1

JILL
MONROE
A HARAG URA
Árnyak uralkodói 2.

Fordította: Alysia

2
A fordítás rajongói céllal készült, értékesíteni, vagy terjeszteni
szigorúan tilos.

3
 – A varázserőm… nincs meg – mondta neki a lány vállat vonva.
Egy pillanatra csalódottság suhant át a férfi tekintetén, aztán gyorsan
eltűnt. Vagy álcázta. Gyerünk, Breena, neked jól kéne olvasnod az
emberekben.
A férfi apró csókokat lehelt a szájára. – Akkor mondd azt, hogy
hagyjam abba, és úgy lesz.
Hogy tehetné, mikor annyira sóvárgott rá, hogy megélje végre
mindazt az érzést, amit az álombéli Osborn ígért neki?
A lány megrázta a fejét. – Nem tudok.
A férfi ujjaival a füle alatti bőrt kezdte simogatni. Sosem gondolta,
hogy ilyen érzékeny lenne ott. Valami sötét és enyhén birtokló suhant át
a férfi vonásain, amitől kőkemény lett az arca. De ez nem volt
félelmetes. Ó, veszélyes volt és figyelmeztetnie kellett volna, de olyan,
olyan kínzó volt…
Breena többet akart.

4
 GYSZER VOLT, HOL NEM VOLT, egy világban, mely
emberi szemnek láthatatlan, élt egy gyönyörű hercegnő…
akinek az volt a sorsa, hogy apja politikai sikereinek
érdekében házasodjon.
Nem éppen ilyen meséket olvasva nőtt fel az Eldeni Breena
Hercegnő édesanyja télikertjének melegében. Azokban a mesékben a
hercegnők ragyogó unikornisokat ültek meg, tucatnyi matracon
feküdtek, és pihenésüket csupán egy aprócska borsószem zavarta meg,
avagy égbenyúló, mágikus lényekkel teli, elvarázsolt kastélyokban
éltek.
Habár, egyik hercegnő sem tudott közülük álmában magával
beszélgetni.
Ha mágikus képességekről volt szó, Breena áldása elég haszontalan
volt. Mikor gyerek volt ki tudta magát beszélni egy rémálomból, ami
hétéves énjének bónusz volt, de most, felnőttként semmi különöset nem
adott neki. Az édesanyja bele tudott nézni a férfiak álmába, képes volt
félelmetes érzéseket küldeni apja ellenségeinek szívébe, vagy
belekukkantani a lehetséges jövőbe.
És egyszer Alvina királynő hozzáment édesapja politikai becsvágya
miatt Breena apjához. Varázserejét ezzel hozzáadva a vérivó erejéhez.
A legidősebb bátyja, Nicolai képes volt elszívni mások erejét, míg a
másik két testvére Dayn és Micah képesek voltak a gondolataikban
beszélgetni a királyság többi vérivójával.
Míg Breena álombeszélgetése nem volt erős… mindig képes volt
egy bizonyos harcoshoz kapcsolódni.
Így nevezte őt ébren. Harcos. Mikor aludt, úgy gondolt rá, mint egy
szeretőre. Sötét szeme illett rendezetlen hajához, amibe annyira
szeretett beletúrni az ujjaival. Széles válla könyörgött az érintéséért. Az
ajkáért. Álmában néha a karjába vette őt a férfi, teste nagy és erős, és a

5
 A HARAG URA
legközelebbi ágyhoz vitte. Vagy a kemény padlóra tette. Néha a falhoz.
Szeretője letépné a ruháját a testéről, aztán puha ajkaival, vagy durva,
kérges tenyerével borítaná a bőrét.
Breena felébredne, szíve hevesen kalapálna, mellbimbója kemény
lenne és lüktetne. Mindenhol sajogna. A mellkasához húzná a térdét,
megpróbálná beszívni a levegőt, hogy kitörölje fejéből a sóvárgást és a
vágyakozást.
Amint sikerült levegőhöz jutnia és lelassítania a szívverését, már
csak bosszús volt. Miután felébredt, megpróbált visszaemlékezni.
Visszajutni az álomba. Már vagy száz alkalommal együtt volt álmában
a harcosával, de mi következett a ruhaszakadás és érintés után? Álmai
sosem beszéltek róla. Ahogy az arcát sem láthatta soha teljesen. Míg
tudta, milyen illata, milyen íze volt, és milyen volt a tapintása az ujjai
alatt, ő megfoghatatlan maradt. Rejtélyes. Egy álom.
De egy dolog biztos volt. Ha a férfi kilépne az álmaiból,
bemasírozna az ajtón, át a hálókamráján, megrémülne. Több volt, mint
barbár. Vad és ősi. Olyan könnyedén forgatta a kardot, mint ő a
hajkeféjét.
Fésülködés. Hát az fontos volt egy hercegnő életében. Különösen
egy olyan számára, akinek fő feladata az volt, hogy férjhez menjen.
Breena felsóhajtott, és fel-alá kezdett járkálni szobájának börtönében.
Lába éppoly nyugtalan volt, mint a lelke.
És tudta, hogy az efféle gondolatok veszélyhez vezetnek.
Minden egyes tündérmesében, melyet az édesanyja olvasott neki
felnőtté válása alatt, a hercegnő mindig akkor került a legnagyobb
bajba, mikor valami többre vágyott. Megkísértené – nem, kihívná – a
sorsot, ha olyan szándékkal masírozna az ablakához, hogy lepillantson,
túl a kastély kapuin, az erdő fái közé, és azon tűnődhessen… mi lenne,
ha? Mi van odakinn? Van odaát valami több mint itt?
Ennyi erővel szélesre tárhatná az ajtaját, beinvitálhatná a katasztrófát
és megkínálhatná egy csésze édes teával.
Emellett, hogy lenne felkészülve a kalandokra? A kapukon túl,
csupán néhány jelentéktelen képességgel felfegyverkezve, épp olyan
elveszett lenne, mint az a kislány és kisfiú, akiknek a kenyérmorzsáit
megették a madarak. Ha legyőzhetne egy ogrét egy fantasztikus
menüvel, akkor talán, ami odakinn van, mégsem olyan aggasztó. De az
óriásokat és az ogrékat valószínűleg nem nyűgözné le, hogy körülbelül
6
 JILL MONROE
húszféle táncot ismer az egész birodalomból. Sem az, hogy képes
minden részletet megtervezni a zenészektől egészen a gyertyák
mennyiségéig egy nagyteremben tartott bálhoz.
Félretett kézimunkája felé fordult. Emiatt kellene egy hercegnőnek
aggódnia. A tökéletes öltések miatt.
Holnap az apja megkezdi majd a kutatást a férje után. Breena tudta,
hogy Aelfric király eléggé megnehezítette a feladatot; nem akarta, hogy
a lánya távol éljen tőle. Az Alvinával kötött házassága azért köttetett,
mert alkalmas volt, aztán szerelem szövődött köztük, és a családi
kötelék szoros volt. De az a család kezdett felnőni és megváltozni.
Legidősebb bátyja, Nicolai hamar megszökött a vacsoraasztaltól, amint
véget ért az étkezés, valószínűleg egy nő ágyába. Mint Elden finoman
nevelt hercegnőjének, Breenának nem lett volna szabad az efféle
részletekről tudnia – de mégis így volt. Máris közeledve második
évtizedének közepéhez, Breena sokkal idősebb volt, mint az édesanyja,
mikor Eldenbe érkezett, készen arra, hogy eleget tegyen a házassági
szerződésnek.
Ezért volt olyan nyugtalan. A családjuk már nem tudta megállítani az
időt, sem az óra ketyegése okozta változásokat. Hamarosan el fogja
hagyni gyermekkori otthonát, hogy megházasodjon, és egy másik
királyságba menjen. Egy olyan férfi karjaiban lesz, akinek tisztán látja
az arcát, vonásai nem egy álomkép homályos eredményei lesznek. A
férfi megmutatná neki, hogy mi történik, miután lekerültek a ruhák.
Álomszeretőjének ideje lejárt. Helytelen lenne belekényszeríteni őt az
álmaiba, miután már máshoz tartozott.
De még nem volt férjnél. Ujjaival kitapintotta azt az órát, amit még
édesanyjától kapott ötödik születésnapjára. Egy nyakláncon hordta a
nyakában, egy kard és egy pajzs volt az elején.
– Miért kard? – kérdezte. Bár hajlamosabb volt átfutni a kastélyon,
semmint kecsesen végigsétálni, még az ötéves énje is tudta, hogy a
háború fegyverei nem illettek egy hercegnőhöz.
Anyja vállat vont, titkok árnyékolták be zöld szemét. – Nem tudom.
A varázserőmmel alkottam az órákat. – A királynő lehajolt, és
megcsókolta Breena arcát. – De tudom, hogy irányítani fog téged az
utadon. A végzeted. Használd jól.

7
 A HARAG URA
A vágyra, hogy lássa harcosát, ugrott egyet. Breenának valószínűleg
aggódnia kéne amiatt, hogy a sóvárgás mind gyakrabban és gyakrabban
tört rá.
De ha az volt a végzete, hogy ne legyen együtt a harcosával, akkor
megfogadja anyja tanácsát, és jól fog kikerülni az utazásából. Breena
lerúgta magáról finom papucsát, lefeküdt puha matracára, nem fáradva
azzal, hogy kibújjon a ruhájából, vagy felhúzza a takarót az álláig.
Behunyta a szemét, és elképzelt egy ajtót. Mikor édesanyja megpróbálta
neki megtanítani, hogyan foglalja el az álomvilágot, azt mondta, elég
annyit tennie, hogy elfordítja a kilincset, és besétál. Az ajtó bárhová
elviszi majd, ahol csak lenni szeretne.
Az ajtó csak vad szeretőjének elméjébe vitte őt, és jelen pillanatban
csak oda szeretett volna menni.
A férfi épp pengéjét élesítette. Breena gyakran találta úgy, hogy a
fegyvereit gondozza. Álmában sosem volt ideges a fejszéi, kardjai, vagy
kései miatt. Tetszett neki vadsága, hogy képes védelmezni. Támadni.
Egy fához dőlt, és csak figyelte izmainak játékát csupasz hátán, amikor
a rongyot a markolat köré fonta.
Breenának sosem volt elég ideje, hogy tanulmányozza őt. A benne
lévő harcos mindig éber volt, és mivel egy álomban volt, arca sosem
volt tisztán kivehető. A szeméből kiinduló ráncok azt jelentették talán,
hogy szeretett nevetni? Voltak ráncok a homlokán, melyek erős és
összeszedett férfiról árulkodtak? Csak széles ecsetvonásokat látott. Nem
olyan dolgokat, melyek elárulnák, hogy ki is volt a férfi legbelül.
Mosolyra húzódott az ajka, mikor megfeszült a férfi válla. Szeretője
érezte a jelenlétét. A kard és a tisztogató rongy a lába elé hullott a fűbe,
ahogy megfordult. A lány mellbimbója megkeményedett, mikor a férfi
tetőtől talpig végigmérte a testét, lélegzetvétele nem több egy
szisszenésnél. Breena szeme résnyire szűkült, még egyszer megpróbált
átlátni a ködön, melyek sosem engedték, hogy láthassa arcának igazi
vonalait. Csak a szemét. Azokat az intenzív, barna szemeket.
A férfi lépései csendesek voltak, ahogy átsétált a leveleken és
ágakon, melyek a földet borították. Breena ellökte magát a fától és felé
indult, hogy minél hamarabb találkozhasson szeretőjével most, hogy
már tudott az érkezéséről.
Ez lesz az utolsó alkalmuk együtt.

8
 JILL MONROE
Vagy legalábbis annak kéne lennie. A királyságára kellene
koncentrálnia, és arra, hogy segítsen az apjának férjet választani
számára.
Breena szeretője nyaka köré fonta a karjait, hogy ajkát az övéhez
húzhassa. Álmai férfija sosem csókolta őt gyengéden, ahogy szerinte
egy kastély vezetésére nevelt udvaronc tette volna. Nem, ennek a
férfinak az ajkai követelőzők voltak. Csókja szenvedélyes volt, és ősi
vágy töltötte be.
– Meztelenül akarlak – mondta neki, hangja feszült volt.
A lány csak pislogott rá, egy pillanatra meglepődött. Eddig sosem
beszélt az álmaiban. Breenának tetszett a hangja, elemi, és tele volt a
lány iránt érzett éhségével. A lány vállán lévő anyag után nyúlt, készen
rá, hogy letépje róla, de Breena megmerevedett a kezétől. Ma nem
akarta, hogy ő legyen a csábító, nem mintha a férfi szeretkezése elegáns
csábításnak számított volna. Nem, az utolsó alkalommal egyenlő fél
akart lenni. Breena akart levetkőzni számára.
Csuklójának egyetlen mozdulatával meghúzta a hátán lévő fűző
szalagját és érezte, hogy az anyaga meglazul. Vállainak lassú
mozdulatától elkezdett lehullni róla a ruha. A férfi szeme résnyire
szűkült, mikor feltárult a melle, mellbimbója még keményebbé vált a
tekintetétől. Felé nyúlt. Breena tudta, mit tesz vele, amint
megkaparintotta őt, és felnevetett.
– Még nem – csipkelődött. Aztán felvette a szoknyáját, és a fához
rohant. Eddig még soha nem játszotta ezt a játékot… sosem gondolt rá.
Valamilyen szinten tudta, hogy harcos szeretője kiélvezné az üldözést.
A férfi fog győzni, de a lánynak minden szándéka megvolt rá, hogy
hagyja megtalálni magát.
Bár szeretője csendes volt, Breena érezte, hogy a közelben van.
Megint felnevetett, mikor a férfi a dereka köré fonta a karját. Kemény
mellkasához vonta őt. Kemény fallosza a lányhoz préselődött, és valami
sóvárgó és fájdalmas érzéstől elszorult a gyomra. A késztetést, hogy
csipkelődjön még és fusson, egy pillanat alatt eltűnt. Breena a testén
akarta érezni – nem, szüksége volt rá – a kezét, ajkát a mellén.
Valami kemény szorult a szájára. Zavartság ült ki a férfi sötét
szemébe, és szilárd körvonalai kezdtek elmosódni. Eltűnni. Kezével
erősebben tartotta a lány karját, de már túl késő volt.
– Maradj velem – követelte. – Mi történik veled?
9
 A HARAG URA
A lány küzdött, egyre mélyebbre kényszerítette magát az ajtón át,
közelebb hozzá. De már túl késő volt.
Breena küzdött a fejét szorító kéz ellen.
– Csendet! – parancsolt rá valaki.
Megrázta a fejét és szeretője keze után nyúlt. De csak a levegőt
markolta. Valami, valamilyen erő elválasztja őt tőle. – Segíts! – akarta
kiáltani, de a száját leszorító kéz nem hagyta, hogy beszéljen.
És eltűnt.
Breena visszatért a hálókamrájába. Rolfe, szülei személyes
testőreinek egyike állt felette. – Csendesen, hercegnő. A kastélyt
megtámadták. Már elvitték a királyt és a királynőt.
Felült, álmának utolsó maradékai is teljesen köddé váltak. Ahogy
felfogta az őr szavai mögött rejlő jelentést, ujjai megdermedtek, szíve
hevesen kezdett verni. – Segítenünk kell nekik – suttogta.
Rolfe megrázta a fejét. – Nekik már túl késő. Azt akarták, hogy
téged és a testvéreid kivezesselek a titkos átjárón át a kastélyból.
– De… – kezdett tiltakozni. Könnyek égették a szemét, torka
elszorult. Az alagutat egy régi ősük építtette, mint utolsó menekülési
útvonalat, ha a kastély lakói úgy ítélték meg, nincs más lehetőség, mint
menekülni.
– Gyerünk, hercegnő, siessen. Vegyen fel valami cipőt. Meg kell
találnunk Micaht és Daynt.
– És mi lesz Nicolai-jal?
Az őr megrázta a fejét.
Félelem öntötte el Breenát. Az őket fenyegető veszély szörnyűsége
végre elűzte az álom okozta kábultságot. Ez nem egy olyan kastély
elleni támadás volt, aminek könnyedén ellenálltak a múltban; ez egy
totális támadás volt. – Őt is elvitték?
– Nem találom őt. Jöjjön, meg kell mentenünk, akit csak tudunk.
Breena remegni kezdett, aztán mély levegőt vett. Erősnek kellett
lennie, és szembenéznie az előttük álló veszéllyel. A bátyjai tőle
függtek.
Miután felvette az ágya mellett álló papucsot, követte Rolfe-ot végig
a folyosón, aki Micah és Dayn hálókamrájához vezette őt. Alant hallotta
a kardok és pajzsok egymáshoz csapódását. A csatakiáltásokat. És a
halál hangját.

10
 JILL MONROE
Felgyorsította a lépteit, csendesen belopózva Micah szobájába, míg
Rolfe Daynhez ment. Korábban ünnepelték éppen Micah ötödik
születésnapját. Most rajta múlt, hogy megéljen még egyet. Ha meglenne
neki az édesanyja képessége, máris ébresztő gondolatokat támaszthatott
volna az öccsében. Ehelyett gyengéden meg kell majd ráznia a vállait.
– Hol van a testvérem? – kérdezte a szolgálólányt, mikor belépett az
öccse hálókamrájába.
– Elvitte a dadája. A kastély egyik fenti hálószobájába.
Breena megkönnyebbülten leengedte a vállát.
– De mit csinálhatnánk a kis unokatestvérrel?
Kezét a szájára szorította, hogy leplezze zihálását. Gavin is eljött a
partira, aki nem volt több négy évesnél. Kételkedett benne, hogy az
őrök bármelyikének is eszébe jutna ellenőrizni őt. Végigrohant a
folyosón oda, ahol ő aludt.
– Gavin, drágám – suttogta. – Öltözz fel. Velem és Rolfe-fal kell
jönnöd.
Kis unokaöccse megdörgölte a szemét. – Miért? – kérdezte inkább
álmosan, semmint éberen.
– Bújócskát játszunk – mondta neki mosolyogva.
A kisfiú felült az ágyban, kissé összezavarodva az időzítéstől, de
készen a játékra. Gavin elég fiatal volt ahhoz, hogy Breena felvegye.
Egyszerűen felvette a takarók közül, és a vállára fektette. Halk altatót
dúdolt a fülébe, hogy ne váljon nyűgössé és hangossá.
A folyosón Rolfe csatlakozott hozzá. – Dayn nincs a szobájában.
A bátyja iránti aggodalma ismét megrázta. – Talán már megszökött.
Egy pillanatra kételkedés csillant meg Rolfe szemében, aztán az őr
hamar elrejtette. Dayn volt a felelős a külső falak védelméért.
Természetes, hogy bármilyen védelemben részt vesz. De a védelmüket
máris áttörték. Ez azt jelentené, hogy a bátyja…
Nem, nem fogja hagyni, hogy oda kalandozzanak a gondolatai. Most
Gavinról kell gondoskodnia. Rolfe máris a folyosó felé tartott, ami majd
a menekülő útvonalhoz vezet, melyet generációk óta senkinek nem
kellett Eldenben használnia. Ki támadná meg őket? Miért? A
királyságuk szinte minden másikkal békében élt.
Rolfe félrehúzott egy súlyos faliszőnyeget, felfedve az ajtót, mely a
szabadulásukhoz vezet. A küzdelem hangjai még mindig
visszhangoztak odalentről, de kezdtek egyre közelebb jönni. A rejtett
11
 A HARAG URA
ajtó felnyögött, mikor Rolfe eltolta az ősi fát. Mikor végre utat engedett,
a zsanérok hangosan tiltakoztak, mivel évek óta nem voltak igénybe
véve. – Állj!
Breena megfordult, és egy visszataszító lényt látott, melyet az ördög
alkotott. Nyolc lába csillogott a pengéktől, az emberei vére csöpögött
róla és felé közeledett. Mindannyiukat elkapja, ha nem tereli el
valamivel a figyelmét.
– Most sétálnod kell, Gavin.
– De azt szeretném, ha vinnél – tiltakozott.
– Hercegnő – kiáltott rá a szörny kivillantva az agyarait. Rájött, hogy
a szörny kizárólag rá koncentrál. Bármit megtenne, hogy elkapja őt,
beleértve az unokaöccse megölését.
– Menj! – sikoltotta, betolva Gavint Rolfe mellé, és rájuk csukta az
ajtót.
– Breena! – hallotta unokaöccse sírását. De aztán megnyugtató
kattanást hallott, mikor Rolfe elhúzta bentről a tolókát. A
megkönnyebbüléstől megremegett a lába. Nagy levegőt véve
megfordult. A szörnyeteg szinte már mellette volt. Akár az anyja, ez a
lény is mágiával rendelkezett, kivéve, hogy ez sötét erőt használt, mely
csak megrontott, életerőt adó vértől származhatott.
A falhoz vágta őt, egyik pengével dekorált lába csapdába ejtette.
Megrántotta a kilincset, de az ajtó meg sem mozdult. – Nem számít.
Úgysem rejtőzhetnek ott örökké. – Aztán felé fordult. A szemei ridegek
voltak. Még sosem látott ilyen… üres szemeket. Megdermedt tőle.
Egy mosoly, már ha lehet annak nevezni, jelent meg felső ajkán. –
Jöjj. A mester látni akar majd.
Megragadta a lány kezét, neki pedig elakadt a lélegzete, mikor az
egyik penge átszúrta. Fogva tartója a lépcsők felé húzta őt, ahol még
mindig zajlott a küzdelem. Csakhogy az egymáshoz csapódó kardok
hangja egyre halkult, ahogy a nagyterem felé rángatta. A sebesültek és
haldoklók fájdalmas nyögése keveredett a fogva tartottak rémült
sírásával. Aztán kiszúrta a szüleit az emelvényen, ahol a trónjukhoz
láncolva ültek. Gúnyolódó megalázás.
Düh kezdett feltámadni a mellkasában, elűzve a félelmét. Apja
összegörnyedve ült ott, ahol nemrég büszkén uralkodott. Vér csorgott le
az arcán, és tócsában gyűlt össze a lábánál. Sok vér. Milyen sok vér.
Zokogás tört fel a torkából, és kiszabadította karját a fogva tartójától.
12
 JILL MONROE
Nem hagyhatta, hogy így álljon meg. Az apja nem, aki igazságosan
uralkodott, aki szerette az embereit.
Az ütés hátulról érkezett. A földre zuhant tőle, a kandalló hideg köve
felsértette a halántékát. Sötétség kúszott a látómezejébe, pislogva
próbálta elűzni a fájdalommal együtt. Pillantása találkozott az apjáéval.
Már nem volt neki sok hátra. Breena kényszerítette magát, hogy az
anyjára nézzen. Gyönyörű édesanyja feltűnő ősz haja most vörös volt a
kiontott vértől.
Szülei egymás felé nyúltak, a mozdulat pedig megnyugtatta. Együtt
fognak meghalni. Sötétbarna szemek villantak az elméjébe.
Álomharcosa megküzdene ezekkel a lényekkel, akik vérmágiát
gyakoroltak. Meghalna, hogy mentsen, hogy bosszút álljon. Azt
kívánta, bár itt lenne most.
– Nem! – kiáltott egy férfi, hangja rideg. Olyan volt, mint a halál.
Breena anélkül is tudta, hogy mondták volna neki, hogy a férfi, vagy
legalábbis egykor férfi volt, aki a szülei felé masírozott, a Vérmágus
volt. Legenda. Pletyka. Magas, csontvázszerű, ő volt az a lény, akire
édesanyja figyelmeztette; elkapta azokat, akik elég bolondok volta
hozzá, hogy elhagyják Eldent, és gonosszá változtatta őket.
Valami erős kavargott a szülei kinyújtott keze körül. Nem egymás
után nyúltak, ahogy először gondolta, hanem egyesítették az erejüket.
Breena az óra után kapott, ujjai belemélyedtek az elején lévő kardba és
pajzsba. Milyen ironikus, hogy most amire igazából szüksége lenne, az
egy kard és egy pajzs volt.
És egy férfira, aki forgatni tudja a kardot.
Órája felforrósodott, és ragyogni kezdett a kezében. Mágikus hullám
söpört végig az egész testén, és Breena már nem érezte többé a
homlokán lévő vágás lüktetését, sem a kemény kő ridegségét a teste
alatt.
Breena utolsó gondolata a harcosa volt.

13
 A furore libera nos, Domine!
Szabadíts meg a haragtól, Ó, Uram!

Tíz évvel ezelőtt

OSBORN UJJAI a lándzsa sima nyele köré záródtak. Számtalan órát

töltött azzal, hogy lefejtse a kérgét, addig kezelte homokkal az érdes fát,
míg könnyűnek nem érezte a kezében. Lába várakozásteljesen remegett,
ahogy ott ült a tábortűz mellett figyelve, ahogy a hasábok
narancsszínűvé váltak, és a füst az ég felé száll.
Utolsó éjszakája gyerekként.
Holnap követi apja útját – az ő apjáét és generációkig visszanyúló
őseiét – melyen mindannyian haladtak a kezdetek kezdete óta. Holnap
szembenéz a végső próbával. Holnap férfi lesz, vagy meghal.
– Aludnod kell – mondta neki az apja.
Osborn felnézett. Még a tűz fényének homályában is ki tudta venni
az apja szemét árnyékoló feszültséget. Holnap vagy csatlakozik az
édesapjához, mint harcos, vagy édesapja újabb fiút temethet el.
– Nem vagyok fáradt – vallotta meg.
Apja egy bólintással csatlakozott hozzá a földön, a tűz felmelegítette
a csípős éjszakai levegőt. – Én sem tudtam azon az estén.
Osborn szemei résnyire szűkültek. Bár vagy egy tucat alkalommal
kérdezte már édesapját az ő Bärenjagd próbájáról, csak keveset árult el.
Egy apa feladata az volt, hogy felkészítse fiát a küzdelemre, de azt,
hogy mire számítson, mit érezzen… ezzel a küzdelemmel minden
fiúnak egymagának kellett szembenéznie. A maga módján. Ez határozta
meg, hogy milyen harcossá fog válni.
Ha életben marad.

14
 JILL MONROE
VALAKI MEGRÁZTA a vállát, ez ébresztette fel Osbornt reggel.
Valahogy mély álomba zuhant. – Itt az idő.
A tűz már kialudt, és le kellett küzdenie a késztetést, hogy
szorosabban maga köré vonja a bundáját. Aztán eszébe jutott. Most lesz.
Apró mosolyra húzódott Osborn apjának ajka, mikor meglátta
Osborn kapkodó mozdulatait. Egyetlen pillanat alatt felöltözött,
fekhelyét összehajtotta, felpakolta, lándzsája a kezében.
– Itt az idő – jelentette be az apjának, megismételve a neki szóló
szavakat.
Most már szemtől szemben álltak egymással, és Osborn még mindig
nőni fog. Ma este férfiként tér vissza, és üdvözölni fogják a harcosok
soraiban.
Apja bólintott. – Elmondom neked, amit az apám – akinek az
édesapja, előtte pedig az ő apja – mondott nekem. Amit most meg kell
tenned, azt egyedül kell tenned. Hagyd itt a bőrt, és nem vihetsz
magaddal élelmet. Csak a fegyvered. Légy bátor, de mindenekfelett
légy becsületes.
– Honnan fogod tudni, ha megtörtént? – kérdezte.
– Tudni fogom. Most menj.
Osborn sarkon fordult, és hangtalanul átügetett a csalitoson, ahogy
az édesapja tanította meg rá oly sok évvel ezelőtt. A múlt éjjel a szent
medveföldek határán aludtak. Most eljött az idő, hogy átkeljen.
Egy mély lélegzettel a szent földre lépett, kedvét lelve az őt
váratlanul elöntő erőben, mely a testében lüktetett. Mellkasa hullámzott
a késztetéstől, mely egyre nőtt, kitöltve végtagjait és az ujjait. Újult
erővel ragadta meg a lándzsáját és rohanni kezdett. Gyorsabban futott,
mint valaha, követte az erőt, mely magához húzta, bízva az ösztöneiben.
Az idő lassan elvesztette jelentőségét, ahogy rohant. Sosem fáradt el,
még akkor sem, mikor a nap egyre magasabbra hágott az égen. Látótere
leszűkült, a pézsma erős szaga töltötte be a levegőt. Medvepézsma.
Most jött el az idő.
Minden izma, minden érzéke megfeszült. Az ösztön most arra
sarkallta, hogy fordítsa el a fejét, és akkor meglátta.
A medve óriási volt. Több mint két lábbal volt magasabb Osbornnál,
fenyegető karmai begörbültek, sötétbarna szőre megfeszült izmain.
Osborn tekintete találkozott a félelmetes lényével. Ismételten valami
erőteljes hullám csapódott neki, izmai megfeszültek. Teste megdermedt.
15
 A HARAG URA
A medve rámordult, mennydörgő hangjától megremegett a lába alatt
a talaj. Osborn érezte, hogy szeme kitágul, de még mindig nem tudott
mozdulni.
Most jött el az ideje.
Osborn kényszerítette az ujjait, hogy megmozduljanak, karját, hogy
elernyedjen. Aztán egyenes ívben, ahogy az apjával vagy százszor
gyakorolta, elhajította a lándzsáját. Kihegyezett vége süvítve szelte át a
levegőt. Az állat felüvöltött, mikor Osborn lándzsája a mellkasába
fúródott. Vér árnyalta be bundáját.
Osborn egy torokhangú kiáltással odarohant, ahol a medve a földre
zuhant, kitapogatta a testébe fúródott fát. Az állat megvadult, ahogy
Osborn közeledett, felé kapva gyilkos karmaival. Félelem hulláma
söpört végig a gerincén. A vér sós, rozsdás szaga betöltötte az orrát. A
medve lihegő, dühös morgására Osborn megrázta a fejét, próbálva
kiűzni belőle a hangot. Az állat a lábára gördült, újra fölé magasodott,
és közel volt. Nagyon közel.
Megacélozta magát. Harcos lesz. Bátor. Osborn a lándzsáért nyúlt.
Minden fiú csak egy fegyvert vihetett. A medve felé kapott, karmai
feltépték ingének elejét, bicepszének izmát. Egy hatalmas ütéssel a
földre küldte Osbornt, erejétől minden levegő kiszorult a tüdejéből.
Felejtsd el a fájdalmat. Felejtsd el a vért. Felejtsd el a félelmet.
Osborn figyelme ismét leszűkült. Megint a lándzsáért nyúlt, ezúttal
kitépte a medve testéből. De ennek ára volt. A hatalmas állat megint
felé kapott, feltépve a húsát a vállától a csípőjéig. A fájdalom
gyötrelmes volt, látása elhomályosodott, de megállította keze remegését
és az állat torkára célzott.
A medve megint a földre zuhant, de Osborn tudta, hogy ezúttal nem
fog többé lábra állni. Tekintete találkozott a medve sötétbarna
pillantásával. Elgyötört szánalom öntötte el Osbornt. Ezért nem
beszéltek a harcosok soha a tapasztalataikról.
A medve kínlódva lélegzett egyet, vér csordult ki az orrából. Osborn
szorosan behunyta a szemét, igyekezve leküzdeni a fenyegető
hányingert. Pillantása a medve fájdalomtól izzó szemére tévedt.
Tiszteletlenül bánik ennek a nagyszerű állatnak a lelkével, ha hagyja őt
szenvedni. Lelke követelte a szabadságot. A következő utazását.
Most jött el az ideje.

16
 JILL MONROE
Osborn ismét megragadta a lándzsát, majd egyenesen a medve
szívébe szúrta, és véget vetett az életének. Energiahullám öntötte el,
majdnem megtántorodott tőle. Küzdött ellene, de a lelkét kaparta,
szaggatta. A ber energia összeolvadt az ő természetével, átváltoztatva őt
azzá a harcossá, akire a birodalomban csak úgy hivatkoztak, berserker.
Érezte, hogy izmai megremegnek, gyengének érezte magát a
vérveszteségtől. De a sebek begyógyulnak. Erősebb lesz, mint valaha.
Osborn nagyot kortyolt a levegőből, majd botladozva elindult vissza
arra a helyre, ahol elvált az apjától.
Heves megkönnyebbülés ült ki édesapja arcára, barna szemét
melegség öntötte el, ahogy meglátta Osbornt közeledni. Osborn azonnal
kihúzta magát a fájdalom ellenére. Harcos volt; így fogja üdvözölni az
apját. De apja átölelte, mellkasához szorította őt. Néhány pillanatig
sütkérezett apja büszkeségében és szeretetében, mielőtt apja elengedte,
és elkezdte összepakolni tábori felszerelésüket.
– Nehezebb volt, mint hittem. Nem gondoltam, hogy így fogok
érezni – szaladt ki Osborn száján valamilyen ismeretlen okból. Azonnal
megbánta elhamarkodott szavait. Ezek egy gyermek érzései voltak.
Nem egy férfié. nem egy harcosé.
De apja csak bólintott. – Nem szabad könnyűnek lennie. Elvenni egy
életet, bármilyen életet, sosem lehet szükség és szánalom nélkül. –
Felállt, táskáját áthajította a válla felett. – Vezess a medvéhez. Elő kell
készítenünk.
Némán mentek együtt, átkelve a szent földre, oda, ahol a medve
kilehelte utolsó leheletét. Apja megtanította rá, hogy az ősök módján
tisztelje a medvéket, aztán nekiláttak a munkának.
– Most már egy medve szívével rendelkezel. Mint Ursa harcosa,
magadban fogod hordozni a medve lelkét. Ber lelked mindig veled lesz,
némán várakozik odabenn, készen a hívásodra. A medve ereje feltámad
benned, mikor a Bärenhautod viseled – mondta neki az apja, felemelve
a medvebőrt. – Ne vedd fel a bundát gondolkodás és körültekintő
megfontolás nélkül. Képes leszel gyilkolni, Osborn, könnyen. De csakis
becsülettel.
– Úgy lesz, Atyám – esküdött meg alázatos büszkeséggel. – Most
mit teszünk?
– Hazavisszük a húst, így az embereink ehetnek. A karmokat a
fegyvereinkhez használjuk fel. Nem pazaroljuk el, amit a medve adott
17
 A HARAG URA
nekünk. Nagyra becsüljük áldozatát. – Apja végigsimította ujjával a
bundát. – De a bőr, az hozzád tartozik. Csak akkor viselheted, ha
csatába mész és elő kell hívnod a medve szellemét.
Ahogy az apjánál és a tucatnyi Ursa harcosnál megfigyelte, akik a
földjeiket védelmezték. Most csatlakozik elit csapatukhoz.

ÉJSZAKA JÖTTEK. De hát a vámpírok éjszaka voltak a legerősebbek.

Akkor támadnak, mikor már mindenki alszik. Míg a harcosok és fiaik a
Bärenjagdon voltak. A gyávák választása.
A nők sikolyai töltötték be az éjszakát. A felgyújtott házak, istállók
és gabonatárolók lángja világította meg az eget. Apa és fia szemügyre
vették az alant elterülő látványt. Osborn édesanyja odalenn volt. A
húga.
Apja ledobta magáról a ruháját, megragadta a Bärenhautját és a
kardját, melyek sosem voltak elérhetetlen távolban. Osborn saját
medvebőre még nem volt készen, még nem szárította meg a nap, de így
is érte nyúlt, felhúzva csupasz vállaira. Még mindig rajta lógtak az inak,
véres volt, mely felszívódott testén és karján lévő sebein át. Erőteljes
düh lett úrrá rajta. Semmi mást nem érzett. Sem szomorúságot a medve
miatt, sem aggodalmat a testvéreiért és az anyjáért, sem gyötrelmet az
elvesztett takarmány miatt, mely életben tarthatná embereit a kemény
tél alatt. Osborn csak a gyilkos haragot érezte.
Egy csatakiáltással lerohant a dombról a falujába, az embereihez.
Hogy küzdjön. Nem foglalkozott apja figyelmeztetésével. Egy vámpír
fordult felé az üvöltésre, álláról vér csöpögött, kegyetlen ajkára
dermesztő mosoly ült ki.
A düh, haragjának ereje felemésztette. Rátámadt a vámpírra, a torka
után kapott, húsát szaggatta, puszta kézzel tépte szét a lény testét. Nem
volt szüksége karóra, csak az öklére, mely áthatolt a bőrén, a csontokon,
egészen a szívéig. A vámpír a lábai elé zuhant.
Osborn megpördült, készen rá, hogy megöljön egy újabbat. És
megtette. Újra és újra. De az Ursa harcosok kevesen voltak.
Bunkósbotokkal felszerelve várták a vámpírok, hogy lesben
támadhassanak a visszatérő apa-fia párosokra. Könnyű, és mit sem sejtő
prédák. A lények tudták, mit csinálnak, nem pengével és nem tűzzel
küzdöttek az emberei ellen.

18
 JILL MONROE
Szomszédai teste ott hevert az általa megölt vérivók között. A
távolban még látta küzdeni az apját, könnyedén végzett két vámpírral,
berserkergangja megbízható partner volt. De aztán látta elesni az apját.
A vámpírok készen álltak rá, hogy kiszívják belőle maradék erejét. A
lelkét.
– Nem! – üvöltötte, haragja egyre erősebb lett, tetőzött. Megragadott
egy kardot az egyik elesett vámpírtól, miközben rohant. Lehet, hogy a
penge nem tudja őt megsebezni, de hamarosan utat talál majd az egyik
vámpír megkeseredett, sötét szívébe.
Az apja torkához hajoló vámpír a közelgő veszélyt fel sem fogva
veszítette el a fejét. A második vámpír képes volt szembeszállni vele,
ami csak olaj volt Osborn haragjára. Felnevetett a hajnali fényben,
mikor a vámpír elé zuhant. Megfordult, felkészülve a többire, a további
gyilkolásra. Haragját csak ellenségei halála csillapíthatta. De
körbevették.
Hihetetlen sebességgel csatlakoztak a vámpírok az őt lassan
körbevevőkhöz. Még berserkergangjával, az őt kitöltő medve
szellemével is tudta, hogy nem tud megölni ennyi vámpírt. Biztosra
mentek, hogy senki ne tudjon neki segíteni.
Csak arról kell meggyőződnie, hogy a lehető legtöbbet magával
vigye a halálba. Felemelte a kardját, készen a küzdelemre.
Amilyen gyorsan a vámpírok körbevették, úgy torpantak meg. Fény
kezdett átszüremleni a fák leveli között. A vámpírok egyesével kezdtek
eltűnni, gyorsabban, semmint a szeme követni tudta volna.
– Gyertek vissza, és küzdjetek meg! – kiáltotta utánuk.
Csak a fű felett elsuhanó szél volt a válasz. – Küzdjetek, gyávák!
De haragja kezdett elpárologni, már csak a kín marad helyette.
Bundája elkezdett lecsúszni a válláról.
A vámpírok, akiket ott hagytak haldokolni a földön heverve, most
sisteregni kezdtek. Füst szállt az ég felé testükből, és hamarosan már
csak hamu maradt belőlük. A bűz iszonyatos volt, elfordult és a földre
ereszkedett apja teste mellé.
Felemelte apja kezét. Hideg volt, élettelen. Könnyek égették a
szemét, de visszapislogta őket az emberiért életét áldozó férfi tisztelete
miatt.
A vámpír, akit Osborn megszabadított a fejétől, nem hagyott mást
maga után, csak a tunikáját. Az éjszaka leple alatt észre sem vette, hogy
19
 A HARAG URA
a támadók hasonlóan öltözködtek. Az ő emberei sosem öltöztek
egyformán a csata alatt. A birodalom csak egyetlen királyságában
tették. Elden mágikus vámpírjai. Felismerte Elden királyi katonáinak
tengerkék és lila színeit.
Semmi értelme nem volt. Semminek sem. Generációkon át béke volt
az emberei és Elden között. A királynak csak kérnie kellett, és az Ursa
harcosok küzdöttek volna az oldalán.
Csak egyetlen dolognak volt értelme Osborn elméjében – Elden
minden lakójának meg kell halnia a keze által.

A NAPOT KEMÉNY, szörnyű munkával töltötte. Gondosan

összegyűjtötte emberei testét, próbálva rájuk úgy emlékezni, amik
voltak – a szomszédai, iskolatársai, nem pedig ilyen véres, élettelen
testek, megszentségtelenítve vérszomjas vámpírok által. Megtalálta
anyját, aki a karjában tartotta húga élettelen kis testét, még halálában is
védelmezve őt. Testvére kedvenc plüssmedvéje is ott hevert a közelben
fodros rózsaszín ruhájában. Összetiporva.
Mire felkelt a nap, hátborzongató feladata lassan készen volt. A
hagyomány úgy kívánta, hogy a temetési máglyát alkonyatkor kell
meggyújtani, hogy eléghessen az éjszakába. De gyanította, hogy a
családja megbocsájtana neki, amiért nem teszi magát könnyű prédává a
vámpírok számára, akik alig várták, hogy kitéphessék a torkát. Kivéve,
hogy két családtagjáról semmi hír nem volt. Két öccséről, Berntről és
Torbenről.
Most először, mióta elhagyta őt berserkergangja, és látta az Elden
által hátrahagyott pusztítást, Osborn egy csipetnyi reményt érzett.
Öccsei képesek voltak maratoni bújócskákat játszani, de ezúttal a
képességük, hogy észrevétlenek tudtak maradni, talán megmentette az
életüket. A bátyjuk pedig tudta kedvenc helyüket. Felvette az acélt és a
bundáját, majd rohanva távozott.
A barlang földes szaga megkönnyebbülés volt a füstös hamu, vér és
halál után. Befütyült a barlangba. Semmi hangot nem hallott
feleletképp, de érezte, hogy odabenn vannak. Akarta, hogy ott legyenek.
Szüksége volt rá. Osborn sosem értette meg fiatalabb testvérei
elragadtatását ettől a helytől. Gyűlölte a körbezárt, sötét lyukat, de a
házimunka után öccsei órákat voltak képesek eltölteni a kövek
oltalmában. Remélte, hogy ezúttal valóban védett. Osborn tett befelé
20
 JILL MONROE
egy lépést. – Bernt, itt vagy? Torben? Gyertek ki, testvéreim – sürgette
őket halkan.
Hallotta a gyors lélegzetvételt, és eddig sosem ismert
megkönnyebbülés szorította el a torkát.
– Osborn vagyok. Fogjátok meg a kezem – mondta, és kezét
elborzadva és reménykedve kényszerítette mélyebbre a sötétbe.
Apró ujjak fogták meg a kezét. Két kis kéz. Hála az égnek.
Gyengéden kihúzta őket a barlang elé, arcuk koszos volt, csak
pislogtak az éles napfényben.
– Anya azt mondta, bújjunk el – mondta Bernt, és bűntudat ült ki
fiatal kis arcára.
– Harcolni akartunk – védekezett Torben. – De megígértette velünk.
Mindkettejük vállát megszorította. Úgy, ahogy apja tette volna. –
Helyesen cselekedtetek. Így élni fogtok, hogy majd egy nap
harcolhassatok. – Ahogy ő is él. És harcolni fog.
Összegyűjtötték, amit csak találtak és cipelni tudtak, testvérei
segítettek Osbornnak meggyújtania máglyát, és elmondtak egy imát
embereik lelkéért.

HÁRMASBAN MESSZE MAGUK mögött hagyták Ursát, átkeltek a

birodalom különböző királyságain. Osborn azzal töltötte a napjait, hogy
élelmet szerezzen, próbálta testvéreit biztonságban tartani és edzeni. De
hamar rá kellett jönnie, hogy Urca harcosainak egyetlen eladható
képessége volt, a gyilkolás. Zsoldosként fogadták fel. Bérgyilkosként.
A fiú, aki egykor gyászolta egy félelmetes állat halálát, most élvezte
a gyilkolást. A halál szagát. Áldozatai könyörgését.
Osbornban egyre nőtt közelgő halálának fenyegetése. Még a nők
lába között lelt gyönyör sem tudta csillapítani véres haragját. Csak
akkor ébredtek fel érzékei, mikor egy másik ember pengéjével küzdött.
Csak amikor fájdalom cikázott át rajta érzett… bármit is.
Csak mikor látta életet adó vérét előtörni a testéből minden egyes
szívverésével, csak akkor érezte ősei pulzáló visszhangját. Elmentek.
Mind meghaltak. Kivéve őt. Ő mindig túlélt.
De birodalmuk különböző királyságainak előkelő emberei
aggodalmaskodtak és félni kezdték a férfit, akit egykor felbéreltek. Egy
férfiban, aki kérdés nélkül vállalta el a munkát, abban nem lehet
megbízni.
21
 A HARAG URA
Most ő volt az üldözött.
És most, nyolc évvel az után, hogy el kellett menekülnie otthonából,
Osborn megint összegyűjtötte testvéreit és menekült, ezúttal mélyen a
medvék szent erdeibe, ahová csupán egy Ursa harcos mer belépni. És
azok a harcosok nem voltak többé.

22
BREENA ÁTBOTORKÁLT a magas füvön és szederbokrokon.
Hatalmas tüskék szaggatták mezítelen lábának finom bőrét, de többé
már nem kiáltott fel fájdalmában. Ha odahaza lenne Eldenben,
enyhíthetné a fájdalmát a mágiájával, betuszkolhatná egy ajtón és
bezárhatná. De ereje elhagyta őt ezen az ismeretlen helyen. Itt, akárhol
is legyen az, el kellett viselnie. Haladnia kellett sajgó izmai, a sebeiből
és horzsolásaiból a karján és lábán fel-alá cikázó fájdalom ellenére.
Egykor díszes ruhájának számtalan ránca, védelme a durva vadonban
már nem volt sehol, elszakadt, miközben utazott. Vér csorgott végig a
lábán a vágásokból, csatlakozva a már vádlijára alvadt réteghez. Térde
érzékeny volt, de mégis sikerült neki egyik lábát a másik után pakolnia.
Tovább vonszolta magát előre, ahogy eddig is tette, mióta kiszakították
saját birodalmából, és ide hajították… valahová.
Egy kőre lépett, éles széle belevágott érzékeny sarkába; a finom
papucsok, melyeket ébredésekor vett fel már rég nem voltak meg.
Megint megbotlott, ezúttal a földre zuhant, és mikor elesett, minden
maradék erejét elvesztette. Breena sírt volna, ha lett volna akár egy
csepp ereje is. Napok óta nem evett, vízhez is csak akkor jutott, mikor a
növények leveleiről ivott. Senki nem tudta volna megállapítani, ha most
ránéz, hogy valaha hercegnő volt. Valaki, aki mágiával bírt.
Összeérintette a kezeit, behunyta a szemét, koncentrált, próbálva
előhívni az erejét. Csak egy kis vizet fakasztani, vagy bogyót teremteni
ételnek. De nem sikerült. Azóta nem, hogy ide érkezett két gondolattal,
melyeket nem tudott kiűzni az elméjéből. Két látszólag ellentétes céllal.
Túlélni. Ölni.
Breena megdörzsölte a homlokát, próbálva elűzni az éles fájdalmat a
füle mögött. Ezek a célok mintha valahonnan rajta kívülről érkeztek
volna. A túlélés valaki melegtől, gondoskodótól… Az édesanyjától?
Átkarolta magát – igen, az anyja azt szeretné, ha élne.

23
 A HARAG URA
Bosszút állni. Gyilkolni. Ez a gondolat férfias volt. Erőteljes.
Parancsoló. Az apja.
És mégsem tette még egyiket sem. Nem él, és nem is gyilkol. Hacsak
nem magát, ahogy kényszerítette magát a haladásra.
Kételkedett benne, hogy apja erre vágyott volna. Ujjaival kitapintotta
az órát, mely valami csodálatos módon túlélte, akármilyen pokoli erő
hozta is őt erre a helyre. Ismeretlen bosszúvágy égett benne, és
megértette, talán már azóta, hogy kábultan és egyedül magához tért
ezen a helyen, hogy a szülei tettek vele valamit. Miért itt? Vajon ők…
Fájdalom nyilallt a szemébe, amitől elakadt a lélegzete. A szülei… A
fájdalom mindig akkor keletkezett, mikor túl sokáig gondolt rájuk. Azt
sem tudta, élnek-e vagy halottak. De minden alkalommal, mikor a
figyelme feléjük kalandozott, Breena minden alkalommal kicsit többet
látott. Mígnem a fájdalom elborította.
Breena így is-úgy is meghalna, szóval akár haladhatna is tovább.
Felkészült a fájdalomra, felhúzta magát a földről és felállt. Tett előre
egy bizonytalan lépést, majd még egyet.
Egy madár repült el felette. Egyszer hallott egy történetet egy
elveszett kisfiúról, aki egy madarat követett, az pedig egy gyönyörű
mezőre vezette őt, tele gyümölcsökkel, és egy finom, hűvös tóval.
Természetesen a fiú eltűnt ott, és soha nem tért haza. Breena biztosra
vette, hogy volt valami lecke a történetbe rejtve, figyelmeztetve a
gyerekeket, hogy ne kószáljanak el, de ő most csak az evés és ivás
részére tudott gondolni.
Beárnyékolta a szemét, és úgy döntött, hogy az eddigi legjobb terve
követni a madarat. Egy újabb koponyát szúrt ki az egyik fán. Ez volt a
harmadik, amit látott.
Egy medvekoponya.
Bizonyára Ursában volt. A klán, ami rokonságban állt a nagy
medvékkel. Úgy harcolnak, mint ők, hallotta apja megjegyzését, le volt
nyűgözve. Az Ursan királyság az ük-nagyapja ideje óta szövetségese
volt az övének. Ő maga tárgyalta meg a feltételeket. Ha meg tudná őket
találni, a falujukat, talán ők segíthetnének neki, hogy visszajusson
Eldenbe. Nem. Az Ursanok mind eltűntek. Bár tudnának segíteni azok a
harcosok mindkét céljában: élni és ölni. A gondolatokkal, melyekre két
nappal korábban ébredt.

24
 JILL MONROE
Csupán kettő? Többnek érezte. Mintha az otthona Eldenben egy
élettel ezelőtt lett volna. Az idő olyan elmosódott volt. Semmi értelme
nem volt. Mint olyan sok mindennek, mióta magához tért. Breena
emlékezett rá, hogy történt valami az otthonával, rettegett a testvéreiért.
Mikor szorosan lehunyta a szemét, az anyja és apja képét látta maga
előtt. Utolsó varázslatukat.
De miért küldték őt ide?
Fájdalom nyilallt a mellkasába, és Breena megrázta a fejét. Nem
akarta azokat a képeket az elméjébe. De valami történt vele. A varázslat
nyoma körbevette. Valami más mágiája. Minden bizonnyal nem az övé.
Inkább megpróbálta szülei látványát a harcosa képével helyettesíteni.
Ahogy ott aludt a fák védelmező lombkoronája alatt, Breena
megpróbált belépni a férfi álmaiba. A fejébe. De csakúgy, mint hiányzó
varázsereje, a harcosa is elveszett számára. Nem talált semmilyen ajtót.
Így követte a madarat, a sólymot, ami lusta kört írt le a levegőben a
feje felett.
– Kérlek, légy szomjas – suttogta. És éhes.
A madár rikoltott egyet, és a föld felé vetődött. Breena erőt
kényszerített a lábába. Nem ügyetlen varázserőt, hanem a régi, jól
bevált akaraterőt. Rohant, ahogy a madarat üldözte. Átugrott egy
lehullott fahasábot, kikerült egy tüskés bokrot.
Egy apró tisztásra érkezett, és látta, hogy a madár egy ágon üldögél,
és nem élelemre vadászik. Csalódottság nyilallt az oldalába, kezét a
combján pihentette, nagy kortyokban nyelve a levegőt. Sem mező, sem
tó… csak egy ág. Felpillantott a sólyomra, és ekkor rájött, hogy egy
kunyhó oromzatára telepedett le. Egy takaros kis kunyhóra.
A fakunyhó körüli tisztás csinos volt és nem voltak sem gyomok,
sem kövek. Egy kis szántó – talán egy kert – volt az egyik oldalán. Ez
bizonyára azt jelentette, hogy van odabenn étel és víz.
Egy rikoltással az ajtóhoz rohant, attól tartott, zárva találja. De akár
az ablakon keresztül is betörne, ha kellene. Kopogtatott, de senki nem
jött, hogy beinvitálja. Lejárt az udvariasság idege, elfordította a
kilincset. Hála az égnek, az ajtógomb könnyen elfordult, és kitárta az
ajtót.
Üdvös gabona és fahéj illata töltötte be a levegőt. A tűzhelyen egy
nagy adag kása állt. Minden, amire a teste vágyott. Étel. Étel. A
merőkanálért nyúlt, és enni kezdett a hatalmas edényből. Bosszantotta
25
 A HARAG URA
az ügyetlenkedése, ezért a pultra dobta a kanalat, és beletúrt a kezével.
Úgy evett, mint egy állat. Édesanyja el lenne borzadva.
De az anyja akarta, hogy életben maradjon. Hogy túléljen.
Nagyon is üres gyomra tiltakozott, mikor az étel leért, ezért
kényszerítette magát, hogy lassítson. Breena nem akarta lebetegíteni
magát. Egy kancsó állt az asztalon. Nem érdekelte, mi van benne; ha
áfonyalé, akkor is meg fogja inni. Csőrét az ajkához emelte, hagyta,
hogy a limonádé édes íze kitöltse a száját, és lecsorogjon a torkán.
Minden igyekezete ellenére, hogy lelassítson, hányinger tört rá, és
megremegett. Vakon tett egy lépést balra, kényelmetlen szögben
huppanva le az egyik székre. Egy éles reccsenéssel adták meg magukat
a lábai, és a szék eltört, minek következtében a földön kötött ki.
Breena nevetni kezdett. Könnyek gyűltek a szeme sarkában, és arcra
zuhant. Talált magának egy kunyhót, és még mindig a földön köt ki
állandóan. Senki sem hinné el a kezén száradó zabkása, és az álláról
csöpögő limonádé láttán, hogy ő egy hercegnő.
A hányinger elmúlt, csakhogy helyét csonti hatoló fáradtság vette át.
Breena máris megette ennek a családnak az ételét, eltörte a bútorukat,
de nem hitte volna, hogy képes lenne bármi másra azon kívül, hogy
lehajtsa a fejét és behunyja a szemét. Kiszúrt egy ajtót, mely a kunyhó
egy másik helyiségébe vezetett. Összegyűjtötte az erejét; talán ott volt
egy ágy. Egy utolsó erőlökettel átkúszott a fapadlón, és megörült, mikor
nem csupán egy, hanem három ágyat is látott. Nem volt olyan díszes
vagy pompás, mint az ő toronyszobabeli ágya Eldenben. Nem lógtak
súlyos drapériák az ágytámla felett, és nem borították el az ágyat kis
kupacokban a pelyhes, színes párnák, de legalább simák voltak, tiszták,
és kényelmesnek tűntek. Természetesen bármi kényelmesnek tűnik, ha
az ember a kemény, hideg földön aludt napokig… hetekig? Érzékei
csődöt mondtak; nem tudta megmondani, mi igazi és mi nem.
Egy jó kiadós alvásra volt most szüksége. Hagynia kellene
valamiféle üzenetet a lakóknak, de szeme máris kezdett lecsukódni. A
félelem, éhség, gyengeség és a helyváltoztatás kombinációja végül
felemésztette minden maradék erejét. Elvágódott a legnagyobb ágyon,
túl fáradt volt ahhoz is, hogy bebújjon a takarók alá.
Túl kimerült ahhoz, hogy megpróbáljon a harcosával álmodni.

26
 JILL MONROE
JÓ VOLT, HOGY NEM élelemre vadásztak, mivel a testvérei
hangoskodása minden állatot elriasztott volna. Osborn Berntre
pillantott. Egy év múlva már ugyanolyan magasak lesznek. Torben sem
volt messze tőle.
Ha még mindig odahaza éltek volna, és jó báty lett volna, akkor
Bernt már kipróbálta volna mostanra az erejét a Bärenjagdon, mint
harcos. Bűntudat öntötte el Osbornt. Jobban fel kellett volna készítenie
az öccsét, be kellett volna avatnia azokba a szertartásokba, melyek az
embereik szemében férfivá emelték volna. Az egész Ursa birodalom
szemében.
De többé nem létezett az Ursa birodalom.
Mi értelme volt a Bärenjagdnak, a berserkergangnak, ha nem tudta
megmenteni vele az embereit? Ha emiatt most úgy vadásznak rá, mint
egy állatra? Ha csupán valaki zsoldosa volt?
Mégis nyugtalanság lengte körül a testvérét. A vágy, mely
kielégítetlen volt. Bernt hajlamos volt a fák közé merészkedni sötét
hangulataiban, és olyan dühvel, mely nem hasonlított egy berserker
bosszúálló haragjához. Beteljesítetlen végzet.
Osbornnak tennie kell valamit. Hamarosan. Sürgetés töltötte most be
a levegőt. Kétség után kétség gyötörte elméjét. Eleget edzett Bernttel
ahhoz, hogy a saját lándzsáját kezelhesse? Hogy megőrizze az
egyensúlyát egy küzdelemben? Hogy lecsillapítsa idegeit?
Osborn megdörzsölte az arcát. Több mint valószínű, hogy gondolatai
tükrözték apja aggodalmait és fenntartásait. Gondolatok, melyeket
bizonyára elrejtett előle, mikor a tűzbe bámult, míg kisfia, Osborn a
közelben aludt.
Csakhogy Osborn nem volt Bernt apja. Nem volt meg benne a
bölcsesség. Mit taníthatna ő a becsületességről? A sajátját évekkel
ezelőtt elvesztette.
Testvérei elrohantak mellette, be az ajtón. Bernt ma jó hangulatban
volt. Ritkaság. A tűző napsütésben órákon át vágni a fát, kiűzte belőle
az agressziót. Legalábbis mára. Beviharzottak az ajtón, lelökve egymás
kalapját, és hangoskodtak. De mikor is voltak csendesek? Legalább
gondtalan gyerekkort biztosított nekik. Legalább ennyit megadott nekik.
Az üstnyi kása, amiről azt hitte, hogy a tűzhelyen hagyta, most az
asztalon volt. A merőkanál elhajítva hevert a barázdált fapulton,
oldaláról kása csorgott le, várva, hogy elmossák.
27
 A HARAG URA
– Ki tette ezt? – mennydörögte.
A limonádés kancsó koszos volt. Rászáradt kása ragadt a fogantyúra,
és úgy tűnt, valaki egyesen a csőréből ivott.
– Most már senki nem akar majd inni belőle. Milyen nehéz elővenni
egy poharat?
És mikor is vált ő vénasszonnyá?
– Nem én csináltam – mondta Torben.
– Én sem – felelte Bernt. Válla máris kezdett megfeszülni, jó
hangulata beborult.
– Nem érdekel, ki csinálta. – Hányszor kellett már ezt mondania,
mióta gondoskodni kezdett róluk, és felelős lett a testvéreiért? – Mind a
ketten segíthettek feltakarítani. – És ezt?
Osborn elindult, és a csendet a fa ropogása törte meg. – Nézzétek a
széket – mutatott Bernt bútor-kísérletének maradványaira.
– Még egy, ami tönkrement – morogta Bernt.
– Majd ráérzel a famunkára – mondta neki Osborn, annyi biztatást
vegyítve a hangjába, amennyit csak tudott.
Bernt tekintete dacos lett. – Harcosnak kéne lennem.
Igen, és épp itt volt a probléma.
– Nos, jelenleg csak leendő harcos vagy, aki fával dolgozik – mondta
egyszerűen, mintha ez mindent helyrehozna és megmagyarázna. De
meddig tettethettek ők hárman?
Torben leguggolt, és kezébe vette az egyik törött falábat. Egyik
kezéből a másikba dobálta, ahogy régen Osborn tette a lándzsájával.
Osborn nem törődött a ténnyel, hogy testvérén is kiütközött egy harcos
minden jegye.
– Ez a szék nem magától esett szét. Erővel törték el. – Öccse
tekintete találkozott az övével. – Valaki volt itt.
– Mondtam, hogy nem én csináltam a felfordulást – mondta Bernt,
hangja még mindig dacos és győzelemittas volt. – Valaki megette az
ételünket.
– És valaki ült a székünkön – visszhangozta a testvére.
De Osborn alig hallotta. Minden érzéke koncentrált. Leszűkült. A
hideg végigkúszott a tagjain, megkeményítve az izmait. Most először
fedezte fel az apró kis fűdarabokat, melyek a hálókamrájukhoz vezettek.

28
 JILL MONROE
Ujjait a csizmájába csúsztatta a pengéjéért. Testvére már oda is adta
neki a berserker bundáját tartó csomagot. A csomag mindig egyikük
elérhető közelében volt.
Csendben átosont a fapadlón. Hasztalan lenne azt mondani a
testvéreinek, hogy maradjanak mögötte. Valaki megszállta az
otthonukat. Akármilyen utasítást is adna nekik Osborn, az nem kelhetne
versenyre az Ursa harcosok ösztöneivel.
Egy halk hang, valamiféle nyögés hallatszott a hálókamrában. A
hideg kezdett elmúlni. Berserkergangja érezte, hogy akármi adta is ki a
hangot, nem jelentett fenyegetést, és kezdett visszavonulni. De az a
nyögés… belenyilallt a testébe, teljesen másképp ébresztve fel minden
érzékét. Mint egy férfinak.
Mindhárman bekukkantottak a szobába.
– Valaki elaludt az ágyadban. És még mindig ott van.
Osborn belépett a szobába. A nő a hasán feküdt az ágyán, hosszú,
szőke haja legyezőszerűen terült el a párnáján. Valami ősi érzés támadt
a zsigereiben.
– Halott? – kérdezte Torben.
Pillantása a lány hátának egyenletes mozdulataira siklott. Megrázta a
fejét, a megkönnyebbülés előzte berserkerének maradékát is. – Alszik.
Miért suttogtak? Ez a nő megszállta az otthonukat, feje tetejére
állította a konyháját, és tönkretette a tulajdonát. De képtelen volt
bármilyen haragot érezni.
A nő úgy tűnt, mintha rázuhant volna az ágyára, és azonnal elaludt.
A legtöbb férfi álma.
A lány felsóhajtott, halk, finom hangján, és felhúzta a lábát. Egyetlen
takaró sem takarta el a szeme elől. Lábai mezítelenek voltak,
tekintetével követte vonalát felfelé.
Szentséges pokol. Ami a szoknyájából maradt, leszakadt, és láthatta
fenekének gömbölyded formáját. Nehéz és forró vágy öntötte el.
Azonnal kemény lett. Veríték ütközött ki a homlokán.
Ismét lefelé kényszerítette a tekintetét, ezúttal észrevette a mély
vágásokat és horzsolásokat, melyek a lábán voltak, beborítva finom
bőrét.
Hogyan…? Ki tenne…?

29
 A HARAG URA
Valami mélyen eltemetett érzés támadt fel benne. Szinte olyan erős,
mint a medve szelleme. Nem csaptak össze, hanem elvegyültek.
Egyesültek, és még erősebbé váltak. Az övé.
– Menjetek – utasította a testvéreit.
Egyiküknek sem kellett még egyszer mondania. Észrevették a
hangjában lévő ridegséget. A benne tomboló erőket. Szinte egymást
taposva igyekeztek kijutni a szobából.
A lány a homlokát ráncolta, mikor testvérei ügyetlen, csoszogó léptei
megzavarták az álmát. Átfordult, és a férfi tekintete újra végigsiklott
rajta. Még sosem látott ilyen finom arcot, bőre szinte túl puhának tűnt
ahhoz, hogy megérintse. Álla teljesen más helyzet volt – nem lágyan
gömbölyded, mind testének többi része, hanem határozott. Ez a hiba
csak még vonzóbbá tette. Arca és orra rózsaszín volt, mintha túl sokat
lett volna napon. Fűzőjének anyaga koszos volt és szakadt, sok része
hiányzott, de Osborn tudta, hogy valaha előkelő volt. Drága.
Ki volt ez a lány?
Az említett most mély levegőt vett, melle megemelkedett és
odavonzotta a férfi tekintetét. Osborn képtelen volt másfelé nézni.
Mezítelen bőrének apró részletei kikandikáltak a szakadások alól.
Hunyorított, és láthatta rózsaszín mellbimbóját.
Az övé.
Az ősi meggyőződésre meleg és vágy öntötte el durván a testét.
Osborn tett felé egy lépést. Lenézett ágyában alvó alakjára. Láthatta
arcának minden vonalát. Sötét, legyezőszerű szempilláit. Alsó ajkának
puha vonalát.
Az oldala mellé szorította a karjait. Kezét ökölbe szorította, így nem
esik kísértésbe, hogy megérintse őt. Végigsimítsa ujjaival a karját. Az
arcát. Hogy maga fedezze fel, valóban olyan selymes volt-e, mint
amilyennek látszott.
Mi a fenét gondolt? Nem volt az övé. Egyik ember nem birtokolta a
másikat. Akarattal kényszerítette a testét, hogy elhátráljon.
Ekkor a lány kinyitotta zöld, álmos szemeit. A férfi pillantása az
ajkára tévedt, mely mosolyra húzódott. Rá mosolygott.
– Harcos – mondta, és a mellkasához ölelte a párnáját, még inkább
álmodozva, mint ébren.
Minden, amit uralma alatt és kordában tartott, most elszabadult.
Osbornnak szüksége volt rá, hogy a karjaiban érezhesse, hogy
30
 JILL MONROE
megcsókolja. A lány vállához nyúlt, és magához húzta készséges testét.
A lány szeme tágra nyílt, mikor lehajtotta a fejét.
Megízlelte a lány ajkán a limonádé fanyar ízét. De semmi, amit
valaha kóstolt, nem volt olyan jó, mint a lány íze. Osborn kusza, szőke
fürtjeibe túrt az ujjaival, még közelebb húzva magához. Puha melleit
mellkasához nyomta.
Szívverése csak úgy kalapált, és kihasználta készséges ajkait, nyelvét
a lány szájába dugta, megízlelve, az ő nyelvével játszva. Nem, semmi
nem volt még ilyen jóízű. Semmi nem esett ilyen jól. Semmitől nem
érezte magát ilyen jól. Kivéve…
Kivéve egy dolgot. A nőt, aki megszállta az álmait. Kínozta az
éjszakáit. Magára hagyta megkínozva, küzdve az erőteljes éhséggel és
vággyal.
Visszahúzta az ajkát. Ellökte a lányt.
Zihált lélegzetvételeik hangja betöltötte a kis szobát. A lány pislogva
felnézett rá, zavarában a homlokát ráncolta. Pír öntötte el a nyakát és
kulcscsontját. Épp úgy hatással volt rá a csók, mint a férfira.
Elégedettséget érzett.
A lány ujját végighúzta az alsó ajkán, ő pedig szerette volna a
nyelvével követni az útvonalát. A szájába venni az ujjait. Minden
gyötrelem, éhség és vágyakozás, mely a testét kínozta a lánnyal töltött
álmaiból ébredve, tízszeresére, százszorosára nőtt most, hogy valójában
a karjában tartotta őt. Ez nem csak egy álom volt… ugye?
– Valós vagy? – kérdezte, hangja nyers és durva volt.
A lány lassan bólintott.
Akkor tudta. Tudta, hogy az előtte lévő nő nem csupán képzeletének
játéka volt, mellyel kínozni akarta éjszakánként. A köd, mely látszólag
minden alkalommal körbevette őt az álmaiban, most nem volt sehol. Ott
feküdt előtte éberen. Osborn emlékezett rá, milyen tehetetlenséget
érzett, milyen dühös volt, mikor a legutóbbi alkalommal megpróbálta
visszahúzni magához. Hogy elbukott.
A lány valahogy ott volt. Ő volt a felelős minden kínzó vágyért, amit
érzett. Minden sóvárgásának. Szükségének. A fohászának valamiért,
amit soha nem kaphat meg.
Azt hitte, sosem kaphatja meg.
Az övé.
Igen, a lány az övé volt.
31
 A HARAG URA
Berserkergangja helytelenül döntött, mikor visszavonult, azt
gondolva, hogy a lány nem jelentett semmiféle kockázatot. Minden
egyes porcikája veszélyt jelentett a férfi számára. És mégsem söpört
végig rajta a hideg, jelezvén berserkergangjának közeledtét.
Valami bizonyosan volt a szemében, vagy abban, ahogy
összeszorította az ajkait, ami a lányban felébresztette a létfenntartó
ösztönöket. Megint felé nyúlt.
És a lány ekkor sikoltott fel.

32
BREENA MÉG SOSEM VOLT életében ilyen rémült. Mindig is
gondolta, hogy ha hús-vér alakban találkozna a harcosával, rémült
lenne… és jól gondolta. A férfi, aki felébresztette – arca feszült a
vágytól, erőszaktól és hitetlenségtől – hatalmas volt. Széles vállú, olyan
karizmokkal, melyek egyértelműen bizonyították, hogy kardforgató.
Félelmetes. Harcos.
Bár nem küzdött, akármi is dúlt benne, azonnal a lányra vetette
magát. Gyorsan megközelítette, elszántan felé hajolt, szándékai ott
égtek a szemében.
Nem egészen tudta, hogy mit akar a férfi tenni, mivel álmai sosem
mentek tovább a csókolózásnál, de akármi is volt az… veszélyesnek
kellett lennie.
Valami oka volt annak, hogy a hercegnőket mindig a toronyba
zárták, távoli helyekre vitték, és mágikus lények őrizték őket. Azért
voltak, hogy távol tartsák a hercegnőket az olyan veszélyektől, mint ami
ebből a férfiból áradt. Mert riadalma ellenére egy kis része tudni akarta,
hogy milyen veszélyek is voltak ezek. Még hangosabban sikoltott.
A férfi a szájára szorította a kezét, hogy elnémítsa.
Ez volt a második alkalom, hogy valaki elhallgattatta, és az utolsó is.
Talán az étel volt, vagy az, hogy végre sikerült egy kicsit pihennie, vagy
egyszerűen a félelem, de Breenának, Elden hercegnőjének elege volt.
Minden utolsó csepp erejével, amije még volt, eltolta a férfi vállát,
sikolya morgásba ment át és végül elhallgatott.
A férfi meg sem moccant, de a kezét leengedte. A lány erőltetett
lélegzetvételeinek hangja betöltötte a kis szobát. A harcos sötét szemei
az arcát kutatták, elidőztek a mellénél, majd a lábaira tértek át. Aztán
tekintete újra találkozott az övével, és megint felé nyúlt.
– Eddig és ne tovább – mondta Breena, és talpra küzdötte magát, az
ágyat kettejük teste közé állítva.
33
 A HARAG URA
A férfi felvonta szemöldökét a lány által választott védekezés
módján. Egy ágy… Nem a legbiztonságosabb akadály.
– Ki vagy? – kérdezte a lány.
– Én kérdezek – mondta a férfi, hangja rekedt és dörgő.
Breena összeszorította az ajkát, és bólintott. A harcosnak igaza volt,
ő szállta meg az otthonát.
– Álmodtam rólad – mondta a férfi, dühös kíváncsiság vegyült a
hangjába.
Breena felkészült a kérdésekre, követelésekre; helyette ez a
kijelentés megpecsételte a kapcsolatát ezzel a férfival. Az
álomszeretője. A harcosa.
Nyelvével megnedvesítette alsó ajkát. – Te is benne voltál az én
álmaimban – ismerte be. Mert én tettelek oda. Egyszerűen csak
kihagyja ezt az aprócska részletet a magyarázatából. Minden ösztöne
azt sugallta, hogy legyen óvatos, hogy ne adjon neki túl sok információt
magáról.
– De sosem volt félelem a szemedben.
Nem, el tudta képzelni, hogy a tekintete mit hordozott az álmaiban.
Egy nő, aki akarta. Akarta őt.
A harcos, gyorsabban, mint egy ilyen hatalmas férfiból kinézte
volna, megkerülte az őket elválasztó ágyat, és ott termett mellette.
Bekerítve. Breena hátrált egyet. Aztán még egyet. A kunyhó falának fa
gerendája a lapockájába mélyedt.
A férfi követte őt a falig, és nem volt menekvés.
– Vagy ezerszer elképzeltem, milyen érzés lehet megérinteni a
bőröd. – Kezének hátával végigsimított Breena arcán. Közelsége
pusztító volt a lány érzékei számára. Illata, mint a fa és a friss levegő,
arra késztette, hogy mélyen belélegezze őt. Meleg áradt a testéből,
elűzve a rongyos ruháiban támadt hideget a bőréről.
Vér dübörgött végig a testén, a fülében zúgott. Szempillája
megremegett, mikor a férfi bőre először ért az övéhez. Annyira egyedül
volt az elmúlt napokban, olyan rémült, és az ő érintésére először érezte
biztonságban magát.
A férfi eltűnődött rajta, vajon milyen érzés lenne őt érinteni az álmon
kívül.
– Én is – felelte neki, és kezét a harcos arcához emelte. Megérintette
állának vonalát.
34
 JILL MONROE
A férfi nagy kezébe fogta felfedezőútra indult ujjait, és az ajkához
húzta őket. – Áruld el nekem a neved. – Gyengéd parancs volt. – Annyit
tűnődtem rajta.
– Breena.
– Gyönyörű név – mondta, pillantása néhány másodpercig elidőzött a
lány ajkán, majd újra a szemeire emelte. – Pontosan olyan vagy, mint az
álmaimban. – Leejtette a kezét, hogy kihúzzon egy ágat a hajából, és
letisztítson egy kis sarat az arcáról. – Ki tette ezt veled?
Az óvatosság, amit korábban érzett, most visszatért. – Homályosak a
részletek.
Oké, nem egészen hazugság. Annak a részletei, hogyan került ebbe a
különös királyságba, hogy mennyi ideig kóborolt a vadonban és milyen
régóta nem evett, ezek valóban homályosak voltak. Megpróbált
koncentrálni, előrukkolni valami információval, ami csillapíthatja a
kíváncsiságát, de csak egyetlen képet tudott elővarázsolni az elméjében,
azt a baljóslatú, csontos alakot. Azt a rémisztő lényt a nyolc lábával,
amitől remegés futott végig a gerincén. Szülei vére kiontva a nagyterem
padlóján, ahol egykor táncoltak és a királyságot irányították. Ez tiszta
volt.
Lenyelt egy csendes szipogást, teste reszketett, visszaemlékezve a
rettegésére azon az éjszakán.
– Az álmaimban nem volt félelem a szemedben. Ne félj tőlem. –
Megint a kezéért nyúlt, ujjait a szájához emelte. Meleg nyelvének
érintése valami primitív választ csalt elő a lány testének mélyéről.
Breena nehezen kapott levegőt, nehéz volt bármire koncentrálnia a
férfin kívül. Melegségén kívül. Sötét szemén, azon kívül, amit ajkával a
testében ébresztett.
Breena gyanította, hogy tetteit megnyugtatónak szánja, vagy
megpróbálja elterelni a figyelmét a félelméről. Ehelyett még jobban
megrettent tőle, mint eddig.
A harcos leengedte a kezét a szája elől, és a vállára helyezte. Breena
ujjaival sötét tincsei közé túrt a tarkóján. Zihált, mikor a férfi ajka
súrolta a kulcscsontját, nyelvével a füle mögötti érzékeny pontot
ingerelte.
– Áruld el, miért vagy itt – nógatta a férfi.
Túlélni. Ölni.

35
 A HARAG URA
Breena vállat vont, ki akarta szorítani a hangokat a fejéből. Hátradőlt
a falhoz, hogy a férfi jobban hozzáférhessen a testéhez. A bőréhez.
Hozzá.
– Nem tudom. Azt hittem véletlenül találtam a kunyhódra, de most…
most azon tűnődöm, talán ide vonzottak.
Úgy tűnt, a férfinak kedvére volt a válasza, mert fogával meghúzta a
fülcimpáját.
A lány torka megkönnyebbülten elszorult. A férfi, akinek az álmait
látogatta, tökéletes volt. Mindig elhessegette az erejét, mondván, hogy
gyenge és hasznavehetetlen, de bizonyára a képességei vezették ahhoz
az ajtóhoz, mely ennek a férfinak az álmaiba vezetett. Egy harcos, aki
segíthet neki visszatérni Eldenbe, és legyőzni a betolakodókat…
csakúgy, mint azok a hősies hercegek a történetekben.
– Most segíthetsz nekem – mondta, teste reszketni kezdett, ahogy
nyelvével követte fülének alakját. Érezni a leheletét, mely meleg és sűrű
a bőréhez képest, még ez is különös dolgokat művelt a testével.
– Ne aggódj, mindenben segítek neked, amiben kell. – Ígéretnek
hangzott.
– Össze tudsz szedni egy hadsereget? – kérdezte, merészen
végigsimítva a férfi széles vállán, kedvét lelve a tucatnyi izomban a
karján.
A férfi ajka abbahagyta felfedezőútját a nyakán. – Egy hadsereget? –
Elhúzódott tőle, tekintete elnehezült a vágytól és zavarodottságtól. –
Pontosan milyen segítségre is van szükséged?
– Én csak…
De harcosa máris belé fojtotta a szót egyetlen kézmozdulatával. – A
kardom nem eladó. – Pillantása a lány mellére kúszott. – Semmilyen
árért.
– A családom veszélyben van.
– Nem az én dolgom – mondta neki, hangja közömbös volt,
testtartása hanyag.
– De… Neked… – hebegte a lány. Ő volt a harcosa. Segítenie kellett
volna neki. Nem ez volt a tündérmesék egyik szükséges eleme?
A férfi pillantása lecsúszott megkeményedett mellbimbóira a szakad
fűzőn át. – Szólok Berntnek, hogy keressen neked valami jobb ruhát.
De te el fogsz menni.

36
 JILL MONROE
Az első alkalommal azóta, hogy felébredt a hálókamrájában arra,
hogy Rolfe biztonságba akarta helyezni, Breena teljesen kimerültnek
érezte magát. Legyőzöttnek.
Túlélni.
A parancs ott visszhangzott a fejében. Ezt próbálta tenni.
– Szükségem van a segítségedre.
A férfi megragadta Breenát a két lába között, mire a lánynak
sziszegve forrt torkán a levegő. – Ha itt van szükséged segítségre,
boldogan állok rendelkezésedre. – Ujjával a lány érzékennyé vált bőrét
simogatta, szakadt ruhái alig jelentettek akadályt. – És kielégítenélek,
Breena.
A lány mellbimbója megkeményedett szavainak állatias
bizonyosságára. Bőre felhevült, és nedvességet érzett a combjai között.
Aztán a férfi leejtette a karját. Tekintete kemény lett. – Csak ezt a
segítséget fogom felajánlani.
Nézte, ahogy álmai férfija egyszerűen hagyja, hogy elsétáljon,
becsapva mögötte az ajtót.

OSBORN NÉGY HÓNAPON ÁT úgy ébredt, hogy szenvedett az

ingerültségtől és a vágytól. Éhség és sóvárgás egyetlen nő után. Azok
után, hogy karjában tartotta az igazit, megérintette a bőrét, megízlelte
édes ajkát tudta, hogy többé semmi nem elégítheti ki.
Semmi, csak ha megfordul, a hátára fekteti Breenát, és
beletemetkezik édes testébe.
Nem emlékezett rá, mikor kezdődtek először az álmok, és most már
annak látta azokat az álmokat, fantáziálásokat, amik valójában voltak –
rémálomnak.
Testvérei a konyhaasztalnál ültek. A törött szék romjait már
elsöpörték, az asztalról letisztították a maradék rászáradt kását. Breena
látogatásának minden nyoma eltűnt… kivéve, hogy most már ott érezte
őt az otthonában. Érezte a jelenlétét önmagában.
Bőrén végigfutott a hideg. Berserkergangja egyre vadabbá vált
odabenn. A kunyhó falai, melyet a testvéreivel együtt épített, a
menedéke most börtönbe zárta őt. – Ki kell jutnom innen – mondta
Berntnek és Torbennek, megragadta a batyuját, és kerülte testvérei
kíváncsi pillantását.
– Mi lesz vele? – kérdezte Bernt.
37
 A HARAG URA
Osborn a testvéréhez fordult, dühös üvöltés volt az ajkán. –
Szabaduljatok meg tőle, mire visszatérek.
– De ő… – Fiatalabb testvére, Torben nagyot nyelt.
– Micsoda? – üvöltötte a kérdést.
– Ő egy lány.
És ezt a farka is tudta.
Bernt megköszörülte a torkát. – Azt gondoltuk, talán maradhatna.
Főzhetne nekünk.
– És takaríthatna, és moshatna. A lányok szeretnek ilyesmit csinálni.
Nyilvánvalóan túl sokáig zárta el a testvéreit a civilizációtól.
Egyszerűen hozzáadhatja hibái és hiányosságai listájához, ha a testvérei
neveléséről volt szó. – Nem egy rakás törpe vagyunk, és pokolian
biztos, hogy nem marad itt.
– De…
Osborn vetett egy pillantást és az öccsére, és Bernt elég okos volt
ahhoz, hogy tudja, mikor kell becsuknia az átkozott száját.
– Szerezzetek neki valami ruhát, aztán tűntessétek el. – Osborn
bevágta maga után az ajtót, mire minden egyes fagerenda és üveglap
megremegett.

– MIT TEGYÜNK? – kérdezte Torben.

Bernt vállat vont. – Hozz neki egy nadrágot, amit kinőttél.
Meglátom, hogy találok-e egy régi inget, meg cipőt, ami illik a lábára.
– Nem értem, miért nem maradhat – mondta Torben, aki boldogan
durcáskodott, mikor az idősebb bátyja nem volt jelen.
Bernt csak a fejét rázta. Ma nem sok mindennek volt értelme.
A hálókamrába vezető ajtó kinyílt, és a lány dugta ki a fejét a résen.

BREENA HALLOTTA A hangokat a másik helyiségből. De hogy ne

hallotta volna? Egész biztos volt abban, hogy a harcosa távozott, ahogy
abban is, hogy a bejárati ajtó zsanérjait eléggé megviselte távozása.
Miért volt ilyen dühös? Egyszerűen nem állt össze. A varázsereje
vonzotta a férfihoz; egész biztosan így volt. Miért lenne képes belépni
egy ilyen erős, vad férfi álmaiba, aki bizonyosan tudna segíteni neki, a
családjának, ha nem az volt a cél, hogy használja az áldását?
Két kisfiú meredt rá az ajtó túloldaláról. Bizonyára a testvérei.
Mindannyiuknak ugyanolyan sötét haja és sötét szeme volt. Magasak és
38
 JILL MONROE
vékonyak, mint a bandázós fiatalok, de hamarosan épp olyan izmosak
lesznek, mint a bátyjuk. A legfiatalabb talán magasabb is lesz, mint az ő
har…
Oké, belefáradt már abba, hogy harcosnak szólítsa. – Hogy hívják? –
kérdezte.
A legfiatalabb a testvérére nézett, mintha a szörny nevének
megmondása felérne egy árulással.
– Osborn – mondta az idősebb. – Én pedig Bernt vagyok, ő meg
Torben. Keresünk neked valamit, amit felvehetsz, mielőtt elmész.
Osborn. Hagyta, hogy a neve ott kavarogjon a gondolataiban.
Azokon az éjszakákon, mikor meglátogatta a férfit álmában, sosem
gondolt rá másképpen, mint a szeretőjére. A harcos az álmaiban. Sosem
képzelte el őt a való életben, egy családos férfinak, akinek
kötelezettségei és neve van.
Volt egy másik személyiségjegy is, amin minden hercegnő osztozott
a mesékben, amiket olvasott, önzőség, és mindig csak úgy gondolt
Osbornra, hogy azért van, hogy neki segítsen.
De önző lenne azt remélni, hogy megvédheti a családját? A
királysága és minden embere haldokolt. Igazából, már minden
bizonnyal vagy halottak, vagy szolgák lettek.
Breena kihúzta magát. Osborn bizonyára messzire akarja tudni
magától, de ő nem tervezett távozni. A varázsereje hozta őket össze, és
a harcosa lehet, hogy vonakodik, de segíteni fog. A bejárati ajtót
figyelte. Láthatóan azt akarta, hogy a testvérei szabaduljanak meg tőle,
mire visszajön.
Nem fog megtörténni.
A királyok és hercegek lehet, hogy puszta akaraterővel és
hatalommal kormányoznak, de ahogy az édesanyja mindig mondta neki,
egy királynő tudja, hogyan kapja meg, amire vágyik az agya és egy
mosoly segítségével. És megtanította ezeket a trükköket a lányának is.
Breena a fiúkra villantotta most ezt a mosolyt. – Köszönöm a
vendégszereteteket. Annyira sajnálom, hogy eltörtem a széket, pedig
olyan ügyes munka volt.
Bernt arca elvörösödött. A hízelgés mindig működött a férfiak
esetében.
Torben felnevetett. – Azt hitted, hogy az a szék…
A fiatalabb testvért félbeszakította egy vállba öklözés.
39
 A HARAG URA
– Több napja gyalogoltam már, és olyan sok érdekes dolgot láttam,
de ez a kunyhó…
A Bernt homlokát ráncoló testvéries bosszankodás eltűnt. – Nem
voltunk odakinn a földjeinken, mióta… – elhallgatott, barna szeme
elködösült. – Nos, nagyon régóta. Mi van odakinn?
Na, ez már kíváncsivá tette. Nem tudta, mennyi ideig barangolt, de
legalább pár napig, és sosem szűrt ki egyetlen embert sem. Osborn, úgy
tűnik, elég régen elrejtette magát és a testvéreit a civilizáció elől. Miért?
Bernt most sokkal inkább tűnt kisfiúnak, mint ifjúnak. ez megfogta.
Egy kisfiú kalandvágya mindenhol ugyanolyan tipikus volt.
– Mágikus világ van odakinn.
Torben tekintete rá összpontosult. – Láttál varázslatot?
A lány lehalkította a hangját, és előrehajolt, mintha nagy titokba
avatná be őket. – Én tudok varázsolni – mondta neki.
– Mutasd meg – követelte.
Most a kisfiú is megfogta őt. Csak addig kell fenntartania a
kíváncsiságát, míg hiányzó varázsereje vissza nem tér.
Kinyújtotta a kezét a feje fölé. – Ó, szeretném – mondta nekik. Talán
túl messzire merészkedik a hangjába vegyülő vonakodással? – De úgy
tűnik, hogy mennem kell. – Az ajtó felé indult.
– Ó, de…
– Talán maradhatnál még egy kicsit.
Villantott feléjük egy mosolyt. – Említettetek valami ruhákat.
– És van valamink, ami enyhíti a sebeid okozta fájdalmat és a
napégést. – A fiúk sietve magára hagyták. Bernt egy régi faládában
kotorászott az ablak alatt, míg Torben eltűnt a hálókamrában.
Mindketten kopott, de tiszta nadrággal és inggel tértek vissza. Ami
körülbelül három számmal nagyobb volt. A szülei sosem engedték meg
neki, hogy egyszer elmenjen a vásárra, szóval volt bennük valami közös
a fiúkkal, amiért valami újat, valami mást kívántak megtapasztalni.
– Mit kérsz enni? – kérdezte Torben megnyalva az ajkát. – Csak
zabkásánk és húsunk van. Égett hús.
– Nagyon ropogós – tette Bernt. – Osborn nem igazán tud főzni.
– És ha panaszkodunk, velünk csináltatja. Te tudsz főzni?
Azt pontosan nem tudta, hogyan kell főzni, de azt igen, hogyan kell
irányítani a konyha személyzetét. – A kedvencem a ragu. – Ez nem volt

40
 JILL MONROE
hazugság. Azt nem állította, hogy ő főzte. – Tele sok zöldséggel és friss
kenyérrel.
Mindkét fiú lehunyta a szemét, és felnyögött.
– De nem csak árusok bódéi vannak. Vannak énekesek, utazó
akrobaták, költők és táncoló medvék.
Bernt arca dühös lett. – A medvéknek nem szabadna táncolniuk.
Elfelejtette, hogy az Ursa földeken volt. – Csak egy alkalom volt.
Szeretnék nektek többet mesélni, de jobb lesz, ha átöltözök és
elindulok, mielőtt besötétedik.
Torben csalódottan süppedt a székére. – Szeretném kipróbálni azt a
kenyeret.
Breena a nadrág kopott szélét kezdte babrálni az ujjaival. –
Gyűlölném felvenni ezeket a friss ruhákat, mikor ilyen koszos vagyok.
Van itt valahol egy hely, ahol megmosakodhatnék?
Csak azért hozta fel a mosakodást, hogy ezzel is húzza az időt, de
most, hogy hangosan is kimondta a kérést, Breena valóban arra vágyott,
hogy tiszta lehessen. Hogy kimossa a füvet a hajából, a rászáradt vért a
térdéről.
– Általában csak mártózunk egyet a tóban.
– Nincs fürdőkád?
A fiúk üres tekintettel meredtek rá.
– Gondolom, nincsen samponotok?
Torben csak bólintott.
– Oké, akkor mutassátok meg, merre induljak.
Brent összevonta a szemöldökét. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
– Gyakorlatilag házon kívül leszek, úgyhogy nem lehet dühös –
biztosította.
– Ó, dühös lehet.
A lány lefogadta volna, hogy így lesz.

OSBORN KERESZTÜL CSÖRTETETT a fák között, átvágott a magas

füvön, és kerülte azokat a helyeket, ahol a medvék aludtak. Izzadtság
csorgott végig a gerince mentén, ahogy kényszerítette magát a
haladásra. El az otthonától, el tőle.
Félresöpört egy ágat, ami a szeméhez közelített. Tisztára kezdett
megőrülni. Elszigetelt, magányos élete miatt olyan dolgokra vágyott,
amit nem szabadott neki. Milyen ostoba volt. Kapaszkodott a nőbe, aki
41
 A HARAG URA
álmában látogatta őt. Addig észre sem vette, mennyire, míg el nem
vették tőle azt, amibe annyira próbált belekapaszkodni. Először
megpróbálta a gondolatait valamerre másfelé terelni napközben. Tisztán
tartotta a tisztást a kunyhójuk körül. Biztosra ment, hogy legyen elég
étel és tiszta víz. Gondoskodott a testvéreiről. De végül megadta magát
és azon volt, hogy napközben emlékezzen a vele töltött, álombeli
pillanatokra. Bár az igazat megvallva, az nem volt olyan nehéz. Azok a
pillanatok vonzották az ágyába éjszakánként, hogy álmodhasson.
De nem volt semmi különleges, mint ahogy gondolta. Sosem
gondolta, hogy valóságos; máskülönben a poklot is átkutatta volna érte.
Az az elemi gyönyör, ami elöntötte abban a pillanatban, mikor
ráeszmélt, hogy álmai nője az ágyában aludt, a karjaiban feküdt, hogy
neki élt, mindez vetekedett az Ursa harcosok közé való csatlakozása
felett érzett vad elégedettséggel.
Csakhogy, álmai nője csupán azt akarta tőle, hogy öljön neki. Mint a
többiek, akik úgy gondolták, hogy a pénzük távol tartja őket a piszkos
munkától. Különleges? Mi a fenévé változott?
A forróság és kimerültség végül felülkerekedett rajta. Osborn levette
az ingét, hogy lehűljön, és lelassított. De a nap a feje fölül továbbra is
sütött rá. A tó felé vette az irányt. Hányszor keresett menedéket a
gondolatai, a kötelezettségei, és a kioltott életek terhe elől abban a hűs
vízben?
A loccsanás volt az, amitől éberré vált. Térdre ereszkedett, és a kése
után nyúlt, melyet mindig a csizmájában tartott. Csendben követte a
betolakodó útját. Nem próbálták túlzottan elrejteni a nyomaikat. Sem
csendben lenni. Olyan volt, mintha…
Megrázta a fejét, de nem… Tényleg úgy hangzott, mintha…
Osborn hallotta egy nő gyönyörű énekét. Izmai megfeszültek, farka
megkeményedett. Félrehúzta a bokrot, ami eltakarta előle a látványt, a
kezében tartott fegyverről teljesen megfeledkezett. Tavának kék
vizében ott volt Breena. Meztelenül.
Szakadt és elnyűtt ruhái elfeledett kupacban hevertek a parton.
Kiszúrta a nadrágot és az inget, melyet a testvérei adtak neki. Szépen
összehajtogatva vártak rá az egyik sziklán. Hosszú, szőke haja a válla
körül lebegett, úgy hullámzott a vízen, mintha nem is evilági lenne,
gyönyörű volt. Tett egy lépést, készen rá, hogy megérintse, megérintse
őt, de kényszerítette magát, hogy megálljon.
42
 JILL MONROE
Túl sokáig tartotta már a bűvöletében.
Breena hagyta, hogy lába elérje a tó fenekét, derékig állt a vízben.
Mosolyogva nyúlt a falevelek között átszűrődő fény felé, melyek,
Osborn egykor úgy gondolta, idilli módon védelmezik a tavat. Most a
lány megszállta, rányomta bélyegét a helyre, mely egykor csak az övé
volt. Napfény csillant meg a bőrén végigcsorgó vízcseppeken, nedves
haja rátapadt a hátára, szinte leért a leggyönyörűbb fenékig, amit valaha
látott.
Ilyen volt, mikor egyedül volt vele az álmaiban. Megfordult a
napfényben, gyönyörű volt és teljesen lenyűgöző. Mellbimbója
ágaskodott nedves tincsei között, csábítva, közelebb vonzva őt. Az övé.
Miért ő volt az, aki elsétált?
A lány az övé volt.
Nadrágja gombja után nyúlt, majd odadobta a lány ruhái mellé.
A víz lehűtötte felhevült bőrét, ahogy üldözőbe vette a lányt. Breena
egy apró, meglepett sóhajjal fordult felé. Arca kipirult a tóbeli
megerőltetéstől, zöld szeme ragyogott az úszás okozta gyönyörtől.
Ismerte ezt a gyönyört. Most pedig megismer egy másikat. Az ő
karjaiban.
Nem hagyta el a földjeit. Bizonyosan egyszerű volna egy másik
zsoldost találni, aki gyilkol neki, bárkit is akart holtan látni. Sokan
vadásztak rá. De maradt. Őt akarta. Most tudnia kellett, miért. Pont
annyira kellett tudnia, mint amennyire meg kellett ismernie az édes teste
kínálta gyönyört. Megragadta az állát, kényszerítve, hogy felnézzen rá.
– Az álmaimba varázsoltad magad. Mondd el az igazat! Te csináltad.
Elérted, hogy csak rád gondoljak. Csak téged akarjalak.
A lány lassan bólintott.
A férfi szorosan lehunyta a szemét a válaszára. Még most is, az
aprócska reménysugár, a vágy, hogy a lány nem csupán a kardjáért
akarja őt, még most is sajgott a lelkében. Idióta. Mélyen beszívta a
levegőt. Aztán a tekintete találkozott a lányéval. Kihúzta állát a kezéből,
aztán lejjebb ereszkedett a tóban, a víz az ajkánál hullámzott. Sokkal
riadtabbnak tűnt miatta, mint valaha.
Helyes.
Mindig akkor esett jól a vadászat a legjobban, ha az áldozata
rettegett.

43
BREENA LENYELTE a késztetést, hogy sikítson. Mi értelme lenne
különben is? Abból, ahogy a férfi ránéz, úgyis csak nevetne.
Osbornnak, úgy tűnt, tetszik növekvő nyugtalansága. Mintha erősebbé
vált volna a félelmétől.
Akkor majd nem fog megrémülni tőle.
Ha! Lehetetlen.
Az első, és egyetlen ösztöne az volt, hogy elhátráljon tőle, és a vízzel
takarja el magát. És nem éppen azt a reakciót kapta tőle, amit akart –
hogy a férfi hátráljon el tőle. De akkor sem fogja kimutatni neki a
félelmét. Hercegnő volt, és képességei közé tartozott a színészkedés is.
– Miért vagy rám olyan dühös? – kérdezte szándékosan halk, zavart
hangon, hisz ezt érezte.
– Még kérdezed?
A férfi gyakorlatilag ráüvöltött. Néhány madár felrebbent a fákról,
mire megzörrentek a levelek. Még soha senki nem merte felemelni vele
szemben a hangját. Egyszer sem eddigi életében. Breena rájött, hogy
nem is igazán érdekli.
– Az üvöltésed elijeszti a vadakat.
A férfi vékony vonallá préselte az ajkát, mintha próbálna lehiggadni.
– Nem üvöltök.
A lány majdnem tönkretette kényelmetlen fegyverszünetüket azzal,
hogy felvonja egyik szemöldökét, és valami szarkazmussal szeretett
volna válaszolni. Anyja elborzadna ettől a hangnemtől, de a bátyjától,
Nicolaitól tanulta. A szülei megdöbbennének, mi mindent tanítottak
neki a testvérei, egy olyan lánynak, aki finoman nevelt
menyasszonyjelölt kellett volna, hogy legyen. Újabb hullámban tört rá a
honvágy. Breena torka elszorult, de hamar lenyelte a feszültséget a
szomorúságával együtt.

44
 JILL MONROE
Szüksége volt ennek a férfinak a segítségére. Kétségbeesetten.
Minden más, amivel megpróbálta felkelteni a figyelmét, csődöt
mondott. Nos, nem minden. A testére teljesen odafigyelt. Breena érezte,
hogy forróság járja át a tó hűs vizének ellenére. De a férfi már
bizonyította, hogy csókokkal nem változtathatja meg a döntését. És a
logikus út sem segített, hogy egyszerűen megkérje őt.
De ez az ő harcosa volt. Ezt nem lehetett tagadni. Miért álmodott
róla? Miért álmodott volna a férfi őróla, ha nem ő volt a kiválasztott a
számára?
Breena kedvesen elmosolyodott. Rá fogja venni, hogy segítsen neki.
Így vagy úgy.
– Hát persze, hogy nem üvöltöttél. Én kérek elnézést. – Akkor is, ha
hazudnia kell, hogy elérje.
A férfi szeme résnyire szűkült. Tekintetével a lányét kutatta,
egyértelműen a fortély jeleit keresve. Breena visszatartotta a lélegzetét,
arcának minden izmát elernyesztve. Tökéletesen igazat mondok. A férfi
széles, feszült válla kezdett ellazulni.
Vagy nem tudta jól kiszúrni, ha becsapják, vagy mindenkit annyira
megrémisztett maga körül, hogy nem mertek hazudni neki.
Vagy talán tudta, hogy hazudik, de élvezte, hogy elhitetheti vele,
minden szavát beveszi. Akár járhatna is körbe-körbe találgatva, de neki
most cselekvésre volt szüksége.
– Nem akartalak felizgatni – próbálkozott újra.
A harcos horkantás-szerű hangot hallatott. – Nem izgattál fel.
Aha, valószínűleg érdekelnie kellene ahhoz, hogy felizgassa. Ez a
kemény fickó előtte nem úgy festett, mintha bármi is érdekelné.
– Megbántottalak? – kérdezte. Élvezetét lelte benne, hogy
mélyebben boncolgassa az „izgalmát”, mikor egyértelműen azt várta,
hogy majd az ellenkező irányban tapogatózik.
A férfi összefonta karját a mellkasa előtt.
– Elszomorítottalak?
A férfi arckifejezése elárulta, hogy feszegeti a határokat.
– Dühös vagy?
– Közel.
– Felbőszült?
– Még közelebb.

45
 A HARAG URA
De barna szemében többé nyoma sem volt az ingerültségnek. A
feszültség nem tért vissza széles vállába, kezét nem szorította ökölbe
maga mellett. Ki hitte volna, az előtte álló harcosba szorult némi
humorérzék.
– Bosszús? – kérdezte végül.
– Bosszús – felelte bólintva.
Igen, le merte volna fogadni. Már ha engedték volna valaha is, hogy
fogadjon.
– Bocsánatod kérem, ha bosszúságot okoztam neked – mondta
hivatalos hangnemben.
Meglepetés ült ki a tekintetére, de azonnal leplezte.
Az anyja sosem talált volna semmi kivetnivalót a bocsánatkérésében.
Kivéve persze azt a részt, hogy meztelen volt. Nedves. Szemben állt
egy gyanúja szerint ugyanúgy meztelen férfival, és csak a haja volt, ami
valamelyest takarta.
Az Elden királyi udvarban egy hercegnőt általában láttak, de szinte
alig hallottak.
– A te erőd a házasságodból származik – mondta volna neki az
anyja. – És a legjobb házasságot olyan férfival lehet elrendezni, aki nem
ismer téged. Aki semmit nem tudhat rólad, mert egész életedben
hallgattál. Viselkedj megfelelően, és akkor egyetlen lehetséges
vőlegény sem tud ellent mondani neked. Nagyköveteik semmiben nem
tudnak szembeszállni a házassági szerződéssel.
Még nyolc évesen is sivárnak és magányosnak tűntek édesanyja
tanításai. Breena akkoriban nem volt jó abban, hogy semleges
tekintettel feleljen. Máris kezdett legörbülni az ajka, gyorsan szájára jött
a vitatkozás.
Az emlék tovább játszódott előtte. Alvina királynő kedvesen
megszorította a kezét. – Amikor majd a saját kastélyodnak parancsolsz,
a saját királyságodnak, akkor majd az a nő leszel, akinek lenned kell.
Addig csak figyelj. Figyeld a szakácsokat, a szolgálókat és a
varrónőket. Hallgasd a beszélgetéseiket, mi érdekli őket. Tanulj meg
olvasni a vadászok és katonák arcáról, mielőtt jelentenek a királynak.
Tudás és megértés… így kell kormányoznod. – Egy lányt szinte teljesen
el lehet felejteni, ha az árnyékban él. Az ösztönei elárulták neki, hogy
valakinek a szavai mikor nem illenek az arckifejezéséhez, ahogy ez

46
 JILL MONROE
gyakran meg is esett a látogatókkal és idegen méltóságokkal, akik a
királlyal és királynővel beszéltek.
Idővel megismerte emberei érzéseit egyetlen pillantásból, vagy
néhány suttogásból. Mint például, mikor a konyhacseléd szomorú volt,
hogy a vadász szerelmes. Lehet, hogy a családja vámpírokból áll és
képes mágiát használni, de ő látta mindazt, amit el akartak rejteni. Mint
az előtte álló, büszke férfi. Breena gyanította, hogy sok titkot őriz. Ő
pedig mindet tudni akarta.
És nem ő volt az, aki nemrégen még visszasírta unalmas életét?
Mióta felébresztették, átrohant a kastélyon, hogy megkeresse a
testvéreit, elfogták, és ide hozták mielőtt…
Valami perzselő és fájdalmas nyilallt az elméjébe. Breena
visszapislogta a könnyeit, de nem tudta, vajon a fájdalomra, vagy az
emlékre törtek-e fel belőle.
Állj bosszút!
Maradj életben!
A két ellentétes gondolat ott küzdött a fejében, míg levegőért
kapkodva kétrét nem görnyedt.
– Jól vagy? – Hatalmas kezével megszorította a karját, kissé túl
erősen. Talán harcosa nem volt hozzászokva, hogy nőket érintsen. Apró
öröm járta át. Meleg ujjai megnyugtatták, és elhallgattatta a fejében
visszhangzó parancsokat.
Felnézett rá. Sürgető érzés járta át, és hirtelen kétségbeesetten
szerette volna, ha megérti őt. Hogy segíteni akarjon neki. Érintése
képes volt visszatartani az emlékei okozta fájdalmat, a fejében
visszhangzó szavakat.
– Amiről az imént beszéltünk… mind igaz. A varázserőm vezetett el
hozzád.
A férfi megvető hangot hallatott. Karját leengedte maga mellé, ajka
undorodva legörbült. Nem bízott benne. Érezte, hogy nem sokakban
bízik. Mitől lett az élete ilyen nehéz.
De ő látta, mikor elengedte magát.
Az álmaiban.
Ott a férfi mosolygott. Nevetett. Vágyakozott. És megosztotta magát
a lánnyal. Ez a férfi, aki előtte állt, előbb vágná le a saját karját, mielőtt
kimutatná legszemélyesebb gondolatait, lelkét bárkinek. Legkevésbé
neki. Valószínűleg úgy tekintett rá, mint a nőre, aki belekényszerítette
47
 A HARAG URA
magát az álmaiba, amikor a legsebezhetőbb volt. De el kellett érnie,
hogy higgyen neki.
Látszólag a saját józansága függött tőle.
Breena ismét a kezéért nyúlt, szüksége volt meleg érintésére, akkor
is, ha nem adta önként. – Kérlek, hinned kell nekem. Addig nem is
tudtam, hogy valóságos vagy, míg fel nem ébredtem…
– Szinte meztelenül az ágyamban. – Megint morgott, de már nem
volt benne a korábbi harag, valami azonban ott háborgott benne. Ez
sokkal inkább az a férfi volt, akit akkor látott, mikor korábban
felnyitotta a szemét. Sokkal inkább az álmaiban lévő harcos. Valami
oknál fogva ez még rémisztőbb volt.
Hátrált egyet.
– Jó mozdulat.
Visszatartotta a lélegzetét.
– De túl késő. – A férfi magához rántotta, testük egymáshoz simult.
Osborn lehajtotta a fejét. Ajkának durva vonala csupán
centiméterekre volt az övétől. Tekintetük találkozott. Vad düh és forró
vágy égett barna szemeiben. Harag és vágy, mely gyanúja szerint ott
bujkált közvetlenül a felszín alatt.
– Használd rajtam a mágiád most, Breena. Állíts meg.
– Nem… nem megy. – Nem akarta, hogy abbahagyja.
A férfi ajka durván birtokba vette az övét, és Breena szétnyitotta az
ajkát. Nyelve becsusszant a szájába, és rátalált az övére. Osborn izmos
karja köré fonódott, kemény testének melegébe vonta őt. Mellbimbója
felágaskodott izmos, szőrős mellkasához érve, és Breena szívverése
felért egy futással.
A férfinak mogyoró és föld illata volt az erdő miatt. Álmai sosem
részletezték, milyen csodálatos illata volt. Sem azt, hogy édes alma íze
volt, és valami ismeretlen, melyet csak férfiasnak titulált. Ő maga.
Mikor már majdnem a mennyekben járt, Osborn elengedte. Ajkaik
elváltak, és homlokát a lányéhoz támasztotta. Zihált. – Miért nem tudsz
megállítani? – kérdezte elhúzódva, hogy láthassa az arcát. Ujjaival
végigsimított a tarkóján, mire a lány nedves bőrén édes érzés futott
végig.
– A varázserőm… nincs meg – mondta neki vállat vonva.
Csalódottság suhant át a férfi arcán, majd gyorsan el is tűnt. Vagy
elrejtette. Gyerünk, Breena, neked jól kéne olvasnod az emberekben!
48
 JILL MONROE
Leheletnyi csókokat nyomott a lány szájának sarkára, mire annak
alsó ajka megremegett. – Akkor mondd, hogy hagyjam abba, és
megteszem.
Hogy tehetné, mikor annyira szeretett volna a karjában lenni? Hogy
végre megélje mindazt az érzést a valóságban is, melyet az álombéli
Osborn ígért neki?
Megrázta a fejét. – Nem megy.
A férfi ujjaival a lány füle mögötti bőrt simogatta, sosem hitte volna,
hogy olyan érzékeny ott. Figyelte a torkán hullámzó izmokat. Valami
sötét, és kicsit birtokló suhant át az arcán, amitől vonásai
megkeményedtek. De ez nem volt félelmetes. Ó, veszélyes volt, és
figyelmeztetnie kellene, de annyira, annyira csábító volt.
A férfi lehajolt hozzá, és ezúttal félelem nélkül csókolta őt vissza,
ugyanúgy, mint mikor az ágyán feküdt és csatlakozott hozzá álmában.
Az elmúlt napok éhsége, félelme, fájdalma eltűnt az elméjéből. Osborn
átvette a helyüket. Finom illata kitöltötte a lányt. Szaggatott
lélegzetvételeinek durva hangja átjárta a fülét. Íze az ajkain…
Breena többet akart.
Lábujjhegyre állt és átkarolta Osborn nyakát, olyan közel húzva
magához, amennyire csak lehetséges volt. Ujjaival beletúrt hosszú,
nedves tincseibe, és ugyanolyan hévvel nyomta hozzá az ajkát, mint ő.
Osborn felmordult, hangja végigdübörgött a mellkasán. Vágyára
Breena gyomra hirtelen üressé vált, ahogy álmaiban is történt. A férfi
fel-le csúsztatta kezét a hátán, és mikor nyelvével az övét ingerelte,
kezei hirtelen félbehagyták felfedezőútjukat, és megragadta őt.
Felemelte, és pontosan lüktető, kemény erekciójára helyezte őt.
Breena megremegett, ahogy erőteljes sóvárgás söpört végig rajta.
Erről a hihetetlen érzésről kuncogtak a szobalányok éjszakánként,
mikor nem tudták, hogy a hercegnőjük kihallgatja őket. Ezért küzdöttek
a gyakorlópályákon Elden fiatal férfijai a kastély falain kívül. Ez vitte
vissza őt az álmaiban a férfihoz, amikor csak tehette. Breena most
először érezte úgy, hogy él. Hogy annak él, amit ő akar. Minden érzéke,
minden sejtje, minden porcikája többre és többre vágyott.
Erős széllökés süvített át a fák között, megzörgetve a leveleket és
megdöbbentve a madarkat. Árnyék vetült a tóra, ahogy sötét felhők
takarták el a napot. Hátborzongató hideg futott végig a lány meztelen
bőrén, annak ellenére, hogy Osborn karjaiban volt.
49
 A HARAG URA
A férfi felemelte a fejét, és ő is az ég felé nézett.
Valami fekete és kígyószerű kúszott a fák felett. Breena még sosem
látott ehhez foghatót, de gyomra megfeszült és émelyegni kezdett a
látványra. – Ez meg mi…? – kezdte, de nem tudta folytatni. Egy újabb
bontakozott ki az égen, megcélozva őket. Reszketni kezdett, minden
porcikája elutasította a rémisztő lényt, mely feléjük lendült. Áradt
belőle a gonoszság. Felemésztette ennek a megnyugtató helynek a
szentségét, helyében csak félelmet, fájdalmat és a szenvedés ígéretét
hagyta.
Osborn káromkodott, majd válla felett vetett egy pillantást a parton
hagyott csomagjára. – A fegyverem – suttogta. – Ha szólok, rohanj felé.
De maradj mögöttem.
Nem fog sikerülni. A halovány kis hang valahonnan a semmiből
jelent meg a fejében. Megrázta a fejét, elutasítva a lelkében támadó
lemondást. Tudta, hogy a gyászos gondolatokat az égen lebegő lények
keltették a fejében.
– Most! – sürgette még mindig halkan, nehogy riassza a rájuk
támadó lényeket. A lány elé ugrott, megperdítette, és a part felé kezdett
rohanni. Ez a víz egykor boldogan üdvözölte, egy pillanatra minden
fájdalmát elvette, amit azóta érzett, hogy felébredt ezen a különös
helyen. Most mintha a tó az ellenségükké vált volna. A nehéz víz ott
hullámzott a derekánál, a lábát rángatta, egyre mélyebbre és mélyebbre
akarván őt húzni.
– Állj ellen – parancsolta Osborn, túlkiabálva a locsogást. – Érzi a
félelmed, de annak a valaminek nincs ereje feletted.
Breena hajtotta magát, kényszerítve magát minden egyes lépésre.
Bizonyára lelassítja Osbornt, nem éri majd el miatta a csomagját. –
Menj csak – mondta neki.
A férfi megrázta a fejét, és még szorosabban fogta a karját, maga
mögé húzva őt. De már túl késő volt. A lény csúcsával máris elkezdett
Osborn szabad karjára tekeredni. A férfi fájdalmasan felszisszent, és a
lány érezte, hogy megfeszül a teste.
Leejtette a karját, és ellökte magától a lányt. – Menj, Breena. Tűnj el
innen, és figyelmeztesd a testvéreimet!
Megfordult és szembe nézett a lénnyel, olyan erős ütést mérve rá,
melytől egy hatalmas férfi kidőlt volna. Breenának sikerült egy utolsó
erőbedobással a partra húznia magát. A mögüle felhangzó csata hangjai
50
 JILL MONROE
hátborzongatóak voltak. A lény felrikoltott, ahogy Osborn újabb és
újabb ütést mért kígyószerű testére, de a szörny akkor sem engedte el
teljesen. A férfi arca kivörösödött, ahogy nyers erejével küzdött ellene.
Indák nőttek ki a lény oldalából. Osborn puszta kezével tépkedte őket.
A lény egy förtelmes rikoltással arcul csapta Osbornt. Vér szivárgott
az arcán lévő vágásból, és azonnal bugyborékolni kezdett a méregtől.
Hogy harcolhatna? Hogy győzhetne le valamit, ami ennyire gonosz?
Égési nyomok maradtak ott, ahol a lény megérintette a bőrét. Osborn
térdre rogyott. Próbált felállni.
Sötét képek villantak át a lány fején. Egy pengekarmú lény. A
haldoklók hangja a fülében. A halál szaga. Fejét elöntötte a fájdalom.
Nem!
Minden izma megfeszült, és remegni kezdett. Dühös energia kezdett
feltörni belőle. Nem! A szó mintha betöltötte volna a fülét, kiszorítva
minden más zajt.
Breena felemelte a karját, és az Osbornt támadó, kígyószerű lényre
mutatott. – Nem! – kiáltotta a gonosz valamire, és forró sugár lövellt ki
az ujjából. A lény üvöltött, mikor elégett. Osborn a földre zuhant, mikor
a lény megfordult, és a lány felé vetette magát. Félelem hasított belé.
Majdnem megfordult, és elrohant.
De elege volt már a menekülésből.
Breena megkeményítette a térdét, szembenézett a felé közeledő
gonosszal, és megint felemelte a kezét.
Ennek a valaminek nincs hatalma feletted.
Ha meg tudná akadályozni, hogy a teremtmények bánthassák
Osbornt, többet is tehetne. A valami a lány felé száguldott. Újabb
fénynyaláb lövellt a lény oldalába, az pedig megpördült, és éles hangon
felüvöltött. Egy újabb és újabb nyalábot küldött felé, mígnem veríték
ütközött ki a homlokán, és nehezen kapott levegőt. Aztán még egyet
lövellt.
Egy utolsó rikoltással a lény vért fröccsentve szakadt darabokra.
Vörös, alvadt vér zuhant a háborgó vízbe, mintha a tó tisztasága
visszautasította volna, és nem lett volna hajlandó magába nyelni. Várta,
hogy a másik égi szörny támad következőnek. Kétszer körözött a fejük
felett, aztán elkúszott a horizonton. Végül a tó vize is megnyugodott. A
szél elhalt, és az ég kivilágosodott.

51
 A HARAG URA
Breena a földre roskadt. Izmai remegtek, ahogy megpróbált
levegőhöz jutni. Akármilyen erőt is használt, hogy megölje a lényt, az
minden erejét felemésztette. Körbenézett, Osbornt keresve. Kiszúrta őt,
még mindig ugyanott feküdt, ahová a lény dobta. Legyőzve.
Megmérgezve. Megégve. És mégis küzdött, hogy ő elmenekülhessen.
Most nem mozdult.
A lány visszanyelte a zokogást. Gyomra elszorult, és kétségbeesés
szorította össze a mellkasát. – Osborn! – kiabálta, ahogy átviharzott a
mély pocsolyákon és a homokon oda, ahol hevert. – Kérlek, légy
életben. Kérlek! – Breena nem hitte, hogy még egy halált túlélne.
Különösen nem a harcosáét.
Valahonnan sikerült annyi erőt gyűjtenie, hogy megfordítsa a férfit.
Elakadt a lélegzete, mikor meglátta arcán a vágásokat és a mély
sebeket. Nedves kezével letörölte róla a vért, félelmében reszkettek az
ujjai.
– Osborn.
Semmi.
Breena közelebb hajolt, orra szinte a férfiéhoz ért. – Osborn! –
kiáltotta.
A férfi szeme felpattant. – Ha te úgy gondolod, ez a gyógyítás, akkor
sokat kell még tanulnod – mordult fel.
A lány válla megkönnyebbülten görnyedt meg, nedves haja
előrehullott, eltakarva őket a nap elől.
– Köszönöm – mondta.
– Mit? – A férfi lehelete az arcát érte.
– Lelassítottalak. – És majdnem meghaltál miattam.
– Amúgy sem értem volna el.
Realista. Tetszett neki. Mondhatni. Biztosan időbe telik, mire
hozzászokik. Breena a kastélybeli élethez volt szokva, ahol szinte soha
nem látta mások küszködését. Megóvták tőle. Osborn sosem hazudna
neki. Erre volt szüksége.
– Azok a lények túl gyorsak voltak. – A férfi hangja dühös volt.
Szeme résnyire szűkült, arca megint kőkemény lett. Akármilyen köd is
telepedett rá, mikor megfordította, egyértelműen kezdett feloszlani.
Dühös harcosa visszatért.
A férfi felnyomta magát.

52
 JILL MONROE
– Nem kéne még megpróbálnod felülni. Azt hiszem, pihenned
kellene.
Csak bámulta a lányt, megfeszítve a karját, majd a lábát, sérüléseket
keresve. Felszisszent. Minden bizonnyal talált egyet.
A férfi felé nyúlt. Csak vállon akarta veregetni, részvétteljes
érintésnek szánta. De tenyerének vigasztaló simításából simogatás lett.
Sosem volt még közel férfihoz, különösen nem egy meztelen, nagyon,
nagyon lenyűgöző férfihoz. Legalábbis, ébren még nem. Még mindig
érezte az ízét a szájában.
Minden izma, minden ina jól kivehető és feszes volt. Erőteljes izmok
voltak a mellkasán és a karján. Hegek – némelyik régi, némelyik új –
futottak végig a testén. És ma újabbakra tett szert. – Sajnálom –
ismételte meg, máris előre hajolva, ajka csupán centiméterekre volt a
bőrétől.
A férfi kezébe fogta az ujjait, elhúzva őket a bőrétől. – Mit tettél?
A minden szavából sütő harag kiszakította a lányt a kábulatából.
– Tettem? – Breena a fejét rázta. – Nem tettem semmit.
Igen, dühös harcosa minden bizonnyal visszatért, ezúttal még egy
adag gyanakvással is megfűszerezve.
A férfi egyetlen gyors mozdulatával a csípőjére tette a kezét.
Megfordította a lányt, háta belenyomódott a nedves, homokos partba. A
férfi lovagló ülésben elhelyezkedett rajta, meggátolva ezzel minden
menekülési lehetőségét.
– Mit hoztál ide? Az otthonomba? – üvöltötte rá, ujjai fájdalmasan
belemélyedtek a vállába.
– Nem tudom.
A férfi lehajolt, orruk szinte összeért. – Azok a lények… azok a
valamik, az mágia volt. Vérmágia.
A lány szíve hevesen kezdett verni, torka kiszáradt. Vérmágia.
Már a gondolat is visszataszította. Minden egyes porcikája – minden
érzés, minden gondolat, minden emlék – elutasította, és émelygett a
szavak hallatán.
A véres mágia csak akkor működik, ha a vonakodók vérét ontják.
Kényszerítve. Addig szipolyozva, míg meg nem halnak.
– Te tudsz ezekről? – kérdezte. Rettegett a válaszától, azt remélte,
hogy rendszeresen küzdött ilyenekkel itt Ursában, és nem ő hozta a

53
 A HARAG URA
fejükre. De egy emlék, a mágia megvillanó felismerése korholta. És
visszatért a fájdalom.
– Helyenként, de itt nem. Itt soha.
Megerősítésére a lány reszketni kezdett. A halál mágiáját hozta erre
a békés vidékre. Egy pillanatig gondolatai elidőztek azokon a szegény
lelkeken, akiknek a vére megalkotta ezt a valamit. Hogy
megtapasztalták a kínokat, a fájdalmat, aztán már imádkoztak,
könyörögtek a halálért. A halálért, mely megtagadtatott tőlük.
– Azok a valamik párban utaznak, szóval egy mindig még többet
vezethet ide. Az otthonomhoz.
Súlyával a földhöz szegezve őt, Osborn elvette kezét a lány válláról.
Breena remegni kezdett, ahogy ujjával lefelé simított meztelen bőrén,
kitapintotta kulcscsontját, majd átfogta a nyakát.
– Mikor idejöttem, megesküdtem, hogy mindennel végzek, ami
valaha újra fenyegetné Ursát. Veszélybe sodorná megmaradt
családomat.
Hüvelykujjával torkának puha bőrét simogatta. Egyetlen nyomás,
csak ennyi kellene, hüvelykujjának egy kis erőfeszítése, és megtagadná
tőle a légzést. Pillantását a lányéba fúrta.
– Mondd meg, Breena. Mondd meg, miért ne öljelek meg.

54
MÉG SOSEM ÖLT MEG nőt.
Ez volt az alapszabálya, valahányszor bérbe adta a kardját annak, aki
fizetni tudott érte. Az egyetlen szabálya. Egy Ursa harcos sosem
harcolt, csak ha kényszerítették, és akkor is azért, hogy a családját,
otthonát védelmezze. Amit a túlélésért, a testvérei túléléséért tett,
szégyent hozott volna a népére. Ursa elhagyásának első napjain a
legmélyebb szintekre süllyedt. Más zsoldosokkal élt együtt, férfiakkal,
akik megölték volna őt a munkájáért, vagy csupán azért, hogy
nézhessék, ahogy kivérzik.
A kapzsi, mohó nagyuraknak dolgozott, akik sokkal többet törődtek
saját hatalmuk biztosításával, mint az embereikről való gondoskodással.
Éheztek, míg az ő népe, akiknek a vezetőik igazságosak és
tisztességesek voltak, most mind halottak. De ezek a gondolatok mindig
őrülethez vezettek. Pokolba, kicsit őrült volt, miután elmenekült
otthonából a testvéreivel. A haldoklók fájdalmas, éles hangja ott
visszhangzott a fülében. Csak akkor haltak el, mikor a testvérei sírását
hallgatta, akik anyjuk visszatéréséért könyörögtek, de ő soha nem fogja
már megvigasztalni őket. Soha nem jön el.
Csak az olcsó sör, és a pillanatnyi élvezet egy fizetett nő ágyában
hallgattatta el a hangokat. Egy részét.
Aztán megszegte saját szabályát. Lefizették, hogy öljön meg egy
fiatal lányt, aki alig volt több tíz évesnél. A még több hatalom
érdekében. Még több pénzért. A lány egyetlen bűne a házassági
szövetsége volt. Egy olyan fiúhoz ígérték, aki egy nap a saját földjének
uralkodója lesz. Egy rivális családnak is volt egy lánya, akit azon a
trónon szerettek volna látni.
Felkereste áldozatát, míg az az ágyában aludt. Aprócska kezével egy
babát szorongatott. A saját húgára is sokszor talált így rá.

55
 A HARAG URA
Mivé vált? A becsületes harcosok vére áramlott az ereiben. Egy volt
a medvével… és gyáva módon arra készült, hogy elvágja egy fiatal lány
torkát. Egyik tőrét az ágy melletti faládába döfte, mintegy
figyelmeztetve a lány családját, összeszedte a testvéreit, és elmenekült
az éj leple alatt.
Imádkozott a medvék lelkéhez, hogy engedjék őt a családjával
megszentelt földjeikre lépni, és megesküdött, hogy élete árán is védeni
fogja azt, megölve bármilyen átutazót, aki be merészelt lépni a medvék
birodalmába.
És itt volt ő. A személy, aki szembe merészelt szállni az elszigetelt
föld határán hagyott figyelmeztetésekkel, és betolakodott oda, ahová
nem lett volna szabad.
Osborn lenézett az alatta elnyúló, meztelen lányra. A puszta jelenléte
kigúnyolta az esküjét és a szabályát – hogy soha nem öl nőt – és mégis
muszáj lesz neki. Veszélyt, a legrosszabb fajta vérmágiát hozta ide.
Melle le-fel hullámzott, miközben egyik szaggatott levegőt vette a
másik után. Feszes, barna bimbója az érintését és nyelvét hívogatta, és
egy pillanatra elterelte a figyelmét. Haja szétterült a földön, pont, mint
mikor álmodott róla. Csak egy különös órát viselt a nyakában. Puha
ajka szétvált, pulzusa lüktetett a torkában.
Több mint egy pillanatra terelte el a figyelmét, mert a lány térdével
az oldalába rúgott. Morogva fújta ki a levegőt, de meg sem rezzent.
Több kell egy apró nő lökésénél ahhoz, hogy felülkerekedjen rajta.
Megragadta a csuklóját, leszorította a feje felett, ezzel bizonyítva az
igazát.
– Szeretnéd, ha megölnélek, Breena?
– Eressz el! – Megemelte a csípőjét, próbálva lerázni őt, de csak a
lábait sikerült elmozdítania, így most közrefogta őt. A férfi érezte nőies
testének nedves forróságát, és erre megkeményedett a farka. Milyen rég
volt már, hogy utoljára nővel volt? Akkor, mikor idehozta a testvéreit,
minden érzését, minden vágyát, minden kívánságát, amije valaha volt,
arra fordította, hogy létrehozzon valamit ezen a földön. Hogy felnevelje
a testvéreit, életben tartsa őket, biztosítva, hogy boldoguljanak nélküle,
mikor elmegy bosszút állni azokon, akik pusztulást hoztak a családjára.
Annak érdekében, hogy lerázza magáról, Breena a farkához simult,
erre pedig felszisszent. Évek óta. Évek teltek el azóta, hogy utoljára

56
 JILL MONROE
beletemetkezett egy nő csábító melegébe. De az alatta fekvő nő nem
akármilyen nő volt; ő álmai nője.
Nem, ő volt az, aki megszállta az álmait, és arra késztette, hogy róla
álmodjon.
– Nem tudsz legyőzni.
– De megpróbálhatom – mondta neki, pillantásuk találkozott. Dac és
valami kétségbeesés-szerű keveredett zöld tekintetének mélyébe.
Ismerte ezeket az érzelmeket.
Érezte őket.
Megélte őket.
Nem kellene így éreznie.
Miért törődik egyáltalán ezzel, fogalma sem volt. De valamilyen
oknál fogva, Osbornt érdekelte. Nagyon rég volt már, hogy valaha
törődött bármivel.
A lány alsó ajka egy pillanatra megremegett, és ő képtelen volt
elfordulni szájának csábító puhaságától. Aztán érezte, hogy a lány
megfeszül. – Ha meg akarsz ölni, tedd meg most, máskülönben… – A
máskülönbent egy állára mért fejeléssel hangsúlyozta ki. Fogai
összekoccantak, feje hátra csuklott, de a lány tette okozta döbbenet sem
lazított a szorításán. Ehelyett mindkét csuklóját egyetlen kézzel foga le,
másikkal pedig megragadta a lány állát, hogy a szemébe nézzen. Csak
hogy bizonyítsa, meg tudja tenni.
– Egy perccel ezelőtt arra gondoltam, nem öllek meg. De kezdem
megint úgy gondolni, hogy meg foglak.
– Én… – De a mondata elhalt. Azt várta tőle a férfi, hogy elnézést
kérjen azért, mert élni akart?
Egyetlen szava visszaterelte pillantását az ajkára. Álmainak kísértő
csábítója, vagy a megelevenedett, alvó varázslónő. Most Breena egy nő
volt. Meztelen. És alatta feküdt.
Osborn lehajolt, és elvette tőle, amire annyira vágyott. A lány pedig
megadta neki. Szája találkozott az övével, ajkai szétváltak, és
beengedték a nyelvét.
Ígéretes íze volt, és jobb, mint álmaiban.
Mindenét meg akarta ízlelni.
– Kérlek. – A lány hangja megtört és sóvárgó volt.

57
 A HARAG URA
Kérlek, mi? Arra kéri, hogy ne ölje meg? Arra, hogy segítsen neki
félelem helyett valami mást érezni egy pillanatra? A félelem helyett,
melyet ő váltott ki?
Előregörnyedt, fejét a lány száradó hajába temette. A késztetés, hogy
felfedezze a lány testét, elhalt, és helyét valami kevésbé vad vette át.
Bűntudat? Megbánás?
Nem volt szüksége abból többre az életében. Egy tucat életre elég
volt neki.
– Nem foglak megölni.
Érezte, hogy a lány ellazul alatta, a küzdelem elszállt a tagjaiból.
Elengedte a kezét, testét még az övé fölött egyensúlyozta, Breena puha,
gömbölyded idomai még mindig közrefogták. – De válaszokra van
szükségem. – Felnézett az égre, megállapítva a nap állását. –
Hamarosan besötétedik. Ma este maradhatsz, de holnap távoznod kell,
miután már mindent megtudtam, amit kellett erről a veszélyről. És
Breena…
– Igen?
– Ne gyere vissza.
A lány bólintott, ő pedig majdnem elmosolyodott gyors válaszán. –
Ne aggódj.
Egy utolsó pillantással gyengéden elnyomta magát tőle.
Ne nézz rá!
Újult elhatározással kezdte vizsgálgatni a karján lévő sebeket. Máris
megjelent egy sötét zúzódás, a lény kígyószerű testét formázva. Bár a
vérzés elállt. A méreg okozta fájdalom lüktetéssé enyhült, az
égésnyomok pedig majd eltűnnek. Volt már rosszabb is. Osborn
hallotta, ahogy a lány feltérdel.
Ne nézz oda!
Érezte a vágást a homlokán, így nem volt meglepve, mikor
visszahúzta a kezét, és az vöröslött a vértől. Ehhez a fejsérüléshez
testvérének valószínűleg tűt kell ragadnia.
A levelek ropogtak Breena lába alatt, ahogy gyorsan a ruháihoz
szaladt.
Ne nézz oda!
Odanézett. És felmordult. Breena karcsú alakja tökéletes volt. Egy
férfi érintésére alkották. Az ő érintésére. Fenekét arra tervezték, hogy

58
 JILL MONROE
körbeöleljen egy férfit, mikor az hátulról hatol belé. A kedvenc
pozíciója. Farka újra kemény lett.
– Még valami.
A lány megfordult, ruháival takarva el előle a testét. De sosem fogja
tudni kitörölni az emlékeiből puha, gömbölyded idomait.
– Míg el nem mész reggel… ne maradj egyedül velem.

BREENA OLYAN GYORSAN ÖLTÖZÖTT fel, ahogy remegő ujjaitól

telt. Mindene remegett. Még térde is gyengének tűnt. Mellbimbója
sajgott, ahogy belebújt az Osborn testvérei által kapott ingbe. Az
anyaga durvának hatott, és dörzsölte érzékeny bőrét, mely az ő
érintésétől volt érzékeny.
Ne maradj egyedül velem.
Behunyta a szemét és megacélozta magát a testét elöntő forró
vágyhullámmal szemben. Érintésének gyönyöre és az utána érzett szomj
hatására figyelme a férfira koncentrálódott. A harcosára. Osbornra.
Megnyalta ajkát, mely duzzadt volt. Breena felemelte az ujjait, hogy
megérintse ott, ahol a férfi tette. Hogy végigsimítson alsó ajkán, ahol
megharapta.
Ne maradj egyedül velem.
Egy erőteljes figyelmeztetés. Parancs. És Breenát úgy nevelték, hogy
engedelmes kislány legyen. Sosem szegett meg egyetlen szabályt sem,
és nem ellenkezett. Átlesve a válla felett lopva arra a férfira pillantott,
aki gyakorlatilag felért egy fenyegetéssel – a testére nézve. Reszketni
kezdett.
Osborn csak állt, és őt nézte. Vagy inkább őrt állt. Karját összefonta
a mellkasa előtt, izmai kidudorodtak, készen állt a küzdelemre.
Terpeszállása minden figyelő számára azonnal figyelmeztető lett volna.
Üldözni foglak.
Utol foglak érni.
Védtelenné teszlek.
Nem érdekelte, hogy még mindig meztelen. Idegesség csiklandozta a
gyomrát. Eddig még soha nem látta, mitől is volt férfi egy férfi, és nem
tudott nem oda nézni. Az a része kiemelkedett, és mintha egyre
nagyobb és keményebb lett volna a vizsgálódása alatt.
Képzeletében eljátszott a gondolattal, hogy elszaladjon. A férfi
üldözőbe venné. Elkapná. Tehetetlen lenne ereje ellenében. És bár egy
59
 A HARAG URA
pillanattal ezelőtt halállal fenyegette, ő tudta, hogy ez volt a legutolsó
dolog, amit tenni akart vele. Akart vele dolgokat tenni. Tiltott bűnöket.
Újra megremegett. Kevés képessége volt, hogy a fésülködésen kívül
nagyon jól tudott olvasni az emberekben.
És képes volt olvasni ebben a férfiban.
Valószínűleg ez volt ellene az egyetlen fegyvere.
Dühös volt. Úgy látta, hogy a lány és az álmai, mikor a
legsebezhetőbb volt, elárulták őt. Egy olyan férfi számára, mint a
harcosa, egy ilyen dolog valószínűleg megbocsájthatatlan volt.
El kellett érnie, hogy megbocsásson neki. Csak így szerezheti meg a
segítségét. Breenának kétségbeesetten szüksége volt a segítségére, de
ennél is jobban szerette volna, ha maga dönt úgy, hogy segít neki most,
hogy megcsókolta. Hogy a karjában tartotta. Épp annyira vágyott erre,
mint amennyire harcos képességeit szerette volna.
Breena vágyott erre a férfira. Sajgott érte. És most ott állt tőle csupán
néhány lépésre… megvetve őt. Ugyanakkor vágyva rá olyan hévvel,
amitől gyomra izgatottan bukfencezett egyet.
Osborn arckifejezése még vadabb lett. Arca épp olyan kemény volt,
mint a kövek, melyek otthoni hálókamrájának falát alkották.
Ujjai megdermedtek. Egy új kép… otthonának emléke. És fájdalom
nélkül jött. A fejét elözönlő képek és érzések szinte letaglózták. Békés
remény telepedett meg a mellkasában és elmosolyodott, alig érzékelte,
hogy még mindig Osbornt figyeli.
A férfi keze ökölbe szorult, lábán az izmok úgy megfeszültek,
mintha oda akart volna menni hozzá, hogy segítsen neki felöltözni.
Vagy levegye, amit már magára vett. Ajka kiszáradt és elfordult,
gyorsan visszatérve a feladatához.
Otthonának gondolata békét hozott neki, de fenyegetés árnyalta a
sóvárgást és nyugodtságot. Koncentrálni próbált, megragadni az
emlékeket, melyek mintha ott repdestek volna tőle karnyújtásnyira.
Ezúttal a fájdalom a szemébe nyilallt, és nem próbálta többé
előcsalogatni otthonának emlékeit. De majd újból megpróbálja. Sikerült
túlélnie egy újabb napot. Megtalálta a harcosát, és hamarosan megérti
majd, miért is van olyan messze a családjától.
Felvette a maradék ruhadarabokat, melyeket Bernt és Torben adott
neki, bár a felvenni nem igazán a megfelelő szó volt, mivel az ing ujja
még mindig túl hosszú volt a kezéhez képest, és többször is fel kellett
60
 JILL MONROE
hajtania a nadrágot. Osborn feleannyi idő alatt felöltözött, mint amire
neki volt szüksége, és hálás volt ezért. Hogyan kéne egy lánynak, akit
elzártak a férfiaktól, reagálnia, mikor egy meztelen férfival kerül
szembe? És ráadásul egy ilyen gyönyörűvel? Még így is szenvedett, ha
csak széles vállát nézte, és azt, ahogy a nadrág lóg a derekán. Vonzónak
találhatja-e egy nő egy férfi hátát? Hallotta a kastély cselédeit a férfiak
lapos hasáról pletykálni, lábának méretén spekulálni, vagy karjának
erejét megvitatni, de soha nem beszéltek kimondottan a… – Siess!
Breena meglepetten viszonozta Osborn pillantását. Elkapták.
– Még jó tíz perc, míg gyalog visszaérünk a kunyhóhoz, és a nap
lassan lemegy. Fel akarok készülni, ha azok a valamik visszajönnek.
Bólintott, és gyorsított a léptein. Talán nem is vette észre, hogy a
testét bámulta. – És Breena…
– Igen?
– Majd később szemügyre veheted. Amennyit csak szeretnéd.
Miért tűnt ez kevésbé fenyegetésnek és inkább valami olyasminek,
mint amit ő is akart?

A TESTVÉREK ODAKINN ÁLLTAK a kunyhó előtt a csökkenő

napfényt szemlélve, ahogy közeledtek. Osborn mutatta az utat, ő pedig
szorosan a nyomában volt. A fiúk kissé megdöbbentek, mikor
meglátták őt mellette. Kíváncsiság sütött fiatal arcukról, és leszökelltek
a lépcsőről, hogy a tisztás felénél találkozzanak velük.
– Láttad azt a valamit az égen?
– Olyan sötét lett.
– Mi történt a karoddal?
Mindkét fivér egyszerre beszélt, mire Breena elmosolyodott. Az ő
testvérei is egymás szavába vágtak fiatalon.
Elfúlt a lélegzete, de látszólag egyikük sem vette észre. Újabb emlék
fájdalom nélkül. Biztonságban voltak vajon a testvérei? Hol lehettek?
Dayn odakinn volt, és Micah… Megpróbálta maga elé képzelni édes kis
arcát, és emlékezni. Volt valami a dadájával. Fájdalom nyilallt belé,
jelezve, hogy ne próbálja meg előásni annak az estének az emlékeit.
Úgy tűnt, könnyebben vissza tudja hozni az emlékeket, mikor nem is
próbálkozott. Talán nem lenne szabad erőltetnie semmit. Talán épp
olyan könnyedén visszatérhet a múltja, ahogy az álmokba lép be.

61
 A HARAG URA
Ellazul, elképzel egy ajtót maga elé, és ahelyett, hogy egy álomba
sétálna, a múltját találja mögötte.
– Megtámadtak minket.
Torben és Bernt figyelmét nem kerülte el, ahogy Osborn
kihangsúlyozta a minket szót. A finomkodás nem tartozott éppen az
erősségei közé. A testvérek összenéztek és gyanította, hogy a szemüket
forgatták volna, ha Osborn nem lett volna jelen.
– Elűztük őt.
– Ahogy mondtad – védekezett Bernt.
– A tóban találtam rá, ott mártózott. Ott támadtak meg bennünket.
– Mik voltak azok a valamik? – kérdezte Torben.
– Felderítők. Vérmágia alkotta őket. Láttam már őket ezelőtt, de csak
egyszer.
– Még sosem láttam semmit, amit vérmágia hozott létre – mondta
Torben, hangjába izgatottság vegyült.
Egy kissé túl sok izgatottság. Osborn lepillantott az öccsére. –
Imádkozz, hogy soha ne láss.
– Azt pletykálják, hogy hallani lehet azoknak a lelkeknek a sikolyait,
akiknek a vérét ontották – tette hozzá Bernt, láthatóan nem akart
kimaradni a beszélgetésből.
Osborn arckifejezése haragos lett. – Olyan hang ez, amit nem akarok
újra hallani.
– A sikolyok förtelmesek voltak – tette hozzá Breena, és nem tudta
elnyomni remegését. Nem tudta, hogy a sírás a lelketlenből jött-e vagy
sem, de felismerte a szenvedést, az elviselhetetlen fájdalmat. Olyan
gonosz…
– Ez azért van, mert lány vagy – felelte Torben. Figyelmét újra
Osborn felé fordította. – Gondolom, nem sikoltottak sokáig, miután
végeztél velük.
Breena elfojtotta a mosolyát a legfiatalabb testvér büszkeségén,
melyet Osborn bátorsága és harci képességei felett érzett. Micah is így
érzett Daynnel és Nicolai-jal kapcsolatban.
Újabb emlék az otthonáról, fájdalom nélkül. Igen, a kulcs az volt,
hogy hagyja természetesen áramlani, és ne erőltesse túlzottan.
Osborn vetett egy kurta pillantást felé, aztán újra a testvéreihez
fordult. – Nekem… Nem volt nálam a táskám.

62
 JILL MONROE
– De Osborn, mindig nálad van a táskád – mondta Torben. A fiú
hitetlenkedőnek tűnt.
– Mindig karnyújtásnyira tartod.
Vajon tényleg egy aprócska színt látott Osborn arcán? A férfi
megköszörülte a torkát, és összefonta karját a mellkasa előtt. Mintha
megpróbálná védeni magát. Végre nem a férfi kerekedett felül.
– Igen, Osborn, miért volt olyan messze tőled a csomagod? –
kérdezte negédesen.
A férfi barna szeme résnyire szűkült. – Úgy esett, hogy nem volt rá
szükségem – szűrte összeszorított fogai között.
Breena pillantása találkozott az övével. – Ó?
Osborn vállat vont. – Breena végzett a bestiákkal.
Breena kicsit kihúzta magát. Igen. Igen, végzett a valamivel. Persze
segítségére volt egy kis mágia.
A két kisfiú egy pillanatig csak meredt rá. Aztán Bernt nevetni
kezdett. Fiatalabb testvére hamar követte a példáját. Lehet, hogy Breena
kölcsönruhákat visel, hogy nincsen túl sok emléke, de egy dolgot
tudott… nem igazán érdekelte, ha kinevetik.
Az energia, melyet a tónál tapasztalt, ott kavargott benne.
– Au – mondta Torben, és hátrált egy lépést.
Bernt abbahagyta annyi időre a nevetést, hogy a testvérére nézzen. –
Mi… Au!
– Olyan, mintha valaki a belecsípett volna a se… hátsó felembe –
mondta Torben.
Osborn vetett felé egy gyors pillantást, de úgy tűnt, nem mérges,
amiért a lány mágiát használt.
– Mi volt ez? – kérdezte Bernt, ahogy a fenekét dörzsölte.
– Úgy tűnik, kaptatok egy kis ízelítőt abból, amit a vérmágia
felderítői kaptak.
Mindkét fiú a lányra nézett, arcukon a hitetlenség helyét az árulásé
vette át. Aztán mindketten a bátyjukhoz fordultak.
– De azt mondtad, hogy a lányok csak egy valamire jók. És az nem a
mágia és nem a harc.
Most rajta volt a sor, hogy a mellette álló, hatalmas férfira nézzen. –
És miféle dolog lehet az? – kérdezte, szinte félt megtudni.
Osborn arckifejezése üres lett. – A főzés.
– Takarítás – mondta a két fiú egyszerre.
63
 A HARAG URA
Osborn vállat vont. – Azt hiszem, két dolog volt.
A lány mérges pillantást vetett rá. Még sosem nézett életében
egyetlen emberre sem barátságtalanul. Fél napot töltött ezzel a
családdal, és máris energia-tőröket hajigál. Legalább nem azt mondta a
két fiúnak, hogy a lányok csak arra voltak jók, ami a zárt háló ajtaja
mögött történt. Különösen, mivel Osborn csak a teste iránt mutatott
érdeklődést, ha róla volt szó.
– Nem fogadhatsz el segítséget egy lánytól – mondta Bernt. – A
harcos egyedül öl.
Osborn ledobta a csomagját, és átkarolta a testvérei vállát. Letérdelt,
hogy egy magasságban lehessen velük.
– Semmi szégyellnivaló nincs abban, ha egy férfi segítséget fogad el
egy másik harcostól, akkor sem, ha az nő.
Ez az egész beszélgetés kezdett már az idegeire menni. Az apja
elveszett volna a felesége nélkül. A királynő és a férje mindig egymás
oldalán álltak. A király meghallgatta a javaslatát, és megosztozott vele a
kormányzáson. Legalább Osbornnak volt valami sejtése, hogyan
kellene ennek működnie. Sajnálatos módon ezt nem osztotta meg a két
kisfiúval, akikért felelt, egészen eddig a pillanatig. Varázsereje megint
kavarogni kezdett, de gyorsan lecsillapította.
– Menjünk be. Éhes vagyok, és Breenának sok kérdésre kell választ
adnia. Vacsora után irány az ágy. Elviszem Breenát a faluba a hajnal
első sugarával.
– A faluba? Én is mehetek? – kérdezte Bernt.
– Olyan rég volt már, hogy utoljára elvittél minket egy városba.
Osborn megrázta a fejét. – Addig nem, míg nem ismerem a veszélyt.
A két fiú válla meggörnyedt, és felkaptattak a lépcsőn. Breena is újra
megéhezett. Különös, milyen saját időrendje volt a testének. A családja
elveszett, a vadonban kóborolt, megtámadták, és mégis képes volt úgy
enni, mintha ez is csak egy átlagos nap lenne.
– Miért vannak ilyen rossz véleménnyel a testvéreid a nőkről? –
kérdezte, mikor maguk voltak.
A férfi pillantása az ajkára siklott. Majd a mellére téved, mellbimbói
felágaskodtak, és kilátszottak az ing alól. – Ha azt mondogatod
magadnak, hogy a nő csak egy dologra jó, akkor nem fogsz egyetlen
dolgot sem elmulasztani azok közül, amikre tőle vágysz.

64
 JILL MONROE
Hangja megtelt sóvárgással, és olyan sok magánnyal, hogy Breena
felemelte a kezét, és tenyerébe vette az arcát.
A férfi megragadta az ujjait. Tenyere érdes volt, szorítása erős,
megerősítve korábbi találgatását, hogy nem sok időt töltött nők
társaságában.
– Emlékszel, mit mondtam? Arról, hogy ne maradj egyedül velem? –
kérdezte, arca vadságot tükrözött.
A lány bólintott, képtelen volt levenni szemét az ajkáról.
Osborn lehajtotta a fejét, ajka csupán centiméterekre volt az övétől. –
Egyedül vagy velem.
Figyelmeztetés, fenyegetés, ígéret… Szavaiban mindhárom volt
egyszerre. Remegés futott végig a gerince mentén. Behunyta a szemét,
ahogy a férfi nyelvével finoman követte nyakának vonalát.
– Breena?
Bólintott, közben többre vágyott ebből a kényeztetésből. Azt kívánta,
bár ne küldené el őt reggel a férfi. Olyan sok elveszett dologra vágyott.
– Menjünk be.
Breena kicsusszant készséges karjai közül, és határozottan becsukta
maga mögött az ajtót. Leereszkedett a durva faajtó tövébe, élesen szívva
be a levegőt, kényszerítve a szívverését, hogy lelassuljon.
Túlélni.
Bosszút állni.
Mindkettőt meg fogja tenni Osborn támogatásával. Álmának
varázslata nem tévedett. Most már csak el kellett érnie, hogy a férfi is
belássa.

– LÁTTAD EZT? – suttogta Torben. – Megérintette, és ő még csak

nem is kiabált. Nem is lökte el.
Bernt bólintott. – Nem hiszem, hogy a dolgok valaha is
ugyanolyanok lesznek, mint ezelőtt.

65
A VACSORA EGYSZERŰ volt, kemény kenyér, szárított hús és
bogyók alkották, utóbbiak valószínűleg a kunyhó mellől származtak.
Valamint tökéletes csendben telt. Odahaza, Eldenben a vacsora
nagyszabású esemény volt, számtalan fogással, szórakozással és sok-
sok nevetéssel. Itt azonban a három férfi komolyan vette az étkezést,
fejük a tányérjuk felett, szemüket egyenesen az ételre szegezték.
– Tud valamelyikőtök vicces mesét?
Bernt úgy nézett fel rá, mintha hirtelen valami teljesen idegen
nyelven kezdett volna beszélni. Apja mindig mesélt neki ifjúkori
utazásairól. Édesanyja bárkit le tudott venni a lábáról, legendákról és
mítoszokról szóló történeteivel. Nicolai mondott egy nagyszerű viccet
egy utazó királyról, egy erényövről, és egy megbízható katonáról, aki
rossz kulcs miatt panaszkodott.
Pillantása Osbornra siklott, és érezte, hogy elvörösödik. Mindig úgy
hitte, hogy a vicc csattanója az, hogy a király olyan kulcsot adott át, ami
nem illett a zárba. Most már emlékezett rá, hogy a lovag próbálta meg
kinyitni az erényövet, és hogy a király szándékosan adott neki rossz
kulcsot – ez tette viccessé a történetet.
Breena majd felpofozza a testvérét, ha találkoznak. Legalább
háromszor elmondta már ezt a viccet. Egy honvágy-hullám mosta el a
dühét. Nem, ha valaha találkozik még Nicolai-jal, akkor meg fogja
ölelni.
– Te tudsz vicces történetet? – kérdezte Bernt.
Életben volt, pillanatnyilag biztonságban és a gyomra kezdett végre
megtelni. Egyetlen fogás. Breena képes volt úgy elfogyasztani egy
fogást, hogy nem aggódott a testvérei, az otthona, vagy amiatt, hogyan
fog holnap is életben maradni. Félretolta a tányérját, és ugyanazon a
mély, sugdolózó hangon folytatta, amit édesanyja is használni szokott,
mikor valami érdekeset akart közölni.

66
 JILL MONROE
– Nos, hallottatok Alasia királyáról, aki szerfelett elégedetlen volt a
jövendőmondójával?
Mindkét fiú felé hajolt. – Nem.
– Azt mondta a királynak, hogy meg fog halni a kedvenc lova. És az
állat valóban kimúlt két nappal később.
– Jövendőmondók nem léteznek – mondta Torben, hangja szkeptikus
lett. El tudta képzelni, honnan tett szert erre a magatartásra.
De Breena csak megrázta a fejét, és remélte, hogy rejtélyesnek hatott
a mozdulat. – Nos, a király sem hitt neki először. Valójában úgy
gondolta, hogy megmérgezte a lovát annak érdekében, hogy valóra
váljon a jóslata. Így az egész királyság tudni fog a képességeiről, és
pénzt adnak majd neki a jóslataiért.
– Mi történt utána? – kérdezte Bernt.
– A király kihívta a jövendőmondót, és rávette, hogy árulja el neki
saját halálának napját.
Bernt fészkelődni kezdett a székén. Senki nem mesélt ezeknek a
fiúknak történeteket? – Miért?
– Mert a király meg akarta ölni – mondta Osborn.
Breena az eszes harcosra mosolygott. – A testvérednek igaza van. A
király megölte volna a jövendőmondót, hogy így minden szava
hazugsággá váljon, és senki ne emlékezzen rá többé.
Torben leugrott a székéről, és felemelt egy képzeletbeli kardot. –
Szóval mit tett? Elfutott vagy kihívta egy párbajra?
A lány az ajkába harapott. Nem csoda, hogy édesanyja annyira
szeretett történeteket mesélni az asztalnál. – Egyiket sem tette.
– Micsoda? – kérdezte a két fiú egyszerre.
– Belenézett a király szemébe, és azt mondta neki. „Nem tudom a
halálom pontos napját, de tudom, hogy király uram követni fog engem a
sírba két nappal később. ”
Osborn nevetni kezdett, hangja kellemesen rekedt volt. A lány vetett
rá egy pillantást, és találkozott a tekintetük. A szemében látott vágytól a
lány arcáról lehervadt a mosoly. Ó, tudta, hogy akarja a testét, de
valami másféle sóvárgás is rejtőzött iránta a férfi tekintetében. A lány
szája kissé szétnyílt, egy része szerette volna megadni mindazt, amire a
férfi éhezett.
– Ideje lefeküdni – mondta a testvéreinek, közben nem fordította el a
tekintetét.
67
 A HARAG URA
– Mi?
– Még korán van.
Osborn mély lélegzetet vett. – Pihennetek kell, ha úgy határozok,
hogy velünk jöhettek a faluba. Ha.
A fiúk sietve letakarították az asztalt, majd berohantak abba a
szobába, ahol a lány korábban a három ágyat találta, és néhány perc
múlva egyedül találta magát a férfival. Megint.
– Csatlakozz hozzám a tűznél – mondta. Nem igazán kérés volt, és
mikor a kezét nyújtotta a lány felé, nem lehetett épp udvariasnak
titulálni. Le kell ülnie mellé a tűzhöz, és el kell mondania mindent, amit
tudni akart.
Minden nagyteremben volt egy kandalló, és bár Osborn kunyhója
kicsi volt, mintha az övé elfoglalta volna az egész falat. Egy hívogató,
bolyhos szőnyeg hevert a hatalmas, sima köveken a tűzrakó hely előtt.
Leheveredett rá, puhaságát kutatva. Elég vastag volt ahhoz, hogy akár
priccsnek is használhatták volna. Osborn testvérei extra takarókat is
tettek rá. Odahaza sokan a tűz előtt aludtak. Ott melengették a kezüket,
a sörüket, és táncoltak előtte az ünnepekkor. Osborn úgy tűnt, jobban
szeret belenézni. Bámulni.
– Holnap, a hajnal első sugarával elhagyod ezt a helyet.
Ezt most neki mondta, vagy magának? Már kijelentette, hogy reggel
elviszi őt a faluba. Már minden el volt döntve. Vagy mégsem?
– A dolgok máris kezdenek itt megváltozni, pedig csupán csak
néhány órát töltöttél nálunk. A testvéreim nincsenek hozzászokva a
gyengédséghez, melyet egy asszony hoz a házhoz. Akarnak dolgokat.
Dolgokat, melyek lehetetlenek. – Arckifejezése még zordabb lett, ahogy
a tűzbe nézett. – Menned kell.
Igen, igen. Már mondta.
– Mindegy, hányszor kéred, hogy maradhass.
Breena nem kérte. Szívverése felgyorsult, és bizsergés futott végig a
testén a lábujjáig. Elég vacak munkát végzett azzal, hogy olvasson az
előtte álló harcosban. Nem tudta megfejteni a gondolatait. Nem, csupán
megint képtelen volt megérteni a gondolatait.
Breena elhagyta a szőnyeg melegét, és felállt a férfi mellé. Termete
mellett ő eltörpült. Széles válla kitöltötte a látóterét. Kezét a férfi
hátának közepére tette, és érezte, ahogy izmai megfeszülnek az ujjai
alatt.
68
 JILL MONROE
– Szeretnéd, ha megkérnélek, Osborn?
Akkor a férfi felé fordult, meglepve ezzel a lányt, és kezébe fogta az
ő kezét. – Tudnom kell, milyen veszélyeket hoztál ide. Mondd el, hogy
kerültél ide.
Pontosan kezének erejére volt szüksége a lánynak, miután egyedül,
éhesen és tele félelemmel kóbort a rengetegben. – Nem igazán tudom.
Ez az igazság. – Féligazság. Miért érezte még mindig úgy, hogy meg
kell tartania magának azt, amit tudott? Túlélni. Egy ösztön azt súgta
neki, hogy csak annyit mondjon el Osbornnak, amennyit kell, és
hajlandó neki segíteni utána.
– Akkor mondd el, amit tudsz.
– Az otthonom megtámadták, a részletek azonban ködösek. Ezen a
különös helyen tértem magamhoz.
– Szóval nem láttad a jelzéseket, hogy maradj távol? – Hangja
ellenséges és hitetlenkedő volt. Tekintetével a lányét kutatta, az
igazságot keresve.
– Láttam a medvekoponyákat, így sejtettem, hogy az Ursa földön
vagyok, de mind meghalt. Úgy pár évvel ezelőtt. Szóval úgy hittem,
egyedül vagyok.
– Nem mind – mondta a férfi. Elfordította a tekintetét, és újra a tűzbe
meredt.
Osborn gyanakvó természete, és túlságosan védelmező viselkedése a
testvéreivel szemben mind értelmet nyert. Ők voltak az utolsók
fajtájukból. Az utolsó Ursanok. Vajon ő is utolsó lesz a népéből? Vagy
már az volt? Tragikus közös vonás lenne.
De legalább volt reménye. Remény, hogy a testvérei, és néhány
Eldeni megszökött. Osbornnak semmije nem volt. A sajnálom olyan
jelentéktelennek tűnt, amit a veszteségére mondhatott, de mégis
kimondta.
A férfi torka elszorult. – Te vagy az első, aki ezt mondja nekem.
Érezvén, hogy ez lesz minden, amivel Osborn tudomásul veszi a
tragédiát, ami elragadta a családját, a lány folytatta a történetet. – A
népem mágiával bír. Nem véres mágiával. Azzal soha. De anyám
képességei nagyon erősek. Úgy hiszem, ő küldött el a királyságból.
– Miért ide?
– Talán bennem választotta ki valami a helyet. Talán az, hogy az
álmainkon keresztül kapcsolatban álltunk…?
69
 A HARAG URA
A férfi tekintete épp olyan perzselő volt, mint a tűz, mely az arcát
melengette. Aztán a szeme résnyire szűkült. – Azt mondtad,
elvesztetted a képességeid, de végeztél a vérmágia felderítőivel.
– Hát emlékszel rá. – Mivel a férfi nem tett rá megjegyzést, így azt
gondolta, hogy megfeledkezett arról, amit elvesztett képességeiről
mondott neki.
– Egy újabb hazugság?
A lány a fejét rázta. – Mikor magamhoz tértem itt, csak két gondolat
volt a fejemben. Túlélni és gyilkolni. Bosszút állni. A varázserőm
eltűnt, és valahányszor megpróbáltam visszaemlékezni az otthonomra
és arra, hogy mi is történt pontosan… csak fájdalom rá a válasz. Mintha
valami belém szúrna a szemem mögött, annyira fáj. Higgy nekem, ha
képes lettem volna használni az erőm az erdőben, mikor cipő és élelem
nélkül kóboroltam, megtettem volna.
Osborn ajkának sarka félig mosolyra görbült.
– Mikor megtámadták az otthonod, hallottál olyan sikolyokat, mint
ma? A vérmágia teremtményeit?
Breena behunyta a szemét, és megpróbált felidézni minél többet,
mielőtt eléri a fájdalom. Körülötte homályos zűrzavar volt. A csata
hangjai és a sebesültek, haldoklók jajveszékelései. Valami gonosz
villant fel előtte. Valami, aminek pengék voltak a karjai helyén. Valami,
ami sokkal inkább egy csontvázra hasonlított, mint emberre. A földre
süllyedt, és felhúzta a térdét a mellkasához.
– Igen, vérmágia volt.
Osborn lélegzete mély morgásként tört fel a torkából.
A lány vetett rá egy gyors pillantást, arca éppolyan kemény volt,
mint a tónál. – Annyira sajnálom. Sosem akartam veszélyt hozni rád,
vagy a testvéreidre.
A férfi nagyot nyelt, párszor ökölbe zárta és elernyesztette a kezét,
majd bólintott. – Tudom, hogy nem. Holnap elviszlek a faluba. A
felderítők ismét a nyomodba fognak eredni. Nem akarom, hogy
idevezesd őket.
– Tényleg nem segítesz nekem? – kérdezte a lány, sokkal inkább a
maga kedvéért, nem pedig azért, mert megerősítésre várt a férfitől. Ki
kellett mondani a szavakat ahhoz, hogy elhigyje, valóban egyedül van
odakinn. Így szíve elfogadhatja az igazságot, és így a benne lakozó
legapróbb remény is, melyet még táplált, ki fog hunyni.
70
 JILL MONROE
A férfi hallgatása volt a válasz.
– Sajnálom, hogy a fejedre hoztam mindezt. Nem az a férfi vagy,
akivel osztoznom kéne az álmaimon. Azt hiszem, a varázserőm tévedett
– mondta neki vállat vonva. – Komolyan azt hittem, hogy te kellesz
nekem.
Osborn keményen ellökte magát a kandallótól. Breena meglepődött,
hogy nem dőlt ki a kunyhó fala. – Keresek neked egy párnát – mondta,
és a sarokban lévő ládához sietett, ahol a téli extra ágyneműjüket
tartották.

A TESTVÉRE AZONNAL A NYAKÁBAN volt, amint beért a

hálószobába. – Itt kellene aludnia – mondta neki Bernt, és pillantása az
ajtóra vándorolt. – Nem érzem helyesnek. Ő lány. Nem szabadna a
kemény padlón aludnia.
Osborn felsóhajtott öccse helytelen lovagiasságán. – Épp elég
paplant tettem ki ahhoz, hogy felérjen egy matraccal. Elég kényelmes
lesz neki ott a kandalló előtt. Ráadásul hajlandó lennél-e feláldozni az
ágyadat?
Bernt kihúzta magát. – Igen.
– Én nem.
– Most mondtam, hogy én aludnék ott kinn.
Osborn a fejét rázta.
– És aludjon itt benn két férfival? Az még rosszabb. – Ledobta ingét
az ágy lábához, és látványosan elnyújtózkodott az ágyán. – Vagy
mindhárman odakinn alszunk, vagy idebenn, a saját ágyunk
kényelmében. Tudod, hogy mit fogok választani.
Bernt sértődötten felsóhajtott. Öccse tudta, mikor veszített. Neki
pedig ez nem tetszett. Lassan felemelte az ingét, felvette, majd bebújt az
ágyát borító paplanok alá. Osborn elfújta a gyertyát, és sötét vette körbe
őket. Érezte testvére nyugtalanságát. Egész éjjel ébren tartaná a fiút.
– Ha amiatt aggódsz, hogy lány, akkor gondolj bele, mi történik vele,
ha kíséret nélkül alszik a házunkban. Sokkal rosszabb, mintha a meleg
tűz előtt aludna egy rakás paplanon. Minél előbb elmegy innen, annál
jobb.
A szobát hamarosan betöltötte öccse álmának egyenletes szuszogása,
de Osborn képtelen volt ellazítani az izmait. Sőt, még feszültebbé vált,
már ha ez lehetséges.
71
 A HARAG URA
Komolyan azt hittem, hogy te kellesz nekem.
Szavai mintha mély vágást ejtettek volna rajta.
Mikor Breenával álmodott, valaki más volt. Mikor a lány beismerte,
hogy ő helyezte magát bele az álmaiba, küzdött a kísértés ellen. Ő akart
lenni a férfi álmaiban.
De ott sosem borította a vére a lány kezét. A lány hozta rájuk ezt a
veszélyt, de a férfi még rosszabbat tett. Álmai asszonya nem tartozik
hozzá. De most először Osborn azt kívánta, bár jelente valamit valaki
számára.
Amit a testvéreinek mondott, az az igazság volt. Minél gyorsabban
hagyja el Breena ezt a helyet, annál jobb lesz. Mindannyiuk számára.

BREENA REGGEL A pislákoló tűz mellett ébredt. A hajnal átkúszott a

fák felett, és hallotta, hogy néhány madár megkezdi reggeli énekét.
Milyen normális. Milyen idilli.
Lepillantott a kezeire. Úgy néztek ki, mint általában. Ugyanazok a
körmök. Ugyanaz a kis anyajegy a kézfején. Kisujja kinyújtva, vége
kissé görbe.
De erőteljes mágiát irányított a kezével. A sarokba mutatott. Semmi.
A kezével erős mágiát irányított, néha.
Miért jelenne meg a varázsereje hirtelen… most? Miért nem néhány
nappal ezelőtt bukkant fel, mikor arra használhatta volna, hogy segítsen
a családjának? Mi változott?
Osborn. Ő változott. Vajon volt valami köze a megjelenésükhöz?
Erősebbé válnának, ha tovább maradnának együtt? Vagy mindez csupán
véletlen volt? Megjelentek volna végül a képességei?
Breena magasra nyújtotta a kezét a feje fölé. Nyaka merev volt, háta
sajgott, de jó érzés volt életben lenni. Körbepillantott az apró
kunyhóban.
Hangos suttogás visszhangzott a hálószobában, és tudta, hogy a
három Ursa férfi ébren volt. Olyan tökéletesnek tűnt, mikor tegnap
beléjük botlott. Lerúgta a takarókat, és elkezdte összehajtani őket. Nem
akarta, hogy azzal vádolják, vesztegeti az időt. Az ajtó kinyílt, és
Osborn lépett ki a hálószobából. – Ébren vagy.
A lány elfordult és azzal foglalta el magát, hogy kiegyenesítse a
paplant. Nem akarta látni jóképű arcát. Most, hogy már tudta, ő nem a
harcosa, nem akart…
72
 JILL MONROE
Nem akart még mindig vágyni rá.
Bernt és Torben nyomakodott át a testvérük mellett, teljesen fel
voltak öltözve, és készen álltak az utazásra. – Nem hittem, hogy velünk
jöttök – mondta örömtelien, amiért lesz valami fal közte és Osborn
között.
– Nem akarom egyedül hagyni a fiúkat arra az esetre, ha még több
ilyen lény jönne ide.
Rideg. Logikus. – Készen vagyok – mondta neki, de továbbra sem
nézett rá.
Miután használta a privát helyiséget, az egyszerű reggeli után mind a
négyen elindultak. Annak ellenére, hogy a fiúk megpróbálták levenni a
lábáról, hogy még több történetet meséljen nekik, az előző esti
barátságos légkör minden bizonnyal elmúlt.
– Mennyi idő, mire elérjük a falut? – kérdezte Berntet, mikor már
javában gyalogoltak.
– Általában odaérünk délre – válaszolta helyette Osborn.
Egy kicsivel később a lány megbotlott egy törött ágban a bokrok
között. Három különböző férfi nyújtotta felé segítőkészen a kezét.
Megragadta Torben és Bernt kezét. Osborn szeme résnyire szűkült, és
mereven a testvéreire nézett.
Délelőtt megálltak, és pihenőt tartottak egy régi tűzrakóhely mellett,
melyet bizonyára átutazók használtak. A fiúk elrohantak valami privát
helyet keresni, Breena pedig lehuppant egy fatuskóra, olyan messze
Osborntól, amennyire csak lehetséges volt.
Egy hatalmas alak takarta el előle a napot. Árnyék vetült az ölére,
miközben a lábát dörzsölgette. Egy Osborn alakú árnyék. De nem nézett
fel. – Egész reggel kerültél engem. Miért?
A lány válla előre görnyedt, és ahelyett, hogy megkönnyebbült
volna, amiért Osborn hamarosan végleg kikerült az életéből, a tudat
súlyos teherként nehezedett rá. Megértette, miért nem segít neki, de
nem fogja megkönnyíteni számára.
Hosszú haját a városba tett látogatásuk miatt hátul összefogta. Úgy
tűnt, a fekete az ő színe; ma megint abban volt. Megjelenése egyszerű
volt, de semmi egyszerű nem volt az oldalára szíjazott, hatalmas
kardban. Mindent összefoglalva, Osborn megsemmisítő volt az érzékei
számára. Egy férfi sem tűnt még ilyen erősnek, ilyen hatalmasnak és
alkalmasnak számára, mint a harcos. És most mindegyikre szüksége
73
 A HARAG URA
volt. Kétségbeesetten. Hogyne reagálna rá fizikailag? Érzelmileg? És
most valamiféle magyarázatot akart kapni tőle, amiért kerülte őt.
Miután megacélozta magát sötétbarna pillantásának vonzereje ellen,
felnézett rá.
– Mit akarsz tőlem? A segítségedért jöttem hozzád. Hogy
megtaláljam a családomat, hogy megbosszuljam a halálukat. Nem adod
meg nekem – ezt elfogadom –, de nem fogok most itt ülni, és az
időjárásról, vagy akármiről csevegni veled.
A férfi meredten lenézett rá. – Megpróbáltál a varázserőddel
csapdába csalogatni.
– Ha így akarod látni – mondta neki, hangja kimerült. Ha még
mindig így gondolt rá, akkor sosem tudja meggyőzni az ellenkezőjéről.
– Nem fognak kihasználni. Soha többé. Senki.
– Jó neked, Osborn. Igazából menj csak vissza a kunyhódba, és
nyugodtan zárd el magad a világtól. Felejtsd el, hogyan kell élni, és halj
meg egyedül, mert végül a testvéreidet is el fogod üldözni magadtól.
Csak mutasd meg, merre van a város, és a többiről majd én
gondoskodom.
– Odaviszlek – mondta összeszorított fogakkal a férfi.
A lány visszavette a kényelmetlen cipőket. – Akkor ne pazaroljunk
itt több időt. Minél gyorsabban hagysz ott a városban, annál hamarabb
szabadulhatsz meg tőlem.
Breena elindult abba az irányba, amerre eredetileg indultak, és mikor
Osborn testvérei mellé szegődtek, felsóhajtott megkönnyebbülésében. A
nagy beszélgetésük után a bátyjukkal ostobán érezte volna magát, ha
meg kell fordulnia, és az ellenkező irányba mennie.
A nap már szinte teljesen felkelt, mikor megmásztak egy kis dombot.
Alattuk zöld völgy terült el a láthatáron, és az aljában ott volt egy kis
falu. Mivel eddig a kastély falai közé bezárva élt, a felfedezés gondolata
most, még ha csak ennyi időre is, de eloszlatta Breenában az Osborn
távozása okozta szomorúságot, valamint azt, amivel bizonyosan szembe
kellett néznie a következő napokban.
– Menjünk – mondta a fiúknak, egymásba karoltak, és nevetve
leszaladtak a dombról. Osborn követte őket, kezét egyszer sem vette le
a csomagjáról, pillantása állandóan a környéket pásztázta.
A falu elbűvölő volt; a házak hasonlóak voltak Osborn kunyhójához,
de kőből voltak, és harsány színűre voltak festve. Egy főút választotta
74
 JILL MONROE
ketté a kis városkát, a bódék és asztalok finom illatokkal és gyönyörű
anyagokkal csábították a lányt. Emlékezett egy történetre, melyet az
édesanyja mesélt neki egyszer egy fából készült fiúról, akit megkísértett
mindaz, amit a faluban látott. Az illatok és látványosságok áhítatot
ébresztettek a fiúban, ugyanakkor nem volt elég óvatos, ezért elvesztette
minden pénzét egy ravasz róka és egy macska ellenében. Az
elővigyázatosság most mindennél igazabban csengett benne, de a
csábítás is, hogy mindent megnézzen és felfedezzen.
– Mit akartok először csinálni? – kérdezte.
– Enni – felelte egyszerre a két fiú.
Elnevette magát, mígnem Osborn dörgő hangja félbeszakította. –
Bernt, Torben, menjetek előre. Breena velem marad.
Torben mintha vitába akart volna szállni a bátyjával, de a felfedezés
csábítása erősebbnek bizonyult.
– Két óra múlva gyertek vissza.
Egy gyors integetéssel mindkét fiú magára hagyta. Egy pillanattal
később már eltűntek a szemük elől, és nagyon is érezte bátyjuk
jelenlétét maga mellett.
– Van egy kis pénzem. Nem túl sok, de nem kell majd mások
reggelijét ellopnod – mondta, hangja szinte kedves.
Breena elmosolyodott, bár nem akart. Miért kellett kedvesnek
lennie? Gyűlölni akarta őt. Így sokkal könnyebb lenne elviselni, hogy
elhagyja őt.
– Kösz – motyogta végül. Valószínűleg most látja őt utoljára. Sosem
fog többé róla álmodni. Nem hagyja magának. A bódékat kezdte nézni,
remélve, hogy elmegy.
– Breena… – kezdte, aztán elhallgatott.
Hangja olyan nyers volt, tele sóvárgással, nem tudott nem rá nézni. –
Breena, én…
A lány lábujjhegyre állt, és arcon csókolta. – Én is – suttogta Breena
a fülébe, aztán elfordult tőle, és elvegyült a tömegben.

OSBORN NÉZTE, AHOGY ELSTÉTÁL. Kényszerítette magát, hogy

kövesse tekintetével szőke fejét, míg el nem nyelte őt az alkudozó
emberek tömege a különböző bódéknál, melyek a koszos utat
szegélyezték.

75
 A HARAG URA
Osborn csak állt, és a tömeget pásztázta a lány után, végül mégis
hátat fordított. Breena elment.
Akár jól is érezheti magát, ha már itt van. Eszik valamit, amit nem ő
vagy a testvérei főztek. Talán keres egy nőt, hogy kiverje a fejéből
Breenát.
Már a gondolatra is megremegett, és tudta, hogy a lány mindig ott
lesz körülötte. Ökölbe szorította a kezét. Megízlelt valamit, ami
majdnem tökéletes volt. A karjában tartotta, érezte, ahogy puha teste
reagál az érintésére, a csókjaira. Mellbimbója felágaskodott a kezében a
legkisebb érintésre. És most elhagyja őt? A benne élő berserkergang
dühöngeni kezdett, védelmezővé vált. Keres magának egy másik
harcost?
Nem. Fog. Megtörténni.
– Breena – kiáltotta, de nem érkezett válasz. Magasabb volt, mint a
többi falubeli, így könnyű volt átpásztázni a tömeget, de sok itteni
nőnek volt szőke haja. Sietve elhaladt minden bódé mellett, az emberek
sietve utat nyitottak neki. Jobb oldalon semmi. Átkelt az úton, és
megkezdte a keresést a bal oldali bódéknál. Majdnem átsiklott az
épületek közti szűk sikátoron, de valami odavonzotta a tekintetét.
Talán az, hogy a tekintetét azonnal megragadta minden, ami szőke
volt.
Talán az volt, ahogy a nap fénye megcsillant egy kés pengéjén.
Akármi is volt, a sikátor felé fordult, és meglátta Breenát három
termetes férfi között.
– Breena – kiáltotta, nyugtalanná vált.
Ekkor látta meg a torkánál lévő kést.
A hideg gyorsan végigfutott a karján és a lábán, látómezeje
leszűkült. Minden érzelem – a Breena iránti vágya, a sóvárgás, hogy
megkaphassa mindazt, amit neki kínált, befészkelte magát a mellkasába
– most haraggá változott. A benne élő berserkergang mocorogni
kezdett, és mire a Breena torkának kést szegező férfi akárcsak levegőt
vehetett volna, Osborn máris vállára terítette a Bärenhautot, csizmájából
előhúzta a kést, és a férfinak szegezte.
Nem élt elég sokáig ahhoz, hogy még egyszer levegőt vegyen. A
leendő emberrabló összecsuklott Breena lába előtt. A lány felsikoltott,
elhátrált a testtől, a két társ pedig megpördült, hogy szembe nézzen
vele. Szemük elborzadva kerekedett el, kezük remegett a félelemtől.
76
 JILL MONROE
Osborn berserkergangjának mindig is tetszett a félelem. Boldog volt
tőle. A körülöttük lévő falak beleremegtek üvöltésébe, és a Breenához
legközelebb lévő férfira vetette magát. – Bántani merészeltek egy nőt?
– Csak egy kis szórakozást keresünk. Nem volt pénzünk egy kurvára.
De tiéd lehet elsőnek.
Az ajánlata volt az utolsó, amit mondott, mert Osborn egyetlen
kezével eltörte a nyakát. Bekerítette a másodikat, kezében a késével. De
a berserker pusztakezes harcra vágyott.
– Nem akartam csinálni semmit. A testvérem rángatott ide.
A férfi könyörgése nem hatotta meg Osbornt, miközben felé haladt.
Áldozata térdre rogyott, alig volt idősebb, mint a testvérei, és Osborn
megtorpant.
– N-ne ölj meg. Kérlek!
Berserkergangja képeket vetített neki halott anyjáról és a húgáról.
Osborn a fiatal férfi torkára fonta a kezét. – Sose érj többé így nőhöz –
parancsolta, hangja inkább vicsornak hatott.
A fiatal férfi megrázta a fejét. – Nem. Nem fogok.
Osborn még szorosabban fogta a nyakát, figyelte, ahogy arca lilára
válik, tekintete még rémültebb lett. – Sose bántalmazz nőt.
A férfi csak bólintani tudott válaszképp, Osborn pedig elengedte. A
sikátort betöltötte a férfi hangja, miközben levegő után kapkodott.
Osborn egy pillanatra se vette le róla a szemét. – Élhetsz. Vedd
figyelmeztetésnek! Eredj!
– Köszönöm – mondta, és olyan gyorsan rohant végig a sikátoron,
ahogy csak tőle tellett, el a szemük elől.
Breena felé fordult, aki a koszos macskakövön hevert a sikátorban. A
lány tekintete zavartságot tükrözött, finom vonásaira rettegés ült ki.
Berserkergangja felbolydult és duzzadni kezdett, először a lány
riadalma miatt. Osborn feléje indult. Breena elhúzódott, hátrafelé
kúszott, megtéve mindent, hogy messzire kerüljön tőle. Hogy túléljen.
Berserkergangja hátrahőkölt a lány menekülése láttán. Haragja hirtelen
semmivé lett. Ez most más volt, mint amikor lassan elhagyta őt a düh.
A minap, mikor ott találta a lányt a tóban, azt akarta, hogy féljen tőle.
Most a gondolatot is visszautasította. Szégyellte magát érte.
Breena a falig hátrált, pillantása ide-oda cikázott, kétségbeesetten
keresve a kiutat. Lefejtette magáról a bőrt, elhajította a kést, és
leereszkedett hozzá.
77
 A HARAG URA
– Breena. – Hangja még mindig remegett a berserker haragjának
utóhatásaként. Behunyta a szemét, koncentrált, és kényszerítette a ber
szellemet, hogy megnyugodjon. Sosem küzdött még a saját
berserkergangja ellen. Sosem kellett neki. Lepillantott Breenára. Sosem
akart még küzdeni ellene.
Gyengéden megérintette a karját, bőrének melege elűzte a hideget,
mely mindig hátra maradt berserkergangja után. Osborn figyelte, ahogy
a lány mély levegőt vett, majd kihúzta magát. Elrejtette a mosolyát,
mert tudta, hogy Breena felkészül a csatára. Ellene.
Egy pillanattal később tekintetük találkozott. Zöld szeme vádló volt,
és a mosoly minden korábbi ötlete alábbhagyott benne.
Breena földöntúli pillantást vetett rá. Undorodott. Hozzá volt már
szokva. Csakhogy nem vette észre, nem akarta, hogy ő így nézzen rá.
Csak nagyon kevés ember értette meg az Ursa népen kívül emberei
szellemét. Ezért is volt, hogy megtartották maguknak. A másik
birodalomból érkező hódítók többsége ezért félt tőlük, és ezért
száműzték őket, mintha nem lennének többek állatoknál. Valamik,
amiktől rettegni kell, igen, de gyűlölni.
Osborn egy pillanatra sem fordította el róla a tekintetét.
Arckifejezése könyörtelen lett. Bizalmatlan. Nem volt éppen gyakorlott
érzései elrejtésében, és már túl késő volt elkezdeni. De Breena
gyönyörű zöld szemében csak kíváncsiság volt. Telt ajkát csodálkozva
eltátotta.
– Mi vagy te?

78
SZÓVAL EZ VOLT AZ Ő HARCOSA.
Breena még sosem látott semmit, ami ennyire vad lett volna. Osborn
olyan kegyetlenséggel harcolt, melynek Breena még sosem volt azelőtt
szemtanúja. Azok a lovagok, akik felesküdtek az apjára, büszkék voltak
a kardforgató tudományukra, lovagi tornákon vettek részt, pontosan és
büszkén küzdötték át magukat a viadalok listáján. De Osborn nyers
ereje és hatalma a támadás alatt brutális és kegyetlen volt.
Szinte, mint egy állat.
A tökéletes kihívás annak, aki vérmágiával bírt.
Hirtelen kétség és riadalom söpört végig rajta. Térdre elgyengült, és
előre görnyedt. Osborn azonnal mellette termett, két hatalmas lépéssel
gyorsan átszelte a köztük lévő távolságot. Erős ujjaival a hajába túrt,
vigaszt nyújtott neki, és a lány gyomra is megnyugodott.
– Meg akartak ölni engem.
A férfi az oldalán csak bólintott. Nem volt szükség szavakra.
– Mondd el, mi vagy, Osborn – noszogatta a lány.
A távolba révedt. – Férfi vagyok.
– Több vagy annál, valami más vagy. Mondd el.
– Berserker vagyok. A ber szellemmel harcolok.
– De az hogyan lehetséges? Évek óta senki nem látott egy berserkert
sem. Eltűntek. Szinte már azt hittem, hogy legenda az egész.
– Elmentek. Elfelejtették őket, mintha soha nem is léteztek volna –
mondta, hangja keserű és csípős volt. – Nekem is van bosszúm, amire
gondolnom kell.
A lány arrébb húzódott tőle.
A férfi nagyot sóhajtott, és nyilvánvalóan bosszankodva dörzsölte
meg tenyerével a tarkóját. – Jól vagy? – kérdezte néhány perc feszült
hallgatás után.
A férfi nem akarta, hogy érdekelje.
De így volt.

79
 A HARAG URA
Mintha a napfény sugarai világítottak volna rá fényesen az igazságra,
Breena tudta, hogy megvan a fegyvere Osborn ellen… már ha használni
akarta. Mély lélegzetet vett, és szorosan behunyta a szemét
megkönnyebbülésében. Breenának volt már fegyvere, de a férfi vágya,
hogy megvédje őt, végül az dobogtatta meg hevesen a szívét.
Nyelt egyet a torkában lévő gombóc ellenére.
– Igen. Hála neked. – Hálás mosolyt villantott a férfira. Az csak
pislogott rá válaszként, és a sarkára ereszkedett. Meglepődött? Mit
gondolt, hogyan fog reagálni? Félelemmel? Osborn a mellette heverő
holttestek felé fordult vizsgálódva, hogy megbizonyosodjon róla, igen,
még mindig halottak voltak. Kerülte a lány pillantását. Osborn valóban
attól félt, hogy a lány elutasítja őt, vagy megrémül tőle.
Megragadta a karját, és megszorította. Nem tévedett a varázsereje,
mikor ehhez a férfihoz vonzotta őt. Neki kellett annak lennie, aki majd
segít neki visszafoglalni Eldent.
De a férfi még mindig valósággal irtózott amiatt a meggyőződése
miatt, hogy csak a kardjáért akarja őt felhasználni. Valami miatt
megkeményedett és gyanakvó lett, ő pedig ki fogja deríteni, miért. Az
édesanyja mindig panaszkodott, hogy a férfiak elnyomják az érzéseiket,
és az esetek felében a nőknek kell odamenni hozzájuk, és egy hatalmas
pofonnal kiereszteni a bennük felgyülemlett feszültséget. Osborn
mintha feszültebb lett volna, mint egy kifeszített dob. Talán arra volt
szüksége, hogy adjon neki egy alapos, jelképes pofont.
Talán neki is épp annyira volt rá szüksége, mint fordítva.
Most már csak rá kell vennie, hogy segítsen neki anélkül, hogy
észrevenné. A fejében kutatott ötletek után, addig válogatott és
finomított, míg nem talált egy olyan jelenetet, melybe talán Osborn is
beleegyezik.
Kezével végigsimított kardjának markolatán.
– Taníts engem.
A férfi lepillantott a markolatot szorító kezére, majd vissza az arcára.
– Micsoda?
– Taníts meg arra, amit te tudsz.
Osborn a fejét rázta.
– Nőknek nem lehet megtanítani. Legalábbis nem hiszem. Sosem
volt még olyan nő, akinek volt berserkergangja.

80
 JILL MONROE
– Akkor taníts meg harcolni. Még sosem láttam ahhoz foghatót, mint
amit te csináltál itt az előbb. Erős voltál, mikor azzal a lénnyel küzdöttél
a tóban, de a sikátorban legyőzhetetlen voltál. – Mit is mondott mindig
az anyja? Hogy sosem baj, ha hízeleg egy kicsit, mikor férfival beszél?
Legalább kevésbé látszott… ádáznak.
– Mindig lesznek férfiak, akik megpróbálnak fölébem kerekedni
most, hogy már magam vagyok. Meg kell védenem magam.
Ujjai beleütköztek a férfi ujjaiba, és ettől ő összerezzent. Helyes.
– Te nem leszel a harcosom, ezt elfogadom, de legalább adj nekem
egy esélyt. Bizonyára vannak módszerek, amiket megtanulhatnék
tőled… hogyan használjak kést, vagy valami ilyesmi. Bármit, Osborn.
Meg kell keresnem a népem. Bosszút állni. – Túlélni.
A férfi válla előre görnyedt. Igen, kezdi kifárasztani őt.
Felállt, fölébe magasodott hatalmas termetével, majd kezét Breena
felé nyújtotta, és felsegítette.
– És mi lesz velük? Itt hagyjuk őket?
– Az ilyen férgeket? Mindenki, aki a tehetetleneken élősködik,
különösen gyerekeken és nőkön, ezt érdemli és nem kevesebbet. Ide
tartoznak.
Miután megtörölte a pengét, visszacsúsztatta a kést a helyére,
csizmája hüvelyébe. Megfogta a lány kezét, és a kijárat felé vezette.
Kinézett, el a sikátoron túli látványra, és maga mögött tartotta őt.
Védelmező mozdulat, engedte meg magának a lány ezt az aprócska
remény-buborékot.
Láthatóan elégedett volt, hogy senki nem látta, ahogy kiléptek a
sikátorból, előre indultak és csatlakoztak a nyüzsgő tömeghez. Osborn
egy olyan úton vezette őt, mely kifelé vitt a városból, keresztül-kasul az
utakon, és kerülték az érintkezést az idegenekkel. Breena megpróbálta
visszanyerni korábbi lelkesedését még a támadás előttről, amiért
ellátogathatott a faluba, akart, vágyott valami normálisra. Talán ha a
különböző bódéknál és árusoknál lévő portékákat nézegeti. De Osborn
mindegyik mellett elvezette, még a mellett sem volt hajlandó megállni,
amelyek ínycsiklandó süteményeket és pitéket árultak, csábító illatuk
ellenére sem.
– Ide jöjjön, szépséges hölgy!
– Egy szalagot a hölgynek, uram?

81
 A HARAG URA
De Osborn egyikükkel sem törődött, és tovább mentek. Amint
hallótávolságon kívülre értek a falubeliektől, Breena nem bírta tovább
visszatartani a kérdését.
– Azt hallottam, hogy a berserkerek tébolyodottak. Nem tudtak
uralkodni magukon, mikor… – Nem tudta a szót. Kevesen ismerték
már.
– A berserkergang hatása alatt – segítette ki. – És ha nem tudtuk
irányítani, akkor pocsék harcosok voltunk.
– Éreztem, a berserkergangod. Te vagy a legerősebb harcos, akit
valaha láttam, de tudtad, hogy ki vagyok én, és nem bántottál.
– Nem, nem bántanálak – mondta halkan.
Vajon csak képzelődött, mikor megütötte a fülét alig hallható
suttogása? Szándékosan soha.
– Mi történik veled, miután elmúlt a harag? Azt hallottam, hogy a
berserkerek akkor a legsebezhetőbbek, de te sebezhetetlennek tűntél a
harc után.
– Semmi sem sebezhetetlen. A farkasoknak ott az ezüst, a
vámpíroknak pedig a nap. Én csak egy férfi vagyok, de a Bärenhauttal,
a bundámmal a vállamon, csak a föld legnyersebb fegyverei tudnak
legyőzni engem. Ha hosszú a csata, akkor igen, nem tudok pihenés
nélkül végig kitartani.
– És ha a csata rövid? – kérdezte a lány szinte félve.
– Akkor olyan megkönnyebbülést keresek, melyet csak nő adhat meg
nekem. – Breena érezte, hogy zavarában elvörösödik az arca. A férfi azt
akarta, hogy így érezzen. Ezt akarta utolsó kérdésként feltenni, és olyan
sokat akart még tudni a férfiról. Sejtette, hogy a legtöbbre nem kapna
választ. Vajon ezért találta olyan lenyűgözőnek? Mert soha nem fogja
megtudni a teljes igazságot erről a berserkerről?
– Milyen más dolgokat hallottál még a fajtámról? – kérdezte a férfi.
Szóval mégis akart beszélgetni. – Hogy a nők nem…
A lány idejében elharapta a szavait. Tényleg meg fogja ezt mondani
neki?
– Breena? – kérdezte, a lány úgy vélte, ezzel a hangnemmel kevesen
mertek vitába szállni.
Valami felcsillant a szemében. Felforrósodott.

82
 JILL MONROE
– Hogy a nők nincsenek biztonságban a berserkerek mellett. Hogy
elveszik, amit akarnak. Akit akarnak. Hogy sportot űznek abból, hogy
kihívják a lányos apákat.
A férfi megtorpant, megragadta a vállát, és kényszerítette, hogy
ránézzen.
– Az a pletyka igaz – mondta neki, szemét puha ajkára szegezte.
Ujjai közé fogta a lány állát, és végigsimított kérges hüvelykujjával
finom bőrén.
– Biztonságban érzed magad velem, Breena?
A lány úgy döntött, nem válaszol. Kihúzta állát a férfi kezéből, és
folytatták útjukat.
Nem messze a város határától egy tiszta, zöldellő rét terpeszkedett
egy csendes folyóval, és Osborn végre megállt. Az erdő vonala csak
néhány lépésnyire volt tőlük, és friss fenyőillat töltötte be a levegőt.
– Ez gyönyörű – mondta neki, és eszébe jutott egy történet egy
kislányról, aki túl sokáig időzött egy tisztáson virágokat szedegetve.
Annyira élvezte arcán a nap melegét, hogy eltévedt, és csak egy farkast
talált abban bízva, hogy hazavezeti.
– Könnyen védhető.
– Ez mit jelent?
– A folyóval a hátam mögött csupán három oldalt kell védenem. Az
erdő kiváló rejtekhelyet nyújthat a lehetséges ellenségeknek, vagy
nekem, ha össze kell szednem magam.
Olyan sok dolog, amit tudnia kell. Ahol ő esélyt látott arra, hogy
lerúgja a cipőjét és rohanjon, ott Osborn csatára alkalmas helyet látott. –
Látod? Máris tanulok.
Harcosa viszonozta a pillantását, és lehervadt arcáról a mosoly. A
vad vágytól, mely a férfi tekintetében izzott, nyelnie kellett.
– Tanítani foglak, Breena. De mit kapok cserébe?
– M-mit értesz ez alatt?
– Mindenkinek meg kell keresni a kenyérrevalót. Mit tudsz
felajánlani?
– Hát, én… – Megpróbált visszaemlékezni mindarra a fontos
képességre, amit a kastélyban tanult meg, és hasznosítani tudná Osborn
kunyhójában. – Tudnék egy gyönyörű faliszőnyeget hímezni nektek a
kunyhóba. Mondjuk egy olyat, ami a legnagyobb győzelmed örökíti
meg – mondta, és melegség járta át a gondolatra.
83
 A HARAG URA
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Mihez kezdenék egy faliszőnyeggel?
– Távol tartja valamennyire a port. Melegen tartja éjszaka a kunyhót.
A férfi barna szeme még sötétebb lett.
– Más dolgot szeretnék, ami melegen tart éjszaka.
Együttlétük képei, bőr a bőrön, ahogy a tónál voltak, meleg csak…
– Tudok gyertyákat faragni, amikkel világíthattok a kunyhóban
éjszaka – szaladt ki a száján, remélve, hogy ki tudja űzni a fejéből
összefonódásuk képeit. – A gyertyák elég fényt adnak, hogy dolgozni is
lehet mellettük.
– Én és a testvéreim napfelkeltétől naplementéig dolgozunk. Nincs
szükségünk gyertyákra, általában ágyban vagyunk, mire feljön a hold.
Osborn mintha közelebb lett volna, mint egy vagy két pillanattal
ezelőtt. A kunyhót körülvevő fák tiszta, csípős illata betöltötte az orrát,
és karját elöntötte a melegség hatalmas testének közelségére. Túl közel.
– Add a kezed – mondta neki a férfi.
Enyhe vonakodással, melyet nem akart kimutatni neki, a lány
engedelmeskedett. Hosszú ujjaival körbefogta, és felfordítva
megvizsgálta a tenyerét. Gyengéden végigsimított egy vágáson a
csuklóján. Az érzésre remegés futott végig a lánykarján.
– Hogy szerezted ezt? – kérdezte.
– Mikor a fák között barangoltam, elestem, és rázuhantam egy ágra.
Ujjai végigsiklottak a tenyerén, és Breena alig kapott levegőt. – És
mi a helyzet a horzsolással a könyöködön? Azt hogy szerezted?
– Megpróbáltam felmászni egy fára néhány gyümölcsért. A fakéreg
nem volt túl elnéző.
A férfi felemelte a lány tenyerét, és megcsókolta a sérülést.
Csakhogy a lány testében már többé semmi nem okozott fájdalmat.
Még sosem érezte magát ilyen… jól.
– A kezed olyan puha. Mikor megérinted az arcom olyan, mintha
virágszirom lenne.
A remegés, melyet a kezével keltett, most már a szavai hatására
támadt benne. Tudatában volt vele, erejével, illatával, és férfias
szépségével, és ettől megremegett. A férfi a nyakára tette a kezét, és
apró köröket rajzolva elkezdte hüvelykujjával felfedezni őt. Így
bátorította őt álmában is. Az álmukban.

84
 JILL MONROE
– Nem olyan kezed van, mintha meg kéne dolgoznod az ételért. Nem
te készíted odahaza a fogásokat, ugye?
Breena a fejét rázta.
– Nem is mosod ki a ruháid, és nem sepred fel a padlót, ugye?
Hangjának éle magához térítette a lányt abból a gyenge kábulatból,
melybe szavai csalták. Osborn valamit bizonyítani akart. Csak azt nem
tudta, hogy mit.
– Nem tudsz főzni. Nem tudsz mosni, sem foltozni, sem a házról
gondoskodni. Hogy fizeted hát meg az edzéseket?
– Megtaníthatnád nekem őket, és akkor meg tudnám tenni.
– Az még több időbe telne, és nem akarom pazarolni azt.
– Biztosan van valami, amit megtehetek neked, és kifizethetem vele
az óráid – mondta a lány, gyűlölte, hogy hangja olyan közel állt a
könyörgéshez.
Osborn felvonta egyik szemöldökét. – Vajon mi lehet az?
Aztán pillantása a mellére siklott.
A lány lélegzete elakadt. Mellbimbója megkeményedett, és
kölcsöningének durva anyagához dörzsölődött. Egy belső
figyelmeztetés azt mondta neki, hogy Osborn tettei sokkal inkább előre
ki vannak tervelve, semmit a vágy hajtotta őket. Kihívta, próbálta
megfélemlíteni, olyan óvatossá tenni, hogy kihátráljon ebből, és ne
akarja megkeresni a családja gyilkosát. Breenát nem fogja
megfélemlíteni. Megvonta a vállát, és addig a percig nem is vette észre,
hogy ettől csak még jobban nekifeszül melle az ingnek.
A férfi szeme résnyire szűkült a lány testének változásától. Mintha
még nagyobbra nőtt volna, még feszültebbé vált volna a szeme láttára,
már ha ez lehetséges volt. Vágyakozás söpört végig a lányon. Breena
érezni akarta őt. Érintése mindent elűzött az elméjéből magán és az
általa ébresztett érzéseken kívül. Breena elfelejtette, hogy félnie,
gyászolnia kellene azt, amire nem tudott egészen emlékezni, de tudta,
hogy elvesztette.
Osborn előre nyújtotta a kezét, és átfogta a mellét. Kitöltötte a
tenyerét, kényére-kedvére gyúrogatta. A lánynak elakadt a lélegzete,
mikor hüvelykujjával gyengéden végigsimított a mellbimbóján.
– Miért jöttél vissza értem? – kérdezte a lány, éppannyira szüksége
volt rá, hogy tudja a választ, mint az érintésére.

85
 A HARAG URA
– Ezért – mondta a férfi, és lehúzta róla a bő inget, felfedve a mellét.
Lehajolt, és a szájába vette. Breena belekapaszkodott a vállába az ajka
keltette átható érzéstől, a meleg szájától, és ahogy fogát finoman
végighúzta a mellbimbóján. Térdét megint gyengének érezte, még
szorosabban ölelte a férfit, ujjait a hajába temetve, fejét hátrahajtotta,
hogy még nagyobb hozzáférést adjon neki.
– Olyan finom vagy – lehelte Osborn a bőrébe, lehúzta az ing másik
felét is, hogy a másik melléhez is hozzáférhessen.
– Olyan jó érzés – visszhangozta a lány a szavait.
Osborn kissé felmordult, és nyelvével körözött a mellbimbó körül.
Melegség és nedvesség öntötte el a lány lába közét. Ez jobb volt,
mint…
– Minél jobb? – kérdezte a férfi.
Breena észre sem vette, hogy hangosan is kimondta a szavakat. –
Jobb, mint álmunkban.
Osborn kezébe fogta a lány fenekét. – Mert ez valóságos.
Igen. Agya sosem tudott volna előhozakodni semmivel, ami ilyen
őrült, ilyen izgató volt. Mégis, mit jelentene vajon a férfinak? Nem
sokat tudott arról, mi történik egy férfi és egy nő között, de eleget látott
ahhoz, hogy tudja, egy férfi minden éjjel más szolgálólánnyal bújik
ágyba.
– Semmit sem jelentek neki – hallott egyik nap egy lányt zokogni. –
Csak egy test vagyok.
Ez lenne Breena Osborn számára. Egy cseretest. Valaki, akivel
pillanatnyi gyönyört élhet át, és elfelejtheti, akármilyen fájdalom is tette
ilyen zorddá és bizalmatlanná. Aztán elfelejtené őt.
Nem akarta, hogy ez a férfi elfeledje őt.
Breena eltolta magától Osbornt, csökönyös érzései viszont
tiltakoztak távolodása ellen. Miután megigazította az ingét, egyik
kezével lesimította a haját. A férfi rakoncátlan tincsei kiszabadultak a
bőrszalagból, valószínűleg ő csinálta.
A férfi egy pillanatra se vette le róla a pillantását.
– Oké, Osborn. Megteszem, ha tanítasz.
A férfi arcából kifutott a szín, megerősítve ezzel a lány gyanúját,
hogy csak azért közeledett hozzá intim módon, hogy megváltoztassa a
döntését, és ne akarjon csatába menni. Aztán tekintetét újra lesütötte,

86
 JILL MONROE
mellbimbója még mindig hegyes volt, és kilátszott az ing alól.
Orrlyukai kitágultak, és felé nyúlt.
A lány gyorsan ellépett előle, és kissé megemelte maga előtt az
inget. – Majd foltozok. Említettem, hogy tudok varrni.

ROLFE ÉVEKKEL EZELŐTT esküdt tett Elden királyának. Hogy

mikor szükség lesz rá, az élete árán is védelmezni fogja a családját. És
bármilyen csatát megvívott volna, bárki ellen kardot ragadott volna, aki
a Királyi Házat fenyegette, de ez…
Ez nem csata volt, és nem nézett szembe a következményével. Ez
minden halálnál rosszabb volt. Minden fájdalomnál. Minden
szenvedésnél.
Élőhalott volt. Szakadatlan szenvedés. Lélektelen élet. Mások
megőrültek a fenyegetésétől. Rolfe-ot saját félelmei a kastély árnyai
között tartották. Mint őr, tudta, hogyan tud észrevétlenül közlekedni,
körbe osonni Elden körül, úgy csenve el az élelmet, mint a rágcsálók.
Valaki olyanná vált, akit nem ismert fel. Egy férfivé, aki többre becsülte
a láthatatlanságot a becsületnél. De mik voltak itt az elvek és a
becsület? Mind meghalt a királlyal és királynővel együtt.
Talán a Vérmágus által kínált züllött halál is egyszerűbb lenne ennél
a szánalmas létformánál. Könnyen kiszúrhatták volna. Felkelteni az
egyik véres talpnyaló figyelmét, talán előttük kéne ellopnia valamit.
Tudott egyet s mást arról, mi történt azzal, aki megtagadta a szövetségre
lépést a Vérmágussal. Lecsapolták a vérüket, gyakorlócélpontnak
használták, és vérsportokra, vagy megetették őket valamivel, ami olyan
borzasztó volt, hogy a sikolyok már az evés előtt elkezdődtek. De a
sikolyok végül elhaltak.
Ezt akarta Rolfe. Erre volt szüksége. Ami a csend után következett.
Elbukott. A király és a királynő halott. A három herceg eltűnt, és az
édes hercegnő is velük együtt, akiket megpróbált megmenteni. Szíve
elszorult a fájdalomtól. Vereségére.
Mit ért most már az élete Elden számára? Jobb szembenézni most a
véggel, mint így élni tovább, a bukásával együtt. Hangokat hallott a
folyosón.

A VÉRMÁGUS ott ült Elden királyának trónján. Az előző uralkodóén.

A testét ugyan elvitték, de vére még mindig beszennyezte a padlót. Az
87
 A HARAG URA
egyik szolgáló megpróbálta feltakarítani a vérontást, melyet haldokló
királyának teste okozott, de a mágus gyorsan elejét vette ennek. Élvezte,
hogy végigsétálhat Aelfric kiontott vérén. A halott király fájdalma, az
elgyötört sikolyok élettel töltötték meg a nagytermet. A mágus még
érezte Aelfric gyermekei iránt érzett félelmét, és egyre növekvő vágyát
a bosszúra még úgy is, hogy életet adó vérét kiontotta, és az beszívódott
a kemény kőpadlóba, hogy járhasson rajta.
Bosszúvágy, mely meg lesz tagadva. A Vérmágus talpnyalói most is
azon voltak, hogy megöljék Elden örököseit.
Leyek lépett a nagyterembe, és mélyen meghajolt előtte. A mágus
ugyanazokat a formaságokat követelte, ami minden királyi sarjat
megilletne. Uralkodó volt. Jobb, mint bármelyik születése folytán
megkoronázott fejedelem. A mágus kivívta magának, hogy
felmagasztalva járhasson az emberek között. Addig gyilkolt, míg
mindenki fölé került. Sokak vérét kiontotta, hogy ezen az aranyozott,
drágakövekkel kirakott széken ülhessen.
– Az egyik felderítő visszatért, uram – tájékoztatta Leyek.
Feltartotta hosszú mutatóujját. – Csak egy?
Talpnyalója bólintott. – Igen. A teremtményed gyenge. Táplálni kell,
mielőtt kikérdezhetnénk.
A Vérmágus felállt, harag izzott körülötte. Látható köd formájában.
– Akkor tégy róla, hogy úgy legyen. Van elég Elden népéből a
raktárakban.
– Már megtettem, uram.
A köd kezdett feloszlani. Leyek évekkel ezelőtt lett a
másodparancsnok, és elég vérszomjas volt ahhoz, hogy ne hagyja
meggyengülni a pozícióját. – Helyes. Melyik örökös?
– A felderítő túl gyenge volt, de ez a páros Day után kutatott. Vagy a
lány után, azt hiszem.
A Vérmágus a trónba ágyazott vörös rubinokat kezdte piszkálni. –
Reméljük, hogy a lány az, és hogy még életben van. Élvezném
lecsapolni. – Behunyta a szemét, és megremegett az elképzelt
gyönyörtől.
Odakintről elgyötört kiáltások hangzottak. – Helyes. Megkezdődött
az etetés. Tudasd velem, ha végzett az adagjával. Eggyé szeretnék válni
a kikérdezéskor az állatkámmal.
Leyek bólintott. – Rendben, uram.
88
 JILL MONROE
A Vérmágus érdektelenül legyintett egyet a kezével. – Győződj meg
róla, hogy a csapolás lassú és rendkívüli legyen. Az állatkám
megérdemli a jutalmat.

VALAMI ÉLETRE KELT ROLFE-BAN. Egy szikra… valamennyi

élet. A vágy, hogy életben maradjon.
Az egyik örökös még életben volt.
Életben volt, hogy vadásszanak rá, és lemészárolják. De Rolfe talán
meg tudja akadályozni, hogy elfogják őket. Apró esély, mégis meg
fogja ragadni. Értékessé fogja tenni magát. Annyi mindent megtud a
vérfelderítőkről, amennyit csak lehet, és elcsalja őket az örököstől, akit
üldöztek.

OSBORN CSENDBEN HALADT mellette, miközben visszamentek a

városba megvenni néhány szükséges felszerelést. Csendben, de nem
elfeledetten. Breena megpróbált az előtte álló szabadságra koncentrálni.
Próbált a városban szerzett jó tapasztalatokra gondolni, a bódékra, az
ételre, mindezek újdonságára. El fog felejtkezni a férfiakról, akik a
sikátorba rángatták. A halálukról. Félre kell tennie azokat a
gondolatokat, és minden negatív élményt ki kell zárnia magából, ami
azóta érte őt, hogy Rolfe felébresztette. Mintha mindez egy élettel
ezelőtt történt volna. Mintha mással esett volna meg. Helyes. Csak így
tud felkészülni arra, ami ez után következett, hogy megmenthesse a
családját és a népét.
Még több falubeli jelent meg az utcákon, és apró csoportokba
tömörültek a népszerűbb bódék előtt. Izgatottságában megszaporázta
lépteit, és hamarosan Osbornnal együtt bevették magukat a tömegbe.
Még a berserker nélkül is, amiről tudta, hogy ott rejtőzik a nagyon
komor felszín alatt, a férfi így is félelmetes volt. Magas, széles, nem
lehetett elrejteni nyers erejét. Az árusok, akik lelkesen kínálták
portékáikat, elhátráltak, mikor feléjük közeledett, és látta, hogy sok
lakos a szűk utca másik felére húzódik, hogy még véletlenül se
keresztezzék az útját. Ha az egyik testvére lenne, most rászólna, hogy
tüntesse már el azt az állandó mogorva kifejezést az arcáról, mert
megijeszti a városlakókat. Vagy talán sötétbarna szeme riasztotta a
körülöttük lévőket. Állandóan a tömeget pásztázta, csak növelve ezzel a
fenyegetést.
89
 A HARAG URA
Lehet, hogy burokba zárt hercegnőként nőtt fel, de Breena tudta,
hogy ez az éberség nem ösztönös volt. Elvégre a testvérei harcosok
voltak. Nem, egy ilyen erős gyanakvással és óvatossággal bíró férfi
azért viselkedett így, mert veszélybe sodorta magát. A saját tetteivel.
A mesék, melyeket gyermekkorában olvasott, mindig elejtettek pár
szót a szörny gyengéd oldaláról, de Breena gyanította, akármilyen
gyengéd oldala is volt valaha Osbornnak, azt a földbe tiporta mostanra,
és még táncolt is a maradványain.
Mosolyra húzódott a szája, és Breena felnevetett a fejében megjelent
buta jeleneten.
Osborn éles pillantást vetett rá, mire hangosan felkacagott. Buta
viselkedését az alvás hiányára, és a csontig hatoló fáradtságra fogja
majd, melyet sajgó teste váltott ki belőle, és csak emiatt nevetett fel
ilyen kevés provokációra. De jó érzés volt nevetni. A férfi megállt egy
bódénál, a lány pedig tovább ment, tudva, hogy nem fogja hosszú időre
szem elől téveszteni.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte a nő halkan, vetve egy gyors
pillantást Osborn felé. Ő a kezében vizsgálgatott kötélre szegezte a
tekintetét, de csak egy vagy két pillanatig fogja elvonni a figyelmét.
Éber tekintete hamarosan mindkettejüket figyeli majd. – Segíteni?
– Elmenekülni – magyarázta sziszegve.
Könnyek lepték el a szemét, mikor Breena ráeszmélt, mit is akart
neki mondani az előtte álló nő. Az árus megpróbált segíteni neki
elszökni a rémisztő férfitól, aki mindig szem előtt tartotta. Gyorsan
visszapislogta a könnyeket. A sírástól csak még gyanakvóbbá tenné a
nőt, és magára vonná Osborn figyelő tekintetét. Breenának sikerült
megráznia a fejét, meghatotta őt ennek az idegennek az aggodalma.
Szembenézett egy harcossal, megküzdött a vérmágia egy
teremtményével, de ennek a nőnek a szánalma volt az, amitől majdnem
remegő káosszá változott.
A nő pillantása résnyire szűkült. – Pletykálnak róla. Gyilkos.
Könyörtelen.
Éppen ebben reménykedett Breena.
– Alkut kötöttünk – mondta a nőnek, aki nyilvánvaló félelme
ellenére segített volna Breenának, ha tudott volna.
Osborn befejezte a vásárlást, és újra felé fordította a tekintetét.
Szigorú pillantását egyenesen rá szegezte.
90
 JILL MONROE
A Breena mellett álló nőnek rémületében elakadt a lélegzete. –
Biztos vagy benne?
A varázsereje vezette őt ehhez a férfihoz. Breena olyan biztos volt
benne, amennyire csak lehetett.
– Minden másnap itt vagyok. Már segítettem a múltban más nőknek.
Csak küldess értem, és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy
megszabadítsalak tőle.
Breena megint megrázta a fejét. Az ing durva anya nekidörzsölődött
a mellbimbójának.
– Igazából volna néhány dolog, amire szükségem lenne.

HA BERNT ÉS TORBEN KÜLÖNÖSNEK is találták, hogy ott találják

Breenát bátyjuk oldalán a megbeszélt találka helyén, nem mutatták ki.
Csendben sétáltak, mint csapat, miközben Osborn további eszközöket
vásárolt az árusoktól. Egyikük sem kérdezte meg, hogy mi van a lány
batyujában, ő pedig nem osztotta meg velük. Ezeknek a férfiaknak nem
kell tudni az alsóneműiről.
Időről időre elcsípett néhány kósza, panaszos beszélgetést.
– Hallottad? Unwint és Dudley-t holtan találták az egyik sikátorban.
– Tolvajok, mindkettő. Csodálom, hogy nem történt meg már
hamarabb.
Úgy tűnt, senki nem gyászolja a halálukat. Néhány nappal ezelőtt
borzasztó lett volna valaki halálának gondolata, látni, hogy a szeme
előtt meggyilkolnak valakit. Most teljesen más fényben látta mások
kegyetlenségét, és azok halála, akik lelkiismeret-furdalás nélkül
gyilkolnának, már nem érdekelte.
Egy másik bódénál az árusok a gyanúsítottakon spekuláltak. – Ki
tehette?
– Ennyi, a faluba érkező idegennel vásárnapon ki tudhatja?
Mindkét kereskedő elhallgatott, ahogy közeledett feléjük Osbornnal
és a testvéreivel. Nem tudta megállni, hogy ne kövesse orrával annak a
lenyűgöző illatnak az eredetét, a harcos pedig a kedvében járt. Az
árusok óvatosan figyelték Osbornt, de nem gyanakodva.
Megkönnyebbülten mosolyodott el, mikor a pék egy szelet kenyeret
kínált neki. – Finom illata van.
Kicsivel később, mikor a nap már lemenőben volt az égen, Osborn
kijelentette, hogy ideje visszatérniük a kunyhóba. Ahogy felfelé sétáltak
91
 A HARAG URA
a dombon, Breena nem tudta megállni, hogy lopva ne tekintgessen
vissza a falura. Annyi látnivaló, íz és illat. Néhány nappal ezelőtt bármit
megadott volna ezért az élményért.
Már majdnem besötétedett, mikor megpillantotta Osborn otthonának
tetejét. A fiúk sietve munkához láttak, egyikük tüzet rakott, míg másik
visszatette a lánynak a párnákat és a paplanokat. Múlt éjjel a földön
készített priccsen aludt, és úgy tűnt, hogy ma este is így lesz.
Valószínűleg Osborn ezzel akarja rábírni, hogy változtasson a döntésén.
De nem számított, a kunyhó fapadlója nem volt ugyan puha, de a meleg
tűz előtt aludhatott, és tele volt a gyomra.
Osborn egy nagy fonott zsákkal tért vissza hozzá, melyben általában
krumplit tartottak. Ledobta a lány elé, és kiömlött belőle egy halom
zokni, ing és nadrág. A foltozás.
– Ezt mind? – csúszott ki a lány száján a kérdés, mielőtt
megállíthatta volna magát.
Osborn felvonta a szemöldökét. – Másfajta alkut is köthetünk. –
Pillantása a lány mellére siklott, majd még lejjebb. A lába közé.
Breena szája kiszáradt. Még egyetlen férfi sem nézett rá ilyen
érzékien. Még sosem vették tudomásul ilyen birtoklón titkos női
testrészét. A keze remegni kezdett, így bedugta a zsákba.
– Szeretek varrni. Foltozni még jobban. Csak egy tűre van
szükségem.
Osborn szája megrándult, mintha el akarná rejteni a mosolyát. – A
zsák alján. Jó éjszakát.
Breena addig turkált a zsák alján, míg meg nem találta a kemény
fadobozt. Kinyitotta a fedelet, és egy halom ezüsttűt, valamint néhány
szövetet talált benne. Az egyik gyapjú zokniért nyúlt, melynek ki volt
szakadva a sarka. – És Breena?
– Igen?
– Szeretném felvenni azokat reggel.
Azzal a férfi megfordult, és távozott, határozottan becsukva maga
mögött az ajtót. Úgy néz ki, nem hitte, hogy valóban tudja, hogyan kell
varrni. Majd megmutatja neki; az öltései mindig aprók, és szépek
voltak. Lehet, hogy Osborn elképesztően harcol, de akkor is csak két
lába volt, és csak két zoknira volt szüksége reggel. Nem pedig arra a
tucatra, amit a zsákba tömött.

92
 JILL MONROE
Abba is kezdett már belefáradni, hogy szokásává vált a nevén
szólítani őt az után, hogy a beszélgetés egyértelműen véget ért – csak
hogy újabb utasítást adjon neki.
Túlélni. Igen, ezt teszi.
Breena behunyta a szemét, és belélegezte a kunyhót belengő
faillatot. A tűz füstjét. Megint csak túlél egy újabb éjszakát. És
holnaptól kezdve nekilát a fejében visszhangzó második parancs
teljesítésének. Bosszút állni.
De először… Felvett egy zoknit, és befűzte a tűt.

EGY VÁLLÁRA TETT KÉZ ébresztette fel következő reggel.

– Ébresztő!
Szorosan behunyta a szemét, és odébb gurult a hangtól, még
mélyebbre süllyedve a párnái közé.
De a hang makacs volt. – Eljött az edzés ideje.
Breena lassan kinyitotta a szemét, és meglátta Osborn erős állát,
szigorú ajkát. Csókolnivaló. De ugyanakkor gondolatai mindig is kicsit
túlzóak voltak az ébrenlét és álom között. A férfi haja vizes volt, álla
sima. Felemelte a kezét, hogy egyik ujjával végigsimítson az arcán.
A férfi elhúzódott az érintése elől. Házsártos Uraság ma megint.
Osborn felállt, most ismét feketébe öltözött, kardhüvelye ott lógott a
derekán. – Van az asztalon valami, amit megehetsz. Odakinn fogok
várni, hogy felöltözhess. Bernt és Torben fát gyűjtenek és vizet hoznak.
Öt perced van.
Egy nagy darab sajt várt Breenára, és néhány szárított bogyó, ő pedig
élvezettel fogyasztotta el őket. Múlt éjjel talált egy kisebb, húzózsinóros
nadrágot a foltozásra váró ruhák között, és egy kis igazítás, vágás után
sikerült belőle olyan nadrágot csinálnia, amit nem kellett a földön
vonszolnia. Ujjával átfésülte a haját, és majdnem felnevetett a
gondolatra, hogy a szobalányok egykor selyemruhákba öltöztették,
haját pedig bonyolult frizurákba rendezték, és tele aggatták szalagokkal
és gyöngyökkel.
Ki ismerne most rá?
És ez jó dolog volt. Gyanította, hogy felhasználta megadott idejének
nagy részét. Az Osborn arcára kiülő türelmetlenség arról árulkodott,
már épp azon volt, hogy beront a kunyhóba, hogy magával vigye. –
Erre – mondta, és egy, a kunyhótól nem túl messze lévő tisztásra
93
 A HARAG URA
vezette. Breena nem is találta meg ezt a helyet, mikor azon a bizonyos
első napon körüljárta az otthonát. Célpontok és szalmával tömött, fonott
zsákok hevertek szanaszét, és Breena rájött, Osborn valószínűleg itt
edzett.
A férfi egy botot dobott oda neki.
– Azt hittem, megtanítasz kardot használni – mondta, és a férfi
csípőjén lógó hüvelyre nézett. Pillantása lejjebb siklott, majd
visszakényszerítette a megfelelő helyre.
Osborn összefonta karját a mellkasa előtt. – Fogtál már valaha kardot
a kezedben?
Breena megrázta a fejét. Mintha megengedte volna valaha is az
édesanyja. A bátyjai sosem hagyták volna, hogy fegyvert fogjon. Még
az imádott fiúk is félték a királynő haragját ezen szabályszegés miatt. –
Nem. Soha.
– Akkor ezért fogsz botot használni. Láttál már kardforgatást?
A lány gyorsan bólintott. – Az apám imádott viadalokat rendezni. A
lovaikon ülő lovagok, akik hadonászva lengették a kardjukat,
megszokott látvány voltak.
– A hadonászó lovagok halnak meg először.
Breena az ajkába harapott, hogy el ne mosolyodjon. Talán féltékeny
volt? Kihúzta magát. – Oké, igazából semmi érdekes.
– Tartsd fel a kardod, mintha meg akarnál küzdeni velem.
A lány felemelte a botot. Osborn mögé lépett, széles mellkasa
melengette a lány hátát, nagyon közel volt. Mélyen be akarta lélegezni a
gesztenyeillatú szappant, amivel a férfi valószínűleg hajat mosott.
Osborn felemelte a kezét, és testével takarta a lány testét. – Hajlítsd
be a könyököd – mondta neki. – És húzd közel a kezed a testedhez. A
pengéd egyre nehezebb lesz majd, és azt akarjuk, hogy a kardod
dolgozzon, ne a karod.
Az új állás valóban kényelmesebbnek tűnt.
Osborn a mellkasa elé nyújtotta a lány kezét. – Látod, hogyan
hagytad szabadon ezt a területet? – mondta, és ujját végighúzta a
kulcscsontján, le a melléhez.
Breena csak bólintani tudott. Libabőrös lett.
– Ez a legsebezhetőbb terület. Mindig védened kell.
Egészen biztosan védtelennek érezte magát. És igazán élvezte az
órát. Keze a mellei között megér még néhány zokni-foltozást.
94
 JILL MONROE
Osborn leejtette a karját, de előtte még súrolta kézfejével a melle
oldalát, a derekát, és a csípőjét. Breen nem tudta leküzdeni a remegést.
– Most fordulj meg, és állj szembe velem. Mindig emlékezz rá, hogy az
első csapás a legfontosabb.
– Az én első csapásom?
– Nem számít – mondta neki a férfi vállat vonva. – Vagy te döfsz és
találsz célba, vagy ő döf és mellétalál – ez fogja meghatározni, hogy ki
sétál el a végén. Ha te támadsz először, intézd úgy, hogy találjon.
Máskülönben kibillensz az egyensúlyodból, és könnyű célpont leszel az
ő támadásának. Ami meg fog ölni.
Breena dühbe gurult erre a feltételezésre.
– Kisebb leszel, mint bármelyik férfi, akivel megküzdesz. De nem
olyan erős. Ezek a tények, Breena. nem azt akarom mondani, hogy nem
tudod legyőzni az ellenfeled, de kétszer olyan jónak kell lenned, mint ő.
Kétszer olyan felkészültnek. Meg kell találnod a gyenge pontjukat, és a
saját előnyödre fordítani őket. Mit gondolsz, mi az én gyengém?
Breena pillantása végigsiklott Osborn széles vállán, erős karján, és
izmos combján. Melegség öntötte el az arcát, mikor elképzelte, hogy a
keze is bejárja ugyanazt az utat, amit a tekintete – szájának szigorú
vonalát, telt alsó ajkát. Le izmos, erős mellkasán. Lapos, feszes hasán.
És még lejjebb.
– Mi a gyenge pontom, Breena? – kérdezte újra a férfi, hangja most
már nem igazán utasítgató, inkább mély és rekedtes.
Találkozott a tekintetük.
– Nem látok egyet sem.
– Akkor tévedsz. Magas vagyok, így a lábam nyílt célpont lehet.
Nagy vagyok, így ha egyszer elvesztem az egyensúlyom… az
katasztrófa. És férfi vagyok.
Ó, de még mennyire, hogy az.
– És minden férfi sebezhető egy bizonyos ponton. Tudod, hogy az
hol van?
A lány a fejét rázta.
– A lábam között.
Ó, tudta ő, hogy mi van a lába között. Nem tudta nem észrevenni
ágaskodó férfiasságát, miközben figyelte, ahogy ő felöltözik, két nappal
ezelőtt a tónál. Vagyis inkább őrt állt. A látvány bekúszott az elméjébe
a legalkalmatlanabb időkben, és nem volt hajlandó távozni onnan.
95
 A HARAG URA
– A térded, vagy egy gyors rúgás minden férfit földre kényszerít, és
ezzel esélyed lesz megszökni. És Breena?
– Igen?
– Bízz bennem, ne várd és nézd meg, hogy elesik-e. Csak tűnj el
onnan.
Ez a rejtélyes hely a férfiakon egyre érdekesebbé és érdekesebbé
vált.
– De a legtöbb férfi védi azt a pontot. Valószínűleg csak egyetlen
esélyed lesz, úgyhogy sikerülnie kell. Találd el.
Eltört egy ág, és Breena arrafelé kapta a fejét. Bernt és Torben egy
sziklatömb mögött kucorgott, őket figyelve.
– Úgy tűnik, társaságunk van – jegyezte meg vigyorogva.
Osborn megdörzsölte a tarkóját. – A nap alapján már egy ideje ott
lehetnek.
Breena meglepetten pillantott a férfira.
– Mindig tisztában kell lenned a környezeteddel. Hogy mi rejtőzik a
távolban. Ki rejtőzködik. Hol puha a talaj, és hol sziklás. A naphoz való
helyzeteddel. Az az ellenfél, akinek a napfény a szemébe süt, előnytelen
helyzetben van. Egy egyenetlen talajon könnyen elveszítheted az
egyensúlyod. A küzdelem helye és ideje ugyanolyan fontos, mint a
fegyvered és a képességeid.
Breena soha többé nem fog kételkedni a varázserejében. Ereje
micsoda harcost adott neki.
– Mi lesz a két nézőnkkel? – kérdezte, és fejével a fiúk felé intett.
Osborn tekintete elkomorult, válla meggyörnyedt, mintha súlyos
terhet cipelne.
– Hány éves voltál, mikor, ö, felelős lettél értük? – kérdezte Breena.
– Tizenöt, talán tizennégy. Mintha egy másik élet lenne… – A férfi
fáradtan felsóhajtott. – A gyermekkorom olyan távolinak tűnik. Mintha
soha meg sem történt volna, és csupán egy lenne azok közül a
történetek közül, amiket annyira élvezel elmesélni.
Mikor az ő testvérei tizenöt évesek lettek, a király naponta lovagolt
velük, felügyelte tanulmányaikat az osztályteremben, és a gyakorló
küzdőtéren. Milyen férfivá váltak volna a fivérei a szüleik irányítása
nélkül? Szíve elszorult a kis Micah gondolatára. Még olyan fiatal, és
senkije nincs. Lenyelte a torkában lévő gombócot.
El kellett jutnia hozzá. Megtalálnia őt minél hamarabb.
96
 JILL MONROE
Breena emlékezett rá, miért hozta őt a varázsereje Osbornhoz.
Minden bizonnyal szüksége volt rá, és a testvéreinek is.
– Talán megkérhetnéd őket, hogy csatlakozzanak hozzánk –
javasolta, hangja halk, mint az enyhe szél, így kérése talán nem tűnik
olyan nagy jelentőségűnek.
Osborn néhány pillanatig csak meredt rá, de gondolati nem a lány
körül jártak. Egy újabb nagy sóhaj után fütyült egyet. A két fiú felállt,
bűntudatosnak és kissé aggodalmasnak tűntek.
– Meg akartok tanulni küzdeni? – kérdezte tőlük a férfi.
Két fej bólintott lelkesen.
– Fogjatok meg egy botot.
Bernt bizonytalanul a lányra mosolygott, mikor egy bottal a kezében
mellé lépett. – Köszönöm – suttogta.
– Tudta, hogy eljött az ideje. Csak egy kis lökésre volt szüksége.
– Ha vége az udvarias viselkedés-órának, akkor visszatérhetnénk a
kardforgatáshoz – mondta hangosan Osborn.
Tessék. Breena emlékezett rá, hogy a testvérei is így ugratták és
beszéltek egymással. Jó volt hallani, és szíve most először könnyebbült
meg.

AZNAP ESTE OSBORN három kimerült leendő harcost vezetett vissza

a kunyhóba. Az éjszaka csípőssé vált a hazavezető úton, és amint
beértek, Breena levette a fém fedőlapot a kandallóról, megpiszkálta a
lángokat, és fát tett még rá. Aztán leült a kandalló elé a szőnyegre, és
behunyta a szemét.
Még Bernt és Torben is a hálószobába botorkált, túl fáradtak voltak
ahhoz, hogy egyenek – ez eddig még egyszer sem esett meg, mióta
beléptek életük második évtizedébe. Ők maguk voltak, de Breena… ő
már más helyzet volt. Ő nem volt hozzászokva ehhez a fajta fizikai
tevékenységhez, és bár tudta, hogy muszáj őt megerőltetnie, nem kellett
szenvednie.
Osborn halkan a konyhába ment, és elkezdett felszeletelni egy almát.
Fogott egy szelet sötétszínű rozskenyeret, amit az egyik falubeli
bódénál vett, miután Breena megjegyezte, hogy a kínált portékáknak
milyen finom illata volt.

97
 A HARAG URA
Breena összegömbölyödve feküdt a szőnyegen, egyik szőke tincse az
arcára hullott. Homloka piszkos volt, és puha bőre rózsaszín lett az
elmúlt néhány óra megerőltetéseitől.
És még sosem látott semmit, ami ilyen csábító lett volna.
A rejtélyes nő, aki belibbent az álmaiba, miközben aludt, földöntúli
volt és tökéletes.
Az igazi Breena messze nem volt tökéletes. Körme töredezett volt a
vadonban való barangolása miatt. Tenyere kezdett kérges lenni a bottal,
majd a karddal való munka miatt. És bár tudta, hogy finom hölgynek
nevelték, ő gyanította, hogy olyan vérmérséklet bujkál a felszín alatt,
ami csak az okra vár, hogy előtörhessen…
Osborn meg akarta adni neki az okot. Hogy az lehessen, akinek
lennie kell. És minden bizonnyal megszabadítsa a saját testét is.
Felfedezze őt, míg kíváncsisága nem csillapodik, majd eluralkodik a
sajátja.
Órákat töltött nap közben azzal, hogy az álmait kísértő nőre gondolt.
Most, hogy találkozott vele, megérintette finom bőrét, megcsókolta
hívogató ajkát és magához szorította gömbölyded idomait, tudta, hogy a
lány örökké kínozni fogja.
Breena meg akarta bosszulni a családját. Sok tekintetben nem olyan
volt, mint ő. Csak a családját lemészárolók megölése őrizte meg a józan
eszét. Ez, és hogy tudta, életben kell tartania a testvéreit.
Vajon jót tett azzal, hogy edzette a lányt?
Még csak gondolkodnia sem kellett a válaszon. Nem. Az édesanyjára
és a húgára gondolt. Ha ők tudtak volna megszökni, és ők lettek volna
egyedül, megtéve minden tőlük telhetőt, hogy túléljenek még egy napot,
akkor reménykedett volna, hogy valaki segít nekik. Breenának szüksége
volt az ő segítségére, és Osborn csak azt tudta, hogyan kell küzdeni.
Ezért kellett őt tanítania.
Leereszkedett Breena mellé a földre. A szőnyeg sokkal
kényelmesebb volt, mint várta, a tűz melengette az arcát. A lány
megmozdult mellette, álmában közelebb húzódva hozzá. Osborn
finoman megrázta a vállát, mire a lány lassan felnyitotta a szemét.
– Hoztam neked valamit enni.
– Túl fáradt vagyok – mondta, és behunyta a szemét, fejét a férfi
combján nyugtatva. Berserkergangja felébredt, de akaratával
kényszerítette magát, hogy ne reagáljon rá.
98
 JILL MONROE
Kisimította a tincset a lány arcából, nem akart megmozdulni, de
tudta, hogy gondoskodnia kell magáról. – Egyél, legalább csak pár
falatot. A holnapi nap még keményebb lesz, és szükséged van az erődre.
Gyerünk, majd én etetlek.
Breena egy mordulással ülő helyzetbe tornázta magát. Kinyújtózott a
férfi mellett, csípőjük, válluk és combjuk egymáshoz ért. A férfi érezte,
hogy teste megkeményedik a lány érintésére. Meleg szellő és kemény
munka illata volt. Megrészegítette.
Osborn egy szelet almáért nyúlt. – Nyisd ki a szád.
Breena engedelmeskedett. Az első alkalom, hogy nem szállt vele
vitába. Vagy nem hozott fel valami ellenérvet. Vagy tett valami
lehetetlen javaslatot.
Nem okoz neked kihívást, ha a karodban tartod.
Ó, de még mennyire. Csak ez éppen másféle volt. Valami, amit
élvezett.
Sikerült még három falatot etetnie Breenával, aztán a lány szeme
ismét lecsukódott, és tudta, hogy a teste most inkább alvást követel,
nem ételt. Feje a vállára bukott. Arrébb tette a karját, hogy
kényelmesebb helyzetbe tegye a lányt, ő pedig szorosan hozzábújt.
Mi a fenéért tette ezt?
Kínzó volt érezni a hozzá nyomódó melleket. Farka
megkeményedett, és ő csak még tovább rontott a helyzeten azzal, hogy
a lány karját simogatta, és ujjaival hosszú hajába túrt.
– Ez jó – motyogta a lány a mellkasába. – Jó érzés.
Mennie kellene.
Most azonnal.
Fel kéne állnia, és a párnákra kéne fektetnie a lányt, és soha nem
szabad többé arra gondolnia, hogy megint ilyen közel legyen hozzá.
Breena túl nagy kísértést jelentett. Különösen, mivel egyértelművé tette,
hogy inkább foltoz meg egy halom zoknit, semmint ágyba bújjon vele.
Ó, Breena igenis kívánta őt, de nem akarta őt. És valami oknál fogva, a
vágy nem volt neki elég.
Mennie kellene.
Most azonnal.
Breena átkarolta a derekát, testének melegét keresve. Őt keresve.
Talán feküdhetne még itt néhány percig a lánnyal.

99
BREENA MELEGBEN ÉS kényelemben ébredt. Amit teljesen
tönkretett Osborn morgó, vádló, dühös barna tekintete. Mivel nem volt
kilátásban a berserkerré változása, az arcára kiülő harag valószínűleg
teljes egészében a sajátja volt.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Múlt éjjel beléptél az álmaimba.
A lány elhúzódott tőle, és a fejét rázta. – Nem, azt mondtad,
maradjak távol.
– Ott voltál. Csókoltál. Érintettél. Érezz engem, Breena. Érezd, mit
tett a testemmel az álmod. Add a kezed.
Parancsnak hangzott, de akkor is választás volt. Mit tehetett vele?
Kíváncsiság… annyi hercegnőt tett már tönkre. Valószínűleg őt is
tönkre fogja tenni. Kezét Osborn előre nyújtott tenyerébe helyezte.
Pillantásuk találkozott, ahogy a férfi lefelé húzta a kezét. – Érezz.
Érezd, mit teszel velem.
Nem… Ó, de igen.
A lába közé tette a lány kezét. – Érezd, milyen kemény miattad a
farkam.
A szó vágyakozónak hangzott. Érzékinek. Bujának, és ő még többet
és többet akart. A férfi kemény hossza köré fonta a lány ujjait. Ő pedig
megint érezte testében azt a mély, bizsergő érzést. Szüksége volt
valamire, és tudta, hogy Osborn meg tudja adni neki azt.
– Érinst meg úgy, ahogy a múlt éjjel – sürgette a férfi, hangja alig
több mint egy sóvárgó nyögés.
– Mutasd meg – felelte neki, tudni akarta, hogyan nyújthat gyönyört
a férfinak. Hogyan térheti el, hogy ott maradjon hangjában az a
fájdalmas sóvárgás iránta.
– Csúsztasd a kezed a nadrágom alá. Igen, ez az.
Ujjaival végigsimított a férfi hasán lévő, izmos kockákon, le egészen
a szőrig. Kissé megborzongva fogta át kezével a férfiasságát. Hosszú

100
 JILL MONROE
volt, nagyon kemény, és mégis olyan sima volt a bőre. A férfi izmai
megfeszültek, ahogy felfedezte hosszát.
– Ez az. Tovább. Mint a múlt éjjel. Fel és le.
Breena fel-le simogatta ujjaival a férfi hosszát.
– Az álmomban tökéletes voltál. Mintha pontosan tudtad volna, mit
akarok, mielőtt még kimondtam volna.
Osborn egy újabb nyögéssel megállította a kezét.
– Fájdalmat okoztam? – kérdezte a lány óvatosan.
A férfi fojtottan felnevetett. A szobát betöltötte éles légzésének
hangja. Kinyitotta a szemét. – Valóban csak az én álmom volt. Ezért
tudtad pontosan, hogyan vágytam az érintésedre.
A lány bólintott, és kiszabadította a kezét. – Látod, nem használtam
az erőm. Nincs nyoma mágiának.
– Mi? – kérdezte a férfi, ahogy a lány lassan visszahúzta testétől a
kezét.
– Lenne valami maradványa, valamiféle energia körülöttünk. –
Breena érezte, hogy minden szín kiszalad az arcából. – Ó, nem.
Használtam a varázserőm a tónál, mikor megküzdöttünk a vérmágia
felderítőivel. Oda kell mennem.
Breena gyorsan felhúzta a cipőjét, az ajtóhoz rohant, Osborn egy
lépéssel mögötte. Amint odakinn voltak, a férfi átvette a vezetést,
futottak az ösvényen, míg meg nem látták maguk előtt a tavat. A lány
intett egyet a kezével, és ijedtség öntötte el. – Még mindig itt van. Nem
sok, de még érzem. Azok a szörnyek képesek lesznek követni
bennünket miatta. A kunyhóba. A faluba. Valószínűleg így találtak rám
először is.
– El tudod rejteni? Eltüntetni?
– Sosem tanultam, hogyan kell. Az erőm nem volt ilyen erős még
El… úgy értem, otthon. Az energiám a félelemből és a dühből fakadt.
Valami jóval kell elrejtenünk. Boldogsággal.
Vetett egy pillantást Osbornra, a férfi arca zord volt.
– Ez elég nehéz lesz. – Hát nem volt benne túl sok öröm.
– Gyere ide, Breena.
Miért kérte tőle állandóan azt, hogy menjen oda hozzá? Már kezdett
belefáradni abba, hogy mindig ő teszi meg a lépéseket. Megrázta a fejét.
– Ha engem akarsz, akkor gyere te hozzám. – Ráadásul még valami
megoldást is kellett találnia erre a problémára.
101
 A HARAG URA
Breena rájött, hogy óriási hibát követett el, mikor efféle kihívást
kínált a harcosának. Osborn szeme elsötétült. Alsó ajka még teltebb lett,
és felfelé görbült, ami már-már mosoly számba mehetett volna bárki
más arcán, de az övén nem. Csakis ragadozószerűnek lehetett mondani.
– Fogok – mondta neki, hangja tele eltökélt szándékkal.
Rendíthetetlenül és űzötten közeledett Breena felé. Egyszer sem
fordította el róla a tekintetét.
Ne hátrálj meg. Ne hátrálj meg.
A férfi csak akkor torpant meg, mikor puha melle hozzádörzsölődött
széles mellkasához.
– Tudod, hogy mit tettél még velem abban az álomban tegnap
éjszaka?
– Azt nem én csináltam.
– De fogod. – Osborn végighúzta hüvelykujját a lány alsó ajkán.
Breenát elöntötte a leküzdhetetlen késztetés, hogy megnyalja a bőrét,
hogy megízlelje. Üresnek érezte magát belül. Sajgott.
– A mellbimbód pontosan azt tette, amit most. Megkeményedett.
Könyörgött az érintésemért. A számért.
A lány megrázta a fejét. – Az nem én voltam.
– Leszel – mondta az ígéretet az ajkába a férfi. Száját rátapasztotta,
nyelvét bedugta, ő pedig a sajátjával fogadta. Egymás körül táncoltak,
párbajoztak, újra és újra. A lány alig kapott levegőt. Szíve őrült iramban
vert. Breena megragadta a férfi vállát, érezni akarta erejét, hogy
megőrizze egyensúlyát.
Még sosem érzett ehhez hasonlót. Még sosem válaszolt semmire
ilyen hevesen, erősen, éhesen. Osborn miatt úgy érezte, hogy él,
melegség járta át, és még többet akart.
– Mit csinálsz? – kérdezte Breena.
– Azt mondtad, hogy meg kell változtatnunk ennek a helynek az
energiáját. Azt tesszük. – Ó, mennyire akarta Breena, hogy ennek
legyen értelme. Hogy folytassák, amit csinálnak.
– Vedd le nekem az inged, Breena. Nem tetszik, hogy ilyen ronda
dologban látlak.
Osborn olyan nagy és erős volt. Mint berserker, bármit elvehetett,
amit akart. Még őt is.
Ezért kért mindig. Kérte, hogy menjen oda hozzá. A harcosa nem
akart elvenni; azt akarta, amit önként ad.
102
 JILL MONROE
És most a lány ingét akarta. Levenni.
Még egyetlen férfi sem látta őt ruha nélkül, és ilyen módon felfedve.
Osbornnak bőségesen volt lehetősége itt két nappal ezelőtt, miközben
mindketten meztelenek voltak, és a vér teremtményeivel küzdöttek.
De ez más volt.
Szabadon kínált. Breena megragadta az ing alját, aztán megtorpant.
Mi van, ha nem tetszik majd neki, amit lát? Ha nem lesz kívánatos neki
az alakja? Az egyik meglazult szállal játszadozott a kölcsönkapott
tunikán. Abból, amit a kastélyban megfigyelt, a lovagok sosem
panaszkodtak egy nő meztelen testére, mindig lármáztak, hogy többet
akarnak látni. És Osborn nem fordult el tőle, azon az elszigetelt kis
tisztáson a falun kívül.
Többet akart.
Miután nagy levegőt vett, Breena megragadta az ing alját, és áthúzta
a fején. Oda hajította, ahol a víz nem érhette el, és kihúzta magát. Szinte
már kihívva a férfit, ha nem tetszik neki, amit látott.
Osborn pillantása lejjebb siklott, és arca megfeszült a vágyakozástól.
– Olyan gyönyörű vagy – mondta, hangja tele volt fájdalmas
vágyakozással. Kezébe fogta a lány mellét, és masszírozni kezdte.
Hüvelykujjával felágaskodásra késztette a bimbókat. Egyik karjával
megragadta a lány csípőjét, felkapta a földről, és magához szorította.
Kemény fallosza forrón, keményen lüktetett a lány csupasz hasán.
Osborn lehajtotta a fejét, és a szájába vette a mellbimbóját.
A lány mély torokhangon felnyögött, mikor fogával finoman súrolta
a bimbót.
– Még? – kérdezte telt melle előtt a férfi.
Breena csak bólintani tudott.
Osborn nyilvánvaló vonakodással eresztette le a lányt, míg lába újra
a talajt nem érte. Lerázta válláról a köpenyét, és a zöld fűre terítette. –
Álmomban az egész tested megosztottad velem.
A lány beszívta alsó ajkát, és fogával harapdálni kezdte. – Az
igazából nem én voltam.
– Azt akarom, hogy az legyél.
A lány is akarta. Vágy.
A férfi hozzá hajolt. – Tedd meg nekem.
Meleg leheletétől remegés futott le a lány nyakán. Ujjai remegtek,
ahogy a zsinór után nyúlt, ami derekán tartotta a zsákszerű nadrágot.
103
 A HARAG URA
Kellemetlennek kellene lennie, hogy le kell vetnie a ruháját egy férfi
előtt, akiről nemrég még azt hitte, hogy meg fogja ölni. Most a világ
legtermészetesebb dolgának tűnt.
Egy húzással meglazult a csípőjén a nadrág, és csípőjének egyetlen
mozdulatával lecsúszott a combján az anyag.
Osborn követte a tekintetével.
Breena arrébb rúgta a nadrágot, most már teljesen fel volt fedve a
férfi pillantásának. És az ujjainak. Az ajkának. A nyelvének.
Osborn a lány kezéért nyúlt, és lehúzta magával a köpenyre, melynek
puha anyaga megvédte a lány csupasz hátát a földön lévő gallyaktól és
kövektől. Miután még egyszer utoljára megmarkolta a melleit, hagyta,
hogy keze felfedezőútra induljon. Ujjai végigsimították a hasát és a
combját.
– Olyan puha. A bőröd felmelegszik az érintésemre.
Igen, mindenhol vágyott az érintésére.
Osborn elnyújtózott mellette, ajka rátalált a kulcscsontjára, és végig
csókolta felfelé, egészen addig, míg rá nem talált egy helyre a füle alatt,
amitől a lány egész teste megremegett. Felmordult a reakcióra.
– Ez tetszik?
Annyira, hogy a lány szerette volna viszonozni. – Igen – mondta
neki, hangja még saját fülének is elkínzott és feszült volt.
Osborn most a nyelvét is hozzátette a mozdulathoz.
Nedvesség öntötte el a lány lába közét. Mintha az egész testbe ívben
a férfihoz feszülne, még többet kérve abból, amit adni tud neki.
Felemelte a térdét, és lábujjhegyével finoman végigsimított a vádliján.
Elakadt a lélegzete, mikor a férfi ujjai a lába közé simultak, gyengéd
birtokba vétele remek érzés volt.
– Olyan nedves vagy nekem. – A férfi hangja alig volt több
morgásnál. Még egyszer utoljára megérintette nyelvével a lány
fülcimpáját, majd elkezdett leereszkedni a testén. Egy pillanatra
megtorpant, gyengéden megharapta a mellbimbóját, majd folytatta útját
lefelé.
Megízlelte a lány bőrét a melle alatt, nyelvével a köldökénél
körözött. Majd még lejjebb ment.
– Mit csinálsz? – kérdezte Breena.
– Megváltoztatom az energiát.

104
 JILL MONROE
A combja között lévő, göndör szőrön érezte a férfi meleg leheletét,
mire remegni kezdett. Osborn még jobban széttárta a lábát, felfedve
pillantása előtt nőiességét.
– Olyan sikamlós vagy miattam.
Egyetlen apró csóktól a lány minden izma megfeszült. A férfi
lehajtotta a fejét, és megnyalta. A lány nyögése betöltötte a tó körüli
tisztást, és visszhangzott a fákról.
– Szeretem hallani a gyönyöröd. – Aztán még többet adott neki.
Minden egyes porcikáját fürdette, és mélyen belédugta a nyelvét.
Minden izom, minden porcikája, ami csak érezni tudott, most
megfeszült és leszűkült, még több érintésre várt.
A férfi ujjával kezdte felfedezni őt belül. Ujjbegyével kutatta azt a
helyet, ahol annyira szerette volna, hogy a férfi kitöltse őt.
– Milyen szűk.
– Ez olyan jó érzés.
– Most kezd még jobb lenni. – Megint lehajtotta a fejét, és elkezdte
szívni azt a helyet, ahol érzékei összpontosultak. És akkor felrobbant
körülötte a világ.
Breena Osborn vállába mélyesztette az ujjait, ahogy újra és újra
elértek érzékei a csúcsra. Kiáltása a fákig ért, és a lány testét ívben a
férfiéhoz feszítette, míg a csodálatos érzések el nem csitultak.
A férfi egy utolsó csókkal a hátára gördült mellette, és felnézett az
égre.
Breena odahúzódott hozzá, kezével átkarolta a mellkasát, és olyan
közel simult hozzá, amennyire csak tudott. Erre örökké emlékezni fog.
Osborn megfeszült, mikor elkezdett a mellkasán lévő szőrszállakkal
játszadozni. – Még sosem csináltál ilyent azelőtt, igaz?
Breena megrázta a fejét. – Ez hihetetlen volt. Te… Úgy éreztem…
Nehéz megfelelő szót találni rá.
Azt várta, hogy Osborn majd sütkérezni fog a dicséretében. Még
többre bátorítja majd. De ha lehetséges volt, a férfi tekintete még
zordabb lett, mint mikor először visszatértek a tóhoz.
– Mielőtt megtámadták az otthonod, mire képeztek téged? Mi kellett,
hogy legyél?
– Lenni? Nem értem, mire gondolsz.
A férfi eltolta tőle a kezét, felkönyökölt egyik kezére, így lenézett rá,
nem pedig fel. – Nem szolgáló vagy, sem pedig olyan, aki a földeken
105
 A HARAG URA
dolgozik. Ezt már tisztáztuk. Valami több vagy. Valaminek neveltek
téged. Valakinek. Még szűz vagy, nem igaz? – Hangja vádló volt,
mintha azt gyanította volna, hogy kisállatokat rugdosott
szórakozásképp.
Nyugtalanság telepedett a lány szívére. Bólintott, megválaszolva a
férfi kérdését. Breenának nem tetszett az irány, ahova a beszélgetés
tartott. Nem tudta, mit is várt egy ilyen tapasztalattól, ami számára
ennyire heves és személyes volt – talán egy ölelést, de minden
bizonnyal nem vallatást.
Osborn megdörzsölte az arcát. – Tudhattam volna. Olyan üdvösen
festettél.
Üdvösen?
A férfiak nem tanították küzdeni azokat a nőket, akiket… üdvösnek
tartottak. Utálatos szó volt.
– Valaki másnak tartogatnak. – A férfi hangja mély volt, a földet
nézve beszélt.
– Mi? – kérdezte a lány, nem volt benne biztos, hogy jól hallotta.
Osborn valahová a lány homloka környékére szegezte a tekintetét. –
Öltözz fel. Valaki másnak tartogatnak. Nem nekem. Soha sem nekem.
Breena összecsukta a lábát. Zavarban érezte magát, és össze volt
zavarodva. – Nem küldesz el, ugye?
A férfi nagyot sóhajtott. – Nem, megtanulod, amit kell, és csak utána
foglak elküldeni.
Megkönnyebbülés űzte el zavartságát, de még mindig zavarban
érezte magát. Félre hajított nadrágja után nyúlt, és gyorsan felvette.
– És Breena?
Már megint itt voltak. – Igen?
– Emlékszel még a figyelmeztetésre, amit elsőként adtam neked?
Talán. Melyikre? Olyan sok volt.
Helyette bólintott. Ez tűnt a legbiztonságosabb válasznak most, hogy
a férfi megint olyan morcos volt.
– Ne maradj egyedül velem. Nem akarom, hogy az érintésem
bemocskoljon.
Könnyek lepték el a lány szemét, de gyorsan visszapislogta őket. –
Hogy lehetne bemocskolás az, amit az előbb éltünk át? – A simogatása
felébresztett valamit a lányban. Úgy érezte, hogy összekapcsolódtak.
Közel kerültek.
106
 JILL MONROE
A férfi egyértelműen nem érezte ugyanezt.
Osborn végre rászegezte a pillantását. Az ajkára. A mellére. A lába
közére. Aztán újra találkozott a tekintetük. Éhség, vágy és szenvedély
lángolt mélyen barna tekintetében, olyan nyersen és primitíven. – Amit
veled akarok tenni, igen, minden bizonnyal bemocskolna téged.
És le merte volna fogadni azt is, hogy mosolyt is csalna az arcára.
Hátat fordított a férfinak, és felhúzta az olyan nagyon gyűlölt inget. Mit
szeretett volna, hogy viseljen? Az ő otthonából való ingek voltak.
– És Breena?
És tessék, már megint, csak hogy biztosan ideges legyen. Most rajta
volt a sor, hogy sóhajtson. – Igen? – felelte negédesen.
– Maradj távol az álmaimtól.
– Nem is voltam az álmodban – felelte a férfi távolodó hátának.

A REGGELI HÁZIMUNKA után Bernt és Torben csatlakozott

hozzájuk a gyakorlótéren. Osborn fel-alá járkált a füvön, most megint
az a komor és ijesztő férfi volt, akire napokkal ezelőtt ébredt a lány.
– Az egyensúly a legfontosabb szempont a küzdelemben. Ha egyszer
elvesztitek az egyensúlyotokat, elvesztitek a védekezés lehetőségét,
hogy hárítsatok… és kitörjetek, hogy támadjatok. És aztán meghaltok.
A három hatalmas szikla felé mutatott, mindegyik mellett volt egy
fahasáb. – Tegyétek a fát a kőre, és álljatok rá. Addig kell
egyensúlyoznotok, míg pontosan a fejetek fölé nem ér a nap.
Osborn elment, mire Bernt és Torben vádlón a lányra néztek. Breena
csak vállat vont. Tudták, hogy a bátyjuknak nincs igazán szüksége
semmiféle provokációra, hogy zsémbes legyen.
Úgy tettek, ahogy utasították őket. Az egyensúlyozás nem tűnt olyan
nehéznek. Már számtalan táncost látott a palotában, és egyikük végig is
tudott sétálni két székre kifeszített kötélen. Tizenöt perccel később már
gyűlölte azokat a táncosokat, és tudta, hogy a kötélen egyensúlyozás
csak átverés volt. Újra és újra leesett a fadarabról. Legalább neki több
szerencséje volt, mint a két fiúnak. Több időt töltöttek a hátukon, mint a
fahasábon. Mire Osborn visszatért, arra a lány már kimelegedett,
mindene fájt és nagyon, nagyon várta már, hogy kézbe vehesse a botját,
hogy megverhesse fele a férfit a vívógyakorlaton.
Mindegyiküknek egy-egy zöldalmát, valamint egy kulacsnyi vizet
adott. – Először igyatok.
107
 A HARAG URA
Annak ellenére, hogy a hátuk valószínűleg még mindig tartalmazza a
talaj lenyomatát, Bernt és Torben nevettek, és egymást ugratták evés
közben. Osborn nem nézett a lányra, és bár hárman is körbevették,
Breena most érezte magát a legmagányosabbnak életében.
Edzőjük nem adott nekik tíz percnél több pihenőt. Breena alig ért le
az alma magházáig, mire a férfi talpra állította, és kezébe adott egy
kardot. Ezúttal igazit, nem csak egy botot. Talán gyanította, hogy a lány
sötét gondolatokat táplált a botjával kapcsolatban.
– Vedd ki a hüvelyből – mondta neki a férfi.
A lány kihúzta a pengét a hüvelyből, a nap megcsillant ezüstös
szélén. Semmi díszes nem volt ebben a fegyverben. Nem voltak
drágakövek ágyazva a markolatba, semmilyen finom vésetek nem
voltak a pengén. Egy egyszerű fegyver volt. Annyira nem hasonlított
azokra, melyet az apja és fivérei hordtak.
– Ez volt az első kardom – mondta neki a férfi. – Nagyon vigyázz rá.
És bár a lány felnézett, hogy a férfira nézzen, ő egyszer sem
viszonozta a tekintetét.
– Köszönöm – mondta. A kezében lévő acéldarab sokat jelentett a
férfi számára, aki ezt neki adta. Mindig védelmezni fogja.
A férfi most mindannyiuk felé fordult. – Egy meglepetésszerű
támadásban a halálos döfést mindig az előtt ejtik, hogy az áldozat
akárcsak elő tudta volna húzni a kardját. A délután hátralévő részében
szeretném, ha gyakorolnátok a kard kihúzását a hüvelyéből. Gyorsan.
Csendben. Újra és újra, mígnem második természetetekké válik.
Álmotokban is meg kell tudnotok csinálni. Talán egy nap szükségetek
is lesz rá.
Órákon át gyakorolták ezt a dolgot. A lány dermedten állt, és kihúzta
a kardot a hüvelyből; futott, és közben rántotta elő a kardját az oldalára
erősített hüvelyből; mikor a hüvely mellette volt a földön, akkor
rántotta elő a pengét. Breena addig végezte el a műveletet, mígnem
tökéletes volt. Aztán Osborn arra utasította, hogy másik oldalra is
csinálja meg, azzal a kezével, melyet nem igazán használt.
– Ha megsérülsz, le kell tudnod győzni a támadódat.
Minden egyes izma sajgott, mire Osborn megállította őket a késő
délutáni munkáik miatt. Ha úgy gondolta, hogy az Osborn által kitalált
egyensúlygyakorlat után izzadt és piszkos volt, akkor estére már egy
istállóba sem lenne helye. Követte a férfit a kunyhóhoz, alig volt képes
108
 JILL MONROE
megtartani a kardját és a hüvelyt, de akkor sem akart segítséget kérni
Osborntól.
Az egyetlen, amit tőle fog kérni, az az, hogy segítsen neki szappant
találni. A férfi összepréselte az ajkát, és visszatért a szemébe az az éhes
tekintet, mikor elmondta neki, hogy meg szeretne fürödni.
– Meztelenül? – kérdezte.
– Általában úgy szokták. Te hogy mosakszol?
Figyelte, ahogy a férfi lassan nyel egyet. – Általában beleugrok a
tóba.
Breena megrázta a fejét. – Valószínűleg el kéne kerülnöm azt a
helyet most, hogy az energia már kevésbé… mágikus. Milyen kár, hogy
nincs kádatok. Meleg, habos vízben ülni a kandalló előtt a világ egyik
legélvezetesebb dolga.
Osborn láthatóan bárhol szívesen lett volna, mint ennél a
beszélgetésnél. Milyen kár. – Akkor fogok egy tálat, és egyszerűen
megmosakszom hátul. Szappan?
– Az ablak alatt a szekrényben.
– Köszönöm – mondta neki mosolyogva. – Senki ne jöjjön ki –
kiáltotta, hogy a fiúk is tudják, a kunyhóban kell maradniuk. Mikor
kezdett kiabálni? Mióta találkozott a berserker családdal, a harag
bizonyára rá is átragadt.
A víz, amit a tálba pumpált, hideg volt, de tudta, hogy fantasztikus
érzés lesz felhevült, ragacsos bőrén érezni. A szappan ugyanakkor már
más volt. Olyan illata volt, mint Osbornnak. Meleg gesztenye. Mélyen
belélegezte, megdörzsölte a szappant, míg az habozni nem kezdett,
majd elkezdte beteríteni a férfi illatával a testét.

OSBORN AZZAL TÖLTÖTTE A napja hátralévő részét, hogy a lány

mosakodásán gondolkodott. Hogyan vette le a cipőjét. Az ingét. A
nadrágját. Hogyan csillanhatott meg a lemenő nap fénye meztelen
bőrén. A haján. Elképzelte, ahogy megmosdatja a lány testét egy nedves
ronggyal, majd megfogja a szappanját, és végighúzza a karján. A
mellén. A hasán. A lába között.
Elképzelte, hogy odalép mögé, ledobja a ruháit, és meztelenül elé áll.
Érezte a csúszós szappant, és a lány puha kezét a mellkasán, a hátán, és
ahogy megragadja a farkát. Rekordidő alatt tettre készen állt. A lány fel-
le húzogatná a kezét a hosszán, miközben nyelvét a szájába dugná.
109
 A HARAG URA
Kezének és nyelvének mozdulatai tükröznék egymást. Lemosná a
szappant, térdre ereszkedne. Megcsókolná farkának hegyét, végighúzná
vesszején a nyelvét, majd a szájába venné.
Felmordult, majdnem elélvezett az erotikus látomásra. Kezd
megőrülni. Osbornnak el kellett őt tüntetnie a kunyhójából. Az életéből.
De hogy is tehetné, mikor jobban vágyik rá, mint bármire is valaha
eddig az életében?
Később azon az éjszakán a tűz előtt összegömbölyödve talált a
lányra. A takaró a lábánál hevert, ő pedig leguggolt, hogy újra betakarja
vele karcsú alakját. A lány haja még mindig nedves volt, de hamarosan
meg fog száradni a tűz előtt. A lány megremegett, és attól tartott, hogy
talán fázik. Oldalra fordult, és mellkasához húzta a lány hátát. Édes,
édes kínzás volt, ahogy puha alakja igazodott a testéhez. Ezt a kínzást
örömmel élné át újra és újra.
Breena illata friss volt, tiszta és… kicsit olyan, mint az övé. A
szappanáé. Elöntötte a birtoklás, és egyik karját a lány dereka köré
fonta. A lány odabújt hozzá álmában, mintha természetes volna. Mintha
oda tartozna.
Orrát a lány hajába temette, finom tincsei az arcára hullottak.
Breenának nem szabadna férfias illatának lennie. És nem szabadna őt a
karjában tartania. Többet akarnia. Többre vágynia. De lop magának
néhány pillanatot. Aztán feláll majd, a szobájába megy, és becsukja az
ajtót. Határozottan.

110
BREENA EGY AJTÓT képzelt maga elé. Két ajtót. A második új volt.
Kegyetlen. Bár a másik ismerős volt, megtiltották, hogy kinyissa és
átsétáljon rajta. Ennek ellenére mégis odament hozzá. Nekivetette hátát
a csukott bejáratnak. Annyira vágyott bemenni oda. Napok teltek el az
óta, hogy utoljára átlépte a küszöböt, és gyönyörre lelt. Szenvedélyre.
De nem mehetett be.
A másik portálhoz sétált. Ez a bejárat díszes volt, míg a másik
egyszerű. Az idő megkoptatta az ősi, eldeni nyelven írott
faragványokat, melyek a mahagóni ajtót szőtték át. Ékkövek, rubintok,
zafírok és gyémántok voltak beágyazva a kilincsbe. A világ
legkívánatosabb bejáratnának kellett volna lennie. Ehelyett újra az
egyszerű ajtó felé pillantott, de nem az volt az ő útja. Attól eltiltották.
Megkeményítette magát, és még egyszer arra az ajtóra nézett,
aminek hívogatóan kellett volna hatnia rá. Mintha valami vörös köd
vette volna körül. A vér színe. Breena nem akart bemenni. Nem akarta
tudni, mi vár rá odabent, miután elfordította az ékkövekkel kirakott
kilincset.
De mégis ez volt a végzete.
Az ujjai remegtek, ahogy a kilincsért nyúlt, és elfordította. Súlyos
gyűlölet telepedett rá, fojtogatta. A lába megroggyant, és vissza akart
fordulni, de nem tudott. Megacélozta magát, és belépett.
Otthonának nagytermében volt, Eldenben. Gyönyörű szőttesek
lógtak a falakon, és kövér gyertyák világították be, mint mindig. De az
emberek barátságos beszélgetése, a sürgő-forgó szolgák, a király és
királynő nevetése helyett csak szenvedést hallott. A sebesültek
nyögéseit. A rettegés sikolyait azoktól, akiket hátrahagytak, és
bekerítettek az elképzelhetetlenül rettenetes szörnyek. A vér szaga
terhesen lengte be levegőt. Rosszul volt tőle, de nem annyira, mint az
emberei látványától. Haldoklók és holtak hevertek a kastély rideg
kőpadlóján.

111
 A HARAG URA
Breena lenyúlt, hogy felemelje a szoknyáját és a segítségükre
siessen, de rájött, hogy nadrágot visel. Egy fiú ruháit. A derekára kardot
és hüvelyt szíjaztak. Ujjával kitapintotta a nyakában lógó órát.
Megvizsgálta az ajándékot, amit édesanyja adott neki, mikor öt éves
volt. Egy kard volt az elejére nyomva, furcsa egy szimbólum egy
kislánynak. Breena kihúzta a kardot a hüvelyből. Ugyanolyan volt, mint
az óráján lévő képen.
A végzete útját járta.
A királynő. Visszadugta a kardot a hüvelybe, és átrohant a termen,
nem is törődve a véres tócsákkal és a holtakkal, akiken már nem
segíthetett. Addig rohant, míg el nem érte az emelvényt, melyen a szülei
szoktak ülni hivatalos alkalmakkor. A trónjukhoz voltak kötözve,
méltóságuk kigúnyolásaként. Még több vér hömpölygött a lábuknál,
mely egyre dúsabb lett.
Halottak voltak. Átvágták a torkukat. A fájdalom olyan erős volt,
hogy sírnia kellett.
Valami meleg és megnyugtató paskolta meg a vállát álmában.
Breena ösztönösen kirántotta a kardját, gyorsan, hevesen. De senki nem
állt mögötte. Visszatette hát, és felkészítette magát, hogy még egyszer a
szüleire nézzen. Még egyszer utoljára. Mindkettejüknek sikerült
kiszabadítani egyik kezüket a kötelékekből. Egymás kezét fogva haltak
meg.
Könnyek patakzottak végig az arcán. Olyan sok. Túl sok, semmint le
tudná törölni őket. De valaki gyengéden letörölte a nedvességet, és
halkan suttogva megvigasztalta. – Aludj, Breena! Ne álmodj tovább!
Követte a hangot kifelé az álomból. Melegség ölelte körbe, ő pedig a
megnyugtató erő felé húzódott. Követte a hang utasítását, és elaludt
anélkül, hogy bármit álmodott volna a továbbiakban.
Mikor felébredt, visszatértek az emlékei.

OSBORN NÉZTE AZ alvó Breenát, míg a madarak énekelni nem

kezdtek. A sírása felébresztette. A lány még mindig a karjában feküdt,
de ide-oda dobálta magát, és sírni kezdett. Még sosem látott előtte síró
nőt. Sosem számított volna rá Breenától, aki bebizonyította, hogy kibír
annyi edzést, mint egy fiatal férfi a harcossá válás útján.
A könnyei kiváltottak nála valamit. Gyengének érezte magát.
Rendbe akarta hozni, vagy megölni, vagy megváltoztatni, akármi is
112
 JILL MONROE
ríkatta meg. Ehelyett azonban csak annyit tehetett, hogy magához
szorította, letörölte a könnyeit és megpróbálta a hangjával
megvigasztalni. Végül a lány megnyugodott, és már nem mocorgott.
Légzése egyenletessé vált, és csak ekkor tudott ő is ellazulni, aludni
azonban nem.
Ahogy a nap felkelt, Osborn tudta, hogy azzal, ha folytatja a
kiképzését, csak elnyújtja a fájdalmát. A múlt éjszaka után nem tudta
volna tovább elviselni a lány fájdalmának látványát. Ma volt az utolsó
piacnap a faluban. Breena nem maradhat tovább három férfival.
Bizonyosan lesz valami pozíció, valami tökéletesen biztonságos, ami
lefoglalja majd.
A vérmágia felderítője nem tért vissza. Nem hozott erősítést, és
Osborn kételkedett benne, hogy a lény vissza fog térni a tó energiáinak
változása miatt. A felderítők csupán agyatlan semmirekellők voltak,
alig néhány parancsnak engedelmeskednek. Osborn farka
kényelmetlenül megkeményedett arra a gondolatra, hogy mivel is űzték
el a mágia nyomát Breenával. Arrébb mozdította a lábát, hogy enyhítse
a nyomást, és lenézett a gyönyörű nőre a karjaiban. Gyengéden
nevelték. Talán lehetne dajka, vagy lehetne egy idősebb társasága a
városban, míg Osborn ki nem bogozott mindent. Míg meg nem találja,
hová tartozik.
Miért nem kereste egyetlen családtagja sem?
Attól félt, máris tudja rá a választ.
Osborn óvatosan levette a karját a lány derekáról, majd egy utolsó
pillantás után hagyta, hogy aludjon. Némán a bejárati ajtóhoz sétált, és
kisurrant anélkül, hogy bárkit felébresztett volna odabenn. A testvérei
nem fognak aggódni; elég gyakran hagyta el korán a kunyhót az
edzések miatt, vagy futni, vagy hogy megbizonyosodjon róla, minden
rendben a Szent Föld határain.
Osborn hármójuk nélkül pillanatokon belül a határon volt. Az árusok
épp akkor nyitották meg a bódéikat, mikor felért a dombra. Gyorsan
leereszkedett a lejtőn. Az első bódé, amit felkeresett, szappanokat,
parfümöket és drága főzeteket árult, amikkel hajat lehetett mosni.
– Magának, vagy a hölgyének? – kérdezte az árusnő.
– A hölgyemnek. Úgy értem, egy hölgynek.
A nő felnevetett, és szívből jövő mosolyt villantott rá. – Úgy hiszem,
ha ad neki egyet az általam készített dolgokból, a maga hölgye lesz. Én
113
 A HARAG URA
készítem a legjobb szappanokat a három birodalomban. – Levette egy
üvegcse kupakját, és Osborn orra alá tartotta.
Vanília puha illata, és egy kis erotikus fűszer. Ilyen illatának kéne
lennie Breenának. Nem pedig férfias gesztenyének. – Elviszem. És a
sampont is – mondta a nőnek.
Folytatta útját az árusok között, bele-bele hallgatva beszélgetésekbe,
remélve, hogy össze tud szedni némi információt anélkül, hogy
érdeklődnie kellene. Megtorpant, mikor kiszúrt egy gyönyörű zöld
köpenyt. Breena szeme pont ilyen hamvaszöld árnyalatot vett fel, mikor
megcsókolta. Osbornból egy mélyről jövő morgás szakadt fel. Azt is
meg kell szereznie. A kiválasztott köpenyre bökött.
– Kitűnő. A nejem épp tegnap éjjel fejezte be.
Egy alacsony nő csatlakozott hozzájuk a függöny mögül, csípőjén
egy tipegővel. Kitapintotta ujjával az anyagot, és rávigyorgott
Osbornra. – Szinte el sem akartam válni ettől a darabtól, olyan
gyönyörű. Szerencsés hölgy. De látta már a hozzá illő ruhát?
Osborn megrázta a fejét, de hamar rájött, hogy nagyon idegen talajra
tévedt. Kardok – igen. Nyíl és íj – nem probléma. A ruhák azonban…
– Szabadon fogja hagyni a karját, de ezekkel az arany csatokkal
hozzá tudja erősíteni a köpenyt a ruhához, és a válla köré tudja húzni,
ha fázna.
És mikor a nő elé fektette a ruhát, tudta, hogy azt is meg kell vennie
Breenának. A régi nadrágok és ingek nem igazán illettek a szépségéhez.
És bár nem bánta, hogy láthatja, ahogy az anyag megnyúlik gömbölyű
fenekén, ez a ruha sokkal, de sokkal jobban illett hozzá. Néhány pillanat
alatt a pár össze is csomagolta a holmikat, és Osborn folytatta útját.
Egy arany karkötő vonta magára a figyelmét néhány lépéssel lejjebb
az utcán. Nem tudta, hogy Breena viselt-e hasonló ékszert a régi
életében. A nyakában lógó különös óra volt az egyetlen dísz, amit
magával hozott a meneküléskor. De a karkötő illett ahhoz a nőhöz, akit
ő megismert, ezért azt is megvette.
Három csomaggal a kezében, Osborn semmit nem csinált meg abból,
amit eltervezett. Nem szerzett információt. Visszament az első bódéhoz,
ahol az illatszereket vette. – Hallottak bármilyen szóbeszédet
háborúról? – kérdezte.
Osborn a fogát csikorgatta. Munka után akart nézni egy fiatal nő
számára. Nem pedig háborúk után kérdezősködni.
114
 JILL MONROE
A nő arca óvatos lett. – Itt?
Osborn vállat vont. – Akárhol a környéken.
– Gondolom, szolgálatba akarod állítani a kardodat, ahogy elnézlek.
Izmos vagy – mondta neki, miközben alaposan végigmérte.
Osborn a fejét rázta. – Nem, én csak egy… egy barátom miatt
kérdezem.
– Nem hallottam semmi ilyesmiről, de menj el Haganhoz, a második
bódé hátulról, bal oldalt. Minden birodalomból árul fűszereket. Ha
háború közeleg, akkor ő tudni fogja.
Immáron igazi céllal és szándékkal felfegyverezve, Osborn
átverekedte magát a tömegen a fűszeresig. Miután kérdőre vonta
Hagant, valami biztonságos munka után néz majd Breena számára, és
ezúttal nem fogják elvonni a figyelmét.
– Milyen a bazsalikom? – kérdezte, mikor a másik vásároló elment.
– A legzamatosabb mind közül. Tessék – mondta, és kinyitotta a
fűszeres zsákot.
– Felment az ára? – kérdezte Osborn, miután beszívta a növény
csípős, agyagos illatát. – Úgy hallottam, harcok dúlnak abban a
birodalomban, és a kereskedelmi utakat elzárták.
A fűszeres a fejét rázta. – Nem a bazsalikomnál. Az olívaolaj ára
miatt kellene aggódnia. Eldent megtámadták, és a legöregebb fák csak
azon a területen nőnek. Most vásárolnék annyi olívaolajt, amennyit csak
tudok, mert később talán már nem lehet kapni.
Borzongás futott végig Osborn testén. A berserkergangja felébredt.
– Eldent?
– Senki nem tud bejutni, és csak rossz hírek jönnek ki onnan. A
királynő és a király halott. Az örökösök eltűntek.
Valami kielégítő, elemi érzés bizsergette Osbornt. Elden végre
megkapja, amit érdemelt. Csak azt sajnálta, hogy nem az ő keze által.
Mindig érezni fogja a be nem teljesedett bosszú miatti megbánást. A
berserker a bőr után kiáltozott. Talán beviheti a végső csapást, és
elküldheti azokat a fagyos vámpírokat a halálba.
Osborn könnyedebbnek érezte magát, mint valaha. Legalábbis azóta,
mióta Elden pusztulást hozott, és elvette tőle élete nagy részét. Most
pedig beteljesíti a végső feladatát.

115
 A HARAG URA
BREENA TESTE MINDENHOL SAJGOTT. Még a füle is fájt, és azt
sem tudta, ez hogyan lehetséges. A válla előregörnyedt, és sokkal
tovább tartott neki feltérdelni és összegöngyölni a matracokat, mint
általában. Aztán félretette az útból.
A nap fényesen sütött át az ablakon. Jóval elmúlt már a szokásos
ideje az edzésnek. Osborn bizonyára azt gondolta, hogy nem veszi túl
nagy hasznát ma a kardnak. Különösen, hogy ő miatta lett ilyen,
amilyen.
Kinyílt a hálószoba ajtaja, és Bernt meg Torben masírozott be a
szobába. Ők sem néztek ki sokkal jobban nála.
– Nem akarok többé Ursa harcos lenni – mondta Torben.
– Dehogyis nem – mondta neki mosolyogva. – Fogj pár almát meg
kenyeret. Odakinn megreggelizünk. Jót fog tenni egy kis napsütés.
Amint odakinn voltak, Breena a nap felé emelte az arcát, hagyta,
hogy a napsugarak melengessék az arcát. Nyújtózott, kissé ellazítva
feszült izmait. Egy kék madár repült el a fejük felett, és elmosolyodott.
– Ma más vagy – jegyezte meg Bernt. Kissé összevonta a
szemöldökét. – Nem akarsz itt hagyni minket, ugye?
Sosem gondolt még arra, hogy a fiúk majd élvezni fogják a közös
életet. Sokkal inkább betolakodónak érezte magát, aki eltörte a
bútorukat, és ellopta az ételüket. De most rájött, hogy hiányoznak
nekik, ha elmenne, ahogy a fiúk is hiányoznának neki.
Vajon a bátyjuknak is?
– Valamikor el kell majd mennem. Nem ez az otthonom.
– De lehetne – mondta neki Torben. – Láttam, hogy Osborn kidobott
néhány régi bútort meg ládát a tároló szobából. Azt hiszem, hálószobát
akar csinálni neked belőle.
– Nem tetszik neki, hogy a földön alszol.
A gondolatra, hogy Osborn törődik a kényelmével, hogy megpróbál
neki valami jobb alvóhelyet készíteni, szíve heves dobogásba kezdett.
– Szeretek a tűz előtt aludni – biztosította őket. – Odahaza nekem is
volt kandalló a szobámban. Ráadásul túl fáradt vagyok, hogy bármi
mást tegyek, mint ledőlni a földre és aludni.
A fiúk felnevettek.
– Szeretem, hogy itt vagy – tájékoztatta Bernt.
– Osborn is – tette hozzá Torben. – Látom rajta.
– Sokkal kedvesebb. Már nem kiabál annyit.
116
 JILL MONROE
Tényleg? Mert a lánynak az volt az érzése, hogy elég sokat kiabált.
Mindig.
– És végre megkezdte az edzésünket.
– Ő már rég harcos volt, mire annyi idős lett, mint mi, azt hiszem –
harapott az ajkába Torben. – Nem sokat beszél arról, hogy mi történt a
szüleinkkel és a többi emberrel.
Megszorította a fiúk vállát. – El tudom képzelni, mit szenvedett el.
Még mindig szenved. Emlékezz csak rá, nem volt sokkal idősebb
nálatok, mikor felelősséget kellett vállalnia két kisfiúért. Mikor
elveszted azokat, akiket szeretsz, az megváltoztat. De minden nap
jobbnak tűnik, mint az utolsó.
Ez hazugság volt. Egy vigasztaló mondás, amiben annyira szeretett
volna hinni, szerette volna, ha a fiúk is hinnének benne, de gyanította,
hogy sosem lesz igaz. A napok nem enyhítették a fájdalmat, csak még
több és több időt, valamint távolságot adtak, hogy könnyebb legyen
felejteni.
Megbosszulni.
Breena képtelen volt elfelejteni. Valami mélyen belül nem hagyta
neki.
A szóban forgó férfi ekkor lépett a tisztásra. Osborntól mindig
elakadt a lány lélegzete. Most valahogy másnak tűnt. Kevésbé
komornak, és sokkal elszántabbnak. Remélte, hogy ez nem jelent még
több egyensúly-gyakorlatot. Hátrakötötte a haját, és a pár nappal
ezelőtti, városi ruhái voltak rajta. Valójában sok hatalmas csomagot
cipelt erős karján.
– Nem voltam benne biztos, hogy a banda készen áll a mai napra –
mondta nekik, valami mosolyfélére húzódott a szája.
Bernt és Torben gyorsan felpattantak.
– Készen álltok a folytatásra? – kérdezte, de a szemét a lányra
szegezte. – Fogjátok a kardotokat, és menjetek a gyakorlópályára.
Beszélnem kell Breenával.
A fiúk rohantak, hogy magukhoz vegyék a kardhüvelyt, majd
megkerülték a kunyhót, és egyedül hagyták Breenát Osbornnal. A férfi
óvatosan letette a csomagokat egy ládára, ami az ajtó mellett állt, és a
tegnap esti álom újult erővel rohamozta meg Breenát. A fájdalom. A
gyötrelem. Minden élénk részlet. De leginkább a vigasz, amit sírás
közben kapott.
117
 A HARAG URA
Osborn vigasztalta. Letörölte a könnyeit. Breena most már tudta. Ő
enyhítette a szívében a fájdalmat. Akkor is, ha csak pár pillanatra.
Bosszút állni.
Csakhogy nem lehet teljesen megnyugtatni. Addig nem, míg a
tudatalattijába táplált késztetésnek eleget nem tesz.
Breena most először volt bizonytalan a férfi közelében. Nem tudta,
hogyan kéne viselkednie vagy néznie. Valami megváltozott
kényelmetlen kapcsolatukban az este alatt, miközben ő aludt. A kezét
tördelte, aztán gyorsan maga mögé rejtette.
– Voltam a faluban – mondta neki.
– Azt látom – felelte, és a csomagokat szemlélte.
A férfi szeme résnyire szűkült, pillantása a lány arcát kutatta, minden
egyes vonását felmérte. Megdörzsölte a tarkóját, és a lány épp elégszer
látta már ezt a mozdulatot ahhoz, hogy tudja, valami nagy teher
nehezedett rá.
– Azt hiszem, találtam egy helyet, ahová mehetnél – mondta végül
Osborn, és lesütötte a pillantását.
– Menni?
– Van egy nő a faluban. Elesett a múlt télen, és elég nehezen tudja
ellátni a ház körüli teendőket. Az egész emelet a tiéd lehetne, és lenne
egy kis költőpénzed.
– Miről beszélsz?
– Nem maradhatsz itt tovább, Breena – mondta neki vállat vonva. –
Nem helyes. Egy nő nem élhet három férfival.
Breena mély torokhangon felmordult. – Most komolyan a
megjelenésről fogsz nekem beszélni? Az illendőségről?
Osborn meglazította a kötelet, ami összefogta a haját, és
kiszabadította a tincseket. Ez volt az ő Osbornja. Vad és szelídítetlen. –
Azt próbálom tenni, ami helyes neked.
A lány odament hozzá. Nem fogja hagyni, hogy a férfi hozza meg
helyette a döntéseket. – Azzal, hogy elküldesz? Megállapodtunk!
Breena látta, hogy nagyot nyel. Aztán viszonozta a pillantását. –
Sírtál a múlt éjjel, Breena. Sírtál a karjaimban. – A hangja valahogy
rekedtnek, fojtottnak tűnt.
Gombóc keletkezett Breena torkában. A harcos, aki próbált nem
törődni vele, aggódott érte. Nagyon.
– Ez nem tesz jót neked. Nem ilyen életre születtél.
118
 JILL MONROE
És nem neki teremtetett, közölte kimondatlanul.
– Nem akarom látni, hogy cinikus leszel és annyira felemészt a
bosszúvágy, hogy soha többé semmi nem lesz számodra jó.
– Már most is elönt a bosszúvágy.
– És elemészt, míg már nem marad semmi, csak gyűlölet. Nem
akarom, hogy úgy végezd… mint én.
Breena a fejét rázta. – Nem tudom csak úgy lekapcsolni. A szüleim
halottak. Láttam őket meghalni. Olyan sok vér volt. – Eltakarta az arcát
a kezével. – Még csak el sem tudtam temetni őket. Valami hív. Nem
tudom annyiban hagyni.
– Honnan tudod? Az emlékeid…
– Az emlékeim visszatértek – szakította félbe a lány.

A LÁNY A SZEMÉBE NÉZETT, és amit zöld szemének mélyén látott,

megtorpanásra késztette. Elakadt tőle a lélegzete, és összeszorult a
mellkasa.
– Múlt éjjel újra álomködbe burkoltam magam. Visszamentem arra
az éjszakára, mikor a szüleim… – Nagyot nyelt. – Visszamentem az
éjszakára, mikor a szüleim meghaltak. Láttam a vért. A vérüket. A
sérüléseket a testükön.
Megremegett az alsó ajka, és szemét ellepték a könnyek. Osborn
tudta, hogy igyekezett nem kiereszteni őket. – Szóval, mint láthatod,
tudom milyen fájdalmas elveszíteni valamit. Valakit.
Osborn megértette ezt a fájdalmat. Megélte.
– Tudom, hogy semmihez nem tudok kezdeni az életemmel, míg
rendbe nem hozom ezt valahogyan. Fenn kell tartanom a családom
emlékét. Segíts nekem, Osborn! Kérlek! – könyörgött.
Osborn tervekkel és olyan nagy várakozásokkal hagyta el a falut. Azt
akarta, hogy Breena más utat kövessen, mint amin ő járt egész életében.
Elfáradt. Belefáradt a saját fájdalmába, a megbánásba, és a
bosszúszomjába, amit félre kellett tennie, hogy felnevelhesse a
testvéreit. A kimerültség mélyen a csontjaiba ivódott, és az a csöppnyi
érzelem, ami még maradt benne, az is fájt.
Nem akarta, hogy Breena is hasonlóan érezzen. Hogy magával
hordozza a holtak megbosszulásának magányos terhét. Hogy megélje
azt, amit ő.

119
 A HARAG URA
Megdörzsölte tarkóján a feszült, lüktető izmokat. Egészen mostanáig
nem értette, mennyire is hasonlít rá a lány. Mindig is égni fog benne a
késztetés, hogy helyrehozza, ami a családjával történt, mert benne is
mindig égett.
– Segítek.
Breena szorosan behunyta a szemét, és megkönnyebbülten előre
ejtette a vállát.
– Köszönöm.
Osborn kételkedett benne, hogy sokáig hálás lesz neki.

A DÉLUTÁN HÁTRALÉVŐ RÉSZÉT edzéssel töltötték, és Breena

egyetlen panaszt sem hallatott a fájdalomra, sajgásra vagy feszült
izmaira. Túlélte, ami odahaza történt. Meggyőzte Osbornt, hogy
továbbra is segítsen neki, és ezért nagyon hálás volt. A varázsereje
vonzotta a férfihoz, aki majd megtanítja arra, hogyan ölheti meg,
akármi vagy akárki is végzett a szüleivel.
Megint álmodnia kell a múltjáról. A teste remegni kezdett a puszta
gondolatára is, hogy visszamenjen újra a halál éjszakájára, de csak így
jöhetett rá az igazságra. Vajon Osborn ma este megint ringatná a
karjában?
Aznap éjjel a fiúk megmutatták neki, hogyan készítenek vacsorát,
mialatt Osborn bezárkózott a tároló szobába, az apró konyha túlsó
oldalán.
– Nem hiszem el, hogy nekünk kell megmutatni egy lánynak, hogyan
kell vacsorát csinálni – morogta Bernt, de jóindulatú szurkálódás volt
csupán.
– Igen, azt hittem, hogy majd te akarsz főzni nekünk – tette hozzá
Torben, mire mindannyian felnevettek.
– Cserébe megmutatom majd, hogyan kell táncolni.
Két egyformán riadt tekintet ült ki az arcukra.
Osborn kinyitotta a tároló ajtaját, és kidugta a fejét. Egy halvány
mosoly jelent meg az arcán, mikor meglátta a lányt. – Breena, gyere
ide.
És tessék. Egy parancs, hogy menjen oda hozzá. Már szinte kezdtek
neki hiányozni az utasításai. Szinte. De túlságosan kíváncsi volt arra,
hogy pontosan mit is csinált azon a szűk helyen Osborn. Megtörölte a
kezét a konyharuhában, és odament, ahol a férfi várt rá.
120
 JILL MONROE
– Én, ö… – kezdte, majd elhallgatott.
Osborn ideges volt? Breena elrejtette a mosolyát, és bedugta a fejét
oda, ahol Osborn olyan hosszú időre lefoglalta magát. A tároló valóban
kicsi volt; négy ilyen szoba férne be a hálókamrájába Eldenben. A falak
csupaszok voltak, és semmi nem volt a földön egy apró, kék szőnyeget
leszámítva. Kék, mint a kunyhó körül nyíló virágok. Nem épp olyan,
amilyent egy férfi választana magának, de pontosan olyan, amit a férfi
egy nőnek venne. Most már tudta, hogy mi volt az egyik rejtélyes
csomagban.
– Semmi más nem fog beférni ide, csak egy matrac, de különálló
lesz, és csak a tiéd. Már, ha akarod.
Osborn hangja ünnepélyes volt, és Breena tudta, hogy sokkal többet
ajánl neki egy apró szegletnél a kunyhójából. Helyet ajánlott neki az
életében. Bólintott. – Szeretném.
– Van még más is számodra. – Már megint az a mosoly. Ki hitte
volna, hogy a berserker harcosa ilyen bőkezű ajándékozó? Egy kisebb
csomaggal tért vissza. Breena ezt észre sem vette korábban. Kioldotta a
zsinórt, és a durva anyag a földre esett, felfedve két üveget, amiben
különös folyadékok voltak.
– Sampon és szappan – mondta Osborn.
Breena tisztítóolajt várt a kardjához, vagy egy új kést, nem pedig
valamit, ami ennyire határozottan nőies. Gyorsan levette a dugót, és
belélegezte a vanília és a csábító fűszerek mennyei illatát.
– Gondoltam, lassan eleged lehet abból, hogy férfiszagod van.
Visszatette a dugót, és szorosan magához ölelte a férfi ajándékait. –
Alig várom, hogy használhassam őket. Ma este.
A lány iránti vágy és forróság kiélesítette a férfi arcának vonásait.
Breena lábujjhegyre állt, és arcon csókolta. – Köszönöm.
– Szívesen. – Ígéret bujkált a hangjában, amitől Breena gyomra
megremegett.
Vacsora után az apró, tisztáson lévő forráshoz sietett, nem messze a
kunyhótól. Nem volt éppen a tó, de éppen elég elszigetelt volt. És ezt a
tényt mind a három berserker férfival közölte korábban. A forrás az
övé.
Megragadta a mosdótálat, és teletöltötte tiszta forrásvízzel, amit
felmelegített a nap, és megnedvesítette a haját. Odahaza mindig az
anyja által annyira kedvelt virágos szappanokat és illatszereket
121
 A HARAG URA
használta, de amit Osborn választott, sokkal inkább illett hozzá.
Kinyitotta a fedelet, és mélyen belélegezte az illatot, amit a férfi vett
neki. A vanília puha, édes illata keveredett messzi tájak pikáns
illataival. Osborn ezt szerette. Öntött magának egy keveset a kezébe, és
megmosta a haját. Vajon ilyen édesnek látta őt egy csipetnyi
fűszerességgel?
Beszappanozta a mellét, mire a mellbimbója felágaskodott. Ugyanezt
tették, mikor Osborn megcsókolta, és megnyalta őket. Breena úgy húzta
végig szappanos kezét a bőrén, ahogy a férfi becézte a melleit. Egyik
szappanos ujját a lába közé csúsztatta, ahol Osborn megcsókolta.
Megnyalta. Elakadt a lélegzete, mikor elképzelte, hogy újra ezt teszi.
Ahogy ő nyalja és csókolja a férfit.
Breena megint meg akarta tenni. És még többet is. Osborn akkor
kitiltotta őt az álmaiból. Vajon még mindig így tenne?

OSBORN NEM AKARTA meglesni Breenát fürdés közben. Csak

szüksége volt még egy kis tüzifára, de aztán meghallotta Breena
zihálását. A benne élő berserker azonnal életre kelt, és odasietett, hogy
lássa, jól van-e. De Breena nyögése nem egy rémült nő nyögése volt,
hanem a mély felizgultság jele.
Mennyi gyötrelmet kell elviselnie egy férfinak? Hátradőlt az egyik fa
törzséhez, próbálta ellazítani a testét. Percek teltek el, a lány befordult a
sarkon, és megtorpant, mikor kiszúrta őt. Arca kipirult, alsó ajka teltebb
volt. Bőrén csillogott a víz, és csak egy törölköző volt rajta, amit lazán
összefogott a mellén.
Breena arca még vörösebb lett, és Osborn tudta. Tudta, hogy mikor
az imént zihált, akkor magát simogatta, és közben rá gondolt.
Már volt válasza a korábbi kérdésére. Úgy tűnt, egy férfinak
rengeteg gyötrelmet kell elviselnie.
– Osborn, a szappan, amit vettél nekem… csodálatos.
A hangja rekedtes volt, mint egy kielégítetlen nőé. Osborn
elképzelte, hogy azon a mély hangon sóhajtozik, miközben ő beléhatol.
Ő nem a tiéd!
Breenát szerették és valaki másnak tartogatták, bizonyára soha nem
adnák egy hozzá hasonló férfihoz. Egykor az volt a végzete, hogy
valami jobbá váljon, Ursa harcossá. Minden becsülettel és

122
 JILL MONROE
előkelőséggel, amivel a cím járt. Most csupán a szégyen örökségét
kínálhatta a lánynak, és egy életet, mely tele van bosszúvággyal.
Breena léptei is ugyanazon az ösvénnyel jártak. Korábban
megpróbálta lebeszélni őt.
Próbálkozz keményebben!
De hogy tehetné, mikor Breena felé nyúlt? Mikor az orrához emelte
a vállát? – Más az illata a bőrömön, mint az üvegben.
A szappan, amit neki vett, jó illatú volt, de Breena, a nő sokkal jobb
illatú volt. Olyan közel állt. Túl közel. Akár bele is haraphatna a
vállába. Végigfuttathatná a nyelvét hátának csábító idomain.
– Kérnem kell egy szívességet tőled.
Egek, bármit… ha továbbra is belélegezheti az illatát. Elnyújthatja a
szenvedését azzal, hogy elképzeli, hogyan simítana végig a csípőjén,
húzná hátra, és szorítaná az erekciójához.
A lány nagy levegőt vett. – Vissza kell térnem a múltam álmába, a
támadás éjszakájára.
Osborn megrázta a fejét, a lány pedig megszorította a bicepszét.
Erősen.
– Még van valami, amit meg kell tudnom arról az éjszakáról. Az után
nem tudtam folytatni, hogy… tudod, ahogy rám találtál.
Zokogva álmában.
– Amikor álomba ringatom magam, mindig elképzelek egy ajtót,
aztán átsétálok rajta. Eddig csak a te ajtód jelent meg a fejemben.
Birtokló elégedettség telepedett Osborn mellkasára.
– De múlt éjjel két ajtó volt. A múltam, mellette pedig a tiéd. –
Osborn megfeszült.
– Biztosan okkal vannak egymás mellett. Azt hiszem, azért van, mert
mikor átmegyek az ajtódon, hogy veled legyek… semmi nem rémiszt
meg.
– Pedig kéne. Meg kéne, hogy rémisszelek. – Amit a lány testével
akart tenni, amit tőle akart, mindnek meg kéne rémisztenie.
– De még sincs így. – Breena egyik ujjával végigsimított az állán. –
Sosem bántanál. Már egy ideje tudom.
De Osborn nem. Valójában, Breena akár számíthatott is volna rá,
hogy bántani fogja. Elkerülhetetlen volt. A múltja. A döntései. Azok
fogják bántani. Amikor a testvérei készen állnak, el fogja hagyni ezt a
kunyhót, és felkutatja azokat, akik végeztek a családjával. A tervei nem
123
 A HARAG URA
egy olyan férfi tervei voltak, aki megkönnyítené egy nő életét.
Megragadta a lány ujjait, hogy megállítsa őt.
– Emlékszel, milyenek voltunk az álmaimban? – kérdezte Breena,
nem hagyva, hogy a férfi ellökje az érintését. – Milyen tökéletesek?
Szeretkezett volna vele abban a fantáziavilágban, amit a lány alvás
közben kreált. A farka megkeményedett a gondolatra. Igen.
Végigsimítani testének minden egyes részét. Megjelölné az érintésével.
Követelőzőn beléhatolt volna. És a karjában tarthatná.
De nem számít, milyen eszméletlen lenne a párzásuk az álomban,
Osborn tudta, mindig vágyná és sóvárogná az igazit, míg csak bele nem
őrül.
– Azok az álmok hazugságok voltak – mondta a lánynak
összeszorított fogakkal.
– Nem vagy egy kicsit sem kíváncsi?
A pokolba, de még mennyire kíváncsi volt! Kíváncsi, hogy
találkozna-e a tekintetük, miközben beléhatol. Szerette volna
megtapasztalni a puhaságát, ahogy magába fogadja. Majd meghalt,
hogy tudja…
– Hazugságok – ismételte. Csak hogy józan maradjon.
Breena leejtette a kezét, arca szomorú lett. – Ha ettől jobban érzed
magad, néha azok a hazugságok, amiken veled osztoztam, voltak az
egyetlen dolgok, amiket alig vártam. – Breena sarkon fordult, és ott
hagyta.
A vér dübörgött Osborn fülében. Azok az álmok voltak az
egyetlenek, amik valami boldogsághoz közelítőt hoztak az életébe. Míg
nem találta Breenát az ágyában.
Csak álmodni akart vele. Egy álomban együtt lenni vele. Hogy
mondhatna nemet?
Elkapta a lány vállát, ujjai a lány bőrébe vájtak. – Megteszem.

BERNT LEMONDOTT AZ ágyáról Breena javára. Ő és Osborn majd

nekiállnak készíteni neki egy új keretet másnap. Éppen hogy befért a
tároló szobába, de némi igazgatás után és egy koccanás után az ágy
végre készen állt rá, hogy Breena birtokba vegye.
Mindkettőjüket arcon csókolta. – Köszönöm szépen – mondta nekik,
hangja olyan boldog volt, mintha Osborn a legritkább ékszereket
ajándékozta volna neki. Valahol valamelyik birodalomban volt egy
124
 JILL MONROE
férfi, aki majd drágaköveket, ruhákat, és minden olyan dolgot megad
majd Breenának, amire csak egy vágyhatott egy nő.
De egyelőre az övé volt.
Breena gyorsan beágyazott a meleg takarókkal, és bőrökkel. Nem
fognak a tűz előtt aludni, így több rétegre lesz szüksége, hogy melegen
tartsa. Ráadásul nem is volt olyan sok hely kettejüknek Bernt régi
ágyán. Breena felemelte a takarót, és az ágy szélére húzódott, amit a
falhoz toltak.
– Hogy akarod csinálni? – kérdezte Osborn.
A lány elvigyorodott. – Nincs túl sok hely neked – mondta a férfi
széles vállát, és hosszú lábait méregetve. Mikor felnézett rá, ő volt a
legerősebb, leghatalmasabb férfi az egész világon, aki bármit képes volt
legyőzni. Pontosan ilyen akart lenni a lány számára.
– Szeretem, mikor a hátamhoz bújsz – felelte Breena.
És megmarkolja a mellét. És a fenekéhez szorítja a farkát. Neki is
tetszett. Nagyon is. És máris kezdett megmutatkozni az erekciója. Az
ágy nyikorgott alatta, ahogy elhelyezkedett a lány mellett. Osborn bele
akarta temetni az arcát a hajába. Meglazítani a hálóruháját, ami
elválasztotta a bőrüket. Elhelyezkedett, majd átkarolta a lány csípőjét.
Behunyta a szemét. Kényszerítette az izmait, hogy ellazuljanak.
Elképzelte, hogy rohadt ételt szagol, csakhogy elűzze a lány erotikus
illatát. Bármit, amitől elszundíthat.
– Nem tudok aludni – suttogta néhány pillanatnyi csönd után Breena.
– Én sem.
– Mondj valamit. Mesélj nekem valamit.
A lány mocorogni kezdett, mire Osborn halkan felnyögött. A lány
minden egyes gömbölyded idoma az ő testéhez simult. Osborn Breena
kérésére koncentrált, de semmivel nem tudott előrukkolni. – Nem tudok
olyan történeteket, mint te. Sem tündérekről. Sem pedig erdőben
bujkáló farkasokról, akik egy piros köpenyes kislányt lesnek.
– Mesélj valami igazit. Valamit abból az időszakból, mikor kisfiú
voltál – mondta Breena.
Osborn próbált nem gondolni azokra az időkre. A harcosok nem
éreztek szomorúságot. Félretették azokat az érzéseket. Kiirtották őket. –
Nincs mit mondani.
– Mi van a nagy ünnepségekkel? Mesélj valamit, amikor elegáns
ruhákat viseltél, és zenészek játszottak.
125
 A HARAG URA
Osborn megint belélegezte a lány hajának illatát, és próbált
visszaemlékezni. Az ő népe szerényebb élethez szokott. Kevés politika,
néhány méltóság és lord. Egyszerűen csak Ursaiak voltak. Felkészültek
a csatákra, ha a szövetségeseik szólítják őket. Csak nagyon kevesen
mertek nyíltan szembeszállni az Ursaiakkal. Éjszaka hatalmas
máglyákat raktak. Az egész falu beszélgetett és énekelt a dobok
ütemére. Mosoly játszott az ajkán. Elfeledkezett azokról az estékről,
mikor a vének az égre mutattak, és megtanították, hogyan tudják a
csillagokat használni a tájékozódáshoz. Elfeledkezett a dalokról.
Faragnia kéne egy dobot, és meg kéne tanítania pár régi Ursai dalt a
testvéreinek. Talán egy nap a testvérei majd megházasodnak, és
megtanítják őket a fiaiknak, lányaiknak. Remény töltötte el.
Most először, a fájdalom és bűntudat nem zubogott az emlékei
mögött.
– Nem voltak estélyek – mondta a lánynak. – Csak a családok a
tábortüzeknél.
– Még lakodalmak sem? Odahaza minden lehetőséget megragadtunk
az ünneplésre. Apa mondta, hogy a mezőkön való munka és a
kereskedelem nehéz tud lenni, és néha sivár. A mi felelősségünk volt,
hogy annyi örömöt és vidámságot hozzunk a népnek, amennyit csak
tudtunk.
– Nagyon bölcsnek hangzik.
Breena bólintott. – Az volt – mondta, hangja halk volt és mély.
– Mi nem ünnepeltük nyíltan az esküvőket – folytatta Osborn,
próbálva elterelni a lány gondolatait halott édesapjáról… míg nem
próbálja magát rákényszeríteni, hogy álmodjon róla.
– Nem? – Döbbenet és egy csipetnyi megbotránkozás keveredett a
hangjába, Osborn pedig nem tudta leküzdeni a mosolyát.
– Mikor egy férfi egy nőre vágyott, megkérte, hogy kösse össze az
életét az övével. Teliholdkor elmentek kettesben a falunkat körbevevő
erdőbe. Ott, hogy csak a csillagok lássák, megosztották esküiket, amiket
egymásnak írtak.
– Ez csodálatosan hangzik. És jelentőségteljesnek.
A lány hangjában lévő vágyódásba belesajdult. – Ez nem olyan
házasság, ami rád várna? – kérdezte. Emlékeztetnie kellett magát arra,
hogy a lány valaki másé volt.

126
 JILL MONROE
– Nem – sóhajtott nagyon Breena. – Az én házasságom a szövetség
érdekében lesz. Megtiszteltetés lesz ilyen módon szolgálni a népem.
– És pontosan hányszor is mondták ezt neked?
Breena izmai ellazultak. – Sokat – vallotta be. Igazából apa a
támadás hétvégéjén választott volna számomra.
– Gondolod, hogy annak köze volt a támadáshoz? Talán egy dühös
kérő?
– Inkább egy csalódott alkudozó. Még csak nem is találkoztam egyik
lehetséges férjjelölttel sem. Így kevesebb okuk volt tiltakozni.
– És mégis mire panaszkodtak volna téged illetően? – Már maga a
gondolat is hitetlenséggel töltötte el. Breena tökéletes volt. Tökéletes az
ő…
A lány csak felnevetett. – Úgy emlékszem, te is elég sokat
panaszkodtál miattam. A veszélyre, amit magammal hoztam. A további
kiadásokra.
– A zoknijaim rendben vannak.
Breena megint felnevetett, hangja mámorító volt, azt akarta, hogy
újra és újra nevessen. Mindig.
– Maradj a harcnál, Ursai. Az efféle bókok sosem fognak jól
szolgálni az udvarban.
Újabb figyelmeztetés. A lány sosem fog az ő világába tartozni.
Néhány perccel később Breena légzése mélyebb lett, és Osborn
tudta, hogy hamarosan be fog lépni az álmába. Aztán pedig az övébe.

127
BREENA A KÉT AJTÓ előtt várakozott.
Az egyszerű ott volt előtte, többé már nem volt tilos. Sőt, félig nyitva
is volt. Egy pillanatra majdnem elcsábult. Csak gyönyör várt rá odaát.
Vonakodva elszakította a pillantását, és a díszes kerethez fordult. A
drágaköveivel és a gazdagság ígéretével biztosan ezt az ajtót
választanák leggyakrabban. De tudta, mi vár rá, ha átlépi a küszöböt.
Halál és pusztítás.
Kényszerítette magát, hogy a kilincsért nyúljon, elfordította és
bement.
Ez az álom nem volt homályos, mint a többi, minden halálos kép,
hang és szag éles volt és tiszta. Egy pengeéles kard fütyülése vonta
magára a figyelmét. Beleremegett. Emlékezett. A borzalmas, pókszerű
teremtményre, amit csak vérmágia kelthetett életre. Breena lenyelte a
hányingerét, és kényszerítette magát, hogy minden apró részletet újra
megismerjen, amit az elméje korábban elutasított. A lépcsők felé nézett,
és látta magát a támadás estéjén. A gyönyörű ruhában volt, amit az
Ursában való ébredésekor is viselt. Tökéletes volt, nem volt sem
szakadt, se rongyos. A lépcsőn álló Breena megpróbált bátor lenni és
nem kimutatni a félelmét, de a rémület és borzalom, amit látott, sebeket
hagyott maga után.
Aztán meglátta őt. Rémisztő és groteszk látvány volt, majdnem
kihúzódott az álomból. A Vérmágus. A férfi, aki felelős volt mindezért.
A szüleihez beszélt, gúnyolta őket. A halálukon voltak, vérük csak
tüzelte az erejét. Látta, ahogy a szülei megfogják egymás kezét, és
tudta, mielőtt még megérezte az energiahullámot, hogy elküldték őt.
Együttes varázslatuk belétáplálta a parancsot, ami inkább átokként
visszhangzott a fejében: maradj életben és állj bosszút! Apja akaratának
és anyja mágiájának ereje maga alá gyűrte Breenát, aztán eltűnt.
Most már Osborn álmában volt.

128
 JILL MONROE
Várt rá, vonásait többé nem torzította el a köd. Összeszorított ajka,
hosszú, barna haja és sötét szeme olyan ismerős volt. Odarohant hozzá,
ő pedig erős karjaiba kapta, megpörgette a levegőben aztán hagyta,
hogy lecsússzon erős teste mellé. Meg kellett érintenie. Ki akarta űzni a
fejéből a másik ajtó emlékét… csak néhány pillanatra.
Mielőtt Osborn újra agresszor lesz. De ő már többé nem volt az a
Breena, aki a múltban beosont az álmaiba. Ujjaival a hajába túrt, és
magához húzta a férfi száját. Kissé szétnyitotta az ajkát, és nyelvével
Osborn szájába nyomult.
A férfi felnyögött, szorosan magához húzta, saját, egyre növekvő
vágyával viszonozva Breena követelőző csókjait.
– Olyan rég volt már, hogy így voltunk – suttogta a férfi ajkába.
– Túl régen – értett egyet Osborn.
– A te választásod volt.
– Idióta vagyok – mondta, és újra ráhajolt Breena ajkára. A csók
nyers volt, szenvedélyes, és benne volt minden, amit megtagadtak
maguktól az álomvilágon kívül.
Breena kirángatta Osborn ingét a nadrágjából, és kezével
végigsimított meztelen testén. A férfinak elakadt a lélegzete, mikor ujjai
a hasához értek. Breena egyre türelmetlenebb lett, simogatta, kutatta
testének minden egyes részét. Mikor tenyerébe fogta a farkát, a férfi
megdermedt.
– Ez jó érzés? – kérdezte.
Osborn csak bólintani tudott.
– Azt akarom, hogy csodálatosan érezd magad. Ahogy velem tetted a
tónál – mondta a lány, és a nadrágot tartó madzagért nyúlt.
Osborn megállította. – Nem, én akarok neked gyönyört hozni.
– Engedd, hogy megtegyem! – kérlelte a lány. – Szükségem van
erre! Most azonnal adnom kell! – A nadrág meglazult, és Breena letolta
hosszú lábán, a combján lévő szőrszálak csiklandozták a tenyerét. A
férfi erekciója azonnal felfelé ágaskodott, amint érte nyúlt. Osborn
megremegett, mikor ujjait köré fonta. Hüvelykujjával végigsimított a
makkon.
– Ez jó érzés? – kérdezte, élvezte, hogy előre tudja a választ.
– Igen. – A férfi hangja elfojtott morgás volt csupán, és Breena
ugyanazt a jóleső hatalmat érezte magában, amit varázsereje tudott csak
okozni.
129
 A HARAG URA
– De sokkal jobb érzés lesz majd a számmal.
Osborn szeme felpattant. A sajgás és sóvárgás az után, amit a lány
tehetne a testével, kiült arcának minden vonására.
Breena gyengéden egy fához lökte álmaik tisztásán, aztán térdre
ereszkedett előtte. – Szólj, ha rosszul csinálom!
– Nem fogod.
Breena elmosolyodott, és megcsókolta a hegyét. Osborn lába
megremegett egy pillanata, aztán összezárta a térdét.
Breena keze is mozdult vele együtt, és a farka egyre keményebb lett
az ujjai alatt. Fel-le húzkodta a kezét, végig teljes hosszán, majd rátalált
egy egyenletes ritmusra, és újra a szájába vette a makkot.
Breena még sosem látott ilyen hatalmas, ilyen erős férfit, mint a
harcosa, de most olyan volt előtte, mint az olvadt viasz. Üdítő volt.
Egyre gyorsabban mozgott, Osborn ujjaival a hajába túrt, és még
mélyebbre lökte magát a szájában. – Breena…
Hangja akár az elfojtott kiáltás, ő pedig még inkább gyorsított. –
Breena meg kell…
Breena hirtelen magához tér új ágyában.
Osborn a matrac szélén ült, lába a földön. Fejét a kezébe temette,
légzése durva volt és egyenetlen.
Megszorította a vállát. – Osborn?
A férfi összerezzent az érintésétől. Felpattant az ágyból, mintha
megrázta volna dühös-felfokozott energiájával.
– Valami rosszat tettem?
Megrázta a fejét, de még mindig nem nézett rá. Kezét az ajtó
fakeretére helyezte, és háttal állt neki. – Nem csinálhatjuk ezt még
egyszer. – Aztán feltépte az ajtót, és egyedül hagyta.
Breena felhúzta magára a takarót, és összegömbölyödött. Nagyon
sokára sikerült csak elaludnia, és mikor álomba merült, a rémálmok
határán egyensúlyozott.

KÉSŐBB AZON A REGGELEN Berntet és Osbornt az új ágy

készítésekor találta meg. – Gyakorolunk? – kérdezte.
– Holnap – morogta neki Osborn, még csak fel sem nézett.
Bernt vetett rá egy gyors pillantást, valami olyat sugallva, „ments
meg”, ő pedig bólintott. A keret, amin dolgoztak, tömör volt és szilárd.

130
 JILL MONROE
Nem úgy, mint a szék a konyhában úgy… néhány nappal ezelőtt
csupán? Mintha máris egy élet telt volna el azóta.
– Szép munka – mondta nekik.
– Vagy harminc próbálkozás után – morogta Bernt.
– Csendet – pillantott öccsére Osborn.
– Én is gyakorolni szeretnék inkább. Nem asztalosok leszünk.
– De most azok vagytok.
– Ha szeretnétek szünetet tartani, nem lenne ellenemre egy kis
kardhüvely-gyakorlat – javasolta a lány, próbálva elsimítani a helyzetet,
bár csak egy fokkal jobban lelkesedett a hüvelygyakorlatokért az
egyensúly gyakorlatoknál. Vagyis semennyire.
– Breena, menj el! – sziszegte Osborn összeszorított fogakkal.
Még sosem beszélt vele ilyen durván. A zsémbességet el tudta tűrni,
de ezt nem.
– Bernt, ha megbocsátanál nekünk, kérlek. Szeretnék négyszemközt
beszélni a bátyáddal.
Bernt úgy ejtette le a földre a kalapácsot, mintha az megégette volna.
– Gyere vissza! – kiáltott utána Osborn, de Bernt úgy tett, mintha
meg se hallotta volna. Jó fiú.
– Egy nap teljesen ellököd őket magadtól. Bernt és Torben felnéznek
rád. A helyeslésed várják. Bár ki tudja, miért várják még mindig ezt
tőled? Különösen, mivel mindig olyan mogorva vagy velük, de várják.
Osborn hangulata még keserűbb lett, rosszallása még mélyebb.
– Belehalnál, ha rájuk mosolyognál? Ha mást is mondanál nekik
utasításokon kívül? – Megkerülte a dühöngő férfit. – Miért vagy olyan
mérges?
Osborn felé masírozott, megragadta a kezét, és a lába közé nyomta. –
Ezért. Mert csak arra tudok gondolni, hogy a szádba lökjem a farkam.
Hogy a testedbe hatoljak. Ahogy rajtam vagy. Ahogy én vagyok rajtad.
Ahogy négykézláb vagy, mint a szörnyek az erdőben. – Leejtette a lány
kezét. – Ne maradj egyedül velem. Újra.
A figyelmeztetés visszatért.
– Állj készen a munkára vacsora után – szólt még hátra a válla felett,
aztán hosszú léptei bevitték az erdő elszigetelt magányába.
Breena reszketni kezdett. Mindazok a dolgok, minden szó, amiről
tudta, hogy Osborn fenyegetésnek szánta… ő is vágyott rájuk.

131
 A HARAG URA
OSBORN NEM TÚLZOTT, mikor azt mondta neki, készüljön fel.
Izzadtság csorgott le a homlokán és a hátán. Vele vívott, védett aztán
döfött, azt várva, hogy a lány elhárítsa a pengéjét.
– Épp most haltál meg – mondta Osborn, mikor a kezében lévő
bottal megérintette a lány vállát. – Megint.
Breena felemelte a botját, feltartotta, ahogy a férfi mutatta neki, de ő
áttörte a védelmét. Álfegyverét a lány torkához szorította. – Halott
vagy.
Breena ellökte, és teljes erőből rácsapott a bottal a lábára. Aztán
megállt, és a férfi szívére szorította a fegyverét. – Egyetlen döfés, és ez
lenne az utolsó lélegzetvételed.
– Igaz lenne, ha fel tudnál támadni. De ügyes meglepetés-támadás
volt. Több ilyenre lenne szükséged.
Újra és újra megküzdöttek, és Breena minden egyes csatát elvesztett.
– Hogyan gondolhatod, hogy ilyen képességekkel igazságot
szolgáltathatsz? – A férfi hangja szinte gúnyolódó volt. Azt akarta,
hogy a lány feladja.
– Nem minden ellenfelem lesz Ursa harcos, akinek szálka van a
szemében.
– Ó, nagyobb, mint egy szálka – felelte nyersen Osborn.
Breena meglökte. – Higgadj le, Osborn! A hangulatod a saját
személyes problémád. Ne tegyél úgy, mintha az én hibám lenne!
Osborn eldobta a botot. – A gyakorlásnak vége.
– Jó – kiáltotta utána a lány, azt kívánva, bár lenne valami, amivel
visszavághatna. Letörölt egy könnycseppet az arcáról. Ki gondolta
volna, hogy haragból is képes sírni? Visszamasírozott a kunyhóhoz,
megragadta a szappant, amit a férfi adott neki, de egész fürdés alatt
gyűlölte azt az illatot. Gyorsan felöltözött, mert olyan messzire akart
kerülni a kunyhótól és a lakóitól, amennyire csak lehetett, és a lehető
leggyorsabban.
Torben mutatott neki egy ösvényt, ami elvezetett a bokrokhoz, ahol
érett bogyókat gyűjtöttek. Az pont tökéletes helynek tűnt. A bokrok
mellett ráadásul több kupac vadvirágot is felfedezett, leszakított egy
szirmot, aztán elmorzsolva az ujjai között felszabadította az illatát.
Fogalma sem volt, milyen sokáig várt ott a virágok között, de
megdermedt, mikor meghallotta Osborn közeledő lépteit. A férfi
megkerült egy fát, haja még mindig vizes volt. Valószínűleg
132
 JILL MONROE
megmártózott a tóban. Breena arca elvörösödött, mikor visszagondolt
rá, mit is csináltak ott a tónál legutóbb, és elfordult.
A férfi leült mellé, és kinyújtotta maga elé hosszú lábait. – Soha nem
voltam hasonló helyzetben – mondta végül néhány perc hallgatás után.
Breena remélte, hogy Osborn így próbált bocsánatot kérni, és kissé
csillapodott a haragja. Őt megtanították arra, hogyan kell reagálni
minden elképzelhető helyzetben. De ezt minden bizonnyal az ő anyja is
elmulasztotta.
Osborn valami nagyot csúsztatott a lány felé, mire ő felé fordult. Az
egyik olyan rejtélyes csomag volt, amit a faluban tett kirándulása után
hozott magával. – Én, ö, ezt vettem neked.
Breena szerette az ajándékokat, és amilyen tökéletes és meglepő volt
Osborn első ajándéka, alig várta, hogy megtudja, mi volt benne.
Meghúzta a kötél végét, és lesimította a csomagolóanyagot, felfedve a
csodálatos, zöld ruhát.
– Egy köpeny – mondta Osborn. – A színe emlékeztetett a szemedre.
Breena torka elszorult. Az udvarlók sok elbűvölő dolgot mondtak
neki az évek alatt, de Osborn bókja volt a legtökéletesebb. Mert tudta,
hogy szívből jött. Könnyek gyűltek a szemébe, ő pedig visszapislogta
őket. Hogy képesek az érzelmei egy férfi miatt egyik végletből a
másikba átcsapni? És ráadásul ilyen gyorsan?
Breena szétterítette maga körül a köpenyt. Amit odahaza, Eldenben
viselt, sokkal bonyolultabb volt, apró virághímzéssel, kristályokkal és
más drágakövekkel díszítve. De ez sokkal gyönyörűbb volt számára,
mint bármi, amit a múltban viselt.
– Imádom – mondta a férfinak.
– Van egy hozzáillő ruha is.
Breena érte nyúlt, de ujjai helyette valami kereket és keményet
érintettek. Előhalászta a csomagból. Egy aranyszínű, kígyó alakú
karpánt volt. Milyen szokatlan ékszer. Még sosem látott hasonlót.
Vajon ez Ursai szokás volt?
– Az első harcodra emlékeztetett. Ahogy legyőzted azokat a
kígyószerű felderítőket, és megmentetted az életem.
Most már értelmet nyert. Breena feltette a karpántot a könyöke fölé a
felkarjára. – Sosem fogom levenni – esküdött meg Osbornnak.
Akárcsak az óráját.
Osborn barna szemét azonnal eltöltötte a birtoklás.
133
 A HARAG URA
– Köszönöm – mondta a lány, és felállt. Magához ölelte a ruhát, és
megpördült vele. – Ezt a ruhát fogom viselni a napon, mikor hazatérek,
Osborn. A napon, mikor a házunk újra a régi lesz, és a bátyámat,
Nicolait Elden királyává koronázzák. Ilyen sokat jelent nekem az
ajándékod.
– Elden? – kérdezte Osborn, minden szín kifutott az arcából. A
birtoklás minden jele eltűnt a tekintetéből. Szeme résnyire szűkült, válla
megfeszült. – Azt mondtad, Elden?
Breena lassan bólintott. – Az az otthonom. Az apám a… – nagyot
nyelt – volt a király.
Osborn talpra szökkent, elhúzódott tőle. Valami jeges érzés futott
végig Breena gerince mentén, és még közelebb szorította a ruhát,
védelmet keresve. Osborn többé nem nézett rá vággyal és birtoklón,
mint egy szerelmes férfi. Nem, most szinte gyűlölettel tekintett rá.
– Most már mindent értek – vágta oda neki a férfi. Szavai durvák és
harapósak voltak.
– Micsoda? – kérdezte Breena, elcsodálkozva az újabb változáson.
– Tudnom kellett volna, mikor Hagan Elden bukásáról beszélt
nekem, ami egybeesett a te érkezéseddel. Még meg is említette az eltűnt
örökösöket. Téged. Ezért nem mondtad el nekem soha, honnan jöttél.
Eldenből. Tudod, hogy mit tettek az embereid a népemmel.
– Miről beszélsz?
Osborn felhorkant. – Ó, lehet, hogy gondok vannak az
emlékezeteddel, Breena, de nekem nem. Emlékszem mindenre. Apád
nagyszerűen választotta ki a támadás időpontját. Ezt elismerem. A
Bärenjagd idejét, mikor a harcosok a medvék szent földjére mentek. A
falunk védtelen volt. Fegyverszünet volt! – kiabálta, hangja elgyötört.
Breena nem tudta, mit mondhatna, mit kéne tennie. Beszívta az alsó
ajkát, remélve, hogy a férfi folytatja a történetét. Hogy szabadjára
engedi végre minden haragját, mielőtt válaszolna neki.
– Elden a szövetségesünk volt. Az apád gondoskodott róla – mondta
vádlón Osborn. – Mészárlásra érkeztünk vissza. És lesben álltak. Olyan
sokat öltem meg a tieid közül, amennyit csak tudtam. Élveztem, ahogy
nézhettem őket elporladni a napon. Megtanítottalak harcolni. Elvittelek
az otthonomba, és megosztottam… – Elhallgatott. – Egészen idáig
tudtad. Arra bátorítottál, hogy osszam meg veled az enyéim történeteit,

134
 JILL MONROE
akiket a családod ölt meg. – A lányhoz ment. – A hazugságaid immár
nem fognak megvédeni.
Breena a fejét rázva elhátrált tőle. – Ez nem minden. Valami belső
hang azt mondta, hogy ne említsem meg Eldent, egy ösztön. – A
megszállás még számára is szörnyen hangzott. – De esküszöm, Osborn,
nem amiatt volt. Az apám becsületes, tiszteletreméltó király. Diplomata,
nem pedig harcos.
Osborn állati hangot hallatott. – Mondd ezt az anyámnak! A halott
húgomnak! Megesküdtem, hogy bosszút állok rajtatok! Eldenen! És
nem értem hozzád, arra gondolva, hogy te jobb vagy, mint… Elden.
Ahogy kimondta Breena hazájának nevét, keserűség és méreg
csöpögött a szavaiból. Kezét ökölbe szorította a teste mellett, és a lányra
vetette magát.
Breena botladozva elhátrált, de a lába beleakadt a ruhájának
szegélyébe. Nekiesett egy fának; a durva kéreg a hátának nyomódott.
Nem tudott tovább menni. Osborn számtalan technikát mutatott neki
arra az esetre, ha az ellenfele nagyobb és hatalmasabb, mint ő.
Bizonyára nem számított rá, hogy bármelyiket is beveti ellene. Breena a
tenyerébe fogta a férfi arcát, elterelve a figyelmét. – Osborn…
A férfi megtorpant. Egy kritikus pillanatra.
– Sajnálom – mondta Breena, és abban a pillanatban beletérdelt a
lágyékába. Erősen.
Osborn felnyögött és előre görnyedt, átkarolva a gyomrát. Breena a
lehetőséget megragadva a földre lökte, és előkapta csizmájába rejtett
kést, amit Osborn utasítására rejtett el. Ráült, és annyira előrehajolt,
hogy összeért az orruk. – Most akár el is futhatnék. Arra utasítottál,
hogy ne maradjak, emlékszel?
A férfi szemében valami más is izzott a gyűlöleten kívül.
Breena a torkában lüktető érre szegezte a kést. – Most akár meg is
sebezhetnélek. Látod? Mégis sikerült tanítanod nekem valamit.
A férfi ajka pengevékony lett. Érezte, ahogy a bőre jéghideg lett, és
figyelte, ahogy a pupillája összeszűkül. Felébresztette a
berserkergangját. De nem félt. Breena már épp eleget rettegett. Inkább
meghal, semmint újra félelmet érezzen.
És az a rémisztő valami odabenn Osbornban sosem bántaná őt.
Tudta.

135
 A HARAG URA
Durva légzéseik hangja rájuk telepedett. A fejük felett lévő nap
rettentő, késforgató árnyakat vetett.
– Az embereim nem támadták meg a tieidet!
Osborn haragjának egy része csillapodott.
– Látom, hogy el is hiszed.
Ez már jó kezdet volt.
– Azt mondtad, hogy a támadók elégtek a napon?
– Azok, akik nem menekültek el. Gyáva hidegbőrűek.
– Az eldeni vámpírok képesek a napon járni. A bátyám, Nicolai, épp
olyan melegvérű, mint te vagy én. Az apám éppen egy előnyös
házasságot akart elrendezni neki, hogy bebiztosítsa Elden jövőjét. Így
rendezte ő a dolgokat. Nem egy csata által.
Osborn behunyta a szemét. Breena tudta, hogy küzd ellene, küzd
azért, amit igaznak vélt.
– Elden színeit viselték.
– Bizonyára taktikai lépés volt arra az esetre, ha maradnak túlélők.
Breena figyelte, ahogy Osborn nagyot nyelt. Érzelmek cikáztak a
szemében. – Okos, mert a bosszúmat tervezgettem az embereiden.
És az ő berserker erejével bizonyára sok embere életét el is vette
volna. Bár sokkal könyörületesebb halál lett volna, mint a Vérmágusé.
– Azon tűnődöm, vajon közös-e az ellenségünk. De ilyen sok évet
várni… nem igazán hiszem.
El akarta mondani Osbornnak, hogy mit tudott meg álmában. Hogy a
Vérmágus megölte a szüleit. De most ez Osbornról szólt.
– Le fogom ereszteni a kést. Félredobom.
Ez volt a terve, és nem több. Breena legördült a férfi hatalmas
alakjáról.
Osborn azonban elkapta a kezét, mielőtt teljesen elkúszhatott volna
tőle. – Ugye tudod, hogy bármikor föléd kerekedhettem volna?
Igen, gondolta. – De nem tetted.
Osborn elengedte, és a fához dőlt. Breena figyelte, ahogy megdörgöli
a tarkóját. – Nem, nem tettem.
– Miért nem?
A férfi barna szemét rá emelte.
– Mert hinni akartam neked. Mert olyan… olyan sok mindent
akarok, mióta az ágyamban találtalak.

136
 JILL MONROE
A lány gyomra elszorult, a szíve őrült iramba kezdett. Sok
alkalommal képzelte már el jövőbeli szeretőjét. Egy előkelő viselkedésű
férfit. Egy férfit, aki majd megcsókolja a kézfejét. Egy férfit, aki
megkéri, hogy tisztelje meg őt egy tánccal.
Sosem gondolta volna, hogy álmai férfija, akit az oldalán akart látni,
ilyen ellentmondásos, bűntudatos és esendő lesz. Mégis tökéletes.
Breenának két dolga volt, mint hercegnőnek: szűznek maradni és jól
házasodni.
Legalább egy hercegnői kötelességét el fogja bukni.

137
 A HARAG URA

OSBORN ÖSSZEREZZENT, mikor Breena végigsimított a karján.

Ösztönösen elkapta a kezét, és megállította az ujjait.
Breena bátorítón rámosolygott.
– Engedd. – Osborn leejtette a karját. Breena ujjával végigsimított a
halántékán. Le az orrán. Végig az ajkán. Az arcát borító borostán. Az
izmok megrándultak az ujjbegye alatt. Erős teste néhány apró pillanatig
meg-megremegett.
– Engedd, hogy szeresselek – kérlelte a lány.
A férfi megfeszült. Minden izma, minden porcikája megfeszült,
mintha a lány szavai felértek volna számára egy ütéssel. Behunyta a
szemét, kezét ökölbe szorította a teste mellett. Kivel küzdött most? A
lánnyal, vagy önmagával?
Aztán kinyitotta a szemét, és pillantása belefeledkezett a lányéba.
Breena látott minden fájdalmat, dühöt, amit az otthonára mért csapás
után elszenvedett. Osborn hagyta, hogy meglássa.
– Szeretnélek ma este szeretni téged – suttogta a férfi nyakába, és
érezte, hogy megremeg alatta.
De nem lökte el.
Szíve kihagyott egy ütemet megkönnyebbülésében, és apró
csókokkal borította a nyakát, állának vonalát és végül az ajkát.
Beleharapott alsó ajkába. Megszívta, míg Osborn fel nem nyögött.
– Vigyél a tavadhoz – szólította fel a férfit. Válaszra nem is várva a
szájához emelte a kezét, megcsókolta a tenyerét, majd talpra állította
Osbornt. Végig sétáltak azon a rövidke távon arra helyre, ami olyan
különleges lesz számára mindig.
Breena levette a csizmáját, óvatosan beledugta a kést, és Osborn felé
fordult. Háttal állt a víznek, mikor áthúzta az inget a feje felett, érzéki
lassúsággal húzva végig a bőrén a gyapjúanyagot.
– Azt mondtad, gyűlölöd, hogy fiúruhákban kell lennem.

138
 JILL MONROE
– Örülök, hogy lekerülnek rólad.
Mellbimbója megkeményedett forró tekintetétől. Osborn barna
szeme szinte feketévé vált a lemenő nap fényében.
Breena lassan odasétált hozzá, meglazította a nadrágját, majd
félrerúgta őket az útból. Osborn a saját ingéhez nyúlt, de Breena
megállította a kezét mozdulat közben.
– Hadd gondoskodjam rólad ma este én.
A férfi nyelt egyet. Nagyot. Breena felemelte az ingét, és átbújtatta a
fején. Osborn nadrágja megnyúlt egyre keményebbé váló farka miatt.
– Nem lehet túl kényelmes – mondta Breena, és csettintett egyet a
nyelvével.
– Minden egyes perccel egyre kényelmetlenebb – felelte.
A lány elmosolyodott az előtte álló, lenyűgöző férfi miatt, boldognak
érezte magát, vágyottnak és nagyon, nagyon kívánatosnak.
Hüvelykujját beakasztotta az anyag szegélyébe, és lehúzta a nadrágot
izmos, hosszú lábán.
Osborn fenséges volt. Teste sóvárgó és heges, némelyik kisebb,
némelyik durva. Végighúzta ujját az egyik egyenetlen hegen a
kulcscsontjánál. Az arcán lévő új volt, arról az estéről származott, mikor
először találkoztak, mikor először küzdöttek meg a vérmágia
teremtményeivel.
Végigsimított a vonásain, állán, a homlokán. Osborn megragadta a
kezét, és lehajtotta a fejét. Csupán egy leheletnyi távolság választotta el
az ajkukat, mire Breena lábujjhegyre állt és megcsókolta. Osborn
felmordult, és magához szorította. A csókja lángoló volt, perzselő, tele
fájdalommal, reménnyel és rengeteg szenvedéllyel.
Keze vakon bejárta a lány testét, tenyerébe fogta a mellét, simogatta
a csípőjét, lassan végighúzta gerincének érzékeny vonalán. Breena karja
libabőrös lett, mellbimbója megkeményedett Osborn szőrös mellkasán.
Egyszerűen nem tudott betelni a férfival. Már pusztán attól gyönyör
cikázott végig rajta, hogy végighúzta kezét izmos karján.
– Nézz rám! – kérte a férfi, hangja nyers volt a szenvedélytől.
Breena így tett, miközben a férfi kalandozó ujjai a csípőjén köröztek,
majd megragadták a fenekét. Egy erőteljes rántással meztelen bőréhez
vonta a lányt. Kemény erekciója kétséget sem hagyott afelől, hogy
mennyire kívánta a lányt. Breena térde elgyengült.
Osborn felkapta a karjába, és a tó puha, homokos partjára vitte.
139
 A HARAG URA
– Úgy volt, hogy én fogok gondoskodni rólad – mondta neki
nevetve.
– Legközelebb – ígérte Osborn, hangja nyers, sóvárgással teli.
– Igen – bólintott a lány. Most és gyorsan. Karját a nyaka köré fonta,
és ismét lehúzta magához a fejét. Osborn szétnyitotta ajkát az övével, és
nyelve benyomult a szájába. Csókjuk sürgető és sietős volt.
Osborn lehúzta magához a lányt; a víz gyengéd hulláma a lábuknál
meleg volt és érzéki. Elnyúlt mellette, szájával és kezével a mellét
kereste. Ajkával ingerelte és kínozta a mellbimbóját, míg végül be nem
kapta. Breena ívbe feszítette a hátát, teste sajgott és nedvesen várta,
hogy végre összefonódjanak. Egész életében készen állt erre a férfira.
Az álmaikon keresztül.
– Le kell lassítanunk, Breena. Ez lesz neked az első, és nem akarok
fájdalmat okozni.
– Akkor érints meg! – Arra vágyott, hogy megérintse őt legtitkosabb
helyein.
– Itt? – kérdezte, és lecsúsztatta kezét a bordáin.
– Lejjebb.
Ezúttal a hasán simított végig. – Akkor itt?
– Lejjebb – könyörgött a lány.
Ujjai könnyedén végig siklottak a lábai közötti nedvességbe.
– Igen! – nyögött fel Breena. Érzéki hullám öntötte el a férfi
simogatására.
– Jó megérinteni, de én inkább megízlelném. – Osborn felrakta a
lány egyik lábát a vállára, aztán megcsókolta őt azon a helyen, ahol a
lány érzékei összpontosultak.
Nyelvével körözött, fokozva a gyönyört. Aztán Breena megérezte
ujjának gyengéd nyomását. Belé csúsztatta, mire Breena izmai köré
záródtak.
– Ez annyira jó lesz – mondta Osborn, majd be is bizonyította, mikor
elkezdte őt nyalni.
Egy második ujj csatlakozott az elsőhöz, és döfött egyet, minek
következtében a lány vágyott, sóvárgott a megkönnyebbülés után.
Egész teste remegni és vonaglani kezdett.
– Ne várakoztass tovább, Osborn!
Egy ránc jelent meg a férfi homlokán.

140
 JILL MONROE
– Nem akarok fájdalmat okozni neked. Bármit megtennék, hogy ne
okozzak fájdalmat.
– Nem érdekel. Szükségem van rád. Szükségem van arra, hogy
bennem legyél. Most!
Osborn elhelyezkedett Breena lába között, farka olyan vastag és
hosszú volt, hogy a lány majdnem megkérdőjelezte, készen áll-e. A férfi
elhelyezkedett ott, ahol nemrég az ujjai voltak.
– Nézd – mondta a lánynak. – Nézd, ahogy a tested magába fogad
engem.
Egy gyengéd döféssel belé hatolt, rálelt szüzességének gátjára, és
átszakította.
Breena fájdalmat érzett, de annyi, annyi minden más is volt még ott.
A férfi súlya, ahogy rá nehezedik. A gyengéd csók, amit a halántékára
nyomott. A gyönyör, ami kiült gyönyörű arcára. Aztán a fájdalom
eltűnt. A helyét üdvözült vágy vette át. Felemelte a csípőjét, hogy
viszonozza a férfi döféseit. Többet akart belőle. Már egyszer
megtapasztalta a gyönyört a férfi révén. Most is az után sóvárgott.
Szomjazott az egyre fokozódó izgalomra.
– Kulcsold össze a lábad a derekamon – utasította Osborn.
A változtatás hatására vágyának központja még erősebben fogadta a
férfi döféseit. Osborn megnyalta a füle mögött a bőrt. Megszorította a
mellét. Ott volt mindenhol. Rajta. Benne. Belélegezte őt minden egyes
lélegzetvételével.
– Olyan jó érzés, Breena.
A szavaiban lévő nyers gyönyör átbillentette Breenát a szakadékon.
Elakadt a lélegzete. – Osborn, én…
– Igen, Breena, igen – vonaglott meg benne a férfi.
Érzelmek hulláma járta át Breena testét, izmai körülzárták Osbornt,
aki felmordult, háta megfeszült, majd belé lövellt.
Kimerülve rogyott a lányra, súlyát a karján egyensúlyozva. Csak
feküdtek ott együtt, képtelenek voltak megmozdulni. Aztán Osborn a
hátára gördült, és Breenát is magával húzta, fejét a mellkasára hajtotta.
Breena el sem tudta képzelni, hogy bárki mással is osztozzon egy
ilyen intim pillanaton Osbornon kívül. Ha Elden visszanyerte a fényét,
minden kérőt el fog utasítani, akit Nicolai választ ki számára. Senki
másra nem vágyott, csak Osbornra. Hogy ő vonja szorosan a karjába.
Az ő ajkát akarta érezni a sajátján. Azt, ahogy a testével elégíti ki őt.
141
 A HARAG URA
Ujját végighúzta a férfi meleg mellkasán. – Előjön valaha a
berserker, mikor… tudod…?
Osborn felnevetett, Breena pedig elégedetten behunyta a szemét. Ő
tette ezt vele. Ő tette boldoggá. Kiemelte őt a szenvedésből, aminek
megadta magát. Breena eddig sosem értette meg igazán, vagy értékelte
varázserejét.
– Adj néhány percet, és megpróbálhatjuk.
Az a sok erő és hatalom ijesztő volt kissé.
– Hogyan lettél berserker?
Osborn összefűzte az ujjaikat.
– Az őseink azt mondták, hogy mi, emberek és medvék egykor
egyek voltunk bermannen formájában. A bermannen és társa okosak
voltak, túl okosak az istenek ízlésének. Sikerült megkaparintaniuk a
villám titkát, és tüzet csiholtak. Ellopták a felhők kulcsát, és uralmuk
alá vonták az időjárást. A bermannen és társa még ahhoz elég okosak
lettek, hogy felfedezzék a termőföld rejtélyeit, és képesek voltak
maguknak megtermelni az ételt. Semmire nem volt szükségük az
istenektől.
Breena feltámaszkodott a könyökére, és Osbornra nézett.
– Mi történt? – Sok mesét tudott, de az Ursa istenekről egyet sem.
– Az istenek féltékenyek lettek, ezért elválasztották őket. Az erő és
hatalom a medvéhez került, a bölcsesség pedig az emberhez. A Mannen
és a ber üvöltött, hogy újra egyek lehessenek. Aztán dühösek lettek. A
berserker harag az egyesülés iránti vágyunkból ered, és soha nem
teljesedhet be egészen. Megsajnálva őket, az istenek odaadták az
embernek a termőföld és a tűz használatának titkát. A medve megkapta
az erőt, és szent földet, ahol szabadon barangolhattak.
– Mégis tudtál egy történetet.
– A Bert és Mannent elválasztották, de akkor is elég okosak voltak,
és rájöttek, hogyan tudják legyőzni az isteneket és a beavatkozásaikat.
– Hogyan?
– A halálon keresztül a két lélek egyesül. Medve és ember
megküzdenek egymással, de csak egyikük győzhet.
– Megküzdöttél egy medvével, hogy berserker lehess?
Osborn a testét átszelő hegre mutatott. Breena lélegzete elakadt,
majd ujjával követte a sebet. Lehajolt, hogy megcsókolja.

142
 JILL MONROE
– Egy vagyok a berrel, de csak a tisztes halála után. A berserkergang
mindig ott van, de a bőr az, ami egyesít minket, az tesz olyanná,
amilyennek a sikátorban láttál, és ezért nem tudtam megölni a felderítőt
itt a tónál.
– Meztelen voltál. És az a bunda, ami rajtad volt, a medvéé. Ez olyan
szomorú.
Osborn felvonta a szemöldökét.
– Azt kívánod, bár a medve nyert volna? Gyakran így történik.
Breena gyorsan megrázta a fejét.
– A férfi egyesülhet a medvével, vagy a medve csatlakozhat a
férfihoz. Ez így működik. – Osborn felemelte a lány kezét a
mellkasáról. – Tetszik nekem a gyengédséged.
Breena szíve a bordáinak feszült. Szeretet. A férfi szerette a szívét.
Ez már a kezdet.
Osborn végigcsókolta minden egyes ujját. Az utolsót megszívta.
– Mikor tegnap mosakodtál, hallottam, hogy felnyögsz. Rám
gondoltál, Breena? Megérintetted magad, és rám gondoltál?
Breena lenyelte a torkában lévő gombócot, és nem engedte magának,
hogy elpiruljon. Csak bólintani tudott.
Lassú, elégedett mosoly játszott a férfi ajkán. – Szeretném látni.
A kérése olyan botrányosnak hangzott, hogy felköhögött.
– Nézd, hogy mit tesz velem már a puszta gondolat is. – Osborn
megfogta a kezét, és hosszú, kemény farkára tette.
Nedvesség öntötte el Breena lába közét. – Valóban szeretnéd látni?
– Egek, igen. Itt… – megcsípte a mellbimbóját – és itt. – Ujjait forró
nőiességébe mártotta. – Ülj fel.
Breena megtámaszkodott a földön, és Osborn megragadta a csípőjét.
– Lovagolj meg!
Ahogy rajtad vagyok. Ahogy rajtam vagy. Ahogy négykézlábra
ereszkedsz, mint a vadállatok az erdőben.
A férfi szavai visszhangoztak a fejében. Kíváncsivá tették. Lángra
lobbant tőlük.
Breena felemelkedett, mire Osborn még nagyobb lett.
– Tedd be.
Megint az a gyengeség. Breena hosszú, kemény farkáért nyúlt.
Gyengéden megragadta, mire Osborn felnyögött. – Téged akartalak

143
 A HARAG URA
aznap, miközben mosakodtam – mondta neki. – Azt akartam, hogy te
érints meg.
– Én is – felelte Osborn, teste remegett a vágytól, hogy behatoljon.
– Nézd! – utasította Breena. Ezúttal rajta volt a sor, hogy
parancsolgasson. Testük találkozásához igazította Osbornt, majd
leereszkedett. A férfi kitöltötte. Megremegett, tökéletes érzés járta át
testük egyesülésekor.
Osborn egy mély mordulással behunyta a szemét, felemelte a kezét,
és megfogta a lány mellét.
Breena melle felforrósodott az érintésétől, mellbimbója
megkeményedett. Felemelkedett, míg szinte Osborn teljesen kihúzódott
belőle, és újra visszaereszkedett. Osborn csípője megrándult,
megragadta a lány derekát, és megpróbálta átvenni az irányítást.
– Érintsd meg magad. Mint azon a napon – mondta, hangja érdes és
fojtott volt. Szeme elsötétült.
Breena egész testében remegett a kérésére. Feltámaszkodott Osborn
vállára, majd a sarkára ült. A mellbimbója körül körözött, érezte, hogy
még jobban felágaskodnak. Lassan lefelé siklottak az ujjai. Osborn
perzselő tekintete követte lassú, érzéki útját. Le a bordáin, végig a
hasán, míg el nem érte egyesülésüket, a göndör szőrzetet.
Az első könnyed érintéstől elakadt a lélegzete.
– Igen! – bátorította a szeretője, és döfött egyet.
Erősebben dörzsölte magát, érezte, hogyan kúszik fel a csúcsra.
Belső izmai megfeszültek a férfi körül. Osborn megragadta a csípőjét,
egy helyben tartva, miközben döfködött. Breena ujjai még
eszeveszettebben dolgoztak.
Mellbimbója megfeszült, minden izma megnyúlt. Osborn után nyúlt,
azért, amit ő tudott adni neki.
– Keményebben! – követelte.
Még erősebben megragadta a lányt, minden egyes mozdulatával
egyre mélyebbre hatolt. Elakadt a lélegzete, ahogy átlendítette a
szakadékon Breenát. A gyönyör újabb és újabb hullámokban járta át
Breenát. A férfi nevét nyögte.
Érezte, hogy Osborn mellkasa megfeszül, kezével a lány hajába túrt.
Egyetlen gyors mozdulattal a hátára gördítette. Breena összekulcsolta
lábát a derekán, még közelebb húzva magához. Tetszett neki, hogy
magán érezheti a férfi súlyát, az, ahogy a földhöz szögezte őt.
144
 JILL MONROE
– Igen. Pont így! – biztatta.
A férfi teste hullámzott, még mélyebbre döfött. Keményebben.
Testének minden izma megfeszült, ahogy elért a csúcsra, és megindított
benne valamit. Újabb csúcs felé közeledett, olyan szorosan tartotta,
amennyire csak tudta.
Breena csak lassan tért magához. A tó hullámzása, a fák leveleit
rezegtető szél, a madarak távoli éneke és a rá nehezedő férfi nagy,
imádott súlya. Szívverése lelassult, és végre sikerült úgy levegőt vennie,
hogy ne hangozzon úgy, mintha épp most vívtak volna Osbornnal a
gyakorlópályán.
Osborn a hátára gördült, maga után húzva Breenát, és magához
szorította. Megcsókolta a homlokát.
– Szeretlek – suttogta Breena. Aztán elnyomta az álom.
Osborn szorosan behunyta a szemét. Fogalma sem volt, mennyire
szüksége volt erre a szóra, míg Breena olyan készségesen ki nem
mondta álmában. Szorosan átölelte. Jobb férfit érdemelt nála. Valaki,
aki sokkal tisztességesebb. Valakit, aki ugyanezt mondhatja neki.
Többet érdemelt, de ez nem jelenti azt, hogy nem fog küzdeni, ölni
azért, hogy maga mellett tarthassa. Osborn nem volt ostoba.

EGYIK NAP ÖSSZEOLVADT a másikkal, kissé talán gyorsan. Osborn

nappal folytatta Breena és a testvérei edzését. A lány varázsereje egyre
erősebb lett, uralni tudott kisebb robbanásokat, érzelem nélkül. Az
éjszaka az övé és Breenáé volt. A legtöbb éjen csatlakozott hozzá a kis
szobában. Más éjeket a tó mellett töltöttek a csillagok alatt… ő pedig a
teliholdra gondolt.
Bernt és Torben jó, erős férfiakká fognak válni ő ellenére is.
Bevezette azt a hagyományt, hogy minden éjszakát egy hatalmas tűz
előtt zártak le, ahogy népe tette, mikor még kisfiú volt. Ott mesélt a
testvéreinek a bermannenről, társáról és arról, hogyan haragították
magukra az isteneket.
Megosztotta velük szüleik hagyományait, hogyan kötötték össze az
életüket, és hogyan edzette, készítette fel Osbornt az apjuk a
Bärenjagdra.
A Berntben dúló, nyugtalan harag minden egyes nappal csitult.
Mind a hárman a megszentelt medveföldeken éltek az évek során, és
csak Osborn esküje védte a helyet. Egy medve sem követte Berntet,
145
 A HARAG URA
hogy bermannenné váljon. Hogy berserker legyen. És Bernt mégis
elérte a Bärenjagd korát. Már jóval túl is volt rajta. Ennek ellenére is
erős lett.
Osborn talán megváltoztatta a ber és az ember végzetét is, mikor ide
telepedett le? Egyik kardvívás alkalmával Osborn azt hitte,
megsebesítette öccsét a pengéjével, de még csak egy karcolás sem volt
rajta. A berserkereket nem lehetett acéllal megsebezni. Le merje
tesztelni Berntet az egyetlen olyan anyaggal, ami legyőzhet egy
berserkert? Fából és tűzből készített fegyverekkel. Fa, mert a földből
nőtt, és tűz, mert az Istenek adták az embereknek. Azok a féltékeny
istenségek bizonyára ironikusnak találták, hogy ajándékaik halált is
hozhatnak rájuk.
Osborn Bärenjagd nélküli életet képzelt el a testvéreinek. Erő és
becsület vér és küzdelem nélkül? De az ilyen gondolatoknak még
várniuk kell egy más időre… Később. De mi után, azt nem tudta
megmondani.

KÉSŐBB, AZNAP ESTE követte testvérei nevetésének hangját. A tűz

körül találta őket, Breenával nevetgéltek. – Mi olyan mókás? –
kérdezte.
– Breena épp azon van, hogy beváltsa a fenyegetését, és megtanítsa
Berntet táncolni.
– Az nem fenyegetés – mondta gúnyolódó szigorral a lány. – A tánc
egy fontos képesség.
– Anyánk szeretett táncolni – mondta Osborn.
Bernt tekintete élesen megvillant, arca lelkes lett. Most inkább volt
fiú, mint férfi, még többet akart hallani.
Osborn átverte őket. Elvette tőlük az emlékeik nyújtotta vigaszt, és a
történeteket, amiket elmondhatott volna, mindezt azért, mert önző volt.
Azért, mert ő nem akart emlékezni. Ő nem akarta a fájdalmat. Nem a
testvérei bűntudata volt. Nem az ő szégyenük. Torbennek és Bertnek
szeretnie kéne az anyjukat és apjukat.
– Mikor táncolt? – kérdezte Torben, hangja halk volt, mintha félne,
hogy magára haragítja Osbornt és köddé válna a pillanat.
– A telihold első estéjén összegyűltünk a falu közepén. A vének
hatalmas tábortüzet gyújtottak, ettünk, énekeltünk és táncoltunk.

146
 JILL MONROE
Szerettétek kergetni egymást a tűz körül, ami miatt anya mindig
aggódott.
Bernt arcán elterült egy mosoly. – Emlékszem.
– Te táncoltál? – kérdezte Torben Osborntól.
Megrázta a fejét. Táncolt volna. A Bärenjagd után egy évvel. –
Sosem tanultam meg.
– Breena megtaníthatna.
– Ó, kétlem, hogy a bátyátok bármi ilyesmit meg szeretne tanulni –
mondta Breena, egyértelműen reménykedve, hogy minden további
kísérletet lelohaszt. Miatta? Vagy a saját érdekében?
Most már ő is elmosolyodott. Ez nagyon is kihívásnak tűnt, ő pedig
sosem hátrált meg egy elől sem. Megtörölte tenyerét a combján, felállt
és a lány felé nyújtotta a kezét.
– Ideje, hogy megtanuljam.

BREENA ÉREZTE, ahogy arcizmai döbbenten megnyúlnak. Osborn

sok mindent mondhatott volna ebben a pillanatban, de sosem gondolta
volna, hogy felkéri táncolni. Vagy, hogy megkérné, tanítsa meg. Mindig
sikerül meglepnie.
– Mutasd meg, hogy táncolnak ott, ahonnan te jöttél, Breena.
Hangja egyértelmű invitálás volt, ő pedig nem tudott ellenállni neki.
Kezét a férfiéba helyezte, és hagyta, hogy egy tisztásra vezesse,
miközben a testvérei oldalba bökték egymást. Osborn átkarolta, és ez
végül magához térítette Breenát, és a feladatára fordította a figyelmét.
Elviselte a férfi odamorrantott utasításait, szakadatlan követelőzéseit,
hogy dolgozzon keményebben, és végezze el újra meg újra a
mozdulatokat. Most rajta volt a sor, hogy parancsolgasson.
– Egy úriember sosem ragad csak úgy meg egy hölgyet, és rángatja
ide-oda.
– Itt rá tudnék mutatni valami elég nyilvánvalóra – felelte a férfi.
Tényleg humort hallott kicsendülni a hangjából? Úgy döntött, nem
foglalkozik vele, és a lehető legjobban igyekezett leutánozni Osborn
Én-tanítalak-téged-szóval-figyelj-rám-nagyon kifejezését.
– Mellém állsz, és csak a vállunk ér össze. – Jobb, ha oldalra
módosítja a dolgokat. Egyik előző partnere sem tornyosult még így fölé,
mint Osborn. Breena ujjaival a hajába túrt. – És ellenkező irányba
nézünk.
147
 A HARAG URA
Osborn leengedte a karját a válláról, és elfordult, így a lány mellé
került. Breena biztos volt benne, hogy ezt a táncot azért találták fel,
hogy a fiatal férfiak és hölgyek tiszteletteljesek, finomkodók
maradjanak. De a férfi csípője hozzádörzsölődött az övéhez úgy, hogy
abban semmi ártalmatlan nem volt, és belélegezte melegét, földes
szagát.
– És most? – kérdezte Osborn.
Breena felnézett, a férfi sötét szeme az övébe mélyedt. – Emeld fel a
karod, én meg átfűzöm rajta az enyém.
Osborn követte az utasításait, és Breena rájött, hogy valahogyan az
elmúlt néhány percben teljesen elvesztette az uralmat. És ez nem
tetszett neki. Megköszörülte a torkát. – Fontos, hogy megjegyezd, a
táncparketten mindig a hölgy irányít.
Ez volt a valaha mondott legnagyobb hazugsága, de kételkedett
benne, hogy Osborn valaha megtudja. Ráadásul, jó mulatság volt
megmondani a harcosának, mit tegyen. – Ez a bizonyos tánc elég
összetett mozdulatokból áll, és zenéhez van igazítva. Először jobbra
körözünk. Aztán balra.
Osborn lassan mozgott, szeme egy pillanatra sem hagyta el a lány
arcát.
– Aztán tedd a kezed a derekamra, és megint körözünk.
Osborn keze lassan, csábítóan siklott le a testén. Breena imádott
táncolni. Ez volt a legkedvesebb dolga Eldenben. Többé már nem.
– Ideje lefeküdni, fiúk – rendelkezett Osborn.

HA A NAPOK TÚL GYORSAN teltek el, akkor az éjszakák röpültek.

Osborn minden egyes reggel egy sejtéssel ébredt. Valami bűnös
közeledett a távolban. Még intenzívebbé tette Breena edzéseit. A lány
kiváló kardforgatóvá vált, de félt, hogy ez az erős, bátor nő sosem fogja
birtokolni a brutális erőt, amivel katonát katona után ölhet. A védelemre
kellett koncentrálniuk.
Osborn felemelte a fegyverét. – Tereld el a figyelmem! –
rendelkezett.
– Szeretkeztél már valaha a bundádban? – kérdezte a lány.

OSBORN KEZÉBŐL MAJDNEM kiesett a kard, a markolat megingott

az ujjai között.
148
 JILL MONROE
Breena csak mosolyogni tudott, és ezt a lehetőséget előnyére
fordította. De kivédte a támadását.
– Nem – felelte alsó ajka még érzékibbé vált.
– Ó. – A gondolat azóta hajtotta a kíváncsiságát, mióta Osborn
elmagyarázta, hogy csak a bundában válik igazi berserkerré. Abban
reménykedett, hogy tudja, hogyan reagált a benne élő ber a szenvedély
hevében.
Olyan erős és hatalmas volt, és tökéletesen koncentrált, mikor dühös
volt. Milyen érzés lenne, ha mindaz az erő, kényszer és figyelem rá
összpontosulna?
Tudta, hogy se a férfi, se a berserker nem bántaná soha, de a
szeretkezés vinne-e egy kis veszélyt a dologba?
Hamarosan el kell hagynia ezt a kunyhót, és szembe nézni a
birodalmát ért fenyegetéssel. Osborn edzései és egyre erősödő mágiája
ellenére szembe kell néznie a valósággal, hogy talán nem marad
életben. Talán Elden utolsó örököseként hal meg. Breenának egy egész
életnyi tapasztalást kellett belezsúfolnia rövid időbe. És szeretkezni a
szeretett férfival a berserker őrület alatt, ez olyan dolog volt, amit még
meg akart tapasztalni.
– Osborn? – kérdezte vívás közben.
– Igen?
– Észrevetted, hogy egyedül vagyok veled?
A férfi leeresztette a kardját, és visszadugta a hüvelyébe.
Egyértelműen véget ért ma délutánra az edzés.
– Emlékszem, hogy figyelmeztettelek, ne legyél egyedül velem.
– És mégis itt vagyok, fittyet hányva a figyelmeztetéseidre.
Emlékszel, mit ígértél? Úgy értem, mivel fenyegetőztél?
Osborn megrázta a fejét, de szeme résnyire szűkült, a levegő
megdermedt körülöttük.
– Te, ahogy rajtam fekszel. Én, ahogy rajtad fekszem. Aztán, ahogy
négykézláb teszel engem a magadévá, mint egy állat.
– Most már emlékszem. – A férfi hangja elnehezült a vágytól.
Breena felemelte a zsákot, ami sosem volt elérhetetlen távolságban
tőlük, és felé dobta. – Akkor most elfutok.
A földre dobta a kardját, és elrohant remélve, hogy a benne élő állat
nem tud ellenállni, és üldözőbe veszi. Breena nem ácsorgott sokáig a
gyakorlótéren, hogy megtudja. Nevetve rohant végig az ösvényen,
149
 A HARAG URA
levéve az ingét futás közben. A nadrágját kicsit nehezebb volt levenni,
de hamarosan már csak alsónemű volt rajta.
Megdermedt körülötte a levegő, annak ellenére, hogy a feje felett
sütött a nap. A férfi berserker volt. Izgatottság és a veszély okozta
borzongás gyorsabb mozgásra ösztökélte. A háta mögött zizegtek a fák
levelei, jelezve, hogy Osborn nem volt túl messze.
– Breena – kiáltotta, hangja merev volt és nem evilági. Nem egészen
emberi. Még sosem hallotta őt berserkerként beszélni.
Egy vastag kar fonódott a derekára, és többé már nem rohant előre.
Osborn egy hatalmas fához lökte, a kéreg a mellkasába préselődött. A
férfi keze megkereste a derekán lévő kis masnikat, és elszakította. A
nőiességét rejtő ruhadarabok a földre hullottak, ujjai a lába közé
kúsztak.
Osborn még jobban fellelkesült mögötte, mikor megérezte milyen
nedves, farkát a lány fenekéhez nyomta. Fogával a vállát harapdálta.
Szerelmi játéka kicsit durvább volt, és árnyalatnyi veszélyt rejtett. Erre
Breena még nedvesebb lett a lába között. Osborn megragadta a mellét;
kemények voltak és készen álltak az érintésére. Megcsipkedte a
mellbimbóját, ő pedig egészen a lábujjáig megremegett.
– Az enyém vagy, Breena? – kérdezte, hangja durva, egyenetlen volt.
– Igen. – Mindig.
– Emeld fel a lábad!
Breena felemelte a térdét, a fakéreg combja belső felét dörzsölte.
Osborn megbökte őt farka végével, aztán egy nyögéssel belé hatolt. –
Enyém – mondta a mellét masszírozva. Döfött, mire Breena egész
testében megremegett, vesszeje olyan kemény és vastag volt ebben az új
szögben. A bunda mindkettejüket beborította. Osborn ki-be ringatózott
benne, Breena vágyának hullámai és csúcsai egyre magasabbra és
magasabbra hágtak. Nyögése visszhangoztak az őket körbevevő fákról.
Olyan közel volt…?
Osborn kihúzódott belőle, lélegzete durva volt.
– A földre. Térdre – bökte ki, a szavak alig csúsztak ki az éhsége
miatt.
Megfordult, a kéregnek támaszkodott, és a berserkerére nézett.
Szemei szinte teljesen feketék voltak. Erőlködés és feszültség látszott az
arcán. Kezét ökölbe szorította maga mellett, izmai megfeszültek, készen

150
 JILL MONROE
álltak a csatára. Osborn gyönyörű volt tomboló haragjában, félelmetes
mégis lenyűgöző látvány. Farka egyenesen meredezett a testén.
Breena a földre ereszkedett. Osborn letérdelt mögé, kezével
végigsimított a hátán és megcsókolta a vállát. Ujjai rátaláltak
gyönyörének központi helyére, és megcirógatta. Breena érzékei lángba
borultak. Szüksége volt rá magában. – Osborn. Most!
Osborn vágyakozó nyögéssel megragadta a csípőjét, és a testéhez
húzta. Breena érezte meredező férfiasságának forróságát, ahogy
beléhatolt. Megremegett az érzéstől. Osborn ki-be mozgott benne, ő
pedig újra nyögdécselni kezdett a gyönyörtől.
– Még! – sürgette. Szeretője minden porcikáját akarta. Szüksége volt
a harcosára.
Osborn még erőteljesebben döfködött a csípőjével, és végül Breena
átlibbent a vágy határán. Izmai megfeszültek a férfi körül, és egy durva
nyögéssel Osborn testét is megrázta az orgazmus.
A férfi a földre rogyott, szinte túlságosan kimerült ahhoz, hogy
magához húzza Breenát. Néhány perccel később megcsókolta a lány
feje búbját. – Sosem vesztettem még így el az önuralmam. Nem bá…
Breena feltámaszkodott a karjára, és egyik ujját a szájára nyomta. –
Nem vesztetted el az önuralmad. Tudtam, hogy sosem bántanál engem.
Szorosan magához ölelte a férfit, teste még mindig remegett. Osborn
olyan sok gyönyört hozott az életébe. Új tapasztalásokat. Nélküle sosem
lenne az, aki most volt. Erre énjének egyik része kijózanodott. Ennek a
nőnek kellett lennie? Ha a Vérmágus nem támadta volna meg őket,
minden ugyanolyan maradt volna. Akkor továbbra is Breena hercegnő
maradt volna.
De a támadás megtörtént. A szüleit meggyilkolták, a birodalmát
valószínűleg elpusztították, a népe, akik a király családtól vártak
védelmet és folytonosságot, halottak vagy szolgák lettek. Miközben ő
gyönyörre lelt egy férfi karjában.

BREENA A NAP HÁTRALÉVŐ részében csendes volt, ő pedig egyre

jobban aggódott. Mi van, ha tényleg bántotta, és a lány megpróbálta
elrejteni előle? Miért tette meg? Miért vette fel a bundát és vette
üldözőbe? Őrültség volt.
Mert megkért rá.

151
 A HARAG URA
És Osborn bármit megtett volna, amit Breena kért tőle. De ezt soha
többet, esküdött meg. Soha többet. Már a gondolattól, hogy bántsa,
elszorult a szíve.
Tehetetlenül figyelte, ahogy a lány átszenvedi a vacsorát. Egy
történetet sem tudott elmondani a tábortűznél. Estére már tele volt a
gyengesége felett érzett bűntudattal. Rendbe kellett hoznia. Aznap éjjel
követte a lányt a szobájába.
– Egész nap csendes voltál – mondta, és csatlakozott hozzá az
ágyban. A lány nem küldte el, nem mondta, hogy hagyja békén, szóval
ezt jó jelnek vette.
– Azon tűnődtem, milyen boldog vagyok.
Osbornt szinte megrázta a hirtelen jött megkönnyebbülés. Összefűzte
ujjait a lányéval.
– Az jó.
Breena megrázta a fejét.
– Nem, nem az. Nem szabadna boldognak lennem. Úgy nem, hogy a
népem szenved. Hogy a szüleim halottak.
Hideg hatolt a férfi csontjaiba. Nem az a fajta, ami a berserkergang
visszatértét jelezte, hanem a pánik miatt. Megtörténik. Félt tőle, hogy
Breenát elkezdi gyötörni a bűntudat… mint őt. Most, hogy
meggyökerezett, fel fogja emészteni őt. Az önvád, amit magára vesz,
széttépi a lelkét, elgyötört lesz, telve megbánással.
A karjába akarta vonni, és biztosítani róla, hogy a családja halála
nem az ő hibája volt. Kisimítani a ráncokat a homlokán, és azt mondani,
hogy semmi miatt nem kell bűntudatot éreznie.
De nem tette, mert tudta, hogy Breena nem hinne neki. Ahogy ő sem
hitte el ugyanezeket a saját életéről.
Aznap éjjel nem szeretkeztek. Helyette egymás mellett feküdtek, alig
értek egymáshoz.

A KÖVETKEZŐ REGGEL UGYANOLYAN elátkozottnak érezte

magát, mikor felébredt.
Osborn kimászott az összetekeredett takarókból, és lenézett Breena
gyönyörű arcára. Sosem fogja megunni, hogy nézheti. Még ha
engedélyt is kapna rá, hogy megöregedjen vele, hogy lássa a szeme
mellett kialakuló vonalakat, és selymes hajának őszbe forduló tincseit.
Ez volt a lány természete. Az ő szeretete mind az ő, mind a testvérei
152
 JILL MONROE
irányába, annak ellenére, hogy mindettől őt megfosztották. Breena nem
félt a benne élő berserkertől. Ekkor változott meg számára minden.
Breena nem félt semmitől.
Mialatt ő csordultig volt félelemmel.
El fogja veszíteni. Tudta most már, hogy így lesz. Osborn
valószínűleg így is kissé túl sokáig ragaszkodott hozzá.
Miután kicsusszant az ágyból, gyorsan felöltözött. Többé nem
halogatja az utat a faluba, híreket kell szereznie Eldenről. Ez borult
rájuk a távolból. Breena bosszúja és az álma, hogy lássa a testvéreit újra
trónra lépni, már ha még életben voltak. Eljött az ideje, hogy
beteljesítse és elhallgattassa a parancsokat – nem, az átkokat –, amiket a
szülei ültettek a fejébe. Túlélni és bosszút állni… túlélni, hogy bosszút
állhasson.
A falu csendes volt, mikor leereszkedett a dombról, a legtöbb lakója
még aludt. Mindenki, kivéve az árusokat. Osborn akkor ért oda, mikor a
fűszeres férfi kipakolta a portékáit, és elrendezte őket a legjobb
szögben. A férfi elmosolyodott, mikor megközelítette. – Mondtam,
hogy halmozza fel az olivaolajat, mielőtt kifogynak a készleteim. Most
már nincs több. Elden erődítménnyé vált.
– Információra van szükségem.
Az árus csak mosolygott. – Az ára ugyanaz. Elvégre üzletember
vagyok.
Osborn beletúrt a táskájába, és átnyújtott neki néhány érmét.
– Attól tartok, a hírek nem túl jók, barátom. Most már semmit nem
lehet ki- vagy bevinni Eldenbe. Azt beszélik, a földeket vérrel átkozták
meg. – Az árus megremegett. – Nem megyek vissza, még azért a
vagyonért sem, amit rajta keresnék.
Vérrel átkozták meg. A vérmágia által alkotott kígyószerű felderítő.
Mind beigazolták Breena álomemlékét. A Vérmágus állt az Eldenre
mért támadás mögött. – Mi van Elden népével?
A fűszeres a fejét rázta. – Róluk még kevesebbet tudok, bár ilyen
kevés információ tekintetében úgy vélem, mind halottak.
Osborn is így gyanította. Breena szeretett testvérei… Nicolai, Dayn
és a kis Micah.
– Ellenállásról pletykálnak.
Végre! Valami jó hír.
– Micsoda?
153
 A HARAG URA
Az árus felemelte üres tenyerét. Okos húzás. A legizgalmasabb
résznél hagyta abba a történetet.
Osborn még pár érmét csúsztatott a férfi felé. – Ha megtudom, hogy
amit mondtál, hazugság volt, hogy pénzhez juss, csatlakozol Elden
halottaihoz.
– Nem, az információm pontos. Akik hűségesek Elden emlékéhez,
egy határközeli épületben gyülekeznek. Minden nappal egyre többen
mennek, és terveket szőnek a támadásra. Egy bolond utolsó
szalmaszála, ha engem kérdez.
És Breenának ott a helye, hogy vezesse az embereit.
Osborn még mindig elég bolond volt hozzá, hogy megőrizzen egy
csekélyke reményt, Breena maradni fog. Addig észre sem vette, míg a
remény szerte nem foszlott. Jobban is tudhatta volna. A történetekben,
amiket a lány megosztott velük a tábortűznél, a hercegnő sosem maradt
a fák közti kis kunyhóban.
Úton kifelé a völgyből, Osborn biztosított maguknak elegendő
táplálékot az Eldenbe vezető úthoz. A helyre, ahol az emberei
gyülekeztek, valószínűleg a vezetőjükre várva. Gyerekként megtanulta
a csillagok állását, és gond nélkül hazavezethette a lányt.
Nem tartott sokáig a fákkal szegélyezett út, ami visszavitte
Breenához. Gyorsan kopogtatott az ajtaján, és belépett. A lány
rámosolygott, és nyújtózott egyet.
– Épp azon tűnődtem, hová mehettél. – Oldalra húzódott, és
felhajtotta a takarót. – Most visszabújhatsz az ágyba.
Osborn nem mozdult.
Breena üdvözlő mosolya lehervadt.
– Osborn, mi az?
– Híreim vannak a népedről.
Gyönyörű zöld szemei tágra nyíltak.
– Ellenállásba kezdtek. Remélik, hogy visszafoglalhatják a kastélyt.
Breena szorosan behunyta a szemét.
– Igen. – Aztán kipattant az ágyból, és gyorsan friss ruhákat keresett.
– Oda kell mennünk, olyan gyorsan, ahogy csak lehet.
– Már összekészítettem a csomagjainkat.
– Össze kell szednem a holmim. Tudják, hogy még életben vagyok?
Milyen buta kérdés. Hát persze, hogy nem. Honnan is tudhatnák?

154
 JILL MONROE
Kíváncsi vagyok, ki vezeti őket. És olyan gyorsan hadarok, hogy nem is
tudsz követni.
Osborn ajka keserű hangulata ellenére felfelé görbült. – Izgatott
vagy. Semmi gond.
Breena megragadta a könyökét.
– Minden rendben lesz, ugye? Érzem.
– Fejezd be a csomagolást. Adok pár utasítást a testvéreimnek.
Bernt vádló pillantást vetett Osbornra, mikor pislogva kilépett a
napfényre.
– Meg akarom tartani – mondta Torben, sokkal inkább kisfiúként,
semmint férfiként.
– Nem tartozik hozzánk – próbálta megmagyarázni Osborn.
Bernt a fejét rázta.
– De te rávehetnéd, hogy maradjon. Mondd neki, amit hallani akar.
Szeretlek.
Kérlek, maradj!
Haldoklom a gondolattól, hogy elhagysz.
A fogát csikorgatta.
– Ez az ő útja. Mindig is tudtuk.
– Mi lesz utána? Visszajönne, ha arra kérnéd.
– Nincs jogom erre kérni őt. Ráadásul ő hercegnő. A hercegnők
kastélyokba tartoznak.
Bernt sarkon fordult, és elmasírozott a vadonba. Az öccse nem fog
elbúcsúzni.

155
HÁROM NAPIG UTAZTAK. Osborn nem akarta siettetni a haladást,
bár Breena rohanni akart.
– Az utunk végén csata lesz, Breena. Nem lehetünk kimerültek az
első csapás előtt – figyelmeztette.
Este szeretkeztek a táborhelyen, párzásuk néha vad volt, néha lassú,
de mindig benne volt a kétségbeesés árnya. Osborn sokáig tartotta a
karjában, miután elaludt, és a csillagokat nézte.
– Mit csinálsz? – kérdezte a lány álmosan.
– Próbálom lelassítani az időt.
A harmadik napon, körülbelül az ebédjük környékén megtudta az
épület helyét. Breenának elakadt a lélegzete, mikor kiszúrta a területet
pettyező sátrakat, és a körülöttük szorgoskodó embereket – családokat,
katonákat, és a kastélyban dolgozókat.
– A népem – suttogta, olyan nagy megkönnyebbüléssel és szeretettel,
hogy alig kapott levegőt.
– Ott van Rolfe! – Szinte kiabált, és Breena odarohant a férfihoz,
mielőtt Osborn megállíthatta volna.
A lány keresztülrohant a füvön, újult energiával, a szellő megemelte
a haját és lehűtötte az arcát. Az odakinn dolgozó emberek megálltak,
rámeredtek, álluk leesett a döbbenettől, szemük megtelt könnyel. Az
emberek körbevették, üdvözölték.
– Hallottatok a testvéreimről? Hallott bárki bármit róluk? – kiabálta
túl a lármát.
De az eldeniek továbbra is örvendeztek, hogy egyik uralkodójuk
visszatért.
– Rolfe! – kiáltotta.
A férfi megfordult a neve hallatán. Rolfe egykor fontos tagja volt a
házuknak, része volt a szüleit őrző testőröknek. A férfi megöregedett,
mióta utoljára látta. Fáradtnak és legyőzöttnek tűnt. Szeme tágra nyílt,

156
 JILL MONROE
és öröm ült ki a vonásaira, mikor felismerte. Aztán minden vér kiszaladt
az arcából.
Bűntudat. Breena nagyon is jól ismerte az érzést.
– Nem a te hibád volt – sietett oda, hogy biztosítsa a férfit. – Hogy
tudná egyetlen ember ereje megsemmisíteni a Vérmágust?
– Nem szabadna itt lenned – figyelmeztette a férfi.
Milyen ostobaság volt Rolfe-tól most az illendőség miatt aggódni. –
Butaság. Ezek az én embereim. Pontosan ide tartozom.
– Hogy kerültél ide? – Rolfe pillantása a tömeget kutatta, kiszúrva a
másik újonnan érkezőt, Osbornt.
– Te… – mutatott rá. – Tűnj innen!
Osborn keze azonnal a kardja markolatára siklott.
Kinyílt az épület ajtaja, és kilépett rajta egy férfi, mire elnémult a
tömeg. Breena felismerte benne az eldeni határ őrzőinek egykori tagját.
– Mi ez a felfordulás? – kiáltotta. Elég hangosan mennydörgő hang
volt ez egy ilyen nyurga fickóhoz képest.
Az eldeniek erre összehúzták magukat, és összekuporodtak.
– Miért kiabálsz, mikor csak élvezik a napot? – kérdezte, hangja
komor volt.
– Ö, Cedric vezeti az embereket.
Breena elnyomta a remegését. Cedric mindig is egész undoknak tűnt,
de végül is, a háború a legfurcsább szövetségeket kötötte, és Osbornra
pillantott. A férfi a tömeget pásztázta, keze továbbra is a kardján pihent.
– Néha kell egy kis erő, hogy csendben és rendben tartsuk a
dolgokat. Ön bizonyára megérti ezt.
Nem, nem értette.
– Többé nem akarok ilyet. Ezek az emberek rémültek. Elvesztették a
szeretteiket, és félik a jövőt. Nincs szükség további viszályra és haragra.
Cedric felhúzta az ajkát, Breena sejtette, hogy mosolyogni próbál.
De sokkal inkább vicsornak tűnt.
– Köszönöm, amit eddig sikerült véghezvinned, Cedric. Tetteid nem
maradnak figyelmen kívül – tette hozzá. Figyelmeztette.
Osborn tett egy lépést előre.
– Mesélj a forrásaidról!
Cedric megmerevedett, mintha vitába akarna szállni vele, aztán
pillantása felmérte Osborn vállának erejét és szélességét, majd a
csípőjén lógó súlyos kardot.
157
 A HARAG URA
– Nicolai délen toboroz egy óriási sereget.
A hír hallatán érzett öröm és megkönnyebbülés szinte térdre
kényszerítette Breenát. – A testvérem él?
Cedric bólintott.
– Dayn is. Ő is egy sereget vezet. Azt beszélik, a Vérmágus uralma
máris gyengül Elden felett. Újra visszaszerezzük a földjeinket – mondta
elég hangosan, hogy az egész tömeg hallja.
Hatalmas üdvrivalgás tört ki, és Breena megértette, miért követték
Cedricet. Talán az első benyomása róla téves volt. Az ínséges idők
mindig kihozták egy ember igazi természetét és belső erejét. Belőle egy
harcost hozott ki.
Cedric Osbornra pillantott.
– Köszönöm, hogy visszakísérted a hercegnőt a hazájába. Pompásan
meg leszel jutalmazva a fáradozásodért. Rolfe, hozdd ide az aranyat,
amit félretettünk. Attól tartottunk, ha foglyul ejtették, váltságdíjat kell
fizetnünk.
Breena Osbornra pillantott, akinek résnyire szűkült a szeme, tartása
éberségről árulkodott.
– Pár pillanat múlva távozhatsz. Biztos vagyok benne, hogy alig
várod már, hogy utadra mehess. Van egy falu fél napi járásra keletre.
Bizonyára alig várod, hogy elkölthesd az aranyad.
– Összekevered Osbornt egy zsoldossal – mondta Breena. – Nem a
jutalomért hozott ide engem.
– De egy zsoldos vagy, nem igaz?
Osborn lassan bólintott.
Rolfe visszatért az arannyal megpakolt erszénnyel. Cedric
megragadta, és Osborn felé hajította, aki elkapta.
Breena a harcosára nézett, de az nem viszonozta a tekintetét.
Pillantását a férfira szegezte, aki az imént zsoldosnak nevezte őt.
Cedric megragadta egy mellette elhaladó fiúcska vállát.
– Hozd ide Ashert és Gavint. – Cedric pillantása találkozott
Osbornéval. – Ők a két legjobb katonánk. Ők majd azonnal elvezetnek
Elden területéről.
– Miről beszélsz? – kérdezte Breena. – Osborn természetesen marad.
– Maradsz, zsoldos? Egy hercegnővel? – A kérdése sokkal inkább
csikorgás volt. Cedric úgy állította be Osbornt, mint egy opportunistát.
Aki csak magával törődik.
158
 JILL MONROE
Breena gyomra megfeszült. – Osborn?
– Most már a népével van. Két hatalmas sereg közeledik erre. Semmi
okod rá, hogy maradj.
Feszült csend telepedett rájuk. Ez annyira buta volt. Nyitotta a száját,
hogy elmondja…
– Nem. Semmi okom rá, hogy maradjak.
– Mi? – kérdezte Breena megbántva, zavartan. Ez bizonyára valami
stratégia, valamiféle csel, amivel Osborn le akarja tesztelni a
biztonságot.
– Itt jönnek a harcosaink – jelentette be Cedric, hangja elárulta,
mennyire örül.
– Szeretnék négyszemközt beszélni a zsoldosommal – tájékoztatta
őket.
Cedric, úgy tűnt, vitatkozni akar, aztán beletörődőn lehajtotta a fejét.
Osborn követte Breenát egy fához, távol Cedrictől és Rolfe-tól.
– Mit tervezel? – kérdezte a lány.
Harcosa végighúzta kezét az arcán.
– Hazamegyek. Edzem a fivéreimet.
Breenának hányingere lett.
– Tényleg elmész?
Osborn a tábor felé fordította a fejét. – Úgy tűnik, itt minden rendben
van. A testvéreid is jönnek.
– Te pedig csak úgy itt hagysz?
A férfi bólintása volt a válasza.
– De… De a harcosom vagy. Hozzám tartozol.
Osborn megragadta a karját.
– Kialakítottál egy képet rólam a fejedben, valakit, aki nem vagyok.
Az egyik tündérmesebeli hősöddé alakítottál. – Sötét szeme beleégett az
övébe. – De én csak egy férfi vagyok. Egy férfi, aki minden lehetséges
módon akart téged.
– Mint egy lelki társat?
Legalább ez romantikusan hangzott.
De Osborn, a harcos megrázta a fejét.
– Nem hiszek a lelki társakban. Nem hiszek semmi másban, csak a
szenvedélyben és a gyönyörben.
Breena remegni kezdett. Nem akart ránézni.
– Csak ámítottam magam azzal, hogy törődsz velem, nem igaz?
159
 A HARAG URA
Osborn nagyot nyelt, tekintete találkozott a lányéval. Mintha vitába
akart volna szállni a szavaival. Kérlek, szállj vitába! Kérlek, mondd,
hogy tévedek!
– Élveztük egymás társaságát. Most ennek vége.
Breena nem fog sírni ez előtt a férfi előtt. Nem fog sírni miatta!
Soha!
– Menj – mondta, és hátat fordított neki.
Osborn várt egy percet, ő pedig majdnem megfordult, és megragadta
a karját. Aztán meghallotta csizmájának hangját az avarban. Obsorn
elhagyja.
– És zsoldos…
– Igen?
– Ne gyere vissza!
Miután számtalan nagy levegőt vett, Breena Cedric és Rolfe felé
fordult.
– Jöjjön be, hercegnő! – hívta Cedric. – Nézze, mit készítettünk a
családja visszatérésére a kastélyba.
Breena bólintott, és követte az épületbe. Dayn mondta neki, hogy
eredetileg ilyen állapotban volt Elden, mikor a birodalom még új volt és
nem ilyen hatalmas. A mennyezet csak kétemeletnyi magasságban volt,
annyival kisebb, mint az égbe nyúló kastély, ami az otthona volt. És
ismét az otthona lesz… míg megfelelő házasságban nem részesítik.
Elszorult a szíve, tudta, hogy nem Osborn lesz mellette. Az ágyában.
A kőből és fából készült épület falai feketére színeződtek a
kandallóban lobogó tűztől az évek során. Most ismét tűz lobogott benne
azok számára, akik itt kerestek menedéket. Az évek során raktárrá
változott a hely, tele volt bortartókkal, és a földjükön termett és eladott
olajokkal.
– Hoztam önnek egy ajándékot – mondta Cedric valakinek az
árnyékban.
– Hát ezért volt az a nagy örömujjongás odakinn?
Breena megremegett. Libabőrös lett a karja, és a tarkóján felállt a
szőr. Ez a hang fagyos volt. Gonosz. Csak erre tudott gondolni.
– Leyek, bemutatom neked Breenát, Elden hercegnőjét.
– Életben, hát nem csodálatos! – mondta a hang, még mindig az
árnyékban rejtőzködve.

160
 JILL MONROE
Cedric a Vérmágusnak dolgozott. Most már értelmet nyert
hátborzongató megjelenése. Hogy hogyan sikerült a Vérmágus
szörnyeinek áttörni a külső vonalaikat – a területet, amit Cedric védett.
Most már értette Rolfe szavait, mikor kiszúrta őt. Nem szabadna itt
lenned.
Az emberek, akik azt hitte, melegednek a tűz mellett, a földbe dugott
kampókhoz voltak kötözve. Férfiak és nők, valamint két kislány, nem
sokkal többek négy évesnél, arcuk ijedt volt. A sorsuk a kivéreztetés
volt.
– Az a hatalmas sereg, amiről beszéltél, hazugság volt, ugye? –
kérdezte. De tudta a választ. Senki nem siet az ő vagy a népe
megmentésére. Rajta múlt hát a megmentés.
– A testvéreid épp úgy halottak, mint a szüleid – vicsorogta Cedric,
és a földre köpött. – Most már én uralkodom itt.
– Mint egy talpnyaló. A Vérmágusnak. Mindketten.
– Fogd a hercegnőt! – utasította Leyek, de még mindig nem lépett
elő az árnyékból. Ezzel elárulta, milyen lekezelő véleménnyel van
Eldenről. – Kötözd meg! Finom étek lesz a Sötét Úrnak.
Komolyan értékelte, hogy Osborn makacskodott hozzá, tanulja meg
a kardját ki-be csúsztatni a hüvelybe. Az egyetlen alkalom, mikor
ellenállhat, most van. Ez az egyetlen esélye.
Ujjait a markolat köré fonta.

MI A POKOLÉRT TÁVOZIK?
Új idők jártak. Más, elkeseredett idők. Veszély fenyegette a
világukat – minden birodalmat. Évek vagy napok múltán, de szembe
kell nézniük a felismeréssel. Talán alig marad valami a csata után. A
gyönyör, a szerelem, amit csak megragadhat… két kézzel ragadja most
meg. nem számított, hogy hercegnő, még ha számított is… őt nem
érdekli. Osborn bármit felajánlana neki magából, amit a lány kért.
Breena az ő gyönyöre volt. Az ő szerelme.
Azok, akik az anyja, a húga, az apja és a népe haláláért felelősek…
talán sosem fogja megtudni a kilétüket.
Valami belé nyilallt. Egy fájdalmas beismerés, hogy talán sosem lesz
lehetősége megbosszulni a családját. Ez a tudás annyira fájt, olyan
brutálisan, hogy szinte felülmúlta a veszteség érzetét, ami a
Bärenjagdból való visszatérés óta a társa volt. Osborn mélyeket
161
 A HARAG URA
lélegzett, kényszerítette a szívét, hogy lelassuljon, a gyomrát, hogy
megnyugodjon.
De Breenának még volt esély.
Még volt esélye megszabadítani az embereit. Hogy megtalálja a
testvéreit. Hogy tegyen valamit, bármit, hogy lerázza mindig jelenlévő
bosszúvágyát.
Miért hagyná most el? Harcolna az oldalán. Harcolna, hogy békét
hozzon a földjére, vagy meghal, kardjával a lány oldalán.
De Osborn nem szándékozott meghalni.
Sarkon fordult, készen rá, hogy az épülethez siessen, ahol hagyta őt.
Készen rá, hogy a lányhoz kösse az életét.
A fémes csattanás, ahogy Breena kirántotta a kardját a hüvelyből,
lelassította a lépteit. Tudta, hogy Breena kardja volt. Túl sokszor
hallotta a hangját. Elég sokat gyakoroltatta vele ahhoz, hogy a
mozdulatai folyékonyak és simák legyenek. Így, ha elég gyorsan
rántotta elő a kardot, képes volt meglepetésszerűen támadni.
Miért húzná most hát elő? A saját, üdvözlő emberei között?
Hideg kúszott fel a lábán, és az egész testére kiterjedt. Mindenét
eldobta, kivéve a bundát és a kardot. A berserkergang éber volt és alig
várta a csatát. Osborn besurrant az épületbe az egyik oldalajtón át.
Kiszúrta Breenát, aki harci pózban állt, kardjával a testét védte,
tekintete éber volt. Lenyűgöző látványt nyújtott.
És az övé.
A férfi, aki néhány perce olyan szívélyesen üdvözölte újra a
hercegnőjét, és aranyat adott Osbornnak, hogy távozzon, most ráemelte
a fegyverét.
Harag áradt szét a mellkasában. Düh villogott a szeme előtt. A
berserker haragjának ordításával, felemelt karddal lecsapott. Egy
szívdobbanásnyi idő sem telt el, és a férfi kardja a földre esett, teste
nem messze tőle.
Osborn Breena elé lépett, és felemelte a kardját. – Ki akar meghalni
következőnek? – kérdezte.
Halk füttyentés hallatszott a szoba hátsó feléből. Osborn érezte, hogy
Breena megfeszül, és tudta, akárki is adta ki a hangot, fenyegetést
jelentett.
– Mutasd magad! – parancsolta Osborn.

162
 JILL MONROE
– Vagy mi lesz? Megölöd Elden drága polgárait? Rajta!
Megkímélnél az erőfeszítéstől. Bár…
Egy szék lassú csikorgása a földön figyelmeztette Osbornt, hogy
hamarosan megpillantja, ki akarja bántani Breenát.
– Tetszik a gondolat, hogy alaposan megnézd az arcomat – mivel ez
lesz az utolsó dolog, amit látsz. – Egy magas, vékony ember üres héja
lépett ki az árnyékból. Osbornban újból megrezzent a berserker. Hallott
már pletykákat róla, mit tesz a vérmágia egy emberrel. Kiszívja belőlük
mindazt, ami egykor emberré tette őket. Először az érzékeiket, míg már
csak az elgyötört kiáltásokat akarták hallani, és éhezték a halál közeli
élmények megízlelését. Aztán minden érzelem elhagyja a lelküket –
először az együttérzés, aztán a megbánás, míg végül már csak a
rosszindulat és a kapzsiság marad. Végül a testük változik meg. A
gömbölyű formák, a sima felületek, és mindenféle könyörületes
kifejezés eltűnik az arcukról, míg már csak sétáló, lélegző hullák
maradnak.
– Leyek erős. És brutális – suttogta Breena, és Osborn megértette. A
Vérmágus talpnyalója talán törékenynek tűnik, de ez csak az illúzió.
Ereje felülmúlhatatlan volt, nagy gonoszság rejlett benne.
Osborn eggyé vált a ber lelkével.
– Az vagy, amire gondolok? – kérdezte Leyek.
Osborn kihúzta magát.
A Vérmágus talpnyalója örömtelien felnevetett.
– Az vagy. Egy Ursai. Pontosabban, egy berserker. Azt hittük,
mindannyiótokkal végeztünk.
Osborn ujjait a markolat köré fonta.
– Akkor tévedtetek.
Leyek rávillantott egy mosolyt.
– Jó. A nőitek sikoltozva és kiáltozva haltak meg, amúgy. A te
halálod is épp ennyire élvezem majd. – A berserkergang tombolt benne,
de Osborn elnyomta. Tudta, hogy Leyek szavai hazugságok voltak, és
csak provokálni akarta.
Leyek megvizsgálta a körmeit.
– Meglep, hogy segítenél egy eldeni hercegnőnek. Azt hittem, hogy
a vámpírjainkat az övéik közül valónak álcázni okos döntés volt, amit a
mesterem talált ki. Habár elismerem, az én véleményem szerint egy
ilyen bonyolult trükk időpazarlás volt egyetlen szörnyeteg ellen.
163
 A HARAG URA
Ridegség kúszott fel a testén, és a mellkasát célozta meg. Ez nem a
berserkergang összpontosító hűvössége volt, ami eluralkodott rajta – ez
valami más volt.
Ölj!
Állj bosszút!
Bánts!
Breena finom kezét a vállára tette. Elcsendesítette.
A nőjének igaza volt. Ez a lény, ez a gonoszt hordozó teremtmény
fel akarta dühíteni. Azt akarta, hogy hibázzon, mert ez a valami tudta,
hogy annak ellenére, hogy képes vérmágiát használni, Osborn képes
lesz megölni. Meg fogja ölni. A berserker örökség erejével és Breena
közelségével.
Osborn felemelte a kardját, nyugodtan, tökéletes egyensúllyal.

164
MINDEN LECKE, MINDEN EGYES figyelmeztetés és utasítás, amit
Osborn valaha adott Breenának, most átfutott a lány agyán. Még sosem
félt ennyire. Nemrég két paranccsal a fejében ébredt fel. Túlélni és
bosszút állni.
Most egy sajátot is csatolt hozzájuk: nyerd meg Osbornnal ezt a
csatát!
Leyek felemelte a kardját, és bonyolult táncban lengette a kardját.
A hadonászó lovagok halnak meg először.
Megfagyott körülötte a levegő. Osbornban egyre erősödött a
berserkergang. A Vérmágus talpnyalója lecsapott. A fém csattanása a
fémen belehasított a levegőbe, ahogy Osborn kivédte a támadást.
Felfelé lendítette a kardját, harcosa majdnem a földre küldte Leyeket.
Addig pásztázta a tömeget a tekintetével, míg ki nem szúrta Rolfe-ot.
Az ajtó felé mutatott, és azt tátogta. – Menj! – Leyek teljesen a csatába
vetette magát, így az emberei most meg tudnak szökni. Rolfe egy
bólintással némán összegyűjtötte az eldenieket, akik halálos sorsukra
vártak, és elterelte őket.
Most, hogy az emberei biztonságban voltak, Breena a saját kardjáért
nyúlt. Lehet, hogy ketten egy ellen nem fair küzdelem, de mikor
érdemelte meg egy vérmágiát űző lény a tiszteletet és becsületességet?
Osborn előre lendült, kardja keresztülvágta áldozata vállát. Leyek
fájdalmasan felsivított, a hang hátborzongató volt; a falak beleremegtek,
és por hullott a fejükre.
– Ilyen hangot adtak a vámpírjaid, mikor megöltem őket – kiabálta
neki vicsorogva Osborn. Újra döfött, de Leyek sikeresen kitért a
támadás elől.
A Vérmágus talpnyalója remegni és motyogni kezdett. Szavakat,
sötét szavakat, melyek visszhangoztak a mennyezetről. Egy
visszataszító fenyegetés hatolt át a falakon a kis csarnokba. Breena
gyomra felkavarodott.

165
 A HARAG URA
– A varázserejét hívja – kiáltotta a lány.
Leyek villámgyorsan mozdult. Egy vágás jelent meg Osborn
bundájának oldalán. Aztán a balon. Vidám vihogása közepette a bunda
a földre hullott, és meggyulladt.
Osborn kapcsolata a ber lelkével meggyengült. Eltűnt.
Osborn egy dühös ordítással a talpnyalóra vetette magát. De valami
láthatatlan erő visszarepítette és vérzett. Egy csúnya vágás jelent meg a
mellkasán, és vér szivárgott a sebből. Vérmágia.
Aztán a harcosa arca megváltozott. Hajthatatlan haragja, mely a
vonásaira ült, csillapodott. Helyét eltökéltség vette át. Osborn döfött,
hárított, és megint döfött.
Leyek hátra tántorodott, vér folyt az arcán lévő vágásból, és egy
másikból az oldalán. Osborn megint előre lendült, pengéjét a talpnyaló
gyomrába mélyesztette. Leyek a hideg kőpadlóra esett, vére tócsába
gyűlt körülötte.
– Mondd el ismét, hogy haltak meg – parancsolta Osborn.
Leyek küzdött minden egyes lélegzetvételért.
– Hatalmat adok neked. Nagy hatalmat. Együtt visszük be a lányt. A
mesterem nagy jutalmat fog adni neked.
– Mondd el, hogy haltak meg!
A talpnyaló szeme a rothadás színét öltötte magára. Tudta, hogy nem
lel szövetségesre a felette álló Ursaiban.
– Szabadon engedtem a vámpírokat. Kínzás, pusztítás, szenvedés…
mind megtették. – Leyek szava lassan összefolyt, homályos köd fonta
körbe. Az arcán lévő seb kezdett meggyógyulni. Breena nem fogja
hagyni, hogy ez a lény még egy napot megérjen.
Osborn mellé rohant, és megragadta a férfi kardját. Olyan keményen
markolta, hogy a húsába vágott a penge. Energia áramlott végig benne,
kavargott, egyre nőtt. Egyetlen csattanással távozott az ujjain át a
pengébe.
– Az én mágiám a te erőddel – mondta Breena. – Itt az ideje, hogy
végezzünk vele.
– Így van – felelte a férfi.
Osborn oldalra kormányozta a lányt, Leyek felé rúgta a kardját, aztán
elhátrált. A harcosa a Vérmágus talpnyalóját figyelte. Intett neki, hogy
lépjen előre.

166
 JILL MONROE
Leyek megragadta véres ujjaival a kardot. Kántált, miközben felállt,
de Breena nem félt többé a varázserejétől. A lény Osborn felé vetette
magát, és harcosának egyetlen csapásával Leyek holtan rogyott a földre.
A varázsereje megsemmisítette.
Osborn megingott a lábán, Breena pedig odarohant hozzá, a férfi
karját a nyakába vette, és kisegítette az ajtón. Friss levegőre volt
szüksége, távol a haláltól és a vér mágiájától.
– Megcsináltad, Osborn. És a bundád nélkül.
– Együtt csináltuk meg.

– HOZZÁM TARTOZOL, Breena – mondta neki a férfi, amint átlépték

a küszöböt. Tetszett neki a lány ereje, és próbálta nem kimutatni,
mennyire megsérült.
– Nem úgy érted, hogy te tartozol hozzám? – kérdezte a lány, és
lassú, gyönyörű mosolyra húzta a száját.
– Igen. – A férfi hangja megkönnyebbült sóhajnak tűnt.
Breena lebiggyesztette csókolnivaló ajkát.
– Egész jól el voltam odabenn. Nem kellett volna rögtön
berserkerként rontanod a házba.
– Berserker vagyok.
– Még a bundád nélkül is.
A férfi bólintott. A ber lélek mindig a része lesz. Most már értette.
Ezt a leckét egy nap megtaníthatja a testvéreinek.
– És igen, muszáj volt „berserkerként rontanom a házba”. Érted.
Breena lábujjhegyre állt, és arcon csókolta.
– Ezért szeretlek. És őt is. De leginkább téged – csipkelődött.
Osborn megragadta a kezét.
– Ugye tudod, hogy muszáj veled tartanom Eldenbe. A Vérmágus az
én családomat is megölte.
Breena bólintott. – Azt reméltem, itt jön az, hogy te is szerelmet
vallasz nekem.
Breena megpróbált elhúzódni tőle, de nem hagyta. Sosem fogja
elengedni.
– Én pedig azt próbálom mondani neked, hogy amúgy is követtelek
volna Eldenbe. Még úgy is, ha nem tudom, ő a felelős azért, ami a
népemmel történt. Azért jöttem vissza, hogy meggyőzzelek, hogy, ö,
hozzám tartozol, mikor meghallottam a kardod hangját.
167
 A HARAG URA
Elengedte a lány kezét. Az ő döntése. Az ő választása.
Breena felnyúlt, a tenyerébe fogta az arcát, hüvelykujját végighúzta
az alsó ajkán.
– Ma este megint telihold lesz. Breena Eldenből, csatlakozol hozzám
a csillagok alatt, és hozzám kötöd az életed?
Miután apró ujjai közé fogta a kezét, Breena megszorította.
– Nem tudom, mit hoz számunkra a holnap, de a ma este a miénk.
Igen, Osborn.
– És Breena?
A lány mélyen a szemébe nézett.
– Igen?
– Szeretlek.

168
LEYEK LEGYŐZÉSÉNEK ESTÉJÉN Breena ragaszkodott hozzá,
hogy csapjanak lakomát. Azt mondta, az ünneplésért, de Osborn tudta,
hogy érzékelte, az embereinek erre van szüksége. A zenére, a táncra és
a tűz körül elmondott mesékre. Hogy megint normálisnak érezzék
magukat. Egyesülve, mint eldeniek. A Vérmágus majdnem megtörte az
ő emberségüket is. Igazából sokuk soha nem lesz már ugyanolyan, de
ma este esznek, nevetnek és felejtenek.
Holnap megtervezik a csatát. Breena már kikérdezett minden eldenit
annak érdekében, hogy megtudja a híreket, még a legbizonytalanabb
pletykákat is a testvéreiről. Osborn tudta, hogy sosem fog igazán
pihenni, míg meg nem szerzi a válaszait, akkor is, ha tragikusak voltak.
Ahogy lement a nap, a tűz még magasabbra hágott. Minden eltelt
órával egyre több eldeni merészkedett elő az árnyékból és csatlakozott
hozzá. Mindegyiket nevetéssel vagy könnyekkel köszöntötték,
némelyiküket mindkettővel. Családok egyesültek, míg mások komor
határozottsággal szereztek tudomást szeretteikről. A gyászt későbbre
tartogatták. A Vérmágus halála után.
Ahogy a csillagok megtöltötték az eget, Breena történeteket kezdett
mesélni Osborn bátorságáról, és az eldeniek izgatottak voltak, hogy egy
legendás berserker csatlakozik hozzájuk a közeledő háborúban.
Nevettek, ahogy a lány ecsetelte az ügyességét a táncban, és Osborn
azon kapta magát, hogy mosolyog.
Élete nagy részében gyűlölte Elden népét, ki akarta őket irtani, ahogy
a sajátjaival tette a Vérmágus. Most, életében először, Osborn ráébredt,
hogy elégedett. De nem annyira, hogy ne kezdjen azon tűnődni, vajon
meddig kell a tűz mellett ülniük. Semmi másra nem vágyott jobban,
mint hogy az éjszaka sötétjébe vezesse Breenát. Hogy a földre fektesse
a köpenyét, lehúzza magához, és szeretkezzenek a csillagok alatt.
Semmi másra nem vágyott jobban, mint hallani a kiáltásait.

169
 A HARAG URA
Korábban úgy gondolta, sosem látja őt viszont, és nem hallja többé
édes hangját. Nem érzi az érintését. Nem alszik a karjában.
Rolfe Breena mögé állt. Acélos pillantása kihívó volt, mikor
összefonta karját a mellkasa előtt. Az üzenet egyértelmű volt. Ma este
kizárt dolog, hogy elosonhatnak, vagy egyáltalán bármely éjszaka, míg
össze nem házasodtak.
Megértően bólintott az öreg harcosnak, hisz szándékai tisztességesek
voltak – a házasságot illetően. Amit Breena testével akart művelni, az
már más lapra tartozott.
Bár előttük álltak még a legveszélyesebb napok, Osborn a jövőbe
tekintett. Most először azóta, hogy tizenöt éves fiatal fiúcska volt.
Breena adta ezt meg neki.
Hála az égnek, Breena váltott a róla szóló történetekről a
kardforgatásból kapott leckéire. Nevetés tört fel körülötte, és látta, hogy
Breena hagy néhány pillanatot az embereinek, hogy megemésszék az
édes, eldeni örökös harcos hercegnővé alakulását.
Két újabb ember csatlakozott hozzájuk a tűz körül, és hallotta, hogy
Breenának elakad a lélegzete. A keze azonnal mellette termett, ujjait a
markolat köré fonta.
Bernt és Torben álltak ott.
Talpra szökkent. – Hogyan…?
Breena a testvéreihez rohant, és mindegyiküket arcon csókolta.
– Varázslat. Olyan nyomokat hagytam, amiket csak ők tudtak
követni.
Osbornnak nem tetszett az ötlet, hogy csatlakozzanak hozzájuk a
harcban, de most már szinte férfiak voltak. Eljött az ideje, hogy
elfogadja őket annak. A Vérmágus volt a felelős a gyermekkoruk
elvesztéséért, és joguk volt küzdeni. A testvérei helyet foglaltak a tűz
mellett, a két újabb berserkert hamarosan barátságosan üdvözölték. Az
emberek egész éjszaka elszórakoztatják magukat.
– Többet is tudok ám, mint nyomokat hagyni. Nem tudom, hogy
azért van-e, mert újra eldeni földön vagyok, vagy mert a Leyek elleni
küzdelem felszabadított valamit, de érzem, hogy nő az erőm. Nézd!
Breena összeérintette a kezét, és megérezte benne a változást.
Valami hatalmas, megfoghatatlan öltött alakot a kezei között. Egyre
nőtt. Fény ömlött a két tenyere közül.

170
 JILL MONROE
– Most már teljesen uralni tudom az erőm. Nem kell többé az erős
érzelmekre hagyatkoznom.
Osborn gondolatai elkalandoztak az erős érzelemre, ahogy a felderítő
nyomának elfedésére használtak a tónál, és majdnem felnyögött.
A fénygömb egyre nőtt a kezében, végül a levegőbe dobta, ahol
három különböző csóvává változott. Egyetlen intéssel a gömbök
elcikáztak az égbolton, és addig figyelte őket, míg el nem tűntek a
láthatáron. – A testvéreimhez küldöm őket.
Egy mosoly terült szét az arcán. – Érzem, hogy élnek. Tudom.
Neki ajándékozták ezt a hihetetlen nőt. Mellette fog maradni az
utolsó leheletéig.
– Telihold van felettünk – suttogta a lány.
Osborn szíve hevesen dobogott, teste megkeményedett. Néhány
pillanat múlva Breena örökre az övé lesz. A lány nevetve felemelte a
szoknyáját, és nevetve elrohant. – A tiéd leszek, de csak ha előtte
elkapsz.
Osborn túl gyors volt neki, és a lány keze után nyúlt. – Csak próbálj
elmenekülni.

MINT MINDEN KISLÁNY, Breena is gyakran álmodott az

esküvőjéről. Hogy majd egy lélegzetelállító ruhát visel, ami egy hosszú
uszályban végződik, mely Elden színében pompázik. A férje,
természetesen, nagyon udvarias és jóképű lesz, a kastélyába viszi majd,
és az esküvői lakoma után táncolnak.
Soha nem gondolta volna, hogy a férfi, aki egy nap a férje lesz,
inkább lesz hajlandó morogni, mint táncolni. És ma este azt a
zsályaszínű ruhát viselte, amit leendő férje vett neki, az ezüst kígyó-
karperec is a helyén volt. Sokkal jobb volt, mint bármilyen esküvői
pompa.
Egy hatalmas csarnok helyett, ahol hosszú listányi arisztokrata és
magas rangú vendég várja, hogy megnézhesse a királyi szertartást, kéz a
kézben sétáltak, csak ők ketten, körülöttük fákkal, felettük a
csillagokkal. Osborn mindennél tökéletesebb volt, mint amit valaha
álmodott vagy elképzelt.
Osborn, az ő vad berserkere, aki szerette.
Amint elérték a kis tisztást, Osborn megállt, felé fordult, és
összefűzte az ujjaikat.
171
 A HARAG URA
A lány felnézett, és elakadt a lélegezte, mikor meglátta őt. – Mi
történt a hajaddal? – kérdezte. – Osborn hosszú, barna fürtjei eltűntek,
haja elképesztően rövidre volt vágva.
– Újabb hagyománya a népemnek. Az esküvő napján a férfi levágja a
haját. Amolyan megszelídítés, ha úgy tetszik.
Breena felnevetett. Kételkedett benne, hogy ezt a férfit bármennyire
is meg lehetne szelídíteni. Kis időbe telik, mire hozzászokik az új
kinézetéhez, de tetszett neki.
A férfi szeme sarkában lévő ráncok elsimultak, arckifejezése
komollyá változott.
– Breena, szerelmem. Összekötöm az életem a tiéddel.
Milyen egyszerű szavak. Semmi bonyolult eskü vagy cicoma. Csak
egy férfi, aki a természetbe vitte a vágyott nőt, és az övének
nyilvánította magát a csillagok és a hold színe előtt. Szerelem és
érzelmek csaltak könnyet Breena szemébe. De nem fog sírni. A harcosa
harciasságot érdemelt.
– Osborn, szerelmem – mondta neki tiszta, erős hangon. Pillantása
találkozott a férfi barna tekintetével, és elmosolyodott.
– Összekötöm az életem a tiéddel.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű hercegnő, aki
akkor élt igazán, mikor álmodott. Aztán egy nap arra ébredt, hogy
három fenyegető medve veszi körbe. Türelemmel és szerelemmel
megszelídítette a legvadabbat, és egy csókkal herceggé változtatta a
szörnyeteget.

172