MICHAEL

CONNELLY
A HAZUGSÁG
CSAPDÁJÁBAN

ALEXANDRA
 ELSŐ RÉSZ

Kötéltánc
1992

EGY

indenki hazudik.

M Hazudnak a zsaruk. Hazudnak az ügyvédek.

Hazudnak a szemtanúk. Hazudnak az áldozatok.
A tárgyaláson hazugságok csapnak össze... És ezt a
tárgyalóteremben mindenki tudja. Tudják a bírók. Tudják az
esküdtek is. Abban a tudatban lépnek az épületbe, hogy hazudni
fognak nekik. Elfoglalják a helyüket, és belemennek a játékba.
Az a trükk, ha valaki a védelmet képviseli, hogy türelmesnek kell
lenni. Várni. Nem akármelyik hazugságra, hanem arra, amelyiket
megragadhatjuk, hogy mint a forró acélt, éles karddá kovácsoljuk.
Azután ezzel az éles pengével felszabdaljuk az ügyet, és kiontjuk a
beleit a padlóra.
Ez a munkám: kardot kovácsolni. Megfenni, és könyörület vagy
lelkifurdalás nélkül használni. Igazságot tenni ott, ahol mindenki
hazudik.
 KETTŐ

egyedik napja folyt a tárgyalás a belvárosi bíróság 109–es

N tárgyalójában, amikor egy hazugság olyan pengét adott a

kezembe, amivel kibelezhettem az ügyet. Ügyfelemet,
Barnett Woodsont kettős gyilkosság vádja repítette
egyenesen a San Quentin acélszürke helyisége felé, hogy folyékony
megváltást fecskendezzenek a karjába.
Woodsont, a huszonhét éves comptoni drogdílert azzal vádolták,
hogy kirabolt és megölt két fehér westwoodi főiskolást, akik kokaint
akartak venni tőle. Woodson úgy döntött, inkább elveszi a pénzüket,
és mindkettőt megöli egy lefűrészelt csövű puskával. Legalábbis az
ügyész ezt állította. Az ügy fekete–fehér motívuma is rosszul
sülhetett el Woodson számára – főként most, alig négy hónappal az
egész várost felforgató utcai zavargások után –, de ami a helyzetét
igazán megnehezítette, az az volt, hogy megpróbálta eltüntetni a
gyilkosság nyomait, és a két holttestet bedobta a Hollywood–
víztározóba. A súly négy teljes napig tartotta őket lent, mielőtt
felszínre bukkantak, mint almák a hordóban. Rothadt almák. Az
esküdteknek már a gondolattól is felfordult a gyomruk, hogy
holttestek oszladoznak a tárolóban, ami a város elsődleges
ivóvízforrásának számít. Amikor Woodsont a telefonhívásai alapján
kapcsolatba hozták az áldozatokkal, és letartóztatták, az indulatok
szinte a robbanásig feszültek a városban. Az államügyészi hivatal
tüstént ígéretet tett arra, hogy a legsúlyosabb büntetést fogja
szorgalmazni.
A Woodson elleni vádak ugyanakkor nem álltak biztos lábakon.
Jobbára közvetlen bizonyítékokon, telefonbeszélgetéseken
alapultak, tanúként pedig olyanok támasztották alá őket, akik maguk
is bűnözők voltak. Az élen Ronald Torrance–szel, aki állította, hogy
Woodson bevallotta neki a gyilkosságokat.
Torrance–t a központi börtönnek ugyanazon a szintjén őrizték,
mint Woodsont. Mindkettőt abban a magas biztonsági fokozatú
tömbben helyezték el, ahol a közösségi térre két szinten összesen
tizenhat cella nyílt. Ekkoriban mind a tizenhat rab a feketék közül
került ki, a börtön ugyanis „a saját biztonságuk érdekében" faji és
bandabéli kötődéseik alapján különválasztotta őket, hogy ezáltal
elkerülje az összetűzéseket és az erőszakot. Torrance rablás miatt ült
előzetesben, és a helyzetét súlyosbította, hogy a bűncselekményt a
zavargások idején követte el. Az itteni őrizetesek reggel hattól
délután hatig a közös nappali helyiségben tartózkodtak, az
asztaloknál ettek és kártyáztak, a fenti üvegkalitkákban ülő őrök
figyelő tekintete előtt. Torrance szerint ügyfelem az egyik ilyen
asztalnál vallotta be neki a két westside–i kölyök megölését.
A vád igazán kitett magáért, hogy szalonképes és hiteles tanút
faragjon Torrance–ból, ha már az esküdtszékben csak három fekete
ült. Megborotválták, rasztás haját rövidre nyírták, őt magát
világoskék öltönybe bújtatták, így jelent meg a Woodson–tárgyalás
negyedik napján. Az ügyész, Jerry Vincent kérdéseire válaszolva
Torrance leírta a beszélgetést, amit állítólag egyik reggel folytatott
Woodsonnal, aki nem csupán bevallotta neki a gyilkosságokat, de
egy sor árulkodó részletet is megosztott vele. Olyan részleteket,
hangsúlyozta a vád, amelyeket csak az igazi gyilkos ismerhet.
Vallomástétele alatt Vincent szoros pórázon tartotta Torrance–t
hosszú kérdéseivel, amelyekre rövid válaszokat várt. A kérdések
nyilvánvaló módon szinte a tanú szájába adták a választ, én azonban
nem tiltakoztam, még akkor sem, amikor Companioni bíró felvont
szemöldökkel nézett rám, és már–már könyörgött, hogy avatkozzam
közbe. Nem tiltakoztam, mert azt akartam, hogy az esküdtszék is
lássa, mit művel a vád. Ha majd eljön az én időm, engedem
Torrance–t fecsegni, és kivárom a megfent kardot.
Vincent tizenegyre végzett a kérdéseivel, amikor a bíró
megkérdezte, szeretnék–e korai ebédszünetet, mielőtt belekezdek.
Nemet mondtam. Nemet mondtam a felkínált szünetre. Mint akinek
elment az étvágya, s különben is alig várja, hogy kifaggassa a tanút.
Felálltam és a vastag, tömött aktával a kezemben felléptem az
emelvényre.
– A nevem Michael Haller, Mr. Torrance. Kijelölt ügyvédként én
képviselem Barnett Woodsont. Találkoztunk már?
– Nem, uram.
– Én sem hinném, de maguk ketten, maga és a vádlott, Mr.
Woodson, azért régről ismerik egymást, nem igaz?
Torrance ajkán gúnyos mosoly játszott, de én elvégeztem a házi
feladatot, és pontosan tudtam, kivel állok szemben. Harminckét
évesen életének egyharmadát börtönökben és fegyházakban töltötte.
Negyedikes korára kijárta az iskolát – akkortól a közelébe se ment,
és nem akadt egyetlen rokon, akit ez érdekelt volna. A három csapás
értelmében életfogytiglan várt rá, amennyiben bebizonyosodik, hogy
kirabolta és fegyverrel kényszerítette egy mosoda női vezetőjét. A
bűncselekményre a zavargások és fosztogatások három napjában
került sor, miután az egész város felbolydult a hírre, hogy a bíróság
ártatlannak találta a négy rendőrt, akik agyonvertek egy találomra
félreállított fekete motorost: Rodney Kinget. Egyszóval Torrance–
nek minden oka megvolt arra, hogy segítsen az államnak elítélni
Barnett Woodsont.
– Csak úgy néhány hónapja – felelte Torrance. – A zárdából.
– A zárdából? – játszottam a hülyét. – Úgy érti, valamilyen vallási
közösségben találkoztak?
– Nem, csak itt az előzetesben.
– Vagyis akkor zárdán az előzetest érti?
– Igen.
– És azt mondja, korábban sosem találkozott Barnett
Woodsonnal?
A hangomból némi meglepettség érződött ki.
 – Nem, uram. Az előzetesben találkoztunk először.
Lefirkantottam néhány sort a jegyzettömbömbe, mintha
fontoslenne és nem akarnám elfelejteni.
– Akkor pontosítsunk kicsit, Mr. Torrance. Barnett Wilsont
szeptember ötödikén szállították át a magas biztonsági besorolású
tömbbe, ahol önt ekkor már fogva tartották. Emlékszik rá?
– Igen, emlékszem, amikor behozták.
– Ön miért tartózkodott ezen a helyen?
Vincent felállt és tiltakozott, mondván, hogy kérdésem olyasmire
irányul, amit a közvetlen kérdései során ő már tisztázott. Azzal
érveltem, hogy egyértelművé szeretném tenni Torrance
bebörtönzésének körülményeit, és Companioni bíró nekem adott
igazat. Utasította Torrance–t, hogy feleljen a kérdésre.
– Mint már mondtam, egy rendbeli fegyveres támadás és rablás.
– És ezek az állítólagos bűncselekmények a zavargások idején
történtek, igaz?
Miután a város kisebbségi lakóinak körében a rendbontások óta
különösen felerősödtek a rendőrellenes indulatok, a válogatás során
próbáltam annyi feketét és barnát ültetni az esküdtszékbe, amennyit
csak lehetett, most azonban azt az öt fehér esküdtet kellett
megdolgoznom, akiket a vádnak sikerült beültetnie. Tudatni akartam
velük, hogy a vád tanúja, akin oly sok minden múlik, személyesen is
felelős azokért a szörnyű képekért, amiket a tévében láttak.
– Ja, az utcán voltam, mint mindenki más – felelte Torrance. – A
zsaruknak mindent lehet ebben a városban, ha engem kérdez.
Bólintottam, mintha egyetértenék.
– Ön pedig, felháborodva az igazságtalan ítéleten, amellyel
szabadon engedték a Rodney King haláláért felelős rendőröket,
kirabolt egy hatvankét éves asszonyt, majd eszméletlenre verte egy
acél szemetesedénnyel. Így történt, uram?
Torrance az ügyészhez fordult, majd Vincenten túlra, saját
ügyvédje felé, aki a karzat első sorában foglalt helyet. Akár
elpróbálták, akár nem, hogyan válaszoljon erre a kérdésre, a védelem
most nem segíthetett neki. Torrance magára maradt.
– Nem én voltam – bökte ki végül.
– Ártatlan a bűntényben, amivel megvádolták?
– Pontosan.
– Mi a helyzet a fosztogatással? Semmilyen.bűncselekményt nem
követett el az utcai zavargások idején?
Miután tanácstalanul hallgatott, majd vetett egy pillantást
ügyvédjére, Torrance így válaszolt:
– Élek az ötödikkel.
Ahogy vártam. Ezután egy sor célzott kérdést intéztem Torrance–
hez, hogy neki ne maradjon más választása, mint igazolni a
bűnösségét vagy az alkotmány ötödik kiegészítésére hivatkozni.
Végül, amikor már vagy hatodjára menekült a házba, a bíró
megelégelte a dolgot, és utasított, hogy a jelen bűnesettel
foglalkozzak. Vonakodva engedelmeskedtem.
– Rendben, ennyi elég is önről, Mr. Torrance. Térjünk vissza Mr.
Woodsonra. Ismerte ennek a kettős gyilkosságnak a részleteit,
mielőtt az előzetesben találkozott Mr. Woodsonnal?
– Nem, uram.
– Biztos ebben? Az ügy nagy figyelmet kapott.
– Börtönben voltam, uram.
– A börtönben nincs televízió vagy újság?
– Újságot nem olvasok, a tévé meg le van robbanva, amióta csak
itt vagyok. Kivertük a balhét, meg is ígérték, hogy megcsináltatják,
de nem csináltak szart se.
A bíró figyelmeztette Torrance–t, hogy válogassa meg a szavait,
mire a tanú bocsánatot kért. Továbbléptem.
– A börtön feljegyzései szerint Mr. Woodson szeptember ötödikén
érkezett meg a magas biztonsági fokozatú tömbbe, és a
jegyzőkönyvekben az áll, hogy ön október másodikán lépett
kapcsolatba az ügyészséggel az állítólagos vallomása miatt. Ez így
elfogadhatónak tűnik?
– Ja, elfogadhatónak tűnik.
– Nos, számomra nem, Mr. Torrance. Ön azt állítja az esküdtszék
előtt, hogy egy kettős gyilkossággal vádolt férfi, aki ezért könnyen
kaphatta a létező legsúlyosabb büntetést is, mindent bevallott
valakinek, akit még négy hete sem ismert?
Torrance megvonta a vállát.
– Pedig így történt.
– Ön szerint. Mit kap cserébe az ügyészségtől, ha Mr. Woodsont
elítélik az állítólagos bűnei miatt?
– Nem tudom. Senki nem ígért semmit.
– Az ön priuszával és az ön ellen felhozott vádakkal tizenöt évnél
is hosszabb időt kényszerül börtönben tölteni, amennyiben elítélik.
Jól mondom?
– Én erről semmit sem tudok.
– Semmit?
– Semmit, uram. Hagyom, hogy az ügyvédem intézze az ilyesmit.
– És az ügyvédje nem mondta, hogy ha nem tesz sürgősen
valamit, hosszú–hosszú időre rács mögé fogják zárni?
– Nem mondott semmi ilyet.
– Értem. Mit kért az ügyészségtől a tanúvallomásáért cserébe?
– Semmit. Nem kell semmi.
– Akkor hát azért tanúskodik, mert állampolgári kötelességének
tartja. Jól mondom? – Meg sem próbáltam leplezni a cinizmusomat.
– Pontosan – felelt méltatlankodva Torrance.
Felemeltem a vaskos iratköteget, hogy ő is lássa.
– Felismeri ezt az aktát, Mr. Torrance?
– Nem. Nem emlékszem, hogy már láttam volna.
– Biztos benne, hogy nem látta Mr. Woodson cellájában?
– Sosem voltam a cellájában.
– Biztos abban, hogy egyszer sem lopakodott be oda, és nézte át
az aktáját, amíg Mr. Woodson a közösségi helyiségben tartózkodott,
zuhanyozott, netán elvitték a bíróságra?
– Nem, nem csináltam semmi ilyet.
– Ügyfelem a cellájában tartotta az ügyével kapcsolatos iratokat.
Ezekben számos olyan részlet megtalálható, amiről ön is beszámolt
előttünk. Nem tartja ezt gyanús körülménynek?
Torrance megrázta a fejét.
– Nem. Én csak azt tudom, hogy leült elém ahhoz asztalhoz, és
elmondta, mit csinált. Rosszul érezte magát miatta, és megnyílt
előttem. Nem tehetek róla, ha az emberek megnyílnak előttem.
Részvéttel bólogattam, amiért Torrance–nek kell cipelnie mások
bűneinek terhét – ezúttal éppen egy kettős gyilkosságét.
– Hát persze, Mr. Torrance. Esetleg megosztaná az esküdtszékkel,
hogy pontosan mit is mondott? És nem a rövidített változatra vagyok
kíváncsi, amit Mr. Vincentnek mesélt. Pontosan tudni akarom, mit
mondott önnek az ügyfelem. Amennyire lehet, szóról szóra.
Torrance kivárt, mintha az emlékezetében kutakodna és
összeszedné a gondolatait.
– Hát – szólalt meg végül –, ott ültünk, csak mi ketten, ő meg
elkezdett arról beszélni, milyen rosszul érzi magát azért, amit tett.
„Mit csináltál?” kérdeztem, mire mesélt arról az éjszakáról, amikor
megölte azt a két fickót, meg hogy milyen rohadtul érzi magát
miatta.
Az igazság rövid. A hazugság végtelen. Azt akartam, hogy
Torrance hosszan beszéljen, ahogyan Vincent előtt sohasem kellett.
Ő se különb a többi hántásnál és hivatásos hazugnál: félrebeszéléssel
és üres locsogással próbálja elfedni a lényeget. Vattába csomagolja a
hazugságait, s gyakran éppen ezzel árulkodik a legnagyobb
hazugságról.
Vincent újfent tiltakozott azon az alapon, hogy a tanú már
válaszolt ezekre a kérdésekre, csak össze akarom zavarni.
– Bíró úr – feleltem –, ez a tanú egy vallomást tulajdonít az
ügyfelemnek. A védelem úgy látja, hogy ez az egész ügy kulcsa.
Súlyos mulasztás lenne részünkről, ha nem tárhatnám fel
mélységében ezt a rendkívül ártalmas és veszélyes vallomást.
Companioni bíró helyeslően bólintott, mielőtt még a mondat
végére jutottam volna. Elutasította Vincent tiltakozását, és közölte,
hogy folytathatom. Visszafordultam a tanúhoz, és hangot adtam
türelmetlenségemnek.
– Mr. Torrance, ön még most is csak a történteket összegzi. Azt
állítja, Mr. Woodson bevallotta önnek a gyilkosságokat. Akkor hát
tessék, mondja el az esküdtszéknek, mit hallott tőle. Pontosan milyen
szavakat használt, amikor bevallotta önnek ezt a bűntettet?
Torrance bólintott, mint akiben csak most tudatosul, mit várnak
tőle.
– Legelőször azt mondta nekem: „Ember, szarul érzem magam.”
Mire én: „Mi az, tesó?” Azt mondta, folyton azon a két fickón agyal.
Nem tudtam, kikről beszél, mert ahogy már mondtam is, semmit sem
tudtam az ügyéről. Szóval azt kérdeztem: „Milyen két fickón?”, mire
azt felelte: „A két niggeren, akiket a tározóba dobtam.”
Megkérdeztem, mi ez az egész, mire elmondta, hogy mindkettőt
hazavágta egy fűrészessel, aztán összekötözte dróttal vagy mivel. Azt
mondta: „Rohadt nagy hibát követtem el", amikor pedig
megkérdeztem, mit, azt felelte: „Fel kellett volna vágnom a hasukat,
hogy ne jöjjenek így fel a víz színére.” Pontosan ezt mondta.
A szemem sarkából láttam, ahogy Torrance hosszú válaszának
közepe táján Vincent összerezzen. És tudtam, miért. Óvatosan
behatoltam a pengével.
– Mr. Woodson ezt a szót használta? „Niggereknek” nevezte az
áldozatokat?
– Ja, igen.
Haboztam, mielőtt megfogalmaztam a következő kérdést. Tudtam,
Vincent csak arra vár, hogy esélyt adjak neki a tiltakozásra. Nem
kérhettem meg Torrance–t, hogy értelmezze a kijelentést. Nem
használhattam a „miért” kérdőszót Woodson kijelentésével vagy
motivációjával kapcsolatban, mert ezzel csak a fejemre vontam volna
a tiltakozását.
– Mr. Torrance. A fekete közösségben a „nigger” szó többféle
jelentést is hordoz. Jól tudom?
– Gondolom.
– Ez most igent jelent?
– Igen.
– A vádlott afroamerikai, igaz?
Torrance felnevetett.
– Hát így ránézésre...
– Akárcsak ön, igaz?
Torrance még harsányabban nevetett.
– Mióta csak megszülettem – felelt.
A bíró koppintott egyet a kalapácsával.
– Feltétlenül szükség van erre, Mr. Haller?
– Elnézést, bíró úr.
– Folytassa, kérem.
– Mr. Torrance, amikor Mr. Woodson használta ezt a szót, amint
állítja, megbotránkoztatta ezzel? Megdöbbentette?
Torrance megdörgölte az állát, ahogy végiggondolta a kérdést.
Azután megrázta a fejét.
– Nem igazán.
– Miért nem botránkozott meg, Mr. Torrance?
– Hát, talán mert örökké ezt hallom, ember.
– Más feketéktől?
– Ja. Meg a fehérektől is.
– Értem. Amikor más feketék használják ezt a szót, ahogyan
állítása szerint Mr. Woodson tette, kikre utalnak ezzel?
Vincent tiltakozott, mondván, hogy Torrance nem ítélheti meg
mások szóhasználatát. Companioni helyt adott a tiltakozásnak, ezért
rászántam egy hosszú pillanatot, hogy más megközelítést keressek.
– Rendben, Mr. Torrance – szólaltam meg végül. – Akkor
beszéljünk csak önről, jó? Ön használja ezt a szót?
– Néha igen.
– Értem, amikor használja, kikre utal ezzel?
Torrance vállat vont.
– Másokra.
– Más feketékre?
– Pontosan.
– Előfordult, hogy fehér embereket nevezett niggereknek?
Torrance megrázta a fejét.
– Nem.
– Értem. Vagyis mire következtetett, amikor Barnett Woodson
beszélt önnek a két niggerről, akiket bedobott a víztározóba?
Vincent fészkelődni kezdett, mint aki egész testével tiltakozik a
kérdés ellen, de tudja, hogy hiába adna hangot ellenérzésének. Az
orránál fogva vezettem Torrance–t, és nem tehetett ez ellen semmit.
Torrance engedelmesen válaszolt a kérdésre.
– Arra következtettem, hogy feketék, és hazavágta őket.
Vincent testbeszéde újra megváltozott. Egészen belesüppedt
aszékébe. Tudta, hogy hazárdjátékba kezdett, amikor a tanúk padjára
ültetett egy spiclit, és éppen most dobott kettest.
– Felnéztem Companioni bíróra, aki szintén tudta, mi következik.
– Közelebb léphetek a tanúhoz, bíró úr?
– Lépjen – bólintott a bíró.
Odasétáltam a tanúk padjához, és letettem az aktát Torrance elé. A
viseltes és megfakult narancssárga borító jelezte, hogy olyan
dokumentumokat tartalmaz, amiket kiadhatnak az előzetesben ülő
rabok részére.
– Rendben, Mr. Torrance, amit ön előtt lát, ugyanaz az akta,
amelyben Mr. Woodson gyűjtötte a jogi képviselőjétől kapott
iratokat. Újra megkérdezem, hogy felismeri–e.
– Rengeteg narancssárga aktát láttam az előzetesben, de ez nem
jelenti azt, hogy ezt is láttam.
 – Azt állítja, sosem látta Mr. Woodsont ezzel az aktával?
– Tényleg nem emlékszem.
– Mr. Torrance, ön harminckét napon át tartózkodott Mr.
Woodsonnal egy körletben. Az imént vallotta, hogy megbízott
magában, és beismerte önnek a bűneit. Azt akarja mondani, hogy
valóban nem látta őt soha ezzel az aktával?
Először nem válaszolt. Beszorítottam a sarokba. Kivártam. Ha
kitart amellett, hogy sosem látta az aktát, az egész esküdtszék
megkérdőjelezi a tanúvallomását. Ha pedig végre elismeri, hogy
ismerős neki az akta, szélesre tárja előttem a kaput.
– Csak azt mondom, hogy talán láttam vele, de sosem néztem
bele.
Bamm! Megfogtam.
– Akkor, kérem, nyissa fel most, és vizsgálja át a tartalmát.
A tanú követte az utasításaimat, és végiglapozta az akta tartalmát.
Én közben visszatértem az emelvényre, és útközben lopva
tanulmányoztam Vincent reakcióját. Sápadtan meredt maga elé.
– Mit lát, amikor kinyitja azt az aktát, Mr. Torrance?
– Az egyik oldalon fotók vannak a két holttestről. Odatűzték őket,
mármint a képeket. A másik oldalon egy csomó iratot látok,
jelentéseket meg ilyeneket.
– Felolvasná nekünk a legelső dokumentumot? Csak az összegzés
első néhány sorát.
– Nem, nem tudok olvasni.
– Egyáltalán nem tud olvasni?
– Nem igazán. Nem jártam ki az iskolát.
– Nem tud értelmezni egyetlen szót sem azok közül, amelyek a
lap alján szerepelnek?
Torrance lenézett az iratra, és összevont szemöldökkel erőlködött.
Tudtam, hogy utolsó börtönbüntetése során végrehajtottak rajta
néhány elemi tesztet, és kiderült, hogy olvasási készsége egy
másodikos szintjét sem üti meg.
 – Nem igazán – bökte ki végül. – Nem tudok olvasni.
Sietve az asztalomhoz léptem, hogy megragadjak egy másik aktát
és a filctollat a táskámból. Amikor visszatértem a pulpitusra, nagy
nyomtatott betűkkel a „FEHÉR” szót írtam az akta hátoldalára, majd
feltartottam, hogy Torrance mellett az esküdtek is jól láthassák.
– Ez itt az összegzésben szereplő egyik szó, Mr. Torrance, képes
elolvasni?
Vincent tüstént felpattant, de Torrance már megrázta a fejét, és
láthatóan majd’ elsüllyedt szégyenében. Vincent tiltakozott a céltalan
demonstráció ellen, Companioni bíró pedig igazat adott neki. Nem is
vártam mást. Csak kiköveztem magam előtt az esküdtekhez vezető
utat, és biztosan tudtam, hogy a legtöbben látták, amint a tanú
megrázta a fejét.
– Rendben, Mr. Torrance – folytattam. – Akkor most térjünk
visz– sza az akta másik oldalára. Leírná nekünk a fényképen látható
két holttestet?
– Hát, két fickó. Valami ponyvára terítették ki őket. A rendőrök a
nyomokat vizsgálják, meg fényképeznek.
– Milyen fajtához tartoznak a ponyván fekvő férfiak?
– Feketék.
– Korábban még sosem látta ezt a fényképet, Mr. Torrance?
Vincent tiltakozott, amiért a tanú korábban már válaszolt a
kérdésre, de mintha csak felemelt kézzel próbált volna megállítani
egy felé száguldó golyót. A bíró hűvös hangon visszaültette a
helyére, s ezáltal tudatta vele: immár nincs más dolga, mint
hátradőlni és várni az események kimenetelét. Aki hazugot hív
tanúnak, vele együtt bukik.
– Válaszolhat a kérdésre, Mr. Torrance – közöltem, miután
Vincent lerogyott. – Korábban még sosem látta ezt a fényképet?
– Nem, uram, most látom először.
– Egyetért azzal, hogy a fénykép azt ábrázolja, amiről korábban
beszélt? Hogy két meggyilkolt fekete holttestét látja?
 – Pontosan, de korábban akkor se láttam a képet, csak azt tudom,
amiről beszélt.
– Biztos ebben?
– Ilyesmit nem felejt el az ember.
– Ön azt mondta, Mr. Woodson két fekete férfi megölését vallotta
be önnek, csakhogy őt két fehér férfi meggyilkolásával vádolják.
Egyetért azzal, hogy nagyon úgy tűnik, mintha semmit sem vallott
volna be önnek?
– De igen, bevallott. Azt mondta, megölte ezt a kettőt.
Felnéztem a bíróra.
– Bíró úr, a védelem bizonyítékként be kívánja terjeszteni a Mr.
Torrance előtt fekvő aktát.
Vincent alaptalannak vélte az indítványt, de Companioni
letorkolta.
– A bíróság elfogadja a bizonyíték beterjesztését, és az
esküdtszékre bízza annak eldöntését, látta–e Mr. Torrance korábban
a fényképeket és az akta tartalmát.
Ment a játék, ezért úgy döntöttem, felteszek mindent.
– Köszönöm – bólintottam. – Talán itt lenne az ideje, bíró úr,
hogy a vád ismertesse a tanúval a hamis tanúvallomás jogi
következményeit.
A drámai bejelentés kizárólag az esküdteknek szólt. Arra
számítottam, folytatnom kell, míg teljesen ki nem zsigerelem
Torrance–t saját hazugságának pengéjével, Vincent azonban felállt,
és a tárgyalás felfüggesztését kérte, amíg konzultál a védelem
képviselőjével.
Amiből kiderült, hogy épp most mentettem meg Barnett Woodson
életét.
–A védelemnek nincs ellenvetése – közöltem a bíróval.
 HÁROM

mint az esküdtek távoztak, visszatértem az asztalomhoz,

A mielőtt még ügyfelemet megbilincselték és elvezették

volna.
–Az a szarzsák összevissza hazudozik – dünnyögte
Woodson. – Nem öltem meg semmilyen tesókat. Mind a kettő fehér
volt.
Csak remélni mertem, hogy a törvényszolga nem hallja.
–Fogja már be a pofáját – szisszentem rá. – És ha legközelebb
találkozik ezzel a szarzsákkal, rázza meg a kezét, mert a
hazugságainak köszönheti, hogy a vád elengedi a halálbüntetést, és
alkut fog kínálni. Visszajövök, hogy elmondjam, mire jutottunk.
Woodson hitetlenkedve rázta a fejét.
–Tudja, mit? Talán nem is akarok alkudozni velük. Egy istenverte
hazugot ültettek a padra, ember. Az egész ügyet lehúzhatják a klo–
tyón. Most győzhetünk, Haller. Ne fogadjon el semmit!
Egy pillanatig figyelmesen néztem Woodsont. Épp most
mentettem meg a bőrét, de ő még többet akart. Jogosnak érezte, csak
mert az ügyészség nem játszott tisztán – kit érdekel, hogy az imént
vallotta be a két kölyök megölését?
–Ne legyen mohó, Barnett – hűtöttem le. – Amint lehet, újra
beszélünk.
Elvezették az acélajtón keresztül, amely a tárgyalóteremhez
kapcsolódó kis cellába vezetett. Elnéztem, ahogy távozik. Nem
tápláltam illúziókat Barnett Woodsonnal kapcsolatban. Sosem
kérdeztem rá egyenesen, de tudtam, hogy ő ölte meg a két westside–i
fiút. Ez nem az én gondom. Az én feladatom az, hogy legjobb
képességeim szerint próbára tegyem az ellene felhozott vádakat – így
működik a rendszer. Ezt megtettem, és fegyvert kovácsoltam a
hazugságból, amelyet most felhasználok arra, hogy számottevően
javítsak Woodson helyzetén, de az az álma, hogy kisétál a bíróságról,
a háta mögött két megfeketedett hullával, nem válhat valóra. Ő talán
nem érti ezt, de fizetés és megbecsülés nélkül dolgozó kirendelt
védője annál inkább.
Miután a tárgyalóterem kiürült, az asztalunk mellől összenéztünk
Vincenttel.
–Nos... – törtem meg a csendet.
Vincent megcsóválta a fejét.
–Először is szeretném tisztázni: nyilvánvalóan nem tudtam arról,
hogy Torrance hazudik.
–Hát persze.
–Miért akarnám szabotálni a saját ügyemet?
Egy legyintéssel félresöpörtem a mea culpát.
–Ne törd magad, Jerry! Már a tárgyalás előtt szóltam, hogy a fickó
az aktától okosodott ki, melyet az ügyfelem a cellájában tartott. Ez
volt az érdeke. Az emberem szart se mondott volna neki, egy tök
idegennek, és ezt rajtad kívül mindenki megértette.
Vincent megsemmisülten rázta a fejét.
–Nem tudtam róla, Haller. Amikor előállt, az egyik legjobb
nyomozónk járt utána, és hihetőnek tűnt, bármilyen valószínűtlen is
volt, hogy az ügyfeled beszélt vele.
Gúnyos nevetésre ragadtattam magam.
–Nem „beszélt” vele, Jerry. Meggyónt neki. Nem kis különbség.
Jobb lesz, ha utánajársz annak a híres nyomozódnak, mert nem
biztos, hogy megéri a pénzét.
–Nézd, nekem azt mondta, a fickó nem tud olvasni, vagyis nincs
az az isten, hogy bármit kiszedett volna abból az aktából.
Fényképekről nem beszélt.
–Pontosan ezért kell új nyomozót kerítened. És mondok még
valamit, Jerry. Én általában nagyon méltányos vagyok az ilyen
ügyekben. Megpróbálok mindenben együttműködni az államügyészi
hivatallal, de ez a fickó most kivétel. Szünet után ott helyben, a tanúk
padján fogom kibelezni, te pedig szépen ülve maradsz, és végigné–
zed. – Teljesen kikeltem magamból, és nagyobbrészt őszintén. –
Mire végzek Torrance–szel, nem ő lesz az egyetlen, akit
hülyegyereknek fognak nézni. Az esküdtek majd szépen eldöntik,
tudtál–e róla, hogy a fickó hazudik, vagy csak túl ostoba voltál
ahhoz, hogy észrevedd. Akárhogy is, jól nem jöhetsz ki belőle.
Vincent üres tekintettel meredt az asztalra, és nyugodt mozdulattal
rendezgette az aktákat. Alig hallottam a hangját.
–Nem vágyom rá, hogy keresztre feszítsenek – vallotta be.
–Helyes. Akkor elég a tagadásból meg a többi süket szövegből, és
kínálj valamit, ami...
–Ejtem a halálbüntetést. Huszonöt év feltételes nélkül.
Habozás nélkül megráztam a fejem.
–Ez ide nem elég. Mielőtt elvezették, Woodson azt mondta,
kísértsük meg a sorsot. Egész pontosan így fogalmazott: „Még
legyőzhetjük a rohadékot." Hajlamos vagyok egyetérteni vele.
–Mit akarsz, Haller?
–Max tizenöt. Azt még beadom neki.
Vincent határozottan megrázta a fejét.
–Nincs az az isten. Holnap a postázóban kezdek, ha egy hidegvérű
kettős gyilkosságért ennyit adok. A legjobb ajánlatom huszonöt
feltételessel. Ennyi. A jelenlegi feltételek mellett tizenhat–tizenhét év
múlva szabadulhat. Nem is rossz ahhoz képest, ahogy hazavágta azt
a két kölyköt.
Felé fordultam, próbáltam olvasni az arcából, kerestem az
árulkodó jeleket. Úgy döntöttem, elfogadom, hogy ennél több
engedményt nem tehet. És igazat mondott: ez egyáltalán nem rossz
ahhoz képest, amit Barnett Woodson művelt.
–Nem is tudom – csóváltam a fejem. – Szerintem azt mondja
majd, hogy mégiscsak próbáljuk meg.
Vincent mélyen a szemembe nézett.
 –Akkor majd be kell adnod neki valahogyan, Haller. Mert én nem
megyek lejjebb, és ha maradsz a keresztkérdéseidnél, kezdhetek új
állás után nézni.
Most én haboztam, mielőtt válaszoltam.
–Várj egy percet, Jerry, mit is akarsz mondani? Hogy én
takarítsam fel utánad a szart? Téged kaptalak rajta, hogy kilopod a
sütit a számból, mégis az én ügyfelem kezére csapjak rá?
–Én csak azt mondom, hogy ez tisztességes ajánlat egy ilyen
fickónak. Több mint tisztességes. Menj, beszélj vele és dumáld rá,
Mick. Győzd meg! Mindketten tudjuk, hogy nem sokáig leszel
kirendelt védő. Egy napon még szükséged lehet a segítségemre, ha
majd odakint leszel a rideg világban, és nem az államtól kapod a
fizetésedet.
Csak meredten néztem, ahogy a kéz kezet mos ajánlatot
hallgattam. Segítek neki, és még eljöhet az idő, amikor viszonozni
fogja. Barnett Woodson meg legfeljebb lehúz még néhány évet a
kóterben.
–Szerencséje van, ha öt évig húzza bent, nem húszig – tette hozzá
Vincent. – Mit számít neki? De neked és nekem? Mi itt leszünk,
Mickey. Segíthetünk egymásnak.
Lassan bólintottam. Vincent alig néhány évvel volt idősebb
nálam, de próbált úgy viselkedni, mint a mindentudó bölcs.
–A lényeg az, Jerry, hogy ha ezt elfogadnám, soha többé nem
tudnék az ügyfeleim szemébe nézni.
Felálltam, és összeszedtem az irataimat. Azt terveztem, hogy
visszamegyek, és azt mondom Barnett Woodsonnak, tegyünk fel
mindent egy lapra, és lássuk, mi sül ki belőle.
–Szünet után találkozunk – mondtam még.
Azzal otthagytam.
 MÁSODIK RÉSZ

Bőröndváros
2007

NÉGY

ég nem jött el az ideje, hogy Lorna Taylor felhívjon és

M ellenőrizzen. Általában kivárt ezzel egészen csütörtökig.

Kedden még sosem keresett. Abban a tudatban vettem
fel a kagylót, hogy ezúttal többről van szó ellenőrzésnél.
–Lorna?
–Hol voltál, Mickey? Egész reggel hívtalak.
–Elmentem kocogni. Csak most léptem ki a zuhany alól. Minden
rendben?
–Megvagyok. Hát te?
–Hogyne. Mi a...?
–Holder bírónő haladéktalanul látni akar. Mikor is... úgy egy
órával ezelőtt.
Ez elgondolkodtatott.
–Miért?
–Nem tudom. Csak azt tudom, hogy előbb Michaela telefonált,
azután maga a bírónő. Ilyen se szokott történni. Kérdezte, miért nem
jelentkeztél.
Tudtam, hogy Michaela nem más, mint Michaela Gill, a bírónő
titkárnője. Mary Townes Holder pedig nem más, mint a Los Ange–
les–i Feljebbviteli Bíróság elnöke. Személyesen keresett, ami arra
utalt, nem az éves jogászbálra akar meghívni. Mary Townes Holder
nem hívogatta ok nélkül az ügyvédeket.
–Mit mondtál neki?
–Csak annyit, hogy ma nincs tárgyalásod, úgyhogy kint lehetsz a
golfpályán.
–Nem golfozom, Lorna.
–Más nem jutott eszembe.
–Rendben. Mindjárt felhívom. Add meg a számot.
–Most ne telefonálgass, Mickey, csak menj. A bírónő látni akar az
irodájában. Ezt egyértelművé tette, és nem árulta el az okát.
Úgyhogy, csak menj!
–Rendben, indulok, de még fel kell öltöznöm.
–Mickey!
–Mi az?
–Most komolyan: minden rendben?
Ismertem a kódrendszerét. Tudtam, mire kíváncsi. Nem akarta,
hogy a bírónő elé járuljak, ha nem állok rá készen.
–Nincs miért aggódnod, Lorna. Jól vagyok. Jól is leszek.
–Oké. Amint lehet, hívj fel, hogy mi ez az egész.
–Ne aggódj, hívni foglak.
Amikor letettem a kagylót, úgy éreztem, mintha a feleségem
ugráltatna, nem pedig a volt feleségem.
 ÖT

int a Los Angeles–i Feljebbviteli Bíróság elnöke, Mary

M Townes Holder bírónő munkája túlnyomó részét zárt

ajtók mögött végezte. Tárgyalóterme olykor helyet adott
sürgősebb meghallgatásoknak, de tárgyalásoknak csak
nagyritkán. Munkája az irodájára korlátozódott, a közvélemény
kíváncsi tekintetétől távol, és jobbára kimerült Los Angeles megye
igazságszolgáltatási rendszerének adminisztrációs ügyeiben. Több
mint kétszázötven bíró és negyven bíróság tartozott a hatáskörébe.
Minden postára adott bírói idézés az ő nevét viselte, még a
bíróságokhoz kapcsolódó parkolóhelyek elosztásáról is ő
rendelkezett. A földrajzi és jogi hatáskörök megvonása szintén hozzá
tartozott – ő döntötte el, ha egy frissen kinevezett bíró Beverly
Hillsbe került vagy Comptonba, milliós üzleti visszaéléseket tárgyalt
a polgárjogi bíróságon vagy lélekölő válópereket a családjogi
bíróságon.
Gyorsan magamra rángattam szerencsésnek tartott öltönyömet, az
olasz import Cornelianit, amelyet ítélethirdetésekkor viseltem. S
miután egy éve nem jártam bíróságon, és még hosszabb ideje nem
hallgattam ítélethirdetést, a szekrényem hátuljából, egy műanyag
zsákból kellett kihámoznom. Ezután késlekedés nélkül a belváros
felé indultam, azzal az érzéssel, mintha a saját ítélethirdetésemre
tartanék. Vezetés közben felidéződtek elmémben a megelőző évek
legkülönfélébb esetei és ügyfelei. Amennyire tudtam, egy szál sem
maradt elvarratlanul, de talán mégis bepanaszolt valaki, vagy a
bírónő hallott egy folyosói pletykát, és úgy döntött, saját maga jár
utána.
Akárhogy is, felfokozott izgalommal tettem be a lábam Holder
bíróságára. Idézést kapni sosem jó; a Feljebbviteli Bíróság elnökétől
pedig még annál is rosszabb.
A tárgyalóteremre sötétség borult, a titkárnő széke üresen
árválkodott. Átléptem az ajtón, és a hátsó folyosóra vezető ajtó felé
indultam, amikor kitárult és a titkárnő lépett ki rajta. Michaela Gill
kellemes külsejével leginkább harmadikos tanítónőmre
emlékeztetett. Akárhogy is, nem számított rá, hogy bárkit talál az ajtó
túlsó oldalán, ezért riadtan rezzent össze, kis híján fel is sikoltott.
Sietve azonosítottam magam, mielőtt elrohant volna a bírói pulpitus
alá rejtett pánikgomb felé. Miután visszanyerte a lélekjelenlétét,
minden késedelem nélkül bevezetett.
Végigsiettem a folyosón, és a bírónőt egyedül találtam az
irodájában, a sötét fából ácsolt hatalmas íróasztal mögött. Fekete
talárja a sarokban állított fogason lógott. Konzervatív szabású,
gesztenyebarna kosztümöt viselt. Tetszetősnek és takarosnak tűnt az
ötvenes évei közepén járó nő, karcsú testalkattal és rövidre vágott
barna hajjal.
Még sosem találkoztam Holder bírónővel, de sok mindent tudtam
róla. Húsz éven át dolgozott ügyészként, mielőtt egy konzervatív
kormányzó kinevezte bírónak. Büntetőjogi eseteket tárgyalt, köztük
néhány nagyobbat is, és előszeretettel osztotta ki a maximumot –
következésképpen az első terminus lejárta után könnyűszerrel
megtartotta pozícióját. Négy évvel később a bíróság elnökévé
választották, és azóta is ezen a poszton dolgozott.
–Köszönöm, hogy idefáradt, Mr. Haller – üdvözölt. – Örülök,
hogy a titkárnőjének végül sikerült megtalálnia.
Türelmetlen hangon beszélt, de korántsem parancsolóan vagy
dölyfösen.
–Ő valójában nem a titkárnőm, bírónő, de megtalált. Sajnálom,
hogy ilyen soká tartott.
–Nos, itt van. Ugye, személyesen még nem találkoztunk
egymással?
–Nem hinném.
 –Nos, ez talán sokat elárul a koromról, de egy alkalommal az apját
kaptam ellenfelemnek. Az egyik utolsó tárgyalásán, ha jól
emlékszem.
Újra kellett gondolnom az életkorát. Legalább hatvannak kellett
lennie, ha valaha is egy tárgyalóteremben tartózkodott az apámmal.
–Valójában csak az ügyészcsapat harmadik tagja voltam. Akkor
kerültem ki az USC–ről, kezdőbb nem is lehettem volna.
Megpróbáltak gazdagítani egy éles próbatétellel. Egy gyilkossági
ügyet tárgyaltunk, és rám bízták az egyik tanút. Egy hétig készültem,
az apja meg tíz perc alatt kivégezte az emberemet a
keresztkérdéseivel. Győztünk, de a leckét akkor sem felejtettem el.
Mindig készen kell állni mindenre.
Bólintottam. Az évek során nem egy idősebb jogásszal
találkoztam, akik mind megosztották velem idősebb Mickey
Hallerrel kapcsolatos történeteiket. Jómagam nem sok ilyet tudtam.
Mielőtt rákérdezhettem volna a bírónőnél az esetre, amelynek
kapcsán találkoztak, ő már tovább is lépett.
–De nem ezért hívattam ide – húzta ki magát.
–Sejtettem, bírónő. Úgy tűnt, ez az ügy... nem tűr halasztást.
–Pontosan. Ismerte Jerry Vincentet?
Azonnal megütötte fülemet a mondat múlt ideje.
–Jerryt? Persze, ismerem Jerryt. Mi van vele?
–Meghalt.
–Meghalt?
–Ami azt illeti, meggyilkolták.
–Mikor?
–Múlt éjjel. Sajnálom.
Lesütöttem a szemem az asztalán álló névtáblára. M. T. Holder,
faragták írott betűkkel a tartóba, amelyen bírói kalapácsa, töltőtolla
és tintatartója pihent.
–Milyen közel álltak egymáshoz? – kérdezte.
Remek kérdés, amire én sem tudtam a választ. Magam elé
meredtem, úgy feleltem.
–Volt néhány közös ügyünk, amíg az államügyészi hivatalnál
dolgozott, én pedig kirendelt ügyvéd voltam. Mindketten nagyjából
egy időben kezdtünk magánpraxist, és mindketten egyedül. Az évek
során együtt dolgoztunk néhány tárgyaláson, néhány kábítószeres
ügyön, és ha kellett, helyettesítettük egymást. Néha lepasszolt egy–
egy ügyet, amit nem akart elvállalni.
Szakmai kapcsolatot ápoltam Jerry Vincenttel. Hébe–hóba
koccintottunk a Four Green Fieldsben vagy találkoztunk egy
meccsen a Dodgers stadionjában, de túlzás lett volna azt mondani,
hogy közel álltunk egymáshoz. Szakmai életünkön túl alig ismertem.
A folyosókon pletykáltak a válásáról, de sosem kérdeztem rá. Ez a
magánszférájához tartozott, amiről nem kellett tudnom.
–Úgy látom, Mr. Haller, elfelejtette, hogy én is az államügyészi
hivatalnál dolgoztam, amikor Mr. Vincent feltörekvő csillagnak
számított. Mígnem elveszített egy nagy horderejű ügyet, és a fénye
gyorsan megfakult. Ezért kötött ki végül a magánpraxisnál.
Felnéztem a bírónőre, de nem feleltem.
–Mintha arra is emlékeznék, hogy abban a bizonyos ügyben ön
képviselte a védelmet – tette hozzá.
Bólintottam.
–Barnett Woodson. Felmentést kaptam egy kettős gyilkossági
ügyben. A fickó kisétált a bíróságról, és cinikus hangon bocsánatot
kért a médiától, amiért megúszta. Muszáj volt beledörgölnie az
államügyészi hivatal képébe, és ez véget vetett Jerry ügyészi
pályájának.
–Akkor miért dolgozott együtt magával, és passzolta le az ügyeit?
–Azért, bírónő, mert amikor véget vetettem az ügyészi pályájának,
elindítottam az ügyvédi pályán. – Ennyiben hagytam a dolgot, de ő
nem érte be vele.
– És?
–És néhány éven belül az ötszörösét kereste annak, amit előtte a
hivatalnál. Egy napon felhívott, és köszönetet mondott, amiért
kivezettem a sötétségből.
A bírónő sokatmondóan bólintott.
–Megkapta a pénzt, amire mindig is vágyott.
Vállat vontam, mint aki nem szívesen védekezik egy halott
nevében.
–Mi történt az ügyfelével? – tudakolta a bírónő. – Mi lett a
fickóval, aki megúszta a kettős gyilkosságot?
–Jobban járt volna a büntetéssel. Két hónappal a felmentése után
megölték egy utcai rablásban.
A bírónő ismét jelentőségteljesen bólintott, ezúttal azt jelezve,
hogy a végén mégiscsak igazság született. Miközben én próbáltam
visszaterelni a szót Jerryre.
–Nem hiszem el ezt az egészet. Tudja, mi történt?
–Nem egyértelmű. Úgy tudni, az autójában találtak rá, az irodája
garázsában. Agyonlőtték. Azt a tájékoztatást kaptam, hogy a
rendőrök még a helyszínelést végzik, és nem tartóztattak le senkit.
Ezt is a Times tudósítójától tudom, aki azért hívta fel az irodámat,
hogy kipuhatolja, mi lesz most Mr. Vincent ügyfeleivel... különösen
Walter Elliottal.
Bólintottam. Az elmúlt tizenkét hónapot mintha vákuumban
töltöttem volna, de még ez sem lehetett elég hermetikus, hogy ne
hallottam volna a filmmogul gyilkossági ügyéről – egyikéről
azoknak a nagy horderejű eseteknek, amelyeket Jerrynek az utóbbi
években sikerült megcsípnie. A Woodson–féle fiaskó dacára a szép
reményű ügyészből rövid idő alatt a legfelkapottabb védőügyvédek
egyike lett. Nem kellett ügyfelekre vadásznia, azok kapkodtak
őutána. És rendszerint olyan ügyfelek, akik teljesítettek legalább
egyet a három fő elvárásból: számolatlanul szórták a pénzt jogi
képviseletre, nyilvánvalóan nem követték el a terhükre felrótt
bűncselekményt, vagy nyilvánvalóan elkövették, de a közvélemény
az ő pártjukat fogta. Ilyen klienseket képviselt, függetlenül attól,
hogy éppen mivel vádolták őket. Klienseket, akik mellett nem kellett
azt éreznie, hogy bemocskolja magát.
Walter Elliot megfelelt legalább egy elvárásnak: az Archway
Pictures elnök–tulajdonosaként hatalmas vagyonra tett szert
Hollywoodban. Azzal vádolták, hogy dührohamában végzett
feleségével és annak szeretőjével, amikor rajtakapta őket malibui
tengerparti nyaralójában. A szexhez és ünnepelt hírességekhez
egyaránt köthető eset hatalmas médiavisszhangot vert. Ezt használta
ki Vincent, és ez ért most el hozzám.
A bírónő hangja zökkentett ki révedezésemből.
–Ismeri az RPC kettő–három–százast? – kérdezte.
Akaratlanul is elárultam magam hunyorgásommal.
–Hát... nem igazán.
–Akkor hadd frissítsem fel az emlékezetét. A Kaliforniai
ÜgyvédiKamara szabályzatának ez a része rendelkezik a
magánpraxis átruházásáról és eladásáról. A mi esetünkben
értelemszerűen az átruházásáról. Úgy tűnik, Mr. Vincent önt jelölte
meg helyetteseként, aki adott esetben eljárhat a nevében. Ez tette
lehetővé az ön számára, hogy helyettesítse őt a bíróságon, és szükség
esetén beavassa önt mindabba, ami közte és ügyfele között
elhangzott. Mindemellett kiderült, hogy tíz évvel ezelőtt kérelmet
nyújtott be a bíróságon, ami lehetővé tette a praxisa átruházását önre,
amennyiben tartósan munkaképtelenné válna vagy meghalna. A
kérelmet azóta nem módosították vagy újították meg, mindazonáltal
a szándék nyilvánvaló.
Meredten néztem rá. Ismertem ezt a záradékot a Vincenttel kötött
szabványos szerződésekből. Ugyanez szerepelt az enyémeken is, az ő
megnevezésével, mégis csak most ébredtem rá, hogy ezennel
megörököltem Jerry összes ügyét. Walter Elliotot is beleértve.
Ez persze nem jelentette azt, hogy megtartom az összes ügyfelét.
Vincent halálával valamennyi ügyfél szabadon rendelkezhet és
kereshet magának tetszőleges jogi képviselőt. Legfeljebb én előnybe
kerültem mindenki mással szemben.
Kezdtem átgondolni a dolgot. Egy éve nem volt saját ügyfelem, és
csak lassan akartam visszaszivárogni a szakmába, nem mindjárt egy
egész rakásnyi üggyel.
–Azért mielőtt túlságosan beleélné magát a kilátásokba,
figyelmeztetnem kell, hogy a feljebbviteli bíróság elnökeként súlyos
mulasztást követnék el, ha nem gondoskodnék arról, hogy Mr.
Vincent ügyfeleit megfelelően képzett és gyakorlott jogi képviselő
vegye át.
Már értettem. Azért hivatott, hogy elmagyarázza, miért nem
vehetem át Vincent ügyfeleit. Megtagadja egy halott ügyvéd utolsó
kívánságát, és másvalakit nevez ki, alighanem legutóbbi
újraválasztási kampányának bőkezű támogatói közül. Ha jól
összeszámoltam, az évek során egyetlen centet sem áldoztam erre a
célra.
Ám ekkor a bírónő meglepett.
–Utánajártam néhány bírónál – folytatta –, és kiderült, hogy közel
egy éve nem praktizál. Nem találtam erre semmilyen magyarázatot.
Mielőtt gondoskodnék az új jogi képviselő kijelöléséről, meg kell
győződnöm arról, hogy Mr. Vincent ügyfelei valóban jó kezekbe
kerülnek.
Helyeslően bólogattam, abban a reményben, hogy nyerek egy kis
időt, mielőtt muszáj lesz válaszolnom.
–Igaza van, bírónő. Mondjuk úgy, hogy egy időre kivontam
magam a játékból, de épp most kezdtem visszatérni.
–És miért vonta ki magát?
Egyszerűen rákérdezett, miközben tekintete fogva tartotta az
enyémet, és kereste az arra utaló jeleket, hogy próbálom megkerülni
az igazságot. Gondosan megválogattam minden szót.
–Néhány éve volt egy ügyem, bírónő. Az ügyfelemet Louis
Roulet–nek hívták. Ő...
–Emlékszem az esetre, Mr. Haller. Golyót kapott. Csakhogy, mint
ön is mondta, ez évekkel ezelőtt történt. Ha jól emlékszem, utána egy
ideig még praktizált. Emlékszem az újsághírekre, hogy visszatért a
munkájához.
–Nos, túlságosan hamar visszatértem. Hasba lőttek, bírónő, ki
kellett volna várnom, amíg meggyógyulok, ám én ehelyett rohantam
vissza dolgozni, és mire észbe kaptam, már fájdalmaim voltak, és az
orvosok közölték, hogy sérv alakult ki. Megoperáltak, de akadtak
bizonyos komplikációk. Rosszul végezték el a műtétet. Még több
fájdalom és még több operáció következett, de hogy rövidre fogjam,
ez jó időre kiütött. Úgy döntöttem hát, csak akkor térek vissza, ha
már tényleg készen állok.
A bírónő együttérzően bólogatott. Jól tettem, hogy kihagytam azt
a részt, amikor kórosan rászoktam a fájdalomcsillapítókra, a hosszúra
nyúlt rehabilitációval együtt.
–A pénz nem számított – tettem hozzá. – Volt egy kis
megtakarításom, és a biztosító is szépen fizetett. Úgyhogy nem
siettem visszatérni. Most viszont készen állok. Épp készültem
kibérelni a Sárga Oldalak hátoldalát.
–Akkor mondhatjuk úgy, hogy egy egész praxis átvétele kapóra
jön az ön számára, igaz?
Nem tudtam, mit felelhetnék egy ilyen kérdésre vagy a behízelgő
hangnemre, amelyben feltette.
–Én csak azt mondom, bírónő, hogy megfelelően el tudnám látni
Jerry ügyfeleinek képviseletét.
A bírónő bólintott, ám eközben még véletlenül sem nézett
rám.Láttam rajta, hogy van még valami, ami nem hagyja nyugodni.
Talán mégiscsak tud az elvonóról.
–A kamara szerint többször is figyelmeztették – mondta ki végül.
Hát újra itt tartunk. Visszatértünk oda, hogy átpasszolja az
ügyeket egy másik jogásznak. Feltehetően kampánya egyik
támogatójának Century Cityből, aki akkor sem ismerné ki magát a
büntetőjogban, ha a golfklubtagsága múlna rajta.
 –Ez már régen volt, bírónő. Minden esetben formai hiba miatt. Jó
a viszonyom a kamarával. Ha mostanában beszélt velük, ők se
mondhattak mást.
Egy hosszú pillanatig rám meredt, mielőtt tekintete visszatért az
asztalon előtte fekvő aktára.
–Jó, hát legyen – sóhajtott fel.
Lefirkantotta a nevét a dokumentum utolsó oldalára. Én pedig
éreztem, ahogy az izgatottságtól egyre szaporábban veszem a
levegőt.
–Ezennel átruházom önre a praxist – jelentette be a bírónő. –
Szüksége lesz erre az iratra, ha majd elmegy Vincent irodájába. És
hadd mondjak még valamit. Figyelemmel fogom kísérni a
ténykedését. A jövő hét elejére részletes leltárt akarok a folyamatban
lévő ügyekről. És mindenkiről, aki az ügyféllistán szerepel. Tudni
akarom, kivel fog együtt dolgozni, és ki keres magának más
képviselőt. Ezután pedig kéthetenként tájékoztatást kérek valamennyi
ügyről, amit ön visz tovább. Világosan fogalmaztam?
–Tökéletesen, bírónő. Meddig?
–Hogyan?
–Meddig kell kéthetente jelentést tennem?
Az arca egy szemvillanás alatt megmerevedett.
–Amíg mást nem mondok. – Átadta a végzést. – Most távozhat,
Mr. Haller. Az ön helyében haladéktalanul átmennék oda, hogy
megvédjem frissen szerzett ügyfeleimet az irataik jogtalan
átkutatásától és lefoglalásától. Ha valami történne, engem bármikor
felhívhat. A végzésre ráírtam az otthoni számomat is.
–Igen, bírónő. Köszönöm.
–Sok szerencsét, Mr. Haller!
Felálltam és kifelé indultam. Amikor elértem az iroda ajtajához,
még egyszer visszanéztem rá. Lehajtott fejjel máris a következő
végzésen dolgozott.
A folyosón végigfutottam a kétoldalas dokumentumot, amely
megerősítette, hogy mindez valóban megtörténik velem.
Velem. A dokumentum engem jelölt ki, ha csak átmenetileg is,
Jerry Vincent összes ügyfelének képviseletére. Hozzáférhetővé tette
az elhunyt jogász irodáját, iratait és bankszámláit, ahová az ügyfelek
az előleget befizették.
Elővettem a telefonomat, és hívtam Lorna Taylort. Megkértem,
hogy keresse ki Jerry Vincent irodájának címét. Amikor megadta,
arra kértem, hogy találkozzunk ott, és útközben valahol vegyen két
szendvicset.
–Miért? – tudakolta.
–Mert nem ebédeltem.
–Miért megyünk Jerry Vincent irodájába?
Mert újra beindult az üzlet.
 HAT

Lincolnt vezettem Jerry Vincent irodája felé, amikor

A eszembe jutott valami, és visszahívtam Lorna Taylort.

Nem vette fel, ezért a mobilján kerestem, és a kocsijában
értem utol.
–Szükségem lesz egy nyomozóra. Mi lenne, ha felhívnám Ciscót?
Habozott, mielőtt válaszolt. Cisco nem volt más, mint
DennisWojciechowski, tavaly óta Lorna jobbik fele. Még én
mutattam be őket egymásnak, amikor egy üggyel Ciscót bíztam meg.
Azután már csak azt hallottam, hogy összeköltöztek.
–Nos, nekem nem okoz gondot, hogy Ciscóval dolgozzak, de
nagyon szeretném már tudni, mi ez az egész.
Lorna úgy ismerte Jerry Vincentet, mint egy hangot a telefonból.
Ő fogadta a hívásait, amikor azt tudakolta, el tudnék–e menni egy
ítélethirdetésre, vagy pátyolgatnék–e egy vád alá helyezett ügyfelet.
Nem emlékeztem, hogy egyszer is találkoztak volna. Személyesen
akartam közölni vele a dolgot, de az események kezdtek felgyorsulni.
–Jerry Vincent meghalt.
–Micsoda?!
–Múlt éjjel meggyilkolták, és nekem osztották le az ügyfeleit.
Beleértve Walter Elliotot is.
Hosszú csend állt be, mielőtt válaszolt.
–Istenem... de hogyan? Olyan rendes fickó volt.
–Nem emlékszem, hogy egyszer is találkoztatok volna.
Lorna West Hollywood–i lakásán dolgozott. Minden hívásom és
számlám rajta futott keresztül. Ha a Michael Haller és Társai ügyvédi
irodának létezett kézzel fogható székhelye, csakis az ő lakása lehetett
– kivéve, hogy nem voltak társaim, és amikor dolgoztam, a kocsim
hátsó ülésén rendeztem be az irodámat. Emiatt Lorna csak nagyon
kevés olyan emberrel találkozott személyesen, akit képviseltem.
–Ott volt az esküvőnkön is, nem emlékszel?
–De, persze. Elfelejtettem. Nem tudom elhinni. Mi történt?
–Még nem tudom. Holder szerint az irodájánál lőtték agyon. Talán
kiderül valami, ha majd ott leszek.
–Volt családja?
–Azt hiszem, elvált, de nem tudom, voltak–e gyerekei vagy
ilyesmi. Nem hinném.
Lorna nem felelt. Mindketten beletemetkeztünk a gondolatainkba.
–Oké, akkor én most felhívom Ciscót – mondtam végül. – Nem
tudod, mit csinál?
–Nem, nem mondta.
–Rendben, majd kiderül.
–Milyen szendvicset kérsz?
–Merről jössz?
–A Sunseten.
–Akkor legyen a Dusty’s, és egy pulykamelles szendvics
áfonyaszósszal. Már vagy egy éve nem ettem olyat.
–Meglesz.
–És hozz valamit Ciscónak is, hátha éhes lesz.
–Rendben.
Kinyomtam a telefont, és kikerestem Dennis Wojciechowski
számát a regiszterben, amit a középső konzol rekeszében tartottam.
Megőriztem a mobilszámát. Amikor felvette, szélzúgást és öblös
dübörgést hallottam a háttérben. Motoron ült, s bármennyire tudtam,
hogy a sisakjába építette a fülhallgatót és a mikrofont, teli torokból
kiabálnom kellett.
–Itt Mickey Haller. Állj félre!
Kivártam, amíg leállította a hatvanhármas Panhead motorját.
–Mi a helyzet, Mick? – kérdezte, miután végre áldott csend lett.–
Rég nem hallottam rólad.
–Vissza kéne tenned azt a hangtompítót, ember. Vagy
negyvenéves korodra megsüketülsz és nem fogsz hallani senkiről.
–Már elmúltam negyven, és semmi baj a hallásommal. Ezért
hívtál fel?
Wojciechowski szabadúszó nyomozóként dolgozott, és néhány
ügyben igénybe vettem a szolgálatait. Így találkozott Lornával is:
begyűjtötte a fizetségét. Mi még tíz évvel korábbról ismertük
egymást, amióta csak kapcsolatba került az Utcai Szentek Motoros
Klubbal, amelynek éveken át amolyan jogtanácsosaként dolgoztam.
Dennis nem viselte az USMK színeit, inkább csak pártoló tagnak
számított. A klub még becenevet is adott neki, jórészt mert már volt
egy Dennis a csapatban – természetesen Dennis, a komisz –, s mert a
vezetéknevét, Wojciechowski, senki sem tudta kimondani. Sötét
tekintete és harcsabajsza után ekkor keresztelték át Cisco kölyökre.
Az se számított, hogy száz százalékig lengyel családból, Milwaukee
déli részéből származott.
Cisco nagydarab, tekintélyt keltő fickó volt, aki messze elkerülte a
balhékat. Sosem tartóztatták le, ami utóbb, amikor a magánnyomozói
engedélyért folyamodott, ki is fizetődött. Most, sok évvel később, a
haja már rég nem ért a válláig, rövidre nyírt bajsza is őszülni kezdett.
A neve azonban – és az a szenvedélye, hogy a szülővárosában
összerakott Harley–kon furikázzon – örökre rajta ragadt.
Cisco alapos és megbízható nyomozónak számított, akinek akadt
még egy előnye: testi fölénye, amellyel szükség esetén fenyegetően
is felléphetett. Ez a tulajdonsága igencsak kapóra jött, amikor
lenyomozta és kikérdezte a büntetőjogi ügyekbe keveredett
személyeket.
–Először is, hol vagy? – tudakoltam.
–Burbankben.
–Valami ügyben?
–Nem, csak furikázok. Miért, van valamid számomra? Végre
elvállaltál egy ügyet?
–Egy csomó ügyet. És szükségem lenne egy nyomozóra.
 Megadtam neki Vincent irodájának címét, és kértem, hogy
amintlehet, jöjjön oda. Tudtam, hogy Vincent egész
nyomozócsapatot alkalmazhatott, és hogy időveszteséggel kell
számolni, amíg Cisco rááll az ügyekre, de ennyi még belefért. Olyan
nyomozót akartam, akiben megbíztam, és akivel korábban már
dolgoztam. Cisco legelőször is arra kellett, hogy lenyomozza új
ügyfeleim tartózkodási helyét. Védőügyvédként azt tapasztaltam,
hogy az ügyfelek nem feltétlenül tartózkodnak azon a címen, amit
jogi képviselőjük megbízásakor meg szoktak adni.
Miután összecsuktam a telefont, rájöttem, hogy épp most
hajtottam el Vincent irodája mellett. Az épület a Broadwayn állt, a
Harmadik utca közelében, ahol túl sok jármű és gyalogos
tartózkodott ahhoz, hogy megpróbálkozzam egy U kanyarral. Tíz
teljes percet elvesztegettem, amíg visszataláltam, s közben minden
sarkon kivártam a pirosat. Mire eljutottam a megfelelő helyre,
bosszúságomban már eltökéltem magam arra, hogy amint lehet, újra
bérelek egy sofőrt, és közlekedés helyett az ügyekre koncentrálok.
Vincent irodája egy Jogi Centrumnak nevezett hatemeletes
épületben működött, amely – közel lévén a nagy belvárosi
bíróságokhoz, zsúfolásig telt büntető–és polgárjogi ügyvédekkel. A
zsaruk és orvosok – mint az ügyvédek legfőbb ellenségei – azért
szoktak imádkozni, hogy a legközelebbi földrengésnél az ilyen
helyek alatt nyíljon meg a föld. Megtaláltam a szomszédos
parkolóház bejáratát, és ráfordultam.
Ahogy elvettem a parkolójegyem a géptől, egyenruhás rendőr
indult felém. Kemény hátlapra csíptetett papírt tartott a kezében.
–Uram, ebben az épületben van dolga?
–Ezért parkolok ide.
–Elárulná, uram, hogy milyen ügyben van itt?
–Önnek ehhez mi köze, biztos úr?
–Uram, a parkolóház területén bűnügyi helyszínelés zajlik, és
tudnom kell, mi járatban van, másként nem engedhetem be.
 –Az irodám itt van az épületben. Ez megteszi?
Nem mondanám, hogy hazudtam. A zsebemben lapult Holder
bírósági végzése, ami átruházta rám az irodát is.
A válasz hatásosnak bizonyult, bár a rendőr látni akarta az
igazolványomat. Felhozhattam volna, hogy semmi joga elkérnie, de
úgy döntöttem, nincs értelme szövetségi ügyet csinálni az egészből.
Elővettem a tárcámat, és átnyújtottam az igazolványomat, ő pedig
lejegyezte a nevemet és a jogosítványom számát a papírjára. Azzal át
is engedett.
–A második szinten jelenleg nem lehet parkolni – figyelmeztetett.
– Még nem végeztek a helyszínnel.
Intettem és nekiindultam a rámpának. Amikor elértem a második
szintre, teljesen üresnek láttam, leszámítva két járőrautót és egy
fekete BMW–t, amelyet épp akkor tettek fel a rendőrségi lopóautó
platójára. Alighanem Jerry Vincent kocsija. Két másik járőr eközben
feltekerte a sárga szalagot, amivel eddig elkerítették a szintet. Az
egyikük intett, hogy haladjak tovább. Nyomozókat ugyan nem
láttam, de a rendőrség még nem hagyta el a helyszínt.
Továbbmentem, és nem találtam egyetlen helyet sem, ahová
bepasszírozhattam volna a Lincolnt, míg fel nem értem az ötös
szintre. Egy okkal több, hogy szerezzek egy sofőrt.
Az iroda, amit kerestem, a második szinten, a homlokzat felőli
oldalon nyílt. Az áttetsző üvegajtót becsukták, de nem zárták be.
Beléptem a kihalt előtérbe, és a közeli pult mögött kisírt szemű fiatal
nőt találtam. Telefonált, de amikor észrevett, letette a kagylót
anélkül, hogy akár egy pillanat türelmet kért volna a hívótól.
–A rendőrségtől van? – kérdezte idegesen.
–Nem – feleltem.
–Akkor sajnálom, de az iroda ma zárva van.
Közelebb léptem a pulthoz és zakóm belső zsebéből előhúztam
Holder bírónő végzését.
–Számomra nincs – adtam át az iratot.
 Gondosan kihajtotta és hosszan meredt rá anélkül, hogy elolvasná.
Észrevettem, hogy egyik kezében kötegnyi összegyűrt zsebkendőt
szorongat.
–Mi ez? – nézett fel végül.
–Bírósági végzés – válaszoltam. – A nevem Michael Haller, és
Holder bírónő engem nevezett ki Jerry Vincent ügyfeleinek jogi
képviseletére. Ez azt jelenti, hogy együtt fogunk dolgozni. Hívhat
Mickey–nek.
Megrázta a fejét, mintha távol akarna tartani magától valami
láthatatlan fenyegetést. A nevem csak nagyritkán szokott ilyen hatást
gyakorolni.
–Ezt nem teheti. Mr. Vincent biztos nem akarná.
Elvettem tőle a bírósági végzést és gondosan összehajtogattam,
mielőtt visszatettem a belső zsebembe.
–Ami azt illeti, megtehetem. A Los Angeles–i Feljebbviteli
Bíróság elnöke felhatalmazott rá. És ha figyelmesen megvizsgálja a
szerződéseket, amelyeket Mr. Vincent kötött az ügyfelekkel, az alján
megtalálja a nevemet mint helyettes jogi képviselőjét. Hogy ön
szerint mit szeretne Mr. Vincent, e pillanatban lényegtelen, miután ő
maga nevezett ki a helyettesének, amennyiben tartósan
munkaképtelenné válna vagy... meghalna.
A nő kábult arckifejezéssel nézett rám. Vastagon felhordott
sminkje az egyik szeme alatt kezdett megfolyni. Már–már komikus
benyomást keltett. Valamiért beugrott Liza Minnelli neve.
–Ha gondolja, hívja fel Holder bírónő titkárnőjét, és beszélje meg
vele a dolgot – folytattam. – Addig is, nekem muszáj munkához
látnom. Tudom, hogy nehéz nap áll maga mögött. Mögöttem is.
Azóta ismertem Jerryt, hogy az államügyészi hivatalnak dolgozott.
Együtt érzek magával.
Bólintottam és türelmesen vártam a válaszát, de az csak nem
érkezett meg. Tovább erőlködtem.
–Szükségem lenne néhány dologra, hogy elkezdhessem.
Mindenekelőtt a határidőnaplójára. Listába akarom szedni az aktív
ügyeket, amelyeken Jerry dolgozott. Azután szükségem lenne arra,
hogy lementse a fájlokat...
–Eltűnt – vágott közbe.
–Mi tűnt el?
–A laptopja. A rendőrök azt mondták, hogy aki ezt tette vele,
elvitte a kocsiból az aktatáskáját. Mindent a laptopján tárolt.
–Úgy érti, a határidőnaplóját is? Nem írt fel semmit?
–Az is eltűnt. Elvitték az aktatáskájával együtt.
Üres tekintettel meredt maga elé. Megkopogtattam az asztalán álló
monitort.
–Mi a helyzet a számítógéppel? – kérdeztem. – Nem mentette el a
határidőnaplóját sehová?
Nem válaszolt, ezért újra rákérdeztem.
–Jerry nem mentette el sehová a határidőnaplóját? Nem lehet
hozzáférni valahogy?
Végre felnézett rám, és látható örömet lelt a válaszában.
–Nálam nincs meg a határidőnaplója. Csak nála volt meg. A
laptopján vezette, a kézzel írott példányt pedig egy régi mappában
magánál tartotta, de mindkettő eltűnt. A rendőrökkel felforgattuk az
egész helyet, de nincsenek sehol.
Bólintottam. Az eltűnt naptár nehézséget okozhatott, de azért nem
áthidalhatatlant.
–Mi a helyzet az aktákkal? Magánál tartotta azokat is?
–Nem hinném. Itt őrzött minden aktát.
–Nagyon helyes. Akkor most össze kell szednünk minden aktív
ügyet, és az akták alapján újra felépíteni a menetrendet. Azt is
tudnom kell, hol tartja a könyvelését, a csekkfüzeteket...
Éles pillantást vetett rám.
–A pénzét aztán végképp nem fogja elvenni.
–Én nem... – Elhallgattam, vettem egy nagy levegőt, és nyugodt,
de határozott hangon újrakezdtem. – Először is, bocsásson meg.
Rosszul kezdtük ezt az egészet. Még a nevét sem tudom. Kezdjük
elölről. Hogy hívják?
–Wren.
–Wren? Milyen Wren?
–Wren Williams.
–Oké, Wren, hadd magyarázzak el valamit. Ez nem az ő pénze. Ez
az ügyfelek pénze, és amíg mást nem mondanak, addig ők az én
ügyfeleim. Megértette? Mint említettem, tisztában vagyok vele,
milyen mély megrázkódtatást élt át, és megértem, mert bizonyos
fokig én is ezt éreztem, de most akkor is döntenie kell, Wren, hogy
velem van–e vagy ellenem. Mert ha velem van, akkor meg kell
tennie, amit kérek magától, és együtt kell működnie az
asszisztensemmel, amint ideér. Ha pedig ellenem, most azonnal haza
kell mennie.
Lassan megrázta a fejét.
–A nyomozók azt mondták, hogy maradnom kell, amíg nem
végeznek.
–A nyomozók? Amikor behajtottam, csak néhány egyenruhást
láttam.
–A nyomozók Mr. Vincent irodájában.
–Maga beengedte...? – Nem fejeztem be. Megkerültem a pultot,és
a hátsó falon nyíló két ajtó felé indultam. A bal oldalit választottam
és kinyitottam.
Beléptem Jerry Vincent irodájába. Hatalmas volt, fényűző és üres.
Körbefordultam a saját tengelyem körül, míg szembe nem találtam
magam egy dülledt szemű hatalmas hallal, amit egy sötét fából
készült pohárszék felett szegeztek a falra. Gyönyörű zöldes
árnyalatban játszott, teste ívben meghajolt, mintha abban a
pillanatban dermedt volna meg, amikor kiugrott a vízből. A szája
akkorára nyílt, hogy az öklöm belefért volna.
A hal alá kis réztáblát szegeztek a falra. Ez állt rajta:
 HA TARTOTTAM VOLNA A SZÁMAT,
MOST NEM LENNÉK ITT

Mélyenszántó gondolat. A legtöbb védenc bedumálja magát a

börtönbe, de ki csak kevesen dumálják magukat. Ha csupán egyetlen
tanácsot adhatnék egy ügyfélnek, biztosan az lenne, hogy tartsa a
száját. Ne beszéljen az ügyről senkivel, még a tulajdon feleségével
sem. Csak önmagával tanácskozzon.
Megpördültem a helyéről kihúzott, majd határozott mozdulattal
visszalökött fémfiók jellegzetes csattanására. Az iroda túlsó felében
még két ajtó nyílt, mindkettő résnyire. Az egyik mögül sötét
fürdőszoba sejlett elő, a másikból fény vetült ki.
Sietve a világos helyiség felé indultam, és szélesre tártam az ajtót.
Az ablaktalan, alig gardróbnyi helyiség mindkét oldalán acél irattartó
szekrények sorakoztak. A hátsó fal elé kis íróasztalt állítottak.
Az asztal mögött két férfi ült. Egy idősebb és egy fiatalabb.
Alighanem tanár és tanítvány. Mindketten levették és székük
háttámlájára terítették a zakójukat. Láttam pisztolytáskájukat, az
övükre csíptetett jelvényeket.
–Mit művelnek itt? – kérdeztem gorombán.
Mindketten felnéztek. Kettejük között vaskos iratköteg feküdt az
asztalon. Az idősebb nyomozó tekintete egy pillanatra elkerekedett a
meglepetéstől, amint meglátott.
–Los Angeles–i rendőrség – felelte. – Azt hiszem, ezt a kérdést
inkább nekem kellene feltennem.
–Azok az én aktáim, és maguknak nincs itt semmi keresnivalójuk.
Az idősebb férfi felállt, és felém indult, miközben újra elkezdtem
előhúzni zsebemből a bírósági végzést.
–A nevem...
–Tudom, ki maga – szakított félbe a nyomozó. – Csak még
mindig nem tudom, mit keres itt.
Felé nyújtottam a bírósági végzést.
 –Ez majd megmagyarázza. A Feljebbviteli Bíróság elnöke engem
jelölt ki, hogy képviseljem Jerry Vincent ügyfeleit. Ez azt jelenti,
hogy ezek mostantól az én ügyeim, önöknek pedig nincs joguk
átkutatni az aktáimat. Az iratok törvénytelen átkutatásával és
lefoglalásával súlyosan megsértik ügyfeleim jogait. Ezek az iratok
olyan bizalmas adatokat tartalmaznak, amelyek az ügyvédi titoktartás
védelme alá esnek.
A nyomozó nem bajlódott a szöveg elolvasásával, csak vetett egy
pillantást az aláírásra és a pecsétre. Nem úgy tűnt, mintha bármelyik
is meghatná.
–Vincentet meggyilkolták – jelentette ki. – Az indíték pedig ott
lehet valamelyik aktában. Ezek alapján azonosíthatjuk a gyilkost.
Muszáj...
–Nem, nem muszáj. Csak egy valamit muszáj: azonnal elhagyniuk
az irattárat.
A nyomozó meg sem mozdult.
–Ez itt egy bűntett helyszíne – közölte. – Önnek kell távoznia.
–Olvassa el a végzést, nyomozó. Nem megyek innen sehová. Az
ön helyszíne a parkolóház, és nincs Los Angelesben olyan bíró, aki
kiterjesztené az irodára és ezekre az aktákra. Ideje, hogy távozzanak,
és hagyjanak végre dolgozni.
Nem tett rá kísérletet, hogy elolvassa a végzést vagy elhagyja a
helyszínt.
–Ha elmegyek – figyelmeztetett –, le fogom pecsételni az egész
irodát.
Utáltam ezt a kakaskodást a zsarukkal, de néha egyszerűen nem
hagytak más választást.
–Azt megteheti, én meg egy órán belül leszedetem a
pecsétet.Maga pedig magyarázkodhat a Feljebbviteli Bíróság elnöke
előtt, miért tiporta két lábbal Vincent minden ügyfelének
személyiségi jogait. Attól függően, hány ügyfélről van szó, ez rekord
lehet... még a Los Angeles–i rendőrség számára is.
 A nyomozó úgy mosolygott, mint aki remekül szórakozik a
fenyegetéseimen. Feltartotta a bírósági végzést.
–Azt mondja, mostantól magáé az összes ügy?
–Pontosan, e perctől kezdve.
–Az egész ügyvédi praxis?
–Igen, ugyanakkor minden ügyfél szabadon dönthet arról, hogy
marad–e nálam vagy más jogi képviselőt választ.
–Hát akkor, azt hiszem, e perctől maga is szerepel a listán.
–Milyen listán?
–A gyanúsítottakén.
–Ez nevetséges. Miért szerepelnék?
–Az imént mondta el. Megörökölte az áldozat összes ügyfelét. Ez
felér egy lottónyereménnyel, nincs igazam? Ő meghalt, maga viszi
tovább az üzletet. Maga szerint ez elég indíték egy gyilkossághoz?
Elárulná nekünk, hol tartózkodott tegnap éjjel nyolc óra és éjfél
között?
Minden melegség nélkül elmosolyodott, ahogyan a zsaruk
szoktak, amikor máris bűnösnek tartanak valakit. Barna szeme olyan
sötét volt, hogy az írisz és pupilla szinte el sem különült egymástól.
Mint egy cápa szeme; mintha még a fényt se tükrözné vissza.
Meg sem próbálom elmagyarázni, milyen nevetséges ez az egész–
fortyantam fel. – Elég legyen annyi, hogy a bírónő is tanúsíthatja:
akkor még azt sem tudtam, hogy bármi közöm lesz ehhez az
egészhez.
–Mondja maga. De ne aggódjon, szépen utánajárunk mindennek.
–Helyes. Most pedig távozzanak, vagy én hívom fel a bírónőt.
A nyomozó visszalépett az asztalhoz, és leemelte zakóját a szék
háttámlájáról. Nem vette fel, csak a karjára terítette. Felemelt egy
aktát az asztalról és elindult vele felém. A mellkasomhoz nyomta,
amíg el nem vettem tőle.
–Itt az egyik új aktája, ügyvéd úr. Lesz min rágódnia.
Kilépett az ajtón, társa pedig vele tartott. Követtem őket az
irodába, és úgy döntöttem, teszek egy kísérletet a feszültség oldására.
Olyan érzésem támadt, hogy nem most látom őket utoljára.
–Nézzék, nyomozók, sajnálom, hogy így alakult. Én próbálok jó
munkakapcsolatot ápolni a rendőrséggel, és biztos vagyok abban,
hogy kitalálunk valamit, de e pillanatban az ügyfelek érdekeit kell
szem előtt tartanom. Még azt sem tudom, mivel van dolgom.
Adjanak egy kis időt, amíg...
–Nincs időnk! – csattant fel az idősebb férfi. – Ha elveszik a
lendület, elveszik az ügy. Ugye tényleg nem tudja, mibe csöppent
bele, ügyvéd úr?
Egy hosszú pillanatig meredten néztem, próbáltam megérteni a
kérdés rejtett jelentését.
–Nagyon is tudom, nyomozó. Tizennyolc éve dolgozom ilyen
ügyeken és...
–Nem a szakmai múltjáról beszélek, hanem arról, ami a
parkolóban történt. Akárki is ölte meg Vincentet, ott várt rá.
Pontosan tudta, kicsoda és hogyan kerülhet a közelébe.
Bólintottam, mint aki érti.
–A maga helyében én nagyon vigyáznék az új ügyfeleimmel –
figyelmeztetett a nyomozó. – Jerry Vincent ismerte a gyilkosát.
–Korábban ügyészként is dolgozott. Embereket juttatott a
börtönbe. Talán az egyikük...
–Majd ellenőrizzük, de az már rég volt. Szerintem akit keresünk,
ott van azokban az aktákban. – Azzal társával az ajtó felé vette az
irányt.
–Várjon – szóltam utána. – Van névjegye? Adjon egy névjegyet.
A nyomozók megálltak és visszafordultak. Az idősebb elővett
egynévjegyet, és felém nyújtotta.
–Rajta van az összes számom.
–Hadd ismerkedjek egy kicsit a tereppel, azután felhívom, és
kisütünk valamit. Kell lenni valami módjának, hogy
együttműködjünk, és közben ne tiporjunk mások jogaiba.
 –Maga tudja, maga az ügyvéd.
Bólintottam, és megnéztem a névjegyen szereplő nevet.
HarryBosch. Biztosan tudtam, hogy még sosem találkoztam vele,
pedig ő szította fel az indulatokat, amikor kijelentette, hogy ismer.
–Nézze, Bosch nyomozó – sóhajtottam fel. – Jerry Vincent a
kollégám volt. Nem álltunk szoros kapcsolatban, de azért barátok
voltunk.
– És?
–És sok szerencsét az ügyhöz. Remélem, megoldja.
Bosch bólintott, és a gesztus valahogy ismerősnek tűnt. Talán
mégiscsak találkoztunk korábban.
Elindult, hogy kövesse a társát.
–Nyomozó?
Bosch még egyszer visszafordult felém.
–Találkozhattunk valamilyen hivatalos ügyben? Olyan ismerős
nekem.
Bosch hűvösen elmosolyodott, és megrázta a fejét.
–Nem – felelte. – Emlékezne, ha találkoztunk volna.
 HÉT

gy órával később ott ültem Jerry Vincent íróasztalánál,

E szemközt Lorna Taylorral és Dennis Wojciechowskival.

Megettük a szendvicsünket, és készültünk összegezni
mindazt, amit az iroda és az iratok nagyon felületes
felmérése során megtudtunk. Egyikünk sem evett jó étvággyal,
tekintve, hol ültünk és mi történt az iroda előző tulajdonosával.
Korán hazaküldtem Wren Williamst. Képtelen volt abbahagyni a
sírást és a tiltakozást, amiért átveszem halott főnöke ügyeit. Úgy
döntöttem, inkább eltávolítóm a barikádot, semhogy folyton
kerülgetnem kelljen. Amikor kikísértem az ajtón, utoljára még
megkérdezte, ki akarom–e rúgni. Azt feleltem, hogy ebben a
kérdésben még nem született döntés, de azért másnap szokás szerint
jelentkezzen munkára.
Miután Jerry Vincent meghalt és Wren Williams hazament, a
sötétben kellett tapogatóznunk, amíg Lorna ki nem ismerte a
nyilvántartási rendszert, és neki nem állt összeszedni az aktív
ügyeket. Az egyes aktákon szereplő időpontok alapján nekiláthatott,
hogy rekonstruálja a határidőnaplót – minden ügyvéd szakmai
életének sarokkövét –, majd miután sikerült felállítanunk egy
kezdetleges időrendi sorrendet, valamelyest megkönnyebbültem, és
ebédszünetet rendeltem el, hogy megbontsuk a Lorna által hozott
szendvicsesdobozokat.
A napló igencsak hiányosnak bizonyult. Itt–ott akadt néhány
meghallgatás, de Vincent nyilvánvalóan minden figyelmét a Walter
Elliot–féle tárgyalásnak szentelte, amely kilenc nap múlva kezdődött
az esküdtek kiválasztásával.
–Akkor lássuk – vágtam bele még tele szájjal. – A rekonstruált
naptár szerint negyvenöt perc múlva lesz egy ítélethirdetésem.
Szóval arra gondoltam, hogy összefoglalhatnánk a dolgokat, mielőtt
magatokra hagylak titeket, és elugrok a bíróságra. Miután
visszajöttem, meglátjuk, meddig tudunk eljutni azelőtt, hogy
Ciscóval elkezdenénk bekopogtatni az ügyfelekhez.
Mindketten bólintottak, miközben tovább rágták a szendvicseiket.
Cisco bajsza áfonyás lett, de nem tudott róla.
Mint mindig, Lorna most is nettnek és gyönyörűnek tűnt szőke
hajával és tündöklő szemével, amely egyetlen pillantással bárkivel
elhitette, hogy ő a világegyetem közepe. Sosem untam meg. Amíg
nem dolgoztam, egy teljes éven át fizettem a bérét. A biztosítási
pénzből megengedhettem magamnak, és nem akartam
megkockáztatni, hogy egy másik ügyvéd elszipkázza előlem, mire
visszatérek a praxisomhoz.
–Kezdjük a pénzzel – javasoltam.
Lorna bólintott. Amint összeszedte és letette elém az aktív ügyek
mappáit, továbblépett a könyvelésre – talán az egyetlen dologra,
amelynek fontossága a határidőnaplóéval vetekedett. Ebből derült ki,
mennyi pénz lapul Vincent cégének széfjében. Ebből derült ki, hogy
vitte ezt az egyszemélyes cirkuszt.
–Oké, van jó és rossz hírem is. Nyolcvanháromezer dollár van a
költségszámlán és százhuszonkilencezer a letéti számlán.
Elégedetten füttyentettem. Az nem kevés. Az ügyfelektől kapott
pénz a letéti számlára érkezett. Ahogy az ügyek haladtak előre, a
számlázott tételeket mindig levonták a letéti számláról és átutalták a
költségszámlára. Mindig arra vágytam, hogy a költségszámlán több
pénz legyen, mint a letétin, hiszen amit átutaltunk a költségszámlára,
az már az enyém lett.
–Mindjárt azt is megmondom, miért több a letéti – reagált Lorna
azonnal a meglepettségemre. – Nemrég kapott egy százezer dolláros
csekket Walter Elliottól. Pénteken helyezte letétbe.
Bólintottam, majd megkopogtattam a hevenyészett határidőnaplót,
amely előttem feküdt az asztalon. Egy jegyzettömbre vázoltuk fel.
Lorna majd vesz egy igazi naplót, amint lesz rá ideje, de addig is
minden időpontot feljegyzett a számítógépbe és egy online naptárba.
Végül pedig megtette, amit Jerry Vincent nem: az adatokat
elmentette egy külső adathordozóra.
–Az Elliot–tárgyalást jövő héten csütörtökre írták ki –
bólintottam. – Egy százast kapott előlegbe. – Amint kimondtam, ami
nyilvánvaló, hirtelen eszembe jutott valami. – Mihelyt itt végzünk,
hívd fel a bankot – fordultam Lornához. – Lássuk, átment–e a csekk.
Ha nem, próbáld siettetni. Ha Elliot megtudja, hogy Vincent halott,
megpróbálja majd leállítani a kifizetést.
–Értem.
–Mit tudni még a pénzről? A százas Ellioté, de kié a többi?
Lorna kinyitotta az ölében tartott egyik pénztárkönyvet. A
számlán lévő minden egyes dollárral el kellett számolni, így lehet
tudni, melyik ügyféltől származik. A jogi képviselőknek bármely
tetszőleges pillanatban meg kellett tudni mondaniuk, hogy az
előzetesen kifizetett pénzből mennyi maradt a letéti számlán, és
mennyi került át a működési költségek finanszírozására. Vincent
letéti számláján százezer dollár Walter Elliot tárgyalására várt. A
maradék huszonkilencezer a többi ügyféltől származott. Nem valami
sok, ha figyelembe vesszük a vaskos iratkötegeket, amelyeket azután
gyűjtöttünk össze, hogy kirostáltuk az aktív ügyeket.
–Ez a rossz hír –bólintott Lorna. – Úgy tűnik, alig öt–hat
ügyfélnek van pénze a letéti számlán. A többi esetben a pénz már
átkerült a költségszámlára és el is lett költve, vagy az ügyfél tartozik
a cégnek.
Bólintottam. Ez tényleg nem jó hír. Kezdett úgy tűnni, hogy Jerry
Vincent előremenekült, vagyis egyre újabb ügyeket vállalt, hogy
pénzhez jusson, és abból finanszírozza a folyamatban lévő ügyeket.
Walter Elliot igencsak kapóra jött neki. Amint a százezer
megérkezett, Vincent kiszállhatott volna a taposómalomból, és
levegőhöz juthatott volna. Legalábbis egy időre. Kár, hogy már nem
érhette meg.
–Hány ügyfél kért részletfizetést? – kérdeztem.
Lorna újra konzultált a könyvekkel.
–Kettő, a tárgyalási költségekre. Mindkettő rendesen el van
maradva.
–Hogy hívják őket?
Beletelt néhány pillanatba, amíg kikereste a nevüket.Az egyik
Samuels, a másik Henson. Mindketten nagyjából ötezerrel adósak.
–Ezért fogadunk el hitelkártyát, de nem adunk hitelt.
A saját üzleti gyakorlatomról beszéltem. Rég leszoktam arról,
hogy bárkinek is hitelezzek. Csak készpénzt fogadtam el, és esetleg
plasztikot, de csak miután Lorna lehúzta, és megkapta a banki
engedélyt a tranzakcióhoz.
Lenéztem jegyzeteimre, amelyeket a naptár és az aktív akták
áttekintése közben vezettem. Samuels és Henson egyaránt szerepelt
az egyik listán, amelyet az aktívak kirostálása során állítottam össze
azokról az ügyekről, amelyeket lehetőleg próbáltam rövidre zárni. Ha
valami nem tetszett az adott ügyben – bármilyen okból kifolyólag –,
erre a listára került.
–Nem gond – bólintottam. – Rövidre zárom őket.
Samuelst halálos közúti baleset okozásával vádolták, Hensont
különösen nagy vagyoni hátrányt okozó lopással és
kábítószerbirtoklással. Henson egy pillanatra felkeltette az
érdeklődésemet, mert Vincent arra akarta felépíteni a védelmet, hogy
ügyfele rászokott a vényre kapható fájdalomcsillapítókra. Az emberi
együttérzésre alapozott. Álláspontja szerint a történtekért leginkább
az az orvos felelt, aki felírta Hensonnak az erős gyógyszereket, s
ezáltal előidézte kóros függőségét. Patrick Henson, érvelt Vincent,
nem bűnöző – maga is áldozat.
Nagyon jól ismertem ezt a védekezést, hiszen az elmúlt két évben
magam is rendszeresen éltem vele, hogy ezzel mentegessem mindazt,
amit apaként, volt férjként és barátként elkövettem a hozzám közel
állókkal szemben. Hensont mégis a kutyaütők közé soroltam, mert
ösztönösen éreztem, hogy a védelem nem fog megállni – legalábbis
előttem nem. Akkor pedig nem fogok a bíróság elé állni vele.
Lorna bólintott, miközben szorgalmasan jegyzetelt a két üggyel
kapcsolatban.
–Szóval hogy állunk? – tudakolta. – Hány ügyet soroltál a
kutyaütők közé?
–Harmincegy aktív ügyet találtunk – feleltem. – Ezek közül
szerintem csak hét selejtes, tehát marad egy csomó olyan ügyünk,
amelyhez nem tartozik bevétel. Vagy pénzt kell szereznem, vagy
azok is mennek a levesbe.
Nem aggasztott különösebben, hogy elmenjek és pénzt kérjek az
ügyfelektől. A jó védőügyvéd legfontosabb ismérve, hogy tud pénzt
szerezni. Értettem ehhez, Lorna pedig nálam is jobban. Mindig
tudtam fizetőképes ügyfeleket szerezni, most pedig egyszerre
kéttucatnyi hullott az ölünkbe.
–Szerinted a bírónő meg fogja engedni, hogy lepasszold ezeket az
ügyeket? – kérdezte Lorna.
–Nem, de majd kitalálok valamit. Talán érdekütközésre
hivatkozom. Azon az alapon, hogy az ügyfélnek nem áll érdekében
fizetni, nekem viszont igen.
Senki sem nevetett. Senki még csak nem is mosolygott.
Továbbléptem.
–Még valami pénzügyben? – kérdeztem.
Lorna megrázta a fejét.
–Nagyjából ennyi. Amíg a bíróságon leszel, felhívom a bankot, és
elindítom az ügyet. Akarod, hogy mindkettőnknek legyen aláírási
joga?
–Igen, ahogyan az én számláimnál.
Nem mérlegeltem a potenciális nehézségeket, amelyekkel Vincent
számláinak átvétele járt. Ezért tartottam Lornát, aki legalább annyira
értett az üzleti részéhez, amennyire én nem. Sokszor annyira, hogy
azt kívántam, bár ne vettem volna feleségül vagy sose váltunk volna
el!
–Lássuk, Wren Williamsnek van–e joga csekket kiadni – vetettem
fel. – Ha van, vonjuk meg tőle. Mostantól csak mi ketten férhessünk
a számlákhoz.
–Úgy lesz. Lehet, hogy vissza kell menned Holderhez bírósági
végzést kérni a banknak.
–Nem gond.
Az órám szerint tíz percem maradt a bíróságra érni.
Wojciechowski felé fordultam.
–Neked mid van, Cisco?
Megkértem, hogy mozgósítsa a kapcsolatait, és amennyire lehet,
kövesse nyomon a Vincent ügyében folyó nyomozást. Tudni akartam
a nyomozók minden lépéséről, mert a Boschsal folytatott
szóváltásból az derült ki, hogy a nyomozás szorosan összefonódik
majd az általam megörökölt ügyekkel.
–Nem sok – vont vállat Cisco. – A nyomozók még nem értek
vissza a Parker Centerbe. Felhívtam egy ismerősömet a törvényszéki
szakértőknél, de még csak most dolgozzák fel a bűnjeleket. Nincs
sok infónk arról, mijük van, viszont elárulta, mijük nincs. A helyszín
alapján egyértelmű, hogy Vincentre legalább kétszer rálőttek, de
sehol nincsenek hüvelyek. A gyilkos feltakarított maga után.
Ez is árulkodott valamiről. A gyilkos vagy forgótáras pisztolyt
használt, vagy volt benne annyi lélekjelenlét, hogy összeszedegesse a
használt töltényhüvelyeket, miután megölt egy embert.
Cisco folytatta:
–Felhívtam egy másik ismerősömet a központban, aki elmondta,
hogy az első hívás nulla negyvenkettőkor futott be. A halál közelebbi
időpontja majd a boncoláskor derül ki.
–Nagy vonalakban mi történt?
–Úgy tűnik, Vincent sokáig dolgozott, ahogyan hétfőnként
mindig. Minden hétfőn túlórázott, felkészült az előtte álló hétre.
Miután végez, összepakolja az aktatáskáját, bezár és elindul. Átsétál
a parkolóba, beül a kocsijába, mire az ablakon át lelövik. Amikor
megtalálják a kocsijában, a váltó még parkoló állásban, a gyújtás
rajta. Az ablak leengedve. Este elég hűvös volt. Vagy azért engedte
le az ablakot, mert szerette a friss levegőt, vagy egy ismerőse
odalépett az autóhoz.
–Az ismerősre tippelek.
–Az is egy lehetőség.
Végiggondoltam ezt, meg amit Bosch nyomozó mondott.
–Senki sem dolgozott a parkolóházban?
–Nem, az alkalmazott hatkor elment. Ezután pénzt kell dobni az
automatába, vagy fel kell mutatni a havi bérletet. Vincent havi
bérletet használt.
–Biztonsági kamerák?
–Csak a be–és kihajtásnál. A rendszámtáblákat figyeli, hogy ha
valaki elveszti a jegyét, kideríthessék, mikor hajtott be, meg ilyenek.
Abból, amit a szakértő ismerősöm mondott, nem sok érdekes lehet a
szalagon. A gyilkos nem hajtott be a parkolóba. Vagy az épületen
keresztül jutott be, vagy az egyik gyalogos bejáraton.
–Ki találta meg Jerryt?
–A biztonsági őr. Ugyanaz őrködik az épületben, mint aki a
parkolóházban. Éjszaka néhányszor járt odaát, és feltűnt neki, hogy
Vincent kocsija nem mozdul. Lámpák felkapcsolva, a motor jár,
szóval ellenőrizte. Először azt hitte, Vincent csak elaludt, azután
meglátta a vért.
Bólintottam, miközben végiggondoltam a hallottakat. A gyilkos
vagy végtelenül könnyelmű és szerencsés, vagy pontosan tudta, hogy
a parkolóházban nincsenek kamerák, és hétfő este könnyedén
elkaphatja Jerry Vincentet, mert a hely jószerével teljesen
elhagyatott.
–Oké, maradj rajta. Mi van ezzel a Harry Potterrel?
–Kivel?
 –A nyomozóval. Nem Potter, hanem...
–Bosch. Harry Bosch. Rajta is dolgozom. Úgy tűnik, az egyik
legjobb emberük. Néhány éve nyugdíjba ment, de maga a
rendőrfőnök hívta vissza. Legalábbis ezt mondják. – Cisco vetett egy
pillantást a jegyzeteire. – A teljes neve Hieronymus Bosch. Összesen
harminchárom szolgálati éve jött össze. Te is tudod, mit jelent ez.
–Nem. Mit jelent?
–A Los Angeles–i rendőrségnél a nyugdíj megállapításakor
maximum harminc év szolgálati időt vesznek alapul. Ezzel
jogosultságot szerzel a legmagasabb nyugdíjra, és maradhatsz még
bármennyit, harminc év után a nyugdíjad nem lesz magasabb.
Fogalmazzunk úgy, hogy anyagi értelemben felesleges maradni.
–Hacsak nem tekinted személyes küldetésednek.
Cisco bólintott.
–Pontosan. Aki harminc évnél is többet húz le, nem a pénzért
vagy a melóért teszi. Itt többről van szó.
–Várj egy kicsit. Azt mondtad, Hieronymus Bosch? Mint a festő?
A kérdéssel sikerült összezavarnom.
–Festőről nem tudok semmit, de a neve rímel az .Anonymusra”.
Fura egy név, ha engem kérdezel.
–Nem furább, mint a Wojciechowski, ha engem kérdezel.
Cisco már készült védelmébe venni a nevét és kulturális
örökségét, amikor Lorna közbeavatkozott.
–Mintha azt mondtad volna, hogy nem ismered, Mickey.
Felé fordultam, és megráztam a fejem.
–Korábban még sosem találkoztunk, de a neve... Ismerős a neve.
–Mármint a festő miatt?
Nem akartam vitába keveredni a régmúltról, ahol én sem
mozogtam valami otthonosan.
–Mindegy – vontam vállat. – Nem számít, és különben is mennem
kell. – Felálltam. – Maradj rajta az ügyön, Cisco, és derítsd ki
Boschról, amit lehet. Tudni akarom, mennyire lehet bízni a fickóban.
 –Nem fogod engedni, hogy belenézzen az aktákba, ugye? –
kérdezte Lorna.
–Ez nem véletlenszerű bűncselekmény. Van odakint egy gyilkos,
aki tudta, hogyan férkőzzön Jerry Vincent közelébe. Sokkal jobban
érezném magam, ha ez a nyomozó, akinek küldetéstudata van, minél
előbb lekapcsolná. – Megkerültem az asztalt és az ajtó felé indultam.
–Champagne bírónő tárgyalójában leszek. Magammal viszek egy
köteg aktát, hogy várakozás közben legyen mit olvasni.
–Kikísérlek – ajánlkozott Lorna.
Láttam, ahogy sokatmondó pillantást vetett Ciscóra, nehogy
kövessen minket. Kiléptünk az előtérbe. Tudtam, mit fog mondani,
de nem szóltam közbe.
–Biztos vagy abban, hogy készen állsz erre, Mickey?
–Tökéletesen.
–Nem ezt tervezted. Fokozatosan akartál visszatérni, emlékszel?
Kezdetben csak néhány üggyel. Erre most a nyakadba veszel egy
egész praxist.
–Elbírom.
–Komolyan beszélek.
–Én is. És készen állok. Nem látod, mennyivel jobb ez, mint amit
terveztem? Az Elliot–ügy nemcsak pénzt hoz a konyhára, de olyan,
mintha neonbetűkkel írnám ki a legmagasabb felhőkarcoló tetejére,
hogy VISSZATÉRTEM!
–Igen, ez remek. És az Elliot–ügy egymaga több terhet rak a vál–
ladra, mint... – Nem fejezte be, de nem is volt rá szükség.
–Túl vagyok rajta, Lorna. Jól érzem magam, és készen állok
mindenre. Azt hittem, te is örülsz neki. Egy év után végre keresünk
egy kis pénzt.
–Engem nem ez érdekel. Csak biztos akarok lenni abban, hogy
rendbe jöttél.
–Jobban vagyok, mint új koromban. Izgatottabb vagyok, mint egy
nyeretlen kétéves. Kérlek, ne húzz vissza, rendben?
 Meredten nézett, én pedig vissza rá, míg végül a szigorúság álarca
mögül felsejlett egy halvány mosoly.
–Rendben – bólintott. – Akkor kapd el őket.
–Ne aggódj, úgy lesz.
 NYOLC

űnhettem bármilyen magabiztosnak Lorna szemében, ahogy

T átsiettem az irodaépületet a parkolóházzal összekötő hídon,

gondolataim a rengeteg tennivaló körül jártak, ami ennyi
üggyel együtt járt. Teljesen elfelejtettem, hogy az ötödiken
parkoltam le, így végül három rámpát is fel kellett gyalogolnom,
mire megtaláltam a Lincolnt. Felpattintottam a csomagtartót, hogy
eltegyem a vaskos iratköteget a zsákomba.
A zsák jellegzetes hibrid, melyet egy Bőröndváros nevű üzletben
vásároltam, amíg a visszatérésre készültem. Hátizsákként a vállamra
vehettem, amikor erősnek éreztem magam. Ha akartam, a fülénél
fogva, táskaként is lehetett hordozni. Emellett két kereket és
kihúzható fogantyút is kapott, hogy magam után húzzam, amikor
gyengének érzem magam.
Újabban az erős napok száma meghaladta a gyengékét, így talán
egy hagyományos aktatáskával is elboldogultam volna, a zsákot
azonban megszerettem, és úgy döntöttem, megtartom. A cég
emblémája is rajta volt: a „Bőröndváros” felirat egy hegyoldalban,
olyan betűkkel, mint Hollywood. Felette felhőkarcolók sziluettje tette
teljessé a vágy és remény álomképét. Szerintem ezért az emblémáért
szerettem meg igazán a zsákot. Mert tudtam, hogy a Bőröndváros
valójában nem cég, hanem nagyon is létező hely: Los Angeles maga.
Los Angeles olyan hely, ahová mindenki valahonnan úgy érkezik,
de ahol igazán senki sem vet horgonyt. Átmeneti szálló, ahová az
álmaikat követő vagy rémálmaik elől menekülő emberek kerülnek..
Összesen tizenkétmillióan, akik szükség esetén egytől egyig készek
megválni tőle. Szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt: Los
Angelesben mindenkinek van egy bőröndje, amelybe bedobálhatja a
legszükségesebbeket, mielőtt távozna.
 Ahogy lezártam a csomagtartót, megriasztott egy fickó, aki az
autóm és a mellette parkoló másik között állt. A felnyitott tető
mindeddig elrejtette előlem. Még sosem láttam, de lerítt róla, hogy ő
nagyon is tudja, ki vagyok. Eszembe jutott Bosch figyelmeztetése,
hogy Vincent gyilkosa legközelebb talán énutánam ered, és kezdtem
úgy érezni magam, mint egy sarokba szorított állat.
–Beszélhetnék magával, Mr. Haller?
–Ki az ördög maga, és minek ólálkodik mások autói körül?
– Eszemben sincs ólálkodni. Észrevettem magát, és átvágtam
autók között, ez minden. A Timesnak dolgozom, és arra gondoltam
talán beszélgethetnénk Jerry Vincentről.
Megráztam a fejem, és hangosan kifújtam a levegőt.
–A frászt hozta rám, ember. Nem hallotta, hogy épp ebben a
parkolóházban ölték meg, miután valaki odalopakodott az autójához?
–Nézze, sajnálom. Én csak...
–Hagyjuk. Semmit sem tudok az ügyről, és különben is sietek a
bíróságra.
–De maga vette át az ügyeit, jól tudom?
Miközben elhessegettem az útból, a kocsim ajtajához léptem.
–Kitől hallotta ezt?
–A bírósági tudósítónk megszerezte Holder bírónő végzésének
másolatát. Miért magát választotta Mr. Vincent? Talán közeli barátok
voltak?
Kinyitottam az ajtót.
–Nézze... hogy is hívják?
–Jack McEvoy. A rendőrségi hírekkel foglalkozom.
–Jó magának., Jack, de most még nem mondhatok semmit. Ha
gondolja, adja oda a névjegykártyáját, és majd felhívom, mikor
beszélhetünk.
Egyetlen mozdulattal se jelezte, hogy elő kívánná venni a
névjegykártyáját vagy egyáltalán megértette, amit mondtam. Csupán
felteett egy újabb kérdést.
 – A bírónő titoktartást parancsolt az ügyben?
– Nem, nem parancsolt titoktartást. Azért nem beszélek magával,
mert még nem tudok semmit. Ha majd lesz mit mondanom,
elmondom.
–Azt csak meg tudja mondani, hogy miért maga kapta Vincent
ügyeit?
–Erre a kérdésre már tudja a választ. A bírónő engem nevezett ki.
Most pedig mennem kell.
Beültem a kocsiba, de nyitva hagytam a bal oldali ajtót, ahogy
elfordítottam a kulcsot. McEvoy rákönyökölt a tetőre és előrehajolt,
hogy tovább erőltesse az interjút.
–Nézze –sóhajtottam fel –tényleg mennem kell, úgyhogy legyen
szíves, lépjen hátrébb, amíg becsukom az ajtót, és megpróbálok
kitolatni ezzel a batárral.
–Reméltem, hogy üzletelhetünk egymással –élénkült fel.
–Üzletelhetünk egymással?–Mi az. ördögről beszél?
–Tudja, információcseréről. Nálam megvannak a rendőrségi hírek,
magánál a törvényszékiek. Kétirányú utca. Maga elmondja, ha hall
valamit, én elmondom, ha hallok valamit. Van egy olyan érzésem,
hogy ebből nagy durranás lesz. Szükségem lesz minden értesülésre.
Elfordultam és felnéztem rá.
–Nem úgy van, hogy az értesülései úgyis megjelennek a másnapi
újságban? Addig csak bírok várni.
–Nem minden lesz benne a lapokban. Sok mindent nem adunk
közre, még ha tudjuk is, hogy igazak. –Úgy nézett rám, mintha egy
ritka bölcsességet osztana meg velem.
–Van egy olyan érzésem, hogy maga úgyis előbb tud meg
mindent.
–Vállalom a kockázatot. Akkor megegyeztünk?
–Van névjegykártyája?
Ezúttal előhúzott egyet a zsebéből és felém nyújtotta. Ahogy
feltartottam, a másik kezemmel megmarkoltam a kormányt. Úgy
éreztem, tényleg nem árthat, ha kapok némi bennfentes információt
az ügyről.
–Oké, megegyeztünk.
Újra elhessegettem, és behúztam az ablakot, hogy elinduljak. A
fickó csak nem moccant. Letekertem az ablakot.
–Mi az? –kérdeztem.
–Csak még annyi, hogy nem szívesen látnám a nevét más
lapokban vagy akár a tévében, miközben olyasmiről nyilatkozik,
amit akkor hallok először.
–Ne aggódjon, tudom, hogy megy ez.
–Akkor jó.
Hátramenetbe kapcsoltam, de eszembe jutott valami, és
beletapostam a fékbe.
–Hadd kérdezzek én is valamit. Mennyire szoros a kapcsolata
Boschsal, a nyomozás vezetőjével?
–Ismerem, de vele senki nincs szoros kapcsolatban. Még a saját
társa sem.
–Milyen fickó?
–Nem tudom, sosem kérdeztem.
–Legalább érti a dolgát?
–Mármint hogy jó nyomozó–e? Igen, érti a dolgát. Úgy hallom, az
egyik legjobb emberük.
Bólintottam, miközben elgondolkodtam Boschon. A férfin, akinek
küldetése van.
–Vigyázzon a lábára!
Kitolattam a Lincolnnal. McEvoy épp akkor kiáltott utánam,
amikor előremenetbe kapcsoltam.
–Hé, Haller, tetszik a rendszáma.
Visszaintettem neki az ablak mögül, ahogy lehajtottam a rámpán.
Próbáltam emlékezni, melyik Lincolnt vezetem, és mi áll a tábláján.
Három Fleet Carból álló flottám azokból az időkből maradt, amikor
még ment a szekér, de az elmúlt évben olyannyira ritkán vettem elő a
Lincolnokat, hogy felváltva kellett vezetnem őket, mielőtt teljesen
berozsdásodnak. Amit rólam is el lehetett mondani. A kocsik a
rendszámtáblát leszámítva pontosan ugyanúgy festettek, ezért nem
tudtam biztosan, melyikkel jöttem.
Amikor elértem a kijárathoz, és átadtam a jegyemet, a pénztáros
fülkéjében kis képernyőt láttam. Annak a kamerának a képét mutatta,
amely legfeljebb egy méterre lehetett a kocsim mögött. Azét a
kameráét, amelyről Cisco is beszélt, amelyik a hátsó lökhárítóra és a
rendszámtáblára irányul.
A képernyőn le tudtam olvasni az egyedi rendszámot.
Bevar’lak
Önelégülten elmosolyodtam. Bizony, gondoltam. Besétálok a
bíróságra, hogy első ízben találkozzam Jerry Vincent egyik
ügyfelével. Kezet rázok vele, azután szépen bevarrom a dutyiba.
 KILENC

udith Champagne bírónő a helyén ült, és indítványokat

J hallgatott meg, amikor öt perccel a határidő előtt beléptem a

tárgyalótermébe. Nyolc másik ügyvéd parkolt nála, várt a
sorára. Letettem kézikocsimat a korlát mellé, és tudattam a
törvényszolgával, hogy Jerry Vincent képviseletében és Edgar Reese
ügyében jöttem. Megtudtam, hogy a bírónőhöz rengeteg indítványt
adtak be, viszont amint ezzel végzett, azonnal Reese elítélése lesz
soron. Megkérdeztem, találkozhatok–e Reese–szel, mire a
törvényszolga felkelt, és átvezetett egy acélajtón, a tárgyalóteremhez
kapcsolódó cellához, ahol jelenleg három vádlott tartózkodott.
–Edgar Reese?
Alacsony, erős testfelépítésű, fehér férfi lépett a rácshoz. Egész
nyakát elborították a börtöntetoválások, amelyek láttán
megkönynyebbülten sóhajtottam fel. Reese csak visszakerült oda,
ahová eleve tartozott. Nem egy börtönszüzet kell a rács mögé
juttatnom. Ez nagyban megkönnyítette a dolgomat.
–A nevem Michael Haller. Ma én helyettesítem az ügyvédjét.
Nem sok értelmét láttam elmagyarázni egy ilyen fickónak,
mitörtént Vincenttel. Csak felvetne benne egy sor olyan kérdést,
amire idő vagy tudás hiányában úgyse tudnék felelni.
–Jerry hol van? – tudakolta Reese.
–Nem tudott eljönni. Készen áll?
–Van más választásom?
–Mondta Jerry, mi történik, ha bűnösnek vallja magát?
–Ja. Öt év az államiban, jó magaviselet esetén három év múlva
szabadulok.
–Inkább négy lesz az, de nem lett volna értelme felemlegetni.
–Oké, amint a bírónő végez, magát veszi elő elsőnek. Az ügyész
felolvas majd egy jogi nyilatkozatot, csak mondja azt, hogy
megértette. Azután a bírónő ítéletet hirdet. Az egész nincs tizenöt
perc.
–Tart, ameddig tart. Nincs sürgős dolgom.
Bólintottam, azzal ott is hagytam. Megkocogtattam az acélajtót,
amit remélhetőleg csak a törvényszolga hallott – aki itt L.A.
megyében a seriff hivatalának dolgozik –, a bírónő nem. Miután a
férfi kiengedett, helyet foglaltam a karzat első sorában. Felnyitottam
a táskámat, és előhúztam egy maroknyi aktát, hogy letegyem magam
mellé a padra. Legfelül Edgar Reese mappájával, melyet már
korábban is átfutottam.
Reese Vincent visszatérő ügyfelei közé tartozott, és tipikus
kertvárosi drogügylet miatt állt a bíróság előtt. Reese–t –mint eladót,
aki a saját terményét árusította – az egyik vevője buktatta le, akit a
periratokban csak névtelen feljelentőnek neveztek. Az akta szerint az
NF azért nyomta fel Reese–t, mert neheztelt rá – egy korábbi
alkalommal kokaint vásárolt tőle, ám túl magasnak találta benne a
csecsemőtápszer arányát. Reese elkövette a leggyakoribb hibát, amit
azok a kereskedők szoktak, akik egyben fogyasztók is: egyre jobban
felhígította az eladásra szánt árut, hogy lecsippenthesse belőle a saját
adagját. Ezzel az üzleti gyakorlattal az a legnagyobb gond, hogy
ellenségeket szül. Ha pedig valakit rajtakapnak a
kábítószerfogyasztáson, névtelen feljelentőként hajlamos csapdába
csalni egy kereskedőt –szinte kivétel nélkül azt, akit a legjobban utál.
Edgar Reese–nek lesz rá öt éve, hogy alaposan megtanulja ezt az
üzleti leckét.
Visszatettem az aktát a táskámba, hogy megnézzem a következőt.
Patrick Henson – a fájdalomcsillapítós eset, amiről azt mondtam
Lornának, hogy ejteni fogom. Már készültem eltenni a táskámba,
amikor hirtelen hátradőltem a mappával az ölemben, majd töprengés
közben megpaskoltam vele néhányszor a combomat, mielőtt
kinyitottam.
 Henson, a huszonnégy éves szörfös Floridából került Malibuba.
Profi sportoló volt, bár a spektrum alsó szegmenséből, korlátozott
lehetőségekkel és esélyekkel a profi tornák megnyerésére. Egy
Mauin tartott versenyen elragadta a hullám, és keményen nekivágta
Pehei bazalttalapzatának. A vállán sérült meg, és műtét után az orvos
Oxycodone–t írt fel neki. Henson tizennyolc hónap alatt teljesen
függővé vált, a tabletták nélkül létezni se tudott. Szponzorai magára
hagyták, miután túl gyengévé vált ahhoz, hogy valaha is újra
versenyezzen. A mélypontot akkor érte el, amikor ellopott egy
gyémánt nyakéket egy malibui házból, ahová egyik barátnője hívta
meg. A rendőri jelentés szerint a nyaklánc barátnője anyjáé volt,
annak nyolc gyémántja három gyermekét és öt unokáját jelképezte.
Listaáron számolva huszonötezret ért, Henson azonban csak
négyszáz dollárt kapott érte, amivel azonmód leutazott Mexikóba,
hogy legálisan vásároljon rajta kétszáz tablettát.
Persze könnyűszerrel elkapták. A gyémánt nyakék előkerült a
zálogházból, és a biztonsági kamera felvételein jól látszott, amikor az
egykori szörfös beadta. A nyaklánc magas értéke miatt különösen
nagy vagyoni hátrányt okozó lopás lett a vád, megfejelve illegális
drogbirtoklással. Az sem segített, hogy a lánccal megrövidített hölgy
egy jó kapcsolatokkal rendelkező orvoshoz ment feleségül, aki nagy
összeggel járult hozzá a városi közgyűlés több tagjának
újraválasztásához.
Amikor Vincent elvállalta az ügyét, Henson nem tudta lefizetni az
ötezer dolláros előleget, ezért Vincent fogta tizenkét egyedi
kivitelezésű Trick Henson deszkáját és értékesítette a gyűjtőknek, a
maradékot pedig az eBayn. Henson vállalta a havi ezer dolláros
részletfizetést is, ám a részletek közül egyet sem fizetett be, miután
elvonóra került egy nappal azután, hogy anyja, aki a floridai
Melbourne–ben élt, befizette utána az óvadékot.
Az akta szerint Henson az elvonón sikeresen leszokott, és
részmunkaidőben egy gyerekeknek indított szörfös táborban
dolgozott, Santa Monicában. Ahhoz se keresett eleget, hogy eltartsa
magát, nemhogy még fizesse Vincentnek a havi ezer dollárt. Az
anyja eközben az utolsó vasát is odaadta az óvadékra és az elvonóra.
Az akta szerint Vincent egyik céltalan indítványt a másik után
nyújtotta be – nyilvánvalóan csak húzta az időt, amíg arra várt, hogy
Henson fizessen végre. Ez a szabványos gyakorlat. Biztosítsd be a
pénzed, kivált, ha az ügy kutyaütő. Az ügyésznek szalagon megvolt,
ahogy Henson lepasszolta a szajrét, vagyis az ügy nemcsak hogy
selejtes – veszett fejsze nyele.
Az aktában szerepelt Henson telefonszáma is. Minden ügyvéd
tudatosította minden ügyfelével, hogy feltétlenül tartaniuk kell a
kapcsolatot. Akiket súlyos bűnökkel vádoltak, és nagy
valószínűséggel börtönbüntetésre ítéltek, gyakran nem rendelkeztek
állandó otthonnal – sokat költöztek, néha pedig egyáltalán nem volt
fedél a fejük felett –, az ügyvédnek azonban bármelyik pillanatban el
kellett tudnia érni őket. Az aktában Henson mobilszáma szerepelt,
ami még élt, akár ebben a pillanatban felhívhattam. A kérdés csak az
volt, akarom–e?
Felnéztem. A bíró belefeledkezett egy óvadékvitába, miközben
még mindig három ügyvéd várakozott további indítványokkal, és
nyomát sem láttam az ügyésznek, akire az Edgar Reese–ügyet
osztották. Felkeltem, és újra magamhoz intettem a törvényszolgát.
–Kilépek a folyosóra, elintézek egy hívást. Itt leszek a közelben.
Bólintott.
–Ha nem lesz itt időben, kimegyek magáért. Csak kapcsolja le a
mobilját, mielőtt visszajön. A bírónő ki nem állja.
Nem is kellett mondania. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy a
bírónő ki nem állja. Akkor tanultam meg ezt a leckét, amikor
megjelentem előtte, és a mobilom harsogni kezdte a Tell Vilmos
nyitányát, melyet a lányom választott csengőhangnak, nem én. A
bírónő százdolláros bírsággal sújtott, és azóta is Magányos Lovasnak
hívott. Ez utóbbit nem bántam túlzottan. Néha tényleg úgy éreztem
magam, mintha én lennék a Magányos Lovas. Csak fehér ló helyett
Lincoln Town Caron érkeztem.
Otthagytam az aktáimat a karzaton, és hónom alatt a Henson–ügy
mappájával kiléptem a folyosóra. Kerestem egy viszonylag csendes
sarkot a zsúfolt előtérben, hogy felhívjam a számot. Két csengetés
után felvették.
–Itt Trick.
–Patrick Henson?
–Ja, ki az?
–Az új ügyvédje. A nevem Mi...
–Hé, várjon egy kicsit! Mi történt a régi ügyvédemmel? Az a
fickó, Vincent, akinek...
–Meghalt, Patrick. Múlt éjjel.
–Neeee.
–De igen, Patrick. Őszintén sajnálom.
Kivártam egy hosszú pillanatot, hátha van valamilyen
mondandója az ügyben, azután átkapcsoltam bürokrata üzemmódba.
–A nevem Michael Haller, én vettem át Jerry Vincent ügyeit.
Most néztem át az ügyiratát, és látom, hogy még egyetlen részletet
sem törlesztett azok közül, amelyekre Vincentnél kötelezettséget
vállalt.
–Megmondom én, mi a helyzet, ember. Most minden erőmet
elviszi, hogy menjek előre és ne essek vissza, úgyhogy nincs egy
rohadt centem se. Oké? Már az összes deszkámat odaadtam annak a
Vincentnek. Ötezerért számolta be őket, pedig tudom, hogy többet
kapott értük. A hosszabbaknak darabja megér legalább egy lepedőt.
Azt mondta, ennyi elég kezdésnek, de azóta is csak halogatta az
ügyet. És addig nem is fog rendeződni a helyzetem, amíg vége nem
lesz ennek.
–És sikerül tisztának maradnia, Patrick?
–Még szép, ember. Vincent szerint csak így van esélyem
megúszni a sittet.
 Végignéztem az előtéren, ahol összezsúfolódtak az ügyvédek és
védenceik, a szemtanúk, az áldozatok és vádlottak családtagjai. Ezen
a focipályányi területen mindenki csak egyvalamiben reménykedett.
Hogy végre eloszoljanak a felhők, és az életben most az egyszer
szerencséjük legyen.
–Jerrynek igaza volt, Patrick. Tisztának kell maradnia.
–Mást se csinálok.
–Dolgozik valahol?
–Maguknak nincs szeme, ember? Senki sem fog munkát adni egy
ilyen fickónak. Senki sem fog felvenni. A tárgyalásomra várok, és
könnyen lehet, hogy rács mögött végzem. Néha tanítgatom a
kölyköket a parton, de lószart se fizetnek. Az istenverte kocsimban
élek, és a Hermosa Beachen, az úszómester kabinjában alszom.
Tudja, két éve ilyenkor hol aludtam? Mauin, a Four Seasons
lakosztályában.
–Ja, tudom, szar az élet. Megvan még a jogosítványa?
–Másom se nagyon maradt.
Eldöntöttem a dolgot.
–Oké, tudja, hol van Jerry Vincent irodája? Járt már nála?
–Ja, én vittem oda a deszkákat. Meg a halat.
–A halat?
–Azt a harminckilós tarpont még kölyökkoromban fogtam
Floridában. Azt mondta, kiteszi a falra, mintha ő fogta volna vagy
mi.
–Na igen, a hala még most is ott van. Szóval legyen holnap
délelőtt pontban kilenckor az irodában, mert állásinterjúja lesz. Ha
minden jól megy, rögtön kezdhet is.
–Mint mi?
–Mint a sofőröm. Tizenöt dollárt fizetek minden órára, és további
tizenötöt a költségeire. Hogy hangzik?
Egy pillanatra néma csend lett, mielőtt Henson megenyhült
hangon válaszolt.
 –Jól hangzik, ember. Ott leszek.
–Helyes, akkor találkozunk. Csak egyvalamit ne feledjen, Patrick.
Tisztának kell maradnia, mert ha nem, én azonnal észreveszem.
Higgye el, tudni fogom.
–Ne görcsöljön, ember. Sose nyúlok többé ahhoz a szarhoz.
Örökre tönkretette az életemet.
–Oké, Patrick, akkor holnap.
–Hé, ember, miért csinálja ezt?
Vonakodtam egy pillanatig, mielőtt feleltem.
–Tudja, én se igazán értem.
Összecsuktam a telefont és ki is kapcsoltam. Ahogy visszatértem
a tárgyalóterembe, azon tűnődtem, jót tettem–e, vagy csak újra
elkövettem egy óriási hibát, hogy idővel visszahulljon a fejemre.
Tökéletesen időzítettem. A bírónő épp akkor végzett az utolsó
indítvánnyal, amikor beléptem. Láttam, hogy az államügyész
helyettese, Don Pierce már az asztalánál ül, várja az ítéletet. Volt
tengerészgyalogosként most is sörtére nyírta a haját, amúgy
törzsvendégnek számított a Four Green Fieldsben. Kapkodva
elpakoltam a holmimat, és a kapun át a védelem asztalához siettem.
–Lám, lám – szólalt meg a bírónő. – A Magányos Lovas újra
vágtat.
Mosolyogva köszöntött, és én viszonoztam a gesztust.
–Igen, bírónő. Örülök, hogy látom.Jó ideje nem találkoztunk, Mr.
Haller.
A bíróság nem tűnt alkalmas terepnek, hogy elmeséljem, hol
jártam. A lényegre szorítkoztam, és széttártam a karom, mintha
bemutatnám új önmagamat.
–Csak annyit mondhatok, hogy visszatértem, bírónő.
–Örömmel látom. Ha jól tudom, Mr. Vincent helyett van itt.
Színtelen, hivatalos hangon beszélt. Nem tudtam
megállapítani,hallott–e már Vincent meggyilkolásáról. Akár
mindvégig titokban tarthattam volna, de ha később hírét veszi a
dolognak, óhatatlanul eltűnődik, miért nem hoztam elő. Nem a
legjobb módja annak, hogy elnyerjük egy bíró jóindulatát.
–Mr. Vincent az éjszaka sajnálatos módon meghalt, bírónő –
közöltem.
A bírónő szemöldöke meglepetten szökött fel. Mielőtt bíró lett,
hosszú időn át ügyészként dolgozott. Szoros kapcsolatot ápolt a
jogászközösséggel, vélhetően Jerry Vincentet is jól ismerte. Annyira
mindenképpen, hogy döbbenten fogadja a hírt.
–Ó, de hiszen olyan fiatal volt! – kiáltott fel. – Mi történt?
Megráztam a fejem, mint aki nem tudja.
–Nem természetes halállal halt meg, bírónő. A rendőrség nyomoz
az ügyben, és tényleg nem sok mindent tudok azon kívül, hogy múlt
éjjel az autójában találtak rá. Holder bírónő ma megkeresett és
kijelölt a helyettesének. Ezért vagyok most itt, Mr. Reese
képviseletében.
A bírónő lesütötte a szemét, és csak nehezen tette túl magát a
sokkon. Rosszul éreztem magam, amiért tőlem kellett megtudnia.
Előrehajoltam, és előhúztam a táskámból Edgar Reese aktáját.
–Ezt tényleg sajnálattal hallom – szólalt meg végül a bírónő.
Komoran bólintottam és kivártam.
–Nos, rendben – sóhajtott fel hosszú idő múltán. – Kísérjék be a
vádlottat.
Jerry Vincent nem érdemelt további haladékot. Bármilyen gyanút
is táplált a bírónő Jerryvel vagy a halálával kapcsolatban, nem adott
neki hangot. A bíróságon folytatódott az élet. Az igazságszolgáltatás
fogaskerekei nélküle is forogtak tovább.
 TÍZ

ornától tömör és lényegre törő üzenet érkezett. Abban a

L pillanatban megkaptam, ahogy visszakapcsoltam a

telefonomat, miután kiléptem a bíróság épületéből, ahol
Edgar Reese öt évet kapott. Lorna épp előtte beszélt Holder
bírónő titkárnőjével a bírósági végzésről, amelyet a bank igényelt,
mielőtt mindkettőnk számára hozzáférhetővé tette volna Vincent
bankszámláit. A bírónő beleegyezett, hogy kiadja a végzést, csak be
kellett ugranom érte az irodájába.
A tárgyalóteremben most is sötétség fogadott, a titkárnőt azonban
a helyén találtam. Még mindig a harmadik osztályos tanítónőmre
emlékeztetett.
–Mrs. Gill? – szólítottam meg. – Egy végzést kellene átvennem a
bírónőtől.
–Igen, azt hiszem, még bent van az irodájában. Mindjárt
megnézem.
Felkelt, és elindult a folyosón, amelynek végén nyílt a bírónő
irodája. Figyeltem, ahogy bekopog, majd bebocsátást nyer. Amint
benyitott, egy férfira lettem figyelmes, aki ugyanazon a helyen ült,
ahol alig néhány órával ezelőtt én. Holder bírónő férjét, Mitch
Lestert pillantottam meg. A fényképe alapján jól ismertem az arcát.
Amikor még büntetőügyeket vitt, együtt béreltük a Sárga Oldalak
hátlapját. Az én hirdetésem foglalta el a lap felső részét, az övé az
alsót. Régóta nem vállalt már büntetőügyeket.
Néhány perccel később Mrs. Gill már hozta is a szükséges bírói
végzést. Azt hittem, ez azt jelenti, hogy nem találkozom a bírónővel,
de Mrs. Gill közölte, hogy bemehetek, amint a bírónő végez a
látogatójával.
Annyi időm nem maradt, hogy beleássak a gurulós táska aktáiba,
így csak őgyelegtem a tárgyalóteremben, s közben azon tűnődtem,
mit fogok mondani a bírónőnek. A törvényszolga asztalánál
megnéztem az előző heti beosztást a naptárban. Jó néhányat
ismertem a felsorolt jogászok közül, akik mindenféle
meghallgatásokon vettek részt és indítványokat nyújtottak be.
Közéjük tartozott Jerry Vincent is, aki Walter Elliotot képviselte. Az
alkalom egyike lehetett utolsó bírósági szerepléseinek.
Három perccel később csengőhangot hallottam a titkárnő asztala
felől, és Mrs. Gill közölte, hogy most már bemehetek a bírónőhöz.
Amikor bekopogtattam az ajtón, Mitch Lester nyitotta ki.
Mosolyogva invitált, hogy lépjek be. Kezet ráztunk, és megjegyezte,
hogy csak most hallott Jerry Vincentről.
–Kezd ijesztő lenni ez a világ – jegyezte meg.
–Néha nagyon is – értettem egyet.
–Ha bármilyen segítségre van szüksége, csak szóljon.
Távozott az irodából, én pedig elfoglaltam helyét a bírónő előtt.
–Mit tehetek önért, Mr. Haller? Megkapta a bank által kért
végzést?
–Igen, bírónő, megkaptam a végzést. Köszönöm. Csak szerettem
volna tájékoztatni, és egyúttal feltenni egy kérdést.
Levette szemüvegét és lassan az írómappára helyezte.
–Akkor hát, rajta!
–Rendben, kezdjük a tájékoztatással. Kicsit lassan haladunk, mert
határidőnapló nélkül kell boldogulnunk. Miután meggyilkolták Jerry
Vincentet, a laptopját és a naplóját is elvitték. Az aktív mappák
alapján nekünk kellett új naplót összeállítani. Úgy tűnik, kézben
tartjuk a dolgokat. Ami azt illeti, éppen Champagne bírónőtől jövök,
aki most hozott ítéletet az egyik ügyben. Szóval nem maradtunk le
semmiről.
A bírónőt láthatóan nem indították meg az erőfeszítéseink.
–Összesen hány aktív ügyről van szó? – érdeklődött.
–Harmincegyet számoltunk össze, ebből a mai ítélet után maradt
harminc. Egy letudva.
–Akkor mondhatjuk, hogy nagyon is virágzó praxist örökölt. Hol
itt a gond?
–Nem biztos, hogy van gond, bírónő. Eddig csak egy ügyféllel
beszéltem személyesen, de úgy tűnik, ő nem fog lecserélni.
–Walter Elliotról van szó?
–Ööö... nem, vele még nem beszéltem, de ma feltétlenül sort
kerítek rá. Akivel beszéltem, csak egy kisebb súlyú
bűncselekményben érintett. Egy lopásban, hogy pontos legyek.
–Rendben.
Kezdett türelmetlen lenni, ezért rátértem a találkozó lényegére.
–A rendőrséggel kapcsolatban akartam feltenni egy kérdést. Igaza
volt, amikor ma reggel a rendőrségi túlkapásokra figyelmeztetett.
Innét egyenesen az irodába mentem, és két nyomozót találtam az
irattárban. Jerry titkárnője meg sem próbálta megállítani őket.
A bírónő arcvonásai megkeményedtek.
–Nos, remélem, ön megtette. Azoknak a nyomozóknak több esze
is lehetne.
–Igen, bírónő. Távoztak, miután megjelentem és tiltakoztam. Ami
azt illeti, megfenyegettem őket azzal, hogy panaszt teszek önnél.
Ekkor távoztak.
Bólintott, de alig tudta leplezni büszkeségét, amiért a nevének
említése is ekkora hatalommal bír.
–Akkor most mit keres itt?
–Nos, eszembe jutott, hogy talán mégiscsak beengedhetném őket.
–Nem értem önt, Mr. Haller. Mégiscsak beengedné a rendőrséget?
–A nyomozás vezetője hathatós érvvel állt elő. Azt mondta, a
jelek szerint Jerry ismerte a gyilkosát, és elég közel engedte
magához, hogy... tudja... hogy megölje. Lefogadná, hogy az ügyfelei
közül tette valaki. Ezért keresték az aktákban a potenciális gyilkosok
nevét, amikor rájuk nyitottam.
A bírónő elutasítóan legyintett.
 –Hát persze. És közben lábbal tiporták az ügyfelek személyiségi
jogait.
–Az irattárban voltak, és a régi aktákat nézték át. A lezárt ügyeket.
–Az mindegy. Akármilyen ügyről van szó, az nem változtat a
jogász–ügyfél kapcsolat bizalmas természetén.
–Ezzel tisztában vagyok, bírónő, de miután távoztak, megnéztem
az asztalon maradt aktákat. Azokat, amelyeket kiválogattak és
feltehetően el akartak vinni, hogy közelebbről is tanulmányozzák.
Átböngésztem őket, és fenyegetést olvastam ki belőlük.
–Mr. Vincent elleni fenyegetést?
–Igen. Ezekben az esetekben az ügyfelek nem örültek a per
kimenetelének, legyen szó akár az ítéletről vagy a börtönbüntetés
hosszáról, akár a halmazati büntetésekről. Az érintett ügyfelek meg is
fenyegették, Vincent pedig elég komolyan vette őket ahhoz, hogy
pontosan nyilván tartsa, ki és mit mondott. A nyomozók ezeket a
feljegyzéseket gyűjtötték össze.
A bírónő hátradőlt, és összekulcsolta ujjait, miközben
felkönyökölt a bőrszékének karfájára. Végiggondolta az általam
felvázolt helyzetet, mielőtt újra a szemembe nézett.
–Úgy gondolja, hátráltatjuk a nyomozást, amikor nem engedjük a
rendőröknek, hogy végezzék a dolgukat?
Bólintottam.
–Azon tűnődöm, hogyan elégíthetnénk ki mindkét oldal igényeit.
Korlátozzuk az ügyfelek jogsérelmét, miközben engedjük, hogy a
rendőrök elvégezzék a nyomozást.
A bírónő némán latolgatta az esélyeket, majd felsóhajtott.
–Bárcsak maradt volna a férjem! – mondta végül. – Nagyra
értékelem a véleményét.
–Nos, nekem van egy ötletem.
–Hát persze. És mi lenne az?
–Arra gondoltam, megszűrhetném az aktákat én magam, és listába
szedhetném azokat, akik megfenyegették Jerry–t. Azután
továbbítanám a listát Bosch nyomozónak, és részletezhetném a
fenyegetések természetét. így megkapná, amit akar, mégsem
szolgáltatnánk ki neki az aktákat. És mindenki boldog lesz.
–Bosch vezeti a nyomozást?
–Igen, Harry Bosch. A rablási és gyilkossági osztályon van. A
társa nevére már nem emlékszem.
–Tudnia kell, Mr. Haller, még ha ön adja is ki az illetők nevét
Bosch nyomozónak, az ügyvédi titoktartás elve akkor is sérül. Ezért
kizárhatják a kamarából.
–Ezen is gondolkodtam, és azt hiszem, van megoldás. Az ügyfél
adatainak titkossága másodlagos abban az esetben, ha valakit
közvetlen veszély fenyeget. Vagyis ha Jerry Vincent ismeri azt, aki
múlt éjjel meggyilkolta őt, nyugodtan felhívhatta volna a
rendőrséget, hogy megadja a nevét. Nem kötötte volna az ügyvédi
titoktartás.
–Talán, de itt most egészen másról van szó.
–Másról, bírónő, de azért nem teljesen. A nyomozást vezető
rendőrtiszt közvetlenül a tudtomra adta, hogy Jerry Vincent
gyilkosának neve minden valószínűség szerint szerepel Jerry
aktáiban. Azok az akták mostantól az enyémek, vagyis az információ
immár rám nézve jelent fenyegetést. Amikor majd személyesen is
megismerem az ügyfeleket, kezet rázhatok a gyilkossal anélkül, hogy
ennek tudatában lennék. Ha mindezt számításba vesszük, vehetjük
úgy is, hogy veszélybe került az életem, ez pedig feloldozást ad a
jogsértés alól.
Újra bólintott, miközben feltette a szemüvegét. Azután kinyújtotta
a kezét, és felemelt egy pohár vizet, amit a számítógépe mindeddig
elrejtett a szemem elől.
Csak azután szólalt meg, hogy nagyot kortyolt a vízből.
–Rendben, Mr. Haller. Úgy vélem, ha ön szűri meg az aktákat,
akkor elfogadható és méltányos módon jár el. Szeretném, ha
indítványt nyújtana be a bíróságnak, amelyben magyarázatot
szolgáltat a tetteire, és kifejti, hogy fenyegetve érzi magát. Én
aláírom és lepecsételem, azután kis szerencsével egy életre
elfelejthetjük.
–Köszönöm, bírónő.
–Még valami?
–Azt hiszem, egyelőre ennyi.
–Akkor hát, jó napot.
–Igen, bírónő. Köszönöm.
Felálltam, és az ajtó felé indultam, amikor eszembe jutott még
valami, így visszafordultam, hogy megállják a bírónő asztala előtt.
–Bírónő, elfelejtettem valamit. Láttam a múlt heti napirendet, és
feltűnt, hogy Jerry Vincent járt önnél az Elliot–ügyben. Még nem
néztem át az aktáját, úgyhogy megkérdezhetem, miről volt szó?
A bírónőnek egy pillanatig el kellett gondolkodnia, hogy
visszaemlékezzen a meghallgatásra.
–Egy sürgősségi indítványról. Mr. Vincent azért jött, mert Stanton
bíró visszavonta az óvadékra vonatkozó végzést, és elrendelte Mr.
Elliot további őrizetét. Részben helyben hagytam az ítéletet.
–Miért kellett visszavonni a végzést?
–Mr. Elliot engedély nélkül elutazott egy New York–i
filmfesztiválra. Ez minősítő tényező az óvadék megítélésekor.
Amikor az ügyész, Mr. Golantz meglátta Elliot New Yorkban készült
fényképét a People magazinban, arra kérte Stanton bírót, hogy vonja
vissza az óvadékot. Nyilvánvalóan annak sem örült, hogy egyáltalán
engedélyezték. Stanton bíró visszavonta az óvadék elrendeléséről
szóló végzést, Mr. Vincent pedig sürgősségi meghallgatást kért, hogy
meggátolja ügyfele őrizetbe vételét. Úgy döntöttem, adok Mr.
Elliotnak egy második esélyt, és elektromos jeladóval korlátozom a
szabadságát, de biztosíthatom róla, hogy harmadik esélye már nem
lesz. Tartsa ezt észben, amennyiben az ügyfele marad.
–Megértettem, bírónő. És köszönöm.
Bólintottam, és elhagytam az irodát. Köszönetet mondtam Mrs.
Gillnek, mielőtt távoztam volna a tárgyalóteremből is.
Harry Bosch kártyája még ott lapult a zsebemben. Előástam, amíg
lementem a lifttel. A Kyoto Grand Hotel melletti fizetős parkolóban
hagytam a kocsit, ezért három sarkot kellett gyalogolnom, miközben
elhaladtam a Parker Center mellett is. Felhívtam Bosch mobilját,
amint kiléptem a bíróság épületéből.
–Itt Bosch.
–Itt Mickey Haller.
Egy pillanatra csend lett. Talán nem ismerte fel egyből a nevemet.
–Mit tehetek önért? – kérdezte végül.
–Hogy megy a nyomozás?
–Halad, de nincs semmi, amit nyilvánosságra kívánnék hozni.
–Akkor a lényegre térek. A Parker Centerben van?
–Ott. Miért?
–Most indulok a bíróságról. Találkozzunk a téren, az emlékmű
mellett.
–Nézze, Haller, elég sok a dolgom. Nem mondhatná el, miről van
szó?
–Nem telefontéma, de szerintem megéri rászánnia az időt. Ha nem
lesz ott, mire odaérek, tudni fogom, hogy nem él a lehetőséggel, és
soha többé nem zavarom ezzel.
Összecsuktam a telefont, mielőtt válaszolhatott volna. Gyalogosan
öt perc alatt értem a Parker Centerhez. A hely a végnapjait élte,
utódját alig egysaroknyira, a Spring Streeten építették. Megláttam
Boscht az emlékműnél, amit a szolgálatteljesítés közben meghalt
rendőrök tiszteletére emeltek. Láttam, hogy a fülétől vékony fehér
zsinór vezet a zakója zsebéhez. Odaléptem, de nem bajlódtam
kézfogással vagy más köszöntéssel. Kihúzta a füldugóit, és
beletuszkolta őket a zsebébe.
–Így akarja kizárni a külvilágot, nyomozó?
–Segít koncentrálni. Van valami célja ennek a találkozónak?
–Miután tegnap távozott az irodából, átnéztem a különválogatott
aktákat. Az irattárban.
–És?
–Rájöttem, mit akart megtalálni. Segíteni szeretnék, de meg kell
értenie, milyen kényes helyzetben vagyok.
–Én megértem, ügyvéd úr. Meg kell védenie azokat az aktákat és
velük a gyilkost is, csak mert ez a szabály.
Megcsóváltam a fejem. A fickó nem könnyítette meg, hogy a
segítségére legyek.
–Megmondom, mi legyen, Bosch nyomozó. Jöjjön vissza az
irodába holnap reggel nyolc körül, és én megteszem, amit lehet.
Azt hiszem, ez meglepetésként érte. Nem is tudott mit felelni.
–Ott lesz? – kérdeztem.
–Hol a csapda? – kérdezett vissza.
–Nincs csapda. Csak ne késsen el. Kilenckor megbeszélésem lesz,
azután pedig körbe kell járnom az ügyfeleimet.
–Nyolckor ott leszek.
–Rendben.
Készen álltam a távozásra, ő azonban láthatóan még nem.
–Mi az?
–Kérdezni szeretnék valamit.
–Mit?
–Voltak Vincentnek szövetségi ügyei?
Elgondolkodtam egy pillanatig, amíg magamban végigpörgettem
az eddig látott aktákat. Megráztam a fejem.
–Még nem láttunk mindent, de nem hinném. Ő is olyan volt, mint
én, jobban érezte magát az állami bíróságon. Az egész a számokról
szól. A több eset több hibalehetőség és több elcseszett ítélet. A
szövetségiek pedig rühellnek veszíteni, ezért túlbiztosítják minden
ügyüket.
Azt hittem, némiképp sértőnek találja a kijelentést, de hamar
túllépett rajta, és végső soron segítettem a nyomozásában. Bólintott.
–Oké.
 –Ennyi? Ezt akarta megkérdezni?
– Igen.
Vártam a magyarázatot, de hiába.
–Hát jó, nyomozó.
Esetlenül felé nyújtottam a kezem. Megrázta, legalább annyira
nehézkesen. Ekkor úgy döntöttem, én is felteszem a kérdést, ami
régóta foglalkoztat.
–Azért lenne valami, amit én is megkérdeznék magától.
– Mit?
–A névjegyén ugyan nem szerepel, de azt hallottam, hogy a teljes
neve Hieronymus Bosch. Igaz ez?
–Mi a baj vele?
–Csak eltűnődtem... hogyan tett szert egy ilyen névre.
–Az anyám adta.
–Az anyja? Az apjának is lehetett hozzá egy–két szava...
–Sosem kérdeztem. Most pedig vissza kell térnem a munkámhoz,
ügyvéd úr. Van még valami?
–Nem, csak ennyi. Kíváncsi voltam. Holnap reggel nyolckor
találkozunk.
–Ott leszek.
Hátat fordítottam neki és az emlékműnek. Ahogy magam mögött
hagytam a tömböt, végig azon töprengtem, miért kérdezte, hogy
voltak–e Jerrynek szövetségi ügyei. Amikor a sarokra értem,
visszasandítottam, és láttam, hogy Bosch még mindig a szökőkútnál
áll. Engem figyelt. Nem fordult el, én azonban igen, ahogy
továbbindultam az autóm felé.
 TIZENEGY

isco és Lorna még Jerry Vincent irodájában dolgozott,

C amikor visszaértem. Átadtam Lornának a bank bírói

végzését, és beszéltem neki a két korai megbeszélésről.
Kezdett összeállni a másnap.
–Azt hittem, Patrick Henson megy a selejtek közé – jegyezte meg
Lorna.
–Ment is, de kikapartam a szemétből.
Összehúzta a szemöldökét, ahogy mindig tette, ha összezavartam,
vagyis elég gyakran. Nem akartam bővebb magyarázatot adni.
Inkább továbbléptem, és rákérdeztem, történt–e bármi érdemleges,
amióta elmentem a bíróságra.
–Néhány dolog – felelte Lorna. – Először is, beváltották Walter
Elliot csekkjét. Ha hallott is Jerryről, már nem tudta megakadályozni.
– Jó.
–Lesz még jobb is. Megtaláltam a szerződéseket, és ránéztem arra,
amit Jerry Elliottal kötött. Az a pénteki százezer csak egy része az
előlegnek.
Igaza volt. Ez egyre jobb és jobb lett.
–Mennyi? – kérdeztem rá.
–A szerződés szerint Vincent kétszázötvenet kapott előre. Ez öt
hónapja volt, és úgy tűnik, azóta mind eltapsolta, viszont kap még
kétszázötvenet a tárgyalásra. Vissza nem térítendő. A száz ennek az
első részlete. A többi a tanúvallomások első napján esedékes.
Elégedetten bólintottam. Vincent remek üzletet kötött. Soha
egyetlen ügyemen se fogtam ennyit. Annál kevésbé értettem, hová
tüntethette el ilyen gyorsan azt az első kétszázötvenezer dollárt.
Lornának át kellett rágnia magát a könyvelésen, hogy választ adjon
erre a kérdésre.
 –Oké, ez tényleg jó hír, ha megtarthatjuk Elliotot. Máskülönben
úgysem érdekes. Mink van még?
Lorna csalódottnak tűnt, amiért nem ragadtam le a pénznél, és
ünnepeltem vele a felfedezést. Szem elől tévesztette a lényeget, hogy
még meg kellett állapodnom Elliottal, aki szabadon választhatott
másik jogi képviselőt. Enyém volt a legjobb esély, de akkor is meg
kellett őt győznöm, mielőtt beleéltem volna magam, hogy
kétszázötvenezret kapok egyetlen tárgyalásért.
Lorna monoton hangon válaszolt a kérdésre.
–Egy csomó látogatónk volt, amióta elmentél a bíróságra.
– Kik?
–Először is Jerry nyomozója jött, amint meghallotta a hírt.
Végigmérte Ciscót, és kis híján nekiment, aztán észhez tért és
meghátrált.
–Mit tudunk a fickóról?
–Bruce Carlin. Jerrynek dolgozott az Elliot–ügyön.
Bólintottam. Bruce Carlin, a Los Angeles–i Rendőrség egykori
kopója, aki átállt a sötét oldalra, és most az ügyvédeknek dolgozik.
Sokan alkalmazzák mint bennfentest, aki jól ismeri a zsaruk
észjárását. Egyszer én is megbíztam, és arra jöttem rá, hogy méltatlan
a hírnevére. Soha többé nem alkalmazom.
–Hívd fel – bólintottam. – Egyeztess vele egy időpontot!
–Miért, Mick? Itt van nekünk Cisco.
–Tudom, hogy itt van nekünk Cisco, de Carlin az Elliot–ügyön
dolgozik, és kétlem, hogy minden benne lenne az aktában. Tudod,
hogy megy ez. Ami nincs az aktában, az nincs a bíróságon. Hívd
csak fel. Cisco üljön le vele, és derítse ki, mit tud. Még egyszer
megbízzuk, bármennyit is kérjen egy óráért, azután szélnek eresztjük,
ha már nem lesz a hasznunkra. Mi van még? Ki járt itt?
–Egyik balek a másik után. Beszambázott Carney Andrews, aki
azt hitte, csak úgy elszipkázhatja magának az Elliot–ügyet. Üres
kézzel kellett távoznia. Azután megnéztem a költségszámla
kifizetéseit, és láttam, hogy öt hónappal korábban tanácsadóként
dolgozott az Elliot–ügyön. Amíg egy hónappal később ki nem
rúgták.
Bólintottam és értettem mindent. Vincent bírót akart venni
Elliotnak. Carney Andrews tehetségtelen jogász volt, ráadásul egy
patkány, viszont Bryce Andrews feljebbviteli bíróhoz ment feleségül,
aki korábban huszonöt éven át dolgozott ügyészként, és a legtöbb
védőügyvéd szerint valójában soha nem is hagyta ott az államügyészi
hivatalt. Az egyik legkeményebb bírónak tartották a házban, aki
olykor az ügyésszel összhangban – hogy azt ne mondjam, teljes
egyetértésben – ítélkezett. Ez pedig virágzó üzleti lehetőséget
teremtett a feleség számára, akit tanácsadóként alkalmaztak a férje
elé utalt ügyekben, ily módon érdekellentét állt elő, és az ügy átkerült
egy másik, remélhetően engedékenyebb bíró elé.
Minden ment, mint a karikacsapás, és ami a legszebb az egészben,
Carney Andrewsnak valójában semmit sem kellett tennie, csak aláírta
a szerződést, egyszer megjelent tanácsadóként a bíróságon, majd
várt, amíg az ügy kikerült férje naptárából. Azután felvette a
tekintélyes tiszteletdíjat, és már lépett is tovább a következő ügyre.
Bele se kellett néznem az Elliot–aktába, hogy tudjam, mi történt.
A bíróság elnökének hivatala véletlenszerűen osztotta szét az
ügyeket a bírák között. Az Elliot–ügy eredetileg nyilván Bryce
Andrewsnak jutott, és Vincentnek ez cseppet sem tetszett. Andrews
már az óvadékot sem engedélyezte egy kettős gyilkosság esetében,
arról nem is beszélve, milyen keményvonalas álláspontot képviselt a
tárgyalás során. Vincent ezért tanácsadónak kérte fel az asszonyt,
mire a probléma magától megoldódott. Az ügyet véletlenszerűen
James R. Stanton bíróra testálták át, aki egészen másféle hírben állt,
mint Andrews. A lényeg, hogy akármennyit fizetett Vincent Carney–
nak, az utolsó centig megérte.
–Megnézted? – kérdeztem Lornát. – Mennyit fizetett neki?
–Az első előleg tíz százalékát.
 Füttyentettem. Huszonötezer dollár a semmiért. Ez legalább
részben magyarázatot adott a negyedmillió eltűnésére.
–Remek állása van – jegyeztem meg.
–De milyen a fekvése? Minden éjjel Bryce Andrewszal kell
aludnia. – Lorna megcsóválta a fejét. – Nem biztos, hogy megéri.
Cisco felnevetett. Én viszont nem, pedig Lorna rátapintott a
lényegre. Bryce Andrews legalább húsz évet és száz kilót rávert a
feleségére. Nem túl kellemes belegondolni.
–Ennyi látogatónk volt? – kérdeztem.
–Nem – felelt Lorna. – Beugrott néhány ügyfél, hogy elkérje az
aktáját, miután a rádióban hallott Jerry haláláról.
– És?
–Húztuk az időt. Azt mondtam, csak te adhatod ki őket, és hogy
huszonnégy órán belül felveszed velük a kapcsolatot. Szívesen vitába
szálltak volna velem, de Cisco láttán úgy döntöttek, hogy ennyit még
tudnak várni. – Sugárzó mosollyal fordult Ciscóhoz, aki meghajolt,
mintha csak azt mondaná: „Szolgálatára, fenség.”
Lorna felém nyújtott egy papírlapot.
–Itt vannak a nevek a hozzájuk tartozó elérhetőségekkel.
Végigfutottam rajtuk. Az egyiket a kutyaütők közé
soroltam,úgyhogy szívesen lemondtam az aktájáról. A másikkal
viszont, egy közszeméremsértésssel kapcsolatos üggyel, tudtam
volna mit kezdeni. A seriff egyik embere vádolt egy nőt, akit a
malibui tengerparton kiparancsolt a vízből. A nő pucéran úszott, ami
csak azután vált nyilvánvalóvá, hogy kijött a vízből. Miután a vád
szabálysértésnek számított, a járőr letartóztatást eszközölt, csakhogy
amikor kiparancsolta a nőt a vízből, ő maga idézte elő a vétséget. A
bíróság előtt sosem állt meg a vád. Tudtam, hogy elérhetem az
eljárás megszüntetését.
–Ma este beszélek velük – bólintottam. – Ami azt illeti,
hamarosan találkozni akarok mindenkivel. Az Archway Picturesnél
kezdek, és magammal viszem Ciscót is. Arra kérlek, Lorna, szedj
össze mindent, amire szükséged van, azután menj haza. Nem
akarom, hogy itt legyél egyedül.
Lorna bizonytalanul bólintott.
–Biztosan szükség van Ciscóra?
Meglepett, hogy feltette ezt a kérdést. A termetére és a
megjelenésére utalt – a tetoválásaira, fülbevalójára, bakancsára,
bőrmellényére meg a többire –, az egész lényéből áradó fenyegetésre.
Aggódott, hogy ezzel inkább elriasztja, mint megfogja az ügyfeleket.
–Igen – feleltem –, szükség van rá. Ha majd finomkodni akarok, a
kocsiban hagyom. És valakinek vezetnie is kell, amíg én átolvasom
az aktákat. – Ciscóhoz fordultam. Bólintott, és láthatóan nem volt
baja a melóval. Talán bután nézett ki motoros szerkóban egy Lincoln
volánja mögött, de nem tette szóvá.
–Ha már az aktáknál tartunk, nincs semmink a szövetségi
bíróságon, ugye?
Lorna megrázta a fejét.
–Olyan nincs, amiről tudnék.
Bólintottam. Ez megerősítette Boschnak adott válaszomat,
egyszersmind még kíváncsibbá tett, hogy miért kérdezett éppen a
szövetségi ügyekről. Kezdett körvonalazódni bennem egy ötlet, amit
fel is akartam vetni előtte, amikor másnap találkozunk.
–Oké – álltam fel. – Azt hiszem, ideje, hogy a Lincoln ügyvédi
iroda újra megnyisson. Csapjunk a lovak közé.
 TIZENKETTŐ

z elmúlt évtizedben az Archway Pictures szerény kis

A stúdióból a filmipar meghatározó szereplőjévé nőtte ki

magát. Csak azért, mert Hollywoodot mindig egyvalami
irányította: a pénz. Ahogy a filmgyártás költségei az
egekbe szöktek, miközben a filmipar a létező legköltségesebb filmek
előállítására összpontosított, a nagyobb stúdiók stratégiai partnerek
után néztek, hogy megosszák a költségeket és a kockázatot.
Itt lépett a képbe Walter Elliot és az Archway Pictures. Az
Archway lett a filmvilág mindenese. A Melrose sugárúton működött,
alig néhány saroknyira az üzletág behemótjától, a Paramount
stúdiótól. Kezdettől úgy viselkedett, mint a bojtorjánhalak a nagy
fehér cápa közelében – ott lebegett a nagy ragadozó szája körül, és
elcsípte a kóbor falatokat, amelyeket az valamiért nem szippantott
magába. Az Archway produkciós szolgáltatásokat és hangstúdiókat
kínált bérlésre, amikor a nagy stúdiók mind be voltak táblázva. Irodát
adott bérbe a leendő és egykori producereknek, akik nem ütötték meg
a mércét, de legalábbis nem ugyanolyan feltételek között dolgoztak,
mint a bennfentes producerek. Olyan független filmeket dédelgetett,
amelyek kevesebbe kerültek, viszont nagyobb kockázatot jelentettek,
és vajmi kevés esélyük lehetett a nagyok kasszasikerei mellett.
Walter Elliot és az Archway Pictures egy évtizeden át baktatott a
maga útján, mígnem kétszer is ráragyogott a szerencse: alig három év
különbséggel kétszer is nagyot kaszált olyan független filmekkel,
amelyek elkészültét hangstúdióval, felszereléssel és produkciós
szolgáltatásokkal támogatta. A filmek Hollywood minden
várakozására rácáfolva hatalmas sikert arattak, kritikai és anyagi
tekintetben egyaránt – az egyik még a legjobb filmnek járó Oscart is
hazavihette. Walter és zugstúdiója hirtelen sütkérezni kezdett a siker
fényében. Az Oscar közvetítése során több mint százmillió ember
látta, ahogy Walter köszönetet mondott a Filmakadémiának, ám ami
ennél is fontosabb, az Archway a nemzetközi bevételekkel együtt
több mint százmilliót kaszált – filmenként.
Walter bölcsen fektette be újsütetű vagyonát. Adott enni a
cápáknak, társfinanszírozást vállalt egy sor olyan produkciónál,
amelyhez a nagy stúdiók kockázati befektetőket kerestek. Néha
persze mellényúlt – ezt az üzletet, végtére is, Hollywoodnak hívják –,
de maradt elég pénze az állandó gyarapodáshoz. Az elmúlt
évtizedben Walter Elliot megduplázta, majd megtriplázta
befektetéseit, s mindeközben olyan iparági szereplő lett, akinek neve
rendszeresen feltűnt a száz legbefolyásosabb nagyágyú között. Elliot
ténykedése nyomán az Archway megszűnt Hollywood páriáinak
gyűjtőhelye lenni – a cégnél immár egy ablaktalan irodára is három
évet kellett várni.
Mindeközben Elliot magánvagyona tekintélyes mértékben nőtt.
Jóllehet huszonöt évvel korábban egy floridai dinasztia tehetős
sarjaként érkezett nyugatra, a vagyona semmiségnek számított ahhoz
a gazdagsághoz képest, amivel Hollywood elkényeztette. A száz
legbefolyásosabb piaci szereplő többségéhez hasonlóan Elliot is
lecserélte a feleségét egy fiatalabb modellre, akivel együtt gyűjtötte a
házakat. Először a kanyonokban, azután Beverly Hillsben, majd kint
Malibuban, egészen Santa Barbaráig. Az akták tanúsága szerint
Walter Elliot és felesége hét különböző lakóingatlant és két ranchet
birtokolt Los Angelesben, illetve annak környékén. Nem számít,
milyen gyakran fordultak meg ezeken a helyeken. Hollywoodban az
ingatlan mindig is a gazdagság mércéje volt.
Mindezek az ingatlanok és százas listák kapóra jöttek, amikor
Elliotot kettős gyilkossággal vádolták meg. A filmcézár
megmozgatta politikai és üzleti kapcsolatait, hogy elérjen valamit,
amit gyilkossági ügyekben ritkán szokás: óvadékot állapítottak meg.
Miközben az ügyész mindvégig tiltakozott, ennek összege húszmillió
dollár lett, amit Elliot ingatlanok formájában pillanatok alatt
összekapart.
Kikerült a börtönből, és azóta is a tárgyalását várta – csak a múlt
héten kísértette meg a sorsot a New York–i filmfesztivállal.
Az óvadék gyanánt felkínált ingatlanok közé tartozott az, ahol a
gyilkosságokat elkövették: egy elszigetelt kis öbölben fekvő
tengerparti nyaraló, amely az óvadék összegéhez hatmillió dollárral
járult hozzá. Itt, a végtelen kék óceánra tekintő, száztíz
négyzetméteres hálószobában gyilkolták meg a harminckilenc
esztendős Mitzi Elliotot és szeretőjét.
Az aktában szerepeltek a törvényszéki jelentések és a
helyszíneléskor készült színes fényképfelvételek másolatai is. A
szoba tökéletesen fehér volt – falak, szőnyegek, bútorok, ágyneműk,
minden. A két csupasz test az ágyon és a padlón hevert. Mitzi Elliot
és Johan Rilz. Vörös a fehéren. Két hatalmas bemeneti nyílás a férfi
mellkasán. Kettő az asszony mellkasán, egy a homlokán. A férfi az
ajtó közelében, az asszony az ágyon. Vörös a fehéren. Nem épp tiszta
helyszín. Hatalmas, tátongó sebek. Habár a gyilkos fegyvert nem
találták, a jelentés alapján a lövedékek ballisztikai vizsgálata egy
.44–es kaliberű Smith & Wesson 29–es modellt valószínűsített.
Közvetlen közelről felért egy ágyúval.
Walter Elliot régóta gyanakodott a feleségére. Az asszony
bejelentette válási szándékát, és Elliot meggyőződése szerint egy
másik férfi állhatott a dolog mögött. Azt állította a helyi
nyomozóknak, hogy azért ment a malibui házba, mert a felesége azt
mondta, ott találkozik a lakberendezőjével. Elliot úgy gondolta,
hazudik, és úgy időzítette felbukkanását, hogy tetten érje feleségét,
akit szeretett és vissza akart kapni. Kész volt harcolni érte. Tetten
akarta érni, szögezte le, nem meggyilkolni. Neki nincs .44–es
Magnumja, jelentette ki. Nincs semmilyen fegyvere.
A nyomozók előtt tett vallomásában Elliot azt állította, amikor
Malibuba ért, feleségét és annak szeretőjét pucéran és már holtan
találta. A szeretőről kiderült, hogy csakugyan lakberendező, a német
nemzetiségű Johan Rilz, akit Elliot korábban melegnek gondolt.
Elliot távozott a házból, és visszaült a kocsijába. Már el is indult,
amikor más jutott az eszébe. Úgy döntött, azt teszi, amit ilyenkor
kell. Megfordult és leállt a felhajtón, hogy hívja a 911–et, majd a ház
előtt várja meg a kiérkező rendőröket.
Az ekkor kezdődő nyomozás kronológiája és részletei fontosak
lehettek a védelem szempontjából. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint
Elliot már a helyszínen beszámolt a két holttest megtalálásának
körülményeiről, azután két nyomozó bekísérte őt a malibui őrsre,
hogy ne legyen útban, amíg zajlik a helyszínelés. Ekkor még nem
tartóztatták le – csak beültették az egyik kihallgató helyiségbe, de
nem zárták rá az ajtót. Itt várakozott három hosszú órán át, amíg a
nyomozást végző két detektív befejezte a helyszínelést és
megérkezett az őrsre. Itt vették szalagra az Elliottal folytatott
beszélgetést, ami – legalábbis az átirat alapján – idővel kezdett
kihallgatássá fajulni. Ezen a ponton Elliotot végre tájékoztatták a
jogairól, majd megkérdezték tőle, kíván–e önszántából válaszolni a
kérdéseikre. Elliot bölcsen úgy döntött, hogy eleget mondott, és
ügyvédet kért. Ilyen döntést jobb későn meghozni, mint soha, Elliot
mégis akkor járt volna a legjobban, ha egyetlen szót se mond a
nyomozóknak. Csak hivatkozik az ötödik kiegészítésre, és tartja a
száját.
Amíg a nyomozók a bűnügy helyszínén dolgoztak és Elliot a
kihallgató szobában hűsölt, a megyei seriff whittieri hivatalának
egyik nyomozója megszerezte a házkutatási végzést, amit elfaxolt
egy feljebbviteli bírónak és aláíratott vele. A végzés lehetővé tette a
nyomozók számára, hogy alaposan átkutassák a nyaralót és Elliot
autóját, továbbá lőpormaradványokat keressenek Elliot kezén és
ruházatán, hogy felleljék a gáznitrátok és a mikroszkopikus
lőporrészecskék esetleges nyomait. Miután Elliot megtagadta a
további együttműködést, a kezeit műanyag zacskóba bugyolálták,
úgy szállították be a központba, ahol a szakértők a laborban
elvégezték a teszteket. Ezek során vegyi anyagokkal bevont
lemezekkel vettek mintát Elliot kezéről és öltözékéről. Amikor az
egyik technikus feldolgozta ezeket a lemezeket, kiderült, hogy Elliot
kezén és ingujján kivételesen magas a lőporrészecskék száma.
Elliotot ekkor emberölés gyanújával hivatalosan is őrizetbe vették.
A számára biztosított egyetlen telefonhívást arra használta fel, hogy
értesítse ügyvédjét – nem mást, mint Jerry Vincentet, akivel együtt
járt jogi egyetemre. Elliotot ezt követően átszállították a megyei
fogdába, és bevarrták két rendbeli emberölésért. A seriff nyomozói
ekkor hívták fel a sajtóirodát és javasolták, hogy tartson
sajtótájékoztatót. Nagy fogás ígérkezett.
Összecsuktam az aktát, amint Cisco leállt a Lincolnnal az
Archway Pictures bejáratánál. A járdán tüntetők gyülekeztek –
sztrájkoló forgatókönyvírók, akik olyan táblákat emeltek a magasba,
mint NEKÜNK IS JÁR EGY SZELET TORTA és ÍRÓK,
EGYESÜLJETEK! Láttam olyan táblát, ami ökölben szorongatott
tollat ábrázolt. Máshol ez állt: A KEDVENC SZÖVEGED? EGY
ÍRÓ MŰVE! A járdához kipányváztak egy hatalmas felfújható
disznót is, a szájában szivarral, a hátsóján a PRODUCER billoggal.
A disznó és a táblák felirata egyformán elkoptatott klisének tűnt; azt
gondoltam volna, hogy forgatókönyvíróktól ennél kreatívabb
megoldásokra is telik. Bár ez a fajta kreativitás talán csak akkor jött
elő, ha fizettek érte.
A hatás kedvéért ennél az első megállónál a hátsó ülésen
foglaltam helyet. Reméltem, hogy Elliot kiszúr az irodája ablakából,
és olyan ügyvéd benyomását keltem benne, aki rendelkezik a kellő
szakértelemmel és befolyással, csakhogy az írók is felfigyeltek a
Lincolnban terpeszkedő utasra, és producernek néztek. Ahogy
ráfordultunk az útra, körülvették az autót a tábláikkal, és együtt
kántálták: „Mohó disznó! Mohó disznó!” Cisco beletaposott és
átvágott rajtuk, a szerencsétlen sorsú firkászok csak úgy pattogtak az
ütközőről.
–Óvatosan! – szóltam előre. – Más se hiányzik, csak hogy
elüssünk egy munkanélküli írót.
–Ne aggódj – felelt Cisco rezzenéstelen arccal. – Mindig
félreugranak.
–Most talán mégsem.
Amint elértük a portát, Cisco úgy állt meg, hogy az ablakom egy
vonalba kerüljön a fülkéjével. Hátranéztem, és meggyőződtem arról,
hogy egyik író sem követett ide, a filmgyár területére, mielőtt
leeresztettem az ablakot, hogy beszéljek az előttem termő biztonsági
őrrel. Bézsszínű egyenruhát viselt sötétbarna nyakkendővel és ehhez
illő váll–lappal. Nevetségesen festett.
–Segíthetek?
–Walter Elliot jogi képviselője vagyok. Nem jelentkeztem be, de
most azonnal beszélnem kell vele.
–Láthatnám a jogosítványát?
Felé nyújtottam az ablakon át.
–Jerry Vincent nevében járok el. Mr. Elliot titkárnője biztosan
ismeri ezt a nevet.
Az őr visszalépett a fülkéjébe, és behúzta az ajtót. Nem tudom,
csak a légkondicionáló miatt–e, hogy ne menjen ki a hűvös, vagy
nem akarta, hogy halljam, mit mond a telefonba. Akármi legyen az
oka, nemsokára újra elhúzta a tolóajtót, és felém nyújtotta a telefont,
amelynek mikrofonrészét gondosan eltakarta a tenyerével.
–Mrs. Albrecht Mr. Elliot produkciós asszisztense. Beszélni akar
magával.
Átvettem a telefont.
–Halló!
–Mr. Haller? Mi ez az egész? Mr. Elliot a jelen ügyben
kizárólagos szerződést kötött Mr. Vincenttel, és az előjegyzésben
nem szerepel személyes találkozó.
„A jelen ügyben.’’ Furcsa, így hivatkozni egy kettős gyilkosságra.
 –Mrs. Albrecht, ezt inkább nem a kapuban állva beszélném meg.
Nyilván sejti, hogy a „jelen ügy”, ha élhetek a szóhasználatával, elég
kényes. Felmehetnék az irodába, hogy személyesen beszéljek Mr.
Elliottal?
Elfordultam az ülésen, és kikémleltem a hátsó ablakon. A sorban
két autó várakozott a Lincoln mögött. Bizonyosan nem producerek.
A forgatókönyvírók minden teketória nélkül átengedték őket.
–Attól tartok, ez nem elég indoknak, Mr. Haller. Tartaná, amíg
felhívom Mr. Vincentet?
–Nem fogja felvenni.
–Mr. Elliot hívását fogadja, ebben biztos vagyok.
–Én pedig biztos vagyok az ellenkezőjében, Mrs. Albrecht. Jerry
Vincent meghalt. Ezért vagyok itt.
Cisco rám nézett a tükörben, és megvonta a vállát, mintha azt
jelezné, nem maradt más választásom, mint robbantani a bombát.
Hiába terveztük, hogy személyesen Elliottal közöljük az ügyvédje
halálhírét.
–Bocsásson meg, Mr. Haller. Azt mondja, hogy Mr. Vincent...
halott?
–Pontosan ezt mondom. És a bíróság engem jelölt ki a helyére.
Most már bemehetek?
–Igen, természetesen.
Visszaadtam a telefont, és a kapu rögvest kinyílt előttem.
 TIZENHÁROM

lsőrangú parkolóhelyet kaptunk a főnököknek kijelölt

E helyen. Mondtam Ciscónak, hogy várjon a kocsiban, és

egyedül indultam el, hónom alatt a két vaskos mappával,
amelyben Vincent gyűjtötte az ügy iratait. Egyikben a
vizsgálati anyagok szerepeltek, amelyeket a vád képviselői eddig
rendelkezésre bocsátottak, beleértve a fontos nyomozati anyagokat és
a kihallgatások átiratait; a másikban azok a dokumentumok,
amelyeket Vincent abban az öt hónapban termelt, amióta vitte az
ügyet. A két akta alapján következtethettem arra, mit tud a vád és mit
nem, s hogy a tárgyalás során milyen irányvonalat követ majd az
ügyészség. Sok részlet még hiányzott a védelem stratégiájából. Ezek
a részletek talán ott rejtőztek Jerry Vincent agyában, a laptopjában
vagy a határidőnaplójában, de amíg a zsaruk le nem tartóztatják az
elkövetőt, és vissza nem szerzik a lopott holmit, egyik se vált a
hasznomra.
Követtem a gyönyörűre nyírt pázsiton átvezető járdát, egyenesen
Mr. Elliot irodája felé. A találkozó hármas célja lebegett a szemem
előtt. Először is, meg kellett őriznem Elliotot mint ügyfelet. Ha ez
megvolt, kérhettem az engedélyét, hogy halasszuk el a tárgyalást,
amíg felkészülök rá. Utoljára pedig még azt kellett tudnom, hogy
birtokában van–e Elliot bárminek, ami segítheti a védelem munkáját.
A második és harmadik szakasz nyilván csak akkor lépett életbe, ha
az első akadályt sikeresen vettem.
Walter Elliot irodája az 1–es számú épületben, az Archway
területének egyik félreeső sarkában nyílt. Az iroda kissé félrevezető
szó, hiszen, mint minden, Hollywoodban ez is státusszimbólum.
Akár egy saját rezidencia. Ahol, mint a házaknál szokás, a lakók
egész élete a négy fal között zajlott.
 Boltíves kapun át jutottam a süllyesztett nappaliba. Az egyik falat
hatalmas, gázzal működő kandalló foglalta el, a szemközti sarokban
mahagóni bárpult állt. Elsétáltam a helyiség közepéig, ahol
körülnéztem, és várakozni kezdtem. Feltűnt a kandalló fölé akasztott
festmény. Páncélos lovagot ábrázolt egy fehér paripa hátán. A lovag
felhajtott sisakjának rostélyán áthatóan meredt rám. Kicsit arrébb
léptem, és rájöttem, hogy a szemeket érdekes módon festették meg,
minden szögből a szemlélőt nézték. Követtek, bárhová mentem.
–Mr. Haller?
Elfordultam, ahogy felismertem a kapunál hallott hangot. Elliot
kapuőre, Mrs. Albrecht lépett be egy láthatatlan ajtón át. Az
elegancia volt az első szó, ami a láttára eszembe jutott. Korosodó
szépséget láttam magam előtt, aki méltósággal viselte az éveket.
Festetlen hajába ősz szálak keveredtek, szeme és szája sarkából apró
ráncok sugároztak szét, sem szike, sem feltöltés nem állta útjukat.
Mrs. Albrecht olyan asszonynak tűnt, aki jó viszonyban van a
testével. Tapasztalataim szerint az ilyesmi ritkaságszámba megy
Hollywoodban.
–Mr. Elliot azonnal fogadja.
Követtem, ahogy befordult a sarkon, majd végig a rövid folyosón,
egészen a belső iroda előteréig. Elhaladt egy üres íróasztal –
alighanem a sajátja – mellett, hogy kitárja Walter Elliot irodájának
hatalmas ajtószárnyát.
Elliot feltűnően barna férfi volt, aki ingnyaka környékén több
szőrt viselt, mint a feje tetején. Óriási üvegasztal mögött ült. Se fiók
alatta, se számítógép rajta, csak a lapján szétszórt dokumentumok és
forgatókönyvek. Nem számított, hogy kétszeres gyilkossággal
vádolják, épp olyan tevékeny maradt, mint előtte. A munkájába
temetkezett, és vitte tovább az Archwayt, ahogy eddig is. Talán
valamelyik önjelölt hollywoodi guru tanácsára tette, bár ez
korántsem szokatlan viselkedés vagy filozófia a megvádoltak
körében. Tégy úgy, mintha ártatlan lennél, akkor majd ártatlannak
tartanak. A végén pedig ártatlan is leszel.
Tőle jobbra foteleket rendeztek egy dohányzóasztal köré, ő
azonban úgy döntött, megmarad a saját asztalánál. Sötét, átható
tekintete ismerősnek tűnt, aztán rájöttem, hol láttam: a fehér lovon
ülő vitézt a nappaliban Elliotról mintázták.
–Mr. Elliot, ő itt Mr. Haller – mondta Mrs. Albrecht.
Az Elliottal szemközti székre mutatott. Miután helyet foglaltam,
Elliot elbocsátó gesztust tett anélkül, hogy ránézett volna Mrs. Alb–
rechtre, aki egyetlen szó nélkül távozott. Az évek során több tucatnyi
gyilkost képviseltem, és élveztem a társaságukat. Az egyetlen
szabály, hogy nincsenek szabályok. Jöhetnek bármilyen formában és
méretben: lehetnek szegények és gazdagok, visszahúzódóak és
pöffeszkedők, szánalomra méltóak és az utolsó pillanatig
hidegvérűek. A tapasztalat azt súgta, hogy Elliot minden
valószínűség szerint gyilkos. Hogy nyugodt szívvel elintézte a
feleségét és a szeretőjét, mert arrogáns módon azt hitte, megúszhatja,
és meg is ússza szárazon. Igaz, az első találkozás alkalmával semmit
sem lehet biztosra mondani. Ahogy másnál, úgy nála sem.
–Mi történt az ügyvédemmel? – kérdezte.
–Nos, részletes magyarázattal csak a rendőrség szolgálhat. A
rövid változat szerint múlt éjjel valaki agyonlőtte az autójában.
–És velem mi lesz? Egy hét múlva már az életemért kell
küzdenem a bíróságon!
Valamelyest túlzott. Csak az esküdtek kiválogatása történik meg
kilenc nap múlva, és az államügyészi hivatal még nem jelentette be,
hogy halálbüntetést indítványozna. Azért nem árt, ha számításba
veszi ezt a lehetőséget is.
–Ezért vagyok itt, Mr. Elliot. Hogy segítsek.
–És ki az ördög maga? Még sosem hallottam a nevét.
–Azért nem hallotta a nevemet, mert nem keresem a
nyilvánosságot. A sztárügyvédek túlságosan is reflektorfénybe
állítják az ügyfeleiket. A saját népszerűségüket hizlalják az ügyfeleik
kárára. Én nem így dolgozom.
Beharapta az ajkát, és kurtán bólintott. Láttam rajta, hogy nekem
ítéli a pontot.
–És maga veszi át Vincent praxisát? – kérdezte.
–Hadd magyarázzam el, Mr. Elliot. Jerry Vincent egyszemélyes
ügyvédi irodát vitt, akárcsak én. Előfordult, hogy egyikünknek
helyettesítenie kellett a másikat, vagy csak szüksége volt egy
segítőre, így dolgoztunk össze. Ha megnézi a vele kötött szerződést,
megtalálja a nevemet abban a záradékban, amely feljogosította Jerryt
arra, hogy megtárgyalja velem az ügyet, beleértve a kettejük között
elhangzott bizalmas beszélgetések tartalmát is. Másként fogalmazva:
Jerry megbízott bennem. És most, hogy ő már nincs, készen állok
betölteni a helyét. A mai nap folyamán a Feljebbviteli Bíróság elnöke
kiadott egy végzést, amelynek értelmében Jerry praxisát én veszem
át. Természetesen szabadon dönthet arról, ki képviselje a bíróságon,
de én jól ismerem az ügyét, és készen állok a legkisebb zökkenő
nélkül továbbvinni a jogi képviseletét. Ugyanakkor, mint mondtam, a
döntés az ön kezében van. Azért vagyok itt, hogy ön elé tárjam a
lehetőségeket.
Elliot megcsóválta a fejét.
–Egyszerűen nem hiszem el. Jövő héten kezdődik a tárgyalásom,
és nem tehetek ellene semmit. Öt hónapja arra várok, hogy végre
tisztázódjon a nevem! Van fogalma arról, milyen az, amikor
ártatlanul várja, hogy pálcát törjenek maga felett? Olvasni ezt a sok
szarságot a lapokban? Kikapni egy olyan ügyészt, aki a seggében
hordja az orrát, és minden követ megmozgat, hogy visszakerüljek a
sittre? Ezt nézze meg! – Kinyújtotta a lábát, és felhúzta a bal
nadrágszárát, hogy láthatóvá tegye a GPS jeladót, amelyet Holder
bírónő utasítására kellett hordania. – Véget akarok vetni ennek!
Együttérzően bólogattam, miközben tudtam, hogy ha most
hozakodnék elő bármilyen kéréssel, rövid úton elutasítana. Úgy
döntöttem, ezt inkább meghagyom egy stratégiai egyeztetésre,
miután nyélbe ütöttük az üzletet – ha nyélbe ütjük az üzletet.
–Rengeteg ügyfelem volt már, akit alaptalanul vádoltak –
hazudtam. – Olykor elviselhetetlen, hogy várnunk kell, amíg kiderül
az igazság. Viszont annál nagyobb elégtétel, ha érvényesítjük a
jogainkat.
Elliot nem felelt, én pedig nem hagytam hosszúra nyúlni a
csendet.
– A délutánt azzal töltöttem, hogy átnéztem az anyagát és az ön
ellen felhozott vádakat. Biztos vagyok abban, hogy nincs szükség az
eljárás késleltetésére, Mr. Elliot. Tökéletesen készen állok a
tárgyalásra. Más jogász talán nem lenne, de én igen. –
Hazugságokból és túlzásokból szőttem köré hálót, de még ezzel sem
értem be. – Tanulmányoztam a Mr. Vincent által felvázolt védelmi
stratégiát. Nem változtatnám meg, de talán javíthatnék rajta. És ha a
helyzet úgy hozza, jövő hétre készen állok. A halasztás mindig
hasznos lehet, ám ezúttal a legkevésbé sem szükséges.
Elliot bólintott és megdörgölte a szája szélét.
–Végig kell gondolnom a dolgot – jelentette ki. – Beszélnem kell
néhány emberrel, le kell ellenőriznem magát. Ahogy Vincenttel is
tettem, mielőtt hozzá fordultam.
Úgy döntöttem, hazárdírozok, és megpróbálom kikényszeríteni
Elliotból a gyors döntést. Nem akartam, hogy leellenőrizzen és
kiderítse, egy évre eltűntem a térképről. Az túl sok kellemetlen
kérdést vetne fel.
–Remek ötlet – bólintottam. – Tegye csak nyugodtan, de ne túl
sokáig. Minél később dönt, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a
bíró szükségesnek látja a tárgyalás elnapolását. Tudom, hogy ezt nem
akarja, de Mr. Vincent vagy más jogi képviselő hiányában a bíró azt
a lehetőséget is mérlegeli. Ha engem választ, megpróbálom a lehető
leghamarabb elérni a bírót, és tájékoztatni arról, hogy tőlünk jöhet a
mehet. – Felálltam, és névjegyet vettem elő a kabátzsebemből.
Letettem az üveglapra. – Itt vannak az elérhetőségeim. Hívhat
bármikor.
Reméltem, hogy visszaültet, és arra kér, tárjam fel a védelmi
stratégiát, de Elliot csak kinyújtotta a kezét, és felvette a névjegyet.
Még akkor is azt tanulmányozta, amikor magára hagytam. Mielőtt
elértem volna, az ajtó kitárult előttem, és Mrs. Albrecht állt a
keretében. Kedvesen mosolygott.
–Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk – mondta.
Olyan érzésem támadt, hogy minden egyes szót hallott, amely
azimént a főnöke és köztem elhangzott.
–Köszönöm, Mrs. Albrecht – bólintottam. – Remélem, így lesz.
 TIZENNÉGY

isco a Lincolnnak dőlve szívta cigarettáját.

C –Ez gyorsan ment – jegyezte meg.

Kinyitottam a hátsó ajtót arra az esetre, ha lennének
kamerák a parkolóban és Elliot engem figyelne.
–Mindig tudod, hogyan biztasd az embert.
Beültem, ő hasonlóképpen.
–Én csak azt mondom, hogy hamar megvolt. Amúgy hogy ment?
–Megtettem, amit tudtam. Hamarosan úgyis kiderül.
–Szerinted ő tette?
–Valószínű, de nem ez számít. Bőven van más, amiért aggódnunk
kell.
Nem könnyű félretenni a negyedmilliós munkával kapcsolatos
reményeket, és rátérni Vincent ügyféllistájának „futottak még”
kategóriájára, de hát nincs mit tenni. Kinyitottam a zsákot, és
előhúztam az aktív ügyek mappáit. Ideje volt eldönteni, merre
tovább.
Cisco kitolatott a parkolóhelyről, és elindult a boltíves kapu felé.
–Lorna is várja a híreket – jegyezte meg.
Szembenéztem vele a tükörben.
–Hogyan?
–Telefonált, amíg bent voltál. Kíváncsi rá, hogy ment Elliottal.
–Ne aggódj, fel fogom hívni. Csak előbb döntsük el, innét hová
megyünk.
Minden akta borítójának belső oldalán takarosan feltüntették az
ügyfél címét – vagy legalábbis azt a címet, amit szerződéskötéskor
Minden akta borítójának belső oldalán takarosan feltüntették az
ügyfél címét – vagy legalábbis azt a címet, amit
szerződéskötéskorVincentnek megadott. Gyorsan átpörgettem a
mappákat, hátha látok egy hollywoodi címet. Végül annál a nőnél
lyukadtam ki, akit közszeméremsértéssel vádoltak. Az ügyfélnél, aki
korábban Vincent irodájában járt, hogy elkérje az anyagát.
–Meg is van. Miután kijutottunk innét, menj le a Melrose–on a La
Breára. Ott lakik az egyik ügyfelünk. Az egyik, aki ma visszakérte az
aktáját.
–Oké.
–Azután majd átülök előre. Nem akarom, hogy úgy érezd magad,
mint egy sofőr.
–Nem nagy ügy. Szerintem hozzá tudnék szokni.
Elővettem a telefonomat.
–Hé, Mick. El kell mondanom valamit – tette hozzá Cisco.
Levettem az ujjam Lorna gyorshívó gombjáról.
–Igazán? Mit?
–Csak szerettem volna, hogy tőlem halld először, ne valaki
mástól. Lorna és én... szóval összeházasodunk.
Tudtam, hogy ebbe az irányba tartanak. Lornával tizenöt éven át
voltunk barátok, mielőtt arra az egyre összeházasodtunk. Ennél
rosszabb dolgot nem is tehettünk volna. Végül rájöttünk, hogy nagy
hibát követtünk el, és valahogyan sikerült visszavedlenünk
barátokká. A világon senkiben sem bíztam jobban, mint benne.
Szerelmesek talán már nem voltunk, de még mindig szerettem, és
meg akartam védeni.
–Nincs ellene kifogásod, Mick?
Cisco szemébe néztem a tükörben.
–Én nem vagyok része a képletnek, Cisco.
–Oké, de akkor is tudnom kell, hogy felőled mehet. Érted, mire
gondolok?
Kinéztem az ablakon, és elgondolkodtam egy pillanatig, mielőtt
feleltem. Akkor újra belenéztem a tükörbe.
–Igen, felőlem mehet. Csak egy valamit mondok, Cisco. Négy
igazán fontos ember van az életemben, ő az egyik. Lehet, hogy
negyven kilóval nehezebb vagy, ráadásul szinte biztos, hogy ez
színtiszta izom, de ha valami baja esik, megtalálom a módját, hogy
leverjem rajtad. Érted, mire gondolok?
Félrekapta a tekintetét, és az útra meredt. Lassan haladtunk a kapu
felé. A sztrájkoló írók eltorlaszolták a járdát, ezért mindenki csak
nehezen tudta elhagyni a stúdió területét.
–Igen, Mick. Pontosan értem.
Egy ideig feszült csendben araszoltunk előre. Cisco folyton
hátratekingetett a visszapillantóban.
–Mi az? – kérdeztem végül.
–Hát, ott van a lányod. Az egy. Azután ott van Lorna. Csak
gondolkodom, ki lehet a másik kettő.
Mielőtt felelhettem volna, felhangzott a Tell Vilmos nyitányának
elektronikus változata. Lenéztem a telefonra. ISMERETLEN SZÁM,
állt a kijelzőn. Fogadtam a hívást.
–Haller.
–Kérem, tartsa. Kapcsolom Mr. Elliotot –mondta Mrs. Albrecht.
Nem sok idő telt bele, mielőtt meghallottam az ismerős hangot.
–Mr. Haller?
–Itt vagyok. Mit tehetek önért?
A gyomrom görcsbe rándult az izgatottságtól. Döntésre jutott.
–Nem tűnt fel valami az ügyemmel kapcsolatban, Mr. Haller?
A kérdés készületlenül ért.
–Hogy érti?
–Egy ügyvéd. Csak egy ügyvédem van, Mr. Haller. Tudja, nekem
nemcsak az esküdteket kell meggyőznöm, hanem a közvéleményt is.
–Értem – feleltem, noha egyáltalán nem értettem.
–Az elmúlt tíz évben sok győztest fedeztem fel. A filmesekről
beszélek, akikbe a pénzemet fektettem. Kiszúrom a győzteseket, mert
úgy gondolom, hogy pontosan ismerem a közvéleményt és a
közízlést. Tudom, mi kell az embereknek, mert tudom, hogy
gondolkodnak.
 –Ebben biztos vagyok, uram.
–És szerintem a közvélemény azt gondolja, hogy minél bűnösebb
valaki, annál több ügyvéd kell a tisztára mosásához.
Ebben nem tévedett.
–Így amikor megbíztam Mr. Vincentet, legelőször azt közöltem
vele, hogy nem lesz semmilyen álomcsapat, csak ő egyedül.
Megbíztunk ugyan egy ügyvédnőt is, de csak időlegesen. Megtette a
dolgát, azután ment is. Nekem egyetlen ügyvéd kell, Mr. Haller. Így
akarom. A legjobb ügyvéd, aki csak van.
–Én megér...
–Döntöttem, Mr. Haller. Sikerült meggyőznie. Magát bízom meg
a védelmemmel. Maga lesz az én egyetlen ügyvédem.
Le kellett higgadnom, mielőtt válaszoltam.
–Ezt örömmel hallom. Szólítson Mickey–nek!
–Maga is szólíthat Walternak. Egy feltételhez viszont
ragaszkodom, mielőtt aláírok bármit.
–Mi lenne az?
–Nincs késlekedés. Mielőbbi tárgyalást akarok. Mondja utánam.
Haboztam. Nekem szükségem lett volna haladékra. Az
ügyreazonban még jobban.
–Nem lesz késlekedés. Jövő csütörtökre készen leszünk.
–Akkor köszöntöm a fedélzeten. Hogyan tovább?
–Nos, még a közelben vagyok. Visszafordulhatok, ha gondolja.
–Attól tartok, hétig folyamatosan tárgyalok, azután meg ott az
egyik filmünk elővetítése.
A személyes szabadságára gondoltam, amit veszélybe sodort a
tárgyalásaival és a vetítéseivel, de annyiban hagytam a dolgot. Majd
jobb belátásra térítem, ha legközelebb találkozunk.
–Rendben, akkor elkérném a faxszámát, hogy az asszisztensem
átküldhesse a szerződést. A tarifa ugyanaz, amiben Jerry Vincenttel
megállapodott.
Csend lett, én pedig kivártam. Ha le akarja alkudni az árat, most
jött el az ideje, de ő csak megismételte a faxszámot, melyet Mrs.
Albrecht megadott neki. Lejegyeztem az egyik akta hátlapjára.
–A holnaphoz mit szólna, Walter?
–A holnaphoz?
–Igen, ha ma este nem lehet, akkor legyen holnap. Neki kell
látnunk. Ön nem akar késlekedést, én pedig minél felkészültebb
akarok lenni. Találkoznunk kell, hogy átbeszéljük a dolgokat. Van
néhány hézag a védelemben, és azt gondolom, ön talán segíthet
ezeket kitölteni. Visszajöhetek a stúdióba, de találkozhatunk máshol
is.
Fojtott hangok hallatszottak, ahogy konzultált Mrs. Albrechttel.
–A négy órai időpont szabad – mondta végül. – Itt az irodában.
–Rendben, ott leszek. És nyugodtan mondja le az öt órai
megbeszélést. Elsőre szükségünk lesz néhány órára.
Elliot két órát engedélyezett, és már készültünk lezárni a
beszélgetést, amikor eszembe jutott még valami.
–Látni szeretném a bűntett helyszínét, Walter. Bejuthatnék abban
a malibui házba holnap, mielőtt találkozunk?
Újabb hosszú csend.
–Mikor?
–Mondja meg maga.
Újra lefedte a mikrofont, és meghallottam a Mrs. Albrechttel
folytatott szóváltás beszűrődő hangjait, mielőtt visszatért hozzám.
–Tizenegy körül megfelel? Majd szólok valakinek, hogy engedje
be.
–Rendben. Akkor holnap, Walter.
Összecsuktam a telefont, és Ciscóra néztem a tükörben.
–Megcsíptük.
Cisco ünneplés gyanánt tülkölt egyet a Lincoln dudájával. A
harsány hangra az előttünk haladó autós kinyújtotta az öklét, és
felmutatta a középső ujját, mire az odakint sztrájkoló
forgatókönyvírók azt gondolták, támogatóra leltek az olyannyira
gyűlölt stúdióban. A tömeg hangos üdvrivalgásban tört ki.
 TIZENÖT

osch másnap korán érkezett. Egyedül. A béke zálogaként

B nekem is hozott kávét. Egy ideje nem kávézom – próbálok

leszámolni minden létező függőséggel –, de azért
elfogadtam a felém nyújtott poharat, hátha a koffein
illatától felélénkülök. Még háromnegyed nyolc sem volt, de máris
több mint két órája dolgoztam Jerry Vincent irodájában.
Bevezettem Boscht az irattárba. Fáradtabbnak tűnt, mint
amilyennek én éreztem magam, és szinte biztosan tudtam, hogy
ugyanazt az öltönyt viseli, amiben tegnap láttam.
–Éjszakai műszak? – kérdeztem.
–Mondhatni.
–Nyomon van, vagy nyomás alatt?
A bíróság folyosóján egyszer hallottam, amint egyik nyomozó ezt
kérdezte a másiktól. Ilyesmit nyilván csak a belső körbe tartozók
firtathattak, mert Bosch cseppet sem enyhült meg tőle – csak
felhorkant, de nem válaszolt.
Az irattárban megkértem, hogy foglaljon helyet a kis asztalnál,
amelyen sárga jegyzetfüzet feküdt, akta azonban egy szál se.
Elfoglaltam a másik helyet, és letettem a kávémat.
–Szóval – húztam közelebb a jegyzettömböt.
–Szóval – húzta ki magát Bosch, amikor hiába várta a folytatást.
–Szóval tegnap találkoztam Holder bírónővel, és kidolgoztunk
egy tervet arra, hogy megkaphassa, amire szüksége van, de magukat
az aktákat ne kelljen kiadnom.
Bosch megcsóválta a fejét.
–Mi az? – kérdeztem.
–Ezt tegnap is mondhatta volna a Parker Centernél, akkor most
nem vesztegetném az időmet.
 –Azt hittem, értékelni fogja.
–Nem fog menni.
–Honnét tudja? Hogy lehet ebben ilyen biztos?
–Hány gyilkossági ügyben nyomozott, Haller? És hányat oldott
meg?
–Oké, magáé a pont. Kettőnk közül maga a nyomozó, de annyira
csak képes vagyok, hogy kihámozzam egy aktából, ha valaki
fenyegetést jelentett Jerry Vincentre nézve. Talán a büntetőjogi
tapasztalataim révén olyan fenyegetéseket is ki tudok szűrni, amiket
maga nyomozóként nem tudna.
–Mondja maga.
–Igen, mondom én.
–Én meg azt mondom, ami nyilvánvaló. Én vagyok a nyomozó.
Nekem kell átnéznem az aktákat, mert én tudom, mit keressek. Ne
vegye zokon, de ezen a téren maga nyeretlen kétéves. Vagyis abba a
helyzetbe kényszerít, hogy fogadjam el, amit egy amatőrtől kapok, és
bízzak benne, hogy nem kerülte el semmi a figyelmét. Ez így nem
megy. Csak olyan bizonyítéknak hihetek, amit én tárok fel.
–Készséggel elismerem, hogy igaza van, nyomozó, de ez nem
változtat a lényegen. Holder bíró egyedül ezt az eljárást hagyta jóvá,
és azt kell mondjam, szerencséje, hogy legalább ez van. A bírónő
nem törte magát, hogy a segítségére legyen.
–Azt akarja mondani, hogy az egész a maga ötlete?
Hitetlenkedő, gúnyos hangot ütött meg, mintha önmagában vett
ellentmondás lenne, hogy egy védőügyvéd segítse a rendőrség
munkáját.
–Pontosan – húztam ki magam dacosan. – Az én ötletem.
Mondtam már tegnap is: Jerry Vincent a barátom volt. Látni akarom,
amikor lekapcsolja azt, aki hűvösre tette.
–Azért a saját biztonsága se hagyja hidegen.
– Nem tagadom.
–Én is aggódnék a maga helyében.
 –Oké, akarja a listát vagy sem?
Feltartottam a jegyzettömböt, mintha egy kutyát ingerelnék a
gumicsonttal. Ő érte nyúlt, én elhúztam, ám azonnal meg is bántam a
mozdulatot. Sietve a kezébe nyomtam. A tömb éppoly esetlenül
cserélt gazdát, ahogyan előző nap kezet ráztunk.
–Tizenegy név szerepel a listán, mellette a Jerry Vincent elleni
fenyegetés rövid összegzésével. Szerencse, hogy Jerry fontosnak
érezte feljegyezni az őt ért összes fenyegetést. Én sosem tettem.
–Bosch nem felelt. Belemerült az első oldalba.
–Fontossági sorrendbe raktam őket – jegyeztem meg.
Bosch felnézett, és láttam rajta, hogy kész újra a földbe döngölni,
amiért nyomozósdit játszom. Feltartott kézzel állítottam le.
–Nem nyomozati szempontból, egyszerűen csak ügyvédként.
Beleképzeltem magam Jerry Vincent helyébe, és azt néztem, hogy
engem melyik aggasztana leginkább. Mint az első helyezett, James
Demarco. Jogtalan fegyvertartásért ítélték el, és úgy vélte, Jerry
cseszte el a dolgot. Az ilyen könnyen jut fegyverhez, mihelyt
kiszabadul.
Bosch bólintott, és folytatta az olvasást. Fel sem nézett, úgy
kérdezte:
–Mije van még számomra?
–Hogy érti?
Rám nézett, és úgy emelgette a jegyzettömböt, mintha
pehelysúlyú lenne, a benne foglalt információval együtt.
–Lefuttatom a neveket, és meglátom, mi van ezekkel a fickókkal
manapság. Az embere talán kiszabadult és bosszúra szomjazik, de
ezek akkor is döglött ügyek. Ha a fenyegetést komolyan gondolták
volna, réges–rég beváltják. Akárcsak azokat, amelyeket még ügyész
korában kapott. Ez így csak aktatologatás, ügyvéd úr.
–Aktatologatás? Némelyik fickó aközben fenyegette meg, hogy
elvezették. Néhányan talán kiszabadultak azóta. Az is lehet, hogy
csak az egyikük, aki sietve bosszút is állt. Az is lehet, hogy
megbíztak valakit a börtönben. Rengeteg a lehetőség, és maga
elintézi azzal, hogy az egész aktatologatás. Nem igazán értem a
hozzáállását.
Bosch elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Emlékszem, apám
tette mindig ezt, mielőtt elmagyarázta nekem, az ötévesnek, hogy
megint félreértettem valamit.
–Nem igazán érdekel, mit gondol a hozzáállásomról – közölte.–
Utánajárunk ezeknek, de amit én keresek, az valamivel frissebb.
Vincent egyik élő ügye.
–Nos, ez esetben nem segíthetek.
–Dehogyisnem. Most már magáé az összes ügy. Felteszem,
áttekinti őket, és találkozik az új ügyfeleivel. Belebotlik valamibe, lát
vagy hall valamit, ami nem stimmel, ami nem illik a képbe, amit
kissé ijesztőnek talál. Na, akkor hívjon fel.
Meredten néztem rá.
–Sose tudhatja – tette hozzá. – Talán épp ez menti meg...
Megvonta a vállát, és nem fejezte be, de az üzenete így is
telibetalált. Próbált rám ijeszteni, hogy menjek messzebb, mint
ameddig Holder bírónő engedett vagy ameddig önként merészkedtem
volna.
–Egy dolog megosztani az információt a döglött ügyekkel
kapcsolatban – fogalmaztam óvatosan –, megint más betekintést
engedni a folyamatban lévő ügyekbe. Ráadásul tudom, hogy nem
csak a fenyegetések érdeklik. Azt gondolja, Jerry belebotlott
valamibe vagy tudomására jutott valami, amiért megölték.
Boschnak a szeme sem rebbent, úgy bólintott. Én néztem félre
elsőnek.
–És ha kétirányúvá tennénk ezt az utcát, nyomozó? Mit tud, amit
nem árul el nekem? Mi olyan fontos azon a laptopon? Vincent
táskáján?
–Folyamatban lévő nyomozásról nem beszélhetek.
–Tegnap mégis ezt tette, amikor az FBI–ról kérdezett.
 Hunyorogva mért végig sötét szemével.
–Én nem kérdeztem az FBI–ról.
–Ugyan már, nyomozó. Azt kérdezte, volt–e Vincentnek
szövetségi ügye. Miért tette volna, ha az ügynek nem lenne
szövetségi vonatkozása? Úgy éreztem, az FBI–ra utalt.
Bosch vonakodott. Úgy tűnt, jól éreztem, és most sarokba
szorítottam. A hivatal említésével azt a benyomást keltettem, mintha
tudnék valamit. Be kell adnia a derekát, hogy ezt a valamit kiszedje
belőlem.
–Most nyíljon meg maga elsőnek – javasoltam.
Bólintott.
–Oké, a gyilkos elvitte Jerry Vincent mobiltelefonját... vagy a
zsebéből, vagy az aktatáskájából.
–Értem.
–Tegnap, mielőtt találkoztunk, megkaptam a hívásjegyzéket. A
halála napján háromszor is keresték a hivataltól. Négy nappal azelőtt
még kétszer. Tartotta a kapcsolatot valakivel odaát. Vagy azok
tartották a kapcsolatot vele.
–De kik?
–Nem tudom. Minden kimenő hívást a központi számra
regisztrálnak. Csak annyit tudni, hogy a hivataltól keresték, neveket
nem.
–Milyen hosszú ideig beszélt?
Bosch habozott, nem szívesen avatott be. Lenézett a
jegyzettömbre, majd láttam rajta, hogy vonakodva bár, de kedvező
döntésre jutott. Nyilván nem hagyta szó nélkül, ha semmit sem
kapott cserébe.
–Rövid hívások voltak.
–Mennyire rövidek?
–Egyik se hosszabb egy percnél.
–Akkor talán csak félretárcsáztak.
Megrázta a fejét.
 –Ez túl sok téves hívásnak. Akartak tőle valamit.
–A nyomozással kapcsolatban már bejelentkeztek?
–Még nem.
Végiggondoltam a dolgot, majd megvontam a vállam.
–Nos, talán majd megteszik, és akkor okosabbak leszünk.
–Talán megteszik, talán nem. Nem vallana rájuk, ha érti, hogy
gondolom. Most maga jön. Mi van a szövetségiekkel kapcsolatban?
–Semmi. Megerősítést nyert, hogy Vincentnek nem voltak
szövetségi ügyei.
Elnéztem Boscht, ahogy magában fortyogott, amiért kijátszottam.
–Azt mondja, nem talált egyetlen szövetségi kapcsolatot sem?
Még egy névjegyet se a fiókjában?
–Pontosan. Nem találtam semmit.
–Az a szóbeszéd járja, hogy a szövetségiek ki akarják irtani a
korrupciót az állami bíróságokon. Hallott erről valamit?
Megráztam a fejem.
–Egy évig parkolópályán voltam.
–Kösz a segítséget.
–Én ezt nem értem, nyomozó. Miért nem telefonál egyszerűen oda
és kérdezi meg, hogy ki beszélt az áldozattal? Nem így zajlik egy
nyomozás?
Bosch újra elmosolyodott, mintha egy óvódással beszélne.
–Ha a tudtomra akarnak adni valamit, majd eljönnek hozzám. Ha
én hívom őket, csak hantáznak. Ha ez is része egy korrupciós ügynek
vagy valami más készül, semmi esély rá, hogy bármit mondjanak egy
helyi zsarunak. Ha pedig ők ölették meg Vincentet, még annyi se.
–Ők ölették meg Vincentet?
–Mondtam már, folyton hívogatták. Akartak tőle valamit.
Nyomást gyakoroltak rá. Talán valaki tudomást szerzett erről, és nem
akarta vállalni a kockázatot.
–Messzemenő feltételezés alig öt hívásból, amelyek együttesen se
tartottak öt percig.
 Bosch feltartotta a sárga jegyzettömböt.
–Van olyan megalapozott, mint ez a lista.
–Mi a helyzet a laptoppal?
–Mi a helyzet vele?
–Nem arról szól az egész, ami a számítógépén volt?
–Mondja meg maga.
–Hogy mondanám meg, mikor sejtelmem sincs az egészről?
Bosch bólintott és felállt.
–Legyen szép napja, ügyvéd úr!
Kisétált, hóna alatt a jegyzettömbbel. Én pedig eltűnődhettem
azon, hogy figyelmeztetni jött–e, vagy végig csak játszadozott velem.
 TIZENHAT

orna és Cisco együtt érkezett, tizenöt perccel Bosch

L távozása után. Vincent irodájában ültünk össze. Elfoglaltam

a helyem a halott ügyvéd íróasztala mögött, ők pedig
egymás mellett ültek le előttem. Újra összegeztük, amit
előző nap sikerült elintéznünk, és azt is, ami még előttünk állt.
Ciscóval a volánnál még este felkerestem tizenegy ügyfelet:
nyolccal új szerződést kötöttem, a maradék háromnak visszaadtam az
anyagát. Ez a tizenegy számított a legfontosabb ügynek; a potenciális
ügyfeleknek, akik meg tudtak fizetni, vagy akiknek az ügye
megítélésem szerint hasznot hajthatott – vagy megnyertem, vagy
okultam belőle.
Tehát jó nap állt mögöttem. Még a közszeméremsértéssel vádolt
nőt is sikerült meggyőznöm, hogy tartson meg. A hab a tortán persze
Walter Elliot volt. Lorna jelentette, hogy elfaxolta neki a szerződést,
amit aláírva máris visszakapott. Ezen a téren jól álltunk.
Elkezdhettem lecsippenteni a letéti számlán lévő százezerből.
Ezután terveket kovácsoltunk az előttünk álló napra. Azt akartam,
hogy Lorna és Wren – már ha bejön dolgozni – felvegyék a
kapcsolatot a többi ügyféllel, tájékoztassák őket Jerry Vincent
haláláról, és egyeztessenek időpontot, amikor megtárgyalhatom
velük jogi képviseletük lehetőségeit. Lornának emellett folytatnia
kellett a naptár rekonstrukcióját, miközben tovább ismerkedett
Vincent aktáival és könyvelésével.
Ciscónak ezalatt az Elliot–ügyre kellett összpontosítania, kiemelt
hangsúllyal a tanúkra. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy fognia
kellett a védelem tanúinak előzetes listáját, melyet még Jerry Vincent
állított össze, majd elő kellett készítenie az idézést azon rendőrök és
szemtanúk számára, akik vélhetően nem rokonszenveztek a védelem
törekvéseivel. Ami a fizetett szakértőket és azokat illette, akik
készséggel tanúskodtak a védelem érdekében, velük is fel kellett
venni a kapcsolatot, hogy megnyugtassuk őket: a tárgyalás
menetrend szerint halad előre, dacára a kormányrúdnál történt
váltásnak.
–Értem – bólintott Cisco. – Mi a helyzet a Vincent–nyomozással?
Még mindig azt akarod, hogy nyomon kövessem?
–Igen, légy résen, és szólj, ha bármit megtudsz.
–Annyit máris tudok, hogy múlt éjjel megizzasztottak valakit, de
ma reggel szabadon engedték.
– Kit?
–Azt még nem tudom.
–Egy gyanúsítottat?
–Szabadon engedték, szóval akárki is, tisztázta magát. Egyelőre,
legalábbis.
Bólintottam, ahogy végiggondoltam a dolgot. Nem csoda, hogy
Bosch úgy festett, mint aki egész éjjel nem aludt.
–Neked mi lesz a dolgod? – érdeklődött Lorna.
–Mától a legfőbb gondom Elliot. Vannak más ügyek is, amire oda
kell figyelnem, de mostantól kezdve az időm java részében az Elliot–
üggyel foglalkozom. Nyolc nap múlva esküdtválogatás. Ma a bűntett
helyszínén kezdek.
–Nekem is ott a helyem – ajánlkozott Cisco.
–Nem, csak bele akarok szagolni egy kicsit a levegőbe. Később is
kimehetsz a kamerával és a mérőszalaggal.
–Semmivel sem győzhetjük meg Elliotot a halasztásról, Mick? –
kérdezte Lorna. – Nem érti meg, hogy idő kell, amíg tanulmányozod
és átlátod az ügyet?
–Mondtam neki, de nem érdekli. Ez a feltétele annak, hogy engem
alkalmaz. Bele kellett egyeznem, hogy jövő héten tárgyalásra visszük
az ügyet, különben keresett volna mást, aki megteszi. Ártatlannak
vallja magát, és egyetlen napot se hajlandó tovább várni, hogy ezt
bebizonyítsa.
–Hiszel neki?
Megvontam a vállam.
–Nem számít. Ő hisz magának. Meg abban, hogy végül minden
jóra fordul, mint egy romantikus komédiában. Jövő hét végén
tárgyalás, különben elveszítek egy ügyfelet.
Ebben a pillanatban kitárult az iroda ajtaja, és felbukkant Wren
Williams alakja.
–Bocsássanak meg... – szólt be esetlenül.
–Helló, Wren – üdvözöltem. – Örülök, hogy itt van. Megvárná
odakint az előtérben, amíg Lorna kimegy, hogy megkezdjék a
munkát?
–Hogyne, csak szólni akartam, hogy egy ügyfelük idekint
várakozik. Patrick Henson. Már itt volt, amikor megérkeztem.
Vetettem egy pillantást az órámra. Öt perc múlva kilenc. Ami jó
hír Patrick Henson megbízhatóságát illetően.
–Küldje csak be.
Fiatal férfi sétált be. Patrick Henson alacsonyabb volt, mint amire
számítottam, de talán éppen az alacsonyabban levő súlypontja avatta
jó szörfössé. Bőre természetesen sötétbarnára sült, a haját viszont
rövidre nyíratta. Se fülbevalók, se fehér kagylók vagy cápafogak a
nyakban. Se látható tetoválások. Fekete munkásnadrágot viselt, és
alighanem a legjobb ingét. Volt gallérja.
–Tegnap velem beszélt telefonon, Patrick. Mickey Haller vagyok,
ő pedig itt az asszisztensem, Lorna Taylor. A nagydarab fickó Cisco,
a nyomozóm.
Az asztalhoz lépett és kezet ráztunk. Határozottan megmarkolta az
ujjaimat.
–Örülök, hogy sikerült eljönnie. Az ott a maga hala?
Anélkül, hogy a lábát mozdította volna, Henson csípőből
elfordult, mintha csak a deszkán állna, és vetett egy pillantást a falra
szegezett trófeára.
 –Ja, az Betty.
–Nevet adott egy kitömött halnak? – kérdezett közbe Lorna. –
Mint egy háziállatnak?
Henson elmosolyodott, inkább csak magának, mint a mi
kedvünkért.
–Nem. Nagyon régen fogtam, még lent Floridában. Az ajtó mellé
lógattuk fel azon a helyen, amit Malibuban először béreltem a
srácokkal. A szobatársaimmal mindig köszöntünk neki,
„Helllóóó,Betty”, valahányszor hazaértünk. Tudom, elég hülyén
hangzik... – Újra szembefordult velem.
–Ha már a neveknél tartunk, szólíthatjuk Tricknek?
–Nem, ezt csak az ügynököm találta ki. Már nem használom.
Hívjanak csak Patricknek.
–Oké, szóval van érvényes vezetői engedélye.
–Abszolút.
Benyúlt a zsebébe, és vaskos műanyag tárcát húzott elő, hogy
kivegye a jogosítványát és felém nyújtsa. Tanulmányoztam egy
pillanatig, mielőtt továbbadtam Ciscónak. Ő valamivel tovább
tanulmányozta, mielőtt bólintott.
–Oké, Patrick, sofőrre van szükségem. Én adom az autót, a
benzint és a biztosítást, maga pedig minden reggel kilenckor
megjelenik itt, hogy elvigyen, ahová éppen mennem kell. A fizetést
már tegnap megtárgyaltuk. Még érdekli a dolog?
–Érdekel.
– Jól vezet? – érdeklődött Lorna.
–Még sosem volt balesetem – felelte Patrick.
Helyeslően bólintottam. Azt mondják, legbiztosabban egyik függő
szúrja ki a másikat. Kerestem az árulkodó jeleket – lecsukódó
szemhéjak, vontatott beszéd, a szemkontaktus kerülése –, de nem
találtam egyet se.
–Mikor tud kezdeni?
Vállat vont.
 – Nekem nyolc... Úgy értem, amikor csak megfelel.
–Akkor kezdhetjük most mindjárt? Ez a mai lesz a próbaköre.
Meglátjuk, hogy boldogul, azután a nap végén újra beszélünk.
– Jól hangzik.
–Oké, akkor indulhatunk is. Csapjunk a lovak közé, majd a
kocsiban elmondom, hogy képzelem a dolgokat.
–Hadd szóljon!
Zsebébe akasztott hüvelykujjakkal várta a következő utasítást.
Harmincasnak tűnt, de csak mert a nap kicserzette a bőrét. Az
aktájából tudtam, hogy még csak huszonnégy, és bőven van mit
tanulnia.
Az első nap az iskolában.
 TIZENHÉT

10–esen hagytuk el a belvárost, és nyugatnak, Malibu felé

A tartottunk. Hátul ültem, és a lehajtható asztalra tettem a

számítógépemet. Amíg arra vártam, hogy felálljon a
rendszer, vázoltam Patrick Hensonnak, hogy mennek itt a
dolgok.
–Utoljára tizenkét éve volt irodám, Patrick, amikor még kirendelt
védőként dolgoztam. Azóta az autó az irodám. Van még két
Lincolnom, pont olyanok, mint ez itt. Felváltva használom őket.
Mindegyikben van nyomtató, fax, a számítógépemben pedig Wi–Fi–
kártya. Bármit meg tudok itt tenni, amit egy irodában lehet, amíg
úton vagyok egyik helyről a másikra. L.A. megye területén több mint
negyven bíróság van. Aki boldogulni akar, annak mobilnak kell
lennie.
–Szuper – bólintott Patrick. – Nekem se hiányzik egy iroda.
–Kinek kell a bezártság?
A számítógépem készen állt. Megnyitottam a mappát, ahol a
nyomtatványokat tartottam, és elkezdtem kitölteni azt, amelyik a
bűnjelek tárgyalás előtti átvizsgálását indítványozta.
–Épp a maga ügyén dolgozom, Patrick.
Rám nézett a tükörben.
–Hogy érti?
–Nos, átnéztem az aktáját, és van valami, amit Mr. Vincent nem
tett meg, de talán segíthet.
–Mi az?
–Szereznünk kell egy független szakértői véleményt a
nyakláncról, amit elvitt. Huszonötezer dollárban állapították meg az
értéket, ami már különösen nagy értéknek számít. Úgy látszik, ezt
senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni.
 –Úgy érti, ha a gyémántok hamisak, nem áll meg a vád?
Előfordulhat, de valami máson is gondolkodom.
– Min?
Elővettem az aktát a zsákból, hogy ellenőrizzek egy nevet.
–Előbb hadd tegyek fel néhány kérdést, Patrick. Mit keresett
abban a házban, ahonnét elvitte a nyakéket?
Megvonta a vállát.
–Randim volt az öreg hölgy legkisebb lányával. A parton
találkoztunk, tanítgattam egy kicsit szörfölni. Néhányszor
találkoztunk, együtt lógtunk. Egyszer születésnapot tartottak a
házban, és engem is meghívott. Az anyja akkor kapta ajándékba azt a
nyakláncot.
–Innét tudta az értékét.
– Ja, az apja mondta, hogy az mind gyémánt, amikor átadta. Rém
büszke volt rá.
–Amikor pedig legközelebb a házban járt, ellopta a nyakláncot.
Nem válaszolt.
–Ez nem kérdés, Patrick. Tény. Most már az ügyvédje vagyok, és
meg kell beszélnünk az üggyel kapcsolatos tényeket. Ha csak
egyszer is hazudik nekem, nem leszek többé az ügyvédje.
–Oké.
Szóval amikor legközelebb a házban járt, ellopta a nyakláncot.
– Ja.
–Meséljen erről!
–Egyedül voltunk a medencénél, és azt mondtam, ki kell mennem,
persze csak a gyógyszeres szekrényt akartam átkutatni valami
tabletta után. Fájdalmaim voltak. A földszinti fürdőszobában nem
találtam semmit, ezért felmentem az emeletre, és ott is
körülszaglásztam. Benéztem az öreglány ékszerdobozába, és
megláttam a nyakláncot. Azután egyszerűen elvettem. – Megcsóválta
a fejét, és tudtam, miért.
Szégyennel és zavarral töltötte el mindaz, amire a függősége
egykor rákényszerítette. Én is jártam már itt, és tudtam, hogy józanul
visszatekinteni majdnem olyan ijesztő, mint előre.
–Minden rendben, Patrick. Köszönöm, hogy őszinte velem. Mit
mondott a fickó, amikor elzálogosította?
–Azt mondta, csak négyszáz dollárt tud adni, mert a lánc tényleg
arany, de a kövek szerinte nem valódiak. Mondtam neki, hogy
rohadjon meg, de mit tehettem volna? Fogtam a pénzt, és meg se
álltam Tijuanáig. Kellettek azok a tabletták, ezért elfogadtam,
amennyit adott. Annyira rákattantam a cuccra, hogy ez sem érdekelt.
–Hogy hívták a lányt? Nincs benne az aktában.
–Mandolinnak, mint a hangszert. A szüleinek csak Mandy.
–Beszélt vele, amióta letartóztatták?
–Dehogy, ember. Szakítottunk. – A tükörben szomorúnak és
sebzettnek tűnt a tekintete. – Micsoda hülyeség – rázta a fejét. –
Hogy lehettem ekkora hülye?!
Végiggondoltam a dolgokat, azután benyúltam a zakóm zsebébe,
és elővettem egy Polaroid képet. Átnyújtottam az ülés felett, és a
fotóval megkocogtattam Patrick vállát.
–Nézze csak meg!
Elvette a fotót, és vezetés közben ráfektette a kormányra.
–Mi az isten történt magával? – kérdezte.
–Megbotlottam a padkában, és szépen pofára estem a házam előtt.
Kitört egy fogam, betört az orrom, felszakadt a homlokom. Az
ambulancián csinálták rólam ezt a képet. Emlékeztetőnek.
–Minek?
–Épp szálltam ki az autóból, miután hazavittem a tizenegy éves
kislányomat az anyjához. Akkor már napi háromszázhúsz
milligramm OxyContint szedtem. Reggel az volt az első dolgom,
csak éppen a reggel nálam délutánra esett.
Hagytam kicsit leülepedni a dolgokat, mielőtt folytattam.
–Szóval az hülyeség, amit maga csinált, Patrick? Én
háromszázhúsz milligramm narkóval az ereimben vezettem, a hátsó
ülésen a kislányommal. – Most én csóváltam meg a fejem. – A
múlttal már nincs mit kezdeni, Patrick. Csak tenni arról, hogy ne
ismétlődjön meg.
Egyenesen rám nézett a tükörben.
–Segíteni fogok a jogi részében, a többi azonban magán múlik,
Patrick. És a többi az igazán nehéz, de ezt már úgyis tudja.
Bólintott.
–Különben pedig látok egy reménysugarat, Patrick. Valamit, amit
Jerry Vincent nem látott.
–Mi az?
–Az áldozat a férjétől kapta azt a nyakláncot. A neve Roger
Vogler, és bőkezű támogatója egy sor városi képviselőnek.
–Ja, benne van a politikában, ezt Mandolin is mondta. A házában
toborozta a kampánytámogatókat.
–Szóval, ha a gyémántok mégsem igaziak, nem akarja majd, hogy
a bíróságon derüljön ki. Különösen, ha még a felesége sem tud róla.
–De hogyan gátolja meg?
–Kampányokat finanszíroz, Patrick. Az ő segítségével
választották meg a megyei felügyelőbizottság legalább négy tagját,
márpedig ők őrködtek az államügyészi hivatal teljes költségvetése
felett. Az eljárást pedig az államügyészi hivatal indította maga ellen.
Olyan ez, mint a táplálkozási lánc. Ha dr. Vogler üzenetet akar
küldeni, higgye el, célba is ér.
Henson bólintott. Ő is látni kezdte a fényt.
–Indítványt készülök benyújtani, hogy a mi független szakértőnk
is tanulmányozhassa és felértékelhesse a tárgyi bizonyítékot,
nevezetesen a gyémánt nyakláncot. Sose lehet tudni, ez a
„felértékelés" talán megkavarja a dolgokat. Nincs más dolgunk, mint
hátradőlni és várni a fejleményeket.
–A bíróságra megyünk, hogy beadjuk az indítványt?
– Nem. Most csak leírok mindent, majd e–mailen küldjük el a
bíróságnak.
 – Jól hangzik.
–Az internet csodája.
–Kösz mindent, Mr. Haller.
–Szívesen, Patrick. Visszakaphatom a fotómat?
Hátranyújtotta az ülés felett, én pedig vetettem rá egy pillantást.
Bevérzett rajta az ajkam, az orrom rossz irányba mutatott. A
homlokom közepén is hatalmas horzsolás éktelenkedett, mégis a
szemem borzasztott el leginkább. A kába, értetlen tekintet, ahogy
fókuszálni próbál a kamerára. Itt értem el a mélypontot.
Eltettem a fotót későbbi hasznosításra.
Az elkövetkező tizenöt percben némán autóztunk, amíg nem
végeztem az indítvánnyal, hogy felmenjek a netre, és elküldjem. A
vád bizonyára övön aluli ütésnek fogja érezni, ami jó érzéssel töltött
el. A lincolnos ügyvéd visszatért. A Magányos Lovas újra száguld.
Ügyeltem rá, hogy felnézzek a képernyőről, amint elértük az
alagutat, ami a gyorsforgalmi végét jelölte, mielőtt ráhajtottunk a
Pacific Coast Highwayre. Résnyire nyitottam az ablakot. Még
mindig élveztem a pillanatot, amikor kijutottam az alagútból, hogy
magam előtt lássam és orromban érezzem az óceánt.
Követtük a PCH–t, amint északnak, Malibu felé fordult. Csak
nehezen találtam vissza a számítógéphez, miután irodám ablakán túl
ott terpeszkedett a kéklő óceán. Végül feladtam az erőlködést,
teljesen leeresztettem az ablakot, és csak élveztem az utat.
Miután elhagytuk Topanga Canyon lehajtóját, a hullámok hátán
kezdtek felbukkanni a szörfösök. Láttam, hogy Patrick lopva vet
rájuk egy–egy pillantást.
–Az aktájában az áll, hogy Antiguán, a Keresztútban volt elvonón.
–Ja. Azon a helyen, amit Eric Clapton alapított.
–Jó hely?
–Amennyire az ilyen hely lehet.
–Igaz. Voltak hullámok?
–Említésre méltó nemigen. Különben se lett volna esélyem,
használni a deszkát. Volt már ilyen elvonón?
–Ja, Laurel Canyonban.
–Ahová a sztárok járnak?
–Az esett legközelebb.
–Aha. Hát, én ellenkező irányba mentem, minél távolabb a
barátoktól és az otthontól. Nálam bevált.
–Gondolkodott már azon, hogy visszamegy hullámlovasnak?
Kinézett az ablakon, mielőtt válaszolt. A vízen tucatnyi
szörfössiklott a deszkáján, várták a következő nagy hullámot.
–Á, nem hinném, hogy menne. Legalábbis nem profi szinten. A
vállamnak már reszeltek.
Épp rá akartam kérdezni, mire kell a deszkán a válla, amikor
folytatta:
–Evezni csak egy dolog, a legfontosabb a felállás. Elvesztettem a
lendületemet, amikor szétcsesződött a vállam. Már bocs a
kifejezésért.
–Semmi gond.
–Amellett mindig csak a legközelebbi célra összpontosítok. Kis
lépésekkel, napról napra. Laurel Canyonban is ezt tanították, nem?
–De. Viszont a szörfölés is ilyen. Mindig egy lépés, egy hullám...
Bólintott, én pedig figyeltem a szemét. Szüntelenül a tükör
felépillantgatott és hátranézett rám.
–Kérdezni szeretne valamit, Patrick?
–Igen... lenne egy kérdésem. Tudja, hogy Vincent megtartotta a
halamat és kitette a falra.
– Igen.
–Szóval csak arra gondoltam, talán az egyik deszkám is megvan
valahol.
Újra felnyitottam az aktáját, és addig lapoztam, amíg meg nem
találtam a végrehajtó jelentését. Tizenkét deszkát sorolt fel, a
hozzájuk tartozó árakkal együtt.
–Tizenkét deszkát adott át, igaz?
 – Ja, az összeset.
–Nos, Vincent továbbpasszolta őket a végrehajtónak.
–Az pedig?
–Végrehajtót akkor használunk, amikor a vevő nem készpénzben
fizet. Legtöbbször ékszerekben, ingatlanokban, kocsikban. Ez a fickó
teszi pénzzé őket. A jelentés szerint a végrehajtó eladta mind a
tizenkét deszkát, majd miután levonta a maga húsz százalékát,
négyezernyolcszáz dollárt adott át Vincentnek.
Patrick bólintott, de nem szólt. Figyeltem néhány pillanatig,
azután újra lenéztem a lajstromra. Emlékeztem, amikor először
beszéltem Patrickkel, megemlítette, hogy a két hosszú deszka volt a
legértékesebb. A listán két deszka szerepelt több mint három méteres
hosszal. Mindkettőt a One World készítette a floridai Sarasotában.
Az egyikért 1200 dollárt adott egy gyűjtő, a másik 400 dollárért ment
el az eBayn. A nagy értékkülönbség felvetette a gyanút, hogy
megbundázták a netes eladást. A végrehajtó alighanem saját maga
vette meg bagóért, hogy továbbpasszolja az árut, és szert tegyen egy
kis mellékesre. Mindenki ügyeskedik. Beleértve engem is. Tudtam,
ha még nem adta el a deszkát, érdemes tenni egy próbát.
–Mi lenne, ha visszaszerezném az egyik hosszú deszkát? – tettem
fel a kérdést.
–Maga lenne az isten! Mindig is bántam, hogy nem tartottam meg
legalább az egyiket.
–Nem ígérek semmit, de meglátom, mit tehetek.
Úgy döntöttem, később ráállítom az ügyre az emberemet. Ha
Cisco felbukkan és feltesz néhány kérdést, talán megered a fickó
nyelve.
Az út hátralévő részében nem beszélgettünk. Húsz perccel később
lefordultunk Walter Elliot házának felhajtójára. Mór stílusú épületet
láttam kőből rakott fehér falakkal és sötétbarna zsalukkal. A
homlokzat közepén torony magasodott a kéklő égboltra. A lekövezett
felhajtón ezüstszínű, középkategóriás Mercedes parkolt. Beálltunk
mellé.
–Várjam meg itt? – kérdezte Patrick.
–Igen. Nem hinném, hogy sokáig tartana.
–Ismerem ezt a házat. Hátul csupa üveg. Néhányszor próbáltam
mögé szörfölni, de gyilkos az áramlás.
–Nyissa ki a csomagtartót!
Kiszálltam, hogy kivegyem hátulról a digitális kamerát.
Bekapcsoltam, és meggyőződtem róla, hogy van még erő az
elemekben, majd elkattintottam egy gyors képet a ház homlokzatáról.
A kamera működött, készen álltam a bevetésre.
A bejárati ajtó felé indultam, amely magától kinyílt, mielőtt
elérhettem volna. Megláttam Mrs. Albrechtet, éppoly bájosan, mint
előző nap
 TIZENNYOLC

mikor Walter Elliot azt mondta, hogy kiküld valakit a

A malibui házba, nem gondoltam volna, hogy éppen a

produkciós asszisztense lesz az.
–Hogy van ma, Mrs. Albrecht?
–Remekül. Csak most értem ide, és már azt hittem, hogy
elkerültük egymást.
–Nem, én is csak most jöttem.
–Fáradjon be, kérem.
A torony alatt nyílt a ház kétszintes előtere. Felnéztem és az
átrium magasában kovácsoltvas csillárt láttam, rajta pókhálókkal.
Eltűnődtem, vajon azóta szőtték be, hogy a ház a gyilkosság miatt
lakatlanul állt, vagy a csillárt eredendően túl magasra függesztették
ahhoz, hogy bárki is elérje.
–Erre –mutatta az utat Mrs. Albrecht.
Követtem egy nagyobb helyiségbe, ahol az egész lakásom elfért
volna. A nyugati falat hatalmas üvegpanel helyettesítette, ami
behozta a nappaliba a Csendes–óceánt.
–Gyönyörű.
–Csakugyan. Kívánja látni a hálószobát?
Elengedtem a fülem mellett a kérdést, csak bekapcsoltam a
kamerát, hogy készítsek néhány képet a nappaliról és a panorámáról.
–Ki járt itt, amióta a seriff hivatala feloldotta a zárat? – kérdeztem.
Mrs. Albrecht elgondolkodott néhány pillanatig.
–Nagyon kevesen. Nem hinném, hogy Mr. Elliot köztük lenne.
Mr. Vincent természetesen eljött, és azt hiszem, a nyomozója is járt
itt néhányszor. A seriff emberei is voltak itt kétszer, amióta
visszaadták az ingatlant Mr. Elliotnak. Hoztak házkutatási parancsot.
A végzések másolatát az aktához is csatolták. Mindkét
alkalommal ugyanazt keresték: a gyilkos fegyvert. Elliot ellen – a
lőpormaradványokat leszámítva – csak közvetett bizonyítékok
szóltak, ezért szükség lett volna a gyilkos fegyverre, hogy a vád
biztosan álljon a lábán, de az nem került elő. A feljegyzések szerint a
búvárok a gyilkosságot követően két napig keresték az öböl vizében,
de ők sem találták sehol.
–Mi a helyzet a takarítókkal? – kérdeztem. – Járt itt valaki, hogy
rendbe tegye a helyet?
–Nem, senki. Mr. Vincent azt kérte, hogy mindent hagyjunk
eredeti állapotában, hátha szükség lesz erre a tárgyalás során.
Az aktában semmi sem utalt arra, hogy Vincent fel kívánta volna
használni a házat a védekezéshez. Nem is tudom, milyen
megfontolásból tette volna. Ahogy elnéztem ezt a helyet, ösztönösen
úgy éreztem, a közelébe se engedném az esküdteket. A panoráma és
a fényűző ingatlan láttán aligha tanúsítottak volna együttérzést
Elliottal. Nem azt érezték volna, hogy igazságot kell szolgáltatniuk
egy hozzájuk hasonló embernek. Azt érezték volna, mintha Elliot
nem is erről a bolygóról származna.
–Hol van a hálószoba? – kérdeztem.
–Az teszi ki az egész felső szintet.
–Akkor menjünk fel.
Ahogy felfelé tartottunk a fehér, tengerkék korláttal ellátott
csigalépcsőn, rákérdeztem Mrs. Albrecht keresztnevére.
Kényelmetlenül érintett, hogy ilyen hivatalos legyek vele, különösen
hogy a főnökével már átváltottunk a keresztnevekre.
–A nevem Nina. Szólíthat így is, ha gondolja.
–Helyes. Ön pedig szólítson Mickey–nek.
A lépcsőről nyíló ajtó elvezetett a hálószobába, amelynek
alapterülete meghaladta egynémely tárgyalóteremét is, ahol
megfordultam. Olyan hatalmas szoba nyílt előttem, hogy külön
kandallót ágyaztak az északi és a déli falába. Kialakítottak benne egy
társalgót, egy hálórészt és külön fürdőszobát a páros két tagja
számára. Nina Albrecht megnyomott egy gombot az ajtó mellett,
mire a függönyök hangtalanul szétváltak, és felfedték az üvegfalat,
azon túl pedig a végtelen óceánt.
Az egyedi ágy mérete kétszeresen meghaladta bármelyik
franciaágyét. Megfosztották az ágytakarótól, minden lepedőtől és
párnától, ezeket vélhetően különféle törvényszéki vizsgálatoknak
vetették alá. Két helyen a szőnyegpadló kétszer kétméteres darabját
is kivágták, nyilvánvalóan a beleivódott vérfoltokkal együtt.
Az ajtó melletti falon a nyomozók bekarikázták és kódokkal
jelölték meg a további vérnyomokat. Más jel nem utalt a szobában
történt gyilkosságra.
Elsétáltam az üvegfalig, onnét néztem vissza a szobára.
Felemeltem a kamerát, és különböző szögekből készítettem néhány
felvételt. Nina néhányszor belépett a képbe, de nem számított. A
fotók nem a bíróság számára készültek. Arra használtam őket, hogy
felfrissítsem a memóriámat, amíg kidolgozom a tárgyalási stratégiát.
A gyilkosság helyszíne olyan, mint egy térkép. Aki tud olvasni
benne, könnyen megtalálja az utat. A terület fekvése, az áldozatok
elhelyezkedése, a látószögek, a térbeli korlátok és a geometriai
eltérések – mind–mind tájékozódási pontok. A rendőrségi fotókon
nem mindig lehet látni őket. Ezért is jöttem ki ebbe a malibui házba.
A térképért. A gyilkosság földrajzáért. Amint felmértem a
jellegzetességeket, készen álltam a tárgyalásra.
A sarokból ráláttam arra a helyre, ahol a fehér szőnyegpadlóból
kivágták az egyik négyzetet. Itt, a hálószoba ajtaja mellett lőtték
agyon a férfi áldozatot, Johan Rilzet. Tekintetem továbbsiklott az
ágyra, ahol Mitzi Elliotot megölték, és keresztben fekvő pucér
holttestét megtalálták.
A nyomozati anyag összegzésében az állt, hogy a meztelen pár
vélhetően egy behatolóra lett figyelmes. Rilz a hálószoba ajtajához
lépett, kinyitotta, és szembesült a gyilkossal. Rilzet az ajtóban lőtték
le, gyilkosa a testén át lépett a hálószobába.
 Mitzi Elliot kiugrott az ágyból, és dermedten állt mellette,
miközben a párnát markolászta, amivel eltakarta magát. A vád
szerint minden jel arra utal, hogy ismerte a gyilkost. Talán
könyörgött is az életéért; talán megértette, hogy semmivel sem
odázhatja el a halálát. A párnán keresztül, nagyjából egy méter
távolságból, kétszer lőttek rá, ő pedig visszazuhant az ágyra. A
pajzsként használt párna a padlóra hullott. A gyilkos ekkor közelebb
lépett az ágyhoz, és nekipréselte a fegyver csövét a homlokának,
hogy megadja a kegyelemlövést.
Legalábbis ez a hivatalos verzió. Ahogy ott álltam a szoba egyik
sarkában, jól tudtam, hogy épp elég alaptalan feltevést tartalmaz,
amit gond nélkül ízekre szedhetek a tárgyaláson.
Az üvegajtóhoz fordultam, amelyen át az óceánra néző teraszra
lehetett jutni. Az aktában egy szóval sem említették, hogy a függöny
és az ajtó nyitva volt–e a gyilkosság időpontjában. Nem biztos, hogy
ez bármit is számított, de ettől még kíváncsi lettem volna rá.
Az üvegajtóhoz léptem, és zárva találtam. Hiába küszködtem vele.
Végül Nina lépett oda és sietett a segítségemre: lehúzott egy
biztonsági reteszt, miközben elfordította a kilincset. Az ajtószárnyak
kifelé nyíltak, és mögöttük felhangzott a hullámok morajlása.
Azonnal tudtam, hogy ha az ajtó nyitva állt a gyilkosság
időpontjában, a hullámok zaja könnyedén elfedhetett minden zajt,
amit a behatoló keltett. Ez pedig cáfolta a vád elméletét, miszerint
Rilzet a hálószoba ajtajában ölték meg, miután meghallotta a
behatolót, és tenni próbált valamit. Felvetette azt a kérdést is, hogy
mit keresett Rilz pucéran az ajtóban, bár a védelem szempontjából ez
nem sokat számított. Csak olyan kérdéseket kellett feltennem, és
olyan zavaró tényezőkre rámutatnom, amelyek elvetették a kétkedés
magvát az esküdtekben. Elég volt, ha minden esküdtben csak egy
szemernyi kétely ébred. Ez a „torzíts vagy pusztíts" védelmi
stratégia.
Kiléptem a teraszra. Nem tudtam, hogyan áll az árapály szintje, de
gyaníthatóan valahol félúton. A víz közel került. A hullámok
egyenesen a pilléreket ostromolták, amelyekre a ház épült.
A jó kétméteres hullámokon sehol sem lehetett szörfösöket látni.
Eszembe jutott, amit Patrick mondott arról, hogy egyszer ő is
megpróbált bejutni az öbölbe.
Visszaléptem a szobába, és abban a pillanatban ráébredtem, hogy
csörög a telefonom, csak a kinti zajban eddig nem hallottam. A
kijelzőn az ISMERETLEN SZÁM feliratot olvastam. Tudtam, hogy
a legtöbb szakmabeli blokkolja a hívásazonosítást.
–Ezt fel kell vennem, Nina. Addig megkérhetem, hogy menjen ki
az autómhoz, és hívja be a sofőrömet?
–Persze, szívesen.
–Köszönöm.
Fogadtam a hívást.
–Halló!
–Én vagyok. Csak tudni szeretném, mikor ugrasz be.
Az „én” az első feleségemet, Maggie McPhersont jelentette. A
nemrég felülvizsgált bírósági határozat értelmében csak szerda
esténként és minden második hétvégén lehettem együtt a lányommal.
Messzire kerültünk az egykor megítélt közös elhelyezéstől, amit
éppúgy elszúrtam, mint a második esélyemet Maggie–nél.
–Úgy fél nyolc körül. Délután találkozom egy ügyféllel, és lehet,
hogy kicsit kések.
Csend lett, amiből arra következtettem, hogy rosszul válaszoltam.
–Netán randid lesz? – kérdeztem. – Mikorra kellene odaérnem?
–Fél nyolckor indulnék.
–Akkor valamivel előtte jövök. És ki a szerencsés fickó?
–Nem mintha bármi közöd lenne hozzá. Ha már a szerencsénél
tartunk, hallom, megörökölted Jerry Vincent egész praxisát.
Nina Albrecht és Patrick Henson lépett a hálóba. Láttam, ahogy
Patrick a szőnyegpadló hiányzó kockájára mered. Befogtam a
mikrofont, amíg megkértem őket, hogy menjenek le a földszintre, és
ott várjanak rám. Volt feleségem helyettes államügyészként
dolgozott a Van Nuys bíróságon, s mint szakmabeli, hallott rólam
ezt–azt.
– Jól hallottad – feleltem. – Én léptem a helyére, de nem tudom,
ez mennyiben szerencse.
– Az Elliot–üggyel megfogtad az isten lábát.
–Most is itt vagyok, éppen a gyilkosság helyszínén. Szép a kilátás.
–Sok szerencsét! Ha valaki képes felmentetni, az te vagy.
Az ügyészek keserű gúnya beszélt belőle.
– Ehhez inkább nem fűznék semmit.
–Úgyis tudom, mit mondanál. Még valami. Ma este nem lesz
társaságod, ugye?
–Miről beszélsz?
–A két héttel ezelőttiről beszélek. Hayley azt mondta, hogy volt
ott egy nő. Ha jól tudom, valami Lanie. Rém kellemetlenül érezte
magát miatta.
–Ne aggódj, ma este biztosan nem jön. Csak egy barát, és a
vendégszobát használta, de a jegyzőkönyv kedvéért: bárkit bármikor
szabadon fogadhatok a házamban, mert az én házam, ahogyan te is
szabadon teheted ugyanezt a sajátodban.
–Ahogyan szabadon odaállhatok a bíró elé, és elmondhatom neki,
hogy kiteszed a lányunkat egy kábítószerfüggő társaságának.
Vettem egy mély lélegzetet, hogy a lehető legnyugodtabb hangon
válaszoljak.
–Honnét tudod, hogy milyen társaságnak teszem ki Hayley–t?
–A lányod nem hülye, és nincs baj a hallásával se. Elmondott ezt–
azt, amit a nőtől hallott, és ebből nem volt nehéz kikövetkeztetni,
hogy a... barátod az elvonóról jött.
–Már az is bűn, ha segítünk azoknak, akik az elvonóról jönnek?
–Nem bűn, Michael, csak nem hiszem, hogy Hayley–nek az lenne
a legjobb, ha mindenféle drogosokkal találkozna.
–Most már mindenféle drogosok? Szerintem te nem is miatta
aggódsz igazán.
–Hát, akinek nem inge...
Kis híján kijöttem a béketűrésből, de lenyugtattam magam, és
nagyot szippantottam a friss tengeri levegőből. Amikor újra
megszólaltam, nyugodt hangon tettem. Tudtam, a harag hosszú távon
csak nekem árthat, ha majd újra terítékre kerül a láthatás kérdése.
–Te most a közös lányunkról beszélsz, Maggie. Ne okozz neki
fájdalmat azzal, hogy nekem akarsz fájdalmat okozni. Szüksége van
az apjára, ahogyan nekem is a lányomra.
–Éppen ez a lényeg. Eddig jól csinálod. Ezért se jó ötlet összeállni
egy narkóssal.
Olyan erővel szorítottam a telefont, hogy azt hittem, széttörik a
kezemben. Az arcom és a nyakam valósággal égett az indulattól.
–Most mennem kell. – Elszorult a torkom, alig jöttek ki belőle a
szavak.
–Nekem is. Akkor megmondom Hayley–nek, hogy hét harmincra
itt leszel.
Mindig ezt csinálta, a beszélgetés végén érzékeltette velem,
mekkora csalódást okozok majd a lányomnak, ha késem és nem
viszem el a megbeszélt időpontban. Letette, mielőtt válaszolhattam
volna.
A lenti nappalit üresen találtam, aztán megláttam Patricket és
Ninát az alsó teraszon. Kiléptem és megálltam a korlátnál, ahonnét
Patrick méregette a hullámokat. Próbáltam kisöpörni a fejemből a
volt feleségemmel folytatott szóváltást.
–Azt mondta, Patrick, hogy szörfözött már itt, de gyilkos az
áramlás.
–Pontosan.
–A vízfelszín alatti áramlásra gondolt?
–Igen, nagyon kemény errefelé. Az öböl alakja miatt. Az északi
oldalról érkező hullámok a felszín alatt visszapattannak dél felé. Az
áramlás az öböl kontúrjait követi, és lefelé, azután kifelé hord.
Néhányszor beragadtam abba a sodrásba. Alig tudtam elkerülni a déli
sziklákat.
Tanulmányoztam az öblöt, amíg ő leírta a felszín alatt zajló
folyamatokat. Ha igazat mondott, és a gyilkosság napján is erős volt
a sodrás, akkor a seriff búvárai alighanem rossz helyen keresték a
fegyvert.
És most már késő tenni bármit. Ha a gyilkos a vízbe dobta a
pisztolyt, az áramlat mostanra messze sodorta az öbölből, ki a nyílt
tengerre. Szinte biztossá vált, hogy a gyilkos fegyver nem fog
meglepetésszerűen felbukkanni a tárgyaláson.
Ami az ügyfelem szempontjából jó hír.
Elnéztem a hullámokat, és arra gondoltam, hogy a gyönyörű
felszín alatt egy titkos erő sosem szűnik meg munkálkodni.
 TIZENKILENC

forgatókönyvírók vagy letudták a sztrájkot, vagy találtak

A maguknak egy alkalmasabb helyet a tiltakozásra. Az

Archway Studios kapujában nem kellett olyan késedelmet
szenvednünk, mint előző nap. Sokat segített az is, hogy
Nina Albrecht előttünk hajtott be, és megtisztította az utat.
Későre járt, a stúdió kezdett kiürülni. Patrick sikeresen talált egy
parkolóhelyet, nem messze Elliot irodájától. Izgatott volt, miután
még sosem járt igazi filmgyár kapuin belül. Mondtam neki, hogy
szabadon nézelődhet, de tartsa keze ügyében a telefont, mert nem
tudom, meddig fog tartani a megbeszélés – különben is
ragaszkodnom kell a menetrendhez, hogy időben felvegyem a
lányomat.
Ahogy követtem Ninát, megkérdeztem tőle, lenne–e egy hely az
irodán kívül is, ahol találkozhatnék Elliottal. Azt mondtam, rengeteg
az irat, és az asztal, ahol előző nap leültünk, túl kicsi ehhez. Azt
mondta, használjuk az igazgatói tárgyalót, és csak készüljek elő,
amíg ő elmegy a főnökéért. Azt feleltem, rendben, de igazság szerint
nem szándékoztam szétteregetni az iratokat, csak egy semleges
helyen akartam találkozni Elliottal. Ha az íróasztalánál ültünk le, ő
irányította a megbeszélést – ezt nyilvánvalóvá tette már az első
találkozásunkkor. Elliot határozott személyiség, mostantól azonban
csak egy főnök lehet: én.
A hatalmas tárgyalóban tizenkét fekete bőrfotel vett körül egy
magas fényű ovális asztalt. E fölé kivetítőt szereltek, míg a
szemközti falra lehúzható vásznat. A többi falon az itt készült filmek
bekeretezett plakátjai függtek. Feltehetően azoké, amelyek a legtöbb
pénzt hozták a stúdiónak.
Leültem, és elővettem az iratokat a zsákomból. Huszonöt perccel
később még mindig a nyomozati anyagot olvastam, amikor végre
kinyílt az ajtó, és Elliot besétált. Nem bajlódtam azzal, hogy kezet
nyújtsak neki. Igyekeztem bosszúsnak tűnni, miközben az egyik
szemközti székre mutattam.
Nina is belépett a tárgyalóba, hogy megkérdezze, szolgálhat–e
valamilyen frissítővel.
–Nem kérünk semmit, Nina – feleltem, mielőtt Elliot tette volna. –
Elleszünk, és mielőbb kezdenénk. Majd szólunk, ha szükségünk van
valamire.
Egy pillanatra összezavarodott attól, hogy nem közvetlenül
Elliottól kapta az utasításokat. Tőle várta a megerősítést, a férfi pedig
csak kurtán bólintott. Nina távozott, becsukta maga mögött a
kétszárnyú ajtót. Elliot leült arra a székre, amelyikre mutattam.
Az asztalon át egy hosszú pillanatig néztem ügyfelemet, mielőtt
megszólaltam.
–Nem tudok kiigazodni magán, Walter.
–Mit ért azon, hogy nem tud kiigazodni rajtam?
–Először is, sok időt szán arra, hogy az ártatlanságát hangoztassa,
de nem hinném, hogy komolyan venné ezt az egészet.
–Ebben téved.
–Valóban? Tisztában van azzal, hogy amennyiben elveszíti a
tárgyalást, börtönbe fog kerülni? És kettős gyilkosságnál hiába is
kérné, hogy óvadék ellenében szabadlábon védekezhessen, amíg
fellebbez. Elmarasztaló ítélet esetén ott, a tárgyalóteremben őrizetbe
veszik, és bilincsben vezetik el.
Elliot előrébb hajolt, mielőtt válaszolt.
–Pontosan tudom, milyen helyzetben vagyok. És ne merje azt
mondani, hogy nem veszem komolyan.
–Rendben, akkor mostantól, ha megbeszélünk egy időpontot,
tartsa is be. Sok mindent kell tisztáznunk, és erre nincs sok időnk.
Tudom, hogy vezetnie kell a stúdióját, de most nem ez a
legfontosabb. A következő két hétben csak egy valami igazán fontos.
Az ügy.
Most ő várt ki egy hosszú pillanatot, mielőtt felelt. Életében talán
most először hordták le, amiért elkésett valahonnét, és először
mondták meg neki, hogy mit csináljon. Végül lassan bólintott.
–Elfogadhatóan hangzik.
Bólintottam én is. Tisztázódtak a szerepek. Lehettünk az ő
tárgyalójában és az ő stúdiója területén, mostantól én lettem a
falkavezér. Az egész jövője függött tőlem.
–Helyes. Először is azt kell megkérdeznem, hogy szabadon
beszélhetünk–e.
–Természetesen.
–Merthogy tegnap nem így történt. Nyilvánvaló, hogy Nina
bedrótozta az irodáját. Ez talán hasznos az üzleti tárgyalásainál, de
nem akkor, ha az ügyéről beszélünk. Én a jogi képviselője vagyok, és
senki sem hallhatja, amiről négyszemközt beszélünk. Senki. És ez
alól Nina sem kivétel. Bármikor beidézhetik, hogy tanúskodjon ön
ellen. Ami azt illeti, nem lepne meg, ha szerepelne a vád tanúinak
listáján.
Elliot hátradőlt párnázott székében, és felnézett a mennyezetre.
–Nina, kapcsolja ki a mikrofont. Ha bármire szükségünk lesz,
majd szólok telefonon.
Rám nézett, és széttárta a karját. Elégedetten bólintottam.
–Köszönöm, Walter. Akkor most térjünk rá a munkára.
–Előbb lenne egy kérdésem.
–Hogyne.
–Ez az a beszélgetés, amikor közlöm magával, hogy nem én
tettem, maga meg azt feleli, hogy nem érdekli, én tettem–e vagy
sem?
Bólintottam.
–Az én szempontomból mindegy, hogy maga tette–e, Walter. A
vád feladata bizonyítani, hogy...
–Nem!
 Nyitott tenyérrel csapott le az asztalra. Mintha lövés dördült
volna. Megriadtam, de reméltem, hogy nem adtam jelét.
–Elegem van ebből a jogi süketelésből! Nem számít, én tettem–e,
csak az, hogy tudják–e bizonyítani. Hát nagyon is számít! Nem érti?
Egyedül ez számít. Kell, hogy higgyenek nekem, az istenit! Az kell,
hogy maga is higgyen nekem. Nem érdekel, milyen bizonyítékokat
hoznak fel ellenem. NEM én tettem. Megértette? Elhiszi? Ha a saját
ügyvédem sem hisz nekem, akkor semmi esélyem.
Biztosan tudtam, hogy Nina pillanatokon belül felbukkan
ellenőrizni, hogy minden rendben van–e. Hátradőltem a széken, amíg
őt vártam, és meggyőződtem arról, hogy Elliot befejezte a
kirohanást.
Ahogy vártam, kinyílt az egyik ajtó, és Nina készült belépni,
Elliot azonban elzavarta egy türelmetlen kézmozdulattal és a nyers
paranccsal, hogy még egyszer ne zavarjon minket. Az ajtó
becsukódott, ő belenézett a szemembe. Feltartott kézzel fojtottam
bele a szót. Most én jöttem.
–Nekem két dologgal kell törődnöm, Walter – jelentettem ki
nyugodt hangon. – Meg kell értenem a vád álláspontját és fogást kell
találnom az ügyészen. – Beszéd közben megkopogtattam a periratok
fedőlapját. – E pillanatban tökéletesen értem a vád álláspontját.
Egyszerű, mint a pofon. A vád úgy gondolja, hogy birtokában van az
indíték és a lehetőség. Kezdjük az indítékkal. A felesége viszonyt
folytatott, ami feldühítette. Nemcsak ez, de az a tudat is, hogy a
házassági szerződés értelmében, amit tizenkét éve kötöttek, válás
esetén mindent el kell osztaniuk, ezért csak úgy csak szabadulhat
meg tőle, ha megöli. Lássuk a lehetőséget! Tudják, hogy aznap
délelőtt mikor gördült ki az autója az Archway kapuján. Megtették az
utat, többször is lemérték az időt, és azt állítják, hogy könnyen a
malibui háznál lehetett a gyilkosság időpontjára. Volt lehetősége
megtenni. A vád azzal számol, hogy az indíték és a lehetőség
önmagában elegendő meggyőzni az esküdteket és megnyerni a pert,
még ha az ön ellen szóló bizonyítékok elégtelenek és közvetettek is.
Meg kell tehát értetnem az esküdtekkel, hogy az egésznek nagyobb a
füstje, mint a lángja. Ha ezt megteszem, szabadon távozhat.
–Még most sem tudom, hogy hisz–e az ártatlanságomban.
Elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
–Épp azt mondom, Walter, hogy ez nem számít.
–Nekem számít. Így vagy úgy, de tudnom kell.
Megenyhültem, és megadóan felemeltem a kezem.
–Rendben, legyen, akkor elmondom, mit gondolok, Walter. Oda–
vissza átolvastam az anyagát. Mindent legalább kétszer, de inkább
háromszor. Jártam kint a nyaralóban, ahol a sajnálatos esemény
történt, tanulmányoztam a gyilkosság földrajzát. Megtettem mindezt,
és komoly esélyt látok arra, hogy ártatlan ezekben a
vádakban.Mindez azt jelenti, hogy hiszek az ártatlanságában? Nem,
Walter, nem azt jelenti. Sajnálom, de túl régóta csinálom, és az
igazság az, hogy ritka az ártatlan ügyfél. Vagyis a legtöbb, amit
mondhatok, hogy nem tudom. Ha ez nem elég, bizonyára talál másik
ügyvédet, aki pontosan azt fogja mondani, amit vár tőle, akár hisz
benne, akár nem.
Hátradőltem a széken, amíg a válaszára vártam. Összekulcsolta az
ujjait maga előtt az asztalon, amíg alaposan átgondolta a hallottakat,
végül bólintott.
–Akkor, gondolom, be kell érnem ezzel.
Lassan kifújtam a levegőt. Még az enyém volt az ügy. Egyelőre.
–Viszont tudja, miben hiszek, Walter?
–Nem. Miben hisz?
–Abban, hogy valamit elhallgat előlem.
–Elhallgatok? Mi a csudáról beszél?
–Van valami, amit nem tudok erről az ügyről, mert maga
elhallgatja előlem.
–Fogalmam sincs, mit akar ezzel mondani.
–Túlságosan magabiztos, Walter. Mint aki tudja, hogy meg fogja
úszni.
–Meg fogom úszni. Ártatlan vagyok.
–Az ártatlanság nem elég. Néha ártatlanokat is elítélnek, és a lelke
mélyén ezzel mindenki tisztában van. Ezért nem láttam még soha
olyan ártatlan embert, aki ne rémült volna halálra a lehetőségtől,
hogy a rendszer csődöt mond, hiába az a célja, hogy bűnösnek találja
a bűnöst és ártatlannak az ártatlant. Ez nem stimmel, Walter. Nincs
megrémülve.
–Nem tudom, miről beszél. Miért kellene megrémülnöm?
Meredten néztem az asztal felett, próbáltam belelátni a fejébe.
Tudtam, hogy az ösztöneim nem csalnak. Van valami, amiről nem
tudok, valami, ami hiányzik az anyagból, amit Vincent nem mert
leírni, inkább magában hordozta. Akármi is legyen, Elliot velem még
nem osztotta meg.
Egyelőre jól is van így. Néha nem kell tudni mindent, amit az
ügyfelek, mert ha a szellem kiszabadul a palackból, nem lehet
visszagyömöszölni.
–Rendben, Walter – bólintottam. – Erre még visszatérünk. Addig
is, lássunk munkához.
Anélkül, hogy választ vártam volna, felnyitottam az aktáját, és
átfutottam mindazt, amit a fedőlap belső oldalára jegyeztem fel.
–Azt hiszem, ami a vádat illeti, pontosan tudjuk, mit várjunk a
tanúktól és a stratégiától. Ami viszont hiányzik, az egy átfogó
stratégia a védelem részéről.
–Hogy érti ezt? – horkant fel Elliot. – Jerry azt mondta, minden
készen áll.
–Talán mégsem, Walter. Tudom, hogy nem szívesen hallja vagy
látja, de ezt találtam az iratai között.
A fényes asztallapon felé csúsztattam a kétoldalas dokumentumot.
Vetett rá egy pillantást, de nem igazán foglalkozott vele.
–Mi ez?
–Elnapolásra irányuló indítvány. Jerry fogalmazta meg, de már
nem nyújtotta be. Az viszont egyértelmű, hogy haladékot akart. Az
indítvány száma alapján egyértelmű, hogy hétfőn nyomtatta ki, alig
néhány órával a halála előtt.
Elliot megcsóválta a fejét, és visszacsúsztatta az indítványt az
asztalon.
–Nem, erről beszéltünk, és megállapodtunk abban, hogy az
előzetes terv szerint folytatjuk.
–Ez hétfőn történt?
–Igen, hétfőn. Amikor utoljára beszéltem vele.
Bólintottam. Ez válasz volt az egyik kérdésemre. Vincent felvitt
akönyvelésbe minden általa megfogalmazott iratot, és láttam, hogy
az Elliot–indítványt néhány órával a meggyilkolása előtt számlázta
ki.
–Az ő irodájában beszéltek erről vagy a magáéban?
–Telefonon. Hétfőn délután. Korábban üzenetet hagyott, én pedig
visszahívtam. Nina pontosan meg tudja mondani az időpontot, ha
kíváncsi rá.
–Háromra végzett a szövegezéssel. Beszélt önnek az elnapolásról?
–Beszélt, de mondtam, hogy szó se lehet róla.
Vincent egy órát számlázott. Eltűnődtem, milyen hosszan
viaskodott Elliottal a halasztásról.
–Miért akarta elnapolni a tárgyalást? – kérdeztem.
–Még több időt akart a felkészülésre, talán hogy hizlalja a
számláját. Mondtam neki, hogy készen állunk, ahogyan most
magának is ezt mondom. Készen állunk!
Nevetve csóváltam meg a fejem.
–A helyzet az, hogy kettőnk közül nem maga az ügyvéd, Walter.
Én pedig azt mondom, hogy nem sok jelét látom bármiféle védelmi
stratégiának. Szerintem Jerry ezért akarta későbbre halasztani a
tárgyalást. Nem látta át az ügyet.
–Szerintem meg az ügyész nem látja át az ügyet.
Kezdtem belefáradni Elliotba és ahogy belekontárkodott a
szakmámba.
–Hadd magyarázzam el, hogyan működnek a dolgok – kezdtem
elcsigázottan. – És bocsásson meg, ha már kívülről fújja az egészet,
Walter. Ez egy kétrészes tárgyalás lesz. Először a vád fejti ki az
álláspontját, nekünk pedig alkalmunk lesz belekötni. Azután mi
kapjuk meg a lehetőséget, hogy előterjesszük a bizonyítékainkat, és
elmondjuk, hogy szerintünk mi történt.
–Oké.
–S miután hosszan tanulmányoztam az anyagot, arra a
következtetésre jutottam, hogy Jerry Vincent inkább bízott az első
szakaszban, mint a másodikban. Vagyis...
–Az hogy lehet?
–Én csak azt mondom, hogy a vád cáfolatára tárazott be. Tanúkkal
és keresztkérdésekkel készült fel mindenre, amivel csak az ügyész
előhozakodhat, miközben a védelem álláspontja hézagos maradt.
Nincs alibink, nincs feltételezett elkövetőnk, nincs alternatív
elméletünk, nincs semmink. Legalábbis az aktákban nincs. Erre
utaltam, amikor azt mondtam, hogy még nem látta át az ügyet.
Beszéltek valaha is arról, hogy mit tervezett felhozni a védelmére?
–Nem. Készültünk rá, de azután megölték. Azt mondta, rajta van
az ügyön. Azt mondta, van egy aduásza, de minél kevesebbet tudok
róla, annál jobb. Majd elmondja, közvetlenül a tárgyalás előtt, de
végül nem került rá sor. Nem érte meg.
Ismertem ezt a fordulatot. Az „aduász” egyenlő a „kihozlak a
börtönből, és mehetsz is haza” kártyával. Olyan szemtanú vagy
bizonyíték, amit titokban tartunk, hogy a megfelelő pillanatban
felülüthessünk vele minden addigi lapot, és fixen elültessük a
megalapozott kételyt az esküdtszék valamennyi tagjában. Ha
Vincentnek volt is aduásza, nem írta bele az aktába. De ha volt
aduásza, hétfőn miért beszélt a tárgyalás elnapolásáról?
–Tudja, mi lehetett ez az aduász? – kérdeztem Elliotot.
–Csak annyit mondott, hogy talált valamit, amivel keresztbetesz
az ügyészségnek.
–Ennek nem sok értelme van, ha hétfőn meg el akarta napoltatni a
tárgyalást.
Elliot megvonta a vállát.
–Mondtam már, csak még több időt akart a felkészülésre. Talán
hogy még jobban megfejhessen. Erre mondtam neki, hogy amikor
filmet forgatunk, kijelölünk egy időpontot, és a filmet bemutatjuk
ebben az időpontban, ha törik, ha szakad. Mondtam, hogy a tárgyalás
terén nem tűrök haladékot.
Bólogatva hallgattam Elliot üzleti filozófiáját, de a gondolataim
Vincent hiányzó laptopja körül jártak. És ha abban van az aduász?
Rámentette a tervet a számítógépére, de nem írta bele az aktákba? Az
aduász miatt ölhették meg? A felfedezése elég kényes vagy veszélyes
lett volna valaki számára, hogy végezzen vele?
Úgy döntöttem, ideje továbblépni, amíg még Elliot itt ül előttem.
–Nos, Walter, nincs nálam az aduász, de ha Jerry meg tudta
találni, én is megtalálhatom. És meg is találom.
Vetettem egy pillantást az órámra, és próbáltam azt a benyomást
kelteni, mintha a legkevésbé sem nyugtalanítana, hogy nem ismerem
az egész ügy kulcsfontosságú elemét.
–Rendben. Beszéljünk az alternatív elméletről.
–A miről?
–A vádnak megvan a maga elmélete, nekünk is fel kell mutatnunk
egyet. A vád elmélete szerint magát felzaklatta a felesége hűtlensége
és a tudat, hogy mennyibe fog kerülni a válásuk. Így hát Malibuba
ment, hogy megölje a feleségét és annak szeretőjét. Azután pedig
valamilyen módon megszabadult a gyilkos fegyvertől... akár
elrejtette, akár az óceánba dobta, majd felhívta a 911–et, hogy
bejelentsen egy gyilkosságot. Az elméletben benne van minden, ami
kell: indíték és lehetőség. Viszont nem támogatja más, csak a
lőpormaradványok. Ez az egyetlen közvetlen bizonyíték.
–Az a félresikerült teszt! – csattant fel Elliot. – Életemben nem
sütöttem el fegyvert. Jerry azt mondta, hogy ezt az ország legjobb
szakértőjével fogja bizonyítani. Egy nővel a John Jayről. Ő fogja
tanúsítani, hogy a seriff laborjának munkamódszere felületes és
megbízhatatlan, könnyen vezethet hibás eredményre.
Bólintottam. Tetszett, ahogyan tagadta a vádat. A buzgalma még
hatásos lehet, ha a vallomására kerül sor.
–Igen, dr. Arslanian... rá még mindig számítunk, de nem ő az
aduász, Walter. A vád kiállítja majd a saját tanúját, aki ennek
pontosan az ellenkezőjét fogja bizonygatni... hogy a labor jól
működik, és betartanak minden követelményt. A lőpornyom legjobb
esetben is feledésbe merül. Az ügyésznek attól még ott marad az
indíték és a lehetőség.
–Miféle indíték? Szerettem a feleségemet, Rilzről pedig nem is
tudtam. Azt hittem róla, hogy köcsög.
Feltartott kézzel állítottam le.
–Tegyen magának egy szívességet, Walter, és ne hívja így. Se a
bíróságon, se máshol. Ha már feltétlenül utalnia kell a nemi
orientációjára, mondja azt, hogy meleg. Rendben?
–Rendben.
–Erre a vád egyszerűen azt mondja majd, igenis tudta, hogy Johan
Rilz a felesége szeretője, bizonyítékokkal és tanúvallomásokkal
támasztja alá, hogy a felesége hűtlensége által kikényszerített válás
legalább százmillióval rövidítette volna meg, és alighanem együtt járt
volna azzal, hogy meg kell osztania a stúdió feletti uralmat.
Tudatosítják mindezt az esküdtek elméjében, és mindjárt lesz
indítéka a gyilkosságra.
–Ezt a szarságot...
–Mindent megteszek, hogy az esküdtek is annak lássák. Egy
csomó pozitívumot át lehet fordítani negatívumba. Olyan ez, mint
egy haláltánc, Walter. Ütéseket váltunk. Megpróbálunk eltorzítani és
elpusztítani minden érvet, de végül ők több ütést visznek be, mint
amennyit háríthatnánk, ezért kerülünk mi vesztes helyzetbe, és ezért
jó, ha a védelemnek van alternatív teóriája. Ha elfogadható
magyarázatot szolgáltatunk az esküdteknek arra, ami ezzel a két
emberrel történt. Ha magáról valaki másra tereljük a gyanút.
–Amilyen a félkarú ember A szökevényben?
Megráztam a fejem.
–Nem egészen.
Emlékeztem a mozifilmre és a korábbi tévésorozatra is.
Mindkettőben tényleg szerepelt egy félkarú ember, én azonban a
ködösítésről, a védelem alternatív elméletéről beszéltem, mert nem
vettem be Elliot ártatlanságát – legalábbis egyelőre.
Zümmögő hang hallatszott, mire Elliot előhúzta a telefonját, és
lenézett a kijelzőre.
–Dolgunk van, Walter – jeleztem.
Nem fogadta a hívást, és vonakodva eltette a telefont. Folytattam.
–Az első szakaszban keresztkérdéseket teszünk majd fel, hogy egy
dolog kristálytiszta legyen az esküdtek számára. Az, hogy amint
megtalálták a lőpornyomokat...
–Csalás az egész!
–Elfogadom. A lényeg, hogy miután egyértelmű jelét látták annak,
hogy nemrégiben elsütött egy lőfegyvert, minden más tétet töröltek.
A széles körű nyomozás akkortól egyetlen valakire összpontosult:
magára. Ezzel pedig együtt járt, hogy egy csomó más követ nem
mozgattak meg. Rilz például mindössze négy éve tartózkodott az
országban, de egyetlen nyomozó sem vette fel a kapcsolatot
Németországgal, hogy ellenőrizze a hátterét, pedig akár neki is
lehettek ellenségei, akik holtan akarták látni. És ez még nem minden.
A fickó Los Angeles–i hátterének se jártak utána. Ez a férfi a város
leggazdagabb asszonyainak otthonába és talán magánéletébe nyert
bebocsátást. Bocsássa meg a szókimondásomat, de más férjes
asszonyokat is döngetett, vagy csak a maga feleségét? Más fontos és
befolyásos férfiakat is magára haragított, vagy csak magát?
Elliot nem válaszolt az otromba kérdésekre. Pedig okkal tettem fel
őket, hogy lássam, milyen reakciót váltanak ki belőle, és hogy
ellentmond–e korábbi kijelentésének, miszerint szerette a feleségét.
Ő azonban nem reagált sehogy.
–Látja már, miről beszélek, Walter? Szinte a kezdet
kezdetétőlmagára fókuszáltak. Amikor majd a védelmen lesz a sor,
mi Rilzre összpontosítunk. És ezzel elhintjük a kételkedés magvait.
Elliot elgondolkodva bólogatott, miközben saját tükörképére
meredt a fényes asztallapon.
–De ez sem lehet Jerry aduásza – tettem hozzá –, és megvan a
kockázata annak, ha rászállunk Rilzre.
Elliot felemelte a tekintetét.
–Az ügyész is felismerte ezt a hiányosságot, amikor a nyomozók
elé tárták az ügyet. Öt hónapja volt felkészülni arra, hogy itt fogunk
támadni, és ha érti a dolgát, márpedig szerintem érti, szép csendben
kitalálta, mivel fogadjon minket, ha elindulunk ebbe az irányba.
–Az ilyesmi nincs benne a vádiratban?
–Nem feltétlenül. A legtöbb esetben az is fontos, ami nincsbenne
az anyagban. Erre még jobban ügyelnünk kell. Jeffrey Golantz sokat
tapasztalt profi. Pontosan tudja, mit adjon ki és mit tartson meg
magának.
–Ismeri Golanzt? Harcolt már ellene?
–Nem ismerem, és sosem harcoltam ellene. A hírét ismerem. Még
egyetlen tárgyalást se veszített el. Igaz, csak huszonhét körül lehet.
Vetettem egy pillantást az órámra. Gyorsan múlt az idő, ezért fel
kellett pörgetnem a megbeszélést, hogy még időben odaérjek a
lányomért.
–Van még néhány dolog, amit meg kell beszélnünk. Tudnom kell,
hogy fog–e tanúskodni.
–Ez nem kérdés. Magától értetődik. Tisztázni akarom a nevem.
Az esküdteknek az én számból kell hallaniuk, hogy nem én tettem.
–Tudtam, hogy ezt fogja mondani, és értékelem a buzgalmat,
amivel tagadja a vádakat, de a vallomástétel nemcsak erről szól. Fel
kell tárnia egy másik alternatívát, és ezen a téren gondban vagyunk.
–Nem érdekel.
–Maga ölte meg a feleségét és annak szeretőjét?
–Nem!
–Akkor mit keresett a háznál?
–Gyanakodtam. Ha rajtakapom valakivel, szembesítem a
hűtlenségével, a fickónak meg jól szétrúgom a seggét.
–Tényleg azt várja az esküdtektől, hogy ezt elhiggyék? Egy
milliárdos filmmogul Malibuba hajt csak azért, hogy a felesége után
leskelődjön?
–Nem, én nem leskelődtem. Gyanakodtam, és odamentem, hogy a
saját szememmel lássam.
–És amikor látta, mi történik, előkerült a pisztoly.
Elliot szóra nyitotta a száját, azután habozni kezdett és nem szólt.
–Látja, Walter? Ha tanúskodik, ilyen kérdéseknek teszi ki magát.
Nem fog jól kijönni belőlük.
–Nem érdekel. Már eldöntöttem. A bűnösök sosem tanúskodnak.
Mindenki tudja. Én tanúsítom, hogy nem én tettem.
Az utolsó mondat minden szótagjánál felém bökött a
mutatóujjával. Tetszett az erőszakossága. Hitelesnek tűnt. Talán
megél a tanúk padján.
–Nos, a döntés a maga kezében van. Előkészítjük a vallomását, de
nem hozzuk meg a végleges döntést, amíg el nem jutunk a második
szakaszba, és nem látjuk, hol tartunk.
–Én már eldöntöttem. Tanúskodni fogok.
Az arca kezdett a mélyvörös árnyalataiban játszani. Óvatosabban
kellett lépdelnem. Nem akartam, hogy tanúskodjon, de etikátlan lett
volna megtiltani. Erről az ügyfél dönt, és ha később azt nyilatkozza,
hogy meggátoltam ebben, az egész ügyvédi kamara rám száll.
–Nézze, Walter – sóhajtottam. – Maga befolyásos ember. Egy
stúdiót vezet, filmeket forgat, nap mint nap milliók sorsáról dönt.
Megértem. Hozzászokott, hogy senki sem kérdőjelezi meg a
döntéseit, de a tárgyaláson én vagyok a főnök. És bármennyire maga
hozza a döntéseket, tudnom kell, hallgat–e rám, és végiggondolja–e a
tanácsaimat. Ha nem, nincs értelme tovább folytatnunk.
Erőteljesen megdörgölte az arcát. Nem emésztette meg
egykönnyen a dolgot.
–Rendben, elfogadom. Majd később döntünk a dologban.
Láthatóan vonakodott. Nem szívesen tette meg nekem ezt az
engedményt. Az ő helyzetében senki sem akarja kiengedni a kezéből
a hatalmat.
–Rendben, Walter – bólintottam. – Azt hiszem, most már értjük
egymást.
Újabb pillantást vetettem az órámra. Maradt még néhány tétel a
listámon, és maradt egy kevés időm is.
–Akkor lépjünk tovább – javasoltam.
–Nosza.
–Szeretnék néhány embert a védelem csapatába. Jobbára volt...
–Nem. Mondtam már, minél több ügyvédje van a vádlottnak,
annál bűnösebbnek látszik. Nézze meg Barry Bondst. És mondja azt,
hogy nem hiszi mindenki bűnösnek. Több ügyvédje van, mint
csapattársa.
–Nem engedte, hogy befejezzem, Walter. Nem ügyvédekről
beszélek. Ha majd a tárgyalásra kerül sor, megígérem magának, hogy
csak mi ketten ülünk az asztalnál.
–Akkor kiket akar?
–Egy esküdtválogató konzultánst és valakit, aki dolgozik a
megjelenésén és a vallomásán, ez minden.
–Nem kell esküdtválogató. Olyan lenne, mintha mozgatni
próbálnám a szálakat.
–Nézze, akit fel akarok bérelni, csak ülne a karzaton. Senki se
figyelne fel rá. Hivatásos pókerjátékos, ezért bárki arcáról leolvassa
az árulkodó jeleket. Ez minden.
–Nem. Nem fizetek ilyen hókuszpókuszért.
 –Biztos ebben, Walter?
Öt percet szántam a meggyőzésére, bizonygattam előtte, hogy az
esküdtek válogatása talán az egész tárgyalás legfontosabb
mozzanata. Hangsúlyoztam, hogy a közvetett bizonyítékokon alapuló
ügyekben mindenképpen olyan esküdtek kellenek, akik kellően
nyitottak, akik nem feltétlenül hisznek el valamit, csak mert egy
rendőr vagy ügyész mondja. Hozzátettem, hogy büszke vagyok
szakértelmemre az esküdtválogatás terén, de azért nem árt egy
szakértő, aki a legapróbb rezzenésekből is képes olvasni. Hosszas
érvelésem végén Elliot csak megrázta a fejét.
–Hókuszpókusz. Megbízom a képességeiben.
Egy pillanatig némán meredtem rá, azután úgy döntöttem, aznapra
elég ennyi. A többit ráérek legközelebb felhozni. Rá kellett jönnöm,
hogy bármennyire úgy tett, mint aki beadja a derekát, Elliot továbbra
is két kézzel kapaszkodott a kormányba.
És szilárdan vezette hajóját – meggyőződésem szerint a biztos
pusztulásba.
 HÚSZ

ire elfuvaroztam Patricket a belvárosba, az autójához,

M majd az esti csúcsban a Völgy felé vettem az irányt, már

tudtam, hogy késni fogok, és készülhetek az újabb
veszekedésre. Hívtam, hogy odaszóljak, de Maggie nem
vette fel, így csak üzenetet hagytam. Mire végül elértem a
lakótömbhöz Sherman Oaksben, már hét negyvenre járt, anya és
lánya pedig kint vártak a járdán. Hayley lehajtott fejjel meredt a
kövezetre. Feltűnt, hogy gépiesen felveszi ezt a testtartást, amint a
szülei egymás közvetlen közelségbe kerülnek. Mintha arra várna,
hogy valaki transzportálja egy másik galaxisba.
Amint megálltam, Maggie betette Hayley–t a hátsó ülésre az
iskolatáskájával és az éjszakai cuccával együtt.
–Kösz, hogy ilyen pontosan jöttél – jegyezte meg epésen.
–Semmi gond – feleltem, csak hogy lássam, tud–e még villámokat
szórni a szemével. – Fontos randi lehet, ha nem győzted kivárni a
lakásban.
–Nos, nem igazán. Szülői értekezlet lesz az iskolában.
Ez áthatolt a védelmemen, és állkapcson talált.
–Szólhattál volna. Szerezhettünk volna egy bébicsőszt, hogy
együtt menjünk.
–Már nem vagyok bébi – szólalt meg Hayley a hátam mögött.
–Egyszer már próbáltuk, emlékszel? – hallottam Maggie–t balról.
–Úgy nekiugrottál a tanárnak Hayley matekjegye miatt, amelynek
körülményeiről mellesleg semmit sem tudtál, hogy megkértek,
inkább én tartsam a kapcsolatot az iskolával.
Az incidens halványan ismerősnek tűnt. Elzártam egy biztonságos
helyre, OxyCodontól megfertőzött memóriabankom mélyére, most
mégis belepirultam a szégyenbe. Még nincs minden rendben.
 –Mennem kell – sietett hozzátenni Maggie. – Szeretlek, kicsim.
Viselkedj rendesen apánál, holnap majd beszélünk.
–Oké, anyu.
Egy hosszú pillanatig kinéztem az ablakon, míg volt feleségem
ellépett a kocsitól.
–Szabadítsd rájuk a poklot, Maggie McEszlek –mormoltam.
Besoroltam az útra és feltekertem az ablakot. A lányom
rákérdezett, miért hívom az anyját Maggie McEszleknek.
–Mert mindig azzal indul harcba, hogy megeszi az ellenfelet
reggelire – feleltem.
–Milyen harcba?
–Bármilyen harcba.
Néma csendben hajtottunk végig a Ventura Boulevard–on, és
megálltunk vacsorázni a DuPar’snél. A lányom imádott itt enni, mert
mindig engedtem neki, hogy palacsintát rendeljen. A kölyök
valamiért azt hitte, hogy átlépett egy határt, amikor reggelit ehetett
vacsorára; ettől lázadónak és vagánynak érezte magát.
Én cézár salátát kértem ezersziget öntettel, ami, tekintve a
koleszterinszintemet, szintén felért egy kisebb lázadással. Együtt
elvégeztük a házi feladatot, amit velem ellentétben a kisujjából
kirázott, azután megkérdeztem, mit szeretne csinálni. Kapható
voltam bármire – mozira, plázára, amit csak akart –, bár leginkább
abban reménykedtem, hogy csak haza akar jönni hozzám, és együtt
lógunk egy kicsit; talán elővesszük a régi családi albumokat, és
elsárgult fotókat nézegetünk.
Vonakodott felelni, és jól tudtam, miért.
–Nincs nálam senki, ha emiatt aggódsz, Hay. Emlékszel a hölgyre,
akivel találkoztál, Lanie–re? Már nem jár hozzám.
–Úgy érted, már nem a barátnőd?
–Soha nem is volt a barátnőm. Csak a barátom. Emlékszel, amikor
tavaly kórházban voltam? Ott találkoztunk és barátkoztunk össze.
Próbálunk vigyázni egymásra, ezért néha–néha átjön hozzám, hogy
ne kelljen egyedül otthon lennie.
Szépítettem egy kicsit az igazságon. Lanie Ross–szal az elvonón,
csoportterápia keretében ismerkedtünk meg. Azután is
találkozgattunk, hogy kikerültünk a rehabról, de nem háltuk el a
kapcsolatot, miután erre érzelmileg mindketten képtelenek voltunk.
A függőség kiégette az összes kapcsolódó idegvégződésünket, és
csak lassan tértek új életre. Eltöltöttünk együtt némi időt, egymás
rendelkezésére álltunk – mint egy kétszemélyes csoport –, de mióta
visszatértünk a normál világba, egyre inkább úgy láttam, hogy Lanie
csak visszahúz. Ösztönösen éreztem, hogy nem fog messzire jutni,
ezért nem utazhatok vele. A rehabilitáció után három út nyílik meg
előttünk. Az egyik a józanságé, a másik a visszaesésé. A harmadik
pedig a gyors kiút – amikor rájövünk, hogy a visszaesés lassú
öngyilkosság, és nincs értelme várni. Nem tudtam, hogy ez utóbbi
két út közül Lanie melyiket választja majd, de egyiken sem akartam
követni. Végül búcsút intettünk egymásnak, mindjárt másnap, hogy
találkozott Hayley–vel.
–Tudod, Hayley, nekem mindig elmondhatod, ha nem tetszik
valami, vagy ha zavar, amit csinálok.
–Tudom.
–Helyes.
Néhány percig csendben ücsörögtünk, de éreztem, hogy valami
még kikívánkozik belőle. Elég időt hagytam neki, hogy összeszedje a
gondolatait.
–Apu!
–Igen, kincsem.
–Ha az a hölgy nem volt a barátnőd, akkor ez azt jelenti, hogy te
és anyu újra összejöhettek?
A kérdés után néhány pillanatig hiába kerestem a szavakat.
Láttam a reménykedést Hayley tekintetében, és tudtam, hogy ő is ezt
akarja látni az enyémben.
–Nem tudom, Hay. Kicsit elszúrtam a dolgokat, amikor legutóbb
megpróbáltuk.
A fájdalom sötét árnyékot vetett a szemére, ahogyan a viharfelhők
az óceánra.
–De azért próbálkozom, kicsim – siettem hozzátenni. – Csak apró
lépésekkel. Próbálom bebizonyítani neki, hogy nekünk egymás
mellett a helyünk.Nem felelt. Lesütött szemmel meredt a tányérjára.
–Rendben, kicsim?
–Rendben.
–Eldöntötted már, mit szeretnél?
–Szerintem csak menjünk haza, és tévézzünk.
–Helyes. Én is ezt szeretném.
Összepakoltuk a könyveit, és az asztalon hagytam a pénzt. Úton
felfelé elmondta, hogy az anyjától azt hallotta, fontos új munkát
kaptam. Meglepődtem, de azért örültem a hírnek.
–Nos, mondhatjuk azt is, hogy új munka. Újra azt csinálom, amit
mindig is, de van egy csomó új ügyem, köztük egy jó nagy. Ezt is
mondta az anyád?
–Azt mondta, van egy nagy ügyed, amiért mindenki irigykedik
rád, de te majd megmutatod nekik.
–Ezt mondta?
–Igen.
Egy darabig némán vezettem, és azon tűnődtem, mit jelenthet ez.
Talán mégsem szúrtam el mindent Maggie–vel. Bizonyos értelemben
még mindig tisztel. Ez csak jelent valamit.
– Hm...
A lányomra néztem a visszapillantó tükörben. Már sötétedett, de
láttam, ahogy kifelé mered az ablakon, kerüli a tekintetemet. A
gyerekek sokszor olyanok, mint a nyitott könyv. Bárcsak a felnőttek
is ilyenek lennének!
–Mi az, Hay?
–Csak azon gondolkodom, hogy miért nem azt csinálod, amit
anyu.
 –Hogy érted?
–Ő börtönbe juttatja a rossz embereket. Azt mondta, hogy ez a
nagy ügyed egy olyan férfié, aki megölt két embert. Mintha mindig a
rossz embereknek dolgoznál.
Ezúttal is alaposan meg kellett válogatnom a szavakat.
–A férfit, akit védek, csak megvádolták azzal, hogy megölt két
embert, Hayley. Senki sem bizonyította, hogy bármi rosszat tett
volna. Egyelőre nem bűnös semmiben.
Nem válaszolt, de szinte tapintható kétkedés sugárzott a hátsó ülés
felől. Ennyit a gyermeki ártatlanságról.
–Amit én csinálok, Hayley, legalább olyan fontos, mint édesanyád
munkája. Amikor valakit megvádolnak valamilyen bűnnel, jogában
áll megvédenie magát. Mi van, ha az iskolában azzal vádolnak, hogy
puskáztál, de te tudod, hogy ez nem igaz? Nem akarnád, hogy
lehetőséged legyen megvédeni magad?
–De, azt hiszem...
–Szerintem is. A bíróságon is így megy ez. Ha megvádolnak
valamivel, fogadhatsz egy ügyvédet, hogy az segítsen megvédeni
magad. A törvények nagyon bonyolultak, ezért nagyon nehéz
védekeznie olyannak, aki nem tudja, hogyan kell bemutatni a
bizonyítékokat meg ilyenek. Ezért segítek neki. Ez nem jelenti azt,
hogy egyetértek velük vagy azzal, amit tettek, persze csak ha
bűnösek, de ez is része a rendszernek. Fontos része.
A magyarázat még az én fülemnek is üresen hangzott, miközben
mondtam. Intellektuális szinten megértettem és elfogadtam ezt az
érvelést, minden egyes szavát, de az apa–lánya kapcsolat szintjén
úgy éreztem magam, mint valamelyik ügyfelem, akit megizzasztanak
a tanúk padján. Hogyan várhatnám el tőle, hogy higgyen nekem,
amikor már én sem vagyok biztos abban, hogy hiszek benne?
–Segítettél már ártatlan embernek? – kérdezte hirtelen a lányom.
Ezúttal nem néztem a tükörbe.
–Néhánynak igen.
 Ez volt a legtöbb, amit őszintén felelhettem.
–Anyu sok rossz embert juttatott a börtönbe.
Bólintottam.
–Igen, ez igaz. Azt hiszem, remekül kiegészítettük egymást.
Azzal, amit csináltunk. De most...
Nem kellett befejeznem a gondolatot. Bekapcsoltam a rádiót és
megnyomtam a gyorskapcsoló gombot, hogy ráálljak a Disney
zenecsatornára.
Ahogy hazafelé tartottunk, utoljára még arra gondoltam, hogy
talán a felnőttekben is ugyanúgy lehet olvasni, mint a
gyermekeikben.
 HUSZONEGY

sütörtök reggel, miután kitettem a lányomat az iskolánál,

C egyenesen Jerry Vincent ügyvédi irodájához hajtottam.

Még korán volt, gyorsan haladt a forgalom. Amikor
behajtottam a Jogi Centrummal szomszédos parkolóházba,
kiderült, hogy szinte szabadon választhatok magamnak helyet – a
legtöbb ügyvéd csak kilencre jött, amikor a bíróságok kezdtek.
Legalább egy órát vertem mindenkire. Felhajtottam a másodikra,
hogy az irodával egy szinten álljak. A parkoló összes szintjén nyílt
egy kijárat az irodaház felé.
Elhajtottam a hely mellett, ahol Jerry Vincent parkolt, amikor
lelőtték, és valamivel távolabb álltam le. Ahogy a parkolóházat és a
Jogi Centrumot összekötő híd felé tartottam, felfigyeltem egy Subaru
kombira, a tetején szörfdeszkatartóval. A hátsó ablakra ragasztott
matricán egy szörfös sziluettje látszott, amint deszkája hegyén állva
lovagolt a hullámokon. ONE WORLD – állt a matricán.
A kombi sötétített hátsó ablakán keresztül nem láthattam be, ezért
megkerültem az autót, és bekémleltem a vezető felőli oldalon.
Láttam, hogy a hátsó ülést teljesen hátrahajtották. A csomagtartóban
kartondobozok hevertek, tele ruhákkal és személyes holmikkal. A
fennmaradó rész szolgált Patrick Henson ágyaként. Biztosan tudtam,
mert most is itt feküdt, és a fény elől hálózsákjába bugyolálta magát.
Csakis ekkor jutott eszembe, amit az első telefonbeszélgetésünk
alkalmával mondott, mielőtt kérdeztem, hogy érdekelné–e a sofőri
állás. Azt mondta, a kocsijában él, és egy úszómester kabinjában
alszik.
Kopogtatásra emeltem az ujjam, de végül úgy döntöttem, hagyom
aludni. Egyelőre úgysincs rá szükségem, kár lenne felriasztani.
Átkeltem a hídon, befordultam a sarkon, és elindultam a folyosón az
iroda felé, amely Jerry Vincent nevét viselte. Az ajtajában pedig ott
állt Bosch nyomozó. Zenét hallgatott, és rám várt. Zsebre vágott
kézzel, türelmetlenül, sőt bosszúsan. Szinte biztos voltam benne,
hogy nem beszéltünk meg semmit, úgyhogy nem tudtam, mi
zaklathatta fel. Talán csak a zene. Ahogy közeledtem felé, kivette és
zsebre vágta a füldugókat.
–Hé, és a kávém? – kérdeztem köszönés gyanánt.
–Nem hoztam. Láttam, hogy tegnap se kívánta.
Oldalt lépett, hogy a kulcsommal kinyithassam az ajtót.
–Kérdezhetek valamit? – fordultam felé.
–Ha nemet mondok, akkor is megkérdezi.
–Igaza lehet.
Kinyitottam az ajtót.
–Rajta, tegye már fel azt a kérdést.
–Rendben. Szóval maga nem tűnik olyan iPodos fickónak.
Mondja, mit hallgat?
–Nem hinném, hogy hallott volna róla.
–Értem. Tony Robbins, az önsegélyező guru?
Bosch csak megrázta a fejét.
–Frank Morgan – felelte.
Bólintottam.
–A szaxofonos? Franket ismerem.
Bosch meglepettnek tűnt, ahogy beléptünk az előtérbe.
–Ismeri... – mondta utánam hitetlenkedve.
–Igen. Be szoktam köszönni neki, amikor a Catalinában vagy a
Jazz Bakeryben játszik. Apám imádta a dzsesszt, és az ötvenes–
hatvanas években ő volt Frank ügyvédje. Frank végigszántotta a
világot, mielőtt egyenes útra tért. A végén már a San Quentinben
zenélt Art Pepperrel. Róla is hallott, ugye? Mire én találkoztam
Frankkel, nem kellett neki ügyvéd. Megtalálta a helyét.
Boschnak hosszú időbe telt, amíg felocsúdott a döbbenetből, hogy
ismerem Frank Morgant, Charlie Parker renitens örökösét, aki két
évtizeden át heroinra fecsérelte a hagyatékát. Átkeltünk az előtéren,
és beléptünk az irodába.
–Szóval hogy halad az ügy? – kérdeztem rá.
–Halad – felelte.
–Hallom, mielőtt tegnap felkeresett, az egész éjszakát a Parker
Centerben töltötte, hogy megizzasszon egy gyanúsítottat. Azután
mégsem lett letartóztatás a dologból.
Megkerültem Vincent asztalát, és leültem. Nekiláttam előszedni
az aktákat a zsákomból. Bosch állva maradt.
–Ki mondta ezt magának? – tudakolta.
Nemcsak úgy mellékesen kérdezte, de egyenesen követelte a
választ. Teljes közönyt színleltem.
–Nem tudom, csak úgy hallottam valahol. Talán egy riportertől.
Ki volt a gyanúsított?
–Ahhoz magának semmi köze.
–Nos, akkor mihez van közöm, nyomozó? Miért keresett fel?
–Csak tudni akartam, vannak–e új nevei számomra.
–Mi lett azokkal, amiket tegnap adtam?
–Ellenőriztem őket.
–Hogyan ellenőrizhette volna ennyi idő alatt?
Előrehajolt, és mindkét kezével megtámaszkodott az asztalon.
–Úgy, hogy nem egyedül dolgozom az ügyön. Van segítségem, és
utánajártunk minden névnek. Valamennyi börtönben ül, meghalt
vagy rég nem törődik már Jerry Vincenttel. Sok olyat is
ellenőriztünk, akit még ügyészként csukatott le. Zsákutca.
Hamisítatlan csalódottságot érzékeltem, és rájöttem, hogy talán túl
nagy jelentőséget tulajdonítottam a neveknek – annak az esélynek,
hogy a régi ügyfelek között van a gyilkos, és ha letartóztatják, többé
számomra sem jelent fenyegetést.
–Mi a helyzet Demarcóval, a fegyverkereskedővel?
–Magam jártam utána, de nem tartott sokáig. Meghalt, Haller. Két
éve, a cellájában, a Corcoranban. Belső vérzés. Amikor felnyitották,
egy kihegyezett fogkefét találtak a végbelében. Sosem derült ki, hogy
maga helyezte–e fel biztonsági megfontolásból, vagy valaki más tette
meg neki ezt a szívességet, de a cellatársai legalább okulhattak a
példából. Még egy táblát is kitettek. „Ne dugj fel éles tárgyat a
seggedbe!”
Hátradőltem a székben, és legalább annyira viszolyogtam a
történettől, mint egy potenciális gyanúsított elvesztésétől. Akárhogy
is, összeszedtem magam, és próbáltam megőrizni közönyömet.
–Mit is mondhatnék, nyomozó? Demarco volt a legjobb tippem.
Nevem pedig nincs több. Ahogy mondtam, aktív ügyekkel
kapcsolatban nem nyilatkozhatok, de hogy lássa, kivel van dolga:
nincs is miről nyilatkozni.
Hitetlenkedve rázta a fejét.
–Komolyan mondom, nyomozó. Átnyálaztam az összes aktív
ügyet. Nem láttam nyomát semmilyen fenyegetésnek vagy oknak,
amiért Vincent fenyegetve érezhette magát. Nem találtam semmit,
aminek köze lehetne az FBI–hoz. Nem találtam semmit, ami arra
utalna, hogy Jerry Vincent rájött volna valamire, amivel veszélybe
sodorta magát. Amellett, ha meg is tudott bármi rosszat az egyik
ügyfeléről, azt védte az ügyvédi titoktartás. Nincs itt semmi. Végtére
is nem maffiózókat képviselt. Nem drogterjesztőket képviselt. Nem...
–Gyilkosokat viszont annál inkább.
–Feltételezett elkövetőket. És a halála időpontjában csak egyetlen
emberölési ügye volt, Walter Elliot, ott pedig nincs semmi. Higgye
el, alaposan megnéztem.
Még abban sem voltam biztos, hogy én magam elhiszem–e, amit
mondok, de Bosch nem látszott ezt észrevenni. Végül lerogyott az
íróasztal előtt álló székre, és arca mintha teljesen átalakult volna.
Szinte rossz volt ránézni.
–Jerry elvált – próbálkoztam. – Ellenőrizte a volt feleségét?
–Kilenc éve váltak el. A nő hamarosan újra férjhez ment, és
boldogan él, most várja a második gyerekét. Szóval nem hinném,
hogy egy hét hónapos terhes lepuffantaná egy parkolóházban a volt
férjét, akivel kilenc éve nem beszélt.
–Más hozzátartozók?
–Egy anya Pittsburghben. A családi vonal nem vezet sehová.
–Barátnők?
–A titkárnőjét döngette, de semmi komoly. Ellenőriztük a nő
alibijét, akkor éppen Vincent nyomozója döngette. Együtt töltötték
az egész éjszakát.
Éreztem, ahogy kivörösödik az arcom. A szaftos elemzés kis híján
ráillett a saját helyzetemre is, csak Lorna, Cisco és én legalább nem
ugyanakkor kerültünk közelebbi kapcsolatba egymással.
Megdörzsöltem az arcom, mintha fáradt lennék, és reméltem, hogy
ez magyarázatot ad kipirult arcomra.
–Kényelmes – jegyeztem meg –, hogy így igazolják egymás
alibijét.
Bosch megrázta a fejét.
–Szemtanúk is igazolják. A barátaikkal egy vetítésen voltak az
Archwaynél. A nagymenő ügyfele nekik is küldött meghívót.
Bólintottam, és levontam a megalapozott következtetést, amit meg
is osztottam Boschsal.
–A fickó, akit előző éjjel megizzasztottak, a nyomozó volt, Bruce
Carlin.
–Ki mondta ezt?
–Épp maga. Klasszikus szerelmi háromszög. Kiindulópontnak se
utolsó.
–Okos fiú, de mint mondtam, semmire sem jutottunk. Elment rá
az éjszakánk, és reggelre lépésnyit se haladtunk előre. Beszéljen
inkább a pénzről. – Visszadobta a labdát nekem.
–Milyen pénzről?
–A pénzről az üzleti számlákon. Gondolom, most azt fogja
mondani, hogy köti az ügyvédi titoktartás.
–Valóban ki kellene kérnem a bírónő véleményét, de most nem
bajlódom ezzel. Az asszisztensem az egyik legjobb könyvelő, akivel
valaha dolgom volt. Ő nézi át a könyveket, és szerinte tiszták. Jerry
el tudott számolni minden centtel.
Bosch nem szólt közbe, úgyhogy folytattam:
–Hadd mondjak valamit, nyomozó. Ha egy ügyvéd bajba kerül, az
legtöbbször a pénz miatt van. A könyvelés miatt. Itt nem lehet
sumákolni. A kaliforniai ügyvédi kamara itt szeret a leginkább
szaglászni. Én is mindig kényesen vigyáztam a könyveimre,
véletlenül se adjak okot arra, hogy rám szálljanak. Úgyhogy azonnal
kiszúrnám, ahogy az asszisztensem, Lorna is, ha valami nem
stimmelne. De nincs semmi. Jerry talán sietett felvenni a
járandóságát, de törvényi szempontból ez nem kifogásolható.
Láttam, ahogy Bosch szeme felcsillant valamitől, amit mondtam.
–Mi az?
–Hogy érti azt, hogy „sietett felvenni a járandóságát"?
–Úgy értem, hogy... oké, kezdjük az elején. A dolog úgy
működik, hogy szerződést köt egy ügyféllel, az pedig leszurkolja az
előleget. A pénz egy letéti számlára kerül. Továbbra is az ügyfél
pénze, de az ügyvéd maga zárolja, mert gondoskodni akar arról, hogy
teljesítés esetén hozzájusson a fizetségéhez. Tud követni?
–Persze. Nem bíznak meg az ügyfeleikben, hiszen bűnözők, ezért
előre elkérik a pénzt, és egy letéti számlára helyezik. Onnét emelik le
a fizetségüket, miközben elvégzik a munkát.
–Többé–kevésbé. Akárhogy is, a pénz a letéti számlán pihen, és
miközben az ügyvéd dolgozik, megjelenik a bíróságon, indítványokat
nyújt be és a többi, leemeli a honoráriumát a letéti számláról.
Átutalja a költségszámlára. Majd erről a költségszámláról fizeti a
saját költségeit és számláit. Irodabérlet, titkárnő, nyomozó,
gépjármű–használat meg a többi. És persze fizet saját magának is.
–Vagyis Vincent túl gyorsan kifizette saját magát?
–Nem, ezt azért nem mondanám. Minden szokás és gyakorlat
kérdése, de a könyvek alapján úgy tűnik, hogy szerette egyensúlyban
tartani a számlákat. Véletlenül volt egy nagymenő ügyfele, aki
nagyobb előleget fizetett neki, az a pénz pedig feltűnően gyorsan
megjárta a letéti számlát és a költségszámlát. A költségek
elszámolása után pedig Jerry Vincent zsebébe vándorolt.
Bosch testbeszéde arról árulkodott, hogy rátapintottam valamire,
ami kapcsolódik valami máshoz, és fontos számára. Közelebb hajolt,
miközben a vállán és a nyakán mintha megfeszültek volna az izmok.
–Walter Elliot – mondta ki a nevet. –Ő az a nagymenő?
–Erre a kérdésre nem válaszolhatok, de szerintem magától is tudja
a választ.
Bosch bólintott, és láttam, hogy a gondolatai vadul kergetőznek.
Vártam, de nem árult el semmit.
–Segítségére voltam, nyomozó? – kérdeztem rá.
–Erre a kérdésre nem válaszolhatok, de szerintem magától is tudja
a választ.
Bólintottam. Megint visszadobta a labdát.
–Nézze, mindketten adott szabályok szerint dolgozunk. Mint
egyazon érme két oldala. Én csak a munkámat végzem. És ha nincs
más, amiben segíthetek, akkor neki is látnék.
Bosch figyelmesen nézett, végül úgy tűnt, döntésre jutott.
–Kit vesztegetett meg Jerry Vincent az Elliot–ügyben? – tette fel
hirtelen a kérdést.
Nem számítottam rá, de néhány pillanattal azután, hogy feltette,
megértettem, hogy pontosan ezért a kérdésért jött ide. Egészen eddig
a pontig csak a darutáncot járta.
–Ezt az FBI kérdezi?
–Nem beszéltem az FBI–jal.
–Akkor meg mi az ördögről beszél?
–A kenőpénzről beszélek.
–Kinek a kenőpénzéről?
–Ezt akarom megtudni.
Megráztam a fejem, és elmosolyodtam.
 –Nézze, már megmondtam. A könyvelés tiszta. Nincs...
–Ha megkenne valakit százezer dollárral, beleírná a
könyvelésébe?
Elgondolkodtam Jerry Vincenten és azokon az időkön, amikor
elutasítottam az ajánlatát a Barnett Woodson–ügyben. Elutasítottam,
és ezzel kiharcoltam a felmentést. Az az ügy megváltoztatta Vincent
életét – még a sírból is hálás volt ezért –, de a hozzáállása talán nem
sokat változott a rákövetkező években.
–Azt hiszem, igaza van – bólintottam. – Nem tüntetném fel.
Szóval miért is mondja ezt?
–Ezt bizalmasan mondom, de szükségem van a segítségére, és
szerintem tudnia kell, hogy segíthessen nekem.
–Rendben.
–Akkor mondja.
–Mit mondjak?
–Hogy bizalmasan fogja kezelni ezt az információt.
–Azt hittem, ezt már tisztáztuk. Úgy lesz. Bizalmasan fogom
kezelni.
–Még az emberei se tudhatnak róla. Egyedül maga.
–Rendben. Egyedül én. Bökje már ki!
–Magánál vannak Vincent hivatalos számlái, nálam a személyes
számlái. Azt mondta, gyorsan továbbutalta magának Elliot pénzét
és...
–Nem én mondtam, hogy Ellioté. Maga mondta.
–Mindegy. A lényeg, hogy öt hónappal ezelőtt összegyűjtött száz
lepedőt egy befektetési alapban, majd egy héttel később felhívta a
brókerét, és közölte, hogy pénzzé akarja tenni.
–Úgy érti, kivett százezret készpénzben?
–Pontosan úgy értem.
–Mi lett vele?
–Nem tudom, de nem állíthat be csak úgy egy brókerhez, hogy
felvegyen száz lepedőt kápéban. Ekkora kivétet előre be kell
jelenteni. Napokba telik, amíg összeszedik, és elmehet érte. A bróker
feltett neki egy csomó kérdést, tudja, biztonsági okokból... nem
ejtették–e túszul, és kényszerítik arra, hogy valakinek átadja a pénzt
mint váltságdíjat, meg ilyenek. Vincent azt mondta, hogy minden a
legnagyobb rendben, egy hajót szeretne venni a pénzből, ha pedig
készpénzben fizet, jobb áron kapja, és egy csomót megtakarít.
–És hol van ez a hajó?
–Nincs semmilyen hajó. Az egész történet hazugság.
–Biztos benne?
–Ellenőriztünk minden adásvételt az államban, kérdezősködtünk
Marina del Reyben és San Pedróban. Nem találtunk semmilyen hajót.
Kétszer is átkutattuk az otthonát, és lenyomoztuk a hitelkártyás
kifizetéseit. Nyoma sincs bármilyen hajóhoz köthető költségnek. Se
fotók, se kulcsok, se horgászbotok. Se regisztráció a parti őrségnél,
ami feltétel egy ekkora tranzakciónál. Nem vett semmilyen hajót.
–Mi a helyzet Mexikóval?
Bosch megrázta a fejét.
–A fickó kilenc hónapja nem hagyta el Los Angelest. Nem utazott
el Mexikóba, ahogy máshová sem. Higgye el nekem, nem vett
semmilyen hajót. Megtaláltuk volna. Valami mást vett, és az ügyfele,
Walter Elliot talán tudja, mi az.
Követtem a logikáját, és láttam, hogy Walter Elliot küszöbéhez
vezet, de nem léptem át, amíg Bosch ott kukucskált a vállam felett.
–Szerintem téved, nyomozó.
–Nem hinném, ügyvéd úr.
–Nos, én mindenesetre nem segíthetek. Fogalmam sincs erről az
egészről, nem láttam semmilyen nyomát a birtokomba került
könyvekben és feljegyzésekben. Ha az ügyfelemnek tulajdonítja az
állítólagos megvesztegetést, úgy tartóztassa le, és emeltessen ellene
vádat. Máskülönben, előre szólok, nem tud meg tőle semmit. Nem
fog beszélni magával sem erről, sem másról.
Bosch megrázta a fejét.
 –Nem is vesztegetem az időmet azzal, hogy megpróbálom szóra
bírni. Az egészhez az ügyvédjét használta fel, az ügyvédi titoktartást
pedig úgysem tudom megkerülni. Viszont tekintse ezt az egészet
figyelmeztetésnek, ügyvéd úr.
–Amennyiben?
–Pofonegyszerű. Az ügyvédjét ölték meg, nem őt. Gondoljon csak
bele. Emlékszik még, ahogyan a veríték lefolyik a tarkóján, végig a
gerince mentén? Arra az érzésre, mintha valaki a nyomában járna?
Amikor tudja, hogy veszélyben van?
Mosolyogva néztem vissza rá.
–Ja az? Azt hittem, akkor érzem, amikor süket szöveget hallok.
–Tőlem az igazat hallja.
–Két napja csak szórakozik velem. Löki a süket dumát
kenőpénzekről meg az FBI–ról. Megpróbál manipulálni, és
vesztegeti a drága időmet. Most már ideje mennie, nyomozó, mert
kettőnk közül valakinek dolgoznia is kell.
Felálltam, és az ajtó felé mutattam. Bosch felállt, de nem fordult
el.
–Ne áltassa magát, Haller. Ne legyen önmaga ellensége.
–Köszönöm a jó tanácsot.
Bosch végre elfordult, és útnak indult, de hirtelen megtorpant, és
visszatért az íróasztalhoz, hogy már menet közben előhúzzon valamit
a belső zsebéből.
Egy fényképet. Letette elém az asztallapra.
–Felismeri ezt az embert? – kérdezte.
–Tanulmányoztam a szemcsés fotót. Nyilván egy videofelvételből
ollózták ki. Egy férfi lépett be egy irodaépület kapuján.
–Ez a Jogi Centrum főbejárata, nem?
–Felismeri ezt az embert?
A kép nagy távolságból készült, a nagyítás láthatóvá tette a
pixeleket és elmosta az arcot. A férfi a fotón leginkább latinnak tűnt
sötét bőrével és hajával, meg a hosszú harcsabajusszal, amilyet régen
Cisco is hordott. Puha kalapot és kigombolt nyakú inget viselt, hozzá
bőr sportdzsekivel. Ahogy közelebbről is megvizsgáltam a
fényképet, már értettem, miért ezt a kockát választották a térfigyelő
kamera felvételéből. A férfi kabátja szétnyílt, ahogy átfurakodott az
üvegajtón, és láthatóvá tett egy pisztolyszerű tárgyat, amit a deréköve
mögé dugott.
–Az egy fegyver? Ő lenne a gyilkos?
–Nem lehet, hogy legalább egyetlen kérdésemre ne kérdezzen
vissza? Felismeri ezt az embert? Csak ennyit szeretnék tudni.
–Nem, nem ismerem fel, nyomozó. Elégedett?
–Csak feltette azt a kérdést.
–Elnézést.
–Biztos benne, hogy korábban nem látta?
–Nem száz százalékosan, de ez sem a legtisztább fotó, amit eddig
láttam. Honnét van?
–Térfigyelő kamera, a Broadway és a Második utca sarkán. Az
utcát pásztázza, és csak néhány másodpercre mutatja a fickót. Ez a
legjobb, amink van.
Tudtam, hogy a város az elmúlt években szép csendben térfigyelő
kamerákat szereltetett fel minden főközlekedési útvonal mentén. Az
olyan utcákat, mint a Hollywood Boulevard, teljes hosszában
bekamerázták. A Broadway is esélyes lehetett ugyanerre –
napközben mindig hemzsegtek itt a járókelők és járművek; a
tüntetéseket is rendre ide szervezték.
–Nos, ez is több, mint a semmi. Gondolja, hogy a haj és a bajusz
csak álca?
–Hadd kérdezzek valamit. Lehet ez a fickó valamelyik új ügyfele?
–Nem tudom. Még nem találkoztam minddel. Hagyja itt a fotót,
majd megmutatom Wren Williamsnek. Ő jobban ismeri az
ügyfeleket.
Bosch kinyújtotta a kezét, hogy visszavegye a fényképet.
–Ez az egyetlen példány. A nő mikor lesz bent?
 –Úgy egy óra múlva.
–Később visszajövök. Addig is, vigyázzon magára, ügyvéd úr.
Rám emelte a mutatóujját, mint egy pisztolyt, azzal elfordult,
éskisietett a szobából. Ahogy bezárult mögötte az ajtó, töprengeni
kezdtem azon, amit mondott, és félig arra számítottam, hogy
bármelyik pillanatban újra benyithat, elejteni még egy baljós
figyelmeztetést.
Ám amikor az ajtó egy perccel később újra kinyílt, Lorna lépett be
rajta.
–Most találkoztam azzal a nyomozóval a folyosón.
–Igen, itt járt.
–Mit akart?
–Rám ijeszteni.
– És?
–Egész jól csinálja.
 HUSZONKETTŐ

L orna össze akart hívni egy újabb megbeszélést, hogy

tájékoztasson arról, mi történt, amíg én előző nap felkerestem
Malibut és Walter Elliotot, majd hozzátette, hogy később bírósági
meghallgatásom is lesz egy titokzatos ügyben, ami nem szerepelt az
általunk rekonstruált naptárban. Nekem viszont időre volt
szükségem, hogy átgondoljam, amit Bosch mondott, és ami abból
következett.
–Hol van Cisco?
–Már jön. Korán reggel elment, hogy találkozzon az egyik
forrásával, mielőtt bejönne az irodába.
–Nem is reggelizett?
–Velem nem.
–Akkor megvárjuk, azután együtt elmegyünk az Étkezőkocsiba, és
megreggelizünk. Ott majd végigmegyünk mindenen.
–Én már reggeliztem.
–Akkor te majd csak beszélsz, amíg mi eszünk.
Durcásan összeráncolta a homlokát, de visszatért az előtérbe, és
magamra hagyott. Felkeltem az íróasztal mögül, és zsebre vágott
kézzel járkálni kezdtem az irodában, miközben próbáltam kiértékelni
a Boschtól kapott információt.
Bosch szerint Jerry Vincent tekintélyes kenőpénzt fizetett egy
vagy több ismeretlen személynek. A tény, hogy a százezer dollár
Walter Elliot előlegéből származott, jelezhette, hogy a
megvesztegetés valahogyan kapcsolódott Elliot ügyéhez, bár ez
egyáltalán nem volt magától értetődő. Vincent könnyűszerrel
felhasználhatta Elliot pénzét arra, hogy kiegyenlítsen egy régi
adósságot vagy egy teljesen más ügy kapcsán kenjen meg valakit. Az
is lehet, hogy elkártyázta a pénzt. Biztosan csak azt lehetett tudni,
hogy Vincent átirányított százezer dollárt a saját számlájáról egy
ismeretlen kedvezményezett felé, és hogy titokban akarta tartani a
tranzakciót.
Ezután mérlegeltem a tranzakció időzítését, és hogy
kapcsolódhat–e Vincent halálához. Bosch szerint az átutalásra öt
hónappal korábban került sor. Vincentet csak három nappal korábban
ölték meg, Elliot tárgyalása pedig csak egy hét múlva kezdődik.
Vagyis bármi történhetett. A tranzakció és a gyilkosság között eltelt
idő valószínűtlenné tett bármiféle kapcsolatot.
Mégsem választhattam külön a kettőt, éspedig Walter Elliot miatt.
A Boschtól hallottak alapján kezdtem választ kapni néhány kérdésre,
és egészen más színben látni ügyfelemet. Elliot magabiztosságát, az
ártatlanságába és ebből következő felmentésébe vetett hitét immár
annak a meggyőződésnek tulajdonítottam, hogy mindent előre
kifizetett és lerendezett. Immár annak tudtam be ellenkezését, ami a
tárgyalás elnapolását illette, hogy az időzítés létfontosságú a
megvesztegetés szempontjából. Engem is csak azért alkalmazott
ilyen sietősen, egyetlen referencia nélkül, hogy átvegyem a fáklyát
Vincent halott kezéből, így késlekedés nélkül sor kerüljön a
tárgyalásra. Az egésznek semmi köze a képességeimbe vagy a
szívósságomba vetett hithez. Nem nyűgöztem le. Egyszerűen csak
kéznél voltam. Az ügyvéd, aki beleillett a sémába. Ami azt illeti,
tökéletesen. Az újrahasznosítható ügyvéd, aki eddig a szemetesben
hevert, most azonban mohón vágyik a visszatérésre. Csak leporolnak,
és éppen beillek Vincent helyébe – senki nem kérdez semmit.
A hirtelen megvilágosodó realitást éppoly kényelmetlennek
éreztem, mint az első éjszakát az elvonón, de azt is megértettem,
hogy a helyzetfelismerés csak az előnyömre válik. Egy játszma
közepébe csöppentem, de legalább már tudtam, hogy játszma. Ez
pedig lépéselőnyt biztosított számomra. Átformálhattam a saját
játszmámmá.
 Elliotnak megvolt az oka a tárgyalás sürgetésére, és már azt is
tudtam, hogy mi. Kifizették a pénzt a megoldásra, de az csak akkor
működik, ha a tárgyalás menetrendje változatlan marad. A következő
kérdés a sorban, hogy miért. Miért kell menetrend szerint tartani a
tárgyalást? Még nem tudtam a választ, de éreztem, hogy ki fogom
deríteni.
Az ablakhoz léptem, és résnyire felhúztam a redőnyt. Az utcán ott
parkolt az 5–ös csatorna furgonja, két kerekével a járdán. Az
operatőr és a riporter a járdán állt, készült az élő adásra, hogy
beszámoljon Vincent ügyének legfrissebb fejleményeiről –
ugyanarról, amiről előző nap: se letartóztatás, se gyanúsított, se hír.
Elfordultam az ablaktól, és visszahúzódtam az iroda közepére,
hogy folytassam a járkálást. A férfi következett, akit a Bosch által
mutatott fényképen láttam. Itt ellentmondást érzékeltem. A bűnjelek
alapján eleinte arra következtettem, hogy Vincent ismerte és közel
engedte magához a gyilkosát, csakhogy a fotón látható férfi álcázta
magát. Vajon Jerry leengedte volna az ablakot egy ilyen fickónak? A
tény, hogy Bosch őt szemelte ki, teljesen érthetetlennek tűnt, ha
figyelembe vesszük, amiről a bűnügy helyszíne árulkodott.
Az FBI–tól Vincent mobiljára érkezett hívások szintén egy
ismeretlen egyenlet részei voltak. Mit tudott a hivatal, és miért nem
álltak szóba az ügynökök Boschsal? Az ügynökség talán a saját hátát
fedezte, de tudtam, hogy a tartózkodás oka egy folyamatban lévő
nyomozás is lehet. Ha így áll a dolog, a szokottnál is óvatosabbnak
kell lennem. Ha kicsit is bemocskolódom egy szövetségi
megvesztegetési ügyben, sose mosakszom ki belőle.
Az utolsó ismeretlen tényező maga a gyilkosság. Vincent intézte a
kenőpénzt és hogy a tárgyalás időben meglegyen. Mitől vált
egyszeriben kockázati tényezővé? A megölése nyilvánvalóan
felboríthatta a tárgyalás menetrendjét, szélsőséges voltáról már nem
is beszélve. Miért ölték meg?
Túl sok kérdés és túl sok ismeretlen. Információra volt
szükségem, mielőtt bármilyen megalapozott következtetést
levonhattam. Egy valamit azonban bátran kijelenthettem, legyen
bármily kellemetlen is: a saját ügyfelem az orromnál fogva vezet. És
hagyja, hogy a sötétben tapogatózzam.
Csakhogy ez visszafelé is működött. Úgy döntöttem, pontosan azt
teszem, amire Bosch kért: megtartom az általa közölt információt
saját magamnak. Nem osztom meg az embereimmel, és az is
biztos,hogy nem kérdezek rá Walter Elliotnál. A sötét hullámok felett
tartom a fejem, és tágra nyitom a szemem.
Figyelmem a gondolataimról fokozatosan arra irányultak, amit
magam előtt láttam. Patrick Henson halának ásító torkát.
Az ajtó kinyílt, és Lorna tért vissza, ott talált, amint a trófeával
szemezek.
–Te meg mit csinálsz? – ráncolta a homlokát.
–Gondolkodom.
–Nos, befutott Cisco, úgyhogy ideje menni. Mozgalmas napod
lesz a bíróságon, és nem akarom, hogy elkéss.
–Akkor menjünk. Mindjárt éhen veszek.
Követtem Lornát, de előtte meg vetettem egy pillantást a falra
szegezett gyönyörű halra. Azt hiszem, pontosan tudom, mit érzett.
 HUSZONHÁROM

atrick elvitt minket a Pacific Étkezőkocsi nevű helyre, ahol

P Ciscóval rostélyost és tojást rendeltünk, míg Lorna mézes teát

kért. A menő jogászok szerettek ezen a helyen gyülekezni,
mielőtt elindultak, hogy a környező üvegtornyokban megvívják
a maguk harcait. Az ételt talán túlárazták, de rendesen el is
készítették. Az egész Étkezőkocsit átitatta a magabiztosság, amire a
belvárosi harcosok mindennél jobban éheztek.
Amint a pincér felvette a rendelésünket és magunkra hagyott,
Lorna félretolta az evőeszközöket és szétnyitotta az asztalon nagy
határidőnaplóját.
–Gyorsan egyél – figyelmeztetett. – Tényleg mozgalmas napod
lesz.
–Mesélj róla!
–Kezdjük a könnyű dolgokkal! – Belelapozott a naptárba, mielőtt
folytatta. – Tízkor megbeszélés Holder bírónő irodájában. Az
ügyfelek aktualizált listáját akarja.
–Azt mondta, van rá egy hetem – tiltakoztam. – Még csak
csütörtök van.
–Igen. Nos, Michaela felhívott azzal, hogy a bírónő előzetes
tájékoztatást vár. Szerintem látta a lapokban, hogy te viszed tovább
Elliot ügyét. Attól fél, hogy minden idődet rászenteled, és nem
törődsz a többi ügyféllel.
–Ez nem igaz. Tegnap indítványt nyújtottam be Patrick ügyében,
és keddre várható Reese ítélete. Hiszen még nem is találkoztam az
összes ügyféllel!
–Ne aggódj. Az irodában van egy nyomtatott lista, azt magaddal
viheted. Benne van, kivel találkoztál és kivel szerződtél le, meg az
összes velük kapcsolatos időpont. Kápráztasd el a papírmunkával, és
nem fog panaszkodni.
Elmosolyodtam. Lornánál jobb személyi asszisztenst nem is
kívánhattam.
–Nagyszerű. Mi van még?
–Tizenegykor Stanton bíró irodája, az Elliot–üggyel kapcsolatban.
–Helyzetértékelő?
–Igen. Tudni akarja, hogy elkészülsz–e jövő csütörtökre.
–Nem, de Elliotot ez sem érdekli.
–Nos, ezt lehetősége lesz személyesen is elmondani. A bíró
megköveteli az alperes jelenlétét.
Ez szokatlannak számított. A legtöbb ilyen megbeszélés
rutinszerűen és gyorsan zajlott. A tény, hogy Stanton látni akarta
Elliotot, magasabb régiókba emelte az ügyet.
Eszembe jutott valami, és elővettem a mobilomat.
–Elliot tud róla? Lehet, hogy...
–Tedd azt el. Tudja, és ott lesz. Ma reggel beszéltem az
asszisztensével, Mrs. Albrechttel, aki tudja, hogy Elliotnak meg kell
jelennie, különben visszavonhatják az óvadékot.
Bólintott. Okos húzás a szabadsága elvesztésével fenyegetni
Elliotot, hogy biztosan elmenjen.
–Helyes – bólintottam. –Ennyi?
–Meg akartam kérdezni Ciscót, jutott–e bármire a Vincent–üggyel
kapcsolatban, és hogy a forrásai említették–e a fickót, akinek a
fotóját Bosch mutatta nekem.
–Távolról sem, barátom – felelte Lorna. – Most térjünk rá a mi
titokzatos ügyünkre.
–Halljuk!
–Tegnap délután megkeresett minket Friedman bíró titkára, aki
azért hívta fel Vincent irodáját, hogy megtudja, átvette–e valaki az
ügyeit. Amikor tájékoztattam róla, hogy te vetted át, megkérdezte,
tudsz–e a meghallgatásról, ami ma délután kettőkor lesz
Friedmannél. Megnéztem a naptárunkban, de nem találtam a ma
délutáni időpontot. Ez a mi titokzatos ügyünk. Kettőkor
meghallgatásod lesz egy olyan ügyben, ami nemcsak a naptárban
nem szerepel, de még aktánk sincs róla.
–Az ügyfél neve?
–Eli Wyms.
Semmit sem mondott.
–Wrennek se ismerős?
Lorna megrázta a fejét.
–A régi ügyeknél nézted? Talán csak elírás.
–Nem, mindent ellenőriztünk. És az irodában nincs róla akta.
–És a meghallgatás? Kérdezted a titkárt?
Lorna bólintott.
– Előzetes indítványok. Wymst egy rendőrtiszt elleni gyilkossági
kísérlettel és több rendbeli lőfegyverrel történő visszaéléssel
vádolják. Május másodikán tartóztatták le egy calabasasi
közparkban. Vádat emeltek ellene, előállították, és kilencven napra
Camarillóba küldték. Beszámíthatónak találhatták, mert a mai
meghallgatás arra irányul, hogy a bíró kitűzze a tárgyalás időpontját
és mérlegelje az óvadékot.
Bólintottam. Agyam gépiesen kitöltötte a rövid beszámoló
hézagait. Wyms a fegyverek kapcsán valamilyen összetűzésbe
keveredett a seriff hivatalával, amely rendfenntartó feladatokat látott
el a Calabasas néven ismert, külön helyhatósággal nem rendelkező
területen. Az elkövetőt elküldték az állami pszichiátriai intézetbe,
Camarillóba, ahol az agyturkászoknak kerek három hónap állt
rendelkezésükre, hogy megmondják: őrült–e avagy beszámítható,
akit felelősségre lehet vonni a tetteiért. A dokik úgy döntöttek,
beszámítható, vagyis különbséget tudott tenni jó és rossz között,
amikor rátámadt arra a rendőrtisztre, alighanem a seriff egyik
emberére.
Nagy vonalakban ilyen bajba keverte magát Eli Wyms. A
részletek az aktában szerepeltek, csakhogy nem volt akta.
 –Van nyoma Wymsnek a letéti számlán? – kérdeztem.
Lorna megrázta a fejét. Gondolhattam volna, hogy alapos lesz, és
utánanéz a bankszámláknak is.
– Akkor Jerry talán pro bono vállalta el.
A jogászok néha ingyen – pro bono – is nyújtanak jogi
szolgáltatásokat a nélkülöző vagy különleges ügyfeleknek. Ez olykor
emberbaráti cselekedet, máskor azért van, mert az ügyfél egyszerűen
nem fizet. Akárhogy is, ez megmagyarázta az előleg hiányát. A
hiányzó akta már egy másik történet.
–Tudod, mire gondoltam? – kérdezte Lorna.
–Mire?
–Hogy Jerry magával vitte az aktát, amikor hétfő este távozott.
–A gyilkos pedig magával vitte a laptopjával és a mobiljával
együtt.
Bólintott, én visszabólintottam.
Logikusnak tűnt. Arra szánta az estét, hogy felkészüljön a hétre,
csütörtökön pedig Wyms meghallgatása következett. Talán kifogyott
a szuszból, és bedobta az aktát későbbi elolvasásra. Vagy azért
tartotta magánál, mert valamilyen ismeretlen okból fontos volt
számára. Talán a gyilkos is ezt akarta, nem a laptopot vagy a mobilt.
–Ki az ügyész?
–Joanne Giorgetti, és ebben is előtted járok. Tegnap felhívtam, és
elmagyaráztam neki a helyzetet, majd megkérdeztem, másolna–e egy
példányt a periratból. Azt mondta, szívesen. Elmehetsz érte, miután
tizenegykor beszéltél Stanton bíróval, így a két órai meghallgatás
előtt lesz néhány órád ismerkedni az üggyel.
Joanne Giorgetti az ászok közé tartozott, aki az államügyészi
hivatalon belül a rendőrök elleni bűncselekményekre szakosodott –
továbbá régóta jó barátságban áll volt feleségemmel, és az YMCA
kosárligában a lányomat edzette. Mindig szívélyesen és kollegiálisán
viselkedett velem, még azután is, hogy Maggie–vel különváltunk.
Nem lepett meg, hogy önszántából lemásolja nekem az anyagot.
 –Te mindenre gondolsz, Lorna. Miért nem fogod Vincent praxisát
és folytatod helyettem? Rám itt már semmi szükség.
Mosolyogva fogadta a bókot, miközben a tekintete Cisco felé
villant. Ebből azt olvastam ki, hogy szeretné, ha ő is látná, mekkora
értéket képvisel a Michael Haller és Társai számára.
–Szeretek háttérben maradni – felelte szerényen. – A rivaldafényt
meghagyom neked.
Kihozták az ételünket, én pedig bőséges adag tabascót öntöttem a
húsra és a tojásra. Néha a csípős szósz volt az egyetlen, ami
emlékeztetett rá, hogy még élek.
Végre meghallgathattam volna, mire jutott Cisco a Vincent–
nyomozás kapcsán, de ő nekiesett az ételnek, és jobban ismertem őt
annál, semhogy megpróbáljam elválasztani tőle. Úgy döntöttem,
várok, és addig megkérdem Lornát, hogyan boldogul Wren
Williamsszel. Suttogva felelt, mintha Wren ott ülne a közelünkben,
és minket figyelne.
–Nem nagy segítség, Mickey. Láthatóan fogalma sincs róla,
hogyan működött az iroda, és hová tette Jerry a dolgait. Azt is alig
tudja fejben tartani, hol parkolt le aznap reggel. Ha engem kérdezel,
más célból alkalmazták.
–Megnevezhettem volna ezt a célt – hiszen Bosch elárulta –, de
úgy döntöttem, inkább megtartom. Nem akartam pletykálkodással
elterelni Lorna figyelmét.
Elfordultam, és láttam, hogy Cisco már a szaftot törölgeti egy
kenyérdarabbal. Készen állt a megnyilatkozásra.
–Nálad mi újság, Cisco?
–Utánajárok Rilznek és a dolgainak.
–És hogy állsz?
–Szerintem van itt néhány dolog, amit használhatnál. Akarod
hallani?
–Egyelőre nem. Majd szólok, ha szükség lesz rá.
Nem akartam Rilzről semmilyen információt, amit esetleg meg
kellene osztanom a váddal is. Egyelőre úgy gondoltam, minél
kevesebbet tudok, annál jobb. Cisco megértette a szempontjaimat, és
bólintott.
–Ma délután beszélek Bruce Carlinnal is – tette hozzá.
–Kétszázat akar egy órára – szúrta közbe Lorna. – Közönséges
rablás, ha engem kérdezel.
Elhárítottam a tiltakozását.
–Csak fizesd ki. Egyszeri költség, és talán tud valamit, ami a
hasznunkra lehet, és időt spórol meg Ciscónak.
–Ne aggódj, kifizetem. Egyszerűen csak nem örülök. Azért fej
meg minket, mert tudja, hogy megteheti.
–Valójában Elliotot feji meg, és nem hinném, hogy őt érdekli. –
Visszafordultam a nyomozómhoz. – Van bármi újság a Vincent–
ügyben?
Cisco megosztotta, amit tudott. Jobbára a törvényszéki elemzés
részleteit, amelyeket feltehetően egy belső forrás szivárogtatott ki
neki. Azt mondta, Vincent két lövést kapott, mindkettőt a bal
halántékába. A bemeneti nyílások átmérője a két centit is alig érte el,
míg az égett lőpornyomok a bőrön és a hajon arra utaltak, hogy a
fegyver huszonöt–harminc centire lehetett a lövések pillanatában.
Cisco szerint a gyilkos két gyors lövést adott le, és értette a dolgát.
Nem valószínű, hogy egy amatőr egymás után kétszer lőjön, és
ugyanarra a helyre irányozza mindkét golyót.
Ráadásul, tette hozzá Cisco, a lövedékek nem távoztak a testből;
az előző nap késő délután megtartott halottszemlén mindkettő
előkerült.
Huszonötösök.
Számtalan keresztkérdést tettem már fel ballisztikai szakértőknek.
Ismertem a lőszereket, és tudtam, hogy a .25–ös kis kaliberű
fegyvernek számít, de nagy pusztításra képes, főként közvetlen
közelről, a halántékhoz tartva. A lövedék ide–oda pattog odabent –
mintha turmixba dobnák az áldozat agyát.
 –A fegyvertípus már megvan?
Tudtam, hogy a lövedék hornyainak tanulmányozása alapján meg
tudják állapítani, milyen fegyvert használt a gyilkos. Akárcsak a
malibui gyilkosság esetében, ahol a nyomozók ismerték a pontos
típust, ha magát a fegyvert nem is találták meg.
–Huszonötös Beretta Bobcat. Kicsi és kényelmes, majdhogynem
elfér a tenyeredben.
–Egészen más fegyver, mint amit Mitzi Elliot és Johan Rilz
esetében használtak.
–Mi következik ebből?
–A kiterveltség. Ilyet akkor viszel magaddal, ha tudod, hogy fejre
fogsz menni.
Egyetértettem.
–Vagyis előre eltervezte. A gyilkos tudta, mit fog tenni. Ott várt a
parkolóban, látta Jerryt kijönni, és egyenesen az autójához ment.
Vincent leengedte az ablakot vagy eleve fel se tekerte, a fickó pedig
kétszer fejbe lőtte, azután elvette az aktatáskáját, benne a laptoppal, a
mobillal, a határidőnaplóval és talán Eli Wyms aktájával.
–Pontosan.
–Mi van a gyanúsítottal?
–A fickóval, akit első éjjel megizzasztottak?
–Nem, az Carlin volt. Szabadon engedték.
Cisco meglepettnek tűnt.
–Honnét tudod, hogy Carlin volt?
–Bosch mondta ma reggel.
–Azt mondod, van egy másik gyanúsított is?
Bólintottam.
–Mutatott róla egy fotót, amint a lövöldözés időpontjában belépett
az épületbe. Fegyveresen és szemmel láthatóan álruhában.
Láttam megvillanni Cisco szemét. Hiúsági kérdést csinált abból,
hogy ellásson az ehhez hasonló hírekkel. Egyáltalán nem tetszett
neki, amikor fordítva történt.
 –Név nincs, csak ez a fotó – tettem hozzá. – Bosch tudni akarta,
láttam–e már korábban is a fickót, netán nem az egyik ügyfelem–e.
Cisco tekintete elsötétült, ahogy felismerte, hogy bizalmas forrása
elhallgatta előle az információt. Ha az FBI–hívásokról is beszéltem
volna neki, alighanem felkapja az asztalt és kihajítja az ablakon.
–Majd utánanézek a dolognak – felelte csendesen, összeszorított
fogakkal.
Lornához fordultam.
–Bosch azt mondta, később még visszajön, hogy megmutassa a
fotót Wrennek.
–Megmondom neki.
–Te is feltétlenül nézd meg. Azt akarom, hogy mindenki figyeljen
erre a fickóra!
–Rendben, Mickey.
Bólintottam. Végeztünk a reggelivel. Az asztalra tettem a
hitelkártyámat, és elővettem a mobilomat, hogy hívjam Patricket.
Erről eszembe jutott valami.
–Lenne még egy dolog, Cisco, és szeretném, ha még ma
elintéznéd.
Cisco kapva kapott a feladaton, ami feledtette vele, hogy
jobbforrásaim vannak, mint neki.
–Menj el Vincent végrehajtójához, és nézd meg, nem nyúlta–e le
Patrick egyik szörfdeszkáját! Ha igen, szerezd vissza
Patricknek!Cisco bólintott.
–Menni fog. Semmi gond.
 HUSZONNÉGY

Feljebbviteli Bíróság lassú liftjei miatt négy perc késéssel

A érkeztem Holder bírónő tárgyalójába. Elsiettem a titkárnő

asztala mellett, hogy a folyosón át eljussak az irodájához.
Nem láttam senkit, és az ajtót csukva találtam. Óvatosan
bekopogtam, és hallottam, hogy a bírónő behívott.
Az íróasztala mögött ült, fekete talárban. Ezzel tudatta, hogy
nemsokára meghallgatása lesz, ezért különösen nem szerencsés, hogy
késtem.
–A megbeszélést tíz órára tűztük ki, Mr. Haller. Úgy hiszem,
megfelelően tájékoztatták erről.
–Igen, bírónő. Tudom, és nagyon sajnálom. A felvonók sajnos...
–Valamennyi ügyvéd ugyanazokat a felvonókat használja, a
többségük mégis képes pontosan megjelenni előttem.
–Igen, bírónő.
–Magánál van a csekkfüzete?
–Azt hiszem, igen.
–Nos, kétféleképpen intézhetjük a dolgot – bólintott a bírónő. –
Megbüntetem a bíróság megsértéséért, és hagyom, hadd
magyarázkodjon a kaliforniai ügyvédi kamara előtt, vagy elintézzük
magunk között, és szépen ír egy csekket a Kívánj Egyet
Alapítványnak. Ez az egyik kedvenc jótékonysági szervezetem. A
beteg gyerekeken segítenek.
Ez hihetetlen. Megbírságolnak négy perc késésért. Némelyik bíró
arroganciája példátlan. Valahogy magamba fojtottam a
felháborodásomat, és sikerült megszólalnom.
–Szívesen segítek a beteg gyerekeken, bírónő – feleltem. –
Mekkora adományra gondolt?
–Ezt önre bízom. És még el is küldöm ön helyett.
 Az íróasztal bal oldalán tornyosuló iratkötegre mutatott. Két
másik csekket láttam, alighanem két másik balek állította ki őket,
miután magára haragította a bírónőt. Előrehajoltam, és addig
turkáltam a zsákomban, míg elő nem ástam a csekkfüzetemet. Írtam
egy csekket kétszázötven dollárról a Kívánj Egyet Alapítványnak,
kitéptem és átnyújtottam az asztal felett. Figyeltem a bírónő
tekintetét, amint vetett egy pillantást az általam írt összegre.
Helyeslően bólintott, ebből tudtam, hogy újra rendben vagyunk.
–Köszönöm, Mr. Haller. Postán küldik majd az igazolást az
adójóváíráshoz. A csekken szereplő címre megy.
–Tényleg remek munkát végeznek.
–Ahogy mondtam. – A bírónő letette a csekket a másik kettőre,
mielőtt újra felém fordult. – Most pedig, mielőtt rátérnénk az
ügyeire, hadd tegyek fel egy kérdést. Tudomással bír arról, hogy a
rendőrség elért–e bármiféle eredményt a Mr. Vincent halálával
kapcsolatban folytatott nyomozás során?
Haboztam egy pillanatig, azon tűnődve, mennyit árulhatok el a
Feljebbviteli Bíróság elnökének.
–Nem igazán vagyok képben, bírónő – feleltem végül –, de
mutattak nekem egy képet a feltételezett elkövetőről.
–Valóban? Milyen képet?
–Egy térfigyelő kamera felvételét. Rajta egy férfival, akinek
feltehetően fegyvere is volt. A kép vélhetően a parkolóházban történt
gyilkosság időpontja előtt készült.
–Felismerte a férfit?
Megráztam a fejem.
–Nem, ehhez túl szemcsés a kép. Úgy tűnik, a fickó emellett még
álcázta is magát.
–Mikor volt ez?
–A gyilkosság éjszakáján.
–Nem úgy értem. Mikor mutatták önnek ezt a felvételt?
–Éppen ma reggel, bírónő. Bosch nyomozó mutatta az irodában.
 A bírónő bólintott. Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt rátért a
találkozó valódi céljára.
–Rendben, Mr. Haller, akkor talán beszéljünk az ügyfeleiről,
rendben?
–Hogyne, bírónő.
Elhúztam a táska cipzárját, hogy elővegyem a listát, amelyet
Lorna készített.
Holder bírónő egy órán át az irodájában tartott, amíg
végigmentünk minden ügyön és ügyfélen, én pedig részleteztem a
státusukat és a velük folytatott megbeszélést. Mire elengedett, már
erősen késtem a Stanton bíró irodájában tartandó tizenegy órás
meghallgatásról is.
Elhagytam a bírónő tárgyalóját, és nem bajlódtam a liftekkel,
inkább a lépcsőházban futottam fel két emeletet, hogy eljussak
Stanton tárgyalójába. Így is nyolc perc késéssel érkeztem, és
belegondolni sem mertem, hogy emiatt gazdagítanom kell egy másik
bíró kedvenc jótékonysági szervezetét is.
A tárgyalót üresen találtam, Staton titkárnője azonban a helyén
volt. Tollával a nyitott ajtóra mutatott, amelyen át a bíró irodájához
vezető folyosóra jutottam.
–Már várja magát – tette hozzá a nyomaték kedvéért.
Elsiettem mellette, végig a folyosón. Az iroda ajtaja nyitva állt,
ésláttam az íróasztala mögött várakozó bírót. A gyorsíró a háta
mögött foglalt helyet, míg az íróasztalával szemközt három szék állt.
Walter Elliot a jobb szélsőn ült, a középső helyet fenntartották
nekem, míg a harmadik szék Jeffrey Golantznek jutott. Az ügyésszel
most először találkoztam személyesen, mégis jól ismertem az arcát a
tévéből és az újságokból. Az elmúlt években sikeresen vitt néhány
nagy horderejű ügyet, s ezzel nevet szerzett magának. Őt kiáltották ki
az államügyészi hivatal új üdvöskéjének.
Imádtam veretlen ügyészek ellen szorítóba lépni. A
magabiztosságuk sokszor a hátrányukra vált.
 –Elnézést a késésért, bíró úr – foglaltam el az üres széket. –
Holder bírónő magához hívatott, és elhúzódott a megbeszélésünk.
Reméltem, hogy ha a bíróság elnökét nevezem meg késésem
okaként, Stanton eltekint a csekkfüzetem használatától, és a taktika
működni látszott.
–Mostantól minden jegyzőkönyvbe kerül – mordult fel.
A gyorsíró előrehajolt és gépének billentyűzetére helyezte ujjait.
–A Kalifornia állam kontra Walter Elliot ügy állásának felmérése
céljából az alábbi személyek jelentek meg az irodámban: az alperes,
Mr. Golantz a vád képviseletében, és Mr. Haller mint a néhai Mr.
Vincent helyettese.
A bírónak itt szünetet kellett tartania, amíg a jegyzőkönyv
kedvéért egyenként lebetűzte a neveket. Parancsoló hangon beszélt,
ahogy egy évtizedes bírói pályafutás után szinte mindenki. Jóvágású
fickó volt, ezüstösen ősz hajkoronával. A fekete talár sem leplezhette
erős vállát és mellkasát, kirobbanó fizikai kondícióját.
–Nos hát – folytatta –, az ügy első tárgyalását mához egy hétre,
csütörtökre tűztük ki, és itt jegyzem meg, Mr. Haller, hogy még nem
kaptam öntől semmilyen indítványt az ügy elnapolására.
–Nem kérünk haladékot – jelentette ki Elliot.
Kinyújtottam a kezem, és ügyfelem karjára tettem,
miközbenmegráztam a fejem.
–Mr. Elliot, ezen a megbeszélésen az ügyvédje fog nyilatkozni ön
helyett – magyarázta a bíró.
–Elnézést, bíró úr – vettem át a szót –, de a lényeg ugyanaz, akár
én mondom, akár közvetlenül Mr. Elliot. Nem kívánunk haladékot.
Az egész hetet felkészüléssel töltöttem, és készen fogok állni a jövő
csütörtökön tartandó esküdtválogatásra.
A bíró hunyorogva nézett rám.
–Biztos ebben, Mr. Haller?
–Teljes mértékben. Mr. Vincent értette a dolgát, és mindent
kézben tartott. Megismertem az általa felépített védelmi stratégiát, és
csütörtökre készen fogunk állni. Ez az ügy teljes figyelmet kap
részemről. És a munkatársaim részéről is.
A bíró hátradőlt magas támlás székében, és oldalt fordult,
miközben elgondolkodott. Végül Elliotra nézett.
–Úgy tűnik, Mr. Elliot, mégiscsak meg kell szólítanom.
Közvetlenül öntől szeretném hallani, hogy teljes egyetértésben van új
jogi képviselőjével, és tisztában van azzal, mekkora kockázatot jelent
önre nézve, hogy a tárgyalás kezdete előtt nem sokkal ügyvédet
cserélt. Az ön személyes szabadsága forog kockán, uram. Szeretném
hallani, mit gondol minderről.
Elliot előrehajolt, és dacosan válaszolt.
–Bíró úr, először is, teljes az egyetértés közöttünk. Tárgyalásra
akarom vinni ezt a dolgot, hogy az itt jelen lévő ügyész minél előbb
befürödjön. Ártatlanságom ellenére a bíróság elé kell állnom
olyasmiért, amit nem követtem el. Egyetlen további napot sem
kívánok eltölteni ebben a szerepben, uram. Szerettem a feleségemet,
és örökre fájlalni fogom a hiányát. Nem én öltem meg, és összetörik
a szívem, valahányszor a tévében ezt kell hallanom, de ennél is
jobban gyötör a tudat, hogy a valódi gyilkos még szabadlábon van.
Minél előbb bizonyítja Mr. Haller az ártatlanságomat az egész világ
előtt, annál jobb.
Mintha O. J.–t hallottam volna, de a bíró csak elgondolkodva
bólintott, mielőtt figyelme az ügyész felé fordult.
–Mr. Golantz? Mi a vád álláspontja ezzel kapcsolatban?
Az ügyész megköszörülte a torkát. Vele kapcsolatban elsőre az
jutott eszembe, hogy képernyőre kívánkozik. Jóképű és sötét hajú,
miközben a tekintetében ott ég a jogos bosszúvágy és a törvény
minden haragja.
–A vád felkészült a tárgyalásra, bíró úr, és nincs kifogása az ellen,
hogy a tárgyalás az eredeti menetrend szerint folyjon. Ugyanakkor
meg kell kérdeznem, ha Mr. Elliot olyannyira biztos abban, hogy
késedelem nélkül meg kívánja indítani az eljárást, ezzel lemond arról
a jogáról, hogy jogorvoslati kérelemmel éljen, amennyiben a
tárgyalás nem az elvárásai szerint alakulna?
A bíró megpördült székében, hogy újra szembeforduljon velem.
–Ön mit szól ehhez, Mr. Haller?
–Nem hinném, bíró úr, hogy ügyfelemnek le kellene mondani
bármilyen törvényes lehetőségről, ami...
–Engem nem érdekel – szakított félbe Elliot. – Lemondok, amiről
csak kell. Tárgyalást akarok!
Éles pillantást vetettem rá. Visszanézett rám, és megvonta a vállát.
–Úgyis mi győzünk – magyarázta.
–Vissza kíván vonulni a folyosóra az ügyfelével, Mr. Haller? –
érdeklődött a bíró.
–Köszönöm, bíró úr.
Felkeltem, és intettem Elliotnak.
–Jöjjön velem!
Kisétáltunk az irodához vezető rövid folyosóra. Becsuktam
magunk mögött az ajtót. Elliot újra előbb szólalt meg, mint én,
mintegy akaratlanul is demonstrálva ezzel a problémánkat.
–Nézze, véget akarok vetni ennek, és...
–Pofa be! – szisszentem rá.
–Micsoda?
– Jól hallotta. Fogja be végre a pofáját! Érti? Biztosan
hozzászokott, hogy akkor beszél, amikor csak akar, és mindenki
csüng a szavain, de már nem Hollywoodban van, Walter. Most nem a
filmjeit árulja a szaros befektetőknek. Érti, amit mondok? Ez itt a
való világ. Nem szól, csak ha kérdezik. Ha valami mondanivalója
akad, belesúgja a fülembe, és ha arra érdemesnek találom, majd én...
kizárólag én tolmácsolom a bíró felé. Felfogta?
Elliotnak hosszú időbe telt megfogalmazni a választ. Az arca
elsötétült, és nagyon úgy tűnt, hogy búcsút inthetek a legfontosabb
ügyfelemnek. Abban a pillanatban ez sem érdekelt. Kimondtam, amit
ki kellett mondani. A régóta esedékes „köszöntöm a való világban”
beszédemet.
–Igen – felelt végül. – Felfogtam.
–Helyes, akkor ehhez tartsa magát. Most menjünk vissza, és
próbáljuk visszaszerezni a fellebbezéshez való jogunkat, ha mégis
elítélnék, csak mert én felkészületlenül mentem a tárgyalásra, és
elcsesztem valamit.
–Ez nem fordulhat elő. Megbízom magában.
–Ezt értékelem, Walter, de az igazság az, hogy nincs semmi alapja
erre a bizalomra. És akár van, akár nincs, semmiről sem szabad
lemondanunk. Most szépen visszamegyünk, és maga hagy szóhoz
jutni. Ezért kapom a nagy zsozsót, nem igaz?
Megpaskoltam a vállát. Bementünk, és visszaültünk a helyünkre.
Walter pedig egy szót sem szólt. Érvelni kezdtem, hogy nem kell
lemondanunk a felülvizsgálattal kapcsolatos jogunkról csak azért,
mert élni akarunk a minket amúgy is megillető gyors eljárással,
Stanton bíró azonban Golantz pártját fogta, és úgy döntött, ha Elliot
nem él a halasztás adta lehetőséggel, egy esetleges elmarasztaló ítélet
esetén később se panaszkodjon amiatt, hogy az ügyvédjének nem
volt ideje rendesen felkészülni. A döntés hallatán Elliot
megmakacsolta magát, és kitartott az eredeti menetrend mellett,
ahogy előre láttam. Felőlem tehette. Tudtam, hogy a jogszabályok
értelmében szinte bármilyen esetben lehet fellebbezni. Ha szükséges,
Elliot akár azt a döntést is megfellebbezhette, amelyet a bíró az imént
hozott.
Ezután továbbléptünk arra, amit a bíró házirendnek nevezett.
Először is mindkét félnek áldását kellett adnia arra, hogy állandó
programja részeként a Jogi TV részleteket közvetítsen az élő
tárgyalásról. Golantzcel együtt én sem tiltakoztam. Végtére is ez csak
ingyenreklám – nekem az új ügyfelek megnyeréséhez, neki a
politikai célok eléréséhez. Ami Walter Elliotot illeti, ő belesúgta a
fülembe, hogy a felmentő ítéletet mindenképpen vegyék majd a
kamerák.
 A bíró ezután felvázolta a bizonyíték–és tanúlisták benyújtásának
menetrendjét. A bizonyítékokat hétfőig várta, a beidézni kívánt tanúk
listáját egy nappal később.
–Nincs kivétel, uraim – jelentette ki. – Rossz néven veszem a
határidő után benyújtott meglepetésszerű indítványokat.
A védelem részéről ez biztosan nem okozott problémát. Vincent
kétszer már beterjesztette a bizonyítékait, és azóta nem akadt semmi
olyan, amit meg kellett volna osztanunk a váddal. Cisco
Wojciechowski sikeresen titkolta előttem, bármit is tudott meg
Rilzről. Amiről pedig nem volt tudomásom, azt be sem kellett
terjesztenem.
Ami a tanúk listáját illette, a szokott módon jártam el. A
potenciális tanúk listáján szerepelt minden egyes rendőr és
törvényszéki szakértő, akit csak a seriff jelentése megemlített, hadd
sakkozzon Golantz, ki fog valójában tanúskodni, és ki számít cseppet
is a védelem szempontjából.
–Rendben, emberek, odakint vár rám egy zsúfolt
tárgyalóteremjelentette be végül Stanton. – Tisztáztunk mindent?
Golantzcel egyetemben bólintottam, miközben önkéntelenül is
eltűnődtem azon, vajon a bíró vagy az ügyész kapta–e a kenőpénzt.
Most is a szobában tartózkodik az, aki megfordíthatja az ügyfelem
ellen folytatott eljárást? Ha igen, semmit sem árult el magáról.A
megbeszélés végére már arra gondoltam, hogy Bosch tévedett. Nem
vesztegettek meg senkit. Valahol San Diegóban vagy Cabóban ott
ringatózik egy százezer dolláros hajó, az oldalán Jerry Vincent
nevével.
–Rendben – húzta ki magát a bíró. – Jövő héten kezdünk.
Csütörtök reggel tisztázzuk az alapszabályokat, de egyvalamit már
most közölni akarok: ennek a tárgyalásnak úgy kell működnie, mint
egy jól olajozott gépezetnek. Se meglepetések, se svindlik, se
machinációk. Értve vagyok?
Golantzcel egyetértettünk abban, hogy értve van, a bíró azonban
felém pördült a székével, és gyanakvóan hunyorogva egyenesen a
szemembe nézett.
–Nem tűrök el semmilyen külön akciót – tette hozzá.
Úgy tűnt, egyenesen nekem címezte az üzenetet – az üzenetet,
amely a jegyzőkönyvbe sosem fog bekerülni.
Miért van, tűnődtem el, hogy mindig a védelem képviselője kapja
ezt a gyanakvó pillantást?
 HUSZONÖT

alamivel dél előtt érkeztem Joanne Giorgetti irodájába.

V Tudtam, már akkor túl késő lenne, ha csak egy perccel

tizenkettő után érkeznék. Az államügyészi hivatal
ebédszünetben szinte teljesen kihal, dolgozói kirajzanak a
napfényre és a friss levegőre. Közöltem a recepcióssal, hogy
találkám van Giorgettivel, ő pedig megejtett egy telefont, mielőtt
kinyitotta előttem a távvezérelt ajtót.
Giorgetti apró, ablaktalan irodájában a padlón mindenfelé
aktákkal teli kartondobozok hevertek. Ahogy minden ügyész
irodájában, ahol valaha is megfordultam, lehetett akár óriási, akár
apró. Az íróasztalánál ült, de alig látszott ki az egymásra tornyozott
indítványok és mappák mögül. Óvatosan nyúltam át a fal felett, hogy
megrázzam a kezét.
–Hogy vagy, Joanne?
–Megvagyok, Mickey. Hát te?
–Boldogulok.
–Hallom, lett egy csomó ügyed.
–Úgy van.
A kedélyes társalgás itt megfeneklett. Tudtam, hogy Maggie–vel
közel állnak egymáshoz, azt viszont nem, hogy volt feleségem miket
mesélt neki az elmúlt év viszontagságairól.
–Wyms miatt vagy itt?
–Igen. Egészen ma reggelig nem is tudtam az ügyről.
Felém nyújtott egy ujjnyi vastag mappát.
–Szerinted mi történt Jerry példányával? – kérdezte.
–Szerintem a gyilkos vitte el.
Elfintorodott.
–Ez fura. Mire kellett volna neki?
 –Talán nem szándékosan tette. Az akta bent volt Jerry táskájában
a laptopjával együtt, a gyilkos pedig elvitte az egészet.
– Hm.
–Szóval van bármi szokatlan az ügyben? Bármi, ami veszélyt
jelenthetett Jerryre?
–Nem hinném. Csak a mindennapos fegyvermizéria.
Bólintottam.
–Hallottál róla, hogy a szövetségiek az állami bíróságok
környékén szaglásznak?
Összevonta a szemöldökét.
–Miért érdekelné őket éppen ez az ügy?
–Nem mondom, hogy érdekli őket. Csak egy ideje kikerültem a
körforgásból. Érdekelne, te mit hallottál.
Megvonta a vállát.
–Csak a szokásos folyosói pletykákat. A szövetségiek amúgy is
mindig szaglásznak valami után.
–Aha.
Hallgattam, hátha beavat a folyosói pletykákba, de nem tette, ezért
tovább kellett lépnünk.
–A mai meghallgatás azért van, hogy kijelöljük a tárgyalás
időpontját? – kérdeztem.
–Igen, bár szerintem elnapolást fogsz kérni, hogy beérd magad.
–Majd ebédidőben átnézem az aktát, és szólok, hogyan lesz.
–Rendben, Mickey, de csak hogy tudd, nem fogom ellenezni az
elnapolást, tekintettel arra, ami Jerryvel történt.
–Kösz, Cojo.
Elmosolyodott, amint meghallotta a nevet, amelyen a kosárlabdás
palántái szólították.
–Találkoztál mostanában Maggie–vel? – érdeklődött.
– Épp tegnap este, amikor elmentem Hayley–ért. Úgy látom, jól
boldogul. Ti találkoztok?
–Csak az edzéseken, de akkor is az aktákat bújja. Azelőtt eljártunk
a lányokkal a Hamburger Hamletbe, de Maggie túlságosan elfoglalt.
Bólintottam. Ők ketten már a legelső nap összehaverkodtak, amint
bekerültek az államügyészi hivatalba. Mindkettő élt–halt a
versengésért, de sosem egymás ellen. Ám ahogy telt az idő, láthatóan
távolodni kezdtek egymástól.
–Nos, akkor elviszem az anyagot és végigolvasom – bólintottam.
–A meghallgatás kettőkor lesz Friedmannél, igaz?
–Igen, kettőkor. Ott találkozunk.
–Még egyszer kösz, Joanne.
–Nincs mit.
Elhagytam az államügyészi hivatalt, és a déli tömegben kerek tíz
percet vártam egy liftre. Végül úgy utaztam, hogy az arcom öt centire
került az ajtótól. Az egész büntetőjogi bíróságon semmit sem utáltam
annyira, mint a lifteket.
–Hé, Haller!
A hang mögöttem szólt. Nem ismertem fel, és a nagy tömegben
meg sem tudtam fordulni.
–Mi az?
–Hallom, zsákoltad Vincent összes ügyét.
Nem akartam egy zsúfolt liftben kitárgyalni az üzleti ügyeimet.
Nem feleltem. Végre leértünk, az ajtó szétnyílt, én pedig kiléptem,
hogy szembeforduljak a hang gazdájával.
Dan Daly volt az, egy védőügyvéd az itteni klikkből, akivel néha
eljártunk Dodgers–meccsekre vagy egy martinira a Four Green
Fieldsbe. Hiányzott a kihagyott idény.
–Hogy s mint, Dan?
Kezet ráztunk, annak jeleként, milyen rég nem találkoztunk
egymással.
–Szóval kit kellett megkenned?
Mosolyogva beszélt, de láttam, hogy bántja valami. Alighanem a
féltékenység, amiért megkaparintottam az Elliot–ügyet. A városban
minden ügyvéd tudta, mekkora pénz lehet benne. Évekre megélhetést
biztosít... előbb a tárgyalás, majd az ítéletet követően a fellebbezések
sora.
–Senkit – feleltem. – Jerry hagyta rám a végrendeletében.
Együtt indultunk a kijárat felé. Daly lófarka hosszabbnak és
feszesebbnek tűnt, de igazán érdekessé aprólékos fonata tette. Ezt
még nem láttam azelőtt.
–Szerencsés fickó – csóválta a fejét. – Majd szólj, ha kell még egy
ügyvéd Elliotnak.
–Csak egy ügyvédet akar, Dan. Azt mondta, nem lesz álomcsapat.
–Azért csak gondolj rám, ha kell egy néger.
Ezen azt értette, hogy szívesen fogalmaz helyettem
fellebbezéseket, ha majd ügyfeleim bármelyikét elítélik. Daly tisztes
hírnevet szerzett magának mint a fellebbezések szakértője.
–Úgy lesz – ígértem. – Egyelőre még nem látok át mindent.
–Oké, beérem ennyivel.
Kiléptünk az ajtón, és megláttam a padka mellett várakozó
Lincolnt. Daly a másik irányba tartott. Azzal búcsúztunk, hogy majd
keressük egymást.
–A bárból is hiányzol, Mickey – szólt még vissza.
–Majd beugrok – feleltem.
Pedig tudtam, hogy nem fogok, mert távol kell maradnom minden
ilyen helytől.
Beültem hátra (előre szóltam a sofőrömnek, sose szálljon ki és
nyissa előttem az ajtót), hogy Patrick elvihessen a Broadwayre, a
Chinese Friendshez. Arra kértem, hogy menjen, ebédeljen meg ő is
valahol. Át kellett néznem az aktát, ehhez pedig nem volt szükségem
társaságra.
Az első és második hullám között érkeztem, így alig öt perc alatt
kerítettek nekem egy asztalt. Alig vártam, hogy nekiláthassak a
munkának, ezért rögtön megrendeltem az ételt. Tudtam, hogy
tökéletes lesz. Egészen vékonyra vágták fel a húst, amit kézzel is
ehettem, így a szememet sem kellett levennem Wyms aktájáról.
 Felnyitottam a mappát, amit Joanne Giorgettitől kaptam. Csak
azokat az iratokat tartalmazta, amelyeket az ügyésznek kötelezően
Jerry Vincent rendelkezésére kellett bocsátania – elsősorban a seriff
hivatalának jelentéseit magáról az incidensről, a letartóztatásról és az
azt követő nyomozásról. Vincent védelmi stratégiával kapcsolatos
jegyzetei elvesztek az eredeti aktával együtt.Természetes
kiindulópontnak tűnt a letartóztatáskor készült jelentés, amely
tartalmazta a korábbi események összegzését is. Mint oly sok
esetben, itt is minden egy 911–es hívással kezdődött, amely a megyei
központba futott be. Többen lövöldözést jeleztek egy calabasasi
közpark közeléből. A hívások a seriff hivatalának hatáskörébe
tartoztak, miután a Malibutól északra, a megye nyugati határán fekvő
Calabasas nem rendelkezik saját helyhatósággal.
A jelentés szerint a helyszínre a rendőrök közül elsőként Todd
Stallworth érkezett, aki éjszakai műszakot teljesített a malibui őrsön
és 22.21–kor a környéken, a Las Virgenes Roadon járőrözött. Innét
irányították a Malibu Creek állami parkba, ahol a lövések
felhangzottak. Stallworth, aki maga is hallotta őket, erősítést hívott,
mielőtt behajtott a park területére.
A dimbes–dombos parkban nincs közvilágítás, amint azt a
NAPNYUGTÁTÓL ZÁRVA felirat is hirdeti. Ahogy Stallworth
behajtott a parkba, a járőrautó fényszórói visszaverődtek valamiről,
és a járőr az egyik tisztáson parkoló járműre lett figyelmes.
Felkapcsolta a reflektort, és megvilágított vele egy nyitott platójú
kisteherautót. A leeresztett hátsó ajtón gúlában álltak a
sörösdobozok, és Stallworth mintha egy fegyvertáskát is látott volna,
amelyből több puskacső meredt elő.
Nyolcvan méterre a teherautó mögött leállította a járőrautót, és
úgy döntött, itt várja be az erősítést. Rádión beszélt a malibui őrssel,
leírta a járművet, és épp azt mondta, hogy ebből a távolságból nem
tudja leolvasni a rendszámot, amikor hirtelen lövés dördült, és az
oldalsó visszapillantó fölé rögzített reflektor szétrobbant. Stallworth
lekapcsolt minden fényt, majd kimászott a kocsiból, és a tisztás
szélén álló bokrok közt keresett menedéket. Ezután kézi
adóvevőjéről további erősítést és egy különleges osztagot is hívott.
Háromórás patthelyzet alakult ki, mialatt a lövész a tisztást övező
erdős terepen rejtőzött, és többször elsütötte fegyverét, de úgy tűnt,
csak úgy vaktában, az ég felé. Egyetlen rendőr vagy más jármű sem
sérült meg. Végül egy fekete kommandósruhát viselő rendőr elég
közel lopódzott ahhoz, hogy egy éjjellátó távcső segítségével
leolvassa a rendszámot. A járművet Eli Wyms nevére jegyezték be,
akihez egy mobilszám is kapcsolódott. A lövész első csengésre
felvette, így a SWAT csapat embere megkezdhette a tárgyalást.
A lövész csakugyan Eli Wymsnek, a negyvenegy éves inglewoodi
festő–mázolónak bizonyult, akit a jelentés részegnek, indulatosnak és
öngyilkos hajlamúnak festett le. Nem sokkal korábban a felesége
kirúgta otthonról azzal, hogy egy másik férfiba szerelmes. Wyms
először az óceánhoz hajtott, majd Malibutól északra, végül a
hegyeken át Calabasasba. Meglátta a parkot, és arra gondolt, jó hely
leállítani a kisteherautót és aludni egyet, ám előtte még elhajtott a
101–es gyorsforgalmi közelében üzemelő egyik benzinkúthoz, hogy
vegyen egy rekesz sört. Csak ezután fordult vissza, és hajtott be a
parkba.
Wyms azt mondta a nyomozóknak, azért kezdett lövöldözni, mert
zajt hallott a sötétben, és ettől nagyon megijedt. Úgy hitte, megvadult
prérifarkasokra lövöldözik, amelyek fel akarják falni. Még vörösen
világító szemüket is látta a sötétben. A helyszínre érkező első
járőrautó reflektorát is azért lőtte ki, nehogy a fénynyaláb elárulja a
helyzetét a fenevadaknak. Amikor szóvá tették a nyolcvan méterről
leadott lövés pontosságát, közölte, hogy az első iraki háborúban
mesterlövészként szolgált.
A jelentés megállapította, hogy Wyms legalább huszonhét lövést
adott le, amíg a rendőrök a helyszínen tartózkodtak, azt megelőzően
pedig további több tucatot. A nyomozók végül kilencvennégy
használt lőszerhüvelyt gyűjtöttek össze.
Wyms nem adta meg magát, amíg ki nem fogyott a sörből.
Röviddel azután, hogy az utolsó dobozt is összegyűrte,
mobiltelefonján közölte a tárgyalóval, hogy hajlandó elcserélni a
puskáját egy hatos pakkra. Elutasították. Ekkor bejelentette, hogy
sajnálja az egészet, és kész véget vetni az incidensnek oly módon,
hogy végez magával. A tárgyaló igyekezett erről lebeszélni azzal,
hogy szóval tartotta Wymst, amíg egy kétemberes SWAT–
különítmény utat tört magának az eukaliptuszligetbe, ahol elrejtőzött,
ám nem sokkal később már csak hortyogást hallott a telefonban.
Wyms kiütötte magát.
A kommandósok akcióba léptek, és lefogták Wymst, mielőtt
egyetlen lövést is leadhatott volna. Helyreállt a rend. Miután
Stallworth rendőr válaszolt a hívásra és ő érkezett elsőként, ő
kattintotta Wymsre a bilincset. A lövészt betuszkolták Stallworth
járőrautójába, beszállították a malibui őrsre, és a fogdába zárták.
Az akta további irataiban folytatódott Eli Wyms kálváriája. A
letartóztatását követő másnapon nélkülözőnek vallotta magát, és
kirendelt védőt igényelt. Az ügy csak lassan haladt előre, miközben
Wymst a központi börtönben tartották fogva, ám ekkor Vincent
közbelépett, és vállalta, hogy pro bono képviseli. Első lépésként
sikeresen kérelmezte védencének elmeorvosi vizsgálatát. Ennek
következményeként az eljárás további késedelmet szenvedett, amíg
Wymst egy kilencvennapos pszichológiai vizsgálatra átszállították
Camarillóba.
A vizsgálat mostanra lezárult, a jelentést csatolták. Valamennyi
orvos, aki Camarillóban megvizsgálta Wymst, egyetértett abban,
hogy döntési képességének birtokában van, ezért készen áll a
tárgyalásra.
A Friedman bírónál kettőkor tartott meghallgatáson a tárgyalás
időpontját kellett meghatároznunk, hogy a megakadt eljárás végre
folytatódhasson. Számomra mindez puszta formalitás volt. Az iratok
első tanulmányozásából megállapítottam, hogy nem lesz tárgyalás. A
mai meghallgatáson csak az időkeretet határozták meg, amelyen
belül rá kell beszélnem ügyfelemet arra, hogy vallja bűnösnek magát.
Minden magától értetődött. Wyms bűnösnek vallja magát, mire a
bíró a nyakába varr egy–két évet, megtoldva némi kötelező
gyógykezeléssel. Az akta tanulmányozása csak egyetlen kérdést
vetett fel bennem: miért érezte szükségét Vincent, hogy
közbeavatkozzon? Nem foglalkozott ilyen kaliberű ügyekkel, inkább
maradt a fizető ügyfeleknél. Az esetet szakmai kihívásként sem
lehetett értelmezni. Rutinügynek tűnt, Wyms bűne pedig
hétköznapinak. Vajon csak azért vállalta el, hogy letudja az egész pro
bono cirkuszt? Számomra úgy tűnt, talált benne valami érdekeset,
ami más módon tette kifizetődővé a munkáját – mondjuk, a hírverést.
A Wym–ügy a helyszín miatt eleinte nagy nyilvánosságot kapott, bár
nem tűnt valószínűnek, hogy a média ugyanígy ráharapna a
tárgyalásra is.
Azután az jutott eszembe, hogy az egész kötődhet az Elliot–
ügyhöz. Vincent talán felismerni vélt egy kapcsolatot, ami első
olvasásra nekem nem tűnt fel. Hacsak az nem, hogy a két esetet
kevesebb mint tizenkét óra választotta el egymástól, s hogy
mindkettő a malibui körzetben történt, ám a tüzetesebb vizsgálat
próbáját egyik sem állta ki. Földrajzi szempontból távolról sem
kapcsolódtak –a kettős gyilkosságra a parton került sor, míg Wyms
ámokfutására egy messze fekvő állami parkban, a hegyek túloldalán.
Amennyire visszatudtam emlékezni, a Wyms aktájában szereplő
nevek egyike sem merült fel az Elliot–ügy kapcsán. A Wyms–eset az
éjszakai műszakban történt, az Elliot gyilkosság nappal.
Nem találtam semmilyen kapcsolatot, ezért csalódottan csuktam
össze az aktát. Vetettem egy pillantást az órámra, és láttam, hogy
vissza kell térnem a bíróságra, ha a kétórai meghallgatás előtt még
találkozni is akarok az ügyfelemmel.
Hívtam Patricket, hogy jöjjön értem, kifizettem az ebédet, és
kiléptem az ajtón. Már elővettem a mobilomat, hogy beszéljek
Lornával, amikor a Lincoln lefékezett, én pedig beugrottam hátra.
–Cisco találkozott már Carlinnel? – kérdeztem Lornát.
–Nem, majd kettőkor.
–Mondd meg neki, hogy faggassa ki a Wyms–ügyről is.
–Rendben, de mit kérdezzen?
–Hogy Vincent miért vállalta el.
–Gondolod, hogy kapcsolatban állnak? Elliot és Wyms?
–Gondolom, csak még nem értem.
– Jó, beszélek vele.
–Van még valami?
–Egyelőre semmi. Sok hívást kapunk a médiától. Ki az a Jack
McEvoy?
Ismerősen csengett a név, de nem tudtam hová tenni.
–Nem tudom. Ki az?
–Azt mondta, a Timesnak dolgozik. Nagy dérrel–dúrral felhívott,
hogy nem szóltál neki, pedig exkluzív megállapodást kötöttetek.
Már emlékeztem. A kétirányú utca.
–Ne is törődj vele. Ő se szólt nekem. Más?
–A Jogi TV le akar ülni veled, hogy beszélgessetek Elliotról. Élő
tudósítást sugároznak a tárgyalásról, mindennap ez lesz a főműsor, és
szeretnék, ha a tárgyalások után kommentálnád a történteket.
–Te mit gondolsz, Lorna?
–Szerintem ingyenreklám. Vállald el. Azt mondják, külön lógót is
terveztek a tárgyalásnak. „Mészárlás Malibuban”... ezt a címet adták
neki.
–Akkor üsd nyélbe. Még valami?
–Ha már a témánál tartunk, egy hete figyelmeztetést küldtek, hogy
a buszos reklámszerződés a hónap végén lejár. Akkor annyiban
hagytam, mert úgyse lett volna rá pénzünk, de mostanra visszatértél,
és gazdagabb vagy, mint valaha. Megújítsam?
Az elmúlt hat évben hirdetéseket helyeztem el olyan buszokon,
amelyek stratégiailag fontos helyeken, a legnagyobb forgalmú és
legmagasabb bűnözési rátával rendelkező környékeken közlekedtek.
Habár egy évre kikerültem a körforgásból, a hirdetésekre még
mindig sokan jelentkeztek, akiket Lorna rendre másokhoz irányított.
–Kétéves szerződés, igaz?
–Igen.
Gyors döntést hoztam.
–Rendben, újítsd meg. Még valami?
–Egyelőre ennyi. Ne, várj! Még valami. Ma megjelent a háziúr.
Ingatlanbérleti referensnek nevezi magát, de attól még háziúr. Tudni
akarja, megtartod–e az irodát. Jerry halálával a bérleti szerződés
megszűnik, ha mi is így akarjuk. Az az érzésem, hogy többen is
várnak az irodára, és fel akarja srófolni az árat a következő
ügyvédnek.
Kinéztem az ablakon, ahogy a Lincoln elsuhant a 101–es felett, és
visszatért a városközpontba. Láttam egy nemrég épült katolikus
templomot és mellette a Disney Koncertterem hullámzó acélhéját. A
napfény beragyogta és narancsszínű izzásba burkolta mindkettőt.
–Nem is tudom, Lorna, szeretek innen a hátsó ülésről dolgozni.
Sosem unalmas. Te mit gondolsz?
–Nem különösebben vonz, hogy minden reggel sminkelnem
kelljen.
Ezt úgy értette, hogy szívesebben dolgozott a lakásán, mint
hogyminden reggel készülődjön, és beautózzon a városba. Szokás
szerint ugyanúgy járt az agyunk.
–Érdemes végiggondolni. Se smink, se irodabérlet, se tülekedés a
parkolóhelyért.
Nem válaszolt. Nekem kellett döntenem. Előrenéztem és láttam,
hogy egysaroknyira járunk a bíróságtól.
–Majd később megbeszéljük – döntöttem el. – Most mennem kell.
–Oké, Mickey. Vigyázz magadra!
–Te is.
 HUSZONHAT

li Wyms még mindig kába volt a Camarillóban töltött

E három hónaptól. Mióta visszatért, erős gyógyszereket

kellett szednie, ami nem sokat segített a védelmében, még
kevésbé abban, hogy kicsikarjak belőle egy értelmes
választ a malibui gyilkossággal kapcsolatban. Két perc se kellett, és
eldöntöttem, hogy indítványozom Friedman bírónál a gyógyszeres
kezelés leállítását. Visszatértem a bíróságra, és Joanne Giorgettit már
ott találtam a helyén. A meghallgatásnak öt perc múlva kellett
kezdődnie.
Joanne valamit írogatott az akta borítójának belső felére, amikor
odaléptem hozzá. Anélkül tudta, ki vagyok, hogy felnézett volna.
–Indítványozod az elnapolást, ugye?
–És a gyógyszeres kezelés felfüggesztését. A fickó kész zombi.
Abbahagyta az írást, és felnézett rám.
–Tekintve, hogy vaktában lövöldözött a rendőrökre, ez talán nem
is olyan nagy baj.
–Azért fel kellene tennem neki néhány alapvető kérdést, hogy
egyáltalán megvédhessem.
–Valóban?
Mosolyogva beszélt, de meg kellett adnom neki a pontot. Vállat
vontam, és lehajoltam, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön.
–Igazad van, szerintem sem érdemes tárgyalásra vinni a dolgot –
ismertem el. – Készséggel meghallgatok bármilyen ajánlatot.
–Az ügyfeled rálőtt egy járőrautóra és a benne ülő rendőrre. Az
állam példát akar statuálni. Nem nagyon szeretjük az ilyeneket.
Összefont karral jelezte, hogy a vád nem hajlandó érdemi
kompromisszumra. Vonzó és sportos megjelenésű nő volt. Ujjaival a
bicepszén dobolt, így önkéntelenül felfigyeltem vörös
körömlakkjára. Amióta csak az eszemet tudtam, Joanne Giorgetti
mindig vérvörösre lakkozta a körmeit. Nem csupán a vádat
képviselte, de azokat a rendőröket is, akiket lelőttek, megtámadtak és
leköpködtek. És a vérét szomjazta minden renitensnek, akit a
balszerencséje az útjába sodort.
–Azzal érvelnék, hogy az ügyfelem, miután pánikba esett a
prérifarkasoktól, a reflektorra lőtt, nem az autóra. A nyomozati anyag
szerint mesterlövész volt az amerikai hadseregben. Ha le akarja lőni
a rendőrt, megtehette volna, de nem tette.
–Tizenöt éve leszerelt, Mickey.
–Igen, de van, amit nem felejt el az ember. Mint a biciklizést.
–Ez biztosan meg fogja hatni az esküdteket.
A térdem kezdett elgyengülni. Áthúztam az egyik széket az asztal
mögül, és letelepedtem rá.
–Megpróbálkozhatok az érveléssel, de szerintem az államnak is az
az érdeke, hogy mielőbb lezárja az ügyet, távol tartsa Mr. Wymst az
utcától, és valamilyen terápia révén gondoskodjon róla, hogy ilyesmi
ne történhessen meg még egyszer. Szóval mit mondasz? Vonuljunk
félre egy sarokba, és keressünk valamilyen megoldást, vagy vigyük
az ügyet az esküdtek elé?
Egy hosszú pillanatig elgondolkodott. Klasszikus vádlói dilemma
előtt állt. Könnyedén megnyerhette az ügyet. Döntenie kellett, hogy
javítson–e a statisztikáján, vagy azt tegye, ami a leghelyesebb.
–Csak ha én választhatom meg azt a sarkot.
–Felőlem rendben.
–Jó. Nem fogok tiltakozni az elnapolás ellen, ha indítványt teszel.
–Jól hangzik, Joanne. Mi a helyzet a gyógyszeres kezeléssel?
–Nem akarom, hogy a fickó újra elszálljon, akár odabent a
börtönben is.
–Várj csak, amíg te is meglátod. A fickó tényleg olyan, mint egy
zombi. Te sem akarhatod, hogy leültessük, azután visszakozzon az
alkutól azon az alapon, hogy az állam döntésképtelen helyzetbe
hozta. Tisztítsuk ki a fejét, üssük nyélbe az üzletet, azután
belepumpálhattok, amit csak akartok.
Végiggondolta a dolgot, átlátta a logikát, végül bólintott.
–De ha arcoskodni kezd a börtönben, téged foglak okolni, és te
viszed el a balhét.
Felnevettem. Képtelennek találtam a gondolatot is, hogy bármiért
engem okoljon.
–Legyen.
Felálltam, hogy visszatoljam a széket az asztalomhoz, azután újra
visszafordultam a közvádló felé.
–Hadd kérdezzek valamit, Joanne. Miért vállalta el Jerry Vincent
ezt az ügyet?
Megvonta a vállát és megrázta a fejét.
–Nem tudom.
–Téged nem lepett meg?
–Dehogynem. Meglepett, hogy felbukkant. Tudod, még régről
ismertük egymást. Mármint amikor még ő is ügyész volt.
–Hogyan történt?
–Egy nap, néhány hónappal ezelőtt, hírét vettem a döntési
képességet megkérdőjelező indítványnak, és láttam rajta Jerry nevét.
Rögtön felhívtam azzal, hogy „Mit képzelsz, hallod? Még csak nem
is szólsz, hogy átvetted az ügyet?” Azt mondta, csak akart egy pro
bonót, ezért vállalta a jogi képviseletet, de én ismerem Angel
Romerót, az eredetileg kirendelt ügyvédet. Néhány hónapja
belefutottam valahol, és megkérdezte, mi van ezzel a Wymsszel.
Akkor derült ki, hogy Jerry nem egyszerűen bejelentkezett. Elment
Wymshez az előzetesbe, aláíratta vele a szerződést, és azután ment el
Angelhez az anyagért.
–Szerinted miért tette?
–Az évek során megtanultam, hogy ha többször is feltesszük
ugyanazt a kérdést, néha egészen más válaszokat kapunk.
–Nem tudom. Egyenesen rákérdeztem nála, de kitérő választ
adott. Témát váltott, mire mindketten kínosan éreztük magunkat.
Emlékszem, arra gondoltam, hogy kell lennie valaminek, mintha
ismerné Wymst, de amikor elküldte a Camarillóba, már láttam, hogy
nem akar kedvezni neki.Hogy érted?
–Nézd, te csak néhány órát szántál az ügyre, de máris tudod, mit
kell tenni. Bűnösnek vallja magát, börtönbe megy, tanácsadásra jár.
Ez volt azelőtt is, hogy a Camarillóba került. Vagyis Wymsnek nem
sok keresnivalója lett volna ott. Jerry csak elodázta az
elkerülhetetlent.
Bólintottam. Igaza volt. Az nem szívesség, ha valakit három
hónapra bezárnak egy pszichiátriai klinikára. Az ügy egyre
rejtélyesebbé vált, ügyfelem azonban nem volt olyan állapotban,
hogy magyarázatot adjon. Az ügyvédje –Vincent – elkábíttatta és
három hónapra bezáratta.
–Rendben, Joanne. Akkor...
A törvényszolga szakított félbe, amikor felállásra szólított minket;
felnézve láttam, hogy Friedman bíró elfoglalja a pulpitust.
 HUSZONHÉT

ngel Romero története emlékeztetett azokra az emberi

A mesékre, amelyeket itt–ott olvasni a lapokban. A mesékre

a bandatagról, akit az utca nevelt, de elszánt akarattal
kitört, és elvégezte az iskolákat, még a jogi egyetemet is,
hogy hátat fordítson régi életének, és a közt szolgálja. Angel
esetében ez azt jelentette, hogy kirendelt védőként a társadalom
legalját képviselte. Örökre ide szegődött, és sok ügyvédet látott –
engem is beleértve –, akik az évek során megfordultak az irodánál,
útban a jövedelmező magánpraxis felé.
A Wyms–meghallgatás után – amelyben a bíró helyet adott az
elnapolási indítványnak, hogy Giorgettinek és nekem legyen időnk
alkudozni – lementem a tizedik szintre, a kirendelt védői hivatalba,
és kértem Romerót. Tudtam, hogy tevékeny ügyvéd, nem valami
irodavezető, vagyis feltehetően az egyik tárgyalóban találom. A
titkárnő begépelt valamit a számítógépébe, és végigfutotta a
monitort.
–124–es – árulta el.
–Köszönöm.
A 124–es Champagne bírónő tárgyalója volt a tizenharmadik
szinten, ahonnét az imént eljöttem, de a bíróságon már csak így
mentek a dolgok – mintha körbe–körbe szaladgálnánk. Felmentem a
lifttel, és elindultam a folyosón a 124–es felé, miközben gondosan
lekapcsoltam a telefonomat. A bíróság ülésezett, és Romero a bíró
előtt állt, épp egy óvadék összegét próbálta lefaragni. Becsusszantam
a karzat hátsó üléssorába, és reménykedtem a gyors döntésben, hogy
ne kelljen sokat várnom Romeróra.
Felkaptam a fejem, amikor Romero nevén nevezte az ügyfelét,
Mr. Scalest. Beljebb csúsztam a padon, hogy jobban rálássak a
Romero mellett helyet foglaló vádlottra. Fehér fickó volt,
narancssárga kezeslábasban. Amint megláttam a profilját,
felismertem Sam Scalest, egykori ügyfelemet. Utoljára akkor
találkoztunk, amikor az általam kiharcolt vádalku nyomán bevonult a
börtönbe. Mindez három éve történt. Azóta kiszabadult, és láthatóan
újabb bajba került, csak ezúttal nem engem hívott.
Miután Romero végzett az érveléssel, az ügyész felállt, és
szenvedélyes hangon tiltakozni kezdett az óvadékkérelem elfogadása
ellen, miközben nagy vonalakban ismertette a Scales ellen felhozott
vádakat. Amikor én képviseltem, hitelkártyacsalással vádolták, mert
megrövidítette azokat, akik adakoztak egy szökőár áldozatainak.
Ezúttal súlyosabb volt a helyzet. Most is csalással vádolták, áldozatai
azonban az Irakban elhunyt katonák özvegyei közül kerültek ki.
Megráztam a fejem, és kis híján elmosolyodtam. Örültem, hogy Sam
nem engem hívott. Legyen csak a kirendelt védőé.
Champagne bírónő azonnal döntött, amint az ügyész végzett.
Élősködőnek és a társadalomra nézve súlyos fenyegetésnek
minősítette Scalest, ennek megfelelően az óvadék összegét egymillió
dollárban állapította meg, majd hozzátette, hogy egy esetleges
indítványra hajlandó tovább növelni az összeget. Ekkor jutott
eszembe, hogy a korábbi csalásnál is Champagne bírónő ítélte el
Scalest. Egy vádlott számára nincs rosszabb annál, mint amikor egy
másik bűncselekményért ugyanahhoz a bíróhoz kerül, aki az
igazságszolgáltatás kudarcát szinte személyes ügyként éli meg.
Lecsusszantam a padban, hogy Scales ne lásson meg, amikor
felállítják, megbilincselik és elvezetik. Miután távozott, újra
felültem, és ezúttal elkaptam Romero pillantását. Jeleztem neki, hogy
lépjünk ki a folyosóra, ő pedig feltartotta öt ujját. Öt perc. Valamit
még el kellett intéznie.
Kisétáltam a folyosóra, hogy megvárjam, és közben
visszakapcsoltam a telefonomat. Nem jött üzenetem. Már hívni
akartam Lornát, amikor a hátam mögött meghallottam Romero
hangját. Kerek négy perccel korábban jött.
–Icipici gyógyegér, minden lyukba belefér. Hogyha Haller az
ügyvédje, ne vedd el a sajtot tőle. Hé, tesó!
Elmosolyodtam. Összecsuktam a telefont, és összeütöttük az
öklünket. Azóta nem hallottam ezt a rigmust, hogy kirendelt
védőként dolgoztam. Romero találta ki, talán még kilencvenkettőben,
miután felmentettem Barnett Woodsont.
–Mizújs? – kérdezte Romero.
–Megmondjam, mizújs? Elcsaklizod előlem az ügyfeleket. Sam
Scalest is én képviseltem.
Szélesen mosolyogtam, és Romero viszonozta a gesztust.
–Akarod? A tiéd lehet. Neki már úgyis mindegy. Ha a média
kiszagolja a dolgot, ízekre szedik azért, amit tett.
–Elsikkasztotta a hadiözvegyek pénzét?
–Egyenesen a katonák életbiztosítását. Én mondom, sok rosszfiút
képviseltem már, akik sok rossz dolgot csináltak, de Scales egy
szinten van azokkal, akik kisgyerekeket erőszakolnak meg. Ki nem
állom a csókát.
–Különben is, mire mennél egy fehér fickóval? Te bandatagokat
képviselsz.
Elkomolyodott, és megrázta a fejét.
–Már nem, ember. Azt mondták, túl közel állok az ügyfelekhez.
Tudod, hogy megy. Aki egyszer zsivány, mindig zsivány marad.
Levettek a bandákról. Tizenkilenc év után levettek a bandákról.
–Sajnálattal hallom, haver.
Romero Boyle Heightsban nőtt fel, melyet egy Quatro Flats nevű
banda uralt. Ezt bizonyították a tetoválásai is, már ha bárki látta
volna a karját. Mert lehetett akármekkora hőség, ő munkaidőben
mindig hosszú ujjú inget viselt. És amikor egy megvádolt bandatagot
képviselt, nem egyszerűen megvédte a bíróságon – megpróbálta
kiszakítani természetes közegéből. Csak egy olyan velejéig bürokrata
rendszerben fordulhat elő, mint az igazságszolgáltatás, hogy elvették
tőle az ilyen ügyeket.
–Mi a helyzet, Mickey? Igazából nem is azért jöttél, hogy
elszeresd tőlem Scalest, ugye?
–Nem, legyen csak a tiéd, Angel. Én egy másik ügyfélről
szeretnélek megkérdezni, akit korábban képviseltél. Eli Wyms.
Már készültem belemenni a részletekbe, de Romero azonnal
felismerte az ügyet, és bólintott.
–Igen, azt meg Vincent vette el tőlem. Most, hogy meghalt, a tiéd
lett, igaz?
–Igen, Vincent minden ügyével együtt. Bár Wymsről csak ma
szereztem tudomást.
–Hát, sok szerencsét, tesó. Mit akarsz tudni erről a Wymsről?
Vincent legalább három hónapja átvette.
Bólintottam.
–Igen, tudom. Most már képben vagyok. Az érdekelne, miért
Vincent vette át. Joanne Giorgetti szerint hajtott rá. Igaz ez?
Romero néhány pillanatig kutatott az emlékeiben, mielőtt
válaszolt. Eközben felemelte a kezét, és megdörgölte az arcát.
Láttam a hegeket az ujjpercein, ahonnét eltávolíttatta a tetoválásokat.
–Igen, lement az előzetesbe, és rádumálta Wymst. Csak kaptam
egy felmondó nyilatkozatot, azután az övé is lett. Nekiadtam az
aktámat, és vége, ember.
Közelebb húzódtam hozzá.
–Mondta, miért akarja az ügyet? Úgy értem, nem ismerte Wymst,
igaz?
–Nem hinném. Csak kellett neki egy ügy. Arra emlékszem, hogy
olyan kacsintós téma volt.
–Ezt meg hogy érted? Mi az, hogy „kacsintós téma”?
–Megkérdeztem, mire kell neki egy southside–i fickó, aki felment
a fehér ember földjére, és összevissza lövöldözött. Pro bono, mondta.
Azt hittem, van valami faji indíték vagy bármi. Valami, ami hírverést
csap körülötte, de ő csak rám kacsintott, mintha valami más lenne a
dologban.
–Kérdezted, hogy mi?
Romero önkéntelenül hátrébb húzódott, ahogy betolakodtam a
személyes terébe.
–Igen, kérdeztem, de nem mondta meg. Csak annyit mondott,
hogy Wyms lehet az aduásza. Fogalmam sincs, mit akart ezzel, és
különben sem volt időm vele játszadozni. Odaadtam az aktát, és
vettem a következőt.
Hát újra itt van. Az aduász. Közel kerültem valamihez, és
éreztem, hogy a vér pezsegni kezd az ereimben.
–Ennyi, Mick? Vissza kellene mennem.
Újra Romeróra fókuszáltam, és rájöttem, hogy furcsa tekintettel
mered rám.
–Igen, Angel, kösz. Ez minden. Menj és verd tönkre őket.
–Ahogy mondod, ember.
Romero visszaindult a tárgyaló ajtaja felé, míg én elsiettem a
liftek irányába. Már tudtam, mit csinálok a nap hátralévő részében, és
talán éjszaka is. Bárkinek az ingujjában is legyen, megtalálom az
aduászt.
 HUSZONNYOLC

eléptem az irodába, ahol elviharzottam Lorna és Cisco

B mellett, akik a recepcióspultnál meredtek a számítógépre.

Úgy beszéltem, hogy meg sem álltam, útban legbelsőbb
szentélyem felé.
–Ha van bármi mondanivalótok, most bökjétek ki, mert be fogok
zárkózni.
–Szép napot neked is – szólt utánam Lorna.
Pontosan tudta, mire készülök. A bezárkózás azt jelentette, hogy
becsukok minden ajtót és ablakot, összehúzom a függönyöket és
melléteszem a telefonokat, hogy minden külső zavaró tényező nélkül
merülhessek el egy aktában és ügyben. A bezárkózás felért egy
hatalmas NE ZAVARJANAK táblával az ajtómon. Lorna tudta: ha
egyszer magamba zárkózom, senki sem billenthet ki ebből az
állapotból, amíg meg nem találom azt, amit keresek.
Megkerültem Jerry Vincent asztalát, és lerogytam a székébe.
Felnyitottam a zsákot, és nekiláttam előhúzni az aktákat. Úgy
tekintettem rájuk, mint meghódítandó erődökre. Tudtam, hogy
valahol itt lelem meg a kulcsot Jerry Vincent legutolsó titkához. Itt
lapul az aduász.
Lorna és Cisco belépett az irodába, amint letelepedtem.
–Nem láttam odakint Wrent – jegyeztem meg, mielőtt elkezdtük
volna.
–És nem is fogod többé – felelte Lorna. – Felmondott.
–Elég hirtelen történt.
–Elment ebédelni, és nem jött vissza.
–Nem is telefonált?
–De, végül telefonált. Azt mondta, kapott egy jobb ajánlatot.
Mostantól Bruce Carlin titkárnője.
 Bólintottam. Bizonyos szempontból nagyon is logikusnak tűnt.
–Szóval mielőtt teljesen bezárkóznál, át kell vennünk néhány
dolgot – folytatta Lorna.
–Én is ezt mondtam, amikor megjöttem. Mitek van?
Lorna leült az egyik székre az íróasztal elé. Cisco állva maradt,
vagy még inkább idegesen járkált mögötte.
–Rendben – bólintott Lorna. – Történt néhány dolog, amíg távol
voltál. Először is, érzékeny pontra tapinthattál azzal az indítvánnyal
Patrick ügyében.
–Amennyiben?
–Az ügyész háromszor is telefonált, beszélni akar a
megegyezésről.
Elmosolyodtam. A bizonyíték tanulmányozására vonatkozó
indítvány nem sok eredménnyel kecsegtetett, mégis bevált, és
nagyon úgy tűnt, hogy tudok segíteni Patricknek.
–Mi ez az egész? – kérdezte Lorna. – Azt se mondtad, hogy
indítványt adsz be.
–Még tegnap intéztem, a kocsiból. Arról van szó, hogy szerintem
dr. Vogler hamis gyémántokat ajándékozott a felesége
születésnapjára. És hogy ez soha ne derüljön ki, egyezséget ajánlanak
Patricknek, amennyiben visszavonom az indítványt.
–Helyes. Azt hiszem, kedvelem Patricket.
–Remélem, ezzel megoldódik az ügye. A következő?
Lorna konzultált gyorsírásos jegyzeteivel. Tudtam, hogy nem
szereti, ha sürgetik, most mégis ezt tettem.
–A helyi médiumok még mindig hívogatnak Jerry Vincenttel és
Walter Elliottal kapcsolatban. Akarod, hogy átfussunk rajtuk?
–Nem, most nincs időm a riporterekre.
–Én is ezt mondogatom nekik, de nem nagyon örülnek. Főleg nem
az a fickó a Times–tól. Tiszta seggfej.
–Kit érdekel, ha nem örülnek? Engem biztos nem.
Azért csak vigyázz, Mickey. Kő kövön nem marad, ha a média
rádszáll.
Egyet kellett vele értenem. A média egyik nap még szeret, a
másikon eltemet. Apám húsz éven át számított a média kedvencének,
a szakmai élete vége felé mégis pária lett, csak mert a firkászok
beleuntak, hogy egyik bűnöst a másik után menteti fel. Ő lett a
jelképe egy olyan igazságtalan jogrendnek, amelyben külön
törvények vonatkoznak a jómódú vádlottakra és befolyásos
ügyvédeikre.
–Megpróbálok alkalmazkodni hozzájuk – sóhajtottam fel –, de
nem most.
–Rendben.
–Van még valami?
–Azt hiszem... Wrent már említettem, úgyhogy ennyi. Felhívod az
ügyészt Patrick dolgában?
–Igen, felhívom.
Lorna válla felett Ciscóra néztem, aki továbbra sem ült le.
–Oké, Cisco, te jössz. Mid van?
–Még Ellioton dolgozom. Főként Rilz és a tanúink
vonatkozásában.
–A tanúkkal kapcsolatban lenne egy kérdésem – jelezte Lorna.
–Hová akarod elhelyezni dr. Arslaniant?
Shamiram Arslaniant mint a lőpormaradványok szakértőjét még
Vincent akarta New Yorkba hozatni, hogy a bíróságon megcáfolja a
vád tanújának állításait. Szakterülete legjobbjának számított,
márpedig Walter Elliot pénzén Vincent mindenből megvehette a
legjobbat. A belvárosban, a bíróság környékén akartam elszállásolni,
de a lehetőségek korlátozottnak tűntek.
–Kezdd a Checkersszel. És bérelj neki lakosztályt. Ha telt ház van,
próbáld a Standardet, azután a Kyoto Grandet. Mindenképpen
lakosztály legyen, hogy tudjunk hol dolgozni.
–Meglesz. Mi a helyzet Munizzal? Ő is a közelben legyen?
Julio Muniz, a szabadúszó videós Topanga Canyonban,
Malibuközvetlen közelében lakott, így a média részéről elsőként ért
ki a helyszínre, miután a rendőrségi hullámhosszon meghallotta a
riasztást. Felvette Walter Elliotot odakint a ház előtt, a seriff
embereivel. Videoszalagja és emlékezete egyformán értékes tanúvá
avatta, aki megerősíthette vagy megcáfolhatta a rendőrök és a
nyomozók tanúvallomásait.
–Nem is tudom – vontam vállat. – Topangától a belváros egy, de
legfeljebb három óra. Inkább nem kockáztatnék. Hajlandó lenne
beköltözni egy szállodába, Cisco?
–Persze, amíg mi fizetjük, és bármit rendelhet.
–Akkor hozzátok be. Amúgy hol van a videó? Az akta csak
hivatkozik rá. Nem szeretném, ha a bíróságon látnám először.
Cisco zavartnak tűnt.
–Nem tudom. De ha nincs is itt, Muniz készíthet egy másolatot.
–Nos, én nem látom sehol, úgyhogy készíttess egy másolatot. Még
valami?
–Még néhány dolog. Először is, megkerestem a forrásomat a
Vincent–témában, és nem tud semmit a gyanúsítottról, akinek a
fotóját Bosch ma reggel mutatta.
–Semmit?
–Semmit.
–Te mit gondolsz? Bosch kiszagolta, hogy zűrös a fickó, és
kizárja a nyomozásból?
–Nem tudom, de minden újdonság volt számára, amit arról a
fotóról mondtam neki.
Néhány pillanatra belegondoltam, mit jelenthet ez.
–Bosch visszajött, hogy megmutassa a fotót Wrennek?
–Nem – felelte Lorna. – Egész délelőtt vele voltam. Bosch nem
jött vissza se ebéd előtt, se utána.
Nem tudtam biztosan, mi következik ebből, de nem is akartam
ezzel terhelni magam. Az aktákkal kellett törődnöm.
–Mi van a többivel? – kérdeztem Ciscót.
 –Mivel?
–Azt mondtad, van még néhány dolog. Mi van a többivel?
–Ja, igen. Felhívtam Vincent végrehajtóját, és igazad volt. Még
nála van Patrick egyik hosszú deszkája.
–Mit kér érte?
–Semmit.
Felvont szemöldökkel tudakoltam Ciscótól, hogy hol a csapda.
– Mondjuk úgy, hogy le akar kötelezni. A legjobb ügyfelét
vesztette el Vincenttel. Szerintem azt reméli, hogy a későbbi
végrehajtásoknál neki fogsz szólni. Nem világosítottam fel arról,
hogy nem szoktad kivenni a részedet az ilyen ügyletekből.
Már értettem. A szörfdeszka nem jelentett valódi
elkötelezettséget.
–Kösz, Cisco. El is hoztad?
–Nem, nem volt az irodájában, de szólt valakinek, és délutánra
odaviszik. Elugorhatok érte, ha akarod.
–Nem, csak add meg a címet Patricknek, majd ő elhozza. Mi
történt Bruce Carlinnal? Beszéltél vele? Talán nála van a Muniz–
szalag.
Több okból is hallani akartam Bruce Carlinról. Leginkább arra
lettem volna kíváncsi, dolgozott–e Vincentnek az Eli Wyms–ügyön.
Ha igen, talán ő elvezethet az aduászhoz.
Csakhogy Cisco nem felelt a kérdésre. Lorna felé fordult, és
összenéztek, mintha azon tanakodnának, melyikük ossza meg velem
a rossz hírt.
–Mi az? – kérdeztem.
Lorna visszafordult felém.
–Carling baszakodik velünk – közölte.
Láttam, ahogyan a dühtől megfeszül az álla. És tudtam, hogy ezt a
fajta beszédet a különleges alkalmakra tartogatja. Valami rosszul sült
el Carlin kifaggatásával, ami szemmel láthatóan felzaklatta.
–Hogyan?
 –Nos, nem jött el kettőre, ahogy ígérte. Ehelyett kettő körül
felhívott, közvetlenül azután, hogy Wren telefonált és kilépett, hogy
közölje, változtak a feltételek.
Bosszúsan csóváltam meg a fejem.
–A feltételek? Miért, mennyit akar?
–Szerintem rájött, hogy kétszáz dolláros óradíjjal nem jut
messzire, amikor csak két–három órát számlázhat ki. Ciscónak
legfeljebb ennyi kell. Szóval felhívott azzal, hogy fix tarifát akar,
máskülönben boldoguljunk nélküle.
–Azt kérdeztem, mennyit akar?
–Tízezer dollárt.
–Ezt nem mondhatja komolyan.
–Én is ezt mondtam neki.
Ciscóhoz fordultam.
–Ez zsarolás. Nincs valami ügynökségetek vagy kamarátok? Nem
lehet feljelenteni az ilyen férgeket?
Cisco megrázta a fejét.
–Vannak mindenféle szervezetek, de ez akkor is ingoványos terep.
–Tudom, hogy az. Az egész fickó maga ingoványos. Mindig is az
volt.
–A lényeg, hogy hivatalosan meg sem állapodott Vincenttel, mi
legalábbis nem találtunk semmilyen szerződést. Vagyis nem
kötelessége szóba állni velünk. Egyszerűen csak meg akarjuk bízni, ő
pedig tízezer dollárban állapította meg a tarifát. Baszakodásnak
tűnik, de szerintem legális. Persze te vagy az ügyvéd, mondd meg te.
Elgondolkodtam néhány pillanatig, azután próbáltam félresöpörni
a dolgot. Még fűtött az adrenalinlöket, melyet a bíróságon kaptam.
Nem akartam mellékvágányra terelni a gondolataimat.
–Rendben, megkérdem Elliotot, hajlandó–e fizetni. Addig is újra
beleásom magam az aktákba, és ha szerencsém lesz, nem is kell
megbíznunk. Megmondjuk neki, hogy dugja fel magának az infóját.
–Seggfej – mormolta Lorna.
 Szinte biztosan tudtam, hogy Bruce Carlinra érti, nem rám.
–Oké, ennyi? – húztam ki magam. – Van még valami?
Végighordoztam rajtuk a tekintetem. Úgy tűnt, egyiküknek
sincstöbb mondandója.
–Nos, akkor mindkettőtöknek köszönöm a munkát. Menjetek
haza, és pihenjétek ki magatokat.
Lorna kétkedve nézett rám.
–Most hazaküldesz minket? – kérdezte.
Vetettem egy pillantást az órámra.
–Miért ne? Mindjárt fél öt. Úgyis beleásom magam az aktákba,
nincs szükségem semmilyen zavaró tényezőre. Menjetek csak haza,
legyen szép éjszakátok, és holnap találkozunk.
–Itt akarsz dolgozni egész éjjel? – kérdezte Cisco.
–Igen, de ne aggódj. Bezárom az ajtót, és nem engedek be senkit.
Még akkor sem, ha ismerem. – Elmosolyodtam.
Lorna és Cisco nem viszonozta a gesztust. Az iroda nyitott ajtajára
mutattam. Szükség esetén eltolhattam a reteszt; ha kellett, külön
biztosíthattam a külső és belső területet. Ez új értelmet adott a
„bezárkózás” szónak.
–Ugyan már, nem lesz semmi baj. Csak el kell végeznem a
dolgomat.
Lassan, vonakodva elkezdtek kihátrálni az irodából.
–Lorna – szóltam utána. –Patrick maradjon a közelben. Mondd
meg neki, hogy ne menjen el. Lehet, hogy a telefon után beszélnem
kell vele.
 HUSZONKILENC

inyitottam Patrick Henson aktáját, és kikerestem az ügyész

K számát. Túl akartam esni ezen, mielőtt nekilátnék az

Elliot–ügynek.
Az ügyésszel, Dwight Posey–val korábban is dolgoztam
már, és sosem kedveltem. Egyes ügyészek úgy tárgyalnak a
védőügyvédekkel, mintha alig különböznének védenceiktől. Mintha
fehérgalléros bűnözők lennének, nem pedig képzett és gyakorlott
szakemberek, fogaskerekek az igazságszolgáltatás gépezetében. A
legtöbb zsaru is osztotta ezt a nézetet, amivel együtt tudtam élni, de
ki nem állhattam, ha egy jogásztársam vette fel ezt a pózt. Dwight
Posey pedig pontosan ezt tette. Ha életem hátralévő részében soha
többet nem beszéltem volna vele, boldog emberként haltam volna
meg, de sajnos nem így alakult.
–Lám–lám, Haller – fogadta a hívásomat –, csak nem szorít a
halott ember cipője?
–Micsoda?
–Átvette Jerry Vincent összes ügyét, nem igaz? Így kapta ki
Hensont.
–Úgy valahogy. Akárhogy is, most válaszolok a hívására, Dwight.
A három hívására, ami azt illeti. Szóval mi a helyzet? Megkapta az
indítványomat?
Emlékeztettem magam, hogy óvatosan kell haladnom, ha a lehető
legtöbbet akartam kihozni ebből a telefonbeszélgetésből. Nem
engedhettem, hogy az ügyfelem szenvedje meg az ügyész iránti
ellenérzéseimet.
–Igen, megkaptam az indítványát. Itt fekszik előttem az asztalon.
Ezért is hívtam.
Kivárta, hogy közbeszóljak.
 – És?
–És... nos, ezt nem tehetjük, Mick.
–Mit nem tehetnek, Dwight?
–Nem engedhetjük, hogy megvizsgálják a bizonyítékot.
Egyre inkább úgy tűnt, hogy érzékeny pontra tapintottam.
–De hát éppen ez a rendszer szépsége, Dwight, nem igaz? Nem
magának kell meghoznia ezt a döntést, hanem a bírónak. Ezért is
nem magát kértem. Ezért adtam be az indítványt, és kértem a bírót.
Posey megköszörülte a torkát.
–Nem, ezúttal nekünk kell döntenünk. Ejtjük a lopás vádját, csak a
kábítószer–birtoklás marad. Úgyhogy visszavonhatja az indítványát,
különben megtorpedózzuk a bírónál.
Elmosolyodtam és bólintottam. Elkaptam. Tudtam, hogy Patrick
kisétálhat a bíróságról.
–Ezzel csak egy gond van, Dwight, hogy a kábítószer miatti
vádemelés a lopással kapcsolatos nyomozásból származik. Maga is
tudja. Amikor bevarrták az ügyfelemet, a végzés lopásról szólt. A
drogokat már a letartóztatás során találták. Vagyis egyik vád nem áll
meg a másik nélkül.
Olyan érzésem támadt, hogy ezt ő is pontosan tudja, csak egy
előre megírt forgatókönyvet követ. Arrafelé tartottunk, amerre ő
akart menni, de nekem ez tökéletesen megfelelt. Ezúttal én is oda
tartottam.
–Akkor talán beszélhetnénk egy peren kívül egyezségről –
folytatta, mintha az ötlet csak most tudatosult volna benne.
És megérkeztünk. Eljutottunk arra a pontra, ahová Posey kezdettől
igyekezett.
–Én nyitott vagyok mindenre, Dwight. Tudnia kell, hogy
ügyfelem a letartóztatása után önként részt vett egy rehabilitációs
programban. Legyőzte a függőségét, teljes munkaidős állást szerzett,
és négy hónapja tiszta. Bárhol, bármikor hajlandó vizeletmintát adni.
–Ezt igazán örömmel hallom – mondta színlelt
lelkesedésselPosey. – Az államügyészi hivatal, miként a bíróság is,
mindig kedvezőbben ítéli meg az önkéntes rehabilitációt.
„Újat mondjon” – hagyta el kis híján a számat.
–A kölyök jó útra tért, efelől kezeskedem. Mit akar kezdeni vele?
Már tudtam, mi áll a forgatókönyvben. Posey az egészet a
vádjóindulatú engedményeként írja majd le. Úgy tesz, mintha az
államügyészi hivatal kegyet gyakorolna, miközben mást sem tesz,
mint megkímél egy befolyásos közszereplőt a politikai és személyes
megszégyenüléstől. Felőlem tegye. Nem érdekeltek az alku politikai
vonatkozásai, amíg ügyfelem megkapja, amit akarok.
–Megmondom, mi legyen, Mick. Hagyjuk, hogy megússza, és
Patrick talán él a lehetőséggel, hogy hasznos tagja legyen a
társadalomnak.
–Elfogadhatóan hangzik, Dwight. Ezzel bearanyozta a napomat.
Meg az övét.
–Akkor juttassa el az elvonó igazolását, és összerakjuk a
csomagot a bírónak.
Posey arról beszélt, hogy Patricknek kéthetente meg kell majd
jelennie a drogteszten, ha pedig hat hónapon át tiszta marad,
megszüntetik ellene az eljárást. A letartóztatás szerepelni fog az
aktájában, de nem ítélik el. Hacsak...
–Hajlandók eltörölni a priuszát? – kérdeztem.
–Öö... túl sokat kér, Mickey. Mégiscsak betört, és ellopta a
gyémántokat.
–Nem tört be, Dwight. Behívták. És éppen az állítólagos
gyémántokról van szó, nem igaz? Hogy Patrick lopott–e egyáltalán
gyémántokat.
Posey mostanra rájött, hogy kár volt szóba hoznia a gyémántokat.
Kapkodva visszavonulót fújt.
–Jó, legyen. Az is benne lesz a csomagban.
–Maga jó ember, Dwight.
–Igyekszem. Most már visszavonja az indítványát?
 –Holnap az első dolgom lesz. Mikor találkozunk a bíróságon?
Jövő hét végén kezdődik egy tárgyalásom.
–Akkor legyen hétfő. Majd értesítem.
A beszélgetés befejezése után a recepcióspultot tárcsáztam.
Szerencsére Lorna vette fel.
–Azt hittem, hazaküldtelek – jegyeztem meg.
–Az ajtóból léptem vissza. Itthagyom a kocsimat, és Ciscóval
megyek.
–Te is donorjelölt motoros lettél?
–Bocsáss meg, apu, nem tudtam, hogy el kell kéretőznöm.
Felnyögtem.
–Abba akkor is van beleszólásom, hogy kivel dolgoztatok. Ha
szétválasztalak titeket, talán megmentem vele az életedet.
–Ne merészeld, Mickey!
–Megmondanád Ciscónak, hogy kellene a végrehajtó címe?
–Megmondanám. Holnap találkozunk.
–Reméljük. És vegyél bukósisakot!
Letettem, mire Cisco lépett be, az egyik kezében sárga öntapadós
cetlivel, a másikban bőrtokba dugott pisztollyal. Megkerülte az
asztalt, letette elém a cetlit, majd kihúzta a fiókot és elrejtette benne a
fegyvert.
–Mit művelsz? – kérdeztem. – Nem adhatsz nekem fegyvert.
–Teljesen törvényes, az én nevemre van bejegyezve.
–Ez nagyszerű, de akkor sem adhatod nekem. Ez tör...
–Nem adtam neked. Csak leteszem, mert mára végeztem a
munkával. Holnap reggel majd elviszem.
–Szerintem akkor is túlreagáljátok.
–Inkább túl, mint alul. Holnap találkozunk.
–Köszönöm. Beküldenéd Patricket, mielőtt elmész?
–Persze. És csak hogy tudd: mindig ráadom a sisakot.
Felnéztem rá és bólintottam.
–Nagyon helyes, Cisco.
 Távozott, majd nemsokára belépett Patrick.
–Patrick, Cisco beszélt Vincent végrehajtójával, és még mindig
nála van az egyik hosszú deszkája. Elmehet érte és elhozhatja. Csak
mondja meg neki, hogy az én nevemben jár el, és hívjon fel, ha
bármi gond van.
–Ó, ember, köszönöm!
–Ami azt illeti, van ennél jobb hírem is.
–Mi történt?
Beszámoltam neki a Dwight Posey–val folytatott
telefonbeszélgetésről. Amint megtudta, hogy nem kell börtönbe
mennie, ha tiszta marad, a szemébe máris visszaköltözött a fény.
Szinte látszott, ahogy a mázsás teher lehullik a válláról. Végre
reménykedve nézett a jövőbe.
–Ezt el kell mondanom anyának – lelkendezett. – Olyan boldog
lesz!
–Remélem, maga is az.
–Az vagyok, az vagyok.
–Ahogy én látom, a jogi közreműködésért jön nekem néhány
lepedővel. Legyen mondjuk két és fél hétnyi sofőrködés. Ha akar,
azután is maradhat, hogy ezt letudta. Majd beszélünk, és meglátjuk,
hogy állunk.
–Nagyon jól hangzik. Szeretem ezt a melót.
–Helyes, Patrick, akkor meg is egyeztünk.
Patrick szélesen elmosolyodott, és távozni készült.
–Még valami, Patrick.
Visszafordult felém.
–Ma reggel láttam, hogy a parkolóházban alszik, az autójában.
–Sajnálom, majd keresek egy másik helyet. – Lesütötte a szemét.
–Nem, énsajnálom. Elfelejtettem, hogy már az első alkalommal
mondta, amikor telefonon beszéltünk, hogy a kocsijában él. Én csak
nem tudom, mennyire biztonságos olyan helyen aludni, ahol nemrég
megöltek valakit.
 –Majd keresek másik helyet.
–Ha gondolja, adhatok előleget a fizetéséből. Talán kivehetne egy
motelszobát vagy valamit.
–Hát... ja.
Örömmel segítettem neki, bár tudtam, hogy egy motelban lakni
legalább annyira hervasztó, mint egy autóban.
–Mondok még valamit. Ha akar, néhány hétig lakhat nálam is.
Csak amíg nem lesz egy kis pénze vagy jobb ötlete.
–Magánál?
–Tudja, átmenetileg.
–Magával?
Rájöttem, hogy hibát követtem el.
–Dehogy, semmi ilyesmi, Patrick. Nagy házam van, és lenne egy
külön szobája. Csak szerda esténként és minden második hétvégén
kellene elmennie egy barátjához vagy egy motelbe. Akkor van nálam
a lányom.
Végiggondolta a dolgot, azután bólintott.
–Igen, az jó lenne.
Felé nyújtottam a kezem, és jeleztem neki, hogy adja vissza a
cetlit, rajta a végrehajtó címével. Beszéd közben lefirkantottam a
saját címemet a túloldalára.
–Menjen csak el a deszkájáért, azután tovább erre a másik címre, a
házamhoz. Fareholm ott van Laurel Canyonnál, egy utcával Mount
Olympus előtt. Felmegy a verandára, ahol lát egy asztalt, néhány
széket meg egy hamutartót. Kulcs a hamutartó alatt. A vendégszoba
közvetlenül a konyha mellett nyílik. Költözzön csak be.
–Kösz.
Elvette az öntapadós cetlit, és megnézte a címet.
–Én valószínűleg csak későn érek haza – jeleztem. – Jövő héten
fontos tárgyalásom lesz, és addig még sok munkám van.
–Oké.
–Nézze, tényleg csak néhány hétről beszélünk. Amíg talpra áll.
Addig is talán segíthetünk egymásnak. Ha bármelyikünk kezdene
visszaesni, legalább lesz valaki, akivel beszélhet. Rendben?
–Rendben.
Egy hosszú pillanatig hallgattunk, talán mindketten
belegondoltunk az egyezségbe. Nem árultam el Patricknek, hogy ő
talán többet segíthet nekem, mint én neki. Az elmúlt negyvennyolc
órában az ügyek terhei egyre nagyobb súllyal nehezedtek a vállamra.
Éreztem, ahogy az örvény egyre csalogat, vágyakoztam a tabletták
vattapuha világába. A pirulák teret nyitottak köztem és a kéretlen
valóság téglafala között. Kezdtem visszavágyni ebbe a térbe.
A szívem mélyén pedig tudtam, hogy nem akarok visszasüllyedni
oda, és talán éppen Patrick tartott vissza ettől.
–Köszönöm, Mr. Haller.
Felnéztem rá a révedezésből.
–Szólítson csak Mickey–nek! És valójában én vagyok az, akinek
köszönetet kellene mondania.
–Miért tesz értem ennyi mindent?
A tekintetem egy pillanatra elidőzött a falra szegezett nagy halon,
mielőtt visszatalált rá.
–Nem tudom, Patrick. Talán azt remélem, hogy ha magán segítek,
magamon is segítek.
Patrick bólintott, mint aki pontosan tudja, miről beszélek. Ami
azért is különös, mert még én magam sem tudtam biztosan.
–Menjen el azért a deszkáért, Patrick. Majd otthon találkozunk. És
ne felejtse el felhívni az anyját.
 HARMINC

iután egyedül maradtam az irodában, nekiálltam

M dolgozni a szokott módon: üres lapokkal és tűhegyes

ceruzákkal. A fiókból elővettem két szűz jegyzettömböt
és négy Black Warrior ceruzát. Kihegyeztem őket,
azután munkához láttam.
Vincent két aktára bontotta az Elliot–ügyet. Az egyik mappába
került a vád anyaga, a másik, vékonyabb mappába a védelemé. A
védelem aktájának vékonysága cseppet sem aggasztott, hiszen rá is
ugyanazok a szabályok vonatkoztak, mint a vádra: ami bekerült az
aktába, automatikusan ment az ügyésznek is. Egy tapasztalt
védőügyvéd mindig tudja, hogyan kurtítsa meg az aktáját. A
bizalmas anyagot fejben tartja, vagy ha bízik a technikában, egy
számítógép merevlemezén. Sem Vincent fejébe, sem a laptopjába
nem láthattam bele, mégis biztosan tudtam, hogy a Jerry Vincent
által őrzött titkok valamiképpen beszivárogtak az írott aktákba is. Az
aduász ott lapult valahol. Csak ki kell ráznom Vincent ingujjából.
A vastagabb aktával, a vád anyagával kezdtem. Gondosan
végigolvastam minden egyes oldalt és minden egyes szót.
Jegyzeteket készítettem az egyik füzetbe, míg a másikba
folyamatábrákat rajzoltam. Nagyítóval tanulmányoztam a bűntett
helyszínén készült fényképeket. Listába szedtem minden egyes
nevet, amivel csak találkoztam.
Innét léptem tovább a védelem anyagára, és újra elolvastam
minden oldal minden szavát. A telefon kétszer is csörgött, de még
csak meg sem néztem, kinek a nevét írja ki. Nem érdekelt.
Lankadatlanul törtem a cél felé, és csak egy valami foglalkoztatott:
megtalálni az aduászt.
Amikor végeztem Elliot irataival, felnyitottam Wyms aktáját, és
itt is végigolvastam minden dokumentumot, minden jelentést,
lehetett bármennyire időrabló. Miután Wymst egy olyan nagy port
kavart incidens során tartóztatták le, ami nagy számban vonzotta a
rendőröket és kommandósokat, az aktát vaskossá tették a különféle
egységek és érintett személyek jelentései. Szerepeltek még Wyms
kihallgatásának átiratai, a fegyverszakértői és ballisztikai jelentések,
a bizonyítékok hosszas felsorolása, a szemtanúk számtalan
vallomása, a telefonközpont nyilvántartása és a járőrök beszámolói.
Rengeteg névvel találkoztam, s azokat minden esetben
összevetettem az Elliot aktájából kiírt nevekkel. Hasonlóképpen
ellenőriztem a felbukkanó címeket.
Volt egyszer egy női ügyfelem. Még a nevét sem tudtam, mert
bizonyosan nem a saját neve alatt került be a rendszerbe. Az első
bűncselekményét követte el, de túlságosan ismerte a rendszert ahhoz,
hogy szűz legyen. Ami azt illeti, mindent túlságosan jól ismert.
Akárhogy is hívták, valahogyan megbuherálta a rendszert, és még
csak nem is a saját nevén bukott le.
Rablással vádolták, súlyosbító körülményként az ingatlan lakója is
a helyszínen tartózkodott – de még mennyi mindent fel lehetett volna
hozni ellene! Szállodai szobákra szakosodott, amelyeket pénzes
férfiak vettek ki. Tudta, miről ismerje fel és hogyan kövesse őket
észrevétlenül, majd hogyan nyissa ki a szobát, azután a széfet,
miközben az illető mellette alszik. Egy őszinte pillanatában –
kapcsolatunk során alighanem az egyetlen ilyen pillanatban –
elmondta, hogyan önti el az adrenalin minden egyes alkalommal,
amikor az utolsó számjegy is a helyére kerül, és meghallja azt a
fémes kattanást, mielőtt a hotelszéf ajtaja feltárul előtte. A széf
kinyitása és a benne tárolt javak sosem töltötték el akkora
izgalommal, mint az a varázslatos pillanat, amikor a fogaskerekek
egymásba kapcsolódtak, és a vére vadul száguldani kezdett az
ereiben. Sem előtte, sem utána nem érzett hasonló mámort. A
ténykedése sosem a pénzről szólt. Csakis arról a gyönyörrel teli
pillanatról.
Bólogattam, amikor mindezt elmesélte nekem. Még sosem törtem
be olyan hotelszobába, ahol az áldozat békésen hortyogott az
ágyában, de ismertem azt a pillanatot, amikor a fogaskerekek
egymásba kapcsolódnak. Ismertem a mámort.
Egy órája kezdtem a második kört az aktákkal, amikor végre
megtaláltam, amit kerestem. Először az Elliot letartóztatásakor
készült jegyzőkönyvben, azután az általam rajzolt folyamatábrán. Ez
utóbbit karácsonyfának neveztem. Mindig a puszta tényekkel
kezdtem, felrajzoltam a törzset és az elágazásokat, majd ahogy
jobban beleástam magam a tényekbe, és levontam a magam
következtetéseit, elkezdtem feldíszíteni a fényfüzérekkel és
gömbökkel, vagyis a részletekkel és a tanúk vallomásaival, a
bűnjelekkel és a laboreredményekkel. A fa pedig hamarosan teljes
fényében pompázott. Minden apró részlet a helyére került.
Kiemelt figyelmet fordítottam Walter Elliotra, miközben
felrajzoltam a karácsonyfát. Ő volt a törzs, minden belőle ágazott ki.
Időrendbe soroltam minden mozgását, állítását és tettét.
12.40: WE megérkezik a nyaralóhoz.
12.50: WE megtalálja a holttesteket.
13 05: WE tárcsázza a 911–et.
13.24: WE újra tárcsázza a 911–et.
13.28: A járőrök kiérkeznek a helyszínre.
13.30: WE rendőri felügyelet alá kerül.
14.15: Megérkeznek a nyomozók.
14.40: WE–t bekísérik a malibui őrsre.
16.55: WE–t kihallgatják, felolvassák a jogait.
17.40: WE–t átszállítják a Whittierbe.
19.00: Lőpormaradványok elemzése.
20.00: Második kihallgatási kísérlet, elutasítás, letartóztatás.
20.40: WE–t átszállítják az előzetesbe.
Az időpontok némelyikét meg kellett becsülnöm, de a java
részüket közvetlenül a jelentésekből és egyéb dokumentumokból
emeltem ki. Ebben a megyében a rendőri munka legalább annyira
szól a bürokráciáról, mint akármi másról. A kronológia
rekonstrukciójában pedig mindig lehet számítani a vád anyagára.
A második körben, a ceruza és a radír együttes használatával,
nekiálltam felhelyezni a díszeket.
12.40: WE megérkezik a nyaralóhoz.
a bejárati ajtó nyitva
12.50: WE megtalálja a holttesteket.
az erkélyajtó nyitva
13.05: WE tárcsázza a 911–et.
odakint vár
13.24: WE újra tárcsázza a 911–et.
miért várt eddig?
13.28: A járőrök kiérkeznek a helyszínre.
Murray (4–alfa–l) és Harber (4–alfa–2)
13.30: WE rendőri felügyelet alá kerül.
beültetik a rendőrautóba
Murray és Harber átkutatja a házat
14.15: Megérkeznek a nyomozók.
első csapat: Kinder (sz: 14492) és Ericsson (21101)
második csapat: Joshua (22234) és Toles (15154)
14.30: WE–t bekísérik a házba, beszél felfedezése
körülményeiről.
14.40: WE–t bekísérik a malibui őrsre.
Joshua és Toles szállítja
16.55: WE–t kihallgatják, felolvassák a jogait.
Kinder vezeti a kihallgatást
17.40: WE–t átszállítják a Whittierbe
Joshua és Toles
19.00: Lőpormaradványok elemzése.
mintavétel: Anita Sherman
 átszállítás a laborba, Sherman
20.00: Második kihallgatási kísérlet, elutasítás, letartóztatás.
Ericsson vezeti, WE nem válaszolt, ellenáll
20.40: WE–t átszállítják az előzetesbe.
Joshua és Toles
Ahogy felépítettem a karácsonyfát, külön oldalon és külön listán
kezeltem minden emberi lényt, akit csak a seriff jelentése
megemlített.Tudtam, hogy egyben ez lesz a potenciális tanúk listája
is, amelyet jövő héten átadok a vád képviselőjének. Alapszabály,
hogy a biztonság kedvéért be kell idéztetni mindenkit, aki csak
szerepel a nyomozati anyagban. A tanúk listáját később is lehet
szűkíteni, de sokszor problémát okoz, ha egyetlen fővel is bővíteni
kell.
A tanúk listája és a karácsonyfa alapján viszonylag pontos képet
kaptam arról, hogyan tálalja majd a vád az ügyet. Az is kiderült,
hogy mely tanúkat kerül a vád és miért. Épp ezen töprengtem,
amikor éreztem, hogy a fogaskerekek összekapcsolódnak, és a
felismerés végigvillámlik a gerincemen. Egyszeriben minden
világossá és egyértelművé vált. Megtaláltam Jerry Vincent aduászát.
Walter Elliotot a bűntény helyszínéről a malibui őrsre szállították
be, hogy ne legyen útban, amíg a nyomozók elvégzik a helyszínelést.
Néhány szót még váltottak is vele, mielőtt Elliot megmakacsolta
magát. Ekkor átszállították a whittieri központba, ahol
lőpornyomokat kerestek a kezén és a ruházatán, majd a nitrátokból
kimutatták azok jelenlétét. Ezután Kinder és Ericsson újabb kísérletet
tett a gyanúsított kihallgatásával, ám az bölcsen hallgatott.
Hivatalosan csak ekkor tartóztatták le, és varrták be a megyei
fogdába.
Szabványos eljárás folyt, így a jelentések dokumentálták Elliot
őrizetbe vételének minden lépését. Kizárólag a nyomozókkal
érintkezett, mialatt a helyszínről az őrsre, majd onnét a központba,
végül pedig az előzetesbe szállították. A nyomozók kiérkezése előtt
azonban egészen más volt a helyzet. Itt tűnt fel valami, ami korábban
elkerülte a figyelmemet. Nem más, mint a hívásra legelőször reagáló
egyenruhás járőrök szolgálati hívójele. A jelentések szerint Murray
és Harber a 4–alfa–l és 4–alfa–2 jelet használta. S ezek legalább
egyike megjelent Wyms aktájában is.
Ahogy ide–oda ugráltam az ügyek és akták között, kikerestem a
Wyms letartóztatásakor készült jegyzőkönyvet, gyorsan átfutottam a
szöveget, és a tekintetem csak akkor állapodott meg, amikor
rátaláltam a 4–alfa–l jelzésre vonatkozó első utalásra.
Todd Stallworth járőr neve mellett szerepelt. Elsőként őt küldték,
hogy vizsgálja ki a Malibu Creek állami parkban zajló lövöldözéssel
kapcsolatos bejelentéseket. Wyms az ő járőrautójára nyitott tüzet, s
miután az incidens lezárult, Stallworth tartóztatta le és dugta rács
mögé Wymst.
Rájöttem, hogy a 4–alfa–l nem egy adott járőrre utal, hanem egy
adott körzetre vagy hatáskörre. A malibui körzet magába foglalta a
megye nyugati részének önálló helyhatósággal nem rendelkező
kiterjedt térségeit is, Malibutól fel a hegyekig, sőt azon túl Thousand
Oaksig és Calabasasig. Alighanem ez számított a negyedik
körzetnek, az alfa pedig az adott járőregységet – az adott kocsit –
jelölte. Csakis ez magyarázhatta, hogy a különböző műszakban
dolgozó járőrök a különböző ügyek jegyzőkönyveiben miért
ugyanazt a hívójelet használták.
Az adrenalin pezsegni kezdett a véremben, ahogy egyszeriben
összeállt a kép. Egy pillanat alatt megértettem, mire készült Vincent.
Még a laptopja vagy a jegyzetei sem kellettek hozzá. A nyomozója
sem. Pontosan tudtam, mire építette fel védelmi stratégiáját.
Legalábbis, azt gondoltam.
Elővettem a mobilomat, és hívtam Ciscót. Kihagytuk az
udvariassági köröket.
– Én vagyok, Cisco. Ismersz valakit a seriff emberei közül?
– Néhányat. Miért?
 – Van, amelyik a malibui őrsön dolgozik?
– Ismerek egy fickót, aki azelőtt ott dolgozott. Most Lynwoodban
van. Malibu neki túlságosan unalmas.
– Fel tudod hívni még ma este?
– Ma este? Persze, miért ne. Mi van?
– Tudnom kell, hogy mit jelent a 4–alfa–l hívójel. Menni fog?
– Miért ne menne? Majd hívlak, de még ne tedd le. Lorna akar
valamit.
Kivártam, amíg átvette a kagylót. A háttérben ment a tévé.
Félbeszakítottam egy kellemesnek induló estét.
– Még mindig bent vagy az irodában, Mickey?
– Igen.
– Fél kilenc van. Szerintem ideje lenne hazamenned.
– Én is úgy gondolom. Még megvárom, amíg Cisco visszahív,
csak utánanéz valaminek, azután szerintem beugrok Dan Tanához
egy steakre és spagettire.
Tudta, hogy Dan Tanához akkor megyek, ha meg akarok
ünnepelni valamit. Általában egy kedvező ítéletet.
– Reggelire is steaket ettél.
– Ezt nevezem tökéletes napnak.
– Jól alakulnak a dolgok?
– Mondhatni, pompásan.
– Egyedül mész?
Mély együttérzéssel kérdezte, mintha most, hogy már összeállt
Ciscóval, kezdene sajnálatot érezni irántam, amiért egyedül vagyok a
nagy és gonosz világban.
– Craig vagy Christian jó lesz társaságnak.
Craig és Christian a Dan Tana’s ajtajában dolgozott. Odafigyeltek
rám, ha egymagam voltam, ha nem.
– Holnap találkozunk, Lorna.
– Oké, Mickey. Mulass jól!
– Máris megvan.
 Letettem a telefont, és vártam, miközben türelmetlenül járkáltam
az irodában és újra végiggondoltam az egészet. A dominókockák
eldőltek, egyik a másik után. Fantasztikus érzés, amikor minden
egybevág. Vincent nem emberbaráti szeretetből vette át Wyms ügyét,
fedősztori viszont kellett neki. Ahelyett, hogy megalkudott volna az
ügyésszel, három hónapra bedugta Wmyst Camarillóba, ezáltal
életben és aktívan tartotta az ügyét. Mindeközben Wyms védelmének
ürügyén összegyűjtött minden szükséges információt, amit
felhasználhatott Elliot ügyében, mégsem kellett feltárnia a vád előtt a
lépéseit és a stratégiáját.
Elméletileg a törvényes határok között maradt, etikailag azonban
aligha. Eli Wyms kilencven napot töltött a pszichiátrián csak azért,
hogy Vincent felépíthesse Elliot védelmét. Elliot megkapta az
aduászát, míg Wyms a mindennapi nyugtatóját.
De ami a legszebb az egészben: nem kellett aggódnom elődöm
bűnei miatt. Wyms kikerült Camarillóból, és én különben sem
követtem el semmit. Csak felhasználtam Vincent eredményeit,
amikor a tárgyalásra került sor.
Nem telt sok időbe, hogy Cisco visszahívjon.
– Beszéltem az emberemmel Lynwoodban. A 4–alfa az egyes
számú malibui kocsi. A négyes a malibui őrs jele, az alfa meg...
tudod, alfa. Mint alfahím. A falkavezér. A fontosabb hívások mind
az alfa kocsihoz futnak be. A 4–alfa–l a kocsi vezetője, ha pedig
társa is van, akkor ő a 4–alfa–2.
– Vagyis az alfa kocsié az egész négyes körzet?
– Azt mondták. A 4–alfa szabadon mehet bárhová a körzetben,
hogy lefölözze a hívásokat.
– Ami azt jelenti, hogy... ?
– A legjobb ügyek. A nagymenők meg ilyenek.
– Már értem.
Megerősítést nyert az elméletem. Egy kettős gyilkosság és egy
lövöldözés a kertváros közelében feltétlenül az alfa kocsi hatásköre.
Ugyanaz a hívójel, mégis más járőr. Más járőrök, de ugyanaz a kocsi.
Az utolsó dominó is eldőlt.
– Segítettem valamit, Mick?
– Nagyon is sokat, Cisco, bár ez még több munkát jelent
számodra.
– Az Elliot–ügyön?
– Nem, nem azon. Azt akarom, hogy dolgozd meg a Wyms–
ügyet. Deríts ki mindent arról az éjszakáról, amikor letartóztatták!
Ismerd meg a részleteket!
– Ez a dolgom.
 HARMINCEGY

felfedezés nyomán az ügy levált a papírról, és átlépett a

A képzeletembe. A fejemben máris ott rajzottak a bírósági

tárgyalás képei. Kérdések és keresztkérdések.
Előkészítettem az öltönyt, amelyet a tárgyalóteremben
viselek, és a pózt, melyet az esküdtszék előtt felveszek. Az ügy
kezdett életre kelni bennem, ami mindig jó jel. Megjött a lendület.
Ha az ember meglovagolta, és jól időzített, abban a tévedhetetlen
hitben érkezett a tárgyalásra, hogy nem veszíthet. Nem tudtam, mi
történt Jerry Vincenttel, milyen kapcsolatban lehettek tettei a
halálával, vagy hogy a halála kötődött–e egyáltalán az Elliot–ügyhöz,
de úgy éreztem, elkapott a lendület. Felpörögtem, készen álltam a
harcra.
Azt terveztem, hogy Dan Tanánál beülök egy sarokba, és
felvázolom a tanúk meghallgatását – a lényegi kérdéseket és azokra
kapott lehetséges válaszokat. Izgatottan vártam a lehetőséget, és
Lornának igazán nem kellett aggódni amiatt, hogy magányos leszek.
Velem lesz az ügyem. Nem Jerry Vincent ügye – az enyém.
Miután gyorsan összedobáltam az aktákat, majd új
jegyzettömböket és ceruzákat vettem magamhoz, lekapcsoltam a
lámpákat, és bezártam az irodát. Nekivágtam a folyosónak, majd az
épületet a parkolóháztól elválasztó hídnak. Épp átléptem volna a
parkolóba, amikor megláttam valakit, aki az első szintről felfelé
tartott a rámpán. Ötvenméternyire lehetett, nekem pedig csak néhány
pillanatba, néhány lépésnyi időbe telt, hogy ráismerjek a férfira,
akinek a fényképét Bosch aznap reggel mutatta.
A vér is megfagyott ereimben. A „küzdj vagy menekülj” ösztön
teljesen hatalmába kerített. Az égvilágon semmi más nem
számítottcsak az a pillanat, az a döntés. Agyam gyorsabban dolgozta
fel az információt, mint bármely számítógép, amit az IBM valaha is
épített. A művelet eredményeként pedig az jött ki, hogy a felém
közeledő férfi a gyilkos, akinél fegyver van.
Sarkon fordultam, és rohanni kezdtem.
– Hé! – hallottam egy hangot magam mögött.
Nem lassítottam. Újra átkeltem a hídon, az épületbe visszavezető
üvegajtó felé. Egyetlen tiszta gondolat villámlott át agyam minden
idegsejtjén. Be kell jutnom és meg kell szereznem Cisco fegyverét.
Ölnöm kell, különben engem ölnek meg.
Csakhogy az irodaházra teljes némaság telepedett, és az ajtó
bezárult, amint kiléptem rajta. Lázasan kutattam zsebemben a
kulcsok után, majd ahogy előrántottam, pénz, apró és tárca repült
vele együtt.
Ahogy a zárba löktem a kulcsot, már a gyorsan közeledő lépteket
is hallottam a hátam mögött. „A pisztoly! Szerezd meg a pisztolyt!"
Végül feltéptem az ajtót, és végigrohantam a folyosón, az iroda
irányába. Megkockáztattam egy hátravetett pillantást, és láttam, hogy
a férfi épp eléri az ajtót, mielőtt bezárulna. A nyomomban maradt.
Kulccsal a kézben értem el az iroda ajtaját, és reszkető kézzel
próbáltam betalálni a zárba. Minden idegszálammal éreztem, ahogy a
gyilkos közeledik. Végül kitárult előttem az ajtó, berobbantam rajta,
majd bevágtam és bezártam magam mögött. Lecsaptam a
villanykapcsolóra, azután átvágtam az előtéren, és berontottam
Vincent irodájába.
A pisztolyt ott találtam a fiókban. Megragadtam, kirántottam a
tokjából és visszatértem az előtérbe. A helyiség túloldalán láttam
kirajzolódni a gyilkos alakját a füstüveg mögött. Próbált benyitni.
Felemeltem a pisztolyt, és célba vettem az elmosódott alakot.
Haboztam, azután felemeltem a pisztolyt, és leadtam két lövést a
mennyezetre. A fülsiketítő hang betöltötte a zárt helyiséget.
– Oké! – kiáltottam. – Gyere csak!
A kép az üvegajtó túloldalán szertefoszlott. A gyors léptek
végighaladtak a folyosón, majd hallottam, ahogy kinyílik és bezárul a
hídra vezető üvegajtó. Ott álltam felemelt karral, és füleltem a
neszekre. Nem hallottam semmit.
Anélkül, hogy levettem volna a szemem az ajtóról, a
recepcióspulthoz léptem, és felvettem a telefont. A 911–et hívtam, és
azonnal létrejött a kapcsolat, de csak egy géphang tudatta, milyen
fontos a hívásom, meg hogy várnom kell a következő szabad
központos jelentkezéséig.
Ráeszméltem, hogy egész testemben reszketek, nem annyira a
félelemtől, mint inkább az adrenalintúltengéstől. Letettem a pisztolyt
az asztalra, beletúrtam a zsebembe, és kiderült, hogy a mobilomat
nem vesztettem el. Az egyik kezemben tovább szorongattam a
telefonkagylót, míg a másikkal szétnyitottam a mobilt, és hívtam
Harry Boscht. Az első csengetésre felvette.
– Bosch! Az a fickó, akit mutatott, az imént járt itt!
– Haller? Mi az ördögről beszél? Ki járt ott?
– A fickó arról a fotóról, amit ma reggel mutatott. A fegyveres!
– Oké, nyugodjon le. Hol van most? És hol van maga?
Rájöttem, hogy a stressztől feszült és éles a hangom. Vettem egy
nagy lélegzetet, és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, mielőtt
válaszoltam.
– Az irodában vagyok. Vincent irodájában. Épp indultam volna,
amikor kiszúrtam a parkolóházban. Visszarohantam, ő pedig utánam.
Próbált bejutni az irodába. Szerintem elment, de nem vagyok biztos
benne. Leadtam néhány figyelmeztető lövést és...
– Magának van fegyvere?
– Még szép, hogy van.
– Szerintem tegye el, mielőtt baja esik valakinek.
– Ha a fickó még mindig itt van, neki fog baja esni. Ki az isten ez?
Bosch csak hosszú szünet után felelt.
– Még nem tudom. Nézze, a belvárosban vagyok, én is épp
készültem hazamenni. Maradjon az irodában, öt percen belül ott
vagyok. Addig tartsa zárva az ajtót!
– Ne aggódjon, nem megyek sehová.
– És ne lőjön rám, ha majd odaértem.
– Nem fogok.Letettem az irodai telefont. Nincs szükségem a 911–
re, ha Bosch kijön. Újra kézbe vettem a fegyvert.
– Haller!
– Mi az?
– Mit akart?
– Hogyan?
– A fickó. Miért jött?
– Erre én is átkozottul kíváncsi lennék.
– Elég ebből a szarakodásból, és bökje már ki végre.
– Mi a szart bökjek ki?! Nem tudom, mit keresett itt. Most már
elég a dumából, csak jöjjön!
Önkéntelenül ökölbe szorítottam a kezem ordítozás közben,
ezáltal akaratlanul is leadtam egy lövést a padlóra. Akkorát ugrottam,
mintha más valaki tüzelt volna.
– Haller! – kiáltott fel Bosch. – Mi a fene volt ez?
Vettem egy mély lélegzetet, és elszámoltam tízig, hogy
összeszedjem magam, mielőtt felelek.
– Haller, mi folyik ott?
– Jöjjön át, és meglátja.
– Lelőtte? Lelőtte a fickót?
Válasz nélkül összecsuktam a telefont
 HARMINCKETTŐ

osch hat perc alatt ideért, mégis egy egész órának tűnt.

B Újabb sötét alak rajzolódott ki az üveg túloldalán, ahogy

élesen bekopogott.
– Én vagyok az, Haller. Bosch.
Fegyverrel a kézben kinyitottam az ajtót, és beengedtem. Ő is a
kezében szorongatta a pisztolyát.
– Történt valami, amióta beszéltünk? – kérdezte azonnal.
– Nem láttam vagy hallottam semmit. Szerintem sikerült
visszakergetni oda, ahonnét jött.
Bosch eltette a fegyverét, és vetett rám egy sokatmondó pillantást,
amiből az tükröződött, hogy ezzel a keményfiús kiállással nem
győzök meg senkit, legfeljebb önmagamat.
– Mi volt ez az utolsó lövés?
– Baleset. – A padlón tátongó lyukra mutattam.
– Adja ide azt a fegyvert, mielőtt kárt tesz magában!
Felé nyújtottam, ő pedig bedugta az öve mögé.
– Nincs fegyvere, legalábbis törvényesen. Utánajártam.
– A nyomozómé. Éjszakára itthagyta.
Bosch végigpásztázta tekintetével a mennyezetet, amíg meg nem
látta a két lyukat, amit én ütöttem. Akkor visszafordult felém, és
megcsóválta a fejét.
A redőnyhöz lépett, és kikémlelt az utcára. A Broadway éjszakára
elnéptelenedett. Néhány közeli házat lakóingatlanná alakítottak át, de
a Broadway még mindig messze volt attól, hogy olyan pezsgő
éjszakai élet legyen itt, mint nyolcvan éve.
– Szerintem üljünk le – javasolta. Elfordult az ablaktól, és
végigmért. – Az irodájában.
– Miért?
 – Mert most beszélgetni fogunk.
Beléptem az irodába, és helyet foglaltam az íróasztal mögött.
Bosch velem szemközt.
– Először is, itt a holmija. Odakint találtam a hídon.
Zakója zsebéből előhúzta a tárcámat és néhány bankjegyet.
Mindent letett az asztalra, mielőtt benyúlt az apróért is.
– Szóval hogyan tovább? – kérdeztem, miután minden
visszakerült az eredeti helyére.
– Beszélgetünk – ismételte meg Bosch. – Kíván feljelentést tenni?
– Mi a fenének? Maga igazán tudhatná, a maga ügye. Miért nem
derítették még ki, hogy ki ez a fickó?
– Rajta vagyunk.
– Az nem elég, Bosch! A nyomomban van! Miért nem azonosítják
végre?
Bosch megrázta a fejét.
– Azért, mert szerintünk nem a városból való. Még az is lehet,
hogy külföldi.
– Hát ez rohadt jó! Mi a nyavalyáért jött vissza?
– Nyilvánvalóan maga miatt. Amiatt, amit tud.
– Amit tudok? Nem tudok semmit.
– Három napja van itt. Csak kiderített valamit, amivel veszélyt
jelent számára.
– Mondom, hogy nem derítettem ki semmit.
– Akkor tegye fel magának a kérdést, hogy miért jött vissza. Mit
hagyott itt vagy felejtett el az első alkalommal?
Meredten néztem rá. Tényleg segíteni akartam neki.
Belefáradtam, hogy fenyegetve érezzem magam – több szempontból
is –, és ha tudtam volna válaszolni Bosch kérdésére, megteszem.
Megráztam a fejem.
– Nem jut eszembe semmi olyan...
– Gyerünk, Haller! – parancsolt rám Bosch. – Az élete forog
kockán! Hát nem érti? Mit tud?
 – Mondtam már!
– Kit vesztegetett meg Vincent?
– Nem tudom, de akkor se mondhatnám el, ha tudnám.
– Mit akart tőle az FBI?
– Azt se tudom!
Ujjal kezdett mutogatni rám.
– Képmutató kis pojáca! A törvény mögé bújik, miközben a
gyilkos szabadon járkál, és magát várja. Az etikája és a törvényei
nem fogják útját állni a golyónak, Haller. Halljam, mit tud!
– Mondtam már! Nem derítettem ki semmit, és fejezze már be a
mutogatást. Ez nem az én munkám, hanem a magáé. Ha rendesen
végezné, talán másoknak se kellene...
– Elnézést!
A hang Bosch mögül hallatszott. Egyetlen gyors mozdulattal
megpördült, kivágódott a székből, előrántotta fegyverét és célba vette
vele az ajtót.
– Egy férfi állt ott, szemeteszsákkal a kezében, rémülettől tágra
nyílt szemmel.
Bosch azonnal leeresztette a fegyverét, a takarító mégis úgy
festett, mint aki menten elájul.
– Elnézést – szabadkozott Bosch.
– Akkor később visszajövök – hebegte a férfi vaskos kelet–
európai akcentussal. Elfordult, és sietve visszavonult az irodából.
– Az ördögbe! – szitkozódott Bosch, amiért fegyvert fogott egy
ártatlan emberre.
– Többé biztos nem üríti ki a szemetesünket – jegyeztem meg.
Bosch az ajtóhoz sietett, bezárta és bereteszelte. Amikor visszatért
az asztalhoz, dühödt tekintettel mért végig, majd leült, nagy
lélegzetet vett, és valamivel nyugodtabb hangnemben folytatta.
– Örülök, hogy legalább a humorérzéke megmaradt, ügyvéd úr, de
most már elég a mókából.
– Én is azt mondom.
 Bosch láthatóan ádáz küzdelmet vívott magával, hogy mit
mondjon vagy tegyen ezután. Tekintete végigsöpört az irodán,
mielőtt megállapodott rajtam.
– Hát jó, legyen, igaza van. Az én dolgom elkapni a fickót, de
mégiscsak maga találkozott vele az imént. Éppen ezen a rohadt
helyen! Vagyis jogosan feltételezhetjük, hogy adott céllal jött ide.
Vagy meg akarta ölni, ami nem valószínű, hiszen nem is ismeri
magát, vagy meg akart szerezni magától valamit. A kérdés csak az,
hogy mit. Mi van az irodában vagy valamelyik aktájában, ami
segíthet nekem azonosítani az emberét?
Higgadt hangnem tekintetében igyekeztem felvenni vele a
versenyt.
– Csak annyit mondhatok, hogy a jogi asszisztensem kedd óta itt
van. Itt a nyomozóm is, sőt Jerry Vincent saját titkárnője is itt volt
egészen ma délig, mielőtt felmondott. És nem akadt közöttünk senki,
nyomozó, senki, aki megtalálta volna a füstölgő pisztolyt, amelynek
maga szerint itt kell lennie. Azt állítja, hogy Vincent lefizetett
valakit, de én semmi jelét nem látom az aktákban vagy az
ügyfeleknél, hogy így lenne. Az elmúlt három órát az Elliot–iratok
tanulmányozásával töltöttem, és egyetlen arra utaló jelet se találtam,
hogy bárki kenőpénzt fizetett volna bárkinek. Ami azt illeti, arra
jöttem rá, hogy nem is kellett megkennie senkit. Vincentnél volt az
aduász, amivel megnyerhette az egész partit. Úgyhogy amikor azt
mondom, hogy nincs nálam semmi, komolyan is gondolom. Én nem
játszadozom magával. Nem titkolok el semmit. Nincs semmim, amit
adhatnék. Semmi az égvilágon.
– Mi a helyzet az FBI–jal?
– Ugyanaz a válasz. Semmi.
Bosch elhallgatott. Hamisítatlan csalódottságot olvastam le az
arcáról. Folytattam:
– Ha a harcsabajszos fickó a gyilkos, akkor természetesen oka van
annak, hogy visszatért, de én nem tudom, mi az. Hogy nyugtalanít–e
a dolog? Nem, nem nyugtalanít, a gatyámat is teleszartam miatta. A
gondolatra is kiver a veríték, hogy a fickó azt hiszi, van nálam
valami, mert ha van is valami, én nem tudok róla, ez pedig a lehető
legrosszabb.
Bosch hirtelen felállt. Előhúzta az övéből Cisco pisztolyát és
lecsapta az asztalra.
– Tartsa megtöltve. És a maga helyében többet nem dolgoznék
éjszaka. – Elfordult, és az ajtó felé indult.
– Ennyi?! – kiáltottam utána.
Megpördült, és visszatért az íróasztalhoz.
– Mit vár még tőlem?
– Maga folyton ki akar szedni belőlem valamit. Legtöbbször
olyasmit, amiről semmit se tudok. Cserébe viszont nem ad semmit,
és részben ez az oka, hogy ekkora veszélyben vagyok.
Bosch arcáról azt olvastam le, hogy menten rám veti magát, de
gyorsan erőt vett magán. Csak a bal halántékán gyöngyöző
verítékcseppek árulták el. Azokon nem tudott uralkodni. Ettől pedig
már–már megkedvelhetőnek tűnt.
vBassza meg – mordult fel végül. – Mire kíváncsi, ügyvéd úr?
Csak rajta! Válaszolok egy kérdésére, akármi is legyen.
– Tudni akarok a vesztegetésről. Kihez került a kenőpénz?
Bosch elnevette magát, és gúnyosan csóválta a fejét.
– Adtam egy lehetőséget, és azt mondtam magamban, bármit fog
kérdezni, válaszolok rá, erre maga feltesz egy kérdést, amelyre én
sem tudom a választ. Gondolja, ha tudnám, hová tűnt a kenőpénz és
kit vesztegettek meg, akkor most itt lennék? Hát nem, Haller, épp
most hallgatnám ki a gyilkost.
– Biztos benne, hogy egyik dolognak köze van a másikhoz? Hogy
a kenőpénz, ha volt egyáltalán, kapcsolódik a gyilkossághoz?
– Én a valószínűségben hiszek.
– De a kenőpénz, ha volt egyáltalán, legalább öt hónapja gazdát
cserélt. Miért most ölték meg Jerryt? Miért most hívta fel az FBI?
 – Jó kérdés. Majd szóljon, ha kinyomozta a választ. Addig is, van
még valami, amit tehetek önért? Épp hazaindultam, amikor hívott.
– Igen, van.
Várakozó pillantást vetett rám.
– Én is épp indultam.
– Azt akarja, hogy fogjam a kezét a parkolóházig? Rendben,
menjünk.
Újra bezártam az irodát, azután elindultunk a folyosón a híd és
aparkolóház felé. Bosch nem szólt, és a csend kezdett idegőrlővé
válni. Meg kellett törnöm.
– Épp enni akartam egy steaket. Nincs kedve elkísérni? Egy jó
véres rostélyos felett megoldhatnánk a világ minden gondját.
– Hová, a Musso’sba?
– A Dan Tanára gondoltam.
Bosch bólintott.
– Ha tud asztalt szerezni...
– Ne aggódjon. Ismerem, akit kell.
 HARMINCHÁROM

osch követett, de amikor a Santa Monica Boulevard–on

B félrehúzódtam, hogy leadjam a kocsit a parkolófiúnak, ő

továbbment. Láttam, hogy jobbra fordult a Donehyre.
Beléptem az étterembe, ahol Craig leültetett az egyik
nagy becsben tartott sarokbokszba. Mozgalmas éjszaka lehetett, de
már kezdett lecsendesedni. Láttam, hogy a színész James Woods is
végzett már a vacsorával, amit egy Mace Neufeld nevű producer
társaságában költött el. Mindketten rendszeresen megfordultak itt,
Mace még biccentett is. Egyszer megpróbált filmes opciót szerezni
az egyik ügyemre, de nem működött a dolog. Egy másik fülkében
Corbin Bernsent láttam, akinél jobban a tévés színészek közül senki
sem alakította a védőügyvédet, egy bokszban pedig ott ült maga a
tulaj, Dan Tana, aki késői vacsorára érkezett a feleségével.
Tekintetemet a kockás asztalterítőre fókuszáltam. Elég volt a helyi
hírességekből. Fel kellett készülnöm Boschra. Vezetés közben
hosszan és elmélyülten gondolkodtam azon, ami az irodában történt,
és már csak azt kellett eldöntenem, hogyan szembesítsem mindezzel
Boscht. Mintha az ellenfél tanújának akarnék keresztkérdéseket
feltenni.
Tíz perccel később Bosch végre felbukkant az ajtóban, és Craig
odaengedte hozzám.
– Eltévedt? – kérdeztem, ahogy bepréselődött a bokszba.
– Nem találtam helyet.
– Ilyen szűkmarkú a város, nem futja parkolófiúra?
– Nem, a parkolófiúk csodálatos emberi lények, de nem bízhatom
rájuk a szolgálati kocsimat. Tiltja a szabályzat.
Bólintottam. Ahhoz lehetett köze, hogy puskát tartott a
csomagtartójában.
 – Úgy döntöttem, kivárok a játszmával, amíg nem rendelünk.
Megkérdeztem, kéri–e az étlapot, de azt mondta, tudja, mit szeretne.
Amikor kijött a pincér, mindketten Helen steaket rendeltünk
spagettival és csípős szósszal. Bosch sört kért, én csak egy üveg
szénsavmentes ásványvizet.
– Szóval hol van mostanság a társa? – kérdeztem rá.
– Más nézőpontból közelíti meg a nyomozást.
– Nos, azért örülök, hogy vannak más nézőpontok is.
Bosch egy hosszú pillanatig az arcomat kémlelte, mielőtt
válaszolt.
– Ezt gúnyos megjegyzésnek szánta?
– Nem, sima megjegyzésnek. Innét nézve nem úgy látom, mintha
sok minden történne.
– Talán csak azért látja úgy, mert kiapadt a forrása.
– A forrásom? Nekem nincs semmilyen forrásom.
– Ebben igaza van, már nincs. Rájöttem, ki szivárogtatta ki a
dolgokat, és ennek vége. Remélem, nem fizetett a szolgálataiért, mert
a belső ügyosztály rá fog szállni a fickóra.
– Tudom, hogy nem hiszi el, de sejtelmem sincs, kiről vagy miről
beszél. A nyomozóm szerez be minden információt, én pedig sosem
firtatom, hogyan csinálja.
Bosch bólintott.
– Így a legkényelmesebb, igaz? Elhatárolódik, így nem kell
tartania attól, hogy a szar visszahullik magára. S ha közben egy
rendőr százados elveszíti a munkáját és a nyugdíját, hát magára
vessen.
Nem gondoltam volna, hogy Cisco forrása ilyen magas rangú.
A pincér kihozta az italunkat meg egy kosár kenyeret. Ittam egy
kortyot, amíg végiggondoltam, hol folytassam. Letettem a poharat, és
Bosch szemébe néztem. Felvonta a szemöldökét, mintha várna
valamire.
– Honnét tudta, mikor megyek el az irodából?
 Bosch zavartnak tűnt.
– Miről beszél?
– Nyilván a fények alapján. Kint volt a Broadwayn, és amikor
lekapcsoltam a lámpámat, beküldte az emberét.
– Nem tudom, miről beszél.
– Dehogyisnem. A fénykép arról a fegyveres fickóról, ahogy
belép az épületbe, kamu. Eltervezte az egészet, hogy így kifüstölje a
forrásomat, azután pedig engem is megpróbált felültetni vele.
Bosch a fejét csóválta, és úgy nézett körül a fülkében, mintha
keresne valakit, aki segít értelmezni a tőlem hallottakat. Láttam már
hitelesebb alakítást is.
– Előállt azzal a fotóval, megmutatta nekem, mert tudta, hogy
nyomozóm ezzel is meg fogja keresni a forrását. Hogy az lesz a tégla
aki megkérdezi magát a fotóról.
– Nincs szándékomban megtárgyalni magával a nyomozási
módszereimet.
– Azután pedig felhasználta arra, hogy rám ijesszen. Hogy ha
bámit titkolok maga elől, ijedtemben kikotyogjam.
– Mondtam már, nem...
– Felesleges, Bosch. Pontosan tudom, mit csinált. Tudja, hol
hibázott? Először is, nem jött vissza, ahogy mondta, megmutatni a
főt Vincent titkárnőjének. Ha a képen szereplő alak valódi lett volna
mindenképpen megmutatja neki, hiszen mindenkinél jobban ismeri
az ügyfeleket. Másodszor azzal szúrta el, hogy a pisztolyt a fickó
övéb dugta. Vincentet egy huszonötössel lőtték le, az pedig túl kicsi
ahhoz, hogy odategyék. Akkor nem tűnt fel, amikor a fényképet
mutatta, csak most esett le.
Bosch elnézett a bárpult felé. A mennyezetre szerelt tévén épp
sporthírek mentek. Közelebb hajoltam hozzá az asztal felett.
– Szóval ki az a fickó a fotón? A társa álbajusszal? Valami bohóc
cirkuszból? Nincs jobb dolga, mint velem szórakozni?
Bosch hátradőlt, és kitartóan fürkészte a terepet, csak a
szemembene kelljen néznie. Aprólékosan végiggondolt valamit, én
pedig adtam neki épp elég időt. Végül felém fordult.
– Oké, lebuktam. Kamu volt az egész. Ebből is látszik, hogy van
tehetsége, Haller. Akár az öregének. Csak tudnám, miért pazarolja
arra, hogy mindenféle gennyládát véd! Nem perelhetne orvosokat,
vagy végezhetne valami más nemes feladatot?
Elmosolyodtam.
– Így szokta csinálni? Amikor rajtakapják, hogy tisztességtelenül
játszik, rögtön megvádolja a másikat, hogy ő se különb?
Bosch felnevetett, de az arca vörösre színeződött, ahogy elfordult
tőlem. Ismerősnek éreztem a gesztust, s ahogy szóba hozta apámat,
helyére is került az emlék. Láttam magam előtt az öreget, ahogy
zavartan felnevetett, és félrefordította a fejét a vacsora mellett.
Anyám olvashatott a fejére valamit, amit akkor még nem érthettem.
Bosch mindkét karját az asztalra fektette, ahogy felém hajolt.
– Hallott már az első negyvennyolcról, ugye?
– Mi az ördögről beszél?
– Az első negyvennyolcról. Egy gyilkossági ügy megoldásának
esélye minden nappal megfeleződik, amennyiben az első
negyvennyolc órában nem talál rá a megoldásra. – Vetett egy
pillantást az órájára, mielőtt folytatta. – A hetvenkettedik órában
járok, és nincs semmim. Se gyanúsítottam, se elfogadható nyomom,
semmi. Azt reméltem, ma éjjel kiimádkozhatok magából valamit.
Valamit, ami megmutatja a helyes irányt.
Ott ültem, és dermedten néztem rá, miközben próbáltam
megemészteni a szavait. Sokára találtam rá a hangomra.
– Maga azt hitte, tudom, ki ölte meg Jerryt, csak nem mondomel?
– Ezt a lehetőséget is mérlegelnem kellett.
– Bassza meg, Bosch!
A pincér épp ekkor érkezett meg a steakünkkel és spagettinkkal.
Ahogy letette a tányérokat, Bosch önelégült kis mosollyal nézett rám.
A pincér megkérdezte, hozhat–e még valamit, de én türelmetlen
kézmozdulattal elhessegettem.
– Maga arrogáns faszfej – sziszegtem. – Hogy vigyoroghat,
miután megvádolt azzal, hogy bizonyítékokat rejtegetek egy
gyilkossággal kapcsolatban? Miközben közelről ismertem az
áldozatot.
Bosch a steakhez fordult, majd kést és villát ragadott, hogy
felvágja. Feltűnt, hogy balkezes. A szájába vett egy jókora falatot, és
rám meredt, mialatt megrágta. Ökle a tányér mellett nyugodott,ujjai
szorításában a felfelé meredő késsel és villával, mintha az ételt
vigyázná a potyalesőktől. Azok az ügyfeleim szoktak így enni, akik
megjárták a börtönt.
– Miért nem lazít egy kicsit, ügyvéd úr? – kérdezte. – Nem kell
értenie mindent. Egyszerűen csak nem szoktam hozzá, hogy egy
oldalon álljak egy ügyvéddel, érti? Életem során a védőügyvédek
elmondtak már mindennek, ostobának, korruptnak, bigottnak, amit
csak akar. Mindezt figyelembe véve, igen, megpróbáltam beugratni
abban a reményben, hogy ezáltal megoldhatok egy gyilkossági ügyet.
Elnézést kérek érte meg minden. Ha akarja, becsomagoltatom a
steakemet, és otthon eszem meg.
Megcsóváltam a fejem. Bosch nagy tehetséggel keltett bennem
bűntudatot.
– Talán maga az, akinek egy kicsit lazítania kéne. Én csak azt
mondom, hogy kezdettől fogva nyíltan és őszintén viselkedtem
magával. A hivatásom etikai kereteit feszegettem. És elmondtam,
amit tudtam, amint lehetőségem volt rá. Nem érdemeltem meg, hogy
a frászt hozza rám. És kurva nagy szerencséje van, hogy nem
durrantottam fejbe az emberét, amíg az ajtó mögött állt.
– Nem is lehetett volna pisztolya. Utánajártam.
Bosch nyugodtan folytatta az étkezést, leszegett fejjel hajolt a
tányérja fölé. Több falatot is a szájába vett, mielőtt a köretre
fordította a figyelmét. Nem tekerte fel a spagettit, inkább felaprózta a
villájával. Csak azután szólalt meg, hogy lenyelte az ételt.
 – Most, hogy ezt kitárgyaltuk, hajlandó végre segíteni nekem?
Prüszkölve fújtam ki a levegőt.
– Most hülyül? Semmit se hallott abból, amit mondtam?
– De, jól hallottam az egészet. És nem, nem hülyülök. Mert a
lényeg továbbra is az, hogy van egy halott ügyvédem, a maga
kollégája, és még mindig sokra mennék a segítségével.
Levágtam a húsból az első darabkát. Úgy döntöttem, megvárhatja,
amíg megeszem, ha már én is megvártam őt.
Dan Tana sokak szerint a legjobb steaket adja a városban. A
sokakba beletartozom én is. Ezúttal se csalódtam. Élvezettel rágtam
meg az első falatot, mielőtt letettem a villámat.
– Hogy képzeli ezt a segítséget?
– Előcsalogatjuk a gyilkost.
– Remek. Nem veszélyes ez egy kicsit?
– Az attól függ. Persze nem fogok hazudni magának, lehet, hogy
veszélyes lesz. Fel kell egy kicsit ráznunk a dolgokat, és el kell
hitetnünk a gyilkossal, hogy elvarratlanul hagyott néhány szálat, ami
még veszélyes lehet rá nézve. Azután meglátjuk, mi lesz.
– De maga ott lesz. Fedezni fog.
– Minden egyes percben.
– Hogy képzeli?
– Egy újságcikkre gondoltam. Felteszem, a riporterek úgyse
hagyják élni. Kiválasztunk egyet, és nekiadjuk a sztorit, közben
pedig kikotyogunk valamit, ami elgondolkodtatja a gyilkost.
Végiggondoltam a dolgot, és eszembe jutott, amit Lorna mondott
arról, hogy a médiával nem árt vigyázni.
– Van egy fickó a Times–nál. Megállapodtam vele, csak hogy ne
járjon folyton a nyakamra. Megígértem neki, hogy ha lesz mit
mondanom, vele fogom közölni.
– Erre már lehet építeni. Használjuk őt.
Nem szóltam semmit.
– Akkor, benne van?
 Felvettem a kést és a villát, de csak némán belevágtam a
steakembe. A vér kicsordult a tányéromra. Arra gondoltam, a
lányomnak igaza volt, amikor feltette ugyanazt a kérdést, amit az
anyja oly sokszor, én pedig sosem tudtam a választ. „Mintha mindig
a rossz embereknek dolgoznál." Sosem ilyen egyszerű, de tudtam,
hogy ezzel nem oszlatom el a kételyeit. Ettől nem fog más szemmel
nézni rám.
Letettem a kést és a villát. Egyszeriben elment minden étvágyam.
– Igen – feleltem. – Benne vagyok.
 HARMADIK RÉSZ

Csakis a tiszta igazat!

1992

HARMINCNÉGY

indenki hazudik.

M Hazudnak a zsaruk. Hazudnak az ügyvédek.

Hazudnak az ügyfelek. Hazudnak még az esküdtek is.
A büntetőjogban létezik egy olyan iskola, amely
szerint minden tárgyalás az esküdtek kiválasztásán áll vagy bukik.
Én nem mennék ilyen messzire, de azt tudom, hogy egy gyilkossági
ügy perében talán egyik fázis sem olyan fontos, mint annak a
tizenkét állampolgárnak a kiválasztása, akik dönteni fognak
ügyfelem sorsáról. Ez az egész tárgyalás legösszetettebb és
leggyorsabban tovaröppenő része, ahol a sors és a szerencse legalább
akkora szerephez jut, mint az a képességünk, hogy a megfelelő
személynek a megfelelő időben a megfelelő kérdést tegyük fel.
És a tárgyalás még csak el sem kezdődött.
A Kalifornia állam kontra Elliot ügyben az esküdtválogatás a
megbeszéltek szerint, csütörtökön délelőtt tíz órakor kezdődött James
P. Stanton bíró tárgyalótermében, ami zsúfolásig megtelt – félig a
találomra összeválogatott nyolcvan potenciális esküdttel, félig a
média képviselőivel, törvényszéki alkalmazottakkal, jóakarókkal és
közönséges bámészkodókkal, akik valahogy még be tudtak
préselődni.
Egymagam ültem az asztalnál ügyfelemmel, aki megkapta a
vágyott egyszemélyes jogi képviseletet. Előttem feküdt egy nyitott,
de üres irattartó, egy sárga öntapadós tömb, valamint három
különböző jelölőfilc: piros, kék, fekete. Még az irodában
felosztottam az aktát tizenkét kockára, amelyek mindegyike egy
öntapadós cetli méretének felelt meg. Minden kocka egy esküdtet
jelképezett, aki alkalmasnak mutatkozott arra, hogy döntést hozzon
Walter Elliot ügyében. Egyes ügyvédek számítógépet használnak a
potenciális esküdtek kiválogatására, még külön programjuk is van,
amelyik feldolgozza a kiválasztási eljárás során megadott személyes
adatokat, hogy egy szociálpolitikai szűrő segítségével szemvillanás
alatt ajánlást tegyen az adott személy megtartására vagy törlésére. Én
a régi hálórendszert használtam, amióta csak kirendelt védőként
elkezdtem a pályámat. Mindig megbízhatóan működött, most sem
akartam változtatni rajta. Egyik számítógép se hallja, hogyan felel
valaki egy kérdésre. Nem látja a másik szemét, amikor éppen
hazudik.
A dolog úgy működik, hogy a bíró kap egy számítógép által
generált listát, ami tartalmazza az első merítést – az első tizenkét
embert, aki helyet foglalhat az esküdtek padján. Ezen a ponton még
valamennyien az esküdtszék tagjai, a helyüket azonban csak akkor
őrizhetik meg, ha túlélik a keresztkérdéseket, amelyek a társadalmi
hátterüket, nézeteiket és általános tájékozottságukat firtathatják. Ez
már maga a válogatás. A bíró egyszerű kérdéseket tesz fel nekik,
azután a jogi képviselők kapják meg a lehetőséget, hogy szűkítsék a
kört.
Az esküdtek kétféleképpen kerülhetnek törlésre. Elutasíthatják
őket azon az alapon, hogy válaszaik, viselkedésük vagy akár
életvitelük miatt nem alkalmasak igazságos vagy pártatlan ítéletet
hozni. Se szeri, se száma az ellenvetéseknek, amelyeket a jogi
képviselők megfogalmazhatnak, ezért a bírók gyakran még azelőtt
felmentenek egy esküdtet, hogy a vád vagy védelem ellenvetéssel
élhetne. Ahogy én látom, az esküdtszékből úgy lehet a leggyorsabban
kikerülni, ha valaki közli: meggyőződése szerint minden zsaru
hazudik vagy éppen igazat mond. A felmentésre mindkét előítélet
elegendő indok.
Az eltávolítás másik lehetősége a vétó, amellyel mindkét oldal
korlátozott számban élhet, az eset és a vád jellegétől függően. Miután
itt egy gyilkosság került terítékre, a vád és a védelem képviselői
egyformán húsz vétót kaptak. A vétók átgondolt és taktikus
felhasználásában nagy szerepet kap a stratégia és az ösztön. Egy
gyakorlott jogász pusztán a vétó eszközével olyanra formálhatja az
esküdtszéket, hogy az nagyban megkönnyítse a vád vagy a védelem
dolgát.
A vétó lehetővé teszi, hogy pusztán az ösztönös ellenszenv
alapján vessünk el bármit. Ez alól az egyetlen kivétel, ha valaki
egyértelműen arra használja fel a vétójogot, hogy torzítsa az
esküdtszék szerkezetét. Egy vádló, aki következetesen kiszórja a
fekete esküdteket, vagy egy védő, aki ugyanezt teszi a fehérekkel,
rövid úton magára vonja a bíró haragját.
Az esküdtválogatás szabályait úgy alakították ki, hogy a
pártatlanság elvét szolgálják. Erre utal az eljárás francia neve, a „voir
dire” is, melynek jelentése: „igazat szólni”. Csak hát... az igazság
ellentmondásos fogalom, amin mindkét oldal mást ért. A lényeg,
hogy minden tárgyaláson elfogult esküdteket akarok. Elfogultak
legyenek az én irányomban, tehát ellenségesek az állammal és a
rendőrséggel szemben. Igazság szerint az igazságos ember az utolsó,
akit látni akarok az esküdtszékemben. Olyan kell, aki máris a
pártomat fogja, de legalábbis könnyen meggyőzhető. Tizenkét
szimpatizánst akarok az esküdtszékbe. Akik csak rám hallgatnak, és
a védelem segítőjeként dolgoznak.
Az a férfi természetesen, aki tőlem alig másfél méternyire ült,
ennek az eredménynek éppen az ellenkezőjét várta az
esküdtválogatástól. Az ügyésznek saját beépített emberek kellettek, s
ha rajta múlt, be is válogatta őket – az én káromra.
 Negyed tizenegyre a hatékony Stanton bíró már át is nézte a
számítógép által generált listát, rajta a véletlenszerűen kiválasztott
szerencsésekkel, és miután egyenként felolvasta a kódszámukat,
köszöntötte őket az esküdtszék soraiban. Hat férfit és hat nőt. Három
postai alkalmazottat, két mérnököt, egy pomonai háztartásbelit, egy
munkanélküli forgatókönyvírót, két középiskolai tanárt és három
nyugdíjast.
Tudtuk, honnét valók, és mihez kezdtek az életükkel. Nem tudtuk
viszont a nevüket. Az esküdtek névtelenségbe burkolóztak. A bíró
már a válogatás során egyértelművé tette, hogy meg kívánja védeni
őket a nem kívánatos figyelemtől. A Jogi TV kameráját is az
esküdtek fölé szerelték, hogy a tárgyalásról sugárzott felvételeken
még véletlenül se szerepeljenek. Emellett megtiltotta, hogy akár a
jogi képviselők megismerhessék a potenciális esküdtek
személyazonosságát, így a válogatás során csupán az ülőhelyük
számával hivatkozhattunk rájuk.
Az ülés azzal kezdődött, hogy a bíró minden esküdtjelöltnek
kérdéseket tett fel arról, mivel foglalkozik, és Los Angeles megye
melyik területén él, majd áttért arra, estek–e már áldozatul
bűncselekménynek, hozzátartozóik közül ül–e valaki börtönben,
kapcsolatban állnak–e a rendőrséggel vagy a vád képviselőivel.
Megkérdezte, milyen ismeretekkel rendelkeznek a jogrendszerről és
a bírósági gyakorlatról. Megkérdezte, jelölték–e már őket esküdtnek.
Hármat közülük azonnal fel is mentett: egy postai alkalmazottat,
akinek a testvére rendőrként dolgozott, egy nyugdíjast, akinek a fia
egy utcai lövöldözés áldozata lett, és a munkanélküli
forgatókönyvírót, aki ugyan sosem dolgozott az Archway
Picturesnek, a bíró mégis úgy érezte, hogy a stúdió és a
forgatókönyvírók általános kapcsolatának megromlása miatt
ellenérzéseket táplálhat Elliot iránt.
Egy negyedik esküdtet – a két mérnök egyikét – a bíró saját
kérésére mentett fel. A férfi független szakértőként dolgozott, így a
kéthetes eljárás megfosztotta volna minden jövedelmétől, leszámítva
azt a napi öt dollárt, amit mint esküdt, költségtérítés gyanánt kapott.
A négy tagot azonnal kicserélték négy találomra kiválasztott
másikkal. És így tovább. Délre felhasználtam két vétómat a
megmaradt postai alkalmazottakra, és a harmadikat is rászántam
volna a másik mérnökre, de úgy döntöttem, a következő lépés előtt
kihasználom az ebédidőt a gondolkodásra. Mindeközben Golantz
szigorúan ragaszkodott az arzenáljához. Nyilvánvalóan arra várt,
hogy elhasználjam minden lehetőségemet, azután ő önthesse
végleges formába az esküdtszéket.
Elliot a védelem elnökének szerepkörében tetszelgett. Én
dolgoztam az esküdtekkel, mégis ragaszkodott hozzá, hogy
ellenjegyezzen minden vétót. Ezzel csak ment az idő, mert el kellett
neki magyaráznom, miért akarom kiejteni az adott esküdtet, ő pedig
kéretlenül is megosztotta velem a véleményét, mielőtt kimérten
bólintott, mintegy megadva a felhatalmazást a vétóra. Bosszantó
procedúra volt, de megbékéltem vele, amíg Elliot azt tette, amit
vártam tőle.
Nem sokkal dél után a bíró ebédszünetet rendelt el. Noha az egész
napot az esküdtválogatásnak szántuk, egy év óta mégiscsak ezvolt az
első tárgyalásom első napja. Lorna Taylor eljött, hogy megnézzen és
kifejezze támogatását. Azt terveztük, hogy együtt ebédelünk, azután
visszamegy az irodába, és nekiáll pakolni.
Ahogy kiléptünk a folyosóra, megkérdeztem Elliotot, kíván–e
csatlakozni hozzánk, de neki el kellett intéznie valamit a stúdióban.
Figyelmeztettem, nehogy elkéssen a folytatásról. A bíró bőkezűen
másfél órát adott az ebédre, már csak ezért se nézett volna jó
szemmel a későkre.
Lornával hátramaradtunk, és hagytuk, hogy a leendő esküdtek
foglalják el a lifteket. Nem akartam együtt utazni velük. Ha ezt
teszem, az egyikük óhatatlanul kinyitja a száját, és feltesz egy nem
helyénvaló kérdést, amit azután köteles vagyok jelenteni a bírónak.
 Amikor az egyik lift ajtaja kinyílt, láttam, hogy a riporter Jack
McEvoy átfurakodik az esküdtek között, tekintetével végigpásztázza
a folyosót, és tévedhetetlenül kiszúr a tömegben.
– Nagyszerű – sóhajtottam fel. – Kezdődik.
McEvoy előttem termett.
– Mit akar? – kérdeztem tőle.
– Megmagyarázni.
– Mit akar megmagyarázni? Hogy miért hazudott?
– Nem, nézze... amikor azt mondtam, hogy vasárnap megjelenik,
komolyan gondoltam. Nekem is ezt mondták.
– Most pedig kedd van, és a sztorija nincs a lapban, amikor pedig
próbáltam megkeresni ez ügyben, egyszerűen nem hívott vissza.
Mások is érdeklődnek, McEvoy. Nincs szükségem a Timesra.
– Nézze, én megértem, de csak annyi történt, hogy közvetlenül a
tárgyalás előtt akarják nyilvánosságra hozni.
– A tárgyalás két órája elkezdődött.
A tudósító megrázta a fejét.
– Tudja, az igazi tárgyalás előtt. Tanúk, bizonyítékok
bemutatása... Most vasárnap főoldalon hozzák le.
– Vasárnap a főoldalon. Ezt vehetem ígéretnek?
– Legkésőbb hétfőn.
– Remek, most már hétfőn.
– Nézze, az újságírás ilyen. Változnak a dolgok. Vasárnap akarják
lehozni, de ha valami nagy dolog történik a világban, áttolhatják
hétfőre. Így megy ez.
– Majd hiszem, ha látom.
Láttam, hogy a liftek környéke kezd megtisztulni. Lornával most
már lemehettünk anélkül, hogy találkoztunk volna az
esküdtjelöltekkel. Belekaroltam az asszisztensembe és terelgetni
kezdtem arrafelé. Menet közben elfurakodtunk a riporter mellett.
– Akkor rendben vagyunk? – szólt utánam McEvoy. – Áll még az
ajánlata?
 – Milyen ajánlatom?
– Hogy nem beszél senkivel. Hogy enyém az exkluzív jog.
– Felőlem...
Otthagytuk, és a liftek felé indultunk. Miután távoztunk az
épületből, elsétáltunk egy saroknyit a városházáig, ahol Patrick
felvett minket. Nem akartam, hogy egyetlen leendő esküdt is
láthassa, hogy beülök egy sofőrös Lincolnba. Lehet, hogy nem
tetszene nekik. A tárgyalás előtt többek között azt is Elliot lelkére
kötöttem, hogy hagyja a stúdióban a limót, és mindennap saját maga
vezessen a belvárosba. Sosem lehet tudni, ki látja az embert, és
ennek milyen következményei lesznek.
Megkértem Patricket, hogy vigyen el a Hetedik utcai French
Gardenbe. Azután hívtam Harry Boscht, aki azonnal felvette.
– Most beszéltem a riporterrel – jelentettem.
– És?
– Vasárnap vagy hétfőn végre közlik. Azt mondja, a címoldalon,
úgyhogy készüljön.
– Végre.
– Úgy van. Készen fog állni?
– Ne aggódjon. Már most készen állok.
– Van okom aggódni. Mégiscsak az én... Halló!
Letette. Összecsuktam a telefont.
– Mi volt ez? – érdeklődött Lorna.
– Semmi.
Rájöttem, hogy ideje témát váltanom.
– Figyelj, miután visszaérsz az irodába, hívd fel Julie Favreau–t,
és kérdezd meg, holnap el tud–e jönni a bíróságra.
– Azt hittem, Elliot nem kér az esküdtválogatókból.
– Nem kell tudnia, hogy ő is ott van.
– Akkor hogyan akarod fizetni?
– Az általános költségkeretből. Nem érdekel. Ha kell, kifizetem
saját zsebből. Szükségem van rá, és frászt se érdekel, mit mond
Elliot. Máris elhasználtam két lehetőséget, és olyan érzésem van,
hogy holnap ilyenkorra a többinek is lőttek. Azt akarom, hogy
segítsen. Mondd meg neki, hogy a törvényszolga tudni fog róla, és
beengedi. A karzaton keressen helyet, és ne próbáljon közeledni
hozzám, amíg az ügyfelemmel vagyok. Küldhet üzenetet a
mobilomra, ha nagyon fontos.
– Oké, beszélek vele. Amúgy minden rendben, Mick?
Túl gyorsan beszélhettem vagy túlságosan izzadhattam, Lorna
mindenesetre olvasott a jelekből. Felizgattam magam, és nem
tudtam, hogy a riporter süketelése tette–e, Bosch modortalansága
vagy az a felismerés, hogy egy év után újra benne vagyok a
sűrűjében.
– Jól vagyok – feleltem kurtán. – Csak ennék már. Tudod, milyen
vagyok éhesen.
– Persze – bólintott. – Megértelek.
Igazság szerint nem voltam éhes. Még csak étterembe se akartam
menni. Mázsás súly nehezedett a vállamra. Egy ember jövőjének a
súlya.
S itt nem az ügyfelemre gondoltam.
 HARMINCÖT

z esküdtválogatás második napjának harmadik órájára

A Golantz és én a bíróság idejéből több mint tíz órát

vesztegettünk el a kölcsönös vétókra és ellenvetésekre.
Valóságos csata bontakozott ki köztünk. Azonnal
egymásnak ugrottunk, azonosítottuk a másik kiszemelt esküdtjeit, és
minden lelkifurdalás nélkül kiszórtuk őket. Feléltük szinte a teljes
esküdtválasztékot; a táblázatomban helyenként öt réteg vastagon
álltak a sárga öntapadós négyzetek. Két vétóm maradt. A kezdetben
óvatoskodó Golantz mostanra beért, sőt lehagyott, míg le nem ment
egyetlen vétóra. Elérkezett az igazság pillanata. Az esküdtszék lassan
összeállt.
Jelenlegi felállásában egy jogászból, egy programozóból, két
újabb postai alkalmazottból és három másik nyugdíjasból állt,
továbbá egy kórházi ápolót, egy sövényszobrászt és egy festőnőt is
magában foglalt.
Az előző nap kiválasztott tizenkét emberből mindössze ketten
maradtak a helyükön. A mérnök a hetes széken és az egyik nyugdíjas
a tizenkettesen valahogy elvergődött idáig. Mindkettő fehér férfi
volt, megítélésem szerint a vád emberei – talán még nem kötelezték
el magukat az ügyész mellett, de a jegyzeteimben mindkettő neve
mellé kék tintával írtam. A kódrendszeremben ez azt jelentette, hogy
a védelem szempontjából túl hűvösek, elfogultságuk azonban nem
szolgáltat elég indokot ahhoz, hogy egyikre is elhasználjak egy
értékes vétót.
Tudtam, hogy kiiktathatnám őket a végleges esküdtszékből, de ez
mindig magában hordozta a kockázatot, hogy ha a kék tinta miatt
megvétózok valakit, a véletlenszerűen kiválasztott csere a kék még
mélyebb árnyalata lesz, és még nagyobb kockázatot jelent az
ügyfelemre nézve, mint az eredeti. Ez tette az esküdtválogatás
folyamatát annyira kiszámíthatatlanná.
Az esküdtszékben legutoljára a festőnő foglalt helyet, kihasználva
ezzel a tizenegyes széken keletkező üresedést, miután Golantz arra
használta fel a tizenkilencedik vétóját, hogy eltávolítsa a
jegyzeteimben piros színnel jelölt közterületfelügyelőt. Stanton bíró
kérdésére a festőnő elárulta, hogy Malibuban lakik, és a Pacific
Coast Highway közelében van műterme. Az akrilt részesítette
előnyben, és a Philadelphiai Művészeti Intézetben végzett, mielőtt a
fények miatt Kaliforniába költözött. Állítása szerint nem rendelkezett
tévékészülékkel, újságot sem olvasott rendszeresen. Mint mondta,
nem hallott a hat hónappal korábbi kettős gyilkosságról, noha Elliot
nyaralója nem esik messze az ő lakó– és munkahelyétől.
Kezdettől pirossal írtam a nevét, és egyre nagyobb örömmel
töltöttek el a válaszai, amelyeket a bíró kérdéseire adott. Tudtam,
hogy Golantz taktikai hibát követett el. Kigolyózta a
közterületfelügyelőt, hogy cserébe kapjon egy esküdtet, aki még
kevésbé hajlik az érveire. Most már együtt kellett élnie a hibájával,
avagy felhasználnia az utolsó vétóját is, hogy utána újra kitegye
magát ugyanennek a kockázatnak.
Miután a bíró végzett az általános kérdésekkel, a jogászokon volt
a sor. Golantz ment elsőnek, és feltett egy sor kérdést, amivel
reményei szerint bizonyította a jelölt pártatlanságát – hogy a bíró
tanácsolja el, ne neki kelljen felhasználnia az utolsó vétóját –, a
festőnő azonban kifogott rajta: őszintének és nyitott szelleműnek
bizonyult.
A negyedik ügyészi kérdésnél rezgést éreztem a zsebemben, és a
telefonomért nyúltam. Az asztal alatt húztam elő, és olyan szögben
tartottam, hogy a bíró ne láthassa. Julie Favreau egész nap üzeneteket
küldözgetett.

Favreau: Kell nekünk.

 Azonnal feleltem neki.

Haller: Tudom. 7, 8 és 10. Melyik legyen?

Titkos segítőm, Favreau a karzat negyedik sorában ült, mind a

délelőtti, mind a délutáni válogatás alatt. Ebédidőben személyesen is
találkoztunk, amíg Elliot elrohant a stúdióba ellenőrizni a dolgokat,
és engedtem neki, hogy a táblázatom alapján ő is felállíthassa a
magáét. Egyetlen pillantással felmérte az öntapadós lapocskákat, és
beazonosította az általam használt kódokat.
Most is szinte azonnal megkaptam a választ. Ezt nagyon szerettem
Favreau–ban. Sosem bonyolította túl a dolgokat. Gyors, ösztönös
döntéseket hozott, amelyek kizárólag a gesztusok és a verbális
megnyilatkozások viszonyán alapultak.

Favreau: Nem tetszik a 8–as. A 10–esről még nem tudunk eleget.

A 7–est rúgd ki, ha kell.

A nyolcas számú foglalkozott sövényszobrászattal. Kéket kapott a

válaszok alapján, amelyeket a rendőrséggel kapcsolatos kérdésekre
adott, amellett úgy tűnt, túlságosan is benne akar lenni az
esküdtszékben. Gyilkossági ügyben ez mindig árulkodó jel. Arra
utalt, hogy a potenciális esküdt erős érzelmekkel viseltetik a törvény
és rend iránt, vagyis nem habozik majd pálcát törni egy másik ember
felett. Igazság szerint gyanúsnak találtam mindenkit, aki szívesen
vállalta a felkérést. Mindenki, aki szeretett volna esküdt lenni,
automatikusan kék tintát kapott.
Stanton bíró egy sor engedményt tett nekünk. Amikor eljött az
ideje, hogy kikérdezzünk egy potenciális esküdtet, a jogi képviselők
szabadon szólhattak bárki máshoz is az esküdtszék soraiban. Azt is
elfogadhatónak tartotta, hogy azután vétózzunk meg valakit, miután
kikérdeztük, és elfogadtuk a jelenlétét.
Amikor rám került a sor, kiálltam a pulpitusra, és közöltem a
bíróval, hogy minden további kérdés nélkül elfogadom a festőnő
jelenlétét, ugyanakkor szeretnék további kérdéseket feltenni a
nyolcas számú jelöltnek. A bíró engedélyt adott.
– Nyolcas számú esküdt, szeretnék pontosabb képet kapni a
nézeteiről bizonyos kérdésekben. Először is, azt szeretném tudni,
hogy a tárgyalás végén, miután hallotta az összes tanúvallomást, ha
bűnösnek érezné az ügyfelemet, az elítélése mellett szavazna?A
sövényszobrász egy pillanatig gondolkodott, mielőtt válaszolt.
– Nem, mert még ez sem lenne több megalapozott gyanúnál.
Kurta biccentéssel jeleztem, hogy jól válaszolt.
– Vagyis az, hogy bűnösnek érezné, még nem jelentené a
bűnösségét?
– Nem, uram. A legkevésbé sem.
– Helyes. Hisz abban, hogy letartóztatnak bárkit, csak mert túl
hangosan énekelt a templomban?
A sövényszobrász arcán teljes értetlenség tükröződött, míg
mögöttem a karzaton halk nevetgélés hallatszott.
– Nem értem a kérdést.
– Van egy mondás, miszerint senkit sem tartóztatnak le azért, mert
túl hangosan énekel a templomban. Meg hogy nem zörög a haraszt,
ha nem fújja a szél. Más szóval, senkit sem tartóztatnak le ok nélkül.
A rendőröknek általában igazuk van, és a bűnöst fogják el. Ön hisz
ebben?
– Abban hiszek, hogy mindenki követ el hibákat, még a rendőrök
is, ezért minden ügyet egyenként kell megvizsgálni.
– De azért elhiszi, hogy a rendőröknek általában igazuk van?
Sarokba szorult. Bármit felelt, az egyik oldalon megszólalt a
riasztócsengő.
– Elképzelhető, végtére is, ez a szakmájuk, de én akkor is úgy
gondolom, hogy minden ügyet egyedileg kell vizsgálni, és csak mert
a rendőrségnek általában igaza van, az még nem jelenti, hogy ebben
az esetben is a megfelelő embert tartóztatták le.
Jól felelt. Ahhoz képest, hogy csak egy sövényszobrász volt,
mindenképpen. Ezután is biccentettem. Jókat mondott, de mintha
csak bebiflázta volna. Behízelgőnek tűnt, mint aki úgy gondolja:
ennyivel is különb vagyok nálad. A sövényszobrász mindenáron be
akart kerülni az esküdtszékbe, és ez nem tetszett.
– Milyen autót vezet, uram?
Egy váratlan kérdés mindig alkalmas a reakciók felmérésére. A
nyolcas számú esküdt hátradőlt, és olyan pillantást vetett rám, mint
aki csapdát gyanít.
– Milyen autót?
– Igen, mivel jár dolgozni?
– Van egy kisteherautóm. Abban tartom a szerszámaimat és a
többit. Ford egy–ötvenes.
– Vannak matricák az ütközőn?
– Hát... van néhány.
– Mi áll rajtuk?
Hosszan kellett gondolkodnia, hogy visszaemlékezzen a saját
autójára.
– Van egy LÖSZ matricám, meg egy másik, amin az áll, hogy ha
ezt el tudod olvasni, túl közel vagy. Vagy valami ilyesmi. Nem
feltétlenül ilyen udvarias formában.
Többen felnevettek, mire a nyolcas számú esküdt büszkén
elvigyorodott.
– Mióta tagja a Lőfegyvertartók Országos Szövetségének? –
kérdeztem. – Az adatlapján nem olvastam erről semmit.
– Mert nem vagyok tag. Mármint nem vagyok tagja a
szövetségnek. Csak a matricát tettem fel.
Porhintés. Vagy hazudott a tagságával kapcsolatban, és kihagyta
ezt a részletet a kérdőívről, vagy nem volt tag, és a matricával akarta
kiadni magát valakinek, aki lenni szeretett volna, vagy egyetértett a
szervezet céljaival, csak még hivatalosan nem csatlakozott.
Akárhogy is, beigazolódtak a félelmeim. Favreau–nak lett igaza.
Mennie kellett. Bejelentettem, hogy végeztem a kérdésekkel, és
visszaültem a helyemre.
Amikor a bíró feltette a kérdést, hogy a vád és védelem képviselői
elfogadják–e az esküdtszék jelenlegi összetételét, Golantz
megkérdőjelezte a festőnő pártatlanságát. Én tiltakoztam, a bíró
nekem adott igazat. Golantznek nem maradt más választása, mint
élni a vétójogával. Én az utolsó előtti vétómmal kigolyóztam a
sövényszobrászt. A férfi indulatos pillantást vetett rám, miközben
elhagyta a tárgyalótermet.
Két újabb jelöltet szólítottak, hogy a nyolcas és tizenegyes helyét
egy ingatlanügynök, illetve egy újabb nyugdíjas foglalja el. A
bírónak adott válaszai alapján mindkettő semlegesnek bizonyult.
Fekete kódot kaptak, és nem hallottam tőlük semmit, amiért
behúztam volna a vészféket. A bírói kérdéssor közepén újabb üzenet
jött Favreau–től.
Az ilyenek általában nem sok vizet zavarnak. Az erőteljes
személyiség hiánya és az átlagos meggyőződés könnyen
befolyásolhatóvá teszi őket. Rendszerint követik a falkavezért. Minél
több ilyet választunk be, annál fontosabb, hogy akadjon legalább egy
erős személyiség, aki hajlik arra, hogy a védelem érveivel
azonosuljon. Kell valaki, aki a helyes útra tereli a többit.
Meglátásom szerint Golantz elemi hibát követett el. Előbb
merítette ki a vétóit, mint a védelem, de ami még rosszabb:
meghagyott egy jogászt az esküdtszékben. A hármas számú esküdt
túlélte a válogatást, és az ösztönöm azt súgta, hogy Golantz neki
tartogatta az utolsó vétóját, csakhogy el kellett használnia a
festőnőre, így az ügyvéd maradt.
A hármas számú esküdt nem gyakorolta a büntetőjogot, de
tanulnia kellett, hogy megkapja a diplomát, és időről időre
kacérkodhatott a gondolattal, hogy megmutassa magát. Egyetlen
filmet sem forgattak még közjegyzőkről. A büntetőjog csalogatja az
embert, a hármas számú esküdt sem lehetett immúnis szirénhangjára.
Ahogy én láttam, már ez is a védelem emberévé tette. Vörössel írtam
a nevét, őt választottam volna be elsőként az esküdtek közé. Ismerte
a törvényt és a védelem eredendően hátrányos helyzetét, így vágott
bele a tárgyalásba. Ezáltal nemcsak az én oldalammal szimpatizált,
de esélyessé vált arra is, hogy szóvivőként kommunikáljon a bíróval,
és az egész esküdtszék nevében nyilatkozzon. Ha majd az esküdtek
visszavonulnak tanácskozni, az ügyvéd lesz az első, akinek adnak a
szavára. És ha csakugyan vörös, akkor a lehető legtöbb esküdttársát
biztatja majd arra, hogy mentsék fel az ügyfelemet. Ha más nem, az
egója elhiteti vele, hogy igazságos ítéletet hozott, és emellett ki is fog
tartani. Ő egymagában is képes arra, hogy kisajtolja az esküdtszékből
a felmentő ítéletet.
Volt okom a bizakodásra, tekintve, hogy a hármas számú esküdt
kevesebb mint harminc perc alatt válaszolt a bíró és a két oldal
összes kérdésére. De hát erről is szól egy esküdtválogatás.
Tapasztalaton és megfigyelésen alapuló gyors, zsigeri döntések.
A lényeg, hogy meghagytam az esküdtszékben a két
semlegest.Maradt még egy vétóm, amit a hetes vagy a tízes esküdtre
használtam el. A mérnökre vagy a nyugdíjasra.
Engedélyt kértem a bírótól, hogy értekezzem az ügyfelemmel.
Azután Elliothoz fordultam, és elé csúsztattam a táblázatot.
– Itt a vége, Walter. Most ellőhetjük az utolsó patronunkat. Mit
gondol? Szerintem meg kellene szabadulnunk a hetestől és a tízestől,
de csak egyet választhatunk.
Elliot aktívan részt vett a folyamatban. Amióta előző nap reggel
leültették az első tizenkét jelöltet, határozott és intuitív véleményt
fogalmazott meg minden esküdtről, akit ki akartam golyózni. Viszont
korábban még sosem válogatott esküdteket. Én igen. Meghallgattam
a véleményét, de mindenkor én döntöttem. Most viszont akár egy
pénzt is feldobhattunk volna. Mindkét esküdt megnehezíthette a
védelem dolgát. Mindkettő lehetett semleges. Úgy tűnt, nincs jó
döntés, ezért hajlottam rá, hogy megbízzam Elliot ösztönében.
Elliot megkopogtatta ujjával a tízes mezőt. A fickót egy
játékgyárból nyugdíjazták, előtte használati utasításokat írt.
– Ő– jelentette ki. – Szabaduljon meg tőle.
– Biztos?
– Tökéletesen.
Vetettem egy pillantást a táblázatra. A tízes valósággal kéklett, de
ugyanúgy a hetes is. A mérnök.
Úgy éreztem, a nyugdíjas hasonlít a sövényszobrászhoz.
Mindenáron benne akart lenni az esküdtszékben, de talán egészen
más okból. Valamiért úgy éreztem, azt tervezi, hogy a tapasztalatot
felhasználja egy könyv – talán egy forgatókönyv – megírásához.
Egész életében mást se csinált, csak használati utasításokat körmölt.
Nyugdíjaséveiben, vallotta be megkérdezése során is, végre szeretett
volna történeteket írni. A képzeletét és az alkotói kreativitását pedig
semmi sem indíthatja be jobban, mint ha az első sorból nézheti végig
egy gyilkossági ügy tárgyalását. Neki kapóra jött mindez, Elliotnak
azonban aligha. Nem akartam az esküdtszékben senkit, aki bármilyen
okból is örül a lehetőségnek, hogy ítélkezhet felette.
A hetes számú esküdt más lapra tartozott. Az adatlapja szerint
mérnökként dolgozott. Az iparág jó része Dél–Kaliforniában
összpontosult, ennek következtében az évek során tucatnyi mérnököt
is kikérdeztem. A mérnökök nagy általánosságban konzervatív
politikai és vallási nézeteket hangoztattak, ami önmagában hatalmas
kék pont, ráadásul olyan cégeknek dolgoztak, amelyek szinte teljes
egészében kormányzati pénzforrásoktól függtek. Aki a védelemre
szavazott, az állam ellen szavazott, erre pedig nem könnyen vitte rá
őket a lelkiismeret.
Végül, de a legkevésbé sem utolsósorban, a mérnökök a logika és
az abszolút igazságok világában élnek. Ezek pedig gyakran nem
alkalmazhatók egy bűntettre, annak helyszínére vagy akár a
büntetőjogi rendszer egészére.
– Nem tudom – csóváltam a fejem. – Szerintem a mérnök menjen.
– Nem, ő tetszik. Tetszik, amióta csak beválogatták. Még a
szemembe is bele tudott nézni. Hozzá ragaszkodom.
Elfordultam Elliottól, és végigmértem az esküdtszéket.
Tekintetem a hetesről a tízesre vándorolt, majd vissza. Valami jelben
reménykedtem, ami segíthet a helyes döntésben.
– Mr. Haller – szólított meg Stanton bíró. – Fel kívánja használni
az utolsó vétóját, vagy elfogadja az esküdtszék jelenlegi összetételét?
Emlékeztetném, hogy kezd későre járni, és még a tartalék esküdteket
is ki kell választanunk.
A telefonom rezegni kezdett, mialatt a bíró hozzám beszélt.
– Öö... csak egy pillanat, bíró úr.
Visszafordultam Elliothoz, és közelebb hajoltam, mintha súgnék
neki valamit, de valójában elővettem a telefonomat.
– Biztos benne, Walter? – suttogtam. – A fickó mérnök. Ez még
gondot jelenthet.
– Amióta az eszemet tudom, abból élek, hogy olvasok az
emberekben – suttogta vissza Elliot. – Azt a fickót akarom az
esküdtszékemben.
Bólintottam és lenéztem a lábam közé, ahol a telefont
szorongattam. Favreau üzent.

Favreau: Rúgd ki a 10–est. Mellébeszél. A 7–es a vádnak kedvez,

de belenéz a vádlott szemébe. Érdekli a története. Tetszik neki az
ügyfeled.

Belenéz a szemébe. Ez eldöntötte a kérdést. Visszacsúsztattam a

telefont a zsebembe, és felálltam. Elliot megragadta a zakóm ujját.
Újra lehajoltam hozzá.
– Mit művel?
Leráztam magamról, mert nem szerettem, ha a nyilvánosság előtt
bizonygatja, hogy ő a főnök. Kihúztam magam, és felnéztem a
bíróra.
– Bíró úr, a védelem szeretné felmenteni a tízes számú esküdtet,
és megköszönni eddigi munkáját.
Amíg a bíró elbocsátotta a nyugdíjas írót, és új jelöltet szólított az
emelvényre, visszaültem és Elliothoz fordultam.
– Soha többet ne rángassa a zakómat az esküdtek előtt, Walter.
Totális idiótát csinál belőlem. Így nehéz lesz meggyőznöm őket
arról, hogy nem maga a gyilkos.
Hátat fordítottam neki, ahogy elnéztem a legújabb és remélhetőleg
legutolsó esküdtet, amint elfoglalta az egyetlen szabad helyet.
 NEGYEDIK RÉSZ

Az emberi lélek mélyén

Egy halott ügyvéd nyomában

Aki átvette meggyilkolt kollégája legfontosabb ügyét–az évtized

perét.

Írta Jack McEvoy, a Times munkatársa

Nem az ölébe hullott harmincegy ügy okozott neki gondot, csak

az az egy, a leghíresebb, amelyre mindent feltett. Michael Haller
védőügyvéd a két héttel ezelőtt meggyilkolt Jerry Vincent helyébe
lépett, és most ő áll az évtized perének középpontjában.
Ma a tanúvallomásokkal kezdetét veszi az Archway Studiost
birtokló ötvennégy esztendős Walter Elliot tárgyalása, akit azzal
vádolnak, hogy hat hónappal ezelőtt Malibuban meggyilkolta a
feleségét és annak állítólagos szeretőjét. Haller azután került képbe,
hogy Vincentet (45) holtan találták az autójában, egy Los Angeles
belvárosában álló parkolóházban.
Vincent még életében rendelkezett arról, hogy halála esetén Haller
vegye át a praxisát. Haller, aki egyéves tanulmányi szabadsága idején
tartózkodott a büntetőügyektől, egyik reggel hirtelen arra ébredt,
hogy harmincegy ügyfélről kell gondoskodnia.
„Vártam, hogy újra dolgozhassak, de erre azért nem
számítottam"– ismerte el a negyvenkét éves Haller, akinek apja, a
néhai idősebb Michael Haller, az ötvenes–hatvanas évek legendás
Los Angeles–i ügyvédei közé tartozott.
,Jerry jó barát és jó kolléga volt. Természetesen boldogan
lemondanék valamennyi ügyéről, ha ezzel feltámaszthatnám.”
Vincent halálával kapcsolatos nyomozás jelenleg is tart. Eddig
senkit sem tartóztattak le, és a nyomozók egyelőre nem is
gyanúsítanak senkit. Vincentet a saját autójában lőtték fejbe, abban a
parkolóházban, amely az irodájának otthont adó Broadway 200–as
tömb szomszédságában áll.
Vincent halálát követően az elhunyt ügyvéd teljes praxisát Haller
vette át. Az ő feladata lett, hogy az ügyvédi titoktartás keretei között
együttműködjön a nyomozókkal, számba vegye az aktív ügyeket, és
kapcsolatba lépjen minden egyes ügyféllel. Érték meglepetések is:
Vincent egyik ügyfelének a gyilkosság másnapján kellett
megjelennie a bíróság előtt.
„A munkatársaimmal együtt még alig gyűjtöttük össze az aktív
ügyeket, amikor láttuk, hogy Jerryre, illetve most már természetesen
rám, tárgyalás vár – meséli Haller. – Mindent félretéve rohantam a
büntetőjogi bíróságra, hogy képviseljem az ügyfelemet.”
Miután ezt letudta, még mindig maradt harminc ügyfele.
Valamennyivel azonnal kapcsolatba lépett, tájékoztatta őket Vincent
haláláról, és felkínálta nekik a lehetőséget, hogy új jogi képviselőt
válasszanak maguknak vagy engedjék, hogy ő vigye tovább az
ügyüket.
Maroknyi ügyfél felbontotta a szerződést, de a többség kitartott
Haller mellett. Az ügyek közül messze legfontosabbnak a nagy
nyilvánosságot kapott „malibui mészárlás” ígérkezett. A tárgyalás
egyes részeit az országos Jogi TV adó is közvetíti. Dominick Dunne,
a Vanity Fair első számú bírósági tudósítója is a média képviselői
közé tartozik, akik ülőhelyet igényeltek a tárgyalásra.
Az ügy megtartásához Hallernek el kellett fogadnia egy feltételt.
Elliot csak abban az esetben fogadta el jogi képviseletét, ha Haller
nem változtat a tárgyalás eredeti menetrendjén.
„Walter ártatlan, ahogy a legelső perctől kezdve hangoztatja –
mondta el Haller a Timesnak az első interjúban, melyet azután adott,
hogy átvette az esetet. – Kezdetben sok késedelmet szenvedett az
ügy, ezért ügyfelemnek hat hónapot kellett várnia arra, hogy a
bíróság elé állhasson, és tisztázhassa a nevét. Nem akarta tovább
halogatni a dolgot, és én egyetértettem vele. Ha valaki ártatlan, mire
várjon? Éjjel–nappal dolgoztunk, hogy elkészüljünk a védelmi
stratégiával, és úgy gondolom, ez mostanra sikerült.”
Hallernek nem volt könnyű dolga. Akárki ölte meg Vincentet,
elrabolta az aktatáskáját is, benne Vincent laptopjával és
határidőnaplójával.
„A naptárt viszonylag könnyű rekonstruálni, de a laptop súlyos
veszteség – nyilatkozta Haller. – Vincent ebben tárolta az üggyel
kapcsolatos összes információt, a teljes védelmi stratégiát. Az
irodában talált akták hiányosak voltak, ezért a laptop híján úgy
gondoltuk, keresztet vethetünk az ügyre.”
Ám ekkor Haller talált valamit, amit a gyilkos nem vitt el. Vincent
lementette számítógépes adatait a kulcstartóként hordott pendrive–
ra, és miközben Haller átfésülte a sok megabájtnyi anyagot, sikerült
összeillesztenie a kirakójáték darabkáit, míg végül kirajzolódott
előtte az Elliot–tárgyalás védelmi stratégiája. Az esküdtválogatás a
múlt héten zajlott, ma a tanúk meghallgatása van soron, amit Haller a
saját bevallása szerint teljesen felkészülten vár.
„Nem hinném, hogy Mr. Elliotnak bármilyen hátrányt kellene
szenvednie a jogi képviselet terén – nyilatkozta. – Teljes
fegyverzetben várjuk a tárgyalást, mindenre fel vagyunk készülve.”
Elliot nem válaszolt megkeresésünkre, és nem nyilatkozott
másnak sem, leszámítva a letartóztatása után adott sajtótájékoztatót,
amikor indulatos hangon cáfolta, hogy bármi köze lenne a
gyilkosságokhoz, és hangot adott a felesége elvesztése felett érzett
mély gyászának.
 Az ügyészek és nyomozók a Los Angeles megyei seriff
hivatalával egyetemben azt állítják, hogy Elliot gyilkolta meg
feleségét, Mitzit (39) és Johan Rilzet (35), miután félreérthetetlen
helyzetben találta őket a tulajdonában álló malibui nyaralóban. A
rendőröket Elliot hívta ki a helyszínre, amelynek átvizsgálása
nyomán letartóztatták. Jóllehet a gyilkos fegyver nem került elő, a
törvényszéki vizsgálat megállapította, hogy Elliot a letartóztatása
előtt nem sokkal elsütött egy fegyvert. A nyomozók szerint
egymásnak ellentmondó válaszokat adott akkor, amikor először
kihallgatták még a bűntény helyszínén. A tárgyalás során feltehetően
újabb bizonyítékok is előkerülnek majd a filmmágnás bűnösségének
bizonyítására.
Elliot csak a húszmilliós óvadék lefizetése után maradhatott
szabadlábon – ez Los Angeles megye történetében a legmagasabb
összeg, melyet valaha is kiróttak.
Büntetőjogi szakértők szerint a védelem feltehetően vétkes
hanyagsággal vádolja majd a nyomozókat a bűnjelek kezelésével,
illetve azzal a törvényszéki eljárással kapcsolatban, melynek során
megállapították, hogy Elliot elsütött egy fegyvert.
Az ügyben eljáró Jeffrey Golantz helyettes államügyész nem
kívánta kommentálni az ügyet. Golantz még sosem veszített a
bíróságon, pedig ez lesz a tizenegyedik gyilkossági ügye.
 HARMINCHAT

z esküdtek libasorban vonultak be, ahogy a Lakers szokott

A bejönni a kosárpályára. Ugyan nem viseltek egyforma

mezt, mégis ugyanaz a várakozás érződött a levegőben:
mindjárt kezdődik a meccs. Kettéváltak, hogy elfoglalják a
két sorba rendezett székeket. Jegyzettömböt és tollat szorongattak a
kezükben. Ugyanazokat a helyeket foglalták el, mint pénteken,
amikor kiválasztották és feleskették őket.
Hétfőn délelőtt tíz órára járt, máris csúsztunk a kezdéssel, de
Stanton bíró így is közel negyven percet szánt arra, hogy az
irodájában tisztázza az alapszabályokat a vád és a védelem képviselői
előtt, majd arra is fordított időt, hogy rosszallóan végigmérjen és
elmondja, mennyire helyteleníti az aznap reggel, a Los Angeles
Times címlapján napvilágot látott tudósítást. Leginkább amiatt
aggódott, hogy a cikk szimpátiát kelt a védelem iránt, és személy
szerint irántam. Noha az új esküdtszék tagjai péntektől nem
olvashattak vagy nézhettek híreket, Stanton aggódott amiatt, hogy a
sztori valahogy mégis utat talál hozzájuk.
A védelmemre legfeljebb azt hozhattam fel, hogy az interjút tíz
nappal korábban adtam, amikor azt mondták, hogy a tárgyalás előtt
legkésőbb egy héttel közlik. Golantz erre önelégült vigyorral
jegyezte meg, hogy a korai interjúval nyilván az esküdtválasztást
próbáltam befolyásolni, de akaratomon kívül a tárgyalást sikerült.
Ellenérvként felhoztam, hogy a cikk szerint a vád képviselőjével is
kapcsolatba léptek, aki nem kommentálta a híreket. Ha a tájékoztatás
egyoldalúra sikerült, csak magát okolhatja.
Stanton vonakodva elismerte az igazamat, de óva intett attól, hogy
a továbbiakban szóba álljunk a médiával. Ebből megértettem, hogy le
kell mondanom a kommentárokról, amelyeket a tárgyalási napok
végére ígértem a Jogi TV–nek. A hírverés jól jött volna, de annyit
nem ért, hogy magamra haragítsak egy bírót.
Továbbléptünk. Stanton lehetőség szerint le akarta rövidíteni a
tárgyalást. Mint a többi bírónak, neki is mozgásban kellett tartania a
dolgokat. Halomba gyűltek az ügyek, egy elhúzódó tárgyalás még
magasabbá tette volna ezt a halmot. Tudni akarta, mennyi időt szán a
két oldal az eset ismertetésére. Golantz azt felelte, legalább egy hetet,
ezért én sem mondhattam mást, bár tudtam, hogy kevesebb időre lesz
szükségem. A védelemnek már az első fázisban alkalma nyílt rá,
hogy kifejtse az érvei nagy részét.
Staton homlokráncolva fogadta a prognózist, és javasolta, hogy
mindkét oldal gondolkodjon el a lerövidítés lehetőségein. Azt akarta,
hogy az esküdtek eldöntsék a kérdést, mielőtt lankadni kezdene a
figyelmük.
Tanulmányoztam az esküdteket, miközben elfoglalták a helyüket,
és kerestem a részrehajlás árulkodó jeleit. Még most is
elégedettséggel töltött el az esküdtszék, különösen a hármas számú
esküdt, az ügyvéd. Maradt néhány megkérdőjelezhető elem, de a
hétvége során úgy döntöttem, az ügyvédre bízom a dolgot, és
remélem, hogy minél többen követik a példáját, amikor majd a
felmentésre szavaz.
Az esküdtek vagy mind maguk elé meredtek, vagy a bíróra, a
megkérdőjelezhetetlen falkavezérre. Amennyire láttam, még
véletlenül se sandítottak a védelem vagy a vád képviselői felé.
A karzat felé fordultam. A tárgyalót ezúttal is elözönlötték a
média képviselői és az érdeklődők, közöttük azokkal, akiknek az
élete szorosan összefonódott az üggyel.
Közvetlenül a vád képviselője mögött ült Mitzi Elliot édesanyja,
aki New Yorkból repült ide. Mellette foglalt helyet Johan Rilz apja
és a két testvére, akik Berlinből tették meg a hosszú utat.
Megfigyeltem, hogy Golantz a sor végére ültette az édesanyát,
akinek szakadatlan könnyáradata így nem kerülte el az esküdtek
figyelmét.
A védelem öt hely felett rendelkezett az első sorban. Itt ült Lorna,
Cisco, Patrick és Julie Favreau – utóbbi azért, hogy a tárgyalás során
mindvégig az esküdtek reakcióit kémlelje. Nem figyelhettem
mindvégig őket, és néha éppen akkor árulják el magukat, amikor azt
hiszik, hogy egyik ügyvéd sem figyeli őket.
Az ötödik helyet a lányomnak tartottam fenn. Azt reméltem, a
hétvégén sikerül meggyőzni róla volt feleségemet, kérje ki Hayley–t
egy napra az iskolából, hogy velem lehessen a bíróságon. Még sosem
látott munka közben, és azt gondoltam, a nyitóbeszéd tökéletes
alkalom lenne erre. Magabiztosnak éreztem magam, és azt akartam,
hogy a lányom ilyennek lássa az apját. Azt terveztem, Lorna mellé
ültetem, akit ismer és kedvel, hadd lássa, amint megszólítom az
esküdteket. Érvelésembe még a Margaret Mead–féle vonalat is
belevittem – azért vegye ki Hayley–t az iskolából, hogy a való
életből okuljon –, de hiába. Volt feleségem nem engedett. A lányom
iskolába ment, az ötödik szék üresen maradt.
Walter Elliotot senki sem támogatta a karzatról. Nem voltak
gyermekei, sem közeli hozzátartozói. Nina Albrecht megkérdezte,
felülhet–e a karzatra támogatása jeleként, de miután a neve a vád és a
védelem tanúinak listáján egyaránt szerepelt, csak azután foglalhatott
helyet a hallgatóság soraiban, hogy a vallomásával végzett. Rajta
kívül az ügyfelemnek nem volt senkije. Ő akarta így. Számtalan
munkatárs, jóakaró és bámészkodó jelen akart lenni, még a
legkeresettebb filmsztárok is biztosítani akarták támogatásukról, én
azonban eltanácsoltam mindenkit: ha hollywoodi filmcsillagokkal
vagy sztárügyvédekkel parádézna, mondtam, a létező legrosszabb
üzenetet küldené az esküdtek felé. Márpedig minden az esküdtekről
szól. Minden lépésünk – kezdve azon, milyen nyakkendőt adunk a
tanúinkra – jelzésértékű az esküdtek szemében. A névtelen esküdtek
szemében.
Miután az esküdtek kényelmesen elhelyezkedtek, Stanton bíró
megnyitotta a jegyzőkönyvet, és a formalitás kedvéért rákérdezett,
olvasta–e valamelyikük ma reggel a Timest. Senki sem emelte fel a
kezét, de Stanton azért újra emlékeztetett mindenkit, hogy esküdtként
nem követhetik nyomon a tárgyalással kapcsolatos híradásokat.
Ezután közölte az esküdtekkel, hogy a tárgyalás a szembenálló
felek képviselőinek nyitóbeszédével kezdődik.
–Hölgyeim és uraim – emelte fel a hangját –, ne feledjék, hogy
ezek csupán vélemények. Nincs bizonyító erejük. A jogi
képviselőkre éppen az a feladat hárul, hogy állításaikat
bizonyítékokkal támasszák alá. A tárgyalás végén önöknek kell majd
eldönteniük, hogy ezt sikeresen tették–e. – Azzal intett Golantznek,
hogy a vád kezdheti.
Ahogyan korábban megállapodtunk, mindkét oldal egy–egy órát
kapott a nyitóbeszédre. Golantz nevében nem beszélhettem, de én
közel sem akartam ennyi időt felhasználni.
A jóvágású, fekete öltönyben, fehér ingben és gesztenyebarna
nyakkendőben impozánsan ható Golantz felállt, hogy az asztala
mögül szólítsa meg az esküdteket. A tárgyalásra elhozta segítőjét,
egy Denise Dabney nevű vonzó, fiatal jogásznőt is, aki mellette ült,
és a beszéd közben mindvégig az esküdtek arcát fürkészte. Így
dolgoztak együtt: a két szempár szüntelenül ide–oda pásztázott, hogy
ezzel is hangsúlyozza az esküdtek előtt álló feladat komolyságát és
súlyosságát.
Miután bemutatta önmagát és segítőjét, Golantz a lényegre tért.
–Hölgyeim és uraim, az esküdtszék tagjai. Ma a példátlan
kapzsiság és emberi aljasság hozott ide minket. Ilyen egyszerűen. A
vádlott, Walter Elliot, befolyásos ember, nagy vagyonnal és
számtalan kiváltsággal, ám mindez nem volt elég neki. Nem akart
osztozni másokkal a pénzén és befolyásán. Amikor megbántották,
nem tartotta oda a másik orcáját is, ehelyett a létező
legkönyörtelenebb bosszúra vetemedett. Nem is egy életet ragadott
el, de mindjárt kettőt. Indulatában és megalázottságában fegyvert
ragadott felesége, Mitzi Elliot és Johan Rilz ellen. Tette ezt abban a
hitben, hogy pénze és befolyása miatt a törvény felett áll, sosem kell
majd bűnhődnie ezért a szörnyű bűntettért, csakhogy elszámította
magát. A vád minden kétséget kizáróan bizonyítani fogja, hogy
Walter Elliot húzta meg a ravaszt, és ő a felelős két ártatlan emberi
lény haláláért.
Elfordultam a helyemen, részben hogy elrejtsem ügyfelemet az
esküdtek elől, részben, hogy rálássak Golantzre és a mögötte lévő
padsorokra. Az első bekezdés még véget sem ért, Mitzi Elliot
anyjának máris eleredt a könnye, ezt pedig feltétlenül szóvá kell
tennem a bírónál, amikor az esküdtek nem hallják. A színpadias
megnyilvánulások előítéletet szülnek, ezért arra kell kérnem a bírót,
hogy ültesse az áldozat anyját olyan helyre, ahol nincs az esküdtszék
figyelmének fókuszában.
Ahogy elnéztem a zokogó asszony mellett, élénk grimaszokat
láttam a Németországból érkezett hozzátartozók arcán. Érdekelt,
milyen hatást gyakorolnak az esküdtekre. Látni akartam, hogyan
reagálnak egy amerikai tárgyalóterem külsőségeire és légkörére, és rá
tudom–e venni őket, hogy még fenyegetőbb megjelenést öltsenek.
Minél komorabbnak és szigorúbbnak tűntek, annál inkább segítik a
védelem munkáját, amikor Johan Rilzre összpontosítok. Ahogy így
elnéztem őket, bizakodással töltöttek el a jövőt illetően. Máris
dühösnek és fenyegetőnek tűntek.
Golantz felvázolta az ügyet az esküdtek előtt; elmondta, mit
fognak hallani a tanúvallomások során, és milyen bizonyítékokat fog
feltárni az igaza alátámasztására. Nem lesznek meglepetések. Egy
idő után Favreau–tól üzenetet kaptam, amit az asztal alatt olvastam
el.

Favreau: Zabálják, amit mond. Tegyél ki magadért.

Oké, gondoltam. Olyat mondj, amit nem tudok.

 Az ügyész minden tárgyaláson tisztességtelen előnyt élvez. Az
állam mellett szól a hatalom és a tekintély, a vádat látszólag
mindenkor a tisztesség és az igazságszolgáltatás vágya hajtja.
Tényleg minden esküdt és jelenlévő abból a feltételezésből indul ki,
hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.
Minden védőnek ezt az előítéletet kell legyőznie. A megvádolt
személyt megilleti az ártatlanság vélelme, de aki védőként vagy
vádlottként járt már tárgyalóteremben, az pontosan tudja, hogy az
ártatlanság vélelme is csak egy olyan idea, amit a jogi egyetemen
tanítanak. Sem bennem, sem másban nem volt kétség afelől, hogy
egy bűnösként elkönyvelt vádlottal vágtam neki a tárgyalásnak. Meg
kellett találnom a módját, hogy bebizonyítsam az ártatlanságát vagy
a vád gyengeségét, sőt elfogultságát.
Golantz kimerítette a teljes egyórás időkeretet, miközben nem
hallgatott el semmit. Az ügyészek szokott arroganciájával lépett fel:
kiteregette az összes kártyáját, és arra biztatta a védelmet, hogy
próbálja csak felülütni bármelyiket. A vád mindig háromszáz kilós
gorillaként viselkedik, ami olyan hatalmas és erős, hogy nem kell
törődnie a finomságokkal. Korongecsettel mázolja fel a képet, majd
légkalapáccsal veri be a szöget, amire felakasztja.
A bíró előre figyelmeztetett minket, hogy maradjunk az asztalunk
mögött, vagy használjuk a kettő között álló pódiumot, ha
megszólítjuk a tanúkat. A szabály alól egyedül a nyitó– és a
záróbeszéd képezett kivételt. A tárgyalásnak keretet adó percekben
szabadon használhattuk az esküdtszék előtt nyíló teret – ahogyan a
veterán védőügyvédek nevezték: a „küzdőteret” –, és csakis ilyenkor
szólhattunk közvetlenül az esküdtekhez, hogy meggyőzzük őket.
Golantz végre előjött asztala mögül, hogy már a küzdőtéren
érkezzen el a nagy fináléhoz. Pontosan az emelvény mértani közepe
előtt állt meg, ahol szélesre tárta a karját, mintha lelkipásztorként
állna a nyája előtt.
–Elfogyott az időm, emberek – jelentette be –, ezért azzal fejezem
be, hogy nagyon figyeljenek oda a bizonyítékokra és
tanúvallomásokra. Csak a józan eszükre hallgassanak. Azt kérném,
ne engedjék, hogy a védelem érvei összezavarják és tévútra vezessék
önöket. Ne veszítsék szem elől a lényeget. Ne feledjék, két embert
megfosztottak a legdrágább értékétől, az életétől. Megfosztották őket
a jövőjüktől. Azért vannak ma itt, hogy nekik igazságot
szolgáltassanak. Köszönöm a figyelmüket.
A jó öreg „ne veszítsék szem elől a lényeget” nyitóbeszéd. Már
akkor ez járta, amikor még kirendelt védőként dolgoztam.
Mindazonáltal Golantz erősen kezdett. Talán nem nyerte volna el az
év szónoka díjat, de tudatosította, mit akar elérni. Mindeközben
legalább négy alkalommal „embereknek” szólította az esküdteket,
ahogyan én sohasem tettem volna.
Favreau a beszéd utolsó fél órájában két üzenetet is küldött az
esküdtek lanyhuló figyelmével kapcsolatban. Kezdetben talán
zabálták Golantz mondandóját, de mostanra láthatóan csömörük lett
tőle. Ez van, amikor az ügyész túl sokat beszél, Golantz pedig a teljes
tizenöt menetet végigtámadta, mint egy nehézsúlyú bokszoló. Én
inkább megmaradtam a váltósúlynál. Gyors odapiszkálásokkal
operáltam. Arra készültem, hogy kiállok, felhozok néhány érvet,
elhintek néhány magot, és felvetek néhány kérdést. Ettől mindjárt
jobban fognak kedvelni. Mert csak ez számít. Ha engem
megkedvelnek, megkedvelik az ügyemet is.
Miután a bíró felém biccentett, felálltam, és azonnal kisiettem a
küzdőtérre. Nem akartam, hogy bármi közém és az esküdtek közé
álljon. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy így éppen a Jogi TV
falra szerelt kamerájának fókuszába kerülök.
Ahogy szembefordultam az esküdtekkel, kerültem minden
színpadias gesztust, leszámítva egy apró biccentést.
–Hölgyeim és uraim, tudom, hogy a bíró már bemutatott, de azért
szeretnék bemutatkozni, és bemutatnám az ügyfelemet is. Michael
Haller vagyok, aki az asztalnál ülő Walter Elliot védelmét látom el.
 Elliotra mutattam, ő pedig az előre megbeszéltek alapján kimérten
bólintott, meg sem próbált mosolyogni, ami éppoly álságos és
lekezelő lett volna, mint, mondjuk, „embereknek” szólítani az
esküdteket.
–Nem sokáig fogom rabolni az idejüket, mert szeretnék rátérni a
tanúk meghallgatására és a bizonyítékok feltárására, legyenek
bármily szerények is, hogy mielőbb kezdődhessen a főműsor. Elég a
beszédből! Ideje cselezni vagy passzolni. Mr. Golantz hatalmas és
sokszínű tablót festett önök elé, ami kerek egy órájába került. Én
azért vagyok itt, hogy elmondjam: ez az ügy korántsem ilyen
bonyolult. Amit a vád képvisel, nem más, mint egy tetszetősen
felépített légvár. Amikor majd a legelső fuvallatra összedől, önök is
látni fogják. Látni fogják, hogy ok nélkül zörög a haraszt, hogy a
Walter Elliot elleni vád egyszerűen nem áll meg. Nem arról beszélek,
hogy az egész mennyire megalapozatlan, sokkal inkább arról a
vérlázító botrányról, hogy egyáltalán Walter Elliotot
meggyanúsították.
Újra elfordultam, és ügyfelemre mutattam. Elliot leszegett fejjel
ült, a jegyzettömbjére meredt, és szorgalmasan körmölt– pontosan
úgy, ahogyan előre megbeszéltük, hogy olyan embernek tűnjön, aki
aktívan kiveszi részét a saját védelméből, és méltósággal tűri,
akármilyen szörnyűségeket vágnak a fejéhez. Az igazság az ő
oldalán áll, és az igazság szabaddá tesz.
Visszafordultam az esküdtek felé, hogy folytassam.
–Hat alkalmat számoltam össze, amikor Mr. Golantz beszédében a
„pisztoly” szót használta. Hat alkalommal mondta, hogy Walter fogta
a pisztolyát, és megölte a nőt, akit szeretett, majd másodikként egy
ártatlan jelenlévőt is. Hat alkalommal. Mindannyiszor elfelejtette
hozzátenni, hogy ez a pisztoly nem létezik. Nincs a kezében a
fegyver. A seriff hivatalának sincs a kezében a fegyver. Nincs
fegyverük, ahogy nincs kapcsolat Walter és a képzeletbeli fegyvere
között sem, mert sosem használt vagy birtokolt ilyet. Mr. Golantz azt
állítja, cáfolhatatlan bizonyítékokat hoz arra nézve, hogy Walter
húzta meg a ravaszt, de azt javaslom, éljenek a kétkedés jogával.
Tegyék el ezt az ígéretet a hátsó zsebükbe, és a tárgyalás végén
vizsgálják meg, mennyire cáfolhatatlanok ezek a bizonyítékok. Vagy
hogy bizonyítanak–e bármit is.
Beszéd közben a szemem ide–oda járt, és úgy pásztázta az
esküdteket, ahogyan éjszaka a reflektorok szokták Hollywood egét.
Szüntelenül, de állandó nyugodt ütemben mozogtam. Felvettem
gondolataim ütemét, és ösztönösen éreztem, hogy megragadtam az
esküdtek figyelmét. Valamennyien odafigyeltek rám.
–Tudom, mind azt szeretnénk, ha a törvény képviselői a lehető
legalaposabban és a lehető legnagyobb hozzáértéssel végeznék a
munkájukat. Látjuk a bűneseteket a hírekben, az utcáinkon; mind
tudjuk, milyen vékony a mezsgye rend és káosz között. Szeretném,
ha tudnák, hogy én legalább annyira szeretem a rendet, mint önök.
Én is voltam már erőszakos bűncselekmény áldozata, tudom, milyen
érzés. Mind azt akarjuk, hogy a rendőrök lépjenek közbe és
mentsenek meg minket. Végtére is, ez a dolguk.
Szünetet tartottam, és végigmértem a teljes esküdtszéket, hogy
mindenkinek egyenesen belenézzek a szemébe, mielőtt folytatom.
–Sajnos ez esetben nem így történt. A bizonyítékok, s itt most a
vád saját bizonyítékairól és tanúiról beszélek, azt igazolják, hogy a
nyomozók kezdettől fogva egyetlen gyanúsítottra összpontosítottak:
Walter Elliotra. A bizonyítékokból az derül ki, hogy amint Walter
került a középpontba, ejtettek minden más eshetőséget. A nyomozás
más lehetséges irányait nem tárták fel. Megkapták a gyanúsítottat és
a vélelmezett indítékot, és más már nem is érdekelte őket. Meg sem
próbáltak másfelé keresgélni.
Most először léptem közelebb, az egyes számú esküdt felé, majd
lassan végighaladtam az emelvény előtt, miközben kezemet
végigcsúsztattam a korláton.
–Hölgyeim és uraim, ez az ügy a csőlátás jellemző példája.
Hogyan kell egy gyanúsítottra összpontosítani és kizárni minden
egyéb lehetőséget. Megígérem, hogy miután kiérnek abból a sötét
alagútból, ahová a vád betereli önöket, egymásra néznek majd, és
hunyorognak az igazság fényétől. Azt kérdezik majd maguktól, miért
tömték a fejüket ilyen zagyvasággal. Köszönöm a figyelmüket.
Kezem lesiklott a korlátról, ahogy a helyem felé indultam. Még le
sem ültem, a bíró már ebédszünetet hirdetett.
 HARMINCHÉT

gyfelem ezúttal sem ebédelt velem, mert el kellett

Ü rohannia a stúdióba, hogy szokás szerint kiossza a

feladatokat. Kezdtem azt hinni, hogy számára az egész
tárgyalás csak zavaró körülmény, ami meggátolja a
munkavégzésben. Vagy nálam is jobban bízott a hozzáértésemben,
vagy egyszerűen akadt a tárgyalásnál fontosabb dolga is.
Akárhogy is, beértem az első sorban helyet foglaló
támogatóimmal. A Union pályaudvaron működő Traxxbe mentünk,
elég messzire ahhoz, hogy véletlenül se találkozzunk az esküdtekkel.
Patrick vezetett, de leadattam vele a Lincolnt a parkolófiúnál, hogy
úgy érezze, ő is a csapat tagja.
Egy csendes, ablak melletti asztalhoz ültettek minket, ahonnét
ráláttunk a pályaudvar hatalmas és csodálatos várócsarnokára. Lorna
határozta meg az ülésrendet, így kerülhettem Julie Favreau mellé.
Amióta csak összejött Ciscóval, Lorna kötelességének érezte, hogy
rendbe tegye az életemet, és új párt találjon nekem. Egy volt
feleségről lévén szó – aki ráadásul még mindig közel állt hozzám –,
határozottan kényelmetlenül érintett a dolog, ezért csak vonakodva
foglaltam helyet esküdtválogató konzultánsom mellett. A tárgyalás
első napjának kellős közepén jártam, egy románc volt a legutolsó
dolog, ami körül a gondolataim jártak. Nem mintha másként készen
álltam volna egy társas kapcsolatra. Függőségem miatt érzelmileg
eltávolodtam az emberektől, és ez a távolság csak mostanában
kezdett csökkenni. Ezen a téren pedig a legfontosabb feladatomnak
azt tekintettem, hogy újra közel kerüljek a lányomhoz. Ezután is
ráérek azon aggódni, hogy kivel kössem össze az életemet.
A románcot félretéve, Julie Favreau fantasztikus munkatársnak
bizonyult. Vonzó, pöttöm kis nő volt, finoman metszett vonásokkal
és hollófekete hajjal, amely csigákban keretezte arcát. Csintalan
szeplői jóval fiatalabbnak mutatták a valódi koránál. Tudtam róla,
hogy már harminchárom éves. Egyszer elmesélte a sztoriját.
Londonból érkezett Los Angelesbe, hogy színészkedjen, és egy olyan
mesterhez került, aki abban hitt, hogy a karakter belső érzéseit
legjobban a testbeszéd apró jeleivel és gesztusaival lehet érzékeltetni.
Színészként úgy kellett felszínre hoznia ezeket a
személyiségjegyeket, hogy nem lehettek tolakodóak vagy túl
nyilvánvalóak. Felkészülése során jutott el a megye déli fertályának
kártyabarlangjaiba, ahol megtanult olvasni azok arcából, akik
megpróbálták titkolni valódi érzéseiket, majd a bíróság
tárgyalótermeibe, ahol mindig bőven akadtak arcok és leolvasni való
érzelmek.
Miután felfigyeltem rá, hogy három napon át a karzatról kíséri
figyelemmel az általam védett állítólagos erőszaktevő perét,
megkerestem, és rákérdeztem, hogy kicsoda. Arra számítottam, a
védelem asztalánál ülő férfi eddig nem azonosított áldozata, ezért
meglepetéssel hallottam a magyarázatát, miszerint csak az arcokat
jött olvasni. Elvittem ebédelni, megszereztem a számát, és amikor
legközelebb esküdteket válogattam, felvettem segítőmnek.
Hajszálpontos elemzéseket adott, és azóta több alkalommal is
igénybe vettem a szolgálatait.
–Szóval – teregettem szét ölemben a fekete asztalkendőt. – Mit
tudni az esküdtjeinkről?
Egyértelműnek gondoltam, hogy a kérdés Julie–nak szól, mégis
Patrick válaszolt elsőként.
–Szerintem rá akarják borítani az asztalt a fickóra – jelentette ki.
–Öntelt pénzeszsáknak gondolják, aki azt hiszi, megúszhat bármit.
Bólintottam. A jellemzés megállta a helyét.
–Nos, köszönet a bátorító szavakért. Majd szólok Walternak, hogy
mostantól ne legyen olyan öntelt és gazdag.
Patrick zavartan nézett maga elé.
 –Én csak kimondtam, amit gondolok.
–Nem, Patrick, tényleg nagyra értékelem. Minden véleményt
meghallgatok és elfogadok, de van, amin nem lehet változtatni. Az
ügyfelem gazdagabb, mint az itt jelenlévők bármelyike valaha is lesz,
ez pedig együtt jár bizonyos stílussal és életfelfogással. Walter
fellépése talán ellenszenves, de nem hinném, hogy ezen
változtathatnánk. Te mit gondolsz az esküdtekről, Julie?
Mielőtt felelhetett volna, megjelent a pincér, és felvette az
italrendeléseket. Maradtam a citromos víznél, míg a többiek jeges
teát kértek, Lorna pedig egy pohár „Kikapós Asszonyka”
fantázianevű chardonnay–t. Mikor rosszalló pillantást vetettem rá,
azonnal tiltakozott.
–Mi az? Nem dolgozom, csak megfigyelőként vagyok jelen.
Plusz, van mit ünnepelni. Egy év után visszatértél, és máris beindult
az üzlet.
Vonakodva bólintottam.
–Ha már itt tartunk, szeretném, ha átugranál a bankba.
Előhúztam zakózsebemből egy borítékot, és odanyújtottam nekiaz
asztal felett. Elmosolyodott, mert tudta, mi van benne: Elliot csekkje
százötvenezer dollárról, az általa is elfogadott tiszteletdíj fennmaradó
részéről.
Lorna eltette a borítékot, mielőtt ő is Julie felé fordult.
–Szóval mit látsz?
–Szerintem jó esküdtek – felelte Julie. – Nagy általánosságban,
sok a nyílt arc. Készek meghallgatni az érveket. Legalábbis most
még. Mindnyájan tudjuk, hogy eredendően a vád irányába húznak,
de nem zárnak ki más lehetőségeket.
–Látsz változást azóta, hogy pénteken beszéltünk? Még mindig a
hármas számú a kulcsszereplő?
–Ki a hármas számú? – kérdezte Lorna, mielőtt Julie felelhetett
volna.
–Golantz bakija. A hármas számú ügyvéd. A vádnak sosem lett
volna szabad az esküdtek közelébe engedni.
–Szerintem még mindig ő az első, akit meg kell győznöd – vélte
Julie –, de vannak mások is. A tizenegyes és tizenkettes is tetszik.
Mindkettő nyugdíjas, közvetlenül egymás mellett. Az az érzésem,
hogy szövetkezni fognak, és egy emberként szavaznak majd. Ha az
egyiket megnyered, meglesz a másik is.
Imádtam az angol akcentusát. A legkevésbé sem éreztem
fölényesen előkelőnek, sokkal inkább hétköznapinak, ami hitelt
kölcsönzött a szavainak. Színészként eddig nem bizonyult túl
sikeresnek, és egyszer elmondta, hogy főként olyan filmekhez hívják
meghallgatásra, ahol éppen a túljátszott angol akcentus lenne a
feltétel, amit mindeddig nem fejlesztett ki. Bevételének túlnyomó
része így a kártyabarlangokból származott, ahol már állandóra
alkalmazták, továbbá tőlem és attól a néhány ügyvédtől, akinek
bemutattam.
–És a hetes számú? – kérdeztem. – A válogatás alatt le sem vette
rólam a szemét. Most meg egyenesen kerüli a tekintetemet.
Julie bólintott.
–Nekem is feltűnt. A szemkontaktus teljesen lekerült a
napirendjéről. Mintha valami megváltozott volna péntek óta. Azt kell
mondjam, ez annak a jele, hogy a vád táborát erősíti. Ha mi a hármas
számúhoz szólunk, akkor Mr. „Veretlen” a heteshez.
–Így hallgasson az ember az ügyfelére – csóváltam a fejem.
Megrendeltük az ételt, és a pincér közvetítésével megsürgettem
aszakácsot, hogy időben visszaérjünk a bíróságra. Várakozás közben
egyeztettem Ciscóval a tanúkat, és meggyőzött róla, hogy ezen a
téren jól állunk. Ezután arra kértem, hogy a tárgyalás után még ne
hagyja ott a bíróságot, inkább tapadjon rá a németekre, amíg vissza
nem érnek a hotelbe. Tudni akartam, hol szálltak meg. Csak úgy
elővigyázatosságból. Magamra fogom haragítani őket, mielőtt
lezárulna a tárgyalás. Nem árt tudni, hol tartózkodik az ellenség.
Felénél tarthattam a grillcsirkés salátámnak, amikor az ablakon át
vetettem egy futó pillantást az előcsarnokra, erre a grandiózus
építészeti remekműre, amelyet belengett az art deco hangulata. Az
utazókat nagy bőrkárpitos ülések hosszú–hosszú sorai várták,
felettük hatalmas csillárokkal. Némelyek elfeküdtek az üléseken,
mások aktatáskával az ölükben vagy poggyászokkal körülbástyázva
várakoztak.
És akkor megláttam Boscht. Egyedül ült, háromsornyira az
ablaktól. Fülhallgatóval a fején. A tekintetünk egy pillanatra
találkozott,azután elfordult. Letettem a villámat, és készpénzt
halásztam elő a zsebemből. Nem tudtam, mennyit kóstálhat a
„Kikapós Asszonyka”, amiből Lorna már a második körnél tartott.
Letettem az asztalra öt húszast, és szóltam a többieknek, hogy
nyugodtan fejezzék be az étkezést, amíg én odakint elintézek egy
hívást.
Kiléptem az étteremből, és hívtam Bosch mobilját. Kihúzta a
füldugóit, és felvette a telefont, ahogy a harmadik üléssor felé
közeledtem.
–Mi az? – kezdte üdvözlésképpen.
–Megint Frank Morgan?
–Ami azt illeti, Ron Carter. Miért hívott?
–Mit gondol a sztoriról?
Vele szemben foglaltam helyet, és ugyan vetettem rá egy
pillantást, de úgy tettem, mintha egy távoli személlyel beszélgetnék.
–Micsoda hülyeség... – csóválta a fejét Bosch.
–Nem tudtam, hogy inkognitóban akar–e maradni vagy...
–Tegye már le!
Összecsuktuk a telefonunkat, és egymásra néztünk.
–Szóval? – vontam fel a szemöldököm. – Játékban vagyunk?
–Majd kiderül, ha kiderül.
–Ez meg mit jelent?
–A sztori megjelent. Megtette, amit elvártunk tőle. Most ülünk, és
várunk. Ha történik valami, akkor igen, játékban vagyunk. Nem
tudhatjuk, amíg ez meg nem történik.
Bólintottam, noha semmi értelmét nem láttam annak, amit
mondott.
–Ki az a fekete hajú nő? – érdeklődött. – Nem is mondta, hogy
van barátnője. Talán őt sem ártana figyeltetni.
–Az esküdtválogató konzultánsom, ez minden.
–Szóval ő segít összeválogatni a rendőrgyűlölő és antiszociális
típusokat.
–Valahogy úgy. Csak maga van itt? Egyedül vigyáz rám?
–Egyszer volt egy ilyen barátnőm. Ő is mindig csoportosan tette
fel a kérdéseket, sosem egyenként.
–És válaszolt a kérdéseire? Vagy csak ügyesen hárított, ahogy
most is?
–Nem vagyok egyedül, ügyvéd úr. Ne aggódjon! Vigyáznak a
bőrére, ha nem is látja őket. Az embereim figyelik az irodát, akár
bent van, akár nincs.
–És ott vannak a kamerák. Tíz nappal korábban szerelték be őket,
amikor azt hittük, nemsokára megjelenik a Times cikke.
–Az jó, csak már nem leszünk ott sokáig.
–Feltűnt. Hová költözik?
–Sehová. A kocsiban dolgozom.
–Jó mókának hangzik.
Elnéztem egy pillanatra. Szarkasztikus hangon beszélt, mint
mindig. Bosszantó alaknak láttam, valahogy mégis rá mertem volna
bízni a védelmemet.
–Oké, nekem mennem kell a bíróságra. Tehetek még valamit az
ügy érdekében? Akarja, hogy színészkedjek még egy kicsit, vagy
elmenjek valahová?
–Csak tegye, amit szokott. Azért egyvalami van. A követése sok
munkatársam idejét elviszi. Úgyhogy a nap végén, amikor
biztonságban hazaért, szóljon már rám, hogy hazaengedhessek
néhány embert.
 –Rendben, de attól még lesz, aki vigyázzon, igaz?
–Ne féljen. A nap huszonnégy órájában figyeljük. Ó, és még
valami.
–Igen?
–Többet ne jöjjön így ide hozzám.
Bólintottam. Bosch elbocsátott.
–Értem.
Felálltam, és elnéztem az étterem felé. Láttam Lornát, ahogy
leszámolja a hátrahagyott húszasokat a blokkra. Innét úgy tűnt,
felhasználta mindet. Patrick felállt, hogy visszaszerezze a kocsit.
–Viszlát, nyomozó! – köszöntem el anélkül, hogy visszafordultam
volna.
Nem felelt. Otthagytam, és beértem a csapatot, amint kisorjázott
az étteremből.
–Bosch nyomozóval beszéltél? – kérdezte Lorna.
–Igen, kiszúrtam a váróban.
–Mit keres itt?
–Azt mondja, szeret eljárni ide, hogy leüljön azokra a nagy
kényelmes ülésekre, és csak úgy gondolkodjon.
–Micsoda véletlen, hogy mi is épp itt voltunk!
Julie Favreau megrázta a fejét.
–Véletlenek pedig nincsenek.
 HARMINCNYOLC

béd után Golantz nekilátott az ügy ismertetésének. A

E legeslegelejéről kezdte – a 911–es hívással, amely

ráirányította a világ figyelmét egy kettős gyilkosságra –, és
időrendi sorrendben haladt előre. Elsőként a telefonközpont
ügyeletesét szólította a tanúk padjára. Az ő segítségével mutatta be a
felvételt arról a hívásról, amelyen Walter Elliot segítséget kért. A
tárgyalás előtt indítványoztam a két szalag kizárását azon az alapon,
hogy a telefonbeszélgetés nyomtatott átirata tisztább és hasznosabb
az esküdtek számára, a bíró azonban a vád javára döntött – majd
elrendelte az átiratok elkészítését, hogy az esküdtek nyomtatásban is
olvashassák a szöveget, miközben az eredeti szalagokat lejátszották a
bíróságon.
Azért próbáltam megvétózni a felvételek bemutatását, mert
tudtam, hogy rossz fényt vetnek ügyfelemre. Elliot az első hívás
alkalmával nyugodt hangon beszélt a központossal, amikor jelentette
a felesége és egy másik személy meggyilkolását. A hűvös
tárgyilagosság teret engedett a hidegvérűséggel kapcsolatos
spekulációknak, amelyeknek elejét kívántam venni. A védelem
szempontjából a második szalag még rosszabb üzenetet hordozott:
Elliot ezen bosszúsnak tűnt, amellett utalt arra, hogy ismerte és nem
kedvelte a férfit, akit a feleségével együtt meggyilkoltak.

1. sz. szalag – 13.05 – 2007. 05. 02.

Központos: 911. Vészhelyzetben van?

Walter Elliot: Én... nos, szerintem meghaltak. Nem hinném, hogy
bárki segíthetne rajtuk.
Központos: Bocsásson meg, uram, de kivel beszélek?
 Walter Elliot: A nevem Walter Elliot. Ez az én házam.
Központos: Értem, uram. És azt mondja, hogy meghalt valaki?
Walter Elliot: Itt találtam a feleségemet. Lelőtték. És van egy férfi
is. Őt is lelőtték.
Központos: Tartsa egy pillanatra, uram. Leírom az adatokat, és
azonnal küldök valakit.
– szünet –
Központos: Rendben, Mr. Elliot, a mentők és a rendőrök már úton
vannak.
Walter Elliot: Nekik már mindegy. A mentőknek felesleges
kijönniük.
Központos: Őket is ki kell küldenem, uram. Azt mondja, lelőtték
őket? Önt is veszély fenyegeti?
Walter Elliot: Nem tudom, csak most értem ide. Nem én tettem.
Ezt a beszélgetést rögzítik?
Központos: Igen, uram, mindent rögzítünk. Jelenleg is a házban
tartózkodik?
Walter Elliot: A hálószobában vagyok. Nem én tettem.
Központos: Tartózkodik még valaki a házban önön és a két
áldozaton kívül?
Walter Elliot: Nem hinném.
Központos: Rendben, akkor szeretném, ha kimenne a ház elé,
hogy a kiérkező rendőrök láthassák. Álljon olyan helyre, ahol
könnyen észrevehető.
Walter Elliot: Oké, már megyek is.
– vége –
A második felvételen egy másik központos beszélt, de engedélyt
adtam Golantznek, hogy ettől függetlenül lejátssza. A lényegi vitát
már elvesztettem, amikor engedélyt kapott a szalagok bemutatására.
Nem láttam értelmét, hogy vesztegessem a bíróság idejét, amíg a
vád a tanúk padjára szólítja a másik központost, hogy tanúsítsa a
felvétel eredetiségét.
 2. sz. szalag – 13.24 – 2007. 05. 02.

Központos: 911, valamilyen vészhelyzetben van?

Walter Elliot: Igen, és már nem először telefonálok. Hol vannak
az embereik?
Központos: Már hívta a 911–et?
Walter Elliot: Igen, mert megölték a feleségemet. Meg azt a ká–
posztazabálót. Hol vannak már?
Központos: A malibui Crescent Cove Roadról hívott?
Walter Elliot: Igen, az vagyok én. Legalább tizenöt perce
telefonáltam, de még nincs itt senki.
Központos: Uram, a gép szerint az alfa egység érkezése nem
egészen egy perc múlva várható. Tegye le a telefont, és álljon ki a
ház elé olyan helyre, ahol jól látható. Megértett engem, uram?
Walter Elliot: Már itt állok a ház előtt.
Központos: Akkor maradjon is ott, uram.
Walter Elliot: Ahogy akarja. Viszlát!
– vége –
Elliot nem csupán bosszúsnak tűnt a második felvételen, de
tapintható gúnnyal hivatkozott „arra a káposztazabálóra”. És nem
számított, hogy a hangneméből le lehetett–e vezetni a bűnösségét – a
szalagok a vád kijelentését támasztották alá, miszerint Walter Elliot
arrogáns, és minden törvény felett állónak képzeli magát. Golantz
erősen kezdett.
Nem intéztem keresztkérdéseket a központoshoz, mert tudtam,
hogy a védelem semmit sem nyerhet ezen. A vád ekkor szólította
Brendan Murray járőrt, aki a 911–es hívásra elsőként válaszoló alfa
kocsit vezette. A félórás vallomás alatt Golantz aprólékosan
felelevenítette a járőr kiérkezésének és a holttestek megtalálásának
körülményeit, különös tekintettel Elliot viselkedésére és
megnyilvánulásaira. Murray szerint a vádlott nem adta tanújelét
érzelmeknek, amikor felvezette őket az emeleti hálószobába, ahol a
felesége holtan és pucéron feküdt az ágyon. Szemrebbenés nélkül
átlépett az ajtóban fekvő halotton, hogy az ágyon heverő holttestre
mutasson.
–Azt mondta: „Ez itt a feleségem. Ha engem kérdeznek, meghalt”
– mondta tanúvallomásában Murray.
Murray szerint Elliot legalább háromszor elmondta azt is, hogy
nem ő ölte meg a hálószobában talált két áldozatot.
–És ez szokatlan? – kérdezett közbe Golantz.
–Nos, nekünk nem feladatunk nyomozni a gyilkossági ügyekben –
felelte Murray. – Tőlünk nem ezt várják, épp ezért nem is kérdeztem
meg Mr. Elliotot arról, hogy ő tette–e. Magától mondogatta, hogy
nem ő volt.
Murray–hez se intéztem kérdéseket. Az én tanúlistámon is
szerepelt, így a védelmi szakban is szólíthattam, ha kellett – most
annál inkább vártam a vád következő tanúját, az újonc Christopher
Harbert, Murray társát. Úgy számítottam, ha valamelyik járőr elkövet
olyan hibát, amely hasznos lehet a védelem szempontjából, akkor az
újonc lesz az.
Harber rövidebb tanúvallomást tett, mint Murray, s csupán
megerősítette a társa szavait. Ugyanazt hallotta és ugyanazt látta,
mint Murray.
–Csak néhány kérdés, bíró úr – bólintottam, amikor Stanton a
keresztkérdések iránt érdeklődött.
Amíg Golantz az emelvényről hallgatta ki a tanúját, én az
asztalom mögött maradtam. El akartam hitetni az esküdtekkel, a
tanúval és az ügyésszel, hogy csupán a forma kedvéért
kérdezősködöm, jóllehet most készültem megvetni a védelmi
stratégia egyik fontos alappillérét.
–Nos, Harber járőr, mint hallom, újonc az egységnél.
–Így van.
–Tanúskodott már bíróság előtt?
 –Gyilkossági ügyben még nem.
–Azért ne féljen. Bármit is mondott Mr. Golantz, nem harapok.
A tárgyalóteremben előzékeny nevetgélés hallatszott. Harber arca
kipirult egy árnyalatnyit. Megtermett fickó volt, katonásan rövidre
nyírt homokszínű hajjal, ahogyan a seriff hivatalában szeretik.
–Nos, amikor maga és a társa megérkezett az Elliot–házhoz,
állítása szerint látta ügyfelemet a felhajtón. Igaz ez?
– Igen.
–Rendben. És mit csinált?
–Csak ott állt. Arra kérték, hogy a ház előtt várjon minket.
–Értem, és mennyit tudtak a helyzetről, amikor az alfa járőrautó
kiérkezett?
–Csak amennyit a központ mondott. Egy Walter Elliot nevű férfi
telefonált a saját házából, és azt mondta, hogy ketten meghaltak
odabent. Lelőtték őket.
–Korábban is kapott már ilyen hívást?
–Nem.
–Nem volt ideges, nyugtalan, feszült?
–Talán pezsgett a véremben az adrenalin, de viszonylag nyugodt
maradtam.
–Elővette a fegyverét, amikor kiszállt az autóból?
–Igen, elő.
–Rászegezte Mr. Elliotra?
–Nem, magam mellett tartottam.
–A társa is elővette a fegyverét?
–Úgy gondolom, igen.
–Rászegezte Mr. Elliotra?
Harber habozott. Mindig is szerettem, amikor a vád tanúi
haboztak.
–Nem emlékszem. Nem igazán őt néztem. A vádlottat néztem.
Bólintottam, mintha ez logikus lenne.
–A biztonságra ügyeltek, igaz? Nem ismerték a fickót. Csak
annyit tudtak, hogy két halott fekszik odabent.
–Pontosan.
–Vagyis fogalmazhatunk úgy, hogy óvatosan közelített Mr. Elliot
felé?
–Igen.
–Mikor tette el a fegyverét?
–Miután átkutattuk és biztosítottuk a területet.
–Úgy érti, miután bementek, meggyőződtek arról, hogy ott fekszik
a két halott, és rajtuk kívül nincs más a házban?
–Pontosan.
–Miközben ezt tették, Mr. Elliot mindvégig magukkal volt?
–Igen, szükségünk volt rá, hogy megmutassa, hol találta a
holttesteket.
–Ekkor már letartóztatás alatt állt?
–Nem, még nem. Önként mutatott meg mindent.
–De azért megbilincselték, igaz?
Harber másodszor is vonakodott felelni egy kérdésre. Ismeretlen
vizekre tévedt, talán próbálta felidézni az irányvonalakat, amelyeket
Golantzcel vagy fiatal segítőjével bemagolt.
–Önként beleegyezett abba, hogy megbilincseljük. Elmagyaráztuk
neki, hogy ez nem letartóztatás, de amíg nem tisztázzuk a helyzetet,
az ő és a magunk biztonsága érdekében jobb lenne, ha
megbilincselnénk.
–Ő pedig megengedte.
–Igen, megengedte.
A szemem sarkából láttam, hogy Elliot a fejét rázza. Reméltem, az
esküdteknek is feltűnt.
–Elöl vagy hátul bilincselték össze a csuklóját?
–Hátul, a szabályoknak megfelelően. Elöl nem bilincselhetjük
össze az alany csuklóját.
–Az alany? Ez kire vonatkozik?
–Bárkire, aki érintett egy nyomozásban.
 –Akit letartóztatnak?
–Ezt is beleértve, igen. De Mr. Elliotot nem tartóztattuk le.
–Tudom, hogy még új a pályán, de hányszor fordult elő, hogy
megbilincselt valakit, akit még nem tartóztattak le?
–Előfordult már. A pontos számra nem emlékszem.
Bólintottam, de remélhetőleg nyilvánvalóvá tettem, hogy
nemazért, mert hiszek neki.
–A társa és ön is tanúsította, hogy Mr. Elliot legalább három
alkalommal kijelentette: nem felelős a házban történt
bűncselekményért. így történt?
–Igen.
–Hallotta ezeket a kijelentéseket?
–Igen, hallottam.
–Amikor hallotta, házon kívül vagy belül tartózkodtak?
–Odabent, amikor felmentünk a hálószobába.
–Vagyis Mr. Elliot azalatt bizonygatta kéretlenül az ártatlanságát,
hogy a csuklóit összebilincselték a háta mögött, ön és a társa pedig
kivont fegyverrel kísérte végig a házon. Jól mondom?
A harmadik habozás.
–Igen, azt hiszem, így történt.
–Miközben ön szerint nem állt letartóztatás alatt.
–Nem tartóztattuk le.
–Rendben, és mi történt azután, hogy Mr. Elliot bevezette önöket,
megmutatta a két holttestet, majd ön és a társa meggyőződött arról,
hogy senki más nem tartózkodik a házban?
–Kikísértük Mr. Elliotot, lezártuk a házat, és értesítettük a
gyilkossági osztály nyomozóit.
–Összhangban az ilyenkor szokásos gyakorlattal. Jól mondom?
–Igen.
–Értem. Mondja csak, Harber járőr, ezután levették a bilincset Mr.
Elliotról, ha már nem állt letartóztatás alatt?
–Nem, uram, nem vettük le. Beültettük Mr. Elliotot a járőrautóba,
a szabály szerint pedig az alanyt nem ültethetjük be úgy, hogy nincs
megbilincselve.
–Már megint ez a szó: „alany." Biztos benne, hogy Mr. Elliot nem
állt letartóztatás alatt?
–Biztos vagyok. Nem tartóztattuk le.
–Értem, és mennyi ideig ült a járőrautóban?
–Megközelítőleg fél órán át, amíg a nyomozócsapatra vártunk.
–És mi történt, amikor a csapat megérkezett?
–Amikor a nyomozók megérkeztek, először a házat vizsgálták át.
Azután kijöttek és átvették Mr. Elliot őrizetét. Vagyis kiszállították
őt az autóból.
Felismertem a kínálkozó lehetőséget.
–Akkor mégis őrizet alatt állt?
–Nem, rosszul mondtam. Önként egyezett bele, hogy az autóban
várjon, azután a nyomozók megérkeztek, és kiengedték.
–Azt mondja, önként egyezett bele, hogy hátrabilincselt kézzel
ücsörögjön egy rendőrautóban?
–Igen.
–Ha akarta vona, kinyithatta volna az ajtót, hogy kiszálljon?
–Nemigen. A hátsó ajtókon biztonsági zár van. Belülről nem lehet
nyitni őket.
–Ő mégis önként ült bent.
–Igen, pontosan.
Még Harberen is látszott, hogy egy szót sem hisz az egészből. Az
arca egyre vörösebbre pirult.
–Végső soron mikor került le a bilincs Mr. Elliotról, Harber
rendőr?
–Amikor a nyomozók kiszállították a kocsiból, levették róla a
bilincset, és visszaadták a társamnak.
–Értem.
Úgy bólintottam, mint aki végzett, és belepörgettem a
jegyzettömbömbe, hátha elfelejtettem valamit. A tekintetemet sem
emeltem fel, miközben beszéltem.
–Ó, még valami. A nyilvántartás szerint az első hívás egy óra
ötkor érkezett a 911–re. Mr. Elliotnak tizenkilenc perccel később újra
telefonálnia kellett, hogy meggyőződjön róla, nem felejtették el,
majd négy perccel később ön és a társa kiérkezett a helyszínre. Ez
összességében huszonhárom perc. – Most fordultam csak Harber
felé. – Miért tartott ilyen sokáig, hogy kiérkezzenek, amikor tudtak
arról, hogy gyilkosság történt?
–Területét tekintve a malibui körzet a legnagyobb. Egy másik
helyszínről érkeztünk, a hegyek túloldaláról.
–Nem akadt egy közelebbi szabad járőrautó?
–A társammal mi vezettük az alfa autót. Mi fogadjuk a sürgősségi
hívásokat, így a központ minket értesített.
–Értem, Harber rendőr. Nincs több kérdésem.
Amikor újra lehetőséget kapott, Golantz követte a tévutat, amire
én vezettem. Harberhez intézett kérdései akörül forogtak, hogy
letartóztatták–e Elliotot vagy sem. A vád tisztázni akarta a kérdést,
hogy cáfolhassa a védelem azon csőlátással kapcsolatos elméletét,
miszerint a rendőrség kezdettől fogva nem keresett más elkövetőt
Ellioton kívül. Pontosan ezt akartam, és a terv bevált. Golantz
kerektizenöt percen át faggatta Harbert, amíg minden kétséget
kizáróan nem bizonyította, hogy a férfi, akit ő és a társa egy kettős
gyilkosság helyszínén megbilincselve tartott, valójában nem állt
őrizet alatt. Az egész ellentmondott a józan észnek, az ügyész mégis
ragaszkodott hozzá.
Amikor a vád befejezte, a bíró kihirdette a délutáni szünetet.
Amint az esküdtek kivonultak a teremből, valaki suttogva a nevemen
szólított. Megfordultam, és megláttam Lornát, aki a terem hátsó része
felé mutogatott. Elnéztem arrafelé, hogy észrevegyem a lányomat és
az anyját, akik bepréselődtek a karzat leghátsó sorába. A lányom
lelkesen integetett felém, én pedig mosolyogva néztem.
 HARMINCKILENC

folyosón találkoztam velük, távol a riporterektől, akik

A távozáskor megrohanták a tárgyalás valamennyi

főszereplőjét. Hayley megölelt, miközben túláradó örömet
éreztem, amiért eljött. Kerestünk egy üres padot, oda
ültünk le.
–Mióta vagytok itt? – kérdeztem. – Nem vettelek észre
benneteket.
–Sajnos nem túl régóta – felelt Maggie. – Torna volt az utolsó
órája, ezért korábban elhoztam, hogy ideérjünk. A
keresztkérdéseknél már itt voltunk.
–Maggie–től a lányom felé fordultam, aki kettőnk között ült.
Megörökölte anyja külsejét: sötét haj és szem, januárban is
napbarnított bőr.
–Te mit gondolsz, Hay?
–Szerintem érdekes volt. Jó sokat kérdeztél tőle. Fel is
bosszantottad, ugye tudod?
–Ne aggódj, majd túlteszi magát rajta. – Átnéztem felette, és
rákacsintottam volt feleségemre.
–Mickey!
Elfordultam, és megláttam McEvoyt a Timestól. Odalépett
hozzám, kezében füzettel és tollal.
–Most ne! – kértem.
–Én csak...
–Mondom, most ne. Hagyjon magunkra!
McEvoy elfordult, és elkullogott a Golantzot körülvevő csoport
irányába.
–Ki volt ez? – tudakolta Hayley.
–Egy újságíró. Később beszélek vele.
 –Anyu mondta, hogy ez a te nagy napod.
–Igen, de ez nem miattam van, hanem az ügy miatt. Ezért is
szerettem volna, hogy itt legyél és lásd. – Felnéztem volt
feleségemre, és hálásan bólintottam.
Félretette minden indulatát, és a lányunk érdekeit tartotta szem
előtt. Akárhogy is, ezt mindenképpen a javára kellett írnom.
–Nem kell visszamenned? – kérdezte Hayley.
–De igen, csak van egy rövid szünet, hogy az emberek
kimehessenek a mosdóba vagy igyanak valamit. Lesz még egy
ülésszak, azután hazamegyünk, holnap pedig kezdődik az egész
elölről.
Bólintott, és elnézett a folyosón a tárgyalóterem felé. Követtem a
tekintetét, és láttam, hogy az emberek kezdenek visszaszállingózni.
–Apu, az az ember megölt valakit?
Maggie–re sandítottam, de ő csak megvonta a vállát, mintha azt
mondaná: „Nem én kérem, hogy ilyeneket kérdezzen. ”
–Az a helyzet, szívem, hogy nem tudom. Ezzel vádolják, igaz, és
rengeteg ember azt hiszi róla, hogy ő tette, de egyelőre még semmit
sem bizonyítottak. Ezért van ez a tárgyalás, hogy kiderüljön. Erre
valók a tárgyalások. Emlékszel, hogy már beszéltünk erről?
–Emlékszem.
–Ez a családja, Mick?
Visszafordultam a vállam felett, és megdermedtem, ahogy
egyenesen belenéztem Walter Elliot szemébe. Szélesen mosolyogva
várta, hogy bemutassam. Ebből is látszott, hogy nem ismerte Maggie
McEszleket.
–Ööö... helló, Walter. Ő itt a lányom, Hayley, és az anyja, Maggie
McPherson.
–Helló – köszönt Hayley szégyenlősen.
Maggie biccentett, és szúrósan nézett rá.
Walter elkövette azt a hibát, hogy a kezét nyújtotta neki. Nem
tudom elképzelni, hogy Maggie hogyan lehetett volna ennél is
hűvösebb. Egyszer megrázta Elliot kezét, azzal hátra is rántotta a
sajátját. Amikor pedig Elliot keze továbbindult Hayley felé, szó
szerint odaugrott, magához ölelte a lányunkat és felráncigálta a
pádról.
–Gyorsan szaladjunk ki a mosdóba, Hayley, mielőtt folytatódna a
tárgyalás.
Kapkodva terelni kezdte Hayley–t a mosdók irányába. Walter
elnézte őket, majd még mindig előrenyújtott kézzel felém fordult.
Felálltam.
–Sajnálom, Walter, a volt feleségem ügyész. Az államügyészi
hivatalnak dolgozik.
Egyik szemöldöke felszökött a homlokán.
–Akkor már értem, miért váltak el.
Bólintottam, csak hogy jobban érezze magát. Kértem, hogy
menjen vissza a tárgyalóterembe, nemsokára én is követem.
A mosdó felé menet találkoztam Maggie–vel és Hayley–vel, akik
épp kifelé jöttek.
–Azt hiszem, most már hazamegyünk – jelentette be Maggie.
–Tényleg?
–Rengeteg a házi feladata, és szerintem mára eleget látott.
Ezzel vitába szállhattam volna, de annyiban hagytam a dolgot.
–Rendben – bólintottam. – Kösz, hogy eljöttél, Hayley. Ez nagyon
sokat jelent nekem.
–Oké.
Lehajoltam, és megpusziltam a homlokát, azután szorosan
magamhoz vontam. Csak amikor ilyen közel kerültem a lányomhoz,
akkor éreztem úgy, hogy sikerül áthidalnom a szakadékot, amely
elválaszt az emberektől, és hogy kapcsolatba kerülök valamivel, ami
mindennél fontosabb. Felnéztem Maggie–re.
–Kösz, hogy elhoztad.
Bólintott.
–Ha számít valamit, jól csinálod.
 –Nagyon is sokat számít. Köszönöm.
Vállat vont, és megengedett magának egy halvány félmosolyt.
Jólesett ez is.
Elnéztem őket, ahogy a liftek felé tartottak. Abban a tudatban,
hogy nem az én házamba mennek haza. Nem értettem, hogyan
tudtam ilyen csúnyán elszúrni az életemet.
–Hayley! – kiáltottam utánuk.
A lányom visszanézett rám.
–Szerdán találkozunk! Palacsinta lesz a menü!
Elmosolyodott, ahogy beleolvadtak a liftekre várakozó tömegbe.
Észrevettem, hogy volt feleségem is elmosolyodik. Felé mutattam,
ahogy visszaindultam a tárgyalóterem irányába.
–Te is jöhetsz.
Bólintott.
–Majd meglátjuk.
A liftajtó kinyílt, ők eltűntek mögötte. „Majd meglátjuk.” Az
egész életem benne van ebben a két szóban.
 NEGYVEN

vád koronatanúja minden gyilkossági ügyben a nyomozás

A vezetője. Miután az áldozatok nem maradnak életben,

hogy elmondhassák, mi történt velük, a nyomozás
vezetőjére hárul a feladat, hogy feltárja az általa végzett
munkát, egyszersmind szóljon a halottak nevében. A nyomozás
vezetője pörölyként sújt le. Mindent összefoglal az esküdtek
számára, mindent tisztává és egyértelművé tesz. Az ő feladata, hogy
eladja az ügyet, mint bármely árut, amelyre szemtől szembe beszélik
rá az embert. A legjobb nyomozó egyben a legjobb ügynök is. Harry
Boschoz hasonló kemény fickókat láttam már könnyeket ontani,
amikor beszámoltak a meggyilkolt áldozat földi pályafutásának
utolsó perceiről.
Golantz a délutáni szünetet követően szólította a tanúk padjára a
nyomozás vezetőjét. Ezt mesterien lépte meg. John Kinder
tündökölhetett a rivaldafényben, amíg a tárgyalást be nem
rekesztették, hogy miután hazamentek az esküdtek, a vacsora felett
és egész álló éjjel az ő szavain rágódjanak. Én pedig nem tehettem
mást, mint hogy végignéztem.
Kinder nagydarab, nyájas fekete fickó volt, aki kellemes
baritonhangon beszélt. Olvasószemüvegét mindig az orra végére
biggyesztette, ha a vaskos dossziéban lapozgatott, amelyet a tanúk
padjára is magával vitt, másként a szemüveg pereme felett nézett
Golantzre és az esküdtekre. Tekintete egyszerre tűnt megnyugtatónak
és kedvesnek, ébernek és bölcsnek. Ő volt az a tanú, akit soha többé
nem kívántam magamnak.
Golantz precíz kérdései nyomán, miközben előkerültek a bűntény
helyszínén készült fotók nagyításai – amelyek bemutatása ellen hiába
tiltakoztam azon az alapon, hogy előítéletet szülnek –, Kinder szinte
kézen fogva vezette végig az esküdteket a malibui nyaralón.
Módszeresen a lényegre szorítkozott, mégis felcsigázta a jelenlévők
kíváncsiságát. Mély, tekintélyt parancsoló hangja hallatán mindenki
úgy tekintett rá, mint egy professzorra, aki a gyilkosságok
egyszeregyét magyarázza a hallgatóságnak.
Itt–ott tiltakoztam, csak hogy megtörjem Kinder előadásának
ritmusát, de mást nemigen tehettem, mint hogy magamban
fortyogtam és vártam. Amikor üzenet jött a telefonra, akkor sem
derültem jobb kedvre.

Favreau: Imádom a fickót! Nem csinálnál valamit?

Anélkül, hogy hátranéztem volna Favreau–ra, csak megcsóváltam

a fejem, miközben az asztal alá rejtett kijelzőre meredtem.
Azután vetettem egy pillantást ügyfelemre, aki alig figyelt oda
Kinder előadására. Szorgalmasan jegyzetelt a tömbjébe, de még
véletlenül se a tárgyalással vagy az üggyel kapcsolatban. A lapon
számoszlopok sorakoztak, felül a KÜLFÖLDI ÉRTÉKESÍTÉSI
JOGOK főcímmel. Közelebb hajoltam, hogy odasúgjam neki.
–A fickó kicsinál minket. Gondoltam, talán érdekli.
Ajka keserű mosolyra húzódott, mielőtt visszasúgta:
–Szerintem jók vagyunk. Látszik, hogy érti a dolgát.
Megcsóváltam a fejem, és tovább néztem az előadást.
Ügyfelemegyszerűen nem akart tudomást venni a helyzet
súlyosságáról. Pontosan ismerte a védelmi stratégiát, hogy az aduász
ott lapul az ingujjamban, de ennyire semmi sem lehet biztos egy
tárgyaláson. Ezért van, hogy az ügyek kilencven százaléka peren
kívüli egyezséggel ér véget. Senki sem akarja megkísérteni a
szerencsét. Túl nagy a tét. Egy gyilkossági ügy pedig a legnagyobb
hazárdjáték.
Walter Elliot mintha nem értette volna mindezt. Csak végezte a
dolgát, filmeket forgatott, a külföldi értékesítési jogokból befolyó
összegeket számolgatta, és láthatóan egy pillanatig sem kételkedett
abban, hogy a tárgyalás végén szabad emberként fog távozni. Én
isbombabiztosnak éreztem az ügyet, de távol jártam ettől a fajta
magabiztosságtól.
Miután Kinder segítségével tisztázta a bűnügyi helyszínelés
alapvető feladatait, Golantz továbbterelte a tanúvallomást Elliotra és
a nyomozó vele kapcsolatos észrevételeire.
–Nos, ön azt tanúsította, hogy a vádlott Murray járőr autójában
maradt, amíg ön elvégezte a bűnügy helyszínének előzetes
felmérését, és levonta az első következtetéseket. Igaz?
–Igen, pontosan így történt.
–És mikor beszélt első ízben Walter Elliottal?
Kinder belelapozott a dossziéba, hogy az előtte fekvő fűzős
irattartóból kikeresse a kapcsolódó iratot.
–Megközelítőleg fél háromkor kijöttem a házból, miután
végeztem a ház előzetes felmérésével, és arra kértem a járőröket,
hogy engedjék ki Mr. Elliotot az autójukból.
–Ezután mi történt?
–Mondtam az egyik járőrnek, hogy vegye le róla a bilincset, mert
szerintem arra már nincs szükség. Ekkor már számos járőr és
nyomozó tartózkodott a helyszínen, melyet teljesen biztosítottunk.
–Mr. Elliot ekkor már letartóztatás alatt állt?
–Nem, ekkor még nem, és ezt a tudomására is hoztam. Mondtam
neki, hogy a fiúk... a járőrök csak a lehető legnagyobb
körültekintéssel jártak el, mielőtt kiderült, mivel állnak szemben. Mr.
Elliot azt felelte, hogy ezt megérti. Megkérdeztem, továbbra is
együttműködik–e velünk, és körülvezeti–e a házban az embereimet,
mire ő azt felelte, hogy igen, megteszi.
–Így aztán visszakísérték őt a házba?
–Igen. Előbb ráadtuk a nejloncsizmát, hogy ne tegyen kárt a
helyszínben, azután bekísértük. Arra kértem, hogy pontosan azon az
útvonalon haladjon, amelyet akkor követett, amikor először belépett
ide, és megtalálta a holttesteket.
Feljegyeztem a füzetembe, hogy a nejlonnal kicsit elkéstek,
miután Elliot korábban már körbevezette az elsőnek kiérkező
járőröket. Majd szembesítem ezzel Kindert, ha a keresztkérdésekre
kerül sor.
–Talált bármi szokatlant az útvonalban, amit a vádlott követett,
vagy talált bármi ellenmondást az általa elmondottakban?
Tiltakoztam a kérdés ellen, azon az alapon, hogy túl általános. A
bíró egyetértett velem. Egy jelentéktelen kis pont a védelemnek.
Golantz egyszerűen átfogalmazta és újra feltette a kérdést.
–A házon belül Mr. Elliot hová vezette, Kinder nyomozó?
–Felmentünk az emeletre, ahol egyenesen a hálószobához kísért
minket. Azt mondta, amikor belépett a házba, ő is ezt az útvonalat
követte. Azt mondta, ekkor találta meg a holttesteket, majd hívta a
911–et az ágy mellett található telefonról. Azt mondta, a központos
utasította arra, hogy hagyja el a házat, és várjon a bejárat előtt, amit ő
meg is tett. Nyomatékosan megkérdeztem, járt–e a ház másik részén,
amire ő nemmel felelt.
–Ez szokatlannak vagy ellentmondásosnak tűnt az ön számára?
–Hát, tényleg különösnek tartottam, hogy egyenesen felment a
hálószobába, és meg sem próbált körülnézni a ház alsó szintjén. Ez
azzal sem vágott egybe, amit azután mondott, hogy visszakísértük a
házba. A felesége autójára mutatott, amely a felhajtón parkolt, és azt
mondta, ebből tudta, hogy a felesége együtt van valakivel a házban.
Amikor megkérdeztem, hogy érti ezt, azt felelte: a felesége azért
parkolt a felhajtón, hogy Johan Rilz, a másik áldozat, használhassa az
egyetlen szabad helyet a garázsban. Rengeteg bútort és lomot
tároltak lent, így csak egy szabad beálló maradt. Azt mondta, a német
odarejtette a Porschéját, a felesége ezért parkolt elöl.
–Ebből ön mire következtetett?
–Nos, a vádlott nyilvánvalóan nem mondott igazat. Azt mondta,
sehol nem járt a házban, csak az emeleti hálószobában, de számomra
ekkor derült ki, hogy benézett a garázsba, és meglátta a második
áldozat autóját.
Golantz megértően bólogatott az emelvényen, miközben
tudatosította az üzenetet, miszerint Elliot hazudott. Tudtam, hogy a
keresztkérdések során elvehetem a kijelentés élét, de erre már csak
másnap nyílik alkalmam, miután az esküdtek közel huszonnégy órán
át érlelik magukban a hallottakat.
–Mi történt ezután? – érdeklődött Golantz.
–A házban még mindig rengeteg munka várt ránk, ezért a
csapatom néhány embere bekísérte Mr. Elliotot a malibui őrsre, hogy
kényelmesebb körülmények között várja meg a helyszínelés végét.
–Ekkorra már letartóztatták?
–Nem, újra elmagyaráztam neki, hogy beszélnünk kell vele, és ha
még mindig együtt kíván működni, bekísérjük az őrsön lévő egyik
kihallgató helyiségbe, ahol lehetőség szerint mielőbb csatlakozom
hozzá. Habozás nélkül beleegyezett mindebbe.
–Ki kísérte be?
–Joshua és Toles nyomozók vitték be a saját autójukon.
–Miért nem kérdezték ki azonnal, hogy beértek vele a malibui
őrsre?
–Mert többet akartam tudni róla és a helyszínről, mielőtt
beszélünk vele. A legtöbbször csak egyetlen esélyünk van, még ha a
tanú együttműködik is velünk.
–A „tanú” szót használta. Mr. Elliot ekkor még nem volt
gyanúsított?
Csak kerülgették az igazságot. Bármit is válaszolt Kinder, a
tárgyalóteremben mindenki tudta, hogy ráhúzták Elliotra a vizes
lepedőt.
–Nos, bizonyos mértékben mindig mindenki gyanúsított – felelte
Kinder. – Amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, mindenkit
gyanúsít. Csakhogy ezen a ponton még nem tudtam sokat az
áldozatokról, nem tudtam sokat Mr. Elliotról, de még arról sem, hogy
pontosan mivel van dolgunk. Vagyis ekkor még úgy tekintettem rá,
mint egy rendkívül fontos tanúra. Megtalálta a holttesteket és ismerte
az áldozatokat. A segítségünkre lehetett.
–Rendben, tehát elhelyezte a malibui őrsön, amíg elvégezte a
munkáját a bűntény helyszínén. Pontosan mit is csinált?
–Az én munkám felügyelni a helyszínelést és a bűnjelek
összegyűjtését. Mindeközben használtuk a telefont és a számítógépet
is, hogy megerősítsük az érintettek személyazonosságát, és
utánajárjunk a hátterüknek.
–Mit derítettek ki?
–Kiderítettük, hogy Elliot nem szerepel a bűnügyi
nyilvántartásban, és fegyverviselési engedélye sincs. Megtudtuk,
hogy a másik áldozat, Johan Rilz német állampolgár, aki szintén nem
szerepel a bűnügyi nyilvántartásban, és szintén nincs törvényes
fegyverviselési engedélye. Kiderült, hogy Mr. Elliot egy filmstúdió
főnöke, és nagyon sikeres üzletember.
–Megkérték a házkutatási végzést?
–Igen, így volt. Nagy elővigyázatot tanúsítottunk, ezért bírói
végzést is szereztünk, hogy törvényesen átkutathassuk a helyszínt, és
kövessük a szálakat, bárhová vezessenek.
–Ez a lépés szokatlannak számít?
–Mondhatjuk annak. A bíróságok széles mozgásteret biztosítanak
a bűnjelek begyűjtése során, mi mégis úgy határoztunk, hogy az
érintettek figyelembevételével nem árt egy kis extra biztonság.
Megkértük a bírói végzést akkor is, ha erre nem lett volna feltétlenül
szükség.
–Egész pontosan mire vonatkozott a végzés?
–Átkutathattuk az Elliot–házat, valamint a három autót: Mr.
Elliotét, a feleségéét és a garázsban álló Porschét. Külön végzést
kértünk arra is, hogy mintákat vehessünk Mr. Elliot öltözékéről, és az
esetleges lőpormaradványok alapján eldönthessük, néhány órás
időtartamon belül használt–e lőfegyvert.
 Az ügyész tovább elemezte a nyomozás menetét, míg el nem
jutott odáig, hogy a helyszínelés lezárult, és Kinder kihallgatta
Elliotot a malibui őrsön. Ekkor került elő a videofelvétel, amely az
Elliottal folytatott első hivatalos megbeszélést örökítette meg. Amíg
a tárgyalásra készültem, számtalanszor végignéztem ezt a szalagot.
Tudtam, hogy nincs sok jelentősége abból a szempontból, amit Elliot
mondott Kindernek és a társának, Roland Ericssonnak. A vád nem is
ezt akarja hangsúlyozni a felvétel bemutatásával, hanem Elliot
viselkedését. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki csak nemrég talált
rá a felesége pucér holttestére, a homloka közepén egy pisztolygolyó
bemeneti nyílásával és a mellkasán másik kettővel. Nyugodt volt,
mint egy nyári naplemente – leginkább hidegvérű gyilkos
benyomását keltette.
Az esküdtek elé kivetítőt állítottak fel, s miközben bemutatta a
felvételt, Golantz gyakran leállította a lejátszást, hogy feltegyen egy
kérdést Kindernek, mielőtt folytatja. A szalagra vett kihallgatás tíz
percen át tartott, és nem mondott semmi újat. A nyomozók csupán
újra meghallgatták Elliot verzióját. Nem tettek fel rázós kérdéseket,
nagy vonalakban csupán elismételtették Elliottal, mikor mit tett. A
végén Kinder bemutatta a végzést, ami alapján, magyarázta, jogában
állt mintákat venni a kezéről, a karjáról és a ruházatáról.
Elliot halványan még el is mosolyodott.
–Csak rajta, uraim – felelte. – Tegyék, amit tenniük kell.
Golantz vetett egy pillantást a tárgyalóterem falára
függesztettórára, azután a távirányító segítségével kimerevítette
Elliot félmosolyát. Azt akarta, hogy az esküdtek ezt a képet vigyék
magukkal. Azt akarta, hogy ez a fölényes mosoly lebegjen a szemük
előtt, amikor majd bennragadnak az öt órai csúcsban.
–Bíró úr – emelte fel a hangját –, úgy vélem, mára eleget
hallottunk. Ezt követően új irányban folytatom Kinder nyomozó
meghallgatását, amit holnap délelőtt el is kezdhetnénk.
A bíró egyetértett vele, és berekesztette az ülést, miután még
egyszer figyelmeztette az esküdteket, hogy kerüljék a tárgyalással
kapcsolatos mindenféle tudósításokat.
Felálltam az asztal mögül, és elnéztem a kisorjázó esküdteket.
Biztosan tudtam, hogy az első napot a vád nyerte, de nem is
számítottam másra. Még nem jött el a mi időnk. Ügyfelemhez
fordultam.
–Mi szépet csinál ma este, Walter? – kérdeztem.
–Szűk baráti körben vacsorázom. Meghívták Dominick Dunne–t.
Azután megnézem az első nyers kópiát a stúdióm új filmjéből,
amelyben Johnny Depp nyomozót játszik.
–Nos, akkor hívja fel a barátait, hívja fel Johnnyt, és mondjon le
mindent. Velem fog vacsorázni. Dolgunk van.
–Nem egészen értem.
–Dehogyisnem. Eddig elfogadtam, hogy packázik velem, mert
nem akartam tudni, amit nem kellett tudnom, de most más a helyzet.
Megkezdődött a tárgyalás, túl vagyunk az első napon, és most már
tudnom kell mindent, Walter. Úgyhogy ma este beszélgetünk, vagy
holnap reggel kereshet magának új jogi képviselőt.
Minden arcizma megfeszült az elfojtott indulattól. Abban a
pillanatban láttam rajta, hogy képes lenne gyilkolni, de legalábbis
megrendelni valaki halálát.
–Úgysem meri – sziszegte.
–Tegyen próbára!
Egy hosszú pillanatig némán meredtünk egymásra, amíg az
arcvonásai el nem lazultak.
–Csak telefonáljon nyugodtan – szóltam végül. – Addig én hozom
a kocsit.
 NEGYVENEGY

iután én ragaszkodtam a találkozóhoz, Elliot

M ragaszkodott a helyhez. Félperces hívással szerzett

nekünk egy privát bokszot a Water Grillben, a Biltmore
felett, és a martini az asztalon várt, mire odaértünk.
Ahogy leültünk, kértem egy üveg ásványvizet és néhány karika
citromot.
Az ügyfelemmel szemközt ültem, és figyeltem, ahogy az étlapot
böngészi. Hosszú ideig én akartam sötétben tapogatózni Walter
Elliottal kapcsolatban. Általában minél kevesebbet tudtam egy
ügyfélről, annál hatékonyabban tudtam ellátni a védelmét. Mindez
azonban már a múlté.
–Maga akart vacsorázni – jegyezte meg Elliot anélkül, hogy
felnézett volna. – Meg se nézi az étlapot?
–Jó lesz az, amit maga rendel, Walter.
Félretette az étlapot, és rám nézett.
–Nyelvhalfilé.
–Jól hangzik.
Intett a pincérnek, aki eddig a közelben várt, csak félt odajönni
hozzánk. Elliot rendelt mindkettőnk nevében, egy palack
chardonnay–t is kért a hal mellé, és megkérte a pincért, hogy
semmiképp se felejtse el az ásványvizet és a citromkarikákat. Azután
összecsapta a kezét, és várakozással telt pillantással nézett rám.
–Dominick Dunne–nal vacsorázhattam volna – közölte. –
Remélem, jó oka van erre.
–Remek okom van rá, Walter. Most jött el a perc, amikor
abbahagyja a titkolózást. Amikor elmondja nekem a teljes sztorit. Az
igazságot. Ha tudnám, amit maga, nem hagynám, hogy az ügyész
homokzsáknak használjon. Meg kell tudnom az igazat, hogy egy
lépéssel előtte járhassak.
Elliot bólintott, mint aki belátja, hogy eljött az igazság pillanata.
–Nem én öltem meg a feleségemet meg a náci barátját – jelentette
ki. – Az első perctől ezt mondom.
Megráztam a fejem.
–Ez nem elég. Ahogy mondtam, a teljes sztorit akarom. Tudni
akarom, mi történt pontosan, Walter. Tudni akarom, mi folyik itt,
vagy nélkülem folyik tovább.
–Ne legyen nevetséges! Egyetlen bíró se engedné, hogy kisétáljon
a tárgyalás kellős közepén.
–Feltenné erre a szabadságát, Walter? Ha le akarom tudni ezt az
ügyet, megtalálom a módját.
Vonakodott, és behatóan vizsgált, mielőtt válaszolt.
–Vigyáznia kellene, hogy mit kér tőlem. A bűnrészesség nem
gyerekjáték.
–Vállalom a kockázatot.
–Csak nem biztos, hogy én is.
Áthajoltam az asztal felett.
–Mi ez az egész, Walter? Mi folyik itt? Az ügyvédje vagyok.
Nekem elmondhatja, mit tett, tőlem senki sem tudja meg.
Mielőtt felelhetett volna, a pincér meghozta az európai
ásványvizet, és letette az asztalra egy tányérnyi citromkarika
társaságában. Az étteremben mindenkinek elég lett volna. Elliot
kivárta, amíg a férfi megtöltötte a poharamat, és biztonságos
távolságba került, csak azután válaszolt.
–Megmondjam, mi folyik itt? Az folyik, hogy magát béreltem fel,
lássa el a védelmemet az esküdtszék előtt. Amennyire meg tudom
ítélni, mindeddig remek munkát végzett, a felkészültsége pedig
egyenesen bámulatos. S mindezt két hét alatt!
–Elég a süketelésből!
Túlságosan felemeltem a hangom. Elliot kikémlelt a bokszból, és
végigmért egy nőt, aki az egyik közeli asztalnál kapta fel a fejét a
szóváltásra.
–Vegyen vissza a hangerőből – sziszegte. – Az ügyvédi titoktartás
csak magára vonatkozik.
A szemébe néztem. Mosolygott, de tudtam, hogy arra emlékeztet,
amiről az imént biztosítottam: amit mondunk, az kettőnk között
marad. Arra utalt ezzel, hogy végre hajlandó beszélni? Kijátszottam
az egyetlen adumat.
–Beszéljen a kenőpénzről, amit Jerry Vincent fizetett ki.
Először pillanatnyi döbbenetet érzékeltem a tekintetében.
Azutánjött a felismerés, amint a fogaskerekek forogni kezdtek
odabent, majd villanásnyi időre megbánást láttam. Bárcsak mellettem
ült volna Julie Favreau! Ő jobban olvasott volna benne, mint én.
–Ez egy rendkívül veszélyes értesülés – csóválta a fejét. – Honnét
szerezte?
Nyilvánvalóan nem árulhattam el az ügyfelemnek, hogy egy
nyomozótól, akivel szorosan együttműködöm.
–Mondjuk úgy, hogy együtt járt az üggyel, Walter. Nálam van
Vincent minden anyaga, így a könyvelése is. Nem volt nehéz
kitalálni, hogy az előlegből százezret továbbpasszolt egy ismeretlen
félnek. Emiatt ölték meg?
Elliot két ujja közé szorította pohara finoman ívelt szárát, és kiitta
maradék martiniját. Azután biccentett valakinek a hátam mögött.
Kért még egyet. Akkor a szemembe nézett.
–Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a körülmények összjátéka
vezetett Jerry Vincent halálához.
–Most már tényleg elég a szarakodásból, Walter. Tudnom kell!
Nemcsak azért, hogy megvédjem magát, de azért is, hogy
megvédjem önmagamat.
Félretette az üres poharat, amelyet valaki két másodpercen belül el
is vitt. Bólintott, mintha egyetértene velem.
–Szerintem már tudja az okot. Benne van az iratokban. Még
említette is.
 –Nem értem. Mit említettem?
Elliot türelmetlen hangon felelt.
–El akarta napoltatni a tárgyalást. Látta az indítványát. Megölték,
mielőtt benyújthatta volna.
Próbáltam kirakni a képet, de még nem volt a kezemben elég
alkotórész.
–Tényleg nem értem, Walter. El akarta napoltatni a tárgyalást, és
ezért meg kellett halnia?
Elliot felém hajolt az asztal felett. Alig lehetett hallani a hangját.
–Rendben, megkérdezte, hát elmondom, de ne engem hibáztasson,
ha azt fogja kívánni, bárcsak ne tudná! Igen, volt ez a kenőpénz.
Kifizette, és minden rendben ment. A tárgyalást kitűzték, és nem
maradt más dolgunk, mint kivárni. Tartani a menetrendet. Se
halasztás, se elnapolás. Aztán hirtelen meggondolta magát, és
haladékot akart.
–Miért?
–Nem tudom. Szerintem azt gondolta, hogy csalás nélkül is meg
tudja nyerni az ügyet.
Úgy látszott, Elliot nem tudott az FBI megkereséséről és Vincent
iránti érdeklődéséről. Ha tudott róla, most jött el az ideje, hogy
megemlítse. Az FBI közbelépése épp elég okot szolgáltatott egy
megbundázott tárgyalás elhalasztására.
–Vagyis az elnapolási kérelem miatt ölték meg?
–Azt gyanítom, igen.
–Maga ölte meg, Walter?
–Én nem ölök embereket.
–Akkor megölette.
Elliot fáradtan csóválta meg a fejét.
–Nem is öletek meg embereket.
A pincér a boksz elé suhant tálcájával és guruló állványával, mi
pedig mindketten hátradőltünk, hogy engedjük dolgozni.
Kicsontozta, tányérra fektette és elénk rakta a halat, mellé két kis
szószostállal, bennük a beurre blanc mártással. Ezután az asztalra
helyezte Elliot új martiniját, s hozzá két borospoharat. Kibontotta az
Elliot által rendelt palackot, majd megkérdezte, kívánjunk–e
megkóstolni a bort. Elliot megrázta a fejét, és elküldte a pincért.
–Rendben – bólintottam, amint kettesben maradtunk. – Térjünk
vissza a kenőpénzre. Kit vesztegettek meg?
Elliot egy hajtásra kiitta a martini felét.
–Nyilvánvaló, ha jobban belegondol.
–Akkor hülye vagyok. Szabad a gazda.
–A tárgyalást nem lehet késleltetni. Vajon miért?
Meredten néztem rá, de többé már nem őt láttam magam előtt.
Addig dolgoztam a rejtvényen, amíg meg nem láttam a megoldást.
Végigpörgettem a lehetőségeket – a bíró, az ügyész, a zsaruk, a
tanúk, az esküdtek –, és rájöttem, hogy a kenőpénz és a fix tárgyalási
időpont csak egy helyen találkozik. A tárgyalásnak csupán egyetlen
paramétere változik, ha átteszik másik időpontra. A bíró, az ügyész
és valamennyi tanú ugyanaz marad az elnapolás után is. Csak a
potenciális esküdtek változnak hétről hétre.
–Van egy vakond az esküdtszékben – mondtam ki. – A maga
embere.
Elliot nem reagált. Hagyta, hadd bontsam ki a dolgot, és én
megtettem. Lelki szemeimmel sorra vettem az arcokat. A két hatos
széksort. És a hetes számú esküdtön állapodtak meg.
A hetes számú. Őt akarta az esküdtszékbe. Ismerte. Ő a vakond.
Elliot kurtán bólintott, és halványan elmosolyodott. Szájába vette
az első falatot, mielőtt olyan nyugodt hangon válaszolt, mintha a
Lakers esélyeit taglalnánk, nem pedig egy tárgyalás megbundázását.
–Sejtelmem sincs róla, kicsoda, és nem is vagyok rá kíváncsi, de a
mi emberünk. Közölték velünk, hogy a hetes lesz a nyerő. És
nemcsak vakond, született rábeszélő művész. Amikor majd az
esküdtszék visszavonul a döntés előtt, mindenkit átállít a védelem
oldalára. Ahogyan Vincent felépítette és maga viszi az ügyet,
szerintem elég lesz nekik egy kis lökés is. Garantálom, hogy meglesz
az ítéletünk. Vagy ha mégsem, ő kitart a felmentés mellett, és a
szélsőséges véleménykülönbség miatt az esküdtszék döntésképtelen
lesz. Ez esetben minden kezdődik elölről, és mi újra ezt csináljuk.
Soha nem fognak elítélni, Mickey. Soha!
Félretoltam a tányéromat. Képtelen lettem volna enni.
–Elég a rejtvényekből, Walter! Mondja el, hogy csinálta. Mondja
el az elejétől.
–Az elejétől?
–Az elejétől.
Elliot kuncogva fogadta a felvetést, és töltött magának egy
pohárral anélkül, hogy előtte megkóstolta volna a bort. A pincér a
semmiből pattant elő, hogy a segítségére legyen, de Elliot
elhessegette a palackkal.
–Hosszú történet lesz, Mickey. Nem akar inni előtte egy pohár
bort?
Az üveg nyaka mozdulatlanul lebegett üres poharam felett.
Éreztem a kísértést, de megráztam a fejem.
–Nem, Walter. Sosem iszom.
–Nem biztos, hogy megbízom olyanban, aki még néhanapján sem
iszik egy–egy kortyot.
–Az ügyvédje vagyok. Bízhat bennem.
–A legutóbbi ügyvédemben is megbíztam, azután mi lett a vége.
–Ne fenyegetőzzön, Walter, csak mondja el a sztorit!
Hosszan ivott a borból, mielőtt lecsapta az asztalra a poharat.
Körülnézett, hogy lássa, felfigyelt–e bárki a heves gesztusra,
miközben az az érzésem támadt, hogy az egész csak színjáték. Azt
akarta ellenőrizni, hogy figyelnek–e minket. Feltűnés nélkül
követtem a példáját. Nem láttam Boscht vagy bárki mást, aki akár
zsaru is lehetett volna.
Elliot belevágott a meséjébe.
–Ha idejön Hollywoodba, nem számít, kicsoda vagy hogy honnét
érkezett, amíg van a zsebében valami.
–Pénz.
–Talált. Huszonöt éve jöttem ide, és volt pénzem. Előbb
beletettem néhány filmbe, azután egy ledurrant stúdióba, amivel nem
törődött senki. És versenyképes céggé varázsoltam. Még öt év, és
többé nem a Négy Nagyról fognak beszélni, hanem az Öt Nagyról.
Az Archway ugyanott lesz, ahol most a Paramount, a Warner meg a
többi.
Amikor arra kértem, hogy az elején kezdje, nem gondoltam, hogy
huszonöt évet ugrunk vissza az időben.
–Rendben, Walter, elismerem, hogy fantasztikus sikerei vannak.
Mit akar ezzel mondani?
–Azt, hogy nem az én pénzem volt. Amikor idejöttem, nem az én
pénzemmel jöttem.
–Mintha azt hallottam volna, hogy egy gazdag családból
származott, amelyiknek foszfátbányája vagy szállítmányozási cége
volt Floridában.
Helyeslően bólogatott.
–Ez igaz is, csak attól függ, mit értünk család alatt.
Lassan kezdett derengeni.
–Most a maffiáról beszélünk, Walter?
–Egy rendkívül befolyásos floridai szervezetről beszélünk, amely
törvényes üzletekben forgatja meg a pénzét, és ezek élén törvényesen
működő cégvezetőket alkalmaz. Könyvelő voltam. Közéjük
tartoztam.
Könnyen összeraktam a többit. Florida huszonöt évvel ezelőtt. A
szép idők, amikor korlátok nélkül áramlott a kokain és a pénz.
–Nyugatra küldtek – folytatta Elliot. – Volt fedősztorim meg egy
táskára való pénzem. És imádtam a filmeket. Tudtam, hogyan
válasszam ki és rakjam össze őket. Megvettem az Archwayt, és
milliárdos vállalkozássá fejlesztettem. Azután a feleségem... –
Fájdalmas megbánás suhant át az arcán.
 –Mi az, Walter?
Megrázta a fejét.
–Egy reggel, már a tizenkettedik évfordulónk után, amit
kikötöttünk a házassági szerződésben, közölte, hogy elhagy, és
beadja a válókeresetet.
Bólintottam. Már értettem. A házassági szerződés értelmében
Mitzi Elliot jogot formálhatott a Walter által birtokolt Archway
Studios felére. Csakhogy azt valójában más birtokolta. Egy olyan
szervezet, amely nem engedhette meg, hogy egyik napról a másikra
megfeleződjön a részesedése.
–Próbáltam beszélni a fejével – csóválta a fejét Elliot –, de nem
hallgatott rám. Beleszeretett abba a náci faszba, és azt hitte, majd
megvédi.
–Erre a szervezet megölette.
Olyan furcsán hangzott, ahogy hangosan is kimondtam.
Elfordultam, és a tekintetemmel újra végigpásztáztam az éttermet.
–Aznap nem is kellett volna ott lennem – folytatta Elliot. –
Szóltak, hogy maradjak távol, és legyen sziklaszilárd alibim.
–Akkor miért ment oda?
Mélyen a szemembe nézett, mielőtt felelt.
–A magam módján még mindig szerettem. Szerettem, és
magamnak akartam. Harcolnom kellett érte. Azért mentem oda, hogy
megmentsem, én legyek a nap hőse, és visszakapjam. Nem is tudom.
Nem terveztem előre, egyszerűen csak nem akartam, hogy
megtörténjen. Úgyhogy odamentem... de már elkéstem. Mindketten
meghaltak, mire odaértem. Rettenetes...
Elliotban újjáéledt az emlék, alighanem az a hálószobái jelenet
Malibuban. Én a fehér abroszra meredtem. Egy védőügyvéd sosem
várja, hogy ügyfele elmondja a teljes igazságot. Egyes részeit talán,
de sosem a teljes, kérlelhetetlen és rideg igazságot. Muszáj volt arra
gondolnom, hogy Elliot még most sem mondott el mindent, de
egyelőre elég ennyit tudnom. Eljött az ideje, hogy áttérjünk a
megvesztegetésre.
–Azután jött Jerry Vincent – ösztönöztem.
Tekintete újra az arcomra fókuszált.
–Igen.
–Beszéljen a kenőpénzről!
–Nincs róla mit mondani. A cég jogtanácsosai összehoztak
Jerryvel, és minden jól ment. Kidolgoztuk a fizetési feltételeket,
aztán egyszer csak... még az elején, legalább öt hónappal ezelőtt,
odajött azzal, hogy megkörnyékezte valaki, aki le tudná vajazni az
ítéletet. Tudja, beülteti az esküdtszékbe a mi emberünket.
Legrosszabb esetben döntésképtelenné teszi az esküdtszéket, de a
döntés meghozatala előtt befolyásolhatja is a többieket. Nagy dumás,
mindenkit levesz a lábáról... igazi szélhámos. Csak az a bökkenő,
hogy miután elindul az ügy, tartani kell a menetrendet, hogy ez a
személy az én esküdtszékembe kerüljön.
–Maguk pedig elfogadták az ajánlatot.
–Elfogadtuk. Ez öt hónapja volt. Akkoriban nem álltunk készen a
védelemre. Nem én öltem meg a feleségemet, mégis úgy tűnt, egyre
rosszabbak az esélyeim. Nem volt adunk... én pedig halálra
rémültem. Hiába voltam ártatlan, előre láttam, hogy el fognak ítélni.
így aztán elfogadtuk az ajánlatot.
–Mennyi?
–Százezer előre. Mint tudja, Jerry fizette a tiszteletdíjából.
Felemelte az összeget, én megadtam, ő pedig a többletből kifizette az
esküdtet. Még százezer jár a döntésképtelenségért és kettőötven a
felmentésért. Jerry azt mondta, máskor is csináltak már ilyet.
–Úgy érti, megvettek egy esküdtet?
–Igen, ezt mondta.
Akkor az FBI talán egy korábbi ügyet szagolt ki, ezért szállt rá
Vincentre.
–Korábban is Jerry tárgyalásait bundázták meg? – kérdeztem.
–Ő nem mondta, én meg nem kérdeztem.
 –Soha nem beszélt arról, hogy az FBI is szaglászik az ügye körül?
Elliot hátradőlt, mintha valami gorombaságot mondtam volna.
–Nem. Erről van szó?
Láthatóan aggasztotta a lehetőség.
–Én nem tudom, Walter, csak feltettem egy kérdést, de Jerry azt
mondta, hogy el akarja napoltatni a tárgyalást. Igaz?
Elliot bólintott.
–Igen. Akkor hétfőn. Azt mondta, nincs szükségünk a bundára.
Nála van az aduász, és a beépített ember nélkül is meg tudja nyerni
az ügyet.
Erre kinyírták.
–Így kellett lennie. Ezek az emberek rosszul viselik, ha valaki
hirtelen meggondolja magát, és előáll egy új ötlettel.
–Milyen emberek? A szervezet?
–Nem tudom. Az ilyen emberek. Tudja, akik ilyesmiket csinálnak.
–Elmondta bárkinek is, hogy Jerry el fogja napoltatni a tárgyalást?
–Nem.
–Biztos benne?
–Persze, hogy biztos vagyok.
–Akkor Jerry mondta el?
–Nem tudom.
–Azt sem, hogy kivel üzletelt Jerry? Hogy kit kent meg?
–Azt sem. Nem árulta el. Azt mondta, jobban járok, ha nem
tudom. Amit én is mondtam magának.
Erről már lekéstünk. Most mielőbb véget kellett vetnem
ennek,hogy egymagam maradjak és végiggondoljam a dolgot.
Rápillantottam az érintetlen ételre, és arra gondoltam, talán
elvihetném Patricknek, vagy valaki a konyhában szívesen megenné.
–Tudja, én nem akarom fokozni a nyomást – jegyezte meg Elliot –
, de ha elítélnek, halott ember vagyok.
Felnéztem rá.
–A szervezet?
 Bólintott.
–Aki lebukik, kockázati tényező lesz. Szokásos esetben még
azelőtt elintézik, hogy tárgyalásra kerülne a sor. Nem adják meg neki
az esélyt, hogy vádalkut köthessen, csakhogy a pénzük felett még
mindig én rendelkezem. Ha kiiktatnak, búcsút inthetnek neki. Az
Archwaynek, az ingatlanoknak, mindennek. Így hát figyelnek és
várnak. Ha felmentenek, minden visszazökken a régi kerékvágásba.
Ha elítélnek, túl nagy kockázatot jelentek, és két éjszakát se húzok ki
odabent. Bármikor hozzám férnek.
Mindig hasznos tisztázni, mi forog kockán, de talán boldogultam
volna az emlékeztető nélkül is.
–Ennek a szervezetnek hatalmas befolyása van – tette hozzá
Elliot. – Messze túlmutat az olyasmin, mint, mondjuk, az ügyvédi
titoktartás.Ami ennél az asztalnál ma este elhangzott, nem kerülhet ki
innen, Mick. Sem a bíróságon, sem másutt. Amit ma megtudott, azért
egy szemvillanás alatt megölhetik. Ahogy Jerryt. Ezt vésse az
eszébe!
Elliot tárgyilagos hangon beszélt, mielőtt nyugodtan
elfogyasztotta a bor maradékát, mégis minden szavából fenyegetés
sugárzott. Nem okozott gondot, hogy az eszembe véssem.
Elliot közben intett a pincérnek, és kérte a számlát.
 NEGYVENKETTŐ

rültem, amiért ügyfelem előszeretettel fogyasztott martinit

Ö vacsora előtt és chardonnay–t közben – ha az alkohol nem

lazítja el és oldja meg a nyelvét, mindezt talán sosem
tudtam volna meg –, azt viszont nem akartam, hogy a
tárgyalás kellős közepén ilyen állapotban fusson egy közúti
ellenőrzésbe. Kitartottam amellett, hogy nem engedhetem vezetni, ő
meg kitartott amellett, hogy nem hagyja négyszázezer dolláros
Maybachjét egy belvárosi parkolóban egész éjszakára. Így aztán
Patrick elvitt minket a kocsihoz, azután hazavittem Elliotot,
Patrickkel a nyomomban.
–Négyszáz lepedő egy ilyen kocsi? – kérdeztem. – Alig merem
vezetni.
–Azért nincs egészen annyi.
–Nincs esetleg valamilyen más járműve? Amikor arra kértem,
hogy ne jöjjön limuzinnal a tárgyalásra, nem feltétlenül egy ilyen
járgányra gondoltam. Gondoljon csak bele, milyen benyomást tesz az
emberekre, Walter. Ebben nem a legjobbat. Emlékszik, mit mondott,
amikor először találkoztunk? Hogy a tárgyalótermen kívül is nyernie
kell. Ez nem nagy segítség.
–A másik autóm egy Carrera GT.
–Remek. Az mennyibe fáj?
–Többe, mint ez.
–Tudja, mit, kölcsönadom az egyik Lincolnomat. Még van is egy,
amelyiknek az a rendszáma, hogy NEM BŰNÖS. Azt használhatná.
–Nem gond, használhatok egy szolid Mercedest is. Az megfelel?
–Tökéletes. Bármi is hangzott el ma este, Walter, én mindent meg
fogok tenni a védelme érdekében. Azt hiszem, jók az esélyeink.
–Akkor hisz az ártatlanságomban?
 Vonakodtam.
–Hiszek abban, hogy nem lőtte le a feleségét és Rilzet. Ettől még
nem feltétlenül ártatlan, mondjuk inkább úgy: nem bűnös az ön ellen
felhozott vádakban. És több nem is kell.
Bólintott.
–Ennél többet nem is kérek. Kösz, Mickey.
Ezután már nem beszélgettünk sokat, miközben arra
koncentráltam, hogy ne vágjam haza a kocsit, amely többet ért, mint
a legtöbb ember háza.
Elliot Beverly Hillsben lakott, egy fallal körülvett birtokon, a
Sunsettől délre. Megnyomott egy tetőbe épített gombot, mire az
acélkapu feltárult, és mi átsuhantunk rajta, szorosan a nyomunkban
Patrickkel és a Lincolnnal. Kiszálltunk, és visszaadtam Elliot
kulcsait. Megkérdezte, lenne–e kedvem még egy italra, én pedig
emlékeztettem rá, hogy nem iszom. Felém nyújtotta a kezét, amit
esetlen mozdulattal megráztam, mintha csak megpecsételnénk a
korábban nyélbe ütött üzletet. Elköszöntem, és beültem a Lincolnba.
A fogaskerekek az agyamban egész hazaúton pörögtek. Patrick
hamar felmérte munkamódszeremet, és nem is próbálta felszínes
csevegéssel félbeszakítani a gondolataimat. Hagyott dolgozni.
Az ajtónak dőltem, és kifelé néztem az ablakon, de nemigen
láttam a neonreklámokból szőtt világot. Jerry Vincenten tűnődtem,
meg az üzleten, amelyet egy ismeretlen féllel kötött. Nem volt nehéz
kitalálni, hogyan csinálta. A kérdés, hogy kivel csinálta, már más
lapra tartozott.
Tudtam, hogy az esküdtek kiválogatása véletlenszerűen,
többszörös szűrővel történik. Ezáltal gondoskodnak arról, hogy az
esküdtszék feddhetetlen legyen, és megfelelően tükrözze a
társadalom keresztmetszetét. Az esküdtszéki idézést minden héten
százak vehetik kézbe, miután a választási jegyzékekből, a
földhivatali és közüzemi nyilvántartásokból véletlenszerűen
kiválasztották őket. Egy adott tárgyalásra a potenciális esküdteket
már ebből a csoportból válogatják ki, szintén véletlenszerűen –
ezúttal a bíróság számítógépén.
A potenciális esküdtek listájáról az adott tárgyaláson elnöklő bíró
az első tizenkettőt ülteti az esküdtek padjára, mielőtt megkezdődik
maga a válogatás. A nevek sorrendjét és a számozást szintén
számítógéppel, véletlenszerűen határozzák meg.
Elliot azt mondta, miután kitűzték a tárgyalás időpontját, Jerry
Vincentet megkereste egy ismeretlen harmadik fél, aki felajánlotta
neki, hogy egy vakondot telepít az esküdtszékbe. Az egyetlen
kikötés, hogy nem lehet csúszás. Ha a tárgyalást elnapolták, a
beépített ember nem vehetett részt benne. Mindebből az derült ki,
hogy az ismeretlen fél valamennyi szinten befolyásolhatta az
esküdtválogatás véletlenszerű folyamatát: az esküdtszéki idézéseket,
az adott tárgyalásra kiválasztott potenciális esküdtek körét és az
elsőként az esküdtek padjára ültetett tizenkét jelöltet.
Miután a vakond a helyére került, már csak meg kellett őriznie. A
védelem tudta, kit ne golyózzon ki a vétóval, s miután látszólag a vád
pártját fogta, az ügyész sem töröltette. Pofonegyszerű, de csak amíg a
tárgyalás időpontja nem változik.
Miután ezt végiggondoltam, jobban átláttam a manipulációt, és
hogy ki tervelhette ki. Megértettem azt is, milyen kényes helyzetbe
kerültem. Elliot a vacsoránál egy sor bűncselekményt bevallott
nekem, de miután a jogi képviselője voltam, az ügyvédi titoktartás
kötelme erre a tudásra is vonatkozott. A szabály alól csak az jelentett
kivételt, ha ez a tudás engem veszélyeztetett, vagy tudomásomra
jutott egy tervezett bűntény, amit még nem követtek el. Tudtam,
hogy Vincent megvesztegetett valakit. A bűntény ugyan már
megtörtént, de az ítéletet még nem manipulálták. Erre a bűntényre
csak az esküdtszék döntésének megvitatásakor került sor, tehát
elvben jelentenem kellett. Elliot nyilvánvalóan nem tudott az ügyvédi
titoktartásnak erről a kitételéről, vagy még inkább azt hitte, tartani
fogom a számat, ha nem akarok olyan sorsra jutni, mint Jerry
Vincent.
Végiggondoltam az egészet, és arra lyukadtam ki, hogy van még
egy kitétel. Nem feltétlenül kell jelentenem a tervezett
bűncselekményt, ha meg akarom gátolni annak elkövetését.
Kihúztam magam és körülnéztem. A Sunseten haladtunk Nyugat–
Hollywood felé. Előrenéztem, és megláttam egy ismerős cégtáblát.
–Patrick, húzódjon le a Book Soup elé. Beszaladok egy percre.
Patrick leállította a Lincolnt a könyvesbolt bejárata előtt.
Kértem,hogy itt várjon meg, azzal kipattantam. A főbejáraton léptem
be, és határozott léptekkel hátrafelé indultam. Bármennyire imádtam
ezt a boltot, ezúttal nem vásárolni jöttem. El kellett intéznem egy
hívást, és nem akartam, hogy Patrick hallja.
A krimik környékén tolongtak a vevők. Továbbindultam, míg
végül találtam egy üres fülkét, ahol a polcokon és asztalokon nagy
alakú albumok sorakoztak. Itt előhúztam a telefont, és hívtam a
nyomozómat.
–Én vagyok, Cisco. Merre vagy?
–Otthon. Mi történt?
–Lorna ott van?
–Nem, moziba ment a húgával. Azt mondta...
–Semmi gond, valójában veled akartam beszélni. Szükségem
lenne valamire, és előfordulhat, hogy nem akarod megtenni. Ha így
lenne, én megértem. Akárhogy is, nem beszélhetsz róla senkinek.
Még Lornának se.
Csak hosszú vonakodás után válaszolt.
–Oké, kit kell megölnöm?
Mindketten elnevettük magunkat. Ez oldotta kissé a feszültséget,
ami az éjszaka folyamán egyre csak gyűlt bennem.
–Majd később megbeszéljük, de egyelőre ez a meló is elég lesz.
Azt akarom, hogy tapadj rá valakire, és deríts ki róla mindent, amit
csak lehet. A csapda ott van, hogy ha elkapnak, alighanem
mindkettőnk engedélyének lőttek.
–Ki az?
–A hetes számú esküdt.
 NEGYVENHÁROM

lighogy visszaindultam a Lincoln felé, máris bánni

A kezdtem, amit tettem. Megindultam az úton, amely csakis

lefelé vezethet. Másrészről, egy ügyvéd esetében teljesen
logikus lépés, ha nyomoztatni kezd egy gyanúba
keveredett esküdt után – miközben már maga a nyomozás is
manipulációnak számított. Stanton bíró lépéseket tett, hogy
megőrizze az esküdtek névtelenségét, én pedig azt kértem a
nyomozómtól, hogy kerülje őt meg. Ha Stanton tudomására jut,
aligha éri be a rosszalló hunyorgással. Nem úszom meg annyival,
hogy írok egy csekket a jótét lelkeknek. Stanton panaszt emel a
kamaránál, a bíróság elnökénél, sőt ha kell, a legfelsőbb bíróságnál
is. Ha rajta múlik, Elliot lesz a legutolsó ügyfelem.
Patrick elvezetett Fareholmba, és beállt a ház alatt nyíló garázsba.
Kiszálltunk, és felkaptattunk a tornác lépcsőin a bejárathoz. Közel
tízre járt, tizennégy órás munkanap állt mögöttem, mégis felszökött a
pulzusom, amikor megláttam a férfit, aki az egyik széken ülve
várakozott, a város fényei körülrajzolták sötét sziluettjét. Feltartott
kézzel állítottam meg Patricket, ahogyan a szülők szokták
gyermekeiket, mielőtt vakon lelépnének az úttestre.
–Jó estét, ügyvéd úr!
Bosch. Felismertem a hangját. Megnyugodtam, és
továbbengedtem Patricket. Felléptünk a tornácra, ahol kinyitottam a
bejárati ajtót, hogy Patrick bemehessen. Csak utána csuktam be az
ajtót és fordultam Boschoz.
–Szép kilátás – jegyezte meg. – A bűnözők megvédése ilyen jól
jövedelmez?
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy felvegyem a kesztyűt.
–Mit keres itt, nyomozó?
 Gondoltam, a könyvesbolt után már csak hazajön – felelte. –
Egyszerűen maga elé vágtam, és előbb értem ide.
–Oké, mára végeztem. Szólhat az embereinek, már ha egyáltalán
vannak.
–Miből gondolja, hogy nincsenek?
–Nem is tudom. Egyszerűen csak nem láttam senkit. Remélem,
nem csak süketelt, Bosch. Az én seggem fogja bánni.
–Bíróság után az ügyfelével vacsorázott a Water Grillben.
Nyelvhalfilét evett, és mindketten többször is felemelték a hangjukat.
Az ügyfele felöntött a garatra, ezért magának kellett hazavinnie.
Útban visszafelé megállt a Book Soupnál, és elintézett egy hívást,
amelyet nyilván nem akart a sofőrje orrára kötni.
Teljesen lenyűgözött.
–Oké, ne is figyeljen rám. Vettem. Az emberei mindenhol ott
vannak. És most mit akar, Bosch? Történt valami?
Bosch felállt, és közelebb lépett.
–Meg kell kérdeznem néhány dolgot. Először is, miért tűnt Elliot
olyan zaklatottnak és indulatosnak a vacsoránál? És kit hívott fel a
könyvesbolt hátsó részéből?
–Először is, Elliot az ügyfelem, ezért nem árulhatom el, miről
beszéltünk. Ezt a határt már nem lépem át. Ami pedig a
könyvesboltot illeti, csak pizzát rendeltem, mert, amint a kollégái
tanúsíthatják, vacsoránál egy falatot sem ettem. Maradjon, ha van
kedve, magának is jut egy szelet.
Bosch szokott félmosolyával méregetett, rideg szemében azzal a
sokatmondó pillantással.
–Szóval így akar játszani, ügyvéd úr?
–Egyelőre igen.
Hosszú ideig hallgattunk. Csak álltunk, vártuk a következő epés
megjegyzést. Amikor az nem hangzott el, úgy döntöttem, hogy
tényleg fáradt és éhes vagyok.
–Jó éjszakát, Bosch nyomozó.
 Bementem, és bezártam az ajtót, Bosch pedig odakint maradt a
sötétben.
 NEGYVENNÉGY

sak kedd délután került rám a sor Kinder nyomozónál,

C miután az ügyész további hosszú órákon át firtatta a

nyomozás részleteit. Ez az előnyömre válhatott. Úgy
láttam – és Julie Favreau szöveges üzenetei megerősítettek
ebben –, hogy az esküdtek egyre inkább elunják a kínos
aprólékosságot, és alig várják az új kérdezőt.
A tanúvallomás elsősorban a nyomozók Walter Elliot
letartóztatásával kapcsolatos erőfeszítéseire irányult. Kinder
hosszasan ecsetelte a vádlott házaséletét, a házassági szerződés
nemrégiben életbe lépett kitételeit és Elliot törekvését arra, hogy a
gyilkosságot megelőző hetekben kiderítse, mennyi pénzt és mekkora
tulajdonrészt veszítene egy esetleges válással. Elliot vallomásai és
dokumentált mozgása alapján az is egyértelműen látszott, hogy a
vádlott a gyilkosság időpontjára nem tudott hitelt érdemlő alibit
igazolni.
Golantz hosszú időt szánt arra is, hogy Kinder válaszai révén
feltárja a nyomozás mellékvágányait és zsákutcáit. Kinder leírta
azokat a sehová sem vezető szálakat, amelyeket kötelességtudóan
követtek, köztük a Johan Rilzcel kapcsolatos nyomozást, hátha ő volt
a gyilkos első számú célpontja; és egyéb összevetéseket más hasonló
és megoldatlan gyilkossági ügyekkel.
Mindezt figyelembe véve Golantz és Kinder alapos munkát
végzett, amikor ügyfelem nyakába próbálta varrni a malibui
gyilkosságot, így a délután közepe táján a fiatal ügyész is
elérkezettnek látta az időt, hogy kijelentse: „Nincs több kérdésem,
bíró úr.”
Végre eljött az én időm. Mostanra eldöntöttem, hogy a
keresztkérdésekkel csupán Kinder tanúvallomásának három fő
területét érintem, mielőtt meglepném egy gyomorszájra mért váratlan
ütéssel. Az emelvényre léptem, hogy elkezdjem a kérdezősködést.
–Tudom, hogy a későbbiek során még halljuk a törvényszéki
szakértőt, Kinder nyomozó, de ön azt tanúsította, hogy a
halottszemle után tájékoztatták arról, miszerint Mrs. Elliot és Mr.
Rilz halála feltételezhetően a gyilkosság napján délelőtt tizenegy óra
és dél között következett be.
–Így igaz.
–A tizenegyhez vagy a délhez közelebb?
–Ezt lehetetlen megmondani. Biztosan csak az időintervallumot
tudjuk meghatározni.
–Értem, és miután megismerte ezt az időintervallumot, a
továbbiakban meggyőződött arról, hogy az ön által ekkor már
letartóztatott személynek van–e alibije. Jól mondom?
–Nem, én nem így fogalmaznám meg.
–Ön hogyan fogalmazná meg?
–Azt mondanám, az én kötelességem kinyomozni és a tárgyalásra
előkészíteni egy ügyet. A jóhiszeműség jegyében azt is feltételezem
továbbá, hogy a gyanúsítottnak van alibije a kérdéses időszakra. Ami
Mr. Elliot ügyét illeti, személyes megkeresésem, illetve az Archway
Studios saját nyilvántartása alapján megállapítottam, hogy Mr. Elliot,
aki maga vezette az autóját, aznap délelőtt tíz óra negyvenkor
elhagyta a filmstúdiót. így jócskán maradt ideje, hogy...
–Köszönöm, nyomozó. Már megválaszolta a kérdést.
–De még nem fejeztem be.
Golantz felállt, és indítványozta a bírónál, hogy a tanú
befejezhesse a mondatot. Stanton bíró igazat adott neki, így Kinder a
maga tárgyilagos hangján folytatta.
–Mint mondtam, Mr. Elliotnak jócskán maradt ideje arra, hogy a
megadott intervallumon belül kiérjen a malibui házhoz.
–Azt állítja, hogy rengeteg ideje volt?
–Elég ideje.
 –Korábban azt mondta, hogy személyesen többször is levezette az
utat. Mikor történt ez?
–Először pontosan egy héttel a gyilkosság után. Tíz negyvenkor
elindultam az Archway kapujától, hogy kiautózzak a malibui házhoz.
Tizenegy negyvenkettőkor érkeztem, vagyis bőven a megadott
időkereten belül.
–Honnét tudja, hogy ugyanazt az útvonalat használta, amelyet Mr.
Elliot?
–Nem tudom. Én csupán a legkézenfekvőbb és leggyorsabb
útvonalat használtam, ahogyan bárki más tenné. A legtöbben nem
szeretnek kerülni. A legrövidebb utat használják, amelyen át a
legrövidebb idő alatt juthatnak el a céljukhoz. Az Archwaytól a
Melrose–on haladtam a La Breáig, azután a La Breán végig a tízesig.
Onnét pedig nyugatnak a Pacific Coast Highwayig.
–Honnét tudja, hogy ugyanakkora forgalomban tette meg az utat,
mint Mr. Elliot?
–Nem tudom.
–Los Angelesben ez meglehetősen kiszámíthatatlan. Nincs
igazam?
–De igen.
–Ezért is tette meg többször az utat?
–Részben igen.
–Rendben, Kinder nyomozó, ön azt tanúsította, hogy összesen öt
alkalommal tette meg az utat, és mindannyiszor a megadott
időkereten belül érte el a malibui házat. Jól mondom?
– Igen.
–Az öt próbaút közül melyik volt az, amikor a legkorábban ért
Malibuba?
Kinder vetett egy pillantást a jegyzeteire.
–Az első alkalommal, amikor tizenegy negyvenkettőre értem ki.
–És mikor futotta a legrosszabb időt?
–A legrosszabb időt?
 –Az öt alkalom közül mikor ért ki legkésőbb?
Kinder újra konzultált a jegyzeteivel.
–A legkésőbb tizenegy ötvenegykor volt.
–Értem, tehát a legjobb ideje is a törvényszéki szakértő által
meghatározott időkeret utolsó harmadára esett, a legrosszabb ideje
pedig nem egészen tíz percet hagyott volna Mr. Elliot számára, hogy
belopózzon a házába, és megöljön két embert. Jól értem?
–Igen, de ettől még meg lehetett csinálni.
–Meg lehetett csinálni? Nem tűnik túl magabiztosnak, nyomozó.
–Teljességgel biztos vagyok abban, hogy a vádlottnak maradt
ideje elkövetni a gyilkosságokat.
–Miközben ez legkorábban csak a gyilkossághoz tartozó időkeret
utolsó tizennyolc percében történhetett meg.
–Ha mindenáron innét akarja megközelíteni.
–Ez nem az én megközelítésemről szól, nyomozó. Azzal
dolgozom, amit a hatósági szakértő adott. Tehát, hogy összefoglaljuk
az esküdtek számára: ön azt állítja, hogy Mr. Elliot tíz negyvenkor
elhagyta a stúdiót, kiszáguldott Malibuba, ahol beosont a saját
házába, rajtakapta a feleségét és a szeretőjét az emeleti hálószobában,
majd mindkettőt megölte, még az adott időkereten belül. Jól
értelmeztem?
–Alapjában véve, igen.
Megcsóváltam a fejem, mintha ezt nehezemre esne megemészteni.
–Rendben, nyomozó, akkor lépjünk tovább. Kérem, árulja el az
esküdteknek, hányszor indult el Malibuba, majd fordult vissza,
amikor kiderült, hogy a kérdéses időkereten belül nem fog kiérni.
–Ilyesmi sosem történt.
Kinder válaszából némi vonakodás szűrődött ki. Biztosan az
esküdtek is felfigyeltek rá.
–Kérem, nyomozó, feleljen igennel vagy nemmel. Ha iratokkal,
sőt képfelvétellel igazolom, hogy ön tíz negyvenkor nem öt, hanem
hét alkalommal indult útnak az Archway Studios kapujától, akkor
hamis bizonyítékokat tárok az esküdtek elé?
Kinder tekintete Golantz felé rebbent, mielőtt válaszolt.
–Nem történt semmi olyan, amit sugallni próbál.
–Ön pedig nem válaszolt a kérdésre, nyomozó. Újra felteszem hát,
és feleljen igennel vagy nemmel: ha bizonyítom, hogy ön legalább
hét alkalommal tesztelte az út időtartamát, ám ezek közül csak öt
alkalomról tanúskodott, hamis bizonyítékokat tárok az esküdtek elé?
–Nem, de én...
–Köszönöm, nyomozó. Egyértelmű igent vagy nemet kértem.
Golantz felállt, és kérte, hogy a tanú teljes mondatban
válaszolhasson a kérdésre, de Stanton elutasította azzal, hogy erre
lesz még ideje, ha majd az ügyész visszakapja a tanút. Egy pillanatra
elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy Golantz a ráadásban meghallgatja
majd Kinder teljes magyarázatát, most viszont lehetőségem nyílt,
hogy én kérdezzek rá erre, és a saját hasznomra fordítsam a
beismerést. Kockázatos manővernek tűnt, hiszen sikerült sarokba
szorítanom, és ha ez így marad, amikor lezárják az ülést, az esküdtek
most támadt gyanakvásukkal térhetnek haza. Az ilyesmi sosem baj.
Mégis úgy döntöttem, vállalom a kockázatot.
–Elmondaná nekünk, nyomozó, hogy az időmérések során hány
alkalommal fordult vissza, mielőtt elérte volna a malibui házat?
–Két alkalommal.
–Mikor?
–Másodszor és utoljára... hetedszer.
Bólintottam.
–És azért fújta le ezeket az alkalmakat, mert kiderült, hogy a
megadott időkereten belül nem lesz képes kiérkezni a malibui
házhoz. Jól mondom?
–Nem, ez egyáltalán nem igaz.
–Akkor mi volt az oka, hogy felhagyott a kísérlettel?
–Először az irodából hívtak fel, hogy ki kell hallgatnom valakit,
aki már vár rám, másodszor a rádióban hallottam, hogy egy közelben
tartózkodó járőr erősítést kért. Indultam, hogy segítsek egy
kollégámnak.
–Ezeket az alkalmakat miért nem dokumentálta?
–Nem ítéltem lényegesnek, miután nem teljesítettem az utat.
–Vagyis ezek a befejezetlen tesztvezetések sehol sem szerepelnek
abban a vaskos aktában?
–Nem, nem szerepelnek.
–Vagyis kizárólag az ön szava tanúskodik amellett, hogy miért
hagyta abba az utat, mielőtt elérte volna a malibui Elliot–házat. Jól
mondom?
–Igen, pontosan.
Bólintottam, és úgy döntöttem, eleget ostoroztam emiatt. Tudtam,
hogy Golantz rehabilitálni fogja Kindert, ha újra rákerül a sor, talán
még a rendőrségi hívásokkal is előáll, hogy igazolja, Kinder más
okból tért le az útvonalról. Mindenesetre reméltem, hogy legalább az
esküdtek belévetett feltétlen bizalmát sikerült megingatnom. Már ezt
is győzelemként értékeltem.
Ezt követően azzal támadtam Kinderre, hogy nem került elő a
gyilkos fegyver, és a Walter Elliot ellen zajló hat hónapos nyomozás
sem tudta őt összekapcsolni semmilyen fegyverrel. Több oldalról
támadtam, hogy Kindernek újra és újra be kelljen ismernie: a vád
első számú tárgyi bizonyítéka sosem került elő, jóllehet Elliotnak, ha
ő követte el a gyilkosságokat, nemigen maradt ideje elrejteni.
Kinder végül bosszúsan jegyezte meg:
–Azért elég nagy ám az óceán, Mr. Haller.
Erre a végszóra vártam.
–Nagy az óceán, nyomozó? Arra próbál utalni, hogy Mr. Elliot
hajóra szállt, és a Csendes–óceán közepén szabadult meg a
fegyvertől?
–Nem, egyáltalán nem.
–Akkor?
–Csak azt mondom, a fegyver kiköthetett a vízben, ahol az
áramlatok elvitték, mielőtt a búvárok a helyszínre érkeztek.
–Kiköthetett a vízben? Mr. Elliot egész életét és egzisztenciáját
ettől a feltételezéstől akarja függővé tenni, hogy ez is
„megtörténhetett”, Kinder nyomozó?
–Nem, én egyáltalán nem ezt mondom.
–Nem, ön azt mondja, hogy nincs a kezében a gyilkos fegyver,
semmilyen fegyvert nem tudott kapcsolatba hozni Mr. Elliottal,
mégis, egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy ő az embere.
Nem igaz?
–A lőpornyomelemzés eredménye pozitív lett. Ez összekapcsolta
Mr. Elliotot a fegyverrel.
–Miféle fegyverrel?
–Nincs a kezünkben.
–Ön tehát tudományos bizonyossággal ki meri jelenteni, hogy Mr.
Elliot elsütött egy fegyvert azon a napon, amikor a feleségét és Johan
Rilzet meggyilkolták?
–Nos, tudományos bizonyossággal talán nem, de az elemzés...
–Köszönöm, Kinder nyomozó. Szerintem válaszolt a kérdésre.
Lépjünk tovább!
Lapoztam a jegyzettömbben, és tanulmányoztam az előző este
felvázolt következő kérdéskört.
–Kinder nyomozó, a nyomozás során megállapítást nyert, mikor
ismerkedett meg egymással Johan Rilz és Mitzi Elliot?
–Megállapítást nyert, hogy a nő kétezeröt őszén bízta meg mint
lakberendezőt. Nyilván ezt megelőzően ismerkedtek meg, nem
tudom, mikor.
–És mikor kerültek intim kapcsolatba?
–Lehetetlen megmondani. Azt tudom csak, hogy Mr. Rilz a
határidőnaplója szerint milyen gyakorisággal találkozott Mrs.
Elliottal. Ezek a találkozók hat hónappal Mrs. Elliot halála előtt
kezdtek sűrűsödni.
–Mr. Rilz minden ilyen alkalommal kapott pénzt?
 –Mr. Rilz könyvelése meglehetősen hiányos. Nem tudni, pontosan
mely találkozók alkalmával kapott fizetséget, de annyit tudhatunk,
hogy a találkozók gyakoriságának megfelelően Mrs. Elliot egyre
többet fizetett Mr. Rilznek.
Bólintottam, mintha a válasz illene az összképbe, ahogyan én
látom az ügyet.
–Ön tanúsította, hogy a gyilkosság alig harminckét nappal azután
történt, hogy a házassági szerződésben kikötött biztonsági időszak
lejárt, és Mrs. Elliot egy válás esetén immár teljes joggal igényt
formálhatott a pár teljes vagyonának felére.
–Íy van.
–És ön szerint a gyilkosságnak ez az indítéka.
–Részben igen. Az ilyet nevezzük perdöntő motívumnak.
–Nem lát az elméletében semmilyen ellentmondást, Kinder
nyomozó?
–Nem, nem látok.
–Az ön számára nem volt nyilvánvaló az üzleti adatokból és
találkozások gyakoriságából, hogy egyfajta romantikus, de legalábbis
szexuális kapcsolat alakult ki Mr. Rilz és Mrs. Elliot között?
–Azt azért nem mondanám, hogy nyilvánvaló.
–Nem?
Meglepetten vontam fel a szemöldökömet. Ismét sikerült sarokba
szorítanom. Ha elismeri, hogy a viszony nyilvánvaló volt, ezzel
nekem ad igazat. Ha nem, hülyét csinál magából, hiszen a
tárgyalóteremben ezt mindenki nyilvánvalónak tartja.
–Így visszatekintve talán nyilvánvaló, de akkor nem tűnt annak.
–Akkor Walter Elliot hogyan szerzett róla tudomást?
–Nem tudom.
–Az a tény, hogy nem találta meg a gyilkos fegyvert, nem azt
bizonyítja, hogy Walter Elliot előre eltervezte az egészet?
–Nem feltétlenül.
–Ilyen könnyű lenne elrejteni egy fegyvert az egész rendőrség
elől?
–Nem, de mint mondtam, egyszerűen bedobhatta a teraszról az
óceánba, ahol az áramlatok magukkal sodorták. Ehhez nem kell sok
tervezés.
Kinder tudta, mit akarok és merrefelé tartok. S miután magától
nem jött, úgy döntöttem, muszáj lesz taszítani rajta.
–Az nem ötlött fel önben, nyomozó, hogy ha Walter Elliot tudott a
felesége viszonyáról, pusztán logikai alapon könnyebben
megelőzhette volna a bajt, ha elválik, mielőtt a házassági szerződés
záradéka életbe lép?
–Semmi sem utal arra, hogy mikor értesült a viszonyról. És az ön
kérdése nem vesz figyelembe olyan dolgokat, mint az érzelem és a
düh. Könnyen elképzelhető, hogy a pénz nem játszott szerepet az
indítékban, kizárólag a megcsalás miatt érzett indulat.
Nem kaptam meg, amit akartam. Haragudtam magamra. Alaposan
felkészültem a kérdésekre, de egy éve nem volt dolgom olyan
dörzsölt, sokat tapasztalt tanúval, mint Kinder. Úgy döntöttem tehát,
hogy visszakozom, és beviszem a mélyütést, amire nem számíthat.
 NEGYVENÖT

értem egy percet a bírótól, azzal a védelem asztalához

K léptem, és odahajoltam ügyfelem füléhez.

–Csak bólogasson, mintha valami fontosat mondanék.
Elliot tette, amit mondtam, azután felvettem az aktát, és
visszatértem az emelvényhez. Felnyitottam a mappát, mielőtt újra a
tanúk padja felé fordultam.
–Kinder nyomozó, a nyomozás során mikor jutott arra a
megállapításra, hogy a kettős gyilkosság első számú áldozata
valójában Johan Rilz volt?
Kinder feleletre nyitotta a száját, majd összezárta, és hátradőlt,
hogy egy pillanatra elgondolkodjon. Reméltem, hogy az esküdtekben
is tudatosul testbeszédének jelentősége.
–Soha nem jutottam erre a megállapításra – felelte végül Kinder.
–Johan Rilz egyetlenegyszer sem került a nyomozás előterébe?
–Dehogyisnem, mint egy gyilkosság áldozata. Nálam ez nyomós
ok arra, hogy valaki az előtérbe kerüljön.
Kindert látható büszkeséggel töltötte el a válasza, de nem hagytam
rá időt, hogy ezt kiélvezze.
–Akkor ennek a kiemelt bánásmódnak köszönhető az is, hogy
elrepült Németországba felderíteni Rilz hátterét?
–Nem repültem Németországba.
–Mi a helyzet Franciaországgal? Az útlevele szerint Rilz ott élt,
mielőtt az Egyesült Államokba jött.
–Nem mentem el oda.
–Esetleg valaki a nyomozócsapatból?
–Senki. Nem gondoltuk, hogy szükség van erre.
–Miért nem?
–Megkértük az Interpolt, hogy ellenőrizze le Rilz hátterét, és nem
találtak nála semmit.
–Mi is ez az Interpol?
–A bűnügyi rendőrség nemzetközi szervezete. Egy szervezet,
amely több mint száz ország rendőri munkáját hangolja össze, és
amelynek együttműködése túlnyúlik az országhatárokon. Számos
irodája található Európa–szerte, és a tagországok mindegyike teljes
hozzáféréssel rendelkezik az adatbázisokhoz.
–Ez szép, de ezek szerint nem fordultak közvetlenül Berlinhez,
ahonnét Rilz származott?
–Nem, nem fordultunk.
–Esetleg felvették a kapcsolatot Párizzsal, ahol Rilz öt éve élt?
–Nem, az Interpolra bíztuk Mr. Rilz hátterének felderítését.
–Az Interpol az ilyen felkérések esetén a bűnügyi
nyilvántartásokban keres, ugye?
–Ez is része az ellenőrzésnek, igen.
–Mi tartozik még hozzá?
–Nem tudom biztosan. Nem az Interpolnak dolgozom.
–Ha Mr. Rilz bizalmas információt szolgáltatott volna ki egy
drogügylet kapcsán a párizsi rendőrségnek, az Interpol kiadná ezt
információt?
Kinder szeme egy pillanatra tágra nyílt, mielőtt válaszolt.
Nyilvánvalóan nem számított a kérdésre, de azt nem tudtam leolvasni
az arcáról, tudja–e, merre tartunk, vagy hogy hallott–e már erről az
egészről.
–Nem tudom, kiadnának–e nekünk egy ilyen információt.
–A rendőri szervek általában nem hozzák nyilvánosságra bizalmas
informátoraik nevét. Jól mondom?
–Igen. Nem hozzák nyilvánosságra.
–Miért van ez?
–Mert ezzel veszélybe sodornák az informátort.
–Vagyis informátornak lenni egy bűnügy kapcsán veszélyes
dolog?
 –Alkalmanként igen.
–Előfordult már, hogy egy meggyilkolt informátor ügyében
nyomozott?
Mielőtt Kinder válaszolhatott volna, Golantz felpattant, hogy
bizalmasan beszélhessen a bíróval. A bíró magához intett minket.
Fogtam az aktámat, és követtem Golantzet. A jegyzőkönyvvezető
közelebb húzódott a gyorsírógéphez. A bíró előrehajolt, hogy
összedugjuk a fejünket.
–Nos, Mr. Golantz? – vonta fel a szemöldökét a bíró.
–Szeretném tudni, hogy mi folyik itt, bíró úr, mert úgy érzem, a
védelem csak vaktában lövöldöz. A védelem kérdéseiből még az sem
látszik körvonalazódni, hogy mivel kapcsolatban faggatja Mr. Haller
a tanút.
A bíró felém fordult.
–Mr. Haller?
–A védencem az, bíró úr, akire vaktában lövöldöznek. Ez a
nyomozás nélkülöz minden...
–Tartsa meg a nagybeszédét az esküdteknek, Mr. Haller. Mije
van?
Felnyitottam az aktát, és letettem a bíró elé egy számítógépes
nyomatot, amit Golantz így fejjel lefelé látott.
–Ez egy tudósítás a La Parisienből, ami négy és fél éve jelent
meg. Johan Rilz úgy szerepel benne, mint a vád tanúja egy jelentős
kábítószeres ügyben. A Direction de la Police Judiciaire arra
használta fel, hogy vásárlóként feltárja a terjesztők belső körét.
Védett tanú volt, bíró úr, és ezek a fickók még csak utána se jártak.
Mi ez, ha nem csőlátás a...
–Újra megkérem, Mr. Haller, hogy az esküdtek előtt fejtegesse az
érveit. Ez a nyomat franciául van. Lefordíttatta?
–Elnézést, bíró úr.
Elővettem a második lapot a háromból és letettem az első mellé,
megint csak a bíró irányában. Golantz a nyakát tekergette, ahogy
próbálta elolvasni.
–Honnét tudjuk, hogy ez ugyanaz a Johan Rilz? – tette fel a
kérdést. – Gyakori név lehet odaát.
–Németországban talán, de nem Franciaországban.
–De honnét tudjuk, hogy ő az? – makacskodott a bíró. – Ez egy
lefordított újságcikk. Nem valami hivatalos dokumentum.
–Előhúztam az utolsó ívet is.
–Ez itt egy fénymásolat Rilz útleveléről. A hivatalos nyomozati
anyagból való. Itt látható, hogy Rilz 2003 márciusában utazott
Franciaországból az Egyesült Államokba. Egy hónappal a cikk
megjelenése után. Emellett tudjuk az életkort. A cikkben szereplő kor
helyes, és azt is olvashatjuk, hogy lakberendezőként dolgozott,
mialatt a rendőrök megbízásából drogokat vásárolt. Nyilvánvalóan ő
az, bíró úr. Sokakat elárult és börtönbe juttatott odaát, azután
átrepülte az óceánt, és kezdte elölről.
Golantz kétségbeesetten rázni kezdte a fejét.
–Ez akkor se jó így – jelentette ki. – Az utolsó pillanatban nem
lehet beterjeszteni ilyesmit. Nem ülhet rajta, hogy azután bankot
robbantson vele.
A bíró felém fordult, és ezúttal hunyorogva végig is mért.
–Ha bárki is ráült, bíró úr, az a vád. Az ügyészség feladata lett
volna, hogy előálljon vele és a rendelkezésemre bocsássa. Ami azt
illeti, szerintem a tanú tudott róla, és ő ült rá.
–Ez rendkívül súlyos vád, Mr. Haller – közölte a bíró. – Van erre
bármilyen bizonyítéka?
–Csakis a véletlennek köszönhetően szereztem erről tudomást,
bíró úr. Vasárnap átnéztem a nyomozóm munkáját, és felfigyeltem
rá, hogy minden az ügyhöz kapcsolódó nevet átfuttatott a LexisNexis
adatbázison. Azt a számítógépet és kódot használta, amelyet Jerry
Vincent praxisával együtt örököltem. Ellenőriztem a beállításokat, és
láttam, hogy a kereső csak az angol nyelvű találatokat jeleníti meg.
Miután a nyomozati anyagban megtaláltam Rilz útlevelének
másolatát, és tudtam, hogy Európából érkezett, kibővítettem a
keresést a francia és német nyelvű találatokra is. Nagyjából két perc
alatt rábukkantam erre a francia újságcikkre, és nehezemre esik
elhinni, hogy ami nekem ilyen könnyen ment, az kifogott a
nyomozókon, az ügyészségen, de még az Interpolon is. Nem tudom,
van–e mindennek bizonyító ereje, bíró úr, de a védelem nagyon úgy
érzi, hogy inkább neki tartoznának magyarázattal.
Alig hittem a szememnek. A bíró Golantz felé fordult, és most őt
méregette hunyorogva. Most először. Félrehúzódtam, hogy az
esküdtek jobban lássák.
–Mit tud erről mondani, Mr. Golantz? – tudakolta a bíró.
–Ez az egész képtelenség, bíró úr. Nem ültünk rá semmire, és amit
csak találtunk, bekerült az aktába. Arra is kíváncsi lennék, miért nem
értesített minket Mr. Haller még tegnap, amikor saját bevallása
szerint már vasárnap megejtette ezt a felfedezést, a másolat is akkor
készült.
Unott arccal, egykedvűen feleltem Golantznek.
–Ha tudom, hogy folyékonyan beszél franciául, Jeff, odaadom,
talán még a segítségemre is lett volna. Én mindenesetre nem beszélek
folyékonyan franciául, ezért le kellett fordíttatnom a cikket, hogy
kiderüljön, mi áll benne. Tíz perccel azelőtt kaptam meg a fordítást,
hogy feltettem az első keresztkérdést.
–Rendben – vetett véget a bíró a kakaskodásnak. – Ez ettől még
csak egy újságcikk. Mit kíván tenni a benne szereplő információ
ellenőrzése érdekében, Mr. Haller?
–Nos, amint szünetet tartunk, ráállítom a nyomozómat, és
meglátjuk, kapcsolatba tudunk–e lépni valakivel a Police Judiciaire–
nél. Elvégezzük a munkát, amelyet a seriff hivatalának kellett volna
hat hónappal ezelőtt.
–Nyilvánvalóan mi is ellenőrizni fogjuk – tette hozzá Golantz.
–Rilz apja és két testvére ott ül a karzaton. Talán kezdjék velük.
A bíró feltett kézzel parancsolt rendet, ahogyan a szülők
szoktáklecsendesíteni a vitát, ha két testvér túlságosan
belemelegszik.
–Rendben – bólintott. – Meg fogom szakítani a
keresztkérdéseknek ezt a vonalát, Mr. Haller, de megengedem, hogy
tisztázza a védelem álláspontjának alapfeltevéseit. Később
visszahívhatja a tanút, s amennyiben igazolni tudja a cikk
valóságtartalmát, szabad kezet adok.
–Ezzel hátrányba hozza a védelmet, bíró úr – tiltakoztam.
–Amennyiben?
–Miután most már a vád is birtokában van az információnak,
lépéseket tehet azért, hogy megakadályozza az ellenőrzését.
–Ez képtelenség – morogta Golantz.
A bíró azonban bólintott.
–Megértem az aggodalmát, és figyelmeztetem, Mr. Golantz, ha
bármi jelét tapasztalom ennek, akkor... mondjuk úgy, hogy nagyon
bosszús leszek. Azt hiszem, végeztünk, uraim.
A bíró hátradőlt a székében, a jogi képviselők visszatértek a
helyükre. Útközben vetettem egy pillantást a falon függő órára. Tíz
perc volt még ötig. Úgy gondoltam, ha elcsalok még néhány percet, a
bíró vissza is vonul, az esküdtek pedig egész éjjel agyalhatnak a
francia kapcsolaton.
Megálltam az emelvényen, és néhány pillanat türelmet kértem a
bírótól. Úgy tettem, mint aki a jegyzeteit tanulmányozza, és próbálja
eldönteni, mi mást is kérdezhetne még Kindertől.
–Hogy állunk, Mr. Haller? – érdeklődött végül a bíró.
–Jól állunk, bíró úr. Alig várom, hogy a tárgyalás második
szakaszában végre részletesen is foglalkozhassunk Mr. Rilz
franciaországi tevékenységével. Addig is nincs több kérdésem
Kinder nyomozóhoz.
Visszatértem az asztalomhoz, és leültem. A bíró pedig
bejelentette, hogy aznapra berekeszti az ülést.
Elnéztem, ahogy az esküdtek kisorakoznak a teremből, de semmit
sem láttam az arcukon. Azután Golantz és a karzat felé fordultam.
Mindhárom Rilz dermedt, fagyos tekintettel meredt rám.
 NEGYVENHAT

isco otthon hívott, tíz körül. Azt mondta, a közelben van, át

C tudna ugrani, és máris van mit mesélnie a hetes számú

esküdtről.
Miután letettem, közöltem Patrickkel, hogy
négyszemközt kell beszélnem Ciscóval a teraszon. Felvettem egy
pulóvert, mert odakint kezdett lehűlni a levegő, felkaptam az aktát,
amelyet korábban használtam a bíróságon, és kiléptem a teraszra,
hogy odakint várjam meg a nyomozómat.
A Sunset Strip lezúduló lávafolyamként parázslott a dombok
gerincén. Egy jobb évemben a teraszért és a kilátásért vettem meg ezt
a házat. A panoráma mindig lenyűgözött, legyen éjjel vagy nappal.
Sosem szűnt meg emlékeztetni az igazságra, hogy bármi lehetséges
és bármi megtörténhet, jó és rossz egyaránt.
–Hé, főnök.
Ijedten pördültem meg. Cisco felkaptatott a lépcsőn, és mögém
lépett anélkül, hogy meghallottam volna. Fairfax felől jöhetett,
azután leállította a motort, és levitorlázott a házamig. Tudta,
mennyire bosszant, ha a kipufogó felébreszti az egész környéket.
–A frászt hoztad rám, ember.
–Mitől vagy ilyen ijedős?
–Csak nem szeretem, ha mögém lopakodnak. Üljünk le itt kint.
Az eresz alá állított kis asztalra és két székre mutattam.
Máskornem használtam ezeket a kényelmetlen kerti bútorokat. A
korlátnál állva szerettem elnézni a várost.Az akta már ott feküdt az
asztalon. Cisco kihúzott egy széket, és kis híján leült, amikor
megdermedt, majd a kezével lesöpörte az ülőkére telepedett port.
–Nem szoktál takarítani, ember?
–Ez csak farmer és póló, ami rajtad van, Cisco. Ülj már le!
 Megtette, ahogy én is, és láttam, hogy bekémlel az áttetsző
redőnyökön át a nappaliba. Ment a tévé, Patrick egy extrém
sportcsatornát nézett. A kölykök motoros szánokkal szaltóztak.
–Ez is sport? – szörnyülködött Cisco.
–Patricknek biztosan.
–Hogy boldogultok együtt?
–Boldogulunk. Csak néhány hétig marad. Beszéljünk inkább a
hetes számúról.
–Rendben, térjünk rá az üzletre. – Hátranyúlt, és kis füzetet húzott
elő a hátsó zsebéből. – Van itt valami világítás?
Felkeltem, az ajtóhoz léptem, és benyúltam a nappaliba, hogy
felkapcsoljam a kinti lámpát. Közben vetettem egy pillantást a tévére
is – az egyik motoros szán vezetőjét épp elsősegélyben részesítették,
miután csak félig végezte el a szaltót, és a százötven kilós jármű
őrajta landolt.
Becsuktam az ajtót, és visszaültem Cisco elé. A füzetében
böngészett.
–Oké – szólalt meg végül. – A hetes számú esküdt. Nem volt rá
túl sok időm, de van néhány dolog, ami nem várhat. A neve David
McSweeney, és szerintem minden adata hamis, amit a kérdőíven
megadott.
A kérdőívet minden potenciális esküdtnek ki kellett töltenie a
válogatás során. Ez tartalmazta az illető nevét, foglalkozását és
irányítószámmal azonosított lakóhelyét, valamint azokat a
válaszokat, amelyeket egy sor rutinkérdésre adott, hogy ezáltal a jogi
képviselők eldönthessék, akarják–e az esküdtszékben vagy sem.
Esetünkben a nevet leszámítva a kérdőíven szereplő valamennyi
információt én adtam meg Ciscónak, hogy azon induljon el.
–Mondj néhány példát!
–Nos, a kérdőíven szereplő irányítószám szerint Palos
Verdesbenlakik. Nem igaz. A bíróságtól követtem, egészen egy
lakásig a Beverlyn, a CBS mögé.
 Dél felé mutatott, a Beverly Boulevard és Fairfax Avenue felé,
ahol a CBS székháza magasodott.
–Egy barátom lefuttatta annak a kisteherautónak a rendszámát,
amit vezetett, és a gép David McSweeney–t köpte ki, ugyanazon a
címen, ahová követtem. Azután az emberem megnézte a
nyilvántartóban, és átküldte a jogosítvány képét. A telefonkönyvben
is megnéztem: McSweeney a mi emberünk.
Felcsigázta érdeklődésemet az információ, de még inkább
nyugtalanított, hogyan járt utána Cisco a hetes számú esküdtnek. Egy
forrásunknak már lőttek a Vincent–nyomozás kapcsán.
–Cisco, mindenfelé ott lesznek a nyomaid. Mondtam, hogy ez
nem üthet vissza ránk.
–Csigavér, ember! Nincsenek semmilyen nyomok. Az
emberemtől senki sem tudja meg, hogy kiadta az adatokat. Egy zsaru
se végezhet keresést külsős személynek. Elveszítheti az állását. És ha
valaki mégis ránézne, akkor sincs miért aggódnunk, mert nem a saját
terminálját és azonosítóját használta. Lenyúlta egy öreg hadnagy
jelszavát, úgyhogy semmi sem vezet hozzánk. Nincsenek nyomok.
Biztonságban vagyunk.
Vonakodva bólintottam. A zsaruk már egymástól is lopnak. Meg
kellene lepődnöm?
–Rendben. Mi van még?
–Nos, kezdetnek mindjárt az, hogy van priusza, a kérdőíven mégis
azt jelölte be, hogy sosem tartóztatták le.
–Mit csinált?
–Kilencvenhétben fegyveres támadás, kilencvenkilencben csalás
elkövetésére irányuló előkészület. ítélet egyik ügyben sem született,
de egyelőre csak ennyit tudok. Ha majd kinyit a bíróság, lesz több is,
ha akarod.
Akartam hát – főleg az érdekelt volna, hogyan lehet megúszni
börtönbüntetés nélkül egy fegyveres támadást és egy csalást –, de ha
Cisco kikéri az aktákat, előbb be kell mutatnia az igazolványát, azzal
pedig nyomot hagy.
–Nem, amíg meg kell adnod a neved. Egyelőre hagyjuk. Van még
valami?
–Igen. Én mondom, szerintem kamu az egész fickó. A kérdőíven
azt írja, hogy mérnök a Lockheednél. Amennyire tudni lehet, ez se
igaz. Felhívtam a Lockheedet, de nem tudtak kapcsolni egyetlen
David McSweeney–t se. Hacsak a fickó munkájához nem kell
telefon, akkor... – Széttárt karokkal jelezte, hogy a többit magamtól
is kitalálom. – Csak ma este szálltam rá, de csupa kamuba botlottam.
Szerintem a fickónak még a neve se igazi.
–Ezt hogy érted?
–Hivatalosan nem tudjuk a nevét, igaz? A kérdőíven kitakarják.
–Így van.
–Én pedig követtem a hetes számú esküdtet, és David
McSweeney–ként azonosítottam, de ki tudja, hogy a kérdőíven
ugyanezt a nevet takarták–e ki? Érted, hogy mondom?
Elgondolkodtam egy pillanatig, mielőtt bólintottam.
–Azt mondod, McSweeney ellophatta egy törvényes jelölt nevét,
talán az esküdtszéki idézését is, azután az ő nevében jelent meg a
bíróságon.
–Pontosan. Amikor megkapod az idézést, és megjelensz az
ablaknál, csak annyit tesznek, hogy összevetik a jogosítványodat a
listával. Ezek rosszul fizetett bírósági alkalmazottak, Mick. És
mindketten tudjuk, milyen egyszerű hamis jogsit szerezni.
Bólintottam. A legtöbb ember ki akar kerülni az esküdtek köréből.
Miért akarna bárki is bekerülni?
–Ha valahogyan megszereznéd azt a nevet, amit a hetes számú a
bíróságon adott meg, utánamehetnék, és lefogadom, hogy valahol
odakint van egy fickó a Lockheednél, akit pontosan így hívnak.
Megráztam a fejem.
–Nem megy, csak ha mindenhol nyomokat hagyok.
Cisco vállat vont.
 –Szóval mi ez az egész, Mick? Azt ne mondd, hogy az ügyész
ültetett egy embert az esküdtszékbe.
Egy pillanatra belegondoltam, hogy elmondom neki, de nem
láttam értelmét.
–Egyelőre jobb, ha nem tudod.
–Periszkópmélység.
Ez azt jelentette, hogy tengerre szálltunk, és mostantól a
rekeszfalak gondoskodnak arról, hogy egy lék ne süllyeszthesse el az
egész hajót.
–Így lesz a legjobb. Láttál a társaságában valakit? Valami
említésre méltó személyt?
–Ma éjjel követtem a Grove–ba, találkozott valakivel egy kávéra a
Marmalade–ban, az egyik ottani étteremben. Egy nővel. Hétköznapi
társalgásnak tűnt, mintha csak belebotlottak volna egymásba, hogy
leüljenek és elmondják, ami a legutolsó találkozásuk óta történt. Ettől
eltekintve semmi. Tényleg csak azóta követtem a fickót, hogy a bíró
szélnek eresztette az esküdteket.
Bólintottam. Nagyon is sokat tudott meg ilyen rövid idő alatt.
Többet, mint amit vártam.
–Milyen közel voltál hozzá és a nőhöz?
–Nem túl közel. Azt mondtad, legyek óvatos.
–Akkor nem is tudnád leírni?
–Csak azt mondom, hogy nem láttam túl közelről, Mick. Azért le
tudom írni, de még jobb, ha megmutatom a fényképét.
Fel kellett állnia, amíg lapát kezével beletúrt farmerjának egyik
zsebébe. Apró, fekete, a legkevésbé sem feltűnő kamerát varázsolt
elő. Bekapcsolta, és vetett egy pillantást a kijelzőre, majd
megnyomott néhány gombot, mielőtt felém fordította.
–Itt kezdődnek a képek, addig lapozhatsz, míg el nem jutsz a nőig.
Váltogatni kezdtem a képeket, amelyeken a hetes számú
esküdtetláttam, az este különböző időpontjaiban. Az utolsó három
felvételen a nő is ott ült vele a Marmalade–ben. Laza fürtökben viselt
hollófekete haja árnyékba borította az arcát. A fotók lehettek volna
világosabbak is, de nagy távolságból, vaku nélkül készültek.
Nem ismertem a nőt. Visszaadtam a fényképezőgépet Ciscónak.
–Oké, Cisco, szép munkát végeztél. Most már ejtheted a dolgot.
–Csak úgy ejtsem?
–Igen, és térj vissza ehhez. – Felé csúsztattam az aktát.
Bólintott, és kajánul elmosolyodott, ahogy átvette.
–Na és miről beszélgettetek a bíróval?
Már el is felejtettem, hogy ő is ott volt a bíróságon, várta, hogy
követhesse a hetes számút.
–Arról, hogy csak angol nyelvre végezted el a keresést, ezért újra
megcsináltam franciára és németre is. Vasárnap újra kinyomtattam a
cikket, hogy friss dátum legyen rajta.
–Ügyes, csak nagyon átlátszó.
–Elő kellett rukkolnom valamivel. Ha elárulom, hogy már egy
hete megvan, és azóta rajta ülök, most nem lenne miről beszélni.
Szerintem ott helyben lecsuknak a bíróság megsértéséért. Ráadásul
így a bíró azt hiszi, hogy Golantz ült rá az anyagra.
Láthatóan sikerült meggyőznöm Ciscót. Feltartotta az aktát.
–Szóval akkor most mit csináljak ezzel? – kérdezte.
–Hol van a fordító?
–Alighanem a kollégiumi szobájában, Westwoodban. Egy csere–
diák, akit a neten találtam.
–Akkor hívd fel, és ugorj el érte, mert ma éjjel szükséged lesz rá.
–Van egy érzésem, hogy ez nem fog tetszeni Lornának. Én meg
egy húszéves francia bige.
–Lorna nem tud franciául, úgyhogy meg fogja érteni. Mennyivel
is vannak előrébb odaát Párizsban? Kilenccel?
–Igen, kilenccel vagy tízzel.
–Azt akarom, hogy szedd össze a tolmácsot, és éjfélkor tapadj rá a
telefonra. Hívd a csendőrséget vagy minek nevezik odaát, akik a
drogügyön dolgoztak, és ültesd fel egy emberüket a gépre. A cikkben
legalább három rendőrt megneveznek. Kezdd velük.
–Csak így? Gondolod, hogy azok a fickók egyből repülőre
szállnak a kedvünkért?
–Szerintem le is tapossák egymást, melyiküké legyen a jegy.
Mondd meg, hogy mindig első osztályon utaztatunk, és bárki jön,
Mickey Rourke hoteljében fog megszállni.
–És az melyik hotel?
–Nem tudom, de úgy hallom, nagy sztár odaát. Nézd, én csak arra
kérlek, hogy mondd azt, amit hallani akarnak. Teljesítsd, bármit
kérnek. Ha ketten akarnak jönni, jöjjenek ketten, legfeljebb majd a
jobbikat ültetjük a tanúk padjára. Csak küldjenek valakit. Ez itt Los
Angeles, Cisco. A világ összes rendőre látni akarja ezt a helyet, hogy
utána otthon mindenkinek eldicsekedhessen vele, kikkel találkozott.
–Rendben, szerzek valakit a gépre, de mi van, ha nem tud azonnal
indulni?
–Akkor induljon, amint tud, és feltétlenül szólj nekem. El tudom
húzni a dolgokat. A bíró siettetni akarja a tárgyalást, de én le tudom
lassítani, ha muszáj. Mondjuk, úgy jövő hét keddig vagy szerdáig.
Addigra azonban ide kell érnie valakinek.
–Hívjalak fel ma éjjel, ha elintéztem?
–Nem, a kialvatlanság árt a szépségnek. Elszoktam tőle, hogy
egész nap haptákban álljak a bíróságon, kezdek kifáradni. Muszáj
aludnom. Csak reggel hívj.
–Oké, Mick.
Felállt, ahogy én is. Kedélyesen vállon veregetett az aktával,
mielőtt betuszkolta hátra, az öve mögé. Lesietett a lépcsőn, én pedig
kisétáltam a korláthoz, hogy kövessem, amint felül a hatalmas
motorra, üresbe rúgja a váltót, majd nesztelenül gurulni kezd a
Laurel Canyon Boulevard felé.
Elnéztem a város felé, és az előttem álló lépésekre gondoltam,
saját kényes helyzetemre és a csalásra, amivel orránál fogva
vezettem a bírót. Nem soká időztem itt, és nem éreztem szemernyi
bűntudatot sem. Megvédtem valakit, aki véleményem szerint ártatlan
az ellene felhozott vádakban, ha bűnrészes is magában a
bűncselekményben. Az esküdtszékben ott ült egy vakond, akinek
szerepe közvetlenül kapcsolódott elődöm halálához. Mindeközben
egy nyomozó minden lépésemet figyelte, és meg sem próbált
meggyőzni arról, hogy a személyes biztonságom fontosabb számára
az ügy megoldásánál.
Mindezzel a nyakamban nem éreztem bűntudatot vagy félelmet.
Úgy éreztem magam, mint az a fickó, aki a százötven kilós szánnal
megpördült a levegőben. Talán nem sport, de veszélyes, mint a rossz
nyavalya, és megteszi, amire több mint egy éve magamtól nem
vagyok képes. Leveri a rozsdát és mozgásba lendíti a fogaskerekeket.
Megadja a szükséges lendületet.
A távolban meghallottam, hogy Cisco Panheadje végül beindult.
Lejutott egészen Laurel Canyon aljáig, mire be kellett indítania. A
kipufogó vadul dübörgött, ahogy a motor beleveszett az éjszakába.
 ÖTÖDIK RÉSZ

Az ötödik kiegészítés

NEGYVENHÉT

étfőn reggel a Corneliani öltönyömet vettem fel.

H Ügyfelem mellett ültem a bíróságon, készen a védelmére.

Jeffrey Golantz, az ügyész a saját asztalánál ült, készen
arra, hogy meghiúsítsa erőfeszítéseimet. A karzat
mögöttünk ezúttal is zsúfolásig megtelt, csak előttünk állt üresen az
emelvény. A bíró bezárkózott az irodájába, és csaknem egy órával
késett a kilencórás kezdéshez képest. Valami történt, amiről minket
még nem tájékoztattak. Láttuk, hogy a seriff emberei az irodába
kísérnek valakit, akit nem ismertem fel, majd láttuk ugyanezt a fickót
távozni is, magyarázatot azonban senki sem adott.
–Hé, Jeff, maga mit gondol? – fordultam végül a folyosó túloldala
felé.
Golantz szép fekete öltönyt viselt, de bírósági szereplésének
minden napján ezt viselte, így már nem nyűgözött le vele senkit.
Megvonta a vállát.
–Sejtelmem sincs – felelte.
–Talán mégiscsak komolyan vette az indítványomat az eljárás
megszüntetésére. – Elmosolyodtam.
Golantz azonban nem mosolygott.
–Feltétlenül – vette elő legmaróbb gúnyos hangját.
A vád kisajátította magának az egész előző hetet. Néha én is
besegítettem hosszúra nyúlt keresztkérdéseimmel, de túlnyomórészt
Golantz vitte a prímet. Szinte egy teljes napon át a tanúk padján
tartotta a törvényszéki szakértőt, aki Mitzi Elliot és Johan Rilz
boncolását végezte, hogy gyomorforgató részletességgel feltárja,
mikor és milyen körülmények között haltak meg az áldozatok.
Walter Elliot könyvelője fél napon át magyarázta Elliot
házasságának pénzügyi vonzatait, hogy mennyit veszített volna
Walter egy esetleges válással. A seriff laborosai sem úszták meg
sokkal kevesebbel, amíg kifejtették, milyen arányban találtak
lőpormaradványokat a vádlott kezén és ruházatán.
A fontosabb tanúkkal folytatott végtelen párbeszédek között
Golantz sort kerített a kisebb rangú vallomásokra is, mielőtt péntek
délután az egészet megkoronázta egy könnyfakasztó jelenettel.
Beidézte a tanúk padjára Mitzi Elliot legjobb barátnőjét, aki azt
vallotta, hogy Mitzi beavatta őt a tervébe, miszerint elválik a férjétől,
amint a házassági szerződés értelmében jogosulttá válik a család
teljes vagyonának felére. Elmondta, hogy a pár durván
összeszólalkozott, amikor a terv napvilágra került, majd másnap
bevérzéseket látott Mitzi Elliot karján. A nő végigbőgte a tanúk
padján töltött egy órát, és folyamatosan hallomásból ismert tényekkel
dobálózott, amelyek ellen rendre tiltakoznom kellett.
Amint a vádhatóság végzett, rutinszerűen védencem felmentését
kértem a bírótól. Azzal érveltem, hogy az ügyésznek nem sikerült
hitelt érdemlően bizonyítania Elliot bűnösségét, mire a bíró, szintén
rutinszerűen, elutasította az indítványt, és hétfőn délelőtt kilenc órára
tűzte ki a tárgyalás folytatását, amikor majd a védelem is ismertetheti
álláspontját. A hétvégét arra fordítottam, hogy előkészítsem két
legfontosabb tanúmat: dr. Shamiram Arslaniant, a lőporelemző
szakértőmet, és egy Malcolm Pepin nevű francia rendőrszázadost,
aki még mindig nem heverte ki az időeltolódást. Mostanra pedig
eljött a hétfő délelőtt, és én készen álltam, hogy bevessem a
nehéztüzérséget, épp csak bíró nem volt, hogy kiadja a tűzparancsot.
–Most mi van? – suttogta a fülembe Elliot.
Megvontam a vállam.
 –Én sem tudok többet, mint maga. A legtöbbször, ha késik a bíró,
annak semmi köze az éppen folyamatban lévő ügyhöz. Általában a
soron következő ügyről van szó.
Elliot nem nyugodott meg. A ráncok egyre mélyebben barázdálták
a homlokát. Tudta, hogy történt valami. Elfordultam, és felnéztem a
karzatra. Julie Favreau három sorral ült Lorna mögött. Rájuk
kacsintottam, mire Lorna felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy minden
rendben. Tekintetem továbbsiklott a karzaton, és a vád asztala
mögött rést láttam a másként szorosan összepréselődő nézők között.
Sehol egy német. Már épp készültem rákérdezni Golantznál, hová
tűntek Rilz rokonai, amikor egy egyenruhás rendőr lépett a vád
mögött emelt korláthoz.
–Bocsásson meg!
Golantz elfordult, a rendőr pedig magához intette a kezében
szorongatott irattal.
–Maga az ügyész? – kérdezte a rendőr. – Kihez forduljak ezzel?
Golantz felkelt, és a korláthoz lépett, hogy vessen egy gyors
pillantást a dokumentumra, mielőtt visszaadja.
–Ez a védelem idézése. Ön Stallworth rendőr?
–Igen.
–Akkor a legjobb helyre jött.
–Nem, dehogyis. Semmi közöm ehhez az ügyhöz.
Golantz visszavette az idézést, és most figyelmesebben
tanulmányozta. Láttam, hogy a fogaskerekek pörögni kezdtek az
agyában, de már lekésett arról, hogy bármin is változtathasson.
–Nem volt jelen a bűntett helyszínén? A forgalmat se irányította a
ház környékén?
–Az ágyamban aludtam, ember. Éjszakás voltam előtte.
–Várjon egy percet!
Golantz visszatért az asztalához, és felnyitott egy aktát. Láttam,
hogy a tanúk végleges listáját böngészi, amit két héttel korábban
nyújtottam be.
 –Mi ez, Haller?
–Mi mi? Ott van rajta.
–Ez baromság!
–Nem, nem az. Két hete ott van rajta.
Felálltam és a rácshoz léptem. Kinyújtottam a kezem.
–Stallworth rendőr? Michael Haller vagyok.
–Stallworth nem fogadta el a kezem, amivel megszégyenített az
egész karzat előtt, mégsem hagytam magam.
–Én idéztettem be. Ha megvár odakint a folyosón,
igyekszem,hogy sorra kerüljön, amint a bíróság összeül. A bíró
valamiért késlekedik, de csak maradjon, majd szólítom.
–Nem, itt valami tévedés van. Nekem semmi közöm ehhez az
ügyhöz. Most adtam le a szolgálatot, és hazamegyek.
–Szó sincs tévedésről, Stallworth rendőr, de ha lenne is, akkor
sem vehet semmibe egy idézést. Csak a bíró engedheti el az én
kérésemre. Ha most hazamegy, magára haragít egy bírót. Nem
hinném, hogy ezt akarná.
A rendőr úgy fújtatott, mint akit rendkívüli méltánytalanság ért.
Segélykérőén fordult Golantz felé, az ügyész azonban a fülére
szorította a mobilját, és lázasan suttogott. Olyan érzésem támadt,
hogy egy sürgősségi vészhívást bonyolít le.
–Nézze, Stallworth rendőr – folytattam –, nincs más dolga, mint
kimenni a folyosóra és...
Hirtelen meghallottam, amint az ügyésszel együtt a nevemen
szólítanak. Megfordultam, és láttam, hogy a törvényszolga int
nekünk a bíró irodájába vezető ajtóból. Végre történik valami.
Golantz összecsukta a telefonját, és felállt. Elfordultam Stallworthtól,
hogy kövessem a bíró irodájába.
A bíró fekete talárban ült az íróasztala mögött. Ő is készen állt a
kezdésre, valami mégis visszatartotta.
–Üljenek le, uraim – szólított meg minket.
–Kívánja, hogy a vádlott is jelen legyen, bíró úr? – kérdeztem.
 –Nem, szerintem ez most nem szükséges. Csak üljenek le, hogy
elmondjam, miről is van szó.
Golantzcal helyet foglaltunk egymás mellett. Láttam, hogy
Golantz még mindig Stallworth idézésén és annak esetleges
jelentőségén agyal. Stanton előrehajolt, és egymásba kulcsolta ujjait
egy összehajtott papírlap felett, ami előtte feküdt az asztalon.
–Rendhagyó helyzet alakult ki az esküdtszék vonatkozásában –
jelentette be. – Az ügy még folyamatban van, és bocsássanak meg,
amiért eddig nem tájékoztattam önöket.
Itt elhallgatott, mi pedig mindketten meredten néztük, azon
tűnődve, hogy most már távozhatunk–e vagy előtte még feltehetjük a
kérdéseinket. Azután Stanton egy pillanatnyi szünet után folytatta:
–Az irodám csütörtök reggel kapott egy levelet, amelyet személy
szerint nekem címeztek. Sajnálatos módon csak a bíróság pénteki
ülése után jutottam hozzá, hogy felnyissam, miután már mindenki
távozott. A levél szerint... de olvassák el maguk. Én már megfogtam,
de önök ne érjenek hozzá.
Széthajtotta a lapot, amit eddig a kezével súlyozott le, és engedte,
hogy elolvassuk a szöveget. Felálltam, hogy áthajoljak az asztal
felett. Golantz még ültében is elég magas volt ahhoz, hogy ne kelljen
ezt tennie.
„Tudnia kell, Stanton bíró, hogy a hetes számú esküdt nem az,
akinek ön gondolja és akinek ő vallja magát. Ellenőrizze a
Lockheednél, és nézesse meg az ujjlenyomatát. Szerepel a bűnügyi
nyilvántartásban."
A levelet alighanem lézernyomtatóval készítették. A szövegen
kívül mást nem láttunk a lapon, csak a két gyűrődést, ahol
összehajtották.
Visszaültem a helyemre.
–Megvan a boríték, amiben érkezett? – kérdeztem.
–Igen – felelte Stanton. – Nincs feladó, a bélyegző pedig
hollywoodi. A seriff laborja meg fogja vizsgálni, a levéllel
egyetemben.
–Remélem, még nem beszélt az esküdttel, bíró úr – vette át a szót
Golantz. – Jelen kell lennünk, és részt kell vennünk a
meghallgatásában. Könnyen lehet, hogy csak valaki el akarja
lehetetleníteni az esküdtszéket.
Számítottam rá, hogy Golantz az esküdt védelmére siet.
Amennyire ő látta, az esküdt csak hasznos lehetett a céljaira.
A védelem védelmére siettem.
–A vád az esküdtszék lejáratására céloz, ami szerinte a védelem
érdekében állt. Visszautasítom ezt a rágalmat.
A bíró békítő gesztussal emelte fel a kezét.
–Hátrább az agarakkal, hallják? Még nem beszéltem a hetes
számú esküdttel. Egész hétvégén azon gondolkodtam, hogyan
kezeljem az ügyet, ha majd hétfőn folytatódik a tárgyalás.
Megvitattam a kérdést más bírákkal is, és készen állok a
megoldással. Az egyetlen probléma, hogy a hetes számú esküdt ma
reggel nem jelent meg. Nincs itt. – Ezzel hatásosan belénk fojtotta a
szót.
–Nincs itt? – sikerült kinyögnie Golantznek. – Kiküldte a
rendőröket ... ?
–Igen, kiküldtem a rendőröket az otthonához, és a felesége azt
mondta, hogy dolgozni ment, de ő nem hallott semmiféle
esküdtszékről vagy hasonlóról. Kiszálltak a Lockheedhez,
megtalálták a fickót és néhány perce be is hozták. Nem ő az. Nem ő a
hetes számú esküdt.
–Kezdem elveszíteni a fonalat, bíró úr – szóltam közbe. – Azt
hittem, ott találták a munkahelyén.
A bíró bólintott.
–Tudom. Így is van. Ez kezd olyan lenni, mint egy Stan és Pan
jelenet. Tudják: „Ki lesz az első?”
–Abbott és Costello – jegyeztem meg.
– Mi?
 –Abbott és Costello. Az övék a „Ki lesz az első?”
–Nem számít. A lényeg, hogy a hetes számú esküdt nem a hetes
számú esküdt.
–Még most sem tudom követni, bíró úr.
–A számítógépben a hetes számú úgy szerepel, mint Rodney L.
Banglund, a Lockheed fejlesztő mérnöke, Palos Verdes–i lakos.
Csakhogy a férfi, aki két hete elfoglalja a hetes számú helyet, nem
Rodney Banglund. Nem ismerjük a valódi kilétét, és most nincs meg.
–Elfoglalta Banglund helyét anélkül, hogy Banglund tudott volna
róla – állt össze a kép Golantzben.
–Úgy tűnik – bólintott a bíró. – Banglundot, az igazit, jelenleg
kihallgatják, de amikor itt járt, nagyon nem olyannak tűnt, mint aki
bármit is tudna erről az egészről. Azt mondja, még csak esküdtszéki
idézést se kapott soha.
–Vagyis az idézését ellopta és felhasználta egy ismeretlen
személy? – kérdeztem.
A bíró bólintott.
–Nagyon úgy tűnik. A kérdés az, hogy miért, és a seriff hivatala
remélhetően választ talál rá.
–Mennyiben érinti ez a tárgyalást? – tettem fel a kérdést. –
Eljárási hibának számít?
–Nem hiszem. Szerintem kivesszük az esküdtet, bejelentjük, hogy
a hetes számút felmentettük, senkinek semmi köze hozzá, hogy
miért, azután beültetjük a helyére az első tartalékot és onnét
folytatjuk. Mindeközben a seriff emberei szép csendben
meggyőződnek arról, hogy az esküdtszékben mindenki pontosan az,
akinek vallja magát. Mr. Golantz?
Golantz elgondolkodva bólogatott, mielőtt megszólalt.
–Megrázó ez a fejlemény, de a vád készen áll a tárgyalás
folytatására, amennyiben beigazolódik, hogy az egész csak a hetes
számú esküdtre korlátozódik.
–Mr. Haller?
 Helyeslően bólogattam. A megbeszélés az elvárásaim szerint
alakult.
–A tanúim némelyike egyenesen Párizsból utazott ide, és készen
áll. Nem szeretnénk elölről kezdeni a tárgyalást. Az ügyfelem
mielőbb tisztázni kívánja magát.
A bíró egy kurta biccentéssel megpecsételte az egyezséget.
–Rendben, akkor térjenek vissza a helyükre, és tíz percen belül
kezdünk.
Útban a tárgyalóterem felé Golantz elsziszegett felém egy
fenyegetést.
–Nem ő lesz az egyetlen, aki utánajár ennek, Haller.
–Hé, ez mégis mit akar jelenteni?
–Azt jelenti, hogy meglesz a rohadék, azt is ki fogjuk deríteni, mit
keresett az esküdtszékben. És ha ez bármiféle kapcsolatban van a
védelemmel, én...
Eltolakodtam mellette a tárgyalóterem ajtaja felé. Nem akartam
hallani a többit.
–Maradjon magának, Jeff – szóltam hátra, mielőtt benyitottam.
Nem láttam Stallwortht, és reméltem, hogy a rendőr kint
várakozik a folyosón, ahogy kértem. Elliot nekem támadt, alig
maradt időm leülni az asztalhoz.
–Mi történt? Mi ez az egész?
A kezemmel jeleztem, hogy halkítsa le a hangját. Azután a fülébe
súgtam a választ.
–A hetes számú esküdt ma nem jelent meg, erre a bíró
utánanézett, és kiderült, hogy kamu az egész fickó.
Elliot megdermedt, mint akinek épp most döftek jeges tőrt a
szívébe.
–Uramisten, most mi lesz?
–Nincs semmi gond. A tárgyalás folytatódik az egyik tartalékkal,
viszont lenyomozzák a hetes számú valódi kilétét, és imádkozzon,
Walter, hogy ne jussanak el magához.
 –Nem, az nem történhet meg, de nem is folytathatjuk. Le kell
állítanunk a tárgyalást. Hivatkozzunk eljárási hibára.
Láttam a hamisítatlan rémületet ügyfelem arcán, és megértettem,
hogy soha egy pillanatig sem hitt a saját védelmében. Mindvégig a
beépített emberben bízott.
–A bíró nem hajlandó elölről kezdeni. Azzal folytatjuk, amink
van.
Elliot a szájához kapta reszkető kezét.
– Ne aggódjon, Walter. Jó kezekben van. Tisztességes
eszközökkel is győzni fogunk.
A törvényszolga épp ekkor állított fel bennünket és jelentette be a
bírót.
–Kalifornia állam kontra Elliot ügy – közölte. – Engedjék be az
esküdteket.
 NEGYVENNYOLC

védelem első tanújaként Julio Munizt, a Topanga

A Canyonban lakó szabadúszó videóst szólította, aki

lekörözte a média minden más képviselőjét, és a bűntény
napján elsőként érkezett az Elliot–házhoz. A bevezető
kérdések rövid úton tisztázták, miből él Muniz. Nem dolgozott adott
hálózatnak vagy helyi hírcsatornának. Az otthonában és az autójában
lehallgatta a rendőrségi frekvenciákat, így jutott a friss bűnesetekhez
tartozó címekhez, ezután kiszállt a helyszínre a kamerájával, és
filmre vett mindent, hogy a felvételt később eladja azoknak a helyi
adóknak, amelyek nem küldtek ki senkit. Az Elliot–ügy számára
akkor kezdődött, amikor meghallotta a nyomozóknak szánt riasztást,
és azonnal kiszállt a címre.
–Mit tett, Mr. Muniz, miután kiérkezett a helyszínre? – kérdeztem.
–Elővettem a kamerámat, és filmezni kezdtem. Feltűnt, hogy
valaki van a járőrautó hátsó ülésén, és azt gondoltam, a gyanúsított
lehet, ezért őt is felvettem, meg a rendőröket, ahogy elkerítették a
területet. Ilyeneket.
Ekkor bemutattam a Muniz által aznap használt digitális
videokazettát mint a védelem egyes számú tárgyi bizonyítékát, majd
tévét és lejátszót hozattam az esküdtek elé. Behelyeztem a kazettát,
és megnyomtam a „lejátszás” gombot. A szalagot korábban arra az
időpontra csévéltük, amikor Muniz filmezni kezdett az Elliot–ház
körül. Miközben ment a felvétel, elnéztem az esküdteket, akik feszült
figyelemmel követték. Jómagam már tucatszor is láttam korábban.
A képeken Walter Elliot látszott, ahogy ott ül a járőrautó hátsó
ülésén. Miután a videó adott szögből, fentről készült, jól látszott a
tetőre festett 4A hívójel.
A felvétel átugrott a rendőrökre, akik sárga szalaggal kerítették
körül a területet, majd vissza a járőrautóra. Ezúttal az látszott, hogy
Kinder és Ericsson nyomozók kiszállították az autóból Elliotot, hogy
levegyék a bilincsét, és elvezessék a ház felé.
A távirányítóval megállítottam a szalagot, és visszatekertem arra a
részre, amikor Muniz egészen közel került a járőrautó hátuljába
ültetett Elliothoz. Újra elindítottam a lejátszást, majd kimerevítettem
a képet, hogy annál a pillanatnál, amikor Elliot előrehajol, az
esküdtek is láthassák: a keze össze van bilincselve a háta mögött.
–Rendben, Mr. Muniz, akkor most hadd irányítsam a figyelmét a
járőrautó tetejére. Mit lát rajta?
–A jármű hívójelét. Négy–A vagy négy–alfa, ahogy a rádióban
szokták mondani.
–Felismeri ezt az azonosítót? Netán korábban is látta már?
–Nos, rengeteget hallgatom a rendőrségi frekvenciát, ezért jól
ismerem a négy–alfa hívójelet. Ami azt illeti, a nap korábbi részében
láttam is a négy–alfa járőrautót.
–Milyen körülmények között?
–A rendőrségi rádiót hallgattam, és megtudtam, hogy túszválság
alakult ki a Malibu Creek állami parkban. Oda is elmentem, hogy
felvegyem.
–Mikor történt ez?
–Hajnali két óra körül.
–Vagyis megközelítőleg tíz órával azelőtt, hogy felvette az Elliot–
háznál zajló eseményeket. Kiszállt, hogy videóra vegye a
túszválságot is. Jól értem?
–Igen, pontosan.
–És a négy–alfa járőrautó megjelent ennél a korábbi incidensnél
is?
–Igen, amikor a gyanúsítottat végül letartóztatták, a négy–alfa
vitte be. Ugyanez az autó.
–Ez mikor történt?
–Csak olyan hajnali öt óra körül. Hosszú éjszakánk volt.
 –Erről is készített felvételt?
–Igen, készítettem. Ugyanerre a szalagra.
A képernyőn kimerevített képre mutatott.
–Akkor lássuk – javasoltam.
Lenyomtam a távirányítón a „visszatekerés" gombot. Golantz
azonnal felállt, tiltakozott, és beszélni akart a bíróval. Amikor
Stanton odaintett minket, elővettem a tanúk listáját, amelyet már két
héttel korábban benyújtottam a bíróságon.
–A védelem ismét vaktában lövöldöz, bíró úr – méltatlankodott
Golantz. – Az általa benyújtott anyagban egyetlen utalás sincs arra
nézve, hogy egy másik ügy kapcsán hívta be a tanút. Tiltakozom az
ellen, hogy bemutassa az anyagot.
Higgadt mozdulattal a bíró elé csúsztattam a tanúk listáját. A
szabályok szerint fel kellett sorolnom mindenkit, akit be kívántam
idézni, és rövid összegzést adnom arról, mivel kapcsolatban fog
tanúskodni. Julio Muniz szerepelt a listámon. A rövid összegzés
pedig tartalmazott minden fontos részletet.
–Itt egyértelműen az áll, hogy a gyilkosságok napján, május
másodikán készült felvételekkel kapcsolatban fog tanúskodni –
mutattam rá. – A parkban felvett anyag a gyilkosságok napján, május
másodikán készült. Ezt a listát két hete nyújtottam be, bíró úr. Mr.
Golantz leginkább saját magának köszönheti, hogy ilyen helyzetbe
került. Lett volna alkalma beszélni a tanúval, és megnézni a
felvételeket. Nyilvánvalóan nem élt a lehetőséggel.
A bíró egy hosszú pillanatig a tanúk listájára meredt, mielőtt
bólintott.
–A tiltakozást elutasítom – döntötte el. – Folytathatja, Mr. Haller.
Visszatértem, folytattam a szalag csévélését, majd elindítottam
afelvételt. Az esküdtek továbbra is a képernyőre tapadtak. A felvétel
éjszaka készült, ezért szemcsésebb volt, és a jelenetek gyorsabban
váltogatták egymást, mint az előző alkalommal.
Végül megláttuk azt a snittet, amikor egy férfit – akinek a kezét
összebilincselték a háta mögött – beültettek az egyik járőrautóba.
Egy rendőr becsukta az ajtót, majd kétszer rávert a tetőre. Az autó
elindult, és egyenesen a kamera felé tartott. Eközben újra
kimerevítettem a képet.
A képernyőn a járőrautóról készült szemcsés kép látszott. A
kamera lámpája a hátul ülő férfit és a kocsi tetejét egyaránt
megvilágította.
–Milyen hívójel olvasható a tetőn, Mr. Muniz?
–Ezúttal is a négy–alfa.
–És a férfi, akit beszállítanak, hol ül?
–A jobb hátsó ülésen.
–Meg van bilincselve?
–Nos, amikor a kocsiba ültették, meg volt. Fel is vettem.
–A háta mögött bilincselték össze a csuklóit, igaz?
–Pontosan.
–Mondhatjuk azt, hogy ugyanabban a testhelyzetben és
ugyanazon a helyen ült, mint Mr. Elliot, amikor nyolc órával később
videóra vette?
–Igen. Pontosan ugyanazon a helyen.
–Köszönöm, Mr. Muniz. Nincs több kérdésem.
Golantz nem élt a keresztkérdés lehetőségével. Nem tudott
belekötni egyik állításba sem, a videó pedig önmagáért beszélt.
Muniz távozott. Közöltem a bíróval, hogy egyelőre nem kívánom
eltávolítani a képernyőt, majd szólítottam következő tanúmat, Todd
Stallworth rendőrt.
Stallworth a korábbinál is bosszúsabbnak tűnt, ahogy belépett.
Nagyon helyes. Úgy festett, mint aki napok óta nem vette le az
egyenruháját. Ingének egyik ujján sötét folt éktelenkedett, alighanem
valamilyen éjszakai dulakodástól.
Gyorsan tisztáztam Stallworth személyazonosságát, s hogy az
Elliot–házban történt kettős gyilkosság napján az első műszakban ő
vezette az alfa járőrautót a malibui körzetben. Mielőtt még egy
kérdést feltehettem volna, Golantz ismét tiltakozott és a bíró elé akart
járulni. Amikor a pulpitushoz léptünk, színpadias mozdulattal
széttárta a karját. A stílusérzéke kezdte cserbenhagyni.
–Tiltakozom a tanú ellen, bíró úr. A védelem elrejtette őt a listán
számos más rendőr közé, akik a helyszínen tartózkodtak, és nincs
jelentőségük az ügy szempontjából.
Ezúttal is készen álltam a tanúlistával, de most indulatosan
csaptam le az asztalra, hogy a mutatóujjammal elinduljak lefelé, míg
a nevek között rá nem akadok Todd Stallworthére. Öt másik rendőr
neve között szerepelt, akik mind kiszálltak az Elliot–házhoz.
–Bíró úr, ha rejtegetni próbálnám Stallwortht, nem teszem ilyen
feltűnő helyre. Egyértelműen a többi rendőr között szerepel a neve.
A magyarázat ugyanaz, mint az imént. Az összegzés szerint a május
másodiki eseményekről fog vallani. Több azért nem szerepel róla,
mert sosem beszéltem vele. Én is most hallom először, mit tud
mondani.
Golantz megrázta a fejét, és próbálta visszanyerni az önuralmát.
–Bíró úr, a védelem a tárgyalás kezdete óta különféle trükkökkel
él, és igyekszik elgáncsol...
–Mr. Golantz – szakította félbe a bíró –, ne mondjon semmi olyat,
amit nem tud alátámasztani, és amivel bajba sodorhatja magát. A
tanú, csakúgy mint a Mr. Haller által korábban szólított előző, két
hete rajta van ezen a listán. Feketén–fehéren. Megvolt rá a
lehetősége, hogy kiderítse, miről fog vallani. Ha nem élt ezzel a
lehetőséggel, az az ön döntése, de semmiképp sem a védelem
trükkje. Jobb lesz, ha vigyáz a nyelvére.
Golantz egy pillanatra lehajtotta a fejét, mielőtt újra megszólalt.
–Bíró úr, a vád rövid szünetet indítványoz – közölte végül halkan.
–Milyen rövidet?
–Tizenhárom óráig.
–Két órát nem neveznék rövid szünetnek, Mr. Golantz.
–Tiltakozom a szünet ellen, bíró úr – szúrtam közbe. – Arra akarja
felhasználni, hogy befolyásolja a tanúmat.
–Én meg ez ellen tiltakozom – csattant fel Golantz.
–Elég! Nincs se szünet, se halasztás, se csűrés–csavarás –
jelentette ki a bíró. – Máris elvesztegettük a fél délelőttöt. A
tiltakozást elutasítom. Térjenek vissza a helyükre!
Miután engedelmeskedtünk, bemutattam harminc másodpercnyit a
videóból, amelyen látni lehetett, hogy az összebilincselt kezű embert
a Malibu Creek állami parknál beültetik a négy–alfa hívójelű
rendőrautóba. Ugyanott merevítettem ki a képet, amikor a jármű
elhaladt a kamera előtt. Ezután fordultam csak a tanúhoz.
–Stallworth rendőr, ön vezeti az autót?
–Igen, én.
–Ki az a férfi a hátsó ülésen?
–A neve Eli Wyms.
–Feltűnt, hogy összebilincselték a kezét, mielőtt beültették az
autóba. Ennek az volt az oka, hogy őrizetbe vették?
–Igen.
–És miért vették őrizetbe?
–Először is, megpróbált megölni. Amellett jogtalan
fegyverhasználat volt ellene a vád.
–Hány rendbeli jogtalan fegyverhasználat?
–Nem emlékszem a pontos számra.
–Mit szólna a kilencvennégyhez?
–Elfogadhatóan hangzik. Vaktában lövöldözött összevissza.
Stallworth lehetett fáradt és bosszús, de nem késlekedett a
válaszaival. Nem tudta, mi köze ennek az egésznek Elliot ügyéhez,
és azzal se törődött, hogy rövid, semmitmondó válaszokkal próbálja
védeni a vádat. Talán haragudott Golantzra, amiért meg sem próbált
tiltakozni a kihallgatása ellen.
–Tehát letartóztatták és beszállították a közeli malibui őrsre?
–Nem, a belvárosi előzetes fogdába szállítottuk, ahol
pszichológiai megfigyelés alá került.
 –És ez milyen sokáig tartott? Mármint az út a fogdáig?
–Úgy egy óráig.
–Ezután visszatértek Malibuba?
–Nem, előbb meg kellett javítani a négy–alfát. Wymsnek sikerült
kilőnie a reflektort. Ha már a belvárosban jártam, beugrottam a
garázsba és kicseréltettem. Rá is ment a szolgálatom hátralévő része.
–Akkor az autó mikor tért vissza Malibuba?
–Műszakváltáskor. Akkor adtam át a nappalosoknak.
Lenéztem a jegyzeteimre.
–Mármint... Murray és Harber járőröknek?
–Pontosan.
Stallworth nagyot ásított, mire fojtott nevetés hallatszott a
tárgyalóteremben.
–Tudom, hogy ilyenkor már aludni szokott, Stallworth rendőr.
Már nem tartom fel sokáig. Amikor egyik műszak átadja a kocsit a
másiknak, kitakarítják vagy fertőtlenítik valahogy?
–Kellene, de hacsak valaki nem hányja telibe a hátsó ülést, nem
szoktuk. Az autót hetente egyszer–kétszer kivonjuk a forgalomból,
hogy a garázsban rendesen karbantartsák.
–Eli Wyms telibe hányta a hátsó ülést?
–Nem, arról tudnék.
Újabb elfojtott nevetés. Lenéztem az emelvényről Golantzra, de ő
még csak el sem mosolyodott.
–Rendben, Stallworth rendőr, lássuk, jól értem–e. Eli Wymset
letartóztatták, amiért magára lőtt, és aznap hajnalban még legalább
kilencvenháromszor lőtt. Letartóztatták, és a csuklóját
összebilincselték a háta mögött, így szállították be a belvárosba. Ez
eddig így rendben van?
–Elfogadhatóan hangzik.
–A videón Mr. Wmys jól látható a hátsó ülésen, az utas felőli
oldalon. Az egyórás út során mindvégig ezen a helyen maradt?
–Igen, én magam szíjaztam be.
 –Az őrizetbe vett személyeket minden esetben az utas felőli
oldalon szállítják?
–Igen, pontosan. Nem akarjuk, hogy vezetés közben mögöttünk
legyenek.
–A szalagon az is látszik, hogy Mr. Wyms kezét nem helyezték
műanyag zacskóba vagy bármilyen hasonló védőhuzatba, mielőtt a
járőrautóba ültették. Vajon miért nem?
–Mert nem tűnt szükségesnek.
–Miért?
–Mert ezen nem múlt semmi. Senki számára nem lehetett
kétséges, hogy ő használta a fegyvert. Nem kellett aggódnunk a
lőpornyomok miatt.
–Köszönöm, Stallworth rendőr. Remélem, most már nyugovóra
térhet.
Leültem, és átengedtem a tanút Golantznak. Lassan felkelt, és
elfoglalta az emelvényt. Most már pontosan tudta, mire hajtok, de
semmit sem tehetett, amivel megállíthatott volna. Azért el kell
ismernem, talált egy vékonyka hézagot, és mindent megtett, hogy
beleékelje a vésőjét.
–Stallworth rendőr, meg tudná mondani, hozzávetőleg mennyi
ideig várt a belvárosi járműbázison, amíg megjavították az autóját?
–Nagyjából két órát. Az éjszakás műszakban csak néhányan
vannak, alig győzik a munkát.
–Ebben a két órában az autó közelében tartózkodott?
–Nem, kerestem egy üres íróasztalt, és lekörmöltem a jelentést
Wyms letartóztatásáról.
–Korábban azt tanúsította, hogy függetlenül a szabályos eljárástól,
általában a járműbázisra bízzák a járőrautók tisztán tartását. Jól
mondom?
–Igen.
–Ilyenkor benyújtanak hivatalos kérvényt, vagy az itt dolgozókra
bízzák, mikor végzik el a jármű karbantartását és megtisztítását?
 –Sosem nyújtunk be hivatalos kérvényt. Egyszerűen csak
megcsinálják.
–Mármost abban a két órában, amit a járműtől távol töltött, amíg
megírta a jelentését, tudomása szerint a járműbázis alkalmazottai
elvégezték az autó takarítását vagy fertőtlenítését?
–Nem tudom.
–Tehát elvégezhették úgy, hogy önnek nem feltétlenül volt erről
tudomása?
– Igen.
–Köszönöm, Stallworth rendőr.
Haboztam, de mégiscsak felálltam újra.
–Stallworth rendőr, ön azt állította, hogy a járőrautó javítása azért
vett igénybe két órát, mert a járműbázis alkalmazottai túlságosan
elfoglaltak voltak. Igaz?
–Igaz. – Úgy beszélt, mint aki már halálosan unja ezt az egészet.
–Vagyis nem valószínű, hogy a fiúk takarításra vesztegették volna
az idejüket, ha külön nem kéri meg őket, igaz?
–Nem tudom, erről őket kéne megkérdeznie.
–Kérte külön, hogy takarítsák ki az autót?
–Nem.
–Köszönöm.
Leültem, Golantz pedig passzolt az újabb lehetőségre.
Délre járt az idő. A bíró ebédszünetet rendelt el, de az esküdtek és
jogászok csak negyvenöt percet kaptak, hogy valamennyit
behozzunk a lemaradásból. Nekem tökéletesen megfelelt így. A
koronatanúm következett, és minél előbb ül a tanúk padjára, annál
közelebb kerül ügyfelem a felmentő ítélethez.
 NEGYVENKILENC

r. Shamiram Arslanian meglepetésként hatott. Nem is a

D felbukkanása – régebb óta szerepelt a tanúk listáján, mint

amióta az ügyön dolgoztam –, sokkal inkább a
megjelenése és a személyisége volt különös. Neve és
szakmai hírneve alapján mindenki magába zárkózó, szemüveges
könyvmolyt várt, fehér köpenyben és jellegtelen konttyal. Egyik sem
illett rá. Eleven, kék szemű szőkeség volt, kirobbanó vidámsággal és
széles mosollyal. Nem csupán fotogén, de tele gén – egyenesen a
képernyőre termett. Intelligens és magabiztos, de sosem annyira,
hogy bárki arrogánsnak tartsa. Ha egy szóban kellene jellemeznem,
azt mondanám, olyan tanú, amilyenre minden védőügyvéd vágyik:
szerethető. Ilyet pedig nem könnyű találni a törvényszéki szakértők
körében.
Szinte az egész hétvégét Shamival töltöttem (ahogyan ő használta
a nevét), átvette velem az Elliot–ügy kapcsán végzett
lőpornyomelemzést, hogy miről fog tanúskodni a bíróságon, és
milyen keresztkérdésekre számíthat Golantztól. Mindezt a legutolsó
pillanatig halogattuk, nehogy a vád megsejtsen bármit. Amiről a
szakértőm nem tudott, azt nem is hozhatta az ügyész tudomására. Így
a legutolsó pillanatig titokban tartottam előtte az aduászunkat.
Igazi hírességet kaptam ki magamnak, akinek korábban a Jogi
TV–én volt saját műsora. Kétszer is autogramot kértek tőle, amikor
elvittem vacsorázni a Palmba, és tegeződött minden tévés
producerrel, aki csak megállt köszönni az asztalnál. Hírességnek járó
tarifát is számolt fel. A Los Angelesben töltött négy napért, amíg
felkészült és tanúskodott, tízezer dollárt kért, plusz költségek. Tisztes
ár, ha valaki elkérheti, ő pedig elkérhette. Azt mondták róla, rengeteg
megkeresést kap, de csak azokkal foglalkozik, amelyeknél
megingathatatlanul azt érzi, hogy súlyos mulasztás történt. Persze az
sem ártott, ha egy–egy ügyét felkapta az országos híradó is.
Az első tíz perc után éreztem, hogy megér minden egyes centet,
amit Elliot kifizet neki. Kétszeresen is megnehezíti a vád dolgát: a
személyisége meg fogja nyerni az esküdteket, a mondanivalója pedig
az egész pert. A lényeg legtöbbször az, hogy ki tanúskodik, nem az,
hogy pontosan mit is tanúsít. Az érvelést el kell adni az esküdteknek,
Shami pedig a használt gyufát is eladta volna bárkinek. A vád
törvényszéki tanúja igazi penészvirág volt, egy kémcső
személyiségével. Az én tanúm tévéműsort vezetett A bűn kémiája
címmel.
Halk moraj hallatszott a tárgyalóteremben, amint sztárként
tündöklő tanúm belépett, és magára vont minden tekintetet, hogy így
sétáljon át a folyosón, a kapun és a küzdőtéren, egészen a tanúk
padjáig. A domborulataira tökéletesen simuló tengerkék kosztümöt
viselt, ami még inkább hangsúlyozta vállára omló aranyszín fürtjeit.
Stanton bíró is elámulhatott – még azelőtt vizet hozatott neki, hogy
az esküt letette volna. A vád tanúja a szeme láttára száradhatott volna
ki.
Miután tanúm megadta, majd lebetűzte a nevét, és megesküdött
rá, hogy csakis a színtiszta igazat vallja, magamhoz vettem
jegyzettömbömet, és felléptem az emelvényre.
–Jó napot, dr. Arslanian. Hogy van?
–Remekül, köszönöm.
Némi déli akcentus érződött a hangjából.
–Mielőtt felidéznénk a szakmai előéletét, szeretnék valamit előre
tisztázni. Ön a védelem fizetett szakértője. Igazam van?
–Igen, ez igaz. Azért fizetnek, hogy itt legyek, de nem azért, hogy
olyasmit tanúsítsak, ami ellenkezik a saját véleményemmel... akár
egybecseng a védelem álláspontjával, akár nem. Ez a feltételem, és
ezen sosem változtatok.
–Értem, akkor mondja el nekünk, honnét jött, doktornő.
 –Jelenleg a New York–i Ossiningben élek. Floridában születtem
és nőttem fel, majd hosszabb időt töltöttem Boston térségében,
miközben itt–ott kijártam az iskoláimat.
–Shamiram Arslanian. Nem tűnik floridai névnek.
Sugárzóan elmosolyodott.
–Apám száz százalékig örmény, vagyis én ötven százalékban
örmény, ötven százalékban floridai vagyok. Apám szerint kislány
koromban Armageddiannak hívtak.
A legtöbben előzékenyen elmosolyodtak.
–Hogyan lett önből törvényszéki szakértő? – kérdeztem.
–Nos, két kapcsolódó egyetemi diplomát szereztem. Az elsőt az
MIT–n, a Massachusetts Institute of Technologyn mint
vegyészmérnök. A nagydoktori diplomámat mint kriminológus, a
New York–i John Jay College–nek köszönhetem.
–Amikor azt mondja, köszönhetem, arra utal, hogy ez valamilyen
tiszteletbeli cím?
–Még csak az kéne – felelte lendületesen. – A belemet is
kidolgoztam azért a nyavalyásért.
Ezúttal az egész terem nevetésben tört ki, és észrevettem, hogy
még a bíró is elmosolyodik, mielőtt kalapácsával rendet parancsol.
–Látom az életrajzán, hogy két főiskolai diplomája is van. Igaz
ez?
–Igen, úgy tűnik, nekem mindenből kettő jut. Két kölyök. Két
kocsi. Még otthon is két macskám van, Wilbur és Orville.
Vetettem egy pillantást a vád asztala felé, és láttam, hogy Golantz
a segítőjével együtt maga elé mered, még csak egy mosolyt sem
ereszt meg. Ezután az esküdtekhez fordultam, és láttam, hogy
tizenkét szempár tapad a tanúm arcára. Máris a kezéből ettek, pedig
még el sem kezdte.
–Ezeket a diplomákat hol szerezte?
–Egyet a Harvardon, ez egy mérnöki diploma, egyet pedig a
Berklee Zeneművészeti Főiskolán. Egy időben jártam ki a két iskolát.
 –Zenei diplomája van? – színleltem meglepetést.
–Szeretek énekelni.
Újabb nevetés. Egyik találat a másik után. Egyik meglepetés a
másik után. Shami Arslanian maga volt a tökéletes tanú.
Golantz végül felállt, és megszólította a bírót.
–Bíró úr, a vád arra kérné a tanút, hogy szorítkozzon a
törvényszéki elemzésre, és lehetőség szerint kerülje személyes
érdeklődési körét, háziállatainak nevét és minden olyan tényt, ami
nem kapcsolódik ennek a rendkívül súlyos ügynek a tárgyalásához.
A bíró vonakodva felkért, hogy térjek a lényegre. Golantz
visszaült. Megszerezte a pontot, de milyen áron? A teremben
mostantól mindenki úgy tekintett rá, mint ünneprontóra, aki ettől a
kis könnyedségtől is megfosztja a jelenlévőket.
Feltettem még néhány kérdést, amiből kiderült, hogy dr. Arslanian
jelenleg a John Jayen dolgozik tanárként és kutatóként. Miután
tisztáztam makulátlan előéletét és azt a tényt, hogy nem
tanúskodásból él, rátértem a lényegre: azoknak a
lőpormaradványoknak a tanulmányozására, amelyeket a kettős
gyilkosság napján Malibuban vettek le Walter Elliot kezéről és
ruházatáról. Dr. Arslanian tanúsította, hogy áttekintette az eljárás
menetét és a laboreredményeket, illetőleg elvégezte a saját
értékelését és modellezését. Azt mondta, megnézte azokat a
videofelvételeket is, amelyeket a védelem bocsátott a rendelkezésére.
–Na már most, dr. Arslanian, a vád törvényszéki szakértője azt
tanúsította a tárgyalás egy korábbi szakaszában, hogy a Mr. Elliot
kezéről, ingujjáról és zakójáról levett minták bizonyíthatóan magas
arányban tartalmaztak bizonyos lőpormaradványokkal azonosított
elemeket. Egyetért ön ezzel a következtetéssel?
–Igen, egyetértek – felelte a tanú.
Némi meglepettség érződött a teremben.
–Azt állítja, hogy a saját vizsgálatai alapján a vádlott kezén és
ruházatán valóban lőpornyomokat találtak?
 –Pontosan. Nagy mennyiségű báriumot, antimont és ólmot. Ezek
együttes jelenléte lőpor maradványait valószínűsíti.
–Mit jelent ez a „nagy mennyiség”?
–Csupán annyit, hogy ezen elemek némelyike kis mennyiségben
megtalálható az ember testén akkor is, ha éppen nem sütött el
fegyvert. Tudja, a mindennapi életben.
–Vagyis mindhárom elemnek nagy mennyiségben jelen kell lennie
ahhoz, hogy a lőpornyomelemzés pozitív eredménnyel záruljon,
igaz?
–Igen, és akkor még ott van a koncentrációs minta.
–Elmagyarázná, mi is ez a „koncentrációs minta”?
–Hogyne. Amikor egy fegyver elsül, azt hiszem, ez esetben
kézifegyverről beszélünk, a töltényűrben robbanás megy végbe,
amelykellő energiát és gyorsulást biztosít a lövedéknek. Ez a
robbanás gázokat szabadít fel, amelyek nemcsak a csövön keresztül
távoznak a lövedékkel együtt, hanem a fegyver kis hasadékain és
nyílásain át is. A csőfar, mármint a fegyver csövének hátsó része, a
lövés eldördülése után felnyílik. A felszabaduló gázok repítik az
említett mikroszkopikus részecskéket a fegyver használója felé.
–Ahogyan ebben az esetben is történt, ugye?
–Nos, nem. Az általam elvégzett vizsgálat alapján ezt nem
állíthatom.
Tettetett meglepődéssel vontam fel a szemöldököm.
–De hát, doktornő, az imént azt mondta: egyetért a vád
képviselőivel abban hogy a vádlott kezén és ruházatán
lőpornyomokat találtak.
–Egyetértek a vád képviselőivel abban, hogy a vádlott kezén és
ruházatán lőpornyomokat találtak, csakhogy ön nem ezt kérdezte.
Egy pillanatig úgy tettem, mintha visszakoznék.
–Azt akarja mondani, dr. Arslanian, hogy más magyarázat is lehet
a Mr. Ellioton talált lőpornyomokra?
–Igen, ezt állítom.
 Hát megérkeztünk. Megérkeztünk a védelem stratégiájának
sarokpontjához. Most kellett előrántanom az aduászt.
–Miután a hétvégén tanulmányozta a védelem által az ön
rendelkezésére bocsátott nyomozati anyagot, talált egy alternatív
magyarázatot a Walter Elliot kezén és ruházatán fellelt lőpornyomok
eredetére?
–Igen, találtam.
–Megosztaná ezt velünk?
–Véleményem szerint rendkívül nagy a valószínűsége, hogy a Mr.
Elliot kezén és ruházatán fellelt lőpornyomok közvetve kerültek oda.
–Közvetve? Úgy érti, valaki szándékosan lőpornyomokat
helyezett el rajta?
–Nem, nem így értem. Arra utalok, hogy mindez akaratlanul,
véletlenül vagy tévedésből történt. A lőpormaradványok
tulajdonképpen mikroszkopikus porszemcsék. Mozognak, s mint
ilyenek, átkerülhetnek bárkire, aki kapcsolatba kerül velük.
–Mit ért azon, hogy „kapcsolatba kerül velük”?
–Azt értem, hogy az általunk hivatkozott anyag megtapad egy
felületen, miután távozik a lőfegyverből, ha pedig ez a felület
kapcsolatba kerül egy másikkal, az anyag egy része átragadhat arra.
A bűnüldöző szervek különféle óvintézkedéseket tesznek ennek
megelőzésére. A fegyveres bűncselekmények áldozatait és
gyanúsítottjait gyakran megfosztják az öltözéküktől, hogy később
megvizsgálják. Előfordul, hogy műanyag zacskót húznak a kezükre,
ezzel gátolva meg az anyag továbbvitelét.
–Ez az anyag többször is továbbkerülhet?
–Igen, egyre csökkenő mennyiségben. Szilárd anyagról beszélünk.
Nem légnemű, nem oszlik el, mint egy gáz. Mikroszkopikus, de
szilárd anyag, tehát végül kiköt valahol. Számos kísérletet végeztem
ezzel kapcsolatban, és azt találtam, hogy a lőpormaradványok
átvitele újra és újra megtörténhet.
–Egészen addig, míg a továbbadott anyag mennyisége le nem
csökken annyira, hogy a jelenléte elhanyagolhatóvá válik?
–Pontosan. Minden új felület kevesebbet tart meg az előzőnél.
Tehát minden azon múlik, mekkora a kiinduló mennyiség. Minél
nagyobb, annál több részecske továbbítható.
Bólintottam, és engedélyeztem egy rövid szünetet, amíg
átforgattam a jegyzettömböm lapjait, mintha keresnék valamit.
Élesen el akartam választani egymástól az elméleti fejtegetést és az
adott ügyet.
–Értem, doktornő – szólaltam meg végül. – Mindezt figyelembe
véve elmondaná nekünk, mi történt az Elliot–ügyben?
–Elmondom és be is mutatom – felelte dr. Arslanian. – Amikor
Mr. Elliotot megbilincselték és a négy–alfa járőrautó hátsó ülésére
helyezték, gyakorlatilag beleültették a lőpormaradványok
melegágyába. Ekkor került sor az elemi részecskék átvitelére.
–Amennyiben?
–A keze, a karja és a ruházata közvetlen kapcsolatba került egy
másik ügyből hátramaradt lőpornyomokkal. Az átvitel
elkerülhetetlenné vált.
Golantz sietve tiltakozott, azon az alapon, hogy nem alapoztam
meg a kijelentést, de én közöltem a bíróval, hogy pontosan ezt
kívánom tenni, és az engedélyét kértem, hogy újra felállíthassam az
esküdtek előtt a képernyőt.
Dr. Arslanian fogta az első tanúm, Julio Muniz által készített
videofelvételt, és rögtönzött belőle egy oktatófilmet, amit Golantz
elvetélt tiltakozása közepette beterjesztettem a védelem
bizonyítékaként. E vizuális segítőeszköz használata közben vezettem
végig tanúmat a védelem átvitellel kapcsolatos elméletén. A
demonstráció közel egy órát vett igénybe, és az egyik legalaposabb
ellenteória volt, amit valaha alkalmam nyílt a bíróság elé terjeszteni.
Eli Wyms letartóztatásával és az alfa járőrautóba történő
beültetésével kezdtük. Innét ugrottunk oda, hogy nem egészen tíz óra
múlva Elliotot is ugyanebben az autóban helyezték el. Ugyanebben
az autóban, ugyanazon az ülésen. Mindkét férfi csuklóját a háta
mögött bilincselték össze. Dr. Arslanian ellentmondást nem tűrően
jelentette ki:
–Az a férfi legalább kilencvennégy lövést adott le, mielőtt az
autóba ültették. Kilencvennégyet! Szó szerint bűzlött a lőportól.
–Az ön szakértői véleménye szerint a lőpornyomok átkerültek Eli
Wymsről az autó ülésére? – kérdeztem.
–Minden bizonnyal.
–Az ön szakértői véleménye szerint a lőpornyomok az ülésről
átkerültek a legelső személyre is, akit ide ültettek?
–Igen, így történt.
–Az ön szakértői véleménye szerint így kerültek lőpornyomok
Walter Elliot kezére és ruházatára?
–Megismétlem, ha a háta mögött bilincselték össze a kezét,
közvetlen kapcsolatba került a fertőzött felülettel. Igen, az én
véleményem szerint így kerültek lőpornyomok Walter Elliot kezére
és ruházatára.
Elhallgattam, hogy mindenkiben tudatosuljon a szakértő
következtetése. Ha létezik olyan, hogy megalapozott gyanú, biztosan
tudtam, hogy elhintettem a magvait az esküdtek szívében. Hogy
szavazáskor a szívükre hallgatnak–e, már más lapra tartozik.
 ÖTVEN

ljött az ideje, hogy bevessük a kelléket, amely mindenkiben

E helyre tette dr. Arslanian vallomását.

–A lőpornyomelemzés eredményének kiértékelése során
levont más következtetést is, doktornő, ami az imént
kifejtett anyagátviteli elméletet támasztja alá?
–Igen, levontam.
–És mi lenne az?
–Használhatom a kísérleti bábumat?
Engedélyt kértem a bírótól, hogy a tanú demonstrációs céllal
használja a bábut, s ezúttal még Golantz se tiltakozott. Ekkor
kiléptem a bíró irodájához vezető folyosóra, ahol dr. Arslanian
bábuját hagytam, amíg nem engedélyezték a felhasználását. Innét
toltam be egyenesen az esküdtek – és a Jogi TV kamerái – elé, majd
intettem dr. Arslaniannak, hogy álljon fel a tanúk padjáról, és tartsa
meg a bemutatót.
A kísérleti bábu életnagyságú modell volt, mozgatható
végtagokkal, kezekkel, sőt ujjakkal. Fehér műanyagból készült; arcán
és kezén szürke foltok árulkodtak az évek során rajta végrehajtott
kísérletekről, bemutatókról. Kék farmert viselt, valamint kék galléros
inget és széldzsekit, amelynek hátoldala a Floridai Egyetem tavalyi
bajnoki győzelmének állított emléket. A bábu a földtől tíz centire
lebegett egy fémtartó szorításában, guruló kerethez erősítve.
Eszembe jutott még valami, és visszamentem a kerekes táskáért,
gyorsan elővettem a fából készült pisztolyt és az összecsukható
pálcát. Mindkettőt átadtam dr. Arslaniannak, mielőtt visszatértem az
emelvényre.
–Tehát mi ez az egész, doktornő?
–Ő itt Manny, a próbababa. Manny, ők itt az esküdtek.
 Szórványos nevetés hallatszott, és az esküdtek egyike, az
ügyvéd,még köszönt is a bábunak.
–Manny Florida Gator–rajongó?
–Úgy tűnik, ma igen.
A hírvivő néha háttérbe szoríthatja a hírt. Némely tanúnál éppen
ez a cél, ha már a vallomásuknak nem vesszük sok hasznát, dr.
Arslanian esetében azonban egészen más volt a helyzet. Tudtam,
milyen vékony mezsgyén járok vele: egyik oldalon imádnivaló és
szórakoztató lénye, másikon a tudományos bizonyítékok. Ő és a
véleménye csakis akkor gyakorolt optimális hatást az esküdtekre, ha
megtaláltuk a helyes egyensúlyt. Tudtam, hogy ideje visszanyerni a
komolyságunkat.
–Miért is van szükségünk Mannyre, doktornő?
–Mert a seriff törvényszéki szakértője által használt SEMS
címkék elemzése megmutatja számunkra, hogy a Mr. Ellioton talált
lőpornyomok miért származhatnak egy fegyver elsütésétől.
–Tudom, hogy a vád szakértője a múlt héten részletesen
elmagyarázta az alkalmazott eljárásokat, de szeretném, ha
felfrissítené a tudásunkat. Mik ezek az SEMS címkék?
–A lőpornyomelemzést kerek címkékkel vagy korongokkal
hajtják végre, amelyek egyik oldala öntapadós. A címkéket a
tesztelendő felületre simítják, ezáltal begyűjtik a felületen található
összes mikroszkopikus részecskét. A címke ezután a letapogató
elektronmikroszkópba vagy SEMS–be kerül. Ezen keresztül
felmérhetjük, jelen van–e a korábban már említett három elem. A
bárium, az antimon és az ólom.
–Akkor demonstrálná ezt a kedvünkért?
–Hogyne.
–Közben magyarázza el a folyamatot az esküdteknek, kérem!
Dr. Arslanian kihúzta a pálcát, és szembefordult az
esküdtszékkel.Gondosan elterveztük és elpróbáltuk a bemutatót,
egészen odáig, hogy én következetesen mindig „doktornőnek”
szólítottam, míg ő megtagadta a doktor titulust a vád szakértőjétől.
–Mrs. Guilfoyle, a seriff hivatalának törvényszéki szakértője
nyolc mintát vett Mr. Elliot testéről, illetve öltözékéről. Minden ilyen
címke külön kódot kapott, hogy a mintavételezés helyeit
feltérképezhessék.
Pálcájával megmutatta a bábun az egyes helyeket, miközben a
mintavétel folyamatáról beszélt. A bábu egyenes tartásban állt, karja
a teste mellett.
–Az A címke a jobb kéz felső fele, a B címke a bal kéz felső fele,
a C címke Mr. Elliot széldzsekijének jobb oldali ujja, a D címke
pedig a bal oldali. Az E és F jelű címkéjí a dzseki jobb és bal oldal
elejét jelölik, a G és a H pedig annak az ingnek két pontját, amit Mr.
Elliot viselt nyitott kabátja alatt.
–Ezek azok a ruhadarabok, amelyeket aznap viselt?
–Nem, ezek csupán pontos másolatok az adott ruhadarabokról,
amelyek méretüket és márkájukat tekintve is egyeznek.
–Rendben, és mit derített ki a nyolc címke elemzése során?
–Készítettem egy táblázatot, hogy az esküdtek könnyebben
követhessenek.
Bemutattam a táblázatot mint a védelem bizonyítékát, amelyet
Golantz aznap reggel kapott meg – fel is állt, hogy tiltakozzon,
amiért a táblázat túl későn érkezett hozzá, ez pedig sérti az
információ– átadás szabályait. Elmondtam a bírónak, hogy a táblázat
csupán előző éjjel készült el, miután szombaton és vasárnap
konzultáltam dr. Arslaniannal, de a bíró az ügyésszel értett egyet
azon az alapon, hogy a tanúvallomás jól felépített és pontosan
meghatározott irányban halad, a táblázat pedig ebbe illeszkedik, tehát
korábban kellett volna elkészülnie. Helyet adott a tiltakozásnak, így
dr. Arslanian nem használhatta az anyagot. Kockázatot vállaltam, de
egyáltalán nem bántam meg. Inkább beszéljen a tanúm szemléltetés
nélkül, minthogy Golantz előre értesüljön a táblázatról.
–Rendben, doktornő, ön azért még használhatja a jegyzeteit és a
táblázatot. Az esküdtek majd megpróbálják követni. Tehát mit
derített ki az SEMS címkék elemzéséből?
–Azt derítettem ki, hogy a lőpormaradványok szintje az egyes
mintavételi helyeken jelentősen eltért.
–Amennyiben?
–Nos, az A és B jelű címkék, amelyek Mr. Elliot kezéről
származtak, az összes közül a legmagasabb szintet mutatták. Az
elemek mennyiségeinnentől meredeken zuhan: a C, D, E és F jelű
címkéken jóval alacsonyabb szintet mértek, a G és H jelű címkéken
pedig nem mutatható ki a lőporszármazékok jelenléte. – Újra kézbe
vette a mutatópálcáját.
–Ez miről árulkodik, doktornő?
–Hogy a Mr. Elliot kezén és ruháján talált lőpormaradék nem egy
fegyver elsütésétől származik.
–Elmagyarázná, miért?
–Először is, a két kéz esetében mért azonos érték arra utal, hogy a
fegyvert két kézzel kellett volna tartania.
A bábuhoz lépett, és felemelte a karjait, hogy elöl találkozzanak.
Ezután ráhajlította az ujjakat a fapisztoly markolatára.
–Csakhogy kétkezes fogás esetén nagyobb mennyiségben
találtunk volna lőpornyomokat a ruházaton is, különösen a kabátujjak
vonatkozásában.
–A seriff hivatalában feldolgozott címkék azonban nem ezt
mutatják, igaz?
–Nagyon is igaz. Éppenhogy az ellenkezőjét mutatják. Jóllehet a
kezekhez képest a ruházaton valamivel kevesebb lőpornyomnak kell
maradnia, ilyen mértékű különbség semmiképp sem indokolt.
–Az ön szakértői véleménye alapján ez mit jelent?
–Egyértelműen kapcsolati úton történő átvitelt. Ez először akkor
történt meg, amikor hátrabilincselt kézzel beültették a négy–alfa
járőrautóba. Miután az anyag részecskéi ily módon a kezére és
karjára kerültek, azokat a természetes kéz– és karmozgás által
továbbította a kabátja egyes részeire. Ez többször is megtörtént,
mielőtt megfosztották az öltözékétől.
–És abból mire következtet, hogy az ingen egyáltalán nem találtak
lőpormaradványokat?
–Semmire, miután a lövések leadásakor a kabát össze is lehetett
cipzározva.
–Az ön szakértői véleménye szerint előfordulhat, doktornő, hogy
Mr. Elliot kezére, illetve ruházatára a lőpornyomok egy lőfegyver
elsütése nyomán kerültek ilyen formában és elhelyezkedésben?
–Nem, ez elképzelhetetlen.
–Köszönöm, dr. Arslanian. Nincs több kérdésem.
Visszatértem a helyemre, és odahajoltam Walter Elliot füléhez.
–Ha ettől nem gondolják meg magukat, akkor nem tudom, mi kell
nekik.
Elliot bólintott, és visszasúgta:
–Ennél hasznosabb dologra még nem költöttem tízezer dollárt.
Szerintem én is megtettem a magamét, de annyiban hagytam
adolgot. Golantz szünetet kért a bírótól, mielőtt keresztkérdéseknek
vetette alá a tanút, és a bíró helyet adott az indítványának. Úgy tűnt,
a teremből kiözönlő hallgatóság izgatottan tárgyalja az ügyet. Shami
Arslanian lendületbe hozta az egész védelmet.
Tizenöt perc múlva megláthattuk, milyen eszközökkel próbálja
Golantz megingatni a tanú szavahihetőségét és vallomását, bár el
nem tudtam képzelni, milyen lehetősége maradt. Ha lenne bármilyen,
aligha kérte volna a szünetet. Feláll majd, és egyenesen nekiront a
nőnek.
Miután az esküdtek a bíróval együtt távoztak, a hallgatóság pedig
az ajtóknál tülekedett, az ügyész asztalához léptem. Golantz lázasan
jegyzetelt a füzetébe, még csak fel sem nézett.
–Mi az? – kérdezte.
–A válaszom „nem”.
–Melyik kérdésre?
 –Amit azzal kapcsolatban fog feltenni, hogy kíván–e az ügyfelem
alkut kötni. Nem érdekel az ajánlata.
Golantz gúnyosan elvigyorodott.
–Vicces fickó maga, Haller. Na és, ha van is egy hatásos tanúja,
hol van még a tárgyalás vége?
–Van még egy francia rendőrszázadosom is, aki holnap arról fog
tanúskodni, hogy Rilz felnyomta a hét legveszélyesebb,
legbosszúszomjasabb bűnözőt, akivel valaha találkozott. Kettő
közülük merő véletlenségből tavaly szabadult, és azóta eltűnt a föld
színéről. Senki sem tudja, hol vannak. Idén tavasszal talán
megfordultak Malibuban is.
Golantz letette a tollát, és végre felnézett rám.
–Igen, tegnap beszéltem a maga Clouseau nyomozójával. Világos
számomra, hogy azt mondja, amit maga hallani akar, amíg első
osztályon repkedhet. A megbeszélésünk végén elővett egy térképet a
hollywoodi sztárok villáiról, és megkérdezte, melyik Angelina Jolie–
é. Komoly, szavahihető tanúnak tűnt.
–Pedig mondtam Pepin kapitánynak, hogy ne kattanjon rá arra a
térképre. Úgy látszik, nem figyelt rám. Gyorsan témát váltottam.
–Hová lettek a németek? – kérdeztem.
Golantz vetett egy pillantást maga mögé, mintha meg akarna
győződni róla, hogy Rilz rokonsága tényleg nincs ott.
–Megmondtam nekik, hogy készüljenek fel a védelem
stratégiájára, ami arra fog épülni, hogy maga két lábbal tiporja a fiuk
és a testvérük emlékét – felelte. – Megmondtam nekik, hogy fel fogja
emlegetni Johan öt évvel ezelőtti franciaországi zűrjeit, és ezt
használja fel arra, hogy tisztára mosson egy gyilkost. Megmondtam
nekik, hogy úgy fogja bemutatni Johant, mint valami német
dzsigolót, aki gátlástalanul elcsábította gazdag ügyfeleit, férfiakat és
nőket, Malibuban és a nyugati oldalon egyaránt. Tudja, mit felelt erre
az apja?
–Nem, de most majd megtudom.
 –Azt mondta, épp eleget látott az amerikai igazságszolgáltatásból,
azzal haza is utazott.
Próbáltam kitalálni valami elmés és cinikus riposztot, de nem
jutott eszembe semmi.
–Azért ne aggódjon – tette hozzá Golantz. – Majd felhívom őket,
és elújságolom nekik az ítéletet.
–Helyes.
Otthagytam, és kisétáltam a folyosóra, hogy megkeressem az
ügyfelemet. Tudósítók egész hada vette körül. Dr. Arslanian sikeres
tanúvallomásán felbuzdulva most azon dolgozott, hogy meggyőzze a
tágabb értelemben vett esküdtszéket – a közvéleményt.
–Mindvégig azzal voltak elfoglalva, hogy rám húzzák a vizes
lepedőt, miközben az igazi gyilkos szabadon járkál!
Oscar–díjas alakítás. Már épp készültem félbeszakítani, amikor
Dennis Wojciechowski elkapott.
–Gyere velem! – súgta a fülembe.
–Távolabb húzódtunk a tömegtől.
–Mi az, Cisco? Már nem tudtam, hol vagy.
–Dolgom volt. Megvan a jelentés Floridáról. Akarod hallani?
Elmondtam neki, amit Elliottól hallottam az úgynevezett
szervezetről. Elliot története elég őszintének hangzott, de
emlékeztettem magam a régi igazságra – mindenki hazudik –, ezért
megbíztam Ciscót, hogy amennyire lehet, járjon utána.
–Hogyne, bökd ki – bólintottam.
–Van egy magánnyomozó Fort Lauderdale–ben, akivel korábban
már dolgoztam. Tampa az állam másik felén fekszik, de olyan
embert akartam, akit ismerek, és akiben megbízhatok.
–Értem. Mire jöttél rá?
–Elliot nagyapja hetvennyolc évvel ezelőtt alapította a
foszfátműveket. Ebben dolgozott később Elliot apja is, azután maga
Elliot is, csakhogy ő nem szívesen koszolta be a kezét a
foszfátüzlettel, ezért egy évvel az apja halála után eladta az egészet.
Magánvállalatról van szó, ezért az eladás részletei nem publikusak.
Az akkoriban megjelent újságcikkek legalább harminckétmillióra
becsülték az ügylet értékét.
–Mi a helyzet a szervezett bűnözéssel?
–Az emberem semmi nyomát nem találta. Amennyire ő látja,
tiszta üzlet volt... de legalábbis törvényes. Elliot azt mondta, ő csak
kirakatember, meg hogy mások pénzét fektette be, de egy szót sem
szólt a cég eladásáról és a milliókról. Hazudott neked.
Bólintottam.
–Oké, Cisco. Kösz.
–Kellek a bíróságon? Van még néhány dolog, aminek utána
akarok járni. Hallom, a hetes számú esküdt nem jelent meg.
–Igen, elvitte a víz. És nem kellesz a bíróságon.
–Oké, ember. Majd még beszélünk.
Elindult a liftek felé, én pedig az ügyfelemre meredtem a
riporterek gyűrűjében. Lassan felparázslott bennem az indulat, és
egyre nagyobb hőfokon égett, ahogy átgázoltam a tömegen Elliot
felé.
–Ennyi volt, emberek – jelentettem be. – Nincs több kommentár.
Nem nyilatkozunk.
Megragadtam Elliotot a karjánál fogva, kirángattam a tömegből,
és elindultam vele a folyosón. Így is el kellett hessegetnem néhány
riportert, amíg elég messzire nem kerültünk ahhoz, hogy mindenkitől
távol legyünk, és négyszemközt beszéljünk.
–Mit művel, Walter?
Önelégülten vigyorgott, és ökölbe szorította a kezét.
–Feldughatják a vádat a seggükbe. Az ügyész és a seriff,
mindenki.
–Azért ne kapkodjon, ott még nem tartunk. A csatát talán
megnyertük, de a háborút még nem.
–Ugyan már! A zsebünkben vannak, Mick. Ez a nő egyszerűen
fantasztikus. De komolyan, legszívesebben feleségül venném!
 –Azért várjuk meg a keresztkérdéseket, mielőtt elszaladna
gyűrűért.
Újabb riporter merészkedett közelebb, hogy elkergessem, mielőtt
ügyfelem szemébe nézhettem volna.
–Figyeljen rám, Walter. Beszélnünk kell.
–Hát beszéljünk.
–Egy magánnyomozóm ellenőrizte a floridai sztoriját, és kiderült,
hogy süket duma az egész. Hazudott nekem, Walter, pedig mondtam,
hogy ezt sose tegye.
Elliot megrázta a fejét, és bosszúsnak tűnt, amiért elrontom az
örömét. Számára csupán apró kényelmetlenséget jelentett, ha
hazugságon kapták. Talán azt sem értette, egyáltalán miért hoztam
fel az egészet.
–Miért hazudott nekem, Walter? Miért találta ki ezt a sztorit?
Vállat vont, és elfordította a fejét beszéd közben.
–A sztorit? Egy forgatókönyvben olvastam. Ha már itt tartunk,
nem csináltam belőle filmet, de a lényeget megjegyeztem.
–De hát miért? Az ügyvédje vagyok. Nekem bármit elmondhat.
Arra kértem, hogy az igazat mondja, mégis hazudott nekem. Miért?
Végre belenézett a szemembe.
–Tudtam, hogy hiányzik magából a tűz.
–Milyen tűz? Mi az ördögről beszél?
–Ugyan már, Mickey. Mi értelme... – Elfordult, hogy visszatérjen
a tárgyalóterembe, de durván megragadtam a karját.
–Nem, hallani akarom. Milyen tűz?
–Kezdenek visszaszállingózni. Vége a szünetnek, nekünk is be
kell mennünk.
Még erősebben szorítottam.
–Milyen tűz, Walter?
–Ez már fáj, ember.
Lazítottam a fogáson, de nem engedtem el. És egyenesen a
szemébe néztem.
 –Milyen tűz?
Elfordította, majd gúnyos mosollyal megcsóválta a fejét. Csak
ekkor eresztettem el.
–Nézze, kezdettől fogva el akartam hitetni magával, hogy nem én
tettem. Egyedül így lehettem biztos abban, hogy a legjobbat fogja
nyújtani. Hogy nem ismer majd kegyelmet.
Meredten néztem, és láttam, hogyan dagadozik a büszkeségtől.
–Mondtam, hogy ismerem az embereket, Mick. Tudtam, hogy
szüksége van valamire, amiben hihet. Tudtam, hogy ha kicsit bűnös
is vagyok, de ártatlan abban, amivel vádolnak, az elég ahhoz, hogy
visszakapja a tüzet, amely kialudt magában.
Azt mondják, Hollywoodban a legjobb színészek a kamera rossz
oldalán állnak. Abban a pillanatban tudtam, hogy ez így igaz.
Tudtam, hogy Elliot megölte a feleségét és a szeretőjét, sőt még
büszke is erre. Nehezen találtam rá a hangomra.
–Hol szerezte a fegyvert?
–Ó, az régen megvolt. Még a hetvenes években vettem pult alól,
egy bolhapiacon. Nagy Piszkos Harry–rajongó voltam, akartam egy
negyvennégyes Magnumot. A nyaralóban tartottam, önvédelemre.
Tudja, arrafelé sok a betörő.
–Mi történt abban a házban, Walter?
Bólintott, mintha végig azt tervezte volna, hogy egyszer elmondja
nekem.
–Csak az történt, hogy odamentem, mert végre látni akartam,
kivel kefél minden hétfőn, de mint az óramű. Azután megláttam,
hogy Rilz az. Nekem úgy adta el, mint fartúrót, elhozta a vacsorákra,
a partikra, a premierekre, és közben biztosan jót röhögtek rajtam a
hátam mögött. Gúnyt űztek belőlem, Mick. Dühös lettem. Ha
kíváncsi rá, nem láttam a pipától. Kivettem a pisztolyt a szekrényből,
a mosogató alatt találtam egy gumikesztyűt, és felmentem az
emeletre. Látnia kellett volna, milyen arcot vágtak, amikor meglátták
azt az ágyút.
 Egy hosszú pillanatig döbbenten néztem. Korábban több ügyfelem
is meggyónta a bűnét, de mindig sírva és reszkető kézzel, miközben
belülről emésztette a szörnyűség, amit elkövetett. Nem úgy Walter
Elliot. Ő aztán megőrizte a hidegvérét.
–Hogyan szabadult meg a pisztolytól?
–Nem egyedül mentem ki oda. Valaki volt velem, aki elvitte a
pisztolyt, a kesztyűt és a ruháimat, azután a part mentén távozott, és
az országúton fogott egy taxit. Addig én megmosakodtam és
átöltöztem, mielőtt hívtam a zsarukat.
–Ki segített?
–Nem kell tudnia.
Bólintottam, de nem azért, mert egyetértettem vele, hanem mert
nélküle is tudtam. Belém villant, milyen könnyen kinyitotta Nina
Albrecht a teraszra vezető ajtót, amikor én nem boldogultam a zárral.
Ismerősen mozgott főnöke hálószobájában, ami már akkor is feltűnt.
Elfordultam ügyfelemtől, és a padlóra meredtem. Milliónyi ember
koptatta ezeket a köveket, akik millió mérföldet vándoroltak az
igazság nyomában.
–Ezzel a lehetőséggel nem számoltam, Mick. Amikor azt
mondták, mintákat vesznek, készen álltam rá. Azt hittem, tiszta
vagyok, ők látni fogják, és vége lesz az egésznek. Se fegyver, se
lőpornyom, se ügy. – A fejét ingatta, ahogy belegondolt, milyen
közel járt a lebukáshoz. – Istennek hála, hogy vannak még ilyen
ügyvédek.
Hirtelen felkaptam a fejem.
–Maga ölte meg Jerry Vincentet?
Elliot a szemembe nézett, és megrázta a fejét.
–Nem, nem én öltem meg, de ebben is szerencsém volt, mert
sokkal jobbat kaptam helyette.
Nem tudtam, mit feleljek. Elnéztem a folyosón a tárgyalóterem
felé. A törvényszolga már jelezte, hogy ideje visszatérnünk. A szünet
véget ért, a bíró várta a folytatást. Bólintottam, és feltartottam a
mutatóujjamat. Egy perc. Tudtam, hogy a bíró csak a jogi képviselők
után foglalja el a helyét.
–Menjen vissza – fordultam Elliothoz. – Nekem használnom kell
a mosdót.
Elliot nyugodt léptekkel a várakozó törvényszolga felé indult, míg
én bevágódtam a közeli mosdóba, és megálltam az egyik tükör előtt,
hogy hideg vizet locsoljak az arcomra. Az sem érdekelt, hogy vizes
lett a legjobb öltönyöm és ingem.
 ÖTVENEGY

znap este moziba küldtem Patricket, mert magam akartam

A lenni. Nem akartam se tévét, se társalgást. Nem akartam,

hogy bárki megzavarjon vagy megfigyeljen. Felhívtam
Boscht, hogy tudja, otthon töltöm az estét. Nem azért,
hogy felkészüljek arra, ami alighanem a tárgyalás utolsó napja lesz.
Arra nagyon is készen álltam. A francia százados csak arra várt, hogy
bevessem, és még több megalapozott kételyt ültessek az esküdtek
fejébe.
Nem is azért, mert ügyfelem bevallotta a bűnösségét. Egy
kezemen meg tudtam számolni, hogy az évek során hány igazán
ártatlan ügyféllel akadt dolgom. A bűnösök az én szakterületem.
Nem, sértve éreztem magam, amiért így kijátszottak. És
csalódottnak, amiért elfeledkeztem az aranyszabályról: mindenki
hazudik.
Az a tudat sem hagyott nyugodni, hogy én is bűnös vagyok.
Megállás nélkül Rilz apjára és testvéreire gondoltam, meg az
indokra, amiért Golantz szerint hazautaztak. Nem akarták kivárni az
ítéletet, ha előbb végig kellett nézniük, ahogy elhunyt szerettüket
bemocskolja az amerikai jogrendszer. Az elmúlt húsz év jelentős
részét azzal töltöttem, hogy bűnösöket, sőt olykor gonosztevőket
védtem. Mindig el tudtam ezt fogadni, most mégis rosszul éreztem
magam amiatt, amit másnap tenni készültem.
Az ilyen pillanatokban éreztem a legerősebb vágyat arra, hogy
visszacsússzak. Hogy újra távol kerüljek mindentől. Hogy bevegyem
a tablettát, amiről tudtam: közömbössé tesz a belső fájdalom iránt.
Ezekben a pillanatokban ébredtem rá, hogy nekem is megvan a
magam esküdtszéke, hogy bűnösnek fognak bélyegezni, és nem vár
rám több ügy.
 Kiléptem a teraszra, hátha a város kiránt a mélységből, ahová
beleszédültem. Hideg, csípős, tiszta volt az éjszaka. Los Angeles
színes fényekből terített elém szőnyeget, valamennyi a távoli
ábrándok lámpásaként hunyorgott. Vannak, akik megélik az
álmaikat, mások nem. Vannak, akik készpénzre váltják őket, mások
féltve őrzik. Nem tudom, nekem maradt–e egyetlen álmom is. Úgy
éreztem, csak megvallani való bűneim maradtak.
Idővel kitisztult bennem egy emlékkép, és elmosolyodtam. Az
egyik utolsó tiszta emlék volt az apámról, kora legnagyobb
ügyvédjéről. Egy antik üvegdíszt – Mexikóból származó családi
örökséget – összetört állapotban találtak a karácsonyfa alatt. Anyám
a nappaliba hívott, hogy szemléltesse a kárt, és esélyt adjon
bűnösségem elismerésére. Apám ekkor már nagybeteg volt, és csak
rosszabbodott az állapota. Munkájával – ami maradt belőle – a
nappali mellett nyíló dolgozószobába költözött. A nyitott ajtón át
nem láttam, csak a hangját hallottam kiszűrődni, ahogy egy
mondókát mormolt maga elé.
„Ha zsaru lökdös, ott az ötös...”
Tudtam, hogy érti. Ötévesen is tudtam mint apám vér és törvény
szerinti fia. Nem válaszoltam anyám kérdéseire. Nem voltam
hajlandó magam ellen vallani.
Hangosan felnevettem, ahogy most elnéztem az álmok városát. A
korlátra könyökölve előrehajoltam, és lehajtottam a fejem.
–Nem csinálhatom ezt tovább – suttogtam magam elé.
A nyitott ajtón át hirtelen áradni kezdett A magányos lovas
dallama. Beléptem és lenéztem az asztalon fekvő mobiltelefonra. A
kijelzőn ISMERETLEN SZÁM szerepelt. Haboztam, miközben
pontosan tudtam, meddig szólhat a zene, mielőtt a hangposta
bekapcsol.
Az utolsó pillanatban fogadtam a hívást.
–Maga Michael Haller, az ügyvéd?
–Igen. Ki beszél?
 –Randall Morris a Los Angeles–i rendőrségtől. Ismer egy
bizonyos Elaine Rosst, uram?
A gyomrom azonnal görcsbe rándult.
–Lanie–t? Igen. Mi történt? Valami baj van?
–Hát, uram, Ross kisasszony itt van velem a Mullholland Drive–
on, és nem volna szabad vezetnie. Ami azt illeti, elájult, miután
átadta az ön névjegyét.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. A hívás igazolni látszott a
Lanie–vel kapcsolatos legrosszabb félelmeimet. Visszaesett. Ha most
letartóztatják, újra magába szippantja a rendszer, ami alighanem
újabb börtönbüntetést és elvonót jelent.
–Melyik fogdába viszi? – kérdeztem.
–Őszinte leszek, Mr. Haller. Húsz perc múlva lejár a műszakom.
Ha most beviszem, ott ücsöröghetek még két órát, és erre a hónapra
már kimerítettem a túlórakeretemet. Csak azt akarom mondani, hogy
ha érte tud jönni vagy küld valakit, hajlandó vagyok elengedni. Érti,
amit mondok?
–Hogyne. Köszönöm, Morris rendőr. Érte megyek, amint megadja
a címet.
–Tudja, hol van a kilátó Fryman Canyon felett?
–Igen.
–Ott leszünk. Siessen!
–Adjon negyedórát!
Fryman Canyon csak néhány saroknyira esett a garázsból
kialakított vendégháztól, ahol egy barátja ingyen szállást adott
Lanie–nek. Hazavihetem, és utána visszasétálhatok a parkba, hogy
elhozzam az autómat. Az egész legfeljebb egy órámba kerül, viszont
távol tartja Lanie–t a börtöntől, az autóját pedig a hatósági
járműteleptől.
Elindultam, és Laurel Canyonon át felhajtottam a Mullhollandre.
Amikor felértem, balra fordultam és nyugatnak indultam.
Leengedtem az ablakot, és beeresztettem a hűvös levegőt, amint
éreztem, hogy az aznapi fáradtság kezd erőt venni rajtam. Fél
mérföldön át követtem a szerpentint, és csak akkor lassítottam,
amikor a fény rávetült egy útszélen őrködő csenevész prérifarkasra.
Végre megszólalt a telefonom.
–Mi tartott ilyen sokáig, Bosch? – kérdeztem köszönés helyett.
–Hívtam, de arrafelé nincs térerő – felelte. – Ez valami teszt?
Hová a pokolba megy? Azt mondta, egész este otthon marad.
–Felhívott valaki. Egy... ügyfelem bajba került. A zsaru elengedi,
ha hazaviszem.
–Honnét?
–A Fryman Canyon–i kilátóból. Mindjárt ott vagyok.
–Ki ez a zsaru?
–Randall Morris. Nem tudom, hogy hollywoodi vagy észak–
hollywoodi–e.
Mullholland a két körzet határán húzódott. Morris bármelyik
körzethez tartozhatott.
–Oké, álljon meg, amíg ellenőrzőm.
–Álljak meg? Hogyan?
A Mullholland hosszan kígyózó, kétsávos út, ahol legfeljebb a
kilátóknál lehet félreállni. Ha itt leállók, belém rohan az első autó,
amint kifordul a kanyarból.
–Akkor lassítson le!
–Már ott vagyok.
A kilátó a völgy felőli oldalon nyílt. Elfordultam jobbra, és
elhajtottam a tábla mellett, amely szerint a kilátó napnyugta után
zárva tart.
Nem láttam Lanie–t vagy a járőrautót. A parkoló kihaltnak tűnt.
Vetettem egy pillantást az órámra. Tizenkét perc telt el azóta, hogy
Morris rendőrtől negyedórát kértem.
–A fenébe!
–Mi az? – kérdezte Bosch.
A tenyeremmel rácsaptam a kormányra. Morris nem várt
meg.Előbb elment, és bevitte Lanie–t.
–Mi az? – ismételte Bosch.
–Nincs itt – feleltem. – És a zsaru sincs. Mégis bevitte.
Most deríthetem ki, melyik őrsre szállította Lanie–t, és alighanem
az egész éjszakám rámegy, amíg elintézem az óvadékot, és
hazajuttatom. Holnap kész roncs leszek a bíróságon.
Leparkoltam az autót, és körülnéztem. A kivilágított völgy
hosszú–hosszú mérföldeken át húzódott alattam.
–Mennem kell, Bosch. Ki kell derítenem, hogy...
A szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes a bal oldalamon.
Elfordultam, és egy kuporgó alakot láttam előtűnni a parkolót
keretező bozót mögül. Először prérifarkasnak hittem, azután már
láttam, hogy ember. Feketébe öltözött, az arcát símaszk fedte. Amint
felegyenesedett, észrevettem a rám szegezett pisztolyt is.
–Várjon egy percet – hebegtem. – Mi a...
–Dobja el a telefont!
Eldobtam a telefont, és felemeltem a kezem.
–Oké, oké, most mi van? Maga Bosch embere?
A férfi határozottan felém indult, és hanyatt lökött. Elterültem a
földön, majd éreztem, ahogy megragadja a kabátomat.
–Felkelni!
–Mi a...
–Keljen fel! Rajta!
Elkezdtem feltápászkodni.
–Oké, oké. Felkelek.
Alighogy talpra álltam, előretaszítottak, és átestem az autó elé, a
lámpák fénykörébe.
–Mit akar? Hová... ?
Újra meglökött.
–Ki maga? Miért... ?
–Túl sok a duma, ügyvéd úr.
Megragadta a kabátom hajtókáját, és a szakadék felé rángatott.
Tudtam, hogy a hegyoldal szinte függőlegesen zuhan alá. Valakinek
a medencéjében fogok kikötni – miután zuhanok jó száz métert.
Próbáltam megvetni a lábam és lassítani, de csak még nagyobb
erővel vonszolt előre. Egyre gyorsabban haladtunk a szirt pereme
felé, ahol a férfi bele akart taszítani a sötét mélységbe.
– Ne...
Hirtelen lövés hallatszott. Nem mögöttem, hanem jobbról és nagy
távolságból. Szinte ugyanabban a pillanatban fémes csattanás
hallatszott mögöttem, és maszkos férfi felnyögött, mielőtt elvágódott
a bokrok között.
Azután hangok harsantak.
–Dobja el a fegyvert! Dobja el a fegyvert!
–Le a földre! Le a földre!
Hason feküdtem a szakadék szélén, és a kezemmel próbáltam
védeni a fejem. Újabb kiáltások harsantak, azután dobogó léptek
zaja. Motorok pörögtek fel, gumik csikorogtak a kavicson. Amikor
felnyitottam a szemem, villódzó kék fények világították be előttem a
földet és a bokrokat. A kék fény zsarukat jelentett. A zsaruk pedig
biztonságot.
–Ügyvéd úr – hallottam egy hangot felettem. – Most már felállhat.
Elfordítottam a fejem, hogy felnézzek. Bosch volt az, fejének
sötét sziluettje rajzolódott ki a csillagok fényében.
–Azért ez elég necces volt – mormolta.
 ÖTVENKETTŐ

fekete maszkos férfi fájdalmasan felnyögött, amikor a háta

A mögött összebilincselték a csuklóját.

–A kezem! Rohadékok, eltörték a kezem!
Felkászálódtam a földről, és fekete széldzsekis fickókat
láttam, amint hangyákként rajzottak köröttem. Néhol az LAPD
rövidítést láttam, de a legtöbbjük az FBI jelzését viselte a hátán.
Hamarosan helikopter jelent meg felettünk, és fényárba borította az
egész parkolót.
Bosch az FBI–ügynökökhöz lépett, akik a maszkos férfi fölé
hajoltak.
–Megsérült? – kérdezte.
–Nem látni rajta sebet – felelte egy ügynök. – A golyó a fegyvert
találhatta el, de ettől még rohadtul fájhat.
–Hol van a fegyver?
–Még keressük – felelte az ügynök.
–Lehet, hogy leesett a szakadékba – vélte egy másik.
–Ha ma este nem lesz meg, majd előkerül napfényben – mondta
egy harmadik.
Felállították a férfit. Két FBI–ügynök állt mellette, szorosan
fogták a könyökénél.
–Lássuk, kivel van dolgunk – bólintott Bosch.
A símaszkot minden teketória nélkül lerántották a fejéről, és egy
elemlámpa fénye a férfi arcára irányult. Bosch visszafordult felém.
–A hetes számú esküdt – mormoltam magam elé.
–Kicsoda?
–A hetes számú esküdt a tárgyalásról. Ma nem jelent meg, ezért a
seriff hivatala körözést adott ki ellene.
Bosch a férfihoz fordult, akit David McSweeney–ként ismertem.
 –Tartsák itt! – Azzal elfordult, és intett, hogy kövessem.
Hátrahagyta a társait, és az autóm felé indult, ahol megállt, és
visszafordult felém. Mégis sikerült megelőznöm az első kérdéssel.
–Mi történt?
–Csupán annyi történt, hogy megmentettük az életét. Le akarta
lökni a szakadékba.
–Azt tudom, de mi történt? Honnét kerültek ide ilyen hirtelen?
Azt mondta, hazaengedi az embereket, miután vége a napnak.
Hogyan került ide ez a rengeteg rendőr? És mit keres itt az FBI?
–Ma este másképp alakult. Történt valami.
–Mi történt? Mitől alakult másképp minden?
–Majd később. Most arról beszéljünk, ami itt történt.
–Sejtelmem sincs, mi történt.
–Beszéljen a hetes számú esküdtről. Miért nem jelent meg ma a
tárgyaláson?
–Ezt tőle kellene megkérdeznie. Én csak azt tudom, hogy ma
reggel a bíró behívatott minket az irodájába azzal, hogy kapott egy
névtelen bejelentést, miszerint a hetes számú esküdt hamis
személyazonosságot adott meg. A bíró meg akarta kérdezni erről, de
ő nem jelent meg. A rendőrök kiszálltak a címére és a munkahelyére,
és behoztak egy fickót, aki nem a hetes számú esküdt volt.
Bosch felemelte a kezét.
–Várjon, várjon! Ennek semmi értelme. Tudom, hogy megijedt,
de... – Elhallgatott, amint az egyik rendőr közelebb lépett hozzá.
–Akarja, hogy hívjuk a mentőket? A fickó azt mondja, eltört a
keze.
–Ne, tartsák csak itt! Majd megnézetjük, miután bevittük.
–Biztos?
–Rohadjon meg!
A férfi bólintott, és visszatért oda, ahol őrizet alatt tartották
McSweeney–t.
–Úgy van, rohadjon meg! – helyeseltem.
 –Miért akarta megölni magát? – tette fel a kérdést Bosch.
Széttártam a karomat.
–Nem tudom. Talán a sztori miatt, amit közöltünk. Nem az volt a
terv, hogy előcsalogatjuk?
–Azt hiszem, elhallgat előlem valamit, Haller.
–Nézze, én mindvégig őszinte voltam. Maga hallgat el előlem
mindent, maga játszadozik velem. Mit keres itt az FBI?
–Kezdettől benne vannak.
–Erről valahogy elfelejtett szólni.
–Annyit árultam el, amennyit tudnia kellett.
–Rendben, akkor most már mindenről tudnom kell, különben vége
az együttműködésünknek. Kezdve mindjárt azzal, hogy nem
tanúskodom senki ellen.
Kivártam egy pillanatot, ő pedig nem válaszolt. Elfordultam, hogy
az autóm felé induljak, amikor megragadta a karomat.
Kényszeredetten mosolygott, és csóválta a fejét.
–Higgadjon már le, ember! Semmi értelme az üres
fenyegetőzésnek.
–Gondolja, hogy csak üres fenyegetőzés? Meglátjuk, mennyire
üres, ha majd egymás után visszaküldöm a szövetségi idézéseket az
ügyvédi titoktartásra hivatkozva, egészen a Legfelsőbb Bíróságig. Az
egész legfeljebb két évig tart majd, de az újsütetű haverjai az
ügynökségnél azt fogják kívánni, bárcsak megállapodott volna
velem, amíg még lehetett.
Bosch elgondolkodott egy pillanatig, azután megrántotta a
karomat.
–Oké, kemény fiú, maga nyert.
Még távolabb sétáltunk a parkolóba gyűlt tömegtől, mielőtt Bosch
beszélni kezdett.
–Az FBI–osok néhány nappal Vincent halála után léptek velem
kapcsolatba, és közölték, hogy valamiért fontos volt nekik. Ennyi.
Fontos nekik. Ahogy átvilágították az állami bíróságokat, rajta is
megakadt a szemük. Semmi bizonyíték, csak néhány folyosói
pletyka, hogy állítólag azt mondta az ügyfeleinek, bármit el tud
intézni, megvannak a kapcsolatai, ilyenek. Listát állítottak fel az
ügyvédekről, akik gyanúba keveredtek, és ezen Vincent is szerepelt.
Felkérték, hogy működjön együtt tanúként, de ő nem állt kötélnek.
Épp fokozni próbálták a ránehezedő nyomást, amikor lelőtték.
–Azután beavatták magát, és egyesítették az erőiket. Hát ez
csodálatos! Kösz, hogy megosztotta velem.
–Mint már mondtam, nem kellett tudnia róla.
Egy FBI–dzsekis férfi vágott át a parkolón Bosch mögött, a
fentről érkező fények egy pillanatra rávetültek az arcára. Ismerősnek
tűnt, de nem tudtam hová tenni. Azután hozzáképzeltem a
harcsabajuszt.
–Hé, azt a seggfejet küldte rám akkor éjjel – jegyeztem meg elég
hangosan ahhoz, hogy az arra járó ügynök is hallja. – Szerencse,
hogy nem durrantottam szét a pofáját.
Bosch a mellkasomra fektette a tenyerét, és néhány lépésnyit
hátrébb tolt.
–Higgadjon már le, ügyvéd úr! Ha nincs az FBI, nem lett volna
elég emberem, hogy állandóan vigyázzak magára, és most ott
heverne valahol a hegy aljában.
Félrelöktem a kezét, de sikerült lenyugodnom. Amint elfogadtam,
amit Bosch mondott, a haragom is elszivárgott. Elfogadtam a
tényeket–azt a tényt is, hogy ebben a játszmában kezdettől a gyalog
szerepét osztották rám. Az ügyfelem, Bosch, és most már az FBI is.
Bosch felhasználta a lehetőséget arra, hogy magához hívjon egy
közelben várakozó másik ügynököt.
–Ez itt Armstead ügynök. A hivatal részéről ő vezeti az akciót, és
lenne néhány kérdése.
–Miért is ne? Az én kérdéseimre ugyan senki se válaszol, de én
attól még felelhetek a magukéra.
Armstead fiatal, frissen vasalt ügynök volt, katonásan rövidre
vágott hajjal.
–Amint tudunk, válaszolunk a kérdéseire, Mr. Haller – közölte
elöljáróban. – Jelenleg meglehetősen homályos a kép, ezért nagyra
értékelnénk az együttműködését. A hetes számú esküdt az, akit
Vincent lefizetett?
Értetlen arckifejezéssel fordultam Bosch felé.
–Honnét tudhatnám, ember? Semmi közöm nem volt az egészhez.
Ha választ akarnak, kérdezzék meg őt.
–Ne aggódjon, egy csomó kérdést fel fogunk tenni neki. Mit
keresett itt, Mr. Haller?
–Mondtam már. Felhívott valaki, aki zsarunak vallotta magát. Azt
mondta, hogy leállított egy nőt, az egyik személyes ismerősömet, aki
befolyásoltság alatt vezetett. Azt mondta, ha érte jövök és
hazaviszem, megúszhatja, hogy lecsukják.
–Utánanéztünk a névnek, amit a telefonban megadott – vetette
közbe Bosch. – Van egy Randall Morris a testületnél. A
bandaügyekre szakosodott a déli körzetben.
Bólintottam.
–Azt hiszem, most már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy hamis
nevet adott meg. Ugyanakkor tudta a barátom nevét és a
mobilszámomat. Azért ez elég meggyőző, nem?
–Honnét tudta meg a nő nevét? – kérdezte Armstead.
–Jó kérdés. Kapcsolatban álltunk, plátói kapcsolatban, de már
közel egy hónapja nem beszéltem vele.
–Akkor honnét tudhatott róla?
–Nem kérdezne végre olyat, amire tudom a választ? Vagy nem
kérdezné inkább McSweeney–t?
Amint kimondtam, azonnal rájöttem, hogy hibát követtem el.
Nem ismerhettem a hetes számú esküdt nevét, hacsak nem
nyomoztattam utána.
Bosch tekintete felélénkült. Nem tudom, ráeszmélt–e, hogy az
esküdtek nevét még az ügyben érintett jogászok sem ismerhetik, de
mielőtt bármit kérdezett volna, kiáltás harsant a szakadék közeléből,
ahová kis híján letaszítottak.
–Megvan a fegyver!
Bosch a mellkasomra bökött az ujjával.
–Maradjon itt!
Elnéztem, amint Bosch és Armstead elkocog arrafelé, hogy
csatlakozzon a társaihoz, ahol a megtalált fegyvert tanulmányozták
zseblámpáik fényében. Bosch nem nyúlt a fegyverhez, csak
előrehajolt, hogy közelebbről is megvizsgálja.
A Tell Vilmos nyitánya hallatszott a hátam mögött. Megfordultam,
és a kavicson megláttam a telefonomat, amelynek helyét a kis
világító kijelző mutatta. Közelebb léptem és felvettem. Cisco
keresett. Fogadtam a hívást.
–Visszahívlak, Cisco.
–De gyorsan. Találtam neked valamit. Ezt nem akarod kihagyni.
Összecsuktam a telefont, és figyeltem Boscht, amint végzett
afegyver vizsgálatával, majd odalépett McSweeney–hez, és közel
hajolva hozzá belesúgott valamit a fülébe. Nem várt választ, csak
elfordult, és visszaindult felém. Még a halvány holdfénynél is láttam,
mennyire izgatott. Armstead követte.
–A fegyver egy Beretta Bobcat, amilyet Vincent kapcsán keresünk
– tudtam meg. – Ha a ballisztikusok is rábólintanak, a fickó mehet a
rács mögé. Ezért oklevelet kap a városházától.
–Majd bekereteztetem.
–Segítsen összerakni a képet, Haller, és kezdje azzal, hogy ez a
fickó ölte meg Vincentet. Magával miért akart végezni?
–Nem tudom.
–A kenőpénz miatt? – vetette fel Armstead. – Ez a fickó kapta
meg?
–Most is csak azt felelhetem, amit öt perce. Nem tudom. De ez
tűnik logikusnak, nem?
–Honnét tudta meg a barátnője nevét?
 –Azt se tudom.
–Akkor mit tud egyáltalán? – tette fel a kérdést Bosch.
A válasz még rosszabb fényt vetett volna rám.
–Nézze, nyomozó, én...
–Ne fárassza magát! Miért nem ül be a kocsijába, és húz el a
francba? Innen átvesszük.
Elfordult és útnak eredt, a nyomában Armsteaddel. Vonakodtam,
azután utána kiáltottam, és intettem, hogy jöjjön vissza. Bosch
odavetett valamit az FBI–osnak, mielőtt visszatért.
–Elég a szarakodásból– szögezte le. – Nincs rá időm.
–Oké, csak egyvalami. Szerintem úgy akarta elrendezni, mintha
leugrottam volna.
Bosch végiggondolta a dolgot, mielőtt megrázta a fejét.
–Öngyilkosság? Ki hinné el? Magáé az évtized ügye. Igazi sztár.
–Benne van a tévében. És akkor még nem beszéltünk a kölykéről.
A magafajták nem követnek el öngyilkosságot.
–De igen.
Meredten nézett, de nem szólt, csak várta a magyarázatot.
–Nemrég még gyógyszerfüggó voltam. Tudta ezt?
–Miért nem mondta el?
–Azt mondhatták volna, hogy nem bírtam az üggyel és a
figyelemmel járó lelki megterhelést, ezért teljesen összeomlottam. És
inkább leugrottam, semhogy visszaessem. Sokszor előfordul, Bosch.
Ezt hívják gyors kiútnak. Erről pedig az jutott eszembe...
– Mi?
A hetes számú esküdt felé mutattam.
–Hogy ő és akinek dolgozik, sok mindent tud rólam. Mélyen
beleástak az életembe. Tudtak a függőségről, az elvonóról, Lanie–
ről. Azután kidolgoztak egy tervet arra, hogyan szabaduljanak meg
tőlem, mert ha lelőnek még egy ügyvédet, hatalmas erőkkel kezdtek
volna nyomozni utánuk. Ha viszont az egészet letudják egy
öngyilkossággal, nagy terhet vesznek le a vállukról.
 –Azt értem, de miért akartak volna megszabadulni magától?
–Talán azt gondolták, hogy túl sokat tudok.
–És így van?
Mielőtt feleltem volna, McSweeney kiáltozni kezdett a parkoló
túlsó végéből.
–Hé! Maga ott az ügyvéddel. Alkut akarok kötni. Feladhatok
maguknak néhány igazi nagykutyát! Alkut akarok kötni!
Bosch várta a folytatást, de be kellett érnie ennyivel.
–Ha engem kérdez, addig kell ütni a vasat, amíg meleg – vontam
vállat. – Mielőtt eszébe jutna, hogy jogában áll ügyvédet kérni.
Bosch bólintott.
–Köszönöm, mester, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. –
Elindult, hogy átvágjon a parkolón.
–Hé, Bosch, várjon! – kiáltottam utána. – Magyarázattal tartozik,
mielőtt még odamegy.
Bosch megtorpant, és jelezte Armsteadnek, hogy menjen előre,
aztán visszafordult felém.
–Még én tartozom magának?
–Csak egyvalamit mondjon meg. Ma éjjel felhívtam, és közöltem,
hogy otthon maradok. Egy kocsi kivételével el kellett volna küldenie
minden embert, erre itt a fél város. Mitől gondolta meg magát?
–Tényleg nem tudja?
– Mit?
–Holnap sokáig alhat, ügyvéd úr. Vége a tárgyalásának.
–Micsoda?!
–Az ügyfele meghalt. Valaki... alighanem a barátunk, aki alkut
akar kötni, ma este kicsinálta Elliotot és a barátnőjét, amikor hazaért
a vacsorából. Nem nyílt ki az elektromos kapu, ő pedig kiszállt, hogy
kézzel nyissa ki, amikor valaki mögé lépett, és golyót eresztett a
fejébe. Azután elintézte a kocsiban ülő nőt is.
Döbbenten léptem hátra. Ismertem azt a kaput, amelyikről Bosch
beszélt. Nemrég jártam Elliot Beverly Hills–i házában. Ami pedig a
barátnőt illette, róla is sejtettem, ki lehet. Azóta befutónak tartottam
Nina Albrechtét, hogy Elliot elárulta, valaki segített neki a malibui
gyilkosságok napján.
Boscht szörnyülködő arckifejezésem se tartotta vissza a
folytatástól.
–Egy barátom szólt a patológiáról, és arra gondoltam, hogy bárki
is az elkövető, ma éjjel kiegyenlíti az összes számlát. Arra
gondoltam, visszahívom az embereket, és meglátjuk, mi lesz
magánál. Szerencséje, hogy így gondoltam.
Boschra bámultam, de nem őt láttam magam előtt.
–Igen – suttogtam. – Szerencsém volt.
 ÖTVENHÁROM

tárgyalás talán félbeszakadt, de kedd reggel akkor is

A elmentem a bíróságra, hogy hivatalosan is lezárjuk.

Elfoglaltam helyem az üres szék mellett, ahol Walter Elliot
ült az elmúlt két hétben. A fotósok, akiket beengedtek a
terembe, valósággal beleszerettek abba a székbe. Rengeteg kép
készült róla.
Jeffrey Golantz a folyosó túloldalán foglalt helyet. Szerencsésebb
ügyészt még nem hordott hátán a föld. Egyik nap még azzal a
kilátással távozott a bíróságról, hogy sorsdöntő csapás fenyegeti a
karrierjét, másnap újra makulátlan fényben tündökölt. Pályája
töretlenül ívelt az államügyészi tisztség és a politikai karrier felé.
Egy szót sem váltottunk, miközben ott ültünk és vártuk a bírót.
Annál lázasabb szóváltás folyt a karzaton. Mindenki Walter Elliot
és Nina Albrecht meggyilkolásáról beszélt. Senki sem említette azt,
ami a Fryman Canyon–i kilátónál történt. Egyelőre titokban tartották
a dolgot. Miután McSweeney alkut ajánlott Boschnak és
Armsteadnak, a nyomozók nekem is hallgatást parancsoltak, hogy
felgöngyölíthessék az ügyet. A magam részéről készséggel
együttműködtem velük. Egy darabig.
Stanton bíró pontban kilenckor foglalta el a helyét. Táskás szeme
arról árulkodott, hogy nem sokat pihent az éjszaka. Eltűnődtem,
vajon tud–e annyit az éjszaka történtekről, mint én.
Bevonultak az esküdtek, én pedig tanulmányoztam az arcukat. Ha
hallottak is a történtekről, nem adták jelét. Feltűnt, hogy többen
zavart pillantással méregetik a mellettem álló üres széket, mielőtt
helyet foglalnak.
–Jó reggelt, hölgyeim és uraim – köszöntötte őket a bíró. –
Ezennel felmentem önöket esküdtszéki tisztségük alól. Mint
bizonyára látták, Mr. Elliot nem ül a védelem asztalánál. Ennek az az
oka, hogy az ügy vádlottja az elmúlt éjjel gyilkosság áldozata lett.
Az esküdtek fele egyszerre tátotta el a száját; a többieknek csak a
tekintetében tükröződött a döbbenet. A tárgyalóteremben izgatott
sugdolózás kezdődött, majd a vád képviselője mögül lassú, kitartó
tapsolás hallatszott. Mitzi Elliot anyja ünnepelte Elliot elmúlásának
hírét.
A bíró épp akkor sújtott le a kalapácsával, amikor Golantz is
felpattant a helyéről, és odasietett az asszonyhoz, gyengéden
megragadta a csuklóját, hogy véget vessen a tapsnak. Az asszony
arcán könnyek peregtek végig.
–Nem tűrök több demonstrációt a hallgatóság részéről – jelentette
ki Stanton bíró –, függetlenül attól, ki milyen kapcsolatban áll az
üggyel. A bíróságot mindenkinek tisztelnie kell, különben kiüríttetem
a termet.
Golantz visszatért a helyére, de a könnyek tovább patakzottak az
asszony szeméből.
–Tudom, hogy ez mindenki számára váratlan hír – folytatta
Stanton, miután visszafordult az esküdtek felé –, de a hatóságok
alapos vizsgálatot indítanak az ügyben, és remélhetőleg mielőbb
elkapják az elkövetőt vagy elkövetőket. Biztos vagyok abban, hogy
minden ide vonatkozó részletet megtudnak a sajtóból és a híradóból,
amit mostantól ismét jogukban áll olvasni, illetve nézni. Addig is
szeretném megköszönni a részvételüket. Tudom, hogy mindannyian
élénk figyelemmel kísérték a vád és a védelem tevékenységét, és
remélem, itteni munkájukat önök is hasznosnak tartják. Most
szabadon távozhatnak, hogy összeszedjék a személyes tárgyaikat, és
hazatérjenek. Az esküdtszéket feloszlatom.
Utoljára álltunk fel és néztük, ahogy az esküdtek kimasíroznak az
ajtón. Miután távoztak, a bíró köszönetet mondott Golantznak és
nekem a tárgyalás során végzett szakmai munkánkért, majd
köszönetet mondott saját embereinek is, mielőtt berekesztette az
ülést.
Érkezéskor már elő sem vettem az aktáimat, ezért én álltam a
leghosszabb ideig mozdulatlanul, miután a bíró elhagyta a
tárgyalótermet. Révületemből Golantz szakított ki, amint kinyújtott
kézzel közelebb lépett. Gondolkodás nélkül elfogadtam a békejobbot,
és kezet ráztunk.
–Azért nincs harag, ugye, Mickey? Maga átkozottul jó ügyvéd.
–„Voltam" – gondoltam.
–Nem – ráztam meg a fejem. – Nincs harag.
–Szeretne beszélni az esküdtekkel, hogy kiderüljön, kinek adtak
volna igazat? – kérdezte.
–Nem. Nem érdekel.
–Engem sem. Vigyázzon magára!
Megpaskolta a vállam, azután utat tört magának a tömegben. A
folyosón bizonyára tudósítók hada várta, hogy elmondhassa nekik,
mit gondol az isteni igazságszolgáltatásról. Aki fegyverrel él, fegyver
által vész el. Vagy valami hasonló.
Ráhagytam a médiát. Előreengedtem, és csak később követtem – a
riporterek máris szorosan körülvették, míg én a falnak lapulva
kereket oldottam. Senki nem vett észre, csak Jack McEvoy a
Timestól. Követni kezdett, és a lépcsőház ajtajában utol is ért.
–Hé, Mick!
Visszasandítottam rá, de nem álltam meg. Tapasztalatból tudtam,
hogy azt sosem szabad. Ha a média egyik képviselője feltart,
hamarosan leszáll a többi dögkeselyű is. Én pedig nem akartam,
hogy belém mélyesszék a karmukat. Kinyitottam az ajtót, és
elindultam lefelé.
–Nincs mit mondanom.
Nem tágított mellőlem.
–Már nem a tárgyalásról írok, hanem az új gyilkosságról. Azt
gondoltam, talán köthetnénk egy újabb egyezséget. Tudja, infor...
–Nincs üzlet, Jack. És nincs mit mondanom. Még találkozunk.
 Kinyújtottam a kezem, és megállítottam az első fordulóban.
Otthagytam, lesiettem még két szintet, azután kiléptem a folyosóra.
Elindultam Holder bírónő tárgyalóterme felé, és benyitottam.
Michaela Gill a helyén ült, én pedig megkérdeztem tőle,
beszélhetnék–e néhány percig a bírónővel.
–De nincs megbeszélt időpontja – tiltakozott.
–Tudom, Michaela, de szerintem a bírónő is szívesen találkozna
velem. Itt van? Megmondaná neki, hogy csak tíz percet kérek?
Mondja azt, hogy a Vincent–ügyről van szó.
A titkárnő felvette a telefont, megnyomott egy gombot, és
tolmácsolta kérésemet a bírónő felé. Azután letette, és közölte, hogy
máris bemehetek.
–Köszönöm.
A bírónő az íróasztala mögött ült, szemüvegesen, tollal a kezében,
mintha éppen egy végzés megfogalmazása közben zavarnám.
–Nos, Mr. Haller – köszöntött –, az biztos, hogy eseménydús nap
áll mögöttünk. Foglaljon helyet!
Elfoglaltam a már ismerős széket.
–Köszönöm, hogy fogad, bírónő.
–Mit tehetek önért?
Anélkül kérdezte, hogy felnézett volna rám. Elkezdte aláírni egy
iratköteg lapjait.
–Csak szerettem volna bejelenteni, hogy lemondok Vincent többi
ügyfelének jogi képviseletéről.
Letette a tollát, és a szemüvegén át felnézett rám.
–Hogyan?
–Lemondok a praxisról. Túl hamar tértem vissza, vagy talán soha
nem is volna szabad visszatérnem, mindenesetre végeztem.
–Ez képtelenség. Az egész bíróságon arról beszélnek, milyen
parádésan képviselte Mr. Elliotot. Én is néztem a tévében. Ön
egyértelműen leiskolázta Mr. Golantzot, és aligha kétséges, hogy
elérte volna a védence felmentését.
 Egy kézlegyintéssel elhessegettem az elismerést.
–Ez már nem számít, bírónő. Igazából nem ezért vagyok itt.
Levette a szemüvegét, és maga elé tette az asztalra.
Vonakodvabár, de azért feltette a kérdést.
–Akkor miért van itt?
–Mert szeretném, ha tudná, amit én, bírónő. És amit hamarosan
mindenki tudni fog.
–Most már valóban nem tudom, miről beszél. Mit tud, Mr. Haller?
–Tudom, hogy ön megvásárolható, és hogy megpróbált megöletni.
Ugatva nevetett fel, de a szemében nem láttam örömet, csak
ridegséget.
–Ez valami vicc?
–Nem, ez nem valami vicc.
–Akkor azt javaslom, Mr. Haller, hogy higgadjon le, és szedje
össze magát. Ha elterjeszti a bíróságon ezt az elképesztő és alaptalan
vádat, meglesznek a következményei. Súlyos következményei. Igaza
lehet. Úgy látszik, tényleg túl hamar tért vissza az elvonókúráról.
Elmosolyodtam, ő pedig az arckifejezésem alapján rögtön rájött,
hogy hibát követett el.
–Egy kis gikszer, bírónő? Honnét tudja, hogy elvonón voltam?
Vagy ami még jobb kérdés: honnét tudta a hetes számú esküdt,
hogyan csalogasson ki a házból? A válasz pedig az, hogy ön
lenyomozta a hátteremet. Azután rám küldte McSweeney–t, hogy
öljön meg.
–Nem tudom, miről beszél, és nem ismerem ezt az illetőt, aki
megpróbálta megölni.
–Nos, szerintem ő ismeri magát, legalábbis amikor legutóbb
láttam, épp ezért könyörgött a szövetségi ügynököknek, hogy alkut
köthessen velük.
Mintha gyomorszájon vágtam volna. Tudtam, hogy nem lopom be
magam Bosch és Armstead szívébe, hogy kikotyogtam az alkut, de
ez sem érdekelt. Egyikük sem volt az a fickó, akit végig gyalogként
mozgattak és kis híján lelöktek a szakadékba. Én voltam az a fickó,
ezért joggal néztem szembe azzal, akinek mindezt köszönhettem.
–Még csak alkut se kellett kötnöm hozzá, hogy összeálljon a kép.
Az emberem lenyomozta McSweeney–t. Kilenc évvel ezelőtt
letartóztatták fegyveres támadásért, és ki képviselte? Mitch Lester, az
ön férje. Rákövetkező évben csalás volt ellene a vád, és az ügyet újra
Mitch Lester kapta. Meg is van a kapcsolat. Kellemes kis háromszög,
nemde? Önnek hozzáférése van az esküdtjelöltek névsorához, és
befolyásolhatja a válogatás folyamatát. Bármikor bejuthat a
rendszerbe, és elhelyezheti a vakondot az esküdtszékben. Jerry
Vincent fizetett is, csak meggondolta magát, miután az FBI
szaglászni kezdett. Ön nem vállalhatta a kockázatot, hogy Jerryre
ráhúznak valamit, utána pedig alkut köt az FBI–jal, és önmaga
helyett átad nekik egy bírót. Így hát odaküldte McSweeney–t. Aztán,
amikor tegnap minden rosszul végződött, úgy döntött, ideje
eltakarítani a nyomokat. Elküldte McSweeney–t, a hetes számú
esküdtet, hogy iktassa ki Elliotot, Albrechtet, azután engem. Na,
hogy csinálom, bírónő? Kihagytam valamit?
Úgy ejtettem a „bírónő” szót, mint egy különösen durva szitkot.
Felállt.
–Ez képtelenség. Nem tud bizonyítani semmilyen kapcsolatot,
legfeljebb csak köztem és a férjem között. És ahogy az egyik
ügyfeléből egyenesen rám következtet, az felháborító.
–Igaza van, bírónő. Nincs bizonyítékom, de nem is vagyunk a
tárgyalóteremben. Csak maga van, és én. Meg az ösztönöm, ami azt
súgja, hogy egyedül maga lehetett.
–Ideje távoznia!
–Meg aztán ott vannak a szövetségiek. És náluk van McSweeney.
Láttam, ahogy a félelem elhomályosítja a tekintetét.
–Felteszem, tegnap óta nem hallott róla. Nos, nem hinném, hogy
kihallgatás közben engednék telefonálni. Reménykedjen benne, hogy
ő sem tud bizonyítani semmit. Mert ha igen, rövid úton lecseréli ezt a
fekete talárt egy narancssárga kezeslábasra.
–Takarodjon innen, vagy hívom a biztonságiakat, és őrizetbe
vetetem! – Az ajtóra mutatott.
Nyugodtan és kényelmesen felálltam.
–Hogyne, már megyek is. Azért mondhatok még valamit? Talán
soha többé nem dolgozom ezen a bíróságon, de azt megígérem, hogy
visszajövök és végignézem, amikor letartóztatják. Magát és a férjét.
Számíthat rám.
A bírónő meredten nézett, karja mozdulatlanul mutatott az ajtóra,
azután láttam, hogy az indulat a szemében lassan átadja helyét a
rettegésnek. A karja megremegett, miközben hagyta lehullni.
Dermedten állt még akkor is, amikor otthagytam.
A lépcsőn siettem le a földszintre, ne kelljen a túlzsúfolt lifteket
használnom. Tizenegy emelet. Odalent kilöktem az üvegajtót, és
elhagytam a bíróság épületét. Elővettem a telefont, és hívtam
Patricket, hogy álljon elő a kocsival, azután ütöttem csak be Bosch
számát.
–Úgy láttam, hiányzik a tűz magából és a hivatalból – vágtam a
közepébe.
–Micsoda? Mi az ördögről beszél?
–Nem akartam a szokásos másfél évig várni, amíg az ilyen ügyek
elintéződnek. Az igazság néha nem várhat, nyomozó.
–Mit művelt, Haller?
–Az imént elbeszélgettem Holder bírónővel... igen, McSweeney
segítsége nélkül is rájöttem. Közöltem vele, hogy a szövetségiek
elkapták McSweeney–t, aki együttműködik velük. A maguk
helyében én sietnék felgöngyölíteni az ügyet, és közben rajta
tartanám a fél szemem. Nem olyannak tűnik, mint aki fel akarna
szívódni, de sosem lehet tudni. Szép napot!
Összecsuktam a telefont, mielőtt tiltakozhatott volna a
magánakcióm ellen. Nem érdekelt. Mindvégig kihasznált. Jóleső
érzéssel töltött el, hogy rájuk boríthattam az asztalt – rá és az egész
FBI–ra.
 HATODIK RÉSZ

Az utolsó ítélet

ÖTVENNÉGY

osch csütörtökön korán reggel kopogott az ajtómon. Még

B nem fésülködtem, de legalább már felöltöztem. Ő viszont

úgy festett, mint aki most jön az éjszakai műszakból.
–Felébresztettem? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
–Csak készülök iskolába vinni a lányomat.
–Igen. Szerda este és minden második hétvége.
–Mit akar, nyomozó?
–Lenne néhány kérdésem, és gondoltam, szeretné tudni, hogyan
állnak a dolgok.
–Persze. Üljünk le itt kint. Alig várom, hogy hallhassam. –
Beletúrtam a hajamba, ahogy az asztal felé indultam.
–Nem akarok leülni – közölte Bosch. – Nincs sok idom. – A
korláthoz fordult és rákönyökölt.
Irányt váltottam, és mellé léptem, hogy ugyanazt tegyem, amit ő.
–Én se szoktam idekint leülni.
–Tőlem is hasonló panoráma nyílik – jegyezte meg –, csak a
másik oldalra.
–Akkor, gondolom, egyazon hegy két oldalán állunk.
Egy pillanatra felém fordította a tekintetét.
–Valami ilyesmi – bólintott.
–Szóval mi történt? Azt hittem, túlságosan haragszik rám ahhoz,
hogy bármibe is beavasson.
 –Az igazság az, hogy a szövetségiek szerintem is lassan
dolgoznak. Nem nagyon tetszik nekik, amit csinált, de én nem
bánom. Beindultak a dolgok. – Bosch kihúzta magát, és
nekitámaszkodott a korlátnak, háta mögött a panorámával.
–Szóval, akkor mi történt? – kérdeztem újra.
–Éjszaka megszülettek a vádemelések. Holder, Lester, Carlin,
McSweeney és egy nő, aki az esküdtszéki irodán dolgozik, és
hozzáférést engedett a számítógépekhez. Ma délelőtt egyszerre
vesszük őrizetbe őket, úgyhogy ne fecsegje ki a dolgot, amíg be nem
varrtuk mindet.
Kedves volt tőle, hogy bizalmába fogadott, és még a letartóztatás
előtt szólt. Arra gondoltam, talán tényleg érdemes lenne leugrani a
belvárosba, és végignézni, ahogy bilincsben elvezetik Holdért.
–És a bizonyítékok? – kérdeztem. – Holder még bíró, ugye tudja?
Bombabiztos vádnak kell lennie.
–Ne aggódjon, bombabiztos. McSweeney elmondott mindent.
Megvannak a telefonhívások, az átutalások. A férjjel folytatott egyik
beszélgetést is felvette.
Bólintottam. Tipikus túlbiztosított szövetségi ügy. Többek között
ezért sem vállaltam szövetségi ügyeket, amíg még praktizáltam.
Ilyen esetekben a védelem csak nagyritkán győzött, legtöbbször
beledöngölték a földbe.
–Nem tudtam, hogy Carlin is érintett – jegyeztem meg.
–Ő állt a középpontban. Még régről ismerte a bírónőt, aki őt
használta fel arra, hogy környékezze meg Vincentet. Vincent vele
küldte el a pénzt. Azután, amikor Vincent kezdett berezelni a
szövetségiektől, Carlin tudomást szerzett róla, és szólt a bírónőnek,
aki azt gondolta, jobb kiiktatni egy ilyen gyenge láncszemet. Ő és a
férje bízta meg McSweeney–t, hogy intézze el Vincentet.
–Tudomást szerzett róla? Wren Williams?
–Igen, ő lehet az. Carlin a bizalmába férkőzött, hogy tudjon
Vincent minden lépéséről. Szerintünk nem tudta, mire megy ki a
játék. Ahhoz nem elég okos.
Bólintottam, és arra gondoltam, hogy lassan minden darab a
helyére kerül.
–Mi a helyzet McSweeney–vel? Csak tette, amit mondtak neki? A
bírónő ráküldte valakire, ő meg csak úgy engedelmeskedett?
–Először is, McSweeney szélhámos volt, mielőtt gyilkos lett
belőle. Nem hinném, hogy valaha is halljuk tőle a teljes igazságot.
Mindenesetre azt mondja, hogy a bírónő nagyon meggyőző volt. Úgy
állította be a dolgot, mintha Vincentnek meg kellene halnia,
máskülönben mindnyájan lebuknak. Nem maradt más választása.
Amellett magasabb részesedést is kapott volna, ha végigcsinálja a
tárgyalást, és megfúrja az ítéletet.
Bólintottam.
–Mi lesz a vád?
–Emberölés és megvesztegetés, de ez csak a kezdet. Lesz még
tovább is. Nem ez volt az első eset. McSweeney elmondta, hogy az
elmúlt hét évben négy esküdtszékben ült. Két felmentés és két
döntésképtelenség. Három különböző bíróságon.
Belegondoltam, hány nagy port kavart ügy végződött felmentéssel
vagy az esküdtszék döntésképtelenségével.
–Robert Blake?
Bosch elmosolyodott és megrázta a fejét.
–Jó lenne – felelte. – Meg O. J. is, de akkoriban még nem
csinálták. Azokat magunktól vesztettük el.
–Nem számít. Ez akkor is nagy durranás lesz.
–A legnagyobb, amit valaha láttam. – Összefonta a karját, és a
válla felett elnézett a városra. – Magáé a Sunset Strip, enyém a
Universal – jegyezte meg.
Ajtónyitás hallatszott, majd láttam, ahogy Hayley kikukucskál
bentről.
–Apu!
–Mi az, Hay?
 –Minden rendben?
–Minden a legnagyobb rendben. Hayley, ő itt Bosch nyomozó.
Rendőr.
–Helló, Hayley – köszönt Bosch.
Azt hiszem, most először láttam őszinte mosolyt az arcán.
–Helló – köszönt a lányom is.
–Megetted a reggelidet, Hayley? – érdeklődtem.
–Igen.
–Rendben, akkor nézheted kicsit tévét, mielőtt indulunk.
Eltűnt odabent, és becsukta az ajtót. Vetettem egy pillantást az
órámra. Még tíz percünk maradt.
–Helyes kölyök – jegyezte meg Bosch.
Bólintottam.
–Fel kell tennem egy kérdést – komolyodott el. – Maga borította
ki a szennyest, ugye? Maga küldte azt a névtelen levelet a bírónak.
Elgondolkodtam egy pillanatig, mielőtt feleltem.
–Ha azt mondom, igen, akkor beidéztet tanúnak?
Eddig még nem idéztek be a szövetségi bíróság elé. Miután
McSweeney mindent kitálalt, aligha volt szükségük rám. És azt
akartam, hogy ez így is maradjon.
–Nem, csak szeretném tudni – felelte Bosch. – Csak szeretném
tudni, hogy helyesen cselekedett–e.
Felötlött bennem, hogy nem mondok el neki mindent, de végső
soron szerettem volna, ha tudja.
–Igen, én voltam. Ki akartam golyózni McSweeney–t az
esküdtszékből, hogy tisztességes harcban győzzek. Nem számítottam
rá, hogy Stanton bíró a társainak is beszél róla.
–Felhívta a bíróság elnökét, és kikérte a tanácsát.
Bólintottam.
–Csak így történhetett. Felhívta, és közben nem is sejtette, hogy ő
áll az egész mögött. Holder ezután szólt McSweeney–nek, hogy
eszébe ne jusson megjelenni a bíróságon, majd felhasználta arra,
hogy eltakarítsa a nyomokat.
Bosch bólintott, mintha megerősíteném benne, amit egyébként is
tud.
–És kiiktassa magát is. Nyilván rájött, hogy maga küldte a levelet
Stanton bírónak. Túl sokat tudott, ezért mennie kellett... ahogyan
Vincentnek is. Az egésznek semmi köze nem volt a sztorinkhoz, amit
megjelentettünk. Maga indította el a lavinát, amikor figyelmeztette
Stantont.
Megráztam a fejem. A ténykedésemmel csak annyit értem el,
hogy kis híján a Mullholland lábánál kötöttem ki.
–Így utólag, hihetetlenül ostoba voltam.
–Azért ezt nem mondanám. Még mindig él. Az ő életüknek pedig
mától vége.
–Úgy legyen! Milyen alkut kötött McSweeney?
–Nincs halálos ítélet, és enyhítő körülményként veszik majd
figyelembe a vallomását. Ha minden rendben megy, kinéz neki
tizenöt év. A szövetségi rendszerben ez azt jelenti, hogy tizenhármat
ülni is fog.
–Ki az ügyvédje?
–Kettő is van neki. Dan Daly és Roger Mills.
Bólintottam. Jó kezekbe került. Belegondoltam, mit mondott
Walter Elliot. Minél bűnösebb valaki, annál több ügyvédre van
szüksége.
–Nem rossz alku három gyilkosság után – kockáztattam meg.
–Egy gyilkosság után – igazított ki Bosch.
–Hogy érti? Vincent, Elliot és Albrecht.
–Nem ő ölte meg Elliotot és Albrechtet. Az a kettő nem illik a
képbe.
–Miről beszél? Megölte őket, azután velem is végezni akart.
Bosch megrázta a fejét.
–Magával végezni akart, de Elliotot és Albrechtet nem ő ölte meg.
Eltér a fegyver, ráadásul az egésznek nem lenne semmi értelme.
Miért csalta volna csapdába őket, ha a maga megölését meg úgy
akarta beállítani, mintha öngyilkosság lett volna? Ez így nem áll
össze. McSweeney–nek nincs köze Elliothoz és Albrechthez.
Egy hosszú pillanatig döbbent csendben hallgattam. Az elmúlt
három napban egyetlen percig sem kételkedtem abban, hogy ugyanaz
a férfi próbált megölni, aki végzett Elliottal és Albrechttel, s hogy az
elkövetőt rács mögött tartják. Erre most Bosch közölte velem, hogy a
másik gyilkos még szabadlábon van.
–A Beverly Hills–ieknek van bármi ötletük? – kérdeztem végül.
–Ó, igen, szinte biztosan tudják, ki tette, de nem csinálnak belőle
ügyet.
–Csak úgy jöttek, egyik meglepetés a másik után.
–Ki volt?
–A család.
–Úgy érti, a Család, nagy Cs–vel? A maffia?
Bosch mosolyogva rázta meg a fejét.
–Johan Rilz családja. Ők intézték el.
–Honnét tudják?
–A hornyokból. Az áldozatokból kibányászott golyók kilenc
milliméteres Parabellumok. Sárgaréz hüvely, német gyártmány. A
profil alapján egy C96–os Mauserhez illenek, amit szintén a németek
gyártanak. – Szünetet tartott, mint aki várja az esetleges kérdéseket.
Amikor nem kapott egyet se, folytatta: – Odaát azt gondolják, hogy
valaki így akart üzenni.
–Németországból szeretettel.
–Úgy valahogy.
Golantzra gondoltam, meg ahogy közölte Rilz családjával, mi
várható még a tárgyaláson. Hogy a sárba fogom tiporni a fiuk és
testvérük emlékét. Inkább hazautaztak, semhogy ezt végignézzék –
de előtte még megölték Elliotot.
–Parabellum – gondolkodtam el. – Mennyire tud latinul,
nyomozó?
 –Nem jártam jogi egyetemre. Mit jelent?
–Készülj a háborúra! Egy mondás része. „Ha békét akarsz, készülj
a háborúra!” Mi lesz most a nyomozással?
Bosch vállat vont.
–Ismerek néhány Beverly Hills–i nyomozót, akiknek lesz néhány
szép napjuk Németországban. Odarepülnek első osztályon, tudja,
ahol ággyá lehet alakítani az üléseket, és kellő gondossággal eljárnak
az ügyben, de ha az elkövetőknek van eszük, nem fog történni
semmi.
–Hogyan juttatták be a fegyvert?
–Meg lehet csinálni. Kanadán keresztül, vagy ott a Der FedEx.
Tudja, mindig közel van, és kényelmes leadási helyeket biztosít.
Nem mosolyogtam. Ellioton gondolkodtam, és az igazság
természetén. Bosch valahogy megérezte, mi jár a fejemben.
–Emlékszik még, mit mondott nekem? Miután közölte Holder
bírónővel, hogy rájött mindenre és hogy ő áll az egész mögött?
Megvontam a vállam.
–Mit mondtam?
–Azt mondta, az igazság néha nem várhat.
– És?
–Igaza van. Néha nem várhat. A tárgyaláson remekül végezte a
dolgát, és úgy látszott, Elliot végül szabadon távozhat, valaki
azonban úgy döntött, nem várja ki az igazságszolgáltatást, inkább a
saját kezébe veszi az ítéletet. Amikor még járőrként dolgoztam,
tudja, hogyan hívtuk az ilyet?
–Hogyan?
–Az utca igazsága.
Bólintottam. Megértettem. Egy hosszú pillanatig mindketten
hallgattunk.
–Amúgy, csak ennyit akartam – szólalt meg végül Bosch. –
Mennem kell, ma egy csomó embert rács mögé kell dugnom. Jó
napom lesz. – Eltolta magát a korláttól, készen az indulásra.
 –Fura, hogy ma idejött – csóváltam meg a fejem. – Az éjjel
eldöntöttem, megkérdezek magától valamit, ha legközelebb
találkozunk.
–És mi lenne az?
Elgondolkodtam egy pillanatig, azután bólintottam. Igen, ez a
helyes.
–Egyazon hegy két oldala... Tudja, hogy nagyon hasonlít az
apjára?
Nem felelt. Egy ideig csak meredten nézett, azután lassan
bólintott, és visszafordult a korláthoz, hogy elnézze a lába előtt
heverő várost.
–Mikor jött rá? – kérdezte.
–Tulajdonképpen tegnap este, amikor a lányommal régi fotókat
nézegettünk, de azt hiszem, valahol mélyen már régóta tudtam.
Apám képeit nézegettük. Emlékeztettek valaki másra, aztán hirtelen
rájöttem, hogy maga az. Olyan egyértelműnek tűnt, korábban
mégsem vettem észre.
A korláthoz léptem, hogy vele együtt nézzem a várost.
–Amit tudok róla, javarészt könyvekből származik – folytattam. –
Az a sok ügy és sok nőügy. Az emlékeim azonban nincsenek benne a
könyvekben, azok csak az enyémek. Emlékszem az irodájára,
amelyet otthon alakított ki, amikor kezdett betegeskedni. A képen
bekeretezett festmény lógott... igazából csak egy nyomat, de akkor
igazi festménynek hittem. A földi gyönyörök kertje. Fura, ijesztő egy
kisgyerek számára... Emlékszem, ahogy az ölébe ültetett, megmutatta
nekem a festményt, és azt mondta, hogy egyáltalán nem ijesztő.
Inkább csodálatos és gyönyörű. Még arra is megtanított, hogyan kell
ejteni a festő nevét. Hieronymus Bosch. Úgy ejtik, mint az
Anonymust, magyarázta. Mit mondjak, nem könnyítette meg a
dolgomat.
Már nem a várost láttam magam előtt, hanem ezt az emlékképet.
Utána hosszú ideig hallgattam. A féltestvéremen volt a sor. Végül,
miután előredőlt a korlátnak, megtörte a csendet.
–Emlékszem arra a házra. Egyszer jártam ott. Bemutatkoztam. Ő
az ágyban feküdt. Már a halálán volt.
–Mit mondott neki?
–Azt mondtam, hogy itt vagyok. Semmi többet. Mi mást
mondhattam volna?
Akárcsak most, gondoltam. Mit lehet még mondani? A
gondolataim valahogy saját széthullt családomra terelődtek. Azokkal
a testvéreimmel is alig tartottam a kapcsolatot, akiket ismertem, hát
még Boschsal. És akkor még ott a lányom, akit minden hónapban
nyolc napon látok. Néha azt a legkönnyebb tönkretenni, ami a
legfontosabb az életben.
–Ennyi éven át tudta – szólaltam meg végül. – Miért nem próbált
soha megkeresni? Van egy féltestvérem és három mostohanővérem.
Ők a maga testvérei, tudja?
Bosch először nem válaszolt, azután elmondta azt, amivel
évtizedek óta áltathatta saját magát.
–Nem is tudom, csak nem akartam beleköpni más levesébe. A
legtöbb ember nem szereti a meglepetéseket. Az ilyeneket végképp
nem.
Egy pillanatra eltűnődtem azon, milyen lett volna az életem, ha
mindvégig ismerem Boscht. Talán ügyvéd helyett én is zsaru lettem
volna. Ki tudja?
–Abbahagyom, csak hogy tudja.
Nem is tudom, miért mondtam.
–Mit hagy abba?
–A munkámat. A jogot. Ez volt az utolsó ügyem.
–Egyszer én is abbahagytam. Nem jött össze. Újrakezdtem.
–Meglátjuk.
Bosch vetett rám egy pillantást, azután újra elnézett a város felé.
Gyönyörű nap virradt ránk, alacsonyan szálló felhőkkel és a
nyomukban beáramló hűvös levegővel, ami a látóhatáron meghúzott
borostyánsárga vonallá préselte össze a szmogréteget. A nap csak
most kúszott a hegyek fölé, hogy fénye lassan rávetüljön az óceánra.
Elláttunk egész Catalináig.
–Elmentem a kórházba, amikor meglőtték – árulta el. – Nem
tudom, miért. Láttam a hírekben, azt mondták, hasba lőtték, és
tudtam, hogy bármi lehet. Azt gondoltam, talán szükségük lesz vérre
vagy valami... de aztán ott volt az a sok riporter meg kamera,
úgyhogy végül eljöttem.
Elmosolyodtam, azután nevetni kezdtem. Nem tehettem róla.
–Mi olyan mulatságos?
–Maga, a zsaru, önként vért ad egy védőügyvédnek. A társai
kitagadták volna, ha megtudják.
Bosch is elmosolyodott.
–Látja, erre nem is gondoltam.
Azzal mindkettőnk arcáról lefagyott a mosoly, és visszatért az
esetlen csend. Újra mint két idegen. Végül Bosch ránézett az órájára.
–Húsz perc múlva eligazítás az osztagoknak. Mennem kell.
–Persze.
–Még találkozunk, ügyvéd úr.
–Még találkozunk, nyomozó
Lesietett a lépcsőn, én pedig maradtam a korlátnál. Hallottam,
ahogy beindította az autóját, azután kifordult és gurulni kezdett lefelé
a hegyoldalon.
 ÖTVENÖT

int maradtam ezután is, figyeltem, hogyan árad szét a fény

K a városon. Mindenféle gondolatok kavarogtak a fejemben,

hogy utána tovaszálljanak az ég felé, éppoly éterien és
elérhetetlenül, mint a felhők. Távolian. Végül csak az az
érzés maradt, hogy többé nem látom Boscht. Hogy megmarad a hegy
feléje eső oldalán, én is a magamén, és ez sosem változik.
Idővel ajtónyitást és lépteket hallottam. Amikor megéreztem
magam mellett lányom jelenlétét, átkaroltam a vállát.
–Mit csinálsz, apu?
Csak nézelődöm.
–Jól vagy?
–Remekül.
–Mit akart az a rendőr?
–Csak beszélgetni. Tudod, barátok vagyunk.
Egy ideig mindketten hallgattunk.
–Bárcsak anyu is velünk maradt volna! – sóhajtott fel.
Lenéztem rá, és megszorítottam a vállát.
–Egyszerre csak egy dolgot, Hay. Arra azért rávettük, hogy
velünk palacsintázzon, nem igaz?
Végiggondolta a dolgot, mielőtt bólintott. Egyetértett velem. A
palacsintával talán megtört a jég.
–Elkésem, ha nem indulunk – élénkült fel hirtelen. – Még egy
késés, és figyelmeztetőt kapok.
Bólintottam.
–Azért kár. A nap most süt rá az óceánra.
–Ugyan már, apu. Mindennap ez történik.
Bólintottam.
— Valahol, igen.
 Beugrottam a kulcsokért, azután bezártam, és lesiettem a
garázsba. Mire kitolattam a Lincolnnal, és ráfordultam az útra, a nap
már szikrázva tükröződött vissza a Csendes–óceánról.
Hátsó borító fülszöveg

Mickey Haller védőügyvéd élete végre kezd rendbe jönni – kétévnyi

tévelygés és kihagyás után visszatér a tárgyalóterembe. Amikor neves
kollégáját, Jerry Vincentet meggyilkolják, Haller megörökli tőle addigi
legnagyobb ügyét: neki kell védeni a befolyásos hollywoodi producert,
Walter Elliotot, akit felesége és annak szeretője megölésével vádolnak.
Hallernek jócskán akad dolga Elliottal, akit szemlátomást jobban
érdekelnek a filmjei, mint a lehetőség, hogy egy életre rács mögé dugják.
Miután a védelem stratégiájának kulcsfontosságú része hiányzik, Mickey
gőzerővel készül a tárgyalásra, s ha ez nem lenne elég, az is kiderül, hogy
Vincent gyilkosa alighanem őt szemelte ki következő áldozatának.
Itt lép be a képbe Harry Bosch, aki elszántan nyomoz Vincent gyilkosa
után, és mindent elkövet a kézre kerítéséért, még ha ehhez csaliként is kell
használnia Haliért. Bosch és Haller – nyomozó és ügyvéd – mindeddig
ellentétes oldalon álltak, ám ahogy nő a nyomás, és mindketten egyre
nagyobb kockázatot vállalnak, be kell látniuk, hogy nincs más
választásuk, mint egy csapatban dolgozni.