ANNE L.

GREEN

A remény hajnala
 Copyright © Libor Erzsébet

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó

Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Barna Gergely

Szerkesztette: Helfrich Judit

Korrektor: Hoppe Adrienn

Tördelés: NovaBook sro.

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2015

www.alomgyar.com/

ISBN: 978-615-525-276-1
EGY

Amy
Viszlát, Tennessee!
„A hajnal mégis az emberek örök reménye.”

(John Ronald Reuel Tolkien)

Hajnal volt, a levegő hűs és friss. A nap még nem kelt fel, de
már csak pillanatok választottak el attól, hogy sugarai megvilágítsák az
eget. Az éjszaka véget ért, a fény a pirkadattal eloszlatni készült a
sötétséget. Lehunyt szemmel vártam a csodát – amikor az első
narancssárga csíkok felbukkannak a horizonton, és végigsimítják,
csiklandozzák az arcomat. És akkor megtörtént. Az erkélyen álltam, a
kezeim, amelyek addig görcsösen szorították a korlátot, ellazultak. Nem
nyitottam ki a szememet, hagytam, hadd játszadozzanak a bőrömön a
kellemesen meleg napsugarak. A gondolataim messzire szálltak.
Tennessee. Imádok itt élni. Beszippantani a puszta párás
levegőjét, a farm illatát. Érezni, hogy a szél akadálytalanul siklik végig
a sivár tájon, míg végül az arcomhoz ér. Szeretem a hangokat, amelyek
körbevesznek, az elvonuló lovak dobogását, nyerítését, a marhák
zúgolódását, bőgését, nézni az utánuk maradt torzót és töredéket, a
kacattá tépett reményeket a szögesdrótokon. Más ebben a tájban csak a
sivár pusztaságot látja, én viszont a gazdagságot, amit ez a föld nyújt
nekünk. A szemem előtt kiszélesedő látóhatár rejti a smaragdzöld füvet,
a dús legelőket, termőföldeket. Szeretem ezt a földet minden hibájával és
a nehézségekkel együtt.
A sóhajom törte meg a csendet. A hajnal mindig a reményt és az
újrakezdést jelentette számomra, ám ezúttal nem. Ez a napfelkelte
valaminek a vége, a búcsú ideje volt. Most az érzéseim zavarosak
voltak.
Talán soha nem lehetek boldog… Ez a sorsom. Úgy látszik,
nekem ez jutott. A szüleim halála, az autóbaleset, amikor én alig múltam
nyolcéves, a bátyám, Adam pedig tíz. Hiába éltük túl, a mai napig kísért
az az éjszaka. És Maggie néni meg Jonathan bácsi… nem ismerek náluk
tiszta szívűbb, becsületesebb embereket… Ők tényleg minden tőlük
telhetőt megtettek, hogy a legjobb körülményeket biztosítsák számunkra.
Jó náluk lakni, ők a családom. Miért kell mindennek elromlania…?
– Amy! Amy, szívem, itt az idő! – Maggie néni állt az ajtóban,
és engem fürkészett. Szerettem volna szólni, de nem tudtam. – Tényleg
menni akarsz? – kérdezte. – Nem késő meggondolni.
– Nem, Maggie néni, én már döntöttem. Tudtuk, hogy egyszer
eljön az ideje, hogy a magam lábára álljak.
– Amy, drágám, addig maradsz nálunk, ameddig szeretnél…
Olyan vagy nekünk, mintha a saját kislányunk lennél. Jaj, nagyon nehéz
ez nekem…
Nem válaszoltam, mert éreztem, ha megszólalnék, nem tudnám
elfojtani a könnyeimet, és ez csak rontott volna a helyzeten. Ehelyett
odaléptem hozzá, és átöleltem őt. Szorosan.
– Köszönöm, Maggie néni. Mindent köszönök. Én is nagyon
szeretlek benneteket, de nem leszek ott egyedül, ott lesz Cat is.
– Akkor sem értem ezt. Nem tudom elfogadni. Egy nap
váratlanul hazaállítasz feldúlva, majd másnap reggel bejelented, hogy a
világ túlfelére költözöl… Még magyarázatot sem adtál. Ne haragudj, de
aggódom…
– Te ne haragudj rám, és nem a világ vége, repülővel nyolc óra
az út.
– Hahó, merre vagytok? Adam tűkön ül az autónál… A repülő
nem fog megvárni – hallottam ebben a pillanatban Jonathan bácsi
hangját.
– Megyünk már – kiáltottam le, de Maggie néni könnyes szemei
rabul ejtették a tekintetemet. Még egyszer átkarolt.
– Bármi is az, amiért ilyen messzire menekülsz, biztos, hogy
nem tudnánk együtt megoldani?
– Nincs semmi baj. Egyszerűen szeretnék világot látni egy
kicsit, és tudod te is, hogy megpályáztam egy állást. Ez egy nagy
lehetőség.
– Aha… – Nem mondott többet, ám a szeme mindent elárult.
Mielőtt újrakezdtük volna az egészet, megfogtam a csomagjaimat, és
elindultam kifelé az ajtón.
Adam és Jonathan bácsi már az autónál várt. Mikor odaértem
hozzájuk, mindketten rám néztek.
– Édesem, nagyon vigyázz magadra, és hívj minket, ahogy
leszállt a gép!
– Igenis, bácsikám – mosolyodtam el, és átöleltem őt is. –
Köszönök mindent, és nagyon szeretlek benneteket. – Ez már túl sok
volt nekem, kibuggyantak a könnyeim.
– Menjünk – mondtam Adamnek.
 Beültünk az autóba, és elindultunk.
– Ugye, tudod, hogy összetörted a szívüket? – szólt halkan a
testvérem.
– Kösz, hogy megkönnyíted a dolgomat. Előtted nem titok, hogy
miért megyek el, és az sem, hogy nem rajtam múlik, de muszáj. Ha az a
féreg betartja, amit ígért, akkor bántani fogja őket vagy téged… Ha
viszont elmegyek, talán kimaradnak ebből… és te is.
– Én nem félek tőle. És ha még egyszer a közeledbe megy,
esküszöm, megölöm. Nem lesz harmadik esélye.
– Látod, Adam, pont ezért kell elmennem. Nem akarom, hogy
bárkinek is baja essen, főleg neked nem… Te vagy az egyetlen, aki a
szűk családunkból megmaradt nekem.
Hosszú csend állt be köztünk. Ismert annyira, hogy tudja, nem
lehet meggyőzni.
A reptéren gyors búcsút vettünk egymástól, és közben azt
éreztem, talán ez életem legnehezebb napja.
Hosszú volt a repülőút San Franciscóig.
Helló, San Francisco!
„Az élet legnagyobb tudománya az el nem csüggedés,
a remény megőrzése, az állandó újrakezdés.”

(Csőgl János)

Csak a legjobb barátnőmet és a bátyámat avattam be a

dolgaimba. Cat örömmel fogadta, hogy épp San Franciscóban
pályáztam meg egy állást. Kérte, hogy lakjam nála. Igaz, a Nashville-
ben töltött egyetemi évek alatt tényleg olyanok lettünk egymásnak, mint
a testvérek. Az ő szülei nagyon gazdagok voltak, mindent megadtak
neki anyagilag, viszont valójában nem sokat foglalkoztak a lányukkal.
Nem csoda, hogy jó barátságot kötöttünk, hisz a lelkünk mélyén
mindketten nagyon magányosak voltunk. Éppen ezért keseredtem el
annyira az egyetem után, mikor úgy döntött, hogy San Franciscóba
költözik. A „nagy lehetőségek városába”, ahogy ő fogalmazott, de én
tudtam a valódi okát. Felejteni akart, és újrakezdeni, minél messzebb
akart kerülni a Memphisben élő szüleitől.
Mosolyognom kellett, ha eszembe jutott, hogyan ismerkedtünk
meg. Engem folyamatosan szekált a csoportunk legmenőbb csaja.
Valamiért kiszemelt magának, és le sem szállt rólam. Akkor is éppen
nyilvánosan alázott az egyetemi folyosón. Egyetlen ember sietett a
segítségemre: Cat. Két olyan ember találkozott akkor, akik, bár nagyon
különböztek, mégis volt bennünk valami közös. Nehezen nyíltam meg,
nem barátkoztam senkivel. A szüleimmel történt baleset után képtelen
voltam önfeledten mosolyogni. Minden megváltozott. Hibásnak éreztem
magam, és bűntudatom volt. A tanulásra koncentráltam, nem
okozhattam csalódást sem Maggie néniéknek, sem a szüleimnek; azt
akartam, hogy büszkék legyenek rám. Cat a hebrencs kelekótyaságával
azonban nem hagyta magát lerázni, így a legjobb barátnők lettünk. Ő
segített más szemmel látni a világot.
Catherine Newton feltűnően szép lány volt. Mindig irigyeltem
az élethez való hozzáállását, a lazaságát. Egyetlen baj volt vele csupán:
annyira vágyott arra, hogy valaki őszintén szeresse, hogy ezért sok
ostobaságot csinált. A szülei épp csak a legfontosabbat nem adták meg
neki sosem: a szeretetüket. A lányuk pedig egyik zűrből a másikba
került, hogy felhívja magára a figyelmüket. Drogozott, rosszarcú
emberek társaságában mutatkozott, mindenféle kétes hírű bárokban.
Egyik pasi ágyából a másikba feküdt. Miután megismerkedtünk, és
barátok lettünk, én mindent elkövettem, hogy abbahagyja ezt az
önpusztítást, de nem ment. Egészen addig, amíg egyik este annyira
túllőtte magát, hogy eszméletlen állapotban találtam rá a lakása
padlóján. Nem sokon múlott az élete. Hibásnak és felelősnek éreztem
magam érte, hiszen tudtam, hogy bajban van. Jobban kellett volna
vigyáznom rá. Utána minden megváltozott: Cat görcsösen kapaszkodni
kezdett az életbe. Rehabra ment, én és a családom álltunk mellette,
nálunk lakott, amíg talpra nem állt. Felépült, új életet kezdett. A
szüleivel viszont nem javult a kapcsolata, sőt, amikor az apja megtudta,
mi történt, hátat fordított neki. Máig nem értem, miért.
Cat is hibásnak érezte magát a velem történtek miatt. Tonyt
ugyanis akkor ismertem meg, amikor az egyik csúnya kudarcba fulladt
partira érte mentem. Hiányos ruházatban és ittasan szedtem össze őt.
Tony volt az, aki segített kicipelni az autómig. Utána minden
megváltozott. Tony gazdag, öntörvényű, gátlástalan ember volt már
akkor is. Az esetet követően rám szállt, hevesen és elég pofátlan módon
udvarolni kezdett, noha engem a hideg is kirázott tőle. Nem az a fajta
ember volt, aki bírta a visszautasítást, így idővel erőszakos lett. Én
azonban egyre jobban undorodtam tőle, főleg, mikor megtudtam, hogy ő
sem hagyta ki a barátnőmet, amikor az nem tudott magáról…
Igyekeztem egyértelművé tenni Tony számára, hogy soha az életben
semmi közöm nem lesz hozzá, azonban nem értett a szóból. Még
követelőzőbb lett, megfélemlített. Ijesztő dolgokat csinált. A családomat
fenyegette. Na, nem nyíltan, de mikor Adam autója felcsavarodott egy
fára, és kiderült, hogy valaki elvágta a fékcsövet, szemernyi kétségem
sem volt afelől, hogy ki tette. Sem akkor, amikor a farmunkra
tolvajbanda tört be, és szétkergették az állatainkat. A rendőrséghez
fordultam, hiába. A hatóság valami módon Tony és a kapcsolatai
kezében volt. Így van ez ma is. Senki nem tudott a fenyegetésekről, csak
Cat és Adam.
Sosem felejtem el azt a napot, amikor a kávéházba, ahol
dolgoztam, bejött Tony. Aznap én zártam, már senki sem volt bent, s
már akkor szaladtam elfordítani a kulcsot, amikor megpillantottam az
autóját az épület előtt. Ám ő látta, hogy mire készülök, és gyorsabb volt
nálam. Bejött, és bezárta maga mögött az ajtót. Nagyon megrémültem,
mert tisztában voltam azzal, hogy mire képes.
 – Nincs hová menekülnöd. Én mindig, minden körülmények
között megkapom, amit akarok.
– Csak nem engem.
– Eddig türelmesen vártam, de a türelmem itt véget ért,
angyalom… – És lassan közeledett felém.
– Menj innen, Tony, annyi nő van a földön, akit megkaphatsz,
hagyj engem békén!
– Azt már nem! – Láttam a szemében, hogy mindenre elszánta
magát, így futni kezdtem a lépcső irányába, ami a pult mögött volt. De
elkapott, és a hajamnál fogva hátrarántott. Lefogott, majd elkezdett
tapogatni, fogdosni. Minden erőmmel tiltakoztam, sikoltottam és
haraptam, azonban erősebbnek bizonyult nálam. Felpofozott, és az
egyik kétszemélyes bokszba lökött. Ott aztán elszabadult a pokol,
leszaggatta rólam a ruhát. Az ellenkezésemet pofonokkal jutalmazta; ám
az egyik ilyen ütés után a térdemmel megrúgtam az érzékeny pontján, s
kihasználva, hogy a szorítása lazult, egy üveget az asztal sarkához
csaptam, hogy eltörjön. Így lett ellene fegyverem. Nem mintha érdekelte
volna: nekem esett, én megsebeztem, attól pedig eldurrant az agya, s
akkora pofont lekent, hogy a földre estem. Ezek után vadul rugdosni
kezdett, nem kímélt. Hallottam, ahogy reccsen a bordám, a fájdalomtól
mozdulni sem tudtam. De a hajamnál fogva felhúzott, hiába
könyörögtem.
– Kérlek, Tony… Engedj el, kérlek…
– Most azonnal az enyém leszel, ha akarod, ha nem.
Újra belökött a bokszba, letépte a maradék ruhámat, és a
mellembe harapott, de akkorát, hogy ordítottam a fájdalomtól. Már nem
volt erőm védekezni, csak sírtam, amire újabb pofon volt a válasza.
Vadul ütlegelt, azt üvöltötte, hogy büdös ribanc vagyok, és vert, és vert,
azt kívántam, bárcsak elájulnék vagy meghalnék, legyen már vége,
múljon el ez a kín, ez a fájdalom…
Ekkor, mint valami megváltás, betört az ajtó, s hallottam Adam
kétségbeesett hangját, amint a nevemet kiáltja:
– Amy!
– Segíts! – sikoltottam neki. Ő lerántotta rólam Tonyt, és
egymásnak estek. Ment az adok-kapok. Elvánszorogtam a pultig, és
telefonon segítséget hívtam; aztán kihúztam a pult alól egy lepedőt, és
beleburkolóztam. Addigra Tony a földre került, és Adam rugdosta,
ahogy ő az előbb engem. Odakiáltottam neki, hogy hagyja abba, mert
nem éri meg. Nagy nehezen leállt, de láttam a gyűlöletet a szemében.
Meg tudta volna ölni. Odajött hozzám, átölelt, aztán megérkeztek a
mentők.
Hányszor újraéltem annak a pokolbeli napnak minden
borzalmas percét… Nem menekülhetek előle.
– Kösse be az övét, kérem, leszállunk! – A légikísérő hangja
zökkentett ki a gondolataimból. Kinyitottam a szemem, bár még az
emlék hatása alatt álltam, ziháltam és reszkettem, kapkodva szedtem a
levegőt. Ez a rémálom talán sosem ér véget.
A repülőtéren egy sofőr fogadott, a kezében táblával, amelyre a
nevem volt felírva.
– Jó napot, kisasszony! Scott vagyok, Miss Newton sofőrje.
– Jó napot, Scott, üdvözlöm.
Kigördültünk a parkolóból, és hamarosan meg is érkeztünk a
barátnőm birodalmába. Mindig is szerette a kényelmet és a luxust, most
sem tagadta meg önmagát. Mosolyognom kellett ezen a felismerésen.
Amikor leparkoltunk a ház előtt, Cat kicsörtetett a házból, és a
nyakamba vetette magát.
– Amy, végre, hogy ideértél! – Úgy szorított, hogy azt hittem,
menten megfulladok. – Gyere be! Biztos fárasztó volt a repülőút.
A ház csodás volt. Hatalmas, fehér palota, legalábbis nekem
annak tűnt. Tágas előcsarnok fogadott, fekete luxus-ülőgarnitúrával és
plazmatévével. Tátva maradt a szám. Látszott a belsőépítész gondos
keze munkája a berendezésen. Cat sosem bíz semmit a véletlenre.
– Gyönyörű ez a ház – mondtam. – Az előkert is lenyűgöző,
nagyon szép az a tó, és benne a szökőkút…
– Hát, ami azt illeti, a medencét még nem is láttad. – Lelkesen
mosolygott.
Scott közben megérkezett a csomagjaimmal, és kijelentette,
hogy felviszi őket a szobámba.
– Kész az ebéd – jelezte Cat –, nyilván meg is éheztél. Vagy
szeretnél inkább lepihenni egy kicsit?
– Nem, köszönöm. Inkább ebédeljünk. – Még neki sem
mondtam el, hogy az óta az este óta nem tudok normálisan aludni, mert
rémálmok gyötörnek.
– Hogy viselték, hogy eljöttél?
– Gondolhatod… Rosszul, főleg Maggie néni. De így lesz a
legjobb mindenkinek.
 – Engem vagy magadat akarod erről meggyőzni?
Talált, süllyedt.
– Inkább te mesélj! Mi újság Sammel? – Próbáltam terelni a
szót.
– Vége, vagy mosolyszünetet tartunk, hívd, ahogy akarod.
– Miért? – Kerestem a tekintetét, hátha kiolvashatok belőle
valamit, azonban lesütötte a szemét. – Mikor?
– Mert ő sem különb, mint az összes többi pasas. Kábé egy
hónapja szakítottunk, de most nem akarok erről beszélni. – Bólintottam,
mert tudtam, úgyis visszatérünk majd a témára. – Utánanéztem egy
kicsit annak a vállalatnak, ahová állásinterjúra mész. Hát… izgalmas
lesz… – Hatásszünet.
– Ne csigázz, mit találtál? Én úgy tudom, a legfejlettebb
technikai eszközöket használják, és amellett még a
környezetgazdálkodási szemléletük is kitűnő, sokat költenek a
védelemre, a megelőzésre meg a rászorulók megsegítésére is…
– Ah, majd’ elfelejtettem, neked a világ megmentése a mániád.
Ezért akarsz te mindenáron ott dolgozni… Csak nehogy az derüljön ki,
hogy túl nagy fába vágtad a fejszéd. A Johnson Global feje, a te
potenciális főnököd, Matthew Johnson nem egyszerű ember, az biztos.
Kutakodtam egy csöppet… Ez a pasi vagy meleg, vagy komoly bajok
vannak vele. Sosincs barátnője, még futó kalandjai sem. Ilyen híres
embereknél ezek a liezonok nem maradnának titokban… Én mondom,
vagy impotens, vagy meleg. Ezenkívül az állás, amire pályázol, nem
először üresedik meg. Azt mondják, mindenki menekül onnan, mert
olyan kiállhatatlan alak ez a Johnson, és szeszélyes, hogy senki nem
bírja vele sokáig.
– Hát akkor végre egy újabb kihívás. Ne félts te engem! Ez a
munka fontos nekem, az egyetemi szakosodás kiválasztása óta egy ilyen
lehetőségre várok, és egyébként sincs semmi más, amibe jelenleg
kapaszkodhatnék.
– Te tudod… – folytatta. – De apámnak is van vele üzleti
kapcsolata, és ő azt mondja, nagyon korrekt és becsületes ember,
viszont olyan hideg és rideg, hogy megfagy körülötte a világ.
– Az nem biztos, hogy baj. Engem is Jégkirálynőnek gúnyoltak a
hátam mögött az egyetemen, csak mert nem az volt az első, hogy
bulizzak és fiúzzak. Engem az érdekel inkább, hogy szakmailag milyen.
– Hát, ha te Jégkirálynő voltál, akkor ő maga a Fagykirály.
Semmi érzelem nem olvasható le az arcáról. Egyszer egy jótékonysági
rendezvényen találkoztam vele, elég jóképű és vonzó, de valami akkor
sem stimmel vele. Ijesztő. Apám szerint ugyanakkor szakmailag ő a
legjobb.
– Akkor jó. Én is ezt hallottam, ezért is adtam be oda az
önéletrajzom. Mellesleg tanulni akarok, és azt kitől, ha nem a
legjobbtól? Egyébként finom volt az ebéd, köszönöm szépen, de ha
most nem bánod, inkább mégis lepihenek egy kicsit. Hétfőn nehéz
napom lesz, az elmondottak alapján.
– Rendben. Pihenj csak… Amy, sajnálom, amit Tony tett. Ha
akarsz róla beszélni, én itt vagyok.
– Majd ha készen állok, te leszel az első, akinek elmondom.
Oké?
– Nincs ez jól, Amy. Te egy nagyon helyes, csinos és okos lány
vagy, nem zárkózhatsz be e miatt a szemétláda miatt.
– Ne aggódj miattam, tényleg jól vagyok, csak most kicsit
elfáradtam.
– Hát persze – mondta, és láttam rajta, hogy nem hisz nekem. –
De ne felejtsd el, én vagyok a legjobb barátnőd, és ismerlek, mint a
rossz pénzt.
Mikor magamra maradtam a szobámban, persze nem volt
kedvem aludni, igaz, ahhoz sem, hogy Cat tovább faggasson vagy
sajnálkozzon. Előszedtem a laptopomat, és rákerestem a híres
Fagykirályra. Rengeteg találatot kiadott, azonban először a képeket
kezdtem el nézegetni. Egy fiatal, az internet szerint huszonnyolc éves,
mélybarna szemű, rövid, barna hajú, kisfiús arcú férfi képét bámultam
percekig. Ő lenne a Fagykirály? – töprengtem. A szemeiből sugárzik a
magabiztosság és az erő. Bármelyik nő hamar belehabarodna egy
pillanat alatt. Igaza volt Catnek, jóképű. Talán túlságosan is az.
Ugyanakkor volt benne valami, ami nem hagyott nyugodni. Egy
fényképen se mosolygott. Az arca mindig érzelemmentes, merev volt.
Megborzongtam. A Johnson Globalt sokat tanulmányoztam, de őt még
sosem láttam. Tetszett a vállalati szemléletük, a politikájuk. A
tevékenységük, a beruházásaik sokrétűek, nyilván nagyon sokat lehet itt
tanulni. Becsuktam a laptopom, és hanyatt fordultam az ágyon.
Most először nem Tonyval álmodtam. Matthew Johnson volt az,
akit magam előtt láttam.
KETTŐ

Matt
Az emlékek csapdájában
„A végzet kísért egy életen át,
miatta virrasztom át az éjszakát.
Jelenléte az életem örök része,
még sincs se szaga, se színe, se íze.”

A szobám csendes magányában ültem, és mint minden hétvégén,

most is dolgoztam. Tanácstalanul nézegettem az egyik dokumentumot,
valahogy sehogy se állt össze a kép. Fáradt és kimerült voltam.
A szemem az íróasztalom sarkára tévedt, ahol egy régi családi
fénykép állt. Igazából gyűlöltem ezt a fotót, mert arra emlékeztetett,
amit elveszítettem. Olyan nyolcéves lehettem rajta, ahogy az
ikertestvérem, Martin is, a húgom, Laurie pedig három. Felvettem a
kezembe, és hosszan néztem, szinte szuggeráltam. Az apám gondtalanul
mosolygott, ahogy magához ölelt bennünket. Az anyám, mint mindig,
ezen a képen is gyönyörű volt, de elhúzódva állt tőlünk, rideg arccal.
Beleborzongtam, és a szívem elszorult, ha belegondoltam, mennyi
minden más lehetett volna, ha Martin és az apám még élhetne. A
haláluk után én is nagyon megváltoztam, teljesen bezárkóztam. Nem
tudtam elfogadni, hogy a sors tényleg ezt az életet szánta nekünk.
Beletemetkeztem a munkába, erre tettem fel az egész életem, s ez meg
is hozta ugyan a gyümölcsét, sikeres lettem. Világszerte elterjedt
cégbirodalmat teremtettem, még sincs semmim és senkim.
Az anyám azóta is élte a gondtalan életét, boldogabbnak látszott,
mint valaha. Nem tudom elhinni, hogy valaki, aki elveszíti a családját,
hogy a fenébe képes ennyire érzéketlen módon, másokkal nem törődve
újrakezdeni… Egyszer sem láttam sírni vagy elkeseredni a történtek
miatt. Szerintem még örült is, hogy megszabadult az apámtól, a
húgommal és velem pedig sem előtte, sem utána nem törődött. Laurie-t
is megviselték a történtek, Martin halála után engem okolt mindenért.
Úgy tett, mintha az én hibám lett volna az egész. Valakit okolnia kellett,
és nem segített a helyzet megoldásában, hogy tudtam, igaza van. Én sem
hibáztattam magamon kívül senki mást. Laurie elkezdett önpusztító
életet élni, drogozott, pasizott, és teljesen elzüllött. Én egy darabig
igyekeztem vigyázni rá, megfékezni őt, ám idővel kicsúsztak a
kezemből a dolgok. Egy csúnya vitát követően a húgom New Yorkba
költözött, minél messzebb tőlem, ahogy fogalmazott. Nem akarta, hogy
beleszóljak a dolgaiba, és ellenőrizzem őt, pedig én csak óvni akartam.
Laurie hasonlított leginkább az apámra, a szőke hajával és a kék
szemével, a lázadó habitusával viszont inkább az anyámra
emlékeztetett. A családomból csak ő maradt nekem. Az élet fintora,
hogy őt is elveszítettem. Gyűlölt engem. Elfogadtam, hogy számomra a
sors nem tartogat szeretetet, boldogságot.
Fogtam a képet, és a fiókom legmélyére süllyesztettem. Nem
akartam többé emlékezni, de felejteni sem, mert amit tettem, azzal
örökre együtt kellett élnem.
A gondolataimat a telefonom szakította félbe. A kijelzőn az
egyetlen ember nevét láttam, aki sosem hagyott cserben. A legjobb
barátom, Alex volt az.
– Helló, haver, mi újság veled? Nagyon csendben vagy
mostanában…
– Sok volt a munka. Még nem találtam meg az új személyi
asszisztenst. Mióta az előző olyan nyilvános hisztivel felmondott, azóta
dupla műszakot nyomok. – Ezen elnevette magát.
– Nem kellene olyan kiállhatatlannak lenned, túl türelmetlen
vagy. Még esélyt sem adsz nekik… Nem akadt köztük egy sem, aki két-
három hétnél hosszabb ideig maradt volna. Nem gondolod, hogy ebben
te is hibás vagy?
– Ez egy munkahely, Alex, és úgy gondolom, nincsenek nagy
elvárásaim, az pedig, ha valaki a munkaszerződésben előírt feladatait
nem tudja ellátni, nem az én hibám.
– Te is tudod, hogy nem ez itt a legnagyobb probléma, hanem te.
Te és a stílusod. Megpróbálhatnál kicsit rugalmasabb, simulékonyabb
lenni. Tudod, ezek emberi tulajdonságok… Az alkalmazottak rosszul
viselik, ha csak tárgyként, eszközként tekintesz rájuk.
– Jól érzem, hogy te most kioktatsz engem?
– Matt, ha egy asszisztens be tud tanulni, és hosszabb ideig
marad, mint két hét, akkor meglátod, az mennyit lendít majd a te
munkádon is. Vegyél erőt magadon, fújd ki a levegőt, és tegyél
kísérletet a következővel! Senki sem tökéletes, még te sem. Ezt ne
felejtsd el!
– Remek. Azért hívtál, hogy ezt elmondd?
– Nem, igazából meg akartam kérdezni, hogy van-e kedved egy
kis kikapcsolódáshoz.
– Alex, én a te szórakozásaidban nem óhajtok részt venni.
 – Most nem a csajokra gondoltam. Elmehetnénk sziklát mászni,
már régen voltunk, és hiányzik. Mit szólsz?
– Rendben, úgysem megy most a munka. Egy óra múlva ott
vagyok nálad.
Alexet a középiskola évei alatt a sziklamászásnak köszönhetően
ismertem meg. Később ugyanarra az egyetemre jártunk, de más szakra.
Sosem találkoztunk volna, ha nincs a közös hobbi, a mászás.
Végigasszisztálta a családi tragédiánkat, és mindig ott volt, mikor
szükség volt rá. Igazából nem volt senki másom, csak ő. Talán ezért is
alakult úgy, hogy – habár teljesen különbözőek voltunk – mégis barátok
lettünk. Ő még ismert engem, amikor tudtam nevetni, és akkor sem
hagyott magamra, mikor már nem. Igazából az ő vidám életstílusa volt
az egyetlen, ami néha kirángatott engem ebből a pokolból, amelyben
éltem. Mellette elfelejtettem néha az engem nyomasztó gondokat, egy-
egy pillanatra tudtam önfeledten nevetni. A bohókás külső mögött
igazából egy érző szívű, sebezhető férfi állt. Azon kevesek közé
tartoztam, akik ismerték a valódi arcát. Nem volt mindig ilyen csapodár
és „nőfaló”. Egy nagy csalódást követően vált ilyenné. Csúnyán
megégette magát, teljesen padlóra került. Többé nem tudott egyetlen
nőben sem bízni, s azóta – az őt ért sérelem miatt –minden nőn bosszút
állt, aki az útjába tévedt. Azt gondolja, hogy a csajokat kizárólag a
bankszámlája érdekli, esélyt sem ad nekik, és még ő dirigál nekem a
felejtésről meg az újrakezdésről… Bagoly mondja verébnek…
Jégmezőn
„A színek elvesztek a sötétségben,
a mézédes percek az élet sós tengerében.
Az álmaim és vágyaim már a semmi martalékai,
a lelkem sötétebb, mint a legsötétebb éjszaka.”

Az előző estére mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy

jól sikerült. Alex sikeresen elszúrta, megint irányítani akart. Azzal a
húzással, azokkal a kétes erkölcsű csajokkal kiverte nálam a
biztosítékot! Nem is annyira a lányok miatt, mint inkább, mert sunyi
módon igyekezett belepiszkálni az életembe. Sikeresen össze is
balhéztunk emiatt. A barátom, de néha egy kretén.
„Élvezd az életet, örülj, hogy te élsz!” – hangoztatta, mintha ez
olyan könnyű lenne. Szerinte nem kellene okolnom magam
olyasvalamiért, amiről nem is tehetek, főleg nem büntetni magam.
Tudja is ő, vagy bárki, mit érzek…
Olyan jól szórakoztunk addig, a sziklamászás – a folyamatos
koncentrációnak köszönhetően – mindig segített kitisztítani a fejem,
emellett kiváló eszköze a testformálásnak, de jó fizikai erőnlét és
állóképesség is szükséges hozzá, nem olyan unalmas, mint az
edzőterem. Erre villámcsapásként sújtott le rám azokkal a csajokkal.
Csapdába akart csalni.
Néha annyira gyerekes. Nem szeretek rosszban lenni vele, ő az
egyetlen barátom, és tudom, hiába üvöltöztem vele az este, valószínűleg
nem haragszik rám, most is én vagyok csak, aki fortyog. Fel kellene
hívnom, de annyira idegesít, hogy tudom, kezdi majd elölről.
Úgy döntöttem, inkább csak írok neki egy SMS-t, és elnézést
kérek a tegnap esti viselkedésemért. Azt nem bírnám, ha napokig nem
beszélnénk. Pont befejeztem, amikor megcsörrent az asztali telefonom.
– Igen, Ivy?
– Uram, konferenciahívása lesz tíz perc múlva. Mr. Hawkes
keresi önt.
– Rendben, ha befut a hívás, kapcsolja be!
– Uram, negyedóra múlva van egy megbeszélt állásinterjú is az
asszisztensi állásra.
– Várakoztassa, ez most fontosabb!
Igazából ez volt a legfontosabb. Nagy gondok voltak a párizsi
irodánk körül, amelyeket sürgősen orvosolni kellett. Még sosem fordult
elő, hogy terroristák fenyegették volna a vállalatunkat, legalábbis ez
idáig. Nem kellett volna, hogy váratlanul érjen, hiszen akinek
monumentális, sikeres cége és sok pénze van, az mindig szúrja valaki
szemét. Ezek most minket pécéztek ki. Fenyegetéseket kaptunk, és
furcsa, apróbb balesetek történtek. Most már muszáj volt ezt komolyan
vennünk. A hatóságoknak nem szóltunk eddig, ám ez mostanra
elkerülhetetlen lett.
A személyi asszisztens kérdését illetően pedig… ma nagyon
nem voltam erre ráhangolva. Nem volt kedvem egy újabb csalódáshoz.
Úgy éreztem, csak az időmet rabolták. Az eddigiek kikészítettek a
teszetoszaságukkal, nem akartam elhinni, hogy nem született erre a
világra egy magabiztos, talpraesett, leleményes ember, aki feltalálja
magát a váratlan helyzetekben, jó diplomáciai érzékkel rendelkezik, és
nem rohangál az asztalomhoz minden apró-cseprő problémával, emellett
lojális is a céghez. Arról, hogy önálló, értelmes véleménnyel és
ötletekkel álljon elő, már álmodni sem mertem. Tudom, hogy Alex
röhögött rajtam, hogy már a sokadikat fogyasztom, de én előre
rettegtem a következőtől. Sőt, szívem szerint feladtam volna a keresést.
A gondolataimat a párizsi hívás szakította meg.
HÁROM

Amy
Az állásinterjú
„Nem minden az, aminek látszik.”

Reggel a mobilom ébresztőjének a hangjára keltem. Tudtam,

fontos nap a mai. Gyorsan letusoltam, elővettem a kiskosztümöt, amit
erre az alkalomra vásároltam.
Nem vetett fel a pénz minket sosem. A középiskola és az
egyetem mellett folyamatosan dolgoztam, hogy fedezzem a
kiadásaimat, és az én lehetőségeimhez mérten ez a kosztüm sem
számított olcsónak, akárcsak a hozzá illő magas sarkú cipő. Mindkettő
nagyon ízléses volt, rögtön megtetszettek: olyan amysnek látszottak.
Nem kihívóak, de szolidnak sem nevezhetők. A kosztüm fekete színű,
kellően testhez simuló, térd fölötti hosszúságú szoknyarésszel; a blézer
kivágása kicsit mély, azonban jól érzem magam benne, és ez a lényeg,
amikor magabiztosnak kell mutatkozni.
Először arra gondoltam, hogy lazán feltűzöm sötétbarna, hosszú
hajam, aztán úgy döntöttem, inkább szabadon hagyom. Sminket is épp
annyit tettem fel, hogy az élénkzöld szemeimet kicsit kiemeljem. A
tükörben látott képpel elégedetten léptem ki a szobámból, hogy
meghódítsam a világot.
Mindig idegesített, hogy a pasik kizárólag a helyes arcomat, a
formás idomaimat látták, és sosem vettek igazán komolyan. Az összes
csupán egy meghódítani való trófeát látott bennem. A középiskolában
emiatt utáltam pomponlány lenni, később bálkirálynő. Az egyetemen
legalább egy kis mellékesre tehettem szert az arcommal és a csinos
alkatommal: az egyik barátnőm divattervező volt, és neki modellkedtem
időnként.
Mikor leértem a lépcsőn, a szobalány közölte, hogy Catnek
fontos dolga akadt, el kellett mennie, azonban meghagyta a sofőrnek,
hogy vigyen el engem az állásinterjúra, és várjon is meg. Beszálltam hát
az autóba, és alig fél óra múlva megálltunk egy magas irodaház előtt.
– Megérkeztünk, Miss Avens. – Kiszállt, megkerülte a kocsit, és
kinyitotta nekem az ajtót.
– Köszönöm – mondtam, és elindultam a lépcsőn felfelé.
A döbbenettől alig bírtam menni; ahogy felnéztem, az egész
épületet olyan tekintélyt parancsolónak és hatalmasnak láttam, mintha
az égig érne. Nagyot nyeltem, majd beléptem a főbejáraton, amelyen ott
díszelgett a felirat: „Johnson Global Strategists Corporation”. Odabent
visszhangzottak a lépteim a recepcióspultig. A bejelentkezés után a
lifthez irányítottak, a huszonkettedik emeletre. Beszálltam a felvonóba,
és közben úrrá lett rajtam a pánik. Annyira izgultam, hogy a szívem a
torkomban dobogott, a gyomrom pedig kavargott. Ideges feszültség
fogott el. Mély levegőt vettem, mikor kinyílt az ajtó. A lifttel szemben
helyes arcú, szőke lány ült, akinek a kitűzőjén az Ivy McGregor név
szerepelt.
– Jó reggelt kívánok! Amy Avens vagyok, és reggel nyolcra van
megbeszélt időpontom Mr. Johnsonhoz, állásinterjúra.
– Igen, Miss Avens. Sajnos várnia kell egy kicsit. Reggel
befutott egy konferenciahívás; ha vége, akkor Mr. Johnson fogadja önt.
Addig foglaljon helyet.
– Köszönöm – mondtam, és leültem. Addig is körülnéztem:
minden grandiózus volt, és a berendezés jó ízlésre vallott. Sötétbarna
bútorok, fehér garnitúrák. Olyan megnyugtató. Ennek ellenére
fokozódott bennem a feszültség, miközben várakoztam. Fél óra is eltelt,
ki kellett mennem a mosdóba, ezért odalibbentem a lányhoz:
– Ne haragudjon, de meg tudná mondani nekem, merre találom a
toalettet?
– Természetesen. Ott van, balra a második ajtó.
– Köszönöm. – Célba vettem azt az irányt, amerre a titkárnő
mutatott.
Amikor visszaértem, láttam, hogy egy férfi áll nekem háttal a
pultnál. Azonnal megismertem: ő az. A szívem hevesebben vert.
Szaporázni kezdtem a lépteimet, és éppen meg akartam szólalni, hogy
üdvözöljem, ám ő megelőzött.
– Ő lenne az? – kérdezte a bemutatkozó anyagomat a levegőbe
emelve. A hangja merev és hivatalos volt.
– Igen, Mr. Johnson.
– Küldje el! – utasította Ivyt minden érzelem nélkül. – Nincs
időm naiv, üresfejű, helyes pofijú kislányokkal bájcsevegni. Két percig
sem bírná itt.
És már indult volna is, azonban az agyamat elöntötte a düh, és
elé léptem. Jól kivehető volt a döbbenet az arcán.
– Mit képzel magáról, hogy a titkárnőjével akar kidobatni? És
milyen jogon alkot rólam véleményt, amikor nem is ismer? –
Farkasszemet néztünk egymással; a lelkemet egy tornádóhoz lehetett
volna hasonlítani.
– Miss Avens, ne értsen félre, de ez az állás nem a maga szintje.
Nem a maga rózsaszín ködös világához illik. Higgye el, szívességet
teszek magának, ha az elején szembesítem ezzel.
Ott akart hagyni engem, de én már remegtem a dühtől, és
utánakiáltottam:
– Maga tényleg egy önelégült seggfej! Kinek képzeli magát, a
Mindenhatónak? Nem keveset utaztam ezért az állásért, legalább
annyira megerőltethetné magát, hogy személyesen dob ki. Sok mindent
hallottam önről, de azt nem, hogy gyáva. Hogy mással végezteti el a
piszkos munkát. – Kitéptem a dossziémat a kezéből, és annyit még
hozzátettem: – Én azt hallottam a Johnson Globalról, hogy mindenkinek
megadja a lehetőséget, ámbátor úgy látom, félretájékoztattak. Maga sem
különb, mint az összes többi beképzelt, felfuvalkodott, egoista
milliomos. Ezek után, ha térden állva könyörögne, akkor sem dolgoznék
önnel.
Mr. Johnson valószínűleg nem volt hozzászokva ahhoz, hogy
alapra állítsák, azonban nekem már nem volt mit veszítenem. Esélyem
sem volt. Hátat fordítottam neki, és meg sem álltam a liftig. Ott vadul
nyomkodni kezdtem a hívógombot, s közben félhangosan szitkozódtam.
Aztán megéreztem a jelenlétét. Mögöttem állt, mégsem fordultam meg,
csak vártam a felvonóra, és imádkoztam, hogy jöjjön már.
– Ne haragudjon, teljesen igaza van. Sajnálom. – Ezt alig
hallhatóan mondta.
Megpördültem, a szemébe néztem, azokba a mélybarna
szemekbe, amelyektől olyan ellenállhatatlanul sármos volt ez a fickó.
Mély levegőt vettem, közben megjött a liftem is.
– Ne törődjön vele, én csak egy naiv, üresfejű, helyes pofijú
kislány vagyok, aki az idejét fecsérli, és akivel maga nem ér rá
bájcsevegni. Az én véleményem nem számít. Mire becsukódik a liftajtó,
már nem is fog emlékezni rám – válaszoltam a lehető legmaróbb
gúnnyal a hangomban.
Álltam a tekintetét; minden indulatomat és sértettségemet
tükrözte a pillantásom. Aztán megfordultam, és épp be akartam lépni a
liftbe, amikor meghallottam a hangos nevetését. Hitetlenkedve néztem
hátra. Biztos voltam benne, hogy gúnyolódik rajtam.
– Azt hiszem, Miss Avens, tényleg tévedtem. Maga nagyon is
ide való. Jöjjön be az irodámba, és beszéljük meg a részleteket, persze
csak ha még érdekli…
– Komolyan azt hiszi, hogy azok után, hogy porig alázott, még
szóba állok magával? Maga tényleg egy igazi bunkó.
– Hát, Miss Avens, annyit már tudok, hogy válogatott szókincse
van. Ha itt akar dolgozni, ehhez a bánásmódhoz hozzá kell szoknia.
Minden egyes nap kénytelen lesz engem elviselni, és abban biztos lehet,
hogy nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Amennyiben érdekli a
munka, jöjjön be, és hozza a helyes, gyilkos tekintetű pofikáját is –
közölte rezzenéstelen arccal, majd otthagyott, s bevágtatott az irodájába.
Én meg álltam földbe gyökerezett lábakkal, tanácstalanul.
Akarom ezt az állást, de ez a férfi… Bizonytalan voltam, és
hitetlenkedve ráztam a fejemet. Én tényleg szeretném ezt az állást,
átrepültem miatta a fél világot… Hirtelen elhatározással felszegtem a
fejemet, és elindultam az irodája irányába. Nem hagyom, hogy egy önző,
nagyképű, gazdag ficsúr elvegye tőlem az álmaimat. Bebizonyítom, hogy
ő se tudja, milyen fába vágta a fejszéjét. Nem fogok megfutamodni! Nem
én!
Benyitottam a szobába. Az asztalánál ült, és pofátlanul
elmosolyodott, azzal a bizonyos „tudtam, hogy így lesz” vigyorral.
Piszkosul jól állt neki, a fene enné meg. Ettől csak még mérgesebbnek
éreztem magam.
– Nem értem, mit akar még tőlem. Az előbb egyértelműen
kifejtette a titkárnőjének, hogy mit gondol rólam.
– Hát, Miss Avens, az még azelőtt volt, hogy úgy kikelt
önmagából… Rendben, tehetünk egy próbát. Látom, hogy az Egyesült
Államok legjobb közgazdasági egyetemén végzett ösztöndíjasként,
kitűnővel. Ez igazán elismerésre méltó. Hat hónap próbaidő. Az irodája
az enyém mellett lesz. Ja, és kisasszony, maga még nem tudja, de nem
leányálom az én asszisztensemnek lenni. Nem lesz egy szabad perce
sem, én majd gondoskodom róla. A hibákat és az ostobaságot nem
tűröm. Ha nem tud valamit, akkor kérdez. Azt a szót, hogy „lehetetlen”,
nem ismerem, nincs a szótáramban. Világos? Aztán, mikor visítva
menekül, ne mondja, hogy nem szóltam előre!
– Mr. Johnson, biztos lehet benne, hogy nem szokásom visítva
elfutni. Csak nehogy maga bánja majd meg, hogy felvett.
– Nahát! És még könyörögnöm sem kellett… – Megint
mosolygott. Esküszöm, kedvem lett volna jól képen törölni. – Akkor
reggel nyolckor várom. Ne késsen, mert azt nagyon nem jól viselem.
Ivy addigra megírja a szerződését. – Szünetet tartott, engem nézett,
majd hozzátette, inkább magának, mint nekem: – Ez érdekes lesz.
Megfordultam, és köszönés nélkül távoztam. Bevallom,
uralkodnom kellett magamon, hogy ne vágjam rá az ajtót. Nem
ismertem még embert, aki ilyen rövid idő alatt ennyire fel tudott volna
idegesíteni.
Már akkor sejtettem: igen küzdelmes időszak áll előttem. De azt
is tudtam, nem adom magam könnyen.
Az első hat hónap
„Az idő rohan. Az idő senkire nem vár.
Az idő begyógyítja a sebeket.
Mindannyian arra vágyunk, hogy több időt kapjunk.
Időt, hogy talpra álljunk. Időt, hogy felnőjünk.
Időt, hogy felejtsünk. Időt.”

Az első napok a Johnson Globalnál olyanok voltak, mintha a

pokolba nyertem volna felvételt – és akkor még finoman fogalmaztam.
Mr. Fagykirály tényleg nem könnyítette meg a dolgomat. Bedobott a
mély vízbe. Szeretem a kihívásokat, és igyekeztem teljesíteni a
feladataimat, de közben azt éreztem, hogy állandóan vizsgáztatnak,
tesztelnek. Sok volt a nehéz próbatétel, azonban mindent kifogástalanul
megoldottam. Sokszor huszonnégy órából húszat munkával töltöttem.
Cat mondta is, hogy ennek nem lesz jó vége. Rengeteg volt a dolog,
mindenki sürgött-forgott, senki sem ért rá foglalkozni velem. Bár, az
igazat megvallva, inkább úgy tűnt, kerülnek engem is, a nagyfőnökkel
együtt. Az első napokban a kollégák szánakozó tekintettel néztek rám,
ami dühített, és nem is lett tőle több önbizalmam. A megoldás kulcsa az
volt, hogy mindig eszembe jutott a főnököm „na ugye, megmondtam”
vigyora, és ennek hatására erőt vettem magamon. Ilyen könnyen nem
adhattam fel. Megtanultam, hogy mit hol keressek, és kitől mit
kérdezzek. Minden tudásomat és akaraterőmet össze kellett szednem.
Ugyanakkor beláttam, mennyire nem lehet egyszerű egy
birodalom fejének lenni. Az elméleti tudásom nem sokat segített, itt
gyakorlatra és tapasztalatra volt szükség, amelyeknek az elsajátításához
keresve sem találhattam volna jobb helyet. A főnök vérprofi volt, bár
kapott így is hideget-meleget. Nem könnyű mindig mindenkinek
megfelelni, igaz, ő nem is nagyon akart. Tett mások véleményére.
Akadtak ellenségei is szép számmal.
Egyik nap, példának okáért, hangos kiabálásra értem be az
irodába. Pont három hónapja voltam akkor a cégnél.
– Azonnal hívja ide nekem azt a férget! Álljon elém, és mondja
a szemembe, hogy nincs többé munkám! – Egy meglehetősen rossz
kinézetű alak randalírozott az emeleti recepciónál. A férfi bűzlött az
alkoholtól, és látszott rajta, hogy nem tréfál.
– Mr. Wilson, kérem, nem volt megbeszélt találkozója Mr.
Johnsonnal – így Ivy.
– Fogd be a pofád, kisanyám, mert kikaplak a helyedről –
üvöltötte a látogató.
– Van valami probléma?
– Az úr Mr. Johnsonnal akar beszélni… – Szegény Ivynak a
rémülettől elvörösödött az arca.
– Mr. Johnson nincs bent – mondtam határozottan.
– Te meg ki a fene vagy? – fordult felém a fickó.
– Mr. Johnson személyi asszisztense vagyok, és ha nem képes
normális stílusban beszélni velem, kidobatom magát a biztonságiakkal.
– Olyan hűvösen és ridegen közöltem ezt, hogy magam is meglepődtem.
Úgy látszik, sokat tanultam Mr. Fagykirálytól. Bele is borzongtam a
gondolatba. A férfit azonban ez nem hatotta meg: fenyegetően elém
lépett, mire védekező testtartást vettem fel. A világért sem hagytam
volna megfélemlíteni magam. Intettem Ivynak, aki közben nyilván
megnyomta már a segélyhívó gombot. A tekintetemet Mr. Wilsonéba
mélyesztettem. Ismertem a sztoriját. Kis híján a levegőbe röpített egy
fúrótornyot egy ízben, amikor alkoholos befolyásoltság alatt állt. Több
száz ember életét veszélyeztette. Ezek után Matt természetesen kirúgta.
– Akkor te is jó leszel nekem!
– Ha közelebb lép, Mr. Wilson, nem állok jót magamért.
– Azt hiszed, megijedek tőled, te kis kurva? – És már készült
rám vetni magát. Félreugrottam, és tiszta erővel gyomron térdeltem. A
Tonyval történtek után beiratkoztam egy önvédelmi tanfolyamra, így
gyerekjáték volt az egész. A férfi a művelet után a lábam előtt
fetrengett.
Közben megérkezett a lift, s kiléptek belőle a biztonságiak Matt
társaságában. Mindenki a földön heverő pasast nézte, majd engem. Matt
tekintetében hitetlenkedés volt.
– Takarítsák el! Ide többé be ne tegye a lábát! – mondtam a
biztonságiaknak közönyösen és hidegen. Aztán bementem a szobámba,
és lazán becsaptam magam mögött az ajtót. Sejtettem, hogy a
munkatársaim most nagyon meglepődtek, és ezen jót mosolyogtam
magamban.
Az sem könnyített a dolgomon, hogy az irodám a Fagykirály
melletti helyiségben volt, így mindig szemmel tarthatott – és tartott is.
Tágas, igényesen berendezett szoba volt, de engem nyomasztott.
Frusztráltabb lettem, nem találtam benne a helyem. Egy óriási, sötét
íróasztal állt a hatalmas üvegfal előtt, és itt is érvényesült a sötétbarna
bútor–fehér garnitúra koncepció. Minden harmonizált, minden tökéletes
volt, talán ez zavart annyira. Az íróasztal bal oldalán volt egy ajtó, ami
összekötötte az irodámat a Fagykirályéval, az asztal jobb oldalán kisebb
tárgyaló, fogadórész volt berendezve, amely mögött sötét bútor húzódott
faltól falig, ez egy gombnyomásra láthatóvá tett egy hatalmas kivetítőt.
Bámulatos volt.
A munka lefoglalta minden gondolatomat, innentől kezdve a
rémálmok sem gyötörtek. A Tonyval történtekről is tudtam már Cattel
beszélni, anélkül, hogy rám jött volna a reszketés vagy a rettegés. Az
idegeim szépen lassan kisimultak. Tudtam, hogy amíg én Kaliforniában,
ő pedig Tennesseeben van, addig nem eshet bajom. Tony
nagylegénynek képzelte magát, de csak az apja felségterületén, az
Államok túlfelén. Itt egyenlő esélyekkel indulhattunk volna, ahhoz
viszont ő túlságosan gyáva volt.
Teljesen kitörlődött az elmémből a múlt, egyedül a munka
létezett. A laptopommal az ágyamban aludtam el és keltem fel.
Igyekeztem az összes kihívásnak megfelelni, azonban ehhez rengeteget
kellett dolgoznom.
Nemcsak a munka, a város is új volt: egy hatalmas
betondzsungel. Itt minden más volt, mint otthon. Az a kis fa jutott
eszembe, amelyet át kellett ültetnünk a megszokott zugából, mert a
csorda útjába került, s félő volt, hogy eltapossák. Áthelyeztük a farm
központi részébe, ahol nem volt, ami bántsa, mégsem tudta megszokni
az új talajt. Amikor rágondoltam, mindig eszembe jutott, hogy vajon
nekem sikerülni fog-e gyökeret verni itt.
Matthew Johnson nagyon nehéz és sokszor kiállhatatlan ember
volt, s nekem követnem kellett mindenhová, mintha az árnyéka lennék.
Ez látszólag tetszett is neki, élvezte, hogy taníthat, s mindig rajtam
tartotta a szemét. Ha elmagyarázott valamit, rendszerint hozzátette: „Ezt
nem szeretném még egyszer elismételni, Miss Avens. Megjegyezte?” A
munka sok volt, de Matt többet dolgozott bárkinél. Csodáltam érte,
hogy egyszerre több dologra is koncentrálni tud.
A legnagyobb meglepetést az okozta nekem, hogy a főnök a
jelentősebb központi kérdések tárgyalásaiba is az első perctől kezdve
bevont. Azt mondta: „Terepen tanul az ember igazán, Miss Avens, nem
az irodában.” Ezért nagyon hálás voltam neki. Cserébe nyitott szemmel
jártam, és szívtam magamba minden információt.
 Közben folyamatosan azon morfondíroztam, hogy előző
asszisztenseinek mi lehetett a bajuk, ha velük is ilyen korrekt volt. Na
persze, a stílusa mindig kedvfüggő, és hagy némi kívánnivalót maga
után, de úgy éreztem, megtanultam kezelni, s képes voltam elengedni a
fülem mellett a rosszindulatú, szurkálódó megjegyzéseit.
Alkalmam volt megismerni a kemény, szívós, elszánt és eltökélt
arcát is, amilyennek a tárgyalásokon mutatkozott. Megmondom
őszintén, nem szívesen ültem volna vele szemben. Utólag szerencsésnek
tartottam magam, hogy az első találkozásunkat megúsztam annyival,
amennyivel. A tárgyalópartnerei féltek Matt-től, az ellenfelei pedig
rettegtek. Nem csoda, hogy a Johnson Global rövid idő alatt ilyen
hatalmasra tudott nőni. A főnököm kivívta az őszinte tiszteletemet és a
csodálatomat azzal, hogy ilyen elszántsággal, összpontosítással,
lelkesedéssel és szenvedéllyel végezte a munkáját. Mindig maximálisan
felkészült, s egyfolytában azt sulykolta belém: „Miss Avens, tanulja
meg, soha ne bízzon senkiben! Érti? Senkiben. Még a saját anyjában se.
Akkor sosem éri majd csalódás.” Amikor ezt először hallottam a
szájából, ráébredtem, hogy több bennünk a közös, mint gondolnánk.
Matt asszisztenseként abban a kiváltságos helyzetben voltam,
hogy időnként bepillanthattam a kemény páncélja mögé. Láttam őt
esténként elgyötörten, nyúzottan, agyonhajszoltan és reggel kimerülten,
lestrapáltan is. Láttam, milyen, amikor fontos dolgokon elmélkedik,
gondolkodik, döntést hoz. Ilyenkor a szemei mindig elhomályosultak, és
a vonzó száját csíkká húzta össze. Volt egy kis gödröcske az arcán.
Nagyon vonzó és sármos férfinak találtam. Már értettem az álarcát is, a
kemény páncélját: ha nem ilyennek mutatkozik, sebezhetőnek hihették
volna, és az az ő pozíciójában nem lett volna túl hasznos.
A munkájának élt. Kérdezni sosem mertem tőle, de soha
egyetlen családtag, sem barátnő nem jelentkezett. Mivel ő nem faggatott
a magánéletemről, így én sem tettem ilyet. Ugyanakkor, ha lett volna
valakije, arról tudtam volna – hiszen szinte a nap huszonnégy óráját vele
töltöttem. Emiatt valóban sajnáltam őt: nagyon magányosnak tűnt. Ivyt
faggattam egyszer, hogy meséljen nekem róla; azt mondta, ő három éve
dolgozik itt, de a főnöknek ez alatt az idő alatt biztos, hogy nem volt
barátnője, és az asszisztensei is többnyire férfiak voltak. Mr.
Johnsonnak ugyanis az a meggyőződése, hogy a fiatal, csinos nők
hisztiznek, visszaélnek a helyzetükkel, és erre neki se ideje, se idegzete.
Ezért is csodálkozott mindenki, hogy engem vett fel. Szembement az
addig követett elveivel, amikor egy nőt alkalmazott ebben a
feladatkörben.
Ivy azt is elmesélte, hogy Mattnek van egy húga, Laurie, és az
anyja, Victoria, azonban egyikükkel sem tartja a kapcsolatot. Egyszer
tanúja volt, amikor bent járt az irodában az anyja, de látta, hogy a főnök
nem örült neki túlzottan.
Ennek a cégnek a vezetése, szó, mi szó, teljes embert kívánt. A
napi munka menetébe egy barátnő semmiképpen sem fért volna bele.
Legalábbis Mr. Johnson állítólag úgy vélte, hogy a barátnők nem tudnak
alkalmazkodni az ő munkatempójához, életviteléhez, az
éjszakázásokhoz, az utazásokhoz stb. De én gyanítottam, hogy valami
titok rejtőzik emögött, ez a kifogás nagyon gyengének tűnt. Más
milliomosok több szeretőt tartanak, akik alkalmazkodnak hozzájuk,
ahogy ők akarják. Legalább egy-egy futó kaland Mattnek is belefért
volna, de még az sem volt… Tényleg meleg lenne? Ezt teljesen
kizártam. Amikor a tekintetünk összetalálkozott, láttam benne a férfit.
Biztos voltam benne, hogy nem homoszexuális. Vagy lehet, hogy csak
én akarom ezt hinni?
Az is igaz, hogy akik már régóta neki dolgoztak, mint Paul, a
sofőrje/testőrje, vagy María, a házvezetőnője, mind nagyon hűségesek
voltak hozzá, és szerették, annak ellenére, ahogyan viselkedett. María
úgy vélekedett, hogy Mr. Johnson díjazza a hűséget; aki hozzá hű,
azokhoz ő is hű. Elmesélte nekem, amikor egyszer a lakásán
várakoztam, hogy ő például neki köszönheti, hogy a családja most itt
élhet vele biztonságban. Spanyolországból hozatta át őket, amikor nagy
bajba kerültek. Otthont és megélhetőséget biztosított nekik.
Mattnek egyetlen barátja volt, aki igazán közel állt hozzá. Sűrűn
beszéltek telefonon is. Mr. Cross egyik nap akkor jött be az irodába,
amikor a főnök még nem érkezett meg. Nyitva volt az irodám ajtaja, így
hallottam, amikor Ivy üdvözölte:
– Jó reggelt, Mr. Cross. Meg volt beszélve Mr. Johnsonnal?
– Nem. Gondoltam, meglepem. Nincs bent?
– Még nincs, de várja meg, pillanatok kérdése, és itt lesz.
Nem bírtam a kíváncsiságommal, ezért egy dossziéval a
kezemben átlibbentem a szomszéd szobába. Kíváncsi voltam arra az
emberre, aki a barátja tudott lenni az én mogorva feljebbvalómnak.
Mikor beléptem, Mr. Cross a bárpultnál állt, és éppen valami italt töltött
magának.
 – Bocsánat. Nem tudtam, hogy van itt valaki. – Az asztalhoz
mentem, és letettem a dossziét, majd megfordultam, hogy távozzak.
– Miss Avens, ugye?
– Igen, mister… – Úgy tettem, mintha nem tudnám.
– Alexander Cross vagyok, de barátaimnak csak Alex. –
Odalépett hozzám, és kezet fogott velem.
– Amy Avens. Mr. Johnson már bent szokott lenni, ma kicsit
késik, úgy tűnik… – Jelentőségteljesen az órámra néztem. Közben
lopva megfigyeltem ezt az embert. Nagyon jóképű férfi volt,
kidolgozott, sportos testalkattal, rövid, szőkésbarna, szexin kócos hajjal,
sötétbarna, mosolygós szemmel. Kifejezetten vonzónak találtam.
Korban Mr. Fagykirállyal egyidős lehetett, talán pár évvel idősebb.
Elbűvölő és szexi, mint a mi Mr. Johnsonunk, azzal a különbséggel,
hogy a főnök arcán még sosem láttam ezt a bugyiszaggató, huncut
mosolyt. Közben ő is engem méregetett, amitől jól zavarba jöttem.
– Matt barátom nem túlzott. Maga tényleg gyönyörű. – A
szavaiból kihallottam a csodálatot. Egy lépést hátrább léptem, és
megköszörültem a torkomat.
– El tudom képzelni, miket mondhatott még… A naiv, üresfejű,
helyes pofijú kislány. – Ahogy láttam, Mr. Cross megdöbbent a
cinizmusomon.
– Nem. Én nem ezt a verziót hallottam. Nekem azt mondta,
maga egy okos, éles eszű, tehetséges, jó megérzésekkel megáldott,
talpraesett és emellett rendkívül gyönyörű nő, aki nem riad meg senkitől
és semmitől, még az én néha igencsak kibírhatatlan barátomtól sem.
– Kötve hiszem, hogy ezeket a szavakat használta volna. Nem
kell hízelegnie vagy udvarolnia, Mr. Cross. Tudom, hányadán állok Mr.
Johnsonnal. – Erre elnevette magát.
– Hadban állnak. Igen, ezt is hallottam. Maga nagyon határozott
és céltudatos, és az elveihez bármi áron, híven ragaszkodó, makacs
hölgyemény. – És felkacagott. – Az én barátom nemigen unatkozik
újabban. De hozzátenném, Miss Avens, nem szokásom hízelegni, sem
udvarolni más felségterületén. Ha azt mondom, ezt állította magáról,
akkor higgye csak el. Szó szerint ezeket a jelzőket használta. Mattnek
nem szokása dicsérni, ha mégis megteszi, arra viszont érdemes
odafigyelni.
– Hogy érti azt, hogy más felségterületén? – Ám erre már nem
kaptam választ, mert megérkezett, akire vártunk.
 – Jó reggelt, öregem! Épp megismerkedtem az elbűvölő
asszisztenseddel. Pont olyan csinos, ahogy mondtad.
Matt az ajtóban állt, és engem bámult, majd Mr. Crosst. A
szemei villámokat szórtak.
– Magának nincs valami dolga? – kérdezte tőlem.
Felemeltem a kezem, mint aki megadja magát, és felhúztam a
szemöldökömet. Elindultam kifelé, azonban képtelen voltam megállni,
hogy ne mondjak valami sikamlósat. Belém bújt a kisördög.
– Viszontlátásra, Mr. Cross. Örülök, hogy megismerhettem. – És
széles mosolyt villantottam felé, a szempillámat rebegtetve. Közben a
szemem sarkából Mr. Bunkót figyeltem, hogy mit szól ehhez. Láttam a
dühöt az arcán.
– Nemkülönben, Miss Avens. Remélem, még látjuk egymást! –
Majd rám kacsintott sokatmondóan. Ezek szerint vette a lapot, és ezzel a
barátját akarja hergelni.
Amikor utóbb elmeséltem Catnek, hogy mi történt, majd’ leesett
az ágyról ámulatában. Nagyon odavolt ezért a Mr. Crossért. Tényleg
vonzó férfi, bár – a barátnőm szerint – éppen Matt ellentéte. Életvidám,
bulizós, falja az életet, és vele együtt a nőket, akik közül nem sok
mondhatja el magáról, hogy kétszer is járt az ágyában. Igazi társasági
ember. Nem is értem, hogy lehetnek ők Matt-tel jó barátságban.
Ahogy haladt az idő, remekül belejöttem a dolgokba. Közelgett
a hat hónapos próbaidő vége. Már megtanultam olvasni a főnököm
mimikájából és mozdulataiból. Noha a tárgyalásokon remekül
kiegészítettük egymást, mert én ügyesen a keze alá dolgoztam, a
kapcsolatunk továbbra sem volt felhőtlen. A rosszabb napjain állandóan
kötözködött, és ha nekem is nehéz napom volt, akkor ezt a bánásmódot
egyáltalán nem viseltem jól. Ilyenkor bizony nem keveset civakodtunk;
igaz, legtöbbször úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a
megjegyzéseit, csak vigyorogtam, mint aki mosolytablettát nyelt. Hol a
gépelt betűtípuson, hol az akta színén akadt fenn, hol azt állította, hogy
nem úgy készítettem a kávéját, ahogy ő szereti. Pedig ez soha nem
fordult elő. Ilyenkor szívem szerint a fejére borítottam volna az egészet.
A kisebb súrlódásokon kívül ugyanakkor sosem volt semmi gond,
tulajdonképpen remekül megértettük egymást, és jól is éreztük
magunkat a másik társaságában.
Sok élményben volt részem, hiszen a cég a világ minden táján
jelen volt. Üzleti ügyekben rengeteget utaztunk. Jártam többek között
Firenzében, Hongkongban, Tokióban, Párizsban, Madridban is. Ezt
nagyon szerettem a munkánkban: imádtam felfedezni a világot. Matt
számára persze mindez nem jelentett nagy újdonságot, de én az összes
várost leplezetlen izgatottsággal vártam. Mindig elmondta: „Miss
Avens, ez is csak egy város, olyan, mint a többi.” – „Talán magának, de
nem nekem!” – feleltem. Ilyenkor mindig szélesen mosolygott: „Ne
viselkedjen már úgy, mint egy gyerek karácsonyeste!”
Ennek ellenére igazán rendes volt, mert ha észrevette, hogy egy
hely tényleg elbűvöl, és tátott szájjal bámészkodom, akkor mindig
meghosszabbította az ott-tartózkodást egy-két nappal valami pitiáner
dologra hivatkozva, és ilyenkor rendszerint megnéztük együtt a várost.
Rá sem lehetett ismerni: idegenvezetőt játszott, laza lett, kikapcsolt,
még viccelődött is velem. Sokat beszélgettünk, kérdezgetett a
családomról, rólam. Én pedig, nem tudom, miért, mindenre készséggel
válaszoltam. A róla szóló beszélgetések ugyanakkor általában hamar
véget értek; válaszokat szinte soha nem kaptam.
Közben különféle társasági eseményekre is eljutottam. Láttam,
hogyan él a felső tízezer, megállapítottam magamban, nem sokat
veszítettem azzal, hogy eddig nem ismertem ezt a miliőt. Mattnek eddig
sosem volt kísérője az ilyen kötelező eseményeken, most viszont én
lettem az állandó partnere.
Ezek az estélyek gyönyörűek, hatalmasak voltak, de hamar
rájöttem, miért nem kedveli az efféle rendezvényeket. Mindenki csak a
külsőre adott. Kizárólag modellalkatú, elegáns és üresfejű nőkkel
találkoztam, mert a férfiak mindig ilyenekkel mutatkoztak. Zavarban is
voltam, mindig unatkoztam. Folyton azt kérdezgettem tőle, hogy
tényleg engem akar-e vinni. Valamennyi fogadás és rendezvény előtt
kaptam tőle egy csodás ruhát. Mikor nem akartam elfogadni,
ellentmondást nem tűrő hangon azt felelte: „Ez munkaruha, Miss
Avens, a cég biztosítja.”
Az egyik ilyen jótékonysági rendezvényt mi szerveztük, az
éhező, katasztrófákban árván maradt gyerekekért. Aznap is az
asztalomon várt az estélyre szánt ruhám. Kibontottam, és láttam, hogy
pont olyan színű, mint a szemem: smaragdzöld. A főnöknek kifinomult
ízlése volt, sosem választott túl hivalkodó, rövid vagy ízléstelen dresszt.
Ez a selyemruha finoman a testemre simult, ugyanakkor kifogástalanul
elegáns volt. A dekoltázsa szexi, de nem ribancos. A sminkemet a ruha
és a szemem színéhez igazítottam, a hajamat lazán feltűztem.
Kétségkívül ez a ruha volt Matt eddigi legjobb választása. Nagyon
tetszettem magamnak.
– Amy! – kiáltott Cat. – Itt az autó.
Kimentem, és megálltam a ház lépcsőjének tetején. Matt háttal
állt nekem, de mikor Paul tekintete rám tévedt, és a mondandója
közepén megállt, ő is hátrapillantott rám.
– Miss Avens… – ennyit tudott kinyögni. Láttam a szemében, és
hallottam a hangjában az elismerést. Tetszhettem neki.
Ebben a hangulatban érkeztünk meg a jótékonysági gálára. Mint
mindig, most is elfogott az a nyugtalanító érzés, hogy jelentéktelen
vagyok. Itt mindenki olyan más. Nyomasztó. Mintha a főnököm tudta
volna, mire gondolok, az autóban megfogta a kezem:
– Ne aggódjon, Miss Avens, ma este maga a legtündöklőbb nő,
efelől nincs kétségem. – Mosollyal díjaztam a szavait, ő pedig kisegített
az autóból. Bármerre néztem, mindenhol vakuk fénye villant. Hogy én
mennyire gyűlölöm ezt!
– Én is ezt utálom a legjobban a munkámban – jegyezte meg
Matt, mintha hangosan mondtam volna ki a gondolataimat. Bólintottam,
és együtt léptünk be az épületbe. Az vigasztalt csak, hogy tudtam, Cat
barátnőm is itt lesz majd, az éppen aktuális partnerére várva. Bent már
nagy volt a tömeg. A továbbiakban Matt mondott egy rövid beszédet, és
mindenkit felkért az adományozásra.
Amíg magamra maradtam, körülnéztem a helyen, ebben a
galériaként üzemelő épületben. Nagyon szép tájképek lógtak a falon. Az
egyik magával ragadott, gyönyörű volt. Elvesztem benne, nem tudtam
levenni róla a szemem. A narancsos napsugarak felbukkantak a
messzeségben, mintha élt volna a kép, láttam kiemelkedni a sárga
korongot a horizont mögül. Szinte éreztem a hűs levegőt, ahogy
melegedni kezd, amikor a sugarak elérik az arcomat. Matt hangja
riasztott fel az ábrándozásból.
– „A csönd lüktet a félhomályban,
szívem ritmusára hulló lombokat söpör.
Hajnalodik – a nappal ásít álomittasan,
féléberen, akárcsak én;
táguló tüdejébe szívja
a kocsonyásan remegő ködöt,
s mint az ember tekintete, ha könnyíthet a lelkén,
gondjai kevesbednek, lassan tisztul a táj…”
 Percekig csak néztük egymást. Aztán újra ő szólalt meg:
– Gyönyörű, ugye?
Kényszerítettem magam, hogy ne őt bámuljam, hanem a
festményt.
– Igen, az. Varázslatos.
– Jöjjön, mennünk kell. Kezdődik az adománygyűjtés.
Megkerestük az asztalunkat, és helyet foglaltunk. Ekkor
hallottam meg, hogy Cat a nevemet kiabálja. Kerestem, honnan jön a
hang. Mikor odaért, kedvesen üdvözöltem, s nyomtam az arcára egy
puszit.
– Cat, hol hagytad a lovagod?
– Nem tudom, eltűnt, de mindegy is. Azért jöttem, hogy téged
magammal vigyelek. A lányok felkínálják magukat egy tánc erejéig…
A férfiak licitálnak rájuk, és aki a legtöbbet fizeti, az viheti.
– Nem, kösz, Cat. Ez nem nekem való… – Oldalra sandítottam,
és észrevettem, hogy Matt hallgatja a beszélgetésünket.
– Annyira odavagy ezért a jótékonysági maszlagért meg mások
megsegítéséért… Végül is, amit érted fizetnek, az jótékony célra megy.
Vagy könnyebb a szád jártatni?
– Nem szeretem a lelki zsarolást, de hogy lásd, kivel van dolgod,
legyen. Most az egyszer. Soha többet, érted?!
Örömében, mint valami óvodás, Cat ugrálni kezdett, majd se
szó, se beszéd, megragadta a kezemet, és már vonszolt is magával a
tömegen keresztül. Még visszapillantottam Mattre; ő is engem nézett.
Minden lány felállt a színpadra, sorszámmal a kezében. El is
kezdődött a licitálás. Jaj, de megalázó! – ez volt az első gondolatom, és
pofákat is vágtam, mire a barátnőm oldalba bökött:
– Több lelkesedést!
Mindenki riszálta magát a színpadon, egyik lány a másik lány
után kelt el, két-háromszázezer dollárért. Kezdtem megbánni, hogy
belementem ebbe az egészbe. Szörnyű volt, elfogott a pánik. Cat
következett, sikoltozva ment ki, és egy-két licit után négyszázezerért
nyerték meg. Nagyon jól érezte magát a bőrében. Aztán én jöttem.
– És íme, Miss Amy Avens, Matthew Johnson személyi
asszisztense. Bájos, és tudhat valamit, ha ilyen hosszú ideje el tudja
viselni Mr. Johnsont… – Mindenki felnevetett, csak én nem találtam
viccesnek a konferanszié megjegyzését. Matt tekintetét kerestem.
Láttam a szemében, hogy neki sem tetszett ez a kis közjáték. Majd
hirtelen vad licit indult be. Kapkodtam a fejem, százezer, százötvenezer,
kétszázezer, háromszázezer, háromszázötvenezer, négyszázötvenezer,
ötszázezer… Kezdett nyomasztani ez az egész.
– Ötszázezer először, ötszázezer másodszor…
– Egymillió! – Tudtam, kinek a hangja ez. Matt volt az.
Mindenki rámeredt. Hirtelen nagy lett a csend.
– Egymillió először, egymillió másodszor, egymillió
harmadszor… – és végre leütötték. Úgy fújtam ki a levegőt, mint
vizsgák után; nagyon megkönnyebbültem, hogy vége lett a cirkusznak.
Matt közben bedobta a csekket, és nyújtotta felém a kezét a színpad
oldaláról – noha nem ott volt a lépcső. Nem gondolkodtam, odaléptem.
Megragadta a derekamat, és leemelt. A mellkasának támaszkodva értem
földet, és belevesztem a tekintetébe. Ekkor megszólalt a zene. Ellépett
tőlem, ám a kezemet nem engedte el. A táncparkettre vezetett. Egy lassú
számot játszottak, a szívem hevesen kezdett verni. Átkarolt, én pedig a
vállára tettem a kezem.
– Miért van úgy megrémülve, Miss Avens? – Nem tudtam mit
felelni, gombóc volt a torkomban, csak lesütöttem a szemem. Az állam
alá tette a kezét, és óvatosan arra kényszerített, hogy egyenesen a
szemébe nézzek. Bódulatba estem, szédülni kezdtem, mélybarna szemei
a lelkemig hatoltak. A dal a vágyról szólt, ami még rontott is a
helyzeten. Kétségbeestem, és ő nem kegyelmezett: – Maga a
legsugárzóbb, legkáprázatosabb nő itt ma, mert igazi, nem mű, nem
mesterkélt. A szépsége belülről fakad. Tündököl, mint valami égi
tünemény. Elvarázsolt mindenkit, beleértve engem is, éppen ezért nem
kell lesütnie a szemét. Maga különb itt bárkinél…
Elfogott a pánik, nem voltam képes uralkodni magamon.
Hirtelen kibontakoztam Matt öleléséből, és elfutottam. Megkerestem a
kijáratot, s levegő után kapkodva kirohantam. Hideg fejjel át kellett
gondolnom, mi volt ez az előbb. Mindössze annyit tudtam, hogy
sürgősen magamra kell találnom. Aznap este, amikor újra találkoztunk,
csendesek voltunk mind a ketten, és egyikünk se hozta szóba a
történteket.
Másnap az irodámban a legszebb ajándék várt, amit valaha
kaptam. Az a festmény a falról. „A csönd lüktet a félhomályban, szívem
ritmusára hulló lombokat söpör…”
 Mélyen megérintett ez a gesztus. Az ajándék, amit nem lettem
volna képes visszautasítani… Az ékszereket az estélyek után ugyanis
mindig visszaadtam Mattnek, azokat nem fogadhattam el, de ez most
más volt. Ez a kép pont úgy megbabonázott, ahogyan ő előző este.
Megköszöntem hát neki, és kiakasztottam a szobám falára.
Közben elköltöztem Cattől, mert nem akartam a terhére lenni, és
visszaélni sem szerettem volna a helyzettel. Ő megpróbált meggyőzni,
hogy maradjak, de én jobbnak láttam így. Szükségem volt a magányra.
Kibéreltem egy kis garzonlakást, nem messze az irodától. Nem volt
olcsó, viszont otthonos és ízléses. Végre volt egy kis saját zugom – nem
mintha sok időt töltöttem volna el ott. Mindig dolgoztam.
Fordulóponton
„Az állandóság gondosan felépített álma
csak annyit ér, mint a homokvár a tengerparton.
Még az első dagályig sem tart ki…”

(Joanne Harris)

Hipp-hopp, eltelt hat hónap. Egy reggel Ivy mosolygós arca

fogadott az irodában.
– Gratulálok, Amy, a mai naptól határozatlan időre a Johnson
Global munkatársa vagy, a próbaidő véget ért. Őszinte leszek, nem
hittem volna, hogy idáig húzod… A főnök már az irodájában vár.
– Köszönöm, Ivy! – Próbáltam mosolyogni, de nem igazán
sikerült. Az igazgatói iroda felé vettem az irányt.
Benyitottam, Matt az ablaknál állt, és kifelé nézett, miközben
valakivel beszélt a headsetjén. A parancsoló, szigorú hangvételből
leszűrtem, hogy valahol megint problémák lehetnek. Megérezte, hogy
bent vagyok, és intett, hogy üljek le. Engedelmeskedtem. Kicsit fájt a
fejem, s reméltem, hogy ezúttal nem szándékozik a véremet szívni, mert
ebben az állapotban nagyon nem lettem volna rá vevő.
Befejezte a beszélgetést, majd rám nézett:
– Miss Avens, hogy van ma reggel?
Felhúzott szemöldökkel pillantottam rá. Mi van? Ezt még sosem
kérdezte meg. Talán beteg?
– Hát… Most, hogy ez így felmerült, inkább én kérdezhetném
meg magától…
– Maga sosem tud egyenesen válaszolni semmire? Na de
hagyjuk is… Azért kértem, hogy jöjjön be, mert alá kellene írnia pár
papírt.
Elém tolta őket. Átolvastam, és láttam, hogy az egyik egy
fizetésemeléssel kapcsolatos megegyezés, a másik pedig egy Audi R8
kabrió átadás-átvételi jegyzőkönyve, illetve a kocsi slusszkulcsa.
– Ez valami vicc?
– Én nem szoktam viccelni, Miss Avens.
– Nem értem – ráztam a fejem.
– Letelt a próbaideje. Kiérdemelte ezt a bért és a szolgálati autót
is. Miért néz rám úgy, mintha még egy fejem nőtt volna?
 – Én nem… Én csak… Én nem ezért csinálom ezt.
– Ha tudtam volna, hogy ettől elakad a szava, hamarabb
megléptem volna. Miss Avens, mindenki pénzből él. Feltételezem, hogy
maga is. Ne mondja, hogy nem tudja hová tenni a pluszkeresetét…
– Én nem ezt mondtam.
– Helyes, akkor írja alá a papírokat, az egyik példányt hagyja itt,
és menjen vissza dolgozni!
Csendben szignóztam a papírokat, s mikor végeztem, az ajtó felé
vettem az irányt, ám közben az az érzésem támadt, hogy valamit
elfelejtettem.
– Köszönöm – fordultam vissza hozzá, de ő csak legyintett
egyet, és már telefonálgatott is tovább.
Az irodámba érve nem bírtam magammal. Rögtön felhívtam
Catet és Adamet, s elújságoltam nekik a nagy hírt. Utána leszaladtam a
mélygarázsba, a szívem az izgalomtól csak úgy kalapált. Megnyomtam
a gombot a slusszkulcson, mire nem messze tőlem egy tűzpiros,
gyönyörű Audi lámpái villantak fel. Honnan tudta, hogy ez a kedvenc
márkám? De mindegy is… Nem bírtam magammal, beültem a szolgálati
autómba. Mindennek új illata volt. Az ülés hófehér bőrrel volt borítva,
és nagyon kényelmesnek éreztem. Ki kellett próbálnom, csak nem
akkor: tudtam, hogy tizenöt perc múlva vár egy konferenciahívás, és
azon ott kell lennem. Így bezártam, végigsimítottam a motorháztetőn, és
széles vigyorral néztem még egy kicsit.
– Gondoltam, hogy nem állja meg, és lejön megnézni. Tetszik? –
Halálra rémülten kerestem, honnan jön a hang. Mikor megtaláltam
magam mögött, egy oszlopnak támaszkodva, már csak azon
gondolkodtam, mióta leselkedhet ott.
– Igen – feleltem –, nagyon! Honnan tudta, hogy ez a kedvenc
autómárkám?
– Cat barátnője volt szíves segíteni. Szerettem volna látni az
arcát, amikor megnézi.
– Mióta áll ott?
– Őszintén? Előbb itt voltam, mint maga. Már azt hittem, le se
jön.
Percekig csak bámultuk egymást, szavak nélkül. Aztán ő törte
meg a varázst.
– Mennünk kell. Minden bizonnyal már várnak ránk.
Elindultunk a lifthez, azonban én még vetettem egy
búcsúpillantást a kocsira – és a vigyort nem bírtam levakarni az
arcomról. Ezt persze Matt is észrevette, és ő is mosolygott.
A konferenciatárgyalás órákig tartott, kimerítő volt, bár én nem
fáradtam el. Rohantam le a mélygarázsba, és csikorgó kerekekkel
kihajtottam az autópálya felé. Meg akartam nézni, hogy mit tud a
kicsike. Mindig is imádtam a sebességet, de ehhez foghatóban eddig
nem volt részem. Soha nem vezettem még ilyen autót; alig nyomtam a
gázt, s ennek ellenére szinte repültem… Ez józanságra kellett volna,
hogy intsen, ám én euforikus állapotba kerültem tőle. Imádtam.
Erőpróba
„Mindenkinek az életében akad olyasmi,
ami próbára teszi a lelkierejét.”

(Elin Hilderbrand)

Eltelt egy hét, mióta megkaptam az autómat, és véglegesítették a

státuszomat a Johnson Globalnál. Az új kocsi nagy szenvedélyem lett,
mindennap kiautóztam vele a tengerpartra munka után, élveztem a
sebességet. Erről a lovam, Hajnalcsillag jutott az eszembe: vele
szerettem pirkadatkor végigszáguldani a farmot Tennesseeben. Attól a
világ könnyed, fesztelen és súlytalan lett (vagy annak látszott), mi pedig
csak vágtattunk és vágtattunk határok nélkül. Hiányzott nekem, de
nagyon. Legalább ez az autó kárpótolt kicsit érte.
Az a hetem szörnyű volt, vészesen elfáradtam. Ráadásul aznap
késésben is voltam, pedig én általában pontos szoktam lenni.
Nagyszabású üzleti fogásra készültünk, mindenki pörgött
odabent, éjt nappallá téve dolgoztunk, mígnem elérkezett a nagy nap.
Az én napom. Ezt a tárgyalást teljes mértékben nekem kellett
koordinálnom, levezetnem. Úgy éreztem, ez a főpróba, egyfajta vizsga.
Erre az alkalomra combközépig érő, szűk, fekete szoknyát
vettem fel, zöld színű, elegáns blúzzal, a hajamat pedig lazán feltűztem
– koncentrálnom kellett, nem akartam, hogy zavarjon.
Bementem az irodámba, és rosszkedvűen állapítottam meg, hogy
az asztalomon még mindig ott tornyosulnak a dossziétömegek.
Elgyötörten a kezembe temettem az arcomat, s ekkor, mint a tornádó,
sújtott le rám az asztali telefonon keresztül a rabszolgahajcsár főnököm.
Ostobaság volt azt hinni, van pár percem kifújni magam.
– Azonnal jöjjön át, Miss Avens!
Amint beléptem, rákezdett:
– Először is, azt hittem, megbeszéltük, hogy mikor kezdődik a
munkaidő, és utálom a késést. Másodszor pedig, hozzon nekem egy
kávét!
Elkészítettem, majd az asztalához vittem. Odaérve azonban
megbotlottam a táskájában, és az egész fekete löttyöt az ölébe
borítottam.
– Mi a fenét csinál? – üvöltötte, és vadul káromkodott. – Maga
kétbalkezes, ügyetlen nőszemély! Nézze, mit művelt a nadrágommal!
Fél óra múlva indulnunk kell… – Éktelen haragot láttam az arcán, ilyen
dühös még sosem volt rám. Gyorsan szalvétáért szaladtam, és elé
térdelve elkezdtem felitatni az öléből a kávét, próbálván menteni a
menthetőt. Hirtelen elrántotta mindkét kezem: – Mi a fészkes fenét
művel?
– Én csak arra gondoltam, hogy… – hebegtem, és rámeredtem.
A tekintete szinte lángolt, nem is annyira a haragtól, mint inkább…
valami mástól. És akkor leesett. Az ölébe pillantottam, és végre
észrevettem, miért lett olyan szűk a nadrágja a kezem alatt. Mint aki
megégette magát, felpattantam, és lányos zavaromban szó nélkül,
vöröslő arccal elhagytam a szobát.
Hat hónap alatt ez volt az első alkalom, hogy majdnem valóban
elsírtam magam.
Pár perccel később megszólalt az asztali telefon. Nem akartam,
de tudtam, hogy fel kell vennem. Erőtlenül beleszóltam.
– Öt perc múlva találkozunk a liftnél! – A hangja kemény és
hideg volt.
Összeszedtem magamat, a cuccaimat, és elindultam. Inkább én
várjak, mint hogy neki kelljen, mert az csak olaj lesz a tűzre.
Matt nemsokára megérkezett, s tudomást sem véve rólam,
megnyomta a lift gombját. Átöltözött, és le is zuhanyozhatott. A
nyakkendőjét még a kezében tartotta, fekete ingje felül nyitva maradt.
Szürke öltöny volt rajta, nagyon jól állt neki. A liftben egyikünk sem
szólalt meg, mindössze annyi történt, hogy ő lefelé menet megkötötte a
nyakkendőjét, én pedig lesütött szemmel álltam mellette, csendben.
Nem bírtam volna elviselni a pillantását. Éreztem az illatát, és az
érzékeimnek már ez is túl sok volt az előbbiek után. Megnyaltam az
alsó ajkamat, mert teljesen kiszáradt a szám. Ő pont ebben a pillanatban
nézett le rám, és az ajkaimra bámult. Mondani akart valamit, amikor,
istennek hála, kinyílt a liftajtó, és én úgy rontottam ki rajta, mint akit
kergetnek.
– Jó reggelt, Miss Avens! Mr. Johnson! – üdvözölt minket Paul.
– Jó reggelt, Paul – fogadtam a köszöntést, és már bújtam is be a
nyitott hátsó ajtón az ülésre. Matt mellém telepedett. Még mindig
nagyon zavarban voltam, annyira, hogy igyekeztem nem ránézni, csak
ki, az ablakon. Ő viszont megtörte a csendet.
– Mr. Hashimoto nagyon hosszú utat tett meg ezért a
találkozóért. Ne csessze el! Oké? Tudja, milyen fontos ez az üzlet
nekünk… Ne hagyjon cserben! – A hangjában aggodalom csendült.
– Maga profi, Mr. Johnson, és én magától tanultam. Hiszem,
hogy még nem okoztam csalódást, különben nem ülhetnék itt. Nehezebb
helyzetekben is megálltam már a helyem. – Olyan közömbösen
pillantottam rá, amennyire csak tudtam. Az is igaz, hogy azoknak a
feladatoknak nem volt ilyen tétjük… – De ezt már csak magamban
jegyeztem meg.
– Ezt a választ vártam, Miss Avens.
Majd újra idegtépő csendbe burkolóztunk.
A tárgyalás szerencsére remekül ment. Mr. Hashimoto merev és
kifejezéstelen arca érdeklődővé, kíváncsivá változott, amiből arra
lehetett következtetni, hogy tényleg érdekli az ajánlatunk.
Tulajdonképpen rendes volt Matt-től, hogy megengedte, én bonyolítsam
ezt az üzletet. A japánok a lehető legkeményebb, kíméletlen
tárgyalópartnerek. Az egyeztetés végén Mr. Hashimoto japánul
beszélgetett Matt-tel. Biztos voltam benne, hogy azt gondolják, egy
szavukat sem értem.
– Büszke lehet az asszisztensére, Mr. Johnson. Talpraesett, és
nagyon érti a dolgát.
– Köszönöm, Mr. Hashimoto. Az vagyok.
Majd felém nyújtotta a kezét, és így szólt angolul:
– Örülök, hogy megismerhettem. Ha valaha munkát keres majd,
az én csapatomban magának mindig lesz hely, Miss Avens. – Kezet
fogtunk, majd japánul válaszoltam neki:
– Köszönöm, Mr. Hashimoto. Meglehet, egyszer még szaván
fogom. – A férfi elismerően biccentett.
Matthez fordultam, akinek közben lehervadt az arcáról a
mosoly; szigorúan méregetett. Aztán mindannyian elhagytuk a
tárgyalót. Már újra a liftnél álltunk, amikor a főnököm megszólalt.
– Az önéletrajzában nem szerepelt, hogy japánul is tud. Mit
titkol még, Miss Avens?
– Csak azokat a nyelveket írtam bele, amelyeket perfekt
beszélek. A japánnal vannak gondjaim.
– Gondjai, aha. Nekem nem úgy tűnt. Jobb lesz, ha vigyázok
magával, sosem lehet tudni. Figyelek.
– Magának sosem kerüli el semmi a figyelmét, Mr. Johnson. –
Ez kissé cinikusra sikerült.
 Mikor beültünk az autóba, Matt hangosan tapsolni kezdett.
Láttam Paul tekintetét a visszapillantóban; nem tudta eldönteni, ez most
neki vagy nekem szól-e.
– Gratulálok, Miss Avens! Nagyon ügyes volt, nemcsak a
japánokat, még engem is levett a lábamról.
– Ez csak nem dicséret akar lenni, Mr. Johnson? – mondtam
meglepetést színlelve.– Maga lerombolja a gondosan kiépített
„szívtelen, bunkó főnök vagyok” ideálomat.
– Nem kell ironizálnia, Miss Avens. Mindketten tudjuk, hogy
nem csupán jó volt ma, hanem elsöprően jó. Én se csináltam volna
jobban. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt képes lesz így
felkészülni egy ilyen léptékű tárgyalásra. Persze azért van még mit
tanulnia. – Jellemző: megdicsér, de nem hagyja, hogy fürdőzzem a
sikerben.
– Köszönöm, de ezt most nem kommentálnám. Fáradt vagyok,
és a fejfájásom sem múlik. – Ez inkább magamnak, mint neki szólt.
A visszaúton újra elborított minket a csend. A gondolataimba
merültem.
Képtelenség eligazodni ezen a pasason. Tudom, hogy nem rossz
ember, különben nem segítene a rászorulókon, nem harcolna azok ellen,
akik mások nyomorából akarnak meggazdagodni. A legutóbbi
akciójával is teljesen elérzékenyített. Ilyet nem tesz az, aki rossz… És mi
a fene történt velem? Próbálok a kemény páncélja alá férkőzni, de jól
álcázza magát. Megrémít a közelsége… Érzem, hogy veszélyes rám
nézve, csak azt nem tudom megmagyarázni, miért. Sosem voltam
lámpalázas típus, és mégis, ha a tekintetét vagy a figyelmét magamon
érzem, elvesztem az önbizalmam, meginog a biztonságérzetem. Miért
van rám ilyen hatással…?
Matt hangja zökkentett ki az ábrándozásból:
– Ma már nincs szükségem önre. Menjen haza pihenni!
Először azt gondoltam, Paulnak beszél, de feltűnt, hogy engem
nézett.
– Én? Egy csomó dolgom van még… – kezdtem, de leintett,
mire elhallgattam.
– Nem ezen a napon fogjuk megváltani a világot, Miss Avens,
habár ez sem teljesen igaz, maga már részben megtette ezt. Holnap sem
leszek kíméletesebb, mint máskor. Használja ki a gyenge perceimet, és
húzzon haza pihenni! – Meg akartam szólalni, hogy tiltakozzam, ám így
folytatta: – Ne vitatkozzon! – Nem szakította meg a szemkontaktust,
úgy szólt oda Paulnak: – Vigye haza Miss Avenst! Gondoskodjon róla,
hogy épségben hazaérjen.
– Igen, Mr. Johnson.
– Viszlát, Amy! – Ezzel kiszállt az autóból.
Én meg csak bámultam utána. Először szólított a
keresztnevemen! Össze voltam zavarodva.
Hívatlan látogató
„Tagadhatatlan tény, hogy a veszély és
a kiismerhetetlen vonzza a nőket.”

Másnap reggel korán érkeztem az irodába, még senki nem volt

bent. Megdöbbenve vettem észre, hogy az asztalom nincs tele
dossziékkal, mind eltűnt. Nem mintha nem lenne ezer dolgom ezek
nélkül is… Mire mindennel végeztem, már zajos volt az iroda. Ivy
hangját hallottam:
– Mr. Johnson még nincs bent, de ott megvárhatja.
Nem emlékeztem ma reggelre megbeszélt találkozóra. Kíváncsi
voltam, ki lehet az, ezért kilestem. Csinos, fiatal, szőke lány ült a
váróban. Mi a szösz, ilyen még nem volt… Kiballagtam.
– Jó reggelt, Amy! Már bent? – üdvözölt Ivy kedvesen.
– Igen, Ivy. Korán jöttem, de látom, minden rendben. Kit keres a
hölgy? – kérdeztem.
– Ő Laurie Johnson. Mr. Johnson húga. – Áh, ez érdekes!
– Jó reggelt! – üdvözöltem kedvesen. – Amy Avens vagyok, Mr.
Johnson személyi asszisztense. Tudok valamiben segíteni?
– Nem, köszönöm – felelte –, a bátyámat várom, muszáj
beszélnem vele.
De valami nem stimmelt vele. A szeme, mintha sírt volna, s a
viselkedése is zavarodott és ideges volt.
– Jöjjön velem – invitáltam –, megvárhatja a bátyját az
irodájában is.
– Amy – jegyezte meg Ivy fojtott hangon.
– Igen?
– Mr. Johnson nem szereti, ha bárkit is beengedek az irodájába.
– Ő a húga – közöltem vele a nyilvánvalót.
– Azt mondta, senkit.
– Akkor mondd meg neki, hogy én voltam, és kész. Jöjjön, Miss
Johnson!
– Laurie, ha kérhetem.
– Laurie – intettem neki.
Bementünk, hellyel kínáltam, s megkérdeztem, iszik-e valamit,
de csak a fejét rázta. Éppen kérdésre nyitottam a szám, amikor megjött
Matt, mint valami dúvad.
 – Te mi a jó francot keresel itt? Nem voltam elég világos,
amikor megmondtam, hogy be ne tegyétek ide a lábatokat? – Őrjöngött,
ennyire barátságtalannak még sosem láttam. – Magával majd később
számolok, Miss Avens. Kérem, hagyjon magunkra!
Vonakodva, de elhagytam a szobát. Sajnáltam szegény lányt.
Nem erre volt most szüksége; szemlátomást nagyon ki volt borulva, fel
volt dúlva. Az előszobában maradtam Ivyval; tudni akartam, mi lesz
ennek a vége.
Alig telt el pár perc, kivágódott az ajtó, és Laurie zokogva
szaladt egészen a felvonóig. Én nem gondolkodtam, futottam utána. A
liftben értem utol. Annyira összetört, hogy a földre rogyott, onnan
húztam fel. Átöleltem, úgy sírt tovább. Simogattam a hátát, így
próbáltam vigasztalni.
– Kidobott… Egyszerűen kidobott… Meg se hallgatott.
– Ki? Mr. Johnson? Az nem lehet. Egy bunkó, de senkit nem
hagy cserben, akinek szüksége van rá.
Újra zokogásban tört ki. Ötletem sem volt, mit is tehetnék.
– Meg fognak ölni. Így biztos, hogy meg fognak ölni.
– Ki fog téged megölni?
– Walter, az expasim. – Na, nekem se kellett ennél több, ebben a
témában otthon voltam. Ha annak idején segített volna nekem valaki,
talán nem úgy végződik a történetem, ahogy.
– Gyere, beszéljük meg! Iszunk egy kávét, és elmesélsz mindent,
aztán én beszélek a hurrikán bátyáddal.
– Arra nincs idő. Az emberei a nyomomban vannak. – Közben
leért a lift a mélygarázsba.
– Beülünk az autóba, és eldöntjük, mi legyen.
Laurie elmesélte, hogy Walter bedrogozta, majd miután az
összes haverja átment rajta – amire ő nem is emlékezett, csak egy
videóból szembesült a ténnyel –, arra kényszerítették, hogy kokaint
csempésszen a gyomrában. A reptérről sikerült megszöknie, de hová
mehetne? Jelenleg egy időzített bomba ketyegett benne. Ez már nekem
is sok volt. Mozdulni sem bírtam a döbbenettől. Tárcsáztam Matt
számát, ám elutasított. Újra és újra hívtam, azonban újra és újra
kinyomott. Nyilván mérges volt rám.
– Felmegyek, beszélek vele. Addig maradj itt! – Éppen
kiszálltam volna, amikor elkapta a karomat, és visszahúzott.
– Ott vannak – suttogta, és a lift irányába mutatott.
 – Akkor nincs idő… Keressünk egy biztonságos helyet!
Beindítottam az autót, és kihajtottam a garázsból, jól a gázra
lépve. Próbáltam végiggondolni a lehetőségeket. Felmentek a lifttel, ott
valószínűleg megtudták, hogy Laurie itt járt, és hogy távozott velem.
Így hozzám nem mehetünk. Szitkozódni kezdtem, s közben megint a
telefonom után nyúltam. Pault hívtam, de ő ki volt kapcsolva. Erről
szembe jutott, hogy aznap szabadnapja van, és valami iskolai
rendezvényre kísérte el a fiát.
Gyerünk, gyerünk, gondolkodj, Amy! És bingó, beugrott, hogy
Cat elutazott két hétre Miamiba, viszont a kulcsait nálam hagyta, hátha
használni szeretném a medencét. Nem mintha lenne erre időm… A ház
tehát üres. Ez jó tervnek tűnt, így arra vettem az irányt.
– Már tudom, hová megyünk – mondtam Laurie-nak. – Egy
barátom elutazott, a háza üresen áll. – Kinyújtottam a kezemet, és
megfogtam az övét. Bátorítóan megszorítottam. Éreztem, hogy retteg.
Amikor odaértünk, leparkoltam, és bementünk. Laurie kezébe
nyomtam egy pohár vizet.
– Gyorsan a kórházba kell jutnod… Ki kell, hogy szedjék
belőled azt a sok szart.
Ismét megkíséreltem Mattet hívni, most meg nem vette fel. Ezt
nem hiszem el! Közben kinéztem az ablakon. Egy fekete autó parkolt le
éppen az enyém mellé, és két nagydarab pasas szállt ki belőle: egy
kopasz meg egy rosszarcú. Feltámadt bennem az ismerős érzés, a
félelem és a rettegés, ugyanakkor működésbe lépett a túlélési ösztönöm
is. Előkaptam a telefonomat, és beírtam: „S.O.S.”, majd sebesen
elküldtem Mattnek SMS-ben. Ezek a fickók valószínűleg a GPS alapján
találtak meg, és ha ez így van, akkor van esély rá, hogy Matt is ránk
bukkanjon. Tudtam. Éreztem. Ekkor azonban ránk törték az ajtót. A
telefont bekapcsolva a kanapé alá dobtam, megragadtam Laurie karját,
és magam után vonszoltam.
– Fuss! Fuss! Fel a lépcsőn! – üvöltöttem neki, de késő volt, az
én lábamat a kopasz elkapta, és vissza akart rántani. Ahogy az
önvédelmin tanultam, minden erőmet összeszedve nagyot rúgtam hátra,
és pont képen találtam. Ez segített, elengedett, így én is Laurie után
rohanhattam, és bezárhattam magam mögött a szobaajtót. Amit csak
találtam, mindent az ajtó elé toltam. Laurie viszont sokkot kapott, meg
se mozdult. Nagyon aggódtam érte. Odamentem hozzá, hogy észhez
térítsem kissé, ám közben az egyik támadó bekiabált:
 – Jobb, ha magadtól kinyitod az ajtót, cicám, akkor talán
megúszhatod…
– Majd ha fagy! Nem vagyok hülye. Tűnjenek el! Hívtam a
rendőrséget! – kiáltottam vissza.
Laurie-t betuszkoltam a fürdőszobába.
– Maradj itt! Zárd be az ajtót, ülj bele a kádba! És bármi
történjen is, ne gyere ki! Érted?
Csak bólintott. Nekem pedig hirtelen bevillant, hogy ez Cat
szobája, aki retteg a betörőktől, ezért tart egy pisztolyt valahol a
fiókjában… Azonnal keresni kezdtem, feltúrtam mindent. Meg is van.
Ezalatt az ajtót vadul ostromolták, látni való volt, hogy nem fogja
sokáig bírni. Ellenőriztem a fegyvert, hogy töltve van-e, szerencsére
igen, így hát kibiztosítottam, és az ajtóra irányítottam. Sokszor lőttem
már. Jonathan bácsi megtanított erre, bár ember még sosem volt a
célpontom. Kapkodtam a levegőt, és reszketett a kezem, ám tisztában
voltam vele, hogy most minden rajtam múlik. Betörték az ajtót. A
kopasz rohanva megindult felém, én pedig gondolkodás nélkül
elsütöttem a fegyvert. Biztos eltaláltam, mert összeesett. Nem volt időm
újabb lövésre, a társa ugyanis rám vetette magát.
– Te rohadt kis ribanc, most azt is megbánod, hogy
megszülettél… – fröcsögte a képembe. Lekevert két nagy pofont, amitől
felszakadt a szám.
Éreztem a vér ízét. Déjà vu. Dulakodni kezdtünk, harcoltunk a
földön. Nem adtam könnyen magam. Széttépte az ingemet, én kézzel-
lábbal védekeztem, ő persze erősebb volt nálam. Hirtelen elfogyott az
erőm, és a férfiban mintha Tonyt láttam volna, amitől pánikba estem.
Az a gusztustalan szemétláda széttépte a melltartómat, sikítottam, ő
kíméletlenül beleharapott a mellbimbómba… Aztán kaptam két újabb
pofont… Már éppen feladni készültem, amikor… Tényleg a nevemet
hallom?
– Amy! Amy!
– Matt! – visítottam. Összeszedtem magam, és jól ágyékon
rúgtam a disznót. Összerándult a fájdalomtól, s ezt kihasználva kúszni
kezdtem a pisztoly után. Majdnem elértem, amikor a lábamon éreztem a
férfi mocskos kezét… aztán valahogy mégis megszabadultam. Matt
lekapta rólam, és elkezdte eszeveszetten ütni, verekedtek. Akkor a
szemem sarkából észrevettem, hogy a kopasz, kezében egy késsel,
térdelve megindult Matt felé, aki azokban a pillanatokban tette
harcképtelenné a másik fickót. Felemeltem a fegyvert, céloztam, és
lőttem. A pasi nagyot puffant a padlón. Matt rám nézett, majd a háta
mögé, ahová céloztam. Én kiejtettem a fegyvert a kezemből, és
magamat átölelve remegtem, ziháltam. Matt újra végignézett rajtam.
Akkor jutott eszembe, hogy a blúzomnak és a melltartómnak annyi, de a
farmerem sértetlen. Megragadta a tarkómat, és a mellkasához rántott.
Magához szorított, és nekem sem kellett több, átöleltem, akár egy riadt
gyermek.
– Tudtam, hogy megtalálsz… – Nagy megkönnyebbülésemben
elfelejtettem magázni őt.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte.
Ja igen, Laurie.
– Laurie… – suttogtam, és elengedtem Mattet. A
fürdőszobaajtóhoz mentem.
– Laurie, nyisd ki az ajtót, kérlek. Már vége. Itt van Matt.
– Laurie? Neki mi köze ehhez?
– Laurie – szólítottam újra, azonban nem válaszolt. Elfogott a
rémület. Matt olvasott a tekintetemből, és betörte az ajtót. Laurie sokkot
kapott. Odaléptem hozzá, és megsimogattam a fejét. – Vége van,
Laurie, vége…
Amíg a rendőröket és a mentőket vártuk, én mindent elmeséltem
Mattnek, aki közben rám adta az ingét. A zakója nem sokat takart volna.
A hatóságoknak betörést jelentettünk, és azt, hogy pechünkre épp itt
tartózkodtunk, amikor az eset történt, a többi megegyezett az
igazsággal. A mentősök kórházba vitték Laurie-t. Amíg a rendőrökkel
beszéltem, Matt elgondolkodva engem nézett. Utána odajött hozzám, és
azt mondta:
– Megmentetted a húgomat! – Ezek szerint a tegeződésnél
maradunk.
– Nem volt kihez fordulnia, és bajban volt. Nem hagyhattam
magára.
– De téged az az alak kis híján… – megköszörülte a torkát, aztán
nem folytatta.
– …megerőszakolt? – fejeztem be helyette.
– Neked mindig mindenbe bele kell ütnöd az orrod? Tudod te,
hogy aggódtam, mikor elküldted azt az SMS-t, és nem tudtalak elérni?
Még szerencse, hogy Cat ilyen közel lakik.
Ekkor beugrott, hol van a telefonom, és bemásztam a kanapé alá.
Matt hitetlenkedve forgatta a szemét. Amikor végre sikerült
kitapogatnom a készüléket, mint valami trófeát, az égbe emeltem, majd
a farmerem zsebembe dugtam.
– Cat meg fog ölni, akkora rendetlenség van itt – jegyeztem meg
körbepillantva.
– Nem fog. Meg sem kell tudnia. Mindent rendbe hozunk, mire
visszaér.
Bólintottam.
– Hazamegyek. Fáradt vagyok.
Ahogy elmenni készültem mellette, elkapta a karomat, és
szembefordított magával. Az arcomat a kezei közé vette, a
hüvelykujjával gyengéden simogatta a számat.
– Szerintem az orvosnak ezt is meg kellene mutatni – suttogta.
– Túlélem – feleltem.
Egymás szemébe néztünk, a hideg futkosott a hátamon. Nem
akartam megszakítani ezt a pillanatot. Azt kívántam, bár örökké tartana.
Már azt hittem, megcsókol, amikor mellénk lépett egy rendőr.
– Most hazamehetnek. A vallomásukat felvettük. A fickók jó
időre dutyiba mennek, persze csak ha a mentősök helyrepofozták őket.
– Köszönjük – mondta Matt, és elengedte az arcomat. Sajnos. –
Hazaviszlek – tette hozzá.
– Itt az autóm… – kezdtem volna, amikor jelentőségteljesen rám
nézett. – Oké.
Inkább nem ellenkeztem. De mikor félúton jártunk, észrevettem,
hogy a „haza” az nem az én lakásom, hanem az övé. Kérdőn
pillantottam rá, miközben leparkolt a kocsival.
– Laurie barátja nem volt a támadók közt. A veszély még nem
múlt el.
– Akkor az ő biztonságáról gondoskodj!
– Az már megtörtént. Egyébként én a fickó helyében biztos
kíváncsi lennék arra a kiscsajra, aki két izomagyú emberemet is
kifektette… – mosolygott.
– Nem én fektettem ki őket.
– Döbbenetes vagy, tudod? Amikor azt hiszem, most tényleg
neked van rám szükséged, akkor is kiderül, hogy éppen te segítesz
rajtam.
Erre nem feleltem neki semmit. Lassan kiszálltunk az autóból.
Odabent María vett a gondjaiba. Elszörnyedt, amikor meglátott, és
heves káromkodásba fogott az anyanyelvén, spanyolul. Pedig ha tudná
szegény, hogy ennél rosszabb bőrben is voltam már!
Letusoltam, és felvettem Matt melegítőjét. Hát, erre sok mindent
lehet mondani, csak azt nem, hogy szexi. De legalább Matt-illata van.
A lakás egy toronyház tetején lévő tágas luxuspenthouse volt.
Persze az egész épület az ő tulajdonában állt. A liftből kilépve, balra egy
kisebb bárféle fogadott, onnan nyílt a méretes ebédlő. Balra, beljebb
Matt irodája kapott helyet; jobbra, hátra pedig egy folyosóról nyíltak a
szobák. Középen egy lépcső vezetett felfelé, ki a tetőtérre. Csodálatos
volt innen a kilátás, mintha a világ tetején álltam volna. Itt még sosem
jártam, csak az előszobában és az irodában. Most azonban alkalmam
nyílik megnézni Matt hálószobáját is, amit átengedett nekem, hogy
rendbe hozhassam magam. Ez a helyiség is óriási volt, benne hatalmas,
fehér ágy terpeszkedett. Nem kétszemélyes volt, legalább hat ember
elfért volna benne kényelmesen. A kerete fából volt, és sötétbarnára
színezték. Meg sem lepődtem, hogy itt is ez a két szín uralkodott. A
fürdőszoba egy álom volt, amikor beléptem, a szám is tátva maradt.
Nekem ugyanis az egész lakásom volt akkora, mint Matt fürdőszobája.
Itt minden fehér és fekete volt, ami a jin és a jang kettősségét idézte fel
bennem. Amint elkészültem, indultam megkeresni őt; sejtettem, hogy a
dolgozószobájában lesz. Megálltam az ajtóban, s még épp hallottam,
amit a telefonba mondott:
– Igen, Paul, maradjon vele! Szervezze meg a biztonságát, és
csak utána jöjjön! Igen, Miss Avens jól van. Itt marad nálam pár napig,
amíg elülnek a dolgok.
– Én biztos, hogy nem! Az ki van csukva! – szólaltam meg
előlépve.
– Rendben, akkor később. – Matt megfordult, és szigorú
pillantást vetett rám. – Ez nem vitatéma. És nem is játék.
– És mégis hogy képzeli? A maga ruháiban fogok lófrálni? –
támadtam neki, felháborodásomban a jól bevált magázódásra váltva,
miközben a kezeimmel leírtam egy 360 fokos kört. – Elég idétlenül
nézek ki, nemde?
– Én inkább aranyosnak nevezném.
– Aranyosnak. Ja, aranyosnak… – ízlelgettem a szót. –
Csakhogy én nem szorulok védelemre, Mr. Johnson – sziszegtem a
fogaim közt mérgesen.
– Gondoskodtam ruhákról… Reggelre meglesznek – válaszolta
Matt, mint aki meg se hallotta, mit mondtam.
– Engem ne akarjon irányítani! – kiabáltam.
– Már megint magázol. Nem térhetnénk vissza a…
– Nem! – kiáltottam. Ezzel kiütöttem nála a biztosítékot.
– Amy, te egy nagyon makacs nőszemély vagy, csak az a
helyzet, hogy én még nálad is sokkal, de sokkal csökönyösebb vagyok.
És ha én azt mondom, hogy itt maradsz, akkor itt maradsz. Értve
vagyok?
– Nem, Mr. Világ Ura! Nincs értve. Maga minden és mindenki
felett uralkodni akar, de ha valaki felett nincs hatalma, akkor az én
vagyok! Értve vagyok? Beképzelt, hatalommániás seggfej! – És már ott
sem voltam. Mi a francot képzel ez?
NÉGY

Matt
Olvad a jég
„A szerelem, végtére is, hit, és a hitet próbára kell tenni.”

(Alma Katsu)

Persze, mondanom se kell, én nyertem. Beköltözött hozzám,

ahogy elrendeltem, főleg, miután feltörték a lakását. Beletelt néhány
napba, amíg megemésztette a dolgokat, abbahagyta a duzzogást, és
lemondott arról, hogy belefojtson egy kanál vízbe. Értette ő, hogy jót
akartam, csak makacs, és nem tetszett neki a módszerem, amivel
megpróbáltam megóvni őt. De ha olyan csökönyös, hogy nem adott
nekem más lehetőséget… Sosem viselte jól, ha irányítani akarták. Ez az
első naptól kezdve nyilvánvaló volt számomra. Azért is tetszett nekem
annyira, azt hiszem. Imponált, hogy valaki végre kiállt önmagáért és az
elveiért. Nem volt szándékomban uralkodni felette, csak őszintén
féltettem őt. Mérges rám, ez nyilvánvaló, de ha megóvhatom a
veszélytől, akkor ez most megért ennyit. Tudtam, hogy előbb-utóbb
úgyis lenyugszik.
Tehát úgy alakult, hogy több időt kényszerültem Amyvel tölteni,
mint amennyit szerettem volna. Egy légtérbe voltunk zárva. Csupán az
éjszakát töltöttük külön, s akkor is mindössze egy ajtó választott el
bennünket egymástól.
Nagyon gyerekes, amit csinált, hogy csak akkor beszélt velem,
amikor muszáj volt, de nyilván úgy érezte, ha enged nekem, akkor én
nyertem. Veszíteni pedig nem bír, ebben pont olyan, mint én.
Tulajdonképpen nagyon hiányzott, és rosszul is esett, hogy nem
beszélgetett velem, a fejét is elfordította, mikor beléptem a helyiségbe,
ahol éppen tartózkodott. Nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne
kapjon el a dühroham, és ne rángassam meg, hogy térjen már észhez.
De nem akartam tovább rontani a helyzeten, ezért elviseltem a rám
testált szerepet.
Három nappal később, a munkából hazaérve mégis történt
valami meglepő: nem büntetett tovább.
Melegítőben, mezítláb kisétált az erkélyre, két kávéval a
kezében. Utánamentem. Én is, mint ő, sportosan voltam öltözve. Rövid
ujjú, feszes fehér pólót és melegítőnadrágot viseltem. Ahogy
végignéztem rajta, az jutott az eszembe, hogy kétségkívül ő a legszebb
lány, akit valaha láttam. Olyan természetes. Nem volt szüksége sem
elegáns ruhákra, sem sminkre, hogy elbűvöljön egy férfit. Megvolt a
maga bája. Hosszú, barna haját kiengedve hagyta, ez különösen a
gyengém volt vele kapcsolatban. Tetszett, ahogy a laza hajtincsei az
arcába omlanak, a gyönyörű zöld szemeiről nem is beszélve.
Végigmértem, majd észrevettem, hogy mezítláb ácsorog a hideg kövön.
Egyszerűen nem bírtam megállni, megszólaltam.
– Vegyél fel valamit, ne ácsorogj mezítláb, mert felfázol!
Láttam, ahogy forgatja a szemét, tudtam, hogy most mit gondol:
„Na ne, megint kezdi. Parancsolgat. Rendelkezik.”
Nagyot sóhajtottam, ezzel most megint elástam magam.
– Kérsz egy kávét? – kérdezte tőlem.
Felvontam a szemöldököm. Ezt most tényleg tőlem kérdezte?
– Mérget is tettél bele?
Ezen hangosan felkacagott.
– Szóval már nem akarsz megölni? – Leültem egy székre vele
szemben, elém tette a kávémat.
– Eddig sem akartalak, csak gyűlölöm, ha valaki azt hiszi, hogy
irányíthat. – Felhúzott lábakkal ült velem szemben, és a kezeivel
átkulcsolta a térdét.
– Én nem irányítani, hanem megvédeni akartalak. – Próbáltam
bizonygatni az igazam.
– Ne kezdjük ezt elölről, oké? Nincs kedvem ma veszekedni.
Bólintottam, és tudtam, hogy most csatát nyertem. Vigyorogtam
rá, ő pedig csak elhúzta a száját, valószínűleg neki is ez járhatott a
fejében.
Eltöltöttünk egy kellemes délutánt. Vacsoráztunk, bort ittunk,
cseverésztünk, nevetgéltünk, sakkoztunk. Utóbbiban egyébként
alaposan megvert, pedig nem mondhatnám, hogy rosszul játszom.
Elmesélte, hogy kicsi korától nagyon jó volt ebben; Jonathan bácsikája
ugyanis nagy sakkmesternek számított. Folyton vele gyakorolt, mert
rajta kívül a kutyát sem érdekelte a sakk a családban. Így nem nagy
csoda, hogy kétszer is megvert. Az örömének hangot is adott: felugrott,
és a tengelye körül forogva tapsikolt. Ujjongva incselkedett velem, hogy
leigázta a legyőzhetetlen Mr. Johnsont. Ez – a vereség ellenére – nekem
is tetszett.
Ez volt az első olyan nap, amikor órákat töltöttünk el együtt,
úgy, hogy közben nem piszkáltuk vagy bosszantottuk egymást. Nagyon
jól éreztük magunkat. Olyan idilli volt minden. Késő este sem akartam
tőle elszakadni, és szerintem ő sem tőlem, így bekísértem a híres
moziszobámba, ami úgy nézett ki, mint egy minimozi, kellemes
páholyokkal. Az igazat megvallva, ide alig tettem be a lábam eddig,
mert nem érek rá filmeket nézegetni, de mikor ezt elmeséltem neki, csak
bámult rám döbbenten. Megkérdeztem tőle, mit nézzünk, mire azt
felelte, az akciókból egy életre elege volt. Elnevettem magam, és
kiegyeztünk egy vígjátékban. Miután elindítottam a filmet, beültem az
egyik kényelmes páholyba. Meglepetésemre ő is mellém ült, és a karom
alá furakodott, a mellkasomra feküdt. Nagyon jólesett a közelsége,
melegséggel és meghittséggel árasztott el, így nem tiltakoztam. A
kezemmel a karját cirógattam. Végtelen nyugalmat éreztem, a
sóhajaiból ítélve ő is. Mikor elaludt a karjaimban, hosszan bámultam őt,
s csak az járt a fejemben: Istenem, ennél jobb nincs a világon… Ezt
biztos csak álmodom. Ez nem lehet valóság… Olyan, mintha egy angyal
álmát őrizném… Ezekkel a gondolatokkal aludtam el, a világ legjobb
illatú takarójával magamon.
Másnap reggel, félálomban azt éreztem, hogy Amy kezei
végigsiklanak a testemen. Nem bírtam ki, hogy ne simítsak én is végig
rajta. A szememet nem nyitottam ki, mert attól féltem, álmodom, és
nem lett volna jó felébredni. Próbáltam megmozdulni, de nem tudtam.
Amy félig mellettem, félig rajtam hevert, és szorosan fogva tartott. A
lábaim közt volt az egyik lába, teljesen összegabalyodva feküdtünk. Azt
éreztem, hogy önkéntelenül is megemelte a csípőjét, ezzel a combja a
már kemény erekciómnak nyomódott. Ettől engem is teljesen elöntött a
vágy. Felnyögtem, mire mocorogni kezdett, és halkan nyögdécselt is a
fülembe. Még mindig félálomban lehettem, mert megragadtam a
fenekét, és erősen magamhoz igazítottam a csípőjét. Az érzékeim
teljesen éberek lettek, minden porcikáját meg akartam ismerni. A
kezemmel vándorútra indultam a testén. A hajába fúrtam az orromat, és
mélyen beszívtam az illatát. Egyre nyughatatlanabb lettem, a csípőmet
folyamatosan hozzádörgöltem, hogy csillapítsak az éhségen, amit
odalent éreztem. Hallottam, hogy ő is kéjesen felnyögött. Aztán hirtelen
magamhoz tértem, kinyitottam a szemem. Mi a fenét művelek én itt? A
hátára fordítottam, és ráfeküdtem, hogy ne tudjon mozogni. Időt kellett
nyernem, hogy magamhoz térjek, azonban nem bírtam levenni a
szememet a gyönyörű arcáról; a haja összekócolódott, de ettől csak még
kívánatosabb lett. Felemelte a kezét, és kisimított egy tincset az
arcomból, majd a tenyere élét végigvezette az arcom vonalán. Oldalt
fordítottam a fejem, és belecsókoltam a tenyerébe. Újra megemelte a
csípőjét, én pedig becsuktam a szemem, és remegtem. Ennyire még nem
kívántam nőt, mint akkor Amyt, csakhogy ezt nem tehettem meg vele.
Ő nem az a fajta lány, akivel elszórakozik az ember.
– Amy, Amy… Hagyjuk ezt abba…!
Még én is éreztem a bizonytalanságot a saját hangomban. Az
egyik kezével végigsimított a hátamon, megállva a fenekemnél, a
másikkal beletúrt a hajamba.
– Csak még egy kicsit… – suttogta, miközben lehúzott magához,
és megcsókolt. Megrémültem, az érzés, amit keltett bennem, erősebb
volt nálam.
Elkaptam mindkét kezét, és a feje fölé szorítottam.
– Nem vagyok ilyen erős – mondtam, és a tekintetem az övébe
mélyesztettem.
– Akkor ne legyél! – felelte.
A gondolat, hogy most azonnal az enyém lehetne, annyira
csábító volt, hogy nagyot nyeltem, és láttam, a tekintetében ott ég
ugyanaz a tűz, ami az enyémben. Szinte lángolt. Ennél nagyobb
kísértésben még soha életemben nem volt részem. Lejjebb hajoltam,
hogy megcsókoljam, de megszólalt a vészcsengő a fejemben, hogy nem
szabad, mert akkor nincs megállás. Hirtelen elengedtem, és
felpattantam, amíg még képes voltam úgy-ahogy uralkodni magamon.
– Nem lehet – ennyit mondtam, mielőtt kiviharzottam volna a
szobából. Tiszta levegőhöz kellett jutnom.
Victoria
„Tudjuk jól, a gonosz létezik, de nem születik,
hanem megteremtik.”

Ezek után igyekeztem távolságtartó lenni, úgy tettem, mintha ez

az egész meg sem történt volna, így elértem, hogy minden a régi lett.
Sehol egy mosoly, sehol egy kedves szó, a távolságtartásra került a fő
hangsúly. Újra a csigaházamba húzódtam. Nem is tudom, hogy őt vagy
magamat sajnáltam-e jobban. Mély hallgatásba burkolóztunk
mindketten. Ugyanakkor mindennap végig kellett néznem, ahogy Amy
kisétált reggel a teraszra a kis rövidnadrágjában, a sokat nem fedő
trikójában, és nyújtózkodott. A pólója ilyenkor mindig feljebb csúszott,
kivillant alóla a tökéletes, hamvas bőre… Minden alkalommal
hatalmába kerített a vágy. Sejtelmem sem volt, tudatában van-e, mit tesz
velem, vagy véletlenül csinálja, de ugyanolyan hatással volt rám.
Ilyenkor az otthoni edzőteremben dolgoztam le a felgyülemlett
feszültséget. Izzadtan, kimerülten és a bennem tomboló tesztoszterontól
megszabadulva lófráltam. Amy viszont a lakásból se tehette ki a lábát.
Legtöbbször a kanapén elnyúlva találtam, vagy olvasott, vagy zenét
hallgatott. És hát annyira szexi és csábító volt… Aludni sem tudtam,
esténként csak forgolódtam az ágyban, mert az a kép fészkelte be magát
a fejembe, ahogy ott fekszik alattam…
Még két napot kellett kibírnunk, hogy hazaérkezzen az a minden
lében kanál barátnője, Cat. Szinte könyörögött nekem, hadd mehessen
vissza hozzá lakni. Nem örültem, de nem is tiltakoztam, inkább
testőröket szerződtettem mellé. Én sem bírtam volna ki egy perccel
többet, féltem, hogy valami nagy ostobaságot csinálok. Képtelen voltam
megfogalmazni, mit is érzek iránta. Kétségbeesést? Félelmet? Nem is
annyira tőle féltem, mint magamtól, és attól, ami alakulóban volt
közöttünk. Minden perc óráknak, minden nap heteknek tűnt, amíg eltelt
ez a pár nap.
Az elköltözése előtti napon aztán megismerkedett a hírhedt
anyámmal is, aki minden előzmény nélkül becsörtetett a lakásomba.
Amy a kanapén újságot olvasott, egy almát majszolgatva,
pizsamában. Én a bárban valami szendvicset készítettem magamnak
vacsorára, mikor beviharzott Victoria, mint valami úri dáma, majd
megállt Amy előtt, és lenéző stílusban végigmérte.
 – Aha, maga az a számító kis liba Tennesseeből, aki beette
magát a fiamhoz? – Döbbenten néztem, ahogy Amy letette az újságot, a
falat is megállt a szájában. Az anyám nem hazudtolta meg önmagát,
most is nagyon szép és elegáns volt, legalább tíz évet letagadhatott
volna a korából, akár a barátnőm is lehetett volna. Tökéletes vonásai
láttán mindig eszembe jutott, hogy tőle örököltem a külsőmet, neki is
barna haja volt, és barna szeme.
Amy a tekintetem kereste, én szintén őt néztem. Láttam, hogy
tanácstalan, nem tudta, mit kellene mondania. Pont meg akartam
szólalni, mikor felállt, be akart mutatkozni, s a sértésről tudomást sem
véve kezet nyújtott az anyámnak.
– Amy Avens vagyok, Mr. Johnson személyi asszisztense. –
Victoria undorodva nézte a kezét, és fintorgott.
– Vagy inkább a személyi ribanca – javította ki.
Itt elszakadt nálam a cérna, iszonyatosan dühös lettem. Mit
képzel ez a nő?
– Ebből elég! Az én lakásomban így nem viselkedhetsz! Nem
otthon vagy! – ordítottam.
– Legalább jó az ágyban? Csinosnak csinos, és a pofikája is
helyes. – Megragadta Amy arcát, mint valami rabszolgának a piacon,
jobbra-balra tekergette a fejét, úgy vizsgálgatta, amivel persze az volt a
célja, hogy tovább alázza. Amy elhúzódott tőle.
– Ne haragudjon, de nem vagyok prosti, hogy elviseljem ezt a
bánásmódot. Mit képzel, hogy így sérteget? – Addigra ott termettem
mellettük, megragadtam az anyám karját, és elrángattam az irodámba.
– Ne haragudj! – szóltam vissza neki, mielőtt eltűntünk volna
odabent.
– Mi a francot képzelsz magadról? Az a lány ott kint
megmentette a lányodat. Hálásnak kellene lenned neki.
– Az az ostoba liba Laurie nem a lányom, végigment rajta egy
egész csürhe. Terhes, és azt sem tudja, kitől.
– Szívtelen, önző dög vagy. Szégyellem, hogy te vagy az anyám.
Minek jöttél ide? Várj, kitalálom, pénz kell… – A hangom gúnyos volt.
Az anyám mindig csak az apanázsáért jött ide.
– Eltaláltad, egymillió. Most! Valamiből fedezni kell a
kiadásaimat.
– A múlt héten elküldtem a havi járandóságodat. Nem adok több
pénzt! – közöltem vele, mert most tényleg betelt a pohár. Ő ezt érezte,
és mivel ismert, tudta, hogyan érje el, hogy mégis az legyen, amit ő
akar.
– Mindketten tudjuk, hogy fogsz, édes kisfiam – mondta, maró
gúnnyal a hangjában. Gyilkos vagy, és ha nem akarod, hogy kitálaljak a
kis barátnődnek, akkor fizetsz. – Nem tudom elhinni, hogy megint ezzel
zsarol.
– Undorodom tőled! Te nem anya vagy, hanem egy szörnyeteg.
– Nem kell, hogy szeress, csak fizess! A saját ikertestvéred vére
tapad a kezedhez. Hidegvérrel megölted. Ezzel neked kell együtt élned,
nem nekem.
– Elég! – üvöltöttem, és kifakadtam. – Martin szenvedett. Az
orvosok szerint semmi esélye nem volt. Ha lett volna, én bármit
megtettem volna, hogy megmentsem… Már a nap huszonnégy órájában
rohamai voltak. Akkor is én fogtam a kezét, nem te… Én láttam a kínt a
szemében… Nem te nézted végig a szenvedéseit, hanem én. Mindennap
könyörgött nekem a megváltásért. Ezért vittem el Oregonba, ahol az
eutanázia engedélyezett. Azt hiszed, nekem ez könnyű volt? Azt hiszed?
– A hangom remegett a dühtől. – Nincs olyan nap, hogy ne jutna
eszembe, nincs olyan perc, hogy ne gondolnék arra, hogy az én életemet
is élhetné… Ha én nem vagyok, akkor talán egészségesen születik…
Ezért vezekelek minden egyes nap. – Az asztalhoz léptem, kitöltöttem a
csekkfüzetet, kitéptem a lapot, majd hozzávágtam. – Nesze, itt a rohadt
csekked, és takarodj innét! Neked nincs jogod engem számon kérni, az
utolsó hónapokban meg sem látogattad…
– Mert az a maga alá vizelő, beszélni sem tudó, huszonnégy éves
pelenkás nem az én fiam volt.
– Tényleg szörnyeteg vagy. Menj innen, mert elhányom magam.
Teljesen megtört engem minden látogatásával. Már évek óta
sakkban tartott, a lelkiismeretemre apellálva. Tisztában voltam ezzel,
mégis mindig eszembe juttatta azt a pillanatot, amikor Martint
lekapcsolták a gépekről. Az arcát, ahogy haldoklott. Nem tudtam erős
maradni, az anyám mindig elérte, amit akart.
Ezúttal is elégedetten lóbálta a kezében a szerzeményét, és
elhagyni készült a szobát. Ám váratlanul hátrafordult, és visszaszólt
nekem:
– A kiscsaj tudja a titkodat, és ehhez még a számat se kellett
kinyitnom… – nevetett rosszindulatúan. Kiszaladtam az ajtóba: Amy ott
állt, és az arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy mindent hallott.
Ahogy a tekintetünk találkozott, végtelenül kétségbeesettnek,
megtörtnek éreztem magam.
Láttam már ilyen dühösnek az arcát, ahogy abban a percben az
anyámra nézett, tudtam, mi következik. Kitört, mint egy hurrikán. Az
indulattól vezérelve kitépte a csekket az anyám kezéből, és apró
darabokra szaggatta.
– Mit képzelsz magadról? – sziszegte az anyám, teljesen
elveszítve az önkontrollját. Annyira kiakadt, hogy pofon is vágta Amyt.
Amikor azonban újabb pofonra emelte a kezét, Amy elkapta, kitekerte a
karját, és a hátába nyomta, aztán a liftig tolta maga előtt. Én a
döbbenettől mozdulni sem bírtam, gyökeret vert a lábam.
– Ez fáj – nyekeregte az anyám. Amy nekiszorította a falnak, és
hívta a liftet.
– Ez semmi ahhoz képest, amit érdemelne. Tegyen meg nekünk
egy szívességet, repüljön el a seprűjén, és ne merészeljen visszajönni,
mert azt a csinos kis pofikája bánhatja! Ja, és még valami: ne vegye még
egyszer a bátorságot, hogy rám emeli a kezét, mert eltöröm.
Kinyílt a liftajtó, Amy pedig belökte a boszorkányt, és belül
lenyomta a földszint gombját. Intett neki egy pát is, mielőtt a felvonó
ajtaja bezárult. Mikor megfordult, én a döbbenettől tágra nyílt szemmel,
tátott szájjal álltam még mindig az iroda előtt. Amy nem kommentálta a
hallottakat, inkább bement a szobájába, mint aki jól végezte dolgát.
Én úgy éreztem, képtelen vagyok összeszedni magam. A
történtek sokkoltak.
Fél órával később mégis bementem hozzá, hogy magyarázatot
adjak az eseményekre. Halkan bekopogtam az ajtaján.
– Gyere be! – hallottam a hangját.
Az ágyon hasalt, és a laptopján csevegett éppen. Gyorsan lezárta
a beszélgetést… Tanácstalanul álldogáltam az ajtóban, és csak néztem
őt egy darabig, majd megszólaltam:
– Mennyit hallottál?
– Nem kell magyarázkodnod. Mindent értek. Az a nő gonosz.
Kihasználja a lelkiismeret-furdalásodat. Laurie tényleg terhes?
– Akkor ezek szerint mindent – sóhajtottam, majd leültem az
ágya szélére. – Már nem terhes. Túl lesz rajta. A pszichológusok
segítenek neki. Sokszor kérdez rólad.
– Sajnálom. Mikor láthatom?
– Nem most, mert az elárulná a hollétét. Nem lenne biztonságos.
Emellett szeretném azt is megköszönni neked, hogy végre visszakaptam
a húgom. Tisztázni tudtuk a köztünk lévő súrlódásokat. Amikor
megjelent az irodámban, mély sebeket tépett fel, de most végre
testvérekként tudtunk beszélni. – Csak bólintott, és tovább néztük
egymást.
– Ugye, nem hagyod magára? Szüksége van rád, Matt.
– Nem, nem hagyom, és tudom. Sajnálom a viselkedésemet,
majdnem megölték miattam… – Egy kis szünet után hozzátettem: – És
téged is.
– Nem miattad volt. Laurie-nak senki nem mondta, hogy
kerüljön rossz társaságba, nekem meg, hogy beleüssem az orrom
mindenbe. Nem kellene mindenért magadat hibáztatnod. Nem
gondolod? Nem védhetsz meg mindenkit.
– Ha hallgatóztál, akkor már érted, miért nem lehet köztünk soha
semmi. – Hitetlenkedve bámult rám. Feltápászkodott, és a térdére ült.
– Ami azt illeti, nem. Nem értem.
– Én gyilkos vagyok. Méghozzá testvérgyilkos. Nem érdemlek
megváltást, sem boldogságot. Soha. Egy ilyen bűn nem marad
büntetlen. A bűnösök mindig megfizetnek, és én nem rántalak
magammal. Téged nem. – Annyira sok volt a keserűség a lelkemben,
hogy majd’ megszakadt a szívem.
– Ez valami rossz vicc? – kérdezte, ám a tekintetemmel mindent
elmondtam. Tudta, hogy komolyan beszéltem.
Az ölembe mászott, átölelt. Én pedig csak ültem ott csüggedten.
Hozzábújtam, mert szükségem volt rá, még ha rövid ideig is, ő pedig
simogatott.
– Sajnálom. – Leemeltem az ölemből, felálltam, és elindultam az
ajtó felé.
– Tudod, hogy ez butaság, ugye? Te megkímélted a testvéredet a
szenvedéstől. Szerinted Martin azt akarná, hogy boldogtalan legyél? –
Amit mondott, az a szívemig hatolt. A lelkem mélyén soha nem tudok
majd megbocsátani magamnak, hiába tudom, hogy helyesen
cselekedtem. Ettől az arcom gyötrelmes kifejezést öltött, és elmondtam
neki, amit még nem tudott Martinról.
– A poklok poklát élte meg kilencéves korunk után, amikor
kiderült a betegsége. Rohamosan épült le. Előbb csak tolószékbe került,
majd ki sem tudott kelni az ágyból, folyamatosak voltak a rohamok…
Én és az apám mindent elkövettünk, hogy megállítsuk a folyamatot, de
van, amit pénzen sem lehet megvenni. Az anyám már letett róla,
állandóan otthonba akarta adni. Mikor tizennyolc éves korában mi is
erre kényszerültünk az állandó rohamai miatt, apám szívinfarktust
kapott, és belehalt. Magamra maradtam. Úgy éreztem, ez nem fair az
élettől… Miközben nekem a legjobb iskolák, haverok, csajok jutottak,
Martinnak az egész élete gyötrelem és kín volt. Az a legkevesebb, hogy
megkövetem őt… Én sosem lehetek boldog, Amy, de azt szeretném, ha
te az lennél.
– Megköveted? Hogyan? Élve eltemeted magad? És ha az én
boldogságom te vagy?
Mélyen a szemébe néztem. Álltam az ajtóban zsebre dugott
kézzel, és olyan voltam, mint egy elveszett gyermek. Tudtam, hogy az
én boldogságom kulcsa ő lehetne; de hogy én az övé? Minden ujjára
találhatna magának különb férfit, mint én vagyok. Nem értettem, mit lát
bennem.
– Nem én vagyok az – suttogtam, majd kimentem a szobából.
Uramisten, most mihez kezdjek? Szeretem ezt a lányt. Tudom,
hogy szeretem. Csapdába estem, ahonnan nincs kiút.
ÖT

Amy
A karácsony nem az ész, a szív ünnepe
„Csillag száll az esti égen, utat mutat sötét éjben.”

Cat örült a visszaköltözésemnek, de érezte, hogy valami nem

stimmel körülöttem. Túl jól ismert. Én viszont nem szándékoztam
beavatni. Ki kellett használnom a hirtelen jött szabadságot. A testőrök
mindenütt ott voltak ugyan, azonban most, hogy távolabb kerültem
Matt-től, tisztábban tudtam gondolkodni. A testőrökről meg nem vettem
tudomást. Úgy kezeltem a dolgot, hogy ez volt az ára, hogy
elköltözhessek, és visszakapjam a szabadságomat. Reggelente újra futni
jártam, ettől újra formában éreztem magam. A rám állított emberek
ilyenkor is követtek mindenhová. Nem könnyítettem meg a dolgukat,
amivel nyilván Mattet is bosszantottam, bár nekem nem szólt egy szót
sem. Mindenesetre a kemény sprintjeimet rendszerint olyan helyekre
tartogattam, ahol könnyen szem elől téveszthettek a gorillák, és sosem
választottam kétszer ugyanazt az útvonalat. Matt ilyenkor mindig
ordított a testőreimmel. Akkor hagytam abba a játékot, amikor Paul
elmondta, hogy az emberei munkájával játszom, és megkért, hogy
fejezzem be.
Nem hagyott nyugodni az az este sem, a lakásán, az anyjával.
Sajnáltam Mattet, hogy ezt kellett kiállnia. Mindig olyan erős és
magabiztos volt, ez a nő mégis pillanatok alatt egy rémült, riadt
gyereket csinált belőle. Ezzel elpattant nálam valami, és még most is
iszonyú haragot éreztem, ha eszembe jutott annak a nőnek a merev,
közönyös arca. Az én szüleim meghaltak, elveszítettem őket, de mindig
a melegség és a szeretet jutott róluk eszembe. Ha belegondolok, hogy
Matt ezeket sosem kapta meg, mély sajnálatot és szánalmat éreztem
iránta.
Lassan beköszöntött a karácsony. Életemben most másodszor
éreztem azt, hogy nem várom az ünnepeket. Az első nyolcéves
koromban volt, amikor elvesztettük a szüleinket. Tudtam, hogy most
nem mehetek haza, mert akkor Tony – aki bizonyára számít rá, hogy az
ünnepekre hazamegyek – újra megtalál. Gyáva ahhoz, hogy más
hatókörzetében támadjon, de a saját felségterületén nagylegénynek érzi
magát. Sejtettem, hogy hiányozni fog nekem a családom; sosem
töltöttük még külön az ünnepeket. Már most nagyon szenvedtem a
hiányuktól. És attól is, ami Matt és köztem történt. Ő még nem ért be,
bár még hét óra sem volt, ilyenkor nem is szokott itt lenni. Én is csak
azért jöttem be ilyen korán, mert nem tudtam aludni, és elhatároztam,
hogy legalább hasznosan töltöm az időt, ha már pihenni képtelen
vagyok. Az íróasztalnál ülve egy papírhalmon próbáltam átrágni
magam, azonban nem ment. Az irodáinkat összekötő ajtó nyitva volt,
így csak még nyomasztóbbá vált a tér.
Hirtelen felindulásból tárcsáztam inkább Maggie nénit.
– Szia, nénikém, Amy vagyok.
– Kincsem, hogy vagy?
– Jól, csak hiányoztok. Nagyon.
– Te is nekünk, életem. Hazajössz az ünnepekre?
– Nem. Sajnos nem. – Nagyot sóhajtottam. Nem gondoltam,
hogy ilyen nehéz lesz. Mély hallgatás a telefon másik végén.
– Szeretlek benneteket. – Ez kicsúszott a számon, aztán elsírtam
magam. Maggie néni sem bírta visszatartani a könnyeit. Olyan hülye
vagyok, miért most kellett felhívnom?
– Mi is nagyon szeretünk, és nem értjük, mi rosszat tettünk,
hogy ilyen messzire menekültél, és még az ünnepekre sem jössz haza…
– Megfagyott bennem a vér. Tényleg ezt gondolja? Lehet, hogy inkább
el kellett volna mesélnem nekik mindent, de akkor nyilván szembe
akartak volna szállni Tonyval… És Tony meg az apja hatalma ellen
esélyünk se lett volna. Nem kockáztathattam meg, hogy bajuk esik.
– Hogy gondolhatsz ilyet? Te anyám helyett anyám vagy, ha
élne, őt se szerethetném jobban.
– Akkor nem értem. Miért nem bízol bennem? Annyira
szeretnék segíteni, és ha nem tudok, akkor is melletted állnék… Miért
nem engeded ezt meg nekem, kislányom? – Már zokogott, amitől én is
bőgni kezdtem.
– Mert szeretlek, Maggie néni, és nem keverhetlek bajba titeket.
– A hangom suttogássá halkult.
– Én meghalnék érted és Adamért gondolkodás nélkül. Nincs
rosszabb egy anyának, mint ha szenvedni látja a gyerekét. Eltűnsz
másfél hónapra, majd hazajössz, teljesen más emberként, és rögtön
bejelented, hogy elmész… Akármilyen bajba kerültél is, én és a
családod itt vagyunk neked. Az sem érdekel, ha valami rosszat tettél.
– Maggie néni, én semmi rosszat nem csináltam. Soha, de soha
nem hoznék szégyent rátok… Megígérem neked, el fogom mondani,
hogy miért nem megyek haza, de kérlek, ne így… Ne telefonon!
 Hosszú csend után szólalt meg:
– És mikor?
– Nem tudom. Az ünnepek után találkozunk valahol, és
elmesélek mindent.
– Rendben. Szeretlek.
– Én is téged. Most mennem kell – mondtam neki.
– Óvjon meg a Jóisten, csak ennyit kérek. Szia, kincsem! –
Bontotta a vonalat, engem pedig újra a sírás kerülgetett. És elfogott a
düh, hogy mindez a miatt a tetű miatt van. Miatta okozok fájdalmat
azoknak, akiket a legjobban szeretek, azért, hogy megóvjam őket…
Ököllel püfölni kezdtem az asztalomat, úgy zokogtam. Amikor
felnéztem, Matt állt az ajtóban, és rám meredt. Csodálkozás és sajnálat
volt a szemében.
– Mit akarsz? – nyögtem ki, és hiába töröltem le a könnyeimet,
jöttek helyébe újak és újak. Bejött a szobába, odalépett hozzám, a
csuklómnál fogva felhúzott, és átölelt. Én a vállára hajtottam a fejem, és
újra zokogni kezdtem. Átölelt, a hajamat simogatta, ringatott.
Kapaszkodtam belé, mert most másba nem tudtam. Eltelt pár perc, mire
összeszedtem magam. Elhúzódtam, és ránéztem. A kezébe vette az
arcomat, és letörölgette a hüvelykujjával a könnyeimet.
– Akarsz beszélni róla? – A fejemet ráztam, hogy nem. – Tudok
segíteni?
– Nem. Nem tudsz.
– Ha tudnék, sem fordulnál hozzám, ugye? Az az átkozott
büszkeséged nem engedné. – Nem válaszoltam, csak távolabb léptem
tőle. – Ha haza szeretnél menni, ott a magángép, elviheted…
Többet hallott, mint gondoltam.
– Nem, köszönöm. Nem mehetek haza, és tényleg nem akarok
erről beszélni. – Ezzel rövidre zártam a beszélgetést. Nem tértünk vissza
a témára.
Pár nap múlva eljött a szenteste. Az irodámban ücsörögtem, és
az asztalomon lévő családi fényképet nézegettem. Nemsokára indulnom
kellett a céges karácsonyozásra, de a szívem nehéz volt.
Halk kopogás után Ivy dugta be a fejét az ajtómon.
– Jössz a karácsonyi bulira? – kérdezte vidáman.
– Igen. Öt perc… Megvársz?
– Persze.
Mikor odaértünk, már jó volt a hangulat. Nekem valahogy túl jó
is. Részeg, önkívületi állapotban lévő emberek hangoskodtak
mindenhol. A főnökünk megtartotta az évértékelő beszédet, és
megköszönte a cég dolgozóinak az odaadó munkát. Ami a karácsonyi
prémiumot illeti, ugyancsak bőkezű volt mindenkivel.
Alighogy vége volt a kötelező köröknek, Jimmy Olsen lépett oda
mellém. Hevesen udvarolt nekem az utóbbi időben, ám én mindig
udvariasan elutasítottam. Kicsit Tony jutott eszembe az értetlenségéről,
a lerázhatatlanságáról.
– Jössz táncolni? – kérdezte.
– Nem, kösz.
– Ugyan már, ne légy már ilyen jéghercegnő, attól, hogy a főnök
asszisztense vagy, nem kell olyannak lenned, mint ő… Csak egy táncról
van szó. – Olyan ártatlanul vigyorgott, hogy bár nem volt sok kedvem,
de megadtam magam. A fejemmel biccentettem.
Elkezdtünk táncolni, aztán Jimmyben elpattant valami, nem bírt
magával. Tapogatott, fogdosott, a nyakamat puszilgatta… Én próbáltam
szabadulni, hiába.
– Azonnal engedj el, Jimmy! Most! – kiabáltam, és iszonyatos
indulatba jöttem. Azonban továbbra is erősen fogott.
– Azt már nem – közölte, és megmarkolta a fenekemet.
Miért találnak meg engem mindig a válogatott hülyék?
– Valami probléma van, Miss Avens?
Megérkezett a megmentőm Matt személyében. A legjobbkor.
Nem volt kedvem jelenetet rendezni.
– Nem, Mr. Johnson, mi csak táncolunk – felelte helyettem
bazsalyogva Jimmy.
A tekintetemmel fogva tartottam Mattet, így jelezve, ne hagyjon
itt.
– Mr. Olsen biztos nem bánja, ha lekérem Miss Avenst.
Személyesen még nem volt alkalmam megköszönni a munkáját. –
Jimmynek nem nagyon tetszett a dolog, de a főnökkel nem jó ujjat
húzni, így vonakodva elengedett, majd szó nélkül lelépett.
– Köszönöm – csak ennyit mondtam, Matt pedig bólintott.
Jólesett a közelsége. Biztonságban éreztem magam mellette. Egyszer
csak elnevette magát.
– Szegény Jimmy… Nem szívesen néztem volna végig, ahogy
ellátod a baját, földbe döngölve a férfiúi büszkeségét. – Már én is
kacagtam.
 – Na igen. Éppen azon voltam, hogy ha nem ereszt el, tökön
rúgom, csak nem akartam jelenetet rendezni.
Egész este egymás társaságában mulattunk, majd Matt
bejelentette, hogy mennie kell. Én keresni kezdtem Ivyt, azonban nem
találtam. Eltelt pár perc, mikor ő szaladt oda hozzám:
– Amy, Amy! – lihegte. – A parkolóban verekedés van!
– Ki verekszik?
– Mr. Johnson és Jimmy Olsen.
– Micsoda? Hívd Pault! – kiáltottam neki, és már futottam is
kifelé. Odakint aztán láttam, hogy könyörtelenül és indulatosan
gyepálják egymást.
– Mi a franc folyik itt? – üvöltöttem el magam. – Azonnal
hagyjátok abba! – De a fülük botját sem mozgatták, nekem meg
fogalmam sem volt, mit tehetnék. Ekkor ért oda Paul.
– Szedjük szét őket! – Paul segített, lecibálta a főnökét
Jimmyről, aki rémülten révedezett.
– Be ne tedd a lábad még egyszer az irodámba, Jimmy, mert
személyesen foglak kidobni, és azt nem úszod meg ennyivel! Ki vagy
rúgva, ha nem jöttél volna rá… Maga meg engedjen már el! – Ez
Paulnak szólt; lerázta magáról a sofőr kezét, és elindult az autója felé.
Én utánamentem, azonban olyan gyorsan haladt, fortyogva a
dühtől, hogy csak a kocsinál értem utol. Elkaptam a karját, és
szembefordítottam magammal.
– Mi volt ez?
– Nem tartozik rád!
– Pontosan attól félek, hogy nagyon is rám tartozik!
– Ez a szemétláda a parkolóban hencegte a haverjainak, hogyan
fog ma elkapni téged, amikor hazafelé mész, és részletezte is, miket tesz
majd veled. Ezt akartad hallani? – Kitépte a karját a kezemből, és beült
a fekete Porschéba. Én nem hagytam magam lerázni. Bepattantam az
anyósülésre. Ő sóhajtott egyet, majd átnyúlt a lábam felett, és kinyitotta
az ajtómat.
– Kifelé! – A hangja parancsoló volt, ám nekem eszem ágában
sem volt, hogy kiszálljak.
– Nem vagyok holmi utcalány, hogy ilyen egyszerűen kidobj! –
Megfogtam az ajtót, és visszarántottam. – Egyébként is, ebben a
lelkiállapotban nem hagylak magadra. Hadd nézzem meg az arcod…
Erre hangos nevetésben tört ki.
 – Ki vagy te, Teréz anya? Nagyfiú vagyok már, és tudok
magamra vigyázni. Nem kell miattam aggódni. Na, kifelé! – És a fejével
az ajtó irányába intett.
– Nem szeretnék kiszállni. Nem akarok itt maradni. Veled
szeretnék menni… – Közben muszáj volt bevetnem a „szépen kérlek”
pillantásomat is – ez hatott. Sóhajtott egy nagyot, és beindította az autót.
Nem Cathez, és nem is hozzá tartottunk, így nem bírtam a
kíváncsiságommal:
– Hová megyünk?
– Dolgom van. Te akartál mindenáron velem jönni.
A város egy külső negyedében álltunk meg, egy nagyon szép
ház előtt, majd Matt elővette a telefonját:
– Itt Johnson. Mikor érnek ide? Oké, mi már itt vagyunk.
– És most?
– Várunk.
– De mire?
– Türelem, türelem.
A visszapillantóba nézett, és mosolygott.
– Itt van. – Kiszállt. Közben elkezdett havazni, nagy pelyhekben
hullott. Én is kikászálódtam, az égre bámultam. Csodálatos volt.
Egy kisteherautó jött. Matt odaszaladt, és utasítást adott, hogy
hordják be a házba a raktérbe pakolt dobozokat. Kikapott egyet közülük.
– Na, akkor jössz? – kiáltotta oda nekem. Én még mindig a
hóesést csodáltam.
Mosolyogtam, és odaszaladtam hozzá. A kezembe adott egy
kisebb dobozt, aztán megindultunk az épület felé. Az ablakokban
kíváncsi gyerekek sorakoztak. Kérdőn néztem rá.
– Árvaház. Minden évben eljövünk, és gondoskodunk azokról a
gyerekekről, akiknek nincs családjuk.
Többes számot használt, de tisztában voltam vele, hogy ezt csak
ő teszi, Matt Johnson. Ámultam. Ezek szerint ez a férfi mégsem olyan
Fagykirály, mint azt sokan hiszik… Mikor beléptünk, nagy gyerekzsivaj
fogadott, izgatottak voltak. Középkorú hölgy köszöntött az ajtóban.
– Jó estét, Mr. Johnson, már nagyon vártuk.
– Jó estét, Mrs. Potter. Bemutatom önnek a kísérőmet, Amy
Avenst.
– Jó estét, Miss Avens!
Kezet ráztunk. A gyerekek álltak, és nagy szemekkel minket
lestek. Mattre pillantottam, aki mosolygott. Elolvadok tőle, ő meg nem
akarta, hogy vele jöjjek.
Az egész estét ott töltöttük, vacsoráztunk, a gyerekekkel
karácsonyi dalokat énekeltünk, gyertyát gyújtottunk, és
végigasszisztáltuk, ahogy a gyerekek izgatottan kibontották a hozott
ajándékokat. Láttam azt is, hogy Matt egy csekket adott át Mrs.
Potternek, aki hálálkodott. Egy kislány az ölembe kéredzkedett.
Gyönyörű szőke haja és hatalmas kék szeme volt, olyan négyéves
lehetett.
– Nagyon szép vagy. Te hercegnő vagy? Vagy Matt felesége?
– Nem, nem vagyok az.
– De a barátnője vagy?
– Inkább a jó barátja.
– Még sosem hozott ide senkit. – És komoly arccal méregetett.
– Hogy hívnak?
– Emily.
– Örülök, hogy itt lehetek, és megismerhetlek, Emily. – Ekkor
vettem észre, hogy Matt ott áll mellettem. El voltam varázsolva. Matt
megsimogatta a kislány szőke tincseit, majd felkapta, és pörgetni
kezdte, Emily pedig vígan sikoltozott.
– Nagyon régen voltál nálunk, hiányoztál – ölelte át Mattet.
– Sok volt a dolgom, de ígérem, a jövőben sűrűbben jövök.
Hallom Mrs. Pottertől, hogy ügyesen haladsz. Büszke vagyok rád! – és
nyomott az arcára egy puszit.
Ezt a Matt Johnsont nem ismerte a világ. Én tudtam, hogy nem
lehet olyan kegyetlen, mint amilyennek mutatja magát, azonban ezúttal
még én is meg voltam lepve. Csodálatos volt ez az este; nem lettem
volna máshol semmi pénzért.
Az egyik kisfiú elkiáltotta magát az ablakban:
– Esik a hó, esik a hó!
Mrs. Potter megengedte nekik, hogy felöltözzenek, és
kimenjenek. Mi is követtük őket. Kilépve mélyet lélegeztem. Régen
éreztem már ilyen jól magam, és ezt láttam Matt arcán is. A gyerekek
szaladgáltak, hógolyóztak. Én is felkaptam egy adag havat, és vállon
dobtam vele Mattet. Zsebre dugott kézzel állt, és a gyerekeket figyelte,
így váratlanul érte a támadás. Én kihívóan néztem rá, mire ő az ujjával
megfenyegetett, ám ebben a pillanatban már csattant rajta az újabb
hógolyó. Felém iramodott, én menekültem előle, s mikor utolért, és
lerántott a hóba, visongva nevettem. Feküdtünk mind a ketten a földön,
és kacagtunk, aztán rám fordult, és belenyomott a hóba. Ha nem
harminc gyerek jelenlétében lettünk volna, most megcsókoltam volna,
és egyértelmű, hogy ő is hasonlóra gondolhatott, mert a számat bámulta.
Kicsivel később elbúcsúztunk Mrs. Potteréktől, és elindultunk.
Az úton hazafelé Emilyről faggattam Mattet. Kiderült, hogy a
kislány egy évvel azelőtt, egy balesetben vesztette el a szüleit. Azóta
Matt rendszeresen támogatta, látogatta. Összeszorult a szívem.
– Szerettem volna örökbe fogadni, de az én életvitelem mellett
nem lenne boldog. Jobb neki így – mondta.
Mély csendbe burkolóztunk; Matt egészen Cat házáig vitt. Ott
kisegített az autóból, én pedig, hogy a hallgatást megtörjem, újra
megdobtam, majd felvettem a nyúlcipőt, és menekültem az ajtóig.
Nevetve léptem be – és akkor kit láttam meg? Maggie nénit,
ahogy Cattel beszélget. Hozzám fordult, és szélesen mosolygott. Nem
gondolkodtam, rohantam felé, és a karjába vetettem magam. Nagy
puszit cuppantottam az arcára, majd újra megöleltem.
– Hogy kerülsz te ide?
– Valaki felhívott, és elmondta, hogy szükséged van rám.
Hálásan Catre pillantottam.
– Nem én voltam – mondta, és Mattre mutatott.
Mi? Nem értem.
– Mr. Johnson volt szíves a magánrepülőjét is a rendelkezésemre
bocsátani, hogy láthassalak, amiért nagyon hálás vagyok neki.
– Csak Matt. Matt Johnson. – Odalépett Maggie nénihez, és
kezet fogott vele.
Én újra megöleltem a nénikémet, gombóccal a torkomban, s
kibuggyant egy könnycseppem is.
– Köszönöm – suttogtam Mattnek. Ő biccentett a fejével.
– Ez szép húzás volt! – mondta neki Cat.
– Nekem mennem kell – szólalt meg Matt.
– Kikísérlek.
Mikor kiértünk, a nyakába vetettem magam, és megpusziltam.
– Mikor találtad ezt ki?
– Azután, hogy olyan keservesen sírtál. Még a legnehezebb
helyzetben sem láttalak kiborulni soha. Tenni akartam érted valamit.
Mivel azt mondtad, te nem mehetsz, gondoltam, akkor jöjjön ő.
Meglepetésnek szántam.
 – Sikerült. Köszönöm, és nemcsak ezt, az egész estét…
Csodásan éreztem magam. – Ezúttal nem törődtem azzal, hogy
érzelgősnek tart-e, hozzábújtam, belesimultam a karjaiba, és szorosan
megöleltem. Ha nem szerettem volna már eddig is bele, most minden
bizonnyal teljesen belezúgnék.
– A gép készenlétben lesz. A nénikéd akkor megy, amikor csak
akar. Boldog karácsonyt, Amy!
– Neked hála, most már az. Neked is boldog karácsonyt, Matt!
Hátat fordított, és elsétált az autójáig. De nem szállt be azonnal.
Visszafordult, és egy hosszú percig nem engedtük el egymás tekintetét,
a pillantásunk egybeforrt. Aztán beült, majd elhajtott.
Az egész estét hármasban töltöttük, Maggie néni, Cat és én.
Később magunkra maradtunk a nénikémmel. Cat előkészíttetett ugyan
egy vendégszobát számára, de én kértem, hadd maradjon egy szobában
velem. Arra vágytam, hogy – amiként gyerekkoromban történt, amikor
rémálmok gyötörtek – a fejem a mellkasára hajtva feküdhessek, és ő
dudorászva cirógasson. Hogy kitalálja a gondolataimat, magához
húzzon, és hogy a karjaiban megnyugodjam.
– Magyarázatot ígértél nekem, emlékszel? – Mély levegőt
vettem; eljött az igazság pillanata. Belekezdtem, és hosszan, részletesen
elmeséltem neki az ügyet. Tonyt, a fenyegetéseket, a baleseteket, a
támadást és mindent, ami utána volt. Azt, hogy utána több mint egy
hónapig kórházban voltam, azért nem mentem haza, és össze is kellett
szednem magam. Azért nem megyek Tennesseebe, mert az a Cooperek
felségterülete.
– Miért nem szóltál ezekről a dolgokról? Megvédtünk volna
mindenáron, bármi áron…
– Tudom. Pont ezt nem akartam, belekeverni benneteket.
– Kicsim, én megesküdtem a bátyám sírjánál, hogy az életem
árán is megóvlak benneteket. Nem futamodhatsz meg. Nem hagyhatod,
hogy elválasszon bennünket egymástól ez a bűnöző…
– Nem jött még el az idő. Ha eljön, szembeszállok majd vele.
Maggie néni…
– Igen?
– Ne mondd el Jonathan bácsinak! Félek, valami butaságot
csinálna, és most amúgy is jól érzem magam itt. Nagyon sokat tanultam,
és elismerik a munkámat. Szeretem, amit csinálok.
– Ha ilyen sármos és vonzó főnököm lenne, én is jól érezném
magam.
– Mire célzol? Ő csak a főnököm.
– Kicsim, azt még értem, ha nekem nem vallod be, hogy tetszik
neked, de magadnak miért hazudsz? Láttam, hogy néztek egymásra.
– Maggie néni, csak képzelődsz…
– Lehet, hogy tényleg nem láttam sokat a világból, de ahhoz
eleget éltem, hogy észrevegyem, ez a fiú odavan érted, és ő sem
közömbös neked.
Erre nem válaszoltam. A családról és az otthoni dolgokról
beszélgettünk, nevetgéltünk. Maggie néni kijelentette, hogy másnap
délután megy vissza, csak látni akart, és mikor Matt felhívta, hogy
felajánlja a gépet, nem tudott nemet mondani.
El se hiszem, tényleg ezt tette értem.
Maggie néni karjaiban aludtam el, és Mattről, az árvaházról meg
csókokról álmodtam. Remekül is éreztem magam másnap, mikor
felébredtem.
Az egész napot együtt töltöttem a nénikémmel, aztán délután én
vittem ki a reptérre. Búcsút vettünk egymástól, és megígértem neki,
hogy amint lehet, hazautazom. Elindult a gép felé, ám visszafordult:
– Ne hagyd, hogy a múlt tönkretegye a jövőd! Ha tetszik neked
ez a férfi, akkor harcolj érte.
– Maggie néni… – Az ujját csitítólag a szám elé helyezte.
– Egész éjjel az ő nevét suttogtad. Vigyázz magadra, kincsem!
A féltékenység
a legreménytelenebb börtöncella
„A szerelemben nincs forma, érzés és gondolat,
nincs félelem, düh, féltékenység, sem aggodalom.”

(A. J. Christian)

Ma is jól indult a nap: nem volt még reggel nyolc, de már

magam mögött tudhattam tizennyolc kilométert. Kipattant a szemem
hajnalban, és egy dolog lebegett előttem: a futás. Csodás volt, főleg,
mert friss és üde lettem tőle. A még csendes parkot szeltem át, így
tanúja lehettem annak, ahogy a város ébredezik. Miután az átlagosnál is
gyorsabban és lendületesebben teljesítettem a távot, szinte euforikus
szabadságot éreztem. Szabad vagyok, végtelenül szabad! Le tudom
győzni önmagam, mert minden fejben dől el.
Ez az állapot egész nap elkísért. Vannak dolgok, amelyeket lehet
pótolni, és vannak, amelyeket nem. Számomra a futás újabban ilyen lett:
pótolhatatlan. Kitisztult tőle az elmém, könnyebb lett a szívem. Jó is ez,
futónak lenni, kint a világban egymagam, egy lélek se, aki elrontaná a
kedvemet, vagy megmondaná, hogy mit csináljak, és mit ne.
Közben azért nagyon nehezen bírtam ezt a „se vele, se nélküle”
dolgot Matt-tel. Valahogy ki kellett ugrasztanom a nyulat a bokorból.
Arra jutottam: nehogy már csak én szenvedjek! Gondoltam, elkezdek
kihívóbban öltözködni és viselkedni. Elhatároztam, hogy megfogadom
Maggie néni tanácsát. Hagytam, hogy Cat elcibáljon kozmetikushoz,
fodrászhoz, és a ruhatáramat is feltuningoltuk. Kihozták belőlem a
maximumot, s mikor végeztünk Cattel, elismerően bólintottam a
tükörképemet látva. A szépítkezés és a vásárlás mindig jó gyógyszer.
Meglátjuk, Matt is észreveszi-e a változást.
Előre elterveztem, hogy úgy fogok tenni, mintha ott se lenne.
Flörtölgetek majd, amikor tudom, hogy hall vagy lát. Persze kizárólag
olyanokkal, akikről tudtam, hogy sosem mernének kikezdeni velem,
mint például Alex vagy Paul. Bosszantani akartam Mattet. Biztos
voltam benne, hogy amilyen érzéseket ő ébresztett bennem,
ugyanolyanokat keltettem én is benne.
Reggel a kávémat iszogatva álltam Ivy asztalánál, és
beszélgettünk. Megkedveltem ezt a lányt. Kékeszöld színű, mély
dekoltázsú szaténblúz volt rajtam, vajszínű, igencsak rövid szoknyával,
mutatós magas sarkú csizmával. A sminkem is élénkebbre sikerült, mint
máskor. Ivy meg is jegyezte, hogy randira készülök-e. Mondtam, hogy
nem, de ma ehhez volt kedvem. Hogy őszinte legyek, Tony óta nem is
mertem ilyen kihívó szereléseket felvenni, azonban úgy tűnt, a távolság
és az idő múlása mostanra helyrepofozta az önbizalmamat.
Egyszer csak megszólalt Ivy telefonja.
– Ivy, hozna nekünk egy kávét?
– Természetesen, uram, azonnal viszem.
– Ki van bent nála? – kérdeztem.
– Mr. Cross.
– Hagyd, majd én elintézem! – ajánlottam fel.
– Köszönöm – felelte Ivy hálásan.
Elkészítettem a feketéket, majd belibegtem.
– Én hoztam a kávét, Ivy nagyon elfoglalt – jegyeztem meg, s
közben nem néztem Mattre. Helyette Alexre mosolyogtam szélesen.
– Tedd le! – utasított Matt.
– Alex, örülök, hogy látlak! Áll még az a múltkori
vacsorameghívás? – Persze sosem beszéltünk ilyenről, csak kibújt
belőlem a kisördög. Alex hol rám pillantott, hol a barátjára, kapkodta a
fejét. Tudtam, hogy sejti, mi folyik itt. Matt kezében nagyot pattant a
ceruza, ahogy eltörött. Én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.
– Természetesen – felelte Alex vigyorogva, hosszú szünet után.
– Remek. Ma este?
– Öööö… jó, legyen. – Odaléptem hozzá, és megigazítottam a
nyakkendőjét.
Mattnél végképp elszakadt a cérna.
– Ez egy munkahely, Miss Avens, nem holmi bár, ahol pasikat
szedünk fel. – Én továbbra sem néztem rá, csak végigsimítottam Alex
nyakkendőjén, olyan érzékien, amennyire csak lehetett. Alex nagyot
nyelt, miközben azt suttogtam neki: „Ne haragudj!” – de persze ezt Matt
nem hallotta, csak azt látta, hogy súgtam valamit, a barátja pedig bólint
rá. Éreztem, ez már túl sok neki.
– Ha turbékolni akartok, menjetek ki! Nem vagyok erre
kíváncsi!
– Akkor én megyek is – jelentettem ki –, majd gyere be hozzám,
ha itt végeztél. – És Matt felé böktem a fejemmel. Az előadás után aztán
átballagtam az irodámba.
 Enyhe lelkiismeret-furdalást éreztem. Szegény Alex! Mit kaphat
most! Amikor később átjött, hangosan kacagni és tapsolni kezdett.
– Első osztályú műsor volt, még én is bevettem egy percre…
Hát, ez nem volt semmi! Matt barátom emberére akadt, az biztos.
– Ne haragudjon, Mr. Cross. Köszönöm, hogy nem árult el. Azt
hiszem, túl messzire mentem.
– A célját elérte, Matt tombol. De maradjunk inkább az Alexnél
és a tegezésnél! Matt megkérdezte, mi a szándékom veled. Felhívta a
figyelmemet, hogy te nem egy olyan nőcske vagy, akit az ágyamba
vihetek.
– Mit válaszoltál neki? – döbbentem meg.
– Azt, hogy nem tartozik rá, mit csinálok veled.
– Aha.
– De ha a dolgaitokat nem sikerül rendbe tenni, és azt a vacsorát
komolyan gondolnád, csak hívj fel – kacsintott. – Bár én szorítok
neked… Jó lenne már boldognak látni őt… – És a közös ajtó felé
tekintett. – Viszlát, Amy.
– Viszlát, Alex.
Pár órával később pont ebédelni indultam volna, amikor Matt
kopogás nélkül kinyitotta az irodáinkat elválasztó ajtót.
– Hozd a jegyzetfüzetedet, meg kell csinálnunk a pályázati
anyagot! – Hallottam, hogy nagyon-nagyon nincs jó napja, gyanítottam
is, miért. Mielőtt felálltam volna, még hozzáfűzte: – Megmozdulnál?!
Sok a dolgom! – Én kikerekedett szemekkel néztem magam elé. Talán
tényleg túl messzire mentem. Megvontam a vállamat, felkaptam a
jegyzettömbömet és a tollamat.
Amikor beléptem, egyből láttam, hogy jobb, ha meg sem
szólalok. Szitkozódott magában az asztalánál, de persze most is olyan
vonzó volt, mint máskor.
– Írjad, amit mondok! – És közönyösen elkezdte diktálni a
pályázat vezérfonalát. Olyan gyorsan beszélt, hogy alig bírtam követni.
Egy ponton megállt, gondolkodott, majd intett, hogy adjam oda, amit
leírtam. Én átnyújtottam a tömböt. Belenézett, majd az asztal fölött
hozzám vágta az egészet. A döbbenettől a torkomon akadt a szó, ez
velem még nem fordult elő.
– Mi a szar ez a macskakaparás? Ez neked írás? Hol tanultál te
írni? Menj szépen, gépeld le, és hozd vissza!
Na ne! Eldurrant az agyam, nem bírtam tovább cérnával.
 – Mi a fenét képzelsz te magadról? – És visszahajítottam erőből
a jegyzettömböt én is. – Azért, mert neked szar napod van, mindenkinek
legyen az? Velem te ne beszélj így, nem a csicskád vagyok, és főleg ne
kiabálj velem! Ezt nem vagyok hajlandó eltűrni! – Az asztalára
csaptam. Farkasszemet néztünk, és mindkettőnkben robbanásponton
forrt a düh és az indulat.
Ekkor felpattant, két lépéssel mellettem termett, megragadta a
karomat, és a képembe üvöltötte:
– Most aztán kihúztad a gyufát nálam, majd én megtanítom
neked, hogyan fogd be a szád…
Rémülten meredtem rá, mert olyan szorosan fogott, hogy az már
szinte fájt. Az egyik karomat sikerült kitépnem a kezéből, és jól pofon
vágtam, hogy térjen már magához. Erre megragadott, és vadul csókolni
kezdett. El akartam tolni magamtól, de nem volt erőm hozzá – jobban
kívántam ezt, mint azt magamnak bevallottam volna.
Túl sok volt ez nekem, az illata, az ajka a számon, a nyelve a
nyelvemet kereste, a teste a testemnek feszült… Szenvedélyesen
visszacsókoltam, s elindult a lavina. Faltuk egymást. A szája egy
pillanatra elszakadt az enyémtől, és a nyakam vonalát csókolta végig.
Közben megragadta a blúzom alját is, a fejemen keresztül lerántotta
rólam, majd a melltartómat is egyetlen mozdulattal letépte. A szája
azonnal a melleimre tapadt: kényeztetett, szopogatott és gyengéden
harapdált. Szinte megőrjített, halkan nyögdécseltem, teljesen
megsemmisültem. A kezei a szoknyám alját keresték, aztán mikor
megtalálták, felhúzta a derekamig, felkapott, majd a hideg asztallapra
ültetett. Tüzes és szenvedélyes volt, mintha nem is őt láttam volna…
Egy hang a fejemben folyamatosan visított, hogy ezt abba kellene
hagyni, de elnyomtam, nem akartam hallani. Helyette izgatottan
leszaggattam róla az ingét, ő pedig válaszul ugyanezt tette a bugyimmal.
Hevesen harapdálni és szopogatni kezdtem a nyakát és a mellkasát,
közben ő finoman kényeztetett, simogatott a legérzékenyebb pontomon
az ujjaival. Már én sem voltam önmagam, az egész testem remegett, és
kis híján elsírtam magam a gyönyörtől. Éreztem, hogy görcsbe
rándulok, a hátam ívben megfeszül, és forrón, erősen lüktetett odalent.
Hallottam, ahogy lehúzta a nadrágja cipzárját, és nekem feszült a
testével, aztán…
Aztán megszólalt az asztali telefon. Rendesen megrémültem.
Persze Ivy volt az.
 – Uram, Mr. Smith van itt. Nagyon sürgős, azt mondja, nem
várhat.
Matt rekedtes hangon válaszolt:
– Tíz perc múlva tudom fogadni.
Leemelt az asztalról, és szó nélkül bement egy ajtón, amely
mögött külön szoba volt neki berendezve. Megbénultam, nem tudtam
megmozdulni. Lassan megigazítottam a szoknyámat, megkerestem a
blúzomat, viszont a bugyimat nem találtam. Ekkor tért vissza Matt: új
inget vett fel, annak a begombolásával bajlódott.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Nagy hiba volt… –
mondta, de közben rám sem pillantott.
Válaszra sem méltattam. Feldúltan a saját irodámba mentem, és
becsaptam az ajtót, háttal nekidőltem, majd összeroskadva zokogni
kezdtem. Egyetlen férfinak sem sikerült még így megvadítania. Semmit
sem értettem, össze voltam zavarodva. Annak idején megfogadtam,
hogy többet egyetlen pasinak sem lesz hatalma felettem, de ennek itt, a
másik szobában egyszerűen képtelen voltam ellenállni. Ostobának
éreztem magam, már másodjára kerültem lehetetlen helyzetbe miatta, és
mindkétszer elutasított… Mit rontottam el? Nagyon úgy tűnt, hogy Matt
jelenlétében elvesztem a józan ítélőképességem. Ha azokba a sötétbarna
szemekbe néztem, s láttam a tökéletes arcát, megéreztem az illatát, a
jelenlétét, akkor nem tudtam logikusan gondolkodni.
Muszáj összeszednem magam. Miért vagyok ilyen buta, buta,
buta liba? Hogy szerethettem bele a főnökömbe? Nem, nem, nem lehetek
szerelmes belé! Nem szabad. Ő sose lesz az enyém.
Amikor egy órával később Ivy kopogott az ajtómon, csak
bambultam a monitorra.
– Amy… Itt vagy?
– Igen, Ivy. Baj van?
– Mr. Johnson megkért, szóljak neked, hogy hívd fel Mr. Smitht.
– Miért? Történt valami?
– Majd ő elmondja.
– Rendben. – És már hívtam is.
– Mr. Smith, itt Amy Avens.
– Á, Miss Avens! Mr. Johnson megkért, hogy én tájékoztassam
önt, igaza volt azokkal az érthetetlen tranzakciókkal kapcsolatban…
Tényleg folyamatosan sikkasztottak… Gratulálok, hogy észrevette,
profi munka volt. A számítástechnikusoknak elsőre nem is tűnt fel, csak
miután ön felhívta a figyelmet a problémára.
– Kiderült, hogy ki az?
– Igen. Jake Wilson.
– Erre is fogadni mertem volna, de vádaskodni nem akartam.
Tudjuk, mennyit?
– Közel ötmilliót. Három hónapja csinálta.
– Nem aprózta el az ostoba. Ha kisebb összegben csal, sosem
jövünk rá. Mindenesetre köszönöm a tájékoztatást. Mr. Wilson tudja
már, hogy lebukott?
– Igen. Mr. Johnson öt perce tette ki az irodából.
– Még egyszer köszönöm, Mr. Smith – ismételtem.
– Nem tesz semmit, Miss Avens. Mr. Johnson nem is találhatott
volna szemfülesebb asszisztenst.
Erre nem tudtam semmit mondani, csak letettem a telefont.
Szakmailag talán valóban jó vagyok, de mint ember,
megbuktam. Hogy nézzek a szemébe ezek után?
Barát az, akinek az ember
kiöntheti a szívét
„A szív összetörik, ha a reménység
langyos áradata már nagyon is eltöltötte,
ám utána a rideg valóság ront rá!”

(Alexandre Dumas)

Hazaérve csendben felmentem a szobámba, az ágyra vetettem

magam, és a párnába fúrtam az arcomat. Szégyenemben szerettem volna
elsüllyedni. Nem az az Amy Avens voltam, aki hónapokkal ezelőtt nagy
reményekkel telve ebbe a városba jött. Elfelejtettem, milyen célokkal
érkeztem ide. Eredetileg a munkára akartam koncentrálni, karriert
építeni, ehhez képest sikeresen összekutyultam mindent azzal, hogy
beleszerettem Matthew Johnsonba. Hol csúszott ki ennyire a talpam alól
a talaj? Kár lenne tagadni, már biztosan érzem, hogy szerelmes vagyok.
Ha nem lennék az, nem csinálnék ilyen őrültségeket.
Ekkor kopogtattak az ajtón.
– Itthon vagy? Láttam az autód… – Cat volt az.
– Igen. Most jöttem.
– Gondoltam, megkérdezem, van-e kedved eljönni velem és
Sammel vacsizni?
– Sammel? Hülyéskedsz? Kell valaki, aki a gyertyát tartja?
Kösz, nem.
– Mi van veled, olyan vagy, mint aki citromba harapott…
Horkantottam egyet válaszképpen, pedig beszélnem kellett erről
valakivel, így rövid szünet után inkább belevágtam a közepébe.
– Szerelmes vagyok abba seggfejbe.
– Kibe? Ugye, most nem a Fagykirályról beszélsz?
Döbbenet ült ki Cat arcára. A szemei kikerekedtek, a szája tátva
maradt. Én nyögtem egyet, és lehajtottam a fejem.
– Sok mindent nem mondtam el neked, de azt hiszem, ideje
lenne – folytattam.
– Hajrá, hallgatlak! – mászott be mellém az ágyba.
– Mikor kezdődik a vacsi?
– Csak három óra múlva. Ne csigázz már!
Így történt, hogy mindent elmeséltem neki. Mindent, ami történt,
mindent, amit éreztem, mindent, ami a szívemet nyomta. Egyszer sem
szakított félbe, bár néha kiszaladt a száján egy-egy „basszus” vagy „na
neee”. Jólesett végre megszabadulni a súlytól, ami a lelkemet nyomta.
Amikor a végére értem, az első mondata az volt:
– Akkor ti ma majdnem…? – A kérdés ott lógott a levegőben.
Nem feleltem, csak néztem rá, ő pedig átölelte a vállam.
– Téged sosem a könnyű esetek találnak meg… Nagyon
kívánhattad ezt a pasit. Amy, mi a fene ütött beléd?
– Fogalmam sincs, és arról sem, hogy mit csináljak. Ha a
közelében vagyok, nekem végem, nem tudok józanul gondolkodni.
– Tőlem kérdezed? Komolyan? Ismersz, én nem finomkodom.
– Te mit tennél?
– Én elvenném, ami kell nekem. De neked inkább azt
tanácsolom, hogy azonnal mondj fel. Tűnj el onnan!
– Mintha az olyan egyszerű lenne. Fontos nekem ez a munka. A
cél előtt nem adom fel.
– Milyen cél? A munka, vagy a pasi fontos? Szereted? Tényleg
szereted?
– Igen. Nem volt egyértelmű abból, amit az előbb elmondtam?
– De, nagyon is az volt. Akkor fogd magad, menj oda hozzá, és
mondd meg neki! Csak… én emlékszem, milyen voltál, amikor Tony
elbánt veled, még egyszer nem szeretnélek olyannak látni… Félek, hogy
ez a pasi nem neked való. Nem tudom, ér-e ez a munka annyit, hogy
kockáztass… Szerintem nem.
– A vallomásnak nem lenne értelme. Hallottad, Matt egy olyan
dologért bünteti magát, aminek a megtörténtéről nem tehet. Viszont
nincs igazad, ő nem Tony, egyetlen porcikája sem hasonlít ahhoz a
patkányhoz… Persze az kétségbe ejt, hogy ő a főnököm…
– Te tényleg beleestél. Csábítsd el! – nevetett Cat.
– És utána?
– Kész tervet akarsz? Én sosem tervezek előre, csak cselekszem.
Lesz, ami lesz. Tudod mit, elmegyünk gőzt kiengedni péntek este. Van
az az új hely, a Sötét Angyalok.
– Jaj, Cat, tudod, hogy én nem vagyok bulizós.
– Most az leszel. Oké? Naaa! Jó lesz! Csajos este. Iszunk, és
felejtünk egy kicsit… Oké?
– Legyen. – Nem szívesen, de beleegyeztem.
Szóval, pár nap múlva Cattel bulizni megyünk a város egyik
menő klubjába. Talán tényleg hasznos lesz, ha ellazulok kissé. Már
kilenc hónapja voltam San Franciscóban, azonban sosem mentem este
sehová.
Az ominózus eset, Matt utolsó elutasítása óta minden addigi
meggyőződésem semmivé foszlott. Ez a férfi elemeimben semmisített
meg.
Párizs, a szerelmesek
(és az izgalmak) városa
„Hiába tudja az ember, hogy amit tesz, az őrültség,
attól az még őrültség marad.”
(Guillermo del Toro)

Másnap reggelre elhatároztam, hogy kerülni fogom Mattet,

amennyire ez az irodában lehetséges. Nem voltam önmagam a
jelenlétében, féltem a saját érzéseimtől, ezért jutottam arra magamban,
hogy így lesz a legjobb.
Mikor azonban a Johnson Global közelébe értem, az események
felülírták terveimet. Már messziről láttam, hogy a paparazzók
körbevették az épületet, alig jutottam be a mélygarázsba. Nagyon rossz
érzés fogott el. A liftből kiszállva Mr. Hawkest vettem észre, Matt
párizsi bizalmi emberét, amint a folyosón jött-ment idegesen.
Gyanítható volt, hogy nem jelent jót, ha személyesen utazott ide.
Nagyobb volt a sürgés-forgás még a megszokottnál is.
– Mi történik itt, Ivy?
– Nem tudom biztosan, de nagy gáz van Párizsban. Valaki
felrobbantotta az ottani vállalatunk irodáját… Nagy szerencse, hogy
éjszaka történt, így nem sebesült meg senki, viszont állítólag fenyegető
leveleket is kapnak. Mr. Hawkes ezért van itt – suttogta Ivy.
Párizsban hónapokkal ezelőtt nagy volt a zűrzavar. Egy radikális
csoportnak nem tetszett, hogy egy amerikai nagyvállalat piacvezető
szerepre tör. Fenyegetéseket kaptunk tőlük, a francia fővárosban pedig
különféle apró „balesetek” történtek, de úgy tudtuk, az ottani nyomozó
hatóság segítségével végül sikerült kiiktatni a tetteseket. Ezek szerint
tévedtünk.
– Hol van Mr. Johnson?
– Az irodájában telefonálgat. Menti a menthetőt. A sajtó is
megrohamozott minket.
Az irodája ajtajába érve hallottam, hogy Matt telefonon beszél;
közben Mr. Hawkes mellette toporgott:
– Igen. Nem. Rendben. Már ma délután odautazom.
Letette, majd Mr. Hawkeshoz szólt:
– Volt még egy robbanás. Oda kell mennem. A rendőrség szerint
belső ember volt az elkövető, csakis így juthatott be a bomba az
épületbe a szigorú, megerősített biztonság mellett… Vagyis áruló van a
csapatban. Meg kell nyugtatni a kedélyeket, és aláírni végre azt a fúziót,
hogy véget vessünk ennek az egésznek…
– Én is megyek – szólaltam meg az ajtóban.
Mindketten rám néztek.
– Nem, Amy, te most itt maradsz. Itt lesz rád szükség.
– Az biztos, hogy nem. Nem mehetsz egyedül.
– Azt mondtam, nem! És nem akarok erről többet beszélni.
Mielőtt kimentem, vetettem rá egy utolsó pillantást: úgy néztem
rá, mintha meg akarnám ölni. Ha azt hiszi, hogy ilyen könnyen lerázhat,
akkor nagyon téved.
Megtudtam Paultól, hogy mikor indul Matt magángépe. Nem
maradt sok időm, hazarohantam, és csak bedobáltam a cuccaimat. Aztán
lóhalálában kihajtottam a reptérre, ám a másodpilóta nem engedte, hogy
felszálljak a repülőre.
– Mr. Johnson szigorúan meghagyta, hogy maga nem mehet fel
a gépre, Miss Avens.
Tehát számított erre.
– Ne szórakozzon velem, John, ez most élet-halál kérdése –
próbáltam meggyőzni.
– Sajnálom – felelte bűnbánóan.
A gép lépcsőjénél várakoztam. Hamarosan megjelent Matt.
– Te nem jössz. – Elment mellettem, és már lépett volna fel a
lépcsőre, amikor visszarántottam.
– Ne akard a magányos hőst játszani, Matt! Szükséged lesz rám.
– Ez veszélyes lesz, nem jöhetsz velem. Itt maradsz! A fúziót
nagyon sokan ellenzik ott, és ki tudja, mi fog történni… Nem
vállalhatok felesleges kockázatot. – Továbbindult felfelé.
– A tanáraim azt mondták nekem, hogy vészhelyzetekben sohase
az érzelmeim irányítsanak, hanem a józan eszem. Mint a személyi
asszisztensednek, kötelességem figyelmeztetni téged, hogy most az
érzelmeidre hallgatsz. – Hátrafordult, és összehúzta a szemöldökét. –
Biztos, hogy én itt és most felszállok erre a gépre. – Kikerültem őt, és
felszaladtam mellette a repülőre. Arról mélyen hallgattam, hogy engem
mennyire az érzelmeim irányítanak… Aggódtam. Féltem, hogy baja
esik. Ott akartam lenni. Nem bírtam volna ki, hogy itthon várjak a
hírekre. Belebolondultam volna.
– Egyszer biztos kihúzod nálam a gyufát, Amy Avens.
 Aha, szóval ezt a csatát én nyertem.
A repülőút még Matt szuper magángépével is hosszú volt.
Éreztem rajta, hogy feszült, és nem itt jár gondolatban; aggodalmas
arccal révedt ki az ablakon. A nyomasztó csendet megtörve beszélgetni
próbáltam vele.
– Mi a terved?
– A legidegesítőbb ebben a helyzetben, hogy nincs is tervem –
sóhajtott egy nagyot. – Ha legalább sejteném, ki áll emögött.
– Te tényleg nem arra a múltkori bandára gyanakszol?
– Azt a rendőrség felszámolta, Amy.
– És mi van az eltűnt, felszívódott testvérrel; hogy is hívják?
Ryan? Szerintem ő volt.
– Áh, gyáva féreg az, nem tudna egy ilyen akciót megszervezni.
Egyébként is külföldre menekült. Azóta nem hallottunk róla, nem tért
vissza az országba.
– Vagy csak te hiszed ezt. Mi van, ha visszajött? Én a helyedben
nem tévesztettem volna szem elől. Az egy sunyi, alattomos alak. Láttam
a szemében.
Matt felnevetett.
– Úgy látom, túl jó tanítvány voltál. A bizalmatlanság területén
mindenesetre biztosan… De tudod, mit? Hallgatok a megérzéseidre.
Utánanézetek ennek az alaknak.
Telefonálgatásba fogott, és vártunk. Újra körülvett minket a
csend. Megint én kezdeményeztem beszélgetést.
– Emlékszel, mikor utoljára Párizsban jártunk? Amikor abban az
étteremben azt a mennyei kaját ettük? A múltkor megcsináltam, a
főszakács tanácsait követve. Cat szerint isteni lett… Tényleg pont olyan
porhanyósra sikerült, mint amilyen az étteremben volt.
– Lehet azt elfelejteni? Szegény főszakács hogy megrémült,
amikor kikérettük az asztalunkhoz a recept miatt… Még most sem
hiszem el… Olyan zavarban volt, hogy a nevét is elfelejtette.
– Most sem értem, miért lett olyan ideges, tényleg isteni volt.
Csak tudni szerettem volna, hogy készíti, hogy olyan finom…
– Tényleg nem érted? A legszebb nő, akit valaha látott, a
specialitása receptjét akarja tudni… Szerinted hányszor fordul ez elő
vele? Szerintem azt hitte, bolondozunk.
– Miért olyan nagy dolog ez? Én imádok főzni, és enni is.
Értékelem, ha valaki ilyen mennyeit alkot.
 – Mert a magadfajta nők általában nem foglalkoznak olyan
dolgokkal, hogy hogyan készül az étel, amit egy puccos étteremben
elfogyasztanak… Kicsit féltékeny is lettem, hogy egy idegent is ilyen
átszellemülten tudsz nézni és hallgatni, nemcsak engem…
Egymást bámultuk, amikor megszólalt a telefon.
– Igen? És erről miért nem tudtunk? – ordította a telefonba,
miközben le sem vette rólam a szemét. – Ki az a hülye, aki ezt nem
tartotta fontosnak? Ki van rúgva! Tájékoztassa erről a rendőrséget! Fél
óra múlva leszáll a gépünk.
– Mondd már! – kértem, amikor letette a telefont.
– Igazad volt. Ez a Ryan két hónappal ezelőtt visszatért az
országba. Csak ezzel senki nem foglalkozott… Ez alatt az idő alatt
alaposan felkészülhetett, és egy bosszúszomjas testvérnél nincs
rosszabb. Már bánom, hogy felengedtelek erre a nyavalyás gépre.
Ereszkedni kezdett a repülő. Komoly biztonsági intézkedések
mellett jutottunk el a Johnson Global franciaországi székhelyére, majd
később egy szállodába.
– Most csak a magam feje után megyek, Amy. Nem szeretném
utólag megbánni, hogy magammal hoztalak. Túl nagy a tét.
Bólintottam, hogy oké, és belekaroltam.
Tájékoztattak bennünket a biztonsági protokollról, és arról, hogy
az estély, aminek a rendezését hetekkel ezelőtt annak érdekében kezdtük
meg, hogy megnyugtassuk a befektetőket és partnereket, este hétkor
kezdődik. Bár a nyomozás vezetője felhívta arra is a figyelmünket, hogy
le kellene mondani az eseményt, mert veszélyes. Ugyanis nem találták
az emberünket, Chris Ryant, s valószínűsíthető volt, hogy merényletet
tervez. Amikor ezt meghallottam, akaratlanul is megszorítottam Matt
karját. Nem magamat féltettem, hanem őt. Ez a bűnöző nyilván profi, és
ha hibázunk, nem fogja kihagyni.
Az estélyre hosszú fehér ruhát vettem fel, az oldalán combig érő
vágással; ezt is Matt-től kaptam az egyik rendezvény előtt. Szerettem,
mert nem volt hivalkodó, de rafináltan kihangsúlyozta az alakomat.
Fehér, magas sarkú cipőt vettem hozzá, a hajamat pedig laza, elegáns
kontyba fogtam össze. Mikor kiléptem a folyosóra, láttam, hogy Matt is
nagyon elegáns. A karját nyújtotta nekem.
– Csodaszép vagy, mint mindig. Gondolom, nem tudlak rávenni,
hogy maradj inkább a szobádban – jegyezte meg, mire én a fejemet
ráztam, hogy nem.
 Mindannyian kaptunk egy fülest, hogy tájékozódjunk, ha netán
történik valami. Elindultunk be a terembe. Szinte hallottam a
szívverésemet, annyira hevesen kalapált. A hangulat meglepően jó volt,
és mikor megérkeztünk, taps fogadott bennünket. Matt és én az
emelvényhez lépdeltünk; én olyan ideges voltam, hogy alig tudtam
menni. Valami azt súgta nekem, hogy itt van a merénylő; minden
zsigeremben éreztem, hogy most is lát. Matt felment a színpadra, és
elkezdte a beszédét. Én a tömeget pásztáztam. Ekkor beleszólt a fülesbe
Ryan, Mattnek szánva a szavait:
– Ne csinálj feltűnést, rajtad kívül nem akarok senkit bántani!
Ha megmozdulsz, lelőlek, és nem csak téged. Utasítsd az embereidet,
hogy tűnjenek el!
Én ide-oda kapkodtam a tekintetemet: ha ráfogja a fegyvert,
akkor itt kell lennie valahol. Ekkor megszólalt a tűzjelző, valaki
megnyomta a gombot. Nagy zűrzavar támadt. Mindenki a kijárat felé
özönlött. Matt is megpróbált lelépni az emelvényről, ám ekkor lövést
hallottam, a karját találták el. Vérzett, de szerencsére úgy tűnt, csak
súrolta a golyó.
– Azt mondtam, ne mozdulj! – kiáltott bele a fülesbe újra a hang.
Én Mattet néztem, ő pedig engem. Közben odaszólt Paulnak:
– Vigye ki Miss Avenst, és helyezze biztonságba! Hagyják el a
termet, ne kockáztassanak, amíg az utolsó ember ki nem jut!
Ekkorra már majdnem üres volt a helyiség, mindenki kiözönlött,
csak én álltam ott, és pár méterre tőlem Matt, az emelvényen.
– Menj oda Paulhoz, most!
A fejemet ráztam. Aztán rémülten láttam, ahogy hátul, egy
hangfal takarásából előlép Chris Ryan, és Mattre céloz. Gondolkodás
nélkül elsütötte a fegyverét, Matt hanyatt esett, én pedig a nevét
kiabálva futni kezdtem felé. Úgy éreztem, megállt a szívem, amikor
meghallottam a lövés dördülését. Matt fájlalta a mellkasát, mégsem
vérzett. Széttéptem az ingét… Hála az égnek, golyóálló mellény! Hát
persze! Alig kapott levegőt, és még én is átöleltem, annyira örültem,
hogy semmi baja. De Ryan már közelített felénk, majdnem odaért
hozzánk. Felpattantam, tettem pár lépést felé, és direkt úgy álltam meg,
hogy Matt takarásban legyen, a testemmel akartam óvni őt.
– Menjen innen! Nem magát akarom bántani – kiabálta nekem.
– Nem! Először engem kell lelőnie…
– Túl sok munka van ebben az egészben, ám legyen!
 S már hallottam is az újabb pisztolylövést, meg hogy Matt azt
kiáltja: „Neeee!” Lehunytam a szemem, és vártam a találatot – de nem
éreztem semmit. Amikor körülnéztem, Chris Ryan a lábam előtt feküdt.
Paul hátulról lelőtte. Matt mellettem termett, és tiszta erőből
megrángatott.
– Te teljesen hülye vagy! Elment az eszed? – ordította az
arcomba. – Nem a személyi testőröm, hanem a személyi asszisztensem
vagy! Nem a te dolgod engem megvédeni! Ha még egyszer ilyen
hülyeséget csinálsz, esküszöm, megverlek. – Magához húzott, és olyan
szorosan ölelt, hogy azt hittem, megfulladok. – Őrült nőszemély…
Értesz hozzá, hogyan hozd rám a frászt – suttogta a fülembe.
Nem tudtam megszólalni, még a történtek hatása alatt álltam.
Egy nappal később úton voltunk vissza, San Franciscóba.
Megszületett a fúzió, a kedélyek lehiggadtak, látszólag minden rendbe
jött. Kiderült az is, mi történt: Ryan álnéven beépült a rendőrséghez, a
barátnője pedig a Johnson Globalhoz, s ő volt az, aki tudott minden
lépésről, amit terveztünk. A testvére haláláért Ryan a Johnson Globalt
okolta, vagyis személy szerint Matt Johnsont. Bosszút akart állni. A
baleseteket csak csaléteknek szánta, ezekkel akarta idecsalni Mattet. Be
is jött neki.
A repülőn hazafelé Matt szólalt meg először.
– Amy, én komolyan gondoltam, hogy te és én soha nem
leszünk együtt. – Felvont szemöldökkel sandítottam rá. – Szeretném, ha
nem táplálnál irántam semmilyen gyengéd érzelmet. Azt akarom, hogy
elfelejtsd, ami köztünk történt.
– Miért, te el tudod?
– Itt most nem rólam van szó, ezt te is tudod. Az, hogy én mit
érzek vagy gondolok, ez esetben nem jelent semmit.
– Nekem nagyon is számít.
– Akkor világosabban fogalmazok. Köztem és közted soha nem
lesz semmi, mert nem lehet semmi! Nem kefélek az asszisztenseimmel.
Érthető voltam?
Ezen kiakadtam.
– Én pedig nem kefélek a bunkó főnökömmel. Remélem, ez is
elég világos.
Mindezek után egész úton nem szóltunk egymáshoz. Matt célja
nyilvánvalóan az volt, hogy megbántódjak, és ezt sikerült is elérnie.
Nagyon dühös voltam rá.
 Az önfejűség ára
„A múlt adósságait akkor is ki kell fizetnünk,
ha nem mi csináltuk őket.
A múlt eltörölhetetlen, a múlt a tudat balszerencséje.”

(Paul Georgescu)

Egyre nőtt bennem a lelkesedés a péntek esti bulival

kapcsolatban, ahová Cattel készültünk, egészen addig a pillanatig, amíg
el nem dördült az a bizonyos lövés az estélyen. Amikor Matt a hátára
esett, akkor azt hittem, mindennek vége van. Ez pedig ráébresztett arra
is, hogy a kapcsolatunk azért ennyire gyötrelmes, mert eloldozhatatlanul
méllyé vált. Nem lehetett tudni, van-e visszaút.
Így esett, hogy péntek reggel már nem is nagyon volt kedvem az
esti mulatozáshoz. Beértem az irodába, próbáltam úgy tenni, mint
akinek nincs semmi gondja. Hirtelen ötlettől vezérelve odaléptem
Ivyhoz:
– Nincs kedved ma este bulizni jönni velem és a barátnőmmel?
Abba az új klubba megyünk, aminek az a neve, hogy Sötét Angyalok…
Ivy pont szóra nyitotta volna a száját, amikor hallottam magam
mögött Matt éktelenül dühös hangját.
– Az irodámba, most azonnal!
Én higgadtan feleltem neki:
– Majd ha szépen megkérsz.
Erre elkapta a karomat, és megindult az iroda felé, határozattan,
erőszakosan berángatva engem is maga után. Még láttam Ivy rémült
arcát, de csak megvontam a vállam. Matt becsapta az ajtót, amikor
beértünk.
– Tényleg ennyire ostobák vagytok, vagy engem akarsz az
őrületbe kergetni? – Rettenetesen ideges volt, én azonban lazán, karba
tett kézzel álltam vele szemben. – Céltábla akarsz lenni? A biztonságiak
ott nem tudnak megvédeni. Megegyeztünk, hogy nem mentek olyan
helyre, ahol nagy a tömeg… A fene essen beléd, Amy! Komolyan, a
türelmem a végéhez közeledik…
– Hová lett belőled az úriember, Matt? Egyébként pedig nem
értem, minek még mindig ez a rohadt nagy védelem, Laurie kis barátja
nem is jelentkezett… – mondtam nyugalmat színlelve.
 Felemelte a mutatóujját, és megfenyegetett vele:
– Nem mentek sehová! Megértetted?
– Kapd be, Matt!
Hátat fordítottam neki, és távozni szándékoztam.
– Komolyan beszélek! – ordította utánam.
– Fulladj meg! – mondtam a szemébe, és becsaptam magam
mögött az ajtót.
Délutánig nem is láttam, annál is inkább, mert a munka nagy
részét ebben az időben már rendszerint egyedül végeztem. Nagyon nagy
önállóságot és szabad kezet kaptam tőle, s csak a tényleg fontos
kérdésekben fordultam hozzá. Profivá nevelt. A befektetőink elismerték
a munkám, megbíztak az ítélőképességemben. Az üzleti partnereink
elfogadtak, kivívtam mindenki tiszteletét. Számomra mégis egyetlen
ember elismerése számított. A tanáromé, a mesteremé, a mentoromé.
Matté.
Aznap nem volt sok dolgom, így gondoltam, hamarabb
hazamegyek, készülni az estére.
– Ma már nem jövök vissza, Ivy. Hol van Steve? – Steve volt a
legfőbb személyi testőröm, amióta Matt húgát megtámadták, bár sok
hasznát nem vettem.
– Ebédelni ment, azt hiszem.
– Ha megjön, mondd meg neki, hogy hazamentem.
– Nem várod meg? – kérdezte döbbenten.
– Most nem, tényleg sietek.
– Mr. Johnson nagyon mérges lesz.
– Nem érdekel, mi van Mr. Johnsonnal. Viszlát hétfőn, Ivy.
Kellemes hétvégét!
– Szia, Amy. Jó szórakozást!
Elindultam a mélygarázsba az autómhoz, odaérve keresgélni
kezdtem a slusszkulcsot, amikor rájöttem, hogy az asztalom sarkán
hagytam. Ahhh. Megfordulni készültem, ám valaki elkapott hátulról, és
a szám elé szorított valamit. Szúrós, kellemetlen szagot éreztem, s utána
se kép, se hang.
Amikor magamhoz tértem, és kinyitottam a szemem,
megállapítottam, hogy a kezemet elöl megkötözték, és egy ágyon
fekszem. A rémülettől talpra ugrottam. Mi a fene történt? Hol vagyok?
Mit akarnak tőlem, és kik ezek? Körülnéztem. Egy sötét kis helyiségben
voltam, ablaka nem volt, csak egy felül rácsos vasajtaja, amely elég
masszívnak tűnt. Hangokat hallottam kintről, s éppen nyílt az ajtó.
Nagyon hideg volt, fáztam. Hárman jöttek. Két nagydarab –
emlékeztettek azokra, akik Cat házába betörtek –, és egy harmadik, jól
fésült, fehér zakós szépfiú. Helyesnek helyes volt, de iszonyat gőgös
képe volt, pont, mint Tonyé.
– Nézzétek, fiúk felébredt a mi Csipkerózsikánk!
– Ki a franc maga? – kérdeztem.
– Segítek kicsit. Legutóbb csúnyán beleköptél a levesembe.
– Walter…?
– Okos kislány.
– Mit akar tőlem? Nekem nincs semmim.
– Neked nincs, de a pasidnak van.
– Nekem nincs pasim – mondtam dühösen.
– És ezt ő is tudja? Mert velem elég határozottan közölte, hogy
ha a hajad szála meggörbül, megöl – vigyorgott önelégült pofával. –
Nyugi, mondtam neki, hogy nem a hajaddal fogjuk kezdeni, ne izguljon.
– Mit akar?
– Először Laurie-t. Annak a kis libának fizetnie kell. Másodszor
kártalanítást.
– Soha, akkor inkább most lőjön le. Matt nem alkudozik
senkivel. Szóba sem áll magával.
– Ez érdekes, már megtette. Hívjuk is fel, hallani akarja a
hangodat, cicám.
Elővette a telefonját, és kihangosítva csörgette. A vonal túlsó
végén hamar felkapták.
– Még egyszer ne merészeld letenni, ha beszélek… – hallottam
Matt hangját. Igen, ez nagyon jellemző rá.
– Na, Csipkerózsika, mondj valamit a hercegednek! – tartotta
oda a telefont az arcom elé, de én nem szólaltam meg. – Ne akard, hogy
én bírjalak szóra, mert az nem lesz kellemes… – Én makacsul tovább
hallgattam. – Elég ebből, Randy, törd el a karját!
– Ne! Amy, kérlek, mondj valamit, az isten szerelmére! – bődült
bele a kagylóba Matt.
– Jól vagyok – böktem ki –, ne adj ezeknek semmit, főleg ne
Laurie-t! – hadartam. Erre kaptam egy nagy pofont, amitől vérezni
kezdett a szám, és elestem.
– Ha még egyszer ráemeled a kezed, nem csupán megöllek, de a
szívedet is kitépem, te rohadék! – Matt nagyon dühös volt, azonban
Walter csak nevetett.
– Nem a pasid, mi…? Rendben, Mr. Johnson, ha azt teszi, amit
mondok, visszakapja a kicsikét. Látja, ha előbb szóba állt volna velem,
és nem a védelmet meg a biztonságot erősítgette volna, akkor most nem
lenne itt a szíve hölgye. Azt nem ígérem, hogy nem dolgozom meg,
mert formás kis darab, de a fiúk nem érnek hozzá, ezt megígérem…
Majd’ elhánytam magam a szavaitól.
– Remélem, van bérelt helyed a temetőben, öreg, mert
hamarosan szükséged lesz rá… – Matt keményen vissza akart vágni, ám
én kihallottam a hangjából a pánikot. Reméltem, hogy csak én, mert
nem igazán lett volna jó, ha ez a szemét kitalálta volna, hogy ilyen
sebezhető.
– Na jó, elég a bájcsevegésből! Akarsz még valamit mondani a
hercegednek?
– Sajnálom – suttogtam.
– Ha visszakaptalak, esküszöm, tényleg megverlek… – Ez volt
Matt utolsó mondata, mielőtt Walter bontotta a vonalat.
– Nos, hercegnőm, remélem, tetszik az otthonos kis hely,
magácskának lett berendezve. Most mennem kell, de ígérem, hamar
visszajövök. Addig a barátom gondjaira bízlak. Randim van a pasiddal.
– Majd telefonálni kezdett valakivel. – Igen, a Lincoln Parkban lesz a
találkozó két óra múlva. Nem, nem kell erősítés… Amíg a kicsike
nálam van, nem mer pattogni. – Lenyomta a készüléket, és felém
fordult: – Hazudtam, a lovagod nem fogja megúszni. Aki velünk
packázik, az halott. Veled meg majd jól elszórakozom utána…
– Te mocskos rohadék! – Nekiestem, csépeltem teljes erőből,
amíg Randy fel nem emelte a kezét. Megütött, aztán megint minden
sötétségbe borult.
A leszámolás
„Hiába erő, akarat, mert a kódolt programon
változtatni nem lehet,
a jellem utat tör magának,
a veleszületett ösztön rajzolja a sorsot.”

(Szabó Tibor Benjámin)

Amikor magamra maradtam, körbenéztem, hogy mérlegeljem,

milyen alternatíváim vannak, miből tudnék előnyt kovácsolni. Ki kell
jutnom! Matt miatt. Az én hibám, hogy ilyen nagy pácban van. De miért
nem mondta, hogy ez a szemét jelentkezett, és zsarolja? Ha szólt volna
erről, komolyabban vettem volna a figyelmeztetését én is. Laurie esete
óta hosszú idő eltelt… Honnan kellett volna tudnom?
Gondolkodj, gondolkodj!
Kikukucskáltam az ajtó rácsán, és felmértem a terepet. Volt ott
egy szék, rajta a táskám. Meg kellene szereznem, mert benne van a
mobilom. Nem hagyhatom, hogy tőrbe csalják Mattet… Istenem, segíts!
Az önvédelmen tanult meditációs gyakorlattal próbálkoztam.
Sóhajtottam, kitisztítottam az elmémet, és koncentráltam. Mélyeket
lélegeztem, lehunytam a szemem, törtem a fejem. Most nem eshetek
pánikba! Kell egy jó terv! Végre megnyugodtam, és akkor hirtelen
kipattant a szemem. Ez az! A fejemhez kaptam. Eszembe jutott, hogy
reggel kiengedett hajjal mentem dolgozni, de zavart a koncentrálásban,
hogy folyton a szemembe lógott, így a nagy rohanásban azzal a díszes
borítéknyitó késsel tűztem fel. Az volt kéznél. Ez sajnos rossz szokásom
volt, még az egyetemi éveimből, hogy minden kezembe kerülő
eszközzel feltűztem a frizurám. Levettem a csizmámat; ebben a magas
sarkúban képtelenség lett volna gyorsan futni.
Dörömbölni kezdtem, mire hamar megjelent Randy. Ha
szerencsém van, csak őt hagyták itt.
– Mi a franc van?
– Vécére kell mennem, bunkó.
– Na, még ez is!
Kinyitotta az ajtót, üggyel-bajjal lefejtette rólam a kötelet. Az
ostoba! Kiengedett, és rábökött egy ajtóra, szemben. Én szó nélkül oda
indultam, ahová mutatott. Közben feltérképeztem a szobát, ott a kijárat,
vasszékek, autókulcs az asztalon. Aztán bementem, bezárkóztam, és a
vécékagylóra állva próbáltam kitalálni, hol lehetek. Semmire nem
jutottam, így maradt a másik út. Kijöttem a helyiségből, és elindultam
vissza.
– Kaphatok egy pohár vizet?
– Minek nézel engem, pincérnek? – mondta, de azért hátat
fordított, hogy elmenjen vizet engedni, s nekem ezt a pillanatot kellett
kihasználnom. Hangtalanul mögé léptem, megmarkoltam a kést a
hajamban, mikor megfordult, és nem gondolkodtam, beledöftem. A
döbbenettől térdre esett. Felkaptam az egyik vasszéket, és teljes erőből
fejbe csaptam vele. Összeesett, és elájult.
Elvettem a mobilját, hogy ha mégis túléli, akkor se tudja
riasztani Waltert és csapatát. A táskámat és a slusszkulcsot felkapva
kirohantam a házból. Egyetlen kocsi állt az egész környéken, beültem,
majd indítottam. Végre. Most kezdtem rosszul lenni, az adrenalin
nagyon dolgozott bennem, hányingerem volt, a torkomban dobogott a
szívem. Megöltem egy embert. Az egyik kezemmel a táskámban a
telefonom után kutattam, közben az utcatáblákat kerestem. A
gyorshívón Matt számát nyomtam be. Gyorsan fel is vette.
– Tűnj el onnan! – üvöltöttem. – Ez csapda!
– Hol vagy? – kérdezte meglepetten.
– Megszöktem, de gőzöm sincs, hol vagyok.
– Jellemző – szólt mély, megkönnyebbült sóhajjal. – Mondd az
utca nevét, érted mennek a barátaim!
– Nem, Matt, ez csapda, tűnj onnan, meg akar ölni!
– Tudom. Itt vannak az FBI-os haverjaim, segítenek, de ha
biztos helyen leszel, módosul a terv is.
– Én már biztos helyen vagyok. Menekülj onnan, kérlek! –
Szinte rimánkodtam neki.
– Utcanév? – erősködött.
Bediktáltam a következőt, és ő útba igazított. Mikor már tudtam,
hol vagyok, direkt nem oda hajtottam, ahová irányított, hanem a Lincoln
Parkhoz. Óvatosnak kellett lennem. Leparkoltam, és gondos
körülkémlelés után elindultam megkeresni őket. Tisztában voltam vele,
hogy Walter nem láthat meg. De amikor megpillantottam azt a disznót
balra, és vele szemben Mattet, a szívem úgy kalimpált, majd’ kiesett a
mellkasomból. Tartottam tőle, hogy ez nem fog jól elsülni. Közelebb
lopakodtam, már hallottam azt is, hogy mit beszéltek.
 – Ugye, nem gondolod, hogy ezt megúszod, haver?
– Dehogynem. A kiscsajt Randy barátom gondjaira bíztam. Ha a
találkánk után nem hívom, kinyiffantja a kicsikét, de előbb még ki tudja,
mi mindent csinál vele.
– Itt van minden, amit akartál.
– És Laurie?
– Őt felejtsd el!
– Sajna nem megy, túl sok bonyodalmat okozott.
Közben mozgolódás kezdődött, nyilván az FBI kerítette be őket,
de Walter egyik embere kiszúrta, hogy valami nem stimmel.
Ezek tényleg ilyen hülyék?
Walter persze azonnal vette a lapot, és Mattre szegezte a
pisztolyt.
– Átvertél – kiabálta, azonban én gondolkodás nélkül kiugrottam
a rejtekemből, pár lépéssel mögötte termettem, és nekimentem hátulról.
Fellöktem, hatalmasat esett, de a pisztoly elsült. Rémülten pillantottam
Mattre, aki még mindig ott állt. Ekkor újabb pisztolylövés dördült, s
mikor magam mögé néztem, láttam, hogy Walter immár a földön
fekszik. Valaki lelőtte. Vad tűzharc kezdődött, én megdermedtem,
szerencse, hogy Matt odafutott hozzám, és lerántott magához.
Hihetetlen, de mire vége volt a golyózápornak, mi sértetlenül hevertünk
ott egymásba gabalyodva, összeölelkezve. Matt a testével védett engem.
Akkor sem engedte el a kezem, amikor túl voltunk az egészen.
– Te sosem azt csinálod, amit mondanak neked, igaz? –
kérdezte, majd átölelt, az állát a fejemen pihentette. Így álltunk
percekig, mígnem egy FBI-ügynök odajött.
– Neked köszönhetem az előléptetésemet, öreg – mosolygott
szélesen.
– Nem tesz semmit, haver. Én köszönöm, hogy kihúztál a
szarból! – És kezet ráztak, de Matt engem sem engedett el, továbbra is
szorított magához.
– Sokkal tartozom neked, ennek a kis bandának a lefülelésével
főnököt csináltál belőlem… Mióta próbáltuk már felszámolni őket. –
Aztán rám nézett. Én még mindig Matt ölelésébe burkolóztam. – Nem
semmi a csaj, haver! Egy 110 kilós kigyúrt állatot két vállra fektetett
egy borítéknyitó késsel és egy székkel.
– Meghalt? – A hangomban ott rezgett a félelem. Nem akartam
megölni. Nem akartam gyilkos lenni. Matt mondata visszhangzott a
fejemben: „Gyilkos vagyok!” Ebben a percben már értettem őt. A
karjaimmal még erősebben kapaszkodtam bele.
– Nem, Miss Avens. A tőr nem ment mélyre, felépül, csak
elvesztette az eszméletét, és agyrázkódást kapott. Honnan vette a
bátorságot ehhez a művelethez? Mindig hord magánál ilyet? – Az
ügynök felettébb jól szórakozott ezen.
– Lehet, hogy rendszeresítenem kellene a használatát… De
emellett hasznos volt az önvédelmi tanfolyam is…– Én is elnevettem
magam.
Mikor végre elhagyhattuk a helyszínt, beültünk az autóba. Én
Matt ölébe huppantam, és újra megöleltem. A mellkasára hajtottam a
fejemet, ő cirógatott, majd megszólalt:
– Tartozom neked egy veréssel, halálra rémítettél…
– Bármikor a rendelkezésére állok, Mr. Johnson. De te is hibás
vagy. Nem szóltál róla, hogy felbukkant, és zsarol téged.
– Szerinted miért voltak olyan szigorúak a biztonsági előírások?
A magam szórakoztatására?
– Nem vagyok gondolatolvasó. De igazad van… Nem kellett
volna ellenkeznem. – Néztem a gyönyörű arcát, ő pedig az enyémet. A
számat méregette, és éreztem, hogy vadul zakatol a szíve a kezem alatt.
Végigsimítottam az arcán, majd kicsit megemelkedtem. Nem tiltakozott,
amikor beletúrtam a hajába, és közelebb húztam magamhoz. A szánk
összeért, a csókunk elmélyült. Matt becsúsztatta a kezét a combomon a
ruhám alá, és megmarkolta a fenekemet. Erős lüktetést éreztem a
testemben, és nyöszörögni kezdtem. Ő hirtelen elhúzódott. Na ne! Ezt
nem teheti velem!
De a szemében ugyanazt a vágyat fedeztem fel, amit én éreztem.
A tekintete szinte perzselt. Látta a csalódott arcomat, és rekedt hangon
csak ennyit mondott:
– Mielőtt ezt folytatnánk, hívd fel Catet! Nagyon aggódhat már.
Mondd meg neki azt is, hogy ma éjjel nem mész haza.
Nem tudtam leplezni a boldogságomat, nyomtam egy gyors
puszit a szájára, és már tárcsáztam is.
Beteljesült vágyak
„Az elfojtott szenvedély tűzsugárrá válik.”

Cat magánkívül volt, azonnal Matthez akart jönni, de

megnyugtattam, hogy minden rendben van, nem szükséges idefáradnia,
mert kimerült vagyok, és pihenésre vágyom.
– Holnap, ha már rendben leszek, felhívlak.
Azt azért elmondta, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy a
Fagykirálynál töltsem az éjszakát. Lenyomott nekem egy aggodalmas
testvéri szöveget, miszerint tartsam magam távol tőle, blablabla. Pedig
én éppen az ellenkezőjére készültem, nem akartam meghallani a
figyelmeztetést. Matt tekintete rabul ejtett, egyszerűen megbabonázott.
Csak hümmögtem, és mindenre azt mondogattam feleletképpen Catnek,
hogy „persze”, meg hogy „ja” – amiből a barátnőm leszűrte, hogy
egyáltalán nem figyelek arra, amit mond.
– Amy, Amy, figyelsz rám…?
– Bocs, Cat, most le kell tennem. Ne haragudj! – Matt kivette a
telefont a kezemből, maga mellé dobta, és hevesen csókolni kezdett; én
lovagló pozícióba helyezkedtem, és vadul visszacsókoltam.
Ekkor megállt az autó. Megérkeztünk. Sosem bántam még
ennyire, hogy vége az utazásnak. Felnyögtem, és még egy csókot
loptam. Matt vágytól rekedtes hangon felkacagott:
– Türelem, türelem… – és leemelt az öléből.
Kiszálltunk, felkapott, és a felvonóhoz sietett velem. Még
mindig mezítláb voltam, minekutána a csizmám a börtönömben maradt.
A liftben Matt a falnak préselt, és újra vad csókolózásba kezdtünk. A
teste a testemhez simult, a lába a lábaim közé nyomult. Nem bírtam
tovább, és elkezdtem kihúzni az ingét a nadrágjából. Ő erre elkapta a
kezemet, pont, mikor kinyílt a lift. Sokat sejtető mosolyra húzta a száját.
– Ma este mindketten megkapjuk, amire olyan hosszú ideje
vágyunk, Amy.
Majd megragadta a csuklómat, és húzni kezdett maga után.
María éppen a kis bár hűtőjében matatott, s amikor meglátott minket,
ránk bámult. Én csak inteni tudtam neki, Matt viszont meg sem állt a
szobáig.
Ott szembefordult velem. Mélyen a szemembe nézett, a
pillantása részegítő volt. Kezébe vette az arcomat, és a hüvelykujjával a
felrepedt számat simogatta. Újabb csókot követeltem, ám ő ellépett
tőlem.
– Most tusolj le, én addig csinálok valami vacsorát. –
Csalódottan felnyögtem, ő pedig vigyorgott.
Nagyon jólesett a forró zuhany, s amikor befejeztem, csupán egy
törülközőt csavartam magam köré. Ő már a szobában várt. Nem szóltam
semmit, hanem odalibbentem hozzá, és átöleltem. Lágyan és kínzóan
lassan csókolt meg, nem úgy, mint eddig. Ez most tényleg más volt.
Ezúttal nem a hirtelen düh és a vad szenvedély irányított bennünket.
Most tényleg egymást akartuk. A szemében tűz égett, miközben az ágy
felé vezetett engem; én pedig a nyakát öleltem át, kóstolgattam az ajkát.
Hanyatt döntött az ágyon, majd megszakadt a csók, újra a szemembe
nézett, és a nyakam kezdte kényeztetni az ajkaival és a leheletével.
– El sem tudod képzelni, mit éreztem, amikor az az alak azt
mondta, hogy elkapott… Te az enyém vagy, és senki másé. Hozzám
tartozol… Annyira akarlak, Amy… Megőrjítesz… Elveszed az eszem…
A szavaitól fokozódott bennem a vágy, ő pedig tovább húzott
magával. Az ágy végénél állt meg, én előtte az ágyon térdeltem. A
törülközőmet egy mozdulattal lehúzta rólam, és gyönyörködött a
látványban. Közben elkezdte kigombolni az ingét. Ezt én akarom
csinálni! Reszkető kezekkel lefejtettem róla az inget, majd elkezdtem
csókolgatni a mellkasát. Olyan kínzó lassúsággal, ahogy ő tette az
előbb… Amikor elértem a hasáig, felnyögött. Kigomboltam a nadrágját
is, már csak a fekete bokszeralsója volt rajta, azonban megállította a
mozdulatomat:
– Ne siess úgy!
Hátradöntött az ágyon, és a lábam közé térdelt, úgy nézett rám
fentről. A pillantásától lányos zavarba jöttem. Aztán megemelte a jobb
lábamat, és a bokámtól felfele haladva apró csókokkal borított el. A
vágy, amit éreztem, már szinte szétfeszített. És ő pontosan tudta, milyen
hatással van rám.
– Muszáj megízlelnem téged… – Azzal a tettek mezejére lépett.
– Hmmm, isteni az ízed – folytatta a lassú kínzást. Az ujjai átvették a
szája helyét, és az ajkai a testemen felfelé vándorolva játszadoztak.
Közben kéjesen morgott. – Olyan tökéletes vagy… Annyira finom… –
A szájába vette a mellbimbómat, a másik keze pedig a combjaim közé
furakodott.
Nem bírom tovább, felrobbanok. Végem.
 Megfeszült mindenem, közelgett a pillanat… A nevét
sikoltottam közben. Megvárta, hogy az utolsó remegés is végigfusson
rajtam. Én csupán egy dolgot szerettem volna már, hogy ő is pont így
sikítsa a nevemet, amikor a csúcsra ér.
– Annyira kívántalak már – lihegtem neki, s a lábammal
átkulcsoltam, még mélyebbre húztam magamban, majd úgy
összeszorítottam, ahogy csak bírtam.
Az eddig elfojtott szenvedélyek minden józan gondolatomat
elpusztították. Beszippantotta a testünket és a lelkünket a vágy kavargó
hurrikánja, ahogy ritmusosan együtt mozogtunk.
– Amy! – Teljesült a kívánságom, és vele élveztem én is. Újra.
Pár perccel később, amikor lecsillapodott az érzelmi hullámzás,
megszólalt:
– Szeretlek – suttogta a fülembe, és belefúrta az arcát a
nyakamba.
Éreztem, hogy még hevesen ver a szíve, és kapkodja a levegőt
az orgazmus után.
– Én is szeretlek, Matt Johnson.
Felemelte a fejét, rám nézett, s én megcsókoltam
szenvedélyesen, követelőzőn. Harapdáltam a száját, majd szívogatni
kezdtem. A teste ismét megfeszült; mindent akartam, amit nyújtani
tudott, és mindent adni akartam, amit el akart venni. A nyelveink vad
csatározásba fogtak. A csípőmmel irányítva a hátára fordítottam őt, és
lovagló ülésben kínzó lassúsággal újra mozogni kezdtem rajta. A
körmeimmel végigkaristoltam a mellkasát, válaszul minden
mozdulatnál megemelkedett kissé, és mélyen belém döfött. A hátam
ívben megfeszült, ő felült, és a melleimet kényeztette, majd megragadta
a csípőmet, és gyorsabb ritmusra kényszerített. Ettől elvesztettem az
eszemet, újra felrobbantam. Összerándult mindenem, együtt jutottunk el
a tetőpontra. Átkaroltam, ő is átölelt, így ringatóztunk percekig.
– Elképesztő vagy, Amy. Ilyen jó szexben még életemben nem
volt részem.
Én szorosabban bújtam hozzá.
– Nekem se. Soha.
Egymásba fonódva aludtunk el.
A keserves valóság
„A végzet az ember börtöne.”

Másnap reggel hason fekve arra ébredtem, hogy Matt a hátamat

csókolgatja, és a fenekemet markolássza lágyan. Elmosolyodtam.
Hányszor szerettem volna erre ébredni! Tudomására hoztam, hogy
ébren vagyok, megemeltem a fenekemet. A csókokkal már a nyakamnál
járt… Megborzongtam, és teljesen felizgultam. Az egyik kezével
finoman szétfeszítette a lábaimat, és amikor célhoz ért, erőteljesen
belenyögött a fülembe.
– Máris készen állsz… – Nem szóltam semmit, csak kéjesen
felsóhajtottam, és utat engedtem neki. – Az őrületbe kergetsz, te nő…
Amikor azt hiszem, hatalmam van feletted, rendre kiderül, hogy te
irányítasz…
Mindkét kezével megragadta a csípőmet, felhúzta, és ott tartotta.
Kénytelen voltam felkönyökölni. Ám ami utána következett, arra nem
számítottam: vadul, minden előzmény nélkül belém vágódott. Ahhh, ez
most fáj! Pillanatok múlva a fájdalom helyét átvette a kéj. Ez most nem
az a finomkodó, romantikus szeretkezés volt, mint előző este. Ez vad,
állatias szex volt. De a hév, amellyel megkívánt engem, magával sodort.
Megőrjített a tudat, hogy ennyire akar, hogy ennyire kellek neki.
Reszkettem a gyönyörtől.
– Ne, ne, még neee! – hallottam tiltakozó hangját, s röviddel
később azt a bizonyos másik hangot is, amelyikből kiderült, hogy ő sem
bírta tovább.
A pihenés perceiben így szólt:
– Hányszor szerettelek volna így a magamévá tenni, mikor az
őrületbe kergettél… De nem akartam fájdalmat okozni neked.
Komoly volt az arca.
– Jó reggelt, Mr. Johnson! – mosolyogtam rá, és nyújtózkodtam
egyet. Átkaroltam a nyakát, s lehúztam magamhoz egy forró csókra. –
Mit szólnál egy fürdőkádas lazuláshoz? Vagy inkább zuhanyoznál?
– Fürdőkád, de csak ha te is jössz.
– Természetesen – kacsintottam egyet.
Eltűnt a fürdőszobában, és már hallottam is, hogy megengedi a
vizet. Meztelenül utánamentem; szégyenlős mosollyal fogadott. Rajta
sem volt ruha, a látványától elpirultam. Észrevette a zavaromat, a kezét
nyújtotta, és magához vont. Együtt szálltunk be a kádba; befészkeltem
magamat az ölébe, és így feküdtünk elég hosszú ideig. Idilli volt. Még
sosem éreztem ilyen boldognak és szerelmesnek magam. A keze a
testemen vándorolt, gyengéden simogatva kényeztetett. Én persze
beindultam ettől, és nyilvánvaló volt, hogy ő is. Mikor mocorogni
kezdtem, és szembefordultam vele, mégis azt mondta:
– Nem, kicsim, nem lehet. Azok után, amit az előbb tettem
veled, nem. – De nem igazán hatott meg a tiltakozása. – Lassíts, kicsim!
Lassabban! – Ahelyett, hogy engedelmeskedtem volna, inkább
gyorsítottam a tempón.
Utána percekig öleltük egymást, majd elfordult tőlem, hiába
csókolgattam.
– Neked mindig az ellenkezőjét kell tenned, mint amire kérlek?
– Aztán kis szünet után: – Bocsáss meg! Megint fájdalmat okoztam,
ugye?
– Nem – mondtam, miközben tovább csókoltam. Azonban ő
lehúzta a kezemet a nyakából, és láttam, hogy eltűnt a mosoly az
arcáról.
– Szórakozol velem? Miért hazudsz?
– Nem szoktam ilyesmivel szórakozni. És nem hazudok. Mi
bajod?
Nagyon dühös lett. Kiszállt a kádból, magára tekert egy
törülközőt, és kivonult a fürdőből. Nem tudtam mire vélni a
viselkedését; olyan volt, mintha sokkot kapott volna. Lerogyott az
ágyra, és az arcát a kezébe temette.
– Matt…
– Én figyelmeztettelek, hogy bármihez nyúlok, azt elpusztítom,
tönkreteszem…
– Mi… miről beszélsz?
– Bele sem merek gondolni, mit műveltem veled… Ennek az
egésznek véget kell vetni… Nem tudok uralkodni magamon, amikor a
közelemben vagy.
– Nem is akarom, hogy uralkodj! Azt akarom, hogy önmagad
legyél.
– A fenébe, Amy! Nagyon durva voltam veled. A jó büdös
francba, nem lehetek ekkora szemét! – Felállt, és lesepert mindent az
ágy mellett lévő asztalról.
– Ha neked ez ennyire gáz, akkor felejtsd el.
 – Nem erről van szó. – Leült, és az ölébe húzott. – Szeretlek,
szeretnélek boldognak látni, és tudom, hogy mellettem ez nem fog
menni… Fájdalmat okoztam neked, és észre sem vettem. Én idióta
barom!
– Ne… Ne mondd ezt! – A hangom suttogássá halkult, mert
tudtam, mi következik.
– Egy pillanatra elhittem, hogy talán van esélyem, de ez csak
azért volt, mert annyira görcsösen szeretlek. Hagyjuk ezt abba…
Vegyük úgy, mintha meg se történt volna, jó?
– Micsoda? Mintha meg se…? Te tehetsz úgy, de én nem! –
Kibontakoztam az öleléséből, és elkezdtem összekapkodni a ruháimat.
– Amy, én ezt nem úgy értettem, hogy…
– Nem érdekel, hogy értetted, elegem van ebből. Az én életem se
volt sétagalopp, velem is történtek rossz dolgok. Tudod, mit, csak hogy
tudd… Gyerekkoromban a baleset után pszichológus foglalkozott
velem, hogy újra beszélni kezdjek; megnémultam. Én voltam a hibás a
balesetért… Hisztiztem valami kis szarság miatt, és az apám, aki
vezetett, éppen velem veszekedett… A következő, amire emlékszem, a
kórház. Én voltam az oka mindennek. Én tehettem róla, mégsem
gondolom azt, hogy nem érdemlek esélyt az életben! – ordítottam, és
sírni kezdtem.
– Nem te voltál a hibás. Az apád nem tudta volna elkerülni az
ütközést. Olvastam a rendőrségi jegyzőkönyvet. A kamionos áttért a
szembejövő sávba. – A hangja higgadt volt.
Mi a szösz? Lenyomozott engem? Vajon mit talált még? Ezek
szerint tud Tonyról is?
– Látod, velem kapcsolatban ez a véleményed, de mikor én
mondom azt, hogy nem tehetsz Martin betegségéről, mégsem hiszel
nekem – szipogtam.
– Sajnálom, Amy. A mi történetünk lezárult, ennek véget kell
vetni, mielőtt komolyabb bajod esne. – Farkasszemet néztünk, és
elborította az agyamat a keserűség.
– Már úgyis megkaptad, amit akartál.
Fájjon neked is, ha nekem fáj. Úgy nézett rám, mintha szellemet
látna, s mivel nem reagált, elhagytam a szobát és a házat is.
Az utolsó kétségbeesett kísérlet
„A remény felüti a fejét a lélekben,
hogy aztán fájdalmasan eltiporja a valóság.”

Hetekre csendbe burkolóztam. Catnek is csak napokkal később

meséltem el a történteket, mert nem tudtam sírás nélkül beszélni az
eseményekről. Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Az is megfordult a
fejemben, hogy felmondok, és elmegyek, de valami nem engedett.
Legbelül azt súgta egy hang, hogy én ugyanolyan fontos vagyok
Mattnek, mint ő nekem. Szerettem volna boldoggá tenni őt, és látni,
ahogy gondtalanul mosolyog.
Az irodában azonban került engem, amitől külön megalázva
éreztem magam. Szinte menekült előlem, még el is utazott pár napra, s
egyedül én sejtettem, hogy ez is kizárólag a távolságtartásról szól.
Esélyt sem adott nekem. Én tálcán kínáltam neki mindenem, és most
nem volt semmim, csak az üresség és a kín marcangolt. Szerettem őt,
mindennél jobban szerettem. És tisztában voltam vele, hogy ez nem
mehet így tovább, lépnem kell, mert ebben mindketten tönkremegyünk.
Elhatároztam, hogy mikor hazajön az üzleti útjáról, teszek egy utolsó
próbát. Egy kicsit könnyített is a lelkemen ez a terv. Vagy így, vagy
úgy, de legyen vége ennek a tarthatatlan állapotnak, ez volt mindkettőnk
érdeke.
Két nappal később, reggel, amikor megérkeztem az irodába,
láttam, hogy nyitva van Matt ajtaja. Hirtelen felindulásból Ivyhoz
léptem.
– Ivy, beszélnem kell Matt-tel. Megtennéd, hogy nem kapcsolsz
neki senkit?
– Persze.
– Nagyon köszönöm.
Bekopogtam a nyitott ajtón, ő felnézett rám. Milyen szerencse,
hogy így kitettem magamért ma! Egy fehér, nagyon szexi kis ruhát
vettem fel, fekete, magas sarkú csizmával. A dresszem túl rövid, a
dekoltázsom túl mély volt, ám ez pont kapóra jött. Cat szekrényében
találtam ezt a ruhát, szóval ez a nő nem is én voltam, de most szükség
volt erre a kis pluszra. Matt végigmért, majd visszafordult a
papírhalomhoz.
– Nem érek rá. Később! – A hangja közönyös volt.
 Erre jól bevágtam az ajtót belülről. Úgy meglepődött, hogy
ugrott egyet a székében.
– Én viszont most fogom elmondani, amit akarok. – Odamentem
az asztalához, és farkasszemet néztem vele. Nem volt konkrét tervem,
viszont azt gyanítottam, hogy ha kihozom a sodrából, akkor nyert
ügyem van. Így felültem az asztala tetejére, a fedetlen combjaimat
szinte az orra alá dugtam.
– Ne légy gyerekes, Amy! Ennek nincs semmi értelme.
– Tényleg nincs? – Elvettem a kávéscsészéjét, megittam az
utolsó korty kávéját, majd kéjesen lenyalogattam a kanalat.
Ő közben nagyokat nyelt, és nem tudta levenni rólam a szemét.
– Ne légy közönséges!
– Ki, én? Közönséges? Ha az lennék, régen az öledben ülnék, és
a nyelvem mélyen a torkodban lenne, a kezem pedig… – Nem
folytattam, hanem a nadrágjára pillantottam, amelyen elég jól
szemrevételezhető jele mutatkozott annak, hogy elértem a célomat.
Majd beleharaptam az alsó ajkamba, hogy tovább hergeljem.
– Te álnok kis boszorkány… – felelte, és az ölébe rántott. A
következő másodpercben már vadul csókolt. Istenem, mennyire
hiányzott ez nekem! Szenvedélyesen visszacsókoltam. Nem szabad,
hogy gondolkozzon, én sem akarok gondolkodni, csak érezni. Beletúrt a
hajamba, feltolta az amúgy is rövid szoknyám. Felül is megszabadított a
ruhámtól, az egész a derekamra csúszott. Teljesen kész voltam, és
éreztem, hogy ő is. Az illata megrészegített, az érintése perzselt. Vad
ritmusba kezdtünk, s nem kegyelmeztem neki, ahogy ő se nekem. A
sikolyom elfojtásaként a nyakába haraptam, és ő viszonzásképpen még
jobban szorított magához. Utána jó darabig egymásba temetkeztünk;
úgy öleltem, mintha sosem akarnám elengedni. Mikor a légzésünk
lelassult, Matt megszólalt:
– Ez nagy butaság volt, ugye, tudod? – És a homlokomra
nyomott egy csókot.
– Ha ez kell, hogy az enyém legyél, mindennap elcsábítalak.
– De ettől nem változott semmi, remélem, érted.
– Az nem elég, hogy nem tudunk létezni egymás nélkül?
Minden levegővétel fáj, mióta nem vagy a közelemben. Szeretlek –
suttogtam.
– Nem tudom, mit kellene tennem, hogy ne érezz így, hogy
gyűlölj…
 – Miért? Te szeretsz engem, én pedig téged. Ez miért nem lehet
ennyire egyszerű? Vegyük magunkhoz a kis Emilyt, és legyünk
boldogok! Legalább próbáljuk meg! Kérlek…! – Szinte már
könyörögtem.
– És ha nem sikerül? Mindkettőtök boldogságát kockáztatnám.
Sosem akartam még ennyire, hogy más életem legyen. Én is szeretlek
téged – végigsimította az arcomat, majd lehajolt, és megcsókolt –, de ez
többet nem fordulhat elő!
Ellépett tőlem, s máris fájt a hiánya. Felhúztam a ruhámat a
vállamra, alul pedig le, közben ő is rendbe szedte magát. Iszonyúan
feldühített, nem bírtam visszafogni magam, és tiszta erőből elkezdtem
verni a mellkasát az öklömmel.
– Gyűlöllek! Gyűlöllek! Ezt akartad? – és folytak a könnyeim.
Lefogta a kezeimet, átölelt, ringatott.
– Bárcsak úgy lenne… Megígérem, hogy többet nem bántalak…
Soha többet nem érek hozzád. Megígérem…
– Nem! Nem!
Hihetetlen megalázó volt ez az egész. Elcsábítottam egy férfit,
aki utána közölte velem, hogy nem kellek neki. Feldúlt voltam, és
zaklatott. Ennél mélyebbre már nem süllyedhetek.
Kudarc és démonok
„Amit gyásznak nevezünk, talán nem is
az afölött érzett fájdalom, hogy halottaink
nem térhetnek vissza az életbe,
hanem fájdalom amiatt,
hogy ezt nem is tudjuk kívánni.”

(Thomas Mann)

Otthon is csak a magány fogadott; Catnek valami munka miatt

megint el kellett utaznia. Végre megtalálta önmagát, alapított egy céget,
reklámmenedzserként próbálkozott. Tetszett neki a feladat, mindig is
imádta a szervezkedést. Örültem a sikerének, de most nagyon hiányzott:
nem volt kinek kiönteni a szívemet. Jobb híján beültem hát a kocsimba,
és céltalanul autókázni kezdtem a városban.
A megalázottság érzésénél nem hiszem, hogy valaha átéltem
volna rosszabbat. Soha nem futottam egy férfi után sem, erre most
komplett hülyét csináltam magamból. Szétvetett a keserűség és a
tanácstalanság. Ez a férfi mindent megváltoztatott, és hogy ez így lesz,
azt már az első nap sejthettem volna, hiszen szikrázott közöttünk a
levegő. Azt a fizikai vonzalmat, amit iránta éreztem, előtte még sosem
tapasztaltam. Akkor dühített, hogy pont egy ilyen alak tetszik, aki
ennyire hideg és modortalan. Aztán megismertem, és rájöttem, hogy
nagyon is melegszívű és figyelmes. Beleszerettem. Hogy mikor? Nem
tudom. Először csak csodáltam és felnéztem rá, rajongtam érte, utána
már gőzöm sincs, mit éreztem. A rajongást és a szerelmet igen keskeny
mezsgye választja el egymástól. Sokszor megkülönböztetni sem lehet
őket.
Bárcsak tudnék parancsolni az érzelmeimnek…!
A merengésemből autóduda hangja zökkentett ki. Majdnem
balesetet okoztam, olyan figyelmetlenül vezettem. Ezek után jobbnak
láttam, ha leparkolok, és összeszedem magam egy kicsit. Amikor
körülpillantottam, hogy megállapítsam, hol is álltam meg, akkor vettem
csak észre, hogy Alex irodájánál járok.
Megadtam magam a sorsnak; nyilván valami szándéka van
velem, ha idetévedtem. Alex titkárnője nagyon kedvesen fogadott, és
késlekedés nélkül bejelentett.
 – Mr. Cross fogadja önt. – Biccentettem, és bementem.
– Jó reggelt! Hát téged meg mi szél fújt erre? – mosolygott
szélesen.
– Nem tudom – vallottam be, és lerogytam egy székbe. –
Tényleg nem tudom.
– Valami baj van? – Aggodalmassá vált az arca.
– Szeretem őt, de én nem szállhatok szembe a démonaival. Nem
harcolhatok egy kényszerképzettel, egy szellemmel… – bukott ki
belőlem.
Nem szólt semmit, csak odajött, leguggolt elém, és letörölte a
könnyeket a szememről. Észre sem vettem, hogy sírok.
– Matt régóta küzd ezzel a démonnal – mondta keserűséggel a
hangjában.
– Az a baj, hogy már nem is küzd, feladta. – Kitört belőlem a
zokogás. Alex átölelt, és simogatta a hajamat.
– Igazad van. A temetőben sem járt egyszer sem. A mai napig
nem tudja ezt feldolgozni.
– Nem tudom, mit tegyek… Hogyan segítsek neki?
– Szerintem üsd le, rabold el, és töröld ki a memóriáját. Segítek!
– mosolygott vidáman. Én is elmosolyodtam, amikor elképzeltem a
dolgot.
Elgondolkodva néztem az arcát, és azon töprengtem, miért nem
inkább Alexbe szerettem bele. Igazán vonzó férfi, kócos sötétszőke haja,
barna szeme van, folyton jókedvű… Nála mindig tudja, mire számíthat
az ember…
Alex megfogta az arcomat, és váratlanul megcsókolt. Én azonnal
elhúzódtam, és fel is ugrottam a székről. Úgy néztem rá, mintha valami
rémet látnék.
– Ne haragudj! Nem akartam, csak…
– Nem kellett volna idejönnöm – vágtam a szavába. – Te ne
haragudj!
– Tehetnénk úgy, mintha ez meg sem történt volna? – kérdezte,
én csak bólintottam, és már indultam is ki az irodából. De elém állt: –
Nem akarom, hogy így menj el. Elnézésedet kérem… Őszintén
reméltem, hogy nem csókolsz vissza.
– Te teszteltél engem?
Na, ezen meglepődtem.
– Tudni akartam, tényleg szereted-e. Matt nagyon értékes ember,
de… a bankszámlája is az. – Aha. Végre leesett, mit akar ezzel
mondani.
– És, átmentem a vizsgán? Ti, milliomosok mind öntelt bunkók
vagytok. – Ki akartam menni az irodából, ám újra utamat állta.
– Matt olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Kötelességem
megóvni őt a csalódásoktól. Tényleg ne haragudj!
– És meddig mentél volna el? Gondolom, egy kóbor numerát
még véletlenül sem hagytál volna ki. Aztán meg eldicsekedtél volna
vele Mattnek… Valóban te vagy a legjobb barát a világon! – jegyeztem
meg ironikusan, majd megkerültem, és otthagytam. Minek is jöttem ide?
Még hallottam a hangját, amint utánam kiabált:
– Amy, kérlek, ne haragudj! Tényleg nem akartalak
megbántani… – De ezt már válaszra sem méltattam.
Később, az autómban elsírtam magam. Most mi legyen?
Egész éjszaka azon gondolkoztam, hogyan segíthetnék Mattnek
túllépni a saját árnyékán. Aztán támadt egy ötletem. Rosszabb már
úgysem lehet.
Másnap reggel az irodában beszéltem Paullal, és megkértem egy
kis szívességre.
– Miss Avens, minden tiszteletem a magáé, de ez nem jó ötlet,
higgyen nekem! Ebből nagy baj lehet.
– Muszáj megpróbálnom. Segítsen nekem, kérem! –
Összekulcsoltam a kezemet, úgy könyörögtem, szépen néztem rá,
mindent megtettem, hogy meggyőzzem. Végül bólintott. – Köszönöm.
– Én akkor is azt mondom, hogy ennek nagyon rossz vége lesz.
Miss Avens, gondolja át!
– Nincs más választásom, Paul.
Délután volt egy megbeszélés kint, a városban, amelyre Matt-tel
mindketten hivatalosak voltunk. Egész úton oda is, vissza is levegőnek
nézett, ami persze nagyon rosszulesett nekem. Aztán amikor Paul
megállította az autót a megbeszélésünk szerint, Matt végre felemelte a
fejét a laptopjából, és megtudakolta:
– Hol vagyunk, Paul? Miért álltunk meg itt?
– Én kértem meg erre a szívességre Pault. Mutatni szeretnék
neked valamit – vallottam be.
– Nincs erre időnk. Menjünk vissza az irodába! – mondta
hidegen.
– Kérlek, csak öt perc… – Láttam, hogy nem tetszik neki a
dolog, de kiszállt, én pedig követtem. Elkezdtünk sétálni.
– Bízol bennem? – kérdeztem tőle.
– Miért, mire készülsz? Mire akarsz kilyukadni? – Ekkor
hirtelen megtorpant, mert meglátta a feliratot: „Szent Johanna temető”.
Pánik, kétségbeesés futott végig az arcán. – Neked teljesen elment az
eszed! – emelte fel a hangját. – Mi ezzel a célod?
– Nem vagy jól, Matt. Úgy teszel, mintha jól lennél, de nem.
Falat emeltél magad köré.
– Jól vagyok.
– Rendben, akkor menjünk be! – válaszoltam higgadtan, és bele
akartam karolni, de elrántotta a karját.
– Hogy? Mi? Miért csinálod ezt?
– Azért, mert azt akarom, hogy élj végre! Szeretném, ha
közelebb engednél magadhoz, hogy segíthessek ezt feldolgozni.
Szeretnék segíteni neked.
– Azzal segítenél a legtöbbet, ha békén hagynál. Ne avatkozz az
életembe! Szállj le rólam! – Nagyon mérges volt, és már indult volna
vissza, ám elé futottam, és megállítottam.
– Tudom, mit érzel… – folytattam volna, ám ekkor olyan dühöt
zúdított rám, mint még soha. Annyira kiabált, hogy hátrább húzódtam
egy lépést. Nem számítottam rá, hogy így kiborul. Nagyon szégyelltem
magam Paul előtt is.
– Te nem tudod elképzelni, milyen érzés ez! Fogalmad sincs
róla, mit érzek! Megöltem a saját testvéremet!
– Nem a te hibád volt, Matt. Nem a te hibád! Nem kell ezt
egyedül végigcsinálnod. Ez igazságtalanság. Kirekesztesz engem, pedig
én szeretlek.
– Ezt ne mondd nekem! Ezt ne! Hagyj engem békén! –
Indulatosan ránézett újra a temető táblájára, majd az autó felé vette az
irányt. Ismét elé álltam.
– Kérlek, csak próbáld meg! – makacskodtam. Megragadta a
karomat, és kíméletlenül nekilökött a ház falának. Ez igencsak fájt.
– Mit akarsz? Mit tegyek, hogy leszállj végre rólam? – ordított
velem. – Mondjam azt, hogy jót szórakoztam veled, és ennyi? Hogy
nem jelentesz nekem semmit? Akkor tessék! Sosem voltál több nekem
egy jó szexpartnernél, és megkaptam, amit akartam. Slussz! – Azzal
elindult vissza az autóhoz.
– Mondhatsz, amit akarsz, de tudom, hogy nem ez az igazság…
– Közben elsírtam magam. – Nem akarom, hogy abban a börtönben éld
le az életed, ahová zártad magad! Matt! Kérlek! – Azonban nem
válaszolt, hanem beszállt a kocsiba, és elhajtottak.
Igaz, benne volt a pakliban, hogy rosszul is elsülhet a tervem,
mégis reménykedtem, hogy Matt talán hajlandó lesz megpróbálni.
Velem.
A csalódottságtól a taxiban megállíthatatlanul folytak a
könnyeim, és egész éjszaka nem bírtam abbahagyni a sírást. Már
tényleg nem volt több ötletem, mit tehetnék. Az is megfordult a
fejemben, hogy ezzel az ostoba tervvel valószínűleg mindent
elrontottam.
Keserves búcsú
„A remény elvész, az álmok összetörnek.”

Nagyon dühös voltam. Nem is annyira rá, mint inkább magamra.

Miért gondoltam, hogy ettől minden megváltozik? A remény a
legerősebb gyökér, de az enyémet most kitépték, már nincs mibe
kapaszkodnom.
Cat közben hazaért, lelkesen mesélni kezdte az élményeit, csak
aztán leolvasta az arcomról, hogy valami bajom van. Faggatott,
szitkozódott, dühöngött a kétségbeesésemet látva. Beszámoltam neki a
legutóbbi irodai légyottunkról Matt-tel, és a temetőben történtekről is.
– Micsoda, te elcsábítottad? Ne már! Megőrültél?
– De te is ezt tanácsoltad… A kis fehér rucidat is kölcsönvettem
hozzá.
– Az én vagyok, neked viszont több eszed van ennél… Nem
gondoltam, hogy komolyan veszed – hebegte.
– Egymásnak estünk az íróasztalán, utána meg tapintatosan
kidobott. Olyan megalázó ez az egész. – Elrejtettem az arcomat előle.
– Az nem lehet. Te szexeltél a főnököddel az irodában? Az
asztalán? Tényleg nem vagy önmagad.
– Miután elküldött, gondoltam, jó ötlet, ha szembesítem a
démonaival, de totális kudarcba fulladt a tervem. Most tényleg nem
tudom, mi legyen.
A barátnőm átkarolt, és egész éjszaka vigasztalt. Nem lett volna
jó egyedül maradni.
Másnap reggelre sem lett jobb a helyzet.
Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló. Annyi férfi közül miért
pont ebbe kellett nekem beleszeretnem? Nyilvánvaló volt, hogy ezt így
nem tudom folytatni. Alig bírtam rávenni magam, hogy bemenjek
dolgozni.
Az irodába érve Ivy szólított meg:
– Mr. Johnson kérte, hogy ha megjöttél, menj be hozzá.
Felnyögtem, most nagyon nem akartam látni Mattet. Nem
éreztem magam elég erősnek ehhez.
Kopogás nélkül bementem. Ám ami ott fogadott, arra a
legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna. Matt az asztala előtt állt,
és a cég ribancának, Mandynek a nyelve volt a szájában. Azt hittem,
menten elhányom magam. Mindketten rám néztek. A szám elé kaptam a
kezem, öklendezni kezdtem, de hogy ne legyen tanú, megfordultam, és
a liftig futottam. Ezt nem bírom ki, ezt nem. Ilyen messzire megy, hogy
meggyűlöljem, ez a bosszúja… Kirohantam az épületből, a lelkemben
dúló hurrikán kikívánkozott, a parkolóban kiüvöltöttem a bánatomat a
semmibe, levegőért kapkodtam, majd kitört belőlem a hisztérikus
zokogás. Összeomlottam. Még aznap megírtam a felmondó- és a
búcsúlevelemet Mattnek.
Cat nem tartotta jó ötletnek, hogy elutazzam, de én tudtam, hogy
nincs más választásom. Ha túl akarom élni ezt, másként nem megy.
Olyan messzire kell kerülnöm tőle, amennyire csak lehet. A fájdalom,
amit éreztem, semmihez sem volt fogható. Összetörte a szívemet,
eltiporta a lelkemet. Még erre is képes volt, csak hogy feladjam. Hát
akkor feladom. Feladtam.
Nagyon korán mentem be az irodába, mert biztos akartam lenni
benne, hogy senkivel sem futok össze. Az asztalára tettem a leveleket és
az autóm kulcsait. Egyetlen dolgot vittem csupán magammal: a
festményt a falról. Ez volt az, ami a legkedvesebb volt nekem. Minden
mást visszajuttatok neki, Cat már elkezdte intézni ennek a mikéntjét.
Ahogy álltam ott, megrohamoztak az emlékek. A találkozásunk, az első
csók, a legszebb, legmeghatóbb pillanatok. A szemem tele lett
könnyekkel.
– Isten veled, Matt. Szeretlek! – suttogtam, végigsimítottam az
asztalán, és kimentem az irodából.
Meg sem álltam Tennesseeig.
HAT

Matt
A döntéseink következménye
„Ahogy a tenger mossa a homokos partot,
úgy mossa a szerelem az akaratot.
Jön egy erős hullám, és magával ragad,
s akár a víz jön, akár a szerelem, a gát átszakad.”

Az irodámba érve nagy volt a csend, túl nagy. Benéztem

Amyhez, de sehol semmi, pedig már elég késő volt. Átmentem a
szobámba, és láttam, hogy az asztalomon két boríték hever, mindkettőn
Amy kézírása, meg az autó kulcsai. Pánikszerű rossz érzés fogott el, a
szívem kalapált a mellkasomban, miközben kinyitottam az első
borítékot.
Kedves Matt!
Nem igazán tudtam, hogyan kezdjem a búcsúlevelemet. Talán a
legelején…
Volt egyszer egy lány, aki hitt a mesékben. Hitte, hogy lesz egy
álom, amiből sosem ébred fel. Hogy ez örökké tart majd, és remélte,
hogy többé nem lesz egyedül. Csak szeretetre és megértésre vágyott, két
ölelő karra, arra, hogy szeressék, semmi másra, csak rád. Nem értette,
miért kér olyan sokat, hogy miért nem találhat boldogságot, oltalmat.
De minden álom véget ér egyszer, és a gyönyörű tavasz helyére
beköszönt a zord tél. Én mégis hinni akartam benne, hogy minden jó
lehet, és együtt minden akadályt legyőzünk, hogy a szerelem csodákra
képes. Nem akartam elmenni, küzdeni akartam, ha már egyszer nagy
nehezen megszereztelek. Nem akartalak elveszíteni, lemondani rólad.
Hittem benned, hittem kettőnkben, hittem a közös jövőben. Most mégis
borzongás fut át a testemen, mert tudom, nem vagy, és nem is leszel
soha az enyém. Neked nem számít, amit irántam érzel, elnyomod, és a
boldogtalanságot választod, nem törődve azzal, hogy ezzel engem is
abba taszítasz.

Csupán egyetlen dolgot akarok elmondani neked: szeretlek!

Amíg élek, szeretni foglak, sosem fog elmúlni ez az érzés. De nem bírom
tovább. Úgy érzem, mintha a szívemet kitépték volna a helyéről.
Lélegzem, létezem, mégsem élek. Így elmegyek, el kell mennem. Nem
bírom elviselni a gondolatot, hogy nem ölelhetlek meg, nem
csókolhatlak meg, nem lehetek a tiéd testemmel-lelkemmel, egy
kényszerképzet miatt, amit bemesélsz magadnak. A legnehezebb, hogy
arra kényszerítesz, nézzem végig, ahogy a poklok poklát éled át,
szenvedsz, és az örök sötétségbe zárkózol. Olyan dolgokat teszel,
amelyekről tudod, hogy fájnak nekem, csak hogy meggyűlöljelek. Ki
kell, hogy ábrándítsalak, sosem foglak utálni, mert szeretlek. Szerelmes
vagyok beléd, és ez olyan érzés, ami tisztább bárminél. Én ismerlek,
Matt, tudom, milyen ember vagy. Nem lehet velem mást elhitetni. Nem
akarom, hogy önpusztításba kezdj miattam, inkább elmegyek. Már
tudom, nem küzdhetek, nem vagyok elég erős. Feladom. Sok csatát
nyertem, de a háborúban te győztél. Azt azonban jó, ha tudod, kedves
Világ Ura, hogy van egy dolog, amin nem változtathatsz, amit nem te
irányítasz. Élet és halál. Meg kellene békülnöd a múlttal, és azzal a
ténnyel, hogy a sorsot nem te irányítod, nem magadat kellene
hibáztatnod. Ez így rendeltetett. Ha Martin maradt volna életben, te sem
vártad volna el tőle, hogy egy életen át megtagadja magától a
boldogságot. Fáj, hogy ezt nem látod be. Eleget vezekeltél már. Sosem
foglak, és nem is akarlak elfelejteni. Emlékezni akarok arra, hogy így is
lehet valaki iránt érezni.

Isten veled, Matt. Azt kívánom, hogy találd meg a lelki békéd.

Amy

A másik borítékban a felmondólevele volt. Törni-zúzni tudtam

volna. Mindent elvesztettem. Elértem, amit akartam… Velem nem lett
volna boldog. Én nem lehetek boldog. Azzal próbáltam nyugtatni
magam, neki így lesz a legjobb.
De ki kellett öntenem valakinek a szívemet, és Alex volt az
egyetlen, akihez fordulhattam.
– Elment – mondtam neki, miután beléptem az irodájába.
– Kicsoda? Amy? Mit csináltál, te nagyon hülye?
– Nyilvánvalóvá tettem számára, hogy én és ő sosem leszünk
együtt úgy, ahogy ő szeretné… Tettem róla, hogy utáljon, mégsem
gyűlöl. Ezt hagyta itt nekem. – Alex asztalára dobtam a búcsúlevelet.
– Mit csináltál vele?
– Hagytam, hogy szemtanúja legyen, ahogy az a ribanc Mandy
rám mászik. Ez hatásos volt.
 – Ezzel mindent tönkretettél. Elveszítetted őt.
– Az volt a cél, hogy feladja. A temetővel kicsapta nálam a
biztosítékot… Nem akartam, hogy elmenjen, csak hogy feladja. Hát…
sikerült. De… megőrülök… Mi lesz, ha többé nem láthatom őt…? Úgy
érzem, megbolondulok… – Fel-alá járkáltam az irodában, mint valami
ketrecbe zárt állat. Aztán folyni kezdett belőlem a szó. Alex hosszú
ideig nem szakított félbe.
– Amikor első nap megpillantottam, mintha angyalt láttam volna
az irodámba lépni, az egész lénye úgy ragyogott. Éreztem, hogy
veszélyes rám nézve, mert teljesen elbűvölt. A haragos smaragdzöld
szemével, a csókolni való szájával… Valami megmozdult bennem.
Láttam már sok gyönyörű nőt, de egy se volt olyan, mint ő. Sugárzott
belőle az ártatlanság, a naivitás, ugyanakkor vakmerő, szenvedélyes,
tüzes, makacs és lázadó volt… Nem tudom, mi ütött belém, hogy
felvettem. Később rá kellett jönnöm, ez a lány nem csupán bájos és
szép, de okos, talpraesett és határozott. Nem lehet megfélemlíteni. Pedig
én próbáltam, hidd el… Annyi lehetetlen feladatot adtam neki, hátha
feladja, de nem! Megcsinálta, öregem. Leesett tőle az állam. Egyiket a
másik után befejezve, megoldva dobálta az asztalomra. Kivívta a
tiszteletemet és a csodálatomat. És közben megőrizte a tartását és a
büszkeségét. Mindig is ilyen asszisztenst kerestem… Próbáltam távol
tartani őt magamtól, de úgy elég nehéz, ha lépten-nyomon együtt kell
lenned vele… Bunkó, kiállhatatlan és időnként szemét voltam vele. Azt
akartam, hogy gyűlöljön. Mert nem tudtam parancsolni a bennem
támadt vágynak, és azt hittem, hogy ha elérem, hogy ne bírjon elviselni,
akkor meg lesz oldva a probléma. Annak az esélyét, hogy teljesen
belehabarodom, ki akartam zárni, de erre sem úgy reagált, mint a
legtöbb nő. Felvette a kesztyűt. Nem hisztizett vagy borult ki. Nem
rohant ki sírva az irodából. Visszavágott, vagy széles mosollyal az arcán
csak tette a dolgát. Gyönyörű, mikor mérges, a smaragdzöld szeme
szikrákat szór, és az arcán megfeszülnek az izmok, ettől még
kívánatosabb lesz… Dühített, nagyon dühített. Pedig ő elszántsággal,
szenvedéllyel és csodálattal a szemében hallgatott minden alkalommal,
amikor tanítottam. Tényleg tanulni akart… Aztán már nem akartam
összetörni az álmait, nem is szekáltam annyit. Elkezdtem jól érezni
magam vele, mellette. Amilyen csodálattal a szemében nézett rám, attól
úgy éreztem, jobb emberré válhatok, és talán tényleg azzá is váltam,
mert az alkalmazottaim se feszengenek már annyit, ha egy légtérbe
kerülnek velem. Nem rettegnek úgy… Azt hiszem, nemcsak ő tanult
tőlem, én is sokat tanultam tőle. Csakhogy aztán elkezdtem álmodni
vele, fantáziálni róla… A csodás ajkairól, a gyönyörű arcvonásairól, a
tökéletes idomairól. Elvesztem. Éreztem, hogy elvesztem. Azt hittem,
hogy ez a büntetésem Martin miatt, hogy szenvedjek egy beteljesületlen
szerelemben… Féltem, hogy elveszítem a fejem. És meg is történt
aznap, amikor olyan hevesen flörtöltél vele az irodámban…
– Hé, haver, én nem így emlékszem. Ő flörtölt velem. Meg kell,
hogy mondjam, olyan jól csinálta, hogy ha nem láttam volna, hogy rá
vagy indulva, akkor még aznap hazavittem volna.
– Ráindulva? Én? Ennyire nyilvánvaló volt?
– Az. Kettétörted a ceruzád, emlékszel? Azt is levágtam, hogy
téged akar hergelni. Mikor átmentem az irodájába, elnézést is kért a
színjátékért, és távolságtartó lett.
– A kis boszorkány… Én meg lépre mentem. Mindig tudja,
hogyan hozzon ki a sodromból, hogyan irányítson. Ez dühít a legjobban.
– Emberedre akadtál, öregem.
– Inkább adj valami tanácsot! Mi a fészkes fenét csináljak most?
Hogyan töröljem ki a gondolataimból, a szívemből?
– Szerintem ne harcolj! Vedd feleségül!
– Te nem vagy magadnál. Nem akarom tönkretenni az egész
életét… Csak a fájdalom, a szenvedés várna rá. Jobbat érdemel. Én egy
selejtes, szerencsétlen alak vagyok. Mindenkire bajt hozok.
– Az nem jutott még az eszedbe, hogy ő lehet a kulcs a
boldogsághoz? Szereted, és ő is téged. Mi a fenére vársz?
– Alex, számomra olyan, hogy boldogság, nem létezik –
nyögtem ki elkeseredetten.
– Te tiszta hülye vagy, barátom. Az élet tálcán kínálja neked az
esélyt, a megváltást, a felejtést. Ragadd meg!
– Nem tehetem. Semmi nem marad büntetlen. Amit én tettem, az
megbocsáthatatlan… Nem akarom, hogy ő fizessen meg a hibáimért,
annál jobban szeretem őt.
– Te egy barom vagy! Egy hatalmas barom. Szerinted milyen
érzés az nekem, a legjobb barátodnak, hogy sosem látlak boldognak? –
Alex teljesen kikelt magából. – Mióta ez a lány az életed része,
megváltoztál. Érzéseket, érzelmeket láttam rajtad… Tetszett, hogy nem
vagy már jéghegy, egy vegetáló, érzelemmentes szobor. Szedd össze
magad, és hozd vissza ezt a lányt, mert fenékbe rúglak! Nem könnyű
téged szeretni, öregem, de Amy, isten tudja, miért, mégis szeret téged.
Ne hagyd, hogy a rettegés tönkretegyen! – Itt már kiabált velem.
– Alex, én abban a pillanatban haltam meg, amikor Amy bevágta
maga mögött az ajtót. Úgy sírtam, mint egy taknyos kölyök. Soha az
életben nem fogok így vonzódni senkihez, nem is fogok szeretni így
senkit. Ez a lány a bőröm alá férkőzött, de én nem a boldogság
csillagjegye alatt születtem. Csak annyit kérek, segíts ezt túlélni…
– Bármikor számíthatsz rám, öregem. Te is tudod. De arra
kérlek, gondold át ezt újra. Egyébként nekem is el kell mondanom
valamit. Itt járt a minap, tanácstalan volt, és ki volt borulva. Én pedig
nagy hülyeséget csináltam…
– Mit műveltél? – Alexet ismerve volt egy balsejtelmem, de
reméltem, hogy nincs igazam.
– Megcsókoltam.
– Hogy lehetsz ennyire szemét? Miért pont őt?
– Mert tudni akartam, tényleg szeret-e téged, vagy csak a
bankszámlád vonzó számára.
– Amy nem az a fajta nő, és nem is lesz olyan soha. Most a
legszívesebben beverném a képed…
– Hát, ő is a szemembe mondta, hogy szar alak és barát
vagyok… Ja, és szeret téged, nem csókolt vissza. Ebben biztos lehetsz.
– Akkora egy idióta vagy te, Alex! Mi lett volna, ha
visszacsókol? Kihasználtad volna?
– Érdekes, hogy ezt kérdezed, mert ő is ezt akarta tudni. Azt
mondta, hogy nyilván eldicsekednék neked a trófeámmal, ilyen jó barát
lennék. Öregem, az a csaj a két lábon járó lelkiismeret… Azóta nem
tudok tükörbe nézni.
– Az életem soha többé nem lesz ugyanaz, de jobb lesz neki
nélkülem. A temetőben elvesztettem a fejem. Én idióta, nekilöktem a
falnak… De még akkor is azt hitte, hogy képes lenne mindent kitörölni.
– Szerintem képes is rá, csak engedned kellene. Le kellene
bontanod a falakat, amiket emeltél.
– Már te is ezekkel a falakkal jössz?! Ez nem olyan dolog, amit
valaha is megbocsáthatok magamnak. Belegondoltál már? Én is
lehettem volna Martin. Én is szenvedhettem volna annyit, mint ő…
– Ha fordítva lett volna, most ő állna itt, és kérdezné ugyanezt.
Tudom, miért csinálod ezt… Azt gondolod, hogy ha elhiteted magaddal,
hogy nem fontos neked Amy, és tud nélküled élni, meg ha senki iránt
nem táplálsz érzelmet, akkor soha többé nem kell átélned a veszteség
érzését… De tévedsz. Ennek a lánynak a hiánya máris megvisel. Mondd
csak, mit érzel majd, amikor meghallod, hogy férjhez megy? Hogy
gyereket szül valaki másnak? Vagy ha meghal egy autóbalesetben?
– Elég, Alex, hagyd ezt abba! – Nagyon kiborított, amit
mondott. Nem akartam elképzelni, hogy Amy valaki másra úgy nézzen,
vagy mást úgy csókoljon, mint engem. Az meg, hogy meghaljon…
lehetetlen.
– A sors kegyetlen játéka ilyen. Egyszer szembe kell majd
nézned a döntésed következményeivel.
Órákkal később csak bolyongtam az autóval a városban, és Amy
arca jelent meg előttem, amikor meglátott Mandyvel. Amíg élek,
kísérteni fog.
Pokoli sokk
„Az igazi barát az, aki akkor jön,
amikor mindenki más megy.”

(Walter Winchell)

Ültem az irodámban, és bámultam a naptáramat. Már négy hete,

hogy elment. Nemhogy jobb nem lett, azóta csak rosszabb volt. Nem
akadt a napnak olyan perce, amikor ne rá gondoltam volna. Nem voltam
önmagam, képtelen voltam koncentrálni, a dolgok kicsúsztak a kezeim
közül. Dühített, hogy képtelen vagyok parancsolni a szívemnek, a
lelkemnek, a gondolataimnak. Minden éjjel róla álmodtam. Láttam a
gyönyörű szemeit, az arcát, a csókolni való száját. Éreztem puha
ajkának lágy érintését a számon, képzeletben végigsiklottam a testén,
minden porcikája a kezembe simult. Elvesztem benne. Azonban a
reggel könyörtelenül szembesített a valósággal. Előfordult, hogy hallani
véltem Amy csilingelő hangját a folyosón, a kacagását a hátam mögött.
Ilyenkor hevesebben vert a szívem, és mikor rájöttem, hogy nincs is ott,
újra meg újra elveszítettem a reményt. A reményt, amelyben
reménykednem sem lett volna szabad. Én akartam, hogy elmenjen.
Elment. Nem is vettem fel másik asszisztenst, úgysem lett volna senki
megfelelő, és különben sem volt erőm, hogy azt nézzem, más foglalja el
az irodáját. Szegény új jelentkezőt ismeretlenül is gyűlöltem volna.
A gondolataimat hangos kiabálás zavarta meg. Ivy akarta
megakadályozni, hogy egy bizonyos Miss Newton – azaz Cat – rám
törjön. Számítottam erre, csak sokkal korábban. Amy legjobb barátnője
dúvadként rontott be az irodámba, Ivy minden tiltakozása ellenére.
Behunyt szemmel vártam a rám zúduló lavinát.
– Te rohadt szemét! Tönkretetted a barátnőmet! Esküszöm,
gondolkodtam rajta, hogy megöllek, de ezzel is fájdalmat okoznék
neki…
– Menj el, Cat! Nem vagyok kíváncsi a kirohanásaidra.
– Meg akartam nézni, te is ugyanolyan szarul vagy-e, mint ő, de
látom, te remekül elvagy, seggfej…
Eldurrant az agyam.
– Mit tudsz te rólam, és főleg arról, hogy hogy érzem magam?
Tedd meg azt a szívességet, hogy elhúzol innen, amíg úriember vagyok.
 – Úriember, mi? Te? Minden vagy, csak az nem! A legjobb
barátnőm egy hónapja vegetál miattad… Tudtam, hogy a vesztébe
rohan, mikor ehhez az átkozott céghez jött dolgozni. Azzal, hogy
visszaüldözted, aláírtad a halálos ítéletét. Megölted a barátnőmet! –
vágta a szemembe. A szívem megállt, egy pillanatra nem kaptam
levegőt. Felugrottam az asztalomtól. Farkasszemet néztünk egymással
Cattel.
– Mit csinált? – Pánik futott végig az egész testemen, úgy
éreztem, megfulladok. Cat arcán a dühöt csodálkozás váltotta fel;
percekig hallgatott, majd csendesen így folytatta:
– Képletesen értettem.
Visszarogytam a székembe. Az arcomat a kezembe temettem,
majd nem törődve Cattel, felpattantam, és törni-zúzni kezdtem, mint egy
sebzett vad. Ez a nőszemély felszakította bennem az egy hónapja
elnyomott érzelmeket. A sokk áttörte nálam a gátat. Nem bírtam tovább.
– Tehát tényleg szereted…?! Te is szereted…?! – hüledezett Cat.
Nem válaszoltam; nem tartoztam neki magyarázattal.
– Ha szereted, mentsd meg őt! Mentsd meg attól a szeméttől!
Szüksége van rád. Az én segítségemből nem kér.
Megfordultam, és kérdőn néztem rá.
– Mi történt vele?
– Amy meg fog ölni, ha elmesélem, de muszáj. Nem akarom,
hogy baja essen. Még egyszer nem tudnám végignézni, hogy az az állat
tönkretegye. A veled történtek után már nem bírná ki… – Azzal
elmondta, miért költözött Amy annak idején San Franciscóba, hogy
menekült, miken ment keresztül. Azzal, hogy hazatért, újra veszélybe
került. Arról is beszámolt, hogy zsarolják Amyt, és a szerelmemet már
nem is érdekli, mi lesz vele. Szembe akar szállni ezzel a Tony nevű
alakkal, aki ráadásul legutóbb egy bankon keresztül kölcsönt adott a
családjának a farm megmentésére. Persze Amy nagybátyja nem sejtette,
honnan van a pénz, és az a gazember most Amyt zsarolja, hogy vagy ő,
vagy a pénz… Ha nem képes előteremteni azt a hatalmas összeget, vagy
a farm vész el, vagy ő. Cat fél, hogy Amy ostobaságot csinál, mert
teljesen elvesztette a reményt. Olyan, mintha meg akarna halni. Fel
fogja áldozni magát.
Elfogott a rettegés. Annak idején láttam Amy kórházi leleteit –
amikor felvettem, lenyomoztattam, és tisztában voltam azzal, hogy
elbánt vele egy szemétláda, csak azt nem tudtam, ki, ugyanis nem volt
rendőrségi feljelentés… Nem lett volna értelme, ahogy Cat fogalmazott.
Az az alak és az apja uralt arrafelé mindent.
– Ha számít még neked, ne hagyd, hogy baja essen! – Cat
szemében tisztán látszott a félelem. Hát persze, nem jött volna hozzám,
ha nem lenne komoly a helyzet. És ismertem Amyt is, az a lány olyan
nyakas, nem enged az elveiből még az élete árán sem.
Kirohantam az irodámból a lifthez, és közben már tárcsáztam is
Paul számát.
Szeretem őt, persze, hogy szeretem, visszavonhatatlanul és
múlhatatlanul. Vége, nem várhatok tovább.
Cat utolért, amíg a liftre vártam.
– Hova a fenébe mész?
– Visszahozom őt – vigyorogtam önfeledten.
– Talán mégsem vagy te akkora idióta – mondta, és ő is nevetett.
Végre megértettem, hogy Amy nem lehet nélkülem boldog,
ahogy én se nélküle. Nem tagadhattam tovább, hogy ő a végzetem,
amiképpen én az övé… Nem akartam többé gondolkodni és tipródni
ezen. Magamhoz szerettem volna ölelni őt, és elfelejteni minden rosszat.
Amit iránta érzek, azt nem lehet elnyomni – de már nem is ez a célom.
Milyen ostoba voltam, te jó ég!
Utasítottam Pault, hogy készítsék fel a magángépet, és hogy
nézzen utána a kölcsönnek, továbbá intézkedjen, hogy azonnal ki legyen
fizetve a tartozás. Nem érdekelt, mennyi, amit vissza kell fizetni.
Ezenkívül megkértem, hogy nyomozza le ezt a híres Tonyt. Mire
Tennesseebe érek, azt is tudni akarom, mit reggelizett.
De előbb még el kellett intéznünk valamit.
Fél órával később, amikor megállt az autó, egy pillanatra
elbizonytalanodtam. Tényleg képes vagyok erre? Az előbb még olyan
egyszerűnek tűnt. Mélyeket sóhajtottam. Felnéztem, és Paul aggodalmas
arcát láttam. Bólintottam, hogy minden oké, és kiszálltam az autóból.
Újra ott volt az a nyomasztó felirat: „Szent Johanna temető”. Ha
komolyan vissza akarom hozni Amyt, ezt meg kell tennem érte. Le kell
zárnom a fájdalmat itt bent. Megbocsátást, feloldozást kell nyernem.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. Toporogtam egy
darabig a kapuban, mély levegőt vettem, és bementem.
Hamar megtaláltam Martin és apám sírját. Először csak néztem,
majd közelebb léptem, és hangosan kimondtam, amit régóta ki kellett
volna mondanom.
 – Sziasztok… Hát itt vagyok. Nem volt könnyű ide eljönnöm.
Sok idő telt el, és én… nem tudom, mit mondhatnék azon kívül, hogy
sajnálom… Bocsáss meg nekem, Martin… Ha tudnád, hányszor
kívántam, bárcsak a helyedben lehetnék. Hányszor szerettem volna a
fájdalmadat átvállalni… Isten tudja, miért nekem kell élnem… Miért
kell nekem ezzel együtt élnem? Te egy voltál velem, két test, egy lélek.
Minden egyes rohamod után egy kicsit én is meghaltam. Magamnak se
vallottam be, de már én is feladtam. Ne haragudj! Bocsáss meg nekem,
hogy lemondtam rólad. Elárultalak, azt érzem. Remélem, te megkaptad
a feloldozást, amiért annyit könyörögtél, mert én sosem fogom… Nem
tudok megbocsátani magamnak. Szeretlek, Martin, és sosem felejtelek
el, de itt az ideje, hogy új életet kezdjek. Végre tényleg szerelmes
vagyok, és bár próbáltam, képtelen vagyok lemondani róla… Az fáj a
legjobban, hogy te sosem tapasztalhattad meg ezt az érzést… Emiatt
úgy érzem, én sem érdemlem meg. Bárcsak tudnám, hogy boldog vagy,
hogy én is az lehessek…
A könnyek végigfolytak az arcomon, feltört belőlem a zokogás.
Még sosem szakadt fel bennem ez a gát, sosem engedett ez a görcsös
szorítás a mellkasomban. Még a halála után sem tudtam sírni. Most
viszont éreztem a megkönnyebbülést, amire úgy vágytam.
Fehér galamb szállt a sírkőre; egy szál virágot, egy íriszt tartott a
csőrében. A remény virágát. Véletlen lenne? Hinni akartam, hogy nem.
Nem tudtam levenni róla a szemem. A madár a hátam mögé repült, és
az egyik sír felirata elé ejtette a virágot. A kövön ez a felirat volt
olvasható: „Remény, bizalom nélkül valóban nincs élet. Hinni kell a
jóban, a jövőnkben, egymásban, de legfőképpen önmagunkban.”
Mit gondoljak? Ez lenne Martin üzenete, válasza? A jel, amelyre
vártam?
Csak bámultam a sírt percekig.
– Köszönöm.
Amikor elindultam kifelé, már biztos voltam benne, hogy képes
leszek visszajönni ide. A temetőbe jövet mázsás súlyt cipeltem, most
viszont szabad voltam. Megszabadultam a börtönből, ahová zártam
magam Amy szerint. Leomlott minden fal és gát.
Miközben beszálltam az autóba, láttam Paul aggódó tekintetét.
– Már minden rendben, Paul. Mehetünk Amyért – mosolyogtam
rá.
A repülőn pedig várt az akta Tony Cooperről. Gazdag kis
hülyegyerek, akit az apja minden szarból kihúz. Erőszakos, főleg a
nőkkel, önhatalmú, gátlástalan féreg. Azt is megtudtam, hogy az apja a
Cooper-vállalat feje. Ismerős is volt ez a név… Nemegyszer tárgyaltam
már vele, azonban sosem kötöttünk üzletet; sunyi, alattomos embernek
tűnt. Később szembekerültünk egymással, mert mindenen és mindenkin
keresztülgázolt, nem törődve a következményekkel.
Nem esett messze az alma a fájától. Esküszöm, Tony Cooper
minden egyes percért megfizet, amiért fájdalmat okozott neked. Jövök,
Amy. Mindjárt ott vagyok.
HÉT

Amy
A múlt fojtogat, a jelen nyomaszt
„A szenvedés soha nem átmeneti annak,
aki nem hisz a jövőben.”

(Albert Camus)

A repülőn egész végig kifelé bámultam, és a San Franciscóban

töltött hónapokra gondoltam. Arra, hogy milyen izgatottan, mennyi
reménnyel telve jöttem ide. Új életet akartam kezdeni, karriert építeni,
de elbuktam. Csúfos kudarcot vallottam. Próbáltam megérteni, mi
történt. Kerestem a pillanatot, amikor kicsúsztak a kezemből a dolgok.
Talán az volt az, amikor az első nap belenéztem Matt Johnson
mélybarna szemeibe. Akkor kellett volna az ösztöneimre hallgatnom, a
gyomrom furcsa remegésére. Annak ellenére, hogy Matt bunkón
viselkedett, volt benne valami megfogalmazhatatlanul vonzó is. Nekem
fontos volt ez a munka, pedig ha akkor kisétáltam volna, és máshol
álltam volna munkába, akkor most minden másként lenne. Mégsem
bántam meg egyetlen percét sem a történteknek. Egy férfi sem tudta
eddig elérni, hogy a gátlásaimat levetkőzzem, és előbújjon belőlem az
igazi Amy Avens. Mindig azt hittem, baj van velem, de már tudom,
hogy nem vagyok jégből, és hogy én is képes vagyok szeretni. Kár,
hogy ezért ekkora árat kellett fizetnem.
Lassan ereszkedni kezdett a gép. Össze kell szednem magam. A
családom nem láthat engem ilyen állapotban.
Szerencsére csak Adam várt a reptéren. Megkönnyebbültem, és
a bátyám nyakába ugrottam. Adam mindig is az én biztonságot adó kis
váram volt, mindig megnyugodtam a jelenlétében. Pedig helyes, kisfiús
arcával akár az öcsém is lehetett volna… Az izmait nem a konditerem
edzette, hanem a sok fizikai munka a farmon.
– Hé, hugi, nincs semmi baj! Együtt megoldjuk, majd meglátod.
Én mindig itt leszek neked.
– Segíts nekem, Adam, ezt nem bírom ki… – zokogtam. Sokáig
tartott, amíg jobban lettem. Beültünk az autóba.
– Cat azt mondta, hogy az a féreg kidobott téged. Meg tudnám
fojtani.
– Ezt mondta? Ez így nem igaz, Adam… Valójában nem tett
semmi rosszat, ha tett volna, könnyebb lenne elviselnem ezt.
 – Mikor elmesélte, mi a helyzet, nem akartam elhinni… Miért
nem szóltál? A testvéred vagyok.
– Mit kellett volna mondanom? Hogy belezúgtam a főnökömbe?
Hiába mondtál volna bármit, ez az érzés a hatalmába kerített. Szép
lassan beleszerettem. Nem tehettem semmit ellene.
– Jaj, Amy… Milyen régen vártam már, hogy valaki iránt ilyen
érzéseket táplálj! Mit mondunk otthon?
– Az igazat. Nem bújhatok ki a felelősség alól. Ez az egész
legalább annyira az én hibám, mint Matté. Ő mindig figyelmeztetett,
hogy ebből nem lehet semmi komoly…
– Attól az én szememben még egy féreg, aki kihasználta és
eldobta a húgomat. Rosszabb, mint Tony Cooper.
– Nem! Ne mondd ezt! Ez nem igaz! – kiabáltam, és reszketni
kezdtem. – Matt nem ilyen, ő sosem bántana engem. Szeret… Tudom,
hogy szeret.
Adam felvonta a szemöldökét, aztán a fejét rázta, és indította az
autót.
Ahogy megálltunk a ház előtt, Maggie néni szaladt ki az
épületből. A nyakamba ugrott, és csak szorított magához. Majd nyomott
egy puszit az arcomra, és újra átölelt. Végül a szemembe nézett, és
megsimogatta az arcomat.
– Elbuktam, Maggie néni. Vége van! – sírtam el magam.
– Kincsem, sosincs vége. Mindig van a remény.
– De nem nekem.
– Az idő minden sebet begyógyít. Az idő lesz a gyógyír. A
felejtés. Minden elhalványul, majd meglátod.
– De én nem akarom elfelejteni, és nem akarom, hogy
elhalványuljon… Szeretem őt, és amíg élek, őt fogom szeretni. Nem
léphet a helyébe más.
– Életem… – Újra megölelt, aztán bekísért a házba.
Innentől három hétig csendben szenvedtem. Az időm nagy
részét a szobámban töltöttem, az ágyamban. Nem akartam, hogy
Jonathan bácsi és Maggie néni így lásson, de erőt venni sem tudtam
magamon.
– Megint nem evett semmit?
– Nem, Adam. Hozzá sem nyúlt az ételhez.
– Na jó, ha ti nem, akkor majd én teszek valamit. – Felfutott a
lépcsőn, és berontott a szobámba. – Elég volt ebből, azonnal gyere le, és
egyél – kiabálta feldúltan.
– Nem kérek semmit. Talán később. – Ám Adam nem elégedett
meg ezzel a válasszal. Megragadta a karomat, és kirángatott az ágyból.
– Most azonnal lejössz! Nem fogom végignézni, ahogy
elemészted magad.
– Engedj el! Nem hallod? Ez fáj! Adam… Hagyj békén, eressz
el! Hé! – Megharaptam, és teljes erőmből bokán rúgtam. Ő pedig
feljajdult, és visszakézből lekevert nekem egy pofont. Nekiestem a
falnak, az arcom sajgott.
– Azonnal fejezd ezt be, Adam! – hallottam Jonathan bácsi
felindult hangját. Majd Maggie néni kezét éreztem a hátamon,
vigasztalni próbált. Láttam Adam riadt arcát, pont úgy nézett ki, mint
gyerekkoromban, amikor valamin civakodtunk, és én sírva fakadtam.
Most hátat fordított, és leszaladt a lépcsőn, ki a házból. Én hiába
ugrottam fel és futottam utána, csak a pajtánál értem utol. Jaj, istenem,
nem akartam neki fájdalmat okozni!
– Adam, Adam! – kiáltoztam folyamatosan a nevét. Mikor végre
megállt és a szemembe nézett, láttam, hogy sír. – Ne haragudj rám,
Adam! Kérlek, bocsáss meg!
– Te ne haragudj! Nem akartalak megütni, de nem bírom
elviselni, hogy szenvedni látlak, és nem tehetek semmit. Szeretlek,
Amy.
– Én is szeretlek, Adam.
Öleltük egymást. Nekem most rá volt szükségem, arra a testvéri
szeretetre, amit ő nyújthatott nekem.
Pár órával később a családom kedvére téve segédkeztem Maggie
néninek a konyhában. Folyt a beszélgetés, ám én nem voltam jelen
lélekben. Zöldségszeletelés közben aztán megvágtam az ujjamat,
vérzett. Hirtelen mindenki rám szegezte a tekintetét. A rémületüket
látva elnevettem magam:
– Semmi vész – mondtam –, csak egy kicsit vérzik, mindjárt
beragasztom.
Bementem a fürdőszobába, kinyitottam a pipereszekrényemet, és
gyorsan meg is találtam a sebtapaszt. Leragasztottam a sebemet. Mikor
csuktam volna vissza a szekrény ajtaját, megakadt a szemem a betéten
és a tamponon. Mintha valami álomból keltem volna, belém hasított egy
érzés. Te jó ég! Mikor is, mikor is… mennyi idő telt el? Szaladtam a
szobámba a naptárhoz, és… Nem is védekeztünk egyszer sem… Én, a
mindig józan Amy, hogy lehettem ennyire felelőtlen?! Most vagyok csak
igazán bajban.
Biztosan kellett tudnom. Leszaladtam a lépcsőn, felkaptam a
kocsi kulcsait, és se szó, se beszéd, bevágódtam az autóba, irány a
város. Még hallottam Maggie nénit, ahogy a nevemet kiabálja, ám a
pánik és a feszültség szinte szétvetette az elmém. Kell vennem egy
tesztet.
Míg beértem a városba, végiggondoltam az egészet. Már ott
tartottam, hogy lassan örültem is ennek az egésznek. Ha tényleg babát
várok, akkor legalább marad nekem valami Mattből.
Visszatérő rémálom
„Bárhová messze menekülünk,
a múltunk elől nem szökhetünk meg,
mert a gonosz sosem alszik.”

Amikor kiléptem a patikából, az autómra támaszkodva Tony

Cooper várt rám. Elöntött az indulat.
– Takarodj a furgonomtól, te nyomorult féreg!
– Szervusz, Amy, én is örülök, hogy látlak. Végre újra itt vagy,
szívecském, nagyon hiányoztál…
– Esküszöm, ha a közelembe jössz, vagy a családom közelébe
mész, megöllek! Gondolkodás nélkül.
– Erre nem lesz szükség, szivi, jössz te magadtól is, és
könyörögni fogsz, hogy az ágyamat melegíthesd… – jegyezte meg
flegmán.
– Álmodozz csak, Tony. Soha! Érted? Soha.
– Kellesz nekem, Amy. De most kértelek utoljára. Hajlandó
vagyok akár elvenni téged feleségül, ha ez kell, viszont ha nemet
mondasz, garantálom, hogy elszabadul a pokol. Kapsz egy kis időt,
hogy végiggondold.
Elnevettem magam. Tényleg vicces volt, mennyire
elrugaszkodott a valóságtól.
– Nincs mit végiggondolnom, Tony.
– Ne legyél abban olyan biztos! Kérdezd meg a jó öreg Jonathan
bácsit, honnan vette fel a kölcsönt, amivel megmentette a nyomorult
farmotokat…
– Micsoda? Kölcsön? Miről beszélsz?
– Sejtettem, hogy nem mondták el neked. Még mindig a kis
románcodat siratod azzal a milliomos csávóval, gőzöd sincs arról, mi
újság a farmmal, ugye, ugye?
Ahogy kezdett összeállni a kép, az agyamat elöntötte a lila köd.
Nekiestem, ütöttem, csaptam, rúgtam, haraptam. Erre persze nála is
elszakadt a cérna: akkora pofont adott, hogy elestem. Felszakadt a szám,
és vérezni kezdett. Tony fölém állt, és az ujjával megfenyegetett:
– Ajánlom, hogy kapd össze magad, és gondold végig higgadtan
az ajánlatomat, mert te és a kis családod mindent elveszítetek.
Összeroppantalak benneteket, mint valami bogarat. Utána egyenként
tönkreteszem minden szerettedet is… Hm, azt hiszem, Adam lesz az
első… Vele úgyis van még egy befejezetlen ügyem – gúnyosan
felnevetett, s kétségem sem volt, hogy komolyan beszél. – Tudod a
számomat. Várom a hívásodat – szólt vissza az állát dörzsölgetve ott,
ahol megütöttem.
Ahogy visszaértem a házhoz, azonnal felfutottam a szobámba. A
fürdőszobába rohantam, hogy megcsináljam a tesztet, és amíg az
eredményre vártam, fel-alá járkáltam, bár az eredményben a lelkem
mélyén biztos voltam. A tükör elé álltam, és megnéztem benne a
hasamat; persze még semmi nem látszott, de én tudtam, hogy ott van
bennem egy kicsi élet. Remegve vettem a kezembe a tesztet, és pozitív
volt. Hát igen. Az ilyet az ember a párjának általában boldogan
újságolja, ezzel szemben én…
Ekkor kopogást hallottam, a tesztet gyorsan eldugtam.
– Igen?
– Én vagyok az – Adam dugta be a fejét az ajtón. – Veled meg
mi a fene történt?
– Ja, ez? Volt egy kis balesetem, de ne félj, a kocsinak semmi
baja, csak hirtelen kellett fékeznem, és bevertem a szám a kormányba.
– Aha, és ezt higgyem is el, mi? Mondd, miért nem tudsz
bennem megbízni? Tony volt az, igaz?
– És akkor mi van? Összefutottam vele, és nekiestem.
– A nyomorult féreg! Esküszöm, kinyírom! Megígértem neki,
amikor legutóbb bántott téged, hogy ha újra…
– Tényleg én voltam a hibás. Kérlek, felejtsd el! Nem akarom,
hogy a közelébe menj, oké?
– Mit mondott neked? Hogy bántani fog? Hú, de félek. Az a kis
patkány gyávább, mint egy riadt nyuszi.
– Adam, szépen kérlek, maradj ki ebből!
– Miért? Mert bevertem a képét, eltörtem néhány bordáját, és
ezért pikkel rám? Na és?
– Veszélyes. Téged szemelt ki. Kérlek, nagyon vigyázz
magadra…
– Meg akar félemlíteni téged? Ezzel zsarol?
– Adam… Én félek. Féltelek téged és Jonathan bácsiékat is.
Tényleg kölcsönt vettetek fel a farmra?
– Ezt meg honnan tudod? Megegyeztünk, hogy nem mondjuk el
neked, hogy ne aggódj.
 – Honnan van a pénz?
– A helyi bankból.
– Vagyis igaz. – Leültem az ágy szélére. – Azt állította, hogy
tőle van a pénz, és most benyújtja a számlát… Azt mondta, elveszítjük a
farmot, ha nem csinálom azt, amit mond.
– De te, ugye, nem mentél ebbe bele?
– Még nem, de nem tudom, mi legyen. Van más is, Adam… –
Tartottam egy rövid szünetet. Valakinek el kellett mondanom a
titkomat. – Adam, kisbabát várok.
– Mi? Az a szemétláda fel is csinált téged?
Teljesen kiakadtam. Miről beszél ez?
– Ha valakit felcsinálnak, az két ember ostobasága, én viszont
akarom ezt a gyereket. Ő minden, ami Mattből maradt nekem.
– Mi a franc van ebben a Mattben, hogy úgy odavagy érte, hogy
mindent eldobnál? A jövőddel játszol, Amy. Ez a gyerek mindent
tönkretesz… Megakadályozza, hogy felejts. Nem tarthatod meg!
– Még jó, hogy nem te mondod meg nekem, mit csináljak.
Szeretem őt, és nem akarom elfelejteni! Soha! Soha! Soha! – A végét
már hisztérikusan üvöltöttem.
Adam hátat fordított nekem, és becsapta maga mögött az ajtót.
Én pedig újra a zokogásban leltem megkönnyebbülést, aztán elaludtam.
Mikor felébredtem, tovább gondolkodtam. Nem hozhattam
felelőtlen döntést. Ha nem lett volna a baba, akkor nem érdekelt volna
semmi és senki. De így… Ezért az apró életért én feleltem. Bár még
nem tudtam róla semmit, máris szerettem. A hasamra tettem a kezem.
Biztos Matt meleg barna szemeit és gyönyörű arcvonásait örökölte…
Még hogy vetessem el! Adam meg van húzatva.
A szerelem legyőzhetetlen ereje
„Könnyebb a szerelmet felismerni,
mint elismerni.”

Egy hónap is eltelt, mióta kiviharzottam Matt irodájából. A

fájdalom, amely a lelkemet marta, nem enyhült, hiába teltek-múltak a
napok. Minden álmomban Matt kísértett, éreztem az illatát, a lehelete
cirógatását, az ajkait a számon. Ez sosem fog elmúlni. Próbáltam
erősnek mutatkozni, Maggie néni és Jonathan bácsi miatt, hiszen láttam,
mennyire aggódnak értem. Előttük nem sírtam, nem borultam ki, de
persze nem sikerült megtévesztenem őket. Annál is inkább, mert alig
bírtam legyűrni valamit a torkomon, és folyton hallgatásba burkolóztam.
Zombi lett belőlem. Úgy látszik, nekem ez a végzetem: Tony a testemet,
Matt a lelkemet törte össze. A testem összeforrt, a szívem sebe sosem
gyógyul be.
Aznap reggel kilovagoltam egy kicsit Hajnalcsillagon, jól
meghajtottam a lovamat. Azt hittem, a száguldás majd segít magam
mögött hagyni ideiglenesen a gondokat, de tévedtem, minden a régi
maradt.
Mikor visszaértem, Adam várt az istálló előtt.
– Tudod, ugye, hogy ez így nem mehet tovább? – gyújtott rá a
régi nótára.
– Csak egy kis időre van szükségem – hazudtam.
– Nem, Amy. Ezen egyedül te változtathatsz. Szedd már össze
magad! Legalább a baba kedvéért… Ha nem eszel, azzal neki ártasz.
Kérlek szépen!
Erre nem tudtam mit felelni, de miután bementem a házba, szó
nélkül nekiláttam reggelit csinálni a családnak. Hallgattak, azonban
éreztem, hogy mind engem figyelnek.
– Ne bámuljatok már így, az isten szerelmére! – kaptam fel a
vizet. Mindent belecsaptam a mosogatóba, és felvágtattam a szobámba,
majd az ágyra vetettem magam. Nemsokára Maggie néni kezének
simogatását éreztem a hátamon.
– Nagyon aggódunk érted… Engedd meg, hogy segítsünk!
– Rajtam nem segíthet senki. Szeretem őt. Képtelen vagyok
elfelejteni, és… kisbabát várok tőle, Maggie néni – nyögtem ki.
– Mi a terved? – Maggie néni nehezen titkolhatta volna el a
döbbenetét.
– Ennyi, ami maradt belőle nekem. Őt nem adom. –
Összekuporodtam, és elszántan átöleltem a hasamat. Bólintott. A keze
újra simogatni kezdett.
– Nem kell egyedül végigcsinálnod. Szeretetben fog felnőni.
Lesz szerető családja, mert mi itt leszünk neki.
– Miért fáj ez ennyire? Miért nem tudom őt elfelejteni? Miért
kellett ennek így végződnie? Miért?
Órákkal később arra ébredtem, hogy egy autó fékezett a ház
előtt. Furcsa érzés kerített hatalmába. Kinyitottam az ajtót, és a
lépcsőfordulóban megállva hallgatózni kezdtem. Akkor kopogtatott lent
az a valaki, aki az iménti kocsival érkezett.
– Jó napot, uram. Matthew Johnson vagyok.
– Maga az a féreg, aki összetörte Amy szívét?
– Beszélhetnék vele, uram? – kérdezte Matt megtörten.
Ne! Nem bírom ki, ha megint a földbe döngöl, egy újabb
csalódás már túl sok lenne.
– Takarodj innen! Tönkretetted a húgomat… Amy látni sem
akar… – kiáltotta Adam felindultan, majd dulakodás zaja szűrődött fel.
Verekednek! Jaj, ne!
Leszaladtam, és hátulról elkaptam Adam karját.
– Fejezd be! – üvöltöttem, mert a bátyám éppen neki akart
menni a földön ülő Mattnek. Ránéztem Mattre, ő engem bámult. És már
tolult is fel az ismerős érzés, a gyomrom táncot lejtett; ez a férfi
egyetlen pillantásával képes volt megbabonázni.
– Ezt megérdemeltem… Nagyon meg… – És felállt a földről,
leporolta a ruháit. Sportosan volt öltözve: farmert, fehér pólót és egy
barna bőrdzsekit viselt. Ebben az öltözékben sokkal fiatalabbnak tűnt,
mint a komoly öltönyeiben.
– Kaphatsz még, öreg, ha gondolod… – Adam nem csillapodott,
hiába fogtam le a karját.
– Amy, beszélnem kell veled, kérlek, hallgass meg!
– Miért jöttél, Matt? A mi történetünk lezárult. Te mondtad.
Tettél is érte. – Próbáltam ezt olyan közömbösen mondani, ahogy csak
tudtam.
– Tévedtem, az isten verje meg! – A hajába túrt, és szinte
kiabált.
– Itt nem káromkodunk, édes fiam, nem a kocsmában vagyunk –
szólt közbe Jonathan bácsi.
– Kérlek… – suttogta Matt.
Képtelenség ellenállni neki.
– Rendben – bólintottam.
– Ugye, nem gondolod komolyan, hogy meghallgatod? –
kötözködött Adam.
– Hagyjuk őket békén, hadd beszéljenek! – csitította Maggie
néni.
Matt-tel felmentünk a szobámba, és csak bámultuk egymást
percekig.
– Mit akarsz?
– Cat elmondta, hogy bajban vagy.
Egy világ omlott össze bennem.
– Ha csak ezért jöttél, akkor tűnj el innen! Hagyj nekem békét!
Nem kell a segítséged! Ha ez lenne az utolsó esélyem, inkább
meghalnék! – Annyira kiabáltam, hogy a tüdőm szinte fájt. Éreztem,
hogy remegek, és össze fogok omlani. Minek jött ide? Megadni a
kegyelemdöfést?
– Azért jöttem, mert szeretlek. Szeretlek, a rohadt életbe! Nem
akarlak elveszíteni. – A szavai suttogássá halkultak.
Én a józan eszem és a büszkeségem félredobva a karjaiba
omlottam, és megcsókoltam, olyan szenvedélyesen és odaadóan, ahogy
csak tudtam. Visszacsókolt, s testem, lelkem remegett az érintésétől.
– Én is szeretlek.
– Tudom. És azt is, hogy nem érdemelnék bocsánatot. Fájdalmat
okoztam neked… Hidd el, magamnak is… Nem volt olyan nap, hogy ne
te jártál volna az eszemben. A te illatodat, jelenlétedet éreztem
mindenhol, a mosolyodról, a csókjaidról álmodtam… Soha többé nem
hagyom, hogy bármi vagy bárki közénk álljon.
– És a múlt? Martin?
– Mikor Cat azt mondta, meghaltál, én is meg akartam halni.
Akkor jöttem rá, hogy bármit teszek vagy gondolok, én hozzád és te
hozzám tartozol. Utána erőt vettem magamon, és elmentem oda…
Martinhoz… Most már minden rendben lesz. Tudom, hogy megbocsát
nekem.
– Cat azt mondta, hogy meghaltam? – Ezen elképedtem.
– Nem… Félreértés volt. Azt mondta: „Megölted a
barátnőmet!”, de mint később kiderült, képletesen értette.
 Elnevettem magam.
– Igen, ez Cat, ő mindig drasztikusan fogalmaz.
– A neheze még hátravan – sóhajtott Matt. – Te megbocsátottál,
de a családod még nem.
Miután lementünk, Maggie néni arcáról rögtön leolvastam, hogy
elégedett a dolgok alakulásával, ám ugyanez nem volt elmondható
Jonathan bácsiról és Adamről.
– Te megbocsátottál neki? – kérdezte Adam.
– Szeretem – mondtam ki a nyers igazságot.
– Szeretem Amyt, és higgye el, tisztában vagyok vele, mekkora
csalódást és fájdalmat okoztam neki. Tudom, ez nem mentség, de én is a
poklok poklát éltem meg nélküle. Ha kell, az egész életemet arra teszem
fel, hogy minden egyes nap jóvátegyem az ostobaságom… Boldoggá
szeretném tenni Amyt, Mr. Avens. Azért jöttem, hogy ha ő is
beleegyezik, akkor szeretném öntől megkérni a kezét.
Olyan mély csend telepedett a házra, hogy még a légy
zümmögését is hallani lehetett. Amikor senki sem reagált, beleértve
engem is, Matt szembefordult velem, és letérdelt elém. A zsebéből
elővett egy gyűrűt. Gyönyörű, zöld ékkő ragyogott rajta.
– Amy, szeretlek. Te jelentesz nekem mindent. Sajnos erre csak
akkor döbbentem rá, amikor elmentél… Soha életemben nem voltam
boldog, és nem is vágytam rá, amíg te meg nem jelentél, és a feje
tetejére nem állítottál mindent. Mint egy fénysugár, hatoltál át azon a
sötét világon, amelyben éltem, de már nem tudok, és nem is akarok
visszamenni oda… Nem tudok, és nem is akarok nélküled élni…
– Igen, hát persze, hogy a feleséged leszek – mondtam, és a
könnyeimmel küszködve felhúztam magamhoz, majd a nyakába
vetettem magam. Nem érdekeltek a többiek, forrón megcsókoltam a
szerelmemet.
– Én nagyon örülök nektek – lépett mellém Maggie néni. Ő volt
az egyetlen, aki meghatódottan nézett, a fiúk arcáról nem ez volt
leolvasható.
– Én viszont nem. Megint tönkretesz téged, és én ismét
tehetetlen leszek – mondta indulatosan Adam, majd kirohant, és bevágta
az ajtót maga után. Jonathan bácsira pillantottam, aki Mattet fürkészte.
– Édes fiam, én örülök, ha Amy boldog, hiszen ez minden, amit
kívánok, de ha újra fájdalmat okozol neki, velem gyűlik meg a bajod…
Megérdemli a boldogságot.
 – Amíg élek, azon leszek, hogy jóvátegyem a fájdalmat, amit
okoztam neki. Szeretem őt.
– Ez esetben üdvözöllek a családban. – Odalépett Matthez,
megölelte, és hátba veregette.
Beszélgetésbe kezdtünk, Jonathan bácsit minden érdekelte Matt-
tel és a cégével kapcsolatban. Jól elvoltak, nevetgéltek. Az én szívem
mégis nehéz volt. Az ablakon kifelé bámultam, kerestem Adamet,
amikor Matt megfogta a vállamat, és adott egy puszit a fejemre.
– Kimegyek, megkeresem. Beszélek vele… – szólalt meg
mögöttem.
– Ne! – Látta az aggodalmat a szememben.
– Ezt én rontottam el. Nekem kell rendbe hoznom. Ha attól
jobban érzi magát, hogy elkalapál, hát legyen. Rászolgáltam.
– Matt… – Nem tudtam folytatni, mert a szerelmem egy rövid
csókkal belém fojtotta a szót. Kacsintott, majd kiment.
– Adam okos fiú. Adj nekik egy esélyt! – húzott el Jonathan
bácsi az ablaktól.
NYOLC

Matt
Üröm az örömben
„A kötelék, mely igaz családod összefűzi, nem a vér,
hanem az egymás iránti szeretet s a benne lelt öröm.”

Amy bátyját a pajtánál találtam meg, éppen bálákat dobált le az

egyik traktorról.
– Segíthetek? – kérdeztem tőle.
– Nem gondolod, hogy épp már eleget tettél?
– Szeretem a húgodat. Nem tudok nélküle élni. – Leugrott a
platóról, odalépett elém.
– Idefigyelj, öreg! Be akartam verni a képedet, mert azt
érdemelnéd, de annak Amy nem örülne. Isten tudja, mit eszik rajtad,
nyilván odavan azért a szépfiús képedért.
– Ki kell, hogy ábrándítsalak, nem ő függ tőlem, én függök tőle.
Szükségem van rá, mint az oxigénre. Beleőrülök a gondolatba, hogy
elveszítem. – Farkasszemet néztünk egymással. – Na, akkor segíthetek?
Adam átható pillantást vetett rám, aztán bólintott.
Együtt fejeztük be a lepakolást, és közben kifaggatott, hogyan
ismertem meg a húgát, hogyan jutottunk el oda, ahova. Jót mulatott
néhány történeten, és végül egész vidáman ballagtunk vissza a ház felé.
Az én szívemről nagy kő esett le. Talán mégiscsak jár nekünk a
boldogság.
A délután és az este családias hangulatban telt. A beszélgetés
hevében egyszer csak eszembe jutott, hogy még nem is árultam el
nekik: nem kell tartaniuk többé attól a Tony nevű gazembertől.
– Már nem fenyegetheti magukat az a féreg se… Elintéztem a
kölcsönt, ki van fizetve.
Hirtelen mindhárman Jonathan bácsi felé fordultak.
Hoppá. Ezek szerint ő semmit sem tud az egészről?
– Miféle fenyegetésről beszél ez a fiú? Valaki mondja el nekem,
mi az ördög folyik itt! Most!
– Azt hiszem, majd én – szólalt meg Amy, majd végig a kezemet
fogva részletesen elmesélt mindent. Figyelmesen hallgattam őt, hiszen
még én sem ismertem a teljes történetet, főleg nem az ő szájából.
Időnként elfogott a düh, ilyenkor megfeszültek az izmaim, és
megszorítottam a kezét. Mikor befejezte, Jonathan bácsi ragadta
magához a szót.
 – A családomat fenyegetik, bántalmazzák, és ti hallgattok.
Ehhez nincs jogotok! Nekem kellene megóvnom benneteket, nem
fordítva. – Ököllel az asztalra csapott, majd Maggie nénire nézett. –
Benned csalódtam a legnagyobbat. Azt hittem, nekünk nincsenek
titkaink egymás előtt.
– Nem akartuk, hogy a dühtől elvakultan nekimenj Tonynak,
mert az ő hatalmuk nagyobb. Féltettelek – felelte Amy nénikéje.
– És a gyerekek? Őket nem féltetted?
– Én is csak nemrég tudtam meg az egész históriát. Amikor
elutaztam Amyhez, akkor mondta el.
– Teljesen mindegy, mikor. Én vagyok ennek a családnak a feje!
Legalábbis eddig ezt hittem. Matt, köszönöm az őszinteségedet és a
segítségedet. A kölcsönről később beszélünk, mert azt nem fogadhatjuk
csak úgy el. – Aztán végigmérte a családját (senki sem mert a szemébe
nézni), és kiment a házból. Mi sokáig csendben ültünk tovább.
– Bocsánat! Nem tudtam, hogy nem mondtátok el neki… –
suttogtam.
– Semmi baj. Igaza van… Nem lett volna szabad ilyen sokáig
titkolni előtte. Én megértem a haragját – jegyezte meg Adam.
– Igen. Beszélek vele. – Maggie néni felállt, és Jonathan bácsi
után szaladt.
– Te Cattől tudod, ugye? – kérdezte tőlem Adam.
– Mit mondott még? – tudakolta Amy.
– Miért, van még valami, amit nem mondtatok el? – tettem fel a
kérdést indulatosan. Amy csak a fejét rázta, miközben megpróbáltam
olvasni a tekintetéből.
Mintegy végszóra kopogást hallottunk. Amy ment ajtót nyitni.
– Szia, cica! Nem hívtál… Elhagytad a számom? Mert nem
hinném, hogy nem vetted komolyan, amit mondtam.
Ez Tony Cooper. Felugrottam, és mint valami megvadult állat,
felökleltem a disznót, kiestünk az ajtón, és legurultunk a lépcsőn.
– Te aljas, gerinctelen féreg! – üvöltöttem, majd ütni-verni
kezdtük egymást. – Gyáva kis tetű! Nőket bántalmazni, ártatlanokat
zsarolni, rendes emberek életét megkeseríteni… ahhoz értesz! – Közben
birkóztunk a földön.
– Adam, az istenért, csinálj valamit! Szedd szét őket! – ordította
Amy.
– Ne már, olyan jól szórakozom – vigyorgott Adam.
 Addigra ott termett Jonathan bácsi is, és üvöltött, hogy hagyjuk
abba. Persze mi csak püföltük egymást. Jonathan bácsi elkapta a
karomat, és megpróbált leszedni Tonyról, de az a szemét ezt
kihasználva gyomron vágott. Ezt már Adam sem nézte tétlenül, most ő
kezdte el gyepálni Tonyt. Maggie néni vetett véget a harcnak, elsütötte a
vadászpuskát. Erre mindenki megállt.
– Takarodjon innen, Mr. Cooper, mert nem állok jót magamért –
mondta.
– Maguknak ezzel befellegzett… Tönkreteszem magukat…
Elvesztenek mindent – lihegte Tony.
– Informálódj, idióta! Nem tartoznak neked semmivel. Minden
adósságot kifizettek – válaszoltam már higgadtabban.
– Te meg ki a franc vagy, és honnan veszed a bátorságot ahhoz,
hogy szembeszállj velem?
– A vőlegényem – szólalt meg Amy, és átkarolta a derekamat.
Tony gyűlölettel teli pillantást vetett rám.
– A gazdag kis lovagod sem menthet meg tőlem. Te az enyém
leszel, ha akarod, ha nem.
Megint elöntötte az agyamat az indulat, indultam volna felé, de
Amy szorosabban fogott.
– Pont ezt akarja, hogy elveszítsd a fejed. Kérlek, ne!
– Takarodj innen, amíg szépen kérem, és ha még egyszer
beteszed a lábad ide, nem leszek ennyire elnéző veled.
– Ha azt hiszed, hogy megvédheted őket, tévedsz.
Előfordulhatnak csúnya balesetek… Igaz, Adam?
– Ha bármelyiküknek a haja szála meggörbül, neked véged. Én
nem az az ember vagyok, akit fenyegethetsz. A listámra kerültél, haver.
Amy pedig az enyém, és ha csak a közelébe merészkedsz, eltaposlak,
mint egy férget – fenyegettem.
– Hagyjátok abba! – kiabálta el magát Amy, mert elege lett. –
Nem egy tárgy vagyok, ami felett tulajdonjogotok van. Van saját
akaratom. Ne akarjatok semmibe venni! Húzz el innen, Tony, mert az a
fegyver a nénikém kezében nagy kísértés nekem. Lelőlek, mint egy
kutyát, és az is baleset lesz.
– Ne higgyétek, hogy ezzel vége. Te is rákerültél a listámra, öreg
– mutatott rám. – És én mindig megkapom, amit akarok.
Amy agya eldurrant, kitépte Maggie néni kezéből a puskát,
célzott, és lőtt, pont Tony lába elé. Az hátraugrott. Nem gondoltam,
hogy a szerelmem elvétette, nem voltam annyira naiv.
– Neked elment az eszed? – hörögte Amynek.
– Menj, Tony, mert a következőt nem vétem el.
Cooper beszállt, és elhajtott. Amy Adam kezébe nyomta a
fegyvert, és besétált a házba. Adam hozzám fordult:
– Hát, haver, te sem az egyszerű eseteket szereted. Felkötheted a
gatyád, ha a húgom kell neked… – elnevettük magunkat.
Mikor mind bementünk a házba Amy után, Adam elkomorodott.
Fel-alá járkált, majd’ szétvetette az ideg.
– Mind tudjuk, hogy ennek ezzel nincs vége. Senki sincs
biztonságban.
– Ne izgulj, tudom, hogy állítsam le ezt a kis mitugrászt.
Beszélek az apjával. Ő itt az igazi tárgyaló fél. Megmondom neki, ha
nem fékezi meg a fiát, akkor nagyon-nagyon megkeserítem az üzleti
életét. Tudja, ki vagyok, és hogy mire számíthat… Fél tőlem, nem
hiszem, hogy még egyszer akarná keresztezni az utam. Volt már közös
ügyünk. Elérem, senki ne akarjon üzletelni vele. Nem olyan nagy hal ő
ebben a pocsolyában.
– Nem akarom, hogy olyan legyél, mint Tony. Ne fenyegess és
zsarolj…
– Én megvédelek téged és a családodat is, bármibe kerüljön ez,
és most csak így lehet. Ez a pasi egy vadász. Láttam a szemében. Nem
fogja feladni, amíg nem kapja meg, amit akar. De ha gondolod,
egyszerűen kinyíratom a kis tetvet… Azzal tényleg le lenne zárva.
Amy szemei elkerekedtek.
– Te megőrültél? Mi ütött beléd?
– Igaza van, kincsem – hallottam Jonathan bácsi hangját. – Nem
fogja feladni. Fel kell készülnünk. Matt segítsége nélkül nincs esélyünk.
De a gyilkosság azért túlzás.
– Én se gondoltam komolyan, viszont azt igen, hogy nem
hagyom, hogy bárkinek baja essen. Egyébként is, nyilván én vagyok az
első a listáján.
– Ó, Matt! – Amy odajött hozzám, és szorosan átölelt. – Nem
bírnám ki, ha bajod esne.
– Ne félts te engem. Megbirkózunk ezzel is. – Puszit nyomtam a
feje búbjára, rátámasztottam az államat, és ringatni kezdtem.
A boldogság gondtalan percei
„A remény él, […] és a szerelem szárnyakat ad neki.”

(Nora Roberts)

Amikor eljött az este, vissza akartam akar menni a hotelba,

amelyben Paul szobát foglalt nekem.
– Elkísérlek – mondta Amy.
– Ezt nem gondoljátok komolyan, igaz? – szólalt meg Maggie
néni. – Itt is van elég szoba, és ha jól gondolom, nem külön szobában
akartok aludni… Szívesen látunk itt. Reggel majd elmentek a
csomagokért.
– Rendben – egyeztem bele.
– Mi meg majd igyekszünk befogni a fülünket, ha túl hangosak
lennétek – tette hozzá Adam, gonosz kis mosollyal az arcán.
Amy kinyújtotta rá a nyelvét:
– Ne irigykedj, bratyó! Inkább fogd be!
Mikor végre feljutottunk a szobába, szerelmem behúzott maga
után, az ajtót becsapta, engem pedig nekinyomott, és forrón megcsókolt.
A dzsekimet lehántotta rólam, és a földre dobta. Közben kihívóan
mosolygott rám.
– Nem lett türelmesebb, Miss Avens. Örülök, hogy nem veszett
ki magából a szenvedély… – Felemeltem, megfordultam vele, és most
én préseltem az ajtónak őt. Hevesen és szenvedélyesen csókolóztunk.
Amy a lábait a derekam köré fonta, én pedig olyan közel húztam
magamhoz, amennyire csak lehetett. A nyakát cirógattam a
csókjaimmal, és láttam, hogy alig bír magával.
– Kérlek, Matt… – Felnyaláboltam, és az ágyra fektettem.
Elkezdtem kigombolni az ingét, szépen, lassan, fentről lefelé haladva, s
minden egyes gomb után kínzó lassúsággal megcsókoltam a bőrét,
amitől én is úgy éreztem, meggyulladok. Kigomboltam a farmerét, és a
kezemet becsúsztattam a nadrágjába. Ott simogattam, ahol a
legérzékenyebb. Megemelte a csípőjét, és azt suttogta:
– Kívánlak, Matt, annyira kívánlak! Érezni akarlak.
– Csak az enyém vagy, és soha nem is leszel senki másé…
Amy végigsimított a mellkasomon, miközben újra
megcsókoltam. Lehúztam róla a bugyiját, és egy pillanatra megálltam az
ágy végénél, hogy gyönyörködjem benne. Engem nézett, miközben
megszabadított a nadrágomtól. Majd fölé térdeltem, csókolva a testét, a
belső combját, a hasát, a melleit. Ő lelökött magáról, és lovagló ülésben
fölém kerekedett; most ő csókolta végig a testemet lefelé. A szeme
lángolt, a teste tűzben égett, szinte perzselt.
– Szeretlek, Amy! – mondtam neki, mintha ima volna. Éreztem,
belülről teljesen szétfeszít a kéj. Olyan magaslatokra jutottunk,
amelyekről nem is tudtuk, hogy léteznek. Mindketten ziháltunk, közben
forrón csókolóztunk. Most szeretkeztünk először valóban
felszabadultan. Nemcsak a testünk, a lelkünk is összeforrt. Az aktus
után egymásba gabalyodva feküdtünk, amíg a pulzusunk nem
normalizálódott.
– Annyira hiányoztál, Amy… Soha többé nem akarlak
elveszíteni – suttogtam a nyakába.
– Szeretlek, Matt. Én sem akarok nélküled létezni. – A
szemembe nézett, majd megcsókolt. Aztán hátamra fordultam, ő pedig a
mellkasomra feküdt. Megakadt a szemem az ággyal szemközti falon
lógó képen.
– Te mazochista vagy, hogy azt a képet pont az ággyal szemben
akasztottad ki? – kérdeztem nevetve.
– Minden reggel, amikor kinyitom a szemem, te vagy az első
gondolatom, a képpel és anélkül is. Ez volt a legszebb ajándék, amit
valaha kaptam. – Hosszú hallgatás után így folytatta: – Tényleg
kimentél a temetőbe?
– Muszáj volt. Amíg erre nem voltam képes, addig hiába is
akartam volna közös jövőt veled. Ez mindig közénk állt volna.
– És? Mi történt? Kaptál válaszokat?
– Többet is. Reményt és feloldozást. Eljutott hozzám Martin
üzenete. – Láttam Amy megkönnyebbült tekintetét.
– Bocsáss meg, hogy akkor olyan ostobán erőszakos voltam, de
egyszerűen nem tudtam végignézni, hogy lemondasz a boldogság
esélyéről is.
– Te ne haragudj, hogy olyan rosszul reagáltam, és sértő
dolgokat mondtam… Csak nagyon váratlanul ért. Amit a legjobban
sajnálok, az az, amit utána a gyerekes sértődöttségemben tettem
Mandyvel.
– Tudtam, miért csinálod, mégis, mintha kitépték volna a
szívem.
 – Én megőrülnék, ha azt látnám, hogy egy másik férfi csókol
téged, és te visszacsókolod.
– Ebbe én is majdnem beleőrültem. Nagyon fájt.
– Bocsáss meg nekem! Soha többé nem kell még hasonlót sem
átélned, megígérem.
– És hány asszisztenst fogyasztottál el azóta?
– Egyet sem. Nem tudtam volna senkit elviselni a te irodádban, a
te helyeden.
– Akkor még szabad az állás? Lehet rá pályázni? – kérdezte
reménykedve.
– Sajnos nem. Igazából be van töltve.
– Ezt meg hogy érted? Megmagyaráznád?
– Nem szóltam senkinek a cégnél a felmondásodról. Úgy tettem,
mintha csak szabadságra mentél volna. Szerettem volna ezt hinni… Így
könnyebb volt. Minden reggel vártam, hátha ott ülsz majd az irodádban,
és újra gyötörni kezdesz engem a makacsságoddal, az önfejűségeddel.
Nem nézted a bankszámlád? Biztos kaptál fizetést is.
– Hogy őszinte legyek, nem néztem. Nem is nyúltam ahhoz a
pénzhez, ami a számlán volt. Úgy éreztem, nem érdemeltem meg. –
Felemelte a fejét, és szélesen mosolygott. – De akkor ez azt jelenti,
hogy még most is az asszisztensed vagyok?
– Jogilag igen.
– Nem azt mondtad, hogy nem keféled az asszisztenseidet? –
szemtelenkedett Amy.
– Ami azt illeti, én egyszer sem keféltelek meg. Minden
alkalommal, mikor veled voltam, szeretkeztem veled. – Ez a válasz
tetszett neki, és megcsókolt.
– Már csak egy baj van… – bolondozott velem tovább. – Az
elveim. Kétfajta férfi tabu számomra, a nős pasik, meg a főnököm, és te
hamarosan mindkettő leszel – robbant ki belőle a nevetés.
– Nos, ez esetben csak egy dolgot tehetek… Nem leszek a
főnököd, és téged veszlek feleségül.
– Nem lehetek az asszisztensed?
– Nem. A társam leszel, ami eddig is voltál.
– Akkor nem kell elviselnem szó nélkül a seggfej főnököm
bunkó viselkedését?
– Hát, nem tudom, te mire emlékszel, de nekem úgy tűnt, eddig
se igazán viselted el szó nélkül… – vihorásztam. Aztán magam alá
gyűrtem, és csiklandozni kezdtem.
Olyan csodálatos minden. Remélem, nem csak álmodom. Vagy
ha igen, akkor sosem szeretnék felébredni belőle.
KILENC

Amy
Derült égből villámcsapás
„A félelem a sötét oldal kapuja.
A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet,
a gyűlölet kínt és szenvedést.”

Amikor felébredtem, Matt gyönyörű arcának látványa fogadott.

Teljesen egymásba gabalyodva aludtunk el. Lágyan megcsókoltam a
száját, és végigsimítottam az arcán. Még mindig nem hiszem el, hogy itt
van.
Kibontakoztam az öleléséből, a lepedőmet magamra tekertem, és
kisétáltam az erkélyre. Mélyet szippantottam a hűs hajnali levegőből. A
nap még nem kelt fel, de pár perc, és bekövetkezik a világ egyik
legszebb csodája. Ekkor Matt kezeit éreztem a derekamon, hátulról
átölelt, a fejét a vállamra fektette. Együtt néztük a napfelkeltét.
Végtelenül boldog voltam.
– Szeretlek – suttogta a hajamba. – Féltem, hogy meggondolod
magad, és mire kinyitom a szemem, nem leszel itt… Hogy csak
álmodtam az egészet…
– Valamit még nem mondtam el neked – kezdtem, és a tekintetét
kerestem. – Kisbabánk lesz. – Érzelmek hullámait láttam végigfutni az
arcán. Döbbenet, félelem, rettegés. Eleresztett, visszament a szobába,
leült az ágyra, és a fejét a kezébe temette. Nem erre számítottam.
Félelem járta át az egész testem. – Azt hittem, örülni fogsz – nyögtem
ki.
– Semmire sem vágyom jobban ebben az életben, mint egy
kisbabára tőled… De… – Elgyötört ábrázattal hanyatt vágta magát az
ágyon, és még mindig fogta a fejét.
– Mi a baj, Matt? Megijesztesz.
– Martin… vagyis a betegsége. Ritka genetikai betegsége volt…
Mi van, ha örökletes? Ha én is a betegség hordozója vagyok…?
Felelőtlen voltam. Én nem bírom még egyszer ezt az egészet
végigcsinálni.
Letérdeltem elé, ő felült, és egymás szemébe néztünk. A
gondolat engem is megrémített, de nem annyira, mint az, hogy újra
eltávolodhat tőlem.
– Elmegyünk a legjobb orvosokhoz. Kiderítjük, kell-e félnünk.
Utána pedig eldöntjük, mi legyen.
 – Ez volt az egyik oka… pontosan ez, hogy távol akartalak
tartani magamtól. Nem akartalak megfosztani az anyaság érzésétől. Az
élet legszebb csodájától, hogy gyereket szülj… Te nem ezt érdemled.
Annak a nőnek, akit szeretek, nem tehetem tönkre az életét. Ha pedig
lemondanál arról, hogy szülj, akkor meggyűlölnél, és azt nem tudnám
elviselni.
– Ezt együtt csináljuk végig – biztattam.
– Meg fogsz gyűlölni. Ez a sors büntetése, amiért… – Most
olyan volt, mint egy kisgyerek. Az ölébe ültem.
– Ha a sorson múlik, akkor a babának semmi baja, mert te vagy
a világon a legjobb ember. Hiszem – megfogtam az arcát, és
kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen –, tudom, hogy
megérdemeljük a boldogságot. Vége a szenvedésnek. Ha pedig a sors
úgy akarja, akkor örökbe fogadunk egy babát, de rólad nem mondok le.
Érted?!
A következő napok telefonálgatással teltek. A legjobb
orvosokhoz kértünk időpontot. A családnak erről mit sem szóltunk, nem
szerettük volna, hogy aggódjanak. Elég nehéz volt ez anélkül is. Az
esküvőt szombatra terveztük, addig pedig már csak négy nap volt hátra.
Egyetértettünk Matt-tel abban, hogy itt, Tennesseeben akarjuk
megtartani, így halogatni sem volt értelme.
Egyik reggel korán a konyhában tettem-vettem, amikor Maggie
néni megjelent. Mindenki aludt még, Matt is.
– Jó reggelt, szívem!
– Jó reggelt, nénikém!
– Nem tudsz aludni? – kérdezte. – Valami baj van, ugye? Ne
mondd, hogy nincs, mert látom rajtatok. Napok óta idegesek vagytok, és
le sem szálltok a telefonról. Nem az esküvőt szervezitek, igaz?
Sóhajtottam, és elmeséltem neki mindent. Martint, a betegségét,
azt, hogy miért távolodott el tőlem Matt, és hogy mitől félünk. Hogy
mindketten nagyon akarjuk a babát, de lehet, hogy le kell mondanunk
róla. Hogy Matt minden este a kezével a hasamon szenderül álomba, és
rettenetesen aggódik. És azt is, hogy ha ez a terhesség kudarcba fullad,
még egyszer nem fog belemenni, hogy megpróbáljuk.
– Jaj, szívem, annyira igazságtalan az élet. Megérdemelnétek a
boldogságot.
– Én mégis attól félek a legjobban, hogy Matt önvádaskodása
újra közénk áll. Azt nem bírnám ki… Ha nem lehet gyerekem, azzal
együtt tudok élni, ti is örökbe fogadtatok bennünket, és a legjobb szülők
voltatok a világon. Én is képesnek érzem magam erre.
– Kicsikém, ha valaki, akkor én tudom, mit érez most Matt.
Nekünk se lehetett gyerekünk. Más dolog szembesülni azzal, hogy nem
lehet gyereked, és más dolog lemondani erről. Miután kiderült, hogy
meddő vagyok, összeomlott a világ. Úgy éreztem, megfosztom
Jonathant a legszebb dologtól a világon: attól, hogy apa legyen. Mattnek
még nehezebb. Ő úgy érzi, megfoszt téged az anyaság érzésétől. Én is
tehetetlen voltam, de aztán jöttetek ti, és a világ újra teljes lett. Igaz, egy
tragédia árán. Jonathan azt mondja, nem érzi, hogy bármi hiányozna az
életéből, de a lelkem mélyén tudom, szeretett volna saját gyereket.
Ugyanakkor megértettem, hogy én kellek neki. Akkor múlt el a
lelkifurdalás, amikor megkérdezte, hogy ellenkező esetben én
elhagynám-e. Én lemondanék-e róla? Persze hogy nem. Ezt kell Matt-
tel tisztázni és megértetni.
– Úgy félek, hogy megint elveszítem őt, nénikém. Azt nem
bírnám elviselni.
– Beszéljek vele én? – kérdezte Maggie néni.
– Nem, köszönöm, ezt nekem kell tisztáznom vele.
Miután megreggelizett a család, én és Matt kilovagoltunk.
Megmutattam neki a legszebb helyeket, a kedvenc zugaimat, a patakot,
a hegyeket. Csodálatos volt az egész, szinte már el is feledkeztem
minden bajunkról. A pataknál leszálltunk a lóról, és sétáltunk egyet
kézen fogva.
– Hallottam a reggeli beszélgetésedet a nénikéddel – árulta el
Matt. – A lépcsőn jöttem le éppen, amikor meghallottam, miről
beszéltek.
– Sajnálom… Én csak úgy éreztem, el kell ezt mondanom
valakinek.
– Semmi baj. – Megállt, és szembefordított magával. – Azt
akarom, hogy tudd, komolyan gondoltam, hogy szeretlek, és nem
mondok le rólad, rólunk! Akármi is annak a vizsgálatnak az eredménye,
megoldjuk. Amit a nénikéd mondott, az is elgondolkodtatott. Ha neked
nem lehetne gyereked, én sem érezném, hogy összeomlik a világ, ha
viszont téged veszítenélek el, azt nem élném túl. Nem szeretném, ha
emiatt is aggódnál. Nem mondom, hogy nem fog elkeseríteni, ha
kiderül, hogy rossz gént hordozok, de ezzel majd akkor foglalkozunk,
ha már tudjuk az eredményeket. – Én a megkönnyebbüléstől elsírtam
magam, és átöleltem őt.
– Szeretlek, Matt. Nem akarlak elveszíteni.
– Nem is fogsz. – Rám kacsintott, és lágy csókokkal halmozta el
a könnyes arcom, majd a szám.
A visszaúton is sétáltunk egy darabig.
– Felhívtam Laurie-t, és meghívtam az esküvőnkre – szakította
meg Matt a csendet.
– És az anyád? Őt nem hívtad meg?
– Az a nő maga a megtestesült gonoszság. Nem akarom, hogy
életem legszebb napját elrontsa. Elég volt a szenvedésből és az
önkínzásból. Laurie jöhet, az anyám nem. – Összehúzta a szemét, és
engem méregetett, majd folytatta: – Tudom, mi jár a fejedben, Amy, de
kérlek: ne! Tényleg nem akarom itt látni. Túl sok fájdalmat okozott már,
ezt az egy kérésemet tartsd tiszteletben. Oké? – Bólintottam. – Annak a
nőnek nincsenek érzelmei… Szerintem hidegen hagyja, hogy itt lehet-e,
vagy sem. Ez az igazság. Nekem sosem volt anyám. Félárvaként nőttem
fel, dadusok mellett. Miután apám meghalt, árva lettem. Kicsi koromból
sem emlékszem egyetlen pillanatra sem, amikor anyaként viselkedett
volna. Az apám viszont nagyon hiányzik, ő jó ember volt. Nagyon
szeretett bennünket.
– Sajnálom, Matt. Szerettem volna, ha minden tökéletes.
– Az lesz, ígérem. Amíg te mellettem vagy, nem hiányzik nekem
senki és semmi.
Egy kis civódás
„Ha elmulasztod a szerelmet,
elmulasztod az életet!”

(Leo Buscaglia)

Éppen mosogattam a konyhában, amikor megjelent Matt, és

hátulról átölelt.
– Már csak egy nap, és hozzám fog tartozni, Mrs. Johnson. –
Megpördültem, és a szemébe néztem.
– Mindig is magához tartoztam, Mr. Johnson. – Megcsókolt, és
én is őt. Most is, mint mindig, egyetlen csókja elég volt, hogy mindent
elfelejtsek.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte, és körülnézett.
– A városban, Adam pedig kiment a reptérre Catért. Viszont
most, hogy kérdezed, már rég itt kellene lenniük. – Közelebb húztam, és
belesóhajtottam a szájába.
Aztán valaki megzavarta az idillt: nagy dérrel-dúrral berontott
Adam, és becsapta maga mögött az ajtót. Mindketten odakaptuk a
fejünket.
– Haver, veled meg mi történt? Átgázolt rajtad egy kombájn? –
kérdezte a szerelmem.
– Ja, Catnek hívják… De semmi közötök ehhez. Kettőnk dolga!
– Tényleg így gondolod, Adam? – kérdeztem gyanakodva. – Mi
a jó francot csináltatok?
– Nem elég nyilvánvaló? – provokált a testvérem, azzal
felrohant a szobájába.
– Hé, én mind a kettőtöket szeretlek, de tudom, milyen Cat, és
nem fogom hagyni, hogy megsebezzen téged… – sivítottam utána.
Abban a pillanatban lépett be Cat a konyhába.
– Jó, hogy jössz, Cat. Hogy tehetsz ilyet? Miért pont az én
bátyámmal szórakozol?
– Én nem akartam, én csak…
– Tudom, ne is mondd, nem bírtál magaddal – kiabáltam az
arcába. – Szexfüggő vagy! Gondolom, nem akadt már pasi San
Franciscóban, aki megkefélt volna…
Cat elsápadt, és sírva Adam után szaladt.
 – Nem volt ez egy kicsit kemény? – szólalt meg halkan Matt.
– Adam a bátyám. Szeretem őt, és tudom, hogy ha
belehabarodik Catbe, össze fog törni a szíve. Ő nem az a fajta, aki
szórakozásból megfektet lányokat… A francba… A jó francba…
Órákkal később Adam feldúltan vágtatott le a lépcsőn, szó
nélkül megragadta a karomat, és kifelé rángatott.
– Azonnal engedj el! Ez fáj! – Matt közbe akart lépni, de a
tesóm mintha megbolondult volna.
– Te ne avatkozz ebbe bele, mert holnap kidekorált képpel állsz
az oltár elé!
– Ereszd el – hallottam Matt felindult hangját –, mert én sem
állok jót magamért! Lehet, hogy te vagy itt a menő csávó, de én nem
félek tőled. Ha verekedni akarsz, rajta, és megnézhetjük, ki néz ki utána
jobban.
Adam elengedett, majd a szemembe nézett:
– Beszélni akarok veled. Most!
– Oké.
– Amy! – szólt Matt aggodalmaskodva.
– Semmi baj, ő a testvérem. Igaza van, ezt meg kell beszélnünk.
Kimentünk a teraszra, a bátyám fel-alá járkált.
– El fog hagyni! Miattad! – Teljesen kivetkőzött magából,
kiabált. Matt az ablaktól figyelt.
– Nem miattam. Ő ilyen, Adam. Minden férfi után ezt teszi.
– Nem… Te ezt nem érted. Én azóta szerelmes vagyok belé,
mióta először betette ide a lábát. Évek óta… Odavagyok ezért a lányért.
Sosem álltam ilyen közel ahhoz, hogy boldog legyek… Segíts nekem,
kérlek! Amy, könyörgöm, csak te tudod megállítani… El akar menni.
Azt mondja, hogy ő is szeret, de a te barátságod fontos neki, és
csalódást okozott. Sosem fogsz neki megbocsátani. Magát vádolja. Azt
mondja, hogy jobbat érdemlek nála, hogy ő csak fájdalmat okoz
mindenkinek. Most már tudom, min mentél keresztül, mikor hazajöttél.
Kétségbe vagyok esve. Nem akarom, hogy elmenjen úgy, hogy meg se
próbáltuk… Tudom, hogy óvni akarsz engem, de vannak dolgok,
amiktől nem tudsz megvédeni… Nem mondom, hogy nem fog rosszul
elsülni a dolog, de ha meg sem próbálhatom, azt nem élem túl. Szeretem
őt… Kérlek!
– Igaza van – jött utánunk Matt. – Te is mindent megtettél értem.
Adamnek is jár egy esély.
 Sóhajtottam egyet.
– Hol van? – kérdeztem higgadtan.
– Elment. Azt hiszem, a városi hotelbe. Az esküvő után el akar
utazni.
– Nem fog. Ne izgulj! Beszélek vele. – Adam megölelt.
– Köszönöm.
A városba hajtottam. Matt ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen,
mert beszélt ugyan Tony apjával, és az megígérte, hogy ügyelni fog a
kicsi fiára, hogy távol maradjon tőlünk, de az ördög nem alszik. Meg
akart várni az autóban. Mielőtt kiszálltam volna, kibukott belőlem egy
újabb vallomás:
– Szeretlek, Matt Johnson. Köszönöm, hogy vagy nekem.
– Én is szeretlek téged. Hálás csak én lehetek, hogy az enyém
vagy. – Adott egy csókot.
Bementem, és miután a recepción megérdeklődtem, hogy melyik
Cat szobája, bekopogtam az ajtaján.
– Menj el, Adam. Amit mondtam, komolyan gondoltam.
– Nyisd ki, Cat! Én vagyok az, Amy.
Az ajtó lassan kitárult. A barátnőm könnytől maszatos arccal állt
mögötte.
– Sajnálom, Cat, igazságtalan voltam – öleltem meg.
– Én tényleg nem akartam bántani – zokogott. – Szeretem őt. Ő
az egyetlen normális férfi, aki valaha a közelembe jött… A férfiak eddig
csak megdugtak, sosem szeretkeztek velem… Adam pedig… De igazad
van, ő túl jó nekem, csak tönkretenném.
– Nem, Cat. Nem volt igazam, bocsáss meg! Elragadtak az
indulatok, bunkón viselkedtem… Matt megértette velem, hogy nektek is
jár egy esély. De miért nem mondtál erről az egészről nekem semmit?
– Mit kellett volna mondanom? Hogy titokban egyetemista
korunk óta bele vagyok habarodva a bátyádba? Elhitted volna?
– Nem tudom. Legalább meg kellett volna próbálnod. Végül is, a
legjobb barátnőm vagy.
– Lehet, de én nem gondoltam, hogy Adam is így érez.
– Tényleg szereted? – Lesütötte a szemét, és bólintott. –
Rendben. Akkor most visszajössz velem, és boldoggá teszed, különben
sosem bocsátok meg magamnak, és neked se. – Újra elsírta magát, és a
nyakamba borult. – Ne haragudj, gonosz dolgokat mondtam… Nem
gondoltam komolyan.
 – Semmi baj. Volt alapja, az a helyzet… – mosolygott a
könnyein keresztül.
Egy kicsit rendbe tettük magunkat, aztán visszarobogtunk
Adamhez. Amikor a bátyám meglátta Catet, odafutott hozzá, és a
karjába kapta.
– Köszönöm – suttogta nekem.
Te jó ég, majdnem sikerült mindent elrontanom.
Szégyenlősen Matthez bújtam. Ő, mintha kitalálta volna, mire
gondolok, a ház felé intett a fejével.
Az esküvő
„Előttünk áll a jövő, a titokzatos,
ki tudja, mennyi örömöt, gondot rejteget.
Egyben hiszünk, kéz a kézben indulunk,
s szerelmünk a boldogság felé vezet.”

(John Paul)

– Miss Avens, vagyis nemsokára Mrs. Johnson, maga ettől a

naptól kezdve hozzám tartozik… – Ezzel a mondattal ébresztett az
esküvőnk napján a szerelmem.
– Van egy olyan érzésem, ezt még meg kellene gondolnia, Mr.
Johnson – feleltem álmosan nyújtózkodva. – Nehogy később bánja meg,
amikor már késő lesz.
– Azt hiszem, nem veszek zsákbamacskát. Ismerlek már, mint a
rossz pénzt.
– Tudok én még meglepetéseket okozni.
– Nem kétlem, de ezzel együtt tudok élni… Fel kellene kelnünk,
biztos ezer dolog van még, amit…
– Az várhat, viszont amire én gondolok, az nem. Türelmetlen
természet vagyok, ha nem vette volna még észre, Mr. Johnson.
Matt felkacagott.
– De, ez nekem is feltűnt. És telhetetlen is. – Már én is nevettem.
Aztán átadtam magam a csókjainak és a kéjnek.
A reggeli szerelmeskedésünk után a délelőtt izgatott
készülődéssel telt. Hamar elszakítottak Matt-től, amitől egy kissé
pánikba estem. Ezért távoztában még visszaszólt:
– Az oltár előtt viszontlátjuk egymást, és utána soha többé nem
válunk el.
Eljött az ideje, hogy kezelésbe vegyen Cat és csapata. Smink,
fodrász meg minden, ami kell. Egy kicsit tartottam tőle, mi lesz ebből,
de a smink nem lett túl hivalkodó, a hajamat szoros kontyba fogták, és
csak egy rövid fátyolt tűztek bele. Elégedett voltam a munkájukkal. Már
csak a ruha hiányzott. Olyan egyszerűt akartam, amilyen én vagyok,
nem csillogó-villogó, szexi ruhadarabokat. A ruhám felső része csipke,
a derekánál virággal díszített keskeny, bézs övvel. Cat ki is akadt, hogy
miért nem veszek fel inkább valami puccos, drága darabot, miért pont
ezt akarom. Csak annyit mondtam neki: „Ez a ruha én vagyok, és Matt
engem szeret.”
Maggie néni épp akkor futott be, amikor elkészültem:
– Édesem, gyönyörű vagy. Matt kétségkívül a legszerencsésebb
férfi a földön. – Láttam, hogy mindjárt elsírja magát, amitől nekem is
könnyek gyűltek a szemembe. A háttérben Cat rikoltozott:
– Nem, nem! Nincs sírás! Lefolyik a sminked! – De már késő
volt, a könnyek végigfutottak az arcomon, és átöleltem Maggie nénit. Ő
ringatott, én pedig szorítottam őt.
– Szeretlek benneteket – mondtam neki. – Anyám helyett anyám
voltál.
Elővett egy dobozt, és kihúzott belőle egy gyönyörűséges, kék
színű nyakéket.
– Tudom, hogy nem a legékesebb darab, de az édesanyádé volt.
Erre a napra tartogattam. Kék is, és régi is. – A nyakamba akasztotta.
– Ez nagyon szép, köszönöm. Sokat jelent nekem, hogy ma
viselhetem.
Indulnunk kellett. A szívem a torkomban dobogott. Jonathan
bácsi már várt az ajtóban, hogy lekísérjen. Az esküvő helyszínét Matt
egymaga választotta ki, és meglepetésnek szánta. Adammel sokat
dolgozhattak rajta, mert sokszor eltűntek. De nekem is volt egy
meglepetésem neki. Meg is kérdeztem Jonathan bácsit:
– Matt ott van már?
– Igen, szívem, ő ott vár.
Mikor leértünk a lépcsőn, Emily csodálkozó kék szemei
bámultak rám, Maggie néni kezét fogta.
– Olyan szép vagy! Tudtam, hogy hercegnő vagy – mondta
nekem, mire elnevettem magam, lehajoltam hozzá, és megpusziltam.
Autóba ültünk, és a helyszínre hajtottunk. Mikor megérkeztünk,
kis híján elsírtam magam. Matt mindent a napfelkelte színeibe
öltöztetett, a gyertyák fénye is a kedvenc napszakom narancssárgáját
idézte. A székek is narancssárgák lettek, olyanok voltak, mintha a
felkelő nap fénye ragyogta volna be őket. Levegőt is alig kaptam,
annyira gyönyörű volt minden. Erre nem számítottam. Adam mentett ki
a szorult helyzetből: a kis Emily kezébe nyomott egy kosarat, hogy
szórja előttem a szirmokat. Összeszedtem magam, és Matt tekintetét
kerestem. Ő a kicsi Emilyt nézte döbbenten. Ez volt az én
meglepetésem neki. Az arcáról és a szájáról is ugyanazt a szót olvastam
le: „Szeretlek.”
Jonathan bácsi megszorította a karomat, ideje volt, hogy az
oltárhoz lépdeljünk. Amikor Matt mellé értünk, átadott neki.
– Nagyon vigyázz a mi legnagyobb kincsünkre!
– Azon leszek, uram. Ígérem. – Aztán hozzám szólt: –
Gyönyörűbb vagy, mint valaha.
– Te is szívdöglesztő vagy – mosolyogtam rá vissza. – Hajnal? –
suttogtam könnyes szemmel, és körülnéztem. Ő pedig csak bólintott.
– Emily? – Most én bólintottam. – Így teljes a család.
Mindketten a pap felé fordultunk. A szertartás nem volt hosszú,
de megható. Többször is elpityeregtem magam, főleg az eskük alatt. Az
jutott eszembe, milyen hosszú és nehéz utat kellett bejárnunk, hogy
eljussunk idáig. Mikor végre kijelentette a pap, hogy házastársaknak
nyilvánít minket, és Matthez fordulva azt mondta: „Csókolja meg a
menyasszonyt!”, a szerelmem széles mosollyal az arcán tett eleget a
kérésnek. Én pedig boldogan csókoltam vissza.
A gratulációkat örömmámorban úszva fogadtam. Laurie is
ideért, vidáman integetett nekem. Alex volt az utolsó a sorban.
– Látod, tesó, ha az első alkalommal hallgatsz rám, már rég
boldog nős ember lennél.
– Te is hallgathatnál rám, és akkor talán te is boldog férjként
végezhetnéd…
– Kösz, de abból nem kérek. Egyelőre.
Miután mindenkitől búcsút vettünk, a reptérre indultunk, hogy a
mézesheteinkre utazzunk. Maggie néni és Jonathan bácsi aggodalmas
arccal, de meghatottan toporgott az autó mellett. Pedig arról sejtelmük
sem volt, hogy a genetikai vizsgálatot is csak ezután fogják elvégezni a
klinika szakemberei Matten és a babán.
– Kívánom, hogy a sors álljon mellétek, és vessen véget a
szenvedésnek. Hiszem, hogy bármi is lesz, együtt képesek lesztek
megküzdeni vele.
– Köszönöm, Jonathan bácsi, én is hiszem. – A bácsikám sosem
volt érzelgős fajta, de most a könnyeit nyelte.
Matt szólalt meg:
– Nem viszem el őt örökre. Sűrűn jövünk majd, ígérem.
– Szavadon foglak, édes fiam – veregette hátba Jonathan bácsi
Mattet.
Várakozással teli rettegés
„A rosszat mindig valami jó követi,
ezért van az eső után szivárvány.
De miért van az, hogy ha teszünk valami jót,
aztán mégis történik valami rossz…?”

A reptéren már várt minket a magángép. Mindketten most

kezdtünk csak igazán félni az elkövetkező napoktól. Amíg másokra az
esküvő után boldog nászút és mézeshetek várnak, ránk ez a rettegéssel
teli várakozás. Fogalmam sem volt, hogy fogjuk kibírni.
Amikor megérkeztünk a szállodába, próbáltam oldani Matt
szinte tapintható feszültségét. Mióta leszállt a repülő, gondterhelt volt, a
boldog mosoly eltűnt az arcáról. Átöleltem.
– Bármi lesz is, szeretlek. – Leült az ágyra, én elé térdeltem.
– Tudom, de ez csak még nehezebbé teszi ezt az egészet.
Mindenemet odaadnám azért, hogy ne kelljen ezen keresztülmenned.
– Nem ez az egyetlen próbatételünk. Lesz még sok ilyen a közös
éveink alatt. Egy dolog számít csupán: te és én. Együtt. Ezek után soha
nem egyedül kell megküzdenünk a felmerülő gondokkal, hanem
együtt… – Az ölébe húzott, és megcsókolt.
Másnap reggel a klinikán kezdtünk. Egész kis csapat fogadott
minket. A főorvos sorolta az esetleges lehetőségeinket. Végig
szorítottam Matt kezét, mert azt akartam, hogy legyen mibe (kibe)
kapaszkodnia. Időnként engem is elfogott a rettegés, főleg, amikor
közölték, hogy ha a tesztek pozitívak, akkor a legjobb döntés az
abortusz.
Először Matt-től vettek DNS-mintát, ennek az eredményére pár
napot kellett várnunk. Amikor engem kísértek a vizsgálóba, a doktornő
megkérte a férjemet, hogy maradjon kint, de közbeszóltam:
– Azt szeretném, ha ő is jöhetne. Kérem! – A nő Mattre nézett,
és bólintott. Az ultrahangvizsgálatnál mellém állt, és szorongatta a
kezemet, akár egy reszkető kisgyerek. Hallottuk a ritmusos zajt, amely a
doktornő tájékoztatása szerint a babánk szívhangja volt. Aztán a
doktornő azt mondta:
– Jól sejtem, hogy nem volt még orvosnál? – A fejemet ráztam,
hogy nem voltam. – Jelen helyzetben nem tudom, ez most jó hír-e, vagy
sem, de ikreik lesznek, a terhesség pedig kilencedik héten jár.
 Matt megbabonázva figyelte a monitort. Láttam rajta, hogy
sokkot kapott. Elkezdtem szólongatni:
– Matt, Matt! Kérlek, mondj valamit! – Ám hiába rángattam a
kezét, kiszaladt a vizsgálóból.
Csend telepedett ránk. A doktornő befejezte a vizsgálatot, én
pedig felöltöztem. Sosem volt még ennyire összetörve a lelkem, mint
most. Eddig tartott az erőm. A vizsgálóból kilépve egy székre rogytam,
és sírni kezdtem. Itt hagyott, elment.
Aztán valaki kezét éreztem a hátamon. Felemeltem a fejemet:
Matt volt az, ő is sírt. Felugrottam, és a nyakába vetettem magam.
– Azt hittem, itt hagytál – zokogtam.
– Elindultam, de eszembe jutott, hogy nem futhatok el. Felelős
vagyok érted, és értük is. Bocsáss meg nekem, Amy. Ez az egész az én
hibám.
– Ne kezdd ezt elölről, oké? Ezt már megbeszéltük.
– Szeretlek, Amy, de mi van, ha a sors ismétli önmagát? Az
egyik beteg, a másik pedig nem… Ha elvetetjük őket, elvesszük az
esélyt az egészségestől, ha pedig megszületnek, egy életre szenvedésre
ítéljük a másikat. Nincs jó döntés, Amy. Nincs jó döntés.
– Nem adhatod fel! Hallod?! Nem! Egyik sem beteg, ahogy te
sem vagy hordozó, ebben kell bíznunk. Érted? – Lassan bólintott, majd
a nyakamba bújt.
Az elkövetkező napokban mintha ólomlábakon járt volna az idő.
A telefon mellett ülve vártuk a híreket. Szerintem egész életemben nem
öregedtem annyit, mint ez alatt a két nap alatt, mikor végre megszólalt a
telefon. Matt azonnal felkapta, beszélt egy keveset valakivel, majd
lerakta. Bambán nézett maga elé.
– Mondd már, mi van?!
– Megvan a teszt eredménye, be kell mennünk, ott közlik
velünk.
Azonnal összeszedtük magunkat, és rohantunk a kórházba. Az
orvos a szobájában leültetett minket, mi egymás kezébe kapaszkodva
vártuk, mit fog mondani. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
– Nos, Mr. és Mrs. Johnson, megvannak az eredmények. – A
szája mosolyra húzódott. – Nincs mitől tartaniuk, minden teszt negatív
lett. – Matt nem akart hinni a fülének.
– Tessék? Biztos ez? Száz százalékban biztos?
– Igen, Mr. Johnson, minden tesztet kétszer is elvégeztünk.
Maga nem hordózója a betegségnek, így a babák sem veszélyeztetettek.
Hatalmasat nyögtem, hirtelen nem éreztem jól magam.
Kiviharzottam a szobából, egyenesen a mosdóba, és hányni kezdtem.
Az eddig görcsösen visszafojtott pánik kiengedett a testemben, és a
megkönnyebbüléstől a gyomromban minden felfordult. Matt annyira
aggódott, hogy a női WC-be is utánam jött. Mikor végeztem, és
erőtlenül ölelgettem a vécékagylót, felhúzott magához, és átkarolt.
– Ne haragudj rám, Amy! Az elmúlt napokban csak magammal
voltam elfoglalva, és az önvádaskodással… Azzal kellett volna
törődnöm, te mit érzel. Bocsáss meg nekem! Szeretlek.
Mikor végre összeszedtem magam, visszamentünk az orvoshoz,
aki elmondta, hogy Martin betegsége ritka genetikai betegség ugyan, és
általában örökletes, de nem minden esetben a gének a hibásak.
Valószínűleg a terhesség alatt történhetett valami, ami kiváltotta a
megjelenését. Kérdezte, nem tudunk-e arról, hogy az édesanyja
drogozott vagy ivott a terhessége alatt. Persze fogalmunk sem volt róla.
Nem is fontos, mondta a doki, jó egészséget és minden jót kívánva
nekünk.
Amikor kiléptünk a kórházból, Matt váratlanul felkapott, és
forogni kezdett velem a tengelye körül. Örömujjongásban tör ki,
tisztára, mint egy kisgyerek. Régen volt már ilyen felszabadult.
– Felkészült, Mrs. Johnson?
– Mire is?
– El fogom rabolni magát. Elutazunk nászútra.
– Mi? Így is sokat voltunk már távol. Ki tudja, mi van az
irodában.
– Azzal most ne törődj! Ha két hetet nem bírnak ki nélkülünk,
egye meg a fene az egészet. Vesszen, aminek vesznie kell. Nem
érdekel! – és kacagott.
– Te beteg vagy! Elment az eszed. – A kezemet a homlokára
tettem, mint aki azt nézi, nem lázas-e.
– Maga vette el az eszemet, Mrs. Johnson. Viselje a
következményeket!
A jókedve rám is átragadt. Közelebb húztam magamhoz, és
megcsókoltam.
Az elkövetkező két hetet a Fidzsi-szigeteken töltöttük. Olyan
volt minden, mint egy álom. Boldogabbak nem is lehettünk volna.
Végre kizárólag az egymás iránt érzett szerelmünknek éltünk. Mikor
közeledett a mézesheteink vége, már én nem akartam visszamenni. Ő is
látta ezt rajtam.
– Mi is van azzal, hogy nem lehetünk távol az irodától ilyen
sokáig? Ha szeretnéd, maradhatunk még egy hetet.
Naná, hogy szerettem volna, de az elmúlt napokban annyiszor
hívták már Mattet, hogy tisztában voltam vele: nem lehet.
– Nekem az sem lenne elég, ha soha nem mennénk vissza, és
örökké csak az enyém lennél… Tudom, hogy sok munka vár ránk, jobb
előbb elvégezni, mint utóbb, és alig várom, hogy kikészíthessem azt a
kiállhatatlan főnökömet.
– Szerintem neki is hiányzik már a csintalan kis asszisztense.
– Miért telefonálgattál annyit? Baj van bent?
– Semmi nem lehet olyan fontos, mint te, vagyis ti. – A kezét a
hasamra tette. Rámosolyogtam.
– Van már ötleted a neveket illetően? – kérdeztem.
– Már gondolkodtam ezen. Nekem tetszik a Phoebe és a Pamela.
– Pamela az anyám neve volt– suttogtam.
– Tudom.
– És ha fiú lesz? Az egyik vagy mindkettő?
– Az egyik tuti lány, érzem – mondta olyan magabiztosan, hogy
elnevettem magam.
– Na persze… Mit szólnál, ha a fiú Martin lenne?
– Nem szeretném. Nem akarom, hogy az ő árnyéka lebegjen a
fiam felett.
– Jacob? Ez a név meg nekem tetszik.
– Az apám nevét választod?
– Igen.
– Van választék. Még meggondoljuk, de akár meg is
egyezhetünk ezekben, és majd meglátjuk, mit hoz a sors. Fiúkat,
lányokat vagy mindkettőt… Nekem mindegy, csak egészségesek
legyenek.
A visszatérésünk után repült az idő. Sok volt a munka, azonban
olyan összhangban oldottuk meg az egyik gondot a másik után, mint
még soha. Fura érzés volt, hogy az az ember a szerelmem, akiért a
munka terén is rajongtam, akire felnéztem.
A nap fénye elhalványult,
a múlt árnya kísért…
„Kétségbeesett kiáltásom hangja szól:
»Ments fel engem az átkok alól!«
Üres a lelkem, jeges a szívem;
többé nem szárnyal a képzeletem.”

Már gömbölyödött a pocakom, és mocorogtak is a babák. Az

ultrahang szerint egy kisfiú és egy kislány. Matt nagyon örült, hogy nem
egypetéjű ikrek lesznek. Az, hogy lánya születik, külön boldogságot
jelentett számára. Mindig azt mondta, szeretne egy kicsi Amyt, én
viszont jobban örültem volna, ha rá hasonlítanának. Amikor rájuk
néznék, az apjukat látnám bennük. Végigsimítottam a hasamon, és
átbattyogtam az irodájába. Késő volt már, indulni kellett volna haza. A
kicsi Emily már biztosan hiányol bennünket.
A nászút után elindítottuk az örökbefogadást, s mivel Emilynek
nem volt élő rokona, minden elég gyorsan ment. Beléptem Matt
szobájába: elaludt az asztalánál. Sokat dolgozott mostanában, mindig
későn végzett. Szinte már sajnáltam. Közelebb mentem az asztalához, és
megnéztem, mivel foglalatoskodott utoljára. Felemeltem a papírlapot, és
leesett az állam. Victoria Johnson szülés utáni kórházi leletei, és még
egy csomó más zárójelentés. Elkezdtem átolvasni őket. Nem hiszem el.
Victoria drogfüggőként végig rehabilitáción volt a terhessége alatt,
ahová a férje kényszerítette a babák érdekében.
– Istenem – suttogtam. Matt felébredt. – Mi ez? Miért kutakodsz
te Victoria múltjában? Nem kellene ezt inkább elfelejteni? – szegeztem
neki a kérdést.
– Mert jár nekem az igazság. Elhitette velem, hogy én vagyok az
oka, hogy a testvérem beteg. Hogy ha én nem vagyok, akkor neki több
esélye lett volna… De tudod, mit, az a csoda, hogy én normálisnak
születtem. Az az igazság, hogy ő egy szörnyeteg, a saját gyerekeit
szenvedésre ítélte, és még csak lelkiismeret-furdalása sem volt. Most
sem mutat megbánást. Gyűlölöm azt a nőt. Gyilkosnak nevez, mert
segítettem a testvéremen, miközben az egészről ő tehet.
– Matt, én nem akarom ezt az egészet elölről kezdeni. Szeretnék
végre csak a jövőre gondolni, hátrahagyva a múltat. Kérlek! Ne tépd fel
a régi sebeket, az mindenkinek szenvedést okoz.
 – Ha ezt elintéztem, akkor utána nem foglalkozom vele, ígérem.
– Elintézed? Mit akarsz csinálni?
– Ne félj, semmi ostobaságot, csak gondoskodtam róla, hogy
minden támogatást, amit eddig kizsarolt belőlem Victoria,
visszavonjanak. Ezentúl tőlem egy büdös petákot sem fog látni.
– Ezt nem fogja lenyelni, ugye, tudod?
– Nem érdekel. Nekem az a nő senki. Nem akarok róla hallani
soha többet.
Magamhoz öleltem.
– Fel fog bukkanni itt.
– Számítok rá.
Pár nappal később valósággá vált a balsejtelmem. Békésen
házimoziztunk otthon, amikor, mint a hurrikán, ránk rontott Matt anyja.
– Mi a fenét képzelsz te magadról? – kérdezte a fiát.
– Szép jó estét neked is, anyuci. – Ez elég gúnyos volt, de
kétségtelenül jogos.
– Nem jópofizni jöttem, hanem megkérdezni, hogy remélem,
csak elfelejtetted elutalni a havi járandóságomat?
– Nem felejtettem el. Nem is akartam elutalni, és nem is fogom.
– Ez a ribanc így megváltoztatott téged? Felcsináltatta magát, és
már nem is vagy önmagad?
– Fejezd ezt be, mert az ablakon keresztül foglak kidobni, nem
kell az ajtóig fáradnod. Amy a feleségem, és őt hagyd ki ebből. – Matt
türelme a végéhez közeledett.
– Felcsináltatta és elvetette magát veled. Gratulálok, jó taktika –
és elismerően csettintett.
– Takarodj innen! – ordította Matt.
– Látom, elfelejtetted, de majd én emlékeztetlek, hogy gyilkos
vagy, édes kisfiam, és az is leszel, amíg élsz.
– Az lehet, de te csináltál belőlem gyilkost, és ezért neked kell
megfizetned.
– Ezt meg hogy érted?
– Felvilágosítalak. Tudok a drogokról, a rehabilitációról, és
arról, hogy kész csoda, hogy én élek, és egészséges vagyok. Igaz, ezért
nem neked kell hálásnak lennem. Pokollá tetted az életem, „anya”!
Elhitetted velem, hogy én tehetek minden szenvedésről és
szerencsétlenségről, ami a családunkat sújtotta. Apa haláláért is
felelősnek éreztem magam. Lemondtam volna a boldogságról, és miért?
Miért? Mert te hazudtál, és én naivan hittem neked. Szeretném, ha az
eszedbe vésnél valamit – olyan közel ment hozzá, hogy féltem, elfajul a
dolog. – Nekem nincs anyám. Sosem volt, és sosem lesz. Hagyj nekem
békét, és a családomnak is. A tartozásaidat meg fizesd, ahogy tudod.
Most pedig a soha viszont nem látásra, arra van az ajtó. – Elfordult tőle,
és engem nézett. Mosolyogva kacsintott, majd a kezét nyújtotta nekem:
– Gyere, a gyerekek már biztos éhesek – simogatta meg a hasam.
Victoria dermedten hallgatott, és úgy nézett ránk, mint aki
felfogta, hogy itt már nincs semmi keresnivalója. Kicsit sajnáltam is.
Pontosabban, nem őt sajnáltam, hanem a születendő gyerekeimet,
amiért nem lesz nagymamájuk. Nekem már nem élt az édesanyám, a
Matté pedig mintha sosem létezett volna. Tudtam, Maggie néni első
osztályú nagymama lesz, és nem is vettem volna el tőle ezt a szerepet,
de ez akkor is szomorú volt.
A végzet szele
„A sorscsapások felett nincs hatalmunk.
Néha a jövőnk meg van határozva,
muszáj elviselnünk, ami történik,
és semmit sem tehetünk.”

A terhességem 7. hónapjának végén jártam, s már minden

készen állt Pamela és Jacob érkezésére. Saját házat vettünk, kerttel, mert
Matt is, én is szerettük volna, ha a gyerekeinknek mindig lehetőségük
nyílt volna a játékra a szabad levegőn. Három gyereknek már kellett a
hely és a tér. Matt a leggyönyörűbb otthont választotta nekünk, amit
valaha láttam. Persze át is építtette, hogy minden tökéletes legyen.
Már nem járhattam be az irodába, Matt megtiltotta. Sokat
aggódott, túl sokat. Jót mulattam rajta, amikor túlzásokba esett. Olykor
az idegeimre ment, annyira féltett, és minden vizsgálatra elkísért. A kis
Emily is nagyon várta már a testvérei születését.
Minden szép volt, és jó, azon a reggelen mégis nyomasztott
valami. Szorongatott, és nem engedett. Matt is észrevette, hogy
gondterhelt vagyok, de magamnak sem tudtam megmagyarázni, mi a
baj.
Reggel kikísértem Mattet és Pault a házunk elé, ilyet sosem
csináltam máskor, most mégis olyan nehéz volt a szerelmemtől
elszakadni. Valahogy fokozódni kezdett bennem a reggel óta tartó rossz
előérzet. Matt átölelt, és az aggodalmas arcomat nézte. Végigsimított
rajta, s lágyan megcsókolt.
– Ígérem, hogy rohanok haza.
– Szükségem van rád, Matt. Kérlek, vigyázz magadra!
– Úgy viselkedsz, mintha nem akarnék visszajönni. Reggel óta
olyan furcsa vagy, valami baj van? – komorodott el.
– Nem, vagyis nem tudom. Olyan furcsán szorítja valami a
mellkasom. Félek.
– Nyugodj meg! Tudod, mit? Elintéztem ezt a tárgyalást, és
jövök haza. A többit majd itthonról megoldom.
– Rendben. – Most én öleltem meg és szorítottam őt magamhoz.
Adott egy csókot, aztán elindultak Paullal az autó felé.
Jobbról egy fekete autó közeledett nagy sebességgel. Én Matt
nevét kiáltottam, de már késő volt. A felénk száguldó kocsiból
gépfegyveres nyitott rájuk tüzet, és fél perccel később mindketten a
földön feküdtek. Én odafutottam Matthez, aki több helyen is vérzett.
Elfogott a félelem. Kétségbeesve szólongattam, közben zokogtam.
Remegő kézzel megkerestem a telefonját, s mentőt hívtam.
Húsz perccel később a kórházban a műtő felé tolták, és
folyamatosan küzdöttek az életéért. Én addigra teljesen összeomlottam.
Megérkezett Cat, hallottam a hangját, de csak nagyon messziről. Beszélt
hozzám, azonban alig értettem, mit. Hirtelen mindent elveszítek. Cat
kiáltott, aztán elsötétedett minden körülöttem.
– Hívjanak orvost! Elfolyt a magzatvize! Segítsen valaki!
A következő, amire emlékeztem, hogy egy ágyon feküdtem, és
egy doktornő beszélt hozzám.
– Amy, Amy, hall engem? Össze kell szednie magát. Jönnek a
tolófájások. Amy!
Éreztem a fájdalmat, és tudtam, hogy ha Matt meghal, én sem
akarok élni. Nincs erőm küzdeni. A fájások csak jöttek és jöttek. Nekem
pedig fogalmam sincs, hogyan, de sikerült megszülnöm a kisbabáimat.
Miért van az, hogy életem legszebb napjából életem
legborzalmasabb napja lesz, amikor elveszítem azt az embert, akit a
világon a legjobban szeretek? Miért? Ez visszhangzott a fejemben.
– Meghalt – suttogtam. – Matt meghalt.
Mikor magamhoz tértem, Cat ült az ágyamnál könnyes arccal, és
elmondta, hogy Maggie néni már úton van felénk.
– Matt? – kérdeztem félve, ám ő csak hallgatott. – Mondd már! –
emeltem fel a hangomat.
– Még él, de kritikus az állapota. Újra kellett éleszteni. Paul
viszont meghalt. A babák jól vannak, de inkubátorban, mert idő előtt
érkeztek. A doktornő szerint minden rendben lesz.
– Segíts felállni!
– Nem szabad, a doktornő azt mondta…
– Leszarom, mit mondott. A férjem haldoklik, látni akarom! Ha
nem segítesz, megyek egyedül. – Próbáltam feltápászkodni, ehhez
minden erőmet össze kellett szednem. Végül Cat kerített nekem egy
tolószéket. Mikor beértem Matthez, láttam, hogy mindenhol csövek
lógnak ki belőle; szörnyű érzés volt így látni őt. Közelebb mentem
hozzá, és beszélni kezdtem, közben a haját simogattam, és az arcomon
patakzottak a könnyek.
– Szeretlek, Matt. Kérlek… Kérlek, ne hagyj így itt! Nem bírom
egyedül folytatni. Nélküled nem. Te vagy a lelkem másik fele. Nem
élhetek nélküled… Kérlek! – Szinte már könyörögtem. Aztán sípolni
kezdtek a gépek, a szobát orvosok lepték el, én pedig térdre estem, és
üvöltöttem, hogy:
– Neeee…
Epilógus
„A boldogság röpke, elsuhanó érzés csupán.”

Ez volt a mi történetünk. Két évvel ezelőtt ezen a napon az

életem egy pillanat alatt mennyből pokollá változott. Nézem a két
kincsem, a házunk füves pázsitján kergetőznek, és minden, mintha
tegnap lett volna, élesen, akár egy film, lepereg a szemem előtt.
A kórházban másnap kaptam egy nagy csokor virágot egy levél
kíséretében. Tony küldte. Őszinte részvétét fejezte ki, és gratulált a
gyerekeim születése alkalmából. Megírta, hogy ő figyelmeztetett, a
„sors” meg fog büntetni a makacsságomért. Harag és gyűlölet töltötte el
a szívemet, bosszúra szomjaztam. A rendőrség tehetetlen volt, addigra
Tony a saját apját is megölte, hogy átvegye a helyét. Bár nem volt
ellene közvetlen bizonyíték, de tudták, hogy ő tette. Az én levelem sem
volt elég ahhoz, hogy lekapcsolják, mert nem ismerte be benne
egyértelműen, hogy ő lövette le Mattet. Eldöntöttem, hogy ha ők nem,
akkor én fogom megállítani. Elég volt az állandó rettegésből.
Felvettem a kapcsolatot Paul régi katonatársaival, akik
elrendezték az ügyet. „Nincs szentebb kötelék a bajtársi hűségnél.” A
rendőrség nyomozott, persze nem találták meg sem az elkövetőt, sem a
felbujtót. A lelkemet mardosó mély fájdalom ettől sem szűnt meg, de
legalább félnünk nem kellett többé.
A gondolataimat hangos sírás szakítja meg. Jacob és Pamela
marakodnak, Emily próbálja szétszedni őket. Mielőtt közbelépnék, Matt
szalad ki a házból.
– Mi történik itt? Melyik rosszaságot raboljam el? – A gyerekek
visítozva futnak annyifelé, ahányan vannak. Hangos kacagás és
kiáltozás veszi kezdetét. Matt elkapja őket, és birkózni kezdenek.
Engem, mint mindig, mikor együtt látom őket, elönt a hála és a
meghatódottság érzése. Nem tudom, mi lett volna, ha akkor nem sikerül
őt visszahozni. Vele együtt haltam volna meg, ha nem is testben,
lélekben.
Maggie néni hangja töri meg az idilli pillanatot.
– Itt a torta! Hahó, rosszaságok! – De ránk se figyelnek, csak
nyüstölik az apjukat, az meg csiklandozza hol az egyiket, hol a másikat.
– Jól vagy, kincsem? – kérdezi Maggie néni.
Én a hasamra teszem a kezem, ami már szépen gömbölyödik. Az
ötödik hónapban vagyok a kisfiunkkal.
– Igen, persze.
– Én nem erre gondoltam. Láttam, hogy nem itt jársz.
Addigra odaér Matt, elém lép, és megfogja az arcomat.
– Mi a baj, szívem?
– Semmi, csak annyira nagyon szeretlek – ölelem át.
– Ugye, nem megint a történtek miatt gyötröd magad?
– Csak azon gondolkodtam, hogy a boldogság olyan törékeny,
hogy minden egyes percét élvezni akarom, mert sosem tudhatom, mikor
ér véget.
– A mienk soha, és nem akarom, hogy ma ilyen butaságokon
törd a fejed. Sosem hagylak el! Szeretlek, amíg csak élek.
Vannak emberek, akik nem a boldogságra születtek, akiknek ez
az érzés sosem adatik meg, vagy csak rövid ideig. Az intenzív
boldogság röpke, elsuhanó érzés csupán. Fel kell ismernünk, hogy ez
belőlünk fakad. Az egyik alappillére a szeretet, a másik az elengedés és
a megengedés békéje. Ha folyamatosan tiltakozunk az ellen, ami épp
velünk történik, akkor elveszítjük a lehetőségét annak, hogy
rácsodálkozhassunk az épp most történő dolgok szépségére. Nem kell
mást tennünk, csak könnyedén elengedni mindazt, amihez
ragaszkodunk, és beengedni az életünkbe mindazt, ami be szándékozik
jönni. A boldogság érzése mindenkinek mást jelent, sok tőről fakadhat.
Hiszem, hogy én és Matt bejártuk ezt a hosszú utat, megtaláltuk a
céljaink és a vágyaink megvalósulásának az útját, ezáltal a boldogságot.
Remélem, ez sosem múlik el.
Köszönetnyilvánítás
Köszönettel tartozom az amatőr írók klubja azon tagjainak, akik
olvasták és hozzászólásaikkal segítették a munkámat. Az ő lankadatlan
figyelmüknek és biztatásuknak nagyon nagy része van abban, hogy
belevágtam ebbe az új, izgalmas kihívásba. Számítok rátok ezután is!
Köszönet illeti továbbá drága barátnőmet: Marcsika! Hálás
vagyok a kitartásodért! Sosem engeded, hogy feladjam vagy
elbizonytalanodjam, legyen szó az írásról vagy bármi másról! Te akkor
is hiszel bennem, amikor én már nem.
 A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a
varázspálca. A jó „bűvész” magán tudja tartani a figyelmet, és az
olvasó reméli, hogy még sokáig a bűvkörében maradhat.

A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó ezeket a bűvészeket keresi.

Azokat, akik fantáziájukkal olyan helyekre merészkednek, ahová mások
nem képesek. Akik le merik írni, amit a többiek nem, és ezt világgá is
akarják kürtölni.

Az Álomgyár írókat keres, nekik segít írásaik könyvvé

formálásában, kiadásában, terjesztésében.

Bárki jelentkezhet kéziratával, és együtt megtaláljuk az utat,

amely a könyvespolcokhoz vezet!

konyvetirok@alomgyar.com