CHARLES CHAPLIN

ÉLETEM
FORDÍTOTTA
ABODY BÉLA

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1967

CHARLES CHAPLIN
MY AUTOBIOGRAPHY
THE BODLEY HEAD, LONDON
© Charles Chaplin 1964
© The Bodley Head Ltd 1964

A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója – Felelıs szerkesztı: Róna Ilona

Szakmai szempontból átnézte: Lukácsy András – A védıborító és a kötésterv Görög Júlia
munkája – Képszerkesztı: Láng Pálné – Mőszaki szerkesztı: Horváth Tibor Mőszaki
vezetı: Siklós Béla – Készült: 61 000 példányban, 33 (A/5) ív terjedelemben, monofoto
Plantin betőkkel szedve, offset eljárással nyomva, az MSZ 5601-59 sz. szabvány szerint –
Eu 89 – d – 6769

66.3815 Athenaeum Nyomda, Budapest

Felelıs vezetı: Soproni Béla igazgató
 ELİJÁTÉK
A Westminster-híd megnyitása elıtt a Kennington Road közönséges dőlıút volt. 1750
után építették meg az új utat, mely a hídtól egyenest Brightonig vezetett, következésképp
a Kennington Road, ahol gyermekkorom nagy részét leéltem, néhány szép, építészetileg
értékes házzal büszkélkedett. Hajdani lakói vasrácsos erkélyükrıl IV. György királyt is
láthatták, amint hintón Brightonba hajtatott.

A tizenkilencedik század derekán a legtöbb lakóház bútorozott szobák és lakások

tömegévé silányodott. Csodák csodája, néhány családi ház mégis sértetlen maradt; lakóik
orvosok, módos kereskedık és varietécsillagok voltak. Vasárnap bárki láthatott a
Kennington Road háza elıtt könnyő csézába fogott apró pónilovat, készen arra, hogy a
varieté egy nagyságát tíz mérföldnyire Norwoodig vagy Mertonig is elvigye, s visszafelé
meg-megálljon a kocsmák elıtt, a Fehér Lónál, a Kürtnél és a Kennington Road-i
Söröskancsónál.
Tizenkét éves fejjel magam is gyakran álldogáltam a Söröskancsó elıtt. Megbámultam
a nevezetes urakat, ahogy leszálltak fogatukról, és bekukkantottak a bárba, ahol vasárnapi
szokás szerint a varietévilág színe-java gyülekezett az ebéd elıtti “kupicára". Micsoda
ragyogó kockás öltönyök, szürke keménykalapok, micsoda szikrázó gyémántos győrők és
nyakkendıtők! Vasárnap délután két órakor a kocsma bezárt, törzsvendégei kitódultak az
utcára, és hosszasan búcsúzkodtak; megbabonázva, de némi derültséggel bámultam
utánuk, mert egyik-másik láthatóan csak nagy erıfeszítéssel tudott megállni a lábán.
Amikor az utolsó is eltávozott, mintha csak felhı takarta volna el a napot. Hazamentem a
Kennington Road végén álló ütött-kopott házak közé, a Pownall Terrace 3-ba;
megmásztam a kis padlásszobához vezetı roskatag lépcsıket. Házunk nyomasztóan
regényes volt, levegıje áporodott szennyvíz és öreg ruhák szagával terhes. Ezen a
vasárnapon Anya háttal ült a szobának, és kibámult az ablakon. Megfordult, fáradtan
elmosolyodott. A szoba fojtogatta lakóit, hosszában-széltében négy, legföljebb öt lépés
lehetett, de mi még a valóságosnál is kisebbnek éreztük, és a rézsútos mennyezet is
hihetetlenül alacsonyan húzódott. A fal melletti asztal tele volt piszkos tányérokkal és
teáscsészékkel; a sarokban, az alacsony falnál öreg vaságy szorongott, amelyet Anya
festett fehérre. Az ágy és az ablak között egy kis tőzhely állt, és az ágy lábánál kimustrált
karosszék, kinyitva egyszemélyes ágy, ezen aludt Sydney bátyám. De most Sydney a
tengereket járta.
Ezen a vasárnapon a szoba még a szokásosnál is lehangolóbb látványt nyújtott, mert
Anya valamilyen okból nem takarított. Általában tisztán tartotta a lakást, mert erıs,
vidám és fiatal volt (nem egészen harminchét éves); ez a nyomorúságos padlásszoba is
aranyos-meghitten ragyogott a keze alatt. Különösen a zimankós vasárnapi reggeleken
láttam – amikor ágyban reggelizhettem – kis szobánkat takarosnak; pattogott a tőz, és
miközben Anya kenyeret pirított, gızölgött a kanna a tőzhelyen, s egy tıkehal vagy sós
hering melegedett a kandallórácson. Anya vidámsága, a szoba otthonossága, a fajansz
teáskannába ömlı forró víz gyengéd csobbanása, míg én a heti képesújságomat olvasom
– ezek voltak a derős vasárnap reggel örömei.
De ezen a vasárnapon Anya szótlanul ült, és egyre csak bámult kifelé az ablakon. Az
elmúlt három napon át szakadatlanul az ablaknál ült, ijesztıen, szenvtelenül és gondokba
feledkezve. Tudtam, hogy aggódik. Sydney a tengert járta, és két hónapja nem hallottunk
róla. Elvitték Anya bérelt varrógépét, amellyel küszködve próbált bennünket eltartani,
mert nem fizette ki a kölcsöndíjat. (Ez bizony megesett olykor-olykor.) Az én tánctanári
heti ötshillinges keresetem is hirtelen megszőnt.
Vajmi keveset tudtam válságainkról, hiszen állandó válságban éltünk – gyerekfejjel rá
sem hederítettem a bajainkra. Iskola után rendszerint hazarohantam Anyához, tettem a
dolgomat, kiürítettem a szennyvizet, felhoztam egy kancsó tiszta vizet, és máris futottam
McCarthyékhoz, hogy velük töltsem az estét; bárhová, csak el a mi nyomasztó
padlásszobánkból.
McCarthyék anyám régi barátai voltak; még varietés korából ismerte ıket. Kényelmes
lakásban laktak, a Kennington Road elıkelıbb részén, és hozzánk képest jól éltek. Volt
egy fiuk, Wally, akivel alkonyatig eljátszottam, így aztán minden alkalommal
ottmarasztaltak teára. Idıhúzásom eredményeképpen sokat étkeztem náluk.
Egyszeregyszer McCarthyné érdeklıdött Anya iránt, miért nem látta olyan régen. Én
válasz helyett mentegetıdztem, mert amióta Anyának rosszul ment a sora, ritkán
találkozott régebbi színházi barátaival.
Persze azért van olyan is, hogy otthon maradok. Anya teát fız, zsírban süti a kedvenc
ételemet, a pirítóst, és majd egy óra hosszat felolvas nekem, mert kitőnı felolvasó, én
erre fölfedezem Anya társaságának nagyszerőségét, és rájövök, hogy jobban érzem
magam otthon, mint McCarthyéknál.
De most, ahogy beléptem a szobába, és megfordult, tekintetébıl szemrehányást
olvastam ki. Megdöbbentett a külseje; sovány volt és megviselt, arca gyötrelemrıl
árulkodott. Kimondhatatlan szomorúságot éreztem, és habozni kezdtem, hogy otthon vele
maradjak-e vagy hagyjam-e itt ezt az egész nyomorúságot? Közönyösen nézett rám.
– Mért nem mész McCarthyékhoz? – mondta. Sírhatnékom támadt.
– Mert veled akarok maradni.
Megfordult, és kifejezéstelenül bámult ki az ablakon.
– Elmész McCarthyékhoz, legalább kapsz vacsorát. Itthon nincs semmi ennivaló... –
Szemrehányás hangzott a hangjából, de én süketen hallgattam.
– Elmegyek, ha akarod – mondtam fáradtan. Halványan elmosolyodott, megsimogatta
a hajam.
– Persze, persze, menj csak. – És noha makacskodtam, hogy maradhassak,
ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek, így aztán elkotródtam, tele bőntudattal, amiért
magára hagytam; magányosan a nyomorúságos padlásszobában. Alig fogtam fel, hogy az
elkövetkezı napokban milyen szörnyő sors vár rá.

I
1889. április 16-án születtem, reggel nyolc órakor, Walworthban az East Lane-en.
Nemsokára Lambethbe költöztünk, a West Square St. George Roadra. Anya szerint
boldog világban éltem. Körülményeink szerényen kényelmesek voltak; három ízlésesen
berendezett szobában laktunk. Egyike legkorábbi emlékeimnek az, hogy minden este,
mielıtt Anya a színházba ment, Sydneyt és engem kedvesen átköltöztettek egy széles
ágyba, és a szolgáló ırizetére bíztak. Az én három és fél éves világomban minden
lehetséges volt; ha Sydney, aki négy évvel volt idısebb nálam, bővészmutatványokat
tudott elıadni, el tudott tüntetni egy pénzdarabot, amelyet aztán a feje mögül varázsolt
elı, én is megkíséreltem; így aztán lenyeltem egy félpennyst, és anyám kénytelen volt
orvost hívatni.
Esténként, a színházból hazaérkezve, rendszerint valami édességet hagyott az asztalon
Sydneynek és nekem, hogy reggel megtaláljuk – egy nápolyi szeletet vagy cukorkát –,
ami annyit jelentett, hogy reggel ne csapjunk nagy zajt, mert Anya késın szokott kelni.
Anya szubrett volt a varietészínpadon: “mignonne", közel a harminchoz, tiszta
arcbırrel, ibolyakék szemmel – hosszú, világosbarna hajára ha akart, akár rá is ülhetett.
Sydney és én imádtuk Anyát. Nem volt kivételes szépség, de mi elbővölınek találtuk.
Akik csak ismerték, kecses, vonzó és ellenállhatatlanul bájos nınek mondták, ha késıbb
meséltek róla. Büszkén nézett ránk, amikor szépen felöltöztetett bennünket a vasárnapi
kirándulásra, Sydneyt etonöltönybe, hosszú nadrággal, engem kék bársonyruhába,
hozzáillı kék kesztyővel. Az önelégültség orgiáit ültük, ahogy végigbaktattunk a
Kennington Roadon.
 London abban az idıben nyugalmas hely volt. Egyenletes volt az élet üteme; még a ló
vontatta omnibuszok is tempósan haladtak a Westminster Bridge Roadon, tempósan
fordultak meg a hídhoz közeli végállomás kocsiforgatóján. Anya sikerei idején mi is a
Westminster Bridge Roadon laktunk. Vidám és barátságos utca volt ez, vonzó üzleteivel,
vendéglıivel és mulatóival. Szemben a híddal, a sarki gyümölcsboltban, seregszemlét
tartottak a pompázó színek: csinosan sorjázó narancsgúlák, almák, barackok és banánok
díszelegtek itt a Parlament kimért, szürke színének ellentéteként a folyó partján.
Ez volt az én gyermekkorom, hangulataim és ébredéseim Londonja: tavaszi emlékek
Lambethrıl; kisszerő kalandok, utazások Anyával egy omnibusz tetején, miközben
megpróbáltam az elsuhanó orgonafákat megérinteni – emlékemben a sok tarka,
narancssárga, kék, rózsaszín és szürke buszjegy, szétszórva a járdán, amerre a villamos és
a busz megállt –, piros képő virágáruslányok a Westminster-híd sarkánál gomblyukba
való vidám virágokat kínáltak, ügyes ujjúkkal csillogó flittert és reszketı páfrányt
dolgoztak össze – a frissen öntözött rózsák nedves illata, amely meghatározhatatlan
szomorúsággal töltött el; a melankolikus vasárnapok, sápadt szülık és gyermekeik
forgókkal, színes léggömbökkel a Westminster-hídon; és a pennys gızösök, ahogy
alázatosan lehajtott kéményeikkel elúsztak alatta. Ilyen semmiségekkel táplálkozott a
lelkem.
Aztán mindenféle holmik a nappali szobánkban, amelyek értelmemet
csiklandozgatták: Nell Gwyn életnagyságú képe, ezt Anya festette, de nem szerettem;
lehangoltak a hosszú nyakú palackok a pohárszéken, tetszett is, de zavarba is ejtett a kis
kerek zenélıdoboz, a zománcán pompázó angyalokkal és felhıkkel. Viszont szerettem a
cigányoktól hat pennyért vásárolt játékszékemet, mert a birtoklás rendkívüli érzetét
keltette bennem.
Emlékek mesés pillanatokról: látogatás a Királyi Akváriumban. Megnéztük a
mutatvány ıs bódét Anyával, megnéztük a Csodapókot, egy hölgy eleven fejét a lángok
között, a hatpennys szerencsemondót. Majd Anya felrak egy széles főrészporos hordóra,
hogy nyereménytárgyat válasszak, egy szólásra bírhatatlan cukorsípot meg egy rubin
brosstőt. Aztán ellátogatunk a Canterbury Music Hallba; ülök egy bíborbársony székben,
nézem apámat, ahogy játszik...
Éjszaka van, egy plédbe tekertek, négylovas kocsi tetején utazom – és színházi
barátaival, vidámságuk és nevetésük körülölel, ahogy trombitásunk a csilingelı
lószerszámok és dobogó lópaták ritmusára harsogó hetvenkedéssel hirdet bennünket
végig a Kennington Roadon.

Aztán valami történt! Egy hónappal vagy néhány nappal késıbb – egyszerre
észrevettem, hogy Anya és a kinti világ között valami nincs rendben. Égés? délelıtt egy
barátnıjével volt távol, és izgatottan érkezett haza. A padlón játszottam, és egyszerre
csak éreztem, hogy villamossággal telik meg a levegı: mintha kút mélyérıl figyeltem
volna. Anya szenvedélyes kitörések és sírás között állandóan az Armstrong nevet
említette – Armstrong ezt mondta, Armstrong azt mondta, Armstrong szörnyeteg!
Izgatottsága idegen és olyannyira heves volt, hogy sírni kezdtem, Anya pedig kénytelen
volt felemelni és megvigasztalni. Néhány nappal késıbb tudtam csak meg, mi történt
ezen a délutánon. Anya a bíróságról tért haza, ahol az apámat gyerektartásért perelte, de
ügye nem állt valami jól. Armstrong apám ügyvédje volt.
Nemigen gondoltam rá, hogy apám is van, és nem emlékezem rá, hogy valaha velünk
lakott volna. İ is varietés volt, nyugodt, sötét szemő, töprengı ember. Anya szerint
szakasztott Napóleon. Baritonja világosan csengett, és nagyon jó színésznek tartották.
Még azokban az idıkben is heti negyven fontot, meglehetısen nagy összeget keresett.
Csak az volt a baj, hogy túl sokat ivott. Anya szerint ezért is váltak el.
Akkoriban egy varietés nehezen kerülhette el az ivást, mert minden színházban
árusítottak szeszesitalt, és egy mővésztıl elvárták, hogy jelenése után bemenjen a színház
bárjába, és ott igyék a közönséggel. Néhány színház nagyobb bevételre tett szert a bárból,
mint a kasszából, és néhány színész nagy fizetése nemcsak a tehetségének szólt, hanem
annak is, hogy a pénze legnagyobb részét a színház bárjában költötte el. Sok színészt tett
tönkre az ital; apámat is. Harminchét éves korában belepusztult idült alkoholizmusába.
Anya humorral és szomorúsággal mesélt róla. Ha ivott, megvadult, és egyik
garázdálkodása idején Anya Brightonba menekült a barátaival. Dühös táviratára: “Mi a
szándékod? Azonnal válaszolj!", így szólt a sürgönyválasz: “Bál, mulatság, piknik,
drágám!"
Két lánytestvér közül Anya volt az idısebb. Apja, Charles Hill cipészmester,
Írországból, Cork grófságból származott. Rózsás almaképe, töméntelen fehér haja és
szakálla volt, akár Carlyle-nak Whistler portréján. Belegörnyedt a reumájába, amelyet –
mint mondta – úgy szerzett, hogy a nedves, puszta földön hált, amikor a nemzeti fölkelés
alatt a rendırség elıl rejtızködött. Történetesen éppen Londonban telepedett le, és
cipıjavító üzletet alapított Walworthban az East Lane-en.
Nagymama felerészben cigány volt. Ez a mi családunk titkolt szégyenfoltja.
Mindazonáltal Nagymama azzal kérkedett, hogy az ı családja mindig fizetett lakbért.
Lánykori neve Smith. Emlékszem rá, vidám öreg néni volt, mindig áradozva, gügyögve
üdvözölt. Hatéves sem voltam, amikor meghalt. Elvált Nagyapától: hogy miért, arról
egyik nagyszülı sem beszélt. Kate néni szerint azért, mert Nagypapa tetten érte
Nagymamát az udvarlójával.
Családunk erkölcseit az átlag mértékével megítélni ugyanolyan ostobaság lenne, mint
hımérıt dugni forrásban levı vízbe. A cipész két csinos lánya egyszerően ilyen volt;
csakhamar elhagyta otthonát, és a színpad felé sodródott.
Kate néni, Anya húga, szintén szubrett volt, de keveset tudtunk róla, mert élete csak
laza szálakkal fonódott össze a miénkkel. Csinos volt és szenvedélyes; nem fértek meg.
Alkalomszerő látogatásai rendszerint hirtelen fejezıdtek be; megsértıdött valamiért, amit
Anya mondott vagy tett.
Tizennyolc éves korában Anya egy középkorú férfival Afrikába szökött. Gyakran
beszelt ottani életérıl; minden csupa fényőzés, ültetvények, szolgák, hátaslovak.
Tizennyolcadik évében járt, amikor bátyám, Sydney megszületett. Nekem azt
mondták, hogy Sydney egy lord fia, és majd huszonegy éves korában kétezer fontos
vagyont fog örökölni; ez tetszett nekem, de bosszantott is.
Anya nem maradt sokáig Afrikában, visszatért Angliába, és hozzá ment Apámhoz.
Nincs tudomásom róla, hogy az afrikai epizódnak mi vetett véget, de szörnyő
szegénységünkben szemrehányást tettem neki, amiért otthagyta azt a csodálatos életet.
Nevetett, és azt mondta, túl fiatal volt ahhoz, hogy megfontolt és bölcs legyen.
Sose tudtam meg, valójában mennyire szerette Apámat, de az az egy bizonyos, hogy
mindig keserőség nélkül beszélt róla. Ebbıl azt gyanítom, túlságosan tárgyilagos volt
valamiféle nagy szerelemhez. Néha együttérzéssel mesélt viselt dolgairól, máskor
részegségérıl és durvaságáról beszélt. Évekkel késıbb, ha haragudott rám, bánatosan
mondta:
– A csatornában fogod végezni, mint apád.
Apát különben ismerte már, mielıtt Afrikába ment. Szerelmesek voltak egymásba, és
együtt játszottak a Shamus O'Brien címő ír melodrámában. Anya játszotta a fıszerepet
tizenhat éves korában. Ezzel a társulattal vándorolva találkozott össze a középkorú
lorddal, és megszökött vele. Amikor visszaérkezett Angliába, románcuk elszakadt fonalát
Apa kötözte össze házasságukkal. Három évvel késıbb megszülettem.
Hogy az italon kívül mi más oka volt még, igazán nem tudom, de egy évvel
születésem után szüleim különváltak. Anya nem követelt gyerektartást. Önálló sztár
lévén, heti huszonöt font jövedelmébıl nagyon jól el tudta tartani magát és két gyerekét.
Csak akkor kért segítséget, amikor mar szerencsétlenség szakadt rá, máskülönben sose
fordult volna bírósághoz.
Baja támadt a hangjával. Soha nem volt erıs hangja, és a legkisebb megfázás hetekig
tartó gégehurutot eredményezett, de a munkát folytatnia kellett, úgyhogy a torka állapota
állandóan rosszabbodott. Nem bízhatott meg benne. Éneklés közben megbicsaklott, vagy
hirtelen suttogni kezdett; a közönség nevetett és lehurrogta. A szorongás kikezdte
egészséget, és idegbeteggé tette. Ennek következtében egyre kevesebb szerepet kapott,
végül már szinte egyet se.
Hangja állapotának köszönhettem elsı színpadi fellépésemet ötéves koromban. Anya
rendszerint elvitt este a színházba, mert ezt jobban szerette, mint hogy albérleti
szobákban egyedül hagyjon. Akkoriban az aldershoti Kantinban játszott, egy mocskos,
szegényes mősoros vendéglıben, fıleg katonáknak. Fékezhetetlen közönség járt oda, és
nagyon kevés elég volt, hogy valakit nevetségessé tegyenek. Aldershot az elıadók réme
volt.
Emlékszem, a színfalak mögött álltam, amikor Anya hangja megbicsaklott, és
suttogásba ment át. A hallgatóság nevetni kezdett, macskazenét adott, fütyült. Minden
olyan megfoghatatlan volt, nem értettem egészen, mi történik. De a hangzavar
növekedett, mígnem Anya kénytelen volt elhagyni a színpadot. Amikor bejött a színfalak
mögé, nagyon szomorú volt, és veszekedett az ügyelıvel, aki – mert látott engem Anya
barátai elıtt szerepelni – valami olyasfélét mondott, hogy engedjenek engem beállni
Anya helyére.
A zőrzavarban csak arra emlékszem, hogy az ügyelı kézen fogva bevezetett a
terembe, és a hallgatósághoz intézett néhány jó szó után egyedül hagyott a színpadon.
Akkor a rivaldafényben, cigarettafüstben úszó tekintetek kereszttüzében elkezdtem
énekelni a zenekar kíséretével, amely hosszasan keresgélt, amíg végre megtalálta a
hangnemet. A Jack Jones címő jól ismert dal ilyesféleképpen hangzott:

Jack Jonest ismerik errefelé,

Mégse látod a piactéren ıt,
Nem volt nekem semmi bajom, de nem ám,
Az ágrólszakadt Jackkel azelıtt.
De amióta azt a rakás pénzt örökölte,
Mondhatom, nagyon megváltozott.
Úgy bánik a régi haverokkal,
Hogy fáj a szívem és utálkozok.
A Telegraph-ot olvassa vasárnap,
Valaha a S tar volt a lapunk.
Amióta f eltört ez a Jack Jones,
Becsszóra, azt se tudja, hol lakunk.

A dal felénél pénzesı záporozott a színpadra. Abbahagytam, és közöltem, hogy elıbb

összeszedem a pénzt, és aztán folytatom az éneklést. Erre aztán kitört a hahota. Az
ügyelı kijött egy zsebkendıvel, hogy segítsen guberálni. Azt hittem, meg akarja tartani a
pénzt. Ezt a gyanúmat közöltem a hallgatósággal, ami csak fokozta a nevetést,
kiváltképpen, amikor az ügyelı kiment a pénzzel, én meg aggódva utána. Amíg át nem
adta a pénzt Anyának, nem mentem vissza a színpadra. Nagyon otthonosan éreztem
magam. Beszéltem a hallgatósághoz, táncoltam, többeket utánoztam, köztük Anyát is,
amint ezt az ír indulót énekli:

Riley, Riley, nekem csak ı a jó,

Riley, Riley, nekem csak ı való.
Nincsen párja semmilyen seregben,
Senki úgy nem csókol,
Mint a délceg Riley ırmester,
A Nyolcvannyolcasoktól.
 A refrént ismételve, tökéletesen akaratlanul, azt is utánoztam, amint Anya hangja
megbicsaklik, és meglepett, hogy ez milyen hatással van a hallgatóságra. Nevetés,
üdvrivalgás, még több pénzszórás; és amikor Anya értem jött a színpadra, megjelenése
óriási tapsot váltott ki. Ezen az estén léptem fel én elıször, Anya pedig utoljára a
színpadon.
Ha a végzet beleszól az ember sorsába, fittyet hány a részvétnek és az igazságnak, így
volt ez Anyával is. Sohase szerezte vissza a hangját. Ahogy az ısz télbe fordul, úgy
fordultak a mi körülményeink rosszról még rosszabbra. Noha Anya elıvigyázatos volt, és
egy kevés pénzt tartalékolt, ez igen-igen hamar elfogyott, akárcsak ékszerei és egyéb
kevéske holmija, amit zálogba tett, hogy megéljünk, miközben állandóan reménykedett,
hogy elıbb-utóbb visszanyeri a hangját.
Eközben a három kényelmes szobából elıször kettıbe, aztán egybe húzózkodtunk
össze, holmink megcsappant, egyre szegényesebb környékre vándoroltunk.
Anya a vallás felé fordult, gondolom, abban a reményben, hogy isten kegyelmébıl
visszanyerheti a hangját. Rendszeresen látogatta a Christ Churchöt a Westminster Bridge
Roadon, és nekem is ott kellett ülnöm minden vasárnap Bach orgonamuzsikáját
hallgatva, és sajgó türelmetlenséggel kellett figyelnem F. B. Meyer tiszteletes buzgó és
drámai hangját, amely úgy visszhangzott a fıhajóban, mint a mennydörgés. Szónoklatai
minden bizonnyal meghatóak lehettek, mert egyszer-egyszer rajtakaptam Anyát, hogy
könnyeit törölgeti, s ez egy kicsit zavarba hozott.
Jól emlékszem az Úrvacsorára egy forró nyári napon, és a hővös ezüst serlegre, amely
tele volt finom szılılével, és kézrıl kézre járt a gyülekezetben – emlékszem Anya
kezének gyengéd figyelmeztetésére is, amikor túl sokat ittam belıle. Mennyire
felszabadultam, amikor a tiszteletes becsukta a bibliát, ami a szertartás közeli végét
jelezte, még egy imádságot és az utolsó himnuszt.
Mióta Anya az egyházhoz szegıdött, ritkán látta színházi barátait. Az a világ
megszőnt, emlékké vált. Úgy tőnt, mintha örökkön örökké rossz körülmények között
éltünk volna. Az egyéves idıszak élethossziglani robotnak érzıdött. Örömtelen
szürkeségben éltünk; állást kapni nehéz volt, és Anya, aki semmihez se értett, kivéve a
színpadot, még hátrányosabb helyzetbe került. Kicsi volt, kényes és érzékeny, nem bírt
megküzdeni a félelmetes nehézségekkel ebben a viktoriánus korszakban, amelyben
szélsıséges volt a gazdagság és a nélkülözés, és a szegényebb osztálybeli nıknek nem
volt más választásuk, mint hogy cselédmunkát végezzenek, vagy rabszolgaságra adják
magukat bérmunka címén. Alkalomszerően gyerekgondozással próbálkozott, de ilyen
elfoglaltság ritkán adódott, és rövid ideig tartott. Mégis föltalálta magát: mivel színpadi
kosztümjeit maga készítette, szakértıje volt a varrásnak, és így néhány shilling keresethez
jutott azáltal, hogy a gyülekezet tagjai számára varrogatott. De ez alig volt elegendı
ahhoz, hogy hármunkat eltartson. Apám színházi elfoglaltsága és ebbıl származó heti tíz-
shillinges keresete is rendszertelenné vált gyakori részegsége miatt.
Anya most már eladta holmijainak zömét. Utolsónak színházi kosztümökkel teli
bıröndje kelt el. Ezekhez a holmikhoz abban a reményben ragaszkodott, hogy egyszer
még visszanyeri hangját, és visszatérhet a színpadra. Néha beletúrt a bıröndbe, mert
keresett valamit, és elıbukkant egy-egy flitteres kosztüm vagy paróka. Kértük, vegye fel.
Emlékszem rá, ahogy feltett egy bírói föveget és talárt, aztán gyenge hangján énekelni
kezdte régi, maga írta sikeres dalainak egyikét. A dalnak erıteljes kétnegyedes üteme
volt, és így hangzott:

Nıbíró vagyok,
És jó bíró, ami fı.
Hogyha ítéletet hozok –
Olyan ritka dolog –
Ráncba szedem az ügyvédeket
Egy-kettı,
 Hogy istenigazából megtudják,
Mire képes a nı...

Gyönyörködtetı könnyedséggel kecses táncba kezdett, elfelejtette, hogy ruhákat varr,

és elkápráztatott bennünket régi dalos sikereivel, táncolt, amíg a lélegzete elállt, és
teljesen kimerült. Akkor eszébe jutott, hogy néhány régi színlap is van otthon, meg is
mutatta nekünk. Az egyik így hangzott:

Különleges attrakció!
Az elbővölı és bájos
Lily Harley,
tragi-komika, utánzó mővész,
és táncosnı.

Elıadott nekünk nemcsak a maga varietémősorából, de az úgynevezett “komoly"

színházban fellépı színésznıket is utánozta.
Amikor elmesélt egy darabot, a különbözı szerepeket is eljátszotta. Például: hogy a
Kereszt Jelé-ben Marcia isteni fénytıl sugárzó szemmel indul az arénába, ahol is az
oroszlánok martaléka lesz. Utánozta Wilson Barrett magas fıpapi hangját, aki – alacsony
ember lévén – arasznyival magasított cipıben hirdeti: “Hogy mi a kereszténység, arról
fogalmam sincs. De azt tudom, ha ilyen asszonyokat teremtett, amilyen Marcia, az egész
világ tisztább lesz általa!"... ezt Anya egy árnyalatnyi humorral alakította, de azért nem a
Barrett tehetsége iránt érzett tisztelete nélkül.
Tévedhetetlen ösztönnel ismerte fel a tehetséget, akár Ellen Terry színésznırıl volt
szó, akár Joe Elvinrıl a zenés lokálból, és meg is tudta magyarázni, miben áll a
mővészetük. Ösztönösen ismerte a technikát, és úgy beszélt a színházról, ahogyan csak az
tud, aki nagyon szereti.
Adomázott, és minden jelenetet eljátszott, egyszer például egy történetet Napóleon
császár életébıl: ágaskodik a könyvtárban, hogy elérjen egy könyvet, Ney marsall rányit
(Anya mindkét szerepet eljátszotta, de mindig humorosan): “Felség, engedje meg, hogy
levegyem önnek. Én nagyobb vagyok." Mire Napóleon sértıdött tekintettel így szól:
“Nagyobb? Talán magasabb!"
Eljátszotta Nel Gwynt: élethően alakította, amint csecsemıjét tartva, nekidıl a palota
lépcsıjének, és megfenyegeti II. Károlyt: “Adj nevet ennek a gyermeknek, vagy földhöz
vágom!" És Károly király nagy sietve válaszol: “Rendben van! St. Albans hercege."
Emlékszem egy estére, egyetlen szobánkban, az Oakley Streeten az alagsorban.
Ágyban feküdtem éppen, lázas betegségbıl lábadoztam. Sydney esti iskolába ment,
egyedül maradtam Anyával. Késı délutánra járt; háttal az ablaknak olvasott, a maga
utánozhatatlan módján eljátszva és magyarázva az új testamentumot és Krisztus
szeretetét a szegények és a gyermekek iránt. Ez az átérzés talán az én betegségemnek volt
köszönhetı, de annyi szent, hogy a legragyogóbb és meghatóbb interpretálása volt
Krisztusnak, amelyet valaha hallottam vagy láttam. Beszélt arról, hogy milyen megértı
volt Krisztus, beszélt az asszonyról, aki vetkezett, mire a csıcselék kıvel akarta
megdobálni, megismételte hozzájuk intézett szavait: “Aki közületek nem bőnös, az vesse
rá elıször a követ."
Sötétedésig olvasott, csak azért hagyta abba, hogy a lámpát meggyújtsa, aztán arról
beszélt, hogy Jézus a betegekben olyan hitet keltett, elég volt megérinteniük köntöse
szegélyét, és meggyógyultak.
Beszélt a fıpapok és farizeusok győlöletérıl és féltékenységérıl, leírta Jézus
elfogatását, nyugodt méltóságát Poncius Pilátus elıtt, aki kezét mosva ezt mondja (ezt
Anya színpadiasán adta elı): “Nem tartom bőnösnek ezt az embert." Elmesélte, hogyan
vetkıztették le és ostorozták, tettek töviskoronát a fejére, hogy gúnyolták és köpdösték le
ıt, kiáltva: “Üdvözlégy, zsidók királya!"
 Ahogy folytatta, könnybe borult a szeme. Mesélt Simonról, aki segített Krisztusnak a
keresztet vinni, és Jézus meghatóan hálás tekintetérıl, mesélt a bőnbánó latorról, aki Vele
együtt halt meg a keresztfán, és bőnbocsánatot nyert, mesélt Jézusról, aki így szólt:
“Asszony, kegyelmezz gyermekednek!" És a végsı gyötrelemben felkiáltott: “Én
Istenem, én istenem, mért hagytál el engem?" Mindketten zokogtunk.
– Nem látod – mondta Anya –, mennyire emberi volt? Mint mindnyájan, İ is
kételkedett.
Anya lelkesedése annyira magával ragadott, hogy még azon az estén meg akartam
halni, és találkozni szándékoztam Jézussal. De Anya nem rajongott az ötletért.
– Jézus azt akarja, hogy elıbb élj, és ezen a földön betöltsd sorsodat – mondta. Abban
a sötét szobában, az Oakley Street alagsorában, Anya felvillantotta elıttem az élet
legnemesebb fényét, az irodalom és a színház leggazdagabb forrását: a szeretetet, a
megértést, az emberséget.

A szegények körében, ahol éltünk, könnyen rászokhattunk a csúnya beszédre. De

Anya mindig ott állt a közelünkben, és figyelte, hogyan beszélünk, kijavította a nyelvtani
hibákat, éreztette velünk, hogy mi elıkelık vagyunk.
Ahogy tovább süllyedtünk a nyomorba, gyerekes értetlenségemben szemrehányással
illettem, miért nem megy vissza a színpadra. Mosolygott, és azt mondta, hogy a világ
igazságtalan és hivalgó, és az emberek könnyen feledkeznek el istenrıl. Mégis,
valahányszor csak a színházról beszélt, megfeledkezett magáról, és megint megszállta a
lelkesedés. Néhanapján, visszaemlékezései után hosszas hallgatásba burkolózott, varrása
fölé hajolt, és én elkomorodtam, amiért ez a ragyogó világ már nem a miénk. Anya
ilyenkor fölnézett, látta szomorúságomat, és vidáman vigasztalgatott.
Közelített a tél, és Sydney kinıtte a ruháit, ezért Anya átalakította neki a maga régi
bársony kabátját. Piros-fekete csíkos ujja volt, a vállain berakva; Anya igazán mindent
megtett, hogy eltüntesse, de vajmi kevés sikerrel. Sydney zokogott, amikor belebújtatta.
– Mit szólnak majd a fiúk az iskolában?
– Ugyan, ki bánja, hogy mit szólnak az emberek? – mondta Anya. – Amúgy nagyon
elıkelıén néz ki.
Anya olyan rábeszélı képességgel rendelkezett, hogy Sydney a mai napig sem érti,
hogyan egyezhetett bele, de viselte a kabátot. Viselte, és a kabát meg Anya egy levágott
sarkú cipıje igen sok verekedésbe keverte az iskolában. A fiúk “József és az ı sokszínő
kabátja" elnevezéssel csúfolták. Én meg Anya egy levágott piros trikóját hordtam
harisnyaként (mindenki plisszírozást vélt felfedezni rajta) és ezáltal kiérdemeltem a “Sir
Francis Drake" nevet.
Tetézte nyomorunkat, hogy Anyát fejgörcsök kezdték gyötörni, és abba kellett hagynia
a varrást; napokig feküdt elsötétített szobában, tealevél borogatással a szemén.
Picassónak kék korszaka volt. Nekünk szürke korszakunk, amikor a parókia kegyein,
ingyenlevesen és könyöradományokon éltünk. Sydney az iskolai szünetekben újságot
árult, és noha keresete alig volt több a semminél, némi segítséget jelentett. De minden
rosszra jön valami jó – a mi mélypontunkról már csak felfelé vezetett út.
Egy szép napon, amikor még kötéssel a szemén, Anya éppen lábadozott, Sydney
berontott az elsötétített szobába, újságjait az ágyra szórta, és így kiáltott: – Egy erszényt
találtam! – Átadta Anyának. Amikor Anya kinyitotta, egy halom ezüst- és rézpénz hullott
elı. Gyorsan becsukta az erszényt, és az izgalomtól visszahanyatlott az ágyra.
Sydney autóbuszokon árult újságot. Ott, egy üres ülésen látta meg az erszényt.
Hirtelen, mintegy véletlenül ráejtett egy újságot, felkapta az erszénnyel együtt, és sietve
leugrott. Egy hirdetıtábla mögött, egy üres telken kinyitotta az erszényt, és meglátta a
halom ezüst- és rézpénzt. Mesélte, hogy a szíve megdobbant, és meg sem számolta a
pénzt, hanem rohant haza.
Amikor Anya magához tért, kiborította az erszény tartalmát az ágyra. De még mindig
zörgött benne valami. Egy középsı rekesze is volt! Anya kinyitotta, és hét arany
sovereignt talált. İrjöngtünk a boldogságtól! Az erszényben nem volt cím, hála istennek,
így Anya vallásos aggodalmai kevésbé jöhettek szóba. Noha egy halvány gondolatot
szenteltünk a tulajdonos balszerencséjének, ezt is hamarosan elhessegettük, mivel Anya
szerint Isten küldte az erszényt, égi segítség érkezett.
Hogy Anya betegsége testi vagy lelki volt-e, nem tudom. De egy héten belül
meggyógyult. Amint jól érezte magát, Southend on Sea-re mentünk vakációzni. Anya
tetıtıl talpig felruházott bennünket.
A tenger elsı látásra megbővölt. Ahogy megközelítettem a ragyogó napsütésben egy
dombos utca felıl, úgy tőnt, mintha lebegne; élı, reszketı óriás, rögtön el fog nyelni.
Mindhárman levetettük a cipınket, és belegázoltunk a vízbe; langyosán szétterült a
lábfejemen és a bokám körül, és csodálatos élvezet volt a finom szemcsés homokon
taposni.
Micsoda nap volt ez! A sáfrányszínő tengerpart, rózsaszín és kék vödrök, fa ásók,
színes sátrak és ernyık, a vitorlás hajók vidám ringatózása a nevetı hullámokon, fenn a
parton a többi csónak lustán, oldalra fordulva, a hínár és a kátrány szaga – ezek az
emlékek még ma is elragadnak.
1957-ben visszatértem Southendbe, és hiába kerestem a szők, dombos utcát, ahonnan
életemben elıször pillantottam meg a tengert. Semmi nyoma. A város végén egy
ismerısnek tőnı halászfalu maradványai álltak, régimódi portálokkal. Ez valahogy
ködösen emlékeztetett a múltra – talán csak a hínár és a kátrány szaga miatt.
Mint a homokórán a homok, úgy pergett el a pénzünk, jöttek ismét a nehéz idık. Anya
új munkát keresett, de nemigen talált. A gondok megsokasodtak, a kölcsöndíjjal
elmaradtunk, következésképp Anya varrógépét elvitték. Apa heti tíz shillingjei is teljesen
megszőntek.
Anya kétségbeesésében új ügyvédet keresett, de ez kevés hasznot szimatolt az ügybıl,
és azt ajánlotta neki, hogy kérjen védelmet a Lambeth városi hatóságoktól, hogy Apát
gyerekének támogatására kötelezzék.
Mit volt mit tenni: két gyermekrıl kellett gondoskodnia, betegeskedett, és így
elhatározta, hogy mindhárman a lambethi menhelyre költözünk.

II
Noha jól tudtuk, szégyenletes dolog menhelyre költözni, amikor Anya megmondta,
hová megyünk, Sydney meg én a menhelyet kalandnak és változatosságnak éreztük
fülledt egy-szobánkhoz képest. De a gyászos napon nem fogtam fel, mi történik, egész
addig, amíg át nem léptük a menhely kapuját. Akkor aztán rémület fogott el, mert
elválasztottak bennünket. Anya ment a nık részlegébe, mi meg a gyerekek közé.
De jól is emlékszem az elsı látogatási nap szívbe markoló szomorúságára: a
rémületre, ahogy megpillantottam Anyát, aki menhelyi egyenruhában lépett be a
látogatószobába! Milyen megtörtnek és zavartnak láttam! Egy hét alatt megöregedett és
lefogyott, de felragyogott az arca, amikor meglátott bennünket. Sydney és én bıgni
kezdtünk, ami Anyát is megríkatta; nagy könnycseppek gördültek végig az arcán. Végül
is lehiggadt, összebújtunk egy rossz padon, kezünket az ölében tartotta, és gyengéden
simogatta. Mosolygott kopaszra nyírt fejünkön, és vigasztalólag megcírógatta, mondván,
hogy nemsokára újra együtt leszünk. Kötényébıl egy csomag kókuszcsemegét húzott elı,
amelyet a menhelyi üzletben vásárolt keresetébıl: azért kapta, mert csipkekézelıt horgolt
az egyik nıvérnek. Miután elváltunk, Sydney szomorúan csak azt ismételgette, hogy
mennyire megöregedett.
Sydneyvel csakhamar hozzászoktunk a menhelyi élethez, de nagyon lehangolódtunk,
elfásultunk. Kevés eseményre emlékszem: a déli étkezés, amit a hosszú asztalnál a többi
gyerekkel együtt költöttünk el, kedves és izgalmas mősorszáma volt a menhelyi életnek.
Az asztalfın egy bentlakó ült, hetvenöt év körüli idıs úr, méltóságteljes arckifejezéssel,
kis fehér szakállal, szomorú szemmel. Engem választott ki, hogy mellette üljek, mert én
voltam a legkisebb, és amíg meg nem nyírtak, az én hajam volt a leggöndörebb.
“Kistigrisnek" nevezett, és azt mondta, ha megnövök, cilindert fogok hordani kokárdával,
és a kocsija hátsó ülésén fogok utazni karba tett kézzel. E megtisztelı ajánlatáért nagyon
megkedveltem. De valamelyik napon egy nálam kisebb fiú jelent meg a színen, még
göndörebb hajjal, mint az enyém, és elfoglalta helyemet az öregúr mellett. A vén hőtlen
meg is magyarázta, hogy nála mindig a kisebb és a göndörebb fiú részesül elınyben.
Három hét után átirányítottak bennünket a lambethi menhelyrıl a Hanwelli Árva és
Elhagyott Gyermekek Iskolájába, mintegy húsz mérföldnyire Londontól. Kalandos és
valósággal boldognak mondható utazást tettünk egy lóvontatta sütıipari teherkocsiban;
Hanwell vidékét, a vadgesztenyefák sorát, a sárguló búzaföldeket és a gazdag
gyümölcsösöket gyönyörőnek találtam. Az esı áztatta föld gazdag és aromás illata azóta
is mindig Hanwellre emlékeztet.
Érkezéskor a jóváhagyó részleghez irányítottak bennünket, orvosi és értelmi
vizsgálaton estünk át, mielıtt az iskolába kerültünk; erre azért volt szükség, hogy egy
fogyatékos vagy beteg gyerek ne hátráltasson három-négyszáz egészségeset, és ne tegye a
maga amúgy is szerencsétlen helyzetét elviselhetetlenné.
Az elsı néhány napon elveszettnek és boldogtalannak éreztem magam, mert a
menhelyen Anya közelségében éltünk, de Hanwellben mérföldekre voltunk egymástól.
Sydney és én a vizsgálat után az iskolába kerültünk, ahol elválasztottak bennünket
egymástól. Sydney a nagy fiúk, én a kicsik közé kerültem. Más épületben aludtunk, és
ritkán láttuk egymást. Én alig múltam hatéves, egyedül voltam, nyomorultul éreztem
magam; különösen nyári estéken, lefekvéskor, az esti imádság idején, amikor húsz fiú
között hálóingben térdeltem a hálóterem közepén, kinéztem a hosszúkás ablakon a
sötétedı estébe, a hegyes-völgyes tájra, és hallottam a magunk hihetetlen hangját, ahogy
rekedten, hamisan kántáltuk:

Maradj velem; leszáll az alkonyat,

Sötétedik; Uram, velem maradj;
Ha nincs segítség, vigasz nem terem,
Reménytelen reménye, ó, maradj velem!

Ilyenkor éreztem magam a legelhagyatottabbnak. Bár nem értettem a zsoltárt, dallama

és a sötétség növelték szomorúságomat.
De két hónap sem telt el, és nagy örömünkre Anya elintézte, hogy távozási engedélyt
kapjunk, és Londonba, a Lambeth menhelyre vigyenek bennünket. Anya a kapuban állva
“civil" ruhájában várt. Csak azért járta ki nekünk az eltávozást, hogy a napot velünk
tölthesse; néhány óra séta után, még aznap vissza kellett térnie. A menhely bentlakója
lévén csak így találkozhatott velünk.
A felvételkor saját ruháinkat elvették és fertıtlenítették; most vasalatlanul kaptuk
vissza. Anya, Sydney és jómagam igencsak szegényes benyomást kelthettünk, ahogy
kiballagtunk a menhely kapuján. Kora reggel volt, minden zárva, így aztán elindultunk a
körülbelül egy mérföldnyire levı Kennington Park irányába. Sydneynek kilenc pennyje
volt egy zsebkendıbe kötve, ezen vettünk fél font cseresznyét, és a reggelt gyümölcsöt
szemezgetve a Kennington Park egyik padján töltöttük. Sydney összecsavart egy
újságpapírt, cérnát tekert köré, és egy darabig hármasban labdáztunk. Délben bementünk
egy kávézóba, maradék pénzünkbıl vásároltunk egy kevés kétpennys teasüteményt és
megosztottuk egymás között. Aztán visszamentünk a parkba. Mi újból játszottunk, Anya
egy padon horgolt.
Délután visszasétáltunk a menhelyre. Anya kedélyesen mondta: – Éppen odaérünk
uzsonnára. – A vezetıség rendkívül megharagudott ránk, mert újból fertıtleníteni kellett
a ruháinkat, mi meg ezalatt a menhelyen maradtunk, természetesen Anya társaságában,
mielıtt visszatértünk volna Hanwellbe.
Ezúttal majd egy esztendeig maradtunk ott. Ebben az évben sokat változtam, tanulni
kezdtem, és megtanultam leírni a szót: “Chaplin." Egészen elbővölt; úgy éreztem, olyan,
mint én vagyok.
A hanwelli iskola két részre oszlott, fiú- és lányiskolára. Szombat délután a fürdıház a
kicsiké volt, akiket nagyobb lányok fürösztöttek. Természetesen akkor még hétéves sem
voltam, mégis kínos erkölcsi válságot éltem át emiatt. Azért tudniillik, mert el kellett
tőrnöm a szégyent, hogy egy tizennégy éves fiatal lány mosdókesztyővel tetıtıl talpig
lemosson.
Hétéves koromban a kicsik osztályából a nagyok közé tettek át, ahol héttıl tizennégy
éves korukig tanultak a fiúk. Most már részt vehettem minden felnıtt foglalatosságban, a
testedzésben, gyakorlatokban s a heti kétszeri rendszeres sétában az iskolán kívül.
Hanwellben rendesen gondoskodtak rólunk, mégis lehangoló életünk volt.
Szomorúság terjengett a levegıben; mindenhová elkísért bennünket, amerre csak
sétáltunk, százas csapatban párosával. Mennyire nem szerettem ezeket a sétákat, a
falvakat, ahol végigvonultunk; hogy bámultak bennünket a lakók! Bámulták a “dutyi"
bentlakóit; ez volt tudniillik a menhely csúfneve.
A fiúk játszótere körülbelül egy acre nagyságú, kockakıvel kirakott terület volt.
Földszintes téglaépületek vették körül, amelyeket irodának, raktárnak, egészségügyi
szobának, fogászati rendelınek és a fiúk ruhatárának rendeztek be. Az udvar legsötétebb
sarkában üres szoba állt, nemrégiben oda zártak be egy tizennégy éves fiút, aki a többiek
vallomása szerint elvetemült fráter volt. Szökést kísérelt meg az iskolából, egy emeleti
ablakon kimászott a tetıre, hiába hívták le a felügyelık, rájuk sem hallgatott, sıt
vadgesztenyével hajigálta ıket, mikor utána másztak! Ez este történt, mi, kicsik már
aludtunk: másnap reggel a nagyobb fiúk borzadályos tisztelettel mesélték el nekünk az
egész históriát.
Az ilyen bajok megelızésére minden pénteken nyilvános fenyítést tartottak a nagy
tornacsarnokban, egy barátságtalan, huszonötször tizenöt lépés nagyságú, magas tetejő
hodályban, ahol mászókötelek függtek a keresztgerendákról. Péntek reggel bemasírozott
két-háromszáz fiú, hét-tizennégy évesek, és katonás alakzatban felsorakoztak egy
képzeletbeli négyzet három oldalán. A negyedik oldalon egy kantinasztal hosszúságú
iskolai asztal mögött sorakoztak a gonosztevık, kihallgatásra és büntetésre várva.
Jobboldalt, az asztal elıtt volt egy állvány, rajta szíjak és egy félelmetes nyírfavesszı.
Kisebb vétkekért a fiúkat az asztalra fektették, arccal lefelé, lábukat leszíjazták, egy
pribék lefogta ıket, a másik lehúzta az ingüket, kifeszítette a nadrágjukat.
Hindrum kapitány, a mintegy kétszáz font súlyú nyugdíjas tengerész egyik karját a
háta mögé rejtette, a másik kezében vesszıt szorongatott, olyan vastagot, mint egy férfi
hüvelykujja, és mintegy négy láb hosszút. Nyugodtan állt, hozzámérte a vesszıt a fiú
tomporához. Aztán lassan, kellı drámaisággal felemelte, és lesújtott a fiú fenekére. A
látvány döbbenetes volt, és minden alkalommal elıfordult, hogy egy-egy fiú ájultán
zuhant ki a sorból.
Legkevesebb háromszor ütött; a legtöbb, ami elıfordult, hat ütleg volt. Ha a vádlott
háromnál többet kapott, ijesztıen zokogni kezdett. Néha félelmetesen elnémult, vagy
elájult. A csapások olyannyira bénítok voltak, hogy az áldozatot el kellett szállítani és le
kellett fektetni egy tornaszınyegre, ahol legalább tíz percig hagyták szenvedni és
vonaglani. Három piros hurka maradt a fenekén, olyan széles, mint egy mosónı ujja.
A nyírfavesszı másmilyen volt. Három ütés után a fiút két ırmester támogatta, és az
orvosi szobába vitték kezelésre.
A fiúk azt tanácsolták, hogy az ember ne tagadjon még akkor sem, ha ártatlan, mert ha
bőnössége bebizonyosodik, a legsúlyosabb büntetést kapja. A fiúk rendszerint nem tudták
elég világosan megokolni ártatlanságukat.
Hétéves voltam ekkor, már a nagy fiúk osztályába tartoztam. Emlékszem az elsı
vesszızésre, amelynek tanúja voltam. Csöndben álltam, és a szívem elszorult, amikor a
felügyelık beléptek. Az asztal mögött az az elvetemült állt, aki megpróbált elszökni az
iskolából. Alig láthattunk belıle többet, mint a fejét és a vállát az asztal lapja felett, olyan
kicsi volt. Vékony, szögletes arcában nagy szemek ültek.
Az igazgató ünnepélyesen ráolvasta vétkét, és megkérdezte, hogy bőnösnek érzi-e
magát?
A bőnözı nem válaszolt, csak dacosan nézett maga elé; ekkor az állványhoz vezették,
és miután kicsi volt, egy szappanos ládára állították, hogy a csípıjét le lehessen szíjazni.
Három ütést kapott a nyírfavesszıvel, és elvezették az orvosi szobába ápolásra.
Csütörtökönként a játszótéren kürtszóra mindnyájan abbahagytuk a játékot, és
szoborszerő mozdulatlanságba dermedtünk, mialatt Hindrum kapitány megafonon
kihirdette azoknak a nevét, akiknek pénteken büntetésre kell jelentkezniük.
Egy csütörtöki napon, legnagyobb megdöbbenésemre, az én nevemet is kihirdették. El
nem tudtam képzelni, mit vétettem. Mégis, valamilyen megnevezhetetlen okból jólesı
izgalmat éreztem, talán mert egyszeriben egy dráma valódi fıszereplıje lettem. A
tárgyalási napon elıreléptem. Az igazgató rám nézett:
– Azzal vádolnak, hogy fel akartad gyújtani az illemhelyet.
Ez nem volt igaz. Néhány fiú meggyújtott egy darab papírt a kıpadlón; már égett,
amikor bementem a vécébe, tehát nem vettem részt a tőzgyújtásban.
– Bőnösnek érzed magad? – kérdezte.
Idegesen, valami akaratomnál erısebb erıtıl irányítva, kiböktem: – Bőnösnek. – Nem
éreztem haragot, nem tekintettem igazságtalanságnak, ami történik, hanem valami
félelmetes kalandnak. Az asztalhoz vezettek, és három ütést mértek az ülepemre. A
fájdalom olyan gyötrelmes volt, hogy a lélegzetemet szegte, de nem jajgattam, és noha
kíntól bénultan feküdtem a szınyegen, amíg magamhoz nem tértem, diadalmámor töltött
el.
Miután Sydney a konyhában dolgozott, nem tudott semmirıl egészen a büntetés
napjáig, amikor is a tornaterembe vonult a többiekkel, és rémülten pillantotta meg az
asztal felett sápadt arcomat. Késıbb azt mesélte, hogy a három ütés láttán sírni kezdett
dühében.
A fiatalabb testvért büszkeséggel tölti el és biztonságot ad neki, hogy bátyja “az
öcskös" néven emlegeti. Én is láttam néha Sydneyt, amikor kivonultunk az ebédlıbıl.
Mivel a konyhában dolgozott, megtehette, hogy lopva egy jól megkent vajas zsömlét
nyújtson oda nekem; ezt a trikóm alá dugtam, és megosztottam egy másik fiúval. Nem
mintha éhesek lettünk volna, de a nagy darab vaj kivételes fényőzés volt. Ám ez a
dúskálás hamarosan abbamaradt, mert Sydney elhagyta Hanwellt, és bevonult az
Exmouth gyakorlóhajóra.
Tizenegy éves korában a menhelyi fiú választhatott, hogy a gyalogsághoz vagy a
tengerészeihez kíván-e bevonulni. Ha a tengerészetet választotta, az Exmouthra küldték.
Természetesen nem kötelezték rá, de Sydney tengeri pályára vágyott. Magam maradtam
Hanwellben.

A haj a gyermek személyiségének döntı tartozéka. Keservesen megsiratja, amikor

elıször kopaszra nyírják. Mit számít, hogyan nı, bozontosan-e, simán vagy göndörén,
úgy érzi, hogy a személyisége egy részétıl fosztják meg.
Ótvaros megbetegedés fordult elı Hanwellben, és mivel ez a fertızés rendkívül erısen
terjed, a fertızötteket az elsı emeleti, a játszótérre nézı elkülönítıbe irányították.
Gyakran néztük el ezeket az ablakokból bámészkodó szerencsétlen fiúkat, láttuk,
milyen sóvárogva néznek le ránk, borotvált fejük jódfoltokkal volt tele. Ami igaz, igaz,
csúnyán festettek, irtózattal bámultuk ıket.
Ezért aztán, amikor az ebédlıben hirtelen megállt mögöttem az egyik nıvér, s
elválasztotta a hajamat a fejem tetején, és kimondta az ítéletet: “Ótvar!" – sírógörcsöt
kaptam.
 A kezelés hetekig tartott, de én azt hittem, sohasem lesz vége. A fejemet kopaszra
nyírták és bejódozták; zsebkendıt kötöttem rá, mint a gyapotszedık. De egyvalamitıl
visszariadtam: nem bámultam ki az ablakon a fiúkra, tudtam, hogy undorodnak tılünk.
Amíg az elkülönítıben voltam, Anya meglátogatott. Valahogy sikerült elhagynia a
menhelyet, és mindent elkövetett, hogy otthont teremtsen számunkra. Olyan volt, mint
egy virágcsokor; friss és bájos, szégyelltem magam ápolatlan külsımért és kopasz, jódos
fejemért.
– Nézze el neki, hogy ilyen mocskos az arca – mondta a nıvér. Anya nevetett. Jól
emlékszem becézı szavaira, amikor átölelt és megcsókolt:
– Szeretlek én mocskosán is!
Nem sokkal ezután Sydney elhagyta az Exmoutht, én meg Hanwellt, és újra Anyához
kerültünk. A Kennington Park mögött bérelt szobát, és egy darabig el is tudott tartani
bennünket. De a gyönyörőség nem tartón sokáig; újra visszakerültünk a menhelyre. Azért
jutottunk erre a sorsra, mert Anya nehezen talált elhelyezkedési lehetıséget, és Apa
színházi szerzıdései is megcsappantak. Ebben a rövid idıszakban hátsó szobáról hátsó
szobára vándoroltunk; olyan volt az egész, mint a dámajáték, a menhelyi visszaköltözés
volt az utolsó lépés.
Most egy másik egyházközséghez tartoztunk, tehát másik menhelyre irányítottak,
onnan pedig a Nordwood iskolába, ez még Hanwellnél is szomorúbb volt; a falevelek
sötétebbek, a fák magasabbak. A környék talán ígéretesebb volt, de az élet örömtelen.
Egy napon aztán, amikor Sydney éppen a labdát rúgta, két nıvér jött érte. Félrehívták,
és közölték vele, hogy Anya eszét vesztette, és a Cane Hill-i elmegyógyintézetbe
szállították. Sydney egy árva szót sem szólt: visszament játszani. Késıbb félrehúzódott,
és kisírta magát.
Amikor nekem is megmondta, mi történt, nem tudtam elhinni. Nem sírtam, de
kétségbeestem. Mi történhetett? Anya olyan könnyőszívő és vidám; hogy ırülhetett meg?
Homályosan valami olyasmit éreztem, hogy szándékosan menekült az eszétıl és tılünk
is. Kétségbeesésemben látomásaim támadtak: Anya szívszaggatóan nézett rám, aztán
elenyészett.
Egy héttel késıbb hivatalosan közölték velünk a hírt; azt is, hogy a bíróság döntése
szerint Apának kell gondozásba vennie Sydneyt és engem. Az Apával való együttélés
lehetısége határozottan izgalmas volt. Csak kétszer láttam életemben, egyszer a
színpadon és egyszer a Kennington Roadon, amikor arra jártam: épp egy ház elıkertjének
ösvényén jött az utca felé egy nıvel. Megálltam és figyeltem, ösztönösen megéreztem,
hogy az apám. Magához intett, és megkérdezte a nevemet. A helyzet drámaiságát
megsejtve tudatlanságot színleltem, és megmondtam – Charlie Chaplin. Apa
nyomatékosan ránézett a hölgyre, benyúlt a zsebébe, adott egy félkoronást, mire én
minden további teketória nélkül hazaszaladtam, és közöltem Anyával, hogy találkoztam
az apámmal.
És most vele fogunk lakni! Bármi történjék is, a Kennington Road mégiscsak ismerıs
hely, nem idegen, nem csupa árnyék, mint Norwood.
A hivatalos közegek a pékségi teherkocsival elszállítottak bennünket a Kennington
Road 287-be. Ez volt az a bizonyos ház, amely elıtt megláttam a kerti ösvényen Apát.
Egy nı nyitott ajtót, az, akivel annak idején láttam. Zilált és kelletlen külsejő, de magas
és formás teremtés, vastag szája és szomorú ızszeme egész vonzóvá tette. Harmincéves
lehetett. Louise-nak hívták. Mr. Chaplin nem volt otthon, a szokásos formaságok és
iratok aláírása után a felügyelık Louise-ra hagytak minket. İ felvezetett bennünket az
elsı emeletre, az utcára nézı nappali szobába. Amikor az ajtón beléptünk, egy kisfiú
játszott a padlón, négyéves, rendkívül szép gyermek, nagy barna szemmel és göndör, dús
barna hajjal. Louise fia volt, a féltestvérem.
A család két szobában lakott, és noha az utcára nézı szobának nagy ablaka volt, a fény
olyan tompán szivárgott át rajta, mintha a víz alól jönne. Minden csupa szomorúság,
akárcsak Louise: a tapéta, a bútor, a kitömött csuka az üvegben, amint éppen lenyel egy
hozzá hasonló halat; minden csupa ijesztı szomorúság.
A hátsó szobában Louise nekem és Sydneynek állított fel egy ágyat, de ez túl kicsinek
bizonyult. Sydney felajánlotta, hogy majd a nappaliban alszik a díványon.
– Ott alszol, ahol mondják – mondta Louise. Zavart csönd támadt, majd
visszamentünk a nappaliba.
Nem fogadott minket túláradó lelkesedéssel. Nem is csoda, Sydney és én váratlanul
szakadtunk a nyakába, hozzá még Apa elhagyott feleségének voltunk a csemetéi.
Mindketten szótlanul ültünk, figyeltük, ahogy az asztalt készíti, hogy valamit enni
adjon.
– Nesze – mondta Sydneynek –, hasznosíthatod magad, töltsd meg a szeneskannát. Te
meg – fordult hozzám – eredj a Fehér Bika kifızdéjébe, és hozz egy shillingért sózott
marhahúst.
Nagyon is örültem, hogy elmehetek a közelébıl, és az egész nyomasztó lakást
otthagyhatom, mert növekvı félelem lett úrrá rajtam, és már-már vágyam támadt rá,
bárcsak visszakerülhetnék Norwoodba.
Késıbb Apa is hazajött, és kedvesen üdvözölt bennünket. Egészen elbővölt. Az
étkezéseknél megfigyeltem minden mozdulatát, ahogy evett, ahogy a kését tartotta,
mintha csak egy tollal vágná a húst. Évekig ıt majmoltam.
Amikor Louise elmesélte Sydney méltatlankodását a kis ágy miatt, Apa azt javasolta,
hogy Sydney aludjon a nappali szobában a díványon. Sydney gyızelme tovább növelte
Louise ellenérzését, és soha nem bocsátott meg neki. Állandóan panaszkodott rá Apának.
Noha Louise kedvetlen és kellemetlen volt, soha meg nem ütött, még csak nem is
fenyegetett vele, de az a tény, hogy nem szerette Sydneyi, félelemmel töltött el, és távol
tartott tıle. Nagyon sokat ivott, ezért még jobban féltem tıle. Riasztó felelıtlenség áradt
belıle, ha részeg volt; derősen mosolygott a kisfiára, aki angyali ábrázattal káromkodott,
és mocskos szavakat gügyögött. Valamilyen okból semmi kapcsolatom sem volt ezzel a
gyerekkel. Noha a féltestvérem volt, nem emlékszem, hogy valaha is egyetlen szót
váltottunk volna; no persze azért is, mert négy évvel idısebb voltam nála. Louise, ha
ivott, néha csak ült és merengett, én pedig féltem. De Sydney rá se hederített, ritkán,
többnyire késı éjszaka járt haza. Nekem iskola után mindjárt haza kellett mennem,
Louise ide-oda küldözgetett, és mindenféle kellemetlen munkákat kellett ellátnom.
Louise a Kennington Road-i iskolába járatott bennünket, ez elég sivár szórakozás volt,
de a többi gyerek között legalább nem éreztem magam annyira magányosnak. A szombat
délután szabad volt, de soha nem vártam örömmel, mert ez azt jelentette, hogy haza kell
mennem padlót súrolni és késeket tisztítani, és ezen a napon Louise kivétel nélkül mindig
ivott. Egyszer, miközben a késeket tisztítottam, a barátnıjével üldögélt, ittak, és Louise
egyre keserőbben és hangosabban panaszkodott amiatt, hogy Sydneyrıl és rólam
gondoskodnia kell, és hogy mekkora igazságtalanság történt vele. Pontosan emlékszem
mindenre:
– Ez egészen rendes – mondta, és rám mutatott –, de a másik egy kis disznó,
javítóintézetbe kéne küldeni, és méghozzá nem is a Charlie fia. – Megijedtem és
elszomorodtam, amiért olyan megvetıen beszélt Sydneyrıl, boldogtalanul feküdtem le,
nyugtalanul forgolódtam az ágyban. Még nem voltam nyolcéves, de ezek voltak életem
legszomorúbb és leghosszabb napjai.
Szombat esténként mélységesen lehangoltan hallgattam a hátsó szoba ablaka alatt
elhaladó verkli vidám muzsikáját. Valami skót indulót játszott, zajongó gyerekek,
kuncogó kóristalányok kísérték. A harsogó jókedv boldogtalanságom teljes ellentétének
tetszett, még akkor is, amikor a hang már messzire távolodott; bántott, hogy elenyészett.
Máskor utcai kikiáltók vonultak végig az úton, egyikük minden este ugyanabban az
idıben, mintha csak a Rule Bntanniá-t énekelte volna, röfögésszerő hangon zárta
produkcióját; valójában osztrigát árult. A három házzal odébb levı kocsmából záróra
körül részegek éneke hallatszott, elázott emberek ordították bánatosan az akkoriban
népszerő dalt:
 A régi idık kedvéért ne veszekedjünk,
A régi idık kedvéért bocsássunk meg és feledjünk.
A veszekedéshez túl rövid az élet,
Kár a szívünk véréért.
Rázzunk kezet, és legyünk barátok
A régi idık kedvéért.

Az érzelmesség sose hatott rám túlságosan, de ez a dal saját boldogtalanságom találó

kifejezésének tetszett, és álomba ringatott.
Sydney ha késın jött haza, lefekvés elıtt rendszerint megdézsmálta a kamrát. Ez
feldühítette Louise-t: egy este italosán bejött a szobába, kihúzta az ágynemőt Sydney alól,
és kiutasította a lakásból. De Sydney felkészülten várta. Hirtelen a párnája alá nyúlt,
keskeny kis tırfélét rántott elı; hosszú, kihegyezett cipıgomboló volt.
– Ha közelebb jön – mondta –, magába döföm! Louise döbbenten visszahıkölt.
– Nahát, a kis rohadt, még megöl!
– Meg én! – mondta Sydney drámaian. – Megölöm!
– Na várj, csak jöjjön haza Mr. Chaplin!
De Mr. Chaplin ritkán jött haza. Mégis, emlékszem egy szombat estére, Apa és Louise
ittak, és – nem tudom már, miért – a háziasszonnyal és férjével együtt mindnyájan az
utcára nézı kis földszinti szalonjukban ültünk. Az erıs fényben Apa ijesztıen sápadtnak
látszott, és rosszkedvően motyogott magában. Hirtelen a zsebébe nyúlt, egy marék pénzt
húzott elı, és dühösen a földre szórta. Az arany- és ezüstpénzek szanaszét gurultak. A
hatás szürrealisztikus volt. Senki nem mozdult. A háziasszony mogorván ült, de elkaptam
mohó tekintetét, ahogy az egyik aranypénz útját követte: távoli sarokban álló szék alá
gurult. Ezen én is rajta tartottam a szemem. Még mindig nem mozdult senki, így azt
gondoltam, legokosabb, ha elkezdem felszedegetni; a háziasszony és a többiek sorban
követtek, óvatosan ügyelve, hogy Apa fenyegetı tekintete elıtt szándékuk nyilvánvalóvá
ne váljék.
Egy szombaton az iskolából hazatérve senkit sem találtam otthon. Sydney, szokás
szerint, egész napra futballozni ment, és a háziasszony közölte, hogy Louise a kisfiával
kora reggel eltávozott. Eleinte jól éreztem magam, mert most legalább nem kellett se
padlót súrolnom, se késeket tisztítanom. Jóval elmúlt az ebéd ideje, amikor aggódni
kezdtem. Elmentek? Itt hagytak? Ahogy múlt a délután, hiányozni kezdtek. Mi lehet
velük? A szoba barátságtalanul börtönzött magába, üressége megfélemlített. Meg is
éheztem, benéztem a kamrába, de ételt nem találtam. A tátongó ürességet nem bírtam
tovább, és kétségbeesve kimenekültem az utcára, a délutánt a közeli piacokon ácsorogva
töltöttem el. A Lambeth Walkon és a Cuton keresztül bandukoltam, éhesen nézegettem a
kifızések ablakain át a kínosan csábító, gızölgı marha- és sertéssülteket és a zsírban
fürdı barna-piros krumplikat. Órákig bámultam a vásári árusokat, ahogy portékáikat
kínálták. Nyugtalanságom alábbhagyott, és egy idıre elfeledkeztem siralmas
helyzetemrıl meg éhségemrıl.
Éjjel érkeztem haza; kopogtam az ajtón; sehol senki. Kimerültén vánszorogtam el a
Kennington Road-i keresztezıdéshez, és a ház mellett leültem a járdaszegélyre, hogy
lássam, ha valaki hazaérkezik. Fáradt voltam és nyomorult, legalább tudnám, hol van
Sydney. Éjfélre járt, és a Kennington Cross, néhány csavargót leszámítva, teljesen
kiürült. Az üzletek fényei kialudtak, csak a patika és a kocsma világított; szörnyő rosszul
éreztem magam.
Hirtelen zenét hallottam. Az volt csak a zene! A Fehér Szarvashoz címzett sarki
kocsmából jött, és az üres utcán tisztán kivehettem minden részletét. A Virág és a
méhecske kezdető dalt játszották harmóniumon és klarinéton, mondhatom, nagyszerően.
Addig még sosem hallottam olyan pezsdítı dallamot: gyönyörő és lírai volt, pajzán és
vidám, forró és megnyugtató. Megfeledkeztem kétségbeesésemrıl, és átmentem az utcán
a muzsikusokhoz. A harmóniumon egy vak ember játszott, ijesztı üreg tátongott a szeme
helyén; eltompult, keserő arc fújta a klarinétot. Majd az egész zeneest egy csapásra véget
ért, és távozásuktól csak még szomorúbb lettem. Kimerültén, fáradtan bandukoltam
házunk felé, már nem is bántam, hazajött-e valaki, vagy sem. Egy dologra vágytam:
lefeküdni! Végre úgy láttam, valaki a ház felé tart a kerti ösvényen. Louise volt a
kisfiával, a gyerek az anyja elıtt szaladt. Döbbenten néztem, milyen különösen biceg az
anya, és mennyire meggörnyed; elıször azt hittem, baleset érte, és megsebesült a lábán,
de aztán rájöttem, hogy holtrészeg. Addig soha senkit nem láttam ilyen részegen. Ebben
az állapotában jobbnak tartottam, hogy ne kerüljek az utcába, így aztán vártam, amíg
bemegy a házba. Pár perccel késıbb hazaérkezett a háziasszony, és én az ı nyomában
léptem be a kapun. Ahogy felkapaszkodtam a sötét lépcsıkön, reménykedve, hogy
észrevétlenül ágyba kerülhetek, Louise kitántorgott a lépcsıházi pihenıig.
– Te meg mi a fenét keresel itt? – mondta. – Ez nem a te lakásod!
Mozdulatlanul álltam.
– Többet itt nem alszol. Elegem volt mindnyájatokból; takarodjatok a bátyáddal
együtt. Gondoskodjék rólatok az apátok!
Habozás nélkül megfordultam, lementem a lépcsın, ki a házból. Nem voltam már
fáradt. Tudtam, mit csinálok. Hallottam, hogy Apa rendszeresen látogatja a mintegy fél
mérföldre levı Királyné kocsmát, oda indultam, reméltem, hogy ott találom. De
hamarosan megláttam árnyékszerő alakját az utcai lámpa fényében kirajzolódni.
– Nem akar beengedni – nyöszörögtem. – Azt hiszem, ivott is.
Mentünk a ház felé, Apa tántorgott.
– Én is mólés vagyok egy kicsit – mondta.
Én ellenkeztem, hogy nem – színjózan.
– Nem, bepiáltam – morogta bőntudatosan.
Kinyitotta a nappali szoba ajtaját, és szótlanul, de fenyegetıen megállt Louise elıtt.
Louise a kandallónál állt, a párkánynak támaszkodva imbolygott.
– Miért nem engedted be? – kérdezte.
Az asszony dühödten fordult felé:
– Te is elmehetsz a francba, elmehettek, ahányan csak vagytok! – ordított.
Apa villámgyorsan felkapta a nehéz ruhakefét a szekrényrıl, és tüneményes
gyorsasággal teljes erejébıl hozzávágta. A kefe kemény háta Louise-t arcon találta.
Szeme becsukódott, eszméletlenül esett össze, mintha meg is halt volna.
Apa megrémített; durvasága csökkentette iránta érzett tiszteletemet. Hogy mi történt
azután, arra csak homályosan emlékszem. Azt hiszem, Sydney hazajött, Apa
mindkettınket ágyunkhoz kísért, és elment hazulról.
Megtudtam, hogy Apa és Louise aznap reggel összevesztek, mert Apa egyedül hagyta
ıt, és a bátyjával, Spencer Chaplinnel töltötte a napot, akinek több kocsmája volt
Lambethben és környékén. A kényes Louise nem szerette Spencer Chaplinéket
meglátogatni, így Apa egyedül ment, és bosszúból Louise is másutt töltötte a napot.
Szerette Apát. Noha nagyon kis gyerek voltam, ezt mégis kiolvastam a pillantásából
azon az estén, amikor a kandallónál állt, döbbenten, és sértıdötten, amiért Apa
elhanyagolja. Biztos vagyok benne, hogy Apa is szerette ıt. Sokszor adta ennek tanújelét.
Apa olykor elragadó és gyengéd volt, megcsókolta Louise-t, amikor színházba menet
elköszönt tıle. És vasárnap reggel, ha elızı nap nem ivott, velünk reggelizett, varietébeli
színésztársairól mesélt Louise-nak, elbővölt mindnyájunkat. Feszült figyelemmel
hallgattam, ittam minden szavát. Egyszer jókedvében törülközıvel tekerte körül a fejét,
és az asztal körül kergetve Louise kisfiát, így kiáltozott:
– Én vagyok Rhubarb, a török császár!
Este nyolc óra körül, színházba indulás elıtt, hat nyers tojást nyelt le portói borral
keverve, rendes ételt alig evett. Ezzel táplálkozott nap nap után. Ritkán járt haza, s ha
mégis, csak azért, hogy részegségét kialudja.
Egy napon Louise-t meglátogatták a Gyermekvédelmi Egyesülettıl, ami ıt nagyon
felbosszantotta. Azért jöttek ki hozzá, mert a rendırség bejelentette, hogy éjszaka három
órakor egy éjjeliır tüze mellett találtak Sydneyre meg rám, amint éppen ott aludtunk. Ez
egy olyan éjszakán történt, amikor Louise mindkettınket kizárt a lakásból, és a rendırség
nyittatta ki vele az ajtót, hogy bejuthassunk.
Néhány nappal késıbb, miközben Apa vidéken játszott, Louise levelet kapott,
amelyben arról értesítették, hogy Anya elhagyta az elmegyógyintézetet. Egy-két nappal
késıbb feljött a háziasszony, és közölte, hogy egy hölgy áll a kapuban, engem keres meg
Sydneyt.
– Itt van anyátok – szólt Louise.
Egy pillanatig zavartan álltunk. Akkor Sydney kapta magát, és lerohant egyenest Anya
karjaiba, én a nyomában. A régi, édes, mosolygós Anya volt; meghatottan ölelt át
bennünket.
Louise és Anya túlságosan zavarban voltak ahhoz, hogy találkozzanak, így Anya a
kapuban várt, amíg Sydney és én összeszedtük a holminkat. Sem Louise nem neheztelt
ránk, sem mi ırá, jó érzéssel távoztunk – Louise valóban a lehetı legkellemesebben
viselkedett, még Sydneyvel is, amikor elköszöntek egymástól.

Anya egy mellékutcában bérelt szobát, a Kennington Cross mögött, közel a Harward
savgyárhoz. A fanyar szag minden délután elárasztotta a környéket. De a szobáért keveset
kellett fizetni, és újra együtt lehettünk. Anya teljesen meggyógyult, eszünkbe sem jutott,
hogy valaha is beteg volt.
Hogyan vészeltük át ezt az idıszakot? Sejtelmem sincs róla. Nem emlékszem azonban
sem elviselhetetlen nélkülözésre, sem megoldhatatlan problémákra. Apa heti tíz
shillingjeit majdnem mindig megkaptuk, Anya pedig, mi mást tehetett volna, újból
ruhákat varrt, és felújította kapcsolatait az eklézsiával.
Egyetlen esemény emelkedik ki ebbıl az idıszakból. Utcánk végében vágóhíd állt, és
a birkákat a házunk elıtt terelték a halálba. Emlékszem, az egyik jószág valahogy
megszökött, és végigrohant az utcán, a nézık legnagyobb mulatságára. Egyesek
megpróbálták elfogni, mások ugrándozva menekültek elıle. Bátortalan szökellését és
rémületét látva elszomorodtam, olyan komikus volt. De amikor elfogták, és
visszacipelték a vágóhídra, a tragédia valósága rám zuhant, sikoltozva és sírva rohantam
be Anyához: – Megölik! Megölik! – A tavaszi délután és a komikus vadászat emléke
napokig kísértett; talán ez az epizód alakította ki bennem filmjeim alapérzését, a
tragikum és komikum ötvözetét.
Az iskola új távlatokat nyitott elıttem: történelmet, költészetet és fizikát tanultunk. De
néhány tantárgyat prózainak és unalmasnak találtam. Különösen a számtant: az összeadás
és kivonás egy pénztárgép elıtt ülı tisztviselı képét villantotta fel elıttem, legjobb
esetben annyi haszna ígérkezett e mőveletnek, hogy visszaadásnál nem rövidítik meg az
embert.
A történelemben a galádságok és erıszakosságok sorozatát láttam, egymást követték
benne a királygyilkosságok, a feleségüket, bátyjaikat és unokaöccseiket megöletı
királyok; a földrajz pusztán a térképek ismeretébıl állt; a költészettant csak
emlékezetgyakorlatnak éreztem. Olyan ismereteket gyömöszöltem a fejembe, amelyek
alig érdekeltek.
Ha akadt volna valaki, aki jó kereskedı módjára bánik az anyaggal, hangulatkeltı
bevezetésekkel közelít tárgyához, és száraz tények közlése helyett gondolatot ébreszt
bennem, felpezsdíti képzeletemet, elszórakoztat, bevezet a számok bővöletébe,
regényesen érdekessé teszi a térképet, nézıpontot ad a történelemhez, és ránevel a
költészet élvezetére, talán tudós vált volna belılem.
Mióta Anya visszatért hozzánk, újra felkeltette érdeklıdésemet a színház iránt.
Elhitette velem, hogy valamiféle tehetségem van. A karácsony elıtti hetekben, amikor az
iskola elhatározta, hogy elıadjuk a Hamupipıké-t, sürgetı vágyat éreztem, hogy
kamatoztassam az Anyától tanultakat. Ki tudja, miért, nem jelöltek szereplésre, ezért
aztán irigyeltem a többieket, és megállapítottam, hogy sokkal alkalmasabb lennék a
színészkedésre, mint azok, akikre a Hamupipıke szerepeit osztották. Kritizáltam a fiúk
unalmas, képzelet nélküli játékstílusát. A Gonosz Nıvérek lagymatagul és humortalanul
játszottak. A bemagolt szöveget iskolás hanghordozással, és zavarba ejtıen hamis
értelmezéssel fújták. De szívesen eljátszottam volna a Csúnya Nıvérek egyikét, ha a
nevelı tanárnı nekem adja a szerepet! Tetszett viszont az a kislány, aki a címszerepet
alakította. Gyönyörő teremtés, csupa finomság, tizennégy éves ha lehetett, titokban
szerelmes voltam belé. De elérhetetlen volt számomra a társadalmi és a korkülönbség
miatt.
Az elıadást gyászosnak találtam, a kislány szépsége még inkább elszomorított.
Érdekes viszont, hogy alig fogtam fel, micsoda ragyogó diadalt arattam két hónappal
késıbb, amikor az összes osztályok elıtt elmondatták velem a Priscilla kisasszony
macskájá-t. Ezt a komikus szövegecskét Anya fedezte fel egy hírlapárus-üzlet
kirakatában, és annyira mulatságosnak találta, hogy lemásolta a kirakatból és hazahozta.
Egyik tízpercben elıadtam néhány fiúnak. Mr. Reid, a tanárunk, felnézett a munkájából,
és annyira megtetszett neki, hogy amikor az egész osztály összegyőlt, elmondatta velem,
és mindenki dılt a nevetéstıl. Sikerem következményeként elterjedt a hírem, és a
következı napon minden osztályban, a fiúknál és a lányoknál is újból és újból kellett
szerepelnem.
Bár ötéves koromban már produkáltam magam közönség elıtt, amikor Anyát
helyettesítettem, mégis most ízleltem meg elıször az igazi sikert. Megszerettem az
iskolát. Ostoba és félénk fiúcska létemre a tanárok és gyerekek érdeklıdésének
középpontjába kerültem. Ez még a tanulásomat is elısegítette. De nemsokára
félbehagytam tanulmányaimat, mert egy sztepptáncos együtteshez csatlakoztam, a Nyolc
Lancashire-i Fickóhoz.

III
Apa ismerte Jackson urat, az együttes vezetıjét, és meggyızte Anyát, hogy
társulatával fellépve a színpadi karrier felé indulnék, s egyúttal segíthetnék is Anyának:
lakást és kosztot kapnék, Anya meg félkoronát hetenként. Anya eleinte habozott, de
miután meglátogatta a Jackson családot, beleegyezett Apa javaslatába.
Jackson úr ötvenes évei derekán járt. Hajdanán Lancashire-ben tanított, és maga is
három fiút meg egy kislányt nevelt fel, valamennyit a Nyolc Lancashire-i Fickó egyikévé.
Hitbuzgó római katolikus lévén, elsı felesége halála után gyermekeivel beszélte meg
újabb házassága dolgát. Másodszorra egy nála valamivel idısebb nıt vett feleségül. Nagy
áhítattal mesélte el nekünk házasságkötése történetét. Apróhirdetést adott fel egy
újságban, és több mint háromszáz válaszlevelet kapott. Mennyei útmutatásért
fohászkodva csak egyetlen levelet nyitott fel: ezt a leendı Mrs. Jackson írta. İ is tanítónı
volt, és mit tesz az imádság! – ı is katolikus.
Szó, ami szó, Mrs. Jacksonra nem lehetett ráfogni, hogy nagyon elöl állt volna a
sorban, amikor a szépséget osztogatták; egyáltalában, az égvilágon semmiféle vonzó
tulajdonsága nem volt, legjobb emlékezetem szerint leginkább egy halálfejre hasonlított.
Arcán hemzsegtek a ráncok, részben talán azért is, mivel öregecske létére, fiúgyermekkel
ajándékozta meg férjét. Mindazonáltal hőséges és kötelességtudó hitvese volt Jackson
úrnak, és jóllehet kisfiát még mindig a mellébıl táplálta, keményen dolgozott, szervezte
és adminisztrálta a társulatot.
Az ı elıadásában a házassági história némileg másképp hangzott, mint Mr.
Jacksonéban. Leveleztek, de a házasságkötés napjáig nem látták egymást. Elsı
beszélgetésük alkalmából, amit kettesben folytattak a szalonban, míg a család többi tagja
a másik szobában várakozott, Mr. Jackson így szólt hozzá: – Mindig is önrıl
álmodoztam! – ı nemkülönben. Története végeztével odakiáltott nekünk, fiúknak: –
Persze, arra azért nem gondoltam, hogy egybıl nyolc gyerek anyja leszek.
A három fiú tizenkettedik és tizenhatodik éve közt járt, a kislány kilencéves volt.
Haját fiúsra nyírták, hogy ı is a társulat tagja lehessen.
Vasárnaponként, egy híján, az egész társulat a katolikus templomba ment misére. Én
voltam az egyetlen protestáns közöttük, de mivel nagyon elhagyatottnak éreztem magam,
néha velük tartottam. Ha nem tiszteltem volna Anya vallásos áhítatát, nagyon könnyen
behódoltam volna a katolicizmusnak, mert csodára misztikusnak láttam, fıképp a kis
házioltárokat, amelyeket a fiúk a hálószoba sarkában állítottak fel, tetejükön virágdíszes
gipsz Mária-szoborral és égı gyertyákkal; ahányszor csak elmentek elıttük, mindig
keresztet vetettek.
Hat heti gyakorlás után alkalmasnak találtak a fellépésre. De most, hogy elmúltam
nyolcéves, biztonságom odalett, és lámpaláz fogott el a közönség elıtt. Alig tudtam
mozgatni a lábamat. Hetek múltak el, mire képes voltam szólót táncolni, mint a többiek.
Nem az volt a leghıbb vágyam, hogy egy nyolctagú csoportban sztepptáncos legyek.
Mint a többiek, én is magánszámra áhítoztam, nemcsak a magasabb fellépti díjért, hanem
mert ösztönösen hálásabb feladatnak éreztem a táncolásnál. Gyerekkomikus szerettem
volna lenni, de ahhoz, hogy egyedül is boldoguljak a színpadon, meg kellett emberelnem
magam. Mindazonáltal kezdettıl arra ösztönzött valami, hogy ne csak táncoljak, hanem
nevettessek is. Kiötlöttem egy páros jelenetet: két fiú komikus csavargónak öltözik.
Elmeséltem az egyik fiúnak, és elhatároztuk, hogy társulunk a fellépésre. Naphosszat
errıl álmodoztunk. “Bristol és Chaplin, a Milliomos Csavargók" – így hirdettek volna
minket. Barkót viseltünk volna, és nagy gyémánt győrőket. Magába foglalt ez a
mutatványterv mindent, amit mókásnak, hálásnak, és, hogy ne is mondjam,
jövedelmezınek gondoltunk, de sajnos, soha nem lett belıle semmi.
A közönség szerette a Nyolc Lancashire-i Fickót, mert ahogy Mr. Jackson mondta,
nem hasonlítottunk a gyerekszínészekhez. Hencegett vele, hogy soha nem festjük az
arcunkat, a mi képünk természetes rózsásan virul. Ha valamelyikünk fellépés elıtt
sápadtnak látszott, rászólt, hogy csipkedje meg az arcát. De Londonban, amikor egy
éjszaka két-három mulatóban is dolgoztunk, néha bizony megfeledkeztünk tanácsáról,
olykor kissé fáradtan, sıt kedvetlenül jelentünk meg a színpadon, amíg meg nem láttuk a
színfalak mögött lelkesen vigyorogni Mr. Jacksont, miközben arcára mutogatott;
kedélyének delejes hatására nyomban mindnyájan ragyogó mosolyra fakadtunk.
Vidéken, turnéink idején, minden héten más városban jártunk iskolába, ami nem
nagyon lendített elıre tanulmányaimban.
Karácsonyra szerzıdtettek bennünket a londoni Hippodrome-ba egy Hamupipıke-
pantomimhoz, cicákat és kutyákat kellett játszanunk. Akkoriban ez vadonatúj színháznak
számított, a varieté és a cirkusz keveréke volt, pompás, díszes, igazi szenzáció. Bonyolult
balettet adtak elı. A porond lesüllyedt, és víz árasztotta el. Csinos lányok masíroztak
ragyogó fegyverzetben, majd eltőntek a víz alatt. Ahogy az utolsó raj is elsüllyedt,
Marceline, a nagy francia bohóc lépett színre, ázott frakkban és klakkban, horgászbottal;
leült egy tábori székre, és kinyitott egy nagy ékszeres dobozt, feltőzött a horogra egy
gyémánt nyakéket, és a vízbe hajította. Kisvártatva apróbb ékszerekkel próbálkozott;
néhány karkötı-csalival, végül kiürítette az egész ékszeres dobozt. Hirtelen valami
ráharapott a horogra, és a bohóc eszeveszett pörgésbe fogott, küszködött a bottal, végül
kihúzott a vízbıl egy apró idomított pulikutyát, amely pontosan utánozta Marceline
minden mozdulatát: ha leült, leült a kutya is; ha fején állt, az állat ugyanígy tett.
Marceline száma izgalmas és sikeres volt, egész London ırjöngött érte. A konyhai
jelenetben kis szerepet kaptam mellette. Cica voltam, és Marceline egy kutya elıl
hátrálva, miközben én tejet ittam, éppen a nyakamba esett. Mindig panaszkodott, hogy
nem görbítem meg eléggé a hátam, és nem fogom fel eléggé az esés erejét.
Macskamaszkot hordtam, egy folyton csodálkozó cica maszkját, és az elsı matiné
alkalmából, amikor gyerekeknek játszottunk, az egyik kutyaszereplı fenekéhez másztam,
és szaglászni kezdtem. A közönség nevetett, megfordultam, és meglepetve bámultam
rájuk, meghúztam az egyik bámuló szememet megmozgató madzagot. Többszöri
szaglászás és szemmozgatás után a porondfelügyelı integetni kezdett a színfalak mögül.
Én azonban folytattam. A kutya után körülszaglásztam a proszcéniumot, aztán
felemeltem az egyik lábam. A hallgatóság zajongott – valószínőleg azért, mert a
mozdulat egyáltalán nem volt macskaszerő. Végül a felügyelı elkapta a tekintetemet, és
én kihancúroztam a színrıl, a közönség nagy tapsa közepette.
– Sose tégy ilyet többet – mondta sziszegve. – A Lord Chamberlain be fogja miattad
záratni a színházat!
A Hamupipıke nagy siker volt, és noha Marceline-nek a cselekményhez nem sok köze
volt, ı volt a sztár. Évekkel késıbb a New York-i Hippodrome-ba szerzıdött, ahol
ugyancsak szenzációt keltett. De amikor a Hippodrome-ban megszőnt a cirkuszporond,
Marceline-t csakhamar elfeledték.
1918-ban vagy akörül a Ringling fivérek háromporondos cirkusza Los Angelesbe
érkezett, velük volt Marceline is. Azt vártam, fıszerepet játszik, de megdöbbenve láttam,
hogy csak egy az óriási porondon rohangászó sok bohóc közül; a nagy mővész
beleveszett a háromporondos cirkusz durva szertelenségébe.
Elıadás után az öltözıjébe mentem, és bemutatkoztam neki, elmondtam, hogy
partnere voltam a londoni Hippodrome-ban. Oda se figyelt. A bohócfesték alatt
mogorvának, kedélybetegnek látszott.
Egy évvel késıbb New Yorkban öngyilkos lett. Az újságokban pársoros hír jelent
meg: szomszédja lövést hallott, és Marceline-t pisztollyal a kezében a földön találta, a
lemez még forgott, a Holdfény és Rózsák-at játszotta.
Sok híres angol színész követett el öngyilkosságot. T. E. Dunville, a ragyogó komikus
belépve egy mulatóba, meghallotta, hogy valaki így szól: “Ez a pofa kész." Aznap
agyonlıtte magát a Temze partján.
Mark Sheridan, egyike Anglia legnagyszerőbb komédiásainak, Glasgow nyilvános
parkjában lıtte magát agyon, mert a glasgow-i közönséggel nem valami fényesen
boldogult.
Frank Coyne, akivel egy mősorban játszottunk, vérbeli, vidám komédiás volt,
népszerő dalát az egész város énekelte:

Nem ülök többé a gyía-pacin,

Nem ülök én már olyan lovon
Csak egy lovon lovagolgatok én,
Ha a padlót törli az asszonyom.

A színpadon kívüli életben vidám volt, mindig mosolygott. De egy délután, miután
megegyeztek a feleségével, hogy pónifogatukon kihajtanak, valamit elfelejtett, és
megkérte az asszonyt, várja meg a kapuban, amíg felszalad a lakásba. Húsz perc múlva a
felesége utánament megnézni, miért késik. A fürdıszoba padlóján találta, hatalmas
vértócsa közepén, kezében borotva; elvágta a nyakát, majdnem lefejezve magát.
A gyermekkoromban látott mővészek közül nem a legsikeresebbek hatottak rám
leginkább, hanem akik egyéniségek voltak a színpadon kívüli életben is. Zarmo, a
zsonglır rendkívül szorgalmas volt, színháznyitás után minden reggel órákig gyakorolt. A
színpad mögött mindig láthattuk, amint egy biliárddákót egyensúlyoz az állán, feldob egy
biliárdgolyót, elkapja a dákó hegyével, aztán még egy golyót hajít a magasba, az elsı
hegyébe, bár ez, meg kell adni, legtöbbször lepottyant. Négy éven át gyakorolta ezt a
trükköt, legalábbis Mr. Jacksonnak így mesélte, és a hét végén akarta bemutatni a
közönségnek. Azon az estén mindnyájan ott álltunk a színfalak mögött, és figyeltük.
Ragyogóan csinálta és elıször! – feldobta a golyót, elfogta a dákó hegyével, feldobta a
másodikat, és megtartotta az elsı tetején. De a közönség alig tapsolt. Mr. Jackson
gyakran mesélte ennek az estének a történetét. Azt mondta Zarmónak:
 – Túl röviden csinálod, így túl könnyőnek látszik. Rosszul adod elı. Elıbb told el
párszor, aztán csináld meg.
Zarmo nevetett:
– Még nem tudom annyira, hogy eltoljam.
Zarmo a jellemtan iránt is érdeklıdött, és megfejtette karakterünket. Nekem azt
mondta, hogy amit megtanulok, azt meg is ırzöm, és hasznosítani fogom.
Ott voltak aztán a tréfás és megkapó Griffiths fivérek, akik megzavarták
emberismeretemet. Komikus trapézbohócok voltak; ahogy leugrottak a trapézról,
otromba cipıikkel agyba-fıbe rugdosták egymást.
– Au! – kiáltott, aki kapta. – Fogadjunk, nem mered még egyszer! – Nem?!... Puff!
Akit meg képen rúgtak, csodálkozva és tántorogva kiabálta:
– Merte!
Az ilyen durva ripacskodást megdöbbentınek találtam. A magánéletben rajongásig
szerették egymást, nyugodt és komoly embernek ismertem ıket.
Dan Leno pedig, azt hiszem, a legnagyobb angol komédiás volt a legendás Grimaldi
óta. Noha nem láttam virágkorában, mindig inkább jellemszínésznek, mint komikusnak
tartottam. Emberien, szeretetre méltóan és szellemesen formálta meg London egyszerő
embereit – legalábbis Anya elbeszélése szerint.
A híres Marie Lloydot frivolnak tartották, mégis amikor a régi Tivoliban, a Stranden
együtt játszottunk, sose láttam nála komolyabb és tudatosabb mővészt. Figyeltem a nagy
szemő, aggódó, kövérkés kis asszonyt, ahogy a színfalak mögött idegesen fel-alá járkált,
izgatottan és felajzottan, amíg el nem következett az ı jelenete. Abban a pillanatban
vidám és nyugodt lett.
Bransby Williams, a Dickens-hısök megszemélyesítıje, mindig elbővölt Heep Uriás,
Bill Sykes és az Ódon furcsaságok boltja öregének utánzásával. Ez a jóképő, fennkölt
fiatalember, ahogy bővészként változtatta külsejét a zajos glasgow-i közönség elıtt, hogy
az elbővölı Dickens-figurákat megformálja, a színház új világát tárta fel elıttem.
Felkeltette érdeklıdésemet az irodalom iránt is; ismerni akartam a könyvekbe zárt titkos
világot – ezeket a szépiával megrajzolt dickensi figurákat, melyek ebben a furcsa
cruikshanki világban mozognak. Noha alig tudtam olvasni, megvásároltam a Twist
Olivér-t.
Annyira megszerettem a Dickens-hısöket, hogy utánozni kezdtem az ıket utánzó
Bransby Williamst. Nyilvánvaló, hogy az ilyen bimbózó tehetség nem maradhat sokáig
rejtve, így történt egyszer, hogy Mr. Jackson meglátta, amint a többi fiút az Ódon
furcsaságok boltja öregének utánzásával szórakoztattam. Azon nyomban zseninek
kiáltott ki, és el is határozta, hogy ezt a világ tudtára adja.
Az emlékezetes esemény a middlesbrough-i színházban történt. Sztepptáncunk után
Mr. Jackson megjelent a színpadon, és olyan komolyan, mintha új Messiás eljövetelét
jelentené, közölte, hogy zseniális gyereket fedezett fel a fiúk között, s az most utánozni
fogja Bransby Williams alakítását az Ódon furcsaságok boltjá-ból, azt a jelenetet, amint
nem tudja felfogni az ı kis Nelljének halálát.
A hallgatóság nem volt túlontúl lelkes, miután már végigunatkozta a fárasztó mősort.
A szokásos táncjelmezt, fehér vászonblúzt, csipkegallért, plüss térdnadrágot és píros
tánccipıt viselve léptem a színre, de kilencvenéves öregembernek maszkírozva.
Valahonnan egy ócska paróka került a birtokomba – talán Mr. Jackson vásárolta –, de
nagyobb volt a kelleténél. Noha nagy fejem volt, a vendéghaj még nagyobb: kopasz tetejő
paróka volt körös-körül hosszú, ısz, kócos fürtökkel, úgyhogy amikor megjelentem a
színpadon öregemberként, meghajolva, csúszó-mászó bogárnak festhettem: a hallgatóság
kuncogással nyugtázta bemutatkozásomat.
Nehéz volt ezek után nyugalomra bírni ıket. Suttogva beszéltem:
– Sss, sss, ne lármázzanak, mert felkeltik az én Nellymet.
– Hangosabban! Hangosabban! – kiabálta a közönség.
De én továbbra is suttogva folytattam, mintegy magamnak; annyira magamnak, hogy a
közönség dobogni kezdett. Ez lett a vége Dickens-hısöket formáló pályámnak.
Kellemesen, noha szerényen éltünk a Nyolc Lancashire-i Fickóval. Néha
viszálykodtunk is. Emlékszem, egy mősorban szerepeltünk két fiatal akrobatával, kezdı,
korombeli fiúkkal; bizalmasan elmesélték, hogy édesanyjuk hét shilling hat pennyt kap
értük egy hétre, és minden hétfı reggel egy shillinget dugnak a szalonnás-tojásos
tányérjuk alá zsebpénznek. Mi meg – panaszkodott az egyik fiú a mieink közül – csak
egy kétpennyst kapunk és kenyeret meg dzsemet reggelire.
Amikor John, Mr. Jackson fia meghallotta, hogy panaszkodunk, sírva fakadt.
Elmesélte, hogy néha, London külvárosaiban apja csak hét fontot kap az egész
társulatáért, és nehéz dolog mindenkinek eleget tenni.
A két újonc fényőzı élete láttán kedvünk támadt, hogy akrobaták legyünk. Több
reggelen át, amikor a színház kinyitott, egyesével, kettesével szaltót gyakoroltunk kötéllel
a derekunkon. A kötelet egy csigasorra erısítettük, a másik végét tartotta valaki. Jól
csináltam a szaltót, míg egyszer csak leestem, és megrándítottam a hüvelykujjamat. Ez
lezárta akrobatakarrieremet.
A táncon kívül mindig megpróbáltunk valami mást is megtanulni. Én zsonglır
akartam lenni. Megtakarítottam annyi pénzt, hogy vásároljak négy gumilabdát és négy
vékony tányért, és órákig gyakoroltam az ágy szélénél állva.
Mr. Jackson alapjában véve jó ember volt. Három hónappal azelıtt, hogy elhagytam
volna a társulatot, felléptünk Apám javára, aki akkor már nagyon beteg volt; sok
varietészínész adományozta Apának bevételét, beleértve a Nyolc Lancashire-i Fickót is.
A javára rendezett estén Apa is megjelent a színpadon. Nehezen lélegzett, és fájdalmasan
küszködött, hogy meg tudjon szólalni. Ott álltam a színpad szélén, és figyeltem; nem
fogtam fel, hogy halálán van.
Ahányszor Londonban voltunk, minden hét végén meglátogattam Anyát. Szerinte
sápadt voltam és sovány, s a táncolás bizonyára megtámadta a tüdımet. Félelmében írt
Mr. Jacksonnak is, aki annyira sértve érezte magát, hogy végül hazaküldött, mivel
úgymond, nem érem meg neki azt a kényelmetlenséget, amit egy aggodalmaskodó anya
jelent.
Néhány héttel késıbb azonban asztmában megbetegedtem. Rohamaim olyan erısek
voltak, hogy Anya tüdıbajra gyanakodott, és azonnal a Brompton Kórházba vitt, ahol
alaposan kivizsgáltak. Nem volt tüdıbajom, csak asztmám. Elég volt az is. Hónapokon át
gyötrıdtem, nem kaptam levegıt. Néha már ki akartam ugrani az ablakon. Takaróval a
fejemen füveket lélegeztem be, vajmi kevés eredménnyel. – Ki fogja nıni – mondogatta a
doktor; így történt.
Töredékesen emlékszem erre az idıszakra. Az átfogó benyomás: a nyomorúságos
körülmények kátyúja. Nem tudok visszaemlékezni rá, merre járt akkoriban Sydney; négy
évvel volt idısebb nálam, ritkán gondoltam rá. Feltehetıen Nagyapánál lakott, hogy
Anya gondjain enyhítsen. Egyik helyrıl a másikra vándoroltunk, végül is a Pownall
Terrace 3 alatti manzárdban kötöttünk ki.
Nagyon jól tudtam, mit jelent a szegénység. Még a legszegényebb gyerekek is otthon
fızött vacsorát kaptak vasárnap. Az otthon készített sült rangot jelentett, elfogyasztása
olyan szertartás volt, amely egyik szegény réteget a másiktól megkülönböztette. Azok,
akik nem otthon fızték a vasárnapi vacsorát, a koldusokhoz tartoztak; mi azok voltunk.
Anya elküldött a legközelebbi kifızésbe, hogy hat pennyért vacsorát (hús és két adag
fızelék) vásároljak. Micsoda szégyen, kivált vasárnap! Szemére vetettem, hogy soha nem
fız otthon, hiába magyarázgatta, hogy az otthon készített étel kétszer annyiba kerül.
Egy szerencsés pénteken azonban, mivel a lóversenyen öt shillinget nyertünk, Anya,
hogy örömet szerezzen nekem, elhatározta, hogy vacsorát fız vasárnapra. Egyéb
csemegék között egy darab sütni való húst vásárolt, amelyrıl nehezen lehetett volna
eldönteni, hogy marhahús-e vagy egy darab faggyú. Mintegy öt fontot nyomott, és cédula
volt rábiggyesztve: “Sütni való”.
Anyának nem volt tőzhelye, így a háziasszonyét használta, és miután túl félénk volt,
hogy a más konyhájában ki-be járkáljon, csak úgy találomra ment el érte, mikor
számítása szerint már megsülhetett. De addigra akkorára zsugorodott, mint egy
krikettlabda. Anya bizonygatta, hogy lám, a hatpennys vacsoránk kevesebb bajjal jár és
kiadósabb, nekem azonban nagyon ízlett, és olyan elégtételt éreztem, mintha egy
színvonalon élnénk Bezzegékkel.

Életünk egy csapásra megváltozott. Anya találkozott egy régi barátnıjével, akinek jól
ment a sora. Hivalkodó, jóképő, szépségkirálynıfajta volt; otthagyta a színpadot, hogy
egy gazdag öreg ezredes szeretıje legyen. Stockweilben, az elegáns városnegyedben
lakott, és amikor Anyával újra találkozott, lelkesedésében meghívott bennünket, lakjunk
nála nyáron. Mivel Sydney vidékre ment komlót szedni, Anya beleegyezését egy kis
fáradsággal sikerült megnyernem. Boszorkányos varrótőjével egészen elfogadhatóvá
varázsolta magát, és én a Nyolc Lancashire-i Fickó idejébıl maradt vasárnapi
öltönyömmel szintén tőrhetıen festettem. Így aztán egy csapásra egy tekintélyes
saroképületbe költöztünk a Lansdowne Square-en, ahol a legnagyobb fényőzésben éltünk.
A házat ellepte a személyzet, rózsaszín és kék hálószobák voltak benne,
kartonfüggönyökkel és jegesmedvebırökkel. S ami még ennél is több: sokat és jót ettünk.
Jól emlékszem az ebédlıben a tálalót ékesítı kék, melegházi szılıre, a nyomasztó
bőntudatra is, mivel a fürtök napról napra kopaszabbak lettek...
A személyzet négy nıbıl állt: a szakácsnıbıl és három cselédlányból. Anyán és
rajtam kívül a háznak még egy vendége volt: rokonszenves, jóképő fiatalember, nyírott
vörös bajusszal. Kedves és jó modorú volt, állandó lakónak hittem – mindaddig, amíg a
szürke barkós ezredes meg nem jelent. Akkor a csinos fiatalember odébbállt.
Az ezredes látogatásai szórványosak voltak, hetenként egyszer vagy kétszer jelent
meg. Amíg ott tartózkodott, titokzatosság töltötte be a házat; valahogy mindenütt jelen
volt. Anya rám szólt, ne lábatlankodjam, és lehetıleg ne lássanak. Egyszer éppen akkor
rontottam be a hallba, amikor az ezredes lefelé jött a lépcsın. Magas, tiszteletet
parancsoló úr, frakkban és cilinderben, rózsás arccal, dús, ısz barkóval és kopasz fejjel.
Jóságosán rám mosolygott, és továbbment.
Nem értettem, mi ez a nagy hőhó, és miért van az ezredes megjelenésének ekkora
hatása. De sohasem maradt sokáig, a nyírott bajuszú fiatalember visszatért, és a ház újra a
megszokott életét élte.
Nagyon megkedveltem a nyírott bajuszú fiatalembert. Nagyokat sétáltam vele
Clapham Common felé a hölgy két gyönyörő agarával egyetemben. Clapham Common
elegáns vidéknek számított akkoriban. Még az illatszerüzlet is, ahol olykor-olykor
valamit vásároltunk, elıkelıséget árasztott ismerıs illatkeverékével, parfüm-, szappan- és
púderszagával – az illatszerüzletek illata azóta is kedves emlékeket idéz bennem. A
fiatalember azt tanácsolta Anyának, vegyek asztma ellen reggelenként hideg fürdıt;
lehetséges, hogy a víz hidege segített is, mindenesetre felfrissített, ezért megszerettem.
Érdekes, hogy az ember milyen könnyen hozzászokik a jóléthez. Milyen észrevétlenül
válik szokásunkká az éltetı kényelem. Egy hét sem telt el, és én minden jót a világ
legtermészetesebb dolgaként könyveltem el. Micsoda felséges jó érzés – a reggeli
szertartását elvégezni, kutyákat idomítani, új, barna szíjaikat hordozni, aztán visszatérni a
személyzettel bıvelkedı házba, és várakozni a választékosán, ezüsttálcán tálalt ebédre.
Hátsó kertünk egy másik ház kertjével érintkezett. A másik ház lakóinak ugyanannyi
személyzetük volt, mint nekünk. Hárman voltak, egy fiatal házaspár és velem nagyjából
egyidıs fiúgyermekük, akinek gyerekszobája tele volt gyönyörő játékokkal. Gyakran
hívtak meg játszani, vacsorára is ott marasztaltak, és a fiúval jó barátságba keveredtünk.
Apjának magas beosztása volt egy belvárosi bankban, anyja fiatal volt és igen csinos.
Egyszer véletlenül kihallgattam szobalányunk bizalmas beszélgetését az övékkel, aki
azt mondta, a szomszéd gyerek mellé nevelıt keresnek. “Erre is ráférne" – mondta erre a
mi lányunk rám célozva. Jólesett, hogy úgy tekintenek rám, mint a gazdagok gyerekére,
de sosem értettem meg egészen, miért beszélt rólam így ez a lány; talán magát kívánta
elıkelıbbnek feltüntetni azáltal, hogy gazdáit a szomszédokkal egy sorba állította. Ezek
után, ahányszor csak a szomszédban vacsoráztam, valamiféle szélhámosnak éreztem
magam.
Bár gyászos napra virradtunk, amikor az elıkelı házat elhagyva visszaköltöztünk a
Pownall Terrace 3-ba, mégis megkönnyebbülten nyertük vissza szabadságunkat;
akárhogy is, vendégként elég szoros kötöttségek között éltünk, mivel, ahogy Anya
mondta, a vendég olyan, mint a sütemény; ha sokáig tartogatják, kiszárad, és
élvezhetetlenné válik. A kurta gazdagság epizódjának selyemszálai megszakadtak, újra
visszazuhantunk megszokott nyomorúságunkba.

IV
Az 1899-es év a barkó éve volt: tenyésztek a barkós királyok, államférfiak, katonák és
tengerészek, Krügerek, Salisburyk, Kitchenerek, Vilmos császárok és krikettjátékosok. A
hihetetlen pompa és a lehetetlenségek, az óriási vagyonok és a nyomorúság, valamint a
bárgyú politikai elvakultság idejét éltük, erre ismerhettünk a sajtóban, a karikatúrákon.
De Anglia sok megrázkódtatást és felháborodást kibírt. Néhány búr paraszt az afrikai
Transvaalban fellázadt, és kövek és sziklák mögül tüzelni kezdett nagyszerő célpontot
nyújtó, piros mundéros katonáinkra. A Hadügyminisztérium elértette a figyelmeztetést, és
az egyenruhát gyorsan khakiszínőre cserélte. Ha ez kellett a búroknak, megkapták.
A háborúról csak hazafias dalokból, varietémősorokból és a cigarettásdobozokon
elszaporodó tábornokok harcias arckifejezésébıl értesültem. Az ellenség természetesen
elvetemült népség volt. Fájdalmas híreket hallhattunk arról, hogy a búrok körülzárták
Ladysmitht, és Anglia hisztérikus örömmámorban úszott Mafeking felszabadításának
hírére. Végül megnyertük a háborút... jól-rosszul átevickéltünk rajta. Errıl beszélt
mindenki, Anyát kivéve. Sose említette a háborút. A maga csatáját vívta.
Sydney betöltötte tizennegyedik évét, és otthagyta az iskolát, hogy távirathordóként a
postánál munkába álljon a Strand úti postahivatalban. Az ı fizetésébıl és Anya varrásból
származó keresetébıl valahogy kijöttünk, bár Anya jövedelme elég szerény volt.
Darabbérben dolgozott valamelyik munkásnyúzó üzemben, egy tucat blúz megvarrásáért
egy shilling hat pennyt kapott. Noha a blúzokat kiszabva vette át, egy tucat összeállításán
tizenkét órát dolgozott. Legnagyobb teljesítménye ötvennégy blúz volt egy héten, ezért
hat shilling kilenc pennyt kapott.
Éjszakánként gyakran feküdtem ébren padlásszobánkban, lestem, ahogy a varrógép
fölé hajolt. Fejét bearanyozta az olajlámpa, ajka gyengén szétnyílt a megerıltetéstıl,
ahogy a gépen gyorsan keresztülszáguldó ruhát kísérte; néztem, míg a zakatolás újra
álomba nem ringatott. Amikor ilyen késıig dolgozott, rendszerint sürgıs fizetnivalónk
volt. Az esedékes bérleti díj örök gondként lebegett a fejünk fölött.
De most aztán nyakig voltunk a bajban; Sydneynek új ruha kellett volna. A hét
minden napján postai egyenruháját viselte, még vasárnap is, amíg barátai gúnyolni nem
kezdték. Erre néhány hétvégét otthon töltött. Anya végül is vett neki egy kék
gyapjúszövet öltönyt. Valahogy sikerült tizennyolc shillinget összeszednie. Ez teljes
gazdasági csıdbe döntött minket, és Anya kénytelen volt minden hétfın, miután Sydney
egyenruhájában munkába ment, zálogba adni az öltönyt. Hét shillinget kapott a ruháért,
és minden szombaton kiváltotta, hogy Sydney hét végén fölvehesse. Ez a heti szokás
állandó szertartássá vált egy álló éven át, amíg az öltöny el nem kopott. Akkor
megdöbbentı dolog történt.
Hétfı reggel Anya szokás szerint a zálogházba ment. A becsüs habozott.
– Sajnálom, Mrs. Chaplin, de sajnos, többé nem kölcsönözhetünk önnek hét shillinget.
Anya meglepıdött.
– És miért nem? – kérdezte.
 – Túl nagy a kockázat, kopott a nadrág. Nézze csak – mondta, és kezét a nadrág farába
dugta. – Teljesen átlátszó.
– De hiszen szombaton kiváltom – mondta Anya.
A becsüs megrázta a fejét.
– A legtöbb, amit tehetek, hogy három shillinget adok a zakóért és a mellényért.
Anya ritkán sírt, de ez olyan erıs megrázkódtatás volt, hogy könnyek között ért haza.
Ezen a hét shillingen múlott, hogy a héten el tudjon bennünket tartani.
Közben az én ruházatom is, enyhén szólva, javításra szorult. Ami a Nyolc Lancashire-i
Fickó idején viselt öltönyömbıl maradt, meglehetısen tarka látványt nyújtott. Foltok
tarkították a könyökömet, a nadrágomat, a cipımet, zoknimat. Ebben az állapotban
összefutottam kedves stockwelli pajtásommal. Hogy mit keresett Kenningtonban, arról
fogalmam sem volt, és túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy megkérdezzem. Elég
barátságosan köszöntött, de láttam, hogy megütközött szánalmas ruházatomon.
Zavaromat palástolandó, erıszakoltan könnyed modorban a legválasztékosabban és
legfinomabban közöltem vele, hogy régi ruhámat viselem, mivel éppen ácsmesterséget
tanulok, és munkából jövök.
De ez a magyarázat láthatólag kevéssé érdekelte. Elszontyolodva tekingetett oldalt,
hogy zavarát leplezze. Anya iránt érdeklıdött.
Olyasmit hadartam, hogy vidéken van, és másra tereltem a figyelmét: – Ugyanott
laktok még, ahol régen?
– Igen – felelte, és úgy bámult rám, mintha valami szörnyő bőnt követtem volna el
ellene.
– Hát akkor majd benézek – mondtam sietve. Halványan elmosolyodott.
– Szervusz – mondta, és elváltunk, ı komoran indult valamerre, én meg dühösen és
szégyenemtıl zavarodottan elrohantam az ellenkezı irányba.

Anyának volt egy mondása: mindig lehajolhatsz, és fölszedheted a semmit. De ı maga

nem tisztelte ezt a bölcsességet, és gyakran ostorozta birtoklási vágyamat. Egy napon, a
Brompton Kórházból hazatérıben Anya megállt, hogy megfeddjen néhány fiút, mert egy
szörnyen rongyos és piszkos, ágrólszakadt asszonyt kínoztak. Az asszonynak rövidre nyírt
haja volt, akkor még szokatlan viselet, és a fiúk viháncolva taszigálták egymást, mintha a
szerencsétlen nı érintése beszennyezné ıket is. A szánalmas vénség kiszolgáltatottan állt
a fiúk győrőjében, amíg Anya közbe nem lépett. Ekkor hirtelen megváltozott a nı
arckifejezése.
– Lil – szólította meg halkan Anyát színpadi nevén –, nem ismersz meg? Eva Lestock
vagyok.
Anya azon nyomban felismerte a varieté idejébıl való régi barátnıjét.
Olyan zavarban voltam, hogy arrébb mentem, és a sarkon vártam be Anyát. A fiuk
elmentek mellettem, gúnyolódtak, vigyorogtak. Dühöngtem. Megfordultam, kíváncsi
voltam, mit csinál Anya, hát legnagyobb megdöbbenésemre a lompos nıszemély
társaságában közeledett felém.
– Emlékszel a kis Charlie-re? – kérdezte Anya.
– De még mennyire – felelte gyászosan az asszony. – Karomban tartottam pici gyerek
korában.
Kelletlenül hallottam ezt, mert a szerencsétlen módfelett mocskos és visszataszító
volt. És ahogy együtt mentünk tovább, egyre inkább zavarba jöttem, mert az emberek
megfordultak utánunk, és mindhármunkat megbámultak.
Anya még fénykorából ismerte “a fess Eva Lestockot", és ahogy mesélte, akkoriban
csinos és életvidám teremtés volt. Most pedig betegen feküdt a kórházban, és mióta
elbocsátották, kapualjakban és az Üdvhadsereg szállásain hált.
Anya elıször a nyilvános fürdıbe küldte, aztán – legnagyobb rémületemre – hazahozta
kis padlásszobánkba. Vajon csakugyan egyedül a betegség juttatta idáig? Sose tudtam
meg. Szörnyőségnek tartottam, hogy Sydney kinyitható fotelágyában alszik. Anya
nekiadta néhány nélkülözhetı ruháját, és megajándékozta egy pár fülbevalóval. Három
nap múlva elment, ekkor láttuk utoljára, sose hallottunk többé “a fess Eva Lestockról".

Mielıtt Apa meghalt, Anya elköltözött a Pownall Terrace-ról, és kivett egy szobát
Mrs. Taylor házában, aki barátnıje, továbbá az egyházközség tagja és buzgó keresztény
volt. Alacsony, tömzsi asszony, ötvenes évei közepén járt, négyszögletes állkapcsa volt és
pergamenszerő, ráncos arca. A templomban jól megnéztem, és felfedeztem, hogy
mőfogsora van. Éneklés közben elvált a felsı ínyétıl, és a nyelvére esett; a hatás
frenetikus volt.
Szenvedélyes modora és kiapadhatatlan életereje volt. Anyát keresztényi szárnyai alá
vonta, az utcai szobát nagyon méltányos áron adta neki bérbe, a temetı melletti nagy
házának második emeletén.
Férje, Dickens Pickwick urának élı másolata, precíziós vonalzókat gyártott, a legfelsı
emeleten volt a mőhelye. A tetırıl padlásablak nyílt, és a mennyországban éreztem
magam a padláson. Gyakran figyeltem Mr. Taylort munka közben, ahogy vastag, erısen
nagyító szemüvegén keresztül behatóan vizsgált egy acélvonalzót, amelynek vastagsága
egy hüvelyk ötvened része lehetett. Egyedül dolgozott, mindenféle apró-cseprı ügyeiben
én futkostam.
Mrs. Taylor kitartóan kísérletezett azzal, hogy megtérítse férjét – akit keresztényi
elıítéletei alapján bőnözınek tartott. Lánya a megtévesztésig hasonlított anyjára, csak
éppen kevésbé pergamenszerő, no meg sokkal fiatalabb volt nála, vonzónak is találhatta
volna valaki, ha nem olyan öntelt, és nincs olyan szörnyő modora. Akárcsak az apja, ı se
látogatta soha a templomot. Hanem Mrs. Taylor nem adta fel a reményt, hogy
mindkettıjüket megtérítheti. Mrs. Taylor bálványozta lányát, az én anyám viszont
sehogyan sem szívlelhette.
Egy délután, amikor Mrs. Taylor munkálkodását figyeltem a felsı emeleten,
civakodást hallottam. Anya és Taylor kisasszony veszekedett. Nem tudom, miért,
mindketten mérgesen kiabáltak. Ahogy elértem a mi emeletünket, látom, hogy Anya
éppen áthajol a lépcsıkorláton:
– Mit képzel, ki maga? Maga szarházi!
– Na hiszen! – ordította a lány. – Ez aztán szép kis szöveg egy keresztény szájából!
– Ne izgassa magát, drágám – mondta erre Anya. – Benne van a bibliában: Mózes V.
könyve, huszonnyolcadik fejezet, harminchetedik vers, épp csak más szóval mondják.
Magára viszont éppen ez a szó illik!
Ezek után visszaköltöztünk a Pownall Terrace-ra.

A Három Bika nem tartozott a Kennington Road azon kocsmái közé, melyeket Apa
gyakran látogatott, mégis egy este, ahogy elmentem elıtte, valami titkos sugallatra
hallgatva benéztem, hátha ott találom. Résnyire kinyitottam a söntés ajtaját, ott volt, a
sarokban ült. Már éppen menni készültem, de meglátott, felragyogott az arca, és magához
intett. Kedvessége meglepett, mert zárkózott természetnek ismertem. Nagyon betegnek
látszott; szeme beesett, a teste óriásira dagadt. Egyik kezét Napóleon módra a
mellényében tartotta, mintha nehéz légzésén akarna könnyíteni. Aggodalmaskodva
érdeklıdött Anya és Sydney iránt, s mielıtt elmentem, karjába vett, és – életében elıször
– megcsókolt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy élve láttam.
Három héttel késıbb bevitték a Szent Tamás Kórházba. Leitatták, hogy elvihessék.
Amikor magához tért, dührohamot kapott, de ekkor már a végét járta. Fiatalon,
harminchét évesen, vízkórban halt meg. Négy gallon folyadékot csapoltak le a térdébıl.
Anya többször meglátogatta, és mindannyiszor mélyen elszomorodott. Elmesélte, mit
mondott Apa, hogy visszamenne hozzá, és új életet kezdhetnének Afrikában. Én
megörültem az ötletnek, Anya csak a fejét csóválta. İ tudta, mi készül.
– Csak kedveskedni akart.
Egy alkalommal dühösen jött haza a kórházból, mert John McNeil tiszteletes azt
mondta Apának, akit meglátogatott a kórházban:
– Tudod, Charlie, ha rád nézek, csak a régi közmondás jut eszembe: “Ki mint vet, úgy
arat."
– Mondhatom, kedves szavak egy haldokló vigasztalására! – füstölgıit Anya. Pár
napra rá Apa meghalt.
A kórház tudni kívánta, ki gondoskodik a temetésrıl. Mivel Anyának egyetlen pennyje
se volt, a varietészínészek segélyalapját nevezte meg, amolyan színházi segélyegyletet.
Ezzel felbıszítette a Chaplin családot, mivel ık szörnyő megaláztatásnak tartották az
efféle temetést. Apám legfiatalabb öccse, bizonyos Albert bácsi, aki Afrikában élt, ez idı
tájt éppen Londonban tartózkodott, végül is ı vállalta a temetés költségeit.
A temetés napján a Szent Tamás Kórházban találkoztunk a családdal, onnan
hajtattunk a tootingi temetıbe. Sydney nem jöhetett, mert dolgozott, Anya és én órákkal
indulás elıtt érkeztünk a kórházba, mert Anya még egyszer látni akarta Apát, mielıtt a
koporsót lezárják.
A koporsót fehér selyem szemfedél bélelte. Apa arcát apró fehér százszorszépek
keretezték. Anya meghatódott a szegényes virágok lát tán, és megkérdezte, ki hozta ıket.
A temetkezési alkalmazott közölte, hogy reggel egy hölgy járt ott gyermekével. Louise
volt.
Az elsı kocsiban hárman ültünk: Anya, Albert bácsi meg én. Utazás közben rosszul
éreztük magunkat, mert Anya sose találkozott még Albert bácsival. Albert bácsi jól
öltözött, választékosán beszélt; udvariasan, de fölöttébb hővösen viselkedett. Úgy hírlett,
gazdag ember; nagy lótenyésztı farmja volt Transvaalban, és a búr háborúban lovakat
szállított a brit kormánynak.
A szertartás alatt végig zuhogott az esı; a sírásók rögöket lapátoltak a koporsóra, mely
ettıl tompán dübörgött. A gyászos és ijesztı látványtól sírni kezdtem. A rokonok
koszorúkat és csokrokat helyeztek a sírra. Anyának semmije nem lévén, elvette finom
fekete szegélyő zsebkendımet.
– Add ide, kisfiam – suttogta –, ez jó lesz mindkettınk nevében.
Késıbb a Chaplinek ebédelni mentek kocsmáik egyikébe, elıbb azonban udvariasan
megkérdezték, hol tegyenek le bennünket, így kerültünk haza.
Otthon, egy falat ennivaló nem sok, annyi sem volt. Mindössze egy lábas fızıfaggyút
találtunk. Anyának egyetlen pennyje sem maradt, mert utolsó kétpennysét Sydneynek
adta ebédre. Apa betegsége óta keveset dolgozott, és most arra a hét végére Sydney
hétshillinges táviratkihordói keresetét is feléltük. A temetésen megéheztünk. Szerencsére
éppen arra járt az ószeres; volt egy öreg olajkályhánk, Anya vonakodva odaadta egy
félpennyért, és a pénzen kenyeret vett a zsírhoz.
Anyának, lévén Apa törvény szerinti özvegye, másnap meg kellett jelennie a
kórházban, hogy Apa holmiját átvegye. Ez egy vérfoltos fekete öltönybıl, alsónemőbıl,
egyetlen ingbıl és fekete nyakkendıbıl, egy öreg háziköntösbıl és egy posztópapucsból
állt, ebben benne felejtettek egy narancsot. Anya kiemelte a narancsot különös
rejtekhelyérıl, erre a papucsból egy fél sovereign esett az ágyra. Ezt aztán igazán égbıl
küldték.
Hetekig viseltem a gyászszalagot. A szomorúságnak ez a látható jele hasznosnak
bizonyult, amikor egy vasárnap délután virágot árulni indultam. Rábeszéltem Anyát,
adjon nekem egy shillinget, elmentem a virágpiacra, és két csokor nárciszt vásároltam;
iskola után pedig egy pennys csokrokba kötöttem ıket. Ha mindet eladom, száz
százalékos haszonra tehetek szert.
Kocsmákba jártam árulni, szomorú arccal suttogtam:
– Nárciszt a kisasszonynak! Nárciszt parancsol, asszonyom?
A nık mindig megkérdezték:
 – Kit gyászolsz, kisfiú?
Én meg fátyolos hangon feleltem: – Apámat –, erre borravalót is adtak. Anya igen
örült, amikor este hazatértem, egyetlen délután több mint öt shillinget kerestem. Egyszer
azonban belém ütközött, amint éppen kiléptem egy kocsmából, ezzel aztán vége is
szakadt virágárusi tevékenységemnek; keresztényi meggyızıdésében sértette, hogy a fia
kocsmákban árul virágot.
– Az ital ölte meg Apádat, ilyen helyrıl csak bőnös pénz jöhet, csak bajt hozhat ránk –
mondta. Noha soha többé nem engedte meg, hogy virágot áruljak, megtartotta a bevételt.
Jó üzleti érzékem volt. Állandóan üzleti elképzelések foglalkoztattak. Üres boltokba
kukucskáltam be, azon törtem a fejemet, milyen jövedelmezı üzletet alapíthatnék
bennük, érdeklıdésem a hal- és krumplisütéstıl egészen a főszeres szakmáig terjedt.
Terveim mindig az ennivalóval kapcsolódtak össze. Csak tıkére lett volna szükségem, no
de honnan kerít az ember tıkét? Végül is Anyát meggyıztem, hogy az iskolának semmi
haszna, engedjen dolgozni.
Sokféle foglalkozásban szereztem jártasságot. Elıször egy gyertyakészítı boltjában
voltam kifutó. A lótás-futáson kívül a pincében is foglalatoskodtam, a szappan-,
keményítı- és gyertyahegyek, édességek és sütemények között; minden finomságot addig
kóstolgattam, míg bele nem betegedtem.
Késıbb a Hool és Kinsey-Taylor cégnél, a Throgmorton Avenue-n biztosító intézeti
orvosoknál fogadtam az érkezıket: ezt az állást Sydneytıl örököltem, ı ajánlott maga
helyett. Jól kerestem, tizenkét shillinget egy héten. Ezért fogadnom kellett az ügyfeleket,
és kitakarítanom az irodákat, miután az orvosok elmentek. Kitőnıen beváltam, sıt a
várakozó ügyfeleket elszórakoztattam, de amikor a takarításra került sor, kedvtelenül
végeztem a munkát – Sydney az effélét sokkal jobban csinálta. Az még csak hagyján,
hogy ki kellett üríteni a vizeletes üvegcséket, de a tíz láb magas irodai ablakok
megtisztítása meghaladta képességeimet, úgyhogy az irodák egyre jobban sötétedtek és
porosodtak, amíg végre udvariasan közölték velem, hogy kicsi vagyok még erre a
munkára.
Erre elfogott a sírás. Kinsey-Taylor doktor gazdag felesége (nagy házuk volt a
Lancaster Gate-en) megsajnált, és közölte, hogy kisinasnak megfelelnék. Azonnal
megvigasztalódtam. Kisinas egy magánházban, méghozzá egy olyan elıkelı házban!
Új helyemen jól ment a sorom, csakhamar a cselédség kedvence lettem. Úgy bántak
velem, mint egy gyerekkel, lefekvés elıtt csókkal búcsúztattak. Ha a sors úgy akarja, inas
is lehetett volna belılem. Az úrnı kívánságára meg kellett tisztítanom a pincének azt a
felét, ahol az utazóládákat és mindenféle limlomot tartották. Munka közben egy mintegy
nyolc láb hosszú pipát találtam, úgy lehetett fújni, mint egy trombitát. Éppen
trombitáltam, amikor az úrnı megjelent: felmondott háromnapos határidıvel.
Élveztem a munkát a W. H. Smith és Fia hírlap- és könyvkereskedınél is, de
elvesztettem az állást, amikor rájöttek, hány éves vagyok. Aztán üvegfúvó is voltam egy
napra. Az iskolában olvastam az üvegfúvásról, és romantikus mesterségnek képzeltem,
de a hıségtıl elájultam, úgyhogy kicipeltek a mőhelybıl, és egy homokzsákra fektettek.
Úgy elment a kedvem, hogy még egynapi keresetemért sem mentem vissza. Aztán a
Strake nyomdában dolgoztam. Megpróbáltam becsapni ıket, hogy értek a Wharfedale
nyomdagéphez, egy óriási, húsz láb hosszú monstrumhoz. A pince utcai ablakából láttam
a gépet mőködés közben, kezelését könnyőnek és egyszerőnek gondoltam. A pince
ajtaján cédula lógott. Berakófiút keresünk Wharfedale nyomdagéphez. Mikor az
elımunkás a géphez vezetett, eltörpültem mellette. Öt láb magas emelvényre kellett
állnom, hogy kezelhessem. Úgy éreztem, az Eiffel-torony tetején állok.
– Indítsd be! – szólt rám az elımunkás.
– Indítsam be? Habozásomat látva nevetett.
– Sose dolgoztál Wharfedale-en, mi?
– Mutassa meg, gyorsan beletanulok – mondtam válasz helyett.
Az “indítsd be" annyit jelentett, hogy meg kellett húznom a bestia indítókarját. Az
elımunkás megmutatta az emelıt, és félsebességen beindította a szörnyeteget. Görögni,
csikorogni, morogni kezdett; azt hittem, felfal. Óriási lapokat nyelt magába, egy ívbe
nyugodtan becsomagolhattak volna engem is. Vas simítómat végighúztam rajta, és
vigyázva, hogy el ne késsek, a sarkuknál fogva a gépóriás fogaihoz tartottam a lapokat, az
bekapta, elnyelte és kiokádta ıket, végül kijöttek a másik végén. Elsı nap
belebetegedtem a szörnyeteg éhségébe, alig tudtam tartani a tempót. De azért megkaptam
az állást, heti tizenkét shillingért.

Romantikus és kalandos volt a kora hajnali hidegben, napfelkelte elıtt munkába

indulni. A csendes és elhagyatott utcákon csak néhány reggelizni vágyó árnyékszerő
figura haladt a Lockhart teázó jelzıfénye felé. A teázóban az ember már-már azt hihette,
hogy békében él embertársaival, amíg a zajban és a melegben a munka elıtti
lélegzetvételnyi idıt kihasználva a forró teát felhörpintette. A nyomdai elfoglaltság hét
közben nem volt kellemetlen, csak a hét végén, amikor le kellett mosni a festéket a
nehéz, több mint száz font súlyú olajozott hengerekrıl. De három hét után
megbetegedtem influenzában, és Anya visszaparancsolt az iskolába.
Sydney betöltötte tizenhatodik évét, és egy napon izgatottan tért haza, mert felvették
kürtösnek a Danovan és Castle Hajóstársaság egyik Afrikába induló utasszállító hajójára.
Az ı kötelessége volt az étkezéseket meg egyéb eseményeket kürtszóval jelezni. Az
Exmouth gyakorlóhajón megtanult kürtölni, ez most jól kifizetıdött. Két font tíz
shillinget ígértek neki egy hónapra, és a borravalót, mert a másodosztályon három asztal
kiszolgálását is rábízták. Harmincöt shillinget kellett kapnia behajózás elıtt, ezt
természetesen Anyának szánta. Erre a nagyszerő hírre átköltöztünk egy borbélyüzlet
felett levı kétszobás lakásba, a Chester Streeten.
Sydney hazatérése elsı útjáról valóságos örömünnep volt, több mint három font
borravalóval érkezett meg, csupa ezüstpénzzel. Emlékszem rá, hogy öntötte ki a pénzt az
ágyra. Ennyi pénzt még sohasem láttam egyben, és nem tudtam a kezemet távol tartani
tıle. Fölkaptam, leejtettem, halomba raktam és játszottam vele, amíg Anya és Sydney
rám nem szólt, hogy ne fösvénykedjek!
Micsoda gazdagság! Micsoda élvezet! Nyár volt, a torta és a fagylalt idıszaka, és
mindenféle földi nyalánkságé! Füstölt heringet, lazacot, tıkehalat és vasárnap
reggelenként finom teasüteményt is ettünk.
Sydney megfázott, és napokig az ágyat nyomta. Anya és én ápoltuk. Ezután merültünk
el a fagylalt élvezetében, egypennys adagot vettem az olasz fagylaltosnál, bosszúságára
öblös poharat tartottam eléje. Második látogatásomkor azt javasolta, legközelebb
fürdıkádat hozzak. Legkedvesebb nyári italunk a sörbet volt tejjel; élvezettel néztük,
hogy a sörbet a lefölözött tejen is átpezseg.
Sydney vidám történeteket mesélt utazásáról. A hajó kifutása elıtt, amikor elıször
szólaltatta meg az ebédre hívó kürtöt, majdnem elvesztette az állását. Régóta nem
gyakorolt, és a katonák a fedélzeten harsogó nevetésben törtek ki. A fısteward dühösen
rohant oda hozzá:
– Mi a jóistent csinál maga itt?
– Bocsánat, uram – mondta Sydney –, még nem jöttem bele.
– Ide hallgasson, jól teszi, ha belejön, mielıtt a hajó elindul, mert különben kint találja
magát a parton.
Étkezések elıtt a stewardok hosszú sora állt a konyhában, rendeléseiket adták fel. De
amikor Sydney következett sorra, elfelejtette, mit rendeltek, így aztán újra a sor végére
kellett állnia. Mesélte, hogy az elsı napokban, miközben a többiek már a desszertet
szolgálták fel, ı még a levest tálalta.
Sydney addig maradt otthon, amíg a pénzt el nem költöttük. Újra felfogadták egy útra,
megint harmincöt shilling elıleget kapott, ezt újra odaadta Anyának. De ez a pénz nem
tartott sokáig. Három hét alatt kiürült az erszény, és még három hét volt hátra Sydney
visszatéréséig. Bár Anya folytatta a varrást, szőkös keresetébıl nem tudtunk megélni
ketten. Ki tudja, hányadszor, újra csıdbe jutottunk.
Én azért mégis bizakodtam. Anyának volt még egy halom öreg ruhája, és szombat
reggel lévén, az az ötletem támadt, hogy megpróbálom eladni az ócskapiacon. Anya kissé
húzódozott, azt mondta, az a holmi jóformán semmit sem ér. Mégis összecsomagoltam a
ruhát, becsavartam egy darab papírba, és elindultam Newington Butts irányába, ahol
leraktam hitvány árumat a járda szélére. Szánalmas látvány lehetett. Az út szélére álltam,
és kiabáltam:
– Ruhát vegyenek! – Felemeltem egy öreg inget, aztán egy pár öreg főzıt: – Mennyit
adnak érte? Egy shillinget, hat pennyt, három pennyt, két pennyt?
Egy penny árát sem árultam. Az emberek megálltak, csodálkozva rám néztek, nevettek
és továbbmentek. Kezdtem rosszul érezni magamat, különösen akkor, amikor a szemben
levı ékszerüzlet alkalmazottai is figyelni kezdtek a kirakaton keresztül. De semmi nem
tudott eltéríteni szándékomtól. Késıbb az ékszerüzletbıl átjött egy úr, és erıs orosz
kiejtéssel megkérdezte tılem, mióta vagyok a szakmában. Noha komoly arccal kérdezte,
viccre gyanakodtam, és azt feleltem: éppen most kezdtem. Kényelmesen visszasétált két
vigyorgó társához, akik a kirakaton keresztül figyelték a jelenetet. Ez adta a végsı lökést.
Éreztem, legfıbb ideje, hogy összecsomagoljak és hazamenjek. Amikor megmondtam
Anyának, hogy egy pár kamáslit hat penny ért adtam el, megsértıdött:
– Igazán többet adhattak volna! – mondta. – Gyönyörő pár volt.
Mostani állapotunkban nem nagyon izgatott bennünket a lakbér; ezt a problémát
könnyen megoldottuk azzal, hogy a lakbérszedı érkezése napján elmentünk otthonról,
mivel a holmink olyan keveset ért, hogy többe került volna elszállítása, mint amennyivel
tartoztunk. Mégis visszaköltöztünk a Pownall Terrace-ra.
Ebben az idıben ismerkedjem meg egy öreg emberrel és a fiával. Egy sikátorban
dolgoztak a Kennington Road mögött. Vándor játékkészítık voltak, Glasgow-ból jöttek.
Játékaikat városról városra vándorolva adogatták el. Szabadon éltek, kötetlenül, persze
hogy irigyeltem ıket. Foglalkozásukhoz nem sok tıke kellett. Egy shilling befektetéssel
belekezdhettek a munkába. Cipıdobozokat szedtek össze; ettıl a lomtól minden cipıüzlet
boldogan szabadult meg, továbbá parafa főrészport, amibe a szılıt csomagolják; egy
pennyért enyvet, egy pennyért fát, két pennyért zsineget, egy pennyért színes karácsonyi
papírt és három kétpennys aranylabdát vásároltak. Egy shillingbıl hét tucat hajó telt ki.
Ezeket eladták darabonként egy pennyért. Az oldallapokat cipıdobozból vágták ki,
hozzávarrták a kéregpapír alaplaphoz, a finom felületet enyvvel kenték be, és a tetejére
parafaport szórtak. Az árbocot színes csillámporral vonták be. Kék, sárga és piros zászló
lengett az árboc csúcsán, az elsı vitorla kötelén, a hajó tatján és orrán. A száz vagy annál
is több játékhajó élénk színeivel, apró lobogóival vidáman és ünnepélyesen kínálta magát
a vásárlóknak; ment az üzlet, mint a karikacsapás.
Ismeretségünk eredményeként segítettem nekik a hajókészítésben, és csakhamar
beletanultam mesterségükbe. Amikor továbbálltak a szomszédságunkból, magam fogtam
neki a hajóépítésnek. Hatpennys szerény tıkével vágtam neki a vállalkozásnak, és a
cipıdobozok vagdosásától felhólyagzott a tenyerem, mire egy hét alatt elkészítettem
három tucat hajót.
De padlásszobánk szőkösnek bizonyult Anya munkájához meg az én hajógyáramhoz.
Ezenfelül Anya panaszkodott a meleg enyv szagára, s hogy az enyves edény állandóan
veszélyezteti vászonblúzainak épségét; a blúzok olykor az egész szobát elfoglalták. Mivel
én kerestem kevesebbet, az én üzletemet számoltuk fel.
Mostanában keveset láttuk Nagyapát. Ez az éve elég rossznak ígérkezett. Keze
megdagadt a köszvénytıl, és alig tudta megtalpalni a javításra váró cipıket. A múltban,
ha megtehette, kisegítette Anyát néhány shillinggel. Egyszer-egyszer vacsorát fızött
nekünk, nagyszerő zabpelyhet készített hagymamártásos hússal, tejben fızte, sóval,
borssal főszerezte. Fagyos éjszakákon azért bírtuk a hideget, mert szervezetünket a
tartalmas étel nagyobb ellenállásra tette képessé.
 Kisfiú koromban Nagyapát zord, ingerlékeny öregembernek tartottam, mivel mindig
talált javítanivalót a modoromon vagyis hibás beszédemen. Kisebb összeütközéseink
miatt nem nagyon kedveltem. Most kórházban ápolták a reumájával, és Anya minden
látogatási napon bement hozzá. Ezek a látogatások jól kamatoztak nekünk, mert Anya
rendszerint egy teli szatyor tojással tért haza; a tojást a hozzánk hasonló szegények
valóságos kincsnek tekintették. Amikor maga nem mehetett, engem küldött. Mindig
meglepett, hogy Nagyapa milyen kedvesen fogad, és hogy örül nekem. A nıvérek
kedvelték. Késıbb elmesélte, hogyan tréfálkozott velük, hogy a reuma nem rongálta meg
mindenét. Ezzel jól elszórakoztatta a nıvéreket. Ha reumája megengedte, a konyhán
dolgozott; innen volt a tojás. Látogatási napokon rendszerint az ágyában feküdt,
éjjeliszekrényébıl kis csomagot húzott elı, és a kezembe nyomta, én meg nem kisebb
sietséggel matrózblúzomba rejtettem.
Hetekig tojáson éltünk; ettük fıve, rámoltának vagy sodónak elkészítve. Bár Nagyapa
egyre bizonygatta, milyen jó barátságban van a nıvérekkel, és azok többé-kevésbé tudták,
mit mővel az öreg, mindig szorongva mentem el a portásfülke elıtt, ingem alatt a
csomaggal, és reszkettem, hogy elcsúszom a viasszal beeresztett padlón, vagy valaki
felfedezi duzzadó hasamat. Különösképp, amikor indulni készültem, a nıvérek mindig
eltőntek a színrıl. Szomorú napra virradtunk, amikor Nagyapa megszabadulva a szaggató
reumától, elhagyta a kórházat.
Eltelt a hat hét, és Sydney még mindig nem jött haza. Ez eleinte nem aggasztotta
Anyát, de újabb egy heti késés után írt a Danovan és Castle Hajóstársaság irodájának,
mire közölték vele, hogy Sydneyi reumatikus bántalmai gyógyítására Cape Townban
partra tették. Ez a hír feldúlta Anyát, egész belebetegedett. Mégis folytatta a varrást, én
pedig szerencsére táncoktatói állást kaptam egy családnál, délutánonként dolgoztam, heti
öt shilling fizetségért.
Ez idı tájt költöztek McCarthyék a Kennington Roadra. Mrs. McCarthy, az egykori ír
komédiásnı, Anya barátnıje, Walter McCarthy hites könyvvizsgálóhoz ment feleségül.
De mivel Anyának ott kellett hagynia a színpadot, szem elıl tévesztette McCarthyéket;
csak hét évvel késıbb találkoztunk velük, amikor a Walcott Házakba költöztek, a
Kennington Road elegáns szakaszára.
Fiuk, Wally McCarthy, egykorú volt velem. Gyerekfejjel felnıttesdit játszottunk,
varietészínészeket majmoltunk, képzelt szivarjainkat szívtuk, és hajtottuk képzeletbeli
pónifogatunkat, szüléink legnagyobb mulatságára.
Mióta McCarthyék a Walcott Házakba költöztek, Anya ritkán találkozott velük, de mi
ketten Wallyval elválaszthatatlan barátok lettünk. Amint végeztem az iskolával,
hazaugrottam megkérdezni, szüksége van-e Anyának valamire, aztán rohantam
McCarthyékhoz. A Walcott Házak mögött színházat játszottunk. Én voltam az igazgató,
mindig az intrikus szerepét osztottam magamnak, ösztönösen éreztem, hogy az mindig
színesebb, mint a hısé. Egész addig játszottunk, míg Wallynak haza nem kellett menni
vacsorázni. McCarthyék rendszerint engem is meghívtak. Az étkezési idı közeledtével
megnyerı modorommal igyekeztem észrevétetni magam. Néha mégis megesett, hogy
ügyeskedésem nem vezetett eredményre, ilyenkor kényszeredetten hazamentem. Anya
örült, hogy lát, vacsorát készített nekem, kenyeret pirított zsírban, vagy a Nagyapa-féle
tojásból rántottat sütött, teát fızött. Utána felolvasott nekem, vagy kettesben odaültünk az
ablakhoz, és azzal szórakoztatott, hogy megjegyzéseket tett a járókelıkre. Történeteket
talált ki róluk. Ha fiatal ember ment el ingadozó járással ablakunk alatt, Anya ezt
mondta:
– Ott megy Ugrabugra úr a lóversenyre! Ha szerencséje lesz, kéz alatt egy tandemet
vesz magának és a babájának.
Aztán egy szórakozottan baktató férfi jött arra.
– Hm, na ez meg hazamegy, ahol vacsorára pácolt húst adnak neki petrezselyemmel,
amit kimondhatatlanul utál.
Valaki peckesen vonult el elıttünk:
 – Ez egy finom lelkő fiatalember, de pillanatnyilag aggasztja, hogy kilyukadt a
nadrágja feneke.
Sietıs léptekkel haladt el egy férfi. Erre Anya:
– Ez az úr éppen most vett be egy adag hashajtót. És így folytatta, amíg elnevettem
magam.
Megint elmúlt egy hét, és semmi hír Sydneyrıl. Ha nem lettem volna olyan gyerek, és
felfogom Anya aggodalmát, észre kellett volna vennem, mi fenyeget bennünket. Akkor
feltőnt volna, hogy naphosszat szótlanul ül az ablaknál, elhanyagolja a takarítást, és
szokatlanul közönyös. Azt is észrevettem volna, hogy a varroda elégedetlen a
munkájával, és nem dolgoztat többet vele; amikor az elmaradt kölcsönzési díj miatt a
varrógépet is elvitték, vagy amikor az én heti ötshillinges táncoktatásból származó
jövedelmem elmaradt, észrevehettem volna, hogy Anya apatikus; valami baja van.
Mrs. McCarthy hirtelen meghalt. Elıbb kissé gyengélkedett, majd egészsége
rohamosan hanyatlásnak indult, végül meghalt. Én fantáziáim kezdtem: milyen
csodálatos lenne, ha Mr. McCarthy elvenné Anyát feleségül – Wally és én nagyon jó
barátok vagyunk. Meg aztán ez egyszeriben megoldaná Anya helyzetét.
Kevéssel a temetés után beszéltem errıl Anyával:
– Törıdhetnél vele, hogy gyakran találkozz Mr. McCarthyval. Fogadok, hogy szívesen
venne feleségül.
Anya fáradtan mosolygott:
– Hadd próbálkozzék szegény ember – mondta.
– Ha szépen felöltöznél, és olyan vonzóvá tennéd magad, amilyen azelıtt voltál,
biztosan megkérne. De te semmit sem csinálsz, csak itt ülsz ebben a szörnyő szobában, és
rémesen nézel ki.
Szegény Anya. Mennyire bánom ezeket a szavaimat. Sohasem vettem észre, hogy a
rossz táplálkozástól gyenge. A következı napon emberfeletti erıvel mégis kitakarította a
szobát.
Az iskolai nyári szünet még tartott, úgy gondoltam, korán átmegyek McCarthyékhoz –
akárhová, csak elkerülhessek padlásszobánk nyomorúságából. Ebédre marasztaltak, de
ösztönöm azt súgta, menjek haza Anyához.
Amikor a Pownall Terrace-hoz értem, a kapuban megállított néhány gyerek.
– Anyád megbolondult – mondta egy kislány.
Mintha arcul ütöttek volna.
– Mit mondasz? – motyogtam.
– Így van – mondta egy másik. – Minden ajtón bekopogott, széndarabokat kínálgatott,
azt mondta, hogy nesze születésnapi ajándék a gyerekeknek. Megkérdezheted az anyámat
is.
Szó nélkül átrohantam az úton, be a nyitott kapun, fel a lépcsıkön. Feltéptem szobánk
ajtaját. Megálltam egy pillanatra, mély lélegzetet vettem, figyelmesen vizsgáltam Anyát.
Nyár volt, délután, a levegı fülledt, nyomasztó. Anya szokás szerint, az ablaknál ült.
Lassan megfordult, és rám nézett, sápadt és elgyötört arca fehéren világított.
– Anya! – ordítottam.
– Mi baj? – mondta fásultan.
Odarohantam hozzá, térdre estem elıtte, ölébe temettem arcomat, és fékezhetetlen
sírásban törtem ki.
– Na, na – mondta gyengéden, fejemet simogatva. – Mi bajod van?
– Beteg vagy – sírtam szipogva.
Csillapítgatott:
– Nincs semmi bajom.
Olyan fáradt volt, olyan szórakozott.
– Beteg vagy! Azt mondják, minden házba bementél és... – Nem tudtam befejezni,
annyira sírtam.
– Sydneyt kerestem – mondta halkan –, eldugják elılem. Akkor már tudtam, hogy a
gyerekek igazat beszéltek.
– Jaj, édesanyám, ne beszélj ilyeneket! Ne! Ne! – zokogtam. – Elmegyek orvosért!
Tovább simogatta a fejemet:
– McCarthyék tudják, hol van, és eldugják elılem.
– Édesanyám, elmegyek orvosért! – kiáltottam. Felálltam, elindultam az ajtó felé.
Utánam nézett fájdalmas arccal.
– Hová mész?
– Orvosért. Rögtön jövök!
Nem válaszolt, de félve nézett rám. Gyorsan leszaladtam a háziasszonyhoz.
– Azonnal orvost kell kerítenem, Anyával baj van!
– Már elküldtünk érte – mondta a háziasszony.
A hatósági orvos mogorva, vén ember volt, és miután végighallgatta a háziasszony
elbeszélését, mely szóról szóra egyezett a gyerekekével, felületesen megvizsgálta Anyát.
– Bolond. Küldjék elmegyógyintézetbe – mondta.
Kiállította a papírt; egyebek között az állt rajta: nem kielégítıen táplált, ami az orvos
magyarázata szerint azt jelentette, hogy Anya keveset eszik.
– Ott jobb helye lesz, és legalább rendes kosztot fog kapni – mondta a háziasszony;
nyilván engem akart vigasztalni.
Segített összeszedni Anya holmiját, és felöltöztetni; Anya olyan szófogadó volt, mint
egy gyerek, és olyan gyenge, mintha az akarat teljesen elpárolgott volna belıle. Amikor
elhagytuk a házat, a szomszédok és a gyerekek összegyőltek a ház kapuja elıtt. Ijedten
bámultak bennünket.
A kórház egy mérföldre lehetett tılünk. Amire odaértünk, Anya már tántorgott a
gyengeségtıl. Jobbra-balra dülöngélt, támogatnom kellett. Az erıs délutáni napsütés csak
még jobban megvilágította nyomorúságunkat. A járókelık bizonyára azt hitték, hogy
Anya berúgott, de én úgy néztem rájuk, mint fantomokra egy rémálomban. Anya egy szót
sem szólt, de úgy láttam, tudja, hová tartunk, és szeretne már odaérni. Az úton
nyugtatgattam, mosolygott, túlontúl fáradt volt ahhoz, hogy beszéljen.
Amikor végre megérkeztünk a kórházba, egy fiatal doktor vette gondjaiba Anyát.
Elolvasta a diagnózist, utána barátságosan így szólt:
– Rendben van, Mrs. Chaplin, erre tessék.
Anya engedelmesen hallgatott. De ahogy a nıvérek el akarták vezetni, hirtelen
fájdalmas felismeréssel megfordult, rádöbbent, hogy el kell hagynia.
– Holnap látjuk egymást! – mondtam tettetett vidámsággal. Elvezették, miközben
egyre engem nézett. Alighogy elvitték, az orvos hozzám fordult:
– Hát veled mi lesz, fiatalember?
Mivel elegem volt a menhelyi iskolákból, udvariasan így feleltem:
– A nagynénémnél fogok lakni.
Egész úton hazafelé dermesztı szomorúságot éreztem. A rosszban annyi jó volt, hogy
tudtam, Anyának jobb lesz a kórházban, mint egyedül otthon, étlen-szomjan a sötét
szobában. De szívszorongató tekintetét, ahogy az ápolónık közül visszanézett rám, sose
fogom elfelejteni. Eszembe jutott kedvessége, vidámsága, szeretete; megviselt kis alakja,
ahogy fáradtan baktatott végig az utcán, aggodalmas és szórakozott tekintete, ahogy
hazaérkeztemkor rámpillantott; hogy megváltozott, rögtön mosolyogni kezdett, mihelyt
izgatottan kutatni kezdtem papírcsomagjaiban, hozott-e valami apró ajándékot
Sydneynek vagy nekem. Még ezen a reggelen is tartogatott valami kis édességet, azzal
kínálgatott, miközben az ölében sírtam.
Nem mentem egyenesen haza. Nem bírtam volna. A Newington Butts piac irányába
fordultam, és késı délutánig az üzletek kirakatait bámultam. Amikor hazaértem a
padlásszobába, siralmas üresség fogadott. A széken ott állt a mosóteknı, félig vízzel, két
ingem, meg valami nıi ruha ázott benne. Kutatni kezdtem: sehol semmi ennivaló, a
szekrényben mindössze egy fél csomag tea árválkodott. A kandallópárkányon hevert
Anya pénztárcája, három félpennyt, néhány kulcsot és több zálogcédulát találtam benne.
Az asztal sarkán megtaláltam a cukorkát, amivel utoljára kedveskedni akart nekem.
Leroskadtam, újból elfogott a sírás.
Fásult lélekkel mély álomba zuhantam azon az éjszakán. Reggel a szoba ijesztı
üressége ébresztett; a padlóra tőzı fénysugár Anya hiányát világította meg. Késıbb a
háziasszony feljött, és közölte, hogy maradhatok, amíg ki nem adja a szobát, ha pedig
ennivalóra van szükségem, kérjek csak. Megköszöntem, és azt mondtam, Sydney minden
számlát kifizet majd, ha megjön. De ennivalót nem mertem kérni.
Nem mentem el másnap Anyát meglátogatni, ahogy megígértem. Nem bírtam
elindulni, féltem a találkozástól. De a háziasszony találkozott az orvossal, aki közölte,
hogy Anyát a Cane Hill-i elmegyógyintézetbe szállították. Egyszeriben megszabadultam
a lelkifurdalástól, mert Cane Hill húsz mérföldnyire feküdt, és odáig semmiképp sem
juthattam volna el. Sydney nemsokára hazajön, gondoltam, és akkor együtt meglátogatjuk
Anyát. Az elsı napokban nem találkoztam és nem váltottam szót egyetlen ismerıssel
sem.
Korán reggel eltőntem hazulról, és egész napomat az utcán töltöttem; többnyire
sikerült kerítenem valami ennivalót; ha mégsem, koplaltam. Egy reggel a háziasszony
elkapott a lépcsın, és megkérdezte, reggeliztem-e. Megráztam a fejem.
– Gyere – mondta kurtán.
McCarthyékhoz nem mentem, nem akartam, hogy megtudják, mi történt Anyával.
Menekültem mindenki elıl.

Eltelt egy hét, és én beleszoktam a bizonytalanságba. Nem szenvedtem tıle, de

örömöm sem leltem benne. Fıként a háziasszonytól tartottam, aki, ha Sydney nem kerül
elı idıben, nyilván jelenti a dolgot az egyházi hatóságnak, annak jóvoltából pedig újból
csak a szörnyőséges hanwelli intézetben találom magam. Ha csak tehettem, elkerültem.
Kennington Road mögött egy istállóhelyiségben nyomorúságos mőhelyre bukkantam.
A sötét hodályban két férfi dolgozott, suttogva beszélgettek, fát főrészeltek, aztán
felaprították, és félpennys aprófakötegekbe rendezték. Órákig ácsorogtam és
bámészkodtam körülöttük. Szétfőrészelték a hatalmas gerendákat, aztán szédületes
gyorsasággal aprították gyújtóssá. Hamarosan felfogadtak kisegítınek. Bontásból
vásárolták a faanyagot, összehordták a hodályba a hét elején, két napig tartott az aprítás
és a kötegelés, a hét végén pedig a gyújtós árusítására került sor. A kereskedés nem
érdekelt, de kedvem telt a fa felaprításában.
Hallgatag, sok próbát kiállt, harminc körüli férfi volt mind a kettı. A fınök (mi
legalábbis annak szólítottuk) vörös orrú, cukorbeteg ember volt. Felsı ajka mögül
egyetlen fog állt ki a szájából, mint valami agyar, a többi foga hiányzott. Nem tudom,
mitıl, de kedves, szelíd kifejezés ült ki az arcára. Mindig mosolygott, ettıl még furábban
lógott ki a szájából az az egyetlen foga. Ha nem volt elég csészénk, kiöblített egy tej
konzervdobozt, és megkérdezte, ki inná abból a teáját. A segédje is csendes, tiszta
beszédő, rendes ember volt. Egy óra tájban a fınök rám nézett, és megkérdezte:
– Ettél-e már sajthéjjal készült sajtos pirítóst?
– Ettem én – feleltem –, anyám is úgy szokta készíteni.
Erre elnevette magát, elıhalászott egy kétpennyst, én meg futottam Ashe úr, a sarki
főszeres boltjába. Ashe úr kedvelt engem, és mindig jó sokat adott a pénzemért. Az egyik
pennyért sajthéjat, a másikért kenyeret vásároltam. Megmostuk és levakargattuk a
sajthéjat, vízbe áztattuk, megsóztuk, megborsoztuk. Néha a fınök apróra vágott
hagymaszeletekkel együtt egy darabka sonkazsírt is dobott a lábasba; ehhez egy csésze
forró tea, ez volt csak az ebéd!
Bár fizetségrıl szó sem esett köztünk, a hét végén a fınök egy hatpennys pénzdarabbal
jutalmazott meg, amivel ugyancsak kellemes meglepetést szerzett nekem.
Joe, a sápadt képő, sokat szenvedett, rohamok kínozták; a fınök csomagolópapírost
égetett az orra alatt, hogy magához térítse. Néha még a szája is habzott, és a nyelvét
harapdálta. Mikor jobban lett, szánalmas, szégyenlıs kifejezés ült ki az arcára.
Reggel héttıl este hétig, olykor még tovább is dolgoztak; mindig elszomorodtam,
amikor bezárták a fészert, és haza kellett mennem. Egyik este a fınök úgy határozott,
hogy meghív a dél-londoni varietébe, a kétpennys karzati ülésre. Joe meg én kikenve-
kifenve vártunk a fınökre. Nagyon izgultam, mert azon a héten Fred Karno Early Birds
(Korai madarak, illetve Koránkelık) elnevezéső komédiásai léptek fel (évekkel késıbb
ehhez a társulathoz kerültem). Joe a fészer falához támaszkodott, én meg lelkesen és
izgatottan ugráltam elıtte. Joe hirtelen felhördült, és rézsút a földre csúszott: rájött a
roham. Megártott neki a feszült várakozás. A fınök nem akarta magára hagyni, de Joe
erısködött, hogy menjünk csak nyugodtan, reggelre kutya baja se lesz.
Az iskola fenyegetı réme nem hagyott nyugton. Újdonsült barátaim néha-néha
érdeklıdtek iskolai elımenetelem iránt. A szünidı végeztével furcsán méregettek, nem
mehettem hozzájuk, csak fél öt után, a tanítási idı lejártával. De sokat tekeregtem rossz
hírő utcákban, míg végre fél öt lett, és visszatérhettem menedékhelyemre, a mőhelybe.
Egyik este, mikor észrevétlenül igyekeztem a szobámba lopódzni, a háziasszony
utánam kiáltott. Virrasztott, várt rám, amíg hazaérkezem. Izgatottan egy táviratot adott át:
“Holnap tízkor érkezem Waterloo állomásra. Csók: Sydney." Szörnyőségesen festhettem,
ahogy a fogadására megjelentem a pályaudvaron. Piszkos és rongyos voltam, a cipım
tátogott, a sapkám karimája úgy fityegett, mint a leszakadt nıi alsószoknya; az arcomat is
csak a favágók csapjánál nedvesítettem meg idınként, mert lusta voltam a harmadik
emeletre felcipelni a vödröt, és féltem elmenni a háziasszony konyhája elıtt. Sydney az
éjszaka sötétségét fedezhette fel a fülemen és a nyakamon.
Végignézett rajtam, majd megkérdezte:
– Mi történt?
Kertelés nélkül kiböktem a szomorú hírt:
– Anya megırült, a bolondokházába kellett vitetnünk.
Elkomorult az arca, de uralkodott magán:
– Hol laksz?
– Ugyanott, a Pownall Terrace-on.
Elfordult, hogy a poggyásza után nézzen. Sápadt és sovány volt. Kocsit rendelt, a
hordárok felrakták a bıröndjeit a kocsi tetejére – a többi között egy egész láda banánt is!
– A miénk? – kérdeztem mohón. Sydney bólintott:
– Még nagyon zöldek; néhány napig várnunk kell, csak azután ehetjük meg.
Anyáról kérdezısködött. Túlságosan izgatott voltam. Azután összevissza beszéltem,
de Sydney kevésbıl is értett. Aztán ı mesélt magáról, elmondta, hogy Cape Townban
betegen kórházba került, a hajón hazafelé húsz fontot keresett; egész úton elıre örült,
hogy Anyának adhatja. A katonáknak rendezett tombolát, meg lottón kereste.
Beszélt a terveirıl is. Nem akart többé tengerre szállni, elhatározta, színész lesz.
Kiszámította, hogy húsz hétig is megélhetünk pénzébıl: ennyi idı alatt csak talál valami
munkát a színháznál.
Háziasszonyunk és a szomszédok megilletıdve bámulták, hogy kocsin érkezünk haza,
és a kocsi tetején egy láda banán díszeleg. A háziasszony beszámolt Sydneynek Anya
betegségérıl, de nem bocsátkozott szívszaggató részletekbe.
Sydney még aznap elment bevásárolni: tetıtıl talpig felruházott. Este már finoman
kicsípve a dél-londoni varietében ültünk. Az elıadás alatt Sydney többször is elismételte:
– Most gondold meg, mit erezne Anya, ha látná ezt!
Pár nap múlva meglátogattuk Anyát Cane Hillben. Elviselhetetlen volt várakozni a
várószobában. Emlékszem: fordult a kulcs a zárban: belépett Anyánk. Sápadt volt, az
ajka elkékült; megismert bennünket, de nem örült meg nekünk: lényének perzselı
kedvessége odaveszett. Jó szándékú, de roppant bıbeszédő ápolónı kísérte. Velünk
maradt, és mindenképpen társalogni óhajtott.
– Nagy kár, hogy ilyenkor jöttek – mondta –, mert ma nem vagyunk egészen
magunknál, ugye, kedveském?
 Anya udvariasan rápillantott, és mosolyra húzta a száját, mintha arra várna, hogy
elmenjen.
– Megint el kell jönniük, ha jobb kedvünkben leszünk – tette hozzá az ápolónı.
Végre mégis magunkra hagyott. Sydney próbálta felvidítani Anyát. Elmesélte neki,
milyen szerencse érte hazafelé, mennyi pénzt keresett, és hogy miért volt olyan sokáig
távol, de Anya csak hallgatott és bólogatott, bizonytalan és aggodalmas tekintettel.
Vigasztaltam, hogy nemsokára meggyógyul.
– Hát persze – mondta panaszosán –, ha adtál volna egy csésze teát akkor délután,
kutya bajom se lenne.
Az orvos késıbb elmondta Sydneynek, hogy Anyát a rossz táplálkozás testileg-lelkileg
nagyon megviselte; rendes orvosi kezelésre van szüksége, s bár vannak világos pillanatai,
hónapokig is eltart, míg teljesen rendbe jön. Napokig fülemben csengett a hangja: “Ha
adtál volna egy csésze teát, kutya bajom se lenne."

V
Joseph Conrad írta egyszer egyik barátjának, hogy ebben a világban úgy érzi magát,
mint a sarokba szorult vak patkány. Várja, hogy agyonverjék. Ez a hasonlat nagyon is
illik a mi akkori borzalmas körülményeinkre; de jó, hogy váratlan szerencse is érheti az
embert. Ez történt velem.
Voltam újságárus, nyomdász, játékkészítı, üvegfúvó, kifutófiú és ki tudja, mi még, de
e kitérık közben sem vesztettem szem elıl – akárcsak Sydney – végsı célomat, a színi
pályát. Két alkalmi munka között kitisztítottam a cipımet, kikeféltem a ruhámat, tiszta
gallért vettem, és elmentem a Blackmore színházi ügynökséghez a Bedford Streetre, a
Strand közelében. Ezeknek a látogatásoknak csak öltözékem egyre siralmasabb állapota
vetett véget.
Mikor elsı ízben jártam az ügynökségnél, a helyiséget benépesítették Thália
kifogástalanul öltözött papjai és papnıi, kis csoportokba verıdve nagy hangon
szórakoztatták egymást. Remegve álltam meg a legtávolabbi sarokban az ajtó mellett, és
félszegen igyekeztem elrejteni viharvert öltözékemet meg vedlett cipımet. A belsı
irodából idınként meg-megjelent egy ifjú tisztviselı, s hangja mint az éles penge vágta el
a nagyzoló színészkedést: – Önnek semmi – önnek semmi – önnek is! – mire a várószoba
hirtelen kiürült, mint istentisztelet után a templom.
Egy alkalommal magamra maradtam. Mikor a tisztviselı meglátott, hirtelen megállt
elıttem:
– Mit óhajt?
Twist Olivér érezhette így magát, mikor repetát kért.
– Van valami fiúszerepük? – nyögtem ki nagy nehezen.
– Feliratkozott már? Megráztam a fejem.
Meglepetésemre betuszkolt a szomszédos irodahelyiségbe, feljegyezte a nevemet, a
címemet meg a többi adatot, és azt mondta, értesít, mihelyt kínálkozik valami. Azzal a
kellemes érzéssel távoztam, hogy teljesítettem a kötelességemet, de inkább hálás voltam
a sorsnak, hogy semmi sem lett a dologból.
Egy hónappal Sydney hazatérése után levelezılapot kaptam. Ez állt rajta:

Szíveskedjék felkeresni a Blackmore ügynökséget a Bedford Streeten, a

Strand mellett.

Új ruhámban nem más, mint Mr. Blackmore legmagasabb színe elé vezettek, csupa
mosoly és szívélyesség volt. Hatalmaskodó, erıszakoskodó úrra számítottam, de elızetes
várakozásomra rácáfolva rendkívüli kedvességgel fogadott. Átadott egy levelet, keressem
fel vele Mr. C. E. Hamiltont a Charles Frohman irodában.
 Mr. Hamilton elolvasta a levelet, és elképedt. Nevetett; nem csoda, alig látszottam ki a
földbıl. Persze idısebbnek hazudtam magam; tizennégy évesnek mondtam magamat,
pedig csak tizenkettı és fél voltam. Hamilton úr elmondta, hogy Billie, a kifutónú
szerepét kell alakítanom a Sherlock Holmes címő darabban; ısszel kezdıdik a turné, és a
tervek szerint negyven hétig tart.
– Addig is – mondta Mr. Hamilton – rendkívül jó kis szerep kínálkozik H. A.
Saintsbury új darabjában, a Jim, the Romance of a Cockney-ban (Jim, egy vagány
regényes története). Egyébként Saintsbury úr alakítja a Sherlock Holmes címszerepét a
turnén.
A Jim-et a Holmes turnéja elıtt, Kingstonban próbaképpen kívánták elıadni. A gázsi
két és fél font lenne egy hétre, ugyanannyi, amennyit a Sherlock Holmes-én fizetnének.
Bár úgy látszott, hogy megütöttem a fınyereményt, a szemem se rebbent.
– A feltételek tekintetében tanácskoznom kell a bátyámmal – mondtam ünnepélyesen.
Hamilton úr nevetett, és nyilván jót mulatott a dolgon. Odaszólította az iroda teljes
személyzetét, és bemutatott nekik:
– Itt a mi Billie-nk! Na, hogy tetszik?
Egyenesen el voltak ragadtatva tılem; fürödtem a mosolyokban. Ki érti ezt? A világ
egyszeriben megváltozott, kegyesen a keblére ölelt, és fiává fogadott. Mr. Hamilton
levélkét küldött velem Mr. Saintsburynek, és azt mondta, vigyem az írást a Green Room
klubba a Leicester Square-re. Mentem, a fellegekben jártam.
A Green Room klubban megismétlıdött az iménti jelenet; Mr. Saintsbury odahívta a
többi klubtagot, és bemutatott nekik. Azonnal átadta nekem Sammy szerepét azzal, hogy
ez az egyik legfıbb szerep a darabjában. Aggódtam, nehogy helyben felolvastassa velem,
ez roppant kínos következményekkel járhatott volna, hiszen jóformán alig tudtam
olvasni. Szerencsémre azt mondta, vigyem haza, és böngésszem át otthon, a próbák csak
egy hét múlva kezdıdnek.
Busszal mentem haza; teljesen elkábított a boldogság. Végre felfogtam, mi is történt
velem. Hirtelen átléptem nyomorúságos életembıl vágyaim álomvilágába – az az
annyiszor dédelgetett álom, Anya leghıbb vágya, valóra vált. Színész leszek! Ilyen
hirtelen, ilyen váratlanul! Újból és újból átlapoztam szerepemet – új csomagolópapír-
fedılapja volt –, a legfontosabb okmányt, amelyet valaha is a kezemben tartottam. Az
autóbuszon rádöbbentem, hogy átléptem a küszöböt. Már nemcsak a nyomornegyed
egyik lakója voltam, hanem a színházi világ új reménysége is. Sírni szerettem volna.
Sydney szeme is nedvesen csillogott, amikor meghallotta, mi történt. Összekuporodott
az ágyon, és mélázva bámult ki az ablakon; ingatta a fejét, és bólogatott. Végül így szólt:
– Most kezdıdik az új élet. Bár Anya is velünk lehetne, és örülhetne neki!
– Most gondold meg – lelkesedtem. – Negyven hétig heti két és fél font gázsi.
Megmondtam Hamilton úrnak, hogy te foglalkozol a dolog üzleti részével – tettem hozzá
–, te talán még ki tudsz csikarni tıle valamit. De ha nem, akkor is legalább hatvan fontot
félretehetünk ebben az évben.
Lelkesedésünk lohadtával kisütöttük, hogy két és fél font ilyen nagy szerep
eljátszásáért elég kevés. Sydney elment, hogy feljebb srófolja az ajánlatot – próba
szerencse – mondtam én –, de Hamilton úr kérlelhetetlen volt.
– Két és fél font a legtöbb – mondta, és mi örültünk, hogy ennyit kaptunk.
Sydney felolvasta a szerepet, és segített a szöveg betanulásában. Nagy szerep volt,
harmincöt oldal, de három nap múlva az egészet fújtam.
A Jim próbáit a Drury Lane színház emeleti csarnokában tartottuk. Sydney olyan
lelkiismeretesen gyakorolt velem, hogy szinte szóról szóra tudtam a szerepem. Csak egy
szóval nem bírtam. A szöveg így hangzott: “Mit gondol, ki maga – talán Mr. Pierpont
Morgan?" Mindig Putterpint Morgant mondtam helyette. Mr. Saintsbury végül rám
hagyta.
Már az elsı próbák a kinyilatkoztatás erejével hatottak rám. A szakmai tudás teljesen
új világára nyitottak kaput. Addig sohasem hallottam színpadi technikáról, idızítésrıl,
szünetekrıl, végszavakról, amelyek hallatán az ember megfordul vagy leül – mindent
ösztönösen megéreztem. Csak egyetlen hibát kellett Mr. Saintsburynek kijavítania:
beszéd közben mozgattam a fejemet, és sokat ripacskodtam.
Mikor végigpróbáltunk néhány jelenetet, Mr. Saintsbury egészen elcsodálkozott, és
afelıl érdeklıdött, játszottam-e már? Kimondhatatlan büszkeség töltött el, amiért
megtetszettem Mr. Saintsburynek és a többi szereplınek! Mindazonáltal úgy fogadtam a
lelkesedésüket, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
A Jim-et egy hétig játszottuk próbaképpen a Kingston színházban és egy másik hétig a
Fulhamben. A darab Henry Arthur Silver King címő színdarabjának mintájára készült
melodráma volt: a mese egy arisztokratáról szólt, aki elvesztette emlékezıtehetségét, és
egyszerre csak azon kapja magát, hogy egy padlásszobában él egy virágáruslánnyal meg
egy Sammy nevezető rikkanccsal – ez volt az én szerepem. Erkölcsi szempontból senki
semmi kivetnivalót nem találhatott a darabban: a lány a padlásszoba faliszekrényében
aludt, a herceg – így hívtuk – a díványon terpeszkedett, én meg a padlón feküdtem.
Az elsı felvonás egy James Seaton Gatlock nevezető gazdag ügyvéd lakásán, a
temple-beli Devereux Court 7 számú házban játszódott. A toprongyos herceg felkeresi az
ügyvédet, hajdani vetélytársát egy régi szerelmi ügyben, és alamizsnáért könyörög, hogy
segíthessen beteg jótevıjén, a virágáruslányon, aki ıt, a herceget öntudatlan állapotában
ápolta.
Szóváltás támad, és a gazember így támad a hercegre: – El a szemem elıl! Pusztuljon
éhen az utcán felszedett szeretıjével együtt!
Bár a herceg törékeny alkatú és gyenge legény, erre felkapja az asztalon levı
papírvágókést, mintha le akarná szúrni a gazembert, de a kés visszahull kezébıl az
asztalra, s maga a herceg is öntudatlanul zuhan epileptikus rohamában az ügyvéd
lábához. Ebben a válságos pillanatban lép be a gazfickó elvált felesége, akibe a
toprongyos herceg valamikor szerelmes volt. Az asszony is pártját fogja a
szerencsétlennek, és így szól:
– Csalódott bennem is, az ügyvédi hivatásban is! Legalább te segíts rajta!
De a gazfickó nem hajlandó segíteni. A jelenet egyre feszültebbé válik, végül az
ügyvéd rátámad volt feleségére, és azzal vádolja, hogy házasságtörést követett el ezzel a
szegény herceggel. Az asszony dühében felkapja a herceg kezébıl kihullott
papírvágókést, és leszúrja a gazfickót, aki holtan hanyatlik karosszékébe. A szegény
herceg még mindig ott fekszik a lábánál. Az asszony eltőnik a színrıl, a herceg magához
tér, és látja, hogy vetélytársa halott.
– Istenem, mit tettem? – mondja.
Ezután következik a dolog üzleti része. A herceg átkutatja a halott zsebeit, talál egy
pénztárcát néhány fonttal, egy gyémántgyőrőt meg egyéb ékszereket; majd az ablakon át
távozik, de elıbb visszafordul, és így szól:
– Ég veled, Gatlock; végül mégiscsak segítettél rajtam! – Függöny. A következı
felvonás a herceg padlásszobájában játszódik. A jelenet azzal kezdıdik, hogy egy
detektív a szekrényben kutat. Majd belépek én, fütyörészek, de ahogy meglátom a
detektívet, abbahagyom.

RIKKANCS Hallja-e, kicsoda maga? Tudja, hogy egy hölgy hálószobájában

kotorászik?
DETEKTÍV Micsoda? Ez a szekrény a hálószobája? Na, gyere szépen ide!
RIKKANCS Tudja, mit, ne szemtelenkedjen!
DETEKTÍV Fogd be a szád. Gyere csak be, és csukd be az ajtót.
RIKKANCS (a detektív felé megy) Igazán lekötelez, hogy meghív saját szobámba!
DETEKTÍV Detektív vagyok.
RIKKANCS Micsoda, egy hekus! Volt szerencsém!
DETEKTÍV Ne félj! Csak egy kis felvilágosítást szeretnék kapni. Valakin nagyot
segíthetnék vele!
 RIKKANCS Segíthetne? Ha itt bárkit egy kis szerencse ér, azt nem a hekusoknak
köszöni meg!
DETEKTÍV Ne bolondozz. Csak nem azt várod, hogy bemutatkozásul rögtön az
orrodra kötöm, hogy a rendırségtıl jövök?
RIKKANCS Kösz szépen, de azt már a cipıjérıl is látom.
DETEKTÍV Ki lakik itt?
RIKKANCS A herceg.
DETEKTÍV Azt tudom, de mi az igazi neve?
RIKKANCS Tudja a fene. Herceg a “nom de guerre"-je, ahogy mondja. De vigyen el
az ördög, ha tudom, hogy ez mit jelent.
DETEKTÍV És milyen ez a herceg?
RIKKANCS Olyan sovány, mint a deszka. İsz a haja, borotvált az arca, cilindert visel
meg monoklit. Az anyját, hogy tud nézni az emberre a monokliján keresztül!
DETEKTÍV És Jim – ki ez a fiú?
RIKKANCS Fiú? Talán lány!
DETEKTÍV Úgy? Hát akkor ı az a hölgy, aki...
RIKKANCS (közbevág) Aki a szekrényben alszik – ez a szoba itt az enyém meg a
hercegé, satöbbi, satöbbi.

A szerep még sokkal hosszabb volt. Bármilyen hihetetlenül hangzik, a közönség

remekül szórakozott; azt hiszem, azért, mert a valóságosnál sokkal fiatalabbnak
látszottam. Csak kinyitottam a számat, és nevetett az egész nézıtér. Csak a dolog
technikai része okozott nehézséget: igazi teát kellett fıznöm a színpadon. Mindig
összezavartam, a teát tegyem-e elıbb a kannába és arra forró vizet. Különösképpen
könnyebben járt a színpadon a szájam, mint a lábam.
A Jim megbukott. A kritikusok könyörtelenül levágták. Rólam még is dicsérıen
emlékeztek meg. Az egyik kritika különösen magasztalt, s ezt Mr. Charles Rock,
társulatunk tagja megmutatta nekem. Rock úr korábban az Adelphi színháznál nagy
hírnévre tett szert; a legtöbb jelenetben együtt léptünk fel.
– Fiatalember – szólt ünnepélyesen –, nehogy a fejedbe szálljon a dicsıség.
Kurta elıadást tartott a szerénységrıl és az illendıségrıl, majd felolvasta a London
Topical Times kritikáját, amelyre szó szerint emlékszem. A cikk szörnyülködött egy sort
a darabon, majd így folytatódott: “Kizárólag a darab egyetlen része kárpótol a többiért:
Sammy szerepe. Sammy rikkancs, agyafúrt londoni utcakölyök, s jórészt neki
köszönhetı, hogy a darabon egyáltalán nevetni lehet. Noha szövege elcsépelt és ósdi,
Sammy alakját a szívünkbe lopta Charles Chaplin úrfi játéka. Értelmes, vérbeli
gyermekszínész. Nevét eddig nem ismertük, remélhetıleg a jövıben hallunk még felıle."
Sydney vagy egy tucat példányt vásárolt a lapból.
A Jim kéthetes vesszıfutása után elkezdıdtek a Sherlock Holmes próbái. Eközben
Sydney meg én változatlanul a Pownall Terrace-on laktunk, mert anyagilag nem álltunk
túlságosan szilárdan a lábunkon.
A próbák idején Sydneyvel meglátogattuk Anyát Cane Hőiben. Elıször nem akartak
beengedni hozzá, mivel éppen nem volt jól. Az ápolónık kicsit arrébb vonták Sydneyt,
hogy én ne halljam, mit beszélnek; mégis meghallottam, hogy Sydney ezt mondja:
– Nem hiszem, hogy képes lenne rá. Sydney szomorú arccal felém fordult:
– Bemegyünk Anyához a dühöngıbe?
– Nem, nem! Nem tudnék ránézni! – feleltem elborzadva. Sydney mégis bement
hozzá: Anya megismerte, és lecsillapodott.
Néhány perccel késıbb az egyik ápolónı kiszólt nekem, hogy Anya már egészen jól
van, és így mégis meglátogathatnám. Együtt üldögéltünk a párnázott szobában. Mikor
elmentünk, Anya félrevont, és kétségbeesetten suttogta:
– Nehogy eltévedj, mert itt tartanak.
Tizennyolc hónapot töltött Cane Hillben, míg visszanyerte egészségét. Sydney
rendszeresen látogatta. Én turnéztam.
Mr. H. A. Saintsbury, aki a turnén Holmest játszotta, a Strand Magazine
megelevenedett illusztrációja volt. Hosszúkás, érzékeny arcú és átszellemült homlokú.
Holmes megszemélyesítıi közül ıt tartották a legkülönbnek, még William Gillette-nél is
jobbnak, aki pedig elsıként játszotta Holmest, és maga írta a darabot is.
Elsı turnémon az igazgatóság úgy döntött, hogy a Green házaspárral fogok együtt
lakni. Green úr a társulat ácsa volt, a felesége öltöztetını. Együttélésünk nem bizonyult
zavartalannak. Green úr és Green asszonyság idınként az üveg fenekére nézett. Ráadásul
én nem mindig akkor éheztem meg, és fıleg nem arra, amire ık. Bizonyos vagyok benne,
hogy együttlétünket ık viselték nehezebben. Három hét múlva közös megegyezéssel
elváltunk, én azontúl egyedül éltem, lévén túl fiatal ahhoz, hogy a társulat valamelyik
tagjához csatlakozzam. Egyedül az ismeretlen városok udvari szobáiban, az esti elıadás
elıtt alig láttam eleven embert, és a saját hangomat hallgattam, más társaság híján
magammal társalogtam. Nagy ritkán elmentem azokba a kocsmákba, ahol a társulat tagjai
összegyőltek, elnéztem a biliárdozókat; de jelenlétem feszélyezte ıket az ilyenkor
szokásos malackodásban, és ebbıl nem is csináltak titkot. Ha elnevettem magam
sikamlós vicceiken, rosszalló pillantásokat vetettek felém.
Lassan hatalmába kerített a búskomorság. Sok jóra nem számíthattam, ha vasárnap
esténként megérkeztünk valamelyik észak-angliai városkába, és a panaszos
harangzúgásban végigmentem a kivilágítatlan fıutcán. Hétköznapokon a helyi piacokon
lıdörögtem és bevásároltam: fızeléket meg húst vettem, hogy a háziasszonyom elkészítse
nekem. Néha teljes ellátással béreltem szobát, és a konyhában együtt étkeztem a
családdal. Ez jókedvre derített, mert északon a konyhák tiszták és csinosak, fényezett
tőzrostélyuk és kék csempés faluk van. Jólesett a sötét és hideg estébıl belépni a
lancashire-i konyha piros tőzfényébe, ha a háziasszony kenyeret sütött, megpillantani a
kemence körül tepsikben sorakozó sületlen cipókat, és teához ülni a családdal.
Mindnyájan komoly ünnepélyességgel élveztük a sütıbıl csak az imént kikerült forró
kenyérnek a friss vaj szagával keveredı illatát.
Hat hónapja jártam már a vidéket. Eközben Sydney hiába próbált állást szerezni a
színházaknál, fel kellett adnia nagyralátó theszpikus terveit. Bármixeri állásért
folyamodott a Stranden levı Coal Hole-nál. Százötven jelentkezı közül ı kapta meg az
állást; ez azonban korábbi sikeréhez képest bukásnak számított.
Rendszeresen írt nekem, tájékoztatott Anya állapotáról, de én csak nagy ritkán
válaszoltam; ennek legfıbb oka az volt, hogy nemigen tudtam helyesen írni. Egyik levele
nagyon is szíven ütött, megéreztem belıle, milyen közel állunk egymáshoz.
Szemrehányást tett, hogy nem válaszolok a leveleire, és emlékeztetett közös
nyomorúságunkra, amelynek még szorosabbra kellene főznie testvéri kötelékeinket.
“Anya betegsége óta – írta Sydney – egymáson kívül senkink sincs a világon. Ezért
gyakrabban kellene írnod, hadd erezzem legalább, hogy van egy öcsém." Levele mélyen
megindított. Rögtön válaszoltam. Más fényben láttam Sydneyt. Levele olyan testvéri
szeretetrıl tanúskodott, amely egész életén át elkíséri az embert.
Lassacskán hozzászoktam az egyedülléthez. De olyan keveset beszéltem, hogy
társalgásbeli járatlanságom miatt szörnyő zavarba kerültem, ha váratlanul
összetalálkoztam a társulat valamelyik tagjával. Nem tudtam elég hamar összeszedni az
eszemet, feltett kérdésére értelmesen válaszolni: ezért társaim rendszerint magamra
hagytak, bizonyos vagyok benne, hogy észbeli képességeim miatt riadalmat és
aggodalmat éreztek. Például a nıi fıszereplınknek, Greta Hahn kisasszonynak, ennek a
szép, bájos és nagyon kedves nınek, ha szembejött velem az utcán, gyorsan hátat
fordítottam, és egy kirakatot vettem szemügyre, vagy befordultam a mellékutcába,
nehogy beszédbe kelljen fognom vele.
Elhanyagoltam külsımet, rendszertelenül éltem. Valahányszor a társulattal utaztam,
mindig késın érkeztem a vasútállomásra, az utolsó pillanatban kapaszkodtam fel a
kocsiba, gallér nélkül és ziláltán: ezért állandó dorgálásban volt részem.
 Hogy mégis legyen valami társaságom, vásároltam egy házinyulat. Szállásomra a
háziasszony tudta nélkül csempésztem be. Kedves kis állat volt, csak nem éppen
szobatiszta. Tiszta fehér szıre meghazudtolta átható bőzét. Az ágy alá rejtett fadobozban
lakott. Az elsı reggel háziasszonyom széles mosollyal hozta be a reggelit a szobámba, és
így mosolygott, amíg a szag meg nem csapta az orrát; távozáskor már zavar és bosszúság
tükrözıdött az arcán. Mihelyt kilépett a szobából, kiengedtem a nyulat a ketrecébıl, hadd
ugrándozzék egy kicsit.
Nemsokára megtanítottam az állatot arra, hogy az ajtó zördülésére szaladjon vissza a
ketrecébe. Ha egy háziasszony mégis felfedezte a titkomat, elıadattam a nyúllal
valamilyen mutatványt; rendszerint megnyerte az asszony szívét, úgyhogy elviselt
bennünket arra az egy hétre.
A walesi Tonypandyben, a mutatvány láttán a háziasszony titokzatosan elmosolyodott,
és nem szólt semmit. Éjjel a színházból hazatérve, hiába kerestem kedvencemet.
Kérdezısködésemre a háziasszony csak a fejét rázta.
– Talán megszökött, vagy ellopta valaki.
A maga módján hatásosan intézte el a kérdést.
Tonypandybıl Ebbw Vale bányavároskába mentünk, itt három estén kellett
fellépnünk. Ez nagy örömömre szolgált, mert Ebbw Vale akkoriban nyirkos és szerfelett
csúnya városka volt. Egyforma unalmas szabályossággal húzódó förtelmes házak sora.
Minden házban négy kis szoba, ezeket petróleumlámpa világította meg. A társulat nagy
része a kis vendégfogadóban szállt meg. Szerencsémre az egyik bányász házában találtam
egy utcai szobát. Parányi volt, de kényelmes és tiszta. Éjjel, mikor elıadás után
hazavetıdtem, a vacsorám a tőzön várt rám, hogy ki ne hőljön.
A magas, jó külsejő, középkorú háziasszonyt tragikus légkör övezte. Reggel behozta a
reggelimet, de alig szólt valamit. Észrevettem, hogy a konyhaajtót mindig zárva tartják;
ha valamit kívántam, kopognom kellett, és az ajtó csak résnyire nyílt ki.
Második este, miközben vacsoráztam, az asszony férje lépett a szobába. Olyan idıs
lehetett, mint a felesége. Éppen a színházból jött, és tetszett neki a darab. Az égı gyertyát
a kezében tartva egy darabig beszélgetett velem lefekvés elıtt. Egyszerre elhallgatott,
mintha azon gondolkozna, hogy mit is akart mondani.
– Hallja, van nekem itt valamim, ami egészen jól belepasszolna a maguk üzletébe.
Látott már emberi békát? Fogja csak a gyertyát, majd én viszem a lámpát.
Elırement a konyhába, és a konyhaszekrényre állította a lámpát; a szekrény alsó
részén, a fiókok helyén függöny feszült.
– Hé, Gilbert, mássz elı onnan! – mondta, és széthúzta a függönyt. A pohárszék alsó
részébıl szıke, lapos, túlméretezett fejő, undorítóan sápadt arcú, nyomott orrú, széles
szájú, izmos karú és vállú, láb nélküli félember mászott elı. Flanell alsónemőt viselt,
amelynek a lábrészét derékban levágták; a nyílásból tíz vastag, tömpe lábujj meredt elı.
Húszévesnek néztem a szerencsétlent, de lehetett volna akár negyven is. Felnézett rám, és
vigyorgott; elıvillantak sárga, szétálló fogai.
– Hopp, Gilbert, ugorj! – mondta az apja, és a szerencsétlen torzszülött lassan
összehúzta magát, majd a két karjával majdnem a fejem magasságáig lökte fel magát.
– Mit gondol, megállná a helyét a cirkuszban? Az emberi béka! Olyan borzalom fogott
el, hogy alig tudtam válaszolni. Valahogy mégis kinyögtem néhány cirkusz címét,
forduljanak azokhoz levélben.
Az apja ragaszkodott ahhoz, hogy a szerencsétlen további produkciókat is
bemutasson: ugrált, mászott és kézen állt egy hintaszék karfáján. Mikor végre
abbahagyta, úgy tettem, mintha egészen fellelkesültem volna, és gratuláltam a
mutatványokhoz.
– Jó éjszakát, Gilbert – mondtam búcsúzóul; szegény nehezen forgó nyelvvel,
torokhangon válaszolt:
– Jó éjszakát.
Éjjel többször felriadtam, és megvizsgáltam, vajon jól bezártam-e az ajtót. Másnap
reggel a háziasszonyom jókedvő és közlékeny volt.
– Úgy hallom, látta Gilbertet tegnap este – mondta. – Persze csak akkor alszik a
kredenc alatt, ha a színháztól lakik nálunk valaki.
Ekkor derengett fel bennem a borzalmas gondolat, hogy Gilbert ágyában aludtam.
– Igenis – feleltem, és mérsékelt lelkesedéssel beszéltem Gilbert esélyeirıl a cirkuszi
pályán.
Az asszony bólintott.
– Gyakran gondoltunk erre.
A lelkesedésem – ha ezt ugyan lelkesedésnek lehet nevezni – megnyerte
háziasszonyom tetszését. Elutazás elıtt bementem a konyhába, hogy elbúcsúzzam
Gilberttıl. Nagy igyekezettel közömbösséget színlelve megráztam hatalmas kérges kezét,
és ı viszonzásul gyengéden megszorította az enyémet.
Negyven hetes vidéki körutazás után visszatértünk London környékére, hogy nyolc
hétig a külvárosokban szerepeljünk. Már az elsı turné befejezése után három héttel újabb
turnéra készültünk, mert a Sherlock Holmes rendkívüli sikert aratott. Sydney és én ekkor
elhatároztuk, hogy elköltözünk a Pownall Terrace-ról, és rendesebb szállást keresünk a
Kennington Roadon; le akartuk vedleni a régi bırünket, mint a kígyók, hogy a múlt
minden maradványát felszámoljuk.
Beszéltem az igazgatósággal, hogy a következı turnén szerzıdtessék Sydneyt a
Holmes egyik kis szerepére. Sydney megkapta a szerepet, heti harmincöt shilling
fizetéssel! Most már együtt utaztunk!
Sydney minden heten írt Anyának, és a második turné vége felé értesítést kaptunk a
Cane Hill elmegyógyintézetébıl, hogy Anyánk teljesen visszanyerte az egészségét.
Nagyon megörültünk. Gyorsan intézkedtünk, hogy bocsássak el az intézetbıl, és
felkészültünk arra, hogy Readingben Anya is csatlakozik hozzánk.
Hazatérésének megünneplése céljából két hálószobából és egy zongorával felszerelt
nappaliból álló, fényőzı lakást béreltünk, virágokkal díszítettük fel a szobáját, azonkívül
pompás vacsorát is rendeltünk.
Sydney és jómagam boldog izgalommal vártuk Anyát a vasútállomáson; mégsem
tudtam elnyomni magamban az aggodalmat, hogy vajon be tud-e illeszkedni új életünkbe,
mert jól tudtam, hogy a régmúlt napok szoros kötelékei aligha főzhetnek ismét
egymáshoz bennünket.
Végre befutott a vonat. Izgalommal és bizonytalansággal lestük a vonatból kiszálló
utasok arcát. Végre feltőnt Anya alakja. Mosolyogva és nyugodtan jött felénk. Nem
mutatott túlságos felindulást, amikor odaléptünk hozzá, hanem gyengéd tartózkodással
köszöntött bennünket. Nyilván ı is megváltozott helyzete átértékelésével küzdött,
A lakásunkhoz vezetı rövid kocsikázás alatt százféle jelentıs és jelentéktelen dologról
beszéltünk.
Mikorra megmutattuk a lakást és az ı szobájában a virágokat, elült a lelkesedés elsı
hulláma, és a nappaliban kissé kifulladva néztünk egymásra. Sütött a nap, és a lakásunk
csendes utcára nyílott. De most a lakás csendje is nyugtalanított, hiába igyekeztem, hogy
boldog legyek, inkább csak növekvı levertségemet sikerült úgy-ahogy visszaszorítanom.
Szegény Anya, akinek oly kevés kellett a derős boldogsághoz, most éppen ı idézte fel
bennem keserves múltamat, pedig ha a kerek világon valaki nem akarta ezt, ı aztán nem.
Igyekeztem is rosszkedvemet tılem telhetıén eltitkolni elıle. Anya kicsit meghízott, és
megöregedett. Mindig büszke voltam megjelenésére és öltözködésére, és nagyon vártam
már, hogy elbüszkélkedhessem vele a társulat elıtt. Most azonban Anya meglehetısen
elhanyagolta külsejét. Nyilván megérezte rosszallásomat, kérdın fordult felém.
Sután megigazítottam az egyik hajfürtjét.
– Szeretném, ha nagyon csinos lennél, amikor bemutatlak a társulatnak – szóltam
mosolyogva.
Rám pillantott, elıvette a púderpamacsát, és megdörgölte vele az arcát.
– Örülök, hogy élek – mondta szelíden.
 Nem tartott sokáig, hogy ismét egymáshoz szokjunk, és elmúljon a levertségem.
Jobban megértette, mint mi, hogy kinıttünk a gyermekkor bizalmas közelségébıl, és
ezért még jobban megszerettük. A turnék alkalmával ı vásárolt be, és ı fızött ránk;
mindig hozott haza gyümölcsöt és finomságokat, és sohasem feledkezett meg néhány szál
virágról. Akármilyen szegények voltunk is régen, a szombat esti bevásárláskor mindig
maradt egy-két fillérje, hogy pár szál violát, vásároljon rajta. Olykor elnémult, és
visszahúzódott; tartózkodása elszomorított. Inkább vendég volt nálunk, semmint az
Anyánk.
Egy hónap múltán visszakívánkozott Londonba, ahol a turné végére egy igazi otthont
szeretett volna berendezni számunkra. Meg aztán így jobban jövünk ki, mint ha velünk
utazgat az országban, és külön meg kell fizetnünk az ı vasútjegyét is.
A Chester Streeten a borbélyüzlet feletti lakást bérelte ki, ugyanazt, amelyben egyszer
már laktunk. Tíz font elıleget lefizetve részletre vásárolt bútort. A szobák tágassága és
eleganciája persze nem vetekedett a versailles-i kastélyéval, de a berendezésükkel Anya
csodát mővelt. A hálószobákban például fodros kretonnal letakart narancsosládákat
helyezett el, és csinos komóddá alakította ıket. Sydneyvel együtt heti négy font öt
shillinget kerestünk, és ebbıl egy font öt shillinget Anyának küldtünk el.
A második turné után mindketten hazatértünk, és néhány hetet vele töltöttünk. És bár
örültünk, hogy együtt lehetünk, titokban mégis boldogan indultunk az újabb turnéra, mert
a Chester Street-i lakásban hiányát éreztük annak a kényelemnek, amihez a vidéki
szállásokon hozzászoktunk. Anyánk is minden bizonnyal megérezte ezt. Mikor kikísért
bennünket az állomásra, jókedvet tettetett, de mind a ketten megéreztük rejtett
szomorúságát, ahogy ott állt a peronon, és mosolyogva integetett a zsebkendıjével, míg a
vonat kigördült az állomásról.
Harmadik turnénk idején Anya azt írta, hogy meghalt Louise, akinél Sydneyvel együtt
a Kennington Roadon laktunk. A sors iróniája, hogy ugyanabban a lambethi
szegényházban hunyt el, ahova minket is beadtak annak idején. Édesapánkat csak négy
évvel élte túl, és egy árva fiúcskát hagyott hátra; ez a kisfiú a hanwelli iskolát látogatta,
amit mi ketten.
Anya azt is megírta, hogy meglátogatta a kisfiút. Megmagyarázta neki, ki ı, és azt is
elmondta, hogy Sydney meg én az édesapjánál meg az édesanyjánál laktunk a
Kennington Roadon. De a gyermek alig emlékezett ránk, mert akkoriban csak négyéves
volt. Az apjáról sem maradt semmilyen emléke. Most már tizedik évében járt. Az
anyakönyvbe Louise leánynevén vezették be. Amennyire anyánk meg tudott gyızıdni
róla, a kisfiú egyedül állt a világon. Anya elbeszélése szerint jóképő, nagyon csendes,
félénk és gondolatokba mélyedt fiúcska volt. Egy zacskó édességet meg narancsot és
almát vitt neki, és megígérte, hogy rendszeresen meglátogatja. Azt hiszem, eleget is tért
az ígéretének, amíg ismét meg nem betegedett, és vissza nem vitték Cane Hillbe.
Anya újbóli megbetegedésének híre szíven szúrt. Sohasem tudtuk meg a részleteket.
Csak szőkszavú hivatalos értesítést kaptunk arról, hogy zavart állapotban bolyongott az
utcán, mikor rábukkantak. Semmit se tehettünk, bele kellett nyugodnunk szegény Anyánk
sorsába. Soha többé nem tért teljesen eszéhez. Néhány évig senyvedett a Cane Hill-i
elmegyógyintézetben, amíg módunk nem nyílt arra, hogy magánintézetben helyezzük el.
Néha a balsors istenei belefáradnak romlást hozó játékukba, és könyörületességet
mutatnak. Ez történt Anyánk esetében is. Élete utolsó hét esztendejét kényelemben,
virágok között és napfényben töltötte el, és tanúja lehetett annak, hogy felnıtt fiai miként
szereznek oly hírnevet és vagyont, amilyenrıl nem is álmodott.
Mivel a Sherlock Holmes-szal turnéztunk, csak nagy sokára láthattuk ismét Anyánkat.
A Frohman-féle társulat abbahagyta a turnézást. Késıbb Mr. Harry York, a blackburni
Royal színház tulajdonosa megszerezte az elıadási jogot Frohmantól, hogy kisebb
városokban játssza a darabot. Sydneyt és engem az új társulat is szerzıdtetett, de
fejenként harmincöt shilling csökkentett tiszteletdíjért.
Nyomasztó lecsúszásnak éreztük, hogy az északi kisvárosokban ezzel a gyenge
képességő társulattal kellett játszanunk. De azért Ítélıképességem élesedett, mert
összehasonlíthattam új társulatomat a régivel. Ezt az összehasonlítást igyekeztem
titokban végezni, de a próbákon, ha az új igazgató színpadi utasítások, végszavak és
némajátékok iránt érdeklıdött, a segítı szándék felbuzdulásában mohón elıadtam, hogy
miképpen csináltuk mindezt Frohmanéknál. Ez persze nem növelte népszerőségemet a
szereplık elıtt, akik tudálékos tacskónak tartottak. Késıbb már nagyon is begyében
voltam az új rendezınek; tíz shilling bírságot fizettetett velem, mert egy gomb hiányzott a
jelmezemrıl, noha eme fogyatékosságomra már többször figyelmeztetett.
William Gillette, a Sherlock Holmes szerzıje, új darabban, Marie Doróval lépett fel
Londonban. A darab címe Clarissa volt, A kritikusok barátságtalanul fogadták, és
kifogásolták Gillette beszédtechnikáját is. Erre Gillette egyfelvonásos jelenetet írt The
Painful Predicament of Sherlock Holmes (Sherlock Holmes kínos esete) címmel,
amelyben ı ki sem nyitotta a száját. A darabnak csak három szereplıje volt: egy ırült
asszony, Holmes és Holmes kisinasa. Mennyei híradásnak tetszett, amikor táviratot
kaptam Mr. Postámtól, Gillette rendezıjétıl, aki aziránt érdeklıdött, hogy szabaddá
tudom-e tenni magam Billie szerepének eljátszására az egyfelvonásosban, Gillette
partnereként.
Szinte vacogtam az aggodalomtól, mert nem tudhattam, saját társulatom talál-e ilyen
rövid idı alatt megfelelı Billie-t a vidéki elıadások céljára. Néhány napig kínzó
bizonytalanságban éltem. Végül mégis akadt egy másik Billie.
Semmi másnak, csak teljes újjászületésnek nevezhetem, hogy visszatérhettem
Londonba, és a West End egyik színházában játszhattam. Szédelegtem a sok új, izgalmas
eseménytıl: ilyen volt az esti megérkezés a Duke of York színházba, találkozásom Mr.
Postanttal, a rendezıvel, aki rögtön bevitt Mr. Gillette öltözıjébe. Mr. Gillette nyomban a
bemutatkozás után megkérdezte:
– Volna-e kedved eljátszani velem a Sherlock Holmes-t? – mire ujjongó
örömkitöréssel válaszoltam:
– De még mennyire, Mr. Gillette! – Mindennek betetızéséül másnap reggel próbára
várva a színpadon megpillantottam Marie Dorót, tüneményes fehér nyári ruhájában.
Persze hogy kihozott a sodromból abban a kora reggeli órában a csodaszép nı látványa.
Kétkerekő homokfutón érkezett a színházhoz; tintafoltot fedezett fel a ruháján, s benézett,
hátha a kellékes valami szerrel el tudja tüntetni. A kellékes csak kétkedın rázta a fejét,
mire Marie Doro bájosan adott hangot bosszúságának:
– Mondja, hát nem szörnyőséges ez?
Olyan megsemmisítıén szép volt, hogy haragudtam rá. Haragudtam finom, durcás
ajkára, szabályos fehér fogsorára, imádandó állára, hollófekete hajára és sötétbarna
szemére. Haragudtam tettetett ingerültségéért, arra, hogy még ebben is annyi báj volt.
Nem vett észre, miközben a kellékest kérdezgette, pedig egészen közel álltam hozzá, és
bámultam rá, a szépségétıl megbővölten. Éppen tizenhatodik évemet töltöttem be akkor;
ragyogásának közelében megfogadtam, hogy nem kerülök teljesen a hatalmába. De,
istenem, milyen gyönyörő volt! Az elsı látásra szerelmes lettem belé.
A Sherlock Holmes kínos eseté-ben egy jelentıs tehetségő színésznı, Miss Irene
Vanbrugh játszotta az ırült nı szerepét. Végigbeszélte a darabot, Holmes csak ült és
hallgatta, így tréfálta meg a kritikusokat. Az elsı jelenet az én mondókámmal kezdıdött:
berohantam-Holmes lakásába, és nekifeszültem az ajtónak, az ırült asszony pedig
kívülrıl dörömbölt rajta; én izgatottan igyekszem megmagyarázni a helyzetet
Holmesnak, de közben az ırült a lakásba betör! A nı vagy húsz percig összefüggéstelenül
hadar valamiféle ügyrıl, amelyet Holmesnak kellene megoldania. Holmes sebtében ír
valamit egy cédulára, csönget, és átadja nekem. Kisvártatva belép két markos ember, és
elvezetik a hölgyet. Holmes meg én magunkra maradunk, én pedig így szólok:
– Eltalálta, uram, abból az ırültekházából jöttek.
A kritikusoknak tetszett a tréfa, de a Clarissa címő színjáték – melyet Gillette Marie
Doro számára írt – megbukott. A kritikusok lelkesedtek ugyan Marie szépségéért, mégis
úgy vélték, hogy ez nem elég egy ilyen érzelgıs darab összetartására. Gillette tehát a
szezon hátralevı részét a Sherlock Holmes felújításával töltötte ki; engem megtartottak
Billie szerepére.
Elfelejtettem érdeklıdni az anyagi feltételek iránt, annyira feldúlt, hogy a híres
William Gillette-tel játszhatom. A hét végén Mr. Postant bocsánatkérıen nyújtotta át
fizetési borítékomat.
– Igazán szégyellem magam, hogy csak ennyit adhatok önnek, de a Frohman-irodában
azt mondták, csak annyit fizethetek, amennyit korábban is kapott nálunk: két font tíz
shillinget. – Kellemesen meglepıdtem.
A Holmes próbáin ismét találkoztam Marie Doróval – szebb volt, mint valaha! Hiába
határoztam el, hogy nem fog a hatalmába keríteni, tovább süllyedtem a néma szerelem
reménytelen ingoványába. Utáltam gyengeségemet, és haragudtam magamra, hogy nem
elég erıs az akaratom. Zavaros ügy volt. Egyszerre győlöltem és szerettem. Ráadásul még
kívánatos és kedves is volt.
A Holmes-ban Alice Faulkner szerepét játszotta, de a színpadon sohasem találkoztunk.
Én azonban lestem rá, és kivártam azt a pillanatot, amikor elmehettem mellette a lépcsın,
és egy “Jó estét" nyöghettem felé, amire jókedvően válaszolt: – Jó estét. – Ez volt
minden, ami közöttünk történt.
A Holmes egy csapásra sikert aratott. Ebben a szezonban Alexandra királynı is
megtekintette a darabot; a királyi páholyban rajta kívül a görög király és Christian herceg
foglalt helyet. A herceg nyilván magyarázta a darabot a királynak. Az izgalom tetıfokán,
síri csendben, amikor Holmes és én egyedül voltunk a színpadon, egy idegenes kiejtéső
harsogó hang verte fel a színházat: – Ne mondja meg! Ne mondja meg!
Dión Boucicault irodája a Duke of York színház épületében volt található; ha
elmentem hivataluk elıtt, biztatóan megveregette a kobakomat; így tett Hall Caine is, aki
gyakran felkereste Gillette-et a színpad mögött. Egy alkalommal Lord Kitchener is rám
mosolygott.
A Sherlock Holmes elıadásai idején meghalt Sir Henry Irving. Én is elmentem a
temetésére a Westminster Abbeybe. West End-i színész lévén, külön belépıt kaptam,
amire igen büszke voltam. A szertartás alatt az ünnepélyes Lewis Waller – akkoriban
egész London sóhajtozott érte – és dr. Wolford Bodie a “vértelenül operáló" sebész
között ültem; az utóbbit késıbb egyik varietéjelenetemben kifiguráztam. Waller az
alkalomhoz leginkább illı arckifejezést vett fel, merev derékkal ült, és se jobbra, se balra
nem nézett. Ezzel szemben “Dr." Bodie Mr. Waller nagy megrökönyödésére és
felháborodására felhágott egy hátán szunnyadó kıherceg mellére, hogy jobban lássa,
amint Sir Henryt a kriptába bocsátják. Én hamar feladtam a küzdelmet, hogy bármit is
lássak, és rezignáltán szemléltem az elıttem ülı hátát.
Két héttel a Sherlock Holmes elıadásainak befejezése elıtt Mr. Boucicault
ajánlólevelet adott nekem a hírneves Kendal házaspárhoz, hogy új darabjukban szerepet
kapjak. Kendalék éppen sikeres elıadássorozatot fejeztek be a St. James Színházban.
Megbeszélés szerint reggel tízkor kellett találkoznom Kendalnéval a színház
elıcsarnokában. Húsz percet késett. Végre belépett valaki az utcai kapun: Mrs. Kendal
volt, tagbaszakadt, fensıbbséges hölgy. Kurta – Te vagy az a fiú?-val köszöntött, majd
így folytatta:
– Rövidesen vidéki turnéra megyünk egy új darabbal, és szeretnék olvasópróbát tartani
veled. De most rengeteg a dolgunk. Itt leszel holnap ugyanebben az idıben?
– Sajnálom, asszonyom – feleltem hővösen –, de nem vállalok semmit Londonon
kívül.
Megemeltem a kalapomat, kisétáltam az elıcsarnokból, elcsíptem egy arra haladó
bérkocsit – és tíz hónapra munka nélkül maradtam.
A Sherlock Holmes utolsó elıadásának estéjén Marie Dorónak vissza kellett térnie
Amerikába. Egyedül távoztam a színházból, és irtózatosan berúgtam. Két vagy három év
múltán, Philadelphiában újra láttam. Új színházat nyitott meg, ahol nekem Karno
komédiás társulatával kellett fellépnem. Még mindig a régi szépség volt. Már
kisminkeltem magam, és a színfalak mögül figyeltem, hogyan mondja el ünnepi beszédét,
de túl félénk voltam ahhoz, hogy megismertessem magam vele.
Mikor Sherlock Holmes-t levették a mősorról, a vidéki társulat is befejezte turnéját,
így Sydney is, én is munka nélkül maradtunk. De Sydney nem vesztegette az idıt, hanem
rögtön új szerzıdés után nézett. Meglátott egy hirdetést az Erá-ban, a színházi lapban, és
csatlakozott Charlie Manon bohóctársulatához. Akkoriban számos ilyen csoport járta az
orfeumokat: a Charlie Baldwin-féle “banktisztviselık", a Joe Boganny-féle “holdkóros
pékek" és a Boicette-társulat, amelynek minden tagja pantomimmővész volt. Bár olcsó
komédiát játszottak, a számokat szép balettmuzsikára adták elı, és nagy népszerőségnek
örvendtek. A legkiválóbb társulatot Fred Karno vezette; ez a társulat számos bohózatot
tartott a mősorán. Mindegyik jelenet címében elıfordult a “madarak" szó. Voltak
börtönmadarak, hajnali madarak, jelmezes madarak stb. Ebbıl a három jelenetbıl Karno
több mint harminc társulatból álló színházi vállalkozást épített fel; a mősor most már
karácsonyi pantomimeket és remek zenés bohózatokat is tartalmazott. Karno társulatából
nıttek ki olyan kiváló mővészek és komikusok, mint Fred Kitchen, George Graves, Harry
Weldon, Billie Reeves, Charlie Bell és sokan mások.
Fred Karno látta Sydneyt játszani a Manon-féle társulatnál, és rögtön szerzıdtette heti
négy font gázsival. Négy évvel fiatalabb voltam Sydneynél, és így aligha lehettem
kívánatos falat a színházi munkaadók szemében. Volt viszont egy kevés megtakarított
pénzem a londoni szerzıdésbıl, s amíg Sydney vidéken dolgozott, én Londonban
maradtam, és a biliárdtermekben csellengtem.

VI
Belecseperedtem tehát a nehezen elviselhetı, kevéssé vonzó serdülıkorba;
magatartásom teljesen megfelelt a kamaszkor sémájának. Rajongtam a vakmerıségért és
az érzelmességért, álmodoztam és búsongtam, utáltam és imádtam az életet; szellemem
begubózott, de néha váratlan érettséggel tört elı. A torzító tükrök útvesztıjében
bolyongtam: becsvágyam hol elhagyott, hol elemi erıvel ragadott meg A “mővészet" szó
sohase fordult meg a fejemben, és nem szerepelt a szókincsemben. A színház megélhetést
jelentett, és semmi mást.
Egyedül éltem e ködben és gomolygásban. Utcalányok, nıcskék bukkantak fel, és
tőntek el a szemem elıl, néha pedig nagy ivászatot rendeztem; de sem a bor, sem a nı,
sem az ének nem kötötte le tartósan az érdeklıdésemet. Valójában csak az ábrándot és a
kalandot kergettem.
Nagyon jól megértem a hivalkodóan divatos öltözékbe bújt jampec lelkivilágát;
valamennyiünkhöz hasonlóan figyelemért, regényességért és élete folyásában drámai
fordulatokért sóvárog. Miért ne engedne feltőnést áhító és rendbontó hajlamának éppen
az ilyen, amikor az internátusban nevelt fiú is csavarog és garázdálkodik? Nem
természetes-e, hogy a nyegleségét ki akarja élni, ha látja, hogy az úgynevezett “jobb"
osztály fiai is ugyanezt teszik?
Jól tudja, a gép éppúgy engedelmeskedik az ı akaratának, mint bármely más
osztálybelijének; hogy nem kell különös szellemi képesség egy kar meghúzásához vagy
egy gomb megnyomásához. Ebben az eszeveszett korban nem ugyanolyan rettenetes-e ı,
mint Lancelot lovag, legyen bár arisztokrata vagy tudós, egyetlen ujjával nem pusztíthat-e
éppúgy földig egy várost, mint Napóleon a maga hadseregével? Nem olyan fınixmadár-e
ı, amely egy vétkes uralkodó osztály hamvából kel életre? Magatartását talán
befolyásolja a tudattalan érzés: az ember amolyan félig szelídített állat, aki nemzedékek
hosszú során át csalással, kegyetlenséggel és erıszakkal kormányzott másokat. De ahogy
Bemard Shaw mondta: “Eltérek a tárgytól, mint minden sértett ember."
Nemsokára ismét munkához jutottam. Elszegıdtem a Casey Cirkusz elnevezéső
varietétársulathoz; a társulat Dick Turpint, az útonállót, és “Dr." Walford Bodie-t
figurázta ki egy jelenetben.
“Dr." Bodie-val volt valamelyes sikerem, mert a darab több volt olcsó komédiánál:
professzoros, tudományába mélyedt embert keltett életre, és nekem az a szerencsés
ötletem támadt, hogy maszkommá! teljesen Bodie megjelenéséhez idomultam. Én voltam
a társulat sztárja, és három fontot kerestem hetente. Egy csomó gyerek játszott felnıtt
szerepet a darab utcai jelenetében; szerintem szörnyő mősor volt, de lehetıség arra, hogy
komédiázó készségemet fejlesszem.
Amikor a Casey Cirkusz Londonban szerepelt, hatan a Kennington Roadon béreltünk
szállást egy Mrs. Fields nevő hatvanöt éves özvegyasszonynál, akinek három lánya volt:
Frederica, Thelma és Phoebe, Frederica egy orosz mőbútorasztaloshoz ment feleségül,
egy kedves, de rendkívül csúnya emberhez; arca talárosán széles, haja szıke, és egyik
szemére bandzsított. Mind a hatan a konyhában étkeztünk, és nagyon jó barátságba
kerültünk a családdal. Sydney, ha Londonban dolgozott, szintén itt lakott.
Amikor végül otthagytam a Casey Cirkuszt, visszatértem a Kennington Roadra, és
továbbra is Fieldséknél laktam. Az idıs hölgy kedves, türelmes és dolgos asszony –
egyetlen jövedelme a szobák bérébıl származott. Fredericát a férje tartotta el. Thelma és
Phoebe a házimunkában segítettek. Phoebe tizenöt éves volt és gyönyörő hosszúkás arc,
élesen metszett vonások. A lány testileg-lelkileg roppant hatást gyakorolt rám, de az
utóbbinak ellenálltam, mert noha tizenhetedik évemet sem töltöttem még be, lányhoz
csak a lehetı legtisztességtelenebb szándékkal közeledtem. A lány azonban
szenteskedett, így semmi se lett a dologból. Mindazonáltal megszeretett, és nagyon jó
barátok lettünk.
A Fields család intenzív érzelmi életet élt; alkalomadtán szenvedélyes veszekedés
robbant ki közöttük. A veszekedés mindig a házimunka beosztásából keletkezett, Thelma
már huszadik évében járt, a család úrihölgyének számított, és a leglustább volt
valamennyiük közt. Mindig azt állította, hogy Frederica vagy Phoebe a soros. Az
érvelésbıl hamar parázs veszekedés gerjedt, mikor is eltemetett sérelmeket, régmúlt
gyalázatokat vágtak egymás fejéhez, mégpedig úgy, hogy lehetıleg mindenki hallja. Mrs.
Fields például azt hajtogatta, hogy mióta Thelma megszökött, és együtt élt egy fiatal
liverpooli ügyvéddel úrihölgynek tudja magát és túl elıkelınek a házimunkára, majd
tirádáját ezzel fejezte be:
– Ha olyan elıkelı vagy, csomagolj, és eriggy vissza a liverpooli ügyvédhez...
csakhogy annak te már nem kellesz!
Végsı nyomatékként Mrs. Fields felkapott egy teáscsészét, és földhöz vágta. Ezalatt
Thelma az asztalnál ült, és úrhölgyhöz illıen nem zavartatta magát. Aztán nyugodtan ı is
felemelt egy csészét, könnyeden a földre ejtette, és így szólt:
– Engem is ki lehet hozni a sodromból.
Még ki se mondta, már pottyant is a második csésze, majd a harmadik, megint egy és
még egy, amíg a padlót egészen be nem lepte a cserép.
– Tudok én is jelenetet rendezni!
A szegény anyja és nıvérei kétségbeesetten nézték.
– Nézzetek mar! Nézzétek, mit mővel! – kiáltotta az anya. – Nesze, van itt még
valami, ezt is ledobhatod! – és átnyújtotta Thelmának a cukortartót, amit Thelma szépen
elvett tıle, és nagy nyugalommal a földre ejtett.
Ilyen alkalmakkor Phoebe volt a döntıbíró. Becsületességéért és igazságáért tisztelte
ıt az egész család, a veszekedést rendszerint azzal zárta le, hogy felajánlotta, maga végzi
el a házimunkát, amit Thelma persze nem fogadhatott el.
Munka nélkül lézengtem majdnem három hónapja, Sydney tartott cl, és kifizette
helyettem Mrs. Fieldsnek a lakásért és kosztért járó heti tizennégy shillinget. Sydney
ebben az idıben a Fred Karno társulatnál vezetı komédiás volt, és gyakran mesélt
Karnónak tehetséges öccsérıl, de süket fülekre talált, mert Karno túl fiatalnak tartott.
Akkoriban a zsidó komédiások roppant divatosak voltak Londonban, így azt ötlöttem
ki, hogy fiatalságomat pofaszakáll alá rejtem.
Sydney két fontot adott; az összeget a Madison's Budget címő amerikai vicckönyvbıl
származó, sanzonokból és tréfás párbeszédekbıl álló mősor összeállítására fordítottam.
Hetekig gyakoroltam, a Fields család volt a közönségem. Figyelmesen, bátorítóan
hallgatták, de semmi több.
Fizetség nélküli próbahétre szerzıdtem a Forester mulatóba, ez kis színház volt a
zsidónegyed közepén, a Mile End Road mögött. Elızıleg többször játszottam ott a Casey
Cirkusszal, és az igazgatóság úgy vélte, elég jó vagyok ahhoz, hogy próbát tegyenek
velem. Jövı reményeim és álmaim ezen a próbatételen álltak vagy buktak. A Forester
után talán Anglia valamennyi számottevı színpadán is felléphetek. Ki tudja? Egy éven
belül a varietévilág egyik legnagyobb sztárja lehetek. Megígérem a Fields családnak, a
hét vége felé, amikor már egyenesben leszek, a színpadon mindnyájuknak szerzek jegyet.
– Azt hiszem, ha sikere lesz, nem akar majd nálunk lakni – mondta Phoebe.
– Dehogynem – válaszoltam nagylelkően.
Hétfın tizenkét órakor próbát tartottunk a sanzonok és végszók begyakorlására a
zenekarral, s ezt sikerült szakszerően lebonyolítanom. De még mindig nem tudtam,
milyen maszkot csináljak magamnak. Órákkal az éjszakai elıadás elıtt már az öltözıben
ültem, és próbálkoztam, de bármennyi mőhajat használtam is, nem tudtam elkendızni a
fiatalságomat. Noha ártatlan voltam benne, a komédiázásomnak határozott antiszemita
éle volt, és vicceim nemcsak ismerısen, de éppoly szánalmasan hangzottak, mint zsidós
hanghordozásom. Ráadásul, egy csöppet sem voltam mulatságos.
Az elsı néhány vicc után a hallgatóság aprópénzt és narancshéjat kezdett hajigálni,
dobogott és hurrogott. Eleinte nem vettem észre, mi történik. Aztán ráébredtem a
borzalmas valóságra. Sietni kezdtem, gyorsabban beszéltem, de egyre nıtt a rikoltozás,
hangosodtak a közbekiáltások, és az aprópénz meg a narancshéj is sőrőbben záporozott.
Amikor elhagytam a színpadot, nem vártam az igazgatóság ítéletére; azonnal az öltözıbe
siettem, lemostam a festéket, elhagytam a színházat, még a kotláimért se mentem vissza
soha.
Késıre járt, amikor hazaértem a Kennington Roadra. A Fields család már aludni tért,
ezért hálás voltam. Másnap a reggelinél Mrs. Fields nagyon szerette volna tudni, hogyan
sikerült a szereplés. Érdektelenséget tettetve mondtam:
– Egész jól, de néhány módosítás kellene még.
Tıle tudtam meg, hogy Phoebe aznap elment megnézni engem, de semmit se mesélt,
mert a színházban nagyon elfáradt, és le akart feküdni. Amikor késıbb találkoztam
Phoebével, egyikünk se szólt a történtekrıl; nem említette Mrs. Fields s a család többi
tagja sem, és nem is csodálkoztak azon, hogy többé a színház felé sem nézek.
Sydney szerencsére a vidéket járta, így elmaradt a kínos beszámoló – vagy kitalálta a
történteket, vagy Fieldsék elmesélték neki, mert soha nem érdeklıdött. Mindent
megtettem, hogy annak az éjszakának az ijesztı emlékét előzzem, de az gyógyíthatatlan
sebet ütött önbizalmamon. A rossz tapasztalat ráébresztett valóságos képességeimre;
megértettem, nem vagyok varietékomédiás, nem tudok bizalmas, hajolj-közelebb
kapcsolatot teremteni a közönséggel; de azzal vigasztaltam magam, hogy jellemkomikus
vagyok. De még néhány kiábrándulást meg kellett érnem, míg a mesterségemben
szilárdan álltam a lábamon.
Tizenhét éves koromban a Vidám ırnagy címő darabban a szerelmes ifjút alakítottam;
a darab maga olcsó, lehangoló fércmő volt, mindössze egy hétig futott. A fıszereplı
hölgy, darabbeli feleségem, ötvenedik évét taposta. Minden este gintıl bőzösen vonult be
a színpadra, és nekem, a lelkes, szerelmes férj szerepében karomba kellett ölelnem, és
meg kellett csókolnom ınagyságát. Ez az élmény egyszeriben kigyógyított abból az
ambíciómból, hogy szerelmes szerepeket alakítsak.
Inkább darabírással próbálkoztam. Egyjelenetes bohózatot írtam Tizenkét igazságos
ember címmel. A darab jórészt helyzetkomikumon alapult, és arról szólt, hogy egy
esküdtszék egy szószegési ügyet tárgyal. Az esküdtek közül az egyik süketnéma, a másik
iszákos, a harmadik kuruzsló. Eladtam az ötletet Charcoate-nak, egy varietébeli
hipnotizırnek, aki úgy dolgozott, hogy a partnerét bekötött szemmel végigkocsiztatta a
városon, míg ı hátul ült a hintóban, s magnetikus impulzusokkal “irányította" a gyeplıt
tartó médiumot. Három fontot adott a vázlatért, feltéve, hogy én rendezem. Szerzıdtettük
a szereplıket, és a Kennington Roadon a Horn kocsma emeleti különtermében
próbáltunk. Egy morcos öreg színész véleménye szerint a darab nemcsak tanulatlanságra
vallott, hanem ostoba is volt.
A harmadik napon, a próbák közepén, egypár sort kaptam Charcoate-tól, amelyben
közölte, hogy nem kívánja a darabot elıadatni. Minthogy sose voltam valami roppant
bátor ember, zsebre vágtam a cédulát, és folytattam a próbát. Nem mertem a valóságot
megmondani a szereplıknek. Ebédidıben elvittem ıket lakásunkra, és közöltem, hogy a
bátyám beszélni akar velük. A hálószobába hívtam Sydneyt, és megmutattam a cédulát.
Elolvasta, és így szólt:
– No és nem mondtad meg nekik?
– Nem – suttogtam.
– Hát akkor mondd meg!
– Nem tudom – nyöszörögtem –, egyszerően képtelen vagyok rá. Három napig ingyen
próbáltak.
– Ez nem a te hibád – mondta Sydney. – Menj, és mondd meg nekik – kiabálta.
Elvesztettem a bátorságomat, és sírni kezdtem.
– Mit mondjak?
– Ne bolondozz!
Felkelt, átment a másik szobába, megmutatta nekik Charcoate levelét, és
elmagyarázta, mi történt, aztán mindnyájunkat meghívott egy szendvicsre meg egy pohár
italra a sarki kocsmába.
A színészek kiszámíthatatlanok. Az az idıs színész viselkedett a legmozofikusabb
nyugalommal, aki annyit mormogott. Nevetett, amikor Sydney elmesélte, mennyire
kétségbeestem.
– Nem a te hibád, gyerek – mondta, és hátba vágott. – Az a rohadt vén csirkefogó,
Charcoate az oka mindennek.

Foresteréknél elszenvedett kudarcom után bármibe fogtam is, balul ütött ki. De az
ifjúság legnagyszerőbb sajátja az optimizmus, mert ösztönösen érzi, hogy a balszerencse
csak ideig-óráig tarthat, és a kudarc állandósága éppoly valószínőtlen, mint a tartós
ragyogás. Elıbb-utóbb mindkettı állhatatlannak bizonyul.
Fordult a kocka. Egy napon Sydney közölte velem, hogy Mr. Karno látni kíván.
Valami kifogása lehetett az egyik komédiása ellen, aki Mr. Harry Weldon partnere volt a
Futballmeccs-ben, Karno egyik legsikeresebb darabjában. Weldon nagyon népszerő
komikus volt haláláig, a harmincas évek derekáig.
Mr. Karno kövérkés, vörös emberke volt, kedvesen csillogó, fürkészı tekintettel.
Akrobataként kezdte a nyújtón, aztán maga mellé vett három bohócmővészt. Ez a négyes
volt pantomimjeleneteinek a magva. İ maga kitőnı komédiás volt, és sok ilyen szerepet
alakított. Folytatta a játékot akkor is, amikor már öt sikeres társulata járta az országot.
Az alapító tagok egyike elmesélte visszavonulásának történetét. Egy éjjel
Manchesterben egy elıadás után a társulat panaszkodott, hogy Karno ideje lejárt, rajta
már a kutya se nevet. Karno, aki addigra ötvenezer fontot győjtött össze öt mősorából, így
szólt:
– Hát, fiúk, ha szerintetek így áll a dolog, abbahagyom. – Levette parókáját, az
asztalra dobta, és elmosolyodott. – Tekintsétek ezt a búcsúmnak.
Mr. Karno Cemberwellben lakott, a Coldharbour Lane-en; egy raktárát is birtokolt,
amelyben húsz produkciójának kellékeit tartotta. Az irodáját is itt rendezte be. Amikor
megérkeztem, kedvesen fogadott.
 – Sydney mondta, hogy maga milyen tehetséges – szólt. – Gondolja, hogy tudna
játszani Harry Weldon partnereként a Futballmeccs-ben?
Harry Weldon kivételesen magas gázsit, heti harmincnégy fontot kapott.
– Csak lehetıségre van szükségem – mondtam bizakodón. Mosolygott.
– Tizenhét év nem nagy kor, és maga még fiatalabbnak látszik.
Közömbösen vállat vontam.
– Smink kérdése.
Karno nevetett. Ez a vállrándítás szerezte meg a szerzıdést, mesélte késıbb Sydney.
– Jól van, meglátjuk, mit tud – mondta.
Próbaszerzıdést kötöttek velem két hétre, heti három font tízért, azzal, hogy ha
sikerem lesz, egy éves szerzıdést kapok.

Egy hetet kaptam a szerep megtanulására, mielıtt a londoni Coliseumban fellépünk.

Karno azt mondta, menjek a Shepherd's Bush Empire-ba, ahol a Futballmeccs ment, és
nézzem meg azt a színészt, akinek a szerepét játszom majd. Be kell vallanom, unalmas
volt, és álszerénység nélkül tudtam, hogy jobb leszek nála. Ehhez a szerephez több
burleszk-elem kell. Elhatároztam, hogy úgy is fogom játszani.
Csak két próbát kaptam, mert Mr. Weldonnak nem volt több ideje: valójában
meglehetısen felhúzta az orrát, amiért meg kellett jelennie, és félbe kellett szakítania
golfjátszmáját.
A próbákon nem voltam valami meggyızı. Még mindig lassan olvastam, és az volt az
érzésem, hogy Weldon kételkedik a tehetségemben. Sydney, ha Londonban van,
segíthetett volna, mert játszotta már ezt a szerepet, de egy másik darabbal vidéken járt.
Noha a Futballmeccs helyzetkomikumra épített burleszk volt, egyetlen nevetés sem
hangzott fel, amíg Weldon meg nem jelent. Minden az ı belépését készítette elı, és
természetesen Weldon, amilyen nagyszerő komédiás volt, belépése pillanatától
egyfolytában megnevettette a közönséget.
A coliseumi megnyitó esten idegeimet végsıkig feszítette az izgalom. Ez az este
önbizalmam újjászületését jelentette és azt, hogy végleg megszabadulhatok a
Foresteréknél elszenvedett kudarc lidércnyomása alól. Az óriási színpad mögött fel-alá
járkáltam a félelemtıl felfokozott izgalomban, magamban imádkozva.
Megszólalt a zene! A függöny felgördült! A színpadon a férfikar ügyködött. Végül is
eltőntek, üresen hagyták a színpadot. Erre jöttem én. Teljes érzelmi zőrzavarban indultam
befelé. Az ember vagy él az alkalommal, vagy megadja magát. Ahogy a színpadra
léptem, felszabadultam, minden világossá volt. Háttal léptem be – ez eredeti ötletem volt.
Hátulról makulátlannak tőntem, frakkba, cilinderbe öltözötten, sétapálcával és
kamásliban – tipikus Edward-korabeli dandy. Aztán megfordultam, és láthatóvá vált a
vörös orrom. Nevetés hangzott fel. Ez kapcsolatot teremtett a közönséggel.
Melodramatikusan megrázkódtam, csattintottam az ujjammal, keresztülmentem a
színpadon, és ráléptem egy súlyzóra. Ezután sétapálcám belegabalyodott egy lelógó
gyakorlólabdába, ez visszaugrott, és arcul ütött. Hetvenkedve lendületet vettem, és fejbe
vágtam magam a sétapálcával. A közönség kacagott.
Most már megnyugodtam, és tele voltam ötlettel. Öt percig idıztem a színpadon, és
állandóan nevetésre késztettem a hallgatóságot, egyetlen szó kiejtése nélkül. Közben
rosszul megkötött nadrágom csúszni kezdett lefelé. Elvesztettem egy gombot. Elkezdtem
keresni. Valami képzelt holmit szedtem fel, aztán felháborodottan elhajítottam:
– Ezek az átkozott nyulak! Nevetés.
Harry Weldon úgy jött be a kulisszák közül, mint a telihold. Soha addig az ı
bejövetele elıtt nem nevettek.
Amikor belépett, drámaian megragadtam a mellényét, és ezt suttogtam:
– Gyorsan! Végem van! Egy gombostőt!
Mindezt rögtönöztem, próba nélkül. A nézıket jól készítettem elı Harry számára,
óriási sikere volt azon az estén, és mindketten sok nevetést keltettünk még. Amikor a
függöny lement, tudtam, minden rendben. A társulat több tagja odajött hozzám, kezet
rázott, és gratulált. Az öltözı felé mentében Weldon a válla fölött rám nézve szárazon így
szólt:
– Rendben ment, jól van.
Azon az éjszakán gyalog sétáltam haza, hogy magamhoz térjek. Megálltam, és
nekidıltem a Westminster-híd korlátjának, figyeltem a sötét, selymes víz áramlását. Sírni
szerettem volna örömömben, de nem tudtam. Erıltettem, és grimaszoltam, de nem jöttek
a könnyek, kiürültem. A Westminster-hídtól az Elephant and Castle-ig sétáltam el, ott
betértem egy kávézóba egy csésze teára. Beszélni szerettem volna valakivel, de Sydney
vidéken volt. Bárcsak itt lenne, bárcsak elmondhatnám, mennyit jelentett nekem ez az
este, különösen a Foresterék után.
Nem tudtam aludni. Az Elephant and Castle-ból a Kennington Gate-re mentem egy
újabb csésze teára. Az úton egyfolytában beszéltem és nevettem magamban. Reggel öt
óra volt, mire ágyba kerültem, teljesen kimerültén.
Mr. Karno nem látta a bemutatót, de a harmadik elıadáson megjelent, amikor máris
taps köszöntötte. Késıbb odajött hozzám, csupa mosollyal, és közölte, hogy másnap
reggel irodájában vár, hogy szerzıdésemet aláírjuk.
Nem írtam a bemutatkozásomról Sydneynek, de egy szőkszavú táviratot küldtem:
“Szerzıdést írtam alá egy évre heti négy fontért. Ölel Charlie."
A Futballmeccs Londonban ment tizennégy hétig, aztán turnéra indultunk vele.
Weldon jellegzetes alakítása az ütıdött volt, a lassú beszédő lancashire-i együgyő. Ezt
nagyon jól fogadták Észak-Angliában, de Délen nem szívelték. Bristol, Cardiff, Plymouth
és Southampton sikere hirtelen csökkenését jelentették Weldon számára; azokban a
hetekben ingerlékeny volt, figyelmetlenül játszott, és rajtam töltötte ki rosszkedvét. A
darabban elég gyakran kellett megpofoznia és megrúgnia. Ezt “szunyókálás"-nak
nevezték, vagyis tettette az ütést, közben valaki a színfalak mögött tapsolt egyet, hogy
igazi hatást érjen el. Néha valóban megütött, és szükségtelenül erısen, kihívóan, azt
hiszem, féltékenységbıl.
Belfastban csordultig telt a pohár. A kritikusok ócsárolták Weldon játékát, de
dicsérték az enyémet. Ezt nem tudta elviselni Weldon, így azon az estén úgy megütött,
hogy elfelejtettem komédiázni, és eleredt az orrom vére. Utána azt mondtam neki, ha ezt
újra megteszi, beverem a fejét a színpadon valamelyik súlyzóval, és hozzátettem, hogy ha
féltékeny, ne rajtam töltse ki a dühét.
– Féltékeny, magára? – mondta megvetıen. – Több tehetség van a seggemben, mint a
maga egész testében!
– Most legalább megmondta, hol tartja a tehetségét! – vágtam vissza, és sietve
becsuktam az öltözı ajtaját.

Amikor Sydney visszatért a városba, elhatároztuk, hogy lakást bérelünk a Brixton

Roadon, és negyven font erejéig berendezkedünk. Egy használtbútor-üzletbe mentünk,
Newington Buttsba, megmondtuk a tulajdonosnak, mennyi pénzünk van, és hogy négy
szobát kell berendeznünk. A tulajdonos személyesen vett részt a válogatásban, és órákat
töltött velünk, segített, hogy jól vásároljunk. Az utcai szobába szınyeget, a többibe
linóleumot vettünk, vásároltunk egy kárpitozott garnitúrát – egy kanapét és két
karosszéket. A nappali szobában egy faragott mór spanyolfalat állítottunk fel, ezt hátulról
egy festett sárga villanykörte világított meg. A szemben levı sarokban aranyozott
festıállványon pasztellkép állt, aranyozott keretben. Aktmodellt ábrázolt, talapzaton
állva, fejét féloldalt fordítva hátranézett, s egy szakállas festı legyet kergetett el a lány
fenekérıl. Ez a “mőalkotás" és a spanyolfal, véleményem szerint, “feldobta" a szobát.
Összhatásában szobánk egy mór trafik és egy francia nyilvánosház keveréke volt. De
nekünk tetszett. Még pianínót is vásároltunk, noha tizenöt fonttal túlköltekeztünk, nekünk
kétségtelenül megérte. A Glanshaw Mansions 15-ben, a Brixton Roadon levı lakásban
mennyei gyönyörőség volt lakni. Vidéki útjainkon mennyire vágyódtunk utána! Most már
elég jól kerestünk ahhoz, hogy Nagyapát heti tíz shillinggel támogassuk, és felvegyünk
egy lányt, aki hetenként kétszer kitakarítja a lakást, bár nem sok szükségünk volt rá, mert
nemigen csináltunk rendetlenséget. Úgy éltünk, mint egy szentélyben. Leginkább az
öblös karosszékekben üldögéltünk, teljes megelégedésben. Vásároltunk egy
dombormőves sárgaréz kályhaellenzıt meg egy piros bır ülıgarnitúrát, és én egyik
darabtól a másikhoz sétáltam, hogy kényelmüket kipróbáljam.

Tizenhat éves koromban a szerelemmel kapcsolatos elképzelésemet egy színházi

plakát táplálta, amely egy szélfújta szirten álló, lobogó hajú lányt ábrázolt. Elképzeltem
magam, amint golfozom vele – utáltam ezt a játékot –, sétálunk a harmatos pázsiton,
átadjuk magunkat a sodró érzelmeknek, egészségnek és természetnek. Ez volt az ábránd.
De az elsı szerelem nem ilyen. Sokkal sematikusabb. Valamely tekintettıl, néhány szótól
(általában csacsiságoktól) néhány szempillantás alatt az élet egésze megváltozik, az egész
természet velünk érez, és hirtelen feltárja minden rejtett derőjét. Velem is ez történt.
Majdnem tizenkilenc éves voltam, és már sikeres komédiás a Karno társulatnál, de
valami hiányzott az életembıl. Jött és elmúlt a tavasz, a nyár is ürességet hagyott
bennem. A napi gyakorlást untam, környezetem nyomasztott. A jövım nem ígért mást,
mint középszerőséget, középszerő, unalmas emberek között. A megélhetésért folytatott
küzdelem önmagában kevés az élethez. Egyhangú életembıl hiányzott a varázs.
Kedélytelen és elégedetlen lettem, magányosan sétáltam vasárnaponként, hallgattam a
térzenét. Sem a magam, sem mások társaságát nem viseltem el. Nos, nyilvánvaló, mi
történt velem: szerelmes lettem.
A Streatham Empire-ban játszottunk. Akkoriban éjszakánként kéthárom lokálban
léptünk fel, és külön buszon tettük meg az utat egyiktıl a másikig. A Streathamben korán
kerültünk sorra, hogy késıbb felléphessünk a Canterbury Mulatóban és végül a
Tivoliban. Még nappali fényben kezdtünk dolgozni. A hıség tikkasztó volt, a Streatham
Empire félig üres, ami – mellesleg – nem csökkentette melankóliámat.
A “Bert Coutts Yankee-Doodle Görljei" nevő ének- és tánccsoport szerepelt elıttünk.
Alig vettem tudomást róluk. De a második este, miközben érdektelenül és közönyösen a
színfalak mögött álltam, a lányok egyike megcsúszott tánc közben, és a többiek kuncogni
kezdtek. Az egyik lány felém nézett, és elkapta a tekintetemet, kíváncsian, vajon én is
részt veszek-e a vidámságban. Hirtelen derősen csillogó barna szempár ejtett foglyul, egy
gazella termető, finom, keskeny arcú, gyönyörő fogsorú lány szeme. Megbénultam.
Kijött, megkért, tartsam a kis tükröt, amíg a haját megigazítja. Ezalatt alaposan
szemügyre vehettem, így kezdıdött. Szerdán megkérdeztem tıle, találkozhatnánk-e
vasárnap. Nevetett.
– Azt sem tudom, milyen, ha nincs magán az a vörös orra. Részeget játszottam a
Maskarás madarak címő komédiában, frakkban és fehér nyakkendıben.
– Azt hiszem, egy árnyalattal kevésbé piros az orrom, és nem vagyok egészen olyan
roskatag, amilyennek látszom – mondtam. – Hogy bebizonyítsam, hozok magának egy
fényképet holnap estére.
Olyan fényképet adtam neki, amelyet hízelgınek véltem: szomorú serdülı ifjút
ábrázolt, fekete csokornyakkendıvel.
– Ó, hiszen maga egészen fiatal – mondta –, azt hittem, sokkal idısebb.
– Mennyinek gondolt?
– Legalább harmincnak. Nevettem.
– Tizenkilenc leszek.
Mivel naponta próbáltunk, hét közben sehogy se tudtunk találkozni. Megígérte, hogy
vasárnap négy órakor találkozik velem a Kennington Gate-nél.
Vasárnap gyönyörő nyári napra virradtunk, a nap egyfolytában sütött. Finoman
derékba szabott sötét öltönyt viseltem, sötét csokornyakkendıt, és tüntetıleg forgattam
egy fekete ébenfa sétapálcát. Tíz perccel járt négy elıtt, csupa izgalom voltam; várakozva
figyeltem mindenkit, aki a villamosról leszállt.
Közben eszembe jutott, hogy még sose láttam ıt színpadi festék nélkül. Megpróbáltam
felidézni az arcát. Akárhogy próbáltam, nem sikerült. Jeges félelem fogott el. Lehet, hogy
szépsége hamis illúzió? Minden átlagos külsejő fiatal lány, aki arra járt, kétségbeesésbe
kergetett. Csalódni fogok? Megszédített a képzelıdés vagy a színpadi kikészítés
ravaszsága?
Három perccel négy elıtt valaki leszállt a villamosról, és elindult felém. Szívem
elszorult. Kiábrándító jelenés volt. Még a gondolatát sem bírtam annak, hogy lelkesedést
tettetve vele töltsem az egész délutánt. Mégis megemeltem a kalapomat, és meghajoltam;
méltatlankodva nézett rám, és továbbment. Hál' istennek, nem ı volt!
Pontosan egy perccel négy után fiatal lány szállt le a villamosról, felém tartott, és
megállt elıttem. Nem használt festéket, és gyönyörőbb volt, mint bármikor. Egyszerő
tengerészsapkát viselt, kék tengerészkabátot rézgombokkal, kezét mélyen a felsıkabátja
zsebébe dugta.
– Itt vagyok – mondta.
Annyira megbabonázott, hogy alig tudtam szóhoz jutni. Izgalomba jöttem. Semmire
sem tudtam gondolni, mit tegyek, mit mondjak.
– Üljünk taxiba – mondtam érzelemtıl fojtott hangon, ide-oda tekingetve az utcán. –
Hova szeretne menni?
Vállat vont.
– Bárhova.
– Akkor menjünk a West Endre vacsorázni.
– Már vacsoráztam – mondta hővösen.
– Majd megbeszéljük a taxiban – mondtam.
Érzelmem erıssége megdöbbenthette, mert a kocsiban egyfolytában azt hajtogattam:
– Tudom, megbánom még ezt; maga túl szép!
Hiába próbáltam szórakoztatóan és hódítóan viselkedni. Három fontot vettem ki a
bankból, és azt terveztem, hogy a Trocaderóba viszem, ahol a muzsika és az elegancia
légkörében regényes színben tőnhetek föl elıtte. Le akartam venni a lábáról. De tekintete
józan maradt, és érzelmi kitöréseim láthatóan nyugtalanították. Különösen az, hogy ı a
Nemezisem. Ezt a szót nemrégiben tanultam.
Milyen kevéssé értette, mit jelent mindez nekem. Lelkesedésemnek nagyon kevés
köze volt a szexualitáshoz; sokkal fontosabb volt társaságának ténye. Elegancia és
szépség ritka madár volt az én eddigi életemben.
A Trocaderóban megpróbáltam rábeszélni a vacsorára, de nem hajlott rá. Csak egy
szendvicset eszik, mondta, a társaság kedvéért. Miután nagy asztalt foglaltunk el egy
módfelett elıkelı helyen, kötelezınek éreztem, hogy nagy vacsorát rendeljek, amihez
valójában nem volt semmi kedvem, sıt, kínos megpróbáltatásnak néztem elébe: nem
tudtam, milyen evıeszközzel egyek. Egész vacsora alatt könnyedséget tettettem, még
akkor is, amikor a kézöblítı edényt használtam, de azt hiszem, mindketten boldogok
voltunk, amikor elhagytuk az éttermet, és megpihentünk.
A Trocadero után a lány haza akart menni. Taxit ajánlottam, de ı sétálni kívánt. Mivel
Camberwellben lakott, semminek nem örülhettem volna jobban; ez azt jelentette, hogy
tovább maradhatunk együtt. Most, hogy érzelmeim lecsillapodtak, jobb kedvőnek
látszott. Azon az estén végigsétáltunk a Temze-parton; Hetty a barátnıirıl, kedvteléseirıl
és egyéb jelentéktelen dolgokról csevegett. De én alig voltam tudatában annak, mit
beszél. Csak azt tudtam, hogy csodálatos az éjszaka, a Paradicsomban járok, üdvözült
boldogságban.
Amikor elváltunk, megszállottan visszamentem a rakpartra. A bennem elomló jó
érzéstıl áthatva, a Temze-parton háló csavargók között szétosztottam a pénzt, ami a
három fontomból megmaradt.
 Megbeszéltük, hogy másnap reggel hét órakor találkozunk, mert Hettynek nyolckor
valahol a Shaftsbury Avenue-n próbája volt. Mintegy másfél mérföldnyi járásnyira volt a
Westminster-hídi földalatti megálló, és noha késı estig dolgoztam, és soha nem kerültem
éjjel kettı elıtt ágyba, hajnalban keltem, hogy találkozhassam vele.
A Camberwell Roadnak egyszerre varázsa lett, mert Hetty Kelly ott lakott. Ezekben a
földalattiig kézen fogva megtett reggeli sétákban boldogság és zavart vágyódás
keveredett. A kopott, lehangoló Camberwell Road, amelyet azelıtt mindig elkerültem,
ellenállhatatlan erıvel vonzott, amint a reggeli szürkületben arra sétáltam, izgatottan
várva a közeledı Hetty felbukkanását. Sose emlékeztem rá, mit beszélt sétáink alatt.
Túlságosan elragadtatott voltam, azt hittem, hogy misztikus erı hozott bennünket össze,
és hogy összetartozásunkat a Sors szabta ránk.
Három reggel vártam ıt; három kurta kis reggelen, amely másnap reggelig a nap többi
részét megszüntette számomra. De a negyedik reggelen modora megváltozott. Lelkesedés
nélkül, hővösen fogadott, és nem akarta a kezemet megfogni. Szemrehányást tettem neki,
és tréfálkozva azzal vádoltam, hogy nem szerelmes belém.
– Maga túl sokat kíván – mondta a lány. – Hiszen még csak tizenöt éves vagyok, és
maga négy évvel idısebb nálam.
Nem tudtam felfogni megjegyzésének értelmét. De nem hagyhattam figyelmen kívül,
mennyire eltávolodott tılem. Elıreszegte tekintetét, elegánsan lépkedett, egy iskolás lány
hosszú lépteivel, mindkét kezét felsıkabátja zsebébe dugva.
– Egy szó mint száz, maga tényleg nem szeret engem – mondtam.
– Nem tudom – válaszolta. Megdöbbentem.
– Ha nem tudja, akkor nem szeret. Feleletként csöndben ment tovább.
– Látja, milyen próféta voltam – folytattam könnyedén. – Mondtam, hogy meg fogom
bánni, hogy valaha találkoztunk.
Próbáltam kitalálni, mit gondol, és milyen mélyek irántam táplált érzelmei, de minden
kérdésemre azt válaszolta: “Nem tudom."
– Hozzám jönne feleségül? – kutattam.
– Túl fiatal vagyok.
– Rendben van, és ha kénytelen lenne férjhez menni, hozzám jönne, vagy valaki
máshoz?
Diplomatikus volt, és egyre csak ezt hajtogatta:
– Nem tudom... kedvelem magát... de...
– Maga nem szeret engem – és megálltam, elszorult szívvel.
A lány hallgatott. Felhıs reggel volt, és az utcák szomorúak, lehangolónak tetszettek.
– Az a baj, hogy máris túl messzire engedtem jutni a dolgokat – mondtam elfulladt
hangon. Elértük a földalatti lejáratát.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha elválunk, és soha többé nem látjuk egymást – mondtam,
és kíváncsian vártam a hatást.
Komolyan nézett.
Megfogtam a kezét, és gyengéden megszorítottam.
– Isten vele, jobb így. Máris túl nagy hatalma van felettem.
– Isten vele – válaszolta. – Sajnálom.
A bocsánatkérés szíven ütött. És ahogy eltőnt a földalattiban, elviselhetetlen ürességet
éreztem.
Mit tettem? Elhirtelenkedtem a dolgot? Nem kellett volna vallatnom ıt. Rettentı
hülyén viselkedtem, soha többé nem találkozhatom vele, nevetségessé tettem magam. Mit
tegyek? Csak szenvedni tudtam. Bárcsak elfelejteném, ami történt, mire újra találkozom
vele. Mindenképpen távol kell tartanom magam tıle, amíg csak ı nem akar újra
találkozni velem. Talán túl komoly, túl követelıdzı voltam? Ha legközelebb találkozunk,
könnyed leszek. De vajon akar-e majd találkozni velem? Bizonyára; persze hogy akar!
Ilyen könnyen nem felejthet el!
Következı reggel nem tudtam ellenállni, és elsétáltam a Camberwell Roadra. Nem
vele találkoztam, hanem az édesanyjával.
– Mit tett Hettyvel! – mondta. – Sírva jött haza, és azt mondta, hogy maga soha többé
nem akarja látni.
Vállat vontam, és ironikusan mosolyogtam:
– Mit tett ı velem?
Aztán tétovázva megkérdeztem, láthatom-e Hettyt. Megcsóválta a fejét:
– Nem, nem hiszem, hogy értelme lenne.
Meghívtam egy italra; a sarki kocsmába mentünk, hogy megbeszéljük a dolgot, és
miután könyörögtem, hogy engedje újra látnom Hettyt, beleegyezett.
Amikor a házhoz értünk, Hetty nyitott ajtót. Meglepıdött, és aggódva pillantott rám.
Éppen akkor mosta meg az arcát Sunlight szappannal, üde, friss illat lengedezett
körülötte. Az elıszobaajtóban megállt, nagy szeme idegenül és tárgyilagosan tekintett
rám. Láthattam, hogy reménytelen a dolog.
– Hát – mondtam, humorosnak szánt könnyedséggel – azért jöttem, hogy újra
elbúcsúzzam,
Nem válaszolt, de láthattam, hogy nagyon szeretne megszabadulni tılem.
Kinyújtottam a kezem, és mosolyogtam.
– Isten vele – mondtam.
– Isten vele – válaszolta fagyosan.
Megfordultam, és hallottam, ahogy az ajtót csendben becsukják mögöttem.
Noha mindössze öt alkalommal találkoztam vele, és találkozásaink ritkán tartottak
tovább húsz percnél, ez a rövid szerelem sokáig nyomot hagyott bennem.

VII
1909-ben eljutottam Párizsba. Burnell úr a Folies Bergère-be szerzıdtette a Karno-
társulatot, egyhónapos produkcióra. Izgalomba jöttem a gondolatra, hogy külföldre
megyek! A hajóra szállás elıtti héten Woolwichben játszottunk, mondhatom, szörnyő hét
volt ebben a szörnyő városban, és nagyon vágyakoztam már a változásra.
Vasárnap korán reggel kellett indulnunk. Majdnem lekéstem a vonatról, a peronon
rohanva értem el az utolsó poggyászkocsit, és abban utaztam egész Doverig. Akkoriban
zseniálisan tudtam lekésni a vonatokat.
Az esı szakadt a Csatorna felett, de életre szóló emlékem marad a pillanat, ahogy a
párás idıben elıször megpillantottam Franciaországot.
– Ez nem Anglia – folyton ezt ismételgettem magamban. – Ez a kontinens!
Franciaország! – A kontinens régóta foglalkoztatta képzeletemet. Apám részben francia
volt, valójában a Chaplin család Franciaországból származott. A hugenották idejében
kötöttek ki Angliában. Apám nagybátyja büszkén vallotta, hogy egy francia generális
alapította a Chaplin család angliai ágát.
Késı ıszre járt, és az utazás Calais-tól Párizsig nagyon nyomasztó volt. De ahogy
közeledtünk Párizs felé, úgy nıtt az izgalom bennem. Kietlen, elhagyatott vidéken
haladtunk át. Aztán a sötét ég hirtelen fénybe borult.
– Az a fény – szólt egy francia a kocsiban – már Párizs.
Párizs teljesen olyan volt, amilyennek elképzeltem. A Gare du Nord-tól a Rue
Geoffroy-Marie felé vezetı úton izgatott türelmetlenség gyötört; minden sarkon
leszálltam volna egy kis sétára. Este hét órára járt: a kávéházak arany fényei hívogattak,
és az autót leszámítva a város még mindig Monet, Pissarro és Renoir Párizsa volt.
Vasárnap lévén mindenki örvendezni látszott. Vidámság és élénkség érzıdött a
levegıben. Megérkezve a Rue Geoffroy-Mariera, még a kıpadlós szobában sem, melyet
pedig az én Bastille-omnak neveztem, hagyott alább lelkesedésem, hogy az emberek az
utcán élnek, és kint ülnek a bisztrók és kávéházak teraszán.
A vasárnap esténk szabad volt, így megnézhettük a mősort a Folies Bergère-ben, ahol
hétfõn kellett kezdenünk. Nincs színház, gondoltam, mely felvehetne a versenyt ezzel, az
arany és plüss díszítésekkel, a tükrökkel és nagy kristály gyertyatartókkal. A süppedõ
szõnyegekkel borított elõcsarnokban és a páholysorokban a felsõ tízezer tolongott.
Felékszerezett, rózsaszín turbános indiai hercegek, tollas sisakot viselõ francia és török
tisztek szürcsölték a konyakot a bárban. A külsı nagy foyer-ban zene szólt, miközben a
hölgyek kilebbentek köpenyeikbıl és bundáikból, és lemeztelenítették hófehér vállukat.
A színház törzsközönsége sétálgatott elıkelıén az elıcsarnokban és az elsı emeleti
páholysorok folyosóin. Azok a régi szép idık! Megjelenésük elragadó, modoruk udvarias
volt.
A Folies Bergère-nek több nyelvet beszélı alkalmazottai is voltak, akik körbejártak a
színházban “Tolmács" feliratú sapkájukban. Összebarátkoztam eggyel, ez jó néhány
nyelvet beszélt folyékonyán.
A szünetben megszokott esti öltözékemben elvegyültem a sétálók között. Egy kecses,
hattyúnyakú és fehér bırő teremtés hevesen megdobogtatta a szívemet. Magas, rendkívül
szép nı, fitos orral, hosszú sötét szempillákkal, fekete bársonyruhát viselt, hosszú fehér
kesztyővel. Ahogy felfelé ment a páholyhoz vezetı lépcsın, leejtette az egyik kesztyőjét.
Gyorsan felemeltem.
– Merci – mondta.
– Szeretném, ha újra ledobná – mondtam tréfásan.
– Pardon?
Akkor jöttem rá, hogy nem ért angolul, én pedig nem tudtam franciául. Segítségül
hívtam tolmács barátomat.
– Ott egy hölgy, aki felkeltette a vágyamat, de nagyon költségesnek látszik.
Megvonta a vállát.
– Nem több, mint egy arany.
– Rendben – mondtam, bár úgy gondoltam, hogy egy Lajos-arany igen nagy pénz, és
nem is csalódtam.
Leírattam a tolmáccsal néhány francia mondatot egy levelezılap hátára: Jé vous
adore, Je vous si aimée la premiere fois que jevous ai vue, stb., hogy megfelelı
pillanatban felhasználhassam. Megkértem a tolmácsot, hogy bonyolítsa le a
lebonyolítandókat, és ı küldöncként egyikünktıl a másikig szaladgált. Végül is visszajött,
és közölte:
– Minden el van intézve, egy arany, de ki kell fizetnie a taxiköltséget a lakásig és
vissza.
Egy kicsit meghökkentem:
– Hol lakik? – kérdeztem.
– Nem kerül többe tíz franknál.
Tíz frank szörnyőségesen nagy összeg volt. Nem számítottam ilyen rendkívüli
kiadásra.
– Nem mehetne a hölgy gyalog? – kérdeztem.
– Ide figyeljen, ez a lány elsı osztályú áru, ezt meg kell fizetni – mondta a tolmács.
Belenyugodtam a dologba.
A dolog üzleti részének lebonyolítása után felkísértem ıt az emeleti páholysorhoz.
Mosolygott, én visszaintettem.
– Ce soir!
– Enchantée, monsieur!
Mivel a szünet elıtt következtünk, megbeszéltem vele, hogy a mi számunk után
találkozunk. A barátom így szólt:
– Maga hívja a taxit, ezalatt én elıkerítem a lányt, így nem veszít idıt.
– Micsodát?
Ahogy a Boulevard des Italiens-en végighajtottunk, és a fények és árnyékok
végigpásztázták a hölgy arcát és hosszú fehér nyakát, az eszem is majdnem elhagyott.
Lopva francia mondataimra pillantottam, a levelezılapon:
 – Je vous adore – kezdtem.
Nevetett, ragyogó fogsorait mutatta.
– Kitőnıen beszél franciául.
– Je vous ai aimée la premiere fois que je vous au vus – folytattam érzelmesen.
Újra nevetett, kijavította francia kiejtésemet, és elmagyarázta, hogy használjam a
közvetlenebb “tu" megszólítást. Ezen megint nevetett. Órájára nézett, de az megállt,
mutogatva értésemre adta, hogy azt szeretné tudni, hány óra, és elmagyarázta, hogy
éjfélkor fontos találkája van.
– De csak nem ma este – mondtam félénken.
– Oui, ce soir.
– De hiszen maga foglalt ma estére, toute la nuit!
Hirtelen megdöbbent.
– Oh, non, non, non! Pas toute la nuit!
Az egész dolog kezdett közönséges lenni.
– Vingt francs pour le moment?
– C'est ça – válaszolta lelkesen.
– Sajnálom – mondtam. – Azt hiszem, jobb lesz, ha megállítom a kocsit.
Miután kifizettem a taxit, hogy visszavigye a lányt a Folies Bergère-be, kiszálltam;
elöntött a szomorúság, szegényebb voltam egy illúzióval.
Tíz hétig maradtunk volna a Folies Bergère-ben, mert nagy sikert arattunk, de Mr.
Karnónak más kötelezettségei voltak. Hat fontot kaptam egy hétre, és ezt az utolsó
fillérig el is költöttem. Egyszer beállított hozzám bátyám egy unokatestvére – valamilyen
rokonságban volt Sydney apjával. Gazdag ember, az úgynevezett “felsıbb körök" tagja,
párizsi tartózkodása alatt sokfelé elvitt. Szerelmes volt a színpadba, még a bajuszát is
levágatta, hogy mint társulatunk tagját beengedjék a színfalak mögé. Sajnos, vissza
kellett térnie Angliába, ahol véleményem szerint tiszteletre méltó szülei alaposan
megdorgálták, és Dél-Amerikába küldték.
Mielıtt Párizsba indultunk, hallottam, hogy Hettyék csoportja a Folies Bergère-ben
játszik, és így nagyon számítottam a találkozásra. Megérkezésünk estéjén a színfalak
mögött érdeklıdtem iránta, de megtudtam a balettkar tagjaitól, hogy a csoport egy héttel
azelıtt utazott el Moszkvába. Miközben az egyik lánnyal beszélgettem, a lépcsı felıl egy
erélyes hang hallatszott:
– Azonnal gyere ide! Hogy merészelsz idegenekkel beszélni!
A lány anyja dörrentett ránk. Magyarázni próbáltam, hogy csak egy régi ismerısöm
iránt érdeklıdtem, de az anya ügyet se vetett rám.
– Ne beszélgess azzal az emberrel, és azonnal gyere fel! Nyersesége bosszantott, de
késıbb jobban megismertem a hölgyet,
Ugyanabban a szállodában lakott, ahol én, két lányával, akik a Folies Bergère
balettjében táncoltak. A fiatalabb szólótáncos, tizenhárom eves, nagyon csinos és
tehetséges volt, de a nagyobbikat, aki még tizenötödik évét sem töltötte be, sem
tehetségesnek, sem vonzónak nem mondta volna senki. Az anya francia, testes, negyven
körüli nı, egy skóthoz ment feleségül, aki Angliában élt. Folies Bergère-i szereplésünk
megkezdése után odajött hozzám, és bocsánatot kért hirtelenségéért, így kezdõdött
barátságunk. Késõbb rendszeresen meghívtak magukhoz teára, amelyet a szállodai
szobában szolgáltak fel.
Ha jól meggondolom a dolgot, hihetetlenül ártatlan voltam. Egy délután, amikor a
gyerekek nem voltak otthon, és az anyával kettesben maradtunk, furcsán kezdett
viselkedni, remegett, ahogy a teát kitöltötte. Reményeimrıl és álmaimról, szerelmeimrıl
és csalódásaimról beszéltem, mire ı egészen meghatódott. Amikor felkeltem, hogy
teáscsészémet az asztalra tegyem, odajött hozzám.
– Maga nagyon édes – mondta, s arcomat két kezébe fogva mélyen a szemembe
nézett. – Ilyen kedves fiúnak nem volna szabad fájdalmat okozni.
Különösen nézett rám, a hangja remegett.
 – Tudja, hogy úgy szeretem magát, mintha a fiam lenne – mondta, egyre kezében
tartva az arcomat. Az arca lassan az enyémhez közeledett, és megcsókolt.
– Köszönöm – mondtam, szeretettel és ártatlanul visszacsókoltam. Továbbra is rajtam
tartotta tekintetét, ajka remegett, tekintete megrebbent, aztán hirtelen összeszedte magát,
és még egy csésze teát készített. Modora megváltozott, mosoly bujkált az ajka körül.
– Maga nagyon édes – mondta –, nagyon kedvelem magát. Megbízott bennem, nem
féltette tılem a lányait.
– A kicsi nagyon jó gyerek, de a nagyobbikra ügyelni kell, vele még sok bajom lesz.
A mősor után idınként meghívott nagy hálószobájukba, ahol kisebbik lányával aludt,
velük vacsoráztam, és mielıtt visszamentem volna a szobámba, megcsókoltam a mamát
meg a kislányt; aztán át kellett haladnom a kisebbik szobán, ahol a nagylány aludt. Egy
este, ahogy elmentem mellette, magához intett, és azt súgta:
– Hagyja nyitva a szobáját, átmegyek magához, amikor a család már alszik.
Ha hiszik, ha nem, felháborodva löktem vissza az ágyára, és kimenekültem a
szobából. Folies Bergère-i szerzıdésünk lejártakor hallottam, hogy az idısebbik lány, aki
alig múlt tizenöt éves, megszökött egy kövér, hatvanas, német kutyaidomárral.
De azért mégsem voltam olyan ártatlan, amilyennek látszottam. A társulat tagjaival
alkalomadtán eltöltöttünk egy-egy éjjelt a bordélyházakban, és végigcsináltam mindazt,
amiben egy fiatalembernek öröme telik. Egy éjjel, több abszint után, verekedésbe
keveredtem egy Ernie Stone nevő volt hivatásos könnyősúlyú ökölvívóval. A verekedés
egy étteremben kezdıdött, s miután a pincérek és a rendırség szétválasztott bennünket,
ezt mondta:
– Még találkozunk a szállodában, egy helyen lakunk.
A felettem levı szobában lakott; reggel négykor hazatámolyogtam, és kopogtam az
ajtaján.
– Bújj be – mondta szaporán –, és vedd le a cipıdet, hogy ne csapjunk zajt!
Nyugodtan levetkıztünk derékig, és megálltunk egymással szemben. Ütöttünk és
félrekaptuk a fejünket, végtelennek tetszı ideig. Több egyenese eltalálta az államat, de
ütései semmi hatással sem voltak rám.
– Azt hittem, tudsz ütni – gúnyoltam.
Hirtelen odavágott, de rosszul számította ki, és a falnak esett, majdnem kiütötte saját
magát. Megpróbáltam kiütni ıt, de gyengén ütöttem. Büntetlenül csépelhettem volna, de
az ütéseimben nem volt erı. Hirtelen teljes erıbıl a szájamra ütött, ütése a
metszıfogamat érte, és ez kijózanított.
– Elég – mondtam. – A fogaimra késıbb is szükségem lesz.
Odajött és megölelt, aztán a tükörbe nézett: cafatokra vertem az arcát. Kezem dagadt
volt, mint egy bokszkesztyő, a mennyezeten, a függönyön és a falakon vércseppek.
Hogyan kerültek oda, nem tudom.
Az éjszaka folyamán a vér lecsorgott a szám szélén a nyakamra. A kis szólótáncosnı,
aki reggelenként egy csésze teát szokott hozni nekem, sikoltozni kezdett, mert azt hitte,
öngyilkosságot követtem el. Soha többé nem verekedtem.
Valamelyik este a tolmács odajött hozzám, közölte, hogy egy ünnepelt muzsikus
szeretne találkozni velem, felmennék-e a páholyába? A látogatás enyhén szólva
különösen folyt le, mert a páholyban ott ült az orosz balett egyik tagja, gyönyörő,
egzotikus szépségő hölgy. A tolmács bemutatott. Az úr közölte, hogy tetszett neki az
alakításom, és csodálkozik, milyen fiatal vagyok. Ezekre a dicséretekre udvariasan
meghajoltam, és oldalt pillantgattam a hölgyre.
– Maga született muzsikus és táncos – mondta a férfi.
Úgy éreztem, bókjaira csak kedves mosollyal válaszolhatok, intettem a tolmácsnak, és
meghajoltam. A zeneszerzı felállt, kezet nyújtott, én is felálltam.
– Igen – mondta megrázva a kezem –, maga igazi mővész. Amikor kiléptünk a
páholyból, megkérdeztem a tolmácsot:
– Ki volt az a hölgy az úrral?
 – Az orosz balett tagja, Mademoiselle... – hosszú, nehezen kimondható név
következett.
– És hogy hívják az urat? – kérdeztem.
– Debussynek – válaszolta –, ünnepelt komponista.
– Sose hallottam róla – jegyeztem meg.
Madame Steinheil híres botrányának és perének éve volt ez, akit a férje
meggyilkolásával vádoltak, majd felmentettek; továbbá a szenzációs pom-pom tánc éve,
mely tánc ürügyén a párok tisztességtelen módon, érzékien összebújva forogtak körbe-
körbe; az volt az az év, amikor a személyes jövedelemre a hihetetlen törvény fontonként
hat penny adót vetett ki; ez volt az az év, amikor Debussy bemutatta az Egy faun
délutánjá-t Angliában, s a közönség kifütyülte a mővet, sıt, otthagyta az elıadást.

Szomorúan tértem vissza Angliába, ahol vidéki körútra indultam. Micsoda ellentét,
Párizs és az angol vidék! Azok a komor vasárnap esték az északi kisvárosokban: minden
zárva, a gyászos, bánattal teli harangszó, amely a mulatozó ifjúság meg a kuncogó, a
fıutcán eb a mellékutcácskákban sétálgató lányok feje fölött lebegett. Ez a lıdörgés volt
az egyetlen vasárnap esti szórakozásuk.
Hat hónap telt el így Angliában, már visszatértem a megszokott kerékvágásba, amikor
a londoni irodából olyan hír érkezett, amely felpezsdítette a véremet. Mr. Karno közölte
velem, hogy át kell vennem Henry Weldon szerepét a második évadban futó
Futballmeccs-ben. Úgy éreztem, csillagom felfelé ível. Ez aztán a lehetıség! Bár a
Maskarás madarak-ban és repertoárunk más darabjaiban is sikerem volt. Ezeket a
szerepeket nem mérhettem a Futballmeccs fıszerepéhez, ráadásul az Oxfordban kezdünk,
London legjelentısebb mulatójában. A mi számunktól remélték a legnagyobb sikert, és a
nevem elıször szerepelt a színlapok élén. Most aztán nagyot léphetek elıre. Ha sikerem
lesz az Oxfordban, hírnevem akkorát nı, hogy magasabb tiszteletdíjat kérhetek, és végre
saját elképzeléseimet is megvalósíthatom. Mindez csodálatos dolgokat eredményezhet.
Mivel lényegében ugyanazt a szereplıgárdát szerzıdtették, mindössze egy heti próbára
volt szükség. Sokat gondolkoztam rajta, hogyan játsszam a szerepet. Harry Weldon
lanchashire-i dialektusban beszélt. Elhatároztam, hogy én a cockneyt beszélem.
De az elsı próbán gégehurutom volt. Mindent megtettem, hogy a torkomat kíméljem,
míg az aggodalom közvetlenségemet és komédiázó kedvemet teljesen el nem vette.
A bemutató elıadáson minden ér és ín dühödt energiával dolgozott a torkomban, de
egyetlen szavamat sem hallották. Karno késıbb bejött, arcán a csalódás és lenézés
tükrözıdött.
– Senki sem hallotta magát – mondta rosszallóan.
Biztosítottam, hogy a hangom másnapra megjavul, de nem így történt. Az erıltetéstıl
még rosszabb lett, már-már félı volt, hogy egészen elveszítem. A következı este valaki
beugrott helyettem. A szerzıdést az elsı hét végén felbontották. Az Oxforddal
kapcsolatos minden reményem romba dılt, és efölött érzett keserőségemben influenzás
lettem.
Hettyt egy éve nem láttam. Az influenza utáni gyengeségben és kedvetlenségben újra
eszembe jutott, és késı éjjel elsétáltam camberwelli házuk elé. A ház azonban üresen állt,
rajta tábla: “Kiadó."
Folytattam a sétát, céltalanul bandukoltam az utcákon. Hirtelen egy alak tőnt elı az
éjszakából, átvágott az úttesten, felém tartott.
– Charlie, mit csinál itt ilyenkor?
Hetty volt. Fekete szilszkinkabátban, kerek szilszkinkalapban.
– Azért jöttem, hogy magával találkozzam – mondtam tréfálkozva. Mosolygott.
– Nagyon lefogyott – nézett végig rajtam.
Elmeséltem, hogy éppen most épültem fel az influenzából. Hetty tizenhetedik évében
járt, nagyon csinos volt és jól öltözött.
 – De mit csinál maga itt ilyenkor? – kérdeztem.
– Egy barátnımet látogattam meg, és most a bátyámékhoz megyek. Volna kedve
velem tartani? – érdeklıdött.
Útközben elmesélte, hogy nıvére egy amerikai milliomoshoz, Frank J. Gouldhoz ment
feleségül, Nizzában laknak, másnap reggel ı is elutazik hozzájuk Londonból.
Azon az estén megfigyeltem, milyen kacéran táncolt a bátyjával. Ostobán és csábosán
viselkedett, és sehogy sem tudtam elleplezni magam elıtt növekvı ellenérzésemet.
Közönséges lenne, mint a többi lányok? A gondolat elszomorított, és azon kaptam
magam, hogy tárgyilagosan nézegetem.
Alakja kifejlıdött, észrevettem mellének körvonalait, kicsinyeltem domborúságukat,
nem voltam valami nagyon elragadtatva. Elvenném-e feleségül, ha megengedhetném
magamnak? Nem, senkit sem akartam feleségül venni.
Ahogy hazafelé baktattam vele ezen a hideg és ragyogó éjszakában, elszomorító
tárgyilagossággal beszélhettem neki arról, hogy mennyi lehetısége kínálkozik a
csodálatos és boldog életre.
– Olyan bánatosan beszél, hogy mindjárt sírva fakadok.
Ezen az éjjelen diadalittasan tértem haza, mert meghatottam ıt szomorúságommal, és
tudomásul vette létezésemet.
Karno visszarakott a Maskarás madarak-ba, és a sors iróniája, hogy alig egy hónapra
rá, teljesen visszanyertem a hangomat. Nagy csalódás ért a Futballmeccs miatt, de nem
akartam ezen rágódni. Persze, azért foglalkoztatott a gondolat, hogy talán nem voltam
alkalmas arra, hogy átvegyem Henry Seldon szerepét. És mögötte újból fölsötétlett a
Foresteréknél elszenvedett kudarc árnyéka. Mivel nem nyertem vissza teljesen az
önbizalmamat, minden új darab, amelyben vezetı komikus szerepet kaptam, félelemmel
teli megpróbáltatást jelentett számomra. Izgalmas nap, a végsı elszánás napja
következett, közölnöm kellett Karnóval, hogy szerzıdésem lejárt, és emelést kérek.
Karno cinikus és kegyetlen tudott lenni, ha nem kedvelt valakit. Engem szeretett, ezért
errıl az oldaláról nem ismertem, de néha valóban elképesztıen közönséges volt. Egyik
komédiájának elıadása alatt, amikor nem tetszett neki az egyik színész játéka, megállt a
színfalaknál, és hangosan becsmérelte az elıadást. Olyannyira túlzásba vitte a kiabálást,
hogy a komédiás lejött a színpadról, és rátámadt; ez volt az utolsó alkalom, amikor ilyen
durvaságra vetemedett. És most ott álltam elıtte, az új szerzıdésemmel kapcsolatos
vitába bonyolódva.
– Nos – mondta cinikusan mosolyogva –, maga emelést akar, a színházi körök meg azt
akarják, hogy felbontsam a szerzıdését. Az Oxford mulatóbeli csıd óta nem is hallottunk
mást, csak panaszt. Azt mondják, a társulat még a “gyülevész kompánia" nevet sem
érdemli meg.
– Ezért aztán aligha okolhatnak engem – mondtam.
– Mégis ezt teszik – válaszolta, átható pillantással figyelve.
– Mi a kifogásuk? – kérdeztem. Megköszörülte a torkát, és a földre nézett.
– Azt mondják, maga nem ide való.
A megjegyzés szíven ütött, fel is dühített, de nyugodtan válaszoltam:
– Másoknak nem ez a véleménye, és többet adnának nekem, mint amennyit itt kapok.
Ez nem volt igaz – nem volt más ajánlatom.
– Azt mondják, hogy a mősor szörnyő, és a komédiások rosszak. Tessék – mondta,
felkapva a telefonkagylót. – Felhívom a Star-tól Bermondseyt, és maga is hallhatja...
Hallom, rossz üzletet csináltak a múlt héten – mondta a telefonba.
– Pocsékot – hallatszott a hang.
Karno vigyorgott:
– Szerinted miért?
– Dögunalmas a mősor.
– Na és Chaplin, a vezetı komédiás? İ se volt jó?
– Bőzlik! – mondta a hang.
 Karno odanyújtotta nekem a telefont, és vigyorgott:
– Hallgassa csak! Átvettem a kagylót:
– Lehet, hogy bőzlik, de félannyira sem, mint a maguk köpıcsésze színháza! –
mondtam.
Karno szándéka, hogy letörjön, nem vezetett sikerre. Megmondtam neki, ha ı is így
érez, nem szükséges megújítanunk a szerzıdést. Karno, noha ravasz ember volt, a
lélektanhoz nem értett. Még ha valóban “bőzlöttem" is, nem volt jó fogás, hogy ezt a drót
másik végén levı emberrel mondatta meg nekem. Öt fontot szerettem volna, és noha nem
volt nagy az önbizalmam, hatot kértem. Meglepetésemre Karno megadta, és újra
összemelegedtünk.

Alf Reeves, a Karno-társulat amerikai menedzsere visszatért Angliába, és az a hír

járta, hogy vezetı komédiást keres, akit magával visz az Egyesült Államokba.
Az Oxford mulatóban történt balesetem óta tele voltam tervekkel, hogy Amerikába
megyek. Nem pusztán az izgalmas kaland kedvéért, hanem mert ez reményeim
megújulását jelentette volna, újrakezdést az új világban. Szerencsémre, a Korcsolyázás,
új jeleneteim egyike, amelyben én vittem a vezetı szerepet, nagy sikerrel ment
Birminghamben, és amikor Mr. Reeves megnézte társulatunkat, annyi bájjal játszottam,
ahogy csak tudtam, látogatása eredményeként Reeves táviratozott Karnónak: megtalálta a
maga komédiását. De Karnónak más tervei voltak velem. Kínosan éreztem magam,
kétségek közt hányódtam hetekig, amíg nem talált egy megfelelı revüjelenetet, egy Wow-
wow címő burleszket, amely egy titkos társaság tagtoborzásáról szólt. Reeves meg én a
történetet ostobának, értelmetlennek és érdektelennek tartottuk. De Karno el volt
ragadtatva az ötlettıl, és kitartott amellett, hogy Amerikában, ahol rengeteg a titkos
társaság, a burleszknek nagy sikere lesz Felszabadult boldogság és izgalom fogott el,
amikor Közölte, hogy az amerikai úton én fogom játszani a Wow-wow fıszerepet.
Éppen ez kellett nekem, hogy Amerikába kerüljek. Úgy éreztem, Angliában mindent
elértem, amit egyáltalán elérhettem, s maguk a lehetıségek is korlátozottak. Ha valaha
abba kell hagynom a színészi pályát, hiányos iskolázottságommal csak alantas munkát
végezhetek. Az Államok jobb kilátásokkal kecsegtettek.
Hajóra szállás elıtt az utolsó estén a londoni West Enden bolyongtam, megálltam a
Leicester Square-en, a Coventry Streeten, a Mailen és a Piccadillyn, bánatosan
gondoltam arra, hogy utoljára látom Londont. Elhatároztam, végleg Amerikában
telepszem le. Hajnali kettıig sétáltam, az elhagyatott utcák költészetében és a magam
bánatában elmerülve.
Győlölök búcsúzkodni. Bármit erezzen is az ember, a rokonok és barátok, akik
hajóhoz, vonathoz kísérik, csak megnehezítik az elválást. Reggel hatkor már fent voltam.
Nem ébresztettem fel Sydneyt, csak egypár sort írtam neki, ilyesmit:

Elmentem Amerikába. Rendszeresen írok.

Csókol
Charlie

VIII
Tizenkét napig jártuk a nyílt tengert, szörnyő idıben, úton Québec felé. Három napig
vesztegeltünk egy törött kormánylapát miatt. Mégis, a szívem megkönnyebbült attól a
gondolattól, hogy más földrészre utazom. Kanadát érintve egy marhaszállító hajón
utaztunk, és noha jószágot ezúttal nem vittünk, rengeteg volt a patkány. Szemtelenül
odatelepedtek az ágyam lábához, amíg a cipımet hozzájuk nem vágtam.
Szeptember elején jártunk. Newfoundland mellett ködben haladtunk el. Végre
megpillantottuk a szárazföldet. Szitáit az esı, és a St. Lawrence folyó partján egy lelket
nem láttunk. Quebecet a hajóról olyannak láttam, mint azt a bástyafalat, amelyen Hamlet
atyjának szelleme bolyongott; kezdtek kétségeim támadni az Egyesült Államokat
illetıen.
De Toronto felé a vidék egyre szépült, ıszi színekben pompázott; reménykedni
kezdtem. Torontóban új vonatra szálltunk, átestünk az amerikai határellenırzésen.
Vasárnap délelıtt tíz órakor végre megérkeztünk New Yorkba. Amikor a Times Square-
en kiszálltunk az autóbuszból, kiábrándító látvány fogadott. Újságfoszlányok röpködtek
az úttesten és a járdákon, a Broadway fáradt arcát mutatta, mint az ágyból kikelı
ápolatlan asszony. Majdnem minden utcasarkon szék állt egy dobogón,
lábtámasztékokkal, emberek ültek rajta kényelmesen, és cipıjüket tisztíttatták. Olyan volt
ez nekem, mintha az emberek az utcán fejeznék be öltözködésüket. Sokan látszottak
idegennek, céltalanul álldogáltak a járdaszélen, mintha éppen most léptek volna ki a
pályaudvarról, és két vonat között a csatlakozási idıt próbálnák agyonütni valahogy.
Akárhogy is, ez azért mégiscsak New York volt, sejtelmes, csodálni való, kissé
félelmetes. Párizst, meg kell hagyni, barátságosabbnak éreztem. Noha nem beszéltem
nyelvet, Párizs mégis jószívvel fogadott utcasarki bisztróival és kávéházai teraszaival. De
New York a nagy üzletek városa volt. A magas felhıkarcolók irgalmatlan városról
árulkodtak, ahol nem sokat törıdnek az egyszerő emberek jó érzéseivel; még a
falatozókban sem volt ülıhely a közönség számára, csak egy hosszú rézkorlát, amelyen
az ember a lábát pihentette, és a forgalmas étkezıhelyiségek, noha tiszták voltak fehér
márvány berendezésükkel, fagyosnak tőntek, mint egy kórház.
Kivettem egy udvari szobát a Negyvenharmadik utca egyik barna téglás házában, ahol
ma a Times Building áll. Kiábrándító és piszkos volt, honvágyat éreztem London és kis
lakásunk után. A földszinten egy tisztító üzem mőködött, hét közben felszállt a vasalt
ruha gıze, és ettıl még kényelmetlenebbül éreztem magam.
Elsı nap nagyon elfogott a szorongás. Angolos kiejtésem miatt, és mivel nagyon
lassan beszéltem. Gyötrelmesen éreztem magamat, be kellett térnem egy vendéglıbe, és
rendelnem kellett valamit. Itt többnyire hadartak, a szó felét elharapták, úgyhogy
kellemetlenül éreztem magam, és féltem, hogy dadogásommal az idejüket rabolom el.
Idegen volt nekem ez a rohanó tempó. New Yorkban még a legkisebb cég tulajdonosa
is villámgyorsan dolgozik. A cipıtisztító fiú lóhalálban mozgatja a törlırongyát, a csapos
villámgyorsan méri ki a pohár sört, csúsztatja a poharat a fényezett bárpulton. Az
alkoholmentes büfé kiszolgálója, amikor turmixot készít, úgy dolgozik, mint egy
zsonglır. Szédületes iramban lekap egy poharat, szélsebesen beleteszi a vaníliaport, a
fagylaltgombócot, két kanál malátát, egy nyers tojást, amelyet egyetlen mozdulattal tör
fel, aztán tejet ad hozzá, és mindezt egy tartályban összerázva nem egész egy perc alatt
felszolgálja.
Az Avenue-n ezen az elsı napon sok hozzám hasonló magányos és elhagyatott figurát
láttam; mások meg úgy tülekedtek, mintha minden egyedül az övék lenne. Sok ember
viselkedése fagyosnak és ridegnek érzıdött; mintha a kedvesség, az udvariasság a
gyengeség jele volna. De este, amikor végigsétáltam a Broadway-n, a nyári ruhában
hömpölygı tömeg között, bizakodni kezdtem. Angliát a kegyetlenül hideg szeptember
közepén hagytuk ott, New Yorkba pedig 25 fokos nyárutói melegben érkeztünk; és ahogy
a Broadway-n járkáltam, fényei fokozatosan kigyulladtak, a színes villanyok milliárdjai
csodálatos ékszerként ragyogtak. A meleg éjszaka derős érzéseket támasztott bennem,
megértettem Amerika jelentését: a magas felhıkarcolók, a ragyogó, vidám fények, a
hirdetések izgalmas feliratai reménnyel és a kaland érzésével töltöttek el.
– Ez az! – mondtam magamnak. – Ez az, ide tartozom!
A Broadway-n mindenki a színházi szakmához tartozott; színészek, varietések,
cirkuszi elıadók és szórakoztató mővészek járkáltak mindenütt, az utcán, az éttermekben,
hotelokban és nagyáruházakban, s mind az üzletrıl beszélt. A levegıben
színháztulajdonosok nevei röpködtek: Lee Shubert, Martin Beck, William Morris, Percy
Williams, Klaw és Erlanger, Frohman, Sullivan és Considine, Pantages. Szobaasszony
vagy liftesfiú, pincér, kocsivezetı, csapos, tejes vagy pék, mind úgy beszéltek, mint a
színházi szakemberek. Anyakorban levı, parasztasszony külsejő nık szófoszlányait
hallhattam az utcán:
– Éppen most kötött le egy napi hármas szériát a Pantagesszel. Jó anyaggal az a fiú
ragyogóan befuthat a varietében.
(A Pantages cirkusz napi három elıadást tartott.)
– Látta Al Jolsont a Winter Gardenban? – kérdezi egy ifjonc. – Megmentette Jake
mősorát.
Az újságok naponta egy teljes oldalt szenteltek a színházaknak, rangsoroltak,
megjelölték a varietécsillagokat, az elsı helyezetteket, avagy a másodikat és harmadikat a
siker és taps nagysága szerint, akárcsak a lóversenyen. Mi még nem futottunk, és nagyon
szerettem volna tudni, hová kerülünk a listán. A Percy Williams cirkuszban léptünk fel,
mindössze hat hétig. Szereplésünk sikerétıl függött amerikai tartózkodásunk idıtartama.
Ha felsülünk, vissza kell térnünk Angliába.
Próbatermet béreltünk, és egy héten át próbáltuk a Wow-wow-t. A mősorban az öreg
Whimsical Walker, egy londoni, Drury Lane-i színház híres clownja is szerepelt.
Hetvenen felül járt már, mély, zengı hangja volt, de rosszul mondta a szöveget, ahogy ezt
a próbákon felfedeztük, pedig rajta állt, hogy a cselekmény érthetıvé váljék. Egy ilyen
mondatot, mint: “A mulatság ad libitum szédületes lesz", nem volt képes kimondani. Az
elsı estén “ablib-blum" és végül is “ablibum" lett belıle, de soha nem “ad libitum".
Amerikában Karno jó hírnevet szerzett magának, így aztán mi voltunk egy nagyszerő
mővészekbıl álló mősor fıattrakciója. Bármennyire utáltam a darabot, természetesen
mindent megtettem, hogy a legtöbbet hozzam ki belıle. Reménykedtem abban, hogy
valóban ez a darab lesz az, ami, ahogy Karno mondta, “kell Amerikának".
Nem kívánom leírni azt az idegességet és zaklatottságot, amely elfogott, mielıtt elsı
este színpadra léptem, és zavartságomat, ahogy a bennünket figyelı amerikai mővészeket
a színfalak mögött felfedeztem. Elsı tréfámra Angliában nagy nevetésnek kellett
bejönnie, és egyúttal barométere volt annak, hogyan fogadják a darab további részeit.
Táborozási jelenet volt. Egy sátorból léptem ki, teáscsészével.

ARCHIE (én) Jó reggelt, Hudson. Adna nekem egy pohár vizet?

HUDSON Természetesen. Mire kell?
ARCHIE Szeretnék megfürödni.

("Gyenge kuncogás, aztán rideg csönd.)

HUDSON Hogy aludtál az éjjel, Archie?

ARCHIE Ó, borzalmasan. Azt álmodtam, hogy egy hernyó vett üldözıbe.

Még mindig halálos csend, így folytattuk, és az amerikaiak arca a színfalak mögött
egyre hosszabbra nyúlt. Elmentek, még mielıtt befejeztük volna a jelenetet.
Ostoba, unalmas jelenet volt, az az igazság; kértein is Karnót, ne ezzel indítsunk.
Repertoárunkban sok, ennél jóval szellemesebb darab volt, mint például a Korcsolyázás,
a Dandy tolvajok, a Posta és Mr. Perkins képviseli; bármelyik szórakoztatóbb lett volna
az amerikai közönség számára. De Karno megmakacsolta magát.
Hogy a legenyhébb kifejezést használjam, idegen országban megbukni lehangoló.
Minden este megjelenni a részvétlen és néma közönség elıtt, elıre tudni, hogy fagyosan
hallgatják a dagályos, joviális angol komédiákat, egyszerően borzalmas. Őzött vadként
léptünk be a színházba, és úgy is távoztunk. Hat héten át kellett ezt a szégyent
elviselnünk. A többi szereplı került bennünket, mint a pestiseseket. Amikor
összegyőltünk a színfalaknál, hogy letörten és megalázva a színpadra induljunk, mintha
kivégzésre mentünk volna.
 Bár magányosnak és kitaszítottnak éreztem magam, örültem, hogy egyedül lakom.
Legalább nem kellett megaláztatásomat senkivel megosztanom. Napközben egyre a vég
nélküli utcákat róttam, amelyek mintha sehova sem vezettek volna; állatkertek, parkok,
akváriumok és múzeumok látogatásával töltöttem idımet. Bukásunk óta New Yorkot
túlságosan is nagyszerőnek láttam, épületeit túlontúl magasaknak, kedvezı légkörét
ellenállhatatlannak. A Fifth Avenue ragyogó házai nem otthonok, hanem a siker
emlékmővei voltak. Nagyszerő tornyos épületei és divatos üzletei állandóan arra
emlékeztettek, hogy mennyire nem tudtam megfelelni hivatásomnak.
Nagyokat sétáltam keresztül-kasul a városon, a sikátorok negyedében. A Madison
Square parkján át, ahol mocskos, öreg csatornatöltelékek üldögéltek a padokon,
kétségbeesett kábulatban, maguk elé bámulva. Majd tovább indultam a Third és Second
Avenue felé. Itt, a megkérgesedett, kegyetlen és klinikai szegénység vidékén a
nyomorúság elterpeszkedve, sikoltozva, nevetve és sírva terült szét az ajtók körül, az
utcai vészkijáratok környékén és a mocsok dombjai között. Nagyon lehangolódtam,
megfordultam, és visszasiettem a Broadway környékére.
Az amerikai örök próbálkozó, optimista, folyton álmok megvalósításával elfoglalt
fajta. Reméli, hogy gyors karriert csinál. Üsd meg a fınyereményt! Törj ki a többi közül!
Árusíts ki! Teremtsd elı a dohányt, és elıre! Szállj be egy új üzletbe! Mégis ez a
szertelen életfelfogás foglalkoztatni kezdte képzeletemet. Meglehetısen paradox módon,
mintegy a bukás eredményeként, könnyőnek és szabadnak éreztem magam. Amerikában
számtalan egyéb lehetıség kínálkozik. Miért kellene ragaszkodnom a színházi
szakmához? Nem voltam a mővészethez kötve. Szállj be egy új üzletbe! Lassan visszatért
az önbizalmam. Bármi történjék, elhatároztam, hogy az Egyesült Államokban maradok.
Hogy megszabaduljak a bukás érzetétıl, az elmémet kívántam foglalkoztatni, és
mővelıdni akartam; így aztán böngészni kezdtem az antikváriumokban. Több
szövegkönyvet vásároltam, Kellog Retorikáját, egy angol nyelvkönyvet és egy latin-angol
szótárt, azzal az elhatározással, hogy tanulni fogok belılük. De az elhatározásból nem lett
semmi. Rájuk sem néztem, csak amikor elcsomagoltam ıket a bıröndöm aljára,
megfeledkeztem róluk, és második Egyesült Államokbeli látogatásomig ki sem nyitottam
ıket.
Az elsı héten szerepelt a színlapon egy jelenet, Gus Edwards iskolai napjai címmel, a
gyerekek adták elı. Ebben a társulatban felfedeztem egy vonzó kis csibészt, aki
kiábrándult viselkedéséhez képest túl fiatalnak látszott. Imádott játszani, méghozzá
cigaretta-kuponokban, amelyeket az United Cigar üzleteiben nikkel kávéscsészealjtól
egészen a zongoráig mindenféle tárgyra be lehetett cseréim. Képes volt színházi
rakodókkal vagy bárkivel leülni egy kockapartira. Hihetetlenül hadart ez a Walter
Winchell, és ezt a készségét késıbb is megırizte, de a késıbbi években szókimondó
természetével gyakran túllıtt a célon.
Noha mősorunk gyakorlatilag megbukott, jómagam nagyon jó kritikát kaptam. Sime
Silverman a Varieté-ben ezt írta rólam: “Legalább egy vicces angol volt a társulatban, aki
megfelel Amerikának."
Ez idıre már eltökéltük, hogy összecsomagolunk, és hat hét után visszatérünk
Angliába. A harmadik héten azonban a Fifth Avenue színházban játszottunk olyan
közönség elıtt, amely zömmel angol inasokból és más úri személyzetbıl állt.
Meglepetésemre a nyitó hétfın nagy sikerünk volt. Minden viccen nevettek. A társulatból
mindenki meglepıdött, én is, mert a megszokott közönyre számítottam. Félgızzel
végigjátszott estéimen, azt hiszem, kipihentem magam. Következésképp elég jól
játszhattam.
Ezen a héten megnézett bennünket egy ügynök, és húszhetes vendégszereplésre
leszerzıdtünk a nyugati Sullivan és Considine mősorhoz. Olcsó varietémősor volt ez,
napi három elıadás.
Ebben a Sullivan és Considine mősorban nem arattunk óriási sikert, de
összehasonlíthattuk mőködésünket a partnereinkével. Akkoriban a Közép-Nyugatnak
nagy volt a varázsa. A tempó lassúbb, a légkör romantikus; minden drug store-ban és
bárban a bejáratnál szerencsejáték-asztal állt, az ember mindenféle holmit megnyerhetett,
amit csak árultak. Vasárnap reggelenként a fıutcát kockarázás vidám zaja verte föl;
sokszor nyertem én magam is tíz centen egy dollárt.
Olcsón éltünk. Kisebb hotelokban hét dollárért egy hétig lakhattunk, ezért teljes
ellátás is járt, napi háromszori étkezéssel. Az élelem úgyszólván nem került pénzbe. A
bár ingyenes lunchpultja volt társulatunk fı tartózkodási helye. Fél centért az ember egy
pohár sört vásárolhatott, és elfogyaszthatta hozzá a csemegés pult teljes készletét. Volt ott
disznócsülök, szeletelt sonka, burgonyasaláta, szardínia, olasz sajt, felvágott nagy
választékban, májas, szalámi, sült kolbász. Néhányan a társulatunktól visszaéltek ezzel,
és tányérjukat úgy megrakták, hogy a kiszolgáló rájuk szólt:
– Hé! Hova a pokolba viszi azt a rengeteg ételt!
Társulatunknak tizenöt vagy még több tagja volt, és mindenki megtakarította a
gázsijának legalább a felét, még azután is, hogy a hálókocsit kifizettük, heti hetvenöt
dollárt kerestem, ebbıl ötven rendszeresen a Manhattan Bankba vándorolt.
A turné során eljutottunk a tengerpartra. Velünk együtt utazott Nyugatra ugyanazzal a
varietémősorral egy fiatal, jóképő texasi. Trapézon dolgozott, és nem tudta eldönteni,
megmaradjon-e partnerével együtt ennél, vagy elmenjen profi bokszolónak. Minden
reggel kesztyőt húztam én is, és noha súlyosabb és magasabb volt nálam, megvertem.
Nagyon jó barátságba keveredtünk, és egyik viadalunk után együtt ebédeltünk. Elmesélte,
hogy egyszerő texasi farmercsaládból származik, és folyton arról beszélt, milyen szívesen
élne farmon. Hamarosan megegyeztünk, hátat fordítunk a mővészetnek, és
sertéstenyésztésre adjuk a fejünket.
Kétezer dollár tıkével rendelkeztünk, s arról álmodoztunk, hogy vagyont szerzünk; azt
terveztük, földet veszünk Arkansasban, elsı lépésnek ezer hektárt, hektáronként egy
dollárért, és maradék pénzünket sertésvásárlásra és a föld megmővelésére költjük.
Kiszámítottuk, ha minden jól megy, a sertések átlagos szaporodása esetén, egy alomra
évenként öt sertést számolva, öt éven belül összeszedünk fejenként százezer dollárt.
Ki-kinézegettünk a vonat ablakán, és ha sertésfarmot láttunk, mámorba estünk.
Amikor azonban megvásároltam a sertéstenyésztı szakkönyvet, hogy kitanuljam, mielıtt
abbahagynám a színházi szakmát, és elolvastam, hogyan kell szakszerően kiherélni egy
disznót, annyira lelohadt a lelkesedésem, hogy hamarosan megfeledkeztem errıl az üzleti
lehetıségrıl.
Erre a körutamra magammal vittem a hegedőmet és a csellómat. Tizenhat éves korom
óta négy-hat órát gyakoroltam naponta hálószobámban. Minden héten leckét vettem a
színházi karmestertıl vagy mástól, akit ajánlott. Bal kézzel játszottam, ezért a hegedőm
gerendája balra feszült. Nagy becsvágy volt bennem, hogy koncertmővész legyek, vagy
ha ez nem sikerül, felhasználjam zenei tudásomat kabaréjelenetben, de ahogy múlt az
idı, rájöttem, hogy soha kiváló nem lehetek, és inkább abbahagytam az egészet.
1910-ben Chicago csúfságában is vonzó volt. Zord és mocskos város, de még élt
benne az elsı telepesek szelleme. A “füst és acél" virágzó és hısies metropolisa volt,
mint Carl Sandburg írja róla. A környezı nagy síkságok olyanok, amilyennek a nagy
orosz sztyeppékét képzelem. A pionírok derős életkedve frissítette a város szellemét, de
mögötte mégis valami férfibú, a magányosság hangulata lappangott. Ennek a testi
gyengeségnek ellenszeréül nemzeti orvosságnak tartották az un. burleszket. Az efféle
produkció néhány durva komédiásból és az ıket körülvevı húsz vagy még többtagú
lánykórusból tevıdött össze. A lányok között akadt csinos, de legtöbbje elhasznált volt. A
komédiások közt néhány nagyon ötletesnek bizonyult. A jelenetek zöme közönséges
háremtörténet, otromba, szemérmetlen história. A légkör “férfias" volt, tele nemi
vonatkozású profán célzással, ami paradox módon minden épkézláb szexuális vágytól
elszigetelte a közönséget; a mősorra csak annyiban reagáltak, hogy csámcsogtak rajta.
Chicagóban mindenfelé ezek a mősorok járták. Az egyikben a Watson's Beef Trust-ban
(Watson-féle marhatröszt) húsz, döbbenetesen kövér, középkorú asszony feszes trikóban
mutogatta magát. Összsúlyuk tonnákra rúg, így hirdették ıket. A színház elıtt
közszemlére kitett fényképük rendkívül illedelmes módon ábrázolta a társulatot, de a
szemlélı elég félelmetes következtetésre juthatott belıle.
Chicagóban, a város felsı lakónegyedében, a Wabash Avenue-n, egy kis hotelban
laktunk; a mocskos és szegényes szállásnak romantikus vonzóerıt adott, hogy a
“burleszklányok" zöme is ott lakott. Minden városban a mulatóbeli lányok hotelját
zsongtuk körül, soha be nem teljesült vágyakkal. A magas vasút éjszakánként ott zakatolt
fölöttünk, és a fények úgy vetítıdtek hálószobám falára, mint valami régimódi
mozgóképen. Mégis szerettem ezt a szállodát, noha semmi kalandban nem volt részem.
Az egyik fiatal, kedves és csinos lány valamilyen okból mindig öntudatos
arckifejezéssel és egyedül sétálgatott. Néha találkoztunk a szálloda halljában, de soha
nem volt rá alkalmam, hogy megismerkedjem vele, és – meg kell mondanom – ı maga
sem biztatott.
Chicagót elhagyva, a tengerpartra vezetı úton, a lány is velünk utazott; a
burleszktársulatok rendszerint ugyanazt az utat követték, és ugyanabban a városban
szerepeltek, mint mi. Végigmentem a vonaton, megláttam a lányt, a mi társulatunk egyik
tagjával beszélgetett. Késıbb a férfi visszajött, és elfoglalta helyét mellettem.
– Miféle lány ez? – kérdeztem.
– Nagyon kedves. Szegény gyerek, sajnálom.
– Miért? Közelebb hajolt.
– Emlékszel, azt beszélték, hogy a lányok közül valaki szifiliszt kapott? Hát ez az a
lány.
Seattle-ben a lánynak el kellett hagynia a társulatot, kórházba került. Győjtést
rendeztünk számára, minden utazó társulat hozzájárult. Szegény lány; mindenki tudja, mi
baja. De azért hálás volt, és késıbb csatlakozott a társulatához. Salvarsan-injekciókkal
gyógyították, ez akkoriban új gyógyszer volt.
Azokban az idıkben Amerikában mindenütt voltak piros lámpás negyedek.
Chicagóban különösen híres volt a Minden Nép Háza címő intézmény, amelyet két
középkorú vénkisasszony, az Everly nıvérek vezettek; hírlett, hogy ott mindenféle
nációjú lány található. A szobákat más-más stílusban és díszítéssel rendezték be: török,
japán, XVI. Lajos, még arab is volt benne. A világ legjobban felszerelt intézménye volt és
a legköltségesebb is. Milliomosok, iparmágnások, miniszterek, szenátorok, bírák és
hasonszırőek látogatták. Némely kongresszus résztvevıi úgy fejezték be győlésüket,
hogy az egész házat kibérelték egy estére. Egy dúsgazdag léhőtırıl azt beszélték, egy
alkalommal három hétig tartózkodott odabent anélkül, hogy nappali világosságot látott
volna.
Mennél nyugatabbra jártunk, annál jobban lelkesedtem. Kinéztem a vonatablakon a
vad tájra, s noha komoran és kietlenül sötétlett, mégis bizakodással töltött el. A szabad
térség felüdíti a lelket, tágítja az ember horizontját. Reményeim megnıttek. Olyan
városok, mint Cleveland, St. Louis, Minneapolis, St. Paul, Kansas City, Denver, Butte,
Billings, csupa dinamizmust, a jövı ígéretét árasztották, és legyőgöztek.
Sok varietémővész társammal kötöttem barátságot. Minden város vörös lámpás
negyedében összejöttünk hatan vagy többen is. Néha sikerült rávennünk a bordély
madame-ját, hogy zárja be a boltot arra az estére, és akkor mi lettünk az urak. Elıfordult,
hogy a lányok egyike-másika beleszeretett valamelyik színészbe, és követte a következı
városig.
A montanai Butte piros lámpás negyede egy hosszú utcából és több mellékutcából állt;
mintegy száz viskóban fiatal lányok álltak a közönség rendelkezésére, tizenhat éves
kortól felfelé, egy dollárért. Butte azzal dicsekedett, hogy bordélyházaiban találhatók a
Közép-Nyugat legszebb lányai, és ez igaz is volt. Ha az ember finoman öltözött, csinos
lányt látott, biztosra vehette, hogy a bordélynegyedbıl való, és éppen bevásárlásait intézi.
Szolgálaton kívül sem jobbra, sem balra nem néztek, és tartózkodó modorúak voltak.
Évekkel késıbb vitatkoztam egyszer Sommerset Maughammal, az Esı címő darabjában
szereplı Sadie Thompson jellemzése miatt. Jeanna Eagels meglehetısen groteszk
öltözékbe bújtatta, ha jól emlékszem, oldalt gombolós csizmába. Megmondtam
Maughamnak, hogy nincs olyan utcalány a montanai Butte-ban, aki ilyen öltözékben
pénzt tudna keresni.
1910-ben Butte még Nick Carter városa volt, térdig érı csizmát, nagy karimás kalapot
és piros zsebkendıt viselı bányászok lakták. Én is láttam utcai lövöldözést: egy kövér,
öreg seriff lıtt egy szökött rab után, akit végül is szerencsésen, épségben bekerítettek egy
zsákutcában.
A szívem megkönnyebbült, ahogy nyugatabbra utaztunk, mert a városok tisztábbnak
tőntek. Winnipeg, Tacoma, Seattle, Vancouver, Portland útvonalon jártunk. Winnipegben
és Vancouverben a hallgatóság zöme angolokból állt, és bármennyire vonzódtam is
Amerikához, mégiscsak nagy öröm volt nekik játszanom.
Végre California! – A napsugár, narancsligetek, szılıskertek és pálmafák
paradicsoma, a Csendes-óceán partján ezer mérföld hosszúságban. San Francisco, a Kelet
kapuja, a jó ételek és olcsó árak városa volt; itt ismertem meg a provanszi módra készített
békacombot, az epersüteményt és az alligátorkörtét. 1910-ben érkeztünk oda, az 1906os
földrengés, vagy ahogy inkább nevezni szokták, a tőzvész után. A dombos utcákon
láthattunk még néhány romot, de kevés emlékeztetett a nagy csapásra. Minden új és
nagyszerő volt, beleértve az én kis hotelomat is.
A Sid Grauman és apja tulajdonában levı Empressben játszottunk. Barátságos,
társaságot kedvelı emberek voltak. Elıször fordult elı, hogy a plakátok az én nevemet
hirdették Karno neve nélkül. És a hallgatóság; micsoda gyönyörőség! Bár a Wow-wow
unalmas darab volt, telt házat vonzott minden este, és a közönség sikoltozva nevetett.
Grauman lelkesedett: “Ha egyszer faképnél hagyja Karnót, jöjjön vissza ide, és rendezzük
együtt a mősorokat."
Ez a lelkesedés új volt számomra. San Franciscóban az üzleti szellemet és az
optimizmust érezni lehetett a levegıben.
Los Angeles viszont csúnya városnak bizonyult, forrónak és nyomasztónak; az
emberek sápadtnak, vérszegénynek látszottak. Sokkal melegebb, nem olyan üde
éghajlatú, mint San Francisco; a természet ugyanis California északi részét olyan
erıforrásokkal áldotta meg, hogy akkor is bıségben él és virágzik majd, amikor
Hollywood már a történelem elıtti idık homályába merül.
Elsı túránkat Salt Lake Cityben, a mormonok hazájában fejeztük be, amely valami
okból Mózest juttatta eszembe, amint Izrael népét vezeti. Ásítozó, szétterülı város volt
ez, délibábként reszketett a forró napsütésben, széles utcákkal, amilyen utcákat csak azok
tervezhetnek, akik valaha hatalmas síkságokat barangoltak be. Miként a mormonok, a
város közömbös és barátságtalan volt – a nézıközönség is.
Miután végigjátszottuk a Wow-wow-t a Sullivan és Considine rendezte körúton,
visszatértünk New Yorkba, és azt terveztük, egyenesen Angliába indulunk, de Mr.
William Morris, a varietészínészek pártfogója, hat hetet engedélyezett nekünk, hogy
bemutassuk repertoárunkat New Yorkban a Negyvenkettedik utcai színházában. Az Este
egy angol lokálban címő darabbal nyitottunk. Óriási siker volt.
Ekkor történt, hogy egy fiatalember meg a barátja késı estére randevút beszélt meg
néhány lánnyal, s hogy elüssék az idıt, betértek William Morris Amerikai mulatójába, és
történetesen a mi mősorunkat nézték meg.
– Ha valaha fogadni akarnék, erre a fickóra százat tennék egy ellen. Ez nekem szólt;
egy részeget alakítottam az Este egy angol lokálban címő revüben. Mack Sennettnek
hívták a fiatalembert, aki ezt mondta. Abban az idıben D. W. Griffithnek dolgozott a
Mozgókép Társulatnál, és öt dollárt kapott naponta. Késıbb megalapította a Keystone
Film Companyt.
Minekutána hat hétig igen sikeresen szerepeltünk William Morrisnál New Yorkban,
újra lekötötték társulatunkat egy húszhetes Sullivan és Considine körutazásra.
Második túránk végéhez közeledve elszomorodtam. Három hét volt még hátra, San
Francisco, San Diego, aztán Salt Lake City, és indulás vissza Angliába.
Egy nappal azelıtt, mielıtt San Franciscót elhagytuk volna, sétára indultam a Markét
Streeten, és ott egy kis üzletre bukkantam, amelynek befüggönyözött ablakán a következı
feliratot olvastam: “Jövendımondás tenyérbıl és kártyából – egy dollár." Kicsit zavartan
bementem a helyiségbe, s egy lompos, negyven körüli asszonnyal találtam szembe
magam, valamelyik belsı szobából jött elı, és megszakított ebédjének maradékát
rágcsálta. Unottan mutatott a bejárattal szemben, a fal mellett álló kisasztalra, és ezt
mondta:
– Üljön le, kérem!
Majd ı is leült velem szemben. Nyersen rám szólt:
– Keverje meg a kártyákat, emeljen felém háromszor, és aztán tegye a két kezét az
asztalra, tenyérrel felfelé.
Megfordította a kártyákat, szétszórta, tanulmányozta ıket, aztán a kezemre nézett:
– Hosszú utazásra gondol, és ez azt jelenti, hogy elhagyja Amerikát. De rövidesen újra
visszatér, és új üzletágba fog. Valami másba kezd, mint amivel most foglalkozik.
Itt egy kicsit habozott, és zavarba jött...
– Hát, majdnem azonos, de mégis más. Óriási sikert látok ebben az új foglalkozásban;
hihetetlen karrier áll ön elıtt, de nem tudom, mi az.
Elsı alkalommal nézett föl rám, és megfogta a kezem.
– Nos, igen, három házasságot látok: az elsı kettı nem sikerül, de az életét boldog
házasságban fejezi be, három gyerekkel.
Ebben aztán tévedett!
Újra tanulmányozta a tenyeremet.
– Igen, óriási vagyont fog összegyőjteni, pénzteremtı keze van. Aztán az arcomat
fürkészte.
– Nyolcvankét éves korában, tüdıgyulladásban fog meghalni. Egy dollár. Van valami,
amit tudni szeretne még?
– Nem – nevettem –, azt hiszem, éppen idejében megyek el.
Salt Lake Cityben az újságok bankrablásról szóló tudósításoktól hemzsegtek. Az
éjszakai mulatókban és kávéházakban álarcos banditák kényszerítették falhoz a
vendégeket. Egy éjszaka három rablótámadás történt, a banditák rettegésben tartották az
egész várost.
A mősor után általában a közeli bárba mentünk egy koccintásra, és néha
megismerkedtünk a vendégekkel. Egyik este egy kövér, joviális, kerek arcú ember lépett
be a bárba két másik férfi társaságában. A kövér korelnök odajött hozzánk:
– Ti vagytok az angol színészek az Empressbıl? Mosolyogva bólintottunk.
– Gondoltam, hogy nem tévedek. Hé, pajtások! Gyertek ide! Odaintette két társát, és
miután bemutatta ıket, italt rendelt.
A kövér angolnak mondta magát, noha ennek kevés nyoma maradt a kiejtésében.
Ötven év körüli férfi, kellemes modorú, kis csillogó szemmel és jóindulatú arccal. Ahogy
telt az éjszaka, két társa és a mi társulatunk tagjai eltőntek a bár irányában, és egyedül
találtam magam a “Zsíros"-sal, így nevezték a barátai.
Bizalmasabb hangot ütött meg.
– Otthon voltam a régi hazámban ezelıtt három évvel – mondta –, de az már nem az
igazi; bezzeg itt! Harminc évvel ezelıtt kerültem ide, taknyos kölyök voltam, a seggem
kilógott a nadrágból... aztán megokosodtam. Ez itt a rovottmúltúak bulija, mondtam
magamban. Most már saját embereim vannak, akik nekem dolgoznak. – Töméntelen
bankjegyet húzott elı.
– Igyunk még egyet.
– Vigyázzon – mondtam tréfálkozva. – Kirabolhatják!
Rám nézett, sokat sejtetı gonosz mosollyal, még kacsintott is.
– Engem aztán nem, öcsikém!
A kacsintás láttán félni kezdtem. Jelentıségteljes mozdulat volt. Tovább vigyorgott,
de a szemét nem vette le rólam.
– Világos? – kérdezte. Bölcsen bólintottam.
Aztán a fülemhez hajolva bizalmasan beszélni kezdett.
– Látod azt a két fickót? – suttogta, a barátaira célozva. – Ez az én felszerelésem, két
néma tuskó... eszük nincs, de rengeteg a merszük.
Egyik ujjamat a szám elé tettem, jelezve, hogy meghallhatják, mit beszél.
– Mi rendben vagyunk, testvér, elhajózunk ma este. Folytatta:
– Ide figyelj, angol gyerekek vagyunk mi, az öreg földrészrıl, igaz? Sokszor láttalak
az Islington Empire-ben. – Grimaszt vágott. – Azok voltak a szép idık!
Nevettem.
Egyre bizalmasabb lett, életre szóló barátságot akart kötni velem, és New York-i
címemet kérte.
– írok majd egypár sort, már csak a régi szép idık miatt is – mondta. Szerencsére soha
többé nem hallottam róla.

IX
Nem nagyon húzódoztam elhagyni Amerikát, mert elhatároztam, hogy visszatérek; azt
persze nem sejtettem, mikor és hogyan. Örültem, hogy visszamegyek Londonba, és
viszontlátom kényelmes kis lakásunkat: az amerikai turné magányában a lakást lélekben
szentéllyé avattam.
Régóta nem hallottam már semmit Sydneyrıl. Utolsó levele szerint nagyapánk lakott a
lakásban. Londonba érkezésemkor azonban ott várt az állomáson, elmondta, hogy
megnısült, elköltözött és a Brixton Roadon bútorozott szobában lakik. Valósággal
gyászoltam. Elgondolnom is nehéz volt, hogy a barátságos kis menedék, annyi örömöm
szülıhelye, nincs többé, nem büszkélkedhetem az otthonommal. Nincs otthonom. Udvari
szobát béreltem a Brixton Roadon. A szoba vigasztalan sivársága megerısített abban az
elhatározásban, hogy mielıbb visszatérjek az Egyesült Államokba. London már az elsı
este olyan közönyösen viselkedett a hazatérıvel, mint az üres automata, amelybe
hasztalan hajigáljuk az aprópénzt.
Sydney megnısült, és minden este dolgozott, alig találkoztunk; egyik vasárnap
azonban együtt meglátogattuk Anyát. Nyomasztó nap volt ez, Anya állapota éppen
rosszabbra fordult. Rohamában himnuszokat énekelt, ezért gumicellába zárták. Az
ápolónı elıre figyelmeztetett erre. Sydney bement hozzá, nekem azonban nem volt hozzá
bátorságom, és vártam. Sydney feldúltan tért vissza elmondta, hogy Anyát sokk-
kezelésnek vetik alá: jeges vízzel locsolják, az arca már egészen kék. Elhatároztuk, hogy
Anyát magánintézetben helyezzük el – most már megengedhettük magunknak.
Ugyanabba az intézetbe vitettük, ahol annak idején a nagy angol komikust, a néhai Dan
Lenót kezelték.
Egyre határozatlanabbnak és hontalanabbnak éreztem magam. A régi kis lakásunkban
minden bizonnyal másként vélekedtem volna. Persze azért nem adtam végképp
búskomorságra a fejem. Amerikai tartózkodásom után jobban éreztem, mi az a
meghittség, s vonzódtam Angliához, az angol szokásokhoz. Eszményi angol nyár várt; a
nyárnak e romantikus báját sehol máshol nem találtam meg.
Mr. Karno, a fınök meghívott a hét végére Tagg-szigeti lakóhajójába. Igazán
pompázatos építmény volt, mahagóni borítású falakkal és reprezentatív vendégszobákkal.
Éjjel a hajót tarka fényő villamoségık füzére világította meg; ezt nagyon vidámnak és
elbővölınek találtam. Gyönyörő meleg este volt, és vacsora után felmentünk a fedélzetre,
a színes égık fényében kávézni és szivarozni. Ez az Anglia akármelyik idegen országból
hazacsábított volna.
Egyszer csak hisztérikusan sipító, nyegle hang harsam fel a vízen:
– Micsoda szépséges hajó! Ezt nézzék meg! Micsoda kivilágítás! Hahaha!
 A hang hisztérikus gúnykacajba fulladt. Megnéztük, honnan ered a kiáltozás:
evezıscsónakban fehér flanellba öltözött férfit láttunk; a hátsó ülésen egy hölgy
terpeszkedett. Akár a Punch egyik karikatúrája. Karno kihajolt a korláton, és jó hangosan
rendreutasította ıket, de a hisztérikus nevetés erre sem szőnt meg.
– Itt csak egy segít – szóltam –, olyan közönségesnek kell lennünk, amilyennek ez tart
bennünket. – Rabelais-i vaskos szidalmakat zúdítottam rájuk, ami olyan kínosan érintette
a hölgyet, hogy lovagja sürgısen arrébb evezett.
A hülye fráter nevetséges kitörésével nem ízlésünket bírálta, hanem sznob elıítéletét
nyilvánította az alsóbb osztályok hivalkodása ellen. A Buckingham-palotát nyilván sosem
röhögi ki, és nem rikoltja: “Micsoda hatalmas ház!", s nem tartaná mulatságosnak a
koronázási hintı pompáját sem. Míg Angliában éltem, nagyon is éreztem ezt a mindenütt
jelenvaló osztályszemléletet. Úgy látszik, ez a fajta angol mindig kész a másik embert
társadalmilag alsóbbrendőnek ítélni.
Nemsokára az Amerikából visszatért Karno-féle társulat is munkába állt: tizenegy
hétig London környéki orfeumokban játszottunk. Mősorunk sikeres, a publikum
csodálatos volt; mégis az egész idı alatt azon törtem a fejemet, visszajutunk-e még az
Egyesült Államokba. Szerettem Angliát, de nem bírtam ott élni; származásom miatt
nyugtalanul éreztem, hogy nyomasztó légköre megfojt. Ezért végtelen boldogság töltött
el, mikor megtudtam, hogy újabb amerikai turnéra szerzıdtettek bennünket.
Vasárnap Sydneyvel meglátogattuk Anyánkat. Úgy láttuk, valamivel jobban van, és
mielıtt Sydney elutazott volna vidékre, együtt vacsoráztunk. Utolsó londoni estémet
csapongó hangulatban, szomorúan, nekikeseredve töltöttem el; ismét a West End vidékén
bolyongtam, és arra gondoltam: soha többé nem látod ezeket az utcákat.

Ezúttal egyenesen New Yorkba érkeztünk az Olympic másodosztályán. A hajógép

dohogása lelassult, és jelezte, hogy célunk közelébe értünk. Most már otthon éreztem
magam az Egyesült Államokban – idegen az idegenek között, szövetségben a többivel.
Bármennyire szerettem is New Yorkot, örömmel vártam nyugati utazásunkat és a
találkozást mindazokkal az ismerısökkel, akiket most már szívbeli barátaimnak
tekintettem: a butte-i bártulajdonost, a minneapolisi szívélyes és vendégszeretı milliomos
ingatlanügynököt, a St. Paul-beli széplányt, akivel egy romantikus hetet töltöttem együtt,
Salt Lake Cityben a skót bányatulajdonost, MacAbee urat, a tacomai barátságos
fogorvost, és végül San Franciscóban Graumanékat.
Mielıtt a nyugati partvidékre utaztunk volna, Chicago és Philadelphia külvárosainak
kis színpadain, valamint több ipari városban, például Fall Riverben és Duluth-ban
játszottunk.
Szokás szerint egyedül laktam. Hasznot is húztam ebbıl: alkalmam nyílt mőveltségem
fejlesztésére, amire már régóta vágytam, de eddig még soha nem lett belıle semmi.
Testvériség főzi össze azokat, akik szenvedélyesen kívánják a tudást. Én is ehhez a
testvériséghez tartoztam. Indítékaimat azonban nem láttam teljesen tisztán; tudni
szerettem volna, de nem tudásszomjból, hanem védekezésbıl, mert a világ lenézi a
tudatlant. Ha idıt tudtam szakítani magamnak, az antikváriumokban böngésztem.
Philadelphiában véletlenül rábukkantam Robert Ingersoll Essays and Lectures
(Tanulmányok és elıadások) címő mővének kiadására. Izgalmas felfedezés volt;
Ingersoll ateizmusa megerısítette azt a meggyızıdésemet, hogy az Ótestamentum
borzalmas kegyetlensége megalázza az emberi szellemet. Ezután fedeztem föl Emersont.
Az önállóságról szóló tanulmányának elolvasása után úgy éreztem, hogy színarany
örökséghez jutottam. Majd Schopenhauer következett. Megvettem háromkötetes mővét:
A világ mint akarat és elképzelés. Ezt aztán több mint negyven évig olvasgattam, ha nem
is valami alaposan. Walt Whitman Főszálak címő verseskötete untatott, és ma is untat.
Túlságosan sok nekem a szeretettıl szétrepedı szív, túl sok a tısgyökeres amerikai
misztikum. Az elıadások között, öltözımben Twaint, Poe-t, Hawthorne-t, Irvinget és
Hazlittet olvasgattam. Ezen a második turnén nem szívtam magamba annyi klasszikus
mőveltséget, amennyit szerettem volna, viszont rengeteg unalmat kellett megemésztenem
a mulattató mesterség alacsonyabb régióiban.
Az olcsó varieté-elıadások sivárak és nyomasztóak. Amerikában voltam, és egyre
halványult a jövıbe vetett hitem, amint a hét minden egyes napján három, néha még négy
elıadást is le kellett győrnöm. Ehhez képest paradicsominak tőntek az angliai
varietéviszonyok. Ott sohasem kellett hat napnál többet dolgoznunk, és naponta
legfeljebb két elıadást tartottunk. Csak azzal vigasztalhattuk magunkat, hogy
Amerikában félre tudunk tenni egy kis pénzt.
Már öt hónapja játszottuk ugyanazt a mősort. Ez az egyhangúság teljesen kimerített:
nagyon megörültem tehát, hogy Philadelphiában egy hétig nem kaptunk munkát.
Változásra, más környezetre volt szükségem – ahhoz, hogy levessem az egyéniségemet,
és valaki másnak a bırét öltsem magamra. Torkig voltam a tizedrangú varieté egyhangú
robotjával, és elhatároztam, hogy egy hétig a fényőzı élet izgalmát fogom élvezni. Már
jelentıs összeget tettem félre; végsı elkeseredésemben úgy döntöttem, hogy alaposan
kirúgok a hámból. Miért is ne? Szerényen éltem, hogy a pénzt megtakaríthassam, és ha
majd nem lesz munkám, ismét szerényen fogok élni ebbıl a pénzbıl; miért ne költhetnek
el belıle valamennyit most mindjárt?
Költséges köntöst és elegáns bıröndöt vásároltam: mindez hetvenöt dolláromba
került. A boltos rettentı udvariasan kérdezte:
– Hova küldjem az árut, uram?
Már ez a szó is fölemelt, mintha hirtelen megnıttem volna. Azonnal indulok New
Yorkba, hogy lehántsam magamról a tizedrangú varieté sivár világának még az emlékét
is.
Szobát vettem ki az Astor szállóban, ahol valóban nagy életet éltek abban az idıben.
Elegáns zsakettet és keménykalapot viseltem, kezemben sétapálcám meg kis bıröndöm.
Az elıcsarnok pompája és az ott feszítı urak és hölgyek magabiztossága láttán
némiképpen az inamba szállt a bátorságom, míg bejelentkeztem a portán.
A szoba napi négy és fél dollárba került. Félénken érdeklıdtem, hogy vajon elıre kell-
e fizetni. A portás azonban nagyon elızékeny és bátorító volt:
– Nem, uram, ez nem szükséges.
Végigvonultam az aranyozástól fénylı, plüssbútorokkal berendezett hallon, ennyi
elıkelıség olyan hatást gyakorolt rám, hogy a szobámba érkezve, sírni szerettem volna.
Vagy egy óra hosszat idıztem a szobámban, megvizsgáltam a fürdıszobát, a
fürdıszobában a bonyolult csaprendszert, kipróbáltam a bıven ömlı meleg és hideg
vizet. Milyen adakozó és milyen megnyugtató is a luxus!
Megfürödtem, megfésülködtem, felvettem új köntösömet; feltett szándékom volt, hogy
kiélvezem a négy dollár ötvenembıl kipréselhetı fényőzés utolsó grammját is. Csak
lenne valami olvasnivalóm, újságom. De nem volt bátorságom, hogy leszóljak érte
telefonon, így hát széket toltam a szoba közepére, leültem, és fényőzı mélabúval
tekingettem szerteszét.
Kis idı múltán felöltöztem, és lementem a földszintre. Kérdezısködtem, merre van az
étterem. Még nem volt vacsoraidı; az étterem szinte üresen állt, alig néhány asztalnál
ültek. A fıúr az egyik ablak melletti asztalhoz vezetett.
– Ez az asztal megfelel önnek, uram?
– Bárhol jó lesz – feleltem legjobb angol akcentusommal. Egyszer csak egész sereg
pincér sürgölıdött körülöttem. Jeges vizet, étlapot, kenyeret, vajat hoztak. Túlságosan
izgatott voltam, semhogy éhes lettem volna. De végigcsináltam a szertartást, és húslevest,
sült csirkét és csemegeként vaníliafagylaltot rendeltem. A pincér a borlapot is elém tette;
gondos mérlegelés után egy fél üveg pezsgıt kértem. Annyira lefoglalt szerepem élethő
alakítása, hogy sem az étel, sem az ital nem ízlett. Mikor végeztem, egy dollár borravalót
adtam a pincérnek, ami akkoriban ugyancsak fejedelmi borravalónak számított. De
megérte, már csak mindazért a figyelmességért, hajlongásért is, amivel kifelé menet
elhalmoztak. Minden különösebb ok nélkül visszatértem a szobámba, üldögéltem vagy tíz
percet, majd megmostam a kezem, és távoztam a szállodából.
A hangulatomhoz illı, langyos nyári estelen a Metropolitan Operaház felé sétáltam. A
Tannhäuser-t adták. Sohasem láttam még nagyoperát, csak kivonatokat a varietékben –
de azt is győlöltem. Most azonban kedvem támadt rá. Jegyet váltottam a második sorba.
Az operát németül énekelték, és így egyetlen szót sem értettem belıle, de még a meséjét
sem ismertem. Mikor azonban a zarándokkórus hangjaira végigvitték a halott királynıt a
színpadon, keservesen sírtam. Úgy éreztem, hogy a zene életem minden gyötrelmét
kifejezi. Alig tudtam uralkodni magamon; nem tudom, hogy a mellettem ülık mit
gondolhattak magukban, de bágyadtán és felkavart lélekkel hagytam el az operaházat.
A legsötétebb utcákon sétáltam vissza a belvárosba, mert nem tudtam volna elviselni a
Broadway talmi csillogását, képtelen lettem volna visszatérni hotelbeli ostoba szobámba,
míg a kedélyem le nem csillapodott. Lassacskán magamhoz tértem, és elhatároztam,
azonnal megyek, és lefekszem. Testileg-lelkileg kimerültem.
A szálloda elıtt azonban beleütköztem Arthur Kellybe, Hetty bátyjába. İ volt
régebben annak a társulatnak az igazgatója, ahol Hetty táncolt. Mivel a lány bátyja volt,
barátomnak tekintettem. Ekkor már több éve nem találkoztam Arthurral.
– Charlie! Hová mész? – kérdezte.
Hanyagul az Astor felé biccentettem.
– Éppen le akartam feküdni.
A biccentés nem maradt hatás nélkül.
Arthurt két barátja kísérte; bemutatkozás után azt ajánlotta, menjünk fel a lakására a
Madison Avenue-n, igyunk meg egy csésze kávét, és beszélgessünk.
Egészen kényelmes lakás volt. Üldögéltünk, és errıl-arról csevegtünk. Arthur kínosan
ügyelt arra, nehogy közös múltunk szóba kerüljön. Mégis nagyon szeretett volna felılem
hallani, mert tudta, hogy az Astorban szálltam meg. Én azonban alig beszéltem
magamról, csak annyit mondtam neki, hogy két vagy három napos pihenıre jöttem New
Yorkba.
Arthur nagy utat tett meg azóta, hogy elkerült Camberwellbıl. Sikeres üzletember lett,
és a sógorának, Frank. J. Gouldnak szolgálatában dolgozott. Borongásom fokozódott
Arthur semmitmondó csevegésének hallatán. Egyik barátjáról például így nyilatkozott:
– Helyes fickó; úgy tudom, hogy nagyon jó családból származik.
Mulattam magamban családtörténeti érdeklıdésén, és megállapítottam, hogy szinte
semmi közösség sincs kettınk között.
Csak egy napig maradtam New Yorkban. Már másnap reggel elhatároztam, hogy
visszautazom Philadelphiába. Ez az egy nap elég volt ahhoz, hogy az annyira óhajtott
kikapcsolódásban részem legyen, de ugyanez a nap fel is kavarta az érzelmeimet, és
nagyon magányosan telt el. Most már társaságra vágytam. Örültem, hogy a következı
héten ismét fellépünk, és láthatom a társulat többi tagját. Bármennyire is terhemre esett
visszazökkenni a régi kerékvágásba, a fényőzı életbıl elég volt az az egy nap.
Visszaérkezésemkor beugrottam a színházba. Mr. Reeves címére távirat érkezett, és
éppen jelen voltam, mikor felbontotta.
– Azt hiszem, rád gondolnak – mondta, miután eldobta. A távirat így szólt:

Van-e Chaffin vagy hasonló nevő a társulatukban Stop Ha igen lépjen

érintkezésbe Kessel és Baumannal Broadway Longacre Building 24

Ilyen nevő ember nem volt a társulatban, de mint Reeves sejtettea név Chaplint is
jelenthetett. Egészen izgatott lettem, mert kiderítettem, hogy Longacre Building a
Broadway közepén van, s jórészt ügyvédek tartanak ott irodát; visszaemlékeztem arra,
hogy valahol az Egyesült Államokban gazdag nagynéném él, s a képzelıerım máris
szárnyakat kapott; talán bizony meghalt az öregasszony, és rám hagyta a vagyonát.
Táviratoztam tehát Kessel és Baumannak, hogy a társulatnak van egy Chaplin nevő tagja,
talán ıt kérik. Izgatottan lestem a választ. Még aznap megérkezett. Feltéptem a táviratot.
Ez volt a szövege:

Chaplin sürgısen keresse fel irodánkat.

Izgatottan és nagy várakozással szálltam fel ismét a reggeli New York-i vonatra: New
York csak két és fél órányira volt Philadelphiától. Nem tudtam, mi vár rám – azt
képzeltem, rövidesen ott ülök egy ügyvédi irodában, és végrendeletet olvasnak fel nekem.
A megérkezés bizonyos csalódással járt, mert a Kessel és Bauman nem ügyvédi,
hanem filmproduceri iroda volt. A lehetıség azonban éppen elég vonzónak bizonyult.
A Keystone Comedy Film Company egyik társtulajdonosa, Mr. Charles Kessel
elmondta, hogy Mr. Mack Sennett látott a részeg szerepében, a Negyvenkettedik utcában
levı American Music Hallban; ha én ugyanaz a színész lennék, szívesen szerzıdtetne Mr.
Ford Sterling helyére. Gyakran játszottam már a gondolattal, hogy a filmszakmában is
dolgozzam, sıt, társulást is ajánlottam Reevesnek, az igazgatónknak, hogy vásároljuk
meg Karno valamennyi jelenetének megfilmesítési jogát, és készítsünk belılük
revüfilmet. Reeves azonban kétkedve fogadta az ötletet, és ebben teljesen igaza is volt,
mert egyikünk sem értett semmit a filmkészítéshez.
– Látta-e már a Keystone-féle bohózatokat? – érdeklıdött Mr. Kessel.
Persze hogy láttam, többet is, de nem mondtam meg neki, hogy szerintem a durva
tréfa és esetlen bukdácsolás nyers keverékénél aligha többek. Viszont egy csinos, sötét
szemő, Mabel Normandnak nevezett bájos fiatal lány lebegett ide-oda ezekben a
jelenetekben, és igazolta létüket. Nem lelkesedtem valami nagyon a Keystone-típusú
bohózatért, de tisztában voltam a közönségre gyakorolt hatásukkal. Egy év ennél a
filmtársulatnál, és mint nemzetközileg elismert sztár térhetek vissza a varietébe. Ráadásul
ez új életmódot és kellemes környezetet is jelenthetett. Kessel azt mondta, hogy a
szerzıdés szerint hetenként háromszor kell játszanom egy-egy filmben százötven dolláros
tiszteletdíjért. Ez kétszer annyi volt, mint amennyit Karnóék fizettek nekem. De
hímeztem-hámoztam, és végül azt válaszoltam, nem fogadhatok el heti kétszáz dollárnál
kevesebbet. Mr. Kessel azt felelte, hogy ez már Mr. Sennett-tıl függ; értesíti ıt
Kaliforniában, és közli velem a választ. Nem is éltem, míg az értesítést meg nem kaptam
Kesseltıl. Túl sokat kértem? Végül megérkezett a levél, és közölte, hajlandók éves
szerzıdést aláírni azzal a kikötéssel, hogy az elsı három hónapban heti százötven dollárt,
a többi kilencben pedig százhetvenötöt kapok. Ennyi pénzt addig még soha nem
ajánlottak nekem. A szerzıdés a Considine-Sullivan túra után lép hatályba.
Istennek hála, óriási sikerünk volt az Empress színházban, Los Angelesben. Az Egy
éjszaka a klubban címő tréfás jelenetet adtuk elı – nekem egy totyakos vén részeget
kellett alakítanom: legalább ötvenévesnek látszhattam. Az elıadás után Mr. Sennett
felkeresett az öltözımben, és gratulált. Rövid beszélgetésünk során megismertem a
zömök, bozontos szemöldökő, vastag ajkú, erıteljes állú úriembert; kételyeim támadtak,
együtt tudunk-e mőködni jövendı társas viszonyunkban. Beszélgetés közben rendkívül
ideges voltam, és sehogy sem tudtam eldönteni, megelégedésére szolgált-e találkozásunk
vagy sem.
Félvállról érdeklıdött, mikor csatlakozom hozzájuk. Azt mondtam, szeptember elsı
hetében állhatok rendelkezésére, mert akkor jár le a szerzıdésem a Karno-féle társulattal.
Rossz érzéssel búcsúztam a társulattól Kansas Cityben. İk indultak vissza Angliába,
én meg indulhattam Los Angelesbe, ahol most már a magam erejébıl kell helytállnom, ez
nem volt túlságosan megnyugtató érzés. Az utolsó elıadás elıtt italt rendeltem
mindenkinek, és nagyon nekikeseredtem, hogy el kell válnunk.
A társulat egyik tagja, Arthur Dando, valamilyen oknál fogva nem állhatott engem, a
bolondját akarta járatni velem, és a fülembe súgta, hogy búcsúzóul kis emléktárgyat
kapok a társulattól. Meg kell vallanom, nagyon meghatott ez a gondolat. De semmi se
történt. Mikor már mindenki kiment az öltözıbıl, az ifjabb Fred Karno bevallotta, hogy
Dando beszédet akar tartani, és ı akarta átadni az ajándékot is, de mikor látta, hogy
mindenkit vendégül látok, nem merte végigcsinálni a viccet. Az úgynevezett “ajándékot"
az öltözıasztal tükre mögött hagyta. Ezüstpapírba csomagolt üres dohányosdoboz volt,
tele elhasznált festékrudacskák maradványaival.

X
Lázas buzgalommal és mégis szorongva érkeztem meg Los Angelesbe. Kis
szállodában, a Great Northernben béreltem szobát. Mindjárt elsı este szakmai programot
csináltam magamnak, és megnéztem a második mősort az Empress színházban, ahol
annak idején a Karno-féle társulat is játszott. A jegyszedı felismert, és néhány pillanat
múlva azzal a hírrel jött vissza, hogy Mr. Sennett és Miss Mabel Normand két sorral
mögöttem ülnek, és kérdeztetik, nem volna-e kedvem csatlakozni hozzájuk. Ennek
rettentıen megörültem; a suttogó bemutatkozás után együtt figyeltük az elıadást. Elıadás
után néhány lépést sétáltunk a fıutcán, és betértünk az egyik sörpincébe, hogy valamit
harapjunk és igyunk. Mr. Sennett nagyon megütközött fiatalos külsımön.
– Azt hittem, maga jóval idısebb – mondta. Megjegyzésében némi csalódás érzıdött,
és megijedtem, mert eszembe jutott, hogy Sennett komikusai nálam mind jóval
idısebbek: Fred Mace már az ötvenen is túl járt, Ford Sterling pedig a negyvenes éveket
taposta.
– Olyan idısre maszkírozom magam, amilyenre csak óhajtja – feleltem.
Mabel Normand biztatóbban viselkedett. Ha voltak is fenntartásai velem
kapcsolatban, nem mutatta. Mr. Sennett közölte, hogy ne álljak azonnal munkába,
menjek ki elıbb az edendale-i mőterembe, és ismerkedjem meg mindenkivel. A vacsora
után bepréselıdtünk Mr. Sennett ragyogó versenykocsijába, és hazafuvaroztak a
szállodámba.
Másnap reggel kivillamosoztam Edendale-be, Los Angeles egyik külvárosába. Furcsa
kép tárult elém, mintha csak ezután dılne majd el, hogy a városrész szerény lakónegyed
vagy ipari település lesz-e. Faraktárak és ócskástelepek váltakoztak lakatlannak látszó kis
farmokkal, ezek út menti kerítésének egy-két rozoga bolt támaszkodott. Hosszas
kérdezısködés után végre megtaláltam a Keystone-stúdiót: zöld kerítés, százötven láb
hosszú és szélességő telek, elhanyagolt állapotban levı építmény. A bejárat felıl ösvény
vezetett egy öreg kerti házhoz – a hely éppoly sivár, mint maga Edendale. Az utca túlsó
oldaláról bámultam a házra, s nem tudtam eldönteni, bemenjek-e vagy sem.
Éppen ebédidıre járt, és láttam, amint festett arcú férfiak és nık özönlöttek ki a
házból; közöttük voltak a “Keystone-zsaruk" is. Az utca túlsó oldalára tartottak, egy kis
vegyeskereskedésbe, ahonnan szendvicset és virslit majszolva bukkantak elı megint.
Némelyikük hangos, rekedt hangon odakiabált a többinek:
– Hé, Hank, gyere már! Mondd meg Síimnek, hogy siessen!
Egyszeriben elkapott a félsz, és biztos távolságra, a következı sarokra húzódtam
vissza, onnan figyeltem, hogy Mr. Sennett vagy Miss Normand nem bukkan-e elı a
házból: de nem jöttek. Vagy félóráig várakoztam ott, aztán úgy döntöttem, hogy
visszamegyek a szállodámba. Féltem belépni a stúdióba, szemébe nézni annyi embernek.
Két egymás után következı napon is eljutottam a mőteremig, de nem volt bátorságom
belépni. Harmadik napon Mr. Sennett telefonált, és érdeklıdött, miért nem jelentkeztem.
Mondtam valamit, mentegetızésül.
– Jöjjön azonnal, várjuk – válaszolta.
Odavillamosoztam tehát, merészen beléptem a kerti lakba, és Mr. Sennett után
érdeklıdtem.
Mr. Sennett örült a megérkezésemnek, és azonmód bevitt az egyik mőterembe.
Elálmélkodtam. Egyenletes, finom fény árasztotta el a helyiséget. A napfényt széles,
fehér vászoncsíkok szórták szét; ebben a megvilágításban minden légiesnek tetszett. A
szórt fény arra kellett, hogy a felvételek nappali fényben készüljenek.
Bemutattak néhány színésznek, és lassacskán egyre inkább érdekelni kezdett mindaz,
amit a mőteremben csináltak. Három színpad állt egymás mellett, és mindegyiken egy-
egy komédiás-csoport mőködött. Mintha csak a világkiállításon láttam volna valami
életképet. Az egyik színpadon Mabel Normand ököllel dörömbölt az ajtón, és kiabált:
– Eressz be!
A felvevıgép megállt, és ezzel vége is volt – fogalmam se volt addig, hogy a filmeket
így készítik, darabonként.
A másik színpadon a nagy Ford Sterling szerepelt, akit majd nekem kell
helyettesítenem. Mr. Sennett bemutatott neki. Ford megválni készült a Keystone cégtıl,
hogy önálló vállalatot alapítson az Universallal. A közönség körében és a mőteremben
egyaránt rendkívül népszerő volt, mindenki nagyon szerette. Körülállták azt a színpadot,
ahol játszott, és szívbıl nevettek a tréfáin.
Sennett félrevont, és elmagyarázta a munkamódszerüket.
– Nincs forgatókönyvünk... valami ötletbıl indulunk ki, és követjük az események
természetes menetét mindaddig, míg hajszába nem torkollik, mert a mi bohózataink
lényege az üldözés.
Ez épületes módszer volt, csak hát én utáltam a kergetızést. Elhomályosítja az ember
egyéniségét; bár szinte semmit sem értettem a filmezéshez, bizonyos voltam abban, hogy
az egyéniségnél semmi sem fontosabb.
Az elsı nap jártam a színpadokat, és figyeltem a színészek munkáját. Úgy láttam,
mindnyájan Ford Sterlinget utánozzák. Ez aggasztott, mert az ı stílusa nem felelt meg
nekem. Sterling egy agyonhajszolt hollandust alakított, és végig holland akcentussal
improvizált, ami mulatságos volt ugyan, de persze némafilmrıl lévén szó, céltalan.
Kíváncsi voltam, hogy Sennett vajon mit kíván tılem. Látta, hogyan dolgozom, tudnia
kellett, hogy nem vagyok alkalmas a Ford-féle bohózatban való közremőködésre; én
éppen az ellentétes stílust követtem. Mégis, a mőteremben fogant sztorik és az összes
beállítások szándékosan vagy akaratlanul Sterling számára készültek; még Roscoe
Arbuckle is Sterlinget utánozta.
A stúdió régebben nyilvánvalóan farm lehetett. Mabel Normand öltözıje egy régi
fészerben helyezkedett el; ehhez csatlakozott egy másik helyiség, ahol a statisztériához
tartozó színésznık öltöztek. A fészerrel szemben egy másik épület állt, régebben csőr
lehetett: itt rendezték be a férfi statisztéria és a “Keystone-zsaruk" öltözıjét. A
“Keystone-zsaruk" egyébként nagyrészt kiérdemesült cirkuszi bohócokból és
díjbirkózókból kerültek ki. Nekem a sztáröltözı állt rendelkezésemre, amelyet csak Mack
Sennett, Ford Sterling és Roscoe Arbuckle használt. Ez is csőrforma épület volt, annak
idején talán a lószerszámokat tartották benne. Mabel Normandon kívül még jó néhány
szép lányt láttam a stúdióban. Sajátos és egyedülálló keveréke volt az egész a szépségnek
és otrombaságnak.
Napokig lıdörögtem a mőteremben, egyre kíváncsibban, hogy mikor állok végre
munkába. Idınként összeszaladtam Sennett-tel, de gondterhelten keresztülnézett rajtam.
Az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy Sennett úgy véli, hibát követett el
szerzıdtetésemmel, ez az érzés nemigen enyhítette idegeim feszültségét.
A lelkem békéje nap mint nap Sennett-tıl függött. Ha meglátott, és véletlenül
elmosolyodott, mindjárt rózsásabb lett a hangulatom. A társulat többi tagja a várakozás
álláspontjára helyezkedett, de úgy éreztem, néhányuk ugyancsak alkalmatlannak ítélt
Ford Sterling pótlására.
Szombaton Sennett roppant kedvesen szólt hozzám:
– Menjen a fıirodába, és vegye fel a csekkjét! Megmondtam neki, hogy jobban izgat a
csekknél a munkábaállás.
Szóba akartam hozni a Ford Sterling utánzásának kérdését, de ı ezzel a megjegyzéssel
bocsátott utamra:
 – Ne aggódjék, annak is eljön az ideje.
Kilenc napja tartott már a tétlenség, és kínos idegesség gyötört. Ford a munka
végeztével gyakran igyekezett megvigasztalni, néha a városba is bevitt a kocsiján,
ilyenkor megálltunk egy kortyra az Alexandria bárnál, ahol összejöttünk Ford barátaival.
Közéjük tartozott Mr. Elmer Ellsworth is, akit elıször ellenszenvesnek és nyersnek
tartottam, mert tréfásan ugratott:
– Úgy hallom, átveszi Ford szerepkörét. Mondja, tényleg tud maga viccelni?
– Szerénységem tiltja – válaszoltam ingerülten. Az ilyen viccelıdés nagyon zavarba
hozott, különösen Ford jelenlétében. De Ford lekötelezı módon a segítségemre sietett
egy megjegyzéssel:
– Nem láttad, hogy játszotta az Empressben a részeget? Nagyon mulatságosán.
– Nos, engem még nem nevettetett meg – szögezte le Ellsworth. Nagy darab,
nehézkes, beteges külsejő ember volt, bánatos, alázatos arckifejezéső, szırtelen képő,
szomorú tekintető, megereszkedett szájú: ha mosolygott, látszott, hogy elöl két foga
hiányzik. Ford fontoskodva súgta oda, hogy Mr. Ellsworth nagy tekintély az irodalomban,
a pénzügyekben és a politikában, egyike a legjobban tájékozott embereknek az
országban, és pompás a humorérzéke. Ennek ellenére se tartottam ıt sokra, és igyekeztem
elkerülni a társaságát. De az egyik este az Alexandria bárban így fordult hozzám:
– Na, kisöreg, még mindig nem fogott hozzá?
– Még nem – nevettem kényszeredetten.
– Persze, ahhoz mulatságosnak kellene lennie.
Mivel elég sokat nyeltem már ettıl az úriembertıl, adagoltam neki egy keveset a saját
orvosságából:
– Hát ha fele olyan mulatságos leszek, mint ahogy maga kinéz, nem lesz hiba.
– Afenét! Szarkasztikus egy ember! Ezért meghívom egy pohárra.

Végre elérkezett a pillanat. Sennett külsı felvételre utazott Mabel Normanddal, a Ford
Sterling társulat is elment, úgyhogy alig maradt valaki a stúdióban. Mr. Henry Lehrman,
Sennett után Keystone második fırendezıje, új filmbe kezdett, és rám egy riporter
szerepét osztotta. Lehrman hiú ember volt, és ugyancsak büszke arra, hogy forgatott már
néhány sikeres, helyzetkomikumon alapuló burleszket; azt szokta mondogatni, neki nincs
szüksége színészegyéniségekre, mert a nevetést kizárólag mechanikus hatásokkal és a
film vágásával éri el.
Nem volt forgatókönyvünk. Úgy terveztük, dokumentumfilmet forgatunk egy újság
készülésérıl, és ebbe néhány bohózati elemet is beleszövünk. Könnyő szalonkabátot,
cilindert viseltem, és óriási macskabajusz díszítette az arcomat. Mikor nekikezdtünk,
észrevettem, hogy Lehrman ötletek után kutat. Minthogy új ember voltam a Keystone
cégnél, ugyancsak igyekeztem, hogy javaslatokkal álljak elı. Ezzel persze ellenérzést
váltottam ki Lehrmanból. Az egyik jelenetben, amikor meginterjúvoltam valamelyik
újság fıszerkesztıjét, minden elképzelhetı geget megjátszottam, sıt, még a többi
szereplınek is ajánlottam néhányat. Bár a filmet három nap alatt megcsináltuk, az volt az
érzésem, hogy néhány egészen sikerült tréfával járultunk hozzá a darabhoz. De amikor
megláttam a kész filmet, azt hittem, megszakad a szívem: a vágó felismerhetetlenné
mészárolta a képsort, belevágott minden egyes mulatságos jelenetem közepébe. Teljesen
elképedtem, nem tudtam elgondolni, miért tették ezt. Henry Lehrman évek múltán
megvallotta, hogy szándékosan csinálta, mert – ahogy kifejezte magát – úgy vélte, hogy
túl sokat akarok tudni.
Egy nappal azután, hogy befejeztem a filmet Lehrmannal, Sennett visszatért a külsı
forgatásról. Ford Sterling dolgozott az egyik színpadon, Arbuckle a másikon; az egész
terem csak úgy nyüzsgött, mind a három társulat egyszerre forgatott. Nem volt semmi
dolgom, utcai ruhát viseltem; odaálltam, ahol Sennett is láthatott. Mabellel egy hotel
elıcsarnokát ábrázoló kulisszát szemlélt, és közben a szivarja végét harapdálta.
– Itt néhány gegre van szükségünk – mondta, és felém fordult. – Vegyen fel valami
tréfás jelmezt. Bármi megteszi.
Fogalmam sem volt, hogy maszkírozzam magam. Nem tetszett az a jelmez, amelyet
sajtótudósítóként viseltem. A ruhatár felé menet mégis elhatároztam, buggyos nadrágban,
hatalmas cipıben, sétapálcával és keménykalapban jelenek meg a színen. Úgy akartam,
hogy a ruhadarabok üssék egymást: a nadrág buggyos, a kabát szők, a kalap kicsiny a
cipı pedig óriási. Még nem tudtam, fiatal legyek-e vagy idısebb, de visszaemlékeztem
arra, hogy Sennett sokkal öregebbnek gondolt, kis bajuszt ragasztottam tehát az orrom
alá, ez – így okoskodtam – öregít majd, anélkül, hogy elrejtené arckifejezésemet.
Sejtelmem sem volt róla, mi lesz az új figura jelleme. De amint beöltöztem, a ruha és
a maszk megéreztette velem, milyen természető emberré öltöztettem át magam. Kezdtem
megismerni, s mire felértem a színpadra, készen állt az új figura. Sennett elé állva
magamra öltöttem a figura jellegzetességeit, fel és alá sétáltam, lengettem a sétapálcámat:
így feszítettem elıtte. Gégék és bohózati ötletek kergetıztek a fejemben.

Mack Sennett sikerének titka a lelkesedése volt. Pompás közönség volt, és szívbıl
nevetett mindenen, amit mulatságosnak ítélt. Most ott állt, és úgy kacagott, hogy egész
teste rázkódott belé. Ez felbátorított, és magyarázkodni kezdtem:
– Tudja, ez a fickó sokoldalú; csavargó, úriember, költı, álmodozó és magányos
ember egy személyben, de mindig regényességre és kalandra vágyik. Szeretné, ha
tudósnak, zenésznek, hercegnek vagy pólójátékosnak néznék. De nem derogál neki, hogy
felszedje a cigarettacsikkeket vagy elvegye egy kisgyerek csokoládéját. És persze, ha a
körülmények úgy kívánják, még egy hölgyet is farba rúg... de csak akkor, ha igazán
dühös!
Ilyen hangnemben folytattam még vagy tíz percig, és Sennet egyfolytában mulatott
rajtam.
– Rendben van – mondta végül –, menjen fel a színpadra, és próbálja meg, mire megy.
Csakúgy, mint a Lehrman-féle film esetében, alig tudtam valamit a sztoriról, azon
kívül, hogy Mabel Normand bonyodalmakba keveredik a férjével és a szeretıjével.
A bohózatban roppant fontos, hogy a színész egységesen viselkedjék; de nem mindig
könnyő a megfelelı egységes magatartást kialakítani. A hotel elıcsarnokában a vendéget
megjátszó szélhámossá lettem, de a valóságban csak csavargó voltam, aki semmi mást
nem akar, csak fedelet a feje fölé. Beléptem, és megbotlottam egy hölgy lábában.
Megfordultam, és bocsánatkérıen megemeltem a kalapomat, visszafordultam, és ismét
megbotlottam, de ezúttal a köpıcsészében; persze fordultam, és kalapot emeltem a
köpıcsésze elıtt. A felvevıgép mögött nevetés harsam.
Egész tömeg győlt körénk, nemcsak a többi társulat szereplıi, akik otthagyták a
jelenetüket, hogy bennünket figyeljenek, de a díszletrendezık, az ácsok és a kellékesek is
odajöttek. Erre büszke lehettem. Mire befejeztük a próbát, az egész hallgatóság nevetett.
Csakhamar feltőnt Ford Sterling feje is, amint átkukucskál a többiek válla felett. Mire
végeztünk, tudtam, beváltam.
A nap végén az öltözıben együtt mostam le a festéket Ford Sterlinggel és Roscoe
Arbuckle-lal. Alig szóltunk valamit, de a levegı villamos feszültséggel volt terhes. Ford
is, Roscoe is kedvelt engem, mégis határozottan éreztem, hogy valami belsı válsággal
kell megküzdeniük.
Maga a jelenet igen hosszú volt; vagy huszonöt méter filmet emésztett fel. Késıbb Mr.
Sennett és Mr. Lehrman azon vitatkozott, meghagyják-e teljes hosszában, mivel az
átlagos bohózati jelenet ritkán haladta meg a három métert.
– Ha mulatságos – kérdeztem –, mit számít az, hogy milyen hosszú?
Végül úgy döntöttek, hogy mind a huszonöt méter benn marad a filmben. Mivel a ruha
ihlette a figura jellemét, még ott elhatároztam, megtartom a jelmezt, bármi történjék is.
 Este az egyik statisztával villamosoztam haza. A statiszta így szólt:
– Fiacskám, maga itt valami egészen újba vágott bele; senkin se nevettek még így a
felvételek alatt, még Ford Sterlingen sem... és látnia kellett volna az arcát, amint nézte
magát, az külön tanulmányt érdemelne.
– Reméljük, hogy ugyanolyan mulatságosnak tartanak majd a moziban is –
válaszoltam, hogy leplezzem belsı ujjongásomat.

Néhány nappal késıbb az Alexandria bárban véletlenül meghallottam, miként írja le

az új figurát Ford közös barátunknak, Elmer Ellsworthnak:
– A fickónak lúdtalpa van, buggyos a nadrágja, és a legnyomorultabb,
legtoprongyosabb kis pasas, amilyet csak el lehet képzelni; rángatózva mozog, mintha
rákok lennének a hóna alatt... de mulatságos, annyi szent.
Az általam megformált alak idegen és ismeretlen volt az amerikaiaknak, még én
magam sem álltam valami meghitt viszonyban vele. De ha viseltem a ruháját, úgy
éreztem, valóságos, élı személy. Sıt, mindenféle bolond ötlet szikrája is kipattant
ilyenkor a fejembıl, olyan ötletek, amilyenekrıl nem is álmodtam, míg a Csavargó ruháit
és maszkját magamra nem öltöttem.
Szinte baráti viszonyba kerültem az egyik statisztával. Minden este együtt utaztunk
haza a villamoson, és ilyenkor beszámolt a mőteremben történtekrıl, és méltatta
ötleteimet.
– Csodálatos volt az a geg, mikor belemártotta az ujját a kézmosóba, csak azért, hogy
az öregúr pofaszakállába törölje bele... ezek még sohase láttak ilyesmit errefelé.
Ebben a hangnemben folytatta, a mennyekben éreztem magam.
Ha Sennet rendezett, jól ment a munka, mert ötletszerően mindent a helyszínen
dolgoztunk ki. Mivel senkinek sem volt határozott elképzelése, és senki nem volt biztos a
dolgában (még a rendezı sem), arra a következtetésre jutottam, tudok annyit, mint a
többiek. Ez növelte az önbizalmamat; mindenféle javaslattal álltam elı, amelyeket
Sennett készségesen elfogadott, így alakult ki az a meggyızıdésem, hogy tehetségem van
az alkotáshoz, és meg tudnám írni a saját történeteimet. Voltaképpen maga Sennett
erısített meg ebben a meggyızıdésemben. Sennett tetszését már sikerült megnyernem,
de még meg kellett nyernem a közönségét is.
A következı filmben ismét Lehrmanhoz osztottak be. İ is otthagyta Sennettet, hogy a
jövıben Sterlingnek dolgozzék, de Sennett kedvéért két héttel tovább maradt, mint
amennyire a szerzıdése kötelezte. A munka megkezdésekor még mindig nem tudtam
megállni, hogy pár ötlettel elı ne hozakodjak. Lehrman mosolyogva végighallgatott, de
egyetlenegyet se fogadott el.
– Lehet, hogy mindez mulatságos a színházban – mondta –, de a filmben ilyesmire
nincs idınk. Tempót kell diktálni: a bohózat csak ürügy a hajszára.
Nem értettem egyet ezzel az általánosítással.
– A humor, az humor – érveltem –, akár filmrıl van szó, akár színházról.
De Lehrman ragaszkodott a saját elképzeléséhez, és csak azt akarta csinálni, amit a
Keystone cég mindig is csinált. A cselekménynek gyorsan kellett peregnie – a történés
háztetıkre és villamoskocsik tetejére való felkapaszkodásból, rohanásból, folyóba való
ugrásból, a rakpartról való vízbe bukásból állt. Lehrmannak a bohózatról vallott felfogása
ellenére is sikerült néhány személyes humoros momentumot becsempésznem, de a
rendezı – csakúgy, mint régebben – elintézte, hogy ezeket a vágóteremben
megcsonkítsák.
Azt hiszem, Lehrman kedvezı jelentést tett rólam Sennettnek. Lehrman után egy
másik rendezıhöz, Mr. Nicholshoz osztottak be. Mr. Nichols öreges külsejő, hatvan év
körüli ember volt, aki a szakma megalakulása óta a filmnél dolgozott. Vele éppúgy
meggyőlt a bajom, mint Lehrmannal. Nála csak egyetlen dolog számított mulatságosnak,
nevezetesen, hogy a komikust a nyakánál fogva végighurcolják az összes jeleneten. Ismét
próbálkoztam néhány finomabb fogással, de nem hallgatott rám.
– Nincs idınk! Nincs idınk! – kiabálta.
Nem kívánt többet, csak Ford Sterling hő utánzását. Nem nagyon álltam ellen, mégis
kiderült, hogy bepanaszolt Sennettnél, és közölte, az öregisten se tudna velem dolgozni.
Ebben az idıben mutatták be a városban a Sennett által rendezett filmet, a Mabel
különös eseté-t. Remegve és szorongva ültem a közönség soraiban. Mindig lelkes
mozgolódás és nevetés támadt, ha Ford Sterling megjelent a színen, de engem jeges
közöny fogadott. A nézık alig mosolyogtak azokon a mókákon, amelyeket a szálló
elıcsarnokában produkáltam. De ahogy szaladt a film, a közönség elıbb csendben
kuncogott, aztán már nevetett, s a vége felé volt egy-két hatalmas kacaj. Azon az
elıadáson azt tapasztalhattam, hogy a közönség nem elfogult az új jövevénnyel szemben.
Semmi kétség, ez az elsı erıfeszítés nem felelt meg Sennett várakozásainak. Úgy
hiszem, csalódást keltett benne. Néhány nappal késıbb odajött hozzám:
– Figyeljen csak ide, azt mondják magáról, nehéz magával dolgozni.
Magyarázkodtam, hogy csak lelkiismeretes vagyok, és a film javára igyekszem
mőködni.
– Nos – mondta Sennett hidegen –, tegye meg azt, amire kérik, és meg leszünk
elégedve magával.
De már másnap nézeteltérésem támadt Nicholsszal, és elöntött a pulykaméreg.
– Akármelyik háromdolláros statiszta meg tudja csinálni azt, amit tılem kíván –
jelentettem ki. – Azt szeretném, ha valami érdemlegeset produkálhatnék, nem pedig hogy
ide-oda lökdössenek, és kiessem a villamoskocsiból. Nem azért kapok heti százötven
dollárt!
Szegény öreg “Pop" Nichols, ahogy hívtuk, rettenetesen felindult.
– Több mint tíz éve dolgozom már ebben a szakmában – felelte. – Mi a fenét ért maga
ehhez?
Igyekeztem meggyızni, de sikertelenül. Próbálkoztam a többi szereplıvel, de ık is
ellenem fordultak.
– İ aztán igazán tudja, sokkal régebben van a szakmában, mint maga – mondta az
egyik öreg színész.
Mintegy öt filmet forgattam. Egyikben-másikban sikerült néhány saját humoros
ötletemet a vágóteremben mőködı henteslegények ellenére is megvalósítanom. Ismertem
már a filmvágás módszerét, és így a fellépésem és távozásom pillanatára gondoltam ki
gégéket és fintorokat, mert tudtam, hogy nehéz lenne éppen ezt kivágni. Minden alkalmat
megragadtam a filmkészítés mesterségének elsajátítására. Ha volt egy percem, a
sötétkamrában vagy a vágófülkében ültem, és figyeltem, hogyan állítja össze a vágó a
filmszalagot.
Most már szerettem volna magam írni és rendezni a vígjátékaimat; beszéltem errıl
Sennett-tel. Hallani se akart róla; helyette Mabel Normandhoz osztott be, aki éppen akkor
kezdte maga rendezni a filmjeit. Ez bosszantott, mert Mabel nagyon bájos volt ugyan, de
kételkedtem rendezıi hozzáértésében: mindjárt az elsı nap be is következett az
elkerülhetetlen botrány. Külsı forgatáson voltunk Los Angeles egyik külvárosában, és
valamelyik jelenetben Mabel azt akarta, hogy gumitömlıvel locsoljam az úttestet, hogy a
gonosztevı kocsija megcsússzék. Ajánlottam, ráállok a tömlıre, hogy a víz ne jöjjön, és
mikor belenézek a lövıkébe, véletlenül lelépek a tömlırıl, és a víz az arcomba spriccel.
De Mabel hamar letorkolt:
– Erre nincs idı! Nincs idı! Tegye, amit mondok!
Ezzel betelt a pohár, ezt már nem nyelhettem le – fıleg nem egy ilyen csinos lánytól.
– Sajnálom, Miss Normand, de nem teszem azt, amit mond. Nem hiszem, hogy
illetékes volna elıírni, mit csináljak.
A jelenetet az utca közepén forgattuk volna; otthagytam ıket, és leültem a
járdaszegélyre. Az édes Mabel – akkoriban huszadik évében járt, csinos és bájos,
mindenki kedvence és mindenki szerette – megütközve ült a felvevıgép mellett; eddig
senki se beszélt vele ilyen nyíltan. Természetesen rám is hatott ennyi báj és szépség,
titokban az én szívemben is volt egy rekesz, amelyben gyengéd érzelmeket rejtett, de
most a munkámról volt szó. A stáb meg a szereplık nyomban Mabel köré győltek, és
tanácskozni kezdtek. Mabel késıbb elmondta nekem, hogy egyik-másik statiszta meg
akart verni, de ı megakadályozta. Aztán odaküldte hozzám a segédrendezıt, kérdezzen
meg, hogy hajlandó vagyok-e tovább dolgozni. Átmentem az utcán oda, ahol ült:
– Sajnálom – mondtam bocsánatkérın –, de azt gondolom, hogy a jelenet így nem
mulatságos és nem is szórakoztató. De ha hozzájárulna ahhoz, hogy néhány humoros
ötletre javaslatot tegyek...
Mabel nem vitatkozott.
– Rendben van – felelte. – Ha nem teszi, amit mondok, visszamegyünk a mőterembe.
A helyzet válságosra fordult, de én már elszántam magam, és vállat vontam. Sok nem
veszett kárba a napi munkából, mert reggel kilenc óta forgattunk, és már elmúlt öt; a nap
gyorsan süllyedt az égbolton.
A mőteremben, miközben lemostam a festéket, Sennett berobbant az öltözımbe.
– Mi a fenét képzel maga? – kérdezte. Igyekeztem magyarázattal szolgálni.
– Ezt a sztorit fel kell dobni egy-két ötlettel – válaszoltam –, de Miss Normand
semmilyen javaslatot nem hajlandó meghallgatni.
– Megteszi, amit mondanak magának, vagy már repül is, szerzıdés ide, szerzıdés oda
– válaszolt Sennett.
Nagyon nyugodt voltam.
– Mr. Sennett – szóltam –, megkerestem én a vajas kenyeremet azelıtt is, hogy
idejöttem, és ha kirúg: hát kirúg. De lelkiismeretes vagyok, és legalább annyira szeretnék
jó filmeket forgatni, mint maguk.
Sennett szótlanul bevágta maga mögött az ajtót. Este, miközben hazafelé
villamosoztunk, elmeséltem a barátomnak, mi történt.
– Öreg hiba. Pedig egy darabig igazán remekül ment minden – mondta.
– Gondolja, hogy kirúgnak? – kérdeztem derősen, hogy ne vegye észre
szorongásomat.
– Egyáltalán nem lepne meg. Sennett begurult, mikor kirohant magától.
– Részemrıl rendben van. Ezerötszáz dollár félretett pénzem van, és ebbıl több is
kitelik, mint a hajójegy ára vissza Angliába. Holnap azért még bejövök, és ha nem
akarnak tudni rólam: c'est la vie!
Másnap reggel nyolckor kezdıdött a felvétel. Nem tudtam, hogyan állok, ezért nem
készítettem ki magam, csak ültem az öltözımben. Tíz perccel nyolc elıtt Sennett bedugta
a fejét az ajtón.
– Charlie, szeretnék beszélni magával, menjünk át Mabel öltözıjébe.
A hangja meglepıen barátságosan csengett.
– Igenis, Mr. Sennett – mondtam, és követtem.
Mabel nem volt ott; a vetítıteremben nézte a nyers felvételeket.
– Figyeljen rám – mondta Mack. – Mabel nagyon szereti magát, és mi is mind nagyon
szeretjük magát; az a véleményünk, hogy kitőnı mővész.
Meglepett ez a hirtelen változás, és azonmód olvadozni kezdtem.
– Én is a legnagyobb tiszteletet és csodálatot éreztem Miss Normand iránt – feleltem
–, de nem hiszem, hogy alkalmas lenne a rendezésre, ha másért nem, mivel még nagyon
fiatal.
– Bármi is a véleménye, nyelje le a büszkeségét, és segítsen – szólt Sennett, és
megveregette a vállamat.
– Pontosan ezt próbáltam.
– Nos, tegyen meg mindent, hogy kijöjjön vele.
– Nézze, ha megengedné, hogy én rendezzem a filmjeimet, nem lesz velem több baja
– mondtam.
 Mack egy percig hallgatott.
– Ki fogja megfizetni a filmet, ha nem tudjuk értékesíteni?
– Én magam – válaszoltam. – Hajlandó vagyok bármely banknál ezerötszáz dollárt
letétbe helyezni, és ha nem tudja eladni a filmet, megtarthatja a pénzt.
Mack gondolkozott egy cseppet.
– Van valami sztorija?
– Hát persze, amennyit csak parancsol.
– Rendben – mondta Mack –, fejezze be a filmet Mabellel, és aztán majd meglátom.
A legnagyobb barátságban ráztunk kezet. Késıbb felkerestem Mabelt, és bocsánatot
kértem, este pedig Sennett mindkettınket elvitt vacsorázni. Másnap Mabel már nem is
lehetett volna édesebb. Még ı kérdezte, nincs-e valami javaslatom vagy ötletem, így az
operatırök és a többi szereplı legnagyobb megdöbbenésére szerencsésen befejeztük a
filmet. Sennett hirtelen pálfordulása megdöbbentett. Csak hónapokkal késıbb jöttem rá a
nyitjára: úgy állt a dolog, hogy Sennett a hét végén kirúg, de a Mabellel való
összeszólalkozást követı reggel táviratot kapott a New York-i irodától, amelyben kérték,
siessen a további Chaplin-filmek gyártásával, mert roppant nagy a kereslet irántuk.
A Keystone cég átlagosan húsz másolatot készített egy-egy vígjátékról. Ha harminc
másolat elkelt, az már sikernek számított. A legutóbbi film, amely sorrendben a negyedik
volt, negyvenöt másolatban kelt el, és nıtt a kereslet a további másolatok iránt. Hát ezért
volt Mack olyan kedves, miután a táviratot kézhez vette.
A rendezés technikája ugyancsak egyszerő volt akkoriban. Csak annyit kellett tudnom,
melyik a bal és melyik a jobb kezem, és máris tudtam, merrıl kell bejönnöm, és merre
kell kimennem. Ha az ember balra távozott az egyik jelenetben, balról jött be a
következıben; ha az ember a felvevıgép irányában ment ki, utána a felvevıgéphez háttal
lépett fel. Ezek persze csak az alapszabályok voltak.
Mikor már valamivel több gyakorlatot szereztem, rájöttem, hogy a felvevıgép
elhelyezése nemcsak pszichológiai jelentıségő, hanem meghatározza a jelenet jellegét is:
az elhelyezés a forgatási stílus alapvetı eleme. A túl közel vagy túl távol felállított
kamera hatásokat emelhet ki vagy ronthat le. Minthogy a takarékos mozgás igen fontos,
nem kívánatos, hogy különös ok nélkül a színész fölösleges távolságot tegyen meg a
felvevıgép elıtt, mert a gyaloglás nem drámai esemény. Ezért a felvevıgép
elhelyezésénél a kompozíció szépségét és a színész elegáns fellépését kell szem elıtt
tartani. A kamerától való távolság a filmmővészet hangnemváltása. Nincs olyan szabály,
amely szerint a közeli felvétel nagyobb hangsúlyt ad, mint a távoli. A premier plán érzés
dolga: néha totállal nagyobb hatást lehet elérni.
Példával szolgál erre egy korai bohózatom, a Charlie korcsolyázik. A csavargó fél
lábon korcsolyázza végig a pályát, csúszkál, eltörpül, botladozik, és beleütközik a
többiekbe; óriási kavarodást okoz, és végül a többi korcsolyázó mind egy rakáson a hátán
fekszik a felvétel elıterében, a csavargó pedig hátrakorcsolyázik a pálya túlsó végébe.
Már csaknem elenyészik az apró figura a háttérben, mikor leül a nézık közé, ártatlanul
szemlélve az általa okozott felfordulást. A csavargó kicsiny alakja ott hátul
mulatságosabban hatott, mintha közelrıl mutatta volna ıt a kép.
Mikor elsı filmemet rendeztem, korántsem voltam annyira biztos magamban, mint
képzeltem: hogy ıszinte legyek, tulajdonképpen el is kapott valamelyest a pánik. De
miután Sennett megtekintette az elsı nap eredményét, visszatért az önbizalmam. A film
címe Hajón az esıben volt. Nem éppen világrengetı produkció, de mulatni lehetett rajta,
és sikert is aratott. Mikor befejeztem, nagyon szerettem volna megtudni Sennett
véleményét. Megvártam, míg kilép a vetítıterembıl.
– Na, kész megkezdeni a következıt? – kérdezte.
Attól kezdve magam írtam és rendeztem a saját bohózataimat. Ösztönzésül Sennett
minden egyes filmért huszonöt dollárt fizetett.
Sennett akkor már szinte a fiának tekintett, és minden este meghívott vacsorára.
Velem beszélte meg a többi csoport által forgatott filmek sztoriját, én meg ırült tippeket
adtam. Magam se képzeltem, hogy megértené ıket a közönség, mert túlságosan egyéniek
voltak. De Sennett nevetett, és elfogadta az ötleteimet.
Most már lelkesebben fogadott a közönség, mint régebben: tapasztalhattam ezt, ha
nyilvános elıadáson néztem meg valamelyik filmemet. Engem jutalmazott a Keystone-
bohózatok bejelentését követı mozgolódás és izgalom, megjelenésem nyomán az
örvendezı felkiáltások, pedig még nem is csináltam semmit. A közönség kedvence
lettem: ha így megy tovább, meg lehetek elégedve a sorsommal. A külön díjazással
együtt heti kétszáz dollárt kerestem.
Rengeteget dolgoztam, és így nemigen tudtam idıt szakítani sem az Alexandria bár
látogatására, sem a szarkasztikus barátommal, Elmer Ellsworth-szal való társalgásra.
Hetekkel késıbb azonban összeszaladtam vele az utcán.
– Hallja-e, ide figyeljen – mondta –, nemrég láttam a filmjeit, és komolyan mondom,
maga igazán jó! Van magában valami, ami teljesen elüt a többiektıl. Nem, nem ugratom.
Maga tényleg mulatságos! Az ördögbe is, miért nem mondta ezt mindjárt?
Természetesen ezután igen jó barátok lettünk.
Rengeteget tanultam Keystone-éknál, de a Keystone cég is rengeteget tanult tılem.
Azokban az idıkben szinte semmit se tudtak a technikáról, a színpadi mesterségrıl és
mozgásról; ezeknek az ismeretét én a színháztól hoztam magammal. Nagyon kevéssé
ismerték a természetes arcjátékot és a taglejtéseket. Egy jelenet beállításánál a rendezı
három vagy négy színészt a legsivárabb módon, egyenes vonalban felsorakoztatott a
felvevıgép elıtt, és az egyik színész, a lehetı legszélesebb mozdulatokkal elıször
magára, aztán a győrős ujjara, majd végül a lányra mutatott: jelbeszéddel így hozta
mindenki tudomására, hogy: “Elveszem – a – lányát – feleségül." A némajátékban nyoma
sem volt a finomságnak és a kifejezıerınek; ebben voltam én más, mint a többi színész.
A filmnek abban a korai idıszakában tudtam, hogy sok szól a javamra, és hogy gazdag,
ismeretlen területet tárok fel, mint valami geológus. Azt hiszem, pályafutásomnak ez volt
a legizgalmasabb idıszaka, mert egy ismeretlen és csodálatos világ küszöbén álltam.
A siker népszerősít; én is nemsokára kedves barátja lettem mindenkinek a
mőteremben. A statiszták, a díszlettologatók, a kellékesek és az operatırök mind-mind
Charlie-nak szólítottak. Bár nem szeretek bizalmaskodni, ez mégis nagyon tetszett,
tudtam, a bizalmaskodás a sikeremet bizonyítja.
Most már bíztam saját ötleteimben, és ezért Sennettnek tartozom hálával. İ is éppoly
mőveletlen volt, akárcsak én, mégis hitt a maga ízlésében, és ezt a hitét belém oltotta.
Munkamódszere önbizalmat sugallt, helyesnek látszott tehát. Mőtermi pályafutásom elsı
napján elejtett megjegyzése: “Nincs forgatókönyvünk. Valami ötletbıl indulunk ki, és
követjük az események természetes menetét" – megtermékenyítette képzelıerımet.

Az alkotásnak ez a módja izgalmassá tette a filmezést. A színházban a merev,

változatlan gyakorlat arra szorított, hogy estérıl estére ugyanazt ismételjem; ha egyszer a
színpadi magatartást kipróbálták, és az rögzıdött, az ember ritkán igyekezett valami mást
kitalálni. A színházi játék egyetlen ösztönzıje a jó, illetve a rossz elıadás közötti
különbség volt. A filmezés szabadjára engedett, A kaland élményét nyújtotta.
– Milyennek tartja ezt az ötletet? – kérdezte Sennett, vagy megjegyezte: – Elöntötte az
árvíz a város fıutcáját.
Efféle megjegyzések indították útnak a Keystone-féle bohózatokat. Pompás volt ez a
folytonos elbővölı rögtönzés – valósággal felcsigázta az ember alkotókészségét. Minden
csupa szabadság, könnyedségszöveg nélkül, szerzık nélkül dolgoztunk, valami
elképzelés köré gégéket csoportosítottunk, és menet közben alakítottuk ki a történetet.
Például a Chaplin, az ısember címő filmet egy geggel kezdtem, amelyet elsı
fellépésemkor ötlöttem ki. A történelem elıtti idık emberének jelmezében jelenek meg a
vásznon, medvebır borítja a vállamat, és miközben a tájat kémlelem, a medvebır kitépett
szırével tömöm meg a pipámat. Ez az ötlet elég volt ahhoz, hogy a történelem elıtti
sztorit a megfelelı kerékvágásba zökkentse, és bevezesse a következendı szerelmeket, a
vetélkedést, harcot és üldözést. Ez volt a módszerünk a Keystone cégnél, valamennyien
eszerint dolgoztunk.
Emlékszem rá, mikor támadt bennem az a törekvés, hogy a bohózataikon kívül más
elemeket is belevigyek a filmjeimbe. A The New Janitor (Az új portás) címő filmbıl azt
a jelenetet forgattam, mikor az iroda fınöke éppen kirúg: könyörögtem neki, legyen
irántam irgalommal, engedje, hogy megtartsam az állásomat. Szívhez szóló némajátékkal
adtam tudomására, hogy nagy családom, sok apró gyermekem van. Bármennyire
groteszkül alakítottam ezt az érzelmességet, az egyik idıs színésznı, Dorothy Davenport,
aki oldalról figyelte a jelenetet, nem tudta visszatartani a könnyeit. Próba közben
felnéztem, és nagyon meglepıdtem.
– Tudom, hogy ennek mulatságosnak kellene lennie – mondta –, de a maga játékától
egyszerően sírnom kell.
Az idıs hölgy igazolt valamit, amit én magam is éreztem már: megvolt a képességem,
hogy ne csak nevetést, de könnyeket is fakasszak.
A mőterem férfias légköre a szépnem jótékony jelenléte nélkül szinte elviselhetetlen
lett volna. Mabel Normand azonban nıi bájjal ékesítette a stúdiót. Rendkívül csinos volt:
súlyos pillájú, nagy szemével és finoman ívelt szája sarkával a megértés vagy
megbocsátás sok változatát tudta kifejezni. Mabel jó kedélyő és vidám pajtás, kedves és
nagylelkő volt; mindnyájan imádtuk.
Sok szó esett arról, hogy Mabel milyen jószívően viselkedett a ruhatárosnı
gyermekével, vagy miképpen tréfálta meg az egyik operatırt. Mabel testvérként szeretett
engem, mert akkoriban nagyon szerelmes volt Mack Sennettbe. Mack révén nagyon sokat
voltam együtt vele; rendszerint együtt vacsoráztunk hármasban. Vacsora után Mack
elaludt a szálló elıcsarnokában: mi ketten a moziban vagy a kávéházban ütöttünk agyon
egy órácskát, aztán visszamentünk, és felébresztettük. Az ember azt gondolná, hogy az
állandó közelség gyengéd szálakat szıtt közöttünk, de nem így történt; nagy sajnálatomra
pusztán barátok maradtunk.
Történt azonban, hogy Mabel, Roscoe Arbuckle és én az egyik San Franciscó-i
színházban léptünk fel valami jótékony cél érdekében: ekkor Mabel meg én nagyon közel
jártunk ahhoz, hogy belehabarodjunk egymásba. Csodálatos este volt, és mindhárman
nagy sikerrel szerepeltünk a színházban. Mabel az öltözıben hagyta a kabátját, és
megkért, kísérjem el, amíg beugrik érte. Arbuckle és a többiek odakint vártak a kocsiban.
Egy pillanatra magunkra maradtunk. Mabel szépsége sugárzott, ahogy a vállára terítettem
a köpenyét, megcsókoltam. Visszacsókolt. Tovább is mehettünk volna, de a többiek
vártak ránk. Késıbb kísérletet tettem a kaland folytatására, de soha semmi se lett belıle.
– Nem, Charlie – mondta jóindulatúan –, én nem vagyok a te eseted, te se az enyém.
Diamond Jim Brady ez idı tájt érkezett Los Angelesbe – Hollywood akkoriban még
embrionális állapotban leledzett. Magával hozta a Dolly Sistereket férjestül, és az
égvilágon mindenkit vendégül látott. Az Alexandria szállóban adott egyik vacsorájára
egy egész hadsereg győlt össze: a Dolly ikerpár, a két férj, Charlotta Monterey, Lou
Tellegen – Sarah Bernhardt partnere –, Mack Sennett, Mabel Normand, Blanche Sweet,
Nat Goodwin és még sokan mások. A Dolly ikerpárt szédületesen gyönyörőnek találtam.
A testvérek, a két férj és Diamond Jim Brady szinte elválaszthatatlannak látszottak; a
kapcsolatuk némiképpen rejtélyesnek tőnt a szememben.
Diamond Jim páratlan amerikai típust képviselt; úgy pompázott, mint valami jóságos
John Bull. Azon az elsı estén alig hittem a szememnek, gyémánt kézelı- és
ingmellgombjai mind nagyobbak voltak az egyshillinges érménél. Néhány nappal késıbb
Nat Goodwin kávéházában, a tengerparton vacsoráztunk: ekkor Diamond Jim a
smaragdkészletével tündökölt; valamennyi kı meghaladta egy kisebb gyufásdoboz
méretét. Elıször azt hittem, tréfából viseli a köveket, és megkérdeztem, vajon valódiak-e.
Azt válaszolta, valódiak.
 – De hiszen – hüledeztem – ez egészen meseszerő.
– Ha igazán szép smaragdokat akar látni, hát nézzen ide – felelte. Feltolta
frakkmellényét, mire olyan széles öv tőnt elı, mint a Marquess of Queensberry bajnoki
szalagja, telis-tele akkora smaragdokkal, amilyen nagyokat soha az életben nem láttam.
Dagadt a melle a büszkeségtıl, amikor közölhette velem: tíz készlet drágaköve van, és
minden este más-más készletet visel.
1914-et írtunk, huszonöt éves voltam, fiatalságom virágjában, szerelmes a munkámba,
nemcsak a siker miatt, hanem a varázsáért, s mert alkalmam volt megismerni a nagy
filmsztárokat, hiszen örökösen rajongtam az egyikért vagy a másikért. Mary Pickford,
Blanche Sweet, Miriam Cooper, Clara Kimball Young, a Gish nıvérek és mások – mind
sugárzó szépség, a mennyországban éreztem magam, ha szemtıl szembe láthattam ıket.
Thomas Ince gyakran meghívott bennünket a mőtermében rendezett szalonnasütésekre
és táncestékre. A mőterem Santa Monicától északra, vadregényes tájon feküdt, és a
Csendes-óceánra nézett. Milyen csodálatos éjszakákat töltöttünk ott – a szépség és a
fiatalság járt táncot a panaszos muzsika hangjára a szabadtéri színpadon, a közeli partról
pedig odahallatszott a hullámok csendes moraja.
Elsıre Peggy Pierce-be szerettem bele. Kivételesen szép lány volt, vonásai finoman
metszettek, fehér nyaka gyönyörő, alakja elragadó. A Keystone-éknál töltött elsı három
héten nem találkoztam vele, mert meghőlt, és otthon kellett maradnia. De ahogy
megláttuk egymást, azonnal lángra lobbantunk: a vonzalom kölcsönös volt, és a szívem
énekelt. Milyen romantikusak voltak azok a reggelek, mikor úgy mentem munkába, hogy
ma megint láthatom Peggyt.
Vasárnaponként felmentem érte szülei lakására. Minden este együttlétünk lángoló
szerelmi vallomásba torkollott, de minden este újra kezdıdött a küzdelem. Igen, Peggy
szeretett, kapcsolatunk mégis vesztett ügynek bizonyult. Peggy ellenállt és ellenállt, amíg
kétségbeesve fel nem adtam a harcot. Akkoriban egyáltalán nem kívántam megnısülni. A
szabadság túlságosan izgalmas kalandot kínált. És egyetlen nı sem ért fel azzal a
bizonytalan eszményképpel, amelyet magamban hordoztam.
Minden mőterem egy-egy család. A filmeket egy hét alatt elkészítettük, s még a teljes
játékfilmek forgatása se tartott két vagy három hétnél tovább. Napfénynél dolgoztunk,
ezért éltünk Californiában: tudtuk, hogy ott az év kilenc hónapjában süt a nap.
Jupiterlámpával 1915 táján kezdtünk dolgozni, de Keystone-ék sohase használták,
mert a fény imbolygott, nem volt olyan erıs, mint a napfény, és nagyon soká tartott a
beállítás. A Keystone-bohózatok forgatási ideje ritkán haladta meg az egy hetet; sıt, a
Chaplin zsebórát szerez címő filmemet egyetlen délután készítettem el, mégis az egészet
végignevette a közönség. Ellenben a Chaplin a cukrászdában címő, ugyancsak nagy
sikerő film kilenc napot vett igénybe, és az elıállítási költsége ezernyolcszáz dollárra
rúgott. Egyetlen Keystone-bohózat sem kerülhetett többe ezer dollárnál; mivel ezt a
költségelıirányzatot túlléptem, elvesztettem huszonöt dolláros külön díjazásomat.
Sennett úgy vélekedett, hogy másképp nem szerezhetı vissza a veszteség, csak ha két
részben forgalmazzák a filmet; így is történt. A film bruttó bevétele az elsı évben
meghaladta a százharmincezer dollárt.
Már több sikeres film állt a hátam mögött. Ide sorolhatók a Chaplin zsebórát szerez, a
Cukrászdában, a Kéjgáz és a Kulisszatologató. Ekkor történt, hogy Mabellel és Marie
Dresslerrel együtt fıszerepet játszottam egy játékfilmben. Kellemes volt Marie-vel
dolgozni, de kötve hiszem, hogy a film valami sokat ért volna. Rendkívül örültem, mikor
ismét magam rendezhettem a filmjeimet.
Mivel a Chaplin név ekkor már fémjelezte a filmeket, rávettem Sennettet, szerzıdtesse
Sydneyt. Sennett örült, hogy a család egy további tagját is a vállalathoz kötheti. Sydneyt
tehát szerzıdtették egy évre, heti kétszáz dolláros gázsival; huszonöt dollárral többet
kapott, mint én. Sydney és felesége épp akkor érkezett meg a mőterembe egyenesen
Angliából, amikor nekem külsı felvételre kellett mennem. Aznap este mégis együtt
vacsoráztunk. Érdeklıdtem, hogyan fogadták a filmjeimet Angliában.
 Sydney elmesélte, hogy még a nevem reklámozását megelızıen több varietészínész
lelkesen számolt be neki az új amerikai mozikomikusról, akit nemrégen láttak a
filmvásznon. Azt is elmondta, mielıtt elment volna megnézni a vígjátékaimat, felhívta a
filmterjesztı vállalatot, hogy megtudja, mikor fogják vetíteni ıket. Megmondta a nevét,
mire rögtön meghívták, tekintse meg náluk három filmemet. Egyedül ült a
vetítıteremben, és halálra nevette magát.
– És mit szólsz mindehhez? – kérdeztem. Sydneyn nyoma sem látszott
csodálkozásnak.
– Tudtam, hogy befutsz – mondta magabiztosan.

Mack Sennett tagja volt a Los Angeles-i atlétikai klubnak. Jogában állt ideiglenes
tagsági kártyát adni egy barátjának: engem lepett meg vele. A klub a város
agglegényeinek meg üzletembereinek fıhadiszállása volt, a helyiségei fényőzıek: az elsı
emeleten a hölgyeket tágas ebédlı várta, több szalon és egy koktélbár állt a tagok
rendelkezésére.
Én a legfelsı emeleten az egyik sarokszobát foglaltam el, zongora és könyvtár is volt
benne; szomszédom Mose Hamberger, a város legnagyobb áruházának tulajdonosa.
Akkoriban igazán nagyon kevésbıl meg lehetett élni. Heti tizenkét dollárt fizettem a
szobáért, és ezért az összegért rendelkezésemre állt a klub minden kényelme, a jól
felszerelt tornacsarnok, az uszoda, és igénybe vehettem a valóban kitőnı kiszolgálást is.
Mindent egybevéve, heti hetvenöt dollárból pazar módon éltem, sıt, ha éppen rám került
a sor, egy-egy kör italt is fizethettem, és idınként vacsoravendégeket is hívhattam.
A klubban bajtársi szellem uralkodott, amelyet az elsı világháború kitörése sem zavart
meg. Mindenki úgy vélekedett, hogy a háborúnak hat hónap alatt vége lesz; Lord
Kitchener jövendölését, hogy négy évig is eltart, senki se vette komolyan. Sokan örültek
a hadüzenetnek. Most majd megmutatjuk a németeknek. A háború kimenetele egy percig
sem volt vitás; az angolok és a franciák hat hónap alatt elverik a port a németeken. A
háború még nem tombolt igazában, és a hadszíntér nagyon messze volt Californiától.
Körülbelül ekkoriban kezdett Sennett a szerzıdésem megújítására célozgatni; ismerni
szerette volna a feltételeket. Némileg tisztában voltam népszerőségem nagyságával, de
azt is tudtam, hogy a népszerőség múlandó természető; úgy gondoltam, az eddigi tempó
mellett egy év alatt kiégek, tehát addig kell ütnöm a vasat, amíg meleg.
– Ezer dollárt kérek egy hétre! – mondtam elszántan. Sennett ereiben meghőlt a vér.
– De hiszen még én sem keresek ennyit – vetette ellen.
– Ezt tudom – feleltem –, de nem is a maga kedvéért állnak sorba az emberek a
jegypénztárak elıtt, hanem az enyémért.
– Lehet, hogy így van – érvelt Sennett –, de a mi szervezetünk támogatása nélkül
aligha vinné valamire.
Figyelmeztetett arra, mi történt Ford Sterlinggel.
Ebben igaza volt, Fordnak nem ment valami jól, mióta megvált a Keystone cégtıl.
Megmondtam viszont Sennettnek, hogy nekem semmi másra nincs szükségem a
vígjátékaimhoz, csak egy parkra, egy rendırre és egy csinos lányra. Néhány sikeres
filmemet körülbelül ennyi segédeszközzel készítettem el.
Sennett idıközben táviratozott a társainak, a Kessel és Bauman cégnek, hogy
tanácsukat kérje a szerzıdésem és az igényem kérdésében. Késıbb Sennett új javaslattal
állt elı:
– Figyeljen rám. A mostani szerzıdés még négy hónapra szól. Összetépjük a
szerzıdést, és adunk magának most azonnal ötszáz dollárt, a jövı évben hétszáz dollárt és
a rákövetkezı évben pedig ezerötszáz dollárt, így meglesz a heti ezer dollárja.
– Mack – válaszoltam –, ha megfordítaná a sorrendet és az elsı évben ezerötszázat, a
másodikban hétszázat és harmadikban ötszázat adna, biz' isten elfogadnám az ajánlatát.
– Ez színtiszta ırület – állapította meg Sennett. Így hát az újabb szerzıdés kérdése
lekerült a napirendrıl.

Szerzıdésem már csak egy hónapra kötött Keystone-ékhoz, de még egyetlen más
vállalat sem jelentkezett ajánlattal. Egyre idegesebb lettem; azt hiszem, Sennett tisztában
volt a helyzettel, és ki akarta várni a kedvezı pillanatot. Ha régebben befejeztem egy
filmet, rendszerint odajött hozzám, és tréfásan sürgetett, ugyan kezdjek már bele a
másikba; most már két hete nem dolgoztam, mégis elkerült. Udvariasan, de tartózkodóan
viselkedett.
Ilyen körülmények között sem csüggedtem el. Ha senki sem keres fel ajánlattal, a saját
számlámra dolgozom majd. Miért ne? Optimista voltam, és bíztam magamban. Jól
emlékszem arra a percre, amikor elfogott ez az érzés: igénylılapot töltöttem ki a mőterem
falának támaszkodva.
Sydney számos sikeres filmben szerepelt Keystone-éknál. A The Submarine Pirate
(Tenger alatti kalóz) szerte a világon megdöntött minden rekordot; Sydney számos
trükkfelvétel kigondolásával járult hozzá a film gyártásához. Sikerei láttán felvetettem
neki, társuljon velem, alapítsuk meg saját vállalatunkat.
– Semmi másra nincs szükségünk, csak felvevıgépre és hátsó udvarra – mondtam.
Sydney azonban konzervatív volt. Attól félt, hogy túlságosan nagy kockázatot
vállalunk.
– Aztán meg – főzte tovább gondolatait – semmi kedvem sincs lemondani a
fizetésemrıl, ennyit még soha életemben nem kaptam.
Sydney tehát további egy évre a Keystone cég alkalmazásában maradt.
Valamelyik nap Carl Laemmle a Universal Companytıl felhívott telefonon. Hajlandó
lett volna egy méter filmért negyven centet fizetni és a gyártási költségeket is viselni, de
nem ment bele abba, hogy heti ezer dollár fizetést adjon; így hát semmi sem lett a
dologból.
Egy másik fiatalember, Jess Robbins az Essenay Company megbízottja, azt mondta,
hallotta, hogy tízezer dolláros foglalót kérek a szerzıdés aláírásakor, a továbbiak során
pedig heti ezerkétszázötven dollárt. Meglepett a dolog. Amíg nem tett említést róla, meg
se fordult az eszemben a tízezer dolláros foglaló, de attól a boldog pillanattól kezdve az
ötlet ugyancsak gyökeret vert a fejemben.
Még aznap este meghívtam Robbinst vacsorára, és hagytam, hadd beszéljen. Azt
mondta, egyenesen Mr. G. M. Andersontól jön. Ez az úr, közismert nevén Billy Bronco,
az Essenay Companyben bizonyos Mr. George K. Spoornak a társa. Mr. Anderson heti
ezerkétszázötven dollár gázsit ajánlott, de Robbins a foglalóra vonatkozólag nem tudott
semmi bizonyosat. Vállat vontam.
– Ez a bökkenı a többiekkel is – állapítottam meg. – Mind óriási ajánlatokkal állnak
elı, csak a készpénzt nem hajlandó senki elıvenni a zsebébıl.
Késıbb Robbins telefonált Andersonnak San Franciscóba, hogy rendben lenne a
dolog, csak ragaszkodom a tízezer dollár lefizetéséhez. Ragyogó képpel jött vissza az
asztalhoz.
– Áll az alku – mondta –, és holnap a tízezer dollárját is megkapja. A lehetı legjobb
kedvem kerekedett. Túl szépen hangzott mindez, semhogy igaz lehessen. Sajnos, nem is
volt az; Robbins másnap csak hatszáz dollárra szóló csekket adott át azzal a
magyarázattal, hogy Mr. Andersen személyesen jön át Los Angelesbe, és akkor rendezi a
tízezer dollár ügyét. Anderson meg is jött, igen lelkesedett a megállapodásunkért,
mindent meg is ígért, csak éppen a tízezer dollárt nem fizette ki.
– A társam, Mr. Spoor, elintézi ezt az ügyet, mihelyt Chicagóba érünk.
A gyanakvásom persze felébredt; de igyekeztem aggályaimat elhessegetni. Még két
hétig kellett Keystone-éknál dolgoznom. Nagy megerıltetésembe került, hogy utolsó
filmemet, a Chaplin, az ısember-t befejezzem, mert ennyi üzleti ajánlat boldog
várományosaként, nehéz volt a filmre összpontosítanom. Végül mégiscsak elkészült a
film.

XI
Nehezemre esett otthagyni Keystone-ékat, mert nagyon megszerettem Sennettet és a
többieket is. Nem búcsúztam el senkitıl, ehhez nem volt erım. Minden kegyetlenül
egyszerően történt. Szombat este befejeztem a vágást, és hétfı reggel már utaztam is Mr.
Andersonnal San Franciscóba, ahol új zöld Mercedes kocsija várt ránk. Csak azért
szakítottuk meg utunkat, hogy a St. Francis szállóban megebédeljünk, aztán mentünk
tovább Nilesba, Andersen saját kis mőtermébe. Bronco Billy itt forgatta vadnyugati
filmjeit az Essenay Company részére (az Essenay szó Spoor és Anderson neveinek
kezdıbetőibıl összeállított rövidítés).
Niles a vasútvonal mellett feküdt, San Franciscótól egy órányi útra. Kisváros,
négyszáz lakossal, akik fıleg lucernatermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A
mőterem mintegy négy mérföldnyire feküdt a várostól, egy kopár mezı közepén.
Elszorult a szívem, mikor megláttam, mert lehangolóbb helyet elképzelni se lehet. A
mőterem teteje üvegbıl készült; nyáron rettenetes meleg lehetett. Anderson azt állította,
hogy a chicagói mőtermek inkább megfelelnek majd az ízlésemnek, és jobban fel is
vannak szerelve vígjátékok forgatására. Csak egy óráig maradtunk Nilesban, azt is csak
azért, hogy Anderson megbeszéljen valamilyen ügyet a stábjával. Ezután mindketten
visszamentünk San Franciscóba, és felszálltunk a chicagói gyorsra.
Megkedveltem Andersont; különös báj áradt belıle. A vonatban úgy gondoskodott
rólam, mintha a bátyám lett volna; a különbözı állomásokon képes újságokat és
édességet vásárolt. Tartózkodóan viselkedett, és keveset beszélt; negyven év körül
járhatott, és mikor az üzletre fordult a szó, nagyvonalúan csak ennyit jegyzett meg:
– Ne aggódjék emiatt. Minden rendben lesz.
Rossz társalgó volt, gyakran elmerengett. Mindazonáltal úgy éreztem, alapjában véve
igen ravasz ember.
Az úton érdekes élményben volt részünk. Három másik ember is utazott a vonaton.
Elıször az étkezıkocsiban vettük észre ıket. Kettı szemmel láthatóan jómódú lehetett, a
harmadik azonban sehogy se illett hozzájuk, közönséges, faragatlan fickónak látszott.
Különös módon együtt ebédeltek. Találgattuk, hogy a két tisztességes megjelenéső talán
mérnök, a szánalmas külsejő harmadik pedig munkás, aki a durva munkát végzi. Mikor
visszamentünk az étkezıkocsiból a fülkébe, egyikük odajött hozzánk, és bemutatkozott.
Azt mondta, ı a St. Louis-i seriff, és felismerte Bronco Billyt. Egy bőnözıt kísérnek
vissza a San Quentin-i börtönbıl St. Louisba, ahol majd felakasztják. Mivel nem
hagyhatják magára a foglyot, van-e kifogásunk azellen, hogy átmenjünk az ı fülkéjébe, és
megismerkedjünk a kerületi ügyésszel?
– Gondoltam, talán érdeklik Önöket a körülmények – mondta a seriff bizalmasan. –
Ennek a fickónak már volt egy és más a rovásán, mikor aztán St. Louisban a rendır
letartóztatta, azt kérte, engedjék fel a szobájába, hogy néhány ruhát kivehessen a
poggyászából; kotorászott a bıröndjében, de hirtelen hátraperdült, és agyonlıtte a
rendırt, majd átszökött Californiába, ahol rabláson csípték, és három évre ítélték.
Szabadulásakor már vártunk rá a kerületi ügyésszel. Teljesen világos az eset: fel fogjuk
akasztani – fejezte be mondókáját, és önelégülten nézett körül.
Átmentünk a fülkéjükbe. A seriff, joviális, köpcös ember, folyton mosolygott, és a
szemével pajkosán hunyorgott. A kerületi ügyész már ünnepélyesebb arcot vágott.
– Foglaljanak helyet – mondta a seriff, és bemutatott a barátjának. Aztán a fogoly felé
intett: – Ez pedig Hank. Visszavisszük St. Louisba, ahol egy kicsit szorulni fog a kapca.
Hank gunyorosan mosolygott, de nem tett észrevételt. Jól megtermett, kétméteres
ember volt, ötven felé járhatott. Kezet rázott Andersonnal, és így szólt:
– Sokszor láttam magát, Bronco Billy, isten uccse, ahogy maga kezeli azokat a
pisztolyokat meg elintézi az útonállókat, annál jobbat életemben nem láttam.
Hank azt mondta, szinte semmit se tud rólam; három évig ült San Quentinben –
ilyenkor odakint sok olyasmi történik, amirıl nem tud az ember, mondta.
Bár mindnyájan igyekeztünk jókedvet mutatni, nehezen viseltük el a rejtett
feszültséget. Fogalmam sem volt, mit mondjak, ezért csak vigyorogtam a seriff
megjegyzésein.
– Ronda egy világ ez – mondta Bronco Billy.
– Stimmel – felelte a seriff –, de mi azt akarjuk, hogy kevésbé legyen ronda. Hank
tudja ezt a legjobban.
– Világos – helyeselt Hank érdesen. A seriff moralizálni kezdett.
– Ez az, amit rögtön megmondtam Hanknek, amint kilépett a San Quentin kapuján.
Közöltem vele, ha ı se mókázik, mi se mókázunk. Nem kell itt bilincs meg efféle vacak.
Elég lesz a lábvas is.
– Lábvas? Az meg mi? – kérdeztem.
– Még nem látott olyat? – érdeklıdött a seriff. – Hank, húzd fel a nadrágod szárát.
Hank felhúzta a nadrágszárát: a bokájára egy nikkelezett, öt hüvelyk széles és három
hüvelyk vastag abroncs feszült, vagy negyven fontot nyomhatott. Erre a beszélgetés a
legújabb típusú lábvasakra fordult. A seriff elmagyarázta, hogy ezt a típust belülrıl
gumival bélelték, így kényelmesebb a fogolynak.
– Ezzel is alszik? – érdeklıdtem tovább.
– Hát az attól függ – válaszolta a seriff, és szeme sarkából Hankre nézett.
Hank zordan és kiismerhetetlenül mosolygott.
Vacsoráig a fülkéjükben maradtunk, késıbb arra terelıdött a szó, miképpen sikerült
Hanket ismét kézre keríteni. A seriff elmesélte, hogy a börtönök közötti tájékoztatás-
csere keretében rendszeresen kapnak fényképeket és ujjlenyomatokat; ezekbıl jutottak
arra a következtetésre, hogy Hank az ı emberük, így aztán a San Quentin börtön kapuja
elıtt várakoztak azon a napon, amikor Hank szabadult.
– Na persze – folytatta a seriff, és kicsiny szeme megint Hankre szegezıdött –, az utca
túlsó oldalán vártunk rá.
Végighúzta a mutatóujját az orra mentén, csúfondárosan Hankre mutatott, és ördögi
mosollyal lassan tagolta:
– Azt – hiszem – ez – a – mi – emberünk!
Anderson is, én is lenyőgözve hallgattuk a seriff elbeszélését.
– Aztán megállapodtunk. Ha ı is rendesen viselkedik, mi is rendesen viselkedünk.
Elvittük reggelizni, kapott kalácsot és sonkás tojást. Most meg itt van, és az elsı
osztályon utazik. Kellemesebb ez így, mintha bilinccsel meg láncokkal
gorombáskodnánk.
Hank elhúzta a száját, és mosolyogva megjegyezte:
– Kifogást emelhettem volna a kiadatásom ellen, ha akartam volna.
A seriff ridegen mérte végig.
– Az nem sokat segített volna rajtad, Hank – mondta lassan. – Legföljebb egy kis
késedelmet okozott volna. Nem jobb elsı osztályú kényelemben utazni?
– Jobbnak jobb – bökte ki Hank.
Lassan közeledtünk Hank rendeltetési helyéhez, és ekkor Hank szinte szeretettel
emlékezett meg a St. Louis-i börtönrıl. Nagyon tetszett neki, hogy fogolytársait rendkívül
foglalkoztatja a pere és a hamarosan várható tárgyalás.
– Csak azt nem tudom, hogy fognak velem bánni azok a gorillák, ha majd a bíróság
elé állítanak! Attól félek, elveszik az összes dohányomat meg cigarettámat.
A seriff és az ügyész viszonyát Hankhez olyasféle vonzódás jellemezte, aminıt a
torreádor érez a leszúrásra kiszemelt bika iránt. December utolsó napján szálltak ki a
vonatból; búcsúzóul a seriff és az ügyész boldog új évet kívánt. Kezet ráztunk Hankkel is,
aki komoran megjegyezte, hogy minden jónak vége szakad egyszer. Nemigen találtunk
megfelelı búcsúszavakat. Kegyetlen és gyáva bőntettet követett el, mégis szinte
önkéntelenül sok szerencsét kívántam neki, ahogy súlyos lábaival elsántikált a vonat
mellıl. Késıbb megtudtuk, hogy felakasztották.

Chicagóba érkezésünkkor a mőterem igazgatója üdvözölt, de Mr. Spoor fel sem

ködlött a láthatáron. Az igazgató szerint Mr. Spoor üzleti ügyben eltávozott, és csak az
újévi ünnepek után tér vissza. Akkor még nem gondoltam, hogy Mr. Spoor távollétének
bármi jelentısége lenne, hiszen a mőteremben amúgy se indult meg az élet január elseje
elıtt. A szilveszter-estét Andersonnal, a feleségével és családjával töltöttem. Újév napján
Anderson visszautazott Californiába, de biztosított arról, hogy megérkezése után Spoor
mindent elintéz majd, beleértve a tízezer dolláros foglalót. A mőterem az ipari negyedben
feküdt, és régebben minden bizonnyal raktár lehetett. Mikor reggel megjelentem ott,
nyomát se leltem Spoornak, és a személyzet sem kapott semmiféle értesítést az engem
érintı üzleti megállapodásról. Azonnal észrevettem, hogy itt valami bőzlik, és az
irodában többet tudnak, mint amennyit jónak látnak közölni velem. De még ez sem
aggasztott: bizakodtam, egy jó film minden nehézséget megold. Megkérdeztem tehát az
igazgatót, tud-e arról, hogy számítok a mőterem személyzetének teljes együttmőködésére,
és szabadon használhatom az egész felszerelést.
– Természetesen – hangzott a válasz. – Mr. Anderson intézkedett ebben az ügyben.
– Akkor azonnal munkához szeretnék látni – mondtam.
– Rendben van – felelte. – Az elsı emeleten van a forgatókönyvosztály és a vezetıje.
Miss Louella Parson majd átadja önnek a kéziratot.
– Semmi szükségem a más által írt forgatókönyvre – csattantam fel –, magam írom
ıket!
Feldühített az egész társaságból áradó nemtörıdömség és Spoor rejtélyes távolléte. A
tetejébe a személyzet nagyképő banktisztviselık modorában sétált fel s alá, az
igénylılapokat úgy kezelték, mintha mindnyájan igazgatósági tagok lettek volna – az
adminisztráció impozáns volt, csak a filmjeik nem értek semmit. Az emeleti irodában az
egyes osztályokat ráccsal választották el egymástól, mint megannyi pénztárfülkét. A
környezet bármire alkalmas lehetett, csak alkotómunkára nem. Akár befejezte a rendezı
a jelenet forgatását, akár nem, hatkor eloltották a villanyt, és mindenki hazament.
A következı reggel felkerestem a szereposztási részleget.
– Szereplıkre lenne szükségem – mondtam szárazon –, lennének-e olyan kedvesek
tehát, hogy a társulatnak néhány szabad tagját hozzám küldjék?
Küldtek is néhány embert, akit megfelelınek gondoltak. Volt közöttük egy Ben
Turpin nevezető kancsal fickó, aki látszólag jól kiismerte magát a szakmában, bár
pillanatnyilag alig foglalkoztatták Essenayéknél. Rögtön megkedveltem és
kiválasztottam. De még mindig hiányzott a nıi fıszereplı. Számos megbeszélés után az
egyik jelentkezıben kedvezı vonásokat véltem felfedezni; meglehetısen csinos fiatal
lány volt, akivel a vállalat csak nemrégen kötött szerzıdést. De uramisten! Úgy
viselkedett, mint egy faszent. Nem tudtam mit kezdeni vele, feladtam hát a küzdelmet, és
elküldtem. Gloria Swanson évekkel késıbb elmondta nekem, hogy ı volt ez a lány, és
mivel törekvése a drámai színészetre irányult, a bohózatot viszont utálta, szándékosan
játszotta a használhatatlant.
Francis X. Bushman, aki akkoriban nagy sztár volt Essenayéknél, észrevette
viszolygásomat.
– Akármilyen rossz a véleménye a mőteremrıl – mondta –, az igazság diametrálisan
ellenkezı.
De nem így volt; nem szerettem a mőtermet, és nem a “diametrális" szót. A
körülmények egyre rosszabbnak bizonyultak. Ha meg akartam tekinteni a nyers
felvételeimet, az eredeti negatív filmszalagot vetítették le, hogy megtakarítsák a pozitív
másolat elıállításával járó kiadásokat. Ettıl égnek állt a hajam. Mikor azt kértem,
készítsenek pozitív másolatot, úgy néztek rám, mintha tönkre akarnám tenni ıket.
Magabiztosan és önelégülten viselkedtek. Jóformán elsıként kezdtek filmet gyártani, és
az így szerzett szabadalmi jogok védelmében monopolhelyzetet élveztek, legkisebb
gondjuk is nagyobb volt annál, hogy jó filmek készülnek-e náluk vagy sem. Bár a többi
vállalat támadta szabadalmi jogaikat, és jobb filmekkel jelentkezett, mint ık, Essenayék
önfejően folytatták az addigi gyakorlatot, és minden hétfı reggel úgy osztották ki a
forgatókönyvet, mint egy pakli kártyát.
Már szinte befejeztem az elsı filmemet – a Chaplin új állásban címőt – két hét is
elmúlt már, és Mr. Spoor még mindig nem került elı. Nem kaptam meg a foglalót, sem a
fizetésemet.
– Hol ez a Mr. Spoor? – kérdeztem a fıirodában. Zavartan beszéltek összevissza, és
nem tudtak megfelelı magyarázattal szolgálni. Nem lepleztem már, mi a véleményem az
egész ügyrıl, és aziránt érdeklıdtem, hogy vajon mindig ilyen módon intézi üzleti
ügyeit?
Évekkel késıbb magától Spoortól tudtam meg az igazságot. Spoor addig semmit se
hallott felılem; mikor megtudta, hogy Anderson éves szerzıdést kötött velem heti
ezerkétszázötven dolláros gázsival és tízezer dollár foglalóval, dühös táviratot küldött
Andersonnak: azt kérdezte, megırült-e hirtelen? Spoor aggodalma megkétszerezıdött,
mikor rájött, hogy Anderson pusztán Jess Robbins ajánlása alapján, jó szerencséjében
bízva állapodott meg velem. Voltak olyan komikusai, akik heti hetvenöt dollárnál nem
kaptak többet, még a legkülönb sem, mégis vígjátékaik önköltsége éppen hogy megtérült.
Ezért tőnt el Spoor Chicagóból.
Visszatérése után együtt ebédelt több barátjával az egyik nagy chicagói szállóban.
Nagy meglepetésére gratuláltak neki ahhoz, hogy csatlakoztam a vállalatához. Másrészt a
mőterem irodájában is egyre győlt Charlie Chaplinrıl a nem mindennapi híranyag. Spoor
tehát elhatározta magát egy kísérletre. Adott egy negyeddollárost az egyik liftesfiúnak
azzal, hogy keressen meg valahol a szállodában. Mikor a fiú Mr. Charlie Chaplin nevét
kiáltozva végigment az elıcsarnokon, egyre több ember győlt oda, míg a hall meg nem
telt várakozásteljes morajjal és izgalommal. Ez volt az elsı alkalom, mikor fogalmat
alkotott a népszerőségemrıl. Másodszorra pedig akkor tette ezt, mikor a filmbörzén a
távolléte alatt beállt változást tapasztalta: még mielıtt nekiálltam volna a filmet forgatni,
már hatvanöt másolatot kötöttek le, amire még nem volt példa; mikor befejeztem a
forgatást, százharminc másolatot adtak el, és még mindig tömegével érkeztek a
megrendelések. Spoor azonnal felemelte egy méter film árát negyven centrıl nyolcvanra.
Spoor tehát végre elıkerült; reklamáltam nála a foglalómat és a fizetésemet. Csak úgy
ömlött belıle a bocsánatkérés, és azzal mentegette magát, hogy a fıirodát bízta meg az
üzleti rész elintézésével. İ még a szerzıdést se látta, de úgy gondolja, a fıiroda minden
kikötést jól ismer. Ez a kertelés felbıszített.
– Mitıl rémült meg? – kérdeztem kurtán. – Ha úgy tetszik, még most is semmisnek
tekinthetjük a megállapodásunkat, ha egyszer már úgyis megszegte.
Spoor magas, potrohos, modoros beszédő ember volt, egész jóképő lett volna, ha nem
annyira sápadt, petyhüdt az arca, és harácsoló természetre valló felsı ajka nem ugrik az
alsó fölé.
– Nagyon sajnálom, hogy ez a véleménye – mondta –, de tudnia kell, Charlie, mi jó
hírő cég vagyunk, és mindig teljesítjük a kötelezettségeinket.
– Kivéve ezt az egyet – szóltam közbe.
– Most mindjárt elintézzük ezt az ügyet – felelte.
– Nekem aztán igazán nem sürgıs – zártam le a vitát gúnyosan. Rövid chicagói
tartózkodásom alatt Spoor mindent megtett, hogy megbékítsen, de én semmiképp sem
tudtam felmelegedni iránta. Megmondtam, hogy nagyon rosszul megy a munka
Chicagóban, és ha igazi eredményeket akar, intézze el, hogy Californiában forgathassunk.
– Minden lehetıt elkövetünk, hogy jól érezze magát – szögezte le Spoor. – Mit szólna
ahhoz, hogy Nilesba menjen?
Ez a terv sem tetszett túlságosan, de Andersont jobban kedveltem, mint Spoort; az Új
állásban befejezése után átköltöztem tehát Nilesba.
Bronco Billy itt forgatta valamennyi cowboyfilmjét; csupa egyfelvonásost.
Elkészítésük nem tartott tovább egy napnál. Mindössze hét cselekménysémája volt,
ezeket ismételgette; a filmek azonban már addig is több millió dollárt hoztak a
konyhájára. Csak nagy ritkán dolgozott. Néha egy hét alatt hét egyfelvonásos
cowboyfilmet összecsapott, aztán hathetes szabadságra ment.
A nilesi mőterem köré Bronco Billy több kisebb és egy nagyobb bungalót építtetett; a
kicsinyeket társulatának tagjai, a nagyobbat ı maga lakta. Meghívott, hogy lakjam vele,
ha kedvem tartja. Nagyon megörültem az ajánlatának. Az élet Nilesben legalábbis
elviselhetıvé válik, ha Bronco Billyvel, a milliomos tehénpásztorral lakhatom, aki olyan
pompásan szórakoztatott Chicagóban a felesége pazar lakásában.
Sötétben léptünk be a bungalóba; elborzadtam, mikor kigyúlt a villany. A szobák
üresen és siváran tátongtak. Anderson szobájában öreg vaságy állt; az ágy fejénél csupasz
villanykörte lógott a mennyezetrıl. A szoba berendezését rozoga, ócska asztal és egyetlen
szék egészítette ki. Az ágy mellett faláda állt, rajta csikkekkel telenyomkodott réz
hamutartó. A nekem szánt szoba hasonmása volt ennek, csak még a faláda is hiányzott
belıle. Semmi sem mőködött. A fürdıszoba állapota leírhatatlan. Ha az ember igénybe
kívánta venni a vécét, a fürdıkád csapjánál vizeskorsót kellett megtölteni, majd a vizet a
kagylóba zúdítani, mert a vízöblítés nem mőködött. Ilyen volt G. M. Anderson, a
milliomos tehénpásztor otthona.
Arra a megállapításra jutottam, hogy Anderson különc. Milliomos létére alig törıdött
az élet kényelmével; kizárólag rikító színő autókban, profi bokszolok finanszírozásában,
saját színházában és zenés darabok színrehozatalában lelte örömét. Ha nem dolgozott
Nilesban, ideje nagy részét San Franciscóban, kicsiny, olcsó bérő szállodákban töltötte.
Különös fickó volt. Bizonytalanság, céltalanság és nyughatatlanság jellemezte;
egymagában járt a kedvtelései után. Bájos felesége, fiatal lánya élt Chicagóban, de alig
látta ıket. Külön, tıle függetlenül élték a maguk életét.
Zavart, hogy folyton váltogatnom kell a mőtermeket. Új munkacsoportot kellett
szerveznem, ami annyit jelentett, hogy kielégítı operatır, segédrendezı és partnerek után
nézhettem; különösen az utóbbi okozott nehézséget, mert alig volt mibıl válogatni.
Nilesban Anderson cowboytársulatán kívül csak még egy csoport állt rendelkezésre;
jellegtelen komédiás-csoport volt ez, amely fenntartotta az üzemet, és behozta az
önköltséget, ha Anderson nem dolgozott. A törzsgárda tizenkét emberbıl állt, nagyrészt
cowboyszínészekbıl. Megint azzal a problémával kerültem szembe, hogy a nıi
fıszerepek eljátszására csinos lányt találjak. Már nagyon szerettem volna dolgozni. Nem
volt ugyan sztorim, mégis intézkedtem, hogy a díszletezık állítsanak össze egy cifra
kávéházat. Ha nem volt semmi ötletem, s a legparányibb geg se jutott eszembe, a
kávéházi díszletbıl mindig ihletet merítettem. Az összeállítás ideje alatt. G. M.
Andersonnal San Franciscóba mentem, hogy zenés színháza kóristái közül válasszak nıi
fıszereplıt. Nem volt kellemetlen munka, de fényképen egyik lány sem mutatott jól. Egy
csinos német-amerikai fiú, Carl Strauss, Anderson munkatársa, említette, hogy tud egy
lányról, aki idınként megtalálható a Tate kávéházban a Hill Streeten. Nem ismerte ugyan
személyesen, de a lány csinos, és a tulajdonos esetleg tudja a címét.
Mr. Tate valóban jól ismerte a lányt. Nıvére családjánál lakott, a nevadai Lovelockból
származott. Edna Purviance-nak hívták. Azonnal üzentünk neki, és kértük, jöjjön el a St.
Francis szállodába. Több volt, mint csinos: szép. A megbeszélés során szomorúnak és
komolynak látszott. Késıbb tudtam meg, hogy éppen szerelmi csalódását heverte ki.
Egyetemet és kereskedelmi tanfolyamot végzett. Nyugodtan és tartózkodóan viselkedett,
gyönyörő nagy szeme, szép foga és érzelmes szája volt. Nem túlságosan bíztam színészi
tehetségében és humorérzékében; túl komolynak véltem. E bizonytalanság ellenére is
szerzıdtettük. A legrosszabb esetben dekoratív jelenség lesz a bohózataimban.
Másnap visszamentünk Nilesba, de a kávéház még nem készült el, ami megvolt
belıle, az is otromba és szörnyő; a mőterem technikai felszerelésében volt a hiba.
Utasítást adtam néhány változtatásra, majd igyekeztem valami ötletet kicsiholni
magamból. Megfelelı címet találtam: Chaplin, az alkoholista, és ez elég volt kezdetnek.
Szökıkút át építtettem a kávéházban, mert gondoltam, fel lehet használni
helyzetkomikum céljára, partneremül pedig Ben Turpint választottam. A forgatás
megkezdése elıtti estén Anderson társulatának egyik tagja társas vacsorára hívott.
Szerény kis vacsora volt, sörrel és szendviccsel. Vacsora után néhányan a kártyaasztal
mellé ültek, a többiek beszélgettek. A szó a hipnózisra terelıdött; nem álltam meg, hogy
ne hetvenkedjem hipnotikus képességeimmel. Nagyhangúan bejelentettem, a jelenlevık
közül bárkit hatvan másodperc alatt el tudok altatni. Olyan meggyızıen viselkedtem,
hogy a társaság nagy része hitt nekem; Edna azonban a kétkedık közé tartozott.
Nevetett.
– Micsoda szamárság! Engem senki se tudna hipnotizálni!
– Maga történetesen a legmegfelelıbb alany – válaszoltam. – Tíz dollárba fogadok,
hogy hatvan másodperc alatt elaltatom.
– Rendben – mondta Edna –, áll a fogadás.
– Ha utána nem érzi jól magát, ne hibáztasson, persze nem lesz a dolognak semmi
komoly következménye.
Igyekeztem ráijeszteni, hogy vonuljon vissza, de Edna elszánta magát. Az egyik
asszony mindenáron le akarta beszélni a kísérletrıl. – Ugyan, ne bolondozzon – mondta
neki Edna.
– Áll a fogadás – fordult aztán nyugodtan felém.
– Rendben – vágtam rá. – Kérem, álljon mindenkitıl távol, szorosan háttal a falnak, és
senki másra ne figyeljen, csak rám.
Engedelmeskedett, de magabiztosan mosolygott. Ekkor a jelenlevık érdeklıdése már
maradéktalanul ránk irányult.
– Valaki mérje az idıt – kértem.
– Ne feledje – mondta Edna –, hatvan másodperc alatt kell elaltatnia.
– Hatvan másodperc alatt teljesen öntudatlan lesz – feleltem.
– Rajta! – vezényelt az idımérı.
Azonnal hozzáláttam. Drámai mozdulatokkal kétszer vagy háromszor közelítettem
feléje, majd egész közel léptem hozzá, aztán odasúgtam neki, hogy a többiek ne hallják:
– Játssza el! – majd tovább hadonásztam, és ismételgettem:
– El fog aludni – már alszik is – alszik!
Visszahúzódtam, mire Edna támolyogni kezdett. Gyorsan a karomba fogtam. A nézık
közül ketten is felsikoltottak.
– Hamar! – kiáltottam. – Segítsen valaki, hogy a heverıre fektessük.
Lassan magához tért, és eljátszotta a megdöbbenést. Azt mondta, fáradtnak érzi magát.
Bár diadalt ülhetett volna a vitában, és mindenki elıtt bebizonyíthatta volna az igazát,
nagylelkően lemondott errıl a jó tréfa kedvéért. Ezzel megszerezte becsülésemet és
rokonszenvemet, és arról is meggyızött, hogy van humorérzéke.

Négy vígjátékot forgattam Nilesban, de mivel a mőterem felszerelése nem volt

kielégítı, és a helyet sem megszokni, sem megszeretni nem tudtam, azt ajánlottam
Andersonnak, hogy átmegyek Los Angelesbe, ahol jobb felszerelés állt rendelkezésre a
vígjátékok felvételére. Anderson beleegyezett, több okból: kisajátítottam a mőtermet,
amely sem elég nagy nem volt, sem személyzettel nem volt úgy ellátva, hogy három
különbözı társulat egyszerre forgasson benne. Anderson tehát bérletet kötött egy kis
mőteremre Boyle Heights-ben, Los Angeles szívében.
Ugyanebben az idıben két fiatalember is bérelt ott mőteremhelyiséget; nemrégen
szálltak be a filmüzletbe. Hal Roachnak és Harold Lloydnak hívták ıket.
A vígjátékaim értéke minden új filmmel emelkedett, és így az Essenay addig
ismeretlen feltételeket támaszthatott. Egy kétfelvonásos vígjátékért a mozisok legalább
napi ötven dollár bérleti díjat fizettek. Ennek következtében minden filmért már elıre
beszedtek több mint ötvenezer dollárt.
Ismét a Stoll szállodában laktam. Nem volt különösebben elıkelı hely, de új és
kényelmes. Az egyik este sürgıs telefonhívást kaptam a szobámba a Los Angeles-i
Examiner-tıl. Táviratot olvastak föl nekem, New Yorkból érkezett:

Ajánlunk Chaplinnek 25 000 dollárt, két hétre esténként negyedórás

fellépésért a New York-i Hippodrome-ban. Rendes munkáját ez nem zavarja.

Azonnal telefonáltam G. M. Andersonnak San Franciscóba. Már késı estére járt, és

nem kaptam összeköttetést reggel háromig. Közöltem vele a távirat tartalmát, és
kérdeztem, elengedne-e két hétre, hogy ezt a huszonötezer dollárt megkereshessem. Azt
ajánlottam, hogy a New York-i vonaton hozzálátok egy új vígjátékhoz, amelyet majd
New Yorkban fejezek be. De Andersen sehogy se akart ebbe beleegyezni.
A hálószobám ablaka a szálloda világítóudvarára nyílott, a beszédhang csak úgy
visszhangzott az aknában. A telefonban alig hallottuk egymást – többször is hangosan
kiabáltam.
– Nincs szándékomban huszonötezer dollárt kivágni az ablakon, ha kétheti munkával
megkereshetem.
A fölöttem levı emeleten kinyílt egy ablak, és egy hang leszólt nekem:
– Fogd be a pofádat, és eriggy aludni, te marha!
Anderson azt mondta a telefonba, ha csinálok nekik még egy kétrészes vígjátékot, az
Essenay is megadja nekem a huszonötezer dollárt. Megegyeztünk, másnap átjön Los
Angelesbe, átadja a csekket, és megszövegezzük a megállapodást. Befejeztem a
beszélgetést, eloltottam a villanyt, és alváshoz készülıdtem, amikor eszembe jutott az
elıbbi hang: kiugrottam az ágyból, kinyitottam az ablakot, és felkiabáltam:
– Menj a francba!
Anderson másnap megérkezett Los Angelesbe a huszonötezer dolláros csekkel,
viszont az eredeti ajánlattevı New York-i vállalat két héttel késıbb csıdbe ment. Ilyen
szerencsém volt.
Sokkal jobban éreztem magam, hogy visszatérhettem Los Angelesbe. Boyle Heights,
ahol a mőterem feküdt, egyike volt Los Angeles legnyomorúságosabb negyedeinek, de
legalább a bátyám közelében lehettem, alkalomadtán összejöttem vele esténként. Sydney
még mindig Keystone-éknál dolgozott, és ottani szerzıdése körülbelül egy hónappal
korábban járt volna le, mint az enyém Essenay-éknél. A sikerem olyan hatalmas volt,
hogy Sydney a jövıben kizárólag üzleti ügyeimnek kívánta szentelni az idejét. A
beszámolók szerint népszerőségem minden új vígjátékkal nıtt. Ami Los Angelest illeti,
tisztában lehettem sikerem mértékével, mert láttam a hosszú sorokat a jegypénztárak
elıtt, de korántsem tudtam, milyen arányokat öltött népszerőségem máshol. New
Yorkban az áruházak és trafikok a maszkomat ábrázoló játékokat és figurácskákat
árultak. A Ziegfeld-görlök Chaplin-számokat adtak elı, szépségüket bajusz, keménykalap
és buggyos nadrág alá rejtették, és a Charlie Chaplin lába címő dalt énekelték.
Mindenféle üzleti ajánlattal is elárasztottak a könyv-, ruházati, gyertya-, játék- és
fogpaszta szakmából. A rajongóimtól kötegszámra érkezı levelek megoldhatatlan
nehézségeket jelentettek. Sydney ragaszkodott ahhoz, hogy minden levélre válaszolni
kell, még ha ez egy külön titkárnı alkalmazására kényszerítene is.
Sydney beszélt Andersonnal, hogy filmjeimet a szokványos anyagtól elkülönítve
értékesítsék. Nem látszott méltányosnak, hogy a mozisok seperjék be az egész hasznot.
Essenayék ugyan százával adták el a filmjeim másolatait, az értékesítés azonban a
régimódi elosztási gyakorlatot követte. Sydney javaslata az volt, hogy a nagyobb
filmszínházakat a férıhelyek száma szerint osztályozzák. A terv szerint ezen a módon
minden film bevétele százezer dollárra vagy még többre lett volna növelhetı. Anderson
megvalósíthatatlannak ítélte Sydney tervét; ezáltal hajótörést szenvedne a teljes
mozgóképtröszt üzleti politikája. A tröszt ezerhatszáz filmszínházat egyesített, ezek
megmásíthatatlan szabályok és módszerek szerint vásárolták a filmeket; Anderson
kételkedett abban, hogy egy mozi is elfogadná az új feltételeket.
Valamivel késıbb azonban a Motion Picture Herald bejelentette, hogy az Essenay cég
megváltoztatta eddigi értékesítési gyakorlatát, és ezentúl – Sydney javaslatának
megfelelıen – az árat a filmszínház befogadóképessége szerint állapítja meg.
Az új rendszer következtében – Sydney becslésének megfelelıen – egy-egy
vígjátékom bevétele elérte a százezer dollárt. Hegyezni kezdtem a fülemet. Minthogy
csak ezerkétszázötven dollárt kaptam egy hétre, és magam vállaltam a megírás, a
rendezés és a színjátszás munkáját, panaszkodni kezdtem, hogy túl sokat dolgozom, és
több idıre van szükségem egy-egy film elkészítéséhez. Egyéves szerzıdésem volt, és két
vagy három hetenként szállítottam egy vígjátékot. Hamarosan megjött a felelet
Chicagóból: Spoor felugrott a legközelebbi Los Angeles-i vonatra, és megállapodott
velem abban, hogy ösztönzésül minden filmért még külön tízezer dolláros többletdíjat
fizet. Ettıl az élénkítıszertıl rohamosan javult a munkabírásom.
Ez idı tájt készítette el D. W. Griffith nagyszabású filmjét, az Amerika hıskorá-t,
amellyel egy csapásra a legrangosabb filmrendezı lett. Kétségtelenül zsenije volt a
némafilmnek. A stílusa melodramatikus, helyenként pedig erıltetett és abszurd, de
minden egyes filmjében hozott valami újat, ami élménnyé avatta megtekintésüket.
De Mille nagy ígéretként indult a The Whispering Chorus (A suttogó kórus) címő
filmmel és a Carmen egy változatával, de az Egyenlıség után sohasem jutott túl a
hálószoba-pikantérián. Carmen-je mégis olyan mély benyomást gyakorolt rám, hogy
kétrészes burleszket készítettem belıle: ez volt az utolsó filmem Essenayéknél. Miután
megváltam tılük, bedolgozták az összes kivágást, és négyrészes filmmé dagasztották,
erre a hírre két napra ágynak dıltem. Tisztességtelenül jártak el velem, de okultam ezen,
ezután minden szerzıdésben külön kikötöttem, hogy bevégzett munkámat nem szabad
megcsonkítani, kibıvíteni vagy megváltoztatni.
A szerzıdésem közelgı lejárata visszahozta Spoort a nyugati tengerpartra; azt mondta,
olyan ajánlat van a zsebében, amellyel senki se versenyezhet. Háromszázötvenezer
dollárt fizetne nekem tizenkét kétrészes filmért, ezenfelül a gyártási költséget is ı viselné.
Én azonban közöltem vele, nem írok alá szerzıdést anélkül, hogy elıbb százötvenezer
dollárt le ne szurkolnának. Ezzel vége is szakadt a Spoorral való megbeszéléseknek.
A jövı, a jövı – a csodálatos jövı! Vajon hova visz? A kilátások szédítıek! A pénz és
a siker egyre növekvı lavinaként árasztott el, minden elképesztett, borzongatott – és
boldoggá tett!

Amíg Sydney New Yorkban különbözı ajánlatokat vizsgált meg, befejeztem a

Carmen forgatását, és Santa Monicában éltem egy tengerre nézı házban. Néhány este Nat
Goodwin kávéházában, a Santa Monica-i móló végén vacsoráztam. Nat Goodwint az
amerikai színházak legnagyobb drámai színészének és komikusának tartották. Csodálatos
pályát futott be; egyaránt megszerezte a Shakespeare-színészek és a modern könnyő
mőfaj komikusának kijáró babérokat. Jó barátja volt Sir Henry Irvingnek, nyolcszor
nısült, és mindannyiszor egy híres szépséget vett el. E sorozatban Maxine Elliott volt az
ötödik, a “római szenátor", ahogy a különc Goodwin nevezte.
– Gyönyörő volt és feltőnıen értelmes – mondta róla. Barátságos, nagy mőveltségő,
hajlott korú ember, mélységes humorérzékkel; ekkorra már visszavonult a színpadtól. Bár
nem láttam játszani, rendkívül tiszteltem ıt magát éppúgy, mint óriási hírnevét.
Nagyon jó barátságba keveredtünk, és a hővös ıszi estéken együtt sétáltunk a kihalt
tengerparton. A kopár, lehangoló környezet felszította belsı izgatottságomat. Amikor
Goodwin meghallotta, hogy a filmem befejezése után New Yorkba megyek, néhány
igazán kitőnı tanácsot adott útravalónak.
 – Jelentıs sikert ért el, és csodálatos élet vár magára, ha tudja, mihez tartsa magát...
New Yorkban kerülje el a Broadwayt, ne mutatkozzék a közönség elıtt. Sok sikeres
színésznek az a hibája, hogy láttatni és csodáltatni akarja magát: ezzel aztán vége is a
közönség illúziójának.
A hangja mélyen zengett.
– Mindenüvé meg fogják hívni – folytatta –, de ne fogadjon el meghívásokat.
Válasszon magának egy vagy két barátot, érje be azzal, hogy a többit hozzáképzeli. Sok
nagy színész elkövette azt a hibát, hogy minden társaságbeli meghívást elfogadott; jó
példa erre John Drew. Dédelgetett kedvence volt a társaságnak, és minden házhoz eljárt,
csak a vendéglátók nem jártak el az ı színházába. Eleget látták a fogadószobájukban.
Maga elbővölte a világot, és meg is tarthatja ebben a bővöletben, feltéve, hogy távol
tartja magát tıle – fejezte be szomorkás lemondással.
Csodálatos, de inkább bánatos beszélgetéseket folytattunk az elhagyott tengerpart ıszi
borongásában – Nat a pályafutása végén, én a pályafutásom elején.
Mikor befejeztem a Carmen vágását, hamarjában összepakoltam egy kis bıröndre
való holmit, és az öltözımbıl egyenesen a hatórás New York-i vonathoz mentem;
táviratot küldtem Sydneynek, amelyben közöltem indulásom és érkezésem idıpontját.
A vonat döcögött, öt napig tartott az utazás. Egyedül ültem egy közös fülkében,
akkoriban senki se ismert fel a maszkom nélkül. A vonat a déli útvonalon, a texasi
Amarillón keresztül haladt a célja felé. Este hétkor kellett Amarillóba érkeznünk.
Borotválkozni szándékoztam, de más utasok foglalták el elıttem a mosdót, és várnom
kellett, így még mindig alsónemőben voltam, amikor befutottunk Amarillóba. Ahogy
beértünk az állomásra, megcsapott az izgatott várakozás hangzavara. Kinéztem a mosdó
ablakán, és meglepett, hogy az állomás peronján óriási tömeg szorong. Az épületet
transzparensek és zászlók borították, a peronon pedig több, frissítıkkel megrakott,
megtérített hosszú asztal állt. Valami helyi hatalmasság érkezését vagy távozását
ünneplik – gondoltam magamban. Nekiláttam, hogy beszappanozzam az arcomat. Az
izgalom azonban nıttön-nıtt, és most már egészen tisztán kivehettem a hangokat.
– Merre van?
Majd lábdobogás, tülekedés zaja hallatszott, ahogy az emberek a kocsi folyosóján
kiabálva fel s alá szaladgáltak:
– Hol van? Hol van Charlie Chaplin?
– Tessék – dugtam elı a fejem.
– Az amarillói polgármester és valamennyi itteni tisztelıje nevében meghívjuk egy kis
italra és harapnivalóra.
Elkapott a rémület.
– De ez lehetetlen, ilyen állapotban – mondtam a szappanhabon keresztül.
– Ne törıdjék semmivel, Charlie. Kapjon magára egy köpenyt, és jöjjön elı, hadd
lássa a tömeg.
Gyorsan lemostam az arcomat, és félig borotválatlanul bebújtam az ingembe,
nyakkendıt kötöttem, és a kabátomat gombolva szálltam ki a vonatból.
Éljenzés fogadott. A polgármester belefogott az üdvözlı beszédbe:
– Mr. Chaplin, amarillói tisztelıi nevében... – de hangját túlharsogta a folytonos
éljenzés. Újra nekidurálta magát:
– Mr. Chaplin, amarillói tisztelıi nevében – ekkor a tömeg elırelendült, a
polgármester nekem esett, én meg a vonatnak, úgyhogy az üdvözlı beszéd egy pillanatra
háttérbe szorult a testi épségünkért érzett aggodalom mögött.
A rendırség belefúrta magát a tömegbe, hogy utat biztosítson nekünk:
– Hátrább! – kiáltották a rendırök.
A polgármesterbıl elpárolgott az ügy iránt érzett lelkesedés, kimért, éles hangon
fordult a rendırökhöz és hozzám:
– A legokosabb az lesz, Charlie, ha mielıbb túlesünk rajta, aztán visszamehet a
vonatba.
 Az asztalok megrohanása után némi nyugalom állt be, és a polgármester végre
elmondhatta a mondókáját. Kanállal dobolt az asztalon:
– Mr. Chaplin, a texasi Amerillóban levı barátai kifejezésre szeretnék juttatni
hálájukat mindazért az örömért, amelyben részesítette ıket, és kérik, fogyasszon el velük
egy szendvicset és egy Coca-Colát.
A polgármester tirádája befejeztével megkérdezte, nem szólnék-e én is egypár szót, és
feltessékelt az asztalra, ahol valamit motyogtam arról, miszerint boldog vagyok, hogy
Amarillóban lehetek, és hogy mennyire meglepett ez a csodálatos, nagyszerő fogadtatás,
életem végéig se felejtem el stb. Aztán leültem és igyekeztem elbeszélgetni a
polgármesterrel.
Megkérdeztem, honnan tudtak az érkezésemrıl.
– A távíróhivataltól – felelte, és elmondta, hogy a Sydneynek küldött táviratot
Amarillón, Kansas Cityn és Chicagón keresztül továbbították New Yorkba, és a
telegrafisták közölték a hírt a sajtóval.
Újra felszálltam a vonatra, és jámborán visszaültem a helyemre; az agyam üresen
forgott. Aztán az egész kocsi megbolydult, emberek tolongtak a folyosón, és vigyorogva
bámultak be a fülkébe. Az amarillói eseményeket nem fogadta be az agyam, és
tulajdonképpen nem is örültem az egésznek. Túlságosan izgatott voltam, felajzottan,
diadalmasan és csüggedten ültem a helyemen.
A vonat indulása elıtt több táviratot kézbesítettek nekem. Az egyik így szólt:

Isten hozta, Charlie, várjuk Kansas Cityben.

A másik:

Kocsi várja Chicagóban, hogy az egyik állomásról a másikra vigye.

A harmadik:

Nem töltené nálunk az éjszakát a Blackstone szálloda vendégeként?

Ahogy közeledtünk Kansas City felé, az emberek kalaplengetve és kiabálva a vasúti

sín mellett gyülekeztek.
Kansas City hatalmas pályaudvara zsúfolásig megtelt. A rendırség alig tudta a
kívülrekedt tömeget megfékezni. Létrát támasztottak a vasúti kocsi oldalának, hogy
másszak fel a kocsi tetejére, és mutassam meg magam a tömegnek. Azon kaptam magam,
hogy az Amarillóban elmondott üres szólamokat ismétlem. Kansas Cityben még több
távirat várt rám: meglátogatnék-e iskolákat és intézményeket? Valamennyit
belegyömöszöltem a bıröndömbe, hogy majd New Yorkból válaszolok rájuk. Kansas
City és Chicago között az emberek megint ott álltak a sín mellett a mezın vagy az
állomásokon, és integettek, ahogy a vonat elhaladt elıttük.
Fenntartás nélkül akartam élvezni ezt az ünneplést, de alapjában véve az volt a
véleményem, hogy az egész világ megbolondult. Ha néhány otromba bohózat ilyen
izgalmat képes kiváltani, nincs-e valami talmi minden hírességben? Régebben azt
képzeltem, örülni fogok, ha foglalkozik velem a közönség; ez most bekövetkezett, de
paradox módon a magány nyomasztó érzésével elkülönített a többiektıl.
Chicagóban, ahol másik pályaudvarról induló vonatra kellett átszállnom, a tömeg
sorfalat állt a kijáratnál; üdvrivalgás kísért a rám várakozó kocsihoz. A Blackstone
szállóba vittek, ahol lakosztályt nyitottak, hogy kipihenhessem a fáradalmaimat, mielıtt
továbbutazom New York felé.
A Blackstone-ba távirat érkezett New York rendırfınökétıl, amelyben kért,
kötelezzem le azzal, hogy a 125. utcánál szállok ki a Grand Central Station helyett, mert
a rám váró tömeg már gyülekezik a pályaudvarnál.
 A 125. utcánál az ideges és izgatott Sydney várt rám az autóban. Csak suttogva
beszélt.
– Mit szólsz ehhez? – kérdezte. – A pályaudvarhoz már kora reggel óta özönlik a
tömeg, és a sajtó mindennap közleményt adott ki, mióta eljöttél Los Angelesbıl.
Újságot mutatott, amely nagy fekete betőkkel hirdette:

Megjött!

A másik rovatcím:

Charlie bujdosik!

Amíg a szállodába hajtottunk, elmesélte, hogy megállapodásra jutott a Mutual Film

Companyvel: hatszázhetvenezer dollárt kapok heti tízezres részletekben, és ha megfelelek
a biztosítási orvosi vizsgálaton, a szerzıdés aláírásáén külön fizetnek százötvenezer
dollárt. Sydney együtt ebédelt azzal az ügyvéddel, akivel a nap hátralevı részét kellett
töltenie, így hát letett a Plaza szállodánál, és megígérte, hogy másnap reggel felkeres.
Mint Hamlet mondta: “Most magam vagyok." Aznap délután az utcán ıdöngtem,
kirakatokat bámultam, és céltalanul ácsorogtam az utcasarkokon. Mi is történik velem?
Itt álltam pályafutásom csúcsán – gyönyörően kicsíptem magam, de nem volt hova
mennem. Hogyan ismerkedik meg az ember idegenekkel, érdekes idegenekkel? Úgy
látszott, mindenki ismer engem, de én senkit se ismerek; magamba süppedtem, elteltem
önsajnálattal, és búsongó hangulat vett erıt rajtam. Visszaemlékeztem arra, hogy az egyik
sikeres Keystone-komikus egyszer így szólt hozzám:
– Most, hogy befutottunk, Charlie, mi lesz tovább?
Csak annyit válaszoltam:
– Hova futottunk be?
Eszembe jutott Nat Goodwin tanácsa: “Tartsa magát távol a Broadwaytıl." Az én
szememben a Broadway úgyis sivatagnak tetszett. Olyan régi barátok után kutattam az
emlékezetemben, akikkel a sikernek e különös dicsfényével övezve találkozni szerettem
volna – de hát volt nekem régi barátom New Yorkban, Londonban vagy másutt? Egészen
különleges publikumra vágytam – talán Hetty Kelly lesz az igazi. Nem hallottam róla,
mióta filmezni kezdtem; mulatságos lenne látni, mit szól mindehhez?
Hetty Kelly akkoriban New Yorkban lakott a nıvérénél, Mrs. Frank Gouldnál.
Végigsétáltam a Fifth Avenue-n; a 834. szám alatt lakott a nıvére. Megálltam a ház elıtt,
és azon töprengtem, vajon otthon van-e, de nem volt bátorságom becsöngetni. Talán
kijön, és akkor mintegy véletlenül nekiszaladhatok az utcán. Vagy félóráig lıdörögtem a
ház elıtt, de senki se jött ki vagy ment be az ajtón.
Ezután a Childs vendéglıbe mentem a Colombus Circle-en, kávét és süteményt
rendeltem. Hanyagul szolgáltak ki, amíg a pincérnıtıl még egy adag vajat nem kértem;
ekkor ugyanis felismert. Meg is indult a láncreakció: végül az étteremben és a konyha
felıl mindenki engem bámult. Késıbb úgy kellett utat törnöm magamnak a vendéglıben
és az elıtte összegyőlt tömegben, a csodálóim elıl egy arra haladó taxiba menekültem.
Két napig ténferegtem New Yorkban anélkül, hogy bárki ismerıssel találkoztam
volna; boldog izgalom és lehangoltság között ingadoztam. Idıközben a biztosítási
szakorvosok megvizsgáltak. Néhány nappal késıbb Sydney örömtıl sugározva állított be
hozzám a szállodába.
– Minden rendben, megfeleltél a doktornak.
Következtek a szerzıdés aláírásának formaságai. Lefényképeztek, amikor átvettem a
százötvenezer dolláros csekket. Aznap este a tömegben álltam, mikor a híreket közölték a
Times Building tetején körbefutó villanyújságon. Egyik hír a következıképpen szólt:

Chaplin a Mutuallal hatszázhetvenezer dolláros éves szerzıdést írt alá.

 Ott álltam, és olyan tárgyilagosan olvastam a híradást, mintha valaki másról szólt
volna. Annyi minden történt már velem, elkoptak az érzelmeim.

XII
A magányosság visszataszító. A szomorúság bonyolult légköre veszi körül, amitıl az
ember nem képes vonzalmat, érdeklıdést kelteni; kicsit szégyenkezünk miatta. De többé-
kevésbé mindenki szeret beszélni róla. Nekem különösen nagy csalódást jelentett a
magány, mert minden tulajdonságom megvolt, ami képessé tesz barátok szerzésére:
fiatal, gazdag és ünnepelt voltam, mégis egyedül, tanácstalanul bolyongtam New
Yorkban. Egyszer a Fifth Avenue-n sétáltam, és összeszaladtam a gyönyörő Josie
Collinsszal, az angol operettcsillaggal.
– Ó – mondta kedvesen –, mit csinál itt teljesen egyedül? – Úgy éreztem magam,
mintha valami apró vétségen kapott volna. Mosolyogva válaszoltam, éppen ebédelni
megyek, és találkozom néhány barátommal; persze szerettem volna neki megmondani az
igazat: hogy magányos vagyok, és remek lenne, ha velem ebédelhetne, de a félénkségem
megakadályozott ebben.
Aznap délután a Metropolitan Opera környékén csavarogtam, és beleütköztem
Maurice Guestbe, David Belasco vejébe. Maurice-t még Los Angelesbıl ismertem.
Jegyüzérként kezdte, az elsı New York-i tartózkodásom idején ugyancsak virágzó
foglalkozás volt. (Az üzér felvásárolta a legjobb jegyeket, majd a színház elıtt felárral
árusította.) Maurice színházi vállalkozóként szédületes karriert futott be, produkcióinak
csúcspontja a The Miracle címő látványosság volt, Max Reinhardt rendezésében.
Szlávos, sápadt arcával, hosszúkás szemével, széles, vastag ajkú szájával úgy festett, mint
egy rosszabb kiadású Oscar Wilde. Indulatosan beszélt, az ember valósággal érezte, hogy
le akarja terrorizálni.
– Hol a pokolban mászkáltál mostanáig? – és mielıtt válaszolhattam volna: – A
francba is, miért nem hívtál fel eddig?
Mondtam neki, hogy éppen sétálgatok.
– Mi a fene! Miért sétálsz te egyedül? Hová mész?
– Sehova – válaszoltam alázatosan. – Egy csepp friss levegıt szippantanék.
– Gyere – mondta, arrafelé fordított, amerre ı ment, és úgy belém karolt, hogy hiába is
próbálkoztam volna a szökéssel. – Bemutatlak a jobb embereknek, akikkel össze kell
járnod!
– Hova megyünk? – kérdeztem félénken.
– Bemutatlak a barátomnak, Carusónak – hangzott a válasz. Hiába tiltakoztam.
– A Carmen-t adják ma Carusóval és Geraldine Farrarral.
– De én...
– Krisztus szerelmére, be ne gyulladj! Caruso remek fickó, egyszerő és emberi, mint
te. Odalesz, hogy megismerhet, majd lerajzol, meg minden.
Igyekeztem megmagyarázni neki, hogy sétálni szeretnék, és friss levegıt szívni.
– Ez jobbat tesz neked, mint a friss levegı!
Azon vettem észre magam, hogy végigvonszol a Metropolitan Opera elıcsarnokán, és
a fıbejáraton át két üres székhez vezet.
– Ülj le – suttogta Guest. – A szünetben visszajövök. Visszasétált a bejárón, és már el
is tőnt.
Már többször hallottam a Carmen zenéjét, de most valahogy nem ismertem rá.
Belepillantottam a mősorba: a szerdai napra a Carmen-t hirdették. Már egy másik áriába
kezdtek, ezt mintha már hallottam volna, de mintha a Rigoletto elıadásán. Nem ismertem
ki magam. Két perccel a felvonás vége elıtt Guest visszasompolygott mellém, a helyére.
– Ez a Carmen? – suttogtam.
 – Igen – válaszolta. – Nincs mősorod? Kikapta a kezembıl.
– Igen – suttogta. – Caruso és Geraldine Farrar, szerda, elıadás, Carmen, itt áll!
A függöny lement, és Guest végighurcolt a székek között a színpad mögé vezetı
oldalsó bejárathoz.
Bebugyolált cipıben emberek tologatták a díszleteket; folyton útban voltam. Minden
mint egy zavaros álomban. A zőrzavar fölé magas, karcsú, ünnepélyes és szigorú, hegyes
szakállú férfiú tornyosodon, aki olyan szemmel méregetett a magasból, mint egy véreb. A
színpad közepén állt, és aggodalmasan figyelte, ahogy a díszleteket ide-oda hurcolták
körülötte.
– Hogy van az én kitőnı Signor Gatti-Casazza barátom? – kérdezte Maurice Guest,
kezét nyújtva.
Gatti-Casazza megrázta, lekicsinylı kézmozdulatot tett, és morgott valamit.
Guest hozzám fordult.
– Igazad van, nem a Carmen megy, hanem a Rigoletto. Geraldine Farrar az utolsó
percben telefonált, megfázott. Ez Charlie Chaplin – folytatta Guest. – Körbeviszem itt, és
megismertetném Carusóval, talán jobb kedvre hangolja. Jöjjön velünk. – De Gatti-
Casazza csak rázta a fejét gyászosan.
– Hol az öltözıje? Gatti-Casazza az ügyelıt hívta.
– İ majd megmutatja.
Ösztönöm azt súgta, ne bolygassuk most Carusót; meg is mondtam ezt Guestnek.
– Ne butáskodj – válaszolta.
A folyosón eltapogatóztunk Caruso öltözıjéig.
– Valaki eloltotta a villanyt – mondta az ügyelı. – Egy pillanat, és megtalálom a
kapcsolót.
– Ide figyelj – szólalt meg Guest –, engem már várnak, már rohannom is kell.
– Csak nem mész el? – kérdeztem gyorsan.
– Minden rendben lesz.
Még mielıtt válaszolhattam volna, már el is tőnt, és otthagyott a vaksötétben. Az
ügyelı gyufát gyújtott. – Itt is vagyunk – mondta, és halkan kopogtatott az ajtón. Bentrıl
robbanásszerő olasz szózuhatag harsant.
Az én barátom olaszul válaszolt, és a mondókája végén Charlie Chaplint említette.
Újabb robbanás dörrent az öltözıbıl.
– Hallgasson – suttogtam –, majd máskor.
– Nem, nem – tiltakozott az ügyelı; megbízták valamivel, hát a végére akart járni. Az
ajtó résnyire kinyílt, és az öltöztetı kikémlelt a sötétbe. Az én barátom sértett hangon
magyarázta, hogy ki is vagyok.
– Ó – mondta az öltöztetı, és újra becsukta az ajtót, de kisvártatva ismét kinyitotta:
– Tessék befáradni!
Ez a kis gyızelem lelkesedést öntött a barátomba. Beléptünk. Caruso háttal felénk ült
az öltözıasztalnál, és a bajuszát nyírta.
– Ó, signor – szólt vidáman a barátom. – Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy
bemutathatom önnek a film Carusóját, Mr. Charlie Chaplint.
Caruso bólintott egyet a tükörbe, és tovább nyirbálta a bajuszát. Késıbb
feltápászkodott, övét csatolta, és közben végigmért:
– Nagy sikere van, mi? Rengeteg pénzt keres.
– Igen – mosolyogtam.
– Maga nagyon boldog ember lehet.
– Igen, valóban – pillantottam az ügyelıre.
– Nahát – mondta Caruso vidáman, jelezve, hogy ideje elköszönni. Felálltam, és
Carusóra mosolyogtam.
– Nem szeretném elmulasztani a torreádor-jelenetet.
– Az a Carmen, ez pedig a Rigoletto – közölte, és megrázta a kezemet.
– Ja, persze, hogyne, hogyne! Haha!
 *

Magamba szívtam már New Yorkból annyit, amennyit az adott körülmények között
egyáltalában lehetett, és úgy gondoltam, ideje elutazni, mielıtt túlságosan eltelek a
hiúság vásárának élvezetével. Ráadásul nagyon szerettem volna már új szerzıdésem
szerint nekilátni a munkának.
Los Angelesben a Fifth Street és a Main Street sarkán álló Alexandria szállóban
vettem ki szobát. Ez volt a legnagyképőbb szálloda a városban. Díszes rokokó stílusban
épült: az elıcsarnokát márványoszlopok és kristály kandeláberek ékesítették; az
elıcsarnok közepét foglalta el a legendás “egymillió dolláros szınyeg", amelyhez
annyiszor zarándokolt már filmfelvevıgép – tréfás elnevezése annak is szólt, hogy a
mindentudók és akarnokok csillagászati számokkal dobálózva álldogáltak rajta.
Abrahamson mégis vagyont szerzett ezen a szınyegen, mert olcsón hozott forgalomba
állami jogú filmeket, amelyeket bérelt mőteremben, állástalan színészekkel, csekély
ráfordítással készített. Ezeket a filmeket a “szegények utcája" produkcióinak hívták. A
néhai Harry Cohn, a Columbia Pictures elnöke is a szegények utcájában kezdte.
Abrahamson realista volt, aki beismerte, hogy nem a mővészet, hanem a pénz érdekli.
Otromba idegen kiejtéssel beszélt; filmrendezés közben a következı utasításokat adta a
hısnıjének:
– Nos, jöjjön be a hátsó felén (értsd hátulról). – Most a tükörhöz lép, és belepillant. Ó!
hát nem vagyok csinos! Most hat méterre valót majomkodjon körbe (értsd: hat méter
filmet töltsön ki némajátékkal). – A hısnı rendszerint dús keblő fiatal lány volt, laza
kivágott ruhában, amely mély bepillantást engedett rejtelmes tájékokra. Rendszerint
szembefordította a lányt a felvevıgéppel, és lehajoltatta, hogy a cipızsinórját megkösse,
bölcsıt ringasson vagy kutyát simogasson. Abrahamson kétmillió dollárt keresett ezzel a
módszerrel, aztán bölcsen visszavonult.
Az egymillió dolláros szınyeg vonzotta ide Sid Graumant San Franciscóból, hogy
lekösse Los Angeles-i filmszínházainak egymillió dolláros építkezéseit. Ahogy
gazdagodott a város, úgy gazdagodott Sid. Jó érzéke volt a bizarr hírveréshez: egyszer
egész Los Angelest felkavarta azzal, hogy két taxit száguldoztatott a városban, amelyek
utasai vaktölténnyel lövöldöztek egymásra. A taxik hátán plakát hirdette: A vasember
Grauman egymillió dolláros színházában.
Valósággal feltalálta a talmi fogásokat. Egyik ilyen képtelen ötlete az volt, hogy
rávette a hollywoodi sztárokat, nyomják bele a kezüket és a lábukat a nedves cementbe a
Kínai színház elıtt; a sztárok valamilyen oknál fogva eleget tettek a kívánságának. Idıvel
majdnem olyan megtisztelı lett ez a felszólítás, mint az Oscar-díj odaítélése.
Megérkezésem elsı napján az Alexandria szálló portása átadta Miss Maude Fealy, a
híres színésznı, Sir Henry Irving és William Gillette partnernıje levelét, amelyben
meghívott, hogy vegyek részt a Pavlova tiszteletére szerdán a Hollywood szállóban
rendezendı vacsoráján. Természetesen nagyon örültem. Bár még nem találkoztam Miss
Fealyvel, Londonban mindenfelé árusították a róla készült levelezılapokat: nagy
csodálója voltam a szépségének.
A vacsora elıtti napon szóltam a titkárnımnek, érdeklıdjék telefonon, kötelezı-e az
estélyi öltözet?
– Ki beszél? – kérdezte Miss Fealy.
– Mr. Chaplin titkárnıje érdeklıdik a szerdai estéllyel kapcsolatban...
Miss Fealy hangja riadtan csengett.
– Ó, a világért se esti öltözetben – mondta.
Miss Fealy a Hollywood szálló bejáratánál fogadott. Ugyanolyan imádni valóan
viselkedett, mint mindig. Legalább félórát üldögéltünk közömbös dolgokról beszélgetve;
lassan kíváncsi lettem, hol késik a többi vendég. Háziasszonyom végül is így szólt:
– Bemenjünk talán vacsorázni? Elképedtem, kettesben étkeztünk.
 Miss Fealy rendkívül vonzóan viselkedett ugyan, de roppant tartózkodóan is; amint
vele szemben ültem az asztalnál, azon gondolkoztam, ugyan mi lehetett az indítéka ennek
az édes kettesnek. Betyár és méltatlan gondolatok kergetıztek a fejemben – de Miss
Fealy túlságosan finomnak látszott az efféle illetlen feltételezéshez. Mégis kinyújtottam a
csápjaimat, hogy kiderítsem, mit is várnak tılem.
– Igazán remek dolog – mondtam túláradó érzéssel –, hogy így kettesben vacsorázunk!
Nyájasan mosolygott.
– Menjünk valahová szórakozni vacsora után – folytattam –, talán bárba, vagy
valahová.
Enyhe rémület suhant át az arcán; habozott.
– Sajnos korán kell lefeküdnöm ma este, mert holnap reggel kezdıdnek a Macbeth
próbái.
Visszahúztam a csápjaimat. Elképedtem. Szerencsére az elsı fogás megérkezett, és
egy percig csendben étkeztünk. Valami nem volt rendben, és ezt mindketten tudtuk. Miss
Fealy kereste a szavakat:
– Attól félek, nagyon unalmas ez az este magának.
– Sıt, csodálatos este – válaszoltam.
– Sajnálom, hogy nem jött el három hónappal elıbb, amikor Pavlova tiszteletére
adtam vacsorát. Tudom, Pavlova jó barátja. De úgy tudom, New Yorkban tartózkodott
akkor.
– Bocsásson meg – mondtam gyorsan, és elıhúztam a zsebembıl a levelét. Akkor
néztem meg elıször a keltezést; átadtam neki a levelet: – Látja – nevettem –, három
hónappal elkéstem!

Los Angelesben 1910 táján már véget ért a nyugati pionírok és iparmágnások
korszaka, de engem a legtöbbje még vendégül látott.
Egyikük, az öreg William A. Clark, többszörös milliomos, vasúti mágnás és rézkirály,
amatır muzsikus is volt; évente 150 000 dollárt adományozott a filharmonikusoknak, és
másodhegedőt játszott a zenekarban.
Death Valley Scottie kísértetiesen festett. A joviális, kövér arcú férfi nagy karimájú
kalapot, piros inget és kezeslábast viselt; egy-egy éjjel több ezer dollárt is elszórt a Spring
Street kocsmáiban és bárjaiban; mulatságokat rögtönzött, százdolláros borravalót
osztogatott a pincéreknek, aztán titokzatos módon eltőnt, hogy egy hónap múlva ismét
elıkerüljön, és újabb mulatozást csapjon. Ez így ment éveken át. Senki se tudta, honnan
van pénze. Volt, aki azt hitte, titkos bányája van Death Valleyben, és igyekeztek a
sarkában maradni, de mindig lerázta ıket, és máig sem tudta meg senki a titkát. A halála
elıtt, 1940ben, hatalmas kastélyt építtetett Death Valleyben, a sivatag közepén. A
fantasztikus épület többe került félmillió dollárnál. Az épület most is áll, málladozik a
napsütésben.
A pasadenai Mrs. Craney-Gatt vagyona negyven millió dollárra rúgott. Lelkes
szocialista lévén sok anarchista, szocialista és I. W. W.-tag (Nemzetközi
Munkásszövetség) bírósági védelmét fedezte.
Glenn Curtiss akkoriban mőrepülıként Sennettnél dolgozott, és lázasan győjtötte
annak a repülıgépgyárnak a megalapításához szükséges tıkét, amelybıl mára a hatalmas
Curtiss-mővek lettek.
A. P. Giannini két kis bankot vezetett, amelyekbıl késıbb az Egyesült Államok
legnagyobb pénzintézete, a Bank of America lett.
Howard Hughes az apjától, a modern olajfúrók feltalálójától hatalmas vagyont
örökölt. Howard a repülıgépiparban megsokszorozta millióit; különc ember volt, aki
nagy ipari üzemeit harmadosztályú szállodai szobából, telefonon igazgatta; személyesen
ritkán bukkant elı. Belekóstolt a filmiparba is, és jelentıs sikert ért el például Hell's
Angels (A pokol angyalai) címő filmmel, fıszerepben a néhai Jean Harlow-val.
Akkoriban rendszeresen szórakoztam azzal, hogy megtekintettem Vernonban Jack
Doyle péntek esti ökölvívó mérkızéseit; hétfı este az Orfeum Színházban megnéztem a
varietémősort; csütörtökön a Morosco Színház állandó társulatának elıadását látogattam;
végül mikor tehettem, zenét hallgattam a Clune koncertteremben.

A Los Angeles-i atlétikai klubban vacsora elıtt rendszeresen összegyőltek a helyi

társadalmi és üzleti elıkelıségek. Ilyenkor a klub külföldi településhez hasonlított.
A klub halljában egy fiatalember szokott üldögélni. Magányos fickó volt, párszavas
szerepeket játszó színész, szerencsét próbálni jött Hollywoodba, de nem sok sikerrel;
Valentinónak hívták. Nekem egy másik epizódszínész, Jack Gilbert mutatta be.
Körülbelül egy évig nem láttam Valentinót; idıközben sztár lett belıle. Mikor újra
találkoztunk, roppant félénken viselkedett, amíg rá nem szóltam:
– Amióta utoljára találkoztunk, a halhatatlanok közé került. – Nevetett, levetkızte a
tartózkodását, és szinte barátságosan viselkedett.
Valentinót szomorúság lengte körül. Sikerét elegánsan fogadta, szinte belesápadt.
Értelmes, nyugodt és hiúság nélküli ember, az asszonyokat roppantul vonzotta, de igazi
sikere mégsem volt náluk. Akit feleségül vett, mind alaposan elbánt vele. Röviddel
házasságuk után egyik felesége viszonyt kezdett az elıhívó-laboratórium valamelyik
alkalmazottjával, el-eltőnt vele a sötétkamrában. Nem akadt férfi, aki Valentinénál
erısebben vonzotta volna a nıket, de olyan sem, akit annyiszor megcsaltak volna.
Hozzáláttam, hogy teljesítsem 670 000 dolláros szerzıdésemet. Mr. Caulfield, aki a
Mutual Film Companyt képviselte, és az üzleti ügyeket intézte, Hollywood szívében
bérelt mőtermet. Megbízható állandó kis társulattal, amelynek Edna Purviance, Eric
Campbell, Henry Bergman, Albert Austin, Lloyd Bacon, John Rand, Frank Jó Coleman
és Leo White voltak a tagjai, bizakodva kezdhettem el a munkát.
Elsı filmem, a Vihar a bazárban vagy a köszönıember szerencsére nagy siker lett.
Volt benne egy áruházi jelenet, ebben mozgólépcsın rendeztem üldözést. Amikor
Sennett megnézte a filmet, csak ennyit szólt:
– Hogy a pokolba nem jutott soha eszünkbe a mozgólépcsı?
Lendületbe jöttem, havonta elkészítettem egy-egy kéttekercses filmkomédiát. A Vihar
a bazárban után következett a Chaplin, a tőzoltó, A csavargó, Chaplin, a holdkóros,
Chaplin, a nıi szabó, Chaplin a zálogházban, Chaplin a filmgyárban, Chaplin mint
görkorcsolyás, Chaplin, a rend ıre, A csodaforrás, Chaplin mint kivándorló, Chaplin, a
szökevény. Mindössze tizenhat hónapba telt ennek a tizenkét filmnek a forgatása, és ez az
idı magában foglalta a meghőlések vagy egyéb okok miatt kiesett idıt is.
Néha egy-egy történetem megakadt valahol, és nehezen találtam a megoldásra. Ilyen
alkalmakkor abbahagytam a munkát, igyekeztem elmélyedni a témában, és a problémával
küszködve izgatottan szaladgáltam az öltözımben, néha órákig is valamelyik díszlet
mögött kuporogtam. Ilyenkor a bámészkodó, a maga adminisztrációjába révedt vezetıség
vagy a színészek puszta látása is ingerelt, különösen mivel a Mutual fizette az elıállítási
költséget, és Mr. Caulfield azért tartózkodott ott, hogy a munka kellı ütemben haladjon.
Már messzirıl megláttam, valahányszor a telepen keresztül felém ballagott. Puszta
megjelenésébıl jól tudtam, mire gondol: semmi elırehaladás, a rezsi pedig növekszik. Én
meg gyöngéden, mintha kıtörı kalapáccsal adnék nyomatékot szavaimnak, utaltam rá,
hogy sose szerettem, ha gondolkodás közben mászkálnak körülöttem, és éreztetik velem,
hogy másoknak fı a feje miattam.
Eredménytelen napok után Mr. Caulfield szándékosan belém botlott, amikor távoztam
a mőterembıl, és tettetett könnyedséggel köszöntött:
– Na, hogy megy?
– Rohadtul! Félek, hogy nekem lıttek! Már gondolkozni se tudok!
 Caulfield ilyenkor tompa harákolást hallatott, amelyet nevetésnek szánt.
– Csak ne bánkódjék, majd eszébe jut valami.
Néha a megoldás a nap végén született meg, amikor már végképp kétségbeestem, mert
mindenre gondoltam, de mindent el is vetettem; ilyenkor a megoldás magától tárult fel,
mintha porréteget sepertek volna le a márványpadlóról, ott tündökölt a gyönyörő mozaik:
megvan, ezt kerestem. A feszültség feloldódott, a mőteremben nekilendült a munka; Mr.
Caulfield boldogan nevetett!
A társulatnak egyetlen tagja sem sérült meg a filmek forgatása közben. A durva
jeleneteket gondosan gyakoroltuk, és koreográfiát írtunk hozzájuk. A pofont mindig
mímeltük. Akármekkora volt a csetepaté, mindenki tudta, mi a dolga, és mindent
idızítettünk. Megbocsáthatatlan lett volna a sérülés, mert a filmben minden hatás –
erıszak, földrengés, hajótörés vagy katasztrófa – mesterségesen is elıállítható.
Ebben az egész sorozatban csak egyetlen baleset fordult elı. A Chaplin, a rend ıre
forgatása közben történt. Egy utcai gázlámpát görbítettem a csirkefogó felé, hogy gázt
fújjak rá, és közben a lámpatest szétesett, éles fémhegye az orromra zuhant; több öltéssel
varrták be sebemet.
Azt hiszem, a Mutual-féle szerzıdés teljesítése közben éltem pályafutásom
legboldogabb idıszakát. Könnyed voltam, nem gátolt semmi, huszonhetedik évemben
jártam, elıttem meseszerő kilátások, és a barátságos, ragyogó világ. Rövid idın belül
milliomos leszek – mindez kissé ırülten hangzott. A pénz özönlött a kincsesládámba. A
heti tízezer dolláros gázsim már százezrekre rúgott. Négyszázezernél tartottam, de
nemsokára elértem az ötszázezret. Sohase hittem el egészen.
Emlékszem, hogy a J. P. Morgan társasághoz tartozó Maxine Elliott egyszer így szólt
hozzám: – A pénz csak arra jó, hogy az ember elfelejtse. – De emlékezni is érdemes rá –
mondom én. Nem vitás, hogy a siker embere külön világban él; ha társaságba kerültem,
mindenki érdeklıdéssel fordult felém. Jóllehet parvenü voltam, komolyan vették a
véleményemet. Ismerıseim szívesen kötöttek volna szoros barátságot velem, osztoztak
volna a gondjaimban, akár a közeli hozzátartozóim. Mindez nagyon hízelgı, de az én
természetem nemigen tőr efféle bizalmasságot. Szeretem a barátokat, mint a zenét – ha
kellı hangulatban vagyok. Ennek a kötetlenségnek azonban az az ára, hogy olykor
magamra maradok.
Egy szép napon, mikor szerzıdésem a lejártához közelgett, a bátyám lépett az
Atlétikai Klubban levı hálószobámba, és jókedvően közölte:
– Kedves Charlie öcsém, tagja lettél a milliomos osztálynak. Épp az imént állapodtam
meg nevedben; nyolc kéttekercses vígjátékot kell csinálnod a First Nationalnek, 1 200
000 dollárért.
Éppen a fürdıszobából jöttem; törülközıvel a derekamon sétáltam a szobámban,
hegedőmön a Hoffmann meséi dallamát játszva. “Hümhüm – gondolom –, ez igazán
nagyszerő."
Sydney kacagásba tört ki.
– Ez belekerül az emlékirataimba: itt hegedülsz törülközıvel a csípıd körül, és így
fogadod a hírt, hogy ötnegyedmillió dolláros szerzıdést írtam alá!
Megvallom, volt ebben némi pózolás is; elıbb jön még a munka, azt a pénzt még meg
kell keresni.
A vagyonnak ez az ígérete semmiképp nem változtatta meg az életmódomat.
Belenyugodtam a gazdagságba, de nem abba, hogy élek is vele. A pénz, amit
összekerestem, meseszerő volt, merı számképlet, mert a valóságban sohasem láttam.
Valamit tennem kellett, amivel bebizonyítom, hogy csakugyan megvan. Titkárt fogadtam,
inast, sofırt alkalmaztam, és kocsit vettem. Elsétáltam egyszer egy bemutatóterem elıtt,
és megláttam egy hétüléses Locomobilt, amelyet akkor Amerika legjobb kocsijának
tartottak. A gépezet túlontúl nagyszerőnek látszott ahhoz, hogy eladják. Mégis bementem
az üzletbe, és megkérdeztem az árát.
– Négyezerkilencszáz dollár.
 – Csomagolja be – mondtam.
Az eladó meghökkenve szegült ellene az ilyen elhamarkodott üzletkötésnek.
– Nem óhajtja megtekinteni a motort? – kérdezte.
– Mi értelme lenne, úgysem értek hozzá semmit – feleltem. Azért a hüvelykujjammal
megnyomtam a gumiabroncsot, hogy egy csöpp szaktudást is megcsillogtassak. Maga az
ügylet roppant egyszerőnek bizonyult; rá kellett firkantanom a nevem egy darab papírra,
és a kocsit máris a magaménak mondhattam.
A pénzbefektetés gondot jelentett, alig konyítottam valamit ehhez a kérdéshez, Sydney
azonban tisztában volt az egész tolvajnyelvvel: tudta, mi a névleges érték, a tıkehozam,
az elsıbbségi és a rendes részvény; az A és B jegyzés, a konvertibilis tıke és kötvény; az
ipari tömeggondnok és a takarékpénztár törvényes biztosítéka. Akkoriban ugyancsak
széles körben kínálkoztak befektetési lehetıségek. Az egyik Los Angeles-i
ingatlanügynök például könyörgött nekem, társuljak vele. Mindketten kétszázötvenezer
dollárt fektettünk volna egy Los Angeles Valleyben fekvı nagy földterület
megvásárlásába. Ha belemegyek az ajánlatba, a részem ötvenmillió dollárt ért volna, mert
csakhamar olajra bukkantak ott, és a terület California egyik legértékesebb ingatlana lett.

XIII
Sok illusztris vendég érkezett a stúdióba ebben az idıben: Melba, Leopold Godowsky
és Paderewski, Nizsinszkij és Pavlova.
Paderewskit nagyon vonzó embernek találtam, de valami burzsoá vonás,
méltóságának túlbecsülése jellemezte. Feltőnt nekem hosszú haja, szigorú, lógó bajusza
és az alsó ajka alatti kis szırpamacs, amelyet a misztikus hiúság valamilyen
megnyilvánulásának tartottam. Mindig szerettem volna, ha a koncertjein, a tompított
fényő elıadóteremben, a sejtelmes és tiszteletet keltı légkörben valaki kirántaná alóla a
zongoraszéket, mikor éppen leülni készül. A háború alatt New Yorkban, a Ritz szállóban
találkoztam vele; lelkesen köszöntöttem, és érdeklıdtem, ad-e hangversenyt? Fıpapi
méltósággal felelte:
– Nem játszom hangversenyteremben, mikor hazám szolgálatában állok.
Paderewski Lengyelország miniszterelnöke lett, de én egyetértettem Clemenceau-val,
aki a szerencsétlen versailles-i szerzıdés tárgyalásának egyik ülésén a következı
kérdéssel fordult hozzá:
– Miképpen lehetséges, hogy olyan tehetséges mővész, mint ön, odáig süllyed, hogy
politikával foglalkozzék?
Jelentısebb zongoramővésznek tartottam nála Leopold Godowskyt, aki ellentétben
Paderewskivel, egyszerő és jó humorú, mosolygós, kerek arcú ember volt. Los Angeles-i
koncertje után kivett itt egy házat, ahol gyakran felkerestem. Vasárnaponként abban a
kiváltságban volt részem, hogy gyakorlás közben hallgathattam ıt, és tanúja lehettem
szokatlanul kis keze különlegesen könnyed technikájának.
Nizsinszkij az Orosz Balett több tagjával ugyancsak meglátogatott a stúdióban.
Komoly ember, rendkívül szép férfi, kiálló arccsontokkal és szomorú szemmel. Úgy
nézett, mintha polgári ruhába öltözött szerzetes tekintene az emberre. A Csodaforrás-t
forgattuk. A kamera mögé ült, figyelte, hogyan dolgozom ki az egyik jelenetet, amelyet a
magam részérıl mulatságosnak tartottam; de Nizsinszkij még csak el sem mosolyodott.
Hiába nevettek a többiek, Nizsinszkij egyre búsabb képet vágott. Mielıtt elment volna,
kezet ráztunk; fakó hangján közölte, mennyire élvezte munkámat, és megkérdezte,
eljöhet-e újra.
– Természetesen – válaszoltam.
Még két napig ült mozdulatlanul figyelve a mőteremben. A második napon
utasítottam az operatırt, ne tegyen filmet a felvevıgépbe, mert tudtam, hogy Nizsinszkij
gyászos jelenléte úgyis csírájában fojt el minden kísérletet, hogy mulatságos legyek. A
nap végén mégis hízelgıen nyilatkozott a látottakról.
– Az ön vígjátékai balettszerőek, ön valójában táncos – mondta. Még nem láttam az
Orosz Balettet, sıt, mondhatnám: semmilyen balettet. A hét végén meghívtak egyik
elıadásukra. A színházban Gyagilev fogadott – csupa élet, lelkes ember. Elnézést kért,
hogy nem az a mősor megy, amelyrıl úgy vélte, leginkább tetszene nekem.
– Olyan kár, hogy nem az Egy faun délulánjá-t adjuk – mondta. – Azt hiszem, tetszett
volna önnek. – Hirtelen a színpadmesteréhez fordult: – Mondja meg Nizsinszkijnek, hogy
Charlot kedvéért szünet után a Faun kerül színre.
Az elsı balett a Seherezádé volt. Nem állíthatom, hogy tetszett. Túl kuszának találtam
a cselekményt, és túl kevésnek a táncot, Rimszkij-Korszakov zenéje pedig érzésem
szerint önmagát ismételte. A következı szám azonban pas de deux volt Nizsinszkij jel.
Mintha villamos ütés ért volna, alighogy a színre lépett. Kevés zsenit láttam életemben,
de Nizsinszkij az volt. Delejes bővöletet árasztott, istenhez hasonlított, komorsága más
világok hangulatát idézte; minden mozdulata tiszta költészet, minden ugrása menekülés
egy ismeretlen tündérvilágba.
Megkérte Gyagilevet, kísérjen fel az öltözıjébe a szünetben. Nem jött szó az ajkamra.
Hiába tördeli az ember a kezét, nem fejezheti ki egy-két szóban az igaz mővészet iránt
érzett hódolatát. Szótlanul ültem, figyeltem a különös arcot a tükörben, amint rákerült a
Faun maszkja: Nizsinszkij zöld köröket festett az arcára. Esetlenül igyekezett, hogy
társalogjon; lényegtelen kérdéseket tett föl filmjeimrıl, csak egyszótagos válaszokra volt
szükség. A szünet végét jelzı csengı megszólalt, én pedig búcsúztam, hogy visszatérek a
helyemre.
– Ne, ne, még ne – tiltakozott.
Kopogtattak az ajtón:
– Mr. Nizsinszkij, a nyitánynak vége.
Feszengtem a székemen.
– Nincs semmi baj – szólalt meg –, még rengeteg az idı.
Megdöbbentem; nem tudtam elképzelni, miért viselkedik így.
– Nem gondolja, hogy mennem kellene?
– Nem, nem, hadd játsszanak el egy másik nyitányt is.
Gyagilev végül betör az öltözıbe.
– Gyerünk, gyerünk! A közönség már tapsol.
– Csak várjanak szépen, ez itt érdekesebb – mondta Nizsinszkij, és folytatta banális
kérdezısködését.
Zavarban voltam.
– Igazán vissza kell már mennem a helyemre – fejeztem be a látogatást.
Soha senki nem érhetett fel Nizsinszkijhez a Faun délutánjá-ban. Misztikus világ kelt
itt életre, a pásztori báj árnyékában láthatatlan tragikum leselkedett, a földöntúli titkot ı,
a szenvedélyes szomorúság istene tárta fel mozdulataival, és alig néhány mozdulattal,
látható erıfeszítés nélkül.
Hat hónappal késıbb Nizsinszkij elméje elborult. Ennek már azon a délutánon
megmutatkozott az elıjele, amikor várakoztatta a közönséget. Tanúja voltam, miképp
búcsúzott egy érzékeny lélek a háborúmarta brutális valóságtól, és indult az álmai szıtte
másik világba.
Bármely hivatásban vagy mővészetben igen ritka jelenség a valódi magasztosság.
Pavlova egyike volt azoknak a ritka mővészeknek, akit ez jellemzett. Valahányszor
láttam, mindig rendkívül erısen hatott rám. Mővészete maga a ragyogás, mégis légies és
derengı, finom, mint a fehér rózsaszirom. Táncolt, lebegett, mintha nem is volna
nehézségi erı a világon. Lehetett bármilyen vidám és megejtı, abban a pillanatban,
amikor a színre lépett, sírni szerettem volna, mén a tökéletesség tragédiáját testesítette
meg.
Akkor ismertem meg “Pav"-ot, így becézték a barátai, mikor Hollywoodban az
Universal mőteremben filmet készítettek róla; nagyon jó barátságba kerültünk egymással.
Örök kár, hogy a régi filmtechnika felvevıképessége nem tudta rögzíteni táncának lírai
szépségét, és nagy mővészete nem maradhatott fenn a világ számára.
Egy alkalommal az orosz konzulátus ünnepi vacsorát adott tiszteletére; a vacsorára
engem is meghívtak. Nemzetközi társaság győlt össze, és szörnyen szertartásosan
viselkedtek. Vacsora alatt számos beszéd és pohárköszöntı hangzott el, néhány franciául,
a többi oroszul. Ha jól emlékszem, én voltam az egyetlen angol, akit felkértek néhány szó
elmondására. Mielıtt rám került volna a sor, egy professzor orosz nyelven tündöklı
dicshimnuszt zengett Pavlova mővészetérıl. A beszéd csúcspontján a professzor
könnyekben tört ki, odament Pavlovához, és szenvedélyesen megcsókolta. Tudtam, hogy
ezután hiábavaló lenne minden igyekezetem. Felálltam, és kijelentettem, hogy az én
angolságom teljesen alkalmatlan Pavlova mővészete méltó ecsetelésére, és ezért a kínai
nyelvet használom. Kínai halandzsát adtam elı, a végsıkig felajzva magam, ahogy a
professzor is tette, majd Pavlovát még a professzornál is szenvedélyesebben csókoltam
meg, és végül asztalkendıt borítottam mindkettınk fejére, a kendı alatt is folytatva a
csókot. A társaság dılt a nevetéstıl, és a tréfa megtörte az estély ünnepélyességét.
Sarah Bernhardt az Orpheum varietészínházban játszott. Persze már nagyon öreg volt,
és pályafutása vége felé járt, így nem tudok valóságos értékelést adni játékáról. Viszont
Duse is ellátogatott Los Angelesbe, és bármennyire is utolsó pillanatait élte a színpadon,
semmi sem homályosíthatta el zsenialitása ragyogását. Kitőnı olasz társulattal játszott.
Egy jóképő fiatal színész ragyogó alakítással vonta magára a figyelmet, mielıtt Duse a
színre lépett volna. Kíváncsi voltam, miképpen sikerül Dusénak felülmúlni a fiatal
mővész kiváló játékát? Duse balról, a színpad mélyén egy bolthajtásból szinte
észrevétlenül lépett színre. A hatalmas zongora mögött – a zongorán egy nagy kosár fehér
krizantém – megállt, és csendesen rendezgette a virágokat. A nézıtér felmorajlott, és
attól a pillanattól a figyelem már nem a fiatal színészre, hanem Duséra összpontosult.
Duse nem nézett sem a fiatal színészre, sem a többi szereplıre, nyugodtan tovább
rendezte a virágokat, a magával hozott néhány szállal gazdagította a csokrot. Amikor
befejezte, lassan, rézsútosan átvágott a színpadon, leült a kandalló mellett a karosszékbe,
és a tőzbe bámult. Egyszer, egyetlenegyszer pillantott a fiatal színészre, de e tekintet az
emberiség minden bölcsességét és fájdalmát magában hordozta. Ezután tovább figyelt, és
melengette a kezét – gyönyörő, érzékeny kezét.
A fiatalember tüzes szónoklatára higgadtan felelt, és egyre csak a tőzbe bámult.
Beszédét nem a szokásos színpadiasság jellemezte, hangjában tragikus szenvedély
parázslott. Egyetlen szót se értettem, de tudtam, hogy a legnagyobb színésznı játszott e
színen, akit valaha is láttam.

Constance Colliert, Sir Herbert Beerbohm Tree nıi fıszereplıjét a Triangle Film
Company szerzıdtette, hogy Sir Herberttel játssza el a Lady Macbeth-et. Gyerekfejjel
gyakran láttam ıt a His Majesty's Theatre karzatáról, és csodáltam emlékezetes alakítását
a The Eternal City-ben (Az örök város) és Nancy-ként a Twist Olivér-ben. Örömmel
tettem eleget a meghívásnak, mikor a Levy kávéházban üzenetet hoztak, mely szerint
Miss Collier szeretne megismerkedni velem, és kér, fáradjak át az asztalához. E
találkozással kezdıdött életre szóló barátságunk. Melegszívő, jótét lélek volt, és imádta
az életet. Szerette összehozni az embereket. Azt óhajtotta, hogy ismerkedjem meg Sir
Herberttel és egy Douglas Fairbanks nevezető fiatalemberrel, akivel – úgymond – sok a
közös vonásunk.
Sir Herbert az angol színjátszás nagymestere volt, s alighanem a legkifinomultabb
színész, aki egyformán szólt az értelemhez és az érzésekhez. Fagint a Twist Olivér-ben
humorosán és egyben félelmetesen játszotta. Egész kis erıfeszítéssel szinte
elviselhetetlen feszültséget tudott teremteni. Elég volt, ha Vagányt tréfásan, finoman
megbökte a kenyérpirító villával, s máris iszonyatot váltott ki. Tree jellemfelfogása
mindig kiváló volt. Példa erre a nevetséges Svengali; elhitette az emberrel, hogy ilyen
képtelen figura létezhet, és nemcsak humorral, de költészettel is felruházta. A kritikusok
szerint Tree modoros volt; ez igaz, de Tree hatásosan alkalmazta modorosságát. Játéka
hihetetlenül modern volt. A Julius Caesar-t intellektuálisan tolmácsolta. A temetési
jelenetben Marcus Antoniusa nem korbácsolta fel a tömeget a hagyományos
szenvedéllyel, hanem hanyagul, cinikusan és palástolt megvetéssel a fejek fölé a levegıbe
beszélt.
Tizennégy éves koromban gyakran láttam Tree-t nagy szerepeiben, így aztán mikor
Constance kis vacsorát rendezett Sir Herbert és Iris nevő lánya, valamint az én
tiszteletemre, valóban izgatottan vártam az eseményt. Megbeszélés szerint az Alexandria
szállóban, Tree lakosztályában találkoztunk. Szándékosan elkéstem, abban a reményben,
hogy Constance már ott lesz, és feloldja a feszültséget, de amikor Sir Herbert betessékelt
a lakosztályába, más nem volt jelen, csak John Emerson, Sir Herbert filmrendezıje.
– Jöjjön csak, Chaplin – mondta Sir Herbert –, Constance már annyit mesélt magáról!
Miután bemutatta Emersont, megemlítette, hogy néhány jelenetet vesznek át a
Macbeth-bıl. Emerson nemsokára elment, engem meg azonnal torkon ragadott a
félénkség.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattam – mondta Sir Herbert, és leült velem szemben
egy karosszékbe. – A boszorkányok jelenetével kapcsolatban beszéltünk meg egy fogást.
– Oh-h-h... – dadogtam.
– Azt hiszem, elég hatásos lenne, ha léggömbökre borított fátylakat lebegtetnénk át a
színen. Mit szól ehhez?
– Oh-h-h... csodálatos!
Sir Herbert elhallgatott, és rám pillantott.
– Magának hihetetlen sikere van, ugye?
– Semmi az egész – motyogtam bocsánatkérıen.
– De hiszen magát mindenütt a világon ismerik! Angliában meg Franciaországban a
katonák még dalokat is énekelnek magáról.
– Valóban? – kérdeztem, és úgy tettem, mintha errıl még sohase hallottam volna.
Megint rám pillantott, de most már kétkedés és csodálkozás tükrözıdött az arcán.
Felállt.
– Constance késik. Felhívom, megkérdezem, mi történhetett. Közben ismerkedjék
meg Iris lányommal – mondta, és elhagyta a szobát.
Megkönnyebbültem, mert azt képzeltem, Iris kislány, akivel a saját színvonalamon
társaloghatok iskoláról és filmrıl. De magas ifjú hölgy lépett a szobába, kezében hosszú
szipkával, és zengı, mély hangon így szólt:
– Hogy van, Mr. Chaplin? Azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember a világon, aki
még nem látta önt a vásznon. – Mosolyogva bólintottam.
Rövidre nyírt szıke hajával, fitos orrával és világoskék szemével Irist skandinávnak
nézte volna bárki. Akkoriban tizennyolc éves, igen vonzó lány volt, a kiválasztottak
finom légköre lengte körül, hiszen már tizenöt éves korában kiadták egy verseskötetét.
– Constance olyan sokat beszélt magáról – szıtte tovább a szót. Ismét mosolyogtam,
és ismét bólintottam.
Késıbb Sir Herbert visszatért azzal a hírrel, hogy Constance nem jön el, mert a
jelmezpróba elhúzódott; nélküle kell vacsoráznunk.
Jóságos isten! De kínos estém lesz ezekkel az idegenekkel! Ez a vigasztalan gondolat
járt a fejemben, míg szótlanul elhagytuk a szobát, szótlanul beléptünk a liftbe, szótlanul
bevonultunk az ebédlıbe, és ugyancsak szótlanul asztalhoz ültünk, mintha éppen
temetésrıl érkeztünk volna.
Szegény Sir Herbert és Iris mindent elkövetett, hogy meginduljon a társalgás. Csak
jönne már a vacsora, az evéssel talán szőnne bennem ez a szörnyő feszültség... Apa és
lánya egymással beszélgetett; szó került Dél-Franciaországról, Rómáról, Salzburgról –
jártam-e valaha arra? Láttam-e Max Reinhardt valamelyik rendezését?
Bocsánatkérın ráztam a fejem.
 Tree most alaposan szemügyre vett.
– Tudja-e, hogy magának utaznia kellene?
Megmondtam neki, hogy erre nemigen van idım, és ekkor végre magamhoz tértem:
– Kedves Sir Herbert, olyan hirtelen jött a sikerem, még nem volt idım megemészteni.
De tizennégy éves koromban láttam önt a Svengali, Fagin, Antonius és Falstaff
szerepében, volt úgy, hogy egymás után többször is: azóta mindig ön volt az
eszményképem. Sohasem gondoltam úgy önre, mint aki a színpadon kívül is létezik. Ön
legenda volt. És teljesen megrendültem, hogy ma este önnel vacsorázhatom Los
Angelesben.
Tree meghatódott.
– Valóban? – majd megismételte: – Valóban? – Ezzel az estével vette kezdetét jó
barátságunk. Idınként rám csöngetett, és akkor Iris, Sir Herbert meg én elmentünk
hármasban vacsorázni. Néha Constance is velünk tartott; ilyenkor a Victor Hugo
Kávéházban elábrándoztunk a kávénk mellett, és hallgattuk az érzelmes, halk
szalonzenét.

Constance sokat mesélt nekem Douglas Fairbanks kedvességérıl, képességeirıl, és

nemcsak Douglas egyéniségérıl, hanem arról is melegen szólt, milyen kiválóan
szórakoztatja vendégeit terített asztal mellett. De én akkoriban idegenkedtem a fényes
tehetségő fiatalemberektıl – különösen, ha ráadásul még kitőnı társalgók is. Hamarosan
mégis meghívtak vacsorára Fairbanks házába.
Douglas is, én is azóta emlegetjük azt az estét. Szerettem volna betegségemre
hivatkozva kimenteni magam Constance-nál, de tudtam, Constance-nak nem lágyul meg
a szíve az ilyesmitıl. Elhatároztam tehát, hogy fejfájást tettetek, és korán hazamegyek.
Fairbanks elbeszélése szerint ı is roppant idegesen készülıdött az estére; mikor
megszólalt a bejárati csengı, leszaladt az alagsorba, és a golyókat lökdöste a
biliárdasztalon. Ezen az estén vette kezdetét életre szóló barátságunk.
Oka volt annak, hogy Douglas annyira lebilincselte a nézık képzeletét, és megnyerte a
szeretetüket. Filmjeinek szelleme, optimizmusa és tévedhetetetlensége egybevágott az
amerikai közönségigénnyel és tulajdonképpen az egész világ ízlésével. Rendkívüli báj és
vonzóerı jellemezte Douglast; hamisíthatatlan fiús lelkesedése magával ragadta a
közönséget. Mikor barátságunk szorosabbra főzıdött, megismertem lefegyverzı
ıszinteségét is, megvallotta, hogy élvezi a saját sznobságát, és szeret a sikeres emberek
bővkörébe kerülni.
Doug félelmetesen népszerő volt; mégis nagyvonalúan dicsérte mások tehetségét, a
magáéról pedig szerényen szólott. Gyakran emlegette, hogy Mary Pickford meg én
zseniálisak vagyunk, neki viszont csupán szerény tehetség jutott osztályrészül. Ez persze
nem felel meg a valóságnak; Douglas alkotó egyéniség volt, és nagyvonalúan valósította
meg elképzeléseit.
Tízhektáros területen építette fel a Robin Hood díszletét: hatalmas bástyákkal és
felvonóhidakkal ékeskedı várkastélyt, amely sokkal nagyobb volt, mint akármelyik, a
valóságban is létezı vár. Nagy büszkeséggel mutatta meg nekem a felvonóhidat.
– Óriási – mondtam. – Milyen pompás indítás lenne ez valamelyik vígjátékomban:
leereszkedik a felvonóhíd, én kiteszem a macskát levegızni, és beviszem a tejet.
Baráti társasága ugyancsak változatos képet nyújtott; akadt közöttük cowboy is, király
is. Minden barátjában felfedezett valami érdekfeszítı jellemvonást. Charlie Mack, a
cowboy, talpraesett, szószátyár fickó volt; Douglas pompásan mulatott rajta. Míg
vacsoráztunk, Mack nekitámaszkodott az ajtófélfának, és dılt belıle a szó.
– Egész rendes kis helyet vágtál össze magadnak, Doug. – Körüljártatta a tekintetét az
ebédlıben. – Csakhogy kissé messze esik a kandalló az asztaltól ahhoz, hogy
kényelmesen odasercinthessen az emberfia. – Majd a sarkára kuporodott, és a feleségérıl
szóló történetekkel szórakoztatott, az asszony válópert indított ellene “kegyetlenkedés"
címén. – Azt mondtam erre: bíró úr, az az asszony a kisujjával több kegyetlenségre képes,
mint én, ahogy itt állok maga elıtt. És még nem került olyan baba, aki úgy bánt volna a
pisztollyal, mint ez a nı. Mindig bekerget az udvarunkon az öreg fa mögé, ott aztán
dekkolhatok. De most már úgy összevissza lıtte, hogy átlátni a közepén! – Az volt az
érzésem, hogy Charlie többször is próbálta az ilyen jeleneteket, mielıtt látogatóba indult
Doughoz.
Douglas egy hajdani vadászházban lakott. A meglehetısen ormótlan kétemeletes
épület az akkori Beverly bozótos, kopár dombvidékének a közepén, az egyik halom
tetején emelkedett. A szikes talaj és a zsályacserjék erıteljes, fanyar, csípıs, orrfacsaró
illata kiszárította az ember torkát.
Akkoriban Beverly Hills félbehagyott építkezéshez hasonlított, járdák szelték át a
vidéket, de egyszerre eltőntek a mezıségben; fehér üveggömbbel ékesített lámpák
sorakoztak a ház nélküli utcák mentén; a legtöbbön már nem is volt gömb, mert a
környezı kocsmákból hazaszállingózó korhelyek lövöldöztek rájuk.
Douglas Fairbanks volt az elsı filmsztár, aki Beverly Hillsben lakott; gyakran
meghívott, töltsem nála a hétvégét. Éjszaka behallatszott a szobámba a prérifarkasok
üvöltése, amint falkástul rontottak a szemeteshordókra. Hátborzongató üvöltésük úgy
szólt, mint a harangzúgás.
Douglasnál mindig meg lehetett találni néhány partnerét: ott volt Tom Geraghty,
forgatókönyveinek szerzıje, Carl, a volt olimpiai bajnok, és néhány cowboy. Tom, Doug
és én olyan elválaszthatatlan barátok lettünk, mint a három testır.
Vasárnap délelıttre Douglas mindig lovasportyát szervezett. Sötétben keltünk, és
póniháton lovagoltunk a dombokon át a hajnal elé. A cowboyok kikötötték a lovakat,
tüzet gyújtottak, és elkészítették a reggelit: kávét, süteményt, flekként. Néztük a
napkeltét; ilyenkor Doug szabadjára eresztette az ékesszólását, én pedig siránkoztam a
kurta alvás miatt, és bizonygattam, hogy csak a másik nem társaságában érdemes
napfelkeltét bámulni. Ezek a hajnali kiruccanások mégis nagyon hangulatosak voltak.
Douglason kívül senki emberfia nem tudott volna rávenni, hogy elvi kifogásaim ellenére
nyeregbe szálljak. Szerintem a világ túlzásba viszi a ló iránti rajongást: mert a ló aljas,
rosszindulatú és gyengeelméjő dög.
Douglas ekkoriban vált el elsı feleségétıl. Minden este vacsoravendégeket fogadott,
köztük Mary Pickfordot is, akibe rettenetesen beleszeretett. Mindketten beleszerettek
egymásba, és úgy viselkedtek, mint két riadt nyuszi. Azt tanácsoltam nekik, ne
ragaszkodjanak a házassághoz, költözzenek össze, és éljenek boldogul, de nem értették
meg a hagyományokkal ellenkezı álláspontomat. Olyan hévvel elleneztem a házasságot,
hogy barátaik közül egyedül engem nem hívtak meg az esküvıre.
Ez idı tájt Douglas meg én gyakran belevesztünk a filozofálgatásba; szabványszerő
gondolatokkal dobálóztunk. Én az élet hiábavalóságát hangoztattam, Douglas viszont úgy
vélte, hogy sorsunk elıre meghatározott, és nagyon is nagy jelentıséggel bír. Én
rendszerint cinikusan válaszoltam, ha Douglast elfogta a misztikus lobogás. Emlékszem,
egy meleg nyári éjszakán kettesben felmásztunk egy óriás víztároló tetejére, és ott
beszélgettünk; körülöttünk kitárult Beverly vad szépsége. A csillagok titokzatosan
fénylettek, a hold fehéren izzott; én pedig megint arról beszéltem, hogy az életnek nincs
értelme.
– Nézz körül! – mondta lelkesen Douglas, és széles mozdulattal átölelte az égboltot. –
A hold! És ez a milliárdnyi csillag! Nem gondolod, hogy mind e szépségnek oka van?
Rendeltetése! És jóságos célja, és te meg én részesei vagyunk ennek a jónak! – Hirtelen
ihletetten fordult felém: – Miért kaptad a tehetségedet, és miért áll a rendelkezésedre ez a
csodálatos eszköz, a film, hogy szerte a világon millió ember láthasson?
– Miért kapta meg ugyanezt az adományt Louis B. Mayer és a Warner testvérek? –
kérdeztem. Douglas nevetett.
Gyógyíthatatlanul romantikus volt. A nála töltött hétvégék idején gyakorta riadtam föl
mély álmomból hajnali háromkor, és a párás levegıben hawaii zenészeket láthattam a
gyepen, amint szerenádot adtak Mary tiszteletére.
Ez elbővölı lehetett, de kissé nehéz volt beleilleszkedni a megfelelı hangulatba, ha az
embert a dolog személyesen nem érintette. De éppen e fiús tulajdonságok miatt kellett
Douglast igazán szeretni.
Douglas sportember is volt, farkas- és rendırkutyákat kocsikáztatott nyitott Cadillacje
hátsó ülésén. İszintén rajongott az ilyesmiért.

Hollywood hamarosan az írók, színészek és gondolkodók búcsújáróhelyévé változott.

Híres írók költöztek ide a világ minden tájáról: Sir Gilbert Parker, William J. Locke, Rex
Beach, Joseph Hergesheimer, Somerset Maugham, Gouverneur Morris, Ibanez, Elinor
Glyn, Edith Warton, Kathleen Norris és még mások.
Somerset Maugham sohasem dolgozott Hollywoodban, bár nagyon keresték az
elbeszéléseit. De mindig elidızött Hollywoodban néhány hétig, mielıtt elindult volna a
déli szigetekre, ahol csodálatos novelláit írta. Egy alkalommal vacsora közben
Douglasnak és nekem elmesélte egyik elbeszélését, a Sadie Thompson történetét; azt
állította, való tényeken alapszik. Ebbıl a novellából készült az Esı címő színjáték.
Mindig azt tartottam, hogy az Esı kitőnı darab. Davidson tiszteletes és a felesége
tökéletesen megrajzolt alakok – és érdekesebbek, mint Sadie Thompson. Tree
felülmúlhatatlanul játszotta volna Davidson tiszteletes szerepét! Nyájas, könyörtelen,
kenetteljes és ijesztı alakot formált volna belıle.
E hollywoodi környezet közepén ötödrangú, zegzugos, hodályszerő szálloda
emelkedett, a Hollywood szálló. Ez egyik napról a másikra elıkelıvé nemesedett, mint a
faragatlan falusi lány, ha nagy vagyont örököl. Szobát csak felárral lehetett kapni benne,
mert a Los Angelesbıl Hollywoodba vezetı úton alig lehetett közlekedni, és az irodalmi
kiválóságok a mőtermek szomszédságában kívántak lakni. De mikor megérkeztek, úgy
viselkedtek, mintha rossz címre jöttek volna.
Elinor Glyn két hálószobát bérelt a szállodában. Az egyik szobát nappalivá alakította:
pasztellszínő huzattal vonta be az ágyra dobált párnákat, és így az heverı benyomását
keltette. Ebben a szobában fogadta a vendégeit.
Tízszemélyes vacsorán találkoztam elsı ízben Elinorral. A szobájában gyülekeztünk
étkezés elıtti koktélra; én voltam az elsı vendég.
– Ó – mondta, a két tenyerébe vette az arcomat, és tüzetesen szemügyre vett. – Hadd
nézzem meg jól magát. Milyen rendkívüli! Azt hittem, barna a szeme, s most látom, hogy
egészen kék. – Elsı találkozásra talán egy kicsit túl lendületes volt, de késıbb nagyon
megkedveltem.
Bár Elinor maga volt az angol tiszteletreméltóság, Three Weeks címő regényével
alaposan megbotránkoztatta a század eleji közvéleményt. A fıhıs, Paul, elıkelı születéső
angol fiatalember, szerelmi viszonyt folytat egy királyi nıvel, akinek ez az utolsó
kalandja, mielıtt az öreg király felesége lesz. A születendı trónörökös Paul gyermeke.
Míg a többi vendégre várakoztunk, Elinor átvitt a másik szobába, melynek falain elsı
világháborús fiatal angol tisztek bekeretezett arcképei függtek. Széles mozdulattal
mutatott rájuk:
– Ezek mind az én Pauljaim.
Valósággal rabja volt az okkultizmusnak. Emlékszem, hogy egy délután Mary
Pickford fáradtságról és álmatlanságról panaszkodott. Történetesen Mary hálószobájában
tartózkodtunk.
– Mutasd meg, merre van észak! – rendelkezett Elinor, majd finoman Mary homlokára
tette az ujját: – Mary mélyen alszik – ismételgette. Douglas és én odasettenkedtünk, és
figyeltük Maryt, akinek valóban meg-megrebbent a szempillája. Késıbb elmondta, hogy
több mint egy óráig alvást kellett színlelnie, mert Elinor ott maradt a szobában, és leste.
 Elinor roppant izgalmas egyéniség hírében állt, de senki se lehetett higgadtabb nála.
Szerelmes filmtörténetei kislányosan naivak voltak – a hölgyek a szempillájukkal
cirógatták szerelmesük orcáját, vagy tigrisbırön bágyadoztak.
Hollywood részére írt trilógiája olyan izgalomba hozta az embert, hogy szinte észre
sem vette az idı múlását. Az elsı darab címe Three Weeks (Három hét), a másodiké His
Hour (A férfi órája), a harmadiké pedig Her Moment (A nı pillanata) volt. A Her
Moment-ben szédületes utalásokat is megengedett magának. A történet középpontjában
elıkelı ifjú hölgy állt: Gloria Swanson alakította. A hölgy házasságra készül, de nem
szereti jövendıbelijét. A történet trópusi ıserdıben játszódik. Egyszer az ifjú hölgy
egymagában kilovagol, mert valami ritka növényt akar felkutatni, leszáll a lóról, s egy
virág fölé hajol – közben halálos mérgő vipera megmarja a keblén. Gloria a melléhez
kap, és felsikolt; meghallja a férfi, akit igazán szeret, és aki merı véletlenségbıl éppen a
közelben kószál. A férfiú a jóképő Tommy Meighan. Elılép a bozótból.
– Mi történt? – kérdi.
Gloria a gyilkos csúszómászóra mutat:
– Megmart! – Hol?
Gloria a keblére mutat.
– Ez a legveszedelmesebb fajta vipera a világon! – mondja Tommy, ezt persze a
kígyóra érti. – Azonnal tennünk kell valamit! Egy másodpercet se veszíthetünk!
Mérföldnyi távolságra sehol egy orvos a környéken, és a szokásos érleszorításos
módszer – a sérült részt törülközıvel elkötik a vérkeringés megszüntetése végett – az
adott esetben keresztülvihetetlen. Tommy magához rántja Glóriát, feltépi a blúzát, mire
elıtőnik a vakítóan fehér válla, de máris elfordítja a felvevıgép otromba, bámész
tekintete elıl, fölé hajlik, és kiszívja a mérget, köpködve a mővelet alatt. E hatásos
beavatkozás eredményeképpen a lány feleségül megy a fiúhoz.

XIV
A Mutuallal kötött szerzıdés lejártakor mindjárt szerettem volna megkezdeni a
munkát a First Nationalnél, de nem volt mőtermünk. Úgy határoztam tehát, telket veszek
Hollywoodban, és építek egyet magamnak. Az ingatlan a Sunset és a La Brea sarkán
feküdt, és egy nagyon szép tízszobás ház is emelkedett rajta; öt hektárnyi területén
citrom-, narancs- és barackfák tömege nıtt. Tökéletesen felszerelt telepet létesítettünk
elıhívó-laboratóriummal, vágószobákkal és hivatali helyiségekkel.
Míg folyt az építkezés, egyhónapos pihenıre Honoluluba utaztam Edna Purviance-
szal. Hawaii gyönyörő sziget volt akkoriban. Mégsem bírtam volna még a gondolatát
sem, hogy ezen a szigeten, a szárazföldtıl kétezer mérföldre éljek; a káprázatos szépség,
ananászligetek, délszaki gyümölcsök és virágok özöne ellenére is örültem, mikor hazafelé
indultunk, mert már úgy éreztem magam, mintha egy liliom belsejébe börtönöztek volna
be.
Nem történhetett másképp: egy olyan szép lány közelsége, mint Edna Purviance, nem
maradhatott hatástalan a szívemre. Mikor elıször költöztünk Los Angelesbe, Edna az
Atlétikai Klub környéken bérelt lakást, és jóformán minden este vendégül láttam
vacsorára a klubban. Kölcsönösen komolyan vettük egymást, és a lelkem melyén ügy
képzeltem, hogy egyszer maid összeházasodunk, de bizonyos fenntartásaim voltak
Ednával kapcsolatban. Nem voltam biztos benne, és következésképpen magamban sem
lehettem biztos.
1916-ban elválaszthatatlanok voltunk, és együtt jártunk a Vörös Kereszt által rendezett
ünnepségekre és estélyekre. Ilyen alkalmakkor Edna mindig féltékenykedett, és ezt
gyengéden, de egyben alattomosan hozta a tudomásomra. Ha valaki feltőnıen sokat
foglalkozott velem, Edna eltőnt, de csakhamar megjött az üzenet, elájult, és engem hívat;
persze rögtön szót fogadtam, és az est hátralevı részét vele töltöttem. Egyszer egy csinos
hölgy a tiszteletemre kerti mulatságot rendezett, és a társaság egyik szépségétıl a másikig
hurcolt, majd egybenyílóba vezetett. Máris jött az üzenet, Edna elájult. Hízelgett nekem,
hogy egy ilyen szép nı mindig engem szólít, valahányszor visszanyeri eszméletét, de a
megszokással kissé terhes lett ez a praktika
A kibontakozás Fanny Ward estélyén adódott, ahol valósággal seregszemlét tartottak a
csinos lányok és jóképő fiatalemberek. Edna megint elájult, és mikor jobban lett, Thomas
Meighan, a Paramount szép szál fıszereplıje iránt érdeklıdött. Az este folyamán mit sem
tudtam errıl, csak másnap mondta el Fanny Ward. Ismerte Edna iránt táplált érzéseimet,
és nem engedte, hogy a bolondját járassák velem.
Nem hittem a fülemnek. A büszkeségemet sértették meg; magamon kívül voltam a
dühtıl. Ha a dolog igaznak bizonyul, vége a kapcsolatunknak. Mégsem tudtam Ednáról
ilyen egyszerően lemondani. Egy csapásra üres lett volna az életem nélküle. Rám törtek
az emlékek, egyszeriben felfogtam, mit jelentünk egymásnak.
Az eset másnapján nem tudtam dolgozni. Délután azzal a szándékkal hívtam fel
telefonon magyarázatért Ednát, hogy dühöngök, és lármát csapok. De alaptermészetem
gyızött, és gunyorosan viselkedtem. Még könnyedén tréfálkoztam is az eseten.
– Úgy hallom, rossz név csúszott ki a szádon Fanny Ward estélyén; talán bizony
romlik az emlékezeted?
Nevetett, de kissé zavartan.
– Mirıl beszélsz? – kérdezte.
Reméltem, hogy körömszakadtáig tagadni fog. De okosan viselkedett: megkérdezte, ki
mesélte nekem ezt az ostobaságot.
– Mit számít az, ki mondta el nekem? Csak azt hittem, többet jelentek neked, semhogy
nyilvánosan lejárass.
Edna nagyon nyugodtan viselkedett, és megmaradt amellett, hogy vaskos hazugsággal
traktáltak.
Szerettem volna megbántani, ezért közömbösséget színleltem.
– Semmi szükség kifogásokat keresned velem szemben – mondtam. – Azt tehetsz,
amit akarsz. Nem vagy a feleségem; amíg lelkiismeretesen végzed a munkádat, más nem
számít.
Ezzel Edna lekötelezı módon egyetértett: ı se szerette volna, ha közös munkánkat
bármi megzavarja. Közölte, hogy mindenkor jó barátok maradhatunk, amitıl persze még
sokkal nyomorultabbal éreztem magam.
Vagy egy óra hosszat beszéltem vele telefonon, zaklatott és felkavart idegállapotban;
kerestem az alkalmat a kibékülésre. Ahogy az ilyenkor történni szokott, szenvedélyes
érdeklıdésem újra fellángolt, és a beszélgetés úgy ért véget, hogy a helyzet
megbeszélésének ürügyén kértem, este vacsorázzék velem.
Edna habozott, én meg makacskodtam, sıt: kérleltem és könyörögtem, félrevetve
minden büszkeséget és megfontolást. Nagy nehezen beleegyezett... Este Edna rántottat
sütött, azt ettük vacsorára a lakásán.
Valamennyire összebékültünk; izgalmam némileg csillapodott. Ha más nem, de a
munka már ment másnap. Valami halvány aggodalom és önvád azonban maradt bennem.
Szemrehányást tettem magamnak, hogy néha elhanyagoltam Ednát. Megoldhatatlan
probléma elıtt álltam: végképp szakítsak vele? Talán mégse volt igaz a Meighan-féle
történet.
Körülbelül három hét múlva Edna csak egy percre benézett a mőterembe, a fizetéséért
jött. Már indulni készült, mikor véletlenül összetalálkoztam vele. Egy barátja kísérte.
– Ismeri Tommy Meighant? – kérdezte szelíden. Némiképpen megütıdtem. E rövid
pillanat alatt Edna olyan idegen lett számomra, mintha akkor találkoztunk volna elıször.
– Hogyne – válaszoltam. – Hogy vagy, Tommy? – Tommy némileg zavartan
viselkedett. Kezet ráztunk, és rövid, kölcsönös szellemeskedés után együtt távoztunk.
Az élet azonban csak más szó a küzdelemre, és e küzdelemben alig van enyhülés. Ha
nem a szerelem okoz gondot, valami mástól fáj a fejünk. A siker pompás dolog, csakhogy
vele együtt nıtt az erıfeszítés is, mert lépést kell tartani a népszerőséggel, az állhatatlan
nimfával. Vigasztalást csak a munkában leltem.
Hanem az év ötvenkét hetében írni, játszani és rendezni kimerítı dolog, iszonyatos
szellemi energiát kíván. Egy-egy filmem befejezése után lehangoltan és kimerültén egy
napot ágyban kellett pihennem.
Estefelé felkeltem, és nyugodalmas sétára indultam. Lebegı érzéssel, szomorkásán
bandukoltam a városban, üres szemmel bámultam a kirakatokat. Sohase igyekeztem
gondolkozni e séták alatt; zsibbadt volt az agyam. De hamar rendbe jöttem. Rendszerint
már másnap reggel, útban a mőterem felé a kocsiban visszatért alkotókedvem, és ismét
vágott az eszem.
Némi halvány elképzelés alapján megrendeltem a díszleteket; amíg elkészültek, a
díszlettervezı gyakran jött hozzám különféle részletkérdésekkel, és ilyenkor hasból
határoztam meg, hol legyen az ajtó vagy átjáró. Számos vígjátékomhoz ilyen
kétségbeesett módon fogtam hozzá.
Néha megmakacsolta magát az agyam, mint az összegubancolódott kötél:
kikapcsolódásra volt szükségem. Az ilyen buktatókon egy-egy éjszakai kiruccanás
rendszerint átsegített. Mindazonáltal sohase becsültem valami sokra a szeszes italból
merített ihletet. Sıt, babonás meggyızıdésem szerint bármilyen mesterséges élénkítés
befolyásolja az ember éleslátását munka közben. Semmi se kíván olyan éber szellemet,
mint a vígjáték megalkotása és rendezése.
Nemi vágyaim rendszerint munkában oldódtak fel. Ha a vágy idınként felszegte
gyönyörőséges fejét, a balsors úgy rendezte, hogy a piacon vagy túlságos tolongás, vagy
szörnyő sivárság uralkodott. Rendszeres életmódot folytattam, és komolyan vettem a
munkámat. Balzac úgy vélekedett, hogy minden szerelmes éjszakáért odavész egy jó
oldal a regényébıl: nekem is meggyızıdésem volt, hogy odavan tıle a másnapi mőtermi
munka.

Egy közismert regényírónı meghallotta, hogy az önéletrajzomon dolgozom. Szigorúan

rám szólt: – Remélem, lesz annyi bátorsága, hogy megírja az igazat! – Azt hittem,
politikai szempontból gondolja ezt, de a nemi életemre utalt. Úgy látszik, elvárják az
embertıl, hogy az önéletrajzában megtárgyalja a libidóját; fogalmam sincs, miért lenne
erre szükség. Az én szememben az efféle tájékoztatás alig segít hozzá a jellem
megértéséhez vagy feltárásához. Nem értek egyet Freuddal, aki szerint a szexualitás a
legfontosabb elem az emberi magatartás kusza szövevényében. Az éhezés, a főtetlen
szoba, a szegénység miatti szégyenkezés sokkal inkább befolyásolhatja az ember
jellemét.
Mint mindenki másé, az én nemi érdeklıdésem is szakaszos természető volt. Idınként
roppant férfiasán viselkedtem, máskor meg csalódást keltettem. De a nemiség sohasem
töltötte be egész életemet. Alkotó tevékenységem legalább annyira lekötött. Nincs
szándékomban, hogy ebben a könyvben aprólékos leírását adjam a nemi tusakodásnak: az
ilyen leírást inkább klinikai, mintsem mővészi vagy költıi feladatnak érzem. Sokkal
érdekesebbnek tartom a nemek találkozását elıkészítı körülményeket.
Errıl jut eszembe az az élvezetes kaland, amely az Alexandria szállóban történt velem
New Yorkból Los Angelesbe való visszatérésem estéjén. Korán szobámba tértem, és
vetkızni kezdtem, közben magamban dúdoltam a legújabb New York-i slágert. Idınként
elgondolkozva elhallgattam; ekkor a szomszéd szobában egy nıi hang folytatta a
dallamot ott, ahol én abbahagytam. Mikor meg ı hagyta abba, én vettem át a szólamot;
így évıdtünk. A dalnak azonban vége szakadt. Ismerkedjem meg vele? Kockázatosnak
látszott. Meg aztán fogalmam sem volt róla, miféle nı lehet. Még egyszer elfütyültem a
dallamot, megismétlıdött ugyanaz.
– Hahaha! Ez aztán mulatságos! – nevettem nem túl hangosan, úgyhogy neki is
szólhatott, de magam elé is dünnyöghettem.
A szomszédból kérdés hallatszott át:
– Hogyan, kérem?
Most már a kulcslyukon keresztül suttogtam:
– Nyilván éppen most érkezett meg New Yorkból.
– Nem értem, mint mond – volt a válasz.
– Akkor nyissa ki az ajtót – feleltem.
– Kinyitom egy kicsit, de aztán nehogy bejöjjön nekem!
– Dehogy megyek!
Arasznyira nyitotta az ajtót; fiatal szıkeség kémlelt át a nyíláson. Nem emlékszem
pontosan, milyen ruhát viselt, de selyem hálóköntösében valóságos álomképnek láttam.
– Ne jöjjön át, mert megrakom! – mondta bájosán, és kivillantotta szép fehér fogát.
– Jó estét – suttogtam, és bemutatkoztam. Már tudta, ki vagyok, és hogy a vele
szomszédos szobában lakom.
Az éjjel, valamivel késıbb felszólított, hogy semmilyen körülmények között se
ismerjem fel a nyilvánosság elıtt; még bólintanom se szabad, ha találkoznánk a szálló
elıcsarnokában. Magáról mindössze ennyit mondott.
Második este alighogy hazaértem, félreérthetetlenül kopogtatott az ajtón, és
megismétlıdött az éjszakai kaland. Harmadik este már meglehetısen belefáradtam a
kalandba; gondolnom kellett a munkámra és a karrieremre is. Negyedik este lopva
nyitottam ki az ajtót, és lábujj hegyen osontam a szobámba; reménykedtem, hogy sikerül
észrevétlenül ágyba kerülnöm. De meghallott, és már zörgette is az ajtót. Ügyet se
vetettem rá, és lefeküdtem. Másnap összefutottunk a szálló elıcsarnokában: hideg
pillantással mért végig.
A következı éjjel nem kopogtatott; helyette az ajtókilincs csikordult meg. Láttam,
ahogy lassan fordult. De a magam oldaláról elreteszeltem az ajtót. Hevesen megrántotta a
kilincset, aztán türelmetlenül dörömbölt. Másnap reggel tanácsosnak láttam otthagyni a
szállót, ismét az Atlétikai Klubban rendezkedtem be.

Új mőtermemben elıször a Hej, kutyaélet, kutyaélet! címő film készült el. A

történetnek volt bizonyos szatirikus éle, mert párhuzamot vont egy csavargó és a kutya
élete között. Ez a vezérmotívum szolgált a film vázául, amelyet különféle gégékkel és
helyzetkomikummal töltöttem ki. Gondolatban ekkor már sokat foglalkoztam a vígjáték
szerkezeti szempontjaival, és tudatossá vált bennem a vígjáték sajátos struktúrája.
Minden képsor szervesen folytatta az elızıt, és valamennyi jelenet kapcsolatban állt az
egésszel.
Az elsı képsor azt mutatta be, miként mentenek ki egy kutyát egy kutyafalkával
folytatott marakodásból; a második pedig egy leány kiszabadítását a táncos mulatóból,
ahol kutyának való életet élt. A képsorok az események logikus összefüggése szerint
követték egymást. Bármilyen egyszerőnek és magától értetıdınek látszik egy ilyen
bohózat, elkészítése rengeteg töprengést és leleményt kívánt. Ha egyik vagy másik ötlet
az események logikájába ütközött, nem használtam fel, bármennyire mulatságos is lett
volna.
A Keystone-idıkben a magam alkotta csavargó szabadabban mozgott, kevésbé
korlátozta a cselekmény. Akkoriban ritkán tevékenykedett az agya, csak az ösztönei
mőködtek, és ezek is csak az alapvetı szükségletekre irányultak: ételre, melegre, fedélre
a feje fölé. De minden újabb vígjátékkal bonyolultabb jellemő csavargó született. Egyre
több érzelem itatta át a figurát. Ez nehézséget okozott, mert a csavargó nem nıhetett túl
az egyszerő bohózat által meghatározott korlátokon. Lehet, hogy ez nagyképően hangzik,
de a legszigorúbb lélektani szabályok betartását éppen az egyszerő bohózat követeli meg.
A megoldásra csak akkor találtam, mikor a csavargót gondolatban Pierrot-szerő
alakká formáltam. E felfogás alapján, csipetnyi érzelem hozzávegyítésével szabadabban
fejezhettem ki és szépíthettem meg vígjátékaim mondanivalóját. Ám nehéznek bizonyult
ésszerően elfogadtatni, hogy egy szép lány érdeklıdjék a csavargó iránt. Mindig ez volt a
bökkenı a történeteimben. Az Aranyláz-ban a lány érdeklıdését a csavargó iránt az
ébreszti fel, hogy csúnyán megtréfálja, késıbb megsajnálja, a csavargó meg tévesen
szerelemnek véli a sajnálatot. A Nagyvárosi fények-ben a lány vak. Amíg vissza nem
nyeri a látását, regényesnek és csodálatosnak vélheti a csavargót.
Növekvı szerzıi készségemmel párhuzamosan egyre csökkent tréfálkozói
szabadságom. Egyik tisztelım, aki jobban kedvelte Keystone-éknál készített
bohózataimat, a következı módon fogalmazta meg ezt: “Akkoriban a közönség volt az ön
rabszolgája; most pedig ön lett a közönség rabszolgája."
De ezekbe a korai vígjátékokba is igyekeztem hangulatot vinni; e hatást rendszerint a
zene segítségével értem el. A kivándorló-ban a Mrs. Grundy címő régi dal teremtett kellı
hangulatot; a dallam gyengéd sóvárgásról vallott, két magányos, elhagyatott ember
egymásra találásáról gyászos, esıs napon.
A történet kezdetén Charlot útban van Amerika felé. A fedélközön összeakad egy
lánnyal és az anyjával; éppoly elhagyatottak, mint ı. New Yorkba érkezésük után
szétválnak útjaik. Késıbb ismét összetalálkozik a magányos lánnyal. Az se vitte semmire,
csakúgy, mint Charlot. Leülnek beszélgetni, és a lány véletlenül elıveszi fekete szélő
zsebkendıjét, jelezve a tényt, hogy meghalt az anyja. És természetesen az a történet vége,
hogy egy gyászos, esıs napon egybekel két magányos teremtés.
Egyszerő kis dalok máskor is adtak ötletet egy-egy vígjátékhoz. Ilyen film volt a
Chaplin zsebórát szerez, tele vastag tréfával és bolondozással; egy parkban játszódott, és
jórészt rendırök meg nevelınek voltak a szereplıi. Az 1914-ben népszerő two step, a
Too Much Mustard (Túl sok mustár) dallamára kígyóztam végig a bonyodalmukon. A
Violetera címő dal vezette be a Nagyvárosi fények és az Auld Lang Syne, az Aranyláz
hangulatát.
1916-ban már rendelkeztem néhány játékfilm alapjául szolgáló elképzeléssel. Az
egyik ötlet holdbéli utazásra vonatkozott; látványos vígjáték kerekedhetett volna belıle a
holdban megrendezett olimpiai játékokról, jó alkalom arra, hogy a nehézkedés
törvényével bolondozzak. A film a technikát állította volna pellengérre. Etetıgép, meg az
ember gondolatait följegyzı kalap is eszembe ötlött; nagy zavarban lettem volna, mikor a
kalappal a fejemen mutatnak be a holdlakó ingerlı feleségének. Az etetıgépet késıbb
felhasználtam a Modern idık-ben.
Újságírók gyakran kérdezték tılem, hogyan találom ki a filmötleteimet; mindmáig
képtelen vagyok kielégítı választ adni erre a kérdésre.
Sok év alatt arra a megállapításra jutottam, hogy ötletet az ötletre irányuló erıs
vágyakozás szül; az állandó akarás révén az agy figyelıtoronnyá válik, mely
szakadatlanul kutatja a képzeletet megmozgató eseményeket – zene vagy naplemente is
indítéka lehet az ötletnek.
Azt mondanám, válassz ki olyan ötletet, amely felkelti az érdeklıdésedet, dolgozd ki
és bonyolítsd; ha megakadsz a kidolgozásban, vesd el, és keress más témát. A sok közül
való kiválasztás az egyetlen eredményes eljárás.
Hogyan születik az ötlet? Az ırületig fokozódó állhatatosság révén. Csak az a
képesség kell hozzá, hogy hosszasan elszenvedjük a szorongást, és mégis megırizzük
lelkesedésünket. Az egyik embernek talán könnyebben megy ez, mint a másiknak, de
ebben tulajdonképpen kételkedem.
Természetesen minden kezdı komikus átesik a vígjáték filozófiai általánosításának
idıszakán. “A meglepetés feszültséget kelt" – ez a mondat unos-untalan elhangzott a
Keystone-mőteremben.
Nem teszek kísérletet arra, hogy a lélekelemzés mélységeibe leszállva magyarázzam
az emberi magatartást, amely éppen olyan megmagyarázhatatlan, mint maga az élet. Azt
hiszem, hogy kényszerképzeteink sokkal inkább örökléstani okokra, semmint a nemi
ösztönökre vagy a gyermekkori aberrációkra vezethetık vissza – és nem kellett
könyveket végigböngésznem ahhoz, hogy felismerjem: az élet konfliktusok és
gyötrelmek sorozata. Ösztönösen erre épült minden bohóckodásom. Egyszerő módon
alkottam meg a bohózatok bonyodalmát: azt a folyamatot ábrázoltam, amelynek során az
emberek csávába jutnak, majd kimásznak belıle.
De a valódi humor nem ez, hanem sokkal szövevényesebb dolog. Max Eastman
elemzést adott róla könyvében, a Sense of Humourban (Humorérzék). Meghatározása
szerint a humor a játékos kín terméke. Szerinte a homo sapiens mazochisztikus lény, aki
számos formában élvezi a fájdalmat, és a nézık kedvelik, ha képletesen gyötrıdhetnek;
az indiánosdit játszó gyerekek élvezik, ha agyonlövik ıket, és végigszenvedhetik a
haláltusát.
Egyetértek ezzel. De Eastman inkább a drámát, és nem a humort elemzi, jóllehet a
kettı majdnem ugyanaz. Ám a humorról jómagam kissé másként vélekedem: a humor a
normális magatartástól elütı finom eltérésekben van. Más szavakkal: a humor révén
látjuk meg az irracionálist a racionálisban, és a lényegtelent a lényegesnek tetszıben. A
humor erısíti túlélési ösztönünket, és megóvja józan eszünket; a humornak hála, az élet
viszontagságai kevésbé nyomorítanak meg bennünket. Serkenti arányérzékünket, és
megmutatja, hogy a komolyság túlzott hangsúlyozása mögött az abszurdum lappang.
Például: temetés alkalmával, mikor a barátok és rokonok halk tiszteletadással győlnek
az elköltözött ravatala köré, egy késınjövı éppen akkor érkezik, mikor kezdıdik a
szertartás. Sietısen oson a székéhez, amelyen az egyik gyászoló rajta felejtette a
cilinderét. A késınjövı sietségében rátelepszik a cilinderre, majd némán, ünnepélyesen,
bocsánatkérı pillantással átnyújtja az összelapított fejfedıt tulajdonosának, aki szótlan
bosszankodással veszi át, és tovább figyel a szertartásra. A pillanat ünnepélyessége
nevetségességbe fullad.

XV
A közvélemény az elsı világháború kitörésekor biztosra vette, hogy az
ellenségeskedés négy hónapnál nem tarthat tovább; a modern hadviselés olyan irtózatos
vámot szed majd emberéletben, hogy az emberiség kénytelen lesz e barbárság
megszüntetését követelni. Tévedtünk. A pusztítás lavinája elszabadult, és az emberiség
döbbenetére négy évig folytatódott a kegyetlen mészárlás. Eret vágtunk a világon, és nem
tudtuk megállítani a vérzést. Sok százezernyi emberi lény küzdött és halt meg; az
emberek nem értették, hogy miért folyik és mi módon törhetett ki a háború. A
magyarázatok nem hangzottak túlságosan meggyızıen. Akadt, aki azt mondta, hogy egy
fıherceg meggyilkolása váltotta ki a tragédiát; de ez aligha indokolhatta a világmérető
összecsapást. Az emberek kézzelfoghatóbb magyarázatot igényeltek. Akkor azzal álltak
elı, hogy a háborúval a világot a demokráciára készítik elı. Bár egyeseknek kevesebb
kiharcolnivalójuk volt, mint másoknak, az áldozatok soraiban zordon demokrácia
uralkodott. Milliókat kaszált le a halál, és a “demokrácia" szó egyre fényesebben
ragyogott. Következésképpen trónok dıltek meg, köztársaságok alakultak, és Európa
egész arculata megváltozott.
1915-ben az Egyesült Államok arra hivatkozott, hogy “büszkébb, semhogy harcoljon".
E jelszó jegyében fogant az I Didn't Raise My Boy to Be a Soldier (Nem katonának
neveltem a fiamat) címő dal. Ez a sláger nagyon tetszett mindenkinek, míg a Lusitania el
nem süllyedt – ami egy más természető dal, az Over There (Túl, odaát) és sok más
hasonlóan hazug dalocska ihletıje lett. Californiában a Lusitania pusztulásáig alig
lehetett érezni az európai háború terhét. Semmiben sem szenvedtünk hiányt, nem
ismertük a jegyrendszert. Ünnepségeket és kerti mulatságokat rendeztek a Vöröskereszt
javára; mindez inkább ürügyül szolgált a társadalmi összejövetelre. Valamelyik estélyen
egy hölgy húszezer dollárt adományozott a Vöröskeresztnek pusztán azért, hogy a
roppant fényőzı vacsorán mellettem ülhessen. De az idı múlásával mindenkinek rá
kellett ébrednie a háború komor valóságára.
1918-ig Amerika már két háborús, un. szabadságkölcsönt jegyeztetett; ekkor Mary
Pickfordot, Douglas Fairbankst és engem kértek fel, hogy Washingtonban hivatalosan
nyissuk meg a harmadik jegyzési kampányt.
Már majdnem befejeztem a First National részére készülı, elsı, Hej, kutyaélet,
kutyaélet címő filmemet. Mivel kötelezettségem szerint ugyanarra a napra kellett
elkészülnöm, amikor a kölcsön jegyzés megkezdıdött, három nap és három éjjel
egyfolytában vágtam a filmet. Elkészültem vele; kimerültén szálltam a vonatra, és két
napig aludtam. Mikor magamhoz tértem, nekiültünk mindhárman beszédeink
megírásának. Mivel addig még sohasem tartottam beszédet nagyobb nyilvánosság elıtt,
idegesített ez a feladat. Doug javasolta, tegyek próbát az állomásokon várakozó
tömeggel. Valahol megálltunk, és egész tekintélyes tömeg győlt össze a kilátókocsi
mögött. Doug onnan mutatta be Maryt, aki rövid beszédet mondott, majd rólam szólt pár
szót, de alig kezdtem el beszélni, máris megindult a vonat. Ahogy távolodtunk a
tömegtıl, egyre ékesszólóbb és érdekfeszítıbb lettem; önbizalmam úgy nıtt, ahogy az
összegyőlt sokaság zsugorodott a távolsággal.
Washingtonban hatalmasságoknak kijáró fényes kísérettel vonultunk végig az utcákon
a futballpályára, ahol a megnyitó beszédeket kellett elmondanunk.
A szónoki emelvényt gyalulatlan deszkákból ácsolták össze; köröskörül zászlók és
drapériák díszítették. A hadsereg és a haditengerészet jelenlevı képviselıi közül egy
jóképő, szálas termető fiatalember állt mellettem; beszédbe elegyedtünk. Megmondtam
neki, hogy azelıtt sohasem szónokoltam, és most nagyon izgatott vagyok.
– Sose aggódjék emiatt – mondta biztatóan. – Csak mondja, ami az eszébe jut; szólítsa
fel ıket, hogy jegyezzenek szabadságkötvényt, de ne próbáljon tréfálkozni.
– Ettıl aztán ne tartson! – feleltem némi öngúnnyal.
Már hallottam is a nevemet, én következtem; fairbanksi stílusban szökkentem az
emelvényre, és máris áradt belılem a szó, lélegzetnyi szünetet se tartottam:
– A németek itt állnak kapuink elıtt! Meg kell állítanunk ıket! És meg is állítjuk ıket,
ha jegyeztek szabadságkötvényt! Gondoljatok arra, hogy minden jegyzett kötvény egy
katona életét menti meg... egy anyának a fiát!... és hozzásegít, hogy gyors gyızelemmel
befejezzük ezt a háborút! – Olyan gyorsan és izgatottan beszéltem, hogy megcsúsztam az
emelvényen, Marie Dresslerbe kapaszkodtam, és együtt zuhantunk csinos fiatal barátom
fejére, aki történetesen Franklin D. Roosevelt, az akkori helyettes tengerészeti miniszter
volt.
A hivatalos ünnepség végeztével a program elıirányozta, hogy részt vegyünk Wilson
elnök fogadásán a Fehér Házban. Feszült várakozásban vezettek bennünket a zöld
terembe. Az ajtó kitárult, megjelent a titkár, sietve így szólt hozzánk:
– Álljanak sorba, kérem, és lépjenek elıre egy lépést. – Ezután lépett be az elnök.
Mary Pickford ragadta magához a kezdeményezést.
– Elnök úr, a közönség örvendetesen érdeklıdött, és bizonyosra veszem, hogy túl
fogják jegyezni a kölcsönt.
– Minden bizonnyal úgy lesz és azonfelül... – kotyogtam bele teljesen
megzavarodottan.
Látszott az elnök rám vetett pillantásán, hogy nem hisz a fülének, de aztán elmesélt
egy szenátusi viccet egy bizonyos miniszterrıl, aki nagy barátja volt a whiskynek.
Valamennyien udvariasan nevettünk, aztán mehettünk a dolgunkra.
Douglas és Mary az északi államokat választotta kölcsönjegyzési körútja színteréül, én
pedig a délieket, mert még sohasem jártam arra. Meghívtam egy Los Angeles-i
barátomat, Rob Wagnert, az arcképfestıt, hogy a vendégemként kísérjen el. A körút
hírverését ügyesen és serkentıen szervezték meg, tehát sokmillió értékő kötvényt
jegyeztettem.
Az egyik észak-karolinai városban a helység nevezetes üzletembere volt a fogadó
bizottság vezetıje. Késıbb meggyónta, hogy tíz fiút bérelt föl az állomáson, hogy
krémtortával dobáljanak meg, de mikor látta, milyen méltóságteljes kísérettel szállók ki a
vonatból, elállt a tervétıl.
Ugyanez az úriember vacsorára is meghívott. A vacsorán az Egyesült Államok több
tábornoka, köztük Scott tábornok is részt vett, bár szemmel láthatólag utálta
vendéglátónkat, így szólt vacsora közben:
– Mi a különbség házigazdánk és egy banán között? – Enyhe feszültség támadt. – Nos,
a banánnak le lehet húzni a bırét.
Álljon itt néhány szó a déli úriember legendájáról is; a típus tökéletes képviselıjével a
Georgia államban fekvı Augustában találkoztam. Henshaw bíró úr a jegyzési bizottság
elnöke volt. Levelet kaptam tıle, hogy estélyi rendez a tiszteletemre a helyi klubban,
Augustában töltendı születésnapom megünneplésére.
Lidércnyomásként nehezedett rám a gondolat, hogy hatalmas összejövetel
középpontjában, lementeién üres fecsegést kell elszenvednem. Alaposan kimerültem már,
elhatároztam tehát, lemondom a meghívást, és egyenesen a szállodába megyek.
Egy-egy állomáson rendszerint hatalmas tömeg verıdött össze, hogy a helyi
rezesbanda közremőködésével köszöntsön. Augustában azonban Henshaw bírón kívül
senki sem várt az állomáson. A bíró fekete nyersselyem kabátot és öreg napszítta
panamakalapot viselt. Nyugodt volt és udvarias, és miután bemutatkozott, régimódi
lovashintón a szállóba vitt bennünket.
Kis ideig szótlanul kocsiztunk. A bíró törte meg a csendet:
– Azt szeretem leginkább a komédiában, hogy tisztában van az alapvetı dolgokkal...
tudja, hogy az ember legméltatlanabb testrésze a feneke, és ezt a vígjátékai be is
bizonyítják. A farbarúgás a lehetı legelıkelıbb úriembert azonmód megfosztja minden
méltóságától. Még az elnöki beiktatás lenyőgözı hatása is odalenne, ha az elnök háta
mögé lopózna, és fenéken billentené. – Továbbhajtottunk a napfényben; furcsán
megbillentette a kalapját, majd folytatta magánbeszélgetését: – Semmi kétség: seggben
székel az önbecsülés.
Oldalba böktem Robot, és odasúgtam:
– Rendben a születésnapi vacsora!
A díszebéd a győlés napján zajlott le. Henshaw csak három barátját hívta meg, és
elnézést kért a szőkkörő társaság miatt; azt mondta, önzı, tehát kevesedmagával szeretné
élvezni a társaságunkat.
A golfklub gyönyörő környezetben épült. A teraszon, égı gyertyákkal díszített
születésnapi torta mellett, kerek asztalnál hatan ültünk; a magas fák hosszú árnyékot
vetettek a zöld gyepre, nyugodt elegancia légköre árasztott el mindent.
A bíró egy darabka zellert harapdálva, hunyorogva pillantott kettınkre.
– Nem tudom, mennyi kötvényt fognak jegyezni Augustában... A szervezés nem erıs
oldalam. De azt hiszem, a város népe tudja, hogy megérkeztek.
A környezet szépségét kezdtem magasztalni.
– Igen – mondta a bíró –, egyetlen dolog hiányzik csak: egy mentolos puncs.
Errıl a szesztilalom kilátásaira, hátrányaira és elınyeire terelıdött a beszéd.
– Az orvosi jelentések szerint – mondta Rob – a szesztilalom jótékony hatást gyakorol
a közegészségre. Az orvosi újságok azt írják, hogy kevesebb lesz a gyomorfekély, ha
felhagyunk a whiskyivással.
A bíró megbántott arcot vágott:
– Ne beszéljen nekem whiskyrıl a gyomorral összefüggésben; a whisky a lélek
tápláléka! – Ezután hozzám fordult: – Charlie, ez a huszonkilencedik születésnapja, és
még nem nısült meg?
– Nem – nevettem –, hát ön megnısült-e már?
– Nem – sóhajtotta bánatosan. – Túl sok válást tárgyaltam életemben. Ha újra fiatal
lennék, mégis megnısülnék; az agglegény-élet nagyon magányos. A válást azonban
hasznos dolognak tartom. Azt hiszem, egész Georgiában nincs bíró, akit többet
bírálnának ezért. Ha két ember nem akar együtt élni, én ugyan nem kényszerítem rá ıket.
Kis idı múltán Rob az órájára nézett.
– Ha a győlés fél nyolckor kezdıdik, sietnünk kellene. A bíró ráérısen rágódott tovább
a zellerén.
– Rengeteg idınk van – mondta. – Maradjunk még egy kicsit. Úgy szeretem
pocsékolni az idıt.
A győlés helyéhez az út kisebb parkon vezetett át. A parkban legalább húsz, lehetetlen
fontoskodást árasztó szenátor-szobor állt, némelyik hátratett kézzel, a legtöbb pedig
tekercset markoló jobbját csípıjén nyugtatta. Tréfálkozva megjegyeztem, milyen
tökéletes célpontjai lehetnének a vígjátéki farbarúgásnak, amirıl az imént beszélgettünk.
– Igen – vetette oda a bíró könnyedén –, mind úgy áll ott, mint akit eltölt a húgy és a
magasztos szándék.
Az otthonába is meghívott, egy gyönyörő, régi georgiai házba, ahol Washington is
“megszállt". A ház tizennyolcadik századi antik amerikai bútorokkal volt berendezve.
– Milyen gyönyörő – szóltam.
– Igen, de feleség nélkül olyan üres, mint a foglalat ékkı nélkül. Ne halassza túl
késıre, Charlie.
Délen sok katonai kiképzıtábort is meglátogattunk, és számtalan komor, elkeseredett
arcot láttunk. Kırútunk tetıpontja a záró kampány volt New Yorkban a kincstár épülete
elıtt, ahol Mary, Douglas és én kétmillió dollárnál is többet jegyeztettünk.
New York nyomasztóan hatott rám; a militarizmus réme kísértett mindenfelé. Nem
volt menekvés elıle. Amerikát belekényszerítették az engedelmesség öntıformájába, és a
háború hitvallása minden egyéb gondolatot megelızött. Ugyancsak lehangolt a Madison
Avenue mélyébıl, tizenkettedik emeleti szállodaszobám ablakán is beharsogó, hamis
pátoszú katonazene: odalent vonultak az újoncok, hogy a kikötıben behajózzák és a
tengerentúlra vigyék ıket.
De azért ebben a légkörben is megnyilvánult némi alkalmi humor. Hét
fúvószenekarnak kellett elvonulnia a Ball Parkban New York kormányzója elıtt. A
stadion elıtt valami hamis jelvénnyel Wilson Mizner mindegyik zenekart megállította, és
utasítást adott, hogy a kormányzó tribünje elıtt a nemzeti himnuszt játsszák. Miután a
kormányzó és a többiek már negyedszer emelkedtek fel a helyükrıl, a kormányzó
felszólította a még soron levı zenekarokat, hogy vegyék le végre a himnuszt a mősorról.

Mielıtt elutaztam Los Angelesbıl, hogy részt vegyek a harmadik szabadságkölcsön

jegyzési munkájában, találkoztam Marie Doróval. Paramount-filmekben kapott
fıszerepet, ezért jött Hollywoodba. Rajongott Chaplinért, és közölte Constance
Collierrel, hogy egyetlen embert szeretne csak megismerni egész Hollywoodban, Charlie
Chaplint. Fogalma se volt róla, hogy annak idején Londonban, a Duke of York
színházban együtt léptünk fel.
Újra láttam tehát Marie Dorót. Úgy történt minden, mint egy romantikus színmő
második felvonásában. Miután Constance bemutatott, megjegyeztem:
– De hiszen mi már találkoztunk. Összetörte a szívemet. Csendben, messzire
elhúzódva imádtam magát. – Marie éppolyan szép volt, mint régen. Lornyettjén keresztül
rám pillantott, és csak ennyit szólt:
– Milyen izgalmas.
Aztán elmeséltem, hogy én voltam Billy a Sherlock Holmes-ban. Késıbb a kertben
vacsoráztunk. A nyári este melegében és a gyertyák fényében annak az ifjúnak a
szenvedéseirıl meséltem, aki némán epekedett utána, és a Duke of York színházban
kiszámította a pillanatot, mikor öltözıjét elhagyva szembetalálkozhat vele a lépcsın, és
egy “jó estét" nyöghet felé. Beszéltünk Londonról és Párizsról: Marie szerette Párizst.
Elcsevegtünk a bisztrókról, kávéházakról, a Maximról és a Champs-Élysées-rıl,
társalogtunk...
Most azonban Marie New Yorkban volt! Megtudta, hogy a Ritzben lakom, levelet
küldött – vacsorázni hívott a lakására. A levél így hangzott:

Charlie drága,
A lakásom a Champs-Élysées (Madison Avenue) mellett van; megvacsorázhatnánk
ott, vagy elmehetnénk a Maximba (a Colonyba). Aztán, ha úgy gondolja,
végighajtathatunk a Bois-n (a Central Parkon)...

Mindebbıl semmi se lett, csak annyi, hogy kettesben csendben megvacsoráztunk

Marie lakásán.

Visszatérve Los Angelesbe, ismét az Atlétikai Klubban vettem ki szállást, és

figyelmemet megint a munkára fordítottam. A Kutyaélet egy kicsit tovább készült és
többe került, mint gondoltam. Ettıl azonban nem fájt a fejem, mert szerzıdésem lejártáig
az ilyesmi amúgy is kiegyenlítıdik. Sokkal nagyobb gondot okozott második filmem
témája. Végül eszembe jutott, miért ne csinálhatnék bohózatot a háborúról? Több
barátomnak elmondtam ötletemet, de rázták a fejüket. De Mille például így vélekedett:
– Veszélyes manapság viccelıdni a háborúval. – Akár veszélyes volt, akár nem, az
ötlet roppant izgatott.
A Chaplin mint katoná-t eredetileg öttekercses filmnek képzeltem. Az eleje “az
otthoni életet", a középrész “a háborút", a vége pedig “a bankettet" mutatta volna be,
mely alkalommal Európa valamennyi koronás fıje hıstettemért engem ünnepel: elfogtam
ugyanis a Kaisert. És a végén persze felébredek.
A háború elıtti és utáni képsort elvetettük. A bankett teljes egészében sohasem került
filmszalagra, csak a kezdete. A vígjátéki elemek utalások révén érvényesültek. A film
úgy kezdıdött, hogy Charlot négy gyerekbıl álló népes családja élén hazasétál. Pillanatra
otthagyja – ıket, és száját törölve, böfögve tőnik ismét elı. Belép a házba, de rögtön egy
serpenyı tőnik fel a képen, s nagyot csattan a fején. Felesége sohasem látható a film
során, de méreteit a konyha elıtti szárítókötélen lebegı óriási hálóing érzékelteti.
A következı képsorban Charlot a sorozáson orvosi vizsgálat elıtt áll. Pucérra
vetkıztetik. Félig nyitott hivatali üvegajtón “Dr. Frances" nevet pillantja meg. Árnyék
jelenik meg az üveg mögött, és már nyitná az ajtót, de Charlot azt hiszi, hogy nı jön, és
egy másik ajtón át elmenekül. Üvegfalakkal számtalan részre osztott irodahelyiségben
találja magát, ahol nıi alkalmazottak dolgoznak elmélyülten. Mikor az egyik nı
felpillant, íróasztal mögé bújik, de akkor meg egy másik kisasszony látja meg. Végre
kimenekül az ajtón, de csak újabb üvegkalickás termekbe jut, és egyre távolodik
kiindulási helyétıl, míg azon nem kapja magát, hogy meztelenül áll egy erkélyen,
ahonnan forgalmas fıútvonalra tekinthet alá. Ezt a képsort felvettük, de nem használtuk
fel. Jobbnak véltem, ha Charlot hátterét sötétben hagyom, és csak a hadseregben
bukkanok rá.
A Chaplin mint katona dögletes hıhullám idején készült. Nem volt éppen üdítı egy
rejtekhelyül szolgáló fa ágai között dolgozni (ezt kellett tennem az egyik jelenetben).
Különben is utálok a szabadban, külsı felvételen dolgozni, mert a környezet elvonja az
ember figyelmét. Az elmélyülést meg az ihletet elfújja a szél.
A film hosszú ideig készült, és nem voltam megelégedve vele. Sikerült elérnem, hogy
a mőteremben mindenkinek egy véleménye legyen velem. Végül Douglas Fairbanks is
meg akarta nézni az anyagot. Egy barátjával együtt érkezett; megmondtam nekik is, hogy
legszívesebben a szemetesvödörbe vágnám az egészet. Csak hárman ültünk a
vetítıteremben. Fairbanks az elsı perctıl kezdve harsányan nevetett – a nevetést csak
akkor hagyta abba, mikor elfogta a köhögés. A drága Douglas volt a leghálásabb
közönségem. Mikor véget ért a vetítés, és kijöttünk a nappali világosságra, láttam, hogy a
szeme is könnyes a nevetéstıl.
– Tényleg azt hiszed, hogy ilyen mulatságos? – kérdeztem hitetlenül.
A barátjához fordult.
– Mi a véleményed errıl az emberrıl? A szemetes vödörbe akarta vágni! – Ez volt
minden észrevétele.
A Chaplin mint katona óriási sikert aratott a háború alatt, a katonák kedvence lett, ám
a film megint tovább készült az elıirányzottnál, és még a Kutyaélet-nél is többe került.
Most már fölül akartam múlni önmagamat, és úgy képzeltem, a First National segítséget
nyújt ebben. Amióta csatlakoztam a vállalathoz, nagyban ment az üzlet; a producereket
meg címszereplıket filmenként 25 000 dolláros gázsival és ötven százalék
nyereségrészesedéssel szerzıdtették. De ezek a filmek kevesebbe kerültek, és
könnyebben készültek, mint az én vígjátékaim – az is biztos azonban, hogy a
jegypénztárnál meg se közelítették az én bevételeimet.
Mikor megemlítettem ezt a First National elnökének, Mr. J. D. Williamsnek, ígéretet
tett, hogy a kérdést az igazgatóság elé terjeszti. Nem kívántam sokat, csak annyit, hogy
kárpótoljon a külön kiadásokért ; az egész nem került volna többe, mint filmenként tíz-
vagy tizenötezer dollárba. Az elnök közölte, hogy az igazgatóság egy héten belül összeül
Los Angelesben, és így magam is szólhatok hozzájuk kérésem ügyében.
Akkoriban a mozisok faragatlan kufárok közül kerültek ki, a filmet csak árunak
nézték, amely méterenként ennyibe meg ennyibe kerül. Elıadtam nekik, hogy némi külön
díjazásra van szükségem, mert többet költık, mint gondoltam, de akár egy magányos
gyári munkás kért volna béremelést a General Motorstól. Mikor befejeztem a
mondókámat, csend támadt, majd megmoccant a szóvivıjük.
– Nézze, Charlie, itt üzletrıl van szó – állapította meg. – Ön szerzıdést írt alá, mi
pedig elvárjuk öntıl, hogy teljesíti a kötelezettségeit.
Szőkszavúan válaszoltam: két hónap alatt is szállíthatok hat filmet, ha ilyen filmekre
tartanak igényt az urak.
– Ez önön múlik, Charlie – felelte hővösen a szóvivı. Folytattam:
– Azért kérek emelést, hogy fenntarthassam a munkám színvonalát. Közömbösségük
az elırelátás és a pszichológiai érzék hiányát mutatja. Hiszen nem kolbászt adnak-
vesznek, hanem az emberi lelkesedésrıl tárgyalnak. – De semmi se indította meg ıket.
Képtelen voltam megérteni az álláspontjukat, hiszen a közfelfogás engem tekintett a
szakma legjövedelmezıbb bevételi forrásának.
– Attól tartok, ennek valami köze van a készülı filmipari megállapodáshoz – szögezte
le Sydney bátyám. – Olyan hírek szállonganak, hogy valamennyi gyártó cég egyesül.
Egy nappal késıbb Sydney felkereste Douglast és Maryt. Nyugtalankodtak ık is, mert
a küszöbön állt szerzıdésük lejárta, de megújításiakra a Paramount semmiféle
hajlandóságot nem mutatott. Douglas egyetértett Sydneyvel, hogy ez is a tervezett
egyesüléssel áll kapcsolatban.
– Jó ötlet lenne detektívet küldeni a nyakukra, és megtudni, mire készülnek.
Megállapodtunk tehát, detektívet alkalmazunk: okos, ügyes és elınyös külsejő fiatal
lányt fogadtunk fel. A lány hamarosan találkát beszélt meg az egyik fontos gyártó cég
igazgatójával. Jelentése szerint az Alexandria szálló elıcsarnokában várta meg a
kiszemelt áldozatot, elhaladtában rámosolygott, majd azzal mentegetızött, hogy
összetévesztette egy régi barátjával. Az igazgató még aznap este elvitte a lányt
vacsorázni. A detektív jelentésébıl egy nıre éhes, sekélyes esző, hetvenkedı fráter képe
rajzolódott ki. Megbízottunk négy estét töltött a társaságában; kifogásokkal és ígéretekkel
tartotta távol magától. Közben azonban a filmipar minden titkos tervét kiszedte belıle.
Az igazgató és társai negyven millió dollár tıkéjő, az összes filmgyártó céget felölelı
egyesülést készítettek elı; az Egyesült Államok valamennyi moziját ötéves szerzıdéssel
kívánták magukhoz kötni. Elmagyarázta a lánynak, hogy a filmipart egészséges üzleti
alapra kell helyezni, mert tőrhetetlen, hogy az igazgatás egy csomó csillagászati gázsit
húzó félbolond színész kezében legyen. Ez volt a beszámoló lényege. De ennyi
tökéletesen elég volt nekünk. Megmutattuk a jelentést D. W. Griffithnek és Bill Hartnak,
és ık éppen úgy vélekedtek, mint mi.
Sydney úgy vélte, meghiúsíthatjuk az egyesülést, ha bejelentjük a mozisoknak, hogy
saját gyártó céget alapítunk, a nyílt piacon értékesítjük a filmjeinket, és függetlenek
maradunk. Akkoriban mi képviseltük a legnagyobb vonzóerıt az iparban. Nem gondoltuk
azonban, hogy a tervet valóra is váltjuk. Célunk csak az volt, hogy a mozisokat
visszatartsuk a tervezett egyesülés után megkötendı ötéves szerzıdés aláírásától, hiszen a
szerzıdés a sztárok nélkül értéktelen lenne. Úgy határoztunk, hogy a gyártó cégek
megállapodása elıtti estén együtt vacsorázunk az Alexandria szálló nagytermében, és
bejelentjük szándékunkat a sajtónak.
Ezen az estén Mary Pickford, D. W. Griffith, W. S. Hart, Douglas Fairbanks és
jómagam közös asztalnál ültünk a nagy étteremben. A hatás áramütéshez volt hasonlatos.
Elıször a gyanútlan J. D. Williams lépett be az étterembe azzal a szándékkal, hogy
megvacsorázzék; meglátott minket, és kirohant. Egyenként szállingóztak a producerek a
bejárathoz, megnéztek bennünket, és elsiettek. Hatalmas üzletekrıl társalogtunk eközben,
és telefirkáltuk az abroszt csillagászati számokkal. Ha egy producer jelent meg az
étteremben, Douglas azonnal zagyvaságokat kezdett beszélni. Ilyeneket mondott:
– Manapság roppant súllyal esik ám latba a káposzta a mogyorónál, a főszer pedig a
disznóhúsnál, úgy bizony.
Griffith és Bill Hart azt hitte, Doug megırült.
Csakhamar vagy fél tucat sajtótudósító ült az asztalunknál, és buzgón jegyezte
nyilatkozatunkat, amely szerint United Artists néven társaságot alapítunk, hogy megóvjuk
függetlenségünket, és küzdjünk a készülı nagy fúzió ellen. Az újságok a címoldalon
hozták a hírt.
Másnap több gyártó cég vezetıje ajánlotta fel, hogy lemond az állásáról, ha megkapja
vállalatunk elnöki tisztét alacsony fizetés és az új vállalatban való részesedés ellenében. E
fogadtatás láttán elhatároztuk, hogy megvalósítjuk tervünket, így alakult meg a United
Artists Corporation.

Elsı ülésünket Mary Pickford házában tartottuk. Mindnyájan ügyvéddel és

menedzserrel jelentünk meg. Olyan népes gyülekezet jött össze, hogy minden mondatunk
úgy hangzott, mint valami nyilvános szónoklat. Ahányszor csak beszélnem kellett,
elkapott az idegesség. Megdöbbentett viszont Mary üzleti és jogi éleslátása. Tisztában
volt az összes szakkifejezéssel: az amortizációval meg a törzsrészvényekkel és így
tovább. Ismerte a társas cégekre vonatkozó valamennyi jogszabályt, tudott a 7. oldalon, a
27. cikk (A) bekezdésében fellelhetı jogi ellentmondásokról, és hővösen utalt ennek a
24. cikk (D) bekezdésével való viszonyára és az ebbıl keletkezı ütközésre. Inkább
elszomorodtam, mint elképedtem e tudományán, mert olyan oldala volt ez “Amerika
kedvencének", amelyrıl eddig nem tudtam. Egyik fordulatát sohase felejtem el. Éppen
jogi képviselınkhöz intézett ünnepélyes prédikációt, s közben így szólt: – Illetékességi
körünkben, uraim... – Képtelen voltam visszatartani a nevetésemet, és nevetve
ismételgettem: – Illetékességi körünkben! Illetékességi körünkben!
Akkoriban Mary igazán gyönyörő szép volt, de az a hír járta, hogy üzleti ügyekben
roppant csavaros esző. Emlékszem, Mabel Normand, mikor bemutatta nekem, így szólt: –
Ez itt Hetty Green, más néven Mary Pickford.
(Hetty Green egyike volt a világ leggazdagabb asszonyainak, az a hír járta róla, hogy
üzleti ügyességével több mint százmillió dolláros vagyont szerzett.)
A semminél nem többel járultam hozzá ezekhez az üzleti összejövetelekhez.
Szerencsére a bátyám legalább olyan ravasz üzletember volt, mint Mary; Douglas pedig,
aki joviális nemtörıdömséggel tüntetett, agyafúrtabb volt valamennyiünknél. Miközben
az ügyvédeink jogi részletkérdéseken civódtak, ugrándozott, akárcsak egy iskolás kölyök
– de mikor az új társaság alapszabályát olvasta, egyetlen vesszı se kerülte el a figyelmét.
Adolph Zukor azokhoz a producerekhez tartozott, akik hajlandók lettek volna
lemondani addigi produkciójukról, hogy vállalatunkhoz csatlakozzanak. Zukor a
Paramount megalapítója és elnöke volt. Az élénk kedélyő, édeskés kis ember Napóleonra
emlékeztetett, szuggesztív ereje is vetekedett amazéval. Ha üzletrıl volt szó, meggyızı
módon fordulatosán adta elı mondanivalóját.
– Önöknek – mondta magyaros hanghordozásával –, önöknek minden joguk megvan
arra, hogy erıfeszítésük meghozza a gyümölcsét, mert önök mővészek! Önök alkotnak!
Önöket akarja látni a közönség. – Ezzel szerényen egyetértettünk. – Önök – folytatta –
megalakították azt a vállalkozást, amely szerintem a leghatalmasabb lesz az egész piacon,
ha... ha – hangsúlyozta – a vállalkozást megfelelıen vezetik. Az önök alkotó
tevékenysége a vállalkozás egyik végén, az enyém a vállalkozás másik végén jelentkezik.
Mi lehetne ennél elbővölıbb?
Ebben a hangnemben folytatta, egészen lebilincselve a figyelmünket; mesélt az
elképzeléseirıl és a terveirıl. Elismerte azt a törekvését, hogy egybeolvassza a
mőtermeket és a filmszínházakat, de rögtön hozzá is tette, hogy szívesen lemondana errıl
a tervérıl, ha összeköthetné sorsát a miénkkel. Patriarkális, hatásos fordulatokkal élt:
– Azt hiszik, hogy én az ellenségük vagyok! De én a barátjuk vagyok – a mővészek
barátja. Emlékezzenek arra, én voltam az elsı, akiben felderengett a jövendı! Ki söpörte
el a maguk koszos nadrágszíjmozijait? Ki rendezte be a filmszínházakat plüssfotelokkal?
Én építettem az önök nagy színházait, én emeltem meg az árakat, és én tettem lehetıvé,
hogy hatalmas összegeket keressenek a filmjeikkel. És mégis önök, önök azok, akik
keresztre akarnak feszíteni!
Zukor nagy színész és nagy üzletember volt. İ építette ki a világ legnagyobb
filmszínház-hálózatát. De részesedést kívánt a vállalatunkból, így tárgyalásaink nem
vezettek eredményre.
Mary és Douglas hat hónap múlva már az új vállalat részére forgatták a filmjeiket,
nekem azonban még hat vígjátékot kellett elkészítenem a First National részére.
Könyörtelen magatartásuk annyira elkeserített, hogy csak lassan haladtam a munkával.
Ajánlottam nekik, hogy megváltom a szerzıdésemet, és százezer dolláros bánatpénzt
fizetek; ajánlatomat visszautasították.
Mivel a sztárok közül csupán Mary és Doug hozta forgalomba a filmjeit a mi
vállalatunkon keresztül, szünet nélkül gyötörtek, hogy az én munkám hiánya aránytalan
terhet ró rájuk. Filmjeik roppant alacsony, húsz százalékos részesedés ellenében kerültek
piacra, s ezért a vállalatnál egymillió dolláros deficit mutatkozott. Elsı filmem, az
Aranyláz megjelenése azonban felszámolta az adósságot, ami hathatósan tompította Mary
és Doug sirámait: soha többé nem panaszkodtak.

A háború iszonyatosra fordult. Könyörtelen mészárlás és pusztítás tombolt Európában.

A kiképzı táborokban a szuronyrohamot oktatták – hogyan kell ordítani, rohanni, és a
szuronyt az ellenség hasába vágni; ha a szurony beleszorul az ellenfél ágyékába, miként
kell haslövéssel kiszabadítani a pengét. Tombolt a hisztéria. A katonaszökevényeket öt év
börtönnel büntették, és minden férfinak magával kellett hordania a bejelentılapját. A
polgári ruha a szégyen jelmezének számított; szinte minden fiatalember egyenruhát
viselt, mert ha civilben látták, kitette magát annak, hogy igazoltassák, vagy egy nı
megvetése jeléül fehér tollat nyújtson át neki.
Néhány újság bírálattal illetett, amiért nem vonultam be. Más újságok a védelmemre
siettek azzal, hogy nagyobb szükség van a vígjátékaimra, mint a katonáskodásomra.
Vadonatúj és pihent amerikai hadsereg érkezett Franciaországba. Azonnali eredményt
akartak; a tapasztalt angolok és franciák tanácsa ellenére vakmerıen belevetették
magukat a csatába: százezrekre menı veszteséget szenvedtek. Hetekig nyomasztó hírek
érkeztek; hosszú, nyomtatott jegyzékekben tették közzé az amerikai halottak és
sebesültek névsorát. A harctér elcsitult, és az amerikaiak, szövetségeseikhez hasonlóan, a
lövészárkok sáros és véres tompaságába süllyedtek.
Végre megmozdultak a szövetségesek. A térképeken a hadállásainkat jelzı zászlók
lassan arrébb vándoroltak. Nap nap után mohó tömegek figyelték ezeket a zászlócskákat.
Eljött az áttörés is, de irtózatos áldozatok árán. Óriási fekete újságcímek kiáltották: A
KAISER HOLLANDIÁBA MENEKÜL! Végül a teljes címoldalon csak három szó állt:
ALÁÍRTÁK A FEGYVERSZÜNETET! Az Atlétikai Klubban, a szobámban
tartózkodtam, mikor megjött a hír. Az utcán elszabadult a pokol; autótülkök, gyári
szirénák, trombiták sivítottak egész nap és egész éjjel. A világ megbolondult az örömtıl –
mindenki énekelt, táncolt, ölelt, csókolt és szerelmeskedett. Végre itt a béke!
A háború véget érésével mintha börtönbıl szabadultunk volna. Annyira a fejünkbe
sulykolták az elıírásokat, hogy még hónapokkal késıbb is magunkkal hordtuk a
bejelentılapunkat. A szövetségesek mindenesetre gyıztek – akármibe került is ez. Ám a
szövetségesek nem bizonyosodhattak meg abban, hogy a békét is megnyerték-e. Egyetlen
dolog volt csak bizonyos, hogy a civilizáció, úgy, amint ismertük, soha többé nem tér
vissza – az a korszak elmúlt. Vele tőnt el az úgynevezett alapvetı tisztességérzet – de hát
a tisztesség nemigen virágzott egyetlen korszakban sem.

XVI
Tom Harrington szinte észrevétlenül sodródott a szolgálatomba, de jelentıs szerepet
játszott életem egyik drámai fordulatában. Korábban amolyan öltöztetı-mindenesként
Bert Clark barátom alkalmazta, az angol varietészínész, akit a Keystone cég szerzıdtetett.
Bert remek zongorista volt, de tétova, kevéssé gyakorlati ember. Egyszer rábírt, hogy
társuljak vele, és alapítsunk egy zenemőkiadó-céget. Helyiséget béreltünk hát egy
belvárosi irodaház harmadik emeletén. Kétezer példányban kinyomtattuk két igen silány
dalomat – zenéjüket is én szereztem –, és vártuk a vevıket. Vállalkozásunk baráti
alapokon nyugodott, és a legnagyobb mértékben hülyeségnek bizonyult. Ha nem csal az
emlékezetem, három példányt adtunk el: egyet Charles Cadmannek, az amerikai
komponistának, kettıt pedig járókelıknek, akik a lépcsın lefelé menet elhaladtak
üzletünk elıtt.
Clark az üzlet vezetésével Harringtont bízta meg, de egy hónap múlva visszautazott
New Yorkba, és az üzletet becsuktuk. Tom azonban ott maradt, és közölte, szeretne a
szolgálatomba szegıdni ugyanolyan minıségben, mint ahogy Clarknál dolgozott.
Meglepetésemre azt is elmondta, hogy sohase kapott fizetést Clarktól, Clark csak a
létfenntartásáról gondoskodott, ami nem került heti hét vagy nyolc dollárnál többe;
Harrington ugyanis vegetáriánus volt, csak teán, vajas kenyéren és burgonyán élt. Ezen
természetesen felháborodtam, és rendes fizetést adtam Tómnak arra az idıre is, míg a
zenemőkiadó cégnek dolgozott, és ezermesteri, inasi és titkári teendıkre szolgálatomba
fogadtam.
Jó kedélyő volt, meghatározhatatlan korú; modora titokzatos, arca nyájas és
aszketikus, mint Szent Ferencé, ajka vékony, szeme pedig örökösen felvont szemöldöke
alól szomorú és tárgyilagos pillantással szemlélte a világot, ír családból származott, és a
maga rejtélyes módján könnyedén vette a dolgokat. New York keleti városrészébıl
szakadt ide, bár jobban illett volna valami kolostorba, semhogy a szórakoztató ipar
hullámain hányódjék.
Minden reggel megjelent az Atlétikai Klubban a postámmal és az újságokkal, majd
megrendelte a reggelit. Idınként minden megjegyzés nélkül egy-egy könyvet hagyott az
éjjeliszekrényemen – Lafcadio Hearnt és Frank Harrie-t, csupa olyan szerzıt, akirıl még
sohasem hallottam. Tómnak köszönhetem, hogy elolvastam Boswell Johnson életrajzát –
ettıl majd szépen elalszik esténként – mondta nevetve. Sohasem szólt, ha nem kérdezték,
és megvolt az a képessége, hogy légnemővé váljon, amíg reggeliztem. Tom sine qua non-
ja lett életemnek. Csak közölnöm kellett, hogy valamit akarok, máris biccentett, és a
dolog el volt intézve.

Ha nem csöng a telefonom, mikor éppen távozni készültem az Atlétikai Klubból, az

életem talán másként alakul. Sam Goldwyn hívott föl. Nem jönnék-e le úszni egyet a
fürdıházba? 1917 végén jártunk.
Derős, semmitmondó délután. Emlékszem, a szép Olive Thomast találtam ott több
csinos lány társaságában. Valamivel késıbb egy Mildred Harris nevő lány is csatlakozott
hozzánk. A lovagja is vele volt, bizonyos Mr. Ham. Úgy néztem, az új jövevény igencsak
csinos. Valaki elmondta, hogy Mildred teljesen oda van Elliot Dexterért, aki szintén jelen
volt társaságunkban; magam is észrevettem, hogy egész délután szemezett vele. De Elliot
Dexter ügyet sem vetett rá. Nem törıdtem vele többet, de mikor indulni készültem, a lány
megkért, vigyem magammal a városba; óhaját azzal indokolta, hogy barátja már haza is
ment, mert összevesztek.
A kocsiban csipkelıdve megjegyeztem, hogy talán féltékenykedett Elliot Dexter miatt
a barátja. A lány erre bevallotta, hogy valóban rajong Elliotért.
Éreztem, naiv évıdése ösztönös nıi fogás, csak érdeklıdést akar kelteni maga iránt.
– Szerencsés fickó – vetettem oda. Beszélgetésünk ürügyén fecsegtünk, hogy
agyonüssük az idıt az autóút idejére. Elmesélte, hogy Lois Webernél dolgozik, de
nemsokára egy Paramount-filmben kap fıszerepet. Letettem a lakásánál, és azzal a
benyomással távoztam, hogy egy nagyon ostoba fiatal lányra pazaroltam az idımet.
Megkönnyebbülten tértem vissza az Atlétikai Klubba, örültem az egyedüllétnek. De talán
még öt perce sem tartózkodtam a szobámban, mikor ismét megszólalt a telefon. Miss
Harris volt.
– Éppen csak tudni szeretném, hogy mit csinál most – mondta naivan.
Meglepett a viselkedése, úgy beszélt velem, mint régi puszipajtásával. Beszámoltam
neki, hogy az imént megvacsoráztam a szobámban, és most nyomban lefekszem, és
olvasok.
– Ó – mondta gyászosan, és érdeklıdött, milyen könyvet olvasok, és milyen szobában
lakom. Egész jól el tud képzelni, amint jó kényelmesen fekszem az ágyban
egymagámban.
Ez a bamba módja a társalgásnak ragadós, kisvártatva én is turbékoltam.
– Mikor látom újra? – kérdeztem. Azon kaptam magam, hogy tréfásan a szemére
vetem, megcsalja Elliotot, és figyelmesen hallgatom a mentegetızését, hogy igazán nem
érez iránta semmit, minek következtében az este magányos eltöltésére vonatkozó
elhatározásom megingott, és meghívtam, hogy vacsorázzunk együtt a városban.
Hiába volt azon az estén csinos és kedves, nem lángoltam, és nem lelkesedtem, pedig
egy szép lány jelenléte rendszerint így hat rám. Kizárólag szexuális vonzódást érezhetett
irántam; azt pedig, hogy romantikus módon közelítsek hozzá, amit – gondolom – elvárt
tılem, túlságosan nagy erıfeszítésnek ítéltem.
Hét közepéig eszembe sem jutott, de akkor Harrington jelentette, hogy keresett
telefonon. Ha Tom nem ejt el egy futó megjegyzést, talán nem is törıdöm többet a
lánnyal, de történetesen említést tett a sofır véleményérıl, aki szerint Sam Goldwyn
házából a legszebb lányt fuvarozta haza, akit valaha is látott. Ez a képtelen megjegyzés
megcsiklandozta a hiúságomat – így kezdıdött. Aztán jöttek a vacsorák, táncok,
holdfényes éjszakák és tengerparti autózások, és az elkerülhetetlent mi sem tudtuk
elkerülni – Mildred aggódni kezdett.
Bármi volt is Tom Harrington véleménye, megtartotta magának. Egyik nap, amikor
behozta a reggelimet, és én csak úgy odavetettem a megjegyzést, hogy nısülök, a szeme
se rebbent.
– Mikor? – kérdezte nyugodtan.
– Ma milyen nap van?
– Kedd.
– Hát akkor pénteken – szóltam, de még az újságomból se pillantottam fel.
– Gondolom, Miss Harris a menyasszony. – İ.
Tárgyilagosan bólintott.
– Van már győrője?
– Nincs; szerezzen be egyet, és intézze el az összes tennivalót, de azért nem kell
nagydobra verni a dolgot.
Megint bólintott, és az esküvı napjáig több szó nem is esett a házasságról. Tom úgy
intézkedett, hogy péntek este nyolc órakor adnak össze bennünket.
Aznap még késı délután is a mőteremben dolgoztam. Fél nyolckor Tom nyugodtan
megjelent a színen, és a fülembe súgta:
– Ne felejtse el, nyolckor találkája van. – Elszoruló szívvel mostam le magamról a
sminket, és átöltöztem. Tom segített. Egy árva szót sem váltottunk a kocsiban. Aztán
kibökte, hogy Miss Harrisszal Mr. Sparks, a helyi anyakönyvvezetı hivatalában
találkozunk.
Megérkezésünkkor Mildred már az elıcsarnokban várakozott. Szomorkásán
mosolygott, amikor beléptünk; egy kicsit megsajnáltam. Egyszerő sötétszürke kosztümöt
viselt, és nagyon csinos volt. Harrington gyorsan a kezembe nyomta a győrőt, mert egy
nyúlánk, barátságos és megnyerı úr máris belépett a hallba, és egy másik helyiségbe
tessékelt. Ez volt Mr. Sparks.
– Kedves Charlie – mondta –, tagadhatatlanul kiváló titkára van. Csak egy félórával
ezelıtt tudtam meg, hogy maga jelenik meg ma elıttem.
A ceremónia rettenetesen egyszerően és célirányosan zajlott le. Mildred ujjara húztam
a győrőt, amelyet Harrington csempészett a kezembe. Máris férj és feleség voltunk. A
ceremónia véget ért. Éppen indultunk, mikor még egyszer megszólalt Mr. Sparks hangja:
– Ne feledje megcsókolni a feleségét, Charlie.
– Dehogyis, persze, természetesen – mosolyogtam.
Nem alkottam magamnak tiszta képet a dologról. Egyfelıl úgy éreztem, hogy
szeszélyes és szükségtelen események bolondos hálóján akadtam fenn – olyan egyesülés
történt, amelynek nem volt létalapja. Másrészt mindig is szerettem volna megnısülni;
Mildred csinos és fiatal volt, még a tizenkilencet se töltötte be, és bár én tíz évvel idısebb
voltam nála, még minden jóra fordulhatott.
Másnap reggel nehéz szívvel mentem be a mőterembe. Edna Purviance-szal
találkoztam; már olvasta a reggeli lapokat, és mikor elhaladtam az öltözıje elıtt,
megjelent az ajtóban.
– Gratulálok – mondta csendesen.
– Köszönöm – feleltem és mentem tovább az öltözım felé. Edna zavarba hozott.
Dougnak megvallottam, hogy Mildred szellemi téren nem éppen nehézsúlyú bajnok;
de hát nem is állt szándékomban lexikont venni feleségül; a szellemi ösztönzést végtére a
könyvtárban is megtalálom. A derőlátó elképzelés mögött azonban mélységes
nyugtalanság rejlett: zavarni fog-e a házasság a munkámban? Mildred ugyan szép és
fiatal volt, de vajon állandóan a szoknyáján kell-e majd ülnöm? Ezt akartam? Nem
voltam szerelmes, de most, hogy megnısültem, jó férj szerettem volna lenni, és azt
akartam, sikerüljön a házasságunk.
Mildred azonban a házasságban csak izgalmas élményt látott, mintha csak elsı
helyezést ért volna el egy szépségversenyen. Már olvasott róla a regényekben. Egyáltalán
nem volt érzéke a realitás iránt. Igyekeztem komolyan beszélni a terveinkrıl, de semmi
sem hatolt a tudatáig. Folytonos káprázatban élt.
A házasságkötésünket követı második nap a Metro-Goldwyn-Mayer Companytıl
Louis B. Mayer üzleti tárgyalást kezdeményezett Mildreddel, és egy évre ötvenezer
dollárt ajánlott neki hat filmért. Igyekeztem meggyızni Mildredet, hogy ne írja alá a
szerzıdést.
– Ha folytatni akarod színészi pályafutásodat, szerzek neked ötvenezer dollárt egyetlen
filmért is.
Felvillantotta Mona Lisa-mosolyát, és mindenre rábólintott, amit csak mondtam, aztán
mégis aláírta a szerzıdést.
Kétségbeejtı szokása volt ez a ráhagyó fejbólintás, amit merıben ellentétes cselekvés
követett. Haragudtam Mildredre, de Mayerre is, mert még a tinta meg sem száradt a
házasságlevelünkön, lecsapott rá ezzel a szerzıdéssel.
Egy hónappal késıbb Mildrednek nehézségei támadtak a vállalattal, és azt kívánta,
beszéljek Mayerrel, és hozzam rendbe a dolgot. Közöltem Mildreddel, hogy semmiképp
se vagyok hajlandó találkozni azzal az emberrel. De ı már meghívta vacsorára, és ezt
csak néhány perccel Mayer érkezése elıtt közölte velem. Ezzel durván megalázott, és
mélyen felháborított.
– Ha behozod ide, halálosan megsértem. – Még ki se mondtam, meg is szólalt a
bejárati csengı. Mint a nyúl, menekültem a nappali szoba melletti télikertbe, egy csupa
ablak helyiségbe, ahonnan semerre se nyílt út.
Végtelennek tőnı ideig rejtıztem ott. Mildred és Mayer csak néhány lépés távolságra
ültek a nappaliban, és üzleti dolgokról beszéltek. Valami azt súgta, Mayer tudja, hogy ott
hallgatózom, mert mesterkélten és atyáskodóan társalgott. Pillanatnyi szünet után rám
terelıdött a szó, és Mildred említette, hogy nyilván nem jöttem még haza, amire
mozgolódás hallatszott, és halálra rémültem, hogy átjönnek a télikertbe, és rám
bukkannak. Úgy tettem, mintha aludnék. Mayer azonban valami kifogással még vacsora
elıtt elment.
Az esküvı után kiderült, Mildred nem is állapotos. Több hónap leforgása alatt csak
egyetlen háromrészes vígjátékot készítettem el, a Grand Hotel Mucsá-t, de ezt is olyan
gyötrelmesen, mintha a fogamat húznák. A házasság kétségkívül csökkentette
alkotókészségemet. A Grand Hotel Mucsa után már végképp nem jutott az eszembe
semmi.
Megkönnyebbülést jelentett ebben a kétségbeesett lelkiállapotomban, ha a szórakozás
kedvéért felkereshettem az orfeumot. Búskomor hangulatomban figyelmes lettem egy
akrobatikus táncosra – a táncos maga nem tudott semmi különöset, de a szám végén
behozta magával a kisfiát, egy négyéves gyermeket, hogy együtt hajoljanak meg. A fiú az
apjával együtt hajlongott, de hirtelen néhány mulatságos tánclépést tett, komolyan
széttekintett a nézıtéren, integetett, és elrohant. A közönség felmorajlott, és
megújráztatta a gyermek számát. Most már egészen más táncot járt el. Más gyerek talán
ellenkezı hatást ért volna el, de Jackie Coogan nagyon helyesen viselkedett, és a
közönség szívbıl élvezte a produkciót. Azt tehetett a kisöreg, amit csak akart: megnyerı
egyéniség volt.
A fiú azonban csak egy héttel késıbb jutott ismét az eszembe, mikor együttesemmel a
díszlet nélküli mőteremben ültem, és még mindig az új film alapötletén gyötrıdtem.
Azokban a napokban gyakran jöttünk így össze, mert a jelenlétük és a reagálásuk ihletıen
hatott rám. Teljesen megfeneklettem, nyugtalan voltam, és az együttes tagjainak udvarias
mosolygása közben is tudtam, hogy erıfeszítéseim hiábavalók. Gondolataim
elkalandoztak; meséltem az orfeumban látott számokról és a kisfiúról, Jackie Cooganról,
aki együtt lépett fel és hajlongott az apjával.
Valaki közbeszólt, és azt mondta, olvasta a reggeli újságban, hogy Roscoe Arbuckle
szerzıdtette Jackie Coogant egy filméhez. A hír villámcsapásként hatott rám.
– Istenem! Miért nem gondoltam elıbb erre? – Kézenfekvı, hogy a gyermek remekül
hatna filmen! Aztán elsoroltam, milyen lehetıségek rejlenek a fiúban, milyen tréfákat és
történeteket játszhatnék el vele.
Csak úgy rajzottak az ötletek.
– Képzeljétek el: a csavargó üveges, a kölyök pedig sorra veszi az utcákat, betöri az
ablakokat, aztán megjelenik a csavargó, és rendbe hozza. Gondoljátok csak el, milyen
bájos történet kerekedik belıle, ha a kölyök és a csavargó együtt él, és mindenféle
kalandba bonyolódik!
Ültem, és az egész napot arra pocsékoltam, hogy kidolgozzam a történetet, leírjam az
egymást követı jeleneteket. Az együttes tanácstalanul bámult rám, csodálkozott, nem
értette, hogy miért lelkesedem ennyire egy vesztett ügyért. Órák hosszat fáradoztam,
hogy a némajátékot és a helyzeteket kigondoljam. Aztán egyszerre rádöbbentem a
valóságra:
– Mit ér az egész? Arbuckle már szerzıdtette a gyereket, és feltehetıleg ugyanaz jár a
fejében, mint nekem. Mekkora marha voltam, hogy nem gondoltam erre korábban!
Egész délután és egész éjjel más se járt a fejemben, mint azok a lehetıségek,
amelyeket a gyerekkel eljátszandó történet nyújthat. Másnap reggel nagyon nyomott
hangulatban hívtam össze az együttest próbára – isten tudja, miért, mert semmi
próbálnivalónk se volt, csak rosszkedvően üldögéltünk a mőteremben.
Valaki azt ajánlotta, próbáljak másik gyereket szerezni – talán egy kis négert.
Kétkedve ráztam a fejem. Nehéz lenne másik kölyköt találni, akinek ugyanannyi egyéni
jellegzetessége van, mint Jackie-nek.
Körülbelül fél tizenkettıkor Garlisle Robinson, a reklámfınökünk robbant be a
mőterembe; levegı után kapkodott, és izgatottan kiabálni kezdett:
– Nem Jackie Coogant szerzıdtette Arbuckle, hanem Jack Coogant, az apját!
Felugrottam a helyemrıl.
– Gyorsan hívjátok fel az apját, és mondjátok meg neki, hogy azonnal jöjjön ide;
nagyon fontos! – A hír valamennyiünket felvillanyozott. A szereplık közül néhányan
odajöttek hozzám, és hátba veregettek, úgy felbuzdultak. A hír hallatára az
irodaszemélyzet is a színpadra sereglett, gratulációkkal halmozott el. De még nem
szerzıdtettem Jackie-t; még mindig fenyegetett az a veszély, hogy Arbuckle-nak hirtelen
ugyanaz az ötlete támad. Figyelmeztettem Robinsont, óvatosan telefonáljon, ne említse a
kölyköt – még az apjának sem, amíg ide nem ér; csak annyit mondjon neki, hogy nagyon
sürgıs az ügy, rögtön találkoznom kell vele, félórán belül. Ha Coogan nem tud
elszabadulni, menjen utána a mőterembe. De semmiképpen se közöljön vele semmit,
amíg ide nem ér. Nehezen leltük meg az apát – nem volt a mőteremben –, és két órát
gyötrı bizonytalanságban töltöttem.
Végül mégiscsak elıkerült Jackie apja; igaz, nagyon zilált állapotban. Karon fogtam:
– Szenzációs lesz: a legnagyobb dolog ebben a szakmában! Kész ember, csak meg kell
csinálni ezt az egy filmet! – Tovább lelkendeztem, összevissza beszéltem, Coogan
nyilván abban a meggyızıdésben hallgatott, hogy megzavarodtam. – Ez a film a fia
legnagyobb lehetısége az életben!
– A fiamé?
– Igen, a fiáé, ha hozzájárul, hogy a fiú megcsinálja velem ezt a filmet.
– Hát persze hogy megkaphatja a kis semmirekellıt – mondta.
Sokan azt tartják, a kisgyereknél és a kutyánál nincs jobb moziszínész. Képzeljünk el
egy tizenkét hónapos csecsemıt a kádban, és hozzá egy darab szappant; mikor a gyerek
meg akarja markolni a szappant, harsogó kacajt vált ki a nézıkbıl, így vagy úgy, minden
gyerekben van valami zseniális; a nehézség csak annyi, hogy miképpen lehet ezt a
zsenialitást napvilágra segíteni. De Jackie-nél ez könnyen ment. Csak néhány alapvetı
pantomimszabályt kellett megtanulnia, és Jackie ezeket nagyon hamar elsajátította.
Mozgása kifejezte az érzelmet, az érzelmet pedig mozgásra tudta átváltani, és ezt
többször meg tudta ismételni, anélkül, hogy játéka bármit is vesztett volna
természetességébıl.
A Kölyök-ben van egy jelenet, mikor a gyerek kıvel készül bezúzni egy ablakot. A
rendır a háta mögé lopózik, s mikor a fiú lendületet vesz a dobáshoz, hátralendülı keze a
rendır zubbonyába ütközik. Felnéz a rendırre, játékosan feldobja, elkapja a követ,
ártatlan képpel elhajítja, arrébb lép, aztán hirtelen vágtába csap át.
 Miután kidolgoztam a jelenet vázát, megkértem Jackie-t, ügyeljen rám, és a következı
mozzanatokat emeltem ki:
– Van nálad egy kı; aztán jól megnézed magadnak az ablakot; dobni készülsz,
hátralendíted a kezed, és a rendır zubbonyába ütközöl; érzed a gombokat a zubbonyán,
erre felnézel, és rájössz, hogy rendır áll mögötted; játékosan feldobod a követ, aztán
elhajítod, és mintha mi sem történt volna, elsétálsz, aztán egyszerre rohanni kezdesz.
Jackie háromszor vagy négyszer próbálta végig a jelenetet. Idıvel már annyira biztos
lett a mozdulataiban, hogy a megfelelı indulat együtt járt a mimikájával. Más szóval, a
mozdulat váltotta ki az indulatot. Jackie-nek ez volt az egyik legjobb jelenete, és ez volt a
film egyik csúcspontja is.
Azért nem minden jelenet ment ilyen simán. Az egyszerőbbek gyakran nehézséget
okoztak Jackie-nek, ahogy ez már lenni szokott. Egyszer azt szerettem volna, hintázzon
természetesen egy ajtószárnyon, de mivel semmi más nem foglalta le a figyelmét,
túlságosan öntudatosan hintázott, és így feladtuk a kísérletezést.
Nehéz természetesen játszani, ha közben semmi sem foglalkoztatja az ember agyát.
Például nehéz mást hallgatni a színpadon; az amatır hajlamos rá, hogy túlságosan
odafigyeljen. Amíg Jackie esze valahol másutt járt, remekül játszott.
Jackie apjának Arbuckle-lal kötött szerzıdése csakhamar lejárt, így mőtermünkben fia
mellett lehetett, késıbb megkapta a zsebtolvaj szerepét a tömegszállás-jelenetben.
Jelenlétének idınként nagy hasznát vettük. Az egyik jelenetben Jackie-nek sírnia kellett,
mert a szegényház két tisztviselıje el akarja választani tılem. Mindenféle hajmeresztı
történetet meséltem neki, de Jackie nagyon vidám és csintalan kedvében volt. Egyórás
eredménytelen kísérletezés után megszólalt az apja:
– Majd én megríkatom.
– De ne ijesszen rá, és ne is bántsa a gyereket – szóltam bőntudattal.
– Ó, szó sincs róla! – felelt az apa.
Jackie-bıl úgy áradt a vidámság, hogy nem volt lelkierım ottmaradni, és megnézni,
mit tesz vele az apja; bementem hát az öltözımbe. Alig múlt el néhány pillanat, máris
hallottam, Jackie éktelenül bömböl.
– Ennyi az egész – jelentette az idısebb Coogan.
A jelenet meséje az, hogy megmentem a fiút a szegényház alkalmazottainak a
kezébıl; a gyerek bımbıl, én pedig a karomba szorítom, és csókolgatom. Mikor
elkészültünk vele, megkérdeztem az apát:
– Hogyan vette rá a bıgésre?
– Csak azt mondtam neki, ha nem sír, nem jöhet többet a mőterembe, és tényleg
beadjuk a szegényházba.
Jackie-hez fordultam, és a karomba emeltem, hogy megvigasztaljam. Az arca még
mindig maszatos volt a könnyektıl.
– Nem visznek el! – biztattam.
– Tudtam én azt – suttogta. – Apu csak bolondozott.
Morris kormányzó, a színpadi szerzı és novellista, aki számos forgatókönyvet is írt,
gyakran meghívott a házához. Guvvy – így becéztük – elbővölı, rokonszenves ember
volt. Meséltem neki a Kölyök-rıl: arról, hogy végül is milyen formát öltött a film, egyesíti
a burleszket és az érzelmességet. Guvvy kétkedıén ingatta a fejét:
– Nem megy az. A formát tisztán kell megırizni: vagy burleszk, vagy dráma. A kettıt
nem lehet összekeverni, mert a történet egyik eleme szükségképpen elsikkad.
Ebbıl aztán nagy dialektikus vita keletkezett. Azt bizonygattam, a burleszkbıl az
érzelmességre való átváltás eredményessége a képek sorrendjének jó érzékő elrendezésén
múlik. Állítottam, hogy a forma csak akkor létezhet, ha már megalkottuk, és ha a mővész
elképzelt egy világot, és ıszintén hisz is benne, a megvalósítás meggyızı lesz,
függetlenül attól, hogy ez a világ milyen elemekbıl áll össze. Persze ez az elmélet csak
intuíción nyugodott. Volt már szatíra, bohózat, realizmus, naturalizmus, melodráma és
fantasztikus történet, de a nyers burleszk és az érzelmesség vegyítése – a Kölyök e két
indítékra épült – újításnak számított.

A Kölyök vágása alatt meglátogatta a mőtermet a hétéves Sámuel Reshevsky, a

gyermek-sakkvilágbajnok. Bemutatót tartott az Atlétikai Klubban: szimultánt játszott
húsz ellenféllel, egyikük dr. Griffiths, California bajnoka volt. Vékony, sápadt, figyelmes
kis arcában két nagy szeme ellenséges pillantásokat vetett az emberekre. Figyelmeztettek,
hogy indulatos gyerek, és csak ritkán ad kezet.
A menedzsere összeismertetett bennünket, és szólt néhány szót; ezután a gyerek
csöndben bámult rám. Folytattam a vágást, és a filmszalagokat néztem.
Egy perccel késıbb odafordultam hozzá:
– Szereted a barackot?
– Igen – felelte.
– Jól van. Van a kertben egy barackfánk, az tele van gyümölccsel; felmászhatsz rá, és
szedhetsz magadnak... de nekem is hozzál egyet.
Az arca kigyúlt.
– Jaaj, de jó! Hol az a fa?
– Carl majd megmutatja neked – mondtam, a sajtófınökre mutatva.
Negyedóra múlva boldogan jött vissza néhány barackkal a kezében, így kezdıdött a
barátságunk.
– Tudsz sakkozni? – érdeklıdött.
Be kellett vallanom, hogy nem tudok.
– Majd megtanítlak. Gyere el, és nézz meg ma este, szimultánt játszom húsz felnıtt
ellen – mondta kérkedı hangon.
Megígértem, elmegyek, és utána együtt vacsorázunk majd.
– Jó, majd hamar végzek.
Nem kellett ismerni a sakkjátékot, hogy az ember a mérkızés feszültségét átélje: húsz
meglett férfi hajolt a sakktáblája fölé, és tanácstalanságukat egy hétéves, a koránál
fiatalabbnak látszó gyermek okozta. Már önmagában az a látvány is drámai volt, ahogy a
kisfiú az “U" alakú, asztalokkal körülhatárolt területen az egyik táblától a másikhoz
lépett.
A szürrealizmus levegıjét árasztotta a háromszáz-egynéhány fınyi közönség, ahogy a
terem kétoldalán elhelyezett padsorokból halálos csöndben figyelte a gyermeket, aki
összemérte eszét húsz komoly, idıs emberrel. Néhányan leereszkedı képet vágtak, Mona
Lisa-szerő mosollyá rendezték arcvonásaikat.
A fiú elképesztett, de nyugtalanított is; figyelı kis arcát hol a pír, hol halálos sápadtság
borította el, úgy éreztem egészségét kockáztatja a játékban.
– Tessék! – mondta egyik vagy másik játékos; a fiú odasétált, néhány pillanatig
szemlélte a táblát, aztán hirtelen lépett egyet, vagy azt kiáltotta: – Sakk-matt! – ilyenkor
felmorajló nevetés hullámzott végig a nézıközönségen. A szemem láttára nyolc játékost
mattolt meg gyors egymásutánban, nevetést és tapsot aratva.
Most dr. Griffiths tábláját tanulmányozta. A nézık csendben figyeltek. Hirtelen lépett
egyet, aztán elfordult, és meglátott engem. Kis arca felragyogott, és integetett, hogy
nemsokára jön.
Egypár játékost megmattolt még, majd visszatért dr. Griffithshez, aki változatlan
elmélyültséggel gondolkozott.
– Még nem lépett? – kérdezte a fiú türelmetlenül. A doktor a fejét rázta.
– Gyerünk már, igyekezzék egy kicsit. Griffiths mosolygott.
A gyermek szenvedélyesen mérte végig ellenfelét.
– Nem tud legyızni! Ha ide lép, én oda! Ha ezt a lépést választja, én meg ezt, ni! –
Gyorsan felsorolt hét vagy nyolc következı lépést. – Itt ülhetnénk egész éjjel, mondjuk ki
inkább, hogy döntetlen.
 A doktor beletörıdött.

Hiába kedveltem meg Mildredet, nem változtathattam rajta, reménytelenül felemás

pár lett belılünk. A természete nem volt éppen rossz, csak kibírhatatlanul macskaszerő.
Sohasem tudtam az értelméig férkızni, mert agyának minden rekeszét rózsaszín
szalagokkal ékesített bolondságok foglalták el. Úgy láttam, állandó tanácstalanságban él,
és folyton új kilátások felé fordul. Egyévi házasság után gyermeke született, de a gyermek
csak három napot élt. Házasságunk ettıl az idıtıl sorvadásnak indult. Bár ugyanabban a
házban éltünk, ritkán láttuk egymást, mert ugyanannyi elfoglaltsága várta a mőtermében,
mint engem a magaméban. Szomorú ház lett a miénk. Mikor esténként hazajöttem,
terített vacsoraasztal várt, de az ételt magam költöttem el. Mildred idınként egy hétre is
távol maradt, anélkül, hogy üzenetet hagyott volna; csak abból szereztem tudomást
távollétérıl, hogy a nyitva felejtett ajtón üres hálószobájába láthattam.
Vasárnap néha összeszaladtunk, mikor éppen távozni készült otthonról; félvállról
közölte velem, hogy a hétvégét Gishékkel vagy egy másik barátnıjével tölti. Én
leginkább Fairbanksékhez mentem. Aztán jött a szakítás. A Kölyök vágásának idején.
Fairbankséknél töltöttem a hétvégét (Douglas és Mary ekkor már összeházasodott),
Douglas tájékoztatott a Mildredre vonatkozó híresztelésekrıl.
– Azt hiszem, mégsem árt, ha tudod – jegyezte meg.
Sohasem akartam utánajárni, mennyi alapjuk volt ezeknek a híreszteléseknek, de
mélységesen elszomorodtam. Mikor kérdıre vontam Mildredet, mereven tagadott
mindent.
– Mégsem élhetünk így tovább – mondtam.
Kis ideig egyikünk se szólt; Mildred hidegen mért végig.
– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte végül.
Olyan közönyös hangon tette föl a kérdést, hogy egy kicsit meg is botránkoztam.
– Én... én úgy gondolom, el kellene válnunk – mondtam nyugodtan, és kíváncsi
voltam, vajon mit szól ehhez a javaslathoz. De nem szólt semmit, így aztán újabb szünet
után én folytattam: – Azt hiszem, mind a ketten boldogabbak lennénk. Te fiatal vagy,
elıtted az egész élet, és természetesen barátságosan is lebonyolíthatjuk az ügyet. Kérd
meg az ügyvédedet, hogy beszéljen az enyémmel, és így elintézhetünk mindent, amit
csak kívánsz.
– Nem akarok mást, csak annyi pénzt, hogy gondoskodhassam anyámról – szólalt meg
végre.
– Ezt talán inkább egymás közt beszéljük meg – próbálkoztam. Gondolkozott egy
pillanatig, azután közölte az elhatározását: – Azt hiszem, mégis jobb lesz, ha beszélek az
ügyvédemmel.
– Rendben van – feleltem. – Addig is maradj itt a házban, én pedig visszaköltözöm az
Atlétikai Klubba.
Barátságban váltunk el, megállapodtunk, hogy a válást lelki durvaság címén ı fogja
kimondatni, és hogy semmit sem szólunk a dologról a sajtónak.
Másnap reggel Tom Harrington átvitte a holmimat az Atlétikai Klubba. Ezzel hibát
követtünk el, mert szétköltözésünk híre hamar elterjedt, és az újságírók egyre sőrőbben
keresték telefonon Mildredet. A Klubot is felhívták, de én nem voltam hajlandó fogadni
bárkit is ebben az ügyben, sem pedig nyilatkozni. Mildred azonban az elsı oldalon
tálaltatta a szenzációt, hogy elhagytam, és lelki durvaság címén kéri a válás kimondását.
Mai mércével mérve, a támadás igen enyhe volt. Mégis felhívtam, megkérdeztem, miért
beszélt az újságírókkal. Azt mondta, elıször elutasította ıket, de erre azzal válaszoltak,
hogy én már erıs hangú nyilatkozatot tétettem közzé. Az újságírók természetesen
hazudtak, mert viszályt akartak szítani kettınk között. Ezt meg is mondtam Mildrednek.
Megígérte, hogy többet nem nyilatkozik a sajtónak – kisvártatva mégis megtette.
 A californiai családjog szerint Mildredet huszonötezer dollár illette volna meg; én
azonban százezret ajánlottam. Mildred bele is egyezett, hogy elfogadja ezt az összeget, és
minden további igényrıl le mond. Mikor azonban a végleges okiratok aláírására került
volna a sor, az indok megjelölése nélkül visszavonta korábbi beleegyezését.
Az ügyvédem meglepıdött.
– Itt valami bőzlik – mondta, és csakugyan úgy is volt. Már valamivel korábban
nézeteltérésem támadt a Kölyök dolgában a First Nationallel; hétrészes teljes játékfilm
volt, a First National pedig három kétrészes bohózat formájában akarta közrebocsátani,
így csak 405 000 dollárt kellett volna fizetniük a Kölyök-én. Mivel a film a tizennyolc
havi munkán kívül nekem is közel fél milliómba került, megmondtam nekik, elıbb fagy
be a pokol, semmint hogy én az ajánlatukat elfogadom. Perrel fenyegettek. Jogi
szempontból alig volt esélyük, és ezt tudták is. Úgy határoztak tehát, hogy Mildred révén
próbálják meg lefoglaltatni a filmet.
Még nem fejeztem be a film vágását, és ösztöneim azt súgták, hogy a munkát egy
másik államban fejezzem be. Felkerekedtem tehát, és két emberrel meg ötszáz tekercs
alakjában több mint tizennégyezer méter filmmel a bıröndömben átköltöztem Salt Lake
Citybe. A Salt Lake szállóban laktunk. Az egyik hálószobában raktuk szét a filmeket, és a
berendezés minden darabját – párkányokat, komódokat és szekrényeket – teleraktuk a
tekercsekkel. Mivel a törvény tiltotta, hogy a szállóban veszedelmesen gyúlékony
anyagot tartsunk, titokban kellett mőködnünk. Ilyen körülmények között folytattuk a
vágást. Hozzávetılegesen kétezer felvételt kellett osztályoznunk, és hiába számoztuk meg
ıket, egyik-másik olykor elveszett, és órákig kereshettük az ágyon, az ágy alatt meg a
fürdıszobában, míg rátaláltunk. Ilyen idegtépı nehézségek között, gyatra felszereléssel,
valami csoda folytán mégiscsak befejeztük a film összeállítását.
Ezután az az ijesztı feladat várt rám, hogy a filmet elızetesen bemutassam a
közönségnek. Én magam se láttam, csak a kicsiny vágógép által törülközıre vetített,
levelezılapnál nem nagyobb képen. Most örültem csak igazán, hogy megnéztem a
mőteremben a nyers felvételeket rendes mérető vászonra vetítve, de ugyanakkor
hatalmába kerített az a nyomasztó érzés is, hogy tizenöt hónapos munkánk alatt a
sötétben tapogatóztunk.
A mőterem személyzetén kívül még senki sem látta a filmet. Miután néhány
alkalommal lejátszottuk a vágógépen, semmi sem hatott már olyan mulatságosnak vagy
érdekesnek, mint ahogy eredetileg elképzeltük. Csak azzal vigasztalhattuk magunkat,
hogy talán csak a mi hajdani lelkesedésünk fogyatkozott meg valamelyest.
Úgy döntöttünk, a filmet szigorú próbának vetjük alá, és elızetes bejelentés nélkül
levetítjük a helyi filmszínházban. A nagy helyiség háromnegyed részét töltötték meg a
nézık. Kétségbeesve ültem a moziban, és vártam, kezdıdjék már a filmem. Úgy éreztem,
ez a közönség ellenségesen fogadja majd, bármit mutatok is neki. Már a magam
ítélıképességében is kételkedtem, meg tudom-e egyáltalán állapítani, mi tetszik a
közönségnek, és mire reagál a vígjátékban. Talán hibát követtem el. Talán az egész
vállalkozás balul üt ki, és a közönség értetlenül nézi majd a filmet. Végül az az émelyítı
gondolat is eszembe jutott, hogy a komikus néha óriásit tévedhet a komédiáról alkotott
elképzeléseiben.
A gyomrom a torkomba ugrott, mikor megjelent a felirat a vásznon: “Charlie Chaplin
legújabb filmjében, a Kölyök-ben." A közönség soraiból örömujjongás és elszórt taps
hallatszott. Különös módon még ez is aggasztott, hátha túl sokat várnak és azért csalódni
fognak.
Az elsı jelenetek lassú és ünnepélyes ütemben vezették be a történetet; már alig éltem
a feszült várakozástól. Egy anya kiteszi a gyermekét, és egy autóban hagyja; a kocsit
ellopják, és a tolvajok a csecsemıt késıbb egy szemetesvödör mellett hagyják. Ekkor
lépek a színre én, a csavargó. Kitört a nevetés, és egyre tömörebben és határozottabban
hangzott. Megértették a tréfát! Ettıl kezdve már nem is hibázhattam. Felfedezem a
csecsemıt, és magamhoz fogadom. A közönség nevetett a zsákvászonból rögzített
függıágyon, és felüvöltött, mikor a gyermeket egy teáskanna csırére húzott cuclival
etettem; mikor pedig kivágom egy régi nádszék közepét, és a széket egy éjjeliedény fölé
helyezem, már visítottak is. Tulajdonképpen hisztérikusan végignevették az egész filmet.

Bemutattuk a filmet, és megállapíthattuk, hogy sikerült a vágása; összecsomagoltunk

tehát, és otthagytuk Salt Lake Cityt. Kelet felé utaztunk. New Yorkban, a Ritzben nem
mozdulhattam ki a szobámból, mert a First National részérıl megbízott bírósági
kézbesítık lestek rám mindenfelé. A First National Mildred válóperének az ürügyén le
akarta foglaltatni a filmet. Három napig ırséget álltak a bírósági kézbesítık a szálloda
halljában, és a dolog kezdett unalmassá válni. Nem tudtam már ellenállni a kísértésnek,
mikor Frank Harris meghívott vacsorára. Azon az estén egy sőrőn lefátyolozott hölgy
haladt át a Ritz elıcsarnokán, és taxiba szállt – én voltam a hölgy! Kölcsönkértem a
sógornım ruháját, az öltönyöm fölé húztam, és a taxiban hámoztam le magamról, még
mielıtt Frankhoz megérkeztem volna. Olvastam és nagyon csodáltam Frank Harris
könyveit; ı volt az eszményképem. Frank állandó pénzügyi válsággal küzdött; folyóirata,
a Pearson's Magazine minden második héten összeomlással fenyegetett. Egyik
felhívására anyagi hozzájárulást küldtem neki; hálája jeléül eljuttatta hozzám az Oscar
Wilde-rıl írt könyvének két kötetét, amelybe a következı dedikációt írta:

Charlie Chaplinnek –
azon kevesek egyikének, aki
segített rajtam, pedig nem is ismert,
akinek annyiszor megcsodáltam kivételes humorát és mővészetét,
mert érdemesebb, aki megnevetteti az embereket,
mint aki megríkatja –
ıket barátja, Frank Harris,
elküldvén könyvét, saját példányát
1919 augusztusában.

“Csak azt az írót becsülöm és méltánylom,

aki könnyes szemmel is igazat
mond az emberrıl." Pascal

Elıször találkoztam Frankkal azon az estén. Alacsony, zömök ember, nemes formájú
fejjel, határozott vonásokkal; hatalmas bajusza némileg zavarta az összhatást. Mély,
zengı hangjával hatásosan bánt. Hetvenhetedik évében járt, de gyönyörő, vörös hajú,
fiatal felesége az odaadó szeretet minden jelével vette körül.
Frank szocialista létére nagy csodálója volt Bismarcknak, és eléggé megvetıen beszélt
a szocialista Liebknechtrıl. Erıteljes színészi képességekkel utánozta Bismarckot, ahogy
a kancellár a Reichstagban hatásos szünetekkel megszakított beszédben válaszol
Liebknechtnek. Frank nagy színész lehetett volna. Hajnali négyig társalogtunk, de jórészt
Frank vitte a szót.
Elhatároztam, hogy az éjjel hátralevı részét egy másik szállodában töltöm, mert
tartottam attól, hogy még ebben az órában is leselkednek rám a kézbesítık, de egyik New
York-i szállóban sem kaptam szobát. Egy órája kóvályogtam már taxival a városban,
mikor a sofır – negyvenéves, darabos külsejő ember – hátrafordult, és így szólt:
– Hallgasson ide, kizárt dolog, hogy ebben az órában bejusson egyetlen szállodába is.
Legokosabban tenné, ha hazajönne velem, és aludna egyet reggelig.
Elıször aggodalmaskodtam, de említést tett a feleségérıl és a családjáról, mire
megnyugodtam; vonzott a lehetıség, hogy a bírósági kézbesítıktıl is megszabaduljak.
– Ez igazán nagyon kedves magától – mondtam, és bemutatkoztam.
 Meglepıdött, és nevetett.
– Nagyot fog nézni a feleségem!
A Bronx egyik sőrőn lakott részébe hajtottunk. Barna homokkıbıl épült házsorok
sorakoztak egymás mellett. Beléptünk az egyik gyéren bútorozott, de makulátlanul tiszta
házba. A sofır az egyik hátsó szobába vezetett, ahol hatalmas ágy állt. Az ágyban a
tizenkét éves fiú aludt mélyen.
– Várjon csak – mondta, felemelte a fiát, és áttette az ágy végébe. A fiú meg se
rezzent. A gépkocsivezetı ismét hozzám fordult: – Bújjon be ide.
Már azon voltam, hogy mégis meggondolom a dolgot, de vendégszeretete úgy
megindított, hogy nem utasíthattam vissza. Tiszta hálóinget is adott; viszolyogva
bemásztam hát az ágyba, rettegve, hogy felébresztem a fiút.
Le sem hunytam a szemem. A fiú késıbb felébredt, felkelt, és felöltözött; félig lehunyt
pillám mögül láttam, hogy közömbösen végigmér, aztán minden további nélkül kimegy a
szobából. Néhány perccel késıbb ı és egy nyolcéves ifjú hölgy – nyilvánvalóan a húga –
óvatoskodott be a szobába. Még mindig úgy tettem, mintha aludnék, de megfigyeltem,
hogy mindketten tágra nyílt szemmel, izgatottan bámulnak rám. Végül a kislány a szájára
tette a kezét, talán azért, hogy kuncogását elfojtsa, és mindketten kimentek a szobából.
Nemsokára mormogás hallatszott az átjáróból; aztán a taxisofır suttogása vonta
magára a figyelmemet. Csendesen nyitotta az ajtót, és azt nézte, felébredtem-e.
Megnyugtattam, hogy már ébren vagyok.
– Elkészítettük a fürdıjét – közölte. – A fürdıszoba a hall túlsó végén van. –
Fürdıköpenyt, papucsot és törülközıt is hozott magával. – Mit enne reggelire?
– Egyre megy – feleltem bocsánatkérıen.
– Amit csak óhajt: szalonnás tojást, pirítós kenyeret, kávét?
– Pompás lesz.
Tökéletesen idızítették a reggelit. Éppen befejeztem az öltözködést, mikor a sofır
felesége benyitott az utcai szobába a forrón párolgó reggelivel.
A szobában alig volt bútor, csak a közepén állt egy asztal és egy karosszék, arrébb
pedig a heverı; a heverı és a kandallópárkány felett több családi fénykép függött a falon.
Reggelizés közben arra lettem figyelmes, hogy a ház elıtt gyermekek és felnıttek tömege
verıdik össze.
– Terjed a híre, hogy itt van – mosolygott a feleség, és hozta a kávét. Majd a taxisofır
lépett be nagy izgalomban. – Nézze csak – mondta –, egészen szép tömeg ácsorog már
odakint, és egyre több ember verıdik össze. Ha megengedi, hogy ezek a kölykök
megnézzék magát, elmennek, de ha nem, a sajtó megszimatolja a dolgot, és akkor
lebukott!
– Mindenképpen engedje be ıket – válaszoltam.
A kuncogó gyereksereg bejöhetett tehát, és körbejárta az asztalt, míg én a kávémat
szürcsöltem. A taxisofır kint állt a ház elıtt, és rendelkezett: – Jól van, no, csak szép
rendben, kettesével álljatok sorba.
Komoly, feszült várakozást tükrözı arcú fiatalasszony lépett a szobába. Kutatva rám
nézett, aztán felzokogott.
– Ez nem ı, pedig azt hittem, megjött.
Úgy látszik, valamelyik barátnıje kiálthatta oda neki rejtélyesen:
Mit gondolsz, ki van itt? El se fogod hinni! – Ide vezették hozzám, pedig ı a
háborúban eltőnt bátyját várta haza.
Elhatároztam, hogy visszatérek a Ritzbe, akár elcsípnek a kézbesítık, akár nem. De
nem találkoztam eggyel sem. Ellenben távirat érkezett az ügyvédemtıl Californiából,
amelyben tudósított, hogy mindent elrendeztek, és Mildred beadta a válókeresetet.
Másnap a taxisofır és felesége felvették vasárnapi ruhájukat, és meglátogattak a
Ritzben. A sofır elmondta, hogy a sajtó zaklatja, írjon beszámolót a lakásán töltött
éjszakámról a vasárnapi számba.
– De – mondta határozottan – egy szót se szólok addig, amíg meg nem kapom az
engedélyét.
– Csak rajta – mondtam.

Most már a First National nagyurai, képletesen szólva, levett kalappal járultak elém.
Az egyik alelnök, Mr. Gordon, sok-sok filmszínház tulajdonosa a keleti államokban, így
szólt:
– Ön másfélmillió dollárt óhajt, és mi még a filmet se láttuk. – Beláttam, hogy
megjegyzésében van valami igazság, megtettük az elıkészületeket a vetítésre.
Zordon egy este volt. A First Nationalbe tömörült huszonöt mozis úgy vonult fel a
vetítıterembe, mintha most dılne el, vádat emel-e az ügyész vagy sem; kétkedı és
barátságtalan, kellemetlen gyülekezet verıdött össze.
Megkezdıdött a vetítés. Megjelent a vásznon az elsı felirat:

Egy csepp nevetés – egy csepp könny

– Nem rossz – jegyezte meg Gordon, hogy némi jóindulatot is tanúsítson.

A Salt Lake Cityben tartott elsı vetítés óta valamivel inkább bizakodtam, de még a
film feléhez se értünk, semmivé vált minden bizakodásom: ahol a film elsı vetítésén
sikoltoztak a nevetéstıl, itt legfeljebb felszisszentek. Mikor a vetítés végén felgyulladt a
villany, egy pillanatnyi csönd támadt. Majd a mozisok nyújtózni és pislogni kezdtek, és
másról kezdtek beszélni.
– Hova mész vacsorázni ma este, Harry?
– Elviszem az asszonyt a Plazába, aztán megnézzük a Ziegfeld-görlök mősorát.
– Úgy hallom, egész jó.
– Nem tartasz velünk?
– Nem, elutazom New Yorkból az este. Vissza szeretnék érni a fiam avatására.
Míg az urak csevegtek, az idegeim borotvaélen táncoltak. Nem bírtam tovább, és
felcsattantam:
– Nos, mi az ítélet, uraim?
Néhányan öntudatosan felfuvalkodtak, mások a padlót vették szemügyre. Mr. Gordon,
aki a szószólójuknak látszott, lassú sétába kezdett. Köpcös, kövérkés ember volt, kerek,
bagolyszerő ábrázattal, vastag lencséjő szemüveggel.
– Nos, Charlie – szólalt meg végre –, meg kell beszélnem a dolgot a társaimmal.
– Ezt tudom – vágtam közbe azonnal –, de hogy tetszett a film? Habozott, aztán
elvigyorodott.
– Charlie, mi azért jöttünk ide, hogy megvegyük, nem pedig azért, hogy megmondjuk,
tetszett-e vagy sem. – Ezt a megjegyzést egy-két nyeri tı nevetés jutalmazta.
– Attól nem lesz drágább, hogy megmondják, tetszett-e vagy sem – szögeztem le.
Ismét habozott.
– İszintén szólva: valami mást vártam.
– Mit várt? Megfontoltan válaszolt.
– Nos, Charlie, másfélmillió dollárért... azért annyi nincs benne.
– Mit akartak volna? Hogy szakadjon le a Temze hídja?
– Nem. De másfélmillió dollárért... – A hangja sivításba csapott át.
– Pedig annyi az ára, uraim. Megveszik, vagy itthagyják – mondtam türelmetlenül.
J. D. Williams, az elnök, odajött hozzám. Átvette az irányítást, mert engedékenységre
akart hangolni.
– Charlie, nekem az a véleményem, hogy a film csodálatos. Emberi, más, mint a
többi... (Nem szeretem a “más, mint a többi"-t.) Csak legyen egy kis türelemmel, rendbe
teszünk mindent.
– Nincs itt mit rendbe tenni – válaszoltam élesen. – Egy hetet adok, hogy döntsenek. –
Semmi tiszteletet sem éreztem már irántuk azok után, ahogy bántak velem. Mindenesetre
hamar elhatározták magukat: az ügyvédem megállapodást készített, amely szerint ötven
százalék engem illet a haszonból azután, hogy a First Nationalnek megtérült a másfél
milliója. A megállapodás ötéves idıszakra szólt; ez után a film éppúgy, mint a többi
filmem, ismét az én tulajdonomat képezi.

Megszabadulva az otthoni és üzleti gondoktól, a mennyországban éreztem magam.

Szerzetesként éltem hetek óta elzárva a külvilágtól, nem láttam mást, csak a
szállodaszobám négy falát. A barátaim olvasták kalandomat a taxisofırrel, és egyre
sőrőbben jelentkeztek. Szabad, csodálatos élet kezdıdött ismét.
New York vendégszeretetében fürösztött. A Vogue és a Vanity Fair fıszerkesztıje,
Frank Crowninshield kalauzolt végig New York csillogó világán, és Condé Nast, e
folyóiratok tulajdonosa és kiadója ragyogó estélyeket adott a tiszteletemre. A Madison
Avenue-n, egy felhıkarcoló tetejére épített tágas villában élt, a mővészek és a
pénzemberek elitje adott itt találkozót egymásnak; a társaságot a válogatott Ziegfeld-
görlök ékesítették, köztük a bőbájos Olive Thomas és a szépséges Dolores.
A Ritzben laktam; mindennap izgalmas események hullámai verıdtek körülöttem. A
telefon egész nap szólt, és meghívásokat közvetített. Nem akarnék-e itt és itt víkendezni,
oda meg a díjugratásra ellátogatni? Városi és falusi programok váltakoztak; mondhatom,
nagyon élveztem a dolgot. New Yorkban zajlott az élet, regényes cselszövések, éjféli
vacsorák követték egymást. A villásreggelik, estebédek minden pillanatomat lefoglalták –
végül már reggeli meghívásokra is jártam. Lefölözvén New York társasági életét,
szerettem volna végre Greenwich Viliágé intellektuális áramlatainak a mélyére hatolni.
Komédiások, bohócok és slágerénekesek a siker forgatagában többnyire elérkeznek
pályájuk egy olyan állomására, amikor szeretnék élesíteni mőveltségüket, intellektuális
mannára éheznek. A tanulni vágyó váratlan társaságban bukkan föl: szabók,
szivarkészítık, díjbirkózók, pincérek és teherautó-sofırök között.
Emlékszem, egyik Greenwich Village-i barátom házában arról beszéltem, milyen
nehéz megfelelı szavakkal kifejezni gondolatainkat. Említettem, hogy a megszokott
szókincs ehhez nem elég.
– Biztosan ki lehetne találni egy olyan rendszert – mondtam –, amely lexikálisán
rendszerezné a fogalmakat az elvont fogalomtól kezdve a konkrét jelentésig, és lehetıvé
tenné, hogy az ember deduktív vagy induktív módszerrel meglelje a gondolataihoz illı
kifejezést.
– Van ilyen könyv – szólalt meg egy néger teherautó-sofır: – Rögét Thesaurus-a.
Az Alexandria szálló egyik pincére minden fogás mellé egy-egy Marx- vagy William
Blake-idézettel is szolgált.
Jellegzetes brooklyni akcentussal beszélı bohóc-akrobata hívta fel a figyelmemet
Burton Anatomy of Melancholy-jára; említette, hogy a mő nemcsak Shakespeare-re
hatott, hanem Sámuel Johnsonra is.
– De nem kell a latin eredetit olvasnia.
Mint a legtöbben, én is intellektuális potyautas voltam. A varietében töltött napjaim
óta meglehetısen sokat olvastam, de nem alaposan. Mindig lassan haladok, inkább csak
böngészek a könyvekben. Amint megismerem az írók mondanivalóját és stílusát,
törvényszerően alábbhagy az érdeklıdésem. Plutarkhosz Párhuzamos életrajzai öt
kötetének minden egyes szavát elolvastam, de korántsem tartottam olyan épületesnek,
hogy megérte volna az erıfeszítést. Válogatósán olvastam; néhány könyvet újra meg újra
elıvettem. Az évek során átrágtam magam Platónon, Locke-on, Kanton, Burton Anatomy
of Melancholy-ján, és így apránként felszedtem annyi tudást, amennyire szükségem volt.
Greenwich Village-ben találkoztam Waldo Frankkel, a tanulmányíróval, Hart Crane-
nel, a költıvel, Max Eastmannal, a The Masses szerkesztıjével, Dudley Field Malone-
nal, a híres ügyvéddel és New York-i kikötıigazgatóval meg a feleségével, Margaret
Fosterrel, a szüfrazsettel. Ebédeltem a Christine étteremben, ahol a Princetown Players
számos tagjával ismerkedtem meg; rendszeresen itt étkeztek a Jones császár próbái alatt.
Ezt a színdarabot egy fiatal drámaíró, Eugene O'Neill (majdani apósom) írta.
Megmutatták a színházukat: csőrszerő épület volt, alig nagyobb egy hat lóra méretezett
istállónál.
Waldo Frankét elıször az 1919-ben kiadott tanulmányából, az Our America címő
kötetébıl ismertem meg. A Mark Twainrıl szóló esszé mélyen, behatóan elemzi az írót;
egyébiránt Waldo volt az elsı, aki komolyan írt rólam. Csak természetes, hogy jó barátok
lettünk. Waldo a misztikust a történetíróval egyesítette, és szelleme mélyen behatolt a két
Amerika, az északi és déli lelkébe.
A Village-ben érdekes estéket töltöttünk együtt. Waldo révén ismerkedtem meg Hart
Crane-nel; Waldo kis village-i lakásában vacsoráztunk, és másnap reggelig
beszélgettünk. Lebilincselı szümpozionok voltak ezek, mindhárman törekedtünk
gondolataink árnyalatnyi pontos megfogalmazására.
Hart Crane szegény volt. Apja, a milliomos csokoládégyáros szerette volna, ha fia
belép az üzletbe, és az anyagi támogatás megvonásával igyekezett a költészetet kiverni a
fejébıl. A modern költészethez nincs sem érzékem, sem fülem, de e könyv megírása
közben elolvastam Hart Crane The Bridge (A híd) címő költeményét. Különös és drámai,
túlfeszített érzelmeket fejez ki, csupa szorongás, gyémántkeményen csiszolt képekkel, de
nekem egy kicsit túl harsány. A harsányság talán Hart Crane lényéhez tartozott. Pedig
különben gyengéd és finom volt.
Vitatkoztunk a költészet céljáról. Azt mondtam, a költészet a világhoz intézett
szerelmes levél.
– Nagyon kicsi világhoz – felelte Hart bánatosan. A munkámról úgy nyilatkozott,
hogy a görög komédiák hagyományát folytatom. Megmondtam erre, hiába próbáltam
angol fordításban elolvasni Arisztophanészt, sose jutottam a végére.
Hart nem sokkal ezután Guggenheim-ösztöndíjat kapott, de már késın. A szegénység
és a mellızés éveiben az italhoz, a kicsapongásba menekült; Mexikóból hajón indult
vissza az Egyesült Államokba, és útközben a tengerbe ölte magát.
Néhány évvel öngyilkossága elıtt megajándékozott rövidebb költeményeinek White
Buildings címő kötetével; a mő Boni and Liverightnél jelent meg. Az elsı oldalra ezt írta:
“Charles Chaplinnek, emlékezésül a Kölyök-re, Hart Crane-tıl. 28. január 20." Az egyik
vers a Chaplinesque címet viselte.

Elvégezzük a merı számítást,

megelégszünk véletlen vigaszokkal,
ahogy a szél is leülepszik
a lebegı és túl tágas zsebekben.

Mert mégis nekünk édes a világ, akik

egy éhezı kismacskát találunk a lépcsın
s tudunk egy jó búvóhelyet az utca tébolya elöl:
zúzos könyökünk puha fészkét.

Kiállunk hát, és a végsı vigyorig ingereljük

a kérlelhetetlen hüvelyk balvégzetét,
mely vészt jósolva lassan ránk mutat,
a kancsal butasággal szemben milyen tisztaság
és milyen áhítat!

Nem hazugabb a gyönyörő bukás,

mint bármely sétapálca piruettje;
 halálunk talán mégsem nagyvállalkozás.
Kitérünk elıled, de szívünk befogad:
milyen bajos, hogy még mindig dobog!

Tréfád megröhögtet, de látva látjuk,

hogy teremti a néptelen úton a hold
az üres hamvvederbıl a nevetés grálját,
s túlkiáltva a vidám sokadalmat,
halljuk, az erdıben egy kölyökmacska jajgat.

(Orbán Ottó fordítása)

Dudley Field Malone érdekes estélyi adott a Village-ben; meghívta Jan Boissevaint, a
holland iparmágnást, Max Eastmant és másokat. Az egyik vendég, akit “George"-ként
mutattak be (az igazi nevét sohase tudtam meg), nagyon idegesen és izgatottan
viselkedett. Késıbb valaki elmondta, hogy Bulgária királyának pártfogoltjaként a király
taníttatta a szófiai egyetemen. De George lerázta magáról a királyi pártfogó kezét, és a
vörösökhöz csatlakozott, kivándorolt az Egyesült Államokba, és belépett az Industrial
Workers of the World nevő szervezetbe, majd húsz év börtönre ítélték. Két évet le is ült;
de sikerült elérnie, hogy perét újból tárgyalják, és most óvadék ellenében szabadlábra
helyezték.
Szórejtvényekkel szórakoztunk; George-ot figyeltem. Dudley Field Malone odasúgta
nekem:
– Semmi esélye sincs rá, hogy a perújrafelvétel alkalmából felmentsék.
George egy asztalkendıt terített magára, és Sarah Bernhardtot utánozta. Nevettünk, de
bizonyára sokunkban felmerült a gondolat – mint ahogy bennem is –, hogy még
tizennyolc évre vissza kell mennie a büntetıintézetbe.
Furcsa, mozgalmas este volt, és amikor menni készültem, George utánam kiáltott:
– Minek ez a sietség, Charlie? Miért megy haza ilyen korán? – Félrevontam.
Nehezemre esett bármit is mondanom.
– Tehetek valamit önért? – suttogtam. Legyintett, mintha el akarná hessegetni a
gondolatot, aztán megragadta a kezemet, és felindultan így szólt:
– Ne aggódj miattam, Charlie. Rendben leszek.

New York még marasztalt volna, de várt a munka Californiában. Le kellett ráznom a
First Nationallel kötött szerzıdésbıl fakadó kötelezettségemet, szerettem volna már
munkába kezdeni a United Artistsnál.
A New York-i szabad, könnyed és érdekfeszítı napok után más világ várt rám
Californiában, újra nyakig merültem a munkába. Megoldhatatlanul terhesnek éreztem a
First Nationalnek szállítandó négy kétrészes vígjáték gondolatát. Több napig üldögéltem
a mőteremben, és gyakoroltam magam a gondolkodás mővészetében. Mint a zongorát
vagy hegedő játékot, a gondolkozást is gyakorolni kell mindennap; én már nagyon
elszoktam tıle.
Túl sokat farsangoltam a mozgalmas New York-i napok alatt, és sehogy se tudtam a
rendes kerékvágásba visszazökkenni. Úgy határoztam tehát, hogy angol barátom, dr.
Cecil Reynolds társaságában a Catalina-szigetre utazom egy kicsit horgászni.
Catalina maga a horgászparadicsom. Avalon álmos öreg falu a szigeten, két kis
szállodája van. A haljárás egész évben kitőnı. Ha rajzott a tonhal, az egész szigeten
egyetlen csónakot se talált az ember. Kora reggel valaki elkiáltotta magát:
– Itt vannak!
Ameddig a szem ellátott, harminc és háromszáz font közötti súlyú tonhalak
fickándoztak és ugrándoztak a víztükrön. A szunnyadó szállodát hirtelen izgatott
készülıdés verte fel; alig maradt annyi ideje az embernek, hogy a ruháját magára kapja.
Ha ama szerencsések közé tartozott, akik elıre foglaltak maguknak csónakot, az ember
álmosan támolygott le, még a nadrágját is csak úgy útközben kapta magára.
Az egyik ilyen alkalommal a doktorral ketten ebéd elıtt nyolc tonhalat fogtunk, és
egyik sem volt könnyebb harminc fontnál. De amilyen hirtelen jöttek a halak, olyan
hirtelen el is tőntek, és ismét visszatértünk a mindennapos horgászásra. Néha a tonhalra a
zsinórhoz erısített sárkánnyal horgásztunk; a sárkány-csali repülıhalat miméit, és úgy
kellett irányítani, hogy idınként érintse a vízfelületet. Nagyon izgalmas módja volt ez a
halászásnak: a tonhal fehér habot kavarva emelkedett ki a vízbıl, lecsapott a csalétekre,
és egy méternél is távolabbra menekült vele.
A Catalina körül fogott kardhalak súlya száz és hatszáz font között váltakozik. A
horgászásnak ez a fajtája már kényesebb mesterség. A zsinór szabadon merül a vízbe. A
kardhal óvatosan harap a csalétekre – egy kis germonra vagy repülıhalra –, és körülbelül
száz méter távolságra távolodik el vele. Akkor megáll, és a horgász is megállítja a
csónakját, majd vár egy percet, hogy a kardhal nyugodtan lenyelje a csalétket. Közben
lassan vissza kell orsózni a zsinórt, amíg megfeszül. Aztán kétszer vagy háromszor jó
erısen meg kell rántani a halat, és máris kezdıdik a mulatság. A hal száz méterre vagy
még messzebbre menekül, az orsó sivít, majd megáll; ismét gyorsan fel kell orsózni a
laza zsinórt, mert úgy szakadna különben, mint a vatta. Ha a hal menekülés közben
hirtelen irányt változtat, a zsinór a víz súrlódása miatt amúgy is elpattan. Harmincszor
vagy negyvenszer is kiugrik a hal a vízbıl, és közben úgy rázza a fejét, mint a bulldog.
Végül leszáll a fenékre. Ekkor kezdıdik a nehéz munka: fel kell rángatni a fenékrıl.
Fogásom százhetvenhét fontot nyomott; mindössze huszonkét percig tartott, míg szárazra
hoztam.
Akadt néhány békés napunk is, mikor a doktor meg én csak fogtuk a horgászbotunkat,
és a csónak farában bóbiskoltunk; lenyőgözött a tenger páratlan szépsége, a víztükör
felett lebegı pára a végtelen messzeségben összeolvadt a láthatárral, és a mindent
leborító csendben csak a sirályok rikácsolása és motorunk lusta pöfögése hallatszott.
Dr. Reynolds valóságos lángész volt az agysebészet területén. Sok esetének
megismertem a történetét. Valamelyik betege, egy kislány, agytumortól szenvedett;
naponta húsz rohamot kapott, és lassan idiotizmusba süllyedt. Cecil mőtéte után teljesen
visszanyerte az egészségét; felnıttkorára kiváló tudós lett belıle.
Cecil azonban szintén “dilis" volt. Megszállottja a színészetnek. E csillapíthatatlan
szenvedélye miatt választott barátjának.
– A színház élteti a lelket – mondogatta. Gyakorta vitatkoztam vele, hogy orvosi
munkája is éppen eléggé “éltetı". Lehet-e annál drámaibb foglalkozás, hogy az ember
gügyögı ırültbıl kiváló tudóst farag?
– Ez csak azon múlik, hogy tudja-e az ember, hol húzódnak az idegszövetek –
ellenkezett Reynolds –, de a színészet olyan pszichológiai élmény, amely kitágítja a
lelket.
Megkérdeztem tıle, miért lett mégis agysebész.
– Pusztán a drámaiság miatt – felelte.
Gyakran fellépett kisebb szerepekben a pasadenai amatır színházban. İ játszotta
ezenkívül a börtönt meglátogató papot a Modern idık címő filmemben.
Mikor hazatértem a horgászkirándulásról, azt a hírt kaptam, hogy Anyánk egészségi
állapota javult; most, a háború végeztével, biztonságosan áthozhattuk Californiába. Érte
küldtem Tomot Angliába, kísérje el Anyát a hajóúton. Az utaslistán más néven szerepelt.
Az utazás során teljesen kifogástalanul viselkedett. Minden este a nagy nyilvános
étteremben vacsorázott, és napközben részt vett a fedélzeti játékokban. New Yorkba
érkezésekor nagyon bájosán viselkedett, és tökéletesen uralkodott magán, míg a
bevándorlási hivatal vezetıje a következıképpen nem köszöntötte:
– Tessék, tessék, Mrs. Chaplin! Ez aztán a nagy öröm. Tehát ön a mi híres Charlie-nk
édesanyja?
Anya lekötelezı kedvességgel így válaszolt:
– Igen. Ön pedig Jézus Krisztus.
Látni kellett volna a tisztviselı arcát. Habozott. Tomra pillantott, majd udvariasan
megszólalt:
– Félreállna egy másodpercre, Mrs. Chaplin?
Tom tudta, hogy ebbıl baj lesz. Egy csomó bürokratikus nehézség után azonban a
bevándorlási hivatal lekötelezı módon hozzájárult Anya belépéséhez, évenként
megújítandó tartózkodási engedéllyel és azzal a feltétellel, hogy eltartása és
gyógykezelése az államot nem terhelheti.
Nem láttam Anyámat legutóbbi angliai tartózkodásom óta, és ennek bizony már vagy
tíz éve is volt. Kicsit felkavart tehát, hogy Pasadenában egy töpörödött öregasszony lépett
ki a vonatból. Azonnal megismerte Sydneyt, engem is, és egész normálisan viselkedett.
Úgy intéztük, hogy Anyánk a közelünkben, egy tengerparti házacskában lakjék. A
háztartásról egy házaspár gondoskodott, és Anyára szakképzett ápolónı ügyelt. Sydney és
én idınként meglátogattuk, s mindenféle játékkal szórakoztattuk esténként. Anya
napközben leginkább kirándulni szeretett az autóján. Néha benézett a mőterembe, és
ilyenkor levetítettem neki a vígjátékaimat.
Végre New Yorkban is bemutattuk a Kölyköt: óriási sikerrel. Ahogy elsı
találkozásunkkor megjósoltam az apjának, Jackie Coogan szenzációs volt. A Kölyök-ben
aratott sikere következtében Jackie a pályafutása során több mint négy millió dollárt
keresett. Naponta kaptunk újságkivágásokat, kritikákat: csodálatosan kedvezıen
hangzottak, és klasszikus alkotásnak minısítették a filmet. Sohasem volt azonban annyi
bátorságom, hogy kapjam magam és New Yorkban is megnézzem; sokkal jobban esett,
hogy Californiában maradhatok, és csak a jó híreket hallom.

Még az ilyen hevenyészett önéletrajzban is meg kell kísérelnem néhány megjegyzéssel

képet adni a filmkészítésrıl. Bár számos kiváló mő jelent már meg errıl a témáról, a
legtöbbjükkel az a baj, hogy a szerzı személyes ízlését tükrözik. Az ilyen mőnek
semmivel se lenne szabad túllépnie a mesterség eszközeit ismertetı technikai kézikönyv
keretét. Az alapok elsajátítása után az ötletes tanulónak saját mővészi érzékére kell
támaszkodnia a drámai hatások kidolgozásában. Ha az amatır igazi alkotó, csak az
alapvetı mőszaki ismeretekre van szüksége. A mővész számára rendszerint roppant
izgató, ha kényre-kedvre megszegheti a szakállas szabályokat; ezért tapasztalhatjuk olyan
gyakran, hogy sok rendezınek éppen az elsı filmje friss és eredeti.
A mondanivaló, a helyszín eszmei megfogalmazása, a felépítés, mind szép dolog, de
még vajmi kevés köze van a színjátszáshoz, és könnyen válhat száraz dogmává. Minél
egyszerőbben közelítünk a célhoz, annál jobb.
Ami engem illet, utálom a trükkös hatásokat, mint a kandalló belsejébıl az egyik
széndarab nézıpontjából való fotografálást, vagy azt, ha a felvevıgép végighalad a
színésszel a szálloda hallján, mintha az operatır kerékpáron testırködne mellette;
szememben ezek a fogások túl egyszerőek és túl átlátszók. Ha a nézı már tudja, milyen
környezetben játszódik a jelenet, zavarja a hátteret elkenı, a színész helyváltoztatását
követı kameramozgás. Az ilyen fontoskodó fogás lelassítja a cselekményt, unalmas és
visszatetszı; tévedés azzal a fárasztó szóval azonosítani, hogy “mővészet".
Nálam a kamera elhelyezése azon a törekvésen alapul, hogy megkönnyítsem a színész
mozgásának koreográfiáját. Ha a felvevıgépet a padlóra helyezzük, vagy a színész
orrlyukai tájékán mozgatjuk, a felvevıgép játszik és nem a színész. A kamera soha nem
veheti át a vezérszólamot.
Még mindig az idıvel való takarékoskodás a film legfıbb erénye. Ezt Eizenstein és
Griffith egyaránt tudta. A filmtechnika dinamizmusa a gyors vágások és az egyik
jelenetbıl a másikba való átúszás váltakozásában keresendı.
 Meglepıdtem, hogy néhány kritikus régimódinak minısíti a kameratechnikámat, és
azt állítja, nem tartok lépést az idıvel. Miféle idıvel? A technikám a magam
gondolkozásmódja, logikám és felfogásom származéka; nem mások alkotásaiból vettem.
Ha a mővészetben az embernek lépést kellene tartania az idıvel, Rembrandt ósdi lenne
Van Gogh-hoz képest.
Ha már a filmrıl beszélünk, néhány rövid megjegyzés talán hasznára válhat azoknak,
akiknek az esze valami ilyen-soha-nem-volt-még szuperfilm elıállításán jár.
Voltaképpen az ilyen filmet a legkönnyebb megcsinálni: csak kevés tehetség vagy
képzelıerı kell a szerepek eljátszásához és a rendezéshez. Semmi más nem kell hozzá,
mint tízmillió dollár, óriási embertömeg, jelmez, pompás díszletek és megfelelı terep. Az
enyv és a vitorlavászon apoteózisában könnyő a sóvárgó Kleopátrát lehajóztatni a
Níluson, húszezer statisztát bemasíroztatni a Vörös-tengerbe, vagy harsonaszóval
ledönteni Jerikó falait; nem kell ehhez más, csak leleményes díszletezı vállalkozók. Míg
a hadvezér a forgatókönyvvel és az idıtáblázattal a kezében a fırendezıi székben ül,
zupás ırmesterei izzadva és nyögve rohangásznak a vidéken, parancsokat ordítva a
hadosztályoknak: egy sípolás azt jelenti, hogy “tízezren balról", kettı: “tízezren jobbról",
három pedig: “az egész elıre, és mindent bele".
A legtöbb ilyen látványosság tárgya a “felsıbbrendő ember". A fıhıs nagyobbakat
ugrik, pontosabban céloz, keményebben verekszik, és szenvedélyesebben szeret, mint
bárki más a filmben. Minden emberi probléma megoldható e módszerrel – csak épp a
gondolkodás nem.
Álljon itt még néhány rövid megjegyzés a rendezésrıl: a pszichológia rendkívüli
segítséget nyújthat a színész irányításában. Mondjuk, az egyik szereplı a forgatás
közepén csatlakozik a társulathoz. Bármennyire kiváló színész is, idegesíti új környezete.
Sokat segíthet ilyenkor a rendezı szerénysége, amint azt magam is gyakorta tapasztaltam.
Tudtam a dolgomat, mégis félrevontam az új szereplıt, és megvallottam neki, hogy fáradt
vagyok, csak kínlódom, és fogalmam sincs, mit kezdjek a jelenettel. Erre a színész
nyomban megfeledkezik idegességérıl, igyekszik segíteni rajtam, és ezáltal máris jó
teljesítményre képes.
Marc Conelly, a színpadi szerzı, egyszer megkérdezte: mi legyen az író
vezérgondolata, ha a színpadnak ír? Az érzelem vagy inkább az értelem felıl közelítsen
"a témához? Véleményem szerint elsısorban az érzelem felıl, mert színházban ez
érdekesebb, mint az elgondolkoztatás; a színpad, az emelvény, a proszcénium, a vörös
függöny, a hatásos építkezés az érzelemre hat. Természetesen az értelemnek is van
szerepe, de csak másodrendő. Csehov jól tudta ezt, de tudta Molnár és sok más drámaíró
is. Ismerték a színpadszerőség fontosságát is, ez alapvetı követelménye a színdarab-írás
mővészetének.
Az én szememben a színpadszerőség drámai megszépítést jelent: a szünet mővészetét,
egy könyv hirtelen becsukását; egy cigaretta meggyújtását; a színfalak mögött elıidézett
hatásokat, pisztolylövést, kiáltást, zuhanást, robajt; hatásos színre lépést, hatásos távozást
– ezek mind olcsónak és könnyen leleplezhetınek látszatnak, de ha kellı érzékkel és
mértékkel élünk ezekkel, az eszközökkel, ez jelenti a költészetet a színjátszásban. Az
ötletnek a színpadi érzék nélkül vajmi kevés az értéke. A hatás a legfontosabb. Kellı
színpadi érzékkel a semmit is hatásosan adhatja elı az ember.
Egy példa: miképpen alkottam meg egy színpadi elıjátékot, azt a bevezetı jelenetet,
amelyet New Yorkban illesztettem Bohémvér címő filmem elé. Akkoriban az a divat
járta, hogy minden játékfilmet legalább félórás elıjáték elızött meg. Nem volt
forgatókönyvem, se sztorim, de eszembe jutott egy “Beethoven szonátája" elnevezéső
érzelmes, színes mőnyomat, amely egy mővész dolgozószobáját ábrázolta, félhomályban
bánatosan üldögélı bohémekkel, akik egy hegedőmővész játékára figyelnek. Ezt a
jelenetet vittem színre, de csak két napom volt az elıkészületekre.
Alkalmaztam tehát zongoristát, hegedőst, néhány apacstáncost és egy énekest; ezek
után igyekeztem bevetni valamennyi elıttem ismeretes színpadi fogást. A vendégek –
háttal a nézıtérnek a földön vagy alacsony heverıkön üldögéltek, skót whiskyt ittak, és
nem vettek tudomást a közönségrıl. A hegedős eljátszotta a szonátáját; a zene egyik
szünetében az egyik részeg felhorkant. Miután a hegedős játszott, az apacstáncosok
táncoltak, és az énekes is elénekelte az Auprès de ma blonde címő dalt, két sor szöveg is
elhangzott, az egyik vendég megszólalt:
– Háromra jár, mennünk kell.
A másik így felelt:
– Igen, el kell mennünk mindnyájunknak.
A vendégek rögtönöztek, míg elvonultak a színpadról. Mikor az utolsó is elment, a
házigazda cigarettára gyújtva oltogatta a mőterem lámpáit, miközben az utcáról ismét
énekhangok szőrıdtek be: az Auprès de ma Blonde-ot énekelték. Mikor a színpad
csaknem sötétbe borult, és csak a holdfény áramlott be a középsı ablakon, a házigazda is
kiment, és ahogy elhalt a dallam, a függöny csendben összezáródott.
Mindez ostobaság, mégis, amíg a jelenet pergett, hallani lehetett volna, ha a nézıtéren
leejtenek egy gombostőt. Félóráig egyetlen szó sem hangzott el, a színpadon pusztán
néhány hétköznapi varietészámot adtak elı. A bemutató estéjén mégis kilencszer
tapsolták ki a színészeket a függöny elé.
Nem állíthatnám, hogy élvezem a színházi Shakespeare-elıadásokat. Túlságosan
modern a felfogásom. Shakespeare sajátos, hetvenkedı színészi stílust igényel: ezt a
stílust nem szeretem, és nem is érdekel. Úgy érzem, mintha professzor fejtegetéseit
hallgatnám a katedráról.

Jer, csak jer, édes Puck; jut még eszedbe,

Midın leültem egyszer a fokon
S hallék egy cselle hátán hableányt,
Ki olyan édes dallamot lehelt,
Hogy a bısz tenger nyájas lın dalára,
S több csillag ırülten rohant le, hogy
A hableány zenéjét hallja?

(Arany János fordítása)

Mindez lehet csodálatosan szép, csakhogy én nem szeretem az efféle költészetet a

színpadon. Nem szeretem Shakespeare-ben azt sem, hogy királyokról, királynıkrıl,
elıkelı emberekrıl és becsületükrıl szólnak a történetei. Lehet, hogy ennek
pszichológiai oka van – lehet, hogy ellenérzésem különcségembıl fakad. A mindennapi
megélhetésért folytatott küzdelemben ritkán volt értéke a becsületnek. Nem tudom
azonosítani magam egy herceg gondjával. Hamlet anyja felılem bárkivel lefeküdhet a
királyi udvarban, és hidegen hagyna az is, hogy Hamlet feltehetıleg gyötrıdik emiatt.
Ami a színházi elıadás külsıségeit illeti, a hagyományos színház híve vagyok, amikor
a rivalda elválasztja a nézıteret a kulisszák világától. Szeretem, ha a színpadot a
felemelkedı vagy szétnyíló függöny tárja a nézık elé. Nem szeretem viszont, mikor a
darab átlépi a rivaldát, és bevonja a nézıt a cselekménybe, vagy az egyik szereplı a
súgólyuknak támaszkodva magyarázza a konfliktust. Ez az oktató módszer tönkreteszi a
színház varázsát, és nagyon is köznapi módon kerüli el a drámai kifejlést.
A díszletben azt kedvelem, ha a realitást szolgálja; másra nincs is szükség. Ha
mindennapi életet ábrázoló modern darabról van szó, nem kedvelem a geometrikus
megoldásokat. Ezek a mesterkélt eszközök akadályozzák, hogy beleéljem magam a darab
hangulatába.
Néhány nagyon kitőnı mővészt annyira elragad a hatásos színpadkép, hogy nemcsak a
színészt, hanem a darabot is ennek rendeli alá. Másrészt, ha csak a függöny és a
végtelenségbe veszı lépcsısor eszközével dolgozik, még sokkal hatásvadászóbb. Ez csak
úgy árasztja a “felsıbbrendő értelmet", és a nézı szemébe vágja: – mindent nemes
megérzésére és képzelıerejére bízunk! – Egy jótékonysági esten tanúja voltam, hogy
Laurence Olivier estélyi öltözetben részletet adott elı a III. Richárd-ból. Bár mővészete
középkori hangulatot idézett, fehér nyakkendıje és frakkjának fecskefarka sehogy sem
illett ehhez.
Valaki azt mondta, a színmővészet alapja a belefeledkezés. Ez természetesen
valamennyi mővészet alapelve, de különösen áll a színészre, hogy mindennél fontosabb a
belsı mérséklet és tartózkodás. Akármilyen féktelen, izgalmas is a jelenet, a színész
bensejében a szakmai fogás nyugalomra és higgadtságra int, elindítja és irányítja az
indulatok hullámverését – a külsı tehát izgatott, a bensı pedig fékentartott. Ezt csak
belefeledkezéssel érheti el a színész. Hogyan feledkezzék bele a szerepbe az ember? Ez
persze nehéz. Az én módszerem meglehetısen egyéni: mielıtt a színpadra lépek, mindig
rettenetesen ideges és izgatott vagyok, és ez az állapot annyira kimerít, hogy mire rám
kerül a sor, a feszültség feloldódik.
Kötve hiszem, hogy a színészetet meg lehet tanulni. Láttam rendkívüli értelmi
képességő embereket, akiknek beletört ebbe a bicskájuk, és láttam sült bolondot egészen
jól játszani. A színjátszáshoz elsısorban érzésre van szükség. Wainwright, esztétikai
szaktekintély, Charles Lamb és kora többi irodalmi hírességeinek barátja, kegyetlen,
hidegfejő gyilkos volt, aki anyagi okokból megmérgezte az unokatestvérét. Példa az okos
emberre, akibıl sohasem lehetett volna jó színész, mert az érzés hiányzott belıle.
Az érzelemmentes puszta értelem a bőnözı típusát jellemzi; az értelemmentes érzelem
az ártatlan együgyőséget. De ha értelem és érzelem tökéletesen egyensúlyozza egymást,
az eredmény nemes és kiváló színészi játék.
A nagy színész alapvetı jellemzıje, hogy élvezi a játékot. Ezt nem elítélıleg mondom.
Gyakran hallottam, amint egyik-másik színész így szólt: – Mennyire élveztem ezt a
szerepet – ami úgy értendı, hogy magamagát élvezte szerepében. Lehet, hogy ez a
felfogás egocentrikus; de a nagy színész elsısorban a saját virtuozitásával törıdik: így
Irving a The Bells-ben (A harangok), Tree Svengali szerepében, Martin Hervey az A
Cigarette Maker's Romance-ban (A cigarettakészítı regénye). Ezek mind közepes
darabok voltak, de nagyon jó szerepeket kínáltak a színésznek. A színházért nem elég
forrón rajongani; rajongani kell a színésznek önmagáért is, és hinnie kell magában.
Keveset tudok a módszeres színiiskoláról. Úgy hallom, ott az egyéniség kifejlesztésére
összpontosítanak, pedig néhány színész egyénisége lehetne kevésbé fejlett is.
Végeredményben a színészet nem egyéb, mint más személy egyéniségének eljátszása. Az
egyéniség meghatározhatatlan valami, amely minden esetben átsüt a játékon. De
mindenféle módszernek van érdeme. Sztaniszlavszkij például a “belsı igazságra"
törekedett, ami felfogásom szerint ennyit jelent: azonosulni a szereppel, nem pedig
megjátszani. Ez átélést, beleérzést kíván: az embernek éreznie kellene, milyen lehet
oroszlánnak vagy sasnak lenni, ösztönösen birtokba kellene vennie a szerep lelkét, tudnia
kellene milyen hatást vált ki belıle bármilyen esemény. Az ilyen színészetet nem lehet
oktatni.
Mikor az ember vérbeli színésznek vagy színésznınek ad utasítást, gyakran egyetlen
mondat is elég: “Ezt falstaffira vegye", vagy “Ez egy modern Madame Bovary". Jed
Harris meséli, hogy egyszer így szólt egy idıs színésznıhöz: – Ennek a szerepnek a
mozgalmassága hasonlít a szélben hullámzó fekete tulipánra. – (Ez persze már túlzás.)
Helytelen az az elmélet, amely szerint a szerep teljes élettörténetét ismerni kell. Senki
sem írhatja a darabba vagy a szerepbe azokat a döntı fontosságú árnyalatokat, amelyeket
Duse megjátszott a közönségnek. Ezek az árnyalatok annyira egyéniek, hogy kívül estek
a szerzı gondolatkörén. Amellett úgy tudom, Duse nem is volt túlságosan intellektuális
mővész.
Iszonyodom az olyan drámai iskoláktól, amelyek elmélkedésben és önvizsgálatban
tetszelegnek a megfelelı felindulás kiváltása céljából. Ha egy növendéknek kezelésbe
kell venni a lelkét, az már elég ok arra, hogy felhagyjon a színészettel.
Ami pedig egy sokat vizsgált metafizikus kifejezést, a valóság szót illeti, különbözı
megjelenési formái vannak, és az egyik valóság annyit ér, mint a másik. A Comédie
Française klasszikus játékstílusa ugyanannyira hihetı, mint az úgynevezett realista
színjátszás egy Ibsen-darabban; mindkettı a mesterséges birodalmában mozog, és
mindkettınek egyformán az a célja, hogy a valóság illúzióját keltse. Végsı soron minden
valóság magában hordja a hamisság csíráját.
Sohase tanultam a színészetet, de gyermekkoromban olyan szerencsés voltam, hogy
nagy színészek játékának légkörében éltem: tudásuk és tapasztalatuk hatott rám, sokat
átvehettem belıle. Volt ugyan tehetségem, de gyakran döbbentem rá a próbákon, hogy
mennyi technikai tudást kell még elsajátítanom. A tehetséges kezdınek is meg kell
tanulnia a mesterséget, mert a legkiválóbb adottság sem ér semmit, ha hiányzik az
alkalmazásához szükséges szakértelem.
Azt tapasztaltam, e cél elérésére legalkalmasabb eszköz a tájékozódás ; úgy értem ezt,
hogy a színpadi játék minden pillanatában tudni kell, hol van és mit tesz az ember. Mikor
a színész színre lép, pontosan tudnia kell, hol áll meg, mikor fordul meg, hol állapodik
meg, mikor és hová ül le a partner, a partneréhez közvetlenül vagy közvetve intézi-e a
szavát. A helyzet ismerete biztonságot ad, és ez különbözteti meg a hivatásos színészt a
mőkedvelıtıl. Filmjeim rendezésekor mindig hangsúlyoztam a szereplıknek a pontos
helyzetismeret fontosságát.
Szeretem a színészetben a finomságot és a mérsékletet. John Drew kétségkívül
megtestesítette mind a kettıt. Kedélyesen, humorosán, kifinomultan és rendkívül vonzó
módon játszott. Könnyő érzelmesnek lenni – ezt igazán tudnia kell a jó színésznek –, és
természetesen jó hang és szép dikció is kell hozzá. David Warfield remek hanggal és az
érzelem tolmácsolására is kiválóan alkalmas képességgel rendelkezett, és az ember
olyasfélét érzett, hogy minden mondata mögött ott a tízparancsolat.
Gyakran kérdezték tılem, kiket kedvelek leginkább az amerikai színpad mővészei
közül. Nehéz erre felelni, mert a kiemelés a többieket hátrább rangsorolja, és ez nem felel
meg a tényleges helyzetnek. Kedvenceim közül sokan nem voltak drámai színészek.
Néhány komikus is akadt köztük, de némelyikük csupán szórakoztatott.
Al Jolsont például ösztönös nagy mővésznek tartom; ellenállhatatlan varázs áradt
belıle, lenyőgözı életerı. İ volt a legvonzóbb szórakoztató az amerikai színpadon;
fekete arcú trubadúr, aki erıteljes baritonján semmitmondó tréfákat és érzelmes dalokat
énekelt. Bármit énekelt, a hallgatóját a maga színvonalára emelte fel, vagy süllyesztette
le; még a Mammy címő nevetséges dalocskával is elbővölt mindenkit. A film csak az
árnyékát rögzíthette, de 1918-ban, hírnevének csúcsán, elektromossággal telt meg a
levegı, ha fellépett. Sajátos varázsa volt rugalmas testének, nagy fejének és mélyen ülı,
szúrós tekintető szemének. Mikor olyan dalokat énekelt, mint a There is a rainbow
around my shoulder vagy When I leave the world behind, elsöprı lendülettel ragadta
magával a hallgatóságot. Megszemélyesítette a Broadway költészetét, életerejét és
közönségességét, céljait és álmait.
Sam Bemard, a holland komikus és kiváló mővész mindenen kétségbeesett. – Tojás!
Hatvan cent tucatja – és mind büdös! És a marhakonzerv ára! Két dollárt kérnek érte! Két
dollárt egy aprócska, icipici kis marhakonzervért! – Most eltúlozva megjátszottá a
marhakonzerv parányiságát, mintha tő lett volna a kezében, aztán kitört, és tiltakozva és
hadonászva így ordított: – Emlékszem arra az idıre, amikor AZ EMBER EL SE BÍRT
VOLNA KÉT DOLLÁR ÁRA MARHAHÚS-KONZERVET!
A színpadon kívül filozófus volt. Mikor Ford Sterling elsírta neki, hogy a felesége
átejtette, Sam csak ennyit szólt:
– No és? Napóleonnak is túljártak az eszén!
Frank Tinneyt akkor láttam, mikor elıször jutottam el New Yorkba. Kedvence volt a
Winter Garden közönségének, értette a módját, hogy belopja magát a szívekbe. Kihajolt a
színpadról, és odasúgta a nézıknek:
– A nıi sztár belémhabarodott – aztán gyanakodva hátranézett, meggyızıdött róla,
nem figyelnek-e rá a színpadról, majd ismét a közönséghez fordult, és tovább
bizalmaskodott: – Elképesztı; mikor ma este találkoztunk a színészbejáró elıtt, jó estét
kívántam neki, de ı a nagy gerjedelmében még felelni sem tudott.
A színésznı ebben a pillanatban haladt át a színpadon, Tinney pedig a szájára tette az
ujját, kérte a közönséget, ne árulja el. Jókedvően odaszólt a nınek: – Hé, kicsikém! – A
színésznı persze sértıdötten fordult el, és dühösen kivonult a színpadról, de kiesett a
hajából a fésője.
Tinney ismét suttogva szólt le a színpadról:
– Na, mit mondtam? De ha egyedül vagyunk, ilyen jól megértjük egymást – és
keresztbe tette két ujját. Felvette a hölgy fésőjét, és kiszólt az ügyelınek: – Harry, vigye
be ezt a közös öltözınkbe, ugye megteszi, kérem?
Néhány évvel késıbb újra láttam Tinneyt a színpadon, de megdöbbentem, mennyire
cserbenhagyta mókázó képessége. Rendkívül nagyképően csinált mindent, alig hittem,
hogy ugyanazt a színészt látom. A nála tapasztalt változás szolgáltatta évekkel késıbb a
Rivaldafény alapötletét. Szerettem volna tudni, hogy miért vesztette el szellemességét és
biztonságát. A Rivaldafény-ben az öregedéstıl eredt a baj; Calvero megöregedett,
vizsgálódva befelé fordult, és rádöbbent a maga méltóságára; ezért vesztette el a
kapcsolatát a közönséggel.
Az amerikai színésznık közül legtöbbre a túláradó kedélyő, humoros és értelmes Mrs.
Fisket és unokahúgát, a tehetséges, stílusérzékkel és pillekönnyedséggel megáldott Emily
Stevenst becsültem. Jane Crowl megelevenítı tehetsége erıteljes játékkal párosult, Mrs.
Leslie Carter szintén lebilincselte a nézıt. A komikák közül leginkább Trixie Friganzát és
persze Fanny Brice-t kedveltem; ez utóbbi rendkívüli érzéke a burleszk iránt kiváló
színészi képességgel párosult. Nekünk, angoloknak is megvoltak a magunk színésznıi:
Ellen Terry, Ada Reeve, Irene Vanburgh, Sybil Thorndike és az éles esző Mrs. Pat
Campbell; mind láttam ıket, Mrs. Pat kivételével.
John Barrymore-ról azt tartották, hogy ı az igazi színházi tradíció letéteményese.
Johnnak azonban igen közönséges jellemvonása volt, hogy úgy hordta a tehetségét,
mintha a selyemharisnyáját harisnya tartó nélkül vette volna fel; nemtörıdömségében
mindent megvetéssel kezelt. Egyaránt tréfa volt a szemében, hogy a Hamlet fıszerepét
játszotta, vagy hogy lefeküdt egy hercegnıvel.
John Barrymore élettörténetét Gene Fowler írta meg. Van ebben a könyvben egy
história, amely szerint iszonyú pezsgızés után a meleg ágyból ugrasztották ki Johnt, és
lökték azonmód a színpadra, hogy játssza el Hamletet. Eleget is tett a kívánságnak, de
idınként kivonult a színfalak közé, hogy okádjon egyet, és józanító szereket vegyen
magához. Az angol kritikusok állítólag ezt az elıadást úgy ünnepelték, mint a kor
legnagyobb Hamlet-alakítását. Az ilyen nevetséges történet azonban értelmes embert
csak felháborít.
Johnnal elıször akkor találkoztam, mikor a sikere tetızött; töprengve üldögélt a
United Artists székházának egyik irodájában. A bemutatkozás után magunkra maradtunk;
a Hamlet-ben aratott rendkívüli sikerét hoztam szóba. Azt mondtam, hogy a Hamlet-ben
jobban érvényesül a tehetsége, mint bármely más Shakespeare-szerepben.
Egy pillanatra eltőnıdött.
– Nem rossz szerep a Király sem. Tulajdonképpen jobban is szeretem, mint Hamletet.
Ezt furcsának találtam, és nem tudtam, vajon ıszintén beszél-e. Ha kevésbé lett volna
hiú, és több egyszerőség lett volna benne, egyenrangú lehetett volna a legnagyobb
színészekkel: Booth-szal, Irvinggel, Mansfielddel és Tree-vel. De ezeknek nemes volt a
lelkők és érzékeny a felfogásuk. Az volt a baj Jackkel, hogy – naiv és romantikus módon
– önpusztításra ítélt lángelmének tekintette magát – ami idıvel közönséges és duhaj
módon sikerült is neki, mert holtra itta magát.

Hiába volt a Kölyök-nek olyan nagy sikere, nem szőntek meg a nehézségeim: további
négy filmet kellett szállítanom a First Nationalnek. Csendes kétségbeeséssel ténferegtem
a kellékraktárban, és abban reménykedtem, hátha akadok ott valami régi vacakra, ami
rávezet az új ötletre: régi díszletroncsokon, börtönajtón, zongorán és mángorlón
vándorolt végig a szemem. Végül egy öreg golfütı-készletet pillantottam meg. Ez az! A
csavargó golfozik – megszületett a Semmittevık.
A konfliktus egyszerő volt. A csavargó részt vesz a gazdagok minden szórakozásában.
Délre utazik a meleg éghajlatot kergetve, de ahelyett, hogy a vonatban ülne, a vasúti
kocsi alatt csimpaszkodik. A pályán talált labdákkal golfozik. Jelmezbálon csavargó-
öltözékben elkeveredik a gazdagok között, és érzékeny szálak szövıdnek közte és egy
nagyon szép lány között. Regényes, de szerencsétlen kaland után megszökik a
feldühödött vendégek elıl, és újra kóborlásra adja fejét.
Az egyik jelenet forgatása közben baleset ért, amikor forrasztólámpával dolgoztam. A
láng áthatolt azbesztnadrágomon, úgyhogy még egy réteg azbesztet kellett alkalmaznunk.
Carl Robinson úgy vélte, jó alkalom ez egy kis hírverésre, és közölte a dolgot a sajtóval.
Este nagy megrökönyödéssel fıcímben olvastam, hogy súlyos égési sebeket szenvedtem
arcomon, kezemen és a testemen. Levelek, táviratok és telefonhívások árasztották el a
mőtermet. Cáfolatot adtam ki, de csak kevés újság közölte, így aztán angliai postámmal
levél érkezett H. G. Wellstıl, aki közölte, mennyire lesújtotta a balesetemrıl szóló hír, és
hogy nagyon sajnálná, ha nem tudnám a munkámat folytatni. Azonnal visszatáviratoztam,
közöltem a valóságot.
A Semmittevık befejezése után egy másik kétrészes filmhez készülıdtem. Játszottam a
gondolattal, hogy a vízvezetékszerelık jövedelmezı foglalkozásáról készítek burleszket.
Az elsı jelenetnek a megérkezést kellett bemutatnia: sofır hajtotta csukott kocsiból
szállunk ki ketten, Mack Swain és jómagam. A ház gyönyörő asszonya, Edna Purviance
fényőzı módon fogad, borral meg vacsorával traktál, és végül betessékel a fürdıszobába,
ahol azonnal munkához látok, sztetoszkópot illesztve a padlóra, figyelve a vízcsobogást
és kopogtatva a csöveket, mint az orvos a beteget.
Eddig jutottam. Nem tudtam tovább összpontosítani. Csak most ébredtem rá, milyen
fáradt vagyok. És az elmúlt két hónap alatt csillapíthatatlan vágy támadt bennem, hogy
viszontlássam Londont – már álmodtam is róla, és H. G. Wells levele újabb lökést adott.
Végül – tíz év után – levelet kaptam Hetty Kellytıl is. “Emlékszik még egy bolondos
kislányra..." írta. Férjhez ment, és a Portman Square-en lakott; érdeklıdött a levélben,
nem keresném-e fel, ha egyszer Londonba látogatok. A levélbıl nem áradt a régi
hangulat varázsa, és alig pendítette meg bennem a hajdani érzelem húrját. Végtére is az
elmúlt tíz év alatt többször voltam szerelmes. Mégis elhatároztam, hogy felkeresem
Hettyt.
Megbíztam Tomot, csomagolja össze a holmimat, én pedig megmondtam Reevesnek,
zárja be a mőtermet, és küldje szabadságra a társulatot. Angliába utazom.

XVII
Mielıtt hajóra szálltam New Yorkban, meghívtam este az Élysée kávéházba vagy
negyven vendéget; közöttük volt Mary Pickford, Douglas Fairbanks és Madame
Maeterlinck. Szótagrejtvényt játszottunk, pantomimmel. Az elsıt Douglas és Mary
alakította, Douglas villamoskalauz szerepében jegyet lyukasztott, és átadta Marynek. A
második szótagot mentést ábrázoló pantomim jellemezte: Mary segítségért kiabált,
Douglas pedig odaúszott hozzá, és épségben kihozta a folyó partjára. Persze kórusban
kiáltottuk: – Fairbanks!(“Fare" = menetdíj, “banks" = folyópart.)
Nıtt a jókedv; Madame Maeterlinckkel elıadtuk a zárójelenetet a Kaméliás hölgy-bıl;
Madame Maeterlinck Camille-t játszotta, én Armand-t. Haldoklott a karomban, elıbb
csak könnyedén köhögött, aztán egyre nagyobb hévvel. Olyan ragályos volt a köhögése,
hogy elkaptam tıle. Versenyt köhögtünk; végül én omoltam haldokolva Camille karjába.
 Keserves volt az ébresztı az indulás reggelén, fél kilenckor. A fürdı feloldotta
másnaposságomat, és boldog izgalommal készülıdtem a hazautazásra. Barátom, Edward
Knoblock, a Kismet és más darabok szerzıje, együtt hajózott velem az Olympic-on.
Egész csomó újságíró jelent meg a fedélzeten: nyomasztó érzésem támadt, hogy végig
elkísérnek bennünket – kettı valóban ott is maradt, de a többi visszafordult a
révkalauzzal.
Végre magamra maradtam a barátaimtól kapott virágokkal és gyümölcskosarakkal
telezsúfolt kabinban... Tíz éve, hogy elhagytam Angliát ugyanezen a hajón, a Karno
társulat tagjaként; akkor a második osztályon. Emlékszem, a steward kutyafuttában
végigvitt az elsı osztályon, hogy lássuk, miképpen él az utasoknak az a bizonyos másik
fele. Beszélt a magánlakosztályok luxusáról és megfizethetetlen áráról; most én ültem
ilyen lakosztályban, útban Anglia felé. Eddig csak a küzdelmes élető lambethi ifjú
tapasztalatlan szemével láttam Londont – most, hogy ünnepelt és gazdag emberként térek
vissza, olyan, mintha elıször pillantanám meg.
Néhány órás hajóút után a légkör teljesen angolossá vált. Minden este együtt
vacsoráztunk Eddie Knoblockkal a közös étkezı helyett a Ritz éttermében. A Ritzben
válogathattunk az étlapról pezsgıt, kaviárt, kacsát â la presse, hófajdot és fácánt, bort,
mártást és égı palacsintát. Bıven volt idım, hát élveztem azt a szamárságot, hogy
minden este szmokingba vágom magam. A fényőzés és a sok szabad idı megéreztette
velem, mennyi élvezetet szerezhet is a pénz.
Azt hittem, lesz idım, hogy kipihenjem magam. De az Olympic falitábláján feltőntek a
hírek londoni fogadtatásom elıkészületeirıl. Az Atlanti-óceán közepén már egész halom
távirat győlt össze, meghívásokkal, kérésekkel. Viharosan csapott magasra a hisztéria. Az
Olympic hírszolgálata cikkeket idézett a United News-ból és a Morning Telegraph-ból.
Az egyik így hangzott: “Chaplin hódítóként tér vissza! Southampton és London közötti
útja római diadalmenet lesz."
Egy másik: “A napi jelentések helyett óránként adnak gyorshírt a hajó útjáról és arról,
hogy mit csinál Charlie. Az újságok külön kiadásokban tájékoztatják az utca népét a
lehetetlen lábú, apró termető nagy emberrıl."
A harmadik: “A régi Jakab-kori óta, a Charlie is my darling jellemzi a legtömörebben
azt a Chaplin-ırületet, mely ezen a héten végigszántott Anglián. Az ırület egyre
hevesebb lesz, ahogy az Olympic fedélzetén a hazatérı Charlie-val maga mögött hagyja a
mérföldeket."
És végül: “Az este a köd miatt Southampton elıtt vesztegelt az Olympic. A városban
Chaplin tisztelıinek hatalmas tömege várakozott, hogy köszöntse a kicsiny komikust. A
rendırség ugyancsak gondban volt, hogy megfelelı intézkedésekkel féken tartsa a
tömeget a dokkoknál és a polgármesternek Charlie tiszteletére rendezendı hivatalos
fogadásán... Az újságok, éppen úgy, mint a gyızelmi díszszemlét megelızı napokban,
közlik azokat a helyeket, ahonnan az emberek legjobban láthatják majd Chaplint."

Nem voltam felkészülve efféle fogadtatásra. Bármilyen csodálatos és rendkívüli volt is

a látogatásom, elhalasztottam volna, amíg kellı erıt győjtök hozzá.
Én csak a régi, ismerıs helyeket akartam viszontlátni. Szerettem volna nyugodalmasan
sétálgatni és körülnézni Londonban, Kenningtonban és Brixtonban, felbámulni a Pownall
Terrace 3. ablakára, bekukkantani a sötét fészerbe, ahol segítettem a favágóknak, felnézni
a Kennington Road 287. második emeleti ablakára, ahol Louise-zal és apámmal laktam;
ennek a vágynak lassan szinte megszállottja lettem.
Végre megérkeztünk Cherbourg-ba! Sokan szálltak ki, de sokan a fedélzetre is
feljöttek – sajtófényképészek és tudósítók. Mit üzenek Angliának? Mit üzenek
Franciaországnak? Meglátogatom-e Írországot? Csak épp hogy szét nem szedtek.
Elindultunk Cherbourg-ból, közeledtünk Anglia felé; de a hajó lassan, borzasztó
lassan vánszorgott. Alvásról szó sem lehetett. Egy óra, két óra, három óra, nem jött álom
a szememre. A hajógép megállt, hátramenetben újra megindult, majd végleg megállt.
Léptek zaját hallottam, amint ide-oda siettek a folyosón. Feszült izgalommal, teljesen
ébren pillantottam ki a kabinablakon. Sötét volt, nem láttam semmit; de angol beszéd
zaja szőrıdött be a fülkémbe!
Hajnalodott, mikor a kimerültségtıl elaludtam, de csak két órára. A steward hozta a
forró kávét és a reggeli lapokat: azonnal felugrottam.
Az egyik újságcím így szólt:

A KOMIKUS HAZATÉRÉSE NAGYOBB ÜNNEP

A FEGYVERSZÜNET NAPJÁNÁL

A másik:

EGÉSZ LONDON LÁTOGATÁSÁRÓL BESZÉL

A harmadik:

CHAPLIN SZÉDÜLETES LONDONI FOGADTATÁSBAN RÉSZESÜL

Végül egy, egészen vastag betős:

ÍME, A MI FIUNK...

Persze volt néhány bíráló hang is:

JÓZANSÁGOT!

Az ég szerelmére, térjen vissza a józan eszünk. Mr. Chaplin nyilván igen kiváló
személyiség. Nem is nagyon érdekel az a kérdés, hogy a most olyan megható módon
jelentkezı honvágy miért nem támadt fel benne azokban a sötét esztendıkben, amikor
Nagy-Britannia családi tőzhelyét a német veszedelem fenyegette. Talán azoknak van
igazuk, akik azt állítják, hogy Charlie Chaplin hangosabb szerepet töltött be azzal, hogy
tréfákat sütött el a felvevıgép elıtt, nem pedig fegyvert szemtıl szemben az ellenséggel.

A kikötırámpán Southampton polgármestere köszöntött; de már siettem is a vonathoz.

Végre útban voltunk London felé! Arthur Kelly, Hetty bátyja volt velem a fülkében.
Emlékszem, hogy a tovasuhanó zöld mezık egyre változó látképére bámultam, miközben
megpróbáltunk beszélgetni. Elmondtam Arthurnak, hogy levelet kaptam a nıvérétıl, aki
meghívott vacsorára Portman Square-i házukba.
Furcsán nézett rám; mintha zavarban lett volna.
– Tudja, ugye, hogy Hetty meghalt.
Megdöbbentem, de abban a pillanatban nem fogtam fel a tragédiát: túl sok esemény
tört rám; csak azt éreztem, hogy egy érdekes élménytıl fosztottak meg. Hetty volt az
egyetlen tanúja a múltnak, akit nagyon szerettem volna viszontlátni ebben a fantasztikus
helyzetben.

Megérkeztünk London külvárosába. Mohón tapadtam az ablakra, de hiába igyekeztem

felismerni csak egyet is az elıttem elvonuló utcákból. Izgalmam mögött ott bujkált az
aggodalom, hátha nagyon megváltozott London a háború óta.
Sőrősödött bennem a feszültség. Nem volt más a lelkemben, csak várakozás.
Várakozás, de mire? Kavarogtak a gondolataim, de nem tudtam gondolkozni. Szemem az
agyamba vetítette ugyan a londoni háztetıket, mégsem láttam ıket. Mindent a várakozás,
a várakozás érzése borított el.
Végre körülölelt az a jellegzetes dübörgés, a vonat zárt csarnokba futott be – a
Waterloo-pályaudvarra. Ahogy kiszálltam, megláttam a kordon mögött a hatalmas
tömegeket és elıtte a rendırök láncát. Minden lüktetett a feszültségtıl. Semmit se
érzékeltem, csak az izgalmat; egyszerre azon vettem észre magam, hogy karon ragadnak,
és úgy vonulnak velem végig a peronon, mintha letartóztattak volna. Ahogy közeledtünk
a kordon mögé szorított tömeghez, a feszültség felengedett: – Itt van! Megjött Charlie
barátunk! – Kitört az éljenzés és még akkor is tartott, mikor betuszkoltak az autóba
unokatestvéremmel, Aubreyval együtt, akit tizenöt éve nem láttam. Nem volt annyi
lélekjelenlétem, hogy tiltakozzam: ne rejtsenek el a tömeg elıl, hiszen az emberek olyan
régen várnak, látni akarnak.
Szóltam Aubreynak, hogy mindenképpen a Westminster-hídon hajtsunk át. Mikor
elhagytuk a Waterloo-pályaudvart, és végigkocsiztunk a York Roadon, észrevettem, hogy
a régi házak eltőntek, egy új épület áll a helyükön a London County Council székháza.
De amikor befordultunk a York Road sarkán, úgy bontakozott ki elıttem a Westminster-
híd, mintha a nap sütött volna ki. Pontosan olyan volt, mint régen; mögötte büszkén és
örökkévalóan emelkedett a parlament ünnepélyes palotája. A látvány nem változott,
mióta elmentem. Alig tudtam visszafojtani a könnyeimet.
A Ritz szállodát választottam, mert ez a szálló akkor épült, mikor kisfiú voltam, és a
bejárata elıtt elhaladva láttam néha egy-egy pillanatra a benti csillogást, az arany
cirádákat; azóta is kíváncsi voltam, milyen lehet a többi része?
Óriási tömeg várakozott a szálloda elıtt; kis beszédet intéztem hozzájuk. Mikor végre
bejutottam a lakosztályomba, mérhetetlen vágy fogott el, hogy egyedül induljak felfedezı
útra. De kint zsibongott a tömeg, és lelkesen éljenzett: többször is ki kellett mennem az
erkélyre, hogy – királyi felséghez hasonlóan – köszönetet intsek az üdvrivalgásért. Nehéz
leírni ezt a páratlan helyzetet.
A lakosztályomban nyüzsögtek a barátok, de egyetlen vágyam volt, hogy
megszabaduljak tılük. Már délután négyre járt, közöltem hát velük, hogy lepihenek egy
kicsit, majd a vacsoránál újra találkozunk.
Alig mentek el, ruhát váltottam, le a teherliften és a hátsó bejáraton észrevétlenül
kiszöktem. Végigsiettem a Jermyn Streeten, beugrottam egy taxiba, és már robogtunk át a
Haymarketen, a Trafalgar Square-en, végig a Parlament Streeten föl a hidra.
A taxi befordult a sarkon, végre kijutottunk a Kennington Roadra! Ott volt! Alig
hittem a szememnek. Semmi sem változott. Ott állt a Christ Church a Westminster
Bridge Road sarkán! Ott volt a Söröshordó kocsma is a Brook Street torkolatánál!
Megállítottam egy idıre a taxit a Pownall Terrace 3. szám elıtt. Különös nyugalom
szállt meg, amint megindultam a ház felé. Megálltam, hogy befogadjam a látványt.
Pownall Terrace 3! Mint valami kiszáradt vén koponya. Felnéztem a két legfelsı
ablakára, a padlásszobára, ahol szegény Anyám üldögélt, elgyengülve, kiéhezve, elborult
elmével. A két ablak szorosan be volt zárva. Semmit nem árultak el, közömbösen
meredtek a messzirıl jött emberre, áld sokáig bámult fel rájuk. Némaságuk azonban
többet mondott, mintha megszólaltak volna. Késıbb néhány kisgyerek bukkant elı, és
körülállták, úgyhogy jobbnak láttam odébbállni.
A Kennington Road mögötti fészerek felé indultam, ahol egykor a favágóknak
segítettem. De a fészerek helyén téglafal zárta el az utat; a favágók eltőntek.
Aztán tovább a Kennington Road 287. felé, ahol Sydney meg én laktunk, Apánkkal,
Louise-zal és a kisgyerekükkel. Feltekintettem a második emeleti szobának az ablakaira,
amely tanúja volt gyermekkori keserveimnek. Milyen ártalmatlannak, csendesnek és
rejtélyesnek látszottak most ezek az ablakok.
Indultam tovább a Kennington Parkba. Elhajtattam az elıtt a postahivatal elıtt, ahol
hatvan fontos takarékbetétemet ırizték: 1908-ban kezdtem összekuporgatni, még mindig
ott volt.
Kennington Park! Ha eltelt is sok év, zöld lombjai még mindig szomorúságról
meséltek. Kennington Gate – ott találkoztam elıször Hettyvel. Egy pillanatra
megállítottam a taxit, és vártam, amíg egy villamos megáll. Valaki felszállt, de senki se
szállt ki a kocsiból.
Innen a Brixton Roadra, a Glenshaw Mansions 15. alá vezetett az utam: ott rendeztünk
be annak idején lakást Sydneyvel. De az érzelmeim már kiapadtak; csak kíváncsiság
maradt bennem.
Visszafelé jövet beugrottam egy kortyra a Horns-féle vendéglıbe. Annak idején
elegáns helynek számított: errıl tanúskodott fényezett mahagóni bárpultja, finom tükrei
és biliárdterme. A vendéglı nagytermében rendezték meg valaha Édesapám utolsó
jutalom játékát. A Horns egy kicsit megkopott, de minden a helyén volt. Ott volt mellette
az iskola, a Kennington Road County Council School, ahol két évig tanultam. Belestem
az udvarára: a szürke aszfaltozott tér tovább zsugorodott, új épületeket emeltek rá.
Kenningtoni vándorlásom alatt úgy éreztem, hogy mindaz, amit ott éltem át, álom volt
csupán, csak az volt a valóság, ami az Egyesült Államokban történt velem. Mégis elfogott
valami tétova nyugtalanság, hogy a szegénységnek ezek a barátságos utcácskái még
mindig beszippanthatnak reménytelenségük futóhomokjába.

Sok sületlenséget írtak össze mélységes szomorúságomról és magányosságomról.

Talán nem igényeltem, hogy túl sok barát legyen körülöttem – a hírnév válogatás nélkül
vonzza ıket. De én úgy vagyok a barátaimmal, mint a zenével: csak akkor szeretem, ha
megfelelı hangulatban vagyok. Könnyő segíteni a bajba jutott baráton, de nem mindig
örvendetes, ha az embernek rá kell áldoznia az idejét. Népszerőségem ormán a barátok és
ismerısök egész hada árasztott el. Mivel alkatilag épp annyira vagyok extrovertált, mint
introvertált, gyakran elıfordul, hogy szükségét érzem a magánynak. Talán ez az oka,
hogy egynémely cikk emberkerülınek, magányosnak, igaz barátságra képtelennek
ábrázol. Ostobaság. Van néhány nagyon jó barátom, felderítik napjaimat, és ha velük
vagyok, rendszerint élvezem a társaságukat.
Az egyéniségem az író alkatától függıen hol kedvezı, hol pedig kedvezıtlen fénybe
került. Somerset Maugham például a következıket írta:

Charlie Chaplin humora egyszerő, szelíd és keresetlen. Az embernek mégis az az

érzése, hogy e mókázás mögött mély szomorúság rejtızik. Chaplin hangulat-ember, és
nincs is szükség saját tréfás kijelentésére, amely szerint “jaj, tegnap este úgy rám jött a
rosszkedv, alig tudtam, mit kezdjek magammal", hogy az ember rádöbbenjen:
szomorúság szövi át humorát. Nem látszik boldognak. Mintha nosztalgiát erezne a
nyomornegyedek iránt. Hírneve és vagyona olyan életmódra kényszeríti, amelyet
börtönnek érez. Azt hiszem, sóvárgással gondol vissza küzdelmes, szegénységgel és
keserő nélkülözéssel sújtott ifjúságának szabadságára, és tudja, hogy ez a vágya soha
többé nem teljesedik be. A szemében a dél-londoni utcák jelentik a bolondozást, a
vidámságot, a rendkívüli kalandot... Elképzelem, amint belép a saját házába, és fogalma
sincs, mit is keres ı ennek az idegen embernek a lakásában. Az a gyanúm, hogy egyetlen
otthon, amelyet valaha is magáénak tekinthetett, egy második emeleti szoba a
Kennington Roadon. Valamelyik este együtt sétáltam vele Los Angelesben, és sétánk
végül a város legszegényebb negyedébe vezetett. Komor bérházak és kopott, rikító boltok
szegélyezték az utat, a boltok tömve olyan holmikkal, amilyeneket a szegények naponta
vásárolnak. Chaplin arca felderült, és a hangja lelkes volt, mikor megjegyezte: – Hát nem
ez az igazi élet? A többi mind csak látszat.

(Ez a nekem tulajdonított kijelentés nem így hangzott el a valóságban. Történetesen

éppen a mexikói negyedben jártunk, és a következı megjegyzést tettem: “Több itt az
életerı, mint Beverly Hillsben.")

Bosszant, mikor valaki azzal próbálkozik, hogy a szegénységet kívánatosnak tüntesse

fel mások szemében. Még sohasem láttam olyan szegény embert, aki vágyódott volna a
szegénység után, vagy úgy vélte, hogy a szegénység a szabadság záloga. Mr. Maugham
sem tudott meggyızni egyetlen szegény embert sem, hogy a hírnév és a roppant vagyon
rabság. Tapasztalatom szerint a gazdagság nem korlátoz, hanem éppen felszabadít. Alig
hiszem, hogy Maugham ilyen hamis jellemvonásokkal ruházná fel hıseit a regényeiben –
akár a legjelentéktelenebb szereplıt is. Az efféle fordulat, hogy “... a dél-londoni utcák
jelentik a bolondozást, a vidámságot, a rendkívüli kalandot", olyan színezető, mint Marie
Antoinette könnyelmő gúnyolódása.
Sem vonzónak, sem épületesnek nem éreztem a szegénységet. A szegénység nem
nevelt másra, csak az értékek eltorzítására, a gazdagok és az úgynevezett felsıbb
osztályok erényeinek és értékeinek túlbecsülésére.
Viszont a vagyon és a hírnév megtanított arra, hogy a megfelelı szemszögbıl nézzem
a világot. Rájöttem, hogy kiválónak tartott emberek – ha a közelükbe kerülünk – éppoly
gyarlóak, mint mi többiek. A vagyon és a hírnév arra is megtanított, hogy ellökjem
magamtól a kard, a sétapálca és a lovaglóostor jelvényét, mert ezek a pökhendiség
jelképei; hogy felismerjem azt az alapvetı igazságtalanságot, amely az ember érdemét és
értelmi képességét kollégiumi kiejtése tökéletességén méri; rádöbbentem, milyen bénító
hatású ez a mítosz az angol középosztályra, végül megállapítottam, hogy az értelem nem
szükségképpen a neveltetés vagy a klasszikusok ismeretének eredménye.
Maugham állításai ellenére, csakúgy, mint bárki más, az vagyok, aki vagyok:
egyedülvaló és mindenkitıl különbözı egyéniség, ıseim örökségébıl eredı
ösztönzésekkel és törekvésekkel; álmok, vágyak, sajátos tapasztalatok szövıdtek össze,
együttesen, hogy bennem öltsenek testet.

Londonban érkezésem után ismét csak a régi hollywoodi barátok vettek körül.
Változásra, új arcokra, új élményekre vágytam; aprópénzre szerettem volna váltani
népszerőségemet. Egyetlen elıre rögzített találkozásom volt csak, H. G. Wellsszel. Aztán
már szabadon kószáltam abban a kétséges reményben, hogy idegen emberekkel
ismerkedhetem össze.
– Vacsorát rendezek a tiszteletedre a Garrick klubban – mondta Eddie Knoblock.
– Színészek, mővészek és írók – feleltem tréfálkozva. – De hol van az exkluzív
társasélet, hol maradnak a vidéki úri házak és otthoni összejövetelek, ahova nem hívnak
meg? – A fejedelmi életmód nehezebben megközelíthetı szférájába kívánkoztam. Nem
voltam éppen sznob, csak a látnivalókra kíváncsi turista.
A Garrick klubban derengı homály fogadott: a falat sötét tölgyburkolat és
olajfestmények borították – ebben a sötét menedékben ismertem meg Sir James Barrie-t,
E. V. Luvast, Walter Hackettet, George Framptont, Edwin Lutyenst, Squire Bancroftot és
még több kiválóságot. Jóllehet rettentı unalmas este volt, meghatott a kitőnıségek
megjelenése, a nagy megtiszteltetés.
Az estélynek érthetıen nem volt átütı sikere. Ha csupa kiválóság üli körül az asztalt,
az alkalom könnyed egyetértést kíván; nehéz ezt megvalósítani, ha a díszvendég híressé
vált parvenü, aki ragaszkodik ahhoz, hogy ne legyen egyetlen pohárköszöntı sem. Lehet,
hogy éppen ez hiányzott. A vacsora alatt Frampton, a szobrász, igyekezett könnyedén
csevegni, és elbővölı volt; de nehezére eshetett a Garrick klub komorságát eloszlatni,
míg mi, többiek csak ültünk, fıtt sonkát és szirupos pudingot eszegetve.
Az angol sajtónak adott elsı nyilatkozatomban meggondolatlanul azt találtam
mondani, hogy újra látni akartam angliai gyerekkorom színhelyét, és ismét élvezni a
párolt angolna és a szirupos puding ízét. Ennek következtében szirupos pudinggal
traktáltak a Garrick klubban, a Ritzben, H. G. Wells lakásán; még Sir Philip Sassoon
pazar vacsoráján is szirupos pudingot szolgáltak fel édességként.
A társaság hamar feloszlott, és Eddie Knoblock a fülembe súgta, hogy Sir James
Barrie szívesen lát az Adelphi Terrace-on levı lakásában egy csésze teára.
Barrie lakása mőteremhez hasonlított; hatalmas szobájából gyönyörő kilátás nyílt a
Temzére. A terem közepén kerek kályha állt, melybıl kályhacsı emelkedett a
mennyezetig. Barrie a szők mellékutcára nyíló ablakhoz vezetett; szemben egy másik
ablak nyílt.
– Ez Shaw hálószobája – jelentette ki skót hangsúlyú beszédmodorában, huncut
mosollyal. – Ha látom, hogy ég a villany, cseresznyemagot vagy szilvamagot hajítok az
üvegre. Ha Shaw-nak van kedve beszélgetni, kinyitja az ablakot, és tájékoztatjuk egymást
a lépcsıházi pletykákról. Ha nincs, nem néz ki az ablakon, vagy eloltja a villanyt.
Rendszerint három magot dobok oda, aztán abbahagyom a próbálkozást.
A Paramount tervezte, hogy Hollywoodban filmre viszi a Peter Pan-t.
– A Peter Pan-nek még nagyobb esélye van sikerre filmen, mint amilyen a színházban
volt – mondtam Barrie-nek, aki egyetértett ezzel. Kifejezett kívánsága volt, hogy a
filmben is benne legyen az a jelenet, amelyben Wendy néhány tündért eltüntet egy fa
kérgében. Ezen az estén Barrie azt is megkérdezte:
– Miért iktatott be álmot ábrázoló képsort a Kölyök-be? Ez megszakította a történet
folyamatosságát.
– Mert hatott rám az ı darabja, a Kiss for Cinderella – válaszoltam ıszintén.
Másnap Eddie Knoblockkal bevásárolni mentünk; dolgunk végeztével Eddie javasolta,
hogy látogassuk meg Bemard Shaw-t. Nem jelentettük be magunkat.
– Csak úgy fölugrunk hozzá – jegyezte meg Eddie. Négy órakor Eddie megnyomta a
kapucsengıt az Adelphi Terrace-on. Míg várakoztunk, inamba szállt a bátorságom.
– Majd legközelebb – kiáltottam, és már siettem is tova az utcán, Eddie meg szaladt
utánam, és hiába biztatott, hogy minden rendben lesz. Várhattam is 1931-ig, míg abban a
szerencsében részesültem, hogy Shaw-t megismerjem.
A következı reggel arra ébredtem, hogy csöng a telefon a fogadószobában, majd
hallottam amerikai titkárom fémes csengéső hangját:
– Kicsoda?... A walesi herceg!
Eddie éppen ott volt; mivel azt tartotta, hogy remekül kiismeri magát a protokolláris
ügyekben, átvette a telefont. Eddie hangját is hallottam:
– Még a vonalban van? Ó, igen. Ma este? Köszönöm szépen!
Izgatottan közölte a titkárommal, hogy aznap este a walesi herceg Mr. Chaplin
társaságában óhajt vacsorázni, és már indult is a hálószobám felé.
– Ne ébressze még fel – szólalt meg a titkár.
– Te jóságos Isten! A walesi herceg keresi! – válaszolt Eddie méltatlankodva, és azon
nyomban hosszabb elıadást tartott az angol etikettrıl.
Egy perccel késıbb hallottam, hogy fordul a hálószobám kilincse.
Úgy tettem hát, mintha éppen akkor ébrednék. Eddie lépett be izgalmát elfojtva,
hanyag közönyt erıltetve jelentette:
– Tedd szabaddá a mai estét; a walesi herceg hívott meg vacsorára!
Éppen így közöltem vele, hogy ez bizony nehezen fog menni, mert már régebben
megbeszéltem, hogy este H. G. Wellsszel vacsorázom. Eddie ügyet sem vetett rám meg a
válaszomra, és megismételte az üzenetet. Természetes, hogy a meghívás nagyon
felbuzdított – már a gondolata is, hogy a herceggel vacsorázom a Buckingham-palotában!
– Attól tartok, hogy valaki beugratott – jegyeztem meg azonban –, mert épp tegnap
este olvastam, hogy a herceg odafönt vadászik Skóciában.
Erre Eddie nagyon buta arcot vágott. – Talán az lesz a legokosabb, ha felhívom a
palotát, és érdeklıdöm. – Kiismerhetetlen arckifejezéssel tért vissza, és hanyagul szólalt
meg:
 – Igazad volt. Még mindig Skóciában van.
Aznap reggel kaptuk a hírt, hogy Arbuckle Pufit Keystone mőterembeli volt
kollégámat, gyilkossággal vádolják. A vád érthetetlen volt; Roscoe-t szívélyes, könnyen
kezelhetı embernek ismertem, aki még a légynek se ártott. A sajtó érdeklıdött nálam az
ügy felıl, s ugyanezt a véleményt közöltem velük. Késıbb Arbuckle-t felmentették a
gyanú minden árnyéka alól, de a per kettétörte a karrierjét: hiába nyerte vissza a
közönség kegyét, túl sok volt a megpróbáltatás; alig egy évvel élte túl a történteket.
Úgy volt, hogy Welsszel az Oswald Stoll színház irodájában találkozom délután, s
megnézünk ott egy filmet, amelyet Wells egyik novellájából készítettek. A színház elé
forduló kocsiból sőrő embertömegre lettem figyelmes. Kisvártatva már cibáltak és
lökdöstek, végül betuszkoltak a liftbe. A lift felszáguldott az emeletre, ahol a kicsiny
irodahelyiségben sokan zsúfolódtak össze.
Kínosan érintett, hogy elsı találkozásunknak ilyen körülmények között kell
megtörténnie. Wells nyugodtan ült az egyik íróasztalnál, ibolyakék szeme barátságosan
hunyorogva tekintett körül, de egy kicsit feszélyezve érezhette magát. Mielıtt kezet
rázhattunk volna, villanólámpák pergıtüzével árasztottak el a mindenfelıl elıbukkanó
fényképészek, Wells odahajolt hozzám:
– Most aztán jól elkaptak bennünket!
Végre a vetítıterembe tessékeltek. Az elıadás vége felé Wells suttogva megkérdezte:
– Hogy tetszett?
İszintén megmondtam neki, hogy a film nem jó. Mikor kigyúltak a fények, Wells
hirtelen odahajolt hozzám:
– Mondjon valami kedveset a fiúról. – Annyi biztos, hogy George K. Arthur, a fiú
játéka volt az egyetlen üde vonás a filmben.
Wells a film mőfajáról tettetett elnézéssel nyilatkozott.
– Rossz film voltaképpen nincs is – mondogatta –, már maga a mozgás ténye is
csodálatos!
Semmi lehetıségünk nem volt ekkor közelebbrıl megismerni egymást, de még aznap
üzenetet kaptam tıle:

Ne feledkezzék meg a vacsoráról. Ha helyesnek tartja, burkolózzék a kabátjába, és

lopózzék be hozzám fél nyolc táján. Akkor békében vacsorázhatunk.

Este ott volt Rebecca West is. A társalgás feszesen indult, késıbb azonban
felengedtünk. Wells a Szovjetunióról beszélt, mert nemrég járt ott.
– Az elırehaladás lassú – mondta. – Könnyő eszményi kiáltványokat kibocsátani, de
nehezebb dolog megvalósítani a tartalmát.
– Mi a megoldás? – kérdeztem.
– A nevelés.
Említettem, hogy szinte semmit sem tudok a szocializmusról, és tréfásan
megjegyeztem, hogy szerintem kevés az érdeme az olyan rendszernek, amelyben az
embernek dolgoznia kell a megélhetésért.
– İszintén szólva többre becsülném az olyat, amely lehetıvé tenné, hogy az ember
munka nélkül is megéljen.
Wells nevetett.
– És a filmjei?
– Az nem munka, hanem gyerekjáték – feleltem, viccel ütve el a kérdést.
Érdeklıdött, hogy mi a tervem európai szabadságomra. Mondtam, hogy elıbb
Párizsba megyek, majd tovább Spanyolországba, mert bikaviadalt szeretnék látni.
– Úgy hallom, a bikaviadal technikája drámai és nagyon szép.
– Ez igaz, de szörnyő kegyetlenség a lovakkal szemben – vetette ellen Wells.
– Mit érzelegjünk lovak miatt? – Alig csúszott ki a kérdés a számon, máris szerettem
volna bokán rúgni magam ügyefogyott megjegyzésem miatt; az idegeim játszottak velem.
Láttam ugyan, hogy Wells megért, mégis egész úton hazafelé rágódtam magamba, hogy
is lehettem ekkora szamár.
Egy nappal késıbb Sir Edwin Lutyens, a híres építész, Eddie Knoblock barátja
keresett fel a szállodában. Egy Delhiben emelendı új kormányépület tervén dolgozott, és
éppen a Buckingham-palotából jött, ahol V. György király fogadta. Magával vitt egy
tökéletesen mőködı, kicsinyített toalettet; a modell körülbelül hat hüvelyk magasságú
volt, a tartálya pedig talán egy kisebb borospohárnyi vizet fogadott magába: ha a láncot
meghúzták, a víz úgy zubogott alá, mint a rendes csészébe. A király és a királyné remekül
szórakozott, újra meg újra meghúzta a láncot, és megtöltötte a tartályt, úgyhogy Lutyens
végül felajánlotta, babaházat épít a toalett köré. Késıbb rábeszélt kitőnı angol
mővészeket, hogy miniatőr képeket fessenek a babaház szobáiba. Valamennyi háztartási
eszköz és bútor kicsinyített mását meg lehetett találni a babaházban. Mikor elkészült, a
királyné engedélyt adott, hogy nyilvánosan is bemutassák, és e réven jelentıs összeg folyt
be jótékony célra.

A társadalmi élet hullámai hamarosan csitulni kezdtek. Megismerkedtem

irodalmárokkal és más kiválóságokkal; meglátogattam gyermekkorom színhelyét, semmi
más dolgom nem maradt, csak hogy a tömeg elıl taxiba ugorjam. Eddie Knoblock
elutazott Brightonba, kaptam hát magam, összecsomagoltam, és indultam Párizsba, hogy
mindentıl megszabaduljak.
Nem tájékoztattuk a nyilvánosságot az elutazásról – legalábbis azt hittem. De már
Calais-ban nagy tömeg köszöntött. – Vive Charlot! – kiáltották, mikor megláttak a
hajóhídon. A hajóút alatt viharos volt a tenger, és majdnem mindenemet a csatornában
hagytam; nagy üggyel-bajjal sikerült erıtlenül integetnem, és halvány mosolyt
erıltetnem. Ismét addig lökdöstek, taszigáltak és nyomtak, amíg be nem ültem a vonatba.
Párizsban hatalmas tömeg és rendırkordon fogadott. Megint csak lelkesen lökdöstek és
gyúrtak, míg a rendırség segítségével be nem tuszkoltak egy taxiba. Mindez
szórakoztatott, és ıszinte élvezetemre szolgált; több volt azonban, mint amire
számítottam. Bármennyire lelkesítı volt is a fogadtatás, az izgalom alaposan kimerített.
A Claridge szállóban a telefon állhatatosán, tízpercenként csörgött. Miss Anne
Morgan titkárnıje volt a telefonáló. Tudtam, hogy valamit kérni akar tılem, hiszen J. P.
Morgan lánya volt. Így hát leráztuk a titkárnıt. De a titkárnı nem hagyta magát:
találkoznék-e Miss Anne Morgannel? Nem venné túlságosan igénybe az idımet.
Megadtam magam, és megígértem, hogy találkozom vele a szállodámban háromnegyed
négykor. Miss Morgan azonban elkésett, én pedig tíz perc várakozás után indulni
készültem. Mikor áthaladtam a hallon, az igazgató utánam szaladt: nagyon izgatottnak
látszott.
– Miss Anne Morgan megjött!
Bosszantott Miss Morgan makacssága és magabiztossága – a tetejébe még el is késett!
Mosolyogva köszöntöttem.
– Nagyon sajnálom, de négy órára megbeszélésem van.
– Ó, valóban? – felelte. – Nos, legfeljebb öt percig tartóztatom. Az órára pillantottam:
öt perc múlva négy óra.
– Talán leülhetnénk egy pillanatra – folytatta, és már dılt is belıle a szó, pedig
egyelıre azt néztük, hol lehetne leülni a hallban. – Segíteni jöttem ide, hogy pénzt
szerezzünk az elpusztult Franciaország újjáépítéséhez. Ha megkaphatnánk a filmjét, a
Kölyköt, hogy díszelıadás keretében mutassuk be a Trocaderóban, és ön is megjelenne az
elıadáson, sok ezer dollárt szerezhetnénk.
Közöltem vele, hogy a filmet rendelkezésére bocsátom e célra, de én magam nem
jelenek meg a színházban.
– De az ön részvétele több ezer dollár külön bevételt jelent – erısködött tovább. –
Bizonyos vagyok benne, hogy kitüntetést is kapna.
Valami ördög bújt belém, és erısen a szemébe néztem. – Tényleg, bizonyos ebben?
Miss Morgan nevetett.
– Az ember csak javaslatot tehet a kormánynak – mondta –, de persze minden tılem
telhetıt elkövetek.
A faliórára néztem, és búcsúzásra nyújtottam a kezem.
– Borzasztóan sajnálom, de mennem kell. Most három napig Berlinben leszek, talán
tájékoztathatna az eredményrıl.
Ezzel a homályos megjegyzéssel el is köszöntem. Tudom, hogy cudar módon
viselkedtem, és alig léptem ki a szállóból, már meg is bántam neveletlenségemet.

A jó társaságba rendszerint valami váratlan körülmény juttatja be az embert, ez aztán a

kipattant szikrához hasonlóan a társasági tevékenység egész tőzijátékát lobbantja lángra:
azon veszi észre magát, hogy “befogadták".
Emlékszem két Venezuelából származó hölgyre – egyszerő fiatal lányok voltak –, akik
elmesélték, hogy törtek be a New York-i társaságba. A tengerjáró hajón összekerültek az
egyik Rockefellerrel, aki ajánlólevelet adott nekik a barátaihoz: ezzel indult meg a lavina.
Évekkel késıbb egyikük megvallotta nekem, sikerüknek az volt a titka, hogy sohasem
vetették ki a hálójukat házasemberre; következésképpen a New York-i háziasszonyok
imádták és elárasztották ıket meghívásokkal – végül még férjet is találtak nekik.
Ami engem illet, az angol társaságba igen váratlanul csöppentem bele – éppen
fürödtem szállodai fürdıszobámban. George Carpentier-t jelentették be, aki be is lépett
hozzám. Vendégemet már New Yorkban megismertem, Jack Dempseyvel vívott
mérkızése elıtt. Szívélyesen üdvözöltük egymás, majd odasúgta nekem, hogy a
fogadószobában egy barátja várakozik rám. Szeretné, ha megismerkedném vele, az illetı
angol, sıt “très important en Angleterre". Fürdıköpenyt öltöttem hát, és
megismerkedtem Sir Philip Sassoonnal. Így kezdıdött meleg barátságunk, amely harminc
évnél is tovább tartott. Este Sir Philip és nıvére, az akkori Lady Rocksavage társaságában
vacsoráztam, másnap pedig elutaztam Berlinbe.
A berlini közönség mulatságos nemtörıdömséggel fogadott. Itt nem övezett dicsfény,
pusztán saját egyéniségemre támaszkodhattam, de az arra se volt elég, hogy egy éjszakai
mulatóban rendes asztalhoz jussak. Filmjeimet még nem mutatták be Berlinben. Egy
amerikai tiszt felismert, és méltatlankodva figyelmeztette a feszengı tulajdonost, hogy ki
is vagyok, akkor végre olyan asztalhoz jutottam, amely nem állt a huzatban. Mulatságos
volt megfigyelni, milyen arcot vág az igazgatóság, mikor asztalom köré győltek, akik
felismertek. Az egyik német, aki korábban hadifogoly volt Angliában, és látta néhány
vígjátékomat, egyszerre elkiáltotta magát, hogy “Saarliii!" A nyakamba borult, és
hisztérikusan megcsókolt. De még ez a jelenet sem okozott nagyobb izgalmat. Csak
akkor keletkezett irántam enyhe érdeklıdés, mikor Pola Negri, a német filmsztár, aki
közcsodálat tárgya volt a bárban, megkért, hogy üljek oda az asztalához.
A megérkezésem másnapján titokzatos üzenetet kaptam, így hangzott:

Kedves Charlie Barátom!

Olyan sok minden történt velem, amióta utoljára találkoztunk New Yorkban, Dudley
Field Malone estélyén. Most súlyos betegen fekszem a kórházban, kérem, látogasson
meg. Nagyon örülnék magának...

Az üzenet küldıje megadta a kórház címét, és “George" névvel írta alá levelét.
Elıször nem jöttem rá, ki is lehet. De csakhamar eszembe ötlött: persze, a bolgár
George írhatta a levelet, akinek vissza kellett volna térnie a börtönbe tizennyolc évre.
Éreztem a levél hangjából, hogy írója meg szeretne “pumpolni". Elhatároztam hát, hogy a
zsebembe teszek ötszáz dollárt. Meglepetésemre a kórházban tágas szobába vezettek,
amelyben íróasztal állt, két telefonnal; két jól öltözött polgári személy üdvözölt – amint
késıbb megtudtam –, George titkárai voltak. Egyikük beinvitált a szomszéd szobába,
ahol George az ágyában feküdt.
– Barátom! – üdvözölt forró felkiáltással. – Olyan boldog vagyok, hogy eljött. Sohase
felejtem el, milyen kedves volt hozzám és mennyire együtt érzett velem Dudley Malone
estélyén! – A titkárhoz fordult valami apró megbízással, és egyedül maradtunk. Mivel
egy szóval sem említette, miképpen hagyta el az Egyesült Államokat, úgy éreztem,
tapintatlanság lenne érdeklıdnöm; nem is volt erre mód, mert elárasztott New York-i
barátaira vonatkozó kérdésekkel. Zavarban voltam; egyáltalán nem értettem a helyzetet;
mintha egy könyv több fejezetét átugrottam volna. A megoldást maga George
szolgáltatta, mikor elbeszélte, hogy a szovjet kormány külföldi bevásárlójaként
mozdonyokat és acélhidakat szerez be Berlinben. Ötszáz dollárom a zsebemben maradt.

Berlin nyomasztott. A vesztett háború légkörében élt a város, szinte minden sarkon a
háború tragikus áldozatai, megcsonkított karú vagy lábú katonák koldultak. Egyébként
záporozni kezdtek a sürgönyök Miss Anne Morgan titkárnıjétıl, tele aggodalommal,
mert a sajtó már közölte, hogy megjelenek a Trocaderóban. Visszatáviratoztam, hogy
nem tettem efféle ígéretet, és nehogy szószegéssel vádolhasson a francia közönség,
tudomására kell hoznom a tényt.
Erre a következı szövegő táviratot kaptam: “Birtokomban biztos ígéret, hogy
kitüntetik, ha jelen lesz, de csak manıverek sorozata árán – Anne Morgan." Három napos
berlini tartózkodás után visszatértem tehát Párizsba.
A Trocadero premierjének estélyén Cecilé Sorellel, Anne Morgannel és másokkal
ültem egy páholyban. Cecilé egészen közel hajolt hozzám, hogy mélységes titkot tárjon
fel elıttem.
– Képzelje, ma este kitüntetik.
– Nagyszerő lesz! – válaszoltam szerényen.
A szünet elıtt véget nem érı, könnyfakasztó dokumentumfilmet vetítettek. Halálra
untam magam, míg végre kigyúlt a fény, és két tisztviselı a miniszter páholyába kísért.
Több újságíró is jött velem; egyikük agyafúrt amerikai tudósító, folyton suttogott a hátam
mögött:
– A becsületrendet kapod meg, fiacskám. – Még a miniszter díszebédje közben sem
szüntette be suttogó szóáradatát.
– Jól átvertek, fiacskám; ez nem az a szín – ezt az iskolai tanítóknak adják; ezért nem
kapsz puszit a pofácskádra; neked a piros szalag járt volna, fiacskám!
Valójában nagyon örültem, hogy ezt a kitüntetést adományozták nekem, amelyet
általában a tanítók kapnak meg. A díszokirat így szólt: “Charles Chaplin, drámai színész,
mővész, a közoktatás tisztje..." stb.
Bájos köszönılevelet és ebédmeghívást kaptam Anne Morgantıl; Versailles-ba, a
Villa Trianonba invitált, azzal, hogy majd ott találkozunk. Tarkabarka népes gyülekezet
ebédelt együtt: ott volt György görög herceg, Lady Sarah Wilson, Talleyrand-Périgord
márki, Paul Louis Weiller, a becsületrend parancsnoka, Elsa Maxwell és sokan mások.
Nem emlékszem, mi minden történt, és mirıl beszélgettünk ezen a délelıtti
összejövetelen, mert nagyon elfoglalt az az igyekezet, hogy elbővöljem az
asztaltársaságot.
Másnap Waldo Frank barátom keresett fel a szállodában Jacques Copeau-val, a francia
színjátszás új irányzatának a vezéralakjával. Este együtt mentünk el a cirkuszba, ahol
néhány kitőnı bohócot láttunk, aztán a Quartier Latinben vacsoráztunk Copeau
barátaival.
 Másnap ebédmeghívásnak kellett eleget tennem Londonban; Sir Philip Sassoon,
valamint Lord és Lady Rocksavage hívott meg, hogy bemutassanak Lloyd George-nak.
Repülıgépünknek azonban le kellett szállnia a francia partokon, mert a csatornát köd
borította, így háromórás késéssel állítottunk be.
Néhány szót Sir Philip Sassoonról. A háború alatt Lloyd George hivatalos titkáraként
szolgált. Színes egyéniség, jóképő, egzotikus külsejő, korombeli férfi volt. Parlamenti
mandátuma alapján Brighton és Hıvé választókerületet képviselte; noha egyike volt
Anglia leggazdagabb embereinek, nem érte be a semmittevéssel, hanem keményen
dolgozott, és érdekes életet teremtett magának.
Mikor elıször találkoztunk Párizsban, említettem, hogy teljesen kimerültem,
szabadulni szeretnék az emberektıl, és a tetejében rettenetesen ideges vagyok;
elpanaszoltam, hogy már a szállodaszobák falának a színe is az idegeimre megy.
Sir Philip nevetett.
– Milyen színő falat kedvel?
– Sárgát és aranyat – feleltem tréfásan.
Ajánlotta, vonuljak vissza a birtokára Lympnébe, ahol az emberektıl távol nyugalmat
találhatok. Megérkezésemkor nagy megdöbbenéssel fedeztem fel, hogy a szobám falát
pasztell tónusú, arany- és sárga színő függönyökkel borították.
A birtok kivételesen szép volt; a házat merész színpompával bútorozták be. Philip
sikeresen oldotta meg ezt a feladatot, mert kitőnı ízlése volt. Jól emlékszem, milyen
mély benyomást gyakorolt rám fényőzı berendezéső lakosztályom: begyújtott forraló
tartotta melegen a levest, ha meg találnék éhezni az éjszaka folyamán, reggel pedig két
szálas inas valóságos kávéházat tolt a szobámba: válogathattam a különféle amerikai
gabonapelyhek, halfilék és szalonnás tojás között. Elızıleg megjegyeztem, hogy európai
látogatásom alatt hiányolom az amerikai péksüteményt, hát az is jött, forrón, vajjal és
juharszörppel. Olyan volt, mint az Ezeregyéjszaka meséiben.
Sir Philip sétált a szobában, utasításokat adott, közben fél kezét a kabátzsebében
tartotta, és ujjai között az édesanyja gyöngysorát morzsolgatta – méteres hosszúságú
gyöngysort, melyben egyetlen gyöngyszem sem volt kisebb, mint a hüvelykujjam körme.
– Azért hordom magammal, mert akkor eleven marad a gyöngy – mondotta.
Mikor valamennyire kipihentem magam, Sir Philip megkérdezte, nem kísérném-e el
az egyik brightoni kórházba, ahol a gyógyíthatatlan béna háborús sebesülteket kezelik.
Rettenetesen szomorú volt látni ezeket a reményvesztett fiatal arcokat. Az egyik
fiatalember a szájában tartott ecsettel festett, mert ez volt testének egyetlen része, amelyet
mozgatni tudott. Egy másiknak a keze annyira ökölbe szorult, hogy görcsoldót adtak be
neki, valahányszor le kellett vágni a körmét, nehogy a tenyerébe nıjön. Néhány beteg
olyan szörnyő állapotban volt, hogy nem is engedtek be hozzájuk – Sir Philip azonban
végiglátogatta valamennyit.
Lympne után Sir Philip a Park Lane-en levı londoni házába vitt kocsiján, ahol
évenként megrendezte a “Fıúr Georges" képkiállítást jótékony célra. Pompás palota volt,
hatalmas télikertjét kék jácintok szınyege borította. Másnap a télikertben ebédeltem, de a
kékjácintszınyeget már kicserélték más színőre.
Látogatást tettünk Sir William Orpen mőtermében, ahol megtekintettük Philip nıvére,
Lady Rocksavage csodálatos, sugárzó képmását is. Maga Orpen inkább ellenérzést váltott
ki belılem, mert mesterkélten tompa, hitetlenkedı arckifejezését kevélységnek hittem.
Egy másik látogatás H. G. Wells vidéki házába vezetett. A ház Warwick grófnı
birtokán állt; itt élt Wells a feleségével és Cambridge-bıl éppen hazaérkezett két fiával.
Meghívtak, maradjak ott éjszakára is.
Délután megjelent vagy harminc cambridge-i diák is. Csoportosan ültek a kertben,
akár a fényképezésre készülı osztály, és némán bámultak, mintha egy másik égitestrıl
érkezett ismeretlen élılény lennék.
Este a Wells család “állat, növény vagy ásvány" elnevezéső társasjátékot játszott; úgy
éreztem magam, mintha intelligencia-vizsgálaton esnék át. Egyébként fıképpen a
jéghideg ágylepedıkre emlékszem és arra, hogy gyertyafény mellett kellett ágyba
bújnom. Ez volt a leghidegebb éjszaka, amelyet Angliában töltöttem. Miután másnap
reggel felolvasztottam magam, H. G. Wells érdeklıdött, hogyan aludtam.
– Egész jól – feleltem udvariasan.
– Olyan sok vendégünk panaszkodik, hogy hideg a szoba – mondta ártatlanul.
– Hát nem mondhatnám, hogy hideg volt, csak éppen majd megfagytam.
Wells nevetett.
Még néhány emlékem errıl a látogatásról: H. G. Wells kicsiny, egyszerő
dolgozószobája, melybe csak derengı világosság szőrıdött be a kert hatalmas fáin át, az
ablak mellé tolt régimódi, ferde tetejő pulpitus; a csinos és kecses fiatal feleség, aki
körülvezetett a falu tizenegyedik századból származó templomában; beszélgetésünk egy
öreg vésnökkel, aki néhány sírkırıl bronzlenyomatot készített; a ház körül falkában járó
szarvasok; St. John Erviné megjegyzése ebédnél a színes fényképezés izgalmas
lehetıségeirıl, mire én valami elszörnyedést kifejezı választ adtam; H. G. felolvasása az
egyik cambridge-i professzor elıadásának nyomtatott levonatából, és az én
megjegyzésem, hogy terjengıs stílusa miatt úgy hangzik a szöveg, mintha egy barát
fogalmazta volna a tizenötödik században; végül Wells elbeszélése Frank Harrisról.
Wells elmondta, hogy ifjú, törekvı író korában ı írta az egyik elsı tudományos cikket a
negyedik dimenzióról. Az írást eredménytelenül mutatta be több folyóirat
szerkesztıjének. Késıbb néhány sort kapott Frank Harristól, hogy keresse fel az
irodájában.
– Elég rosszul álltam akkoriban – mondta Wells –, de az alkalom kedvéért vásároltam
magamnak egy használt cilindert. Harris a következı szavakkal köszöntött: “Hol a fenébe
szerezte ezt a kalapot? És hogy a fenébe jut olyasmi eszébe, hogy az efféle cikket el tudja
helyezni a folyóiratokban?" Azzal odavágta az íróasztalra a kéziratomat. “Túl értelmes...
márpedig az értelemre nincs vevı ebben az üzletágban!" A cilinderemet óvatosan
letettem az íróasztal sarkára. A megbeszélés alatt Frank folyton verte az öklével az
íróasztalt, nagyobb nyomaték kedvéért, és a cilinderem minden csapásra nagyot ugrott.
Szörnyen aggódtam, hogy valamelyik ökölcsapása nem találja-e telibe. De a cikkemet
megvette, és új megbízást is adott.
Londonban megismertem Thomas Burke-öt, a Limehouse Nights íróját. Bürke
nyugodt, kiismerhetetlen kis ember volt; a vonásai Keats arcképére emlékeztettek.
Nyugodtan üldögélt, ritkán nézett arra, aki szólt hozzá. Mégis kiforgatott. Úgy éreztem,
ki kell öntenem a szívemet. Meg is tettem. Nagyon jól megértettük egymást Berke-kel,
sokkal jobban, mint Welsszel. Bürke és én Limehouse és Chinatown utcáin kóboroltunk,
de ı sohasem szólt egy szót sem. Ez volt a módszere: így mutatta meg nekem e
városrészeket. Félénk ember volt; csak három évvel késıbb tudtam meg, mi a véleménye
rólam, mikor megküldte félig-meddig önéletrajzi regényét, a The Wind and the Rain-t
(Szél és esı). A fiatalsága sokban hasonló volt az enyémhez. Most már tudtam, hogy
kedvel.
Mikor végre elült az izgalom körülöttem, Aubrey unokatestvéremmel és családjával
vacsoráztam, majd másnap meglátogattam Jimmy Russelt, barátomat a Karno-idıkbıl,
akinek most kocsmája volt. Ezután már az Egyesült Államokba való visszatérés járt az
eszemben.
Elérkezett a pillanat, mikor beláttam, ha tovább maradnék Londonban,
elhatalmasodna rajtam a semmittevés. Nem szívesen hagytam ott Angliát. De a hírnév
nem tartogathatott számomra több meglepetést. Tökéletesen megelégedve térhetek haza –
habár kicsit szomorú szívvel, mert nemcsak a barátságos gazdagok és hírességek hangos
éljenzésének és elismerésének zaját hagyom magam mögött, ha
301 nem azoknak a tömegeknek az ıszinte szeretetét és lelkesedését is, amelyek a
Waterloo-pályaudvaron és a Gare du Nord-on vártak rám, hogy köszöntsenek. Fájt –
mintha virágra tiportam volna –, amiért tehetetlenül tőrtem, hogy sebtében hurcoljanak
végig az emberek elıtt, és taxiba dugjanak elılük, ahelyett, hogy válaszoltam volna az
üdvözlésükre. A múltamnak is hátat fordítottam. A kenningtoni Pownall Terrace 3.
számú házhoz vezetı látogatásom teljessé tett valamit bennem; elégedetten tértem vissza
Californiába a munkához, mert a munka irányt szabott életemnek – minden egyéb
csalóka látszat volt csupán.

XVIII
Mikor megérkeztem New Yorkba, Marie Doro hívott fel. Marie Doro keres telefonon
– mit jelentett volna ez alig néhány éve! Elvittem ebédelni, majd elmentem annak a
darabnak a matiné-elıadására, amelyben játszott; a darab címe A szerelem piaca volt.
Este Max Eastmannel, a húgával, Crystal Eastmannel és Claude McKayvel, a jamaicai
költıvel és dokkmunkással vacsoráztam.
Utolsó New York-i napomon Frank Harisszal meglátogattam a Sing-Sing börtönt.
Útközben mesélte, hogy az önéletrajzán dolgozik, de túl késıre hagyta.
– Nagyon öregszem – mondta.
– Az idıs kornak is megvannak a maga elınyei – igyekeztem ellenkezni. – Kevésbé
tartja áthághatatlan kötelességének a diszkréciót.
Az ír forradalmár és szakszervezeti szervezı, Jim Larkin ötéves büntetését töltötte a
Sing-Singben; Frank ıt akarta meglátogatni. Larkin kiváló szónok volt, akit – Frank
állítása szerint – az elfogult bíró és az esküdtszék a kormány megdöntésének hamis
vádjával ítélt el; késıbb be is bizonyosodott, hogy hamis a vád, és Al Smith kormányzó
megsemmisítette az ítéletet, bár Larkin már több évet letöltött a büntetésébıl.
A börtönökben különös légkör uralkodik; mintha kiiktatták volna az emberi szellemet.
A Sing-Singben az öreg komor cellatömbök a középkorra emlékeztettek: a kicsi és
keskeny kıfülkékben négy-hat elítélt zsúfolódott össze éjjel-nappal. Csak egy ördögi
koponya agyalhatta ki a borzalomnak ezt a házát! Érkezésünkkor a cellák átmenetileg
üresek voltak, mert a foglyok lenn voltak az udvaron, kivéve egyetlen fiatalembert, aki
gyászosan merengı arckifejezéssel támaszkodott cellája ajtajának. A börtönır
felvilágosított, hogy a hosszabb idıre elítélt újoncok az elsı évet a régi cellatömbökben
töltik, csak azután költözhetnek át a korszerőbb épületrészbe. A fiatalember mellett
beléptem a cellába: végigborsózott rajtam a klausztrofóbia borzalma.
– Istenem! – csúszott ki a számon. – Ez embertelen!
– Igaza van – suttogta a fiatalember keserő hangon.
A börtönır barátságos ember volt; elmagyarázta, hogy a Sing-Sing túlzsúfolt, és
költségvetési hitelre lenne szükség, hogy újabb cellákat építsenek.
– De mi vagyunk az utolsók, akik ilyen szempontból tekintetbe jövünk; egyetlen
politikusnak se fáj a feje a börtönviszonyok miatt,
A vén kivégzıhelyiség olyan volt, mint egy tanterem: hosszú, keskeny, alacsony
mennyezető szoba, írópadokkal a riporterek részére; a padsorokkal szemben egy olcsó
fatákolmány, a villamosszék állt. Merev villamos kábel vezetett a mennyezetrıl a
székhez. A szoba borzalma az egyszerőségében, az érzelemmentességben rejlett;
komorabb volt, mint a legiszonyúbb akasztófa. Közvetlenül a szék mögött deszka
választófal emelkedett. Ide vitték az áldozatot nyomban a kivégzés után, hogy
felboncolják.
– Ha a szék nem végzett teljes munkát, a holttestrıl sebészi úton távolítják el a fejet –
magyarázta az orvos, majd hozzátette, hogy közvetlenül a kivégzés után a vér
hımérséklete az agyban mintegy 100 Celsius. Támolyogva jöttünk ki a kivégzıterembıl.
Frank érdeklıdött Jim Larkin után, és a börtönır engedélyezte a látogatást; hajlandó
volt kivételesen eltekinteni a börtönszabályzattól. Larkin a cipészmőhelyben dolgozott, és
ott üdvözölt bennünket. Majdnem kétméteres, jóképő ember volt; kék szemének átható
pillantását kedves mosolya tompította.
Örült, hogy láthatta Frankét, mégis ideges és zavart volt; szeretett volna mielıbb
visszakerülni a munkapadjához. Még a börtönır bátorítása sem oszlatta el
feszélyezettségét.
– Rontja a többi fogoly szellemét, ha kivételes engedélyt kapok látogatás fogadására
munkaidıben – jegyezte meg. Frank megkérdezte, hogy bánnak vele, és segíthetne-e
valamiben. Larkin elmondta, hogy a körülményekhez képest jól megy sora, de aggódik
Írországban élı felesége és családja miatt, mert bebörtönzése óta nem kapott hírt felılük.
Frank megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Távozásunk után megjegyezte, mennyire
lehangolja, hogy ilyen bátor, lángoló lelkő embert, mint Jim Larkin, a börtönfegyelem
béklyójában kell látnia.

Ahogy Hollywoodba érkeztem, benéztem Anyámhoz. Nagyon vidámnak és boldognak

látszott; mindent tudott diadalmas londoni látogatásomról.
– Na mit szólsz a fiadhoz és mindehhez az ırültséghez? – kérdeztem jókedvően.
– Csodálatos; de nem szeretnél inkább saját magad lenni, és nem mindig az
irrealitásnak ebben a színházi világában élni?
– Pont te teszed szóvá – nevettem. – Hiszen téged okolhatlak ezért az irrealitásért.
Anya szünetet tartott.
– Inkább az Úr szolgálatába állhattál volna a tehetségeddel; gondolj a lelkek ezreire,
akiket megtéríthettél volna.
Elmosolyodtam.
– Lehet, hogy lelkeket szereztem volna, de pénzt aligha.
Útban hazafelé elmesélte Mrs. Reeves, a menedzserem felesége, aki imádta
Édesanyámat, hogy távollétem alatt Anya kitőnı egészségben volt, és alig lépett fel
tudatzavara. Jókedvőnek, boldognak érezte magát; nem terhelte felelısségérzet. Mrs.
Reeves nagyon élvezte Anyámnál tett látogatásait, mert az öreg hölgy roppant
szórakoztató volt, és gyakran megkacagtatta az elmúlt idıkrıl szóló anekdotáival.
Természetesen idınként makacskodott. Mrs. Reeves elmesélte azt az esetet, mikor ı és
az ápolónı elkísérte a városba, hogy mértéket vegyenek néhány ruhához. Hirtelen valami
szeszély kerítette Anyát hatalmába: sehogy se akart kiszállni a kocsijából.
– Csak hadd jöjjenek ide... Angliában idejönnek az ember kocsijához.
Végre mégis kiszállt. Helyes fiatal lány szolgálta ki ıket, sok-sok vég anyagot terített
eléjük; az egyik vég fáradt-barna színő anyag volt: ezt Mrs. Reeves és az ápolónı is
megfelelınek tartotta. Anyámnak azonban sehogy se tetszett.
És a legpallérozottabb angol kiejtéssel megszólalt:
– Nem, nem! Ez szarszínő... mutassanak valami vidámabbat. A meghökkent fiatal lány
engedelmeskedett, de alig hitt a fülének. Mrs. Reeves azt a másik esetet is elmesélte,
mikor Anyát strucc farmra vitték. A barátságos és udvarias tulajdonos körbevitte ıket a
keltetıállomáson.
– Ez például – magyarázta egy strucctojást tartva kezében – körülbelül a jövı héten
fog kikelni. – Aztán telefonhoz hívták: elnézést kért, és átadta a tojást az ápolónınek.
Alig fordított hátat, Anya már ki is ragadta az ápolónı kezébıl e szavakkal:
– Adjátok vissza a tojást annak a szegény nyomorult struccnak! – és átdobta a
kerítésen; földet érve a tojás hangos pukkadással pattant szét. A két asszony tüstént
odébbállt Anyával a struccfarmról, mielıtt a tulajdonos visszatért.
– Meleg, napsütéses idıben – folytatta elbeszélését Mrs. Reeves. – Édesanyja
ragaszkodik hozzá, hogy a sofırnek és mindnyájunknak egy-egy tölcsér fagylaltot
vegyen.
Mikor egyszer lassan hajtottak el egy aluljáró mellett, egy munkás épp kidugta a fejét.
Anya kihajolt a kocsiból, hogy a tölcsérjét a munkásnak adja, de a fagylalttal pontosan
képen találta.
– Nesze, fiacskám, ez majd szépen lehőt – mondta, és kedvesen hátraintegetett a
tovagördülı kocsiból.
Hiába igyekeztem személyes ügyeimet távol tartani tıle, úgy látszott, mindenrıl tud,
ami történik. A második feleségemmel kapcsolatos otthoni zavarok idején egyszer csak
megjegyezte – dámajáték közben (furcsa, hogy mindig ı nyert):
– Miért nem szabadulsz meg ezektıl a kellemetlenségektıl? Utazz el keletre, és erezd
jól magad!
Meglepıdtem, és megkérdeztem tıle, mire gondol.
– Arra, hogy folyton szellıztetik a sajtóban a magánéletedet – válaszolta.
Nevettem.
– Mit tudsz a magánügyeimrıl?
Vállat vont.
– Ha nem lennél olyan félénk, talán szolgálhatnék neked valami kis tanáccsal.
Elejtett egy-egy ilyen megjegyzést, aztán egy szót se szólt többet.
Gyakran felkereste Beverly Hills-i házamat, meglátogatta a fiaimat, Charlie-t és
Sydneyt. Jól emlékszem elsı látogatására. Éppen elkészültem a ház építésével; már
szépen be is volt rendezve, és a személyzet is teljes létszámban munkába állt – inasok,
szobalányok és a többi. Körülnézett a szobában, majd kitekintett az ablakon a távolba, a
négy mérföldnyi távolságban tündöklı Csendes-óceánra. Vártuk, mit szól mindehhez.
– Nagy vétek megzavarni a csendet – mondta.
Úgy látszott, természetesnek veszi vagyonomat és sikeremet; soha nem tett említést
errıl, míg egyszer egyedül nem maradtunk a kertben. Csodálta, milyen szép a kert, és
hogy mennyire rendben tartják.
– Két kertészem van – mondtam neki. Elhallgatott, és rám tekintett.
– Elég gazdag lehetsz – jegyezte meg végre.
– Édesanyám, ebben a pillanatban ötmillió dollárra becsülnek. Elgondolkozva
biccentett.
– Hát ha megırzıd az egészségedet, és élvezni is tudod... – ez volt az egyetlen
megjegyzése.
Anya jó egészségnek örvendett a következı két évben. De a Cirkusz forgatása alatt
értesítést kaptam, hogy beteg. Korábban is volt eperohama, de rendbe jött. Ezúttal
azonban figyelmeztettek az orvosok, hogy súlyos a visszaesése. A Glendale Kórházba
szállították; az orvosok a mőtét ellen foglaltak állást, mert nagyon gyenge volt a szíve.
Mikor megérkeztem a kórházba, félig öntudatlan volt, mert valami erıs
fájdalomcsillapítót kapott.
– Édesanyám, Charlie van itt – suttogtam, és gyengén megfogtam a kezét. Válasz
helyett erıtlenül megszorította a kezemet, majd felnyitotta a szemét. Szeretett volna
felülni, de olyan gyenge volt, hogy nem tudott. Nyugtalan volt, fájdalmairól
panaszkodott. Nyugtatni próbáltam: javul az állapota.
– Talán – mondta bágyadtán, újra megszorította a kezem, és visszasüppedt az
öntudatlanságba.
Munka közben közölték velem másnap, hogy kiszenvedett. Felkészültem a hírre, az
orvos már közölte velem, hogy ez várható. Abbahagytam a munkát, lemostam a festéket,
és Harry Crockerrel, a segédrendezımmel a kórházba siettem.
Harry odakint várt. Beléptem a szobába, leültem az ablak és az ágy között. Az
ablakellenzıt félig leeresztették. Kint harsány napfény, odabent mélységes csend. Néztem
a kis alakot az ágyban, felfelé fordított arcát, lehunyt szemét. Még halálában is zavart volt
az arckifejezése, mintha további megpróbáltatásokra készülne. Milyen különös, hogy itt
végzıdött az élete, a képtelen értékekkel hivalkodó Hollywood környékén, hétezer
mérföldre Lambeth-tıl, ahol megszakadt a szíve. Rám törtek az emlékek, holtig tartó
küszködése, szenvedése, bátorsága és tragikus, tönkretett élete... sírtam.
Egy órába telt, míg magamhoz tértem, és elhagyhattam a szobát. Harry Crocker ott
volt még; bocsánatot kértem, hogy ilyen soká várattam; természetesen megértett, és
csendben hajtottunk haza.
 Sydney Európában volt, betegen feküdt, és nem tudott eljönni a temetésre. A fiaim,
Charlie és Sydney az anyjuk kíséretében jelentek meg, de meg se láttam ıket.
Megkérdezték, nem akarnám-e elhamvasztatni a holttestet. Borzalmas gondolat! Nem;
inkább temessék a viruló földbe, a hollywoodi temetıbe. Most is ott nyugszik.
Nem tudom, méltó képet rajzoltam-e Édesanyámról. Azt azonban jól tudom, hogy
derősen hordozta a rámért terheket. Legfıbb erénye: kedvessége és együttérzése. Vallásos
volt, de szerette a bőnösöket, és mindenkor azonosította magát velük. Természetére
szemernyi közönségesség sem borított árnyékot. Akármilyen rabelais-i kifejezést használt
is, mindig a megfelelı helyen tette. Bármilyen mocsokban éltünk is, távol tartott Sydneyt
is, engem is az utcától, éreztette velünk, hogy páratlanok és kiválóak vagyunk, nem a
szegénység mocskába valók.

Mikor Clare Sheridan, a szobrásznı, aki szenzációt keltett From Mayfair to Moscow
(Mayfairtıl Moszkváig) címő könyvével, eljött Hollywoodba, Sam Goldwyn vacsorát
rendezett a tiszteletére. Én is hivatalos voltam.
A magas növéső, jó megjelenéső Clare Winston Churchill unokahúga és Richárd
Brinsley Sheridan egyik leszármazottjának a felesége volt. İ volt az elsı angol nı, aki a
forradalom után a Szovjetunió területére lépett; megbízást kapott a bolsevik párt fıbb
vezetıi mellszobrának megmintázására. Lenint is megmintázta.
Bár könyve erısen bolsevikbarát volt, csak enyhe ellenkezést váltott ki; az
amerikaiakat némileg zavarba hozta az a hír, hogy az író angol arisztokrata. A New York-
i társaság, melynek több tagjáról mellszobrot készített, befogadta. Bayard Swope-ról,
Bemard Baruchról és másokról is mintázott szobrot. Találkozásunk idején elıadásokat
tartott szerte az országban; hatéves kisfia, Dicky kísérte. Panaszkodott, hogy az Egyesült
Államokban nehéz a szobrászatból megélni.
– Az amerikai férfi nem bánja, ha felesége modellt ül, de ı maga idegenkedik ettıl,
annyira szerény.
– Én nem vagyok szerény – válaszoltam.
Megbeszéltük, hogy eljön hozzám, agyagot és szerszámokat hoz, és az ebéd utáni
óráktól késı délutánig modellt ülök. Clare ügyesen szıtte a társalgás szálait; azon kaptam
magam, hogy fitogtatom szellemességemet. Már majdnem elkészült a mellszobor, mikor
szemügyre vettem.
– Akár egy bőnözı feje is lehetne – jegyeztem meg.
– Ellenkezıleg – válaszolta gúnyos ünnepélyességgel –, ez egy lángész koponyája.
Nevettem, és kifejtettem elméletemet, amely szerint szoros rokonság van a lángelme
és a bőnözı között, mert mindketten szélsıséges individualisták.
Említette, hogy mióta a Szovjetunióról tart elıadásokat, úgy érzi, számőzték a
társaságból. Tudtam, hogy Clare nem propagandista, és nem is fanatikus politikai
meggyızıdésében.
– Nagyon érdekes könyvet írt a Szovjetunióról... nem elég az magának? – kérdeztem.
– Miért vonul a politikai küzdıtérre? Bizonyos, hogy csak baja származik belıle.
– Azért tartok elıadásokat, hogy megéljek – felelte –, de senki se kíváncsi az
igazságra; márpedig, ha fejbıl beszélek, csak az igazság vezérelhet. Különben is – főzte
hozzá könnyedén –, imádom az én drága bolsevikjaimat.
– Az én drága bolsevikjaimat – ismételtem nevetve. Mégis az volt a benyomásom,
hogy Clare-nek a valósággal egyezı világos állásfoglalása van a helyzetrıl, mert amikor
késıbb, 1931-ben találkoztam vele, mesélte, hogy Tunisz környékén lakik.
– Miért éppen ott? – kérdeztem.
– Mert ott olcsóbb – mondta gyorsan. – Londonban korlátozott jövedelmem arra
kényszerítene, hogy Bloomsburyben éljek, két kis szobában. Tuniszban viszont nagy
házat vihetek, szolgálókat tarthatok, és Dickynek ott a gyönyörő kert.
Dicky tizenkilenc éves korában halt meg; Clare sohasem heverte ki e gyászt, ezt a
borzalmas csapást. Áttért katolikusnak, majd egy ideig zárdában élt. Gondolom, vigaszért
fordult a valláshoz.
Mosolygó, tizennégy éves fiatal leány fényképét láttam egyszer egy sírkövön
Franciaország déli részén. A fénykép alá egyetlen szót véstek: “Pourquoi?" A fájdalom
szörnyő zavarában hiábavaló választ keresni; ebbıl csak hamis moralizálás és gyötrıdés
származhat, de ez mégsem jelenti azt, hogy nincs válasz. Nem tudom elhinni, hogy létünk
értelmetlen és véletlenszerő, amint azt néhány tudós el szeretné hitetni velünk. Az élet és
a halál annyira végérvényes és könyörtelen, hogy semmiképp sem lehet véletlen.
Élet és halál útjai – virágjában elragadott lángész, világfelfordulás, tömegmészárlás,
katasztrófa – hiábavalónak és értelmetlennek tőnhetnek. De a tény, hogy
bekövetkezhettek, azt bizonyítja, hogy létezik egy határozott, egyértelmő szándék, amely
a mi háromdimenziós elménknek felfoghatatlan.
Néhány filozófus azt állítja, hogy minden, ami létezik, pusztán az anyag valamilyen
mozgásformája, és hogy a létezık össztömege nem növelhetı és nem csökkenthetı. Ha
az anyag mozgás, szükségképpen az ok és okozat törvényei kormányozzák. Ha ezt
elfogadom, minden akció elıre meghatározott. Az orrom megvakarása mármost nem
ugyanolyan mértékben elıre elrendelt-e, mint a hullócsillag pályája? A macska kószál a
ház körül, a levél lehull a fáról, a gyermek megbotlik. Nem lehet-e ezeket a cselekvéseket
a végtelenségig visszavezetni? Nem elıre elrendeltek-e, és nem hatnak-e tovább az idık
végtelenjéig? Ismerjük a levél lehullásának és a gyermek megbotlásának közvetlen okát,
de nem tárhatjuk fel az okozatsor elejét és végét.
Nem vagyok vallásos a szó dogmatikus értelmében. Nézeteim hasonlóak Macaulay
nézeteihez, aki lényegében azt írta, hogy ugyanolyan filozófiai fortélyossággal
sorakoztatják fel egymás ellen ma is ugyanazokat a vallási érveket és ellenérveket, mint a
tizenhatodik században; hiába halmozódott fel a tudás, hiába haladt a tudomány, nem
akadt olyan filozófus, sem régebben, sem napjainkban, aki újabb fényt vetett volna erre a
kérdésre.
Nem hiszek semmiben, és nem tagadok semmit. Amit el lehet képzelni, ugyanolyan
megközelítése az igazságnak, mint amit matematikai úton be lehet bizonyítani. Az
igazság nem mindig közelíthetı meg az értelem felıl; az értelem geometriai természető,
logikus és bizonyítható gondolatokra kényszerít. Látjuk a halottakat álmainkban, és
élınek hisszük ıket, de közben tudjuk, hogy meghaltak. Ez az álombéli agymőködés nem
logikus, de vajon nincs-e valami sajátos logikája? Vannak dolgok, amelyek meghaladják
az értelmet. Hogyan foghatjuk fel a másodperc ezredmilliomod részét? Mégis léteznie
kell a matematika alapelvei értelmében.
Ahogy öregszem, egyre jobban foglalkoztat a hit. Nagyobb szerepet játszik
eletünkben, és sokkal többet érünk el vele, mint gondolnánk. Úgy gondolom, hogy a hit
minden gondolatunk elıfutára. Hit nélkül sohase jött volna létre feltevés, elmélet,
tudomány vagy matematika. Szerintem a hit tudatunk kiterjesztése; az a kulcs, amely
tagadja a lehetetlent. A hit tagadása önmagunk visszautasítása, és elutasítása annak a
szellemnek is, amelybıl minden teremtı erınk fakad.
Hitem az ismeretlenre irányul, tehát mindarra, amit értelmünk nem fog fel; hiszem,
hogy ami meghaladja az értelmünket, egyszerő tény valamilyen más dimenzióban, és
hogy az ismeretlenség birodalmában a jóra irányuló végtelen hatalom lakozik.

Hollywoodban még mindig magányos farkas voltam, saját mőtermemben dolgoztam,

nemigen találkozhattam a többi mőterem személyzetével. Nehéz volt hát új barátokra
szert tenni; Douglas és Mary volt társasági mentsváram.
Rendkívül boldogok voltak, mióta összeházasodtak. Douglas újjáépíttette régi házát,
tetszetısen bebútorozta, és több vendégszobát rendezett be. Nagy házat vittek, pompás
volt náluk a kiszolgálás, pompás a konyha, és Douglas pompás házigazda volt.
Mőtermében is fényőzı módon rendezkedett be; öltözıjében gızfürdı és
úszómedence is volt. Itt szórakoztatta hírneves vendégeit: ebédet szolgáltatott fel a
mőteremben, megmutatta a látványosságokat a telepen, megmutatta, hogyan készül a
film, és végül a gızfürdıbe és a medencébe invitálta ıket. Utána fürdılepedıbe
burkolózva üldögéltek Douglas öltözıjében, mint a római szenátorok.
Valóban rendkívüli volt, hogy az embert akkor mutatják be Sziám királyának, amikor
elıbújik a gızfürdıbıl, és az úszómedencébe készül. Számos kiválósággal ismerkedtem
meg a gızben, többek között Álba hercegével, Sutherland hercegével, Austen
Chamberlainnel, Bécs ırgrófjával, Panaranda hercegével és másokkal. Ha az emberrıl
lehántják a világ minden megkülönböztetı jelét, felmérhetı, mit is ér valójában – Álba
hercege sokat emelkedett becsülésemben.
Valahányszor Douglast felkeresték az elıkelıségek, én is meghívást kaptam, mert
egyike voltam a látványosságoknak. Az volt a szokás, hogy a gızfürdı után, körülbelül
nyolcra ért az ember “Pickfair"-be, fél kilenckor tálalták az estebédet, utána pedig filmet
vetítettek. Ezért nemigen volt rá alkalom, hogy közelebbrıl megismerjem a vendégeket.
Néha azonban mentesítettem Fairbankséket a csıdülettıl, és néhány vendéget a saját
házamban helyeztem el. Meg kell gyónnom, hogy korántsem voltam olyan jó házigazda,
mint ık.
Douglas és Mary a legjobb oldalukról mutatkoztak, ha a bíborban születetteket
szórakoztathatták. Fesztelen bizalmassággal bántak velük; nekem ez nehezemre esett.
Persze ha hercegeket fogadtak, az elsı este állandóan hallani lehetett a hivatalos
“fenség" megszólítást; de nem tartott soká, és a fenségbıl a családias Georgie vagy
Jimmy lett.
Vacsora közben gyakran elıbújt Douglas kis korcs kutyája, és Douglas könnyed,
szórakoztató modorban mindenféle bolondos apró mutatványt végeztetett vele, ami
fellazította a merev és tekintélytisztelı hangulatot. A vendégek gyakran súgtak a fülembe
bókokat Douglasrıl. – Milyen elbájoló ember! – mondták a hölgyek bizalmasan. Az is
volt. Senki sem értett jobban ahhoz, hogy elbővölje a nıket, mint Douglas.
De egy alkalommal neki is meg kellett érnie a maga Waterlooját. Nyilvánvaló okoknál
fogva nem említhetek neveket, de a társaság ugyancsak válogatott volt, csak úgy
nyüzsögtek a magasztos címek viselıi; Douglas egy teljes hetet szánt szórakoztatásukra
és mulattatásukra. A díszvendég egy nászutaspár volt. Minden elképzelhetek elkövettünk,
hogy szórakoztassuk ıket. Magánjachton horgászkirándulást szerveztünk Catalinára, ahol
Douglas bikát öletett a tengerbe, hogy odagyőljenek a halak (egyetlen halacskát se
fogtak), majd lovasbemutató következett a mőteremhez tartozó térségen. A szépséges,
magas fiatalasszony roppant bájos volt, de rettenetesen tartózkodóan viselkedett, és
semmi sem lelkesítette föl.
Douglas kitette a lelkét, hogy felvidítsa, de minden szellemessége és sziporkázása
kevés volt ahhoz, hogy kirántsa hővös nemtörıdömségébıl. Negyedik este Douglas félre
vont.
– Teljesen zavarba hoz, már nem tudok mirıl beszélni vele – mondta –, ezért
intézkedtem, hogy ma este a vacsoránál te ülj mellette. – Elmosolyodott. – Megmondtam
neki, milyen ragyogóan szellemes ember vagy.
Miután Douglas mindent ilyen szépen elrendezett, úgy éreztem magam, mikor helyet
foglaltam a vacsoraasztalnál, mint az ejtıernyıs az ugrás elıtti pillanatban. Úgy véltem,
legokosabb lesz valami titokzatos dologgal kísérleteznem. A szám elé emeltem az
asztalkendımet, és mogulé odasúgtam neki:
– Viduljon már föl!
A hölgy hozzám fordult, nem hitt a fülének:
– Tessék?
– Viduljon föl! – ismételtem rejtélyesen. Meglepett arcot vágott. – Viduljak föl?
– Igenis – feleltem, a térdemre borítottam az asztalkendıt, és mereven magam elé
néztem.
Nem szólt egy pillanatig, és figyelmesen végigmért.
 – Miért mondja ezt? Kockáztatnom kellett:
– Mert nagyon szomorú – és mielıtt válaszolhatott volna, már folytattam is: – Tudja,
cigány vér is vegyül az ereimben, hát megérzem ezeket a dolgokat; milyen hónapban
született?
– Áprilisban.
– Persze, a Kos jegyében! Tudnom kellett volna. Érdeklıdést mutatott, ami nagyon jól
állt neki.
– Mit kellett volna tudnia? – kérdezte mosolyogva.
– Hogy ebben a hónapban mélyponton van az életereje. Egy pillanatra elgondolkozott.
– Egészen rendkívüli, hogy ezt mondja.
– Egyszerő dolog ez, ha megvan hozzá a kellı érzék; a kisugárzása nagyon
boldogtalan mostanában.
– Észrevehetı ez?
– Másoknak talán nem.
Mosolygott, egy pillanatra megint elmerengett, majd elgondolkozva így szólt:
– Olyan különös, hogy ezt mondja. Természetesen igaz. Nagyon lehangolt vagyok.
Együttérzıen bólintottam.
– Ez a legrosszabb hónapja.
– Olyan csüggedt vagyok, és végképp elkeseredtem – folytatta.
– Azt hiszem, értem – mondtam, de nem is képzeltem, mi következik ezután.
Szomorúan folytatta:
– Bárcsak megszökhetnék... megszökhetnék mindentıl és mindenkitıl... Mindent
megtennék... munkát keresnék, statisztálnék a filmnél, de ezzel mindenkit megbántanék,
ezt mégsem akarom.
Többes számban beszélt, de persze tudtam, hogy a férjét érti. Megriadtam, sürgısen
felhagytam minden rejtelmes pózzal, és igyekeztem komoly tanáccsal a segítségére sietni,
de ez persze csak közhely lehetett.
– A szökés hiábavaló dolog; a felelısség mindig utoléri az embert – mondtam. – Az
élet nem más, mint hiányérzet, soha senki sem elégedett, így hát ne tegyen semmiféle
elhamarkodott lépést, semmi olyasmit, amit egész életében bánna.
– Azt hiszem igaza van – válaszolta csüggedten. – De olyan jólesik, hogy beszélhetek
valakivel, aki megért.
A többi vendég lármás társalgása közben Douglas idınként irányunkba meresztgette a
szemét. A hölgy végül Douglas felé fordult, és rámosolygott.
Vacsora után Douglas ismét félrevont.
– Mi a csudáról beszélgettetek ti ketten? Már azt hittem, leharapjátok egymás fülét!
– Ó, csak a szokásos alapkérdésekrıl – feleltem, s bizony, volt önelégültség a
hangomban.

XIX
A First Nationallel kötött szerzıdésem teljesítésének végsı szakaszába léptem; alig
vártam, hogy lerázhassam magamról ezt a terhet. Kíméletlenek, közönyösek, rövidlátók
voltak; szerettem volna szabadulni tılük. Ráadásul mindenféle játékfilm ötlet is
motoszkált bennem.
A három utolsó film elkészítése megoldhatatlan feladatnak látszott. A kéttekercses
Pay Day-n (A fizetés napja) dolgoztam, aztán már csak két film terhelte a lelkemet.
Következı vígjátékom, A zarándok, játékfilm-hosszúságúra sikerült. Emiatt újabb
kellemetlen tárgyalásokba bonyolódtam a First Nationallel. De Sam Goldwyn nemhiába
jegyezte meg rólam: – Chaplin nem üzletember – semmi mást nem tud, csak annyit, hogy
kevesebbet nem fogadhat el. – Az alkudozás eredményesen végzıdött. A Kölyök
szédületes sikere után kevés ellenállásba ütköztek a Zarándok-kal kapcsolatos
feltételeim: két filmnek számították, a vállalat négyszázezer dollár bevételt szavatolt
nekem, és részesedést adott a nyereségbıl. Végre szabad voltam, és csatlakozhattam
társaimhoz a United Artistsnál.
Douglas és Mary javaslatára Honest Joe (Becsületes Joe) – így hívtuk Joseph Schenket
– társ lett a United Artistsnél, feleségével együtt. Felesége, Norma Talmadge filmjeit is
mi terjesztettük ezentúl. Jóénak az elnöki tisztséget szánták. Nagyon kedveltem Joe-t,
mégis az volt a véleményem, nem járult hozzá annyival közös ügyeinkhez, hogy elnök
legyen. A felesége sztárszámba ment, de filmjeinek bevételét nem lehetett Mary vagy
Douglas kasszasikereihez mérni. Adolf Zukornak sem adtunk részesedést a vállalatban,
semmi sem szólhatott hát amellett, hogy Joe Schenk kapjon, mikor korántsem volt olyan
fontos személyiség, mint Zukor. Ennek ellenére Douglas és Mary lelkesedése
diadalmaskodott, Joe elnök és egyenlı részvénytulajdonos lett a United Artistsnél.
Röviddel ezután sürgıs levelet kaptam: jelenjek meg az ülésen, amelyen a United
Artists jövıjérıl kell dönteni. Elnökünk közhelyszerő, derőlátó megjegyzései után Mary
ünnepélyes szónoklatot intézett hozzánk. Azt mondta, aggasztja, ami a filmiparban
történik – mindig aggasztotta valami –, a filmszínház-érdekeltségek egyesülést készítenek
elı, és ha nem teszünk valamit a kezdeményezések ellensúlyozására, veszélybe kerülhet a
United Artists jövıje.
Mary nyilatkozata nem ijesztett meg, mert úgy gondoltam, hogy filmjeink kitőnıek, és
meg fognak birkózni minden versenytárssal. De a többiek sehogy se akartak
megnyugodni. Joe Schenk komolyan figyelmeztetett, hogy bár vállalkozásunk alapjaiban
egészséges, biztosítanunk kell a jövınket: ne egymagunkban vállaljuk a kockázatot,
hanem engedjük, hogy nyereségünkben mások is részesedjenek valamelyest. Érdeklıdött
a Wall Streeten, a Dillon Read és társai cégnél, amely hajlandó lenne negyven millió
dollárt folyósítani részvények kibocsátására vállalatunkban való részesedés ellenében.
İszintén megmondtam, ellenzem, hogy a Wall Streetnek bármi köze legyen a
munkámhoz, és ismét hangsúlyoztam, amíg jó filmeket hozunk ki, nem kell tartanunk az
egyesülésektıl. Joe az ingerültségét visszafojtva, nyugodt, leereszkedı hangon közölte,
hogy hasznos lépést igyekszik tenni a vállalat érdekében, és jobb volna, ha élnénk is a
lehetıségekkel.
Ismét Mary kért szót. Szokása volt, hogy üzleti ügyekben rosszalló modorban beszélt;
nem közvetlenül hozzám intézte szavait, hanem a többiekhez. Egyszeriben felébresztette
bennem az önvádat: erıszakosnak és önzınek éreztem magam. Magasztalta Joe érdemeit,
hangsúlyozta, milyen keményen dolgozott, és mennyi gondot vállalt, hogy felépítse a
vállalatot.
– Mindnyájunknak igyekeznünk kell, hogy állásfoglalásunk konstruktív legyen –
mondta.
Hajthatatlan maradtam. Kitartottam amellett, hogy nem szeretnem, ha bárki is
beavatkoznék személyes erıfeszítéseimbe – továbbra is bizakodó voltam, és hajlandónak
mutatkoztam saját pénzemet befektetni közös vállalkozásunkba. A győlés tüzes vitává
fajult – több volt ebben a tőz, mint a vita –, de álltam a sarat: leszögeztem, ha a többiek
nélkülem akarnának továbbhaladni, megtehetik, én pedig visszavonulok a vállalattól.
Ennek az lett a következménye, hogy valamennyien ünnepélyesen hőséget fogadtunk
egymásnak, Joe pedig azt bizonygatta, hogy nem szándékozik semmi olyat tenni, ami
széttörheti barátságunkat vagy megzavarhatja az egyetértést vállalatunk kebelében, így
ejtettük el a Wall Streettel kapcsolatos elképzelést.

Mielıtt a United Artists részére készülı elsı filmemhez hozzákezdtem, szerettem

volna sztárként bemutatni a közönségnek Edna Purviance-t. Edna és én érzelmileg már
elhidegültünk egymástól, mégis szívemen viseltem pályafutását. De ha a kívülálló
szemével vizsgáltam Ednát, be kellett látnom, hogy megjelenése újabban
elmatrónásodott; nem az a nıi alkat, amely jövendı filmjeimhez kell. Azt se szerettem
volna, ha történeteimet és alakjaimat a hagyományos vígjátéki szereplıgárda korlátai
közé kell szorítanom, mivel bizonytalan, de nagyralátó terveim voltak a sokkal szélesebb
szereposztási lehetıségeket igénylı játékfilmek forgatására.
Hónapokig játszottam az ötlettel, hogy Ednával a Trójai nık-et filmesítem meg saját
átdolgozásomban. De minél jobban belemélyedtünk a témába, annál inkább
meggyızıdtünk róla, hogy nagyon költséges vállalkozás lenne, és elejtettük.
Más érdekes nıalakok után kutattam, akiket filmre vihetnénk Ednával. Hát persze,
Joséphine! Alig jött számba az a tény, hogy a film korabeli jelmezeket igényelne, és
kétszer annyiba kerülne, mint a Trójai nık. Fellelkesültem.
Alapos kutatáshoz láttunk, elolvastuk Bourrienne Memoirs of Napoleon Bonaparte
címő mővét, és Napóleon inasának, Constant-nak az emlékiratait. De minél jobban
belemerültünk Joséphine életébe, annál inkább maga Napóleon kötötte le
érdeklıdésünket. Annyira rabul ejtett üstököshöz hasonlatos pályafutása, hogy a
Joséphine-rıl szóló film bágyadt ötletté halványodott, és Napóleon szerepe nyomult
elıtérbe. Magam szerettem volna eljátszani. A film Napóleon olaszországi hadjáratának
krónikája lett volna: nagyszerő beszámoló arról, amint a huszonhat éves fiatalember
akarata és bátorsága megbirkózik az öreg, tapasztalt tábornokok konok ellenállásával és
féltékenységével. De sajnos, lelkesedésem lelohadt; Napóleonnal és Joséphine-nel
kapcsolatos tervünk szertefoszlott.
Ekkoriban történt, hogy Peggy Hopkins Joyoe, a híres anyás szépség megjelent a
hollywoodi vadászmezıkön; tetıtıl talpig drágakövek borították, öt férjétıl pedig
hárommillió dolláros bankbetétet szedett össze – nekem legalábbis ezt mesélte. Peggy
alacsony sorból származott: borbélymester lánya volt, majd Ziegfeld-görl lett belıle, és
egymás után öt milliomossal kötött házasságot. Peggy még mindig szépségnek számított,
de már egy kicsit hervadtnak látszott. Egyenesen Párizsból érkezett; vonzó fekete ruhákat
hordott, mert valami fiatalembert gyászolt, aki nemrég öngyilkosságot követett el miatta.
Gyászpompában ostromolta meg Hollywoodot.
Kettesben elköltött csendes vacsoránk közben elmondta, hogy szívbıl megutálta a
feltőnést.
– Semmi mást nem szeretnék, csak férjhez menni, és gyermeket szülni. Szívem
mélyén egyszerő asszony vagyok – mondta, megigazítva húszkarátos briliánsát és a
karján sorakozó smaragd karkötıket. Ha nem volt komolykodó hangulatban, ezeket a
karkötıit “rangjelzéseiként" emlegette.
Egyik férjével kapcsolatban mesélte, hogy a nászéjszakájukon bezárkózott a
hálószobájába, és nem engedte be férjuramat, míg egy félmillió dolláros csekket be nem
csúsztatott hozzá az ajtó alatt.
– Tényleg becsúsztatta? – kérdeztem.
– Hát persze – mondta türelmetlenül, majd jókedvően folytatta: – Másnap reggel elsı
dolgom volt beváltani a csekket, mielıtt még felébredt volna. De bolond ember volt, és
rengeteget ivott. Egyszer úgy fejbe vágtam egy pezsgısüveggel, hogy kórházba került.
– Ezért váltak el?
– Nem – nevetett Peggy –, úgy látszik, jólesett neki a fejbekólintás, és még jobban
belém bolondult.
Thomas Ince meghívott kettınket a jachtjára. A hajón csak hárman voltunk, Peggy,
Tom és én; pezsgıztünk a szalonban az asztal mellett ülve. Telt-múlt az idı. Észrevettem,
hogy Peggy irántam való érdeklıdése alábbhagy, és helyettem Tomot veszi célba; elég
visszataszítóan viselkedett, és felötlött bennem a férjével alkalmazott bánásmód: ahogy
azt elintézte a pezsgısüveggel, úgy én is megkaphatom most a magamét.
Ittam ugyan egy kis pezsgıt, de józan voltam, és kedvesen közöltem vele, hogy ha a
legcsekélyebb gyanú ébred bennem, hogy ilyesmit forgat csinos fejecskéjében, rögtön
bedobom a vízbe. Ettıl kezdve törölt lovagjai sorából, és a Metro-Goldwyn-Mayernél
dolgozó Irving Thalberg került érdeklıdése gyújtópontjába. Kis idıre lebilincselte
Irvinget, hiszen még nagyon fiatal volt. Az M. G. M.-mőtermekben aggasztó házassági
hírek terjengtek, de Irving kiheverte szerelmi lázát, és semmi sem lett a nászból.
Bizarr és kurta kapcsolatuk alatt Peggy több történetet mesélt egy közismert francia
kiadóval folytatott viszonyáról. Ezek a történetek ihlettek meg a Bohémvér sztorijának
megírására: a filmben Edna Purviance-nak szántam a fıszerepet. Nem állt
szándékomban, hogy magam is megjelenjek a vásznon, de én rendeztem a filmet.
Néhány kritikus azt hirdette, hogy a lélektannak semmi köze nem lehet a
némafilmhez, úgy vélték, egyedüli kifejezési eszköze a nyilvánvaló cselekmény. Például:
a hıs fatörzsre dönti hölgyét, és szenvedélyesen beleliheg a mandulájába, székek
repülnek a levegıben, jól irányzott ökölcsapások és egyéb durvaságok záporoznak. A
Bohémvér kihívás volt. Az volt a szándékom, hogy lélektani természető eseményeket
mutassak meg tartózkodó játékkal. Például: Edna a filmben félvilági hölgyet játszik.
Színre lép a barátnıje, és egy társasági folyóiratot mutat Ednának, amely szeretıjének
házassági hírét közli. Edna hanyagul a kezébe veszi a lapot, belenéz, gyorsan félreteszi,
és közömbösséget miméivé cigarettára gyújt. A közönség azonban érzékelhette, hogy
szíven ütötte a hír. Miután mosolyogva elköszön barátnıjétıl az ajtóban, gyorsan
visszasiet oda, ahova a folyóiratot ledobta; szenvedélyes érdeklıdéssel olvas bele.
Rengeteg finom utalás volt a filmben. Egy másik jelenetben, amely Edna hálószobájában
játszódik, a szobalány kihúz egy fiókot, amelybıl véletlenül egy férfigallér hull a földre;
ez feltárta Edna kapcsolatát a fıszereplıvel (Adolphe Menjou).
A film nagy sikert aratott a mőértı közönség körében. Az elsı néma film volt, amely
iróniát és lélektani elemeket alkalmazott. Utána hasonló jellegő filmek következtek, így
Lubitsch Ernı Kvittek vagyunk-ja, amelyben Menjou szinte tökéletesen ugyanezt a
szerepet formálta meg.
Adolphe Menjou egyik napról a másikra sztár lett, de Edna nem tudta egészen kivívni
ezt a rangot. Mégis tízezer dolláros ajánlatot kapott, hogy öthetes munkára kösse le
magát, olaszországi forgatásra. Tanácsért fordult hozzám, elfogadja-e az ajánlatot.
Természetesen lelkesedtem a dologért, de Edna nem szívesen szakította volna meg a
hozzánk főzıdı kapcsolatát. Azt javasoltam, fogadja el az ajánlatot, és ha nem jól üt ki,
még mindig visszatérhet hozzánk tízezer dollárral a zsebében. Edna eljátszotta a szerepet,
de nem volt sikere, és visszatért vállalatunkhoz.

Még forgattuk a Bohémvér-t, mikor Pola Negri igazi hollywoodi módon debütált
Amerikában. Ez alkalommal a Paramount reklámosztálya még szokásos szamárságait is
felülmúlta. Gloria Swansonról és Poláról kiagyalt féltékenykedési és veszekedési híreket
vertek dobra és tálaltak a közönségnek. Fıcímek hirdették: “Negri igényt tart Swanson
öltözıjére." “Gloria Swanson nem hajlandó Pola Negrivel találkozni." “Negri kész
Swanson meghívásának eleget tenni." A sajtó gyomorforgatóan ontotta az efféle
újdonságokat.
Sem Gloriát, sem Polát nem lehetett hibáztatni ezekért a kiagyalt történetekért.
Voltaképpen kezdettıl fogva jó barátnık voltak. De a közhelyszerő macskatermészet
csemege volt a reklámosztály szemében. Estélyeket és fogadásokat adtak Pola
tiszteletére. Egy ilyen mesterségesen összehozott parádé során szimfonikus
hangversenyen találkoztam össze Polával a hollywoodi szabadtéri színházban. A
mellettem levı páholyt foglalta el reklámfınökökbıl és Paramount-igazgatókból álló
kíséretével.
– Sáárlii! Hogyhogy nem hallottam eddig magáról? Miért nem hívott fel? Nem tudja,
hogy azért jöttem át Németországból, hogy magát lássam?
Ez hízelgı volt, még ha utolsó megjegyzését nem vettem is komolyan, hiszen csak
egyetlenegyszer találkoztunk Berlinben, s az sem tartott húsz percnél tovább.
– Szörnyő kegyetlen ember maga, Sáárlii, hogy nem telefonált. Olyan régóta várom,
hogy halljak magáról. Merre dolgozik? Adja meg a telefonszámát, majd felhívom. –
Ígérte.
Némi kétkedéssel fogadtam ezt a lángolást, de a szépséges Pola érdeklıdése így is
megtette a hatását. Néhány nappal késıbb meghívott, vegyek részt az estélyén, melyet
Beverly Hills-i bérelt házában ad. Nagyszabású estély volt, még hollywoodi mértékkel
mérve is, és a sok hímnemő sztár jelenléte ellenére Pola nekem szentelte a figyelme
nagyobb részét. Akár ıszinte volt az érdeklıdése, akár nem, élveztem a sikert, így
kezdıdött egzotikus kapcsolatunk. Több hétig együtt jelentünk meg a nyilvánosság elıtt,
és persze több se kellett a rovatvezetıknek. Rövidesen fıcímek hirdették: “Charlie
eljegyezte Polát." Ez roppantul feszélyezte Polát, és kért, tegyek közzé valamilyen
nyilatkozatot.
– A nyilatkozatnak a hölgytıl kell származnia – válaszoltam.
– Mit mondjak nekik? Közönyösen megvontam a vállam.
Következı nap üzenet érkezett, hogy Miss Negri nem kíván látni. Az üzenethez nem
főztek kommentárt. De még aznap este riadtan telefonált a szobalánya, hogy úrnıje
nagyon rosszul van. Nem jönnék-e azonnal? Megérkezésemkor a kisírt szemő leányzó
betessékelt a nappaliba, ahol Pola úrnıt heverıre dılve, csukott szemmel találtam.
– Olyan kegyetlen vagy! – Casanova szerepében találtam magam. Néhány nappal
késıbb Charlie Hyton, a Paramount-mőtermek igazgatója telefonált.
– Elég sok gondot okoz nekünk, Charlie. Szeretnék beszélni magával.
– Szívesen állok rendelkezésére! Fáradjon el hozzám – mondtam.
Jött is. Már éjfélre járt, mikor megérkezett. Hyton nagy darab, köznapi külsejő ember
volt, aki jól illett volna egy áruházi pult mögé. Kertelés nélkül a tárgyra tért:
– Charlie, Pola belebetegszik a sajtóban olvasható célzásokba. Miért nem nyilatkozik,
hogy elhallgassanak?
Minthogy ilyen nyíltan nekem rontott, keményen a szemébe néztem:
– Maga szerint mit kellene mondanom?
Zavarát tréfás merészségbe igyekezett burkolni.
– Pola nagyon tetszik magának, nem igaz?
– Nem hiszem, hogy ez bárki másra tartozzék – mondtam.
– De mi milliókat fektettünk ebbe az asszonyba! És ez a fajta hírverés árt neki. –
Szünetet tartott. – Charlie, ha annyira tetszik magának, miért nem veszi el feleségül?
Akkor nem találtam humorosnak ezt a hihetetlen támadást.
– Ha azt hiszi, azért veszek feleségül valakit, hogy megóvjam a Paramount
befektetéseit, nagyon téved!
– Ha így áll a dolog, ne találkozzanak többet.
– Ez Polán múlik – feleltem.
A további beszélgetés azzal a rideg, de mulatságos megállapítással végzıdött, hogy
nincs egyetlen Paramount-részvényem se, tehát semmi okom Polát feleségül venni.
Amilyen hirtelen kezdıdött a kapcsolatunk, olyan hirtelen véget is ért. Soha többé nem
hívott fel.
Polához főzıdı idegtépı kapcsolatom idején egy fiatal mexikói lány érkezett a
mőterembe; Mexico Citybıl gyalogolt Hollywoodba csak azért, hogy Charlie Chaplint
lássa. Mivel már sok tapasztalatom volt ütıdöttekkel és hóbortosokkal, szóltam a
menedzseremnek, hogy “finoman szabaduljon meg tıle".
Nem gondoltam többet a dologgal, de hazulról telefonáltak, hogy az ifjú hölgy a
bejárati lépcsın ül. Égnek állt a hajam. Utasítottam az inast, kergesse el a lányt, és
közöltem, hogy nem mozdulok addig a mőterembıl, míg nem tiszta a levegı. Tíz perccel
késıbb értesítettek, hogy a lány elment.
Este Pola, dr. Reynolds és a felesége vacsorázott nálam; elmeséltem nekik az esetet.
Kinyitottuk a bejárati ajtót, és körülnéztünk, nem jött-e vissza a lány. Még a vacsora alatt
az inas falfehéren rontott a szobába. – Odafönt fekszik az ön ágyában! – jelentette, és
beszámolt róla, hogy éjszakára akarta elıkészíteni a szobámat, mikor rábukkant az
ágyban; még a pizsamámat is magára húzta.
 Fogalmam se volt, mit tegyek.
– Majd beszélek a fejével – mondta Reynolds, és felsietett a lépcsın.
Mi, többiek ottmaradtunk, és vártuk a fejleményeket. Reynolds kisvártatva visszatért.
– Hosszan elbeszélgettem vele – közölte. – Fiatal és csinos, egészen értelmesen
beszél. Megkérdeztem tıle, mit keres az ágyadban. Azt mondta, meg szeretne ismerkedni
Mr. Chaplinnel. Megkérdeztem tıle, tudja-e, hogy a viselkedésébıl elmebajra
következtethetnek, és a bolondokházába csukhatják. Ez csöppet se zavarta. Azt
válaszolta, hogy ı nem ırült, csak nagy tisztelıje Mr. Chaplin mővészetének, és azért jött
ide Mexikóból, hogy találkozzék vele. Erre felszólítottam, vegye le a pizsamádat,
öltözzék fel, és tőnjön el tüstént, különben hívjuk a rendırséget.
– Szeretném látni a lányt – mondta Pola könnyedén. – Hívassátok le ide a társalgóba.
– Ellenkeztem, mert úgy éreztem kínos lesz mindenkinek. De a lány nagyon higgadtan
lépett a szobába. Reynolds igazat mondott: a lány fiatal volt és vonzó. Elmesélte, hogy
egész nap a mőterem körül kódorgott. Megkínáltuk vacsorával, de csak egy pohár tejet
fogadott el.
Pola elhalmozta kérdésekkel, miközben a lány a tejet szopogatta.
– Szerelmes vagy Mr. Chaplinbe? – (Összerezzentem.)
A lány nevetett.
– Szerelmes! Á, dehogy, csak nagyon csodálom, mert nagy mővész.
Pola most ezzel a kérdéssel állt elı:
– Hát az én filmjeimet láttad-e már?
– Persze hogy láttam – válaszolta a lány közömbösen.
– És mi a véleményed róluk?
– Nagyon jók, de maga nem olyan nagy mővész, mint Mr. Chaplin. Pola arckifejezése
minden pénzt megért.
Figyelmeztettem a lányt, hogy viselkedése félremagyarázható, majd megkérdeztem,
van-e annyi pénze, hogy visszautazzék Mexico Citybe. Azt mondta, van pénze; Reynolds
is ellátta néhány jó tanáccsal, erre a lány elhagyta a házat.
Másnap délben azonban ismét berontott az inas azzal, hogy a lány megmérgezte
magát, és az út közepén fekszik. Minden további nélkül telefonáltunk a rendırségnek, és
a lányt kórházba vitték a mentık.
Másnapra az újságok persze jól felfújták az esetet. Közölték a fényképét, amint a
kórházi ágyon üldögél. Gyomormosás után fogadta a sajtót. Kijelentette, hogy nem vett
be mérget, csak a figyelmet szerette volna felhívni magára, nem szerelmes Charlie
Chaplinbe, és pusztán azért jött Hollywoodba, hogy szerencsét próbáljon, és bejusson a
filmhez.
Miután elbocsátották a kórházból, a Jóléti Hivatal gondjaira bízták. Barátságos levél
érkezett a címemre, amelyben érdeklıdtek, nem lennék-e hajlandó segítséget nyújtani
ahhoz, hogy a lány visszakerüljön Mexico City be.
– Teljesen ártalmatlan és nem is rosszféle – írták, erre vállaltuk a vonatköltséget.

Most már szabad voltam, és nekiláthattam a United Artists részére készülı elsı
vígjátékomnak. Nagyon szerettem volna felülmúlni a Kölyök sikerét. Hetekig
gyötrıdtem, gondolkoztam, törtem a fejem, hogy ötletet préseljek ki belıle. Ezt
mondogattam magamban: – Most grandiózus filmet kell produkálnom! A legnagyobbat,
amilyen még nem volt! – De semmi se jutott az eszembe, míg egy vasárnap reggel, mikor
a hétvégét Fairbankséknél töltöttem, reggeli után térhatású fényképeket nézegettünk
Douglasszal. Néhány kép Alaszkában, a Klondike-hágón készült; az egyik felvétel a
Chilkoot-szorost ábrázolta. Hosszú sorban másztak az aranyásók a fagyos meredélyen; a
hátoldalra nyomtatott szöveg ismertette, hogy a szoroson való átkelés milyen
nélkülözésekkel és megpróbáltatásokkal járt. Rögtön arra gondoltam, milyen ragyogó
téma ez, mennyire mozgásba fogja hozni a fantáziámat. Ötletek, vígjátéki helyzetek
alakultak ki a fejemben egy pillanat alatt, s bár nem volt kész a sztorim, a körvonalak
máris felderengtek.
Sajátos jellegzetessége a vígjáték-alkotásnak, hogy a tragikum ösztönöz a komikumra;
mert a nevetés, úgy hiszem, tagadó magatartás: nevetnünk kell tehetetlenségünkön a
természet erıivel szemben – mert másképp megırülnénk. Olvastam egy könyvet a
Donner-expedícióról, mely útban California felé eltévedt, és betemette a hó a Sierra
Nevada hegyormai között. Százhatvan emberbıl tizennyolc maradt életben, a többi éhen
halt vagy megfagyott. Voltak, akik megették a halottakat, mások a csizmájukat sütötték
meg, hogy éhségüket csillapítsák. Ez a gyötrelmes tragédia ihlette egyik
legmulatságosabb jelenetemet. Gyötrelmes éhségemben megfızöm és megeszem a
cipımet, szedegetem a szögeket, mint a csontot a sült kappanból; végül spagetti gyanánt
elfogyasztom a cipızsinórt. Az éhségnek ebben a delíriumában a társam csirkének vél, és
föl akar falni.
Hat hónap alatt egész sor vígjátéki cselekményt gondoltam ki, és megkezdtem a
felvételeket forgatókönyv nélkül. Természetesen sok zsákutcába is tévedtem, és számos
mulatságos képsort el kellett hagynunk. Ilyen volt a szerelmes jelenet, melyben az
eszkimó lány megtanítja a csavargót eszkimó módra csókolózni, az orrukat egymáshoz
dörzsölve. Mikor a csavargó útnak indul aranyat keresni, az odaadó búcsú pillanatában
szenvedélyesen dörzsöli az orrát a lány orrához. Néhány lépés után megfordul, megérinti
orrát a mutatóujjával, utolsó forró csókot dob neki, majd kissé náthás lévén, suttyomban
beletörli az ujját a nadrágjába. De az eszkimó lány szerepét ki kellett hagynunk, mert
ütközött a mulatóbeli lány sokkal lényegesebb sztorijával.
Az Aranyláz forgatása idején nısültem meg másodszor. Mivel két felnıtt fiunk van,
akiket nagyon szeretek, nem bocsátkozhatom részletekbe. Két évig tartott a házasságunk.
Hiába igyekeztünk, reménytelen dolog volt, és mérhetetlen keserőséggel végzıdött.
Az Aranyláz-t New Yorkban, a Standard Theatre-ben mutatták be; a premieren én is
részt vettem. A film úgy kezdıdött, hogy jókedvően szerencsétlenkedem egy szakadék
szélén, és nem veszem észre, hogy hatalmas medve követ; a közönség ettıl a perctıl
rikoltozott és tapsolt. A nevetés alatt elszórt taps hallatszott egészen a film végéig. Hiram
Abrams, a United Artists kereskedelmi igazgatója késıbb odajött hozzám, és megölelt.
– Charlie, legalább hatmillió dolláros összbevételt garantálok. – Valóban annyi lett.
A premier után összeroppantak az idegeim. A Ritzben laktam; egész egyszerően nem
kaptam levegıt, úgyhogy rémülten telefonáltam egyik barátomnak.
– Meghalok – csuklottam. – Küldd ide az ügyvédemet!
– Ügyvédet? Orvos kell neked – mondta riadtan.
– Nem, nem, ügyvéd. Végrendelkezni akarok.
A barátom az ügyvédet és az orvost is riasztotta rémületében, de ügyvédem éppen
Európában volt, tehát csak az orvos érkezett meg.
Már a felületes vizsgálat is meggyızte az orvost, hogy semmi bajom, csak az idegeim
berzenkednek.
– A melegtıl van – állapította meg. – Ne maradjon New Yorkban, menjen azonnal a
tengerpartra. A nyugalom és a sós levegı rendbe hozza.
Félórán belül összecsomagoltam, és indultam Brighton Beachre. Útközben minden ok
nélkül elsírtam magam. Tengerre nézı szobát vettem ki az egyik parti szállodában,
kiültem az ablakba, és hatalmas szippantásokkal nyeltem a tengeri levegıt. De máris
tömeg verıdött össze a szálló elıtt:
– Hé, Charlie! Bravó, Charlie! – Vissza kellett húzódnom a szobám mélyére, hogy
eltőnjek a szemük elıl.
Ebben a pillanatban ordítást hallottam, mintha kutya vonított volna. Egy ember
fuldoklott. Az életmentı szolgálat partra hozta, pontosan az ablakom alatt részesítették
elsı segélyben. Hiába: már meghalt. Alig vitte el a hullaszállító, máris újabb ordítás
riasztott meg. Három embert mentettek ki a partra: kettı megmenekült. Rosszabb
állapotba kerültem, mint valaha, úgyhogy sürgısen visszatértem New Yorkba. Két nappal
késıbb azonban már jobban éreztem magam, és mehettem Californiába.

XX
Visszaérkezve Beverly Hillsbe, meghívást kaptam egy barátomtól, hogy találkozzam
nála Gertrude Steinnel. Mikor beléptem, Miss Stein karosszékben ült a nappali közepén.
Csipkegalléros barna ruha volt rajta, kezét az ölében nyugtatta. Mintha csak Van Gogh
portréját láttam volna Madame Roulinrıl, azzal a különbséggel, hogy nem kontyban
összefogott vörös haja volt, hanem barna és rövidre vágott.
A vendégek tiszteletteljes távolságban, félkörben vették körül. Az egyik szolgálattevı
hölgy súgott valamit Gertrude-nak, majd odalépett hozzám.
– Miss Gertrude Stein szeretné megismerni önt.
Odaléptem. Pillanatnyilag nem volt alkalom az eszmecserére, mert mások is érkeztek,
s várták, hogy bemutassák ıket.
Az ebédnél a háziasszony Gertrude mellé ültetett; valamiképpen a mővészetre fordult
a szó. Azt hiszem, azzal kezdıdött, hogy elismeréssel nyilatkoztam az ebédlı ablakából
nyíló kilátásról. Gertrude azonban nem lelkesedett érte.
– A természet – szólt – köznapi; az ábrázolása sokkal érdekesebb. – Tovább fejtegette
e tételt, és azt állította, hogy a mőmárvány szebb, mint a valódi, meg hogy Turner
akármelyik naplementéje elbővölıbb, mint bármilyen valóságos égbolt. Bár ezek a
kinyilatkoztatások meglehetısen erıltetett bölcsességnek tőntek, udvariasan bólogattam.
A filmmesékrıl is volt elmélete:
– Túlságosan elcsépeltek, túlságosan bonyolultak, túlságosan kiagyaltak.
Szeretett volna egyszer már olyan filmben is látni, amelyben csak sétálok az utcán,
majd befordulok a sarkon, aztán még egy sarkon, meg még egyen. Gondoltam,
megemlítem, hogy ez a kívánság csak változata egyik misztikus kinyilatkoztatásának: “A
rózsa az rózsa az rózsa" – de valami ösztönös érzés megakadályozott ebben.
Ebédhez gyönyörő belga csipkeabroszon terítettek, amely több vendég hangos
dicséretét kivívta. Nagyon könnyő lakkcsészékben, beszélgetés közben szolgálták fel a
kávét, és az enyémet túl szorosan a karom mellé tették; alig mozdítottam a kezem, mégis
kidöntöttem a kávét az abroszra. Majd elsüllyedtem szégyenemben! Még véget se ért a
háziasszonyhoz intézett hebegı bocsánatkérésem, mikor Gertrude követte a példámat, és
hajszálra ugyanúgy fellökte a csészéjét. Megkönnyebbültem, hogy most már ketten
leszünk zavarban. De Gertrudenak a szeme se rebbent, így szólt:
– Nincs semmi baj, nem ömlött a ruhámra.
John Masefield keresett fel a mőtermemben; magas, jóképő, barátságos ember volt; a
modora szívélyes és megértı. De kiválóságától nagyon elbátortalanodtam, magam sem
tudom, miért. Szerencsére éppen akkor olvastam a The Widow in the Bye Street címő
kötetét (Özvegy a mellékutcában); nagy csodálója lettem e mőnek, és így nem voltam
teljes némaságra kárhoztatva, hanem idézhettem kedvenc versszakomat:

Tömeg fülelt a börtön kapuján át

Hogy a lélekharang csengjen nekik,
Ahogy az üres lelkek várva várják
A más poklának erıs mérgeit.

(Orbán Ottó fordítása)

Az Aranyláz forgatása közben telefonhívást kaptam Elinor Glyntıl:

– Drága Charlie, meg kell ismerkednie Marion Daviesszel: aranyos nı, nagyon
szeretne találkozni magával. Eljönne-e velünk vacsorázni az Ambassador szállóba és
utána Pasadenába, hogy megnézzük a maga Semmittevık-jét?
 Sohase láttam addig Mariont, de gyakran belebotlottam abba a különös hírverésbe,
amelyet a személye körül keltettek. A Hearst-konszern minden újságja, folyóirata tele
volt vele; pofon csapta az embert, hogy a gyomra is kavargott. Annyira el volt túlozva ez
a reklám, hogy számos viccet gyártottak Marion Daviesrıl. Például Beatrice Lillie a
következı megjegyzést tette, mikor valaki megmutatta neki Los Angeles villódzó fényeit:
– Milyen gyönyörő! Gondolom, nemsokára mind a “Marion Davies" nevet ragyogja
majd! – Nem lehetett Hearst-magazint vagy – újságot kézbe venni, hogy ne Marion egy-
egy hatalmas fényképére lapozzon rá az ember. Mindez csak távol tartotta a közönséget a
pénztártól.
Egyik este Fairbankséknél Marion Davies-filmet vetítettek: A makrancos princessz
címőt. Meglepetésemre Marion remek komikának bizonyult, bájos és vonzó volt; a maga
erejébıl Hearst bıdületes reklámja nélkül is sztár lett volna. Elinor Glyn vacsoráján
szerényen és bájosán viselkedett; attól az estétıl igaz barátság szövıdött közöttünk.
A Hearst és Marion közötti kapcsolat legendás hírő az Egyesült Államokban, sıt az
egész világon. Több mint harminc évig tartoztak egymáshoz, egészen Hearst halála
napjáig.
Ha valaki megkérdezné tılem, hogy életemben ki imponált nekem a legjobban,
gondolkozás nélkül felelném: William Randolph Hearst. Hozzátenném magyarázatként,
hogy az imponálást nem kell feltétlenül kedvezı értelemben venni, bármilyen kiváló
tulajdonságai voltak is. Talányos egyénisége ejtett rabul, kisfiús viselkedése, ravaszsága,
kedvessége, nyersesége, mérhetetlen hatalma és vagyona, és mindenek felett: igaz
természetessége. Az evilági értékrend szerint ı volt a legszabadabb ember, akit ismertem.
Üzleti birodalma meseszerő és sokrétő volt: százával adott ki lapokat, jókora
ingatlanvagyona volt New Yorkban, bányái és hatalmas birtokai Mexikóban. Titkára
szerint Hearst vállalatai négyszázmillió dollárt értek – ami szép kis pénz volt azokban az
idıkben.
Hearstrıl eltérıek a vélemények. Némelyek azt állították, hogy ıszinte amerikai
hazafi, mások hogy opportunista, és nem érdekli más, csak lapjainak minél szélesebb
körő terjesztése, vagyonának gyarapítása. Fiatal korában vállalkozó szellemő és liberális
gondolkozású volt, amellett szüleinek vagyona is mindig a háta mögött állt. Ismeretes a
történet, hogy Russel Sage, a pénzember összefutott Hearst anyjával, Phoebe Hearsttel a
Fifth Avenue-n. Sage így szólt:
– Ha a fia továbbra is támadja a Wall Streetet, az újságja egymillió dollárt fog
veszíteni évente.
– Ha csak ennyit veszít a fiam, kedves Mr. Sage, még nyolcvan évig bírja az iramot –
vágott vissza Mrs. Hearst.
Mikor elıször találkoztam Hearsttel, meglehetısen melléfogtam. Sime Silverman, a
Variety fıszerkesztıje és kiadója magával vitt ebédre Hearst lakására a Riverside Drive-
re. A lakása gazdag ember szabványos otthona volt, eredetiség nélkül, mesterek képeivel,
magas mennyezettel, mahagóni falburkolattal, beépített szekrényekkel, szemlére rakott
porcelánokkal. Bemutattak a Hearst családnak, és ebédhez ültünk.
Mrs. Hearst szép asszony volt, kedves és közvetlen. Hearst viszont várakozóan nézett
rám, és hagyta, hogy én vigyem a szót.
– Mikor elıször láttam önt, Mr. Hearst – mondtam –, a Beaux Arts étteremben
üldögélt két hölgy társaságában. Az egyik barátom mutatta meg nekem önt.
Éreztem, hogy az asztal alatt valaki megnyomja a lábamat; hamar rájöttem, hogy Sime
Silverman volt az.
– Nahát! – mondta Hearst, és felderült az arca. Igyekeztem visszavonulni.
– Ha nem ön volt az, nagyon hasonlított önre, persze a barátom se volt egészen biztos
a dolgában – buzgólkodtam együgyő módon.
– Nos – mondta Hearst kacsintva –, nagyon kényelmes dolog, ha az embernek van
hasonmása.
– Hogyne, hogyne – nevettem, de a nevetésem talán valamivel hangosabb volt a
kelleténél.
Mrs. Hearst a segítségemre sietett:
– Hogyne – mondta tréfás hangsúllyal –, nagyon kényelmes. Szerencsére a
baklövésemnek nem volt komolyabb következménye; azt hiszem, egészen jól sikerült az
ebéd.

Marion Davies azért költözött Hollywoodba, hogy fıszerepeket játsszon a Hearst

gyárának filmjeiben. Beverly Hillsben bérelt házat, Hearst pedig a Panama-csatornán át a
californiai vizekre hajózott nyolcvanöt méter hosszú cirkálójával. Ettıl kezdve a
filmkolónia az Ezeregyéjszaka életét élte. Marion hetente kétszer, néha háromszor is
szédületes vacsorát rendezett vagy száz vendég részére; volt a vendégek közt színész,
színésznı, szenátor, pólójátékos, férfitáncos, külföldi uralkodó, Hearst – igazgató és
szerkesztı. Különös, feszültséggel és frivolsággal telített légkör uralkodott; senki se
láthatta elıre a hatalmas Hearst következı szeszélyét, amelytıl az est sikere vagy
sikertelensége függött.
Jól emlékszem az egyik esetre, amely Marion bérelt házában, egy vacsorán történt.
Körülbelül ötvenen álldogáltunk szerteszét, Hearst pedig szerkesztıinek körében, komor
képpel ült egy magas támlájú karosszékben. Az à la Madame Récamier öltözött Marion
egy heverın könyökölt; sugárzóan szép volt, de egyre szótlanabb lett, minél jobban
belemélyedt Hearst az üzleti megbeszélésébe. Hirtelen méltatlankodva felkiáltott:
– Hé, te!
Hearst felnézett:
– Nekem szóltál?
– Igen, neked! Gyere ide! – mondta Marion, és nagy két szemét Hearstre szegezte. A
vezérkar félreállt az útból, mindenkin néma zsibbadtság vett erıt.
Hearst szeme összeszőkült, tekintete egyre fenyegetıbb lett; szája egyre vékonyabb
vonallá merevedett; szfinxhez hasonlatosan ült a székében, új javai idegesen dobolva
trónszerő karosszéke karfáján: még nem döntött, kirobbanjon-e vagy sem. Szerettem
volna venni a kalapomat, és odábbállni. Ám Hearst hirtelen felállt.
– Azt hiszem, mégiscsak oda kell mennem – mondta, és félszegen odabaktatott
Marionhoz. – Mit óhajt, nagysád?
– Üzleti ügyeidet a városban intézd – mondta Marion fölényesen –, nem pedig az én
házamban. A vendégeim inni szeretnének, siess, keríts elı valamit.
– Jól van, no – válaszolta Hearst, és bohóc módra botladozva iparkodott a konyhába.
Mindenki megkönnyebbülten mosolygott.
Valami sürgıs ügyben vonaton Los Angelesbıl New Yorkba utaztam, de útközben
táviratot kaptam Hearsttıl, menjek vele Mexikóba. Visszasürgönyöztem, hogy nagyon
sajnálom, de fontos elintéznivalóm van New Yorkban. Kansas Cityben felkeresett Hearst
két megbízottja:
– Azért jöttünk, hogy leszedjük önt a vonatról – mondták mosolyogva, és közölték,
hogy Mr. Hearst kész utasítani New York-i ügyvédeit, hogy intézzék el az ügyeinket.
Még így se teljesíthettem kívánságát.
Nem találkoztam senkivel, aki olyan könnyő kézzel szórta volna a vagyonát, mint
Hearst. Rockefellert nyomta a pénzzel járó erkölcsi kötelezettség, Pierpont Morgant a
pénz hatalmának imádata itatta át; Hearst azonban olyan nemtörıdömséggel dobott ki
milliókat, mintha a heti zsebpénzét költené.
Santa Monicában tengerparti házat ajándékozott Marionnak. Házát – jelképesen
szólva – fövényre építették a meghívott olasz mesteremberek. A hetvenszobás, V. György
stílusában épült palota száz méter hosszú és három emelet magas volt, báltermét és
ebédlıjét aranylemezzel burkolt mennyezet borította. Reynolds, Lawrence és más
mesterek képei függtek minden sarokban – akadt köztük hamisítvány is. A tágas tölgyfa
burkolatú könyvtárban a padló egy része gombnyomásra felemelkedett, és
vetítıvászonként szolgált.
Marion ebédlıjében kényelmesen elfért ötven vendég. A fényőzı lakosztályokban
legalább húsz vendéget lehetett elhelyezni. Az óceánnal határos körülkerített parkban a
harminchárom méter hosszú márvány úszómedence fölött olasz márványból épített híd
ívelt át. A medence mellett bár és táncparkett várta a vendégeket.
A Santa Monica-i hatóság kikötıt akart létesíteni kisebb vízijármőveknek és
kirándulóhajóknak; a tervet a Los Angeles-i Times is támogatta. Mivel magam is
tulajdonosa voltam egy kis tengeri jachtnak, jó ötletnek tartottam a kikötıépítés tervét, és
egyszer reggeli közben meg is mondtam ezt Hearstnek.
– Tönkretennék az egész vidéket – méltatlankodott Hearst –, bordély az én házam,
hogy minden ablakon matrózok bámuljanak be?
– Nem is esett több szó a tervrıl.
Hearst rendkívül természetesen viselkedett. Ha jó hangulatban volt, szeretetre méltó
darabossággal lejtette kedves táncát, a charlestont, és nem bánta, bármit gondolnak is róla
az emberek. Soha nem pózolt, csak az hozta mozgásba, ami valóban érdekelte. Nehézkes
embernek látszott – lehet, hogy az is volt, de nem iparkodott másnak tőnni. Sokan azt
hitték, hogy a Hearst aláírással naponta megjelenı vezércikkeket Arthur Brisbane írja, de
Brisbane maga mondta nekem, hogy Hearst a legragyogóbb cikkírója az országnak.
Idınként meglepıen gyerekesen viselkedett, és nagyon könnyen megbántódott. Egyik
este például, mikor a szótagrejtvény-játszáshoz kiosztottuk a szerepeket, panaszkodott,
hogy kihagytuk.
– Jól van – mondta Jack Gilbert viccesen –, majd mi ketten egész külön rejtvényt
mutatunk be, mégpedig a “gyógyszerdoboz" szót; én leszek a doboz, ön pedig a
gyógyszer. – De W. R. megsértıdött, remegett a hangja:
– Nem játszom az ócska rejtvényeitekben – mondta, és már ki is robogott, bevágta
maga mögött az ajtót.
Hearst San Simeon-i négyszázezer hektáros birtoka harminc mérföld hosszúságban
terült el a Csendes-óceán partvidékén. A lakóépületek citadellaszerően, lapos domb
tetején emelkedtek, százötven méternyire a tenger szintje fölött, és négy mérföldre a
tengerparttól. A fıépületet Európából ládákban átszállított kastélyok részeibıl állították
össze. A homlokzat úgy festett, mint a reimsi katedrális és egy kolosszális svájci lak
keresztezıdése. A fıépület körül öt olasz stílusú villa állt testırként a fennsík szélén; egy-
egy villában hat vendég lakhatott. A villák belsı kiképzése is olaszos volt; a barokk
mennyezetrıl faragott szeráfok és kerubok mosolyogtak az emberre. Még harminc
vendég számára volt hely a fıépületben. A fogadóterem alapterülete mintegy harmincszor
tizenöt méter volt; a falán gobelinszınyegek függtek. Volt közöttük valódi is, utánzat is.
E fıúri levegıjő terem négy sarkába ostábla és tivoli játékokat állítottak. Az ebédlı
kicsinyített másolata volt a Westminster-apátság fıhajójának; nyolcvan ember
kényelmesen étkezhetett benne. Hatvan fı volt a személyzet.
A kastély hallótávolságán belül állatkertet építettek, oroszlánokkal, tigrisekkel,
medvékkel, majmokkal, orangutánokkal, madarakkal és csúszómászókkal. A birtok
határán levı kaputól ötmérföldnyi kocsiút vezetett a kastélyhoz; az út mentén
figyelmeztetı táblák a következı szöveggel: “Állatok elınyben." Az ember a kocsijában
várakozhatott, amíg a strucc-csapat végre úgy döntött, hogy lesétál az útról. Juhok,
szarvasok, jávorszarvasok és bölények csapatostul vonultak át a birtokon, akadályozva a
közlekedést.
A vasútállomáson kocsi várt, de ha repülıgépen érkezett az ember, a házi repülıtérre
szállhatott le. Ha valaki két étkezés között toppant be, elkalauzolták a szállására, és
tájékoztatták, hogy a vacsorát nyolckor tálalják, de a nagy hallban már fél nyolctól kaphat
koktélt.
A meghívottak úszhattak, lovagolhattak, teniszezhettek, más játékokat játszhattak,
vagy megnézhették az állatkertet. Hearst szigorú utasítást adott, hogy este hatig senkinek
se szolgálhatnak fel koktélt. De Marion a saját lakosztályába győjtötte a barátait, ahol
titokban bármikor akadt egy-két korty.
Dúskáltunk az ételben; a menü I. Károly bankettjeinek étrendjére emlékeztetett.
Mindig szolgáltak fel vadat, az évszaknak megfelelıen fácánt, vadkacsát, foglyot vagy
nagyvadat. E nagy bıség közepette azonban papírszalvétába törülhette az ember a száját;
vászon asztalkendıt csak akkor kapott a vendég, ha Mrs. Hearst a házban tartózkodott.
Mrs. Hearst évente lerándult San Simeonba, de ebbıl nem lett vihar. Marion és Mrs.
Hearst között békés egymás mellett élés alakult ki, és ezt mindketten tudomásul vették:
ha közeledett Mrs. Hearst érkezésének idıpontja, Marion és társasága szépen távozott,
vagy visszatértek Marion tengerparti házába. Én 1916 óta ismertem Millicent Hearstet. Jó
barátok voltunk, így mindkét háztartásba volt meghívóm. Mikor Millicent már
berendezkedett a birtokon a San Franciscó-i társaság soraiból kiválogatott barátaival,
engem is meghívott víkendre; úgy jelentem meg ilyenkor, mintha ez lenne elsı
látogatásom a szezonban. De Millicentnek nem voltak illúziói. Tettette ugyan, hogy mit
sem tud Marionnak iménti kihurcolkodásáról, de jó képet vágott a dologhoz.
– Ha nem Marion, hát valaki más – mondogatta.
Gyakran tisztelt meg a bizalmával Marion és W. R. viszonyával kapcsolatban is, és
nem volt keserőség a hangjában.
– Még mindig úgy viselkedik, mintha soha semmi se történt volna közöttünk, és
mintha Marion nem is létezne. Mikor megérkezem, mindig nagyon szíves, de sohasem
marad néhány óránál tovább. Mindig ugyanazzal a fogással él; vacsora közben az inas
cédulát nyújt át neki, mire bocsánatot kér, és felkel az asztaltól. Aztán visszajön,
ügyetlenül mentegetızik, hogy valamilyen sürgıs üzleti ügyben haladéktalanul el kell
utaznia Los Angelesbe, és mindenki úgy tesz, mintha elhinné ezt. Pedig jól tudjuk mind,
hogy Marionhoz megy vissza.
Egyszer elkísértem Millicentet esti sétájára. A kastély holdfényben fürdött,
csodálatosnak és kísértetiesnek hatott a vadregényes, hét hegycsúccsal csipkézett háttér
elıtt; a makulátlan égbolton ragyogtak a csillagok. Megálltunk egy percre, nem tudtunk
betelni a táj szépségével. Az állatkertben idınként felordított az oroszlán, az orangután
pedig szakadatlanul üvöltött; a hegycsúcsok megsokszorozva verték vissza a hangját.
Hátborzongató volt az üvöltés; az orangután minden este naplementekor kezdett rá,
elıször csak csendesen, aztán belelovalva magát a borzalmas üvöltésbe; késı éjjel hallani
lehetett.
– Meghibbant ez a szerencsétlen állat – mondtam.
– İrült ez az egész hely. Nézzen körül! – válaszolta Millicent a kastélyra pillantva. –
İrült Ottó alkotása... és tovább fogja építeni, toldozgatni a halála napjáig. És akkor mire
lesz jó? Senkinek sincs annyi pénze, hogy ezt fenntartsa. Szállodának nem használható,
ha pedig az államra hagyja, fogalmam sincs, mit kezdenének vele... Még talán egyetemet
se lehet csinálni belıle.
Millicent mindig anyáskodó hangon beszélt Hearstrıl, amibıl arra következtettem,
hogy érzelmei mélyén még mindig kapcsolódik hozzá. Kedves, megértı asszony volt,
mégis néhány évvel késıbb, amikor – szerinte – politikai túlzásokba estem, egyszerően
keresztülnézett rajtam.

Egy este hétvégi tartózkodásra érkeztem San Simeonba. Marion feldúltan fogadott. Az
egyik vendéget borotvával megtámadták, mikor átvágott a parkon.
Marion mindig dadogott, amikor izgatott volt, és ettıl csak még bajosabb lett, nıies,
védelemre szoruló.
– Még n-n-nem tudjuk, hogy ki a tettes – suttogta –, de W. R. megbízásából egy
csomó detektív nyomoz a parkban. Szeretnénk, ha a hír nem jutna a többi vendég fülébe.
Azt hiszik, Fülöp-szigeti volt a támadó, ezért W. R. az összes Fülöp-szigetit eltávolította
a birtokról, amíg a gondos vizsgálat be nem fejezıdik.
 – Kit támadtak meg? – kérdeztem.
– Látni fogja este vacsoránál.
A vacsoránál egy fiatalember ült velem szemben, akinek az arca szinte eltőnt a kötés
alatt; csak fénylı szeme és fehér foga villogott; fogsorát állandó mosollyal mutogatta.
Marion megbökött az asztal alatt.
– İ az – suttogta. Egyáltalán nem ártott neki a merénylet, kiváló étvággyal evett.
Minden érdeklıdést nevetve, vállrándítással hárított el.
Vacsora után Marion megmutatta a helyet, ahol barátunkat megtámadták.
– E mögött a szobor mögött – mutatott rá a Niké márványmásolatára. – Itt vannak a
vérfoltok.
– Mit keresett a pasas a szobor mögött? – kérdeztem.
– Igyekezett m-m-megszabadulni a t-t-támadójától – hangzott a válasz.
Egyszerre csak elıbukkant barátunk az éjszakából; csurgott a vér az arcáról, amint
eltámolygott mellettünk. Marion visított, én meg jó méterest ugrottam. Egy másodperc
múlva húsz ember tőnt elı a semmibıl; körülfogták a sebesültet.
– Megint megtámadtak! – nyögte. Két detektív a karjában vitte vissza a szobájába,
ahol kikérdezték. Marion eltőnt, de egy órával késıbb újra találkoztam vele a nagy
elıcsarnokban.
– Mi történt? – kérdeztem.
Marion kétkedı arcot vágott. – Azt mondják a detektívek, hogy önmagát sebesítette
meg. Bolond a pasas, és magára szerette volna irányítani a figyelmet. – A hibbant agyú
alakot minden további teketória nélkül még az éjjel elszállították, szegény Fülöp-
szigetiek pedig másnap reggel visszatérhettek munkájukhoz.
Sir Thomas Lipton is vendége volt San Simeonnak meg Marion tengerparti házának.
Elragadó, bıbeszédő öreg skót volt, élvezetes hazai táj szólás érzett a kiejtésén. Vég
nélkül mesélt az emlékeibıl.
Velem így csevegett:
– Charlie, maga is átjött Amerikába, és magának is jól beütött. Én is így voltam.
Elıször marhaszállító hajó hozott. De azt mondtam magamban: legközelebb már a saját
jachtodon érkezel, így is lett. Panaszkodott, hogy millió fontokat loptak el tıle
teabehozatali vállalatánál. Alexander Moore, a spanyolországi nagykövet, Sir Thomas
Lipton és én gyakran vacsoráztunk együtt Los Angelesben. Ilyenkor Alex és Sir Thomas
emlékezete mindig visszaszállt a régi idıkbe, mindketten úgy potyogtatták a királyi
neveket, mint a cigarettacsikkeket; bennem e beszélgetések azt a benyomást keltették,
mintha a királyok csupa örök bölcsességeket mondanának.
Ebben az idıben rengeteget jöttem össze Hearsttel és Marionnal; élveztem rendkívüli
életstílusukat. Szabad meghívásom volt minden víkendre Marion tengerparti házába;
gyakran éltem az alkalommal, különösen míg Doug és Mary Európában járt. Egyik reggel
azonban, mikor több vendég társaságában reggeliztünk, Marion megkérdezte a
véleményemet egy forgatókönyvrıl. Amit mondtam, nem nyerte meg W. R. tetszését. A
történet a feminizmusról szólt. Erre megjegyeztem, hogy a nı választja magának a férfit,
és ehhez a férfinak vajmi kevés a köze.
W. R.-nek más volt a véleménye:
– Talán mégsem mindig, inkább a férfi választ – ellenkezett.
– Azt csak hisszük, hogy így van – feleltem –, de valamelyik kis hölgy egyszerre csak
rábök az ujjával az emberre, hogy neki ez kell, és már meg is fogott.
– Egyáltalán nincs igaza – mondta Hearst magabiztosan.
– A baj ott van – folytattam –, hogy olyan jól leplezik a manıvereiket, hogy elhisszük
nekik, mi választottuk ıket.
Hearst erre akkorát csapott az asztalra, hogy csak úgy táncolt rajta az edény.
– Ha azt mondom valamire, hogy fehér, maga rögtön azt állítja, hogy fekete! –
ordította.
Úgy hiszem, elsápadhattam valamelyest. Az inas éppen kávét töltött a csészémbe.
Felnéztem, és így szóltam:
– Lenne szíves intézkedni, hogy valaki becsomagolja a holmimat, és gondoskodna
taxiról? – Szó nélkül felálltam az asztaltól, kimentem a bálterembe, és a dühtıl némán
száguldoztam fel és alá. Egy pillanattal késıbb utánam jött Marion.
– Mi a baj, Charlie? Remegett a hangom.
– Senki sem üvöltözhet velem így. Mit képzel ez tulajdonképpen magáról? Ki ı, talán
Néró? Vagy Napóleon?
Marion szó nélkül sarkon fordult, és kisietett a szobából. Egy perccel késıbb W. R.
jelent meg, és úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna.
– Mi baj van, Charlie?
– Nem szoktam meg, hogy rám ordítsanak, különösen ha vendég vagyok a háznál.
Tehát megyek. Én... – a hangom elcsuklott, és nem tudtam befejezni a mondatot.
W. R. elgondolkozott egy pillanatra, aztán ı is öles léptekkel mérte végig a szobát.
– Beszéljük meg a dolgot – mondta, és az ı hangja se volt túlságosan magabiztos.
Utánamentem a hallba, ahol egy beugró elıtt antik, chippendale kettıs szék volt.
Hearst majd két méter magas és meglehetısen széles volt. Leült, és rámutatott a kevéske
maradék helyre.
– Üljön le, Charlie, és megbeszéljük a dolgot.
Odaültem mellé, de alig sikerült bepréselnem magam. Hearst szó nélkül kinyújtotta a
kezét; moccanni se tudtam a helyemen, valahogy mégis megráztam. Ezután látott a
magyarázkodáshoz. A hangja még mindig remegett.
– Tudja, Charlie, tulajdonképpen nem szeretném, ha Marion eljátszana ezt a szerepet.
És Marion ad a maga véleményére. Erre maga kedvezı véleményt mondott a
forgatókönyvrıl. Hát valószínőleg ezért bántam egy kicsit kurtán magával.
Azonnal megpuhultam, és egyre nyugtattam W. R.-t, hogy csak az én hibám volt;
végsı kibékülésként ismét sikerült kezet ráznunk. Mikor azonban fel akartunk állni,
éreztük, hogy alaposan beleszorultunk a chippendale-be, amely még ijesztıen nyikorgott
is. Csak többszörös nekirugaszkodás után sikerült kiszabadítani magunkat. A szék azért
épségben maradt.
Úgy látszik, Marion egyenesen Hearsthöz sietett tılem, és jól leszidta, amiért olyan
goromba volt; megmondta neki, jöjjön utánam, és kérjen bocsánatot. Marion tudta, mikor
beszélhet Hearst fejével, és mikor jobb hallgatnia; néha ugyanis csendben maradt.
– Ha ronda kedvében van – mondogatta Marion –, a vihar úgy szokott kitörni, mint a
v-v-villám.
Marion életvidám és elragadó teremtés volt; valahányszor W. R.-t New Yorkba
szólították üzleti ügyei, összegyőjtötte összes barátját Beverly Hills-i házába (mikor még
nem épült fel a tengerparti ház), és a hajnali órákig mulattunk, játszottunk. Azután Rudolf
Valentino hívta meg a társaságot, majd én láttam vendégül ıket. Néha autóbuszt
béreltünk, teletömtük eleséggel, harmonikást fogadtunk, és tízen-húszan kirándultunk a
Malibu Beach-re, hatalmas máglya mellett éjféli mulatságot rendeztünk, és apró rákokat
fogtunk.
Louella Parsons, az egyik Hearst-újságírónı mindig velünk tartott; lovagja, Harry
Crocker kísérte, aki késıbb egyik segédrendezım lett. Az ilyen kirándulásokról hajnali
négy vagy öt elıtt sohasem keveredtünk haza. Marion azt szokta mondani Louellának:
– Ha W. R. megtudja, egyikünk új állást kereshet, d-d-de az nem én leszek.
Éppen Marion házában tartottunk vidám vacsorát, mikor W. R. telefonált New
Yorkból. Marion dühösen tért vissza a telefontól.
– El se fogjátok hinni – szólt méltatlankodva –, W. R. figyeltet!
A telefonon keresztül Hearst felolvasta neki detektívjének jelentését, mi mindent
csinált Marion, mióta Hearst kitette a lábát; a jelentés szerint látták, hogy A úr házából
hajnali négykor, B úréból pedig hajnali ötkor távozott, és így tovább. Késıbb elmondta
nekem, hogy W. R. azonnal vissza akart térni Los Angelesbe, hogy felszámolja vele való
viszonyát, és otthagyja. Marion persze felháborodott ezen, mert semmi rosszat se tett,
csak baráti társaságban szórakozott. A detektív jelentése tényszerően megfelelt a
valóságnak, de utalásai hamis következtetésre adtak módot. Kansas Citybıl W. R.
táviratot küldött: “Megváltoztattam az elhatározásomat, nem térek vissza Californiába,
mert nem tudnám elviselni, hogy viszontlássam a helyet, ahol olyan boldog voltam:
indulok New Yorkba." De röviddel ezután második távirat érkezett, amely jelezte, hogy
mégis jön.
Roppant idegfeszítı percek következtek W. R. visszatérésével az összes érdekelt
számára. Marion azonban eredményesen beszélt vele, s a tárgyalás óriási bankettal zárult
W. R. hazajövetelének örömére. Marion rögtönzött ebédlıtermet ragasztott bérelt háza
mellé; a teremben százhatvan vendég étkezhetett. Az építkezés két nap alatt kész volt – a
belsı díszítéssel, villanyszereléssel és külön táncparkett elkészítésével. Marionnak csak
meg kellett dörzsölnie a varázslámpát, és máris testet öltött minden. Este W. R.
ajándékával, egy hetvenötezer dolláros smaragdgyőrővel jelent meg; hozzátartozik még a
történethez, hogy senki se vesztette el az állását.
Mikor már elegünk volt Marion tengerparti házából, vagy San Simeon várkastélyából,
víkendre hajókázni mentünk Hearst jachtján. Egészen Catalináig vagy délre, San Diegóig
cirkáltunk. Egyik ilyen hajókiránduláson történt, hogy Thomas H. Ince-t, aki átvette
Hearst vállalkozásának a Cosmopolitan Film Productionsnak irányítását, partra kellett
vinni San Diegóban. Ebben a kirándulásban nem vettem részt, és a jelenlevı Elinor Glyn
mesélte nekem, hogy Ince remek kedvében volt a kirándulás alatt, de ebéd közben olyan
bénító fájdalom rohanta meg, hogy fel kellett kelnie az asztaltól. Csak emésztési zavarra
gyanakodtak, de Ince olyan rosszul lett, hogy tanácsosnak látszott a partra tenni, és
kórházba szállítani. A kórházban megállapították, hogy szívrohama volt. Visszaküldték
Beverly Hills-i otthonába, ahol három hét múlva végzett vele egy újabb roham.
Rosszindulatú híresztelések keltek szárnyra, hogy Ince-t lelıtték, és ehhez Hearstnek
is köze volt. Semmi alapjuk nem volt e mendemondáknak. Bizonyos tudomásom van
errıl, mert Hearst és Marion társaságában együtt látogattuk meg Ince-t otthonában két
héttel a halála elıtt; nagyon örült látogatásunknak, és bizakodott abban, hogy hamarosan
visszanyeri egészségét.
Ince halála felborította Hearstnek a Cosmopolitan Productionsszal kapcsolatos tervét;
a céget a Warner Brothers vette át. De két év múlva Hearst filmgyára a Metro-Goldwyn-
Mayerhez csatlakozott, ahol Marion öltözıjének céljára fényőzı villát építettek (én
Trianonnak hívtam ezt a kéjlakot).
Hearst itt intézte újságszerkesztési munkája nagy részét. Gyakran tanúja voltam, hogy
W. R. Marion fogadószobájának a közepén ült, és vagy húsz újság hevert nagy
összevisszaságban a padlón. A székébıl vizsgálgatta az újságcímeket.
– Elég gyenge eresztés – szólalt meg idınként magas hangján, és rámutatott az egyik
vagy a másik lapra. – És miért pont ennek a pofának adtátok ki ezt a történetet?
Felvett egy-egy magazint a padlóról, hüvelykujjával végigpörgette a lapjait, és a súlyát
latolgatva emelgette két kézzel.
– Mi történt a Redbook hirdetéseivel? Vékonyka a füzet ebben a hónapban.
Táviratozzatok Lady Longnak, azonnal jöjjön ide.
A jelenet közepén rendszerint megjött Marion a felvételrıl, kikészítve, csúfondárosan
rátaposott az újsághalomra, és odaszólt Hearstnek:
– Vitesd már ki ezt a kacatot, olyan rendetlenséget csinálsz az öltözımben!
Hearst idınként rendkívül naiv volt. Marion filmpremierjei alkalmával rendszerint
meghívott, hogy az ı kocsiján hajtsak oda, de jóval a mozi bejárata elıtt kiszállt, mert
nem akart Marionnal együtt érkezni. Mikor azonban a Hearst Examiner és a Los
Angeles-i Times hajba kapott egy politikai kérdésben, és Hearst már-már
diadalmaskodott a vitában, az alulmaradt Times személyes támadásra szánta el magát.
Megvádolta Hearstöt, hogy kettıs életet él, szerelmi fészket tart fenn a San Monica-i
tengerparton, sıt Mariont név szerint is megemlítette. Hearst nem felelt a támadásra az
újságban, viszont egy nappal késıbb a következı kéréssel jött hozzám (Marion anyja
éppen akkor halt meg):
– Charlie, velünk jönnél-e egyik koporsóvivınek Mrs. Davies temetésére? –
Természetesen eleget tettem a kérésének.
1933 táján Hearst európai körutazásra hívott meg. Kibérelte társaságának az egyik
Counard tengerjáró felét. Nem fogadtam el a meghívást, mert ez annyit jelentett volna,
hogy húsz más emberrel együtt Hearsthöz kell alkalmazkodnom, lıdörögni, amikor
lıdörögni kíván, és rohanni, ha éppen ahhoz volna kedve.
Ízelítıt kaptam ebbıl, mikor második feleségem terhessége alatt Mexikóba utaztunk
Hearsttel együtt. Tíz kocsiból álló díszkíséret követte Hearstöt és Mariont, olyan pocsék
utakon, hogy elátkoztam az egész vállalkozást. Annyira járhatatlanok voltak az utak,
hogy nem tudtunk elvergıdni rendeltetési helyünkre, és egy mexikói tanyán kellett
megszállnunk éjszakára. A húsztagú társaságnak csak két szoba jutott; az egyiket nagy
kegyesen felajánlották feleségemnek, Elinor Glynnek és nekem. Néhányan székeken és
asztalokon aludtak, mások a csirkeólban vagy a konyhában. Fantasztikus kép tárult az
ember szeme elé a mi parányi szobánkban is: a feleségem feküdt az egyetlen ágyban, én
két széken kuporogtam, és Elinor, aki úgy volt öltözve, mintha a Ritzbe indult volna –
kalaposán, kesztyősen, fátylakba burkolózva a rugójatört díványon aludt. Összekulcsolta
kezét a mellén, mint a fekvı sírszobrok, mozdulatlan maradt, és zavartalanul szendergett.
Tudom, mert egy pillanatra se hunytam le a szemem egész éjjel. Reggel a szemem
sarkából megállapítottam, hogy ugyanolyan állapotban kelt fel, ahogy lefeküdt, semmi se
gyúródott össze rajta, még egyetlen hajszála se borzolódott fel, a bıre fehér és sima
maradt, ı maga pedig olyan friss és tettre kész, mintha a Plaza Hotel teázójában sétálna.
Európai útjára Hearst magával vitte Harry Crockert, volt segédrendezımet. Harry
most Hearst magántitkára volt. Érdeklıdött nálam, adnék-e ajánlólevelet W. R.-nek Sir
Philip Sassoonhoz, amit persze meg is tettem.
Philip nagyvonalúan gondoskodott Hearst szórakoztatásáról. Tudta, hogy Hearst évek
óta dühödt angolellenes, ezért találkozót szervezett a walesi herceg és W. R. között.
Philip könyvtárszobájában ült össze a két férfi. Philip elbeszélése szerint a walesi herceg
kertelés nélkül nekiszegezte Hearstnek a kérdést, miért táplál angol ellenes érzelmeket.
Két óráig tartott a megbeszélés; Philipnek az volt a véleménye, hogy a herceggel
folytatott eszmecsere jótékony eredménnyel járt.
Sohase tudtam megérteni Hearst angolellenes beállítottságát, hiszen jelentıs értékei
voltak Angliában, amelyekbıl szép hasznot húzott. Német-szimpátiája az elsı
világháború idejébıl származott. Ebben a válságos idıszakban az akkori német
nagykövettel, Bernstorff gróffal ápolt kapcsolata és barátsága a botrány határán járt. A
botrányt még Hearst félelmes hatalma is alig tudta elfojtani. Hearst külföldi tudósítója,
Kari von Wiegand egészen a második világháború kitöréséig kedvezı hangnemben írt
Németországról. Európai útja alkalmával Németországba is ellátogatott Hearst, és
meginterjúvolta Hitlert. Akkoriban még alig tudott valaki Hitler koncentrációs táborairól.
Az elsı jelzések barátom, Cornelius Vanderbilt cikkeiben voltak olvashatók, aki
valamilyen ürüggyel bejutott az egyik táborba, és beszámolt a nácik szörnyőséges
kínzásairól. De a degenerált brutalitást ismertetı történetei olyan fantasztikusak voltak,
hogy csak kevés ember adott hitelt írásainak.
Vanderbilt elküldött nekem egy levelezılap-sorozatot, amely szónoklás közben
ábrázolta Hitlert. Az arc komikus volt az obszcénitásig – gyenge másolatomra ismertem
benne, képtelen kis bajszával, rendetlen, csapzott hajával és undorító, vékony, kicsiny
szájával. Nem tudtam Hitlert komolyan venni. Mindegyik felvétel más-más állásban
mutatta: az egyiken karommá görbült kézzel tüzelte a tömeget, a másikon az egyik kezét
a magasba emelte, a másikat leeresztette, mint a krikettjátékos dobás elıtt, a harmadikon
pedig a melle elıtt szorította ökölbe a kezét, mintha képzeletbeli súlyzót akarna
felemelni. A köszönése váll fölé emelt kézzel, felfelé emelt tenyérrel – mindig arra
ingerelt, hogy egy tálca piszkos edényt helyezzek rá. “Sült bolond!" – gondoltam
magamban. Mikor azonban Einsteinnek és Thomas Mann-nak távoznia kellett
Németországból, Hitler arca már nem mulatságos, hanem baljóslatú lett.

Einsteinnel 1926-ban találkoztam elıször, mikor elıadássorozatra érkezett

Californiába. Elméletem szerint a tudósok és filozófusok kifinomult romantikusok, akik
érzelmeiket más csatornákon vezetik le. Ez az elmélet jól illett Einstein egyéniségére.
Külsıre a legjobb értelemben vett alpesi német volt, kedélyes és barátságos. Noha
modora nyugodt és elızékeny volt, úgy éreztem, hogy viselkedése csak leplezi rendkívül
emocionális alaptermészetét. Ebbıl a forrásból táplálkozott rendkívüli értelmi képessége.
Az Universal mőteremben dolgozó Carl Laemmle telefonált, hogy Einstein szeretne
velem megismerkedni. Feltüzelt a hír. Ebédnél találkoztunk a Universal mőteremben a
professzorral, a feleségével, a titkárnıjével, Helene Dukasszal, és a tanársegédjével,
Walter Meyerrel. Mrs. Einstein nagyon jól beszélt angolul, jobban, mint a professzor.
Zömök, roppant élénk asszony volt; ıszintén élvezte, hogy férje milyen nagy ember,
és egyáltalán nem igyekezett leplezni boldogságát; lelkesedése magával ragadta az
embert.
Ebéd után Laemmle megmutatta a társaságnak a mőtermet.
Mrs. Einstein pedig félre vont, és így suttogott:
– Miért nem hívja meg a professzort a házába? Tudom, nagyon élvezné, ha alkalma
nyílna egy csendes kis beszélgetésre, csak így magunk között. – Eleget tettem Mrs.
Einstein kérésének, és csak két barátomat hívtam meg. Ebéd közben Mrs. Einstein
elmesélte nekem annak a reggelnek a történetét, mikor a férjében megszületett a
relativitás elméletének gondolata.
A doktor szokás szerint köntösben jött le a reggelihez, de szinte nem is nyúlt az
ételhez. Azt hittem, valami baj van, hát megkérdeztem, hogy mi bántja.
– Drágám – felelte –, pompás ötletem támadt. – Megitta a kávéját, majd odaült a
zongorához, és játszani kezdett. Olykor-olykor megszakította a játékot, néhány jegyzetet
vetett papírra, és aztán ismételgette: – Pompás ötletem támadt, egészen csodálatos
ötletem!
Kértem, az isten szerelmére, mondja meg, mi az ötlete, ne tartson bizonytalanságban.
Az uram azonban így felelt: “Nehéz dolog, még ki kell dolgoznom."
Mrs. Einstein folytatta elbeszélését.
– A professzor még vagy fél órát zongorázott, idınként jegyzetelt, majd felment a
dolgozószobájába, és kérte, hogy ne zavarják. Két hétig maradt odafönt... Mindennap
felküldtem neki az ételt. Este sétált egyet, hogy mozogjon is valamit, majd visszatért a
munkájához. Nagyon sápadtan jött le végre a dolgozószobájából. “Ez az", mondta, és
fásultan letett két lap papirost az asztalra. Ennyi volt a relativitás elmélete.
A vacsora közben dr. Reynolds, akit azért hívtam meg, mert konyított valamit a
fizikához, megkérdezte a professzort, olvasta-e Dunne Experiment with Time (Kísérlet az
idıvel) címő könyvét.
Einstein a fejét rázta.
Reynolds fontoskodva jegyezte meg:
– Nagyon érdekes elméletet fogalmazott a dimenziókról, valamiféle – itt azonban
megakadt egy kicsit –, valamiféle dimenziókiterjesztést.
Einstein gyorsan hozzám fordult, és csintalanul odasúgta:
– Dimenziókiterjesztés, was ist das?
Reynolds ezek után leszállt a dimenziókról, és megkérdezte Einsteintıl, hisz-e a
szellemekben? Einstein megvallotta, hogy még sohase látott szellemet, majd hozzáfőzte:
– Ha majd tizenkét ember egyszerre megfigyeli ugyanazt a jelenséget, akkor esetleg
hiszek benne – és mosolygott.
Abban az idıben divatban voltak a földöntúli jelenségek, és az ektoplazma ködként
gomolygott Hollywood és különösen a filmsztárok házai felett, hol nap nap után sor
került spiritiszta győlésekre, asztaltáncoltatásra és egyéb természetfölötti jelenségek
bemutatására. Nem vettem részt efféle összejöveteleken, de Fanny Brice, az ünnepelt
komika megesküdött, hogy egy spiritiszta szeánszon saját szemével látta, amint egy asztal
levegıbe emelkedik, és ide-oda lebeg a szobában. Megkérdeztem a professzort, látott-e
valaha is efféle jelenséget. Nyájasan mosolygott, és rázta a fejét. Arról is érdeklıdtem,
hogy relativitáselmélete összeütközésben van-e a newtoni hipotézissel.
– Ellenkezıleg – válaszolta Einstein –, kiterjeszti a newtoni elméletet.
Vacsora közben említettem Mrs. Einsteinnek, hogy a következı filmem bemutatása
után Európába készülök.
– El kell jönnie Berlinbe, és meg kell látogatnia bennünket – mondta. – Szerényen
élünk; a professzor nem gazdag ember, noha a Rockefeller-alapítványból több mint egy
millió dollár áll a rendelkezésére. De eddig sohasem nyúlt ehhez a pénzhez.
Mikor késıbb Berlinbe utaztam, meglátogattam a professzorokat szerény kis
lakásukban. Bronxban számtalan ilyen lakás van. Ugyanaz a szoba ebédlı és fogadó volt;
a padlót öreg, elnyőtt szınyegek borították. A berendezés legtökéletesebb darabja a
fekete zongora volt, amelynél azok a történelmi elsı jegyzetek készültek a negyedik
dimenzióról. Gyakran gondolkoztam rajta, vajon mi lehetett a sorsa ennek a zongorának.
Lehet, hogy a Smithsonian Institutionban vagy a Metropolitan Múzeumban van – de az is
lehet, hogy a nácik felaprították tőzifának.
A németországi náci terror elıl Einsteinék az Egyesült Államokban kerestek
menedéket. Mrs. Einstein érdekes történetet mesélt a professzor járatlanságáról az anyagi
ügyekben. A princetoni egyetem szerette volna, ha Einstein katedrát vállal náluk, és
érdeklıdött Einsteinnél a feltételekrıl; a professzor olyan szerény igényt terjesztett elı,
hogy Princeton vezetıi visszaírtak neki: a professzor által megjelölt összeg nem elegendı
megfelelı életszínvonal fenntartására az Egyesült Államokban, legalább háromszor
akkora jövedelemre lesz szüksége.
Mikor Einsteinek megint eljöttek Californiába 1937-ben, újra meglátogattak. Einstein
szívélyesen magához ölelt, és közölte velem, hogy három muzsikust hozott magával.
– Muzsikálni fogunk önnek vacsora után. – Einstein részt vett egy Mozart-
vonósnégyes elıadásában. Bár nem kezelte túlságos biztonsággal a vonót, technikája is
merev volt egy kicsit, elragadtatással játszott, szemét behunyva, testét ide-oda himbálva.
A három zenész nem mutatott túlzott lelkesedést a professzor részvétele iránt, és
diszkréten javasolták, pihenjen egy kicsit, majd ık nélküle adnak elı valamit. A
professzor belenyugodott, és csatlakozott hozzánk, hallgatókhoz. Miután már több darab
elhangzott, Einstein hozzám fordult, és suttogva kérdezte:
– Mikor játszhatom megint? – A zenészek távozása után Mrs. Einstein egy kissé
méltatlankodva vigasztalta férjét:
– Jobban játszottál, mint ık együttvéve!
Néhány nappal késıbb Einsteinek újra eljöttek hozzám vacsorára. Mary Pickfordot,
Douglas Fairbankst, Marion Daviest, W. R. Hearstöt és még egy-két vendéget hívtam
meg. Marion Davies ült Einstein mellett, Mrs. Einstein pedig a jobbomon, Hearst oldalán
foglalt helyet. A vacsora elıtt úgy látszott, hogy minden kedvezıen alakul; Hearst
szívélyes, Einstein udvarias volt. De ahogy zajlott a vacsora, lassan megfagyott a
társalgás. A végén egyikük sem szólt egy szót sem. Megtettem minden tılem telhetıt,
hogy felélénkítsem a társaságot, de semmivel sem tudtam ıket szóra bírni. Az ebédlıre
baljós csend borult; Hearst komoran bámulta a tányérját, a professzor pedig mosolyogva
gondolataiba mélyedt.
Marion csúfondáros modorában már mindenkire megjegyzést tett, mindenkit
megcsipkedett az asztal körül, kivéve Einsteint. Hirtelen odafordult a professzorhoz, és
pajkosán így szólt:
– Halló! – aztán körözött egyet az új javai a feje fölött, és kibökte: – Miért nem
vágatja már le a haját?
Einstein mosolygott, én meg úgy véltem, legfıbb ideje asztalt bontani, és átmenni egy
kávéra a szalonba.

Eizenstein, az orosz filmrendezı is eljött Hollywoodba a stábjával, amelynek tagja

volt Grigor Alexandrov és egy Ivor Montagu nevezető fiatal angol, Eizenstein barátja.
Nagyon gyakran találkoztunk. Rendszeresen, de igen gyengén teniszeztek az én
pályámon – legalábbis Alexandrov.
Úgy volt, hogy Eizenstein filmet rendez a Paramount Company részére. Eizensteint
már a Patyomkin és a Tíz nap, amely megrázta a világot híre kísérte; a Paramount jó
üzletnek gondolta, ha forgatókönyv írására és rendezésére szerzıdteti. Sutter's Gold
címen nagyon jó forgatókönyvet írt, amely egy California elsı napjaira vonatkozó
érdekes okmányon alapult. Propaganda nem volt benne semmi, de mivel Eizenstein a
Szovjetunióból jött, a Paramountot idıvel elkapta a félsz, és így semmi sem lett a
dologból.
Egyszer a kommunizmusról beszélgettem Eizensteinnel, és megkérdeztem tıle, vajon
a mővelt proletár szellemileg egyenértékő-e a nemzedékek kulturális hagyatékára
támaszkodó arisztokratával? Azt hiszem, csodálkozott tudatlanságomon. A
középosztályból, mérnökcsaládból származó Eizenstein a következı választ adta:
– Ha kimővelıdik, a tömeg szellemi ereje olyan, mint a termékeny új földé.
Rettenetes Iván címő filmjét a második világháború után láttam; ez a film volt
történelmi munkáinak csúcspontja. Költıi módon tárgyalta a történelmet – ami nagyszerő
módszer. Ha meggondolom, hogy még a nemrég történt eseményeket is mennyire
eltorzítják, a történelem önmagában csak gyanakvásomat kelti fel. A költıi feldolgozás
viszont általános érvényő képet nyújt egy korszakról. Végül is a mővészeti alkotásokban
több a való tény és részlet, mint a történelemkönyvekben.

XXI
New Yorkban jártamkor egyik barátom beszámolt róla, hogy hangot szinkronizáltak a
filmszalagra. Megjósolta, hogy ez a találmány rövidesen forradalmasítani fogja az egész
filmipart.
Nem gondoltam a hírrel jó pár hónapig, de ekkor a Warner Brothers bemutatta elsı
hangosfilmjét. Kosztümös darab volt, és a vásznon roppant bájos színésznı volt látható,
maradjon névtelen. A színésznı némán borongott valami szörnyő nagy bánaton; nagy,
leiektıl sugárzó szeme Shakespeare minden ékesszólásánál szebben fejezte ki
szorongását. Ám hirtelen új elem szövıdött a filmbe: olyasféle hang, mintha az ember
tengeri kagylót illeszt a füléhez. A bájos hercegnı megszólalt, de olyan volt a hangja,
mintha homokon keresztül beszélne:
– Férjhez megyek Gregoryhoz, még ha le kell is mondanom a trónról. – Ez nagy
meghökkenést keltett, mert eladdig a hercegnı mindnyájunkat elbővölt. Ahogy pergett a
film, a szöveg valamivel szórakoztatóbbra fordult, de korántsem lett olyan mulatságos,
mint a sokféle hanghatás. A hálószoba kilincsének elfordulása úgy hangzott, mintha
valaki traktort akart volna begyújtani; a becsukódó ajtó olyan dörejt váltott ki, mintha
gerendákkal megrakott teherautók ütköztek volna össze. Akkoriban még semmit sem
tudtak a hang szabályozásáról: a felvértezett kóborlovag olyan zajt csapott, mint egy
vasgyár, az egyszerő családi ebéd úgy hangzott, mint a csúcsforgalom egy olcsó
étteremben, és ha vizet töltöttek egy pohárba, egészen sajátos hang hallatszott, amely
felszaladt a skálán a magas C-ig. Abban a hitben jöttem ki a moziból, hogy a hangosfilm
napjai meg vannak számlálva.
De egy hónappal késıbb Metro-Goldwyn-Mayer kijött a The Broadway Melody-val
egy játékfilm hosszúságú zenés hangosfilmmel; hiába volt a film unalmas is, gyengécske
is, hatalmas kasszasiker lett belıle. Megszületett tehát a hangosfilm; másnapra minden
mozi hangot követelt. A némafilmnek bealkonyult. Nagy kár volt érte, mert egyre javult.
Murnau, a német rendezı, hatásosan aknázta ki a némafilm lehetıségeit, és néhány
amerikai rendezı is a nyomába lépett. A jó némafilm éppúgy szólt az értelmiségi
közönséghez, mint a mozilátogatók nagy tömegéhez. Ez most mind veszendıbe ment.
Én azonban elhatároztam, hogy továbbra is némafilmet készítek, mert úgy véltem, lesz
igény mindenfajta szórakoztatásra. Döntésemben az is befolyásolt, hogy mőfajom a
pantomim volt; ebben egyedül álltam, és álszerénység nélkül szólva, mestere voltam e
mővészetnek. Folytattam tehát egy újabb némafilm, a Nagyvárosi fények forgatását.
A film eredetileg egy bohócról szólt volna, aki cirkuszi baleset során elvesztette szeme
világát. Kislánya beteg, ideges gyermek; amikor a bohóc kijön a kórházból, az orvos
figyelmezteti, hogy míg a gyermek elég erıt nem győjt a helyzet megértésére, titkolja a
vakságát, mert talán nem bírná ki a megrázkódtatást. A kislány boldogan nevet, mikor
látja, hogy az apja mindennek nekirohan, és mindenben megbotlik. De ez az egész túl
mesterkélt lett volna. A bohóc vakságát ezért átvittem a Nagyvárosi fények
virágáruslányára.
A cselekmény egyik mellékágával évek óta játszadoztam: a gazdag emberek klubjának
két tagja az emberi természet állhatatlanságáról folytatott vita után elhatározza, hogy
kísérletet folytat a csavargóval, akit álmában lepnek meg a rakparton. Elviszik elıkelı
lakásukra, és jól tartják borral, dallal, nıvel; mikor a csavargó tökrészegen ismét elalszik,
visszaviszik oda, ahol megtalálták. A csavargó felébredve azt hiszi, hogy csak álom volt
az egész. Ebbıl az ötletbıl származott a Nagyvárosi fények milliomosának a története,
aki barátjának tekinti a berúgott csavargót, de nem ismeri meg, ha józan. Ez a motívum
indokolja a cselekményt, mert így tarthatja fenn a csavargó a vak leánnyal szemben azt a
látszatot, hogy gazdag.
A Nagyvárosi fények forgatásának szentelt napi munka után rendszerint átmentem
Doug mőtermébe gızfürdızni. Sok barátja győlt össze a gızben – színészek, producerek,
rendezık. Gint és erısítıket szürcsölgetve üldögéltünk szanaszét, pletykálkodtunk, és
megvitattuk a hangosfilmet. Szinte mindenkit meglepett, hogy még mindig némafilmen
dolgozom.
– Maga aztán bátor ember – mondogatták.
A munkám régebben általában érdeklıdésre tarthatott számot a producerek körében.
Ám most semmi sem foglalkoztatta ıket, csak a hangosfilm. Lassacskán úgy éreztem,
kimaradok az események sodrából; annak idején nyilván túlságosan is elkényeztettek.
Még Joe Schenket is megnyerte a hangosfilm, pedig volt idı, mikor alaposan leszólta,
méghozzá a nyilvánosság elıtt.
– Attól félek, Charlie, a hangosfilm gyökeret vert – majd kijelentette, hogy véleménye
szerint sikerrel kecsegtetı némafilmet már csak Chaplin hozhat össze, senki más. Ez
hízelgı volt ugyan, de megnyugtató aligha, mert nem kívántam a némafilm mővészetének
utolsó mohikánja maradni. Az sem volt túlságosan biztató, hogy a magazinokban Charlie
Chaplin filmkarrierjével kapcsolatban kételyeket és aggodalmakat kifejezı cikkeket
olvashattam.
Mindennek ellenére a Nagyvárosi fények ideális némafilm volt, és semmi sem
tarthatott vissza a befejezésétıl. Jó néhány nehézségbe ütköztem. A hangosfilm
megszületése óta – és már három éve szilárdan tartotta magát a hangosfilm – a színészek
szinte teljesen elfelejtették a pantomim mővészetét. A beszédre koncentráltak, nem a
cselekvésre. A másik nehézség abban állt, hogy olyan lányt kellett találnom, akirıl
szépségének károsodása nélkül feltételezhetı a vakság. Rengeteg jelentkezı kifordította a
szemét, elıvillantva a szeme fehérjét, ami borzasztóan nyomasztó látvány volt. A sors
azonban kezemre játszott. Egy szép napon végignéztem egy filmezıcsoport munkáját a
Santa Monica-i tengerparton. Sok csinos fürdıruhás lány nyüzsgött ott. Az egyik
integetett nekem, Virginia Cherrill volt, akit már régebbrıl ismertem.
– Mikor dolgozhatnék egyszer magának? – kérdezte.
 Kék fürdıruhás, formás alakja nem keltette fel azt a gondolatot, hogy annyira
átszellemült szerepet is eljátszhatna, mint a vak lányé. Kétségbeesésemben, miután már
több színésznıvel próbát tettem, mégis felhívtam. Meglepetésemre megvolt a képessége,
hogy vaknak látsszék. Megkértem, vesse rám a tekintetét, de ne lásson engem, ha nem
befelé nézzen: és meg tudta csinálni. Miss Cherrill nagyon szép és jól fényképezhetı volt,
de csekély színészi gyakorlattal rendelkezett. Ez néha elıny, különösen a némafilmben,
ahol annyira fontos a technika. Gyakorlott színésznınek gyakran túlságosan berögzıdtek
a szokásai; a pantomimban a mozgás technikája annyira mechanikus, hogy gyakran
megzavarja ıket. Kisebb gyakorlattal rendelkezı színésznık könnyebben
alkalmazkodnak a mechanikus mozgáshoz.
Volt a filmben egy jelenet, amelyben a csavargó úgy kerüli ki a forgalmi torlódást,
hogy egy autó belsején mászik keresztül. Mikor bevágja az ajtót, a vak virágáruslány
meghallja a csattanást, és odakínálja a virágjait, mert azt hiszi, a kocsi tulajdonosa szállt
ki. A csavargó gomblyukba való virágot vásárol utolsó félkoronáján, de véletlenül kiüti a
virágáruslány kezébıl; a virág a kövezetre hull. A lány fél térdre ereszkedve tapogat
utána a földön. A csavargó türelmetlenül maga emeli fel a virágot, és csodálkozva bámul
a lányra. Egyszerre feldereng benne, hogy a lány nem lát; próbaképpen megmozgatja a
virágot a szeme elıtt: a lány tényleg vak. A csavargó bocsánatkérıen segíti fel a lányt.
A jelenet nem tartott tovább hetven másodpercnél, de öt napig ismételtük, míg
megfelelıen sikerült. Ebben nem a lány volt a hibás, hanem fıleg én, mert rögeszmésen
ragaszkodtam a tökéletességhez. A Nagyvárosi fények forgatása egy évnél több idıt vett
igénybe.
A film forgatása alatt omlott össze a tızsde. Szerencsére nem érintett a krach, mert
olvastam H. Douglas Social Credit-jét, amely gazdasági rendszerünket elemezte, és
képletbe tömörítve állapította meg, hogy alapjában véve minden profit a munkabérbıl
származik. Ezért a munkanélküliség profitveszteséget és tıkecsökkenést jelent. Az
elmélet annyira hatott rám, hogy 1928-ban, mikor az Egyesült Államokban a
munkanélküliek száma elérte a tizennégy milliót, minden részvényemet és kötvényemet
eladtam: készpénzben tartottam a tıkémet.
A krach elıtti napon Irving Berlinnel vacsoráztam, aki csak úgy sugárzott a tızsdébe
vetett bizalomtól. Mesélte, hogy törzs vendéglıjében az egyik pincérnı egy évnél
rövidebb idı alatt negyvenezer dollárt keresett befektetéseinek megkettızésével.
Berlinnek hétmillió dollár értékő részvénye volt, és több mint egymillió dollár hasznot
húzott belıle. Kérdezte, hogy én is játszom-e a tızsdén. Azt feleltem, nem hihetek a
részvényekben, amikor tizennégy millió ember munka nélkül van. Mikor azt tanácsoltam,
adja el a papírjait, és szálljon ki az üzletbıl, míg nyereséggel teheti, méltatlankodni
kezdett. Egész rendesen összeszólalkoztunk. – Hiszen maga kiárusítaná Amerikát! –
mondta, és azzal vádolt, hogy nincs bennem hazafias érzés. Következı nap a jegyzések
ötven ponttal estek, és Irving vagyonát elfújta a szél. Néhány nappal késıbb
elkeseredetten, mentegetızve állított be a mőterembe; azt szerette volna megtudni, hogy
honnan szereztem az értesülésemet.
Nagy sokára a Nagyvárosi fények forgatása is befejezıdött; már csak a zenét kellett
felvenni. Az az egy örvendetes volt a hangfelvételben, hogy magam határozhattam meg a
kísérızenét. Magam komponáltam tehát a muzsikát.
Azon iparkodtam, hogy vígjátékaimat a csavargó figurájával ellentétes, romantikus
zenével keretezzem, mert a finom zene az érzelem dimenziójával gazdagította
komédiámat. A kísérızenét összeállító muzsikusok sehogy se akarták ezt megérteni.
Körömszakadtáig ragaszkodtak a mulatságos zenéhez. Ilyenkor elmagyaráztam, hogy
nem kívánok konkurrenciát, azt szeretném, ha a zene finoman vonzó ellenpontja lenne a
komédiának, érzelmet fejezne ki, mert érzelem nélkül – ahogy Hazlitt mondja – a
mőalkotás nem lehet teljes. Megesett, hogy egyik vagy másik zenész felült a magas lóra,
és elıadást tartott nekem a kromatikus meg a diatonikus skála szőkített hangközeirıl:
ilyenkor laikus megjegyzéssel torkoltam le: – Csak a dallam számít, a többi csak
kalimpálás. – Néhány filmet már megzenésítettem, a szakértı szemével vizsgáltam a
partitúrát, és észrevettem, hogy túlhangszerelték-e a darabot vagy sem. Ha túl sok
hangjegyet láttam a réz- és fafúvósok kottájában, ilyesféle megjegyzést tettem: – Túl sok
a fekete a rézfúvósoknál! – vagy: – Már megint nagyon dolgoznak a fafúvósok!
Semmi sem kalandosabb és izgatóbb, mint ha az ember a maga komponálta dallamot
elıször hallja egy ötventagú zenekar elıadásában.
Mikor végre elkészült a Nagyvárosi fények szinkronizálása is, szerettem volna
megbizonyosodni a film sorsáról, ezért bejelentés nélkül elızetesen bemutattuk az egyik
belvárosi moziban.
Hátborzongató élmény volt; a filmet félig üres ház elıtt vetítettük. A közönség drámát
és nem vígjátékot várt, és a film fele is lepergett már, mire magukhoz tértek a
megdöbbenésükbıl. Néhányan nevettek, de meggyızıdés nélkül. És mielıtt vége lett
volna az elıadásnak, láttam, hogy néhány árnyalak kifelé igyekszik a széksorok között.
Megböktem a segédrendezımet. – Itthagyják a filmet!
– Talán a toalettre – súgta vissza.
Ezután már nem tudtam a filmre koncentrálni, hanem azt lestem, visszatérnek-e a
szökevények. Néhány perc múlva megint suttogtam:
– Nem jöttek vissza.
– Néhányuknak biztos indul a vonatja – jött a válasz.
Olyan érzéssel hagytam el a színházat, mintha két év munkája és kétmillió dollár
zubogott volna le a csatornán. Az elıcsarnokban a mozi igazgatója üdvözölt.
– Nagyon jó volt – mondta mosolyogva, és a következı kétes értékő bókkal folytatta:
– Azt szeretném, Charlie, ha legközelebb már hangosfilmet forgatna; erre vár az egész
világ.
Mosolyt erıltettem az arcomra. A munkatársaim lassan elıszivárogtak a moziból, és a
járdán álldogáltak. Odamentem hozzájuk. Menedzserem, a mindig komoly Reeves,
némileg remegı hangon köszöntött:
– Úgy gondolom, egész jól sikerült, ha figyelembe vesszük... Utolsó szava baljós
fenntartást sejtetett, de biztatóan bólintottam.
– Nagy siker lesz telt ház elıtt; persze egy-két vágásra még szükség van – mondtam.
Ekkor gomolygott elı a nyugtalanító gondolat, mint a gyülekezı vihar, hogy még meg
sem kíséreltük a film értékesítését. Ez a mulasztás eddig nem aggasztott túlságosan, mert
a nevem mindig beütött a pénztárnál – ebben reménykedtem. Joe Schenk, a United
Artists elnöke figyelmeztetett, hogy a mozisok aligha fogadják el ugyanazokat a
feltételeket, ahogyan az Aranyláz-t átvették, és a jelentısebb filmszínház-egyesülések
tartózkodnak a kötéstıl: várakozó álláspontot foglalnak el. Régebben a mozik mindig
élénk érdeklıdést mutattak új filmjeim iránt; az érdeklıdés most legjobb esetben is csak
lagymatagnak nevezhetı. Nehézségek mutatkoztak a film New York-i bemutatása körül
is. Értesülésem szerint az összes New York-i filmszínháznak le volt már kötve a
programja: ki kellett volna várnom a soromat.
Mégis akadt egyetlen szabad terem New Yorkban: Georg M. Cohan színházterme.
Befogadóképessége ezeregyszázötven nézı; de tulajdonképpen nem is mozi.
Igénybevétele letérést jelentett a kitaposott ösvényrıl, a terem amolyan fehér elefánt volt
a filmesek világában. Heti négyezer dollárért bérelhettem a négy falat, s szavatolnom
kellett a nyolc hétre esedékes összeget; magam gondoskodhattam nézıtéri felügyelırıl,
pénztárosról, jegykezelıkrıl, vetítıkrıl, színpadi munkásokról, fényreklámról és
propagandáról. Már amúgy is benne voltam ebben az üzletben kétmillió dollár erejéig –
méghozzá a saját pénzem úszott –, hát a teljes kockázatot is magamra vehettem, és
nyugodtan kibérelhettem a termet.
Idıközben Reeves megállapodott a Los Angeles-i bemutatóban: a filmet egy új, akkor
megnyílt filmszínházban vetítjük. Einsteinek még mindig Los Angelesben tartózkodtak,
és szóltak, hogy szívesen eljönnének a premierre – de alig hiszem, hogy tudatában lettek
volna annak, mit is vállaltak magukra. A premier estéjén nálam vacsoráztak, aztán együtt
mentünk be a belvárosba. A fıutca több háztömb hosszúságában nyüzsgött az
emberektıl. Rendırségi kocsik és mentıautók igyekeztek áttörni a tömegen, amely
benyomta a filmszínház melletti kirakatokat. A kivezényelt rendırszakasz segítségével
sikerült befurakodnunk az elıcsarnokba. Rettenetesen győlölöm a premiereket, a magam
izgalmát, a parfüm-, a pézsmaillat és elhasznált levegı keverékét – táncolnak tıle az
idegeim, és hányingert kapok.
A tulajdonos nagyon szép filmszínházat építtetett, de szinte semmit se tudott arról,
hogy miképpen kell egy filmet bemutatni, hasonlatosan sok korabeli kollégájához.
Kezdıdött a film. Lepergett a cím, a szereposztás, melyet a szokásos bemutatói taps
kísért. Végre megjelent az elsı jelenet a vásznon. Vadul dobogott a szívem. Egy szobor
leleplezésérıl szóló mulatságos jelenet volt. A közönség nevetni kezdett! A nevetés
harsány kacajjá erısödött. Megfogtam ıket! Kétségem és félelmem elpárolgott. Sírni
szerettem volna. A nevetés három tekercsen keresztül kitartott. Idegeim annyira
rakoncátlankodtak, olyan izgatott voltam, hogy velük nevettem.
Ekkor teljesen hihetetlen dolog történt. Félbevágva a nevetést, hirtelen megszakadt a
film! Kigyúlt a fény a teremben, és egy öblös hang szólalt meg a hangszóróban:
– Mielıtt folytatnánk ezt a csodálatos vígjátékot, szeretnénk öt percet igénybe venni
az idejükbıl; engedjék meg, hogy megismertessük önöket filmszínházunk elınyeivel. –
Nem hittem a fülemnek. Attól féltem, rögtön megbolondulok. Felugrottam a székemrıl,
és rohantam a kijárat felé:
– Hol az a rohadt hülye tulaj? Agyonverem!
A közönség a pártomat fogta; dobogtak a lábukkal és tapsoltak, míg az az ırült
folytatta magasztaló szónoklatát a színház berendezésérıl. Mégis hamarosan abba kellett
hagynia, mert a közönség már üvöltött. Lepergett vagy egy tekercs film, mire ismét
mindenki visszazökkent a nevetésbe. Az volt a benyomásom, hogy a körülményekhez
képest jól fogadták a filmet. Észrevettem az utolsó jelenet alatt, hogy Einstein a szemét
törölgeti – újabb bizonyítéka annak, hogy a tudósok gyógyíthatatlanul szentimentális
emberek.
Következı nap elutaztam New Yorkba, még a kritikát se várhattam meg, mivel így is
csak négy nappal a premier elıtt érkeztem meg. Rémülten állapítottam meg, hogy szinte
semmi reklámot se csináltak & filmnek. Egyetlen gyengécske hirdetés jelent meg addig,
ilyesféle erıtlen mondatokkal: “Régi barátunk ismét velünk van." Alágyújtottam a United
Artists személyzetének:
– Ne törıdjenek maguk az érzelemmel, hanem tájékoztassák a közönséget; vegyék
tudomásul, hogy a premiert nem moziban tartjuk, letértünk a járt ösvényrıl.
Féloldalas hirdetéseket jelentettem meg naponta a legfontosabb New York-i lapokban.
A szöveg egyforma nagyságú betőkkel hirdette:

CHARLES CHAPLIN
A COHAN SZÍNHÁZBAN
A NAGYVÁROSI FÉNYEK CÍMŐ FILMBEN
ELİADÁS FOLYAMATOSAN EGÉSZ NAP
JEGYEK 50 CENTÉRT ÉS
EGY DOLLÁRÉRT

Elköltöttem terven kívül harmincezer dollárt újsághirdetésekre; fényreklámot

szereltettem a mozi bejárata fölé, ami további harmincezer dollárba került. Kevés volt az
idı, iparkodnunk kellett; egész éjjel fennmaradtam, hogy vetítési próbát végezzek,
beállítsam a képnagyságot, és kiküszöböljem a torzítást. Másnap fogadtam az újságírókat,
és elmondtam, hogy miért csináltam némafilmet.
A United Artists embereinek kétségei voltak az általam megszabott jegyárakkal
kapcsolatban; egy dollárt, illetve 50 centet kértem, holott a legjobb elsı hetes mozik csak
nyolcvanöt centet számítottak a legdrágábbért és harmincötöt a legolcsóbbért – ráadásul
hangosfilmet vetítettek, sıt rövid artistamősort is bemutattak. Úgy okoskodtam, hogy az
árat éppen azért kellett megemelni, mert a film néma, és a nyolcvanöt cent és az egy
dollár közötti különbözet aligha tartja vissza az embereket attól, hogy megnézzék a
filmet, ha egyszer csakugyan érdekli ıket. Semmiféle kompromisszumba nem mentem
bele.
A premier nagyon jól sikerült. De a bemutatón elért siker még semmit se jelent. A
mindennapos közönség számít. Vajon érdekli-e még a némafilm? Ez a gond fél éjjel
ébren tartott. Ám reggel a reklámfınök ébresztett, aki visítva robbant be a szobámba:
– Fiacskám, nyertél! Milyen sláger! Reggel tíz óra óta sorba állnak az emberek a
háztömb körül; a forgalmat is megakasztották. Tíz zsaru próbál rendet csinálni.
Verekszenek az emberek, hogy bejussanak a moziba. Hallanod kéne, hogy üvöltenek!
Boldog, nyugodalmas érzés lopakodott a szívembe. Reggelit rendeltem, és
felöltözködtem.
– Mondd el, mikor tör ki a legnagyobb nevetés? – kértem.
A reklámfınök engedelmesen részletezte, hogy mikor kuncogtak, mikor nevettek, és
mikor üvöltöttek a nézık.
– Gyere – mondta –, nézd meg magad is. Jót fog tenni a szívednek.
Nem volt kedvem odamenni, mert semmi sem érhetett föl e lelkesedéssel. Egy fél
óráig azonban mégis megálltam hátul a teremben, és éreztem a közönség boldog
feszültségét, melyet csak a hirtelen kitörı nevetés oldott fel újra meg újra. Ennyi elég is
volt. Megelégedve távoztam, és jól kiszellıztettem magamból az izgalmat: négy órát
sétáltam New York utcáin. Az utam visszakanyarodott a filmszínházhoz, és jól
megnéztem magamnak a hosszú, összefüggı sort, amely körülölelte az egész háztömböt.
A kritika is páratlan lelkesedéssel fogadta a filmet.
Az 1150 férıhelyes filmszínházban három hétig heti nyolcvanezer dollárt szedtünk be.
A háromezer személyes, éppen szemben levı Paramount-mozi ugyanebben az idıben egy
hét alatt csak harmincnyolcezer dollárt vett be, pedig hangosfilmet vetítettek, Maurice
Chevalier személyes föllépésével. A Nagyvárosi fények tizenkét hétig maradt mősoron, s
az összes költség levonása után, több mint négyszázezer dollár tiszta bevétel maradt.
Csak a New York-i moziegyesülések kérésére kellett levennünk a mősorról. Ezek a
mozik ugyanis igen jó áron vásárolták meg a filmet, és nem szerették volna, ha
tönkrejátsszuk, mielıtt hozzájuk elérkezett volna.
A következı tervem az volt, hogy Londonba megyek, és ott is talpra segítem a
Nagyvárosi fények-et. New Yorkban nagyon sokat voltam együtt barátommal, Ralph
Bartonnal, a The New Yorker egyik szerkesztıjével, aki éppen akkor készült el Balzac
Pajzán históriái új kiadásának illusztrációival. Ralph harminchét éves, roppant mővelt,
de nagyon különc fickó volt, aki már ötször nısült. Az utóbbi idıben depresszió gyötörte,
és öngyilkosságot is megkísérelt: jó maroknyit vett be valamilyen szerbıl. Mondtam neki,
legyen a vendégem európai utamon, bizonyára jót tesz majd neki a változás. Együtt
keltünk hát útra az Olympic fedélzetén – ugyanazon a hajón, amely elsı angliai utam
alkalmával átvitt az óceánon.

XXII
Tíz év után aggodalommal tekintettem londoni látogatásom elé. Szívesebben osontam
volna be szép csendben, feltőnés nélkül a városba. De azért részt vettem a Nagyvárosi
fények bemutatóján: jelenlétem jó propaganda volt a filmnek. Az üdvözlı tömeg azonban
ezúttal nem nyomasztott.
A Carltonban laktam most, mert az patinásabb, mint a Ritz, és londoniasabban
éreztem magam benne. Csodálatos volt a lakosztályom. Szerintem a lehetı
legszomorúbb, ha valaki hozzászokik a fényőzéshez. Valahányszor beléptem a Carltonba,
az volt az érzésem, hogy egy tündöklı paradicsom nyílik meg elıttem. Londonban a
gazdagoknak izgalmas kalandot tartogat az élet minden perce. Mintha varieté elıadás lett
volna az élet. A mősor már reggel megkezdıdött az elsı benyomással.
Kinéztem a szobám ablakán. Az utcán egy csomó plakát. Az egyiken: “Charlie még
mindig a kedvencünk." Elmosolyodtam, de el is gondolkoztam ezen a megállapításon. A
sajtó rendkívül szívélyes volt, pedig az egyik interjú alkalmával jókora bakot lıttem. Azt
kérdezték, ellátogatok-e Elstree-be. – Az hol van? – érdeklıdtem ártatlanul.
Összemosolyogtak, aztán közölték velem, hogy Elstree az angol filmipar központja.
Zavarom azonban olyan ıszinte volt, hogy nem vették rossz néven tudatlanságomat.
Ez a második látogatás szinte ugyanolyan leiekbe markoló és izgalmas volt, mint az
elsı; érdekesebbnek bizonyult azonban amannál, mert szerencsés módon sokkal több
érdekes emberrel találkozhattam.
Sir Philip Sassoon telefonált, és Ralphfal együtt többször meghívott vacsorára Park
Lane-i házába meg lympne-i birtokára. Ebédeltünk vele a Képviselıházban, és a
Parlament folyosóján megismerkedtem Lady Astorral. Pár nappal késıbb meghívott
bennünket ebédre a St. James's Square 1. alá.
A fogadóterembe lépve úgy éreztem magam, mintha Madame Tussaud
panoptikumában a hírességek termébe csöppentem volna. Ott állt velem szemben
Bemard Shaw, John Maynard Keynes, Lloyd George és mások, de hús-vér valóságban.
Lady Astor kiapadhatatlan ötletességgel irányította a társalgást, míg hirtelen el nem
hívták: akkor egyszerre idegesítı csend támadt. Shaw azonban átvette a stafétabotot;
mulatságos esetet mesélt el Dean Ingérıl, aki ekképpen méltatlankodott Pál apostol
tanítása fölött:
– Úgy kicsavarta a Megváltó tanítását, mintha – képletesen szólva – fejjel lefelé
feszítette volna keresztre.
Nagyon szíves és megnyerı volt Shaw kedvessége és ötletessége, ahogy folyamatosan
pergette a társalgás fonalát.
Ebéd közben Maynard Keynesszel, a közgazdásszal beszélgettem; említettem neki,
hogy olvastam az Angol Bank politikájáról egy angol folyóiratban. Akkoriban az Angol
Bank még magántársaság volt. A háború alatt kiapadtak a bank aranytartalékai, és csak
négyszázmillió font külföldi értékpapírja maradt. Mikor a kormány ötszázmillió fontos
hitelt kért a banktól, az igazgatók elıhozatták az értékpapírokat, jól megnézték ıket,
visszavitették ıket a pincébe, és folyósították a kormánynak a kölcsönt. Ezt a mőveletet
többször megismételték. Keynes bólintott, és így szólt:
– Nagyjából ez történt.
– De hát – érdeklıdtem udvariasan – hogyan fizették vissza a hitelt?
– Ugyanazzal a fedezetlen pénzzel – mondta Keynes.
Az ebéd vége fele Lady Astor hamis fogsort húzott a fogaira, és egy viktoriánus
hölgyet utánzott, aki felszólal egy lovasklubban. A mőfogsor roppant mulatságosán
torzította el az arcát. Lelkesen szónokolt:
– Annak idején mi, brit asszonyok hölgyhöz illı módon lovagoltunk az ebek
nyomában, nem olyan ordenárén átvetett lábbal, mint azok a nyugati nıcskék
Amerikában. Kemény és gyors lovaglásban is megültük a nıi nyerget, méltóságteljesen,
az asszonyt ékesítı bájjal.
Lady Astorból remek színésznı vált volna. Elhajoló háziasszony volt; köszönettel
tartozom neki a számtalan csodálatos összejövetelért, ahol alkalmam volt megismerni
Anglia számos kiválóságát.
Ebéd után, mikor a többiek szétszéledtek, Lord Astor elvitt készülı arcképének
megtekintésére, melyet Munnings festett. Munnings csak nagy nehezen eresztett be a
mőtermébe; Lord Astornak nagyon a lelkére kellett beszélnie, míg végre bemehettünk. A
kép lóháton mutatta Lord Astort, körülötte néhány kopóval. Jó pontot szereztem
Munningsnál, mert éppannyira csodáltam a kutyák mozgásáról készült, gyorsan odavetett
tanulmányvázlatait, mint magát a kész képet.
– A mozgás zene – mondtam. Munnings felderült, és megmutatta pár más vázlatát is.
 Egy-két nappal késıbb Bemard Shaw lakásán ebédeltünk. Ebéd után G. B. bevitt a
könyvtárába. Kettesben voltunk, Lady Astor és a többi vendég a nappali szobában
maradt. A könyvtár hatalmas, derős terem volt, kilátással a Temzére. Egyszeriben ott
találtam magam a kandalló mellett, elıttem a polcon Shaw mőveinek hosszú sorával;
talán mert alig olvastam Shaw-tól valamit, odaszaladtam, mint a bolond, és felkiáltottam:
– Ó, ezek mind az ön könyvei! – Aztán eszembe jutott, hogy Shaw most vitát kezdhetne a
mőveirıl, és ezt felhasználhatná képességeim megítélésére. Hátha olyan mélyen
süppedünk a vitába, hogy a többi vendégnek úgy kell ránk törnie. Mennyire szerettem
volna, ha így alakult volna! Ehelyett azonban kínos, néma pillanat következett, míg aztán
bambán mosolyogva elfordultam, körülnéztem a szobában, és valami köznapi
megjegyzést tettem a berendezés kedélyes hangulatáról. Visszamentünk a többi
vendéghez.
Ezután többször is találkoztam Mrs. Shaw-val. Emlékszem egyszer G. B. egyik
darabjáról, a Királyság szekeré-rıl beszélgettünk: a darab csak semmitmondó kritikát
kapott. Mrs. Shaw ennyit jegyzett meg:
– Megmondtam G. B.-nek, ne írjon több darabot; sem a közönség, sem a kritikusok
nem érdemlik meg!
A következı három hét alatt elárasztottak a meghívások. Meghívás jött Ramsay
MacDonaldtól, a miniszterelnöktıl, Winston Churchilltıl, Lady Astortól, Sir Philip
Sassoontól és így lefelé a protokoll-listán.
Winston Churchill-lel Marion Davies tengerparti házában találkoztam elıször.
Körülbelül ötven vendég gomolygott a bálterem és fogadóterem között, mikor Hearst
kíséretében megjelent az ajtóban, és Napóleon módjára a mellényébe dugott kézzel nézte
a táncolókat. Churchill feszélyezettnek látszott, mint aki nem találja a helyét. W. R.
meglátott, odaintett, és bemutatott Churchillnek.
Churchill közvetlen, de nyers modorú volt. Hearst otthagyott bennünket, és a kavargó
vendégsereg közepén szokványos társalgás folyt közöttünk. Churchill csak akkor élénkült
fel, mikor az angol munkáspárti kormányra fordítottam a szót.
– Csak azt nem értem – mondtam –, hogy Angliában a szocialista kormány
megválasztása semmit se változtatott a király és a királyné státuszán.
Gyors, tréfás, kihívó pillantást vetett rám.
– Persze hogy nem – mondta.
– Azt hittem, a szocialisták ellenfelei a monarchiának? Nevetett.
– Angliában levágnánk a fejét ezért a megjegyzésért.
Egy-két nappal késıbb Churchill meghívott vacsorára szállodai lakosztályába. Két
más vendégen kívül fia, Randolph is jelen volt: jóképő tizenhat esztendıs kamasz, aki
mohón kapott minden intellektuális vitán, és ifjúi türelmetlenséggel bírált. Látni való
volt, hogy Sir Winston nagyon büszke a fiára. Apa és fia lényegtelen dolgokon
kötözködtek ezen az élvezetes estén. Mielıtt visszatért Angliába, még találkoztunk
néhányszor Marion tengerparti házában.
Most viszont Londonban voltunk. Mr. Churchill meghívott Ralphfal együtt
Chartwellbe hétvégére. Hidegben, kellemetlen autóút után érkeztünk meg. Chartwell
nagyon kedves öreg ház; berendezése szerény, de jó ízlésrıl tanúskodik; minden bútora
családias légkört áraszt. Csak e második londoni látogatásom során ismertem meg jobban
Churchillt. Ebben az idıben egyszerő képviselı volt az Alsóházban.
Azt hiszem, Sir Winstonnak több öröme telt az életben, mint a legtöbb embernek.
Számos szerepet játszott el az élet színpadán, bátran, lendületesen és kivételes
lelkesedéssel. Alig van földi élvezet, melyben ne lett volna része. Jól élt; a legnagyobb
tétekben játszott, és nyert. Élvezte a hatalmat, de sohasem lett a hatalom megszállottja.
Dolgos életében még a kedvteléseknek is helyet szorított: kımőveskedett, lóversenyezett,
festett. Az ebédlıben a kandalló fölé akasztott csendéletre lettem figyelmes. Winston
látta, hogy élénk érdeklıdéssel nézem a képet.
– Én festettem.
 – De milyen kitőnı! – mondtam lelkesen.
– Semmi az egész; egyszer Franciaország déli részén néztem, mikor valaki tájképet
festett, és így szóltam magamban: “Ezt én is meg tudom csinálni."
A következı reggel megmutatta Chartwell körül a kerítést, melyet ı maga épített.
Egészen megdöbbentem, és valami olyat mondtam, hogy a falazás nem olyan könnyő
munka, mint amilyennek látszik.
– Megmutatom önnek, mi a módja, és öt percen belül ön is rakhatja.
Elsı este több fiatal képviselı is részt vett a vacsorán. Képletesen szólva, Churchill
lába elıtt hevertek. Ott volt Mr. Boothby (most Lord Boothby) és a néhai Brendan
Bracken, akibıl Lord Bracken lett. Mindkettı kitőnı, elbővölı társalgó. Mondtam, hogy
találkozóm lesz Gandhival, aki akkor Londonban idızött.
– Már épp eleget bajlódtunk ezzel az emberrel – mondta Bracken. – Éhségsztrájk ide,
éhségsztrájk oda, börtönbe kellene csukni, és ott is kellene tartani. Ha nem leszünk
szilárdak, elveszítjük Indiát.
– A lecsukás nagyon egyszerő módszer, csak érne valamit – vetettem ellen. – Ha
Gandhit becsukják, valaki más emelkedik a helyére. İ annak a szimbóluma, amit az
indiai nép akar, és amíg meg nem kapják, amire vágynak, egyik Gandhi a másikat fogja
követni.
Churchill mosolyogva fordult hozzám:
– Jó munkáspárti képviselı lenne önbıl!
Churchill varázsa a másik ember iránti megértésben és tiszteletében rejlett. Mintha
semmi rossz érzést nem táplálna azzal szemben, aki nem értett egyet vele.
Bracken és Boothby még az este elutazott, így másnap bizalmas családi környezetében
láthattam Churchillt. Mozgalmas nap volt a politikai életben; Lord Beaverbrook folyton
odatelefonált Chartwellbe; Winstont még a vacsorától is többször elhívták. A választási
harc és a gazdasági válság közepén voltunk.
Szórakoztatók voltak az étkezések, mert a terített asztal mellett Winston politikai
szónoklatokat tartott, családja pedig derős közönnyel hallgatta. Nyilván így történt
mindennap; megszokták.
– A kormány arról beszél, milyen nehéz a költségvetés egyensúlyát biztosítani –
jegyezte meg Churchill, és futó pillantást vetett családjára, majd rám –, állítólag a végsı
határig kimerítette erıforrásait, már semmi sincs, amit még megadóztathatna, Anglia meg
úgy kavargatja a teáját, mintha limonádé volna. – Szünetet tartott a hatás kedvéért.
– Talán újabb teaadó bevezetésével egyensúlyba lehetne hozni a költségvetést? –
kérdeztem.
Churchill rám nézett, és habozott.
– Igen – mondta végül, de nemigen volt meggyızıdés a hangjában. Nagyon tetszett
nekem a chartwelli egyszerő, sıt spártai ízlés.
Churchill hálószobája egyúttal könyvtár is volt; a négy falat könyvek borították. Az
egyik fal teljes egészében a parlamenti krónikáknak volt fenntartva. Sok kötet
foglalkozott Napóleonnal is.
– Igen – vallotta be házigazdám –, nagy tisztelıje vagyok Napóleonnak.
– Hallom, meg akarja filmesíteni Napóleon életét – folytatta. – Meg kell csinálni.
Remek vígjátéki lehetıségek. Napóleon fürdik, Jerome, az öccse beront aranysujtásos
uniformisban, kihasználja Napóleon pillanatnyi zavarát, és követelızik. De Napóleon
szántszándékkal megcsúszik a kádban, jól lelocsolja Jerome ragyogó egyenruháját, és
megmondja neki, hogy kívül tágasabb. Jerome lógó orral távozik. Remek bohózati
jelenet!
Egyszer Churchill a feleségével a Quaglino étteremben ebédelt. Winston kisfiúsán
morcosnak látszott. Odamentem az asztalukhoz, hogy köszöntsem ıket.
– Olyan képet vág, mintha a világ minden gondja az ön gyomrát feküdte volna meg –
mondtam mosolyogva.
Azt válaszolta, hogy éppen az Alsóház vitájáról jön, és egyáltalán nem tetszik neki,
ahogy Németországgal kapcsolatban érveltek. Lekicsinylı megjegyzést tettem, de csak a
fejét rázta.
– Nem, nem, nagyon komoly a dolog, valóban nagyon komoly.

Gandhival röviddel a Churchillnél tett látogatásom után találkoztam. Mindig

tiszteltem és csodáltam Gandhit politikai éleslátásáért és acélos akaratáért. Mégis, úgy
hiszem, hiba volt Londonba jönnie. A londoni környezetben szétfoszlott legendás
glóriája, vallásos magatartása pedig hatástalan maradt. Képtelenül hatott a hideg, nedves
angol klímában a rendetlenül magára tekert lepedıvel. Londoni jelenléte tápot adott a
gúnynak és a karikatúrának. Kellı távolságból mindig nagyobb hatást érhet el az ember.
Érdeklıdtek nálam, nem akarnék-e találkozni Gandhival. Természetesen, lelkendeztem.
Az East India Dock Road nyomornegyedében, egy szerény kis házban találkoztunk.
Az utcán tömeg szorongott, újságírók meg fényképészek nyüzsögtek a kis ház mindkét
emeletén. Beszélgetésünkre egy utcára nézı emeleti, rendkívül kicsi szobában került sor.
A Mahatma még nem érkezett meg; míg várakoztam, azon gondolkoztam, mit is mondjak
neki. Hallottam bebörtönzésérıl, éhségsztrájkjairól, India függetlenségéért vívott
harcáról, és valami keveset arról is, hogy ellenzi a gépek használatát.
Végre megérkezett. Mikor a lepedıje ráncait maga köré tekerve kilépett a taxiból, az
utcán éljenzés harsam fel. Különös jelenet volt: az emberekkel zsúfolt kültelki utcában a
kis idegen ember a nép üdvrivalgásától kísérve lépett be az ócska kis házba. Feljött a
lépcsın, megmutatkozott az ablakban, aztán biccentett nekem, és együtt integettünk a
tömegnek.
Leültünk a pamlagra, és villanófények vettek célba bennünket. A Mahatma jobbján
ültem. Most jött az a kellemetlen, félelemgerjesztı pillanat, amikor valami roppant
értelmeset kellett volna mondanom egy olyan tárgyról, amelyrıl szinte fogalmam se volt.
Jobb oldalamon egy állhatatos ifjú hölgy foglalt helyet, aki hosszú történettel
szórakoztatott, de egyetlen szót se értettem belıle. Idınként helyeslıén bólintottam, de az
egész idı alatt azon törtem a fejem, mit is mondjak Gandhinak. Tudtam, hogy nekem kell
belevágnom a dologba, nem várhatok a Mahatmára, hogy mesélje el, mennyire tetszett
neki legutóbbi filmem, vagy valami hasonló – voltaképpen kételkedtem benne, hogy volt-
e valaha életében moziban. Egy indiai hölgy parancsoló hangja azonban megszakította a
bıbeszédő ifjú hölgy elıadását:
– Miss, lenne szíves befejezni a társalgást, hogy Mr. Chaplin Gandhival beszélhessen?
Egyszeriben csönd lett a zsúfolt szobában. A Mahatma álarcszerő arckifejezése
várakozást árult el; úgy éreztem, egész India várakozással tekint rám. Megköszörültem a
torkomat.
– Természetesen együtt érzek India törekvéseivel és szabadságharcával – mondtam. –
Azt azért nem egészen értem, miért borzad annyira a gépek igénybevételétıl?
A Mahatma mosolyogva bólintott, amint folytattam:
– Elvégre, ha a gépet emberbaráti módon alkalmazzák, segítséget jelent, az ember
felszabadul a rabszolgaság bilincseitıl, munkaideje megrövidül, több szabad ideje marad,
hogy mővelje szellemét, és élvezze az életet.
– Értem – válaszolt nyugodt hangon a Mahatma –, de mielıtt India elérheti ezeket a
célokat, fel kell szabadulnia az angol uralom alól. A gépek a múltban függıvé tettek
bennünket Angliától, és ettıl a függıségtıl csak úgy szabadulhatunk meg, ha bojkottáljuk
a gépi úton elıállított árukat. Ezért tettük hazafias kötelességévé minden indiainak, hogy
maga fonja a gyapotját, és maga szıje a szövetét. Ebben a formában megtámadhatunk
olyan hatalmas nemzetet is, mint az angolok... de persze vannak más okok is. Indiának
más a klímája, mint Angliának; az igényei és szokásai is eltérıek. Angliában a hideg idı
miatt erıteljes iparra és bonyolult gazdasági rendre van szükség. Önöknek szükségük van
az evıeszközöket elıállító gyárakra; mi az ujjunkkal eszünk. És számtalan hasonló
különbséget is felsorolhatnék.
 Kristálytiszta okfejtés következett India szabadságharcának taktikai manıvereirıl, és
ebben – paradox módon – a realista, céljai elérésére vasakarattal törekvı férfias lelkület
látnoki adottságokkal párosult. A Mahatma kijelentette, hogy a szükségtelen dolgokról
való lemondás teljes függetlenséget jelent, és az erıszak végül is önmagát pusztítja el.
Mikor a helyiség kiürült, vendéglátóm megkérdezte, ottmaradnék-e, hogy tanúja
legyek imájuknak. A Mahatma a padlóra ült törökülésben, köré a többiek. Furcsa látvány
volt, végignéztem a pamlagról, a londoni nyomornegyed szívében, egy parányi szobában,
a tetık mögött hirtelen lebukó nap sáfrányszínő fényében, amint a földön kuporgó hat
ember alázatos szívvel belefog imájába.
“Milyen paradox" – gondoltam magamban, elnézve a végletesen realisztikus
gondolkozása kis embert, akinek éles jogászi elméje és politikai valóságérzéke mintha
feloldódott volna az ima dallamában.

A Nagyvárosi fények premierje napján ömlött az esı, de a kedves közönség mégis

eljött, és nagyon kedvezıen fogadta a filmet. Bernard Shaw mellett ültem a zsöllyében,
ami sok nevetést és tapsot váltott ki. Együtt kellett hajlonganunk. Erre megint nevetés tört
ki.
Churchill eljött a bemutatóra és utána a bankettre. Olyan embert köszönt most,
mondta pohárköszöntıjében, aki innen indult el kamaszkorában a folyón túlról, és íme,
elnyerte az egész világ szeretetét: Charlie Chaplint! Váratlanul értek szavai, különösen
azért, mert a “My Lords, Ladies and Gentlemen" megszólítással vezette be a szavait.
De engem is áthatott az alkalom ünnepélyessége – meg sok egyéb dolog is –, és
hasonló modorban feleltem:
– My Lords, Ladies and Centiemen, amint azt barátom, a néhai Chancellor of the
Exchequer... – nem mondhattam tovább. Nagy felindulás támadt. De mindent
túlharsogott egy dörgı hang, amely ezt ismételgette: – A néhai, a néhai! Csudajó! Még
hogy néhai! – Persze Churchill derült ilyen hangosan. Mikor magamhoz tértem, csak
annyit jegyeztem meg: – Nos, elég furcsán hangzik az is, ha Ex-Chancellor of the Ex-
chequernek mondja az ember.
Malcolm MacDonald, a munkáspárti miniszterelnöknek, Ramsay MacDonaldnak a fia
meghívott Ralphfal együtt, töltsünk Chequersben egy éjszakát, és ismerkedjünk meg az
apjával.
A miniszterelnökkel az országúton találkoztunk: éppen szokásos sétáját végezte
térdnadrágban, sapkában, sálban, pipával és sétabottal. Tipikus vidéki földbirtokosnak
látszott, egyáltalán nem gondolhatta róla az ember, hogy ı a munkáspárt vezetıje.
Rendkívül méltóságteljes úriemberként él az emlékezetemben, aki nagyon is tudatában
volt a miniszterelnökség terhének, de elıkelı hidegvérrel és egy csepp humorral viselte
sorsát.
Az este elsı részében nem akart feloldódni a hangulat. Vacsora után azonban
átmentünk kávézni a történelmi “hosszú terembe", és miután megtekintettük Cromwell
eredeti halotti maszkját és más történelmi emlékeket, barátságos beszélgetésbe
merültünk. Közöltem MacDonalddel, hogy elsı látogatásom óta nagy föllendülést
tapasztaltam. 1921-ben nagy volt a szegénység Londonban. İsz hajú öregasszonyok
háltak a Temze rakpartján, ilyet már nem látni, nem akadt már olyan ágrólszakadt, akinek
a rakpart a hálóhelye. Az üzletekben mindenféle áru kapható, a gyerekek rendes cipıben
járnak. Mindez bizonnyal a munkáspárti kormány érdeme.
MacDonald arca kifürkészhetetlen volt; nem szólt közbe, hagyta, hogy megszakítás
nélkül mondjam, amit akarok. Megkérdeztem tıle, vajon a munkáspárti kormány, amely
feltehetıen szocialista kormányzat, rendelkezik-e elég hatalommal, hogy alapjaiban
megváltoztassa az ország alkotmányát. Szeme felcsillant és tréfásan felelt:
– Persze, jó volna, ha ez is módjában állna a kormánynak, de az angol politika örök
ellentmondása: aki hatalomra kerül, meg van kötve a keze. – Egy pillanatig gondolkozott,
aztán elmesélte, miképpen zajlott le elsı miniszterelnöki kihallgatása a Buckingham-
palotában. İfelsége barátságosan üdvözölte, majd így szólt hozzá:
– Önöknek, szocialistáknak mi a tervük velem?
A miniszterelnök nevetett, és így felelt:
– Csak annyi, hogy Felséged és az ország érdekeit igyekszünk a legjobban szolgálni.
Lady Astor a választási küzdelem idején meghívott Ralphfal együtt plymouthi házába
hétvégére, hogy ismerkedjünk össze T. E. Lawrence-szel, akinek szintén ott kellett volna
töltenie a hétvégét. Lawrence azonban valamilyen oknál fogva nem jött el. Ehelyett Lady
Astor meghívott minket a választókerületébe és egy győlésre a dokkok közelében, ahol a
halászoknak kívánt beszédet mondani. Megkérdezte, mondanék-e egypár szót.
Figyelmeztettem, hogy a Labour-párthoz vonzódom, és nem támogathatom az ı
politikáját.
– Semmi baj – mondta –, csak az emberek szeretnék látni magát, ennyi az egész.
A győlést szabad ég alatt rendezték; egy nagy teherautó tetejérıl beszéltünk. A
választókerület püspöke is megjelent. Meglehetısen ingerült kedvében volt, és úgy
éreztem, csak futólag üdvözöl. Lady Astor bevezetı szavai után felmásztam a teherautó
tetejére.
– Hogy vagytok, barátaim – mondtam. – Hiszen rendben is van, hogy mi, milliomosok
mondjuk meg nektek, mire szavazzatok, de a mi körülményeink mégiscsak eltérnek a ti
körülményeitektıl.
A püspök hirtelen közbekiáltott:
– Éljen!
Folytattam:
– Lehet, hogy Lady Astornak és nektek vannak közös érdekeitek, de én nem tudom,
mik azok. Azt hiszem, ti jobban tudjátok, mint én.
– Kitőnı! Nagyon jó! – rikoltott a püspök.
– Lady Astornak minden bizonnyal nagyon kielégítıek a politikai célkitőzései és
ennek a... a...
– Választókerületnek – szólt közbe a püspök, aki mindig kisegített, ha megakadtam.
– ... a választókerületnek a képviseletében elért eredményei – folytattam. Azzal
fejeztem be mondókámat, hogy nagyon kedves, barátságos, a lehetı legjobb szándék által
vezérelt asszonynak ismertem meg. Ekkor leléptem a teherautó tetejérıl, a püspök arca
csak úgy ragyogott, és szívélyesen megrázta a kezemet.
A legjobb angol tulajdonságok nyilvánulnak meg az angol papságnak a nyíltságra és
ıszinteségre való törekvésében. Az olyan férfiak, mint dr. Hewlett Johnson és Collins
kanonok, valamint más fıpapok friss életerıvel töltik el az angol egyházat.

Ralph Barton barátom viselkedése egyre különösebb lett. Észrevettem, hogy a

társalgóban levı elektromos óra megállt: elvágták a drótját. Említettem ezt Ralphnak,
erre így felelt:
– Igen, én vágtam el a drótot. Nem bírom az óra ketyegését. – Meghökkentem, de
bosszankodtam egy kicsit, majd napirendre tértem a dolog fölött, hogy ez csak egyike
Ralph számos hóbortjának. Úgy látszott, hogy teljesen felépült depressziójából, mióta
eljöttünk New Yorkból. Most azonban úgy határozott, hogy hazatér az Egyesült
Államokba.
Mielıtt elutazott volna, megkérdezett, nem kísérném-e el a lányához, aki egy éve
öltötte magára a fátylat, és most az egyik hackneyi katolikus zárda lakója. Ez a lány az
elsı feleségétıl származó legidısebb gyermeke volt. Ralph gyakran beszélt leányáról;
tizennégy éves kora óta elhivatottságot érzett az apácaságra. Hiába volt minden, sem
apja, sem anyja nem tudta eltéríteni szándékától. Ralph megmutatta a lányának tizenhat
éves korában készült fényképét. Nagy, sötét szeme és igézıen mosolygó, telt, érzéki szája
szívbe markolóan szép volt.
Ralph elmesélte, hogy Párizsban bárba és mulatóba jártak vele, s azt remélték, talán
lemond a kolostorról. Bemutatták egy csomó fiatalembernek, és mindent megtettek, hogy
kitőnıen érezze magát; úgy is látszott, élvezi ezt a mozgalmas életet. De semmiképpen
sem lehetett lebeszélni arról, hogy apáca legyen. Látogatásunk elıtt Ralph másfél éve
nem látta. A lány már letöltötte a noviciátusát, és véglegesen tagja lett a rendnek.
A zárda komor, sötét épület volt Hackney egyik nyomornegyedének közepén. A
rendfınöknı fogadott bennünket, és egy barátságtalan kis szobába tessékelt. Itt
üldögéltünk; végeláthatatlan ideig kellett várakoznunk. Végre belépett Ralph lánya.
Azonnal rám tört a szomorúság, mert éppen olyan szép volt, mint a képen. De ha
mosolyra nyílt az ajka, látszott, hogy oldalt két foga hiányzik.
Ellentmondásos jelenet: hárman voltunk a szobában, a joviális világfi apa keresztbe
vetett lábbal szívta cigarettáját, s velünk szemben a lánya, csinos, fiatal, tizenkilenc éves
apáca. Szerettem volna kimenteni magamat, és a kocsiban várni a találkozó végéig. De
hallani sem akartak róla.
Hiába volt az apáca jókedvő és élénk, láttam rajta, hogy elszakadt az élettıl.
Mozdulatai idegesek, hirtelenek voltak, nagy belsı feszültségrıl árulkodtak, ha tanítónıi
munkájáról beszélt.
– Gyerekeket tanítani nagyon nehéz – mondta –, de lassanként azért majd megszokom.
Ralph szeme csillogott a büszkeségtıl, miközben cigarettázott, és a lányával
beszélgetett. Pogány létére látszott rajta, nagyon élvezi a gondolatot, hogy a lánya apáca.
Apa és lánya együttléte alatt mindvégig megmaradt a fájdalmas válaszfal. A lány
kétségtelenül nagy lelki próbatételen esett át. Az arca, bár szép volt és fiatal,
szomorúságot és áhítatot árasztott. Említette a londoni fogadtatásunkról szóló lelkes
tudósításokat, és érdeklıdött, hogy van Germaine Taillfer, Ralph ötödik felesége. Ralph
említette, hogy már külön élnek.
– Hát persze – fordult felém tréfásan –, sohasem tudtam számon tartani apu feleségeit.
– Ralph is, én is kényszeredetten nevettünk.
Ralph megkérdezte, soká marad-e Hackneyben. Elgondolkozva rázta a fejét, és azt
mondta, esetleg elküldik Közép-Amerikába.
– De sohasem mondják meg nekünk, mikor és hova.
– De talán megírhatja az édesapjának, ha majd ott lesz – vetettem közbe.
A válasz elıtt habozott egy kicsit.
– Elvárják tılünk, hogy ne álljunk levelezésben senkivel.
– Még a szüleikkel sem? – kérdeztem.
– Nem – mondta, s iparkodott tárgyilagos maradni. Aztán rámosolygott az apjára. Egy
percig mindhárman hallgattunk.
Elérkezett a búcsúzás ideje, s az apáca hosszan és gyengéden szorította meg édesapja
kezét, mintha megérzett volna valamit. Útközben hazafelé Ralph igen levert volt, bár
igyekezett fölényes maradni. Két héttel késıbb New York-i lakásán öngyilkos lett: az
ágyban lepedıt borított az arcára, és fıbe lıtte magát.

Angliai látogatásom során gyakran jöttem össze H. G. Wellsszel. A Baker Streeten

lakott. Mikor beléptem, négy titkárnı bújta a kézikönyveket, adatokat ellenırzött és
jegyzetelt, lexikonokat, mőszaki mőveket, dokumentációt és egyéb iratokat forgatva.
– Új könyvemen dolgozunk. A pénz anatómiáján – mondta Wells. – Valóságos üzem.
– Szinte azt kell hinnem, hogy a hölgyek végzik a munka dandárját – jegyeztem meg
tréfásan. Kekszes dobozhoz hasonló nagy bádogskatulyák álltak glédában a
könyvtárszoba polcain; minden dobozon takaros címke: “Életrajzi anyag", “Személyes
levelezés", “Filozófia", “Tudományos adatok", és így tovább.
 Vacsora után barátok érkeztek; közöttük volt Laski professzor, aki még mindig igen
fiatalosnak látszott. Harold Laski pompás szónok volt. Hallottam beszélni Californiában
az American Bar Association hallgatósága elıtt; nagyszerő, egyórás elıadást tartott,
jegyzetek nélkül, és egy pillanatra sem akadt el. Aznap este H. G. lakásán Harold
beszámolt a csodálatra méltó újításokról a szocializmus filozófiájában. Azt mondta, hogy
a sebesség legkisebb növekedése riasztó társadalmi különbségeket vált ki. Érdekes
beszélgetés alakult ki, de elérkezett H. G. lefekvésének ideje, amit minden teketória
nélkül úgy hozott tudomásunkra, hogy elıbb a vendégre, majd az órájára pillantott, mire
valamennyien szedtük a sátorfánkat.
Mikor Wells 1935-ben meglátogatott Californiában, szemére vetettem a
Szovjetunióval kapcsolatos kritikáit. Olvastam rosszalló beszámolóiról, de elsı kézbıl
szerettem volna hallani róluk. Annyi keserőséggel beszélt errıl a tárgyról, hogy
komolyan meglepıdtem.
– Nem korai még ítélkezni? – kérdeztem. – Nehéz dolguk volt, belsı és külsı
ellenzékkel, az összeesküvéssel. Idıvel bizonyára megérnek az eredmények.
Akkoriban Wells nagyon lelkesedett Rooseveltnek a New Deallel elért eredményeiért,
és azt vallotta, hogy a haladó amerikai kapitalizmusból valami szocializmusfélének kell
kialakulnia. Különösen Sztálint bírálta, akivel személyes beszélgetést is folytatott; azt
mondta, hogy Sztálin uralma alatt a Szovjetunióban zsarnoki és parancsuralmi rendszer
alakult ki.
– Ön, a szocialista, hisz abban, hogy a kapitalizmus napjai megszámláltattak –
mondtam. – Milyen reménysége marad tehát a világnak, ha a Szovjetunióban elbukik a
szocializmus?
– A szocializmus sem a Szovjetunióban, sem máshol nem bukhat el – vetette ellen H.
G. –, de ez a sajátságos formája parancsuralommá vált.
– Világos, hogy a Szovjetunióban követtek el hibákat – fejtegettem tovább –, és
elkövetnek még többet is, csakúgy, mint a világ minden más országában. Nézetem szerint
a legnagyobb hiba az volt, mikor a forradalom után megtagadták a külföldi kölcsönök és
orosz kötvények visszafizetését azzal az indokkal, hogy ez a cár adóssága. Lehet, hogy a
Szovjetuniónak igaza volt, amikor nem fizetett, de attól tartok, hogy hibát követett el,
mert ez nemzetközi ellenérzést, bojkottot és katonai intervenciót váltott ki. Mindez
végeredményben kétszer annyiba került, mint az adósság rendezése.
Wells félig-meddig egyetértett velem; azt fejtegette, hogy elméletileg helyes az
észrevételem, de tényszerően nem. Ugyanis a cár adósságainak a megtagadása egyike
volt azoknak az ediktumoknak, amelyek felszították a forradalmi szellemet. A nép
felháborodott volna, ha meg kellett volna fizetnie a megdöntött rendszer adósságait.
– De – vitatkoztam tovább – ha a Szovjetunió betartja a játékszabályokat, és kevésbé
ragaszkodik eszményekhez, jelentıs összegő kölcsönhöz jut a kapitalista országoktól, és
gyorsabban építhette volna ki népgazdaságát. A kapitalizmus a háború óta sok
viszontagságon esett át, infláción meg egyében, a Szovjetunió tehát könnyen
kiegyenlíthette volna az adósságát, és megtarthatta volna a világ jóindulatát.
Wells nevetett.
– Most már késı.
H. G.-vel a legkülönbözıbb körülmények között találkoztam. Franciaország déli
részében házat építtetett orosz szeretıje részére, aki nagyon temperamentumos hölgy
volt. A kandalló fölé gót betőkkel ezt vésették be: “Két szeretı szív emelte e házat."
Megjegyzést tettem erre a feliratra, és Wells így válaszolt:
– Hát igen. Sokszor föltétettük meg leszedettük ezt a felírást. Ha összeveszünk,
utasítjuk a kımővest, szedje le. Amint kibékültünk, teheti fel újra. Annyiszor rakosgatta
már ide-oda, hogy elereszti a füle mellett az utasításokat, és hozzá sem nyúl.
Wells 1931-ben fejezte be a The Anatomy of Money-t jó két évi munka után;
meglehetısen fáradtnak látszott.
– Most mihez kezd? – kérdeztem.
 – Újabb könyvet írok. – Fáradtan mosolygott.
– No de ilyet! – kiáltottam föl. – Nem lenne kedve egy kicsit pihenni vagy valami
mást csinálni?
– Mi mást csinálnék?
Wellsen fel lehetett fedezni alacsony származásának nyomait. Nem a munkáján vagy a
nézetein, hanem személyes túlérzékenységében. Ebben hasonlított rám. Emlékszem,
egyszer rossz helyen ejtett ki egy “h"-t: a haja tövéig elvörösödött. Ilyen nagy ember
milyen apróságon pirul el! Arra is emlékszem, hogy mesélt a nagybátyjáról, aki fıkertész
volt egy angol nemes birtokán. A nagybácsi belıle is mindenáron belsı cselédet szeretett
volna faragni. H. G. ironikusan említette:
– Csak Isten kegyelmének köszönhetem, hogy most nem második inas vagyok.
Wells kíváncsi volt, hogyan kezdtem érdeklıdni a szocializmus iránt. Azt válaszoltam,
hogy az Egyesült Államokban kezdıdött, amikor Upton Sinclairrel megismerkedtem.
Pasadenai háza felé hajtottunk ebédre, és Sinclair a maga csendes módján megkérdezte,
hiszek-e a profitrendszerben. Tréfával ütve el a kérdést, azt feleltem, hogy erre csak egy
könyvelı adhat választ. Pedig lényeges kérdés volt, és ösztönösen éreztem, hogy a dolog
velejébe talált. Ettıl a perctıl támadt fel bennem az érdeklıdés, és a politikát immár nem
történelemnek, hanem gazdasági problémának tekintettem.
Wells kételkedett abban, hogy telepatikus megérzéseim vannak, pedig errıl meg
voltam gyızıdve. Elmeséltem neki egy esetet, amely többnek látszott, mint a véletlenek
találkozásának. Biarritzban Henri Cochet-vel, a teniszezıvel és egy másik barátommal
beléptünk egy bárba. Három szerencsekerék állt a bár fala mellett. Mindegyik keréken
egytıl tízig sorakoztak a számok. Félig tréfásan, de kellı drámaisággal bejelentettem,
hogy természetfölötti erıt érzek magamban; megtekerem a három kereket, és az elsı a
kilencesnél, a második a négyesnél, a harmadik pedig a hetesnél fog megállni. És lám, az
elsı kerék a kilencesen, a második a négyesen, a harmadik pedig a hetesen állt meg –
holott ennek az esélye nem volt több, mint egy az egymillióhoz.
Wells fenntartotta, hogy ez merı véletlen volt.
– De a véletlen ismétlıdése már megéri a vizsgálódást – mondtam, és elmeséltem egy
gyerekkori esetet. Egy szatócsbolt elıtt mentem el a Camberwell Roadon, és észrevettem,
hogy furcsa módon a redıny nincs leeresztve. Valami arra késztetett, hogy felmásszak a
kirakat párkányára, és bekukucskáljak a redıny nyílásán. A bolt sötét és elhagyatott volt,
de tele áruval, és egy hatalmas csomagolóláda állt a helyiség közepén. Valami elriasztott
a bolttól, leugrottam a párkányról, és utamra mentem. Röviddel ezután gyilkossági ügy
pattant ki. Edgar Edwards, egy nyájas, hatvanöt éves öregúr öt főszerüzletet szerzett meg
úgy, hogy a tolóablakkal egyszerően agyoncsapta a tulajdonosékat, majd átvette az
üzletüket. A camberwelli szatócsboltban, abban a csomagolóládában volt három utolsó
áldozata, Mr. és Mrs. Darby meg a kisgyermekük.
Ám Wellsre nem hatott az elbeszélés; azzal érvelt, hogy mindenkinek az életében
rengetegszer találkoznak a véletlenek, de ez semmit se bizonyít. Ezzel véget is ért a vita,
pedig egy másik élményemrıl is beszámolhattam volna neki. Kölyökkoromban a London
Bridge Road egyik kávéházában egy pohár vizet kértem. Nyílt tekintető, barátságos,
fekete bajszos férfi szolgált ki. Nem tudom, miért, de képtelen voltam meginni a vizet.
Úgy tettem, mintha kortyolnám a pohár tartalmát, de mikor a férfi odafordult az egyik
vendéghez, gyorsan letettem, és távoztam. Két héttel késıbb George Chapmant, a London
Bridge Roadon levı Crown kávéház tulajdonosát megvádolták, hogy öt feleségét
gyilkolta meg sztrichninnel. Az utolsó áldozata a söntés feletti szobában haldoklott azon
a napon, mikor Chapman átnyújtotta nekem a pohár vizet. Chapmant is, Edwardsot is
felakasztották.
Ha már ennél a tárgynál vagyok: körülbelül egy évvel azelıtt, hogy felépült a házam
Beverly Hillsben, névtelen levelet kaptam, amelynek írója látnoknak mondotta magát, és
álmában egy dombtetın álló, csónakorr mintájú, pázsittal övezett negyvenablakos házat
látott, amelyben magas boltozatú, hatalmas zeneterem is épült. A telek, amelyre a ház
épült, szent föld volt valaha, a régi indián törzsek kétezer évvel ezelıtt ott mutatták be
emberáldozataikat. A levélíró szerint a házban kísértetek járnak, és sohasem szabad
kivilágítatlanul hagyni. A levél közölte, hogy amíg nem maradok végképp magamra a
házban, és ég a villany, nem kell szellemjárástól tartanom.
Akkoriban nem törıdtem a levéllel, mert íróját egyszerően ırültnek tartottam; magát a
levelet azonban, mivel olyan furcsa és mulatságos volt, eltettem. Két évvel késıbb rendet
csináltam az íróasztalomban, megtaláltam a levelet, és újra elolvastam. Különös módon a
ház és a pázsit leírása pontosan egyezett. Nem számoltam addig össze az ablakokat, de
elhatároztam, hogy most megteszem: megdöbbenésemre éppen negyven ablaka volt a
háznak.
Bár nem hittem a szellemekben, kísérletre szántam el magam. Szerdán a
személyzetnek kimenıje volt, a ház üresen maradt, én pedig házon kívül vacsoráztam.
Vacsora után rögtön hazatértem, és az orgonaterembe mentem, amely hosszú és keskeny
volt, mint egy templom hajója, és gótikus mennyezet borult fölé. Összevontam a
függönyöket, és minden lámpát eloltottam. Kitapogattam az utat az egyik karosszékhez,
és legalább tíz percig csendben ültem. A nyomasztó sötétség felajzotta az idegeimet: azt
képzeltem, hogy alaktalan formák lebegnek a szemem elıtt. De aztán rájöttem, hogy a
függöny nyílásán besütött a hold, és a fény visszaverıdött egy kristálykancsóról.
Még szorosabbra vontam a függönyöket, és a lebegı jelenségek eltőntek. Ismét
várakoztam a sötétben – most vagy öt perc telhetett el. Mivel semmi se történt, hangosan
beszélni kezdtem:
– Ha vannak itt szellemek, adjanak jelt magukról. – Megint várakoztam, de ismét nem
történt semmi. Folytattam a monológomat: – Hát nincs mód az érintkezésre? Talán
valami jel útján... esetleg kopogással, vagy ha nem, hát az agyamon keresztül, hogy
valamilyen szó leírására késztessen; akár hideg légvonat is jelezhetné a szellemek
jelenlétét.
Újabb öt percet vártam, de se huzat, se jeladás nem történt. Bénító csend vett körül; a
fejem teljesen üres volt. Végül beláttam, hogy reménytelen az eset, és feladtam a játékot;
meggyújtottam az egyik villanyégıt. Átmentem a nappaliba. Itt nem vontam össze a
függönyöket: a holdfény élesen kirajzolta a zongorát. Odaültem, és végigfuttattam az
ujjaimat a billentyőkön. Késıbb olyan akkordra bukkantam, amely egészen elbővölt;
többször leütöttem az akkordot, míg az egész terem együtt nem rezgett a hanggal. Miért
csináltam ezt? Talán ez volt a manifesztáció! Újra és újra megszólaltattam az akkordot.
Hirtelen fehér fénysáv ölelte körül a derekamat; úgy ugrottam fel a zongorától, mintha
lövés dörrent volna mellettem. A szívem a torkomban kalimpált.
Mikor magamhoz tértem, összeszedtem az eszemet. A zongora az ablakmélyedés
mellett állt. Rádöbbentem, hogy amit én ektoplazmaövnek véltem, a hegyoldalban lefelé
haladó kocsi fényszórójának csóvája volt. Hogy megbizonyosodjam a dolog felıl,
visszaültem a zongora mellé, és újra megszólaltattam ugyanazt az akkordot. A nappali
túlsó végében sötét átjáró nyílt, és ezzel szemben volt az ebédlı ajtaja. A szemem
sarkából láttam, hogy nyílik az ajtó, és valami kijön az ebédlıbıl, majd végigsiet a sötét
átjárón. A torz, törpe termető, a szeme körül bohócszerő fehér karikát viselı szörny az
orgonaterem felé totyogott. Mire megfordítottam a fejem, eltőnt. Azt hittem, hogy
rendkívül izgatott lelkiállapotomban egy rezgı szempilla okozta az illúziót, tovább
játszottam tehát a zongorán. De semmi több nem történt, ezért végre rászántam magam,
hogy lefekszem.
Pizsamát öltöttem, és benyitottam a fürdıszobába. Felkattintottam a villanyt, hát nem
ott ült a fürdıkádban, rám meresztve a szemét! Hatalmas ugrással szökkentem ki a
fürdıszobából. Egy borz volt! Ugyanaz az alacsony termető valami, amit a szemem
sarkából láttam, csak a földszinten, a homályban valamivel nagyobbnak látszott.
Reggel a megzavarodott kis állatot az inas ketrecbe tette, és idıvel a borz az egész ház
kedvence lett. Egy szép napon azonban eltőnt, és soha többé nem láttuk.
 *

Mielıtt elutaztam volna Londonból, a yorki hercegi ház meghívott ebédre. Bizalmas
körben voltunk: csak a hercegi pár, a hercegné szülei és öccse, egy tizenhárom éves fiatal
fiú volt jelen. Sir Philip Sassoon ebéd után jelent meg, s bennünket kértek meg, hogy a
hercegné öccsét vigyük vissza Etonba. Nyugodt fiúcska volt, szótlanul lézengett
körülöttünk, míg két felsıéves megmutatta nekünk az iskolát; az öregdiákok késıbb teára
is vendégül láttak.
A fiú nem jött velünk az iskolai cukrászdába, hanem száz más etoni diákkal odakint
várakozott. A cukrászda egyszerő helyiségében süteményt meg hatpennys teát árultak. A
zsúfolt emeleti szobácska parányi asztalkájánál négyesben foglaltunk helyet. Minden
remekül ment, aztán második csésze teára invitáltak, mire meggondolatlanul igennel
találtam felelni. Ebbıl pénzügyi válság kerekedett, mert vendéglátónk kifogyhatott a
pénzébıl, s így arra kényszerült, hogy a rendelés elıtt bizalmas megbeszélésre vonuljon
vissza több más fiúval.
Philip suttogva szólt oda hozzám:
– Attól tartok, zavarba hoztuk ıket két penny miatt, de most már nincs mit tenni.
Valahogy azonban elintézték egymás között az újabb csésze tea megrendelését,
amelyet sebtében kellett kihörpintenem, mert megszólalt a csengı, és a fiúknak csak egy
percük maradt, hogy az iskola kapuján belül kerüljenek. Szép kis tolongás támadt. Az
iskolában az igazgató fogadott, s megmutatta az elıcsarnokot, melynek falára Shelley és
több más kiválóság véste fel a nevét. Ezután az igazgató ismét két öregdiák gondjára
bízott bennünket, akik betessékeltek a szentek szentjébe, abba a szobába, amelyben
valamikor Shelley lakott. Bowes-Lyon nevezető fiatal barátunk azonban kint maradt.
Fiatal házigazdánk roppant erélyes hangon szól rá:
– Mit keresel itt?
– Ó, csak velünk jött – szólt gyorsan közbe Philip, és elmondta, hogy mi hoztuk
magunkkal a fiút Londonból.
– Rendben van – mondta fiatal házigazdánk türelmetlenül. – Bejöhetsz.
Sir Philip suttogva adott magyarázatot:
– Nagy kedvezmény, hogy velünk jöhet; más fiú alighanem veszélyeztetné iskolai
pályafutását, ha bemerészkedne e szent helyre.
Mikor Lady Astor társaságában ismét meglátogattam Etont, csak akkor döbbentem rá,
milyen spártai fegyelem uralkodik az intézetben. A rosszul világított barna folyosó
keservesen hideg volt, a szobaajtók mellett lábfürdı-edények függtek. Kínosan
tapogatózva találtuk meg végre a keresett ajtót. Bekopogtunk.
Sápadt arcú kisfiú nyitott ajtót, Lady Astor fia. Két társa a kicsiny kandalló elıtt
kuporgott, és egy maroknyi parázsló szénen melengette a kezét. A hangulat valóban
nagyon nyomasztó volt.
Lady Astor így szólt:
– Megpróbálom elintézni, hogy hazajöhess a hét végére.
Alig pár perce beszélgettünk, mikor kopogás hallatszott az ajtó felıl. Mielıtt
válaszolhattunk volna, fordult a kilincs, és belépett az internátusi felügyelı. Jóképő,
szıke, izmos, negyven év körüli férfi volt.
– Jó estét – köszönt oda kurtán Lady Astornak; nekem csak biccentett. Majd
odakönyökölt a keskeny kandallópárkányra, és pipáját szívta. Lady Astor nyilván
alkalmatlan idıt választott a látogatására, ezért magyarázkodni kezdett:
– Azért jöttem, mert szeretném hazavinni a fiút a hét végére.
– Nagyon sajnálom, nem viheti haza – volt a nyers válasz.
– Szépen kérem – mondta Lady Astor meghitt modorában –, ne legyen olyan
csökönyös.
– Nem vagyok csökönyös, csak egy tényt állapítok meg.
– De olyan sápadt a fiú.
 – Mesebeszéd, nincs semmi baja.
Lady Astor felállt a fia ágyáról, amelyen addig üldögélt, és odalépett a felügyelıhöz.
– Nem lenne egy kicsit barátságosabb? – mondta kedveskedve, és jellegzetes módon,
oldalról megbökve a felügyelıt ugyanazzal a mozdulattal, amelyet megfigyelésem szerint
Lloyd George-dzsal és másokkal szemben is alkalmazott, ha el akart érni valamit.
– Lady Astor – mondta a felügyelı –, önnek nagyon szerencsétlen szokása, hogy
kibillenti az embereket egyensúlyukból. Nagyon lekötelezne, ha felhagyna ezzel.
Lady Astort elhagyta a savoir faire.
A beszélgetés valahogy a politikára terelıdött, de a felügyelı a következı
megjegyzéssel vágta el a vitát:
– Az a baj az angol politikában, hogy az asszonyok túlságosan beleavatkoznak. Most
pedig jó éjszakát, Lady Astor. – Kimérten meghajolt elıttünk, és távozott.
– Csuda mogorva alak – jegyezte meg Lady Astor. A fiú azonban védelmébe vette
tanárát.
– Nem, anyám, tulajdonképpen nagyon kedves ember.
Csodáltam ezt a nıgyőlölıt, mert becsületes és szókimondó volt; humortalan, de
legalább ıszinte.

Évek óta nem láttam Sydney bátyámat, így hát Angliából Nizzába utaztam, hogy vele
töltsék egy kis idıt. Sydney mindig mondogatta, hogy visszavonul, amint együtt lesz
negyedmillió dollárja. Elárulhatom, hogy ennél lényegesen többet győjtött össze. Sydney
nemcsak ravasz üzletember, de kitőnı komikus is volt, és számos sikeres filmben
szerepelt, többek között a Submarine Pilot-ban (A tengeralattjáró-kormányos), a Charley,
a közvitéz-ben, A szerelmes kandúr-ban és a Charley nénjé-ben, ami tetemesen
megnövelte vagyonát.
Fogadalmához híven végre visszavonult, és feleségével együtt Nizzában élt.
A szintén Nizzában letelepedett Frank J. Gould meghallotta, hogy odaérkeztem
bátyám látogatására, és meghívott, lakjam nála Juan-les-Pins-ben. Ezt el is fogadtam.
Mielıtt Nizzába mentem volna, két napra megálltam Párizsban, és elmentem a Folies
Bergère-be, mert Alfred Jackson, a hajdani Nyolc Lancashire-i Fickó egyike ott
dolgozott; valaha ı is a csoportba tartozott velem együtt. Mesélte, hogy nagyon jól megy
a Jackson családnak, mert nyolc táncosnı-együttes dolgozik helyettük; említette, hogy
apja még él. Ha a próba idején benézek a Folies Bergère-be, viszontláthatom az
édesapját. Bár elmúlt nyolcvanéves, még mindig ruganyos és egészséges volt az öregúr.
A régi idıkrıl beszélgettünk, és minduntalan felkiáltottunk:
– Ki hitte volna!
– Tudja, Charlie – mondta az öregúr –, kisfiú korából leginkább arra emlékszem, hogy
milyen szelíd volt.

Nem szabad túl sokáig lubickolni a dicsıségben; mindez lelohad, mint a másnapra
eltett felfújt, így történt az én látogatásom alatt is: a lelkesedés hirtelen lehőlt. Az elsı
fuvallat a sajtó irányából jött. Az ömlengı dicséretek után az ellenkezı álláspontra
helyezkedtek. Gondolom, hatásosabbnak tartották az efféle cikkeket.
A londoni és párizsi sok izgalomnak is megjött a böjtje. Belefáradtam, és pihenni
vágytam. Miközben Juan-les-Pins-ben üdültem, felkértek, lépjek fel a londoni
Palládiumban, a király színe elıtt tartandó jótékony célú elıadáson. Nem mentem el,
hanem kétszáz fontos csekket küldtem magam helyett. Emiatt tört ki a botrány.
Megsértettem a királyt, és semmibe vettem a királyi parancsot. Én a Palládium
igazgatójának a levelét nem tekintettem királyi parancsnak, és különben sem voltam
felkészülve rá, hogy egyik percrıl a másikra fellépjek.
A következı támadás néhány héttel késıbb ért. Éppen a partneremre várakoztam a
teniszpályán, mikor egy fiatalember odajött hozzám, és bemutatkozott, mint a barátom
barátjának a barátja. A szokásos udvarias szólamok után személyes nézeteinkre terelıdött
a beszéd. Megnyerı és rendkívül rokonszenves fiatalember volt. Egyik gyengém, hogy
hirtelen megkedvelek ismeretleneket – különösen, ha jó hallgatóknak bizonyulnak –, neki
is ıszintén megmondtam a véleményemet a legkülönbözıbb dolgokról. A világ folyásáról
pesszimisztikusan nyilatkoztam; úgy ítéltem meg az európai helyzetet, hogy
szükségképpen újabb háborúhoz vezet.
– Engem ugyan nem szippantanak be a következı háborúba – mondta újsütető
barátom.
– Ne gondolja, hogy rossz néven veszem magától – válaszoltam. – Nem sokra tartom
azokat, akik belerántanak minket a bajba; azt se szeretem, ha elıírják nekem, kit öljek
meg, miért áldozzam az életemet. És mindezt a hazaszeretet nevében.
Nagy barátságban váltunk el. Ha jól emlékszem, megbeszéltük, hogy másnap együtt
vacsorázunk, de soha többé nem láttam. No tessék! – hamarosan rájöhettem, hogy nem
baráttal, hanem riporterrel beszélgettem. Másnap az újságok elsı oldalán olvashattam a
szenzációt: “Charlie Chaplin nem hazafi" stb.
Ez ugyan igaz, de akkor semmiképpen nem kívántam, hogy személyes nézeteimet a
sajtó szellıztesse. Az mindenesetre tény, hogy nem vagyok nacionalista – nemcsak
morális vagy értelmi okok miatt, hanem azért sem, mert efféle érzelmek nincsenek
bennem. Hogyan lehet megtőrni a nacionalizmust, ha hatmillió zsidót gyilkoltak meg a
cégére alatt? Mondhatják erre, hogy ez Németországban történt, de az ilyen gyilkos
hajlam csírája mégis ott szunnyad minden nemzet lelke mélyén.
Nem tudok hangzatosán szavalni a nemzeti büszkeségrıl. Ha valakit védelmezı
légkörrel körülvesz a családi tradíció, az otthon és a kert, a boldog gyermekkor, a család
és a barátok, megértem az érzelmeit – de nekem nincs efféle hátterem. Az én szememben
a hazafias érzést a legjobb esetben is csak a helyi szokások táplálhatják: a lóverseny, a
vadászat, a yorkshire-i puding, az amerikai szendvics és a coca-cola. Manapság azonban
ezek a helyi specialitások nemzetközivé váltak. Ha azonban le akarnák rohanni azt az
országot, amelyben lakom, azt hiszem, képes lennék – csakúgy, mint a többi ember –
akár a legnagyobb áldozatra is. De képtelen vagyok a szülıhaza lángoló szeretetére, mert
lelkifurdalás nélkül otthagynám, ha nácivá lenne. Megfigyeléseim szerint a nácizmus
csírái pillanatnyilag szunnyadnak ugyan, de nagyon hamar életre kelthetık minden
országban. Ezért nem kívánok áldozatot hozni semmilyen politikai ügyért, hacsak
személyesen nem hiszek benne. Nem születtem a nacionalizmus mártírjának, semmiféle
elnökért, miniszterelnökért vagy diktátorért nem akarok meghalni.
Néhány nappal késıbb Sir Philip Sassoon elvitt Consuelo Vanderbilt Balsan házába,
ebédre. A ház gyönyörő helyen állt Franciaország déli részén. A társaságból kiemelkedett
az egyik vendég: magas, sovány, megnyerı és mulatságos ember volt, sötét hajjal és nyírt
bajusszal. Ebéd közben beszélgetésbe bonyolódtunk. Douglas ırnagy könyvérıl, az
Economic Democracy-ról (Gazdasági demokrácia) beszélgettünk, és azt fejtegettem,
hogy az ırnagy elmélete a hitelkérdésrıl hatásos megoldása lenne a jelenlegi
világválságnak – de hadd idézzem Consuelo Balsant errıl a délutáni beszélgetésrıl:
– Chaplin érdekfeszítı beszédpartner; feltőntek nekem határozott szocialista hajlamai.
Valami olyat mondhattam, ami különösen tetszett a szálas növéső úrnak, mert
felélénkült az arca, és olyan tágra nyitotta a szemét, hogy a fehére is elıvillant. Szemmel
láthatólag egyetértett mindennel, amit mondtam, amíg tételem végkövetkeztetéseihez
nem értem; itt nézeteim már elkanyarodhattak az övéitıl, mert csalódást tükröztek a
vonásai. Sir Oswald Mosleyval beszélgettem, és persze fogalmam sem volt róla, hogy ez
az ember az angliai feketeingesek jövendı vezére – de szeme, a pupilla fölött elıvillanó
fehérséggel és széles, vigyorgó szája különös – vagy talán inkább kicsit riasztó –
emlékem maradt.
 Dél-Franciaországban Emil Ludwiggal, Napóleon, Bismarck, Balzac és mások
tekintélyes hosszúságú életrajzainak írójával is találkoztam. Érdekesen írt Napóleonról,
de annyira túlzásba viszi a lélekelemzést, hogy az már a történet érdekességének rovására
megy.
Emil Ludwíg sürgönyt küldött nekem, hogy mennyire csodálja a Nagyvárosi fények-et,
és szeretne megismerkedni velem. Egészen más volt a külseje, mint amilyennek
elképzeltem. Megjelenését úgy jellemezhetném, hogy túlfinomult Oscar Wilde;
meglehetısen hosszú haja volt, telt ajka nıiesen ívelt. A szállodámban találkoztunk.
Meglehetısen cikornyás, hatásvadász módját választotta a bemutatkozásnak, mert egy
babérlevelet adott át nekem a következı szavakkal:
– Ha egy római nagy tettet vitt véghez, babérlevélbıl font koszorú volt a jutalma. Én is
átnyújtok önnek egyet.
Idıbe tellett, míg hozzáidomítottam magam ehhez az ömlengéshez; aztán rájöttem,
hogy csak félszegségét palástolta a gesztus. Mikor összeszedte magát, nagyon okos,
érdekes embernek találtam. Megkérdeztem tıle, mit tart a legfontosabbnak az életrajz
megírásánál. Azt mondta, hogy egy bizonyos beállítottságot. – Akkor az életrajzból
elfogult és tendenciózus beszámoló lesz – vetettem ellen.
– A történet hatvanöt százalékát amúgy sem mondják el – mondta Ludwig –, mert
másokat is érint.
Vacsora közben megkérdezte, mi volt a legszebb, amit valaha is láttam. Nem sokat
gondolkoztam, hanem azt feleltem, hogy Helen Wills mozgása teniszjáték közben: báj,
mozdulat-ökonómia és egészséges erotikus vonzás nyilvánult meg benne. Meg egy
híradófilm, amelyet kevéssel a fegyverszünet után néztem meg: flandriai paraszt szántotta
a földjét azon a mezın, ahol ezrek lelték halálukat. Ludwig egy floridai naplementét
festett le, lustán gördülı nyitott sportkocsival, benne nagy csomó fürdıruhás lánnyal;
egyikük a hátsó sárhányón kuporgott a lábát lógázva, és a földet súroló nagyujjával
megszakítatlan csíkot húzott a homokba, ahogy haladt a kocsi.
Azóta más szép dolgokra is emlékszem: Benvenuto Cellini Perszeusz-ára Firenzében,
a Piazza della Signorián. Éjszaka volt, de ragyogtak a lámpák. Tulajdonképpen
Michelangelo Dávid-ja vonzott oda. De megláttam a Perszeuszt, és minden eltörpült
mellette. Elragadott mondhatatlan bája és szépsége. Perszeusz a szomorúság
megtestesítıje, amint magasra emeli a Medúza fejét, és lábánál ott hever a szánalmasan
összerándult, megcsonkított test. A szoborról Oscar Wilde rejtelmes sora jutott eszembe:
“Mert mind megöljük, akit szeretünk." Ebben az örök rejtélyben, a jó és rossz harcában
dılt el a sorsa.
Álba hercege táviratot küldött, látogassam meg Spanyolországban. Következı nap
azonban hatalmas betőkkel hirdették az újságok: “Forradalom Spanyolországban." így
tehát inkább Bécsbe mentem, a szomorú, érzelmes Bécsbe. Legfıbb emlékem errıl egy
szépséges lánnyal szövıdött szerelem. Olyan volt, mint egy viktoriánus regény utolsó
fejezete: szenvedélyesen vallottuk meg egymásnak ragaszkodásunkat, de amikor utoljára
csókoltuk meg egymást, tudtuk, hogy soha többé nem találkozunk.
Bécs után továbbutaztam Velencébe. İszre járt, kihalt volt a város. Jobban szeretem,
ha ott vannak turisták, mert melegség és élénkség árad belılük, nélkülük temetıi
hangulat üli meg a várost. Tulajdonképpen szeretem a bámészkodókat, mert az emberek
elviselhetıbbek a szabadságuk alatt, mint amikor forgóajtókon keresztül törtetnek a
hivatalukba.
Velence szépséges volt, de búskomor is; csak két napig maradtam, mert semmi más
elfoglaltságom nem volt, mint hanglemezeket hallgatni – és ezt is titokban, mivel
Mussolini megtiltotta, hogy vasárnap táncoljon vagy lemezt hallgasson az ember.
Kedvem lett volna visszafordulni Bécsbe, hogy újabb fejezetet csatoljak ottani
szerelmem történetéhez. De egy találkozó Párizsba szólított, és arról semmiképp nem
akartam lemaradni: együtt kellett ebédelnem Aristide Briand-nal, az Európai Egyesült
Államok eszméjének szülıatyjával és patrónusával. Találkozásunkkor Monsieur Briand-t
betegnek, kiábrándultnak és elkeseredettnek láttam. Az ebédet Monsieur Balbi, a párizsi
l’Intransigeant kiadójának házában rendezték; nagyon érdekes volt, bár nem tudtam
franciául. Noailles grófnı, egy élénk, madárszerő kicsiny asszony angolul beszélt;
rendkívül szellemes és elbővölı volt. Monsieur Briand ezekkel a szavakkal köszöntötte a
grófnıt:
– Alig látom mostanában; olyan ritkán látogat meg, mint egy hőtlen szeretı.
Ebéd után az Élysée-palotába vittek, és kineveztek a becsületrend tisztjévé.

Nem írom le a hatalmas tömeg szédítı lelkesedését, amivel Berlin másodszor fogadott
– bár a kísértésnek nehéz ellenállni.
Errıl jut eszembe a Mary és Douglas külföldi útjáról készített film vetítése. Fentem a
fogamat, biztos voltam benne, hogy érdekes útifilmet látok. Elkezdıdött a film. Mary és
Doug érkezését Londonban óriási lelkes tömeg várja az állomáson. Óriási lelkes tömeg
ácsorog a szálloda elıtt. Még óriásibb és még lelkesebb tömeg fogadja ıket Párizsban.
Megszemlélhettem a londoni, párizsi, moszkvai, bécsi és budapesti pályaudvarokat és
szállodákat – kívülrıl. Nem álltam meg, hogy ártatlan képpel meg ne kérdezzem:
– Mikor látunk valamit a városból meg az országból is? – Mindketten nevettek. Meg
kell vallanom, hogy én sem voltam túlzottan szerény, mikor a magam fogadtatását
festettem le.
Berlinben a demokratikus kormány vendége voltam; nagyon vonzó német lányt: York
grófnıt osztották be mellém, hogy úgy mondjam, szárnysegédnek. 1931-et írtunk, és
röviddel ezelıtt a nácik alaposan megnövelték befolyásukat a Reichstagban; fogalmam se
volt róla, hogy a sajtó fele ellenem van. Azt hangoztatták, hogy a németek nevetségessé
teszik magukat, ha idegen létemre ilyen fanatikusán ünnepelnek. Ez persze a náci sajtó
volt. Ártatlanságomban tudomást se vettem róla, és pompásan éreztem magam.
A Kaiser egyik unokatestvére lekötelezı módon körülvezetett Potsdamban és
Sanssouciban. Az én szememben minden palota a hivalkodás oktalan, ízléstelen, szörnyő
megtestesülése. Ha felidézem magamban Versailles-t, a Kremlt, Potsdamot, a
Buckingham Palace-t és a többi hasonló mauzóleumot, történelmi érdekességük ellenére
is az az érzésem, hogy pusztán az emberi nagyképőség emlékmővei. A Kaiser
unokatestvére szerint Sanssoucit jobb ízléssel építették, kisebb és emberibb; rám azonban
úgy hatott, mint valami piperekészlet, és hidegen hagyott.
Ijesztı és nyomasztó emléket hagyott bennem a berlini rendırségi múzeumban tett
látogatásom. Fényképek gyilkosságok áldozatairól, öngyilkosokról, degeneráltakról és
mindenféle emberi rendellenességrıl. Boldog voltam, mikor kijöhettem az épületbıl, és
ismét friss levegıt szippanthattam.
Dr. von Vollmüller, a Das Mirakel szerzıje vendégül látott a házánál: itt találkoztam a
német mővészeti és színházi élet képviselıivel. Egy másik estét Einsteinek kicsiny
lakásában töltöttem. Elıkészületek történtek, hogy General von Hindenburgnál is
vacsorázzam, de az utolsó pillanatban lemondták a meghívást egészségi állapotára
hivatkozva; visszatértem tehát Dél-Franciaországba.
Már említettem, hogy csak érintem, de nem túlzott hangsúllyal tárgyalom szexuális
életemet, hiszen semmi újat nem mondhatok e tárgyról. A nemzés ösztöne azonban
alapvetı mozgatóerı a természetben, és ha a férfi – akár fiatal, akár öreg –, nıvel kerül
össze, felmerül benne a nemi kapcsolat lehetısége. Legalábbis én mindig így voltam
ezzel.
Munka közben sohase érdekeltek a nık; csak két film között voltam sebezhetı, mikor
semmi dolgom se volt. Ahogy H. G. Wells írja: “Jön egy pillanat a nap folyamán, mikor
az ember már délelıtt megírta kitőzött adagját, délután elintézte a levelezést, és semmi
más dolga nincs. Ekkor tör az emberre az unalom órája; ez a megfelelı idı a szexuális
kapcsolatra."
A Côte d'Azurön az égvilágon semmi dolgom se volt. Jószerencsém úgy hozta, hogy
bemutattak egy nagyon bájos lánynak, akinek minden adottsága megvolt, hogy az unalom
bánatos óráit felderítse. Nem tartozott senkihez, mint ahogy én sem, és elfogadtuk
egymást úgy, ahogy voltunk. Elmondta, hogy éppen gyógyulófélben van egy egyiptomi
fiatalember iránt érzett boldogtalan szerelmébıl. Bár nem beszéltünk róla, világosan látta
kapcsolatunk természetét: tudta, hogy elıbb-utóbb visszatérek Amerikába. Heti járadékot
fizettem neki, és együtt jártunk a kaszinókba, vendéglıkbe és estélyekre. Együtt
vacsoráztunk, táncoltuk a tangót, és végigcsináltuk a szokásos mókát. Az állandó
együttlét során elkerülhetetlenül belegabalyodtam bájai hálójába; felébredtek az
érzelmeim. Mikor Amerikára és a hazatérésre gondoltam, nem voltam túlságosan biztos
magamban, itthagyom-e vagy sem. A puszta gondolat is, hogy elhagyjam, elszomorított;
a lány vidám, bájos és rokonszenves teremtés volt. Idınként azért a gyanakvásom is
felébredt.
Egyik délután a kaszinó táncos teáján hirtelen megszorította a kezemet. Meglátta S.-t,
egyiptomi szerelmesét, akirıl annyit mesélt nekem. Felbosszantott a dolog; néhány perc
múlva távoztunk. Már a szállodánknál jártunk, amikor hirtelen rájött, hogy ottfelejtette a
kesztyőjét, és vissza kell mennie érte; biztatott, menjek csak elıre. Kifogása túlságosan
átlátszó volt. Nem ellenkeztem, sıt megjegyzést se tettem, mentem tovább a szálló felé.
Két óra is eltelt, s joggal gyaníthattam, hogy többrıl van szó, mint egy pár kesztyőrıl.
Estére vacsorát beszéltem meg néhány barátommal, már menni kellett volna, s a lány
még mindig nem jött. Éppen indulni akartam, mikor betoppant sápadtan, zilált hajjal.
– A vacsoráról már elkéstél – mondtam –, okosabban tennéd, ha visszabújnál a jó
meleg ágyba.
Tagadott, érvelt, kérlelt, de nem tudta elfogadható magyarázatát adni hosszú
távollétének. Meg voltam gyızıdve, hogy egyiptomi szerelmesénél volt; nélküle mentem
vacsorázni, de elıbb alaposan lehordtam.
Ki nem üldögélt még úgy bárban, hogy a zokogó szaxofonok lármájában, a bár zajos
forgatagában odavet egy-egy szót a társaságnak, mégis nyomasztóan egyedül érzi magát?
Az ember többedmagával ül az asztalnál, betölti a házigazda tisztét, és a lelke gyötrıdik.
Mikor visszatértem a szállodába, a lány nem volt ott. Pánikba estem. Már elment volna?
Ilyen hamar! Benyitottam a hálószobájába: nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy a
ruhája, holmija még ott van. Tíz perccel késıbb érkezett meg, jókedvően és ragyogva; azt
mondta, moziban volt. Hidegen közöltem vele, hogy másnap Párizsba utazom, rendezem
vele a számlámat: végérvényesen lezárom a kapcsolatunkat. Mindenbe belenyugodott, de
még mindig tagadta, hogy egyiptomi barátjával volt együtt.
– A barátság utolsó szikráját is kioltod kétszínőségeddel – mondtam. Ám hazugsággal
folytattam én is, és azt állítottam, hogy délután megfigyeltettem, s így tudom, hogy
egyiptomi barátjával együtt elhagyták a kaszinót, és a férfi szállodájába mentek. Nagy
megdöbbenésemre letört; bevallotta, hogy így történt, de fogadkozott, hogy nem
találkozik vele többé.
Másnap reggel, míg csomagoltam, és készülıdtem az indulásra, csendesen sírva
fakadt. Egy barátom kocsiján kellett utaznom; barátom megjelent, közölte, hogy minden
rendben van, és odalent vár. A lány az ujját harapdálta, és most már keservesen zokogott.
– Kérlek, ne hagyj el, kérlek, ne hagyj el, ne hagyj el.
– Szerinted mit tegyek? – kérdeztem fagyosan.
– Vigyél magaddal Párizsba; ígérem, hogy soha többé nem leszek a terhedre – felelte.
Olyan szánalmas látványt nyújtott, hogy ellágyultam. Figyelmeztettem, hogy az utazás
nem lesz kellemes; különben sincs semmi értelme a könyörgésnek, mert ahogy Párizsba
érünk, elválunk. Mindenbe beletörıdött. Hárman indultunk tehát barátom kocsiján Párizs
felé.
Az út kedélytelennek ígérkezett; ı nyugodt és alázatos volt, én pedig hővösen
udvarias. Nehéz volt azonban megmaradni ennél a magatartásnál, folytonosan fel-feltőnt
valami, ami mindkettınk érdeklıdését megragadta, és valamelyikünk nem állta meg szó
nélkül. De hát hol maradt ez a régi meghitt kapcsolattól?
 Egyenesen a lány szállodájába hajtottunk, és búcsút vettünk egymástól. Szánalmasan
átlátszó volt a színlelése, hogy véglegesnek tekinti az elválást. Megköszönt mindent, amit
tettem érte, megrázta a kezem, és drámai istenhozzáddal eltőnt a szállodaajtó mögött.
Másnap felhívott, és azt kérdezte, nem vinném-e el ebédelni. Elhárítottam. De mikor a
barátommal kiléptünk a szállodából, ott állt talpig prémben, teljes harci díszben.
Hármasban ebédeltünk tehát: utána kimentünk Malmaisonba, ahol Joséphine élt és
meghalt, miután Napóleon elvált tıle. Ebben a szép házban sok könnyet ejthetett
Joséphine; a bágyadt ıszi nap jól illett hangulatunkhoz. Barátnım egyszerre csak eltőnt,
jó sokára találtam rá, egy padon zokogott a kertben; mélyen hathatott rá a hely
atmoszférája. A szívem kész lett volna az engesztelıdésre, ha engedek. De nem tudtam
elfelejteni az egyiptomit. Párizsban tehát elváltunk, én pedig tovább utaztam Londonba.

Londonba érkezésem után többször találkoztam a walesi herceggel. Biarritzban

ismerkedtünk össze jó barátom, Lady Furness közvetítésével. Cochet, a teniszezı, két
társunk és jómagam üldögéltünk az egyik népszerő étteremben, mikor a herceg és Lady
Furness belépett. Thelrna üzenetet küldött az asztalunkhoz, és kérdezte, csatlakozom-e
hozzájuk késıbb az orosz klubban.
Gondoltam, ez csak olyan futó találkozás volt. A bemutatkozás után a királyi fenség
italokat rendelt, majd felkelt az asztaltól, és Lady Furness-szel táncolt. Visszatérése után
vizsgáztatni kezdett:
– Ön amerikai, nemde?
– Nem, angol vagyok.
Meglepetést mutatott.
– Mióta él az Egyesült Államokban?
– Ezerkilencszáztíz óta.
– Ó. – Elgondolkozva biccentett. – Tehát a háború elıtt került oda?
– Azt hiszem.
A herceg nevetett.
Beszélgetés közben említettem, hogy Saljapin estélyt ad a tiszteletemre. A herceg
szinte kisfiúsán jelentkezett, hogy ı is szeretne eljönni.
– Biztos vagyok benne, fenség – mondtam –, hogy Saljapin megtiszteltetésnek venné,
és nagyon örülne. – Engedélyt kértem, hogy elintézhessem a meghívást.
Az estélyen a herceg kivívta a megbecsülésemet, mert Saljapin kilencven év felé járó
édesanyját szórakoztatta, míg az öreg hölgy vissza nem vonult. Csak ezután csatlakozott
hozzánk és vett részt a szórakozásban.
A walesi herceg most Londonban idızött. Meghívott Fort Belvedere-be, vidéki
házába. Régi kastély volt, melyet meglehetısen parlagi ízléssel újítottak föl és rendeztek
be; a konyha azonban kiváló volt, a herceg pedig szíves házigazda. Végigvezetett az
egész kastélyon; a hercegi hálószoba egyszerőnek és keresetlennek hatott modern
vörösselyem tapétáival és a királyi címerrel az ágy fejénél. Egy másik hálószobától majd
hanyatt estem: a szoba rózsaszín és fehér színben pompázott, a közepén négyoszlopos ágy
állt, és minden oszlop tetejét három rózsaszín toll ékesítette. Csak késıbb jöttem rá, hogy
– persze – a tollak a trónörökös címerébıl valók.
Este valaki társasjátékot ajánlott. Amerikában nagyon divatos volt ez a játék, “İszinte
vélemény"-nek hívták. Minden vendég kártyát kapott, amely tíz tulajdonságot sorolt fel:
kedvesség, értelmesség, egyéniség, sex-appeal, jó megjelenés, ıszinteség, humorérzék,
alkalmazkodó készség és így tovább. Valamelyik játékos kiment a szobából, és
feljegyezte a kártyán a magáról alkotott véleményét: minden tulajdonság mellé a szerinte
megfelelı osztályzatot kellett beírnia egytıl a leghízelgıbb jegyig, a tízig. Én például
humorérzékemet hétre, sex-appealemet hatra, jó megjelenésemet hatra, alkalmazkodó
készségemet nyolcra, ıszinteségemet négyre értékeltem. Idıközben a többi játékos is
felmérte a szobán kívül tartózkodó áldozat jellemét, és titokban beírta az osztályzatokat a
kártyára. Ezután a visszatérı játékos felolvasta saját jegyeit, a játékmester pedig
felolvasta a többi játékos értékelését, hogy ki-ki levonhassa a következtetést.
Mikor a hercegre került a sor, sex-appealre hármast adott magának; a többiek négyest
adományoztak neki; az én osztályzatom ötös volt, de néhány vendég csak kettesre
becsülte. Jó megjelenésre a herceg hatost ítélt magának, a többiek átlaga nyolc volt, én
hétre becsültem. Vonzóerıre ötöst kért, a többiek és én nyolcast engedélyeztünk.
İszinteség dolgában a herceg a maximumot, a tízes osztályzatot igényelte, a többiek
átlaga három és fél, az én osztályzatom pedig négyes volt. A herceg méltatlankodott.
– Azt hiszem, az ıszinteség a legjellemzıbb tulajdonságom – mondta.
Gyerekkoromban egyszer több hónapot töltöttem Manchesterben. Mivel semmi
dolgom se volt, gondoltam, odaugrom, és kicsit körülnézek. Manchester minden zordsága
ellenére romantikus hangulatot keltett bennem; a város megfoghatatlan ragyogása átsütött
a ködön és az esın; talán egy régi lancashire-i konyha tüze – vagy talán az emberek
szelleme fénylett az emlékezetemben. Bérautót rendeltem, és Északra indultam.
Útközben Manchester felé megálltam Stratford-on-Avonban, ahol még sohase jártam.
Szombaton érkeztem, késın este; vacsora után sétára indultam abban a reményben, hogy
megtalálom Shakespeare házát. Koromsötét éjjel volt. Ösztönösen befordultam az egyik
sarkon, megálltam a ház elıtt, gyufát gyújtottam, és a következı táblát pillantottam meg:
“Shakespeare's Cottage." Kétségtelen, hogy valami jó szellem irányította a lépteimet –
talán maga a költı!
Reggel Sir Archibald Flower, Stratford polgármestere jelent meg a szállodában, és
átkalauzolt Shakespeare házába. Semmiképpen sem tudom beleképzelni a költıt ebbe a
házacskába; hihetetlennek tőnik, hogy oly hatalmas szellem valaha itt lakhatott, innen
eredhetett. Azt még csak elhiszem valahogy, hogy egy parasztfiú Londonba vándorol, és
sikeres színész vagy színháztulajdonos lesz belıle, de teljességgel felfoghatatlan elıttem,
miként vált az itt született fiúból nagy költı és drámaíró, hogy lehettek olyan alapos
ismeretei idegen udvarokról, királyokról, érsekekrıl. Nem érdekel, ki írta Shakespeare
mőveit, Bacon, Southampton vagy Richmond, de azt már kötve hiszem, hogy a stratfordi
fiú. E mővek arisztokratikus szellemre vallanak. A nyelvtani szabályok semmibevételét
csak fırangú, kivételes tehetség engedhette meg magának. Láttam a Shakespeare-házat,
összegyőjtöttem a zavaros gyermekkoráról, semmitmondó tanulóéveirıl, vadorzásáról és
vidékiesen faragatlan felfogásáról tanúskodó helyi adattöredékeket; ezek után
megfoghatatlan olyan szellemi átlényegülés, hogy minden idık legnagyobb költıje
válhatott belıle. A legtündöklıbb lángelmék munkájában is elıbukkan valahol a
pályakezdés próbálkozása, de Shakespeare-ben az effélének leghalványabb nyoma sem
lelhetı fel.
Stratfordból Manchesterbe vezettem kocsimat; délután három óra tájban érkeztem
meg. Vasárnap volt: Manchester megbénult. Teremtett lélek nem járt az utcán. Örültem,
mikor beültem a kocsiba, és indultam tovább Blackburn felé.
Mikor gyerekkoromban a Sherlock Holmes-szal turnéztam, Blackburn egyike volt
kedvenc városaimnak. Heti tizennégy shillingért az egyik kiskocsmában szállást és
ellátást kaptam; szabad idımben a kocsma kis biliárdasztalán játszottam. Billington, az
angol hóhér gyakran járt oda, azzal dicsekedhettem akkoriban, hogy biliárdpartnerem.
Már ötre járt, és egészen sötét volt, mikor megérkeztünk Blackburnbe, mégis rögtön
rátaláltam a kocsmára. Nem ismertek fel; lehajtottam egy pohár italt. A tulajdonos más
volt, de öreg barátom, a biliárdasztal, még mindig ott állt.
Késıbb kibotorkáltam a vásártérre. Koromsötét volt, a jókora teret legfeljebb három-
négy utcai lámpás világította meg. Az emberek politikai szónokokat hallgattak
csoportokba verıdve. Akkoriban került Anglia a gazdasági depresszió mélypontjára.
Csoportról csoportra jártam, és meghallgattam a beszédeket: volt köztük éles és keserő;
szocializmusról, kommunizmusról beszéltek, meg a Douglas-tervrıl, amely azonban,
sajnos, bonyolultabb volt, semhogy az átlagos munkás megérthette volna. A beszédek
után meghallgattam a kisebb csoportokban folyó vitát; meglepetéssel tapasztaltam, hogy
egy öreg viktoriánus konzervatív is szellızteti a nézeteit, így szólt:
– Az a baj, hogy Anglia túl soká élt a saját zsírján; a munkanélküli segély teszi tönkre
Angliát! – Nem tudtam megállni, hogy a sötétség leple alatt le ne tegyem a garast, és
közbekiáltottam:
– Munkanélküli segély nélkül már nem lenne Anglia! – Néhány “Halljuk, halljuk!"
jutalmazta buzgóságomat.
A politikában semmi jó nem volt várható, Angliában majdnem négy millió
munkanélküli volt, és egyre növekedett a számuk. A Labour Pártnak alig volt olyasmi a
tarsolyában, ami eltért volna a Konzervatív Párt programjától.
Woolwichban meghallgattam Mr. Cunningham Reid kortesbeszédét, amelyet a
liberális jelölt mellett mondott el. Politikai szócséplésben nem volt hiány, de semmit se
ígért; beszédének alig volt hatása a választópolgárokra. Egy mellettem ülı fiatal
munkáslány odakiáltotta neki:
– Mire való ez a sok fellengzıs duma? Mondja meg, mit akar tenni a négymillió
munkanélküliért, akkor majd tudjuk, hogy a pártjára szavazzunk-e vagy sem!
Ha ez a lány képviseli a tömegek politikai érzéseit, remény lehet arra, hogy a Labour
Párt gyız a választásokon. Legalábbis ez volt a véleményem – de tévedtem. Snowden
rádióbeszéde konzervatív irányú földcsuszamlást és Snowden részére fınemesi rangot
eredményezett. Mikor távoztam Angliából, konzervatív kormány készült átvenni a
hatalmat, Amerikában pedig mikor megérkeztem, konzervatív kormány lépett le a
porondról.

A szünidı a legjobb esetben is csak üres idıtöltés. Túl sokáig lıdörögtem Európában
ide-oda – de tudtam, hogy miért. Céltalannak és csalódottnak éreztem magam. Mióta
megszólalt a film, nem tudtam dönteni jövendı terveim felıl. Hiába volt óriási sikere a
Nagyvárosi fények-nek, hiába hozott több pénzt a konyhára, mint bármelyik akkori
hangosfilm, úgy éreztem, magamat teszem tönkre, ha még egyszer némafilmet forgatok;
nyomasztó félelem gyötört, hogy elavultnak tartanak. Bár a jó némafilm mővészibb
alkotás, be kellett látnom, hogy a szereplık élethőbbek, ha hallani a hangjukat.
Idınként eltöprengtem egy hangosfilm készítésének lehetıségén, de belebetegedtem a
gondolatba, mert tudatában voltam, hogy sohasem érhetem el a némafilmjeim
kiválóságát. Annyit jelentene ez, hogy teljesen fel kellene adnom a csavargó alakját.
Néhányan javasolták, hogy szólaljon meg a csavargó. Erre még gondolni se lehetett, mert
az elsı kimondott szó egészen más személlyé változtatta volna. És a koncepció,
amelynek létét köszönhette, éppolyan néma volt, mint a rongyok, melyeket a testén viselt.
Ezek a bánatos gondolatok nyújtották meg hosszas vakációmat. Lelkiismeretem
azonban nem hagyott nyugodni: “Vissza Hollywoodba, dolgozni!"
Észak-angliai utam végén visszatértem Londonba, a Carltonba, és éppen intézkedni
akartam, hogy foglaljanak le helyet a visszaútra New Yorkon át Californiába, mikor
megérkezett Douglas Fairbanks távirata St. Moritzból, és megváltoztatta tervemet. A
távirat így hangzott: “Gyere St. Moritzba. Friss havat rendelek érkezésedre. Nagyon
várlak. Szeretettel Douglas."
Még végig se olvastam, mikor halkan kopogtattak az ajtón.
– Tessék! – kiáltottam; azt hittem, a pincér jön. Helyette Côte d'Azur-i barátnım arca
kukkant be az ajtón. Meglepıdtem, felbosszankodtam, aztán belenyugodtam.
– Gyere be – mondtam hővösen.
Bevásárló körútra indultunk. Harrodsnál sífelszerelést, egy Bond Street-i ékszerésznél
pedig karkötıt szereztünk be; ez ugyancsak megnyerte barátnım tetszését. Másnap St.
Moritzban voltunk; Douglas viszontlátása rögtön felderítette borús kedélyemet. Bár
Douglas éppúgy töprengett jövıjérıl, mint jómagam, egyikünk se beszélt errıl. Douglas
egyedül volt – azt hiszem Mary és Doug útjai ekkor már szétváltak. De találkozásunk a
svájci hegyek között eloszlatta búbánatunkat. Együtt síztünk – vagyis együtt tanultunk
sízni.
A volt német trónörökös, a Kaiser fia a szállodánkban lakott, de nem ismerkedtünk
meg vele. Mikor véletlenül ugyanabba a liftbe kerültünk, mosolyt erıltettem magamra,
mert eszembe jutott katona-komédiám, amelyben – mi tagadás – kifiguráztam a
trónörököst.
Meghívtam bátyámat, Sydneyt, csatlakozzék hozzánk St. Moritzban. Minthogy igazán
nem volt sürgetı okom, hogy visszatérjek Beverly Hillsbe, elhatároztam, hogy kelet felıl
térek haza Californiába; Sydney megígérte, hogy elkísér Japánig.
St. Moritzból Nápolyba mentünk, ahol elbúcsúztam barátnımtıl. Ezúttal vidám
kedvében volt. Nem hullatott könnyet. Belenyugodott az elválásba, és talán egy kicsit
meg is könnyebbülhetett, mert svájci tartózkodásunk alatt vonzalmunk kölcsönösen
ellanyhult. Mindketten tudtuk ezt. Jó barátokként váltunk el. Mikor indult a hajó, a
csavargó járását utánozta a rakparton, így láttam utoljára.

XXIII
Sok kiváló útikönyvet írtak már a Keletrıl, már csak ezért sem szeretném az olvasó
türelmét feleslegesen igénybe venni. Japánról mégis írnék; szolgáljon mentségemül, hogy
ugyancsak különös viszontagságaim voltak ebben az országban. Elızıleg olvastam
Lafcadio Hearn könyvét Japánról, s amit a japán kultúráról és a színházról írt, felkeltette
érdeklıdésemet.
Japán hajón utaztunk. A jeges januári szelet magunk mögött hagyva, meleg napsütés
fogadott a Szuezi-csatornában. Alexandriában új utasok szálltak hajónkra, arabok és
indusok – egészen más világ! Napnyugtakor az arabok leterítették a fedélzetre
imaszınyegeiket, Mekka felé fordultak, és éneklı hangon imádkoztak.
Másnap reggel már a Vörös-tenger vizét hasítottuk. Lehántottuk magunkról “északi"
öltözetünket: fehér rövidnadrágban és könnyő selyemingben jártunk. Alexandriában
trópusi gyümölcsöt és kókuszdiót vettünk fel, most már mangót kaptunk reggelire,
vacsorára pedig jégbe hőtött kókusztejet. Egy este japán módra étkeztünk: a fedélzet
deszkapadlóján ültünk. A hajó egyik tisztjétıl hallottam, hogy ízesebbé tehetem a rizst,
ha egy kevés teát öntök rá. Ahogy közeledtünk a következı déli kikötıhely felé, nıtt az
izgalom a hajón. A japán kapitány nyugodtan jelentette, hogy másnap reggel
Colombóban kötünk ki. Ceylon is kínált különös élményeket, de nagyon sarkallt a vágy,
hogy végre Báliba és Japánba érkezzünk.
A következı kikötı Singapore volt. A tájék kínai fametszethez hasonlított; indiai
fügefák nıttek a tenger vizében. Felejthetetlen singapore-i élményem a kínai színészek
elıadása volt az Újvilág kultúrparkban. A szerepeket rendkívül tehetséges és mővelt
gyermekek alakították; mősoruk nagy kínai költık klasszikus alkotásaiból állt. Egy
pagoda elıtt, a hagyományos kínai modorban játszottak. A darab elıadása folyamatosan
három estén át tartott. Tizenöt esztendıs lány volt a fıszereplı; ı alakította a herceget, és
magas, érdes hangon énekelt. A harmadik estén jutott el a darab a végkifejléshez. Néha
jobb, ha az ember nem érti a szöveget, mert semmi se ragadhatott volna meg jobban, mint
az utolsó felvonás: a zene ironikus csengése, a sivalkodó vonók, a gongok dübörgése és a
számőzött fiatal herceg átható, rekedtes hangja, amint a magányosan bolyongó kárhozott
lélek félelmével felkiált, mielıtt végképp elhagyná a színpadot.
Sydney ötlete volt, hogy látogassunk el Bali szigetére, ahova még alig jutott el a
civilizáció, és a szépséges nık fedetlen kebellel járnak. Persze engem is nagyon érdekelt.
Reggel pillantottuk meg elıször a szigetet: habos fehér felhık úsztak a zöld hegyek
fölött. A hegycsúcsok úszó szigetekként emelkedtek ki. Akkoriban még a szigetnek sem
kikötıje, sem repülıtere nem volt: evezıscsónakkal érkeztünk partra a régi deszka-
stéghez.
Takarosan megépített, impozáns bejáratú lakótelepek között haladtunk; minden ilyen
településen tíz-húsz család élt. Minél beljebb hatoltunk a szigetre, annál szebb lett a
vidék; ezüstösen fénylı zöld rizsföldek lépcsızetesen vezettek a völgy mélyén kanyargó
folyócskához. Sydney hirtelen oldalba bökött. Az út mentén szép termető fiatal
asszonyok álltak; a derekukat tarka batikkendı övezte, mellük fedetlen volt. A fejükön
gyümölccsel telt kosarat vittek. Ettıl kezdve állandóan bökdöstük egymást. Némelyikük
igazán csinos volt. Vezetınk, török származású amerikai, aki a gépkocsivezetı mellett
ült, nagyon ellenszenvesen viselkedett: kéj sóvár érdeklıdéssel folyton hátratekingetett,
hogy lássa rajtunk a hatást – mintha ı rendezte volna számunkra a látványosságot.
Denpasar egyetlen szállodája nemrég épült. A nappali szobák verandaszerően
nyitottak voltak, de oldalról fal választotta el ıket a szomszéd szobáktól. A nappali
mögött tiszta és kényelmes hálószoba helyezkedett el.
Hirschfeld, kitőnı amerikai akvarellfestı, feleségével együtt már két hónapja élt Bali
szigetén. Meghívtak a házukba, amelyben elıttük Miguel Covarrubias mexikói mővész
élt. A házat egy helybeli nemes embertıl bérelték; földbirtokos nábobok módján éltek
heti tizenöt dollárból. Vacsora után Hirschfeldék, Sydney és én sétára indultunk. Sötét és
fülledt éjszaka volt. Szellı se rebbent. Hirtelen tengernyi szentjánosbogár lepte el a
rizsföldeket; imbolygó kék fényő hullámokban száguldottak végig rajtuk. Az ellenkezı
irányból ritmikus hangképletekben szállt felénk a tamburinok csengése és a gongok
kongása.
– Valahol táncolnak – mondta Hirschfeld. – Menjünk oda.
Körülbelül kétszáz lépésre tılünk bennszülött csoport álldogált fecsegve, törökülésben
kuporgó fiatal lányok kosarakból nyalánkságokat árultak, apró lámpák fényénél.
Átnyomakodtunk a tömegen. Két tíz év körüli, hímzett száriba burkolt, a lámpafényben
csillámló, flitteres fejdíszt viselı lánykát pillantottunk meg. A lánykák apróra kidolgozott
táncmozdulatokat végeztek remegı magas hangok és mélyen zengı gongok basszus
kíséretével; a tomboló viharként erısödı, majd csendes folyóként elnyugvó, ördögi
zenére ide-oda ingott a fejük, rebbent a szemük, vonaglottak az ujjaik. A táncnak
váratlanul vége szakadt; a táncosnık hirtelen megálltak, és eltőntek a tömegben. Nem
volt taps – a bennszülöttek sohasem tapsolnak; nincs szavuk a szeretetre és a köszönömre
sem.
Walter Spies, a zenész és festı, felkeresett a szállodában, és velünk ebédelt. Tizenöt
éve élt Báli szigetén, és tudott a bennszülöttek nyelvén. Átírt néhány helyi zenedarabot
zongorára, és eljátszotta nekünk ezeket a dallamokat; a hatás olyan volt, mintha Bachot
kétszerte gyorsabban zongorázta volna a kelleténél. Szerinte a bennszülöttek zenei ízlése
nagyon kifinomult; a modern dzsesszt unalmasnak és túl lassúnak tartják. Mozartot
szentimentálisnak mondják. Csak Bach kelt érdeklıdést náluk, mert Bach dallamképletei
és ritmusai hasonlítanak az ı zenéjükhöz. Véleményem szerint a bennszülöttek zenéje
hideg és egy kicsit idegesítı; még a mély, fájdalmas részek is úgy hangzanak, mint egy
éhes minotaurusz komor üvöltése.
Ebéd után Spies magával vitt a vadon belsejébe, ahol ostorozási szertartásra készültek
a bennszülöttek. Négy mérföldet kellett gyalogolnunk a dzsungelösvényen, míg
odajutottunk. Mikor megérkeztünk, körülbelül egyméteres oltár körül hatalmas tömeget
találtunk. Gyönyörő szárikba öltözött, fedetlen keblő fiatal lányok sorakoztak az oltár
elıtt. Kosarakban gyümölcsöt és egyéb áldozati tárgyakat hoztak, amelyeket
derviskülsejő, derékig lógó hajú, fehér lebernyegbe öltözött pap áldott meg és helyezett
az oltárra. A pap imádságba kezdett, majd viháncoló fiatal fiúk törtek át a tömegen, és
igyekeztek minél nagyobb zsákmányt szerezni az oltárról; a pap ostorcsapásokkal
igyekezett elkergetni ıket. Néhányan el is ejtették zsákmányukat, akkorát sózott rájuk a
pap; az ostorcsapásoknak egyébként meg kellett tisztítani a fiúkat azoktól a rossz
szellemektıl, amelyek rablásra csábították ıket.
Tetszésünk szerint járhattunk-kelhettünk a templomokban és lakóépületekben.
Láttunk kakasviadalt, és részt vettünk a nap minden órájában sorra kerülı ünnepségeken
és vallásos szertartásokon. Az egyik ilyen szertartásról reggel ötkor jöttem el. Isteneik
pártolják az élvezeteket, és a bennszülöttek nem hódolattal, hanem ragaszkodással
tisztelik ıket.
Egyszer késı este Spies és én egy fáklyafényben táncoló magas termető, amazonszerő
asszonyra bukkantunk; kisfia a háttérben utánozta a mozdulatait. Egy fiatalos külsejő
férfi idınként tanácsokat adott az asszonynak. Késıbb rájöttünk, hogy a férfi az asszony
apja. Spies megkérdezte tıle, hogy milyen idıs.
– Mikor volt a földrengés? – érdeklıdött a megkérdezett.
– Tizenkét éve – felelte Spies.
– Akkor már három családos gyermekem volt. – De látszott, hogy nincs egészen
megelégedve ezzel a válasszal, ezért hozzátette: – Kétezer dollár idıs vagyok! – amivel
azt akarta mondani, hogy élete során ennyit költött el.
Számos lakótelepen vadonatúj luxusautókat használtak csirkeólnak. Megkérdeztem
Spiest, mi ennek az oka. Spies a következıket mesélte: – A lakótelepek kommunisztikus
gazdálkodást folytatnak. Bizonyos mennyiségő terméket értékesítenek és az ebbıl
szerzett pénzt közös takarékbetétben helyezik el. A pénz idıvel tekintélyes összeggé
gyarapodik. Egy szép napon egy vállalkozó kedvő autóügynök rábeszélte ıket,
vásároljanak Cadillac kocsikat. Az elsı napokban roppant boldogan kocsikáztak, de
csakhamar elfogyott a benzinjük. Ekkor jöttek rá, hogy egy napi kocsikázás többe kerül,
mint amennyit egy hónap alatt keresnek. Nem volt mit tenni, beállították az autókat az
udvarba, hadd költsenek bennük a tyúkok.
A bennszülöttek humora hasonlít a mienkre; rengeteg sikamlós történet, favicc és
szójáték kering közöttük. Próbára tettem a szálloda egyik fiatal pincérének humorérzékét.
– Miért megy át a csirke az úton? – kérdeztem. Öntudatosan mért végig.
– Ezt mindenki tudja – közölte a tolmács útján.
– Hát akkor azt mondd meg, melyik volt elıbb, a csirke vagy a tojás?
Ezzel megfogtam.
– A csirke... nem – megrázta a fejét – ; a tojás... nem... Hátralökte a fej kendıjét, és
utánagondolt a dolognak; aztán végsı bizonysággal a hangjában kibökte: – A tojás.
– És ki tojta a tojást?
– A teknısbéka, mert a teknısbéka a legfıbb lény, és ı tojja az összes tojást.
Báli akkoriban paradicsom volt. A bennszülöttek négy hónapot dolgoztak a
rizsföldeken, a többi nyolcat mővészetüknek és kultúrájuknak szentelték. A szigeten a
szórakozás nem került semmibe; a falvak felváltva rendezték az elıadásokat. Ám a
paradicsom manapság már tőnıfélben van. A nevelés rászorította ıket, hogy elfedjék a
keblüket, és élvezetkedvelı isteneiket nyugati istenekkel váltsák fel.
Mielıtt Japánba indultam, japán titkárom, Kono engedélyt kért, hogy elıre utazzék, és
megtegye az elıkészületeket fogadásunkra. A kormány látott vendégül. Köbe kikötıjében
köszöntésül repülıgépek keringtek hajónk felett, és üdvözlı röplapokat szórtak ránk. A
parton ezrek éljeneztek. Az ellentét adott különös szépséget a sok színes kimonónak a
füstös, piszkosszürke dokkok elıtt. E tüntetésen semmit se lehetett tapasztalni az
állítólagos japán titokzatosságból vagy tartózkodásból. Itt ugyanolyan izgatott és
érzelmes volt a tömeg, mint a többi sokaság, amellyel szerte a világon találkoztam.
A kormány különvonatot bocsátott rendelkezésünkre Köbe és Tokió között.
Állomásról állomásra fokozódott az izgalom: a peronokon csinos lányok tömege
nyüzsgött, elhalmoztak mindenféle ajándékkal. Olyan hatást keltettek kimonóikban,
mintha virágkiállítást rendeztek volna a sínek mentén. A tokiói pályaudvaron becslésem
szerint negyvenezer ember győlt össze köszöntésünkre. A nagy tolongásban Sydney
megbotlott, és elesett; majdnem összetaposták.
Legendás a Kelet titokzatossága. Mindig azt tartottam, hogy mi, európaiak eltúlozzuk
a hírét. De mihelyt partra léptünk Kobéban, már volt valami a levegıben, és Tokióba érve
már mindenütt titokzatosság vett körül. A szállodába menet a város csendesebb részén
vezetett át az utunk. A kocsi egyszerre lassított, majd megállt a császári palota közelében.
Kono aggodalmasan pillantott hátra a kocsi belsejét elválasztó üvegablakon keresztül,
majd hozzám fordult, és furcsa kéréssel hozakodott elı. Lennék-e szíves kiszállni a
kocsiból, és meghajolni a palota irányában?
– Szokás ez? – kérdeztem.
– Igen – felelte fél vállról. – Nem is kell meghajolnia, elég, ha kilép a kocsiból.
Ez a kérés kissé zavarba hozott, mert senki se volt a közelben, csak két vagy három
autó, amelyek nyomon követték a mi kocsinkat. Ha valóban szokásos lenne a hajlongás, a
közönség tudott volna róla, és bizonyára összegyőlt volna a közelben néhány ember.
Ennek ellenére kiszálltam, és meghajoltam. Sydney véleménye szerint a kérés nagyon
különös volt, és Kono viselkedését is különösnek minısítette. Kono különben is
zaklatottnak látszott, mióta megérkeztünk Kobéba. Nem tulajdonítottam azonban különös
jelentıséget a dolognak, és azt gondoltam, hogy nyilván túl sokat dolgozott.
Az éjjel semmi se történt, de másnap reggel Sydney feldúltan lépett a szobámba.
– Nem tetszik ez nekem – mondta –, átkutatták a poggyászomat, összekeverték az
összes okmányomat! – Megmondtam neki, hogy ennek még akkor sincs jelentısége, ha
esetleg igaz. De Sydney nyugtalanságát semmivel se lehetett csillapítani. – Itt valami
disznóság készül! – mondta. Én csak nevettem, és azzal gyanúsítottam, hogy túlzásba
viszi a bizalmatlankodást.
Ugyanezen a reggelen a kormány egyik megbízottja keresett fel, aki kérte, hogy
tájékoztassuk ıt Konón keresztül, bárhova szándékozunk menni. Sydney nem tágított
attól, hogy megfigyelés alatt állunk, és Kono eltitkol elıttünk valamit. Észre kellett
vennem, hogy Kono óráról órára nyugtalanabbnak és nyúzottabbnak látszik.
Sydney gyanakvása nem volt alaptalan, mert aznap még egy különös dolog történt.
Kono jelentette, hogy egy kereskedı selyemre festett pornográf képeket kínál eladásra, és
szeretné, ha elmennék megnézni. Megmondtam Konónak, közölje a kereskedıvel, hogy
nem érdekelnek a képei. Kono megint aggodalmas pofát vágott.
– Mi lenne, ha arra kérném, hogy adja le a képeket itt a szállodában?
– Semmi szín alatt – mondtam. – Csak annyit mondjon neki, hogy ne fecsérelje az
idejét.
Kono habozott.
– Ezek az emberek nem vágják ám zsebre az elutasító választ.
– Miket beszél itt összevissza? – kérdeztem.
– Már napok óta fenyegetnek. Tokióban vannak nagyon kemény legények is.
– Ne beszéljen zagyvaságot! Majd szépen a sarkukba eresztjük a rendırséget!
De Kono csak rázta a fejét.
Következı este bátyámmal és Konóval hármasban vacsoráztunk a? egyik vendéglı
különtermében. Nyílt az ajtó, és hat fiatalember lépett a szobába. Egyikük a mellén
összefont kézzel Kono mellé ült, a többiek valamivel hátrább álltak. A Kono mellett ülı
ember fojtott dühvel mondott neki valamit japánul. Az egyik mondat után Kono hirtelen
elsápadt.
Nem volt nálam fegyver. Ennek ellenére a kabátom zsebébe süllyesztettem a kezemet,
mintha megfognám a pisztolyomat, és rájuk ordítottam: – Mit jelentsen ez?
Kono nem nézett fel a tányérjáról, és csak ennyit motyogott:
– Azt mondja, megsértettük az ıseit, mert nem néztük meg a képeit.
Talpra ugrottam. A kezemet még mindig a zsebemben tartottam. Dühösen a
fiatalember szeme közé néztem.
– Hogy értik ezt? – Aztán így szóltam Sydneyhez: – Menjünk innen. Maga pedig,
Kono, azonnal rendeljen taxit.
Mikor biztonságban kiértünk az utcára, fellélegeztünk. Már várt ránk a taxi, és
elhajtottunk.
A rejtély azonban csak másnap teljesedett ki, mikor a miniszterelnök fia meghívott
egy birkózómérkızésre. Figyeltük a mérkızést, mikor egy alkalmazott odalépett Mr. Ken
Inukaihoz, és a fülébe súgott valamit. Mr. Inukai hozzánk fordult, és elnézést kért: sürgıs
ügyben távoznia kell, de késıbb visszajön. A mérkızés vége felé visszatért. Nagyon
sápadt és felindult volt. Megkérdeztem, rosszul érzi-e magát. A fejét rázta, de hirtelen a
kezébe temette az arcát.
– Meggyilkolták az édesapámat – mondta.
Magunkkal vittük a szállodába, és megkínáltuk egy kis konyakkal. Elmesélte, hogy mi
történt: hat tengerésztiszt megölte az ıröket a miniszterelnöki palota elıtt, és behatolt a
miniszterelnök magánlakására, ahol a miniszterelnököt a felesége és lánya társaságában
találták. Inukainak az édesanyja mesélte el a többit: a gyilkosok húsz percig fenyegették
apját, a mellének szegzett fegyverrel, és hiába próbált a lelkőkre beszélni. Szó nélkül
agyon akarták lıni. Végül azt kérte, hogy ne öljék meg a családja elıtt. Megengedték
neki, hogy búcsút vegyen feleségétıl és lányától. Ezután a miniszterelnök nyugodtan
felállt, és átvezette a gyilkosokat egy másik szobába – ahol megint igyekezett hatni rájuk.
Családja vergıdı kétségbeeséssel várakozott, egyszerre csak meghallották a gyilkos
lövéseket.
A gyilkosság akkor történt, mikor a miniszterelnök fia a mérkızésen volt. Ha nincs
velünk, mondta, ıt is megölik az apjával együtt.
Visszakísértem az otthonába, és láttam a szobát, ahol két órával azelıtt megölték az
apját. A nagy vértócsa még mindig nedvesen vöröslıit a szınyegen. Egész üteg újságíró
és fényképész volt jelen, de volt bennük annyi tisztesség, hogy nem készítettek
fényképeket. Azt azonban nem állták meg, hogy ne szólítsanak fel: adjak nyilatkozatot.
Nem tudtam mást mondani, csak hogy megdöbbentı tragédia ez a család és az egész
ország számára.
A gyilkosság után egy nappal kellett volna találkoznom a miniszterelnökkel hivatalos
fogadáson, melyet természetesen lemondtak.
Sydney kijelentette, hogy a gyilkosság is része a rejtélynek, és hogy mi is
valamiképpen belekeveredhettünk. Ezt mondta:
– Nem lehet véletlen, hogy hatan ölték meg a miniszterelnököt, és hogy éppen hatan
voltak, akik ránk törtek a vendéglıben, mikor a városban vacsoráztunk.
Hugh Byasnak meg kellett írnia rendkívül érdekes és tanulságos könyvét, az Alfred A.
Knopf által kiadott Government by Assassination-l (Kormányzás gyilkossággal), hogy
fény derüljön a rejtélyre, legalábbis ami az én szerepemet illeti. A könyvbıl az derül ki,
hogy abban az idıben a Fekete Sárkányról elnevezett társaság tevékenykedett az
országban, és ennek a kívánsága volt az, hogy hajoljak meg a palota elıtt. Idézem Hugh
Byas könyvébıl a miniszterelnök gyilkosai ellen lefolytatott per jegyzıkönyvének egy
részét:

Szeisi Koga hadnagy, az összeesküvésnek a haditengerészet állományában levı

vezetıje ezután azt vallotta a haditörvényszék elıtt, hogy az összeesküvık terve szerint a
képviselıházban bombamerényletre készültek, hogy kikényszerítsék a statárium
kihirdetését. A bombákat a közönség részére fenntartott karzatról kellett volna
lehajítaniuk olyan polgári személyeknek, akik könnyen szerezhettek belépési engedélyt; a
fiatal katonatisztek a kijáratoknál várakoztak volna, hogy megöljék a kifelé igyekvı
képviselıket. Egy másik terv szerint – amely túlságosan képtelennek tőnhetne, ha nem a
vallomásokból derülni ki – meg kellett volna ölni Charlie Chaplint, aki éppen Japánban
tartózkodott. A miniszterelnök meghívta Chaplint teára, és a fiatal tisztek fontolóra vettek
egy olyan tervet is, amely szerint a miniszterelnöki palotát a fogadás alatt rohanták volna
meg.

BÍRÓ Mi célja lehetett volna Chaplin meggyilkolásának?

KOGA Chaplin népszerő ember az Egyesült Államokban és a kapitalista osztály
kedvence. Azt hittük, ha megöljük, az Egyesült Államok hadat fog üzenni, és így két
legyet üthetünk egy csapásra.
BÍRÓ Miért adták fel ezt a ragyogó tervet?
KOGA Mert az újságok késıbb olyan hírt közöltek, hogy a tervezett fogadás még
bizonytalan.
BÍRÓ Milyen indítékból készültek a miniszterelnöki rezidencia megtámadására?
KOGA Meg akartuk dönteni a miniszterelnök hatalmát, aki egy politikai pártnak is
elnöke volt. Más szavakkal: csapást akartunk mérni a kormány magvára.
BÍRÓ Szándékában állt megölni a miniszterelnököt?
KOGA Igenis, szándékomban állt. De nem vezetett személyes természető ellenérzés.
Ugyanez a vádlott kijelentette tovább, hogy a Chaplin meggyilkolására vonatkozó
tervet elejtették, mert vitás volt, tanácsos-e megölni a komikust, mivel csekély az esélye,
hogy a merényletbıl háborús konfliktus keletkezzék az Egyesült Államokkal, és így
növekedjék a katonai körök hatalma.

Szinte magam elıtt látom a gyilkosokat tervük végrehajtása után, mikor rájönnek,
hogy angol vagyok és nem amerikai, mondván: – Ó, ezer bocsánat!
Japáni látogatásom azonban nem kizárólag rejtélyes kellemetlenségekbıl állt; sok
érdekes élményben is részem volt. A Kabuki színház olyan élvezetet nyújtott, amely
meghaladta várakozásomat. A Kabuki nem egészen szabályos színház, hanem a régi és a
korszerő vegyüléke. A legfıbb szempont a virtuóz színészi alakítás, és a darab csak a
keretet adja ehhez. Nyugati mércével mérve a japán színjátszási technika nagyon
korlátozottnak tőnhet. Nem törekszenek realizmusra, ha tökéletesen nem érhetı el. Mi,
nyugatiak például kardpárbajt csak valamelyest hamisan vihetünk színre, mert
bármennyire szilajon csapnak is össze a színészek, bizonyos óvatoskodás mindig
felfedezhetı. A japánok viszont egyáltalán nem igyekeznek reálisan játszani az ilyen
jelenetet. A japán színészek egymástól tisztes távolságra hadakoznak széles
kardcsapásokkal; az egyik az ellenfél fejét akarja lemetszeni, a másik viszont a lábát
veszi célba. Mindkettı a saját területén ugrál, táncol és pörög. Olyan a küzdelem, mint a
balett: impresszionista hatást kelt. A végén a színészek a gyızı és a legyızött
testtartásába merevednek. Ebbıl az impresszionizmusból a haldoklási jelenet alatt a
színészek a realizmusba csapnak át.
Számos darabjuk ironikus természető. Megtekintettem egy Rómeó és Júliá-hoz
hasonlatos színmővüket, amelyben a szülık ellenzik az ifjú szerelmesek házasságát.
Forgószínpadon adták a darabot; a forgószínpadot a japánok már háromszáz éve
alkalmazzák. Az elsı jelenet a nászszobát ábrázolta a fiatal pár esküvıje után. A felvonás
alatt futárok járnak a szülıknél a fiatalok érdekében, mert még reménykednek a
kibékülésben. De a hagyománytisztelet erısebb. A szülık hajthatatlanok. A szerelmesek
tehát elhatározzák, hogy hagyományos japán módon öngyilkosságot követnek el;
mindketten teleszórják a szınyeget virágszirommal, így vetve meg halálos ágyukat. A
vılegény megöli menyasszonyát, majd kardjába dıl.
A fiatalok párbeszéde, míg a halálra készülve virágszirmokat szórnak a padlóra,
nevetést váltott ki a közönségbıl. A tolmács elmondta, hogy az ironikus humor ilyen
mondatokban nyilvánult meg:
– Silány dolog lenne tovább élni szerelmes éjszakánk után! – Vagy tíz percig
folytatják ezt a gunyoros évıdést. Ezután az ifjú férj letérdel felesége virágnyoszolyájára,
amely bizonyos távolságra van a sajátjától, és feltárja az asszony torkát; míg kihúzza a
kardját, és lassan megindul az asszony felé, a forgószínpad elmozdul, és mielıtt a kard
hegye odaérne a fiatalasszony torkához, a jelenet eltőnik a nézık szeme elıl, helyet adva
a ház holdsütötte külsejét ábrázoló díszletnek. A közönség némán üldögél a most
következı, véget nem érı csend alatt. Végre közeledı hangok hallatszanak. A halott
szerelmesek barátai érkeznek azzal a boldog hírrel, hogy a szülık megbocsátottak.
Felöntöttek a garatra, és azon vitatkoznak, hogy melyikük közölje a jó hírt. Majd
szerenádot adnak az ifjú párnak, és mivel nem kapnak választ, dörömbölnek az ajtón.
– Ne zavarjuk ıket – szólal meg egyikük – ; vagy alszanak, vagy nagyon is el vannak
foglalva. – Továbbhaladnak tehát útjukon, folytatva a szerenádjukat, amelyet a darab
végét jelzı, fahangú kopogás kísér. Közben oldalról lassan a színpad elé húzódik a
függöny.
Vitatható, hogy mennyi ideig éli túl az ısi Japán a nyugati civilizáció vírusának
fertızését. Úgy látszik, hogy a nyugati pénzhajhász szellem koromfelhıje beborítja e nép
kultúrájának jellegzetességeit is, az élet meghitt pillanatainak szeretetét, az ellágyulást a
holdsugár láttán, a zarándoklást cseresznyevirágzáskor, a szertartásos teázás nyugodt
elmélkedését.
Szabadságom a vége felé járt. Sok-sok élménye ıszinte örömömre szolgált, de maradt
néhány lehangoló emlékem is. Láttam rothadó élelmiszereket, áruhegyeket, körülötte
éhezı embergyőrővel; láttam milliónyi munkanélkülit, sok kárba veszett energiát.
Saját fülemmel hallottam valakitıl egy vacsorán, hogy csak az mentheti meg a
helyzetet, ha újabb aranyra bukkanunk. Mikor arról a problémáról vitatkoztam, hogy az
automatizálás szükségtelenné teszi a munkát, valaki azt állította, a kérdés magától is
megoldódik, mert idıvel a munkaerı olyan olcsó lesz, hogy versenyezhet az
automatizálással. A gazdasági pangás mélységesen kegyetlen dolog.

XXIV
Mikor hazaérkeztem Beverly Hillsbe, megálltam a nappali szoba közepén. Késı
délutánra járt az idı; a pázsitra hosszú sötét árnyékok rajzolódtak, és a szobában arányló
napsugarak táncoltak. Végtelenül derős volt minden. Sírni szerettem volna. Nyolc
hónapig voltam távol, de nem tudtam, örülök-e a hazatérésnek. Nyugtalan és zavarodott
voltam; nem volt semmi tervem, mérhetetlenül nyomasztott az egyedüllét.
Halvány reménység vezetett Európába, hogy találok valakit, aki irányt ad az
életemnek. Semmi se lett belıle. A sok nı közül, akivel találkoztam, kevés lett volna
alkalmas erre – és ezek nem érdeklıdtek irántam. Visszatérve Californiába, temetıt
találtam magam körül. Douglas és Mary elváltak, az én világom nem volt többé.
Este egyedül kellett vacsoráznom; sohase szerettem egyedül étkezni abban a nagy
házban. Hagytam a vacsorát, kocsimba ültem, Hollywoodba hajtottam, leállítottam a
kocsit, és végigsétáltam a Hollywood Boulevardon. Mintha el se mentem volna innen. A
hosszú földszintes üzletsor még mindig a helyén állt, az áporodott Army and Navy
boltok, az olcsó drugstore-ok, Woolworth és Kresge áruházak. Az összkép nyomasztó
volt és közönséges. Hollywood még nem nıtte ki konjunktúraváros külsejét.
Ahogy ott sétáltam a Boulevardon, azon gondolkoztam, nem kellene-e
visszavonulnom, mindent eladnom, és Kínába költöznöm. Már semmi sem kötött
Hollywoodhoz. Kétségtelen, hogy a némafilm korszaka letőnt, és semmi kedvem se volt
felvenni a harcot a hangosfilmmel. Ráadásul ki is estem a forgalomból. Kutattam az
emlékezetemben valaki után, akit elég jól ismerek ahhoz, hogy kínos zavar nélkül
felcsengethetem, és meghívhatom vacsorára, de nem leltem ilyen ismerısre. Mikor
hazaértem, Reeves, a menedzserem telefonált, hogy közölje: minden rendben van. De
senki más nem keresett.
Mikor be kellett mennem a mőterembe, hogy fárasztó üzleti ügyekkel bajlódjam, úgy
éreztem magam, mint akinek hideg vízbe kell ugrania. Mégis örömmel fogadtam, hogy a
Nagyvárosi fények szép sikert ért el. Már három millió dollár volt a zsebünkben (tisztán),
és havonta még mindig százezer dollárnál több futott be a csekken. Reeves unszolt, hogy
menjek el a hollywoodi bankba, és keressem fel az új igazgatót, csak éppen hogy
megismerkedjünk. De mivel hét éve nem tettem be a lábamat a bankba, most sem
mentem be.
Lajos Ferdinánd herceg, a Kaiser unokája felkeresett a mőteremben. Utána nálam
vacsoráztunk, és érdekes beszélgetést folytattunk. A rokonszenves és nagyon értelmes
herceg vígoperának minısítette az elsı világháborút követı német forradalmat.
– Nagyapám Hollandiába ment – mesélte –, de néhány rokonom Potsdamban maradt a
palotában, mert moccanni sem mertek. Mikor a forradalmárok végül is a palota ellen
vonultak, írásban érdeklıdtek, fogadják-e ıket a rokonaim. A megbeszélés során
biztosították ıket, hogy teljes védelemre számíthatnak, és ha szükségük lenne bármire,
csak telefonáljanak a szocialisták fıhadiszállására. Rokonaim alig hittek a fülüknek. Ám
mikor a kormány késıbb a birtokaikról tárgyalt velük, köntörfalazni kezdtek, és egyre
többet akartak megtartani maguknak. – Összefoglalóul a következıket mondta a herceg:
– Az orosz forradalom tragédia volt, a mienk pedig vicc.
Az Egyesült Államokba való visszatérésem óta valami egészen csodálatos dolog
történt. A súlyos gazdasági visszaesésben elıtőnt az amerikai nép nagysága. A helyzet
egyre romlott. Néhány állam már fedezetlen pénzt nyomott, hogy szétoszthassa az
eladatlan árut. Idıközben a gyászvitéz Hoover csak üldögélt, és duzzogott, mert csıdöt
mondott katasztrofális közgazdasági elképzelése, amely szerint a fent kiosztott pénz
szépen leszivárog majd az egyszerő emberekhez. Ebben a tragikus helyzetben Hoover
azzal állt elı a választási harc során, hogy amennyiben Franklin D. Rooseveltet választják
meg, veszélybe kerülnek az amerikai rendszer alappillérei – pedig ez a rendszer
pillanatnyilag éppen nem látszott valami csalhatatlannak.
Franklin D. Rooseveltet választották elnöknek, és az ország nem került veszélybe. Az
“elfelejtett emberrıl" szóló beszéde kirántotta az amerikai politikát cinikus
tespedtségébıl, és megindította az amerikai történelem leglelkesítıbb korszakát.
Beszédét rádión hallgattam Sam Goldwyn tengerparti házában. Többen ültünk a készülék
körül: Bill Paley a Columbia Broadcasting Systemtıl, Joe Schenk, Fred Astaire meg a
felesége és több más vendég.
– Az egyetlen dolog, amitıl félnünk kell, maga a félelem – jött az éteren át, mint
valami napsugár. Mint majdnem mindenki, én is kétkedtem.
– Olyan szép, hogy nem lehet igaz – mondtam.
De amint Roosevelt átvette a hivatalát, szavait nyomban tettek követték. Tíznapos
bankzárlatot rendelt el, hogy megakadályozza a bankok összeomlását. Amerika ekkor a
legjobb oldaláról mutatkozott meg. Minden bolt és üzlet nyitva tartott, és hitelbe
árusított, még a filmszínházak is hozómra adták a jegyeket. Csodálatosan viselkedett a
nép a tíz nap alatt, míg Roosevelt és úgynevezett agytrösztje megfogalmazta a New Deal-
t.
A szükségnek megfelelı jogszabályokat alkottak: meghosszabbították a
mezıgazdasági hitelt, hogy véget vessenek az adósság miatt lefoglalt birtokok óriási
mértékő kisajátításának – voltaképpen: elrablásának; nagyarányú közmunkákat
finanszíroztak; megalkották a Nemzeti Újjáépítés Tervét; felemelték a munkabér alsó
határát; munkaalkalmat teremtettek a munkaidı megrövidítése révén; támogatták a
szakszervezetek megalakítását. Ez már túl messzire vezetett; az ellenzék szocializmusról
kiabált. Szocializmus volt-e valóban vagy sem, mindenesetre megmentette a
kapitalizmust a teljes összeomlástól. Ezzel vette kezdetét az Egyesült Államok
történetének néhány legértékesebb reformja. Lelkesítı volt megfigyelni, hogy az amerikai
polgár milyen hamar magáévá tette az építı politikát folytató kormány céljait.
Hollywoodban is megváltozott az élet. A némafilmek sztárjai szinte kivétel nélkül
eltőntek – alig maradtunk néhányan. A hangosfilm hatalomátvételével eltőnt Hollywood
bája és gondtalansága. A film egyik napról a másikra komoly, rideg ipar lett.
Hangtechnikusok építették át a mőtermeket, és bonyolult hangfelvételi berendezéseket
szerkesztettek. Szoba nagyságú felvevıgépek vérszopó istenként pásztáztak a színpadot.
Ezernyi elektromos vezetékkel komplikált rádiós berendezéseket szereltek fel. Marsbeli
harcosokhoz hasonló fülhallgatós emberek figyelték a színészek játékát, akik felett
mikrofonok függtek, mint horgászbotról a csali. Mindez bonyolult és nyomasztó volt.
Hogyan alkothat bárki ennyi kacattal maga körül? Még a gondolattól is viszolyogtam.
Akkor valaki kitalálta, hogy ezt a sok vacakot hordozható nagyságra lehet zsugorítani,
ami mozgékonyabbá tette a felvevıgépeket. Most már elérhetı összegért lehetett
felszerelést bérelni. E javulások ellenére sem éreztem kedvet a munka újrakezdésére.
Még mindig játszottam a gondolattal, hogy szedem a sátorfámat, és Kínába költözöm.
Hong Kongban jól élhettem volna, és elfelejthettem volna azt is, hogy film van a világon,
ahelyett, hogy Hollywoodban sorvadozzam.
Három hétig tengtem-lengtem. Aztán egy szép nap felhívott Joe Schenk, hogy tegyem
magam szabaddá a hét végére, szívesen lát a jachtján; nagyon szép, negyvenöt méter
hosszú vitorlása volt, kényelmesen elfértek benne tizennégyen is. Joe rendszerint a
Catalina sziget környékén, Avalon mellett horgonyzott. Vendégei nem voltak valami
érdekfeszítı emberek; rendszerint pókerjátékosokat hívott meg; engem nem érdekelt a
játék. Volt azonban valami vonzóereje ezeknek a kirándulásoknak. Joe rendszerint egy
csomó csinos lány társaságában szállt vízre; mivel kétségbeejtıen magányos voltam,
reméltem, nekem is akad valami kis napsugár.
Pontosan így is történt. Megismertem Paulette Goddardot. Vidám és szórakoztató
teremtés volt. Az este folyamán elmondta, hogy volt férjétıl kapott tartásdíja egy részét,
ötvenezer dollárt, egy filmvállalkozásba szándékozik befektetni. Magával hozott minden
iratot, már csak az aláírás hiányzott róluk. Majdnem torkon ragadtam, hogy eltérítsem
szándékától. A társaság nyilvánvalóan csaló hollywoodi vállalkozás volt. Megmondtam
neki, hogy a kezdet kezdete óta a filmszakmában dolgozom, és minden szakismeretem
ellenére egy fillért se fektetnék másba, mint a saját filmjeimbe – sıt még ez is kockázatos
dolog. Azzal érveltem, hogy Hearst, akinek külön irodalmi személyzete volt, és tetszése
szerint szerezhette meg az Egyesült Államok legnépszerőbb sztorijait, hétmillió dollárt
vesztett a filmiparban. Milyen esélye lehet ezek után neki? Nagy nehezen kivertem a
fejébıl a tervet, így kezdıdött a barátságunk.
A magányosság volt kettınk között az összekötı kapocs. Röviddel azelıtt érkezett
New Yorkból, és senkit se ismert. Robinson Crusoe-ként mindketten Péntekünket
fedeztük fel a másikban. Hétközben sok dolgunk volt, mivel Paulette egy Sam Goldwyn
filmnél dolgozott, én meg üzleti ügyekkel foglalatoskodtam. De a vasárnap elveszett nap
volt. Kétségbeesésünkben hosszú autókirándulásokra mentünk – végigfésültük az egész
californiai partvidéket. Látszólag semmi értelmeset nem tudtunk csinálni.
Legizgalmasabb kalandunk az volt, ha elmentünk San Pedro kikötıjébe, és megnéztük a
luxus jachtokat. Az egyiket eladásra kínálták: tizenöt méter hosszú motoros volt, három
szalonnal, konyhával és csinos kormányházzal – pontosan olyan, amilyet mindig
szerettem volna.
– Ha lenne egy ilyesféle hajód – mondta Paulette –, vasárnap remekül erezhetnénk
magunkat, kirándulhatnánk Catalinára. – Érdeklıdtem a hajó eladási feltételei iránt. A
tulajdonos Mr. Mitchell, a felvevıgép-gyáros volt. Végigkalauzolt a hajón. Egy héten
háromszor is megnéztük, úgyhogy a végén már terhes lehetett állandó
okvetetlenkedésünk. Mr. Mitchell azonban lekötelezı módon továbbra is szívesen látott a
hajón.
Végül Paulette tudta nélkül megvásároltam a hajót, és felszereltem a catalinai
kirándulásra. A fedélzetre rendeltem szakácsomat és egy volt Keystone-zsarut, Andy
Andersent, akinek kapitányi jogosítványa volt. Következı vasárnap minden kész volt.
Paulette-tel nagyon korán indultunk. Paulette úgy tudta, hosszabb kirándulásra megyünk:
belement, hogy otthon csak egy csésze kávét hajtunk föl, és valahol útközben
reggelizünk. Nemsokára rájött, hogy San Pedro felé hajtunk.
– Csak nem akarod újra megnézni azt a hajót?
– Végigmennék rajta még egyszer, hogy végre elhatározzam magam – mondtam.
– Akkor egyedül kell menned – felelte Paulette komoran. – Már kínos a dolog. Majd a
kocsiban megvárlak.
Odakanyarodtunk a móló mellé. Paulette tényleg nem volt hajlandó kiszállni a
kocsiból.
 – Nem, menj csak egyedül. De siess; még nem reggeliztünk.
Két perc múlva visszajöttem a kocsihoz, nagy nehezen rávettem, hogy jöjjön a
fedélzetre. A kabint kék-rózsaszín abrosszal és hozzáillı kék-rózsaszín porcelánnal
csinosítottam ki. A konyhában ízes szalonnástojás-illat szállongott.
– A kapitány meghívott reggelire – mondtam. – Lesz péksütemény, szalonnástojás,
pirítós és kenyér. – Paulette lenézett a konyhába, és felfedezte a szakácsomat. – Látod –
mondtam –, szeretted volna, ha eljárhatnánk valahová vasárnap. Reggeli után indulunk
Catalinába, úszunk egyet! – Végre elárultam neki, hogy megvettem a hajót.
Különösen viselkedett a hír hallatára.
– Várj egy percet – mondta. Felkelt, kiugrott a partra, vagy ötven métert rohant a
mólón, és mindkét kezével eltakarta az arcát.
– Hé! Gyere vissza, és reggelizz meg végre! – kiáltottam. Felmászott a hajóra, és így
szólt:
– Valahogy át kellett esnem a nagy ijedségen.
Freddy, japán szakácsom, vigyorogva hozta a reggelit. Majd begyújtottuk a motorokat,
kievickéltünk a kikötıbıl a Csendes-óceánra, és elindultunk a huszonkét mérföldre fekvı
Catalina felé, ahol kilenc napra horgonyt vetettünk.

A munkához azonban azután se főlt a fogam. Paulette-tel elbolondoztuk az idıt:

versenyre jártunk, bárban üldögéltünk, részt vettünk a társas életben – hogy agyonüssük
valamivel az idıt. Nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. De az
élvezethajhászás mögött bőntudat lappangott: mit csinálok az idımmel? Miért nem
dolgozom?
Nyomasztott az egyik fiatal kritikus megjegyzése is, aki úgy nyilatkozott, hogy a
Nagyvárosi fények nagyon jó film, de csak hajszál választja el az érzelgısségtıl, és jól
tenném, ha a következı filmjeimben inkább realizmusra törekedném. Szívem mélyén
egyetértettem vele. Ha tudtam volna, amit ma tudok, megmondhattam volna neki, hogy
az úgynevezett realizmus gyakran mesterséges, csinált, köznapi és unalmas; a filmben
nem a realitás a döntı, hanem az, amivé a képzelet alakítja a látottakat.
Egy furcsa véletlen, melyet a legkevésbé se vártam, arra késztetett, hogy még egy
némafilmet forgassak. Kirándultunk Paulette-tel a mexikói Tijuana lóversenypályára,
ahol a Kentucky-tudomisén-verseny gyıztese ezüstkupát nyert. Paulette-tet megkérték,
nyújtsa át a kupát a gyıztes zsokénak, és délies kiejtéssel mondjon hozzá pár szót.
Rábeszélésre alig volt szükség. Megigézve hallgattam a hangszóróból áradó mondatait.
Remekül utánozta a kentuckybeli társasági széplányt, jóllehet Brooklynból származott.
Ezzel meggyızött színészi rátermettségérıl.
Ez feltüzelt. Megéreztem Paulette csibészes alaptermészetét. Remek tulajdonság, ha
sikerül átvinnem a vászonra. Elképzeltem, hogy egy zsúfolt zsuppkocsiban találkozunk, a
csavargó meg ez a kis csibészlány, és a csavargó roppant udvarias: átadja neki a helyét.
Ez volt az az alap, amelyre felépíthettem a cselekményt és a különbözı tréfákat.
Aztán eszembe jutott a New York-i World kitőnı fiatal riporterével folytatott
beszélgetésem. A riporter meghallotta, hogy Detroitba készülök, mesélt hát nekem az
ottani gyári futószalag-rendszerrıl. Megrázó történet volt. A nagyipar elszívta a
farmokról az egészséges fiatalembereket, s ezek a futószalag mellett végzett munkában
négy-öt év alatt idegronccsá váltak.
Ez a beszélgetés adta az ötletet Modern idık címő filmhez. Ebben a filmben szerepelt
az idıt megtakarító etetıgépem, amely lehetıvé tette, hogy a munkások az ebédidı alatt
is dolgozzanak. A gyárról szóló képsor azzal zárult, hogy a csavargó idegei
összeroppannak. A cselekmény az események természetes egymásutánjából fejlıdött ki.
A csavargót gyógykezelés után valamiért letartóztatják; ekkor ismerkedik meg a
csibészlánnyal, akit kenyérlopásért kaptak el. Bőnözıkkel teli rendırautón találkoznak. E
jelenettıl a történet arról szól, hogy két szürke ember miként boldogul a modern idıkben.
Végigcsinálják a gazdasági válságot, sztrájkot, lázadást és munkanélküliséget. Paulette
rongyokban szerepelt. Szinte sírt, amikor összemaszatoltam az arcát, hogy piszkosnak
lássék.
– Olyan rajtad ez a kosz, mint a szépségtapasz – vigasztaltam.
Könnyő egy színésznıt divatos ruhákkal vonzóvá varázsolni, de nehéz
virágáruslánynak maszkírozni úgy, hogy mégis szemrevaló teremtés maradjon, amint a
Nagyvárosi fények-ben történt. Az Aranyláz-ban nem okozott gondot a lány jelmeze. De
a Modern idık-ben Paulette kosztümje annyi ötletet és csínt kívánt, mint egy Dior-
modell. Ha egy ilyen csibészjelmezt csak úgy összehány az ember, a foltok színpadiasnak
és mesterkéltnek hatnak. Ha egy színésznıt utcakölyöknek vagy virágáruslánynak kellett
öltöztetnem, úgy igyekeztem költıi hatást elérni, hogy ne mossam le az egyéniségét.
A Modern idık bemutatása elıtt néhány tudósító azt írta, olyasmit hallott, hogy a film
kommunista beállítottságú. Gondolom, azért történt így, mert a sajtó már közölt rövid
összefoglalót a tartalmáról. Ám a liberális cikkezık megállapították, hogy sem a
kommunizmus mellett, sem a kommunizmus ellen nem foglalok állást, hanem –
képletesen szólva – a kettı között csücsülök a kerítésen.
Semmi sem idegtépıbb, mint megtudni, hogy a film nézıinek száma az elsı héten
minden rekordot megdöntött, ám a második héten már lanyhul az érdeklıdés. A New
York-i és Los Angeles-i bemutatók után csak arra vágytam, hogy minél messzebbre
kerüljek a filmrıl szóló hírektıl, amilyen messze csak lehet. Elhatároztam, hogy Paulette
és édesanyja társaságában Honoluluba utazom. Utasítást hagytam az irodán, hogy
semmiféle üzenetet ne küldjenek utánam.

Los Angelesben szálltunk hajóra; San Franciscóba zuhogó esıben érkeztünk meg. Ez
sem ronthatta el a kedvünket; volt idı némi bevásárlásra, majd visszatértünk a hajóra. A
raktárak elıtt elhaladva, néhány ládán a következı bélyegzıt betőztem ki: “Kína."
– Gyerünk oda!
– Hova? – kérdezte Paulette.
– Kínába.
– Ugratsz?
– Most megyünk, vagy soha az életben – mondtam.
– Ruháim sincsenek itt.
– Megveheted Honoluluban, ami csak kell – zártam le a kérdést. Minden hajót a
Panacea névre kellene keresztelni, mert semmi sem üdítıbb, mint a tengeri utazás.
Minden bajodat elnapolhatod, a hajó oltalmába fogad, istápol, és mikor befut a kikötıbe,
nagy nehezen bocsát csak vissza a zajló világba.
Ám alig kötöttünk ki Honoluluban, borzadva láttam a Modern idık-et hirdetı
plakátokat. A sajtó a hajóhídnál várakozott, majd szétszedtek. Nem volt menekvés.
Tokióban nem estek nekem, mert a kapitány lekötelezı módon álnéven szerepeltetett
az utaslistában. A japán hatóság nagy ricsajt csapott, mikor a szemük elé került az
útlevelem.
– Miért nem értesített, hogy jön? – kérdezték. Éppen akkor zajlott le egy katonai
puccs, több százan vesztették életüket. “Éppen jókor érkezem" – gondoltam. Japáni
tartózkodásunk alatt egy kormánytisztviselı pillanatra se tágított az oldalunk mellıl. San
Franciscótól Hong Kongig jóformán egyetlen utassal sem beszéltünk; csak Hong
Kongban engedtünk zordságunkból. Egy katolikus papnak köszönhettük.
– Charlie – szólt egy magas, kimért modorú üzletember –, meg szeretném ismertetni
egy connecticuti amerikai pappal, aki öt éve él az egyik lepratelepen. Elég magányos itt
az élete az atyának, minden szombaton lerándul hát Hong Kongba az amerikai hajóhoz.
A pap magas, jóvágású, negyven felé járó ember volt rózsás arccal és barátságos
mosollyal. Italt rendeltem, aztán a barátom rendelt, végül az atya is. Elıbb magunk között
voltunk, de az este elırehaladtával vagy huszonötén győltünk össze, és mindenki rendelt
valami innivalót. A társaság már harmincötre nıtt, és még mindig jött az ital; néhány
embert már eszméletlenül vittek el, de az atya, bár egyetlen kört se hagyott ki, még
mindig mosolygott, és józanul válaszolgatott kinek-kinek. Nagy sokára felcihelıdtem,
hogy búcsút vegyek. Megráztam a kezét, ı pedig féltı gonddal támogatott álltomban. A
keze érdes volt: megfordítottam és megvizsgáltam a tenyerét. Mély barázdák és
repedések szántották végig; a közepén fehér folt látszott.
– Remélem, nem lepra – mondtam tréfásan. Mosolyogva rázta a fejét. Egy évvel
késıbb hallottam, hogy meghalt leprában.

Öt hónapig voltunk távol Hollywoodtól. Utazásunk alatt összeházasodtunk Paulette-

tel. Végül visszatértünk az Egyesült Államokba: Singapore-ban szálltunk japán hajóra.
Utunk elsı napján levelet kaptam, amelynek írója elıadta, hogy sok közös barátunk
van, évekig elsiklottunk egymás mellett, de most a Dél-kínai-tenger közepén remek
alkalom nyílik az összeismerkedésre. Az aláírás Jean Cocteau volt. Majd utóirat
következett: talán vacsora elıtt átjönne a kabinomba egy aperitifre. Azonmód valami
szélhámosra gyanakodtam. Mit keresne ez az ıspárizsi a Dél-kínai-tenger közepén? És
mégis igaz volt: Cocteau a Figaro címő nagy francia újság megbízásából utazott.
Cocteau egy árva hangot se tudott angolul, én meg nem beszéltem franciául. Cocteau
titkára azonban beszélt valamicskét angolul – azt a keveset is rosszul –, és tolmácsunknak
szegıdött. Hajnalig vitatkoztunk az életre és a mővészetre vonatkozó elméleteinkrıl. A
tolmács lassan, akadozva fordított; Cocteau azonban szép kezét a mellén kifeszítve a
géppuska gyorsaságával ontotta a szót; a szeme hol rám, hol a tolmácsra vetett kérlelı
pillantást, aki teljesen szenvtelenül tagolta a szavakat:
– Mr. Cocteau... ı mondja... ön költıje... napfénynek... ı pedig... költıje éjszakának.
Cocteau gyorsan, madárszerő biccentéssel azonnal lekapta a szemét a tolmácsról;
hozzám fordult, és folytatta mondókáját. Késıbb én vettem át a szót, és mélyen
belebonyolódtam a filozófia és mővészet útvesztıjébe. Az egyetértés pillanataiban
összeölelkeztünk, hővös pillantású tolmácsunk némán szemlélte a jelenetet. Ilyen
túlfőtötten társalogtuk végig az éjszakát hajnali négyig, és azzal az ígérettel váltunk el,
hogy egy órakor találkozunk az ebédnél.
Lelkesedésünk azonban túljutott tetıpontján; már túlestünk egymáson. Egyikünk se
ment ebédelni. Délután bocsánatkérı leveleink keresztezhették egymást. Tartalmuk
azonos volt: uralkodott bennük a bocsánatkérés, de mindketten gondosan ügyeltünk arra,
hogy ne ajánljunk újabb találkát. Bıven elegünk volt egymásból.
Vacsoraidıben, mikor leértünk az étterembe, Cocteau a legtávolibb sarokban ült,
háttal nekünk. De a titkárja nem tehette, hogy ne vegyen észre; erıtlen gesztussal jelezte
megérkezésünket Cocteau-nak, aki habozott, majd hátrafordult, és adta a meglepettet.
Kezében vidáman lobogtatta a levelemet. Én vidáman visszalobogtattam az övét.
Mindketten nevettünk, majd józanul elfordultunk egymástól, és figyelmünket kizárólag
az ételekre összpontosítottuk. Cocteau fejezte be elıbb a vacsoráját; mialatt a pincér a mi
asztalunknál tálalt, gyorsan elsompolygott mellettünk. De nem lépett ki az étterembıl,
hanem meggondolta magát, és kifelé mutatott, hogy majd ott találkozunk. Elszántan
bólintottam. Késıbb megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy már eltőnt.
Következı reggel egyedül sétálgattam a fedélzeten. Egyszerre meghőlt bennem a vér –
Cocteau tőnt fel egy távoli sarok mögül, és felém tartott! Jóságos ég! Gyorsan
körülnéztem, merre iszkolhatnék el, de már Cocteau is meglátott, és nagy
megkönnyebbülésemre eltőnt a szalonajtón keresztül. Ezzel aztán be is fellegzett a
reggeli sétának. Egész nap bújócskáztunk, hogy elkerüljük egymást. Ám mire Hong
Kongba értünk, annyira magunkhoz tértünk, hogy egy-egy percre még találkoztunk is. De
még négy napi hajóút állt elıttünk Tokióig.
 Az utazás alatt Cocteau elmesélt egy döbbenetes történetet: látott Kína belsejében egy
élı Buddhát, ötven év körüli férfit, aki egész életében egy korsó olajban lebegett; csak a
feje látszott ki a korsó nyakán. A teste a hosszú olajfürdı következtében embrionális
állapotban maradt, és olyan puha volt, hogy az ember keresztülbökhette az ujjával.
Sohase derült ki, hogy Kína melyik részében élt ez az ember, és Cocteau késıbb
bevallotta, hogy nem is látta, csak hallott róla.
Az utat megszakító állomáshelyeken ritkán láttuk, és akkor is csak bólintással
üdvözöltük egymást, de kiderült, hogy mindketten a President Coolidge fedélzetén
utazunk majd vissza az Egyesült Államokba, beletörıdtünk hát sorsunkba, és nem
iparkodtunk lelkesedést mímelni.
Tokióban Cocteau szerzett magának egy szöcskét, amelyet kis ketrecben tartott, és
gyakran ünnepélyesen áthozott az én fülkémbe. – Nagyon értelmes állat – mondta –,
mindig cirpel, ha szólok hozzá. Annyira lekötötte a szöcskéje, hogy a rovar lett legfıbb
beszédtémánk: – Hogy van Pilou ma reggel? – kérdezgettem.
– Nem valami jól – felelte komoran. – Diétára fogtam.
San Franciscóba érkezve ragaszkodtam hozzá, hogy velünk jöjjön Los Angelesbe,
mert ránk kocsi várt. Pilou is velünk tartott. Az autóút alatt cirpelni kezdett.
– Látja – mondta Cocteau –, tetszik neki Amerika. – Hirtelen letekerte az ablakot,
kinyitotta a kis ketrec ajtaját, és kirázta belıle Pilou-t.
Megütközve kérdeztem:
– Miért tette ezt?
– Szabadságot ad neki – mondta a tolmács.
– De hiszen – ellenkeztem – idegen lesz az idegen országban; még a nyelvet se tudja.
Cocteau vállat vont.
– Élelmes jószág ez. Hamar ráragad.

Beverly Hillsben jó hírek vártak a mőterembıl: a Modern idık nagy sikert aratott.
De ismét ugyanaz a nyomasztó kérdés meredt elém: készítsek-e még egy némafilmet?
Tudtam, rettenetes kockázatot vállalnék, ha nekidurálnám magam. Egész Hollywood
felhagyott a némafilmmel, csak én maradtam hőséges hozzá. Eddig szerencsém volt. De
elkeserítı gondolat lett volna azzal az érzéssel haladnom tovább ezen az úton, hogy a
pantomim elavult. Nem volt ám könnyő egy óra negyven percig tartó néma cselekményt
kigondolni, a szellemességet mozgássá alakítani, és két-három kilométer hosszú filmben
ötméterenként egy-egy vizuális tréfát elsütni. De az a gondolat se hagyott békén, hogy
sohasem múlhatom felül a pantomimban nyújtott mővészi teljesítményemet, ha
hangosfilmet csinálok. Töprengtem a csavargó hangján, egytagú szavakkal beszéljen-e,
vagy csak dünnyögjön? Mindez mit sem ért. Ha megszólalok, olyan leszek, mint minden
más komikus. Ilyen keserves problémák között gyötrıdtem.
Paulette-tel egy éve kötöttem házasságot, újabban azonban egyre szélesedı szakadék
választott el bennünket egymástól. Részben annak a következménye volt ez, hogy nem
tudtam a gondjaimtól szabadulni, és minden erımmel munkára akartam kényszeríteni
magam. A Modem idık sikere után a Paramount több filmre szerzıdtette Paulette-et. De
én se dolgozni, se játszani nem tudtam. Bánatomban elhatároztam, hogy barátommal,
Tim Duranttel Pebble Beachre megyek. Talán ott jobban megy majd a munka.
Pebble Beach vad, zord és egy kicsit ijesztı vidéke vagy száz mérföldnyire délre terül
el San Franciscótól. Én a partra vetett lelkek menedékének hívtam. Seventeen-mile
Drive-nak is nevezték: szarvasok vonultak erdeiben; rengeteg lakatlan luxusvillát
kínáltak eladásra arrafelé. A kidılt fák sőrő bozótosba zuhantak, ahol mérges iszalag,
leander és nadragulya burjánzott – kísérteties hely. Az óceán partján, a sziklákon a
milliomosok pompás házai álltak; a vidéknek ezt a részét Aranypart néven emlegették.
Tim Durantet egyik szokásos vasárnapi teniszpartinkra hozta valaki magával.
Remekül teniszezett, és rengeteget játszottunk együtt. Éppen elvált a feleségétıl, E. F.
Hutton lányától, azért jött Californiába, hogy végre megszabaduljon az emlékeitıl. Tim
rokonszenves ember volt; nagyon összebarátkoztunk.
Házat béreltünk a tengerparttól egy kilométernyire. A ház nedves és barátságtalan
volt; ha tüzet gyújtottunk, füsttel telt meg a szoba. Tim sok mindent ismert Pebble Beach
társaságából, és látogatóba járt, amíg én dolgozni iparkodtam. Hosszú napokig ültem a
könyvtárban, és sétáltam a kertben ötletre vadászva, de semmi sem jutott az eszembe.
Végül felhagytam a gyötrıdéssel, csatlakoztam Timhez, és megismerkedtem néhány
szomszédunkkal. Gyakran gondoltam rá, hogy ezek a szomszédok jó anyagot
szolgáltatnának novellák írásához – jellegzetes Maupassant-mő lett volna belıle. Az
egyik nagy ház kényelmes berendezése ellenére kísérteties és szomorú légkörrel fogadott.
A házigazda – egyébként kellemes ember – hangosan és szüntelenül beszélt; felesége
csak üldögélt az oldalán, de egy szót se szólt. Mióta öt évvel azelıtt meghalt a
kisgyermeke, ritkán beszélt vagy mosolygott. Egyetlen megnyilatkozása a jó estét és a jó
éjszakát volt.
Egy regényíró a tengerparton lakott, magas szirt tetején épült házban, ott vesztette el a
feleségét. Úgy mesélték, hogy az asszony a kertben fényképezett, és eggyel többet lépett
hátra a kelleténél. A férje már csak az állványt találta meg. Az asszonyt senki se látta
többé.
Wilson Mizner nıvére ki nem állhatta a szomszédját, mert annak a teniszpályájáról be
lehetett látni az ı kertjébe. Valahányszor a szomszédok teniszeztek, hatalmas máglyát
gyújtott, hogy a teniszpályát ellepje a füst.
Idınként Steinbecknél töltöttük a hétvégét. Kis házuk Monterey felé esett. Steinbeck
akkor nyitogatta a hírnév kapuját: a Kedves csirkefogók és egy csomó elbeszélése már
elkészült. John reggel dolgozott, és naponta átlagosan kétezer szót írt le. Csodálattal
láttam, milyen rendesek a kéziratlapjai; alig volt bennük javítás. Irigyeltem.
Érdekel, hogyan dolgoznak az írók, és ki mennyit ír naponta. Thomas Mann átlaga
napi négyszáz szó volt. Lion Feuchtwanger naponta kétezer szót diktált, ami körülbelül
napi hatszáz leírt szónak felel meg. Somerset Maugham napi négyszáz szóval csak a
formáját tartotta. H. G. Wells napi ezerszavas átlaggal dolgozott. Hannen Swafter, az
ismert újságíró négy-ötezer szót termelt naponta; Alexander Woolcott, az amerikai
kritikus pedig tizenöt perc alatt megírt egy hétszáz szavas cikket, aztán leült pókerezni –
tanúja voltam ilyen teljesítményének. Hearst egy este alatt elkészült egy kétezer szavas
vezércikkel. Georges Simenon egy kisregényt írt egy hónap alatt, mégpedig remeket.
Georges elmesélte nekem, hogy hajnali ötkor kel, megfızi a kávéját, odaül az
íróasztalához, és gondolkozás közben egy teniszlabda nagyságú aranygolyót görget.
Tollal ír, és mikor megkérdeztem, hogy miért olyan aprók a betői, azt felelte: – Mert így
kevésbé fárad el a csuklóm. – Én magam körülbelül ezer szót diktálok naponta, amibıl
átlag háromszáz marad meg a kész filmdialógusban.
Steinbeckéknek nem volt szolgálójuk. Steinbeckné minden házimunkát maga végzett.
Pompás háztartást vezetett, és nagyon a szívembe zártam.
Steinbeckkel nagyon sokat beszélgettem. Egyszer a Szovjetunióra fordult a szó; John
szerint egyet kétségkívül megvalósítottak a kommunisták: megszüntették a prostitúciót.
– Azt hiszem, tényleg ez a legszívósabb magánvállalkozás – jegyeztem meg. – Nagy
kár érte, mert körülbelül az egyetlen foglalkozás, amely teljes értéket nyújt az ember
pénzéért, és emellett roppant tisztességes mesterség; miért ne lehetne kollektivizálni?
Egy vonzó férjes asszony, akit az ura botrányosan megcsalt, hatalmas házában pas de
deux-t rendezett velem. Megfontolt házasságtörı szándékkal tettem eleget a
meghívásnak. Ám amikor a hölgy zokogva megvallotta, hogy bár házastársi kapcsolatuk
már nyolc éve megszakadt, még mindig szereti a férjét, a könnyei elmosták a
gerjedelmet, és azon kaptam magam, hogy bölcs tanácsokkal látom el. Az egész dolog
“átszellemült". Késıbb az a hír terjedt el róla, hogy leszbikus lett.
Robinson Jeffers, a költı is Pebble Beach közelében lakott. Tim és én egy barátunk
házában ismerkedtünk meg vele. Zárkózott és szótlan volt. Szokott bıbeszédő
modoromban ócsároltam az aktuális helyzetet, jórészt, hogy fenntartsam a beszélgetést.
Jeffers azonban meg se mukkant. A végén szemrehányást tettem magamnak, hogy senki
mást nem engedtem szóhoz jutni: úgy sejtettem, ellenérzést váltottam ki Jeffersbıl. Nem
volt igazam: egy héttel késıbb Timmel együtt meghívott teára.
Robinson Jeffers és a felesége egy kicsiny középkori stílusú terméskı-várban laktak,
melyet Tor-nak kereszteltek el. A házat ı maga építette a Csendes-óceán partján
emelkedı sziklára. Az építkezés elég hebehurgyának látszott. A legnagyobb szoba sem
haladta meg a tizenkét négyzetmétert. A háztól néhány lépésre középkorinak ható kerek
kıtorony emelkedett. Magassága hat méter, átmérıje pedig egy és negyed méter lehetett.
Keskeny lépcsıfokok vezettek föl egy parányi, kör alakú helyiségbe, amelynek falát
ablak helyett lırések szakították meg. Ez volt Jeffers dolgozószobája. Itt írta a Roan
Stallion-t. Tim szerint Jeffers kriptaízlése tudat alatti halálvágyat takart. Láttam azonban,
hogy sétált Robinson Jeffers naplementekor a kutyájával; élvezte az estét, az arca
kimondhatatlanul békés kifejezést öltött, mintha a lelke valahol a messzeségben
kalandozna. Bizonyos vagyok benne, hogy az olyan ember, mint Robinson Jeffers, nem
kívánja a halált.

XXV
A háború megint a levegıben lógott. A nácik masíroztak. Milyen hamar
megfeledkeztek az elsı világháborúról, négy gyötrelmes, öldöklı évrıl. Milyen hamar
megfeledkeztünk a szívfacsaró emberi roncsokról, a megcsonkítottakról:
végtagnélküliekrıl, vakokról, állukat vesztett, görcsbe rándult nyomorultakról. Akiket a
golyó megkímélt, azok se menekültek meg, mert a lelkők sérült meg. A háború
minotauruszként falta az ifjúságot; s aki nem került az agyarai közé, kiábrándult vén
ember lett. De könnyen felejtünk, és Tin Pan Alley-féle slágerekkel dicsıítjük a háborút:

How're you going to keep them down on the farm,

After they' ve seen Paree...

(Hogyan tarthatnád vissza ıket falun,

Mikor már látták Párizst...)

– és így tovább. Némelyek már azt mondogatták, hogy a háborúnak sok az elınye.
Fellendíti az ipart, fejleszti a technikát, munkaalkalmat teremt. Hogyan is tarthatnánk
észben a millió halottat, mikor milliót lehet keresni a tızsdén. A konjunktúra csúcsán
Arthur Brisbane ezt írta a Hearst Examiner-be: “A U. S. Steel részvények ára ötszáz
dollárra fog ugrani." Ehelyett a spekulánsok ugrottak ki az ablakon.
Most újabb háború fortyogott a föld alatt, én meg azon fáradoztam, hogy Paulette
számára filmtörténetet írjak. Sehogy sem ment a munka. Hogyan is élhettem volna bele
magam a nıi szeszélyességbe, hogyan mélyedhettem volna el a szerelem
regényességében vagy problémáiban, miközben az Adolf Hitler nevő ocsmány torzalak
vadul szította a tébolyt?
Korda Sándor már 1937-ben felajánlotta, hogy forgassak egy Hitler-filmet, amely a
személyek összecserélésén alapulna: Hitlernek ugyanis éppen olyan bajusza volt, mint a
csavargónak. Korda szerint mindkét szerepet eljátszhatnám. Akkoriban nem sokat
foglalkoztam ezzel az ötlettel, de most nagyon is idıszerő lett, és én keservesen
vágyódtam már a munkára. Hirtelen fény győlt bennem. Hát persze! Hitler szerepében, az
ó zsargonjában uszíthatom a tömeget, és annyit beszélhetek, amennyit csak akarok. A
csavargó szerepében viszont jórészt néma maradhatnék. A Hitler-történet egyesíthetné a
burleszket a pantomimmal. Ezzel a lelkesedéssel a szívemben tértem vissza
Hollywoodba, és nekiültem a forgatókönyv megírásának. Két évbe tellett, míg
elkészültem vele.
A film elsı világháborús csatajelenettel kezdıdött volna. A vásznon megjelenik a
Kövér Berta, a hetvenöt mérföldre tüzelı nehézágyú, amellyel a németek el akarták
söpörni a szövetségeseket. Az ágyúnak a reimsi katedrálist kellene szétlınie, de a lövedék
elvéti a célt, és egy nyilvános illemhelyet dönt romba.
Paulette-nek is szántam szerepet a filmben. Az utolsó két évben szép sikert ért el a
Paramountnál. Noha elhidegültünk egymástól, jó barátok maradtunk; még mindig férj és
feleség voltunk. De Paulette szeszélyes teremtés volt. Egyik rigolyája elég szórakoztató
lett volna, ha nem alkalmatlan idıben kísérletezik vele. Egyszer egy jól szabott öltönyben
feszítı, kinyalt fiatalemberrel toppant be mőtermi öltözımbe. Sokat küszködtem aznap a
forgatókönyvvel, cseppet sem örültem, hogy kizökkentenek. De Paulette szerint nagyon
fontos volt a dolog; helyet foglalt, és felszólította a fiatalembert, húzzon oda egy széket,
és üljön le ı is.
– Az impresszárióm – mondta Paulette.
Biztatóan nézett az ifjúra, hogy vegye át a szót. A fiatalember gyorsan, szaggatott
hangsúllyal beszélt, mintha nagyon élvezte volna saját mondókáját.
– Amint ön is tudja, Mr. Chaplin, a Modern idık óta hetenként kétezerötszáz dollárt
fizet Paulette-nek. De még nem tisztáztuk önnel, Mr. Chaplin, hogy mi lesz a reklámmal?
Azt óhajtjuk, hogy az összes megjelenı falragasz hetvenöt százaléka Paulette-et
hirdesse... – Nem mondhatta tovább.
– Mi az istennyilát akar? – ordítottam. – Ne írja elı nekem, hogy milyen reklám jár
neki! Jobban a szívemen viselem az érdekét, mint maga! Mars ki, mind a ketten!
Félig voltam kész a Diktátor-ral, mikor riasztó hírek érkeztek a United Artiststól. A
Hays Office értesítette ıket, hogy nehézségeim lesznek a cenzúrával. Az angliai
képviselet is aggodalmaskodott, és kétségesnek tartotta, hogy a Hitler-ellenes filmet be
lehet mutatni Angliában. Én azonban elhatároztam, hogy folytatom a munkát, mert
Hitlert nevetségessé kellett tennem, ki kellett figuráznom. Ha tudtam volna a német
koncentrációs táborok borzalmairól, nem csinálom meg a Diktátor-t; nem fogom tréfára a
nácik gyilkos ırületét. Feltettem azonban, hogy nevetségessé teszem a tiszta vérő fajról
szóló misztikus, ostoba fecsegésüket. Mintha ilyesmi valaha is létezett volna az ausztrál
ıslakókon kívül!
A Diktátor forgatása alatt Sir Stafford Cripps a Szovjetunióból hazatérıben megjelent
Californiában. Vacsorára hívtam meg egy fiatalemberrel együtt, akinek a neve már nem
jut eszembe, de annál inkább él emlékezetemben az est folyamán tett megjegyzése. Ezt
mondta: – Ahogy a dolgok Németországban meg egyebütt állnak, csekély az esélyem,
hogy öt esztendınél tovább éljek. – Sir Stafford ténymegállapító körúton járt a
Szovjetunióban; mély benyomást gyakorolt rá mindaz, amit látott. Beszélt hatalmas
terveikrıl és persze elképesztı nehézségeikrıl is. Az volt a véleménye, hogy
elkerülhetetlen a háború.
Egyre több zaklatott levél érkezett a New York-i irodából: könyörögtek, ne forgassam
tovább a filmet; bizonygatták, hogy sohasem lehet bemutatni sem Angliában, sem
Amerikában. De én eltökéltem, hogy elkészítem a filmet akkor is, ha magamnak kell a
bemutatáshoz termet bérelnem.
Mielıtt befejeztem volna a Diktátor-t, Anglia hadat üzent a náciknak. Hajómmal
éppen Catalinán víkendeztem, és rádión hallottam a nyomasztó hírt. Kezdetben semmi se
történt az arcvonalakon.
– A németek sohase törnek át a Maginot-vonalon – mondogattuk. Hirtelen szakadt
ránk a romlás: a belgiumi áttörés, a Maginot-vonal összeroppanása, Dunquerque
tagadhatatlan és iszonyú ténye; Franciaországot megszállták. Egyre borúsabb hírek
érkeztek. Anglia falnak vetett háttal küzdött. Most már ırjöngve táviratozott a New York-
i iroda:
– Siessen a filmmel, mindenki várja!
 A Diktátor nehéz munkának bizonyult; egy csomó kicsinyített modellre és kulisszára
volt szükség. Elkészítésük egy esztendıt vett igénybe. E segédeszközök nélkül a film
ötször annyiba került volna, így is elköltöttem félmillió dollárt, mielıtt a felvevıgép
zümmögni kezdett volna.
Ekkor határozta el Hitler a Szovjetunió megrohanását. Bebizonyította tehát, hogy
hatalmába kerítette a megállíthatatlan téboly. Az Egyesült Államok még nem lépett be a
háborúba, de Angliában és Amerikában egyaránt nagy volt a megkönnyebbülés.
Már vége felé jártunk a Diktátor munkálatainak, amikor Douglas Fairbanks és
felesége, Sylvia, meglátogatott a külsı felvételek színhelyén. Douglas az utóbbi öt évben
nem dolgozott semmit. Ritkán találkoztunk, mert folyton úton volt Amerika és Anglia
között. Megöregedett, meghízott és gondterheltnek látszott. Mégis ugyanaz a lelkes
Douglas maradt. Hatalmasat nevetett a felvétel alatt.
– Alig várom, hogy a vásznon is láthassam! – mondta.
Doug körülbelül egy óra hosszat maradt. Mikor elment, sokáig néztem utána:
felsegítette feleségét a meredek kapaszkodón; amint távolodtak az ösvényen, és nıtt
közöttük a távolság, hirtelen elfacsarodott a szívem a szomorúságtól. Doug hátranézett:
integettem neki, és Doug visszaintett. Ekkor láttam utoljára. Egy hónappal késıbb az
ifjabb Douglas telefonált, hogy édesapját az éjjel megölte a szívroham. Súlyos csapás
volt; Doug annyira ragaszkodott az élethez.
Douglas hiányzik; hiányzik meleg, vonzó lelkesedése; hiányzik a telefonban
felcsendülı barátságos hangja sivár és magányos vasárnap reggeleken:
– Charlie, átjössz ebédelni – aztán úszunk egyet – aztán együtt vacsorázunk – aztán
megnézünk egy filmet, jó? – Igen, hiányzik sok örömöt nyújtó barátsága.
Voltaképpen milyen emberek társaságában érzem jól magam? Gondolom,
szakmabeliekre kellene esnie a választásomnak. Mégis Douglas volt az egyetlen színész,
akivel összebarátkoztam. Mindig fejcsóválva jöttem el mindenféle hollywoodi
estélyekrıl, ahol sztárokkal találkoztam – talán túl sokan voltunk egy csomóban.
Barátságtalan, kihívó volt a légkör. Vesszıfutás volt az út a büféhez és vissza, ismét a
büféhez és vissza, küzdelem a nagyobb feltőnésért. A filmcsillag a többi filmcsillag
között nem fénylik, és meleget se ad.
Az írók kedves emberek, de szőkmarkúan bánnak a tudásukkal. Ritkán osztják meg
másokkal; a könyveik számára tartogatják. A tudósok talán kiváló társas lények
lehetnének, de jelenlétük szellemileg megbénítja a többieket. A festık fárasztók, mert azt
szeretnék elhitetni az emberrel, hogy inkább filozófusok, semmint piktorok. A költık a
legfelsıbb osztályba tartoznak; egyénileg élvezetes, megértı emberek, kitőnı barátok.
Mégis az a véleményem, hogy összességükben a zenészekben a legerısebb a társas
szellem. Nincs melegebb és szívhezszólóbb látvány, mint a hangversenyre készülı
szimfonikus zenekar. A kottaállványok romantikus megvilágítása, a hangolás, majd a
karmester beléptekor beálló hirtelen csend erısíti az együttmőködésre kész társas
szellemet. Emlékszem egy estére, mikor Horowitz nálam vacsorázott, és a vendégek a
világhelyzetrıl vitakoztak; az a véleményem alakult ki, hogy a gazdasági válság és a
munkanélküliség szellemi újjászületést fog eredményezni. Horowitz egyszerre felpattant,
és így szólt:
– Ez a beszélgetés a zongorához kerget. – Senkinek se lévén kifogása, Horowitz
eljátszotta Schumann második szonátáját. Alig hinném, hogy tökéletesebben lehet
elıadni.
Horowitz röviddel a háború kitörése elıtt vendégül látott a házában feleségével,
Toscanini lányával. Rachmaninov és Barbirolli jött még el. Rachmaninov különös
megjelenéső ember volt: aszkéta vagy szerzetes benyomását keltette. Magunk között
voltunk, csak öten vacsoráztunk együtt.
Úgy látszik, valahányszor a mővészetre fordul a szó, mindig másképpen magyarázom.
De miért is ne? Ezen az estén azt fejtegettem, hogy a mővészet a mesteri technikához
járuló érzelmi többlet. Valaki a vallásra terelte a szót, és nem tagadtam, hogy nem
vagyok hivı. Rachmaninov gyorsan közbeszólt:
– De hogyan képzelhetı mővész vallás nélkül? Sarokba szorított.
– Azt hiszem, nem ugyanarról a dologról beszélünk – mondtam. – Szerintem a vallás
dogmában való hit; a mővészet inkább érzés, nem pedig hit dolga.
– A vallás is érzés – felelte Rachmaninov. Erre már befogtam a számat.

Igor Sztravinszkij, mikor nálam vacsorázott, ajánlotta, hogy csináljunk közösen filmet.
Nekiálltam történetet rögtönözni.
– Szürrealista film lenne – mondtam –, dekadens éjszakai mulató, a táncparkett körül
asztalok és az asztaloknál ülı csoportok, párok az evilági életet képviselik... egyik
asztalnál a pénzsóvárgás, a másiknál a képmutatás, a harmadiknál a szívtelenség foglalna
helyet. A parketten passiójátékot adnak elı; az asztaloknál ülık közönyösen figyelik a
Megváltó keresztre feszítését, néhányan vacsorát rendelnek, mások üzleti ügyeket
tárgyalnak meg, és van, aki oda se figyel. A csıcselék, a fıpap és a farizeusok öklüket
rázzák a kereszt felé, és így kiáltanak: “Ha Isten fia vagy, szállj le, és mentsd magad." Az
egyik közeli asztalnál néhány üzletember valami nagy tranzakciót tárgyal izgatottan.
Egyikük idegesen megszívja a cigarettáját, és szórakozottan a Megváltó irányába fújja a
füstöt.
Egy másik asztalnál egy üzletember a feleségével a menükártyát tanulmányozza. Az
asszony felnéz, aztán idegesen háttal fordítja székét a színpadnak. – Nem értem, hogyan
járhatnak ide az emberek – szól az asszony kényeskedve –, olyan lehangoló ez a hely.
– Jó szórakozás – jegyzi meg az üzletember. – Ez a hely a csıd szélén állt, amíg
mősorra nem tőzték a passiót. Ez kihúzta ıket a csávából.
– Szerintem szentségtörés – mondja a felesége.
– Nagyon hasznos dolog – veti ellen a férfi. – Olyanok is eljönnek ide, akik soha
életükben nem tennék be a lábukat templomba, így legalább megismerik a kereszténység
történetét.
A játék tovább folyik.
Egy magányos részegben az alkohol más érzéseket támaszt. Sírva fakad, és elkezd
kiabálni:
– Nézzétek, megfeszítik ıt! Senki sem törıdik vele! – Feltápászkodik, és kitárja karját
a kereszt felé. Egy miniszter felesége ül a közelében, panaszt is tesz a fıpincérnél, mire a
részeget kivezetik a helyiségbıl, bár még mindig zokog, és kiáltozik: – Nézzétek, senki
se törıdik vele! Micsoda keresztények vagytok?
– Tudja – mondtam Sztravinszkijnak –, kidobják, mert zavarja a mősort. –
Elmagyaráztam, hogy a mulató táncparkettjén elıadott passió azt ábrázolná, milyen
cinikusan és konvencionálisán fogja fel a világ a kereszténységet.
A mester arca elkomorult.
– De hiszen ez istenkáromlás! – mondta. Megjegyzése megdöbbentett, és zavarba
hozott.
– Valóban az? – kérdeztem. – Egyáltalában nem volt ilyesmi a szándékomban. Azt
hittem, bírálatot mondok az emberek magatartásáról a kereszténységgel szemben, de
mivel a mesét akkor találtam ki, amikor elmondtam, lehet, hogy nem tudtam ezt eléggé
kidomborítani. Így hát elvetettük az ötletet.
Néhány hét múlva Sztravinszkij mégis írt nekem, és érdeklıdött, foglalkoztat-e még a
gondolat, hogy közös filmet készítsünk. Lelkesedésem már lelohadt; megint csak egyedül
akartam filmet forgatni.
Hanns Eisler elhozta a stúdióba Schönberget. Nyílt és hirtelen modorú apró ember
volt, de muzsikáját nagyon csodáltam. Már láttam ıt többször a Los Angeles-i
teniszversenyen, fehér sapkában és rövid ujjú teniszingben. Látta a Modern idık címő
filmet, és azt mondta, tetszett neki a komédia, csak a zene volt csapnivaló – amiben
nagyjából egyet is értettem vele. A zenérıl folytatott beszélgetéseinkbıl feledhetetlen
maradt egyik megjegyzése:
– Szeretem a hangokat, a szép hangokat.
Hanns Eisler szórakoztató történetet mesélt errıl a nagyszerő emberrıl. Hanns
hangszerelést tanult nála, és tél derekán öt mérföldet kellett gyalogolnia a friss hóban,
hogy reggel nyolckor órát vegyen a mestertıl. A kopaszodásra hajlamos Schönberg a
zongoránál ült, miközben Hanns a válla fölött a kottát olvasta, és fütyülte a dallamot.
– Fiatalember – kiáltott fel a mester –, ne fütyüljön. Jeges lehelete egészen lehőti a
koponyámat.
Már a Diktátor forgatása közben is kaptam fenyegetı leveleket, de most, hogy
befejeztem a munkát, tömegével érkeztek. Némelyik azzal fenyegetett, hogy bőzbombát
hajigálnak a terembe és szétlövik a vásznat, ha bárhol be merem mutatni a filmet. Mások
azzal fenyegettek, hogy tüntetést szerveznek. Elıször arra gondoltam, hogy a
rendırséghez fordulok, de ennek a híre távol tarthatta volna a közönséget a mozitól. Egy
barátom tanácsolta, beszéljek Harry Bridgesszel, a dokkmunkások szakszervezetének
elnökével. Meghívtam hát vacsorára.
Nyíltan megmondtam neki, miért kérettem magamhoz. Tudtam, hogy Bridges
náciellenes, ezért mondtam neki, hogy náciellenes vígjátékot forgattam, és fenyegetı
leveleket kaptam. Ezt mondtam:
– Szeretnék a bemutatóra húsz-harminc kikötımunkást meghívni. Vegyüljenek el a
közönség között, és lépjenek a nácibarát fickók lábára, mielıtt valami komolyabb dolog
kialakulna, vagy zőrt kezdenének.
Bridges nevetett.
– Nem hiszem, hogy erre sor kerül, Charlie. A közönsége is megvédi ezektıl az
ırültektıl. És ha a leveleket tényleg nácik írták, úgysem mernek mutatkozni fényes
nappal.
Harry az este folyamán érdekes történetet mesélt a San Franciscó-i sztrájkról. Abban
az idıben az egész várost valójában ı kormányozta, tıle függött a lakosság ellátása. De
soha nem akadályozta meg, hogy a kórházak és a gyermekek megkapják, amire
szükségük volt. Így beszélt a sztrájkról:
– Ha igazságos ügyrıl van szó, nem kell sokat beszélni az embereknek; nem kell mást
tenni, csak tájékoztatni ıket a tényekrıl, és maguk fognak határozni. Megmondtam
embereimnek, hogy megpróbáltatásnak teszik ki magukat a sztrájkkal; egyesek nem értik
majd meg a harc eredményét. De bármit határoznak, alkalmazkodom a döntésükhöz. Ha
sztrájk lesz, mondtam nekik, ott leszek az elsı vonalban. Mind az ötezer egyöntetően a
sztrájkra szavazott.
A Diktátor-t két New York-i filmszínház tőzte mősorára, az Astor és a Capitol. Az
Astorban rendeztük a film sajtóbemutatóját. Franklin Roosevelt legfıbb tanácsadója,
Harry Hopkins velem vacsorázott azon az estén. Vacsora után mentünk el a
sajtóbemutatóra, mikor a film fele lepergett már.
A vígjátékok sajtóbemutatójára az a legjellemzıbb, hogy önkéntelenül felharsan a
nevetés. Ezen a sajtóbemutatón se volt másképp.
– Nagy film – mondta Harry, mikor kiléptünk a moziból –, érdemes volt megcsinálni.
De nincs esélye. A költségeket sem hozza be.
Mivel saját pénzembıl kétmillió dollárt emésztett fel, és két évi munkába került, nem
mondhatnám, hogy túlságosan megörvendeztetett Harrynak ez a jóslata. Józanul
biccentettem. Hála az égnek, Hopkins tévedett. A Diktátor-t a Capitol mutatta be igen
fényes, ám éppoly lelkes és ujjongó közönség elıtt. New Yorkban tizenöt hétig játszotta
egyszerre két mozi, és végül összes addigi filmem közül a legnagyobb bevételt érte el.
A kritikák azonban megoszlottak. Fıként a befejezı beszédet kifogásolták. A New
York-i Daily News azt írta, hogy a kommunizmus ujjával mutatok a közönségre. Noha a
kritikák legnagyobb része kifogásolta a beszédet, és azt tartotta, hogy ellentétes a film
stílusával, a közönségnek jórészt tetszett; számos levelet kaptam, amely éppen a beszédet
dicsérte.
Archie L. Mayo, az egyik legnevesebb hollywoodi rendezı, engedélyt kért tılem,
hogy a beszéd szövegét rányomhassa karácsonyi üdvözlı lapjaira. Ideiktatom az ı
bevezetı sorait és a teljes beszédet:

Ha Lincoln idejében élnék, az ı gettysburgi beszédét küldeném, mert az volt annak a

kornak a leglelkesítıbb üzenete. Manapság másfajta válságokkal küzdünk, és ma más
szól hozzánk, buzgó és ıszinte szíve mélyérıl. Csak felületesen ismerem, de amit mond,
mégis mélyen megindított... Ezért küldöm el Charles Chaplin beszédének teljes szövegét,
hogy ön is részesüljön a reménység üzenetében.

A DIKTÁTOR
záróbeszéde

Sajnálom, nem akarok császár lenni. Nem nekem való. Nem akarok uralkodni, nem
akarok senkit leigázni. Segíteni szeretnék mindenkin, ha lehet – zsidón, árján, fehéren,
feketén.
Mindnyájan segíteni akarunk egymáson. Ilyen az ember. Embertársunk boldogsága
éltet, nem a nyomorúsága. Nem akarjuk győlölni, megvetni egymást. Mindenkinek jut
hely ezen a világon. Elég gazdag az anyaföld, eltart mindnyájunkat.
Szabad és csodálatos lehetne az élet útja, de az utat eltévesztettük. Kapzsiság mérgezi
az ember lelkét – győlöletbe rekeszti a világot – nyomorúságba és vérontásba masíroztat
bennünket. Robogunk, repülünk, mégis kalodába zárjuk magunkat. A gépek, a bıség
korszakában még mindig szőkölködünk. A tudás cinizmussá vált, értelmünk rideg,
szívtelen. Túl sokat gondolkozunk, és túl keveset érzünk. A gépesítés mellé emberség
kellene. A bölcsesség mellé kedvesség és jóság. Ha ez nincs, könyörtelen lesz az élet, és
mindennek vége.
A repülıgép és a rádió közelebb hozott bennünket egymáshoz. Valójában ezek is az
ember jóságát hirdetik – az egyetemes testvériséget – mindnyájunk egységét. Most is
eljut a hangom sokmillió emberhez szerte a világon – sokmillió kétségbeesett férfihoz,
asszonyhoz, s gyermekhez – a kegyetlen rabtartó rendszer áldozataihoz. Ha meghallják
hangomat, ezt kiáltom nekik: Ne veszítsétek el a reményt. A ránk szakadt szenvedés a
kapzsiság múló uralma – azoknak a kapálózása, akik félnek az emberi haladás útjától. A
győlölség elmúlik, meghalnak a diktátorok, a néptıl bitorolt hatalmuk visszaszáll a népre.
Amíg az ember halandó, a szabadság nem pusztulhat el.
Katonák! Ne szolgáljátok a szörnyeteget, mert megvet, rabszolgává tesz, béklyóba ver,
megköti az életet, elıírja, mit tegyetek, mit gondoljatok és mit érezzétek! Fegyelmez,
éheztet, csordaként bánik veletek, ágyútölteléknek használ. Ne szolgáljatok embertelen
embert – gépagyú, gépszívő gépembert! Nem vagytok gépek! Emberek vagytok!
Emberek, szívetekben az emberiség szeretete! Ne győlöljetek! Csak az győlöl, akinek
nem jut szeretet – akiben nincs szeretet és emberség!
Katonák! Ne harcoljatok rabszolgarendszerért! A szabadságért harcoljatok! Meg van
írva Lukács evangéliumának tizenhetedik fejezetében, hogy Isten országa tibennetek van
– nem egy emberben, vagy az emberek egy csoportjában, hanem minden emberben!
Tibennetek! Nektek, a népnek megvan a hatalma – a hatalma, hogy gépeket teremtsen. A
hatalma, hogy boldogságot teremtsen, hogy ezt az életet széppé és szabaddá tegyétek –
csodálatos kalanddá varázsoljátok. Használjátok hát – a demokrácia nevében – ezt a
hatalmat: egyesüljünk valamennyien. Harcoljunk az új világért, amelyben az ember
dolgozhat – amely a fiatalnak jövıt, az idısnek biztonságot ad.
A szörnyetegek is ilyeneket ígértek, mikor hatalomra kerültek! Hazudnak! Nem tartják
be ígéretüket! Soha nem is teszik! A diktátor maga szabad, de a nép rabszolga. Azért
küzdjünk most, hogy felszabadítsuk a világot – ledöntsük a nemzeti határokat –
megszabaduljunk a kapzsiságtól, a győlölettıl és a türelmetlenségtıl. Harcoljunk az
értelem világáért – azért a világért, ahol a tudomány és a haladás mindnyájunk
boldogságához vezet. Katonák, a demokrácia nevében, egyesüljünk!
Hallasz engem, Hanna? Akárhol vagy, emeld fel az arcod! Emeld fel az arcod, Hanna!
Szakadoznak a felhık! Áttör a napsugár! A sötétségbıl a világosság felé tartunk! Új világ
küszöbén állunk – barátságosabb világ küszöbén, ahol az ember felülemelkedik a
kapzsiságon, a győlöleten és a durvaságon. Emeld fel az arcod, Hanna! Emeld fel az
arcod!

A bemutató után egy héttel ebédmeghívást kaptam Arthur Sulzbergertıl, a New York
Times tulajdonosától. A Times épületének legfelsı emeletére kísértek, és betessékeltek
egy magánlakosztály festményekkel, fényképekkel és bırhuzatú bútorokkal berendezett
fogadójába. A kandalló elıtt az Egyesült Államok volt elnöke állt, a hatalmas,
kenetteljes, apró szemő Mr. Herbert Hoover.
– Elnök úr, legyen szabad bemutatnom Charlie Chaplint – mondta Sulzberger, s a
nagy ember színe elé vezetett.
Mr. Hoover mosolya számos ráncocskát vont az arcára.
– Ó, igen – mondta sugárzó kedvességgel –, sok évvel ezelıtt már találkoztunk.
Meglepett, hogy Mr. Hoover emlékszik erre, mert akkoriban se nem látott, se nem
hallott, annyira lefoglalta az elnöki székért folytatott korteskedése. Az Astor szállodában,
egy sajtóvacsorán vett részt, és engem tulajdonképpen az egyik párthíve szervezett be,
hogy – ízelítıként – Mr. Hoover beszéde elıtt szóljak néhány szót. Akkoriban a
válásommal vajúdtam, és valami olyasmit motyogtam, hogy nemigen látok világosan a
politika dolgaiban – de akkor a magam dolgában se láttam világosan. Néhány percig
dadogtam, aztán leültem. Késıbb bemutattak Mr. Hoovernak. Azt hiszem, érdeklıdött a
hogylétem felıl, ez volt az egész.
Mr. Hoover papírlapokról olvasta fel beszédét. Arasznyi vastag papírcsomó volt
elıtte; beszéd közben szorgalmasan forgatta a lapokat. Másfél óra múlva mindenki
sóváran figyelte a papírhegyet. Két óra múlva a két halom egyenlı nagyságú volt. Hoover
néha átugrott egy tucat oldalt és félrerakta. Ilyenkor mindenki felsóhajtott. De mivel
semmi sem tart ırökké, a beszédnek is vége szakadt. Rámosolyogtam, miközben
üzletszerő gondossággal szedegette össze a papirosait. Éppen gratulálni készültem a
szónoklatához, de úgy elrobogott mellettem, hogy észre se vett.
Sok év telt el azóta. Idıközben elnök volt, és most itt állt a kandalló elıtt. Szokatlanul
barátságosnak látszott. Nagy kerek asztalnál terítettek ebédre; tizenketten voltunk. Már
közölték velem, hogy ezek az ebédek szigorúan zártkörőek; csak beavatottak lehetnek
jelen.
Van az amerikai üzletembernek egy olyan típusa, amely kisebbségi érzést vált ki
belılem. Ezek nagyon magasra nıtt, jó megjelenéső, kifogástalanul öltözött, világos agyú
férfiak, akik tisztán látják maguk elıtt a tényeket. A hangjuk harsogó, acélos csengéső; az
emberi dolgokról mértani képletekben beszélnek, mint például: “A munkanélküliség
egyéves modelljében mutatkozó organizációs folyamatok" stb. Ilyen típusú urak ülték
körül az asztalt: ijesztıek és rendíthetetlenek voltak – mint az égbe nyúló felhıkarcolók.
Az egyetlen emberi jelenség Anna O'Hare McCormick, a New York Times ünnepelt
tárcaírója, ragyogó értelmő, elbővölı kedvességő hölgy.
Ebéd közben merev volt a hangulat, a beszélgetés csak nehezen döcögött. Mindenki
“elnök úr"-nak szólította Mr. Hoovert, és valamivel többször használták e megszólítást,
mint szükséges lett volna. Az ebéd vége felé már éreztem, hogy nem a két szép
szememért hívtak meg. Egy perccel késıbb Mr. Sulzberger nem is hagyott kétséget
efelıl. A beszélgetés egyik alkalmas szünetében megkérdezte:
– Elnök úr, nem lenne szíves elmagyarázni nekünk tervezett európai misszióját?
Mr. Hoover letette kését, villáját, elgondolkozva megrágta és lenyelte a szájában levı
falatot, majd beszélni kezdett arról a tárgyról, amely nyilvánvalóan már az ebéd kezdete
óta foglalkoztatta. A tányérjába beszélt, de mondókája közben lopva hol Mr.
Sulzbergerre, hol rám pillantott.
– Valamennyien ismerjük Európa jelenlegi szánandó helyzetét, valamennyien tudunk
arról, hogy a háború óta gyorsan növekszik az éhség és a nyomorúság. A körülmények
olyan sürgetık, hogy rávettem Washingtont, azonnal lépjen közbe a helyzet enyhítésére.
– (Gondolom, Washington alatt Roosevelt elnököt értette.) Elsorolta az elsı világháború
idejére esı elsı küldetésének eredményeit, az erre vonatkozó számokat és tényeket,
“mikor egész Európát mi etettük". – Küldetésünk – kanyarodott vissza tervére – pártokon
felül álló lenne, és kizárólag humanitárius célokat szolgálna... Úgy hiszem, valamelyest
érdeklıdik az ilyen dolgok iránt – tette hozzá, és a szeme sarkából rám nézett.
Ünnepélyesen bólintottam.
– Mikor kezd hozzá terve megvalósításához, elnök úr? – kérdezte Mr. Sulzberger.
– Mihelyt megkapom Washington hozzájárulását – mondta Mr. Hoover. – Szükséges
azonban, hogy Washingtont a jól ismert közéleti személyiségek által támogatott
közvélemény ösztökélje – ismét felém vágott a szeme, és megint bólintottam. – A
megszállt Franciaországban milliók látnak szükséget. Norvégiában, Dániában,
Hollandiában, Belgiumban, Európában mindenütt nı az éhínség! – Ékesszólóan beszélt,
uralkodott a mondatain. Beszédében hit, remény és könyörületesség csengett.
Csend lett. Megköszörültem a torkomat.
– Természetesen a helyzet nem pontosan ugyanolyan, mint az elsı világháborúban.
Franciaországot, éppúgy, mint sok más országot, teljesen megszállták. Gondolom, nem
akarjuk, hogy az élelem a nácik kezére jusson.
Mr. Hoovernek megrándult a szemöldöke. A gyülekezeten enyhe mozgás futott végig:
minden jelenlevı elıször Mr. Hooverre, majd rám tekintett.
Mr. Hoover szigorúan pillantott a tányérjába.
– Párton felüli bizottságot alakítanánk együttmőködésben az amerikai Vöröskereszttel.
A hágai egyezmény huszonhetedik paragrafusának negyvenharmadik szakasza alapján
dolgoznánk, amely lehetıvé teszi egy bizottságnak, hogy mindkét oldal betegeit és az
ínségeseket segítségben részesítse, akár hadviselık, akár nem. Azt hiszem, hogy ön mint
humanista, támogatná ezt a vállalkozást. – Nem pontosan ezt mondta, de ez a
benyomásom maradt arról, amit mondott.
Nem hagytam magam.
– Teljes szívvel egyetértek a gondolattal, feltéve, hogy az élelem nem kerül náci
kezekbe – mondtam.
Ez a megjegyzés újabb mocorgást váltott ki az asztal körül.
– Már csináltunk mi ilyesmit – mondta Mr. Hoover, és a hangjában ingerült
szerénység csengett. A felhıkarcolószerő fiatalemberek figyelme most rám összpontosult.
Egyikük mosolygott.
– Azt hiszem, az elnök úr megbirkózik a helyzettel – szögezte le.
– Az elképzelés kitőnı – mondta Mr. Sulzberger határozottan.
– Teljesen egyetértek – mondottam alázatosan –, és teljes mértékben támogatnám is,
ha a segély elosztását kizárólag zsidók végeznék!
– Ó – mondta Mr. Hoover kurtán –, erre nincs lehetıség.

Különös volt hallgatni a Fifth Avenue-n, hogy minden hájjal megkent ifjú nácik
kicsiny mahagóni dobogókról tüzes szónoklatokat vágnak ki a köréjük csoportosuló
néhány embernek. Ilyesmiket mondtak: Hitler filozófiája iparosodott korunk
problémáinak mély és megfontolt vizsgálatán alapszik; ebben a korban nincs helye a
közvetítınek, a zsidónak.
Egy asszony közbeszólt:
 – Miféle beszéd ez? Ez Amerika földje. Mit képzel, hol van?
A jóvágású, behízelgı modorú fiatalember nyájasan mosolygott.
– Az Egyesült Államokban! És ráadásul amerikai állampolgár is vagyok – mondta
simán.
– Nahát – mondta az asszony –, én is amerikai állampolgár vagyok és zsidó, és ha férfi
lennék, kirúgnám maga alól a dobogót!
Néhányan egyetértettek a hölgy fenyegetésével, de a többiek közönyös némaságba
burkolóztak. A közelben levı rendır lecsillapította az asszonyt. Megbotránkozva mentem
tovább: nem akartam hinni a fülemnek.
Néhány nappal késıbb egy vidéki ház vendége voltam. Egy sápadt, vérszegény, fiatal
francia, Chambrun grófja, Pierre Laval lányának a férje, az ebéd elıtt a sarkamba
szegıdött. A New York-i bemutatón látta a Diktátor-t. Nagylelkően így szólt:
– De az ön álláspontját, ugye, nem kell komolyan venni?
– Végtére is vígjáték – feleltem.
Ha tudtam volna a náci koncentrációs táborokban elkövetett vadállati kínzásokról és
gyilkosságokról, nem lettem volna ilyen udvarias. Körülbelül ötvenen voltunk vendégek,
és négyesével ültünk a kis asztaloknál. Chambrun a mi asztalunkhoz telepedett, és
politikai vitát kezdeményezett, de elutasítottam azzal, hogy többre becsülöm a jó ételt a
politikánál. Érvelése annyira felingerelt, hogy felemeltem a poharamat, és így szóltam:
– Úgy látszik, rengeteg “vichyi" vizet kell lenyelnem. – Alig fejeztem be ezt a
mondatot, amikor egy másik asztalnál heves szóváltás robbant ki. Két asszony esett
egymásnak. Olyan tüzes lett a vita, hogy már attól féltem, kitépik egymás haját. Az egyik
így kiabált:
– Nem tőrök ilyen beszédet! Maga nyomorult náci!
Egy fiatal New York-i zsúrfiú egyszer igen ájtatos arccal megkérdezte tılem, miért
vagyok annyira náciellenes. Azt feleltem, azért, mert a nácik meg népellenesek.
– Persze – mondta, mintha hirtelen nagy dolgot fedezett volna fel. – Ön, ugye, zsidó?
– Nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy az ember náciellenes legyen – mondtam. –
Elég, ha rendes és tisztességes emberi lény. – Nem is feszegettük tovább a kérdést.
Egy-két nappal késıbb meg kellett jelennem az Amerikai Forradalom Leányainak
washingtoni győléstermében, hogy rádióba olvassam a Diktátor záróbeszédét. Elıtte
Roosevelt elnök fogadott, és kérésére a filmet a Fehér Ház rendelkezésére bocsátottuk. A
következı szavakkal köszöntött, mikor beléptem privát dolgozószobájába:
– Foglaljon helyet, Charlie. A filmje nagy fejfájást okoz nekünk Argentínában.
Ez volt egyetlen megjegyzése a filmmel kapcsolatban.
Egyik barátom késıbb így foglalta össze a látogatásomat:
– Fogadtak ugyan a Fehér Házban, de nem öleltek a keblükre.
Negyven percig ültem az elnöknél. Egyre kínálta a száraz Martinit, én pedig –
elfogódottságomban – egymás után mind lehajtottam. Mikor elérkezett a távozás ideje, a
szó szoros értelemben kitántorogtam a Fehér Házból – aztán hirtelen eszembe jutott,
hogy tíz órakor beszédet kell mondanom a rádióban. A mősort minden rádióállomás
átvette, így hatvanmillió ember hallhatott. Több hideg zuhany és méregerıs kávé után
többé-kevésbé összeszedtem magam.
Az Egyesült Államok még nem lépett be a háborúba, ilyenformán egy csomó náci is
volt a teremben. Alig fogtam bele a beszédembe, máris köhögni kezdtek. A köhögıkórus
olyan hangos volt, hogy nem lehetett természetes. Ideges lettem: kiszáradt a torkom,
nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, nem tudtam tagolni a szavakat. A beszéd felolvasása
hat perc. A közepén megálltam, és közöltem, nem tudom folytatni, ha nem kapok egy
pohár vizet. Természetesen egy csepp nem sok, de annyi sem volt a házban; hatvanmillió
rádióhallgatót várakoztattam. Végeláthatatlan két perc után kaptam vizet egy kis
papírpohárkában. Csak így tudtam befejezni a beszédet.
 XXVI
Paulette-tel elkerülhetetlenül válásra került a sor. Mindketten már jóval a Diktátor
forgatásának megkezdése elıtt tudtuk ezt, s most, hogy elkészült a film, döntenünk
kellett. Paulette üzenetet hagyott, hogy visszatér Californiába, mert a Paramountnál új
filmbe kezd. Én tehát New Yorkban és a környékén lıdörögtem. Frank, az inasom
telefonált, hogy Paulette megérkezett ugyan Beverly Hillsbe, de nem maradt a házban,
hanem összecsomagolta a holmiját, és elment. Mire hazaérkeztem, Paulette már
Mexikóban járt, hogy kimondassa a válást. Nagyon szomorú volt az otthonom. Fájt a
szakítás, kínos volt nyolc évi együttélés után megint mindenen változtatni.
Jóllehet a Diktátor roppant népszerő volt, és az amerikai közönség általában
kedvezıen fogadta, azért lappangó ellenkezést is jócskán kiváltott. Beverly Hillsbe való
visszatérésem után adta ennek elsı jelét a sajtó. Az újságírók vészterhes gyülekezetet
alkottak; húsznál is többen voltak, és némán ültek üveges verandámon. Itallal kínáltam
ıket, de visszautasították – szokatlan dolog sajtótudósítók részérıl.
– Mi jár a fejében, Charlie? – kérdezte az egyik, aki nyilván a többiek nevében is
szólt.
– Egy kis reklámot szeretnék a Diktátor-nak – mondtam tréfásan.
Elmeséltem az elnökkel folytatott beszélgetésemet, és megemlítettem, hogy a film
gondot okoz az argentínai amerikai nagykövetségnek. Azt hittem, jól fognak mulatni
rajta, de konokul hallgattak. Kis szünet után hozzátettem:
– Ez a történet nem sült el valami jól, ugye?
– Egyáltalán nem – mondta a szószóló. – Nem valami jól adminisztrálja magát: nem
tájékoztatta a sajtót. Ez nem tetszik nekünk.
Sose voltam valami népszerő a helyi sajtónál, ez a megjegyzés mégis meglepett.
Voltaképpen azért utaztam el Hollywoodból a tudtuk nélkül, mert tartottam tıle, hogy
azok, akik szemben állnak a Diktátor-ral, darabokra tépik, mielıtt bemutathatnám New
Yorkban. Nem vállalhattam semmi kockázatot, hiszen kétmillió dollárt fektettem bele.
Azt feleltem neki, hogy egy náciellenes filmnek még Amerikában is befolyásos
ellenségei vannak: nem kívántam kockázatot vállalni, ezért csak utolsó pillanatban, a
nyilvános bemutató elıtt vetítettem le a sajtónak.
Mondhattam akármit, semmi sem változtatta meg ellenséges magatartásukat. A sajtó
hangulata kezdett átalakulni: számos valótlan hírt közöltek velem kapcsolatban. Elıször
enyhe támadások jelentek meg a zsugoriságomról, majd csúnya híresztelések Paulette-rıl
és rólam. De hiába volt az ellenséges propaganda, a Diktátor tovább döntötte a rekordot
Angliában is, Amerikában is.

Amerika még nem lépett be a háborúba, de Roosevelt már hidegháborút viselt Hitler
ellen. Emiatt nehézségei támadtak, mert a nácik befurakodtak az amerikai intézményekbe
és szervezetekbe: akár tudtak róla ezek a szervezetek, akár nem, a nácik saját céljaik
érdekében használták fel ıket.
Ekkor kaptuk a váratlan és vészterhes hírt, hogy Japán megtámadta Pearl Harbort.
Amerikát megdöbbentette a támadás. Az ország nyomban fegyvert ragadott, és
nemsokára számos amerikai hadosztály küzdött a tengeren túl. E válságos pillanatokban
az oroszok Moszkva elıtt verték vissza Hitler hordáinak támadásait, és követelték a
második front azonnali megnyitását. Roosevelt is emellett foglalt állást, ám a náci méreg
még mindig a levegıben volt, hiába kényszerültek a föld alá a náci szimpatizánsok.
Minden eszközzel el akartak távolítani minket orosz szövetségesünktıl. Elvetemült
propaganda hirdette ebben az idıben: “Hagyjuk csak mindkettıt kivérezni, majd mi a
kegyelemdöfést adjuk meg nekik!" Mindenféle mesterkedéssel akadályozták a második
front megnyitását. A rettegés napjai következtek. Napról napra jöttek a hírek a
Szovjetunió szívszorító veszteségeirıl. A napokból hetek lettek, a hetekbıl hónapok, és a
nácik még mindig Moszkva elıtt álltak.
Azt hiszem, ekkor kezdıdtek a nehézségeim. Az orosz hadisegély amerikai
bizottságának San Franciscó-i vezetıje telefonon felhívott, nem lennék-e hajlandó
beugrani Mr. Joseph E. Davies helyére, akinek beszédet kellett volna mondania, de az
utolsó pillanatban gégehurutot kapott. Eleget tettem a felszólításnak, pedig a
felkészülésre csak néhány órám maradt. A győlést másnap este rendezték, az éjjeli
vonattal átmentem San Franciscóba, és reggel nyolckor érkeztem meg.
A bizottság gondoskodott róla, hogy ebédre és vacsorára is vendégül lássanak, így
kevés idım maradt a mondandókon gondolkozni. Pedig én voltam a legfontosabb szónok.
Vacsora közben azonban megittam néhány pohár pezsgıt, és ez segített.
A győlésteremben tízezer ember fért el: zsúfolásig megtelt. A színpadon amerikai
admirálisok és tábornokok foglaltak helyet, mellettük San Francisco polgármestere,
Rossi. A beszédek tartózkodóak és kétértelmőek voltak. A polgármester például azt
mondta:
– Hozzá kell szoknunk a tényhez, hogy az oroszok a szövetségeseink.
Ügyelt arra, hogy ne túlozza el a Szovjetunió szorult helyzetét, és ne nagyon
hangoztassa érdemeit; arról se tett említést, hogy harcával és véráldozataival kétszáz náci
hadosztályt tart lekötve. Érzésem szerint semmi mást nem akartak közölni azon az estén,
csak hogy furcsa fickók a mi szövetségeseink.
A bizottság vezetıje arra kért, beszéljek egy óráig, ha lehet. Ettıl nagyon
megszeppentem. Legfeljebb négy percig bírom szusszal. De ez a gyöngécske paláver
felháborított. A menükártyám hátára feljegyeztem négy fıkérdést. A színpad mögött
száguldoztam fel és alá; idegesen és szorongva vártam, hogy rám kerüljön a sor. Végre
hallottam, hogy bejelentenek.
Fekete nyakkendı és szmoking volt rajtam. Tapsoltak, ezalatt egy kicsit összeszedtem
magam. Mikor elhalt a taps, csak egyetlen szót szóltam:
– Elvtársak! – és máris nevetés dübörgött végig a termen. Újra csend lett, és most már
nyomatékosan mondtam: – És úgy is értem, hogy elvtársak. – Újra nevettek, taps is
csattant. Folytattam: – Azt hiszem, sok orosz jött el ma este közénk. Az ı honfitársaik
ebben a pillanatban úgy küzdenek, és úgy halnak meg, hogy csak megtiszteltetés és
kitüntetés lehet, ha elvtársaknak szólítom önöket. – Az ezt követı taps alatt sok nézı
felállt.
Eszembe jutott az a mondás, hogy “csak hagyjuk mindkettıt kivérezni", és tőzbe
jöttem. Már éppen hangot akartam adni méltatlankodásomnak, mikor egy belsı hang
megállított, s helyette így szóltam:
– Nem vagyok kommunista, csak ember. Azt hiszem, ismerem az emberek érzéseit. A
kommunisták semmiben sem különböznek más emberektıl; ha elvesztik kezüket,
lábukat, éppúgy szenvednek, mint bármelyikünk szenvedne, és ugyanúgy halnak meg,
ahogy mi. És a kommunista anya sem különbözik más anyától. Éppúgy megsiratja a fiát,
ahogy más anya megsiratná, ha olyan tragikus hírt hall, hogy a fia már nem tér vissza
soha. Nem kell kommunistának lennem, hogy tudjam ezt. Csak embernek kell lennem,
hogy ezt megértsem. Mostanában sokat sírnak az orosz anyák, mert a fiaik közül sokan
áldozzák életüket...
Negyven percet beszéltem, pedig nem tudtam, mi lesz a következı mondatom.
Nevettek és tapsoltak, ha Rooseveltrıl meséltem anekdotát, vagy mikor megemlítettem
elsı világháborús hadikölcsön-beszédemet – egyszerően nem foghattam félre.
Folytattam tehát:
– És most itt van ez a háború. Én az orosz hadisegély érdekében jöttem ide. – Szünetet
tartottam, és megismételtem: – Orosz hadisegély. A pénz is segít, de többre van
szükségük, mint pénzre. Úgy tudom, hogy a szövetségeseknek kétmillió katonája
unatkozik Észak-Írországban, míg az oroszok egymaguk szállnak szembe több mint
kétszáz náci hadosztállyal. – Teljes lett a csend a teremben. – Az oroszok – mondtam
nagy nyomatékkal – a szövetségeseink. Nemcsak a saját életformájukért, hanem a mi
életformánkért is küzdenek. Már pedig én úgy ismerem az amerikaiakat, hogy ık maguk
szeretik megharcolni a maguk harcát. Sztálin felszólított bennünket, Roosevelt már
felemelte a szavát: szóljunk hát mi is ilyen értelemben: nyissuk meg azonnal a második
frontot!
Hét percig tartó hatalmas zajgás keletkezett. Ez a gondolat már érlelıdött a
hallgatóság szívében, tudatában. Nem hagyták folytatni a beszédet, tapsoltak, a lábukkal
dobogtak. És míg dobogtak, kiáltoztak és a levegıbe hajigálták a kalapjukat, felötlött
bennem, nem mondtam-e túl sokat, nem merészkedtem-e túl messzire. Aztán dühös
lettem magamra, hogy ilyen kishitő gondolatom támadhatott, holott ezrek harcolnak és
halnak meg. Mikor végre lecsillapodott a közönség, így szóltam:
– Mivel mind így éreznek, küldjön kérem minden, de minden jelenlevı táviratot az
elnöknek. Reméljük, hogy holnap tízezer kérés lesz az íróasztalán, hogy nyissuk meg a
második frontot!
Úgy éreztem, hogy a győlés után a levegı megtelt feszültséggel és nyugtalansággal.
Dudley Field Malone, John Garfield és én elmentünk valahová vacsorázni.
– Nagyon sok bátorság van önben – mondta a beszédemre célozva John Garfield. Ez
kényelmetlenül érintett, mert nem kívántam hıs lenni, sem pedig hírhedt politikai ügybe
bonyolódni. Csak azt mondtam, amit ıszintén igaznak hittem és tudtam. John
megjegyzése után mintha az este hátralevı részén baljós felhık tornyosultak volna
felettem. De aztán úgy látszott, hogy a fenyegetı viharfelhık eloszlanak, és az élet a
szokásos mederben folyt tovább Beverly Hillsben.
Néhány héttel késıbb felkértek, hogy telefonon szóljak egy Madison Square-i
tömeggyőlés résztvevıihez. Mivel ugyanarról az ügyrıl volt szó, eleget tettem a kérésnek
– miért ne? A győlést fölöttébb tiszteletre méltó személyiségek és szervezetek rendezték.
Tizennégy percig tartott a beszéd, amelynek szövegét a C. I. O. Szakszervezeti Szövetség
jónak látta közzétenni. Nem álltam egyedül ebben a küzdelemben, mint ezt a C. I. O. által
kiadott alábbi szövegő brosúra is igazolja:

A BESZÉD

“OROSZ CSATAMEZİKÖN ÁLL VAGY BUKIK

A DEMOKRÁCIA"

A tömeget elızetesen figyelmeztették, hogy a beszédet ne szakítsa félbe tapssal; az

összegyőltek néma csendben füleltek minden egyes szóra. Így figyelt a tömeg tizennégy
percen keresztül Charles Chaplinnek, Amerika nagy népmővészének Hollywoodból
közvetített telefonbeszédére.
1942. július 22-ének késı délutánján hatvanezer szakszervezeti tag, valamint polgári,
jótékonysági, veterán, községi és egyházi szervezetek tagjai és mások győltek össze New
Yorkban a Madison Square Parkban, hogy támogassák Franklin D. Roosevelt elnököt a
második front azonnali megnyitására irányuló törekvésében, hogy döntı gyızelmet
arassunk Hitler és a tengelyhatalmak fölött.
A nagy tüntetést a Greater New York Industrial Union Council és a C. I. O. keretében
egyesült kétszázötven szakszervezet kezdeményezte. Wendell L. Wilkie, Philipp Murray,
Sidney Hillmann és más kiváló amerikaiak lelkes üzenetet intéztek a győléshez.
Felhıtlen ég köszöntötte a győlést. A szövetséges nemzetek zászlói lobogtak a szónoki
emelvényen a csillagos lobogó körül. A parkot környezı utcákat is eltorlaszolta a
tengernyi ember; a transzparensek az elnök támogatására szólítottak fel, s a második front
megnyitását követelték.
A győlés részvevıi elıször elénekelték a Csillagos, sávos lobogó címő dalt, Lucy
Monroe vezényletével. Az American Theatre Wing népszerő csillagai, közöttük Jane
Froman, Ariene Francis és mások adtak szórakoztató mősort. James M. Mead és Claude
Pepper, az Egyesült Államok szenátorai, F. H. La Guardia polgármester, Charles Poletti
helyettes kormányzó, Vito Marcantonio képviselı, Michael Quill és Joseph Curran, a
New York-i C. I. O. tanácsának elnöke voltak a fıbb szónokok.
Mead szenátor a következıket mondta:
– Csak akkor nyerjük meg ezt a háborút, ha Ázsia, a leigazolt Európa és Afrika
hatalmas tömegeit meggyızzük, hogy teljes szívvel és lelkesedéssel vegyenek részt a
szabadságért folyó küzdelemben. – Pepper szenátor:
– Aki gátolja erıfeszítéseinket, aki mérsékletért kiáltozik, ellensége a köztársaságnak.
– Joseph Curran:
– Megvannak az embereink. Megvan a felszerelésünk. Ismerjük a gyızelemhez vezetı
utat: ez az út a második front azonnali megnyitása.
Az egybegyőlt tömeg megéljenezte az elnököt, éltette a második frontot és hıs
szövetségeseinket, a Szovjetuniót, Angliát és Kínát. Ezután következett Charles
Chaplinnek távolsági telefonon közvetített felszólalása.

TÁMOGASSUK AZ ELNÖK TÖREKVÉSÉT

A MÁSODIK FRONT AZONNALI MEGNYITÁSÁRA!

Madison Square Park, 1942. július 22.

Az orosz csatamezıkön áll vagy bukik a demokrácia. A szövetségesek sorsa a

kommunisták kezében van. Ha a Szovjetunió elbukik, az ázsiai kontinens – földünk
legnagyobb és leggazdagabb kontinense – náci uralom alá kerül. Ha gyakorlatilag az
egész Kelet a japánok kezébe kerül, a nácik megkaparintják a világ majdnem minden
létfontosságú hadianyagát. Milyen reménységünk maradhat akkor, hogy legyızzük
Hitlert?
Ha a Szovjetunió elbukna, kétségbeesett helyzetbe kerülnénk: a szállítási nehézségek
miatt, ezer mérföld hosszú utánpótlási vonalaink miatt, az acél, olaj és gumi problémája
miatt, és Hitler oszd-meg-és-uralkodj stratégiája miatt.
Néhány ember azt állítja, hogy ez tíz vagy húsz évvel hosszabbítaná meg a háborút.
Nézetein szerint ez derőlátó vélekedés. Ilyen körülmények között, ilyen félelmetes
ellenféllel szemben egész jövınk kockán forogna.

MIRE VÁRUNK?

Az oroszoknak sürgıs segítség kell. Követelik a második frontot. A szövetségesek

között véleménykülönbség támadt, van-e mód a második front azonnali megnyitására.
Halljuk, hogy a szövetségeseknek nincs elegendı készletük a második front ellátására.
Majd azt halljuk, hogy ezek a készletek mégis rendelkezésre állnak. Azt is halljuk, hogy a
szövetségesek az esetleges vereség veszélye miatt nem akarják még kockáztatni a
második frontot. Nem akarnak kockázatot vállalni, amíg nincsenek felkészülve, és nem
biztosak a dolgukban.
De megengedhetjük-e magunknak, hogy várjunk, amíg felkészülünk, és biztosak
vagyunk a dolgunkban? Megengedhetjük-e magunknak, hogy csak biztosra menjünk? A
háborúban nincs biztonságos stratégia. Ebben a percben a németek harmincöt mérföldre
közelítették meg a Kaukázust. Ha a Kaukázust elvesztjük, elvesztjük az orosz olaj
kilencvenöt százalékát. Mikor tízezrek halnak meg, és milliók néznek farkasszemet a
halállal, ıszintén meg kell mondanunk, mi a szándékunk. Az emberek kérdéseket tesznek
föl. Halljuk, hogy jelentıs expedíciós haderı szállt partra Észak-Írországban, hogy a
hajókaravánjaink kilencvenöt százaléka épségben megérkezik Európába, hogy kétmillió
angol talpig fegyverben várja az indulást. Mire várunk, mikor a Szovjetunióban olyan
kétségbeejtı a helyzet?

EL TUDJUK VISELNI!

Hadd figyelmeztessük a hivatalos Washingtont és a hivatalos Londont: nem azért

fogalmazzuk meg ezeket a kérdéseket, hogy egyenetlenségeket szítsunk. Azért tesszük fel
a kérdéseket, hogy felszámoljuk a fejetlenséget, hogy bizalmat meg egységet teremtsünk
a késıbbi gyızelem érdekében. És bármi lesz a válasz, el tudjuk viselni.
A Szovjetunió harcol, hátát a falnak vetve. Ez a fal a szövetségesek védelmi ereje.
Védtük Líbiát, és vereséget szenvedtünk. Védtük Krétát, és vereséget szenvedtünk.
Védtük a Fülöp-szigeteket és más csendes-óceáni szigeteket, és vereséget szenvedtünk.
De nem tudnánk elviselni, hogy elveszítsük a Szovjetuniót, mert ott húzódik a
demokrácia erıinek döntı arcvonala. Mikor világunk, életünk, civilizációnk a szemünk
láttára omlik össze, vállalnunk kell a veszélyt.
A legvészesebb csapást az mérné a szövetségesek ügyére, ha az oroszok elvesztenék a
Kaukázust. Tartsuk majd szemmel akkor a mérsékelteket, mert bizonyos, hogy elı
fognak bújni odújukból. Békét akarnak majd közvetíteni köztünk és a gyızelmes Hitler
között. Ezt fogják mondani: Hasztalan lenne még több amerikai életet áldozni, mikor jól
megalkudhatunk Hitlerrel.

ÓVAKODJUNK A NÁCI CSAPDÁTÓL!

Vigyázzunk, ne essünk a nácik csapdájába! A náci farkasok báránybırbe bújnak.

Csábító békét kínálnak majd, és még fel se ocsúdunk, már be is hódoltunk a náci
ideológiának. És akkor rabszolgaságra vetnek a nácik. Elrabolják szabadságunkat, és
leigázzák lelkünket. A világon a Gestapo fog uralkodni. A levegıbıl uralkodnak majd
rajtunk, az lesz a jövı hatalma.
Ha a levegı hatalma náci kézbe kerül, a náci rendszer eltörli minden ellenfelét a föld
színérıl bombáival. Vége az emberi haladásnak. Vége a kisebbségi jogoknak, a
munkások jogainak, az állampolgári jogoknak. Mindez bombák martaléka lesz. Ha
hallgatunk a mérsékeltekre, és békét kötünk a diadalmas Hitlerrel, Hitler szörnyő rendje
lesz úrrá a világon.

VÁLLALHATJUK A VESZÉLYT!

Vértezzük fel magunkat a mérsékeltek ellen, mert ezek súlyos csapások után mindig
felütik a fejüket.
Ha résen leszünk, és megóvjuk erkölcsi tartásunkat, semmitıl sem kell félnünk. Ne
feledjétek, ez az erkölcsi tartás mentette meg Angliát. Ha megırizzük a szellemünket,
bizonyos a gyızelem.
Hitler óriási kockázatot vállalt. Legmerészebb vállalkozása a Szovjetunió
megtámadása. Az Isten sem segíthet rajta, ha nem sikerül áttörnie a nyáron a
Kaukázusnál. Isten sem segíthet rajta, ha még egy telet Moszkva elıtt kell töltenie.
Kockázatos az esélye, mégis vállalta. Ha Hitler vállalhat kockázatot, mi ne
vállalhatnánk? Vegyük át a kezdeményezést. Szórjunk még több bombát Berlinre.
Készüljenek el azok a Glenn Martin repülıgépek, hogy megoldódjanak utánpótlási
nehézségeink. És mindenek fölött, nyissuk meg azonnal a második frontot.

GYİZELEM TAVASSZAL!

Legyen ez a célunk: gyızelem tavasszal. Ti a gyárakban, ti a szántóföldeken, ti

egyenruhában, ti világpolgárok: dolgozzunk és harcoljunk e cél érdekében. Hivatalos
Washington és hivatalos London! Legyen a célunk: gyızelem tavasszal!
 Ha szívünkbe zárjuk ezt a gondolatot, ha ezért a gondolatért munkálkodunk, ha ezért a
gondolatért élünk, megszületik a szellem, amely megsokszorozza erınket, és
meggyorsítja lendületünket.
Törekedjünk a lehetetlenre. Emlékezzetek: a történelem nagy vállalkozásaiban mindig
a látszólag lehetetlent ostromolták meg.

Egyelıre nyugalmasan teltek a napjaim. De ez vihar elıtti csendnek bizonyult. Az

elkövetkezı hátborzongató történetet ártalmatlannak látszó körülmények elızték meg.
Vasárnap volt. A teniszmérkızés után Tim Durant elmesélte nekem, hogy találkája van
egy Joan Barry nevő fiatal nıvel, Paul Getty ismerısével; a nı most tért vissza Mexico
Citybıl, és ajánlólevelet kapott egy barátunktól, A. C. Blumenthaltól. Tim meghívta ıt
egy másik lánnyal vacsorára, és megkérdezte, nem tartanék-e velük, mert Miss Barry
amúgy is találkozni szeretne velem. A Perino étteremben jöttünk össze. A szóban forgó
hölgy kedves volt és vidám, s miután négyesben eltöltöttünk egy ártalmatlan estét, nem
képzeltem, hogy valaha is viszontlátom a lányokat.
Ám a rákövetkezı vasárnap Tim magával hozta ıket rendes teniszpartinkra. Vasárnap
este a személyzetnek kimenıje lévén, a városban szoktam vacsorázni. Meghívtam tehát
Timet és Miss Barryt, hogy étkezzenek velem Romanoffnál, vacsora után pedig
hazavittem ıket a kocsimon. Másnap reggel Miss Barry felhívott, és érdeklıdött, nem
ebédelnénk-e együtt. Közöltem vele, hogy kilencven mérföldre Santa Barbarába megyek
egy árverésre, és ha nincs jobb dolga, tartson velem. Ott majd megebédelünk, aztán
elmegyünk az árverésre. Megvásároltam néhány tárgyat, majd hazahajtottunk Los
Angelesbe.
Miss Barry csinos, nagy darab, jó termető huszonkét éves teremtés volt. Felsıtestének
kupolái rendkívüli módon dagadoztak, és a szokatlanul mélyen kivágott nyári ruha
ugyancsak felhívta rájuk a figyelmemet; a visszaúton mindez felébresztette férfiúi
érdeklıdésemet. Ekkor közölte, hogy összeveszett Paul Gettyvel, és másnap éjjel
visszautazik New Yorkba, hacsak nem kívánom, hogy ne menjen el, mert akkor feladja
egyéb terveit, és marad. Gyanakvással húzódtam vissza, mert egy kicsit túl hirtelennek,
szokatlannak látszott az ajánlata. İszintén megmondtam, hogy miattam ugyan ne
maradjon; ezzel le is tettem a lakása elıtt, és elbúcsúztam tıle.
Meglepetésemre néhány nappal késıbb azt telefonálta, hogy mégis maradt; kérdezte,
nem találkozhatnánk-e az este. Állhatatosság a siker titka. Miss Barry is így aratott sikert;
azontúl gyakran találkoztunk. A következı napok nem voltak éppen kellemetlenek, de a
kapcsolatunkban volt valami nem egészen normális. Gyakran késı éjjel bukkant fel a
házamban, telefonálás nélkül. Ez nem volt megnyugtató. Majd egy hétig nem hallottam
felıle. Nem vallottam be magamnak se, de kényelmetlen érzés hatalmasodott el rajtam.
Miss Barry azonban lefegyverzıen kedves volt, valahányszor elıtőnt. Kétségeim,
aggályaim elcsitultak.
Valamelyik nap Sir Cedric Hardwicke és Sinclair Lewis társaságában ebédeltem.
Beszélgetés közben szó esett a Shadow and Substance (Árnyék és anyag) címő darabról,
amelyben Cedric fıszerepet játszott. Bridget alakját Lewis modern Szent Johannához
hasonlította, és úgy vélte, a darabból remek filmet lehetne csinálni. Felébredt az
érdeklıdésem, és szóltam Cedricnek, hogy szívesen elolvasnám. Küldött is egy példányt.
Néhány nappal késıbb Joan Barry nálam vacsorázott. Beszéltem neki a színdarabról.
Már látta, és azt mondta, szívesen eljátszana a lány szerepét. Ajánlkozását nem vettem
komolyan, de még az este felolvasta nekem a szerepet. Nagy meglepetésemre kitőnıen
csinálta, még az ír hanghordozást is eltalálta. Annyira nekibuzdultam, hogy néma
próbafelvételeket készítettem róla, mert érdekelt, hogy festene filmen. A próba
kielégítıen sikerült.
A furcsaságaival kapcsolatos kétségeim teljesen elültek. Meg voltam gyızıdve róla,
hogy új színésznıt fedeztem fel. Elküldtem Max Reinhardt színésziskolájába, mert
technikai képzésre volt szüksége. Ezentúl ritkán láttam, mert az iskola lekötötte az idejét.
Még nem szereztem meg a darab megfilmesítési jogát, érintkezésbe léptem tehát
Cedrickel, és szíves segítségével a jog huszonötezer dollár ellenében az enyém lett. Majd
heti kétszázötven dolláros fizetéssel szerzıdtettem Miss Barryt.
Vannak misztikusok, akik azt tartják, hogy létünk félig álom; szerintük nehéz
felismerni, hol végzıdik az álom, és hol kezdıdik a valóság, így jártam én is. A
forgatókönyv megírása hónapokra elfoglalt. Furcsa és kísérteties dolgok vették
kezdetüket. Miss Barry az éjszaka legkülönbözıbb óráiban alaposan berúgva állított be a
Cadillacjén; fel kellett ébresztenem a sofırt, hogy szállítsa haza. Egyszer összetörte a
kocsiját a feljárón, és ott kellett hagynia. A neve most már összefüggésben állt a Chaplin
mőtermekkel, ezért tartottam tıle, botrány lesz, ha a rendırség lefüleli, mert részegen
vezet. A végén olyan duhaj módon viselkedett, hogy nem vettem fel a telefont, és ajtót se
nyitottam, mikor hajnaltájban feltőnt. Erre betörte az ablakokat. Egyik napról a másikra
lidércnyomás lett az életemen.
Azt is felfedeztem, hogy több hete hiányzik a Reinhardt iskolából. Mikor kérdıre
vontam, meglepetésemre kijelentette, hogy esze ágában sincs színésznınek menni; ha
megfizetem az anyja meg az ı vonatjegyét vissza New Yorkba, és adok neki ráadásul
ötezer dollárt, összetépi a szerzıdést. Kaptam az ajánlaton, megvettem a jegyeket, és
kifizettem az ötezer dollárt. Boldog voltam, hogy megszabadultam tıle.
Noha a Barry-féle vállalkozás összeomlott, nem bántam meg, hogy megvásároltam a
Shadow and Substance filmesítési jogát, mert már csaknem elkészültem a
forgatókönyvvel. Igen jónak tartottam a munkámat. A San Franciscó-i győlés óta
hónapok teltek el, és az oroszok még mindig hiába követelték a második frontot. Újabb
kérés érkezett hozzám New Yorkból: tartsak beszédet a Carnegie Hallban. Küszködtem
magammal, elmenjek-e vagy sem; végül is úgy gondoltam, hogy én indítottam el a
mozgalmat. Ez elég. De egy nappal késıbb Jack Warnerrel teniszeztem, és
megemlítettem neki a dolgot.
Titokzatosan rázta a fejét.
– Ne menjen el – mondta. – Miért ne? – kérdeztem.
Nem adott egyenes választ, csak ennyit szólt:
– Fogadja meg a tanácsom: ne vállalja.
Ez ellenkezı hatást váltott ki. Kihívásnak éreztem. Akkoriban nem volt szükség
ékesszólásra, hogy az ember egész Amerika rokonszenvét felkeltse a második front iránt,
mert az oroszok éppen megnyerték a sztálingrádi csatát. Elmentem tehát a győlésre, és
magammal vittem Tim Durantet is.
A Carnegie Hallban tartott győlésen jelen volt – sok más kiválóság társaságában –
Pearl Buck, Rockwell Kent és Orson Welles. Orson Wellesnek is fel kellett szólalnia; ám
ahogy győlt az ellenzék felıl a vihar, úgy kormányozta Welles a beszéde hajóját
biztonságosabb vizekre. Elıttem szólalt fel, és azt mondta, semmi okot nem lát, hogy ne
beszéljen, mivel a győlés az orosz hadisegély ügyét szolgálja, és az oroszok
szövetségeseink. Sótlan kis mondóka volt. Ettıl még szilárdabban eltökéltem, hogy
ıszintén elmondom a véleményemet. A beszédem elején említést tettem egy újságíróról,
aki megvádolt, hogy szeretném elıírni, miként vezessük a háborút:
– Azt hiszem, megállapítható a dührohamaiból, hogy féltékeny, és saját maga szeretné
meghatározni a háború folytatásának módját. A baj az, hogy eltérıek a véleményeink a
stratégiáról: ı jelenleg nem hisz a második frontban. Én hiszek!
A Daily Worker azt írta, hogy a győlésen Charlie és a közönség a szeretet ünnepét
ülte. Mégis kavargó érzésekkel távoztam: az örömbe üröm vegyült. Nyugtalan lettem.
A Carnegie Hallban tartott győlés után Tim és én Constance Collier társaságában
vacsoráztunk. İ is jelen volt a győlésen, és nagyon meghatódott. Márpedig Constance-ra
nehéz lett volna ráfogni, hogy baloldali érzelmő. Hazaérkezésem után szállásomon, a
Waldorf-Astoriában már több telefonüzenet várt Joan Barrytıl. Borsózott a hátam.
Azonnal összetéptem az üzeneteket, de újra megszólalt a telefon. Utasítani akartam a
központot, hogy ne kapcsolja a szobámat, de Tim így szólt:
– Jobban tennéd, ha felvennéd a kagylót, mert rögtön itt terem, és botrányt csap. Így
hát mikor a következı alkalommal csengetett a telefon, jelentkeztem. Miss Barry
rendesen és kedvesen beszélt, és csak annyit kívánt, hogy feljöhessen üdvözölni. Mit volt
mit tennem? Mindenesetre megkértem Timet, ne hagyjon magunkra. Barry elmondta,
hogy a Paul Getty-féle Pierre szállóban lakik, mióta visszatért New Yorkba. Azt
hazudtam neki, hogy csak néhány napig maradunk New Yorkban, és majd igyekszem idıt
szakítani egy közös ebédre. Félóráig maradt, és mielıtt elment volna, megkérdezte, nem
kísérném-e haza a szállójába. Rá akart venni, kísérjem el a felvonóig, de gyanút fogtam.
Búcsút vettem tehát a bejáratnál. Ekkor láttam utoljára New Yorkban.
A második frontot sürgetı beszédeim miatt a New York-i társaság szép lassan
“elejtett". Már nem hívtak, hogy töltsem a hét végét fényőzı vidéki házakban. A
Carnegie Hallban tartott győlés után Clifton Fadiman, a Columbia Broadcasting
Systemnél dolgozó író és esszéista felkeresett a szállodában, és megkért, szerepeljek a
nemzetközi adásban. Kedvem lett volna elfogadni az ajánlatot, míg Fadiman ki nem
bökte, hogy a beszédet a Kate Smith mősor keretében sugározzák. Erre lemondtam a
szereplést azzal, hogy nem szeretném, ha a háborús erıfeszítéssel kapcsolatos
meggyızıdésem egy “Jello" hirdetésbe fulladna. Nem akartam megbántani Fadimant.
Tehetséges, mővelt és jóindulatú ember; a “Jello" megemlítésekor el is vörösödött.
Azonnal megbántam a dolgot, és szerettem volna visszaszívni, amit mondtam.
A továbbiakban a postám tele volt ajánlatokkal. Az egyik az “America First"
mozgalom egyik jeles képviselıjétıl, Gerald K. Smithtıl érkezett, aki vitatkozni szeretett
volna velem a tárgyról. Más levelek arra kértek, tartsak elıadást vagy mondjak beszédet a
második front érdekében.
Most már úgy éreztem, politikai lavina ragad magával. Feltettem magamban a kérdést,
milyen erı irányított? Mennyire ösztökélt a színész kíváncsisága, hogy az élı közönség
miként reagál? Belemegyek-e ilyen Don Quijote-i vállalkozásba, ha nem készítettem
volna náciellenes filmet? Vagy pusztán a hangosfilmtıl való irtózásom és viszolygásom
tört elı ebben a formában? Úgy gondolom, valamennyi érzésnek volt szerepe, de a döntı
indíték mégiscsak a náci rendszer iránti győlöletem és megvetésem volt.

XXVII
Beverly Hillsben ismét a Shadow and Substance forgatókönyven dolgoztam: közben
megjelent nálam Orsón Welles a következı ajánlattal. Elıadta, hogy egy dokumentfilm-
sorozat foglalkoztatja: a való életbıl vett történetek megfilmesítése. Az egyik film a
hírhedt francia gyilkosról és kékszakállról, Landruról készült volna; úgy gondolta, remek
drámai szerep lenne nekem.
Érdekelt a terv, mert változást jelentett volna: nem lett volna vígjáték, és nem
magamnak kellett volna megírnom, játszanom és rendeznem a darabot, ahogy azt évek
hosszú során át tettem. Kértem hát a forgatókönyvet.
– Ja, az még nincs megírva – mondta Welles –, de nem is kell mást tenni, csak
elıvenni a Landru-per jegyzıkönyveit, és kész a sztori.
Majd hozzátette:
– Azt hittem, esetleg örülne, ha segíthetne a forgatókönyv megírásában.
Csalódást éreztem.
– Ha segítenem kell a forgatókönyv megírásában, nem érdekel a dolog – szögeztem le,
és ezzel el is ejtettük a tervet.
Néhány nappal késıbb azonban felderengett bennem a gondolat, hogy a Landru-
ötletbıl remek vígjátékot lehetne csinálni. Felhívtam Wellest.
– A tervezett Landru-dokumentumfilm alapján vígjátéki ötletem támadt. A
vígjátéknak nincs ugyan köze Landruhoz, de hogy tisztázzuk a dolgot, hajlandó vagyok
pusztán azért, mert az ön javaslata alapján jutott eszembe, ötezer dollárt fizetni.
Welles hümmögött és hammogott.
– Nézze csak, a Landru nem eredeti alkotása önnek vagy bárki másnak – mondtam. –
A történet közkincs.
Welles gondolkozott egy pillanatig, aztán kért, lépjek érintkezésbe a menedzserével.
Megkötöttük az üzletet: Welles kapott ötezer dollárt, én meg mentesültem minden
kötelezettség alól. Welles elfogadta a feltételeket, de ragaszkodott egy kikötéshez: hogy
joga legyen a film megtekintése után követelni az alábbi szöveg vetítését: “Orsón Welles
ötlete alapján." Annyira elfogott a hév, hogy keveset gondoltam evvel a kikötéssel. Ha
elıre láttam volna, milyen szellemi tıkét igyekszik majd kovácsolni ebbıl az
elismerésbıl, meg kellett volna tagadnom a kérését.
Félretettem tehát a Shadow and Substance-t, és belefogtam a Monsieur Verdoux
megírásába. Már három hónapja dolgoztam a forgatókönyvön, mikor Joan Barry
berobbant Beverly Hillsbe. Az inasom szólt, hogy keresett telefonon; ám meghagytam,
hogy semmi szín alatt se vagyok hajlandó találkozni vele.
Az ezután következı események nemcsak szennyesek, de gyalázatosak is voltak.
Betört a házamba, beverte az ablakokat, pénzt követelt, csak mert nem akartam látni
többet. Végre már arra is rákényszerültem, hogy a rendırség segítségét vegyem igénybe,
amit már sokkal korábban is meg kellett volna tennem, hiába volt ez pompás csemege a
sajtónak.
De a rendırség nagy tapintanál állt rendelkezésemre. Hajlandónak mutatkozott
eltekinteni a csavargás címén indítható eljárástól, ha megfizetem a lány vonatköltségét
vissza New Yorkba. Mit tehettem, újra megváltottam a vonatjegyét; a rendırség
figyelmeztette Joan Barryt, ha még egyszer felbukkan Beverly Hills környékén, perbe
fogják csavargásért.

Furcsának látszik, hogy ezt a szennyes közjátékot szinte átmenet nélkül követte életem
legboldogabb eseménye. De az árnyékok beleolvadnak az éjszakába, és a hajnalfénybıl
tör elı a napsugár.
Néhány hónappal késıbb Miss Mina Wallace, egy hollywoodi színészközvetítı, azzal
hívott fel, hogy egy frissiben New Yorkból érkezett ügyfele véleménye szerint alkalmas
lenne Bridgetnek, a Shadow and Substance nıi fıszerepének eljátszására. Úgyis bajba
kerültem a Monsieur Verdoux-val, mert nehéz volt valószerően megformálni a történetet,
hát szerencsés elıjelet láttam Miss Wallace ösztönzı üzenetében: jobb lenne, ha ismét a
Shadow and Substance megfilmesítésével foglalkozom, és egy idıre félreteszem a
Monsieur Verdoux-t. Visszahívtam tehát a közvetítı irodát, és szerettem volna további
részleteket megtudni. Miss Wallace közölte, hogy az ügyfele Oona O'Neill, Eugene
O'Neillnek, a híres drámaírónak a lánya. Sohase találkoztam O'Neill-lel, de
színdarabjainak ünnepélyessége alapján meglehetısen borús elıérzet környékezett a
lányát illetıen, így kurtán csak ennyit kérdeztem Miss Wallace-tól:
– Tud játszani az a nı?
– Szerzett egy kis színpadi tapasztalatot a keleti országrészben, nyári turnén. A
legokosabb lenne, ha próbafelvételt készítene róla, és saját maga állapítaná meg – mondta
Miss Wallace. – És ha nem akarja mindjárt elkötelezni magát, jöjjön el hozzám
vacsorára. Úgy intézem, hogy a lány is ott legyen.
Korán érkeztem. A fogadószobában egy fiatal hölgy ült egyedül a tőz mellett. Míg
Miss Wallace-ra vártunk, bemutatkoztam, és kérdeztem, nem Miss O'Neillhez van-e
szerencsém? Miss O'Neill mosolygott. Ellentétben a magamban megrajzolt képpel,
ragyogó szépség állt elıttem, rendkívül vonzó, tartózkodóan bájos és kedves.
Várakoztunk a háziasszonyunkra, és közben beszélgettünk.
 Végre megérkezett Miss Wallace, és hivatalosan is összeismertetett bennünket.
Négyen vettünk részt a vacsorán: Miss Wallace, Miss O'Neill, Tim Durant és jómagam.
Az üzletrıl nem beszéltünk, de kerülgettük a témát. Megemlítettem, hogy a Shadow and
Substance nıi fıszereplıje igen fiatal lány, mire Miss Wallace elejtette azt a
megjegyzést, hogy Miss O'Neill éppen most múlt tizenhét éves. Reményeim hervadozni
kezdtek. A szerep fiatal színésznıt kívánt ugyan, de az alak szövevényes jellemének
megformálásához idısebb és tapasztaltabb színésznıre lett volna szükség. Vonakodva
elhárítottam magamtól Miss O'Neill szerepeltetésének gondolatát.
Néhány nappal késıbb Miss Wallace ismét rám csengetett. Megkérdezte, van-e valami
tervem Miss O'Neill-lel, mert a Fox filmvállalat is érdeklıdik iránta. Azonmód
szerzıdtettem, így kezdıdött kapcsolatunk, amely húsz éve tartó tökéletes boldogságban
teljesedett ki. Remélem, még sok boldog év követi a tovaszálltakat.
Kezdtem jobban megismerni Oonát, s mindig új meglepetést szerzett humorérzékével
és megértı lelkével: mindig bele tudott helyezkedni a másik ember nézıpontjába. Ezért
és számtalan más ok miatt szerettem meg. Ez idı tájt töltötte be a tizennyolcadik évét;
bíztam benne, hogy ıt nem keríti a hatalmába a fiatalkor szeszélyessége. Oona lett a
szabályt erısítı kivétel; elıször megriadtam ugyan a bennünket elválasztó nagy
korkülönbségtıl. De Oona olyan eltökélt volt, mintha egy axiómát fedezett volna fel.
Elhatároztuk, hogy a Shadow and Substance megfilmesítése után összeházasodunk.
Elkészítettem a forgatókönyv vázlatát, és felkészültem a forgatásra. Ha rögzíteni
tudom a celluloidszalagon Oona ritka bőbáját, a Shadow and Substance-ból nagy siker
lesz.
E készülıdés közepette Barryt megint idefújta a szél a városba. Vidoran közölte
telefonon az inassal, hogy egy vasa sincs, viszont három hónapja terhes. Nem szeretne
vádaskodni, vagy akár csak utalni is rá, hogy mindezért ki felelıs. Nekem semmi közöm
sem lehetett a dologhoz, meghagytam tehát az inasnak, ha megint ólálkodni talál a ház
körül, botrány ide, botrány oda, értesítem a rendırséget. Már másnap megjelent, frissen,
vidáman, és többször körüljárta a házat meg a kertet. Nyilvánvalóan elıre kitervelte a
viselkedését. Késıbb derült ki, hogy felkereste a sajtó egyik lelkizı nıjét, aki azt
tanácsolta neki, menjen vissza a házam elé, és csak hagyja magát letartóztatni.
Személyesen is beszéltem vele, és figyelmeztettem, ha nem hagyja el a környéket, a
rendırséghez fordulok. De Barry csak nevetett. Vége szakadt a türelmemnek. Nem
tudtam tovább elviselni ezt a zsarolásra irányuló zaklatást: szóltam az inasnak, hogy
telefonáljon a rendırségre.
Néhány órával késıbb az újságok csak úgy feketéllettek a szenzációs fıcímektıl.
Pellengérre állítottak, elmarasztaltak, bemocskoltak: “Miss Barryt ırizetbe vétette és
nyomorba döntötte születendı gyermekének apja: Chaplin." Egy héttel késıbb apasági
keresetet nyújtottak be ellenem. A vádaskodások láttán felhívtam az ügyvédemet, Lloyd
Wrightet, és közöltem vele, hogy az utóbbi két évben semmi dolgom se volt ezzel a Barry
nevezető nıszeméllyel.
Az ügyvédem tudott arról a szándékomról, hogy szeretném megkezdeni a Shadow and
Substance forgatását; bizalmasan azt tanácsolta, halasszam el a munka megkezdését, és
küldjem vissza Oonát New Yorkba. Nem fogadhattuk meg a tanácsát. Ennek a
nıszemélynek a hazugságai vagy az újságok címoldala nem határozhatja meg
cselekedeteinket. Oona és én már beszéltünk róla, hogy összeházasodunk; úgy
döntöttünk, hogy nem halogatjuk tovább, hanem nyomban megesküszünk. Barátom,
Harry Crocker intézett el minden szükséges tennivalót. Crocker ekkoriban Hearstnel
dolgozott; megígérte, hogy csak néhány felvételt készít az esküvırıl. Véleménye szerint
sokkal okosabb, ha az esküvı közlésére kizárólagosságot adunk Hearstnek, mert akkor a
cikket barátnınk, Louella Parsons írja meg, és nem kell kitennünk magunkat más újság
ellenséges indulatának.
Carpinteriában, egy Santa Barbarától tizenöt mérföldnyire fekvı kis faluban
esküdtünk össze. De mielıtt megkaptuk volna a házassági engedélyt, be kellett
jelentkeznünk a Santa Barbara-i városházán. Reggel nyolc óra volt, s alig mutatkozott
élet a város utcáin e korai órában. A bejelentıhivatal tisztviselıje értesíteni szokta a
sajtót az íróasztal alsó lapjára szerelt titkos csengıgomb megnyomásával, ha valami
híresség jelent meg elıtte. Harry a fényképész-csıdület elkerülésére úgy rendezte a
dolgot, hogy én a hivatal elıtt várakozzam, míg Oona bejelentkezett. A tisztviselı
felvette a szokásos adatokat, Oona nevét és korát, majd így szólt:
– Na, és hol a fiatal vılegény?
Nagy hőhót csapott, mikor meglátott.
– Micsoda meglepetés!
És Harry látta, hogy már el is tőnik a keze az asztal alatt. Sietségre szorítottuk azonban
a tisztviselıt; hiába húzta-halasztotta a dolgot, végül mégis ki kellett adnia az engedélyt.
Alig léptünk ki a házból és ültünk be a kocsinkba, a sajtó autói begördültek az udvarra.
Élet-halál hajsza kezdıdött: Santa Barbara elhagyatott utcáin száguldoztak e kora reggeli
órában. Farolt a kocsi, sikoltott a gumiabroncs, amint hirtelen egyik mellékutcából a
másikba kanyarodtunk. Nagy nehezen mégiscsak leráztuk ıket, és megérkeztünk
Carpinteriába, ahol Oonával csendben összeházasodtunk.
Két hónapra házat béreltünk Santa Barbarában. A sajtó ırjöngése ellenére csendesen
éltünk a házban. Nem tudták, merre vagyunk, mégis valahányszor megszólalt a csengı a
kapun, riadtan ugrottunk föl.
Esténként csendes sétát tettünk a környéken, de ügyeltünk, hogy fel ne ismerjenek.
Idınként mélységes depresszióba zuhantam, úgy éreztem, hogy az egész nemzet
keserősége és győlölete reám összpontosul; úgy éreztem, vége filmmővészi
pályafutásomnak. Ilyenkor Oona segített talpra: felolvasta a Trilby-t; nagyon viktoriánus
és nagyon mulatságos könyv, különösen azok a részei, mikor a szerzı oldalakon keresztül
magyarázgatja és mentegeti Trilby nagylelkőségét, amiért oly bıkezően osztogatja
erényét. Oona a felolvasáshoz a nyitott kandalló tüze mellé a karosszékbe kuporodott.
Bár idınként rám tört a rossz hangulat, a Santa Barbarában eltöltött két hónap
szívszorítóan romantikus idıszak volt, boldogság, aggodalom és kétségbeesés szıtte át.

Alig tértünk vissza Los Angelesbe, nyugtalanító hír érkezett barátomtól, Murphytıl, az
Egyesült Államok Legfelsı Bíróságának bírájától. Befolyásos politikusok vacsoráján vett
részt, s az egyik kijelentette, hogy most “elkapják Chaplint". “Ha bajba jut – írta Murphy
bíró –, jobban teszi, ha jelentéktelen kis kezdı ügyvédet fogad, és nem bízza védelmét
költséges emberre."
Bizonyos idı eltelt azonban, míg a szövetségi kormány megmozdult. De a sajtóban
egyhangú támogatásra talált, mert az újságok szemében én voltam a legsötétebb
gazember.
Idıközben készültünk az apasági perre, amely mint polgári ügy nem tartozott a
szövetségi kormányhoz. A kereset elleni védekezésül Lloyd Wright azt javasolta,
vétessek vérpróbát, amely – kedvezı esetben – kétségtelenül bizonyítja, hogy nem
lehetek a Barry gyermekének apja. Késıbb Lloyd hírül hozta: az ellenfél ügyvédjével az
alábbi feltételekben állapodott meg: fizessek huszonötezer dollárt Joan Barrynek, ennek
ellenében ı és gyermeke alávetik magukat a vérvizsgálatnak, és ha a vizsgálat
bebizonyítja, hogy nem lehetek a gyermek apja, Barry visszavonja az apasági keresetet.
Tüstént elfogadtam az ajánlatot. Ám az esély még mindig tizennégy az egyhez arányban
ellenem szólt, hiszen annyi embernek egyforma a vércsoportja. Az ügyvéd elmagyarázta
nekem, hogy ha a gyermek vércsoportja nem azonos sem az anyáéval, se a feltételezett
apáéval, a gyereknek egy harmadik személytıl kell származnia.
Miután Barry gyermeke megszületett, a szövetségi kormány esküdtszéki vizsgálatot
indított, és kihallgatta Barryt azzal a céllal, hogy vádat emeljen ellenem – bár el nem
tudtam képzelni, hogy milyen alapon tehetné ezt. Barátaim azt ajánlották, hogy fogadjam
el Gieslert, az ismert védıügyvédet, és Murphy bíró tanácsa ellenére így is cselekedtem.
Ez hiba volt, mert azt a látszatot keltette, hogy komoly bajban vagyok. Lloyd Wright
találkozót beszélt meg Gieslerrel, hogy megvitassák, milyen alapon emelhet vádat az
esküdtszék. Mindkét ügyvéd úgy értesült, hogy a kormány az úgynevezett Mann-törvény
megsértését kívánja bizonyítani.
A szövetségi kormány idınként élt a jogi zsarolásnak ezzel az eszközével, hogy
politikai ellenfeleit rossz hírbe keverje. A Mann-törvény eredeti rendeltetése az volt,
hogy megtiltsa a nık átvitelét az egyik államból a másikba prostitúciós célra. A
vöröslámpás körzetek megszüntetése után aligha lehetett a törvényt jogszerően
alkalmazni, de állampolgárok meghurcolására még mindig felhasználják. Ha egy férfi
elkíséri elvált feleségét az állam határán túl, és ott vele hál, megsérti a Mann-törvényt, és
öt évi börtönnek teszi ki magát. A jogi opportunizmusnak erre a hamis pillérére építette
fel az Egyesült Államok kormánya az ellenem emelt vádat.
E hihetetlen vádon felül a kormány egy másikat is kiagyalt, amely azonban olyan
fantasztikus, elavult jogi formaságon nyugodott, hogy végül is elejtették. Wright és
Giesler egyetértett abban, hogy mindkét vád képtelenség, és nem lesz nehéz megnyerni a
pert, ha valóban bíróság elé állítanak.
Kezdetét vette az esküdtszék nyomozati eljárása. Bíztam benne, hogy az egész
összeomlik: végtére is a Barry nevezető nıszemély tudomásom szerint anyja társaságában
utazgatott New York és California között. Néhány nappal késıbb felhívott Giesler.
– Charlie, valamennyi pontban vádat emelnek ön ellen – mondta. – A részletes
vádiratot késıbb ismertetik. Tájékoztatni fogom az elızetes kihallgatás idıpontjáról.
A következı hetek hasonlatosak voltak Kafka történeteihez. Azon vettem észre
magam, hogy mindent félretéve, teljes erımmel kell védelmeznem a szabadságomat. Ha
az összes vádpontban bőnösnek mondanának ki, húsz évi börtönre is elítélhetnek.
A bíróság elıtt folytatott elızetes kihallgatás után a fényképészek és a sajtó diadalt
ültek. Tiltakozásom ellenére betörtek a szövetségi vizsgálóbíró hivatalába, és
lefényképeztek, miközben ujjlenyomatot vettek rólam.
– Van joguk ehhez? – kérdeztem.
– Nincs – mondta a vizsgálóbíró –, de nem lehet ezeket a fickókat kordában tartani. –
A szövetségi kormány egyik hivatalnoka nyilatkozott így!
Barry gyermeke elérte azt a kort, amikor vérpróbát lehetett venni tıle. Az ügyvédeink
megállapodtak egy gyógyintézetben, és Barry, a gyermeke meg jómagam alávetettük
magunkat a vizsgálatnak. Valamivel késıbb az ügyvédem remegı hangon telefonált: –
Charlie, kedvezı az eredmény! A vérvizsgálat bebizonyította, hogy nem lehet a gyermek
apja!
– Méltó megtorlás! – kiáltottam meglehetısen érzelgısen.
A hír gyors szenzációt keltett a sajtóban. Az egyik újság így írt: “Charlie Chaplin
tisztázta magát." A másik: “A vérpróba megdönthetetlenül bizonyítja, hogy Chaplin nem
lehet a gyermek apja!"
A vérvizsgálat zavarba hozta a szövetségi kormányt, mégis folytatta ellenem az
eljárást. A tárgyalás közeledtével hosszú, sivár estéket töltöttünk Giesler házában, hogy
sorra vegyük Joan Barryvel való találkozásaim nyomasztó részleteit. Fontos levél érkezett
egy San Franciscóban lakó katolikus paptól. Tudomására jutott, hogy Barryt egy fasiszta
szervezet eszközül használja fel, és hajlandó lenne átjönni San Franciscóból Los
Angelesbe, hogy ilyen értelemben tanúskodjék. Ám Giesler lényegtelennek tartotta ezt a
körülményt, és eltekintett tıle.
Rengeteg terhelı bizonyíték állt rendelkezésünkre Barry jellemérıl és múltjáról.
Hetekig dolgoztunk ebben az irányban, de egyik este Giesler váratlanul kijelentette, hogy
a Barry jelleme ellen irányuló támadás elég ócska fogás. Bár eredményes volt Errol Flynn
perében, a mi esetünkben nem lesz rá szükség.
– Megnyerjük a pert, anélkül, hogy ezzel a kosszal foglalkoznunk kellene – mondta.
Lehet, hogy Giesler szemében kosz volt, én nagyon fontosnak tartottam Barry elıéletének
adatait.
Birtokomban voltak Barry levelei is, melyekben bocsánatot kért a nekem okozott
kellemetlenségekért, és köszönetet mondott kedvességemért és nagylelkőségemért.
Ezeket a leveleket a bizonyítási anyaghoz szerettem volna csatolni, mert megcáfolták
volna a sajtóban terjesztett rosszakaratú történeteket. Még örültem is, hogy a botrány
kiteljesedett, mert a sajtónak most már közölnie kellett az igazságot, hogy az amerikai
közönség szemében tisztázhassam magam – legalábbis ezt képzeltem.
Néhány szót kell ejtenem most Edgar Hooverról és az F. B. I. szervezetrıl, mert az F.
B. I. nagyon iparkodott bizonyítékot szolgáltatni az ügyésznek. Az ügy ugyanis a
szövetségi igazságszolgáltatás elé tartozott, s a nyomozásra az F. B. I. volt illetékes.
Évekkel ezelıtt már találkoztam egy vacsorán Hooverral. Durva arckifejezése, törött orra
ellenszenves benyomást keltett, de ha ezt legyőrte magában az ember, egészen kellemes
egyéniségnek bizonyult. Lelkesen magyarázott akkor nekem olyasmit, hogy kiváló
embereket, jogászokat is szeretne megnyerni, és feltölteni velük az F. B. I. sorait.
Néhány nappal perbe fogásom után Edgár Hoover és F. B. I. emberekbıl álló
társasága három asztalnyira ült Oonától és tılem a Chasen vendéglıben. Az asztalnál ült
Tippy Gray is, aki 1918 óta idınként felbukkant Hollywood környékén. Meg-megjelent a
hollywoodi estélyeken; semmirekellı, léha fickónak látszott, folytonos üres vigyora
eléggé bosszantott. Biztosra vettem, hogy zsúrfiú vagy statiszta a filmnél. Kíváncsi
voltam, mit kereshet Hoover asztalánál. Mikor Oona és én indulni készültünk, éppen
akkor fordultam hátra, mikor Tippy Gray is hátranézett: egy másodpercre összevillant a
tekintetünk. Semmitmondóan vigyorgott. Azonmód megértettem e vigyor
felbecsülhetetlen értékét.
Elérkezett a per napja. Giesler meghagyta, hogy pontosan tíz perccel tíz óra elıtt
találkozunk a szövetségi bíróság épülete elıtt, együtt lépünk a tárgyalóterembe.
A tárgyalóterem a második emeleten volt. Megjelenésünk nem keltett különösebb
feltőnést – a sajtó emberei voltaképpen ügyet se vetettek rám. Gondoltam, beérik azzal az
anyaggal, amit a per folyamán szereznek. Giesler lenyomott egy székbe, aztán körbejárt a
tárgyalóteremben, és több emberrel szót váltott. Úgy látszott, mintha mindenkinek sokkal
több köze lenne a dologhoz, mint nekem.
Ránéztem a szövetségi ügyészre. Olvasgatott a papirosaiban, jegyezgetett, több
emberrel bizalmasan beszélgetett, és nevetgélt. Tippy Gray is jelen volt, és néha
semmitmondó mosolya kíséretében futólag rám vetette a tekintetét.
Giesler ceruzát és jegyzettömböt hagyott az asztalon, hogy jegyzetelhessek a per alatt.
Nem akartam tétlenül, bámészkodva ülni, hát rajzolgatni kezdtem. Giesler nyomban
nálam termett:
– Ne firkáljon! – suttogta, kikapta kezembıl a papírlapot és összetépte. – Ha a sajtó
megkaparintja a rajzot, analizáltatni fogja, és mindenféle következtetésre jut belıle. –
Folyócskát és falusi hidat rajzoltam; gyermekkoromban firkáltam ilyeneket.
Most már egyre nıtt a feszültség a teremben; mindenki a helyére sietett. A bírósági
írnok hármat koppantott a kalapácsával, és indult a futam. Négy pontban emeltek vádat
ellenem: kettı a Mann-törvényre vonatkozott, kettı pedig valami poros jogszabályra,
amelyrıl senki se hallott a polgárháború óta; azzal sértettem meg szerintük ezt a törvényt,
hogy korlátoztam egy állampolgár jogait. Giesler elıször azzal kísérletezett, hogy az
egész vádat elejtsék. Ám ez csak formaság volt; annyi esélye sem volt, mintha egy
cirkusz közönségét akarta volna hazaküldeni, miután mindenki megfizette a belépti díjat.
Két napig tartott az esküdtszék összeválogatása; huszonnégy név szerepelt a listán.
Mindkét fél hat személy ellen emelhetett óvást, így jött létre a tizenkét tagból álló
esküdtszék. Az esküdtszék jelöltjeihez mindkét fél kérdéseket intézhetett; alaposan
megforgatták ıket, mielıtt elfogadták az esküdtszékbe. Az eljárás szerint a bíró, valamint
a vád és a védelem képviselıi kérdéseket intéztek a jelölthöz, vajon képes-e elfogultság
nélkül elbírálni az ügyet. Ilyen kérdések hangzottak el: olvasta-e az újságokat,
befolyásolják-e az újságban olvasottak, vagy kialakult-e valami elıre megfogalmazott
véleménye a sajtóban közöltek alapján, ismer-e olyan személyt, aki kapcsolatban áll a
perrel? Véleményem szerint tartalmatlan dolog volt, mert az utóbbi tizennégy hónapban a
sajtó kilencvenöt százaléka ellenséges érzést szított ellenem. Egy-egy jelölt kihallgatása
körülbelül félóráig tart, s ezalatt a vád, valamint a védelem képviselıje sebtében szalajtja
megbízottait, hogy információkat szerezzenek a jelöltrıl. Amikor a jelölt nevét
felolvasták, Giesler kis cédulán közölte kérdéseit embereivel, s azok nyomban eltőntek.
Tíz perc múlva a hírszerzı visszatért, és ilyen szövegő tájékoztatást csúsztatott Giesler
kezébe: “John Dokes, férfidivatáru-üzletben kiszolgáló, nıs, két gyermek, sohase jár
moziba."
– Egyelıre jó lesz – suttogta Giesler. Így ment tovább a válogatás, a szemben álló
felek elfogadtak vagy elutasítottak egy-egy jelöltet. A szövetségi ügyész suttogva tárgyalt
hírszerzıivel; Tippy Gray idınként rám vetette a szemét, és szokott módján mosolygott.
Már nyolc tag került az esküdtszékbe, mikor egy nıt szólítottak a bíróság elé. Giesler
rögtön így szólt:
– Ez nem kell nekünk. – Majd megismételte még néhányszor: – Nem tetszik nekem ez
a nı; van benne valami, ami nem tetszik nekem. – Még folyt a kihallgatás, amikor a
hírszerzı egy cédulát nyújtott át Gieslernek. – Ahogy gondoltam – súgta nekem, elolvasta
a cédulát –, a hölgy tudósító a Los Angeles Times-nál! Meg kell szabadulnunk tıle! A
másik oldal ráadásul túl gyorsan fogadta el. – Igyekeztem a hölgy arcába tekinteni, de
nem láttam tisztán, hát a szemüvegért nyúltam. Giesler gyorsan megragadta a karomat. –
Ne tegye fel a szemüvegét – suttogta. Benyomásom szerint a nı teljesen magába mélyedt,
de szemüveg nélkül csak homályosan láttam. – Sajnos már csak két óvási lehetıségünk
maradt – mondta Giesler –, jobban tesszük tehát, ha egyelıre megtartjuk. – A megmaradt
két óvást azután fel kellett használnia olyan jelöltek ellen, akik nyilvánvalóan elfogultak
voltak velem szemben; bele kellett nyugodnunk tehát a nıi tudósító esküdtszéki
tagságába.
A védelem és a vád képviselıinek jogi abrakadabrája úgy tőnt, mintha társasjátékot
folytatnának egymással, amelyhez szinte semmi közöm. A vád képtelensége ellenére
motoszkált a fejemben a gondolat, hogy esetleg mégis börtönbe kerülhetek hamis vád
alapján – de igazában sohase tartottam tıle. Néha eszembe ötlött pályafutásom jövıje, de
ezek a gondolatok zavarosak, távoliak voltak. Elhessegettem az efféle aggodalmakat –
egyszerre csak egy dologgal foglalkozhattam.
Minden bajjal úgy van az ember, hogy nem tudja mindvégig komolyan venni.
Emlékszem, a bíróság a per folyamán visszavonult egy jogi probléma megvitatására. Az
esküdtszék is elhagyta a helyét, a vád és a védelem képviselıi pedig egy kisebb szobában
tanácskoztak. A fényképész arra lesett, hogy valamilyen magamról megfeledkezett
pózban kapjon le. Feltettem a szemüvegemet, hogy elolvassak valamit, a fényképész
felkapta a gépét, mire én lekaptam ókulámat. A hallgatóságnak a teremben maradt része
nevetett. Mikor a tudósító leeresztette a fényképezıgépet, én feltettem a szemüvegemet.
Derős hangulatú macska-egér játékot játszottunk, ahogy ı fel-felkapta a gépét, én meg
mindig lekaptam a szemüveget – a közönség jól szórakozott. A bíróság bevonulása után
természetesen letettem a szemüveget, és ismét komolyan viselkedtem.
A per több napig tartott. Mivel a bíróságnak szövetségi illetékessége volt, Mr. Paul
Gettynek, Joan Barry barátjának, valamint a két fiatal németnek és másoknak is meg
kellett jelenniük a bíróság elıtt. Paul Getty kénytelen volt beismerni, hogy korábban
jóban volt Joan Barryvel, és hogy pénzt is adott neki. Fontosabbnak látszottak azonban
azok a levelek, amelyeket Barry írt nekem, bocsánatot kérve az okozott
kényelmetlenségért és megköszönve szívességemet és nagylelkőségemet. Giesler
megpróbálta ezeket a leveleket bizonyítékként a per anyagához csatoltatni, de a bíróság
nem tett eleget kérésének. Azt hiszem, Giesler nem volt elég állhatatos.
A per során bebizonyosodott, hogy Joan Barry az elıtt az éjszaka elıtt, mikor betört a
házamba, az egyik fiatal német lakásán hált. A fiatal német kénytelen volt beismerni ezt a
tényt tanúvallomásában.
 A középpontjában álltam a szennyes eseményeknek: mintha pellengérre állítottak
volna. De mihelyt elhagytam a tárgyalótermet, mindent elfelejtettem, Oona társaságában
csendesen megvacsoráztam, aztán kimerülten zuhantam ágyba.
A per okozta feszültséghez és aggodalomhoz járult az a terhes kötelezettség is, hogy
reggel hétkor kellett kelnem, és nyomban reggeli után indulnom, hogy pontosan tíz
perccel a tárgyalás megkezdése elıtt a helyszínen legyek; egy óra hosszat kellett autózni
a bíróság épületéig Los Angeles forgalmán keresztül.
A pernek is vége lett egyszer. A két jogi képviselı két és fél órás összefoglalóban
állapodott meg. Halvány sejtelmem sem volt róla, mit beszélnek annyit. Az én
szememben tiszta és világos volt minden: a kormány vádja összeomlott. Fel se ötlött
bennem, hogy húsz évet is kaphatok, ha az összes vádpontban bőnösnek mondanak ki. A
bíró összefoglalója talán némileg tényszerőbb is lehetett volna. Igyekeztem megfigyelni,
hogy milyen hatást gyakorol az összefoglaló a Times nıi tudósítójára, de a hölgy
elfordította az arcát. Mikor az esküdtszéket kiküldték a terembıl, hogy vitassa meg az
ítéletet, a hölgy távozóban nem nézett se jobbra, se balra.
Mi is kifelé igyekeztünk, és Giesler feltőnés nélkül odasúgta nekem:
– Ma nem hagyhatjuk el az épületet, amíg meg nem hozzák az ítéletet. De – főzte
hozzá derőlátóan – kiülhetünk az erkélyre, ott süt a nap. – Ez a finom utalás azt az érzést
keltette bennem, hogy sötét szándékú, mindenütt jelen levı hatalom kerít lassan a
szorításába, és emlékeztet arra, hogy most bizony a törvény markába kerültem.
Fél egyre járt; azt gondoltuk, hogy legkésıbb húsz perc alatt meghozzák az ítéletet.
Elhatároztam, hogy addig nem is telefonálok Oonának. De már egy óra is eltelt.
Felcsengettem Oonát, hogy az esküdtszék még mindig tárgyal, és amint megtudom az
ítéletet, értesíteni fogom.
A második óra is eltelt már, és az ítélet még mindig nem volt meg! Mi okozhatta a
késedelmet? A tanácskozásnak nem lett volna szabad tíz percnél tovább tartania – csak
felmentı ítéletet hozhattak. Közben ott ültünk Gieslerrel a kıerkélyen; tartózkodtunk a
találgatástól, hogy mi okozhatja a késést. Végtére Giesler nem állta meg, és az órájára
pillantott.
– Négy óra – mondta könnyedén. – Kíváncsi vagyok, mi tartja fel ıket? – Erre
nyugodtan és ıszintén megvitattuk, hogy az ügynek milyen vonatkozásai okozhatták a
vita elhúzódását.
Háromnegyed ötkor szólalt meg a csengı, jelezve, hogy az esküdtszék meghozta az
ítéletet. Nagyot ugrott a szívem. Míg felmentünk a terembe, Giesler sebtében odasúgta
nekem:
– Bármi lesz a döntés, ne áruljon el érzelmet. – Az ügyész, nyomában kitőnı kedvnek
örvendı segédeivel, lihegve, izgatottan száguldott el mellettünk a lépcsın. Tippy Gray
zárta a sort; elhaladtában vigyorogva visszapillantott a válla fölött.
A tárgyalóterem hamar megtelt a visszatérı közönséggel; izgalom remegett a
levegıben. Valami oknál fogva higgadtan viselkedtem, pedig a torkomban vert a szívem.
A bírósági jegyzı hármat koppintott, jelezve a bíró megérkezését: valamennyien
felálltunk. Mire mindenki visszatelepedett a helyére, az esküdtszék is bevonult, és az
elnök egy okiratot nyújtott át a jegyzınek. Giesler lehajtott fejjel ült, a cipıjének orrát
bámulta, és idegesen motyogott maga elé:
– Ha bőnösnek mondják ki, olyan súlyos jogsértés, amilyet életemben se láttam.
A jegyzı nekiállt felolvasni az okiratot; hármat koppintott a kalapácsával. Csend lett.
Felharsant a hangja:
– Charles Chaplin, 337 068 számú büntetıügy... az elsı vádpontban... (hosszú szünet
következett) – nem bőnös!
A hallgatóság ujjongásban tört ki. Nem képzeltem volna, hogy ennyi barátom van –
néhányan áttörtek a korláton, hogy megöleljenek és megcsókoljanak. Egy villanásra
megláttam Tippy Gray arcát. Már nem vigyorgott; az arca kifejezéstelen volt.
Ezután a bíró néhány szót intézett hozzám:
 – Mr. Chaplin, nincs további jelenlétére szükség a bíróságnál; most már szabad. – A
kezét nyújtotta a pulpitusról, és gratulált; követte példáját az ügyész is. Giesler suttogta a
fülem mellett:
– Menjen, rázzon kezet az esküdtszék tagjaival is.
Feléjük indultam. Elsınek a hölgy emelkedett fel, akiben Giesler sehogy sem akart
megbízni. Kezét nyújtotta. Elıször láttam közelrıl az arcát: szép volt, sugárzott az
értelemtıl és a megértéstıl. Miközben kezet ráztunk, mosolyogva így szólt:
– Rendben van, Charlie. Még mindig szabad országban vagyunk. Nem bíztam
magamban annyira, hogy megszólaljak, a szavai felkavartak. Csak bólintottam, és
mosolyogtam, a hölgy pedig folytatta:
– Láttam magát járkálni az esküdtszéki terem ablakából, és úgy szerettem volna
szólni, hogy ne aggódjék. Egyetlen személy akadályozta meg, hogy tíz perc alatt
egyetértésre jussunk.
Nehéz volt sírás nélkül megállni a szavait, csak mosolyogtam, és köszönetet mondtam
neki, majd elfordultam, hogy a többieket is üdvözöljem. Valamennyien szívesen
rázogatták a kezemet, egyetlen nı kivételével, aki győlölködve mért végig. Már éppen
arrébb akartam lépni, mikor az elnök megszólalt.
– Na, jöjjön, öreglány, engedjen már föl, és fogjon kezet. – Ellenkezve tett eleget a
felszólításnak. Hővösen köszöntem meg a szívességét.
Oona, aki a negyedik hónapban járt, odahaza üldögélt a pázsiton. Egyedül volt, és
elájult, mikor meghallotta a hírt a rádióban.
Csendben vacsoráztunk otthon, kettesben: Oona és én. Nem voltunk kíváncsiak az
újságokra, a telefonhívásokra. Senkit se akartam látni, senkivel se kívántam beszélni.
Üresnek, sebzettnek és becsületemtıl megfosztottnak éreztem magam. Még a házi
személyzet jelenléte is zavart.
Ebéd után Oona méregerıs gint és tonicot kevert; együtt ültünk a tőz mellett.
Elmondtam neki, miért késett az esküdtszék ítélete; elmeséltem a riporternı szavait, hogy
még mindig szabad országban vagyunk. Annyi feszültséggel teli hét után teljesen
elernyedtem. Azon az estén boldog tudattal dıltem az ágyba, másnap nem kell korán
kelnem, rohannom a bíróságra...
Néhány nappal késıbb Lion Feuchtwanger ezt mondta tréfásan:
– Ön az egyetlen színmővész, aki arról lesz nevezetes az amerikai történelemben,
hogy az egész nemzet politikai ellenérzését kivívta maga ellen.

Ismét napirendre került az apasági kereset, melyet pedig a vérvizsgálat alapján

lezártnak véltem. Ügyes mesterkedéssel egy másik ügyvéd, akinek nagy befolyása volt a
helyi politikai életben, újra bíróság elé vitte az ügyet. Cseles megoldással átruháztatta az
anyával a gyermek képviseleti jogát a bíróságra, és így az anya nem szegte meg a
megállapodásunkat, megtarthatta tehát a 25 000 dollárt. A bíróság gondnoki minıségben
perbe foghatott a gyermek tartásdíjáért.
Elsı fokon az esküdtszék véleménye megoszlott, ügyvédem nagy csalódására, aki azt
hitte, megnyertük a pert. Másodfokon a vércsoportvizsgálat ellenére is elmarasztalt az
ítélet, holott California állam joga azóta pozitív bizonyítéknak ismeri el e vizsgálatot
apasági perekben.

Oona is, én is egyetlen dolgot szerettünk volna: eltőnni Californiából.

Házasságkötésünk évében mindkettınket jól meghurcoltak, nagyon rászolgáltunk a
pihenésre. Fogtuk hát kis fekete cicánkat, és felültünk a New York-i vonatra; New
Yorkból Nyackba mentünk, ahol házat béreltünk. A ház távol esett mindentıl. Köves,
terméketlen környezetben állt, mégis sajátos báj vette körül. 1780-ban épült, vonzó kis
ház volt; a bérlettel együtt hozzánk került a nagyon rokonszenves házvezetını is, aki
pompásan fızött.
Egy kedves, öreg vizslát is örököltünk a házzal; úgy a sarkunkba szegıdött, mint a
lovag a hölgye szoknyája mellé. Reggeli idején szokott megjelenni a verandán;
udvariasan megcsóválta a farkát, aztán csendesen félrehúzódott, és lefeküdt, míg be nem
fejeztük az étkezést. Mikor kis fekete macskánk elıször meglátta a kutyát, fújt és
köpködött. De a vizsla egyszerően lefeküdt, és a pofáját a lába között a földre hajtotta,
így jelezve békés együttélési szándékát.
Idilli, de magányos napokat töltöttünk Nyackban. Senkihez se jártunk, és senki se
keresett fel bennünket. De jól volt ez így, mert még mindig nem tettem túl magam a per
kínos emlékein.
A megpróbáltatás megbénította ugyan alkotókedvemet, de a Monsieur Verdoux már
csaknem elkészült. Visszatért a kedvem, hogy mielıbb befejezzem.
Eredetileg legalább hat hónapot szándékoztunk Kelet-Amerikában tölteni, és úgy
terveztük, hogy Oona ott szüli meg gyermekét. De nem tudtam Nyackban dolgozni, és
így öt hét múltán visszatértünk Californiába.
Röviddel házasságkötésünk után Oona megvallotta, hogy sem színpadon, sem filmen
nem óhajt szerepelni. Örültem ennek az elhatározásnak, mert végre feleség volt az
élettársam, nem pedig olyan lány, aki mindenáron karriert akar csinálni. Akkoriban
hagytam fel a Shadow and Substance munkálataival, és tértem vissza a Monsieur
Verdoux-hoz – amíg a kormány olyan durván félbe nem szakított. Sokszor gondoltam rá,
hogy a filmmővészet egy kiváló komikával lett szegényebb, mert Oonának pompás
humorérzéke van.
Oonával együtt, röviddel a per elıtt, felkerestük az egyik Beverly Hills-i ékszerészt,
hogy megjavíttassuk Oona ékszeres dobozát. Míg várakoztunk, megnéztünk néhány
karperecet. Megtetszett az egyik kivételesen finom munkájú, gyémántokkal és rubinokkal
kirakott karkötı, de Oona sokallotta az árát. Mondtam az ékszerésznek, hogy még
meggondoljuk a dolgot; ezzel távoztunk az üzletbıl. Alig ültünk vissza a kocsiba,
idegesen nógatni kezdtem Oonát:
– Siess! Indulj már! – Benyúltam a zsebembe, és óvatosan elıvontam azt a karkötıt,
amely annyira tetszett neki. – Zsebre vágtam, míg az ékszerész a többi karperecet
mutogatta neked – mondtam.
Oona falfehér lett.
– Jaj, nem lett volna szabad ezt tenned! – Felbıgött a motor, majd Oona befordult az
egyik mellékutcába, a járda mellé kormányozta a kocsit, és megállt. – Gondolkozzunk
csak! – mondta, majd megismételte: – Nem lett volna szabad ezt tenned!
– Hát most már semmiképpen sem vihetem vissza – vetettem ellen. De nem bírtam
tovább a játékot, kitört belılem a nevetés, és felfedtem a tréfát: amíg ı a többi holmit
nézegette, félrevontam az ékszerészt, és megvettem a karkötıt.
– És te... te azt hitted, hogy loptam... vállaltad volna a bőnrészességet – mondtam
nevetve.
– Egyáltalán nem szerettem volna, ha újabb bajba keveredsz – volt a válasz.

XXVIII
A per folyamán sok drága barátunk győlt körénk – valamennyien mellettünk álltak,
velünk éreztek. Közöttük volt Salka Viertel, Clifford Odeték, Hanns Eislerék,
Feuchtwangerék és sokan mások.
Salka Viertel, a lengyel színésznı, érdekes, színes vacsorákat rendezett Santa Monica-
i házában. Salka vonzotta a mővészet és irodalom mővelıit: ott láttuk Thomas Mannt,
Bertolt Brechtet, Schönberget, Hanns Eislert, Lion Feuchtwangert, Stephen Spendert,
Cyrill Connollyt és még többeket. Salka körül “une maison Coppet" alakult ki, bárhová
költözött.
Hanns Eisleréknél találkoztunk Bertolt Brechttel – kopaszra nyírt fejével valóban
eredeti jelenség volt; emlékezetem szerint folytonosan szivarozott. Hónapokkal késıbb
megmutattam neki a Momieur Verdoux forgatókönyvét, átlapozta, de csak egyetlen
megjegyzést tett:
– Aha, ön kínai módra írja a forgatókönyvét.
Megkérdeztem Lion Feuchtwangertıl, mi a véleménye az Egyesült Államokban
uralkodó politikai helyzetrıl. Furcsa választ adott:
– Valami jelentısége lehet annak, hogy éppen felépítettem új házamat Berlinben,
mikor Hitler hatalomra került, és máris mennem kellett. Mikor végre berendeztem a
lakásomat Párizsban, bevonultak a nácik, és megint költöztem. És Amerikában most
vettem házat Santa Monicában. – Vállat vont, és jelentıségteljesen mosolygott.
Idınként találkoztunk Aldous Huxleyékkal. Huxley akkoriban már nagyon
beleringatta magát a miszticizmusba. İszintén szólva jobban szerettem a húszas évek
cinikus fiatalemberét.
Valamelyik nap barátunk, Frank Taylor telefonált, hogy Dylan Thomas, a walesi költı
szeretne megismerkedni velünk.
– Örömmel látjuk vendégül – feleltük.
– Nos – mondta Frank bizonytalanul –, magammal hozom, ha józan. – Este valamivel
késıbb megszólalt a csengı: Dylan Thomas bukott be az ajtón. Ha józan állapotban ilyen,
milyen lehet részegen? Néhány nappal késıbb ismét eljött vacsorára, akkor többre
mentünk vele. Mély, zengı hangján felolvasott egy verset. Nem emlékszem már, mirıl
szólt, de a “celofán" szó visszavert napsugárként villant elı a mágikus erejő sorokból.
Baráti körünkhöz tartozott Theodore Dreiser is, akit nagyon nagyra becsültem. Bájos
feleségével, Helennel együtt idınként nálunk vacsorázott. Bár a méltatlankodás csak úgy
sütött belıle, barátságos, szíves lélek volt. Mikor meghalt, John Lawson, a drámaíró, aki
a gyászszertartás keretében búcsúztatta, felkért koporsóvivınek, és arra is, hogy a
temetésen olvassam fel Dreiser egyik költeményét. Eleget tettem kérésének.
Ámbár olykor kétségbeestem további pályafutásomat illetıen, soha nem rendült meg a
hitem, hogy egy új vígjáték minden bajomból kigyógyítana. Ezzel a határozott érzéssel
készítettem el a Monsieur Verdoux-t. Két évi munkámba került, mert nehéz volt
megformálni a forgatókönyvet, de a felvételre fordított idı nem haladta meg a tizenkét
hetet – ezzel megdöntöttem saját rekordomat. Ezután postára adtam a forgatókönyvet a
Breen Office címére, cenzori ellenırzésre. Nem sokat kellett várnom a válaszra: teljes
egészében betiltották a filmet.
A Breen Office a Légion of Decency egyik hivatala, cenzúrájának a Motion Picture
Association önként vetette alá magát. Egyetértek azzal, hogy szükség van a cenzúrára, de
nehéz a cenzúrát megfelelıen gyakorolni. Nem tudok mást javasolni, csak hogy a cenzúra
szabályai legyenek rugalmasak és nem dogmatikusak; a szabályokat nem a tárgy, hanem
a jóízlés, az intelligencia és a mővészi feldolgozás szempontjából kellene alkalmazni.
Morális szempontból az a véleményem, hogy a testi erıszak és a hamis filozófia
legalább annyira ártalmas, mint egy szenvedélyes szexuális jelenet. Bemard Shaw
mondta egyszer, hogy a gazembert állon csapni túlságosan egyszerő megoldása az élet
problémáinak.
Mielıtt rátérnék a Monsieur Verdoux cenzúrájának kérdésére, röviden ismertetnem
kell a forgatókönyv tartalmát. Verdoux kékszakáll; egyébként jelentéktelen
banktisztviselı; a gazdasági válság éveiben elveszti az állását, mire tervet dolgoz ki, hogy
vénlányokat vesz feleségül a pénzükért, és meggyilkolja ıket. Törvényes, nyomorék
felesége vidéken éldegél a kisfiúkkal, és sejtelme sincs férje bőnös üzelmeirıl. Verdoux
egy-egy gyilkosság után úgy tér meg otthonába, mint a középosztálybeli férj a kemény
napi munka után. Ellentmondásos keveréke Monsieur Verdoux az erénynek és a bőnnek:
olyan ember, aki rá nem lépne egy hernyóra rózsái metszése közben, de a kertje végében
éppen egyik áldozatát hamvasztja el házi krematóriuma tüzében. A történetet sátáni
humor, keserő szatíra és társadalomkritika szövi át.
A cenzorok meglehetısen hosszú levélben fejtették ki, miért tiltották be teljes
egészében a filmet. Idézem levelük egy részét:

... Átugrunk azokon a részeken, amelyek fogalmazásukban és jelentésükben

társadalomellenesnek tőnnek. Ilyen a történetnek az a része, amelyben Verdoux a
“rendszert" vádolja, és a jelenlegi társadalom szerkezetét támadja. Inkább azokra a
részekre fordítunk figyelmet, amelyek még élesebben támadhatók, és jellegüknél fogva a
gyártási szabályzat értelmében elbírálásunk alá esnek...
Verdoux álláspontjából az következik, hogy gonosztetteinek arányain nevetséges
volna felháborodni, hiszen ezek voltaképpen csak operettgyilkosságok a háború
törvényesített tömeggyilkosságához viszonyítva, amit pedig a “rendszer"
aranypaszománnyal ékesít. Nem taglaljuk a kérdést, vajon a háború tömeggyilkosság-e
avagy igazolható emberölés, de leszögezzük a tényt, hogy beszédeiben Verdoux komoly
kísérletet tesz bőntettei erkölcsi jellegének értékelésére.
A forgatókönyv elfogadhatatlanságának második alapvetı oka rövidebben is
megfogalmazható. Abban rejlik, hogy a történet jórészt egyfajta bizalomgerjesztı
férfitípusról szól, mely azzal kaparintja meg asszonyok vagyonát, hogy sorra
látszatházasságba csalogatja ıket. A történetnek ezt a fonalát a tiltott nemi kapcsolat
ízléstelen légköre veszi körül, ami megítélésünk szerint elvetendı dolog.

A levél a továbbiakban hosszú jegyzékben sorolja fel a kifogásolt részeket. Némi

ízelítıt adnék belıle, s ezért ide iktatok néhány oldalt a forgatókönyvembıl. Ez a rész
Lvdiáról, Verdoux egyik törvénytelen feleségérıl szól; Verdoux arra készül, hogy az
öregasszonyt még az éjjel megöli.

Lydia belép a homályosan kivilágított hallba, eloltja a villanyt, és hálószobája felé

távozik, ahonnan fénysugár ugrik a sötét elıcsarnokba. Lassan belép Verdoux. A hall
végében nagy ablak, melyen besüt a telihold. Verdoux lassan, elragadtatva az ablak
felé lépked.

VERDOUX (halkan) Milyen gyönyörő... sápadt, endümioni óra...

LYDIA HANGJA (a hálószobából) Mirıl beszélsz?
VERDOUX (mámorosan) Endümionról, drágám... a gyönyörő ifjúról, akit hatalmába
kerített a hold.
LYDIA HANGJA Nos, felejtsd el az ifjút, és gyere lefeküdni.
VERDOUX Igen, drágám... Lábunk selymes virágokon lépdelt.

Lydia hálószobája felé távozik. A hall félhomályban marad, csak a hold süt be az
ablakon.

VERDOLJX HANGJA (Lydia hálószobájából) Nézd a holdat. Még sohasem volt

ilyen fényes!... Szemérmetlen hold.
LYDIA HANGJA Szemérmetlen hold! Milyen bolond vagy... hahaha! Szemérmetlen
hold!

A zene félelemgerjesztı crescendóba csap. A jelenet elúszik. Reggel van. Ugyanazt az

elıteret látjuk, de most napfény árad szét benne. Verdoux Lydia hálószobája felöl,
dúdolva lép be.

A cenzorok a következı kifogásokat emelték a fenti jelenet ellen. “Kérjük, változtassa

meg Lydia szövegét – »Nos, felejtsd el az ifjút, és gyere lefeküdni« – úgy, hogy az
asszony a »menj lefeküdni« szavakat használja. Remélhetıleg oly módon játsszák majd a
jelenetet, hogy elkerülik a benyomást, miszerint Verdoux és Lydia házastársi jogaikkal
akarnak élni. Változtassa meg a többször ismételt kitételt –»szemérmetlen hold« – és a
némajátékot is, amikor másnap reggel Verdoux dúdolva jön elı a felesége
hálószobájából."
Következı kifogásuk egy lánnyal folytatott párbeszéd ellen irányult; Verdoux késı
éjjel találkozik vele. A cenzorok állítása szerint a lány jellemzése világosan arra utal,
hogy prostituált, és ezért a jelenet elfogadhatatlan.
A lány természetesen ringyó a sztoriban; gyermeteg dolog lenne azt hinni, hogy azért
megy fel Verdoux lakására, hogy a rézkarcait megnézze. De, az adott esetben Verdoux
azért szólítja a lányt, hogy kipróbáljon rajta egy halálos mérget, amely vádoló nyom
nélkül ölné meg a lányt körülbelül egy órával azután, hogy elment Verdoux lakásáról. A
jelenet semmiképpen se kicsapongó vagy ingerlı. A forgatókönyvben a következı szöveg
állt:

Áttőnés Verdoux párizsi lakásába, amely egy bútorüzlet felett helyezkedik el. Miután
belépnek, Verdoux felfedezi, hogy a lány egy kóbor macskakölyköt rejteget az
esıköpenye alatt.

VERDOUX Szereted a macskát, mi?

LÁNY Nem különösebben, de ez csuromvíz volt, és fázott. Akadna talán neki egy kis
tej?
VERDOUX Persze hogy van. Látod, nem olyan borús a kilátás, mint képzelted.
LÁNY Ennyire pesszimista benyomást keltek?
VERDOUX Ennyire, de nem hiszem, hogy tényleg pesszimista lennél.
LÁNY Miért?
VERDOUX Ha valaki ilyen éjjel is az utcán kószál, az csak optimista lehet.
LÁNY Csöppet se vagyok optimista.
VERDOUX Összeszorított foggal, mi?
LÁNY (szarkasztikusán) Megfigyelı képessége valóban figyelemreméltó.
VERDOUX Mióta őzöd ezt a sportot?
LÁNY Ó... csak három hónapja.
VERDOUX Ezt nem hiszem el.
LÁNY Miért?
VERDOUX Mert egy ilyen vonzó lány jobb eredményt ért volna el ennyi idı alatt.
LÁNY (fölényesen) Köszönöm.
VERDOUX Mondd meg végre az igazságot. A kórházból jössz vagy a börtönbıl?...
Na?
LÁNY (jóindulatúan, de kihívóan) Miért akarja tudni?
VERDOUX Mert segíteni szeretnék rajtad.
LÁNY Emberbarát, mi?
VERDOUX (udvariasan) Eltaláltad... és semmit se kérek viszonzásul.
LÁNY (figyelmesen nézi) Mi ez itt... tán Üdvhadsereg?
VERDOUX Jó, ha így gondolod, máris mehetsz.
LÁNY (szenvtelenül) Börtönbıl jövök.
VERDOUX Miért ültettek le?
LÁNY (megvonja a vállát) Számít az? Apró tolvajlás, úgy mondják... a zaciba
csaptam egy bérelt írógépet.
VERDOUX Kicsikém, kicsikém... nem volt okosabb ötleted? Mennyit kaptál?
LÁNY Három hónapot.
VERDOUX Ma vagy elıször szabadlábon?
LÁNY Igen.
VERDOUX Nem vagy éhes?
 A lány bólint, és sóvárogva mosolyog.

VERDOUX Míg én átadom magam a szakácsmővészetnek, segíthetsz behozni néhány

holmit a konyhából. Gyere.

Kimennek a konyhába, Verdoux rántottat készít, és segít a lánynak, hogy a vacsorához

szükséges holmit bevigye tálcán a nappali szobába. Alighogy a lány kitette a lábát,
Verdoux óvatosan utánanéz, majd gyorsan kinyit egy szekrénykét, mérget vesz elı, egy
üveg vörös borba önti, bedugaszolja az üveget, és két pohárral tálcára teszi. A nappali
szoba felé távozik.

VERDOUX Nem tudom, ízleni fog-e neked?... Rántotta, pirítós és egy kis vörös bor.
LÁNY Pompás!

Leteszi a könyvet, amelybe beleolvasott, és ásít egyet.

VERDOUX Úgy látom, fáradt vagy. Engedd meg, hogy vacsora után rögtön a
szállodába kísérjelek.
LÁNY (figyelmesen nézi) Nagyon kedves magától. Nem is értem, miért törıdik velem
ennyire?
VERDOUX Miért ne? (A mérgezett bort a lány poharába tölti.) Ilyen ritka dolog egy
icipici kedvesség?
LÁNY Már-már azt hittem, hogy az.

Verdoux majdnem kitölti ugyanazt a bort a saját poharába is, de aztán kifogást talál.

VERDOUX Hőha, a pirítós!

Az üveggel a kezében kiszalad a konyhába, ott gyorsan kicseréli egy másik üvegre,
felkapja a pirítást, és siet a nappali szoba felé. Belép a nappaliba, az asztalra helyezi
a pirítást (“Voilá!", és a kicserélt üvegbıl bort tölt a saját poharába.

LÁNY (zavarban) Maga olyan fura.

VERDOUX Tényleg? Miért?
LÁNY Nem tudom.
VERDOUX Éhes vagy, nem? Hát láss hozzá, kérlek.

A lány enni kezd, Verdoux meglátja a könyvet az asztalon.

VERDOUX Mit olvasol?

LÁNY Schopenhauert.
VERDOUX Tetszik?
LÁNY Hüm-hüm.
VERDOUX Olvastad az öngyilkosságról szóló tanulmányát?
LÁNY Nemigen érdekel.
VERDOUX (hipnotikusan) Akkor se, ha egészen egyszerően bevégezhetnéd?
Mondjuk szépen lefeküdnél aludni, és egyáltalán nem gondolnál a halálra, de hirtelen
megszakadna minden... nem lenne jobb, mint ez a pocsék élet?
LÁNY Talán...
VERDOUX Csak az a tudat borzaszt el, hogy közeleg a halál.
LÁNY (elgondolkozva) Azt hiszem, ha a meg nem születettek tudnák, hogy közeleg
az élet, ugyanolyan borzadályt éreznének.
 Verdoux helyeslıen mosolyog, és megissza a borát. A lány felemeli mérgezett borát, és
inni készül, de meggondolja magát.

LÁNY (fontolgatva) És mégis csodálatos az élet.

VERDOUX Mi a csodálatos benne?
LÁNY Minden... a tavaszi reggel, a nyári éjszaka... a zene, a mővészet, a szerelem...
VERDOUX (megvetéssel) A szerelem!
LÁNY (gyengéd ellenkezéssel) Van ilyen, hogy szerelem.
VERDOUX Honnan tudod?
LÁNY Voltam egyszer szerelmes.
VERDOUX Úgy érted, hogy fizikailag vonzódtál valakihez.
LÁNY (kíváncsian) Nem szereti a nıket, ugye?
VERDOUX Épp ellenkezıleg, nagyon is kedvelem... de csodálni, azt nem.
LÁNY Miért?
VERDOUX A nık a földhöz tapadnak... realisták, a fizikai történés rabszolgái.
LÁNY (hitetlenkedve) Micsoda zöldség!
VERDOUX Ha egy lány megcsal egy férfit, meg is veti. Lehet magas állású, akkor is
felcseréli valami alacsonyabbrendővel... olyat talál ki, aki fizikailag vonzóbb.
LÁNY Milyen keveset tud a nıkrıl!
VERDOUX Nagyon is sokat. Tátva maradna a szád...
LÁNY Az nem szerelem.
VERDOUX Mi a szerelem?
LÁNY Hogy adunk... hogy áldozunk... amit az anya érez gyermeke iránt.
VERDOUX (mosolyogva) Szerettél már így?
LÁNY Igen.
VERDOUX Kit?
LÁNY Az uramat.
VERDOUX (meglepetéssel) Férjnél vagy?
LÁNY Csak voltam... Meghalt, amíg én a börtönben ültem.
VERDOUX Értem... mesélj nekem róla.
LÁNY Hosszú mese... (Szünet.) Megsebesült a spanyol polgárháborúban... rokkant
volt, gyógyíthatatlan.
VERDOUX (elırehajol) Rokkant?
LÁNY (biccent) Ezért szerettem. Szüksége volt rám... Függött tılem. Olyan volt, mint
egy gyerek. De több volt nekem, mint gyermekem. Vallásom volt... a levegım...
Gyilkolni tudtam volna érte.

Lenyeli a könnyeit., és már inná a mérgezett bort.

VERDOUX Egy pillanat... azt hiszem, valami dugó került ebbe a borba. Hadd hozzak
neked egy másik poharat.

Elveszi a lány poharát, és az edényes szekrényre teszi. Tiszta poharat vesz elı, és a
saját üvegébıl tölt bort bele. Egy pillanatig csendesen isznak. Aztán Verdoux feláll a
székérıl.

VERDOUX Késı van már, és nagyon fáradt lehetsz... Tessék... (Pénzt ad neki.) Ez
átsegít majd a következı napokon... Jó szerencsét.

A lány nézi a pénzt,

LÁNY Jaj, ez túl sok... Ennyire nem számítottam... (Eltakarja arcát, sír.) Bolondság...
mért is viselkedem így? Már mindenben csalódtam. Újra hinni szeretnék mindenben!
VERDOUX Azért ne higgy nagyon. Gonosz egy világ ez.
LÁNY (a fejét rázza) Ez nem igaz. Tévelygı világ és nagyon szomorú... de egy kis
kedvesség úgy megszépítheti.
VERDOUX Menj már, mielıtt levesz a lábamról a filozófiád.

A lány az ajtóhoz lép, és távozás közben hátrafordulva Verdoux-ra mosolyog;

“jóestét"-tel köszön el.

Idézem a cenzorok néhány, a fenti jelenettel kapcsolatos kifogását:

“Meg kell változtatni Verdoux és a lány párbeszédének alábbi mondatait: »Ha valaki
ilyen éjjel is az utcán kószál, optimistának kell lennie«, »Mióta őzöd ezt a sportot?« és »
Mert egy ilyen vonzó lány jobb eredményt ért volna el ennyi idı alatt«.
Meg szeretném említeni, hogy az Üdvhadseregre való utalást e szervezet feltehetıleg
sérelmesnek fogja tartani."
A történet vége felé sok kaland után Verdoux ismét találkozik a lánnyal. Verdoux
teljesen letört, de a lánynak egész jól megy. A cenzorok kifogásolták a lány kedvezı
vagyoni állapotát. A jelenet a következı:

Áttőnés kávéház elıterére. Verdoux az egyik asztalnál ül; újságot olvas; az újság
szerint a háború küszöbön áll Európában. Verdoux fizet, és távozik. Ahogy átmenne az
utcán, majdnem elüti egy elegáns limuzin, amely a járda mellé kanyarodik. A
gépkocsivezetı lefékez, és tülköl. A kocsi ablakából kesztyős kéz int Verdoux-nak, aki
meglepetéssel veszi észre a kocsi ablaka mögött annak a lánynak a mosolygó arcát,
akivel egyszer összebarátkozott. A lány elegáns ruhát visel.

LÁNY Hogy van, emberbarát úr?

Verdoux elképedt arcot vág.

LÁNY (mondja tovább) Már nem emlékszik rám? Elvitt a lakására... egy esıs éjjelen.
VERDOUX (meglepetéssel) Tényleg?
LÁNY Megetetett, pénzt adott, és utána hazaküldött, mint egy abszolút rendes
kislányt.
VERDOUX (tréfásan) Nagy bolond lehettem.
LÁNY (ıszintén) Dehogy, nagyon kedves volt – merre tart?
VERDOUX Semerre.
LÁNY Szálljon be.

Verdoux beül a kocsiba.

A limuzin belseje.

LÁNY (a gépkocsivezetıhöz) A LaFarge kávéházhoz... Látom, még mindig nem

emlékszik rám... de mért is emlékezne?
VERDOUX (csodálattal néz rá) Biztosan megvan az oka, amiért emlékeznem kellene.
LÁNY (mosolyog! Tényleg nem emlékszik? Aznap este találkoztunk, mikor...
szabadultam.

Verdoux az ajka elé emeli az ujját.

VERDOUX Pszt! (A gépkocsivezetıre mutat, de az ujja üveglapba ütközik.) Rendben

van... zárva az üvegfal, (Zavarodottan pillant a lányra.) De maga... és ez... (A kocsira
érti.) Mi történt?
LÁNY A régi mese... kunyhóból a palotába. Találkozásunk után megváltozott
szerencsém. Összeismerkedtem egy nagyon gazdag emberrel – egy lıszergyárossal.
VERDOUX Ezt a pályát kellett volna választanom. Miféle ember?
LÁNY Nagyon kedves és bıkező, de könyörtelen, ha üzletrıl van szó.
VERDOUX Az üzlet könyörtelenül üzlet, drágám... szereti azt az embert?
LÁNY Nem, de éppen ez tartja ébren az érdeklıdését.

A fenti jelenethez a cenzorok az alábbi megjegyzéseket főzték:

“Kérjük, változtassa meg a párbeszéd aláhúzott részét: »... és utána hazaküldött, mint
egy abszolút rendes kislányt« valamint az erre adott választ: »nagyon bolond lehettem«.
Erre azért van szükség, hogy a párbeszéd jelenlegi kétértelmősége megszőnjék; kérjük
továbbá, szúrjon be a párbeszédbe valami utalást arra, hogy a lány a lıszergyáros
menyasszonya, ami azért kívánatos, nehogy a szöveg a lány kitartott voltára utaljon."
Más jelenetek és némajátékok ellen is emeltek kifogást. Idézek:
“Nem szabad vulgáris hangsúlyt adni a középkorú asszony »elülsı és hátulsó, egészen
külföldies görbületei«-nek.
A mősorban fellépı lányok tánca és jelmeze nem lehet megbotránkoztató.
Pontosabban nem szabad a csupasz combot a harisnyatartó felett mutatni.
A »feneke megvakarásával« kapcsolatos vicc elfogadhatatlan.
A fürdıszobában nem szabad láttatni vagy sejtetni a vécét.
Kérjük, hogy változtassa meg a »kéjsóvár« szót Verdoux monológjában."
A levél azzal zárult, hogy boldogan állnak rendelkezésemre a kérdés megvitatása
céljából, és hogy a történet szórakoztató kvalitásainak komolyabb sérelme nélkül
feltehetıleg összhangba hozható a Filmgyártási Szabályzat követelményeivel.
Megjelentem tehát a Breen Office-ban, és Mr. Breen elé bocsátottam. Egy perccel késıbb
Mr. Breen egyik csatlósa, magas, morcos fiatalember jelent meg a szobában. A
hanghordozása nem volt éppen barátságos.
– Mi a kifogása a katolikus egyház ellen? – kérdezte.
– Miért kérdi?
– Itt, ni – mondta, az asztalra csapta a forgatókönyvem egy példányát, és megpörgette
az oldalait. – Itt az a jelenet, ahol a bőnözı Verdoux a siralomházban a következıt
mondja a papnak: “Mit tehetnék az ön érdekében, jó ember?"
– Miért, talán nem jó ember?
– Gúnyt őz; belılem? – szólt rám, és lekicsinylı mozdulatot tett a kezével.
– Nem találok semmi gúnyosat abban, ha valakit a “jó" jelzıvel illetnek – feleltem.
Folytattuk a vitát, és lassan Shaw-hoz méltó érvelés alakult ki közöttünk.
– Papi embert nem úgy szólítanak meg, hogy “jó ember", hanem, hogy “Atyám".
– Rendben van, “Atyám"-nak fogjuk szólítani.
– És ez a sor – mondta, és egy másik oldalra bökött az ujjával. – Ön azt mondatja a
pappal: “Azért jöttem, hogy kérjem, békéljen meg Istennel." Verdoux erre azt válaszolja:
“Istennel békességben vagyok, emberekkel kerültem összeütközésbe." Ezzel persze gúnyt
őz a papból.
– Megvan a joga a saját véleményéhez – mondtam. – De nekem is megvan a
magaméhoz.
– És ez – vágott a szavamba, és egy újabb részt olvasott fel a forgatókönyvbıl. – A
pap ezt kérdezi: “Nincs lelkiismeret-furdalása a bőnei miatt?" Verdoux pedig így
válaszol: “Ki tudja, mi a bőn, hiszen a bőn a mennynek, Isten bukott angyalának a
szülötte, és ki tudja, milyen titokzatos rendeltetést szolgál?"
– Azt hiszem, a bőn éppoly titokzatos, mint az erény – válaszoltam.
– Ez az egész afféle látszatfilozófia – szögezte le megvetıen. – A következıkben a
szöveg szerint Verdoux ránéz a papra, és így szól: “Mit csinálna ön bőn nélkül?"
– Elismerem, hogy ez némileg vitatható, de elképzelésem szerint a mondásban
mulatságos irónia nyilvánul meg, és nem irányul tiszteletlen módon a pap ellen.
– De Verdoux ön szerint folyton diadalmaskodik a papon!
– Mit játszassak a pappal, talán vígjátéki szerepet?
– Természetesen nem, de miért nem ad a szájába valami érdemleges választ is?
– Nézzen ide – mondtam –, a bőnözıt kivégzik, és bátran akar a halálba indulni. A pap
végig méltóságteljesen viselkedik, és a jellemzése megfelelı. De kitalálok valamit, amit a
pap válaszolhatna.
– Na és ez a sor – folytatta. – “Isten legyen irgalmas a lelkének", amire Verdoux így
felel: “Miért ne? Elvégre az ı tulajdona!"
– Ezzel meg mi a baj? – kérdeztem. Rövidebben ismételte az idézetet:
– “Miért ne?" Az ember nem beszél így pappal.
– Ezt a sort befelé mondja Verdoux. Várnia kell, amíg megnézheti a filmet.
– A film támadást intéz a társadalom és az egész állami rend ellen – mondta.
– Végtére sem az állam, sem a társadalom nem tökéletes, és nem tilos bírálatot
mondani róluk, vagy igen?
A forgatókönyvet végül néhány kisebb változtatással elfogadták. Igazságot kell
szolgáltatnom Mr. Breennek: megjegyzéseinek jó része építı szándékú volt.
Szomorkásán mondta:
– Ne csináljon ebbıl a lányból prostituáltat. Jóformán minden hollywoodi
forgatókönyvbe beleraknak egy ilyen nıi alakot.
Megvallom, zavarban voltam. De csak annyit ígértem, hogy nem fogom hangsúlyozni
ezt a vonatkozást.
A kész filmet a Légion of Decency húsz vagy harminc tagjának levetítették. A nézık a
cenzorokat és a legkülönbözıbb hitvallású felekezeteket képviselték. Még sohasem
éreztem magam olyan egyedül, mint ezen a vetítésen. Mikor a film véget ért, Breen
odafordult a többiekhez: – Azt hiszem, rendben van... hadd menjen! – mondta váratlanul.
Mindenki hallgatott; aztán egyikük megszólalt:
– Felılem oké, tehát egyetértünk. – A többiek morcosán néztek maguk elé.
Breen savanyú arccal széles mozdulatot hasított a levegıbe a többiek felé:
– Oké? Mehet a film, ugye?
Nemigen kapott választ; néhányan vonakodva biccentettek. Breen gyorsan félresöpört
minden esetleges ellenvetést, és megveregette a hátamat:
– Rendben van, Charlie, rajta, és pörgettesse le – ami alatt azt értette, hogy
elkészíttethetem a film pozitív másolatait.
Valamelyest megdöbbentett, hogy a film átment, holott nemrégen teljes egészében be
akarták tiltani. Gyanút fogtam ettıl a villámgyors elfogadástól. Talán valami más
eszközzel élnek majd?
A Verdoux új kiadásának elkészítése közben telefonértesítést kaptam egy
rendırbírótól, hogy megidéztek Washingtonba az Amerikaellenes Tevékenységet
Vizsgáló Bizottság elé. Összesen tizenkilencen kaptunk idézést.
A floridai Pepper szenátor ekkor Los Angelesben idızött; azt ajánlották, keressük fel
tanácsért ıt. Én nem mentem el, tekintettel különleges helyzetemre: nem voltam amerikai
állampolgár. A szenátornál folytatott tanácskozás alatt egyetértés alakult ki, hogy
mindenki alkotmányos jogaira fog hivatkozni, ha Washingtonba idézik. (Akik megtették,
egy év börtönt kaptak a bíróság iránti tiszteletlenség címén.)
Az idézés szerint tíz napon belül kellett értesíteniük, hogy mikorra várnak
Washingtonba; ám az idézést csakhamar távirat követte, amely szerint a kihallgatást
további tíz nappal elhalasztották.
A harmadik távirat után visszatáviratoztam, és elıadtam, hogy egy nagy szervezet
munkája szakadt félbe a halasztgatások miatt, és ez tetemes költséggel járt; mivel
kevéssel azelıtt Hollywoodban jártak Hanns Eisler barátom kihallgatása céljából,
egyúttal engem is kikérdezhettek volna, idıt és készpénzt takarítva meg. “Szíves
tájékoztatásukra azonban – fejeztem be a táviratot – közlöm önökkel azt, amirıl
feltételezem, hogy érdekli önöket. Nem vagyok kommunista, és soha életemben nem
voltam tagja politikai pártnak vagy szervezetnek. Az vagyok, amit önök «béke-
uszítónak» hívnának. Remélem, e kitételt nem tartják sérelmesnek. Szíveskedjenek tehát
végleges idıpontot kitőzni, amikor meg kell jelennem Washingtonban. Készséges hívük,
Charles Chaplin."
Meglepıen udvarias választ kaptam. Már nem tartanak igényt személyes
megjelenésemre; lezártnak tekinthetem az ügyet.

XXIX
Személyes gondjaim közepette nem volt idım figyelemmel kísérni a United Artists
ügyeit. Ügyvédem jelezte, hogy a társaságnak már egymillió dollár a deficitje. Virágzása
idején negyven- és ötvenmillió dollár között volt az összes bevétel évente, de csak két
esetre emlékszem, hogy osztalékot kaptam volna. Tündöklése csúcsán a United Artists
huszonöt százalékos érdekeltséget szerzett négyszáz angol filmszínházban, és egy vasat
se fizetett érte. Nem is tudom pontosan, hogyan csináltuk ezt. Azt hiszem, azért adták
cserébe az érdekeltséget, hogy szavatoljuk nekik filmjeink vetítési jogát. Ilyen módon
más amerikai filmvállalatok is tekintélyes érdekeltséget szereztek angol
filmszínházakban. Egy idıben tízmillió dollár értékő érdekeltségünk volt a Bank
Organizationban.
De a United Artists részvényesei lassacskán visszavásároltatták részvényeiket a
társasággal, és a részvények megváltására fordított összeg teljesen kimerítette tıkénket,
így történt, hogy egyszerre csak felestárs lettem az egymillió dollár adóssággal terhelt
társaságban; Mary Pickford volt a másik résztulajdonos. Mary aggódva írta, hogy a
bankok nem hajlandók további hitelt folyósítani nekünk. Nem nagyon fájt a fejem emiatt,
mert voltak ugyan régebben is adósságaink, de egy-egy sikeres film mindig kihúzott a
csávából. Éppen elkészültem a Monsieur Verdoux-val – szédületes kasszasikert vártam a
filmtıl. A képviselım, Arthur Kelly legalább tizenkétmillió dolláros összbevételt jósolt.
Ha csakugyan beüt a dolog, a bevételbıl kifizethetjük a társaság adósságát, és tiszta
haszon is marad egymillió.
Zártkörő bemutatót rendeztem barátaimnak Hollywoodban. A film végén Thomas
Mann, Lion Feuchtwanger és a többiek felálltak, és több mint egy percig tapsoltak.
Bizakodó hangulatban indultam útnak New York felé. Megérkezésemkor azonban a
Daily News rögtön megtámadott:

Chaplin megérkezett a városba, filmjének bemutatójára. Miután “útitárs" minıségében

annyit hısködött, felszólítom, tolja el a képét egy sajtófogadásra, ha van hozzá bátorsága,
mert ott leszek, hogy egykét kellemetlen kérdést intézzek hozzá.

A United Artists reklámszakemberei latolgatták, tanácsos-e találkoznom az amerikai

sajtóval. Méltatlankodtam, mert a külföldi sajtónak már elızı nap konferenciát tartottam,
és meleg, lelkes fogadtatásban volt részem. Meg aztán engem nem is lehet egykönnyen
megfélemlíteni.
Másnap délelıttre lefoglaltuk az egyik nagy termet a szállodában, ott fogadtam az
amerikai sajtót. Elıbb koktélokat kínáltattam körbe, majd magam is megjelentem, de
rögtön éreztem, hogy baj van. Emelvényrıl, egy kis asztal mögül beszéltem. A
legbőbájosabb modoromat vettem elı:
– Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim. Azért vagyok itt, hogy mindenrıl
beszámoljak, ami a filmemmel vagy jövı terveimmel kapcsolatban érdekelheti a sajtót.
Általános csönd.
– Ne beszéljenek mind egyszerre – mondtam mosolyogva. Nagy sokára megszólalt
egy nıi hang az elsı sorokból:
 – Kommunista maga?
– Nem – feleltem határozottan. – Kérem a következı kérdést. Megszólalt egy motyogó
hang. Azt hittem, a barátom a Daily News-tól, de ı távollétével tüntetett. Helyette
mocskos külsejő, nagykabátos emberke volt a felszólaló. Fel sem nézett a papírlapról,
ahonnan a mondókáját olvasta.
– Bocsásson meg – mondtam. – Még egyszer fel kell olvasnia, mert egy szót sem értek
abból, amit beszél.
Újból nekifogott:
– A katolikus háborús veteránok nevében...
Közbevágtam:
– Nem azért jöttem, hogy a katolikus háborús veteránok kérdéseire feleljek; ez
sajtókonferencia.
– Miért nem lett amerikai állampolgár? – kérdezte egy másik hang.
– Semmi okot nem látok, amiért megváltoztassam állampolgárságomat.
Világpolgárnak tekintem magam – válaszoltam.
Szép kis felzúdulás támadt erre. Hárman is beszéltek egymás szavába vágva. Az egyik
hang azonban túlharsogta a többit:
– De a jövedelmét Amerikában szerzi!
– Nos – mondtam mosolyogva –, ha ilyen anyagias alapokra helyezkedünk, tiszta a
számlám. Foglalkozásom nemzetközi; jövedelmem hetven százalékát külföldön keresem,
viszont az Egyesült Államok száz százalékban megkapja utána az adót. Láthatja, hogy
mint vendég egészen becsületesen fizetek.
Megint a katolikus légió vette át a szót:
– Akár itt keresi a pénzét, akár nem, mi, akik végrehajtottuk a partraszállást a francia
tengerparton, rossz néven vesszük, hogy nem állampolgára ennek az országnak!
– Nem maga szállt egyedül partra Franciaországban – mondtam. – A két fiam is ott
volt az elsı vonalban, Patton hadseregében, de magával ellentétben nem hánytorgatják fel
ezt, és nem is akarnak elınyöket kovácsolni belıle.
– Ismeri Hanns Eislert? – kérdezte egy másik riporter.
– Ismerem; kedves jó barátom és nagy zenész.
– Tudja-e, hogy Hanns Eisler kommunista?
– Nem törıdöm vele, hogy mi a pártállása; a barátságnak semmi köze a politikai
meggyızıdéshez.
– Úgy látszik, kedveli a kommunistákat – szólt közbe egy másik.
– Senki sem írhatja elı nekem, kit kedveljek és kit ne. Ott azért még nem tartunk.
Az ellenséges indulat forgatagában megszólalt egy hang:
– Milyen érzés egy mővésznek, aki annyi boldogságot szerzett a világnak, és annyira
megértette a kisember gondját-baját, ha most azt kell hallania, hogy az amerikai sajtó
úgynevezett képviselıi gúnyt őznek belıle, és győlöletük céltáblájává teszik?
Annyira nem vártam semmilyen együttérzı megnyilatkozást, hogy meglehetısen
nyersen csak ennyit válaszoltam:
– Bocsánat, nem tudtam követni, kérem, ismételje meg a kérdést. Reklámfınököm
megbökött, és a fülembe súgta:
– Ez a fickó mellettünk áll, nagyon rendes dolgot mondott. – Jim Agee volt a
felszólaló, és abban az idıben mint kritikus és szemleíró a Time magazinnál dolgozott.
Sajnos, már ideges voltam, kibillentem az egyensúlyomból.
– Bocsánat – mondtam –, nem hallottam jól, amit mondott, lenne szíves elismételni?
– Nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog – mondta kissé elfogódottan, de aztán
körülbelül ugyanazokat a szavakat ismételte.
Megfelelı válasz nem tellett tılem, csak a fejemet ráztam, és ennyit mondtam:
– Nincs megjegyeznivalóm... de köszönöm önnek.
Végem volt. Agee megértı szavai után elpárolgott a küzdıkedvem.
– Sajnálom, hölgyeim és uraim – mondtam –, azt hittem, ezen a konferencián a
filmemrıl fogunk beszélgetni; de politikai hadakozás lett belıle, nincs tehát több
mondanivalóm. – A konferencia után sajgott a szívem, mert tudtam, hogy ádáz ellenség
fordult ellenem.
De még mindig nem hittem el egészen. A Diktátor elıtt is rengeteg ellenséges
propagandát kellett elszenvednem, de a bemutatása után csodálatos gratuláló levelekkel
árasztottak el, és a végén ez a film több bevételt eredményezett, mint bármelyik korábbi
filmem. Nagyon bíztam Monsieur Verdoux sikerében; hasonlóan vélekedett a United
Artists személyzete is.
Mary Pickford hívott fel. Szeretett volna megjelenni a premieren Oonával és velem
együtt; meghívtuk tehát vacsorára a “21" vendéglıbe. Mary alaposan elkésett. Azzal
mentegette magát, hogy feltartották egy koktélon, ahonnan csak nagy nehezen tudott
szabadulni.
A filmszínház elıtt hatalmas tömeg szorongott. Ahogy utat törtünk magunknak az
elıcsarnokba, egy rádióriporterre lettünk figyelmesek: – Ebben a pillanatban érkezett
meg Charlie Chaplin és felesége. Ó, és Miss Mary Pickford is velük van, az a csodálatos
kis színésznı a némafilm idejébıl, aki még mindig egész Amerika szerelme. Mary, nem
mondana néhány szót errıl a csodálatos premierrıl?
Az elıcsarnok zsúfolt volt. Mary odaküszködte magát a mikrofonhoz, de még mindig
tartotta a kezemet.
– És most, hölgyeim és uraim, Mary Pickford!
A taszigálás és lökdösıdés közepette Mary így szólt:
– Kétezer évvel ezelıtt született Krisztus, ma este pedig... – nem mondhatta tovább,
mert ahogy fogta a kezemet, a tömeg egy hirtelen lökéssel eltaszított a mikrofontól: azóta
is szeretném tudni, vajon mivel folytatta volna.
Valami kényelmetlen érzés vibrált a filmszínházban azon az estén; mintha a közönség
valaminek a bizonyítására jött volna el. Régebben a filmjeim kezdetét feszült várakozás
és boldog mocorgás köszöntötte, de ma csak ideges taps hallatszott, amelybe pisszegés is
vegyült. Restellem bevallani, de az a néhány pisszegés jobban fájt, mint a sajtó
ellenségeskedése.
Pergett a film, és én egyre jobban szorongtam. Volt ugyan nevetés, de nem egyöntető.
Nem volt fogható ahhoz a régi kacagáshoz, amely az Aranyláz-t, a Nagyvárosi fények-et,
vagy a Chaplin, a katoná-t kísérte. A pisszegıknek szóló, csak azért is nevetés volt. A
szívem a gyomromban kalimpált. Képtelen voltam tovább egy helyben ülni. Odasúgtam
Oonának:
– Kimegyek az elıcsarnokba, nem bírom ki idebent. – Oona megszorította a kezemet.
A szétmarcangolt mősorfüzet égette a tenyeremet: a székem alá vágtam. Végigosontam a
feljárón, és az elıcsarnokban keringtem. Majd a zártszékekhez lopakodtam, hogy
kitapasztaljam, milyen ott a hangulat. Az egyik nézı harsányabban nevetett, mint a
többiek; a barátom lehetett, de az ı nevetése is görcsösnek, idegesnek hatott, mintha
bizonyságot akart volna tenni. Ugyanez volt a helyzet az erkélyen.
Két óra hosszat bolyongtam az elıcsarnokban, az utcán, a filmszínház körül. Aztán
visszamentem a filmet nézni. Végtelen hosszúnak tőnt az elıadás, de egyszer véget ért.
Az egyik elsı ember, akivel az elıcsarnokban találkoztam, nagyon rendes fiú volt: Earl
Wilson, a szemleíró.
– Nekem tetszett – mondta; a hangsúly a “nekem" szón volt. Megjelent Arthur Kelly, a
képviselım.
– Hát persze a tizenkét millió összbevételbıl semmi se lesz – mondta.
– Megteszi a fele is – válaszoltam keserő humorral.
A premier után százötven személyes vacsorát adtam – a meghívottak között akadt régi
barátom is. Sok ellentétes áramlat ütközött össze ezen az estén, és a pezsgı se lendített a
nyomott hangulaton. Oona hazaszökött lefeküdni, de én még ottmaradtam félórát.
Bayard Swope, akit szerettem, és éles eszőnek ismertem, Don Stewart barátommal
vitatkozott a filmrıl. Swope utálkozott. Csak kevesen rázták meg a kezem ezen az estén.
Don Stewart egy kicsit fel öntött a garatra, akárcsak jómagam, s ezt mondta:
– Charlie, a sok nyomorult fráter mind politikát akar belemagyarázni a filmedbe,
pedig csodálatos a film, és a közönség is el volt ragadtatva.
Ám ekkor már mit se törıdtem azzal, hogy ki miként vélekedik; ellenálló képességem
kimerült. Don Stewart hazakísért a szállodába. Oona már aludt, mikor megérkeztünk.
– Hányadik emelet? – kérdezte Don.
– A tizenhetedik.
– Jesszus! Tudod-e, melyik szoba ez? Az a fiú múltkor onnan ugrott le. Tizenkét órát
állt a párkányon, míg rászánta magát.
Méltó befejezése volt az estének. Pedig máig is azt tartom, hogy a Monsieur Verdoux
valamennyi filmem közül a legjobb, a legsikerültebb.
Meglepetésemre a Monsieur Verdoux hat hétig volt mősoron New Yorkban, és nagyon
szép bevételt ért el. A bevétel egyszerre csappant meg. Megkérdeztem Grad Seerst a
United Artiststól, hogy mi lehet ennek az oka. A következıket mondta:
– Minden filmje remekül fog menni az elsı három vagy négy héten, régi tisztelıinek
érdeklıdése miatt. Azután már csak a nagyközönségre számíthat, és, ıszintén szólva, a
sajtó most már több mint tíz éve piszkálja magát. Végeredményben azért ez mégiscsak
hat. Ez az oka a visszaesésnek.
– Hát a nagyközönségnek nincs humorérzéke? – kérdeztem.
– Tessék! – Megmutatta a Daily News-t és a Hearts-féle újságokat. – Ez terjed az
egész országban.
Az egyik újság felvételt közölt, ahogy a New Jersey-i Katolikus Légió ırséget áll a
filmemet játszó mozi körül. Ilyen felírású táblákat hordoztak:

Chaplin útitárs! Rúgjátok ki az idegent az országból! Chaplin túl soká volt fizetıvendég!
Chaplin kommunista szimpatizáns! Küldjétek Chaplint Oroszországba!

Mikor az embert elborítják a csalódás és gond hullámai, vagy a filozófiához, vagy a

humorhoz menekül, hacsak nem esik végképp kétségbe. Csak ennyit feleltem Gradnek,
látván, hogy a képen a tüntetık teljesen üres mozi körül állnak ırt:
– Nyilván hajnali ötkor készült a felvétel. – Ahol azonban nem háborgatták az
elıadásokat, a Monsieur Verdoux az átlagosnál jobb üzleti eredményt ért el.
A filmet minden jelentıs mozilánc megrendelte az országban. De mivel fenyegetı
levelet kaptak az Amerikai Légiótól és más piff-puff szervezetektıl, lemondták a vetítést.
A légió eredményes módszert alkalmazott a mozisok megfélemlítésére: azzal
fenyegetızött, hogy egy évig bojkottálja a filmszínházat, ha Chaplin-filmet vagy más
olyat mutatnak be, amellyel nem rokonszenvez. Denverben egyik este fényes
eredménnyel zárult a film bemutatója, de másnap a fenyegetızés miatt már le is kellett
venni a mősorról.
Ez a New York-i tartózkodásunk valamennyi közül a legrosszabbul sikerült. Nap nap
után érkeztek hírek, hogy a filmet levették a mősorról. Ráadásul még egy plágiumperbe is
belekeveredtem a Diktátorral kapcsolatban: hiába igyekeztem elnapoltatni az ügyet,
olyan idıben tőzték ki az esküdtszéki tárgyalást, mikor a sajtó és a közönség
engesztelhetetlen győlöletének középpontjában álltam, és négy szenátor mennydörgött
ellenem a szenátus szószékérıl.
Mielıtt továbbmennénk, tisztázzunk valamit: le szeretném szögezni, hogy
forgatókönyveimet mindig magam gondoltam ki és írtam meg. Ám alig kezdıdött meg a
tárgyalás, a bíró bejelentette, hogy apja az utolsó óráit éli, és arra kért bennünket, lennénk
szívesek mielıbb egyezséggel zárni az ügyet, hogy visszatérhessen a betegágyhoz. Az
ellenfél elınyt szimatolt, és mohón kapott az egyezség lehetıségén.
Rendes körülmények között ragaszkodtam volna perem folytatásához. De akkoriban
annyira népszerőtlen voltam az Egyesült Államokban, és a bíróság olyan nyomást
gyakorolt rám, hogy megrémültem, nem tudtam, mi lesz a következı húzás, és így
létrejött az egyezség.
Elenyészett minden reményem, hogy a Verdoux tizenkét milliós összbevételt hoz. A
bevétel alig fedezte az önköltséget; a United Artists társaság kétségbeejtı válságba került.
Mary mindenképpen azonnal el akarta bocsátani képviselımet, Arthur Kellyt,
takarékossági okokból; felháborodott, mikor emlékeztettem rá, hogy felerészben magam
is tulajdonosa vagyok a társaságnak.
– Ha az én képviselım megy, a magáé se maradhat, Mary – mondtam. Zsákutcába
kerültünk. Nem kínálkozott más kiút, csak a következı: – Egyikünknek vennie kell, a
másiknak pedig eladnia; nevezze meg az árat, Mary. – Ám Mary nem volt hajlandó
meghatározni az összeget, mire én is néma maradtam.
Valamivel késıbb a keleti mozikörzet képviseletében egy ügyvédi iroda jött
segítségünkre. Ez át akarta venni a vállalkozást, és kész volt tizenkétmillió dollárt fizetni
– hétmilliót készpénzben és ötmilliót saját részvényben. Az ég küldte ıket.
– Hallgasson ide – mondtam Marynek –, adjon nekem ötmilliót készpénzben:
kiszállok az üzletbıl, és maga megtarthatja a többit. – Mary beleegyezett, és a
társaságnak sem volt kifogása.
Hetekig tartó tárgyalások után elkészültek a megállapodást rögzítı iratok. Az
ügyvédem felhívott telefonon: – Charlie, tíz perc múlva ötmillió lesz a zsebében.
De tíz perc múlva már egészen mást mondott a telefonba:
– Charlie, kútba esett az üzlet. Marynak már a kezében volt a toll, hogy aláírja a
papírokat, amikor hirtelen így szólt: “Nem! Még hogy ı kapjon ötmillió dollárt azonnal,
nekem meg várnom kelljen a részemre két évig?" Azzal érveltünk, hogy hétmillió dollárt
kap, kétmillió dollárral többet, mint én. Erre azt a kifogást hozta fel, hogy amúgy is baja
lenne miatta a jövedelmi adójával.
Fényes lehetıségeket szalasztottunk el; jóval csekélyebb összegért kellett késıbb
megválnunk a United Artiststól.

Visszatértünk Californiába, ahol teljesen kihevertem a Monsieur Verdoux-val

kapcsolatos megpróbáltatásokat; máris új ötletet forgattam a fejemben. Optimista voltam,
és még mindig nem hittem, hogy teljesen elvesztettem az amerikai nép szeretetét. Nem
tételeztem fel az amerikaiakról annyi politikai elfogultságot, hogy képesek bojkottálni
azt, aki jól elszórakoztatja ıket. Az ötlet megszületett, munkára ösztönzött, azzal nem is
törıdtem, mi lesz a végén. Meg kellett csinálnom a filmet.
Akármilyen modern mázt vesz fel a világ, mindig szeretni fogja a szerelmes
históriákat. Hazlitt szavaival, az érzelem döntıbb erejő, mint az értelem, és fontosabb
szerepet játszik a mőalkotás létrejöttében. Ezúttal szerelmes történet járt a fejemben,
ellentéte a Monsieur Verdoux cinikus pesszimizmusának. Mindennél fontosabb volt
azonban, hogy az ötlet munkára serkentett.
A Rivaldafény-hez tizennyolc hónapos elıkészület kellett. Tizenkét perces balettzenét
kellett komponálnom. Szinte leküzdhetetlen feladat, mert el kellett képzelnem a
táncmozdulatokat. Régebben csak akkor komponáltam kísérızenét, mikor a film
elkészült, és láttam a cselekményt. Sikerült azonban a képzeletbeli balett, és megszületett
a zene. Persze gyötört a kíváncsiság, megfelel-e a célnak, hiszen a koreográfia
kidolgozását többé-kevésbé a táncosokra kellett bíznom.
Nagy csodálója voltam André Eglevskynek, s szerettem volna, ha ı táncol a filmben.
Tudtam, hogy New Yorkban van, felhívtam hát telefonon, és megkérdeztem tıle,
fellépne-e a filmben a “Kékmadár" tánccal, de más zenére, és tudna-e partnernıt ajánlani.
Azt válaszolta, hogy elıbb hallani szeretné a zenét. A “Kékmadár"-t Csajkovszkij
zenéjére táncolják, és negyvenöt másodpercig tart. Ezért hasonló idıtartamú zenét
komponáltam.
Már hónapok óta dolgoztunk a tizenkét perces balettbetéten: ötven tagú zenekarral
készítettük a felvételt. Fúrta az oldalamat, mit szólnak hozzá a táncosok? Melissa
Hayden, a balerina és André Eglevsky végre átrepült Hollywoodba, hogy meghallgassa.
Rettenetesen ideges és elfogult voltam, míg lejátszották nekik a zenét, de – Istennek hála
– mindkettınek tetszett: azt mondták, balettszerő. Egyike volt filmes pályafutásom
legizgalmasabb perceinek, mikor elıször végignézhettem a táncukat. Nagyon megtisztelı
volt az alakításuk, mely a zene klasszikus értelmezésén alapult.
A nıi fıszereplı kiválasztásánál a lehetetlent akartam, el érni: szép, tehetséges és
széles érzelmi skálájú színésznıt kerestem. Hónapok hiábavaló kutatása és sikertelen
kísérletei után végre a jószerencse Claire Bloomot szerzıdtette velem, Arthur Laurents
barátom ajánlására.
Olyan a természetünk, hogy hamar megfeledkezünk a győlölségrıl és a kellemetlen
élményekrıl. A per emléke és a vele járó keserőség eltőnt, mint a tavalyi hó. Idıközben
Oona négy gyermeknek adott életet: Geraldine, Michael, Josie és Vicky a nevük.
Kellemesen teltek a napok Beverly Hillsben. Boldog családi körben éltünk, és minden jól
ment. Vasárnaponként fogadónapot tartottunk, és sok barátunkkal találkoztunk; közöttük
volt Jim Agee, aki Hollywoodban idızött, mert John Huston számára írt forgatókönyvet.
Will Durant, az író és filozófus ugyancsak Hollywoodban élt; a Los Angeles-i
egyetemen tartott elıadásokat. Régi barátunk volt, és idınként nálunk vacsorázott.
Kellemes estéket töltöttünk együtt. Will olyan lelkes ember volt, hogy az élet
egymagában is részegítı hatással volt rá, minden izgatószer nélkül. Egyszer azt kérdezte:
– Mit tart a szépségrıl?
– Talán – feleltem – a halál és a gyönyörőség együttes megnyilvánulása, a
természetben és minden dologban felfedezhetı mosolygó szomorúság, misztikus
bensıséges kapcsolat, melyet csak a költı érez... ezt kifejezheti akár a nap is, amikor
sugárnyalábot vet a szemetesvödörre, vagy akár a csatornába lökött rózsa. El Greco a
keresztre feszített Megváltóban látta meg.
Will Duranttal ifjabb Douglas Fairbanks házában találkoztunk újra. Clemence Dane
meg Clare Boothe Luce is jelen volt. Clare-t már évekkel ezelıtt megismertem W. R.
Hearst egyik jelmezbálján. A tizennyolcadik századot idézı kosztümjében, fehér
parókájával elragadóan szép volt azon az estén; egészen elbővölt, amíg meg nem
hallottam, miként bánik mővelt és érzékeny barátommal, George Moore-ral. Csodálóinak
körébıl odaszólt neki jó hangosan:
– Rejtélyes ember maga: mivel keresi a pénzét?
Meglehetısen tapintatlan dolog volt ez, különösen mások jelenlétében. De George
nem vette rossz néven, és nevetve válaszolt:
– Szenet árulok, pólózom a barátommal, Hitchcockkal, és – (éppen mellette mentem
el) – Charlie Chaplin barátom is ismer.
Clare-rıl alkotott véleményem abban a pillanatban megváltozott. Egyáltalán nem
lepett meg, mikor késıbb hallottam, hogy kongresszusi képviselı lett belıle – és
megajándékozta az amerikai politikai életet ezzel a mélységes bölcsességrıl tanúskodó
kifejezéssel: “Világhalandzsa."
A Fairbanksnél töltött estén hallhattam Clare Luce kinyilatkoztatásszerő
prédikációinak egyikét; a beszéd természetesen a vallásra fordult (Clare nemrégen tért át
a katolikus hitre). A vita hevében így szóltam:
– Semmi szükség arra, hogy az ember a homlokán hordja a kereszténység jegyét;
egyaránt jelen van a szentben és a bőnösben: a Szentlélek ott van mindenütt.
Búcsúzáskor mindketten éreztük, hogy némileg elhidegültünk egymástól.

Elkészült a Rivaldafény; sikerében sokkal kevésbé kételkedtem, mint bármely korábbi

filmem esetében. Barátaink részére zártkörő bemutatót rendeztünk: mindenki lelkesedett
érte. Európai útra készültünk tehát, mert Oona Európában kívánta iskolába járatni a
gyerekeket, hogy távol kerüljenek Hollywood befolyásától.
Három hónappal korábban folyamodtam visszatérési engedélyért, de nem kaptam
választ. Azért tovább intéztem üzleti ügyeim lezárását, és készülıdtem az utazásra.
Benyújtottam az adóbevallást, és ezzel kapcsolatban is rendeztem mindent. Mikor
azonban az adóhivatal értesült róla, hogy Európába készülök, egyszeriben felfedezte,
hogy adósa vagyok egy csomó pénzzel. Hatjegyő számot fıztek ki, s azt kívánták,
helyezzek letétbe kétmillió dollárt, ami tízszeresen meghaladta a tılem követelt összeget.
Az ösztönöm azt súgta, ne helyezzek letétbe semmit, és ragaszkodjam hozzá, hogy az ügy
azonnal tárgyalásra kerüljön. Erre igen hamar kiegyeztünk egy csekély, névleges
összegben. Mivel az adóhivatal nem kereshetett már rajtam semmit, újra benyújtottam a
visszautazási engedélyre vonatkozó kérelmet, de több hetes várakozás után sem kaptam
választ. Levelet menesztettem tehát Washingtonba, oly értelemben, hogy abban az
esetben is elutazom, ha nem kívánják engedélyezni visszatérésemet.
Egy héttel késıbb a Bevándorlási Hivatal keresett telefonon, hogy képviselıinek lenne
még néhány kérdése, fogadnám-e ıket?
– Természetesen – feleltem.
Három férfi és egy nı érkezett. A nı gyorsírógépet hozott magával. A többiek lapos
aktatáskákat cipeltek – nyilván magnetofon lapult meg bennük. A fıvallató magas és
szikár, negyven év körüli férfi volt, jó megjelenéső, gyors észjárású. Láttam, négyen
vannak egy ellen, és éreztem, hogy helyesebb lenne ragaszkodni ügyvédem jelenlétéhez,
de nem volt semmi rejtegetnivalóm.
A déli verandára vezettem ıket. A nı elıvette gyorsírógépét, és elhelyezte egy kis
asztalon. A többiek a kanapén foglaltak helyet, és maguk elé tették magnótáskájukat. A
fıvallató jó araszos kövér dossziét szedett elı, amelyet szép rendesen a keze ügyében
levı asztalra rakott. Én vele szemben foglaltam helyet. Ezután egyenként sorra vette
irattartójának minden egyes lapját.
– Charles Chaplin a valódi neve?
– Igen.
– Néhányan azt állítják, hogy a neve – (itt valami egészen idegen hangzású nevet
említett) –, és hogy Galíciából származik.
– Ez nincs így. A nevem Charles Chaplin, ugyanúgy, mint az édesapámnak.
Londonban, Angliában születtem.
– Azt állítja, hogy sohasem volt kommunista?
– Soha. Soha életemben nem voltam politikai szervezet tagja.
– Tartott a múltban egy beszédet, amelyet “elvtársak" szóval vezetett be. Mit értett
ezen?
– Pontosan azt, amit jelent. Nézze meg az értelmét a lexikonban. A kommunistáknak
nincs kizárólagos joguk e szó használatára.
Egész sor ilyen természető dolog iránt érdeklıdött, majd hirtelen nekem szegezte a
kérdést:
– Követett el valaha is házasságtörést?
– Hallgasson ide – mondtam. – Ha alaki kifogást keres, hogy távol tartson ettıl az
országtól, csak szóljon, és ennek megfelelıen intézem az ügyeimet. Nem kívánok olyan
országban maradni, ahol persona non gratának tekintenek.
– Korántsem – felelte. – Ez a kérdés minden visszatérési kérésen szerepel.
– Mi a “házasságtörés" szó meghatározása? – kérdeztem. Mindketten megnéztük a
lexikonban.
– Mondjuk “közösülés más ember feleségével" – mondta. Fontolóra vettem a kérdést.
– Tudomásom szerint nem – állapítottam meg.
– Ha megtámadnák ezt az országot, harcolna érte?
– Természetesen. Szeretem ezt az országot; itt van az otthonom, negyven éve lakom itt
– feleltem.
– De sohasem kért állampolgárságot.
 – Ezt nem tiltja a törvény. Ennek ellenére itt fizetem az adómat.
– De miért vallja sajátjának a pártvonalat?
– Ha megmondja nekem, hogy mi a pártvonal, én is megmondom, hogy követem-e
vagy sem.
Csend állt be; hirtelen kitört belılem:
– Tudja, miért kerültem ebbe a bajba? Tagadólag rázta a fejét.
– Mert szívességet tettem a kormánynak. Meglepetésében felvonta a szemöldökét.
– Úgy volt, hogy az önök Szovjetunióba rendelt nagykövete, Mr. Joseph Davies
beszédet mond San Franciscóban az orosz hadisegély ügyében, de az utolsó pillanatban
gégehurutot kapott; az önök kormányának egy magas állású képviselıje felkért,
kötelezzem le ıt, és ugorjak be Mr. Davies helyére. Azóta folyton megütöm a bokámat.
Három órán keresztül tartott a kihallgatás. Egy héttel késıbb újra telefonáltak, hogy
menjek el a Bevándorlási Hivatalba. Ügyvédem ragaszkodott ahhoz, hogy velem jön –
arra az esetre, ha újabb kérdéseket tennének fel, mint mondta.
Szívélyesebben már nem is köszönthettek volna. A hivatal vezetıje fogadott –
barátságos középkorú ember, szinte vigasztalóan szólt hozzám:
– Sajnálom, hogy késleltettük önt, Mr. Chaplin. Mivel már Los Angelesben is
megnyitottuk a Bevándorlási Hivatal egy kirendeltségét, sokkal gyorsabban tudunk
eljárni; nem kell a kérelmeket Washingtonba küldözgetni. Egyetlen kérésem volna még,
Mr. Chaplin: mennyi ideig lesz távol?
– Hat hónapnál nem tovább – feleltem. – Szabadságra megyünk.
– Ha esetleg tovább maradna, kérnie kell az engedély meghosszabbítását. – Egy iratot
helyezett az asztalra, és kiment a szobából. Az ügyvédem gyorsan megnézte. – Ez az! –
mondta. – Itt az engedély!
A hivatalnok tollal a kezében tért vissza.
– Lenne szíves itt aláírni, Mr. Chaplin? És persze be kell még szereznie az úti
okmányokat.
Miután megtörtént az aláírás, barátságosan megveregette a vállamat.
– Tessék, itt az engedélye. Remélem, kellemesen telik a szabadsága, Charlie... és
siessen haza!
Szombat volt, és a vasárnap reggeli vonattal utaztunk New Yorkba. Azt akartam, hogy
Oona is hozzáférhessen páncélrekeszemhez a bankban arra az esetre, ha bármi történnék
velem, mert ott ırizték vagyonom legnagyobb részét. De Oona egyre halogatta, hogy
elmenjen a bankba, és aláírja a megfelelı papírokat. És most ez volt Los Angelesben
utolsó napunk, a bankok tíz perc múlva zárnak.
– Már csak tíz percünk van, siessünk – mondtam. – Oona rettenetesen szereti húzni-
halasztani az ilyen dolgokat. – Miért nem ér ez rá addig, míg visszajövünk a
szabadságról? – kérdezte. De hajthatatlan maradtam. És igazam volt, mert különben
életünk végéig pereskedhettünk volna, hogy kivihessük a vagyonúnkat az országból.
Szívszaggató nap volt, mikor New Yorkba indultunk. Oona a háztartással kapcsolatos
utolsó teendıket látta el, én pedig a kertben álldogáltam, és vegyes érzésekkel
szemléltem a házat. Annyi minden történt velem itt, annyi boldogságot, de annyi
szorongást is értem meg. Olyan békés képet nyújtott a kerttel körülvett ház, hogy
szomorúság fogott el, ha a távozásra gondoltam.
Elbúcsúztam Heléntıl, a szobalánytól, és Henrytıl, az inastól, majd besompolyogtam
a konyhába, és elbúcsúztam Annától, a szakácsnıtıl is. Rendkívül félénk vagyok ilyen
alkalmakkor, és a gömbölyded, nagy darab Anna egy kicsit süket volt.
– Isten vele – mondtam még egyszer, és megérintettem a karját.

Oona hagyta el utoljára a házat; késıbb elmondta nekem, hogy a szakácsnıt és a

szobalányt könnyek között találta. Jerry Epstein, a segédrendezım kísért ki az állomásra.
Utazásunk keresztül az országon remek és pihentetı volt. Egy hetet tölthettünk New
Yorkban a hajóra szállásig. Éppen kezdtem már jól érezni magam, mikor az ügyvédem,
Charles Schwartz, felhívott, és közölte velem, hogy a United Artists egyik volt
alkalmazottja sokmillió dollárra beperelte a társaságot.
– Kellemetlenkedés az egész, Charlie; mégsem szeretném, ha idézést kézbesítenének
önnek, mert ez azzal járhat, hogy visszahívják a szabadságáról. – Ilyenformán az utolsó
négy napomon a szobámban ülhettem akták között, nem lehetett részem abban az
élvezetben, hogy Oonával és a gyerekekkel megnézzem New Yorkot. Attól mégsem
tágítottam, hogy megjelenjek a Rivaldafény sajtóbemutatóján – idézés ide, idézés oda.
Crocker, akkori reklámfınököm, ebédet beszélt meg a Time és a Life folyóiratok
szerkesztıségi munkatársaival; túl kellett esni ezen, hogy megnyerjük a sajtó jóindulatát.
A szerkesztıségi helyiségek sivár, meszelt falai megfelelı keretet szolgáltattak az ebéd
fagyos légköréhez; egy sor ünnepélyes képet vágó jól fésült, sordíjért dolgozó úrral – a
Time munkatársaival – kellett farkasszemet néznem, és minden erımet összeszedve,
barátságosnak és szórakoztatónak lennem. Az étel éppen olyan csapnivaló volt, mint a
hangulat – ízetlen csirkét szolgáltak fel sápadt, lisztes mártásban. De sem jelenlétem, sem
görcsös szívélyességem, sem az étel nem használt semmit, ami a Rivaldafény hírét illeti:
a folyóirat kegyetlenül levágta a filmet.
Noha a sajtóbemutatón kétségtelenül érezhetı volt a barátságtalan hangulat, néhány
fontos napilap kritikája késıbb kellemes meglepetéssel szolgált.

XXX
Hajnali ötkor szálltam a Queen Elizabeth fedélzetére; romantikus óra ez, csak persze
nem akkor, ha az ember bírósági kézbesítık elıl bujkál. Az ügyvédem megparancsolta,
hogy lopózzam a fedélzetre, zárkózzam a lakosztályomba, és ne mutatkozzam a
fedélzeten, míg a révkalauz el nem hagyja a hajót. Engedelmeskedtem; az utóbbi tíz év
folyamán kiadós leckét kaptam, hogy a legrosszabbra számítsak.
Pedig örömmel készültem arra, hogy a legfelsı fedélzeten élvezzem azt a szívet
pezsdítı pillanatot, mikor a hajó elválik a parttól, és tovasiklik egy másik életforma felé.
Ehelyett dicstelenül gubbasztottam a kabinomban, és bámultam ki a kis kerek ablakon.
– Én vagyok – mondta Oona, megkocogtatva az ajtót.
Kinyitottam.
– Épp most érkezett Jim Agee, hogy kikísérjen bennünket. Ott áll a rakparton.
Odakiáltottam neki, hogy elbújtál a bírósági kézbesítık elıl, és majd az ablakból
integetsz. Most ért a móló végére – mondta.
Megláttam Jimet: kicsit távolabb állt a tömegtıl, és a vakító napfényben a hajót
fürkészte. Gyorsan fogtam a puhakalapomat, kinyúltam az ablakon, és integettem; Oona a
másik ablakon figyelt.
– Nem, még nem látott meg – mondta.
Nem is sikerült észrevétetnem magam; én is utoljára láttam ıt, amint ott állt
egymagában, mintha elkülönítette volna magát a világtól, és kutató pillantással követte a
hajót. Két évvel késıbb szívroham végzett vele.
Végre nekivágtunk a tengernek. Még vissza se tért a révkalauz a partra, kinyitottam az
ajtót, és szabad emberként sétáltam fel a fedélzetre. Kitárult elıttem New York zárkózott
és fenséges, égre törı házrengetege, távolodva a napfényben, és egyre nıve légies
szépségében... furcsa érzésem támadt, mikor ez az óriás földrész eltőnt a párában.
Kellemesen elernyedtem, bármily izgatottan készültem is arra, hogy családommal
együtt Angliába látogassak. Az Atlanti-óceán hatalmas távlatai megtisztítják az embert.
Más embernek éreztem magam. Nem a filmvilág mitikus alakja voltam, sem a győlölet
céltáblája, hanem egyszerően szabadságra utazó, többgyermekes családapa. A gyerekek
belefeledkeztek a játékba, Oona meg én nyugszékben pihentünk. Akkor éreztem át, mi a
tökéletes boldogság – nagyon hasonlít ez az érzés a szomorúságra.
Szeretettel emlékeztünk meg otthagyott barátainkról. Még a bevándorlási hivatal
szívélyessége is szóba került. Milyen könnyen behódol az ember az aprócska
udvariaskodásnak is – és milyen nehéz ellenséges érzületet hordozni magunkban.
Oonával együtt azt terveztük, hogy hosszú szabadságra megyünk, és nem sajnáljuk
magunktól a szórakozást. A Rivaldafény európai bemutatása célt is adott az utazásnak.
Roppant élvezetes volt a tudat, hogy összekapcsoljuk a kellemest a hasznossal.
Másnap az ebéd nem lehetett volna derősebb. Artúr Rubinsteinék és Adolph Green
voltak a vendégeink. De az asztalnál táviratot kézbesítettek Harry Crockernek. Már éppen
zsebre akarta vágni, mikor a küldönc így szólt:
– Kérem, választ várnak a rádión. – Felhı borította el Harry homlokát, mikor
végigolvasta az üzenetet, majd elnézést kért, és távozott.
Harry valamivel késıbb behívott a kabinjába, és felolvasta a sürgönyt. Közölték
velem, hogy kitiltottak az Egyesült Államokból, meg kell jelennem a bevándorlási
vizsgálóhatóság elıtt, hogy politikai természető és erkölcsi romlottságra vonatkozó vádak
alól tisztázzam magam. A United Press szerette volna tudni, van-e hozzáfőznivalóm
ehhez az intézkedéshez.
Minden idegszálam megfeszült. Kevéssé törıdtem avval, hogy betehetem-e valaha a
lábam abba a szerencsétlen országba. Szerettem volna megmondani, hogy annál jobb,
minél elıbb megszabadulok győlölettel terhes légkörétıl, hogy torkig vagyok Amerika
sértéseivel és erkölcsi képmutatásával, és hogy az egész dolog szörnyen untat. De egész
vagyonom az Egyesült Államokban volt, és rettegtem tıle, hogy módot találnak az
elkobzására. Tehát cikornyás nyilatkozatot tettem közzé, hogy visszatérek, és válaszolok
a vádakra, hogy a visszatérési engedélyem nem “papírcafat", hanem az Egyesült Államok
kormányától teljes jóhiszemőséggel átvett okmány – bla, bla, bla.
Nem volt többé nyugtom a hajón. A világ minden részébıl érkeztek sajtótáviratok, és
mind nyilatkozatot kértek. Cherbourg-ban, Southampton elıtti elsı kikötıhelyünkön
száznál is több európai sajtótudósító jött a fedélzetre; nekik is nyilatkozat kellett.
Megbeszéltük, hogy ebéd után egy óráig rendelkezésükre állok a büfében.
Rokonszenvesen viselkedtek, de tikkasztó és kimerítı megpróbáltatás volt.

Az út Southamptonból Londonba a feszült várakozás jegyében telt el; az USA-ból

való kitiltásomnál jobban izgatott, hogy vajon mit szól Oona, és mit szólnak a gyerekek,
mikor elıször meglátják az angol tájat. Évek óta áradoztam Anglia délkeleti részének,
Devonshire-nek és Cornwallnak csodálatos szépségérıl; most azonban sivár vöröstégla
épületek és dombra kapaszkodó, egyforma házakkal telezsúfolt utcácskák között haladt a
vonat. Oona így szólt:
– Teljesen egyforma valamennyi.
– Várj még egy kicsit – kérleltem. – Alig értünk még ki Southamptonból. – És a
környék valóban egyre szebb lett, ahogy az ország belseje felé haladtunk.
A londoni Waterloo-pályaudvaron a hőséges tömeg ugyanolyan megértéssel és
lelkesedéssel várt, mint valaha. Integettek és éljeneztek, mikor kiléptünk a pályaudvarról.
– Vágj oda nekik, Charlie – kiabált egyikük. Melegség öntötte el a szívemet.
Mikor végre magunkra maradhattunk Oonával, odaálltunk savoybeli, ötödik emeleti
lakosztályunk ablakába. Megmutattam Oonának az új Waterloo-hidat; szép volt, de
nekem legfeljebb annyit jelentett, hogy rajta át visz az út gyermekkorom színterére.
Némán álltunk, magunkba szívtuk a világ legmozgalmasabb városának látképét.
Bámultam már a párizsi Place de la Concorde romantikus eleganciáját, merengtem az
ezernyi csillogó ablak misztikus üzenetén a New York-i naplementében, de céltudatos
nagyságában többre tartom valamennyinél a szállodaablakomból a londoni Temzére
táruló kilátást – olyan mélységesen emberi látvány.
Rápillantottam Oonára, amint ott állt az ablakban, és magába szívta a látványt. Az
arca feszült kifejezést öltött az izgalomtól, és fiatalabbnak látszott huszonhét esztendıs
koránál. Házasságunk óta sok megpróbáltatáson esett át az oldalamon. Ahogy letekintett
Londonra, és a napfény cirógatta sötét haját, elıször csillant meg benne néhány ezüstszál.
Nem szóltam egy szót sem, de rabszolgahőséget éreztem iránta, mikor megszólalt:
– Tetszik nekem London!
Húsz év telt el azóta, mióta utoljára Londonban jártam. Szerintem a folyó kanyargó
partvonalát elcsúfítják az eget eltorlaszoló modern építészeti formák. Fél gyermekkorom
itt telt el a folyópart kormos, beépítetlen telkeinek szenes hamujában.
Amint végigsétáltunk Oonával a talmi amerikai áruval, villámbüfékkel,
virsliárusokkal és tejivókkal megcsúfolt Leicester Square-en és a Piccadillyn, fedetlen
fejő, lıdörgı fiatalembereket és kéknadrágos lányokat láttunk. Emlékszem arra az idıre,
mikor az ember külön kiöltözött, ha a West Endre ment, és sárga kesztyőben,
sétapálcásan parádézott. De az a világ elmúlt, másik lépett a helyére, a szem más látványt
kíván, és új hatások keltik az új érzelmeket. Az emberek a dzsessztıl fakadnak sírva, és
az erıszak nemi jelleget kapott. Változnak az idık.
Áttaxiztunk Kenningtonba, hogy megnézzük a Pownall Terrace 3-at, de a ház üres
volt: lebontás elıtt állt. Megálltunk a Kennington Road 287. elıtt, ahol Sydneyvel és
apámmal éltünk. Végighaladtunk Belgravián, és az egykor oly pompás magánházak
termeiben neonfényt és asztalokra görnyedı hivatalnokokat láttunk; más régi házak
helyére hosszúkás alakzatok, üvegakváriumok és élükre állított beton gyufásdobozok
kerültek – mindez a haladás nevében.
Sok problémát kellett megoldanunk: a legfontosabb az volt, hogy kihozzuk a
pénzünket az Egyesült Államokból. Ezért Oonának vissza kellett repülnie Californiába,
hogy kiürítse a bankban páncélszekrényünket. Tíz napig volt távol. Mikor visszaérkezett,
részletesen elmesélte, hogyan történt. A bankban a tisztviselı alaposan vizsgálat alá vette
az aláírását, majd hosszadalmas megbeszélést folytatott az igazgatóval. Oona aggodalmas
perceket élt át, míg végre kinyitották a rekeszt
Mesélte, hogy miután elintézte a dolgát a bankban, felkereste Beverly Hills-i
házunkat. Mindent pontosan ugyanúgy talált, amint hagytuk; pompáztak a kertben a
virágok. Megállt egy pillanatra a nappali szobában, és egészen elérzékenyedett. Késıbb
felkereste svájci inasunkat, Henryt. Tıle tudta meg, hogy távozásunk óta kétszer is
megjelentek az F. B. I. emberei, és kihallgatták. Arról faggatták, miféle ember vagyok,
rendeztünk-e orgiákat a házban meztelen lányok társaságában stb. Mikor megmondta
nekik, hogy csendesen éltem feleségem, családom körében, ıt kezdték piszkálni, és
érdeklıdtek, milyen állampolgár, és mióta tartózkodik az országban: végül még az
útlevelét is elkérték.
Oona azt mondta, hogy mikor tudomást szerzett minderrıl, abban a pillanatban
kihunyt benne az érzelem, amelyet a ház iránt érzett. Még szobalányunk, Helen zokogása
is csak siettette indulását.
Barátaim azt kérdezték tılem, vajon mivel hívtam ki magam ellen Amerika ellenséges
érzületét. Szembeszökı vétkem volt, és még ma is az, hogy nem hajtok szép simán fejet.
Nem vagyok ugyan kommunista, mégsem vagyok arra kapható, hogy beálljak a menetbe,
és együtt győlöljem ıket a többiekkel. Ez persze sok mindenkinek nem tetszett, és nem
tetszett az Amerikai Légiónak sem. Nem állok szemben ezzel a szervezettel, ha
valóságos, építı jellegő céljaikról van szó; tiszteletre méltó, emberséges dolgokat vitt
véghez, mint például a közkatonák jogait összefoglaló okmány, a leszerelt katonákat és
szükséget látó gyermekeiket támogató intézkedések. De mikor a légiósok áthágják
törvényes jogaikat, és a hazafiság álarcában mások jogait megnyirbálva hatalmaskodnak,
ellentétbe kerülnek az egész amerikai kormányzattal és államrenddel. Ezekbıl a super-
hazafiakból kerülhetnek ki azok a sejtek, amelyek fasiszta állammá változtathatják
Amerikát.
Elleneztem továbbá az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság
mőködését; már maga a név is tisztességtelen, mert elég hajlékony ahhoz, hogy
bármelyik amerikai polgárba belefojtsa a szót, aki becsületes, de kisebbségi véleményt
nyilvánít.
Végül: sohasem tettem kísérletet arra, hogy amerikai állampolgár legyek. Viszont
rengeteg amerikai él és dolgozik Angliában, és sohasem kívánt angol állampolgárrá
válni; például a Metro-Goldwyn-Mayer egyik képviselıje, aki dollárban négyszámjegyő
összeget keres hetenként, harmincöt éve él Angliában, anélkül, hogy brit
állampolgárságot kért volna. Az angolok sose törıdtek ezzel.
Ez a magyarázkodás nem akar mentegetızés lenni. E könyv megírása elıtt
megkérdeztem magamtól, miért fogtam bele. Ennek számos oka van; de a mentegetızés
nem szerepel közöttük. Összefoglalva álláspontomat, azt mondhatnám, hogy hatalmas
klikkek és láthatatlan kormányok légkörében sajnálatos ellentétbe kerültem az amerikai
közönséggel, és elvesztettem szeretetét.

A Rivaldafény bemutatójára a Leicester Square-i Odeon filmszínház készült.

Nyugtalankodtam, milyen fogadtatásban részesült a film, mert ez nem a szokásos
Chaplin-bohózat. A premier elıtt levetítettük a filmet a sajtónak. Már elég idı telt el a
film elkészítése óta, hogy tárgyilagosan nézzem; meg kell mondanom, megindított az
elıadás. Nem az önimádat szól belılem, mert bizonyos képsorokat mindig kedveltem a
filmjeimbıl, másokat pedig utáltam. De nem fakadtam sírva, amint azt néhány
rosszindulatú riporter állította – és ha sírtam volna, hát aztán? Ha a szerzıt nem indítja
meg a mőve, hogyan várhatná el ezt a közönségtıl? Hogy ıszinte legyek, sokkal jobban
mulatok a bohózataimon, mint mások.
A Rivaldafény bemutatójának bevétele jótékony célra ment, és Margaret hercegnı
megjelent az elıadáson. Másnap kezdıdött a film nyilvános vetítése. Langymeleg kritikát
kaptam, de ennek ellenére a film világrekordokat döntött halomra, és több pénzt hozott a
konyhára, mint bármelyik addigi filmem.
Mielıtt elutaztunk volna Londonból Párizsba, Lord Strabolgi vendégei voltunk
Oonával a felsıházban rendezett vacsorán. Herbert Morrison mellett ültem, és
meglepetéssel hallottam, hogy szocialista létére híve az atombomba-védelem
politikájának. Megmondtam neki, hogy bármekkora atomkészletet halmozunk fel, Anglia
mindig sebezhetı célpont marad; Anglia kicsiny szigetország, és a megtorlás gyenge
vigasz, ha már mindnyájan hamuvá égtünk. Meg vagyok gyızıdve róla, hogy a
legésszerőbb stratégia Anglia biztonságának megóvására a teljes semlegesség, mert nem
hiszem, hogy az atomkorban megsértenék e feltétlen semlegességet. A nézeteim azonban
egyáltalán nem vágtak egybe Morrison nézeteivel.
Meglep, hogy mennyi értelmes ember szól az atomfegyverek mellett. Valahol másutt
összetalálkoztam Lord Salisburyvel, aki Morrisonhoz hasonló elveket vallott; mikor
kifejtettem, hogy irtózom a nukleáris védelemtıl, éreztem, hogy eljátszottam ılordsága
kegyeit.
Azt hiszem, idıszerő, ha itt összegezem, miként vélekedem a világ dolgainak
állásáról. A modern élet egyre fokozódó bonyolultsága, és a huszadik század mozgató
ereje az egyént egyre inkább gigászi intézmények béklyójába szorítja, amelyek politikai,
tudományos és gazdasági téren fenyegetik. A lélekkondicionálás, a szankciók és az
engedélyek áldozatai leszünk valamennyien.
Kulturális érzékenységünk hiányának tulajdonítható, hogy belekényszeríthettek ebbe a
kelepcébe. Vakon rohantunk a sekélyes kényelem és a túlnépesedés felé, és közben
elvesztettük esztétikai érzékünket. A profit, a hatalom és a monopóliumok kényszerítik
ránk élettempónkat. Tőrtük, hogy ezek az erık teljesen elborítsanak, mit sem törıdve a
végzetes következményekkel.
A tudomány olyan pusztító erejő fegyvereket adott meggondolatlan és felelıtlen
politikusok és katonák kezébe, amelyek birtokában minden földi élılény sorsának urai.
Mérhetetlen hatalom került olyanok kezébe, akiknek erkölcsi felelıssége és észbeli
képessége a legjobb esetben nem csalhatatlan, és gyakran igen kérdéses. Mégis vakon
haladunk tovább ezen az úton, mely végül is háborúba torkollhat, és belepusztulhat
földünk minden élılénye.
Dr. Robert Oppenheimer egyszer megjegyezte:
– Az embert kényszerően hajtja a tudásvágy. – Ez rendben is lenne; csakhogy az
ember többnyire nem törıdik a következményekkel. Ezzel a doktor egyetértett. Néhány
tudós olyan, mint a vallásos rajongók. Csak törnek elıre abban a hiszemben, hogy
felfedezésük szükségképpen üdvös, és tudásvágyuk az erkölcsi alap.
Az ember is olyan állat, melyet a fennmaradás ösztöne hajt. Következésképpen
elıször leleményessége fejlıdött ki; lelke csak azután. A tudományos haladás jóval az
etikai érettség elıtt jár.
Az altruizmus lassan jár az ember nyomában a haladás ösvényén. Jóval lemaradva
bukdácsol a tudomány után, és csak a körülmények kényszerítı hatására lép akcióba. A
szegénységet sem az önzetlenség vagy a kormányon levık emberszeretete csökkentette,
hanem a dialektikus materializmus ereje.
Carlyle azt tartotta, hogy az emberi értelem fogja megváltani a világot. Lehet, de csak
ha válságos körülmények szorítják rá az emberiséget.
Most, hogy megoldotta az atomhasadást, sarokba szorult, és gondolkodásra
kényszerült. Nincs más választása, vagy elpusztítja önmagát, vagy észhez tér; a tudomány
ereje kényszeríti a döntésre. Ilyen helyzetben talán mégis az ember önzetlensége,
jóindulata gyız

Egészen másképp folyt az élet, mióta otthagytuk Amerikát. Párizsban és Rómában

diadalmas hısként fogadtak. Vincent Auriolnál ebédeltünk az Élysée-palotában, és
meghívtak ebédre az angol nagykövetségre is. A francia kormány a becsületrend tisztjévé
avatott, és ugyanazon a napon tiszteleti tagjává választott a Société des Auteurs et
Compositeurs Dramatiques! Színpadi szerzık és zeneszerzık egyesülete). Nagyon
megindított a társaság elnökének, Roger Ferdinand-nak a levele, melyben ezt
tudomásomra hozza, íme a levél fordítása:

Kedves Mr. Chaplin,

Ha bizonyos embereket meglep a megérkezését kísérı lelkes ünneplés, nyilván nem
tudják, hogy mi miért szeretjük és csodáljuk önt; ezek rossz bírái az emberi értékeknek,
és nem is veszik a fáradságot, hogy mérlegeljék az ön mővészetének bıséges áldásait az
elmúlt negyven évben, nem méltányolják az ön tanítását, a kacagást és a meghatódást,
amiben bennünket részesített. Ezek – hogy finom legyek – végtelenül hálátlan emberek.
Önnek a világ legkiválóbb személyiségei között a helye, a hírnév éppúgy megilleti,
mint a legnagyobbakat.
Vegyük elıször is zsenialitását. Zseni – ezzel a szóval sokan visszaéltek már, de
mindenképpen helyénvaló zseninek nevezni azt az embert, aki nemcsak remek komikus,
hanem író, zeneszerzı, rendezı és – ami a legtöbb – melegszívő és nemes lelkő ember.
Ön mindez egy személyben, és olyan természetesen egyesíti magában értékeit, hogy attól
csak még nagyobbra nı, és mesterkéletlenül meleg, közvetlen visszhangra talál az önhöz
hasonlóan meggyötört szívő emberekben. De a zseni egymagában nem elég a
megbecsüléshez; a szeretet sem. Pedig csakis az a szó illik rá arra az érzésre, amelyet ön
ébresztett bennünk.
Megnéztük a Rivaldafény-t, kacagtunk sokat, és szívbıl, igaz könnyeket sírtunk – és
ez az ön érdeme, öntıl kaptuk a könnyek becses adományát.
Valódi hírnevet nem bitorolhat senki; csak akkor igaz, értékes és tartós, ha jó ügyet
szolgál. Az ön gyızelme onnan ered, hogy emberi nagylelkősége és közvetlensége nem
ésszerő szabályokból következik, hanem az ön szenvedésébıl, örömébıl, reményébıl és
csalódásából; mindezt megérti, aki maga is mérhetetlenül szenved, részvétre szorul, és
vigaszra vágyik, és a nevetés, ha nem gyógyít is, de enyhülést, erıt ad, és néhány percre
feledteti a gondjaikat.
Ha nem tudnánk a tényeket, akkor is sejthetnénk, milyen árat kellett fizetnie azért a
csodálatos képességéért, hogy megnevettet, és rögtön meg is ríkat. Elképzelhetjük, sıt
szemünkkel láthatjuk, mennyi szenvedés árán sikerült oly pontosan ábrázolnia azokat az
apróságokat, amelyek mélységesen megindítanak mindnyájunkat: ezt csakis a maga
életébıl meríthette.
Mert önnek nagyszerő az emlékezete. Hő maradt gyermekkori emlékeihez. Nem
felejtette el a szomorúságot, az ínséget; szeretne megkímélni másokat ezektıl a
szenvedésektıl, vagy ha az lehetetlen, legalább a remény vigaszát adja nekik. Nem lett
hőtlen keserves ifjúságához, és a hírnév sohasem választotta el a múltjától – pedig sajnos,
ez gyakran megesik.
Talán legnagyobb érdeme és legigazabb tulajdonsága ez a hőség a múlt emlékeihez, és
voltaképp ebbıl ered a tömeg rajongása. Ezzel felel színmővészetének finomságaira. Ön
mintha mindig közvetlen kapcsolatban állna a nézı szívével. Hogy is jöhetne létre
harmonikusabb mőalkotás annál, mint amikor a szerzı, a színész, a rendezı egy
személyben adja tehetségét mindazért, ami jó és emberi.
Ezért nagyszerő alkotás minden mőve. Semmiféle elmélet nem köti gúzsba – még
talán a technika sem. Amit közöl, az mindig vallomás, üzenet, imádság. Minden ember a
szövetségese, mert úgy gondolkozik és úgy érez, mint ön.
Csakis tehetségével hódította meg bírálóit, mert sikerült magával ragadnia ıket. Nehéz
feladat ez. Sohasem fogják elismerni, hogy önnek ugyanolyan érzéke van a régimódi
melodráma varázsához, mint Feydeau sátáni lendületéhez. Pedig ez az igazság. Olyan
varázs rejlik önben, amely Musset-t juttatja az eszünkbe – jóllehet, senkit se utánoz, és
senkihez se hasonlít. Ez az ön dicsıségének a titka.
Ma szerzıi és drámaírói egyesületünk abban a megtisztelı örömben részesül, hogy a
sorai között üdvözölheti önt. Néhány percig tehát egy újabb kötelezettséggel terheljük,
holott oly bátran vállalt magára eddig is annyi mindent. Szeretettel várjuk körünkbe;
szeretnénk megmondani, mennyire csodáljuk és szeretjük önt. Az ön filmtörténeteit Mr.
Chaplin írja, zenéjüket is ı szerzi, a rendezés is az ı munkája. Ehhez járul a komikus
hasonlóan elsırangú alakítása.
Köztünk találja Franciaország szerzıit, színdarabíróit, filmíróit, zeneszerzıit,
rendezıit – a maguk módján mind szeretik önt, jól ismerik ık is a kemény munka
büszkeségét és önfeláldozását, amely önnek annyira sajátja. Egyet akarunk mindnyájan:
megindítani és szórakoztatni a nézık tömegét, megmutatni az élet bánatait és örömeit,
ábrázolni az elvesztett szerelem szorongását, részvétet nyújtani a meg nem érdemelt
kínokért, és a béke, remény és a testvériség szellemében javítani azon, ami rossz.

Köszönet önnek, Mr. Chaplin.

(Aláírás) Roger Ferdinand

A Rivaldafény premierjén illusztris közönség jelent meg, beleértve a francia

minisztereket és a külföldi nagyköveteket. Az amerikai nagykövet nem jött el.
A Comédie Française díszelıadást rendezett tiszteletünkre: Moliére Don Juan-ját
mutatták be. A szerepeket Franciaország legkiválóbb színészei alakították. Azon az estén
fényárban úsztak a Palais Royale szökıkútjai. Oonát és engem tizennyolcadik századbeli
jelmezbe öltözött színinövendékek fogadtak, és magasba emelt égı gyertyával kísértek
fel az erkély elsı sorába, ahol Európa legszebb asszonyai foglaltak helyet.
Rómában hasonló ünneplésben volt részem. Hódolattal adóztak; kitüntettek; az elnök
és a miniszter fogadtak. Rómában mulatságos eset történt a Rivaldafény bemutatóján. A
mővészeti ügyek minisztere kért, hogy a mővészbejárón menjek a nézıtérre, hogy
elkerüljem a tömeget. Meglehetısen furcsának éreztem a miniszter javaslatát, és azt
mondtam, ha az emberek idıt szánnak rá, hogy a színház elıtt várjanak rám, bennem is
lehet annyi tisztesség, hogy a fıbejárat felıl érkezzem a filmszínházba, és megmutassam
magam a tömegnek. Úgy éreztem, a miniszter furcsán néz rám, mikor szelíden
megismételte, hogy kellemetlenségtıl óvnám magam, ha a hátsó bejáratot választanám.
Én azonban makacskodtam, és a miniszter végül engedett.
A bemutatók szokásos csillogása vett körül. Limousine-ban hajtottunk a bejárat elé. A
tömeget az utca túlsó oldalára szorították – túl messzire, gondoltam magamban. A lehetı
legkecsesebben, választékos mozdulattal léptem a kocsiból az utcára, és az éles
reflektorfényben széles mosollyal, de Gaulle módjára emeltem karomat a fejem fölé.
Egyszerre káposztafej és paradicsomsortőz záporozott el mellettem. Nem is fogtam fel,
mi röpköd a fejem körül, míg meg nem hallottam, hogy olasz barátom és tolmácsom
nyögdécsel a hátam mögött:
– Ennek is pont nálunk kell megtörténnie!
Egyik lövedék se talált; besiettünk a színházba. Csak ezután villant elém a helyzet
humoros volta: nem tudtam megállni nevetés nélkül. Még olasz barátomat is magával
ragadta a kacagás.
Késıbb megtudtuk, hogy a támadók ifjú újfasiszták voltak. Dobálásukban nem
éreztem ıszinte lendületet, csak véleménnyilvánítást. Négyüket azonnal letartóztatták, és
a rendırség érdeklıdött nálam, kívánok-e feljelentést tenni ellenük. – Dehogy kívánok –
mondtam –, hiszen fiatal fiúk! – Tizennégy és tizenhat év közötti süvölvények voltak.
Napirendre tértünk az incidens fölött.
Mielıtt Párizsból Rómába utaztam volna, Louis Aragon, költı, a Les Lettres
Francaises fıszerkesztıje felhívott, hogy Jean Paul Sartre és Picasso meg szeretne
ismerkedni velem. Meghívtam a társaságot vacsorára. Nyugodt helyet kívántak, tehát
szállodai szobámban étkeztünk. Mikor Harry Crocker, a reklámfınököm tudomást
szerzett a tervrıl, hajszál híja, hogy dührohamot nem kapott.
– Ezzel aztán szépen halomra döntünk minden eredményt, amit az Egyesült
Államokból való elutazásunk óta elértünk!
– De, kedves Harry, ez Európa, nem pedig az Egyesült Államok, és ezek az
úriemberek történetesen a világ legkiválóbb egyéniségei közé tartoznak – mondtam.
Ügyeltem rá, hogy se Harryval, se mással ne közöljem, hogy nincs szándékomban
visszatérni Amerikába; hiszen még mindig voltak ott vagyontárgyaim, amelyek felıl nem
intézkedhettem. Harry majdnem elhitette velem, hogy az Aragonnal, Picassóval és Sartre-
ral való találkozás egyenlı a nyugati demokrácia megdöntésére irányuló összeesküvéssel.
De aggodalmaskodása mégsem akadályozta, hogy meg ne várja érkezésüket, és
autogramot ne kérjen tılük győjteménye számára. Harry nem volt hivatalos a vacsorára.
Azt mondtam neki, Sztálin is odajön késıbb, és nem szeretném, ha híre kelne a dolognak.
Nem nagyon bíztam az este sikerében. Csak Aragon tudott angolul, és a tolmács útján
folytatott társalgás olyan, mint mikor célba lövünk távoli célpontra, és várjuk az
eredményt.
Aragon jó megjelenéső, markáns arcú ember. Picasso csúfondáros, jókedvő tekintettel
szemléli a világot, és inkább légtonásznak vagy bohócnak nézné az ember, mint festınek.
Sartre arca kerek; vonásai nem tőrik az elemzı leírást, mégis emelkedett szépérzékrıl és
érzékenységrıl tanúskodnak. Sartre nemigen szellıztette, mi jár az eszében. A társaság
szétoszlása után Picasso elvitt bal parti mőtermébe, amelyet ma is használ. Miközben
felfelé kapaszkodtunk a lépcsın, feliratot láttunk a Picasso mőterme alatti lakás ajtaján:
“Ez nem Picasso mőterme – kérem, fáradjon egy emelettel feljebb."
Förtelmes, csőrszerő padlásszobába léptünk. Még Chatterton sem halt volna meg
benne szívesen. Az egyik gerendáról erıs fényő villanyégı csüngött, amelynek fényében
egy rozoga öreg ágyat, és egy roskatag kályhát fedezhettünk fel. Jó csomó öreg vászon
támaszkodott a falnak. Picasso felénk fordította az egyiket – Cézanne volt, méghozzá
kitőnı. Aztán sorra megmutatta a többit is. Legalább ötven mestermővet tekintettünk
meg. Kísértést éreztem, hogy kerek összeget ajánljak a győjteményért – csak hogy
megszabadítsam a sok szeméttıl. E Gorkijhoz méltó “éjjeli menedékhelyen" aranybánya
rejtızött.

XXXI
A párizsi és római bemutatók után visszatértünk Londonba, és több hétig maradtunk
ott. Otthont kellett találnom családomnak. Természetesen szerettem volna Londonban
letelepedni, de kétségesnek látszott, jó lesz-e a klíma a gyerekeknek; az angliai kötött
devizagazdálkodás is aggasztott akkoriban.
Némi melankóliával a szívünkben összepakoltuk a cókmókunkat, és a négy gyerekkel
átköltöztünk Svájcba. Ideiglenesen Lausanne-ban, a tóra nézı Beau Rivage szállóban
rendezkedtünk be. Meglehetısen bánatos ıszi idı járta, de a hegyek gyönyörőek voltak.
Négy hónapig kutattunk, míg megfelelı házat találtunk. Oona az ötödik gyermekét
várta, és lelkemre kötötte, hogy a kórház után ne szállodába vigyem haza. Ez megadta a
kellı lökést, és komolyan körülnéztem; végül valamivel Vevey fölött, a Corsier
falucskában levı Manoir de Ban mellett döntöttem. Ámulva fedeztük fel, hogy a ház
körül harminchét hektáros telek terül el; a gyümölcsöskertben óriás fekete cseresznye,
finom zöld szilva, alma és körte terem; a konyhakert epret, csodálatos spárgát és
csemegekukoricát ad. Amikor ez beérik, mindig hazalátogatunk, bárhol legyünk is. A
terasszal szemben pompás, öthektáros pázsit terül el; a gyep szélén hatalmas fák
keretezik a hegyek és a tó látképét.
Kiváló segítıtársakra tettem szert: Miss Rachel Ford rendezte be a háztartásunkat,
majd átvette üzleti ügyeim irányítását, Mme Burnier, svájci-angol titkárnım pedig
számtalanszor gépelte újra ezt a könyvet.
Kicsit megriadtunk a hely igényességétıl, és nem voltunk biztosak benne, hogy futja-e
rá a jövedelmünkbıl, de mikor a tulajdonos közölte, mennyibe kerül a fenntartása,
megállapítottuk, hogy belefér a családi költségvetésbe, így lettünk az 1350 lelket
számláló Corsier falucska lakosai.
Legalább egy évig tartott, míg beleszoktunk az új életrendbe. A gyerekek egy darabig
a corsier-i falusi iskolába jártak. Nagy gondot okozott nekik, hogy egyszeriben francia
nyelven kezdték oktatni ıket; nekünk is támadtak skrupulusaink, nem lesz-e káros ez a
nyelvcsere. De rövid idın belül folyékonyán beszéltek franciául, és megható volt látni,
milyen jól alkalmazkodnak a svájci életformához. Még Kay Kay és Pinnie, a nörszök is
törni kezdték a franciát.
Kezdtük felszámolni kapcsolatainkat az Egyesült Államokkal. Ez is tetemes idıt vett
igénybe. Felkerestem az amerikai konzult, és átnyújtottam neki visszatérési
engedélyemet; közöltem vele, hogy felszámoltam a lakásomat az Egyesült Államokban.
– Hát nem tér vissza, Charlie?
– Nem – mondtam szinte bocsánatkérıen. – Kicsit öreg vagyok én már ahhoz, hogy
még több sületlenséget elviseljek.
A konzul nem főzött ehhez megjegyzést, csak annyit mondott:
– Nos, rendes vízum alapján is visszatérhet, ha úgy határozna. Mosolyogtam, és
megráztam a fejemet:
– Döntöttem: Svájcban telepszem le.
Oona is úgy határozott, hogy lemond amerikai állampolgárságáról. Londoni
látogatásunk alkalmával értesítette az amerikai nagykövetséget elhatározásáról. Ám a
követség közölte, hogy az ezzel kapcsolatos formaságok legalább háromnegyed órát
vesznek igénybe.
– Képtelenség! – mondtam Oonának. – Nevetséges, hogy ilyen sokáig tartson. Veled
megyek.
Alig léptem be a nagykövetség kapuján, máris pattanni készülı léggömbként feszült
bennem minden régi sértés és rágalom. Hangos szóval követeltem, vezessenek a
bevándorlási osztályra. Oona zavarba jött. Az egyik hivatalos helyiség ajtaja kinyílt, egy
férfi lépett ki rajta, és így szólt:
– Halló, Charlie, nem jönne be a szobámba a feleségével együtt? Olvashatott a
lelkemben, mert mindjárt így szólt:
– Az állampolgárságáról lemondó amerikainak tudnia kell, hogy mit tesz; birtokában
kell lennie szellemi képességeinek. Ezért teszünk fel kérdéseket: mindez az állampolgár
védelmét szolgálja. Így már beláttam persze, hogy van értelme a dolognak. A hivatalnok
jóval túl volt már az ötvenen.
– Láttam önt Denverben, ezerkilencszáztizenegyben a régi Empress színházban –
mondta, és szemrehányó tekintettel nézett rám.
Persze azonnal felolvadt ridegségem, és elbeszélgettünk a régi szép idıkrıl.
Mikor vége volt a hivatalos tortúrának, az utolsó papirost is aláírtuk, és szívélyesen
búcsút vettünk, kissé elszomorodtam, hogy mennyire nem érint már az egész dolog.

Londonban idınként összejövünk barátainkkal, Sydney Bernsteinnel, Ivor

Montaguval, Sir Edward Beddington-Behrensszel, Donald Ogden Stewarttal, Ella
Winterrel, Graham Greene-nel, J. B. Priestleyvel, Max Reinhardttal és az ifjabb Douglas
Fairbanksszel. Bár némelyikükkel csak ritkán találkozunk, megnyugtató érzés gondolni
rájuk; mint mikor a hajós a biztos kikötıre gondol, melybe mindig megtérhet, ha kedve
kerekedik rá.
Egyik londoni látogatásunk alatt üzenetet kaptunk, hogy Hruscsov és Bulganyin
megismerkedne velünk a szovjet nagykövetség fogadásán a Claridge szállóban.
Érkezésünkkor az elıcsarnok zsúfolva volt nyüzsgı és izgatott emberekkel. A szovjet
nagykövetség egyik munkatársa segítségével iparkodtunk utat törni magunknak. Hirtelen
megláttuk az ellenkezı oldalon Hruscsovot és Bulganyint; ık is tülekedtek a tömegben,
de láttam az arcukról, hogy feladták a küzdelmet, és visszavonulnak.
Látni való volt, hogy Hruscsov még a bajban sem veszti el humorérzékét. Amint az
egyik kijárat felé nyomakodott, kísérınk utána kiáltott:
– Hruscsov! – De Hruscsov csak elutasítóan intett, torkig volt már az egésszel. –
Hruscsov, Charlie Chaplin! – ordította az emberünk. Erre Bulganyin is, Hruscsov is
megállt, és szélesen mosolygó arccal fordult felém. Hruscsov olyasmit mondott tolmács
segítségével, hogy a szovjet nép nagyra értékeli a filmjeimet, majd vodkával kínált. Úgy
éreztem, mintha megborsozták volna, de Oonának ízlett.
Valahogy kis csoportba rendezıdtünk, hogy lefényképezhessenek. A nagy
zenebonában a saját hangomat se hallottam.
– Menjünk át a szomszéd szobába – indítványozta Hruscsov. A tömeg felismerte a
szándékunkat, és hatalmas dulakodás kezdıdött. Négy ember segítségével végre egy
fenntartott szobába tuszkoltak. Mikor magunkra maradtunk, Hruscsov s mi, többiek is
nagyot sóhajtottunk: – Hő! – Itt volt az alkalom, hogy összeszedjem az eszemet a
társalgáshoz. Londonba érkezésekor Hruscsov kitőnı, békülékeny beszédet tartott. Úgy
hatott, mint a felhın áttörı napsugár. Meg is mondtam, hogy az egész világon milliók
békevágya kapott ismét erıre.
Egy amerikai tudósító szakított félbe:
– Úgy hallom, Mr. Hruscsov, a fia tegnap este kiruccant a városba szórakozni.
Hruscsov mosolya felpaprikázott kedélyességrıl árulkodott.
– A fiam komoly fiatalember, keményen tanul, hogy mérnök legyen. De azért
remélem, hogy idınként némi szórakozást is megenged magának.
Néhány perccel késıbb hozták a hírt, hogy Mr. Harold Stassen vár odakint, és szeretne
beszélni Mr. Hruscsovval. Hruscsov tréfásan felém fordult:
– Nincs ellene kifogása? Stassen amerikai! Nevettem:
 – Semmi kifogásom sincs! – Valamivel késıbb Mr. és Mrs. Stassen, valamint Mr. és
Mrs. Gromiko lépett a szobába. Hruscsov elnézést kért néhány percre, és a terem egyik
távolabbi sarkába vonult, hogy megbeszélést folytasson Stassennel és Gromikóval.
A társalgás kedvéért megkérdeztem Mrs. Gromikótól, visszatér-e Szovjetunióba. Azt
felelte, hogy most az Egyesült Államokba megy. Megjegyeztem, hogy ı és férje jó régen
vannak ott. Zavarba jött egy kicsit, és nevetett:
– Én nem bánom – mondta –, szeretek ott lenni.
– Kötve hiszem, hogy New York vagy a Csendes-óceán partvidéke lenne az igazi
Amerika – feleltem. – Személy szerint sokkal többre tartom a Közép-Nyugatot, például
Észak- és Dél-Dakotát, Minneapolist és Saint Pault. Szerintem ott élnek az igazi
amerikaiak. Mrs. Stassen váratlanul felkiáltott:
– Ó, mennyire örülök, hogy ezt mondja! A férjemmel mindketten Minnesotából
származunk. – Idegesen nevetett, és megismételte: – Mennyire örülök, hogy ezt mondja.
– Gondolom, tartott tıle, hogy alaposan leszólom az Egyesült Államokat, mert még
mindig eltolt a keserőség a sok zaklatás meg piszkálás miatt, amit kénytelen voltam
lenyelni. Persze, nem ez a helyzet, és egyébként sem jutna eszembe, hogy a
rosszkedvemet egy Mrs. Stassenhez hasonló bájos hölgy társaságában szabadjára
eresszem.
Láttam, hogy Hruscsov és a többiek teljesen belemélyedtek a beszélgetésbe, tehát
Oonával együtt távozni készültünk. Mikor Hruscsov észrevette, hogy indulunk, otthagyta
Stassent, és odajött elbúcsúzni. Kezet ráztunk, és pillantásom Stassenre tévedt: a fal
mellett állt, mereven bámult maga elé. Mindenkitıl elköszöntem, de úgy tettein, mintha
Stassen nem is lenne jelen. Az adott körülmények között ez volt a legdiplomatikusabb
eljárás. Bár csak rövid pillanatra láttam, rokonszenvesnek találtam Stassent.
Rákövetkezı este Oonával kettesben vacsoráztunk a Savoy grilljében. Már a
süteménynél tartottunk, mikor Sir Winston Churchill és Lady Churchill megállt az
asztalunknál. 1931 óta nem láttam Sir Winstont. De a Rivaldafény bemutatója után
értesített a forgalmazó United Artists, hogy Sir Winston szeretné levetíteni otthonában a
filmet. Örömmel adtam hozzájárulást. Néhány nappal késıbb elragadó köszönılevelet
küldött, és megírta, mennyire tetszett neki a film.
És most Sir Winston saját személyében ott állt az asztalunk elıtt.
– No! – mondta.
Volt valami elmarasztaló ebben a “no"-ban.
Széles mosollyal pattantam fel a helyemrıl, és bemutattam Oonat, aki már éppen
távozni készült.
Miután elment, megkérdeztem, csatlakozhatom-e hozzájuk a kávéra, és odaültem az
asztalukhoz. Lady Churchill említette, hogy olvasott az újságban Hruscsovval való
találkozásomról.
– Én mindig jól kijövök Hruscsovval – mondta Sir Winston. Együttlétünk alatt nem
tudtam szabadulni az érzéstıl, hogy Sir Winston neheztel valamiért. Persze sok minden
történt 1931 óta. Sir Winston megmentette Angliát legyızhetetlen bátorságával és tüzes
szónoki képességével; de véleményem szerint fultoni “vasfüggöny" beszédével semmit se
ért el, csak a hidegháború megerısödését.
A beszélgetés a Rivaldafény-re fordult. Churchill nagy sokára így szólt:
– Két évvel ezelıtt levelet küldtem önnek, amelyben gratuláltam a filmjéhez.
Megkapta?
– Ó, igen – mondtam lelkendezve. – Akkor miért nem válaszolt rá?
– Azt hittem, nem kíván választ – mondtam bocsánatkérıen. Ezzel azonban nem
lehetett Sir Winstont megbékíteni.
– Hmmmm – dünnyögte mogorván –, már azt hittem, valamiféle rosszallást akar ezzel
a tudomásomra hozni.
– Nem, dehogy, egyáltalán nem – hadartam.
– No mindegy – tette hozzá, mintegy elbocsátva –, mindig nagyon élveztem a filmjeit.
 Elbővölt a nagy ember szerénysége; csodálatos, hogy egyáltalán észrevette, hogy
válasz nélkül hagytam a levelét. De a politikát sohasem az ı szemüvegén keresztül
néztem.
– Nem azért vagyok itt, hogy a Brit Birodalom felosztásánál elnököljek – mondta
egyszer Churchill. Lehet, hogy ez nagyon szép szónoki fordulat, de korunk eseményei
ostobaságnak bélyegezték a mondást.
A Brit Birodalom felosztását nem politikai tevékenység, forradalmi hadsereg,
kommunista propaganda, a csıcselék lázadása vagy a hordószónokok okozták. Az igazi
összeesküvık: a rádió, a televízió és a film; a gépkocsi és a traktor, a tudomány
vívmányai, a közlekedés, az élet meggyorsulása. Ezek azok a forradalmi erık, amelyek a
birodalmak felbomlását okozzák.

Röviddel Svájcba való visszatérésem után levelet kaptam Nehrutól, Lady Mountbatten
ajánló soraival. Lady Mountbatten bizonyos volt benne, hogy Nehruban és bennem sok a
közös vonás. Nehru átutazóban volt Corsier közelében, és így felmerült egy találkozás
lehetısége.
Nehru a szokásos évi konferenciáját tartotta Luzernben a nagyköveteivel, és azt írta,
nagyon örülne, ha átrándulnék, és éjszakára is ott maradnék; másnap majd visszahoz
Manoir de Bánba. Átmentem tehát Luzernbe.
Meglepıdtem, milyen apró termető ember, akárcsak én. Lánya, Mrs. Gandhi szintén
jelen volt: elbővölı, nyugodt hölgy. Nehru impozáns egyéniség, hangulatok embere, éles
esző, rendkívül gyors és hajszálfinomságokat érzékelı agya volt. Meglehetısen
tartózkodóan viselkedett, amíg együtt el nem hajtottunk Luzernbıl Manoir de Ban
irányában, mert meghívtam ebédre. A lánya Genfbe igyekezett, és egy másik kocsiban
követett bennünket. Útközben érdekes beszélgetés alakult ki közöttünk. Kitőnı
véleménye volt Lord Mountbattenrıl, aki India alkirályaként kiváló munkát végzett
Anglia ottani érdekeltségeinek felszámolásában.
Megkérdeztem tıle, hogy India milyen szellemi irányba tart. Így felelt:
– Akármilyen irányba, de az indiai nép helyzetének javulása felé – majd hozzáfőzte,
hogy már hozzáláttak ötéves tervük megvalósításához. Élénken beszélt az egész úton, de
a sofırje óránként legalább hetven mérföldes sebességgel száguldott a meredek, keskeny
utakon; még az éles kanyarokat is így vette. Nehru belemélyedt India politikájának
fejtegetésébe, meg kell azonban vallanom, felét se hallottam annak, amit mondott,
annyira lekötötte figyelmemet a nyaktörı rohanás. Csikorgón a fék, elırelendültünk a
kocsiban, de Nehru zavartalanul folytatta elıadását. Hála az égnek, lélegzethez jutottam,
mikor a kocsi valamivel késıbb kis idıre megállt egy útkeresztezıdésnél, hogy a lánya
elbúcsúzzék Nehrutól. Nehru ekkor szeretı és féltı apa lett, lányát átölelve gyengéden
így szólt hozzá: – Vigyázz magadra! – holott helyénvalóbb lett volna, ha a lány inti erre
az apját.

A koreai válság idején, mikor a világ visszafojtott lélegzettel állt a szakadék szélén, a
kínai nagykövetség telefonon azt kérdezte tılem: megengedném-e, hogy levetítsék
Genfben Csou En-lajnak, a Nagyvárosi fények címő filmemet. A konferencián ı
képviselte azt a középsı pillért, amely körül a béke vagy a háború sorsa eldılt.
Másnap Csou En-laj miniszterelnök meghívott, hogy vacsorázzunk vele Genfben.
Mielıtt útnak indultunk volna, a titkára telefonált, hogy vendéglátásomat a konferencián
felmerült fontos dolgok (szerény fogalmazás) késleltethetik, ne várjunk rá, majd késıbb
csatlakozik hozzánk.
Meglepetésünkre már szállodája lépcsıjén fogadott bennünket. Mint mindenki más,
én is tudni szerettem volna, hogy mi történt a konferencián; megkockáztattam a kérdést.
Bizalmasan a vállamra veregetett:
– Barátságos módon elrendeztük – mondta –, öt perccel ezelıtt. Sok érdekes történetet
hallottam arról, hogy a harmincas években a kommunistákat visszaszorították Kína
belsejébe, és a maroknyi csoport Mao Ce-tung vezetésével újjászervezve indult vissza
Peking alá. Menetelés közben egyre nıtt katonai erejük. Ez a menetelés szerezte meg
nekik hatszázmillió kínai támogatását.
Csou En-laj elmesélte nekünk Mao Ce-tung pekingi bevonulásának történetét. Öt
méter magas tekintélyes emelvényt építettek egy óriási tér végében, s amikor a vezér a
túloldali lépcsın felment, és még csak a feje volt látható, millió torokból tört ki a viharos
éljenzés. Mao Ce-tung elfoglalta helyét, s amikor meglátta az örvendezı sokaságot,
eltakarta arcát, és sírt.
Említettem, hogy magam is jártam Sanghajban 1936 táján.
– Még a menetelésünk elıtt – mondta ı.
– Azóta elég messzire jutottak – feleltem tréfálkozva.
A vacsorához kínai pezsgıt fogyasztottunk (igazán nem rossz), és bár nem vagyok
kommunista, szívbıl kívántam, hogy jobb jövı virradjon a kínai népre, ahogy minden
népnek ezt kívánom. Erre ürítettük poharunkat.

Vevey-ben új barátokat szereztünk, például Émile Rossier-t, Michel Rossier-t és

családjukat; mindnyájan nagy zenerajongók. Emilé révén ismerkedtem össze Clara
Haskill zongoramővésznıvel. Vevey-ben lakott, és valahányszor hazatért Svájcba, Clara
és a két Rossier család átjött hozzám vacsorára. Vacsora után Clara zongorázott nekünk.
Már elmúlt hatvanéves, de még mindig pályájának csúcspontján állt: akkoriban aratta
legnagyobb sikereit Európában és Amerikában. 1960-ban Belgiumban megcsúszott egy
vasúti kocsi lépcsıjén, kórházba került, és hamarosan meghalt.
Gyakran játszom a lemezeit, különösen az utolsót, melyet nem sokkal halála elıtt
vettek fel. Mikor nekiültem, hogy hatodszor is átírjam e könyv kéziratát, feltettem
Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét: Clara a szólista, Markevitch vezényel. Ez a mő
érzésem szerint annyira megközelíti az igazságot, ahogy csak a legnagyobbak képesek;
erıt merítettem belıle, hogy befejezzem ezt a könyvet.
Ha nem foglalna el annyira a család, nagy társas életet élhetnénk Svájcban, mert
viszonylag közel lakunk a spanyol exkirálynéhoz, a Chevreau d'Antraigues grófi párhoz;
számos filmcsillag és író is él a környéken. Gyakran találkozunk George és Benita
Sandersszel, és Noel Coward is szomszédunk. Tavasszal mindig több amerikai és angol
barátunk látogat meg bennünket, Truman Capote is rendszerint benéz hozzánk, amikor
Svájcban dolgozik. A húsvéti szünet alatt elvisszük a gyerekeket Írország déli részébe.
Ezt a kirándulást minden évben alig várja a család.
Nyáron sortban vacsorázunk a teraszon, és ott ülünk este tízig, elnézzük, amint éjszaka
borul a világra. A pillanat csábításának engedve gyakran látogatunk Londonba vagy
Párizsba, néha Velencébe vagy Rómába – mind kényelmes közelségben van hozzánk,
néhány óra alatt elérhetı.
Párizsban gyakran vagyunk vendégei Paul-Louis Weillernek, drága barátunknak, aki
augusztusra meghívja az egész családot a Földközi-tenger partján fekvı gyönyörő
birtokára, La Reine Jeanne-ba, ahol a gyerekek annyit úszhatnak és vízisízhetnek,
amennyit csak akarnak.
Barátaim gyakran kérdezgetik, nem vágyom-e vissza Amerikába – New Yorkba?
Teljes ıszinteséggel csak azt felelhetem: nem. Amerika megváltozott, és megváltozott
New York is. Az ipari vállalkozások, a sajtó, a televízió és a kereskedelmi hirdetések
döbbenetes méretei végképp elidegenítettek Amerikától. Én az érem másik oldalát
kedvelem, az egyszerőbb, egyénibb életet – és nem a kérkedı sugárutakat és az égbe
meredı épületeket, amelyek folytonosan a nagy üzletre és terhes eredményeire
emlékeztetnek.
 Egy évnél is tovább tartott, míg felszámolhattam az Egyesült Államokban levı
érdekeltségeimet. Adót akartak kivetni a Rivaldafény-bıl Európában szerzett
jövedelmemre, azzal az ürüggyel, hogy még mindig amerikai lakos vagyok, holott 1952-
ben maguk zártak ki az országból. Nem folyamodtam jogorvoslathoz, mert amerikai
ügyvédem szerint kevés volt az esélyem, hogy Amerikába mehessek érdekeim
megóvására.
Mivel akkor már feloszlattam minden amerikai vállalkozásomat, és megszüntettem
amerikai érdekeltségemet, mondhattam volna, menjenek igényükkel, ahová óhajtanak.
De nem kívántam lekötelezett helyzetbe kerülni, és más ország védelmét kérni, inkább
kiegyeztem egy összegben, amely sokkal kevesebb volt, mint amennyit követeltek rajtam,
és mégis lényegesen több, mint amennyit jószerint fizetnem kellett volna.
Fájdalmas dolog volt az Egyesült Államokhoz főzıdı utolsó szálakat is eltépnem.
Mikor Helen, Beverly Hills-i szobalányunk megtudta, hogy nem térünk vissza, a
következı levelet írta:

Kedves Mr. és Mrs. Chaplin!

Annyi levelet írtam már önöknek, de sohasem adtam postára. Úgy látszik, minden
rosszra fordul, mióta elmentek – én magam nem bánkódtam ennyire soha senki miatt,
kivéve szeretteimet. De ez az egész annyira szükségtelen, fölösleges és igazságtalan,
hogy nem mehetek el szó nélkül mellette. És most megérkezik a szomorú üzenet, amitıl
annyira féltünk – hogy pakoljunk össze szinte mindent – nem is lehet igaz – egyszerően
nem lehet igaz – a becsomagolt holmikat a könnyeink áztatták, a fejem is belefájdul a
szomorúságba – nem is tudom, hogy maguk hogy bírják ki ezt. Kérem, KÉREM, Mrs. C.,
ha egy mód van rá, ne engedje meg, hogy Mr. C. eladja a házat. Minden szobában érezni
még az egyéniségét, pedig már csak a szınyegek és a függönyök vannak ott – én annyira
ragaszkodom ehhez a házhoz, hogy nem szeretném, ha valaha másé lenne. Csak lenne
annyi pénzem, de ez butaság, már én se vagyok az eszemnél. Minden lehetı fölösleges
kiadást szüntessenek meg itt, ha úgy gondolják. De kérem, KÉREM, tartsák meg a házat.
Tudom, hogy nem kellene ezt mondanom, de nem bírok uralkodni magamon – mindig
várni fogom a napot, mikor egyszer mégis visszatérnek. Mrs. C., elég is ebbıl mostanra –
három levelet is el kell küldenem, de valamivel nagyobb borítékot akarok szerezni.
Kérem, adja át az üdvözletemet mindenkinek, és bocsássa meg, hogy ceruzával írok, de
még a töltıtollam is tönkrement.
Hívük, Helen

Levelet kaptunk Henry tıi, az inasunktól is. A következıket írta:

Kedves Mr. és Mrs. Chaplin!

Régóta nem írtam, mert nagyon nehezemre esik, hogy svájci angolságommal fejezzem
ki magam. Néhány héttel ezelıtt kellemes élményben volt részem, mert megnézhettem a
Rivaldafény-t. Zártkörő bemutató volt. Miss Runser hívott meg. Körülbelül húszan
voltunk jelen. Csak Mr. és Mrs. Sydney Chaplint, Miss Runsert és Rollyt ismertem. A
terem hátsó részében foglaltam helyet, hogy egyedül maradhassak a gondolataimmal.
Meg is érte nagyon. Talán én nevettem a leghangosabban, de sírni is én sírtam a
legtöbbet. A legjobb film, melyet valaha is láttam. Los Angelesben be sem mutatták. De
a rádióban játszanak néhány felvételt a Rivaldafény zenéjébıl. Gyönyörő zene. Mintha
villany rázna meg, ha hallom. Mr. C.-t, a zeneszerzıt sohasem említik meg. Örülök, hogy
a gyerekek szeretik Svájcot. Persze, felnıtt embernek több idı kell, hogy valamilyen
idegen országot megszokjon. Higgyék el, Svájc a jobbak közül való. Ott vannak a világ
legjobb iskolái. És a legrégibb köztársaság is a világon. 1191 óta. Ott augusztus l-e a
július 4-e. A függetlenség napja. Nem ünnep, de látni fogják a tüzeket minden hegytetın.
Szóval olyan jó karban tartott és tehetıs ország, amilyen kevés van. 1918-ban mentem el
onnan Dél-Amerikába. Azóta kétszer voltam otthon. Kétszer szolgáltam a svájci
hadseregben is. St. Gallenben születtem, Svájc keleti részén. Van egy öcsém Bernben és
egy másik St. Gallenben.
Mindnyájuknak a lehetı legjobbakat kívánom.
Tisztelı hívük, Henry

Még mindig folyósítottam a fizetését mindenkinek, aki Californiában a

szolgálatomban állt; de most, hogy svájci lakos lettem, nem állt módomban továbbra is
tartanom ıket. Végkielégítést fizettem tehát nekik, amelynek teljes összege nyolcvanezer
dollárra rúgott. Edna Purviance is megkapta a végkielégítését, de alkalmazásomban
maradt egészen halála napjáig.
A Monsieur Verdoux szerepeinek kiosztásakor Ednára gondoltam Madame Grosnay
fontos szerepében. Már húsz éve nem láttam, mert soha nem jött el a mőterembe; heti
csekkjét az iroda küldte meg címére. Késıbb bevallotta, hogy nagyobb volt az ijedsége,
mint az öröme, mikor behívattam a mőterembe.
Edna megérkezésekor Rolly, az operatır rontott az öltözımbe. İ se látta Ednát az
elmúlt húsz évben.
– Itt van – mondta, és csillogott a szeme. – Persze megváltozott, de remekül néz ki! –
Hozzátette még, hogy Edna odakint a pázsiton vár, az öltözıje elıtt.
Nem akartam érzelmes viszontlátási jelenetet rendezni, tárgyilagos képet öltöttem,
mintha csak néhány hete váltunk volna el.
– Nahát! Nahát! Végre mégis elkaptunk! – mondtam vidáman.
A napfényben jól láttam, hogy remeg az ajka, amint mosolyog; gyorsan fejest
ugrottam hát a magyarázkodásba, hogy miért is hívattam be, és lelkezdezve beszéltem a
filmrıl.
– Pompásan hangzik – mondta. Edna mindig roppant lelkes volt. Az olvasópróbán
nem is alakította rosszul a szerepet; de jelenléte nyomasztó nosztalgiát ébresztett bennem.
Társa volt elsı nagy sikereimnek – velem volt azokban a napokban, mikor még minden a
jövı méhében rejlett.
Edna belevetette magát a szerepbe, de eredménytelen volt az iparkodása. Az
alakításhoz európai csín kellett, és ez sohasem volt meg benne. Három vagy négy napig
dolgoztam vele, de be kellett látnom, hogy nem megy a dolog. Ednán is inkább
megkönnyebbülés, semmint csalódás látszott. Azután nem találkoztam vele, és nem is
hallottam felıle, amíg nem írt Svájcba, hogy megköszönje a végkielégítést:

Kedves Charlie,
Elıször köszönhetem meg írásban sok esztendıs barátságodat és mindazt a jót, amit
velem tettél. Fiatal korunkban nem hittük, hogy ennyi gond ér majd; tudom, neked is
kijutott. Bízom benne, hogy most csordultig telt a boldogságod pohara, hiszen bájos
feleséged és gyermekeid vannak körülötted...
(Itt Edna beszámol a betegségérıl és az orvosokra meg ápolónıkre költött ijesztı
összegekrıl, de mint mindig, tréfával fejezi be levelét.)
Nemrégen hallottam egy viccet. Egy pofát beültetnek egy őrhajóba, és kilövik, hogy
kitapasztalják, milyen magasra jut. Megmondják neki, ellenırizze a magasságot. Ezért a
pofa számol magában: 25 000 – 30 000 – 100 000 – 500 000... Mikor idáig ér, ijedten
kiált fel: Jézus Krisztus! – Mire egy csendes, nyugodt hang megszólal mellette: –
Tesséék?
Kérlek szépen, Charlie, adj hírt magadról minél elıbb. És kérlek, gyere vissza, itt a te
helyed.
Legigazibb és leghőbb csodálod,
szeretettel Edna

Az évek során sohasem írtam Ednának; mindig a mőterem hozott össze bennünket.
Utolsó levelében azt köszönte meg, hogy változatlanul kapja a fizetését:
 1956. november 13.
Kedves Charlie,
Megint hálatelt szívvel jelentkezem, ismét a kórházból (Libanon Cédrusai), ahol
kobalt-besugárzásokat kapok a nyakamra. Ezután már nem létezhet másik pokol! Az
ember a kisujját se mozdíthatja. Mégis, ennél jobb kezelés nincs a bántalmaimra.
Remélem, hazamehetek a hét végén, és akkor járóbeteg leszek (milyen nagyszerő!).
Szerencsére a belsı szerveimmel semmi baj, ez a dolog teljesen helyi, legalábbis azt
mondják. – Errıl jut eszembe, hogy egy pasas álldogál a Broadway és a Seventh sarkán.
Egy papírlapot tépeget, és a fecniket szanaszét szórja. Odamegy hozzá a rendır, és
megkérdi, mi a fenét csinál. – Csak az elefántokat akarom ezzel távol tartani – feleli a
pasas. Mire a rendır: – Az egész kerületben nincs semmiféle elefánt. – Mire a pasas: –
Na ugye, látja, hogy használ? – Ez lenne a bolondságom a mai napra, hát bocsáss meg.
Remélem, családoddal együtt jól vagytok, és élvezitek mindazt, amiért annyira
dolgoztál.
Örök szeretettel: Edna

Alig kaptam kézhez ezt a levelet, Edna meghalt, így lesz fiatalabb a világ. Helyünkre
lép az ifjúság. És mi, akik egy kicsit tovább élünk, egyre idegenebbnek érezzük
magunkat, ahogy tovább rójuk az utunkat.
Befejezem Odüsszeiámat. Tudom, – hogy a kor is, a körülmények is kedveztek
nekem. Elkényeztetett a világ ragaszkodása; a világ szeretett is, győlölt is. Igen, a világ
részesített a legjobbakban és egy kicsit a legrosszabban. Bármennyire sújtott a balsors,
mindig azt tartottam, a jó- és a balszerencse olyan véletlenül éri az embert, mint ahogy a
felhık vonulnak az égen. Mivel tudom ezt, nem döbbent meg túlságosan a rossz, de a jó
kellemes meglepetést okoz. Nincs élettervem, életfilozófiám – akár bölcsek vagyunk,
akár bolondok, meg kell birkóznunk az élettel. Következetlenségem hullámain
hányódom: néha apró dolgok bosszantanak, máskor a katasztrófával szemben is közönyös
maradok.
Az életem izgalmasabb ma, mint valaha. Jó egészségben vagyok, alkotóerım a régi.
Újabb filmeket tervezek. Én talán nem játszom már bennük, csak írom és rendezem ıket
a családom tagjai részére, mert némelyikükben színészi tehetség bujkál. Még mindig
nagyon ambiciózus vagyok; sohasem tudnék visszavonulni. Még sok dolgot szeretnék
megvalósítani; van néhány befejezetlen forgatókönyvem, de darabot is szeretnék írni, és
operát szerezni – ha lesz rá idım.
Schopenhauer azt mondta, a boldogság negatív állapot; ezzel nem értek egyet. Az
utóbbi húsz év alatt megtanultam, mi a boldogság. Az a szerencse ért, hogy csodálatos
asszony a feleségem. Szeretném, ha többet tudnék írni errıl, de akkor a szerelemrıl
kellene szólnom, és a tökéletes szerelem a leggyönyörőbb kielégítetlenség, mert több,
mint amennyit az ember kifejezni képes. Oona mellett mindig megújuló örömmel
fedeztem fel jellemének mélységét és szépségét. Mikor egyenes tartású csinos alakja
egyszerő méltósággal elıttem halad Vevey keskeny járdáin, és simán hátrafésült fekete
hajában megcsillannak az ısz szálak, hirtelen elborít a szerelem és csodálat hulláma,
azért, mert olyan, amilyen – és elszorul a torkom.
Ebben a boldogságban néha kiülök a teraszra naplementekor, a messze elnyúló zöld
gyep fölött kitekintek a távoli tóra és mögötte a bátorságot adó hegyekre. Semmire se
gondolok ilyenkor, éppen csak élvezem a derősen fenséges látványt.