A bugyelláris, a pipa meg a süveg

(Francia népmese)

Egy rengeteg bükkerdő szélén kis kunyhójában élt a favágó legény fiával, Bálinttal. Apa és
fiú együtt járta a erdőt, döntötte a hatalmas szálfákat. A kivágott fát azután halomba rakták az
erdő szélén, s éjjelente felváltva őrizték.

Egyik napon, amikor éppen a legényen volt az őrködés sora, csípős, hideg szél fújt. Bálint
hatalmas tüzet rakott, közel húzódott a meleghez, és elővette a kártyáját, mert nagyon
szeretett magányosan kártyázni. Egyszer csak arra jött egy öregasszony, s megkérte a legényt,
engedné oda a tűzhöz, hogy megmelegítse gémberedett tagjait, s miután jól megmelegedett,
így szólt:

- Jótett helyébe jót várj! - azzal odaadott neki egy bugyellárist, egy pipát meg egy süveget.

A legény forgatta, nézegette az ajándékokat, azután megkérdezte:

- Öreganyám, minek nekem ez a bugyelláris, hiszen mindig üres a zsebem! Aztán mit
csináljak a pipával, mikor nem pipázom? A süvegnek még csak hasznát veszem, fejembe
húzom, ha süvít a szél.

- Jaj, édes fiam - mondta az anyóka -, olyan ez a pénztárca, hogy ebből sose fogy ki az arany.
Ha a pipából szippantasz, több katonád lesz, mint magának a királynak. A süveget meg ha a
fejedbe húzod, oda visz, ahová parancsolod.

Az öregasszony azután eltávozott, s legény meg tovább kártyázgatott a tűz mellett. Reggel
felé arra kocsikázott a földesúr lánya, s megszólította Bálintot:

- Látom, szereted a kártyát. Jöjj el velem, kártyázzunk kettesben!

Bálint ráállt, elment a földesúr lányához, és leültek kártyázni. De a lány nagyon hamis
teremtés volt, és egy tükörből leste, milyen lapot tart a kezében Bálint. Ahogy mindjobban
belemelegedtek a játékba, az álnok teremtés sorra elnyerte tőle a bugyellárist, a pipát meg a
süveget. "No Bálint - gondolta magában a legény, amint búsan baktatott hazafelé -, ezt jól
megcsináltad! Se bugyelláris, se pipa, se süveg."

Egyszer csak előtte termett az anyóka. Faggatta a legényt, miért vág olyan keserves arcot,
mintha vackorba harapott volna. Bálint szégyenkezve bevallotta, hogy elkártyázta az
ajándékait. Az anyó adott neki öt almát meg egy korsó bűvös erejű vizet, és kitanította,
hogyan szerezheti vissza azt, amit elveszített.

Bálint átöltözött házalónak, aztán elment a kastélyba. Jó áron eladta az almákat, kettőt a
szobalánynak, hármat a kisasszonynak. Igen ám, de amint megették a szép piros almákat,
mindegyiknek szarva nőtt, ahány alma, annyi szarv. Hasztalan hívták a tudós doktorokat,
hogy szabadítsák meg őket a szarvaktól, mind kudarcot vallott. Utolsónak Bálint lépett be,
tudós doktornak öltözve. Néhány csepp vizet szórt a szobalány fejére, s annak menten hullani
kezdtek a szarvai. A földesúr lányától előbb kérte a bugyellárist, s mikor megkapta, a víz
erejével megszabadította egyik szarvától, a pipáért cserébe a másodiktól. Mikor a harmadik
következett, kérte a süveget. Az lány szabódott, de csak odaadta. Bálint kikapta a kezéből,
fejébe nyomta, elmormolta a varázsigéket, és a süveg vitte, vitte messzire. A földesúr hamis
lánya meg ott maradt egy szép szarvval a homloka közepén.

Az igazi barátság (japán mese)

Valamikor régen, nagyon régen, a magas hegyek tövében, egy sűrű erdőben élt két démon. Az
egyik vörös volt, a másik kék. A vörös démon nagyon szerette az embereket, főként a
gyerekeket; egyfolytában azon töprengett, hogyan tudna barátságot kötni velük.
- Szereted a gyerekeket? – kérdezte tőle a kék démon.
- Igen, igen! – kiáltotta a piros démon.
- Szeretnél játszani velük?
- Igen! Igen!
- Szeretnéd, ha a barátaid lennének?
- Igen! Ezt szeretném a legjobban. Ezt, mert most egyetlen barátom sincs!
A kék démon a fejét csóválta.
- Jól van, ha így gondolod, akkor gyere ide, elmondom, mit kell tenned.
A piros démon odament, a kék démon pedig elmondta, mit kell tennie.
Másnap a gyerekek kimentek a patakhoz, a rétre. Virágot szedtek, koszorút kötöttek,
fogócskáztak és bújócskáztak, vidáman nevetgéltek.

Egyszercsak a fák közül előugrott a kék démon, és rájuk üvöltött:

- Búúúú! El innen, el! Ez az én rétem! Ha nem takarodtok, mindegyikőtöket felfalom!
A gyerekek nagyon megijedtek, azt se tudták, merre fussanak. Volt köztük olyan, aki
moccanni sem bírt a félelemtől, elkerekedő szemmel nézték a félelmetesen vicsorgó kék
démont, aki elindult feléjük. Azt hitték, démonebéd lesz belőlük.

Ekkor a fák közül kilépett a piros démon, és rákiáltott a kékre:

- Megállj! Ne merd bántani a gyerekeket!
A kék démon megtorpant a hang hallatán, lassan hátrafordult, és ahogy meglátta a piros
démont, térdre rogyott.
- Jaj, nagyerejű piros démon! Ne bánts, kérlek, ne verj meg!
A piros démon odaszaladt a kékhez, és a fejére ütött egy bottal.
- Ijesztgeted a gyerekeket? Igen? Hogy mered ezt?
- Jaj, jaj, ne bánts! – siránkozott a kék démon.
- Hogy… mered… ijesztgetni… őket? – kiáltozott a piros démon, és minden szó után ráütött
egyet a kék démon fejére a bottal.

A gyerekek csak néztek, és kicsiny, ijedt arcukon halvány mosoly jelent meg. Amikor a kék
démon a fejét fogva visszamenekült a fák közé, már nevettek. Vidáman vették körbe
megmentőjüket, a piros démont. Megsimogatták, megölelgették, és játszani kezdtek vele.

Este, amikor a gyerekek már hazamentek, a piros démon boldogan ment vissza a fák közé. Az
erdő sűrűjében a kék démon várt rá.
- Sikerült! Köszönöm! – kiáltott a piros démon. – A gyerekek játszottak velem! Most már
vannak barátaim!
A kék démon elmosolyodott.
- Eddig is volt. Legalább egy – mondta, és fejcsóválva beljebb ment az erdőbe.