoznak egymáshoz (Rösselsprung:
németül lóugrás a sakkban), A fordító jegyzete.
** Variáció a kéziratban: „A költemény egész ritmusa...”

24
 Korzikai brigantik fényképeit nézegetem, s közben
ezt gondolom: ezek az arcok túl kemények, az enyém
viszont túl lágy ahhoz, hogy a kereszténység ráírhassa
jegyeit. Szörnyűség elnézni e brigantik arcát, és mégis:
biztos, hogy ők sem állnak távolabb a jó élettől, csupán
ők ugyanennek az életnek valamely másik oldalán üd­
vözölnek, mint én.

Amikor jó zenét szerez, Labor abszolút nem­

romantikus. Ez rendkívül érdekes és jelentős vonás.

A szókratészi dialógusokat olvasva ilyen érzésünk

támad: micsoda félelmetes időpocsékolás! Mire valók
ezek az érvek, amelyek semmit sem bizonyítanak és
semmit sem tisztáznak?

Peter Schlemihl* története, ahogyan én látom, a kö­

vetkezőképpen hangzana: pénzéit átruházza a lelkét az
ördögre. Aztán megbánja, s váltságdíjul az ördög az ár­
nyékát kéri tőle. Peter Schlemihlnek azonban megmarad
a választási lehetősége, hogy az ördögnek adja-e a lel­
két, vagy az árnyékával együtt lemondjon róla, hogy az
emberek közösségében éljen.

A kereszténységben a Jóisten mintegy azt mondja az

embereknek: Ne játsszatok tragédiát, vagyis mennyor­
szágot meg poklot a földön. A mennyország meg a po­
kol az én dolgom.

Érthetőbb lenne Spengler, ha ezt mondaná: különféle

kultúrperiódusokat összehasonlítok a családok életével;
a családokban létezik családon belüli hasonlóság, míg a

* Adalbert von Chamisso: Peter Schlemihl csodálatos élete,

25
különböző családok tagjai közt is létezik hasonlóság; a
családon belüli hasonlóság ennyiben és ennyiben kü­
lönbözik az egyébfajta hasonlóságoktól stb. Arra gondo­
lok: az összehasonlítás objektumát, a tárgyat, amelyből e
szemléletmódot levezetik, meg kell adni, nehogy a tár­
gyalásba mindig hiba csússzon. Mert így, amit a szemlé­
let prototípusára nézve állítunk, állítjuk nolens volens az
objektumról is, amelyre e szemléletet alkalmazzuk; és
azt állítjuk, hogy „ennek mindig így kell...”
Ez pedig abból ered, hogy a prototípus ismertetője­
gyeit valahogyan meg akarják alapozni a szemlélet al­
kalmazása során. De mert a prototípust meg a tárgyat
összekeverik, így hát dogmatikusan a tárgyra kell ráru­
házni mindazt, ami csupán a prototípus jellemzője kell
legyen. Másrészt úgy gondolják, hogy ha csak egyetlen
esetre illik rá valójában a szemléletük, akkor az nem
rendelkezik majd azzal az általános érvénnyel, amit tu­
lajdonítani akarnak neki. De hát tessék a mintát, a pro­
totípust mint olyat világosan feltüntetni, hogy aztán ez
az egész tárgyalás jellegét megadja, formáját meghatá­
rozza. Ezt tartjuk tehát mindig szem előtt, és általános
érvényű azáltal lesz, hogy meghatározza a tárgyalás
formáját, nem peclig azáltal, hogy mindazt, ami csupán e
prototípusra érvényes, azt valamennyi vizsgált tárgyra
nézve érvényesnek jelentjük ki.
így valamennyi eltúlzott, dogmatikus állításnál felten­
nénk a kérdést: Mi igaz ebből valójában? Vagy, úgyszin­
tén: Mely esetben igaz ez valójában?

A SimplicissimuAióh A technika rejtélye. (Kép: két

professzor áll egy épülőben lévő hídnál.) Egy hang oda-
fentről: „Ereszd mán - a keservit - mondom, ereszd -
tódcl egy kicsit odább!” - „Felfoghatatlan, kolléga úr, ho­
gyan lehet ezen a nyelven egy ennyire bonyolult és
pontos munkát elvégezni!”

26
 Örökké olyan megjegyzéseket hallunk, hogy a filo­
zófia valójában mit sem halad, hogy bennünket is még
egyre ugyanazok a filozófiai problémák foglalkoztatnak,
amelyek a görögöket foglalkoztatták. Azonban akik így
beszélnek, nem értik, hogy miért kell ennek így lennie.
Márpedig ennek az az oka, hogy a nyelvünk megmaradt
ugyanannak, ami volt, s állandóan ugyanazokon a tév-
utakon, ugyanazokhoz a kérdésekhez csábít. Amíg csak
fennmarad a „lenni” ige, amely szemlátomást ugyanúgy
működik, akárcsak az „enni” meg az „inni”, amíg csak
lesznek olyan melléknevek, mint „azonos”, „igaz”,
„hamis”, „lehetséges”, amíg csak az idő folyását meg a
tér kiterjedését fogjuk emlegetni, stb., stb., addig az em­
berek mindig ugyanezekbe a rejtélyes nehézségekbe üt­
köznek majd, és olyan valamire fognak rámeredni, ami
szemlátomást semmiféle magyarázattal nem szolgálhat.
És ez egyébként a transzcendencia iránti vágyat is
kielégíti, mert amennyiben látni vélik „az emberi érte­
lem határait”, annyiban természetesen úgy vélik, hogy
túl is láthatnak azokon.

Olvasom: „...philosophers are no nearer to the

meaning of 'Reality' than Plató got...”. Milyen különös
tényállás. Milyen csodálatos hát, hogy Platón ilyen
messzire eljutott! Vagy az, hogy mi nem juthattunk to­
vább! Azért-e, mert Platón ennyire okos volt?

Kleist írta egyszer*, hogy a költő annak örülne leg­

jobban, ha szavak nélkül fejezhetné ki a gondolatot.
(Milyen különös beismerés.)

Gyakran mondják, hogy az új vallás ördögöket farag a

régi istenekből. Ám akkorra már valójában ördögökké is
váltak talán.

* Költő levele a költőhöz, 1811, január 5.

27
 A nagy mesterek művei napok, amelyek fölkelnek s
lenyugszanak körülöttünk. így minden nagy műnek,
amely most lehanyatlott, újra eljön majd az ideje.

Ahol Mendelssohn zenéje tökéletes, ott zenei ara-

beszkeket hallunk. Ezért érint oly kínosan, ha valahol
veszít a szigorából.

A nyugati civilizáció mindig olyan mértékkel méri a

zsidót, ami nem illik rá. Hogy a görög gondolkodók sem
nyugati értelemben vett filozófusok, sem nyugati érte­
lemben vett tudósok nem voltak, hogy az olympiai játé­
kok részvevői nem voltak sportolók és egyetlen nyugati
skatulyába sem illenek bele, ez sokak számára világos.
Ám így van ez a zsidókkal is. És amennyiben [a nyel­
vünk]* szavait természetszerű mértéknek tekintjük, ál­
landóan igazságtalanok vagyunk velük szemben. Hol
túlbecsüljük, hol leértékeljük őket. így nagyon helyes,
hogy Spengler nem sorolja Weiningert a nyugati filozó­
fusok [gondolkodók] közé.

Egyetlen cselekvésünket sem vehetjük maradéktala­

nul a védelmünkbe. Hanem csakis valami más, szilárdan
kitűzött dologra vonatkoztatva. Azaz, semmivel sem le­
het megindokolni, hogy miért kell (vagy kellett) így
cselekednie annak, aki az mondja, hogy e cselekedeté­
vel hozta létre ezt a helyzetet, amit viszont akkor elfoga­
dottcélnak kell tekintenie.

A kifejezhetetlen (az, ami nekem rejtelmesnek tűnik,

és amit képtelen vagyok kifejezni) talán csak az a háttér,
amely előtt jelentésre tesz szert, amit kifejezhetek.

* A kiadó feltevése.

28
 A filozófus munkája - mint oly gyakran az építész
munkája is - legfőként önmagán végzett munka. A saját
felfogásán. Azon, hogy miként látja a dolgokat. (És hogy
mit kíván tőlük.)

A filozófus könnyen kerül az ügyetlen igazgató hely­

zetébe, aki ahelyett hogy a saját munkáját végezné, és
csupán arra felügyelne, hogy az alkalmazottai jól végez­
zék a dolgukat, inkább átveszi tőlük a munkát, s egy
szép napon arra eszmél, hogy mások munkája alatt ros­
kadozik, az alkalmazottai meg nézik és kritizálják.

Kopottá és viseltessé lett a gondolat, nem lehet többé

használni. (Hasonló megjegyzést hallottam egyszer La­
bortól, zenei gondolatokra vonatkozólag.) Mint az
ezüstpapír ha egyszer összegyűrődik, sosem lehet többé
teljesen kisimítani. Csaknem valamennyi gondolatom
gyűrött egy kicsit.

Tényleg a toliammal gondolkodom, mert a fejem

gyakran mit sem tud arról, amit a kezem ír.

A filozófusok olyanok sokszor, akár a kisgyerek, aki

először kedve szerinti vonásokat firkál a papírra, majd
megkérdezi a felnőtteket, hogy „mi ez?” - Erre pedig így
került sor: a felnőtt többször is rajzolt valamit a gyerek­
nek, s azt mondta rá: „ez egy ember”, „ez egy ház”, s.í.t.
Erre a gyerek is húz néhány vonalat, és megkérdi: hát ez
meg micsoda?

Ramsey polgári gondolkodó volt. Azaz, gondolatai­

nak az volt a céljuk, hogy a dolgokat egy adott közösség
számára tisztázza. Nem az állam lényegén töprengett -
vagy legalábbis ezt nem szívesen tette -, hanem azon,
hogy ezt az államot miként lehet ésszerűen berendezni.

29
Az afféle gondolat, hogy ez az állam korántsem az
egyetlen lehetséges állam, részint nyugtalanította, részint
untatta. Minél kevesebb kerülővel akart eljutni oda,
hogy az alapelveken -ennek az államnak az alapelvein -
töprenghessen. Ebben rejlett az ő tehetsége, ez érdekel­
te igazában; míg a voltaképpeni filozófiai meggondolá­
sok felzaklatták, nyugtalanították, e meggondolások
eredményeit (ha vannak ilyenek) viszont közkeletű la­
posságokként félresöpörte.

Különös analógia adódhatnék abból, hogy még a

legnagyobb távcső szemlencséje sem lehet nagyobb* az
emberi szemnél.

Tolsztoj: a dolgok fontossága (jelentősége) általános

érthetőségükben rejlik. - Ami igaz is, hamis is. Nehezen
érthetővé nem az tesz valamit - ha az jelentős és fontos
dolog -, hogy megértéséhez homályos dolgokról kell
különleges felvilágosításban részesülni: hanem az ellen­
tét a dolog megértése és aközött, amit az emberek több­
sége látni akar. Ez teszi még a legkézenfekvőbb dolgo­
kat is a legnehezebben érthetővé. Nem az értelem ne­
hézségein, hanem az akaraton kell itt felülkerekedni.

Aki ma filozófiát tanít, az enni ad valakinek, mégpe­

dig nem azért, hogy ezt az eledelt megszeresse, hanem
hogy megváltoztassa az ízlését.

Csak a tükör legyek, melyben az olvasó megpillantja

a saját gondolatait, a maguk teljes idomtalanságában, s
amelynek a segítségével azután rendbe szedheti őket.

* Variáció a kéziratban: sem nagyobb

30
 A nyelv mindenki számára felállítja egyazon csapdá­
ját; a jól járható tévutak hatalmas hálóját. És elnézzük,
ahogy egymás után ballagnak az emberek ugyanazon az
úton, tudjuk már, hol fognak most elkanyarodni, most
továbbmenni, anélkül hogy az elágazást észrevennék,
stb., stb. Tehát táblákat kell kiraknom mindenhová,
ahonnan tévutak nyílnak, táblákat állítanom, amelyek
átsegítenek a veszedelmes pontokon.

Amit Eddington „az idő irányáról” meg az entrópia

törvényéről mond, az arra lyukad ki, hogy ha az embe­
rek egy szép napon hátrafelé kezdenének járni, akkor az
idő megfordítaná az irányát. Ha akarjuk, nevezhetjük ezt
persze így is: csupán azzal kell tisztában lenni, hogy
semmi egyebet nem mondtunk vele, mindössze annyit,
hogy az emberek megváltoztatták a menetirányukat.

Valaki vásárlókra meg eladókra osztja fel az emberi­

séget, és elfelejti, hogy a vásárlók is eladók. Ha figyel­
meztetem rá, megváltozik-e vajon ezzel a nyelvtana??

Egy Kopernikusz, egy Darwin érdeme nem egy igaz

elmélet, hanem egy termékeny, új nézőszög felfedezé­
sében rejlik.

Azt hiszem, hogy Goethe valójában a színeknek nem

valamely fiziológiai, hanem pszichológiai elméletére
akart rábukkanni.

Gyónni már az új élet részeként kell.

Mindig csak „félig sikerűken” fejezem ki, amit ki aka­

rok fejezni. Sőt még félig sem, talán csak tizedrészben.

31
Ez mégiscsak mond valamit. Amit írok, az sokszor csak
„motyogás”.

A zsidó „zseni” legföljebb szent. A legnagyobb zsidó

gondolkodó is legföljebb tehetséges. (Pl. én.)
Azt hiszem, van némi igazság abban, ha azt gondo­
lom, hogy gondolkodásom csupán reproduktív. Sosem
fedeztem föl valami új irányát, mozdulatát a gondolat­
nak, azt mindig valaki más szabta meg nekem. Mindösz-
sze nyomban szenvedélyesen megragadtam és felhasz­
náltam a magam derítő- és tisztítóműhelyében. így hatott
rám Boltzmann, Hertz, Schopenhauer, Frege, Russell,
Kraus, Loos, Weininger, Spengler, Straffa. Felhozhatjuk-e
a zsidó reproduktivitás példájaként Breuert és Freudot? -
Én új hasonlatokat találok fel.
Amikor annak idején Drobil számára a fejet mintáz­
tam, az ösztönzés lényegében akkor is a Drobil műve
volt, az én munkám megint csak a tisztázásból állt. Azt
hiszem, az a lényeg, hogy a tisztázás tevékenységét BÁ­
TORSÁGGAL kell végezni: bátorság híján csupán okos
játék lesz belőle.
A zsidónak a szó szoros értelmében „a semmire kell
építenie”. Csakhogy ez rendkívül nehéz neki, mivelhogy
úgyszólván semmije sincs. Sokkal nehezebb az önkénte­
sen vállalt szegénység, ha szegénynek kell lennünk,
mint hogyha gazdagok is lehetnénk.
Elmondható (mármost joggal-e vagy nem), hogy a
zsidó szellem képtelen akár csak egy fűszálat vagy egy
virágot is létrehozni, ám nagyon is az ő műfaja, hogy a
más szellemében kihajtott fűszálat vagy virágot lerajzol­
ja, és ezzel átfogó képet vázoljon fel. Ez még nem bűn,
és minden a legnagyobb rendben van addig, amíg ez
teljesen világos. Veszélyessé csak akkor válhat, ha a zsi­
dó mű természetét összetévesztik a nemzsidóéval, külö­
nösen veszélyessé pedig akkor, ha ezt a zsidó mű alko­

32
tója maga teszi, ami annyira kézenfekvő. (Nem olyan
büszkének látszik-e mint akit éppen megfejtek?)*
A zsidó szellemre jellemző, hogy jobban érti valaki
más művét, mint az, aki létrehozta.

Gyakran kapom magam rajta, hogy ha sikerül egy

képet szépen bekereteztetnem vagy a megfelelő helyre
felakasztanom, olyan büszkeség fog el, mintha én festet­
tem volna. Hanem ez így nem is helyénvaló: nem „olyan
büszkeség, mintha én festettem volna”, hanem olyan,
mintha segítettem volna megfesteni, úgyszólván mintha
a kép egy piciny részét én festettem volna. Mintha a
gyepszőnyeg egy kivételesen ügyes elrendezője végül
azt gondolná, hogy legalább egy icipici fűszálat mégis­
csak ő maga állított elő. Miközben azért tökéletesen
tisztában kell lennie vele, hogy az ő munkája egészen
más területen folyik. Még a legparányibb, a legsilányabb
fűszál keletkezésének a mikéntje is tökéletesen idegen
és ismeretlen az ő számára.

Bizonyos értelemben egy almafa legpontosabb képe

is sokkal kevésbé hasonlít a fához, mint akár egy csöpp­
nyi margaréta. És ebben az értelemben egy Bruckner-
szimfónia sokkal közelebb áll a heroikus idők valame­
lyik szimfóniájához, mint egy Mahler-szimfónia. Ha ez
utóbbi műalkotás, akkor valami teljesen másfajta. (Ez
azonban tulajdonképpen szintén egy spengleri észrevé­
tel.)

Egyébként, amikor 1913-14-ben Norvégiában tartóz­

kodtam, saját gondolataim voltak, most legalábbis így
emlékezem. Úgy értem ezt, hogy érzésem szerint mintha

* A zárójeles mondat Wilhelm Busch: Eduarcl álma c. prózaköltemé­

nyéből származik. A felvilágosításért Róbert Löffler úrnak tartozik kö­
szönettel a kiadó. (Ahol külön nem jelöljük, kötetünkben mindig C.
H. von Wright jegyzetei szerepelnek. A szerk.)

33
akkor a gondolkodás új irányai és mozdulatai születtek
volna meg bennem (ámbár lehet, hogy tévedek). Most
viszont, úgy tűnik, már csak régieket használok fel.

Rousseau természetében volt valami zsidós.

Ha azt mondják olykor, hogy a filozófia vérmérséklet

kérdése, van ebben némi igazság. Bizonyos hasonlatok
iránti előszeretet - ezt nevezhetjük a vérmérséklet kér­
désének, és sokkal több ellentét alapszik ezen, mint
hinnénk.

„Tekintsd ezt a daganatot a szabályos testrészednek!”

Megtehető ez, parancsra? Hatalmamban áll, hogy valami­
lyen önkényes eszményképet alkossak a testemről, vagy
nem áll hatalmamban?
Az európai népek történelmében azért nem tárgyalják
annyira kimerítően a zsidók történetét, mint amennyire
az európai események alakulásában való részvételük ezt
megérdemelné, mert e történelemben a zsidókat a be­
tegség és a rendellenesség egy válfajaként érzékelik, és
senki sem szívesen állítja egy síkra a betegséget a nor­
mális élettel [és senki sem szeret úgy beszélni a beteg­
ségről, mintha az valami egyenjogú dolog lenne a test
egészséges (bár akár fájdalmat okozó) folyamataival].
Azt mondhatjuk: ez a daganat csak akkor tekinthető
testrésznek, ha teljesen megváltozik a test iránti érzés
(ha teljesen megváltozik a test iránti nemzeti érzés).
Máskülönben ezt a daganatot legföljebb eltűrni lehet.
Az egyes személytől el is várható, hogy elviselje, vagy
akár hogy túltegye magát ezeken a dolgokon; de nem a
nemzettől, ami éppen azáltal nemzet, hogy nem teszi túl
magát rajtuk.
Vagyis ellentmondás elvárni, hogy valaki megőrizze
magában a teste iránti régi esztétikai érzést, és egyúttal
örömmel fogadja a daganatot.

34
 Hatalom és tulajdon nem ugyanaz. Jóllehet a tulaj­
don hatalmat is ad. Ha mondják, hogy a zsidóknak nincs
érzékük a tulajdon iránt, ez jól összeegyeztethető azzal,
hogy szeretnek meggazdagodni, mert a pénz a hatalom
egy válfaját jelenti számukra, nem pedig tulajdont. (Pl.
nem szeretném, ha az enyéim szegények lennének, mert
egy bizonyos hatalmat kívánok neki. Persze egyúttal azt
is, hogy ezt a hatalmat helyesen használják.)

Határozottan uralkodik egy bizonyos rokonság

Brahms és Mendelssohn között; nem az afféle rokonság­
ra gondolok itt, hogy Brahms műveiben akadnak részle­
tek, amelyek Mendelssohn műveinek egyes részleteire
emlékeztetnek, azt a rokonságot, amiről én beszélek,
úgy lehetne kifejezni, ha azt mondjuk: Brahms teljes szi­
gorral műveli, amit Mendelssohn csak félszigorral. Vagy:
Brahms gyakran hibátlan Mendelssohn.

4 MAL
3 3

' 3: =" 3 3 ETC

Ez egy téma vége lenne, a témára nem emlékszem.

Ma jutott az eszembe ez, miközben a filozófiai munká­

* Az ütem meghatározása hiányzik a kéziratból. A kiadót nagy hálára

kötelezi Fábián Dahlström úr szakszerű segítsége a nehezen olvasha­
tó kottaírás megfejtésében.

35
mon gondolkodtam, s egyre csak ezt hajtogattam: „I
destroy, I destroy, I destroy

Elmondták néhányszor, hogy a zsidók titokzatosko­

dását meg a zárkózottságukat a hosszú üldözés váltotta
ki. Ez biztosan nem igaz; viszont biztos, hogy az üldözés
ellenére is csak azért léteznek még, mert megvan a haj­
lamuk a titokzatoskodásra. Amiként elmondhatnánk,
hogy ezt meg ezt az állatot csak azért nem irtották ki
még, mert megvan a lehetőségük, vagyis a tehetségük
hozzá, hogy elrejtőzzenek. Mindazonáltal természetesen
nem gondolom, hogy e lehetőséget dicséretben kellene
részesíteni - korántsem.

Bruckner zenéjében semmi sem maradt többé a

Nestroy, a Grillparzer, a Haydn stb. hosszú és keskeny
(északi?) arcából; az ő zenéjének telt és kerek (alpesi?), s
még a Schuberténál is kevésbé kevert típusú arca van.

A nyelv mindent uniformizáló hatalma, ami a legkirí­

vóbban a szótárban jelenik meg, s ami lehetőséget te­
remt rá, hogy az időt megszemélyesítsék*; mivel sem
kevésbé különös dolog ez, mint hogyha logikai kons­
tansaink istenségeiről beszélnénk.

Egy szép ruha, amely férgekké és kígyókká változik

(mintegy alvad), miközben a viselője öntetszelgően né­
zegeti magát benne a tükörben.

A gondolataim szerzette örömöm a magam különös

élete fölötti öröm. Életöröm ez?

* Németül: ítoZeit

36
 1932

A filozófusok, akik efféléket mondanak: „a halál után

idő nélküli állapot következik majd be”, vagy: „a halállal
idő nélküli állapot kezdődik”, és nem veszik észre, hogy
időbeli értelemben „utánt” és „halállak" és „kezdődiket”
mondanak, s hogy az időbeliség a nyelvtanukban rejlik.

1932-1934 körül

Emlékezz a jó építészet kiváltotta hatásra, arra, hogy

gondolatot fejez ki. Legszívesebben még egy kézmozdu­
lattal is jeleznénk: értjük.

Ne játssz a másokban megbúvó mélységekkel!

Az arc a test lelke.

Saját jellemünket éppoly kevéssé szemlélhetjük kívül­

ről, mint a saját kézírásunkat. Kézírásommal egyoldalú
viszonyban állok, ami meggátol benne, hogy ugyanazzal
a szemmel nézzem, mint a másokét, s hogy összeha­
sonlítsam az ő kézírásukkal.

A művészetben nehéz olyat mondani, ami van annyi­

ra jó, mint semmit sem mondani.

37
 Gondolataimon, mint mindenkién, ott lógnak még a
korábbi (elhalt) gondolataim száraz maradványai.

A gondolat ereje Brahms zenéjében.

A különféle növények, és emberi karakterük: rózsa,

babér, fű, tölgy, almafa, búza, pálma. Összevetve a sza­
vak különféle karakterével.

Ha jellemezni akarnánk Mendelssohn zenéjének lé­

nyegét, ezt úgy tehetnénk, ha azt mondanánk, hogy ne­
hezen érthető zenét Mendelssohn nemigen szerzett.

Minden művészre hatottak más művészek, és e hatá­

sok nyomai megmutatkoznak műveikben; de amit a
művész nekünk jelent, az mégis csupán az o személyi­
sége. Ami másoktól ered, az csak a tojás héja. Elnézzük
neki, hogy rajta van, türelmesen tudomásul vesszük, ám
nem a héj lesz a szellemi táplálékunk.

Néha úgy érzem magam, mintha már fogatlan szájjal

filozofálnék, és mint hogyha fogatlanul mondanám az
igazabbat, az értékesebbet. Krausnál látok valami hason­
lót. Ahelyett, hogy a hanyatlást ismerném föl ebben.

1933

Ha, tegyük föl, valaki azt mondja, hogy „A. szemének

szebb a kifejezése, mint B. szemének”, azt mondanám
rá, hogy a „szép” szót az illető biztosan nem abban az
értelemben használja, mely értelemben az, amit szépnek

38
nevezünk, mindenki számára egyaránt szép. Inkább va­
lami egészen szűk köm játékot űz ezzel a szóval. De
miben fejeződik ki ez? Netalán a lelki szemeim előtt le­
begne a „szép” szónak valamely határozott és leszűkített
magyarázata? Biztos, hogy nem. - De talán a szem kife­
jezésének a szépségét sem szeretném az orr formájának
a szépségével összehasonlítani.
így nagyjából ez mondható: ha egy nyelvben két szó
lenne, s nem lenne megadva, hogy az adódó esetre néz­
ve mi a közös bennük, úgy az én esetemben nyugodtan
használhatnám a két speciális szó egyikét, anélkül, hogy
számomra ezzel veszítene az értelméből.

Ha azt mondom, A.-nak szép szeme van, megkérdez­

hetnek: mi szépet találsz a szemén, s én valami effélét
felelnék: a szemének mandulavágását, a hosszú pilláit, a
gyengéd szemhéját. Mi a közös ebben egy gótikus
templommal, amit szintén szépnek találok? Mondjam,
hogy egyforma hatást keltenek bennem? S ha ezt mon­
danám: a közös bennük az, hogy mindkettő megkísérti a
kezemet, hogy lerajzolja őket? Ez mindenesetre a szép
valamely szorosabb meghatározása lenne.
Sokszor lehetne szólni: kérdezd meg az okát, hogy
miért nevezel valamit jónak vagy szépnek, és ilyenkor
kiviláglik majd a „jó” szó különleges grammatikája.

1933-1934

Azt hiszem, összefoglalom a filozófiával kapcsolatos

álláspontomat, ha ezt mondom: filozófiát csak költeni
szabadna. Ebből, így érzem, ki kell derülnie annak,
hogy gondolkodásom mennyire tartozik a jelenhez, a
múlthoz vagy a jövőhöz. Mert ezzel egyúttal bevallot­
tam, hogy nem egészen tehetem, amit egészen szeret­
nék megtenni.

39
 Ha a logikában trükköt alkalmazunk, kit csaphatunk
be, önmagunkon kívül?

Zeneszerzők neve. Olykor a kivetítés adott módsze­

rének tekintjük. Ha például feltesszük magunknak a
kérdést: milyen névvel lehetne ezt az embert jellemezni?
Máskor azonban a jellemet vetítjük a névre, s ezt tekint­
jük adottnak. Ezéit érezzük úgy, hogy a jól ismert klasz-
szikus mesterek neve éppen ráillik a műveikre.

1934

Ha valaki azt jövendöli, hogy a következő nemzedék

is foglalkozik majd e problémákkal s meg fogja oldani
őket, ez jószerivel afféle vágyálom, amelyben az illető
mentegetőzik, mert nem végezte el, amit el kellett volna
végeznie. Az apa vágya, hogy a fia elérje, amit ő nem,
hogy megoldatlanul maradt feladata így mégiscsak
megoldást nyerjen. Csakhogy a fiú már új feladatot kap.
Erre gondolok: a vágy, hogy a feladat ne maradjon el­
végzetten, ama jövendölés köntösébe burkolózik, hogy
a következő nemzedék elvégzi majd.

Brahms lenyűgöző tudása.

Aki siet, az egy kocsiban ülve önkéntelenül is tol, no­

ha elmondhatja önmagának, hogy ő ugyan nem tolja a
kocsit.

Művészi tevékenységemben is csak a jó-modoromat

tudom felmutatni.

40
 1936

A filozófiai vizsgálódás (különösen tán a matematika

területén) meg az esztétikai vizsgálódás sajátságos ha­
sonlatossága. (Pl. hogy mi rossz ezen a ruhán, hogy mi­
lyennek kellene lennie stb.).

1934 vagy 1937

A némafilm korában játszottak a filmekhez mindenfé­

le klasszikus zenét, ám Brahmsot és Wagnert nem.
Brahmsot azért nem, mert túlságosan elvont. El tudok
gondolni egy izgalmas filmjelenetet Beethoven vagy
Schubert zenéjének kíséretével, és azt is, hogy a film
egyféle megértést ébreszt bennem a zene iránt. De
Brahms zenéje iránt soha. Bruckner viszont illene a
filmhez.

1937

Ha áldozatot hozol, és hivalkodsz vele, az áldozatod­

dal együtt átkozott leszel.

Le kell bontanod Büszkeséged Épületét. És ez félelme­

tes munka lesz.

Egyetlen napon meg lehet élni a pokol rettenetét; az

időből bőven futja rá.

41
 Nagy a különbség az olyan írás hatása közt, amit
könnyed folyékonysággal elolvashatunk, s az olyan
közt, amit leírni igen, ám könnyen kibetűzni nem tu­
dunk. Belé zárjuk a gondolatainkat, akár egy skatulyába.

Az érzékekre nem ható tárgyak nagyobb „tisztasága”,

pl. a számoké.

Szép világítás a munka fénye, igazán szépen azonban

csak akkor ragyog, ha még egy másik fény is megvilá­
gítja.

„Igen, így van ez - mondod -, mert így kell lennie.”

(Schopenhauer: az emberélet hossza valójában 100 év.)
„Természetesen így kell lennie!” Mintha csak egy terem­
tő szándékát értenéd meg. A szisztémát értetted meg.
Nem azon tűnődsz, hogy „valójában mennyi is az
emberélet hossza”, ez most felszínes dolognak tetszik,
valami sokkal mélyebbet értettél meg.

Mert állításainkban* csakis így kerülhetjük el az igaz­

ságtalanságot - vagy az ürességet, hogy a vizsgálat során
az eszményt annak tekintjük, ami, összehasonlítási
tárgynak - mondhatni mértéknek -, ahelyett hogy azt az
előítéletet látnánk benne, amihez mindennek alkalmaz­
kodnia kell. Ebben rejlik ugyanis a dogmatizmus, amibe
a filozófia olyan könnyen beleesik.
De hát milyen viszonyban is áll egymással egy
Spengler-féle szemlélet meg az enyém? Spengler igaz­
ságtalansága: az eszmény mit sem veszít méltóságából,
ha a szemlélet formájának elveként tűzzük magunk elé.
Ezen jól lemérhető.

* V.ö.: Filozófiai vizsgálódások. 131 J. Atlantisz Könyvkiadó. Budapest

1992.

42
 Macaulay esszéiben sok minden kiváló; csak az em­
berek fölötti értékítélet fárasztó és fölösleges. Legszíve­
sebben azt mondanánk neki: hagyd a handabandázást,
és csak a mondandódat mondd!

Szinte hasonlóan, mint a régi fizikusok hirtelen -

ahogyan mondják - rájöttek, hogy túl kevéssé értik a
matematikát ahhoz, hogy úrrá legyenek a fizikán,
ugyanígy elmondható, hogy a fiatalok ma olyan hely­
zetbe kerültek, hogy az épkézláb, normális értelem töb­
bé nem elég az élet különleges követelményeihez. Any-
nyira bonyolulttá lett minden, hogy csak kivételes érte­
lem képes úrrá lenni rajta. Mert immár nem elég jól ját­
szani a játékot; hanem minduntalan fölmerül a kérdés:
ezt a játékot kell-e játszani egyáltalában, s melyik a he­
lyes játék?

A probléma megoldása, amit az életben látsz: olyan

módon élni, hogy az eltüntesse a problematikusságát.
Hogy az élet problematikus, ez annyit jelent, hogy
életed nem illik bele az élet formájába. így hát meg kell
változtatnod az életedet, és ha beleillik e formába, akkor
eltűnik a problématikussága.
De nem úgy érezzük-e, hogy aki az életben nem
problémát lát, az vak valami fontos, sőt a legfontosabb
iránt? Nem azt akarom-e mondani, hogy az csak úgy ve­
getál - vakon, mint a vakondok, és ha látni tudna, látná
a problémát?
Vagy ne mondjam-e: aki helyesen él, az nem szomo­
rúságként éli a problémát, tehát mégsem problémaként,
hanem inkább örömként; tehát az életét övező éteri
fénynek érzi, s nem kétes háttérnek.

Gondolatok is hullanak le olykor éretlenül a fáról.

43
 Fontosnak tartom, hogy filozofálás közben állandóan
helyzetet változtassak, hogy túl sokáig ne álljak egy lá­
bon, nehogy megmerevedjek.
Ahogyan hosszú hegymászás után egy darabot vissza­
felé haladunk, hogy felfrissüljünk, hogy a többi izmain­
kat is megmozgassuk.

A kereszténység nem tan, vagyis így értem, nem an­

nak teóriája, hogy mi történt és történik majd az emberi
lélekkel, hanem az emberi élet valóságos eseményeinek
leírása. Mert „a bűn megismerése” valóságos esemény,
és a kétségbeesés szintén az, és a hit által történő meg­
váltás úgyszintén. Akik erről szólnak (mint Bunyan),
egyszerűen csak leírják, mi esett meg velük, akárki
akármit is mondjon róla.

Ha zenét idézek fel magamban, amit naponta több­

ször is megteszek, olyankor - s gondolom, mindig -
ritmikusan egymáshoz kocogtatom a fogaimat. Már ko­
rábban is észrevettem ezt, általában azonban teljesen tu­
dattalanul történik. Méghozzá úgy, mintha ez a mozdulat
csalná elő az elképzelt hangokat. Gondolom, a belső
zenehallgatás e módja tán nagyon is általános. Termé­
szetesen a fogaim kocogtatása nélkül is tudok magam­
ban zenét hallgatni, ám ilyenkor sokkal árnyszerűbbek,
sokkal homályosabbak, kevésbé pregnánsak a hangok.

A gondolkodásban is van ideje a szántásnak, s van az

aratásnak.

Ha pl. bizonyos szemléltető tételeket mint a gondol­

kodás dogmáit az emberek elé kitűzünk, éspedig úgy,
hogy ezek ne a véleményt szabják meg, ám minden vé­
lemény kifejezése fölött teljes mértékben uralkodjanak,
akkor ennek igencsak sajátos hatása lesz. Az emberek

44
föltétlen, érzékelhető zsarnokság alatt élnek majd, anél­
kül azonban, hogy azt mondhatnák, nem szabadok.
Gondolom a katolikus egyház valahogy így csinálja ezt.
Mert a dogma egy állítás kifejezésformáját viseli, meg-
rendíthetetlen, és emellett minden gyakorlati vélekedés
összhangba hozható vele, persze, az egyik könnyebben,
a másik nehezebben. Nem/a/, hogy határt szabjon a né­
zetnek, inkább fék, mely azonban gyakorlatilag ugyan­
azt a szolgálatot teszi; mintha - hogy szabad mozgásod­
ban korlátozzanak - súlyt kötnének a lábadra. Ezáltal
lesz ugyanis a dogma cáfolhatatlan, s elérhetetlen min­
den támadás számára.

Ha csupán gondolkodom, anélkül hogy könyvet

akarnék írni, akkor körülugrálom a témát; számomra ez
az egyetlen természetes gondolkodásmód. Sorrendi
kényszerrel végiggondolni, ez nekem kínszenvedés.
Mármost próbálkozzam vele egyáltalán?
Kimondhatatlanul sok fáradságot pazarolok arra,
hogy megszabjam gondolataim rendjét, mely rendnek
talán nincs semmi értéke.

Mondogatják olykor, hogy ezt vagy azt képtelenek

megítélni, hisz nem tanultak filozófiát. Bosszantó osto­
baság ez, mert úgy állítják be, mintha a filozófia tudo­
mány lenne. És úgy beszélnek róla, akár a gyógyszerről.
- Annyi azonban elmondható, hogy akik sosem folytat­
tak még valamiféle filozófiai tárgyú kutatást, mint pl. a
legtöbb matematikus, azok nincsenek fölszerelve az
ilyen kutatáshoz vagy vizsgálódáshoz szükséges látó­
eszközökkel. Olyanformán, mint ahogy aki nem szokta,
hogy virágot, bogyót vagy gyógyfüvet keressen az er­
dőn, az nem is talál, mert nem ezen edződött a szeme,
és nem is igen tudja, hogy merrefelé keresse. így megy
el a filozófiában járatlan ember minden olyan hely mel­
lett, ahol a fű alatt rejtőzködő nehézségek lapulnak, míg
a gyakorlott filozófus megáll, mert érzi, hogy itt valami

45
nehézség rejlik, habár még nem is látja. - És ez nem
csoda, hisz tudjuk, még a gyakorlott szemnek is, amely
pedig észlelte már, hogy itt nehézség rejlik, mennyit kell
keresgélnie még, amíg rá is bukkan.
Ha valamit jól dugtak el, azt megtalálni is nehéz.

A vallási hasonlatokról elmondhatjuk, hogy a szaka­

dék peremén járnak. Pl. a B[unyan] allegóriáiról is. Mert
hogyan is festene, ha egyszerűen hozzátennénk: „és
mindezeket a csapdákat, ingoványokat, útvesztőket az
utak Ura rakta a lábunk elé, a szörnyeket, a tolvajokat, a
haramiákat mind ő teremtette”? Biztos, hogy nem ez a
hasonlat szelleme! de túlságosan is kézenfekvő e folyta­
tás! S ez sokak előtt, előttem is, erejét veszi a hasonlat­
nak.
Legkiváltképp azonban akkor, ha mindezt - úgyszól­
ván - elhallgatják. Másként festene, ha kerek perec
nyíltan megmondanák: „Szükségem van erre a hasonlat­
ra, de nézd csak: itt sántít.” Akkor nem éreznénk úgy,
hogy becsapnak, hogy alattomos eszközökkel próbálnak
meggyőzni. Mondhatnák például: „Köszönd meg Isten­
nek a jót, amit Tőle nyersz, de ne panaszkodj a rosszra:
amiként természetesen megtennéd egy emberrel szem­
ben, aki felváltva jóban és rosszban részesít.” Életszabá­
lyokat öltöztetnek képekbe. És e képek csakis arra szol­
gálhatnak, hogy leírják, mit tegyünk, de arra nem, hogy
megindokolják. Mert az indokláshoz a folytatásnak is
megfelelőnek kellene lennie. Lehet ezt mondanom:
„Köszönd meg e méheknek a mézet, akárha jó embe­
reknek köszönnéd, akik mézet készítettek neked”; ez
érthető, egyszersmind leírja, hogy milyen viselkedést kí­
vánok tőled. így azonban nem megy: „Köszönd meg
nekik, mert nézd, hogy mennyire jók!” - hiszen a követ­
kező pillanatban belém ereszthetik a fullánkjukat.
A vallás ezt mondja: Tedd ezt!- Gondolkodj így! - de
megindokolni nem tudja, s ha megpróbálja, visszataszító
lesz; mert minden okhoz, amivel indokol, adódik valami
helytálló ellenérv. Meggyőzőbb ezt mondani: „Gondol­

46
kodj így! - bármi különösnek is tetszik.” Vagy: „Nem
tennéd ezt? - bármennyire visszataszító is”.

Kegyelmi kiválasztás: így írni csak a legiszonyúbb

szenvedések közepette szabad - és akkor valami egé­
szen mást jelent. De éppen ezért senkinek sem szabad
igazságként idéznie, hacsak az illető maga is nem kínjá­
ban teszi. - Ez éppenhogy nem elmélet. - Vagy, más­
képpen: ha ez igazság, nem olyan, amit e szavak az első
látásra tüstént kifejeznek. Elméletnél sokkal inkább só­
haj ez, vagy kiáltás.

Beszélgetéseink során Russell gyakran tette ezt a kije­

lentést: „Logic's hell!” - És ez teljesen kifejezi, amit logi­
kai problémákon töprengve éreztünk; jelesül roppant
nehézségét, keménységét és síkosságát.
Ennek az érzésnek a főoka, azt hiszem, a tény volt,
hogy a nyelv minden elgondolható új jelensége vissza­
menőleg az összes korábbi magyarázatot hasznavehetet­
lennek mutathatja. (Azt éreztük, hogy a nyelv mindig új
- és lehetetlen - követelményeket támaszthat; és ez
minden magyarázatot meghiúsít.)
De hát ez az a nehézség, amibe Szókratész mindig
belebonyolódott, valahányszor egy fogalmat meg akart
határozni. Mindig fölmerül a szó valami olyanféle hasz­
nálata, ami összeegyeztethetetlennek látszik a fogalom­
mal, amelyhez a szónak egy másféle használata vezetett.
Azt mondják: de hisz ez nem így vari. - de igenis, így
vari. - és mit sem lehet tenni, legföljebb állandóan ismé­
telgetni ezt az ellentmondást.

Az a forrás, amely az evangéliumokban nyugodtan és

átlátszóan folyik, Paulus leveleiben habzani látszik.
Vagy így tűnik nekem. Talán csak a saját tisztátalansá-
gom láttatja velem itt a zavarosat; mert ugyan miért ne
szennyezhetné be ez a tisztátalanság a tisztát? Nekem

47
azonban úgy tűnik, mintha emberi szenvedélyt látnék
itt, valami büszkeség- vagy haragfélét, ami sehogyan
sem rímel az evangéliumok alázatára. Mintha mégiscsak
a saját személyiségét hangsúlyozná, 5 méghozzá vallási
aktusként, ami az evangéliumtól idegen. Szeretném
megkérdezni - s bárcsak ne blaszfémia lenne
„Krisztus vajon mit mondott volna Paulusnak?” Hanem
joggal részesülhetnék a válaszban: Mi közöd hozzá? Az­
zal törődj, hogy Te tisztességesebb légy! Mert a mostani
lényeddel meg sem értheted, mi lehet itt az igazság.
Az evangéliumokban - nekem így tűnik - minden
szerényebb, alázatosabb, egyszerűbb. Ott kunyhók áll­
nak; Paulusnál templom és egyház. Ott minden ember
egyenlő, és maga Isten is ember; Paulusnál már valami
hierarchiaszerű látható; méltóság, hivatalok. - Ezt
mondja, mintegy a SZAGLÁSOM.

Legyünk emberiek. -

Éppen almákat szedtem ki egy papírzsákból, ahol

már régóta hevertek, sokat félbe kellett vágnom, és a
másik felét kidobnom. Mikor aztán lemásoltam egy saját
mondatomat, melynek második fele rossz volt, azt is egy
félig rohadt almának láttam. És ez általában így van ve­
lem. Minden, ami az utamba kerül, rögtön az engem ép­
pen foglalkoztató gondolatom képévé válik. (Egy bizo­
nyos női beállítottságra vallana ez?)

E munkámnál úgy érzem magam, mint amikor haszta­

lanul erőködünk, hogy az eszünkbe jusson egy név;
mondják ilyenkor: „gondolj valami másra, s akkor majd
eszedbe jut” - így azután mindig másra kellett gondol­
nom, hogy az eszembe juthasson, min is töröm a feje­
met már olyan régen.

48
 A nyelvjáték eredete s primitív formája válasz, vissza­
hatás; csupán ebből nőhetnek ki a bonyolultabb formák.
A nyelv - ezt akarom mondani - finomítás: „kezdet­
ben volt a tett”.*

Kierkegaard írja: ha a kereszténység annyira könnyű

és kedélyes dolog lenne, miért mozgatott volna meg írá­
sában az Isten eget és földet, miért fenyegetett volna
örök büntetéssel? - Kérdés: de miért annyira homályos
akkor ez az írás? Ha valakit roppant veszélyre akarunk
figyelmeztetni, úgy tesszük ezt, hogy rejtvényt adunk föl
neki, s ennek megfejtése lesz a figyelmeztetés? - Ám ki
mondja, hogy az írás valóban homályos: nem lehetsé­
ges-e, hogy itt lényeges volt „feladni egy rejtvényt?”
Hogy valami közvetlenebb figyelmeztetés eltévesztette
volna a hatását? Isten négy emberrel íratja meg az isten­
ember életét, mind a néggyel másként és ellentmondá­
sosan - de nem mondhatjuk-e: Fontos, hogy a nagyon is
szokványos történelmi valószínűségen túl ez a beszámo­
ló semmi többet ne tartalmazzon, nehogy azt tartsuk
benne a lényegesnek, a döntőnek. Hogy a betű ne talál­
jon több hitelre, mint amennyi megilleti, s a szellem el­
nyerje jogát. Azaz: amit látnod kell, azt nem közölheti
veled a legjobb, a legpontosabb történetíró sem; ezért
elég, sőt előnyös a középszerű ábrázolás. Mert amit meg
kell tudnod, az is tudathatja veled. (Hasonlóképp vala­
hogy, ahogyan a középszerű színpadi díszlet jobb lehet
a ravaszul kimódoltnál, a festett fák jobbak a valódinál -
melyek elvonnák a figyelmet attól, amire figyelni kell.)
A lényegest, ami a te életed számára lényeges, a
Szellem a következő szavakba foglalja. Azt KELL csupán
világosan látnod, ami ebben az ábrázolásban is világos.
(Nem tudom biztosan, hogy mindez mennyire pontosan
idézi Kierkegaard szellemét.)

* Goethe: Faust, I.

49
 Nyilván úgy van a vallásban, hogy a vallásosság min­
den szintje megfelel a kifejezésmódnak, aminek az ala­
csonyabb szinten semmi értelme. Ez a tan, mely a maga­
sabb szinten jelentéssel bír, az alacsonyabb szinten ál­
lóknak semmi és semmis; ott csakis tévesen lehet értel­
mezni, és az ő számukra e szavak érvénytelenek.
Az én szintemen pl. Paulusnak a kegyelmi kiválasz­
tásról szóló tanítása vallástalanság, csúf badarság. Ezért
ezt a tant nem érzem a magaménak, mert a nekem kínált
képet csakis hamisan alkalmazhatom. Ha ez jámbor és jó
kép, akkor egészen más szinten állók számára az, s e
szintről aztán egészen másképpen kell az életre vonat­
koztatni s alkalmazni, mint ahogy azt én alkalmazhat­
nám.

A kereszténység nem egy történelmi igazságon ala­

pul, hanem egy (történelmi) beszámolót nyújt nekünk, s
azt mondja: most pedig higgy! De ne úgy, ahogyan egy
történelmi beszámolónak hinnél - hanem: higgy, min­
den áron, és ezt csakis egy élet eredményeképpen tehe­
ted. Itt egy beszámoló - s ne úgy vedd, ahogyan a többi
történelmi beszámolót! Fogadd magadba, hagyd, foglal­
jon el magának egészen más helyet az életedben. - S
ebben nincsen semmi paradoxon!

Senki sem mocskolhatja magát őszintén szemétnek.

Mert egy bizonyos értelemben mondhatom ezt őszintén,
ám mégsem lehet az őszinte meggyőződésem: különben
nyilván vagy megőrülnék, vagy megváltoznék.

Hangozzék bármennyire furcsán: Az evangéliumok

történelmi beszámolóiról kimutathatják akár, hogy tör­
ténelmi értelemben hamisak, a hit ezzel még semmi sem
veszítene: de korántsem, mint hogyha a hit valamilyen
„általános racionális igazságra” hivatkozna, hanem mert
a történelmi bizonyításnak (a történelmi bizonyítás­

50
játéknak) semmi köze a hithez. Ezt a beszámolót (az
evangéliumokat) az emberek hittel (vagyis szeretettel)
fogadják magukba. Ezért áll biztos alapokon ez az igaz-
nak-tartás, és semmi egyébért.
A hívőnek e beszámolókhoz való viszonya nem ha­
sonlítható sem a történelmi valósághoz (valószínűség­
hez), sem pedig „a racionális igazságokhoz” való viszo­
nyához. Az ő számára ez létezik. - (Mindazokhoz a na­
gyon is különféle műfajokhoz, melyeket költészetnek
nevezünk, nagyon is különféleképpen viszonyulunk!)

Olvasom: „És senki sem mondhatja Úrnak Jézust, ha­

nem csak a Szent Lélek által.” - És így igaz: nem hívha­
tom őt Úrnak, mert ez mit sem mond nekem. Nevezhet­
ném „eszményképnek”, akár „Istennek” is - vagy volta­
képpen: meg tudom érteni, ha így nevezik; de az „Úr”
szót nem tudom úgy kiejteni, hogy értelme legyen. Mert
nem hiszem, hogy eljön majd, hogy ítélkezzen fölöttem;
mert ez semmit sem mond nekem. És csakis akkor
mondhatna valamit, ha egészen másként élnék.

Mi vonz engem is, hogy higgyek Krisztus föltámadá­

sában? Mintegy eljátszom a gondolattal. - Ha nem tá­
madt föl, feloszlott a sírban, mint mindenki. Meghalt és
feloszlott. Akkor Krisztus tanító, egyik a sok közül, és
többé nem segíthet, mi pedig újra magunkra maradtunk,
elárvultán. S beérhetjük a bölcsességgel meg a spekulá­
ciókkal. Mintegy a pokolban vagyunk, ahol álmodha­
tunk csupán, az égtől, akárha egy mennyezettel, elvág­
va. Ha azonban VALÓBAN megváltásban kell részesül­
nöm - akkor bizonyosságra van szükségem — s nem
bölcsességre, álmokra, spekulációra - és ez a bizonyos­
ság a hit. A hit pedig az abban való hit, ami a szívemnek,
a lelkemnek kell, s nem a spekuláló értelmemnek. Mert a
lelkemnek kell részesülnie a megváltásban, a mintegy
húsa-vére gyanánt a szenvedélyei lakta lelkemnek, s
nem az elvont értelmemnek. Talán azt mondhatjuk:
Csak a szeretet hihet a feltámadásban. Vagy: a szeretet

51
az, ami hisz a feltámadásban. Mondhatnánk: a megváltó
szeretet még a feltámadásban is hisz; még a feltámadás­
ba is belékapaszkodik. Mintegy a megváltás az, ami le­
győzi a kételyt. A megváltásba való kapaszkodásnak kell
lennie az e hitbe való kapaszkodásnak is. így tehát: elő­
ször részesülj megváltásban, és kapaszkodj belé (ka­
paszkodj megváltásért) - azután látod majd, hogy ebbe a
hitbe kapaszkodtál. Ez tehát csak úgy történhet, ha töb­
bé nem a föld a támasztékod, hanem ha az égen füg-
geszkedel. Akkor minden más lesz, és „nem csoda”, ha
akkor tudod majd, amit most nem tudsz. (Látszatra per­
sze a fiiggeszkedő is úgy néz ki, akárcsak a földön álló,
de egészen másként zajlik benne az erők játéka, és ezért
egészen másként tud cselekedni, mint aki áll.)

Lehetetlenség őszintébben írni önmagunkról, mint

amilyen őszinték vagyunk. Ez a különbség aközött, ha
önmagunkról, vagy ha rajtunk kívül álló tárgyakról
írunk. Önmagunkról azon a magaslaton írunk, amilyen
magasak mi magunk vagyunk. Ilyenkor nem gólyalába­
kon állunk, sem létrán, csupán a saját talpunkon.

1938

Freud eszméje: a lakatot az őrület nem zúzza szét,

csak megváltoztatja; a régi kulcs nem nyitja többé, ám
egy másképpen csiszolt megteheti.

A bruckneri Kilencedik mintegy tiltakozás a beetho-

veni Kilencedik ellen, és ezáltal elviselhető; nem lenne
az, ha utánzat volna. A Beethoven művével való kapcso­
lata nagyon hasonlít Lenau Fausf\^mk a Goethe Faust­
éhoz való kapcsolatához, nevezetesen, ami a katolikus
Faust kapcsolata a felvilágosult Fausttal, stb., stb.

52
 Semmi sem olyan nehéz, mint nem becsapni önma­
gunkat.

Longfellow:
In the elcler days of art,
Builders wrought with greatest care
Each minute and unseen part,
Fór the gods are everywhere.
(Akár mottóul szolgálhatna számomra.)

A zenében vagy az építészetben felbukkanó nyelv­

szerű jelenségek. A mélyértelmű szabálytalanság - pl. a
gótikában (gondolok itt a Szt. Vazul-székesegyház tor­
nyaira is). Bach zenéje nyelvszerűbb, mint a Mozarté és
a Haydné. A basszusok recitativója Beethoven Kilence­
dik szimfóniája negyedik tételében. (Vesd össze még
Schopenhauer észrevételével, az általános zenének egy
különös szöveghez való viszonyáról.)*

A filozófia versenyfutásában az nyer, aki a leglassab­

ban tud szaladni. Vagy: aki utolsónak érkezik a célba.

1939

Pszichoanalízisnek vetni alá magunkat, ez olyasva­

lami, mint enni a megismerés fájáról. A megismerés,
amire így szert teszünk, (új) etikai problémákkal állít
szembe; a megoldáshoz azonban semmivel sem hoz kö­
zelebb.

* Schopenhauer: A zene metafizikájáról, A világ mint akarat és kép­

zet, 39. fejezet.

53
 1939-1940

Mi hiányzik Mendelssohn zenéjéből? Egy „bátor”

melódia?

Az Ótestamentumot fej nélküli testnek látom; az Új­

testamentum: a fej; az apostolok levelei: a korona a főn.
Ha a zsidó Bibliára gondolok, egyedül az Ótestamen­
tumra, ezt mondanám: erről a testről hiányzik (még) a
fej. Ezeknek a problémáknak hiányzik a megoldása.
Ezeknek a reményeknek a beteljesülés. De ha fejre gon­
dolok, azt nem szükségképpen koronával képzelem el.

Az irigység valami felületes - vagyis: az irigység jel­

legzetes színe nem ér mélyre -, odalent a mélységekben
már más színe van a szenvedélynek. (Ez még, természe­
tesen, mit sem változtat az irigység realitásán.)

A zseni mértéke a jellem - akkor is, ha önmagában

véve nem a jellem teszi a zsenit. A zseni nem „tehetség
és jellem”, hanem jellem, amely egy speciális tehetség
formájában nyilvánul meg. Ahogyan az ember bátorság­
ból valaki után a vízbe ugrik, ugyanúgy másvalaki bátor­
ságból megír egy szimfóniát. (Gyenge példa.)

A zseninek sem áll rendelkezésére nagyobb fény,

mint bármelyik derék, jóravaló embernek - hanem ő
egy bizonyosfajta lencsével egy bizonyos gyújtópontba
gyűjti össze ezt a fényt.

Hiú gondolatok miért mozgatják a lelket - ha egyszer

hiúk? Nos, mozgatják.

54
 (Hogyan mozgathatja a szél a fát, ha egyszer csak le­
vegő? Nos, mozgatja; s ezt sose feledd.)

Nem tudunk igazat mondani; hacsak felül nem kere­

kedtünk önmagunkon. Nem tudjuk kimondani a igazat;
- de nem azért, mintha még nem lennénk elég okosak
hozzá.
Csak az tud igazat mondani, aki már az igazságban él-,
s nem, aki még a valótlanságban él, és a valótlanságból
csupán egyszer az igazság után kívánkozik.

Megpihenni babérjain, ez éppoly veszedelmes, mint

havasi vándorúton megpihenni. Elbóbiskolsz, és álmod­
ban ér a halál.

A kívánságok szörnyű hiúsága mutatkozik meg ab­

ban, hogy pl. vágyódom rá, hogy egy szép írófüzetet,
amilyen hamar csak lehetséges, teleírjak. Mit sem nyerek
ezzel; nem azért kívánom teleírni, hogy, mondjuk,
megmutatkozzék ezáltal a termékenységem; a puszta
vágy ez csak, hogy valami megszokottól mihamarább
megszabaduljak; holott amint megszabadulok tőle, rög­
tön új füzetet nyitok, és az egész kezdődik elölről.

Schopenhauer, mondhatnánk, egészen nyers szellem.

Azaz: van benne csiszoltság, finomság, egy bizonyos
mélységben azonban mindez hirtelen kicsorbul, és ak­
kor olyan nyers, hogy nyersebb már nem is lehetne.
Ahol a valódi mélység kezdődik, ott ér véget az övé.
Ezt mondhatnánk Schopenhauerről: sosem száll ma­
gába.

55
 Úgy ülök az életen, mint rossz lovas a paripán. Csu­
pán a ló jóakaratának köszönhetem, hogy éppen most is
nem dob le magáról.

Ha a művészet arra szolgál, hogy „érzelmeket kelt­

sen”, akkor, végső soron, az iránta való érzék, a művé­
szet érzéki felfogása is ezek közt az érzelmek közt len­
ne?

Eredetiségem (ha ez a helyes szó rá), azt hiszem, a

talaj eredetisége, nem a magé. (Talán nincs is saját ma­
gom.) Vess magot a talajomba, s másképpen növekszik
majd, mint bármely más talajban.
Freud eredetisége is, így hiszem, ebből a fajtából való
volt. Mindig is úgy gondoltam - anélkül, hogy tudnám,
miért hogy a pszichoanalízis igazi magját Breuer vetet­
te el, s nem Freud. Természetesen csak egészen picike
szem lehetett ez, a Breueré. A bátorság mindig eredeti.

A mai ember azt hiszi, a tudós arra való, hogy tanítsa

őt, a költők, a zenészek, stb. viszont arra, hogy gyö­
nyörködtessék. Hogy ezeknek valami tanítása is lenne a
számára: ez eszébe sem jut.

Zongorajáték, emberi ujjak tánca.

Shakespeare, mondhatnánk, az emberi szenvedélyek

táncát mutatja be. így aztán objektívnek kell lennie, mert
különben az emberi szenvedélyek táncát nem bemutat­
ná - hanem beszélne róluk. Ő azonban bemutatja ne­
künk, tánc közben, s nem naturalisztikusan. (Ezt az ötle­
tet Paul Engelmanntól kaptam.)

56
 A legmagasabb rendű műalkotásban is van még va­
lami, amit „stílusnak”, mit több, amit „modorosságnak”
nevezhetünk. Nekitf még annyi stílusuk sincs, mint egy
gyerek legelső szavainak.

1940

Az okozati szemléletmódban rejlő csalárdság, hogy

ilyen kijelentésekre buzdít: „Természetesen, - így kellett
történnie.” Holott ezt kellene gondolnunk: így, és még
nagyon sokféleképpen történhetett.

fia valamire az etnológiai szemléletmódot alkalmaz­

zuk, azt jelenti ez, hogy a filozófiát etnológiának nyil­
vánítjuk? Dehogy, azt jelenti csupán, messzi odakint
foglaltuk el megfigyelőállásunkat, hogy a dolgokat ob-
jektívebben láthassuk.

Ami ellen tiltakozom, az valamely eszményi pontos­

ság fogalma, amivel úgyszólván a priori rendelkeznénk.
Különböző időkben a pontosságot illető eszményeink is
különbözők; és nincs köztük legkülönb.

Egyik legfontosabb módszerem, hogy gondolataink

fejlődésének történelmi útját másként képzeljem el, mint
ahogy a valóságban végbement. Ha ezt tesszük, a prob­
léma egészen új oldalát tárja elénk.

* A kéziratból nem lehet megfejteni, kikre vonatkozik a célzás. Rudi

Rhees valószínűnek tartja, hogy Wittgenstein itt a manierista művé­
szekre gondolt. A manierizmus utánzó jellege megfelel az első szavait
próbálgató gyermekhez való hasonlításnak. (A kötet angol fordítója:
Peter Winch jegyzete.)

57
 Gyakran alig-alig kellemetlenebb az igazat megmon­
dani, mint hazudni; mondjuk, csak annyira, mint kese­
rűn inni a kávét, s nem édesen; és mégis erősen hajlok
rú, hogy inkább hazudjak.

Minden nagy művészetben ott a VADállat: megszelí­

dítve. Mendelssohnnál például nincs ott. Minden nagy
művészet alapbasszusát a primitív emberi ösztönök ad­
ják. Nem a dallam ők (mint talán Wagnernél), de ők ad­
ják a dallam mélységét, a hatalmát.
Ebben az értelemben nevezhetjük Mendelssohnt
„reproduktítf művésznek. -
Hasonló értelemben: a Gret* számára épített házam a
határozott jó hallás, a jó modor terméke, kifejezője va­
lami nagy megértésnek (egy kultúra iránti megértésnek,
stb.). Ám az eredeti élet, a vad élet, ami itt ki akarná
tombolni magát - ez hiányzik. Azt is mondhatnánk,
hogy hiányzik belőle az egészség (Kierkegaard). (Meleg­
házi palánta.)

Az a tanító, aki az oktatásban jó, sőt bámulatos ered­

ményeket tud felmutatni, pusztán ettől még nem jó taní­
tó, mert lehetséges, hogy amíg a tanítványai a közvetlen
hatása alatt állnak, addig számukra természetellenes
magaslatokra képes fölemelni őket, anélkül azonban,
hogy ezalatt a képességeiket is ugyanilyen magasra fej­
lesztette volna, úgyhogy amint a tanár a tantermet el­
hagyja, a tanítványok tüstént visszaesnek. Ez érvényes
talán rám is; megfordult már a fejemben. (A Mahler ve­
zette próbák** kiválóak voltak, de amikor nem ő vezette
őket, a zenekar azonnal összeomlani látszott.)

* Wittgenstein húga, akinek W. a Kundmanngasse 19. sz. alatti házat

építette, Bécsben.
** Olvashatatlan szó a kéziratban.

58
 „A zene célja.- érzelmeket közvetíteni.”
Ezzel kapcsolatban: Joggal mondhatnánk, „most
ugyanolyan az arckifejezése, mint az előbb” - jóllehet a
mérés mindkét esetben mást mutatott.
Hogyan használhatók az „ugyanolyan arckifejezés”
szavak? - Honnan tudjuk, hogy e szavakat valaki helye­
sen használja? De tudom-e, hogy én helyesen használom
őket?

Mondhatnánk: „A zseni a tehetség bátorsága".

Arra törekedj, hogy szeressenek, anélkül hogy cso­

dálnának.

Nőt fűnk bút fűnk conquered is worthy of admiration

and makes life worth having been lived. A bátorság, s
nem az okos rátermettség; de még csak nem is az inspi­
ráció az a mustármag, amely nagy fává terebélyesedik.
Amekkora a bátorság, annyi a kapcsolat élettel, halállal.
(Labor és Mendelssohn orgonazenéjére gondolok.) De,
hogy másvalakinél belátjuk a bátorság hiányát, ettől mi
magunk még nem kaptunk bátorságra.

A nyelvből olykor ki kell vonni egy-egy kifejezést,

beadni, hogy kitisztítsák - és azután újra visszakerülhet
a forgalomba.

Mennyi vesződségembe kerül, hogy lássam, ami a

szemem előtt heveri

Nem akarhatod a hazugságot is fenntartani és igazat is

mondani.

59
 A helyes stílus annyit jelent, mint pontosan ráállítani a
kocsit a vágányra.

Ha ez a kő most sehogyan sem akar megmozdulni,

ha beékelődött, akkor előbb mozdíts el más köveket,
azokat, amelyek körülveszik. -
Nem akarunk mást, csak ráhelyezni a pályádra, ha
kocsid ferdén áll a sínen. Vezetni azután már egyedül
hagyunk.

Sokkal könnyebb habarcsot levakargatni, mint meg­

mozdítani egy követ. Nos, az előbbit kell tenni, míg egy­
szer majd a másikat is megtehetjük.

1941

Stílusom rossz zenetételhez hasonlít.

Ne bocsáss meg semmit, ne kenj el semmit, láss, és

mondd meg, hogy ténylegesen mit látsz - de azt kell
látnod, ami új fényt vet a tényekre.

Legnagyobb butaságaink olykor nagyon is bölcsek.

Hihetetlen, hogy mennyit segíthet egy új fiók, ha a

megfelelő helyen illesztjük a szekrényünkbe.

Újat kell mondanod, és mégis csupa régit.

Noha csak régit kell mondanod - ám mégis valami
újat!

60
 A különféle „felfogások” különféle alkalmazási mó­
doknak kell hogy megfeleljenek.
A költőnek is minduntalan föl kell tennie magának a
kérdést: „tényleg igaz, amit leírok?” - aminek nem azt
kell jelentenie: „így történik-e a valóságban?”
Igaz, régi anyagot kell összehordanod. De egy épít­
kezéshez. -

Idős korban a problémák újra kicsúsznak a kezünk­

ből, akárcsak fiatalon. Nemcsak hogy feltörni, de még a
kezünkben tartani sem tudjuk őket.

Milyen különös állásfoglalása is ez a tudósoknak -:

„Ezt ma még nem tudjuk; de megtudható, s csak idő
kérdése, hogy meg is tudjuk!” Mintha csak magától érte­
tődnék. -

El tudom képzelni, hogy valaki azt gondolta, a

„Fortnum” és a „Mason” egymáshoz illő nevek.

Ne követelj túl sokat, s ne félj attól, hogy igazságos

követelésed semmivé foszlik.

Akik örökké azt kérdezgetik, „miért”, olyanok, akár a

turisták, akik Baedekerrel a kezükben állnak egy épület
előtt, és az épület keletkezéstörténetének, stb.-nek, stb.-
nek az olvasása meggátolja őket abban, hogy lássák is
az épületet.

Az ellenpont rendkívül súlyos problémát vethet föl a

zeneszerző számára; nevezetesen: én, a magam hajla­
maival milyen kapcsolatra lépjek az ellenponttal? Ha
meg is van már esetleg a konvencionális kapcsolata,

61
mégis érzi, hogy ezt a kapcsolatot nem ő teremtette.
Hogy a jelentése nem tiszta, nem az, amit az ő számára
az ellenpontnak jelentenie kell. (Itt Schubertre gondol­
tam; arra, hogy az élete végén még leckéket akart venni
ellenpontból. Úgy vélem, nem abból a célból, hogy egy­
szerűen a tudását gyarapítsa, sokkal inkább, hogy meg­
találja az ellenponttal való kapcsolatát.)

Wagner motívumait zenei prózamondatoknak nevez­

hetnénk; s ahogyan létezik „rímes próza” is, e motívu­
mok is összefűzhetők melodikus formává, mégsem lesz
belőlük dallam.
És ugyanígy a wagneri dráma sem dráma, hanem
szituációk sorozata, melyek akár egy fonalra felfűzve
sorjáznak, ám csupán okosan vannak felfűzve, de nem
azzal az ihlettel, ami a motívumokat meg a szituációkat
inspirálta.

Ne a mások példájának engedj, a természet vezessen!

A filozófusok nyelve már mintegy a túl szűk cipő

torzította nyelv.

Egy dráma alakjai fölkeltik együttérzésünket, ismerő­

seinknek tekintjük őket, gyakran olyan személyeknek,
akiket szeretünk vagy gyűlölünk: a Faust második ré­
szének a szereplői semmi együttérzést nem keltenek
bennünk! Sosem támad olyan érzésünk, mintha ismer­
nénk őket. Gondolatokként, s nem emberekként vonul­
nak el előttünk.

62
 1942

A matematikus (Pascal), aki a számelmélet egyik

teorémájának a szépségét csodálja; szinte úgy, mint aki
valamilyen természeti szépséget csodál. Csodálatos,
mondja, hogy milyen nagyszerű tulajdonságokkal ren­
delkeznek a számok. Mintha egyfajta kristály szabály-
szerűségeit csodálná meg.

Mondhatnánk: milyen nagyszerű törvényekkel ruház­

ta fel a Teremtő a számokat!

Felhőket építeni nem lehet. S ezért a megálmodott jö­

vő sosem válik valóra.

Mielőtt még létezett volna a repülőgép, az ember re­

pülőgépről álmodott, s arról, hogy milyen lesz vele a
világ. De ahogy a valóság mihez sem hasonlít kevésbé,
mint ehhez az álomhoz, ugyanígy semmi okunk azt
hinni, hogy a valóság valaha is az álmaink szerint alakul
majd. Mert az ember álma talmi kacat, mint a papírsapka
meg a báli jelmez.

Tudósaink népszerű-tudományos írásaiban nem a

kemény munka, hanem a babérjaikon való megpihenés
jut kifejezésre.

Ha szeret valaki, semmilyen áldozattal nem fizethetsz

érte túl nagy árat; de minden áldozat túl nagy, ha ezt a
szeretetet meg akarod vásárolni.

63
 Éppúgy, ahogyan van mély és könnyű álom, vannak
gondolatok is, amelyek a lényünk mélyén rengenek, és
gondolatok, amelyek csak a felszínen nyüzsögnek.

Nem húzhatod ki a csírát a földből. Csupán meleget

adhatsz neki, nedvességet meg fényt, és akkor növe­
kednie kell. (Még megérintened is csak óvatosan sza­
bad.)

Ami csinos, az nem lehet szép. -

Fogoly az ember egy szobában, melynek az ajtaja

nincs bezárva és befelé nyílik; ő azonban nem jut a gon­
dolatra, hogy húzza az ajtót, ahelyett hogy tolná.

Helyezd az embert rossz környezetbe, és semmi sem

fog úgy működni, ahogyan működnie kell. Minden tagja
egészségtelennek látszik. Helyezd ismét a természetes
elemébe, és minden rögtön kivirul és egészségesnek lát­
szik. De ha nem a természetes elemében él? Akkor hát
bele kell törődnie, hogy nyomoréknak látszik.

Ha a fehér feketére változik, némelyek azt mondják,

„Lényegében még mindig ugyanaz”. Mások meg, amikor
a szín csak egy árnyalattal sötétebbre fordul, máris így
szólnak: „Teljesen megváltozott”.

Az építészet gesztus. Az emberi testnek nem minden

célszerű mozdulata gesztus is. Mint ahogy nem minden
célszerű épület építészet is.

64
 Most egy irányzat ellen harcolunk. De ez az irányzat
kimúlik majd, elnyomják más irányzatok, s akkor már
nem értik majd az ellene felhozott érveinket; fel sem
fogják, hogy miért kellett mindezt elmondani.

Keresgélni, hol sántít egy téves gondolatmenet, ko-

mámasszony-hol-az-olló.

Gondold el, hogy 2000 évvel ezelőtt valaki feltalálta

volna ezt a formát:

hlQ

és azt mondja, hogy egyszer még a közlekedés esz­

köze lesz.
Vagy talán: valaki megszerkesztette volna a gőzgép
tökéletes mechanizmusát, anélkül, hogy sejtelme lett
volna arról, hogy ezt a mechanizmust motorként lehetne
felhasználni, s hogy miként.

Amit te ajándéknak tekintesz, az egy probléma, me­

lyet meg kell oldanod.

A zseni az, ami feledteti velünk a mester tehetségét.

A zseni az, ami feledteti velünk a képességet.

Ahol vékony a zseni, ott átlátszik a képesség. (A

Mesterdalnokok előjátéka.)

65
 A zseni az, ami észrevehetetlenné teszi a mester te­
hetségét.

Csak ott vehető észre a tehetség, ahol vékony a zseni.

1944

A gondolatok békéje. Ez a vágyva vágyott célja an­

nak, aki filozofál.

Miért ne alkalmaznám a kifejezéseket az eredeti

használatukkal ellentétesen? Nem ezt teszi-e pl. Freud,
amikor egy szorongásos álmot vágyálomnak nevez? Hol
a különbség? A tudományos szemléletben az új értelmű
felhasználást egy elmélettel igazolják. És ha ez az elmélet
téves, akkor az új, kiszélesített felhasználási módot is fel
kell adni. A filozófiában azonban a kiszélesített felhasz­
nálás nem a természeti folyamatokról alkotott igaz vagy
téves nézetekre támaszkodik. Egyetlen tény sem igazol­
ja, semmi sem támasztja alá.

Azt mondják nekünk: „De hiszen ismered ezt a kifeje­

zést, nem? Nos, az általad ismert értelmében használom
én is.” [Nem: „...abban a bizonyos értelemben. -”] Esze­
rint amolyan aura lenne az értelem, amit a szó minden­
hová magával visz, és. mindennemű felhasználásánál
maga köré von.

A filozófus olyan valaki, akinek az értelem számos

betegségéből kell kigyógyítania magát, mielőtt eljuthat­
na az egészséges emberi értelem fogalmaihoz.

66
 Mint ahogyan életünket a halál, ugyanúgy ép eszün­
ket az őrület veszi körül.

A gondolkodni akarás egy dolog; rendelkezni a gon­

dolkodás tehetségével, megint más.

Ha az álomértelmezés freudi elméletéből bármi is le­

szűrhető, úgy az, hogy megmutatja, mennyire bonyolult
módon állítja elő az emberi szellem a tények képeit.
Annyira bonyolult, annyira szabálytalan módon jön
létre a képmás, hogy már aligha is nevezhető képmás­
nak.

1944, vagy később

Nehéz lesz követni a fejtegetésemet: mert újat mond,

melyre azonban még a régi dolgok tojáshéja tapad.

1941-1944 körül

Vajon egy beteljesületlen vágy-e, ami az őrületbe so­

dorja az embert? (Schumannra gondoltam, de magamra
is.)

67
 1944 körül

Forradalmár az lesz, aki önmagát képes forradalmasí­

tani.

What's ragged should be leit ragged.

A miracle is, as it were, a gesture wich God makes. As

a mán sits quietly and then makes an impressive gesture.
God lets the world run on smoothly and then accom-
panies the words of a saint by a symbolic occurrance, a
gesture of natúré. It would be an instance if, when a
saint has spoken, the trees around him bowecl, as if in
reference. - Now, do I believe that this happens? I don't.

The only way fór me to believe in a miracle in this

sense would be to be impressed by an occurance in this
particular way. So that I should say e. g.: „It was impos-
sible to see these trees and nőt to feel that they were
responding to the words”. Just as I might say „It is
impossible to see the face of this dog and nőt to see that
he is alert and full of attention to what his master is
cloing.” And I can imagine that the mere report of the
words and life of a saint can make someone believe the
reports that the trees bowecl. Bút I am nőt so impressed.

When I came liome I expected a surprise and there

was no surprise fór me, so, of course, I was surprised.

Olyan mértékben vallásosak az emberek, amilyen

mértékben nem is annyira a tökéletességük hiányát ér­
zik, mint inkább betegnek hiszik magukat.
Egyetlen félig-meddig tisztességes ember sem hisz a
maga tökéletességében, a vallásos ember azonban nyo­
morultnak hiszi magát.

68
 Higgyél hát! Ártalmadra nem lesz.

Hinni annyit jelent, mint alávetni magunkat egy tekin­

télynek. S ha egyszer már alávetettük magunkat, többé
nem tehetjük kérdésessé anélkül, hogy föl ne lázadnánk
ellene, hogy azután majd újra a hitünkre méltónak talál­
juk.

Egyetlen ember segélykiáltásánál nincs hangosabb

segélykiáltás.
Vagy: nincs ínség, amely nagyobb lehet egyetlen
ember ínségénél.
így hát egy ember végtelen ínségben lehet, tehát
végtelen segítségre szorulhat.
A keresztény vallás csak annak való, aki végtelen
segítségre szorul, tehát csak annak, aki végtelen ínséget
érez.
Az egész földgolyó nem lehet nagyobb ínségben,
mint egyetlen lélek.
A keresztény hit - gondolom - menedék e legna­
gyobb ínségben. Akinek ebben az ínségben megadatott,
hogy megnyissa szívét, ahelyett hogy összehúzná, az a
szívébe fogadja a gyógyszert.
Aki töredelmes vallomással így megnyitja szívét az
Isten előtt, a többiek számára is megnyílik. Ezzel elveszti
a méltóságát mint jeles és kiváló ember, és olyanná lesz,
akár egy gyerek. Nevezetesen elveszti hivatalát és a
többi ember szemében élvezett tekintélyét. Megnyílni a
többiek számára csakis valami egészen különleges sze-
retetből lehetséges. Olyan szeretetből, amely mintegy
elismeri, hogy mindnyájan rossz gyerekek vagyunk.
Ezt is mondhatnánk: az emberek közötti gyűlölködés
abból ered, hogy elkülönülünk egymástól. Mert nem
akarjuk, hogy a másik belénk lásson, mivelhogy oda­
bent nem valami, szép.
Ámbár az ember csak szégyellje továbbra is a lénye e
legbelsejét, de ne szégyellje magát az embertársai előtt.

69
 Nincs nagyobb ínség annál, mint amit egyetlen ember
érezhet. Mert ha egy ember elveszettnek érzi magát, az a
legnagyobb ínség.

1945 körül

A szavak tettek.*

Csak nagyon szerencsétlen embernek van joga ah­

hoz, hogy másvalakit sajnáljon.

Ésszerűen nézve még Hitlerre sem haragudhatunk;

mennyivel kevésbé Istenre.

Miután valaki meghalt, életét megbékítő fényben lát­

juk. Mintha valami ködburok fogná körül s kerekítené le
az életét. Ám az o számára nem volt az lekerekítve, ha­
nem egyenetlen volt és bevégezetlen. Az ő számára nem
volt megbékélés; az ő élete csupasz és nyomorúságos.

Úgy érzem magam, mintha eltévedtem volna és va­

lakitől megérdeklődném a hazafelé vezető utat. Azt
mondja, majd ő elvezet, és elindul velem egy szép, sima
úton. Egyszerre csak véget ér az út. S ekkor a barátom
így szól: „Most már nem kell egyebet tenned, csak meg­
találnod az innen hazafelé vezető utat”.

* Vö.: Filozófiai vizsgálódások. 546. §

70
 1946

Minél kevésbé ismeri és érti magát valaki, annál ke­

vésbé nagy, akármekkora legyen is a tehetsége. Ezért
nem nagyok a mi tudósaink. Ezért nem nagy Freud,
Spengler, Kraus, Einstein.

Mindenki nagy ember? Nem. - Hogyan remélheted

akkor, hogy te nagy ember vagy! Miért részesülj valami­
ben, amiben a szomszédod nem részesül? Mi célból?! -
Hacsak nem az a kívánságod, hogy gazdag légy, hiteti el
veled, hogy az vagy, akkor ezt mégiscsak valamilyen
megfigyelésnek, valamilyen tapasztalatnak kell megmu­
tatnia számodra! S miféle tapasztalattal rendelkezel (a
hiúságén kívül)? Csupán egyfajta tehetség megtapaszta­
lásával. És már sokkal régebben képzelem magamat
rendkívüli embernek, mint amilyen régi a különleges
tehetségemről szerzett tapasztalatom.

Schubert vallástalan és melankolikus.

Schubert dallamairól azt mondhatjuk, hogy teli van­

nak poénokkal, amit Mozart dallamairól nem mondha­
tunk; Schubert barokk. Rá tudunk mutatni egy Schubert-
dallam bizonyos helyeire, és megmondhatjuk: látod, itt a
vicc a dallamban, itt hegyezi ki a gondolatot.
A más-más szerzők dallamaira ezt a szemléleti elvet
alkalmazhatjuk: minden fafajta más értelemben „fa”. Az­
az, ne vezessen félre, hogy ezeket mind dallamoknak
mondják. Ezek egy út szintjei, amely út valahonnan,
amit nem neveznél dallamnak, elvezet valahová, amit
úgyszintén nem neveznél annak. Ha csupán a hangso­
rokat meg a hangnemek váltakozását tekintjük, akkor
ezek az alakzatok mindenesetre valamilyen koordinált
formát mutatnak. Ám ha a talajt vizsgálod, amelyen

71
állanak (tehát a jelentésüket), akkor hajiunk rá, hogy azt
mondjuk: itt a daliam valami egészen más dolog, mint
amott (itt más az eredete, más szerepet játszik, és í. t.).

A gondolat, amely felküzdi magát a fényre.

Jukundus megjegyzése Az elveszett nevetéáyen*, hogy

az ő vallása ebből áll: tudja - amennyiben most jól megy
neki hogy rosszra is fordulhat a sorsa. Ebben volta­
képpen ugyanaz a vallás fejeződik ki, amely ezt mondja:
„Az Úr adta, az Úr elvette”.

Nehéz jól érteni meg önmagunkat, mert amit nagy­

ságból, jóságból tehetünk, megtehetjük gyávaságból
vagy közönyből is. Viselkedhetünk persze így meg így
valódi jóságból, ám álnokságból is, meg a szívünk hi­
degsége miatt. Mint ahogy a szelídség nem mindig jóság
is. És csak ha mélyen a vallásba tudnék merülni, csak
akkor hallgatnának el e kételyek. Mert egyedül a vallás
zúzhatja szét a hiúságot és hatolhat be minden zugba és
résbe.

Ha felolvasunk, és pl akarunk felolvasni, élénkebb

előadásmóddal kísérjük a szavakat. Legalábbis gyakran
történik így. Néha azonban [„Athénból Korinthosz fe­
lé...”]* a központozáson, azaz a pontos hangsúlyozáson
meg a szünetek időtartamán múlik minden.

Érdekes, hogy mennyire nehéz elhinnünk azt, amit

mi magunk nem látunk be. Ha pl. több évszázad jelen­
tős embereinek a Shakespeare-t csodáló megnyilatkozá­
sait hallom, nem tudom elhárítani magamtól a gyanút,

* Gottfriecl Keller: Az elveszett nevetés.

* Goethe: A korinthoszi menyasszony.

72
hogy Shakespeare-t dicsérni hagyomány; habár mégis­
csak azt kell mondanom magamnak, hogy ez nem így
van. Egy Milton tekintélye kell nekem ahhoz, hogy
tényleg meggyőzzön. Róla feltételezem, hogy megvesz­
tegethetetlen volt. - Amivel természetesen korántsem
azt mondom, hogy az irodalom ezernyi professzora ne
zúdított volna már, és ne zúdítana még a jövőben is
Shakespeare-re egy sereg érteden és téves alapokon
nyugvó dicséretet.

A mélyén megragadni a nehézséget, ez a nehéz.

Mert ha a felületén kapjuk el, megmarad a korábbi
nehézségnek. Gyökerestül kell kitépni; ami annyit je­
lent, hogy elölről s új módon kell e dolgokat átgondolni.
A változás pl. oly döntő, akárcsak az alkimista gondol­
kodásmódtól a kémiai gondolkodásmódig vezető út. -
Az új gondolkodásmód, amit annyira nehéz megterem­
teni.
Ha az új gondolkodásmódot megteremtettük, a régi
problémák eltűnnek; sőt, nehéz lesz újra megragadni
őket. Mert e problémák a kifejezésmódban rejlenek; és
ha új kifejezésmódba öltözködünk, a régi ruhával együtt
a régi problémákat is levetjük.

A hisztérikus félelem, amit a nyilvánosság most az

atombombával szemben táplál, vagy legalábbis kifejez,
szinte a jele, hogy ez egyszer tényleg valami üdvös fel­
fedezésről van szó. E félelem legalábbis a valóban hatá­
sos, keserű gyógyszer benyomását kelti. Nem tudom el­
hárítani magamtól a gondolatot: ha itt nem valami jóról
lenne szó, akkor nem jajveszékelnének a filiszterek. De
lehet, ez is gyerekes gondolat. Mert amit gondolhatok,
csupán annyi, hogy a bomba egy szörnyűséges nyava­
lya: az undorító, szappanos víz ízű tudomány végét,
szétrombolását helyezi kilátásba. És ez persze korántsem
kellemetlen gondolat; de ki a megmondhatója, hogy az
ilyen összeomlást mi követi majd? Azok, akik ma a bom-

73
 1
\

ba előállítása ellen kardoskodnak, persze a söpredékei

az értelmiségnek, de még ez sem bizonyíték arra, hogy
dicsérni kell, amit ők utálnak.

Az emberi lélek legjobb képe az ember.*

A régi időkben kolostorba vonultak az emberek. Ta­

lán buta, eltompult értelmű emberek voltak? - Nos, ha
ilyen emberek ilyen eszközhöz folyamodtak, hogy to­
vábbra is életben maradhassanak, akkor ez nem lehet
könnyű probléma!

Shakespeare hasonlatai, a szokványos értelemben,

rosszak. Ha mégiscsak jók - és hogy azok-e, én nem tu­
dom -, akkor a saját törvényük szerint kell hogy jók le­
gyenek. A hangzásuk pl. valószínűvé és igazzá teheti
őket.
Lehetséges, hogy Shakespeare-nél a könnyedség, az
önkényesség a lényeg, s hogy csakugyan csodálhassuk,
Shakespeare-t úgy kell elfogadnunk, ahogyan a termé­
szetet, pl. egy tájat elfogadunk.
Ha ebben igazam van, akkor ez azt jelentené, hogy itt
az egész mű, értem ezen, hogy Shakespeare valamennyi
munkájának a stílusa a lényeges, ez igazol mindent.
Hogy én Shakespeare-t nem értem, ez talán azzal
magyarázható, hogy képtelen vagyok őt könnyedén ol­
vasni. Vagyis úgy, ahogyan egy csodálatos tájat nézege­
tünk.

Az ember láthatja, hogy mije van, de nem azt, hogy

kicsoda. Hogy kicsoda, ez mintegy az ő tengerszint fö­
lötti magassága, amit többnyire nem egykönnyen tu­
dunk megítélni. És egy mű nagysága vagy kisszerűsége
attól függ, hogy hol áll az, aki létrehozta.

* Vö.: Filozófiai vizsgálódások, II. rész, IV. szak.

74
 De ezt is mondhatjuk: sosem lehet nagy, aki félreis­
meri önmagát: aki kéklő párát von a szeme elé.

Egy mégoly kis gondolat is mennyire betölthet egy

teljes életet!
Mint ahogy az ember egy életen át ugyanabban a
csöpp országban utazgathat, s vélheti: e kívül nincs más!
Mindent valami különös perspektívában (vagy vetü-
letben) lát: az ország, amelyben szakadatlanul utazgat,
szörnyű nagynak tűnik a szemében; a többi környező
országot szűk peremvidékként látja.
Hogy a mélybe szálljunk, ahhoz nem kell messzire
utazni; sőt, még csak a közvetlen, megszokott környeze­
tedet sem kell érte elhagynod.

Nagyon különös, hogy hajlamosak vagyunk azt gon­

dolni, a civilizáció - a házak, az utcák, a kocsik, stb. -
eltávolította az embert eredetétől, a fenségestől, a végte­
lentől, s í. t. S akkor úgy tetszik, mintha a civilizált kör­
nyezet - benne a fák, a növények is - holmi olcsó celo­
fánba lenne becsomagolva, s minden magasrendűtől,
úgyszólván Istentől is elszigetelve. Különös kép ez, ami
így ránk erőlteti magát.

„Vívmányom” nagyon hasonlatos a matematikuséhoz,

aki feltalál egy számítást.

Ha az emberek nem követnének el olykor butaságo­

kat, soha semmi okos dolog nem történne.

A tisztán testies hátborzongatóan félelmetes lehet.

Vesd össze azzal, hogyan ábrázolják az angyalt meg az
ördögöt. Amit „csodának” nevezünk, az biztosan össze-

75
függ ezzel. A csoda úgyszólván egy szent mozdulat kell
legyen.

Ahogyan az „Isten” szót használod, az nem azt mutat­

ja meg, hogy kire - hanem hogy mire gondolsz.

A bikaviadalnál a bika egy tragédia hőse. Először ad­

dig kínozzák, míg megőrül, majd hosszú haldoklás után
szörnyű halált hal.

A hős a szeme közé néz a halálnak, a valódi halálnak,

s nem csupán a halál képének. Tisztességesen helytállni
egy válságban, ez nem annyit jelent, mint hogy - akár
színpadon - képesek vagyunk jól alakítani a hőst, ha­
nem annyit, hogy képesek vagyunk magának a halál­
nak a szeme közé nézni.
Mert seregnyi szerepet játszhat el a színész, ám végül
neki magának is emberként kell meghalnia.

Miben áll ez: érzéssel követni egy zenei frázist? Egy

arcon tükröződő érzést ezen érzés kifejezésének tekin­
teni? Magunkba inni az arc kifejezését?
Gondolj az olyan ember viselkedésére, aki az arcot,
értéssel annak kifejezése iránt, lerajzolja. Gondolj az arc­
ra, a rajzoló mozdulataira - hogyan fejeződik ki, hogy
minden kézvonását az arc diktálja, hogy a rajzán semmi
sem önkényes, hogy ő maga finom eszköz?
Valóban élmény ez? Úgy értem: mondható-e, hogy ez
kifejez egy élményt?

Még egyszer: miben áll értéssel követni egy zenei

frázist, vagy értéssel játszani? Ne tekints önmagadba. In­
kább azt kérdezd magadtól, mi mondatja veled, hogy a
másik éppen ezt teszi. És mi késztet arra, hogy azt

76
mondd: o éppen egy bizonyos élményt él át? Egyébként
mondjuk ezt egyáltalában? Nem inkább azt mondanám-e
a másikról, hogy seregnyi az élménye?
Talán azt mondanám, „Intenzíven éli át a témát”; de
fontold meg, hogy mi fejezi ki ezt.

És megint csak arra a gondolatra jutnánk, hogy a té­

ma intenzív átélése a mozdulatok stb.-k érzékeléséből
„állna”, melyekkel kísérjük. És ez (újra) megnyugtató
magyarázatnak látszik. De van-e bármi okod rá, hogy
azt hidd: így van? Gondolok itt pl. arra, hogy emlékszel-e
valami ilyen tapasztalatodra? Nem megint csak egy pusz­
ta kép-e ez az elmélet? Nem, nincs így: az elmélet csu­
pán kísérlet, hogy a kifejezés-mozdulatokat egy „érzés­
sel” párosítsuk.

Fia megkérdezel: milyennek éreztem a témát - talán

azt mondom majd, hogy „kérdőnek” vagy valami effélét,
vagy kifejezően elfütyülöm, stb.

„Intenzíven átéli a témát. Valami végbemegy benne,

miközben hallgatja.” Éspedig micsodái
Önmagán kívül a téma semmi másra nem utal? Ó,
dehogynem! Ez azonban ennyit jelent: a bennem keltett
benyomás összefügg a témát környező dolgokkal - pl. a
német nyelv létezésével és hanglejtésével, amin azon­
ban nyelvjátékunk teljes területe értendő.*
Ha pl. azt mondom: itt olyan, mintha befejeződne, itt
mintha valamit megerősítene, vagy ez meg mintha a ko­
rábbiakra adott válasz lenne - így hát az értelmem eleve
föltételezi, hogy meghitt viszonyban állok a befejezé­
sekkel, a megerősítésekkel, a válaszokkal.
Egy témának is ugyanúgy megvan az arckifejezése,
akárcsak egy arcnak.

* Vö,: Wittgenstein: Zettel 175. §

77
 „Az ismétlés szükséges." Mennyiben szükséges? Éne­
keld csak, s meglátod, hogy csak az ismétlésből nyeri
hatalmas erejét. - Nem úgy tűnik-e, mintha a valóságban
már léteznie kellene a téma valamiféle modelljének,
melyhez a téma csak akkor közelít, csak akkor felel meg
neki, ha ez a rész ismétlődik? Vagy mondjam ezt az os­
tobaságot: „Az ismétlés révén szebben hangzik?” (Itt lát­
ható egyébiránt, hogy milyen ostoba szerepet tölt be a
„szép” szó az esztétikában.) És mégis, a témán kívül
nem létezik más paradigma. És mégis, létezik a témán
kívül is paradigma: nevezetesen a nyelvünk, a gondol­
kodásunk meg az érzelmeink ritmusa. És a téma megint
csak egy új része a nyelvünknek, a nyelv bekebelezés
mi megtanulunk egy új mozdulatot.
A téma kölcsönhatásban áll a nyelvvel.
Egy dolog eszméket vetni, más dolog learatni őket.
„A halál és a leányka”-téma két utolsó taktusa,
oo ; ezt a figurát elsőre hagyományosnak, szokvá­
nyosnak láthatjuk, míg azután megértjük a mélyebb kife­
jezését. Azaz míg megértjük, hogy a szokványos itt érte­
lemmel teli.

„Ég áldjon!”

„A fájdalom egész világa rejlik e szavakban.” Hogyan

tud bennük rejleni? - Összefonódik velük. A szavak:
akár a makk, amelyből tölgyfa nőhet.

Eszperantó. Az undor érzése, amikor egy kitalált szót

a kitalált képzővel kiejtünk. A szó hideg, nem tapad
hozzá asszociáció, és mégis „nyelvet” játszik. Egy pusz­
tán csak írásos jelrendszer nem undorítana ennyire.

78
 Árakat szabhatnánk a gondolatoknak. Egyesek sokba
kerülnének, mások kevésbe. És mivel fizetünk a gondo­
latért? Én azt hiszem: bátorsággal.

Ha az élet kezd tűrhetetlenné lenni, a helyzet megvál­

toztatására gondolunk. Ám a legfontosabb és leghatáso­
sabb változtatás: a saját magatartásunk megváltoztatása
ritkán jut az eszünkbe, és csak nehezen tudjuk rászánni
magunkat.

Használhatunk olyan stílust, amely formailag nem

eredeti - mint az enyém -, de jól megválogatott szavak­
ból áll; hanem aztán olyat is, amelynek a formája ere­
deti, újonnan s a lényünk mélyéből szökken szárba. (És
természetesen olyat is, amely valahogyan régi darabok­
ból van összefércelve.)

A kereszténység, így hiszem, egyebek közt azt

mondja, hogy a jó tanítók semmit sem érnek. Az életün­
ket kellene megváltoztatnunk. (Vagy az életünk irá­
nyati.)

Hogy minden bölcsesség hideg; s hogy bölcsességgel

az élet éppoly kevéssé elrendezhető, mint amilyen ke­
véssé lehet hideg vasat kovácsolni.

Egy jó tanításnak nem kell a hatalmába kerítenie

minket; követhetjük, akár az orvosi előírást. - Itt azon­
ban valaminek meg kell ragadnia minket és új irányba
fordítania. - (Azaz, én így értem.) S ha már az új irányba
fordultunk, így, megfordulva is kell maradnunk.
A bölcsesség szenvedélytelen. Ezzel szemben a hitet
Kierkegaard szenvedélynek nevezi.

79
 A vallás úgyszólván a legmélyebb, nyugalmas tenger­
fenék, mely zavartalan marad, bármilyen magasra csap­
janak is odafönt a hullámok. -

„Ezelőtt soha nem hittem Istenben” - ezt értem. Ezt

azonban nem: „Ezelőtt sosem hittem Benne igazán”.

Gyakran félek az őrülettől. Van-e okom feltételezni,

hogy ez a félelem nem valami, hogy így mondjam, opti­
kai csalódásból származik: hogy netalán az előttem feltá­
ruló szakadéknak látok valamit, ami nem az? Az egyet­
len tapasztalat, amelyről tudok, s amely az érzékcsaló­
dás ellen szól, a Lenau esete. Az ő Faustjában fordulnak
elő ugyanis az olyanféle gondolatok, amiket magam is
ismerek. Lenau Faust szájába adja őket, de biztos, hogy
ezek az ő saját, önmagáról való gondolatai. A fontos
bennük, amit Faust a magányáról, az elmagányosodá­
sáról mond.
Úgy érzem, hogy Lenau tehetsége is az enyémhez ha­
sonlít: Sok pelyva - ám néhány szép gondolat. A Faust­
ban szereplő elbeszélések mind rosszak, de a szemlélet
gyakran igaz és nagy.

Lenau Faustja annyiban figyelemre méltó, amennyi­

ben az embernek itt csupán az ördöggel akad dolga. Is­
ten meg sem moccan.

Úgy hiszem, Bacon nem volt éleslátású gondolkodó.

Voltak nagy, mondhatni tágas víziói. De aki mindössze
ennyivel rendelkezik, annak ígéretekben nagyszabású­
nak, az ígéretek beváltásában azonban elégtelennek kell
lennie.
Megálmodhat valaki egy repülőgépet, anélkül hogy
pontosan kigondolná a részleteit. Elképzelheti a külsejét

80
úgy, hogy az nagyon hasonlít majd a valódi repülőgép­
hez, és festői leírást nyújthat a működéséről. Az sem
egészen nyilvánvaló, hogy az efféle álmodozás föltétle­
nül értéktelen. Talán másokat másféle munkára ösztö­
nöz vele. - Igen, míg e mások megteszik, mondhatni
hosszú távú előkészületeiket, hogy megépítsék a repü­
lőgépet, mely valóban repül, ő arról álmodozik, hogyan
is kell kinéznie e repülőgépnek, és milyen teljesítmény­
re lesz képes. E tevékenység értékéről ezzel még sem­
mit sem mondtunk. Lehet, hogy az álmodozóé értékte­
len - és lehet, hogy a többieké is az.

Nem kell betegségnek tekinteni az őrületet. Miért ne

tekintenénk hirtelen - többé vagy kevésbé hirtelen — jel­
lemváltozásnak?

Minden ember (vagy a többség) bizalmatlan, s a ro­

konokkal szemben talán még inkább, mint másokkal.
Van-e alapja ennek a bizalmatlanságnak? Van is, meg
nincs is. Sorolhatjuk az okokat, ám ezek nem kényszerí-
tőek. Miért ne legyen valaki hirtelen még sokkal bizal­
matlanabb az emberekkel szemben? Miért ne legyen
sokkal nyíltabb? Vagy szeretetlen? De nem így esik-e az
emberrel a hétköznapi élet során? - Hol itt a határ az
akarás és a képesség közt? Nem akarok többé megnyi­
latkozni mások számára, vagy nem tudok? Ha annyi sok
minden a savát-borsát veszítheti, miért nem veszítheti el
minden? Ha a hétköznapi életben is ennyire gyanakvó
az ember, miért ne legyen - és talán hirtelen - még sok­
kal gyanakvóbb? És még sofefea/megközelíthetetlenebb.

Túlhangsúlyozott a poén a költeményben, ha az ér­

telmi hangsúlyok csupaszon jelennek meg, s nem a szív
ruhájába öltözötten.

81
 Igen, az örökkévalóságig ott heverhet a kulcs, ahová
a mester rakta, és soha nem vétetik használatba, hogy
kinyissa a lakatot, amelyhez a mester megkovácsolta.

„Legfőbb ideje, hogy e jelenségeket valami mással

hasonlítsuk össze” - mondhatnánk. - Gondolok itt pl. az
elmebetegségekre.

Freud, a maga fantasztikus pszeudomagyarázataival

(éppen, mert olyan szellemesek) rossz szolgálatot tett.
(Most minden szamárnak a keze ügyébe esnek ezek a
képek, hogy a segítségükkel betegségtüneteket „ma­
gyarázzon” .)

Az irónia a zenében. Wagnernél pl. a Mesterdalno-

kokirAn. Hasonlíthatatlanul mélyebben a Kilencedik első
tétele fugatójában. Van itt valami, ami a beszédben a ke­
serű irónia kifejezésének felel meg.

így is mondhattam volna: az eltorzított a zenében.

Abban az értelemben, ahogyan a bánat torzította arcvo­
násokról beszélünk. Ha Grillparzer azt mondja, hogy
Mozart kizárólag a „szépnek” engedett teret a zenében,
úgy ez, gondolom, annyit jelent, hogy a torznak, a bor­
zalmasnak nem engedett, hogy Mozart zenéjében semmi
sincs, ami ennek felelne meg. Llogy ez teljesen igaz len­
ne, én nem mondanám; de föltéve, hogy így van, akkor
is Grillparzer előítélete, hogy igazság szerint ez máskép­
pen nem lehet. Hogy Mozart után a zene (természetesen
kivált Beethoven révén) további területekre terjesztette
ki a nyelvét, az se nem dicsérni, se nem panaszolni való;
hanem: így változott meg. Grillparzer magatartásában a
hálátlanság egy válfaja rejlik. Netán még egy Mozartot
akart volna? El tudta-e képzelni, hogy ez mit komponál­

82
na? El tudta volna képzelni Mozartot, ha nem ismerte
volna?
Aztán meg a „szép” fogalma is kevert itt némi zavart.

Fogalmak tudnak könnyíteni a zavaron, vagy tudják

súlyosbítani azt; tudják pártfogolni, vagy akadályozni.

Az ostobák vigyorgó ábrázata könnyen elhiteti ve­

lünk, hogy ők nem szenvednek igazán; holott szenved­
nek, csak másutt, mint a náluk értelmesebb. Nekik,
mondhatni, nincs /é/fájásuk, de különben éppannyi a
bajuk, mint bárki másnak. Nem minden baj hívja elő
szükségképpen ugyanazt az arckifejezést. Egy neme­
sebi) jellem másként néz ki a szenvedés közepette, mint
én.

Én nem tudok letérdelni, hogy imádkozzam, mert

mintegy merevek a térdeim. Félek a feloszlástól (a fel­
oszlásomtól), amikor meglágyulok majd.

Tanítványaimnak részleteket mutatok egy roppant

tájból, ahol lehetetlenség kiismerniük magukat.

1947

A világ valóban apokaliptikus szemlélete az, hogy a

dolgok nem ismétlődnek. Pl. nem képtelenség azt gon­
dolni, hogy a tudományos és technikai korszak az em­
beriség végének a kezdete; hogy a nagy haladás eszmé­
je ugyanolyan ámítás, akárcsak az igazság végső megis­
merése; hogy a tudományos megismerésben semmi jő
vagy kívánatos nincsen, s hogy az emberiség, amely erre
törekszik, csapdába siet. Egyáltalában nem világos, hogy
nem így állnak-e a dolgok.

Álmaink jóformán sosem teljesülnek.

Szókratész, aki a szofistát mindig elhallgattatja - vajon

joggal hallgattatja-e el? - Jó, a szofista nem tudja, amit
tudni vélt; hanem Szókratész számára ez nem diadal.
Nem mehet sokra sem ezzel „Nézd csak! Nem tudod!” -
sem pedig a diadalmaskodással, „Tehát egyikünk sem
tud semmit!”

A bölcsesség hideg, és ennyiben butaság. (Ezzel

szemben a hit szenvedély.) Mondhatnánk ezt is: a böl­
csesség csak elleplezi előled az életet. (Olyan a bölcses­
ség, akár a hideg, szürke hamu, amely elfedi az izzó zsa­
rátnokot.)

Ne félj attól, hogy akár képtelenségeket beszélj!

Pusztán csak a magad képtelenségére kell jól odafigyel­
ned.

A természet csodája.
Mondhatnánk: a művészet megmutatja nekünk a ter­
mészet csodáját. A művészet a természet csodája fogal­
mán alapul. (A nyíló virág. Mi rajta a csodálatos?) Ezt
mondjuk: „Nézd csak, nyílik!”

Csak véletlen folytán válhatnak valóra álmaink a filo­

zófia, a művészet, a tudomány jövőjéről. Amit mi látunk,
az a saját világunk álombéli folytatása, tehát TALÁN a
vágyunk (bár talán az sem), de nem a valóság.

84
 Természetesen a matematikus is megbámulhatja a
természet csodáját (a kristályt); de megteheti-e, ha egy­
szer problematikussá válik az, amit szemügyre vesz?
Tényleg lehetséges-e ez, amíg filozófiai homály fedi a
bámulatra méltó vagy megbámult dolgot?
El tudnám gondolni, hogy valaki nemcsak a fákat, de
az árnyékukat vagy a tükröződéseiket is megcsodálja,
mert ugyancsak fáknak véli őket. De ha egyszer azt
mondja magában, hogy ezek nem fák, és problemati­
kussá lesz, hogy micsodák, vagy hogy ő milyen vi­
szonyban áll a fákkal, akkor a csodálaton hasadás kelet­
kezik, amelyet legelőször is be kell gyógyítani.

Néha csak akkor éithető egy mondat, ha a helyes

tempóban olvassák. Az én mondataimat lassan kell ol­
vasni.

A „szükségeszerűség”, amivel a második gondolat az

elsőt követi. (A Figaro nyitánya.) Mi sem ostobább a ki­
jelentésnél, hogy „kellemes” őket egymást követően
hallani. - Ám a paradigma, amely szerint minden a he­
lyén van, persze homályos. „Ez a természetes kifejlet.”
Csak legyintünk rá, s a nyelvünk hegyén van:
„természetesen!” - Megtehetjük még, hogy az átmenetet
összehasonlítjuk egy átmenettel, ahogyan pl. egy törté­
netben vagy egy költeményben felbukkan egy új figura.
így illik bele a darab a gondolataink s az érzelmeink vi­
lágába.

Szívem barázdái mindig összetapadnának, s állandó­

an fel kell tépnem őket, hogy a szívemet tágra nyissam.

Az ostoba és naiv amerikai film a maga minden osto­

baságával, és éppen az ostobasága révén, tanulságos le­
het. A hülye, nem-naiv angol film sosem az. Az ostoba

85
amerikai filmből gyakran levontam valamilyen tanulsá­
got.

Megéri-e egyáltalán a fáradságot, amit művelek? Meg,

de csak akkor, ha odaföntről fény esik rá. S ha így van -
ugyan miért szorongatna a gond, hogy el ne lopják tő­
lem a munkám gyümölcseit? Ha valóban értékes, amit
írok, hogyan is lophatnák el tőlem az értéket? Ha oda­
föntről nem jön fény, akkor legföljebb csak okos lehe­
tek.

Tökéletesen megértem, mennyire gyűlölheti az em­

ber, ha elvitatják tőle a találmánya vagy a fölfedezése el­
sőbbségét, hogy ezt az elsőbbséget „with tooth and
claw” védelmezni kívánja. És mégiscsak agyrém ez. Túl
olcsónak, túl könnyűnek érzem, persze, ha Claudius a
Newton és Leibniz közt dúló elsőbbségi vitán gúnyoló­
dik; ámde, gondolom, mégis úgy igaz, hogy ez a vita
csak hitvány gyöngeség szülöttje és HITVÁNY emberek
szítják. Mit veszített volna Newton, ha elismeri Leibniz
eredetiségét? Semmit! Sokat nyert volna vele. És mégis,
mennyire nehéz az ilyen elismerés: aki megkísérli, úgy
érzi, mintha a saját gyöngeségét ismerné el vele. Csak
olyan emberek, akik becsülnek és egyúttal szeretnek,
csakis ők könnyíthetik meg számodra az ilyen viselke­
dést.
Természetesen az irigységről beszélünk. És aki így
érez, annak szakadatlanul ezt kellene hajtogatnia magá­
ban: „Tévedés ez! Tévedés!

Minden eszme, ami sokba kerül, egy sereg olcsóbbat

is magával von az uszályában; s ezek közt néhány hasz­
navehető is akad.

86
 Eszmékre és eszményekre olyasformán nézünk néha,
akár az asztronómus nézi a távoli csillagok világát.
(Vagy legalábbis így tűnik.)

Ha leírok egy jó mondatot, s az véletlenül két rímelő

sorból állna, akkor az rassz lenne.

Még Tolsztoj hibás elméleteiből is, miszerint a műal­

kotás „egy érzést" közvetít, sokat lehet tanulni. - Mert
mégiscsak, ha egy érzés kifejezésének nem is, de az ér­
zelem kifejezésének, vagy érzéssel teli kifejezésnek
igenis, nevezhetnénk. És azt is mondhatnánk, hogy az
emberek, akik megértik, hasonlóképp „rezonálnak”,
válaszolnak rá. Mondhatjuk: A műalkotás nem valami
mást akar közvetíteni, hanem önmagát. Mint ahogyan ha
valakit meglátogatok, nem ilyen meg ilyen érzést kívá­
nok kelteni benne, hanem mindenekelőtt meglátogatni
akarom, és persze azt is, hogy jól fogadjon.
És már eleve is értelmetlen dolog azt mondani, hogy
a művész azt kívánja, hogy az olvasó ugyanazt érezze az
olvasás, mint ő az írás közben. Bízvást hiszem, hogy
meg tudok érteni (pl.) egy verset, hogy úgy éltem meg,
ahogyan az alkotója szánta - de hogy az írása közben ő
mit érezhetett, az engem egyáltalában nem érdekel.

Ahogyan verset sem tudok írni, prózát is csak ennyi­

re, s nem tovább. Prózámnak megvannak a szigorúan
kiszabott határai, melyeket éppoly kevéssé tudok át­
lépni, amint verset se tudok írni. Eszköztáram így van
felszerelve; s csupán ez az eszköztár áll a rendelkezé­
semre. Mintha valaki ezt mondaná: Ebben a játékban én
a tökéletességnek csak ezt. a fokát érhetem el; s azon túl
semmit.

87
 Aki valamilyen jelentős munkát végez, az, meglehet, a
lelkében képet alkot magának a munkája folytatásáról, a
következményeiről - álmodozik; de igencsak sajátságos
lenne, ha mindez valóban az álmai szerint is alakulna.
Hogy még a saját álmainkban se higgyünk, ez persze ma
könnyen megy.

Nietzsche írja valahol*, hogy még a legjobb költők és

gondolkodók is írtak közepeset, rosszat, csak éppen ki­
válogatták közülük a jót. Azért ez még sincs egészen így.
Persze, hogy a rózsa mellett a kertész trágyát, szemetet
meg szalmát is tart a kertjében, ám ezek nem csupán az
értékükben, de mindenekelőtt a funkciójukban is kü­
lönböznek a rózsától.
Ami rossz mondatnak látszik, az a csírája lehet egy
jónak.

Az „ízlés” képtelen valami szerveset létrehozni, legföl­

jebb egy már meglévő organizmust tud szabályozni.
Meglazítja vagy meghúzza a csavarokat, új óraművet
azonban nem alkot.

Az ízlés szabályoz. A szülés nem az ő ügye.

Az ízlés ELFOGADHATÓVÁ tesz.

(A nagy alkotónak, gondolom, ezért is nincs szüksége

ízlésre; a gyerek jól formáltan jön a világra.)

Cizellálni, javítani néha az ízlés tevékenysége, más­

kor nem. Nekem van ízlésem.

Még a legfinomabb ízlésnek sincs semmi köze az al­

kotóerőhöz.

* Menschliches, Allzumenschlicbes (Emberi, túlságosan is emberi) I.

155. §

88
 Az ízlés az érzés finomsága; az érzés azonban semmit
sem tesz, az érzés csak felvesz és befogad.
Én nem vagyok képes megítélni, hogy csupán ízlé­
sem van-e, vagy eredetiségem is. Az előbbit világosan
látom, az utóbbit nem, vagy teljesen homályosan. És en­
nek talán így is kell lennie, hiszen csak azt látjuk, mink
van, azt nem, hogy kik vagyunk. Aki nem hazudik, az
már épp eléggé eredeti. Mert az az eredetiség, ami kívá­
natos lenne, végül is nem lehet valamiféle ügyes mutat­
vány vagy valami egyéni furcsaság, legyen az bármilyen
jellegzetes is.

Az is kezdete már a jófajta eredetiségnek, hogy az

ember nem akar más lenni, mint aki. És mások már sok­
kal jobban elmondták mindezt.

Az ízlés elbűvölhet, de megragadni nem tud.

Egy régi stílust visszaadhatunk mintegy valami újabb

nyelven; úgyszólván újra előadjuk, korszerű tempóban.
Ez esetben pusztán reproduktívak vagyunk. Ezt tettem
én, az építészetben.
De én most nem egy régi stílus kipofozására gondo­
lok. Az ember ne szedje elő a régi formákat, hogy aztán
az új ízlésnek megfelelően átalakítsa. Nem, hanem be­
széljük, talán tudattalanul is akár, tényleg a régi nyelvet,
de olyan módon, hogy az újabb világnak legyen a része,
ha nem szükségképpen az ízlésének is egyben.

Az ember így reagál: azt mondja „Ezt né.” - és harcba

száll ellene. Ebből aztán olyan állapotok keletkeznek,
amelyek úgyszintén elviselhetetlenek; és ezzel talán el is
vesztegették a további lázadáshoz szükséges erőt. Azt
mondják „Ha ő nem ezt tette volna, nem következik be a
baj.” De mi jogon mondják? Ki ismeri a törvényt, amely­
nek alapján a társadalomnak fejlődnie kell? Meggyőző­

89
elésem, hogy még a legokosabb embernek sincs sejtelme
róla. Ha harcolsz - harcolsz. Ha remélsz - remélsz.
Harcolhatunk, remélhetünk és hihetünk is, anélkül
hogy tudományosan hinnénk.

A tudomány: gazdagodás és elszegényedés. Az egyik

módszer az összes többit félresöpri. Azzal az eggyel ösz-
szehasonlítva mind gyatrának tűnik, legföljebb csak az
első lépésnek. Le kell szállnod a forrásokhoz, hogy
egymás mellett lásd valamennyit, az elhanyagoltaidat is,
a kitüntetetteket is.

Csak én nem tudok iskolát alapítani, vagy egy filozó­

fus sosem képes erre? Én nem tudok iskolát alapítani,
mert valójában nem akarom, hogy utánozzanak. Legki­
vált azok ne, akik cikkeket publikálnak filozófiai folyó­
iratokban.

A „sors” szó használata. Magatartásunk a jövővel és a

múlttal szemben. Milyen mértékben tartjuk felelősnek
magunkat a jövőért? Mennyit elmélkedünk a jövőről?
Hogyan gondolkodunk múltról és jövőről? Ha valami
kellemetlenség esik, azt kérdezzük „Ki a hibás benne?"
azt mondjuk „Valaki föltétlenül hibás benne” - vagy azt
mondjuk „Isten akaratából történt”, „A sors hozta így”?
Mint ahogy föltenni a kérdést és kicsikarni a választ
más magatartást, más életmódot fejez ki, mint a kérdést
nem föltenni, ugyanígy, ugyanebben az értelemben
mondható ez az olyan szólásról is, mint „Isten akarja így”
vagy „Nem mi vagyunk a sorsunk urai”. Amit ez a mon­
dat megtesz, ugyanazt megteszi - vagy valami nagyon
hasonlót - egy parancs is! Akár olyan is, amit önma­
gunknak adunk. És megfordítva, egy parancs, mint pl.
„Ne zúgolódj!” kimondható úgy is, ahogyan egy igazsá­
got leszögezünk.

90
 A sors a természeti törvény ellentéte. A természeti
törvényt ki akarják deríteni és felhasználni, a sorsot nem.

A legkevésbé sem látom világosan, jobban kívánom-e,

hogy folytatódjék a munkám mások révén, mint azt,
hogy olyan változás álljon elő az emberek életmódjában,
ami mindezeket a kérdéseket fölöslegessé teszi. (Ezért
nem tudnék én soha iskolát alapítani.)

A filozófus ezt mondja „Nézd így a dolgokat!” - de

először is ezzel még nem mondta, hogy az emberek
csakugyan így is fogják nézni őket, másodszor pedig le­
het, hogy túl későn érkezik az intelme, hogy az ilyen
intelemmel egyáltalán semmit sem ér el, és hogy a
szemlélet e megváltoztatásához máshonnan kell érkez­
nie az ösztönzésnek. Így teljesen homályos, hogy vajon
Bacon mozgásba hozott-e valamit, az olvasói kedélyvi­
lágának a felszínén kívül.

Mi sem tűnik számomra valószínűtlenebbnek annál,

mint hogy egy tudóst vagy matematikust, aki engem ol­
vas, ez komolyan befolyásolná a munkamódszerében.
(Ennyiben az én észrevételeim az angol vasúti jegypénz­
táraknál olvasható plakátokhoz* hasonlítanak „Is your
journey really necessary?” Mintha, elolvasván e plakátot,
valaki így szólna „On second thoughts, no” ) Itt egészen
másféle ágyúkkal kellene tüzelni, mint amelyeket én fel
tudnék vonultatni. Leginkább még azzal célozhatnék
meg némi hatást, hogy ha először egy csomó szemét
írást váltana ki a munkám, hogy azután talán valami jót
hívjon elő. Mindig csak a legközvetettebb hatásban re-
ménykedhetem.

* A második világháború alatti s a közvetlenül a háborút követő idők­

ben.

91
 Pl. mi sem ostobább, mint az okokról meg a hatások­
ról szóló fecsegés a történelemről írott könyvekben; mi
sem fonákabb, mi sem kevésbé átgondolt. - De ki tudna
gátat szabni ennek azzal, hogy kimondja? (Olyan lenne
ez, mintha puszta beszéddel át akarnám alakítani a nők
meg a férfiak ruházatát.)

Jusson eszedbe, hogy Labor játékáról azt mondták

„Beszél”. Milyen sajátságos! Mi volt e játékban, hogy
annyira emlékeztette az embereket a beszédre? És mi­
lyen érdekes, hogy a beszéddel való hasonlóság koránt­
sem valami mellékes, hanem valami fontos és nagy do­
log a számunkra! - A zenét, s kivált bizonyos zenét
nyelvnek mondanánk; másféle zenét azonban bizonyo­
san nem. (Nem mintha ennek értékítéletként kellene
hangzania!)

A könyv tele van élettel - nem úgy, mint egy ember,

hanem mint egy hangyaboly.

Mindig elfelejtünk az alapokig leásni. Nem rakjuk ki

elég mélyre a kérdőjeleket.

A szülési fájdalmak az új fogalmak megszületésekor.

„A bölcsesség szürke.” Az élet és a vallás azonban

színdús.

Lehet, hogy a tudomány meg az ipar és a tudományos

meg az ipari haladás a mai világ legmaradandóbb fejle­
ménye. Hogy a tudomány meg az ipar összeomlását ille­
tő valamennyi találgatás egyelőre, és hosszú távra is
puszta álom, s hogy a tudomány meg az ipar végtelen

92
sok jajjal és bajjal végül egyesíti majd a világot, értem
ezen, hogy egyetlen egységgé fogja össze, amelyben
aztán persze minden inkább honos lesz, mint a béke.
Mert hiszen a tudomány és az ipar dönt a háborúkról,
vagy legalábbis így tűnik.

Ne foglalkozz olyasmivel, amit föltehetően egyedül

csak te értesz!

Gondolatköröm valószínűleg sokkal szűkebb, mint

sejteném.

A gondolatok, akár a buborék, lassan emelkednek a

fölszínre. (Néha úgy tűnik, mintha homályos pontként
látnánk egy gondolatot, egy eszmét a messzi horizonton;
s aztán gyakran meglepő sebességgel közeledik felénk.)

A rossz államháztartás, azt hiszem, a családoknál is

elősegíti a rossz gazdálkodást. Mert az állandóan sztrájk­
ra kész munkás a gyerekeit sem a rendre neveli.

Isten adjon a filozófusnak betekintést abba, ami ott

hever mindannyiunk szeme előtt.

Olyan az élet, akár egy hegyháton vezető ösvény;

jobbra-balra síkos lejtők, amelyeken ebben vagy abban
az irányban föltarthatatlanul lecsúszol. Újra meg újra lá­
tok így lecsúszni embereket, és mondogatom „Hogyan
segíthetne itt magán az ember!” És ez pedig ide lyukad
ki: „tagadni a szabad akaratot”. Ez az az állásfoglalás,
ami ebben a „hitben” kifejezésre jut. Ez azonban nem
tudományos hit, semmi köze a tudományos meggyőző­
désekhez.

93
 Tagadni a felelősséget, ez annyi, mint fölmenteni az
embert a felelősségre vonás alól.

Némelyek ízlése úgy aránylik a művelt ízléshez, akár

egy félig vak szem benyomása aránylik ahhoz, amit a
normális tekintet lát. Ahol a normális szem világos arcki­
fejezést ismer föl, ott a gyönge tekintet csak elmosódott
színfoltot észlel.

Aki túl sokat tud, annak nehéz nem hazudnia.

Annyira félek attól, hogy a házban valaki elkezd zon­

gorázni, hogy ha ez megesik, még a kalimpálás abbama-
radása után is olyan hallucináció gyötör, mintha még
mindig folytatódna. Egészen tisztán hallom, bár jól tu­
dom, hogy csak képzelődöm.

Nekem úgy tűnik, mintha a vallásos hit olyan valami

lehetne csak, mint egy szenvedélyes döntéssel magunk­
ra vett vonatkoztató rendszer. Tehát hit ugyan, de mégis
egyféle életmód, vagy egyféle módja az élet megítélésé­
nek. Ennek az egyféle felfogásnak a szenvedélyes meg­
ragadása. S a vallásos hitben való útbaigazításnak ezért e
vonatkoztató rendszer ábrázolásából, leírásából kellene
állania, s egyúttal a lelkünkre-beszélésből. E kettőnek
együtt pedig el kell érnie, hogy az útbaigazított végül is
egyedül, a maga jószántából szenvedélyesen megértse
és megragadja ezt a vonatkoztató rendszert. Olyan lenne
ez, mintha valaki egyfelől felismertetné velem a helyze­
tem reménytelenségét, másfelől megmutatná a mentő­
eszközt, amíg csak önszántamból, de semmiképp sem
az útmutató által kézen fogva s vezettetve, rá nem ve­
tem magam és meg nem ragadom azt.

94
 Egyszer talán még kultúra fakad ebből a civilizáció­
ból.
Akkor megírják majd a 18., a 19. és a 20. század föl­
fedezéseinek valódi történetét, és ez a történet mélysé­
gesen érdekes lesz.

Egy tudományos vizsgálat során elmondunk minden

lehetőt és lehetetlent; számos olyan kijelentést teszünk,
melyeknek szerepét a vizsgálat folyamán nem értjük.
Mert nem minden szavunkat irányítja tudatos cél, csak
éppen jár a szánk. Gondolataink befutják hagyományos
útjukat, a tanult technikáink szerint, automatikusan vég­
rehajtják váltásaikat. És csak most érkezik el az ideje,
hogy áttekintsük mindazt, amit mondtunk. Seregnyi
hasznavehetetlen, sőt célszerűtlen mozdulatot tettünk,
most hát filozófiailag tisztáznunk kell a gondolataink
bejárta utat.

Úgy látom, messze vagyok még attól, hogy megért­

sem e dolgokat, jelesül messze még attól, amikor tudom
majd, hogy miről kell és miről nem kell beszélnem. Még
mindig csak részletekbe bonyolódom, s nem tudom, be­
széljek-e egyáltalában e dolgokról; s úgy érzem, hogy
egy nagy területet talán csak azért jártam be, hogy egy­
szer végül kizárjam a megfigyeléseim közül. Ám e meg­
figyelések ez esetben sem voltak értéktelenek; föltéve,
hogy nem csupán egyetlen körben mozognak.

1948

Ha filozofálunk, le kell szállni az ősi káoszba, és ott

jól ereznünk magunkat.

95
 A zseni a tehetség, amelyben a jellem megnyilvánul.
Ezért mondanám, hogy Kraus tehetség volt, nagy tehet­
ség, de zseni nem. Persze akadnak zseniális felvillaná­
sai, amikor a tehetség nagy erőkifejtése ellenére sem
vehető észre a tehetség. Példa: „Mert tenni valamit az
ökör és a szamár is tud...”* Érdekes, hogy ez mennyivel
nagyobb mindannál, amit Kraus valaha is írt. Ez itt nem
egy eszes csontváz, hanem egy teljes ember.
Ez is az oka, hogy az írói mű nagysága miért függ
minden mástól is, amit az író még ír és tesz.

Álmainkban, és az ébredés után is sokáig hatalmában

tarthat még az érzés, hogy az álombéli szavaknak rend­
kívüli jelentőségük volt. Nem kelhet-e bennünk ugyan­
ilyen illúzió az ébrenlét idején is? Úgy érzem, engem
most kerülget néha. Őrülteken vehető ez gyakran észre.

Amit itt írok, lehet, csupa gyönge dolog; jó, akkor hát
képtelen vagyok kihozni magamból a fontosat, a nagyot.
Ám e gyöngécske észrevételekben nagy távlatok rejle­
nek.

Egy (azt hiszem, Goethéhez írt)* levelében Schiller

„költői hangulatról’' beszél. Azt hiszem, tudom, mire
gondol, magát e hangulatot is, azt hiszem, ismerem. Az a
hangulat ez, amikor fogékonyak leszünk a természet
iránt, s amikor a gondolat ugyanolyan elevennek látszik,
akár a természet. Különös azonban, hogy Schiller nem
talált valami jobbat erre (vagy nekem különösnek tűnik),
és ennélfogva én sem vagyok szilárdan meggyőződve
róla, hogy amit az ilyen hangulatban én létrehozok, az

* Georg Christoph Lichtenberg: Tímoms. Előszó. A teljes mondat így

hangzik: „Mert tenni valamit az ökör és a szamár is tud, de jótállni a
tettéért ma még csak egyedül az ember.”
* Let>él Goethéhez, 1795. december 17.

96
valóban értékes. Gondolataim ilyenformán, lehet, csak a
mögülük sugárzó fénytől nyerik ragyogásukat. Hogy ők
maguk nem fénylenek.

Ahol mások továbbmennek, ott állok meg én.

[Az előszóhoz.]* Nem minden vonakodás nélkül nyúj­

tom át e könyvet a nyilvánosságnak. A kezek, melyek­
hez majd eljut, többnyire nem azok a kezek, amelyek­
ben szívesen képzelem el a könyvemet. Kívánom neki,
hogy mielőbb és teljesen felejtsék el őt a filozófiai hír­
lapírók, s akkor talán fennmarad a jobbfajta olvasó szá­
mára.
Az itt leírt mondataimnak csak némelyike tesz egy-
egy lépést előre; a többi, akár a fodrász ollócsattogta tá-
sa, akinek szakadatlanul mozgásban kell tartania az olló­
ját, hogy a megfelelő pillanatban odanyessen vele.

Amíg a távolabb eső területeken folyton olyan kérdé­

sekbe ütközöm, amelyekre nem tudok válaszolni, érthe­
tő, hogy a közelebbieken miért is nem igazodom még
el. Mert honnan tudjam, hogy ami itt nem enged vála­
szolnom, nem ugyanaz-e, ami ott gátol, hogy eloszlas­
sam a ködöt?

Lehet, hogy egy kalácsban a mazsola a legjobb; ám

egy zsák mazsola nem jobb a kalácsnál; és aki megtehe­
ti, hogy egy teli zsák mazsolát adjon nekünk, az még
nem tud ezzel egy kalácsot megsütni, nem is szólva
esetleg valami jobbról. Krausra gondolok itt meg az afo­
rizmáira, de magamra meg a filozófiai észrevételeimre
is.
Kiritkított mazsolaszemek: ez még nem kalács.

* A filozófiai vizsgálódásoMun írt előszóhoz.

97
 A színek filozofálásra serkentenek. Talán ez magya­
rázza Goethének a színelmélet iránt tanúsított szenvedé­
lyét.
A színek mintha rejtvényt adnának fel nekünk, rejt­
vényt, ami izgat - de nem izgat fel.

Az ember minden rosszat káprázatnak vélhet önma­

gában.

Ha igaz, mint hiszem, hogy Mahler zenéje értéktelen,

akkor fölmerül a kérdés, hogy nézetem szerint mihez
kellett volna fognia a tehetségével. Mert hiszen nyilván­
valóan egy sor rendkívül ritka tehetség kellett ahhoz,
hogy ezt a rossz zenét létrehozza. Meg kellett volna írnia
pl. a szimfóniáit, majd elégetnie? Vagy erőszakkal meg­
tartóztatnia magát attól, hogy megírja? Megírta volna
őket, s azután be kellett volna látnia, hogy értéktelenek?
De hogyan lett volna képes rá, hogy belássa? Én látom,
mert összehasonlíthatom a zenéjét a nagy zeneszerzők
műveivel. Ő azonban ezt nem tehette; mert akinek már
az eszébe jut ez az összehasonlítás, az nyilván bizalmat­
lan a munkája értékével szemben, mivel jól látja, hogy ő
nem rendelkezik, mondhatni a többi nagy komponista
természetével - ám a maga értéktelenségét éppen ezért
nem látja be; mert örökké azt hajtogatja magában, hogy
ő ugyan más, mint a többiek (akiket azonban csodál),
de másféle módon értékes. Talán ezt mondhatnánk: Ha
azok közül, akiket csodálsz, senki sem olyan, mint te,
akkor biztos csak azért hiszel a saját értékedben, mert az
te vagy. - De még aki küzd a hiúsága ellen, ám e téren
nem egészen "sikeres, még az is örökké ámítani fogja
magát a munkája értékét illetően.
A legveszedelmesebbnek azonban az látszik, ha va­
laki valami módon olyan helyzetet teremt a munkája
számára, hogy először ő maga, majd mások is a nagy,
klasszikus művekkel vetik össze. Az ilyen összehasonlí­
tásokra egyáltalában nem szabad gondolni. Mert ha a

98
mai körülmények valóban annyira különböznek a ré­
gebbiektől, hogy a művet a műfaja szerint nem lehet a
régi művekhez hasonlítani, akkor az értékét sem lehet
egy másik mű értékével összevetni. Én magam örökké
azt a hibát követem el, amelyről éppen most beszélek.

Konglomerátum: pl. a nemzeti érzés.

Ha a nevén szólítják, az állat jön. Akárcsak az embe­

rek.

Számtalan irreleváns kérdést teszek fel. Bárcsak átve-

rekedhetném magamat ezen az erdőn!

A temérdek írásjelemmel voltaképpen lassítani sze­

retném az olvasás tempóját. Mert azt szeretném, hogy
lassan olvassanak. (Ahogyan magam is olvasok.)

Azt hiszem, Bacon elakadt a filozófiájában, s ugyanez

a veszély fenyeget engem is. Baconnek megvolt az ele­
ven elképzelése egy roppant nagy épületről, ez az el­
képzelés azonban nyomban elillant, amint a tényleges
részletekbe akart belebocsátkozni. Olyan volt ez, mintha
a kortársai, az alapozásból kiindulva hozzáláttak volna
egy hatalmas épület felhúzásához; s mintha Bacon va­
lami effélét látott volna a fantáziájában, valami ilyen
épület jelenségét, ám még büszkébbnek látta azt, mint
látták talán azok, akik az építkezésen dolgoztak. Ehhez
a módszer sejtelme szükséges, ám semmiképp sem az
építéshez való tehetség. A baj azonban abból kereke­
dett, hogy vitába szállt az igazi építőkkel, és vagy nem
ismerte, vagy nem akarta elismerni a saját határait.
Másfelől viszont roppant nehéz is e határokat látni,
azaz világosan kirajzolni. Tehát, hogy úgy mondjam,

99
olyan festői stílust kieszelni, ami ezt a homályt ábrázolja.
Mert legszívesebben állandóan erre inteném magam:
„Csakis azt, amit valóban látsz!”

A freudi analízis úgyszólván ízekre szedi az álmot.

Eredeti jelentését teljesen elveszíti. Vélhetnénk, hogy
színpadon játszódik, hogy a darab cselekménye néha
egy kissé érthetetlen, máskor azonban teljesen érthető
is, vagy legalábbis így érezzük; s mintha mármost ez a
cselekmény apró részekre lenne szétszabdalva, és mint­
ha minden résznek más-más értelmet adtak volna. így is
elgondolhatjuk: Egy nagy papírlapra felrajzolnak egy
képet, s a papírlapot úgy hajtogatják össze, hogy az ere­
deti képen egymással semmi összefüggésben nem álló
darabok most egymás mellé kerülnek, s egy új, értelmes
vagy értelmetlen kép keletkezik belőlük (ez lenne maga
az álom, az eredeti kép pedig a „látens álomgondolat”).
El tudom képzelni, hogy a szétterített kép láttán va­
laki így kiáltson fel „Igen, ez a megoldás, ezt álmodtam,
csupán a hiányok meg a torzítások nélkül”. Pontosan az
ilyen elismerés emelné azután megoldássá a megoldást.
Akárcsak ha írás közben rábukkansz a keresett szóra, s
azt mondod: „Ez az, ez mondja ki, amit mondani akar­
tam!” - Elismerésed, hogy rátaláltál, lesz a pecsét a szón,
hogy ezt kerested. (Itt valóban elmondhatnánk: csak ha
megtaláltuk, akkor tudjuk meg, hogy mit kerestünk -
hasonlóan ahhoz, ami Russell a kívánságról mond.)
Ami az álomban nem hagy nyugton, az nem az éle­
tem eseményeivel való okozati összefüggése, stb., ha­
nem sokkal inkább, hogy valamilyen történet, mégpedig
valami nagyon eleven történet részeként hat, amely tör­
ténet többi része a homályban lappang. (Az ember sze­
retné megkérdezni: „Honnan kerül ide ez az alak, és mi
lett vele azután?”) Mi több, ha valaki rámutatna, hogy e
történet egyáltalán nem valóságos történet volt, hogy
ténylegesen egy egészen más történet szolgált az alap­
jául, úgyhogy szeretnék csalódottan felkiáltani „Szóval
így állunk?”, akkor is olyan érzésem támad, mintha

100
megloptak volna. Igaz, az eredeti történet most szét-
bomlik, akár a szétnyíló összehajtogatott papiros; az
embert, akit láttam, innen vették, a szavait onnan, az
álombéli környezetet megint máshonnan; az álomtörté-
netnek azonban mégiscsak megvolt a maga vonzereje,
akár egy festménynek, amely magához csábít és inspirál.
Mondhatjuk persze, hogy az álomképet inspiráltán
szemléljük, s hogy éppenséggel inspirált állapotban va­
gyunk. Mert ha az álmunkat valaki másnak is elbeszél­
jük, őt többnyire nem inspirálja. Az álom megfog és
megindít, akár egy, a saját növekedésével viselős eszme.

1947-1948 körül

Az építészet valamit megörökít és megdicsőít. Ezért

nem létezhet építészet ott, ahol nincs mit megdicsőíte­
ni.*

1948

Pénzt verj minden hibából.

Egy zenei frázis megértése és megmagyarázása. - A

legegyszerűbb magyarázat gyakran egy mozdulat; másik
magyarázat valamilyen tánclépés lehetne, vagy táncot
leíró szavak. - De a frázis megértése nem a hallgatása
során keletkezett élmény-e? És mi a szerepe itt a magya­
rázatnak? Miközben a zenét hallgatjuk, a magyarázatára
gondoljunk? Képzeljük el a táncot, vagy bármi mást, a
zenehallgatás közben? S amennyiben így teszünk - miért

* A kéziratban több változat is szerepel.

101
neveznénk ezt értő zenehallgatásnak?? Ha a dolog azon
múlik, hogy a táncot lássuk, akkor a zene helyett jobb
lenne azt előadni. Mindez azonban félreértés.
Adok valakinek bizonyos magyarázatot, azt mondom
„Olyan, mintha...”; A legfontosabb, hogy a magyarázatot
nem kellett elfogadnia; szó sincs arról, hogy úgyszólván
meggyőző okát adtam volna, hogy ezt a részt ehhez meg
ehhez kellett volna hasonlítani. Nem pl. a zeneszerző
kijelentése [alapján]* magyarázom meg neki, hogy en­
nek a résznek ezt meg ezt kell ábrázolnia.
Ha mármost megkérdezem „Mit élek át valójában, ha
ezt a témát hallgatom és értéssel hallgatom?” - akkor
feleletként semmi más nem jut az eszembe, csakis la­
posságok. Olyanok, hogy képzetek, mozgásérzetek,
emlékek s.í.t.
Mondom persze, hogy „Követem” - de mit jelent ez?
Jelenthetne olyasmit, hogy: a zenét mozdulatokkal kísé­
rem. S ha erre megjegyezzük, hogy ez többnyire igen­
csak kezdetleges mértékben történik, olyanféle választ
kapunk, hogy a kezdetleges mozdulatokat kiegészíti a
képzelet. De tételezzük csak föl, hogy valaki teljes mér­
tékben követi a mozdulataival a zenét - mennyiben a
zene megértése ez? És vajon azt akarom mondani, hogy
a megértést a mozdulatai teszik-e; vagy a mozgásérzetei?
(Mit tudok ezekről?) - Igaz azonban, hogy a mozdulatait
bizonyos körülmények közt a megértése jelének fogom
tekinteni.
Mondjam-e azonban (amennyiben a képzeteket, a
mozgásérzetet stb. magyarázatként elvetem), hogy pon­
tosan a megértés a specifikus, tovább nem analizálható
élmény? Nos, ez megengedhető lenne, amennyiben nem
jelent specifikus élménytartalmat is. Mert ennél a szónál
valójában az olyan különbségekre gondolunk, amilye­
nek a látás, a hallás meg a szaglás közt állnak fenn.
Hogyan magyarázzuk hát meg valakinek, mit jelent
„megérteni a zenét”? Úgy-e, hogy megnevezzük a kép­
zeteket, a mozgásérzeteket stb., amelyek az értő haliga-

* Nem tisztán kivehető szó a szövegben.

102
tóban keletkeznek? Még inkább úgy, hogy megmutatjuk
neki az értő hallgató kifejező mozdulatait. - Sőt, felme­
rül a kérdés, hogy mi a szerepe itt a magyarázatnak? És
mit jelent: megérteni, mit jelent a zenét megérteni? Né­
melyek azt mondanák- megérteni, ez: magát a zenét
megérteni. És eszerint az volna a kérdés: „Meg lehet-e
valakit tanítani arra, hogy megértse a zenét?”, mert
csakis az ilyen oktatást nevezhetnénk a zene magyaráza­
tának.
A zenei érzéknek van egy bizonyos kifejezése, akár a
zenehallgatás és a játék idején, akár máskor. E kifejezés­
hez némelykor mozdulatok tartoznak, máskor azonban
csak az, ahogyan a zeneértő a darabot játssza vagy dú­
dolja, aztán a hébe-hóba tett összehasonlításai, a képze­
tek, melyek mintegy illusztrálják a zenét. Aki érti a ze­
nét, az másképpen (pl. más arckifejezéssel) hallgatja,
másképpen beszél, mint az, aki nem érti. A téma iránti
megértése azonban nem csupán azokban a jelenségek­
ben mutatkozik, amelyekkel e téma hallgatását vagy já­
tékát kíséri, hanem az általánosan vett zeneéitésében.
A zenei érzék az ember életmegnyilvánulása. Hogyan
lehetne leírni valakinek? Nos, mindenekelőtt is bizonyá­
ra a zenét kellene leírni. Utána leírhatnánk a zenével
kapcsolatos emberi magatartást. De csak ennyi kell hoz­
zá, vagy hozzátartozik-e az is, hogy az illetőt magát is
megtanítsuk érteni a zenét? Nos, megértetni vele a zenét,
ez más értelemben fogja őt rátanítani, hogy mi is a ze­
neértés, mint valamilyen magyarázat, ami ezt nem teszi.
Sőt, megtanítani őt a költészet, a festészet megértésére,
ez szintén a zeneértés magyarázatához tartozhat.

Gyermekeink már az iskolában megtanulják, hogy a

víz hidrogén- meg oxigéngázból áll, vagy hogy a cukor
szénből, hidrogénből meg oxigénből. Aki ezt nem érti,
buta. A legfontosabb kérdéseket elfedik.

103
 Egy csillagalak szépségén - mondjuk egy hatszögű
csillagén - csorbát üt, ha egy adott tengely szimmetrikus
viszonylatában nézzük.

Bach mondta, hogy egész teljesítménye csupán a

szorgalom eredménye. De az ilyen szorgalom alázatot és
a szenvedésre való rendkívüli képességet, tehát erőt
föltételez. És aki azután még tökéletesen ki is tudja fe­
jezni magát, az a nagy ember nyelvén szól hozzánk.

Azt hiszem, hogy ma az emberek nevelése azt céloz­

za, hogy csökkentsék a szenvedésre való képességüket.
Az iskola ma akkor számít jó iskolának, „if the children
have a good time”. Pedig azelőtt nem ez volt a mérték.
És a szülők azt szeretnék, hogy a gyermekeikből olyan
ember váljék majd, amilyenek ők (only more so), és
mégis olyan neveltetésben részesítik, ami teljesen más,
mint az övék volt. - A szenvedés iránti képességre mit
sem adnak, mert a szenvedést ki kell küszöbölni, a
szenvedés tulajdonképpen elavult.

„A tárgyak rosszindulata.” - Fölösleges antropomor-

fizmus. Beszélhetnénk a világ rosszindulatáról; könnyen
elgondolhatnánk, hogy az ördög teremtette a világot
vagy legalább egy darabját. És akkor nem szükséges
minden egyes esetben a démon beavatkozását látnunk;
akkor minden „a természeti törvényeknek megfelelően”
történhet; akkor az egész terv kezdettől fogva a rosszra
épül. Ám az ember ebben a világban él, ahol is a dolgok
törnek, csúsznak, mindenféle lehető és lehetetlen bajt
okoznak. És, természetesen, az ember maga is dolog e
dolgok közt. - A tárgyak „rosszindulata” ostoba antro-
pomorfizmus, mert az igazság sokkalta komolyabb e
fikciónál.

104
 Lehet praktikus valamilyen stiláris segédeszköz, szá­
momra mégis tilalmas. Pl. a schopenhaueri „mint
amely". Néha kényelmesebbé, világosabbá tehetné a
kifejezést, mégsem szabad alkalmaznia: annak, aki ezt
ómódinak érzi; és ezen az érzésén nem szabad túltennie
magát.

A vallásos hit meg a babona merőben különböző

dolgok. Az egyik félelemből fakad, és egyfajta hamis tu­
domány. A másik bizalom.

Szinte különös lenne, ha nem akadnának állatok,

amelyek a növények lelki életével rendelkeznek. Azaz,
egyáltalában nem rendelkeznek lelki élettel.

A természetrajz alaptörvényének tekinthetnénk, azt

hiszem, hogy bármi, aminek a természetben „funkciója
van”, ami „valamilyen célt tölt be”, az ott is előfordul,
ahol nem tölt be célt, sőt a célszerűtlenséget, a műkö­
dési zavart „szolgálja”.
Ha az álmok olykor őrködnek az alvás fölött, számol­
hatsz vele, hogy máskor viszont zavarják; ha az álom-
hallucináció olykor valamilyen plauzibilis célt tölt be (a
képzelt vágykielégítést), számolj azzal, hogy máskor az
ellenkezőjét is megteszi. „Dinamikus álomelmélet”* nem
létezik.

Miben rejlik az anomáliák pontos leírásának a fontos­

sága? Ha képtelenek vagyunk rá, ez azt mutatja, hogy
nem ismerjük ki magunkat a fogalmakon.

* Freud,

105
 Túl puha, túl gyönge, és ezért túl lusta vagyok valami­
lyen jelentős teljesítményhez. A nagyok szorgalma, a
többi közt, az erejük jele, eltekintve a belső gazdagsá­
guktól.

Ha Isten valóban kiválasztja, akiket meg akar men­

teni, akkor semmi ok sincs arra, hogy miért ne a nemze­
tek, a fajok vagy a temperamentumuk szerint választaná
ki őket. Vagy hogy a kiválasztás miért ne a természeti
törvényekben fejeződne ki. (Elvégre módjában állt úgy
választani, hogy az valamilyen törvényt kövessen.)
Részleteket olvastam St. John of the Cross* írásaiból,
azt mondja, emberek mentek tönkre, mert nem adatott
meg nekik a szerencse, hogy a kellő pillanatban bölcs
szellemi vezetőre bukkanjanak.
És hogyan lehetne akkor azt mondani, hogy Isten
nem próbálja meg erején felül az embert?
Itt ugyan hajlok rá, hogy azt mondjam, a téves fogal­
mak sok bajt csináltak már, de az igazság az, hogy
egyáltalában nem tudom, mi szerez üdvöt és mi csinál
bajt.

Nem szabad elfelejtenünk: még a legfinomabb, legfi-

Iozofikusabb kételyeink is az ösztöneinkben gyökerez­
nek. Pl. a „Sosem tudhatjuk...” Ez készség a további ér­
vek előtt. Akiket erre nem lehet megtanítani, azokat
szellemileg csökkent értékűeknek látjuk. Akik még nem
képesek arra, hogy valamiről fogalmat alkossanak.

Ha az alvás idején látott álmok funkciója azonos az

éber álmokéval, akkor részben arra szolgálnak, hogy az
embert minden lehetőségre (a legrosszabbra is) fölké­
szítsék.

* Keresztes Szent János.

 Ha valaki teljes bizonyossággal hinni tud Istenben,
miért nem tud hinni a mások lelkében?

E zenei frázis nekem egy mozdulat. Belopakodik az

életembe. A sajátommá teszem.
Az élet végtelen variációi lényeges elemet visznek az
életünkbe. Hasonlóan az élet gyakorlásába is. Kifejezés,
ez a mi számunkra a kiszámíthatatlanságból áll. Ha
pontosan tudnám, hogy a másik hogyan fogja elhúzni az
arcát, milyen mozdulatot tesz majd, akkor nem lenne
arckifejezés s nem lenne mozdulat. - De igaz ez? - Hi­
szen egy zenedarabot, amit kívülről (tökéletesen) isme­
rek, bármikor képes vagyok újra meghallgatni; azt se
bánom, ha egy zenélőóra játssza. A mozdulatai nekem
mindig mozdulatok maradnak, bár mindig tudom, hogy
mi következik. Sőt, mindig meg is tudok lepődni rajta.
(Egy bizonyos éltelemben.)

Az igazi vallásos gondolkodó olyan, akár a kötéltán­

cos. Látszatra mintha csak a levegőn járna. Gyarlóbb tá­
masztékot, mint ami a talajául szolgál, elképzelni sem
lehetne. És mégis, valóságos járás esik rajta.

A szilárd hit. (Pl. egy ígéretben.) Kevésbé biztos ez,

mint meggyőződve lenni valamilyen matematikai igaz­
ságról? - De váljanak ezáltal hasonlóbbakká a nyelvjáté­
kok!

Szemléletünk számára fontos, hogy léteznek embe­

rek, akikről a másik érzi: sosem fogja megtudni, mi
megy végbe bennük. Akiket sosem fog megérteni.
(Angol nőket az európaiak.)

107
 Azt hiszem, fontos és figyelemre méltó tény, hogy
egy zenei téma, ha (nagyon) változó tempóban játsszák,
megváltoztatja a karakterét. Átmenet a mennyiségből a
minőségbe.

Az élet problémái a felszínen megoldhatatlanok, s

csupán a mélyben megoldhatók. A fölszín dimenzióiban
megoldhatatlanok.

Egy társalgásban: Valaki dobja a labdát; a másik nem

tudja: visszadobja-e, vagy egy harmadiknak dobja, vagy
hagyja a földön heverni, vagy vegye fel és vágja zsebre,
stb.

A rossz korban élő nagy építésznek (Van dér Nüll)

egészen más a feladata, mint a jó korban élő nagy épí­
tésznek. Megint nem szabad hagynunk, hogy félrevezes­
sen az általános szóhasználat. Ne az összehasonlítható­
ságot, hanem az összehasonlíthatatlanságot tekintsd ter­
mészetesnek.

Semmi sem fontosabb, mint hogy fiktív fogalmakat

képezzünk, mert csak ezek tanítanak meg bennünket ar­
ra, hogy a saját fogalmainkat megértsük.

„Gondolkodni nehéz”. (Ward.) Mit jelent ez valójá­

ban? Miért nehéz? - Majdnem olyan ez, mintha azt mon­
danánk „Nézni nehéz”. Meit merően nézni nehéz. Es
megeshet, hogy merően nézünk, mégsem látunk sem­
mit, vagy újra meg újra látni vélünk valamit, és mégsem
tudunk semmit tisztán kivenni. Az ember akkor is bele­
fáradhat a nézésbe, ha nem lát semmit.

108
 Ha nem tudsz kibogozni egy csomót, a legokosabb,
amit tehetsz, hogy belátod; és a legtisztességesebb, ha
bevallód. (Antiszemitizmus.)
Hogy mit tegyünk a nyavalya meggyógyítása érdeké­
ben, az nem világos. Hogy mit nem szabad tennünk, az
esetenként világos.

Különös, hogy Busch rajzait sokszor „metafizikainak”

mondhatjuk. Létezik hát metafizikai rajzolási stílus? - „Az
örökkévalóság hátterével nézve”*, mondhatnánk. Mégis,
e vonalak csakis egy teljes nyelvben jelentik ezt. És en­
nek a nyelvnek nincs nyelvtana, nem adhatók meg a
szabályai.

Nagy Károly hasztalan próbált öreg korában megta­

nulni írni: ugyanígy hasztalan mindenki törekvése, hogy
valamilyen új gondolat-mozdulatot sajátítson el. Sosem
lesz benne igazán járatos.

Nyelv, amelyet taktusra beszélnek, úgyhogy metro­

nómra is beszélhetnék. Nem magától értetődő, hogy a
zene, mint a mi zenénk, legalábbis hozzávetőleg, a met­
ronómmal ütemezhető. (A VIII. szimfónia** témája pon­
tosan a metronóm szerint játszandó.)

Elég olyan emberek közé kerülnünk, akik valameny-

nyien azonos arcvonásokat viselnek, hogy máris ne talál­
junk köztük önmagunkra.

Ha egy hamis gondolat csak egyetlenegyszer is me­

rész és világos kifejezést kap, máris sokat nyertünk vele.

* Vö.: Naplók, 1916. X. 7.

** Beethoven VIII. szimfóniája.

109
 Csak ha még a filozófusoknál is eszelősebben gon­
dolkodunk, akkor oldhatjuk meg csupán a problémái­
kat.

Képzelj csak egy embert, aki figyel egy ingát, és köz­

ben ezt gondolja: Isten így mozgatja. Hát nincs meg Is­
tennek a szabadsága, hogy egyszer valamilyen számítás­
sal összhangban cselekedjen?

Egy nálam sokkal tehetségesebb író még mindig csak

kis tehetség lenne.

Testi szükségletünk, hogy munka közben azt mond­

hassuk „No, egy kicsit most hagyjuk abba”, és hogy filo­
zofálás közben állandóan ennek a szükségletnek az el­
lenében kell gondolkodnunk, ez teszi annyira megeről­
tetővé ezt a munkát.

El kell fogadnod a saját stílushibáidat. Ugyanúgy

szinte, mint a saját arcod szépséghibáit.

Az okosság kopár csúcsairól szállj mindig alá a buta­

ság zöldellő völgyeibe.

E tehetségek közül egyetlenegyet birtokolok, azt,

amelynek a szükségből folyton erényt kell kovácsolnia.

A hagyomány nem olyasmi, amit meg lehetne tanulni,

nem fonál, amit az ember fölvehet, ha úgy tartja kedve;
éppoly kevéssé, mint ahogy nem válogathatjuk meg a
saját őseinket.

110
 Akinek nincs tradíciója, és mégis szeretné, hogy le­
gyen, a boldogtalan szerelmeshez hasonlít.

A boldog szerelmesnek és a boldogtalan szerelmes­

nek is megvan a maga saját pátosza.
De jól szeretni boldogtalanul nehezebb, mint jól sze­
retni boldogan.

Moore a paradoxonával filozófiai darázsfészekbe

nyúlt; s csak azért nem rontottak elő a darazsak, mint
kellett volna, mert túlságosan lusták hozzá.

Ha valakinek a szellemi vállalkozását senki sem tudja

folytatni, akkor nincs is szükség a folytatásra. E gondola­
tok akkor az új vetés számára trágyázzák a talajt.

Egyszersmind rossz filozófus is vagy, ha nehezen ért­

hető, amit írsz? Ha jobb filozófus lennél, a nehezet is
könnyen megértethetnéd. - Ám ki mondja, hogy ez le­
hetséges?! [Tolsztoj.]

Az ember legnagyobb boldogsága a szeretet. Ha ezt

mondod a skizofrénről: nem szeret, nem tud szeretni,
nem akar szeretni - hol itt a különbség?!

„Nem akar...”, ez ennyit jelent: a hatalmában áll. És ki

akarja ezt mondani?!
Mikor mondjuk hát: „a hatalmamban áll”? - Akkor
mondjuk, ha különbséget akarunk tenni. Ezt a súlyt fel
tudom emelni, de nem akarom fölemelni; azt nem tu­
dom fölemelni.

111
 „Isten megparancsolta, tehát lehetségesnek kell len­
nie.” Ez semmit sem jelent. Itt nincsen „teháf. Itt legföl­
jebb ugyanazt jelentheti mind a két kifejezés.
„Megparancsolta”, itt körülbelül ennyit jelent: Aki
nem teszi, azt megbünteti. És ebből mi sem következik a
képességre vonatkozóan, arra, hogy meg tudja-e tenni,
vagy nem tudja. És ez az értelme a „kegyelmi kiválasz­
tásnak”.
Ez azonban nem jelenti, hogy helyes volna ezt mon­
danunk: „Megbüntet, habár másként az ember nem te­
het'. - De mondhatnánk tán: Itt megbüntettetik, amit az
embernek nem szabadna büntetnie. És egyáltalában, itt
megváltozik a „büntetés” fogalma. Mert a régi illusztrá­
ciókat itt már nem lehet alkalmazni többé, vagy egészen
másként kell alkalmazni őket. Nézd csak meg az olyan
allegóriát, amilyen a „The Pilgrim's Progress”, és nézd
csak meg, hogy - emberi értelemben - itt semmi sem
egyezik. - De nem egyezik-e mégis? Azaz: nem lehet-e
alkalmazni? De hiszen alkalmazták. (A pályaudvarokon
két mutatóval ellátott számlapok láthatók; azt mutatják,
mikor indul a következő vonat. Olyanok, akár az óra, és
mégsem azok; de megvan az alkalmazhatóságuk.)
(Akadna itt jobb hasonlat is.)
Akit ez az allegória bosszant, annak ezt mondhat­
nánk: Alkalmazd másként, vagy ne törődj vele! (De né­
melyeket sokkal jobban megzavar, mint amennyire segí­
tene nekik.)

Amit az olvasó maga is megtehet, azt hagyd az olva­

sóra.

írásaim szinte mindig önmagammal folytatott párbe­

szédek. Dolgok, amelyeket négyszemközt elmondok
önmagamnak.

Becsvágy a halála a gondolkodásnak.

112
 A humor nem hangulat, hanem világnézet. S ezért, ha
igaz, amit mondunk, hogy náci-Németországban kiirtot­
ták a humort, ez nem olyasmit jelent, hogy, mondjuk, az
emberek nem voltak jó hangulatban, hanem valami
sokkal mélyebbet és fontosabbat.

Két ember, akik mondjuk valamilyen viccen, együtt

nevetnek. Egyikük meglepő szót használt, és most
mindkettőjükön valami mekegésféle vesz erőt. Annak
szemében, aki más környezetből érkezik hozzánk, ez
nagyon különös dolognak tetszhet. Miközben mi telje­
sen ésszerűnek érezzük.
(A minap figyeltem meg ezt a jelenetet az autóbu­
szon, és bele tudtam élni magam annak helyzetébe, aki
nincs az ilyesmihez hozzászokva. Teljesen irracionális­
nak éreztem, mint valami számunkra idegen állat reak­
cióit.)

1949

Az „ünnep” fogalma. A mi számunkra vigassággal fo­

nódik egybe; más korokban talán félelemmel és borza­
lommal. Amit mi „viccnek” és amit „humornak”' neve­
zünk, az más időkben biztosan nem létezett. És ez a
kettő állandóan változik.

„Le style c'est l'homme”, „Le style c'est l'homme

mérne.” Az első kifejezésben van valami olcsón epig-
rammatikus kurtaság. A második, a helyes kifejezés egé­
szen más távlatot nyit meg. Ez azt mondja, hogy a stílus
az ember képe.

113
 Vannak észrevételek, amelyek vetnek, és vannak,
amelyek aratnak.

Összerakni a fogalmi viszonyok e táját a megszámlál­

hatatlan darabkákból, ahogyan azt a nyelv mutatja ne­
künk: számomra ez túl nehéz. Csak nagyon tökéletlenül
tudom elvégezni.

Ha én valamilyen eshetőségre fölkészülök, szinte

biztosra veheted, hogy ez az eshetőség nem következik
el. Általában véve.

Nehéz tudni valamit, és úgy cselekedni, mintha nem

tudnánk.

Valóban léteznek esetek, amikor a mondandónk ér­

telme sokkal világosabban lebeg a szemünk előtt, mint­
sem képesek lennénk szavakba önteni. (Velem gyakran
megesik ez.) Ilyenkor mintha tisztán látnánk egy álom­
képet, de nem tudnánk azt úgy leírni, hogy a másik is
lássa. Sőt, a kép gyakran a leírójuk (az én) számomra is
ott marad a szavak mögött, úgyhogy e szavakat magam
is a kép leírásának érzem.

Középszerű író óvakodjon tőle, hogy valamilyen

nyers, nem egészen helyes kifejezést sietve kijavítson.
Ezzel megöli az eredeti ötletet, ami mégiscsak eleven
hajtás volt. És most kiszárad, és nem ér semmit. Kidob­
ható a szemétbe. Holott annak a silány növénykének
mégiscsak megvolt a maga haszna.

Az olyan írók elévülése, akik végül is voltak valakik,

azzal függ össze, hogy írásaik, melyeket kiegészített a

114
koruk teljes környezete, erősen érintették az embereket,
ám e kiegészítés nélkül ezek az írások elhalnak, mintegy
a megvilágítás híján, ami színt adott nekik.
És, azt hiszem, ezzel függ össze a matematikai bizo­
nyítások szépsége is, amit Pascal még látott bennük. A
világnak abban a szemléletében e bizonyításokban
szépség volt - más értelemben, mint amit a felszínes
ember szépségnek nevez. Mint ahogy egy kristály sem
minden „környezetben” szép - bár talán mindenütt von­
zó. -
Ahogyan bizonyos fogalmak harapófogójából egész
korszakok képtelenek kiszabadulni - ilyenek pl. a
„szép” és a „szépség” fogalmai.

Az én gondolataim a művészetről és az értékről

messze kiábrándultabbak, mint a 100 évvel ezelőtti em­
beréi lehettek volna. És ez mégsem jelenti, hogy ennél­
fogva ezek a gondolatok a helyesebbek is. Annyit jelent
csupán, hogy az én értelmemben az előtérbe került
mindaz a hanyatlás, ami a 100 év előtti ember értelmé­
nek nem az előterében állt.

A gond olyan, akár a betegség; el kell fogadni: a leg­

rosszabb, amit tehetünk, hogy fellázadunk ellene.
A gond is rohamokban tör ránk, amit belső vagy kül­
ső okok váltanak ki. És ilyenkor ezt kell mondanunk:
„Megint itt egy roham”.

Tudományos kérdések érdekelhetnek, lebilincselni

azonban nem tudnak. Arra csakis fogalmi és esztétikai
kérdések képesek. A tudományos problémák megoldása
az én számomra, alapjában véve, közömbös; amazoké
viszont korántsem.

115
 Még ha nem is egy körben járnak a gondolataink, ak­
kor is a kérdések bozótsűrűjén keresztülvágva néha
homlokegyenest kijutunk a szabadba, máskor meg ku­
sza, zegzugos utakat járunk, amelyek nem vezetnek ki a
sűrűből.

A sabbath nem csupán egyszerűen a pihenés, a ki-

kapcsolódás ideje. Kívülről is szemügyre kell vennünk a
munkánkat, nem csak belülről.

A filozófusoknak így kellene köszönteniük egymást:

„Ne sajnáld az idődet!”

Az ember elől gyakran átlátszatlan fátyol fedi el az

örök, a fontos dolgokat. Tudja: a fátyol mögött rejtőz­
ködik valami, de nem látja, mi. A fátyol a nappal fényét
tükrözi vissza.

Miért ne legyen az ember halálosan boldogtalan?

Egyike ez a lehetőségeinek. Mint a „Corinthian Bagatel”-
ben a golyó útja az egyik lehetséges út. És talán nem is a
legkirívóbb.

A butaság völgyeiben még mindig több fű terem a fi­

lozófus számára, mint az okosság kopár magaslatain.

Az óra időbelisége, meg időbeliség a zenében. Szerfe­

lett különböző fogalmak.
Szigorúan taktusra játszani, ez nem pontosan annyit
jelent, hogy a metronóm szerint játszani. Ám lehetséges
lenne, hogy bizonyos/ájto zenét a metronómra játszhat­
nának. (Vajon a VIII. szimfónia <második tételének>* a
kezdőtémája ilyenfajta zene?)

Meg lehetne-e másként is magyarázni a pokolbünte­

tés fogalmát, mint egyedül a büntetés fogalmával? Vagy
Isten jóságának a fogalmát mással is, mint a jóság fogal­
mával?
Ha szavaiddal a helyes hatást akarod megcélozni,
biztosan nem.
Gondold el, hogy ezt tanítanák valakinek: van egy
lény, aki téged, ha ezt meg ezt teszed és így meg így
élsz, a halálod után olyan helyre juttat, ahol az örök kín-
szenvedés vár; a legtöbb ember oda kerül, egészen ke­
vesen pedig olyan helyre, ahol örök boldogság várja
őket. - Ez a lény már eleve kiválasztotta, hogy kik jussa­
nak majd a jó helyre, és, mivel a kínszenvedés helyére
csak azok kerülnek, akik egy bizonyosfajta életmódot
folytattak, a többieket már eleve erre az életmódra jelöl­
te ki.
Miféle hatása lenne az ilyen tanításnak?
Itt szó sem esik tehát büntetésről, inkább egyféle ter­
mészeti törvényszerűségről. És akinek mindezt ebben a
megvilágításban ecseteljük, az csak vagy kétségbeesés­
sel vagy hitetlenséggel fogadhatja ezt a tant.
Ez a tan nem válhat etikai nevelés alapjává. És ha va­
lakit etikai nevelésben akarunk részesíteni, ám ebben a
tanításban is, akkor az etikai nevelés után kell előhoza­
kodnunk vele, s valamiféle felfoghatatlan titokként is­
mertetnünk.

Jóságában kiválasztotta őket, téged pedig megbüntet

majd” semmi értelme ennek. A mondat két része más­
más szemléletmódhoz tartozik. A második fele etikai, az
első nem. És az első résszel együtt a második abszurd.

* A kiadó betoldása.

117
 Hogy „pihenés” és „sietés”* rímel, az véletlen. De sze­
rencsés véletlen, s e szerencsés véletlent te felfedezhe­
ted.

Beethoven zenéjében bukkan fel először, amit az

irónia kifejezésének mondhatnánk. Pl. a Kilencedik első
tételében. Méghozzá félelmetes irónia ez, valami olyan,
akár a sorsé. - Wagnernél újra megjelenik az irónia, de
polgári változatban.
Bizonyára elmondható, hogy Wagner is, Brahms is,
bár mindketten másképp, de Beethovent utánozták; ám
ami Beethovennél kozmikus, az nálunk eföldi.
Ugyanazok a kifejezések fordulnak elő Beethovennél
is, de más törvényeket követnek.
A sors Mozart vagy Haydn zenéjében sem játszik
semmiféle szerepet. Ez a zene a sorssal nem foglalkozik.
Tovey, ez a szamár, valahol azt mondja, vagy valami
effélét, hogy azért nem, mert bizonyosfajta irodalom
iránt Mozartnak nem volt érzéke. Mintha csak elfogadott
tény lenne, hogy a nagy zeneszerzők zenéjét kizárólag a
könyvek határozzák meg. Persze hogy zene meg köny­
vek közt fennáll az összefüggés. De ha Mozart nem lelt
nagy tragédiára az olvasmányaiban, ezért nem lelt rá az
életben sem? És a zeneszerzők mindent kizárólag a köl­
tők szemüvegén keresztül látnak?

Háromszoros ellenpont kizárólag egészen sajátságos

zenei környezetben létezik csupán.

A lélekkel teli kifejezés a zenében. Nem írható le úgy,

hogy megadjuk a hangerőt és a tempót. Mint ahogyan a
lélekteli arckifejezés sem írható le térbeli méretekkel.
Sőt, még csak példa segítségével sem lehet megmagya­

* „Rast” és „Hast”: az eredeti szöveg rímelő szavai. (A fordító jegyzete)

118
rázni, minthogy ugyanazt a darabot számtalan módon
lehet igaz kifejezéssel eljátszani.

Isten lényege szavatolja a létezését - ami tulajdon­

képpen azt jelenti, hogy létezésről itt szó sincs.
Nem mondhatnánk-e azt is, hogy a szín lényege sza­
vatolja a létezését? Ellentétben, mondjuk, a fehér elefánt­
tal. Mert ez ennyit jelent csak: Nem tudom megmagya­
rázni, hogy mi a „szín”, hogy mit jelent a „szín” szó, ha­
csak nincs kéznél színminta. Olyan magyarázat tehát
nincs, hogy „milyen lenne a szín, hogyha lenné'.
Mármost ennyit mondhatunk: leírható, hogy milyenek
lennének az olümposzi istenek, ha lennének, - de az
nem, hogy: „milyen lenne az Isten, ha lenne”. És ezzel
az „Isten” fogalmat közelebbről is meghatároztuk.
Hogyan tanítanak bennünket az „Isten” szóra (azaz a
használatára)? Nem tudnék erről kimerítő grammatikai
leírást adni. De, hogy úgy mondjam, adalékokkal hozzá­
járulhatok e leíráshoz; tudok róla egyet s mást mondani,
és idővel tán összeállíthatok egyfajta példatárat.
Fontold meg itt, hogy tán szívesen adnánk efféle szó-
használati leírásokat egy szótárban, a valóságban azon­
ban csak néhány példát és magyarázatot adunk. Hanem
többre nincs is szükség. Mihez is kezdhetnénk egy vég­
telenül hosszú leírással? - Nos, mit sem kezdhetnénk
vele, ha az általunk jól ismert nyelvekben előforduló
szavak használatáról lenne szó. De mit tennék, ha egy
asszír szó ilyen használati leírására bukkannánk? És mi­
lyen nyelvben? Nos, egy általunk ismert másik nyelvben.
- A leírásban akkor gyakran előfordulnának az ilyen
szavak: „néha” vagy „gyakran” vagy „általában” vagy
„majdnem mindig” vagy „majdnem soha”.
Nehéz jó képet alkotni egy ilyen leírásról.
És, alapjában véve, én mégiscsak festő vagyok, és
gyakran rossz festő.

119
 Milyen is az, ha az embereknek nem egyforma a hu­
morérzékük? Rosszul reagálnak egymásra. Olyan ez,
mintha bizonyos emberek közt az a szokás uralkodna,
hogy az egyik labdát dob a másiknak, akinek azt el kell
kapnia és visszadobnia; bizonyos emberek azonban,
ahelyett hogy visszadobnák, zsebre vágják.
Vagy milyen az, ha az egyik ember egyáltalán nem
érti a másik ízlését?

Egy bennünk rögzült szilárd képet persze hasonlítha­

tunk a babonához is, de azt is mondhatjuk, hogy az em­
bernek mindig valamilyen szilárd alapra kell helyez­
kednie, legyen az egy kép vagy bármi más, és hogy ha
egy kép szolgál valamennyi gondolat alapjául, akkor azt
tiszteletben kell tartani, s nem holmi babonaként kezelni.

Ha a kereszténység az igazság, akkor minden róla

szóló filozófia téves.

A kultúra regula. Vagy legalábbis regulát föltételez.

Az álomelbeszélés, emlékek keveréke. Gyakran ér­

telmes vagy rejtélyes egésszé alakul. Mintegy valamilyen
töredékké, ami erős hatást gyakorol ránk (mármint oly­
kor), úgyhogy magyarázat, összefüggés után kutatunk.
De miért most és miért ezek az emlékek kelnek élet­
re? Ki tudná megmondani? - Összefügghet jelenlegi
életünkkel, tehát vágyainkkal, félelmeinkkel, stb. is. -
„De azt akarod mondani, hogy e jelenségnek meghatá­
rozott okozati összefüggései kell legyenek?” - Azt aka­
rom mondani, hogy nem föltétlenül értelmes dolog, ha
egy lelet, egy fölfedezés okait firtatjuk.

120

i
 Shakespeare és az álom. Az álom teljesen pontatlan,
abszurd tákolmány, és mégis teljesen rendjén való: eb­
ben a különös összeállításában fejti ki a hatását. Miért?
Nem tudom. És ha Shakespeare nagy, mint ahogyan an­
nak tartják, akkor el kell hogy mondhassuk róla: Minden
téves, semmi sincs úgy - és mégis teljesen rendjén való
minden, a saját törvényei szerint.
így is megfogalmazhatnánk: Ha Shakespeare nagy,
akkor nagysága csakis a drámái halmazában nyilvánul­
hat meg, amelyek megteremtik a saját nyelvüket és vi­
lágukat. Shakespeare tehát teljesen irreális. (Akárcsak az
álom.)

1950

Semmi hallatlan dolog nincs abban, hogy a jellem a

külvilág befolyása alatt áll (Weininger). Mert ez mindösz-
sze annyit jelent, hogy, mint a tapasztalat is mutatja, a
változó körülményekkel az emberek is változnak. Ha
megkérdik: De hogyan kényszeríthetik a,körülményei az
embert, az emberben lévő etikait - akkor a válasz erre
az, hogy az ember mondhatja ugyan, hogy „Senki sem
kénytelen kényszerülni”, ám ilyen meg ilyen körülmé­
nyek között az ember így meg így fog viselkedni.
„Nem KÉNYSZERÜLSZ rá, én tudok számodra (más)
kiutat, te azonban nem fogod igénybe venni azt.”

Nem hiszem, hogy Shakespeare bármelyik más köl­

tővel egybevethető. Talán inkább volt nyelvalkotó,
semmint költő?
Shakespeare-t csak bámulni tudom; kezdeni vele
semmit sem.

Mélységes bizalmatlansággal viseltetem Shakespeare

több csodálója iránt. Azt hiszem, az a baj, hogy Shakes­

121
peare, legalábbis a nyugati kultúrában, egyedül áll, s
ezért aztán, hogy valahogyan besorolhassák őt, hamisan
kénytelenek besorolni.

Szó sincs arról, hogy Shakespeare bizonyos embertí­

pusok remek portréit adná, és ennyiben élethű lenne.
Shakespeare nem élethű. De annyira ügyes kezű, és
olyan egyéni ecsetvonásokkal dolgozik, hogy minden fi­
gurája jelentősnek. megtekintésre méltónak látszik.

„Beethoven nagy szíve” - senki sem mondhatná

„Shakespeare nagy szíve”. „Az ügyes kéz, amely új, ter­
mészetes nyelvi formákat alkotott”, az én szememben ez
helyesebbnek tűnne.

A költő valójában aligha mondhatja el magáról „Úgy

dalolok, mint a madár dalol” - de Shakespeare talán el­
mondhatta volna.

Ugyanaz a téma más karaktert visel a moll, mint a dúr

hangnemben, de valamilyen általában vett moll-karak-
terről beszélni egészen téves. (Schubertnál a dúr gyak­
ran szomorúbban cseng, mint a moll.) És ugyanígy, azt
hiszem, értelmetlen és haszon nélkül való a festészetben
az egyes színek jellegéről beszélni. Ilyenkor valójában
csupán a színek speciális alkalmazására szoktak gon­
dolni. Abból, hogy asztalterítőként a zöld ilyen, a piros
meg olyan hatást kelt, e színeknek egy festményen kifej­
tett hatására nézve semmiféle következtetés nem vonha­
tó le.

Nem hiszem, hogy Shakespeare képes lett volna a

„költősorson” elmélkedni.

Prófétának vagy az emberiség tanítójának sem tudta

tekinteni magát.

122
 Az emberek szinte olyanformán bámulják őt, akár
valamilyen természeti tüneményt. Nem érzik közben,
hogy egy nagy emberrel kerülnek érintkezésbe. Hanem,
hogy egy jelenséggel.

Azt hiszem, ahhoz, hogy egy költőt élvezzünk, sze­

retnünk kell a kultúrát is, amelybe beletartozott. Ha ez a
kultúra közömbös vagy ellenszenves, a csodálat kihűl.

Amikor az istenhívő körülnéz és felteszi a kérdést

„Honnan való mindaz, amit látok?”, „Honnan jön mind­
ez?”, akkor nem kíván (kauzális) magyarázatot; és kér­
désének éppen az a veleje, hogy pontosan ezt a kíván­
ságát fejezi ki vele. Tehát egy minden magyarázattal
szemben elfoglalt álláspontot. - De hogyan mutatkozik
ez az életében?
Ez a magatartás bizonyos dolgot komolyan vesz, bi­
zonyos ponton azonban mégsem veszi már komolyan,
és kinyilvánítja, hogy létezik valami más, ami még ko­
molyabb.
így mondhatja valaki, súlyosan komoly dolog, hogy
ez meg ez meghalt, mielőtt egy bizonyos művet befejez­
hetett volna; és más értelemben ez egyáltalán nem
számít. A szavakat itt „mélyebb értelemben” használják.
Valójában azt szeretném mondani, hogy itt sem a
szavak, számítanak, amelyeket az ember kiejt, vagy amit
a kiejtésükkor hozzágondol, hanem a különbség, amit
az élet különféle helyzeteiben e szavak mutatnak. Hon­
nan tudjam, hogy két ember, aki egyaránt istenhívőnek
mondja magát, ugyanazt gondolja-e? És pontosan
ugyanez mondható el a 3 személyt illetően is. A teoló­
gia, amely bizonyos szavak és frázisok használatát eről­
teti, másokat pedig száműz, semmit sem tesz világosab­
bá (Kari Barth). Mondhatni, hogy vagdalkozik a szavak­
kal, mivel mondani akar valamit, ám nem tudja, hogyan
fejezze ki azt. A gyakorlat adja meg a szavak értelmét.

123
 Az istenbizonyíték valójában olyan valami kell le­
gyen, aminek a révén meggyőződhetünk Isten létezésé­
ről. Ám én azt hiszem, hogy a „hívők”, akik efféle bizo­
nyítékokkal szolgáltak, az értelmükkel akarták a
„hitüket” analizálni és megindokolni, jóllehet ilyen bizo­
nyítékok alapján ők maguk sosem jutottak volna el a
hithez. „Isten létezéséről meggyőzni” talán csak egyfajta
neveléssel lehetne, úgy, hogy az ember így meg így
alakítja az életét.
Az élet ránevelhet az istenhitre. És tapasztalatok is
akadnak, amelyek ezt megteszik; de nem víziók vagy
másféle érzéki tapasztalatok, melyek „e Lény létezését”
nekünk megmutatják, hanem pl. a szenvedés legkülön­
félébb válfajai. S ezek nem úgy mutatják meg nekünk
Istent, ahogyan az érzéki benyomás egy tárgyat megmu­
tat, s nem is sejtetik őt meg velünk. Tapasztalunk, gon­
dolkodunk - az élet ránk kényszerítheti ezt a fogalmat.
S akkor nagyon hasonlít majd a „tárgy” fogalmához.

Azért vagyok képtelen megérteni Shakespeare-t, mert

ebben az egész aszimmetriában a szimmetriát akarom
megtalálni.
Úgy érzem, mintha a darabjai hatalmas vázlatok len­
nének, nem festmények; s mintegy olyan személy keze
által odavetve, aki, mondhatni, mindent megengedhet
magának. És megértem én, hogy csodálják, hogy ezt
akár a legmagasabb művészetnek is mondhatják, de én
nem szeretem. - Ennélfogva meg tudom érteni, aki ezek
előtt a darabok előtt szótlanul áll; de aki olyanformán
csodálja őket, ahogyan, mondjuk, Beethovent csodáljuk,
arról én úgy érzem, hogy félreérti Shakespeare-t.

Az egyik kor félreérti a másikat; s egy kis kor minden

más kort a maga rút módján ért félre.

124
 Hogyan ítéli meg Isten az embert, ezt még csak el­
képzelni sem lehet. Ha csakugyan számba veszi a kísér­
tés erejét és a természet esendőségét, kit ítélhet el akkor?
Ha viszont nem veszi tekintetbe, akkor éppenséggel e
két erő eredője az a cél, amelyre az ember rendeltetett.
Arra teremtődött, hogy ezeknek az erőknek az együttha­
tásában vagy győzzön, vagy elbukjon. És ez egyáltalán
nem vallásos gondolat, inkább tudományos hipotézis.
Ha tehát a valláson belül akarsz maradni, küzdened
kell.

Nézd csak az embereket: az egyik a másikának mér­

ge. Az anya méreg a fia számára, és megfordítva, stb.,
stb. De az anya vak, és vak a fiú is. Tán rossz a lelkiis­
meretük, ám mit segít az rajtuk? A gyerek rossz, de senki
sem tanítja rá, hogy más legyen, és a szülők elrontják őt
az ostoba szeretetükkel; és hogyan is érthetnék meg ezt,
és hogyan érthetné meg a gyerek? Mondhatni, mindnyá­
jan mssz‘Ak, és mindnyájan ártatlanok.

Tapodtat sem haladt előre a filozófia? - Ha valaki

megvakarja, ami viszket neki, haladásnak kell azt látni?
Nincs egyébként igazi vakarás, vagy nincs igazi viszke­
tés? És nem folytatódhat-e még nagyon sokáig így, hogy
az inger egyre csak ugyanezt a reakciót váltja ki, míg
csak föl nem fedeznek valamit viszketés ellen?

1951

Isten így szólhatna hozzám: „A saját szádból veszem

az ítéletedet. Kirázott az undor a saját cselekedeteidtől,
amikor azokat másoktól láttad.”

125
 Az-e az ördögben való hit értelme, hogy amit inspi­
rációként kapunk, az nem mind a jó sugallata?

Nem ítélhetjük meg önmagunkat, ha nem igazodunk

el a kategóriákon. (Ahogyan Frege ír, az olykor nagy,
Freud kiválóan ír, és őt olvasni élvezet, ám amit ír, az
soha nem nagy.)*

* Vö.: Zettel. 712. §

126
 AZ ATLANTISZ KÖNYVPROGRAM
EDDIG MEGJELENT KÖTETEI

A KÚTNÁL

Alexandriai Pbilón: Mózes élete

Bev.: Bollók János 1994 (365 Ft)

Martin Buber: A próféták hite

1991 (elfogyott, új kiadás várható)

A szofista filozófia. Szöveggyűjtemény

Szerk., bev.: Steiger Kornél
1993 (elfogyott, új kiadás várható)

Órigenész: Kommentár az Énekek énekéhez

Bev.: Pesthy Mónika 1993 (elfogyott, új kiadás várható)

Görög egyházatyák
I. kötet. Órigenész, Nazianzoszi Szent Gergely,
Niisszai Szent Gergely, Aranyszájú Szent János írásai.
II. kötet. Nemesziosz, Küroszi Theodorétosz,
Apameai János, Pszeudo-Diontisziosz Areopagitész,
Hitvalló Maximosz írásai.
Szerk.: Vidrányi Katalin, bev.: Frenyó Zoltán.
1994 (A két kötet 995 Ft)

Rudolf Bultmann: Történelem és eszkatológia

1994 (395 Ft)

Peter Brown: A szentkultusz

1993 (elfogyott, új kiadás várható)

Gershom Scholem: A kabbala helye az európai

szellemtörténetben
Válogatott írások. I-II. 1994 (995 Ft)
 CIRCUS MAXIMUS

Edmund Bürke: Töprengések a francia forradalomról

Bev.: Kontler László 1991 (240 Ft)

Alexis de Tocqueville: A régi rend és a forradalom

Bev.: Hahner Péter 1994 (495 Ft)

Túlélők. Elitek és társadalmi változás az újkori

Európában
Történeti tanulmányok. Szerk.: Kontler László
1993 (307 Ft)

Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért

Ausztria-Magyarország szétrombolása 1990
(elfogyott, új kiadás várható)

KÍSÉRTÉSEK

Adomo-Horkheimer: A felvilágosodás dialektikája

1990 (elfogyott, új kiadás várható)

Polányi Mihály filozófiai írásai

I-II. kötet 1992 (elfogyott)

Martin Heidegger- Utak és tévutak

Gadamer, Pöggeler, Herrmann, Rodi, Held, Nyíri, Tatár,
Tengelyi, Vajda tanulmányai. Szerk.-. Fehér István
1991 (elfogyott)

Leó Strauss: Az üldöztetés és az írás művészete

1994 (395 Ft)

Jürgen Habermas: Válogatott tanulmányok

1994 (595 Ft)
 Ludassy Mária: Téveszméink eredete
1991 (elfogyott)

Tengelyi László: A bűn mint sorsesemény

1993 (elfogyott)

Altrichter Ferenc: Észérvek az európai filozófiai

hagyományban
1993 (elfogyott)

Tatár György: Pompeji és a Titanic

Metafizikai és vallásfilozófiai tanulmányok 1993 (348 Ft)

Lehetséges-e egyáltalán?- Márkus Györgynek

tanítványai
Altrichter F., Balassa P., Bence Gy., Endreffy Z.,
Erdélyi Á., Fehér M., Fodor G., Karádi É., KisJ.,
Lakatos A., Ludassy M., Nyíri K., Petri Gy., Radnóti S.
és Tímár Á. írásai 1994 (495 Ft)

VILÁGVÁROS

Georg Símmel: Velence, Firenze, Róma

Mövészetelméleti tanulmányok 1990 (elfogyott)

VESZEDELMES VISZONYOK

Georg Símmel: A kacérság lélektana

1990 (elfogyott, új kiadás várható)

József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke

1990, 1993 (elfogyott, új kiadás várható)
 MESTERISKOLA

Richard Tuck: Hobbes

1993 (elfogyott)

John Dunn: Locke

1992 (175 Ft)

Dávid Hume: Összes esszéi

I. kötet. 1992 (307 Ft)
II. kötet. 1994 (495 Ft)

Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról

Bev.: Boros Gábor 1994 (450 Ft)

Judith Shklar: Montesquieu

1994 (395 Ft)

Az angolszász liberalizmus klasszikusai

I. kötet. Paine, Jefferson, Maculay, Mill, Acton írásai.
Szerk.: Ludassy Mária 1991 (elfogyott)
II. kötet. Berlin, Hayek, Laski, Dewey, Dworkin, Rawls
írásai. Szerk.: Ludassy Mária 1993 (260 Ft)

Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások

1992 (elfogyott, új kiadás várható)

fürgén Habermas: A társadalomtudományok logikája

1994 (678 Ft)

Polányi Mihály: Személyes tudás

I.-II. kötet. 1994 (995 Ft)
 EAST-EUROPEAN NON-FICTION

Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon

1896-1986.
1990 (elfogyott)

Gerő András: Magyar polgárosodás

1993 (307 Ft)

Románia 1944-1990. Gazdaság és politikatörténet

Szerk.: Hunya Gábor 1990 (elfogyott)

Halmai Gábor: egyesülés szabadsága

Az egyesülési jog története és intézményei
1990 (elfogyott)

Halmai Gábor: A véleményszabadság határai

1994 (495 Ft)

Privatizáció Kelet-Európában
Az első nemzetközi összehasonlítás
Szerk.: Mizsei Kálmán 1991 (elfogyott)

EURÓPA SZÜLETÉSE

Leonardo Benevolo: A város Európa történetében

1994 (795 Ft)
 AZ ATLANTISZ KIADÓ
MEGJELENÉS ELŐTT ÁLLÓ,
MEGRENDELHETŐ KÖTETEI

Ancsel Éva: Az élet mint ismeretlen történet

Martin Buber. Hasszid történetek
Ulrich lm Hof: A felvilágosodás Európája
Mannheim Károly: Ideológia és utópia
Mannheim Károly: A gondolkodás struktúrái
Michel Mollat: Európa és a tenger

A könyvterjesztés jelenlegi bizonytalansága miatt

Tisztelt Olvasóinknak kis példányszámú köteteink
előzetes megrendelését javasoljuk.

Ha Ön egész programunkat megrendeli,

20% árkedvezményt biztosítunk.
Kiadónk címe:
Atlantisz Könyvkiadó
1052 Budapest, Gerlóczy u. 4.
Telefon: 26-63-870
Számlaszáma:
MHB 222-15855
 ATLANTISZ KÖNYVSZIGET

Nemzetközi társadalomtudományi könyvesbolt

és információs központ

1052 Budapest, Piarista köz 1.

(a Váci utcai Bölcsészkar)
Telefon: 2670966/326 m.

Az Atlantisz barátainak a bolt bármilyen külföldi

könyvet kedvező áron beszerez.

Diákok az Atlantisz Könyvsziget

valamennyi magyar kötetéhez
10% kedvezménnyel juthatnak hozzá.

Könyvtáraknak, intézményeknek is
különösen kedvező feltételekkel hozunk be
könyveket.