Ideje, hogy kiderüljön…

A titok
KATHRYN HUGHES

A TITOK

ALEXANDRA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Kathryn Hughes: The Secret
Headline Publishing Group, 2016
An Hachette UK Company
Carmelite House
50 Victoria Embankment
London EC4Y ODZ

Copyright © Kathryn Hughes, 2016

Gresford Memorial image © Dave Hasiam
Szerző fotója © Craig Jackson photography
Hungarian translation © Keszler Barbara, 2018
Borítófotó © Lena Okuneva / Trevillion Images

Minden jog fenntartva.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2018

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandrakiado.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Beke Csilla
A kiadvány magyar változatát Bocz József tördelte
A borítót Hársfai László tervezte
ISBN 978 963 447 167 7
Anyukámnak és apukámnak
Ha fény van a szívedben, hazatalálsz.
Rumi
 1.

1975. JÚNIUS

Először ötéves korában, az óvoda udvarán ment hozzá

Thomas Robertshez. A ceremóniát napokig tervezgették.
Amikor eljött a várva várt nap, Mary az édesanyja egyik
átlátszó fehér függönyét viselte fátyolként,
százszorszépkoszorúval megkoronázva, és mindenki
egyetértett abban, hogy pontosan úgy néz ki, mint egy igazi
menyasszony. Thomas egy kis csokor vadvirágot nyújtott át
neki, amit ő maga szedett az óvodába menet, és kéz a kézben
álltak, amíg a kis Davy Stuart összeadta őket. Davy beszédét
bénító dadogás rontotta, és a szódásüveg vastagságú
szemüvegében úgy nézett ki, mint egy fülesmaki, de a
templomi kórusban énekelt, ezért a társaik közül ő volt a
legalkalmasabb a lelkész szerepére.
Mary elmosolyodott az emléken, miközben oldalra
fordult, és megcsodálta körvonalait a nagy, egész alakos
tükörben. Szeretetteljesen simított végig a pocakján,
csodálva az ívét, ahogy kitüremkedett a melle alól; olyan
volt, mint egy tökéletes félgömb. A derekára tette a kezét,
előrehajolt, és tanulmányozni kezdte az arcát, annak a
bizonyos ragyogásnak a legkisebb jele után kutatva. A
semleges színű, sárga kötött cipőcske, amit a Woolworthsben
vásárolt, a fésülködőasztalon feküdt. Beletemette az arcát a
gyapjúba, de mivel még sohasem melegített pici talpat, a cipő
illata új és steril volt. Meghallotta, hogy a férje felfelé kaptat
a lépcsőn, ezért gyorsan visszadugta a cipőcskét a fiókba, és
még épp időben sikerült kihúznia a párnát a ruhája alól,
mielőtt Thomas benyitott a hálószobába.
 – Itt vagy, szívem? Mit csinálsz idefent?
Mary felrázta a párnát, és letette az ágyra.
– Semmit, csak egy kicsit rendet rakok.
– Tessék, már megint? Gyere ide! – Közelebb húzta
magához, félresimította felesége szőke haját, és belecsókolt a
nyakába.
– Ó, Thomas, mi lesz, ha nem vagyok terhes? – Mary
próbálta elfojtani a keserűséget a hangjában, de már olyan
sokszor csalódott, hogy egyre nehezebb volt bizakodónak
maradnia.
Thomas két kézzel megragadta a derekát, és az ágyra
nyomta.
– Akkor tovább kell próbálkoznunk.
Beletemette az arcát Mary nyakába, aki érezte férje haján
a szénpor ismerős szagát.
– Thomas!
A férfi megtámasztotta magát a könyökével, és egyenesen
Mary szemébe nézett.
– Tessék!
– Ugye, beadod a felmondásodat, ha terhes vagyok?
Thomas nagyot sóhajtott.
– Ha azt akarod, igen, Mary, fel fogok mondani.
– Mert egymagam nem tudom ellátni a babát, és még a
vendégházat is vinni – magyarázta az asszony.
Thomas homlokráncolva nézte a feleségét.
– De nem lesz könnyű, Mary. Úgy értem, épp most
kaptunk harmincöt százalékos béremelést. Arról nem lesz
könnyű lemondani, ezt te sem tagadhatod.
– Tudom, drágám, de olyan veszélyes a munka, és utálod
az ingázást a bányához meg vissza.
– Igazad van – ismerte el a férfi. – Mikorra kaptál
időpontot?
– Háromra. – Mary mutatóujjával végigsimított a férje
arcán. – Bárcsak velem tudnál jönni!
 Thomas megcsókolta a nő ujjának hegyét.
– Én is ott szeretnék lenni, Mary, de végig rád gondolok
majd, és akkor is ünnepelhetünk, ha hazaérek, nem?
– Utálom, amikor éjszakás vagy.
– Nekem sem jó mulatság – mondta, de a mosolya elvette
szavai élét.
Thomas az ágy szélén ülve felhúzta a csizmáját, közben
Mary hozzábújt.
– Annyira szeretlek, Thomas!
A férfi Mary kezéért nyúlt, és összefűzte az ujjaikat.
– Én is szeretlek, Mary, és egyszerűen tudom, hogy csuda
jó anyuka leszel.
Három éve, a hivatalos nászéjszakájuk óta próbálkoztak a
babával. Mary nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz, és
harmincegy évesen nagyon is tisztában volt azzal, hogy
kezdenek kifutni az időből. Mindig is tudta, arra született,
hogy anya legyen, nem értette, Isten miért bünteti ezzel.
Minden hónapban, amikor az ismerős szorító érzés visszatért
a hasába, és elkezdődtek a görcsök, egyre inkább
elkeseredett, és a vágyódása egy baba után még erősebb
lett. Mindennél jobban akarta, hogy hajnali négykor egy
sivító újszülött ébressze, és örült volna, ha egy vödörnyi
koszos pelenka bűzölögne a konyha egyik sarkában. Bele
akart nézni a gyermeke szemébe, és látni a jövőt. De
leginkább az ő Thomasát szerette volna látni, ahogy erős
karjában ringatja a kisbabájukat – hogy kislány vagy kisfiú,
nem számított –, és hallani, hogy a gyermekük apunak
szólítja.
Újabban túl sokáig nézte a kisbabákat az utcán, és
rosszallóan bámult azokra az anyákra, akik rákiabáltak a
gyermekükre. Egyszer elővett egy zsebkendőt és megtörölte
egy kiskölyök orrát, mert a mihaszna anyja még csak észre
sem vette a hosszú takonycsíkokat, amik felé a fiúcska a
nyelvét nyújtogatta. Mondani sem kell, a
közbeavatkozásának nem volt túl nagy sikere. Egyszer a
tengernél találkozott egy kisfiúval, aki teljesen egyedül ült a
parton, reszketve vette a levegőt, mint minden gyerek, aki
túl sokáig sírt. Kiderült, hogy a fagyija az első nyalás után
leesett a homokba, és az anyja nem volt hajlandó újat venni
neki. Mary kézen fogta a fiúcskát, elment vele a
fagyiskocsihoz, és vett neki egy csavaros fagyit, s az örömtől
ragyogó kis arca volt az egyedüli köszönet, amire Marynek
szüksége volt.
Anyai ösztönei mindig is közel voltak a felszínhez, de most
már egyre elkeseredettebben akarta a saját gyermekét
nevelni, az övét – az övét és Thomasét. Miközben hallgatta,
ahogy a férje lenn, a konyhában járkál, és a műszakjára
készülődik, azért fohászkodott, hogy ez legyen az a nap,
amikor az álma elkezd valóra válni.

A vonat nem sokkal ebédidő után érkezett az állomásra, és a

fékcsikorgás olyan éles volt, hogy Marynek be kellett fognia
a fülét. Thomas felvette vászonzsákját a földről, és a hátára
dobta. Legalább annyira utált elköszönni, mint az asszony, de
mindig megpróbált vidám maradni. Csontropogtató ölelésbe
zárta a feleségét, és a vállán pihentette az állát.
– Biztos vagyok abban, hogy jó hírt kapsz az orvosnál.
Szorítok érted. – Maga felé fordította Mary fejét, és gyengéd
csókot lehelt az ajkára. – És a szavamat adom, hogy abban a
pillanatban beadom a felmondásomat, hogy megérkezik a
kicsi.
Mary összecsapta a tenyerét, szeme tágra nyílt a
boldogságtól.
– Igazán? Megígéred?
Thomas keresztet rajzolt a szíve fölé.
– Ígérem, Mary.
– Köszönöm. – Mary puszit nyomott a férfi borostás
arcára. – Ó, Thomas! – sóhajtotta. – „Oly édes gyötrelem az
elválás.”{ 1 }
– Hm?
– Rómeó és Júlia.
Thomas megrázta a fejét.
– Sajnálom, elvesztettem a fonalat.
– Jaj, Thomas – Mary felnevetett, és játékosan a vállára
csapott –, olyan nyárspolgár vagy! Júlia azt mondja
Rómeónak, hogy ugyan szomorú az elválásuk, ugyanakkor
édes is, mert arra készteti őket, hogy a viszontlátásra
gondoljanak.
– Már értem! – Thomas grimaszolva összevonta a
szemöldökét. – Gondolom, van értelme. Tudta a mi Willink,
hogy mit beszél.
A férfi fellépett a vonatra, becsukta az ajtót, majd letolta
az ablakot, hogy kihajolhasson. Puszit nyomott az ujjaira, és
Mary arcához nyomta őket. Mary ott tartotta a férje kezét,
és próbálta visszafojtani a könnyeit, mert tudta, hogy
Thomas mennyire utálja, amikor sír.
– Vigyázz magadra, Thomas Roberts! Hallod, amit
mondok? – Mary az ujjával fenyegetőzött férje arca előtt, aki
eltúlzott tisztelgéssel válaszolt.
– Igenis, főnök!
Az őr belefújt a sípjába, és a vonat elindult. Mary futott
mellette néhány lépést, közben Thomas a fehér
zsebkendőjével integetett és a szemét törölgette. Mary
tudta, hogy csak viccelődik, és elmosolyodott.
– Pár nap múlva találkozunk – kiabálta Mary, aztán
felgyorsult a vonat, és eltűnt a messzeségben.

A váróterem zsúfolásig telt, és fullasztó meleg volt odabenn.

A balján ülő nő egy alvó kisbabát tartott, aki, a szagokból
ítélve, nemrég töltötte meg a pelenkáját. A jobbján ülő férfi
beletrombitált a zsebkendőjébe, és erősen köhögni kezdett.
Mary elfordult tőle, és átlapozott egy elnyűtt magazint. Már
negyedórája be kellett volna hívniuk, és azóta két körmét is
tövig rágta. Végre-valahára a recepciós kidugta fejét az ajtó
mögül, és felé biccentett.
– Mary Roberts. A doktor úr már várja.
Az asszony felnézett a magazinjából.
– Köszönöm.
Lassan felkelt a székről, és finoman bekopogtatott az
orvoshoz. Abban a pillanatban, ahogy belépett az irodába,
minden aggodalma tovaszállt. A doktor hátradőlve ült nagy
mahagóniasztala mögött, a keze összekulcsolva pihent az
ölében, és ajkán mindentudó mosoly játszott.

Mary úgy döntött, a szebb útvonalon megy vissza a

vendégházba. A part menti üdítő séta egy kis színt visz majd
az arcába, és a tüdejét betöltő sós levegő kitisztítja a fejét.
Bár rá kellett jönnie, hogy amit csinál, nem is séta, inkább
valahol a lebegés és az ugrándozás között lehet félúton. Mire
hazaért, egy kicsit szédült, és ki volt fulladva. Újra és újra
végigjátszotta magában az orvos minden szavát.
– Örömmel közlöm, hogy valóban terhes, Mrs. Roberts.
Végre-valahára, három év szívfájdalom, téves riasztás és
lesújtó csalódás után család lesznek. Alig várta, hogy
elmondhassa Thomasnak.
 2.

Maryt az előszobai telefon szűnni nem akaró csörgése

ébresztette mély, álomtalan álmából. Kábultan és
összezavarodva nézett Thomas oldalára az ágyban, de
semmit nem látott, csak a férje üres helyét. Végigsimított a
hideg ágyneműn, meggyőződve arról, hogy valóban nem
aludt ott a férfi, aztán kezdett kitisztulni a feje, és eszébe
jutott, hogy éjszakai műszakja van. Az ágy melletti órára
pillantott, és látta, ahogy a számlapok 3:37-re fordulnak. A
gyomrát összerántotta a rettegés első hulláma, hiszen senki
sem azért telefonál ilyenkor, mert csevegni akar. Kiugrott az
ágyból, és lecsörtetett a lépcsőn, nem érdekelte, hogy
felébreszti-e a vendégeit. Erősen zihált, amikor felkapta a
nagy, fekete kagylót.
– Halló! Itt Mary Roberts.
– Jó éjszakát, Mrs. Roberts! Sajnálom, hogy
felébresztettem. – A távoli hang mély és reszelős volt, a
beszélőre igencsak ráfért volna, hogy megköszörülje a torkát.
– Kivel beszélek? – Mintha Mary szájából hirtelen
elpárolgott volna a nyál, és képtelen volt engedelmességre
bírni a nyelvét. A folyosó homályában fekete pontok
táncoltak a szeme előtt, ezért egyik kezével megragadta a
lépcsőkorlátot.
– A bányából telefonálok. – A férfi szünetet tartott, s
Mary hallotta, hogy csak nagy erőfeszítések árán tud
higgadtan lélegezni. – Robbanás történt, néhány bányász
csapdába esett az aknában. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell
mondanom, de Thomas is köztük van.
Mary egyik kezét ösztönösen a hasára szorította, és
becsukta a szemét.
 – Azonnal indulok.

Miután felhúzta az első holmit, ami a keze ügyébe akadt,

gyorsan lefirkantott egy üzenetet Ruthnak. A fiatal lány már
egy éve dolgozott nála, és tökéletesen képes volt egyedül
felszolgálni a reggelit a vendégeknek. Mary legalábbis ezt
ismételgette magában, mert nem volt ideje arra gondolni,
hogy mennyi porcelánt ejtett már el a lány, vagy hányszor
égette oda a szalonnát. Egy türelmetlenebb munkaadó már
rég kirúgta volna. De Ruth volt az egyedüli kenyérkereső a
családjában, ő gondoskodott az asztmás özvegy apjáról és a
kisöccséről, aki csak lábmerevítőkkel tudott járni, és
Marynek nem volt szíve tetézni a gondjait.
Zuhogott az eső, amikor kinyitotta az autó ajtaját, és
közben némán imádkozott, hogy beinduljon a motor.
Olajszag áradt az átitatott autószőnyegből. Az öreg Vauxhall
Vivájuk sosem volt megbízható jármű. Több volt rajta a
rozsda, mint a halványkék festék, és a kipufogó olyan fekete
füstfelhőt pöfögött, amilyet az ember többnyire csak
kéményekből láthat előtörni. A negyedik próbálkozásra
sikerült életre kelteni a motort, és bő egy óra alatt ért a
szénbányához. Alig emlékezett az útra, de tudta, hogy
gyorsabban ment a megengedettnél, és nem is akart arra
gondolni, hogy hányszor mehetett át a piroson.
Egy kisebb tömeg gyűlt össze az akna bejáratánál, a
férfiak lehajtott fejjel álltak, némán az esőben, csak néztek és
vártak. Amikor hajnalodni kezdett, és az ég
sárgabarackszínű árnyalatot öltött, az egyetlen zajt az
emelőszerkezet hangja adta, ahogy lassan húzta felfelé
borzalmas terhét. A tömeg egyként fojtotta vissza a
lélegzetét, amikor a két testet kiemelték a sírjukból. Mary
előre akart sietni, de érezte, hogy valaki visszatartja.
– Engedje, hadd tegyék a dolgukat! – Egy elemlámpás,
keménykalapot viselő, búskomor férfi fogta meg az asszony
vállát. A szeme fehérje és a fogai szinte világítottak
szénfekete arcában, egy kis vérpatak csordogált a bal
szemhéja alatti mély vágásból. Nyilvánvalóan egyike volt a
szerencséseknek.
– Mi tart ilyen sokáig? – nyűgösködött Mary.
– Több robbanás is volt odalenn, kedves, biztos lehet
abban, hogy mindenki ugyanannyira fent akarja tudni a
bányászokat, mint maga. Valamennyien azon dolgozunk. – A
férfi mélyről jövő köhögése úgy hangzott, mintha mindjárt ki
akarná köpni a tüdejét, de végül csak egy nagy fekete
köpetet sikerült felkrákognia, amit aztán Mary lábához
köpött, aki képtelen volt leplezni undorát. – Elnézést – kért
bocsánatot a bányász. – A férjére vár?
Mary bólintott.
– Thomas Robertsre. Ismeri?
– Igen, ismerem. Jó ember, és erős is. Nem fél a kemény
munkától. Nem lepne meg, ha útban lenne az előléptetése. –
Vigasztalóan Mary karjára tette a kezét, és az akna bejárata
felé biccentett. – Amott van a káplán. Ha hisz az ilyesféle
dolgokban, talán segít, ha imádkozik.
Megérkezett a bányászzenekar néhány tagja, és egyházi
himnuszokat kezdtek énekelni, de a gyászos dallamok csak
rontottak a kétségbeesett hangulaton, ezért Mary keresett
magának egy csendes sarkot, ahol megvárhatja a híreket.
Nem volt biztos abban, hogy az imádkozás bármit is
segítene. Ha létezne Isten, akkor biztosan nem történnének
ehhez hasonló robbanások. De azért ártani nem árthat.
Összeszorította a két kezét, becsukta a szemét, és némán
eltátogott egy imát, hogy a férje épségben visszatérjen hozzá,
cserébe mindenféle ígéreteket tett, amiket tudta, sosem fog
betartani. Próbált nem arra gondolni, hogy Thomas
csapdába esett a talpa alatt, mélyen a föld gyomrában, egy
olyan helyen, ami biztosan ugyanolyan rettenetes és
barátságtalan, mint a pokol maga.
 Az eső elállt, és kezdett kitisztulni az ég. Amikor a dörgés
hangos morajlással a fülében robbant, felnézett az égre. Az
akna szájánál állók egyként lendültek előre, és a tűzoltók,
akik a mentést vezették, széttárt karral tartották vissza
őket.
– Kérem, maradjanak a helyükön! Gyerünk, mindenki,
kérem, hátráljanak vissza! – A tűzoltó hangja egyszerre volt
kérlelhetetlen és megértő.
Mary is odasietett, és csatlakozott a várakozók
tömegéhez, hirtelen szüksége volt a vele egy cipőben járók
megnyugtató közelségére.
Egy mellette álló, elnyűtt szövetkabátos öregember
levette a sapkáját, és mellkasához szorította. A fejét rázva
fordult Maryhez.
– Maga is hallotta?
– Úgy érti, a dörgést?
– Az nem dörgés volt, kislány, hanem egy újabb robbanás.
– Ó, istenem, csak ezt ne! – Mary megragadta az idegen
karját. – De azért még ki fogják hozni őket, ugye? – A hangja
suttogássá halkult. – Ki kell hozniuk őket.
A férfi megpróbálkozott egy mosollyal.
– Csak reménykedni és imádkozni tudunk. Kire vár,
kedves?
– A férjemre, Thomasra. – Mary megsimogatta a hasát,
és hozzátette: – Kisbabát várunk.
– Az nagy öröm. Az én fiam is odalenn van, a mi Billynk. –
Fejével az akna felé biccentett. – Az anyja fönn van a
bejáratnál, teljesen magánkívül van. Tavaly egy motoros
balesetben elvesztettük Garynket, még azon sem tette túl
magát. – A férfi elhallgatott egy rövid időre, és a fejét
ingatta. – Ez elviszi majd, el fogja vinni. – Lopva rápillantott
Mary hasára. – És mikor jön a kicsike?
– Ó, még csak most tudtam meg, hogy terhes vagyok.
Thomas még nem is tudja. – Érezte, hogy megremeg az ajka,
a szavak megakadtak a torkán, és reszketni kezdett. – Ő az
életem. Nem tudom, túlélném-e, ha valami történne vele.
Ötéves korom óta szeretem. Nem veszíthetem el most.
Az öreg férfi Mary felé nyújtotta bütykös kezét.
– A nevem Arnold. Mit szól hozzá, kislány, essünk túl
ezen együtt, hm? – Azzal elővett egy laposüveget, és
felajánlotta Marynek is. – Egy korty brandy azon nyomban
felmelegíti, ööö… Hogy hívják?
Az asszony fejét rázva utasította vissza az italt.
– Mary vagyok, Mary Roberts.
Arnold meghúzta a laposüveget, és elfintorodott, amikor a
brandy elérte a torkát.
– Mondok én magának valamit, Mary – folytatta. – Azok
a bányászok odalenn megérdemlik annak a béremelésnek
minden pennyjét, mert mocskos, veszélyes munka ez. – A
hangjából kicsendülő keserűség izzó dühről árulkodott. – De
mégis mihez kezdjen az ember? A bányászat a családunk
vérében van. A mi Billynk szénporral a hajában született.
Mary maga köré fonta a karját.
– Én is utálom. Thomas megígérte, hogy felmond, amikor
megszületik a baba. Tudja, van egy vendégházunk, elkelne a
segítsége odahaza. – Mary a fázó lábát bámulta. A nagy
sietségben, hogy minél előbb felöltözzön és elhagyja a házat,
szandált vett föl, és a sár beszivárgott a lábujjai közé.
Ahogy az emelő újra életre kelt, a tömeg elcsendesedett.
A két tűzoltó, akik felhozták a ketrecet, egymásra néztek,
majd egyikük a parancsnokukhoz fordult, és megrázta a
fejét.
– Nem! – sikította Mary. – Az én Thomasom az?
Oda akart rohanni, de Arnold erősen tartotta.
– Ugyan, Mary, kedves, jobban jár, ha nem látja.

Már a délután közepén jártak, amikor a sápadt nap előtört a

felhők közül, de Mary még mindig reszketett. Fájt a háta,
korgott a gyomra, de még az evés gondolatától is hányingere
lett. A fekete arcú, gyászos képű tűzoltófőnök beletúrt
lelapult hajába. A szája elé tett egy megafont.
– Ide tudnának jönni, kérem?
Az emberek elcsendesedve előreléptek. Mary Arnoldba
kapaszkodott.
A tűzoltó megköszörülte a torkát.
– Mint mindnyájan tudják, több robbanás is volt a
főaknában, megközelítőleg hatszáztíz méteres mélységben.
Úgy becsüljük, mintegy nyolcvan bányász eshetett csapdába
a tűzfal mögötti főrészlegben. Haladtunk valamennyit, de
nyilvánvalóvá vált, hogy a tűz makacsul terjed. – A tömeg
egyszerre hördült fel, ami egy pillanatra megakasztotta a
tűzoltó beszédét. A parancsnok felemelte a kezét, hogy
csendet kérjen, majd komoran folytatta: – Az akna levegője
veszélyes mennyiségű szén-monoxidot tartalmaz. – A férfi
megnyalta ajkát, és nagyot nyelt. – Meggyőződésünk szerint
meglehetősen valószínűtlen, hogy bárki is sokáig életben
maradna ilyen körülmények között.
A megafon hosszú, éles sípolást hallatott, mire Mary a
füléhez kapta a kezét.
Hirtelen nagyon melege lett, és attól félt, hogy elájul.
Kezét a hasára szorítva fordult Arnoldhoz.
– Miről beszél?
Arnold megtörölte a szemét, aztán meredten bámult a
távolba.
– Azt hiszem, azt próbálja elmondani nekünk, hogy a
fiaink halottak.
Mary térde megadta magát, és lerogyott a sárba.
– Nem! – zokogta. – Az én Thomasom nem, az én
Thomasom nem!

Újabb négy óra telt el, mire a keresésnek hivatalosan is

véget vetettek. A mentőknek saját biztonságuk érdekében
vissza kellett vonulniuk az aknából, és a munkavezető azt
tanácsolta a várakozó családoknak, hogy menjenek haza és
pihenjenek egy keveset. Ahogy a tömeg oszladozni kezdett,
Mary makacsul leült a sáros töltésre, és átkarolta a térdét.
Biztosan nem fogja elhagyni Thomast, amikor a legnagyobb
szüksége van rá. Érezte, hogy Arnold finoman megszorítja a
vállát.
– Gyerünk, kislány, felállni! Senki hasznára nem válik, ha
itt marad ülve, gondoljon a kicsire!
Mary késő este ért haza. Ruth, istennek hála, csodálatra
méltó munkát végzett a reggelivel, eltakarította az összes
edényt, megcsinálta a szobákat. A konyhaasztalnál ülve
olvasta az újságot, amikor Mary belépett.
– Ó, Mrs. Roberts, mit mondhatnék? A rádión hallottam.
Azt mondják, senki sem élte túl. – A lány felállt, és átkarolta
az asszonyt.
Mary nem vett tudomást a gesztusról, mert a kedvesség
legkisebb megnyilvánulása is törékeny önuralmát
veszélyeztette.
– Felmegyek a szobámba, Ruth. Hálás köszönetem
mindenért, amit ma tettél. Majd meghálálom.
A hálószobájukban kinyitotta a szekrényt, és elővette
‘Thomas egyik ingét. Arcához szorította, és beszívta férje
illatát. Azt akarta, hogy örökre beleivódjon az ismerős illat.
Levette a ruháit, és felvette az inget. Még túl nagy volt neki,
de megnyugtatta a tudat, hogy pár hónap múlva tökéletesen
illeni fog rá. Úgy neveli majd fel Thomas gyermekét, hogy a
kicsi tudja, milyen bátor ember volt az apukája, és mennyire
várta, hogy az apja lehessen.
Elhatalmasodott rajta a kimerültség, hátradőlt a párnára,
és becsukta a szemét, de néhány másodperccel később már
ki is ugrott az ágyból, és a fürdőszobába futott, mert a tűzfal
mögött fulladozó Thomas képe jelent meg előtte. Hideg vizet
locsolt az arcába, majd a tükörképét bámulta a mosdó feletti
foltos tükörben. Az arcán csíkokat hagytak a könnyek, a
szeme vörös volt, alatta kis táskák. Elkezdte rendbe tenni
lelapult haját, mert átfutott a fején, hogy Thomas nem
láthatja ilyen zilált külsővel. De aztán hirtelen megdermedt,
és megragadta a mosdó peremét. Fogalma sem volt, hogyan
folytassa az életét a férje nélkül. Hogyan fogja egyedül
felnevelni a gyermeküket? A kicsi volt az egyetlen, ami
Thomasból megmaradt neki, a legdrágább kincse.
Eltűnődött, vajon ez a tudat elég lesz-e, hogy átsegítse az
elkövetkező sötét időkön.

Néhány órával később szétvetett tagokkal ébredt az

ágynemű tetején, Thomas inge még mindig rajta volt. A szája
kiszáradt, a feje sajgott, a haja bűzlött a füsttől. A bal karja
lelógott az ágyról, és ezernyi tűszúrással kelt újra életre.
Beletelt pár másodpercbe, míg tudatosult benne, hogy az
élete örökre megváltozott.
Bement a fürdőszobába, és miközben háttal fordult a WC-
nek, feljebb húzta Thomas ingét. Letolta a bugyiját, és
amikor meglátta rajta a vörös foltot, felsikoltott.
 3.

2016. MÁRCIUS

Egy fénylő napsugárnyaláb hatolt át a kopasz fák ágai között,

és visszaverődött a cseresznyefa koporsó arany
névtáblájáról. Beth védekezőn felemelte a kezét, és
kipislogta szeméből a pillanatnyi vakságot. Lába alatt
ropogott a fagyos fű, miközben végignézett a leszegett fejű
gyászolókon, némelyikük a szemét törölgette. Előhúzott egy
zsebkendőt a blúza ujjából, és a szájára szorította, elfojtva a
sikoltást, ami azzal fenyegetett, hogy felrázza a komor
társaságot. A lelkész körbeadott egy doboz földet, Beth is
vett belőle egy maroknyit, és óvatosan a koporsóra hajította.
A tompa hang, ahogy a föld a kemény fának ütődött, a
fejében visszhangzott. Annyira szerette az édesanyját, nem
szabadott volna, hogy így legyen vége. Olyan sok
kimondatlan szó maradt köztük, és most már túl késő.
A lelkész szavai túlharsogták a hideg márciusi szelet,
miközben fehér miseruhája hullámzott körülötte, és a kopasz
homloka fölé lakkozott haja tréfásan meredezett felfelé.
– A mindenható Isten akarata szerint elszólította e
világról Mary Roberts lelkét, így ma elhantoljuk földi testét,
föld a földhöz, hamu a hamuhoz…
Michael együtt érzőn megszorította a kezét, s Betht
megnyugtatta, hogy ott van mellette. Nem most először
gondolkodott el azon, mi lenne vele a férje végtelen
támogatása nélkül. De most mind a ketten tehetetlenek
voltak, és az egyetlen nő, aki segíthetne rajtuk, olyan mélyen
volt eltemetve, mint a titkok, amiket magával vitt a sírba.
Jake a kórházi ágyon ült, és egy tálcán kirakó feküdt előtte,
amikor Beth és Michael visszaértek. Nem volt idejük
átöltözni, sötét ruhájuk élesen elütött az osztály világos,
steril környezetétől.
Beth az ágy fölé hajolt, és megpuszilta kisfia homlokát.
– Olyan gyorsan visszajöttünk, ahogy csak tudtunk.
Michael és Jake belekezdtek az egyik bonyolult
kézfogásukba, amiket hetekig tökéletesítgettek, és úgy
végződött, hogy csettintettek és összekoccantották az
öklüket.
– Hogy van az én nagy fiam? – Michael felborzolta a
fiúcska haját.
– Nézd, apu! – Jake megütögette a kész kirakót. – Meg
tudtam csinálni, pedig a nővérke azt mondta, hogy hét-nyolc
éveseknek való, és én csak öt vagyok. – Hatalmas, csokiszínű
szeme csak úgy csillogott a boldogságtól.
Michael maga felé fordította a tálcát, hogy jobban lássa.
– Nagyon okos fiú vagy, Jake. Olyan büszke vagyok rád!
– Jó volt a mami temetése?
Michael a feleségére pillantott.
– Szerintem minden rendben volt. De neked nem tetszett
volna. Túl hosszú és unalmas lett volna neked, fiam.
– El akartam menni. Szerettem őt, és szívesen elmentem
volna utána az ünnepségre is.
Michael felnevetett.
– Én nem nevezném ünnepségnek, Jake. Nem voltak
ajándékok, se zselé, se fagyi.
Beth felmászott az ágyra Jake mellé.
– Tudom, hogy szeretted a mamit, és ő is szeretett téged,
de fontos, hogy jobban legyél. Nagyon hideg van odakinn, és
nem akartuk, hogy meg… – Befejezetlenül hagyta a
mondatot, és inkább azzal foglalta le magát, hogy eltette a
kirakót, aztán témát váltott. – Perceken belül itt lesz a
vacsorád, Jake. Emlékszel, hogy mi lesz?
 A kisfiú becsukta a szemét, és elgondolkodott egy kicsit.
– Nem, de biztosan megint darabos krumplipüré lesz.
Michael nevetett.
– Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, fiam. Én hétéves
koromig nem is láttam igazi krumplit. Anyám azt hitte, a
krumplipüré tasakból jön, már ha egyáltalán főzésre szánta
el magát.
Beth és Jake mindentudóan összenéztek, és felvették a
képzeletbeli hegedűiket.
Michael benyúlt a takaró alá, és megcsiklandozta Jake
hasát.
– Nagyon viccesek vagytok ti ketten.
A nevetés hirtelen megszakadt, amikor dr. Appleby
megköszörülte a torkát. A nefrológus csíptetőtáblával a
kezében állt az ágy végénél.
– Elnézést a zavarásért. Hogy érzed ma magad, Jake? Az
biztos, hogy jobban nézel ki. Talán el kellene gondolkodnunk
azon, hogy hazaküldjünk.
A fiú feltérdelt az ágyon, és ugrándozni kezdett.
– Igen! Haza akarok menni! Hazajöhetek, anyu?
Beth rátette kezét a gyerek vállára, hogy megnyugtassa.
– Csak óvatosan, Jake, vigyáznod kell magadra,
emlékszel? – Aztán dr. Applebyhez fordult. – Úgy gondolja,
készen áll?
– Jake most fog vacsorázni. Miért nem jönnek át velem az
irodámba, ott beszélgethetünk egy kicsit.

Dr. Appleby irodája már olyan ismerős volt Bethnek és

Michaelnek, mint a saját nappalijuk. Annak ellenére, hogy az
orvos láthatóan káosszal vette magát körül, amire remek
bizonyítékul szolgáltak a dossziétornyok és a
megszámlálhatatlan koszos kávéscsésze, a házaspár teljesen
megbízott benne, amikor az egyetlen fiuk egészségéről volt
szó.
 – Beth, milyen volt az édesanyja temetése?
Az asszonyt meghatotta az orvos figyelmessége.
– Gond nélkül zajlott le, azt hiszem, ez az ideillő kifejezés.
Dr. Appleby levette olvasószemüvegét a feje tetejéről, és
beletúrt dús, ősz hajába. Bethnek feltűntek a szépen
manikűrözött körmei. Nem tudta, mennyi idős lehet a férfi,
de úgy tippelte, nem lehet messze a nyugdíjba vonulástól.
Gyorsan kiűzte fejéből a gondolatot.
– Hm… igen. Nos, amint tudják, Jake tegnapi
beavatkozása nagyon jól ment, a katéter a helyén van. Van
egy kis sebe a köldökétől jobbra, amin most magától
értetődően kötés van. – Újból ránézett a csíptetőtáblájára. –
A véreredményei jók lettek, csökkent a kreatininszintje, bár
a vérnyomása még magas egy kicsit, de erre számítani
lehetett egy fiútól az ő állapotában.
Michael előrehajolt, és felkönyökölt a közöttük álló
asztalra.
– Mikor kezdik a dialízist, doktor úr?
– Meg kell várnunk, hogy hegszövet épüljön a katéter
köré, hogy rögzítse, és természetesen még részt kell venniük
a dialízisoktatáson is. Jake az első pár kezelést itt, a
kórházban kapja majd, és mielőtt hazaengednénk, a
szakápoló minden részleten végigmegy önökkel. A
legfontosabb dolog, amire ebben a szakaszban oda kell
figyelni, a hashártyagyulladás. Az ápoló a tüneteket is el fogja
mondani, és hogy mit tegyenek, ha kétségeik merülnének
fel. – A doktor letette a táblát, és összeérintette ujjbegyeit. –
Megértem, milyen nehéz ez maguknak. Mindent egybe
vetve, Jake erős kisfiú, de ahogy már mondtam korábban is,
fel kell készülniük arra, hogy szervátültetésre lesz szüksége.
Attól a naptól kezdve féltünk attól, hogy ez is bekövetkezhet,
amikor megszületett, bár tudom, ettől még nem könnyebb a
helyzet.
Beth megrázta a fejét.
 – Minden tőlünk telhetőt megteszünk, doktor Appleby.
– Természetesen. Az élő donortól kapott vesék jobban
működnek, mint a halottól származók, és tovább is, de mint
tudják, egyikük sem alkalmas donornak, ezért el kell
gondolkodnunk azon, hogy kibővítsük a keresést.
Dr. Appleby olyan megfontolt, halk hangon beszélt, hogy
Bethnek nehezére esett követni, amit mondott. A szeme
száraz volt és csípett a kontaktlencse mögött, alig bírta
visszafogni magát, hogy ne dörzsölje meg az öklével, hogy
enyhítsen egy kicsit az égető érzésen. Tudta, hogy nem
tisztességes feltennie a következő kérdést, de mégis
kiszaladt a száján:
– Nem tudná előrébb tenni a várólistán?
Az orvos válasza kedves volt, de határozott:
– A várólista nem egy sor, Beth. Nem úgy működik, hogy
kivárjuk a sorunkat, és megkapjuk a következő
rendelkezésre álló vesét.
Beth érezte, hogy elpirul.
– Elnézést, doktor Appleby. Csak olyan tehetetlennek
érzem magam.
– Megértem, hogy ideges, és megpróbálom megnyugtatni.
A gyermekek és a fiatal felnőttek bizonyos mértékű
elsőbbséget élveznek, de valójában arról van szó, hogy az
adott vesének megfelelő beteget találjuk meg. Ahogy maga is
gondolhatja, a kereslet nagyban meghaladja a kínálatot, és
törekednünk kell arra, hogy minél kevesebbszer kerüljön sor
a donorszerv kilökődésére. Addig is a peritoneális dialízis
látja el a vese feladatát.
Michael a fejét ingatta.
– Szegény kölyök. És minden éjjel szüksége lesz rá?
– Attól tartok, Michael. De meg fognak lepődni, Jake
milyen gyorsan alkalmazkodik a helyzethez. Engem
továbbra is lenyűgöz, és alázatosságra nevel a gyermekek
küzdőképessége. Ez most már az élete része lesz, ahogy az
önökének is, és az, hogy mennyire támogatják egymást,
nagyban meghatározza, hogy ez az egész mennyire lesz
megterhelő a fiuknak.
Beth látta, hogy Michael a hüvelykujja körme körüli bőrt
rágja. Aggodalom ült az arcán, és az asszony elgondolkodott,
vajon mikor is látta utoljára nevetni. Nem azokra a rövid kis
kacagásokra gondolt, amikor Jake-kel viccelődtek, hogy
felvidítsák, hanem igazi, stresszűző, mélyről jövő nevetésre.
A tiszta öröm olyan spontán kifejeződésére, amit a legtöbb
ember természetesnek vett. Michael még dr. Appleby
irodájának homályos fényében is idősebbnek tűnt
negyvenhat événél. A haja még mindig dús és sötét volt, de a
halántékánál már megjelent néhány ősz hajszál, és a szeme
körüli ráncok is egyre hangsúlyosabbak lettek.
Méltóságteljes kiállású, mondogatta mindig Beth anyja, de ő
tudta, hogy ez csak az öreg egyik úrias szinonimája volt. Beth
oldalra nyújtotta a kezét, és megfogta Michaelét.
A férje megnyugtató pillantással válaszolt, majd folytatta:
– Tudjuk, hogy Jake a lehető legjobb ellátásban részesül,
doktor Appleby, és hálásak vagyunk érte. – Összeszorította
az ajkát, majd nyomatékosan hozzátette: – Nagyon hálásak.
Egy fénypászma világította meg a kis irodát, amikor egy
nővér bedugta a fejét az ajtón.
– Doktor Appleby, lenne szíves… Ó, elnézést kérek, nem
tudtam, hogy épp vannak önnél.
– Semmi gond; azt hiszem, már végeztünk is. – Felállt és
kezet fogott Bethszel, majd Michaellel. – Bármikor
hívhatnak, éjjel vagy nappal, ha aggasztja önöket valami,
akármi. Nincsenek egyedül; együtt átsegítjük ezen Jake-et.

Ahogy kiértek a folyosóra, Betht elöntötte a már ismerős

késztetés, hogy vissza kell térnie a fiához. Már nem
emlékezett, mikor volt utoljára, hogy nem félve közelített az
úti célja felé. Michael utánaszólt:
 – Hozok magunknak kávét.
Beth visszafordult és beleegyezőn intett a férjének,
miközben cipőjének sarka kopogott a frissen felmosott
padlón. Látta a vizes padlóra figyelmeztető táblát, de nem
lassított a tempóján. A jobb lába úgy csúszott ki oldalra, hogy
más körülmények között még vicces is lett volna, de sikerült
talpon maradnia, és folytatta az útját, hosszú, fekete csíkot
hagyva maga után a ragyogóan tiszta padlón. Utána már
valahogy megőrizte az egyensúlyát, és csak ment tovább. Ez
az, amit tennie kell, mondogatta magának, ez az egyetlen
feladata.

Jake az ágyában ülve narancslét kortyolgatott, az előtte

fekvő tálcán üres volt a tányér.
– Mindent megettél? Na, mi volt a vacsora?
– Hal és borsó, meg az a krumplipüré, de
szétnyomkodtam a darabkákat a villámmal, utána pedig
almás morzsasüti fagyival, de az alma túl forró volt, és
megégettem a nyelvemet.
Beth belenézett a fia szájába.
– Ó, kicsim, én azt látom, hogy fagyit ettél. Epres volt,
igaz?
Elővett egy zsebkendőt a blúza ujjából. Teljesen össze volt
gyűrődve, de megnedvesítette a nyelvével, és letörölte Jake
rózsaszín bajuszát.
Michael visszaért a kávékkal. Beth elvette tőle a
kartonpohárba töltött italt, ami mint általában, most is olyan
forró volt, hogy még a vasat is megolvasztotta volna, ezért az
ágy melletti kis szekrényre tette, ahol semmiben nem
tehetett kárt.
– Drágám, szeretnéd, ha ma este én maradnék Jake-kel?
Kimerültnek tűnsz.
Beth hagyta, hogy a feje hátraessen Jake párnájára, és
becsukta a szemét. Most, hogy Michael is észrevette,
mennyire fáradt, nem látta értelmét tovább színlelni.
– Ha becsukhatom a szemem néhány percre, máris
jobban leszek.
De tudta, hogy nem mond igazat. Még akkor is fáradtan
ébredt volna, ha végigaludhatja a következő tizenkét órát. A
testi és a szellemi tartalékai csaknem teljesen kimerültek, és
fogalma sem volt arról, miként fogja valaha is feltölteni.
Hatalmas erőfeszítésbe került, de felemelte a fejét, és
megkérdezte a fiát.
– Szeretnéd, ha apu maradna veled ma este? – Költői
kérdés volt, amire nem kellett megvárnia a választ.
– De jó, apu! – Jake úgy tapsolt a kis kezével, mintha a
színpadon üdvözölné Michaelt. – Apu a legjobb.
Beth felkelt az ágyról, és átölelte a gyereket.
– Gyerünk, adj egy puszit!
A kisfiú feltérdelt az ágyra, és az anyja nyaka köré fonta
pálcikavékony karjait. A kis teste meleg volt, de
törékenynek tűnt Beth ölelésében, ezért félt túl erősen
magához szorítani. Becsúsztatta a kezét Jake pizsamafelsője
alá, és finoman megvakargatta a kis hátát hosszú körmeivel.
Így altatta el, amikor még totyogós volt, és a fia még mindig
nagyon szerette, amikor ezt csinálta. Beth ide-oda ringatta,
és eszébe jutott, milyen egyszerű, boldog és bonyodalmaktól
mentes életük volt Jake lesújtó diagnózisa előtt.
Beth gondolatai az anyja felé kalandoztak. Ő is nagyon
szerette Jake-et, sőt, ha úgy fogalmazott volna, hogy imádta,
az is enyhe kifejezés rá. Halálra untatta a barátait a róla szóló
történeteivel, mindig volt a táskájában az unokájáról készült
kép, amit minden adandó alkalommal mások orra alá tolt, és
a lehető legnagyobb kinccsel ajándékozta meg Jake-et, az
idejével. Mindaddig, amíg a kisfiú vele volt, az edényei
mosatlanok maradtak, a házimunka várhatott. Éppen ezért
nem értette Beth, hogy volt képes Mary olyan információt
eltitkolni előlük, ami akár meg is menthetné Jake életét,
ráadásul ezt a titkot az anyja magával vitte a sírba.
 4.

A ház teljesen sötét volt, amikor Beth hazaért. Felkapcsolta

az előszobalámpát, és hunyorogva várta, hogy szeme
hozzászokjon a hirtelen támadt fényhez. A konyhát
betöltötte a virágcsokor finom illata, amit aznap reggel
hoztak, és végre sikerült elfednie a kórházi fertőtlenítő
szagát, ami mintha beköltözött volna az orrába. Határozott
kérése volt, hogy csak családtagok küldjenek virágot.
Felvette a kártyát, és újra elolvasta a megható szavakat.
Őszinte részvéteim, Beth. Édesanyád igazán csodálatos nő
volt, tudom, mennyire fog hiányozni nektek. Jellemző volt,
hogy a feladó családtagnak tekintette magát.
Beth torka összeszorult, ahogy az egyik fehér liliom
hosszú szárát forgatta az ujjai között. Természetesen, ha
valaki elhalálozott, mindenki csak jót mondott róla, semmi
mást, csak szívből jövő közhelyeket, túlzó frázisokat és
bókokat. Végignézett a kandallópárkányon és az ablakban
sorakozó képeslapokon. Szerte az országból érkeztek
részvétnyilvánítások, a legtöbb olyan emberektől, akiket
már rég elfelejtett vagy soha nem is ismert.
A konyha hátborzongatóan csendes volt. Beth nem
emlékezett, mikor volt utoljára egyedül. A hűtő zümmögését
és a kandalló feletti öreg állomásóra ketyegését hallgatta,
amit az évfordulójukra kapott Michaeltől. Az óra az egyik
hétvégi kirándulásuk alkalmával tetszett meg neki egy
harrogate-i régiségboltban, a férje pedig néhány nappal
később még egyszer felvezetett Manchesterből a kisvárosba,
hogy megvegye neki ajándékba.
Beth töltött magának egy nagy pohár sauvignon blanc-t,
lehuppant a kanapéra, és lerúgta a cipőjét. Már néhány
korty után szédűlni kezdett, és eszébe jutott, hogy több órája
nem evett semmit, tulajdonképpen a temetés óta, és akkor is
csak néhány apró, sonkás háromszögszendvicset és fél
paradicsomot. Feltápászkodott, és megrándult az arca,
amikor rálépett valami keményre, ami a szőnyegbe
gabalyodott. Jake egyik legókockája volt. A kisfiú imádta a
legót, az apjával órákon át építettek várakat, házakat és
autókat, Michael meg tudott építeni mindent, ami csak Jake
eszébe jutott, a fia nagy örömére és csodálatára. Beth
meggyőződése volt, hogy azért, mert Michael építész volt,
bár az sem ártott, hogy a férjének is a legó volt az egyik
gyerekkori kedvence, és őt is az édesapja tanította meg,
hogyan építhet szinte bármit a kis műanyag kockákból.
Amikor a csengő hangja belehasított a csendbe, Beth
összerezzent, a bor kilöttyent a poharából és végigfolyt a
blúzán. Elaine állt a küszöbön kabát nélkül, prémes házi
papucsban. Önmagát átkarolva ugrált egy helyben, hogy ne
fázzon annyira.
– Láttam, hogy ég a lámpa. Hogy vagy?
Beth szélesre tárta az ajtót, és betessékelte.
– Gyere hátra a konyhába!
– Köszi, mindjárt befagy a fenekem.
– Michael maradt ma Jake-kel. Most akartam felmenni
fürdeni.
– Hulla fáradtnak nézel ki. A helyedben én innék egy
pohárral.
– Te bárki helyében innál egy pohárral. Van egy bontott
üveg a hűtőben, tölts magadnak.
Elaine megtöltötte Beth poharát, majd magának is öntött.
– Nem láttam, mikor mentél el a torról.
– Csendesen elosontunk. Vissza akartam menni a
kórházba. De jó hírt kaptunk, az orvos úgy gondolja, Jake pár
napon belül hazajöhet.
Elaine ivott egy nagy kortyot.
 – De jó! Egy igazi harcos a ti kisemberetek. Már alig
várom, hogy átrúgja hozzám a focilabdáját a kerítés fölött.
Beth elmosolyodott.
– Köszönöm, hogy átjöttél, Elaine. Nem is tudod, milyen jó
egyszer valami normálisát csinálni.
– Ha bármit tehetek, csak egy szavadba kerül.
– Szervátültetésre lesz szüksége, tudod?
Elaine feszélyezetten mocorgott a fotelban.
– Nem tudom, hogy abban segíthetek-e. Úgy értem…
Beth majdnem félrenyelte a bort.
– Nem arra kérlek, hogy add nekünk az egyik vesédet, te
bolond! Az egy dolog, ha az ember kér a szomszédjától egy
bögre cukrot, de szerveket? Elaine, az isten szerelmére!
– Meg is könnyebbültem. Bocsánat, ez szörnyen hangzik.
Csak azt akartam mondani, hogy…
– Elaine, kérlek, hagyd abba! Megúsztad. Jake várólistára
kerül, de az orvos azt mondja, el kellene kezdenünk más
családtagokon gondolkodni, akik talán alkalmas donorok
lennének. – Beth ivott még egy korty bort, és tiltakozásul az
üres gyomra korogni kezdett. – De tudod, itt a probléma. A
családunk olyan kicsi. Se nekem, se Michaelnek nincs
testvére. Michael apja halott, az anyjával, szépen
fogalmazva, elhidegültek egymástól, de ő amúgy is
tönkretette a testét, egész életében drogozott és ivott. Az én
anyám pedig épp most halt meg, és ő vagy nem tudott, vagy
nem akart elmondani nekem semmit az apámról, annak
ellenére, hogy tudta, az unokája élete múlik rajta. – Beth
mindig csak szeretetet és ragaszkodást érzett az anyja iránt,
de most nem tudta visszatartani a haragot a hangjában. A
maradék bort egyetlen húzással kiitta a poharából.
Elaine elnémult egy pillanatra, és ujjával körözött a
borospohara peremén. Úgy nézett ki, mint aki egy igazán
nehéz talányon töri a fejét.
– Mit tudsz róla?
 – Az apámról? – Beth megrázta a fejét. – Pont az a baj,
hogy egyáltalán semmit. Eddig nem is számított. Őszintén
mondhatom, hogy egyáltalán nem szenvedtem amiatt, hogy
apa nélkül nőttem fel. Legalábbis tudatosan nem. Csodás
gyerekkorom volt, és nagyon szerettem anyámat. Mivel csak
ketten voltunk, különleges kapocs volt közöttünk. Az évek
alatt beszéltünk néha pár szót apámról, de anyu mindig csak
annyit mondott, hogy nagy hiba volt, nem szerette őt, de ez
nem jelenti, hogy nem szeret engem, és én hittem neki. Csak
azután kezdtem komolyabban kérdezgetni, miután
megtudtuk, hogy nem adhatunk vesét Jake-nek. Már egy
név is jó kiindulópont lett volna. Manapság az internettel
meg hasonlókkal elég könnyű megtalálni valakit. – Beth
felállt, és újratöltötte a poharaikat. – De addigra már túl késő
volt. A stroke után már nem tudott beszélni, és néhány
nappal később meghalt.
Elaine a kandallópárkányhoz sétált.
– És mi van ezzel a sok képeslappal?
– Mi van velük?
– Mindegyikről tudod, hogy ki küldte?
– Néhányról, de nem az összesről.
Elaine drámaian felvonta a szemöldökét.
– Nekem úgy tűnik, ez jó kiindulópont lenne.
Beth érezte, hogy remény önti el a szívét, és felugrott a
kanapéról.
– Istenem, Elaine, lehet, hogy igazad van!

Beth egyenként futotta át a képeslapokat. Összesen

hetvenkettő volt belőlük, végül két kupacba rakta őket, az
egyik csak azt a kettőt tartalmazta, amelyekről úgy ítélte,
érdekesek lehetnek. Elaine-nel törökülésben ültek a tűz
előtt, s Betht olyan lelkesedés járta át, amit már hosszú ideje
nem érzett, még egy időre a fáradtságáról is megfeledkezett.
Feltartotta az egyiket.
 – Oké, ez azt mondja: Sajnálattal olvastam édesanyja
halálhírét. Sok boldog emlékem van a vele együtt töltött
időkről, tudom, hogy nagyon fog hiányozni mindazoknak,
akik szerették. Szívélyes üdvözlettel, Graham Winterton.
– Hallottad már ezt a nevet? – kérdezte Elaine.
Beth a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni:
– Igen, ismerősnek hangzik, egy kicsit. Meg kell
kérdeznem Michaelt. Nézzük a másikat!
A kezébe vette. Nagyobb volt a legtöbbnél,
dombornyomott liliomokkal az elején.
– A liliom volt anyukám kedvenc virága. Szerinted tudta?
Lehet, hogy ez is egy nyom?
– Ne ragadtasd el magad, Beth! A gyászlapok felén liliom
van. Tudod, a gyász virága. Mit ír?
Beth kinyitotta a képeslapot, és figyelmesen felolvasta a
szöveget:
– Szavakkal ki nem fejezhetem a bánatot, amit akkor
éreztem, amikor ma megláttam a hírt az újságban. Ugyan
hosszú ideje már, hogy nem láttam az édesanyját,
valamikor közel álltunk egymáshoz, és halálának híre
igazán lesújtott. Mindig mély ragaszkodással emlékszem
rá. Őszinte részvétem, Albert Smith.
Elaine a fejéhez kapta a kezét.
– Jaj, ne! Smith? Na, ez aztán igazán leszűkíti a kört.
Beth további nyomokat keresve fordította meg a
képeslapot. A borítékot már rég elvitte a kukásautó a többi
papírszeméttel együtt, ami bosszantó volt, mert a postai
pecsét hasznos lett volna. Az orrához emelte a lapot, és
beszívta az illatát. Megvizsgálta az írást. Töltőtollal írták, a
betűk kicsik voltak, de szép folytonossággal követték
egymást. Maga a szóhasználat biztos jele volt, hogy a férfi
nagyjából egy idős lehet az anyjával.
– Albert Smith – mondta ki Beth hangosan. Aztán
megrázta a fejét. – Még soha nem hallottam róla, ami akár
biztató is lehet. Az apám neve biztosan olyan lesz, amit még
soha nem hallottam, mivel soha nem beszéltünk róla.
– Smith – ismételte meg Elaine. – Milyen kár! Miért nem
lehetett a neve Albert Waverly-Pemberton?
– Miért, ő kicsoda?
– Senki, most találtam ki. Ezzel csak azt akartam
mondani, hogy jobb lett volna, ha nem valami hétköznapi
neve van, könnyebb lett volna megtalálni.
Beth felsóhajtott, és összeszedte a képeslapokat.
– Így se, úgy se sok rá az esély, Elaine. És mégis mit
mondanék neki, ha megtalálnám? Helló, Beth vagyok, a
lányod, akiről nem is tudtál. A fiamnak szüksége lenne egy
vesére, tudsz adni?
– Hát, ha így fogalmazol… Az is lehet, hogy már túl öreg.
– Gondolom, az is lehetséges, bár ha jó egészségben vagy,
nyolcvanéves korodig lehetsz szervdonor. Anyukám
hetvenkettő volt, az apám lehet pár évvel fiatalabb vagy
idősebb is. És az is lehet, hogy több gyereke van, ami azt
jelentené, hogy vannak féltestvéreim, akiknek megfelelő a
vércsoportjuk és a szövettípusuk. Ez inkább arról szól, hogy
életben tartsuk a reményt, és nem arról, hogy azt
követeljem tőlük, adják oda a belső szerveiket egy
idegennek.
– Átnézted már édesanyád dolgait? Tudod, iratokat,
papírokat, ilyesmiket.
– Nemsokára, de, hogy őszinte legyek, nincs sok kedvem
hozzá. Sok mindent kidobott, amikor Manchesterbe
költözött, de remélhetőleg megtartott mindent, ami fontos
lehet. – Beth fogta az üres borospalackot, és az
üvegeskukához vitte. – Most már felmegyek, és engedek egy
fürdőt, ha nem bánod, Elaine.
Elaine átölte a barátnője vállát.
– Menj csak, drága! Holnap majd áthozok egy tál rakott
finomságot. – Beth arcára tette hideg tenyerét. – Rád férne
néhány kiadós étkezés.

Beth végre-valahára elmerülhetett a kád forró vízben,

becsukta a szemét, és hagyta, hogy a nyugtató Jo Malone
habfürdő tegye a dolgát. Egy kiadós, kényeztető adagot
öntött a vízbe, majdnem kivégezve a drága üveget, de úgy
döntött, megérdemli. Aznap temette el az anyját. Alig volt
olyan nap, hogy ne beszéltek volna egymással, és mégis
olyan sok mindenről nem esett szó köztük. A részvétlapokra
gondolt, amiket kapott, a virágokra, arra a sok emberre a
temetésen. Igazuk volt. Mary jó ember volt, és szerető,
védelmező anya. Alig tudta elhinni, hogy nem látja többé.
Ahogy újból kicsordultak a könnyei, befogta az orrát, és a víz
alá merült.
 5.

Jake sokkal jobban nézett ki néhány otthon töltött nap után.

Az arcába visszatért a szín, és annyira feltöltődött, hogy ki
akart menni, hogy a kerítésnek rugdossa a focilabdát.
– Szerintem még túl hideg van odakinn, kicsim. Nem
akarsz inkább bent játszani? – érvelt Beth.
Jake nagyot sóhajtva lehuppant a kanapéra.
– De unatkozom, mindig bent vagyok. Kinn akarok
játszani! Gyakorolnom kell, hogy olyan jó legyek, mint a
többi fiú, és engem válasszanak először. – Keresztbefonta
maga előtt a karját, és mérgesen összevonta a szemöldökét.
– Nem szeretem, amikor engem választanak utoljára.
Michael közbelépett:
– Ez jó jel, Beth. Nem tarthatjuk egész életében vattába
csomagolva. – Letérdelt, hogy szemmagasságba kerüljön a
fiával. – Gyere, kispajtás! De csak egy kis időre.
Beth beletörődött, hogy ezt a csatát elvesztette.
– Jól van, de nem a kemény labdával, hanem a szivaccsal.
Jake elfintorodott, de felpattant a kanapéról és kifutott az
előszobába, hogy felvegye sportcipőjét, és közben végig
valami olyasmit motyogott, hogy a szivacslabda bébiknek
való.
Michael megfogta a felesége kezét.
– Drágám, megérdemli, hogy annyira normális életet
éljen, amennyire csak lehet.
– Tudom, de nem tehetek róla, nagyon féltem. Olyan kis
védtelen.
– Jól van. Amíg odafigyelünk a katéterre, hogy rendesen
be legyen ragasztva, és nem engedjük, hogy megerőltesse
magát, jót fog neki tenni egy kis friss levegő.
 Beth tudta, hogy a férfinak igaza van. Mindig igaza volt, és
még csak nem is idegesítő módon.
– Rendben – adta meg magát. – De előtte még egyszer
megmérem a lázát.
– Beth! Utoljára tíz perce mérted. Nincs semmi baja.
– Te is hallottad, mit mondott doktor Appleby. A
hőemelkedés a hashártyagyulladás tünete lehet. Ébernek
kell lennünk.
Michael megrázta a fejét.
– Akkor mérd meg, ha attól jobban érzed magad!
Beth elsietett a lázmérőért, Michael pedig utánaszólt:
– Az én magas vérnyomásommal ne is foglalkozz!

Beth letelepedett a kertre néző teraszablakok elé. A

nárciszok, amiket még télen ültetett, gyönyörűen pompáztak
a cserepeikben. Jake melegen be volt öltözve, a pufi
kabátjában, sállal, sapkával és egyujjas kesztyűvel. Michael
ellenkezett, mondván, hogy szegény kölyök alig bír majd
mozogni, de Beth ragaszkodott ahhoz, hogy rendesen
felöltözzön, és ahogy nézte, amint egymásnak passzolgatják a
labdát, megnyugodott egy kicsit. Elővette a jegyzeteket,
amiket a kórházban írt, és a sokadik alkalommal olvasni
kezdte őket. Az érettségijére nem tanult olyan alapossággal,
mint ahogy ezeket az utasításokat tanulmányozta, de
elhatározta, hogy mire Jake megkezdi az otthoni dialízisét,
Michaellel pontosan tudni fogják, mi a feladatuk. Sok
mindent meg kellett tanulniuk, az oktatásra nagyrészt az
osztályon került sor. Beth ételstylist volt, vállalkozóként
szabadon válogathatott a megbízások között, ami lehetővé
tette, hogy sok időt töltsön a fiával. Michaelnek is saját cége
volt, de akármennyire szerettek volna a nap huszonnégy
órájában Jake mellett maradni, a számlákat fizetni kellett.
Beth annyira elmerült a jegyzeteiben, hogy először meg
sem hallotta, amikor negyedórával később már be is mentek.
Felnézett, és amikor azt látta, hogy Michael a karjában cipeli
Jake-et, egy pillanat alatt talpon volt.
– Mi történt? Jól van?
Michael lefektette a fiát a kanapéra, és egy párnát tett a
feje alá.
– Semmi baja. Csak egy kicsit megszédült.
Beth a fiú homlokára tette a kezét.
– Tudtam, hogy nem lenne szabad kimennetek, de
hallgattál rám? – Michaelhez fordult, aki szorosan mögötte
állt. – Azonnal hívd az orvost!
Michael megnyugtatóan az asszony vállára tette a kezét.
– Beth, mondtam, hogy semmi baja. Nem reagálhatsz túl
minden apró tünetet!
Jake a pufi dzseki gombjaival bajlódott.
– Nagyon melegem van, anyu. Légy szíves, levehetem
már?
Beth a gombokkal ügyetlenkedett.
– Michael, gyorsan! Segíts levenni! Mindjárt megsül.
– Nem lep meg. Még az eszkimók is kevesebb ruhával
vágnak neki a jeges tundrának.
Beth figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és végre
sikerült kihámoznia Jake-et a bélelt kabátból.
– Nem émelyegsz?
Jake összevonta a szemöldökét.
– Az mit jelent?
Beth képtelen volt leplezni türelmetlenségét.
– Hányinger… Nincs hányingered?
Jake megrázta a fejét.
– Nem, már jól vagyok, anyu.
– Beth, hagyd már békén szegény gyereket! Megfojtod.
Jake Beth nyaka köré fonta a karját, és szorosan magához
ölelte.
– Szomjas vagyok. Ihatnék egy pohár vizet? Légy szíves!
Beth azonnal talpra ugrott.
 – Szomjas, Michael. Lehet, hogy ki van száradva?
– Az isten szerelmére, Beth! Nem, nem gondolom, hogy ki
lenne száradva. Szerintem szomjas, ahogy mondta. Hozok
egy pohár vizet.
Beth tudta, hogy viselkedésével megőrjíti a férjét, és egy
kevesebb türelemmel megáldott ember már rég felrobbant
volna. Nem is emlékezett azokra az időkre, amikor még nem
aggódott vagy nem volt rosszul a félelemtől. Olyan feszült
volt mostanság, hogy lehetetlennek bizonyult, hogy ne
reagáljon túl minden kis visszaesést. Csak az előző hónapban
közel hét kilót fogyott, a haja láthatóan elvékonyodott és
elvesztette fényét, és mintha a zöld szeme köré odarögzültek
volna a fekete karikák.
Michael a felesége mögé lépett, és masszírozni kezdte a
vállát. Gyengéden szólalt meg.
– Lazítanod kell, Beth! Nézz magadra! Szerintem ezzel az
állandó aggódással Jake-nek sem teszel jót. Derűlátóbbnak
kell lenned körülötte.
Beth megfogta a férfi kezét.
– Tudom, hogy igazad van, de nem tehetek róla. Nem
tudom, mi lenne velem, ha… – Michael megszorította a
vállát, és Beth hirtelen elnémult.
– Tudom, hogy nehéz, kedvesem, de amikor elkezdi az
itthoni dialízist, ezt is magunk mögött hagyhatjuk. Az orvos
azt mondta, nagyjából normális életet élhet úgy, hogy a gép
végzi a veséje feladatát.
Ahogy Beth gondolatai ismét az átültetésre terelődtek,
eszébe jutottak a részvétlapok, amiket Graham Wintertontól
és Albert Smithtől kapott. Elővette a konyhafiókból, és
odaadta a férjének.
– Elfelejtettem megmutatni ezeket. Ismered a neveket?
Michael elvette tőle a képeslapokat, és tanulmányozni
kezdte az egyiket.
– Graham Winterton? Igen, emlékszem. Nem ő volt
anyukád bridzspartnere, még évekkel ezelőtt?
Beth visszavette tőle a képeslapot, és újra átolvasta.
Michaelnek igaza volt, de mivel az anyja csak idősebb
korában tanult meg bridzselni, ez kizárta Graham
Wintertont.
– És a másikat, Albert Smitht?
Michael elgondolkodott.
– Albert Smith… Nem, nem ismerem.
Beth lassan megdörzsölte az arcát, és felnyögött.
– Reménytelen. – Rácsapott a konyhapultra. – Ennyi
volt. Holnap átmegyek anyuhoz, és átnézem pár holmiját.
Elég ideig halogattam.

Betht jeges fuvallat köszöntötte, amikor benyitott az anyja

házába. Az ajtó először ellenállt a kinyitására tett
erőfeszítéseinek, a levélbedobó nyílás alatt felhalmozódott
levelek és újságok kupacának köszönhetően. Bent hidegebb
volt, mint kint, amitől Beth orra azonnal folyni kezdett.
Megtörölte egy zsebkendővel, és emlékeztette magát, hogy
át kell állítania a fűtést, hogy legalább kétszer bekapcsoljon
egy nap. Felkapcsolta a kazánt, ami nagy robajjal életre kelt.
Az anyja csak néhány évet élt itt, de a hely minden
szegletét áthatotta a lénye. A gyapjúpapucsai szépen egymás
mellett álltak, a rúzsa az előszobaasztalon feküdt. Mielőtt
kilépett a házból, mindig az volt az utolsó dolga, hogy lábbelit
cserélt, és az előszobai tükör előtt állva feltett egy kevéske
rúzst. Beth felvette és kitekerte a rúzst, az a halvány
rózsaszín volt, amelyet az anyukája annyira szeretett.
Majdnem teljesen elhasználta. A többség már rég kidobta
volna, de Marynek nem volt szokása a pazarlás. Még az
utolsó darabka szappant is rátapasztotta a következőre. A
mosószeres flakon is mindig a kupakján egyensúlyozva
töltötte élete utolsó napjait, nehogy akár egy csepp is kárba
vesszen.
 Beth leakasztotta az anyukája kedvenc bézs
gyapjúkabátját az előszobai fogasról. Leszedett pár ősz
hajszálat a gallérjáról, és hagyta, hogy a földre hulljanak.
Becsukta a szemét, az orrához nyomta a kabátot, és beszívta
a White Linen parfüm ismerős illatát. Visszaakasztotta a
kabátot a helyére, és bement a konyhába, ahol meglátott egy
öreg, fém tortadobozt a konyhapulton. Lefeszegette a tetejét.
Az utolsó Victoria piskótatorta volt benne, amit az anyja
életében sütött. A valaha könnyű és puha piskóta már száraz
volt, és világoskék penész borította. Betht kirázta a hideg, és
visszatette a doboz tetejét. Úgy döntött, a ház kitakarítását
egy másik napra halasztja. Most csak az érdekelte, hogy
találjon valami arra utaló nyomot, hogy ki lehetett az apja.
A ház kicsi volt, s mielőtt Manchesterbe költözött, sikerült
meggyőzniük Maryt, hogy egy csomó limlomtól szabaduljon
meg.
– Soha nem tudhatod, mikor lesz rá szükséged –
ismételgette gyakran az anyja, de amikor Beth rámutatott,
hogy egy doboznyira van attól, hogy bekerüljön a négyes
csatorna gyűjtögetős tévéműsorába, megadta magát.
Egy egész konténert töltöttek meg azokkal a feltehetően
hasznos holmikkal. Beth most csípőre tett kézzel nézett
körbe a zsúfolt nappaliban, a bútorok, amik egykor Mary
öreg, Viktória korabeli házának hatalmas szobáiban
díszelegtek, egyáltalán nem illettek a modern bungalóba.
Beth tekintete az öreg fiókos szekrényre esett, s magától
értetődőnek tűnt, hogy azzal kezdjen. Elforgatta a díszes
aranykulcsot, és leengedte a fedelét. Volt benne négy apró
fiók, tele varróeszközökkel és gemkapcsokkal, volt még
néhány öreg Parker golyóstoll, egy svájci bicska és különböző
külföldi pénzérmék. Felvette az utóbbiakat, és megcsörgette
a markában. Igaz, hogy Mary tejesembere görög származású
volt, de Beth nem gondolta, hogy tetszett volna neki, ha az
anyja drachmában fizet neki. Elmosolyodott, és visszaejtette
az érméket a kis fiókba, majd visszacsukta a szekrény
fedelét, és az alsó nagyobb fiókokra fordította a figyelmét. A
legfelső tele volt iratokkal és biztosítási papírokkal tömött
manilla borítékokkal, volt még benne egy másolat Mary
végrendeletéről, és az előző házának adásvételével
kapcsolatos papírokról. Az alatta lévő fiókban a keményített
abroszai, szalvétái és néhány új gyertya kapott helyet. Beth
szörnyen tolakodónak érezte, hogy így turkál az anyja dolgai
között, és már előre rettegett a naptól, amikor majd az egész
házat ki kell ürítenie. Ahogy körbetapogatózott a fiók
hátuljában, a keze ráakadt egy négyszögletes dobozkára,
amely előző életében nyilvánvalóan kekszesdoboz volt. Beth
fázós ujjai merevek voltak, nem nagyon akartak
engedelmeskedni neki, miközben a doboz fedelét feszegette,
de végül sikerült levennie a tetőt, és a belsejében egy halom
fényképet talált.
Felemelte a legfelsőt, és tanulmányozni kezdte azt a
három alakot, akik egy színpad lépcsőjén álltak. A nagyszülei
még az ő születése előtt meghaltak, ennek ellenére azonnal
felismerte őket, ahogy a tízéves anyja mögött álltak, mind a
hárman csak úgy dagadtak a büszkeségtől. Beth
megfordította a képet, s látta, valaki Lytham, 1954-et írt a
hátoldalára. Talált még néhány fényképet Maryről és
Thomasról, a férjéről, és nagyon sokat saját magáról, ahogy a
parton játszik. Némelyik később készült fotó színes volt,
beleértve Mary és Thomas 1972-es esküvői képét. Thomas
egyenesen a lencsébe nézett, a karjába kapaszkodó
menyasszony pedig újdonsült férjére függesztette a
tekintetét.
Beth szeretetteljesen mosolygott, és hüvelykujjával
végigsimított az anyja örömtől sugárzó arcán, amelyet a
felvétel örökre megőrzött, és még mit sem sejtett az
eljövendő szívfájdalomról. Amikor még kicsi volt, Beth
gyakran nézegette az esküvői albumukat, és úgy csinált,
mintha ez a jóképű, pimasz mosolyú férfi az állig érő
hullámos hajával valójában az apukája lenne. Mary rengeteg
csodás történetet mesélt Thomasról, és arról, hogy milyen
gondoskodó férj volt. Maryt azon a napon megigézte, amikor
először találkoztak, és a kisfiú rámosolygott az óvodában.
Beth tudta, hogy az édesanyja soha nem volt képes
feldolgozni, hogy olyan fiatalon vesztette el Thomast, de az,
hogy mi vezethetett az ő fogantatásához, csupán négy
rövidke hónappal a férfi halála után, rejtély volt számára. De
minden alkalommal, amikor feszegetni próbálta a témát,
elutasító legyintést kapott válaszul.
Tovább lapozgatta a fényképeket, némelyik felett sokáig
elidőzött, másokra csak egy futó pillantást vetett. Mire elérte
a doboz alját, a lábai megmerevedtek, és megfájdult a háta. A
sok felidézett emlék búskomorrá tette, és már épp vissza
akarta tenni a doboz tetejét, amikor észrevette, hogy a doboz
alját megfakult virágos tapéta borítja, a mintát felismerte a
gyerekkori otthonából. Unottan felpiszkálta az egyik
csücskét, felhúzta a papírt, és egy Marynek címzett, kézzel
írt levelet talált alatta. A boríték felső élét szépen vágták fel.
Beth belenézett, és kivett egy régi újságkivágást. A
nyomdafesték már nem volt olyan élénk, mint egyszer
lehetett, és a papír is megsárgult. Óvatosan szétnyitotta az
írószekrény tetején. A Manchester Evening News 1976.
július 26-i példányából vágták ki, a cikk címe: Tragédiába
torkollt egy kocsmai társaság kirándulása.
Érezte, hogy a tarkója azonnal bizseregni kezd, és a hideg
szoba ellenére a forróság egyenletesen kúszott fel a
lábujjaiból, majd szorongássá erősödött, mire mellkasához
ért. El sem tudta képzelni, vajon az anyja miért tartotta meg
ezt az újságcikket. Kivette a borítékból a mellékelt levelet, és
óvatosan kinyitotta. Azonnal felismerte a kézírást, de a
szavaknak semmi értelmük nem volt.
Mire másodszor is elolvasta, úgy érezte, mindjárt elhányja
magát, a feje olyan üres volt, mintha vattával tömték volna
ki. Rábírta reszkető lábát, hogy megmozduljon, és a hátsó
ajtóhoz futott. Remegő kézzel próbálta bedugni a kulcsot a
zárba, és még épp időben sikerült kinyitnia az ajtót, aztán a
virágágyásba hányt.
 6.

Miután vett néhány mély, megnyugtató lélegzetet a kinti

hűvös levegőből, Beth visszament a konyhába és kiöblítette a
száját egy kis vízzel. Még érezte a gyomorsav ízét hátul a
torkában, egy krákogással megpróbálta eltüntetni a
keserűséget, de nem sikerült. A világ megbillent a tengelyén,
és hirtelen minden megváltozott. Ez a levél olyan hatással
volt az életére, mint amikor tudósok egy közelgő aszteroidát
térítenek el a pályájáról, hogy megelőzzék a katasztrofális
ütközését a Földdel. Úgy érezte, minden erő elhagyta a
testét, olyan lett, mint az anyja hervadozó szobanövényei,
amiket régóta nem locsolt meg senki.
Visszatette a levelet és az újságkivágást a borítékba, és
bedugta a táskájába. Elkeseredetten otthon akart lenni a
családjával. Annak ellenére, amin Jake-kel mentek
keresztül, otthon legalább tudta, ki ő. Michael felesége és
Jake anyja. Ez volt a lényege, vissza kell mennie oda, ahova
tartozik, oda, ahol nem várják titkok és féligazságok, amik
magát a létezését fenyegetik.
Olyan erősen csapta be az anyja ajtaját, hogy
megremegett benne az üveg, és valami a földre esett a másik
oldalon. Beindította a kocsit, aztán túl sok gázt adott, ami
ellen a motor hangos bőgéssel tiltakozott. A hazafelé vezető
úton gyorsabban vezetett, mint általában, és annál
határozottan gyorsabban, mint amennyivel egy olyan
embernek lett volna szabad mennie, akinek könnyek
homályosítják el a látását.
A kocsifelhajtó kavicsa ropogott a kerekek alatt, olyan
hirtelen állt meg az autóval a bejárati ajtó előtt.
Michaelt a konyhában találta, az egyik nagy puha
kanapéjukon ült, és épp az Ötös fogat-sorozat egyik
könyvéből olvasott fel Jake-nek. A történtek ellenére Beth
azon vette észre magát, hogy elmosolyodik. A fiuk imádta
ezeket a történeteket, és Beth mérhetetlenül hálás volt, hogy
Enid olyan termékeny író, hogy huszonegyet írt belőlük.
Jake felnézett, amikor észrevette, hogy ott áll.
– Az ötös meghódítja a Csempész-csúcsot, apu ezt
olvassa nekem.
– Jaj, az a kedvencem!
A gyerek felkacagott.
– Mindegyikre ezt mondod, anyu.
Igaz. Mindegyik a kedvence volt, és nagyon örült, hogy
Jake is annyira szereti őket, mint ő tette gyerekkorában.
– Michael, beszélhetnénk egy kicsit?
A férfi levette a karját Jake válláról.
– Persze, mi az?
Beth a fejével intett, hogy menjen oda hozzá a
konyhaszigethez.
– Jake, jegyezd meg, hol tartottunk. Kíváncsi vagyok,
hogy kerül ki Julien ebből a kutyaszorítóból.
Beth kihalászta a borítékot a táskájából, és a férje kezébe
nyomta.
– Mi ez?
– Anyunál találtam. – Beth kimért hangvétele
meghazudtolta a bensőjében kavargó zűrzavart. – Olvasd el!
A férfi először az újságkivágást vette ki. Miközben olvasta,
egyre mélyebbeket lélegzett, és a halántékán lüktetni
kezdett egy ér.

Tragédiába torkollt egy kocsmai társaság

kirándulása
Egy szörnyű közúti baleset tragédiában végződött
 szombaton a manchesteri Ivócimborák kocsma
törzsvendégei számára. Egy blackpooli kirándulásról
tartottak hazafelé, amikor a sofőr uralmát vesztette a
Ford Transit minibusz felett, amiben utaztak. A meg
nem nevezett sofőr és két másik utas a helyszínen
életét vesztette, többen megsérültek. Félő, hogy a
halottak száma még nőni fog. A szerencsétlenség
pontos oka egyelőre ismeretlen, egy feltételezés szerint
az elmúlt napok perzselő hőmérséklete megolvasztotta
az aszfalt egy részét, ezen csúszhatott meg a jármű. A
rendőrség arra kéri a szemtanúkat, hogy
jelentkezzenek a 061 761 2442-es telefonszámon.

Michael végigolvasta a cikket, és Bethre nézett, az arcán

döbbenet ült.
– Mit keresett ez anyádnál?
– Fogalmam sincs, Michael. De csak várj, amíg elolvasod
azt a levelet, amit mellette találtam!
 7.

1976. JÚLIUS

Harry Jones a napjait Manchester utcáit járva töltötte,

kezében a nejlonszatyrokkal, amikben minden e világi
vagyona benne volt. A hőhullám hetek óta tartott, az ország
egyes részeiben már napi vízfogyasztási fejadagot is be
kellett vezetni, és több utcában közkutakat is lehetett látni.
De Harry aznap egybe sem botlott bele, amit igazi
balszerencseként élt meg, mert hálás lett volna, ha
megmoshatja a lábát. Nem mondhatni, hogy jól ment a sora,
de keserűség és rosszindulat nélkül élte az életét. Lehet,
hogy az elmúlt hat év, amit az utcán töltött, megviselte a
testét, de a lelkét nem törte meg, és még hetvennyolc
évesen is ragaszkodott a reményhez, hogy a dolgok jobbra
fordulhatnak. Büszke ember volt, aki kétszer is szolgálta a
hazáját, először az első világháborúban, amikor annak
ellenére önként jelentkezett a hadseregbe, hogy túl fiatal
volt, majd később a másodikban, amikor már túl öreg volt
harcolni, ezért abban a gépészüzemben dolgozott, ahol a
Lancaster nehézbombázó repülőket gyártották. Életének
egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy felvették
villamosmérnöknek. Nem rossz teljesítmény egy kölyöktől,
aki torz fejjel, koraszülöttként jött a világra egy eldugott
közép-walesi farmon, és akire az orvos azt mondta, soha
nem lesz belőle senki. Mindent egybevetve nem volt rossz
délutánja. Sikerült szereznie egy helyet a járdán a
Rumbelows{ 2 } előtt, és látta, ahogy Björn Borg megnyeri a
wimbledoni férfi egyest.
Ahogy az utcán cammogott, kétrét görnyedve a szatyrai
súlyától, észrevett egy elhagyatott bevásárlókocsit, és egyből
jó kedve kerekedett. Talán megfordult a szerencséje. Harry
soha nem lopott volna bevásárlókocsit a szupermarketből, de
ez csak ott árválkodott az utcán. Azzal csak szívességet
tenne mindenkinek, ha eltávolítja. Kiráncigálta a bokorból, s
összerándult az arca, amikor egy hosszú szedervessző
belekapott a karjába és a karcolásból kiserkent a vér.
Bepakolta a szatyrait a kocsiba, és rájuk terítette vastag
kabátját. Ebben az időben, természetesen, nem volt
szüksége rá, de mégis hasznára volt, mert este ráfekhetett,
így jó szolgálatot tett neki az utcán töltött évei alatt.
Kezdett besötétedni, ahogy a választott fekhelye felé
közeledett, miközben a kocsival küszködött, aminek meg volt
az az idegesítő szokása, hogy balra húzott, az árok felé. Az
Ivócimborák tornáca volt az egyik kedvenc helye, és Selwyn
Pryce, a szintén walesi származású kocsmáros, mindig
nagylelkű volt vele. Harry nagyon odafigyelt arra, hogy ne
használja ki Selwyn jó természetét, és mindig próbált
felajánlani valamit cserébe, még ha csak annyit is, hogy
összeszedte a szemetet vagy a csikkeket a kocsma körül,
vagy kigazolta a járda repedéseit.
Az aznapi is egy újabb meleg, párás éjszakának ígérkezett,
ami nem fogja megkönnyíteni az alvást. Ahogy
bekanyarodott a sarkon, és látótávolságba került az
Ivócimborák, észrevette Trisha, Selwyn új feleségének
feltűnő alakját, ahogy egy törzsvendéggel hadakozik, aki nem
akart elmenni. Harry magában kuncogott. Trisha sokkal
ügyesebben szerelte le az alkalmi részegeseket, mint a férje,
így nem volt meglepő, hogy Selwyn ráhagyta. Amikor a nő
meglátta Harryt, felvette az ismerős harci állását, kezét
vékony csípőjére tette, felvonta szépen ívelt szemöldökét, és
nyelvét határozottan a szája belső oldalához nyomta.
– Jó estét, Trisha! – Harry udvariasan biccentett, amikor
odaért hozzá.
 – Ördög és pokol, Harry! A héten már harmadszor tolja
ide a képét. Nem tud valahova máshova menni?
– A Midland hotelben nem volt szabad szoba.
Trisha úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a tréfás
megjegyzést, és még jobban belelendült a tirádájába:
– Kihasználja Selwynt, úgy bizony. Tudja, hogy arany
szíve van, pedig nem tesz jót az üzletnek, hogy egy csavargó
fekszik a küszöbön.
Harry levette kabátját a kocsiról, leterítette a csempézett
lépcsőre, és lehuppant rá.
– Mára már bezártak, Trisha, és mire holnap kinyitnak,
már itt sem leszek – érvelt a férfi. Utálta, hogy könyörögnie
kell ennek a fiatalasszonynak, aki befurakodott Selwyn
életébe, és tönkretette a házasságát a bűbájos Babsszel, és
úgy el volt telve magától, mintha legalábbis az ő neve lett
volna az ajtó fölött, és nem Selwyné.
Az ajtóban megjelent Selwyn, egy poharat törölgetett.
– Mire föl a nagy lárma, Trisha? Még benn a… Ó, jó estét,
Harry!
Trisha mindkét kezével a levegőbe csapott, és beviharzott
a kocsmába.
– Nem értem, minek fárasztom magam. Én próbálok
ebből a koszfészekből ízléses kocsmát faragni, te meg
ragaszkodsz ahhoz, hogy egy zilált külsejű piszkos koldus
mocskolja be a bejáratot. – Olyan erővel vágta be az ajtót,
hogy még a pult fölé akasztott poharak is beleremegtek, és
bentről fejezte be a mondandóját. – És még büdös is.
Harry a hónaljába temette az orrát, és vett egy nagy
levegőt.
– Tényleg? Sajnálom. A forróság miatt van, tudja, nagyon
nehéz hűvös helyet találni.
Selwyn leült mellé.
– Ne kérjen bocsánatot, Harry! – Az ajtó felé biccentett. –
Tudja, milyen. Szeretne megfürödni?
 Harry hangosan felnevetett.
– Na, az lenne valami, Trisha biztosan imádná.
Selwyn felkecmergett, és a könyökénél fogva felsegítette
Harryt is.
– Csak bízza rám Trishát. Még mindig én vagyok itt a
főnök. – Az utóbbit nem sok meggyőződéssel mondta.
Trisha a pult mögött a csepegtetőtálcákat ürítette ki,
amikor Selwyn, Harryvel a sarkában, belépett a kocsmába.
– Azt mondtam neki, hogy megfürödhet.
Trisha abbahagyta, amit csinált, és úgy meredt Selwynre,
mintha még egy fejet növesztett volna.
– Megfürödhet? Itt? Természetesen, nem okoz gondot,
jöjjön be. Ha ad nekem egy percet, akkor teszek magának
egy szép, puha törölközőt a radiátorra, még talán egy
kevéske fürdősót is tudok nélkülözni. – Trisha megrázta a
fejét, és tovább törölgette a tálcákat.
Harrynek feltűnt a szarkazmus, de Selwyn csak ment
tovább rendületlenül.
– Csak segítek neki, Trisha, nem tudnál mutatni egy kis
együttérzést?
– Aszály van, Selwyn, nem emlékszel? Te is láttad a
plakátokat: „Spórolj a vízzel, fürödj egy baráttal.”
Selwyn Harrryhez fordult, és kacsintott.
– Szerintem osztozni akar veled.
Trisha fogott egy nedves ruhát, és a férjéhez vágta.
Egyenesen a képébe talált.

Trisha már két éve élt a másik nő címkével. Már az elején

sem zavarta, most meg egyáltalán nem érdekelte. Elvégre,
ha Selwyn boldog lett volna Barbarával, egyszer sem néz őrá,
nemhogy kétszer. Egy picit azért idegesítette, hogy az
emberek kizárólag őt hibáztatták, de hát ilyen korlátoltak az
Ivócimborák törzsvendégei. Könnyedén megfeledkeztek
arról, hogy a kedélyes kocsmárosuk volt az igazi
házasságtörő, nem pedig ő.
Trisha a fésülködőasztalánál ült, és a tükörképét csodálta.
Huszonhat évesen a fénykorában volt, és Selwyn teljesen
bele volt bolondulva. Még jó hogy, elvégre negyvenöt éves
pasi, egy volt feleséggel és egy tizenéves lánnyal, és bár még
kétségtelenül jóképű, a legjobb éveit már rég maga mögött
hagyta. Igazán szerencsésnek mondhatja magát, hogy egy
ilyen szexi, fiatal feleséggel áldotta meg az ég, mint ő. Ha már
vonzó külsőről volt szó, Selwyn a volt vőlegényének,
Lennynek a nyomába sem érhetett, de őt bezárták a
Strangewaysbe fegyveres rablásért. Persze megígérte neki,
hogy várni fog rá, de húsz év mégiscsak hosszú idő, és egy
nőnek vannak szükségletei, bár nem tervezte, hogy
beleszeret Selwynbe és a kocsmájába. Fiatal volt, karcsú, és
tele energiával, jól mutatott a pult mögött a hatalmas
kebleivel, amik mindig azzal fenyegettek, hogy
kibuggyannak a szűk ruháiból.
Leszedte a műszempilláját, és átfuttatta az ujjait
hidrogénszőke tincsein. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy
jobban lássa, és az ujjával megfeszítette a szeme körüli bőrt,
hogy eltüntesse azt, amit a szarkalábak első jelének vélt.
Balra fordult, és kézfejével megütögette az álla alatti bőrt.
Nem vette észre, hogy Selwyn az ajtóban áll, és néma
vidámsággal figyeli.
Ahogy a férfi elindult felé, Trisha meglátta a tükörben,
szembefordult vele a székén, és hagyta, hogy szaténköpenye
szétnyíljon a derekáig. Selwyn letérdelt elé, és gyengéd
csókot lehelt lapos hasára. Ő úgy futtatta végig az ujjait férje
rövid, göndör haján, mintha tetvek után kutatna.
– Be kell festenünk ezeket az ősz hajszálakat.
Selwyn kiegyenesedett, és megnézte magát a tükörben.
– Ne mondd, te kis szemtelen, én csak néhányat látok.
Trisha úgy folytatta, mintha a férfi meg sem szólalt volna.
– Igazából csak a halántékodnál van. Majd hétfőn hozok
rá valamit a Bootsból.
Trisha felállt, a köpeny a földre hullott, szaténtavacskát
formálva a lábánál. Csípőre tette a kezét, Selwyn szeme
pedig szinte felfalta a meztelenségét. A férje közelebb húzta
magához, belemarkolt hosszú, szőke hajába, és szájon
csókolta. Trisha finoman eltolta magától.
– Megállj, csak ne olyan gyorsan, uram! – És a
lépcsőforduló felé biccentett. – Penderítsd ki azt a mocskos
csavargót a fürdőszobámból, és amikor azzal megvagy,
ereszkedj négykézlábra, és súrold fel az egészet Vimmel.
Selwyn gyengéden megpuszilta a homlokát.
– Csupa szív teremtés vagy te. Főzök Harrynek egy teát,
és utána még meg kell etetnem Falatkát. Korábban
elfelejtettem. Te sem etetted meg, mi?
– Mit gondolsz?
Ha rajta múlt volna, soha nem megy Selwyn volt felesége
nyavalyás nyulának a közelébe. Ha csak azért nem, hogy
„véletlenül” nyitva felejtse az ól ajtaját. Számára az állat nem
volt más, csak Barbara kifogásainak egyike, amik miatt
továbbra is bejárt a kocsmába. Csak azért, mert arra
kényszerült, hogy a válás után elhagyja az Ivócimborákat, és
azóta egy kert nélküli kis lakásban élt, úgy gondolta,
elfogadható, hogy ráhagyja a nyulat Selwynre. A kis ólja a
kocsma mögötti sörkertben volt. Nos, talán a sörkert
elnevezés túlzás. Valójában csak egy kis darabka füves
terület volt fehér műanyag asztallal, aminek közepéből
napernyő állt ki, amire egy sörgyár logóját nyomták.
Ez tisztességtelen, füstölgött magában Trisha, miközben
kefélni kezdte a haját, és vadul nekiesett a tincseknek.
Selwyn már az ő férje, és Barbarának ezt le kell nyelnie. A
lányát, Lorraine-t még valahogy elviselte, amikor látogatóba
érkezett, annyira oktalan azért nem volt. De Barbara szinte
állandóan ott volt a kocsmában, nevetgélt és viccelődött a
törzsvendégekkel. Trisha biztos volt abban, hogy még
mindig azt hiszi magáról, ő a kocsmárosné, ráadásul a
vendégek szerették, aminek a miértjét egyszerűen ki nem
találhatta. Nagyokat lélegzett, és igyekezett kordában
tartani a haragot, ami mindig elöntötte, amikor Selwyn volt
feleségére gondolt.
Az ágyon ült, amikor férje a tenyerét dörzsölgetve a
hálószobába lépett.
– Mindennel kész vagyok.
Oldalra simította Trisha haját, és megsimogatta a vállát.
Trisha lesöpörte magáról a férje kezét.
– Gondolkodtam.
Selwyn felnyögött.
– Ó, csak ezt ne! Utálom, amikor így kezdesz egy
mondatot.
Trisha figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
– Azt akarom, hogy tiltsd ki a volt feleségedet.
– Mégis milyen alapon?
– Azon az alapon, hogy idegesít engem.
– Trisha, a vendégeim fele idegesít téged. Ezt a logikát
követve nem is lenne kocsmám.
Trisha taktikát váltott, kinyújtotta a kezét, és elkezdte
kicsatolni Selwyn övét.
– Selwyn, kérlek! Te nem is tudod, milyen érzés nekem,
hogy mindig itt van. Úgy érzem, mintha osztoznom kellene
vele rajtad, pedig én csak magamnak akarlak.
Anélkül, hogy levette volna a szemét a férfi arcáról,
megnedvesítette az ajkát, lassan lehúzta Selwyn cipzárját, és
lejjebb tolta a farmernadrágját. Ahogy a vér elhagyta a fejét,
és másfelé indult, a kocsmáros lehajolt, és belesuttogta
Trisha nyakába:
– Holnap majd beszélek vele.
A nő megragadta az arcát, és kényszerítette, hogy a
szemébe nézzen.
– Megígéred?
 – Ígérem – sóhajtotta Selwyn. – És most gyere ide, te kis
boszorkány!
Trisha megfogta a férje kezét, és megsimogatta, de
közben a tekintete megakadt az öklére tetovált szavakon.
Miért nem varrattatta magára, hogy szeret és utál, mint
mindenki más. Miért kellett Babset tetováltatnia rájuk, mint
az örökké tartó szerelmük szimbólumát? Ez is egy volt azon
idegesítő dolgok közül, amiket el kell majd intéznie, hogy
Barbarát végleg eltávolítsa Selwyn életéből.
 8.

Babs vasárnap korán ébredt. Ez is egy olyan reggelnek

bizonyult, amikor egy örökkévalóságig tart az agyának, hogy
végre eszébe jusson, a hét melyik napja is van. Kidörzsölte az
álmot a szeméből, miközben széthúzta a függönyöket és
kinézett a kék égre, amit azokban a napokban mindenki
természetesnek vett. Neki viszont elege volt a nagy
melegből, és sóvárgott egy hideg zivatar után, ami végre
leülepítené a port, és meglocsolná a kiszáradt kerteket. Nem
mintha lett volna kertje, ami miatt aggódhat. Sok órát töltött
gazolással a kocsma mögötti pici udvarban, virágokkal
ültette tele a függőcserepeket és a dézsákat, s az egészben
hihetetlen nagy öröme és sikerélménye volt. A vendégek
gyakran dicsérték a sok illatos virágot, amiket a petúniái
hoztak, egyszer még egy díjnyertes tojástököt is termesztett,
és bár csak második lett, a kék szalag még mindig ott lógott
az italpult fölött a bárban. A kertészkedés csak egy volt az
örömforrások közül, amiket elzárt előle a válása Selwyntől.
Ha legalább utálni tudná azért, amit tett vele, az élete sokkal
könnyebb volna, de soha semmi nem volt ilyen egyszerű.
Tizenhárom éves kora óta volt szerelmes Selwynbe,
amikor a fiú munkát keresve besétált a szülei kocsmájába
Salfordban. A lépcső tetejéről nézte, ahogy bemutatkozott az
apjának. Ő volt a legegzotikusabban kinéző fiú, akit valaha
látott, azokkal a fényes, sötét loknikkal és azzal a huncut
mosollyal. Alig bírta levenni a szemét magas arccsontjáról és
olajbarna bőréről. A fiúknak az iskolában mind sápadt, foltos
bőrük volt, furcsa kékes árnyalatban, amitől úgy néztek ki,
mintha az egész életüket egy barlangban töltötték volna.
Babset megbabonázta a fiú bársonyos walesi akcentusa, és
amikor Selwyn észrevette, hogy a korlát mögül lesi,
biccentett, egy kicsit elmosolyodott és rákacsintott. Ha nem
a korlátba kapaszkodva ült volna, a lábai talán meg sem
tartják, és leesik a lépcsőn.
Nem lepte meg Babset, hogy Selwyn közvetlen modora
mennyire levette a lábáról az apját, de főleg az anyját, és egy
héttel később már be is költözött a kocsmába. Ám, nem kis
bosszúságára, úgy kezelte őt, mint egy kishúgot. A fiú csak
három évvel volt idősebb nála, ez azonban akkoriban még
áthidalhatatlan szakadéknak tűnt.
Mire a két év kötelező katonai szolgálat teljesítése után
hazatért, a fiú, akibe beleszeretett, férfivá érett. Legalább tíz
centit nőtt, és a sokhavi kemény testedzés hatására a teste
izmoktól duzzadt. Szép göndör haját levágták, de az új,
fésületlennek ható stílusa még inkább kihangsúlyozta előkelő
vonásait. Babsnek szerencséje volt, hogy a fiú távollétében ő
is magabiztos fiatal nő lett, aki jól felkészült Selwyn
hazatérésére. Tehetséges varrónő volt, és mivel ő is vallotta
a háború után népszerű boldogulj és foltozgass filozófiát,
varrt magának egy csinos virágos ruhát az anyja egyik régi
nyári függönyéből. A széles szoknya kiemelte vékony
derekát, és a ruhát egy hatalmas masniba kötött piros
selyemövvel dobta fel. Az átváltozását az anyja merész piros
rúzsa tette teljessé, ami annyira jól sikerült, hogy azon a
napon, amikor Selwyn végre besétált a kocsmába, még be is
mutatkozott neki, mintha akkor találkoztak volna először.
Attól a pillanattól fogva soha többé nem kezelte úgy, mintha
a kishúga lenne.
Az első randevújukon Selwyn a Belle Vue Gardensbe{ 3 }
vitte, és meggyőzte, hogy üljön fel vele a Hernyóra. Babs
végig Selwyn karjába kapaszkodott, miközben a kocsi egyre
gyorsabban haladt a hullámzó pályán. Amikor becsukódott
felettük a vászontető, teljes sötétségbe borítva az utasokat,
Selwyn kapott az alkalmon, és életében először megcsókolta.
Az ajka nem hagyta el Babsét a menet ideje alatt, és mire a
vászontető újra felemelkedett, a lány kába volt és szédült, de
hogy a tengeri betegségtől vagy attól, hogy mennyire
vágyott Selwynre, nem tudta volna megmondani.
De ez már mind a múlté, és semmi jó nem származik
abból, hogy azokon az időkön mereng. Babs elfordult az
ablaktól, és átment a konyhába. Selwyn nem egyszerűen a
szívét törte össze, mert abból talán még fel tudott volna
épülni, hiszen egy meghasadt szívet az idő képes
meggyógyítani. Nem, az ő szívét halálra tiporták, és minden
kétséget kizáróan tudta, hogy soha nem lesz már a régi.
Az persze nem Selwyn hibája volt, hogy az a felfújt céda
Trisha rávetette magát, elárasztotta a bókjaival, és
belecsábította egy helyzetbe, aminek egy férfi sem tudott
volna ellenállni. Lehet, hogy Selwynnek hízelgett a rá
fordított figyelem, és hihetetlenül gyenge akaratú férfinak
bizonyult, de nem ő volt a hibás. Mindazonáltal Babs hirtelen
felindulásból döntött úgy, hogy elválik tőle, nagyjából öt
másodperccel azután, hogy rájuk talált a pincében: Trisha a
falnak döntve, a lábai Selwyn ritmikusan mozgó teste köré
kulcsolva. A férje háttal állt neki, miközben ő lassan
leereszkedett a pince lépcsőjén, nedves tenyere fényes csíkot
hagyott maga mögött a fakorláton, így Selwynnek fogalma
sem volt arról, hogy ott volt. Viszont Trisha látta, és még egy
kis diadalmas mosolyt is rávillantott a férfi válla fölött.
Babs természetétől távol állt, hogy bárkit is utáljon, de a
tömény keserűség, amit Trisha iránt érzett, néha
elhatalmasodott rajta, és átkozta a fiatalabb nőt, amiért
olyasvalakivé változtatta, aki régebben nem volt. Az erős,
boldog családjukat szétszakította Trisha önző vadászata Babs
férje után. Az, hogy miért pont Selwynre esett a választása,
talány volt. Trisha egy pökhendi, szőke, nagy mellű lotyó
volt, soha nem hiányoztak a közeléből a csodálók, akik rá
akarták tenni a kezüket telt idomaira. A helyzet
igazságtalanságától Babs sikítani tudott volna. Selwyn és
Trisha most kényelmesen elvannak az Ivócimborákban, élik
a kocsmáros és a kocsmárosné vidám életét, miközben ő és a
lánya, Lorraine ebben a parányi földszinti lakásban
nyomorognak, a papírvékony falakkal, a kopott szőnyeggel
és a szomszéd sörfőzdéből a nyitott ablakokon át folytonosan
beáramló komló szagával.
Hogy megkeresse a kenyérre valót, Babs arra
kényszerült, hogy munkát vállaljon a helyi
savanyúsággyárban. Hála az égnek, nem a gyártási
osztályon, hanem a hátsó, fülledt irodában, ahol azzal töltötte
a napjait, hogy előkészítette a fizetéseket, és igyekezett
elhárítani kéjenc főnöke, Mr. Reynolds kelletlen
próbálkozásait. Minden reggel az ecet orrfacsaró szagával
indult, amitől könnyezett a szeme. Mr. Reynolds folyton arra
kérte, hogy vegyen ki egy aktát az iratszekrény alsó
fiókjából, vagy leejtette a tollát a padlóra, és megkérte, hogy
vegye fel. Babsnek egy hétbe telt, hogy ráeszméljen, az egész
csak arról szólt, hogy a főnöke beleshessen a szoknyája alá.
Mr. Reynolds az átható testszagával és a hónaljánál párolgó
hatalmas izzadságfoltokkal már azzal is nagy
megpróbáltatást jelentett, hogy egy irodán kellett
osztozniuk. Babs azon sem lepődött volna meg, ha
gombatelep nő a férfi hónalja alatt. Az ingek csak úgy
feszültek nagy hasán, és hatalmas tokája ráfolyt a gallérjára.
Teljesen kopasz volt, a feje sápadt és fényesen csillogott,
vastag ajka mindig nedves volt. Napi nyolc órát összezárva
tölteni vele, abban a picike irodában, valódi erőpróba volt, de
Babs legalább a számlákat be tudta fizetni. Ezért
mindenképpen hálásnak kell lennie, mondogatta magának
elcsigázottan.
Végigment a kis lakásuk folyosóján, és óvatosan
bekopogtatott a lánya szobájába. Lorraine megmozdult a
takaró alatt, és kiszólt:
 – Ébren vagyok, gyere be!
Babs egy bögre teát tett az éjjeliszekrényre, és leült a
lánya ágyára.
– Jó reggelt! Milyen volt a tegnap este?
– Hm, jó volt. Otthon maradtunk, Petula David Cassidy-
lemezeit hallgattuk, beszélgettünk, meg ilyesmi. Az apukája
adott egy kis cseresznyebort, kint, a hátsó kertben ittuk
meg.
– De ugye, nem ittál túl sokat? – Babs megsimogatta
Lorraine hosszú, aranybarna haját. – A szád még mindig lila.
– Tizennyolc éves vagyok, anyu! – Lorraine visszadőlt a
párnára, és becsukta a szemét. – Csak két üveggel – vallotta
be. – De nagyon kis üvegek voltak.
Babs kiegyenesedett.
– Később menjünk át és látogassuk meg aput? Utána
elvihetnénk Falatkát a parkba.
– Persze, ha szeretnéd. – Lorraine kinyújtózott, és egy
túlzó ásítást hallatott. – Anyu, bekapcsolnád a rádiót?
Babs elkezdett babrálni a tranzisztoros rádió gombjával,
amit a lány az ágya mellett tartott.
– Megyek és készítek valami reggelit. Felkelsz, vagy
szeretnéd, hogy behozzam?
Lorraine elmosolyodott.
– Köszi, anyu! Inkább hozd be! És kevernél nekem egy
narancsos italport is?
Babs betette a kenyeret pirulni, és épp bele akarta
keverni a narancsport egy pohár vízbe, amikor rémült
sikítás hasított a fülébe. Lorraine szobájához futott, és fel
volt készülve, hogy egy betörő alá szorulva találja a lányát,
aki az életéért küzd. Amikor berontott a szobába, Lorraine
az ágy szélén ült, a rádió a füléhez szorítva, és nagy Bambi-
szeme elkerekedett a félelemtől.
– Friss hírek a Piccadilly Rádión – mondta Lorraine
zihálva. – Tűzoltókocsikat rendeltek egy Talbot utcai
kocsmatűzhöz.
– Mi? A Talbot utcába? Biztos vagy benne?
Lorraine magán kívül volt.
– Igen, anyu, azt mondta.
Babs az ágyra rogyott, és karjába vonta a lányát.
– Ó, istenem, csak ezt ne! Csak ne az Ivócimborákhoz!
 9.

Harry az Ivócimborák tornácának kemény padlóján feküdt,

és próbált kényelmesebben elhelyezkedni. Arcát a
csempének nyomta, és örömmel fogadta a lapokból áradó
hűvösséget. A szakálla viszketett, és mindent megadott
volna, ha elmehet WC-re. Elűzte az érzést az elméjéből, és
azt képzelte, hogy ropogós pamut ágyneműn fekszik a régi
otthonában. A harminckét évnyi házasságuk alatt Elsie
minden harmadik napon áthúzta az ágyneműt. Mondogatta
neki, hogy erre semmi szükség, főleg, hogy az ágyneműt
kézzel kellett kimosni, aztán meg mángorolni. De nem
lehetett lebeszélni róla. Egy kényszer volt, egy szokás, ami
még erősebb lett, miután Harry egy mosógéppel ajándékozta
meg az ezüstlakodalmuk alkalmából. Néha, ha nagyon erősen
összpontosított, még érezte a mosópor illatát, amit a felesége
használt, és a boldogabb időkbe repítette vissza. Viszont
aznap hajnalban, ahogy hagyta elkalandozni a gondolatait,
egy másik szagra lett figyelmes, ismeretlen és nem oda való
volt. A csukott szeme csípni kezdett a szemhéja alatt, és
amikor kinyitotta, csípős, szürke füstöt látott gomolyogni a
kocsma ajtaja alól. Egy szempillantás alatt talpon volt, és már
dörömbölt is az ajtón.
– Selwyn, Selwyn! – Pánikba esve nézett körbe, de az
utca annyira kihalt volt, hogy még az sem lepte volna meg,
ha ördögszekerek gurulnak végig rajta. Újra megpróbálta: –
Selwyn, Trisha! Ki kell jutnotok, ég a kocsma!
Fölvett egy nagy követ az árokból, és a hálószobájuk
ablakának dobta. Az üveg betört, hála az égnek, és azon
nyomban sűrű füstfelhő ömlött ki a nyíláson a tiszta hajnali
levegőbe.
 Te jó isten, a tűz elérte a hálószobájukat!
– Segítség, segítség!
Harry olyan gyorsan sietett végig az utcán, amilyen
gyorsan öreg csontjai engedték. Kirántotta a telefonfülke
ajtaját, és tárcsázta a 999-t. A telefonközpontos nyugodt
hangja segített neki összeszedni a gondolatait, miközben
azért könyörgött, hogy küldjék ki a tűzoltókat és mentsék
meg az egyetlen barátját, aki még volt neki.
Csak tíz percbe telt, hogy megérkezzen a tűzoltóautó, de
az alatt az idő alatt Harrynek sikerült összezúznia a vállát
azzal, hogy megpróbálta betörni a bejárati ajtót. Tudta, hogy
semmi esélye. Selwyn lefekvés előtti utolsó dolga minden
este az volt, hogy bereteszelte az ajtót, alul és fölül is.
Többször betörtek már hozzá, ezért semmit nem bízott a
véletlenre. Szerencsére a nehéz reteszek olyan könnyen
adták meg magukat a tűzoltók rohamának, mintha
balsafából készültek volna. Harryt az utca másik oldalára
parancsolták, ahol egy kis csoport gyülekezett. A tejesember
otthagyta a kocsiját, és munkáját felfüggesztve nézte a
kibontakozó drámát. A tűzoltóhadnagy odament Harryhez.
– Maga értesített minket, uram?
Harry a sérült vállát szorongatta.
– Igen, észrevettem, hogy füst árad az ajtó alól.
– Hányan tartózkodnak odabenn?
– Selwyn, a kocsmáros, és a felesége, Trisha.
A tűzoltó felvonta a szemöldökét.
– Akkor összesen hárman?
Harry kezdett ideges lenni:
– Ketten. Ketten vannak odabenn. Selwyn a kocsmáros.
Megérkezett a rendőrség, és elkezdték hátrébb terelni a
szemlélődőket. Harry lábujjhegyre állva próbált átlesni a
bámészkodók feje fölött, akik úgy nézték az eseményeket,
mint egy izgalmas előadást, ami váratlan változatosságot
csempészett az amúgy unalmas mindennapjaikba. Létrát
tettek a hálószobaablak alá, s az egyik tűzoltó olyan gyorsan
mászott fel rajta, mintha csak egy lépcsőn sietne fel. Feltolta
az ablakot, és abban a pillanatban elnyelte a fekete füstfelhő.
Harry hallotta a közelgő szirénák hangját, és imádkozott,
hogy a mentő úton legyen. A tűzoltó előbukkant a létra
tetején, Trisha úgy lógott a vállán, mint egy élettelen
rongybaba. Felgyűrődött a hálóinge, és bár Harry nem hitte
volna, hogy az a fajta, aki fehérneműt vesz az ágyba, a nő
kedvéért mégis örült, hogy így volt. A mentősök kiugrottak a
kocsiból, és rögtön átvették. Maszkot tettek Trisha arcára,
amit Harry úgy értelmezett, hogy még lélegzik. Egy másik
tűzoltó szaladt fel a létrán, ugyanolyan könnyedséggel, mint
előtte a kollégája, és pár perccel később már vissza is tért az
ablakhoz Selwyn eszméletlen testével, s egy kissé nehezebb
volt a visszafelé útja, mint a társáé, aki Trishát vitte. Harry
átverekedte magát a tömegen, és a mentőhöz tántorgott.
Selwynt a járdára fektették, a szeme csukva, az arca fekete
volt.
– Életben van? – kérdezte Harry rekedten.
Egy rendőr karon fogta és hátrébb tessékelte.
– Adjon nekik helyet, hadd végezzék a dolgukat! Jó
kezekben van.
– Életben van? – kiabálta Harry még egyszer. Tudta,
hogy úgy hangzik, mint aki magán kívül van, de nem
érdekelte.
Megfordult, amikor hallotta, hogy valaki a nevét kiáltja.
Babs és Lorraine futottak felé, az arcukra rettegés ült.
– Jöttünk, amint meghallottuk – lihegte Babs. – Merre
van Selwyn, jól van?
– Apu! – sikoltotta Lorraine.
– Már kihozták, és dolgoznak rajta. Nekem nem hajlandók
mondani semmit.
Babs odament a rendőrhöz.
– A férfi, akit kihoztak, a férjem, látnom kell.
 A fiatal tiszt felvonta a szemöldökét, és lassan megrázta a
fejét.
– Ööö… nem hinném. Ott a felesége.
Babs rámeredt.
– Rendben, ha ragaszkodik a szőrszálhasogatáshoz, a volt
férjem. És most el az utamból!
Nem várta meg, hogy engedélyt kapjon, átbújt a
rendőrségi szalag alatt, és térdre rogyott Selwyn teste
mellett.
– Kérem, csak azt ne mondja, hogy meghalt.
Amikor meghallotta a hangját, Selwyn Babs felé fordította
a fejét.
– Babs? Te vagy az?
– Ó, istennek legyen hála! – Babs megragadta a férfi
kezét.
Selwyn megpróbált felülni, és azt hebegte.
– Hol van Trisha?
Babsnek még csak eszébe sem jutott a nő, a
megkönnyebbülést és a szeretetet, amit akkor Selwyn iránt
érzett, azonnal megkeserítette a férfi aggodalma a
feleségéért.
– Kihozták. Jól van… azt hiszem.
Selwyn hangja reszelős és gyönge volt.
– Megtennéd, hogy megkérdezed nekem? – Elhallgatott
egy időre, és megszorította Babs kezét. – Bocsánat, hogy
téged kérlek meg.
Az asszony felállt, és intett Lorraine-nek a kordon mögött.
A lányuk idegesen rágcsálta a hüvelykujja körmét.
– Apu jól van. Gyere, és várj vele, légy szíves!
Babs látta, ahogy Trishát hordágyra teszik és betolják a
mentőbe. Odarohant, és lenézett a nőre, aki tönkretette az
életét. Trisha szőke haja kócos volt, és nagy kék szemmel
nézett a fekete arcából. Ahogy meglátta Babset, elvette a
szája elől a maszkot.
 – Azt… azt mondják, Selwyn jól van.
Babs biccentett.
– Rendben lesz. Az elmúlt harminc évben legalább
negyven szálat szívott naponta, a tüdeje már hozzászokott.
Trishának köhögnie kellett, de azért elmosolyodott egy
kicsit.
– Eszébe jutott valakinek kihozni Falatkát? Tudom, hogy
a kertben van, de olyan nagy a füst.
Babs a szája elé kapta a kezét.
– Ó, istenem, teljesen megfeledkeztem róla, szegény
kicsike!
Odafutott a legközelebbi tűzoltóhoz, és ijedten
elmagyarázta neki a helyzetet, Trisha pedig megrázta a fejét,
és magában morogva visszatette a maszkot az arcára.
– Istenverte nyúl!
 10.

– És hogy van Selwyn? – kérdezte Petula, miközben a

térdén lovagoltam Falatkát, akinek rózsaszín szeme kidülledt
a föl-le mozgástól.
A nyuszi sértetlenül megúszta a tüzet, annak ellenére,
hogy az ólját teljesen belepte a sűrű füst. Egyetlen
maradandó jeleként annak, hogy egyáltalán ott volt, a fehér
szőrének még négy nappal később is tábortűzszaga volt.
Petula letette a kiégett fűre, és az állatka beugrált az üres
madárfürdető árnyékába.
Lorraine kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a nyúl
selymes fülét.
– Már sokkal jobban van, köszi.
– Hol alszanak?
– Trisha ismer valami szállót a városban. Köszi, hogy
befogadtátok Falatkát. Tudod, hogy milyen nálunk így, hogy
nincs kertünk, meg minden.
– Nincs mit, nem gond. – Petula tartott egy kis szünetet,
és a barátnőjére nézett. – Lorraine, miért nem jöttél ma
dolgozni?
– Mi? Ó, én… ööö… fájt a fejem. Nem bírtam volna
elviselni az írógépek csattogását, meg a levegő is olyan
fülledt az irodában. Biztos, hogy nincs ott elég levegő
mindannyiunknak.
– Betelefonáltál?
– Akartam, de még a fejemet sem bírtam felemelni a
párnáról, nemhogy összeszedni az erőt, hogy elsétáljak a
telefonfülkéig.
Petula nem nagyon hitt neki.
– Hm… Úgy tűnik, azért ahhoz volt elég erőd, hogy
vásárolni menj. A kék szemfesték új, és még ezt a felsőt sem
láttam ezelőtt.
Lorraine sóhajtva megvonta a vállát.
– A mindenségit, Petula, csak pazarolod a tehetségedet az
írógép előtt. Inkább a titkosrendőrségnek kellene dolgoznod.
Petula megrázta a fejét.
– Szerintem a titkosszolgálatra gondolsz.
– Akkor annak. Mindegy. De megígéred, hogy nem
mondod el Mrs. Simmonsnak? Már így is nagyon a bögyében
vagyok.
– Persze, hogy nem foglak beárulni. Mégis mit gondolsz
rólam? De jobban kell vigyáznod! Miért nem végzel el te is
egy gyorsírástanfolyamot, mint én?
Lorraine elfintorodott.
– Nem akarok, nagyon nehéznek tűnik.
– De úgy nagyobb lenne az esélye, hogy előléptetnek.
Legalábbis nekem ez a célom.
– Neked sikerülni is fog, Petula, az apukád is ott dolgozik.
Ő el tudná intézni, hogy előléptessenek.
Petula szeme összeszűkült.
– De nem fogja. Apu soha nem kivételezne velem, és én
sem akarnám. Azt szeretném, ha büszke lenne rám. Amióta
anyu itt hagyott minket, mindent megtett értem, és én
munkával szándékozom előrébb jutni, nem pedig
nepotizmussal.
– Mivel?
Petula lemondóan legyintett.
– Mindegy.
Lorraine-nek nem kerülte el a figyelmét, hogy Ralph
Honeywell mennyi mindent feláldozott a lányáért. Nem
nagyon élt társasági életet. Az, hogy ráhagyták a kilencéves
Petulát, gyorsan elintézte minden lehetőségét a romantika
terén. Meg kellett tanulnia főzni, takarítani és mosni, és
közben teljes munkaidőben kellett dolgoznia. Mindig is a
lánya volt a legfontosabb számára, és elhatározta, nem fogja
engedni, hogy tönkretegye a gyerekkorát, amiért a
házvezetőnő szerepébe kényszerül.
– Szerinted még mennyi idő, amíg újra kinyit a kocsma? –
kérdezte Petula, témát váltva.
Lorraine vállat vont.
– Nem t’om. Pár hét, gondolom. Hála Harrynek, csak
füstkár keletkezett, a szerkezetnek nem lett baja.
– Hm… Ki gondolta volna, hogy áldás, ha egy koldus alszik
a küszöbön?
Lorraine nevetett.
– Hála istennek, hogy ott volt! Nem is akarom elképzelni,
mi lett volna, ha nem fúj riadót. Egyébként apu akar
szervezni egy kirándulást Blackpoolba, tudod, amíg még
zárva van a kocsma.
– Blackpool? Nem rossz. Mi is megyünk?
– Attól függ, hogy ki megy még. Nincs sok kedvem, ha
csak az öregek lesznek.
– Ugyan már, Lorraine! Még jó móka is lehet, és
egyébként sem kell végig a többiekkel lennünk.
Lemehetnénk a partra, úszhatnánk, piknikezhetnénk. – A
lelkesedés ritka megnyilvánulása volt ez Petulától.
Ahogy elgondolkodott rajta, lassan Lorraine-nek is
megtetszett az ötlet. Elbámult a messzeségbe.
– Lehet, hogy megkérem aput, hívja el Karit is.
– Aki úgy néz ki, mint Marc Bolan? Jóságos ég, ő túl öreg
hozzád! És szerintem amúgy is az anyukád tetszik neki.
– Nem tetszik neki az anyám, és csak harminchat éves. –
Tiltakozott Lorraine felháborodva.
– Oké, de van egy fia is nem?
– És annak mi köze van a dologhoz? Elvált.
– Igaz. És nagyon jól néz ki – ismerte el Petula. – Kit
hívjunk még?
– Anyu is jönni akar majd, már csak azért is, hogy Trishát
idegesítse, és amilyen hősiesen viselkedett, Harryt sem
hagyhatjuk ki.
Petula felhorkantott.
– Jesszus, igazi idilli kiruccanás lesz!
Lorraine feltápászkodott a napozószékről, és fel-alá
kezdett járkálni a kis udvarban. Egyik lábáról a másikra
ugrált.
– Jézusom, de forrók ezek a lapok! Ideadnád a
papucsomat? – Elkezdte ütögetni az állát a mutatóujjával, és
a homlokát ráncolta.
Petula hátradőlt, arcát a kora esti nap felé fordította, és
becsukta a szemét.
– Ó, atyám, mi jár az eszedben? Ismerem ezt a nézést.
– Lehet, hogy jó alkalom lesz ez arra, hogy Karl végre
észrevegyen. Ha meglát a bikinimben, már biztosan nem fog
úgy kezelni, mint egy gyereket.
– Lorraine, kétszer annyi idős, mint te, ráadásul én hol
szerepelek ebben a tervben? A partvonalról nézzelek, mint
valami vesztes? – Petula alig fejezte be a kérdést, a hasához
kapott, és előregörnyedt a székben.
– Mi az?
– Semmi, csak eljött a hónapnak az a bizonyos ideje.
– Neked is elhívhatnánk valakit. Mit szólsz Jerryhez?
Petula felnézett, az arca fájdalmas grimaszba torzult.
– Jerry Dugganhez?
– Milyen Jerryt ismerünk még?
– Nagyon vicces, Lorraine!
– Ugyan már, Jerry nem is olyan rossz. Tudom, hogy
kicsit… furcsa, de teljesen ártalmatlan.
– Egy kicsit furcsa? – horkantott gúnyosan Petula. –
Szabadidejében harangozni jár, és repülőket figyel, az ég
szerelmére.
– Szerintem pedig cuki – vetette ellen Lorraine. – Sokkal
rosszabbat is találhatnál.
 Petula felemelte terjedelmes alakját a napozószékből,
árnyékot vetve a barátnőjére. A csípője fölé tette a kezét, és
úgy szorította, mintha ki akarná emelni a nem létező
derekát.
– Nem hiszed, hogy meg tudnék szerezni egy jó pasit,
igaz, Lorraine? Tudod, nem lehetünk mind olyanok, mint te,
a hosszú hajaddal meg azzal az alakoddal. Te úgy nézel ki,
mint egy nyavalyás agár. Nem tehetek róla, hogy én nem.
– Ne légy nevetséges, Petula! Miért lettél hirtelen ilyen?
Csak cukkoltalak Jerryvel. Tudom, hogy nem az eseted.
Úgy tűnt, Petula megengesztelődik.
– Akkor rendben, csak ne akarj összehozni vele! Kérsz
valamit inni?
Petula két fagyis kólával tért vissza az udvarba. A fagyi
felhabzott a kólában, és lefutott a pohár szélén. Az egyiket
odaadta Lorraine-nek.
– Bocsi, egy kicsit ragad.
Lorraine kinyújtotta a kezét, és elvette tőle a poharat.
– Köszi. Tudod, Jerry rendes pasi.
Petula felsóhajtott.
– Még mindig róla beszélünk?
– Nincs túl sok barátja, és jó vendége apámnak.
– Te most viccelsz? Hetente egyszer jár be egy fél korsó
sörre, ami elég neki egész estére.
– Rendben, akkor visszatérő vendége. És még az
anyukáját, Daisyt is elhozza, ő meg portóit iszik citrommal.
Petula felfújta az arcát.
– De olyan karót nyelt, Lorraine!
– És akkor? Az még nem jelenti, hogy nem szórakozna jól.
Ne légy undok, Petula! Szerintem magányos. Tudod, volt egy
barátnője, de elköltözött Ausztráliába.
Petula felmordult.
– Nem hibáztatom.
– Nem vagy kedves. Csak hároméves volt, amikor az apja
meghalt. Próbáld meg elképzelni, hogy milyen lehetett neki.
– Lorraine kezdett belemelegedni. – És terrorizálták az
iskolában. Emlékszem, Daisy elmesélte anyunak Jerry első
napját a gimnáziumban, amikor ráhúzták a fejére a WC-t.
Petula félrenyelte az innivalóját, a kóla felment az orrába,
amitől erősen köhögni kezdett.
– Te jó ég, milyen vicces lehetett!
Lorraine komolyan nézett a barátnőjére.
– Szerintem meg egyáltalán nem vicces. És ami azt illeti,
még ennél is rosszabb volt, mert hazafelé menet rátámadt
egy csapat fiú, akik elvették a bőrtáskáját, egy pocsolyába
öntöttek mindent, ami benne volt, aztán az egészet jól
összetaposták.
Petula kezét a szája elé kapta, hogy visszatartsa a
nevetését, de a válla rázkódását már nem tudta megállítani.
– Ó, egek, ez szörnyű! – nyögte ki végül.
Lorraine nem törődött vele, elszánta magát arra, hogy
befejezi a történetet.
– Daisy valami különlegessel akarta megajándékozni
jutalomként, hogy bekerült a gimnáziumba, és hitelre
megvette neki a táskát, annak ellenére, hogy elítélendőnek
tartja, ha az ember olyasmit vesz, amit nem engedhet meg
magának. Hónapokig fizetett azért a táskáért, amit az első
napon tönkretettek.
Petula megtörölte a szemét az ujjával.
– Hm, ami azt illeti, ez így elég szomorú – ismerte el.
Elhallgatott egy időre. – Rendben, ha ragaszkodsz hozzá,
hívjuk el Jerryt és Daisyt is.
A teraszajtóban megjelent Petula apukája. Lorraine hozzá
volt szokva, hogy jól öltözötten, határozott léptekkel elsiet
mellette a folyosón a munkahelyükön barna kordbársony
felöltőjében, papírkötegekkel a hóna alatt. De most teljesen
másként festett. Valahogy halványabbnak tűnt, mintha
otthon nem kellett volna megjátszania magát. Olyan színe
volt, mint a másnapos zabkásának, és fekete karikák voltak
a szeme alatt.
– Szia, Lorraine! Jobban vagy?
– Tessék?
– Ma nem jöttél be dolgozni. Az gondoltam, azért, mert
beteg vagy.
– Ó, öö… igen, rosszul voltam. De már sokkal jobban
vagyok, Mr. Honeywell, köszönöm.
A férfi kacsintott, és fellapozta a műsorújságot.
– Felteszem, ma este el fogjátok birtokolni a televíziót, a
miatt a lármázás miatt, amit a Top of the Popsnak neveztek.
Mielőtt mondhattak volna bármit erre, már el is
csoszogott, valami olyasmit motyogva, hogy fizeti azt az
átkozott adást, de soha nem nézheti.
– Petula, jól van apukád?
Petula kiszürcsölte a szívószállal, ami még a pohara alján
maradt.
– Szedi a gyógyszereit, azok segítenek. – Aztán visszatért
a kiránduláshoz. – Akkor hányan is leszünk?
Lorraine letette a poharát, és az ujjain kezdett számolni.
– Nézzük csak! Én és te, apu, anyu, Trisha, Harry, Karl,
Jerry és Daisy. – Összecsapta a kezét, és felrikoltott: – Az
akkor kilenc! Hú, már kezdek izgatott lenni. – Felállt, és
játékosan megcsípte Petula arcát. – Teszünk róla, hogy
szuper napunk legyen, jó?
 11.

Daisy Duggan négykézláb súrolta a bejárat előtti lépcsőt,

amikor valaki egy kavicsot dobott a nappalija ablakának, és
megijesztette a hangos koppanással. A helyi rosszfiúk, akik a
kavicsot dobták, bizonyára nem vették észre, bár az asszony
gyanította, hogy az sem számított volna, ha látják. Felvette a
seprűjét, és a négy neveletlen felé rázta, akik rekedten
nevettek vicces kis tréfájukon.
– Miért nem hagynak békén? – kérdezte. – Mit
követtünk el maguk ellen?
A legmagasabb nem hátrált, csípőre tette a kezét.
– Nehogy felrobbanjon, öreglány! Csak vicceltünk.
– Nekem viszont nem igazán tetszik a humorérzékük.
Akár be is törhették volna az üveget. Kérem, tűnjenek innét,
és hagyjanak minket békén!
Úgy fogta a seprűt, mintha bot lenne, inkább csak azért,
hogy támaszt nyújtson remegő térdének, de úgy tűnt,
harcias kiállása megtette a magáét, mert a fiúk odébbálltak,
kétségtelenül azért, hogy egy másik védtelen áldozatot
keressenek, akit megfélemlíthetnek.
Daisy és a fia, Jerry, minden péntek este halat
vacsoráztak sült krumplival, aztán elmentek egy italra az
Ivócimborákba. Jerry szokta megvenni a vacsorájukat
hazafelé jövet a Williams & Glyn bankból, óvatosan
egyensúlyozva a csomagot a biciklije kormányán. A fiára
várva betette a tányérokat melegedni a sütőbe. Daisy csak
egyetlen rosszabb dolgot tudott elképzelni annál, ha az
ember hideg tányérról kényszerül enni a sült krumpliját, ha
egyenesen az újságpapírból kell ennie, kivéve, ha ez tenger
mellett történik. Akkor elfogadható.
 Daisyt megijesztette a csengő. Jerry biztosan megint
elfelejtette a kulcsát.
– Ó, Jerry, fiam, még a fejedet is elhagynád, ha nem lenne
a nyakadhoz rögzítve! – mondta hangosan, miközben kiment
az előszobába.
Igazi talány volt, miként volt képes a fia emlékezni arra a
sok matematikai formulára és egyenletre, nem is beszélve a
kémiai jelekről. Az utolsó évében matematikai és
tudományos díjakat is nyert az iskolában, és remek
diákképviselő lett volna belőle. De, sajnos, az igazgató úgy
gondolta, hogy túlságosan különc, ezért Jerrynek be kellett
érnie a prefektusi pozícióval. Daisy mégsem lehetett volna
büszkébb. Huszonegy évesen gyakorlaton volt a banknál, és
ki tudja, mire viszi még ott. Sok kemény munkával, egy
kevés szerencsével és a megfelelő hátszéllel akár még
vezetői beosztásba is kerülhet egy nap, amitől Daisy keble
mindig dagadt a büszkeségtől, amikor csak álmodozni mert
róla.
Viszont nem Jerry állt az ajtó előtt, hanem Selwyn lánya,
Lorraine, és a barátnője, a nagydarab lány, rövid
gombafrizurával, amitől úgy nézett ki, mint egy középkori
apród. Daisynek nem jutott eszébe a neve.
– Ó, helló, Lorraine és… öö…
– Petula – szólalt meg Lorraine.
– Igen, persze. Lorraine, sajnálattal hallottam apád
kocsmájáról. Biztosan nagy ijedtség lehetett, de legalább
mindenki épségben kijutott. Hiányolni fogjuk a ma esti
italunkat.
– Köszönöm, Daisy. Igen, nagyon megijedtünk, de apu és
Trisha már jobban vannak. Egyébként apu arra gondolt,
hogy amíg a kocsma zárva van, szervezne egy kirándulást
Blackpoolba huszonnegyedikén, holnaphoz két hétre, és azt
szeretnénk kérdezni, lenne-e kedvük Jerryvel velünk
tartani.
 – Meg kell mondjam, ez igazán jól hangzik. Jerry még
nem ért haza a munkából, de bármelyik pillanatban…
A beszélgetést egy biciklicsengő szakította félbe, majd
Jerry befordult a kocsifelhajtóra.
– Mi történik itt? – Jerry nekitámasztotta kerékpárját a
kerítésnek. – Jó estét, Lorraine, Petula!
Petula csak mormogott valamit válaszképpen, de
Lorraine udvariasabb volt.
– Szia, Jerry! Épp azt kérdeztem anyukádtól, hogy lenne-
e kedvetek eljönni néhányunkkal az Ivócimborákból egy
kirándulásra Blackpoolba.
Jerry a mutatóujjával feljebb tolta szemüvegét az orrán,
és felvonta a szemöldökét.
– Blackpoolba? Miért?
Lorraine vállat vont.
– Azt gondoltuk, jó szórakozás lenne így, hogy ilyen szép
időnk van…
Jerry Petulához fordult, aki eltökélten bámulta a cipőit:
– Te is mész?
Petula nem nézett föl.
– Igen, gondoltam, hogy velük megyek.
Jerry az anyjára nézett:
– Te szeretnél, anyu?
Daisy kinyújtotta a kezét, és összeborzolta a fia haját,
mintha még mindig csak tizenkét éves volna.
– Miért ne? – Lejjebb húzogatta Jerry
gyapjúmellényének szegélyét. – És ki tudja? Talán még
téged is ráveszünk, hogy kibújj a mellényedből.

Amikor Jerry később az ágyában feküdt, azon gondolkodott,

hogy a háta közepére se kívánja ezt a kirándulást
Blackpoolba, főleg akkor, ha Petula is megy. A lány
mostanában meglehetősen rosszkedvű és szótlan, és Jerry
sajnálta, hogy Lorraine valaha is bemutatta őket egymásnak.
Nem mondhatta volna, hogy barátok lettek Petulával, de
egyik pénteken valahogy egymásra találtak az
Ivócimborákban, amikor mindketten magukra maradtak az
este végére. Egyetlen lány sem keltette fel az érdeklődését,
amióta Lydia elment, és Petula sem tetszett neki egyáltalán.
Sőt, amikor először meglátta, azt hitte, hogy férfi, amíg
szembe nem fordult vele, de még akkor sem volt biztos
abban, hogy lány.
Jerry összekulcsolta a kezét a feje alatt, és a plafont
bámulta. Bő két év telt el azóta, hogy Lydia és a családja az
állam támogatásával elköltözött Ausztráliába.
Természetesen, a lány nem akart menni, de még csak
tizenhat éves volt, és a szülei nem engedték, hogy egyedül itt
maradjon. Jerry benyúlt az éjjeliszekrénye fiókjába, és
elővette a már jól ismert, szamárfüles képet, ami a hátsó
kertjükben készült az azt megelőző napon, hogy Lydia
elhajózott az életéből. Világosbarna haja állig érő
bubifrizurára volt vágva, szégyenlősen oldalra biccentett
fejjel mosolygott a kamerába, és a két kezét összekulcsolta a
hasa előtt. Nagyon édes lány volt, és számára tökéletes.
Daisy mindig azzal viccelődött, hogy egymásnak lettek
teremtve. Jerry tudta magáról, hogy egy kicsit furcsa –
emiatt egész életében el kellett viselnie mások gúnyolódását
–, de Lydia megértette. Nem zavarta, hogy harangozott a
templomban, vagy hogy amikor biciklizett, betűrte a
nadrágját a zoknijába. Az gondolta, aranyos, hogy még hord
olyan pulóvereket, amiket az anyukája kötött neki, és bár a
legújabb divat azt diktálta, nem volt hajlandó trapéznadrágot
húzni, mert annak a szára biztosan beakadt volna a bicikli
láncába. Lydiának tetszett az egyszerű, oldalt és hátul
rövidebbre nyírt haja, amihez annak ellenére is
ragaszkodott, hogy a kortársai abszurd hosszúságúra
növesztették a sajátjukat.
Lydia könyörgött Jerrynek, hogy menjen vele
Ausztráliába, de ő nem hagyhatta egyedül az anyját. A lány
megértette. Az, hogy mennyire szerette Daisyt, és mennyire
hű volt hozzá, Jerry egyik legjobb tulajdonsága volt, ami
miatt Lydia még jobban szerette. Az utazásuk napján Jerry
elkísérte őket vonattal Southamptonba, és mialatt egymás
kezét szorítva megállíthatatlanul zakatoltak a céljuk felé,
Jerry nem bírta elhessegetni azt az érzést, hogy szörnyű
hibát követ el, és mégiscsak meg kellett volna vennie azt a
jegyet.
Ahogy a mellkasához szorította a képet, meghallotta, hogy
kopogtatnak a hálószobája ajtaján.
– Gyere be, anyu!
Daisy egy csésze teával a kezében lépett a szobájába.
– Hoztam neked egy csésze teát, kedves. – Leült az ágy
végébe. – Mi van a kezedben?
Jerry odaadta neki Lydia képét. Daisy már ezerszer látta.
Hüvelykujjával megsimogatta a fekete-fehér fotót.
– Még mindig hiányzik, igaz, Jerry?
– Mindennap, anyu. – Próbálta nem mutatni, főleg nem
az anyja előtt, de néha egyszerűen nem volt ereje tettetni.
Túl kimerítő volt.
– Jerry, még egyszer elmondom, aztán nem hozom fel
soha többé. – Felállt és gyengéden oldalra simította a fia
frufruját. – Menj el Ausztráliába! Menj, és légy együtt életed
szerelmével! Meg fogod bánni, ha nem teszed.
– Anyu, nem mehetek, nem lenne igazságos…
– Sss, ne mondd ezt, Jerry! Nem venném a szívemre a
bűntudatot. Az áldásomat adom, azt akarom, hogy elmenj.
– De…
– Csak semmi de, Jerry! Lydia is szeretné, hogy
odaköltözz, nem?
– Persze hogy szeretné!
– Akkor meg mi állít meg? Bár, ha jobban belegondolok,
erre ne válaszolj.
 – Nagyra értékelem, amit tenni próbálsz, anyu, de ne
feledd, hogy a makacsságomat tőled örököltem. Attól tartok,
a nyakadra maradtam.
Daisy körbenézett a fia szobájában, és a szeme megakadt
a falakat díszítő posztereken. Nem egy kedvenc focicsapat
vagy Olivia Newton-John volt rajtuk, mint a legtöbb fiúnál.
Nem, az ő Jerryje a naprendszerről és a periódusos
rendszerről rakott ki képeket. Csoda volt hát, hogy nincs
benne semmi közös a többi vele egykorú fiúval? A legtöbb
este begubózott ebbe a pici szobába, egész biztosan Lydia
leveleit olvasgatta, és csak isten tudja, miről írt neki a
válaszaiban. A munkáján, a péntek esti kocsmázáson és a
vasárnapi misén kívül soha semmit nem csinált. A
harangozós történetekből pedig már rég ki kellett fogynia.
Közel állt ahhoz, hogy elsírja magát, de Daisy mosolyt
erőltetett az arcára, és visszanyelte a könnyeit.
– Jerry, igaz szerelemből az ember életében csak egy van.
Sőt, néhány szerencsétlen soha meg sem tapasztalja. Te és
Lydia szerencsések vagytok. Kérlek, ne áldozd fel az egészet
valamiféle rosszul értelmezett hűség miatt irántam. Nem
tudok ilyen teherrel élni.
Jerry megfogta az anyja kezét.
– Te tényleg úgy gondolod, hogy el kellene mennem,
ugye?
– Jerry, most olyan vagy, mint egy madár, akinek
visszavágták a tollát. Itt nyomorogsz, pedig megérdemelnéd,
hogy szárnyalj. Egyszer az életben gondolj magadra! Nekem
itt az életem. Itt van nekem Floyd, a két állásom és a
templom, ahova egyébként tudom, hogy csak az én
kedvemért jársz. Még Istenben sem hiszel, ahhoz túl
tudományosan gondolkodsz.
Jerry mosolyogva bólintott. Az anyukája nem volt buta.
– Talán nem hiszek Istenben, de a megnyugvásban, amit
neked jelent, igen, és nekem ennyi elég.
 – Gondolkozz el rajta, Jerry… kérlek! – Lehajolt és
megpuszilta a fia arcát. – Többet nem beszélek róla. Most
lemegyek, és odaadom Floydnak a szépiáját.
Jerry nem kételkedett abban, hogy Daisy mennyire
szerette a hullámos papagáját, de Floyd aligha helyettesítheti
a fiát, gondolta. Annak ellenére, hogy mennyit foglalkozott
vele, az ostoba madár még soha egyetlen szót sem mondott.
Lydia azt írta, Ausztráliában olyan hétköznapi madarak a
hullámos papagájok, mint Angliában a verebek, és nem is
zárják őket kalitkába. Szabadon repülhetnek, nem úgy, mint
szegény öreg Floyd, akinek az egyetlen szórakozását egy
tükör és egy harang jelenti.
Jerrynek tehát lehetősége nyílt valóra váltania az álmait,
és együtt lennie a lánnyal, akit szeret, mindezt az édesanyja
áldásával. Elmegy Daisyvel a blackpooli kirándulásra, és
gondoskodik arról, hogy jól szórakozzon. Ez a legkevesebb,
amit tehet.
Csak néhány percbe telt, és meghozta a döntést.
Feltápászkodott az ágyról, leült az íróasztalához, és elővette
a köteg vékony, kék légiposta-papírját.
 12.

Babs és Lorraine reggel hét óra harminc perckor értek az

Ivócimborák elé. A kocsmában már majdnem végeztek a
munkálatokkal, és Selwyn hétfőn akart kinyitni – csaknem
három hét telt el a tűz óta. Babs gyönyörűen nézett ki rövid,
derékban húzott, fehér galléros, zöldcitrom színű ruhájában,
ami mindig is Selwyn egyik kedvence volt. Saját maga
varrta, a megbízható Singer varrógépével, amit a férjétől
kapott ajándékba a negyvenedik születésnapjára két éve,
nem sokkal azelőtt, hogy Trisha mindent tönkretett. Vállig
érő, vörösesbarna haját feltupírozta, az alját kifelé szárította,
és egy virágos hajpánttal simította hátra. Viszont az Aqua
Mandát talán egy kicsit túlzásba vitte, mert Lorraine
kénytelen volt a kezével legyezni az arca előtt, amikor aznap
reggel átsétált a narancsos illatfelhőn.
– A nyavalyás mindenségit, anyu, kit akarsz lehengerelni?
Babs feltűnően gyorsan kezdett védekezni:
– Senkit, ne légy ostoba!
Mindketten hatalmas, csíkos strandtáskát akasztottak a
vállukra, tele törölközőkkel, köpenyekkel, bikinikkel, hideg
ebéddel és néhány üveg innivalóval. Letették a táskákat a
járdára, és várták, hogy megérkezzenek a többiek. Egyre
melegebb lett, egy újabb forró napnak néztek elébe.
Lorraine megbökte az anyját.
– Nézd!
Babs figyelte, ahogy a két ismerős alak kéz a kézben
közeledik feléjük.
– Ördög és pokol, mégis minek öltözött ez a nő?
Trisha egy tengerparti kiránduláshoz egyáltalán nem illő
magas sarkú holdjáróban tipegett Selwyn mellett. Falatnyi,
fehér, rojtos rövidnadrág volt rajta, és pepita pamutblúz,
amit hajszálnyival a dereka fölött kötött csomóba, s a vékony
fehér anyagon keresztül mindenki láthatta élénk rózsaszín
melltartóját. Széles karimájú kalapjával és túlméretezett
napszemüvegével úgy néztek ki, mint egy filmsztár a
testőrével.
Amikor odaértek hozzájuk, Selwyn puszit nyomott Babs
arcára.
– Jó reggelt, kedves! Örülök, hogy eljöttél.
Babs rámosolygott.
– A világ minden kincséért sem hagytam volna ki. Jó
reggelt, Trisha!
Trisha levette a napszemüvegét, és biccentett.
– Jó reggelt, Barbara… Lorraine!
A kínos csendet az törte meg, hogy Harry éppen akkor
fordult be a sarkon a bevásárlókocsijával. Az öreg szája
széles mosolyra húzódott.
– Jó reggelt mindenkinek! – Kopott, szürke öltönyt viselt
inggel és nyakkendővel. Ha az ember figyelmen kívül hagyta
a sárga foltot az ing elején, a kis bolyhokat a zakón és a
felemás cipőt, egészen szépen kiöltözött.
– Jól néz ki, Harry – állapította meg Babs, bár nem
értette, miért akarna a férfi ilyen formális öltözéket viselni
egy tengerparti kiránduláson.
Harry végignézett Babsen, hosszú, elismerő füttyentést
hallatott, és színpadiasan megemelte előtte a kalapját.
– Ezt én is elmondhatnám magáról, Babs. Ez egy igazán
csinos ruha.
– Örülök, hogy el tudott jönni, Harry – mondta Selwyn. –
Soha nem fogjuk tudni eléggé megköszönni, hogy kihívta a
tűzoltókat és megmentette az életünket. – A felesége bordái
közé bökött. – Igaz, Trisha?
– Mi? Ó, igen, persze. Kösz, Harry! – És kifújt egy szürke
füstfelhőt a válla fölött.
 – Hol van már Don azzal a nyavalyás kisbusszal, apu? –
kérdezte Lorraine.
Selwyn kinézett az útra.
– Bármelyik percben itt lehet. Ne aggódj, Lorraine-em!
Még úgysincs itt mindenki. Kire várunk még?
– Petulára, de őt már látom – válaszolta a lány, amikor
meglátta, hogy a barátnője feléjük baktat az utcán. – És még
Jerryre meg Daisyre, és van még valaki. – Megdörzsölte az
állát, mintha elfelejtette volna, ki is a társaságuk utolsó tagja.
Babs némán szórakozva mosolygott a lányára.
– Karl. Még Karl sem érkezett meg.
Lorraine az anyjához fordult:
– Ó, igen, igazad van, Karl. Egy pillanatra elfeledkeztem
róla.

Karl felébredt, megfordult, kinyújtotta a kezét, és rácsapott

az ébresztőóra tetejére. Megszűnt a kitartó csengés, és a férfi
felnyögött, mert eszébe jutott, milyen nap is van. Nem
értette, miért fogadta el a meghívást erre az átkozott
blackpooli kirándulásra. Tudta, hogy Lorraine bele van
habarodva, és soha nem akarta volna megbántani az
érzéseit, de még csak gyerek. Az anyja, Babs viszont
kétségtelenül jó nő. Talán egy kicsit túl öreg hozzá, és
mindenki láthatja, hogy még mindig szerelmes Selwynbe, de
Karl még soha nem futamodott meg egy kihívás elől.
Megnézte magát a tükörben, először jobbra, majd balra
fordította az arcát. Postásként dolgozott, ami azt jelentette,
hogy sokszor volt szabad a délutánja, aminek eredménye a
sötét kávészínűre barnult bőre lett. Nem volt ideje
borotválkozni, de azért még fellocsolt egy kevés Hai Karate
arcszeszt a borostás arcára, és befújta magát dezodorral.
Mivel olyan sok órát töltött a motorja bütykölgetésével, soha
nem tudta igazán elfedni a motorolaj szagát, vagy eltüntetni
a piszkot a körme alól. Ránézett az órára, és látta, hogy ki
kell hagynia a reggelit. Felhúzta a trapéz farmerjét és egy
tiszta, szűk, fehér pólót, ami jól kihangsúlyozta izmos
felsőtestét, és egy cápafogat akasztott a nyakába. Fogta a
kulcsait, és ahogy kinyitotta a bejárati ajtót, ijedten hőkölt
hátra az ostoba volt feleségétől, aki épp csengetni akart.
– Ördög és pokol, Andrea! Mit keresel itt ilyenkor?
Szörnyen nézel ki.
A fiuk előbújt rejtekhelyéről, a két ház közötti szűk résből.
– Búúú!
Andrea a füle mögé tűrt egy zsíros hajtincset, és a kisfiú
felé biccentett:
– Neked kell vigyáznod rá! Nekem dolgom van.
Mikey előrelendült, és az apja lába köré fonta a karját.
Karl Andreára meredt, mélyeket lélegzett, de a haragja
csak nem akart csillapodni.
– Nem érek rá, egész nap nem leszek itthon.
A fiúcska hátravetett fejjel próbált Karl szemébe nézni.
– Apu, légyszi! Azt mondtad, megpróbáljuk megjavítani a
motor kipufogóját.
A férfi összeborzolta Mikey haját. Tisztán látszott rajta,
hogy nem látott fésűt aznap reggel.
– Sajnálom, kölyök, majd holnap. – Érezte, hogy elárasztja
a fia iránti szeretet, miközben belenézett ártatlan kis arcába,
de elhatározta, hogy nem fogja megkönnyíteni Andrea
dolgát.
A nő megfordult.
– Gyerünk, Mikey, akkor ma egyedül kell maradnod. De
kiteszek neked egy kis zabpelyhet.
Karl megragadta a karját.
– Várj! Nem hagyhatod egyedül! Még csak hatéves, az
isten szerelmére!
Andrea vállat vont.
– Nem hagytál nekem más lehetőséget. – Kirántotta
karját a férfi kezéből. – Gyerünk, Mikey, apádnak ma túl sok
dolga van!
Karl nagyon is tisztában volt azzal, hogy manipulálják,
ezért némán fortyogott magában. Soha nem engedte volna,
hogy Andrea egyedül hagyja Mikey-t, és ezt a nő is jól tudta.
– Oké, velem jöhet – adta meg magát.
Mikey elhúzódott az anyjától, és visszafutott Karihoz.
– Köszi, apu!
– Menj be egy percre, kölyök! Beszélnem kell anyáddal.
Így, hogy Mikey-t biztos hallótávolságon kívül tudta, Karl
rászabadította a haragját Andreára:
– Ugye, tudod, hogy ezt nem csinálhatod így tovább? Ha
azt akarod, hogy teljes időben nálam legyen, hát jó. Legyen
az enyém Mikey felügyeleti joga, de nem sózhatod rám
minden figyelmeztetés nélkül, amikor csak úgy tartja
kedved. Megvan a saját életem. Tudod, hogy szeretem a fiút,
de biztonságra és rendszerességre van szüksége, amit ha te
nem tudsz megadni neki, majd én fogom.
Andrea kihívóan állt vele szemben.
– Vesztettél, Karl. A bíró nem hitte el, hogy olyan
haszontalan anya vagyok, mint amilyennek beállítottál.
– Andrea, benned egyáltalán nincs semmi anyai ösztön.
Szörnyű anya vagy. – Karl a levegőbe lendítette a kezét. –
És ne hidd, hogy nem tudok a férfiakról, akiket hazacipelsz.
Mikey minden átkozott héten új bácsikról mesél. Ezt a
helyzetet meg kell oldani egyszer s mindenkorra. Hétfőn
megyek az ügyvédemhez.
Karl becsapta az ajtót, és zihálva állt az előszobában. A fia
jobbat érdemel, mint ezt a férfifaló, füvet szívó
semmirekellőt, és Karl elhatározta, hogy meg is fogja kapni.
Mikey a konyhában volt, épp narancslevet töltött
magának.
– Mikey!
– Tessék! Valami rosszat csináltam, apu?
A férfi megrázta a fejét.
 – Nem, fiam, nem csináltál semmi rosszat. Gyere ide! –
Kitárta a karját, és a kisfiú hozzábújt apja testének ismerős
sziluettjéhez. – Hogy tetszene, ha velem laknál?
A gyerek kissé elhúzódott tőle, hogy felnézhessen rá.
– Tényleg? Lehetne?
– Még el kell intéznünk a bíróságon, de ha szeretnéd,
akkor teszek róla, hogy így legyen.
Mikey bizonytalannak tűnt.
– És mi lesz anyuval? Akkor egyedül marad, és nem tud a
házra meg ilyenekre vigyázni. Kellek neki.
Karl felsóhajtott.
– Jó fiú vagy, Mikey, de nem a te dolgod, hogy az
anyukádra vigyázz, neki kellene rád vigyáznia. – Felnézett a
konyhai órára. – Mindegy, most ne is foglalkozz ezzel! Mit
szólnál egy tengerparti kiránduláshoz?

Mire odaértek az Ivócimborákhoz, Karl teljesen kifulladt, az

egész utat futva tette meg Mikey-vel a hátán, mert a
kisgyerek nem tudott lépést tartani vele. Hagyta, hogy
Mikey a földre csússzon, és elhúzta az átizzadt pólót a
bőrétől.
Épp akkor gördült oda a kisbusz is, és Don, a sofőr, a hasát
szorongatva szállt ki az első ülésről. Selwyn megkopogtatta a
karóráját.
– Épp ideje, Don, már azt gondoltuk, nem is jön.
Don felnyögött.
– Elnézést kérek, Selwyn, nem tudom elvinni magukat.
Egyiküknek kell majd vezetnie, rám jött a szapora.
Mikey felnézett az apukájára.
– Mi baja annak a bácsinak? Mi az a szapora?
Trisha csettintett a nyelvével.
– A szapora… hát tudod, a fo…
– Khm, köszönjük Trisha – szakította félbe Karl, és kezét
a fia fülére tette. Lehajolt Mikey-hez. – Nagyon fáj a hasa.
 Don egyik lábáról a másikra ugrált.
– Most már sürgősen mennem kell. Itt hagyom a buszt,
és valamelyikük majd elvezeti. Én majd letárgyalom a
biztosítóval. – Odadobta Selwynnek a kulcsot. – Rohannom
kell!
Selwyn a járdán álldogáló kedvetlen kis csoporthoz
fordult. Lóbálni kezdte előttük a kulcsot.
– Van önként jelentkező?
– Én már évek óta nem vezettem, és a látásom sem a régi
– mondta Harry.
Daisy feltette a kezét, mintha órán jelentkezne.
– Nekem nincs jogosítványom, sajnálom, Selwyn.
Trisha rágyújtott még egy cigarettára, és Babsre nézett.
– Én nem fogom túlélni ezt a kis kiruccanást, ha nem
ihatok, szóval szóba sem jöhetek.
– Trisha valamennyien szeretnénk inni valamit. Ne légy
ilyen önző! – csattant fel Selwyn.
– Ne beszélj velem ilyen hangon, Selwyn Pryce! Nem én
tehetek erről.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem, te soha semmiről nem tehetsz.
Babs oldalba lökte a lányát, és elnyomott egy kacajt.
– Úgy tűnik, ez a kirándulás jobb móka lesz, mint
gondoltam.
Jerry előrelépett, és kinyújtotta a kezét:
– Semmi gond, Selwyn, majd én vezetek – ajánlotta fel.
– Te? – Selwyn nem tudta elrejteni döbbenetét. – Nem is
tudtam, hogy tudsz vezetni. Úgy értem, mindenhova
biciklivel jársz.
Daisy kezeskedett a fiáért:
– Ami azt illeti, Selwyn, Jerry nagyon jó sofőr. Elsőre
átment a vizsgán. – Jerryre mosolygott, és megsimogatta a
hátát.
Petula Lorraine fülébe suttogott:
 – Nem is olyan zöldfülű, mint amilyennek látszik.
Selwyn hálásan mosolygott.
– Ha biztos vagy benne, Jerry, az nagyszerű lenne.
Trisha eltaposta a csikket a járdán.
– Hála istennek! Indulhatnánk végre?
Selwyn belenyomta Jerry tenyerébe a kulcsot.
– Köszönöm, fiam! Kihúztál minket a csávából, biztos
vagyok abban, hogy mindenki nagyra értékeli. – Felvont
szemöldökkel körbenézett a kis csoporton.
Valamennyien elmotyogták a köszönetüket, és nem túl
lelkesen tapsolni kezdtek.
Daisy kidüllesztette a mellkasát, és dagadt a büszkeségtől.
Levette Jerry szemüvegét, rálehelt a lencsére, és jól
megdörzsölte a szoknyája szegélyével.
– Senki ne aggódjon! Jó kezekben leszünk. – Visszatette a
szemüveget Jerry orrára. – Köszönöm, fiam, nagyon büszke
vagyok rád! És indulhat a muri.
 13.

Jerry beült a vezetőülésre, és megismerkedett a busz belső

kialakításával. Az igazat megvallva, még soha nem vezetett
Transitot, de leszámítva a hatvan centis sebváltót, nem
sokban különbözött egy rendes autótól. Végigsimította a
műszerfal műfa borítását, és beállította az ülést, hogy elérje a
pedálokat. Annyira nem élvezte a vezetést, mint a legtöbb
fiatal fiú. Úgy tekintett rá, mint egy szükséges készségre, és
ameddig biciklivel is el tudott járni munkába, nem látta
értelmét olyan sokat kiadni egy autóért. Így, hogy már 20
penny volt a benzin litere, úgy gondolta, jobb dolgokra is el
tudja költeni a pénzét.
Hallotta, hogy a háta mögött arról veszekednek, ki hová
üljön. Két pad futott végig egymással szemben a kisbusz
hosszán, ami lehetővé tette, hogy az utasok vidáman
elcsevegjenek. Legalább a vezetőülésben megadatott neki a
biztonsági öv luxusa. A fekete műanyag ülés már most forró
és ragacsos volt.
Letekerte az ablakot, hogy bejöjjön egy kis friss levegő, és
hallotta, hogy Daisy felnevet, miközben Harryvel
beszélgetett a járdán. Már jó ideje nem látta ilyen boldognak
az anyját. Még a negyvenes évei közepén is koromfekete volt
a haja, és a dauerja eléggé lenőtt ahhoz, hogy hullámos
tincsei szépen keretezzék az arcát. Az egyik oldalon
hátratűzte egy díszes műanyag csattal, és a feje körül
zümmögő darazsakból ítélve nem spórolt a hajlakkal.
Elszomorította Jerryt, hogy nem talált magának új férjet,
miután az apja meghalt. Tizennyolc év hosszú idő az
embernek egyedül. Nem mintha az évek alatt nem lettek
volna csodálok a kenyérszállító kimondottan kedves volt,
gyakran becsempészett nekik néhány pudingos táskát
rajongása jeléül. Ott volt még a fickó, aki a fogadásaikat vette
fel, akinek több szőr állt ki a füléből, mint ahány hajszál volt
a feje tetején. De az anyukáját megnevettette, és bár
néhányszor elhívta egy italra, a dologból nem lett semmi
komoly.
Jerry kihajolt az ablakon.
– Anyu, miért nem ültök ide mellém Harryvel?
A legutolsó dolog, amire szüksége volt, hogy Lorraine és
Petula másszanak be mellé. Nem hiányzott neki, hogy
eltereljék a figyelmét. Ezt az egészet úgyis csak az anyukája
kedvéért csinálta. Hallotta, hogy Petula felnyög, miközben
próbált bemászni a busz hátuljába. Lorraine meglökte
hátulról, Petula pedig térdre esett. Aztán a többiek is
beszálltak. Jerry hátrafordult az utasaihoz.
– Mindenki megvan?
Trisha Selwyn és a kis Mikey közé került, és egyáltalán
nem tűnt boldognak, hogy az ülésrend így alakult. Karl a
fiával szemben ült, Lorraine mellett, aki hozzányomta a jobb
lábát, pedig nem kellett volna, mert volt elég hely a padon.
Trisha Mikey felé bökött hüvelykujjával.
– Karl, kérlek, csak azt ne mondd, hogy a kölyök egész
Blackpoolig csattogtatni fogja ezt az izét. Már így is megőrjít,
és esküszöm, a végén oda jutok, hogy a nyaka köré tekerem.
Karl kinyújtotta a kezét, és elvette a kisfiútól a tiki-takit.
– Legjobb lesz, ha egyelőre félretesszük, jó?
Mikey vállat vont.
– Bocsánat, apu.
Karl Trishára nézett.
– Így már jó lesz?
Jerry ráadta a gyújtást, és bekapcsolta az ablaktörlőt,
hogy elhessegesse a katicabogarakat a szélvédőről. Biztosan
tetszett nekik a meleg idő, mert az elmúlt hetekben bibliai
méretekben megnövekedett a számuk. Több próbálkozásába
került, mire sikerült beindítania a motort, de végül sok
köhögés és köpködés után életre kelt, amit a hátul ülő utasok
ujjongva ünnepeltek.
Babs Selwynnel szemben ült, és ahogy keresztbe tette a
lábát, a térdük egymáshoz ért egy pillanatra. A férfi
rámosolygott, aztán lesütötte a szemét. Trisha elővett egy
újabb szál cigarettát, és körbekínálta a dobozt. Selwyn
elfogadott egyet, és ahogy a felesége odatartotta a végéhez
az öngyújtóját, gyengéden a kezébe fogta Trisháét. A nő
megsimogatta a férje arcát, és a vállára hajtotta a fejét. Babs
kényelmetlenül fordult Karl felé, aki messzebbre ült tőle a
padon.
– Karl, még mindig játszol a zenekarban?
Petula és Lorraine közöttük ült, ezért Karinak előre
kellett hajolnia, hogy válaszolni tudjon.
– Igen, persze. De mindig jól jönne még néhány hakni.
– Miért nem kérdezed meg Selwynt, hogy
játszathatnátok-e egyik este a kocsmában? – ajánlotta Babs.
Selwyn jó nagyot szívott a cigarettájából, és vállat vont.
– Nem látom akadályát. Te mit gondolsz, Trisha?
Babsnek felállt tőle a szőr hátán. Miért kell mindenhez
engedélyt kérnie Trishától? Nem az ő neve áll az ajtó fölött.
Trisha gondolkodott rajta egy kicsit.
– Akár még jó is lehet. Mi a nevetek?
– Száz Százalékig Biztos.
– Hogy találták ki? – kérdezte Lorraine, aki mindenáron
részt akart venni a beszélgetésben. Nagy bánatára Karl
eddig úgy tett, mintha észre sem vette volna, hogy ott van.
– Egy este a fiúkkal neveken gondolkodtunk, amikor
Georgie azt mondta, a Bay City Rollerst régen Saxonsnek
hívták. Új nevet akartak, és úgy döntöttek, hogy dobnak egy
dartsot az USA térképére, és az lesz az új nevük, ahol a darts
beleáll. Van egy hely Michiganben, amit Bay Citynek hívnak,
a darts azt találta el. Georgie azt gondolta, nekünk is ezt
kellene csinálnunk. De mivel csak Manchester térképünk
volt, azt ragasztottuk fel, és a darts Burnage-be állt bele. –
Karl vállat vont. – Nem igazán rock ‘n’ roll hangzású név,
nem?
Lorraine hangos nevetésben tört ki, és kezét Karl karjára
tette.
– De vicces, és hogy lyukadtak ki a Szász Százalékig
Biztosnál?
Karl lenézett Lorraine kezére, ami könnyedén pihent az
alkarján.
– Azt mondtam, száz százalékig biztos, hogy Georgie
idióta, amivel mindenki egyetértett, így a név megmaradt.
– Apu, éhes vagyok. Anyu elfelejtett reggelit adni – szólalt
meg Mikey.
Mindannyian a szomorkás kis hang felé fordultak, és a
gyerekre néztek. Karl megtapogatta a zsebeit.
– Sajnálom, kölyök, nem hoztam semmit. Veszek neked
sült krumplit, amikor Blackpoolba érünk.
Babs benyúlt az ülés alá, és kotorászni kezdett a
strandtáskájában.
– Nem ehet sült krumplit reggelire, Karl! Tessék, itt egy
tojásos szendvics. – Odanyújtotta a kissé átázott szendvicset
a kisfiúnak, aki kinyitotta a kis háromszöget, és belenézett.
A főtt tojás átható szaga a cigarettafüsttel vetekedve
töltötte be a busz belsejét. Mikey elfintorodott.
– Ne légy olyan válogatós, Mikey! – feddte meg Karl. –
Mit mondasz Babsnek?
A kisfiú nagyot harapott a szendvicsbe, és dünnyögve
köszönetét mondott, miközben morzsák potyogtak az ölébe.
Aztán a szendvicsben hagyott harapásnyomot nézegette, és
óvatosan kihúzott belőle valamit.
– Ebben a szendvicsben fű van! – kiáltott fel.
– Az nem fű, hanem zsázsa – korholta Karl. – Csak edd
meg szépen!
 Trisha meglökte Selwynt.
– Láttad, Jerry mennyivel megy? A belső sávban
döcögtünk egészen idáig. Sötét lesz, mire odaérünk.
– Hagyd békén, Trisha! Ő legalább felajánlotta – jegyezte
meg Babs.
Trisha elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Selwyn, mondd meg neki, hogy lépjen a gázra! –
parancsolta Trisha.
Selwyn előrehajolt Jerryhez, és megveregette a vállát.
– Nem mennél egy kicsit gyorsabban, Jerry fiam?
Lorraine Petulára nézett.
– Nagyon csöndben vagy. Mi van veled?
– Velem? Semmi. Csak ezek a padok olyan
kényelmetlenek. Fáj tőle a hátam.
– Már mindjárt odaérünk. Mit szeretnél először csinálni?
Petula vállat vont.
– Vidámpark?
– Jó ötlet. Nem akarjuk kihányni az ebédünket. Azok a
tojásos szendvicsek már így is elég büdösek, nemhogy
visszafelé jövet.
– Lorraine! – szólt rá Babs. – Ne légy ilyen undorító!
Lorraine figyelmen kívül hagyta az anyját, és Karihoz
fordult:
– Lenne kedve velünk jönni?
A férfi habozott.
– Igazából attól függ, hogy Mikey mit szeretne csinálni.
Mikey ökölbe szorította kis kezét, és elkezdte csapkodni a
térdét.
– Igen, mehetünk, apu, mehetünk, légyszi! Az irtó jó
volna. Imádom a vidámparki meneteket, akarok menni a
nagy hullámvasúton meg a szellemvasúton.
Karl arca megrándult.
– Én nem nagyon szeretem őket, de majd nézlek, ha a
lányok magukkal visznek.
 Éles sikoltás hallatszott az első ülésről.
– Jerry, vigyázz! – kiáltotta Daisy.
Amikor Jerry rátaposott a fékre, a padon ülő utasok
összekoccantak, és a kisbusz őrülten csúszkált egyik oldalról
a másikra. Mindenhonnan türelmetlen dudálás hangzott,
amikor a jármű kisodródott a belső sávból a külsőbe, majd
vissza, ahogy Jerry próbálta visszanyerni a busz feletti
uralmát.
Az egész jelenet nem tartott tovább pár másodpercnél, de
mindannyiukat nagyon megrázta. Trisha szólalt meg először:
– Jézus Krisztus, Jerry, mégis mit csinálsz? Van
egyáltalán jogosítványod?
– Minden rendben, Jerry – mondta nyugtatóan Babs. –
Nem történt semmi baj.
Jerry végigsimított kezével izzadt homlokán.
– Elnézést. Az a kocsi hirtelen vágott elém. Mindenki
rendben van ott hátul? – Hátrafordult, hogy megnézze őket.
– Tartsd a szemed az úton, Jerry! – kérlelte Daisy.
Babs előrehajolt Selwynhez, úgy suttogott:
– Te is vezethettél volna.
– Én is pont erre gondoltam, de jobb, ha odafelé
megismerkedik a busszal, amíg még világos van. Hazafelé
már nem lesz semmi gond.
Trisha előhalászta táskájából a kompaktját, kipattintotta,
és bepúderezte az orrát.
– Remélhetőleg akkorra már annyira be leszünk rúgva,
hogy nem fog érdekelni.
Selwyn megpaskolta a térdét.
– Necces volt, de megúsztuk, úgyhogy csak próbáljuk
élvezni a nap hátralévő részét, oké? – Otthagyta a kezét
Trisha meztelen combján, és hüvelykujjával finoman
simogatta bársonyos bőrét.
Babs legszívesebben rácsapott volna a kezére, és
megmondta volna Selwynnek, hogy ne legyen olyan érzelgős.
Némi elégedettség azért eltöltötte, hogy a saját nevét látta a
férfi kezére tetoválva, de ez korántsem volt elég. Trisha nem
is tudta, milyen szerencsés, hogy ilyen férje van, de előbb-
utóbb Selwyn észhez fog térni. És amikor ez megtörténik,
Babs tárt karokkal várja.
 14.

Mire végre megérkeztek Blackpoolba, a part már szépen

megtelt emberekkel. Lorraine biztos volt abban, hogy Karl
kezd felfigyelni rá. Észrevette, amikor a férfi a hosszú lábait
nézte a buszon, és el sem húzódott, amikor „véletlenül”
hozzányomta a combját.
A parti sétányon álltak, és kihajoltak a korláton. Kék-
fehér csíkos strandszékek sorakoztak a part mentén, néhány
virágos fürdőruhás és fürdősapkás kisgyerek ki-be rohangált
a hullámokba, és sikítottak, ahogy a barna tengeri hab a
bokájuknál kavargott.
Selwyn összecsapta a kezét, és a többiekhez fordult:
– Rendben, akkor csináljunk egy csoportképet! Jerry,
látom hoztál gépet.
Néhány tiltakozó sóhajjal később Jerry már sorba is
rendezte őket a korlát előtt, és mindenki készségesen
mosolygott a lencsébe. Trisha megigazgatta a haját,
csücsörítve Selwyn felé fordult, és felemelte a térdét úgy,
hogy a combja a férfi hasát keresztezze. A férje a lába alá
tette az egyik kezét, úgy tartotta, és közelebb húzta
magához. Amikor összezárult a rekesz, Selwyn éppen Trisha
dekoltázsába lesett. Babs szándékosan a másik irányba
fordult. A kis Mikey Karl előtt állt, kuncogott és behúzta a
nyakát, mert az apja megszorította a vállát. Daisy Harrybe,
Lorraine Petulába karolt, miközben Jerryt unszolta, hogy
siessen már.
– Kész is vagyunk – jelentette be Jerry, és visszatette a
lencsevédő sapkát.
Trisha megfogta Selwyn karját.
– Gyerünk, igyunk egy citromos sört! Mindjárt szomjan
halok.
Selwyn ránézett az órájára.
– Még tíz óra sincs, Trisha.
A nő arcára őszinte értetlenség ült ki.
– És akkor mi van?
– Petulával először a vidámparkba megyünk, és Karl is
velünk jön, igaz Karl? – Lorraine megfogta Mikey kezét. –
Felülünk ezzel a fiatalemberrel a hullámvasútra.
Karl feltartotta a kezét.
– Ja, nekem jól hangzik. Te is velünk jössz, ugye, Babs?
Lorraine próbálta elrejteni csalódottságát. Szerette az
anyját, természetesen, de soha nem hitte volna, hogy
egyszer ugyanannak a férfinak a figyelméért kell vele
versengenie. Hogy Karl mit látott benne, egyszerűen nem
értette.
Babs bólintott, és megfogta Mikey másik kezét.
– Nincs jobb ötletem, úgyhogy miért is ne?
– Rendben, úgy látszik, megegyeztünk – jelentette be
Lorraine. – Mi öten először a vidámparkba megyünk, és
utána le a partra.
– Daisy, Harry, Jerry maguknak mihez lenne kedvük? –
kérdezte Selwyn.
Jerry elővett egy noteszt a hátsó zsebéből, és
beleolvasott.
– Én a Ki vagy, Doki? kiállítást szeretném megnézni.
Trisha színlelt lelkesedéssel ujjongott.
– Ó, igen, én is. Mi is elmehetnénk veletek, Jerry?
Jerry meglepve nézett rá, és tett felé egy félszeg lépést.
– Hát persze, Trisha. Örülnék neki. Eléggé jól ismerem a
programot, ezért olyan volna, mintha személyes
tárlatvezetőjük lenne.
– Csak heccel, Jerry – magyarázta Selwyn. – Igazából
nem akar elmenni a kiállításra.
Jerry visszatette a noteszt a zsebébe.
 – Értem, csak vicc volt, mi?
Harry a hátára csapott.
– Én szeretnék veled menni, Jerry, és biztos az anyukád
is.
Daisy egyetértően bólintott.
Lorraine már nagyon el akart indulni.
– Lehetne, hogy egy pillanatra abbahagyják az
időpocsékolást, és inkább azt döntsük el, hogy mikor
találkozzunk?
– Egy kollégámnak van egy remek kocsmája kicsivel
lejjebb a sétányon – magyarázta Selwyn. – Nagyon finom a
garnélájuk, javaslom, hogy találkozzunk ott este hatkor. A
neve Hajós, nem lehet nem észrevenni. – Megfogta Trisha
kezét. – Az neked is jó lesz, szerelmem?
– Nekem bárhol megfelel, ahol alkoholt lehet kapni. –
Majd csúfondárosan Babsre nézett, miközben arcon csókolta
a férjét.

A vidámpark csak úgy zsongott, amikor végre átjutottak a

bejáraton, a zene olyan hangos volt, hogy Lorraine a
mellkasában érezte a basszus lüktetését. Mindent átjárt a
gondtalan vidámság hangulata, bár a hot dog és a hagyma
szaga a vattacukor édes illatával keveredve kicsit émelyítő
volt.
Lorraine és Petula sétáltak elöl, köztük Mikey-vel. A
kezét fogták, és háromra a levegőbe lendítették. Lorraine
hátrapillantott, hogy megnézze, Karl figyeli-e őket. Rájött,
hogy Karl szívéhez Mikey-n keresztül vezet az út. Ha a kisfiú
megkedveli, akkor a férfi biztosan felfigyel rá. De nagy
bosszúságára Karl elmélyülten beszélgetett Babsszel, vitte a
strandtáskáját, és csak úgy csüngött minden szaván. Most
őszintén, az anyja néha olyan önző tud lenni. Babs túl öreg
Karihoz, és amúgy is még mindig a volt férjébe szerelmes.
Ami mindenki számára nyilvánvaló, kivéve Selwynt.
 Odaértek a körhintához, és bár Lorraine-nek elég
unalmasnak tűnt, Mikey izgatott volt, és megkérte az apját,
hogy üljön fel vele.
– Nem tudok, kölyök, sajnálom – szabadkozott Karl. –
Rosszul leszek attól a körbe-körbe mozgástól. Már attól is
hányingerem van, hogy ránézek.
– Én is így vagyok vele – jegyezte meg Babs. – A fel-le
mozgást nem bánom, de a körözést már nem bírom, biztosan
elhánynám magam. – Nevetve megfogta Karl karját, és
odakísérte a halat és sült krumplit árusító bódé mellett álló
padhoz.
Lorraine az anyjára meredt, aztán Karihoz fordult:
– De nézze a kis arcát! Nem mondhat neki nemet!
Mikey felnézett a lányra.
– Azt ígérted, hogy felülsz velem.
Lorraine a fogát csikorgatta.
– Igen, tudom, de te is szeretnéd, ha az apukád is velünk
jönne, nem? – A kis nyavalyás nem segített.
Karl megvonta a vállát.
– Az ígéret szép szó, Lorraine. És te megígérted, hogy
felülsz vele. – Lehajolt, hogy szemmagasságba kerüljön a
fiával. – Utána elviszlek a játékterembe meg a céllövöldébe.
Mit szólsz?
Petula a derekára tette a kezét, és fájós izmait
masszírozta.
– Menjünk már, vagy egész nap itt akarunk ácsorogni, és
erről vitázni?
Lorraine felsóhajtott.
– Jól van. Gyerünk, Mikey, úgy tűnik, hogy csak mi
leszünk!
– Köszi, Lorraine, rendes vagy. – Karl megérintette a
karját és rákacsintott.
Lorraine csodálkozott, hogy ott helyben nem adták meg
magukat a térdei.
Babs és Karl nézte, ahogy a hármas távolodik, Mikey kicsivel
a két lány előtt futott.
Az asszony elmosolyodott.
– Nagyon jól érzi magát, nem?
– Jó gyerek. Mikey a világom közepe, és valami oknál
fogva istenít engem.
– Karl, ne légy olyan szigorú magadhoz, nagyszerű apa
vagy.
– Nem, cserbenhagytam. Keményebben kellett volna
harcolnom érte. Andrea nagyon rossz anya, és nem érdemli
meg Mikey-t.
Babs összevonta a szemöldökét.
– Folytasd csak! Miért mondod ezt?
Karl Babs felé fordult, és rátette a karját a pad támlájára.
– Andrea nem kegyetlen, vagy ilyesmi, azt biztosan nem
hagynám, de tudod, elhanyagolja. Csak azért kérvényezte a
felügyeleti jogot, hogy kiszúrjon velem. – A férfi lesütötte a
szemét, és csíkokat húzott a cipőjével a földön. – Néha,
amikor átjön hozzám szegény kiskrapek, olyan, mintha hetek
óta nem kapott volna enni. Hagyja, hogy egész éjjel
fennmaradjon, amiről Mikey persze azt hiszi, hogy nagyszerű
dolog, de szüksége van fegyelemre és normális napirendre.
Úgy tűnik, Andreának minden héten új palija van, és a
gyereket soha nem viszi sehova. Se parkba, se moziba, se
sehova. Mikey imád hozzám jönni, annak is nagyon örül, ha
velem lehet, miközben javítgatom a motort vagy gitározom.
– Karl szeme csillogni kezdett, és a hangja megtelt
büszkeséggel. – Olyan jó gyerek, és nagyon okos. Úgy értem,
isten tudja, honnan örökölte. Egy kevéske útmutatással
akármi lehet, ami csak akar, és nagyon büszke vagyok rá.
Mindegy, mostantól minden más lesz. Hétfőn megyek az
ügyvédemhez. Úgy fogok harcolni érte, mint ahogy az
elejétől fogva kellett volna. Végre olyan életet fogok
biztosítani neki, amilyet érdemel. – Vett egy mély levegőt, és
felfújta az arcát. – Na nézd, hogy nyavalygok itt neked!
– Dehogyis, Karl. Mikey a fiad, még jó, hogy büszke vagy
rá.
Karl témát váltott.
– És te hogy vagy?
Babs az egyik hajtincsét csavargatta.
– Mit mondhatnék? A régi lemez, még mindig szeretem
Selwynt, és még mindig utálom Trishát. De az ember nem
lehet megkeseredett, nem igaz?
– Selwyn egy idióta. Ezt mindenki tudja.
– De ettől még semmi sem változik.
Egy hosszú hajtincs kiszökött Babs hajpántja alól, Karl a
szemébe nézett, és visszatűrte a füle mögé.
– Babs, olyan…
Az asszony Karl ajkára tette az ujját.
– Sss, ne mondd ki! Ez a bonyodalom nem hiányzik az
életemből. És tudod, hogy Lorraine a bőrnadrágot is
lekívánja rólad.
A férfi felnyögött.
– Ne is mondd, de nem lesz közöttünk semmi, Babs.
Amiatt nem kell aggódnod.
– Ezt örömmel hallom, Karl. De légy vele kedves, jó?
Nagyon beléd van habarodva.
– Persze. Amúgy sem értem, mit lát egy ilyen vén
kecskében, mint én. Gyönyörű lány. Bármelyik fiú az övé
lehetne.
– Sajnos az ő korabeli fiúk közül egyik sem érhet fel egy
olyan jóképű, motoros, gitározó, isten-az-emberek-között
férfihoz, mint te.
– Lassíts, Babs, mert még elpirulok!
Babs abbahagyta a nevetést, amikor meglátta Lorraine-t
és Petulát, ahogy egymásba karolva feléjük tartanak.
Kacarászva értek oda a padhoz.
Karl abban a pillanatban talpon volt.
 – Hol van Mikey?
A lányok abbahagyták a nevetést, és egymásra bámultak.
Lorraine próbálta leplezni riadalmát.
– Azt mondta, visszajön magukhoz. Mi két menetet
mentünk, de ő rosszul lett, és nem akart még egyet menni.
Karl átment a lányok között, és a körhinta irányába
sietett.
– Mikey, Mikey! – Megragadott egy arra járó gyereket,
amitől a fiúcska elejtette a karamellás almáját. – Láttad a
fiamat? Nagyjából annyi idős, mint te. Kockás ing van rajta,
és barna rövidnadrág.
A fiú túlságosan el volt foglalva azzal, hogy felkaparja az
almát a földről, mintsem válaszoljon Karinak, aki a fia nevét
kiáltozva lökdösődött a tömegben. Az emberek nem vették
észre sem őt, sem a szenvedését, önző módon elmerültek a
saját szórakozásukban. Odament az unott fafejhez, aki a
körhintát kezelte, és megragadta a gallérjánál fogva.
– Nem látta a kisfiamat? Pár perce még itt volt ezen a
körhintán, és most nincs sehol.
– Sajnálom, barátom – válaszolta a fiatalember, eltolva
magától Karit. – Ennél többet kell mondania. Sok gyereket
láttam az elmúlt tíz percben.
Karl oda sem figyelt, hanem tovább kiabált.
– Mikey, merre vagy?
Megfordult, amikor meghallotta, hogy Lorraine mögé ért.
– Megtalálta? – A lány arca piros volt, és bár próbált
nyugodtnak tűnni, a hangja egy oktávval magasabban szólt,
mint általában.
– Nem, nem találtam meg, a fenébe is. Mégis mi járt a
fejedben, Lorraine? Vigyáznod kellett volna rá. Esküszöm, ha
bármi baja lett, akkor…
Babs közéjük lépett, és átvette az irányítást.
– Fejezd be, Karl! Ezzel nem segítesz. Koncentrálnunk
kell! Szóródjunk szét, nem mehetett messzire.
 Csak két percbe telt, míg Babs megtalálta; egy padon ült,
a kis válla le-föl járt, a szeme vörös és püffedt volt. A kisfiú
azonnal felállt, amikor meglátta Babset, és a csípője köré
fonta a karját. Az asszony leguggolt, erősen magához
szorította, és egy jó nagy puszit nyomott a homlokára. A
gyerek bal orrlyukából kijött egy takonybuborék, ami az
asszony vállán pukkant szét, amikor magához ölelte.
– Nem találtalak benneteket – motyogta Babs hajába. –
Apu azt mondta, hogy ha elveszek, keressek egy rendőr
bácsit, de azt nem mondta, hogy mit csináljak, ha nem
találok. Nagy bajban vagyok?
Babs a vállánál fogva kissé eltolta magától, és piszkos,
könnyáztatta arcába nézett.
– Nem, Mikey, egyáltalán nem vagy bajban. – Újra
magához húzta, és ringatni kezdte jobbra-balra. A kisfiú az
egész testét Babséhoz préselte, fürdött a gyengédségben. –
Gyere, menjünk, és nyugtassuk meg apukádat!
Babs szorította Mikey kezét, miközben Karit keresve
átvágtak a látványosságok között. Olyan volt, mintha a
tömeg megkétszereződött volna, és Babsnek lökdösődnie
kellett, hogy át tudják verekedni magukat a sokaságon.
Mikey látta meg előbb az apját, ahogy a szellemvasútra
várakozó vendégeket faggatta.
– Apu! – kiáltotta. – Itt vagyok! Babs megtalált.
Karl megperdült a fia hangjára, és Babs látta, ahogy elszáll
belőle a feszültség. Elengedte a gyerek kezét, és hagyta,
hadd rohanjon oda az apjához. A férfi térdre esett, és kitárta
a karját. Mikey olyan erővel vetette magát az ölelésébe,
hogy majdnem fellökte, és szorosan a nyaka köré fonta a
karját. Egyikük sem szólalt meg egy ideig, aztán végül Mikey
azt mondta:
– Apu, nem kapok levegőt.
Karl elengedte, s inkább az arcát fogta a kezébe.
– Azt hittem, elvesztettelek, kölyök.
 – Bocsánatot kérek, apu!
– Nem a te hibád volt, Mikey, hanem az enyém. Ezentúl
soha, egy pillanatra sem veszem le rólad a szememet.
Karl felállt, Babs felé nyújtotta a kezét, aki megfogta. A
férfi pedig közel húzta magához, és gyengéd csókot lehelt az
arcára.
– Köszönöm, Babs!
 15.

Lorraine aprócska pöttyös bikiniben volt, amikor kibújt a

fürdőköpenyéből, kiálló csípőcsontján csak úgy feszült a
vékony anyag. Lefeküdt Petula mellé a plédre.
– Nem fogod levenni, vagy mi van? – kérdezte, és rántott
egyet Petula parasztblúzán. – Soha nem fogsz lebarnulni
ebbe az izébe csomagolva.
Sikerült kisajátítaniuk maguknak egy helyet a zsúfolt
parton, és leterítették a plédet. Miután megették a tojásos
szendvicseket, és ittak egy bögre teát a termoszból, Lorraine
készen állt, hogy napozással töltse a délutánt. Kinyújtózott,
és becsukta a szemét.
– Nem tudom elhinni, hogy Karl így viselkedett. Te igen,
Petula?
Petula felnézett a Jackie{4} legújabb számából.
– Hm?
– Odafigyelsz te rám? Az a rohadt Karl! Hogy rám
förmedt, amikor Mikey elveszett! Nem az én átkozott
gyerekem. Nem az én felelősségem. Egyébként azt sem
értem, hogy minek kellett magával hoznia. – Lorraine letolta
bikinije pántját a válláról, hogy ne hagyjon nyomot a bőrén. –
Mindegy, teljesen kiábrándultam belőle. Anyáé lehet.
Mivel Petula nem válaszolt, Lorraine a könyökére
támaszkodva ránézett.
– Petula, hallottál te egy szót is abból, amit mondtam?
Alig szólaltál meg egész nap. Mi van veled?
Petula letette a magazinját.
– Nem érzem túl jól magam. Pár napja elkezdett fájni a
hátam, és bármennyi fájdalomcsillapítót veszek be,
egyszerűen nem akar elmúlni.
 – Próbáltad bekenni izomlazítóval?
– Igen, de nem olyan könnyű bekenni a saját hátadat,
aput meg hogyan kérjem meg?
– Azért ne engedd, hogy elrontsa a napunkat! Hétfőn
vissza kell mennünk dolgozni, ott fogunk ülni abban a fülledt
irodában, egy halom gépelni való levéllel, kávét kortyolgatva
abból a szörnyű masinából, miközben próbáljuk távol tartani
magunktól azt a fiút a postai részlegről, tudod, azt a fogdosós
kancsalt.
Petula Lorraine vöröslő mellkasára pillantott.
– Bekented magadat naptejjel?
– Naptejjel? Blackpoolban vagyunk, nem Benidormban. –
Beletúrt a strandtáskájába. – De van nálam étolaj. –
Lorraine öntött egy jó adagot a tenyerébe, és elkezdte
belemasszírozni a vállába.
Petula elfintorodott.
– Olyan lesz, mintha zsíros sült krumpli mellett feküdnék,
és már előre látom, hogy be kell majd kenned magad
napozás utáni krémmel.
Mindketten megijedtek, amikor elbaktatott mellettük egy
szamársor és a vezérállat hangos, türelmetlen bőgést
hallatott. A hátán ülő kisgyerek könnyekben tört ki, és
követelte, hogy vegyék le.
– Menjünk egy kört a szamarakon, Petula!
– Komolyan beszélsz?
– Gyerünk! – nógatta Lorraine. – Jó móka lesz.
Petula feltápászkodott a plédről.
– Jó, menjünk, bármit megteszek, hogy elhallgattassalak.
A mellettük álló napozószékben szundikáló férfi a négy
sarkán megcsomózott zsebkendővel védte kopasz fejét a
naptól. Lorraine megkopogtatta a vállát, miután felhúzott
egy rövidnadrágot.
– Elnézést, megtenné, hogy vigyáz a holminkra? Mindjárt
visszajövünk.
 Amikor átjutottak a nyaralók sokaságán, odamentek a
fogatlan emberhez, aki a jelek szerint a szamarakért felelt.
Egy jobb napokat is látott bőrtáska volt a vállán, a szájából
cigaretta állt ki, aminek a végén másfél centis hamu lógott.
Lorraine eléje tartott néhány érmét.
– Kettőt kérnénk.
Az ember a két lány mögé nézett, mintha néhány
kiskölyök után kutatna.
– Úgy érted, magatoknak? – A szamaras ember kivette a
cigarettát a szájából, és bizalmasan Lorraine-hez fordult. –
Nem gúnyolódni akarok, vagy ilyesmi, de a barátosnédnak
olyan a formája, mint egy rakparti vasbaknak.
– A hallása viszont remek – sziszegte Lorraine.
Petula megfordult.
– Gyerünk, Lorraine, nem számít!
De Lorraine-t nem lehetett lebeszélni.
– És ha arra ülne, ott? – Egy nagy szamárra mutatott,
aminek a feje egy vödör zabba lógott, vagy valamibe, amit a
szamarak esznek. Szőrös fülei megállás nélkül mozogtak
előre-hátra, ahogy próbálta elhajtani a legyeket.
A szamaras ember engedni látszott.
– Jól van, de csak, mert nem természetem elküldeni a
fizető vendégeket. – Odakiabált egy fiúnak, aki a
barátnőjével csókolózott. – Hé, Casanova! Tedd le azt a
lányt, és nyergeld fel Borist!
A szamaras embernek és a szerelmes segédjének
harmadik próbálkozásra sikerült Boris nyergébe segíteni
Petulát. A lány felgyűrte hosszú szoknyáját vastag,
csontfehér combja köré, felmászott az állat hátára, és ideges
pillantást vetett a barátnőjére.
– Nem hiszem, hogy ez a jobb ötleteid közé tartozna,
Lorraine.
Lorraine egy nyugodt, szürke szamár hátán ült, kezében a
szárakkal.
 – Marhaság, remek móka lesz. – A szamaras emberhez
fordult: – Egyedül is végigmehetünk a parton?
Az ember először tétovázott, de aztán felismerte a
kérdésben rejlő üzleti lehetőséget.
– Fél órát tudok adni, de az többe fog kerülni, és csak
semmi ügetés.
Miután megegyeztek, a tenger felé fordították a
szamaraikat, egymás mellett sétáltak a víznél, és Petula
Boris sörényébe markolt. Lenézett Lorraine-re.
– Olyan érzés, mintha egy zsiráfon ülnék.
– Ha végre kikerülünk Hitler látótávolságából, ügetünk
egy kicsit, jó?
– Nem tudom, Lorraine, azt mondta, ne, csak sétáljunk.
– Ugyan már, mi baj történhet?
Boris ide-oda kezdte rángatni a fejét, a kantárja csak úgy
csörömpölt, ezért Petula inkább a nyereg elejébe
kapaszkodott.
– Látod, még Boris is azt mondja, hogy ne.
Bármikor később Lorraine eszébe jutott, ami akkor
történt, olyan volt, mintha lassított felvételen nézte volna az
eseményeket. Az egyik percben még csendes
elégedettségben poroszkáltak, ám a következő pillanatban
egy nyurga tizenéves túl erősen rúgott a labdájába, ami nagy
csattanással Boris hátsójába csapódott. Az állat ijedten
felkapta a fejét, félelmében kilátszott a szeme fehérje és
kitágult az orrlyuka. Nyilvánvalóan zokon vette a hátsó
fertályát ért támadást, mert akkora sebességgel indult neki,
hogy szegény Petula olyan erősen kapaszkodott a nyakába,
mintha az élete múlna rajta.
– Petula, mégis mi a fenét csinálsz? – kiabálta Lorraine. –
Állítsd meg, az isten áldjon meg!
Lorraine megeresztette a szárakat, oldalba rúgta a
szamarát, és próbálta utolérni az elszabadult állatot és
rettegő utasát. A tömeg kettévált, amikor észrevették, hogy
feléjük tart a megbokrosodott szamár. Az anyák
megragadták gyermekeiket, hogy biztonságba vigyék őket.
Lorraine hajtotta a szamarát, de zömök kis lába nem tudott
versenyre kelni Boriséval, így Petula egyre távolabb került
tőle, a sikolyai minden újabb méterrel tompultak.
Végül Petula már nem bírt tovább kapaszkodni, lecsúszott
a nyereg oldalán, és fájdalmas puffanással a kavicson landolt.
Borisban volt annyi jóérzés, hogy ő is megállt, és mire
Lorraine megérkezett, már a volt utasát szagolgatta, aki a
földön fekve nyomogatta a hátát, miközben drámaian
nyöszörgött.
– Petula, jól vagy? – Lorraine leszállt a nyeregből, és
letérdelt barátnője mellé.
– Igazad volt, Lorraine, tényleg jó móka volt. Sokat
segített a hátamon – nyögte Petula.
– Sajnálom. Gyere, hadd segítsek! – Ülő helyzetbe húzta
Petulát, és miközben az értetlenül őket bámuló szamarakat
nézték, próbálta elfojtani kitörni készülő nevetését.
Beleharapott az ajkába, félrenézett, de a válla rázkódását
már képtelen volt megállítani.
– Oké, Lorraine, most már nevethetsz. Ereszd csak ki!
Lorraine egy hatalmas horkantást hallatott, és hátradőlt.
– Ó, istenem, Petula, látnod kellett volna magad, le-föl
pattogva, hadonászó könyökkel, és amikor lecsúsztál, azt
hittem, bepisilek.
– Örülök, hogy szerinted ez vicces, és ami azt illeti,
Lorraine, azt hiszem, én tényleg bepisiltem. – Petula
letörölte a verejtéket felső ajkáról, és belesett a szoknyája
alá. – Aha, remélem, most boldog vagy.
– Ó, atyám! Hát az a sok le-föl pattogás bárki hólyagját
próbára tette volna. Gyerünk, vigyük vissza ezt a két
jószágot a farmra!

Néhány órába telt, hogy Petula alsóneműje megszáradjon

mellette a homokon. Ahogy felhúzta bugyiját a szoknyája alá,
elfintorodott, amikor a durva szövet hozzáért a bőréhez.
Lorraine arca úgy ragyogott, mint az érett alma, és
szeplők pettyezték a mellkasát. Elkezdte összeszedni a
holmijukat.
– Gyerünk, jobb lesz, ha elindulunk, és megkeressük azt a
kocsmát, ahol a többiekkel találkozunk.
– Jó, mert már mindjárt éhen halok. – Petula felállt és
kinyújtózott. – Egek, hogy lemerevedtem, nagyon fáj a
lábam ott, ahol ráestem. – Felemelte a szoknyáját, és az
óriási lila foltra mutatott, ami a combja hátsó részén virított.
– Iszol néhány pohárral, és már nem is fogod érezni.
Petula lehajolt, és felvette a plédet.
– Kirázom kicsit. Takard el a szemed!
Lorraine eltakarta az arcát, Petula pedig megrázta a
plédet, és egy kisebbfajta homokeső záporozott a kezére.
Lorraine keze még mindig az arca előtt volt, amikor Petula
akkorát sikoltott, hogy három kilométeres körzetben
mindenki megijedt.
– Most meg mi a bajod, Petula? – Már nagyon próbára
tette a türelmét.
Petula kétrét görnyedt, és a hasára szorította a kezét.
– Nem tudom – zihálta. – Valami erős görcsöt éreztem ott
lent, és utána…
Lorraine lenézett a földre Petula lábánál. Vizes homokon
állt, és ahogy Lorraine közelebb lépett, hogy jobban
megnézze, újabb vízáradat ömlött ki Petula bő szoknyája alól.
Lorraine ijedten hátralépett, és barátnője elképedt arcába
nézett, amiből sütött a rettegés és a zavarodottság.
– Jézus Krisztus! Mi történik veled, Petula?
 16.

A Hajós sörkertje tele volt kora esti italozókkal, néhányuk a

megsárgult füvön fekve élvezte a nap utolsó sugarait, mielőtt
még elindultak volna a városba az éjszakai ittas
duhajkodásra és fejetlenségre. Daisy és Harry egy sörpadnál
ülve várták, hogy megérkezzenek a többiek. Harry
meglazította a nyakkendőjét, és leterítette zakóját a kemény
fára, hogy Daisy arra üljön.
– Maga olyan kedves, Harry, köszönöm szépen.
– Nagyon szívesen, Mrs. Duggan. Élveztem ma a
társaságát.
Az asszony kissé bosszúsan rázta meg a fejét.
– Utoljára kérem, Harry, legyen szíves, hívjon Daisynek!
– Aztán a szeme megakadt egy lármás csoporton, akik
egyenesen a dobozból itták az italaikat. – Istenem, ez aztán
egy igazán kemény kocsma. Még soha nem láttam ennyi
tetovált bőrfejűt.
– Igen – értett egyet Harry. – És a férfiak még annál is
rosszabbak.
Daisy észrevette, hogy a fia visszafelé tart a füvön, három
citromos sörrel a kezében. Egy darázs zümmögött az édes,
habzó poharak fölött, s mivel a keze nem volt szabad, Jerry
megpróbálta elfújni.
– Hess, hess!
Daisy elmosolyodott magában. Ha Jerry keze szabad lett
volna, úgy jár, mint egy szélmalom. Odaszólt neki:
– Hagyd csak, fiam, nem te érdekled, csak a sör!
Jerry odaért az asztalhoz és lerakta az italokat.
– Utálom őket! Átkozott bosszúság az összes. Viszont
találtam egy jó helyet a kisbusznak a parkolóban, egy fa
árnyékában, így nem fog annyira felforrósodni a hazafelé
útra.
Harry fogta az egyik félliteres korsót, és ivott egy nagy
kortyot. Aztán megtörölte a szakállát piszkos
zsebkendőjével.
– Nagy szükségem volt már erre! Nagyon kevés olyan
üdítő dolog van, mint a citromos sör egy forró nyári napon,
nem igaz?
– Huu-huuu!
Egyszerre fordultak a hang irányába. Trisha tipegett
feléjük a füvön. Egy Csókolj meg gyorsan! feliratú kalap volt
a fején a széles karimájú nyári kalap helyett, és egy pálcikán
áttetsző vattacukorlabda a kezében. Selwyn mögötte lépdelt.
– Hogy vagyunk? Mindenkinek jó napja volt? – Trisha
bepréselte magát a padra Jerry mellé. – Van még hely egy
kicsikének? – Jerry közelebb csúszott az anyjához. – Még
egy kicsit, Jerry, Selwynnek is ide kell férnie.
– És Babsnek, Karinak meg a kis Mikey-nek – fűzte hozzá
Harry. – Csak ez az egy szabad asztal volt, így attól tartok, e
köré kell zsúfolódnunk.
– Emlegetett szamár – motyogta Trisha, ahogy meglátta
hármójukat az asztal felé közeledni.
Mikey-nek egy hatalmas plüssmajom volt a kezében,
majdnem akkora, mint ő maga. Belenyomta Trisha arcába.
– Nézd, mit nyert nekem az apukám! – mondta nagy
foghíjas vigyorral kísérve, és ragyogott a büszkeségtől. –
Galennek fogom hívni.
– Az meg milyen név? – kérdezte Trisha.
– Tudod, Galen.
Trisha a fejét rázta.
– Még sohasem hallottam róla.
– A Majmok bolygójában.
– Ó, igen, persze, hogy is lehet, hogy nem tudtam. –
Trisha eltolta magától a majmot. – És mégis hova fogod tenni
ezt az izét?
A kisfiú figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– És kijött a fogam az óriáskeréken. – Beletúrt a zsebébe,
és elővett egy véres papír zsebkendőt, amibe az értékes
fogat csomagolta. – Ma este beteszem a párnám alá, és a
fogtündérek hoznak nekem egy ötpennyst.
Babs körülnézett a sörkertben.
– A lányok ideértek? Már húsz óra is elmúlt. Remélem,
nem feledkeztek meg róla.
– Túl sokat aggódsz, Babs, kedves – jegyezte meg Selwyn.
– Már tizennyolc évesek, tudnak magukra vigyázni.
Hozhatok valakinek egy italt?
– Nekem ez elég lesz, köszönöm, Selwyn – mondta Jerry.
– Józan akarok maradni a hazafelé útra.
– Természetesen. Valaki más? Babs?
Mikey Karihoz fordult.
– Apu, megehetem? – Egy akkora rózsaszín és fehér
nyalókát tartott fel, mint a feje. – Mrs. Duggantől kaptam.
Daisy bocsánatkérően mosolygott, Karl pedig megvonta a
vállát.
– Persze, már így is hullanak a fogaid, mit árthat?
Mikey összeráncolta a homlokát és bedugta a nyelvét a
lyukba, ahol előtte még a foga volt.
Karl felnevetett.
– Csak vicceltem! Persze hogy megeheted. – Felállt a
helyéről. – Segítek az italokkal, Selwyn. Mikey, te maradj itt!

Babs újra az órájára nézett, és dobolni kezdett ujjaival az

asztalon.
– Hova tűnhettek?
– Abbahagynád már az aggodalmaskodást, Barbara?
Biztosan találkoztak fiúkkal, és jól szórakoznak valahol.
– És ettől abba kellene hagynom az aggodalmaskodást,
Trisha? Neked mindegy, nem a te lányod.
 Trisha letépett egy darabot a vattacukorból, és a szájába
tömte. Az édesség pillanatok alatt rágós lett.
– Ami azt illeti, Selwynnel próbálunk összehozni egy
babát. Én kislányt szeretnék.
Babs szíve összeszorult. Ez volt a hír, amitől azóta
rettegett, hogy Selwyn elvette Trishát. Már az a papírfecni is
elég rossz volt, amit az anyakönyvvezető előtt aláírtak egy
szeptemberi napon, tíz hónappal korábban, de egy baba
örökre egymáshoz kötné őket. A gondolatát sem bírta
elviselni, hogy Selwynnek gyereke legyen ettől a nőtől. És mi
lesz, ha fiú lesz? Lehet, hogy Trisha lányt akart, de Selwyn
mindig is vágyott egy fiúra, és Babsnek még mindig fájt,
hogy nem tudta megajándékozni eggyel.
Harry felvette az étlapokat.
– Ugyan, hölgyek, hagyják abba a civakodást, inkább
válasszuk ki, hogy mit eszünk!
Körbeadta a kis műanyag lapokat. Trisha is elvett tőle
egyet, aztán a rászáradt paradicsomszószt kezdte kapargatni
a körmével.
– Undorító – motyogta. – És látjátok a fényképeket?
Mintha nem tudnánk, hogyan néz ki a sült csirke. Mégis
hova a pokolba hozott minket Selwyn?
– Szerintem jól néz ki – vetette ellen Harry.
Trisha rámeredt.
– Ne vegye sértésnek, Harry, de ha valaki ahhoz van
szokva, hogy kukákban kutakodva szerezze be a vacsoráját,
annak bármilyen lebuj olyan előkelő étteremnek tűnhet,
mint a Savoy.
Daisy megveregette Harry karját.
– Ne is figyeljen rá, Harry! Azt hiszem, kicsit túl sokat
ivott.
Trisha megrázta a fejét.
– Higgyen nekem, Daisy, még közel sem ittam eleget.
Ekkor Babs észrevette, hogy Lorraine igyekszik
átverekedni magát hozzájuk a zsúfolt sörkerten keresztül.
Felállt, és karját magasba emelve integetett neki.
– Hála istennek, itt is van! Ide, kicsim!
Lorraine felgyorsított, amikor meglátta az anyját.
Lecsapta a kezét az asztalra, és mélyeket lélegzett, mintha
próbálná megnyugtatni magát.
– Futottál, Lorraine? Teljesen ki vagy pirulva. Remélem,
nem kaptál napszúrást! – Babs körbepillantott. – Mit
csináltál Petulával?
– Öö… Petula… a mosdóban van. Nem… ööö… nem érzi jól
magát, anyu. Eljönnél velem, és megnéznéd?
– Őszintén, Lorraine, most meg mit csináltatok? Öt
percre nem hagyhatlak magadra.

Babset teljesen felkészületlenül érte a látvány, ami akkor

fogadta, amikor benyitott a női mosdó ajtaján. Petula
négykézláb állt a padlón, és úgy vonyított, mint egy farkas a
holdra. A haja az arcába tapadt, ami verejtéktől vagy
könnyektől csillogott, valószínűleg mindkettőtől. Babs a lány
hátára tette a kezét.
– Mi a baj, kedves?
Petula röviden és élesen fújta ki a levegőt, mintha lufit
fújna.
Lorraine válaszolt a barátnője helyett, a hangja remegett:
– Szerintünk kisbabája lesz, anyu.
Babs egyik lányról a másikra nézett, kinyitotta a száját, de
szólni se tudott.
– Szerintetek kisbabája lesz? De… hogy… úgy értem, nem
is tudtam, hogy… Ó, isten az égben, mégis mit csináltál,
Petula?
– Anyu, nyugodj meg, ezzel nem segítesz! A parton
voltunk, és csak úgy ömlött belőle az a folyadék, és…
Babs azon nyomban akcióba lendült.
– Atyám, akkor elfolyt a magzatvize, kórházba kell
vinnünk. Lorraine, menj a bárba, és használd a fizetős
telefont!
Petula hátravetette a fejét, és megragadta az asszony
csuklóját. Babs a szeméből sugárzó pánikból tudta, hogy
komolyan beszél.
– Nem! – parancsolta. – Semmi kórház, kérem,
könyörgök! Apám belehalna. – Elakadt a lélegzete, amikor
egy újabb fájás vette át a teste fölött az uralmat. – Nem
viccelek, végezne vele.
Babs letérdelt mellé, és szelídebben kezdett beszélni
hozzá:
– De itt nem szülheted meg a babát, Petula. Nem tudom,
mit kell tenni. Biztos vagyok abban, hogy amikor az apukád
megszokja a gondolatot, megbékél majd…
Petula egy újabb fülsiketítő sikolyt hallatott.
– Miért nem figyel rám? Apám nem tudhatja meg. És
most kérem, hozza ide Daisyt!
Babs összezavarodott.
– Daisyt? Miért akarod őt?
– A kórházban dolgozik, biztosan ráragadt valami.
Babs a homlokát ráncolta.
– Azt hittem, a sajtpultban dolgozik a Fine Fare-ben.{ 5 }
Lorraine közbeszólt:
– Két munkája van, anyu. – Aztán a barátnőjéhez fordult:
– De csak takarít a kórházban, nem bábáskodik. Hívnunk
kell egy mentőautót!
– Grrr, ez az izé meg fog ölni – sírta Petula.
– Lorraine, tedd, amit mond, és hozd ide Daisyt! Amúgy
sem hiszem, hogy lenne időnk megvárni a mentőket, arra
meg pláne nincs, hogy itt veszekedjünk. – Lorraine kiment
az ajtón, és Babs még utánakiáltotta: – És hozd be a
strandtáskámat is!

Hogy úton a sörkertből Lorraine elmondta-e Daisynek, mi

történik a mosdóban, nem lehetett megállapítani az elképedt
arckifejezéséből, amikor belépett.
– Az épelméjűség nevében, mégis mi a csuda folyik itt?
– Hála istennek! – lehelte Babs. Petula felé biccentett. –
El tudod hinni, hogy kisbabája lesz?
Daisy a cipőjével dörzsölni kezdte a járólapra száradt
rágógumit.
– Ezen a padlón?
– A padló állapota a legkisebb gondunk. Lorraine, vedd
elő a strandtörülközőket, és terítsd Petula alá. – Babs
Daisyre nézett. – Van valami ötleted?
– Mi? Úgy érted, tényleg szül?
Babs bólintott.
– Nagyon úgy tűnik.
– Jézus Krisztus!
Daisy lehajolt, hogy szemmagasságba kerüljön Petulával.
– Kényelmesen érzed magad négykézláb, kedves? Azt
hiszem, segíteni fog a szülésben.
– Rendben vagyok, csak kérem, szedjék ki belőlem ezt az
izét.
– Oké, Lorraine, menj a konyhába, és kérj kölcsön egy
ollót! Babs, vedd le Petula bugyiját és szoknyáját, és vedd ki
a fűzőket a cipőjéből!
Babs óvatosan eleresztett egy megkönnyebbült sóhajt.
Úgy tűnt, Daisy tudja, mit csinál.
– Sok tapasztalatod van ebben, Daisy?
– Egyszer láttam, hogy valaki így csinálta az Emergency
– Ward 10-ben.{ 6 } És hívott már valaki mentőt?
– Ne! – zihálta Petula. – Mondja el neki, Babs!
Babs megrázta a fejét.
– Nem akarja, hogy az apja megtudja.
– Pedig lehet, hogy feltűnik majd neki, ha a lánya egy
kisbabával megy haza a blackpooli kirándulásból.
– Nem viszem haza, maga ostoba liba! Maguknak kell
elvinni a kórházba, vagy valahova. – Kapkodni kezdte a
levegőt, és a padlóra hajtotta a fejét. – Szerintem jön már.
Olyan érzés, mintha WC-re kellene mennem.
Lorraine visszaért az ollóval, és az ajtónak dőlt, nehogy
valaki bemenjen. Tágra nyílt szemmel bámulta barátnője
verejtékben úszó testét.
– Hogyhogy nem tudtad, hogy terhes vagy, Petula?
Babs rámeredt a lányára, és egyik ujját a szája elé tette.
– Ne most, Lorraine, légy szíves!
Daisy Petula összekuporodott teste mögé helyezkedett.
– Azt hiszem, már látom a fejét. Mindjárt vége. Babs, add
ide a másik strandtörülközőt, hogy belebugyolálhassam a
kisbabát. A legfontosabb, hogy ne fázzon. – Felnézett Babsra
és Lorraine-re. – Reméljük, hogy egyszerű szülés lesz.
Babs idegesen rágta a hüvelykujja körmét, amikor eszébe
jutott valami.
– Petula, ugye, nem koraszülött a baba?
Petula felegyenesedett és a térdén pihent, egyik kezét a
hátára tette. A másik kezén az ujjai segítségével számolta a
hónapokat.
– Nem. Nem lehet. Hanyatt kell feküdnöm, már nagyon
fájnak a térdeim.
Valaki megpróbálta kinyitni a női mosdó ajtaját, de
Lorraine nekitámaszkodott belülről. Megfordult és a fának
beszélt:
– Nem jöhet be, valaki rosszul van. Legyen szíves,
használja a férfimosdót!
Halkuló káromkodást hallott, ahogy az alkalmatlan
látogató távolodott a folyosón.
Lorraine egyre idegesebb lett.
– Istenem, siessetek már, fogalmam sincs, meddig tudom
távol tartani az embereket! Az előbbi akár el is mehetett egy
alkalmazottért.
– A kisbabákat nem lehet siettetni, Lorraine.
Türelmesnek kell lennünk – válaszolta Daisy.
– Megint nyomnom kell – zihálta Petula. Kinyújtotta a
kezét, és megragadta Babsét. – Ne hagyjon egyedül!
Babs a másik kezét a lány fénylő homlokára tette, és
megnyugtató hangon beszélt hozzá:
– Nem megyek sehova. Ügyes vagy, kedves. Észre sem
veszed, és már vége is lesz, és akkor nálad lesz a gyönyörű
kisbabád, és már nem is fogsz emlékezni erre a fájdalomra.
– Grrr! – ordította Petula. – Miért nem figyel rám senki?
Nem tartom meg ezt az átkozott babát.
Daisy az egyik kezét Petula térdére tette.
– Csak lélegezz mélyen! Rendben. Amikor érzed a
következő összehúzódást, akkor nagyon erősen nyomj, és
olyan sokáig, ameddig csak bírod.
Petula feje hátracsuklott, és megrándult az arca, amikor
feje a csempézett padlónak csapódott. A hangja kimerült
suttogás volt.
– Kérem, nem értik. Nem tarthatom meg ezt a babát. Az
apukám… Óóó, nem, itt jön a következő!
– Igen, még egy hatalmas nyomás, Petula! – biztatta
Daisy.
Lorraine hátrahőkölt, és undorodva nézte, ahogy a baba
feje megjelent. Sötét haja össze volt tapadva, és teljesen
beborította a vér meg valami fehér anyag. A teste Daisy
várakozó kezébe csusszant.
– Kislány, Petula. Gyönyörű! – mondta elakadó
lélegzettel.
Babs fölé hajolt, hogy megnézze a picit, miközben
váratlanul könnyekkel küszködött. A helyiségre
hátborzongató csönd telepedett, mintha Petula sikolyai
mindannyiukat megsüketítették volna, és Babs nem tudta
lerázni a balsejtelmét, ahogy a baba márványos kék arcára
nézett.
– Miért nem sír, Daisy?
 17.

– Az ég szerelmére, mégis mi tarthat ilyen sokáig? – Trisha

a második félliteres almaboránál tartott a Hajósban, és
tekintve, hogy mennyit ivott már aznap, félő volt, hogy
alkoholos kómába esik. – Megyek, és megnézem, mi van. –
Ám túl gyorsan állt fel, és meg kellett ragadnia a padot, hogy
megtámassza magát. – Hoppá! – Megingott. – Szerintem
ennem kellene valamit, akármilyen undorítóan is néz ki.
– Majd megyek én – ajánlotta fel Jerry. – Selwyn,
megtenné, hogy csirkét rendel nekem és anyunak?
Követte a jelzéseket a női mosdóhoz, át a zsúfolt kocsmán.
A levegő sűrű volt a füsttől, és a rikító mintázatú szőnyeg
ragadt a talpa alatt. Kezdte azt gondolni, hogy Trishának
igaza volt. Elment a zenegép mellett, és meg kellett
masszíroznia a halántékát, mert a zene úgy dübörgött
keresztül a dobhártyáján, mint egy gyorsvonat. Megtalálta a
mosdót, és bekopogott az ajtón.
– Anyu, még mindig odabenn vagy? Mi történik? – Nem
érkezett válasz. Újra próbálkozott, ezúttal kicsit
hangosabban. – Anyu, Jerry vagyok, nyisd ki az ajtót!
Nekiveselkedett, és eléggé kinyílt ahhoz, hogy be tudja
dugni a fejét. Már szólásra nyitotta a száját, de egy durva kéz
megragadta a gallérját, és hátrarántotta.
– Hé, te perverz! Mégis mit gondolsz, hogy a női mosdó
körül ólálkodsz?
Jerry megadása jeléül feltartotta a kezét.
– Csak az édesanyámat keresem.
– Akkor még nagyobb perverz vagy, mint elsőre
gondoltam. Gyerünk, takarodj innét!
Jerry a férfi fényes kopasz fejére nézett, meg a húsos
nyaka körüli hurkákra, és úgy döntött, az a legjobb, ha nem
vitatkozik vele.
A mosdó ajtaja kinyílt, és Daisy szólt utána:
– Minden rendben, Jerry. Petula rosszul lett, de
nemsokára ott leszünk.

Daisy jól bepólyálta a babát a strandtörülközőbe. Sikerült

rábírnia az első lélegzetvételre azzal, hogy erélyesen
dörzsölgetni kezdte a pici hátát. Az ezt követő köhögés,
köpés, majd a mindent betöltő erőteljes sírás
mindannyiuknak nagy megkönnyebbülést jelentett, kivéve
Petulát, aki még csak rá sem volt hajlandó nézni az újszülött
lányára. Daisy Petula cipőfűzőivel kötötte el a köldökzsinórt,
és a konyhai ollóval vágta el. Meglepően nehéz volt átvágni,
kicsit olyan, mint amikor az ember porcot vág le egy darab
húsról. Babs és Lorraine a helyiséget takarították. Egy
újságba csomagolták a méhlepényt, amit Lorraine a bár
egyik asztaláról csent el, és Babs talált egy
takarítószekrényt, amiben egy jobb napokat is megélt,
rozzant felmosó állt.
Daisy a karjában ringatta a babát. A kislány szorosan
összeszorította a szemét, abba a mérges kifejezésbe torzult
az arca, ami csak az újszülöttekre jellemző, akiket éppen
akkor szakítottak ki a meleg, tápláló menedékből, ahol a
korábbi kilenc boldog hónapot töltötték.
– Biztosan nagy megpróbáltatás lehet megszületni –
elmélkedett Daisy, ahogy a baba dühös kis arcát nézte.
Lorraine rosszallóan pillantott Petulára.
– Én mondom, valódi megpróbáltatás volt.
– Rendben – jelentette be Babs, ahogy befejezte a padló
felmosását. – El kell döntenünk, mit csináljunk most.
Petula remegő lábakkal megpróbált felállni.
– Le kell feküdnöm a buszban.
– És mi lesz a kisbabával? – tudakolta Babs. – Nem
hiszem, hogy felfogod, mennyire komoly dolog ez, Petula. Ha
most nem viszed magaddal, egész hátralévő életedben bánni
fogod.
– Akkor ezt a kockázatot vállalnom kell, Babs. Kérem,
csak hagyják valami biztonságos helyen, ahol biztosan
megtalálják. Sokkal jobb élete lesz nélkülem. – Petula
felvette a szoknyáját és a blúzát, és körbenézett az
alsóneműje után. – Hol van a bugyim?
Lorraine az újságpapírra mutatott.
– Ott, a… tudod… azzal a nagy darab, májszerű valamivel.
Úgyis teljesen át volt ázva, nem tudtad volna fölvenni.
– De valami kelleni fog neki – szólalt meg Daisy. – És egy
betét is.
Babs kotorászni kezdett a strandtáskájában, és előhúzta a
bikinialsóját.
– Tessék, ezzel kell beérned. Lehet, hogy egy kicsit szűk
lesz, de a célnak megfelel. – A falra szerelt géphez fordult, és
bedobott néhány érmét. Az kiköpött két betétet, amiket
Petulának adott. – Tedd be ezeket!
Lorraine a véráztatta strandtörülközőre meredt, ami egy
kupacban hevert az újságpapír mellett. Alig tizenöt perce
még vérfürdő volt, de legalább a padló tisztább volt, mint
amikor bementek.
– Megyek és kérek a konyából egy szatyrot vagy valamit,
amibe beletehetjük ezeket.
– És ha már ott vagy, kérdezd meg, merre van a
legközelebbi kórház – szólt utána Babs.
A baba nyögdécselni kezdett, ezért Daisy odatartotta neki
a behajlított kisujját, hogy azt cumizza.
– A szegény kicsike éhes. Petula, észszerűtlenül
viselkedsz.
– Már mondtam magának, Daisy, nem kényszeríthet,
hogy megtartsam. És most, kérem, menjen az utamból! –
Elment az asszony mellett, és épp akkor ért az ajtóhoz,
amikor Lorraine visszaért.
– A legközelebbi kórház a Blackpool Victoria, nagyjából öt
kilométerre – jelentette be Lorraine. – Valahol az állatkert
közelében.

Mire Babs visszaért a sörkertbe, egy óránál is több eltelt. A

többiek már felfalták a vacsorájukat, az asztal végén egy
ingatag kosároszlop állt. Selwyn felállt, és felajánlotta neki a
helyét.
– Mi történt, Babs, kedves? Hol vannak a lányok?
Az asszony lehuppant a padra, és kezébe temette az arcát.
– Istenem, de jól jönne egy ital! – Megszorította a férfi
karját. – Selwyn, légy szíves, hoznál nekem egy gin-
narancsot?
– Nem a rabszolgád, Barbara – gúnyolódott Trisha. –
Nem tudsz magadnak hozni?
– Életedben egyszer befognád a szádat, Trisha? –
csattant fel Babs. – Elegem van a csípős megjegyzéseidből és
a folyamatos nyavalygásodból. – Selwynhez fordult. – Egy
nagyot kérj!
– Hol van anyu? – kérdezte Jerry. – Már a csirkéje is
kihűlt.
– Ó, ő… segít Petulának, aki rosszul lett, és most eléggé
gyengének érzi magát. Daisy szerint napszúrást kaphatott,
Lorraine-nel odakísérik a buszhoz. Szerintem rendben lesz,
csak pihennie kell egy kicsit. Ne aggódj, semmi komoly baja
nincs! – Babs remélte, hogy a könnyed, magabiztos
hangvétele meggyőző volt.

Petula elhelyezkedett az egyik padon, ami a Transit oldalán

futott végig, és Lorraine a feje alá hajtogatott egy plédet.
– Ezt nem fogjuk megúszni, azt azért tudod, ugye, Petula?
A lány ajka száraz és cserepes volt, a szeme vörös, és
olyan szaga volt, mint aki épp most futott le egy maratont.
Betakarta az arcát az alkarjával, de Lorraine így is látta,
hogy remeg a gödröcskés álla, ami biztos jele volt, hogy sírni
fog. Leguggolt mellé, és megfogta izzadt kezét.
– Hogy lehet, hogy nem tudtad?
Petula megvonta a vállát, de még mindig nem volt
hajlandó ránézni.
– Esküszöm, hogy nem tudtam. Volt, hogy megjött a
menzeszem, de soha nem volt rendszeres. És nem is néztem
ki terhesnek, nem?
– Az szerintem is igaz – értett egyet Lorraine. – De én
mindig csak a bő ruháidban látlak. Te biztosan észrevettél
valamit magadon.
– Azt hittem, hogy csak híztam egy kicsit középtájon. Te
is tudod, Lorraine, hogy mennyire nem izgat a kinézetem.
A ki nem mondott kérdés úgy áthatotta köztük a levegőt,
mint valami istentelen bűz. Lorraine alig merte
megkérdezni, de tudnia kellett a választ.
– Petula – kezdte óvatosan –, ki az apja?
Petula felnyögött.
– Kíváncsi voltam, mennyi időbe telik, amíg
megkérdezed. Nem mondhatom meg.
– Úgy érted, nem tudod? Jesszus, Petula, hány pasival
feküdtél le?
Petula a könyökére támaszkodott, és egyenesen Lorraine
arcába nézett.
– Még jó, hogy tudom! Nem vagyok akkora kurva, annak
ellenére, hogy mit gondolhatsz rólam. Tudom, hogy mindent
elmondunk egymásnak, de ezt nem. – Visszaroskadt a
padra. – És amúgy is, mit számít? A baba már nincs nálam.
– És mi van, ha az apa meg akarja tartani? El kell
mondanod neki!
Petula felhorkant.
– Ne légy nevetséges! Nincs az az isten, hogy az apa
akarná a babát… vagy engem, ha már itt tartunk.
– Ugye, nem erőszakoltak meg? Ez történt, igazam van?
Kényszerített? Petula, fel kell jelentened a rendőrségen. Az
apukád megértené, ha megtámadtak.
Az apja említésére Petula újra felült.
– Tudod, hogy nincs jól. Próbálja rejtegetni előlem, de
látnod kéne, naponta mennyi gyógyszert szed. És rengeteget
fogyott. Nagyon aggódom érte.
– Kérlek, Petula! Ígérem, nem mondom el senkinek. Ki az
apja?
Petula a barátnőjére nézett, mintha próbálná kitalálni,
mitévő legyen.
– Az életedre esküszöl? – kérdezte végül. – És az apád
meg az anyád életére?
Lorraine kényelmetlenül mocorogni kezdett.
– Tudod, hogy nem szeretek mások életére esküdözni.
– Ahogy gondolod. – Petula vállat vont.
– Jó, legyen, esküszöm! – És ígérete jeléül keresztet
rajzolt a szívére.
Petula elkomorodott.
– Komolyan mondom, Lorraine, nem árulhatod el
senkinek! Még anyukádnak sem. Főleg neki nem.
Lorraine bólintott.
– Na?
Petula felfújta az arcát, alig lehetett hallani a hangját,
annyira halkan beszélt.
– Nem fogsz elítélni?
– Az isten szerelmére, Petula, csak mondd már el!
Mindketten megijedtek, amikor kinyílt a kisbusz hátsó
ajtaja, és Jerry állt ott értetlen arckifejezéssel.
– Minden rendben idebenn? Csak anyura várunk, hogy
visszaérjen, és már indulunk is. – Az órájára nézett, majd az
égre. – Tudjátok, hová ment?
Petula és Lorraine összenéztek.
 – Ööö… Petula rosszul lett, Daisy pedig becsomagolta a
koszos ruháit egy újságba, és elment keresni egy szemetest.
Jerry nyilvánvaló undorral fintorodon el.
– Túl sokat ittál, mi?
– Tűnj innen, Jerry! – morogta Petula. – És csak hogy
tudd, napszúrást kaptam.

Daisy már eldöntötte magában, hogy nem fogja kórházba

vinni a kicsit. Öt kilométer túl messze volt, hogy addig
sétáljon, és felesleges bonyodalomnak tűnt, hogy bevonjon
egy taxisofőrt is. A part mentén gyalogolt, szorosan a
melléhez ölelve az alvó babát. Úgy érezte, mintha minden
mellette elhaladó járókelő vádló tekintete perzselné. De
valójában még csak rá sem nézett senki. Viktória korabeli
nyaralók sorához ért, mindegyiken neonbetűkkel világított a
„Nincs szabad szoba” tábla. A sorvégi ház volt a legszebb.
Frissen festették bézs árnyalatúra, a gyep szépen nyírt, és
gyönyörű fehér függönyök lógtak az ablakokon. A bejárati
ajtóhoz vezető lépcsőt is nemrég kezelhették, ugyanazzal a
padlófényezővel, amit ő is kedvelt, és csak úgy ragyogott az
esti napfényben. Ennek a helynek a tulajdonosa biztosan
büszke a házára, és mivel több információja nem volt az
odabent élőkről, Daisy úgy döntött, ennyivel kell beérnie.
Miközben a kerítés mögött habozott, kinyílt a bejárati
ajtó, és kilépett rajta egy nő, akiről Daisy úgy tippelte, a
harmincas éveiben járhat, és letett négy frissen öblített
tejesüveget a földre. Majd felegyenesedett, vett egy mély
lélegzetet a sós levegőből, és egy kis ideig csípőre tett kézzel
állva nézte a tengert. Kedves arca volt, de ahogy a csillogó
vízfelszínt bámulta, elmélyült arckifejezése valami különöset
sejtetett, de Daisynek nem volt ideje elgondolkodni ezen.
Daisy ismét habozott, de mivel a kisbaba újra ébredezni
kezdett, tudta, itt az ideje, döntenie kell. Várt néhány
másodpercet, miután a nő visszament a házba, aztán lapítva
és idegesen ide-oda pillantgatva végigsietett a kerti
ösvényen. Finoman megpuszilta a kislány homlokát, még
egyszer, utoljára elmerült mámorító illatában, és óvatosan
lefektette a drága kis csomagot a lépcső aljánál a fűre.
Remélte, hogy a rikító strandtörülköző nem sérti a pici finom
bőrét.
– Viszlát, kicsike! – szipogta. – Legyen szép életed! Az
anyukád nem rossz ember, csak éppen rossz időben érkeztél.
– A csengőhöz emelte az ujját, erősen megnyomta, és
hosszan tartotta, aztán dobott még egy puszit a kisbabának.
– Légy szerencsés!
Visszament az ösvényen, majd átfutott az úton, éppen
hogy el nem ütötte egy arra járó villamos, és a
buszmegállóban várt. Jól látta onnan a bejárati ajtót, és elég
messze is volt, hogy ne keltsen gyanút. Gyerünk, nyiss
ajtót!, mondogatta.
Úgy érezte, mintha tíz év is eltelt volna, mire kinyílt az
ajtó és újra megjelent a nő, szép vonásai ráncba szaladtak az
értetlenségtől. Nézz le, kérlek, nézz le, unszolta Daisy az utca
másik oldaláról. A nő azonban megrázta a fejét, visszalépett
az előszobába, és kezdte becsukni az ajtót.
Daisy előmerészkedett rejtekhelyéről, és ismét a
vendégház felé tartott. Minden rosszul sült el. A kórházba
kellett volna vinnie a babát, és elébe állni a kérdések
tömkelegének, amiket kétségtelenül nekiszegeztek volna.
Ennek a kisbabának semmi köze sincs hozzá, valahogy mégis
rá maradt, hogy megoldja a helyzetet. Petulának semmi joga
nem volt ahhoz, hogy ilyen helyzetbe hozza. A sarkán
billegve várta, hogy szabad legyen előtte az út, és átfutott
rajta.
Hirtelen megállt a kiskapu előtt. A nő a lépcsőn állt, és a
karjában biztonságban fekvő kis csomagnak gügyögött,
csodálkozva nézte a kisbabát, és óvatosan végighúzta ujját a
pici arcán. Akkor felnézett, és a tekintetük találkozott egy
röpke pillanatra, de még így is elég ideig ahhoz, hogy kérdő
pillantást vethessen Daisyre. Aztán megfordult és bement,
becsukva maga mögött az ajtót.
Daisy megkönnyebbülten felsóhajtott. Arra kényszerült,
hogy gyors döntést hozzon, de abból, amit látott, úgy
gondolta, jól döntött.
 18.

Mire Daisy visszaért a sörkertbe, a többiek már indulásra

készen szedelőzködtek. Jerry idegesen terelgette őket, mert
még sötétedés előtt el akart indulni.
– Anyu! Végre! Gyerünk, indulnunk kell!
Daisy Babsre pillantott, aki a poharába bámult, és
képtelen volt a szemébe nézni.
– Petula rosszul lett, fogtam az újságot és a többit, amivel
feltakarítottuk a helyiséget, és lejjebb a sétányon egy kukába
dobtam.
– De kihűlt a csirkéd, anyu.
– Hagyd abba az okvetetlenkedést, Jerry! Majd
magammal viszem. Most gyerünk, és induljunk!
Trisha fejét a karjára hajtva pihent az asztalnál. Selwyn a
haját simogatta.
– Gyerünk, ideje indulni!
Trisha felemelte a fejét, fátyolos szeme körül elkenődött a
smink, és férje kinyújtott kezének segítségével
feltápászkodott az asztaltól.
– Ahhoz képest, hogy egy kocsmáros felesége, nem
nagyon bírja az italt, igaz? – mormolta Harry Daisynek.
– Ameddig nem hányja el magát hazafelé, én nem bánom.
Jerry hívta Karit és Mikey-t, akik a sövény alatt talált
labdával fociztak az udvaron.
– Attól tartok, ideje indulni.
Mikey felvette a labdát, és a hóna alá dugta.
– Magunkkal vihetjük, apu?
– Nem a tiéd, vagy igen, pajtás? – érvelt Karl. – Hagyjuk
itt, hogy más kisfiúk is játszhassanak vele.
A gyerek megvonta a vállát.
 – Jó. – Visszarúgta a labdát a kertbe, és megfogta Karl
kezét. – Ugye, apu, sokat fogunk focizni, amikor nyaralni
megyünk?
– Arra mérget vehetsz. És most, hogy már ilyen nagy
vagy, sok más dolgot is csinálhatunk, mehetünk úszni,
kötéllel ereszkedni, biciklizni. Még lovas túrára is mehetünk,
ha szeretnél.
Mikey szeme tágra nyílt örömében, és csak úgy ragyogott
az arca, amikor felnézett az apjára.
– Ez lesz a legjobb nyaralás. – Egy pillanatra
elcsendesedett, és elfintorodott. – Apu, hol van a Butlin’s{ 7 }
üdülő?
– Mineheadben, emlékszel? Tavaly is ott voltunk. Hosszú
az út, de megéri.
– Anyu is jön velünk?
Karl habozott, majd megrázta a fejét.
– Nem, most nem. Csak te és én megyünk.
Mikey az apukája mellett ugrándozott.
– Már alig várom. Irtó jó lesz, irtó jó.
Jerry tartotta a Transit hátsó ajtaját, és mindenkit
beterelt. Lorraine ragaszkodott ahhoz, hogy Petula előre
üljön, mert ott az ülések kényelmesebbek voltak, és így talán
nem lesz rosszul. És ő is mellé ült.
– Jól vagy?
Petula a fejét rázta.
– Hülye kérdés, Lorraine.
– Tudom, bocsánat. Fogalmam sincs, mi mást
mondhatnék. Tudtam beszélni Daisyvel néhány szót. –
Olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani. –
Megtalálták a kicsit, biztonságban van.
Petula vállat vont.
– Oké. Az jó. Remélhetőleg most már vége.
– Persze, hogy még nincs vége, Petula, csak most
kezdődik. Amúgy sem hiszem, hogy titokban tudod tartani.
 – Én biztosan nem fogom elmondani senkinek – csattant
fel a lány.
Lorraine hátrapillantott a többiekre.
– Sss… Ne ilyen hangosan, és csak gondolj bele! Anyu
tudja, és Daisy is, a tévében biztosan kérni fogják az anyát,
hogy jelentkezzen, mindig bemondják az ilyesmit. Nem fogsz
bajba kerülni, Petula, de meg kell nézetned magad egy
orvossal. Nem mindig ezt mondják, amikor valaki talál egy
magára hagyott csecsemőt? Azt mondják, aggódnak az
anyáért. – Megfogta a barátnője kezét. – Egyébként az előbb
épp arra készültél, hogy elmondod, ki az apja.
Petula becsukta a szemét és megrázta a fejét.
– Felejtsd el, Lorraine! Meggondoltam magam.

A Transit beleremegett, amikor Jerry becsapta a hátsó

ajtókat. Felugrott a vezetőülésbe, és nekinyomódott
Petulának.
– Jól vagy? Szörnyen nézel ki.
A lánynak sikerült összehoznia egy apró nevetést.
– Kösz!
Jerry belenézett a visszapillantó tükörbe.
– Oké, mindenki rendben van ott hátul?
Trisha Selwynnek dőlt, és lehúzta a kalapját a szeme elé.
A férfi egy kicsit feljebb tolta a karimáját, és megpuszilta az
orrát.
– Haza kell vinnünk, Trisha, szerelmem. Szerintem már
nagyon húz az ágyad. – Jerryhez fordult: – Köszönöm, hogy
elvállaltad a vezetést, fiam. Megmentettél minket.
Jerry elmosolyodott, és hátramenetbe kapcsolt.
– Örülök, hogy hasznossá tehettem magam, Selwyn. –
Daisyre pillantott, akinek a feje Harry vállán pihent. –
Anyunak szép napja volt, ahogy mindannyiunknak.
Pihenjenek csak ott hátul, és se perc alatt otthon találják
magukat.
 19.

Mary gyakran korán visszavonult a ház legfelső emeletén

lévő szobáiba. Az sem jelentett problémát, ha voltak olyan
vendégek, akik még nem értek vissza éjszakára,
mindannyian tudták, hogy a bejárati ajtó kulcsát a lábtörlő
alatt tartja. Néha a vendégek nappalijában várta őket, és
ivott velük egy pohárkával lefekvés előtt, csak hogy
élvezhesse a társaságukat, de azon a forró nyári napon
egyszerűen nem tudott ellenállni egy hűsítő fürdő
hívogatásának. A nagy meleg miatt szinte lehetetlen volt
rendesen aludni, ezért már arra is rákapott, hogy nedves
törölközőt terítsen a matracra, és azon feküdt, hogy lehűtse
magát egy kicsit. Még úgy is fülledt volt a levegő, hogy
minden ablak tárva-nyitva állt, hogy a tengeri szellő
befújhasson a szobába.
Kibámult az Ír-tengerre. A víz visszatükrözte a tiszta kék
eget, amitől sokkal hívogatóbb volt, mint a szokásos, állott
tea színe. Mosolyogva nézte, ahogy Bert összeszedi a
napozószékeit, lesöpri róluk a homokot, és egymásra pakolja
őket a korlát mellett, hogy készen álljanak a másnapi
nyaralóáradatra. A szomszédja a két sirály felé tapsolt, amik
egy ottfelejtett sült krumplis tálca fölött veszekedtek. Egy
sor szamár baktatott el mellette, egymáshoz kötve vitték
őket az éjszakai legelőjükre, miután egész nap ragacsos
kisgyerekeket fuvaroztak föl-alá a parton.
A fürdő után Mary bekente magát testápolóval, betekerte
a szivacsos csavarokat a hajába, és felvette a köntösét.
Ahogy elhelyezkedett a foteljében egy könyvvel, hallotta,
hogy valaki felfelé tart a lépcsőn. A többi vendége már mind
hazament reggeli után, úgyhogy csak Albert lehetett az.
Felismerte halk, dallamtalan fütyörészését, ahogy felfelé
lépkedett.
Albert Smith már több éve visszatérő vendége volt a
Claremont Villasnak. Játékárusként a munkája évente
többször is a városba szólította, ahol ajándékboltok
garmadája vásárolta az áruit. Mary mindig is élvezte a
társaságát, és hogy Thomas nem volt már, Albert
érzékelhetően figyelmesebb lett. Mary egyébként sem tudta
nem kedvelni. Szórakoztató társalgási partner volt, sok
érdekes történettel az utazásairól, és mindig volt valami új
trükkje. Mary gyakran látta, ahogy összekötött színes
zsebkendők végtelen sorát húzza elő a ruhája ujjából. Albert
a szomorúsága ellenszere volt, és igazán várta a látogatásait.
Más körülmények között nehezen tudott volna ellenállni
karizmatikus személyiségének. De Albert csak az idejét
pazarolta vele. Mert Mary tudta, hogy Thomas egy nap
visszatér hozzá. Azt mondták, meghalt, de nem volt test,
amit eltemethetett volna, és amíg el nem tudja temetni,
addig mindig lesz egy része, ami nem hajlandó elhinni, hogy
örökre elment.
Közel egy év telt el a szerencsétlenség óta, de Thomas
szenvedésének képei még mindig kísértették. Nem tudta,
hogyan halt meg a férje, azonnal a robbanásban, vagy a
törmelék nyomta agyon, a robbanást követő mérges gázok
ölték meg, vagy élve elemésztették a lángok. Talán nem is
halt meg. Az akna tulajdonosai két nap után döntöttek úgy,
hogy bezárják a bányát, örökre betemetve nyolcvan
bányászt. Thomas testét soha nem adták vissza neki, és így
nem is volt bizonyíték arra, hogy valóban halott lenne. A
tény, hogy az aknában mért szén-monoxid szintje olyan
magas volt, hogy senki sem élhette túl, nem számított. Az is
teljesen lehetséges volt, hogy sértetlenül megmenekült, csak
kába és összezavarodott, valószínűleg még az emlékezetét is
elvesztette. Mary azt is el tudta képzelni, hogy életben van
valahol, anélkül hogy emlékezne a korábbi életére. Maryt a
hite tartotta életben, és a férje halálának vitathatatlan
bizonyítéka nélkül a remény aprócska lángja soha nem fog
kialudni.
Amikor Albert felért a lépcső tetejére, Mary hallotta, hogy
megbotlik és elmormol egy káromkodást. A nő ajtaja elé ért,
és ő ellenállt a késztetésnek, hogy kiszóljon neki. Három
finom koppantást hallott.
– Mary! Odabent vagy?
Mary szorosabbra húzta a köntösét.
– Igen, Albert. Itt vagyok. Mi az?
Albert hangját tompította a vastag faajtó.
– Mary, szeretnék elmondani valamit.
Mary betette könyvjelzőjét a lapok közé, és a könyvet a
fotel melletti asztalra tette.
– Nyitva van, Albert, gyere csak be!
A férfi elfordította az ajtógombot, résnyire nyitotta az
ajtót, de tiszteletteljesen a küszöb másik oldalán maradt.
– Elnézést a zavarásért, Mary, de azért jöttem, hogy
elköszönjek.
– Semmi baj, Albert. Tudom, hogy holnap korán indulsz,
már beállítottam az ébresztőórámat. Nem engednélek el
reggeli nélkül.
A férfi a padlóra szögezte a tekintetét, nem tudott az
asszony szemébe nézni.
– Elmegyek, Mary. Áthelyeztek a londoni irodánkba…
tulajdonképpen előléptettek, de mindegy is, nem tudom,
mikor jövök legközelebb Blackpoolba. Sajnálom.
Idegesnek tűnt, a nyakkendője végével babrált, és nagyot
nyelt.
Maryre hirtelen rátört a késztetés, hogy megnyugtassa.
Felállt a fotelból.
– Kérlek, Albert, gyere be!
Albert hátrapillantott a válla fölött.
 – Nem hiszem, hogy az ill…
– Kérlek! – ragaszkodott hozzá Mary.
Mary tisztában volt azzal, hogy nem néz ki túl jól, és
meglepte, hogy ez egyáltalán számított neki. Nem volt rajta
smink, az éjszakai krém még biztosan fénylett a bőrén, a haja
a nem túl előnyös hajháló alá volt tűrve, ami a szivacsos
hajcsavaróit rögzítette. Egymás mellett ültek az ágy szélén,
és Albert a kezébe vette az övét.
– Olyan gyönyörű vagy, Mary!
Mary mosolygott, és megszorította a férfi kezét. Hosszú
ideje már, hogy nem hallotta ezeket a szavakat.
Albert kigombolta az inge felső gombját, meglazította a
nyakkendőjét és felhajtotta az ingujját a nagy meleg miatt.
Felemelte a kezét, és óvatosan végigsimított Mary
kulcscsontjának vonalán. Merész vállalkozás volt, de Mary
nem húzódott el, hanem lassan a kezébe fogta Albert kezét,
és összekulcsolta az ujjaikat. A férfi előrehajolt, és lágyan
hozzáérintette ajkát Maryéhez.
– Isteni az illatod, Mary!
Nem várt szomorúság öntötte el Maryt, miközben
kinyújtotta a kezét és megérintette Albert arcát.
– Ez még mindig Thomas ágya, Albert.
– Ó, Mary! Szegény kedvesem! – Albert újra
megcsókolta, és pillanatnyi habozás után Mary viszonozta a
csókot.
A vágy rég elfeledett érzése ébredt újjá benne, de ahogy
közelebb húzta magához Albertet, az ölelésük nehézkesnek
és természetellenesnek érződött. Thomasszal úgy illettek
egymás karjába, mintha a kirakó darabkái lennének. Albert
a könyökére támaszkodott, és lenézett Mary arcába, amely
csupán centiméterekre volt az övétől.
– Nem bánod? – Albert levette a hajhálóját, és elkezdte
kicsavarni a szivacsokat. – Olyan, mintha egy nagymamával
szeretkeznék.
Miközben később Albert karjában feküdt, próbált nem
Thomasra gondolni. De nem tudta lerázni magáról azt az
érzést, hogy megcsalta. Valóban úgy gondolta, hogy a férje
még életben van, és jó okkal. Többször is leült a
jövendőmondó asztalához a mólón. Minden egyes
alkalommal, amikor elhagyta a gyéren megvilágított,
bársonyba burkolt szobát, a remény egy újabb üzenetét
hordozta a szívében. Persze a médium soha nem
merészkedett részletekbe, de Mary megértette, hogy mit
akart mondani. A férje egy nap vissza fog térni hozzá. És
mostantól együtt kell élnie a bűntudattal, hogy megcsalta.
 20.

Mary a tükörképét nézte a fürdőszobában. A kinézete

határozottan nem változott – talán egy kicsit kipirult, és a
haja kócosabb, mint szerette volna –, de a szíve elnehezült a
szégyentől. Erősebbnek kellett volna lennie, és elhárítani
Albert közeledését. Természetesen nem Albert volt a hibás,
végtére is ő hívta be a szobájába. Átkozta magát a
gyengeségéért, de olyan rég nem érezte már férfi érintését.
El sem tudta képzelni, hogyan fogja megmagyarázni
Thomasnak, amikor visszajön. Vajon megbocsát-e neki
valaha, és egyáltalán megérdemelné-e a megbocsátását?
Hideg vízzel megmosta az arcát, és szárazra törölte egy
kistörölközővel. Talán reggel más fényben látja majd a
dolgokat. Visszaült a fotelba, és felvette a könyvét, de
hiábavaló kísérlet volt, mert a szavak anélkül úsztak el a
szeme előtt, hogy megértette volna őket. Albert vele akarta
tölteni az éjszakát, de szelíden megkérte, hogy menjen el.
Mary tudta, hogy a bűntudat egész este mardosni fogja, és
semmi szüksége nem volt arra, hogy a férfi minden ötödik
percben megkérdezze, jól van-e. Annak ellenére, hogy a
szobája jóval az utcaszint fölött volt, hallotta a parton
mulatozó sokaságot, a vidámságukat nyilvánvalóvá tette a
harsány nevetés és éneklés, ami behallatszott a nyitott
ablakokon.
Eszébe jutott, hogy elfelejtette kirakni a tejesüvegeket, és
magában átkozta feledékenységét. Ahogy lement az első
lépcsőn, és Albert folyosójához ért, megkönnyebbülten vette
észre, hogy a férfi ajtaja rendesen be van csukva. Az utolsó
dolog, amire szüksége volt, hogy Albert azt higgye, egy újabb
menetért ment le. Kitette a tiszta tejesüvegeket a lépcsőre,
és beleszippantott a meleg tengeri szélbe, mielőtt becsukta
az ajtót.
Már a harmadik lépcsősoron is felért, amikor meghallotta
a csengő hosszú, hangos, türelmetlen hangját. Így, hogy a
többi hétvégi vendége már elment aznap reggel, nem várt
senkit. Mivel még nem volt ideje rendbe tenni a szobákat,
tudatosan hagyta felkapcsolva a „Nincs szabad szoba” táblát.
Már addig is nagyon forgalmas nyara volt, és úgy érezte,
szüksége van egy kis pihenésre. Levette a fürdőköntösét, és
felvett egy háziköpenyt, amely csak egy hajszálnyival volt
jobb, de nem nyithatott ajtót éjszakai viseletben.
Amikor kinyitotta az ajtót, meglepődött, és kissé dühös is
lett, mert senki sem volt ott. Bizonyára gyerekek
szórakoztak vele. Már csukta be az ajtót, amikor meghallotta
a lépcső aljából jövő halk nyöszörgést. Észrevette az élénk
színű strandtörölközőt a fűben, ami mozogni látszott. Csak
nem hagytak egy alom kiscicát a küszöbén? Leosont a
lépcsőn, óvatosan belesett a strandtörölközőbe, és olyan
gyorsan húzta vissza a kezét, mintha megégette volna.
– Mi a jó ég…? – suttogta meglepetten.
Felvette a kis csomagot, és a gyermek rózsaszín arcába
nézett. A kisbaba kinyitotta a szemét, de nyilvánvaló volt,
hogy nem tud Maryre összpontosítani. A kis száját ki-
kinyitogatta, mint a kismadarak, amikor az anyjuk egy
szaftos giliszta maradékával tér vissza a fészekbe. Mary
visszasietett a házba, becsukta maga mögött az ajtót, és be is
reteszelte, mielőtt elindult felfelé a lépcsőn. Mire felért a
legfelső emeletre, zihált az idegesség és a kimerültség
keverékétől. Óvatosan letette a kisbabát az ágyra, és
kicsomagolta a törölközőből. Egy gyönyörű kislány volt.
Látszott, hogy valaki megpróbálta letisztogatni, de a kis teste
még maszatos volt a vértől.
Mary eldobta a durva törölközőt, és hozott egy meleg
flanellepedőt a folyosói szekrényből. A pocijából kiálló
elcsomózott köldökzsinórdarabkából ítélve a baba csak nem
rég jöhetett a világra. Mary szorosan bepólyálta, ahogy az
anyja mutatta neki a babáin, amikor még kislány volt. Aztán
óvatosan, nehogy felébressze Albertet, még egyszer
visszament a földszintre, ezúttal a konyhába. Talált egy régi
cumisüveget a konyhaszekrény hátuljában, amit még egy
vendég hagyott ott. Thomas mindig ugratta azzal, hogy
képtelen bármit is kidobni, de most örült, hogy nem
hallgatott rá, és egy pillanatra idegesítette, hogy nincs ott,
hogy lássa, a feleségének volt igaza. Maga az üveg már
kopott volt, de a sárga gumicumi sértetlennek tűnt.
Túl nehéz volt mindent egy kézzel csinálni, ezért, amíg
várta, hogy felforrjon a teáskannában a víz, lefektette a
babát a konyha sarkában álló fotelba. Az volt Thomas
kedvenc fotelje, oda huppant le egy hosszú, az akna mélyén
töltött munkanap után. A kis terítő alatt, amit Mary a
támlára tett, még mindig ott volt a zsíros folt, amit Thomas
pomádéja hagyott. Öntött egy kevés ízesítetlen sűrített tejet
az üvegbe, és feltöltötte forró vízzel. Miközben arra várt,
hogy kihűljön, a következő lépését fontolgatta. Megeteti a
babát, neki adja mindazt a szerető gondoskodást, amit eddig
magába zárt, aztán elviszi a Blackpool Victoria Kórházba.
Miután a baba mohón megtöltötte a pocakját, Mary
visszavitte az emeletre, és engedett egy mosdónyi meleg
vizet. Beleengedte a babát, és gyengéden leöblögette róla a
szülés maradványait. Felhabosított egy kevés szappant, és
óvatosan belemasszírozta a kislány összetapadt hajába. Egy
vattapamaccsal letörölte a ragacsot a szeméről, és a tejet,
ami a nyaka ráncaiban gyűlt össze.
Amikor a pici tiszta és száraz volt, visszafektette az ágyra.
Ugyanarra az ágyra, amit nemrég még Alberttel osztott meg,
ami most már olyan érzés volt, mintha egy másik életben
történt volna. Mary addig matatott a varródobozában, míg
talált néhány biztosítótűt. Megfogta a baba bokáit, kicsit
megemelte, és alá terített egy törölközőt. Remegő kézzel
hajtotta köré az anyagot, aztán a biztosítótűkkel rögzítette.
Amikor a kisbaba elaludt, a szája mozogni kezdett, mintha
beszélni szeretett volna. Mary végigsimított az ujjával az
újszülött tökéletes szemöldökén, és le az arca élén. Kár lett
volna felébreszteni. Másnap reggel az lesz az első dolga, hogy
elviszi a kórházba.
 21.

Ahogy Daisy körbetapogatózott, beletelt néhány

másodpercbe, hogy rájöjjön, fejjel lefelé van. Olyan nagy
nyomást érzett a szemgolyójában, hogy biztos volt abban, ki
fog buggyanni a szemgödréből. Az orrlyukát betöltötte az égő
gumi csípős szaga, és valami ragacsos volt a bal combján.
Hunyorogva próbált valamit kivenni a füstön keresztül, és
egy nagyon csúnya sebet fedezett fel a combján, amiből sűrű,
sötét vér szivárgott. Eszébe jutott, hogy milyen furcsa, hogy
nem érez fájdalmat. Nem emlékezett arra, hogy hol van vagy
merre tartott, de egy busz belsejében volt, ami úgy nézett ki,
mintha bedobták volna a mosógépbe, majd kicentrifugázták.
Az, hogy ekkora káoszt és pusztítást síri csend kísért, még
inkább megijesztette. Ahogy a kisbusz füstje oszlani kezdett,
a Daisy emlékezetére telepedett köd is felszállt.
Blackpoolban voltak, igen. Szép napjuk volt, de történt ott
még valami más is, ami beette magát a tudatalattijába.
Biztos volt abban, hogy fontos volt, de nem tudta felidézni a
részleteket. Egy közeledő sziréna hangja szakította meg az
összpontosítását, és Daisy az emberi alakhoz fordult, aki
mellette feküdt a földön. A földön vagy a plafonon? Felült, és
óvatosan a hátára fordította. Harry szeme nyitva volt, de
Daisy attól tartott, hogy már semmit sem lát többé, bár nem
látott rajta sebet.
– Harry! – kérlelte. – Jól van? – A hangja erőtlennek és
távolinak tűnt, mintha valaki máshoz tartozott volna.
Meglazította Harry nyakkendőjét, és kigombolta az inge
legfelső gombját. – Harry, én vagyok az, Daisy. – Két ujját a
gallér alá nyomta, és pulzusért imádkozott, de a férfi bőre
hideg és nedves volt. – Ó, Harry! – suttogta. Ugyan tragikus
véget ért, de előtte legalább vidáman és barátok közt telt
Harry utolsó napja ezen a földön. A gondolatra, hogy most
már a hőn szeretett Elsie-je karjában van, halvány mosolyra
húzódott Daisy ajka. Kihúzta Harry zsebkendőjét a felső
zsebéből, és az arcára terítette. – Aludjon jól, kedves!
Daisy szemét csípte a füst, de ahogy körbenézett,
észrevette, hogy a kisbusz szélvédője teljesen kitört, csak
üvegszilánkok maradtak a tátongó lyukat keretező gumiban.
Akkor látta meg, hogy ott fekszik összerogyva az ülésen, egy
darab vas állt ki a vállából, és mély vágás szelte át a
homlokát. A vér belefolyt a szemébe, de nem tett semmit,
hogy kitörölje.
– Jerry! Jerry, itt van anyu. Beszélj hozzám, kisfiam!
Miért nem hallja senki a hangját? Próbált felállni, de
valami leszorította. Fogalma sem volt arról, hogy mi lehetett
az. Talán lebénult.
Körbenézett a buszban. Az égő gumi bűzét felváltotta a
benzin éles szaga, ami nehezen és fenyegetően lógott a meleg
levegőben. Valamiféle dörömbölést hallott, de úgy tűnt, senki
más nem vette észre rajta kívül. És akkor minden világossá
vált. Becsukta a szemét, és hagyta, hogy a feje nekikoccanjon
a repedt ablaküvegnek. Persze hogy nem érzett fájdalmat.
Mégis hogy lehetett ilyen hülye? A halottak nem éreznek
semmit.

Trisha felemelte a fejét, de azon nyomban hátracsuklott,

mint egy medicinlabda, és ahogy nekiütközött az ablaknak,
az üveg nagyot reccsent. Az utolsó dolog, amire emlékezett, a
fém csikorgása volt az aszfalton, amikor a busz az út egy
részét fejjel lefelé tette meg. Már majdnem teljesen
besötétedett, de még ki tudta venni Barbarát a vele
szemközti ülésen, akinek a bal karja furcsa szögben hajlott a
feje mögé. A zöld ruhája felgyűrődött, és Trisha látta
rózsaszín csipkebugyiját. Azt is észrevette, nem kis
elégedettséggel, hogy gödröcskék vannak a nő combján, ami
a narancsbőr árulkodó jele. Hogy Babs mennyire utálná, ha
tudná, hogy meglátta.
Hatalmas erőfeszítésébe került ugyan, de odanyúlt és
lehúzta Barbara ruháját. Aztán a férjéhez fordult, és
megráncigálta a karját.
– Selwyn, jól vagy? – Trisha szája fel volt dagadva, a
szavai úgy hangzottak, mintha nem tőle származtak volna.
Nem jött válasz. – Ó, istenem, Selwyn, kérlek, ne légy halott!
– Ráhajtotta fejét a férfi mellkasára, és azért a ritmikus fel-le
mozgásért imádkozott, amiből tudná, hogy a férje még
életben van.

Lorraine azt a helyet bámulta, ahol egykor a szélvédő volt.

Látta az autók lámpáit, ahogy a másik sávban araszolnak,
hogy a bennük ülő bámészkodók jobban lássák a vérfürdőt.
Lorraine csapdába esett, a biztonsági övén lógott, és mivel
egész súlyával ránehezedett a szíjra, képtelen volt kicsatolni.
Vakon kapálózott a karjával.
– Anyu, apu, merre vagytok? Megsérültetek?
Trisha hangját hallotta hátulról.
– Jól vagy, Lorraine? Itt van apukád. Öö… azt hiszem,
lélegzik.
Babs a lánya hangjára tért magához.
– Lorraine, te vagy az? – Olyan volt a hangja, mintha egy
egész lapátnyi sódert nyelt volna le.
– Itt vagyok elöl, anyu. Én jól vagyok, de Petulát nem
találom.
Villogó kék fény világította meg a busz belsejét, amitől
mind halálsápadtnak tűntek. Lorraine nem látta, mit
csinálnak, de elgondolkodott azon, vajon mi lehet fontosabb
annál, hogy a kisbuszban rekedteknek segítsenek. Az egyik
mentős felállt, megrázta a fejét, és intett kollégájának. Egy
fiatal lánynak, aki nem sokkal idősebbnek nézett ki, mint
Lorraine. A lány odament a férfiakhoz, és ahogy odaért, a
szája elé kapta a kezét. A társa megnyugtatásként átölelte a
vállát, mielőtt elvette tőle a lepedőt, és leterítette valamire,
ami az úton feküdt.
Lorraine-nek csak pár másodpercbe telt, hogy rájöjjön, mi
történik.
– Ó, ne, csak ne Petula legyen! – zokogta.
Babs próbált a lánya felé fordulni, de a karja
természetellenes helyzetben csavarodott a feje mögé, és nem
tudta megmozdítani.
– Lorraine, mi a baj? Megtaláltad Petulát?
– Meghalt, anyu – hüppögte Lorraine. – Egy kicsit
előrébb fekszik az úton. Biztosan kiröpült a szélvédőn.
Babs becsukta a szemét, és maga előtt látta Petula
kisbabáját. Ha meg tudták volna győzni a lányt, hogy vigye
haza, akkor a kicsike is biztosan meghalt volna. Akármi
legyen is a sorsa, nem lehet rosszabb annál, ami az anyjával
történt. Babs elkeseredetten szerette volna a karjában
tartani Lorraine-t. Hallotta, ahogy csendesen a barátnője
után sír, meg akarta vigasztalni.
A kisbusz ide-oda dülöngélt, amikor egy tűzoltó
kifeszítette a hátsó ajtókat.
– Nemsokára mindannyian kint lesznek. Meg tudná
nekem mondani valaki, hogy hány utas van?
Babsnek hunyorognia kellett az elemlámpa éles fényétől,
és eltakarta a szemét.
– Ti… Tízen… voltunk.
Érezte, hogy valami megragadja a bokáját, és ösztönösen
felkapta a lábát. Belesett az ülés romjai alá. Rettegés és teljes
tanácstalanság sütött a rá néző szempárból.
– Mikey! Hála istennek! Jól vagy?
– Azt hiszem, de fáj a fejem. Mi történt? – A kisfiú
megdörzsölte a homlokát, és megnézte az ujjait. – Vérzek –
jelentette ki. A nyelvével körbetapogatózott a szájában. – És
elvesztettem még egy fogat.
– Karamboloztunk, Mikey, de itt vannak a tűzoltók, és ki
fognak szedni minket. Minden rendben lesz. – Lenyújtotta a
kezét, és megfogta a gyerekét. – Itt vagyok, Mikey, vigyázok
rád.
Babs látta rajta, hogy próbál bátor lenni, de lehetetlen lett
volna, hogy a következő kérdést ne elcsukló hangon tegye
fel:
– Hol van az apukám?
 22.

Másnap reggel, ahogy Albert a küszöbön tétovázott

aktatáskával a kezében, és láthatóan vonakodott elindulni,
Mary alig bírta megállni, hogy ne lökje le a lépcsőn, mint
valami kidobóember, aki az éjszakai klubokból penderíti ki a
bajkeverőket.
– Nézd, Mary, a tegnap estéről… – próbálkozott Albert.
Mary magában felnyögött. Nem volt erre ideje.
– Albert, kérlek, ne mondj olyat, amit mindketten
megbánnánk!
A férfi elkomolyodva bólintott.
– Mindig emlékezni fogok rád, Mary, és persze, ha
valamikor visszajövök Blackpoolba…
Mary elkezdte becsukni az ajtót.
– Igen, igen, mindenképpen nézz majd be hozzám. – Meg
sem próbálta titkolni türelmetlenségét.
Albert az ajtóra tette a tenyerét, megakadályozva, hogy
becsukódjon.
– Remélem, ami éjjel kettőnk között történt, segít majd
abban, hogy továbblépj, Mary. – A hangja gyengéd volt, de
határozott. – Thomas halott, soha nem fog visszajönni.
Mary az alsó ajkát rágcsálva a lábát nézte, nem akarta
látni a férfi szeméből sugárzó szánalmat.
– Tudom – suttogta végül.
Persze nem így gondolta, de úgy tűnt, jól válaszolt, mert
Albert még egyszer, utoljára megpuszilta az arcát és
elköszönt.
A baba az éjszaka nagy részében békésen aludt, csak
egyszer kellett megetetnie. Mary kicsomagolta a pihe-puha
lepedőből, amibe bepólyálta, és megvizsgálta a törölközőt,
amiből a pelenkát hajtogatta. Tele volt valami fekete,
kátrányszerű anyaggal.
– Ó, azt a mindenségit, kicsike. Hát mi van itt nekünk? –
Zsebkendőért nyúlt, és óvatosan megtörölte a csecsemő
popsiját. – Szerintem még egyszer meg kellene fürdetnünk,
mielőtt elviszlek a kórházba.
Mary a kislánnyal a karjában Thomas foteljében ült a
konyhában, és hátrahajtotta a fejét. Thomas illata
beleivódott a kárpitba, és Mary mérhetetlen megnyugvást
lelt abban, hogy ott ül, ahol a férje olyan sok boldog órát
töltött. Elfordította a fejét, és beszívta a pipadohány illatát.
Mosolygott, miközben eszébe jutott, hányszor mondta neki,
hogy ne pipázzon a konyhában. Most bezzeg nem tudott
betelni az illattal, amit régebben türelmetlenül próbált
ellegyezni a konyharuhájával.
Bekapcsolta a hordozható rádiót, és behozta a híreket.
Nem tudta, hogy mire számítson, mit fog hallani, de
megkönnyebbült, amikor nem hallott semmit egy elhagyott
kisbabáról. Akárki is tette a kislányt a küszöbére, úgy tűnt,
nem gondolta meg magát. Bemondták, hogy egy kisbusz
balesetet szenvedett a főúton Blackpool és Manchester
között, s Maryt elöntötte az együttérzés, amikor azokra
gondolt, akik meghaltak, de a figyelme rögtön visszatért a
karjában alvó kisbabához.
– Olyan jó kisbaba vagy. Bárcsak az én Thomasom is itt
lenne! Ő tudná, mitévők legyünk.
Újra mérges lett egy kicsit Albertre, és átkozta magát,
hogy ilyen gyenge volt és beadta a derekát a férfi
közeledésének. Albert azért engedte meg magának, hogy
elcsábítsa, mert azt hitte, Thomas halott, de nem volt
tisztában a tényekkel. Marynek viszont szilárd bizonyítéka
volt arról, hogy Thomas életben van. Néhány hónappal a
bányaszerencsétlenség után ellátogatott a médiumhoz.
Semmit nem mondott el a nőnek a hátteréről, azt színlelte,
hogy elkeseredetten hallani akar az elhunyt férjéről.
A médium az asztalra tette a tenyerét, becsukta a szemét,
vett egy mély levegőt, és hátradőlt a székében. A szemhéja
megremegett, és úgy mozgott az ajka, mintha suttogna
valakinek. Végül kinyitotta a szemét, és Maryhez fordult:
– Valakit látok a túloldalon. – Amikor a nő újra becsukta a
szemét és elkezdte masszírozni a halántékát, Mary előrébb
csúszott a székén. – Igen – folytatta. – Egy nevet látok, Bill
vagy Billy. – Mary észrevette, hogy az egyik szemén kilesett,
hogy megnézze, miként reagál a névre, de ő közömbös
maradt, és a médium folytatni kényszerült: – Nem, várjon,
nem Bill, hanem Bobby; igen, Bobby. Jelent önnek valamit ez
a név?
Mary hátradőlt a széken, és megkönnyebbülés öntötte el.
– Igen, jelent. Volt egy vörös kandúrunk, amikor még
kislány voltam. Őt hívták Bobbynak.
Hatalmas vigyorral ment ki az ajtón. Rettegett attól, hogy
üzenetet kap a síron túlról, és ez volt minden megerősítés,
amire szüksége volt. Thomas lelke azért nem jött el hozzá,
mert nem volt halott. Mary lebegett a boldogságtól hazafelé
menet a vendégházba.

Úgy döntött, gyalog teszi meg az öt kilométeres utat a

Blackpool Victoriába. A város újra éledezni kezdett, és az
aznapi idő is forrónak ígérkezett. A friss tengeri levegő jót fog
tenni a babának, és lop majd egy kis színt az arcába. Ahogy
az egyik zebránál várt, a mellette álló néni nagy, fogatlan
mosollyal nézett rájuk.
– Nézze meg az ember! – Bütykös ujjával félretolta a baba
arcáról a lepedőt. – Micsoda gyönyörű kislány, igaz?
A kezdeti kényelmetlenség után, amit a keresetlen
tolakodás miatt érzett, Mary melle dagadt a büszkeségtől.
– Igen, kislány.
– Milyen csodás! És mennyi idős? – Az idős asszony
tovább gügyögött a babának, de Mary már kezdett ideges
lenni. Közelebb húzta magához a kicsit.
– Öö… csak pár napos, még nagyon kicsi.
– És maga már talpon is van? Jól meglepett. Tudja,
ilyenkor jobban kellene vigyáznia magára.
Mary a homlokát ráncolta.
– Vigyáznom magamra?
Az asszony közelebb lépett hozzá, és lehalkította a
hangját.
– Igen, vigyáznia kell az… alsó részeire.
Mary úgy érezte, a beszélgetés kezd kihallgatásba
fordulni, és esze ágában sem volt egy vadidegennel
megvitatni az intim testrészeit. Az autók megálltak, hogy a
két nő átmehessen, s Mary biccentett, hogy megköszönje a
sofőröknek, miközben átsietett a másik oldalra. Az idős
hölgyet egy skótkockás bevásárlókocsi lassította, de csak
néhány másodperccel maradt le Mary mögött.
– Mi a neve?
Édes jó istenem, ez nő soha nem foga abbahagyni?
– Elnézést – kért Mary bocsánatot –, valóban sietnem
kell. Viszontlátásra!
Otthagyta az összezavarodott nőt az utcán, és határozott
léptekkel haladt célja felé.

Lendületes tempójának köszönhetően egy óra alatt a

kórházba értek. A kisbaba átaludta az egész utat, Mary
lépései biztosan elringatták. A főbejárat előtt Mary teljes
mértékben készen állt arra, hogy búcsút mondjon a kicsinek,
aki egy nappal korábban csöppent az életébe. Próbált nem
arra gondolni, hogy mi lesz most a kislánnyal, hogy
rányomja-e bélyegét a pici egész életére, hogy a saját anyja
nem akarta megtartani. Mary nem is tudta elképzelni,
hogyan kezdődhetne szomorúbban egy élet, és belesajdult a
szíve, hogy ez mekkora fájdalmat fog okozni a kislánynak,
amikor majd elég idős lesz ahhoz, hogy megértse. Sok
gyermek nem tudja, ki volt az igazi apja, de a legtöbben azért
tudnak valamit a szülőanyjukról. Ez a szegény kicsike
semmit sem fog tudni azonkívül, hogy az anyja nem szerette
eléggé ahhoz, hogy megtartsa.
A baba ébredezni kezdett, és Mary elindult a bejárat felé.
Egy mentőautó állt közvetlenül az ajtók előtt, villogó kék
fénnyel. Egy orvosi csoport rohant ki a kórházból, és a jármű
hátsó ajtajai kicsapódtak.
– Ó, egek! – mondta Mary a csecsemőnek, aki most már
mocorgott a lepedő alatt, amibe bepólyálta. – Úgy tűnik,
rosszkor jöttünk.
A baba köhintett, vett egy mély levegőt, és sírni kezdett.
– Sss… semmi baj. Mindjárt bent leszünk. Be fognak
öltöztetni egy szép, kórházi rugdalózóba, betesznek a
bölcsődbe, és hagyják, hogy álomba sírd magad. Ha lesz rá
idejük, megfürdetnek, talán még meg is ölelgetnek gyorsan,
aztán kérni fogják, hogy jelentkezzen a szívtelen anyád. – A
kisbaba lecsillapodott Mary megnyugtató hangjától. – És
aztán, amikor majd nem jelentkezik, mert legyünk őszinték,
nem akar, és nem is érdemel meg téged, nevelőszülőkhöz
fogsz kerülni, és egész életedben azon gondolkodsz majd,
hogy kik lehettek az igazi szüleid, és miért nem szerettek
eléggé.
Egy nagy könnycsepp szaladt le Mary arcán, és az állán
remegett, mielőtt rápottyant a baba homlokára. Megfordult,
és a válla fölött visszanézett a kórházra, ami már jókora
távolságra volt tőlük. Nem tudatosan döntött, de rádöbbent,
hogy hazafelé tart. Ezt a kisbabát egyszer már elhagyták, ő
nem fogja.
 23.

Daisy a kórházi ágyán fekve bámult a fénybe. Olvasott

egyszer valahol a hosszú alagútról, ami a mennyország
meleg, hívogató ragyogásába és Isten kitárt karjába vezet.
Vakon kinyújtotta a kezét, és ujjai egy orvos kikeményített
fehér köpenyével találkoztak. A doktor lekapcsolta a
lámpáját, és megszólította a betegét.
– Jó reggelt, Mrs. Duggan! Hogy érzi magát?
Daisy megpróbált felülni, de az ólomnehéz karja és lába
nem akart engedelmeskedni.
– Hol vagyok? Hol a fiam?
Az orvos arca pár centire volt az övétől, és szelíden
beszélt:
– Tegnap éjjel autóbalesete volt. Agyrázkódása van, és
van egy csúnya vágás a combján. Később elvisszük
röntgenre.
– Hol van a fiam? A neve Jerry Duggan. Tudja, mi történt
vele?
– Próbáljon nyugodt maradni, Mrs. Duggan!
Utánakérdezek, amint végeztem az ön vizsgálatával.
Amikor az orvos végre abbahagyta a tapogatózást és
bökdösődést, ami egyébként tolakodónak és
szükségtelennek tűnt Daisy számára, becsukta a szemét, és
megpróbálta felidézni az előző nap eseményeit. Emlékezett
arra, hogy Jerry azt mondja, már majdnem otthon vannak,
és ő már várta az esti kakaóját. Még ilyen rekkenő hőségben
sem tudta megállni, hogy ne igyon egyet lefekvés előtt.
Emlékezett a hangos csattanásra és a forgó érzésre, újra és
újra és újra, olyan sokszor, hogy már azt hitte, sosem állnak
meg. Hányingere lett, ezért kinyúlt az éjjeliszekrényre egy
pohár vízért, hogy leöblítse a gyomorsavat, ami feljött a
torkán, s közben észrevette, hogy az orvos egy műtősruhát
viselő másik férfival beszélget. Hallotta, hogy Jerry nevét
említi. A sebész végigfuttatta ujját a csiptetős tábláján,
rápillantott Daisyre a hosszú frufruja alól, és alig láthatóan
megrázta a fejét.

Mikey tudta, hogy nem a saját ágyában van. Az ágynemű túl

ropogós volt, és tiszta illatú, a párna sima, nem göröngyös, és
a szaténszegélyű, világoszöld takaró is puha volt az ujjai alatt.
– Jól vagy, Mikey, kicsim?
Nem ismerte fel a halk hangot, ezért odafordult, hogy
megnézze, ki szólt hozzá, és meglepve látta, hogy az anyja az.
Egy hatalmas plüssmajom volt az ölében. Mikey-nek fájt a
feje, és olyan érzés volt, mintha turbán lett volna rajta, mint
a barátjának, Mr. Singhnek az édességboltban. Piszkálni
kezdte a gézkötést, amit túl szorosan tekertek a feje köré.
Az anyja megpaskolta a kezét.
– Úgy aggódtam!
A kisfiú nem emlékezett arra, hogy az anyukája valaha is
aggódott volna érte, ezért tudta, hogy komoly a helyzet.
Homlokráncolva és kétkedve méregette az anyját, aztán
odanyúlt az ölébe, és megfogta a majom karját.
– Apukám nyerte nekem a vidámparkban. A neve Galen.
– Mikey-nek akkor eszébe jutott valami, és kotorászni
kezdett a párnája alatt. Kis keze ráakadt a fogra, amit előző
este tett oda. A kezében tartotta, és egy ideig csak nézte. –
Nem jöttek a tündérek – szólalt meg végül.
– A tündérek? Mégis mi a fenéről beszélsz, Mikey?
– Tegnap kiesett a fogam az óriáskeréken. A párnám alá
raktam a tündéreknek.
– Ó, Mikey, te buta tök! Szólnod kell valakinek, ha ilyet
csinálsz.
Mikey az anyjára meredt. Ugyanúgy nézett ki, de
valahogy mégis más volt. A hangja finomabb volt,
kedvesebb, és olyan, mintha ideges lett volna valami miatt, a
nyakláncával babrált. Az anyukája letette a majmot, fogta a
doboz cigarettáját, és majdnem rágyújtott egyre, de aztán
eszébe jutott, hol is van. Visszatette a szálat a dobozba.
– Szeretnél egy kis citromos árpavizet? – Anélkül, hogy
megvárta volna a fia válaszát, beleöntött egy keveset az
éjjeliszekrényen álló pohárba, és felöntötte vízzel. – Tessék,
idd meg!
Mikey eltolta magától a poharat.
– Az apukámat akarom. Hol van az apukám?
Az anyja bizonytalannak és idegesnek tűnt, ahogy
hátratolta a székét, majd odasietett a nővérpulthoz.
A kisfiú nem hallotta, mit beszélnek, de látta, hogy a
nővér letette a fura alakú tálat, és megpaskolta az anyja
karját, mielőtt odajött az ágyához. Az anyja követte.
A nővér ugyanolyan szelíden beszélt hozzá, mint ahogy az
anyja, amióta felébredt:
– Mikey, most bátor nagyfiúnak kell lenned, rendben?
Rossz hírem van számodra, de itt az anyukád, és mi mind
vigyázunk rád.
A gyereknek nem tetszett, amit hallott. Érezte, hogy
megremeg az ajka, és aggódott, hogy nem fog neki sikerülni
bátornak lenni. Vett egy mély levegőt, és próbált mosolyt
erőltetni az arcára. Bólintott.
A nővérke folytatta, miközben az anyukája idegesen
toporgott mögötte.
– Emlékszel a balesetre, ami tegnap este történt? Hogy te
és a többiek megsérültetek?
Mikey újra bólintott. Nem tudta, hogy kell-e válaszolnia
vagy sem.
– Nos, az apukádnak nagyon súlyosak voltak a sérülései,
és sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az orvosok nem
tudták megmenteni.
 – Ó! – Mikey csak ennyit tudott mondani.
– Megértetted, amit mondtam, Mikey? – A nővér most
már a kezét fogta.
A kisfiú hangja elcsuklott, és egyetlen könnycsepp folyt
végig az arcán.
– Azt mondja… az apukám az égbe ment?
Az anyukája előrébb lépett.
– Igen, Mikey. Az apukád meghalt, de én itt vagyok, és
majd gondoskodom rólad, ahogy mindig is.
A nővér megveregette az anyja vállát.
– Most magukra hagyom önöket. Ha szüksége lenne rám,
tudja, merre talál. – Még halványan a gyerekre mosolygott,
mielőtt otthagyta őket.
Mikey kinyújtotta a kezét az anyukájáért. Andrea csak
egy pillanatig habozott, mielőtt a karjába zárta. Mikey nem
emlékezett, mikor ölelte meg utoljára, az ölelése ismeretlen
és kényelmetlen volt. Többé már nem akart bátor lenni, és
hagyta, hadd peregjenek a könnyei az anyukája nyakába,
miközben ringatta.

Babs rosszul aludt, és arra ébredt, hogy Trisha az egyik

nővérrel veszekszik.
– Kérem, be kell engednie hozzá, a felesége vagyok! – A
nő még egy üres szobában is képes lett volna lázadást szítani.
Az adott körülményekhez képest a nővérnek kiválóan
sikerült megőriznie a hidegvérét.
– Ahogy már mondtam, Mrs. Pryce, a férje jelenleg az
intenzív osztályon fekszik, és nemsokára műteni fogják. Az
állapota súlyos, viszont stabil, és önt értesítenénk elsőként,
ha változás állna be nála. – Visszaterelte Trishát az ágyához,
Babs mellé. – Tudom, hogy nehéz, de ígérem, amint van
valami hírünk, tudatjuk.
Trisha lerázta magáról a nő kezét.
– Nem kell visszafeküdnöm az ágyba. Csak megfigyelésre
tartottak bent, és most, hogy már megfigyeltek, és semmi
bajom sincs, miért ne látogathatnám meg a férjemet?
Babs közbelépett.
– Nyugodj meg, Trisha! Nem mindenki élte túl a tegnap
estét, emlékszel? Mi voltunk a szerencsések, Selwynt is
beleértve.
Úgy tűnt, Trisha feleszmélt.
– Sajnálom. Csak aggódom érte. Szeretem őt, Barbara.
– Tudom, Trisha. Én is… úgy értem, én is szerettem, és
továbbra is ő Lorraine apukája. Mindannyian aggódunk érte.
Babs a két fájdalomcsillapítóért nyúlt, amit a nővér az
ágya mellett hagyott. Így, hogy fel volt kötve a karja, elég
nehéz lett volna kiviteleznie a mozdulatot, ezért hálás volt
Trishának, amikor fiatal riválisa odaadta neki a tablettákat
és a pohár vizet. Trisha Lorraine felé biccentett, aki a Babs
másik oldalán álló ágyban feküdt.
– Még mindig alszik?
Babs odapillantott a lányára. A napcsókolta, szeplős arcát
elnézve az ember azt gondolhatta volna, makkegészséges, de
a biztonsági öv súlyos zúzódásokat hagyott a mellkasán. Nem
nagy ár volt ez. Petuláé ugyanis nem volt bekapcsolva.
– Anyu! – Lorraine csak nagy nehezen tudta kinyitni a
szemét. Olyan volt, mintha valami beteges vicc keretében
összeragasztották volna a szemhéját.
Babs kinyújtotta felé a kezét, de a lány túl messze volt
ahhoz, hogy elérje.
– Itt vagyok, kicsim.
– Hol van apu?
Trisha odalépett hozzá, és hívatlanul leült az ágya
sarkára.
– Az intenzív osztályon van. Még nem engedték meg,
hogy bemenjek hozzá, de a legközelebbi hozzátartozójaként
én leszek az első, akit értesítenek, ha változik valami.
– De rendben lesz, igaz, anyu? – Lorraine tudta, hogy az
anyja soha nem hazudna neki.
Babs vidáman válaszolt:
– Még jó hogy, kedves. Te csak arra összpontosíts, hogy
jobban legyél. Tudod, hogy apád mennyire aggódik érted.
Lorraine kinyújtózott, és küszködve bár, de vett egy mély
levegőt.
– Istenem, de fáj a mellkasom!
Egy nővér jelent meg a lány ágyának másik oldalán, és a
három nőhöz szólt:
– Mrs. Pryce?
– Igen – válaszolt egyszerre Trisha és Babs.
A nővér belenézett a jegyzeteibe.
– Melyikük Selwyn Pryce felesége?
Trisha győzedelmes tekintettel pillantott Babsre.
– Én vagyok.
– Ebben az esetben megtenné, hogy velem jön, kérem?
Az orvos szeretne váltani néhány szót magával, és aztán a
férjéhez kísérem.
Trisha végigfuttatta az ujjait a haján.
– Ó, atyám, nem hiszem el, hogy milyen állapotban
vagyok! Mit fog gondolni, Selwyn? – Szorosra kötötte a
kórházi ruha derekát, és lehajolt Babshez. – Van valami a
fogaim között?
Nagyra nyitotta a száját, és úgy vicsorgott rá, hogy
minden foga kilátszott. Babs látta, hogy egy káposztadarab
szorult a két első foga közé.
– Nem, semmi, Trisha, mehetsz.
– Mit gondolsz, miért akar beszélni vele az orvos? –
kérdezte Lorraine, amikor Trisha és a nővér elhagyták a
szobát.
Babs úgy fordult, hogy szemben legyen a lányával a másik
ágyon.
– Nem tudom, kicsim. Ez az egész olyan szörnyű,
tragédia…
 – Tudom. Mindig szegény Petulán jár az eszem. Az
apukája nem fogja túlélni. És még ott van a baba is. Istenem,
anyu, ő is meghalhatott volna, ha Petula haza akarta volna
vinni. Képzeld csak el, egy napon születni és meghalni.
Babset kirázta a hideg.
– Nekem is eszembe jutott. – Kinyújtotta a kezét, és újra
megpróbálta megérinteni Lorraine-t. Ő is úgy tett, s az ujjaik
majdnem összeértek az ágyak között a levegőben. – Lorraine
– folytatta az asszony –, Karl nem élte túl, sajnálom.
A lány bólintott, és becsukta a szemét.
– Tudom. Hallottalak beszélgetni Trishával, amikor azt
hittétek, hogy még alszom. Szegény kis Mikey, soha nem
fogja magát túltenni rajta.
Elgondolkodva feküdtek egymás mellett a csöndben, míg
végül Lorraine újra megszólalt:
– Anyu, ébren vagy még?
– Nem hiszem, hogy valaha el tudok még aludni. Minden
egyes alkalommal, amikor becsukom a szemem, csak a
csikorgó fém hangját hallom, látom, ahogy a testek átesnek
egymáson, minden repül a busz belsejében, és…
– Petula épp azon volt, hogy elmondja nekem, ki az apa.
Babs hirtelen elhallgatott.
– Ó, istenem, tényleg? És miért nem?
– Megzavartak minket, de tudom, hogy végül úgyis
elárulta volna nekem.
A beszélgetés véget ért, amikor meghallották, hogy a
teásnéni végigtolja kocsiját az osztályon, a zöld
porceláncsészék csörögtek a fémtálcákon. Az asszony megállt
Lorraine ágyánál, és feltartott egy hatalmas, kopott,
rozsdamentes kannát.
– Egy csésze teát, kedves?

Egy óra is eltelt, mire Trisha visszaért a kórterembe. Babs

tudta, hogy egyikük sem néz ki túl jól a kórházi ruhában,
amit kaptak, kozmetikumok és hajápolási szerek nélkül, de
még így is ledöbbentette Trisha külseje. Az arca falfehér volt,
a szeme vörös és duzzadt, az alsó ajka még mindig sebes és
feldagadt. És remegett a keze, ahogy felemelte a teáscsészét,
amit az éjjeliszekrényen hagytak neki.
– Már biztosan kihűlt, Trisha – mondta Babs.
Trisha úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, és egy
hajtásra kiitta az egészet. Aztán a kezével megtörölte a
száját.
– Semmi jót nem mondtak, Barbara. – Lehuppant az ágya
szélére, és megdörzsölte az arcát. – Selwynnek
gerincsérülése van. Még el kell végezniük néhány
vizsgálatot, de a korai jelek arra utalnak, hogy lebénulhatott.
– Ó, egek! – suttogta Babs. – Ez szörnyű hír.
Lorraine elfordult, és a párnájába temette az arcát.
– Nem tudom elhinni, Barbara – sírta Trisha. – Olyan
igazságtalanság! Egy nyomorék felesége leszek.
 24.

Minden reggel, miután megetette újdonsült lányát, Mary

első dolga az volt, hogy bekapcsolja a rádiót. Mindig
idegesítően fütyült és sercegett, mielőtt beállt valami
értelmesre. A hírek általában az aszályról szóltak. Az ország
bizonyos részeiben már több mint egy hónapja nem esett.
Mary a vállára tette a kisbabát, és kinézett az öbölre,
miközben a pici hátát paskolgatta.
– „Tenger, tenger mindenütt; dongánk korhadva romol.
Tenger, tenger mindenütt, s egy korty sincs inni sehol!”{ 8 } –
Elnevette magát, és megpuszilta a baba fülét. – Az én
Thomasom imádta, amikor versekből idéztem. Úgy tett,
mintha nem szeretné, mert az nem lett volna eléggé férfias,
de én láttam a szemében.
Már két hét telt el azóta, hogy a drága kis csomagot a
küszöbén hagyták, és minden nappal, amikor nem hallott
hírt senkiről, akié lehetett, egyre nőtt Mary szívében a
remény. Nem volt választása, Ruthinak el kellett mondania.
Ruth végig mellette volt, amíg Thomas babáját gyászolta,
bár a lány nem hitt abban, hogy a férfi életben van. Mary
elmondta neki, hogy a kicsit olyasvalaki hagyta a küszöbén,
aki biztos volt abban, hogy gondját viseli. De Rutht
túlságosan lefoglalta, hogy a karjában fekvő kisbabának
gügyögjön, mintsem felfogja, amit hallott.
– Ruth, érted, amit mondok?
A lány felnézett munkaadójára, értetlenségében ráncba
szaladt a homloka.
– Úgy érti, meg fogja tartani?
Mary idegesen nyelt egyet, de képes volt meggyőződéssel
válaszolni.
 – Igen, Ruth, meg fogom tartani. És ha bárki kérdezi, az
én kisbabám, rendben? – Elvette a kislányt, és gyengéden
ringatni kezdte a karjában.
A csecsemő szeme egy pillanatra kinyílt, majd újra
lecsukódott.
Ruth hosszú ideig nézte őket, mielőtt újra megszólalt.
– Gondolja, hogy Mr. Roberts küldte magának a babát?
Mary elnevette magát.
– Ne légy… – De aztán elhallgatott. Isten áldja Rutht!
Olyan egyszerű, hétköznapi és naiv volt. Természetesen
nem Thomas küldte neki a kicsit, de nem árthat, ha Ruth
úgy gondolja. Mary elmosolyodott, és megnyugtatóan a lány
vállára tette a kezét. – Tudod, Ruth, talán neked van igazad.

Előző éjszaka, amikor a babát fürdette, a kicsi rózsás ajka

egy pillanatra fogatlan mosolyra húzódott, amit Mary a
kötődésük biztos jelének vett. Úgy döntött, hogy egyelőre
nem vesz fel újabb foglalásokat, és a házon továbbra is
világított a „Nincs szabad szoba” tábla neonfénye,
eltántorítva minden lehetséges új vendéget. Bár ez azt
jelentette, hogy hozzá kell majd nyúlnia ahhoz a pénzhez,
amit a katasztrófaalapból kapott, de egyedül nem tudta
volna vezetni a vendégházat, és közben még az újszülöttet is
rendesen ellátni. Ruth minden tőle telhetőt megtett, de néha
több kárt csinált, mint hasznot. Marynek volt egy foglalása a
hétvégére, de az idős házaspár visszajáró vendégei voltak, és
nem volt szíve visszamondani. Mr. és Mrs. Riley már évek
óta ugyanazon a hétvégén jöttek hozzá.
Lefektette a babát a rögtönzött bölcsőbe, amit egy fiókból
készített, és a konyha sarkába állította. Plédekkel bélelte az
éleit, és egy flanellepedőt terített rájuk. Tökéletesen
megfelelt a célnak, legalábbis még néhány hétig. Amikor
hallotta, hogy Mr. és Mrs. Riley belép az ebédlőbe, bement,
hogy felvegye a rendelésüket.
 – Jó reggelt, Mr. és Mrs. Riley! A szokásosat?
– Igen, kérem, Mrs. Roberts. – Mr. Riley kihúzott egy
széket a feleségének. – Úgy látom, ma is szép napunk lesz.
– Már el is várjuk, nem gondolják? De azért nem bánnék
pár csepp esőt, hogy elmossa a port. Minden olyan
piszkosnak tűnik. – Mary letette az asztal közepére a piros
műanyag paradicsomot, amiben a ketchup volt.
– Meg kell mondanom – kezdte Mrs. Riley –, igazán
meglepett, hogy mi vagyunk az egyetlen vendégei a
hétvégén. Miért kapcsolta fel a „Nincs szabad szoba”
lámpát? Nincs tele.
Mary a konyha felé pillantott, mintha hallotta volna, hogy
a kályhán fütyülni kezd a kanna.
– Ó, felforrt a víz, megyek és elkészítem a teájukat.
A mosogatóra támaszkodott, és mélyeket lélegzett, hogy
megnyugtassa magát. Hála az égnek, a baba nyugodtan aludt
bölcsőjében, úgy tűnt, a kanna éles fütyülése sem volt elég
ahhoz, hogy felébressze. Ha Mary tudta volna, hogy ilyen
kínos kérdésekre kell majd válaszolnia, jobban felkészül.
Bevitte a teáskannát, Mrs. Riley felemelte a tetejét, fogott
egy kanalat, és elkezdte szétnyomkodni a leveleket.
– Egy ideig nálam lesz a nővérem kislánya. Én vigyázok rá
– mondta Mary.
Mrs. Riley felhagyott a nyomkodással. Kerek arca
izzadtságtól csillogott.
– Ó, milyen jó magának! Épp most mondtam Jacknek,
hogy mennyire magányos lehet, amióta meghalt a férje.
Mary mérges lett.
– Ami azt illeti, nincs rá konkrét bizonyíték… –
Elhallgatott, amikor meghallotta, hogy a kicsi felsír a
konyhában. Kissé meghajolva hátrált ki a konyhából. – Jobb
lesz, ha megnézem a babát.
Egyre jobban látszott rajta, hogy mekkora erőfeszítésbe
kerül eltitkolnia a csecsemőt, és most kitalált egy újabb
nevetséges hazugságot. Az isten szerelmére, még csak
nővére sincs! Jobb lett volna, ha egyszerűen azt mondja, övé
a baba. Most már biztosan nem veheti fel Mrs. Riley
foglalását a következő évre. Valami meggyőzőbbet kell
kifundálnia, valami olyasmit, aminek nem része nem létező
családtagok kitalálása. Bár igaz volt, hogy Mary elég
magának való, főleg, amióta Thomas elment, de a szomszédai
biztosan észrevennék, hogy egy baba jelent meg a színen.
Nem igazán tetszett neki az ötlet, de ha bárki kérdezi, azt
kell majd mondania, hogy a gyerek az egyik vendégével
eltöltött szerencsétlen egyéjszakás kaland eredménye.
Kirázta a hideg még a gondolatától is, főleg, ha eszébe jutott a
dolgok időzítése. A baba így ugyanis 1975 októberében
fogant volna, csupán négy hónappal Thomas halála után.
Aligha gyászoló özvegyhez méltó viselkedés.
Mire a hétvége véget ért, Mary teljesen kimerült. Mindig
is kedvelte Mr. és Mrs. Riley-t, de ezúttal az idegeire
mentek. Örült, amikor végre elkészíthette a számlájukat, és
útjukra bocsátotta őket. Vidáman köszöntek el tőle, a jövő
évi viszontlátásra, mondták integetve, ahogy végigsétáltak a
különböző kövekből szabálytalanul lerakott ösvényen a
kiskapuig. Nem, ha rajtam múlik, motyogta Mary, miközben
hálásan becsukta mögöttük az ajtót.

Még két hetet várt, amíg hivatalossá tette. Volt néhány

kínos kérdés az anyakönyvvezető irodájában az apa kilétéről
és arról, hol zajlott a szülés, de szerencsére a baba éppen
akkor lett hihetetlenül nyűgös. Mary hintáztatni kezdte a
használt Silver Cross babakocsit, de úgy tűnt, attól még
rosszabb lett a helyzet. A baba arca kivörösödött, és a kis
nyelve úgy remegett a szájában, mint egy darabka máj.
– Meg kellene etetnem – magyarázkodott Mary, és
próbálta túlkiabálni a ricsajt. – Otthoni szülés volt,
ezerkilencszázhetvenhat július huszonnegyedikén.
 Az anyakönyvvezető kilesett a barna különböző színeiben
játszó szemüvege alól.
– És házasok a baba apjával?
– Nem… nem vagyunk – dadogta Mary, s érezte, hogy
szégyenében elvörösödik a nyaka.
– Értem. Nos, az apa együttműködik a születés
bejegyzésében? – A nő lehetséges jelöltek után kutatva
nézett körbe a helyiségben.
– Öö… nem. Én…
Az anyakönyvvezető két tollvonása félbeszakította Maryt,
amivel kihúzta a rubrikákat, ahova az apa adatai kerültek
volna. Miután megszáradt a tinta, a nő kitolta az igazolást az
ablak alatt, Mary hálásan felkapta, aztán kimenekült az
épületből.
Ahogy végigmentek a sétányon, a baba elcsendesedett, és
először, amióta megtalálta a lépcsőjénél, Mary kezdett
megnyugodni. Megállt, és a korlátra támaszkodva nézte a
strandon játszadozó gyerekeket. A part tömve volt
napbarnított testekkel és élénk színű napernyőkkel; egy
szabad centiméter nem volt a homokon. A csacsogásuk
hangja már nem ébresztette Maryben a be nem teljesült
anyai szeretet érzését. Harminckét évébe telt, de végre-
valahára anya lett, és anyakönyvi kivonattal tudta
bizonyítani. Elizabeth Mary Roberts az ő lánya.
Félresimította a finom plédet, és lenézett a kisbabára.
– Isten áldjon, kicsi Beth, most már az enyém vagy, és
gondoskodni fogok arról, hogy soha senki ne bántson többé.
Milyen nagyszerű életünk lesz kettőnknek! – Megsimogatta
a pici arcát, és egy ferde mosoly volt a jutalma. – És egy nap
haza fog jönni az apukád, és mennyire meg fog lepődni, hogy
van egy gyönyörű kislánya. – Beth gügyögött, és boldogan
rugdalózott. Mary felnevetett. – Igen, az tetszeni fog neked,
ugye? És ő lesz a legjobb apuka, akit csak egy kislány
kívánhat.
 25.

A fullasztó hőség nyomasztotta Daisyt, mindent

megnehezített. Már alig várta, hogy megérkezzen az eső,
várta a hideg, harmatos fű érzését a talpa alatt, hogy
meglocsolhassa a növényeket a kertjében, és táplálja a
barna, száraz leveleket. Az egész ország piszkosnak tűnt. Az
emberek már nem mosták az autóikat, sem az ablakaikat. A
buszokat és a vonatokat több réteg mocsok lepte. A folyók és
a víztározók kiszáradtak, és úgy néztek ki, mint Afrika
száraz, repedezett síkságai. Daisy nehéz bevásárlótáskákkal
a kezében baktatott végig az utcán, és az járt a fejében,
hogyan birkóznak meg az ilyen idővel a spanyolok egész
évben. Nem csoda, hogy le kell pihenniük délutánonként.
A műanyag fogantyúk belevájtak a kezébe, és a haja alatt
gyűlő izzadtság kezdett lefolyni a nyakáról a gerincére. Mivel
nem volt szabad keze, amivel letörölhette volna, behúzta a
nyakát, hátrafeszítette a fejét, és jobbra-balra forgatta. Már
alig várta, hogy hazaérjen és vegyen egy jó hideg fürdőt –
természetesen legfeljebb tizenöt centi vízben, meg nem
szegte volna az aszály miatt bevezetett rendelkezéseket.
Négy héttel a baleset után már szépen gyógyultak a fizikai
sebei. A heg a combján már nem volt olyan csúnya, és
magának is tudta cserélni a kötést. Az érzelmi sebeknek
viszont több idő kellett, talán egy egész élet. De Daisy harcos
volt. Mégis mi más választása volt? Voltak, akik rosszabbul
jártak nála. Szegény öreg Selwyn még mindig kórházban volt
a gerincsérülésével, és a kis Mikey-nek meg kellett küzdenie
a fájdalommal, hogy hatévesen elvesztette az apját.
Daisy már közel járt a házához, a Bagot utcában gyalogolt,
amikor meglátta, hogy a kisfiú a padkán ülve üveggolyókkal
játszik az ajtajuk előtt. A vörös téglás, teraszos házak mind
ugyanúgy néztek ki, kivéve a bejárati ajtókat. Úgy tűnt, az
utca lakosai egymással versengve igyekeztek megtalálni a
legrikítóbb színt. Daisy megállt Mikey-ék ajtaja előtt, ami a
mustár egyik beteges árnyalatára volt festve, és ezzel a
különcök élmezőnyébe tartozott.
– Helló, Mikey! – Daisy letette a táskáit a járdára,
beletúrt az egyikbe, és előhúzott egy karamellás csokit. –
Megálltam Mr. Singhnél egy narancsos jégkrémért, de
elfogyott, el tudod ezt hinni?
Mikey kinyújtotta a kezét, és elfogadta a csokit.
– Köszönöm, Mrs. Duggan!
– Nincs mit, kedves.
Daisy nézte, ahogy a gyerek a csomagolással küszködik,
majd a szájába tömi az édességet. Az első két foga még
mindig hiányzott, ezért elég nehezen birkózott meg vele, de
végül sikerrel járt.
– Mit csinálsz itt egyedül, Mikey?
A kisfiú állkapcsát összetapasztotta a karamella, és
próbált gyorsan rágni, hogy válaszolhasson.
– A barátaim már mind bementek vacsorázni, de én ki
vagyok zárva.
– Ó, istenem, az nem jó! Hol van az anyukád?
Mikey vállat vont.
– Nem t’om. Azt mondta, hogy beteszi a kulcsot a lábtörlő
alá, de biztosan elfelejtette.
Daisy figyelmét nem kerülte el, hogy a gyerek milyen
gyorsan eltüntette a csokit.
– Mikey, mikor ettél utoljára?
A gyerek a fejét vakarta.
– Ettem egy kevés rizspelyhet reggelire, de nem volt tej,
ezért csak az ujjammal ettem, és utána Kevin odaadta a fele
szendvicsét, és valamennyit a chipséből is.
– Egész nap ki voltál zárva?
 Mikey bólintott, és lenyelte az utolsó falat csokit.
Megtörölte a száját gyapjúruhája ujjával.
Az asszony leült mellé a járdára.
– Nincs meleged abban a nagy pulóverben?
A fiú egy pillanatra elgondolkodott a kérdésen.
– De igen, gondolom, egy kicsit, de nincs tiszta pólóm.
Daisy eltökélten összeszorította a száját.
– Azt hiszem, beszélnem kellene anyáddal. – Felállt, és a
kezét nyújtotta Mikey-nek. – Gyere, hazajössz velem, és
készítek neked valami rendes ételt.
– De anyu aggódni fog, hogy hol vagyok.
Daisy a kisfiú ártatlan arcába nézett. Nem gondolta, hogy
Andrea McKinnon akár egy pillanatig is aggódna a fiáért, de
neki ezt nem kell tudnia.
– Akkor hagyunk neki üzenetet.
Benyúlt a táskájába, elővett egy tollat és egy papírt, és
ráfirkantotta az üzenetet. Mikey nálam van. Majd később
hazahozom. Nem kell aggódni. Daisy Duggan.
Elgondolkodott, vajon Andrea kiolvassa-e belőle a
szarkazmust.

Mikey olyan gyorsan habzsolta be az ételt, hogy utána

csuklással küszködve ült az asztalnál.
– Mondtam, hogy lassabban egyél. – Daisy összeborzolta
a fiú haját, és észrevette, hogy piszkos a nyaka. – Mikey,
mikor fürödtél utoljára?
– Mi? Ó, anyu azt mondta, nem szabad.
Daisy úgy sejtette, ez volt az első alkalom, hogy Andrea
betartott egy szabályt.
– De szabad, Mikey. Azért még gondoskodnunk kell
magunkról, mert aszály van. Felmegyek és engedek neked
vizet.
Amikor a kisfiú már tiszta és száraz volt, és Jerry egyik
öreg pólójában ült a kanapén, Daisy lehuppant mellé.
 – Jobban érzed magad, hogy már tiszta vagy?
– Igen, köszönöm, Mrs. Duggan. – Vigyorogva
megrántotta a pólót. – Kicsit nagy.
– Miért nem hívsz Daisy néninek? A Mrs. Duggantől
olyan öregnek érzem magam, és tudod, még csak negyvenöt
éves vagyok.
– Negyvenöt! Az ősöreg. Én azt hittem, hogy az apukám
volt öreg, pedig ő csak harminchat éves volt.
Ahogy eszébe jutott az apja, Mikey lesütötte a szemét, és
a póló szegélyét babrálta.
Daisy a karjába vonta.
– Olyan büszke volt rád, ugye, tudod? Amikor bejött a
kocsmába, mindig arról mesélt, hogy Mikey ilyen, meg
Mikey olyan, mindig azt mesélte, hogy milyen ügyes vagy az
iskolában. A legjobb matekos, igaz?
A kisfiú bólintott, és megdörzsölte a homlokát. Daisy
hátrasimította a frufruját, és megnézte az alatta lévő
sebhelyet. Mint az övé, Mikey-é is kezdett már begyógyulni.
De azt csak Isten tudja, hogy a szívének meddig fog tartani.
 26.

Babs arra született, hogy kocsmárosné legyen, soha fel sem

merült benne, hogy mással foglalkozzon. Kocsmákban nőtt
fel, természetes volt számára a közeg. Az Ivócimborák pultja
mögött otthon érezte magát, valós és átvitt értelemben is.
Még a csepegtetőtálcákból áradó poshadt sör szaga is
boldogabb időkre emlékeztette. Amikor Trisha megkérte,
hogy segítsen neki vezetni a kocsmát, amíg Selwyn
kórházban van, alig bírta visszafogni örömét, és nagy
élvezetet lelt abban, amikor megmondta annak a pondró Mr.
Reynoldsnak, hová teheti a munkáját.
A karja még mindig fel volt kötve, ami kissé
megnehezítette a dolgokat, de megbirkózott vele. Rendes
körülmények között nagyon elemében érezte volna magát,
végre ott volt, ahová tartozott, de a négy héttel korábban
történtek hosszú árnyéka új fényben láttatott mindent.
Lorraine is visszaköltözött, és megegyeztek egy kínos
fegyverszünetben, mert Selwyn kedvéért a három nő
megpróbált jól kijönni egymással. Nem kaptak túl jó híreket
a kórházból, de azért voltak biztató jelek is. Selwyn
lélegeztető gépen volt a baleset óta, de most már magától is
tud lélegezni, bár beszélni még nem. Becsületére legyen
mondva, Trisha idejének nagy részét a férje ágya mellett
töltötte, és éberen figyelte, hogy mindene meglegyen, amire
csak szüksége lehet.
Mivel az Ivócimborákat még nem nyitották ki aznap
estére, Babs úgy döntött, arra használja ezt a kis időt, hogy
utolérje magát a papírmunkában a szokásos péntek esti
vigasság előtt. A hátsó szobában egy kis, kerek asztalka fölé
görnyedve élvezte, hogy végre egyedül lehet. Már közel két
hónap eltelt a tűz óta, de a levegőben még mindig érezni
lehetett a friss festék szagát, a falak világosabbak lettek az
új, magnóliaszínű lakkozással. Babs felpillantott a plafonra, és
eszébe jutott, vajon meddig fog tartani, amíg színét veszti a
cigarettafüsttől.
Valami furcsa hangot hallott. Félrehúzta a függönyt,
kinézett az esőpettyezte üvegen, és elmosolyodott.
– Végre-valahára – lehelte.
Végigfuttatta ujját az egyik számoszlopon, és
összeadogatta az értékeket, ahogy lefelé haladt. Büszke volt
magára, hogy még mindig olyan jól vág az esze, mint
régebben. Hallotta, hogy kinyílik a bejárati ajtó, majd
Lorraine sétált be, ázott haja az arcára tapadt. Az asztalra
dobta a táskáját, és lehuppant a szemközti székre. Néhány
papír a földre esett, és Babs lehajolt, hogy felszedje őket.
– Vigyázz, Lorraine, egy örökkévalóságig tartott, mire
szétválogattam a papírokat!
A lánynak szemmel láthatóan teljesen máshol járt az esze.
– Tessék? Ó, bocsi, anyu! – Ő is lehajolt néhány papírért,
és segített rendbe tenni. Aztán levette ázott bekecsét, és
ráterítette az egyik szék támlájára az elektromos kandalló
előtt. – Ilyen az én szerencsém, hónapokig nem esik, aztán
az első záporban bőrig ázok. – Felkapcsolta a kandallót. – Be
kell indítanom, hogy megszáradjon a kabátom, remélem,
nem baj.
Babs szépen egymásra tette a papírokat.
– Nem, dehogy. Hol voltál ilyen sokáig?
– Meglátogattam Ralphot, tudod, Petula apukáját. Még
mindig nem jött vissza dolgozni, ezért gondoltam,
bekukkantok hozzá, megnézem, hogy van.
Babs hátradőlt a széken, egy kis időre meg is feledkezett a
papírmunkáról.
– Szegény ördög, és hogy van?
– Próbálja erősnek mutatni magát, de szörnyen néz ki,
anyu. Olyan sápadt és nyúzott, és még soványabb, mint volt.
Nem volt elég lyuk az övén, amibe beakaszthatta volna a
csatot, ezért csomóba kötötte. – Megrázta a fejét. – Egész
végig, amíg ott voltam, Falatka az ölében feküdt, és csak
simogatta. Úgy tűnt, megnyugtatja, ezért azt mondtam neki,
hogy megtarthatja. Kegyetlenség lett volna most visszakérni
tőle.
Babs megpaskolta a lánya kezét.
– Jó lány vagy te, Lorraine.
– Szörnyen éreztem magam, anyu. Végig az járt a
fejemben, hogy mindjárt kibököm, hogy van egy unokája.
Alig bírtam benn tartani, de tudom, hogy Petula mennyire
ellene volt, hogy megtudja.
– Hm – tűnődött Babs. – Kíváncsi lennék, vigasztalná-e a
tudat, hogy a lánya egy része tovább él a kicsiben.
– Az nekem is eszembe jutott, de akkor mi lenne Petula jó
hírével? Nem akarná, hogy az apukája kevesebbet gondoljon
róla, és nincs itt, hogy megmagyarázza a viselkedését. Olyan
közel állt az apjához, az ő szemében Petula nem tudott
rosszat csinálni. Nem hiszem, hogy szeretnék az az ember
lenni, aki bemocskolja a lánya emlékét. – Lorraine a kezébe
temette az arcát. – Ez az egész olyan borzasztó! Úgy értem,
megígértem Petulának, hogy soha senkinek nem beszélek a
babáról, de akkor még nem tudtam, hogy meg fog halni. –
Lorraine hangja elvékonyodott elkeseredésében.
Babs a tolla végét rágcsálva kibámult az ablakon.
– Milyen közel?
Lorraine felemelte a fejét.
– Tessék?
– Azt mondtad, Petula és az apja közel álltak egymáshoz.
– Babs felvonta a szemöldökét. – Természetellenesen közel?
– Istenem, anyu, ugye, nem azt akarod mondani, hogy
Ralph…? Pfuj, egek, dehogy! Egyáltalán hogy juthat ilyesmi
az eszedbe?
 Babs megrázta a fejét.
– Sajnálom, Lorraine. Csak próbálom kitalálni, miért nem
mondta el neked, ki volt az apa, és hogy miért volt akkora
titok.
Babs utálta ennyire zaklatottnak látni a lányát, ezért
témát váltott, és igyekezett olyan könnyedén feltenni a
következő kérdését, amennyire csak tudta.
– Volt… ööö… mondott valamit Ralph a boncolásról? –
Babs titkon rettegett attól, hogy a hatóságok kitalálják, hogy
Petula nem rég szült. Akkor biztosan kikérdeznék őket arról,
mi történt a babával, és nem hitte, hogy kibírna egy ilyen
részletekbe menő kihallgatást.
– Igen, mondott. Állítólag halálos fejsérülést szenvedett,
és valószínűleg akkor halt meg, amikor kirepült a szélvédőn,
így már nem érezhette, hogy miután kizuhant az útra, az a
másik autó áthajtott rajta. – Lorraine-t kirázta a hideg, és
kipislogta a könnyeket a szeméből. – Átment rajta, anyu.
Babs felállt, átsietett az asztal másik oldalára, és megölelte
a lányát. Lorraine, még mindig ülve, átkarolta az anyja
derekát, s forró könnyei a szoknyáját áztatták.
Babs elővett egy zsebkendőt a ruhaujja alól, és felitatta
vele a lánya könnyeit. Aztán benyálazta a zsebkendőt, és
ledörzsölte a szemfestékcsíkokat az arcáról. Lorraine-nek
sikerült elmosolyodnia.
– Nem vagyok már ötéves, anyu. – Fogta a táskáját, a
vállára akasztotta, és indulásra készen felállt. – Szeretnéd,
hogy elkezdjem előkészíteni a bárt?
– Igen, légy szíves, kicsim, ha nem gond – válaszolt
hálásan Babs. – Már majdnem kész vagyok, szerintem
Trisha még jó ideig odalesz.
Lorraine megállt az ajtóban, és visszafordult az anyjához.
– Anyu, szerinted nem furcsa, hogy semmit sem
hallottunk a babáról a hírekben?
Ezen már Babs is eltöprengett, még Daisyt is
megkérdezte, de ő megnyugtatta, hogy a babát megtalálták,
a nő a vendégházban rendesnek tűnt, és biztosan helyesen
cselekedett.
– Valószínűleg csak a blackpooli helyi hírekben mondták
be. Ne aggódj miatta, Lorraine! Biztos vagyok abban, hogy
minden rendben.
Babs a szája elé tette az ujját, amikor újra meghallotta a
bejárati ajtót. Trisha lépett be, és úgy állt ott, mint egy ijedt
nyuszika, aki nem tudja, mitévő legyen. Babs halkan
odalépett hozzá, és megérintette a könyökét.
– Trisha, mi a baj?
Trisha elfintorodott.
– Kutyaszag van.
Lorraine a tűz előtt száradó kabátra nézett.
– Bocsánat, a bekecsem. Elkapott az eső.
Trisha üres tekintettel meredt előre.
– Ó, rendben. – Gyorsan megrázta a fejét, mintha ki
akarná tisztítani. – Viszont Selwyn… Megerősítették, hogy
soha nem fog lábra állni. – Benyúlt a táskájába, és
előhalászott egy papírdarabot. – Leírtam, hogy ne felejtsem
el. – Kisimította a gyűrött fecnit a pulton, és egy szóra
mutatott. – Ezt mondták. A gerince a cé ötös csigolyánál
sérült, ami tetra… tetraplégiát jelent.
Lorraine megragadta Babs karját.
– Anyu, ez mi?
Babs Trishára nézett.
– Nos?
Trisha felnyitotta a pultot, és átment a másik oldalára.
Belökött egy poharat a Gordon’s gines üveg alá, és egy
húzásra, tisztán ledöntötte az egészet. Majd megismételte a
folyamatot, mielőtt válaszolt a kérdésre.
– Még nem teljesen biztosak benne, de azt határozottan
kijelentették, hogy többé nem áll lábra. Egyáltalán nem lesz
uralma a hólyagja és a belei felett, és ami az intim együttlétet
illeti, azt el is lehet felejteni. – Felhörpintette a harmadik
ginjét, és lecsapta a poharat a pultra. – Miért éppen én?
– Trisha – szólt rá Babs elborzadva. – Nem veled történt,
te önző liba, hanem Selwynnel.
Trisha egy pillanatig értetlenül nézett.
– Mi? Ó, persze, de tudod, az én életem sem lesz már
ugyanolyan. Úgy értem, hol fog aludni? Hogy fog felkerülni
az emeletre? – Idegesen legyintett. – Olyan lesz, mint egy
tehetetlen krumpliszsák.
Trisha negyedszerre is a felfüggesztett üveg csapjáért
nyúlt, de Babs elkapta a csuklóját.
– Elég lesz már!
Trisha kirántotta a karját.
– Ez egyelőre még az én kocsmám, Barbara, majd én
eldöntöm, mikor elég.
– Az ég szerelmére, abbahagynátok a veszekedést? –
vágott közbe Lorraine. – Most apu a legfontosabb, és ha ti
ketten összevesztek, az nem fog segíteni neki. Tudjátok,
mennyire utálja, amikor vitatkoztok. – Csípőre tette a kezét,
és a két nőre meredt. – Nyugodjatok le mind a ketten!
Babs átkarolta a lánya vállát.
– Igaza van, Trisha. Próbáljunk meg kijönni egymással
Selwyn kedvéért. Úgy néz ki, most sokkal nagyobb szüksége
lesz ránk, mint valaha.
 27.

A következő napon Babs a kórház folyosóján találta magát,

ahogy tétovázva lépdel a férfi szobája felé, aki csak árnyéka
volt egykori férjének. Trisha nem volt hajlandó bemenni,
mondván, hogy nagyon megviselte a prognózis, és nem tenne
jót Selwynnek, ha ilyen állapotban látná.
Babs odaért Selwyn ágya mellé, és lenézett az alvó férfira.
A szeme csukva volt, de a szája nyitva, egy vékony nyálcsík
kicsepegett a párnára. Minden tele volt csövekkel és
kábelekkel, és egy zacskó vizelet lógott az ágy szélén. Babs
tudta, hogy az orvosok elmagyarázták a férfinak, milyen
súlyosak a sérülései, és a szíve elnehezült a Selwyn iránt
érzett sajnálattól, akit soha nem szűnt meg szeretni. Látva,
ahogy ott fekszik, gyámoltalanul és magatehetetlenül,
hasztalan végtagokkal, amik már soha nem fognak
engedelmeskedni neki, nem tudta kiverni fejéből a
gondolatot, hogy talán mégiscsak azok voltak szerencsések,
akik életüket vesztették a balesetben.
Selwyn kezére tette a kezét, érezte, hogy meleg, és
azonnal elöntötte a hála, amiért legalább a nagy szíve
továbbra is pumpálja a vért az ereibe, és életben tartja.
Elmosolyodott, amikor meglátta a nevét a férfi kezére
tetoválva. A kék tinta fakult valamennyit, de az átható öröm
és büszkeség, amit akkor érzett, amikor Selwyn annak idején
visszajött a tetoválószalonból, semmit sem. Csak húszéves
volt akkor, aznap ígérték meg egymásnak, hogy örökre
szeretni fogják a másikat. Kár, hogy kettejük közül csak ő
tartotta be az ígéretét.
Megszorította Selwyn kezét, és várta, hogy felébredjen, és
felé fordítsa a fejét. Amikor nem jött válasz, lehajolt az
arcához és a nevét suttogta. Szemmel láthatóan a férfinak
hatalmas erőfeszítésébe került kinyitnia a szemét és
ránéznie.
– Úgy kiszáradt a szám – mondta reszelős hangon. –
Töltenél nekem egy kis vizet, Trisha?
Ez volt az első alkalom, hogy hallotta Selwyn hangját a
baleset óta, és bár rekedt torokhangon beszélt,
megerősítette őt abban a tudatban, hogy életben van, és
valahol ebben a gyenge testben ver annak a férfinak a szíve,
akihez hozzáment.
Megcsókolta a homlokát, és próbált úgy tenni, mintha
nem bántaná, hogy összetévesztette Trishával.
– Nem Trisha vagyok, Selwyn, hanem Babs.
– Ó, Babs, kedvesem, sajnálom! Azt hittem, hogy… – A
hangja elhalt, úgy tűnt, képtelen befejezni a mondatot.
Babs töltött egy pohár vizet, beledobott egy szívószálat, és
olyan szögbe döntötte a poharat, hogy Selwyn anélkül is
tudjon inni, hogy meg kellene emelnie a fejét. Nézte, ahogy a
férfi ádámcsutkája fel-le jár, miközben nagyokat kortyol, és
Babs hálás volt, hogy azért vannak még izmai, amik jól
működnek.
– Várj csak egy kicsit! – mondta Babs, amikor Selwyn
kiürítette a poharat.
Selwyn egy erőtlen mosollyal válaszolt.
– Ne aggódj, nem megyek sehova!
Babs a meggondolatlanságát átkozta, ahogy a nővérpult
felé tartott. Egy meleg, nedves ruhával tért vissza, és
gyengéden letörölte a nyálat, ami Selwyn szája sarkára
száradt.
– Esik már az eső? – kérdezte a férfi.
Babs megkönnyebbült, hogy valami másról beszélhetnek,
még ha csak az időjárásról is.
– Tegnap este jött egy erős, rövid zuhé, de más nem
nagyon. Közelében sem járt annak, amire szükségünk lenne.
A Lord’s krikett pályán viszont esett a minap, bár csak
tizenöt percre szüneteltették a játékot. Az egész tömeg
ujjongott. És van egy új aszályügyi miniszterünk, Denis
valaki, de hogy hogyan fog esőt fakasztani, arról fogalmam
sincs. Azt mondják, a tudósok kitalálták, hogyan lehetne
jeget juttatni a felhőbe, de nekem az egész kicsit
erőltetettnek hangzik. Úgy értem, ki hallott már…
– Babs. – Selwyn hangja megállította a szóáradatát. –
Tudom, mire megy ki a játék, kedves, de beszélnünk kell
arról, hogy mi lesz most, úgyhogy hagynád végre az átkozott
időjárást?
Babs tudta, hogy a férfinak igaza van, de azért sértettség
csendült a hangjában, amikor válaszolt:
– Te kezdted, amikor azt kérdezted, hogy esett-e már.
Selwyn újra becsukta a szemét, és Babs azt figyelte, hogy
alig emelkedik a mellkasa, amikor levegőt vesz. Hála
istennek, hogy tud levegőt venni a gép segítsége nélkül is. Az
asszony matatni kezdett a táskájában, és elővett egy kis
tégely vazelint. A középső ujját végighúzta a dobozka oldalán,
és bekente Selwyn száraz, cserepes ajkát a zselés anyaggal.
A férfi újra kinyitotta a szemét, és rámosolygott a felette
lebegő arcra.
– Köszönöm, Trisha!
Babs megcsókolta a száját, bekenve a saját ajkát is.
– Selwyn, már mondtam, hogy Babs vagyok.
Úgy tűnt, a férfi ezt viccesnek találja, és ajka halvány
mosolyra húzódott.
– Sajnálom, Babs. A gyógyszerek miatt van. – Vett
néhány nehézkes lélegzetet, és folytatta: – Szerintem Trisha
el fog hagyni.
Babs lehuppant az ágy melletti székre, hirtelen nagyon
kimerültnek érezte magát.
– Ne légy nevetséges, Selwyn! Az a lány annyira szeret
téged, amennyire te őt.
 Selwyn rendületlenül meredt a plafonra.
– Azt hiszed, hogy egy nyomorékkal marad?
– Hát persze – erősködött Babs. – Állandóan itt volt,
amióta… tudod… amióta megtörtént.
Selwyn felhorkant.
– Hát persze hogy itt volt. Szereti játszani a gyászoló
özvegyet, azért jön, hogy az a sok jóképű doktor vigasztalja.
– Selwyn! – kiáltott rá Babs. – Hagyd abba! Trisha nem
özvegy, és te nem vagy halott.
Észrevette, hogy a volt férje szeméből megszökött egy
könnycsepp, és a párnára hullott. Még soha nem látta sírni,
és tudta, hogy gyengének érzi majd magát miatta, és
szégyellni fogja magát, amiért olyan mértékben vesztett a
férfiasságából, hogy még csak a saját könnyeit sem tudja
letörölni.
Babs felállt, és egyenesen az arcába nézett.
– Nem vagy halott – ismételte. Megragadta a vállát, és
erősen megrázta. Az ágy megcsikordult, és a vizeletes tasak
ide-oda himbálódzott. Babs hangja elcsuklott az érzelmei
intenzitásától, de végül sikerült még egyszer, együttérzéssel
kimondania: – Selwyn Pryce, te nem vagy halott.
 28

Daisy mosolyogva nézte az ablakából, ahogy az eső a járdán

pattog. Bár a levegő még mindig forró volt, az aszfalt finoman
gőzölgött, ami az útnak másvilági jelleget kölcsönzött. Egész
nyáron azt várta, mikor változik már meg az idő, és most
megtörtént. De azért sajnálta, hogy pont az augusztusi
hosszú hétvégén fordult az időjárás, mert megígérte Mikey-
nek, hogy elviszi a Kék Lagúna fürdőbe. Ez volt a kisfiú egyik
kedvenc helye, de nem járt ott, amióta az édesapja elhunyt.
Az a semmirekellő Andrea soha nem tett volna semmit a fia
kedvéért. Viszont az iskolai szünet végéhez közeledve Daisy
még egy utolsó jó nyári élményt akart szerezni a gyereknek,
mielőtt vissza kell mennie az iskolába.
Daisy küzdött az esernyővel, már majdnem el is felejtette,
hogyan kell kinyitni, és a pocsolyákat kerülgetve ment
Mikey-ék pár utcával arrébb lévő házához. Befordult a Bagot
utca sarkán, és meglátta az árokban pancsoló gyereket. A fiú
felsikkantott örömében, miközben hátrahajtotta a fejét, és a
nyelvével próbálta elkapni az esőcseppeket. Daisy odaszólt
neki, de az eső olyan hangos volt, hogy Mikey nem hallotta
meg. Kivágódott a bejárati ajtó, Andrea lépett ki rajta,
megragadta a fia karját, adott neki egy nyaklevest, és
durván beráncigálta a házba.
Daisy gyorsabb tempóra váltott, és kifulladva ért oda
néhány másodperccel később. Megnyomta a csengőt, és
Mikey azonnal kinyitotta az ajtót.
– Jó napot, Daisy néni! – üdvözölte széles mosollyal. –
Csak összeszedem a dolgaimat.
Mikey felszaladt az emeletre, közben Andrea is odajött az
ajtóhoz, cigarettával a szájában. Vézna testén lógott a ruha,
és vékony szálú, zsíros haja úgy nézett ki, mintha két hete
nem mosta volna meg. Fekete karikák éktelenkedtek a
szeme alatt, és ha Daisy nem ismerte volna, azt hiszi, hogy
valaki arcba vágta. Csak egy hülye férfi próbálkozott volna
ilyesmivel, gondolta Daisy szánakozva, mert biztos volt
abban, hogy a szegény ördög járt volna rosszabbul.
– Adok neki vacsorát, és utána visszahozom.
Andrea mélyen beszívta a levegőt, aztán megkérdezte:
– Nem tudná magánál tartani éjszakára?
Bár Daisy imádta, amikor nála volt a kisfiú, ez az otthona,
és kötődnie kellene az anyjához. Ingerülten válaszolt:
– Már megint?
Andrea azonnal megsértődött.
– Akkor hagyja csak itt, ha gondot okoz. Csak azért
kérdeztem, mert átjön néhány barátom, és útban lenne.
Mikey egy feltekert törölközővel a hóna alatt tért vissza.
– Kérem, Daisy néni, szeretek magánál lenni.
Andrea újra nyakon vágta.
– Nézze csak, a kis tökös a maga otthonát úgyis jobban
szereti, mint az enyémet.

Daisy Mikey mellett ült a buszon, és elővett egy képregényt

a hálós szatyrából.
– Tessék, kedves, remélem, ez még nincs meg.
Mikey szeme végigpásztázta a borítót, az arcához nyomta
a képregényt, és beszívta a friss nyomdaillatot.
– Köszönöm szépen, Daisy néni, ez az egyik kedvencem.
Az asszony szeretetteljesen mosolygott a kisfiúra. Mindig
mindenért olyan hálás volt, amit tőle kapott, akár valami
tárgyról, akár szeretettől volt szó, és az utóbbira
határozottan éhezett.
A gyerek fújt egy nagyot, hogy eltávolítsa frufruját a
szeméből. Daisy segített neki, és félresimította a haját
oldalra. Pár árnyalattal világosabb volt, mint a nyár elején,
és közel tíz centivel hosszabb.
– Nem kellene elmenned egy hajvágásra, mielőtt
elkezdődik az iskola?
Mikey teljesen belefeledkezett a képregénybe, úgy tűnt,
meg sem hallotta.
– Mikey, szeretnéd, ha elvinnélek a borbélyhoz?
Mikey felnézett, és vállat vont.
– Nem t’om, anyukám azt mondta, ő fogja levágni.
Daisyt meglepte, hogy Andreának egyáltalán feltűnt.
– Rendben, ha biztos vagy benne. – Puszit nyomott a
kisfiú kobakjára, és ő hozzádőlt.
A kapcsolatuk valami olyasmivé alakult, ami nagyban
hasonlított arra, ami az anyák és a fiaik között van, és Daisy
hihetetlenül megszerette Mikey-t. Andrea az egyik
utálatosabb pillanatában azzal vádolta, hogy Mikey-vel
akarja betölteni az ürességet, amit Jerry hagyott maga után,
de ha létezett üresség, amit be kellett tölteni, azt szegény
Mikey nemtörődöm anyja hagyta. Daisy az ő kedvéért
kívánta, hogy bárcsak lenne Andrea figyelmesebb és
gondoskodóbb, de amíg ott volt neki a cigaretta és a fű, nem
érdekelte, mi történik a fiával. A szegény lélek elvesztette
szerető apját, és Andreának még több szeretettel és
törődéssel kellett volna elhalmoznia, nem pedig leadni az első
arra járó idegennek. A gyerek sem volt hülye. Nagyon jól
tudta, hogy az anyja alig bírja elviselni.
Daisy észrevette, hogy a képregény Mikey ölében fekszik,
és ő kibámul az ablakon.
– Mi jár a fejedben, Mikey? – Daisy megsimogatta a
tarkóját.
Mikey nem fordult meg, csak vállat vont.
– Csak az apukámra gondoltam.
– Ó, Mikey!
A kisfiú felé fordult, s Daisy a gödröcskés állából látta,
hogy mindjárt elsírja magát.
 – Utoljára vele voltam a Kék Lagúnában. Megmutatta,
hogyan kell beugrani a medence széléről, és én nagyon
féltem, de nem akartam, hogy azt higgye, nyuszi vagyok.
Utána fölvitt a magas ugródeszkához, de amikor fölértünk a
tetejére, valami furcsát éreztem a lábamban, és le kellett
gyalogolnunk. Azt hittem, mérges lesz rám, de csak
összeborzolta a hajamat, és végig fogta lefelé a kezemet. –
Vett egy mély, reszkető lélegzetet. – Azt kívánom, bárcsak le
tudtam volna ugrani, Daisy néni, akkor tudta volna, hogy
bátor kisfiú vagyok. – Egy hatalmas könnycsepp gurult le az
arcán, s oldalra nyújtotta a nyelvét, hogy elkapja. – Miért
kellett az apukámnak meghalnia?
Daisy nem mert megszólalni. Inkább belenézett a
retiküljébe, és elővett egy hímzett zsebkendőt.
– Tudod, mit? Úszás után menjünk el a temetőbe, és
meglátogatjuk apukád sírját.
Mikey-nek mintha nem nagyon tetszett volna az ötlet,
sőt, elborzadt a javaslat hallatán.
– Nem tudom, hogy tetszene-e. Túl félelmetes lenne
nekem.
– A te döntésed, Mikey, de szerintem segítene neked, ha
újra látnád, hol pihen, és beszélgetnél vele egy kicsit.
– Beszélgetnék? Hallaná, amit mondok?
Az asszony biccentett.
– Igen, szerintem hallaná.
A kisfiú bizonytalanul nézett.
– De maga közel maradna, igaz, Daisy néni?
Daisy elmosolyodott.
– Én mindig közel maradok hozzád, Mikey, ameddig csak
szükséged lesz rám.

Az időjárás nem rontotta el a délutánjukat, éppen az

ellenkezője történt. Olyan régóta nem látott esőt az ország,
hogy már-már különlegesnek tűnt. A víz egyébként is
mindig nagyon hideg volt a Kék Lagúnában, és Mikey-nek
nem kevés unszolásába került, hogy meggyőzze Daisyt,
ereszkedjen le a lépcsőn a furcsa, zöld színű vízbe. Amikor
már a nyakáig ért a víz, elállt a hidegtől a lélegzete, és
nagyon is értette, mitől lett kék Mikey szája. Az élénk
rózsaszín gumi úszósapka alatt viszketett a fejbőre, és
undorodva fintorgott, ahogy elhessegetett maga elől egy
használt sebtapaszt és egy hajcsomót a víz felszínéről. A
kisfiú viszont felvidult, és Daisynek csak ez számított.
Ameddig őt boldoggá tette, nem bánta, hogy ebben a
baktériumlevesben kell áznia.
Később kéz a kézben sétáltak be a temető kapuján, egy-
egy csavaros fagyit nyalogatva. A nap úgy döntött, hogy újra
előbújik. Mélyen ült az égen, és átsugárzott a fák ágai között,
amitől a nedves levelek csak úgy ragyogtak. A nap frissnek
és tisztának érződött az eső után, mintha bedobták volna a
mosógépbe, és kirakták száradni.
Mikey leharapta a tölcsére végét, ám az olvadt fagyi
lefolyt a belső oldalán, és a csuklójára csurgott. Daisy újra
előhúzta a kedvenc zsebkendőjét.
– Gyere ide, te kis csirkefogó, nem beszélgethetsz
apukáddal ilyen maszatosan!
Mikey engedte, hogy az asszony megtisztogassa, és
bekapta a maradék tölcsért a szájába. Odaértek Karl
sírjához, és Daisy letette a táskáit.
– Ott leszek a padon. Nem kell sietni. – Odanyújtotta a
gyereknek a rózsacsokrot, amit a temető bejáratánál vettek.
– Vigyázz a tüskékkel!
Daisy leült a padra, és nézte, ahogy Mikey letérdel az
édesapja sírja elé. Észrevette, hogy a cipője talpa majdnem
teljesen kikopott, és megjegyezte magának, hogy vegyen
neki egy újat. A kisfiú hátrafordult, Daisyre nézett, és
tanácstalanságában ráncba szaladt a homloka.
– Gyerünk, beszélj hozzá! – biztatta Daisy.
 Nézte, ahogy Mikey félénken ráteszi a virágokat a sírra. A
hangja vékony volt, és alig hallható, de az asszony nagyjából
ki tudta venni a szavait.
– Szia, apu! – kezdte. – Most voltam Mrs. Duggannel a
Kék Lagúnában, de most már Daisy néninek hívom. Kedves
velem, amióta te… amióta… tudod… a baleset óta.
Újra megfordult és Daisyre nézett, aki bátorítóan
biccentett neki.
– Nem tudom, miért kellett meghalnod, apu. Sok embert
megkérdeztem, de senki sem tudja. Egyébként ma
felmásztam a legmagasabb ugródeszkához, és most le is
ugrottam. Remélem, te is láttál engem, és most azt gondolod,
hogy bátor vagyok. Bocsánat, hogy múltkor nem tudtam
leugrani.
Mikey felállt, és végigkövette ujjával Karl nevét a
sírkövön. Daisy észrevette, hogy a kisfiú válla megremeg, és
hallotta tompa hüppögését, de nem ment oda hozzá.
Szüksége volt erre a kis időre az apjával. Az asszony
gyanította, hogy otthon el kell fojtania az érzelmeit. Végül
Mikey tett két lépést hátrafelé, és még egyszer megállt.
– Hiányzol, apu – mondta.
 29.

Hetek óta először Daisy az időzített teafőző hangjára ébredt.

Egész nyáron csak forgolódott és dobálta magát a nyirkos
ágyneműn, képtelen volt aludni az üres házban, és mindig
sokkal előbb ébredt fel, mint ahogy a masina gurgulázni és
sziszegni kezdett. Ez a reggel viszont más volt, az ágyneműje
száraz, és az őszi szellő hűvös levegőt fújt be a nyitott
ablakon. Aznap műszakja volt a Fine Fare-ben, de megígérte
Mikey-nek, hogy elsétál vele az iskolába az első napon.
Mindenki láthatta, hogy belevaló fiúcska, de a nyári szünet,
ami olyan ígéretesen kezdődött neki, tragédiába torkollott,
és az asszony úgy érezte, aznap rá fog férni egy kis
plusztámogatás.
Felvette az eladói kötényét, és betette pénztárcáját meg a
kulcsait az első zsebbe, aztán Mikey-ékhoz sietett. Amikor a
fiú ajtót nyitott, Daisy ijedten lépett hátra.
– Az isten szerelmére, mégis mit műveltél a hajaddal,
Mikey?
A gyerek lebiggyesztette az ajkát, és Daisy azonnal
megbánta a vádló hangnemet. A fiúcska végigsimított a
tarlón, ami a feje tetején maradt.
– Az anyukám csinálta. Először csak úgy volt, hogy levág
belőle egy kicsit, de utána azt mondta, hogy talált benne
valami csúszómászót, és az egészet le kell vágni.
Daisy összeszorította az ajkát.
– Valóban? És most hol van az anyád?
– Még ágyban.
Daisy benyomakodott az előszobába, és felkiabált az
emeletre.
– Andrea, gyere le ide, de azonnal!
 – Nincs értelme, Daisy néni – szólt közbe Mikey. – Már
próbáltam felébreszteni, de nagyon mélyen alszik.
Rossz érzés támadt Daisyben.
– Várj meg itt! – parancsolta.
Kettesével vette a lépcsőfokokat, és néhány pillanat alatt
Andrea hálószobájában találta magát. Csak pár
másodpercébe telt, hogy megállapítsa a fiatalasszony
nyilvánvaló kábulatának okát. Nyolc üres almaboros doboz
feküdt az ágy végében egy vodkásüveg társaságában, ami
majdnem teljesen üres volt. Daisy az ágyban fekvő,
szánalmas nőt nézte, nyeszlett teste belegabalyodott a
piszkos, piros-fehér csíkos ágyneműbe. Megnézte, van-e
pulzusa, és szinte csalódott volt, amikor megérezte.
– Ó, Andrea, egyáltalán nem érdemled meg azt a
kisgyereket, és ő biztosan nem téged érdemel.
Mikey türelmesen ült a lépcső alsó fokán, és a hüvelykujja
körmét rágcsálta.
– Gyerünk, kedvesem, anyukád még alszik! Induljunk az
iskolába! Mindened megvan?
Mikey lenézett kopott cipőjére, és Daisy mutatóujjával
felemelte az állát, hogy belenézhessen a szemébe.
– Mikey!
A fiú zavartan elpirult, és félrenézett.
– Anyu elfelejtett ebédpénzt adni.
Daisy benyúlt a köténye zsebébe, és elővett néhány
érmét. Mikey úgy tartotta a kezét, mint valami Viktória
korabeli utcagyerek, aki néhány nyomorúságos morzsáért
könyörög.

Daisy megállt az iskola kapujában, és elengedte Mikey kezét.

A fiú egész úton csöndes volt, és nem tudta bevonni a
szokásos beszélgetésükbe.
– Szeretnéd, ha bemennék veled?
A gyerek szemmel láthatóan elborzadt a javaslatra.
 – Köszönöm, nem kell, Daisy néni. Már második osztályos
vagyok. Tiszta dedósnak néznének.
Megigazította a vállán a táskát, és anélkül, hogy egyszer is
visszapillantott volna, átment a kapun, és csatlakozott egy
csapat fiúhoz, akik nagy komolyan cserélgették a
cigarettakártyáikat.
– Én jövök majd érted, Mikey.
A gyerek megfordult, és bátortalanul intett neki, Daisy
pedig remélte, hogy nem hozta kínos helyzetbe. Persze
egyedül is haza tudott volna sétálni – Daisy biztos volt
abban, hogy már sokszor megtette –, de valamiért úgy
érezte, meg kell védenie. A kórházban ötkor kezd, így pont
elég ideje lesz arra, hogy elmenjen Mikey-ért, adjon neki egy
kis tejet és kekszet, és visszavigye az anyjához, mielőtt újra
fel kell vennie a munkát. A két munkája és az, hogy
folyamatosan emberek között volt, tartották benne a lelket
ezen a nyáron. Könnyű lett volna mindent felemésztő
depresszióba süllyednie, ami egyszer már majdnem
megtörtént, amikor elvesztette Jimet, de akkoriban
gondoskodnia kellett a kis Jerryről, ő volt az ok, amiért
reggelenként kikelt az ágyból. Azt mondogatta magának,
hogy lehet, hogy megözvegyült, de még mindig anya. Most,
hogy egyedül volt, rájött, hogy Mikey tölti be azt a szerepet,
amit Jerry sok-sok évvel korábban, és tudta, hogy legalább
akkora szüksége van a kisfiúra, mint neki rá.
A szupermarket felé gyalogolva Daisy egy anyuka mögött
találta magát, aki az újszülött kisbabáját tolta. Ahogy az
utóbbi időben sokszor, a gondolatai arra a babára terelődtek,
akit maguk mögött hagytak Blackpoolban, és azon
töprengett, vajon mi lett vele. Nem volt kétsége afelől, hogy
kis életének a főút aszfaltján lett volna vége, ha ő nem
hagyja… nem, korholta magát, ő nem magára hagyta a
babát, hanem óvatosan lefektette annak a vendégháznak a
lépcsőjére. Nincs oka megbánni a döntését, mondogatta. Így
legalább a pici kapott egy esélyt az életre, és az határozottan
a jobb lehetőség volt.

Negyed négykor Mikey kisietett az iskola kapuján, és egy

festményt nyomott Daisy kezébe.
– Tessék vigyázni, még nem száradt meg! –
figyelmeztette.
Daisy egyenesen tartotta a papírt, hogy ne csöpögjön le
róla a festék.
– Gyönyörű lett, Mikey, nagyon ügyes vagy.
A kisfiú arca sugárzott az örömtől.
– Apu és én, a motorján. Nézze, az vagyok én, a háta
mögött.
Mikey úgy festette meg Karl arcát, hogy két pöttyöt
pingált a szemének, és egy mély félkört a szájának, mintha
vidáman mosolyogna. Daisy érezte, hogy keresetlen könnyek
kezdik csípni a szemét.
– Apukád boldognak látszik, Mikey.
A kisfiú tényként közölte:
– A motorján ül, nem? Mindig boldog volt, amikor
motorozott. Úgy volt, hogy engem is megtanít egy nap. –
Keserűség vagy szomorúság nélkül mondta ezt, és Daisy egy
pillanatra megengedte magának, hogy azt higgye, Mikey jól
lesz.
Daisy a gyerek foltos ingére pillantott.
– Hogy nézel ki ezzel a sok pecséttel?
– Pecséttel?
– Azzal a sok ételfolttal az ingeden, amit pecsétnek
szoktak hívni. – Dörzsölgetni kezdte a zsebkendőjével. –
Semmi haszna, rendesen ki kell majd súrolnom, ha
hazaértünk.
Mikey mellette szökdécselt, miközben hazafelé tartottak.
– Daisy néni!
– Igen, kedves.
 – Tudna segíteni becsomagolni a könyveimet?
– Tessék?
– A tanár azt mondta, hogy be kell csomagolnunk a
könyveinket tapétába, hogy szépek maradjanak. Nekem
tavaly az apukám csinálta, ezért nem tudom, hogyan kell.
– Emlékszem, Jerry is csinálta. Persze ő nagyon jó volt
benne. Mindig vonalzóval mért ki mindent, hogy tökéletes
legyen. – Daisy lenézett Mikey-re. – Majd együtt kitaláljuk,
jó? Van valahol egy kevés öreg tapétám, az biztos jó lesz. De
nem hiszem, hogy ma lesz rá elég időnk. Ötre megyek
dolgozni. Talán megcsinálhatnánk a hétvégén.
Mikey megállt, és lebiggyesztette az alsó ajkát.
– Akkor ma nem magánál fogok vacsorázni, Daisy néni?
– Attól tartok, ma este nem, Mikey, de biztos vagyok
abban, hogy anyukád valami nagyon finomat fog neked
készíteni. A minap odaadtam neki a pásztorpite receptemet,
talán azt fogja elkészíteni. – Daisy játékosan megcsípte a
kisfiú arcát, és rámosolygott. – Fel a fejjel, fiam! Ha nem
húzod vissza az alsó ajkadat, az összes madárka rászáll és ott
fog csücsülni.

Mikey azt hitte, csak a rossz gyerekeket küldik ágyba

vacsora nélkül, és próbálta kitalálni, vajon mit tehetett, hogy
ilyen büntetést érdemelt. Daisy néni adott neki tejet és
kekszet, de még mindig éhes volt – szinte mindig éhes volt –,
még jó, hogy sikerült legyűrnie a birkagulyást az iskolában,
bár nem volt olyan jó, mint Daisy nénié. Az övében nem
voltak olyan zsíros húsdarabok, amiket az embernek fél órán
keresztül kellett rágni, hogy le tudja nyelni. De az ágyán
fekve korgott a gyomra, amikor arra a híg lére és a benne
úszó rágós darabkákra gondolt. Nem mintha finom házi
kosztot várt volna, amikor hazaért az iskolából – nem volt
hülye –, de az anyukája azért össze szokott hozni valami
ehetőt. Néha még ki is tett magáért, és felmelegített egy
konzervet. Igaz, ő maga nem evett. Az egyetlen dolog, amit
Mikey valaha látott, hogy a szájába tett, az a cigaretta volt.
Néha ő sodorta magának, és a fiút lenyűgözte, ahogy arra a
pici fehér papírra szórta a dohányszálakat, vékony kolbásszá
sodorta, aztán összecsípte a szájával, mindezt fél kézzel.
Nagyon ügyesnek kell hozzá lenni, gondolta. Még az
apukájának is két kéz kellett hozzá.
Hallotta, hogy az anyukája a konyhában matat,
káromkodva csapkodja a szekrényajtókat. Tudta, hogy
valami felbosszantotta, és hálás volt a menedékért, amit a
kis szobája nyújtott. Az anyukája rekedt hangon ordított fel
az emeletre:
– Mikey, csak leugrok az italboltba, kifogytam az
almaborból. – Úgy beszélt róla, mintha az almabor egy külön
élelmiszercsoport lenne, talán neki az is volt. Hallotta, hogy
kinyitja a bejárati ajtót, mielőtt hozzátette: – Most már
lejöhetsz, elég időd volt gondolkodni. Ha szeretnéd, hozok
neked egy babkonzervet.
Mikey nem tudta, miről kellett volna gondolkodnia, de
lecsúszott az ágyról és lement a konyhába, csupasz talpa
cuppogott a zsíros linóleumon. Kinyitotta a kenyeresdobozt,
és kivette az utolsó szeletet, aminek a héja tele volt kék
penészfoltokkal. Azokat lecsipegette, és betömte a száraz
kenyeret a szájába. Besétált a nappaliba, és meglepődve
látta, hogy az anyukája tüzet rakott. Azt nem értette, hogy
miért volt rá szüksége egy ilyen enyhe estén, de elég fázós
volt. Ahogy szokta, most is elfelejtette a tűz elé rakni a
szikrafogót, ezért Mikey a helyére tette, a kandalló előtti
szőnyeg már így is tele volt égésnyomokkal.
Több mint egy órába telt, mire az anyukája visszaért,
ázott volt és alig állt a lábán, egy-egy üveg almabor volt
mindkét hóna alatt. Olyan betegesen édes szaga volt, ami
Mikey-t Daisy néni meleg komposztdombjára emlékeztette,
amikor rádobja a frissen nyírt füvet.
 – Jó, hogy nem hagytad kialudni a tüzet. – Az anyja a tűz
elé térdelt, és kinyitotta az üveget, jól meghúzta, aztán a fiú
felé nyújtotta. – Akarsz egy kortyot?
Mikey a fejét rázta.
– Nem, köszönöm, még csak hatéves vagyok.
Az anyja úgy ráncolta a homlokát, mintha ez újdonság
lenne neki. A gyerek gyomra megkordult.
– Vettél nekem babot?
– Mi? Ó, a büdös pokolba! Nem, elfelejtettem. –
Kinyitotta a kis dohányosdobozát. – De van kenyér a
kenyérdobozban, egyél abból.
– Nem is vagyok annyira éhes.
– Ahogy gondolod.
Mikey lemászott a fotelból, és kotorászni kezdett a
tálalószekrényben. Kivett egy öreg fényképalbumot, és
óvatosan szétválasztotta a lapokat.
– Mos’ meg mi’ csinálsz? – hadarta Andrea.
– Meg akarom nézni az apukám képeit.
Andrea felnyögött, és hanyatt feküdt a kandalló előtti
szőnyegen.
– Ne kezdd megin’. Túl kell tenned magad rajta, Mikey.
Az apád halott.
– Tudom, de szeretem nézegetni. – Azt a fényképet
tanulmányozta Kariról, amin fehér pamutingben és fekete
bőrnadrágban volt, a lábát föltette egy székre, és a gitárját
pengette, az arcán látszott, hogy nagyon összpontosít. – Úgy
volt, hogy engem is meg fog tanítani gitározni. Zseniálisan
játszott. – Mikey megerősítést várva nézett az anyjára. –
Apukám bármit meg tudott csinálni, igaz?
Andrea kifújt egy füstfelhőt.
– Ó, persze, nem is tudott rosszat csinálni, az apád
átkozottul tökéletes volt. – A könyökére támaszkodott. –
Gyere ide!
Mikey letérdelt mellé a szőnyegre, és Andrea elvette tőle
az albumot.
– Húzd el azt a szikrafogót!
A félelem első hullámára összerándult Mikey üres
pocakja. Andrea visszahajtotta a celofánt, és kivette az első
fényképet, amin Karl Mikey-t tartotta, amikor még kisbaba
volt. A fiát ringatva mosolygott a lencsébe.
Andrea épp csak rápillantott, felhorkant, és bedobta a
tűzbe.
Mikey felsikoltott:
– Ne, anyu, kérlek!
A lángok fellobbantak, és nyaldosni kezdték az apja
fényképét, először a lábát falták fel, utána a kis Mikey alvó
alakját, végül Karl mosolygó arcát is felemésztették.
Mire az utolsó fényképet is elnyelték a lángok, Mikey
sírása is elhalkult, a szeme megduzzadt, a ruhaujját takony
és könny áztatta. Andrea rácsapta az albumra a fedelet,
akkorát szólt, hogy a fiú összerezzent.
– Kész, egy sem maradt. – Mikey könnyáztatta arcára
nézett. – Fejezd már be a nyavalygást, és menj, főzz nekem
egy teát!
Mire Mikey visszaért a teával, az anyja megint a hátán
feküdt, és egyik karját a szemére hajtotta. A forró bögre
megbillent a gyerek kezében, ahogy az anyja fölé tartotta.
Arra gondolt, amit az anyja az előbb csinált. Egy képe sem
maradt az apukájáról, már soha nem fogja látni az arcát.
Megdöntötte a bögrét, egy csepp tea kicsurrant belőle, és
Andrea mellkasán landolt. Egyetlen csuklómozdulat, és az
egész perzselő áradat ráömlött volna, úgy olvasztotta volna
le a bőrét, ahogy a lángok megolvasztották a fényképeket.
De Mikey tudta, hogy ő ennél jobb fiú, és ha az apukája is
figyeli valahonnan, csalódna benne, ha megtenné. Lehajolt,
és letette a bögrét a kandalló előtti csempére. Mire az anyja
felébred, már teljesen ki fog hűlni. Megérdemli.
Felmasírozott az emeletre, levetette magát az ágyára, és
szorosan becsukta a szemét. Megkönnyebbült, hogy lelki
szemeivel még mindig látja az apukáját, az anyja ezt a képet
soha nem érheti el. Már csak ez maradt neki, és ennek kell
elégnek lennie.
 30.

Rendes körülmények között a karácsony volt Trisha

kedvenc időszaka az évben, amikor egy kevéske tojáslikőrrel
kényeztetheti magát, és úgy díszíti a limonádét, hogy átszúr
egy kis műanyag kardot egy koktélcseresznyén, majd a
pohár peremére fekteti. Imádta kiakasztani a zoknikat a
kandalló fölé a szobájukban, egyet magának, egyet a
férjének, és mindig hagyott a Mikulásnak egy húsos pitét és
egy kis pohár whiskyt. Huszonhat évesen tudta, hogy
nevetséges dolog, de meg akarta őrizni a szokást, mire
kisbabájuk lesz Selwynnel. De minden megváltozott: soha
nem lesz kisbabájuk, és már soha semmi nem lesz a régi.
Épp egy létrán állva girlandot akasztott a képkeretek
köré, és mindegyik mellé tűzött egy-egy magyalágacskát,
amikor Barbara lement a lépcsőn.
– Korán keltél ma, Trisha.
Barbara hangjára megingott a legfelső fokon, és
megragadta a fogantyút, hogy visszaszerezze egyensúlyát.
– A fenébe, Barbara, halálra rémisztettél!
– Bocsánat, hadd segítsek! – Babs beletúrt a díszekkel teli
dobozba, és kivett egy papírláncot. – Nézd csak, ezt Lorraine
csinálta még kisiskolás korában!
Trisha a kopott kis gyerekmunkára nézett.
– Jobb napokat is látott.
Babs visszadobta a dobozba.
– Igazad van, talán itt az ideje kidobni.
– Elvihetnéd Selwynnek, tedd föl a szobájában. Biztosan
örülne valaminek, ami az otthonára emlékezteti.
– Milyen kedves gondolat, Trisha! – Barbara habozott
egy kicsit. – Ööö… talán elvihetnéd neki ma délután.
 Trisha a díszeket rendezgette, és nem fordult hátra.
– Nem megyek – közölte kerek perec.
– Ó, Trisha, kérlek! Mindig azt kérdezi, merre vagy. Már
napok óta nem voltál nála.
Trisha lemászott a létráról, elment a másik nő mellett,
felkapta a rongyot, és olyan lelkesedéssel kezdte pucolni a
pultot, amit Babs általában helyeselt volna.
– Vidd el te, Barbara! Úgyis téged akar látni, nem engem.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Csak kényelmesebb
ebben a hitbe ringatnod magad.
Selwyn még mindig a gerincosztályon feküdt, az állapota
nagyon lassan javult. Még nem emelték ki az ágyából, a
hátán feküdt az a szörnyű júliusi éjszaka óta. Minden arra
irányuló próbálkozás, hogy ülőhelyzetbe segítsék, azzal
végződött, hogy elszédült vagy elhányta magát. El kellett
viselnie a fürdetést és az ágytálazást, a fizioterápia végtelen
köreit, a sajnálatot az orvosok és a nővérek szemében, és
mindez szépen felette a méltóságát, végül már csak árnyéka
maradt a férfinak, aki valaha volt.
– Te sokkal jobban tudod kezelni, mint én, Barbara.
Láttam, hogyan beszélsz vele, és tartod benne a lelket,
mintha végül minden rendbe jönne. – Trisha letette a
rongyot, és egy pohárért nyúlt.
– Még csak reggel nyolc óra van, Trisha, nem hiszem,
hogy ez lenne a megoldás.
Babs helytelenítő hangvétele még elszántabbá tette
Trishát. Ivott egy nagy korty gint.
– Akkor áruld el nekem, Barbara, mi a megoldás, mert
kutya legyek, ha tudom.
– Csak úgy kell bánnunk vele, mint mindig. Igaz, hogy az
élete megváltozott, de nem halott, Trisha, a legjobb életet
érdemli, amit csak biztosítani tudunk neki.
Trisha felkapott egy tégely fémpucolót.
– Több időre van szükségem, Barbara, sajnálom. – A
kandalló felé biccentett. – És most nekikezdek a sárgaréz
edényeknek.
Babs magára hagyta Trishát, és bement a konyhába, hogy
megpróbáljon legyűrni egy kevés reggelit. Az étvágya nem
volt már a régi, így sokat fogyott a baleset óta eltelt öt
hónapban, nyúzott vonásai még ennyi idő után is meglepték,
amikor tükörbe nézett.
Lorraine dugta be a fejét az ajtón.
– Elmentem dolgozni, anyu. Később látlak. – Nyomott egy
puszit Babs arcára, és a karjára kapta patchwork táskáját. –
Amúgy – tette hozzá – hazafelé jövet meglátogatom Petula
apukáját, késni fogok egy kicsit.
Petula említésére Babsnek mindig rossz előérzete támadt.
– Bemész Ralphhoz?
– Igen, azt mondta, félretett nekem valamit. Még mindig
nem jött vissza dolgozni, ezért benézek hozzá hazafelé. Biztos
egy kis karácsonyi ajándék, vagy valami ilyesmi.

Lorraine mindig is kedvelte Ralph Honeywellt. Petulát

megőrjítette, hogy mennyire féltette őt az apja, de Ralph
kedves volt, figyelmes, és neki a lánya volt az univerzum
középpontja. Lorraine mostanáig sem tudta megérteni, hogy
volt képes Petula anyja kilépni egy ilyen szoros családi
kötelékből. A gonosz tehén még csak a lánya temetésére sem
ment el, Lorraine soha életében nem fogja elfelejteni,
mennyire összetörte Ralphot, hogy csak egy gyásztáviratot
küldött, amiben részvétet nyilvánított neki. Neki. Mintha a
nőnek semmi köze nem lett volna Petulához.
Már teljesen besötétedett, mire Lorraine a férfi
otthonához ért, a nappali függönye már be is volt húzva.
Végigpréselte magát a ház melletti szűk kis járdán,
elsősorban azért, hogy meglátogassa Falatkát. A nyuszi
felmászott az ól drótjára, amikor meglátta Lorrainet.
– Hogy vagy, nagyfiú?
 Fehér bundája mellett Falatka rózsaszín szeme úgy
ragyogott, mint egy ékkő. Lorraine örömmel látta, hogy az ól
olyan friss és tiszta, mint mindig, és Ralph berakott neki egy
hatalmas szalmakupacot, amibe begubózhatott ezen a hideg
téli estén.
A bejárati ajtó résnyire nyitva volt, de Lorraine azt
gondolta, mégiscsak úgy illik, ha becsönget. Ralphék csengője
is egyike volt azoknak, amik egy végtelennek tűnő dallamba
kezdtek, amikor megnyomta valaki. Mivel Ralph nem jött az
ajtóhoz, Lorraine kitárta, és bekiáltott az előtérbe.
– Ralph, itthon van? Csöngettem, de biztosan nem…
Elhallgatott, amikor észrevette a tömött, barna borítékot
az előszobaszekrényen. Az ő neve állt rajta vastag, fekete
filctollal. Megtapogatta a borítékot, és úgy gondolta, egy
könyv lehet benne. Milyen kedves a férfitól, hogy gondolt rá,
pedig biztosan nagyon nehéz lehetett neki az évnek ebben a
szakában.
Betolakodónak érezte magát, ahogy a konyha felé tartott.
Ralph bizonyára éppen vacsorát főz. A kukta a kályhán állt,
és Lorraine felismerte Petula kedvenc serpenyős
krumplijának illatát. Egy üveg lila káposzta állt mellette,
élénk lila leve kör alakú foltot hagyott a pulton. A lány
kinyitotta az ebédlő ajtaját, és meghallotta a lemezjátszó
recsegését, ahogy a kislemezt kaparta, a zene már rég véget
ért. Visszaemelte a kart a helyére, és megnézte a lemez
címét: I Couldn’t Live Without Your Love. Ralph kedvenc
dala volt Petula névrokonától.
– Ralph – szólongatta hangosan. – Lorraine vagyok,
merre van?
A lány visszament az előszobába, és felkiabált az
emeletre. Kezdte elveszteni a türelmét, ezért megragadta a
lépcsőkorlátot, fellépett a legalsó lépcsőfokra, hogy
felmenjen. Akkor látta meg. Pontosabban, szembe találta
magát a skótkockás házi papucsa talpával. Ralph élettelen
teste a feje fölötti korlátról lógott.
 31.

Daisy nem látta értelmét, hogy annyi pénzt kiadjon egy

pulykára, ezért a karácsonyi vacsorája nem sokban
különbözött a szokásos vasárnapi ebédjétől. Vett egy kisebb
csirkét és egy kevés kolbászhúst a hentestől, hogy rendes
tölteléket tudjon csinálni. Akart készíteni mártást is, talán
még valamennyi portóit is ad majd hozzá. És karácsony
másnapjára így is elég hús marad a szendvicshez. Látott egy
receptet a Woman’s Weeklyben, amiben mézzel locsolták
meg a paszternákot, és bár kissé furcsának találta, úgy
gondolta, tesz vele egy próbát, annak ellenére, hogy előre
látta, mekkora munka lesz elmosni utána a serpenyőt.
Nagyon szerette volna, ha Mikey nála alszik
karácsonyeste, hogy másnap reggel jól elkényeztethesse, de
a kisfiú aggódott, hogy a Télapó nem találja meg, ha nincs
otthon, ezért Daisy megígérte, hogy ő megy el hozzájuk
karácsonyreggel. Már odaadta Andreának az ajándékokat, és
bár csalódott volt, hogy nem fogja látni, amikor Mikey
kibontja, tiszteletben kellett tartania a kisfiú érzéseit.
Biztosan nehéz lesz neki az első karácsony az apukája nélkül.
Még egyszer meglocsolta a csirkét, és alacsony fokozatra
állította a sütőt, mielőtt feltette szőrmeszegélyű kalapját,
felvette a kabátját, és átment Mikey-ékhez. Bár nem esett a
hó, a fényesen sütő nap és a fák ágait díszítő vastag jégpáncél
egyfajta karácsonyi üdvözlőlap jelleget kölcsönzött a
reggelnek. Egy vörösbegy kopogtatta a madárfürdető jegét,
a hosszú jégcsapok úgy lógtak az eresz repedéséből, mint a
cseppkövek.
Jerryvel karácsonyreggel mindig betértek az
Ivócimborákba egy italra, amíg sült a pulykájuk a sütőben.
Az évnek ebben a szakában Selwyn még kedélyesebb volt,
ingyen puncsot és húsos pitét osztogatott a vendégeinek.
Még Trisha is átvette a szokást, és mindenki elnézte neki,
hogy az ő tésztája Babsé nyomába sem ér, és színlelt
lelkesedéssel falták fel a zsíros kis batyukat.
Ahogy Daisy befordult a Bagot utcába, meglátott egy
csapat gyereket, akik az új játékaikkal játszottak. Szépen be
voltak bugyolálva az új sálakba és egyujjas kesztyűkbe,
arcuk kipirult a hidegben, izgatott kiáltásaik megtörték a
reggel csendjét. Daisy hunyorított, próbálta kitalálni, vajon
Mikey köztük van-e, és szomorúan látta, hogy nincs. Az
egyik fiú láthatóan egy vadonatúj biciklit kapott, fel-alá
tekert vele az utcán, és azzal hencegett a barátainak, hogy
fel-felrántotta a kerékpár elejét. Mikey mindig is szeretett
volna egy ilyet. Az apukája azt mondta, még egy kicsit túl
fiatal hozzá, de megígérte, hogy vesz neki, ha már idősebb
lesz. Ez most már valaki más feladata lesz.
Daisy nem akart szomorú arccal bekopogtatni Mikey-ék
ajtaján, ezért csak állt ott pár pillanatig, amíg összeszedte
magát. Néhány rövid koppantás után a kisfiú ki is nyitotta az
ajtót. Még mindig pizsamában volt, tejbajusszal az ajka fölött,
a szeme vörös és duzzadt volt. Az oldala mellett Galen, a
plüssmajom lógott a kezében.
– Boldog karácsonyt, Mikey! – Daisy átölelte a fiút, és
megpuszilta a feje tetejét, aztán eltartotta magától, és az
arcába nézett. – Mi a baj? Sírtál?
Mikey bólintott, és nagyot nyelt.
– Nem jött – suttogta.
– Tessék? Ki nem jött? Miről beszélsz? Ó, nem, nem
mondod… – Elviharzott Mikey mellett, és bement a
nappaliba, ami teljesen üres volt. A szánalomra méltó
karácsonyfa, amin tűlevelek se nagyon voltak, a sarokban
állt, egyetlen ajándék sem volt alatta.
Daisy igyekezett csillapítani a haragot, ami hirtelen
elöntötte.
– Hol van anyukád?
Mikey vállat vont.
– Nem t’om. Itt volt, amikor lefeküdtem aludni, de utána
hallottam, hogy elment.
– Kérlek, csak azt ne mondd, hogy egymagad voltál egész
éjszaka!
Mikey úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Nem itta meg a tejét, és a húsos pitéjét sem ette meg,
pedig a saját ebédpénzemből vettem a pitét. Biffer a
játszótéren árulta őket a szünet előtti utolsó napon. –
Félrehúzta a piszkos függönyt, és az utcán játszadozó
gyerekekre mutatott. – Úgy látszik, itt volt, csak hozzám
nem jött be. Biztosan azért, mert rossz voltam, anyu mindig
azt mondja.
– Mikey, te nem voltál rossz, ne légy butus!
– Akkor meg miért nem hozott nekem egy ajándékot
sem?
Daisy nem tudott olyat mondani, ami azonnal
megvigasztalta volna, de elhatározta, hogy kideríti,
Andreának milyen kifogása lehetett, amivel meg tudja
magyarázni, hogy csalódást okozott a fiának az első
karácsonyreggelen, miután elvesztette az apját. Még
elképzelni sem tudta, mi járhatott a nő fejében.
– Csak felnézek egy pillanatra, Mikey. Megvárnál itt,
kérlek?
Daisyt úgy elöntötte a pulykaméreg, hogy csak nehezen
tudta szabályozni a légzését. Andrea ágyában láthatóan
aludtak, de mivel Daisy nem feltételezte róla, hogy olyan
ember lenne, aki mindennap beveti az ágyát, ez még nem
volt egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a nő az éjszakát is
ott töltötte. Az éjjeliszekrényen álló hamutartó teljesen tele
volt, a fedlaphoz ragadt két teásbögre alját szürke penész
lepte.
 Elkezdte átkutatni a fiókokat, először még óvatosan, de
ahogy nőtt a haragja, csak kidobálta Andrea ruháit egy
kupacba a padlóra. Végül megtalálta, amit keresett a
szekrény legfelső polcán: az ajándékokat, amiket ő vett
Mikey-nek, s amiket Andreának a fa alá kellett volna tennie.
A hóna alá dugta őket, és szólt a fiúnak.
– Mikey, gyere fel az emeletre, és felöltözünk!
Hazaviszlek magammal.

Mire végeztek a karácsonyi vacsorával, Mikey-nek már

sokkal jobb volt a hangulata. A haja már megnőtt Andrea
orvtámadása óta, ezért a vékony papírcsákó mindig
visszacsúszott a szemébe. Nagyon örült az ajándékoknak,
amiket Daisy vett neki.
– Most már játszhatunk Buckaroot,{ 9 } Daisy néni?
– Hát persze hogy játszhatunk, kedves. – Daisy felállt,
hogy elvigye a tányérokat. – De előbb hallgassuk meg a
királynőt, és majd utána játszunk.
A kisfiú leszállt a székéről, és bevitte a tányérját a
konyhába. Nagyon fess volt az új pulóverben, amit Daisy
kötött neki. Mikey maga választotta a világoskék gyapjút, és
az örökkévalóságig nézegette a gombosdobozt Mrs. Penny
rövidáruboltjában, mielőtt kiválasztott három kicsi, piros
postaláda alakút, az apukája munkájának tiszteletére, hiszen
Karl postás volt.
Amikor a királynő karácsonyi beszéde a végéhez
közeledett, Mikey kinyitotta a Buckaroot, és elkezdte
felállítani a kandalló előtti dohányzóasztalon. Daisy
újratöltötte a poharát édes sherryvel, és feltette papucsba
bújtatott lábát a puffra. Jó érzéssel töltötte el, hogy újra van
kisgyerek a házban karácsonykor, és Mikey még a legkisebb
dolgokért is nagyon hálás volt. Azt kívánta, bárcsak a
karjába kaphatná a kisfiút, és elvihetné valahova, ahol az
anyja soha többé nem bánthatja. Nem mintha Andrea
erőszakos lett volna vele – Daisy azt biztosan nem engedte
volna –, de annyira lefoglalta a saját mocskos világa, hogy
úgy tűnt, az ideje nagy részében észre sem veszi az egyetlen
fiát. Pedig ő éhezett az anyja figyelmére és megerősítésére,
mélyen elraktározta magában Andrea legkisebb kedves
megnyilvánulását is, ami aztán, úgy tűnt, napokig elég volt
neki.
Daisy reménytelen volt a játékban, amit Mikey-nek
vásárolt. Minden alkalommal, amikor feltett valamit a
makacs öszvér hátára, az bakolt, amitől a gyerek
nevetőgörcsöt kapott. Már azért megérte veszíteni, hogy
hallja a nevetését.
– Mikey, szeretnél választani egy csokoládét a fáról? –
kérdezte Daisy a tizenkettedik játszmájuk után. – És utána
talán valami mást is játszhatnánk. Mit szólnál a dámához? Az
én Jerrym nagyon szeretett dámázni. Soha nem tudtam
megverni – kuncogta.
– Igen, kérem, Daisy néni, de előbb meg kell tanítania.
– Egy olyan okos kisfiú, mint te, azonnal ráérez.
Mikey odasétált a fához, és ugyanakkora gonddal és
figyelemmel választotta ki a csokoládéját, mint a gombokat.
– Vegyél annyit, amennyit csak szeretnél, Mikey.
Mégiscsak karácsony van.
– Igazán? – Úgy fogta a maroknyi édességet, mintha a
koronaékszerek lennének, és a tűz előtt törökülésben
egyesével ki is csomagolta zsákmányát.
A csengő alkalmatlankodó hangjára Daisy felkelt a
fotelból, és Andreát találta a küszöbön. Úgy tűnt, végre-
valahára megmosta a haját, de a hajvégei töredezettek
voltak, és a festése is nagyon lenőtt. Kék szeme teljesen
elütött beteges arcszínétől, és egy hatalmas herpesz volt a
felső ajkán. A lábujjain egyensúlyozva a haját babrálta.
– Gondolom, itt van.
Daisy megérezte a nő poshadt alkoholszagát, és
összeszorította a száját.
– Úgy érted, Mikey?
Miközben Andrea elcsörtetett mellette, a falhoz préselte.
– Gyere csak be nyugodtan!
Amikor az anyja berontott a szobába, Mikey felnézett a
csokigyűjteményéből.
– Anyu, visszaértél? Hol voltál?
Andrea Daisyre nézett.
– Ööö… meglátogattam egy barátomat, és… feltartottak.
– Megvonta a vállát, aztán kinyújtotta a kezét.
Mikey engedte, hogy talpra állítsa, és átölelte az anyja
derekát. Ő azonban nem viszonozta az ölelést, a törődés
semmi jelét nem mutatta, csupán megpaskolta a fiú
kobakját.
– Ne légy ilyen pipogya, kölyök! Egyébként az ajándékod
után jártam.
Mikey felnézett rá, és hitetlenkedve ráncolta a homlokát.
– Mi? Ne nézz rám így! Gyerünk, odakint van!
Daisy követte őket az utcára. Ott állt a járdán, azzal a
hetyke kormánnyal a bicikli, amit Mikey olyan régóta
szeretett volna. A kisfiú előbb becsukta a szemét, aztán
nagyra nyitotta, mintha el sem tudná hinni, amit lát. Andrea
csontos csípőjére támasztott kézzel állt, látszott rajta, hogy
az év anyjának képzeli magát.
– Na?
– Nekem hoztad?
– Nem, Daisynek. – Andrea az égre emelte a tekintetét. –
Még jó, hogy neked, te kis lökött. – Megragadta a kormányt,
és lábával felrúgta a kitámasztót. – Gyerünk, ülj fel!
Mikey felmászott az ülésre, de a lábát nem tudta letenni.
– Egy kicsit kicsi vagyok.
– Andrea, biztos vagy abban, hogy elég idős már egy ilyen
biciklihez? Úgy értem, még hétéves sincs – szólt közbe
Daisy.
 Andrea Daisyre meredt.
– Köszönöm szépen, de tudom, hogy hány éves a saját
fiam. – Mikey-hez fordult. – Majd belenősz, és addig
megkérjük Billt a szomszédban, hogy állítsa lejjebb az ülést.
Gyerünk, menjünk haza!
– Anyu, ez a legeslegjobb ajándék, amit valaha kaptam, és
te vagy a legeslegjobb anyuka az egész világon.
Andrea öntelten hátrapillantott a válla fölött.
– Látja, úgy örül, mint majom a farkának.
Daisy Mikey után szólt, de a kisfiút annyira lefoglalta az
ajándéka, hogy úgy tűnt, meg sem hallotta. Az asszony
felemelte a kezét, és integetett neki.
– Légy óvatos, Mikey! Holnap találkozunk. – A gyerek
nem fordult vissza, a járdán állva nézett utánuk, míg
eltűntek a sarkon. – Boldog karácsonyt, kedves! – suttogta.
Egyedül maradva a nappaliban elkezdte összepakolni a
Buckaroot. A karácsony addig nem is volt olyan rossz, de
hirtelen magába zárta a csend, és elöntötte a szomorúság.
Úgy gondolta, valami zajt hall a konyhából, a porcelán
csörgését, és az ajtó felé nézett, félig-meddig arra számított,
hogy Jerry bedugja a fejét az ajtón, és megkérdezi, kér-e
teát. Aztán eszébe jutott minden, és hagyta, hadd
csorduljanak ki a könnyei, egyetlen okát sem látta, hogy
visszatartsa őket.
 32.

Még az illattal is, amit a sült pulyka hagyott maga után a

levegőben, és a girlandokkal az ablakok körül, a kórház
elkeserítő volt az évnek ebben a szakában. Trisha biccentett
a nővérpult körül álló nőknek, és egy pillanatra megsajnálta
őket, hogy ezen az átkozott helyen kell tölteniük karácsony
napját. Bedugta a fejét Selwyn szobájába, és a halk, apró
lélegzetvételekért imádkozott, amiből tudta volna, hogy
alszik, és nem kell végigszenvednie egy újabb értelmetlen,
udvariaskodó beszélgetést. Barbara és Lorraine már
meglátogatták délután, és Trisha kifogyott a kifogásokból,
hogy miért nem tud bemenni hozzá. Most rá jutott a sor,
hogy a kötelességtudó, hűséges feleséget játssza.
Ahogy lábujjhegyen oda akart osonni az ágyhoz, véletlenül
belerúgott az egyik kerékbe. Amikor kinyújtotta a kezét,
hogy megtámassza magát, lelökte Selwyn vizespoharát az
éjjeliszekrényről. Ennyit a lopakodásról.
A férfi a hátán feküdt.
– Ki van ott?
Trisha lenézett az arcába, és a homlokára simította a
kezét.
– Én vagyok az, Trisha.
Tudta, hogy meg kellene puszilnia izzadt homlokát vagy –
az Isten segítse meg – cserepes ajkát, de nem volt hozzá
gyomra. Az öt hónap alatt, amit ebben az ágyban töltött,
Selwyn egyszer sem volt kinn a friss levegőn, a bőre
elvékonyodott és papírszerű lett, a halántékánál felfelé
kanyargó kék ér a zabolátlan szénaboglya alatt tűnt el, amivé
a haja változott, és amit senkinek nem jutott eszébe levágni.
Trisha hangjára Selwyn arcán a zavarodottságot azonnal
öröm váltotta fel.
– Trisha, hát eljöttél! – krákogta.
Trisha leült az ágy mellett álló székre, és térdére tette a
retiküljét. Nem állt szándékában sokáig maradni.
– Persze, hogy eljöttem. Semmi sem tarthatott volna
vissza attól, hogy karácsony napján bejöjjek hozzád, Selwyn.
– A szavai üresen csengtek, még arra sem vette a
fáradságot, hogy megjátssza magát. Akarta szeretni a férjét,
de akármit is mondjon Barbara, már nem az a férfi volt,
akihez hozzáment. Egészségben és betegségben. Akárkinek
jutott is eszébe, nyilvánvalóan soha nem járt a
gerincosztályon.
– Gyere, ülj ide az ágyra, ahol látlak!
Trisha akaratlanul is megborzongott, és vonakodva
felpréselte magát az ágyra, Selwyn mozdulatlan teste mellé.
– Az éjjeliszekrényemben – lehelte a férfi –, van ott
neked valami.
Trisha lehajolt, és elővette a kicsi, piros fóliába csomagolt
dobozkát, fehér szaténmasnival a tetején.
– Ez meg micsoda, Selwyn?
– Boldog karácsonyt, szerelmem!
Trisha végighúzta az ujját a masnin, felkaparta a celluxot,
és óvatosan kicsomagolta az ajándékot. A dobozban az a
gyönyörű, szívecske alakú aranymedál volt, amit még
nyáron látott meg, és azóta is szerette volna. Selwyn a
hátoldalába a következő szavakat gravíroztatta: Trisha, te
vagy életem fénye. Örökké a tiéd, Selwyn.
Feltartotta a nyakláncot a fénybe, és hagyta, hogy a lánc
kifusson az ujjai közül.
– Igazán gyönyörű, Selwyn, de hogy sikerült…
– Babs vette meg nekem. Sajnálom, de nem volt más, akit
megkérhettem volna.
Egy elsuhanó másodpercre Trishának eszébe jutott, hogy
ez mennyire fájdalmas lehetett Barbarának. Megacélozta
magát, felállt, és az ágy fölé hajolt. Lehajtotta a fejét, és szája
egy pillanatra hozzáért Selwynéhez. A férfi szétnyitotta az
ajkát, és megpróbálta felemelni a fejét Trisháéhoz, de a nő
hátrahőkölt savanyú leheletétől, és alig leplezett undorral
lépett hátra.
– Köszönöm, Selwyn! Mindig kincsként fogom őrizni. –
Visszatette a nyakláncot a dobozába, és bedobta a táskájába.
– Most már igazán mennem kell.
– Tessék? Máris? Még csak most értél ide. Meg kell
beszélnünk néhány dolgot. Hogy mi lesz, ha hazaengednek.
Trisha már a gondolattól is viszolygott, hogy újra ezzel a
mozgásképtelen vénemberrel kell megosztania az ágyát, aki
még a testi funkcióit sem tudja szabályozni. Akármennyire is
meg fogja viselni Selwynt, itt az ideje, hogy elmondja neki.
– Sajnálom, Selwyn. Nem vagyok rá képes. Nem én kellek
neked. – Olyan sokáig tartotta magában a valódi érzéseit,
hogy már nem tudta visszafogni magát. – Tudom, hogy azt
gondolod, felszínes, érzéketlen tehén vagyok, de nincs
értelme színlelnem. Én nem Barbara vagyok, én képtelen
vagyok így szeretni téged.
– Trisha… – könyörgött Selwyn. – Csak még nem szoktál
hozzá a gondolathoz. Majd meggondolod magad, tudom…
– Már öt hónapja történt, Selwyn. Most már nem fogom
meggondolni magam. Minden tervünk füstbe ment. Még
csak huszonhat éves vagyok. Nem maradhatok egy olyan
férfival, aki nem tudja megadni, amire szükségem van. –
Trisha megpróbált finomítani könyörtelen hangnemén. –
Nézd, csak őszinte vagyok hozzád. Ez a legkevesebb, amit
érdemelsz. Soha nem szabadott volna elhagynod Barbarát.
Ti ketten egymásnak lettetek teremtve, te is tudod, ő is
tudja, az egész átkozott kocsma tudja. – A férje szobormerev
testére mutatott, amely olyan volt, mint egy groteszk
próbababa, amit a baleset óta nem mozdítottak meg. – A
célvonal túl messze van így nekem, Selwyn. – Trisha felvette
retiküljét, az ajtóhoz lépett, és csak egy másodpercre állt
meg, hogy még egy pillantást vessen Selwyn tehetetlen
testére. – Sajnálom – suttogta.
– Várj, Trisha, kérlek, ne menj! Én még mindig szeretlek.
Selwyn szenvedélyes szavai nem hatották meg, Trisha
abban a pillanatban tudta, hogy nincs visszaút. Barbaráé
lehet.
 33.

Talán a körtepezsgő szállt a fejébe, vagy az elmélkedő

hangulat, amibe karácsonykor került, vagy talán a kettő
együtt, de az ünnep éjjelén, amikor lefeküdt az ágyába,
Lorraine úgy döntött, itt az ideje, hogy belekezdjen Petula
naplójába. Az üzenetet, amit Ralph tett a borítékba, már
elolvasta.

Lorraine, szeretném, ha megőriznéd ezt a naplót. Tőled

függ, hogy elolvasode vagy sem, de, nem akartam, hogy
rossz kezekbe kerüljön, miután én már nem leszek.
Semmi kétségem, afelől, hogy Petula anyja is előkerül
majd, hogy a jussát követelje. Köszönöm, hogy olyan jó
barátnője voltál a lányomnak. Most már semmim sínes
ezen a világon, ezért el is köszönök. Sajnálom, hogy neked
kellek megtalálnod.
Vigyázz magadra, Lorraine!
Szívélyes üdvözlettel, Ralph Honeywell

A kezdeti borzalma, amikor megtalálta Ralph testét, enyhült

egy kicsit, miután elolvasta a levelet. Az utolsó szavait,
mielőtt felment a lépcsőn, hogy véget vessen az életének,
neki címezte, és akármilyen tragikus is volt, ezt
megtiszteltetésnek és kiváltságnak tartotta.
Kihúzta a naplót a párnája alól, és megsimogatta a kék
velúrborítást. Petulával volt aznap, amikor megvette a
piacon, és mind a ketten röhögőgörcsöt kaptak, amikor
elolvasták a borítójára írt arany betűket. Ötéves napól.
1975–1980. Az ápolatlan kinézetű, piszkos körmű hapsinak,
akié a stand volt, ez nem nagyon tetszett.
 – Mi ilyen vicces?
Lorraine-nek sikerült annyi időre abbahagyni a nevetést,
hogy rámutasson a hibára.
– Nézze, azt írja, napól, a napló helyett.
A férfi vállat vont.
– Na és? Akarják vagy nem?
Egy hajlott hátú idős hölgy csoszogott melléjük, és
megnézte magának a naplót.
– Én viszek egyet – mondta.
Lorraine és Petula összenéztek.
– Öt év. Ez aztán a derűlátás! – kuncogta Petula.
Lorraine mosolyogva emlékezett vissza. Milyen ironikus,
hogy Petula volt az, aki csak tizennyolc hónapot élt… miután
az élete olyan tragikus, korai véget ért. Az idős hölgy még
bizonyára jó egészségnek örvend.
Egy kis rézlakat volt a napló oldalán, eléggé silány, pár
mozdulat a vajazókéssel, és már ki is nyílt, felfedve Petula
legbensőbb gondolatait.
Amikor az anyja benézett hozzá, Lorraine gyorsan az
ágynemű alá dugta a naplót.
– Jó éjszakát, kedves! – trillázta Babs. – Képzeld, Trisha
még mindig nem ért vissza a kórházból. – Feljebb tűrte
köpenye ujját, és rápillantott az órájára. – Már tizenegy is
elmúlt. Mit gondolsz, csak nem történt valami?
Lorraine felsóhajtott, és álláig húzta a hímzett takarót.
– Nem tudom, anyu, de nem lehet még mindig a
kórházban, ugye? Nyolckor kidobják az embert.
Babs a körmeivel kopogott az ajtókereten.
– Hm, szerintem se. Remélem, nem szenvedett halálos
balesetet, és az árokban fekszik valahol.
Lorraine észrevette, hogy Babs száján mosoly játszik.
– Anyu, gonosz vagy!

Miután az anyját ismét biztonságos távolságban tudta,

Lorraine kinyitotta a naplót, és elkezdte olvasni az elejétől.
Az orrához nyomta a lapokat, Petuláék házának ismerős
illata áradt belőlük, a pacsuliolaj és száraz keksz érdekes
keveréke.
Gyorsan kiderült, hogy Petulának megvolt az a
kiábrándító szokása, hogy az élete minden apró részletét
feljegyezte, és Lorraine-nek bűntudata volt, hogy
unalmasnak találja barátnője fecsegését. Mire 1975
márciusához ért, már alig bírta nyitva tartani a szemét, és
csak akkor figyelt fel újra, amikor a saját nevét olvasta. Úgy
tűnt, összevesztek, és az egész az ő hibája volt, magától
értetődően, Petula pedig azon morfondírozott, hogy a
barátságuknak talán vége is.

Lorraine néha az agyamra tud menni, nem is értem,

miért vagyunk még barátnők. Szerintem túl sokat látjuk
egymást. Egymás mellett ülünk az irodában, a folytonos
locsogása az írógépek hangyával vetekszik, és megőrjít.
De egyre jobb a gyorsírásom, ezért remélhetőleg
áthelyeznek, abból a koszfészekből, és saját irodám lesz.
Ó, és pár napja kölcsönkérte a David Cassidy-lemezemet,
és karcosan, szőnyegbolyhokkal lepve adta vissza.

Lorraine letette a naplót, és a plafont bámulta. Becsukta a

szemét, és próbálta kitalálni, vajon mit tehetett, hogy kivívta
Petula haragját. Egy cseppet idegesítette, hogy így Petuláé
lett az utolsó szó, és nem tudta megvédeni magát. Ami pedig
azt a David Cassidy-lemezt illeti, már akkor rajta volt az az
átkozott karcolás, amikor a lány kölcsönadta neki.
Újra felkapta a naplót, átlapozott még néhány bejegyzést,
és megkönnyebbülve olvasta, hogy áprilisra Petula már újra
a barátnőjének tartotta. Az Ivócimborákban töltött sok
estéről beszámolt, amikor Trisha titokban vitte nekik az
italokat, Selwyn háta mögött, meg amikor gumicukrot
csentek a szupermarketből, és rajtakapták őket. A
zsákmányukat szorongatva szaladtak végig az utcán, a
pattanásos eladófiú meg utánuk, holdjáróban. Lorraine
elmosolyodott, amikor eszébe jutott az eset, és nagyon
szomorú lett, hogy nem lesz már több ilyen kalandjuk. A
barátnője szavait olvasva még jobban tudatosodott benne,
hogy mennyire fog hiányozni neki.
Már éjfél volt, mire 1975 októberéhez ért. Lapozott egyet,
s meglátta, hogy 24-én, pénteken Petula a teljes bejegyzést
gyorsírással írta. Lorraine a világos és sötét vonalak meg
jelek értelmetlen összevisszaságát bámulta. Átpörgette a
napló többi lapját, de sehol máshol nem látott gyorsírást,
csak itt. 25-én, szombaton, Petula már újra rendesen írt.

Úgy döntettem, hogy megpróbálom elfelejteni, ami

tegnap történt. Mindenkinek jár egy botlás. Senki sem
tökételes, nem igaz?

Lorraine a szavakat bámulta, azon töprengett, vajon mi az

ördögöt csinálhatott a barátnője. Petula próbálta meggyőzni,
hogy járjon vele az esti iskolába, és ő is tanuljon meg
gyorsírni, de úgy gondolta, csak időpocsékolás volna.
Elégedett volt a munkájával mint gépírónő, nem hitte, hogy
valaha is meg tudná tanulni azt az értelmetlennek tűnő
firkálást, amit a naplóban látott. Ez volt a dilemma. Petula
nyilvánvalóan nem akarta, hogy bárki is el tudja olvasni az
azon a napon történteket, és ezért minden tőle telhetőt meg
is tett. Lorraine nem látott rá esélyt, hogy megtudja, mi áll a
szövegben. Nem lett volna tisztességes Petulával szemben,
senkinek semmi köze nem volt hozzá.
Lekapcsolta a lámpát az éjjeliszekrényen, és befészkelte
magát az ágyneműbe, de mint az utóbbi időben mindig, csak
pár másodpercbe telt, és megjelent előtte Ralph teste, ahogy
a feje fölött lóg. Gyorsan kinyújtotta a kezét, és újra
fölkapcsolta a lámpát.

– Trisha nem jött haza éjszaka. – Babs beleütött még két

tojást az üvegtálba, és nagy lendülettel nekilátott, hogy
felverje. – Nem kellene aggódnunk?
Lorraine elmosolyodott.
– Azért, hogy visszajön, vagy azért, hogy nem?
Babs otthagyta a tojást, és levette a kötényét.
– Bemegyek a kórházba.
– Most? Még túl korán van, anyu. Legalább reggelizz
előtte.
– Nem vagyok éhes. Edd meg te a tojást!

Babs résnyire nyitotta Selwyn ajtaját, és mint általában,

visszatartotta a lélegzetét, hogy felkészítse magát a
látványra, ami odabenn fogadja. Amikor meglátta, hogy a
nővérke a férfit mosdatja, óvatosan kifújta a levegőt, az
ajtónak támasztotta a homlokát, és elárasztotta a
búskomorság, ami akkor szokta, amikor abba a boldogtalan
szobába lépett. A nő levette Selwyn pizsamaalsóját, és azzal a
lendülettel súrolta az intim testrészeit, amit az ember
általában a fürdőkádban szokott csinálni. A baleset
mindentől megfosztotta a volt férjét, beleértve a méltóságát
is.
Babs bement, és figyelte, ahogy a nővér a nagy
birkózókarjával csutakolja Selwynt. Se gyengédség, se
finomság, se szeretet nem volt a mozdulataiban.
– Innen átveszem, nővér, ha nem bánja.
A nővér abbahagyta a mosdatást, visszadobta a szivacsot
a tálba, szappanos vizet fröcskölve az ágyneműre.
– Nem szükséges, kedveske, mindjárt kész is vagyok. – A
falon függő órára pillantott. – Még túl korán van a
látogatáshoz, mi szél hozta ilyentájt?
 – A főnővér azt mondta, bejöhetek a férjemhez. És most,
ha nem bánja, magunkra hagyna, kérem? – Babs alig bírta
megállni, hogy ne rúgja ki két lábbal a nőt a szobából, mint
valami iszákost, akinek ideje már hazamennie a kocsmából.
Úgy tűnt, a nővér nem vette észre, milyen dühös.
– Ha biztos benne. Már megcsináltam az alsó felét, csak a
felső rész maradt hátra, de ha úgy tetszik, meg is
borotválhatja. Utoljára pár napja borotváltuk meg. Kezdi
elhagyni magát. – Kuncogott a saját ostoba viccén, és kiment
a szobából, Babs pedig fortyogott a dühtől.
Odament az ágyhoz.
– Selwyn, Babs vagyok.
– Tudom, kedves, hallottalak.
– Hogy érzed magad?
– Tudod, hogy nem érzek semmit.
– Ne légy goromba, Selwyn, tudod, hogyan értettem!
– Elment.
– Tudom, most küldtem ki.
– Nem az az átkozott nővér, hanem Trisha. Trisha ment
el.
Babs hirtelen ráeszmélt, hogy Selwyn meztelen, ezért
gyorsan betakarta, és leült mellé az ágyra.
– Kíváncsi voltam, miért nem jött vissza tegnap este a
kocsmába. Úgy sajnálom, Selwyn!
– Nem hibáztathatom, igaz? Úgy értem, csak rám kell
nézni, semmire sem vagyok jó. Talán önzés volt részemről,
hogy megkértem, maradjon. Fiatal lány, és így nem tudok
neki gyereket adni. Olyasvalakit kell találnia, aki tud.
Babs megfogta a férfi bal kezét, most már csak az
aranygyűrűje maradt a házasságából. Leküzdötte a
késztetést, hogy lefeszegesse az ujjáról.
Selwyn keserűen felnevetett.
– Ki akarna így a feleségem lenni, mi?
– Én, Selwyn. Én akarok a feleséged lenni. Mindig is az
akartam lenni, és semmi sem változott.
Selwyn úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna Babs
szavait.
– Megpróbáltam mindent, amit tudtam, de Trishát nem
érdekelte.
Babs elkezdte kigombolni Selwyn pizsamafelsőjét, és
óvatosan lecsúsztatta a válláról. Beszappanozta a kezét, és
masszírozni kezdte a férfi mellkasát, először még finoman, de
aztán egyre erősebben, mintha tésztát dagasztana.
Babs összeszorította a fogát, és küzdött, nehogy
kihallatsszon az elkeseredés a hangjából.
– Ezt érzed, Selwyn?
Nem várta meg a válaszát, hanem szappanos ököllel
ütlegelni kezdte a férfi testét, kényszeríteni akarta, hogy
válaszoljon az érintésére. Egy magányos könnycsepp szaladt
le az orra mentén, de csak egy pillanatig volt ott, aztán
letörölte, összeszappanozva a felső ajkát.
Selwyn mosolygott, és rekedtes hangon megszólalt:
– Tudom, hogy nem érdemellek meg, Babs. – Elhallgatott,
és nagyot nyelt, a szeme most már olyan fényes volt, mint az
üveggolyó. – De köszönöm szépen!
 34.

Mire elérkezett a január, Lorraine készen állt arra, hogy

visszamenjen dolgozni. Bár egy kicsit valóban nyugodtabb
volt így a légkör a kocsmában, hogy Trisha kiköltözött, de
elege volt már abból, hogy be kellett állnia a pultba, ügyelnie,
hogy rendben legyen a pince, és még a WC-ket is neki kellett
takarítania. A szétmállott piszoártabletták kihalászása és
cseréje olyasmi volt, ami véleménye szerint nagyban
meghaladta minden gyermeki kötelességét. Végül az anyja
beleegyezett, hogy felvegyen még néhány embert, hogy
könnyítsenek a terheiken.
Ahogy Lorraine az iroda felé tartott a csalóka, jeges
járdán, élénkebb volt, mint hetek óta bármikor. Kesztyűs
kezével benyúlt a zsebébe, és elővette a papírdarabot, amit
nagy figyelemmel vágott ki Petula naplójából. Annak
ellenére, hogy megígérte magának, nem teszi, a kíváncsisága
kerekedett felül, így bevitte magával a naplóbejegyzést a
munkahelyére, és megkérte az öreg Miss Warbickot, hogy
fordítsa le. Nem magyarázta meg a kérését, és Miss Warbick
sem kérdezett semmit, de a nap végén, amikor
bekopogtatott az irodájába, a titkárnő felhúzott
szemöldökéből és kérdő arckifejezéséből látta, hogy Petula
firkálmánya árulkodóbb, mint bármelyikük is gondolta
volna.
– Megtettem, amit tudtam – magyarázta Miss Warbick. –
Az összképet tekintve a vonalak jók voltak, ugyan volt pár
szó, amit nem értettem, néhányat pedig csak megtippeltem.
Akárki írta is ezt, olyan óvatosan és pontosan tette; hogy
bizton állíthatom, nem gyorsan írta.
– Köszönöm a segítségét! Nagyra értékelem. – Lorraine
átadta Miss Warbicknak a doboz bonbont, amit
viszonzásként vett, de az idős hölgy továbbra is makacsul
magánál tartotta a borítékot.
– A magánhangzók mind jelen voltak, tudja, a pontok és
vesszők. Lorraine csak biccentett. Nem hiányzott neki egy
gyorsírásóra. Miss Warbick önelégülten mosolygott.
– Én percenként százötven szavas szöveget is le tudok
jegyezni. – Ez aztán nem semmi! Most viszont, ha
megkaphatnám… – Lorraine a borítékért nyúlt, és Miss
Warbick a kezébe tette.
A kocsmát este hatkor nyitják, és Lorraine
megkönnyebbülten látta, amikor hazaért, hogy az új
személyzet már elkezdte előkészíteni a bárt. Az anyukája
még biztosan a kórházban van, ezért van még egy kis ideje,
hogy elrejtőzzön és elolvassa Miss Warbick átiratát.
Felcsörtetett a lépcsőn, és becsukta maga mögött a
hálószobája ajtaját. A tény, hogy a titkárnő zárt borítékban
adta át a szöveget, még feszültebbé tette Lorraine-t, ahogy
benyúlt a borítékba és kihúzta tartalmát. Miss Warbick
szakszerűen és hibátlanul gépelte le Petula szavait, és
Lorraine leült, hogy elolvassa barátnője titkát.

Ma este elmentem Lorraine-nel a kocsmába. Zsúfolásig

volt, és Seluvyn úgy döntött, zárás után is mind
maradhatunk. Lorraine (meggyőzött?), hogy próbáljam
ki a kék szemfestéket, és végül az egész arcomat
kisminkelte, műszempillával, rúzzsal meg mindennel.
Szerintem úgy néztem ki, mint egy (kivehetetlen), de
néhány, pasi a kocsmából azt mondta, jól festek. Nem
hiszem, hogy ez megtörtént már valaha. Az öreg
cseresznyekor (kivehetetlen), mint mindig, és az este
végére egy kicsit becsiccsentettem. Trisha megkérdezte,
nincs-e kedvünk összekeverni a cseresznyebort és az
almabort, azt mondta, etyepetyének hívják. Kiderült,
hogy ez egy nagyon rossz előjel volt. Egyébként Lorraine-
t teljesen, lefoglalta Karl, annak ellenére, hogy eléggé
nyilvánvaló\ hegy karinak nem tetszik. Ami azt illeti
(kínos?) volt, és úgy döntöttem, hazamegyek. Jerry ott
volt az anyjával a kocsmában, ők is akkor indultak haza,
ezért együtt mentünk. Az ő házuk volt közelebb, Daisy be
is ment, de ragaszkodott ahhoz, hogy Jerry hazakísérjen.
Aki ettél nem tűnt túl boldognak.
Apu már lefeküdt, a házban teljes volt a sötétség, és
valami oknál fogva, amit képtelen vagyok (megérteni?),
behívtam egy csésze kávéra. Mindig is azt gondoltam,
hogy Jerry kicsit unalmas, de, könnyű volt vele
beszélgetni, és mesélt nekem a barátnőjéről Lydiáról, aki
elpucolt (Ausztráliába?). Egy kicsit megsajnáltam, és
mielőtt elindult haza, adtam neki egy puszit az arcára.
Még mindig azon tűnődöm, vajon mi szállt meg, hogy
ilyesmire vetemedtem. Épp kicsit kisebb nálam, ezért
inkább egy (kivehetetlen) gesztus volt, mint bármi más.
Az előszobában, álltunk, az arcunk csak tíz centire volt
egymástól. Jerry megsimogatta az arcomat, és azt
mondta, szép vagyok. Hahaha! Még ha figyelembe is
veszem, hopp ivott néhány, pohárral, ez azért túlzás volt
(Most utoljára volt rajtam festék, az már biztos.) És mire
észbe kaptam, már szájon csókolt, és bár arra
számítottam, hopp undorodni fogok tőle, jó érzés volt. Az
én csekély tapasztalataim, alapján azt mondanám, hopp
Jerry jól csókolt, annak ellenére, hopp nyilvánvaló volt az
idegessége. A falnak nyomott, és keze a szoknyám alá
tévedt. Habozott, és egy pillanatra a szemembe nézett,
mintha az engedélyemet kérné. Meglepett, hogy
mennyire akartam, hogy folytassa, ezért semmit sem
tettem, hogy megállítsam. Túl kínos volt ahhoz, hogy
most itt részletezzem, de éppen elég annyi, hogy jó érzés
volt, annak ellenére, hopp nem így terveztem elveszíteni a
 szüzességemet. Viszont az élményt megkeserítette, hopp
egy kritikus pillanatban Lydiának nevezett.

Lorraine letette a cetlit, elkezdett fel-alá járkálni a szobában,

és a hajába túrt. Istenem, édes istenem! Petulának minden
pasi közül éppen Jerryvel kellett összefeküdnie. Pedig
megígérték, hogy mindent elmondanak egymásnak, és a
barátnője mindig azt hajtogatta, hogy a férjének tartogatja
magát, erre kiderült, hogy a hetyke kis céda a falnak
támaszkodva csinálta egy fiúval, aki még csak nem is volt a
pasija. Nem csoda, hogy gyorsírással írta a naplójába.
Lorraine leroskadt az ágyra, úgy érezte, elárulták.
Hátradőlt a párnára, és a plafont bámulva azon töprengett,
hogyan engedhette a barátnője, hogy ez megtörténjen.
Aztán, mint aki lassan megvilágosodik, elkezdte számolni a
bejegyzés óta eltelt hónapokat. 1976 júliusánál ért a
kilencedik ujjához. Tehát Jerry volt az apja Petula
kisbabájának.

Ahogy Babs hazaért a kórházból, azonnal beállt a pult mögé.

Trisha több mint egy hete költözött ki, és Babs minden
nehézség nélkül foglalta vissza az őt megillető helyet az
Ivócimborák kocsmárosnéjaként. Mindig is tudta, hogy
Trisha sekélyes, felszínes ringyó, aki csak azért vette el tőle
Selwynt, mert megtehette. Trisha soha nem szerette a férfit,
és most minden kétséget kizáróan be is bizonyította.
A korai vendégek kezdtek a bár köré gyűlni, és
halványkék füst gomolygott a fejük felett, miközben a
munka utáni jól megérdemelt korsóikat nyakalták. Az
estének ebben a szakában csak férfiak tértek be a kocsmába,
a legtöbben addig akarták elütni az időt, amíg a nejük otthon
kész nem lesz a vacsorával, és erre Babs gyakran
emlékeztette is őket, annak ellenére, hogy így pénzt
veszített. Nemrég vette le a karácsonyi dekorációt, és a
kocsma elég spártaian nézett ki az ünnepi díszítés nélkül.
Lorraine előrejött, és úgy ráncigálta az anyja ruhájának
ujját, mint egy türelmetlen totyogós.
– Lorraine, látod, hogy Kennel beszélgetek, ne légy
udvariatlan! – Babs visszafordult Kenhez. – Elnézést,
kedves, folytassa csak, épp azt mondta, hogy Sheila nagyon
rákapott a Tupperware-re…
Ken nagyot húzott a korsójából.
– Már így is egy vagyonban van nekem. Mégis mennyi kis
műanyag dobozka kellhet egy nőnek? Akármelyik szekrényt
nyitom ki, egy lavina zúdul ki az átkozott izékből.
Babs felnevetett.
– Még egy korsót?
– Igen, kérek, ha már így erősködik. Ma este is az egyik
ilyen gyűlésre ment, úgyhogy nem sietek.
Babs a csaphoz lépett.
– Na látja, minden rosszban van valami jó.
– Anyu – Lorraine nem tágított –, beszélnünk kell!
– Mi az, kicsim?
– Nem itt. – Fejével a hátsó szoba felé biccentett.
– A kocsma tele van vendégekkel, Lorraine. Most nem
érek rá.
A lány suttogássá halkította a hangját.
– Tudom, kicsoda Petula kisbabájának az apja.
Babs meg sem rezzent, szép nyugodtan megtöltötte Ken
korsóját, s amikor odaadta neki, hab loccsant a kezére. Majd
karon fogta Lorraine-t, és hátrakísérte.
– Van egy olyan érzésem, hogy nem fog tetszeni, amit
mondasz. Na, ki vele! Ki az?
Lorraine a szájához tette a kezét, és hangosan suttogta:
– Jerry.
Babsnek tátva maradt a szája.
– Rá aztán nem gondoltam! Azt mondod, Jerry Duggan?
Daisy fia?
 – Igen, ő – sziszegte Lorraine. – Érted, hogy ez mit
jelent? – Lorraine várta, hogy az anyja is rájöjjön.
Babs megdörzsölte az arcát, és lehajtotta a fejét.
– Ó, édes istenem! Azt jelenti, hogy Daisy a saját unokája
születését vezette le, és utána otthagyta a kicsit egy
vadidegen küszöbén.
– Pontosan, anyu – sírta Lorraine. – El kell mondanunk
neki!
Babs a lánya vállára tette a kezét.
– Nem, még nem. Jól meg kell gondolni, Lorraine, ne
csinálj semmit nélkülem! – Azzal sarkon fordult és
visszaindult a bárba. – Vissza kell mennem a csapokhoz.
Mire Babs megkongatta a zárást jelző harangot, meghozta
döntését. Ez nem az ő titka, és Daisy megérdemli, hogy
megtudja az igazat. Hogy mit tesz majd, ha már tudja, az tőle
függ, de az már nem Babs gondja, az ő lelkiismerete tiszta.
 35.

Daisy a konyhaasztalnál ült Mikey-vel, és a szorzást

gyakorolták, bár az igazat megvallva a kisfiú jobb volt benne,
mint ő. A gyerek osztálytársai még mindig az összeadás-
kivonással küszködtek, de ő már a tizenkettes szorzónál járt.
Mostanában már természetesnek vették, hogy Daisy
hozza el az iskolából és ad neki vacsorát. Amivel Andrea
etette, egyszerűen gyalázatos volt, mint az a zacskós
szárított burgonya, amihez forró vizet kevert.
Megbocsáthatatlan volt, hiszen egy krumplit még ő is meg
tudna pucolni. Daisy azt hitte, a fiatalasszony talán az
előnyére kezd változni, amikor előző héten azt mondta,
készített Mikey-nek sajtos karfiolt, de kiderült, hogy csak
megpárolt néhány karfioldarabot, rátett egy szelet sajtot és
betolta a grill alá. Se hús, se hal, se semmi. Nem csoda, hogy
szegény gyerek csont és bőr, és Daisy küldetéséül tűzte ki,
hogy felhizlalja.
A kisfiú végigfuttatta ujját a számoszlopon.
– Legjobban a kilences szorzótáblát szeretem, Daisy néni.
Magának melyik a kedvence?
Sok tekintetben különös gyerek volt. Mégis kinek van
kedvenc szorzótáblája?
– Nem tudom, Mikey, még nem nagyon gondolkodtam
rajta. – Daisy egy frissen sütött csokitortát tett az asztal
közepére. – Szeretnéd te rákenni a mázat?
– Igen, szeretném. – Mikey leugrott a székről, és felkapta
az olvasztott bevonóval teli tálat, kinyújtott nyelvvel
összpontosítva, óvatosan belemártotta a kést, és felkente a
fényes csokoládét a torta tetejére.
A máz lefutott a torta oldalán, és összegyűlt a tányér
alján. – Fincsinek néz ki, Daisy néni. Köszönöm szépen, hogy
megsütötte nekem.
Daisy szeretetteljesen összeborzolta Mikey haját, és
odaadta neki a szivárványszínű tortadarát.
– Nagyon szívesen, fiam.
Mikey rászórta a pici, cukorbevonatú szálakat a tortára,
és megcsodálta a művét.
– Itt aludhatnék ma este, kérem?
Daisyt meglepte a hirtelen témaváltás.
– Persze, hogy itt alhatsz, kedves. Anyukád megint nincs
otthon?
– Nem tudom, de nem szeretem az otthoni ágyamat.
Büdös, és viszketek tőle.
– Tényleg? – Daisy megfogta a gyerek karját, és feltűrte
az ingujját. A bőre tele volt piros pöttyökkel, amiket véresre
vakart. – Ó, ez nagyon csúnya! Van egy kevés nyugtató
krémem a fürdőszobaszekrényben. Azóta ott van, hogy
Jerrynek bárányhimlője volt, de szerintem még mindig jó. –
Megpuszilta Mikey kobakját. – Gyere, bekenjük, utána meg
átmegyünk anyukádhoz, és megmondjuk neki, hogy itt
maradsz.

Andrea fehérneműben nyitott ajtót, az elmaradhatatlan

cigaretta ott lógott a szájában, és minden bordáját látni
lehetett áttetsző fehér bőre alatt.
Meg sem próbálta elrejteni csalódottságát.
– Ó, csak maguk azok? Azt hittem, később hozza vissza. –
Úgy tűnt, egy cseppet sem zavarja, hogy ruhátlanul látják.
Mikey belépett az előszobába, és megölelte anyja csontos
alakját.
– Anyu, ma az enyém lett a legjobb matekdolgozat.
– Tényleg? Igazi kis stréber vagy, nem igaz?
Daisy visszahúzta a gyereket, és a fülébe suttogott:
– Szerintem nagyon okos fiú vagy. Gyorsan, szaladj fel az
emeletre, és hozd le a pizsamádat! – Aztán Andreához
fordult: – Ma éjjel nálam alszik, és egészen addig minden
este, amíg rendbe nem teszed az ágyát. Mikey azt mondja,
büdös, és tele van csípésekkel. Poloskáid vannak, Andrea, és
ha nem teszed rendbe ezt a helyet, feljelentelek.
Andrea felnevetett, és füstöt fújt Daisy arcába.
– Dehogy fog! Azt akarja, hogy elvigyék a gyámügyisek?
Ha igaz, amit azokról a gyerekotthonokról hallottam, jobb
neki itt. Mellettem a helye. Én vagyok az anyja.
Daisy nem akarta kihívni a szociális munkásokat. A fiúnak
szerető gondoskodásra van szüksége, hogy fejlődjön és ki
tudja aknázni kivételes adottságait, nem arra, hogy bedobják
egy gyermekotthonba, ahol csak egy lesz a sok szeretetre és
figyelemre éhező gyerek közül. Daisy soha nem hagyta
volna, és ezt Andrea is jól tudta.
– Csak tedd rendbe az ágyát, Andrea! – csattant fel az
asszony. – A tanára a minap sarokba szorított az iskola
kapujában, és azt mondta, hogy Mikey már többször elaludt
az órán.
Andrea kitessékelte Daisyt az utcára.
– Hát akkor nem kéne tanítania.

Daisy épp felvágta a csokoládétortát, amikor megszólalt a

csengő. Ösztönösen a konyhai órára nézett.
– Mégis ki az ördög lehet? Nem ma szokott jönni a
tejesember a pénzért, ugye? – Letette a hatalmas szelet
tortát Mikey tányérjára, és az ajtóhoz ment.
– Jó estét, Daisy! Hogy vagy? – Babs derűsnek tűnt, de a
hangja erőltetettnek hangzott.
Daisy homlokráncolva nézett rá, aztán Lorraine-re.
– Köszönöm, jól vagyok. Milyen kellemes meglepetés!
De… mi szél hozott benneteket ma este?
A két nő összenézett, láthatóan egyikük sem tudta, mit
mondjanak erre. Lorraine talált először a hangjára.
 – Bejöhetnénk, Daisy, kérem?
Daisy kitárta az ajtót, és intett nekik, hogy kerüljenek
beljebb.
– Kérlek, menjetek a konyhába! Épp felvágtuk a tortát.
Kértek egy szeletet?
Mikey felnézett, amikor beléptek, az arca és a keze csupa
ragadós csoki volt.
– Emlékeztek Mikey-re, igaz?
Babs a baleset óta nem látta a kisfiút, de már többször
érdeklődött felőle.
– Hát persze. Hogy vagy, Mikey?
A fiúcska vállat vont, és nagyot harapott a tortába.
– Jól – mormogta.
– Igazi kis bajnok – mondta Daisy. – Igazi kis bajnok
vagy, igaz, Mikey? – Feltette a teáskannát a tűzre. – Ugye,
isztok valamit? – Nem várta meg, hogy válaszoljanak. –
Hogy van Selwyn?
– Még mindig a rehabilitáción, de néhány héten belül
valószínűleg hazaengedik – válaszolta Babs. – A minap
székbe is ültették, ami igazán nagy mérföldkő volt. Kicsit
szédült ugyan az után a sok fekve töltött hónap után, de
kezdetnek jó, gondolom.
Daisy karba tette a kezét.
– Meg kell mondanom, faramuci helyzet, hogy Trisha így
otthagyta Selwynt, amikor pedig a legnagyobb szüksége lett
volna rá. Majdnem elájultam, amikor meghallottam.
Babs átkarolta Lorraine-t, és közel húzta magához.
– De mi ketten itt vagyunk neki, Daisy, a családja. Most
csak ránk van szüksége.
Az asszony egyetértően bólintott.
– Nem is lehetne jobb kezekben, Babs.
Mikey hangosan szürcsölt a szívószálával, ahogy
megpróbálta kiszívni a narancslévé utolsó cseppjét is a
pohárból. Babs a kisfiú felé biccentett.
 – Jól néz ki. Hogy bírja, tudod, az apukája nélkül? – Az
utolsó három szót csak tátogta.
– Már jobban van – válaszolta Daisy. – Kisegítem
Andreát, mert ő… – A megfelelő szavakat kereste, de Babs
előbb fejezte be a mondatot.
– Haszontalan?
– Hm, gyenge kifejezés, de igen, érted a lényeget.
Mikey lemászott a székről.
– Bemehetnék a szobába tévét nézni, Daisy néni, kérem?
És akkor beszélgethetnek rólam.
A kanna mély hangon fütyülni kezdett, és Daisy levette a
tűzről, mielőtt a zaj túl élessé vált volna.
– Igen, bemehetsz, Mikey, és ne aggódj, nem rólad fogunk
beszélgetni.
Miután a kisfiú kiment, Babs megjegyezte:
– Nem buta gyerek, mi?
– Nem, vág az esze, mint a borotva – helyeselt Daisy. –
És nagyon ügyes.
– Tudod, töltöttem egy kis időt Karllal a baleset napján –
kezdte Babs –, és azt mondta, az első dolga hétfő reggel az
lesz, hogy megkérdezi az ügyvédjét, hogyan kaphatna teljes
felügyeleti jogot.
Daisy megrázta fejét, hirtelen elöntötte a szomorúság.
– Édes istenem, ez igazán tragikus! Szegény gyerektől
csak karnyújtásnyira volt a boldogság, és egy pillanat alatt az
egész odalett. – Kihúzott egy zsebkendőt a ruhaujja alól,
megtörölte a szemét, és megpróbálta visszanyerni
lélekjelenlétét. – De én mindent megteszek érte, és hogy
őszinte legyek, ő is nagy vigaszt jelent nekem. Jó érzés, hogy
megint van egy kisfiú a házban. De biztos vagyok abban,
nem azért jöttetek, hogy Mikey-ről beszélgessünk.
Segíthetek valamiben?
Lorraine, aki mind ez idáig csöndben volt, előrelépett:
– Megtudtam valamit, amiről anyu úgy gondolja… vagyis
mindketten úgy gondoljuk, hogy el kell mondanunk
magának.
Daisy felvonta a szemöldökét.
– Hát akkor ki vele!
Lorraine az anyjára pillantott, nem tudta, hogyan
folytassa, ezért Babs kimentette:
– Egy kicsit hosszabb történet, de dióhéjban annyi… –
Elhallgatott és az egyik székre mutatott. – Talán le kellene
ülnöd.
Daisy csípőre tette a kezét.
– Köszönöm, jó így állva, úgyhogy, ha kiböknéd végre.
– Persze, ha biztos vagy benne – folytatta Babs. – Úgy
tűnik, Petulának volt valami… gondolom, nevezhetnénk…
egy kisebb fajta kalandnak, aminek folytán, ugye, teherbe
esett. Nem voltak kapcsolatban, vagy ilyesmi, de Petula írt
róla a naplójában, és úgy tűnik, hogy az apa… – Babs
előrelépett, és megérintette Daisy karját. – Úgy tűnik, az apa
a te Jerryd volt.
Daisy kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de szavak
nem jöttek ki rajta. Babs biztosan téved, biztosan. Jerry nem
az a fajta volt, akinek egyéjszakás kalandjai voltak. Nem
lehetett az ő gyereke. De ahogy próbálta letagadni magában,
az igazság olyan erővel csapódott belé, mint egy ágyúgolyó a
mellkasba, és meg kellett ragadnia az asztalt, hogy el ne
essen. Valóban a saját vérét, az egyetlen unokáját hagyta ott
egy idegen házának a küszöbén?
Babs kihúzott egy széket.
– Ülj le, Daisy, nagy megrázkódtatás ért! Majd mi
elkészítjük a teát. – A lányához fordult. – Lorraine, Daisynek
három cukorral.
Daisy az asztalra tette a könyökét, és masszírozni kezdte
a halántékát.
– Ó, istenem, mit tettem?!
– Hol tartja a teafiltereket, Daisy? – kérdezte Lorraine a
szekrényeket nyitogatva és a polcokon keresgélve.
Daisy felnézett, de nyilvánvaló volt, hogy az esze teljesen
máshol jár.
– Én nem azt használok, túl drága, csak teafüvem van.
Ott, abban a kék-fehér csíkos izében.
Babs Daisy hátát simogatta.
– Most mihez kezdesz?
– Őszintén mondom, fogalmam sincs, Babs. Úgy értem,
biztos vagy abban, hogy a kisbaba Jerryé?
Lorraine letette a kannát az asztal közepére, és ráhúzta a
kötött kannamelegítőt.
– Petula gyorsírással írta a naplójába, míg az összes többi
bejegyzést rendesen kiírta, és nem tett említést más… öö…
eseményekről fiúkkal. És a dátumok is kijönnek.
– De ettől még nem biztos, igaz?
– Nem, Daisy, nem az, de valószínű, és mi úgy gondoltuk,
tudnod kell róla.

Később, amikor Mikey már a melegítőtakarójába burkolózva

aludt, Daisy levette Jerry fényképét a kandallópárkányról,
és lefújtra róla a finom porréteget, ami a felszínén gyűlt
össze, s közben korholta magát a rá nem jellemző
gondatlanságért. Végigfuttatta ujját a fia örömtől sugárzó
arcán.
– Ó, Jerry fiam, mégis mit gondoltál?
 36.

Daisy elhatározta, hogy valami különlegessel ajándékozza

meg Mikey-t a hetedik születésnapján. Egy újabb mérföldkő
volt ez, amin túl kellett jutnia az apukája halála után. Már
túlélték az első karácsonyt Karl és Jerry nélkül, és bár nem
volt éppen nyugodtnak mondható, együtt sikerült
átvészelniük. Már június volt, és a baleset évfordulója
gyorsan közeledett, az unokája első szülinapjával együtt.
Amióta Babs elmondta neki, hogy Jerry volt a kislány
apja, magában tartotta a titkot, mert túlságosan félt a
következményektől, amik elkerülhetetlenül követték volna a
faggatózását. Annak ellenére, hogy mennyire megrendítette
a hír, egyáltalán nem kételkedett abban, hogy helyesen
cselekedtek. Hiszen a kisbaba valószínűleg nem élte volna túl
a balesetet. Azt viszont már nem hitte, hogy a hatóságok is
így látnák a helyzetet. De most, hogy egyre közeledett a
gyerek első születésnapja, Daisy elsöprő késztetést érzett,
hogy a saját maga megnyugtatására megbizonyosodjon arról,
legalább szerető nevelőszülőknél van.
Amikor először vetette fel Mikey-nek a blackpooli
hétvégét, a fiú teljesen ellene volt az ötletnek, és azt mondta,
soha többé nem akar visszamenni oda. Daisy tökéletesen
megértette, miért mondja ezt, de arra is rámutatott, hogy
ott töltötte az utolsó napját az apukájával, és talán vigaszt
nyújtana neki, ha ellátogatna a városba. A következő
hónapok során Mikey fokozatosan megbarátkozott ezzel az
állásponttal, és amikor Daisy megkérdezte, elmenjenek-e a
hetedik születésnapján, a kisfiú olyan lelkesedéssel fogadta
az ötletet, amit az asszony már jó ideje nem látott tőle.
Andrea boldog volt, hogy egy hétvégére megszabadul a
fiától, és amikor Daisy emlékeztette a nőt, hogy a gyerek
születésnapja lesz, csak közömbösen vállat vont, és annyit
mondott:
– Tényleg?

Manchester utcái ragyogóan néztek ki a piros, fehér, kék

zászlófüzérrel, amit a lámpaoszlopok közé aggattak, és az
épületek frontjára tűzött zászlókkal. Egy irodaablakban
büszkén mutogatták az otthoni készítésű plakátot, amire
piros festékkel a következőt mázolták: Betty jó uralkodó.
Mikey Daisyhez bújt a buszon, Galen pedig kettejük közé
szorult. Az asszony kihúzta a plüssmajmot, és a térdére
ültette.
– Olyan nagy, hogy neki is kellene egy ülés. –
Megszagolta a játék majom feje tetejét. – Egy mosás is
ráférne.
A fiú letörölte a piszkot az ablakról a ruhaujjával, és
kilesett.
– Miért vannak zászlók mindenütt, Daisy néni?
– A királynőnek, kedves. Most van az ezüst évfordulója,
ami azt jelenti, hogy huszonöt éve ül a trónon.
Mikey csendesen rágcsálta a hüvelykujja körmét.
– Ja, persze. Mit kell csinálni ahhoz, hogy az ember
királynő legyen?
– Egy király lányának kell lenni.
Úgy tűnt, Mikey-t kielégítette ez a válasz, és visszafordult
az ablakhoz.
– Valami baj van, Mikey kedves?
A fiúcska felnézett Daisyre, és elfintorodott.
– Ez a busz nem fog összetörni, igaz, Daisy néni?
– Ó, Mikey, hát ezért aggódsz ennyire? Persze hogy nem
fog. – Daisy benyúlt a táskájába az ülés alatt, és kivett egy
becsomagolt ajándékot. – Ezt későbbre tartogattam, amikor
már Blackpoolban leszünk, de most is odaadhatom. – Átadta
a gyereknek. – Boldog születésnapot, Mikey!
– Köszönöm! – lehelte, aztán fogta a csomagot, és letépte
róla a papírt.
Egy festőkészlet volt benne, gyönyörű
mahagónidobozban, tele ceruzákkal, zsírkrétákkal,
ecsetekkel és sok kis festékestubussal, amik szépen
sorakoztak a tető belső oldalához rögzítve. Volt még benne
egy vastag papírköteg és egy útmutató arról, hogyan kell
tájképeket, embereket és állatokat rajzolni. Mikey szeme
tágra nyílt a csodálkozástól, ahogy megsimogatta a
különböző ecseteket. Kihúzott egyet, és végigsimított az
arcán a finom szálakkal.
– Tetszik? – kérdezte Daisy.
Mikey bólintott.
– A legjobb ajándék, amit valaha kaptam. Fogok festeni
egy képet a falára, Daisy néni. Köszönöm!
– Szívesen. Örülök, hogy tetszik. Tudom, hogy milyen
ügyesen rajzolsz és festesz, és ettől még ügyesebb leszel.

A Claremont Villas csak rövid sétára volt a buszmegállótól,

Mikey Galennel a hóna alatt sétált Daisy mellett, és büszkén
vitte az új festőkészletét.
– Festhetnék egy képet a partról – jelentette ki a fiú. –
Vagy egy szamárról, vagy ott arról a toronyról.
Daisy elmosolyodott, a gyerek lelkesedése ragadós volt, és
úgy tűnt, meg is feledkezett a Blackpoollal kapcsolatos
fenntartásairól.
Megálltak, amikor odaértek a vendégház kapuja elé, és
Daisy vett egy nagy levegőt, hogy megnyugtassa az idegeit.
Átnézett az út túloldalára, a buszmegállóra, ahol alig egy éve
kuporgott, azért szorítva, hogy valaki nyissa már ki az ajtót
és találja meg a babát.
Vidáman szólalt meg.
– Hát itt vagyunk, itt fogunk aludni. – Kinyitotta a
kiskaput, és Mikey követte a bejárati ajtóhoz vezető
ösvényen.
Daisy lepillantott a helyre, ahol az újszülöttet hagyta, és
alig bírta elhinni, hogy ilyet tett. A lépcsőt frissen fényezték,
és egy kosár lila petúnia lógott a fejük felett.
Kinyílt az ajtó, és a tulajdonosnő mosolygott rájuk.
– Jó reggelt, üdvözlöm önöket a Claremont Villasban! Ön
bizonyára, Mrs. Duggan. – Az asszony lehajolt, és kezet
nyújtott Mikey-nek. – És téged hogy hívnak?
– Mikey vagyok. – Előrenyújtotta a készletét. – Nézze,
mit kaptam Daisy nénitől a szülinapomra. Ma van.
– De jó! Ma van a születésnapod? Kár, hogy nem tudtam,
akkor sütöttem volna neked egy tortát.
Daisy a nő arcát vizsgálta. Ugyan csak egy másodpercre
látta meg előző évben, teljesen biztos volt abban, hogy
ugyanaz, aki felvette a kicsit. Mrs. Roberts olyan kedvesnek
és őszintének tűnt, olyan gondoskodónak, hogy Daisy ott és
akkor ki akarta bökni, hogy ő hagyta a kisbabát a küszöbén.
Egy pillanatig sem akart várni, hogy megtudja, hova vitte
Mrs. Roberts a kicsit, de emlékeztette magát, hogy
óvatosnak kell lennie. Közel egy évet várt, még néhány órát
csak kibír.
Miután kipakoltak, lementek a sétányra. Az előző év
hőhulláma már csak távoli emlék maradt, és bár egyetlen
felhő sem volt az égen, az arcukba csapó parti széllel meg
kellett küzdeniük. Mikey hirtelen megállt, és az utca másik
oldalára mutatott.
– Nézze, ott a kocsma, ahol a sült csirkét ettük!
Daisy átnézett a Hajósra, ahol világra segítette a saját
unokáját a női WC padlóján. A festék kezdett lemállani a
meszelt falakról, és egy csoport zajos motoros gyülekezett az
ajtó előtt, a járműveiket bőgették. Még ebből a távolságból is
érezte az öreg sütőolaj konyhából áradó avas szagát. Az orra
elé tette a kezét, elfordult, és magával húzta a gyereket is.
 – Gyere, kedves, menjünk vissza a vendégházba, és
vacsorázzunk meg mi is!
A Claremont Villas étkezőjében négy különálló asztal volt,
mindegyiken csipketerítő és egy váza műfrézia. A
csontmarkolatú evőeszköz csillogott, és bár a vakmerő
mintázatú szőnyeg itt-ott ki volt kopva, frissen porszívózták,
ami megerősítette Daisy gyanúját, hogy Maryben párjára
talált a takarítást illetően. A helyiség kezdett megtelni, és
Daisy udvariasan biccentett a többi vendég felé, amikor
beléptek. Mary kihozta az előételt, és letette az üvegtálkákat
eléjük.
– Rákkoktél, remélem, nincs ellenükre.
Daisy bólintott.
– Tökéletes, és csodásan néz ki. – Fogta a cakkosra vágott
citromot, és facsart egy kevés levet a rákra.
Amikor hozzáfogtak az ételhez, Mary kihátrált az
étkezőből. Daisy napokig töprengett azon, hogyan hozza fel a
baba kérdését, de semmi sem jutott eszébe. Számtalan
bevezető mondatot kipróbált már magában, de még a saját
fülének is nevetségesen hangzott mindegyik. Eszembe jutott,
emlékszik-e még a kisbabára, akit a küszöbén hagytak.
Egyszerűen nevetséges, hiszen hogyan felejtene el az ember
ilyesmit? Tudja, az a kisbaba, akit tavaly a küszöbén talált.
Elmondaná, mihez kezdett vele? Daisy megrázta a fejét, és
megtörölte szája sarkát a szalvétával.
– Hogy ízlett a garnéla, Mikey? – A fiú felfalta az egészet,
úgyhogy csak költői kérdés volt.
– Finom volt, Daisy néni, de mi volt az a piros por a
tetején?
Az asszony felnevetett.
– Paprika, Mikey. Gondolom, anyukád nem sokat
használja.
Mary visszajött a tálkáikért, az arca piros volt a
konyhában uralkodó hőségtől. Az ajtóban meggondolta
magát, visszafordult, és hamarosan egy babával a karján
lépett be az étkezőbe.
– Elnézésüket kérem, meghallottam, hogy sír. Tudják,
épp most jön a foga.
A baba arca élénkpiros volt, és könnyek áztatták. Mary
gyengéden ringatta a kicsit, és megpuszilta nedves arcát,
akinek erre egy kis mosoly jelent meg az arcán, és
elkerekedett a szeme. Mary felemelte a baba kezét, és Daisy
felé integetett.
– Köszönj szépen! – A kicsi megfordult, és beletemette
arcát az anyja nyakába. Mary felnevetett. – Szégyenlős egy
kicsit.
Daisy eltátotta a száját.
– Ő a… ő a maga kisbabája?
– Igen, az enyém. A lányom. – Újra felemelte a kicsi
kezét. – Köszönj szépen, Beth!
 37.

Daisy a kék szemű babát nézte, aki nevetett, mert Mary a

talpát csiklandozta. Nem lehet ugyanaz a baba, biztosan csak
véletlen. Daisy végre meg tudott szólalni:
– Gyönyörű kislány, mennyi idős?
A baba Mary nyaka köré fonta duci kis karját.
– Jövő hónapban lesz egyéves.
Daisy tarkóján felállt a szőr. A pohara után nyúlt, és ivott
egy korty vizet, hogy megnyugtassa magát. Csak még egy
kérdés, és kész.
– Jövő hónapban? Milyen nagyszerű! – Rövid szünetet
tartott, majd szenvtelenül folytatta: – Melyik napon?
Mary figyelmét elvonta, hogy Beth egy hosszú nyálcsíkot
cseppentett a padlóra.
– Egek, mindjárt hozok egy rongyot. – A kicsit Daisy
kezébe adta. – Megfogná?
Az asszony kinyújtotta a kezét, és térdére ültette a
kislányt. Ismerős vonások után kutatva vizsgálta az arcát, és
nem telt sok időbe, hogy rájuk találjon. Az igazság ott volt a
kicsi szemében. A babának ugyanolyan kékeszöld szeme
volt, mint amivel a fia is született, de nem csak ennyiben
hasonlítottak egymásra Jerryvel. A szeme alakja is, és ahogy
a szemöldöke tökéletes ívben hajlott fölötte. Óvatosan
hátrasimította a kicsi frufruját, és alánézett. Egy forgó, pont
mint a fiáé. Valóban Jerry lányát tartotta a karjában. A saját
unokáját.
Mary visszatért, és elkezdte kidörzsölni a szőnyeget.
Daisy a guggoló alak felé fordult.
Hirtelen hányingere lett, és összerándult a gyomra. A
szája elé kapta a kezét, és igyekezett megőrizni hidegvérét,
ahogy világossá vált előtte, mi történt. Mary megtartotta a
kisbabát, és a sajátjaként nevelte. Erre az eshetőségre Daisy
nem készítette fel magát, és fogalma sem volt, mitévő
legyen. Először harag öntötte el. Mary az ő unokáját neveli, a
saját vérét, pedig ő is hazavihette volna, ha tudja, hogy Jerry
lánya. Amikor Mary visszavette a babát, a kislány csak úgy
ragyogott az örömtől, s Daisy szívébe féltékenység nyilallt.
Mary láthatóan imádta Betht, és Daisy nem vitathatta, hogy
a kislány nagyon szépen fejlődött.
– A szeme a magáé – kockáztatta meg Daisy.
Mary szeme meg sem rebbent.
– Igen, szerintem is. – Oldalra simította Beth szőke haját,
és megcsiklandozta az álla alatt. A kislány úgy kacagott
örömében, hogy kilátszott az ínye. – Gyere csak,
megfürdünk, jó? – Aztán Daisyhez fordult. – Ha megbocsát,
Ruth fogja felszolgálni a további fogásokat.
Egy fiatal pincérnő tette eléjük a csirkés pitéből és
krumplipüréből álló főételt. Több borsó is legurult a
tányérról, és Daisy ölében landoltak.
– Hoppá, elnézést kérek! – szabadkozott Ruth, idegesen
pillantva a konyha felé.
Daisy a desszertkanállal összeszedte őket.
– Semmi baj. Nem történt semmi.
Mikey mohón falta az ételt, de Daisy étvágya teljesen
eltűnt, olyan érzése támadt, mintha egy felfújt lufi lenne a
gyomrában.
A fiúnak azonnal feltűnt.
– Nem éhes, Daisy néni?
– Az az előétel eléggé laktató volt, nem gondolod?
Tudtam, hogy nem kellett volna annyi barna kenyeret
ennem. – Nézte, ahogy a gyerek krumplipürét lapátol a
szájába. – Nem is tudom, hogy fér beléd ennyi – mondta
nevetve.
Vacsora után Daisy elvitte Mikey-t a vidámparkba. A kisfiút
nagyon fellelkesítette, hogy ilyen sokáig fennmaradhat, és az
asszony ragaszkodott ahhoz, hogy valami különlegeset
csináljanak a szülinapján. A zene dübörgött, és ők kézen
fogva sétáltak a látványosságok és villogó fények között.
Nagy tömeg zsibongott a dodzsemre várva.
Mikey nem értette, hogy miért.
– Ki akarna olyan kocsikba ülni, amik egymásba mennek?
Nem hangzik túl jó mókának.
Daisy elterelte onnan, s magában teljesen egyetértett.
– Gyere, keressünk egy csendesebb helyet! Mit szólnál a
karikadobáshoz vagy a kacsahorgászathoz?
Ahogy elkanyarodtak, szembetalálták magukat egy
plüssmajmokkal teli standdal, ahol szerencsétlen játékokat,
groteszk módon, a nyakuknál fogva akasztották föl.
– Nézze! – kiáltott fel Mikey. – Itt nyerte nekem az
apukám Galent.
– Tényleg. – Daisy beterelte a gyereket a játékterembe,
el a standtól. – Gyere, próbáljuk ki a nyerőgépet!
Keresgélt egy kicsit a táskájában, és a kisfiú kezébe
nyomott egy maroknyi pénzérmét. Eszébe jutott, vajon bölcs
dolog volt-e ilyen korán visszahozni Blackpoolba. Úgy tűnt
ugyanis, akárhova mennek, mindenhol belebotlanak
valamibe, ami Karira emlékezteti őket.

Később, miután lefektette Mikey-t, Daisy a vendégek

nappalijában üldögélve iszogatta citromos portóiját.
Megfordult, amikor meghallotta, hogy az ajtó alsó szegélye a
szőnyeget súrolja. Mary dugta be a fejét a helyiségbe.
– Nem bánná, ha csatlakoznék önhöz? Általában iszom
egy pohárkával, mielőtt este felmegyek.
Daisy a vele szemben álló fotelra mutatott.
– Hát persze, kérem, az ön háza.
Mary töltött magának egy pohár édes sherryt, és leült a
fotelba.
– De jó leülni egy kicsit! – Lerúgta papucsát, és maga alá
húzta a lábát. – Beth mostanában minden éjszaka felébred a
foga miatt. Mondhatom, nagy strapa. – Hátrahajtotta a fejét
és behunyta a szemét.
Daisy kihasználta az alkalmat, hogy tanulmányozza az
arcát. Úgy becsülte, egy jó tízessel fiatalabb nála, biztosan
nem lehet több harmincötnél. Kétségtelenül vonzó, fiatal nő,
hibátlan bőrrel és erős csontozattal. A frizurája csinosan be
volt göndörítve, attól az elszabadult hajtincstől eltekintve,
ami a homloka közepébe lógott, és az asszonynak megvolt az
a szokása, hogy egy kis fejrázással legyintse félre. Daisy
megnézte magának a kezét is, és megállapította, hogy Mary
határozottan belevaló nő, aki nem fél a kemény munkától.
Daisy a kandallópárkány közepén álló esküvői kép felé
biccentett.
– Hol van a férje, Mrs. Roberts? – Amint kimondta, meg
is bánta a közvetlen hangnemet, mert úgy hangzott, mintha
kíváncsiskodni akarna.
Mary kinyitotta a szemét, és kertelés nélkül válaszolt.
– Thomas két éve meghalt egy bányakatasztrófában.
Özvegy vagyok.
– Micsoda szörnyűség, nagyon sajnálom!
Daisy a kardigánja gombjaival babrált, és próbálta
kitalálni, hogyan tovább. Nem akarta felzaklatni Maryt azzal,
hogy tovább kérdezősködik a halott férjéről, de
kétségbeesetten meg akarta törni a kínos csendet, ami rájuk
telepedett. A tolóablakra nézett.
– Öö… milyen… milyen gyakran mossa a
fátyolfüggönyöket?
Mary felsóhajtott.
– Valóban azt akarja tudni, vagy az jár a fejében, hogy ki
lehet Beth apja?
Daisy érezte, hogy elpirul.
 – Igazán semmi közöm hozzá, Mrs. Roberts – válaszolta,
bár semmi nem állhatott volna messzebb a valóságtól.
– Semmi gond, Mrs. Duggan. Már nem szégyellem
magam miatta. – Mary megköszörülte a torkát, felszegte az
állát, és kihívóan, a hangjában szégyen nélkül beszélt. – Beth
egy helytelen egyéjszakás kaland eredménye, amit
egyáltalán nem bántam meg. Úgy értem, hogyan is
tehetném? Látta, milyen aranyos a lányom, ő a mindenem. –
Elhallgatott, és belekortyolt a sherryjébe. – Jól megvagyunk
mi ketten, a világért sem változtatnék a történteken.
Daisyt megdöbbentette, hogy milyen könnyedén
gördültek le a hazugságok Mary nyelvéről. Biztosan
annyiszor elmondta már, hogy talán már maga is elhiszi.
– Igen – értett egyet –, nagyon bájos kislánya van.
Mary lesütötte a szemét, és olyan halkan beszélt, hogy
Daisy alig hallotta, amit mondott.
– Sok időbe telt, mire el tudtam fogadni Thomas halálát.
Tudja, csapdába esett lent a bányában, amit úgy zártak be,
hogy nem hozták ki a testeket. El tud képzelni ennél
borzalmasabbat? – Felnézett a halott férje fényképére. –
Most már látom, hogy csak áltattam magam, de anélkül,
hogy láthattam volna a holttestét, nehezen tudtam elhinni,
hogy soha többé nem jön vissza. A gyász mindent
felemésztett, és csak akkor döbbentem rá, hogy mégis van
értelme az életemnek, hogy talán képes leszek tovább élni,
amikor Beth megérkezett. – Úgy folytatta, hogy közben
szórakozottan játszott a kósza hajtinccsel. – Thomas
mindennap hiányzik, és tudom, hogy soha más férfit nem
tudnék úgy szeretni, ahogy őt szerettem, de így, hogy itt van
nekem Beth, könnyebb elviselnem a fájdalmat. – Megvonta
a vállát. – Akár azt is mondhatnám, hogy Beth mentett meg.
Újra boldog vagyok, és ez olyasmi, amiről nem hittem volna,
hogy még valaha megtörténik velem.
Annak ellenére, hogy Daisy tudta, hazudik neki, akaratán
kívül a gyász és a szánalom váratlan keveréke kavargott
benne, miközben Mary történetét hallgatta. A fiatal nő arcán
a kétszínűség legkisebb jele után kutatott, de a vonásai olyan
maszkba rendeződtek, ami semmit sem árult el. Daisy
ujjaival a fotel karfáján kopogtatott, nem találta a szavakat,
ezért csak bólintott.
Mary felhörpintette a sherryjét, és felállt.
– Havonta egyszer.
Daisy a homlokát ráncolta.
– Pardon?
– Azt kérdezte, milyen gyakran mosom a
fátyolfüggönyöket. A válasz, havonta egyszer. Jó éjszakát,
Mrs. Duggan!

Daisy alig aludt aznap éjjel, addig forgolódott, míg végül

teljesen belegabalyodott a nejlonlepedőbe, a hálóinge csak
úgy sercegett. Mikey mélyen aludt a mellette lévő ágyban,
úgy tűnt, a tengeri levegő megtette hatását. Szeretetteljesen
elmosolyodott a kisfiú alvó alakját látva, ahogy Galen köré
fonta a karját. Határozottan lehetséges olyan gyermeket
szeretni, aki nem a saját vére. Mary is csodálatos otthont
adott itt Bethnek, vitathatatlanul gondos, szerető anya, és ha
elszakítaná tőle a gyereket, az mindkettejükkel szemben
kegyetlenség lenne.
Daisy kiszállt az ágyból, és odaosont az ablakhoz.
Széthúzta a függönyt, és kinézett az öbölre, a fekete víz
egyenetlen felszínén holdfény játszott. Tompa puffanást
hallott maga mögött, megfordult, és látta, hogy Galen leesett
a földre. Mikey félálomban kutatott a játéka után. Daisy
felvette, és visszadugta a kisfiú könyöke alá.
Nem tudta, hogy még meddig állt az ablak előtt az öblöt
bámulva, mire visszamászott az ágyába, fájt a lába a fapadló
hidegétől, de döntött. Amikor először tartotta karjában az
unokáját, még csak egy pici valami volt, akit még a saját
anyja sem volt képes szeretni. A kicsi jövője szomorúnak
tűnt, de Mary odaadó gondoskodásának köszönhetően
gyönyörűen gyarapodott az elmúlt évben, és most tele volt
az élete lehetőségekkel. Mary bebizonyította, hogy kitűnően
helyettesíti Beth vér szerinti anyját, és Daisy a tőle telhető
legjobb módon akarta megjutalmazni az odaadását. Megadja
Marynek a békességet, amire rászolgált.
 38

2016. MÁRCIUS

Michael összehajtogatta az újságkivágást, és a gránit

munkalapra simította. Az idő nagy részében képes volt olyan
mélyre temetni annak a szörnyű napnak az emlékeit, hogy
ne okozzanak fájdalmat. Negyven év telt már el, de ha
megengedné magának, hogy a történteken merengjen, akkor
ugyanazt a rettegést kellene újra átélnie, amit hatéves
kisfiúként érzett. Amikor kihúzták az apját a roncsból, ő egy
szúrós takaróba bugyolálva vacogott az út szélén, Babs ült
mellette, aki az ép karjával szorosan magához ölelte. Karit
kiemelték, és hordágyra fektették, de Babs megragadta
Michael fejét, és a mellkasához húzta, hogy ne lássa. Nem
felejtette el, hogyan puszilta az asszony a fejét, és hogyan
ringatta gyengéden.
Beth hangja rántotta vissza a jelenbe.
– Michael, sajnálom. – Gyengéden simogatta a férje
karját. – Tudom, hogy ez fájdalmas emlékeket ébreszt
benned.
– Sok idő eltelt azóta, Beth – mondta Michael. – Most
már ti vagytok a családom, te és Jake.
Amikor meghallotta a nevét, a kisfiú felnézett a
könyvéből.
– Apu, visszajössz, és tovább olvasol nekem?
– Egy perc, fiam. – Michael a feleségéhez fordult: –
Mondtál valamit egy levélről.
– A borítékban van. – Beth kihúzott egy széket a
reggelizőpult alól. – Azt hiszem, jobb lesz, ha leülsz.
Michael kivette a levelet, olvasni kezdte, és közben
leereszkedett a székre.

1977. június 4.

Kedves Mrs. Roberts!

Azért írok önnek, hogy köszönetéi mondjak a szíves
vendéglátásért a Claremont Villasban, Blackpool mindig is
kedves hely volt számomra, mivel, néhai férjemmel,
Jimmel idejöttünk nászútra. Bár nemcsak a szép emlékek
szólítottak vissza ide ezen a hétvégén., közel egy éve
tettem, valamit, amire annak idején nem voltam büszke,
de azóta megnyugodott a lelkiismeretem. A lánya valóban
nagyon bűbájos, és láthatóan fürdik a szeretetben és a
figyelemben, amiben, részesíti, és úgy érzem,
megérdemli, hogy megnyugtassam. Úgy gondolom, hogy
Még most is, egy évvel a történtek után, megretten, ha
kopogtatnak az ajtón, de biztosíthatom, az anyja soha
nem fog visszajönni Bethért. Még aznap meghalt egy
buszbalesetben. Az újságkivágást is betettem a borítékba
ezzel a levéllel. Azon a napon én hagytam Betht a
küszöbén. Ha nem tettem volna, biztosan ő is odaveszik az
anyja karjában.
A fiatal lány, aki szülte, még azt sem tudta, hogy
terhes, és rettegett attól, hogy az apja tudomást szerez a
babáról. Úgy hiszem, egyikünk sem gondolkodott tisztán,
amikor úgy döntöttünk, olyan helyen hagyjuk a kisbabát,
ahol megtalálják majd, és gondoskodni fognak róla.
Az a véleményem, hogy aznap én is és ön is
megszegtük a törvényt, és semmi jó nem származna
abból, ha most, egy évvel a történtek után fordulnánk a
hatóságokhoz. Remélem, megnyugtatja a tudat, hogy
most már anélkül nevelheti fel Betht, hogy attól kellene
félnie, valaki talán visszaköveteli öntől.
 Üdvözlettel,
Daisy Duggan

Miután Michael végzett a levéllel, Beth kivette a kezéből, és

még egyszer átfutotta, annak ellenére, hogy már kívülről
tudta minden átkozott szavát.
– El tudod ezt hinni? – suttogta. – Egész életemben azt
hittem, hogy az apám kiléte volt a nagy titok, és közben
anyám egész idő alatt a létező legnagyobb titkot rejtegette.
Még csak nem is ő volt az istenverte anyám! Hogy tehette?
Michael a fejét ingatta.
– Azt sem tudom elhinni, hogy Daisy néni is benne volt.
Beth felhorkant.
– Ne aggódj, lesz hozzá pár szavam, amikor hazaér!
– Apu, jössz már?
– Sajnálom, Jake, majd máskor befejezzük a mesét, jó?
Inkább kapcsold be a tévét!
Jake úgy nézett az apjára, mint aki nem hisz a
szerencséjének. Általában azt mondták neki, hogy kapcsolja
ki a tévét.
Beth megfogta a férje kezét, és az ajkához emelte.
– Michael, te ott voltál azon a buszon. Ki volt az anyám?
Michael megvakarta a fejét.
– Már negyven éve volt, Beth. Még csak hatéves voltam.
– De biztosan nem olyasmi volt, amit el tudtál volna
felejteni.
Michael a feleségére meredt.
– Ami azt illeti, próbálok inkább nem gondolni rá.
Beth visszakozott.
– Sajnálom, igazad van. Majd megkérdezem Daisyt. –
Beth fújt egyet, és még egyszer átolvasta a levelet, aztán
átment a konyhán a telefonért.
– Nem, én sajnálom – kért bocsánatot Michael. –
Megérdemled, hogy tudd. – Finoman kivette a telefont az
asszony kezéből, és a konyhai órára pillantott. – Beth, légy
szíves, ne most! A telefon nem megfelelő egy ilyen horderejű
beszélgetéshez. Daisy hamarosan hazaér, addig várhat. –
Michael összecsippentette az orrnyergét, és becsukta a
szemét, mielőtt folytatta: – A levélben az van, hogy anyád a
buszon halt meg, hazafelé menet. A balesetben csak egy lány
halt meg, a neve… ööö… Petula volt, ha jól emlékszem. Nem
nagyon ismertem a többi utast, apám barátai voltak a
kocsmából. Én nem is mentem volna, de Andrea az utolsó
pillanatban vitt át apuhoz. Egyébként fogalmam sem volt
arról, hogy ennek a Petulának kisbabája született. Nem is
tudom, hogy mikor történhetett. – Mutatóujjával az állát
kocogtatta, és homlokráncolva törte a fejét. – Hacsak nem a
kocsmában történt, a nap végén. Most, hogy jobban
belegondolok, rosszul lett és be kellett feküdnie a buszba,
amíg mi végeztünk a vacsorával. Talán akkor történt.
– Szegény lány! Kíváncsi vagyok, miért félt ennyire attól,
hogy az apja megtudja. Hány éves volt?
Michael megrázta a fejét.
– Nem tudom. Nekem öregnek tűnt, bár akkor még csak
hatéves voltam, és mindenkit öregnek láttam.
– Milyen szörnyű lehetett neki ilyen fiatalon meghozni ezt
a döntést! És ha belegondolok, hogy ha Petula nem halt volna
meg, akkor talán azt is kideríthetném, ki volt az apám. Vagy
talán nem számított volna, mert esetleg Petula is jó donor
lett volna Jake-nek. – A fiára pillantott, aki törökülésben ült
a tévé előtt, hüvelykujjával a szájában. – Arra kell
koncentrálnunk, hogy miért fontos. Nem beteges
kíváncsiságról van szó, hanem élet-halál kérdésről, a fiunk
életben maradásáról – hangsúlyozta. Kivett egy tollat és egy
papírtömböt a konyhafiókból. – Oké, gondolkodj, Michael!
Voltak Petulának testvérei?
Michael nemet intett.
– Nem, biztos vagyok abban, hogy nem voltak. Évekkel
később tudtam meg, hogy az apja öngyilkos lett. Csak ketten
voltak, és egyszerűen nem tudta, hogyan folytassa az életét a
lánya nélkül.
Beth egy kis szünetet tartott, várakozón tartotta a tollat.
– Olyan szörnyű ez az egész! Egy újabb zsákutca. –
Rágcsálni kezdte a toll végét. – Ki tudott még a babáról? –
Elhallgatott, és mellkason bökte magát a tollal. – Rólam?
Michael újra átolvasta a levelet.
– Szerintem valaki másnak is tudnia kellett – kezdte
lassan. Beth felé fordította a levelet, hogy ő is el tudja
olvasni. – Nézd, Daisy azt írja: „Úgy hiszem, egyikünk sem
gondolkodott tisztán, amikor úgy döntöttünk, hogy olyan
helyen hagyjuk a kisbabát, ahol megtalálják majd, és
gondoskodni fognak róla.” Egyikünk. Ez azt jelenti, hogy
többen voltak, mint ketten, nem? Ha Daisy csak magára és
Petulára gondolt volna, akkor csak annyit ír, hogy „nem
gondolkodtunk tisztán”.
– Ha Daisy tudta volna, hogy ki az apám, biztosan leírja,
de még csak meg sem említi.
– Daisy nem ismerte túl jól Petulát. Szerintem igen
valószínűtlen, hogy Petula elárulta volna neki. De van valaki,
aki talán tudja – latolgatta Michael. – Közel állt a
barátnőjéhez, Lorraine-hez, aki szintén ott volt a buszon.
Kezdetnek megfelel, nem?
Beth, Daisy levelével a kezében, elfordult és kibámult az
ablakon.
– Kíváncsi vagyok, hogy valójában miért nem akart
megtartani.
– Ki?
– Az igazi anyám, Petula. Tudom, hogy Daisy azt írja,
rettegett az apjától, de hogy valaki elhagyja a kisbabáját…
Michael átölelte.
– Mary volt az igazi anyád, Beth, és jobb anyukád nem is
lehetett volna. – Megcsókolta az arcát, és a füle mögé tűrte a
haját. – És gondolj bele, ha Petula hazavitt volna magával,
ott lettél volna a buszon.
Beth megborzongott.
– Istenem, igazad van, erre nem is gondoltam.
Jake nevetésének hangjára mindketten megfordultak, és
a fiukat figyelték. Nagyokat kacagott, miközben a kedvenc
rajzfilmjét nézte, és az arca kipirosodott a tűz melegétől.
Michael megnyugtatóan mosolygott a feleségére.
– Elintézzük, hogy jobban legyen, majd meglátod.

Fél órával később Michael hátradőlt az íróasztalszékében,

amikor Beth masszírozni kezdte a vállát. A gyors keresés az
interneten senkit nem adott ki, akit Lorraine Pryce-nak
hívtak, és illett rá mindaz, amit Michael tudott róla. Lorraine
már az ötvenes évei végén járhat, valószínűleg férjnél van, és
az új vezetékneve nélkül majdhogynem lehetetlen
megtalálni. Michael sóhajtva Bethhez fordult.
– Nincs más választásunk – jelentette ki –, vissza kell
mennem.
– Hová?
Michael megfogta Beth kezét, és megcsókolta az ujjait.
– Vissza, ahol az egész elkezdődött.
 39.

Az utcák, ahol Michael felnőtt, keveset változtak az elmúlt

negyven évben. Lehet, hogy a macskakövet aszfalt borította,
de a vörös téglás, teraszos házak továbbra is makacsul álltak.
Megállt a régi bejárati ajtajuk előtt a Bagot utcában, és
elmosolyodott, amikor észrevette, hogy a jelenlegi tulajdonos
átfestette azt az ocsmány mustársárgát ízlésesebb
világoskékre. Nem érzett késztetést arra, hogy bekopogjon
és megkérdezze, körbenézhetne-e. Nem emlékezett, hogy
valaha boldog lett volna ebben a házban, és abban sem volt
biztos, hogy ezúttal mi vitte oda. A lyukat a járdában, amibe
órákig pöckölte az üveggolyóit, már rég betemették. A
gyerekkora nagy részét ilyen egyszerű játékokkal töltötte, és
egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy a mai gyerekek mit
csinálnának a nélkül a sok kütyü nélkül, amivel
szórakoztatják magukat és a barátaikkal beszélgetnek. Úgy
érezte, kimaradnak abból a felbecsülhetetlen értékű
bajtársiasságból, ami abból eredt, hogy az utcán játszottál a
haverjaiddal. Ugróiskola a lányoknak, és
{1 0}
vadgesztenyézés a fiúknak.
Michael megfordult, és Kevinék régi házát nézte. Mindig
Kevinnek volt a legjobb gesztenyéje, egy verhetetlen golyó,
amiről csak évekkel később tudta meg, hogy a sütőben
megsütötték, majd befestették egy réteg átlátszó
körömlakkal. Elnevette magát az emléken. Nem csoda, hogy
soha nem tudta megverni Kevint, és cserébe szinte egész
ősszel sebes volt az ökle. A mai gyerekek azt sem tudják, mit
veszítenek.
Ahogy a márciusi szél csípni kezdte az arcát, felhajtotta a
gallérját és meggyorsította lépteit, úgy hagyta maga mögött
az utcát, ahol felnőtt, hogy vissza sem nézett. Nem fog
visszajönni többé. Csak öt percébe telt, hogy odaérjen Daisy
öreg házához, amiről sokkal szebb emlékei voltak. Nem
először gondolkodott el azon, vajon mi lett volna vele, ha
Daisy nem veszi a szárnya alá, és nem terelgeti az életben.
Már a hetedik születésnapjától, amikor azt a festőkészletet
adta neki, nagy hatással volt az életére. A bátorításával és a
soha nem szűnő dicséreteivel elhitette vele, hogy akár
építészmérnök is lehet, és persze igaza volt. Mindig igaza
volt. Daisy nélkül nem lenne sikeres karrierje és saját cége,
és Daisy nélkül Bethszel sem találkozott volna soha.
A Claremont Villásban tett első látogatásuk után minden
évben visszamentek Blackpoolba, mindig azon a hétvégén,
amikor a szülinapja volt, és ő a kis Bethszel játszott a parton.
Először csak nyűg volt neki a kislány, lévén hat évvel
fiatalabb nála, és egyáltalán nem volt jó vele játszani. De
ahogy teltek az évek, és mindketten felnőttek, a
korkülönbség jelentéktelenné vált, és végül beismerték,
hogy a barátságuk valami mélyebbé alakult. Daisy és Beth
anyja, Mary, nagyon jó barátnők lettek, és olyanok voltak ők
négyen, mint egy kis család.
Michaelt elképesztette, hogy Daisy és Mary ennyi éven át
titkolták előttük, hogy ki volt Beth vér szerinti anyja. Az
órájára pillantott, és hunyorított, ahogy próbálta kivenni a
dátumot. Daisy még a hónap vége előtt hazatér, és
határozottan volt mit megmagyaráznia.

Már késő délután volt, mire az Ivócimborákhoz ért.

Megkönnyebbülten látta, hogy a kocsma nagy változásokon
ment keresztül a hetvenes évek óta. Mivel megéhezett,
bízott abban, hogy lesz valami rendes étel az étlapon. Eltűnt
a zöld-fehér csempés tornác, ami leginkább egy nyilvános
WC padlójára hasonlított, a helyét fagerendás előtető vette
át, üveg bejárati ajtóval, amire cifra, kacskaringós betűkkel
festették a kocsma nevét. Ahogy lenyomta a rézkilincset és
benyitott az ajtón, reflektor világította meg az ezüstösen
csillogó fekete járólapokat a talpa alatt. A szombat délutáni
tömeg lelkesen fogyasztotta a gasztronómiai finomságokat,
amiket szürke palacsempéken szolgáltak fel tányérok
helyett. A hely határozottan sokat fejlődött a régi idők óta,
amikor Selwyn a szélén felkunkorodó sajtszeletből és fehér
kenyérből álló szendvicseket árult, túlérett paradicsommal a
tetején, ha az embernek szerencséje volt. A kocsmát
egyetlen nyitott térré alakították, a hátsó kis szoba már a
múlté volt.
A pult mögött álló fekete egyenruhás lány Michaelre
mosolygott, és felvonta a szemöldökét.
– Mit adhatok? – kérdezte.
– Egy korsó Boddiest,{ 1 1 } légy szíves.
– Azonnal. – A lány meghúzta a kart, a habzó ital
beleömlött a pohárba és kicsordult a peremén. – Még
valamit?
Michael a csaposlány feje mögötti táblára nézett, és
elmosolyodott. Az egyik dolog, amitől falra tudott volna
mászni, a fellengzős nevek voltak, amiket egyes éttermek
étlapjain lehetett olvasni. Miért nem lehetett
„pecsenyelevet” írni a „jus” helyett, vagy egyszerűen
„szószt” a „redukció” helyett? Még emlékezett arra, hogy a
hetvenes években az apja, Karl, a medaliont a nyaka körül
hordta. Most meg egy darab sertéshúst hívtak így. Ami
pedig a tőkehalat illeti goujon módra, rejtély volt számára,
hogy miért nem lehet a halrudacskákat a nevükön nevezni.
Természetesen, Beth nem értett vele egyet. Ételstylistként
az volt a munkája, hogy a legínycsiklandóbb módon rendezze
el a fogásokat, és szerinte ennek része a név is.
Majdnem a sörtésztában kisütött tőkehalat választotta,
előfőzött házi hasábburgonyával. A táblára mutatott.
– Mi az ördög az a manchesteri kaviár, amikor otthon
készítik el?
A csaposlány felvonta a szemöldökét, és úgy nézett rá,
mintha hülye lenne.
– Borsópüré.
Michael bólintott.
– Hát persze, milyen buta vagyok! Akkor egy húsos-sörös
pitét kérek.
A lány nyomkodni kezdte a pénztárgép képernyőjét.
– Sült krumplival vagy salátával kéri?
Ez lett volna az a pillanat, amikor Michael a feleségére
néz, majd vonakodva salátát rendel, de Beth most nincs vele.
– Sült krumplit kérek.
Michael odavitte a sörét az egyik szabad sarokasztalhoz.
Öngyújtóval a kezében odament hozzá egy másik pincérlány,
és meggyújtotta a gyertyát. Aztán benyúlt az első zsebébe,
és szalvétába csomagolt evőeszközöket tett az asztalra.
– Egy személyre?
Michael bólintott.
– Igen, csak én leszek.
Nem is emlékezett arra, mikor evett utoljára egyedül egy
kocsmában, sőt arra sem, mikor mentek utoljára étterembe
hármasban. Az életük a kórház körül forgott, és az ilyen
mindennapi örömök már csak távoli emlékek. Hirtelen
bűntudata támadt, és önzőnek érezte magát, amiért rendelt
valamit, amikor Beth egyedül van otthon a beteg fiukkal. Az
étteremben csak a kérdéseit kellett volna feltennie, aztán
folytatni a nyomozását.
Most már türelmetlenül várta, hogy megérkezzen az
étele, és várakozón nézte a kétszárnyas, kerek ablakos
konyhaajtót. Letette félig üres korsóját, és újra odament a
bárhoz. Ugyanaz a fiatal lány állt a pultban, éppen akkor
végzett egy másik vendég kiszolgálásával.
– Elnézést, a tulajdonos bent van?
– Barry, úgy érti, a menedzser?
 – Öö… igen, ő is megteszi.
– Hátrament hordót pakolni. Odaküldöm magához, ha
végzett.
Michael visszament az asztalához, és a gyertya oldalán
lecsorgó viaszt piszkálgatta. Amikor megérkezett az étel, be
kellett ismernie, hogy valóban különlegesen nézett ki. A
leveles tészta a pite tetején öt centi magas volt, és
aranybarnán csillogott, a sült krumpliját pedig Jenga-szerű
oszlopba rakták. Ahogy betette a szájába az első falatot, egy
férfi jelent meg mellette.
– Minden rendben van az étellel?
Egy újabb dolog, amitől falra tudott volna mászni. Hogy az
éttermi alkalmazottak éppen akkor kérdeznek az ételről,
amikor látják, hogy épp betömtél egy nagy falatot a szádba.
Michael biccentett, megtörölte a száját a szalvétával,
gyorsan lenyelte a falatot, és ivott egy korty sört.
– Igen, köszönöm, nagyon finom.
– Alex a bárban azt mondta, hogy velem szeretne
beszélni.
– Ööö… igen. Ön bizonyára Barry. A Pryce családot
keresem. Selwyn volt itt a kocsmáros úgy negyven éve, és
reméltem, hogy valaki talán még emlékszik itt rájuk. Tudja,
ez volt tőlük az utolsó ismert címem.
Barry megdörzsölte az állát.
– Selwyn Pryce? És azt mondja, ő volt a kocsmáros?
Michael bólintott, és leharapta az egyik sült krumpli
végét.
– Negyven év, az hosszú idő. – Barry felnevetett. – Akkor
még nem is éltem.
– Értem. Tudom, nagyon kicsi az esélye, hogy valaki még
emlékszik rájuk. De nincs más választásom, akármilyen
valószínűtlen legyen is…
– Várjon csak egy kicsit – szakította félbe Barry. –
Egyszer nálunk ünnepelték egy hölgy hatvanadik
születésnapját, aki valamikor kocsmárosné volt itt.
Michael szívverése felgyorsult, de nem volt hajlandó
beleélni magát.
Barry odaszólt a pult mögött álló lánynak:
– Alex, Doreen mikorra jön ma?
– Csak holnap ilyentájt, Barry. – És folytatta az
evőeszközök szalvétába csomagolását.
– Doreen készíti az összes desszertünket – magyarázta
Barry. – Már ezer éve itt dolgozik. Felhívom, ha szeretné.
Michael felállt és kezet rázott Barryvel.
– Nagyon hálás lennék érte, köszönöm szépen.

Alig hitte, de a kocsmából egy papírcetlivel a kezében

távozott, amin olyasvalaki neve és címe állt, aki ismerte a
Pryce családot, és talán azt is meg tudja mondani neki, hol
találja Lorraine-t.
Michael a buszon ült, gázolajszag ostromolta az orrát, és
egy kicsit rosszul lett tőle. Azt kívánta, bárcsak kocsival jött
volna, annak ellenére, hogy a parkolási díj a városban kész
rablás, a szombat délután pedig még annál is rosszabb.
Csillogtak a lámpafényben fürdő vizes utcák, egy csapat lány
ijedten ugrott hátra, amikor a busz áthajtott egy mély tócsán
és eláztatta őket. Ahogy végigberregtek és – rázkódtak a
külváros fák szegélyezte utcáin, a kezében tartott
papírdarabbal játszott, és próbálta megfogalmazni, mit is
mondjon.
A nagy, háromemeletes, Viktória korabeli ikerház jó
állapotban volt, szépen nyírt gyeppel és gaztól mentes
határokkal. Mint az összes többi háznak ezen a környéken,
ennek is csak a háztartásokra kényszerített rengeteg
kerekes kuka rontotta az összképét: barna, szürke, zöld és
kék, az ormótlanul rájuk mázolt házszámokkal.
Minden csütörtök reggel Michaeléknél is eluralkodott a
káosz, amikor Bethszel megpróbálták kitalálni, vajon melyik
kuka ürítése van soron. Kukaláz, ahogy Beth hívta. Michael
még akkor is mosolygott, amikor ajtót nyitott neki egy
meglehetősen csinos szőke, akiről úgy tippelte, a hatvanas
éveiben járhat, és aki a legfelső lépcsőfokról nézett le rá.
– Ajánlom, hogy ne áruljon semmit – figyelmeztette a nő,
és már csukta is be az ajtót.
– Nem, nem, nem azért jöttem. – Elővette a papírfecnit a
zsebéből. – Patricia Atkinst keresem.
A nő hunyorított.
– Én vagyok. És maga ki?
Michael kezet nyújtott.
– A nevem Michael McKinnon. Lenne esetleg néhány
szabad perce?
Az asszony úgy tett, mintha nem látná a felé nyújtott
kezet.
– Miért keres? – A hangja rekedt és mély volt a sok
füsttől.
Nyilvánvaló volt, hogy Ms. Atkins nincs csevegős
kedvében, ezért Michael úgy döntött, a közepébe vág:
– Ismer egy Lorraine Pryce nevű lányt?
Amikor a nő megragadta az ajtógombot, egy pillanatra
úgy tűnt, mintha összezavarodott volna. Ahogy elnyúlt a
csönd, Michael attól félt, zsákutcába ért. Kínosan érezte
magát, amiért megzavarta a nőt, s épp elnézést akart kérni
és elindulni, amikor az asszony újra megszólalt:
– Határozottan ismerem. Lorraine Pryce a
mostohalányom volt.
 40.

Michael követte Trishát a konyhába, és leült a hatalmas

fenyőasztal mellett felkínált székre.
– Iszik egy teát?
A férfi megrázta a fejét.
– Nem, köszönöm, épp most ittam egy korsó sört az
Ivócimborákban.
– Barry adta meg a címem?
Michael bólintott.
– Nem bánja, ha rágyújtok? – kérdezte a nő, és babrálni
kezdett a cigarettásdobozzal.
– Kérem, csak nyugodtan, hiszen otthon van.
Trisha meggyújtotta a cigarettát, és megtöltötte a tüdejét
füsttel. Michael szinte látta, ahogy a feszültség elhagyja a
testét, és egy pillanatra megsajnálta, amiért ennyire függ a
dohánytól.
Trisha észrevette, hogy figyeli, és bocsánatkérőn
elmosolyodott.
– Undorító szokás, tudom. – Megvonta a vállát, és
hosszan beleszívott a cigarettába. – És miért keresi
Lorraine-t?
Michael elhelyezkedett a széken.
– Legjobb lesz, ha az elején kezdem. Ugye, nem emlékszik
rám?
Trisha a homlokát ráncolta.
– Nem. Kellene?
– Hosszú ideje volt már, de biztos vagyok abban, hogy
nem felejtette el a buszbalesetet. – Michael egy másodpercre
elhallgatott. – Mert én sem.
Trisha leverte a hamut a cigarettájáról, a férfinak sikerült
felkeltenie az érdeklődését.
– Miért, honnan tud róla?
– Én is ott voltam a buszon. – Hagyta, hogy az asszony
felfogja a szavait, és megpróbálja kitalálni, ki lehet.
– Azt mondta, Michael McKinnon? – Csak pár
másodpercbe telt, hogy rájöjjön. – Ördög és pokol, nem maga
a kis Mikey? Karl fia?
– Én vagyok.
Trisha hátradőlt a székén, és végigmérte az asztal
túloldaláról.
– Istenem, sokszor eszembe jutott, mi történhetett veled.
– Átnyúlt az asztal fölött, és megfogta Michael kezét. – Hogy
alakult az életed?
Nehéz volt néhány szóban összefoglalni az elmúlt negyven
évet.
– Jól. Megnősültem, és van egy kisfiam, Jake, ötéves. –
Ennél bővebben nem akarta elmagyarázni a helyzetét egy
idegennek. Csak meg akarta tudni, amiért jött, és már megy
is.
– Örülök neki, igazán. Borzalmas lehetett, hogy így kellett
elveszítened az apádat.
Michaelt meghatotta Trisha aggodalma, úgy érezte, neki
is meg kell kérdeznie, hogy van, annak ellenére, hogy
legszívesebben már folytatta volna az útját.
– És magával mi lett?
– Ahogy valószínűleg hallottad, néhány hónappal a baleset
után elhagytam Selwynt. – Olyan közömbösen mondta ezt,
hogy Michael arra következtetett, már rég nem érezhet
bűntudatot a döntése miatt. – Nem tudtam volna
megbirkózni az új helyzetével, sokkal jobban járt Barbarával.
Aztán hozzámentem Lennyhez, miután kiengedték a
börtönből. Mindig is azt mondtam, hogy várni fogok rá, de
azt nem gondoltam volna, hogy húsz évig fog tartani. –
Trisha rekedtes nevetésbe kezdett, ami tüdőszaggató
köhögésbe fordult. Könnyes szemmel ütögette a mellkasát,
és a cigarettásdoboz után nyúlt. – Édes jó istenem, le kell
szoknom.
Michael megvárta, hogy Trisha összeszedje magát,
mielőtt folytatta.
– Barry a kocsmában azt mondta, hogy talán tudja, merre
találom Lorraine-t. Tudja?
Trisha úgy beszélt tovább, mintha a kérdést meg sem
hallotta volna:
– Utána évekig be se mentem az Ivócimborákba, addig
nem akartam, amíg Selwyn és Barbara ott vannak, de
miután elmentek, a következő tulaj szépen felújította a
kocsmát, és be-benézegettem. Most egy vendéglőlánc vette
meg, és Barry a menedzser. Néhány éve ott ünnepeltük a
hatvanadik születésnapomat. – Michaelre pillantott, mintha
azt ellenőrizné, hogy figyel-e még rá. – Nagyon flancos hely
lett, mi?
Michael bólintott, aztán az asztal fölé hajolt.
– És Lorraine… tudja, hogy most hol lakik?
– Képzelheted, hogy nem állunk túl közel egymáshoz, de
igen, tudom, hol találod. – Felkelt a székről, keresgélni
kezdett egy kacatokkal teli fiókban, és előhúzott egy régi
műanyag telefonregisztert. Lehúzott egy kis gombot az F
betűhöz, majd megnyomta a másikat, és a dobozka teteje
felnyílt. – Itt is van, Lorraine Fenton.
Michael a nyakát nyújtogatta, hogy ő is lássa.
– Remek. Megvan a telefonszáma?
– Telefonszáma? Istenem, dehogy. Amerikában él, így
még akkor sem engedhetném meg magamnak, hogy
felhívjam, ha lenne is miről beszélnünk. – Trisha vállat vont.
– De karácsonyi képeslapot azért szoktam neki küldeni.
Michael válla lesüllyedt egy kicsit, és az asszony egyből
észre is vette.
– Látom, hogy nem ezt a választ vártad, de a tudakozó
biztos megadja a számát. Amúgy miért akarsz beszélni vele?
– Hosszú történet, és már így is elég idejét pazaroltam.
Csak felírnám a címet, ha szabad. – Elővett a zsebéből egy
tollat. – Kaphatnék egy darab papírt?
– Az anyja biztosan tudja a telefonszámát.
Michael felnézett, a halvány reménysugártól újra
gyorsabban kezdett verni a szíve.
– Az anyja?
– Igen. Biztosan emlékszel Barbarára… Tudod, Babsre,
ahogy a többiek hívták.
– Persze, hogy emlékszem rá. Úgy érti, még…
– Él? Ó, igen, egy öregek otthonában lakik Didsburyben.

A zápor havas esőbe fordult, mire Michael elhagyta Trisha

házát és elővette a telefonját, hogy taxit hívjon. Amikor
negyedórával később kiszállt a kocsiból, és megnézte
magának a Fenyőfa Otthont, elismerően füttyentett egyet.
Nagy kapus telek volt, kanyargó, köves felhajtó vezetett a
főbejárathoz, amit két hatalmas ablak vett közre. A füstüveg
ajtó automatikusan nyílt ki előtte, amikor bement a
recepciós pulthoz. Csillár lógott a kupolás mennyezetről, és a
talpa szinte belesüllyedt a vastag, világoszöld
szőnyegpadlóba. Látott már olyan ötcsillagos szállodát,
amelyik elbújhatott volna az otthon mellett.
A recepciós is makulátlan és kifinomult volt csinos
tengerészkék egyenruhájában, kék-rózsaszín
selyemkendővel a nyaka körül. Michaelt egy légiutas-
kísérőre emlékeztette, amikor mosolyogva üdvözölte.
– Jó estét! Miben lehetek a segítségére?
Michael biztos volt abban, hogy fájnak a nő arcizmai.
Megköszörülte a torkát.
– Az egyik lakójukkal szeretnék beszélni, Barbara Pryce-
szal.
– Várja önt?
 – Ööö… nem, de nem tartanám fel sokáig.
A recepciós tovább mosolygott.
– Ha van dolog, amiben a lakóink bővelkednek, az az idő.
– Egy tollat nyújtott Michael felé, és elé tolt egy látogatási
könyvet. – Szólok valakinek, hogy keresse meg a hölgyet. Itt
legyen szíves aláírni!

Babs egyedül ült a közös nappaliban, a keze összekulcsolva

pihent az ölében, és egy összehajtogatott újság feküdt a
térdén. Michael lopva ment oda hozzá, és letérdelt mellé.
Nem akarta megijeszteni, megfogta az egyik kezét, és
óvatosan végigsimított hüvelykujjával papírvékony bőrén.
Nem ébredt fel, így Michael megragadta az alkalmat, hogy
tanulmányozza a vonásait. Még mindig erős és csinos volt, az
évek kegyesek voltak hozzá, ugyan a valaha sötét fürjei most
már teljesen kifehéredtek, és ki tudta venni alattuk a
halvány rózsaszín fejbőrt. Emlékezett arra, hogy az apja
mennyire kedvelte a nőt, hogy ők hárman milyen jól érezték
magukat a vidámparkban, amíg ő el nem veszett, és Babs
volt az, aki megtalálta. A baleset után is vigyázott rá, és
Michaelt hirtelen elöntötte az idős hölgy iránt érzett
szeretet, el akarta mondani neki, mennyire hálás mindazért,
amit érte tett.
Felállt, és hallotta, ahogy megreccsennek a térdei. Babs
szeme kinyílt, és kissé zavarodottan felnézett rá.
Michael szólalt meg először, a hangja nem volt több halk
suttogásnál:
– Babs, sajnálom, hogy felébresztettem. Michael
McKinnon vagyok. Tudja, Mikey.
Babs mondani akart valamit. Párszor kinyitotta és
azonnal be is csukta a száját, mielőtt bármi kijött volna rajta.
– Mikey? – kérdezte végül.
A férfi újra leguggolt mellé, hogy Babs jobban láthassa.
– Emlékszik rám, ugye?
 A nőnek gyöngyvirágillata volt. Az ajka halvány mosolyra
húzódott, kinyújtotta a kezét, és megsimogatta látogatója
arcát.
– Mintha el tudnálak felejteni! – A szék karfájára tette a
kezét, hogy megtámassza magát.
– Ó, kérem, Babs, ne keljen fel miattam!
Babs legyintett, és felegyenesedett.
– Annyira még nem vagyok öreg és tehetetlen, hogy ne
tudnám állva köszönteni a vendégeimet.
Michael megtisztelve érezte magát, és némán korholta
magát az alkalmatlankodásért.
– Sajnálom. – Előrébb hajolt, és esetlenül magához ölelte
Babst. – Jó újra látni magát.
Babs egy fotelra mutatott.
– Húzd ide, légy szíves, és akkor rendesen tudunk
beszélgetni!
A néhány másodperce még álmos vonásai teljesen
felélénkültek. Michael örült, amiért eljött hozzá, még ha
hosszú távon semmi eredménye se lesz a látogatásnak.
– Hogy van? – kezdte.
Babs várt néhány pillanatot, mielőtt mosolyogva
válaszolt:
– Ó, kis Mikey! Csak nem azért kerestél fel ennyi év után,
hogy ezt kérdezd?
Michael Babs szemének csillogásából látta, hogy csak
ugratja, az esze még mindig úgy vág, mint régen. Feltartotta
a kezét.
– Rajtakapott.
Babs előrehajolt és megpaskolta a férfi térdét, mintha
még mindig az a kisfiú lenne, aki akkor volt, amikor utoljára
találkoztak.
– Mit tehetek érted, Mikey?
Michael úgy érezte, egy másik életben van, amikor még
Daisy nénin kívül mások is Mikey-nek szólították, s a fia
jutott eszébe, bár az igazat megvallva, alig volt, hogy nem
Jake járt a fejében. A kis Jake olyan sebezhető és mégis
olyan életerős. Egy élet, ami egyszerűen elfogyatkozna, ha
nem lenne a gép. Az emberek mindig bátornak mondták
Michaelt, de amin ő ment keresztül, semmi nem volt ahhoz
képest, amit a fia nap nap után szenved el. Az a valódi
bátorság. Lazított a gallérján, hogy kicsit lehűtse magát, a
torkát szorító nagy gombóc szinte lehetetlenné tette, hogy
megszólaljon. Visszatartott könnyek csípték a szemét,
veszélyesen közel ahhoz, hogy kicsorduljanak.
– Babs, szükségem van a segítségére.
Az asszony kihúzott egy zsebkendőt az asztal túloldalán
álló dobozból, és Michael kezébe adta. A zsebkendőt látva
Michaelnél eltört a mécses, és könnyek gördültek le az arcán.
Szégyenében gyorsan letörölte.
– Sajnálom – szipogta. – Néha nehéz mindet benntartani.
Michael biztonságban érezte magát abban a füles
bőrfotelban, így, hogy senki nem vár tőle semmit. Vett egy
nagy levegőt, és folytatta:
– Nem is tudom, hol kezdjem, ezért, kérem, legyen velem
türelmes. Utálom, hogy fel kell hoznom a múltat, főleg, hogy
milyen borzalmas volt, de emlékszik még a balesetre?
Babs felvonta a szemöldökét, és hitetlenkedve nézett
vendégére.
– Elnézést, persze hogy emlékszik. Hiszen hogyan is
felejthetnénk el azt az éjszakát? Mindannyiunk élete örökre
megváltozott, és… – Michael azon kapta magát, hogy
összevissza beszél, és fejbe tudta volna vágni magát, amikor
eszébe jutott, mi történt Selwynnel. Tudta, hogy úgy
hangzik, mintha csak most jutott volna eszébe, ami igaz is
volt, de képtelen volt megállni, hogy ne kérdezze meg. – Hol
van Selwyn? Úgy értem, még… mindig velünk van? –
Elszégyellte magát, amiért ilyen esetlenül tette fel a kérdést,
azt kívánta, bárcsak Beth is ott lenne mellette, hogy kihúzza
a gödörből, amibe beleásta magát.
Babs a fejét rázta.
– Kétezerben halt meg, tüdőgyulladásban, hatvankilenc
éves volt. Huszonnégy évig élt azokkal a sérülésekkel, és
nem hiszem, hogy egyetlen nap is volt, amikor sajnálta volna
magát. Valóban hihetetlen férfi volt, szerencsés voltam, hogy
a felesége lehettem.
– Ő volt szerencsés, hogy ott volt neki, Babs – állapította
meg Michael.
Babs egy legyintéssel elintézte a dolgot.
– Ez a szeretet, Mikey. Az ember kitart azok mellett,
akiket szeret.
A látogatás kezd olyan élménnyé válni, ami alázatosságra
neveli az embert, gondolta Michael.
– És a lánya, Lorraine?
Babs arca azonnal felragyogott.
– Az Államokban él, Kaliforniában, egy sebészhez ment
hozzá, de most már mindketten nyugdíjasok. Szép életük
van. – Körbepillantott a barátságos helyiségen. – Mit
gondolsz, ki fizet mindezért?
– De jó! – mondta Michael, és próbálta kitalálni, hogyan
terelhetné vissza a beszélgetést a balesethez.
A konyhából kihallatszott a készülődés, és sült csirke illata
szivárgott a nappaliba.
– Nem sokára kész a vacsorája, jobb lesz, ha nem kertelek
tovább. – Az asszony várakozó arckifejezése adta meg az
erőt ahhoz, hogy folytatni tudja. – Őrültségnek fog hangzani,
de tudta, hogy Petula aznap szült egy kisbabát?
Tessék, kimondta, most már nincs visszaút. Babs szeme
elsötétedett, úgy tűnt, óvatosan megválogatja a szavait.
– Ami azt illeti, igen, tudtam róla. Segítettem neki világra
hozni. – Magasra emelte az állát. – Nem szégyellem, amit
tettünk, ha ez jár a fejedben. Tudod, helyesen cselekedtünk.
A kislány meghalt volna, ha Petula haza akarja vinni.
 Michael egyetértőn bólintott.
– Igen, tudom. De eszébe jutott valaha, hogy vajon mi lett
vele? Úgy értem, a kisbabával.
– Régebben sokat gondoltam rá, főleg az első évben, de
most már régóta nem jut eszembe.
– Daisy is ott volt, ugye?
Babs biccentett.
– Nem ment volna a segítsége nélkül. Zseniális volt a
szülésnél, nagyon kedves volt Petulával, és ő keresett a
kicsinek olyan helyet, ahol biztosan megtalálják.
– A Claremont Villas vendégház.
Babs a homlokát ráncolta.
– Igen, a név ismerősnek hangzik. Én nem mentem
Daisyvel. Túlságosan lefoglalt, hogy feltakarítsak és
vigyázzak Petulára.
– Úgy tűnik, Daisy mindenáron meg akarta tudni, mi
történt azzal a kisbabával. Közel egy évvel később magával
vitt engem Blackpoolba, és a kisbaba még mindig ott volt.
Mary Roberts Bethnek keresztelte, és a sajátjaként nevelte.
Babs eltátotta a száját.
– Daisy sosem mondta, hogy visszament, de gondolom,
érthető volt részéről. És a kicsi jól volt, azt mondod?
– Remekül. Daisy néni ezért sem vitte tovább a dolgot.
Azután évente visszajártunk Blackpoolba… Beth és én
összeházasodtunk.
Michael hátradőlt a fotelban, és várta, hogy Babs
megeméssze a hallottakat. Lehet, hogy az idős hölgy esze
még mindig éles, de ez azért neki is bele fog telni egy kis
időbe.
Babs szólásra nyitotta a száját, mintha kérdezni akarna
valamit, de aztán úgy tűnt, meggondolta magát. Gyorsan
megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani, majd
mutatóujját a halántékára tette, és becsukta a szemét.
– Miért mondod el nekem mindezt? – kérdezte végül.
 Michael mesélt neki Jake-ről, és hogy kétségbeesetten
keresnek vérrokonokat.
– Az utolsó reményünk, hogy megtaláljuk Beth apját, de
Mary semmit nem akart elmondani róla Bethnek. Persze,
most már tudjuk, hogy miért, mivel ő maga sem tudta. Mary
még azelőtt agyvérzést kapott, hogy Jake állapota
rosszabbra fordult, ezért nem is tudhatta, milyen fontos ez
nekünk. – Michael gyengéden megfogta Babs kezét, mintha
így ki tudná kényszeríteni belőle az információt, amire
szüksége volt. – Babs, nem mondta el Petula Lorraine-nek,
hogy ki volt a kisbaba apja?
Babs egy újabb zsebkendőért nyúlt, és halkan belefújta az
orrát.
– Úgy sajnálom, ami a fiaddal történik, Mikey! El sem
tudom képzelni, milyen nehéz lehet nektek. Petula nem
mondta el nekünk, ki volt az apa, néhány hónappal később
tudtuk meg a naplójából.
Michael előrecsúszott a fotelban.
– Igazán? Tudja a nevét?
Babs úgy mondta ki, mintha nyilvánvaló lenne, és Michael
ostoba, amiért egyáltalán feltette a kérdést.
– Jerry, természetesen. Jerry Duggan.
Ahogy felfogta, amit hallott, Michael hátrarogyott a
fotelban.
– Úgy érti, Jerry, Daisy fia?
Babs bólintott.
– Pontosan. De meglep, hogy te nem tudtad…
Michael félbeszakította, felállt, és kis körben járkálni
kezdett, miközben a hajába túrt.
– Azt mondja, Daisy Beth nagyanyja?
– Igen, az, de…
Michael az órájára pillantott, és próbálta kiszámolni az
időeltolódást. Azonnal fel kell hívnia Daisyt.
– Ez hihetetlen! Mit szól majd, ha elmondom neki?
 Babs feltápászkodott a fotelból, és kezét Michael karjára
tette.
– De hiszen már tudja, kedves. Daisy mindig is tudta.
 41.

Ahogy kiért az utcára, Michael azonnal kivette telefonját a

zsebéből. A kijelző életre kelt, és ő felnyögött magában,
amikor meglátta a bal felső sarokban, hogy nem fogadott
hívásai voltak. Amikor lehúzta az ikont, látta, hogy összesen
hat: négy otthonról és kettő Beth telefonjáról.
Ahogy az ujjai a képernyőn futottak, a rettegés úgy
nehezítette el a gyomrát, mintha megevett volna egy óriási,
hájas tésztából készült pitét. Beth telefonján a hangposta
jelentkezett. Michael tenyere bizseregni kezdett, úgy érezte,
mintha az ujjai kövér kolbászok lennének, amikor egy
taxitársaság száma után kutatott a névjegyzékben. Azt
mondogatta magában, hogy minden rendben, a felesége csak
nem bírta megvárni, amíg hazaér, és kíváncsi, hogy mit
tudott meg, ami érthető. Bethre vallana, hogy hírekért
nyaggassa, ahelyett, hogy megvárná, amíg ő felhívja.
Már hazafelé tartott a taxiban, mire Beth végre felvette.
Rekedtnek és fáradtnak hangzott, a férfi egyből tudta, hogy
a kezdeti félelmei beigazolódtak. Egy rövid, feszült
beszélgetés után Michael le is tette a telefont, és előrehajolt,
hogy beszéljen a sofőrrel.
– Változott a terv, barátom. A manchesteri
gyermekkórházba, legyen szíves, amilyen gyorsan csak
lehet.

Michael berontott a kórház ajtaján, az esőkabátja úgy szállt

mögötte, mintha egy kórházi drámában szerepelt volna.
Ahogy a recepciós pult felé tartott, hátrasimította vizes
haját.
– A fiamat úgy egyórája hozták be, Jake McKinnon.
 A nővér beütött valamit a gépbe, és átolvasta a névlistát.
– Felvitték az osztályra. Szólok egy segédápolónak, hogy
kísérje fel hozzá.
Egy olyan emberhez képest, aki napi szinten látott
ilyesmit, a nő arckifejezése együtt érző volt, és Michael hálás
volt neki, amiért nem úgy kezelte a fiát, mintha csak egy
lenne a sok beteg közül.
– Köszönöm! – nyögte ki.
Előbb látta meg Betht, mint a felesége őt. Jake ajtaja előtt
állt, az üveget simogatva nézett a szobába, Galen a másik
kezében lógott. Michael gyorsított a tempóján, és
megszólította, ahogy közelebb ért. Beth feléje fordult, tett
egy lépést előre, a karjába vetette magát, és úgy rogyott
össze, mint egy marionett baba, aminek elvágták a
madzagjait. Sírásának hangját Michael gallérja tompította.
– Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Hogy van? –
Gyengéden eltolta magától a feleségét, hogy ő is
megnézhesse a fiát az ablakon keresztül, mint az
állatkertben.
Jake fekvő alakját szinte teljesen belepték a kábelek.
Több gép csipogott és villogott mellette, és három nővér
nyüzsgött körülötte értékeket figyelve és eredményeket
ellenőrizve.
– Most stabil az állapota, de behívták doktor Applebyt –
válaszolta Beth. Feltartotta Galent, és megpróbált
mosolyogni. – Kérte, hogy vigyem be.
Michael fogta a majmot, és megszagolta kedvenc
gyerekkori játéka fejét. Nézte, ahogy a nővér gyengéden
megsimogatja Jake homlokát, mielőtt megfogja a csuklóját,
és az órájára néz.
– Mondd el, mi történt!
– Az én hibám, Michael.
– Ugyan már, Beth! – Erősebben szorította a felesége
vállát. – Nem hibáztathatod magad mindenért.
 Úgy tűnt, Michael kedves szavai erőt adtak neki a
folytatáshoz.
– Fent volt az emeleten, a szobájában legózott. Tudom,
hogy a kandalló előtt szeret vele játszani, de fel akartam
porszívózni, hogy egyszer rend legyen. Már ezer éve nem
érzem úgy, hogy képes lennék valami olyan hétköznapi
dolgot csinálni, mint a házimunka, de észrevettem, hogy a
szőnyeg tele van müzlidarabkákkal és félig elfogyasztott
kekszekkel. A por a kandallópárkányon tíz centi vastag volt,
és az a késztetésem támadt, hogy kitakarítsak. Jake nem
nagyon ellenkezett, amikor mondtam neki, hogy fel kellene
vinnünk a legódobozát, még segített is összeszedni a
kockákat. – Michaelre mosolygott. – Olyan jó gyerek!
– Nekem nem kell mondanod. Folytasd! – unszolta.
– Amikor felért, kiborította a dobozt a szobája padlójára,
és épített tovább. Mondtam, hogy pár percen belül viszek fel
neki meleg tejet. Aztán megszólalt a csengő, és azelőtt
elfordultam tőle, hogy válaszolt volna. – Betht kirázta a
hideg, és elcsuklott a hangja. – Elaine volt, a szomszédból,
csak meg akarta kérdezni, hogy van Jake, és behívtam egy
csésze teára. – Felnézett a férjére, hogy megerősítést kérjen
tőle, hogy nem csinált semmi rosszat. – Úgy értem, küldtem
volna el?
– Persze, te csak udvarias voltál. És aztán mi történt?
– Michael, esküszöm, tíz percnél tovább nem volt
egyedül, de amikor felvittem neki a tejet, a hátán feküdt a
földön, a szeme félig csukva, és teljesen mozdulatlan volt. –
Beth hangosan felsírt. – Azt hittem, meghalt. Annyira
sajnálom, az én hibám!
Michael szorosan megölelte a feleségét, a válasza
határozott volt:
– Beth, nem a te hibád. Nem tudom, hányszor kell még
elmondanom, hogy ne hibáztasd magad mindenért.
Michael a molyrágta majomra nézett. A szőre már
kikopott, és hiányzott az egyik szeme, de a hatalmas mosoly
még mindig megnyugtatóan ült az arcán. Megsimogatta a
játék fejét, és eszébe jutott a saját apja. Galen volt az
egyetlen kapocs, ami még Karihoz fűzte, szívbe markoló
emlékeztetőjeként az apja utolsó tragikus napjának.
– Apám elhatározta, hogy megnyeri nekem Galent a
vidámparkban. Nyűgös voltam, mert elvesztem, és azt
hittem, nem látom többé. Soha nem fogom elfelejteni a
megkönnyebbült arckifejezését, amikor Babs visszavitt
hozzá. Sokáig szorított magához, olyan erősen, hogy alig
kaptam levegőt, és nem szólt semmit. Szerintem akkora kő
esett le a szívéről, hogy meg sem bírt szólalni, és nem akarta,
hogy sírni lássam. – Michael Jake-et nézte, ahogy
mozdulatlanul fekszik az ágyban. – Most már tudom, mit
érzett. Azt hitte, hogy elvesztette a fiát, és rettegett.
– Még mindig hiányzik, ugye?
– Hatéves koromban halt meg, Beth. Negyven év hosszú
idő, de igen, azt kívánom, bárcsak több időnk lett volna!
Mindketten megfordultak, amikor meghallották dr.
Appleby közeledését.
– Jó estét, Beth, Michael! – A további formaságoktól
eltekintett, és beszámolt nekik Jake állapotáról. – Attól
félek, a tesztek megerősítették, hogy Jake elvesztette a
vesefunkciója kilencven százalékát, ami azt jelenti, hogy
elérte a veseelégtelenség végstádiumát. – Adott nekik egy
kis időt, hogy megemésszék a szavait. – Tudom, hogy ez
szörnyű hír, de azt akarom, hogy tudják, Jake továbbra is
kapni fogja a dialízist, és az megfelelően el fogja látni a vese
feladatát. Néhány napig benntartjuk, hogy megfigyeljük az
állapotát, aztán nyugodtan hazavihetik, és folytathatja az
éjszakai dialízist, amíg megfelelő donort találunk.
– De az meddig fog tartani, doktor úr? – kérdezte Beth.
Dr. Appleby felvonta a szemöldökét.
– Donort találni? Őszinte leszek, évekbe is telhet, de
lehet, hogy szerencsénk lesz, és már jövő héten sikerül.
Igazán csak szerencse kérdése.
Michael karon fogta Betht, és Jake ablaka felé biccentett.
– Mikor mehetünk be hozzá?
Dr. Appleby elmosolyodott.
– Beszélek a nővérrel, és meglátjuk, mit tehetünk. –
Megpaskolta Beth vállát. – Ne ijesszék meg túlságosan a
gépek, egyelőre csak megfigyeljük, és a jelek biztatóak.

Beth megfogta a fia apró kezét, és megnyugtatta a belőle

áradó melegség. Jake szeme csukva volt, békésnek tűnt,
annak ellenére, hogy úgy tekeregtek a kábelek törékeny kis
teste körül, mint a spagetti.
– Tudtad, hogy csak a népesség egyharmada regisztrált
szervdonor?
– Gondolom, ez nem olyasmi, ami eszükbe jut az
embereknek, hacsak nem érinti őket közvetlenül –
válaszolta Michael. – Hiszen mi is csak nemrég
regisztráltattuk magunkat.
– A legszörnyűbb az egészben, hogy tudom, nagyon
boldog leszek, amikor donort találnak Jake-nek, de az csak
akkor fog megtörténni, ha valaki meghal. Hogy lehetünk
boldogok, amikor egy másik család éppen akkor veszít el
valakit, akit nagyon szerettek?
– Nehéz helyzet – értett egyet Michael. – De talán vigaszt
jelent majd a rokonainak, hogy tudják, a szerettük tovább él
valaki másban. – Vállat vont. – Nem tudom, talán azt jelenti,
hogy a halála nem lesz hiábavaló.
– Nem, gondolom, nem. – Beth a férjére pillantott. – Még
nem is mesélted, hogyan alakult a nyomozásod. Gondolom,
semmit nem tudtál meg… vagy igen? – Beth észrevette,
hogy a férfi szemhéja megrezdült. – Michael!
– Ne itt, menjünk ki!
Beth puszit lehelt Jake homlokára, becsúsztatta mellé
Galent a takaró alá, és követte Michaelt a folyosóra.
– Igyunk egy kávét! – javasolta a férfi.
Beth megragadta a karját, és visszatartotta.
– Nem, most mondd el, mit tudtál meg!
Michael lopva végignézett a folyosón, mintha valami
szuper titkos információt akarna megosztani vele.
– Igen, megtudtam valamit.
Beth érezte, hogy elgyengül a térde.
– Igen?
– Megtudtam az apád nevét. – Egy másodpercre
elhallgatott. – De nem fog tetszeni.
Beth nem titkolta türelmetlenségét.
– Az isten szerelmére, Michael, bökd már ki!
Michael Beth könyöke alá tette a kezét, és felesége
várakozó arcába nézett.
– Daisy fia, Jerry.
Az asszony jó ideig tátott szájjal meredt Michaelre, mielőtt
meg tudott szólalni:
– Mi? Nem, az lehetetlen! Daisy biztosan mondott volna
valamit.
Michael egyetértett.
– Tudom, hihetetlen, hogy ennyi éven át titokban
tartotta. Úgy értem, Daisy a nagyanyád, Beth.
Ahogy felfogta Michael szavait, Beth gondolatai Daisy felé
terelődtek, és az életükben betöltött szerepére. A szárnya
alá vette a hatéves Michaelt, ő mutatta be őket egymásnak,
és ennyi éven át megtartotta Mary titkát. Michaellel
mindketten ugyanannyira szerették, mintha vérszerinti
családtagjuk lett volna, és mint kiderült, az is.
– De miért nem mondott semmit? Nem értem.
– Három hónapja ment el, Beth. Emlékezz, hogy fogalma
sincs arról, hogy Jake állapota rosszabbodott. Biztosan tett
valamiféle ígéretet anyádnak… Marynek, hogy nem fedi fel,
kik voltak a szüleid.
 Beth benyúlt a táskájába.
– Most azonnal fölhívom.
Michael óvatosan kivette kezéből a telefont.
– Beth, kérlek! Tudom, hogy nagyon megrázott a dolog,
de ne ronts ajtóstul a házba! Holnapután már otthon lesz,
akkor majd beszélünk vele, és meglátjuk, ő mit mond.
– De…
Michael a felesége ajkára tette az ujját.
– Te is hallottad, mit mondott doktor Appleby. Jake
állapota stabil, a gép jól működik, és nincs közvetlen
veszélyben. Ilyen sokáig vártunk, pár napot még kibírunk.
 42.

– Tölthetek még egy pohár pezsgőt, Mrs. Duggan?

Daisy felnézett a mosolygó légiutas-kísérőre, és
csodálkozva látta, hogy tökéletes sminkje még mindig
frissnek és hamvasnak néz ki, pedig már több órája a
levegőben voltak. Biccentett és feltartotta a poharát. Az
üzleti osztályra szóló jegy egy vagyonba került, akkor már
élvezze ki, minden előnyét.
– Igen, az csodás lenne, legyen szíves.
A nő szakértően teletöltötte a poharát, aztán feltette
ugyanazt a kérdést a mögötte ülő utasnak.
Három hónapos távollét után Daisy alig várta, hogy
hazamehessen. A tél legrosszabb része már biztosan véget
ért, örült, hogy hamarosan elérkeznek a meleg tavaszi
napok, amiket a kertjében tervezett eltölteni. Megnyomta a
széke oldalán lévő gombot, és az lassan hátraereszkedett,
mint egy fogorvosi szék. Hálásan kinyújtóztatta a tagjait, és
elgondolkodott, vajon még meddig engedik öreg csontjai,
hogy ilyen megterhelő utazásra induljon.
Miután megitta a pezsgőt, kivette a kényelmi csomagot az
előtte lévő szék zsebéből. Krémet kent az arcára, és feltette a
szemmaszkot. Ha a repülés utolsó néhány óráját alva
tölthetné, remélhetőleg valamivel kipihentebben érkezik
meg. Mikey kimegy elé a reptérre, és Daisy nagyon várta
már, hogy újra láthassa. Olyan volt, mintha a fia lenne, és
nagyon hiányzott neki. A fiú élete nem is alakult olyan
rosszul, és Daisy tudta, hogy ehhez ő is nagyban hozzájárult.
De valójában Mikey is megmentette az ő életét azzal, hogy
okot adott arra, hogy reggelente felkeljen, főzhetett,
köthetett neki, szerethette, és ezért örökké hálás lesz neki.
Most boldog házasságban él, saját családja van, és Daisynek
ebben is szerepe volt. Nyolcvanöt évesen tudta, hogy
valószínűleg nem sok ideje van már, de nyugodtan fogja
itthagyni ezt a világot, abban a tudatban, hogy annak a
rémült kisfiúnak, aki elvesztette az imádott apját, és akit
elhanyagolt az anyja, mégiscsak jó élete lett.
A kis Jake jutott eszébe, aki olyan sok mindenben hasonlít
az apjára: csendes és komoly, és annyira bátor. Egész
életében ki-be járkált a kórházból, mégis mennyi mindent
elviselt ilyen fiatalon. És ott volt Beth. Daisy az ő életének
alakulásában is nagy szerepet játszott, bár neki erről fogalma
sem volt. Mélyen elszomorította, hogy nem volt otthon,
amikor Mary meghalt, mert tudta, hogy Beth mennyire
közel állt az anyjához. Abban a pillanatban vissza akart térni,
ahogy megtudta, de Mikey meggyőzte, hogy maradjon ott,
ahol van, és élvezze ki az időt, ami még a nyaralásából
maradt. Igaza volt, lesz bőven ideje tiszteletét tenni Mary
sírjánál, amikor hazaér. Ha valaki megértette volna, miért
nem jött vissza, az Mary. Daisynek semmi kétsége nem volt
afelől, hogy annyi éve helyesen cselekedett, amikor Mary
küszöbén hagyta a gyámoltalan, törölközőbe bugyolált kis
csomagot.

Daisy érezte, ahogy rázkódni kezd a gép, amikor megkezdték

a leszállást a vastag felhők között. Nagyot ásított, hogy
megnyugtassa a fülét, amikor a légiutas-kísérő finoman
megkérte, hogy állítsa vissza a székét ülő pozícióba. Elkezdte
bepakolni a holmiját a táskájába, és visszavette a cipőjét
feldagadt lábára. A táskára rátette a plüssmacit, amit Jake-
nek vett a repülőtéren, és elhelyezkedett az utazás utolsó
pár percére.
A repülő ide-oda rángatózott a felhőben, miközben a
magaslati szelek jobbra-balra kapták, és Daisy tenyere
izzadni kezdett aggodalmában. Szorosan becsukta a szemét,
amikor érezte, hogy kieresztették a kerekeket, és várta,
hogy a kifutóhoz érjenek. Csak akkor volt képes kifújni a
levegőt és kinézni az ablakon, amikor meghallotta a gép
biztonságos földet érését jelző huppanást. Szürke félhomály
uralkodott odakinn, annak ellenére, hogy a gyenge nap
vitézül harcolt a felhőkkel. Esni ugyan még nem esett, de
szemerkélni kezdett a kora reggelen. Daisy elmosolyodott.
Hazaért.

Michael és Beth az érkezők számára kijelölt terminálban

várták Daisyt, a rájuk telepedett csöndet idegesség és
szorongás szülte. A férfi újra felpillantott a táblára, és Daisy
járatának számát keresve végigfutott a listán.
– Nézd, földet értek! – mutatta Michael. – Hamarosan
megérkezik.
– Csak megcsörgetem Elaine-t, hogy nézzen rá Jake-re.
Michael a feleségére meredt.
– Bocsánat, igazad van. Tíz perce hívtam utoljára, igaz?
Jake-et az előző napon engedték ki a kórházból,
természetes volt, hogy Beth nem szívesen hagyta egyedül.
De Daisyt is látni akarta. A kisfiú állapota stabil volt, otthon
kapta a dialízist éjszakánként, és mindannyian megpróbáltak
derűsen hozzáállni a helyzethez, és a legjobb tudásuk szerint
élni tovább az életüket. Nem volt más választásuk. Elaine-t
felszerelték Beth mobilszámával, Michaeléval, a kórház 36-
os osztályának közvetlen telefonszámával, és dr.
Applebyével. A kórházi táska mindig ott volt az előszobában,
készen a boldog napra, amikor majd megkapják a hívást,
hogy találtak egy vesét.
Michael látta meg Daisyt először, amikor kilépett a dupla
ajtón, és próbált egyenes vonalban haladni a bőröndökkel
megrakott kocsiját tolva. Annak ellenére, hogy fáradtnak
látszott, csak úgy sugárzott róla az egészség, ezüstszínű haja
elütött barna bőrétől. Amikor észrevette őket, nagyon
megörült, és magasba emelt kézzel integetett nekik, amitől a
kocsi élesen balra kanyarodott és nekiment egy bosszús utas
lábának.
– Elnézést – motyogta Daisy.
Michael odasietett segíteni, melegen megölelte üdvözlésül,
és puszit nyomott az asszony arcára. Beth mögötte ácsorgott,
még mindig nem tudta, hogyan is kezelje a helyzetet. A férje
megtiltotta neki, hogy a rá jellemző módon,
meggondolatlanul hozza fel a témát.
– Hogy van, Daisy néni? Jól néz ki.
Daisy Michael karjára tette a kezét.
– Nagyon jól szórakoztam, igazán, de jó újra itthon lenni.
Mindenütt jó, de a legjobb otthon. – Észrevette Betht is. – És
Beth, milyen kedves, hogy mindketten kijöttetek elém! –
Maga felé húzta a fiatalabb nőt, és a kezébe vette az arcát. –
Kimerültnek látszol, és fogytál is. Nagyon megviselt anyád
halála. – Elhallgatott és körbenézett. – Hol van Jake?
Az érkezők csarnoka határozottan nem a megfelelő hely
arra, hogy kitárgyalják egy élet titkait. Michael a kijárat felé
terelte Daisyt.
– Jól van, otthon van Elaine-nel. Párszor be kellett vinni a
kórházba, amíg nem volt itthon, de most már jobban van.
Daisy megtorpant.
– A kórházba? Mikey, mi az ördögért nem hívtál?
– Már jól van, Daisy néni. Nézze, hazavisszük, forralunk
egy kanna vizet, és megbeszéljük egy csésze tea mellett.
Miután Michael átvette tőle a poggyászkocsit, Daisy
Bethbe karolt.
– Sajnálattal hallottam az édesanyádról, Beth.
– Igazán? És…
Michael figyelmeztetően visszanézett a válla fölött. A
férjének igaza van. Még várhat.

Daisy otthonának illata mindig visszaröpítette Michaelt a

gyerekkorába. A méhviasz, amivel a mahagóni
tálalószekrényt fényezte, nemcsak a fába, de a házába is
beleivódott.
– Bekapcsoltam a fűtést – mondta Michael, miközben
Daisy elforgatta kulcsát a zárban.
– Rendes tőled, Mikey kedves.
– És tettem a konyhába tejet meg kenyeret.
Daisy kinyújtotta a kezét, és összeborzolta a férfi haját.
– Még mindig jó fiú vagy. – Daisy Bethhez fordult: –
Ugye, milyen jó fiú? Ne hagyd megszökni, Beth!
Beth halvány mosolyának esélye sem volt elérni a szemét.
Daisy a homlokát ráncolta.
– Nagyon csendes vagy, Beth. Minden rendben? –
Megfogta Beth karját. – Jake az, igaz? Valamit nem
mondotok el nekem. Mikey… mi történt?
– Menjünk be és üljünk le a nappaliban – ajánlotta
Michael. – És akkor elmesélünk mindent.
– Rendben – bólintott Daisy bizonytalanul. – Előtte még
gyorsan bedobok egy mosást. Ki kell…
Beth nem bírta tovább, és félbeszakította:
– Az isten szerelmére, Daisy, menjen és üljön le, legyen
szíves! Meg kell beszülnünk valamit.
Annak ellenére, hogy le volt barnulva, Daisy arcából
kifutott a szín.
– Tudtam, hogy valami nincs rendben, éreztem a
csontjaimban. Mi történt?
Michael az ajtó felé mutatott.
– A nappaliban, Daisy néni… kérem.
Daisy leült a háromszemélyes kanapé közepére, Michael
és Beth pedig a kandalló elé álltak. Beth karba tett kézzel
meredt rá.
– Úgy érzem, mintha az ítélőszék előtt állnék. – Daisy
megpróbált felnevetni, de csak ideges kacaj jött ki a száján.
– Mindent tudunk – közölte Beth.
 Daisy előrecsúszott a kanapé szélére. Mindig is félt attól,
hogy eljön ez a nap, de azt remélte, hogy az övé lesz majd az
irányítás. Ezt a titkot magával akarta vinni a sírba, de a jelek
szerint a tette következményei mégiscsak utolérték. Vett
egy nagy levegőt, és felkészült a kérdésözönre.
 43.

Úgy tűnt, soha nem ér véget a csend, ami rájuk telepedett.

Michael szólalt meg először. Próbált nem mérgesnek
hangzani, hiszen Daisy mégiscsak végig Beth és Mary
érdekeit tartotta szem előtt.
– Emlékszik még erre? – Előhúzta a borítékot zakója
belső zsebéből.
Daisy kinyújtotta érte a kezét, és a saját ismerős kézírását
tanulmányozta.
– Gondolom, ez az a levél, amit Marynek írtam. – Halkan
beszélt. – Hol találtátok meg?
– Anyunál – felelte Beth. – Vagyis, amikor azt mondom,
anyunál…
– Ne légy ilyen, Beth! – Daisy fáradtnak tűnt. – Mary volt
az anyád, semmi sem változott.
– Kivéve, hogy valójában nem ő volt az anyám, nem igaz?
– ellenkezett Beth.
– Az anyád volt, minden szempontból, ami számít. –
Daisy előrehajolt, és megfogta Beth kezét. – Nézd, tudom,
hogy szörnyű megrázkódtatásként érhetett, de Mary akkor
sem szerethetett volna jobban, ha ő ad neked életet. Nem
tudhattam, de akkor, amikor a küszöbén hagytalak, nem
választhattam volna nála gondoskodóbb vagy szeretőbb
embert, hogy felneveljen téged. – Elhallgatott, és
megsimogatta Beth kezét. – Persze akkor még nem tudtam,
hogy nem fog átadni a hatóságoknak, de istennek hála, hogy
nem tette. Csak egy évre rá tudtam meg, hogy megtartott,
és mind a ketten olyan boldogok voltatok. Hogyan
szakíthattalak volna el benneteket egymástól? A
legnehezebb döntés volt, amit életemben hoztam. Minden
porcikám azért sikoltott, hogy felkapjalak és hazahozzalak
magammal, de már túl késő volt. Kegyetlenség lett volna,
egyszerűen képtelen lettem volna ezt tenni Maryvel. –
Szünetet tartott. – Vagy veled.
Betht nem nagyon hatotta meg a válasz, és visszahúzta a
kezét.
– És azt elmondaná nekünk, hogy miért ment vissza
Blackpoolba, hogy megtudja, mi történt velem? – Beth
tudatában volt, hogy úgy beszél, mint egy különösen
agresszív ügyész.
– Csak… én… csak kíváncsi voltam. Úgy értem…
– Tehát semmi köze nem volt ahhoz, hogy az unokája
vagyok?
Daisy Bethre meredt, aztán lopva Michaelre pillantott. A
férfi tekintete kőkemény volt, és lüktetett az arca, ahogy
összeszorította az állkapcsát. Daisy azt kívánta, bárcsak
felöltené szokásos biztató mosolyát, de nem tette. Így hát
folytatta:
– Amikor megtudtam, hogy Jerry az apád, már rég
Maryvel voltál. Mit tehettem volna? Úgy értem, nem mintha
Jerry képes lett volna gondoskodni rólad. De utána is az
életed része maradtam, bár Marynek sosem mondtam el,
hogy ki vagyok neked. Nem akartam, hogy félelemben éljen,
attól rettegve, hogy mikor vesznek el tőle. És aztán barátnők
lettünk, mint tudod, de higgy nekem, Beth, ha tudtam volna,
hogy az unokám vagy, amikor megszülettél, magamhoz
vettelek volna, hát persze hogy magamhoz vettelek volna,
szó nélkül.
Beth Daisy bütykös ujjait nézte, artritiszes ízületei
feldagadtak és eldeformálódtak, papírvékony bőrén
keresztül jól láthatók voltak a kidülledő kék erek. Az, hogy
összeszorította a kezét, nem sokat segített abban, hogy
eltitkolja remegését. Beth elszégyellte magát, hogy ennyire
felzaklatta az idős hölgyet. Leült mellé a szófára.
 – Bocsánatot kérek, amiért így beszéltünk magával. Csak
van valami, amit még nem mondtunk el. – Michaelre
pillantott, aki bátorítóan bólintott. – Jake állapota sokat
romlott, amióta elutazott.
Daisy mondani akart valamit, de Beth felemelte kezét,
hogy jelezze, ne szakítsa félbe.
– Azért nem mondtuk el, mert semmit nem tudott volna
tenni, és tudtuk, hogy valószínűleg rögtön hazasietett volna.
– Daisy újra próbálkozott, de Beth megállította. – Kérem,
Daisy, hadd fejezzem be! Jake veséje csaknem teljesen leállt,
átültetésre van szüksége.
Daisy a mellkasához kapott.
– Ó, ne, szegény kisgyerek, ez szörnyű! – Az arcára
szorította a kezét. – Igazad van, el kellett volna mondanod.
És azonnal visszajöttem volna.
Beth halványan elmosolyodott.
– Dialízist kap, ami… segít neki, de feltették a várólistára.
Michael odaült melléjük.
– Betht és engem is leteszteltek, de egyikünk sem
alkalmas donornak, ezért próbáltunk rokonokat találni. De
tudod, milyen kicsi a családunk, nem sok az esélye, hogy
szerencsénk lesz. Ezért volt olyan fontos, hogy kinyomozzuk,
ki Beth apja. Ő volt az egyetlen reményünk.
Daisy nagy nehezen talpra állt.
– Hová megy, Daisy néni?
Daisy visszafordult, és Michaelre meredt.
– Mégis mit gondolsz? Hát a telefonért.

Daisy nagy figyelemmel tárcsázta a számot, és

megköszörülte a torkát. A telefon kicsengése tompának és
távolinak hangzott, és néhány kattanás után már bele is szólt
az ismerős hang a világ másik végén.
– Helló, Daisy vagyok – kezdte.
– Hazaértél? Jó utad volt?
 – Nem rossz, köszönöm.
– Milyen az időjárás? Remélem, nem túl hideg és
siralmas.
Daisy figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– Otthon van?
– Tessék? Ó… persze, mindjárt szólok neki.
Hallotta, ahogy a hatalmas füstüveg asztalra teszi a
telefont, aminél Daisy is evett az elmúlt három hónapban.
Aztán a menye távoli hangja csendült a konyhájukban, és
visszaverődött a csempézett falakról.
– Jerry, anyukád keres.
 44.

Jerry visszatette a telefont a falra, és nekitámasztotta

homlokát a hatalmas tükörfelületű hűtőnek, élvezve a belőle
áradó hideget. Aztán ledörzsölte a zsíros nyomot, amit a
tükrön hagyott, felvett egy poharat a csepegtetőtálcáról, a
vízadagoló alá dugta, majd reszkető kézzel a szájához emelte,
és megnedvesítette kiszáradt száját. Az ablakon keresztül
nézte, ahogy a felesége a grillt pucolja a teraszon. Kinyitotta
a hűtőt, és kivett belőle egy üveg rozét, aztán fogott két
poharat a polcról, és kiment hozzá.
– Lydia, szívem, abba tudnád hagyni és ideülnél egy
kicsit?
Az asszony felnézett, és a homlokát ráncolta.
– Egy perc, és kész leszek. Végezni akarok vele, mielőtt
kihűl a víz. – Belemártotta a szivacsot a mosószeres vízbe, és
folytatta a súrolást.
Harmincöt év házasság után Jerry nagyon is jól tudta,
hogy felesleges lenne vitatkozni vele. Meg kell várnia, amíg
Lydia neki tudja szentelni a teljes figyelmét.
A melbourne-i nyár lassan őszbe fordult, az esti hűvösebb
levegő a hidegebb időjárás hírnöke volt. A férfi leült a
kipárnázott hintaágyra, belekortyolt a borába, és
hátradöntött fejjel átadta magát a hinta megnyugtató
mozgásának. Becsukta a szemét, és hagyta, hogy amit az
anyja mondott, felélessze emlékezete legsötétebb zugait.
Évek óta nem gondolt a balesetre, mert amikor eszébe
jutott, alig bírta elviselni a mindent felemésztő bűntudatot,
ami elárasztotta. Aznap mindenkit cserbenhagyott, és
néhányan az életükkel fizettek a hibájáért. Tudta, hogy
akkoriban mit gondoltak róla az emberek: egy különc, igaz
barátok nélkül és megkérdőjelezhető hobbikkal, a
repülőgépek figyelésével és a harangozásával. Lydia volt az
egyetlen, aki igazán megértette. Ha már az elején eljött volna
vele Ausztráliába, az a borzalmas baleset soha nem történik
meg.
Petulára gondolt, és érezte, hogy szégyenében mélyen
elpirul. Az anyja biztosan azt gondolja, hogy az unokája
gyengédségben és szerelemben fogant, nem pedig a
Jerryben felgyülemlett feszültség spontán levezetéséből, ami
azzal a sorsdöntő incidenssel végződött Petuláék folyosóján.
Az azt követő hónapokban mindent megtett, hogy elkerülje a
lányt, annyira szégyellte magát förtelmes viselkedése miatt.
Az nem számított, hogy Petula is benne volt, Jerrynek
kellett volna uralkodnia magán. De nem, hagyta, hogy a
Lydia iránt érzett érzelmei elhomályosítsák a helyzetet, és
képtelen volt észszerűen gondolkodni.
Kinyitotta a szemét, amikor megérezte, hogy felesége
lehuppan mellé a hintára, s a mozgástól kilöttyent a bor a
poharából.
– Töltsek neked is? – kérdezte Lydia.
Jerry bólintott, és odatartotta neki a poharát.
– Köszönöm, szívem.
– Anyukád rendben hazaért? – Lydia levette sárga
gumikesztyűjét, és ledobta a földre. – Meg kell mondanom,
kicsit feszültnek tűnt a telefonban. Talán fáradt.
Jerry az ujjai közt forgatta a pohara szárát, és próbálta
kitalálni, hol a fenébe is kezdje. Lydia csodás anya lett volna,
de minden vetélés egyre nagyobb gyötrelemmel járt. A
lesújtó csalódást és a bánatot egyre nehezebb volt elviselni,
és miután a hetedik próbálkozásuk is megbukott, hogy
kihordjon egy babát, Lydia elfogadta, hogy sosem lehet
gyereke. És most azt fogja elmondani a nőnek, akit a
legjobban szeret ezen a világon, hogy apa.
Lydia megsimogatta a combját.
 – Nagyon csendes vagy, Jerry. Csak nincs valami baj?
A felesége mindig is hátborzongatóan jó megfigyelő volt,
tudta, hogy a teljes igazsággal tartozik neki, akármilyen
fájdalmas is lesz felidéznie a múltat. Hálás volt, hogy egymás
mellett ülnek, és így nem kell Lydia szemébe néznie.
Egyenesen előremeredt, miközben beszélt.
– Lydia, el kell mondanom valamit. – Elhallgatott, és
mélyen beszívta a levegőt. – Van, amit már tudsz, a
balesetről és…
Lydia a férje felé fordult.
– Milyen balesetről? Miről beszélsz?
– A balesetről, ami azelőtt történt, hogy ideköltöztem
Ausztráliába.
– Édes istenem, miért hozod fel ezt most? Már biztosan
van negyven éve, hogy megtörtént.
– Igazad van – erősítette meg Jerry –, most júliusban lesz
negyven éve.
A felesége felé fordult, akinek arcán nem volt smink, csak
néhány szarkaláb szegélyezte a szemét és a száját. Mindig
nagyon odafigyelt arra, hogy bekenje magát naptejjel, és
annak ellenére, hogy ezüst szálak szőtték át a haját, tízzel
fiatalabbnak nézett ki ötvennyolc événél. Fiatalkorában soha
nem volt az a hagyományos szépség, de szemrevaló nővé
érett, és az alakja – ami tizenéves korában nyúlánk és fiús
volt – még mindig irigylésre méltó.
– Lydia, el kell mondanom neked, mi történt aznap, aztán
annyit kérdezhetsz, amennyit csak akarsz. Megígérem, hogy
őszintén válaszolok mindenre.
– Megijesztesz, Jerry. Miért vagy ilyen titokzatos?
Jerry felállt, és úgy állt Lydia elé, mintha színpadon volna,
és a felesége lenne a közönség. Élete alakítását kell hoznia.
Beszéd közben a poharát markolta, örült, hogy van mibe
kapaszkodnia.
– Nem nekem kellett volna vezetnem aznap, de a pali,
akit Selwyn felkért, hogy vigyen el minket, megbetegedett,
és ezért kellett egy önként jelentkező. Senki nem akart hinni
a fülének, amikor felajánlottam, hogy majd én vezetek, még
azt sem tudták, hogy van jogosítványom. Mindegy,
biztonságban odaértünk, és nem volt rossz napunk. Egy
kocsmában találkoztunk, mielőtt hazaindultunk, és én persze
csak egy korsóval ittam. Rendesen haza tudtam volna
vezetni, semmi kétség.
Lydia figyelmesen hallgatta, maga alá hajtotta a lábát, és
kényelmesen elhelyezkedett a hintán.
– Folytasd csak, hallgatlak!
– Elindultunk a főúton, és a társaság nagyon jó
hangulatban volt, énekeltek meg minden. Egy idő után
éreztem, hogy ki kell mennem a mosdóba. Mindenki nagyon
haza akart már érni, ezért mindannyian felnyögtek, amikor
behajtottam egy benzinkúthoz, de én már alig bírtam.
Biztosan a korsó sör miatt, amit a vacsorához ittam.
– Szóval te vezettél, amikor hazaindultatok… honnan is,
Blackpoolból?
Jerry bólintott.
– A többiek a buszban maradtak, amíg én bementem. Két
fickó volt még a WC-ben, nem nagyon tetszettek nekem,
ezért úgy döntöttem, inkább a fülkét használom a piszoár
helyett. Kemény pasasoknak néztek ki, szkinhedek voltak,
sok tetoválással, tudod, milyenek azok. Amikor kijöttem a
fülkéből, heccelni kezdtek, azzal voltak elfoglalva, hogy mit
dugdosok, ami nekik nincs, és hogy miért nem a piszoárt
használtam. – Jerry felnevetett. – Te is emlékszel, mennyire
vonzottam a bajt akkoriban. Úgy tettem, mintha ott sem
lennének, de a falnak löktek, és megragadták a galléromat.
Azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem provokáltam
őket, de látták, hogy könnyű célpont vagyok. Aztán, mielőtt
nevetve kifutottak a WC-ből, egyikük elvette a
szemüvegemet, és rátaposott.
 – Szegénykém! És akkor mit csináltál?
– Te is tudod, milyen vak vagyok a szemüvegem nélkül,
sehogy sem tudtam volna tovább vezetni. Visszamentem a
buszhoz, megmondtam nekik, hogy leejtettem a
szemüvegemet, és így nem látok elég jól ahhoz, hogy
vezessek. Nem akartam elárulni nekik, mi történt valójában,
mert akkora hülyének éreztem magam.
– El kellett volna mondanod Daisynek, ő elintézte volna
őket.
Jerry felnevetett.
– Valószínűleg igazad van. – Aztán lehalkította a hangját.
– Akárhogy is, Michael apja, Karl, felajánlotta, hogy majd ő
hazavezet. Nem voltunk olyan messze otthontól, és Karl sem
ivott sokat, ezért úgy gondoltam, nem lesz semmi baj. Ő
beült a volán mögé, én meg a busz hátsó részébe, anyuhoz
meg a többiekhez. Nem sokkal ezután volt a baleset.
Jerry észrevette, hogy Lydiát kirázza a hideg.
– Szörnyű lehetett.
Jerry átnézett a kerítés felett, a naplementében csillogó
öböl vizére.
– Az volt, de látod, hogy az egész az én hibám volt. Ha
kiálltam volna magamért azokkal a szkinhedekkel szemben,
nem törik össze a szemüvegemet, én ültem volna a
vezetőülésben, és nem Karl. Én haltam volna meg. Michael
miattam vesztette el az apját. Képzeld el, hogy végig kell
nézned az apád halálát.
Lydia felpattant a hintáról, és átölelte.
– Ne mondj ilyeneket, Jerry! Nem a te hibád volt! –
Megsimogatta férje arcát, és megcsókolta. A hangja
elcsigázottnak tűnt, és tele volt aggodalommal. – Miért
hoztad fel most ezt az egészet?
– Még ketten haltak meg Karion kívül. Egy öreg bácsi,
Harry, kedves ember volt, vele töltöttük a napot anyával; és
egy fiatal lány, Petula, aki kirepült a szélvédőn.
 – Emlékszem, amikor elmesélted. Milyen borzalmas,
szegény lány!
Jerry megfogta az asszony mindkét kezét, és
megszorította.
– Az ok, amiért most elmeséltem neked ezt, az, hogy
Daisy most mondta el nekem, hogy Petula terhes volt.
– Ó, ne, akkor a kicsi is meghalt! Hányadik hónapban volt,
tudod?
– Már kihordta a babát. Azelőtt szülte meg a kislányát,
hogy elindultunk hazafelé. – Jerry a fejét rázta, ahogy
elképzelte, hogyan is történhetett az egész, és az undor, amit
érzett, nyilvánvaló volt az arckifejezéséből. – A kocsma
mosdójában, a földön.
Látta, hogy felesége összezavarodik, a szemét ide-oda
kapkodva próbált összpontosítani.
– Én vagyok annak a kislánynak az apja, Lydia. – Jerry a
szájához emelte Lydia kezét, és megcsókolta. – Van egy
lányom. Beth az. – Megkönnyebbülve kifújta a levegőt,
amiért sikerült kimondania a szavakat, aztán határozottan
megerősítette. – Beth az én lányom.
Lydia egyetlen szó nélkül elengedte a kezét, a kerítés felé
fordult, és a vizet bámulta. Jerry néhány másodpercre
magára hagyta a gondolataival, de aztán nem bírta tovább. A
felesége mögé lépett, és vállára tette a kezét. Lydia nem
mondott semmit, csak hátrahajtotta a fejét a férje
mellkasára. Apró gesztus volt, de a férfi ebből tudta, hogy
megértette. Aztán felkészült, hogy az utolsó vallomását is
rázúdítsa.
– Lydia, vissza kell mennem Angliába, és nagyon nagy
szükségem van arra, hogy velem gyere.
 45.

Michael és Beth egymás mellett ülve, halkan beszélgettek,

amíg Daisy vissza nem ért a nappaliba. Amikor belépett a
szobába, elhallgattak.
– El van intézve – jelentette be Daisy. – Jerry néhány
napon belül itt lesz. Attól függ, mikorra kap jegyet.
– Hogy fogadta a hírt? – tudakolta Beth. – Mármint azt,
hogy van egy lánya.
– Nehéz megmondani. Nem gondoltam, hogy telefonon
kell majd elmondanom, sőt, hogy őszinte legyek, azt hittem,
soha nem kell elmondanom neki.
– Nem gondolja, hogy joga van tudni? – kérdezte Michael.
Daisynek nem tetszett Michael vádló hangneme, és
azonnal védekezni kezdett. Éveken át elnyomott érzelmek
akartak egyszerre feltörni belőle önigazolás címén. Próbálta
megőrizni hidegvérét, ahogy a döntéseit védte:
– Mikey, akkoriban még nem ismerted Jerryt. Összetörte
a szívét, hogy Lydia családja Ausztráliába költözött. Tudtam,
hogy soha nem fog találni egy másik lányt, aki úgy szeretné,
mint Lydia, és ebben igazam is volt. Azt is tudtam, hogy én
vagyok az egyetlen oka annak, hogy itt maradt. Nem akart
magamra hagyni, ennyire gondoskodó volt. Súlyosan
megsebesült a balesetben, pár napig kómában volt, de
szépen felépült, és amikor elég erős lett, ragaszkodtam
ahhoz, hogy látogassa meg Lydiát Ausztráliában.
Levegőváltozás kellett neki, mert elég depressziós volt a
baleset után, egyáltalán nem volt önmaga. Lydiával végig
tartották a kapcsolatot az alatt a néhány éve alatt. Lydia
minden héten írt neki, ennyire elkötelezte magát Jerry
mellett. – Daisy a fejét ingatta. – Jerry próbált túljutni rajta,
előléptették a bankban, de itt nem voltak igaz barátai,
barátnője meg pláne nem. Magányos volt, és felemésztette a
bűntudat, amiért Karinak át kellett vennie tőle a volánt.
Michael lehajtotta a fejét, amikor meghallotta az apja
nevét.
– Így az áldásommal elment Ausztráliába – folytatta
Daisy. – Ez volt az igazi fordulópont az életében. Lydia hű
maradt hozzá, és soha nem szűnt meg szeretni. Jerrynek
sikerült jó állást kapnia egy banknál, és sikeres karrierje lett.
– A nyomatékosítás kedvéért így folytatta: – Ti is láttátok a
képeket a melbourne-i házukról; soha nem lett volna ilyen
sikeres, ha Manchesterben marad. Szépek a nyugdíjas éveik,
nem kell a pénz miatt aggódniuk. Minden évben ő veszi meg
a repülőjegyemet, mindketten olyan nagylelkűek. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Mindegy, elragadtattam magam.
Mikey, kérlek, hoznál nekem egy pohár vizet? Mindjárt
szomjan halok.
Daisy hallotta, ahogy Mikey a konyhában tesz-vesz,
teljesen kinyitotta a csapot, majd várt egy kicsit, hogy hideg
legyen a víz. Daisy Bethhez fordult.
– Nem hagytalak el, Beth. Sajnálom, hogy Jake ilyen
rosszul van, de rendbe fogok hozni mindent, meglátod.
Michael visszatért a vízzel, és Daisy hálásan nyelte le az
első nagy kortyot.
– Csaknem egy évvel a születésed után tudtam meg, hogy
Jerry az apád, Beth. Nagyon megrázott, mondhatom. Még
azt sem tudtam, hogy kapcsolatuk volt azzal a Petulával.
Mire megtudtam, Jerry már rég eldöntötte, hogy
Ausztráliában marad, ahol jó helye volt a bankban, és
eljegyezte Lydiát. Az esetlen, gyatra társasági készségekkel
sújtott különcből önbizalommal teli férfivá érett, aki előtt
lehetőségek egész sora állt nyitva. Ha elmondtam volna neki,
hogy van egy kisbabája, fennállt volna a veszélye, hogy
egyenesen hazajön Angliába, otthagyja Lydiát és minden
lehetőségét. Hogyan tehettem volna meg ezt a fiammal?
Michaelre és Bethre nézett, helyeslést keresve nézett
rájuk, hogy jól döntött akkoriban. Beth szólalt meg először:
– De nem gondolja, Daisy, hogy ezt a döntést Jerrynek
kellett volna meghoznia?
– Könnyű most ezt mondani, de csak gondolj bele, mi
történt volna veled és Maryvel. Összetörte volna Maryt,
teljes szívtelenség lett volna elszakítani tőle téged, amikor
már majd’ egy éve kötődtetek egymáshoz.
– De ennyi éven át megfosztott a lehetőségtől, hogy
megismerjem az apámat.
– Tudom, kedves, nagy dilemma volt. Csak azt tettem,
ami szerintem mindenkinek a legjobb volt. – Daisy
Michaelhez fordult. – Nagyon csendben vagy, Mikey. Te mit
szólsz ehhez az egészhez?
– Hogy őszinte legyek, Daisy néni, nagyobb gondjaim is
vannak ennél. – Minden szavát átitatta a kimerültség. – A
fiam halálos beteg, azért aggódom, hogy megfelelő donort
találjunk neki, jobban legyen, és újrakezdhesse az életét.
Még csak ötéves, alig élt valamit. Minden más a múlté, és
nem lehet rajta változtatni, nincs is értelme bolygatni. –
Kihúzta zsebkendőjét a zsebéből, és megtörölte a homlokát.
– Beszélt Jerrynek Jake-ről?
Daisy bólintott.
– Ezért jön haza. Találkozni akar a lányával és az
unokájával. Meg kell értenetek, hogy őt is nagyon
megrendítette a dolog. Teljesen ártatlan ebben az egészben,
egy pillanatig sem habozott, amikor elmeséltem neki, hogy
Jake milyen beteg. – Elhallgatott, és megpróbálkozott egy
óvatos mosollyal. – Meg akarja csinálni a tesztet, Mikey. –
Daisy a plafon felé fordította az arcát, próbálva visszatartani
kicsordulni készülő könnyeit. – Csak azt remélem, hogy egy
nap képesek lesztek megbocsátani nekem.
Michael közelebb lépett, és átölelte. Daisynek csak erre
volt szüksége.
 46.

– Mit gondolsz, mit húzzak fel? – Beth feltartotta a sokadik

lehetőséget a tükör elé, már egy halom ruha feküdt a
lábánál. – Nem tudom eldönteni, hogy valami csinosát vagy
hétköznapit vegyek-e fel. Úgy értem, ilyenről soha nem
olvasni a magazinokban. Tippek esküvőkre, hogyan öltözz az
irodában, egy randihoz, de ahhoz nincs útmutató, hogy mit
húzzon fel az ember, amikor először találkozik az apjával. – A
férjéhez fordult, aki a feje alatt összekulcsolt kézzel feküdt az
ágyon, és csendesen mulatott rajta. – Ehhez mit szólsz? –
Feltartotta a szürke nadrágkosztümöt, ami már hónapok óta
nem volt rajta.
– Szerintem túl hivatalos. És a mostani alakoddal úgyis
elvesznél benne.
Beth vékony csípője elé tartotta a nadrágot.
– Hm, igazad lehet. – Felnőttélete nagy részében
diétázott, mindig próbálta leadni azt a néhány kiló pluszt. Az
Atkins-diétától a Dukan-káposztalevesig mindent kipróbált,
de egyik sem volt olyan hatásos, mint a „felemészt az
aggodalom, mert a gyerekem halálos beteg diéta”. Senkinek
nem ajánlotta volna. – Akkor egy farmer és ez a
kasmírpulóver.
– Tökéletes választás. De mindegy, mi lesz rajtad, Jerry
akkor is szeretni fog.
– Hm – merengett Beth. – Remélem. Jake alszik még?
– Igen, most néztem be hozzá. A gépnek még úgy egy óra
kell, remélhetőleg nem ébred fel addig.
Beth rápillantott a karórájára.
– Jó, lesz elég időnk, hogy ellenőrizzük a dializáló
folyadékot, megmérjük a lázát, és felöltöztessük, mielőtt
indulni kell. Megígértem Elaine-nek, hogy megcsörgetem,
mielőtt elindulunk.
– Mi lenne velünk nélküle?
– Nagyon jó szomszéd, Jake-kel is csodálatosan elvan,
nem? És Jake is nagyon megszerette.
Beth kikefélte a haját, és lófarokba kötötte. Ez a hajviselet
kiemelte magas arccsontját, és vékonyabbnak tűnt tőle az
arca, egy réteg alapozóval és egy kevés szájfénnyel
szalonképes is lesz.
Lementek a konyhába, és Michael kenyeret dobott a
pirítóba.
– Egy vagy két szeletet?
Beth tudta, hogy le kell kényszerítenie valamennyi
reggelit, de még a gondolattól is hányingere lett, hogy
valamit a szájába kell tennie. Görcsbe rándult a gyomra, és
nem fért bele semmi.
– Csak egyet kérek.
Ránézett Jerry képére, amit Daisy adott neki.
– Emlékszel még rá, Michael?
– Kire, Jerryre? Nem, nem nagyon. Gyerekkoromban
sokat játszottam a szobájában. Daisy megtartotta az összes
játékát, és emlékszem, hogy volt egy komoly
vonalzókészlete, amivel mindenfélét rajzoltam. –
Bekapcsolta a vízforralót, majd mosolyogva folytatta a
múltidézést. – És volt egy földgömbje, ami világított. Mindig
megkerestem rajta Ausztráliát, és sokáig néztem, alig bírtam
elhinni, hogy a világ másik oldalán lakik.
Beth végigsimított a képen hüvelykujjával.
– Rendes embernek néz ki. Kíváncsi lennék, milyen apa
lett volna. – Megrázta a fejét. – Egyszerűen nem tudom
elképzelni, milyen lehet, ha az embernek van apja.
A pirító kidobott három szeletet, és Michael vajazni
kezdte őket.
– Én csak annyit tudok mondani, hogy az apám volt a
legfontosabb ember az életemben. Hogy őszinte legyek,
istenítettem. Még mindig emlékszem arra, amikor
elmondták nekem, hogy meghalt. Tudom, hogy régen
történt, de soha nem fogom elfelejteni, ahogy ott feküdtem
azon a kórházi ágyon, és azt kívántam, bárcsak bejönne az
ajtón, és azt mondaná, hogy csak tévedés történt.
Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy soha többé nem
látom.
– Neked sokkal rosszabb, Michael. Te tudod, mit
vesztettél. Nekem sosem volt apám, akit hiányolhattam
volna.
Michael a felesége kezébe adott egy szelet pirítóst.
– Csak előrenézzünk, Beth! A jövő számít, nem a múlt.

Úgy tűnt, soha nem lesz vége a repülőtérre vezető

húszperces útnak. Daisy a hátsó ülésen ült, és némán bámult
kifelé az ablakon. A távolban meglátták a kifutót, csillogott az
esőáztatta aszfalt. Beth nyelni próbált, de a szája teljesen
kiszáradt.
Abban a pillanatban felismerte Jerryt, hogy kilépett az
érkezők csarnokába nyíló dupla ajtón. A fényképen kívül,
amit Daisytől kapott, még számtalan másikat látott róla az
évek alatt, könnyen észrevette a tömegben. A haja még
mindig dús és sötét, néhány ősz folttal, de a fekete keretes
szemüveg helyett, amit Beth annyiszor látott a Daisy
tálalószekrényén álló képen, modernebb, keret nélküli
darabot viselt. Az arca borostás volt, és nagyon fáradtnak
látszott. Lydia mellette jött, meglepően elegáns alakja volt,
és egy halvány rózsaszín pasminakendőt vetett a vállára.
Jerry integetett nekik, amikor észrevette őket a
szalagkordon mögött, és meggyorsította lépteit.
Daisy előrement, hogy üdvözölje.
– Isten hozott itthon, fiam!
Jerry megölelte az anyját, s Beth elkapta a tekintetét
Daisy válla felett. A férfi elmosolyodott, és gyengéden eltolta
magától az anyját.
– Bizonyára te vagy Beth. – Kezet nyújtott Beth felé. –
Jerry Duggan. Örülök, hogy megismerhetlek.
Még mindig ki lehetett hallani a manchesteri akcentusát,
de már az ausztrál hanglejtés uralta a magánhangzóit, az ő
kiejtésével a neve inkább „Bész”-nek hangzott. Beth
mosolyogva elfogadta a felé nyújtott kezet.
– Én is örülök… ööö… Jerry. – Beth gondolkodott, hogy
apának szólítsa-e, de amikor elérkezett a pillanat, ráébredt,
hogy még soha senkit nem hívott így, és a torkán akadt a
szó.
Michael odalépett hozzájuk, és ő is kezet nyújtott.
– Jerry, örülök, hogy végre találkozunk. Köszönöm, hogy
eljöttél!
– Szóra sem érdemes, semmi nem állhatott volna az
utamba. Hadd mutassam be a feleségemet, Lydiát!

A Daisyhez vezető út kissé feszültre sikerült, senki nem

akarta felhozni Jake-et, és hogy miért utazott Jerry és Lydia
több mint tizenötezer kilométert, hogy találkozzanak velük.
Csak a repülőútról és az időjárásról beszélgettek, és mire a
ház elé értek, Beth már alig várta, hogy kiszállhasson az
autóból.
– Ki szeretne egy rendes csésze teát? – kérdezte Daisy,
miközben vizet engedett a kannába. A menyéhez fordult: –
Ne vedd sértésnek, Lydia, de az ember jó teát csak otthon
tud inni.
Lydia felnevetett.
– Nem veszem, Daisy. Sőt, egyetértünk. A víz a tea titka.
A kis nappaliba mentek, s némán ültek teával a kezükben.
Természetesen Daisyben volt annyi bátorság, hogy ne
kerülgesse tovább a forró kását, és a rá jellemző közvetlen
modorban vágott a dolgok közepébe.
 – Jerry, ugye, megbeszélted a vesetranszplantációt
Lydiával?
– Persze, és teljes mértékben egyetért velem. Minden
tőlünk telhetőt megteszünk.
Beth torka elszorult, idegességében babrálni kezdett a
nyakláncával.
– Jerry, nem tudjuk eléggé megköszönni… azt sem, hogy
egyáltalán fontolgatod. Nagyon nagy dolog, és igazán hálásak
vagyunk érte.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek. Annyi éven át nem
voltam ott neked. Ha bármit tehetek Jake-ért, kiváltság lesz.
– Elhallgatott egy pillanatra, és megfogta Lydia kezét. –
Elvégre ő az unokánk.
– Szavakkal ki sem lehet fejezni – szólalt meg Michael –,
de ahogy Beth is mondta, hálásak vagyunk, hogy vállalod a
tesztet. Holnaputánra kaptunk időpontot doktor Applebytől,
Jake nefrológusától. Gondoltuk, legyen egy kis időd kipihenni
az időeltolódást.
– Mikor találkozhatnék Jake-kel? – tudakolta Jerry. –
Már nagyon meg szeretném ismerni a kisembert.
Beth a férjére mosolygott.
– Reméltük, hogy ezt mondod. Szeretnénk meghívni
benneteket vacsorára holnap estére, úgy öt körül. Jake
hétkor szokott lefeküdni aludni, így lesz néhány órátok
megismerkedni. – Beth észrevette, hogy Daisy az ölébe
bámul, és kardigánja egyik kibomlott szálát húzogatja. – Mi
az, Daisy?
Az idős hölgy nagyot sóhajtott.
– Igazán semmi. Csak szomorú vagyok, hogy ilyen
fájdalmas körülmények között kellett találkoznotok, és
sajnálom, hogy eddig kellett várnom, hogy elmondjam neked
az igazságot apádról.
– Daisy, semmi baj. Tudom, hogy Mary kedvéért nem
tette, és megértem az indokait, ezért semmi értelme, hogy
ezen rágódjon. Most csak Jake számít. – Beth átölelte a
nagyanyját, vállára hajtotta a fejét, s megnyugtatta az idős
asszony púderének ismerős illata.
Daisy valóban soha nem hagyta el, mindig itt volt neki
kisbabakora óta, és Beth tudta, hogy még azt a kevés
haragot is el kell engednie, amit eddig nem volt képes.
– Köszönöm, kedves. Ez sokat jelent. Szeretném, ha
megismernétek Jerryt és Lydiát. Töltsétek együtt egy kis
időt. Miattam ne aggódjatok! Nem megyek holnap a
vacsorára.
Beth ellenkezni akart, de Daisy megállította:
– Ragaszkodom hozzá. Nem akarok útban lenni.

Jake a dohányzóasztalnál térdelt zsírkrétával a kezében,

kinyújtott nyelvvel koncentrált a művére.
– Ki jön ma hozzám, anyuci?
Beth egy pillanatra abbahagyta a répapucolást.
– Mondtam már, a nagypapád, az én apukám.
Jake felnézett a rajzából.
– De azt hittem, hogy neked nincs apukád. Miért nem
találkoztam még vele soha?
– Mert Ausztráliában él, a világ másik végén.
– És akkor a mami hogyan találkozott vele?
Beth nem számított ilyen mélyreható kérdésekre, de a fia
nyilvánvalóan nem ostoba.
– Nem ilyen egyszerű a dolog, Jake. Tudod, mami örökbe
fogadott engem. A vér szerinti anyukám nem sokkal a
születésem után meghalt egy autóbalesetben.
– Ó, jaj! Szegény! – Jake letette a piros zsírkrétát,
helyette egy sárgát választott, és azt kérdezte: – Anyuci,
kaphatnék, légy szíves, egy réparudacskát?
Beth kinyitotta a sütőt, és meglocsolta a marhahúst.
Megkérdezte Daisyt, hogy mi volt Jerry kedvenc étele
gyerekkorában, és azt a választ kapta, hogy a marhasült
mindenféle körítéssel, de legjobban a Yorkshire pudingot
szerette. Sajnos Bethnek épp az volt a gyenge pontja. Nem
számított, kinek a receptjét próbálta – Deliáét vagy Nigelláét
–, az eredmény mindig egy lapos kerék lett, nyers tésztával
a közepén. Odaszólt a férjének, aki befészkelte magát a tűz
elé újságot olvasni.
– Michael, kinyitottad már a vörösbort? Szellőznie kell.
– Igen, szívem, rögtön, amikor először megkértél.
– És tettél az asztalra egy kancsó vizet?
Michael fel sem nézett az újságból.
– Tettem.
Beth elkapta a tükörképét az ablakban.
– Úristen, hogy nézek ki? Az arcom vörös és fénylik. –
Kapkodva levette a kötényét. – Gyorsan felmegyek
bepúderezni az orromat.
Michael az ölébe tette az újságot.
– Szerintem jól nézel ki, Beth.
– Hiszem, ha látom. Figyeljetek a csengőre!
Amikor visszament az alsó szintre, üdébbnek nézett ki, de
nyugodtabbnak semmiképp. Jake felé rázta a hajkeféjét.
– Gyere csak ide, kispajtás! Tegyük rendbe ezt a
szénakazlat!
– Neee, muszáj? – A kisfiú az apjára nézett, abban
reménykedve, hogy benne talán megmentőre talál.
– Én nem ellenkeznék a helyedben, fiam, tudod, hogy
úgyis ő fog nyerni.
Beth kifésülte a gyerek haját, elválasztotta középen, és
oldalra simította a frufruját.
– Na, így már jobb. Igaz, milyen elegáns, Michael?
Megszólalt a csengő, s mielőtt még Michael válaszolhatott
volna, Beth talpra ugrott.
– Ó, egek, itt vannak! Én nyissam ki?
– Valamelyikünknek ki kellene. – Michael rámosolygott
és megpuszilta a homlokát. – Nyugodj meg, Beth, nagyon fel
vagy pörögve!
– Tudom, nem tehetek róla – suttogta. – Csak azt
akarom, hogy kedvelje Jake-et. Mi lesz, ha nem kedveli?
Esetleg meggondolja magát.
– Beth, te sem gondolod komolyan. Csak nézz rá!
Mindketten Jake felé fordultak. A fiuk teljesen
belefeledkezett a színezésbe, és közben biztosan beletúrt a
hajába, mert újra összevissza állt. Beth felnevetett:
– Igazad van, ki ne tudná szeretni őt?
 47.

Kissé kínos volt, ahogy öten zsúfolódtak be a szűk

előszobába. Jake hátulról Beth lábába kapaszkodott, és
onnan leskelődött kifelé, hüvelykujjával a szájában. Beth
lehajolt, és lefejtette magáról a fiát.
– Jerry, Lydia, ő itt Jake. – Lesimította a kisfiú haját. –
Köszönj szépen, Jake!
A gyerek kivette az ujját a szájából, és közben
összenyálazta az állát.
– Szia! – Aztán sarkon fordult, és visszasietett a
konyhába.
– Elnézést kérek, kicsit szégyenlős – szabadkozott Beth.
Jerry felnevetett.
– Semmi gond. Biztos vagyok abban, hogy én is ilyen
voltam.
– Elvehetem a kabátodat, Lydia? – kérdezte Michael.
Lecsúsztatta a ruhadarabot az asszony válláról, és a
lépcsőkorlátra akasztotta. – Gyertek hátra a konyhába!
Lydia körbenézett a hatalmas szobában, aminek egyik
végét a konyha foglalta el, a másikat egy nappali, süppedős
kanapékkal és kandallóval. Nagy üvegajtók néztek a fallal
körbekerített udvarra.
– Milyen szuper helyiség!
– Mi nagyon szeretjük – mondta Beth. – Mondhatni, itt
élünk. Főzés közben nem kell aggódnom, mert Jake elég
közel van, hogy rajta tudjam tartani a szemem. Bár ma este
az étkezőben eszünk, mivel ez különleges alkalom. –
Michaelhez fordult. – Ugye, feltekerted odabenn a radiátort?
Michael égnek emelte a szemét.
– Igen, Beth, feltekertem. – Összecsapta a tenyerét. –
Na, ki kér egy italt?
Jerry odanyújtott Bethnek egy üveg bort.
– Remélem, ez jó lesz. Nem tudtam, mit főztök.
Beth elvette az üveget.
– Nem kellett volna, de köszönjük szépen, Jerry,
tökéletes lesz. Marhasültet eszünk.
– Remek, az a kedvencem.
Jake odament hozzájuk, egy papírt szorított a
mellkasához.
– Rajzoltam neked valamit, nagypapa.
Jerry lehajolt hozzá, és átvette tőle a rajzot.
– Ezek mi lennénk, te és én, Jake?
Jake bólintott, és visszafutott az anyukája lába mögötti
fedezékbe.
– Őszintén meg kell mondanom, ez a legjobb rajz, amit
valaha láttam. – Jerry végigfuttatta ujját a zsírkrétarajzon. –
Nagyon ügyes vagy. Köszönöm szépen, nagy becsben fogom
tartani. – Jerry széles mosollyal mutatta meg a képet
Lydiának. Aztán megérintette Beth karját. – Úgy tűnik, sok
mindenről maradtam le.
Beth biccentett.
– Mindketten.
– Az biztos, hogy van, mit pótolnunk – értett egyet
Michael, miközben kitöltötte a négy pohár proseccót. –
Szerintem koccintsunk. – Kiosztotta a poharakat, és
feltartotta a sajátját. – A családra!
– A családra! – visszhangozták mindannyian, majd
miután belekortyoltak az italba, a csend szinte bántó lett.
– Én is kaphatnék egyet, légy szíves? – kérdezte Jake.
– Még jó, hogy nem – válaszolta Beth. – De ihatsz egy kis
pohár narancslét. – Jerryhez fordult. – Nagyon vigyáznunk
kell, hogy mennyi folyadékot visz be.
Jerry megköszörülte a torkát, inkább idegességében, mint
azért, mert szükséges lett volna.
 – Hát persze.
– Gyönyörű kisfiú – kapcsolódott be Lydia. – Biztosan
nagyon büszkék vagytok rá.
– Nagyon – válaszolta Michael. – Sok mindennel kell
megbirkóznia, de mindig mosolyog. Engem teljesen lenyűgöz.
– Menjünk, és üljünk le a nappaliban! – Beth a nappali
ajtaja felé terelte őket.
Jake két kézzel kapaszkodott a narancsleves poharába.
– Ezt bevihetem a szép szobába, anyuci? – A szeme
elkerekedett a döbbenettől.
Beth komolyan bólintott.
– Most az egyszer, de vigyázz, nehogy kilöttyenjen!

– Te mivel foglalkozol, Beth? – kérdezte Lydia, ahogy az

étkezőasztal köré ültek.
– Mi a munkám? Ételstylist vagyok, ami nagyjából azt
jelenti, hogy ételeket rendezek el fotózásokhoz. Vállalkozó
vagyok, úgyhogy mindenféle kiadóknak dolgozom,
legtöbbször magazinoknak, de néhány szakácskönyvet is
csináltam már.
– Milyen érdekes!
– Már akinek. Mindenesetre én nagyon szeretem.
A vörösbor egy kicsit lenyugtatta Betht, és egyszer csak
azon vette észre magát, hogy feloldódott, és élvezi az estét,
ahelyett, hogy csak kibírná. Jake végig csacsogott, a kezdeti
szégyenlősségét már rég elfelejtette. Lydiához fordult, aki a
bal oldalán ült, és a fülébe suttogott.
– Most már te vagy a mamim?
Mielőtt válaszolt volna, Lydia Bethre nézett és felvonta a
szemöldökét. Beth apró biccentéssel erősítette meg Jake
kérdését.
– Azt hiszem, hogy igen, Jake.
– Ó, az jó lesz! Mert tudod, volt már egy mamim, de ő
meghalt.
 – Tudom, Jake, nagyon sajnálom. De én nem akarom
elvenni az ő helyét. – Megpaskolta a kisfiú kezét. – Miért
nem hívsz inkább nagyinak? – Lydia Michaelre pillantott. –
Ha neked is megfelel. Úgy értem, minek hívja édesanyádat?
Michael megvonta a vállát.
– Nem sokat találkozunk vele. Hosszú történet. Nem volt
túl jó anya, és nagymamának még rosszabb. Ne is törődj
vele!
– Én nem szeretem – jelentette be Jake. – Nincs foga, és
mindig büdös a lehelete.
Lydia megdöbbent.
– Ó, az nagy kár!
– Alkoholista – magyarázta Michael. – Hogy őszinte
legyek, csoda, hogy még él. – Megitta maradék borát, és a
fiára nézett, aki épp azon ügyeskedett, hogy ujjával
kikanalazza a tálkája alján maradt krémet és
habcsókdarabokat. – Az élet nem igazságos.
Beth benyúlt az asztal alá, és Michael combjára tette a
kezét.
– Daisy Jake másik nagyanyja, ahogy Michael pótanyja is.
– A fiaként szeret, Michael – mondta Jerry. – Erről
kezeskedem.
Beth felállt, és elkezdte összeszedni a tányérokat.
– Jake, ideje megfürödnöd. A kávét utána is megihatnánk
a nappaliban.
A gyerek lecsúszott a székről.
– Olvashatna ma nekem a nagyi?
Lydia oldalra biccentette a fejét, és szeretettel mosolygott
Jake-re.
– Nagyon örülnék neki, Jake, köszönöm.

Miután Jake habfürdőtől és hintőportól illatosan, a meleg

fürdőtől felhevült arccal bebújt a mignonos takarója alá, Beth
felhívta a szobájába Jerryt és Lydiát.
 – Nahát, milyen különleges szobád van, Jake! – dicsérte
Lydia. – És mennyi plüssállat van az ágyadon! Csodálkozom,
hogy te is beférsz melléjük.
Jake felvette Galent, és Lydia felé nyújtotta.
– Ez a kedvencem. Az apukámé volt, amikor még kisfiú
volt.
Lydia fogta a molyrágta majmot, és magához szorította.
– Nekem nagyon tetszik.
Jerry a Jake éjjeliszekrényén álló gép felé biccentett.
– Ez a… tudod…
– A dialíziskészülék – erősítette meg Beth. – Először
meghallgatja a mesét, és utána kötjük rá.
– Egész éjszaka egy gépre kötve. Nem lehet könnyű –
suttogta Jerry.
Jake felnyúlt a polcára, és lehúzott egy könyvet.
– Az ötös Rejtély-pusztára látogat, az ötödik fejezetnél
tartunk.
– Imádja ezeket a könyveket. Eleinte aggódtam, hogy
talán egy kicsit túl fiatal hozzájuk, de nem tud betelni velük
– mondta Beth. – Már végeztetek is a Csempész-csúccsal? –
Hallotta, hogy Michael lent elkezdte bepakolni a
mosogatógépet. – Az esti mesét mindig az apukája olvassa,
úgyhogy nagy megtiszteltetésben van részed, Lydia.
– Én is maradni szeretnék, ha nem bánod, Jake – közölte
Jerry.
– Hurrá! – kiáltott fel a gyerek. – Akkor mindketten
olvashattok egy fejezetet.
Beth magukra hagyta őket, és csatlakozott Michaelhez a
konyhában. A férje kikaparta a tányérokat, víz alá tartotta
őket, majd betette a mosogatógépbe.
– Szerinted hogy megy a dolog? – faggatta Beth.
– Nagyon kedves embereknek tűnnek. Már értem, Daisy
miért akarta ennyire, hogy Jerry Lydiával maradjon.
Elragadó nő.
 – Úgy tűnik, Jake-nek is nagyon megtetszettek. – Beth
megtöltötte a vízforralót, és kikészített négy csészét és
kistányért. – Szerinted reménykedhetünk abban, hogy
Jerry megfelel donornak?
Michael olyan erővel fújta ki a levegőt, hogy egy
papírszalvéta felszállt, majd a földre hullott. Megragadta a
mosogató peremét.
– Hogy őszinte legyek, bele sem merek gondolni, hogy mi
lesz, ha nem. – Beth felé fordult, a szemében tisztán látszott,
mennyire megviselik az események.
– Ó, Michael, gyere ide! – Beth átkarolta férje széles
vállát, és szorosan megölelte. – Én aggódok, emlékszel? És te
vagy az erős.
Még mindig egymást átölelve álltak, amikor Lydia a
konyhába lépett.
– Befejeztük a mesét, és Jake azt mondja, most már jöhet
a csöve.
– Köszönöm, Lydia! – válaszolta Beth.
Michael fogott egy konyharuhát, és elkezdte eltörölgetni a
poharakat.
– Mondd meg neki, hogy mindjárt megyek én is.
– Persze. – Beth kettesével szedve a lépcsőfokokat sietett
fel a fia szobájába, hogy rákösse a gépre, ami életben tartja.

Lydia kivette Michael kezéből a konyharuhát.

– Hagyd, hadd csináljam én! – A konyhasziget mellett álló
egyik szék felé biccentett. – Ülj csak le, nagyon nyúzottnak
látszol.
Michael hálásan nézett Lydiára, s egy apró horkantás
szökött ki a száján.
– Beth azt hiszi, én vagyok az erősebb kettőnk közül, de ő
sokkal gyakorlatiasabb nálam. Én képtelen vagyok bekötni
Jake csövét, meg elintézni az ilyesmiket. Rosszul leszek tőle,
hogy őszinte legyek, de Beth zseniálisan csinálja. Mint egy
szakképzett ápoló.
Lydia elmosolyodott.
– Úgy érted, mint egy anya.
– Igazad van, Beth nagyszerű anya. Mindig is tudtam,
hogy az lesz. Hosszú időbe telt, mire Jake megérkezett, és
mindketten magunkon kívül voltunk a boldogságtól, amikor
megszületett. Bár annak az időnek hamar vége szakadt,
ugyanis néhány héten belül nyilvánvalóvá vált, hogy a veséje
nem működik rendesen. Mindig reménykedtünk abban,
hogy a dolgok nem fajulnak idáig. Az átültetés az utolsó
reményünk.
Lydia letette a tiszta poharat a munkalapra.
– Jerry minden tőle telhetőt meg fog tenni, ezt
megígérhetem.
– Olyan óriási dolog ilyesmit kérni valakitől, főleg
olyantól, akit alig ismerünk.
– Jerry családtag, és be akarja hozni az elvesztegetett
éveket. Képzeld csak el, milyen lehetett megtudnia, hogy
van egy negyvenéves lánya. Nagyon megrázta. Először
haragudott Daisyre, amiért eltitkolta előle az igazságot, de
most már megérti, hogy miért döntött így.
– Én sem tudtam sokáig haragudni Daisy nénire. Nélküle
elég szörnyű lett volna a gyerekkorom, miután apám
meghalt.
Lydia letette a konyharuhát, és kihúzta a Michael melletti
széket.
– Jerryvel nagyon sokszor kértük Daisyt, hogy költözzön
hozzánk Ausztráliába. Tudod, miért mondott nemet minden
alkalommal?
Michael csak egy pillanatig gondolkodott el a kérdésen.
Már tudta a választ.
– Azt fogod mondani, hogy miattam, ugye?
Lydia biccentett.
– Daisy tudta, hogy Jerry boldog lesz velem, hogy
ugyanúgy gondját tudom viselni, ahogy ő tette. Az utolsó
dolog, amit Jerrynek mondott, mielőtt felszállt az
Ausztráliába tartó gépre annyi évvel ezelőtt, hogy „Mondd
meg Lydiának, hogy ki kell szellőztetnie a
gyapjúmellényeidet.” – Lydia a fejét ingatta. – Csak neki
jutna ilyesmi az eszébe. És tudod, mit? A mai napig
szellőztetem őket.
Michael a homlokát ráncolta.
– Nem is tudtam, hogy van, aki még gyapjúmellényt hord.
Főleg nem olyan meleg helyen, mint Ausztrália.
Lydia halkan felnevetett.
– De hát Jerry Dugganről beszélünk.

Jerry Jake szobájának ajtajában állt, és hátrakulcsolt kézzel

figyelte, ahogy Beth dializáló oldatot tölt a készülékbe. Egy
tanult orvosra jellemző pontossággal és hozzáértéssel
dolgozott, amikor a kisfiú hátradőlt a párnájára, és feljebb
húzta pizsamafelsőjét, hogy az anyja hozzáférjen a
katéterhez. Az egész folyamat jól begyakorolt rutinnak tűnt,
annak ellenére, hogy Jake csak nemrég kezdte a dialízist.
– Ez a folyadék a katéteren keresztül kerül Jake hasába,
és néhány órán át bent marad. Ezt nyugalmi időszaknak
hívják – magyarázta Beth. – Aztán a készülék kiszívja a
méreganyagokkal együtt, és friss oldattal helyettesíti.
Jerry megborzongott.
– Ne aggódj, nagypapa! Nem fáj.
– Egy éjszaka több oldatcsere is lezajlik, a hashártya
mintegy szűrőként működik, ellátva a vese feladatát.
– Elképesztő, hogy mikre nem képesek manapság –
jegyezte meg Jerry. – És gondolom, teljesen biztonságos.
Beth Jake-re pillantott.
– Tökéletesen. Csak figyelnünk kell, nehogy elkapjunk
valami fertőzést, igaz, Jake?
A kisfiú biccentett.
 – Ehhez nem szabad hozzáérnem. – És a katéter sötétkék
végére mutatott, ami a pocakjából állt ki.
– És a kezünket is nagyon alaposan megmossuk, igaz,
Jake?
Beth a katéterhez erősítette a csöveket, az egyik az
oldaté, a másik a használt folyadéké volt.
– Kész is vagyunk. – Megpuszilta a fia hasát, és
lesimította a pizsamafelsőjét. – Apu is mindjárt itt lesz.
– Rendben, anyuci. – Jake bebújt a takaró alá, és maga
mellé tette Galent, figyelve arra, hogy a majom feje is
kényelmesen feküdjön a párnán.
– Jó éjszakát, Jake! Nagyon örülök, hogy
megismerhettelek. – Jerry úgy nyújtotta a kisfiú felé a
kezét, mintha egy üzleti tárgyalás végén köszönne el. Nem
tudott olyan természetesen viselkedni a gyerekekkel, mint
Lydia.
Jake kihúzta a karját a takaró alól és kitárta. Jerry
lehajolt hozzá, Jake átkarolta a nyakát, és esetlenül
megölelték egymást.
Jerry kihátrált a szobából, és Beth lekapcsolta a nagy
villanyt. A szobában sötét lett, csak az éjszakai fény meleg,
megnyugtató ragyogása maradt.
– Lenyűgöző kisember – suttogta Jerry, amikor a
lépcsőhöz értek. – Remélem, hogy tudok neki segíteni.
 48

– Doktor Appleby, ő itt az apám, Jerry Duggan – mutatta be

Beth.
Ő itt az apám, olyan furcsa érzés volt kimondani a
szavakat. Furcsa, de csodálatos.
– Örülök, hogy megismerhetem, köszönöm, hogy eljött.
Kérem, foglaljon helyet!
Beth, Michael és Jerry kihúztak egy-egy széket,
miközben dr. Appleby leült az asztala mögé. Az orvos nem
vesztegette az időt, azonnal a tárgyra tért.
– Mr. Duggan, a szervdonáció a lehető legnagyobb
ajándék, amit egy másik emberi lénynek adhat, igazán
altruista és önzetlen cselekedet, és biztos vagyok abban,
hogy Beth és Michael nagyon hálásak önnek, amiért
egyáltalán fontolgatja.
– Én nem csak fontolgatom, doktor Appleby, hanem meg
is fogom tenni.
– Értékelem az elkötelezettségét, de még hosszú utat kell
bejárnunk, mielőtt bármit is eldönthetnénk. Mindenképpen
el szerettem volna mondani, hogy ha az egyik veséjét Jake-
nek adja, azzal lehetővé tenné számára, hogy aktív, normális
életet élhessen, ami mind ez idáig nem volt lehetséges
számára, és nagyban megnöveli a várható életkorát. De ez
olyan döntés, amit nem vehet félvállról. Megértem, hogy
nagyon erősek az érzelmei, de annyival tartozik önmagának
és a családjának, hogy megfontolja, milyen hatással lesz a
szervátültetés a saját életére.
Beth oldalra pillantott Jerryre, és azt kívánta, bárcsak
abbahagyná már dr. Appleby, hogy kétségeket ébreszt a
fejében.
 – Megkockáztatva, hogy könnyelműségnek hangzik, amit
mondok, doktor Appleby, két vesém van, de unokám csak
egy.
– Igaza van, de nem végezném jól a munkámat, ha nem
hívnám fel a figyelmét a beavatkozás veszélyeire.
Természetesen át kell esnie egy teljes körű kivizsgáláson az
elkövetkező néhány napban, ha a kezdeti vérvizsgálat
megerősíti, hogy ugyanaz a vércsoportja, mint Jake-nek.
– Mi itt buktunk el Michaellel, az első próbánál – szólalt
meg Beth.
Dr. Appleby megkocogtatta tollát a papírtömbjén.
– Beth, kérem, ne bukásként gondoljon rá! Egyetértek,
hogy balszerencse volt, hogy egyikük sem felelt meg
donornak, de próbáljon nem úgy gondolni rá, mintha ez
alkalmatlanság lenne részükről. – Megköszörülte a torkát, és
határozott, megnyugtató hangon folytatta: – Igyekszem
egyszerűen fogalmazni, Mr. Duggan. A vércsoportjának
egyeznie kell Jake-ével. Ha így van, a szövet-
összeférhetőségi vizsgálattal folytatjuk, végezetül egy
keresztpróba következik, de ezekről majd később beszélünk.
Jake vére nullás, ami azt jelenti, hogy csak nullás
vércsoportú személytől kaphat vesét.
Jerry előrehajolt a székén, és valami ritmust játszott az
ujjaival az asztal lapján, egyáltalán nem titkolta, mennyire
izgatott lett.
– Tudom, hogy nullás a vércsoportom, doktor Appleby, az
univerzális donor, ha nem tévedek. – Bethre és Michaelre
vigyorgott. – Többször adtam már vért, ismerem a
vércsoportomat.
– Ha a vérvizsgálat, amit már megkezdtünk, megerősíti
ezt, akkor áttérhetünk a következő lépésre, mert a vére
összeférhető lesz Jake-ével.
Beth szíve nagyot dobbant, ahogy beleköltözött a remény.
– Mikorra tudjuk biztosan? – kérdezte Michael.
 Dr. Appleby a faliórájára pillantott.
– Sürgősen kértem az eredményt, ezért azt remélem,
hogy ötkor már tudni fogjuk. Amint megkapom, felhívom
önöket.
Beth Michaelre mosolygott.
– Ez nagyon jó hír, nem?
Michael megfogta a felesége kezét.
– Kezdetnek mindenképpen jó, de ne nagyon éljük bele
magunkat. Ahogy doktor Appleby is mondta, hosszú út áll
még előttünk.
Az orvos újra Jerryhez fordult.
– Jó egészségi állapotban van, nincsenek panaszai, és saját
tudomása szerint két működő veséje van?
Jerry bólintott.
– Határozottan, nincs semmiféle egészségügyi
problémám. Ugye, a korom nem jelent problémát?
Hatvanegy éves vagyok.
– Amíg jó egészségnek örvend, a kora nem akadály. Múlt
héten egy hetvenegy éves úr veséjét vettük ki, ő és a hölgy
is, a felesége, akibe a vesét ültettük, jól vannak.
– Hála az égnek, ez csodálatos! – jegyezte meg Jerry. – És
nagyon biztató.
– Igen, egy élő donortól származó szerv mindig jobb, mint
egy halottól, több okból is – folytatta doktor Appleby. –
Először is, a vesét optimális körülmények között veszik ki,
vagyis tervezett operációról van szó, nem sürgősségi
eljárásról, és a szervet késedelem nélkül át lehet ültetni.
Másodszor, nem kell olyan szigorúnak lennünk a
szövetegyeztetésnél. Egy élő donortól származó, rosszabb
egyezésű vese még mindig jobb, mint egy jó egyezésű, de
holttestből származó, mert ott a vese kiterjedtebb
károsodást szenved.
– Az eljárásnak biztosan vannak kockázatai a donorra
nézve is. El tudná magyarázni, hogy mik ezek?
 Beth a férjére meredt. Most már csak az hiányzik, hogy
Jerry meggondolja magát.
– Mint minden műtétnek, ennek is megvannak a
kockázatai, de minimálisak. A következő konzultációnkon
mindent el fogok magyarázni. – Az orvos felállt, jelezve, hogy
a beszélgetésüknek vége. – Egyelőre csak ennyit mondanék,
ha nem bánják, és köszönöm, hogy eljöttek. Később felhívom
önöket otthon a vérvizsgálat eredményével, és akkor
meglátjuk, hogyan tovább.

Amikor hazaértek, Jake-et és Lydiát összebújva találták egy

takaró alatt a kanapén. Jake teljes plüssállat-gyűjteménye a
tűz előtt állt, egy darab papír és egy ceruza feküdt
mindegyik előtt.
– Iskolásat játszottunk – magyarázta Lydia.
Beth a táblára nézett, amit Lydia a kisfiú szobájából cipelt
le. Volt rajta néhány egyszerű szó: MACSKA, KUTYA és
PAPAGÁL.
– Jake, mi az ördög az a papagál?
– Anyuci, ne légy butus! Az a színes madár.
Lydia elfojtotta nevetését.
– Nem volt szívem kijavítani, és hogy őszinte legyek,
magam sem voltam biztos abban, hogy milyen jével írják.
– Szerintem pontossal, Lydia. Egyébként köszönöm, hogy
vigyáztál rá. Hogyan viselkedett?
– Tökéletesen. Nagyon jól szórakoztunk, igaz, Jake?
– Nagyi – kezdte Jake –, átmehetek hozzátok valamikor?
– Hűha! – mondta Michael. – A legmesszebb, ahova én
mentem a te korodban, az a mineheadi üdülő volt.
Lydia nevetett.
– A mi otthonunk nagyon messze van, de amikor már
jobban érzed magad, persze hogy eljöhetsz.
Jake fogta a színezőjét, és nekilátott egy napocskának.
– Milyen messze van a házatok?
 Jerry leguggolt az unokája mellé.
– Melbourne tizenhatezer-kilencszáznyolcvankét
kilométerre van Manchestertől.
Lydia égnek emelte a szemét.
– Hát persze hogy tudod, pontosan hány kilométerre
lakunk, Jerry.
– Azta! – kiáltott fel Jake. – Az olyan messze lehet, mint a
Hold.
– Nem teljesen, Jake. A Hold
háromszáznyolcvanháromezer-huszonnégy kilométerre van.
Jake szeme elkerekedett a csodálkozástól.
– Az olyan messze van, mint a mennyország.
Jerry felnevetett.
– A mennyország igazából…
– Jerry – szakította félbe Lydia –, elég lesz!
– Csak tanítgatom a fiút.
Beth közéjük lépett, és elkezdte összegyűjteni a plüssöket.
– Gyere, Jake, pakoljunk össze, hogy elkezdhessünk
gondolkodni azon, mi legyen a vacsora.
– Javasolhatom, hogy rendeljünk ma házhoz? – kérdezte
Jerry. – Én fizetek. Kínait vagy indiait?
– Kedves tőled, Jerry, köszönjük, de csak kínai lehet. Jake
nem nagyon bírja a fűszereket meg az ilyesmiket, de imádja
a tojásos sült rizst.
– Akkor ezt el is döntöttük – mondta Jerry. – Van valahol
egy étlapod?

Így, hogy az ételt hatra rendelték, Beth tétlenül nézte, ahogy

a kandalló feletti óra mutatója kínzó lassúsággal cammog.
Állandóan az előszoba felé nézegetett, azt kívánva, hogy
csörögjön már az a telefon, pedig tudta, hogy nem lesz
bátorsága felvenni. Jerry és Lydia Jake-kel dominóztak,
Michael újságot olvasott, bár abból, ahogy a lábát rázta, Beth
tudta, hogy egyetlen szót sem fog fel, és a férje homlokán
virító ráncok megerősítették, hogy ugyanolyan ideges, mint
ő.
– Főzzek egy teát? – kérdezte Beth, felugorva a székéről.
Tennie kellett valamit, amitől egy kicsit gyorsabban telnek a
percek.
Amikor végre megcsörrent a telefon, remegő lába nem
volt hajlandó engedelmeskedni neki.
– Ó… felvennéd te, Michael? – kérte a férjét, aki már
egyébként is majdnem a telefonnál volt.
Beth odalopódzott hozzá az előszobába, nézni akarta
Michael arcát, de ő háttal állt neki, és a beszélgetésből csak
azt hallotta, amit a férje mond.
– Hm… aha… értem. És ez mit jelent?… Értem, értem…
Beth Michael elé állt, és felvont szemöldökkel tátogta:
mondd el, mondd el!
Az emberiség történetének leghosszabb elköszönése után
Michael végre-valahára visszatette a telefonkagylót a
helyére, és felmutatta két hüvelykujját, miközben széles
mosoly lágyította elgyötört vonásait. Kitárta a karját, mire
Beth odaugrott hozzá. Michael megsimogatta a felesége
haját, végigfuttatta ujjait hosszú lófarkán, és egy nagy puszit
nyomott a homlokára.
– Határozottan nullás, Beth. Egyezik a vércsoportjuk,
jöhet a következő lépést.
 49.

Egy órája csak forgolódott az ágyban, átfordította párnáját a

hideg felére, megpaskolta, ököllel ütögette, hogy
kényelmesebb legyen, a lába újra és újra belegabalyodott a
takaróba, képtelen volt visszaaludni. Beth nem tudta, melyik
a rosszabb: valahogy ébren maradni, amikor pedig hulla
fáradt és alig bírja nyitva tartani a szemét, vagy csukott
szemmel várni, hogy végre elnyomja az álom.
Belesett Jake-hez, és észrevette, hogy a bal lába lelóg az
ágyról. Meztelen lábfeje jéghideg volt, ezért Beth néhány
másodpercig a kezében tartotta, mielőtt visszadugta a takaró
alá. A gyerek nem ébredt fel; csak átfordult a másik oldalára.
A gépnek még kellett pár óra, az volt a legjobb, amikor Jake
át tudta aludni az egészet. Beth lement a lépcsőn, és elővette
a french press kávéfőzőt, de annyira remegett a keze, hogy
nekiütötte a mérőkanalat az üvegedény peremének, és
barna kávépor záporozott a fehér pultra. Beth elkáromkodta
magát, és a papírtörlőért nyúlt.
Jerry és Lydia már több mint két hete érkeztek, és most
jött el a nap, amikor végre megtudják, sor kerülhet-e a
szervátültetésre. Időközben Jerryt vizsgálatok
garmadájának vetették alá, és minden az utolsó
keresztpróbán múlott. A férfi jól viselte a sok tapogatást és
szurkálást, a véget nem érő kérdésáradatot az egészségével
kapcsolatban, a pszichológiai vizsgálatot, a
vizeletvizsgálatokat, a röntgeneket, az egészet jókedvűen és
csodálatra méltó türelemmel csinálta végig. A hite is
megingathatatlan volt abban, hogy megfelelő donor lesz, más
lehetőségről hallani sem akart.
És közben minden percét kiélvezte újonnan kapott
nagyapai kötelezettségeinek. A kis Jake-nek soha nem volt
még nagypapája, minden várakozása tévéműsorokon és
mesekönyveken alapult. De Jerry semmiben sem hasonlított
azokra a sztereotip ábrázolásokra. Nem ült egész nap a
fotelban a pipáját tömködve és karamellát osztogatva. Ez
alatt a rövid idő alatt, amit itt töltött, már elvitte Jake-et a
Jodrell Bank obszervatóriumba és a Tudományos
Múzeumba, felébresztette a gyerek kíváncsi elméjét, amit
eddig csak a legó és a játékautók kötöttek le. A fiú most már
helyes sorrendben fel tudta sorolni a bolygókat, és együtt
nekifogtak a naprendszer papírmasé modelljének. Amikor
Beth együtt látta őket, mindig megállapította, hogy milyen
csodálatos apja lehetett volna. Már előre rettegett a naptól,
amikor Lydiával visszatérnek Ausztráliába, annak ellenére,
hogy azt remélte, a létező legnagyobb ajándékot fogják majd
itt hagyni nekik, amit ember csak adhat.
Beth vizet öntött az őrleményre, s ahogy a kávéfőzőből
felszállt a kis gőzfelhő, beszívta a kesernyés illatot. Tízre kell
a kórházba érniük, négy óra múlva, de szüksége volt arra,
hogy lefoglalja magát valamivel. Észrevette a mosogató
csapja köré gyűlt koszgyűrűt, és elkezdte kapargatni a
körmével. Évekbe telhetett, hogy így rászáradjon, állapította
meg meglepődve, és kicsit el is szégyellte magát, hogy eddig
tartott, amíg észrevette. Megijedt, amikor a telefonja rezegni
kezdett és elmozdult a munkalapon. Ébren vagy? Nem
tudok aludni. Jx
Beth rögtön visszaírt neki. Akár együtt is aggódhatnak.
Michael még mindig aludt, amikor Jerry bekopogtatott a
hátsó ajtón.
– Szia, kedves! – köszönt, s Beth intett neki, hogy
kerüljön beljebb. A férfi szemüvege bepárásodott a konyha
meleg levegőjétől.
Beth töltött neki egy kávét, és leültek egymás mellé a
kertre néző székekre.
 – Csípős a levegő ma reggel – jegyezte meg Jerry.
– Mit szólnál, ha mellőznénk a cseverészést? – Beth
szorosabbra fogta a köpenyét, és újra megkötötte az övét. –
Úgy érzem, még nem volt alkalmunk rendesen megbeszélni
a dolgokat, tudod, a transzplantáción kívül. Szeretnék egy
normális beszélgetést. Többet akarok tudni rólad.
– Oké, mit szeretnél tudni pontosan?
– Szóval ööö… – Beth egy másodpercre elhallgatott, a
megfelelő szavakat kereste. – Az anyám milyen volt?
Szemmel láthatóan váratlanul érte a kérdés Jerryt.
– Petula? Lássuk csak! – Megdörzsölte az állát, és
kinézett a kertbe. – Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem
hasonlítasz rá. Petula eléggé… nagy darab volt, hogy úgy
mondjam, fiús alkat.
– Szeretted?
Jerry megrázta a fejét.
– Nem fogok hazudni neked, Beth. Nem szerettem, és
hogy őszinte legyek, akármennyire szégyellem is bevallani,
még csak nem is nagyon ismertem. Nem akarom szépíteni a
dolgokat, mert megérdemled az igazságot. Nem azt akarom
mondani, hogy nem szomorított el, amikor meghallottam,
hogy meghalt a balesetben, de nem fájt jobban, mint ha a
másik lány, Lorraine halt volna meg, vagy akár Trisha.
Beth maga alá hajtotta a lábait, kényelembe helyezte
magát, és figyelmesen hallgatta Jerryt. Legalább elterelte a
figyelmét Jake-ről.
– És akkor hogy sikerült teherbe ejtened?
Jerry felnevetett.
– Te aztán nem sokat teketóriázol!
Beth elmosolyodott.
– Nem, nem kenyerem a köntörfalazás.
Jerry lassan végigsimított a homlokán.
– Már negyven éve, Beth. Nem sokat gondoltam azóta
Petulára. Nem is tudtam, hogy terhes volt, emlékszel? Sok
szempontból elég magának való lány volt, nem úgy, mint
Lorraine, aki sokkal jobban szerette a társaságot. –
Felnevetett. – Az biztos, hogy ő rám se nézett volna.
Egyébként Lorraine mutatott be minket egymásnak, és
iszogattunk néha egy kicsit a kocsmában. Mind a ketten azt
gondolták rólam, hogy csodabogár vagyok, és valahol igazuk
is volt. Nehezen illeszkedtem be.
Beth megveregette a térdét.
– Unalmas lenne a világ, ha mind ugyanolyanok lennénk,
Jerry.
Jerry bólintott.
– Egyik este a kocsmában, zárás után…
– Zárás után? Úgy érted, a törvény szerint már zárva
kellett volna lenniük?
– Én nem így mondanám. Azokban az időkben fél
tizenegykor rendelhetted meg az utolsó kört, és fél órád volt
meginni. Előfordult, hogy Selwyn, ő volt a kocsmáros,
behúzta a függönyöket, lejjebb vette a világítást, és hagyta,
hogy maradjunk még egy kicsit. Aznap éjjel Daisyvel és
Petulával mentem haza, de amikor a mi házunkhoz értünk,
anyu azt mondta, kísérjem haza Petulát. Mondhatom, jó
mérges lettem, mert már le akartam feküdni, de Daisy
ragaszkodott hozzá. Aztán Petula behívott egy kávéra. –
Jerry annyira lehalkította a hangját, hogy alig lehetett
hallani. – Nem vagyok büszke arra, amit tettem, a folyosón
történt. Nem gondolkodtam. Nagyon hiányzott Lydia, és
csalódtam magamban.
Beth a felső szinten alvó fiára gondolt, arra, hogy egy
gépre van kötve, és a megerőltető napirendre, ami
meghatározza az életét, az életüket.
– Én nagyon örülök, hogy megtörtént, Jerry.
Jerry keresgélni kezdett a zsebében.
– Szeretnél látni róla egy képet?
– Igazán? Van nálad?
 Jerry átadta neki a megkopott színes fényképet.
– A baleset napján készült, amikor Blackpoolba értünk.
Én nem vagyok rajta, mivel nálam volt a fényképezőgép.
Beth a korlátra támaszkodó, egymás mellett álló kilenc
alakot nézte.
– Melyik ő?
– A magas, rövid barna hajú. – Jerry Petulára mutatott,
aki egy másik lányt átkarolva állt, és félrebiccentett fejjel
hunyorgott a napba.
– Istenem, ő volt az anyám? Olyan fiatalnak tűnik, és
egyáltalán nem látszik rajta, hogy terhes lenne. Milyen
borzalmas lehetett meghozni a döntést, hogy magára hagyja
a kisbabáját! Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogyan
lehet rá képes valaki.
– Bele sem akarok gondolni, mi lett volna veled, ha úgy
dönt, hogy hazavisz – jegyezte meg Jerry.
– Tudom. Nem is csak az, hogy talán meghaltam volna, de
Mary sem lett volna az anyukám. Petula nem tudhatta, de
azzal, hogy feláldozta az esélyét arra, hogy anya legyen,
Marynek a lehető legcsodálatosabb ajándékot adta.
– És neked is – erősítette meg Jerry.
Beth Jerryhez bújt, a vállára hajtotta a fejét, és
mindketten a képet nézték.
– Tudod, hogy mi történt a többiekkel?
Jerry egy borzas szakállú idős bácsira mutatott.
– Ő Harry, ő is meghalt a balesetben, és ő itt Karl,
Michael apja.
Beth fogta a képet, és közelebbről is megnézte a vonzó,
fiatal férfit, félhosszú sötét hajával, a hajába tett
napszemüveggel, és vékony csípőjével, amit még jobban
kiemelt az a nevetségesen kiszélesedő trapéznadrág.
Hátradőlt, egyik könyökével a korlátra támaszkodott, a
másik keze a kisfiú vállán volt, aki a lába előtt állt.
– Te jó ég, Jerry! El sem tudod képzelni, hogy ez mit
jelent majd Michaelnek. Egy képe sincs az apjáról.
– Mi, egyetlenegy sem?
– Azt mondta, az anyja valamennyit elégette.
– Milyen szörnyű! De miért tette?
– Higgy nekem, már rég feladtuk, hogy valaha is meg
fogjuk érteni Andreát.
Jerry megrázta a fejét, és figyelmét újra a fényképnek
szentelte.
– És a kisfiút már ismered.
– Michael – suttogta Beth. Hangosan szipogott, és
zsebkendő után kutatott a zsebében. – Elnézést kérek, de
olyan szívbe markoló fénykép. Ha belegondolok, hogy
hárman meg sem érték a következő napot, összetörik a
szívem. Mindannyian olyan boldognak tűnnek, mint akiknek
semmi gondjuk, és fogalmuk sem volt arról, hogy az utolsó
fénykép készül róluk. – Betht kirázta a hideg. – Csak várd ki,
hogy megmutassam Michaelnek!
– Mit mutass meg nekem?
Mindketten hátrafordultak, amikor Michael a konyhába
lépett, álmosan dörzsölgetve a szemét, egy szál
bokszeralsóban.
– Michael, hol a köntösöd? Vendégünk van.
– Helló, Jerry! – Michael az órára nézett. – Korán jöttél,
még csak fél hét van.
– Nem tudtam aludni, ezért úgy döntöttem, inkább
átjövök és beszélgetek egy kicsit Bethszel. Egyikünk sem tud
nyugodt maradni.
– Van még kávé?
– Egy csészényire talán még futja. Tedd a mikroba, ha
nem elég meleg. – Beth Michael kezébe adta a képet. – Épp
ezt nézegettük.
Michael homlokráncolva vette kezébe a fotót.
Kartávolságra tartotta magától, és hunyorogva nézte.
– Istenem, ez a…? – Tapogatózni kezdett egy újsághalom
alatt, előhúzta a szemüvegét, és közelebb vitte arcához a
képet. – Még soha nem láttam ezt a képet.
– Én is nagyon meglepődtem – mondta Jerry. – A film
még mindig a fényképezőgépemben volt egy évvel később,
amikor Lydiával elmentünk Sydney-be. Megtelt a tekercs,
és amikor előhívattam a képeket, köztük voltak azok is,
amiket Blackpoolban készítettem.
– Nézd csak aput! – mondta Michael. – Boldognak tűnik.
Emlékszem, mennyire megszorította a vállamat. Ezért
húzom itt be a nyakamat és nevetek.
Elnémult, miközben a fotót nézte. Szinte látta maga előtt a
hatéves önmagát. Ahogy az anyja szétvetett tagokkal alszik a
kandalló előtti szőnyegen, az üres fényképalbum mellette
fekszik. Soha nem utálta jobban, mint abban a pillanatban.
Emlékezett, hogy rá akarta önteni a forró teát, hogy akkora
fájdalmat okozzon az anyjának, mint amekkorát ő okozott
neki.
– Jól vagy, szívem? – kérdezte Beth.
Michael hangja elcsuklott.
– Igen… igen, jól vagyok. – Megpróbálkozott egy halvány
mosollyal. – Jó újra látni. Azt hittem, már elfelejtettem,
hogyan nézett ki, de most olyan tisztán látom magam előtt,
mintha csak tegnap lett volna. Mintha egy ablak lenne a
múltba. Egyikünk sem gondolta volna, miként fog végződni a
nap. Mind olyan boldognak tűnünk, nem? Nézd Daisyt,
ahogy Harrybe karol. – Michael a fejét ingatva elhallgatott. –
Szegény öreg! És nézd, ahogy Trisha Selwyn elé emeli a
lábát. Abból látszik, hogy Selwynnek mennyire tetszik,
ahogy a dekoltázsát nézi.
– Jerry azért hozta, hogy megmutassa nekem Petulát.
– Persze, az anyád. – Michael a képre mutatott. – Ott is
van, nem lehet nem észrevenni. Nem ismertem, de nekem
kedvesnek tűnt. Arról viszont fogalmam sincs, honnan
örökölted az alakodat, Beth.
 Jerry megköszörülte a torkát.
– Talán az apjától?
Mindketten ránéztek, és Michael nevetve letette a fotót
az asztalra.
– Határozottan tőled, Jerry.
Beth belekarolt a férjébe.
– Gyere, főzök neked egy friss kávét!

Az ápolónő betessékelte őket dr. Appleby irodájába, és a

három szék felé mutatott.
– Kérem, foglaljanak helyet, a doktor úr mindjárt itt lesz.
Beth próbálta kitalálni a fiatal nő arcából, hogy milyen hírt
fognak kapni ezen a megbeszélésen. Észrevette, hogy a
nővér sokszor néz a padlóra, ami talán azt jelentheti, hogy
nem tud a szemébe nézni? Biztosan rossz hír lesz. Beth
érezte, hogy izzadni kezd, és mindent megtett volna azért,
hogy levehessen pár réteg ruhát. Michaelre pillantott.
– Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg nagyon meleg van
itt? – Szinte érezte a felső ajka fölé gyűlő izzadságcseppeket.
– Talán egy kicsit – értett egyet a férfi. – Szeretnéd, hogy
hozzak neked egy pohár vizet?
Beth a széke háttámlájára hajtotta a kabátját.
– Nem, nem kell. Egy perc, és ideér.
Jerry megfogta a kezét, és megszorította egy kicsit, hogy
megnyugtassa.
– Már nem kell sokáig várni. Még néhány perc, és tudni
fogjuk.
A keresztpróba volt az utolsó teszt, amit a veseátültetés
előtt végeztek, azért csinálták, hogy meggyőződjenek arról,
hogy Jake teste nem választana ki antitesteket az új veséje
ellen. Összekeverték a vérüket, és ha Jake sejtjei
megtámadják Jerryéit, akkor a keresztpróba eredmény
pozitív, és nem kerülhet sor a szervátültetésre. Jake-nek
pedig ki kell várnia, hogy meghaljon valaki, hogy
megkaphassa a veséjét. Viszont, ha a keresztpróba negatív,
negyvennyolc órán belül megműtik őket.
Egyikük sem beszélt, a csendet csak az törte meg, hogy
Jerry a tollát kattogtatta, Michael pedig a lábát rázta, amitől
a szék vele egy ütemben nyikorgott. Beth a férje combjára
tette a kezét.
Michael bocsánatkérően elmosolyodott.
– Sajnálom, szívem, nem bírom abbahagyni.
Beth Jerryhez fordult, és finoman kivette kezéből a tollat.
– Sajnálom. – Jerry felállt, és fel-alá járkált a szobában.
– Jerry – kezdte Beth –, csak szeretném, ha tudnád,
akármi lesz is ennek az utolsó vizsgálatnak az eredménye,
mindig az adósaid leszünk, amiért egyáltalán vállaltad a
teszteket. Az, hogy hajlandó vagy odaadni az egyik vesédet
egy kisfiúnak, akit alig ismersz, az egyik legönzetlenebb
dolog, amit valaha hallottam. – Felvette a táskáját, kivett
belőle egy zsebkendőt, és megtörölte izzadt kezét. –
Összetört minket Michaellel, hogy nem tudtunk segíteni a
fiunkon, ezért már a tudat is a világot jelenti nekünk, hogy
kész voltál megpróbálni.
Jerry abbahagyta a járkálást, és megállt velük szemben.
– Az én vérem, Beth. – Szélesre tárta a karját és
megvonta a vállát, mintha az utolsó darab csokit engedte
volna át Jake-nek. – Bármit megtennék érte. Az unokám.
Michael felállt, és kezet rázott vele.
– Köszönjük, Jerry!
– Hol lehet már doktor Appleby? – Beth az elmúlt tíz
percben tizedszerre nézett a falon lógó órára. – Már negyed
is elmúlt.
Mielőtt bárki válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és dr.
Appleby lépett be rajta, két rezidenssel a sarkában. Eljött
hát a pillanat, s az, hogy valóra válnak-e a reményeik, a
szakember következő szavain múlt.
Az orvos a kezében tartott csiptetős táblát
tanulmányozta, aztán lapozott egyet. Miután megemésztette
az olvasottakat, felpillantott az előtte álló, izgatottan
várakozó társaságra. Beth egyenesen a szemébe nézett, dr.
Appleby visszanézett rá, de nem mondott semmit. Nem
kellett.
 Epilógus

Beth mindig nagyon ideges lett a repülőgépen, és a

turbulencia nem sokat tett azért, hogy meggyőzze arról, a
repülés az utazás legbiztonságosabb formája. Michaelre
nézett, akit annyira lefoglalt a film, hogy tudatában sem volt,
hogy veszélyben forog az életük. Megráncigálta a ruhaujját.
– Michael!
A férje hátratolta fülhallgatóját.
– Tessék?
– Ez a sok rázkódás… szerinted biztonságban vagyunk?
– Hát persze. Tiszta időben a turbulencia szinte soha nem
okoz repülőgép-szerencsétlenséget.
– Szinte soha?
Michael felnevetett.
– Akkor soha. Manapság a repülőgépeket úgy építik,
hogy gond nélkül kiálljanak ilyen mértékű nyomást. Mindjárt
odaérünk, ne aggodalmaskodj! – Megnyugtatásként
megszorította a karját, mielőtt visszatette a fülhallgatót a
fülére, és magára hagyta feleségét a félelmeivel.
– Hozhatok önnek még egy italt?
Beth rámosolygott a csinos, fiatal légiutas-kísérőre, aki az
ülése fölé hajolt. Megcsodálta a nő hibátlan bőrét és
babaszerű vonásait.
– Jól jönne még egy gin-tonik, legyen szíves hozzon egyet,
és nagy pohárral, ha lehet.
– Máris, asszonyom.
Beth kényelmesen elhelyezkedett az ülésén. Ha a
személyzet szabadon járkálhat és italt szolgálhat fel az
utasoknak, ez a turbulencia nem is lehet olyan komoly,
ugye? Lehúzta a gin-tonikot, hátradöntötte az ülését, és
megpróbált aludni egy kicsit.

Jerry benyúlt a hatalmas hűtőbe, és kivett egy üveg

élőflórás joghurtitalt. Letépte róla a fóliát, egy húzásra
lehajtotta a teljes tartalmát, és kirakta a vitaminjait a pultra.
Egyenként vette fel a tablettákat a munkalapról, és bevette
egy pohár vízzel. Tudta, most sokkal fontosabb, hogy
vigyázzon magára, mint eddig bármikor, és bár nem duzzadt
az izmoktól, a teste karcsú, és a szíve erős. A hetvenes
években készült öreg biciklije talán úgy nézett ki, mint
amivel a pap közlekedne, és akkoriban sokat gúnyolták
miatta, de őt jó formában tartotta, egy vagyont spórolt meg
vele a benzinen, és nem kellett lemondania a biciklizésről,
amit azóta is imád. Már közel négy éve él egy vesével, és
ettől még elhivatottabban akar egészséges maradni.
Szerencséje van a melbourne-i klímával, hiszen csak ritkán
van nagyon meleg vagy nagyon hideg, és alaptalan pletyka,
hogy sokat esik, amit véleménye szerint Brisbane és Sydney
féltékeny lakossága terjeszt.
Felszólt az emeletre a feleségének.
– Jössz már, Lydia?
Lydia világosszürke futónadrágban és zöldcitrom színű
mellényben jelent meg a lépcső tetején. Szoros kontyba fogta
a haját, amitől megfeszült a szeme körüli bőr. Formás,
csupasz, barna karjaival közel sem tűnt hatvankét évesnek.
– A futócipőmet keresem, mindjárt lent leszek.
Minden reggel hétkor végiggyalogolták a part hosszát,
betértek egy kapucsínóra az út végén, aztán visszafordultak.
Néhanapján este is megtették a szakaszt, hogy lássák, ahogy
alkonyatkor a kis pingvinkolónia hazatér a Szent Kilda
hullámtörőre. Jerry önkéntes pingvinkalauzként mindig
szívesen válaszolt a turisták kérdéseire, bár ideje nagy
részét azzal töltötte, hogy figyelmeztesse őket, ne
használjanak vakut, és ne nyomják a selfie-botjaikat a
pingvinek fészkébe.
Jerry újra felszólt a feleségének.
– Lydia, kint megvárlak. Nyújtok egy kicsit.
Az asszony lerobogott a lépcsőn.
– Itt vagyok már. Biztos vagy abban, hogy nem
hagyhatnánk ki csak most az egyszer? Még nagyon sok
dolgom van.
– Majd segítek, és egyébként is rengeteg időnk van még,
hiszen délután érkeznek.
Lydia lábujjhegyre állt és megpuszilta férje arcát.
– A szokásaid rabja vagy, Jerry Duggan.

Amikor beléptek az érkezési terminálba, miközben Michael

mindent megtett, hogy egyenesben tartsa jól megpakolt
poggyászkocsijukat, Beth szeme az utasokra várakozó
tömeget pásztázta. A legtöbben unott taxisofőrök voltak,
kezükben névtáblákkal, és nem telt sok időbe, hogy
megpillantsa a lelkesen integető Jerryt és Lydiát.
– Isten hozott Ausztráliában! – üdvözölte őket Jerry
szélesen mosolyogva. – Jó utatok volt?
Beth a vállára fektette alvó lányát, majd féloldalasan
átölelte az apját, és elöntötte a szeretet, amikor megérezte a
férfi friss citrusillatát. És még jobban magához szorította.
– Egy kicsit döcögős, de sértetlenül megúsztuk. – Aztán
eltartotta magától az apját, és végigmérte. – Jól nézel ki,
apu, de talán egy kicsit túl sovány vagy. Remélem, nem
viszed túlzásba a dolgokat.
Jerry csettintett egyet a nyelvével, és Lydiához fordult.
– Még csak fél perce van itt, és már megmondja, hogy mit
csináljak. – Megsimogatta alvó unokája szőke haját, mire a
kislány felébredt, és szemét dörzsölgetve fordult felé. Jerry
félresimította a frufruját. – Szia, édes kicsi lány!
A pici visszafordult az anyjához, és beletemette fejét Beth
nyakába. A hároméves kislányt nagyon kifárasztotta a
hosszú út.
Beth felnevetett.
– Csak fáradt, apu. Mindjárt magához tér.
Jerry összecsapta a tenyerét.
– És hol van a másik unokám? – Észrevette Jake-et a
bőröndökkel megrakott kocsi mögött. – Istenem, hogy
megnőttél! Meg sem ismertelek. – Kitárta a karját. – Futja
még egy ölelésre az öreg nagyapádnak?
Jake odarohant hozzá, és majdnem fel is döntötte.
– Jó látni, fiam. – Jerry megpuszilta Jake feje búbját. –
Gyerünk, menjünk haza, és iszunk egy jó hideg pohárral
nagyi házi limonádéjából.

Sárga-fehér csíkos napellenző védte a teraszt a nap

melegétől. Lydia letette a citromkarikákkal és mentával
telerakott limonádés kancsót az asztalra, és kirakta a
poharakat.
Nyugodt csöndben iszogatták az italukat. Annak ellenére,
hogy rendszeresen beszéltek Skype-on, Beth azóta nem
találkozott Jerryvel és Lydiával, amióta előző évben
visszautaztak Angliába Daisy temetésére. Daisy még
nyolcvannyolc évesen is egyedül élt, ádázul küzdött minden
arra irányuló próbálkozás ellen, hogy idősek otthonába
küldjék. Azt öregembereknek találták ki, erősködött.
Amikor Michael rátalált a kedvenc foteljában ülve, kötéssel
az ölében, azt hitte, csak elaludt, semmi nem árulkodott
arról, hogy halott. Bár hosszú és javarészt boldog élete volt,
ez Michaelt egyáltalán nem vigasztalta, a gyász még
hónapokkal később is az arcára volt írva. Csak az a tudat
enyhített egy keveset fájdalmán, hogy Daisynek még volt
ideje megismerni a második dédunokáját.
Beth nekidöntötte fejét a napozószék támlájának, és
nézte, ahogy a kert másik végében Jake a focilabdát a
garázskapunak rugdossa. Csak egy gyerek volt, temérdek
fölös energiával és hatalmas életkedvvel, ám Beth sokáig úgy
gondolta, hogy soha nem fogja ilyennek látni a fiát.
– Én is játszhatok?
Jake lehajolt és kishúga lába elé tette a labdát. A lányka
nagyot akart rúgni a labdába, de a cipője csak a tetejét
súrolta, és nagy huppanással popsira esett. Beth azonnal
felugrott a székéből, de Michael a karjára tette a kezét.
– Szerintem a bátyja is meg tudja oldani.
Jake talpra állította a húgát, és letörölgette a kislány
könnyeit pólója szegélyével.
– Kész is vagyunk, Daisy, semmi baj.
Beth megfogta Michael kezét, megszorította, és nézték,
ahogy a gyerekeik a kiégett füvön játszanak. Daisy Duggan
lehetetlen döntést hozott annyi évvel korábban, amikor egy
idegen küszöbén hagyott egy újszülöttet, és Beth mindennap
hálát ad azért, hogy az asszony elég bátor volt, hogy a
szívére hallgasson. Ivott egy nagy kortyot az előtte álló hideg
üdítőből, és visszagondolt az útra, ami ide vezette, ehhez a
pillanathoz, erre a távoli vidékre, amit mostantól
otthonuknak neveznek. Olyan közel került ahhoz, hogy
mindent elveszítsen, ami fontos neki, de a múlt árnyéka
végre szertefoszlott. Eljött az ideje, hogy a fényben éljenek.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönöm az ügynökömnek, Anne Williamsnek, akitől

mindig jó tanácsokat kapok, a Headline tehetséges
csapatának, és főként a szerkesztőmnek, Sherise Hobbsnak,
aki bölcsebb, mint elmondhatnám, és mindig jó irányba terel.
Köszönöm azoknak, akik a kezdeti változatokat olvasták,
és elég bátrak voltak ahhoz, hogy őszinte véleményt adjanak.
Köztük van Rob Hughes, a férjem, a szüleim, Audrey és
Gordon Watkin, és jó barátnőm, Grace Higgins.
Köszönöm Caroline Ramsay segítségét a szüléssel
kapcsolatos kérdéseimben, és a southporti anyakönyvi
hivatalban Rick McCabe nagylelkű segítségét a hetvenes
évekbeli születések bejegyzésének módját illetően.
Végezetül köszönöm mindenkinek, aki olvasta
bemutatkozó regényemet, A levelet. Az, hogy ennyire
lelkesen olvastátok és szerettétek, segített megírnom ezt a
könyvet.
 A gresfordi bányakatasztrófa

Ugyan Thomas Roberts egy kitalált szénbányában dolgozott

valahol a lancashirei szénmezőn, az elbeszélésem arról, hogy
mi történt vele és társaival, valós tényeken alapul.
1934. szeptember 22-én, megközelítőleg hajnali két óra
nyolc perckor a Brit Birodalom történetének egyik
legszörnyűbb bányakatasztrófája következett be a gresfordi
szénbányában, az észak-walesi Wrexham közelében.
Hatalmas robbanás rázta meg a 690 méter mélységű
Dennis-aknát. A munkakörülmények mindig is rosszak
voltak az aknában: nem megfelelő szellőzőrendszer, forró és
párás levegő, gyakori sújtólég. Tüzek ütöttek ki, és elzárták a
főbejáratot, csupán annak a hat bányásznak sikerült
megmenekülnie, akik éppen szünetet tartottak. A
mentőcsapatok két napon át küzdöttek a lángokkal, de végül
meghátrálásra kényszerültek, mivel a körülmények túl
veszélyesnek bizonyultak. A Dennis-aknában dolgozó 262
bányász és 3 mentőtiszt halt meg. Csak tizenegy testet
sikerült kimenteniük, a többiek maradványait örökre
magába zárta a beomlott akna. A katasztrófa néhány nappal
később követelte utolsó áldozatát, amikor az akna fedele
kirobbant, és egy felszíni munkást megölt a felé szálló
törmelék.
A robbanás okát sosem bizonyították, de a nyomozás több
közrejátszó tényezőt is felfedett, többek között a biztonsági
rendszerek kudarcát és a helytelen bányavezetést. Több
mint félmillió angol fontot gyűjtöttek a katasztrófaalapba, de
ennek ellenére a bányászoknak elmondhatatlan
nehézségekkel kellett megküzdeniük a bánya időleges
bezárása és az ebből következő keresetkiesés miatt.
 A bányát, a Dennis-akna kivételével, 1936 januárjában
újra megnyitották, és 1973. november 10-én zárták be
véglegesen, gazdasági okokra hivatkozva. 266 férfi vesztette
életét a gresfordi katasztrófában, soha nem szabad
elfelejtenünk őket.
Ezer köszönet jó barátomnak, Dave Haslamnek, hogy
beszélt nekem erről a katasztrófáról, amely az ükapja,
Edward Jones életét is követelte.

A gresfordi emlékmű fényképe © Dave Elaslam

Kathryn Hughes 1964-ben született a chesire-i
Altrincham-ben, Manchestertől tizenöt kilométerre.
Dolgozott titkárnőként, majd férjével huszonhárom
éven át vezettek közösen egy sikeres ajándékküldő
vállalkozást. Jelenleg Manchester közelében él
házastársával és két gyermekével.
Első regénye, A levél 2013-ban jelent meg, és
rögtön hatalmas sikert aratott: e-book változata a
Kindle eladási listájának első helyére tört, a könyv
pedig több mint egymillió eladott példánynál jár. A
2018-ban megjelent A titok a szerzőnő második
regénye.
{1 }
William Shakespeare: Rómeó és Júlia, 2. felvonás, 2. szín.
Fordította: Szász Károly
{2 }
Elektronikai cikkeket árusító üzletlánc az Egyesült Királyságban,
1969-1995 között.
{3}
Óriási szórakoztatóközpont Manchesterben, állatkerttel,
vidámparkkal és kiállítótermekkel. 1987-ben zárt be.
{4}
Brit hetimagazin lányoknak, 1964-1993 között.
{5}
Brit szupermarketlánc volt 1951-1988 között.
{6 }
Brit orvosi tévédráma volt 1957-1967 között.
{7 }
Nagy üdülőlánc az Egyesült Királyságban, 1936-tól.
{8}
Samuel Taylor Coleridge: Ének a vén tengerészről (Fordította:
Szabó Lőrinc)
{9}
Ügyességi társasjáték.
{1 0}
Népszerű utcai játék volt. Két játékos felváltva lendítette a
zsinórra kötött vadgesztenyéjét a másikéhoz, míg valamelyiküké el
nem törött, s az lett a vesztes.
{1 1 }
A Buddingtons angol keserű sör beceneve.