Steven Runciman

A SZICÍLIAI VECSERNYE

Balassi Kiadó
Budapest
 A könyv megjelenését támogatta
Akác Kft., Caesar Kft. és munkájával a fordító, Bánki Vera

A borítón
II. Frigyes császár, De arte venandi cum avibus
(A madarakkal való vadászat művészete),
Alsó-Itália, a XIII. század 3. negyede.
Biblioteca Apostolica Vaticana; Palat. lat. 1071. 25,5×35,7 cm

A fordítás alapjául szolgáló mű

Steven Runciman The Sicilian Vespers
Cambridge University Press, 1958, Cambridge

Fordította
BÁNKI VERA

© Cambridge University Press

© Bánki Vera (Hungarian translation), 1999

ISBN 963 506 244 3

Balassi Kiadó
Felelős kiadó Kőszeghy Péter igazgató
Felelős szerkesztő Borús Judit
Műszaki szerkesztő Harcsár Magda
Tördelte Tóth Bernadett
A borítót tervezte Czeizel Balázs
Megjelent 24 (A/5) ív terjedelemben
A nyomdai munkálatokat a László és Tsa Bt végezte
Felelős vezető László András

George Macaulay Trevelyannak tisztelettel, hálával és

barátsággal
Tartalom

Előszó
Bevezető
I. fejezet Az Antikrisztus halála
II. fejezet A Hohenstaufen-örökség
III. fejezet Az Adria túlsó partján
IV. fejezet Király kerestetik: Angliai Edward
V. fejezet Király kerestetik: Anjou Károly
VI. fejezet Az Anjou-invázió
VII. fejezet Konradin
VIII. fejezet Károly, Szicília királya
IX. fejezet A földközi tengeri birodalom
X. fejezet X. Gergely
XI. fejezet Az Anjou-reneszánsz
XII. fejezet A nagy összeesküvés
XIII. fejezet A vecsernye
XIV. fejezet Királyok párbaja
XV. fejezet Károly király bukása
XVI. fejezet A vecsernye és Szicília sorsa
XVII. fejezet A vecsernye és Európa sorsa

Függelék Giovanni da Procida és a vecsernye

Irodalom
 Előszó

Manapság ritkán kerül szóba a szicíliai vecsernye. Az átlagos

műveltségű embert ez a két szó legfeljebb Verdi egy kevéssé ismert
operájára emlékezteti. Százvalahány évvel ezelőtt más volt a helyzet. A
vecsernye története költőket és drámaírókat ihletett meg, és olykor nagy
jelentőségű történelmi alkotás is született, amelynek révén Szicília
bekapcsolódott az olasz Risorgimentóba. A mai olvasótól nem lehet
elvárni, hogy átrágja magát Casimir Delavigne vagy Felicia Hemans verses
drámáin, abban pedig csak reménykedhetünk, hogy senki sem fogja
történelmi forrásként forgatni azt a librettót, amelyet Seribe gyártott Verdi
számára. Ez a librettó igen szerencsétlen munka. Felkérésre készült, egy
párizsi gálaelőadásra. Sértette Verdit és az olaszokat, mert a vecsernye
hagyomány szerinti hőse, Giovanni da Procida, alattomos, elvtelen
intrikusként jelent meg benne. Sértette a szicíliaiakat, mert kegyetlennek
és gyávának festette le őket, sértette az osztrákokat, mert témája az
olaszok felkelése volt egy idegen megszálló hatalom ellen, és végül
sértette a franciákat is, hiszen a mű csúcspontja honfitársaik jól
megérdemelt lemészárlása volt.
Amari nagy munkáját, a Storia della Guerra del Vespro Sicilianót,
amelyet 1842-ben adtak ki először, még ma is kedvvel és haszonnal lehet
forgatni. Amari, a kiváló képzettségű történész gondosan felkutatott
minden fellelhető tényt, és azokat összefüggő történetté alakította. Amari
azonban politikus is volt. Az Anjou-ház elleni sikeres felkelés felidézésével
a Bourbon-uralom elleni lázadásra akarta buzdítani a szicíliaiakat.
Tudományát ennek az egyetlen célnak a szolgálatába állította, és nem is
sikertelenül. De ez a szándékos ferdítés egyben szűkítette is látókörét.
Ezért lehet újra a témához nyúlni, beleágyazva azt a nagyobb európai
összefüggésekbe.
Az 1282. március 30-án Palermóban lezajlott esemény, az ottani
franciák lemészárlása, amely hagyományosan szicíliai vecsernye néven
ismert, nem azért fontos, mert összeesküvők és gyilkosok elszigetelt
drámája, vagy mert Szicília és elnyomói hőskölteménybe illő tragédiájának
egyik mozzanata. A vecsernye egyike a történelem azon eseményeinek,
amelyek nemzetek és az egész világon elterjedt intézmények sorsát
változtatták meg. Ahhoz, hogy megértsük jelentőségét, be kell
illesztenünk a kor nemzetközi valóságába. Könyvemben ezért
megkíséreltem bemutatni a Földközi-tenger világát a XIII. század második
felében, a vecsernyét állítva az események középpontjába. A vászon
óriási; Angliától Palesztináig, Tunisztól Konstantinápolyig terjed. Tömve van
figurákkal, de hát a történelmi tablók általában zsúfoltak; azok az olvasók,
akik irtóznak a sokaságtól, jobban teszik, ha a képzelet szülte irodalom
rendezettebb ösvényein maradnak. A történetnek több szála van, ezek
azonban e pontban találkoznak. A történet egy kiváló uralkodóról szól, akit
önteltsége tett tönkre. Ugyanakkor széles körű összeesküvés története is,
amelyet Barcelonában és Bizáncban szőttek. Szicília derék, titkokat őrizni
tudó népének a története, amely felkelt az idegen uralom ellen. És a
középkor legnagyszerűbb koncepciójának, az egyetemes pápai monarchia
lassú öngyilkosságának a története is.
A vecsernye történetének megírásához igen sok forrás áll rendelkezésre.
A kor bővelkedik többé vagy kevésbé megbízható krónikásokban és
történetírókban. Az érintett kormányok irattárait nagyrészt már
átvizsgálták a kutatók, és közzé is tették az okmányokat; az aragóniai
királyok irattára azonban még nincs feldolgozva, és ott valószínűleg még
sok mindenre rá lehetne bukkanni. A második világháború során a
Hohenstaufenek és az Anjouk nápolyi irattárának néhány darabja
megsemmisült. Adósa vagyok számos modern történész művének. Külön
szeretném megemlíteni E. G. Léonard nemrégen megjelent munkáját a
nápolyi Anjoukról, amely – habár szükségszerűen összefoglaló jellegű –
felbecsülhetetlenül értékes a benne felhalmozott tudás és józan
mértéktartás miatt. E. Jordan 1909-ben megjelent nagy munkája, amely
Itáliát mutatja be az Anjou-invázió előestéjén, olyan alkotás, amelyhez a
mai történetíró semmi újat sem tud hozzáfűzni; és e mű 1939-ben
publikált újabb kötete, amely Németországot és Itáliát mutatja be a XII. és
a XIII. században, talán még figyelemreméltóbb tömör és világos stílusa
miatt, amellyel a legfontosabb adatokat ismerteti. Sajnos a kötet az 1273.
esztendővel lezárul. Cartellieri rövid munkája Aragóniai Péterről és a
vecsernyéről véglegesen meghatározza a nagy összeesküvés természetét,
habár véleményem szerint a szerző alábecsüli Bizánc szerepét az
események alakulásában. Munkáját Wieruszowski kisasszony kutatásai
egészítették ki. Az olasz történészekről szólva meg kell jegyezni, Amari ma
is felülmúlhatatlan művét olyan történetírók egészítették ki, mint Carucci,
Pontieri és Monti, valamint szicíliai kollégáik, Libertini és Paladino.
Adósságomat tükrözik a jegyzetek, melyekben, ha a modern történész
kimerítően foglalkozott egy témával és felsorolta forrásait, én már csak a
modern művet idézem.
A történet legfontosabb színhelyeit személyesen látogattam végig; itt
szeretnék köszönetet mondani olasz és szicíliai barátaimnak, akik
megkönnyítették utazásaimat. Végezetül köszönöm a Cambridge
University Press vezetőinek és munkatársainak megszokott
előzékenységét és kedvességét.
London, 1957.
Steven Runciman
 Bevezető
SZICÍLIA

„Italien ohne Sizilien macht

gar kein Bild in der Seele:
hier ist der Scblüssel zu allem. ”
Goethe: Italienische Reise1

Szicília háromszög alakú szigete a Földközi-tenger közepén helyezkedik

el, kettéosztja medencéjét, és szinte hidat alkot Itália és Afrika között.
Kevés szigettel volt olyan bőkezű a természet, mint Szicíliával. Az éghajlat
kellemes, a táj gyönyörű, csipkés hegyvonulatok váltakoznak mosolygó
völgyekkel és síkságokkal. A természeti erők szeszélyei, a gyakori
földrengések és az Etna állandóan fenyegető jelenléte nemcsak
veszélyeket jelentett, hanem – mintegy kárpótlásképpen – gazdagította is
a földet. Az ember sokkal kevésbé volt kegyes a szigethez. Szicíliát
földrajzi fekvése arra ítélte, hogy elkerülhetetlenül az európai és afrikai
erők ütközési pontja legyen. A Szicília feletti uralom alapvető fontosságú
volt mindenki számára, aki birtokba akarta venni a Földközi-tenger
medencéjét. A sziget története megszállások, háborúk és felkelések
története.2
A történelem előtti korok kutatóinak feladata annak tisztázása, hogy kik
is voltak a szikulok, akik a nevüket adták a szigetnek, és vajon Itáliából
érkeztek-e ide, hogy elfoglalják az őshonos lakosok, a szikánok helyét. A
szicíliai történelem akkor kezdődött, amikor az antik világ két nagy hajós
népe, a föníciaiak és a görögök megszállták a szikulok földjét, és
megkezdték a sziget gyarmatosítását. A görögök körülbelül Kr. e. 700 körül
érkeztek Szicíliába, és a sziget keleti partján alapítottak városokat. A
föníciaiak afrikai gyarmataikról hajóztak át Szicíliába, és elfoglalták a
sziget nyugati felét. A két nép között háborúk törtek ki, amelyekben
rendszerint a görögök győztek, habár az a tény, hogy a föníciaiak mögött
ott állt a hatalmas karthágói birodalom, állandó veszélyt jelentett a
görögök számára. Amikor a görög városállamok éppen nem a föníciaiakkal
harcoltak, egymás közötti kisebb háborúkkal és forradalmakkal voltak
elfoglalva. A szigeten a legfontosabb Siracusa városa volt, hírnevét annak
köszönhette, ellenállt Athén támadásának. Időnként egy-egy siracusai
türannosz, Hierón vagy Dionüsziosz néhány évre rendet teremtett a
szigeten. A gondok ellenére is boldog idők voltak ezek. A görögök
meghonosították az olajbogyót és a szőlőt. A nagy belső síkságokon –
1
„Szicília nélkül nem lehet igazi képünk Itáliáról: itt van a kulcsa mindennek.” GOETHE:
Utazás Itáliában. (Ford. Rónay György.)
2
Szicília görög és római időkbeli történetéről lásd a Cambridge Ancient History
vonatkozó részeit. Az ókori Szicíliáról nem létezik jó, átfogó mű.
ahonnan az alvilág istene elragadta a termékenység istennőjének a
leányát – búzamezők ringtak. A domboldalakon rengeteg nyáj legelt. A
parasztok ártatlan és vidám életét Theokritosz idilljei örökítették meg. Az
ember azonban már akkor is mindent megtett, hogy megfossza a szigetet
gazdagságától. Mind a görög, mind a föníciai városok hadi- és
kereskedelmi hajókat építettek, és a hajóépítők fejszéi alatt sorra dőltek ki
az erdők fái. Mialatt Corydon Amaryllisszal enyelgett az árnyékban,
kecskéik elpusztították a fiatal csemetéket, amelyek pótolhatták volna a
kivágott erdőket. Megindult az erózió és a kiszáradás. A víz lemosta a
hegyekről a termőtalajt, és a völgyeket öntöző kedves kis patakok télen
vadul zubogó, nyáron pedig kopár és száraz medrű vízfolyásokká alakultak
át.
Az idilli kor nem tartott sokáig, mert a sziget, fekvésénél fogva,
óhatatlanul belekeveredett a Róma és Karthágó közötti nagy háborúkba.
Kr. e. 200-ban már egész Szicília római uralom alatt állt. A rómaiak jól
bántak a szigettel: óriási fővárosuk élelmezéséhez szükségük volt a
szicíliai gabonára. Voltak nehéz időszakok is. A lakosság sokat szenvedett
Verres kormányzó alatt, aki ellen maga Cicero is dörgedelmes beszédeket
tartott; és belekeveredtek abba a háborúba, amelyet Sextus Pompeius
indított a központi kormányzat ellen. Ezt megelőzően rabszolgalázadás
dúlta fel a szigetet. E rabszolgák legtöbbje korábban hadifogoly volt, akiket
a rómaiak hoztak be a szigetre, közvetlenül a sziget meghódítása után. A
római szerzők azonban általában keveset írnak Szicíliáról. Hallgatásukat
úgy is értelmezhetjük, a szicíliaiak békés, dolgos életet éltek. Ebben az
időben a sziget lényegében görög volt. Lakói, akár görög, akár szikul
származásúak voltak, görög nyelven beszéltek, bár a római kormány
képviselői a latint is használták, és a hivatalos nyilatkozatokat és
okmányokat mindkét nyelven közzétették. Ekkoriban költözött Itáliából a
szigetre a latin nyelvű telepesek első csoportja.
A Római Birodalom hanyatlása, majd megszűnése az akkor ismert világ
nyugati felében újabb gondokat jelentett a sziget számára. Csak a
messinai szorosban kitört vihar mentette meg Szicíliát Alarik és vizigótjai
inváziójától. Nem sokkal később azonban a Karthágóból útra kelő vandálok
lerohanták, és egy időre elfoglalták a szigetet. Szicíliát Odoaker, majd az
osztrogót Theoderik egyesítette ismét Itáliával. Mindketten jól bántak a
szigettel, hiszen a vandál megszállás miatt leálltak az Afrikából érkező
gabonaszállítmányok és egész Itália a szicíliai gabonától függött. Habár
mindkét uralkodónak gondja volt rá, ne zavarja meg a szicíliaiakat gót
vagy más barbár telepesekkel, uralmuk mégsem volt népszerű a lakosság
körében. Jusztinianosz császár – mielőtt még elkezdte volna visszahódítani
Itáliát az osztrogótoktól – sereget küldött Konstantinápolyból Szicíliába,
hogy a szigetet birodalmához csatolja. Kezdeményezése kedvező
fogadtatásra talált a szicíliaiak körében, és csapatai közeledtére az
osztrogót helyőrség mindenünnen ellenállás nélkül kivonult. Az itáliai
háború befejezése előtt az osztrogótok még egyszer lerohanták a szigetet,
de Szicília, a szárazfölddel ellentétben, ekkor nem szenvedett maradandó
károkat.3

3
Lásd BURY, History of the Late Roman Empire, I. k., 254-258, 333, 410; II. k., 129.,
171, 215-216, 255-260.
 Rövid, nyugodt időszak köszöntött be a sziget életében, de ekkor
megjelent az anopheles moszkitó és meghozta Szicíliába a maláriát; az
alacsonyabban fekvő területek lakossága egyre fogyott. A VII. század
derekán újból jelentkeztek a bajok. Ekkorra a mohamedánok már
meghódították Egyiptomot és Szíriát, és mivel Nyugat felé szerettek volna
tovább terjeszkedni, a következő kézenfekvő célpont Szicília volt. A
szigetet először 652-ben támadták meg, a nyomás azonban csak akkor
vált valóban veszélyessé, amikor a VIII. század elején meghódították a
Szicíliával szemközti afrikai partokat is. Közben egy rövid ideig úgy
látszott, Szicília birodalmi központ lesz. Constans császár, aki
kétségbeesetten védte a Keletet az iszlámmal szemben,
Konstantinápolyból Rómába akarta áttenni a birodalom székhelyét. Amikor
ez a terve kivihetetlennek bizonyult, Siracusában telepedett le. Udvarának
tagjait elborzasztotta a gondolat, hogy a császár elhagyta
Konstantinápolyt, és 668-ban, egy szép napon a fürdőző császárt az egyik
udvaronca fejbe verte egy szappantartóval és megölte. Halála után az
udvar visszatért a Boszporusz partjára.4 A VIII. század folyamán a bizánci
császároknak sikerült megtartani Szicíliát. Egy-két helyi lázadás fellobbant
ugyan, melyek kiváltó oka többnyire az volt, hogy a szigetlakók ellenezték
az Izauriai-császárok képromboló politikáját. Ugyanakkor a szigeten
megerősödött a görög elem, a képrombolást nem próbálták meg
bevezetni, és sok képtisztelő is menedékre talált itt. Időközben a bizánci
császárok, részben a római egyházzal folytatott vitájuk következtében,
részben közigazgatási okokból, a provinciát kivonták Róma fennhatósága
alól, és Konstantinápoly egyházi fennhatósága alá helyezték. A IX.
században Afrika felől egyre erősebben indult meg a mohamedán invázió.
Ürügyül az egyik helyi kormányzó, Euphemius lázadását használták, aki
császárnak kiáltatta ki magát, és segítségül hívta az arabokat, akik 827-
ben szálltak partra a szigeten. Euphemiust hamarosan megölték, de az
arabok nem tértek haza. 831-ben elfoglalták Panormust, azaz Palermót,
elnevezték al-Madinahnak és megtették fővárosuknak. Lassan haladtak
előre, a hódítás csak a nyugati partvidéken volt gyorsabb, amely valamikor
föníciai uralom alatt állott, s ahol a legkisebb volt a görög hatás. Az arabok
842-ben elfoglalták Messinát, és 857-ben vagy 858-ban Cefalùt. Két évvel
később áruló segítségével birtokba vették a sziget középső részét is, Enna,
azaz Castrogiovanni szinte bevehetetlen erődjét.
A császárok mindent megtettek, hogy visszaszerezzék a szigetet, de az
Izauriai-dinasztia uralkodóinak hanyagsága következtében a bizánci flottát
csak ekkor, túl későn szervezték újjá. A bizánciak nagy erőfeszítésekkel
meg tudták őrizni Dél-Itáliát, amelyet az arabok korábban szintén
elfoglaltak. Amikor azonban 878-ban Siracusa, Szicília bizánci fővárosa
elesett, a bizánciak kivonultak a szigetről. Taormina 902-ig kitartott, és az
Etna lejtőin néhány kis falu még tovább is ellenállt, de a IX. század végére
gyakorlatilag az egész sziget az araboké lett.5

4
OSTROGORSKY, History of the Byzantine State, 109-110, hivatkozásokkal.
5
VASILIEV, Byzance et les Arabes, I. k., 61-88, 127-137, 187-188, 204-208, 219-222,
260-264; II. k. (eredeti kiadás oroszul), 20-25, 43-46, 58-68, 84-87, 122-130, 258-262,
302-309. AMARI 1854–1872-ben megjelentetett Storia dei Musulmani in Sicilia (3 rész 4
kötetben) című műve a korszak legjobb, mindenre kiterjedő leírása.
 Az új megszállók felpezsdítették Szicília életét. Bevezették a citrom- és
narancstermesztést, a gyapotot és a cukornádat. Sajnálatos módon tovább
rontották azonban a kecskék által megkezdett lassú eróziós folyamatot,
mert végleg kiirtották az erdőket. Az arabok nagyszerű kereskedők voltak,
uralmuk alatt Palermo nemzetközi központtá vált, ahol az itáliai keresztény
városok kereskedőit és az afrikai és keleti mohamedán kereskedőket
egyaránt szívesen látták. A katonákat afrikai és arab telepesek követték,
akik benépesítették a keleti partokat, de a keresztényeket nemigen
zavarták. Ez utóbbiak különben is minden bizonnyal jobb anyagi
körülmények között éltek ekkor, mint a bizánci uralom alatt: az adók nem
voltak olyan magasak, és a katonai szolgálat miatt sem kellett elhagyniuk
birtokaikat és falvaikat. A szigeten ugyanakkor sok kis háború zajlott. Az
arab emírek először elfogadták Afrika aglabita uralkodóinak fennhatóságát,
amikor azonban az aglabitákat az eretnek Fátimidák és Zíridák váltották
fel, a szicíliai hercegek kikiáltották függetlenségüket, és megkezdték a
harcot egymás és az afrikaiaknak a sziget visszahódítására indított
támadásai ellen. A XI. század elején a bizánciak is küldtek sereget a sziget
visszafoglalására. Ez eleinte sikereket ért el, majd kudarcot vallott, mert
Itália bizánci fennhatóság alatt élő részét elözönlötték a normannok.6
A normannok 1060-ban határozták el, meghódítják Szicíliát. Akkorra már
lerohanták Dél-Itália nagyobbik részét és látták, hogy egy jól működő
királyság megszervezéséhez Szicíliára is szükségük van. Azonban míg a
szárazföldi hódításokat a normann bárók csoportja valósította meg Robert
Guiscard de Hauteville vezetésével és az ott élő longobárd nemesek
támogatásával, Szicíliát Robert Guiscard és öccse, Roger hódította meg,
minden külső segítség nélkül. A dolog éppen ezért lassan haladt, mivel az
Hauteville-eknek nem volt elég csapatuk és Guiscard-nak a szárazföldi
problémákkal is törődnie kellett. A munka zöme Rogerre hárult, de úgy,
hogy gyakran alig száz lovag felett rendelkezett. A keresztény lakosság
azonban üdvözölte a hódítókat, akiknek kedvezett a mohamedánok között
uralkodó széthúzás. Trapani, Palermo és Girgenti (Agrigento) emírjei, akik
egymás között felosztották a sziget feletti uralmat, féltékenykedtek
egymásra. A palermói Ibn at-Thimnával való szövetség tette lehetővé a
normannok számára, hogy megvessék lábukat a szigeten. 1061-ben
elfoglalták Messinát. 1064-ben, nem sokkal Ibn at-Thimna halála után
kísérelték meg először – akkor még sikertelenül – Palermo bevételét. 1068-
ban azonban győzelmet arattak az afrikai Zírida uralkodók által a sziget
védelmére küldött sereg felett, és attól kezdve lassan, de biztosan
haladtak előre. 1085-ben elfoglalták Siracusát, 1088-ban Buterát és 1091-
ben Notót: a sziget teljesen az uralmuk alá került. Robert Guiscard
életében magának követelte a sziget egy részét és hűbérúri jogokat öccse
felett, Rogeré volt azonban a Szicília grófja cím, kormányozta a szigetet és
a Calabriai-félszigetet is. Guiscard 1085-ban bekövetkezett halála után
örökösei túl gyengék voltak ahhoz, hogy jogaikat érvényesítsék, Roger gróf
pedig független uralkodóként kormányzott, a pápa fennhatósága alatt,
hiszen ő hatalmazta fel a normann hercegeket a Földközi-tengeri
hódításokra.

OSTROGORSKY, i. m., 293-294.

6
 Roger 1101-ben halt meg. Utóda nyolcesztendős fia, Simon lett, a
régens pedig Savonai Adelaide, az özvegy grófné. Simon két évvel később
meghalt, ekkor, testvére, az akkor szintén nyolcesztendős II. Roger került
hatalomra. Adelaide grófné 1112-ig, Roger tizenhetedik születésnapjáig
volt régens. Ekkor az özvegy szerencsétlen házasságot kötött I. Balduinnal,
az elvált jeruzsálemi királlyal.
II. Roger örökölte családja rátermettségét és becsvágyát. Elhatározta,
Szicíliából olyan nemzetközi jelentőségű országot teremt, amely a
Földközi-tenger ura lesz. Nem sikerült megvalósítania azt a tervét, hogy a
Földközi-tengeri szorosok birtoklását a tuniszi partok elfoglalásával tegye
teljessé. Célját mégis elérte azzal, hogy elfoglalta Máltát és létrehozott egy
nagyszerű flottát. 1127-ben meghalt I. Vilmos, normann Itália uralkodója,
Guiscard unokája, Apulia hercege. A pápaság tiltakozása és az antiochiai
herceg, Guiscard másik unokája törvényes jogai ellenére, Roger
megszerezte az itáliai örökséget. 1130-ban felvette a Szicília királya címet,
és ugyanazon év karácsonyán megkoronázták a palermói
székesegyházban. Uralma további huszonnégy éve alatt Roger az európai
politika kiemelkedő jelentőségű tényezőjévé tette országát. Szüntelen
vitában állt a pápával és a német-római császárral, mert egyikük sem
nézte jó szemmel növekvő hatalmát. Roger több jövedelmező támadást
intézett bizánci területek ellen, és állandó rettegésben tartotta a tuniszi
muzulmánokat is. Jól és szigorúan igazgatta saját birtokait és sokat tett a
kereskedelem felvirágoztatásáért is.
Fia, I. Vilmos, aki 1154 és 1166 között uralkodott, apja politikáját
folytatta, bár ő valamivel több támogatást nyújtott a Barbarossa Frigyes
császár által fenyegetett pápaságnak, mint apja. Vilmos saját szigorúsága
és miniszterei népszerűtlensége miatt kapta a „Rossz” melléknevet.
Valóban, uralma idején több felkelés robbant ki alattvalói között, mind
Szicíliában, mind a szárazföldön. Általában azonban mindenki elismerte,
igazságosan és jól kormányozta országát. Fiát, II. Vilmost, akinek nehéz
gyermekéveit nyugodt uralkodás követte, alattvalói megtisztelték a „Jó”
melléknévvel. Ha hihetünk Danténak, II. Vilmos halála után a
Paradicsomba került. De nagy vonalakban ő is apja és nagyapja politikáját
követte. 1189-ben halt meg.
E három nagy normann király uralkodásának időszakát általában a
szicíliai történelem aranykorának tartják. A sziget majdnem száz évig
tevékeny és virágzó királyság központja volt. Az uralkodók szívesebben
tartózkodtak Szicíliában, mint szárazföldi birtokaikon. Palermo volt a
fővárosuk és kedvelt rezidenciájuk. Sem I., sem II. Vilmos nem hagyták oda
hosszabb időre palermói palotájukat, ahol inkább a mohamedán szultánok,
mintsem egy középkori keresztény uralkodó életmódját követték,
nagymértékben követve Bizánc hieratikus stílusát. A normann uralkodók
kormányzati rendszere feudális típusú volt. Erre különösen a szárazföldi
területek miatt volt szükség, ahol a hódítás sajátosságai következtében
óriási területek tartoztak lazán a koronához, és ahol az uralkodók
fennhatóságának elismertetése állandó erőfeszítéseket követelt.
Szicíliában csak néhány nemes segítette Roger grófot a hódításban, így
nem kellett sok hűbérbirtokot eladományozni, s amit adományoztak, mind
kicsiny volt. A sziget legnagyobb része koronabirtok volt. A bizánci és az
arab időkben a városok és a falvak zöme szabad comune, közösség volt,
amely közvetlenül a kormány alá tartozott. Mivel a földek nagy része a
király birtokába került, a feudális rendszerbe való átmenet alig változtatta
meg a mindennapi életet. Mindez azonban a későbbiekben sok
nyomorúsághoz és sérelemhez vezetett. A sziget és – a lehetőségek
szerint – a szárazföld aktuális kormányzása is a királyi udvar hatáskörébe
tartozott, mely a feudális, bizánci és muzulmán rendszerek furcsa
keveréke volt. A tisztségviselőket főként arab és görög címekkel ruházták
fel. A vidék kormányzása nem a helyi nemesség feladata volt, hanem az
udvar által kinevezett tisztviselőké. A hűbéresek, bár más hagyományos
feudális jogokat élveztek, ritka kivételtől eltekintve nem bíráskodhattak
bűnügyekben. A városokat királyi tisztviselők igazgatták.
A királyság soknyelvű ország volt. A szárazföldi területeken – Calabria
kivételével – az olasz nyelv egyik dialektusát használták. A szigeteken a
többség görögül beszélt, és nem szabad megfeledkeznünk az arabul
beszélő, nagy muzulmán és néhány kisebb zsidó közösségről sem. Az
udvar nyelve a francia–normann volt, és egyre több tisztviselő és
szárazföldi bevándorló érkezett Németalföldről a szigetre, akik vagy
franciául, vagy olaszul beszéltek. A törvényeket és rendeleteket latinul,
görögül és arabul hozták. A muzulmánok megtartották saját bíróságaikat,
ahol az iszlám törvénykezés volt érvényben, míg a görögökre a bizánci
törvények vonatkoztak. A mohamedánok mecsetjeikben szabadon
gyakorolhatták vallásukat. Kezdetben történtek kísérletek a görögök
erőszakos latinizálására, de ezzel hamar felhagytak. Az istentiszteletek
továbbra is görög nyelven folytak, de a görög klérusnak el kellett ismernie
a latin hierarchia fennhatóságát. Mivel az új uralkodó osztály a latin
egyházhoz tartozott, erős mozgalom indult meg a latin kereszténység
terjesztésének érdekében. Ennek hatása hamarosan a beszélt nyelvben is
megmutatkozott. A királyok szoros ellenőrzés alatt tartották az egész
egyházat. A Szentszéktől megszerezték az állandó apostoli küldött
jogkörét, kinyilvánították magukról, hogy „Isten koronázta meg őket”, és
így törvényeik vagy ítéleteik bírálata szentségtörésnek számított.
Ugyanakkor a pápa a királyság legfőbb hűbérurának tartotta magát és ezt
az igényét általában el is ismerték.
A normann uralom legfigyelemreméltóbb vonása az volt, hogy sikerrel
teremtett összhangot a különböző elemek között Szicíliában. Minden
lezajlott lázadás vagy összeesküvés a betelepített arisztokrácia műve volt.
Az átlagos szicíliai hálásan fogadta a talán kissé szigorú és paternalista
uralmat, amely azonban jobb igazságszolgáltatást és nagyobb fellendülést
hozott annál, mint amit az előző nemzedékek ismerhettek a szigeten. A
királyok támogatták a kereskedelmet és az ipart. Nagy kereskedelmi flottát
hoztak létre és tartottak fenn. II. Roger egy alkalommal, görög területek
elleni támadás során jól képzett selyemszövőket hurcolt el, hogy ezzel is
segítse a sziget fejlődő selyemiparát. A sokfelől érkező, eltérő
hagyományokkal rendelkező művészek munkásságát is támogatták. A
normann Szicília templomai tökéletes bizonyítékai ennek a fejlődő
civilizációnak. A normann építészek görög és mohamedán
építőmesterekkel, bizánci tervezőkkel, arab díszítőművészekkel, bizánci
mozaikrakókkal (akik mozaik-iskolát is nyitottak a helybeliek számára)
dolgoztattak; és mindez harmonikus és egyedi stílust eredményezett. Az
udvarnál arab varróasszonyok arab betűkkel keresztény szövegeket
hímeztek a király díszruháira. Az udvari tisztségviselők között a
legkülönbözőbb származású emberek voltak megtalálhatók, például
Antiochiai György, a görög születésű tengernagy, Richard Palmer, az angol
származású siracusai püspök, vagy a magyar Gentile, akiből Girgenti
(Agrigento) püspöke lett. Ibn Dzsubair arab utazót teljesen lenyűgözte,
hogy a szicíliai király mohamedán alattvalói milyen elégedetten éltek. Ibn
Dzsubair beszámolt azokról a kórházakról és menhelyekről is, amelyek
fenntartásáról keresztények és mohamedánok együtt gondoskodtak;
különösen említésre méltónak ítélte azt a tényt, hogy a szigeten élő
keresztény asszonyok, a mohamedán nők szokását követve, köpenyt és
fátyolt viseltek, ha kiléptek az utcára, és sohasem hagyták abba a
fecsegést.7
Szicíliában a XII. század vége felé tehát olyan lakosság élt, amely
származását tekintve sokféle elemből tevődött össze, de a lakosok
békességében éltek, és valódi nemzeti érzés kezdett kifejlődni közöttük.
Bármennyire becsvágyók és gátlástalanok voltak is a normann királyok,
mégis nekik volt köszönhető ez az óriási eredmény. Az aranykor azonban
nem tartott sokáig. Megkezdődött a királyi ház lassú hanyatlása. 1189-
ben, II. Vilmos halálakor, a trón apja féltestvéréé, II. Roger utószülött
leányáé, Konstanciáé lett. Őt négy évvel azelőtt adták férjhez, harmincegy
éves korában, Barbarossa Frigyes császár legidősebb fiához, Hohenstaufen
Henrikhez, aki tizenegy évvel volt nála fiatalabb. Henrik és Konstancia
magának követelte a normann örökséget, melyhez Konstancia örökösödési
jogát még eljegyzésekor elismerte a parlament. Egy német király azonban
népszerűtlen volt minden társadalmi osztály körében mind Szicíliában,
mind a szárazföldön. A korona némi intrika árán Lecce grófjáé, Tankrédé
lett, aki II. Roger legidősebb, még atyja életében nőtlenül elhalt fiának volt
törvénytelen gyermeke. Henrik ekkoriban apja helyett régensként
működött Németországban és teendői miatt nem tudott délre utazni, hogy
megszerezze a szicíliai örökséget. Apja ekkor indult a harmadik keresztes
hadjáratba, ahol egy évvel később meg is halt.
Tankréd uralma nem volt zavartalan. A nemesek féltékenykedtek rá, a
muzulmánok fellázadtak ellene. Elődje özvegyét, Angliai Johannát
bebörtönöztette, és igencsak zavarba került, amikor Johanna testvére,
Oroszlánszívű Richárd angol király, a Szentföldre tartva egyszer csak
betoppant Szicíliába. A zavart csak fokozta, hogy nem sokkal később a
szigetre érkezett a francia király is. Tankrédnak mégis sikerült biztosítania
Richárd barátságát, aki szövetséget ígért neki Henrik és Konstancia ellen.
Azonban nem sok hasznot húzott az alkuból, mert megbántotta vele a
francia királyt, az angol sereg pedig továbbutazott a Szentföldre. 1191-ben
Henrik bevonult Itáliába, majd Rómában császárrá koronázták. Délen
egészen Nápolyig és Salernóig jutott, ahol otthagyta Konstancia
császárnét. Ezután visszavonulásra kényszerült, Konstancia pedig Tankréd
fogságába esett. A pápa parancsára azonban csakhamar visszanyerte
szabadságát. A császár az 1194. évi támadásig nem tért vissza Itáliába. Az
év elején Tankréd meghalt és fiára, a gyermek III. Vilmosra hagyta a trónt,
a régens az özvegy Szibilla királyné lett. Amikor azonban Henrik
7
Szicília normann meghódításáról lásd CHALANDON, Histoire de la Domination
Normande en Italie, I. k., 189-211, 327-354. A szicíliai normann uralomról lásd a II. k.
passim.
németországi hatalmának megszilárdítása után nagy sereg élén
közeledett, lehetetlennek tűnt minden ellenállás. Szibilla megadta magát,
a megadás feltételeit azonban nem tartották be. Az özvegy királynét
bebörtönözték, és sok hívét kegyetlenül kivégezték; a gyermekkirály
további sorsát homály fedi.8
Henriket 1194 karácsonyán koronázták Palermóban Szicília királyává.
Konstancia nem volt jelen: egy kis apuliai városban, Jesiben várta
gyermeke születését. Mivel ekkor már negyvenéves volt és kilencévi
házassága alatt nem született gyermeke, úgy határozott, a kétség
árnyékát sem engedi felmerülni gyermeke származásával kapcsolatban.
Nem kevesebb, mint tizenkilenc bíboros és püspök volt jelen, amikor egy,
Jesi főterén felállított sátorban december 26-án világra hozta fiát, akit
Frigyes névre kereszteltek.9
Henriket hamarosan meggyűlölték kemény uralkodói stílusa miatt,
Szicíliában talán még inkább, mint a szárazföldön. Hideg, ragyogó elme
volt, akinek majdnem sikerült megvalósítania nagyravágyó tervét: családja
örökletes uralma alatt olyan birodalmat létrehozni, amely az Északi-
tengertől az afrikai szorosokig terjed. A szicíliaiak azonban, akiket a
közelmúltig a helyi érdekeket szem előtt tartó, odavalósi hercegek
kormányoztak, nem tartottak igényt arra, hogy részei legyenek ennek a
császári álomnak. Henrik úgy próbálta megnyugtatni őket, hogy a sziget
és a hozzá tartozó szárazföldi területek kormányzását a szicíliai születésű
császárnéra bízta. Konstanciát azonban mindenki csak a császár
eszközének tekintette. A kormányzásra valójában Anweileri Markward
német országbíró felügyelt, a hatalmát pedig a német csapatok jelenléte
biztosította. Konstancia hiába tiltakozott. 1197-ben, amikor Henrik újra
ellátogatott a királyságba, összeesküvést szőttek a meggyilkolására, és
úgy látszik, mind a pápa, mind Konstancia tudtak az ügyről. Henrik, akit
idejében figyelmeztettek, szigorúbban bánt el ellenfeleivel, mint korábban
bármikor. Általános volt a megkönnyebbülés, amikor néhány hónappal
később, 1197. szeptember 28-án heveny vérhasban meghalt
Messinában. 10

Halála nem hozott békét a szigetnek. Az özvegy császárné vette át a

kormányzást, elbocsátotta a németeket, és helybeli miniszterekkel vette
körül magát. Tekintélye azonban nem volt megalapozott. Szerencsére
energikus barátra és tanácsadóra akadt az 1198 januárjában
megválasztott új pápa, III. Ince személyében. Konstancia, akinek
egészsége hanyatlott, aggódott kisfia sorsáért. Végrendeletében a
királyság kormányzását régenstanácsra bízta, de a gyermeket a pápa
gyámsága alá helyezte. 1198 májusában a három és fél éves Frigyest
Palermóban királlyá koronázták. Hat hónappal később Konstancia
meghalt.11
Frigyes kiskorúságának évei mind a királyság, mind az ifjú király
szempontjából zavarosak és boldogtalanok voltak. Ince, mint a királyság
hűbérura és az ifjú uralkodó gyámja, sikertelenül próbálkozott a
8
CHALANDON, i. m., II. k., 439-491. Lásd még JORDAN, L’Allemagne et l’Italie aux XIIe
et XIIIe Siècles, 150-160.
9
KANTOROWICZ, Kaiser Friedrich der Zweite, I. k., 11-12.
10
JORDAN, i. m., 160-166.
11
Uo., 172-173; KANTOROWICZ, i. m., 20-21.
kormányzati munka ellenőrzésével. Szünet nélküli harc és cselszövés folyt
a főrégens és kancellár, Paleari Walter, a volt országbíró, Markward és egy
másik német, Vohburgi Diepold között. Ez utóbbit még Henrik tette meg
Salerno urává. Tankréd egyik lánya megszökött a fogságból; férje, Brienne-
i Walter, nagy birtokokat kapott a pápától Apuliában, és a királyságban ő
lett a pápaság legfontosabb katonai tényezője anélkül, hogy felesége
trónigényét feladta volna. A genovaiak és a pisaiak szünet nélkül harcban
álltak a partok mentén, és a genovaiak el is foglalták Siracusát. Nagy
szerencse volt a királyság szempontjából, hogy 1201-ben rosszul sikerült
műtét következtében meghalt Markward, Brienne-i Walter pedig halálosan
megsebesült. Paleari Walter és Diepold behódolt a pápának, aki saját
unokaöccsét, Gellértet, a Szent Adorján-templom bíborosát küldte pápai
legátusként a kormányzás ellenőrzésére. A következő körülbelül két
esztendőben minden simán folyt a királyságban, ez idő alatt csak egy vad
muzulmán lázadást, no meg a német kalandorok szárazföldön végrehajtott
szüntelen rablótámadásait kellett megfékezni a szigeten.12
1208 decemberében Frigyes tizennégy éves lett, és így kiskorúsága
hivatalosan véget ért. Rendkívül elszegényedett országot vett át. A királyi
birtokok szinte teljesen eltűntek. A pápa nagy darabokat kanyarított ki
belőlük és ajándékozott el; sok nemes pedig földeket foglalt el, amelyekről
azután nem lehetett őket többé elűzni. Csak a városok ajándékainak volt
köszönhető, hogy Frigyes elegendő pénzre tett a kormányzás
megkezdéséhez. A pápa, aki Konstancia végrendelete alapján több, mint
évi ezer uncia aranyat kapott a gyámi és a királyság védelmével
kapcsolatos teendők ellátásáért, most azzal állt elő, hogy a sziget rendben
tartására kapott pénzen felül még 12 000 uncia aranyat költött a
királyságra. Frigyes ezzel az adóssággal a nyakában kezdte meg az
uralkodást.
Uralma alatt a sziget visszaszerzett valamit egykori dicsőségéből. Az
uralkodó minden más birtokánál jobban szerette Szicíliát. Ő maga a
palermói palotában, a gyönyörű királyi kertekben nevelkedett, és egész
élete során mindig azt mondogatta, csak Szicíliában érzi magát igazán
otthon. Ott tartotta udvarát, és gyermekei is a szigeten születtek.
Valójában azonban nagyon keveset tartózkodott Szicíliában. Túl sok
dologgal foglalkozott egyszerre. Ahogy múlt az idő, egyre ritkábban
látogatott haza, és ha volt egy kis ideje, inkább valamelyik apuliai
kastélyát vagy vadászházát kereste fel a szárazföldön. Igazságos és
rendezett kormányzást biztosított a sziget számára, megreformálta a
törvényeit, és azon volt, hogy kiirtsa a korrupciót a magán- és közéletből
egyaránt. Kiűzte Szicíliából a genovaiakat, akik siracusai telepükről
zsákmányolták ki a szigetet. Akaratát azonban csak erővel tudta
keresztülvinni. Nem volt népszerű. A szicíliaiak szemében a kegyetlen
német, Henrik fia volt. Látták, hogy becsvágya messze ragadja a szigettől:
Észak-Itáliába és az Alpokon túlra. Nem örültek akkor sem, amikor 1220-
ban császárrá koronázták. Bár Frigyes régensként Szicíliában hagyta a
feleségét, Aragóniai Konstanciát, a császárné nem tudott rokonszenvet
ébreszteni a szigetlakókban. 1212-ben szörnyű éhínség pusztított. A sziget
Frigyes kiskorúságáról lásd BATHGEN, Die Regentschaft Papst Innocenz III in
12

Königreich Sizilien; VAN CLEVE, Markward of Anweiler; LUCHAIRE, Innocent III, III. k.;
Rome et l’Italie, 153-204.
arab lakosai egy, Morabito nevű briganti vezetése alatt fellázadtak. Tíz
esztendőre volt szükség a felkelés elfojtásához. Morabitót Palermóban
felakasztották. Ekkor a hatóságok a teljes arab lakosságot összeszedték és
átköltöztették a szárazföldre, Apuliától északra. Frigyes csak az 1222. és
1223. évi harcok után tudott sort keríteni azoknak a nemeseknek a
megfékezésére, akik szintén lázadoztak ellene. Birtokaikat elkobozta, és
újra létrehozta a királyi birtokok rendszerét.
Frigyes erélyes volt, de kíméletlen. A sziget megreformált törvényei
igazságos törvények voltak, de önkényesen alkalmazta őket. Ráadásul
katonákat toboroztatott seregeibe, és magas adókat szedett, hogy eltartsa
őket. Mikor azután sikerült végre rendet teremtenie, jóindulatú
despotaként kormányzott tovább. Normann őseihez hasonlóan támogatta
a kereskedelmet és az ipart. Új városokat alapított, örömmel fogadta a
hasznos bevándorlókat. Tartós értékű pénzt veretett, leszállította az
importárukra kivetett adókat. Gondoskodott arról, hogy minden
alattvalójának igazságot szolgáltassanak, és törődött a neveltetésükkel is:
új, jelentős egyetemet alapított Nápolyban. Uralkodása békét és jólétet
hozott a szigetnek, a magas adók és az emberanyag megcsapolása
ellenére is. A szicíliaiak azonban úgy érezték, a normann idők mások
voltak. Akkor Szicília önálló királyság volt. Palermóból kormányozták a
szárazföldi területeket, és a normann királyok minden egyéb törekvésük
ellenére alapvetően Szicília királyai maradtak. Most Szicília királya német-
római császár is volt, és ő uralkodott Észak-Itália felett is. Úgy látszott,
még a szicíliai királyságon belül sem kedvez jobban a szigetnek, mint a
szárazföldi részeknek. Igyekezett egyenlő bánásmódot biztosítani a
királyság két részének, de katonai szükségletei arra kényszerítették,
többet törődjön a szárazföldi területekkel, mint a szigettel. A pápával való
szüntelen nézeteltérései zavarták a vallásos szicíliaiakat, annál is inkább,
mert Frigyesnek sohasem sikerült megszereznie – mint egykor a normann
uralkodóknak – a szicíliai egyház törvényes ellenőrzésének jogát és a
pápai legátusi rangot. A lakosság többsége még mindig görög volt, habár
jelentősen nőtt a latin elem és a mohamedánok elköltöztetésekor a
szigeten maradt kikeresztelkedett arabok is a latinokkal azonosították
magukat. A különbségek ellenére születőben volt a szicíliai nemzeti tudat,
amely a lappangó elégedetlenségen alapult. Szicíliát, a ragyogó
függetlenség rövid korszaka után – akarata ellenére – az európai politika
ingoványos talajára kormányozták. Amíg a nagyszerű császár élt, minden
rendben ment, mert jól kormányzott és tudták, hogy a szíve Szicíliáé, még
ha cselekedetei ennek néha ellentmondani látszottak is. Senki sem tudta
azonban megmondani, hogy mi fog történni egy nála kevésbé rátermett
ember uralma alatt, ha az nem adózik majd a kellő tisztelettel és a kellő
bánásmóddal a büszke szicíliai szellemnek.13

13
JORDAN, i. m., 204-206; LÉONARD, Les Angevins de Naples, 29-34; COHN, Das
Zeitalter der Hohenstaufen in Sizilien, passim; SCHIPA, Sicilia ed Italia sotto Federico II,
passim.
 I. FEJEZET
Az Antikrisztus halála

1251 egyik januári napjának reggelén hírnök érkezett Lyonba, ahol IV.
Ince pápa élt száműzetésben, távol Rómától. A hírnök olyan gyorsan jött,
amennyire csak a téli időjárás engedte, és nagyon fontos híreket hozott.
Három héttel korábban, 1250. december 13-án, a dél-itáliai Castel
Fiorentinóban, hirtelen lázban meghalt II. Frigyes császár. A pápa izgatott
lelkiállapotában úgy gondolta, ezzel egy csapásra megoldódott az Egyház
minden gondja. Az Antikrisztus elpusztult, a viperafaj elveszítette vezérét.
„Örvendjen az ég” – írta a pápa a szicíliai híveknek. „Öröm töltse be a
földet, mert a zsarnok bukása elhárítja fejetek felől a mindenható Isten
által küldött villámokat s vihart, és enyhe szellővé, termékenyítő harmattá
változtatja.” A pápa örömében Európa-szerte osztoztak barátai és hívei.
Mindenki úgy vélte, eljött az óra, most kell lesújtani az ellenséges erőkre,
most kell megsemmisíteni őket, míg elhunyt fejedelmüket gyászolják.
Gregorio di Montelunzo pápai legátus üzenetet intézett Milánó népéhez s a
kéj, mellyel az ellenség elpusztítását sürgette, nem nagyon vallott
keresztényi könyörületességre.14
A pápa örömét könnyű megérteni, hiszen a pápaság hosszú története
alatt sohasem találkozott olyan nagy formátumú ellenféllel, mint amilyen
II. Hohenstaufen Frigyes volt. Császár volt és egyben a legjelentősebb
német család feje. Anyjától örökölte a szicíliai királyságot azokkal a
szárazföldi birtokokkal együtt, amelyek a félsziget csücskétől egészen
Róma környékéig terjedtek. Nagyatyja, Barbarossa Frigyes, Nagy Károly
óta a legsikeresebb és legnagyobb megbecsülésnek örvendő uralkodó volt,
atyja, VI. Henrik pedig még nála is rátermettebb és könyörtelenebb. Ha
nem hal meg olyan korán, egészen biztosan a Hohenstaufenek örökletes
tulajdonává lett volna a császári korona. A pápaság mindkettőjük ellen
harcolt, mert a császári hatalomról alkotott elképzeléseik
összeegyeztethetetlenek voltak a pápai elgondolással, amely szerint az
egész világra kiterjedő teokrácián Szent Péter utódának kell uralkodnia. A
pápaság fegyverszünetet kötött Barbarossával. VI. Henrik, akinek hatalmát
növelte a felesége által a családba hozott szicíliai királyság, már közelebb
állt a győzelemhez, mint az apja, amikor elragadta a korai halál. Fia,
Frigyes, akkor még kisgyermek volt, túl fiatal ahhoz, hogy elfoglalhassa a
császári trónt, amelyért megindult a vetélkedő jelöltek harca, a
császárságban nagy zűrzavart okozva. III. Ince uralma alatt a pápaság
diadalmaskodott. Ince azonban teljhatalma ellenére sem akarta a
császárság teljes felbomlását. VI. Henrik császár özvegye, Szicíliai
14
IV. INCE, Registres, no. 5345, II., 244-245; BOEHMER, Regesta Imperii, új kiadás,
szerk. FICKER és WINKELMANN, 137 83. V. k., 2, 1990.
Konstancia, hamarosan követte férjét a sírba, és amikor gyermeke érdekeit
szem előtt tartva, a kis Frigyest a pápa gyámságára bízta, Ince súlyos
hibát követett el. Bízva a fiú hálájában, támogatta a császári örökségre
formált igényét. II. Frigyest 1215-ben, huszonegy éves korában koronázták
német királlyá és három évvel később császárrá.
III. Ince pápa 1216-ban halt meg. Így nem kellett szembesülnie azokkal a
nehézségekkel és gondokkal, amelyeket gyámfia okozott az egyháznak.
Ince utóda, III. Honorius, aki Frigyes egyik tanítója volt, hamarosan
észrevehette, hogy az ifjú császáron nem sok nyomott hagyott egyházi
neveltetése, és nem sok hálát érez a pápaság iránt. Frigyes császárrá
koronázása fejében azt ígérte, a szicíliai trónt átadja saját, még gyermek
fiának, és ő maga keresztes háborúba megy. De nem nagyon sietett
betartani első és második ígéretét sem. Honorius jóindulatú ember volt,
aki nem akart rosszat feltételezni egykori növendékéről.
Szemrehányásokkal halmozta el, de engedte, hogy a maga útját járja.
Honorius azonban 1227-ben meghalt, és utóda, IX. Gergely nem
bocsátkozott kompromisszumokba. Nem bízott Frigyesben, és nem is
szerette. Vadul tiltakozott az ellen, hogy Frigyes megtartsa magának
Szicíliát, és kiátkozta, mert a császár – ígérete ellenére – nem indult el a
Szentföldre, azután újfent kiátkozta, amikor mégis útra kelt. Frigyes
szentföldi sikereit nem minden személyes érdek nélkül aratta, ugyanis,
amikor visszahódította a kereszténységnek Jeruzsálemet, elvette feleségül
a Jeruzsálemi Királyság örökösnőjét. Hódítása azonban nem nyugodott
szilárd alapokon, amint azt az Outremer (a Tengerentúl) urai is világosan
látták. Ügyesen kihasználta a mohamedánok pillanatnyi gyengeségét,
hogy létrehozzon egy olyan egyezséget, amelyet az egyik percről a
másikra felboríthatott a mohamedán hatalom első újjáéledése. Európában
azonban ezek a sikerek tiszteletet ébresztettek Frigyes iránt, és amikor a
Szentföldről hazatérve megszálló pápai sereget talált itáliai területein,
mindenki vele rokonszenvezett. Az a tény, hogy maga a pápa támadta
meg egy távollevő keresztes lovag birtokait, megdöbbentette a
közvéleményt. Még Lajos, Franciaország királya is elborzadt. Amikor
azután a pápa szent háborút hirdetett a császár ellen, úgy tűnt, a
keresztes háború eszméje nevetségessé válik. A pápát azonban nem
lehetett megbékíteni. A küzdelem elkeseredetten folyt tovább egész
uralkodása idején és utódai alatt is.
Anyagi erő szempontjából a pápaság nem volt komoly ellenfele a
császárságnak. A pápaság a hívek önkéntes támogatásától függött. A pápa
élvezhette annak a kiterjedt és jól kiépített egyházi szervezetnek az
előnyeit, amelynek az élén állt, de nem számíthatott minden püspöke
engedelmességére, sem pedig arra, hogy rendszeresen megérkezik hozzá
minden neki járó adó és tized. Nem volt saját serege a pápai birtokokon
toborozható újoncokon kívül. Számíthatott az itáliai városok guelf
pártjainak a rokonszenvére, de a guelfek mindenütt túlságosan el voltak
foglalva saját ghibellin ellenfeleikkel ahhoz, hogy segítsék a pápát
szélesebb körű tervei megvalósításában. Gyakran még saját római
egyházmegyéje is hűtlen volt hozzá. A rómaiak szerettek maguk
kormányozni és maguk kiválasztani saját tisztségviselőiket és
szenátoraikat. Sok pápának kellett akkoriban akár uralkodása felét is
Rómától távol, száműzetésben töltenie.
A császár előnyösebb helyzetben volt, de hatalma nem volt olyan erős,
mint amilyennek látszott. Nem sikerült Németországot és Észak-Itáliát
ugyanúgy a hatalmában tartania, mint nagyatyjának. A VI. Henrik halálát
követő években a német hercegek és az itáliai városok olyan önállóságra
tettek szert, amilyent Barbarossa sohasem tűrt volna meg.
Németországban Frigyesnek meg kellett vesztegetnie a hercegeket,
támogatásuk elnyerése érdekében egyre több kiváltságot biztosítva nekik.
Itáliában inkább támaszkodhatott a császári eszmékkel rokonszenvező
helyi kiválóságokra, mintsem saját császári tisztségviselőire. Uralkodása
alatt a legtöbb itáliai városban megalakult a császári párt, amelyet a
Hohenstaufen-család Weibling nevű vára után ghibellin pártnak neveztek.
A pápai pártot a szász Welf-dinasztia után, akik a pápákat támogatták a
Hohenstaufenek elleni harcban, guelfnek nevezték. A pápa ekkorra már
pusztán az itáliai guelf párt vezetője volt, a császár pedig nem volt más,
mint a ghibellin párt feje. Ez utóbbi tény még sokkal inkább a hatalomról
való lemondást jelentette, mint a pápák esetében. Frigyes sohasem
parancsolt nagy hadseregnek. A német hercegek megtagadták tőle
csapataikat, ő pedig nem engedhette meg magának, hogy németországi
birtokairól teljesen elvonja a katonaságot. Az itáliai ghibellinek kizárólag a
helyi guelfek ellen akartak harcolni. Frigyes főleg déli királyságában
verbuvált csapataira számíthatott. Serege sohasem számlált többet 15
ezer főnél, és ezek között is kevés volt a képzett katona. Egy olyan kis
itáliai város, mint Parma vagy Brescia, a falak védelme mögül akár
hónapokra is feltartóztathatta a császárt. Frigyes lehetett császár, lehetett
Németország, Burgundia, Szicília és Jeruzsálem királya, címei mögött túl
kevés valódi erő húzódott meg, amely valóban támogathatta volna e
címeket.
A pápaság és a császárság közötti ellentét mögött azonban elsősorban
nem az anyagi erő kérdése állott, hanem az, hogy ki élvez nagyobb
tekintélyt, kinek a pártján áll a közvélemény. II. Frigyes mellett szólt
mindaz a ragyogás, amely még mindig a Római Birodalom nevéből áradt.
A középkori ember, akit megviseltek a kor viszontagságai, nosztalgiával
gondolt az ókori Rómára, arra a hatalmas világbirodalomra, amelynek az
uralkodói építették a még mindig használatban levő utakat és a lassacskán
tönkremenő csatornákat és vízvezetékeket. Az emberek egy olyan császár
után vágyódtak, aki feltámaszthatta volna az elveszett dicsőséget. Mindez
Nagy Károlynak és nem is olyan régen Barbarossa Frigyesnek majdnem
sikerült. II. Frigyes a császári címmel együtt örökölte azokat a reményeket
és azt a tiszteletet is, amellyel az emberek a császárság eszméjét még
mindig övezték, és igencsak a tudatában volt mindennek. Arra vágyott,
hogy névleges hatalmát valóságossá tegye, caesar legyen, Constantinus
és Jusztinianosz utóda, és Nagy Károlyé is. Frigyes Szicíliában nőtt fel, ahol
normann ősei királyi udvarukat a bizánci császári udvar mintájára
szervezték meg, és olyan hatalom után vágyott, mint amilyennel a bizánci
császárok, Isten földi helytartói rendelkeztek, akik tisztelték ugyan az
anyaszentegyházat, de a földi hierarchiában vitathatatlanul mindenki
felett állottak. Császári korona sohasem díszített kiválóbb főt. Frigyest
intellektusa kora legkiválóbbjai közé emelte. Nyelvtehetség volt,
folyékonyan beszélt franciául, németül, olaszul, latinul, görögül és arabul.
Járatos volt a jogtudományban, az orvostudományban, a
természettudományokban, érdeklődött a filozófia iránt. Bár külsejével nem
tűnt ki, hiszen alacsony és vaskos volt a termete, haja és arca vörös,
ráadásul rövidlátó volt, mégis bárkit el tudott bűvölni kedvességével és
értelme szárnyalásával. Azt gondolhatta volna az ember, kiváló
tulajdonságai segítik ügyét, de Frigyes saját ragyogó elméjének volt az
áldozata. A nép a császárt hagyományos, atyai alaknak képzelte, olyan
valakinek, aki Barbarossára vagy Nagy Károlyra hasonlít, és nem olyan
ember, akinek nincs türelme a feudális világ konvencióinak elviseléséhez.
Frigyes megvetette az ostobákat és kinevette a kegyeskedőket. Szerette
megbotránkoztatni az embereket merész gondolataival. Nem tartotta
tiszteletben mások érzékenységét, és fontos küldetéstudatában nem
törődött a háború erkölcsi elvárásaival. Mindenki tudott palermói
háreméről, ahol bezárva és elhanyagolva tartotta azokat a szerencsétlen
hercegnőket, akiket sorban egymás után feleségül vett. Törvényes fiai,
akik a hagyománytisztelő fajtához tartoztak, kemény és másokkal nem
törődő apának tartották. Voltak hívei és csodálói, de barátai alig. A világ
általában gyanakodva tekintett reá. Uralkodótársait, akik különben
rokonszenveztek volna a pápaság ellen folytatott küzdelmével, taszította
erkölcstelensége és istenkáromlása. Ellenségei irtóztak elméje
gazdagságától és a belőle áradó félelem nélküli tiszteletlenségtől: az ő
szemükben Frigyes volt a megtestesült Antikrisztus.15
Az ellene harcoló pápák közül egy sem volt hozzá hasonló formátumú
egyéniség. III. Honorius szeretetre méltó, de meglehetősen erélytelen
ember volt. IX. Gergely és IV. Ince rátermettebb és szigorúbb volt,
mindketten az egyház fáradhatatlan szolgái, de egyikük sem széles
látókörű vagy eredeti elme. A pápaság ügyei mindenesetre nem függtek
annyira az azt képviselő személytől, mint a császárság ügyei. A császárság
nehezen körvonalazható, nosztalgikus eszmét testesített meg, amelyet
csak bölcs, mindenki által tisztelt és hatalmas uralkodó tudott volna
megvalósítani. A császárság alkotmánya és szervezete alaktalan volt, nem
kellően meghatározott. A pápaságot egyházi jogászok és gondolkodók
nemzedékei erősítették. Gondosan szervezett intézmény volt, amely
behálózta az egész keresztény világot. Jogait és követeléseit világosan
megfogalmazták. Frigyes joggal kételkedett a constantinusi adománylevél
hitelességében, de azokban a kritika nélküli időkben csak kevesen
osztották kétségeit. A pápa, Szent Péter örököseként azt állíthatta
magáról, hogy hivatalát maga Krisztus hozta létre, és hogy e hivatal
emelte őt, a szegény halandót a tévelygő emberiség fölé. A császár
hivatala minden ragyogása ellenére sem rendelkezett ilyen szent
15
Frigyes jelleméről a legjobb rövid összefoglaló JORDAN, L’Allemagne et l’Italie, 219-
221, valamint pályafutásáról a következő fejezetek. KANTOROWICZ életrajza, Kaiser
Friedrich der Zweite, túlságosan buja és romantikus. A guelf és ghibellin pártok eredetéről
lásd JORDAN, i. m., 272-274. Lásd még HEFELE-LECLERCQ, Histoire des Conciles, VI. k., I,
6-9.
eredettel. A koronázás ugyan mások fölébe emelhette, de mindig bűnös
ember maradt, és ráadásul a pápa volt az, aki megkoronázta. A pápaság
mind szervezeti hatékonyságával, mind misztikus tekintélye súlyánál
fogva erősebb volt a császárságnál. Fennállt azonban annak a veszélye,
túlértékeli önmagát. Az egyházat rosszul szolgálták szolgái. Egyre több
volt a panasz a papság világiassága, kapzsisága, tunyasága és önmagával
szembeni túlzott engedékenysége miatt. A világi tömegek még igen
vallásosak voltak, de a klérus már nem mutatott többé jó példát. Voltak
még szentek, de nagyon ritkán ültek püspöki székben. Inkább az egyszerű
emberek köréből kerültek ki, mint például Assisi Szent Ferenc, és
tevékenységüket az egyházi hatóságok némi gyanakvással figyelték. Még
ha a pápák személyesen feddhetetlenek voltak is, és így tiszteletet
ébresztettek maguk iránt, ügyüknek ártottak az általuk felhasznált
eszközök. Az a tény, hogy uralmuk inkább függött szellemi, mint anyagi
erőktől, oda vezetett, hogy túl gyakran folyamodtak spirituális
fegyverekhez. VII. Gergely pápa ugyan a kiközösítés erejével alázta meg a
német királyt Canossánál, IV. Henrik azonban diplomáciai meggondolások
miatt hódolt be. III. Ince győzelmei is főként politikai érzékének voltak
köszönhetők. A fizikai kényszerítő erővel nem rendelkező kiközösítés csak
akkor lehetett hatékony, ha az erkölcsi cél tökéletesen világos volt.
Ugyanez állt a szent háború eszméjére is. A lelki jutalmak ígérete nem lett
volna elegendő, ha a keresztes háborúnak nem lett volna olyan nagy
erkölcsi varázsa. Igaz, némi anyagi vonzerőre is szükség volt. II. Orbán
pápa valódi vallásos lelkesedés közepette hirdette meg az első keresztes
hadjáratot, de a keresztesek zöme azzal a reménnyel kelt útra, hogy
részesülhet majd a Kelet mesés gazdagságából. A III. Ince által az albigens
eretnekek ellen küldött keresztesek kemény, becsvágyó férfiak voltak,
akiket a haszonszerzés vágya fűtött. Ince minden tekintélye sem volt
elegendő ahhoz, hogy a negyedik keresztes hadjárat alkalmával
engedelmességre szorítsa a lovagokat, akik Palesztinában a kereszténység
hanyatló ügyénél jövedelmezőbb vállalkozás után néztek. Amikor IX.
Gergely és III. Ince szent háborút hirdetett a császár ellen, az emberek
nemcsak zavart lelkiismerettel fogadták az ötletet, de anyagi előnyt sem
láttak benne. Úgy tűnt, a pápaság a szent háború eszméjét saját politikai
céljainak elérésére használja, s ezzel sok jó keresztény nem értett egyet.16
A pápák politikáját nem ítélhetjük meg túl keményen. Ők elég világosan
látták, ha meg akarják valósítani a hildebrandi teokrácia nagyszerű
eszméjét, akkor mindenáron felül kell kerekedniük az olyan ellenségeken,
mint II. Frigyes. Ennek érdekében azonban nem lett volna szabad
bonyolítani a helyzetet. A császárság már elveszítette a küzdelmet:
esetében az ideális és a valódi helyzet közötti különbség még sokkal
nagyobb volt, mint a pápaság esetében, és ellenfelénél még kevésbé volt
alkalmas arra, hogy hosszú harcot viseljen. II. Frigyes személyes
kiválósága még utoljára visszaállította a császárság eszméjének régi
fényét, de már ő sem tudta megmenteni azt. A pápák számára a valódi
veszélyt nem az jelentette, amitől féltek. A veszély nem abban rejlett,

A pápai politikáról és vitákról lásd JORDAN, i. m., 251-255.

16
hogy a császárság diadalmaskodik, hanem abban, hogy a pápaság,
miközben megsemmisíti a császárságot, maga is öngyilkosságot követ el.
A bölcs szemlélők számára világos volt, a régi nemzetközi császárság
ideje lejárt. Az emberiség vágyódása a nyugalom és béke után, amelyet
egyetlen egyetemes állam biztosított volna, azonban nem gyengült, és
sohasem fog gyengülni. Ám az egység megvalósításának akadályai egyre
világosabbak lettek. A nemzeti igények és hagyományok központosító
erőként hatottak, a rossz kommunikációs lehetőségek túl sok akadályt
jelentettek. Új és kisebb egységek formálódtak, a gyakorlati földrajzi
igények alapján. A császár, egyetemes címe ellenére, nem volt több, mint
bizonyos közép-európai birtokok ura, olyan király, akinek a tekintélye egy,
mindenek fölé emelt eszmétől függött, nem úgy, mint társaié, a francia
vagy angol királyé, akiknek a hatalma valóságos volt. Az elkövetkező
évszázad során a császárságot legkiválóbb hívei védelmezték, de vesztes
ügyet védtek. A jövő a nemzeti királyságoké volt.
A nyugat-európai birodalom nem egyedül járta a hanyatlás útját. Szerte
a világon a kora középkori birodalmak vagy elbuktak, vagy hanyatlóban
voltak. Bizánc, Róma törvényes örököse, ahol a római jog, a görög nyelv és
kultúra, valamint a szent ortodox egyház különböző népeket egyesített
azzal a várossal, amelyet Constantinus alapított, és tett meg a birodalom
középpontjának, kilenc évszázadig maradt fenn, mint az egyetlen valódi,
nemzetek feletti keresztény állam. Területét azonban megnyirbálták a
minden oldalról érkező, nem szűnő ellenséges támadások, és a társadalmi
és gazdasági bajok is gyengítették erejét. A törökök betörtek Kis-Ázsiába.
A normannok Dél-Itáliából és Szicíliából fenyegették az európai
provinciákat. A balkáni népeket a szláv nacionalizmus tüzelte lázadásra.
1204-ben maga Konstantinápoly is különösen gyenge pillanatában
alulmaradt azzal a szövetséggel szemben, amelyet a velenceiek kötöttek a
negyedik keresztes hadjáratra induló lovagokkal. Az a Latin Császárság,
amelyet a keresztesek hoztak létre, csak nevében volt birodalom. A
Bizánci Császárság, amely Nikaiába vonult száműzetésbe, nem birodalom
volt, hanem inkább nemzeti királyság, ahol a görögök és az ortodoxok
menedéket találtak és készülhettek a visszavágásra. Kelet-Európában sem
volt nagyobb az egység és Konstantinápoly, amely nemrég még szilárd
birodalom szent és sérthetetlen fővárosa volt, a nemzetközi politika
játékszerévé vált.17
A mohamedán világban Bizánc egyik ellensége, az Abbaszida Kalifátus,
a végét járta. Tekintélye, melyet a török zsoldosok aláástak, már jó ideje
csak névleges volt. Bár a XIII. század közepén az utolsó kalifának, al-
Musztasimnak még része volt néhány független évben, de ő is hamarosan
odaveszett félmillió alattvalójával együtt, amikor 1258-ban a mongolok
elfoglalták Bagdadot, és mindenkit megöltek. A kalifátusra igényt tartó,
vetélkedő dinasztiák közül a spanyol Omajjád-dinasztia már évszázadokkal
azelőtt kihalt, és az utolsó egyiptomi Fátimida kalifát 1171-ben Szaladin
fosztotta meg trónjától. Szaladinnak és ajjúbida népének csaknem sikerült
egységbe kovácsolni a muzulmánokat, de minden kiválóságuk ellenére is

Bizánc összeomlásáról lásd OSTROGORSKY, History of the Byzantine State, 356-370.

17
csak egy kurd kalandorokból álló család voltak, akik mögött nem állt
császári tekintély. 1250-ben, II. Frigyes halálának évében meggyilkolták az
utolsó ajjúbida szultánt, és Egyiptomban egy katonai csoport, a török
származású mameluk ezred került hatalomra. A sok kisebb állam közül,
amelyre ekkor a mohamedán világ széthullott, az egyiptomi mameluk
szultanátus volt a legéletképesebb és a legambiciózusabb.18
Ázsia távoli részein is hasonló folyamatok mentek végbe. Kínában a
kiváló Szung Császárság túljutott fénykorán s megcsonkítva a kihalás felé
tántorgott, amely azután 1279-ben be is következett. Kínától délre a
Khmer Birodalom, amely az angkori uralkodók alatt egyesítette Indokínát,
hanyatlásnak indult, és már csak néhány évtizede volt hátra. Az egész
világon csak egyetlen nagy birodalom virágzott, de ez olyan furcsa és
rettenetes volt, hogy nem illett bele semmiféle kategóriába. A Mongol
Birodalom hatalmasabb és módszereiben könyörtelenebb volt, mint eddig
bármely más birodalom a világon. Ennek ellenére az idők szele ezt a
birodalmat is megérintette. Az alapítója, Dzsingisz kán halálától számított
egy évszázadon belül Dzsingisz dinasztiájának minden ága felvette annak
a népnek a vallását és kultúráját, amelyet kormányzott, és Karakorumban
székelő nagy kán már nem volt mindegyikük elismert feje.19
Mivel az egész világ ebben az irányban haladt, az emberek hamarosan
feltehették a kérdést, vajon a pápaság képes lesz-e fennmaradni, olyan
egyetemes teokráciaként, amilyent VII. Gergely és III. Ince elképzelt. A
pápák aláaknázták a Hohenstaufenek hatalmát, akiknek utolsó, nagy
egyénisége most holtan feküdt. Ha azonban a Hohenstaufen-birodalom
összeomlik, vajon mit fognak a helyébe emelni a pápák? A császárság
elleni harcok idején nem hanyagolták-e el túlságosan a nyugati
királyságokat? Képesek lesznek-e jól működő kormányzást létrehozni
abban az Itáliában, amelytől anyagi létük függött, vagy más tényezőkhöz
kell fordulniuk, amelyek ügyük szempontjából végül még ártalmasabbnak
fognak bizonyulni, mint a császárság?

Lásd HITTI, History of the Arabs, 484. skk., 652-658.

18

Lásd RUNCIMAN, History of the Crusades, III. k., 237-254.

19
 II. FEJEZET
A Hohenstaufen-örökség

Frigyes császár háromszor nősült. Első feleségét, Aragóniai Konstanciát

III. Ince pápa választotta ki számára. Konstancia sokkal idősebb volt
férjénél, és már ekkor Imre magyar király özvegye volt. 1222-ben halt
meg, egy fiút hagyva hátra, Henriket, aki megkapta a római király címét,
és akire rábízták Németország kormányzását. Henrik nem szerette az
apját, és nem értett egyet politikájával. Intrikák és viták után 1234-ben
Henriket megfosztották hatalmától, majd 1242-ben tisztázatlan
körülmények között meghalt. Ausztriai Margittal való házasságából két fiú
született. Frigyes egy ideig Henrik nevű unokájának szánta a szicíliai trónt,
de ő valószínűleg nagyatyja előtt halt meg. Valamivel hosszabb életű volt
a másik unoka, Frigyes. II. Frigyes másodszorra Jeruzsálem örökösnőjét,
Brienne-i Jolandát (vagy Izabellát) vette feleségül. Jolanda 1228-ban halt
meg gyermekszülésben, egy fiúgyermeket, Konrádot hagyva hátra, aki
hétesztendős korára Jeruzsálem királya lett. Frigyes 1234-ben vette el
harmadik feleségét, Angliai Izabellát, III. Henrik angol király testvérét. Ő is
Frigyes előtt halt meg, és egy szintén Henrik nevű fiúgyermeket hagyott
maga után. A császárnak volt több törvénytelen gyermeke is. A fattyúk
közül a legvonzóbb Enzo volt, egy cremonai asszony fia, aki a Szardínia
királya címmel dicsekedhetett. Frigyes halála előtt néhány hónappal Enzo
egy csatában a bolognaiak fogságába esett, és élete hátralevő részét
fogolyként töltötte. A császár maga a loretói grófi családból származó
Bianca Lanciától származó két gyermekét kedvelte legjobban. Konstancia
nevű leányát még gyermekként – a pápa legnagyobb megbotránkozására
– a szakadár nikaiai császárhoz, egy éltesebb férfihoz adták, aki nagyon
rosszul bánt ifjú feleségével, és vele szemben egyik udvarhölgyét
részesítette előnyben. Manfréd fia, aki azt állította, az apja törvényesítette,
Frigyes halálakor csinos, tizennyolc éves ifjú volt. Egy másik törvénytelen
fiú, Antiochiai Frigyes a császár keresztes hadjárata alatt született, és
Észak-Itália császári helytartója volt.20
A császár végrendeletében a szicíliai királyságot legidősebb
gyermekére, Konrádra hagyta, akinek Szicília törvényes öröksége volt. Az
ifjú Konrád már római király volt, a császári cím várományosa. Henrik, a
fiatalabb fiú, a végrendelet szerint a burgund vagy a jeruzsálemi

20
Az itt említett gyermekeken kívül Frigyesnek Angliai Izabellától volt egy törvényes
leánya, Margit. Margit Misnia őrgrófja, Thüringiai Albert felesége lett. Frigyes nevű fiukról
lásd a 75–77. oldalt. A császár törvénytelen leányai közül Selvaggia a veronai zsarnok, III.
Ezzelino felesége lett; egy másik, Violante, Riccardo Caserta grófjáé; két, ismeretlen
nevű, törvénytelen lánya közül az egyiket Carretto márkija, Jacopo vette el, a másikat
Acerra grófja, Tomasso Aquino.
királyságot örökölte volna. Ez valódi nesze–semmi–fogd–meg–jól örökség
volt, hiszen a burgund királyság, amely I. Frigyes felesége révén került a
Hohenstaufenekhez, ekkor már nem volt több puszta címnél, a jeruzsálemi
királyság pedig Konrádé volt, nem pedig Frigyesé. A Tengerentúl
törvénytisztelő bárói soha nem egyeztek volna bele, hogy engedelmük
nélkül olyan herceg kerüljön a trónra, aki nem az ő királyi családjukból
származik. Konrád utód nélküli halála esetén Henrik örökölte volna a
család németországi és szicíliai birtokait. A végrendelet a törvénytelen fiúk
közül sem a raboskodó Enzót, sem Antiochiai Frigyest nem említette meg,
ugyanakkor Dél-Itáliában nagy apanázst biztosított Manfrédnak, aki
megkapta a Taranto hercege címet. Frigyes megtette őt egész Itália
kormányzójává (balio), egészen addig, amíg Konrád Itáliában ki nem építi
saját kormányzati rendszerét. A törvényes ág kihalása esetén pedig
Manfrédra szállt volna a Szicíliai Királyság, vagy ahogyan ekkor krónikások
nevezték, a Királyság, a Regno.21
A császár végakaratát nagy vonalakban végrehajtották. Halála
semmiféle változást nem idézett elő a távoli jeruzsálemi királyságban. Az
ottani bárók, akik nem kedvelték, és visszautasították kormányzási
törekvéseit, továbbra is Konrádot ismerték el törvényes királyuknak. Az
örökösödési törvények szerint Konrádot távolléte alatt az utána következő
legidősebb felnőtt korú örökös, I. Henrik ciprusi király helyettesítette,
régensi minőségben. A tényleges kormányzati teendőket ekkoriban Lajos
francia király látta el, aki tragikus egyiptomi keresztes hadjárata után még
mindig Keleten tartózkodott.22
Európában korainak bizonyult IV. Ince örvendezése az Antikrisztus halála
felett. Konrád, aki atyja halálakor Németországban tartózkodott, képes volt
némi rendet teremteni, s 1251 januárjában átkelt az Alpokon dél felé.
Hollandiai Vilmos ellenkirály, akit a pápa három évvel korábban ruházott
fel a római király címével, visszaszorult alsó-rajnai birtokaira. A pápaság
érdekeinek harcos képviselője, Siegfried mainzi érsek 1249-ben elhunyt;
utóda, Christian érsek békésebb természetűnek mutatkozott, bár a pápa
nem nagyon értékelte egy magas rangú főpapnál ezt a tulajdonságot.
Később, 1251-ben rendelettel meg is fosztotta méltóságától. Ez idő tájt
Konrád apósa, Ottó bajor herceg volt a régens. Tekintélyét az 1252-ben
kérdőjelezték meg, amikor a frankfurti diétán a kölni érsek, Konrád
sürgetésére Hollandiai Vilmost elismerték római királynak. 1254 elején
azonban Vilmos összeveszett a mainzi, a kölni és a trieri érsekekkel, akik
egyben választófejedelmek is voltak, és így a pápaság helyzete ismét
megingott.23
A pápa dolgai Itáliában sem álltak jobban. 1251 áprilisában tért vissza
Itáliába, néhány hónappal Konrád odaérkezése után, és Perugiában
rendezkedett be. Mind neki, mind Konrádnak rá kellett ébrednie, hogy az
észak-itáliai városok túlságosan el voltak foglalva a helyi guelf–ghibellin
21
BOEHMER, Regesta Imperii, no. 3835, V k., I, 693; M. G. H., Constitutiones, II. k., 382.
Unokája, Frigyes, ha életben maradt volna, anyjától örökölte volna Ausztriát.
22
Lásd RUNCIMAN, History of the Crusades, III. k., 182, 220-221, 275.
23
Cambridge Medieval History, VI. k., 109-113; JORDAN, L’Allemagne et l’Italie, 289-
296.
ellentétekkel ahhoz, hogy bármiféle érdeklődést tanúsítsanak a pápaság
és a Hohenstaufenek közötti nagyobb jelentőségű ügy iránt. Egyik fél sem
tudott megfelelő politikát kidolgozni. Konrád Isztriában és Észak-
Lombardiában töltötte a nyarat; növekvő gyanakvással figyelte a
segítséget, amelyet Manfredo Lancia – féltestvére, Manfréd nagybátyja –
és családja nyújtott a Hohenstaufen-ügynek. Szicíliát Pietro Ruffo tartotta
meg Konrád hűségén; őt az elhunyt császár unokája, Henrik nevezte ki
Szicília kormányzójává. A szárazföldi területeken az ifjú Manfréd, mint
balio igen nagy energiával fojtotta el a Terra di Lavoro, az ősi Campania
nemeseinek és városainak 1251 tavaszán kitört lázadását. Őszre a
lázadókat keményen megfékezték, habár Nápoly és Capua még ellenállt.
Manfréd energikusságában volt azonban valami önző vonás, ami
nyugtalanította Konrádot. Manfréd igyekezett magának biztosítani Szicíliát
azzal, hogy egy másik nagybátyját, Galvano Lanciát küldte oda, hogy
lépjen a Hohenstaufen-ügyhöz rendíthetetlenül hű Pietro Ruffo helyére, és
váltsa le Konrád főtanácsadóit, a Lancia család által megbízhatatlannak
ítélt helyi vezetőket: Hohenburgi Berthold országbírót, az itáliai német
csapatok parancsnokát és Giovanni Moro kincstárnokot, aki az elhunyt
császár szaracén csapatait vezette és a kincstárát őrizte. Berthold
segítette Manfrédot a Terra di Lavoróban kitört lázadás megfékezésében,
és mellette volt az alatt az elvetélt tárgyalássorozat alatt is, amelyet
Konrád tudta nélkül folytattak a pápával. Ezután azonban Berthold
meglátogatta Konrádot Isztriában, és hírei felszították a király haragját.24
1252 januárjában Konrád lehajózott az Adrián és Apulia északi részén,
Foggia közelében, Sipontónál partra szállt, ahol Giovanni Moro és a
szaracén csapatok állomásoztak. Manfréd behódolt Konrádnak, de a király
megvonta tőle apanázsa egy részét, és semmisnek nyilvánította azokat a
földadományokat is, amelyeket Manfréd a Lancia-nagybácsiknak juttatott.
Konrád megerősítette Pietro Ruffót Szicília és Calabria helytartói székében.
Az év hátralevő részét a Terra di Lavoro-beli lázadással kapcsolatos
ügyekkel töltötte, mivel a felkelés újra fellángolt. Sikert ért el, habár
Nápoly és Capua csak következő évben adta meg magát. Időközben
tárgyalásokat kezdett a pápával. Most ő volt jobb helyzetben. Incének
gondjai voltak Észak-Itáliában, Róma pedig, amelyet rosszul kormányoztak
a helybeli nemesek egymással viszálykodó csoportjai, észak-itáliai minta
alapján köztársasággá (comune) szerveződött. Szenátorrá (podestà)
Brancaleone degli Andalòt, egy, a Hohenstaufen-üggyel rokonszenvező
bolognai jogtudóst választották meg, aki óriási hatalommal rendelkezett,
amelyet igazságosan és szigorúan gyakorolt. A lombard városokban a
ghibellinek diadalmaskodtak a guelfek felett, és bár Toscanában a guelfek
voltak erősebbek, nem voltak abban a helyzetben, hogy valódi segítséget
nyújtsanak a pápának.25

24
E korszak itáliai történetét részletesen leírja JORDAN, Les Origines de la Domination
Angevine en Italie, 1. könyv, I-VIII. fejezet, rövid összefoglalással a bevezetőben, IX-XII.
Lásd még JORDAN, L’Allemagne et l’Italie, 317-319. A német ügyekkel kapcsolatban lásd
az előző jegyzetek hivatkozásait.
25
JORDAN, Les Origines, 173-182, 235-240.
 Ince ennek ellenére rendíthetetlenül kitartott politikája mellett. Nem
remélhette, hogy kiveri Konrádot Dél-Itáliából, de azt elhatározta, hogy
többé nem engedi meg a Szicíliai Királyság és Németország együvé
tartozását. Konrád, akinek Németország kormányzása szempontjából
szüksége volt a pápa segítségére vagy legalábbis a semlegességére,
minden engedményre hajlandó volt, ennek az egynek a kivételével. A
tárgyalások kudarcra voltak ítélve. Egy ideig a pápa úgy vélte, hogy az
jelenthetné a megoldást, ha a szicíliai koronát Konrád féltestvérének,
Henriknek adná, egy unokahúga kezével egyetemben. Henriket meg is
gyanúsították azzal, hogy érdeklődést tanúsított a pápai elképzelés iránt.
A tervből azonban nem lett semmi. Konrád és hívei nem egyeztek volna
bele ilyen megoldásba. Amikor azután Henrik 1253 decemberében,
tizennyolc éves korában meghalt, a pápa által is támogatott híresztelés a
bátyját vádolta meg azzal, megmérgezte öccsét. Brancaleone szenátor
igyekezett elkerülni az Ince és Konrád közötti helyrehozhatatlan szakítást,
de Konrád 1254 januárjában nyilvánosan jogtalan birtoklással és
eretnekséggel vádolta meg a pápát. Ince februárban kiközösítette
Konrádot.26
A háború elkerülhetetlen volt, és Konrád volt előnyösebb helyzetben. Az
emberek nem lelkesedtek a pápa ötletéért, aki keresztes hadjáratot
hirdetett a Hohenstaufenek ellen. Franciaországban Kasztíliai Blanka
régens-királyné birtokelkobzással fenyegetett meg mindenkit, aki
engedelmeskedett a pápai felhívásnak. Németországban nyíltan
kinevették a pápa ügynökeit.27 Konrád serege jó állapotban, kincstára
pedig, a súlyos adóknak köszönhetően, amelyeket itáliai birtokain
szedetett be, tele volt. Úgy látszott, neki sikerülni fog az, ami atyjának
nem, és egész Itáliában megsemmisíti a pápai befolyást. Máris azt
tervezte, továbbmasírozik, és az Alpoktól északra is helyreállítja a rendet.
Ma már kételkedhetünk abban, hogy Konrád valóban képes lett volna-e
visszaforgatni az idő kerekét és helyreállítani a Hohenstaufen-birodalmat.
Terveit azonban nem tudta megvalósítani. 1254 áprilisában, Apulia
határán, a lavellói táborban lázzal ágynak esett. Még csak huszonhat éves
volt, de szervezete már felőrlődött. Derekasan küzdött az életéért, de
hiába. Május 21-én halt meg, szaracén katonái körében.28
Ince pápa ismét örvendhetett a viperafajt sújtó szerencsétlenségnek, és
most több oka is volt az örömre, mint négy évvel korábban, Frigyes
halálakor. A gyűlölt családnak immár csak egy törvényes örököse volt,
Konrád kétéves kisfia, II. Konrád, akit mindenki csak Corradinónak
(Konradinnak) hívott. A gyermek Dél-Németországban élt anyjával, Bajor
Erzsébettel. Konrád király halálos ágyán világosan látta, milyen gyengék a
26
NICCOLÒ DI CARBIO, Vita Innocentii IV. (MURATORI, R. I. S., III. k., 592.); RYMER,
Foedera, I. k., 302; JORDAN, Les Origines, 238-239; LÉONARD, Les Angevins de Naples,
38.
27
MATTHEW PARIS, Chronica Majora, IV. k., 542; PAULUS, Geschichte des Ablasses im
Mittelalter, II. k., 27.
28
BARONIUS-RAYNALDI, Annales Ecclesiastici, II. k., 505. Manfrédot azzal vádolták a
guelfek, hogy mérgezett klistéllyal ölte meg Konrádot, Giovanni da Procida udvari orvos
közreműködésével. Lásd SALIMBENE DE PARMA, Chronica, M. G. H., Scriptores, XXXII. k.,
444, 472.
gyermek esélyei. Nem remélhette, hogy Németországban az örökébe
léphet, de Konradin Szicília és Jeruzsálem törvényes királya is volt. A
tengerentúli jogtudósok elismerték második címét. Amíg élt, a Jeruzsálemi
Királyságot az ő nevében kormányozták. Az is világos volt, Konradin maga
nem fog személyesen Jeruzsálembe utazni és így kockáztatni európai
örökségét. A szicíliai királyság ügye merőben más kérdés volt. A haldokló
Konrád Szicília kormányzójává nevezte ki Hohenburgi Bertholdot, akiben
megbízott, s akinek Ruffóval együtt kellett volna Konradin nevében
kormányozni Szicíliát és Calabriát. Végül Konrád kétségbeesett gesztussal
fiát a pápa oltalmába ajánlotta, bízva az egyházfő lovagiasságában.29
A pápát mindez nem hatotta meg, és a királyság népe sem mutatott
nagy lelkesedést a sosem látott gyermek iránt. Ezzel szemben jó
néhányan Manfréd kiváló személyében kezdtek reménykedni, mások pedig
eljátszottak azzal az eredetileg a pápa által felvetett gondolattal, hogy a
városok és környékeik az egyház fennhatósága alatt álló, szabad
köztársaságokat alkothatnának. Ince, miután megosztotta ellenségeit és
arra a meggyőződésre jutott, a szicíliai koronát fel kell ajánlania egy
idegen hercegnek, úgy döntött, maga veszi át az uralmat a királyság
felett. Berthold balio tanácstalan volt. Számíthatott ugyan Pietro Ruffóra,
de őt lekötötték a sziget népi mozgalmai, és nem tudott segítséget küldeni
Bertholdnak. Számíthatott Giovanni Moróra is, de Giovanni egyre
nehezebben tudott befolyást gyakorolni a vezetése alatt álló szaracén
csapatokra, amelyeket már megkörnyékeztek Manfréd hívei. Ekkoriban a
Hohenstaufenek támogatói közül már sokan Manfrédhoz pártoltak. Ince
pápa Anagniba utazott. Berthold kétségbeesésében Manfrédot küldte,
tárgyaljon vele. Incének az volt a véleménye, Konradin jogait
nagykorúságakor el kell majd ismerni, addig azonban a pápaságnak kell
birtokba venni a királyságot. Berthold készen állt az egyezségre, mert nem
látott más lehetőséget Konradin jogainak a biztosítására. Saját embereit
azonban nem tudta magával vinni és pénze sem volt csapatai fizetésére.
Lemondott baliói rangjáról, és Manfréd lépett a helyébe.30
Manfrédnak sem volt azonban több hatalma, mint Bertholdnak. 1254
szeptemberében a pápa a királyság határára, San Germanóba utazott.
Három héttel később Manfréd elfogadta az Ince által kínált feltételeket. A
királyság a pápa ellenőrzése alá került, és a jövőre nézve fenntartották
Konradin jogait. Manfréd visszakapta teljes tarantói apanázsát, nagybátyjai
pedig a Konrád által elkobzott birtokokat. Manfréd ezen kívül a szárazföldi
tartományok helytartója is lett, a Terra di Lavoro kivételével.31
Sem Ince, sem Manfréd nem szándékozott betartani az egyezséget, de
kifelé eleinte baráti érzelmeket mutattak. Amikor a pápa átkelt a
Garigliano folyón, és október 11-én átlépte a királyság határát, Manfréd
elébe ment. Gyalogosan haladt mellette, miközben kantáron vezette a
pápa lovát. Eközben a pápa unokatestvére, Giuglielmo de’ Fieschi bíboros
29
HAMPE, Geschichte Konradins von Hohenstaufen, 5-7; RUNCIMAN, History of the
Crusades, III. k., 281.
30
JORDAN, L’Allemagne et l’Italie, 321-322.
31
NICCOLÒ DI CARBIO, Vita Innocentii IV, 592; BOEHMER, Regesta, no. 4644d, V. k., I,
855.
dél felé vezette a pápai sereget, és olyan hűségesküt követelt, amelyben
semmilyen utalás sem volt Konradin jogaira. A pápa Pietro Ruffónak –
támogatásáért cserébe – a Szicília és Calabria helytartója címet ígérte,
habár Calabria földrajzilag Manfréd helytartóságához tartozott. Amikor
azután Manfréd a pápával Teanóba ért, rájött, a Monte Garganón levő
birtokait már elfoglalta Borella di Anglona, a pápa által kinevezett új
birtokos. Manfréd kilovagolt, hogy Bertholddal tanácskozzék, aki Apuliából
vonult észak felé. Borella az útját állta, meg akarta ölni, de ő maga esett el
a csetepatéban. Berthold elhaladt Manfréd mellett az úton, és október 19-
én Capuában behódolt a pápának. Manfréd Lucerába lovagolt, ahol
Giovanni Moro és a szaracén csapatok őrizték a királyi kincstárat.
Giuglielmo bíboros és a pápai sereg szintén oda igyekezett, hogy
megkaparintsa a kincstárat. Manfréd ért előbb célba, november
másodikán, és ott tudta meg, Giovanni már elhagyta Lucerát, hogy
hűséget esküdjék a pápának.32
Ekkor Manfréd már biztos volt abban, a pápa le akar vele számolni.
Minden kedvességét és ékesszólását felhasználva, Lucerában meggyőzte a
szaracénokat: adják át neki a kincstárat, csatlakozzanak hozzá, és
lázadjanak fel. Amint ennek a híre elterjedt, a Hohenstaufen-hívek egész
Apuliából csatlakoztak hozzá, közöttük Berthold németjeinek egy része is,
akiket felháborított, hogy a bíboros teljesen figyelmen kívül hagyta
Konradin jogait. Berthold még mindig tárgyalásokat ajánlott, de december
másodikára Manfréd már elég nagy sereget gyűjtött össze ahhoz, hogy
megtámadhassa azokat a Berthold testvére, Ottó által vezetett német
csapatokat, amelyek nem akartak hozzá csatlakozni. Foggia közelében le
is győzte őket. A csatából menekülők Fieschi bíboros seregében kerestek
menedéket, mely ekkor Troia mellett állomásozott; a menekülők érkezése
pánikot keltett soraiban. A pápai katonák zsoldosok voltak, akik már jó
ideje nem kaptak zsoldot, hiszen a bíboros azt remélte, Lucerában
megkaparintja majd a királyi kincstárat. A katonák, amikor Manfréd
győzelmének hírét vették, szétszéledtek és a bíboros havas, téli vidéken
menekült Arianóba. Apulia harc nélkül hullott Manfréd ölébe.33
Ince pápa Nápolyban volt. Még Teanóban könnyebben megbetegedett,
de a betegség a Capuában töltött két hét alatt sem múlt el. Ahhoz még
elég jól érezte magát, hogy október 27-én ünnepélyesen vonuljon be
Nápolyba, de ott már ágyba kellett feküdnie. Manfréd sikerének híre nagy
megrázkódtatás volt számára. December 7-én halt meg úgy, hogy
tudatában volt tervei összeomlásának. Megtörte a Hohenstaufenek
hatalmát, helyrehozhatatlanul szétzúzta a Németországot Itáliával
összekötő kapcsokat. Halála percében azonban a gyűlölt család egyik tagja
volt a legerősebb Itáliában. Hosszabb távon Ince tetteinek következménye
még súlyosabb volt. Kevés pápa harcolt olyan kitartóan, fáradhatatlanul és
bátran a pápaság ügyéért, mint ő, de kevesen voltak olyan gátlástalanok,
hitszegők, és kevesen használták olyan mértékben világi célokra a lelki
32
NICCOLÒ DE JAMSILLA, Historia de rebus gestics Friderici II, Conradi et Manfredi
(MURATORI, R. I. S., VIII. k., 513-541.). Lásd HEFELE-LECLERCQ, Histoire des Conciles, VI.
k., I, 18.
33
NICCOLÒ DE JAMSILLA, i. h.; JORDAN, L’Allemagne et l’Italie, 322-323.
fegyvereket, mint éppen ő. Megalázta a világi uralkodókat, de módszerei
nem váltak sem az ő, sem az általa kormányzott egyház dicsőségére. A
pápaság kitartó és félelmet nem ismerő bajnoka volt, de a pápaság ügye
nemesebb bajnokot érdemelt.34
A pápa halála után konklávéra összeült bíborosok tisztában voltak Ince
tévedéseivel és az azokban rejlő veszélyekkel. Olyan főpapra esett a
választásuk, aki kedvességéről és vallásosságáról volt közismert. De az
ostiai bíboros érsek, Rinaldo Conti, aki öt nappal később IV. Sándor néven a
pápai trónra lépett, nem szakíthatott egyszeriben Ince politikájával, annál
is inkább, mert nem voltak megfelelő politikai elképzelései, amelyekkel az
Ince-féle politikát helyettesíthette volna. Hagyta, Ince tanácsadói
vezessék, habár a volt pápa bíboros unokaöccsei elveszítették
befolyásukat, és a pápai politikát ekkor egy ravasz és becsvágyó firenzei
bíboros, Ottaviano degli Ubaldini irányította.35
Továbbra is egy olyan idegen herceget kerestek, aki átvette volna a
szicíliai királyságot. Az első feladat Manfréd összezúzása volt. Szicília és
Dél-Itália városállamait azzal az ígérettel nyerte meg a pápa, hogy
szabadon élhetnek majd a pápai fennhatóság alatt, bár ez az ígéret nem
állt túlságosan összhangban azokkal az ígéretekkel, melyeket a pápa tett
az uralkodójelölteknek. Manfréd rájött, hogy az apuliai városok nem
akarják alávetni magukat uralmának. Még délebbre Pietro Ruffo azt
tervezte, szicíliai és calabriai helytartóságát örökölhető címmé teszi
Messinával, mint birodalmi központtal. De két szék között a pad alá esett:
Manfréd ügyes diplomáciai fogással kiforgatta őt Calabriából, míg a szicíliai
városok a pápa fennhatósága alatt szövetségi köztársasággá
szerveződtek. Időközben Manfréd követséget küldött Németországba a
bajor udvarhoz. Nyilvánosan elismerte királyának Konradint, és kérte a
gyermek nagybátyját és gyámját, Lajos herceget, fogadja el őt régensnek.
Hohenburgi Berthold még mindig a pápai udvarnál tartózkodott. 1255
májusában csatlakozott Ottaviano bíboroshoz, aki Manfréd ellen indított
hadjáratot. A pápai sereg – szokás szerint – megbízhatatlan zsoldosokból
állt, és Berthold, aki úgy látta, hogy Konradin ügyét most Manfréd
képviseli, áruló lett. Felfedte Manfréd előtt a bíboros terveit, és nem látta
el a kötelességét, azaz nem szerzett a seregnek utánpótlást. Ennek
következtében Manfréd a nyári hónapok alatt blokád alá vette a pápaiakat,
akiket már az éhhalál fenyegetett. Szeptemberben Ottaviano megadta
magát és egyezség született. A pápaság elismerte Konradint királynak és
Manfrédet régensnek, de bekebelezte a Terra di Lavorót és Szicíliát.
Mindkét fél száműzöttei, közöttük Berthold és testvérei, visszakapták
birtokaikat. Ottaviano legyengült seregével visszavonult Anagniba, ahol a
pápa élt. Sándor megtagadta ugyan az egyezséget, de a baj már
megesett.36
34
HEFELE-LECLERCQ, i. m., 18. oldal, 3. jegyzet. Ince jelleméről lásd JORDAN, Les
Origines, LXXIX-LXXXI.
35
NICCOLÒ DI CARBIO, i. m., 592; SALIMBENE DE PARMA, i. m., 453-454. Salimbene
békés, tudós embernek írja le Sándor pápát. Keményebb ítéletet formál róla JORDAN,
L’Allemagne et l’Italie, 323.
36
NICCOLÒ DE JAMSILLA, Historia, 543; JORDAN, Les Origines, XIII-XIV. A Manfréd és
 Dél-Itáliában ekkor Manfréd volt legerősebb. A rákövetkező évben
meghódította a Terra di Lavorót, amelynek a lakosai már kimerültek a
háborúktól, és nem bíztak többé a pápaságban. Manfréd ekkor megölette
a száműzetésben élő Pietro Ruffót, megvakíttatta Bertholdot és testvéreit,
majd elküldte nagybátyját, Manfredo Lanciát, hódítsa vissza Szicíliát a
városállamoktól. A szicíliai nemesség nem értett egyet a comune-
rendszerrel és a szicíliaiak többsége abban reménykedett, egy, odavalósi
herceg, aki nincs Németországban elkötelezve, visszahozhatja a szigetre a
normann uralkodók aranykorát. 1257-re Manfréd teljesen a kezében
tartotta a szigetet. Ekkor már elérkezettnek látta az időt, hogy
megszabaduljon a német gyermek iránti hűség álarcától. Délen elterjedt a
hír, Bajorországban meghalt Konradin. Nem tudni, a hírt Manfréd
terjesztette-e vagy sem, mindenesetre kihasználta. 1258. augusztus 10-én
Girgenti püspöke a palermói székesegyházban Szicília királyává koronázta
Manfrédot; a sziget nemesei és a szárazföld küldöttei elismerték és
hódoltak neki.37
Manfréd ekkor huszonhat éves volt, ragyogó képességű, vonzó férfi. Már
kiderült róla, gátlástalan, álnok és kegyetlen, de személyes varázsával
feledtetni tudta hibáit. Örökölte apja vonzódását és érdeklődését a
tudományok iránt. El tudta kápráztatni beszédével az embereket, de
hiányzott belőle Frigyesnek az a kellemetlen szokása, hogy
megbotránkoztassa a hagyományokhoz ragaszkodókat. Mindehhez még
szokatlanul jóképű is volt. Nem volt azonban olyan kiemelkedő egyéniség,
mint az apja. A harcban és a diplomáciában kifejtett minden energiája
mellett nem törődött szívesen az államigazgatás napi gondjaival. Hajlamos
volt ezt a fajta munkát barátaira, főleg a Lancia-rokonságra bízni, és ők
azután egyre gyakrabban terelték olyan irányba az ügyeket, amelyet
bölcsebb lett volna elkerülni. Ha beérte volna azzal, hogy normann őseit
követve csak Szicíliában uralkodik, onnan ellenőrizve a szárazföldi
területeket, és tevékenységét az alattvalói javát szolgáló cselekedetekre
korlátozza, talán sikerült volna hosszú életű dinasztiát alapítania. A
pápaság is megbékélt volna létezésével, és hagyta volna uralkodni. A
Lanciák azonban északról származtak, és Lombardiában szereztek
birtokokat. Sürgették Manfrédet, ne érje be Szicíliával, hanem legyen
egész Itália királya. Manfrédban erősen élt Hohenstaufen származásának
tudata, s nem feledte, az apja császár volt.38

Konradin pártja közötti rendezésről lásd BOEHMER, Regesta, no. 4771, I. k., 882.
37
NICCOLÒ DE JAMSILLA, Historia, 584; BARONIUS-RAYNALDI, Annales Ecclesiastici, III.
k., 24-25; CAPASSO, Historia Diplomatica Regni Siciliae, 167-168. (a pápa bejelentése a
koronázásról). SCHIRRMACHER, Die letzten Hohenstaufen című munkájában (L), 449.
alaposan megvitatta a kérdést, hogy Manfrédnak volt-e része abban, hogy elterjedt
Konradin halálhíre.
38
Dante azt írja Manfrédról, „szép szőke arc volt, megnyerő tekintet” (Purgatórium, III,
107), és a De Vulgari Eloquentia (1. könyv, 12. fej.) oldalain hírneves hősnek és az
irodalom pártfogójának nevezi. A guelf krónikák minden elképzelhető bűnnel
megvádolják, de Raymond Tors trubadúr, aki Anjou Károly barátja volt, dicsérően szól
becsületességéről, igazságosságáról és eleganciájáról, míg egy névtelen trubadúr a
bukása után, amikor már semmi haszon sem származhatott abból, ha valaki dicsérte,
hős, vidám és erényes uralkodónak nevezte. De BARTHOLOMAEIS, Poesie Provenzali
 Déli királyságában hozzáértően uralkodott. Habár megvonta a városok
helyhatósági kiváltságait, igazságos és hatékony kormányzást biztosított.
Újraélesztette és alapítványokkal látta el a nápolyi egyetemet. Új
városokat alapított, például Manfredoniát a Monte Gargano tövében. A
szicíliaiaknak azonban csalódást okozott. Koronázása után ritkán látogatott
a szigetre, szívesebben lakott Nápolyban, vagy szaracén katonáitól
körülvéve Lucerában. A szicíliaiak úgy érezték, a sziget egyre inkább a
szárazföld tartozékává válik, s ahogyan azután Manfréd politikája egyre
északabbra irányult, és a szigetet fokozatosan kifosztották, mivel ember és
pénz kellett a távoli háborúkhoz, ismét felütötte a fejét a szicíliai
szeparatizmus, amely mindig ott rejtőzködött a felszín alatt.39
Manfrédnak nehéz lett volna féken tartani saját becsvágyát, hiszen a
pápaság nem akarta elismerni sikereit, és egyre újabb harcokra késztette.
Sándor pápa látszólagos könnyelműsége ellenére óriási előnyökkel
rendelkezett. Nem kellett aggódnia Németország miatt. Ott a saját bajor
rokonságán kívül senki sem törődött a gyermek Konradinnal. A IV. Ince
által kiválasztott ellenkirályt, Hollandiai Vilmost, az egész ország elfogadta
római királynak, főként azért, mert nem tartották elég rátermettnek, és
nem hitték, beavatkozik a német urak ügyeibe. Amikor 1256 januárjában
Vilmos meghalt, a választók arra gondoltak, hogy a legjobb volna egy
olyan külföldi herceg, akinek nincsenek birtokai Németországban, és
ugyanakkor nagyon gazdag. Két jelölt is felbukkant, Richárd, Cornwall
earlje, III. Henrik angol király testvére, és X. Alfonz, Kasztília királya. Alfonz
Lajos támogatását élvezte: a francia király személyét övező tisztelet nagy
befolyást biztosított neki. Ugyanakkor támogatta a pápai udvar is, amely
ekkor éppen egy másik angol herceggel tárgyalt a szicíliai trón ügyében,
és úgy vélte, egy további trón éppen elég lesz az angol királyi családnak.
Úgy gondolták, Alfonz a legjobb garancia mindenféle Hohenstaufen
újjászületés ellen, mivel Alfonz, anyja révén, igényt tartott a sváb
Hohenstaufen hercegségre is. 1257 januárjában a hét német
választófejedelemből négy Richárdra szavazott és áprilisban szintén négy
Alfonzra, ugyanis a cseh király, aki egyúttal német választófejedelem is
volt, időközben megváltoztatta a véleményét. Richárdnak mindenesetre
sikerült megválasztását májusban Aachenben koronázással is
megerősítenie, még mielőtt Alfonz betette volna Németországba a lábát.
1258 tavaszára a németek általánosan elfogadták Richárdot császárnak.
Helyzete bizonytalan lévén mindenre hajlandó volt, csak hogy elnyerje a
pápa kegyét.40
Itáliában a pápa, bár adósságai óriási összegekre rúgtak, meggyőzte a
firenzei guelf bankárokat, legyenek a bankárai, és így megszerezte e

Storiche relative all’Italia II. k., 212-215, 234. A modern történetírók szigorúbban ítélnek
felőle. Previté-Orton szerint (Cambridge Medieval History, VI. k., 184.) „nemtörődöm volt
és határozatlan”, „a hárem gyermeke”, aki „saját nagyságának képzetébe volt
szerelmes”, s aki „az önbizalom és az enerváltság keleti keverékét” mutatta fel.
LÉONARD a Les Angevins de Naples-ban (40) mértékletes és igazságos ítéletet mond róla.
39
Lásd LIBERTINI és PALADINO, Storia della Sicilia, 444-445.
40
A „kettős választásiról lásd JORDAN, L’Allemagne et l’Italie, 304-310, hivatkozásokkal
és HEFELE-LECLERCQ, Histoire des Conciles, VI. k., I, 23-26.
rendkívüli hatalommal bíró közösség támogatását. Mivel Sándor római
születésű volt, a rómaiak jobban elfogadták, mint Incét. 1255
novemberében elkergették Brancaleone szenátort és beengedték a
városba a pápát. A Hohenstaufenek sok hívét elidegenítette Manfrédtól az
a tény, jogtalanul bitorolta a szicíliai trónt. Nem elégítette ki őket Manfréd
nyilatkozata, amelyet akkor tett, amikor hamisnak bizonyultak a gyermek
Konradin haláláról szóló hírek, és amely szerint Konradin jogait
nagykorúságának elérésekor majd újra tárgyalják. Konradin gyámja, Lajos
bajor herceg Richárdot támogatta, és készen állt, segítse a pápasággal
való megbékélését.41
Manfréd nem rettent el. 1257 tavaszán egy újabb római felkelés
visszahozta Brancaleonét, aki szövetségre lépett Manfréddal. Brancaleonét
azonban 1258-ban megölték, és a város lassanként, meglehetősen
bizonytalanul visszakerült a pápai érdekövezetbe. Időközben azonban
Manfréd lerohanta a legtöbb pápai birtokot. Toscanában Siena támogatta.
Ottaviano bíboros pedig, aki közvetítőnek tekintette magát a ghibellinek és
a pápaság között, és aki igyekezett rávenni a többi firenzeit is nézetei
elfogadására, intrikáival Firenzét gyengítette. Ennek következtében 1260
szeptemberében Montapertinál a firenzeiek szörnyű vereséget szenvedtek:
a mészárlás vörösre festette az Arbia vizét. Ez a győzelem biztosította
Manfréd befolyását Közép-Itáliában, ahol a továbbiakban helytartók útján
kormányzott, mintha máris császár lett volna. Északon a legerősebb és
leghatalmasabb lombard kényúr, Oberto Pallavicini támogatását élvezte,
aki szintén a helytartójaként kormányozott, valamint Genova szövetségét.
A guelf városok egymás után alázkodtak meg. Miután Pallavicini legyőzte
és megölte Verona urát, a zsarnok és szomszédaival viszálykodó ghibellin
Ezzelinót, a helytartó nagy energiával és tapintattal fenn tudta tartani a
békét egész Lombardiában. Időközben Manfréd elfoglalta Szardíniát,
megfeledkezve a fogságban sínylődő Enzo bátyja jogairól. 1261-re egész
Itália Manfréd hatalmába került; a pápa pedig elszigetelődött és ideges
volt, hatalmát elvesztette, s már csak Rómát birtokolta úgy-ahogy, semmi
mást.42
Manfréd pedig még többre vágyott. A császárság lebegett szeme előtt,
és azt remélte, egy napon Németországban is uralkodni fog. Időközben
azután történt valami, amelynek következtében a latin kereszténység
védelmezője szerepében is felléphetett.

JORDAN, Les Origines, 241-242; HAMPE, i. m., 15-19.

41

JORDAN, Les Origines, 94-142, 179-211, 242-244; DANTE, Pokol, X, 86, úgy hivatkozik
42

a montaperti csatára, mint amely után „piros hab folyt az Arbiában”; G. VILLANI, Cronica
(1823. évi kiad.), II. k., 108-109.
 III. FEJEZET
Az Adria túlsó partján

Annak, aki Dél-Itáliában és Szicíliában uralkodik, figyelnie kell a keskeny

tengerek túlsó partján fekvő szomszédos területekre is. A normann
királyok igyekeztek fennhatóságukat bizonyos fokig kiterjeszteni az afrikai
Tuniszra, de erőfeszítéseik zömét arra összpontosították, hogy az Adria
túlpartján, a Balkánon, a görög félszigeten és a görög szigetvilágban
érvényesítsék hatalmukat. II. Frigyes annyira el volt foglalva Közép-
Európában, nem tudta folytatni a normann királyok politikáját.
Szövetségeseket igyekezett szerezni a tengerentúlon, hogy pápai
ellenségei ott ne támaszthassanak neki nehézségeket. Manfréd, amint
megerősítette pozícióit Itáliában, visszatért a normann hagyományokhoz.
Nem tervezett semmit Afrika ellen, ahol a tuniszi hafszida emírek
jóindulattal viseltettek iránta. A Balkán volt bizánci területei azonban tág
lehetőségeket biztosítottak vállalkozásaihoz.
Az istentelen 1204. évi keresztes hadjárat megsemmisítette a Bizánci
Birodalmat, de semmi tartósat nem hozott létre helyette. Romania, a
Konstantinápolyban létrehozott Latin Császárság hamar lehanyatlott.
Alapítása után ötven évvel nem állt másból, mint Konstantinápoly
városából (amelynek egyharmadát a velenceiek birtokolták) és a város
közvetlen környékéből. II. Balduin latin császár azzal töltötte idejét, hogy
ide-oda utazott Nyugat-Európában, pártfogót keresve, aki majd megtartja
őt ingatag trónján. A régi bizánci ereklyegyűjtemények legértékesebb
darabjait már eladogatta Lajos francia királynak, hogy némi készpénzhez
jusson. Udvara kiadásainak fedezésére itáliai kereskedőknek eladta a
palota ólomtetejét, külföldi útjaira pedig velencei kereskedőktől vett fel
kölcsönöket, s cserében elzálogosította náluk fiát és örökösét. Nyilvánvaló
volt: ha Balduin nem kap hamarosan segítséget, a Latin Császárságnak
már csak néhány éve van hátra.43
A Konstantinápoly elestét követő rémület után a bizánci görögség újra
magához tért. Három új görög állam alakult. A régi Bizánci Birodalom keleti
részén, Trapezuntban a Komnénosz-dinasztia egyik ága alapított államot. A
trapezunti uralkodó, habár császárnak és Nagy Komnénosznak hívatta
magát, s igen gazdag is volt – hála ezüstbányáinak és Trapezunt
fekvésének, amely a mongol Ázsiából jövő eleven forgalmú karavánút
végpontja volt –, csak elméletben pályázhatott az egyetemes császár
utóda címre. Hatalma csak helyi jellegűnek volt mondható, mivel Anatólia

Lásd LONGON, L’Empire Latin de Constantinople, 178-186. és WOLFF, „Mortgage and

43

Redemption of an Emperor’s Son”, in Speculum, (XXIX. k., 45-54.), amely alaposan

megtárgyalja II. Balduin adósságait.
Fekete-tengeri partvidékének keskeny sávjára korlátozódott.44 Nyugaton,
Épeiroszban, az Angeloszok császári családjának egyik ága alapított
hercegséget. 1224-ben az épeiroszi despota elfoglalta Thesszalonikét attól
az itáliai családtól, amely a negyedik keresztes hadjárat óta birtokolta a
várost, és felvette a császári címet.45 Konstantinápoly visszafoglalásával
kapcsolatos esélyeit azonban az utódállamok legéletképesebbike, a nikaiai
császárság veszélyeztette. Ez az állam Laszkarisz Theodórosz energiájának
köszönhette létét: ő III. Alexiosz Angelosz, az egyik utolsó bizánci császár
veje volt. Theodórosz maga köré gyűjtötte a vezető konstantinápolyi
menekülteket, köztük az ortodox pátriárkát, akinek a jelenléte
törvényesítette uralmát. Amikor 1222-ben Theodórosz meghalt, már újra a
birtokában voltak a frankok által elfoglalt kis-ázsiai területek. Utóda veje,
Batatzész János lett, aki még Theodórosznál is kiválóbb politikus volt.
Elfoglalta a latin császártól a Konstantinápolyt környező területeket, és
megfékezte a rivális Angelosz-birodalmat is, amikor 1246-ban elfoglalta
Szalonikit. Eközben megreformálta az uralma alatt levő területek
közigazgatását, és féken tartotta az anatóliai törököket. Amikor 1254-ben
meghalt, országa Kis-Ázsia szívétől Thesszáliáig terjedt. Nyilvánvaló volt, a
nikaiai császárság hamarosan el fogja nyelni Konstantinápolyt.46
Az Angeloszokat azonban csak sarokba szorították, de nem győzték le. A
család egy fattyú hercege, II. Mihály, még mindig Épeirosz despotájaként
uralkodott az albán hegyvidék és a Korinthoszi-öböl közötti területeken, és
a nikaiaiak megfékezésére hajlandó volt barátokra szert tenni a frankok
között. Sok szövetséges közül válogathatott. Az Épeirosztól és
Thesszáliától délre fekvő területen sok apró, görög, francia és itáliai birtok
volt, és ott volt még a gazdag athéni hercegség, amelynek fővárosában,
Thébában a burgundiai La Roche-család uralkodott. Az egész
Peloponnészosz Akhaia hercege, Guillaume de Villehardouin (Akhaiai
Vilmos) alá tartozott, aki 1246-ban követte bátyját, II. Geoffroi-t a trónon. A
Villehardouinok alatt a Peloponnészosz történelme legvirulóbb szakaszába
lépett. Vilmosnak, aki már a hercegségben született és görög volt az
anyanyelve, volt esélye arra, hogy olyan görög-frank államot hozzon létre,
amely a Peloponnészoszon kívül magában foglalja Észak-Görögországot és
talán még Thesszalonikét is. Vilmos nem volt népszerűtlen görög alattvalói
körében, de francia bárói legtöbbje nem viselkedett kellő tapintattal a helyi
lakossággal szemben, és a franciák által betelepített latin egyházi
személyek szüntelenül belegázoltak az ortodox egyház érzékenységébe. A
görögök ezért arra vágytak, csatlakozhassanak az újjászülető
konstantinápolyi ortodox császársághoz, mely újra visszaadhatta volna
nekik büszkeségüket, még ha a zsebük rovására is. Vilmos herceg tehát
félve figyelte a nikaiai császárság növekvő hatalmát. Névleges hűbérura a
latin császár volt, akinek még II. Geoffroi ajánlott meg évi 10 ezer fontnyi
támogatást. Okunk van azonban azt hinni, Vilmos abban reménykedett,

44
VASILIEV, History of the Byzantine Empire, 506-507; OSTROGORSKY, History of the
Byzantine State, 378.
45
OATROGORSKY, i. m., 384-391.
46
Uo., 371-395.
megszerezheti saját magának a Latin Császárságot. Mindenesetre
hajlandó volt részt venni bármiben, ami Nikaia ellen irányult.47
Az Adria másik partjáról, Manfréd szemszögéből, nagyon ígéretes volt a
bonyolult helyzet. Atyja, II. Frigyes, állandó szövetségese volt Batatzész
Jánosnak, akivel a pápaság iránt táplált ellenséges érzelem kötötte össze.
Manfréd ravaszabb tervet ötölt ki. A pápa igencsak a szívén viselte a
konstantinápolyi Latin Császárság ügyét. III. Ince nem helyeselte a
negyedik keresztes hadjáratot, de örült eredményeinek. Rómát már régóta
bőszítette, a konstantinápolyi pátriárka nem fogadta el Róma
fennhatóságát. 1204-ben az ellenszegülő görög pátriárkát engedelmes
latin főpap váltotta fel, és a hálás pápa védelme alá fogadta a Latin
Császárságot. Most azonban úgy látszott, hogy gyors beavatkozás nélkül
hamarosan ismét görög uralkodó ül majd Konstantinápoly trónján, és ami
még rosszabb, ismét szakadár pátriárka lesz az ottani egyház feje. A
pápaság egy ideig megpróbált keresztes háborút hirdetni a görögök ellen,
de nem sok sikerrel. Sok nyugati keresztény legalább annyira helytelennek
tartotta a szakadár keresztények elleni háborút, mint a Hohenstaufenek
ellen hirdetett ugyanilyen szent háborút. IV. Ince őrjöngött, amikor
Cornwalli Richárd 1240-ben nem volt hajlandó lemondani egy palesztinai,
a mohamedánok ellen tervezett keresztes hadjáratról, és nem volt
hajlandó az arra szánt pénzt a Konstantinápoly védelmére indított
háborúra fordítani.48 Manfréd úgy számított, ha csatlakozik a Nikaia elleni
szövetséghez, akkor ő lesz a latin kereszténység bajnoka, és a pápaság a
jövőben nem lehet ellenséges olyan uralkodóval szemben, aki az általa
képviselt politika fő támasza. Az is lehet, Manfrédot személyes érzelmei is
befolyásolták. Leánytestvérét, Konstanciát 1244-ben a középkorú
Batatzész János császárhoz adták feleségül. Konstancia élete a nikaiai
udvarnál megaláztatások sorozata volt. Manfréd azonban, bár néhány
évvel később lehetővé tette húga számára, hogy visszatérhessen Itáliába,
általában nem reagált nagyon érzékenyen a rokonait ért csapásokra.
Jobban érdekelte az, hogy a Nikaia elleni szövetség fejében megvethesse a
lábát az Adria túlsó partján.49
A szövetséget Épeiroszi Mihály szervezte, a kellő pillanat pedig
Batatzész János halála volt. János fia, II. Theodórosz, kiváló neveltetésben
részesült ugyan, de csökönyös és oktalan ember volt. Egyházát
dogmatizmusával, nemeseit pedig zsarnokságával idegenítette el magától.
Mihály először igen óvatosan lépett. Beleegyezett abba, fia és örököse,
Niképhorosz elvegye Theodórosz Mária nevű leányát, habár csak
kelletlenül adta áldását a frigyhez. Amikor azonban Theodórosz háborúba
47
MILLER, The Latins in the Levant, 91-98; NORDEN, Das Papsttum und Byzanz, 332-
333; LONGNON, i. m., 217-223.
48
Véleményem szerint nem fektettek eddig kellő súlyt arra, hogy Manfréd úgy
igyekezett leküzdeni az uralmával szembeni pápai ellenállást, hogy Keleten a latin
kereszténység bajnokaként akart tündökölni. Lásd e kötet 38-39. IV. Incéről és Cornwalli
Richárdról lásd POWICKE, King Henry III and the Lord Edward, I. k., 197. 2. jegyzet.
49
Konstanciáról, akit Bizáncban Annának neveztek, lásd GARDNER, The Lascarids of
Niceae, 169-171. Később azt beszélték, hogy Palaiologosz Mihály el akart válni a
feleségétől, hogy elvehesse Annát, de ebben megakadályozta a konstantinápolyi
pátriárka (PACHYMERES, De Michele Palaeologo 181-186.).
keveredett a bolgárokkal, Mihály területeket foglalt el tőle. Theodórosz
ekkor előnyös békét kötött a bolgárokkal, és legügyesebb hadvezérét,
Palaiologosz Mihályt küldte Épeirosz elfoglalására. A nikaiai csapatok
átmasíroztak az ország északi részén, és elfoglalták Durazzo nagy tengeri
kikötőjét. Épeiroszi Mihály épp kezdett hangot váltani, amikor Theodórosz
hirtelen hazahívta Nikaiába Palaiologoszt, aki kegyvesztett lett. Néhány
hónappal később, 1258 augusztusában meghalt Theodórosz és
hatesztendős fiára, IV. Laszkarisz Batatzész Jánosra hagyta a trónt.50
Most, hogy a rivális görög trónon egy gyermek ült, Mihály szabadon
megvalósíthatta terveit. Volt két gyönyörű leánya. Az egyik, Anna, a
kétszer megözvegyült, de gyermektelen Akhaiai Vilmos felesége lett, és
hozományul magával vitte Thesszáliának Nikaiától elszakított részeit. A
másik leányt, a szebbiket, apja Manfréd királynak ajánlotta fel. Helené
szépségéhez hozományképpen Korfu szigete társult, valamint a szigettel
szemközti szárazföldön Butrinto, Avlona és Suboto városai. Manfréd,
akinek első felesége, Savoyai Béatrice egy-két évvel korábban halt meg,
leánygyermeket hagyva maga után, elfogadta a csábító ajánlatot. Akkorra
már el is foglalt néhány erődöt az épeiroszi partoknál, és ez a házasság
csak törvényesítette volna a már fennálló helyzetet. 1259 elején Helené
Traninál partra szállt Itáliában, és feleségül ment Manfrédhez. Mihály
mindkét lányának jól sikerült a házassága, de egyik vő sem szándékozott
valódi segítséget nyújtani az apósnak. Csak azért csatlakoztak hozzá,
megakadályozzák, Nikaia elfoglalja a Latin Császárságot, valamint,
rovására gyarapítsák birtokaikat. Mihály úgy számított, hogy ha az új
szövetségesek segítik Nikaia legyőzésében, akkor érdemes a saját nyugati
birtokaiból is áldozni az ügyre. Az ő érdeklődésének központja ugyanis
Keleten volt: el akarta foglalni Konstantinápolyt.51
A szövetségesek nemsokára a tettek mezejére léptek. A nikaiai
gyermekcsászárnak régensre volt szüksége. Nem voltak rokonai, és
egyetlen nővére alig volt idősebb, mint ő maga. Anyja nem élt, apja
egyedüli gyermek volt. A császárságban egyetlen ember volt képes ellátni
a kormányzás feladatát, Palaiologosz Mihály, a közelmúlt egyik
legsikeresebb hadvezére. Mihály szülei mindketten a nagy Palaiologosz
családhoz tartoztak. Apja I. Komnénosz Alexiosz sógornőjének volt a
leszármazottja, míg anyai nagyanyja III. Angelosz Alexiosz lánya volt.

50
GARDNER, i. m., 197-231; OSTROGORSKY, i. m., 395-397.
51
Vilmos házasságáról és a hozományról lásd GENEAKOPLOS „The battle of Pelagonia”,
Dumbarton Oaks Papers, no. VII, 111-112. Manfrédról Uo., 103-105. A csata időpontját
megadja a névtelen szerzőjű Trani krónika. Az a tény, hogy Manfréd már korábban
birtokolt épeiroszi és albán városokat (Durazzo, Avlona, Velegrad, Sphinaritsa), kiderül
egy, 1258. február 23-i görög magánjegyzői okmányból, amely úgy említi őt, mint e
területek urát (MIKLOSCH és MÜLLER, Acta et Diplomata III. k., 239-240). Az okmány II.
Konrád szicíliai király uralkodásának nyolcadik évében kelt, de a mondat nem egészen
világos. II. Konrád bizonyára Konradin, és lehet, egy falusi görög jegyző nem tett
különbséget közte és az apja között, akinek ez az év uralkodása nyolcadik éve lett volna,
ha még élt volna. Azt is mondták, ezeket a területeket akkor adták át Manfrédnak, amikor
eljegyezte Helenét, és ezt az időpontot nem ismerjük. Manfréd első felesége, Savoyai
Beatrice azonban valószínűleg csak 1258-ban halt meg. Lásd GIUDICE, „La Famiglia del
Re Manfredi”, Archivio Storico per le Provincie Napoletane, 55-56.
Felesége, Dukasz Eirené, III. Batatzész János unokahúga volt. Mihály nem
érzett hűséget a Batatzész-ház iránt. Theodórosz császár nem bízott meg
benne, és nemcsak száműzetésbe kényszerítette a török udvarba, hanem
onnan történt visszahívása, és 1258-ban Épeiroszi Mihály felett aratott
ismételt győzelmei ellenére újra megvonta tőle kegyét, így azután, amikor
Arszéniosz pátriárka az állam érdekében cselekedve meggyőzte a
birodalom nemeseit és népét, bízzák Palaiologosz Mihályra a régensséget,
és adják meg neki előbb a nagyhercegi, majd a despota címet, Mihály nem
habozott és követelte, megoszthassa unokaöccsével a császári címet. A
koronázás alkalmával pedig olyan biztos volt a hadsereg és az elhunyt
császár ellenségeinek támogatásában, arra kényszerítette a vonakodó
pátriárkát, először őt koronázza meg. A pátriárka megígértette Mihállyal,
tizenkét év elteltével vissza fogja adni a hatalmat az akkor tizennyolc éves
Jánosnak. Mihály mindenbe beleegyezett, de gondoskodott arról, még jóval
a határidő lejárta előtt alkalmatlanná tegye a gyermeket az uralkodásra. A
kisfiút teljesen elzárták a külvilágtól, és 1262-ben, amikor tízéves lett,
Mihály megvakíttatta.52
A trónhoz vezető kíméletlen út, és ifjú kollégájával szemben tanúsított
kegyetlen és áruló magatartása örökre beszennyezte Palaiologosz Mihály
nevét. Amikor azonban már megszerezte a legfőbb hatalmat, igazságos és
erélyes uralkodónak bizonyult, aki önmagát sem kímélte, bőkezű volt
híveivel és egész életét birodalma javának szentelte. A latinok hamarosan
rájöttek, hajthatatlan ellenségre akadtak benne; és Épeiroszi Mihály is
komolyan aggódott. A despota első akciója Makedónia megszállása volt,
ahol a görög lakosság szívesen fogadta. Úgy látszott, jobban kedvelik az
épeiroszi fennhatóságot, mint a nikaiait. Épeiroszi Mihály ezután,
Palaiologosz Mihály esetleges ellentámadásától tartva, vejeihez fordult
segítségért. Palaiologosz Mihály azonban közvetlenül erkölcsileg felettébb
gyanús trónra lépése után nem kívánt bonyolultabb hadjáratokba
bocsátkozni. Azt tudta, Épeiroszi Mihállyal lehetetlen békét kötni,
megpróbált tehát viszályt szítani ellenfele szövetségesei között. Követeket
küldött Akhaiába, akiket felhatalmazott azzal, hogy szükség esetén kisebb
területi engedményeket is tegyenek, Vilmos azonban háború esetén e
területeknél jóval nagyobbat remélt, és csak sértésekkel válaszolt a
követeknek. Mihály császár egyik legmegbízhatóbb emberét, Niképhorosz
Alliatészt küldte Manfrédhoz. Emlékeztette Manfrédot a régi szövetségre,
amely atyját a nikaiai udvarhoz fűzte, és felajánlotta neki testvére, az
özvegy császárné hazatérésének lehetőségét. Manfréd azonban szintén
nagy hasznot remélt a küszöbön álló háborútól, a követet tehát
egyszerűen börtönbe vetette, és két évig fogva tartotta. A császár
ugyanakkor írt a pápának, és utalt arra, hogy az egyházegyesítés
érdekében fog munkálkodni, ha Róma megelőzi a háborút. Sándor pápát
az egész helyzet annyira zavarba hozta, hogy nem is válaszolt a
császárnak.53 Mihály császárt nem kedvetlenítette el túlságosan, hogy nem
tudta megbontani ellenségei szövetségét. Balduin latin császár, aki joggal
GARDNER, i. m., 231-240; OSTROGORSKY, i. m., 397-398.
52

DÖLGER, Regesten der Kaiserurkunden des Oströmischen Reiches, III. k., 31;
53

AKROPOIJTES, Georgios, Historia (szerk. HEISENBERG), 165; NORDEN, i. m., 382.

tartott Akhaiai Vilmos ambícióitól, és aki valószínűleg bizonytalanabbnak
ítélte Mihály helyzetét a valóságosnál, levelet küldött Nikaiába, melyben
békét ajánlott területi engedményekért cserében. Követe azonban
nevetség tárgya lett. Egyidejűleg a császár testvérét, Palaiologosz
Ióannész szebasztokratórt jókora sereggel nyugat felé küldte. Ezt a sereget
nemcsak a görög milícia alkotta: voltak benne szláv és török zsoldos
lovaskatonák és valószínűleg néhány nyugati zsoldos lovag is. 1259
tavaszán a szebasztokratór serege gyors ütemben bevonult Makedóniába.
Kasztoria mellett ütközött meg az épeiroszi despota seregével, és le is
győzte. Mihály despota, akit váratlanul ért a támadás, visszavonult
Épeiroszba, és várta a szövetségeseit, mialatt Ióannész szebasztokratór
elfoglalta Ohridot és a környező erődöket.
A szövetségesek a despota segítségére siettek. Manfréd Itáliából
nagyszerűen felfegyverzett négyszáz lovast küldött, akiket saját német
csapataiból válogatott, és némi szicíliai gyalogságot. A Manfréd által
küldött erősítés Avlonában szállt partra és Artanál csatlakozott az épeiroszi
sereghez. Akhaiai Vilmos sokkal jelentősebb segítséget küldött, mivel
hercegsége területén feudális jogánál fogva toborozhatott is. Seregét ő
maga vezette, Naupaktosznál átkelt a Korinthoszi-öblön, és az Artába
vezető úton csatlakozott szövetségeseihez. Az egyesült sereg Thalasszinon
felé tartott s Thesszália vlach törzsek lakta területén haladt át. Itt
csatlakozott a despotához törvénytelen fia, Ióannész, aki egy vlach törzsfő
lányát vette nőül, és aki maga köré gyűjtötte a harcképes vlach férfiakat.
Vilmoshoz csatlakoztak még az Észak-Görögországból érkező francia
nemesek és az athéni hercegség csapatai, amelynek az uralkodója az
előző év során Vilmos hűbérese lett. Ekkor a szövetségesek észak felé
fordultak, és a győzelemben bízva már azon járt az eszük, hogy fogják
súrlódás nélkül felosztani az újonnan meghódított területeket, de a
kölcsönös jóakarat légkörében úgy döntöttek, hogy majd sorsot húznak.
A két sereg Pelagónia síkságán, egy Vorilla Longhosz nevű helység
közelében találkozott, nem messze Monastir városától. A síkságot a Via
Egnatia, a Konstantinápolyt és Thesszalonikét Durazzóval összekötő fontos
főútvonal szelte át. Palaiologosz Ióannész ott várt, hogy kapcsolatban
maradhasson bátyjával, a császárral és a Kelettel. Azt az utasítást kapta,
kerülje el a frontális összecsapást, mivel a szövetségesek serege nagyobb
volt, mint a nikaiai, és inkább diplomáciai eszközökkel törje meg a
szövetséget. A császár testvére sikerrel valósította meg feladatát. Nem
lehet pontosan tudni, mi is történt: a különböző krónikák különbözőképpen
adják elő az eseményeket. Ki tudja, miért, nézeteltérés robbant ki az
épeiroszi csapatok és Akhaiai Vilmos emberei között, olyan pillanatban,
amikor a csatát már nem lehetett elkerülni. Palaiologosznak egészen
bizonyosan voltak ügynökei az épeiroszi táborban, akik kihasználtak
minden kínálkozó alkalmat. Az általánosan elfogadott nézet szerint a
despota törvénytelen fiát, Ióannészt felingerelték az akhaiai lovagok, akik
túlságosan nagy figyelmet szenteltek szép vlach feleségének. Vilmos
herceg nem utasította kellőképpen rendre lovagjait. Az épeirosziakat eleve
idegesítették a herceg törekvései, és a felháborodott fattyúnak könnyű
volt meggyőznie apját és testvéreit, hagyják magukra a latinokat. Az is
meglehet, hogy Palaiologosz Ióannész pénzt osztatott szét az épeiroszi
parancsnokok között, és az is lehet, hogy megüzente: nem fogja üldözni a
visszavonuló épeirosziakat. Ráadásul a kisebb összecsapásokban a francia
lovasság gyakran alulmaradt a nikaiai könnyűlovassággal szemben. Az éj
leple alatt a despota és családja, valamint csapatainak egy része kiosont a
szövetséges táborból, és sietve elindult Épeirosz felé; hajnaltájban a
maradék épeiroszi sereg is szétszéledt. Az akhaiaiak és Manfréd emberei
reggel csak hűlt helyét találták görög szövetségeseiknek. Mielőtt még
rendezni tudták volna soraikat, lecsapott rájuk Palaiologosz Ióannész. Nem
is kísérleteztek ellenállással, hanem fejveszetten menekültek a
csatamezőről. Sokukat levágták, sokukat elfogták, és az elfogottak között
volt a francia urak zöme. Vilmos hercegre pár nappal később egy
szénaboglyában találtak rá. Álruhában volt, de szokatlanul előreálló fogai
elárulták kilétét.54
A pelagóniai csata döntő fontosságú esemény volt a Közel-Kelet
történetében. A csata Konstantinápoly bizánci visszafoglalását és egyben a
Latin Császárság végét jelentette. Világossá vált, a vetélkedésből nem az
épeiroszi despota, hanem a nikaiai császár fog győztesen kikerülni. Az
esemény egyben Görögország bizánci visszahódításának a kezdetét is
jelezte. Balduin császár, aki csak Vilmos hercegre gyanakodott, hirtelen
felismerte, Palaiologosz Mihály császár győzelme sokkal veszélyesebb
számára. Ismét kétségbeesve kért segítséget a pápától, majd úgy döntött,
ügye legalkalmasabb világi pártfogója Manfréd király lehetne. A pápa és
Manfréd azonban nem vele, hanem az egymás között meglévő politikai
problémákkal vesződött, s egyikük sem válaszolt a felhívásra. A legtöbb,
amit Balduin tehetett, az volt, 1260 augusztusában – miután Mihálynak
meghiúsult az a kísérlete, hogy egy árulóval kinyittassa a város egyik
kapuját – egyéves fegyverszünetet kötött Nikaiával. Mindkét fél készen
állott arra, hogy alkalmas időpontban megszegje a fegyverszünetet. 1261
elején Mihály császár Nümphaionban egyezséget kötött a genovaiakkal:
Konstantinápoly visszahódításában nyújtandó segítségükért egész
birodalma területén kiváltságokat biztosított nekik. A Latin Császárság fő
támasza Velence volt. A szíriai vizeken éppen háború folyt a velenceiek és
a genovaiak között és ebben a genovaiak álltak rosszabbul, így azután
Genova szívesen hallgatott a görög császár hízelgő szavára. 1261
júliusában Mihály a bolgár frontra küldte hadvezérét, Alexiosz
Sztratégopuloszt, hogy eligazítson egy kisebb zavargást. Meghagyta
Alexiosznak, Thrákián áthaladva hajtson végre néhány fenyegető
hadmozdulatot Konstantinápoly falai alatt. Amikor Sztratégopulosz a
városhoz közeledett, az „önkénteseknek” elébe ment a városszéli falusiak

54
A pelagóniai csatát leírta a Moreai krónika, II. 3602-3900 (görög változat, szerk.
KALONAROS); AKROPOIJTES, 165-170; PACHYMERES, i. m., 83-86; GRÉGORASZ,
Niképhórosz, Historia Byzantina, I. k., 71-75. késői, zavaros elbeszélés, amely szerint
Manfréd is jelen volt a csatában. GENEAKOPLOS ad jó és modern leírást az ütközetről, i.
m., 120-136; NICOL, „The Date of the Battle of Pelagonia”, Byzantinische Zeitschrift,
XLVIII. k., I, 68-71, meggyőzően bizonyítja, hogy a csatára legkésőbb 1259 júliusában
került sor és nem ősszel, ahogyan Geneakoplos feltételezi, aki a Grégoraszra támaszkodó
történészekre hagyatkozik.
megbízottja. Ezek az „önkéntesek” szabad akaratukból álltak a görög,
illetve a latin császár szolgálatába. A megbízott előadta, a latin őrség
velencei hajókon elhagyta a várost, hogy elfoglalja Daphnuszia görög
szigetét a Fekete-tengeren, vagy százötven kilométernyire
Konstantinápolytól. A férfi felajánlotta, egy, általa felfedezett, titkos föld
alatti folyosón bevezeti a városba a nikaiai csapatokat. Július 24-én néhány
válogatott ember az „önkéntesek” vezetésével behatolt
Konstantinápolyba. Legyőzték a falakat védő őrséget, és megnyitották a
kapukat a kint várakozó sereg előtt. Július 25-én kora reggel Alexiosz
Sztratégopulosz belovagolt a városba, melynek utcái tele voltak a Mihály
császárt éltető görögökkel. Balduin latin császár arra ébredt, a város
elveszett. Abban bízott, tartani tudja a Blakhernai palotát, és sikerült is
üzenetet küldenie a balszerencsés daphnusziai támadásból hazafelé tartó
velencei hajóknak. A hajók aznap, a késői órákban értek az Aranyszarv-
öbölbe, a görögök azonban felgyújtották a rakpartot, ahol ki kellett volna
kötniük. A tűzvész és az általános felfordulás közepette a támadás nem
sikerült. Balduin és kísérete a régi Nagy Palotába menekült, ahonnan alig
tudtak kihajózni és csatlakozni az indulni készülő velencei hajókhoz. A
velenceiek a menekülő franciákkal és császárukkal együtt nagy szomorúan
elhajóztak nyugat felé. Így ért véget Romania latin császársága.
Mihály császár Thüatira mellett, egy, Meteorium nevű faluban
tartózkodott, több, mint 300 kilométernyire délre Konstantinápolytól. Vele
volt nővére, Eulogia, akinek egyik udvaronca éppen Konstantinápoly
közelében, a bithüniai partoknál tartózkodott, és megtudta a nagy hírt.
Egész délután és egész éjjel lovagolt, ahogyan csak bírt, és másnap reggel
már beszámolt úrnőjének az eseményekről. A császár még aludt, amikor
belépett hozzá a nővére, aki sírva mondta el, Konstantinápoly Mihályé lett.
A félálomban lévő császár nem akart hinni neki. Eulogiának meg kellett
ráznia a fivérét és többször elismételni, Krisztus neki adta
Konstantinápolyt, míg végre Mihály hitt neki. Ekkor megtette az
előkészületeket a fővárosba való bevonulásra. Félúton, Akhüreosznál elé
hozták Balduin császári jelvényeit. Augusztus 4-én Mihály átkelt a
Márvány-tengeren és ünnepélyesen bevonult az Aranykapun,
végiglovagolt az ősi császári felvonulási útvonalon, át az egész városon, az
Hagia Szophia templomáig, ahol hálát adott Istennek. Néhány nappal
később ugyanott, a bizánci császárok hagyományos koronázó
templomában, a pátriárka a fejére tette a koronát.55
Mint Konstantinápoly ura, a „második Konstantin”, ahogy nevezte
magát, Palaiologosz Mihály azon volt, megerősítse hatalmát
Görögországban. Akhaia fejedelme és számos más, Pelagóniánál elfogott
úr, még mindig a fogságában volt. 1261 őszén Mihály felajánlotta, hogy a
Peloponnészosz délkeleti részén fekvő három fontos erődért cserében
szabadon bocsátja Akhaiai Vilmos fejedelmet és társait. Ezek a várak a
következők voltak: Monemvaszía sziklára épült erődje a tenger felett,
amelynek tövében jó kikötő húzódott meg (ezt az erődöt a franciák csak

GARDNER, i. m., 254-260; OSTROGORSKY,

55
i. m., 399-400. A nümphaioni
egyezményről lásd DÖLGER, i. m., III. k., 36-38.
tizenöt évvel korábban tudták elfoglalni); Maina vára a Matapan-foknál
levő dombokon; és Mistra a Tajgetosz-hegy egyik kiszögellésén, uralva
Spártát és az Eurótasz síkságát. Vilmos elfogadta az ajánlatot, de a
feltételeket el kellett fogadnia francia Görögország többi uralkodójának is.
A legidősebb, Guido, Athén hercege, parlamentet hívott egybe Niklibe. Ezt
nevezték azután a „hölgyek parlamentjé”-nek, mivel a vezető szerepet a
fogoly urak feleségei vitték. Guido herceg szerint Mihály feltételei igen
veszélyesek voltak. Akhaia hercegnéje azonban másképp gondolkodott.
Habár görög születésű volt, senki sem vádolta őt árulással, hiszen mint
épeiroszi hercegnő, ő is gyűlölte a Konstantinápolyt elfoglaló nikaiaiakat.
De nem bízott Guidóban, és szerette volna, ha a férje hazatér. A többi
hölgy természetesen egyetértett vele. Elfogadták a császár javaslatát:
Vilmos hazatérhetett, bizánci címet kapott, és megesküdött a szent
ereklyékre, soha többé nem vonja ki kardját a császár ellen. A császár
csapatainak pedig átadták a három kulcsfontosságú erődöt.56
Mihály ekkor állt sikerei csúcsán. A pápa hamarosan feloldotta Vilmost
esküje alól és a fejedelem a továbbiakban sikeresen akadályozta a
bizánciak területi terjeszkedését. Vilmos nem fogadta el Mihály békülékeny
javaslatát sem, amely szerint Andronikosz, a császár örököse, elvette
volna Vilmos legidősebb leányát és örökösét. Jó néhány évtized is elmúlt,
mire a bizánciak hasznát tudták venni az átadott peloponnészoszi
erődöknek. Palaiologosz Mihálynak nem sikerült Épeirosz meghódítása
sem. Alexiosz Sztratégopulosz, Konstantinápoly meghódítója indult 1261
őszén Épeirosz ellen, ott azonban emberei zömével együtt fogságba
ejtették. Mihály despotának sikerült egészen tíz évvel később
bekövetkezett haláláig megőriznie területeit.57
A pelagóniai vereség presztízsveszteséget jelentett Manfréd király
számára is, aki ráadásul elveszítette válogatott emberekből álló csapatait.
Mint a kor latin uralkodói, ő is csapásként fogta fel Konstantinápoly görög
kézbe való visszakerülését. A valóságban azonban sem a pelagóniai csata,
sem Konstantinápoly visszavétele nem ártott politikájának. Manfréd a
felesége hozományaként nyert területekhez képest viszonylag szerény
segítséget küldött apósának. Veszteségei nem voltak komolyak, a despota
által elszenvedett vereség sokkal inkább függő helyzetbe hozta őt
hatalmas vejével szemben, különösen, hogy másik veje, Vilmos akhaiai
fejedelem, fogságból való szabadulása után nem volt hajlandó
megbocsátani az épeirosziak pelagóniai szereplését. 1259 végére Manfréd
csapatai és hivatalnokai teljesen ellenőrzésük alá vonták Korfut és a
szemközti szárazföldön fekvő erődöket, beleértve Durazzót is, amely
eredetileg nem is tartozott Helené királyné hozományához.58 Ráadásul
még Konstantinápoly visszavétele is Manfréd javára ütött ki. A pápaságot

56
Moreai krónika (görög változat), II, 4324-4348; PACHYMERES, i. m., 88; LONGNON, i.
m., 228-230; DÖLGER, i. m., III. k., 38-39.
57
PACHYMERES, i. m., 89. Sztratégopuloszt átadták Manfrédnak, majd utána kicserélték
Konstancia (Anna) császárnéval, Manfréd nővérével.
58
Durazzo, bár megemlítik az 1258. februári közjegyzői okiratban (lásd feljebb a 34. old.
45. jegyzetet), nem kerül megemlítésre a hozományban és valószínűleg visszakerült a
despotához.
mélyen megrendítette a Latin Császárság bukása. Úgy látszott, a pápa
nemigen tervezhet erőszakos akciókat az egyetlen olyan uralkodó ellen,
aki ezt a veszteséget képes lenne megbosszulni. Ezért azután Manfréd a
mindenéből kiforgatott latin császár ügyének védelmezőjeként igyekezett
feltüntetni magát. II. Balduin, miközben menekült elvesztett városából,
megállt Görögországban, és fogadta néhány megmaradt francia vazallusa
minden jelentőséget nélkülöző hűségesküjét, akik a thébai Kadmeában és
az athéni Akropoliszon gyűltek egybe a tiszteletére. Ezután Itáliába
hajózott, és Apuliában szállt partra. Manfréd elébe ment, és az
elképzelhető legnagyobb tisztelettel fogadta, ajándékokkal halmozta el és
megígérte, a rendelkezésére álló minden eszközzel igyekszik őt
visszasegíteni trónjára. Bizalmasan elbeszélgetett vendégével a
pápasággal fennálló nézeteltéréséről, és felkérte, járjon közben ügyében.
Azt állította, kész saját költségén Konstantinápoly ellen indulni, sőt, ha
szükséges, a Szentföldre is hajlandó továbbmenni, ha a pápa megbocsát
neki és békét, vagy legalábbis fegyverszünetet köt vele. Balduint
lenyűgözte Manfréd őszintesége és gazdagsága. Megígérte, minden tőle
telhetőt megtesz annak érdekében, hogy Manfrédot a pápasággal
összebékítse. Manfréd udvarát elhagyva a pápához ment Viterbóba, és
átadta neki a király üzenetét. A pápa megtagadott minden választ. Ekkor
Balduin továbbutazott Franciaországba Lajos királyhoz. Ott azonban azt
kellett azonban tapasztalnia, Lajos sem lelkesedett Manfrédért, akit
bitorlónak és az egyház ellenségének tartott.59
Mindez rendkívül csüggesztő volt. A volt császár azonban a
továbbiakban is hű barátja maradt Manfrédnak, részben, mert őszintén
kedvelte, részben pedig, mert senki más nem volt olyan alkalmas
helyzetben, hogy őt megsegíthesse, mint éppen Manfréd. Ezalatt Manfréd
saját tervei megvalósításán dolgozott: amennyire itáliai ügyei engedték,
nagy hadjáratot tervezett Konstantinápoly ellen. Nem hitte el, Róma
ellenséges maradhat vele szemben, ha ilyen nagy szolgálatot készül tenni
a latin ügynek. E tekintetben sajnálatosan félreismerte a pápaság
természetét.

WOLFF, „Mortgage and Redemption”, 65-66; MILLER, Latins in the Levant, 114-115.
59
 IV. FEJEZET
Király kerestetik: Angliai Edmund

Ha Konstantinápoly elestekor IV. Sándor pápa még élt volna, talán

Balduin császár sem közvetített volna hiába Manfréd és a pápaság között.
Sándor könnyed ember volt és nem szerette a szélsőséges eszközöket.
Igyekezett elérni, hogy teljes cselekvési szabadsággal intézhesse a szicíliai
kérdést, de fogalma sem volt, hogy mihez is kezdjen ezzel a szabadsággal.
Rómában sem tudta megőrizni pozícióit, és végig kellett néznie, hogyan
vonja Manfréd ellenőrzése alá csaknem egész Itáliát s hogyan válik a
félszigeten szinte nemzeti hőssé. Kiközösítette Manfrédot s habár aggódott
a konstantinápolyi latin császárság sorsáért, nem adta áldását a latin–
épeiroszi szövetségre, amely Pelagóniánál vereséget szenvedett. Tettei
azonban egytől-egyig negatívak voltak, és nem vezettek sehová. Nagy
bizonytalanságában lehet, hogy meghallgatta volna Balduin könyörgések.
Ottaviano bíboros, akit a pápa csodált, akivel gyakran tanácskozott, de
akiben sohasem bízott meg, a Hohenstaufenekkel való megbékélés híve
volt, s hajlott arra, Balduint támogassa. Sándor pápának azonban nem
kellett több döntést hoznia: 1261. május 25-én meghalt Viterbóban.
A rá jellemző határozatlansággal Sándor sohasem volt bizonyos afelől,
kiből is kellene bíborost csinálni. Halálakor a bíborosi kollégiumnak már
csak nyolc tagja volt. Igyekeztek új pápát választani, de nem tudtak
megegyezni egymás között. Három hónapi civakodás után sem találtak
olyan jelöltre, aki megkaphatta volna a szükséges kétharmados többséget.
Pápára azonban égető szükség volt, mivel az egyház ügyei igencsak
igényelték a kormányzó kezet. Végül valakinek eszébe jutott a jeruzsálemi
pátriárka, aki Sándor halálakor Itáliában tartózkodott, mivel éppen valami
elintéznivalója volt a pápai udvarnál. Energiája és becsületessége
mindenkire nagy hatást tett. A neve tehát felmerült, és amikor már éppen
indult volna haza, legnagyobb meglepetésére, augusztus 29-én
egyhangúlag pápává választották. Hat nappal később IV. Orbán néven
foglalta el a trónt.60
Orbán pápa sokban különbözött elődjétől. Francia születésű volt, Jacques
Pantaléonnak hívták, és egy troyes-i varga volt az apja. Már a hatvanas
éveiben járt, hosszú egyházi pályafutás állt mögötte. Miután kiváló
nevelést kapott a troyes-i székesegyház iskolájában, majd a párizsi
egyetemen, fiatal éveit Franciaországban töltötte. 1247-ben IV. Ince figyelt
fel rá a lyoni zsinat alkalmával. Ince legátusaként a Balti-tenger vidékén
folytatott missziós munkát, majd a pápa politikai feladatokkal bízta meg
Németországban, ahol Hollandiai Vilmos császári trónra való jelölését
támogatta. 1255-ben nevezték ki jeruzsálemi pátriárkának. Eltelt néhány
HEFELE-LECLERCQ, Histoire des Conciles, VI. k., I, 28.
60
év, mire Palesztinába utazhatott, ahol lehetetlen helyzetet talált. A
tengerentúli urak vitában álltak egymással és Plaisance régens-királynéval
is. A velenceiek és genovaiak nyíltan háborúskodtak egymással a part
menti vizeken, és a lovagrendek minden más hatalomra féltékenyek
voltak. A pátriárka határozottan lépett fel: a régens-királynét támogatta a
bárókkal szemben és a velenceieket a genovaiak ellenében. 1261-ben
azért utazott Rómába, pápai segítséget kérjen a máltai lovagok
megfékezésére. Nyilvánvalóan olyan erélyes ember volt, aki képes lehetett
arra, hogy kiragadja a pápaságot jelenlegi sodródó politikájából.61
A pápa nem szívesen hagyta magára a tengerentúlt a maga gondjaival,
de azonnal akcióba lépett Itáliában Manfréd ellen. Manfréd ekkor volt
hatalma csúcsán, egész Itáliát uralta. Épeiroszi Helenével kötött házassága
révén a Balkánon is megvetette lábát. 1258-ban még egy szövetséget
kötött, amely még az épeiroszinál is jobban zavarta a pápaság terveit. Első
házasságából származó egyetlen gyermekét, Konstanciát eljegyezte Jakab
aragóniai király fiával és örökösével, a gyermek Péterrel. Az aragóniaiaké
volt a Földközi-tenger nyugati medencéjének legjobb flottája, valamint
barátságuk és saját tengeri hatalma Manfrédot a tenger urává tette.
Manfrédban azonban volt egyfajta nemtörődömség is. Minden ügye olyan
jól állt, nem használta fel a pápai interregnumot arra, hogy megerősítse
helyzetét, és nem készült fel az új pápa elleni esetleges akciókra sem.
Idejét kedvenc szórakozásának, a basilicatai erdőkben folyó
vadászatoknak szentelte. Abban reménykedett, barátja, Balduin ex-
császár képviseli majd érdekeit mind a római kúriánál, mind pedig
Franciaországban.62
Manfréd alábecsülte az új pápa képességeit, és a Hohenstaufenek iránt
táplált gyűlöletét. Orbán mindenekelőtt tizennégy új kardinálist nevezett
ki, akik közül sokan hozzá hasonlóan franciák voltak, így biztosítva
magának a bíborosi testület támogatását.63 Ezután meg akarta szilárdítani
az ellenőrzést a pápai javak felett. Ezen a téren nem aratott teljes sikert.
Nem tudta kiűzni a Vico családot, Manfréd barátait, Bieda és Civitavecchia
környéki birtokaikból, és Rómát sem tudta tartósan uralma alá hajtani
ahhoz, hogy ott élhessen. Jobban szeretett Viterbóban vagy Orvietóban
tartózkodni. Visszaszerzett azonban egy sor olyan birtokot, amelyek elődje
alatt elvesztek, és Latiumban és Marce tartományban is megerősítette
hatalmát. Toscanában szorosabbra fűzte kapcsolatait a firenzei és sienai
bankárokkal, és ezzel zavarba hozta a két város ghibellin vezetőit. Elérte,
Pisa levált a ghibellin ligáról. Manfréd hatalmát Toscanában ugyan nem
tudta megsemmisíteni, de sikerült meggyengítenie. Északabbra,
Lombardiában, a pápaság befolyása megnőtt, amikor a pápa Ottone
Visconti személyében igen erélyes érseket nevezett ki Milánó

61
JORDAN, Les Origines, 293-296, beszámoló Orbán múltjáról és jó értékelés a
jelleméről. Orbán életét rossz versekben megírta Thierry de Vaucouleurs (kiadta
MURATORI, R. I. S., III. k., 2, 405. skk.).
62
Konstancia házasságáról lásd CARINI, Gli Archivi e le Biblioteche di Spagna, II. k., 185-
186. Az eljegyzésre Barcelonában került sor 1258. július 28-án, a valódi házasságkötésre
pedig négy évvel később (1262. június 13.).
63
JORDAN, Les Origines, 297-307, teljes beszámoló az új bíborosokról.
kulcsfontosságú székébe. A fő guelf hatalmasság, Azzo d’Este, aki a
Pallaviciniekkel és a ghibellin erőkkel folytatott kacérkodása miatt IV.
Sándornál nem állt kegyben, most újra a pápa bizalmasa lett. D’Este
unokáját és örökösét, Obizzót a pápa hamarosan ki is nevezte az
újjászervezett guelf liga élére. Toscanához hasonlóan itt sem tudta
megfosztani hatalmuktól Manfréd embereit, de meg tudta gyengíteni
helyzetüket.64
A végső megoldás az lett volna, ha sikerül Manfrédot megfosztani
hatalma fő forrásától, Dél-Itáliától és Szicíliától. Ezeken a területeken pápai
ügynökök szították az elégedetlenséget, és Szicíliában el is értek némi
eredményt. A szigetlakók csalódtak Manfrédban, aki szinte sohasem
látogatott el hozzájuk, és a kormányzást a szárazföldre összpontosította,
ahová kedvenc időtöltései is kötötték. 1261-ben, nem sokkal azután, hogy
Manfréd szicíliai helytartóját s egyben unokaöccsét, Federico Malettát
Szicíliában meggyilkolták, egy, Giovanni Cocleria nevű ember azt állította
magáról, ő a halálból feltámadt II. Frigyes császár, és nagyszámú követőt
gyűjtött maga köré. Riccardo Filangieri, az új helytartó, csak nehezen
tudott úrrá lenni a lázadáson.65 Ez az elégedetlenség megerősítette a
pápát abbeli szándékában, hogy saját jelöltjét ültesse a szicíliai trónra.
Elmélete szerint Szicília királya a pápaság hűbérese volt, mivel Dél-
Itáliát és Szicíliát a pápa adta hűbérként a XI. században a normann
megszállóknak. Igaz, II. Roger a pápa engedélye nélkül vette fel a királyi
címet, de később a pápa megerősítette őt a cím viselésében. Róma
szemében II. Frigyesnek a szicíliai koronára tartott igénye azért volt jogos,
mert azt elismerte a pápa. Így azután IV. Ince 1245-ben úgy érezte,
jogosan cselekedett, amikor Frigyest formálisan megfosztotta trónjától. De
ezt könnyebb volt kijelenteni, mint megvalósítani. A szicíliai koronát olyan
hercegnek kellett volna juttatni, aki elég erős lett volna ahhoz, hogy
letegye Frigyest a trónról. Ince először a francia udvarhoz fordult. Lajos
király azonban, habár személy szerint elítélte Frigyest, törvényes
uralkodónak tekintette, akit a pápa nem foszthatott meg trónjától. Az
angol udvar – ez volt a pápa következő lépése – már inkább hajlott a
dologra. III. Henrik király hiú ember volt, aki eljátszott a gondolattal, még
egy korona kerülhet a családjába. A nyilvánvaló jelölt azonban a király
testvére, Cornwalli Richárd volt, de Richárd ismerte és szerette Frigyest,
aki a sógora volt, és járt is nála Szicíliában, amikor hazafelé tartott a
Szentföldről. Amíg Frigyes élt, a pápa nem talált olyan jelöltre, aki
elvállalta volna, hogy a helyébe lép. A császár halálakor azonban Ince újra
próbálkozott. Először Frigyes ifjabb fiának, Henriknek a kinevezésére
gondolt, majd 1253. augusztus 3-án írt Henrik angol királynak, és kérte,
győzze meg fivérét, Richárdot, fogadja el a szicíliai trónt, amely immár
visszaszállt a pápaságra. Úgy látszik azonban, nem reménykedett a
sikerben, mert alig két nappal később hasonló levelet intézett Lajos francia
királyhoz is, amelyben Lajos legfiatalabb fivérének, Károlynak, Anjou
grófjának ajánlotta fel a trónt. Lajos szerencsétlen kimenetelű egyiptomi

Uo., 336-355.
64

LIBERTINI és PALADINO, Storia della Sicilia, 444-445.

65
hadjárata után még a Szentföldön tartózkodott, a levél tehát a legidősebb
otthon maradt francia herceghez, Alfonzhoz, Poitiers grófjához érkezett. A
pápa sürgette a grófot, gyakoroljon nyomást Károlyra. Levelét a pápai
jogászra, Pármai Albertre bízta, azzal, hogy előbb az angol levelet adja át,
majd, kedvezőtlen válasz esetén, a francia udvarhoz címzettet.
Cornwalli Richárd azonnal visszautasította az ajánlatot. Azt állította, az
egész ügy olyan, mint amikor valakinek odaígérik a Holdat, azzal a
feltétellel, hogy azt saját magának kell lehalásznia az égről.66 Károly egy
ideig habozott, habár valószínűleg csak Lajos király utasításaira várt.
Lajosnak nem tetszett az ötlet, mert Frigyes fiát, Konrádot tartotta Szicília
törvényes uralkodójának, Blanka anyakirálynét pedig, aki igen nagy
befolyással bírt fiaira, mélyen felháborította a gondolat, hogy a pápa szent
háborúvá igyekszik változtatni a Hohenstaufenekkel fennálló vitáját. Így
azután Károly is nemet mondott.67
Konrád halála és Manfréd trónbitorlása megváltoztatta a helyzetet. Lajos
király Manfrédot istentelen bitorlónak tekintette, de a trónt a kiskorú
Konradin jogos tulajdonának tartotta. Angliai Henriknek nem voltak ilyen
aggályai. Testvére, Richárd még az eddigieknél is közömbösebb volt a
szicíliai tervvel kapcsolatban, s mivel szerette volna elnyerni a császári
címet, minden pénzét és energiáját Németország kötötte le. Henrik
királynak azonban a trónörökösön kívül volt még egy fia, Edmund, akiből
szívesen csinált volna királyt. Valószínűleg már akkor felmerült benne
Edmund jelölésének a gondolata, amikor Richárd először utasította vissza
a szicíliai koronát, tehát amikor Konrád még élt. Időközben azonban Pármai
Albert továbbutazott a francia udvarba, és Anjou Károly csak a következő
ősszel adta meg a végleges nemleges választ a pápának, miután erre
parancsot kapott Lajos királytól. Angliai Henriket ezalatt enyhe
lelkiismeret-furdalás gyötörte unokaöccse, Hohenstaufen Henrik jogai
miatt, mert érzett iránta némi rokonszenvet. Károly azonban 1253. október
30-án visszalépett, és hat héttel később az ifjú Henrik herceg meghalt. Az
év legvégén a pápa felhatalmazta Pármai Albertet, kezdjen ismét
tárgyalásokat az angol udvarral. 1254 februárjában Henrik azt üzente Ince
pápának, támogatja Edmund jelölését. Márciusban Pármai Albert Henrikkel
együtt kidolgozott egy vázlatos szerződést, amelyet a pápának kellett
jóváhagynia. Ince május 14-én írt leveleiben Edmundot „Szicília királyá”-
nak nevezte, ugyanakkor apróbb változtatásokat javasolt a szerződésben.
Azonban, mielőtt a levelek még a címzettekhez értek volna, megjött a hír,
hogy május 11-én elhunyt Konrád király. Pármai Albert, aki nem tartotta
valami remek ötletnek az angol jelölést, visszatartotta a leveleket és várt,
miként dönt az új helyzetben a pápa.68
Az események Albert óvatosságát igazolták. Ince nem akart azonnal
fellépni a gyermek Konradin jogai ellen, és arra gondolt, talán a királyság
66
IV. INCE, Registres (szerk. BERGER, II. k., CCLXXVI-CCLXXXV; MATTHEW PARIS,
Historia Anglorum, III. k., 126. azt állítja, Richárd tudakozódott Konrád jogai felől, de utalt
arra is, hogy elfogadhatja, ha jól megfizetik; és a Chronica Maiora, V. k., 346-347. azt
mondja, Richárd azonnal visszautasította az ajánlatot, és a holdat emlegette.
67
Szent Lajos aggályairól lásd JORDAN, Les Origines, 376-377.
68
RYMER, Foedera, I. k., 14 (1816. évi kiad.), 297, 301.
déli részét ellenőrző Manfréddal lehetne tárgyalni. Ekkor zajlott le az a kis
közjáték, amelynek során Ince 1254 őszén megegyezésre jutott. Egyik fél
sem bízott a másikban. Nyolc nappal azután, hogy Manfréd személyesen
köszöntötte a királyságba érkező pápát, s lova kantárát fogta, míg az
átkelt a Garigliano folyón, már véget is értek a „mézeshetek”, és Manfréd
Lucerába menekült. Ince újrakezdte a tárgyalásokat Angliával, de már nem
volt olyan lelkes, mint az első alkalommal. Szándékában állt elfogadni
Edmundot Szicília királyául, de a szerződésbe egy, Konradin jogaival
foglalkozó, félreérthető záradékot szúrt be.69
A helyzet 1254 decemberében, Ince halálakor, még mindig bizonytalan
volt. Henrik angol király most már kimondottan lelkesedett a szicíliai
tervért. Henrik évekkel korábban keresztes fogadalmat tett, és azóta is
szorgalmasan adóztatta erre a célra alattvalóit. Valójában azonban nem
kívánkozott Keletre, és nem is lett volna bölcs dolog magára hagyni
meglehetősen forrongó királyságát. Mind jámborsága, mind családi
ambíciói szempontjából megfelelőbb lett volna a pénzt, egy, az egyház
érdekében folytatott szent háborúra fordítani, amely még trónhoz is
juttatta volna a fiát. Azt, hogy mi volt az ekkor nyolcéves ifjú Edmund
véleménye a dologról, nem tudhatjuk. Annyi mindenesetre biztos, Henrik
alattvalói nem osztoztak királyuk lelkesedésében. Nehezményezték a rájuk
rótt adókat. Ha a pénzt valóban a hitetlenek elleni háborúra és a
Szentföldön élő keresztények megsegítésére fordították volna, talán tűrtek
volna zokszó nélkül tovább. De a Hohenstaufenek ellen hirdetett keresztes
hadjárat nem gyakorolt rájuk ugyanilyen vonzerőt. Nem látták be, miért
kell angol pénzt költeni egy itáliai háborúra pusztán azért, hogy kielégítsék
a király személyes hiúságát. A „szicíliai ügy”, ahogyan az angolok
nevezték, azzal fenyegetett, megrendíti az angol monarchiát.70
Henrik király nem törődött alattvalói elégedetlenségével. Már meg is
egyezett Alfonz kasztíliai királlyal, aki Gascogne tartományban riválisa
volt, és aki anyja révén jogot formált a Hohenstaufen-örökségre. Henrik
idősebb fia, Edward, eljegyezte Alfonz féltestvérét, Eleonórát. Ebben az
időben hosszúra nyúlt, és ötletszerűen vezetett háború folyt Anglia és
Franciaország között, amelyet most félbeszakított egy pápai közbenjárásra
született fegyverszünet. Lajos király is békében óhajtott élni
szomszédaival. 1254 decemberében Henrik Párizsba látogatott, és
magával vitte feleségét, Provence-i Eleonórát, Margit francia királyné
testvérét. A királynékhoz Párizsban csatlakozott anyjuk, az özvegy
provence-i grófné és két testvérük, Sancia, Cornwall grófnéja és Beatrice,
Anjou grófnéja is, akiknek férjei már visszautasították a szicíliai koronát. A
boldog családi együttlétet csak a nővérek között lappangó irigység zavarta
meg. Margit, Eleonóra, Sancia és az anyjuk kissé hűvösen bántak Béatrice-
szal, aki, bár a legfiatalabb volt a testvérek között, megkapta az elhunyt
gróftól az egész provence-i örökséget. Az özvegy és a másik három leány
úgy érezte, megfosztották őket jogos örökrészüktől. A két király azonban
nagyon örült egymásnak. A művészetkedvelő angol király megcsodálta

Uo., 301-302; MATTHEW PARIS, Chronica Maiora, V. k., 410.

69

POWICKE, King Henry III and the Lord Edward, I. k., 236-238.
70
Párizs újabb épületeit, és közben elnyerte Lajos beleegyezését Edmund
jelöléséhez.71
Az új pápa, IV. Sándor is megerősítette az angol herceg jelölését a
szicíliai trónra. IV. Ince talán elgondolkodott volna azon, helyes-e egy
kilencéves gyermeket ültetni a szicíliai trónra, és nem jobb-e Konradin
jogainak felhasználásával diplomáciai manőverekbe kezdeni. Sándor nem
volt ilyen körültekintő. Azt hitte, az angol király gazdag, és örült, hogy
fizeti majd a Manfréd elleni elkerülhetetlen háborút. Henriket még mindig
kötötte esküje, amelynek alapján 1256 nyár derekán a Szentföldre kellett
volna mennie. Kérésére a pápa ekkor módosította az eskü tartalmát: a
szentföldi hadjárat helyett Henrik megígérte, 1256 Szent Mihály napja
előtt csapatokat küld Itáliába, és befizet a pápai kincstárba 135 541
márkát. 1255 őszén megérkezett Itáliából a bolognai püspök, a pápa
nevében beiktassa királyságába Edmundot. Vele érkezett Rostand Masson
pápai nuncius, akinek az volt a feladata, ellenőrizze a pápának ígért pénz
összegyűjtését, és továbbítsa a pénzt a pápához. Edmund ünnepélyes
beiktatására októberben került sor. Ebből az alkalomból Henrik esküvel
ígérte meg a pápa kéréseinek teljesítését: a kérés megtagadása kiátkozást
vont maga után.
Büszkeségében Henrik fel sem fogta, mit ígért. A pápa által kért összeg
messze felülmúlta Anglia lehetőségeit, s a király úgy vállalta magára a
pápaság adósságait, nem gondolta végig, hogyan fogja megszerezni a
szükséges pénzt. Alattvalói nem voltak ilyen vakok: a nagyurak
megtagadtak tőle minden támogatást, és Henrik nem tudott nyomást
gyakorolni rájuk. Valamivel gyengébb volt az egyházi előkelők helyzete. A
herefordi püspök, aki Henrik követe volt a pápai udvarnál, már
elzálogosította néhány angol kolostor javait itáliai bankároknál, a pápa
számára felvett kölcsönök biztosítékaképpen. Az elzálogosított javak
visszaváltása érdekében három éven át – vagy ha az nem bizonyulna
elegendőnek, öt éven át – minden egyházi tulajdon után tizedet kellett
fizetni. Ezt az adót pápai tisztviselők szedték be Rostand Masson
vezetésével, és a kiközösítés és kiátkozás veszélye ott lebegett minden
káptalan és kolostor felett, amelyik nem akart fizetni. A felzúdulás még a
király illúzióinak függönyén is áthatolt, Rostand pedig kezdett rájönni, az
országban nincsen elegendő pénz. Óriási összegek indultak Itáliába, de az
adósság csak nem csökkent. Elmúlt 1256 Szent Mihály napja, és a
megígért ajándék nagy részét Henrik még mindig nem tudta kifizetni.
Rostand hazament a pápai udvarba, és 1257 márciusában tért vissza
ismét Angliába a messinai érsek kíséretében, hogy új adókat szedjen be.
Henrik az időközben tizenkét évessé cseperedett Edmund herceggel
együtt nagy ceremóniával fogadta a pápai küldötteket. Az ifjú a fogadáson
apuliai öltözékben jelent meg. Lehet, a szicíliai érseknek jólesett jövendő
királya tapintatos gesztusa az öltözködés terén, de mindez nem tudta
lecsillapítani az összegyűlt angol urak haragját. Az érseknek az angol
püspökök számára tartott buzdító beszédet ellenére, melyben
emlékeztette őket új királya, az ő ifjú hercegük iránti kötelességeikre, a

Uo., 239-342.
71
főpapok csak nehezen voltak hajlandók felajánlani 52 000 fontot a pápa
által kért új adók helyett. Hozzáfűzték még azt is, a pénz átadásához
szükséges az alsó papság beleegyezése is, és az alsó papság
természetesen nem akart beleegyezni a dologba. A világi urak ismét
megtagadtak mindennemű segítséget.
Ekkor már Henrik király is látta, túl messzire ment. Áprilisban
felfüggesztett minden kifizetést a pápai ügynököknek arra hivatkozva,
bizonytalan a szicíliai üggyel kapcsolatban. Június végén teljhatalmú
küldötteket indított Párizsba, hogy kössenek tartós békét Lajos királlyal.
Ezután a küldöttek Itáliába mentek, és többféle ajánlatot tettek a pápának.
Henrik úgy vélte, hogy joga van enyhébb feltételekhez, mert a pápa
semmit sem tett annak megakadályozására, hogy Manfréd megszilárdítsa
hatalmát Itáliában, és ezért egy, Manfréd ellen indított háború eleve
rosszabb helyzetből indulna. Mindezeket tekintetbe véve Henrik azt
kérdezte a pápától, nem volna-e bölcsebb dolog békét kötni Manfréddal, és
megosztani a Szicíliai Királyságot, illetve talán a pápaságnak kellene
előteremtenie a háborúhoz szükséges pénz felét a királyság felének
fejében. Amennyiben a pápa elfogadhatatlannak ítélte volna ezeket a
javaslatokat, Henrik kész volt visszavonni Edmund jelölését, annak
fejében, hogy a pápa is feloldja őt minden vállalt kötelezettség alól, és
akkor a pápa új jelölt után nézhet. Mivel Henrik követeit feltartották
Párizsban, az elmúlt évek során az angol állásponttal rokonszenvező
Rostand Masson továbbította Rómába az ajánlatokat, és valószínűleg ő
fogalmazta a pápának szóló leveleket is.72
Sándor pápa őrjöngött. A gyenge emberekre jellemző makacssággal
elhatározta, nem hagyja, Henrik kibújjon vállalt kötelezettségei alól.
Manfréd sikerei – amelyekért főleg Sándor tehetetlensége volt a felelős –
még inkább arra kényszerítették, ne engedje ki karmai közül az angolokat.
Rostand kegyvesztett lett. Megengedték neki, hogy visszamenjen
Angliába, de a pápa válaszát már az új legátusra, Arlotus jegyzőre bízták.
Sándor csak egyetlen kis engedményre volt hajlandó: Henriknek nem
kellett kifizetni az ígért összeg hátralékát – amely még mindig több volt az
eredeti összeg felénél – egészen 1258 nyaráig. Addig az angol követek
túszként kezeskednek az adósság kifizetésért. Sándor azt is
megparancsolta Henriknek, kössön békét Franciaországgal, és 1259.
március elsejére 8500 felfegyverzett emberrel jelenjék meg Szicíliában. A
pénz begyűjtéséért minden egyházmegyében a püspökök és érsekek
voltak a felelősek, és Henriknek el kellett érnie, a világi alattvalók is
fizessenek hozzájárulást. Ha Henrik a feltételeknek nem tesz eleget,
kiközösítik és országa is egyházi átok alá kerül.
1258 áprilisában Henrik egybehívta az egyházi és világi nagyurakat, és
ismertette velük a pápa feltételeit. Az urak reakciója igen kemény volt.
Néhány nappal később a vezető világi hatalmasságok összeültek, és
kölcsönös segítségi fogadalmat tettek. Ezután teljes fegyverzetben a
westminsteri királyi palotához lovagoltak, majd kardjaikat az ajtóban
hagyva, rátörtek a királyra. Miután Henrik belátta, tehetetlen, örökösével,

Uo., 370-375.
72
Edward herceggel együtt megesküdött az evangéliumra, a jövőben bárói
tanácsát fogja követni. A bárók a maguk részéről segítséget ígértek a
királynak a szicíliai ügyben, abban az esetben, ha a pápa mérsékli a
feltételeket, és ha a király alkotmányos reformokat vezet be. Májusra a
reformok megvitatására parlamentet hívtak össze Oxfordba.73
Angliában a szicíliai ügyet elnyelte az uralkodó és a főurak között
kibontakozó, sokkal jelentősebb konfliktus. Henrik még mindig
reménykedett. Még három évvel később is azt állította, ha a bárók 1258-
ban nem avatkoztak volna közbe, sikerült volna kivitelezhető egyezségre
jutnia a pápával. Küldöttei 1259-ben végre tető alá hoztak egy
békeszerződést Franciaországgal (ezt a következő évben ratifikálták is), és
elérték, a szerződés egyik záradéka szerint Lajos király a szicíliai
háborúhoz két éven át ötszáz lovag eltartását ígérje. Az angol bárók
írásban felajánlották szolgálataikat a pápának az ügy javára, de kifejezésre
juttatták azt is, hiányzik belőlük minden lelkesedés. Kifejtették, velük senki
sem beszélt meg semmit, és megemlítették kétségeiket a dolog gyakorlati
megvalósításával kapcsolatban. Ekkor már a pápa előtt is nyilvánvaló volt,
Angliától semmit sem lehet várni. Sándor azonban nem járt rosszul:
Angliától kapott 60 000 márkát a semmiért. Ekkor hirtelen fogta magát, és
1258. december 18-i bullájával megsemmisítette ígéretét, amely szerint
Szicília Edmund hercegé.74
Az Angliával folytatott hosszú flört semmivel sem járult hozzá a szicíliai
korona kérdésének megoldásához. A pápának sikerült némi készpénzre
szert tennie, időközben azonban Manfréd megerősítette helyzetét
Itáliában. Az egész ügy leginkább az angol belpolitikára gyakorolt hatást,
mert ez lett a nyitánya a bárók háborújának, és a hosszú alkotmányos
vitáknak, amelyek III. Henrik uralmának második részét kitöltötték.
Amikor ma visszatekintünk a múltba, képtelenségnek tűnik, hogy Henrik
egyáltalán lehetségesnek tartotta, fiát egy itáliai trónra ültetheti. Sem ő,
sem országa nem engedhetett meg magának ilyen nagyszabású
vállalkozást, s a pápának is hamarabb rá kellett volna döbbennie, csak az
idejét vesztegeti. Kevés középkori uralkodó törődött azonban pénzügyi
problémákkal. Henrik fivére, Richárd, akit kora legbölcsebb emberei között
tartottak számon, elég gazdagnak hitte magát ahhoz, még ennél is
nagyobb vállalkozásba fogva megpróbáljon császárt csinálni magából.
Majdnem sikerült is megvalósítania tervét. Ha Henrik alattvalói
engedelmesebbek lettek volna, és állták volna az expedíciós sereg
költségeit, és ha a pápa kevésbé lett volna mohó pénzügyekben, Edmund
még szicíliai király is lehetett volna. Manfréd ugyanis, amint azt az
események igazolták, nem volt legyőzhetetlen, és 1256-ban gyengébb
volt, mint 1266-ban. Az a sereg, amely végülis legyőzte, bár hozzáértő
vezetői voltak, nem volt különösebben nagy; és szervezői sem költöttek rá
annyit, amennyit Henrik volt kész áldozni a célra. Ha Henrik és Sándor
okosabbak lettek volna, és több tiszteletet követeltek volna az
alattvalóiktól, elérhették volna céljukat. A távoli angol koronával való

Uo., 376-378.
73

Uo., 385-387; BOEHMER, Regesta, no. 9178, V. k., 2, 1423.

74
kapcsolat pedig talán inkább szolgálta volna Szicília javát, mint a közeli
francia összeköttetés. Edmund herceg értelmes, nyíltszívű ifjúvá serdült,
akit alattvalói szerettek. Jó király lehetett volna belőle, és az általa
alapított dinasztia a szívén viselte volna a szicíliaiak érdekeit. Személy
szerint azonban szerencséje volt, a sors megkímélte a Földközi-tengeri
politika bonyodalmaitól, és Lancaster earljeként sokkal boldogabban élt,
mint Szicília királyaként.
A pápa az angol terv elvetése után ismét szabad volt; bárhol kereshetett
jelöltet. Azonban most is, mint mindig, habozott, és meghalt, mielőtt még
dönthetett volna. Utódának, IV. Orbánnak, konkrét tervei voltak.
 V. FEJEZET
Király kerestetik: Anjou Károly

Orbán pápa a megválasztása előtti években Keleten élt. Semmi köze

sem volt a nyugat-európai pápai politikához, így elfogulatlanul
vizsgálhatta. Amikor alkalma nyílt rá, hogy belepillantson az angliai jelölés
történetébe, azonnal átlátta annak járhatatlan voltát. A javíthatatlanul
optimista Henrik király még mindig abban reménykedett, az új pápa
megváltoztatja Sándor pápa legutolsó döntését. Orbán azonban Henrik
kérései ellenére 1262 szeptemberében megerősítette, végleg lezártnak
tekinti az Angliával ez ügyben folytatott tárgyalásokat. Ekkor már másfelé
keresgélt.75
Mivel a pápa francia volt, ösztönösen Franciaországtól várta az egyház
megmentését. Igaz, hogy Lajos király eddig nem viselkedett túl biztatóan,
de a pápa senki máshoz nem fordulhatott. Orbán a legátusként
Németországban töltött évek alatt annyira meggyűlölte a
Hohenstaufeneket, fel sem merült benne, Konradint kijátssza Manfréd
ellen. Németországban más alkalmas jelölt nem akadt, mivel Cornwalli
Richárd római király csakis a saját dolgaival törődött, és nem maradt sem
ereje, sem ideje Itáliára. Erre egyébként még akkor sem lett volna képes,
ha a pápa meg merte volna kockáztatni a császári és a szicíliai korona
egyesítését. A nyugati uralkodók közül a kalandor természetű Aragóniai
Jakab kapható volt ugyan minden új vállalkozásra, de nem sokkal korábban
szövetkezett Manfréddal. Kasztíliai Alfonz saját magát javasolta a szicíliai
trónra, ám egyúttal ő volt a császári korona egyik várományosa is, és
elveszítette a pápa kegyét, amikor császári tervei előmozdítására az
észak-itáliai ghibellinekkel barátkozott. A pápa számára nem maradt más,
mint a francia udvar. 1262 tavaszán Pármai Albert jegyzőt ismét Párizsba
küldték: kérje meg Lajos királyt, vizsgálja felül előző döntését, és fogadja
el a szicíliai koronát az egyik francia királyi herceg számára.
Lajos király zavarban volt. Már megígérte, támogatni fogja az angol
jelöltet, bár már akkor is aggályai voltak Konradin jogai miatt. Ugyanakkor
nem helyeselte Manfréd viselkedését sem, aki bitorló volt, és az egyház
ellensége. Olyan erős ellenszenvet táplált Manfréd iránt, kész volt
felbontani Fülöp fia és egy aragóniai hercegnő jegyességét, csupán mert
tudomására jutott, a hercegnő fivére Manfréd lányát vette nőül. Akkor
egyezett csak bele a tervezett házasságba, amikor Aragóniai Jakab
megígérte, sohasem fog fegyveres segítséget nyújtani Manfrédnak az
egyház ellen. Lajos király még mindig habozott, később azonban, szent
hírével némiképpen nehezen összeegyeztethető hajlékonysággal,
kompromisszumot kötött. Nem fogadta el a trónt sem a maga, sem a fiai
IV. ORBÁN, Registres, (szerk. GUIRAUD), I. k., 145. (levél John Manselhez).
75
számára, de nem tiltakozott, amikor Albert öccsét, Károlyt, Anjou grófját
javasolta a szicíliai trónra. Albert el volt ragadtatva Lajos
engedékenységétől, és máris indult volna Provence-ba, ahol Anjou grófja
székelt, amikor megérkezett Párizsba a pápa levele, amely elrendelte az
egész ügy felfüggesztését.76
A pápa azért küldött üzenetet, mert udvarába érkezett Balduin ex-
császár. Balduin Manfréd meglátogatása után utazott Viterbóba a pápához.
Balduin szerint Manfréd volt az egyetlen uralkodó, aki képes lett volna
helyreállítani a konstantinápolyi Latin Császárságot. Most a pápán volt a
sor, hogy kényelmetlenül érezze magát. Konstantinápoly visszahódítása
dédelgetett terve volt, és Balduint is őszintén sajnálta. Azt ugyan
megtagadta, közvetlenül válaszoljon azokra a levelekre, amelyeket
Manfréd a császárral juttatott el hozzá. Nem könnyen határozta el magát,
hogy egyezkedjék a bitorlóval, de nem szerette volna elhamarkodottan
visszautasítani a felajánlott segítséget sem. Amikor a keleti latin
kereszténység veszélyben forgott, nem volt illő, hogy a pápa minden
energiáját egy itáliai háborúra pazarolja. És nemcsak Konstantinápolyról
volt szó. A szíriai keresztes államokat – amelyekben Orbán egykor élt és
dolgozott – egyre jobban fenyegette az egyiptomi mamelukok növekvő
hatalma. A hatalmas mongol birodalomtól rettegő tengerentúli lovagok
először örültek a mamelukok győzelmének, melyet 1260-ban arattak a
mongolok felett. Most azonban a mamelukok mindinkább közvetlen
veszedelmet jelentettek számukra. Orbán tapasztalt ember volt, aki a
kereszténységet, mint egységes egészet kezelte. Át kellett gondolnia a
politikáját. Ahelyett, hogy továbbra is francia hercegeknek kínálgatta volna
a szicíliai koronát, körlevelet intézett a hívekhez, amelyben azonnali
keresztes hadjáratra szólította fel őket.77
Sokak számára úgy tűnt, Manfréd diplomáciája sikert aratott. Viterbóból
egy angol megfigyelő azt írta haza, küszöbön áll a szicíliai király és a pápa
kibékülése.78 Konstantinápolyban hírül vették, a pápa feloldotta Vilmos
akhaiai fejedelmet a bizánci császárnak tett barátsági esküje alól, és ezt is
Manfréd közbenjárásának tulajdonították. A császár gyanította, nagy
nyugati szövetség készülődik ellene.79 Aggodalma azonban korai volt:
Orbán pápának még más is járt a fejében. Megüzente Manfrédnak,
személyesen vagy képviselője útján jelenjék meg előtte 1262. augusztus
elseje előtt, és vesse alá magát a pápai döntőbíráskodásnak. Manfréd
július végén követeket küldött Viterbóba, akiket maga Balduin ex-császár
mutatott be a pápának. A küldöttek halasztást kértek, végül november 18-
ra tűzték ki a megbeszélést. Közben Orbán írt Lajos királynak, és tanácsot
kért tőle. Lajos, akiben már égett a vágy, újabb hadjáratra induljon a
hitetlenek ellen, a békés megoldásra szavazott. Bár ki nem állhatta
Manfrédot, a lelkiismeretét megnyugtatta volna, ha a pápa megbocsát
neki. Megírta hát beleegyezését a pápának. Ez a levél azonban, ki tudja
76
HEFELE-LECLERCQ, Histoire des Conciles, VI. k., I, 38. n. 1; JORDAN, Les Origines, 374-
378.
77
JORDAN, i. m., 378-390. Lásd még WOLFF, „Mortgage and Redemption”, 66-67.
78
BOEHMER, Regesta, no. 4737a, V. k., I., 874-875.
79
PACHYMERES, De Michaele Palaeologo, 88.
miért, késett. Az is lehet, Lajost még mindig zavarta kissé Konradin
jogainak feláldozása, hiszen a Manfréddal való megbékélés egyben ezt is
jelentette volna. Az is lehet azonban, hogy Anjou Károly, akit ekkor már
érdekelt a szicíliai trón ügye, késleltette bátyja válaszát.80
Így hát Orbán még mindig nem kapott választ Franciaországból, amikor
november elején beállított hozzá Manfréd második követsége. A pápa időt
akart nyerni. Menlevelet kínált Manfrédnak, hogy a pápai udvarba
jöhessen, de a megbékélés feltételeit még mindig homály fedte.
Ugyanakkor Pármai Albert is üzenetet kapott, folytassa a tárgyalásokat
Anjou Károllyal. Végül november vége felé Orbán tudatta Manfréddal a
feltételeket. Pontosan mit is kért a pápa, nem tudjuk. Úgy tűnik, hűbérként
ajánlotta Manfrédnak és örököseinek a szicíliai királyságot, tökéletesen
figyelmen kívül hagyva Konradin jogait. Manfrédnak minden bizonnyal
először nagyobb összeget kellett volna kifizetnie, majd pedig évjáradékot a
Szentszéknek. Vissza kellett volna engednie a királyságába korábban
száműzött politikai ellenfeleit és visszaadni elkobzott javaikat. Ez az utolsó
pont elfogadhatatlannak bizonyult. Még ha Manfréd le is mondott volna a
királyi hatalom szempontjából fontos birtokokról, hívei, akiket az elkobzott
javakkal jutalmazott, sohasem egyeztek volna bele azok elvesztésébe.
Manfréd udvara nem engedte volna meg, hogy a király elfogadja ezeket a
feltételeket. Mire azonban Manfréd megtette ellenjavaslatait, már késő
volt. Orbán arra a meggyőződésre jutott, a megbékélés nem vezetne
jóra.81
A pápának óvatosan kellett lépnie. Lajos király keresztes hadjárat után
sóvárgott, és Balduin ex-császár éppen Párizsban volt, hogy befolyását
latba vesse a királynál. Orbán még mindig úgy viselkedett, mintha a
keresztes háború lett volna az elsődleges célja. Ugyan fel-felmerült benne
a gondolat, talán üdvösebb az egyházegyesítésen alapuló megegyezés
Palaiologosz Mihállyal, mint a Latin Császárság visszaállítása, hivatalosan
azonban tudni sem akart a görögökről. Tudatta Lajossal, Manfrédban nem
lehet megbízni, és a keresztes hadjáratok sikere szempontjából
kívánatosabb, ha a szicíliai trónon az egyház egy megbízhatóbb fia ül.82
Balduin könyörgései ellenére Lajos hagyta magát meggyőzni. 1263
májusában meglátogatták Párizsban testvérei, Poitiers-i Alfonz és Anjou
Károly. A király engedélyt adott Károlynak, folytassa a tárgyalásokat a
pápával. Károly követe júniusban ért a pápához, aki június 17-én átadott
neki egy, urának szóló szerződéstervezetet. Három nappal később a pápa
még Poitiers-i Alfonznak is írt, kérve, segítsen rávenni Károlyt a feltételek
elfogadására. Júliusban barátságos levelet írt Palaiologosz Mihály
császárnak, és új legátust nevezett ki a francia és az angol udvarba. E
legátus a cosenzai érsek volt, a Hohenstaufenekkel régóta ellenséges
viszonyban álló híres nápolyi Pignatelli család tagja. Az érseknek kellett
megmondania Henrik angol királynak, többé szóba sem jöhet Edmund
jelölése, Lajossal pedig azt kellett közölnie, a jövőben ne törődjék sem

80
JORDAN, i. m., 389-392.
81
Uo., 392-396.
82
Uo., 397-401.
Edmund, sem Konradin trónigényével. Az egyház és a keresztes háború
érdeke Károlyt kívánta a szicíliai trónra.83
Balduin, akire Manfréd számított, kétségbe volt esve. Július 2-án írt
Párizsból Manfrédnak, és értesítette, a pápának sikerült meggyőznie Lajost
arról, Manfréd békülési szándéka a pápasággal nem volt őszinte. Balduin
sürgette Manfrédot, küldjön Párizsba megbízható követet, aki biztosítaná
Lajos királyt Manfréd jóhiszeműségéről, és írjon levelet a francia
királynénak is, aki – amint Balduin is tapasztalhatta – egyáltalán nem
kedvelte Anjou grófját. Manfréd nem kapta meg ezt a levelet. Rimini
podestàja elfogta a postát, és elküldte a pápának. A pápa, miután
elolvasta a leveleket, az egészet Pármai Albert közvetítésével visszaküldte
Párizsba, Lajos királynak. Lajost felháborította, hogy Balduin, aki a
kenyerén élt, a háta mögött intrikált. Időközben Balduinnak sikerült
megnyerni Burgundia hercegét: a Latin Császárság visszaállítása esetére
neki ígérte Thesszalonikét. De a hercegnek sem sikerült nyomást
gyakorolnia Lajosra, és Margit királyné sem ért el nála eredményt, hiszen ő
már eleve megbántotta a királyt azzal, hogy gyűlölte az öccsét.84
Bátyja engedélyének birtokában Károly habozás nélkül elfogadta a pápa
szerződéstervezetét. Követei azonnal visszatértek Orvietóba, ahol
akkoriban a pápa élt, és elvitték magukkal írásos beleegyezését. Június 26-
án Orbán bullában rögzítette, betartja saját ígéreteit. Nem ismerjük a
szerződés ratifikálásának az időpontját, július végén azonban már Anjou
Károly volt az egyház hivatalos jelöltje.
A szerződés rendkívül előnyös volt a pápaság számára. Az új szicíliai
királynak fel kellett adnia a normann királyok kiváltságait, akik a
királyságban „apostoli küldöttek” voltak. Nem lehetett beleszólása sem az
egyházi kinevezésekbe, sem az egyházi bíráskodásba. Nem szedhetett
adót egyháziaktól, és nem élvezhette a királyok hagyományos jogát, a
betöltetlen püspöki székek jövedelmét sem. Nemcsak hogy nem törhetett
a császári trónra, azt is meg kellett ígérnie, sem a császári Itáliában, sem a
pápai birtokokon nem vállal semmilyen megbízatást. Az új király sem
részben, sem egészben nem tehette rá a kezét a koronától származó
hűbérbirtokokra, és nem csökkenthette azok értékét. Gondoskodnia kellett
róla, az államigazgatás olyan jól működjék, mint II. Vilmos, a legendák „Jó
Vilmos királya” idejében, és nem volt szabad túl magas adókat kivetnie.
Ha a pápa úgy döntött, megfosztja trónjától, nem követelhetett további
hűséget alattvalóitól. Ezen túlmenően magára kellett vállalnia Anglia
tartozásának maradék részét is, bármely időpontban a pápa
rendelkezésére kellett bocsátania háromszáz lovagot vagy hajókat, és
járadékképpen évi 10 ezer uncia aranyat kellett a pápának fizetnie. Ez az
összeg harmincszorosa volt a normann királyok által fizetett járadéknak.

83
Uo., i. h.
84
Balduin levele Manfrédhoz és Orbán levele, amely azt kommentálja, megtalálható in
MARTÈNE és DURAND, Thesaurus Novus Anecdotorum, II. k., 23. skk. Margit királyné
megeskette hétesztendős kisfiát, a jövendő III. Fülöpöt, hogy sohasem fog szövetkezni
Károly nagybátyjával. Lajos király nagyon dühös lett, amikor erről tudomást szerzett, és a
pápa nemsokára küldött egy levelet, amelyben feloldotta a fiút esküje alól. Lásd WOLFF,
i. m., 66-68.
Viszonzásképpen a pápaság apostoli pártfogásáról biztosította a szicíliai
királyt. Engedélyezte, a király három éven át megkapja Franciaország,
Provence és az arles-i királyság egyházi jövedelmének tizedét. A pápa
keresztes hadjáratot hirdetett Manfréd ellen, és megígérte, sohasem fogja
megengedni Konradin vagy más olyan személy császárrá választását, aki
igényt formálhat a szicíliai trónra.85
Az a tény, hogy Anjou Károly elfogadta ezeket a feltételeket, mutatja,
hogy mekkora becsvágy fűtötte. A pletyka felesége befolyásának
tulajdonította Károly beleegyezését. Provence-i Béatrice féltékeny volt a
nővéreire, akik Franciaország, Anglia és a rómaiak királynéi voltak. A
testvérek utolsó találkozója alkalmával Béatrice-nak, az egyszerű
grófnénak, a kevésbé rangos asztaloknál jutott csak hely a lakomákon és
ezt nagyon nehezményezte. Ő is királyné akart lenni. Meg kell azonban
jegyezni, Károly nem az az ember volt, akit női szeszély befolyásolhatott: ő
még a feleségénél is jobban vágyott a trónra.86
Károly 1227 elején született, néhány hónappal apja, VIII. Lajos halála
után. Gyermekkora azokra a viharos évekre esett, amikor anyja, Kasztíliai
Blanka ráerőltette akaratát a vonakodó francia nemességre. Blanka
büszke, erélyes asszony volt, és túlságosan lefoglalta a politika ahhoz, időt
és érzelmeket pazaroljon a gyermekeire. Ugyanakkor erős szálak fűzték
legidősebb fiához, a szent életű IX. Lajoshoz, akinek érdekeit mindig
fáradhatatlanul képviselte, és aki ezt odaadó, tiszteletteljes szeretettel
viszonozta. Károllyal viszont, aki összes gyermeke közül a leginkább
hasonlított rá, Blanka nemigen törődött. Amennyire szigorú,
megközelíthetetlen természete engedte, Lajos elnéző volt a testvéreivel
szemben. Kedvence azonban Róbert, Artois grófja volt, gáláns, csinos ifjú,
aki az egyiptomi keresztes háborúban, a manszúrai csatában esett el,
saját meggondolatlansága miatt. A két túlélő fiútestvér, Alfonz és Károly
közül Lajos Alfonzot szerette jobban, és Károly tudta ezt. Alfonz, Poitiers
grófja törékeny, betegeskedő, szorgalmas és örömtelen ember volt.
Fiatalon vette nőül Toulouse-i Johannát, Franciaország leggazdagabb
örökösnőjét, de ritkán tartózkodott felesége déli birtokain, jobban szeretett
Párizsban vagy Párizs környékén lakni. Személyesen ellenőrizte birtokai
minden apró ügyét, és ezért futárok csapata volt állandóan úton részletes
utasításaival. Igazságos és jámbor ember volt, talán kicsit fösvény, de
bátyja, a király, mindig bölcs és hűséges tanácsadóra talált benne. A
hercegek egyetlen lánytestvére, Izabella, fiatalon visszavonult a világtól az
általa alapított saint–cloud-i kolostorba.
Károlynak nem volt igazán része meleg családi szeretetben, így
ifjúkorától megszokta, megálljon a maga lábán. Magas, izmos férfivá
fejlődött, kasztíliai őseitől olajbarna arcbőrt, a Capet elődöktől nagy orrot
örökölt. Egészséges, edzett testében ott feszült anyja összes energiája. Jó
nevelést kapott, és mindig tisztelte a tudományokat, bár személy szerint a
költészetet és a művészeteket kedvelte. Családja keménységéből és
szigorából azonban neki is jutott: mindig készen állt feláldozni személyes
Az egyezmény feltételei részletesen megtalálhatók JORDAN, i. m., 20-26.
85

Provance-i Béatrice becsvágyának a története részletesen le van írva VILLANI-nál,

86

Cronica, II. k., 129-130.

örömeit nagyobb cél érdekében. Míg Lajos szigorúsága valódi
jámborságból fakadt, Károly számára a szigor csak eszköz volt, amellyel
kielégíthette hatalomvágyát. A maga módján ő is jámbor volt, de főképpen
abban hitt, ő Isten kiválasztott eszköze.87
Noha családja nem halmozta el szeretettel, hatalmas vagyont juttatott
neki. Haldokló apja fiúgyermek születése esetére úgy rendelkezett, az
kapja meg Anjou és Maine gazdag tartományát. Károlyt 1247-ig, húszéves
koráig nem iktatták be a két grófság birtokába, de anyja és bátyja már az
előző esztendőben dúsgazdag menyasszonyt talált számára, Provence-i
Béatrice-t. Beatrice IV. Rajmund-Berengárnak, Provence és Forcalquier
grófjának volt negyedik, legkisebb leánya. Nővérei közül Margit 1234-ben
Lajos francia király felesége lett, Eleonóra 1236-ban Henrik angol királyé; a
legszebb leány pedig, Sancia, 1243-ban ment nőül Cornwalli Richárdhoz, a
későbbi római királyhoz. A feudális szokások szerint, fiúörökösök híján, a
nővérek társörökösök lehettek volna. Rajmund-Berengár azonban nem
óhajtotta felosztani birtokait, és mindent Béatrice-ra hagyott, azzal az
indoklással, a nővérei már gazdag hozományt kaptak. Sajnálatos módon a
gróf azonban csak ígérte, de sohasem fizette ki teljesen ezeket a gazdag
hozományokat. Az örökségből kitagadott leányok becsapva érezték
magukat, különösen Margit királyné, a legidősebb, aki attól kezdve
csillapíthatatlan gyűlölettel viseltetett Károly iránt. Károly hamarosan rossz
viszonyba került anyósával, Savoyai Béatrice-szal is, aki az özvegyi
örökrész miatt kapott össze vele.88
Károly nem zavartatta magát felesége családjának ellenséges
magatartásától. Béatrice őt választotta, pedig a kérői között olyan férfiak
szerepeltek, mint Hohenstaufen Konrád római király, és két idősebb
özvegyember, Aragóniai Jakab király és VII. Rajmund, Toulouse grófja.
Károly megfelelt felesége elvárásainak. Törvény szerint a provence-i
grófság hűbérura a császár volt, mert ez a grófság részét képezte az
egykori Burgundia és Arles királyságának. Károly azonban mindezzel nem
törődött, és II. Frigyes sem volt abban a helyzetben, hogy érvényesíthesse
jogait. Provence utolsó grófjai könnyelmű emberek voltak, hagyták, a
grófság városai és nemessége tetszésük szerint cselekedjenek. Károly
elhatározta, véget vet ennek az állapotnak. Amikor 1246 elején Provence-
ba érkezett, a francia udvarnál kiképzett jogászok és számvevők egész
serege utazott vele, akik azon melegében nekiálltak, tisztázzák a gróf
jogait és kiváltságait, és összeírják a neki járó szolgáltatásokat és pénzt.
Ez kiváltotta a provence-iak dühödt tiltakozását. Az elégedetlenkedők élére
két helybeli nemes állt: Barral des Baux és Boniface de Castellane. Az
özvegy grófné is támogatta őket, aki azt állította, férje a végrendeletében
teljesen ráhagyta Forcalquier grófságát, valamint a provence-i birtokok és

87
A német történetírók nagyon szigorúan ítélték meg Károlyt, mert nem tudták
megbocsátani neki Konradin halálát. Az olasz történészek is így jártak el, például Amari,
akinek hangsúlyoznia kellett, Károly elnyomta Szicíliát, hiszen ezzel igazolta a szicíliai
felkelést. JORDAN (i. m., 410-419) értelmes, talán kissé túl kedvező képet fest Károly
jelleméről. Kiegyensúlyozott értékelés található LÉONARD-nál (Les Angevins de Naples,
41-47). Lásd még e könyv, 172-173. Károly orráról Dante tesz említést.
88
LÉONARD, i. m., 47-48.
három város, Marseille, Arles és Avignon haszonélvezetét. E három város
törvényesen nem képezte a grófság részét, hanem úgynevezett császári
városok voltak, amelyek itáliai példák nyomán fejlesztették ki köztársasági
kormányzatukat. Most veszélyben érezték függetlenségüket. Amikor 1247-
ben Károly északra utazott, beiktassák Anjou és Maine birtokába, a három
város ötven évre szóló védelmi szövetséget kötött, és meghívta Barral des
Baux-t, hogy álljon seregei élére.
Károly megígérte, hogy elkíséri a bátyját a keresztes háborúba, így nem
volt ideje az elégedetlenkedők leverésére. A legtöbb, amit tehetett, az
anyósával kompromisszumot kötött: átadta neki Forcalquier-t és a
provencei jövedelmek egyharmadát. Miután Károly 1248-ban Aigues–
Mortes kikötőjében hajóra szállt, mint Lajos király kíséretének tagja, az
elégedetlenség lázadásba csapott át. Károly a keresztes hadjárat alatt
bebizonyította bátorságát, de amint királyi bátyja engedte, sietett haza.
1250 októberében szállt partra Aigues–Mortes-ban. Részben elsöprő
energiájának, részben jó diplomáciai érzékének köszönhette, sikerült előbb
megosztania, majd egyenként legyőznie ellenségeit. 1251 áprilisában
Arles adta meg magát, májusban Avignon. Júniusban Barral des Baux is
letette a fegyvert. Augusztusban Marseille visszaverte ugyan az első
támadást, a következő év júliusában azonban békét kért. Károly
engedékenynek mutatkozott a lázadás vezetőivel szemben, de fikarcnyit
sem engedett abból, hogy törvényes jogait világosan és véglegesen
megfogalmazzák és elismerjék. A marseille-iek megtarthatták köztársasági
önállóságukat, de elismerték Károlyt uralkodójukul. 1252 novemberében
Blanka anyakirályné halála – aki Lajos távollétében régensként igazgatta
az országot – Párizsba szólította Károlyt, ahol Alfonz bátyjával együtt
átvették a régensséget. Ekkor kínálták fel neki első ízben a szicíliai
koronát. Alfonz nem értett egyet az ajánlattal, Lajos pedig Keletről írásban
tiltotta meg elfogadását. A csalódott Károly belevetette magát a flandriai
polgárháborúba. Mivel Margit grófnét támogatta a fia, Avesnes János elleni
harcokban, jutalmul megkapta Hainault grófságát és a Flandria oltalmazója
címet, és csapatai is kezdtek szép lassan beszivárogni az országba. Lajos
Keleten szerzett tudomást a flandriai háborúról, és igencsak aggódott.
Amikor 1254 nyarán visszatért Franciaországba, megparancsolta
Károlynak, hogy hagyja el Hainault-t. 1256-ban azután végleg Avesnes
János javára döntött: neki ítélte Hainault-t, Jánosnak azonban személyesen
Károlynak kellett hűbéresküt tennie.
Addigra Károly felhagyott a flamand birtokkal kapcsolatos álmaival.
Amíg ő északon járt, Provence-ot ügyes intézők irányították, akiket a helyi
püspökök és a Károllyal immár hű barátságban lévő Barral des Baux
támogattak. A nemesek közül azonban Boniface de Castellane vezetésével
még sokan ellenálltak. Az özvegy grófné is bajt kevert. A marseille-ieket
sértette, Károly emberei sűrűn felbukkantak a városban, állandóan
hangoztatva az uralkodó jogait. Károlynak ismét sikerült megosztania
ellenségeit, és egyenként bánt el velük. 1256 novemberében, hála Lajos
közbenjárásának, az özvegy grófné beleegyezett, lemond Forcalquier-ről
és a Provence-szal kapcsolatos jogairól egyszeri nagy készpénzösszeg és
jókora életjáradék fejében. Lajos király, aki nem felejtette el, a bajkeverő
idős hölgy egyben az anyósa is, megígérte az öccsének, állja a járadékot.
Ez az egyezség meggyengítette az ellenzék nemeseit, akik addig anyagi
támogatást kaptak az özvegytől. Marseille abban reménykedett, az 1256-
ban Kasztíliával és Pisával között szövetség révén kibújhat Károly
fennhatósága alól. Kasztíliai Alfonzot azonban túlságosan lekötötte a
császárság iránti vágya, és nem fárasztotta magát segítség küldésével,
Pisa pedig vesztes háborúba keveredett Firenzével. A „franciot”-k,
ahogyan a provence-iak nevezték Károly híveit, államcsínyt szerveztek,
Károly pedig személyesen utazott a városba, hogy olyan új szerződés
megkötését szorgalmazza, amelynek értelmében Marseille megtarthatta
önálló döntési jogát jogi- és adóügyekben, de minden politikai hatalmat
átadott a gróf képviselőnek.89
Provence lecsendesítése után Károly a grófság határain túlra is
kiterjesztette hatalmát. 1257-ben a vienne-i dauphin átengedett neki
néhány kisebb birtokot az Alsó-Alpokban. Oránia grófjától, Raymond des
Baux-tól megszerezte az arles-i királyság régense címet, amelyet még II.
Frigyes adományozott Raymond apjának. Ezt a címátadást a császárnak
kellett volna megerősítenie, csak hát pillanatnyilag nem volt császár.
1258-ban Ventimiglia grófja, aki Genova hűbérese volt, elismerte Károlyt
uralkodójául, aki így kiterjesztette tengerparti hatalmát egészen San
Remóig, fent a hegyekben pedig a Tenda-hágóig. 1259-ben a
megvesztegetések, ígéretek és katonai fenyegetések elegye Károly kezére
juttatta Piemont déli részén Cuneót, Albát és Cherascót. A következő
évben Mondovi, Ceva, Biandrate és Saluzzo urai is hűséget esküdtek
Károlynak, aki így az egész területet ellenőrzése alá vonta. 1262 elején,
amikor Károly északra utazott, hogy anjou-beli birtokait meglátogassa és
megvitassa testvérével a szicíliai trónnal kapcsolatos ajánlatot, Provence-
ban ismét lázadás tört ki. Boniface de Castellane összegyűjtötte az
elégedetlen urakat; és Marseille is felkelt a franciabarát tisztviselők ellen
és elkergette a Károly-pártiakat. Genova segítséget ígért a lázadóknak,
Aragónia királyának fiai pedig Montpellier-ben várakoztak, alkalomadtán
nehezítsék Károly helyzetét. Barral des Baux hűséges maradt, bár
unokaöccse, Hugues a lázadókhoz csatlakozott. Barralnak hála, a lázadás
nem terjedt tovább. Károly délre sietett. Semlegesítette a genovaiakat
azzal, hogy visszaadta nekik a ventimigliai parti sávot, de megtartotta
magának a belső hegyvidéki területeket. Szétszórta a lázadó nemeseket,
és Castellane ellen indult, száműzetésbe kényszerítve őt és Hugues des
Baux-t. Ezután Marseille felé indult. Ekkor azonban már javában tárgyalt a
pápával a szicíliai trónról, és nem akarta, hogy otthon kellemetlenségei
legyenek. Amikor az aragóniai király felajánlotta, közvetít közte és
Marseille között, elfogadta a javaslatot. Marseille-nek le kellett bontania
erődítményeit, a polgároknak pedig beszolgáltatni fegyvereiket. De a város
jogi és adóügyekben továbbra is megtarthatta önállóságát, és a lázadás
vezetői büntetlenül úszták meg a kalandot. Károly határozott fellépése és
nagylelkűsége megtette a magáét. Élete végéig nem volt többé gondja

Uo., 48-49. STERNFELD (Karl von Anjou als Graf des Provence) részletesen leírja,
89

Károly hogyan igazgatta Provence-t.

Provence-szal, sőt, alattvalói hamarosan rájöttek, ők is hasznot húzhatnak
Károly itáliai terveiből, és ezért teljes mértékben támogatták.90
Egy előrelátóbb pápa fejében talán megfordult volna a gondolat, az a
férfi, aki ekkora erélyről és becsvágyról tesz tanúbizonyságot, talán nem
túl sokáig lesz majd az egyház engedelmes és hű bajnoka. Orbán pápának
azonban nem sok ideje maradt a töprengésre, mert Manfréd túl nagy
veszélyt jelentett a számára. A még gyermek Angliai Edmund, aki mögött
gyenge, a valóságtól elrugaszkodott apa állt, nem lett volna alkalmas
Manfréd megsemmisítésére még akkor sem, ha Henrik király élvezte volna
nemesei támogatását. Itáliában harcedzett férfira volt szükség, és a
francia Orbán szerette volna, ha ez a férfi francia. Eszébe sem jutott, abból
is baj származhat, ha az itáliai német uralmat, amely ellen elődei
szüntelenül harcoltak, francia uralom váltja fel. Itáliát meg kellett
szabadítani Manfrédtól, és erre a munkára Károly volt a legalkalmasabb,
főként, mert Franciaország gazdagsága és Lajos király támogatása állt
mögötte – azé a Lajosé, aki kora Európájának legfőbb erkölcsi tekintélye
volt. Lajos sohasem lelkesedett túlzottan a szicíliai tervért, abban azonban
egyetértett a pápával, Manfréd léte fenyegetés a kereszténység számára.
Az is lehet, kissé bántotta a lelkiismeret, amiért nem szerette jobban
Károlyt, és mert a múltban keresztezte flandriai terveit. Sikerült azonban
meggyőznie magát, és minden lehetséges segítséget megadott az
öccsének.
Anjou Károlynak nem voltak aggályai, még a pápaság által támasztott
feltételekkel kapcsolatban sem. Biztos volt benne, előbb vagy utóbb a
saját javára fordítja majd a helyzetet.

LÉONARD, i. m., 50-51.

90
 VI. FEJEZET
Az Anjou-invázió

A pápaság nemsokára rádöbbent, kit választott ügye bajnokává. Az

egyezséget 1263 júniusában kötötték meg. Róma városa még Orbán
pontifikátusa elején csatlakozott a guelf párthoz, s habár a pápa nem ott
székelt, ő nevezte ki a várost kormányzó embereket, a boni homines
bizottságát, amely a szenátus feladatait látta el. Nem volt ez hatékony
kormány, hiszen az erőteljes ghibellin párt továbbra is intrikált a
kormányzat ellen. Amikor Manfréd tudomást szerzett a pápa és Károly
között létrejött megállapodásról, rájött, Róma a helyzet kulcsa. Ottani
hívei, akiket egy bizonyos Pietro Romani vezetett, azt javasolták, a város
nevezze ki Manfrédot szenátornak. Manfréd veje, Aragóniai Péter
zarándokutat tervezett Rómába, ott Manfréd javára korteskedjék, illetve,
önmagát jelöltesse a szenátori posztra. Riccardo Annibaldi bíboros, aki
véletlenül a városban tartózkodott, leleplezte a tervet. Meggyőzte a
guelfeket, érdekeiket védelmező, erős szenátort válasszanak. Javaslatára a
tisztséget Károlynak kínálták fel, aki elfogadta az ajánlatot. A pápasággal
kötött megegyezés alapján Károlynak a császárság legtávolibb városában
sem lett volna szabad a legkisebb hivatalt sem elvállalnia, most pedig a
császári főváros legmagasabb világi méltóságát készült elfogadni.91
Orbán pápa nagy bajban volt. Több bíboros azt tanácsolta, szakítsa meg
a tárgyalásokat Károllyal. A pápa azonban nem akarta cserbenhagyni
Annibaldi bíborost, és római híveit sem akarta megbántani. Azt sem
engedhette meg magának, hogy Károllyal rossz viszonyba keveredjék.
Manfréd, akinek Rómával kapcsolatos terveit keresztülhúzták, a városhoz
tartozó földek keleti részén vonult fel, célja az utolsó toscanai guelf város,
Lucca meghódoltatása volt.92 Orbán tehát kihirdette, beleegyezik Károly
kinevezésébe, de csak ideiglenesen.93 Károly tapintatosan azt felelte, a
pápa beleegyezése nélkül el sem fogadta volna a szenátorságot. Jól látta
azonban helyzetének előnyeit; sürgette a pápasággal kötött szerződés
teljes felülvizsgálását. A tárgyalások 1263 őszén folytak. A pápa új
javaslatait Károly alig méltatta figyelemre. Az év vége felé úgy látszott, az
egész dolog füstbe megy. 1264 elején azonban erősödött Manfréd Közép-
Itáliára gyakorolt nyomása: Lucca végül megadta magát neki. Orbán rájött,
bekerítették. Úgy nyilatkozott a hozzá közel állóknak, ha nem talál
sürgősen segítséget, visszavonul Franciaországba. Így azután beleegyezett

91
JORDAN, Les Origines, 458-560. Bőséges hivatkozással a meglehetősen homályos
tárgyalásokra.
92
Uo., 478-479.
93
Uo., 460-462. A pápa a véleményét egy, Pármai Alberthez címzett levélben fejtette ki,
amely megjelent MARTÈNE és DURAND, Thesaurus, II. k., 50.
Károly feltételeibe. Áprilisban a bíborosok elé terjesztette az új ajánlatokat
tartalmazó tervet. A bíborosok közül sokan torkig voltak már az egész
Anjou-üggyel, ezért Orbán hozzájuk intézett beszédét bocsánatkéréssel
kezdte, és arra hivatkozott, Manfréd sikerei tették szükségessé Károly
behívását. Azt is javasolta, Károly mondjon le a római szenátorságról, vagy
előre megállapított időpontban, vagy pedig rögtön a szicíliai királyság
meghódítása után: a választást Károlyra bízta. A Károllyal már egyeztetett
feltételeket még jónak tartotta. Simon de Brie-t, a S. Cecilia címzetes
bíborosát, akiről köztudott volt, hogy kivívta Lajos megbecsülését, Párizsba
küldte, ahol ekkor Károly a bátyjával tartózkodott. Simon de Brie azt az
üzenetet vitte Lajosnak, ha Károly ragaszkodik a római dologhoz, akkor
elveszíti a jelölést a szicíliai trónra. Simon bíboros erőfeszítéseinek
támogatására Párizsba utazott Guy Foulquois, a S. Sabina címzetes
bíborosa is, aki ekkor pápai legátus volt Angliában, és akit Lajos király
szintén kedvelt.94
Időközben Károly ellenajánlatokat tett. Jól tudta, a pápa gyakorlatilag
már elkötelezte magát mellette. Ezért azt kérte, a meghódított ország után
fizetendő járadék legyen kevesebb 10 000 unciánál. A meghódított
királyságból híveinek is kellett ajándékokat juttatni, és nem állt
szándékában azt teljesen kifosztani. Azt is le akarta szögezni, valamennyi
utóda – tekintet nélkül nemére – örökölhesse a trónt. Abba a záradékba
pedig, amely megtiltja, Károly vagy utódai földeket vagy hivatalokat
szerezhessenek Észak- vagy Közép-Itáliában, be akarta iktatni a
„szándékosan” szót. Ha katonai vagy egyéb szükség arra kényszeríti,
földeket foglaljon el, ő a pápa kérésére azonnal visszaadja az elfoglalt
területeket. Ha Károly vagy bármelyik utóda császár lesz, a szicíliai trónt át
kell adnia a legközelebbi örökösnek, legyen az akár férfi, akár nő. Ha
Károly maga vezeti majd a királyság meghódítására induló sereget,
dönthesse el ő maga, mekkorára van szüksége. Végül pedig nem fogadhat
el olyan záradékot, amely bármilyen okból feloldhatja alattvalóit a neki tett
hűségeskü alól.95
Ezek a javaslatok bizonyára nem tetszettek a pápának. Orbán helyzete
azonban kétségbeejtő volt. A követendő magatartással kapcsolatban üzent
S. Cecilia bíborosának. Simon de Brie-nek az volt a feladata, hogy az évi
járadék ügyében kösse meg a legkedvezőbb üzletet, de nem mehetett évi
nyolcezer uncia alá. A hűségeskü esetében a záradékot módosítani lehet
úgy, hogy az ne vonatkozzék Károlyra magára; ha ez nem lenne
elégséges, akkor a kivételt képezők körébe be lehet vonni Károly közvetlen
örökösét is. Ha ez sem válik be, akkor valami más biztosítékot kell kérni.
Legvégső esetben ki is lehet hagyni a záradékot. A többi javaslat ügyét a
bíboros legjobb belátására bízták. Mindez azt jelentette, Orbán hajlandó
volt feladni állásait, de nem minden harc nélkül. A S. Sabina bíborosának
feladata az volt, gondoskodjék arról, hogy az angol király ne okozhasson
további bonyodalmakat Károly jelölése körül. A cosenzai érseknek pedig,
aki Franciaországban tartózkodott, azt kellett elérnie, Margit királyné
94
JORDAN, i. m., 465-468. A levelezésről lásd MARTÈNE és DURAND, Thesaurus, II. k.,
33-43.
95
Uo., 468-475. megadja Károly ellenjavaslatait.
Károly elleni közismert gyűlölete ne befolyásolhassa a tárgyalások
menetét. Azt is lehetségesnek tartották, majd némi figyelmet szentelnek a
királyné Provence-ra vonatkozó igényeinek. Ha a tárgyalások sikerre
vezetnek Károllyal, akkor fel kell kérni a francia klérust, három éven át a
Manfréd elleni háborúra fizesse be az egyházi tizedet.96
Mialatt de Brie bíboros Párizsban tárgyalt, Manfréd ismét támadott.
Egyik helytartója, Giordano di Anglona, a montaperti győző, végigvonult
Marche tartományon, elfogta annak pápai kormányzóját, és kapcsolatba
lépett a toscanai ghibellinekkel. Manfréd másik embere, Pietro di Vico,
Róma környékén tevékenykedett. A várost csak az mentette meg, hogy a
közelében Jacques de Gantelme vezetése alatt – akit Károly már
helytartójának nevezett ki – provence-i hadsereg tűnt fel. Manfréd maga
Campaniában gyűjtött nagy sereget és készen állt, Pietro di Vico
támogatására átkeljen a határon. Orbán pápa látta, körülzárják, s már az
életéért kezdett aggódni. Híre ment, Manfréd embereket képeztetett ki a
meggyilkolására. A pápa egyre hisztérikusabb hangú leveleket
küldözgetett a Párizsban tartózkodó bíboroshoz. Károlyt gyorsan és
mindenáron Itáliába kellett hozni.97
A bíboros ilyen helyzetben természetesen nem remélhetett jó alkut.
Némi próbálkozás után fel is adta a küzdelmet. Károly megígérte, lemond a
római szenátorságról, amint a szicíliai királyság ura lesz. Abba is belement,
évi nyolcezer unciát fizet a pápaságnak. A bíboros az összes többi
javaslatát elfogadta. Ezalatt, bár Margit királyné nem adta fel Provence-ra
vonatkozó igényeit, megígérte, nem kezd olyan akcióba, ami
akadályozhatná sógorát a szicíliai vállalkozásban. Augusztusban a bíboros
tudatta a pápával, a tárgyalások sikeresen lezárultak. A pápa a jó hír
vétele után lelkesen gratulált a bíborosnak. Ekkor a bíboros hozzáfogott,
hogy meggyőzze a francia püspököket: a háború sikere érdekében három
évre mondjanak le a tizedről. Szeptemberre mind beleegyeztek, ha nem is
túl nagy kedvvel. Csak Venaissin klérusa tagadta meg a kérés teljesítését.
Arra hivatkoztak, területük nem tartozik sem a francia királysághoz, sem a
provence-i grófsághoz, és a bíboros legátusi hatalma csak a nevezett
területekre vonatkozik.98
Orbán pápához már nem jutott el a végső sikerről szóló tudósítás.
Gondjai és aggodalmai nőttön nőttek. Végül már arra is gyanakodott,
Orvieto városa – ahol szinte egész pontifikátusa alatt székelt – is ellene
fordult. Úgy döntött, Assisiba vonul vissza. Szeptember 11-én érkezett
Todiba, ahol megbetegedett ugyan, de ragaszkodott az utazás
folytatásához. Amikor néhány nappal később Derutába ért (hordszéken
vitték, mert már nem volt képes lóra ülni), haldokolt. A vele utazó
bíborosok Perugiába vitték, ahol 1264. október 2-án meghalt.99

96
Uo., 486-490; IV. ORBÁN, Registres, IV k., 807-809, 816-836.
97
JORDAN, i. m., 495-500. Gantelme római tartózkodásáról lásd STERNFELD, Karl von
Anjou, 229.
98
JORDAN, i. m., 490-495, 506-509.
99
THIERRY DE VAUCOULEURS, Vita Urbani IV, 420; POTTHAST, Regesta Pontificum
Romanorum, II. k., 1540.
 Károly némi nyugtalansággal fogadta Orbán halálhírét. A pápaság még
nem erősítette meg az új egyezséget, egy új pápa még mindent
felboríthatott. Azt is tudta, a bíborosi kollégium néhány tagja ellenséges
vele, és két barátja pedig, akikre számíthatott volna (S. Cecília és S.
Sabina bíborosa) Franciaországban tartózkodott. Ha ő, Károly, nem az
egyház bajnoka többé, ellenségei felbátorodhatnak, és újra támadhatnak.
Párizsból Provence-ba ment, hogy felkészüljön Itália megszállására. Ott
azután – valószínűleg meg akarta mutatni, vele nem lehet tréfálni – nála
szokatlan kegyetlen cselekedetre szánta el magát. Az előző nyáron elfogta
a lázadó Hugues des Baux-t, Boniface de Castellane-nal és az özvegy
grófné számos barátjával egyetemben, akik között ott volt néhány gazdag
kereskedő és Arles podestàja. is. Azzal vádolta őket, kapcsolatban állnak
az aragóniai királlyal. Már egy éve börtönben voltak, de jól bántak velük,
mivel Károlynak mindig is az volt az elve, a legyőzött ellenségnek meg kell
bocsátani. Most azonban váratlanul halálra ítélte foglyait. A világnak így
látnia kellett, jósága csak egyfajta politika volt, és nem a gyengeség jele.
Október 24-én a foglyokat a marseille-i Szent Mihály-templom előtti téren
lefejezték, javaikat pedig elkobozták. Miután megmutatta, nem tanácsos
szembeszegülni vele, és egyúttal vagyonát is jelentékenyen gyarapította,
Károly megkezdte a nyilvános felkészülést az itáliai hadjáratra. Az új pápa,
bárki legyen is az majd, nem táplálhatott kétségeket Károly szándékait
illetően.100
A Szent Kollégium huszonegy tagja közül tizennyolcan gyűltek egybe
Perugiában, hogy megválasszák az új pápát. Ha leszámítjuk a
Franciaországban tartózkodó két bíborost, valamint a S. Martino bíborosát,
aki éppen Marche tartományban igyekezett helyreállítani a pápai
fennhatóságot, és nem hagyhatta el a helyét – ez a három bíboros az
elhunyt pápa politikájának volt a híve –, akkor a kollégium egyenlően
oszlott meg a Károlyt pártoló és a Károlyt ellenző főpapok között. Manfréd
kezdett abban reménykedni, talán meg tud egyezni az új pápával.
Károllyal ellentétben, aki a pápai interregnum alatt a saját feje után ment,
és nem törődött a pápasággal, Manfréd úgy vélte, tanácsosabb leállítani
katonai offenzíváját. Nem akart ráijeszteni a konklávéra, és nem akarta a
bíborosokat egyenesen Károly karjai közé taszítani. Nehezen fékezhető
természete is vágyott már kis pihenésre a közelmúlt eseményei után.
A konklávé négy hónapig ülésezett eredmény nélkül. A részletekről
semmit sem tudtak. 1265. február 5-én azután az egyik fiatalabb bíboros
azt javasolta, a választást bízzák a két pártot képviselő két bíborosra. Ők
azután a S. Sabina bíborosát választotta pápává, és a konklávé elfogadta a
döntést. A bíboros már útban volt Franciaországból Itáliába. Perugiába
érve tudta meg, pápává választották. Február 15-én IV. Kelemen néven
lépett trónra.101
A választás nem kompromisszum eredménye volt. Megmutatta, a
kollégium nem óhajtott Manfréddal egyezkedni, és Károly beavatkozását
elkerülhetetlennek tartották. Hiábavaló volt Manfréd minden türelme,

STERNFELD, i. m., 214. skk.

100

JORDAN, i. m., 516-517.

101
Károly nyílt és folyamatos készülődése meghozta az eredményt. Az új
pápa rendkívüli személyiség volt. Guy Foulquois egy jogász fiaként látta
meg a napvilágot Saint–Gilles-ben, Languedoc tartományban. Fiatalon
lépett a toulouse-i grófok jogi szolgálatába. Akkor alapozta meg a
szerencséjét, amikor Lajos bátyja, Alfonz vette át a grófságot. Foulquois az
új dinasztia legbuzgóbb és leghívebb tisztviselőjének bizonyult, és
hamarosan ő lett Alfonz első számú tanácsadója.
1247-ben meghalt a felesége, ekkor lépett papi pályára. 1252-ben Le
Puy püspöke, 1259-ben Narbonne érseke és 1261-ben S. Sabina bíborosa
lett. 1262-től 1264-ig pápai legátus volt Angliában. Pápává választását
Lajossal és a francia királyi házzal fennálló bizalmas barátságának
köszönhette.102
Kelemen pápa kezdettől fogva világossá tette, elődje politikáját kívánja
folytatni. Állandó kapcsolatban állt Károllyal. Perugia felé tartva levélben
látta el tanácsokkal, hogyan bánjon a rómaiakkal. Pápaként első dolga
volt, megismételte Angliai Edmund jelölésének formális törlését, és
felhatalmazta Károlyt, feltételek nélkül fogadja el a római szenátorságot.
Kérte, siessen Rómába, amilyen gyorsan csak tud, mivel a városban
komolyra fordult a helyzet. Gantelme és provence-i katonái épphogy csak
tartani tudták a várost Pietro di Vico ellenében, aki most, Campania
uraként, egészen a városfalakig merészkedett.103
Károly az interregnumot arra is felhasználta, hogy szövetségeseket
keressen Észak-Itáliában. Ellenőrzése alatt volt Dél-Piemont, és sikerült
biztosítania Savoya grófjának semlegességét is. A montferratói őrgróf
ekkor már szintén a szövetségese volt. 1265 januárjában baráti
kapcsolatot épített ki a Milánót, Bergamót, Comót és Lodit birtokló Torriani
családdal. Barral des Baux-t küldte egy csapat lovassal, segítségképpen.
Nem sokkal ezután Ferrara urai, az Esték ajánlottak fel Károlynak szabad
átvonulást területeiken; viszonzásul segítségét kérték, a guelfek ismét
visszanyerhessék uralmukat Emilia tartományban. Amióta a ventimigliai
parti területeket Károly visszaadta Genovának, jók voltak a kapcsolatai a
tengeri köztársasággal, és ezt a baráti viszonyt csak erősítette a Genova
és Manfréd közötti nézeteltérés. Manfréd ügynökeinek felbujtására a
Konstantinápolyban székelő genovai podestà részt vett a görög császárság
megbuktatására szervezett összeesküvésben. Mihály császár leleplezte az
összeesküvést, és megfosztotta a genovaiakat azoktól a kiváltságoktól,
amelyeket a nümphaioni szerződés biztosított nekik a birodalom egész
területén. Ahhoz, hogy visszakaphassák ezeket a kiváltságokat, a
genovaiaknak meg kellett szakítaniuk mindennemű baráti kapcsolatot
Manfréddal. Éppen ezért úgy döntöttek, nem akadályozzák meg Károlyt
Itália megszállásában, bár nem nyújtanak neki aktív segítséget, és
csapatai sem kapnak szabad átvonulást a genovai területeken. Károly előtt
nyitva állt az út, Piemonton és Lombardián keresztül sereget küldjön
Itáliába, de a hadjárat beindítása előtt még pénzre volt szüksége.104
102
Uo., 299-303. Lásd e könyv, 48-49.
103
Uo., 521-522.
104
Annales Januenses (M. G. H., Scriptores, XVIII. k., 249.); PACHYMERES, i. m., 167-168;
CARO, Genua und die Mächte am Mittelmeer, I. k., 142-157, 167; JORDAN, i. m., 570-575.
 Közben azonban május 10-én a pápa kétségbeesett hívására néhány
száz lovas és íjász társaságában Károly hajóra szállt, és óvatosan, a part
menti vizeken haladva, Ostia felé tartott. Viharos volt az idő, és így a
liguriai partoknál őrködő szicíliai hajók nem vették észre a franciákat.
Károly tíz napi utazás után kikötött Ostiában, és felkészült rá, hogy
bevonuljon Rómába.105
Az események Manfrédot is cselekvésre sarkallták. Május 24-én levelet
írt a rómaiaknak, amelyben a büszkeségükhöz folyamodott. A levélben
nyíltan megírta, igényt és jogot formál a császári címre, a császár
megválasztása azonban a rómaiak dolga lesz. A rómaiak hagyták, a pápa
megfossza őket ettől a kiváltságuktól. A levél hízelgéseket és
fenyegetéseket egyaránt tartalmazott. Manfréd felidézte, hogyan jutott be
dédapja, Barbarossa Frigyes a rebellis városba, és hogyan koronázta ott
meg önmagát. Ezt a furcsa, de invenciózus levelet azonban túl későn írta
meg. Május 23-án Károly a rómaiak lelkes üdvözlése közepette bevonult a
városba. A lateráni pápai palotában szállt meg, amikor azután a pápa ezért
sértődötten szemrehányást tett neki, átköltözött a capitoliumi szenátori
palotába.106
Amikor Manfréd megtudta, Károly már Rómában van, örömet színlelt. „A
madár a kalitkában van!” – kiáltotta, tehát csak rövid hadjáratra lenne
szükség ahhoz, hogy Károlyt bekerítsék, és megadásra kényszerítsék.107
A dolgok azonban nem Manfréd reményei szerint alakultak. A rómaiak
valóban örültek Károlynak. Június 21-én formálisan is átadták neki a
szenátori jelvényeket. Károly, hogy biztosítsa a pápa jóindulatát,
megismételte, a királyság meghódítása után lemond a szenátori rangról.
Egy héttel később, június 28-án, a Kelemen pápa által kiválasztott négy
bíboros ünnepélyesen beiktatta Károlyt a királyságába. Ettől kezdve
Szicília királyának címeztette magát. A jó fogadtatás, valamint erélyes
politikája hamarosan híveket toborzott számára. Pietro di Vico, Manfréd
campaniai fő szövetségese, megingott hűségében. Úgy látta, Károly áll a
győztes oldalon. Július 10-én, rövid tárgyalás után, békét kötött az
egyházzal; megígérte, felmond minden olyan egyezséget, amelyet
Manfréddal kötött, és hűséget esküszik a pápaságnak. Ezután Károly
szolgálatába lépett, és egyike lett legkiválóbb kapitányainak. Néhány
nappal később Pietro Romani, a római ghibellin párt volt vezetője követte
példáját.108
Manfréd rájött, szavakkal nem sokra megy. Kivezette seregét a
királyságból, át az
Abruzzókon, túl a Fucine-
tavon, az Anio völgyébe. A
pápa kérlelte Károlyt, ne

105
STERNFELD, i. m., 242-246.
106
JORDAN, i. m., 524-526. MARTÈNE és DURAND, Thesaurus, II. k., 141, 264, 324;
BOEHMER, Regesta, no. 4760, V. k., I, 879.
107
BOEHMER, Regesta no. 4763, V. k., I. 880. Saba Malaspina (MURATORI, R. I. S., VIII.
k., 815-816.) azt állítja, Manfréd a hírek hallatán ideges lett, bár előtte asztrológusaitól
megnyugtató jóslatokat kapott helyzetét illetően.
108
JORDAN, i. m., 526-533
bocsátkozzék szabályos ütközetbe, míg ereje kisebb, mint Manfrédé:
Károly azonban a Tivoli melletti fennsíkon erős állást épített ki. Manfréd 25
kilométerrel előbbre nyomult az Anio mentén Arsoliig, de mivel kémei
jelentették, Campaniában nem számíthat segítségre, nem merte
megtámadni Károly táborát. Egy kis csetepaté után, amelyre a folyó
völgyében került sor, visszavonult. Észak felé tartott az Abruzzókon át,
mintha Spoletót akarta volna megtámadni, hirtelen azonban valamilyen
ismeretlen okból félbeszakította az egész hadjáratot, és visszatért
Apuliába vadászni. Ezzel a visszavonulással még több barátját veszítette
el. Egy hónap leforgása alatt kicsúszott a kezéből Marche tartomány,
Anconával együtt, és megingott a befolyása Toscanában is.109
Az első menetet Károly nyerte meg. Megmentette Rómát, és
visszaállította az egyház befolyását Közép-Itáliában. Most a fő feladat volt
hátra: meg kellett támadni Manfrédot a saját királyságában, Szicíliában.
Ehhez pedig pénzre volt szükség: nagy sereget kellett felszerelni és fizetni.
A késő nyári hónapok alatt Károly és a pápa megvitatták a pénzügyi
kérdések részleteit. A francia egyház azon ígéretét, a háború céljára átadja
az egyházi tizedet, megerősítették. A vonakodó Venaissin tartomány,
valamint Hainault tartomány és az Aosta völgye parancsot kapott,
adakozzék. A pénzt azonban nem szívesen, vagy egyáltalán nem fizették
be. Kelemen egyetértett azzal, Károly személyes hozzájárulásának
mértékét csökkenteni kell, és bár Béatrice grófné elzálogosította ékszereit,
Károly még így sem tudott túl sokat előteremteni, és az itáliai bankok
segítségére szorult. A pápaság akkor már évek óta vett fel kölcsönöket
toscanai bankoktól. A bankárok tudták, ha a pápai politika nem ér el
sikereket, sohasem fogják viszontlátni a pénzüket, és ez nem túlságosan
ösztönözte őket arra, hogy még több pénzt kölcsönözzenek a cél
érdekében. A francia király és Alfonz megtagadta, hogy birtokaikról pénzt
küldjenek, bár Alfonz végül felajánlott az öccsének rövid lejáratra 4000
ezüstmárkányi és 5000 tours-i garasnyi kölcsönt. A pápa abban
reménykedett, a vállalkozást a francia kincstár fogja pénzelni, mindazt
azonban, amit Lajos félretett, a hitetlenek elleni keresztes hadjáratra
tartogatták. Rómában Károly valamivel kevesebbet szedett össze 50 000
provins-i fontnál, mely alig fedezte egy havi kiadását. A pápai udvar
kölcsönzött neki 20 000 tours-i garast Rómába érkezésekor. A nyár
folyamán, pápai jótállással, különböző firenzei és sienai bankoktól 16 000
tours-i garast kapott, és még húszezret az 1265. évi tél beállta előtt.
Ugyanakkor a pápa is összeszedett még 50 ezret, a pápai kápolna kincsei
fémbevonatának az elzálogosításával, Károly pedig 62 ezret vett kölcsön
római bankároktól – a pápa engedélyével – néhány római templom
kincseinek elzálogosításával. Az év végére elegendő pénz volt a
hadjárathoz. A pénzért való küzdelem azonban kimerítő volt, mert sem
Károly, sem a pápa nem akarta szellőztetni kétségbeejtő anyagi
helyzetét.110

Uo., 534-535.
109

A hadjárat pénzügyi oldalával részletesen foglalkozik JORDAN, i. m., 536-558.

110
 Manfréd ismét elmulasztotta, kihasználja a kedvező alkalmat.
Kétségkívül abban reménykedett, ellenségei nem tudják megoldani anyagi
gondjaikat, és lombardiai ghibellin szövetségesei, akikhez néhány csapatot
küldött, minden inváziós sereget feltartóztatnak. Így azután tovább
vadászgatott Apuliában. Károly azonban a kölcsönügylet teljes
lebonyolítását be sem várva megindította seregét. Amint annyi pénze volt,
pár hónapra kifizethette katonáit, 1265. október 1-re összehívta őket
Lyonba. Közben a pápa bizalmas emberét, Godefroi de Beaumont-t
legátusként Lombardiába küldte, azzal a céllal, Károly kívánságainak
megfelelően diplomáciai úton készítse elő az akciót. Kelemennek nem
tetszett Károly észak-itáliai politikája. Különösen ellenezte az Este-
családdal létesített szövetséget. Ez a család, guelf hagyományai ellenére,
igen rossz viszonyban volt Kelemen elődeivel, miközben Milánó még
mindig pápai átok alatt áll. A pápa előbb Toscanában szerette volna
helyreállítani a guelf befolyást, és azután a liguriai Alpokon át behozni a
francia sereget, hiszen így el lehetett volna kerülni a lombard és emiliai
városokat, amelyek vezetőiben a pápa nem bízott. Károly azonban már
elkészítette terveit, és nem is akart rajtuk változtatni, de különben sem
lett volt már erre idő.111
Az a sereg, amely október elsején elhagyta Lyont, nagy erőt képviselt. A
krónikások hatezer teljesen felfegyverzett lovas katonáról, hatezer lovas
íjászról és húszezer gyalogosról beszélnek; a gyalogság felének volt
íjpuskája. A számok minden bizonnyal túloznak, valószínűleg valamivel
kevesebb lovas és sokkal kevesebb gyalogos volt a seregben. Sok francia
főnemes is csatlakozott a hadjárathoz. Ott volt Vendôme grófja, Flandria és
Soissons grófságának örökösei, Philippe de Montfort és unokatestvére,
Guy, Leicester earljének fia. Provence nemessége teljes számban
képviseltette magát a des Baux családból származó urak vezetése alatt.
Parancsnokuk Auxerre püspöke, Guy de Mello volt. Az Alpok magasabb
vidékein már lehullott az első őszi hó, ezért a sereg, hogy járható hágót
találjon, és baráti területen vonuljon keresztül, előbb lement Provence-ba,
majd a Tenda-hágón át a Károly által ellenőrzött piemonti területekre.
Innen Cuneón, Albán, Astin át Monferrato őrgróf területére vonult. Itt az út
el volt zárva. A Pallaviciniek, akik még mindig Manfréd szövetségesei
voltak, uralmuk alatt tartották Alessandria, Tortona, Vercelli, Pavia,
Piacenza, Cremona és Brescia városait. Északon Vercelli volt a
leggyengébb láncszem. Amint a sereg arra a város püspökének
ösztönzésére forradalom tört ki. Vercelli befogadta Károly seregét, mely
nemsokára továbbindult kis francia helyőrséget hagyva hátra. Vercelliből
nehézség nélkül érték el Milánót, ahol néhány héttel korábban elhunyt a
Torriani család feje. Unokaöccse, Napoleone, aki a családfői poszton
követte, először hűvösen viselkedett a francia vezetőkkel szemben, két-
három nap után azonban megegyezett velük, sőt saját seregével kísérte el
őket az út következő állomásáig.
A dolgok ismét nehezebbé váltak, mert a seregnek újból Pallavicini-
várak során kellett keresztülvágnia magát, Pallavicini pedig Boso di

Uo., 592-598.
111
Dovarával, Cremona kormányzójával együtt az Oglio folyónál, Soncinónál
várakozott. Pallavicini azonban rájött, az Anjou-sereg a milánói
szövetségesekkel együtt sokkal nagyobb, mint a sajátja. Kételkedett
Brescia hűségében is. A hírek szerint a franciák Bosót bőségesen
lepénzelték. Dante ezért helyezte Bosót a Pokolba, ahol örökre sirathatta a
franciák aranyát. Az Anjou-sereg az Oglio egy északabbi szakaszán kelt át,
és Bresciához közel vonult el, remélve, ott is felkelés fog kitörni. Pallavicini
azt az utasítást adta a helyőrségnek, tartsa nyugalomban a várost, de ne
szálljon szembe a megszállókkal. A ghibellinek megkísérelték
megakadályozni a franciák átkelését Montechiarónál, a Chiese folyónál.
Ekkorra már a milánói sereg hazatért, de Godefroi de Beaumont-nak
sikerült Mantovából guelf csapatokat szerezni, hátba támadhassa
Montechiarót. Hamar bevették a várost, és a folyó túlpartján Mantova
baráti földjére értek, melyet az Este-család és szövetségesei ellenőriztek.
A sereg december végén átkelt a Pó folyón és elérte Bolognát. Onnan
gyorsan Marche tartomány felé indult a Via Emilián, olyan útvonalon,
amelynek mentén a pápa friss utánpótlásról gondoskodott. Anconából
átkelt az Appennineken, Spoleto és Terni irányába menetelt és 1266.
január 15-én körül ért Rómához.112
A pápa megkönnyebbült, mikor a sereg biztonságos megérkezéséről
hallott, mert aggódott a lombardiai átvonulás miatt. Amint értesült arról, a
franciák átkeltek a Pón, levélben gratulált Godefroi de Beaumont-nak
buzgóságához, egyben azonban megvonta tőle legátusi hatalmát, mert
területet túlságosan bizonytalannak ahhoz, hogy pápai képviselője legyen.
Nem óhajtotta az egyházat kompromittálni azzal, belefolyik a helyi
kényurak vitáiba. Károly is megkönnyebbült, de ő mindig is bízott a
sikerben. Már üzent is feleségéért, a tengeren át csatlakozzék hozzá.
Béatrice december végén érkezett meg. Ekkor Károly a pápához fordult és
kérte, Szicília királyává és királynéjává koronázza őket. Kelemen nem
hagyta el a biztonságos Perugiát, de öt bíborost bízott meg azzal,
Rómában, a Szent Péter-székesegyházban celebrálják a szertartást. A
koronázásra 1266. január 6-án került sor. Béatrice grófné immár nem
panaszkodhatott többé, rangban alatta áll nővéreinek.113
Károly nem engedte, serege hosszasan Rómában tartózkodjék. Pénzügyi
okokból a lehető leghamarabb be akarta fejezni a hadjáratot, váratlanul
akart lecsapni Manfrédra. Nem akarta megvárni a tavaszt, a hagyományos
harcászati szezon kezdetét. Január 20-án teljes készültségben elindult
Rómából, ahol csak kis helyőrséget hagyott. Anagnin és Frosinonén
keresztül a régi Via Latinán haladt a Liri folyónál levő Cepranóig, a
királyság határáig. A hidat őrizetlenül hagyták, el sem rontották, az egész
sereg biztonságosan átkelhetett rajta. Sohasem derült ki, miért nem
próbálták védeni a hidat. Akkoriban árulásról beszéltek, Dante a Pokolban
ezt meg is örökítette.114
112
Uo., 593-596; LÉONARD, i. m., 55-56.
113
BOEHMER, Regesta, no. 14 276, V. k., 3, 2060; a bíborosokat akkreditáló bulla
december 29-én kelt; Uo., 9622-9623, 1479; VILLANI (Cronica, II. k., 142-143) beszámol a
koronázásról.
114
LÉONARD, i. m., 57; HEFELE-LECLERCQ, i. m, VI. k., 1,49-50. A hidat Riccardo,
 Az Anjou-sereg Róma felé közeledtének híre kirántotta Manfrédot
letargiájából. Kémei jelentették, Károly készen áll az azonnali támadásra.
Manfréd nagy sietve összehívta a királyság seregét, és felszólította
unokatestvérét, Antiochiai Konrádot, hozza magával a parancsnoksága
alatt álló abruzzói és a Marchéból való csapatokat. Amikor Károly a Liri
folyóhoz ért, Manfréd az ellenségéhez hasonló erejű sereggel Capua
erődjében szállásolt el. Valószínűleg abban bízott, a Liri menti várak és a
Terra di Lavoro északi részén levő dombok feltartóztatják Károlyt, amíg
Antiochiai Konrád megérkezik az erősítéssel. Ha mindez elesne, Capua és
a Volturno folyó menti erődök még mindig megvédenék Nápolyt. Csak ki
kell várnia, Károly olyan helyzetbe jusson, ahonnan nincs kiút. Az ellenfél
gyorsasága és stratégiája azonban felforgatta Manfréd terveit. Az Anjou-
sereg határozottan tört előre, harminckét várat foglalva el, közöttük San
Germano nagy, kettős erődjét a Monte Cassinón, amely február 10-én
esett el. A kis helyőrségeket elbátortalanította, nem kaptak segítséget
Manfrédtól, így igen csekély ellenállást tanúsítottak. Károly már tudta,
Manfréd a Volturno alsó folyásánál összpontosította fő erőit, ezért
Cassinónál hirtelen a szárazföld belseje felé indult, a szamnita dombok
irányába. A Volturnót felső szakaszán szelte át, s Alifén és Telesén
keresztül menetelt Benevento felé. Amikor Manfréd megtudta, az oldalába
kerültek, elhagyta Capuát, és a szárazföld belseje felé indult, hogy elsőnek
érjen Beneventóba.115
Amikor az Anjou-sereg február 25-én elindult a város felé vezető hágón,
látta, az ellenség teljes ereje a megduzzadt Calore folyó mögött felvonult a
város köré. A megszállók elbátortalanodtak. Az átkelés a dombvidéken
télidőben nehéz volt. Sok teherhordó állat elpusztult; a csúszós utakon
rengeteg felszereléssel megrakott szekeret magára kellett hagyni; s
fogyott a rendelkezésre álló élelem is. Úgy tűnt, végre beigazolódik
Manfréd önhitt kijelentése a kalitkába önként berepülő madárról. Nem
kellett volna mást tennie, mint biztos állásban bevárni unokatestvérét,
Konrádot, aki már el is indult az erősítéssel, a kiéhezett Anjou-sereg pedig,
vagy megadta volna magát, vagy meghátrált volna. Manfréd azonban
türelmetlen volt. Nem bízott alattvalói hűségében és megrázta a hír, sok
helyőrség oly szívesen megadta magát az ellenségnek. Gyanította, a helyi
bárók nagy része is ingadozik hűségében. Azt sem tudta bizonyosan,
mikorra várható Konrád; éppen akkor érkezett hozzá nyolcszáz, német
zsoldos lovasból álló erősítés, de pillanatnyilag többre nem számíthatott.
Miután látta, Károly csapatai milyen siralmas állapotban vannak, az
azonnali támadás mellett döntött. Károly, miközben leereszkedett a síkra,
legnagyobb örömére azt látta, Manfréd serege lassan átkel a folyón, hogy
megütközzék vele.
Másnap, 1266. február 26-án, pénteken, a két sereg csatarendbe állt.
Manfréd a szaracénokat – akik védőpáncél nélküli íjászok voltak – az első
vonalban helyezte el. Mögöttük álltak legjobb katonái, az 1200 főt
Caserta grófja védte, akinek a felesége, Violante, Manfréd féltestvére volt. Azt beszélték,
Manfréd elcsábította Violantét. Dante a Pokolban utal erre, XXVIII, 16-17.
115
LÉONARD, i. m., 57-58; OMÁN, A History of the Art of War in the Middle Ages, I. k.,
498-499.
számláló német lovasság; nagyszerű lovakon, a legújabb divat szerinti
lemezpáncél öltözetben. Az ő feladatuk volt kihasználni az arab íjászok
keltette zűrzavart. A német lovasságot Giordano Lancia, Manfréd
unokatestvére, és Galvano di Anglona vezette. Mögöttük helyezkedett el a
főként lombard és toscanai katonákból álló itáliai zsoldos lovasság,
körülbelül ezren. Manfréd nagybátyja, Galvano Lancia, Salerno hercege
volt parancsnokuk. Ezzel a seregrésszel tartott két-háromezer főnyi arab
könnyűlovas csapat. Manfréd a hídfő közelében maradt a tartalékkal, a
királyság lovasaival és birtokosaival, valamivel több, mint ezer emberrel.
Nem bízott meg bennük, nem akarta bevetni őket addig, amíg
bizonyosnak nem vehette a győzelmet. Manfréddal voltak sógorai,
Riccardo, Caserta grófja és Tommaso, Acerra grófja, akik máris ingadoztak
hűségükben, valamint kincstárnoka, Manfredi Maletta és leghívebb
barátja, a római Tebaldo Annibaldi.
Károlynak némi előnyt nyújtott a terep, amely enyhén lejtett a folyó felé.
Javára szólt az is, serege összekovácsoltabb és megbízhatóbb volt, mint
Manfrédé. Manfrédhoz hasonlóan három lovascsoportra osztotta embereit,
a gyalogságot küldve előre, akik között igen sok íjpuskás volt. Az első
lovascsapat körülbelül kilencszáz provence-iből állt, parancsnokuk Hugues
de Mirepoix, Franciaország marsallja és Philippe de Montfort volt. Károly a
második lovas egységet vezette, amelyet Közép-Franciaországból és
Languedoc-ból való katonák alkottak. Velük tartott négyszáz guelf lovas, a
firenzei Guido Guerra vezetése alatt. Károllyal volt Auxerre püspöke és
Vendôme grófja is. Hátul állt az észak-franciákból és flamandokból álló
tartalék, Flandriai Róbert és Giles Le Brun connétable parancsnoksága
alatt.
A csata az arab gyalogságnak a francia gyalogság ellen intézett
támadásával kezdődött, s ekkor Manfréd még nem készült fel a harcra.
Amikor a francia gyalogság már hátrálni látszott, a kavarodásba
beavatkozott egy csapat provence-i lovas és szétszórta a szaracénokat.
Ekkor – ismét parancs nélkül – a német lovasság vágtatott fel a dombra,
nehézfegyverzetű katonák nagy lovakon. A provence-iak meginogtak.
Károly parancsot adott a második vonal előrenyomulására. Vágtában
indultak a harcolók felé. A németeket számban ekkor már felülmúlták, de
nem győzték le. Lemezpálcéljuk áthatolhatatlannak tűnt egészen addig,
amíg egy francia fel nem fedezte, amikor csapásra emelik karjukat, a
hónaljuk védtelen marad. Kiáltott társainak, ott próbálják megszúrni őket.
A franciák olyan szorosan vették körül a németeket, azok nem tudták
használni hosszú kardjukat, de a rövid, éles francia tőrök célba találtak.
Manfréd megnyerhette volna a csatát, ha a lovasság második vonala
gyorsan felfejlődött volna. De a németek túl hamar támadtak; Galvano
Lancia, akinek csapatainak átkelését lelassította az, hogy csak egy
keskeny híd állt rendelkezésükre, túl messze volt. Az is lehet, túlzottan
bízott a németek legyőzhetetlenségében, és későn parancsolt támadást
lombardiai és toscanai csapatainak. A győztes franciákkal ütköztek meg,
miközben Károly a harmadik vonalnak megparancsolta, támadja őket
hátba. Az itáliaiak nem várták be őket. Galvano minden erőfeszítése
ellenére felbomlott a csatarend, a katonák menekültek. Sokat elfogtak, és
még többet megöltek közülük. Manfréd és a tartalék túl messze volt
ahhoz, hogy időben beavatkozhassanak, és esetleg megfordítsák a dolgok
menetét. Manfréd ekkor kicserélte királyi köpenyét barátja, Tebaldo
Annibaldi köpönyegével, és támadásra szólította fel a tartalékot is. A
királyságbeli urak azonban reménytelennek ítélték az ügyét, és Manfréd
sógorainak vezetése alatt ellovagoltak a csatamezőről. A király magára
maradt testőreivel. Elmenekülhetett volna, de másképpen döntött. Hű
társaival oldalán belevetette magát a harcba. Hamarosan megölték, és
mellette esett el Tebaldo is, a királyi köpenyben. Manfrédnak csak kevés
katonája maradt életben. A Calore hídját ellepték a menekülők, mert
megduzzadt vizén át felfegyverzett katona nem juthatott át. Ráadásul
Károly embereket rendelt a lovasság mögé, akiknek az volt a dolguk, hogy
kivégezzék a sebesülteket. Azt beszélték, Manfréd háromezerhatszáz
lovasából csak hatszáz menekült meg.
Estére Károly volt a csatamező ura: tárva-nyitva állt előtte az egész
királyság. A hídon át belovagolt Beneventóba, és onnan írt a pápának,
beszámoljon a győzelemről. Bejelentette, foglyai között van Giordano és
Bartolomeo Lancia. Galvanóról az a hír járta, elesett. Manfréd sorsa ekkor
még ismeretlen volt, de amint rábukkantak gazdátlan lovára, feltételezték,
ő is meghalt.116
Február 28-án, szombaton egy katona vonult végig a francia táboron.
Egy szamarat vezetett, melyen egy holttest volt. A katona azt kiabálta: „Ki
akarja megvenni Manfrédot?” Károly elé vezették, aki megkérte Caserta
grófját, valamint Giordano és Bartolomeo Lanciát, azonosítsák a holttestet.
Ők aztán megállapították, Manfréd az. Giordano kezével elfedte arcát és
felkiáltott: „Ó, én uram!” Néhány francia lovag tisztes temetést javasolt a
vitéz katonának. Károly azt válaszolta, boldogan megtenné, ha Manfréd
nem kiközösítetten halt volna meg. Amikor azonban másnap beszámolt a
pápának az ősellenség haláláról, megírta azt is, a holttestet tisztességgel
eltemettette, habár vallásos szertartás nélkül. A beneventói híd lábánál
gödörbe fektették, és minden arra elhaladó katona egy követ vetett rá,
míg halom nem emelkedett a sír felett. Később azt beszélték, a cosenzai
érsek, magának a pápának az utasítására, exhumáltatta, és újra
eltemettette a holttestet, a Liri folyó partján, a királyság határán.117
Károly csak addig maradt Beneventóban, míg serege kipihente magát.
Nem tudta megakadályozni, emberei ki ne fosszák a várost, bár az nem a
szicíliai koronához, hanem a pápasághoz tartozott. Miután magához hívta
feleségét Rómából, megindult Nápoly felé. Március 7-én vonultak be

116
A beneventói csata kortársi leírását Magyarországi András adja, Descriptio Victoriaea
Karolo reportatae (M. G. H., Scriptores, XXVI. k.), amelyben résztvevők leveleit is közli,
például Hugues des Baux-ét; Károlynak a pápához küldött beszámolója megtalálható
BARONIUS-RAYNALDI, Annales Ecclesiastici, III. k., 188-189; Saba MALASPINA, 825-830;
Ricordano MALESPINI (MURATORI, R. I. S., VIII. k., 1002–1005); VILLANI, II. k., 147-155.
valamivel későbbi és túlzottan festői beszámoló. A kor csaknem minden krónikája röviden
megemlíti a csatát. Jó összefoglaló található OMÁN, i. m., 500-505. Dante a
Purgatóriumban (III, 124-132) említi Manfréd sírját.
117
DEL GIUDICE („La Famiglia del Re Manfredi”, 69-70) megadja az időpontot; VILLANI
(II. k., 155-156) leírja a királyi bevonulást Nápolyba.
ünnepélyesen a városba, Károly lóháton, Béatrice királyné kék bársonnyal
díszített hordszékben.
 VII. FEJEZET
Konradin

„A mi kedvelt Károly fiúnk” – írta a pápa 1266. május 6-án Angliában

tartózkodó legátusának – „békésen birtokba vette az egész királyságot, a
kezére került ama pestises ember holtteste, a felesége, a gyermekei és a
kincstára is.”118 Mindez igaz volt. A beneventói csata után senki sem állt
többé a hódító útjába. Még a francia csapatok megérkezése előtt a
városok egymás után üzentek neki, és felajánlották a megadást. A lucerai
arabok, akik pedig igen szerették Manfrédot, minden lázongás nélkül
elfogadták az új vezetést. Federico Lancia egy darabig arra gondolt,
ellenállást szervez Calabriában, de hamarosan belátta, nem lenne értelme.
Amikor az Anjou-csapatok Philippe de Montfort vezetése alatt átkeltek
Szicíliába, a szigetlakók sem álltak ellen. Csalódtak Manfrédban, aki
tökéletesen megfeledkezett róluk, és nem bánkódtak bukása miatt.
Manfréd veretlen flottája is hamarosan megadta magát. Károly, minden
eshetőségre számítva felkészített egy flottát marseille-i legénységgel, de
nem kellett igénybe vennie.119
Manfréd holtteste még mindig a beneventói hídnál volt eltemetve.
Felesége, Helené királyné, kislányával és Manfréd három törvénytelen
fiával Lucerában tartózkodott, amikor megérkezett a csatavesztés szörnyű
híre. Helené a gyermekekkel együtt Traniba sietett, abban a reményben,
talál egy hajót, amely átszállítja őket atyjához Épeiroszba. Nyomában
voltak azonban az elfogásával megbízott pápai ügynökök, és amíg a
királyné a kastélyban várta, hogy egy hajót felkészítsenek az útra, a pápa
emberei megfélemlítették a vár helyőrségének parancsnokát, aki végül
elárulta a királynét. Helenét és a gyermekeket Nocerába vitték, és a
Castello del Parcóban börtönözték be. Helené 1271-ben ott is halt meg,
még harmincéves sem volt. Leánya, Beatrice, miután 1284-ben
kiszabadult, feleségül ment Saluzzo őrgrófjához, a fiúk azonban sohasem
hagyhatták el börtönüket. 1309-ben egyikük még életben volt. Manfréd
kincstárát a kincstartó, Manfredi Maletta azonnal átadta a győztesnek.120
Manfréd hívei egyenként megadták magukat. Amint a győzelem teljes
volt, Károly éreztette, nem szándékozik bosszút állni. Még a Lancia család
tagjai is – némi habozás után – hűségére tértek, és megtarthatták birtokaik
nagy részét. Antiochiai Konrád, aki még mindig veretlen csapatokkal állt az

118
MARTÈNE és DURAND, Thesaurus, II. k., 319.
119
HAMPE, Geschichte Konradins von Hohenstaufen, 65-67; JORDAN, L’Allemagne et
l’Italie, 366-367; LÉONARD, Les Angevins de Naples, 60.
120
DEL GIUDICE, „La Famiglia del Re Manfredi”, 71. skk. Lásd még WIERUSZOWSKI, „La
Corte di Pietro d’Aragona”, Archivio Storico Italiano (Anno 96. I. k., 142-143. és
jegyzetek), amelyben meggyőzően állítja, Manfréd három fia törvénytelen volt.
Abruzzókban, fegyverszünetet kért. Manfréd más barátai, akik már
elmenekültek, az országból vagy menekülni készültek, általános
amnesztiát kaptak. Azok között, akik éltek az amnesztiával, volt egy kiváló
orvos is, Giovanni da Procida, aki II. Frigyest kezelte utolsó betegsége
alatt, és nemrég Orsini bíborost gyógyította ki egy súlyos betegségből.
Maga Kelemen pápa ajánlotta e férfiút Károly figyelmébe, akinek később
bőven volt alkalma hallani felőle.121
Károly valóban rendkívül nagylelkűnek bizonyult. Nem akadályozhatta
meg, hogy serege kifossza Beneventót, de más város nem esett áldozatául
a hódítók garázdálkodásának. Békét és igazságot szándékozott hozni a
királyságba. Nem akarta új alattvalói rovására megjutalmazni francia és
provence-i embereit. Csak akkor kobzott el földeket, amikor nyilvánvaló
ellenségeskedést és árulást tapasztalt. Pénzügyi tisztviselői rövid időn
belül bejárták az országot, összeírták a javakat, gondoskodtak az adók
beszedéséről, rendeleteinek legtöbbje pedig a tisztviselők ellenőrzésével
foglalkozott, céljuk a visszaélések elkerülése volt. A király elrendelte,
évente háromszor gyűlést kell egybehívni, ahol panaszt lehet tenni az
adószedők ellen, és ellenőrizni lehet számadásaikat. A manfredi idők
szeszélyes kormányzása után úgy látszott, rendezett és jóindulatú
közigazgatás valósul meg az országban.122
A kezdeti türelem ellenére az új rezsim nem volt népszerű. Az új király
szigorú és megközelíthetetlen volt. Nem volt meg benne az a vidám
könnyedség, amellyel a Hohenstaufenek el tudták bűvölni itáliai
alattvalóikat. Bár Károly szerette a provence-i trubadúrokat, és őszintén
érdeklődött a tudományok és a művészetek iránt, mégis hideg,
embertelen benyomást tett a környezetére. Honfitársai, habár igyekezett
őket kordában tartani, fennhéjázok és kapzsik voltak. Az adók pedig – bár
igazságosan hajtották be őket – magasak voltak, és a fizetés alól nem
lehetett kibújni. Adósságai lévén Károlynak szüksége volt a pénzre. A dél-
itáliaiak és a szicíliaiak jobban szerettek volna könnyedebb rendszert, még
ha az korruptabb is. Manfréd elveszítette alattvalói szeretetét furcsa
nemtörődömsége és az egyházzal folytatott vitája miatt. Az emberek
azonban hamarosan szeretettel emlékeztek rá.123
A panaszok nemsokára a pápa füléhez is eljutottak, aki eleinte még
dicsekedett drága Károly fia sikereivel, a valóságban azonban Károly egyre
kevésbé volt kedves a szívének. Azt remélte, hálás és engedelmes kliense
útján kormányozhatja majd a királyságot. Tanácsokkal halmozta el Károlyt,
aki azonban nem vette figyelembe azokat. A pápát megbotránkoztatta
Benevento kifosztása. Úgy vélte – ok nélkül –, Károly túl szigorú volt a
magukat megadó itáliaiakkal szemben, illetve – immár több okkal –, Károly
hálátlan volt hű szövetségeséhez, az egyházhoz. Adóztatási módszerei
különösképp felbosszantották a pápát. Kelemen szerint Károlynak gyűlésbe
kellett volna hívnia püspökeit, báróit, a királyság vezetőit, elő kellett volna
adnia a gondjait és a gyülekezetre bízni, mit szavaz meg
hozzájárulásképpen. A pápa bosszúságában Károly személyét és háza
121
JORDAN, L’Allemagne et l’Italie, 366-367, hivatkozásokkal.
122
Lásd TRIFONE, La Legislazione Angioina, 5. skk.
123
Lásd e könyv 30. oldal, 38. jegyzetét.
népét bírálta. Dölyfösnek, önfejűnek és hálátlannak tartotta, azt gondolta,
tisztviselői játékszere, akit rendezetlen udvar vesz körül. Egy keserű
levélben arról panaszkodott, Károly „nem látható, nem hallható, nem
kedves és nem szeretetre méltó”.124
Kelemen azonban – és ez cseppet sem volt ínyére – még mindig függött
Károlytól. Májusban Károly, nem túl lelkesen, lemondott a római
szenátorságról, mert nem akarta megszegni ígéretét. A pápa azonban
hamarosan megbánta e tettét, mert a rómaiak két társ-szenátort
választottak, Corrado Beltramo Monaldeschit és Luca Savellit, akik közül az
utóbbi huszonkét évvel korábban egy olyan lázadás élén állt, amely a
pápaság ellen irányult. Az új szenátorok első lépése az volt, felkérték a
pápát és Károlyt, fizessék vissza adósságaikat a rómaiaknak. A pápa
válaszképpen tolvajoknak és útonállóknak titulálta a szenátorokat, és
ellenük irányuló összeesküvésekre bátorított. Az eredmény azonban nem
az lett, mint amire számított. 1267 elején a népfelkelés Róma városát egy
kiemelkedő ghibellin politikus, Angelo Capocci hatalmába juttatta.
Bölcsebb lett volna, tehát meghagyni Károlyt Róma uraként. Capocci
azonban óvatos volt, nem akarta kihívni maga ellen sem a pápa, sem
Károly haragját. Nem igényelte a szenátori rangot, hanem felajánlotta azt
Károly egyik fegyvertársának, Kasztíliai Henrik infánsnak.125
Kasztília királyának, Alfonznak két testvére volt, Frigyes és Henrik.
Mindketten rossz viszonyban voltak fivérükkel, mert úgy találták,
egyáltalán nem osztja meg velük királyi hatalmát. A két testvér ezért
elhagyta hazáját, és kalandor életet folytatott. Frigyes infáns egy darabig a
tuniszi muzulmán uralkodó szolgálatában állott. Ezután Itáliába ment, és
csatlakozott Manfrédhoz, akivel ott volt a beneventói csatában is. Miután
elmenekült a csatamezőről, visszatért Tuniszba. Henrik infáns
Franciaországban kereste a szerencséjét. Itt összebarátkozott Károllyal,
akivel első unokatestvérek voltak, és nagy összegeket kölcsönzött itáliai
hadjáratához. Arra számított, cserében meg fogja kapni Szardínia
királyságát vagy egy hercegséget Épeiroszban. Károly azonban sem a
pénzt nem fizette vissza, sem más módon nem igyekezett kielégíteni
Henrik ambícióit. Henrik tehát, amint azt Capocci kétségkívül tudta,
sértődött volt. Ezért elfogadta a római meghívást, és 1267 júliusában be is
iktatták a szenátori méltóságba.126
Kelement elszomorították a római események, ezért szabad kezet adott
Károlynak Észak-Itáliában. Manfréd megsemmisítése egyben a lombardiai
ghibellin hatalom összeomlását is jelentette. Már 1266 márciusának végén
nagy parlament gyűlt egybe Milánóban, ahol Károly emberei a Pó völgye
minden nagyobb városának képviselőivel találkoztak, a nyugaton fekvő
Vercellitől a keleten található Trevisóig, Reggiótól egészen a Pó folyótól
délre fekvő Modenáig. Most mindegyik város guelf volt. Pallavicini még
tartotta Cremonát és Piacenzát, de júniusban ő is megadta magát
Károlynak, és vissza kellett vonulnia vidéki birtokaira. Csak Pavia és
Verona, a Scaligeri család birtoka maradt független. Lombardia szinte
124
BOEHMER, Regesta, no. 9667, 9713, 9730, 9761-9762, II. k, 1484, 1488, 1490, 1493.
125
JORDAN, i. m., 370-371.
126
Saba MALASPINA, 833-834; DEL GIUDICE, Don Arrigo Infante de Castiglia, passim.
teljesen Károly és szövetségesei, a milánói Torrianik és a ferrarai Esték
hatalmába került. Károly megerősítette Piemont feletti befolyását is. A
monferratói őrgrófot megijesztette a hatalom ilyen fokú koncentrációja,
óvatosan semlegesnek nyilvánította magát: nem kockáztathatott nyílt
ellenségeskedést. Helyét a szövetségi rendszerben Saluzzo őrgrófja vette
át. Guillaume l’Estandart-t, Károly provence-i országbíróját Piemontban és
Lombardiában is elismerték országbírónak. A pápa azonban elégedetlen
volt. Már rég nem bízott a Torrianikban, nem kedvelte az Estéket, és Anjou
Károly éppen úgy harapófogóba szorította a pápaságot, mint bármelyik
Hohenstaufen császár. Kelemennek azonban nem volt más választása.127
Nagyjából hasonló volt a helyzet Toscanában is. Ott nem űzték el a
ghibellineket. Igaz, Firenze – Károly esetleges támadása esetére – pápai
védelmet kért, de más városok nem követték a példáját. 1266 őszén egy,
San Miniatóban tartott gyűlésen újra megalakult a ghibellin liga. Firenze
vezető ghibellin politikusa, Guido Novello diadalmasan vonult be városába.
Egy hónappal később elűzték onnan, de a helyébe kerülő népi kormányzat
sem volt egyértelműen guelf. 1267 januárjában a pápa szükségesnek
látta, megkérje Károlyt, küldjön sereget Toscanába. Károly csapatai
március végén indultak északra, és április 18-án vonultak be Firenzébe. A
ghibellinek harc nélkül visszavonultak, soha többé nem tértek vissza a
városba. Nem sokkal később Károly bevonult Luccába is. Mindkét város
hétéves időtartamra megválasztotta podestànak. Pistoia és Prato követték
a példát. Május 7-én a pápa kérése ellenére – amely szerint délen kellett
volna maradnia –, Károly személyesen megjelent Toscanában, és
ünnepélyesen bevonult Firenzébe. Csak Pisa és Siena állt még ellen. Károly
mindenképpen meg akarta törni őket, a pápa azonban először találkozóra
hívta Viterbóba. Itt Károly megígérte, Toscana feletti uralmát három évre
korlátozza. Viterbóból visszatért Toscanába, és június végén a Siena felé
vezető úton ostrom alá vette Poggibonsi nagy erődjét. Öt hónapig
ostromolta a hősiesen védekező várat, csak november 30-án sikerült
rohammal bevennie. A pápa többször is kérte Károlyt, szüntesse be az
ostromot, és térjen vissza királyságába, legyen tekintettel a közelgő
veszedelmekre. Károly azonban nem hagyta magát eltántorítani, és nem
ismerte el vereségét.128
Mialatt Poggibonsit ostromolta, felesége, Béatrice királyné 1267
júliusában meghalt Nocerában. Alig egy évig élvezte királynéi rangját.129
1267 nyarára valósággá vált a pápa félelme, amely miatt megbékélt
Károly észak-itáliai politikájával, és igyekezett őt délre visszaküldeni. A
veszély északról jött. A pápaság Manfrédra összpontosított, elvakult
gyűlöletében megfeledkezett arról, hogy Németországban él egy másik
Hohenstaufen is. Az itáliai ghibellinek azonban még akkor sem feledkeztek
meg Konradinról, amikor Manfréddal szövetkeztek. Konradin ekkor tizenöt
éves volt. Bajorországban nevelkedett; anyja, Erzsébet, Konrád király
özvegye, és az ő második férje, Mainardo, Gorizia grófja viselte gondját.
Politikai érdekeit nagybátyjai, Bajor Henrik és Lajos képviselték. A család
127
JORDAN, i. m., 375-377; LÉONARD, i. m., 372.
128
LÉONARD, i. m., 372-375.
129
SALIMBENE DE PARMA, Cronica, 473. Holttestét Aix-ba vitték, és ott temették el.
egykori birtokaiból csak kevés maradt meg. Németországban a sváb
hercegség egy része elfogadta a Konradin által kinevezett emberek
kormányzását. A tengerentúli bárók ugyan elismerték Jeruzsálem
királyának, ám ha valaha ellátogatott volna királyságába, tapasztalhatta
volna hatalma korlátait. Konradin okos, koraérett fiú volt, csinos, elbűvölő,
és ezen kívül rendkívüli mértékben tudatában volt származásának. Anyja
igyekezett fékezni becsvágyát. Nem akarta, hogy nagyszabású
kalandokban kockáztassa életét. A fiú legkedvesebb barátja azonban nála
alig idősebb távoli unokatestvére, Badeni Frigyes volt, aki Babenberg anyja
révén jogos örököse az osztrák hercegségnek, amelyet a cseh király
Frigyes gyermekkorában saját országához csatolt. Frigyes mindenben
Konradin terveit támogatta.130
Konradin jogainak kérdése időről időre napirendre került. A pápaság
időnként úgy gondolt rá, mint Manfréd vetélytársára. Lajos király is úgy
vélte, Konradin jogait nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. 1260-ban
Bajorország hercege két megbízható ügynököt küldött Rómába, Konrad
Kroffot és Konrad Bussarust, hogy megtudakolják: az Anjou Károly oldalán
még nem teljesen elkötelezett IV. Sándor pápa gondol-e esetleg
Konradinra. Rómában – valószínűleg Manfréd párthívei – meggyilkolták
Bussarust, Kroffot pedig súlyosan megsebesítették. A montaperti csata
után a firenzei guelfek lépéseket tettek a bajor udvar felé. A ghibellinek
azonban egészen a Beneventónál bekövetkezett haláláig Manfrédhoz
kötődtek, és csak a csata után gondoltak ismét Konradinra.131
1266 decemberében Manfréd rokonai és barátai – akiknek gyanús volt a
győztes könyörületessége és bosszúra vágytak – lassan egyenként
elszivárogtak a királyságból az Alpokon túlra. Az első, aki 1266 nyarán a
bajor udvarba érkezett, Manfréd kancelláriájának egyik vezető jogásza,
Pietro di Prezze volt. Híres volt úgynevezett szicíliai stílusáról, amely – bár
sokan túl cifrának és virágosnak tartották – általánosan elfogadott
vélemény szerint mégis igen alkalmas volt politikai kiáltványok
szerkesztésére. Di Prezze a tollát most Konradin szolgálatába állította.
Ezután a Capece testvérek érkeztek meg: Marino és Corrado, aki Manfréd
helytartója volt, először Marche tartományban, majd Szicíliában. A
harmadik fivér, Jacopo, Szicíliában képviselte a családot. Nem sokkal
később Antiochiai Konrád, II. Frigyes törvénytelen Frigyes fiának fia szökött
meg abból a börtönből, ahol Károly utasítására őrizték, egy rabtársával,
Giovanni di Marerivel együtt, aki az Avezzanót birtokló családból
származott. Ők is átkeltek az Alpokon Bajorországba. Utánuk következtek
Manfréd nagybátyjai, Galvano és Federico Lancia, valamint Manfréd volt
kincstárnoka, Manfredi Maletta.132
A menekülők mind bosszút akartak állni Károlyon, és jelenlétük
kétségkívül hozzájárult a krónikák által hol oroszlánkölyöknek, hol
sasfióknak nevezett Konradin lelkének felajzásához. Ekkorra Konradin már
leveleket kezdett küldözgetni Itáliába, hogy felkészítse párthíveit. Mikor
már jó sok menekült tartózkodott a környezetében, októberben
130
HAMPE, i. m., 21-41, és 176 (Bádeni Frigyesről).
131
Uo., 24.
132
Uo., 68-69.
Augsburgban gyűlést tartott. Itt bejelentette szándékát, elindul és
érvényesíti a szicíliai királyságra vonatkozó jogait, amelyek születése
révén megilletik, és barátai és alattvalói támogatását kérte. A vállalt
kockázat ismeretében kijelentette, utódok nélkül halála esetén bajor
nagybátyjai öröklik mindenét. A nagybácsik mindent megtettek,
lebeszéljék tervéről, de hiába. A gyűlést magával ragadta az ifjú
lelkesedése és határozat született, miszerint a következő nyarának végén
hadjáratot indítanak Itáliába, Konradint az őt megillető trónra helyezzék.133
Kelemen pápa ekkor már tudott a nagyszámú bajorországi menekültről
és a fiatal Hohenstaufen ambícióiról is. 1266. szeptember 18-án egyházi
átokkal sújtotta mindazokat, akik Konradin császárrá választásán
dolgoztak és azokat is, akik el akarták őt kísérni az itáliai hadjáratra. Két
hónappal később egy formális pápai bulla kiközösítéssel és
vagyonelkobzással fenyegette mindazokat, akik elfogadták Konradin
fennhatóságát, vagy akár csak megbízottait fogadták. A pápa hallott arról,
a firenzei ghibellinek kapcsolatban állnak Konradinnal. Ez kellően
megijesztette, és így szabad kezet adott Károlynak, hogy Észak- és Közép-
Itáliában helyreállítsa guelfek uralmát. 1267 nyarára úgy látszott, a pápa
és Károly ura a helyzetnek. Szicíliában azonban nem volt minden rendben,
ezért a pápa azt kívánta, Károly adja fel az utolsó toscanai ghibellin
központok elleni támadást és térjen vissza a királyságba. Ekkor még nem
számított az Alpokon túlról érkező bonyodalomra. 1267. szeptember 15-én
még azt írta Károlynak, nem hiszi, Konradin valaha is sereggel jönne
Itáliába. Ekkor Konradin csapatai már a tiroli völgyekben masíroztak a
Brenner-hágó felé.134
Kelemen pápa optimizmusa rövid életű volt. Szeptember 17-én ismét írt
Károlynak és tudatta vele, Szicília szigetén lázadás tört ki, és Tuniszból
segélycsapatok érkeztek. Konradin kérésére Corrado Capece veszélyes
útra vállalkozott: visszatért Szicíliába, ahol régebben Manfréd helytartója
volt, és felkelést szervezett az Anjouk ellen. A szicíliaiak ugyan nem
nagyon szerették Manfrédot, de még nála is kevésbé szerették Károly
buzgó adószedőit. Készségesen reagáltak az intrikára. Capece ezt
követően kapcsolatba lépett a Tuniszban élő Frigyes infánssal és a
száműzöttekkel. A tuniszi uralkodó által felfegyverzett száműzöttek
áthajóztak Szicíliába, hogy segítsék a lázadókat. A pápát nyugtalanították
a Rómából érkező hírek is. Henrik infáns szenátorként néhányszor már
kivívta a pápa nemtetszését, mert elfoglalta Campania több városát, és
megtámadott néhányat Károly határon fekvő várai közül. Károly sejtette
ugyan Henrik szándékait, de Kelemen nem akart nyílt ellenségeskedést.
Károlynak elmondta, nem tud felkelést szítani Rómában, mert a város fél a
szenátortól, és a felkelés túlságosan költséges lenne. Ezért azt tanácsolta
Károlynak, béküljön meg Henrikkel, és adja meg neki az 1266-ban
kölcsönkért pénzt. Károly gyanúja beigazolódott: október közepén Henrik
színt vallott, már kapcsolatban állt Szicíliában tartózkodó bátyjával.
Meglátogatta Galvano Lancia, aki egyenesen Konradintól jött kis csapattal.

Uo., 95-100.
133

MARTÈNE és DURAND, Thesaurus, II. k., 456-458, 525, 574; JORDAN, i. m., 377-379.
134
Gyorsan és titokban utaztak át Itálián, és október 18-án Rómába érkeztek.
A Hohenstaufenek büszke sasos zászlajával léptek be városba, ahol a
szenátor ünnepélyesen fogadta őket. A vendégeket a lateráni palotában
szállásolták el. Néhány nappal később futár hagyta el Rómát, aki a
szenátor üdvözlő levelét vitte Konradinnak. Ebben a levélben – mivel
Henrik költőnek képzelte magát – ott lapult egy meglehetősen gyenge,
buzdító költemény is.135
Kelemen kétségbeesett. Abban reménykedve, Róma megtér hűségére,
még egy álló hónapig várt, csak akkor szakított végleg a szenátorral.
Egészen novemberig nem jelentette fel formálisan, és csak a következő év
áprilisában közösítette ki, Konradin valamennyi római hívével egyetemben.
Szicília ekkor már a lázadók kezén volt. Károly helytartója csak Palermót és
Messinát tudta megőrizni. A lucerai szaracénok is csatlakoztak a
lázadáshoz, amely már Calabriára is kiterjedt. Károly azonban Toscanában
maradt. Amikor november végén Poggibonsi elesett, elfoglalta Volterrát,
hogy elszigetelhesse Sienát, majd 1268 januárjában Pisa ellen indult.
Elfoglalta és kifosztotta Pisa kikötőjét, Porto Pisanót, lebontatta falait, így
egy időre megakasztotta az egész pisai tengeri kereskedelem menetét.
Márciusban végre meghallgatta a pápa kétségbeesett könyörgéseit, és
elindult Firenzéből dél felé. Megszakította útját és Viterbóban
meglátogatta Kelement, aki kinevezte őt Lombardia császári helytartójává.
Amikor Károly visszaért a királyságba, először a lucerai szaracén lázadók
ellen fordult: le akart velük számolni, még mielőtt Konradin a közelbe ér.136
Konradin hűségesen tartotta magát az előző évben Augsburgban
rögzített menetrendhez, és 1267 szeptember közepén elhagyta
Bajorországot. Serege nem volt nagy: valamivel kevesebb, mint négyezer
lovasból állt, akiket részben ősei birtokán toborzott, részben pedig a
rokonai voltak. Konradinnak gyakorlatilag nem volt gyalogsága és pénze
sem zsoldosokra. Az emberek ugyan lelkesek voltak, de azok a német
hercegek, akiknek a segítségére az ifjú király leginkább számított, Badeni
Frigyes kivételével csak félszívvel vettek részt a vállalkozásban. Elkísérték
ugyan Konradint az Alpokon túlra, de nem ígérték meg, hogy tovább is
követik, vagy délebbre kalandokba bocsátkoznak az oldalán. Nagybátyjai
az utolsó pillanatig igyekeztek visszatartani. Anyja, amikor
Hohenschwangau várában elbúcsúzott fiától, nem tudta leplezni
aggodalmát. Az ifjú azonban határozott volt és elszántságát csak növelték
a hozzá csatlakozó itáliaiak. Környezete és kancelláriája szinte kizárólag
itáliaiakból állt; sokan közülük olyan szicíliaiak voltak, akiket Piero di
Prezze mutatott be neki.
Konradin, mielőtt elhagyta volna Németországot, kiáltványt adott ki,
amely di Prezze legtekervényesebb stílusában íródott. Ebben a
Hohenstaufenek törvényes örököseként hirdeti jogait, kifogásolja a pápa
igényeit, Manfrédról pedig, mint gátlástalan bitorlóról szól.137
135
HAMPE, i. m., 111-150. Henrik infáns Konradinhoz írt üdvözlő verse megtalálható
D’ANCONA és COMPARETTI, Le Antiche Rime Volgari, II. k., 305-307.
136
JORDAN, i. m., 386-390; LÉONARD, i. m., 65-66; HAMPE, i. m., 189-195.
137
Konradin kiáltványáról lásd HAMPE, i. m., 346-350. Németországból való elindulásáról
Uo., 172-174. Anyjától Hohenschwangau várában búcsúzott el.
 A sereg lassan vonult végig Tirolon és a Brenner-hágón, rövid ideig
időzve Bolzanóban és Trentóban. 1267. október 21-én érkezett Veronába, a
nagy északi ghibellin városba. Konradin három hónapig maradt itt.
Késlekedésének oka nem ismert. Lehet, hogy időt akart adni az itáliai
ghibellineknek, hogy csatlakozzanak hozzá. Lehet, hogy abban
reménykedett, a szicíliai és lucerai arabok lázadása délre szólítja Károlyt,
aki így szabadon hagyta volna előtte Itáliát. Lehet, abban reménykedett,
hogy szövetségese, Henrik infáns, észak felé indul majd Rómából. Henrik
ezekben a hónapokban igen tevékeny volt. Ügynökei dolgoztak
Toscanában, ahol Pisa és Siena még ellenállt Károlynak. December elsején
a toscanai ghibellinek ünnepélyes szerződést kötöttek a szenátorral. E
szerződés három cikkelye közül az első bejelentette, a toscanai liga
Henriket öt évre főkapitánnyá választotta. Henriknek ezért évi tízezer pisai
font fizetés járt, valamint kétszáz spanyol lovas eltartására elegendő
összeg. Cserében biztosítania kellett a toscanai köztársaságok számára –
azok kérésére és költségére – kétezer lovasból álló sereget. A ghibellinek
azonban nem bíztak teljesen Henrikben: hozzáfűzték, a cikkely érvényét
veszti, ha Henrik szakít Konradinnal. A második cikkely felhatalmazta
Henriket, Toscanában elfoglaljon minden császári birtokot, habár ehhez a
toscanai ligának nem volt semmi joga. Mindenesetre a cikkely gondosan
ügyelt a toscanai városok – legyenek azok ghibellinek vagy jelenleg
guelfek – jogainak és birtokainak a megőrzésére. Anjou Károlyt a
dokumentum olyan közellenségnek nevezi, akit ki kell űzni Toscanából. A
harmadik cikkely szerint a szerződés megvalósításában Róma városa
csatlakozik szenátorához. A pápa hiába nyilvánította semmisnek a
szerződést. Amíg Károly és serege Toscanában tartózkodott, a ghibellinek
nem tudtak sokat tenni. Időközben azonban ghibellin katonák csapatostól
csatlakoztak Rómában Henrikhez.138
Konradin január 17-én hagyta el Veronát. A szicíliai lázadás és a pápa
imái még mindig nem érték el, hogy Károly visszavonuljon Toscanából.
Talán azzal a gondolattal játszott, Lombardiában találkozik Konradinnal, de
amíg nem volt biztos a toscanaiakban, nem akart átkelni az Appennineken.
Konradin, habár nem látta világosan Károly lépéseit, nem várhatott. A
veronaiak, bármilyen barátságosak voltak is, nem láthattak tovább
vendégül egy egész sereget. A csapatok maguk is nyugtalankodtak.
Bajorország hercege nem volt hajlandó továbbvonulni, és már haza is
ment. Több alacsonyabb rangú német úr követte a példáját, például
Habsburg Rudolf is, aki a legbecsvágyóbb volt mindannyiuk közül. Már az
itáliai ghibellinek is türelmetlenkedtek. Konradin egyszer már
megpróbálkozott a Lombardián való átkeléssel, de guelf sereg
visszavetette. Most senki sem állt az útjába, a milánói Torrianik, akik ellen
készültek, városuk falai között maradtak. Konradin háromnapos erőltetett
menettel elérte Paviát, Észak-Itália második legnagyobb ghibellin városát.
Néhány hétig itt időzött és készült következő állomására, Pisába. Ekkor
mozdult ki Károly Lombardiából. Konradin – néhány embere társaságában
– elhagyta a sereget. Hála a monferratói őrgróf szándékos

JORDAN, i, m., 385-386; Saba MALASPINA, i. m., 834-836.

138
feledékenységének és a carrettói őrgróf barátságának – aki II. Frigyes
egyik törvénytelen leányának volt a férje – át tudott kelni a liguriai Alpokon
Savona felé és kiért a tengerpartra. Ott március 29-én egy pisai hajóra
szállt. Április 7-én érkezett Pisába, ahol királynak kijáró tisztelettel
fogadták. Május 2-án csatlakozott hozzá serege is, amelyet Badeni Frigyes
vezetett át az Appenninek egy, nyugatabbra fekvő hágóján. Mivel nem itt
várták őket, nem is ütköztek ellenállásba.
Pisában a ghibellin katonaság és a ghibellin arany szünet nélkül áramlott
Konradinhoz. Viszonzásképpen az ifjú király, mintha máris császárjelölt lett
volna, kiváltságokat osztogatott hűséges szövetségeseinek. Pisa megkapta
mindazokat a jogokat, amelyekkel a Szicíliai Királyságban valaha is
rendelkezett, ezen kívül Trapani, Marsala és Salerno városait, valamint
Ischia és Málta szigetét. Konradin Pisából megpróbálta megtámadni
Luccát, de Károly toscanai helytartója, Jean de Brayselve útját állta.
Konradin június 15-én elhagyta Pisát, és Sienába indult. Poggibonsi, mely
közben fellázadt az Anjou-helyőrség ellen, és elküldte neki az erőd
kulcsait, meleg fogadtatásban részesítette. Június 25-én érkezett meg
Konradin Sienába. Még aznap, a kíséretében levő egyik csapat felderítést
végezve kelet felé rajtaütött Jean de Brayselve-en és seregén, amikor azok
éppen az Arnón keltek át Arezzo közelében, Ponte a Vallénál. A franciákat
meglepte a támadás, és Jean is fogságba esett. Konradin körülbelül tíz
napig tartózkodott Sienában. A várost a környék feletti adószedési és
bíráskodási joggal jutalmazta hűségéért. A sereg Sienából elindulva a régi
Via Cassián indult Róma felé. Az út Viterbo falai alatt haladt el, ahol
Kelemen pápa élt. A legenda szerint a pápa, aki palotája egyik magas
ablakából nézte az elvonulókat, reménykedve mormolva, a bárány a
vágóhídra tart.
Július 24-én Rómában hisztérikus lelkesedés övezte Konradin
bevonulását. A pápai város sohasem üdvözölte még ilyen lelkesedéssel a
Szentszék elismert ellenségét. Tömegek vonultak elébe, himnuszokat
énekeltek, és virágokat hintettek lába elé. Az utcákat övező házakat
selyemszövetekkel díszítették. Mindenki ünneplőben volt. A Campo
Marzión játékokat, éjszakánként pedig fáklyás felvonulásokat rendeztek. A
szép és bájos királyi ifjút szinte istenítették. Ha a nagy guelf nemesek
távol maradtak is, campaniai váraik falai mögül követve az eseményeket,
arra senki sem figyelt fel. A ghibellinek túlerőben voltak, és számuk napról
napra nőtt. Henrik szenátor elnökölt az ünnepségeken, és biztosította a
királyt odaadásáról.139
A pápát rendkívül elkeserítették a Rómából érkező hírek. Sem ő, sem
utódai hosszú évekig nem voltak képesek megbocsátani a városnak.
Leginkább Henriket hibáztatták a történtekért: Kelemen esküvel fogadta,
külföldi soha többé nem lesz szenátor Rómában.140
Konradin Rómában csak három hétig élvezte diadalát. Augusztus 14-én
reményekkel telve serege élére állt, hogy meghódítsa királyságát. A sereg
139
HAMPE, i. m., 211-269, Konradin utazásának részletes leírása. Saba MALASPINA, (i.
m., 842-844) eleven képet fest Konradin római fogadtatásáról.
140
JORDAN, i. m., 392. III. Miklós pápa Fundamenta Militantis Ecclesiae kezdetű bulláját
1278-ban adta ki, s ez tükrözi a pápa akkori nyugtalanságát.
létszáma felduzzadt, körülbelül hatezer gyakorlott lovasól állt már. Lobogó
zászlók alatt indultak el Tivoli mellett a Via Valérián, a szabin dombok
irányába.
Amikor Károly meghallotta, Konradin Rómába ért, felfüggesztette Lucera
ostromát, ahol addig hiába próbálta a szaracénokat megadásra bírni. A
hegyeken át gyors ütemben Avezzano felé igyekezett, ahová augusztus 4-
én ért el. Jól gondolta, Konradin Apulia felé fog menetelni a Fucine-tavat
környező vidéken át, arra, amerre a Lanciák legfontosabb birtokai terültek
el. Úgy vélte, Konradin természetes módon a baráti területeket fogja
előnyben részesíteni, hiszen a Nápolyba vezető utak mentén jól
megerősített várakat talált volna. Augusztus 9-én Károly Scurcolában volt,
ott, ahol az országút Tagliacozzo és Avezzano között áthalad a kis Salto
folyón. Innen pár kilométerrel északkeletre ütött tábort Ovindoli dombján.
Ez a magaslat uralta az Avezzano és Apulia közötti egyetlen utat. Konradin
nem léphetett be Károly tudomása nélkül Apuliába.141
Konradin megállt Vicovaro faluban, mely az Orsiniak ghibellin ágáé volt.
Innen Saracinesco várába ment, ahol Galvano Lancia leánya, Antiochiai
Konrád felesége fogadta, majd Carsoliba vonult, ahol a Via Valeria
délkeletre fordul a Monte Bove-hágón át Tagliacozzo felé. Konradin tudta,
Károly nincs messze, de nem akarta, hogy egy szűk völgyben csapjanak le
rá. Északnak fordult, seregét öszvércsapásokon át vezette a Salto
völgyébe, épp Scurcola alá. Így elkerülte Tagliacozzo szorosait, Károly
azonban még mindig előtte volt, elzárva az utat. A dombokon keresztüli
merész meneteléssel csak annyit nyert Konradin, serege most síkságon
vívhatta meg a döntő csatát, olyan terepen, ahol hasznát vehette a német
nehézlovasságnak.
Konradin 1268. augusztus 22-én vert tábort Scurcolában. Néhány órával
később Károly is megérkezett seregével, és a Salto folyó másik partján
táborozott le. Amint hírét vette, Konradin átkelt a dombokon, odahagyta
ovindolibeli táborát, és Avezzanóban újraszervezte csapatait, majd a Via
Valerián a folyóhoz indult. Már két hete a környéken tartózkodott, jól
ismerte a surcolai síkot. Készen állt rá, hogy ott bocsátkozzék csatába. A
délután folyamán kisebb csetepaté volt a két előőrs között, de mindkét fél
pihenésre vágyott, fel akartak készülni a másnapi küzdelemre.
Konradin még azon az estén elrendelte – talán kémei jelentéseinek a
hatására –, a sereggel szállított rabot, Brayselve-t végezzék ki. A kor
szokásaival ellenkezett a csatában elfogott ellenfél kivégzése, az ítélet
Konradin híveit is megbotránkoztatta.
Az összecsapás, melyet a történelem a tagliacozzói csata néven ismer –
bár Tagliacozzo Konradin arcvonala mögött mintegy nyolc kilométerre
feküdt –, augusztus 23-án, csütörtök reggel kezdődött. Mint két évvel
korábban Beneventónál, itt is mindkét sereg három hadtestre oszlott.
Konradin első hadteste a Salto nyugati partján állta el az utat. Ezt Henrik
infáns vezette, és spanyol lovasaiból, valamint római és campaniai
ghibellin csapatokból állt. Mögöttük helyezkedett el a második hadtest:
toscanai és lombard ghibellinek, menekültek a királyságból, és a német

HAMPE, i. m., 270-282.

141
nehézlovasság egy része. A német csapatok többi része a tartalékban volt,
a két gyermek-herceg, Konradin és Badeni Frigyes parancsnoksága alatt.
Károly serege valamivel kisebb volt, Konradin hatezer lovasával ötezer
lovas állt szemben, azonban olyan veteránok voltak, akik együtt harcoltak
Károllyal az elmúlt két év folyamán, a király jól ismerte őket, és megbízott
bennük. Itt az első hadtest itáliai és provence-i csapatokból állt, amelyek a
folyó keleti partján levő fő útvonalat ellenőrizték. Az egység
parancsnokának neve nem ismeretes. A második hadtest zömét Károly
francia csapatai alkották, Henri de Cousances marsall vezetése alatt.
Károlynak az volt a célja, az ellenség a második hadtestet tekintse
tartaléknak, s mivel a főparancsnok helye általában a tartaléknál volt,
átadta királyi köpenyét Henrinak, rábízva zászlótartójára a királyi lobogót
is. Ő a valódi tartalékkal, legjobb lovasai közül körülbelül ezerrel, másfél
kilométernyire a saját jobbszárnya mögött maradt egy domb takarásában.
Mellette volt Franciaország kincstárnoka, Érard de Saint-Valéry, egy
veterán katona, aki épp a Szentföldről tartott hazafelé. A két sereg között
folydogált a kis Salto folyó. A nyári meleg tetőfokán nem volt benne túl sok
víz, de a gátnak kiképzett partok, és a mocsaras folyómeder helyenként
megnehezítette az átkelést, különösen a híd közelében, amelyen az út
vezetett át a folyón.
Kora reggel Henrik infáns és emberei szép csatarendben a híd felé
lovagoltak. Henrik megpróbálta megtéveszteni az ellenséget, ezért
elrendelte, verjenek tábort a folyó közelében, mintha aznapra nem is
terveznének csatát. Kilenc óra tájban hirtelen nyeregbe pattantak, és
átvágtattak a hídon. Károly első egysége már várt rájuk, és az Henri de
Cousances vezetése alatt álló második hadtest mögöttük állt
készenlétben, hogy áthaladjanak a hídon, ha az infáns embereit
visszaszorítják. A harc hevében a franciák nem vették észre, az infáns
csapatának fele lemaradt, és Galvano Lancia csapatával a folyón felfelé
indult, déli irányban. Úgy egy kilométernyire a híd fölött a part laposabb
volt, a víz sekély tavacskává szelídült, könnyű átkelést biztosítva. A
ghibellin csapatok sietve átkeltek, és rávetették magukat az Anjou-sereg
balszárnyára. Támadásuk igencsak váratlan volt. Mialatt Galvano Lancia
Henri de Cousances-ra támadt, az első Anjou-egység itáliai és provence-i
katonáit visszaverték a hídtól, és az infánsnak sikerült átjutni a hídon. Úgy
látszott, Konradiné a biztos győzelem. A ghibellinek rettenetes öldöklést
vittek végbe az Anjou-seregben. Henri de Cousances-ról azt hitték, ő
Károly és ledöfték, a királyi zászlót pedig megszerezték. Henri halála után
az Anjou-sereg maradéka elmenekült a csatamezőről. Amikor Konradin és
lovasai előlovagoltak, hogy megadják a kegyelemdöfést, arra már nem is
volt szükség. Henrik infáns és Galvano Lancia teljes gőzzel a menekülők
után vetette magát. Galvano embereinek egy része oldalvást az Anjou-
tábort fosztogatta, ahol Konradin németjei is csatlakoztak hozzájuk. A
gyermek-király csekély kísérettel ott maradt a csatamezőn.
Károlyt rejtekhelyén elborzasztotta a szerencsétlenség. Egy percig arra
gondolt, kitör, és emberei segítségére siet. Érard de Saint-Valéry azonban
figyelmeztette, túl messze van a helyszíntől: későn érne oda, és csak a
hollétét fedné fel. Ha ellenben vár, a győztes ellenfél bizonyára
szétszóródik zsákmány után nézve, így aztán Károly a helyszínen maradt
egészen addig, amíg a síkon csak kis csapat maradt a Hohenstaufen-
zászló körül. Ekkor vágtában kivezette embereit a rejtekből. Konradin
lovagjai először nem is jöttek rá, hogy a feléjük lovagló csapat az ellenfél
egy még le nem győzött egysége. Mire felismerték a helyzetet, már túl
késő volt. Váratlanul érte őket a támadás, és kevesebben is voltak.
Kemény harc után Konradint barátai rávették a menekülésre. Badeni
Frigyessel és testőreivel együtt a herceg megindult a Róma felé vezető
úton. Zászlóvivőjét levágták a csatában, sasos zászlaját megszerezték.
Legtöbb lovagját lemészárolták. Antiochiai Konrád, aki megkísérelte
összegyűjteni Konradin embereit, fogságba esett.
Az Anjou-tábort fosztogató németek és ghibellinek, amikor meglátták,
királyuk zászlaja lehanyatlik, szétfutottak és elmenekültek. Henrik infáns
és Galvano azonban még veretlen sereg élén állt. Úgy látszik, Henrik, aki a
menekülőket üldözte az Apulia felé vezető úton, egyszer csak
hátrapillantott, s rádöbbent a valóságra. Visszafordult, elrendezte
embereit, és visszalovagolt a csatamezőre. Csapata létszámban még
mindig felülmúlta Károlyét, de az emberek és a lovak a hosszú csatától
kimerültek, és a nyári melegben a németek nehéz páncéljukban jobban
szenvedtek, mint a láncinget viselő franciák. A visszatérőknek ráadásul
hosszú szakaszon kellett a nyílt mezőn, az ellenség szeme láttára
lovagolniuk. Károlynak volt ideje levetetni katonái sisakját, és pihenni egy
kicsit az összecsapás előtt. Még így is olyan tekintélyes volt a ghibellin
csapat, hogy Érard de Saint-Valéry színlelt visszavonulást javasolt. Károly
engedélyével hátrament egy csapat francia lovassal, mintha
kétségbeesésükben hagynák el a mezőt. Henrik figyelmeztetése ellenére a
ghibellinek hittek a cselnek, és megtörték a csatarendet. Egyesek Érard
nyomába eredtek, mások a király után vetették magukat. Első pillantásra
úgy látszott, hogy az Anjou-sereget körbezárták, de ekkor Érard
visszafordult, és megkezdődött a közelharc. A ghibellinek meginogtak. Az
infáns megkísérelte újrarendezni soraikat, mert még egyszer támadni
akart. A lovak azonban már kimerültek, az emberek pedig olyan gyengék
voltak, hogy a karjukat sem tudták csapásra emelni. Erejük végére értek.
Akinek a lova még bírta, nemsokára sietve ellovagolt a harcmezőről,
hátrahagyva társait, akiket az ellenség lemészárolt. A sikertelen kezdés
után Károly vitathatatlan és teljes győzelmet aratott.
Azon az éjszakán Károly nekiült, és levelet írt a pápának. Még századok
távolából is visszataszítóan cseng stílusa, amely a Szentírásból vett
idézettel, Ézsau szavaival kezdődik: „Kelj fel, édes atyám, és egyél a te
fiad fogta vadból, hogy áldjon engemet a te lelked.”142 Azután leírta a
csatát, elsiklott a kezdeti nehézségek felett, és igyekezett titkolni súlyos
veszteségeit. Diadalmas hangulatban fejezte be az írásművet: „Olyan sok
ellenséget öltünk meg, hogy beneventói vereségük semmi sem volt ehhez
képest. Miután e levelünket közvetlenül a csata után írjuk, még nem áll
módunkban tudatni, hogy Konradin és Henrik szenátor él-e vagy

Ter 28, 27, 31-32, Károlyi Gáspár fordítása.

142
elmenekült. Az bizonyos, hogy a szenátor lovát elfogták, így ő
gyalogszerrel menekülhetett.”143
A valóságban Károly ellenségeinek legtöbbje túlélte a csatát. Antiochiai
Konrád fogolyként a kezében volt. Henrik infáns, Róma szenátora, a Rietibe
vezető úton a Szent Megváltóról elnevezett kolostorban kért menedéket.
Itt felismerték és elfogták. Maga Konradin Rómába lovagolt, ahová
augusztus 28-án érkezett meg Badeni Frigyes és körülbelül ötven lovag
kíséretében. Henrik szenátor helyettesként egy urbinói, ghibellin urat
hagyott hátra Rómában, Guido da Montefeltrót. Guido, akinek további
sikeres pályafutását – kiváló hadvezér vált belőle – az jellemezte, mindig
óvatosan távol tartotta magát a bukott barátoktól, már ismerte a csata
kimenetelét. Nem fogadta Konradint és a Capitolium kapuit bezáratta az
orra előtt. Az ifjút többen figyelmeztették, jobb lesz elhagynia a várost,
ahova Guido már kezdte beengedni a guelfeket.
Konradin és csapata a Via Valerián lovagolt tovább, abban
reménykedve, valahogyan sikerül átjutniuk a hegyeken, és
csatlakozhatnak az apuliai lázadókhoz. Saracinescóban ismét Antiochiai
Konrád felesége fogadta be őket, és itt találták a leányához menekült
Galvano Lanciát is. Ekkor módosították terveiket, mert Károly túl sok
embere őrizte a kelet felé vivő utakat. Galvanóval együtt dél felé indultak,
Campanián át, Astura kis tengeri kikötője irányába, apontini mocsarakon
keresztül. Remélték, találnak hajót, amellyel Genovába utazhatnak. A
helybeli földesúr, Giovanni Frangipane hallott a rejtélyes idegenek
érkezéséről. Embereit elküldte, tartóztassák le a jövevényeket, és így
került a keze közé Konradin, Badeni Frigyes, Galvano Lancia és több
előkelő római ghibellin nemes. Frangipane egy közeli vár börtönébe zárta
foglyait. Néhány nappal később Roberto di Lavena, Károly admirálisa
megérkezett Giordano di Terracina bíborossal együtt, és a király és a pápa
nevében kikérte a foglyokat. Konradint és társait először Palestrinába
vitték. Itt Galvano Lanciát, egyik fiát és több itáliai, ghibellin urat árulás
vádjával kivégeztek. Konradint és Badeni Frigyest a nápolyi Castello
dell’Uovóba szállították.144
Károly nem volt könyörületes. A beneventói csata után mutatott elnéző
magatartása nem hozta meg a várt eredményt. Nem akart még egyszer
gyengének mutatkozni. Foglyai közül csak Antiochiai Konrádot engedte
szabadon, nem mintha nem tartotta volna bűnösnek vagy árulónak,
hanem mert Konrád felesége a saracinescói várbörtönben számos fontos
143
A tagliacozzói csata legteljesebb, kortárstól származó leírása egy, Primatus nevű
francia szerzetes műve, amelyből részleteket közöl JEAN DE VIGNAY, M. G. H,, Scriptores,
XXVI. k., 655-667. Saba MALASPINA jó beszámolót írt, i. m., 845-848. További részletek
megtalálhatók Károly saját beszámolóiban, amelyeket a pápának és Padova népének
küldött. BARONIUS-RAYNALDI, Annales Eccelesiastici, III. k., 242-243; Annales S. Justinae
Patavini (M. G. H., Scriptores, XIX. k., 190-191). VILLANI elbeszélése szokás szerint
túlságosan romantikus (II. k., 181-189). Modern beszámolóért lásd HAMPE, i. m., I. k. 505-
515. Nehéz azonosítani a csata valódi színhelyét, mert lecsapolták a síkságot. A mai Via
Valeria elkerüli a völgyet, amely a hágótól Tagliacozzo felé vezet, és elkanyarodik keletre.
Úgy tűnik, Konradin a Monte Bove északkeleti lejtőjén kelt át, Tremonti és Santa Maria
között.
144
Saba MALASPINA, i. m., 848-850.
guelf urat tartott fogva, bíborosok rokonait, és azzal fenyegetőzött, ha nem
kapja vissza a férjét, megöleti a foglyait. Henrik infáns túl előkelő
rokonsággal rendelkezett ahhoz, hogy egyszerűen kivégezzék. Érdekében
közbenjárt mind az angol, mind a francia udvar. Életét megkímélték, de
huszonhárom évet kellett rabságban töltenie. A fő gondot Konradin
okozta.145
A legenda szerint a pápa sürgette a fiú halálát. Neki tulajdonították a
szavakat: „Vita Conradini mors Caroli, vita Caroli mors Conradini.”146
Mindenesetre Károly úgy döntött, hogy Konradinnak meg kell halnia.
Hiszen sohasem ülhetett volna biztonságban a trónján, amíg életben volt
egy Hohenstaufen herceg, s Konradint fiús bája csak még veszélyesebb
ellenféllé tette. Károly azonban törvénytisztelő volt. Ha a kor szokásait
megsértve kivégezni szándékozott egy fogoly herceget, akkor az ügy
legalábbis törvényes háttért igényelt. Kiadta jogászainak a parancsot,
készítsenek vádiratot Konradin ellen. Ebben az okmányban a királyság
megtámadása rablásként és árulásként szerepelt. Az Anjouk későbbi
védelmezői úgy igyekeztek feltüntetni a dolgot, Konradin Jean de
Brayselve kivégeztetése miatt minősült háborús bűnösnek. Az ifjú
hercegnek ez a cselekedete valóban ellentétes volt a korabeli szokásokkal,
de már akkoriban is nehezen lehetett egyszerű gyilkosságnak minősíteni.
Károly bírái tudták, mit várnak el tőlük. Rövid per után bűnösnek mondták
ki Konradint, s vele együtt barátját, Badeni Frigyest, akinek egyetlen vétke
hűsége volt. Mindkettőjüket fővesztésre ítélték. Nápolyban, a Campo
Moricinón, a mostani Piazza del Mercato helyén emeltek vérpadot. Itt
fejezték le a nyilvánosság előtt 1268. október 29-én Konradint és Frigyest,
egy csoport hívükkel együtt. A nápolyiak csak erre a villanásnyi időre
látták a szeretetre méltó tizenhat éves ifjút, aki a királyuk lehetett volna.
Sohasem felejtették el.
Konradin pere és kivégzésének híre megrendítette Európa lelkiismeretét.
A fél századdal később alkotó Dante Konradint ártatlan áldozatnak tartotta.
Még a pápának is voltak aggályai, habár örvendett, megérhette a viperafaj
kipusztulását. A guelf történetíró, Villani kétségbeesetten igyekezett
tisztázni Kelemen emlékét a cinkosság gyanúja alól. Károlyt e tettéért
mind a mai napig elítélik még a franciák is, akik pedig sok mindent
hajlandók elnézni Franciaország egyik legkiválóbb fiának. A németek
szemében Konradin kivégzése mindig is a történelem legnagyobb
bűntényének minősült. Századokkal később Heine, a költő keserűen írt
róla. Károly azonban realista volt, és hitt abban, a cél szentesíti az eszközt.
Konradin halála – úgy vélte – garantálni fogja uralma biztonságát.147

145
HAMPE, i. m., 305-306, 314.
146
Konradin élete Károly halála, Károly élete Konradin halála.
147
Uo., 312-327, 358-365. A legtöbb korabeli krónika, amely beszámol Konradin
haláláról, némi rokonszenvvel szól az áldozatról. SALIMBENE (476) azonban − helytelenül
− azt írja, halála után neve eltűnt, mint a füst.
 VIII. FEJEZET
Károly, Szicília királya

Károlynak két nagy győzelem biztosította a királyságot. Nem volt több

Hohenstaufen herceg, aki kétségbe vonhatta volna hatalmát. Még élt
Manfréd három kisgyermeke, de biztos helyen voltak, egy nápolyi
börtönben. Németországban Thüringia őrgrófja, az ifjú Misniai Frigyes,
akinek az anyja II. Frigyes leánya volt, a dinasztia örökösének tekintette
magát, és egy ideig használta is a „Szicília és Jeruzsálem királya” jól
csengő címet. Őt azonban senki sem vette komolyan. Kasztília királya
néha felemlegette Hohenstaufen-vérét, de túl sok helyen volt lekötve
ahhoz, hogy Károlynak vetélytársa lehessen. Testvére, Henrik infáns még
mindig Károly foglya volt, és bár Alfonz nem táplált túlságosan meleg
érzelmeket fivére iránt, a kasztíliai királyi ház büszkesége nem engedte
meg, hogy kockáztassa az infáns életét. Vészjóslóbb volt az a tény,
Manfréd legidősebb leánya, Konstancia, Barcelonában élt, mint az
aragóniai trónörökös felesége. Idős apósa, Jakab király azonban nem
iktatta számos becsvágyó terve közé Szicília meghódítását.148
Károly király tehát hozzákezdhetett királysága élvezéséhez, sőt újabb
hódításokra is gondolhatott. Trubadúrja, Pierre de Castelnou, így énekelt:
„Károly király a világ nagyobbik részének ura lesz, az hozzá tartozik, és illik
is hozzá.”149 Konradin kivégzése egyáltalán nem háborgatta lelkiismeretét.
A fiú lefejezése után pár nappal Trani városa már Károly második
esküvőjének ünneplésére készült. Szicília új királynéja, Burgundiai Margit,
nem volt olyan gazdag örökösnő, mint annak idején elődje, Provence-i
Béatrice, de szép birtokai voltak Közép-Franciaországban, beleértve
Auxerre és Tonnerre városát és számos bárói birtokot. Balszerencsés
módon a házasság gyermektelen maradt, és a királyné halálakor birtokai
visszaszálltak rokonságára. Károly, miután a házassággal is gyarapította
franciaországi birtokait, hozzákezdett, hogy újra megerősítse hatalmát
Itáliában.150
Kelemen pápa lelkiismerete nem volt olyan nyugodt, mint a királyé.
Pontosan egy hónappal Konradin kivégzése után, 1268. november 29-én
meghalt Viterbóban. Halálát a ghibellinek Isten lesújtó kezének
tulajdonították, s az bizonyos, a pápa utolsó napjait beárnyékolta a jövőtől

148
Konstancia igényéről lásd e könyv, 125-126.
149
DE BARTHOLOMAEIS, Poesie Provenzali, II. k., 230.
150
Margit Bourbon Matildnak, Auxerre, Nevers és Tonnerre grófnőjének és Eudes-nek,
Burgundia hercege legidősebb fiának volt a lánya és társörökösnője. Margit örökölte
Tonnerre grófságát és Auxerre egy részét és Montmirail, Alluyes, Torigny és Brugny
báróságát Franciaország északi részén. Károly neki adta hozományul Le Mans városát.
Lásd LÉONARD, Les Angevins de Naples, 72, 75-76.
való félelem.151 Az egyház bajnoka túlságosan is kimutatta, nem
szándékozik az egyház szolgája lenni. Róma, amellyel kapcsolatban a
pápaság úgy határozott, soha többé nem kerülhet idegen szenátor uralma
alá, nem sokkal a tagliacozzói csata után ismét Károly ellenőrzése alá
került. 1268. szeptember 12-én Károly azt írta testvérének, Lajos francia
királynak, a rómaiak egyhangúlag élethosszig szenátorrá választották. A
levél hazudott. Az egyhangúságot az biztosította, a ghibellinek
száműzetésben voltak, sőt, amikor később a pápaság olyan helyzetbe
került, hogy ez ügyben kérdőre vonhatta Károlyt, a király bevallotta,
megválasztása csak tíz évre szólt. Szenátorrá választása után azonnal
Rómába ment, ahol körülbelül két hetet töltött a közigazgatás
újjászervezésével. Annak ellenére, hogy létezett a római főemberekből álló
szenátus, mint tanácsadó szerv, a rómaiak semmiféle autonómiát nem
kaptak. Károly erélyesen vette kézbe a város pénzügyeit. Új pénzt veretett
a saját nevével, és a város jövedelmei a Camera Urbanába, a városi
kincstárba folytak be, amelynek élére Károly nevezett ki kincstartót.
Rendőrséget szervezett, és e testület számára olyan tornyokat emeltetett,
amelyek a nemesek megerősített palotáit vigyázták. A jog különböző
területeinek gyakorlására bírákat nevezett ki és egy főbírót, akinek a
fellebbezéseket kellett elbírálnia. A szabályok egész sora biztosította a
város megfelelő ellátását és Campania tartomány megművelését. Arra is
volt gondja, egyetemet alapítson a rómaiaknak. Ezután nem tért vissza
többé Rómába, kivéve 1272 tavaszán két hónapra, amikor némi gondja
támadt a várossal az új pápa megválasztása és a pápai politika új iránya
miatt. Rómában az egy évre kinevezett, alkirályi hatalommal felruházott
helytartóján keresztül gyakorolta hatalmát. Két nápolyit leszámítva Károly
rendszerint franciákat nevezett ki erre a posztra. Uralma túlzottan szigorú
volt ahhoz, hogy népszerű legyen, de az átlag római, akit kimerítettek a III.
Ince halála óta, azaz a több, mint fél évszázada dúló pártharcok, hálás volt
a rend helyreállításáért. Az a szobor, amelyet 1270 körül a Capitoliumon
állítottak Károlynak, e hálát fejezte ki.152
Károly feladatát mind Rómában, mind egész Itáliában megkönnyítette
Kelemen pápa halála. Habár a bíborosok azonnal összeültek Viterbóban az
utód megválasztására, nem tudtak megegyezni egymás között. A
konklávék hosszú sora sem vezetett eredményhez, és a pápai trón
csaknem három évig üresen maradt. Kelemen pápa számos honfitársát
nevezte ki a Szent Kollégiumba, és ezek a francia bíborosok
megakadályozták egy itáliai pápává választását, az itáliaiak pedig – Károly
növekvő hatalmát látva – elszánták magukat, nem engedik meg egy újabb
francia pápává választását. A pápai trón betöltetlensége annyira kedvező
volt Károly számára, valószínűleg a francia pártra gyakorolt nyomáson
keresztül mindent megtett ennek az állapotnak a fenntartásáért.
Hivatalosan azonban távol tartotta magát a vitáktól. Az üres pápai trón azt
151
POTTHAST, Regesta Pontificum Romanorum, II. k., 1648.
152
DE BOÜARD, Le Régime politique et les Institutions de Romé au Moyen Âge, 76-79,
137-138, 172-175; GREGOROVIUS, Geschichte der Stadt Rom im Mittelalter, Schillmann
kiad., II. k., 64-65, 1411; JORDAN, L’Allemagne et l’Italie, 401-402. A tervezett egyetemről
lásd DEL GIUDICE, Codice Diplomatico, I. k., 68.
jelentette, nem volt tekintély, amely hatalmát Rómában, befolyását pedig
Közép-Itáliában, a pápai államokban korlátozhatta volna.153
Ugyanilyen kedvező volt Károly számára a betöltetlen császári trón is.
1250, tehát II. Frigyes halála óta nem volt császár. Frigyes fia, Konrád,
sohasem jutott el a császárrá koronázásig és nem részesült abban az
ellenkirály, Hollandiai Vilmos sem. Ugyanez állt a további jelöltekre,
Cornwalli Richárdra és Kasztíliai Alfonzra is. Császár hiányában a pápa
tartotta fenn magának a jogot, hogy császári helytartókat nevezzen ki
Itáliában. Kelemen Toscana helytartójává nevezte ki Károlyt, és most ezt a
címet sem pápa, sem császár nem vonhatta meg tőle. Károly király teljes
mértékben ki is használta a helyzetét. Egy ideig eléggé lekötötte őt a
királyság ahhoz, hogy személyesen menjen Toscanába, de nem is volt
szükség beavatkozásra. A ghibellineket elbátortalanította Konradin
veresége, csak hagyományos erődítéseik, Siena és Pisa tartották még
magukat. A többi toscanai város ismét guelf kézbe került. 1269 tavaszán
Károly a francia Jean Britaud-t nevezte ki toscanai helytartójául, és június
17-én Britaud és a firenzei guelfek Collénál fontos győzelmet arattak a
sienaiak felett. Siena még egy évig ellenállt Károly csapatainak, de 1270
augusztusában megadta magát. A ghibellineknek el kellett hagyniuk a
várost; a hosszú ideje Firenzében élő guelf száműzöttek vették át a
hatalmat, és a várost Firenze befolyási övezetébe vonták. Ez Siena
nagyságának végét jelentette. Ekkorra Károly már Pisát is megegyezésre
kényszerítette. Szövetsége, amelyet a pisaiakra örökösen féltékeny
genovaiakkal kötött, lehetővé tette, Pisát elszigetelje a tenger felől. Pisa
pedig, Siena veresége után, elveszítette egyetlen lehetséges szárazföldi
szövetségesét. 1270 tavaszán Pisa békét kért, amelyet kedvező feltételek
mellett el is nyert. Nem kellett hűséget esküdnie Károlynak, a pisaiak
továbbra is maguk választhatták a podestàjukat, aki guelf volt és guelf
városból származott.154 A béke kimondta, a szerződés egy új császár
koronázásakor érvényét veszíti, tehát akkor, amikor Károly automatikusan
megszűnik császári helytartó lenni. A békeszerződést Károly nevében Guy
de Montfort, Leicester earljének, Simonnak a fia kötötte meg. Guy 1265-
ben apja halálakor menekült Károlyhoz, akit elkísért Itáliába, és akinek
ekkor a legszűkebb baráti köréhez tartozott.
1270 végén egész Toscana Károly ellenőrzése alatt állt. A legtöbb város
elismerte hatalmát, és a tartományban általában megbízottjának
tekintélyét is, habár az ő hatásköre helyenként változott. Most, hogy
Konradin meghalt, könnyű volt Toscanát kormányoznia. Amíg Piemontot és
Lombardiát Károlynak sikerült megtartania, Közép-Itáliába nem hatolhatott
be megszálló. Csupán azzal kellett törődnie, a guelfek ott megőrizzék
fennhatóságukat. A toscanaiak hasznot húztak Károly jóindulatából, mert
így kereskedőik behatolhattak Károly déli királyságába. Az Északnyugat-
Európa felé irányuló kereskedelem nagy részét már addig is a főleg
Firenzéből, kisebb mértékben Luccából és Sienából származó, szorosan
együttműködő toscanai kereskedők és bankárok bonyolították. Most
STERNFELD, Cardinal Johann Gaetan Orsim, 152. skk.; JORDAN, i. m., 394-395.
153

Az itáliai városoknak más városból kellett podestàt (polgármestert) meghívni,

154

meghatározott időtartamra. (A ford.)

egészen Szicíliáig kiterjeszthették tevékenységüket, rátehették kezüket a
keleti kereskedelem egy részére is, az itáliai tengeri kereskedő városok,
különösen Genova rovására, amely már kezdte megbánni a Károllyal kötött
szövetséget.155
Piemontot illetően Károly biztonságban érezhette magát. Itália más
részeivel ellentétben itt még megőrizték pozícióikat az ősi feudális
famíliák. A két leghatalmasabb helybeli család, a savoyai grófok és a
montferratói őrgrófok, nem kedvelték Károlyt. Magatartásuk azonban arra
ösztönözte a kisebb urakat – akik jobban kedveltek egy távoli uralkodót
egy erős szomszédnál –, hogy készségesen elfogadják Károly
fennhatóságát, vazallusai pedig úgy helyezkedtek el, gondtalan átvonulási
útvonalat biztosítottak Provence és Lombardia között.156
Lombardia már nehezebb feladatot jelentett. Konradin veresége
természetesen a legtöbb városban megerősítette a guelfek uralmát,
Verona és Pavia azonban makacsul ghibellin maradt. Ugyanakkor a
guelfek, akik egyáltalán nem fejtettek ki nagy ellenállást Konradinnal
szemben, most, a német veszély elmúltával, enyhe ellenérzéssel fogadták
az Anjou-uralom gondolatát. Az idők szelének megfelelően Lombardiában
ekkoriban a köztársasági szervezetű városok felett sorra egyetlen ember
ragadta magához a hatalmat. Ezek az új urak, habár a legtöbbjük guelf
volt, még a comunéknál, a demokratikus városi szervezeteknél is kevésbé
óhajtottak elismerni maguk felett egy tetterős hűbérurat.
Károly azonban mindenképpen arra törekedett, hogy hűbéruraságát
egész Észak-Itáliára kiterjessze.
A Konradin legyőzését követő hónapok jelentéktelen háborúzással és
intrikákkal teltek. A paviai ghibellinek egy időre szövetkeztek Milánó guelf
uraival. Pallavicini megkísérelte visszaszerezni Parmát és Piacenzát, és ez
azután egy sor összecsapáshoz vezetett, amelyek során ő maga is elesett.
Károly délen kezdetben túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy azonnal
beavatkozhassék, 1269 májusában azonban írt Parma vezetőinek, és e
levélben azt tanácsolta, lépjenek fel erőteljesen Konradin egykori követői
ellen. Ezt egy másik, a lombardiai domonkosok elöljárójának címzett levél
követte, amelyben kérte, szervezzen Lombardiában ligát a hívőkből az
egyház ellenségei és II. Frigyes minden leszármazottja ellen. Talán attól
tartott, Thüringiai Frigyes komolyan tervezi Itália lerohanását. Körülbelül
ugyanabban az időben bejelentette a lombard városoknak az új lombardiai
főbíró, Gautier de la Roche kinevezését. Úgy tűnik, a főbíró nem talált túl
meleg fogadtatásra. Néhány hónappal később, októberben, Károly a S.
Severina érsekét küldte Lombardiába, szervezze az egyház híveit, és még
ugyanabban a hónapban az összes lombard város képviselőjét Cremonába
hívták, ott találkozzanak Károly tisztviselőivel a gyűlésen. Itt
mindannyiukat nyíltan felszólították, fogadják el Károlyt uruknak. A válasz
közel sem volt egyhangú. A Pótol délre fekvő városok, Bologna,
Alessandria és Tortona kivételével, igent mondtak, de Milánó és a
környékbeli városok nemmel válaszoltak. Később, decemberben egy-két
155
JORDAN, i. m., 403-405.
156
Annales Placentini Ghibellini (M. G. H., Scriptores, XVIII. k., 542-545.); JORDAN, i. m.,
414.
szakadár megtért Károly hűségére, de az is világosan kiderült, Lombardia
nem óhajt Anjou-uralmat. Károly ennek ellenére továbbra is bírákat
nevezett ki Lombardiába, kivétel nélkül franciákat. Egyikük sem maradt
sokáig hivatalában, aki fenyegetést jelentett valamelyik lázadó város
számára. Több helyen, például Ivreában Károly nevezte ki a podestàt,
máshol, Piacenzában és Alessandriában ő állította össze azoknak a listáját,
akiket a polgárok podestàvá választhattak. A gyakorlatban azonban Károly
befolyása egyre csökkent és az a tény, hogy franciákkal töltötte be a
hivatalokat, elfordította tőle az itáliaiak általános rokonszenvét. A franciák
iránt egyre növekvő gyűlölet megerősítette a megmaradt ghibellin városok
ellenállását. Paviában pusztán származásuk miatt ártatlan francia
zarándokokat zaklattak, és kifosztották a domonkos kolostort, mert néhány
barát francia volt.157
A ghibellinek külföldről vártak segítséget. 1269 augusztusában
Thüringiai Frigyes írt Ubertino di Andiónak, a ghibellinek vezérének, és
bejelentette, hamarosan megszállja Itáliát, októberben pedig Paviát
tudósította arról, serege négyezer lovagból és sok-sok német báróból fog
állni. Ugyanazon a nyáron Kasztíliai Alfonz ügynöke, aki Manfréd veje,
Aragóniai Péter infáns egyetértésével működött, felvette a kapcsolatokat a
lombardiai ghibellinekkel. Ez utóbbiak válaszképpen Paviából követet
küldtek a kasztíliai udvarhoz. A ghibellinek reménykedve bátorítgatták
mind Frigyest, mind Alfonzot, abban a hiszemben, az első csak a szicíliai
királyságot, a második pedig csak a császárságot akarja, és a két jelölt
érdekei így nem ütköznek. Ez igaz is volt Frigyes és Alfonz esetében. Péter
azonban úgy csatlakozott Alfonzhoz, hogy közben nem feledkezett meg
felesége Szicíliával kapcsolatos igényeiről. Végül egyik hadjáratra sem
került sor. 1271 júliusában Pavia városa és az immár nyíltan ghibellin
monferratói őrgróf rávett három itáliai bíborost – akik a Szent
Kollégiumban a franciák legnagyobb ellenfelei voltak –, látogassák meg
Thüringiai Frigyest, és tudakolják meg tőle a késedelem okát. Válaszként
Frigyes általános helytartót nevezett ki, hogy képviselje Itáliában, de
Treffurt gróf, a kiválasztott személy, csak Veronáig utazott. Kedvező
fogadtatásban részesült, de néhány elfecsérelt hét után visszatért
Németországba. Kasztíliai Alfonz, legalábbis papíron, valamivel buzgóbb
volt. Kétezer lovag Lombardiába küldését javasolta, valamint egy sor
bonyolult szövetséget, amelyek célja Károly bekerítése lett volna. Még
odáig is elmerészkedett, egyik leányát Monferratói Vilmoshoz adta
feleségül. Az esküvőre 1271 októberében Spanyolországban került sor, és
a márki császári helytartói címmel tért vissza Itáliába. Sajnálatos módon
azok a kis csetepaték, amelyeket attól kezdve apósa nevében folytatott
guelf szomszédaival, mind sikertelenül végződtek.158
Károlynak tehát nem kellett komolyabban aggódnia a lombardiai helyzet
miatt, még ha csökkent is ott a befolyása. Tervei szempontjából sokkal
fontosabb volt számára, hogy biztosan tartsa a kezében a királyságot, és
teljes mértékben ki is aknázza a maga javára. Az ország gondjait azonban

JORDAN, i. m., 411-414.

157

Annales Placentini Ghibellini, 535-539; JORDAN, i. m., 411-413.

158
nem oldotta meg a tagliacozzói győzelem. Szicíliában még mindig lázadás
dúlt, és a lucerai arabok is ellenálltak. A felkelők azonban nem
reménykedhettek semmilyen jelentős külföldi segítségben. Apulia és
Basilicata néhány városában, Potenzában, Gallipoliban és Aversában, ahol
a lázadás már majdnem kitört, Károly győzelmének a hírére a Károlyhoz hű
polgárok lemészárolták Konradin híveit. Aki a lázadók közül meg tudott
szökni, a lucerai arabokhoz csatlakozott. Az ottani erőd hosszú hónapokon
át ellenállt Károly hadvezéreinek. Az uralkodó csak 1269 áprilisában
érkezett oda, hogy személyesen vezesse az ostromot, s az emberei még
akkor sem vették be a falakat. A blokádot azonban megszigorították. Végül
augusztus 28-án a kiéheztetett helyőrség megadásra kényszerült. Károly
megkímélte az arabok életét, de családostól szétszórta őket szerte a
királyság területén és elvette fegyvereiket. A várban található keresztény
lázadókat azonban kivégeztette.159
Valamivel jobban elhúzódott a szicíliai lázadás. A lázadók vezére,
Corrado Capece igyekezett rávenni Thüringiai Frigyest, jöjjön a
segítségükre, de hiába. Capecét azonban támogatták a sziget lakói, és
Károly hadvezére, Thomas de Coucy nem tudott mást tenni, mint tartotta
Palermót és Messinát. Ezután Károly Philippe és Guy de Montfort-t küldte
oda erősítéssel. Ők bevették és ki is fosztották a Catania és Siracusa
között fekvő Augustát. Akik megmenekültek a katonák kardjától, azokat
megkínozták és kivégezték. 1269 augusztusában Guillaume l’Estandart-t
bízták meg a szicíliai hadműveletek vezetésével, és neki egy év alatt
sikerült ellenőrzése alá vonnia az egész szigetet. Frigyes infáns és Federico
Lancia megadták magukat Girgentinél, de nekik megengedték, hogy
Tuniszba meneküljenek. A lázadók főserege Sciaccánál szenvedett
vereséget: ebben az erődben volt Corrado Capece főhadiszállása. Capece
Centuripa várába menekült, a sziget középső részébe, ott azonban 1270
kora tavaszán elfogták. Testvéreivel, Marinóval és Jacopóval együtt
Nápolyba vitték őket, ahol mindhármukat lefejezték.160
Károly még a kor viszonyaihoz képest is nagyon szigorúan büntette a
sziget lázadóit. Azt a parancsot adta embereinek, ne kíméljenek senkit,
akit fegyverrel a kézben fognak el. Akik megadták magukat, azoknak a
király döntésére kellett bízni magukat, vagy, ha akarták, a legfelsőbb
bíróságra is kerülhetett az ügyük. Konradin esete azonban jól mutatta,
milyen határozatokat hoz ez a bíróság. A lázadók által ellenőrzött
városokban amnesztiát kaphattak azok a polgárok, aki nem fogtak
fegyvert a király ellen, de a közöttük lévő németeknek, spanyoloknak vagy
pisaiaknak azonnal el kellett hagyni az országot. A lázadók tulajdonát
elkobozták. A feleségek eleinte megtarthatták birtokaikat és javaikat, de
később Károlyban felébredt a gyanú, pénzt küldöznek száműzött
férjeiknek. Ezért az ő javaikat is elkobozták, és csak csekélyke nyugdíjat
kaptak. Azonban már akkor is kivételeztek, és csakhamar megszületett a
döntés, az özvegyek visszakaphatják a tulajdonukat. A könnyed itáliaiak
159
JORDAN, i. m., 395-396. Galega Panzano provence-i trubadúr Károly szemére vetette,
sokkal kedvesebb a muszlimokhoz, mint a keresztényekhez. MONTI, Gli Angioini di Napoli
nella Poesia Provenzale, 418.
160
JORDAN, i. m., 396-397; LÉONARD, i. m., 72-73.
számára elviselhetetlenek voltak ezek az elnyomó intézkedések, mert
nagy gonddal véghez is vitték őket, és a végrehajtók többnyire a király
franciái voltak. Nagyon hatékonyan dolgoztak. Csakhamar az egész
királyságban rend uralkodott, még Szicíliában is. Tevékenységük azonban
keserű gyűlöletet hagyott örökségként maga után.161
Károly kormányzati politikája sem nyerte meg a sziget lakóit. Először
apró változásokkal átvette Manfréd közigazgatását. Konradin hadjárata és
a lázadások után azonban francia minta szerint szervezte újjá a királyságot
és a legfontosabb pozíciókba olyan franciákat ültetett, akikben
megbízhatott. Követőinek birtokokat adományozott. Mindennek megadta a
törvényes formát. Nem ismerte el sem Manfrédot, sem Konrádot, sem
előttük II. Frigyest (1245-től, amikor a pápa Frigyest formálisan is letette a
trónjáról) Szicília törvényes királyainak, így tehát adományaikat
érvénytelennek tekintette. A földbirtokosoknak be kellett mutatni az
adománylevelüket és igazolni, még 1245 előtt kapták a földet. Az ősi
családok legtöbbjének már réges-régen elveszett az adománylevele, vagy
sohasem iktatták be hivatalosan, sokan pedig a „bitorlók” uralkodása
idején jegyeztették be, vagy jegyeztették be újra birtokukat. Ezért tőlük
elvették a földet, s e földek meg a lázadóktól elkobzott birtokok lehetővé
tették, hogy a király újra nagy, eladományozható területek felett
rendelkezzék. A felszabadult földekből vagy hétszáz francia és provence-i
részesült, de Károly ügyelt rá, senki se jusson veszedelmesen nagy
birtokhoz, és sok földet királyi tulajdonban hagyott. Annak érdekében,
hogy a királyságban tartsa a francia telepeseket, és megakadályozza, az
itáliaiak külföldön összeesküvéseket forraljanak bevezetett egy törvényt,
amely szerint, ha valaki egy évnél tovább távol volt a királyságtól,
elkobozhatták a birtokait. Egyidejűleg feudális függésbe vonta a koronával
azokat a városokat, amelyek a bizánci idők óta városi autonómiát élveztek,
vagy közvetlenül, vagy egy magas rangú vazalluson keresztül. Ettől
kezdve tehát a városok tevékenységének legfontosabb területeit királyi
megbízottak vagy feudális felügyelők ellenőrizték. Csak Nápoly és néhány
északibb város maradt comune, bizonyos önálló politikai hatalommal, de
csakhamar ezek a városok is megtanulták, visszafogottan éljenek a
hatalmukkal.162
Károly megtartotta az elődei alatt is létezett főbb hivatalokat. A
főtisztviselők között ott volt a sereg főparancsnoka és az admirális, a flotta
vezetője, a főbíró, a protonotárius-logothetész, aki a királyi titkárságot
vezette, a kancellár, aki mindig egyházi személy volt és az okmányok fő
iktatója, a királyság főkamarása (kincstartója) és a sénéchal, a királyi
birtokok felügyeletével megbízott személy. 1259-ben Károly kettéosztotta
a protonotárius hivatalát, és 1272-ben üresen hagyta a kancellári széket: a
munkát egy alkancellár végezte. Károly a hadsereg vezetője mellé két
marsallt állított. Minden tartományt egy bíró ellenőrzése alá rendelt, ő
felügyelte a királyi tisztségviselőket, a királyi birtokokat és a vazallusok
birtokait is, és főként a helyi igazságszolgáltatásért és az adók helyi

DEL GIUDICE, Codice Diplomatico, II. k., 239, 250, 258, 322.
161

LÉONARD, i. m., 8-12, hasznos hivatkozásokkal.

162
behajtásáért volt felelős. Károly büszke volt igazságszolgáltatására, és a
politikai ügyek kivételével büszkesége indokolt is volt. Egy sor fennmaradt
rendelet igazolja, milyen szigorúan büntette az elnyomásban vagy
megvesztegetésben vétkes tisztviselőket, és milyen kemények voltak a
gyilkosság, a banditizmus és a tolvajlás elleni jogszabályok, és azok is,
amelyek a bűnözőket védelmezők ellen irányultak. Úgy tűnik, a polgári
bíróságok is hatékonyan és részrehajlás nélkül működtek. A főbíró
kötelessége volt, hogy körbeutazza az országot, meghallgassa a
tartományi bíróságok döntéseivel szembeni fellebbezéseket és a
tartományi főbíró és bírái elleni panaszokat.163
Távolabbi céljai elérése érdekében Károly teljes mértékben ki akarta
használni a királyságot. Az adók magasak voltak. Nagyjából megtartotta a
II. Frigyes által bevezetett adórendszert, amely egy sor közvetett adóból,
vám- és kikötői illetékből, valamint nyersanyagokra, feldolgozott
termékekre és raktározásra kivetett adóból állt. Frigyes legfőbb bevételi
forrása azonban a subventio generalis, a tulajdonra kivetett közvetlen adó
volt. Ez eredetileg feudális, rendkívüli adó volt, amelyet válságos időben
az ország védelme érdekében lehetett beszedni. Ezt a császár rendes évi
adóvá változtatta, mértéke a császár pillanatnyi szükségleteitől függött.
Alattvalói nagyon zokon vették ezt az adót, és Frigyes a halálos ágyán el is
törölte. Amikor a pápa felajánlotta Károlynak a trónt és kikötötte,
pénzügyileg nem szabad kihasználnia a királyságot, hanem vissza kell
térnie a Jó Vilmos király idejében alkalmazott módszerekhez, legfőképpen
erre az adóra gondolt. Károlynak azonban túlságosan is szüksége volt
pénzre ahhoz, hogy tiszteletben tartsa ezt a feltételt. Évente döntötték el,
melyik tartománynak mennyi adót kell befizetnie. A behajtás a főbíró
feladata volt. Miután kifizette és szigorúan elszámolt a közigazgatási
költségekkel, a maradékot a központi kincstárba kellett befizetnie. 1277-
ben Károly különválasztotta a kincstárat a főkamarás hivatalától (aki addig
kincstartó is volt), és a kincstár állandó székhelyéül a nápolyi Castello
dell’Uovót jelölte ki. Károly a vazallusaitól beszedendő különböző feudális
adók számát is megsokszorozta, és bevételeit növelte a büntető rendszer
is, amelyben a leggyakoribb büntetés a pénzbírság és a javak elkobzása
volt.
Mindezek az adók keményen sújtották az alattvalókat. Károly király
azonban jól tudta, ha nem növekszik az általános jólét, csökken a
beszedhető összeg. Hitt abban, a legjobb módszer a szigorú állami
ellenőrzés. Nem tiltották a magánvállalkozást, de e tevékenységet
rengeteg szabály nehezítette. Minden export-import tevékenység
folytatásához engedélyt kellett kérni. A gazdasági és kereskedelmi élet
minden területét felügyelők és adószedők figyelték árgus szemmel. Dél-
Itália annyi más meghódítójához hasonlóan valószínűleg Károly is
gazdagabbnak vélte az országot, mint amilyen az valójában volt.
Alábecsülte a déliek individualizmusát és azt, hogy nem szívesen
dolgoztak keményen egy idegen gazda javára. Károly nagyon sok

Uo., 82-83. A magas rangú tisztviselők teljes jegyzéke megtalálható: DURRIEU, Les
163

Archives Angevines de Naples, II. k., 189-213.

intézkedésének áldásos volt a hatása. A kereskedelmi bíráskodás
igazságos és gyors volt és a kereskedőket védelmezte a túlbuzgó
tisztviselők ellen is. A király megkísérelte a súlyok és mértékek
szabványosítását, és a pénzverés megreformálását. Közmunka-programot
dolgoztak ki. Az utakat rendszeresen javították, különösen a Nápolyból
Sulmonán keresztül haladó utat, amely az Abruzzókon át Perugiába és
Firenzébe vezetett, valamint a Nápolyt Beneventón át Foggiával és az
Adriai-tengerrel összekötő utat. Vásárokat és piacokat alapítottak. Különös
figyelmet szenteltek a tengeri kikötők karbantartásának és bővítésének.
Befejezték a Manfréd király által megkezdett Manfredonia építését.
Barlettát és Brindisit kibővítették, az utóbbi város kikötője számára maga
Károly tervezett új világítótornyot. Nápolyban is sok mindent építettek. A
kikötői bővítések bevallott célja az volt, a kikötők minél több hajót
vonzzanak oda, és azok minél több kikötői illetéket fizessenek.
Manfredonia is azért épült, hogy védelmet nyújtson az Adrián
kedvezőtlen időjárással küzdő hajóknak. Károly bátorította a
bányaművelést. 1274-ben a calabriai Longobucco királyi birtokon
megnyitották az ezüstbányákat, s ez évi több ezer font rúdezüstöt
jelentett a kincstárnak. Ugyanabban az évben egy magánvállalkozókból
álló csoport engedélyt kapott, hogy Reggio közelében bányát nyisson,
azzal a feltétellel, termelésük egyharmadát az államnak fizetik be. Károly
figyelmet szentelt a mezőgazdaságnak is. A királyi birtokok
juhtenyészeteibe Afrikából hozatott berber juhokat, gondoztatta az állami
erdőket, főleg, mert szüksége volt faanyagra a hajóépítéshez. Védelmezte
a parasztokat is. A királyi birtokok felügyelői és erdőkerülői nem járhattak
át a földjeiken, és az adószedők nem foglalhatták le a munkaeszközöket
vagy a teherhordó állatokat, ha a parasztok nem tudták kifizetni az adót.
Az uralkodó más kereskedelmi eszközökkel is növelhette bevételeit.
Nagy flottát építtetett, és kereskedőknek hajókat adott bérbe. A déliek
felháborodására bátorította a külföldi, különösen a toscanai kereskedőket
és bankárokat, hogy jöjjenek az országba. Ezek a személyek busásan
megfizettek a kapott kiváltságért, s a király úgy ítélte, a külföldiek
vállalkozóbb kedvűek és lendületesebbek a saját alattvalóinál, kivéve talán
az amalfibelieket. Károly ugyanakkor nem bátorította a zsidókat.164

164
JORDAN, i. m., 398-400; LÉONARD, i. m., 83-89. Az adókkal kapcsolatos fennmaradt
okmányok megtalálhatók: DE BOÜARD, Documents en Français des Archives Angevines
de Naples, Règne de Charles Ier: I, Les Mandements aux Trésoriers; II, Les Comptes des
Trésoriers.
 A király rendkívül érdeklődött a bonyolult közigazgatási szervezet iránt.
Fennmaradt iratok
bizonyítják, milyen gonddal
dolgozta ki a részleteket, és
ő maga ihlette az udvar által
kiadott számlálhatatlanul sok
rendeletét. Egyetlen más
középkori uralkodó, még
fivére, Lajos francia király
sem mélyedt el ilyen
mértékben a kormányzati
munkában. Károly nyugtalan
életet folytatott, szünet
nélkül utazgatott
királyságában,
tisztviselőinek és a
titkárainak pedig követniük
kellett. A nagy kíséret
kétségkívül hozzájárult
ahhoz, hogy szüntelen
mozgásban voltak, hiszen
egyetlen város sem bírt
hosszú ideig eltartani ilyen
sok embert. Csak uralma
vége felé összpontosította a
kormányzati munkát
Nápolyba, s alakította a
várost királyi fővárossá.
1269 után ritkán hagyta el a
királyságot: néhányszor Rómába ment, egyszer Toscanába, majd 1270-ben
csatlakozott Lajos király tuniszi keresztes hadjáratához. Élete vége felé
még egyszer ellátogatott Franciaországba. A tuniszi hadjáratba tartva
megállt Szicíliában, ezt leszámítva azonban sohasem látogatott el a
szigetre.165
Károly kormányzása hozzáértő és hatékony volt, rendet, igazságot és
némi felvirágzást hozott. Sohasem volt azonban népszerű alattvalói
körében, akik természetüknél fogva nem szerették a túl aprólékos,
mindenbe beavatkozó, ellentmondást nem tűrő kormányt, s főként azért
nem kedvelték, mert idegen volt. Károly, különösen 1258 után, nem bízott
meg az itáliaiakban, és felelős posztokon csak nagyon keveset alkalmazott
közülük. Tisztviselői csaknem mind franciák vagy provence-iek voltak. A
legfőbb tisztségviselők is zömmel Franciaországból vagy Provence-ból
származtak, a protonotárius kivételével, akinek a helye 1269-től 1283-ig
nem volt betöltve. Az 1269 és Károly uralma vége közötti időszakból 125
tartományi főbíró nevét ismerjük, s ezek közül – úgy tűnik – csak 25 volt

DURRIEU (Les Archives Angevines, II. k., 163-189) pontosan beszámol Károly
165

mozgásáról.
itáliai. Miután a kincstárat leválasztották a főkamarási hivataltól, a két fő
kincstartó egyikének itáliainak kellett lennie, és bizonyára voltak itáliaiak a
királyi titkárságon és a kisebb jelentőség jogi posztokon is. Minderre nyelvi
okok miatt volt szükség. A király azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a
francia legyen a kormányzati nyelv. Ez természetes volt, hiszen mind ő,
mind fő miniszterei francia anyanyelvűek voltak, de a döntés
meghozatalánál nem vették számításba, hogy az mennyire lesz kedvére az
itáliaiaknak és a szicíliaiaknak. Az itáliaiak attól sem voltak elragadtatva,
hogy oly sok földet adományozott franciáknak, és egyszer az itáliaiak közé
telepített francia és provence-i telepeseket. Erre jó példa volt a szerteszórt
lucerai arabok egykori lakhelyén létrehozott új közösség.166
Ha Károly tudott is a kormányzása által keltett elégedetlenségről, nem
méltatta figyelemre. Tudta, hogy jól igazgatja az országot, és úgy látszik,
hitt abban, alattvalói hálásak lesznek majd neki a rendért, és ha nyíltan
kimutatják elégedetlenségüket, majd a rendőrség és a bíróságok elintézik
a dolgot. Sohasem bocsátotta meg a szicíliaiaknak a hosszúra nyúlt
lázadást, s a sziget csak nagyon csekély mértékben részesült uralkodása
előnyeiből. Egyik ottani kikötőnek sem szentelt akkora figyelmet, mint a
szárazföldieknek s a szicíliai ipart sem támogatta. De a szicíliai királyi
birtokokat jól igazgatták, és a parasztok ugyanolyan védelemben
részesültek, mint a királyság bármely más részében. A szigetlakókkal
azonban ekkor még jobban éreztették, mint a Hohenstaufen uralkodók
alatt, a királyságnak csak egyik tartományát alkotják, amely jelentéktelen
a szárazföldi területekkel összehasonlítva. Nem volt bölcs Károlytól, hogy
olyan kevéssé értette meg a szicíliaiakat és azt, milyen mélyen vésődött
beléjük az őket ért rossz emléke.167
Ha Károly anyagilag csakis a királyságától függött volna, talán
körültekintőbb lett volna. Károly azonban erőt és önbizalmat merített
Itálián kívüli birtokaiból. Franciaországban apanázsként megkapta Anjou és
Maine jelentős jövedelmét. A két tartomány egységet alkotott, a
közigazgatás központja Angers-ben volt. A tartományokat a Károly által
grófi minőségében kinevezett bailli irányította, akinek alá volt rendelve a
központi pénzügyi iroda vezetője. A terület legnagyobb részét Károly
személyes birtokai alkották, amelyeket várurak és elöljárók igazgattak,
akik a helyi rendért és igazságszolgáltatásért is feleltek. A két grófság
vazallus urai a korban szokásos francia feudális jogokkal rendelkeztek, de
Károly emberei szigorúan ellenőrizték őket, és mindegyikük számára
ajánlatos volt évente legalább negyven napot Angers-ben tölteni, a bailli
szeme előtt. Károly jó viszonyban volt a francia egyházzal, de grófként
sohasem hagyta megnyirbálni saját jogait. Kötelességtudó és korrekt
alattvalója volt Lajos királynak, s Párizsban egy megbízottat tartott, aki az
érdekeit képviselte. Habár grófságaiba sohasem látogatott újra el, az
ügyeket figyelemmel kísérte. Beleegyezése nélkül csak kevés kinevezésre
és semmilyen nagyobb döntésre sem került sor. Angers, Párizs és itáliai
166
DURRIEU (i. m., 267-400) felsorolja a Károly által alkalmazott franciákat. A francia
nyelv használatáról lásd DEL GIUDICE, i. m., I. k., 17.
167
Szicília szigetéről lásd e könyv, 141-142. A Salso folyó osztotta két közigazgatási
egységre.
udvara között állandóan mozgásban voltak a futárok. Második házassága
meghozta neki Nevers, Auxerre és Tonnerre grófságok harmadát, néhány
apróbb észak-franciaországi birtokkal egyetemben (Montmirail, Alluyes,
Torigny, Brugny). Itáliából ezeket is a szokásos alapossággal igazgatta,
Károly halála után pedig az özvegy Margit királyné visszatért
Franciaországba, és maga vette át e birtokok irányítását.
Károly számára a francia birtokok azért voltak fontosak, mert jövedelmet
biztosítottak neki. Kiszámították, hogy francia birtokai bruttó jövedelme
itáliai királysága bevételeinek egyötödére rúgott, és nettó jövedelme
évente több, mint hatezer aranyuncia volt.168
Az említett birtokoknál még értékesebb volt Provence grófsága. 1257
óta semmi gondja nem volt a provence-iakkal, akik kedvenc alattvalói
lettek, s akiknek saját birtokain a legjobb állásokat juttatta. A provence-iak
pontosan megértették, uralma milyen előnyöket jelent a számukra. Amikor
Itáliába költözött, Provence kormányzását hű barátja, Adam de Luzarches
gondjaira bízta, aki idővel Sisteron püspöke lett. Adamot egy fő miniszter,
a sénéchal segítette, valamint egy tanács, amelyet Károly nevezett ki s
gyakorta újjászervezett: a juge-mage (a főbíró), a kincstartó, s később egy
adószakértő jogász is kisebb jelentőségű miniszterekkel, a maîtres-
rationaux-okkal. A kormányzati központ Aixben volt. A grófságot
kerületekre osztották, amelyek élén a baillik álltak egy baillif alatt. Károly
megtartotta a baillifeket, de csökkentette a hatalmukat. Kivette a kezükből
az igazságszolgáltatást, s egy bíróra bízta, aki egyben pénzügyi téren is
ellenőrizte a bailliket. A városokat, amelyeket megfosztott korábbi
municipiális önállóságuktól, elöljárók, viguier-ek alá helyezte. Ezeket is,
mint a baillifeket, egy-egy bíró segítette a munkában. Ahogyan kerülte a
királyságban az itáliaiak alkalmazását, úgy Provence-ban is Anjouból,
Maine-ből vagy Nápolyból származó emberekre bízta a legfőbb posztokat.
Amikor 1277-ben Adam de Luzarches meghalt, Károly összevonta
Provence irányítását a királyságéval. Provence attól kezdve úgy szerepelt,
mint a királyság egy tartománya, de megmaradtak különleges
intézményei. A provence-iek ezt szemmel láthatóan nem vették zokon,
kétségkívül azért, mert honfitársaik meghatározó módon szólhattak bele a
királyság kormányzásába, és Károly személyesen törődött a tartomány
boldogulásával. Jó oka volt rá, ez volt a fő jövedelmi forrása; a számítások
évi 20 ezer font aranyra teszik nettó jövedelmét. Provence szigorúan véve
a birodalom része volt, de az a tény, hogy a császári trón üres volt,
szerencsés módon megkímélte Károlyt attól, hódolnia kelljen egy felette
álló uralkodónak.169
Provence biztosította neki azokat az eszközöket, amelyekkel nagyratörő
terveit szándékozott megvalósítani. Mivel a Hohenstaufen-család kihalt, és
Károly országait ügyesen újraszervezte, elérkezett az idő, Károly, Szicília
királya, Észak-Itália legnagyobb részének hűbérura, Róma szenátora,
Anjou, Maine és Provence grófja felhasználja összegyűjtött gazdagságát,
hatalmát, és létrehozzon egy földközi-tengeri birodalmat.

LÉONARD, i. m., 75-77.

168

Uo., 77-80.
169
 IX. FEJEZET
A földközi-tengeri birodalom

Szicília királyai régóta álmodoztak arról, hogy megteremtsenek egy

birodalmat a Földközi-tenger keleti medencéjében. Robert Guiscard
megkísérelte megvetni a lábát az Adriától keletre. Családja azért
támogatta az első keresztes hadjáratot, mert Szíriában szerettek volna
gyarmatokat alapítani. Roger király Görögország meghódítását tervezte,
VI. Henrik császár, Szicília királya, felesége jogán szőtte terveit az egész
keleti császárság bekebelezésére. II. Frigyes nem kísérletezett görög
területek meghódításával, de igyekezett követelésének jogosságát
bizonyítani a Jeruzsálem királya és Ciprus hűbérura címekre. Manfréd
visszatért Robert Guiscard politikájához: sikerült megvetnie a lábát Korfu
szigetén és a szemközti szárazföldön. Az idők folyamán a mediterrán
birodalom gondolata egybeolvadt a keresztes hadjáratokéval. A pápát is
megbotránkoztatta a negyedik keresztes hadjárat, amelynek során a
keresztesek elfoglalták és kifosztották Konstantinápolyt. Amint azonban
létrejött a Latin Császárság, a görögök elveszítették a Nyugat irántuk
táplált rokonszenvét, mert makacsul megtagadták, hogy elfogadják a
hódítók uralmát és vallását. Innen azután már csak egy lépés volt az, hogy
az ilyen szakadárok ellen jogos és helyénvaló háborút indítanak, és e
háború keresztes hadjáratnak számít. Még Lajos király is – aki korára nem
jellemző módon úgy vélekedett, a keresztes hadjárat elsődleges célja a
szent helyek megszabadítása a hitetlenektől – egyetértett azzal, a Latin
Császárság megerősítése és a görög egyházszakadás megszüntetése
nagyban elősegítené a fő cél megvalósítását. Ezt csak megerősítette az a
tény, a Latin Császárság összeomlott, és a görögök visszahódították
Konstantinápolyt. Manfréd, amikor teljes támogatásáról biztosította a
száműzetésben élő latin császárt, abban reménykedett, ha a világ előtt
buzgó keresztesnek mutatkozik, kivédheti a pápaság ellenséges akcióit.
Sikerült is egy időre összekuszálnia a pápa terveit. Ha Manfréd nem lett
volna teljesen biztos abban, a pápaság előbb vagy utóbb meg fogja
támadni a királyságát, bizonyosan hadjáratot vezetett volna
Konstantinápoly ellen, és visszaültette volna trónjára II. Balduint. 170

Károly folytatta Manfréd politikáját. Egyik első ténykedése az volt,

sereget küldött Korfu és a szárazföldi erődök elfoglalására, amelyek
Helené királyné hozományát képezték. Manfréd annak idején e területek
kormányzását admirálisára, Filippo Chi-nardóra bízta. Amikor megérkezett
a hír, Manfréd Beneventóban meghalt, Chinardo a saját nevében
kormányzott tovább. Most, hogy lánya rabságban sínylődött Itáliában,
Mihály épeiroszi despota szerette volna visszakapni a hozományul adott
Lásd e könyv, 32-33, 38-39.
170
birtokokat, de nem volt elég erős ahhoz, hogy kiűzze Chinardót. Tekintélye
megmentésének érdekében felajánlotta Chinardónak sógornője, egy
éltesebb özvegy kezét, és kijelentette, a szóban forgó birtok most már e
hölgy hozományát képezi. Ez a boldog családi ügylet sem tartotta vissza a
despotát attól, hogy intrikáljon újdonsült sógora ellen, s végül
megszervezze meggyilkolását. Amikor azután 1266 végén Károly csapatai
megérkeztek, nem ütköztek komoly ellenállásba. Károly azzal érvelt, ha
Helené királyné az ő foglya, akkor a hozománya is automatikusan őt illeti.
Ezért kormányzóul a Chinardo család egy másik tagját, Gazzót nevezte
ki.171
Károly ambícióit azonban nem elégítette ki néhány sziget és város az
albán partokon. Konstantinápolyra vágyott. Károly itáliai hadjáratának
megindulásakor a francia udvarban egyszerre csak hátat fordítottak
Balduin ex-császárnak, aki minden reményét Manfrédba vetette. Balduin
szomorúan tért vissza Itáliába. 1267 májusában a pápánál járt Viterbóban.
Kelemen pápa megszervezte Balduin és Károly kibékülését, aki
megszakította toscanai hadjáratát, hogy találkozzék az ex-császárral.
Balduinnak nagy árat kellett fizetnie, hogy elnyerje az új király
támogatását, és nem volt abban a helyzetben, hogy lealkudjon a kiszabott
feltételekből. Meg kellett erősítenie Károlyt a Helené királyné hozományát
képező földek birtokában, át kellett engednie az akhaiai hercegség feletti
hűbéri jogokat és az Égei-tenger szigetvilága feletti hatalmat, a Velence
által birtokolt szigetek, Leszbosz, Khiosz, Szamosz és Amorgosz
kivételével, amelyek megmaradhattak Balduin fennhatósága alatt.
Balduinnak ezen kívül Konstantinápoly kivételével oda kellett adnia
Károlynak minden olyan terület egyharmadát, amelyet Károly hódít majd
vissza számára. Ráadásul Balduin fiának és örökösének, Fülöpnek el kellett
vennie Károly Béatrice nevű leányát, azzal a megkötéssel, ha Fülöp utód
nélkül halna meg, a császárságra támasztott jogai magára Anjou Károlyra
szállnak. Cserében Károly megígérte, egy éven át fenntart egy, kétezer
lovagból álló sereget, amelynek a feladata Konstantinápoly visszahódítása
lesz.172
Károly már kapcsolatban állt Vilmos akhaiai herceggel, akivel 1267
februárjában követeket is cserélt. A herceg örömmel fogadta új hűbérurául
és pártfogójául a hatalmas és tevékeny királyt a nincstelen száműzött
helyett, akinek költségeihez jelentős adományokkal kellett hozzájárulnia.173
Bár Vilmos felesége a szerencsétlen Helené királyné testvére volt, a
krónika nem jegyezte fel a hölgy érzelmeit. Amint Károly aláírta Balduinnal
a szerződést, uralkodói érdekeinek a képviseletére egy tisztviselőt küldött
az akhaiai udvarhoz. Vilmost rendkívül aggasztotta a bizánci hatalom
újraéledése, és szívesen megígérte a segítségét minden, a görög császár
ellen irányuló akcióhoz.174
171
PACHYMERES, De Michaele Palaeologo, 508; MILLER, The Latins in the Levant, 125-
126; LÉONARD, Les Angevins de Naples, 103-104.
172
Az egyezmény szövege megjelent: BOUCHON, Recherches et Matériaux pour servir à
une Histoire de la Domination française en Grèce, I. k., 33; MILLER, i. m., 126-127.
173
MILLER, i. h.
174
RUNCIMAN, History of the Crusades, III. k., 313, 331-332.
 Itt még nem ért véget a diplomáciai pókhálók szövögetése. Károly még
ugyanabban az évben követséget küldött Perzsiába a mongol ilkánhoz. Hét
évvel korábban az egyiptomi mamelukok legyőzték a mongolokat az ain-
dzsáluti döntő ütközetben, az utóbbiak azonban még mindig uralmuk alatt
tartották Szíria északi és Anatólia keleti részét, valamint Perzsiát és Irakot.
Károly attól tartott, a bizánciak szövetséget köthetnek a törökökkel és azt
remélte, a mongolok mindkét felet sakkban tudják tartani. A követek
szíves fogadtatásban részesültek, de a látogatás nem érte el a célját.
Abaga ilkán, aki nem sokkal előbb lépett atyja, Hulagu örökébe, nem
rokonszenvezett a franciákkal, felesége pedig Palaiologosz Mária bizánci
hercegnő volt, akit a mongolok Katun Despina néven ismertek, és
rendkívül tiszteltek.175 Károly nagyobb sikerrel járt, amikor Közép-
Európában nézett szövetséges után. A magyar királyság akkoriban Bécs
külvárosától a Balkán-félszigetig terjedt. Magában foglalta a mai
Szlovéniát, Erdélyt, Horvátország és Dalmácia nagy részét. Az idős magyar
király, IV. Béla, számos alkalommal megszállta Szerbiát és Bulgáriát.
Bosznia hercege a magyar király hűbérese és egyben a veje is volt. Béla
egyébként néhány évvel korábban felajánlotta, keresztes hadat szervez az
eretnek görögök ellen. Hasznos szövetséges válhatott volna belőle Közép-
Európában, ahol szomszédja, a cseh király, a császári korona felé
tekingetett. Alig értesült Károly Béatrice királyné haláláról, máris írt
Bélának, és megkérte legkisebb leánya, Margit hercegnő kezét. Ez a
hercegnő azonban szerzetesi fogadalmat tett, és szülei ezt tiszteletben
tartották. Az a szóbeszéd is járta, Margit elcsúfította magát, hogy
megmenekülhessen a nem kívánt házasságtól. Károly ekkor egy másik
javaslattal állt elő. Magyarország trónörökösének, a jövendő V. Istvánnak
volt egy fia, László és egy leánya, Mária. László megkaphatná Károly
Izabella nevű lányát, Mária pedig Károly legidősebb fiának, a jövendő II.
Károlynak, a jelenlegi salernói hercegnek lehetne a felesége. Béla király
beleegyezett a tervbe, és sor került a kettős esküvőre. A házasságok
következményeképpen került azután Anjou-dinasztia a magyar trónra.176
A Konstantinápoly elleni hadjárat előkészületeit Konradin Itáliába
érkezése szakította félbe. Károly nem gondolhatott keleti kalandra, amíg le
nem győzte a betolakodót. Az akhaiai herceg személyesen sietett Károly
segítségére és négyszáz lovasával jelen volt a tagliacozzói csatatéren.
A győzelem után felelevenítették régebbi terveiket, és szorosabbá vált a
szövetség Károly és Vilmos akhaiai herceg között, mégpedig nem egészen
Vilmos szája íze szerint. Vilmosnak két leánya volt, az idősebb, Isabelle,
volt az örököse. Palaiologosz Mihály bizánci császár feleségül kérte
Isabelle-t, fia, Andronikosz számára, és ha a franciák engedték volna,
Akhaia békésen csatlakozzék a bizánci császársághoz, talán az egész
görög történelem szerencsésebben alakul. Károly azonban mást gondolt.
Másodszülöttje, Fülöp számára kérte meg Isabelle kezét, és ragaszkodott
ahhoz, a házassági szerződést a Balduin császártól kicsikart
175
LÉONARD, i. m., 105-106.
176
II. Balduin lányának, Helené szerb királynénak az igényét − aki bár egy szakadár
uralkodó felesége lett, buzgón igyekezett előmozdítani a latin egyház ügyeit −
Viterbóban láthatóan nem vették tekintetbe.
engedményekhez hasonló feltételekkel kössék meg: eszerint, ha a
vőlegény utód nélkül hal meg, az örökség Károlyra száll. Balduin fia
esetében a záradék úgy-ahogy igazolható volt, mivel Balduinnak nem volt
más egyenes ági örököse.177 Ebben az esetben azonban a záradék
megfosztotta jogaitól a törvényes örökösnőt, s ez minden feudális
precedenssel ellentétben állt. Vilmosnak bele kellett egyeznie ebbe a
feltételbe, habár a dolog nagyon bántotta, és halálos ágyán, amikor a veje,
Fülöp már nem élt, titkos végrendeletet készített ifjabb leánya, Marguerite
javára.178
Károly 1270 nyarán szándékozott a tengeren át megindulni
Konstantinápoly ellen. A tavasz folyamán hajói felkészültek, és az adriai
kikötőkben gyülekeztek. Június 17-én megszületett a megállapodás az
akhaiai franciákkal, és aláírták a házassági szerződést Isabelle és Fülöp
között. Konstantinápolyban Mihály császár komolyan megrémült.
Kijavíttatta a városfalakat, újjászervezte a flottáját, kicsiny, de jól felszerelt
hajóhadat. Azt is tudta azonban, az ellene indított háború hírére minden
szomszédja összefog majd ellene. Nyugaton csak egyetlen szövetségese
volt, Genova, és ebben a városban most olyan guelfek voltak uralmon,
akik jó kapcsolatokat ápoltak Károllyal. Mihály ügynökei keményen
dolgoztak a keleti genovai gyarmatokon a ghibellin párt feltámasztása
érdekében, de még nem értek el sikereket. Amikor Manfréd fenyegette,
Mihály császár a pápa barátságát kereste, felkínálva neki az egyetlen
felkínálhatót: a konstantinápolyi egyház egyesítését a római egyházzal. IV.
Orbán – Manfrédtól félve – biztatta Mihályt. Kelemen pápa azonban nem
volt ilyen könnyen kezelhető: amint megszűnt a Manfréd képviselte
veszély, nem tartotta többé szükségesnek, hogy a szakadár császárral
tárgyaljon.
A pápa azonban egyre kevésbé bízott meg a győzedelmes Károlyban, és
már nem utasította teljesen vissza azokat az ajánlatokat, amelyekkel
Mihály folyamatosan elhalmozta. Különösen az okozott neki nagy örömet,
amikor a konstantinápolyi pátriárkától kapott baráti és tiszteletteljes
hangú levelet, s amikor Mihály – őszinteségét bizonyítandó – felajánlotta,
részt vesz a következő keresztes hadjáratban a hitetlenek ellen. Ekkor a
pápa úgy érezte, már ő diktálhatja a feltételeket. A császár javaslataira
1267. május 17-én elküldött válaszában hangsúlyozta, a görög egyháznak
feltétel nélkül el kell fogadnia a pápai felsőbbséget, mielőtt még bármilyen
politikai vagy egyházi tárgyalásra sort kerítenének. Kelemen valószínűleg
tudta, Mihály nem fogadhat el ilyen feltételeket. A trónjába kerülne, mivel
a büszke bizánciak keserű emlékeket őriztek a latinok vallásüldözéseiről,
és csak óvatos előkészítés után lehetett volna elébük tárni az egyesítés
kérdését. A levél elküldése után tíz nappal, amikor az még meg sem
érkezhetett, a pápa Viterbóban elnökölt a Károly és Balduin közötti
békéltető találkozón.179

177
MILLER (i. m., 129-130. és 252-253) a Margit javára készített végrendeletről.
178
MARTÈNE és DURAND, Thesaurus, II. k., 469 (Kelemen levele Mihályhoz);
PACHYMERES, i. m., 359-361; NORDEN, Das Papsttum und Byzanz, 448-457.
179
PACHYMERES, i. m., 361-362; Annales Januenses, 264; NORDEN, i. m., 265-266.
 1268-ban Konradin hadjárata megmentette Mihály császárt, de a
hadjárat bukása után nem sokkal meghalt Kelemen pápa. A megüresedett
pápai trón megfosztotta Mihályt attól a felsőbb hatóságtól, amelyhez
fellebbezhetett. Ugyanakkor jól ismerte a nyugati politikai eseményeket,
ismerte Lajos király mély vallásosságát és tekintélyét. Az 1269. év
folyamán gyors egymásutánban két bizánci követség járt Párizsban. Az
egyházegyesítéssel kapcsolatos, nem túl konkrét javaslatokat vittek
magukkal, és azt igyekezték hangsúlyozni, mennyivel kívánatosabb volna
az önkéntes egyesülés a kierőszakoltnál. Ez okos lépés volt Mihály
részéről. Lajos király nem kedvelte a szakadárokat, és a császár
javaslatáról egyszerűen csak jelentést tett a bíborosok testületének. A
Szent Kollégium válaszolt azután a császárnak, megismételve a néhai
pápa feltételeit.180 Ugyanakkor Lajos ráébredt a dolog sürgető voltára. Arra
vágyott, ismét a hitetlenek ellen indulhasson keresztes háborúba, és
gyorsan meg akarta valósítani nagy álmát, mert az egészsége hanyatlani
kezdett. Korábbi sikertelen keresztes hadjárata emléke is gyötörte. Most az
otthoni körülmények végre lehetővé tették, hogy elhagyja Franciaországot.
Természetesen számított öccse segítségére is. Ha Károly most kezd bele a
Konstantinápoly elleni hadjáratba, akkor – még ha az anyaszentegyház
érdekeit védi is – a dolog mindenképpen az ő keresztes hadjárata rovására
menne. Futárok indultak tehát Károlyhoz, tudassák vele a francia király
akaratát.181
Károly kínos helyzetbe került, szintén csodálta és tisztelte a bátyját, és
tisztában volt Lajos közvéleményformáló erejével is. Szicília királya nem
tehette meg, hogy nem csatlakozik franciaországi fivére keresztes
hadjáratához. Károly azonban nem akarta feladni saját keleti kalandját.
Egy darabig abban a hiú ábrándban ringatta magát, Lajos el fogja
halasztani a keresztes háborút, ezért tovább folytatta a Konstantinápoly
elleni diplomáciai és hadi készülődést. Azt is elhatározta, ha csatlakoznia
kell egy keresztes hadjárathoz, akkor annak olyan mohamedánok ellen kell
irányulnia, akiknek a meghódítása számára is közvetlen előnyökkel jár.
Szicíliával szemközt, a tenger túlsó partján terültek el Tunisz királyának,
Musztanszirnak a birtokai. Károly elégedetlen volt a királlyal. Tunisz II.
Roger ideje óta évi 34 300 aranybezantot fizetett adóképpen a szicíliai
királynak. Musztanszir úgy érezte, Manfréd bukása, és a dinasztiaváltás
felmenti az adó további fizetése alól. Ezen kívül befogadta Manfréd és
Konradin számos odamenekült hívét, és a szicíliai lázadóknak is segítséget
nyújtott. Musztanszir nem volt bigott muzulmán. Mind az udvarában élő
keresztény menekültek, mind az odalátogató keresztény kereskedők
szabadon gyakorolhatták vallásukat. Musztanszir azt is engedélyezte,
fővárosában egy domonkos kolostort létesítsenek. Az a hír járta, esetleg
áttér a keresztény hitre. Károly ügyesen Tuniszra irányította Lajos
180
STERNFELD, Ludwigs des Heiligen Kreuzzug nach Tunis und die Politik Karls I von
Sizilien, 164. skk.
181
STERNFELD, i. m., 201. skk.; nem meggyőző, amikor azt állítja, Károly nem tudott
fivére afrikai tervéről. Saba MALASPINA (i. m., 859) egyenesen kimondja, Károly rendezte
úgy a dolgokat, hogy Afrikát támadják meg; JOINVILLE, Histoire de Saint Louis, szerk. DE
WAILLY, 398-400.
figyelmét. Hangsúlyozta Tunisz fontosságát az Egyiptom és a muzulmán
Kelet elleni támadások szempontjából. Arról is szólt, Musztanszir hajlik a
kereszténység felé, de tart vezírei és imámjai ellenkezésétől. Egy kis
erőfitogtatás lehetővé tenné, Musztanszir legyőzze az ellenzéket, és
döntésre szánja el magát. Kétséges, hogy Károly őszintén hitt-e a tuniszi
király megtéríthetőségében. Tény, kapóra jött volna neki egy engedelmes
kliens király Tuniszban, és még jobb lett volna számára, ha a meghódított
Tuniszt hozzácsatolhatta volna saját birodalmához, hiszen így teljesen az
ellenőrzése alatt tarthatta volna a Földközi-tenger szorosait, és elejét
vehette volna a további szicíliai problémáknak.182
Lajos király hagyta, a testvére meggyőzze. Lelkesedését felszította a
lehetőség, hogy egy egész országot királyostul megszerezhet az igaz hit
számára, és a stratégiai indoklás is megalapozottnak tűnt. Tanácsosai
azonban nem voltak ilyen derűlátók. Csak kevesen helyeselték a király
újabb keresztes hadjáratának a gondolatát, de még ők is úgy látták volna
helyesebbnek, ha a király egyenesen Keletre megy, ahol a tengerentúli
lovagokra nagy nyomás nehezedett, és igencsak szükségük lett volna a
keresztény világ segítségére. Lajos király sok bizalmas barátja, többek
között életrajzírója, Joinville is megtagadta a hadjáratban való részvételt.
Ennek ellenére Lajos 1270 július elsején kiváló sereg élén elhagyta Aigues–
Mortes kikötőjét. Vele utazott három fia, a legidősebb fiú felesége, a veje,
Navarrai Tibald király és sok francia főnemes. A sereg zömét genovai hajók
szállították.
Habár a tuniszi hadjárat számos előnnyel kecsegtetett, Károly az utolsó
percig remélte, fivére lemond tervéről. Tudta, Lajos tanácsosai közül
többen ellenzik a háborút. Csak akkor függesztette fel a Konstantinápoly
elleni készülődést, és adta ki a parancsot, hogy a hajói Tunisz felé
induljanak, amikor a francia sereg már elindult. Időre volt szüksége ahhoz,
hogy az adriai kikötőkből Szicíliába gyűjtse hajóit. Július 8-án hagyta el
Nápolyt, ahol a nyár elejét töltötte. Július 13-án érkezett Palermóba, ahol
egy hónapig maradt, és várta hajói megérkezését. Augusztus 20-án
Trapaniban volt, a sziget legnyugatibb csücskében. Augusztus 24-én szállt
hajóra flottája élén, és a következő napon horgonyt vetett Tunisz előtt.
Azzal a hírrel fogadták, Lajos király aznap reggel meghalt.
A francia sereg július 17-én érkezett Tunisz közelébe. Senki sem
akadályozta meg a partraszállást, de Musztanszir király nem sietett
elébük, hogy bejelentse megtérését. Ehelyett visszavonult fővárosába, és
megerősítette a védelmi rendszereket. Lajos az ókori Karthágó romjai
között ütötte fel táborát, és látva Musztanszir ellenséges magatartását,
bölcsebbnek látta elhalasztani a közvetlen támadást és bevárni Károlyt. A
várakozás ideje alatt a tunisziak szünet nélkül támadták a tábort. Náluk is
sokkal hatékonyabban dolgozott azonban az afrikai nyár. A tikkasztó
hőségben, trópusi egészségügyi ismeretek nélkül a franciák sorra
megbetegedtek vérhasban és tífuszban. Nemsokára a sereg fele beteg
volt, vezetők és közkatonák egyaránt. Augusztus 3-án meghalt a király
182
STERNFELD, i. m., 237-348; RUNCIMAN, i. m., III. k., 291-292; HEFELE-LECLERCQ,
Histoire des Conciles, VI. k., I. 64-66. A fő forrás GUILLAUME DE NANGIS, Gesta Sancti
Ludovici (BOUQUET, R. H. F., XX. k.), 440-462. Lásd még Annales Januenses, 267-269.
másodszülött fia, Jean Tristan, aki húsz évvel azelőtt Damiettában
született, apja egyiptomi fogsága idején. Négy nappal később elhunyt a
pápai legátus. Akkor már Lajos és legidősebb fia, Fülöp is beteg volt. Fülöp
túlélte a krízist, de Lajos háromheti szenvedés után, augusztus 25-én
reggel meghalt.
Károly érkezése megmentette a francia sereget. Csapatai friss erőben
voltak, és jobban tudtak alkalmazkodni az éghajlati viszonyokhoz. Amint
hűvösebbre fordult az idő, Károly támadást intézett Tunisz városa ellen, és
két kisebb csatában legyőzte a tuniszi sereget. Ekkor kapta a hírt, Angliai
Edward vezetése alatt másik keresztes sereg is közeledik Tunisz felé.
Musztanszir békét kért. Október 30-án elkészült egy szerződés, amelyet
november elsején írt alá Musztanszir, Károly és Károly unokaöccse, az új
francia király. A szerződés értelmében Musztanszir magára vállalta a
háború költségeit (az összeg egyharmada Károlyt illette); beleegyezett
abba, az országában élő összes keresztény foglyot szabadon engedi,
Károlynak valamivel nagyobb évi adót fizet, mint amennyit elődei fizettek
a normann királyoknak, és megengedi Károly kereskedőinek kereskedőház
fenntartását Tunisz városában úgy, hogy a kereskedők oda szabadon be-
és kijárhassanak, és vallásukat is szabadon gyakorolhassák. Végül pedig a
szerződés szerint az összes politikai okból Tuniszba menekült embernek el
kellett hagynia a tuniszi királyság területét. A szerződés tíz évre szólt, és
minden jel szerint 1280-ban meg is hosszabbították.183
Károly számára olyan kedvezően alakultak a dolgok, hogy a
keresztesekben gyanú ébredt a becsületességével kapcsolatban. Arra
gondoltak, a keresztes sereg bevehette volna Tuniszt, de abban az esetben
Károlynak a francia és a navarrai királlyal, az éppen odaérkező angol
herceggel, a Szentszékkel, a genovaiakkal és számos nemes úrral kellett
volna osztoznia a zsákmányon. Nem csoda, ha Károly szívesebben látott
szerződéssel megkötött békét, amely neki juttatta a zsíros koncot. Amikor
november elején Edward herceg, unokatestvére, Cornwalli Henrik
kíséretében megérkezett, csalódottan vette tudomásul, a harc véget ért.
Edward továbbment a Szentföldre, Henriket azonban visszaküldte a francia
sereggel, hogy vegye át Gascogne kormányzását.184
A balszerencse a kedvező békekötés ellenére is tovább kísérte a
kereszteseket, és még Károlyt sem kímélte. A táborban a betegség egyre
több áldozatot szedett. A navarrai király megbetegedett, és Trapaniban
meg is halt. Amint a francia sereg a szárazföldön Calabriában utazott
hazafelé, Franciaország ifjú királynéja, Aragóniai Izabella leesett a lováról,
és Cosenzában belehalt sérüléseibe. Károly seregét is megtizedelte a
járvány, és Isten keze még a betegségnél is szörnyűbb módon sújtott le rá.
Amikor a keresztes flotta Tuniszból északra tartott, rettenetes vihar Szicília
nyugati partjánál elsodorta a hajókat. Tizennyolc hajó veszett oda,
közöttük Károly legjobb gályái. Sok hajó komoly sérüléseket szenvedett.

183
VILLANI (II. k., 203-204) ír a keresztesek elégedetlenségéről. Edward szerepéről lásd
POWICKE, King Henry III and the Lord Edward, II. k., 598-599.
184
GUILLAUME DE NANGIS, Gesta Philippi III (BOUQUET, R. H. F., XX. k.) 476-478, 482-
484; HEFELE-LECLERCQ, i. m., VI. k., I. 66.
Több havi munkára volt szükség ahhoz, hogy a kijavított flotta
Konstantinápoly ellen indulhasson.185
Károly számára Lajos halála komoly veszteség volt. Nem mindig értett
egyet bátyja politikájával, nem mindig osztotta aggályait, de leginkább
Lajosnak azt a végzetes elszántságát vette zokon, amellyel az állandóan
újabb és újabb keresztes háborúkba indult. Lajos azonban hűséges és
szerető testvér volt, akire mindig lehetett számítani. Franciaország új
királya gyengébb jellem volt. III. Fülöp csodálta nagybátyját, és amikor
vele volt, teljesen a befolyása alá került. De ragaszkodott anyjához is, és
Margit királyné sohasem bocsátotta meg Károlynak, hogy az övé lett a
teljes provence-i örökség. Lajos még 1263-ban rájött, a királyné
megeskette Fülöpöt, sohasem fog segítséget nyújtani Károlynak. Akkor
Lajos rendkívül megharagudott, és Fülöpöt az eskü visszavonására
kényszerítette. Lajos azonban halott volt, és halott volt az új király fiatal
felesége is. A Franciaországba visszatérő Fülöp mellett nem állt senki, aki
ellensúlyozhatta volna anyja befolyását. Károly nem számíthatott többé a
francia udvar támogatására.186
A francia sereg lassan haladt Itálián keresztül hazafelé. Károly egészen
Viterbóig kísérte unokaöccsét. Lajos királyt nagyon elszomorította, hogy a
bíborosok nem voltak képesek megválasztani az új pápát. Fülöp szerette
volna teljesíteni apja akaratát, és véget vetni a botrányos helyzetnek.
Károlynak ismét alkalma nyílott arra, rokonai kegyes vallásossága miatt
bosszankodjék. Neki ugyanis kapóra jött, hogy üres volt a pápai trón. Az is
világos volt azonban, a trónt előbb vagy utóbb be kell tölteni, és nem
engedhette meg magának, hogy ehhez ne adjon meg minden elképzelhető
segítséget. A két király 1271 márciusában majdnem egy hónapig maradt
Viterbóban. Akkori erőfeszítéseiket nem koronázta siker, de meggyőzték a
Szent Kollégium mindkét pártját a kompromisszum szükségességéről.
Néhány hónapi további civakodás után a két párt albizottságot állított fel,
amely végre megállapodott a liège-i fődiakónus, Tebaldo Visconti
személyében. Viscontit 1271. szeptember 1-jén választották meg pápának.
A királyok viterbói tartózkodására tragédia vetett árnyat. A francia
sereggel utazott Cornwalli Henrik, akit az angolok „németnek” neveztek,
mert a római király, Cornwalli Richárd fia volt. Többek véleménye szerint
ez az ígéretes ifjú volt hivatott arra, hogy egy napon beteljesítse apjának a
császári trónnal kapcsolatos igényeit. Károly kíséretében volt Guy és
Simon de Montfort, Leicester earljének, Simonnak két fia. Simon of
Leicester az angol korona elleni lázadóként halt meg. Henrik azt a
megbízást kapta Edward hercegtől, tárgyaljon Károllyal Henrik infánsnak,
Edward sógorának a kiszabadításáról, és tegyen kísérletet arra, a Montfort
család megbékéljen az angol királyi házzal. A Montfort-okban azonban
tovább élt a Plantagenetek iránti bosszú, s egy napon, amikor Henrik a San
Silvestro-templomban imádkozott, Guy beosont utána, és tőrével ledöfte.
Henriket sokan szerették, és halála szentségtörő körülményei
185
Margit királynéról lásd e könyv, 50-51. Fülöp király 1274-ben újraházasodott;
második felesége, Brabanti Mária véget vetett anyósa befolyásának. Lásd e könyv, 129.
186
HEFELE-LECLERCQ, i. m., VI., I. 66-67; PINZI, Storia della Città di Viterbo, II. k., 280-
292.
megrendítették a közvéleményt. Habár Guy egyike volt legaktívabb és
legsikeresebb embereinek, Károly arra kényszerült, hogy elűzze és
megfossza hivatalától és birtokaitól.187
A keresztes hadjárat befejezése lehetővé tette, Károly ismét kelet-
európai terveivel foglalkozzék. A Konstantinápoly elleni hadjáratot ugyan
el kellett halasztani, de igen sok más munka várt rá. 1271 elején meghalt
Mihály épeiroszi despota. Törvényes utóda, I. Niképhorosz igen sokat
fáradozott, hogy megtartsa örökségét fattyú féltestvére, János ellenében,
aki máris Neopatrasz ura, „hercege” volt, és a Thesszália ill. a Korinthoszi-
öböl között fekvő hegyi területeken uralkodott. Károly kihasználta a
testvérháborút, és kiterjesztette birtokait a hercegség északi területeinek
a rovására. Februárban csapatai elfoglalták Durazzót, és a nyár elején
mélyen behatoltak az albán szárazföld belsejébe. A következő februárban
Károly Albánia királyává kiáltatta ki magát, és általános helytartónak
Gazzo Chinardót tette meg, akit munkájában egy bíró és egy pénzügyi
szakember segített. A királyság a tengerparton terült el a montenegrói
hegyek lábánál, az Akrokeraunéi-foktól Alessióig terjedt hatalma, és a
belső területek törzsei felett némi ellenőrzést gyakorolt. Korfut és a vele
szemközti területeket valószínűleg külön kormányozták, nem pedig az
albán királysággal együtt. Eltekintve a stratégiai szempontoktól, Károly
nem nyert túl sokat balkáni birtokaival. A bevételek alig fedezték a
közigazgatás költségeit. Állandó gondok forrása volt, hogy a lakosokra rá
akarták erőltetni a latin kereszténységet, és bár Durazzo érseke latin főpap
volt, rossz viszonyban volt az általános helytartóval. Károly – bevált
politikájához híven, amely szerint helyi lakost nem alkalmazott magas
hivatalban saját szülőföldjén – Albánia és Korfu méltóságaival nápolyi
híveit jutalmazta. Az itáliaiak azonban nem szolgálták jól urukat és a
lucerai szaracénok, akiket az új királyságban helyőrségként helyezett el,
inkább rokonszenveztek az albán lakossággal, mint a kormányzattal.188
Mindezek ellenére Károly immár fontos tényezője volt a balkáni
politikának. Hamarosan barátokra talált a környező területek urai között,
akik Károllyal együtt remélték, meg lehet semmisíteni Palaiologosz Mihály
császárságát. Szerbiában, Károly új királysága közvetlen keleti
szomszédságában, Uroš I. István uralkodott. Felesége, Helené, Balduin ex-
császár leánya volt, aki buzgón toborzott híveket a latin egyháznak. A
Szerbiától keletre fekvő Bulgáriában Aszen Konstantin bolgár cár a
Palaiologosz Mihály által megvakíttatott és a hatalomból kitaszított IV.
János gyermekcsászár egyik nővérét vette el feleségül. Habár országaik
érdekei különböztek, mindkét királyné igyekezett rávenni a férjét arra,
vegyen részt minden olyan akcióban, amely a gyűlölt görög császár
megalázásához vezethet. Így hát Károly követeit mindkét udvarnál
szívesen fogadták. A Peloponnészosz immár Károly befolyása alatt állt.
1271 májusában került sor az akhaiai örökösnő és Anjou Fülöp
házasságára – a frigy azt jelentette, Károly befolyása tovább növekszik
ezen a területen. Ráadásul Vilmos herceg kötelességtudó vazallusnak
POWICKE, i. m., II. k., 609-610.
187

LÉONARD, i. m., 107-108; MILLER, i. m., 516-517, és Essays on the Latin Orient, 432-
188

433; BOURCART, L’Albanie et les Albanais, 98; NORDEN, i. m., 477-480.

bizonyult. Francia Görögország másik fontos embere, János, Athén
hercege, elismerte hűbérurául Vilmost és buzgón támogatta, habár
köszvénye megakadályozta abban, hogy katonai akciókban részt vegyen.
Még Neopatrasz görög hercege is – az ortodox egyház rettenthetetlen
védelmezője, míg Mihály szüntelenül Rómával kacérkodott – jó
kapcsolatban állt latin szomszédaival. Egyik lányát Athéni Vilmos, János
herceg testvére és örököse vette el, egy másik lányát pedig Uroš I. István
és a latin Helené királyné fia és örököse. Mivel Neopatrasz hercege
érdekelt volt a Korinthoszi-öböl kereskedelmében is, tanácsos volt, hogy
baráti viszonyt alakítson ki a szicíliai királlyal. Károly számára könnyű
feladatnak ígérkezett a Konstantinápoly elleni nagykoalíció létrehozása.
Óvatosan kellett azonban lépnie: még nem tudta, mit fog tenni az új
pápa.189

LONGNON, L’Empire Latin, 240-242; DIEHL, OECONOMOS, GUILLAND és GROUSSET,

189

L’Europe Orientale de 1081 à 1453, 204-206; MILLER, The Latins in the Levant, 131-133;
NORDEN, i. m., 480-485.
 X. FEJEZET
X. Gergely

Károly bölcsen tette, hogy óvatos volt. Az új pápáról nem lehetett

megfeledkezni. Tebaldo Visconti olyan kiváló jelölt volt, akinek a
személyében megegyezhettek a kompromisszumra törő bíborosok.
Visconti itáliai volt, Piacenzában született, de egyházi pályafutása
legnagyobb részét az Alpoktól északra, Németalföldön töltötte, és így nem
keveredett bele a közelmúlt politikai bonyodalmaiba. Megválasztásakor
éppen a Szentföldön tartózkodott, egy németalföldi keresztes csapat
vezetőjeként, amely Angliai Edwardot kísérte. Pápává választása számára
is meglepetés volt, és nem is igen akarta elhagyni Palesztinát. Pápaként
először enciklikákat bocsátott ki, amelyekben több segítséget kért a szíriai
keresztesek számára. Mielőtt visszaindult volna Itáliába, Akkóban tartott
utolsó prédikációja ezen a Szentírásból vett szövegen alapult: „Ha
elfelejtenélek, ó, Jeruzsálem, száradjon el a jobb kezem.” Egész uralkodása
alatt ez a gondolat, a keleti keresztes hadjárat gondolata éltette.
Az új pápa 1272 januárjában szállt partra Dél-Itáliában. Károly király
viselte gondját, mialatt áthaladt a királyságon, és bizonyára politikáról is
megpróbált tárgyalni vele. A pápa Viterbóba tartott, ahova február 10-én
érkezett meg. Beiktatását Rómában szerette volna megtartani. Károly,
mint Róma szenátora, odasietett a fogadására. A pápát március 27-én
koronázták meg, X. Gergely néven.190
Gergelynek bőven volt ideje arra, hogy végiggondolja politikáját. Trónra
lépése után négy nappal kiadott egy bullát, amellyel egyetemes zsinatot
hívott össze 1274. május elsejére. A zsinaton három fő témát kellett
megvitatni, az egyházi reformot, a konstantinápolyi és a római egyház
egyesítését és a hitetlenek elleni keresztes hadjáratot.191 Károlynak mindez
egyáltalán nem tetszett. Az egyházi reform kérdése egyáltalán nem
érdekelte, hacsak abból a szempontból nem, hogy csökkenti-e vagy sem
azt a befolyást, amelyet országa egyházára gyakorolhatott. Ő csak
egyetlen keresztes hadjáratra, a Konstantinápoly elleni hadjáratra vágyott,
az egyházegyesítés ügyében meginduló tárgyalások pedig arra
kényszeríthették volna, mondjon le erről a tervéről. Ugyanakkor
meglehetősen kényes dolog volt számára, hogy tiltakozzék egy ilyen
keresztény elkötelezettségű program ellen. Itáliában mindenképpen
szüksége volt a pápaság támogatására. Császár hiányában az utolsó pápa

190
Gregorii X Vita Auctore Anonymo Scripta (MURATORI, R. I. S., III. k., I, 599. skk.);
THROOP, Criticism of the Crusade, 12-15; HEFELE-LECLERCQ, Histoire des Conciles, VI. k.,
I, 67; POTTHAST, Regesta Pontificum Romanorum, II. k., 1651–1652.
191
X. GERGELY, Registres, szerk. GUIRAUD és CADIER, I. k., 55-56; HEFELE-LECLERCQ, i.
h.
nevezte ki Toscana császári helytartójává, és ő meg akarta tartani ezt a
címet. Nagy szüksége volt a pápa együttműködésére, ha továbbra is meg
akarta őrizni Itáliában a guelfekre gyakorolt befolyását. Ha pedig a pápa –
amint az hamarosan nyilvánvalóvá vált – császárt igyekezett találni,
Károlynak szintén a közelben kellett lennie, hogy képviselhesse saját
érdekeit. Mindezeken kívül pedig éppen nézeteltérése volt Genovával és
ebben az ügyben is a maga oldalán szerette volna tudni a pápát.
Károly kapcsolatai sohasem voltak túlságosan jók Genovával. Régebben
a liguriai tengerpart miatt volt vita közöttük, s habár Genova visszakapta a
kért területeket, és cserében nem akadályozta tevőlegesen Károly
bevonulását Itáliába, segítséget sem nyújtott neki. A város kormánya
névleg guelf volt, de a ghibellineket nem száműzték, és nem is
szándékoztak szövetségre lépni más guelf városokkal. Genovát bántotta a
Károly és Balduin ex-császár között létrejött egyezség is, hiszen
Genovának kiváló kapcsolatai voltak a bizánciakkal, amelyeket nem
szeretett volna elveszíteni, különösen most nem, mivel a Viterbóban aláírt
szerződés csak Genova gyűlölt vetélytársának, Velencének nyújtott
biztosítékokat. Genova nem segítette Konradint, de a város vezető
ghibellinjei tüntetőleg kivonultak Konradin üdvözlésére, amikor egy napra
Portofinóba érkezett. 1269 augusztusában a város kormánya, amelyet
módfelett aggasztott Károly toscanai hatalmának megnövekedése és
aggódott a szicíliai királyságban élvezett kereskedelmi kiváltságai miatt,
végül beleegyezett, hogy egy, Károllyal kötött szerződés alapján száműzi a
ghibellineket. Cserében a genovai kereskedők konzulátusokat és
kereskedelmi negyedeket alapíthattak Károly kikötőiben, és
adókedvezményekben részesültek.
Az egyezmény rövid életű volt. A genovaiak úgy mutatták ki
jóindulatukat a franciák iránt, hogy Lajos királynak hajókat kölcsönöztek a
tuniszi hadjárathoz. Amikor Genova hírt kapott a kereszteseket sújtó
betegségről és számos más bajról – amelyek természetesen a genovai
tengerészeket is sújtották –, a közhangulat a kormány ellen fordult. A
városból nem lehetett minden ghibellint száműzni, mert sokan voltak és
vezetőiknek, a Spinola és a Doria családoknak igen sok barátja élt a
városban. 1270. október 28-án, Szent Simon és Júdás napján egy hirtelen
lázadás megbuktatta a kormányt, és visszatértek a ghibellinek. Oberto
Spinola és Oberto Doria lett a város két kapitánya. Teljhatalmat kaptak és
támaszkodhattak a város és a nép vénei, valamint a néppárt tanácsaira.
Ezt a pártot a felkelés napjáról az „Áldott Simon és Júdás Apostolok
Szerencsés Társaságának” nevezték.
Az új ghibellin kormányzat nem akarta megszakítani a kapcsolatot
Károllyal. Gondosan megkülönböztették magukat a lombard és a toscanai
ghibellinektől. Genova élvezte a Károly által Tuniszban kötött szerződés
előnyeit olyan módon is, hogy a szerződés alapján sok, régóta fogságban
sínylődő genovait szabadon engedtek. Az a vihar azonban, amely a
keresztes flottát Tuniszból hazatérőben tönkretette, elsüllyesztett jó
néhány genovai hajót is, és súlyos károkat okozott a többiben. Károly, nem
túl nagylelkűen, a szicíliai partokra vetődött hajóroncsok és
kormányozhatatlanná vált hajók után megkövetelte az úgynevezett
mentési jutalmat és zsákmányt. Genova hiába tiltakozott. Néhány
hónappal később, amikor Károly a pápa koronázására Rómába ment,
Ottobuono dei Fieschi bíboros – aki szoros kapcsolatban állt a genovai
guelfekkel – találkozót szervezett Rómában Károly és a vezető guelf
száműzöttek között. Károly segítséget ígért nekik s azok cserébe,
visszatérésük esetére, Genova kapitányságát ajánlották fel neki. Az
egyezségről keringő hírek hatására Genovában a nép még erősebben
támogatta a ghibellin kormányt, de a hírek nyugtalanságot is keltettek. A
város kapitányai úgy döntöttek, a pápához fellebbeznek.192
Gergely pápának sok dolga volt. Őszinte, előítéletek nélküli ember volt
és fő feladatának a kereszténység boldogulását tekintette. Láthatóan nem
rajongott Károlyért, de mindig kész volt támogatni, ha az egyben az
egyháznak is a javára vált. Szeretett unokaöccse, Visdomino dei Visdomini
annak idején Károly egyik főbírája volt Provence-ban, és Károly csinált
belőle aix-i érseket. A pápa nagyon szerette Visdominót, és 1273-ban
bíborossá nevezte ki. Visdomino tanácsára provence-iakat fogadott a
szolgálatába, mint például Foulque de Puyricard-t, Károly egyik leghívebb
emberét, akit az anconai terület rektorává nevezett ki. Gergely nem
igyekezett csökkenteni Károly hatalmát, aki Róma szenátora és Toscana
császári helytartója maradt. Megújította azt az egyházi átkot is, amellyel
elődje sújtotta a makacs ghibellin városokat, Veronát, Paviát, Pisát és
Sienát. Lombardia nyugati részén Visdomino pápai legátusi minőségben
hadba kísérte Károly csapatait Monferratói Vilmos ellen, aki végzetes bajba
keverte magát, amikor Károly három küldött emberét, akiknek a feladata a
fegyverszünet megvitatása lett volna, megcsonkította.193
Gergely ugyanakkor nem szándékozott olyan színben tüntetni fel a
dolgokat, mintha a pápaság bármilyen formában függne Károlytól, és
mindenképpen véget akart vetni a guelf–ghibellin torzsalkodásnak, amely
akkorra már csaknem valamennyi itáliai várost megosztotta. Nagyon
elkeserítette, amikor rájött, a közvélemény Visdominót Károly
játékszerének tartja, ezért hazahívta a legátust a pápai udvarba, ahol a
bíborosi kalappal vigasztalódhatott. 1273 májusában Gergely megpróbálta
a döntőbíró szerepét játszani a firenzei guelfek és ghibellinek között egy
konferencián, amelyet az Arno folyó kiszáradt medrében tartottak. Elérte,
a ghibellinek átadják a guelf kormánynak azokat az erődöket, amelyekkel
még rendelkeztek a környéken, s ezért cserében szabadon visszatérhettek
Firenzébe. Amikor azután a guelfek – megsértve az egyezséget – rögtön
továbbadták az erődöket Károly embereinek, és továbbra is büntették a
ghibellineket, a pápa kiközösítette Firenzét, és kijelentette, a ghibellinekkel
rokonszenvezik. Úgy vélte, végleges megoldást csak egy új császár
megválasztása hozhat. Immár nemcsak Németországban uralkodott olyan
anarchia, amely mind az egyház, mind az állam biztonsága szempontjából
szükségessé tett valamilyen központi hatalmat, hanem a pápa is úgy
vélte, olyan császár, aki barátságosan együttműködik a pápával, Itáliában
192
Annales Januenses, 262, 272-273; CARO, Genua und die Mächte am Mittelmeer, I. k.,
213-233; JORDAN, L’Allemagne et Italie, 407-411.
193
Annales Placentini Ghibellini, 554-555; Annales Januenses, 273-274; POTTHAST,
Regesta, II. k., 1456.
egy csapásra megszüntethetnék a guelfek és a ghibellinek közötti
ellentéteket. A baj csak az volt, nehéz volt ilyen császárt találni.194
1272. április 2-án Angliában meghalt Cornwalli Richárd, római király. Fia
meggyilkolása után nem tudott többé megvigasztalódni. Halála
leegyszerűsítette a pápa gondjait. Habár régen mindenki számára világos
volt, hogy Richárdból sohasem lesz császár, a pápaság egyszer már
elismerte római királynak, és így elvágta minden további jelölt útját.
Richárd régi vetélytársa, Kasztíliai Alfonz még mindig római királynak
hívatta magát, és most úgy látszott, komolyan akarja venni a címet.
Itáliában azonban a legtürelmetlenebb ghibellinekkel szövetkezett, és így –
természetesen – a pápa nem ismerhette el igényeit. Ráadásul Kasztíliai
Alfonz mögött Németországban nem állt senki, és Gergely elhatározta,
bárki lesz is az új császár, annak rendet kell teremtenie Németországban.
Amint Alfonz hírét vette Richárd halálának, nagyképű levelet írt a pápának,
kérte címe elismerését és a koronázás megszervezését. Valószínűleg azt
ajánlotta fel cserében, magukra hagyja ghibellin barátait, és megtartja
Károlyt Észak-Itália helytartói tisztében. Gergely tapintatosan
visszautasította Alfonzot. Azt írta neki, a német választók feladata annak
eldöntése, ki legyen a római király.195
Közben a pápa sürgette a választófejedelmeket, üljenek össze és tegyék
a kötelességüket. Nehéz volt megfelelő jelöltet találni. Gergely olyan erős
emberre vágyott, aki egyben kellő tiszteletet tanúsít a pápa iránt. A német
hercegek viszont gyenge embert akartak, aki nem állítja helyre a rendet
Németországban. A környező országok uralkodói megint mást akartak. A
legnagyobb tekintélyű jelölt II. Ottokár, Csehország királya volt. A cseh
királyok, mint a német-római császárok mindenkori pohárnokai, a
választófejedelmek közé számítottak, habár néhány jogász, azon az
alapon, hogy nem voltak németek, vitatta ezt a jogukat. Ottokár kezén
ekkoriban azonban nagy német területek voltak, mert részben hódítással,
részben egy, magánál kétszer idősebb hölggyel kötött házassága révén
megszerezte a Babenbergek osztrák és stájer örökségét. Emellett a
pogány poroszok ellen, a teuton lovagokkal szövetségben vívott
hadjáratok eredményeként megszerezte Szilézia nagy részét, az északi
határvidékkel együtt, s így birtokai szinte az Adriától a Balti-tengerig
terjedtek. Jó viszonyban volt az egyházzal, és családja nem állhatta a
Hohenstaufeneket. Az utóbbi időkben – már a császárságra gondolva –
Ottokár irányt változtatott, a guelfekkel szemben foglalt állást, és leányát
Thüringiai Frigyessel jegyezte el. Ezután egy újabb fordulattal Károllyal és
a pápasággal kezdett barátkozni. Megkérte Gergelyt, bontsa fel leánya
eljegyzési fogadalmát, mert az így szabaddá vált lányt férjhez akarta adni
Károly legidősebb unokájához. Gergely ebbe bele is egyezett, és egy ideig
úgy látszott, Ottokár lesz Gergely jelöltje a császári trónra.196 Károly
194
X. GERGELY, Registres, 129-132, 328-329; JORDAN, i. m., 406-407.
195
X. GERGELY, Registres, 65-67. Alfonz levele nem maradt fenn, de levél tartalma
egyértelműen kikövetkeztethető Gergely válaszából.
196
HEFELE-LECLERCQ, i. m., VI. k., I, 68-69; JORDAN, i. m., 416. Genovában azt hitték,
Ottokár volt a pápa jelöltje. Egy cseh krónika, az Annales Ottokariani (M. G. H. Scriptores,
IX. k.) azt állítja, a német fejedelmek felajánlották a koronát Ottokárnak, aki azt
azonban mást gondolt. Kívánta Ottokár szövetségét, de Ottokár
császárként, stájerországi és észak-adriai birtokai révén, túl nagy
hatalommal rendelkezett volna Észak-Itáliában. Károly írt tehát
unokaöccsének, Fülöp francia királynak és megkérte, jelöltesse magát a
császári trónra. Ígérte, megszerzi Fülöpnek a pápa támogatását, és
biztosította arról, hogy az a hat nagyhatalmú uralkodó, aki ekkor
Európában rokoni kapcsolatban állt vele, szintén Fülöp jelölését fogja
támogatni. Ez nagyon ügyes elképzelés volt. Fülöp császárként biztosan
szeretett nagybátyjára bízta volna Itália kormányzását, s a bácsihoz fűződő
hála azután végre elnyomta volna anyja szerencsétlen befolyását. Károly
derűlátása azonban szinte már nem is volt normálisnak mondható:
teljesen félreismerte Gergely pápát, és arra sem gondolhatott komolyan,
hogy Kasztília és Aragónia uralkodói valóban támogatnák francia kuzinjuk
jelölését. Fülöpnek természetesen tetszett a terv. 1273 júliusában
követséget küldött a pápához, és kérte a támogatását. Gergely
tapintatosan válaszolt, de nem ígért semmit. Minden jót kívánt a követek
útján Fülöpnek, de elmondta, a kérdést még alaposan meg kell vizsgálnia.
Emlékeztette a francia követeket arra, hogy a jelöltek között még Kasztília
királya is ott van.197
Valójában Gergely nem akarta, hogy külföldi herceg legyen a császár.
Éppen ezért nagyon bölcsen már a cseh Ottokárt is törölte jelöltjei közül,
hiszen a német választóknak nem állt szándékukban őt választani. A
német hercegek között a legesélyesebb jelölt Bajor Henrik, Konradin
nagybátyja és örököse volt. Ő azonban, bár az örökségen testvérével,
Lajos pfalzi választóval osztozott, túl hatalmas volt, a császári címre pedig
egyáltalán nem vágyott. Testvére, Lajos, önmagát javasolta a császári
posztra. Mint Pfalz ura, egyike volt a hét választófejedelemnek, de
valószínűleg csak a saját szavazatára számíthatott volna. Szóba került
még Otto von Anhalt gróf is, ő azonban túlságosan jelentéktelen figura
volt. Végül a nürnbergi Burggraf,198 Frigyes (a Hohenzollern-család őse) az
elzászi tartománygrófot, Habsburg Rudolfot javasolta.
Rudolf jó jelöltnek tűnt. Mindenki ismerte széles körű tapasztalatait,
vallásosságát. Magas, szigorú, nyugodt, udvarias modorú ötvenöt éves
férfiú volt. Családja hagyományosan hű volt a Hohenstaufenekhez,
Rudolfot nem egy esetben átkozta ki az egyház a Hohenstaufen-
dinasztiának tett szolgálatai miatt. Az utolsó ilyen alkalom éppen az volt,
amikor egészen Veronáig kísérte Konradint.
Rudolf nem volt herceg, csak gróf, de igen gazdag. Családi birtokai
Északnyugat-Svájcban terültek el, ahol a Rajna, az Aar és a Luzerni-tó
között a legtöbb föld az övé volt. Nem sokkal korábban örökölte meg a
gazdag Kyburg grófságot, amely körülbelül a mai Zürich kantont foglalta
magában. Övé volt még Felső-Elzász nagy része is. Személyét tisztelték,
gazdag volt, de nem túl hatalmas. 1273 nyarán a németek szemében ő
volt a legelfogadhatóbb jelölt. A választófejedelmek azonban nehezen
visszautasította.
197
CHAMPOLLION-FIGEAC, Lettres des Rois, Reines etautres Personnages, I. k., 652.
198
Burggraf: a) a vár parancsnoka, a vár hűbérbirtokosa; b) birodalmi vagy tartományi
hivatalnok katonai hatáskörrel – a szerk.
döntöttek. A birodalom szabad városai máris bejelentették, csak olyan
személyt fogadnak el császárnak, aki megkapja az összes választó
szavazatát: elegük volt már a zűrzavarból és a bizonytalanságból, amely
csak a nagyuraknak kedvezett. Augusztusban Gergely szigorú levelet
küldött az elektorokhoz, kérte, meghatározott időn belül végezzék el
feladatukat, ellenkező esetben ő fogja kinevezni a római királyt. Rudolf
azzal gyűjtött híveket, hogy megígérte, a német hercegek engedélye
nélkül nem fogja elidegeníteni a korona birtokait.
A gyűlést 1273. szeptember 29-re tűzték ki. Szeptember 11-én a három
egyházi választó, a kölni, a mainzi és a trieri érsek nyilatkozatot adott ki a
pfalzi választófejedelemmel együtt, amely szerint ők négyen elfogadnak
bárkit, akit a többi választó közös akarattal megnevez. Úgy tűnik, meg
voltak győződve afelől, hogy János szász herceg és a brandenburgi őrgróf
már megegyezett Rudolf személyében. Cseh Ottokár még mindig a saját
megválasztásában reménykedett, és senkire nem volt hajlandó szavazni.
Nem is ment el személyesen a gyűlésre, hanem a bambergi püspökkel
képviseltette magát, akinek azt az utasítást adta, a lehetőségekhez képest
zavarja és késleltesse a gyűlés munkáját. A többi választó úgy vágott
vissza, hogy egybegyűlve kinyilatkoztatták: a cseh királyt nem illeti meg a
választófejedelmei jog, és hetedik elektornak a bajor herceget kell
megtenni. Így azután lehetővé vált a számukra, hogy egyhangúan
megválasszák Rudolfot. Rudolfot azután október elsején Frankfurtban
római királlyá kiáltották ki, október 24-én pedig megkoronázták
Aachenben.199
Gergely valószínűleg jobban örült volna Ottokár megválasztásának, de –
bár a cseh király dühös tiltakozó levelet intézett hozzá – melegen
üdvözölte a választófejedelmek egyhangú döntését.200 Még néhány
hónapba tellett, mire megadta Rudolfnak a formális elismerést, és csak a
rákövetkező év szeptemberében hívta meg római királyi minőségében
Rómába a császárkoronázásra. Addig is világossá tette, törvényes
királynak tekinti, és képviselőit is így fogadta a lyoni zsinaton.201
Rudolf megválasztása nagy reményeket ébresztett Németországban.
Noha ezek nem valósultak meg teljesen, Rudolf bölcs és tapintatos
kormányzása rendet teremtett az országban, és megvetette a következő
században bekövetkezett felvirágzás alapjait. Diadalmas háborúja Ottokár
ellen lehetővé tette, hogy maga és utódai számára birtokba vegye az
osztrák és stájer provinciákat, amelyek azután a Habsburgok későbbi
hatalmának az alapját képezték. Károly szempontjából Rudolf
megválasztása diplomáciai vereség volt. Tevékeny, választott császár léte
szükségszerűen aláásta tekintélyét Észak-Itáliában, és felbátorította
199
HEFELE-LECLERCQ, i. m., VI. k., 1, 69-71; JORDAN, i. m., 417-420. A választással
foglalkozó okmányokat kiadták: M. G. H., Constitutiones, III. k., 7-15. és KRAMMER,
Quellen zur Geschichte des Deutschen Königswahl, II. k., 1-12.
200
Úgy tűnik, Ottokár még a választás után is abban bízott, Gergely továbbra is
támogatja igényét. Az Olmützi Brúnó által a következő évben, közvetlenül a lyoni zsinat
előtt a pápának beadott, keresztes hadjáratokkal foglalkozó emlékirat nagyon ügyesen
támogatta Ottokár ügyét. Lásd THROOP, i. m., 105-106. Ottokár tiltakozásáról lásd M. G.
H., Constitutiones, III. k., 19.
201
Lásd e könyv, 109.
ellenségeit, akiknek az élén ekkoriban Genova állott. 1272 novemberében
Károly háborút provokált, amikor – a guelfek kivételével – elkobozta a
területein élő genovaiak javait és több genovait lefogatott. A genovai
kormány a pápához fellebbezett, aki elmarasztalta Károlyt, de a
genovaiaknak azt ajánlotta, juttassák ismét hatalomra a guelfeket.
Ugyanakkor saját keresztes terveit szem előtt tartva azon munkálkodott,
összebékítse Genovát Velencével. Ez a két város az elmúlt évtizedek során
a Földközi-tenger keleti medencéjében váltakozó szerencsével szünet
nélkül csatározott. A velenceiek hajlottak volna valamilyen egyezségre.
Egy, Genovához intézett, őszinte hangú jegyzékben elmondták, mindkét
városnak van egy veszedelmes szomszédja, aki csak akkor hagyná őket
békén, ha a két tengeri hatalom együttműködne. Bár az otthoni
kormányok szívesen vették volna a békét, kereskedőik keleti vetélkedése
túlságosan elmérgesedett, így hát a tárgyalások eredménytelenek
maradtak.202
1292 végén Károly és a genovaiak között nyílt ellenségeskedés tört ki. A
genovaiak keményen tartották magukat. Károly egyetlen sikere Korzika
szigetén a genovaiak birtokában levő ajacciói kikötő elfoglalása volt. 1273
őszén azonban erőteljesebb lépésekhez folyamodott, és Piemontból és
Toscanából is támadott. A genovaiak ez idáig nem keresték más ghibellin
városok szövetségét, abban a reményben, hogy így elnyerik a pápa
rokonszenvét. Gergely semmit sem tett értük, ezért azután október végén
szövetséget kötöttek Paviával és Astival, megígérve támogatásukat
Kasztíliai Alfonznak, aki Lombardiát akarta megszállni, abban a megkésett
reményben, hogy érvényt szerez választott császári igényeinek, mielőtt
még Németországban bármilyen választásra kerülne sor. Alfonz
haszontalan szövetségesnek bizonyult, Genova azonban belesodródott az
északi ghibellinek Anjou Károly elleni általános felkelésébe.203
A Genovával folytatott háború sokba került, és Károlynak a tuniszi
hadjárat után állnia kellett a flotta rendbehozatalának a költségeit is.
Konstantinápoly ellen addig nem indíthatott új hadjáratot, amíg Gergely
pápa nem hozta nyilvánosságra az egyházegyesítéssel kapcsolatos
elképzeléseit. Gergely ismerte a Keletet, és jobban megértette, mint nagy
elődje, II. Orbán óta bárki is, hogy a valóban sikeres keresztes hadjárathoz
szükség van a keleti keresztények jó szándékú együttműködésére.
Hiábavaló volt arról ábrándozni, hogy egy újjáélesztett Latin Császárság
segíthetne az ügyön. A múlt tapasztalatai az ellenkezőjét bizonyították.
Értékes szövetséges lett volna azonban egy olyan görög császárság, amely
önként alávetette volna magát Rómának. Gergely jól választotta meg a
pillanatot, mivel Mihály császár, akit minden oldalról ellenség vett körül,
rettegett egy Itáliából induló támadástól. Ha Károlyt csak úgy lehetett
semlegesíteni, hogy elismerték Róma fennhatóságát, akkor
Konstantinápolynak komolyan fontolóra kellett vennie a vallási
meghódolás kérdését. Mihály óvatos diplomata volt. Tisztán látta a pápai

CARO i. m., I. k., 319. közli a velencei démarche szövegét.

202

Annales Januenses 280-282; CARO, i. m., I. k., 265-278.

203
szövetség jelentőségét, de addigi törekvései, melyeket Róma tetszésének
elnyerésére tett, kudarcot vallottak.
Amikor az új pápa barátságos hangú levélben meghívta, vegyen részt az
egyházegyesítéssel foglalkozó zsinaton, Mihály azonnal válaszolt, habár
tudta, az egyesítés saját egyháza megalázását jelentené. Úgy tekintett az
egyházegyesítésre mint trónja megmentésének egyetlen eszközére és –
tévesen – azt remélte, népe meg fogja érteni: a politikai függetlenség
megéri az áldozatot.204
Gergely elég ravasz volt ahhoz, hogy rájöjjön: Konstantinápolyban az
egyesítés melletti fő érv a birodalom veszélyeztetett helyzete. Éppen ezért
nem volt hajlandó addig megoldani a császár politikai gondjait, amíg nem
kapott tőle végleges nyilatkozatot Róma egyházi fennhatóságának
elismeréséről. Erre a nyilatkozatra még azelőtt lett volna szüksége, mielőtt
a zsinaton a Konstantinápolyból érkezett küldöttek megvitatták volna az
egyházegyesítés részleteit. Közben Gergely enyhe nyomást gyakorolt
Mihályra azáltal, hogy megtiltotta a nyugati államoknak, többek között
Velencének, amely éppen szerződést készült kötni a császárral, hogy
ideiglenes egyezménynél többet kössenek vele. Arra is célzott a pápa,
nem lesz mindig módjában féken tartani Károlyt, akinek azonban
megtiltotta, bármilyen ellenséges lépést kezdeményezzen. Ehelyett
megkérte, minden Rómába tartó bizánci követet bocsásson át az országán.
1273-ban egész éven át folytak az egyházi tárgyalások. Az év végére
Mihály meggyőzte a pápát saját érzelmei őszinteségéről, de azt is nyíltan
megvallotta neki, az egyesítés eszméje nem túl népszerű
Konstantinápolyban. Hála a görög születésű ferences barát, Parasztron
János meggyőző taktikájának – akiben mind a pápa, mind a császár
megbízott, és akit a görögök is tiszteltek barátságos és kegyes modoráért
– és hála a chartophylax, Bekkosz Ióannész erélyének, akit sikerült
megnyeri az egyesítés ügyének, József pátriárka ellenkezése dacára
egybehívtak egy szinódust, amelynek a feladata a római Szentszék
elsőbbségét teljes mértékben elismerő nyilatkozat aláírása volt. A
nyilatkozatban el kellett ismerni a Rómához való fellebbezés jogát s azt, a
liturgiában említsék meg a pápa nevét. A nyilatkozat nem tért ki a
hitvallással kapcsolatban a filioque teológiai kérdésére: ennek
megvitatását a zsinatra hagyta. Mindez pillanatnyilag kielégítette a pápát,
aki formálisan is meghívott egy görög delegációt a zsinatra.205
Ezek a tárgyalások rendkívül ingerelték Károlyt. Engedelmeskednie
kellett a pápának, fékeznie kellett önmagát, a Konstantinápoly elleni
készülődést. Észak-Itáliában a Genovával folytatott háború mellett egyre
fokozódtak a nehézségei, és nem engedhette meg magának, hogy
szakítson a pápasággal. Még mindig abban reménykedett, az egyesítésből
nem lesz semmi. 1273. október 15-én végre megkötötték a házasságot
leánya, Béatrice és Tarantói Fülöp, Balduin ex-császár fia között, melyet
négy évvel korábban Viterbóban szerveztek meg. Balduin a házasságkötés
204
NORDEN, i. m., 471-472, 491-492; HEFELE-LECLERCQ, i. m., VI. k., 1,159-160;
CHAPMAN, Michel Paléologue, 113-114.
205
NORDEN (i. m., 499-520) részletes beszámoló a tárgyalásokról, bő hivatkozással;
HEFELE-LECLERCQ, i. m., VI. k., 1, 161-163, 167-168.
után néhány nappal meghalt, és Fülöp felvette a császári címet. Amikor
Gergely novemberben írt Fülöpnek és kérte, ne tegyen semmit, amivel
akadályozhatná a görög követeket, úgy írt neki, mint Konstantinápoly
császárának, és úgy szólt Mihályról, mint a görögök császáráról. Mindez
azonban csak puszta udvariasság volt, melyhez Fülöp nem sok reményt
fűzhetett.206
Mialatt Károly tétlenségre volt kárhoztatva, Mihály egyre hevesebb
diplomáciai tevékenységet fejtett ki. A bolgár cárnak meghalt a felesége.
1272-ben Mihály rávette, vegye el egyik unokahúgát, Kantakuzéné Máriát,
kedvenc nővére, Eulogia leányát. Ezek után némileg csökkent a feszültség
Bulgáriával, habár vita volt a menyasszony hozománya körül. Mihály
először Meszémbria tengeri kikötőjét ígérte Mária hozományául, azután
megtagadta a város átadását, azon a címen, a lakosai görögök, akiket nem
lehet akaratuk ellenére átadni. A bolgárok megtorlásképpen rátámadtak a
Bizánci Birodalomra, s amikor a támadás kudarcot vallott, követséget
küldtek Károlyhoz 1273-ban, de ez sem vezetett sehová. Szerbiával
Mihálynak nem sikerült házassági alapon szövetséget kötnie, mivel a terv
a latin származású szerb királyné ellenállásába ütközött. Két másik
diplomáciai siker azonban biztosította számára, hogy ki tudja védeni a
Balkán felől jövő támadásokat. A Duna mögötti fekete-tengeri sztyeppék
Nogaj tatár uralkodóhoz tartoztak, akihez 1266-ban Mihály egyik
törvénytelen lányát, Euphroszünét adta feleségül. Most újra megerősítette
és megújította a Nogajjal kötött szövetséget. Az 1272. évi bolgár inváziót
azért tudta olyan gyorsan megállítani, mert Nogajtól kért segítséget, és
együtt leckéztették meg Bulgáriát. Szerbia fékentartásához Mihály most
Magyarországgal szövetkezett. 1270-ben meghalt Károly barátja, IV. Béla,
akinek fia és örököse, V. István kun nőt vett feleségül. A kunok (polovecek)
pogány nomádok voltak, akik a tatárok elől kerestek menedéket
Magyarországon. V. István felesége, habár keresztény volt, a tények
szerint jobban hajlott a keleti, mint a nyugati kereszténység felé. Fia és
legidősebb leánya Károly két gyermekével házasodott össze, egy másik
leánya pedig a szerb trónörökösnek, a szenvedélyesen latin Helené
királyné fiának lett a felesége. Két másik magyar hercegnőt azonban,
valószínűleg anyjuk óhaja szerint, rutén ortodox hercegekkel jegyeztek el.
Most az ifjabbikat felajánlották Mihály fiának, Andronikosznak. A
házasságot szerződés pecsételte meg. István király 1272-ben meghalt; fia,
László inkább kun anyja, mint Anjou felesége befolyása alatt állt, de tartott
a cseh Ottokártól is, akinek területi hódításait buzgó latin térítés kísérte.
Fenntartotta hát a bizánci szövetséget.207
Mihály biztonságban érezhette magát a Balkánon. Diplomáciája
Görögországban viszont kevésbé bizonyult sikeresnek. Niképhorosz, az
épeiroszi despota, Angelosz Mihály fia, a császár egyik unokahúgát, a
bolgár cárné testvérét vette nőül. Anna rendkívül erélyes asszony volt,
férje ezzel szemben erőtlen, gyenge. János, Neopatrasz hercege,
Niképhorosz törvénytelen féltestvére sokkal jelentékenyebb figura volt. A

POTTHAST, Regesta, II. k., 1672; LONGNON, i. m., 242-243.

206

PACHYMERES, De Michaele Palaeologo, 317-318, 342-355.

207
császár úgy próbálta Jánost az ellenőrzése alatt tartani, hogy egyik
unokaöccsét, Andronikosz Tarkhaniótészt, összeházasította János
leányával, és megadta Jánosnak a szebasztoktratór címet. A hálátlan
unokaöcs azonban apósa ügyével azonosította magát, aki nem hódolt be
Konstantinápolynak. Mihály abban reménykedett, hogy Görögországban
görög szövetséget tud létrehozni a latinok ellen. Az eredmény azonban
csak a jelentéktelen euboiai háború lett. Ebben a háborúban vetett be
Mihály egy vicenzai származású fiatal kalandort, Licariót, aki ragyogó
parancsnoknak bizonyult, és fokozatosan meghódította a császár számára
a szigetet.208
Nyugaton Mihály Genovával állt kapcsolatban, és a városon keresztül
1273 végén megkereste Kasztíliai Alfonzot. Ekkor már bizánci aranyak
bátorították az észak-itáliai ghibellineket is.209
Károly számára dühítő volt, hogy a pápa megkötötte a kezét, s így
semmivel sem tudta ellensúlyozni Mihály lépéseit. Csakis abban
reménykedhetett, semmi sem lesz a tervezett egyházegyesítésből. A
Balduin ex-császárral kötött szerződés szerint 1274 nyara előtt kellett
volna visszahódítani a birodalmat. A pápa most megtiltotta az ígéret
teljesítését, de engedélyezte, a szerződés szabta határidőt egy évvel
kitolják. 1275-re már világosan ki kellett derülnie, csatlakozik-e Mihály
egyházával a római egyházhoz. Nem ártott, ha a görögök tudatosították
magukban: mi vár reájuk, ha nem csatlakoznak.210
1273 tavaszán Gergely elhatározta, zsinatot tart Lyonban. Nem szívesen
hagyta el Itáliát, azok a hatalmak azonban, amelyeknek az érdeklődését
fel akarta ébreszteni egy keresztes hadjárat iránt, az Alpoktól északra
helyezkedtek el. Ezen kívül olyan helyen akarta megtartani a zsinatot, ahol
Károly nem gyakorolhatott nyomást a küldöttekre. Nem volt elégedett
Károllyal. Úgy gondolta, Károly miatt vannak problémái Genovával is. 1272
őszén a pápát meglátogatta régi barátja, Angliai Edward, aki a Szentföldről
tartott hazafelé, hogy elfoglalja atyja trónját. Edward rendkívül fel volt
háborodva, hogy unokatestvére gyilkosa, Guy de Montfort még nem nyerte
el méltó büntetését, hanem még mindig szökésben volt és apósa,
Ildebrando Aldobrandeschi, a dél-toscanai guelf vezér védelmét élvezte.
Azt is gyanították, Montfort-t Károly megtartotta jóindulatában. Gergely
1273 júniusában elhagyta Orvietót, ahol általában tartózkodott, és Lyonba
indult. Firenzén átutaztában megpróbálta összebékíteni a helyi guelfeket
és ghibellineket. Erőfeszítései nem vezettek eredményre, mert elutazása
után a Károly által támogatott guelfek nem tartották be az egyezséget. A
pápa ugyanakkor nem akarta törésre vinni a dolgokat Károllyal, mert meg
akarta jutalmazni, amiért nem támadta meg Konstantinápolyt, és fel
akarta ébreszteni az érdeklődését egy szentföldi keresztes hadjárat iránt
is.211
A pápa impozáns kíséretével november elején érkezett Lyonba. Néhány
hónapot a zsinat előkészítésével töltött, írt a Nyugat minden főpapjának,
208
Uo., 308-309, 322-324, 410.
209
Annales Placentini Ghibellini, 553; CARO, i. m., I. k., 288; CHAPMAN, i. m., 96.
210
X. GERGELY, Registres, I. k., 123; NORDEN, i. m., 518. és 2. jegyzet.
211
POWICKE, i. m., II. k., 609-611. Lásd e könyv, 98.
és meghívta őket azokra az előkészítő tárgyalásokra, amelyeken a
keresztes hadjárat kérdését vitatták meg. A szakértők jelentései már a
pápa birtokában voltak: valamennyi szakvélemény azzal foglalkozott,
miként lehetne újra népszerűvé tenni a keresztes mozgalmat. Gergely
teológusokat is meghívott, hogy segítségére legyenek a görögökkel
folytatandó vitában. Ezek között volt Aquinói Tamás is, aki értekezést írt a
görögök tévelygéseiről. Ebben az időben Tamás Nápolyban élt, és nem volt
túl jó viszonyban Károllyal. Amikor Nápolytól nem messze, unokahúga
magenzai kastélyában, útban a zsinat felé megbetegedett, arra
gyanakodtak, esetleg Károly mérgeztette meg. Tamás nagybetegen
folytatta útját, és Fossanuovában, Aquino közelében halt meg, 1274.
március 7-én. Dante meg volt győződve Károly bűnösségéről.
Elképzelhető, Károly attól tartott, Aquinói Tamás bepanaszolja a pápánál,
bár nincs bizonyíték arra, hogy a nagy egyházdoktor nem természetes
halállal halt meg.212
Gergely pápa 1274. május 7-én, hétfőn, háromnapi böjtölés után
személyesen nyitotta meg Lyonban a tizennegyedik ökumenikus zsinatot.
Tizenhárom királyt hívott meg a zsinatra, Franciaország, Anglia, Skócia,
Norvégia, Svédország, Magyarország, Csehország, Kasztília, Aragónia,
Navarra és Örményország uralkodóit, valamint Szicíliai Károlyt, akiről
tudta, nem fog eljönni és a római királyt, akit hivatalosan ugyan még nem
ismert el, de aki már követeket küldhetett a zsinatra. A királyok sajnálatos
módon – egy kivételével – lemondták a részvételt. A távolabb élők
esetében a pápa nem is számított másra, de a francia király, aki Lyon falai
alatt várta, majd köszöntötte és bekísérte a városba, szintén nem jelent
meg. Angliai Edward, akire a pápa különösen számított, azzal bújt ki a
meghívás alól, saját koronázásának az időpontját a zsinat idejére tette, és
így a vezető angol főpapok sem tudtak a zsinaton megjelenni. Kasztíliai
Alfonz megkísérelte, hogy találkozzék a pápával, mialatt az Lyonba tartott,
de ő maga nem szándékozott a zsinaton részt venni. A megjelent királyi
személyek közül ketten sikertelen trónkövetelők voltak, a címzetes latin
császár, Fülöp és Antiochiai Mária hercegnő, aki Jeruzsálem trónjára tartott
igényt. Az egyetlen koronás uralkodó a hetvenkedő, öreg katona, Aragóniai
Jakab volt, akit őszintén érdekeltek a keresztes háborúk. Ő azonban
hamarosan úgy ítélte, a pápa tervei realitást nélkülöző, amatőr tervek, és
különben sem lelkesedett a zsinat szigorú és ájtatos légköréért.
Hamarosan visszatért szeretője, Berengária úrhölgy karjaiba, és semmit
sem ígért a pápának. Két évvel később, Gergely által kiközösítve halt meg,
mert megszöktette egy vazallusa feleségét.
A zsinat először egyházi reformokkal foglalkozott. A legtöbb ügy pusztán
főpapok és apátságok közötti vitákról szólt. Csak néhány kérdés érintette a
kiközösítések és az egyházi átok témáját. Elfogadtak egy nagyon fontos
szabályt, amelynek az volt a célja, hogy megakadályozza a további
interregnumot a pápai trónon. A jövőben a pápa halála után a
bíborosoknak csak tíz napig volt szabad távollevő kollégáikra várni.

212
VILLANI részletesen leírja Aquinói Szent Tamás megmérgezésének a történetét (IV.
k., 195), és Dante a Purgatóriumban hitelt ad neki (XX. 68-69).
Konklávéba kellett gyűlniük, nem volt szabad kapcsolatot tartaniuk a
külvilággal, amíg meg nem választják a pápát. Minél tovább halasztották a
választást a bíborosok, annál sanyarúbb életkörülmények közé jutottak, és
nem kaphattak sem fizetést, sem javadalmazást, amíg a pápai trón üresen
állt. A zsinat következő témája a keresztes hadjárat volt. Az uralkodók
távolléte miatt nem lehetett gyakorlati döntéseket hozni, és amikor azután
Aragóniai Jakab is elutazott, a légkör nyomasztóvá vált. Érard de Saint-
Valéry, a francia király követe, Jakab felháborodására már közölte, az
általános keresztes hadjárat nem más, mint hiú ábránd, és megjegyzését
nem követte zajos tiltakozás, pusztán néma csend. A pápa csak annyit
tehetett, új szabályokat fogadott el, amelyek a keresztes hadjáratra
elkölthető adók beszedésére vonatkoztak. Ez azután mind az európai
királyok, mind pedig alattvalóik szemében még népszerűtlenebbé tette a
keresztes háborút. A pápa ezen kívül az itáliai tengerparti városoknak
megtiltotta, hogy fegyvereket vagy nyersanyagot adjanak el a
szaracénoknak, és elrendelte, keresztény hajó hat évig nem futhat be
mohamedán kikötőbe. E szabályok betartása lehetetlen volt.
Valamivel sikeresebb volt Gergely a diplomáciai tárgyalások során. A
keresztes háború előfeltételeként feltett szándéka volt, a békét és a rendet
Európában helyreállítja. Az európai uralkodóknak megparancsolta a
háborúskodások beszüntetését. Ezt a parancsot persze nem hajtották
végre teljesen, de a legösszeférhetetlenebb hercegek némelyike, mint
például a spanyol királyok és a cseh Ottokár, legalább egy időre
elcsendesedett. Jó példával elöl járva a pápa mindenkivel elismertette
római királynak Habsburg Rudolfot.213 Legnagyobb diplomáciai sikere
azonban a görög egyház meghódolása volt.
Annak ellenére, hogy Konstantinápolyban nőttön-nőtt az ellenérzés,
Mihály császár rászánta magát, elfogadja a pápa feltételeit. József
konstantinápolyi pátriárka még a Parasztron János által kidolgozott, nem
túl szigorú formula elfogadását is megtagadta. 1274 januárjában Józsefnek
megparancsolták, vonuljon vissza a periblétoszi kolostorba. Azt ígérték
neki, ha nem kerül tető alá az egyesítés, akkor ismét teljes pátriárkai
hatalommal léphet fel, azzal a feltétellel, hogy nem jár el fegyelmi úton az
uniót hirdetőkkel szemben. Ha az egyesítést aláírják, akkor választhat:
vagy elfogadja az új helyzetet, vagy lemond, és a kolostorban marad.
Mihály eközben biztosította papjait, a rítusokban nem lesz változás, és
sem pápai legátus, sem más pápai képviselő nem teszi be a lábát
Konstantinápolyba. A pápa azt javasolta, elég, ha a birodalom és az
egybegyűlt konstantinápolyi papság a római egyházhoz való csatlakozási
szándékát azelőtt nyilatkozza ki, mielőtt Rómából megérkeznének a
különleges legátusok. Mihály ráébredt, ez felkeléshez vezetne, és úgy
döntött, inkább ő küldi el teljhatalmú megbízottait Lyonba.
A küldöttség két gályán indult el március elején. Az elsőn utaztak az
egyházi személyek, Germanosz ex-pátriárka, Teophanész nikaiai
213
HEFELE-LECLERCQ, i. m., VI. k., I, 168-172; Jakab aragóniai királynak a zsinaton
játszott eleven és hangoskodó szerepéről lásd Chronicle of James I of Aragon, FORSTER
ford., II. k., 639-654. HEFELE-LECLERCQ megadja a kánoni könyveket, i. m., VI. k., I, 181-
209.
metropolita és a császár személyes megbízottja, Geórgiosz Akropolitész
főlogothetész. A második hajón két másik magas rangú udvari tisztviselő
utazott, titkárok és hivatalnokok csapatával, valamint a pápának szánt
ajándékokkal. A Malea-foknál a hajók viharba kerültek, és a második gálya
hajótörést szenvedett a sziklákon. Az utasok és a rakomány odaveszett,
csak egy tengerész élte túl a hajótörést. Így a június 24-én Lyonba érkező
delegáció kevésbé volt fényes, mint amilyennek szánták. A küldöttség
személyi összetétele sem tett túl jó benyomást. Geórgiosz Akropolitész
kiváló államférfi és tudós volt, de az egyházi személyek közül a nikaiai
metropolita nem volt jelentős személy, Germanosz pedig, habár 1266-ban
valóban pátriárka volt, néhány hónap múlva hozzá nem értés és
indiszkréció miatt lemondásra kényszerült. Sokat elárult az a tény is, hogy
Mihály nem talált tiszteletre méltóbb egyházi személyeket erre az
alkalomra.
A pápa és a bíborosok nagy ceremóniával üdvözölték a követséget,
amely három levelet adott át a pápai titkárságnak. Az egyiket a császár, a
másodikat legidősebb fia, Andronikosz, a harmadikat pedig vezető görög
püspökök egy csoportja írta. Öt nappal később, Szent Péter és Pál ünnepén
olyan egyházi szertartásra került sor, amelyet részben görögül celebráltak.
A szertartás alatt a görög egyházi személyek csatlakoztak a görög
szertartású katolikus calabriai püspökökhöz, és együtt énekelték a
hitvallást, amely magában foglalta a filioque formulát, melyet háromszor
megismételtek. Észrevették, a nikaiai metropolita abbahagyta az éneklést,
amikor ehhez a kifejezéshez értek.214 Az egyesülés formális szertartására
július 6-án pénteken került sor. A pápa kifejezte afeletti örömét, a görögök
saját jószántukból tértek engedelmességre, és először is latin fordításban
felolvasta a Bizáncból érkezett három levelet. A császár levele tanúsította
a római hitvallásba vetett hitét, és elismerte a római egyház elsőbbségét,
felajánlva egyben engedelmességét is. A császár azt kérte, a görög egyház
megőrizhesse az egyházszakadás előtt használt hitvallását, s
megtarthassa meglevő szertartásait, amennyiben azok nem ellenkeznek
Isten parancsaival, a Szentírással, a zsinatokkal és az egyházatyákkal. Fia
levele is hasonló mintára készült. A püspököké először utalt arra, milyen
őszinte erőfeszítéseket tett a császár az egyesítés érdekében, bejelentette
a püspökök szándékát, minden olyan tiszteletet megadjanak a pápának,
amely elődeit megillette az egyházszakadás előtt. Ez utóbbi levél nagy
gonddal lett megszerkesztve s nem kötelezte el túlságosan aláíróit. Ekkor
a főlogothetész mint a császár személyes és teljhatalmú megbízottja
megesküdött ura nevében, megszünteti az egyházszakadást, elfogadja a
római egyház, mint az egyedüli igaz egyház hitvallását és tanításait,
elfogadja a római egyház fennhatóságát s annak mindenben
engedelmeskedni fog. A pápa szerette volna megkapni az eskü leírt és
aláírt példányát, de ilyesmi nem létezett, talán elveszett a hajótöréskor.
Amikor a főlogothetész megismételte az esküt, a pápa ünnepélyesen Te
Deumot intonált, és ő maga tartotta a szentbeszédet, amelynek alapjául

214
PACHYMERES, i. m., 384-396; NORDEN, i. m., 520-522; HEFELE-LECLERCQ, I. m., VI.
k., I, 172-173; CHAPMAN, i. m., 109-112.
Szent Lukács evangéliumából Krisztus szavait választotta: „Vágyva
vágytam rá, hogy ezt a húsvéti bárányt elköltsem veletek.”215 Ezután
elénekelték latinul és görögül az apostoli hitvallást, és kétszer elismételték
a szavakat „qui ex Patre Filioque processit. Az egyházszakadás hivatalosan
véget ért.216
A következő hétfőn a pápa olyan küldöttséget fogadott, amelynek
legalább annyira örült, mint a görögökének. A Perzsiában élő mongolok
ilkánja tizenhat követet küldött a pápához. A küldöttség július 4-én
érkezett meg. A látogatás célja a keresztény nemzetekkel való szövetség
megteremtése volt a mohamedán mamelukok ellen. Gergely minden
lehető módon bátorította őket és nagyon boldog volt, amikor az egyik
követ a kíséretében levő két emberrel együtt kérte, és megkapta a
keresztségét. A pápa azonban kegyes ígéreteken kívül semmi mást nem
tudott felajánlani az ilkánnak.217
Gergely elégedett volt a zsinat eredményeivel. Való igaz, hogy nem
született konkrét döntés egy keresztes hadjáratról, de ő hitt abban, az
egyházegyesítés nemcsak önmagában értékes valami, hanem megkönnyíti
az összes további keresztes hadjárat dolgát is, hiszen ismét megnyitja az
Anatólián át vivő szárazföldi utakat. Ráadásul az uralkodók egy kissé
szégyellték magukat, hogy nem segítettek a pápának. Fülöp francia király
a következő évben felvette a keresztet, és körülbelül vele egy időben
ugyanezt tette Rudolf király is, aki cserében megkapta a
császárkoronázásra vonatkozó ígéretet. A pápa közben folytatta békéltető
tevékenységét. 1275 májusában találkozott Kasztíliai Alfonzzal Beaucaire-
ban, Provence határán és sikerült meggyőznie, mondjon le a római királyi
címről, és arról az igényéről, hogy az itáliai ghibellinek vezetőjének
tekintsék. Szeptemberben, néhány hónappal később, a pápa Lausanne-
ban találkozott Rudolffal, akit ekkorra már elismert, és aki számára
létrehozott egy barátsági szerződést Anjou Károllyal. A szerződést
házasságnak kellett megpecsételnie Károly legidősebb unokája, Martell
Károly és Rudolf Klemencia nevű leánya között. Rudolf azzal viszonozta az
elismerést, gyakorlatilag lemondott a Romagna és a Marche tartományok
feletti császári jogokról.218
Ekkor Károly már tudott az egyházegyesítésről.
1274. július 28-án a pápa levelet küldött Károlynak és Fülöp címzetes
császárnak, amelyben kérte őket, ígéretükhöz híven hosszabbítsák meg a
fegyverszünetet Konstantinápollyal. Egy másik levélben Mihályt kérte,
kössön fegyverszünetet Károllyal. A tárgyalásokat a Monte Cassinó-i
apátra, Bernardóra bízta. Az apát járt Nápolyban, valamint
Konstantinápolyban, és mindkét uralkodót rávette, egyezzenek bele egy
1275. május elsejével kezdődő kétéves fegyverszünetbe. Ez a
fegyverszünet ugyan nem volt túlságosan kedvező Károly számára, mert
215
Lk 22,15.
216
”„aki az Atyától és a Fiútól származik”
PACHYMERES, i. m., 396-399; NORDEN, i. m., 520-536; HEFELE-LECLERCQ, i. m.,
VI. k., I, 172-180.
217
HEFELE-LECLERCQ, i. m., VI. k. 1, 178-180.
218
X. GERGELY, Registres, 207-209; LÉONARD, i. m., 118-122.
visszatartotta Konstantinápoly megtámadásától, de nem vonatkozott a
görög félszigetre és Albániára. Ott a görögök készültek támadásra, s Károly
szívesen halogatta volna az összecsapást, mert arra számított, ha egyszer
beveszi a császári fővárost, a többi úgyis magától az ölébe fog hullani.219
Mindent tekintetbe véve a fegyverszünet megkötése Károlynak nem
esett túl nehezére. Genova elleni háborúja ekkorra a ghibellin liga elleni
háborúvá fejlődött, és többe került neki, mint amennyit e célra
megengedhetett magának. Gergely megértőnek mutatkozott. Amikor
meghallotta, Károly az ékszereit készül eladni, hogy a Szentszéknek járó
adót kifizesse, haladékot adott neki. Kiközösítette Genovát és ghibellin
szövetségeseit, Astit és a monferratói őrgrófot. Ugyanakkor világosan
Károly tudatára adta, immár nem rá, hanem Habsburg Rudolfra hárul a
feladat, hogy rendet teremtsen Észak-Itáliában. Azt írta Károlynak,
megérti, ha nem kedveli politikáját, de ha elgondolkodik a dolgokon, rá kell
jönnie, ez a helyes és ésszerű politika. Amikor Károly arra kérte Gergelyt,
győzze meg Rudolfot, engedje át neki Piemontot, a pápa átadta ugyan az
üzenetet, de a maga részéről hozzáfűzte, csak Károly felkérésére
cselekedett és ő személyesen nagy stratégiai hibának tekintené egy ilyen
fontos tartomány elidegenítését.220 A pápa akkor sem lépett Károly
elvárásainak megfelelően, amikor Károly régi ellensége, a francia
anyakirályné ismét bajt kevert. Amint Margit királyné megtudta, hogy
Rudolfot mindenki elismeri római királynak, írt neki, testvérével, az angol
anyakirálynéval együtt, és előadta régi panaszukat a provence-i
örökséggel kapcsolatban. Mivel Provence grófsága még mindig a császár
hűbére volt, Margit hozzá fordult, hogy orvosolja bajait. Rudolfnak
kétségkívül hízelgett, hogy ilyen módon elismerik Provence feletti jogait,
és úgy látszik, olyan messzire ment, hogy megígérte, visszahelyezi
Margitot a grófság birtokába. A pápának a Károly és Rudolf álláspontjainak
közelítésére irányuló erőfeszítései megakadályozták az utóbbit e terv
megvalósításában, a pápa azonban nem tett szemrehányást a
bosszúvágyó idős özvegy királynénak.221
A genovai háború ügye rosszul állt. 1274 októberében a helyzet olyan
komoly volt Piemontban, hogy Károly kinevezte unokatestvérét, Robert
d’Artois-t a tartomány helytartójává, de Robert sem volt sikeres. 1275
januárjában Genova, Asti és Monferrato, Novarával, Paviával, Mantovával
és Veronával együtt szövetkezett Kasztíliai Alfonzzal. Az a tény, hogy
májusban Alfonz visszavonult a háborúzástól, nem állította meg a
szövetségesek győzelmi sorozatát. Károly vazallus városait, Vercellit és
Alessandriát arra kényszerítették, csatlakozzanak a ghibellin ligához. A
nyár folyamán elnyerték Saluzzo és Revello támogatását is, és mialatt
csapataik szabadon mozogtak Károly piemonti területein, a genovai flotta
kifosztotta Szicíliában Trapanit és Málta közelében Gozo szigetét, sőt még
a nápolyi öbölbe is bemerészkedett. A pápa rettenetesen félt attól, a
219
X. GERGELY, Registres, 123; LÉONARD, i. m., 116-117; NORDEN, i. m., 537-553.
PACHYMERES (i. m., 410) azt állítja, Károly annyira mérges volt, amikor megtiltották neki,
hogy megtámadja Konstantinápolyt, beleharapott a jogarába.
220
POTTHAST, Regesta, II. k., 1693; LÉONARD, i. m., 121-122.
221
FOURNIER, Le Royaume d’Arles et de Vienne, 23; LÉONARD, i. m., 118-119.
háború Lombardiára is átterjedhet, ahol Milánó városa egyre feszültebben
követte az eseményeket. Azt is tudta, már csak a megválasztott császár
képes összebékíteni a guelfeket és a ghibellineket. Írt a milánóiaknak,
gratulált ahhoz, hogy követeket küldtek Rudolfhoz, és sürgette a többi
lombard várost, hasonlóképpen cselekedjenek. Nem meglepő tehát, hogy
nem ajánlhatta tiszta szívvel Rudolfnak, bízza Károlyra Piemont
kormányzását.222
Piemontban 1275 őszén Asti városa, mint a helyi ghibellin liga vezetője
olyan feltételekkel ajánlott békét, hogy a ghibellinek megtarthassák, amit
szereztek. Károly megvetően utasította el az ajánlatot. Néhány nappal
később sénéchalja, Philippe de Lagonesse, komoly vereséget szenvedett,
és vert seregével kénytelen volt visszavonulni az Alpokon át Provence-ba.
1276 nyarára Károly piemonti birtokaiból nem maradt más, mint három
elszigetelt város, Cuneo, Gherasco és Savigliano, valamint néhány teljesen
jelentéktelen falucska.223
Gergelyt az európai uralkodókkal folytatott tárgyalások során egyetlen
cél vezette: hogyan lehet a legjobban előmozdítani a szentföldi keresztes
hadjárat ügyét. Ha kőszívűnek mutatkozott is Károly észak-itáliai kudarcai
és görögországi meghiúsult ambíciói iránt, az csakis azért volt, mert azt
remélte, így Károly végre energiáit abba az egyetlen irányba tereli, ahol
támadó kedve elnyerheti az isteni jóváhagyást. A pápa mindent megtett
azért, hogy ezt az álláspontot Károly is a magáévá tegye. Lyonban kevés
királyi vendégeinek egyike Antiochiai Mária hercegnő volt, aki azért
kereste fel, hogy a pápa támogatását kérje a jeruzsálemi trónra formált
igényéhez, mivel Konradin utódának tekintette magát. Bár anyja Konradin
dédanyjának, Jeruzsálemi Mária királynénak a fiatalabbik féltestvére volt, ő
közelebbi örökösnek tekintette magát a sikeres trónkövetelőnél, III. Hugó
ciprusi királynál, aki Mária királyné egyik idősebb féltestvérének volt az
unokája. Mária hercegnő, amint eljutott hozzá Konradin halálhíre, azonnal
az akkói legfelsőbb bíróság elé terjesztette igényét. Az Outremer
(„Tengerentúl”, a Jeruzsálemi Királyság) jogászai azonban Hugó király
javára döntöttek. Csak a templomosok támogatták Máriát. A többség
szemében egy életerős ifjú sokkal jobb jelöltnek tűnt egy középkorú
vénkisasszonynál, bármilyenek voltak is ez utóbbi törvényes jogai.
Gergely egykor keleti tartózkodása során talán mutatott némi
rokonszenvet a csalódott hercegnő iránt, aki ezért úgy vélte, érdemes
felkeresnie ügyével a lyoni zsinatot. Optimizmusa nem volt alaptalan. A
zsinat ugyan nem vitatta meg a kérdést, de Gergely személyesen hagyta
jóvá trónigényét, és ez Máriát meggyőzte arról, a legokosabb dolog, ha ezt
az igényt eladja Károly királynak. Nagy merészség volt a pápa részéről
szembeszállni az Outremer törvényes döntésével és az ottani lakosok
kifejezett óhajával. Jogi síkon az sem volt teljesen világos, egy trónigényt
lehet-e adni-venni. Gergelynek azonban feltehetően nem volt túl jó a
véleménye Hugóról, aki azután valóban képtelen volt rendezett
kormányzást biztosítani a Jeruzsálemi Királyságban, s 1276-ban
222
Annales Placentini Ghibellini, 558-559; MONTI, La Dominazione Angioina in Piemonte,
45-46.
223
Annales Placentini Ghibellini, 559-566; MONTI, i. m., 50-52.
kétségbeesetten tért vissza könnyebben irányítható ciprusi királyságába.
De a terv főként azért volt kedves a pápának, mert ezzel remélte
megvigasztalni az egyéb terveiben csalódott Károlyt, azon kívül tudta, az
ötlet hízeleg majd a király hiúságának és végre személyesen is érdekelt
lesz a Szentföld sorsának alakulásában, személyében a Jeruzsálemi
Királyság pedig olyan uralkodóhoz jut majd, akinek a rátermettségéhez
nem fér kétség. Közben Mária is rájött, a jeruzsálemi trónon nem túl
kényelmes ülés esik, és elfogadta a pápa tanácsát. A tárgyalások lassan
folytak. Károlynak nem volt készpénze, és a hercegnő nem volt hajlandó
olcsón adni a portékáját. Végül a hölgy engedett, neki volt inkább
szüksége pénzre. 1277. március 18-án aláírták a szerződést. Ezer
aranyfontért és évi négyezer tours-i garas értékű járadékért a hercegnő
minden örökösödési jogát átadta Károlynak, aki azonnal felvette a
Jeruzsálem királya címet.224
Ekkor Gergely pápa már nem volt az élők sorában. 1275. októberében
Lausanne-ban találkozott Rudolf királlyal, majd lassan átkelt az Alpokon
Milánóba és onnan tovább indult Bolognán át Firenzébe. Útközben a
titkárai szorgalmasan írták a keresztes hadjárattal foglalkozó leveleket. A
királyokkal sorban tudatták, megtarthatják a tizedet, ha azt a szent háború
céljaira használják fel, a pápai legátusok pedig azt a feladatot kapták,
korbácsolják fel a lankadó lelkesedést. Gergely minden csalódása ellenére
hitt abban, hogy nagy álma, a keresztes hadjárat még megvalósulhat. De
amikor karácsonykor megpihent Firenzében, halálosan megbetegedett.
1276. január elsején sürgősen levelet küldött Károlynak, mivel szeretett
volna még találkozni vele. Majd hordágyon Arezzóba vitték, ahol január 10-
én meghalt.225
Károly Rómában értesült Gergely haláláról. Nehéz elképzelni, hogy
mélyen gyászolta volna.

224
Antiochiai Máriáról és igényéről lásd LA MONTE, Feudal Monarchy in the Latin
Kingdom of Jerusalem, 77-79; HILL, History of Cyprus, II. k., 161-165; RUNCIMAN, History
of the Crusades, III. k., 328-329, 342.
225
POTTHAST, i. m., II. k., 1702–1703.
 XI. FEJEZET
Az Anjou-reneszánsz

A néhai pápa makacs békeakarása Európában és a hitetlenek elleni

keresztes hadjárat Keleten leállította Károly király hódító terveit. Károly
csakis olyan békét akart Európában, amelynek ő diktálja a feltételeit, s
habár boldogan fogadta el a jeruzsálemi királyságot, egyáltalán nem
akarta új címét azonnal egy keresztes hadjárattal kockára tenni. Gergely
megtiltotta neki, hogy megtámadja Konstantinápolyt, és most a bizánciak
támadták az ő görögországi birtokait és ottani szövetségeseit.
Fennhéjázása Genova elleni háborúba sodorta, és most neki kellett
védekeznie Észak-Itáliában. Gergely jóindulatának az emlékét
elhomályosította az a tény, hogy Rudolf római királyt kérte meg az észak-
itáliai ügyek rendezésére. Károly eltökélte, többé nem engedi meg, hogy
ilyen kellemetlen elveket valló pápa lépjen trónra.
Amikor Gergely meghalt Arezzóban, Károly éppen Rómában
tartózkodott. A lyoni zsinat előírásainak megfelelően a bíborosok
Arezzóban gyülekeztek, tíz napot adva a kollégium távollevő tagjainak a
csatlakozáshoz. A bíborosok tudatában voltak Károly közelségének.
Döntésük nem egészen huszonnégy óra alatt megszületett. 1276. január
21-én olyan egyházi személyt választottak pápává, akiről köztudott volt,
hogy Károly kegyeltje. Az új pápa Pierre de Tarentoise, savoyai születésű
domonkos lett, aki korábban Lyon érseke, majd Ostia bíboros püspöke volt.
Az új pápa az V. Ince nevet vette fel, és azonnal Rómába indult, ahol
február 22-én felszentelték. Károly elkísérte a pápát Viterbóból Rómába, és
ott volt a beiktatási szertartáson is. A koronázást követő öt hónapon át
Ince pápa és Károly király Rómában tartózkodott és rendszeresen
találkozott.226
Károly okkal örvendezhetett az új pápának. Ince azonnal megerősítette
őt római szenátorságában és toscanai császári helytartói funkciójában.
Amíg Gergely élt, Rudolf király nem tiltakozott az ellen, hogy Károly még
mindig császári helytartó volt. Most azonban úgy vélte, a pápának nincs
többé joga császári tisztviselők kinevezéséhez, hiszen van már hivatalos
jelölt a császári trónra. Tiltakozásképpen – az elhunyt pápának tett ígérete
ellenére, miszerint Romagnát pápai birtoknak fogja tekinteni – elküldte
tisztviselőit Romagnába, hogy megszerezzék a helyi urak hűségesküjét.
Ince azonnal élesen reagált. Rudolf addig nem jöhetett Rómába, amíg nem
nyilvánította semmisnek a kikényszerített esküket. Rudolf, aki
természetesen alig várta már a koronázást, így megértette, egyezségre

226
POTTHAST, Regesta Pontificum Romanorum, II. k., 1704. Károly az egész pontifikátus
alatt Rómában maradt. DURRIEU, Les Archives Angevines de Naples, II. k., 179.
kell jutnia mind Károllyal, mind a pápával. Bázel püspökét küldte el, hogy
tárgyaljon mindkettőjükkel.227
Ince ezután békét teremtett Károly és a genovaiak között. A béke nem
volt nagyon kedvező Károly szempontjából, hiszen Genovában a
ghibellinek maradtak hatalmon s Károlynak vissza kellett adni minden
olyan kiváltságot, amelyet a múltban a genovaiak a birtokain élveztek és
minden időközben elért kisebb hódítását is. Cserében a genovaiak
elismerték fennhatóságát Ventimiglia felett. Ez szabad kezet adott
Károlynak ahhoz, hogy – sikertelenül – megpróbálkozzék piemonti birtokai
visszaszerzésével, és megerősítse befolyását Toscanában, az egyetlen
területen, ahol az utóbbi időben csapatai sikereket értek el, és Pisát is
megalázták. A békekötésre 1276. június 22-én került sor. Négy nappal
később Rómában meghalt Ince pápa.228
Károlynak kapóra jött, a következő pápa megválasztására Rómában
került sor. Az előírás szerint a bíborosok tíz nap elmúltával a Lateránban
gyülekeztek, abban a palotában, ahol Ince meghalt. Károly szenátori
minőségében, rendőrségével körülvetette a palotát, így téve lehetővé a
saját pártjához tartozó bíborosoknak a külvilággal való érintkezést, s azt
hogy élelmiszer-ajándékokat kapjanak. Az ellenzéket eközben a lyoni
zsinat által előírt egyre szigorodó feltételek között tartotta. Ez a politika jól
bevált. Alig egy hét elteltével, július 11-én a bíborosok Károly egyik
leghívebb barátját, a genovai Ottobuono dei Fieschi bíborost, a
szenvedélyes guelfet és IV. Ince pápa unokaöccsét választották pápává. A
pápa az V. Adorján nevet óhajtotta felvenni. Mivel azonban a bíboros csak
diakónus volt, pápává koronázásához előbb be kellett volna lépnie a papi
rendbe. Ám csakhamar komolyan megbetegedett és augusztus 18-án
Viterbóban meghalt.229
Károly a megválasztott pápa után ment Viterbóba, és a közelében
maradt, Vetralla várában. Onnan azonban nem tudott olyan nagy nyomást
gyakorolni az új pápa megválasztására összegyűlt konklávéra, mint
Rómában. A korelnök bíboros, Gaetano Orsini, a franciaellenes párt
vezetője, teljesen a befolyása alatt tartotta a konklávét, és tapintatosan
azt az egyetlen bíborost javasolta a pápai trónra, aki sem itáliai, sem
francia nem volt: a portugál João Pedro Juliãót. Tanácsát a bíborosok
megfogadták, és Juliãót szeptember elején pápává választották. Az új
pápát XXI. János néven iktatták be szeptember 20-án Viterbóban a pápai
méltóságba. Károly is odaérkezett az ünnepségre, és letette előtte a
hűbéri esküt a szicíliai királyságért.230
János pápa jóndulattal viseltetett Károly iránt. Megengedte, hogy
megtartsa a római szenátori rangot és a toscanai helytartói címet.
Lekötelező módon kiközösítette Károly ghibellin ellenségeit Piemontban,

227
POTTHAST, Regesta, II. k., 1705.
228
Annales Januenses, 283; CARO, Genua und die Mächte am Mittelmeer, I. k., 367-438;
DE BOÜARD, Actes et Lettres de Charles 1er concernant la France, 302; POTTHAST, i. m.,
II. k., 1708.
229
POTTHAST, i. m., II. k., 1709–1711; Saba MALASPINA, Historia Sicula, 871-872. Leírja,
Károly meg nem engedett módon beavatkozott Adorján megválasztásába.
230
POTTHAST, i. m., II. k., 1710–1711; DURRIEU, i. m., II. k., 18.
ahova ugyanakkor megbízottakat küldött, próbáljanak békét teremteni.
Megtiltotta Rudolf királynak, hogy Itáliába jöjjön, mivel Rudolf emberei
még mindig járták Romagna városait és követelték, azok ismerjék el a
királyt hűbéruruknak. A pápa személyes jóváhagyását adta a következő év
március 18-án megkötött szerződéshez, amelynek értelmében Antiochiai
Mária eladta Károlynak a jeruzsálemi koronával kapcsolatos jogait.231 Ennél
többet azonban a pápa nem akart tenni. Károly azt remélte, vissza tudja
szerezni hatalmát Észak-Itáliában. Csapatainak 1275 szeptemberében és
1276 júniusában Pisa felett aratott győzelmei megerősítették helyzetét
Toscanában. Az Appennineken túl, a Pótol délre fekvő guelf városok, mint
például Parma is, nyíltan hirdették az egyházhoz és Károlyhoz való
hűségüket.232 A folyó túlpartján, Milánóban, a zsarnok Napoleone della
Torrét 1277 januárjában saját alattvalói fosztották meg hatalmától.
Családja harminchat éven át uralkodott Milánóban, ő azonban nem
tartotta magát családja Károllyal való hagyományos barátságához, hanem
Rudolftól várt előnyöket. Milánóban a lakosság Della Torre helyébe az
érseket, Ottone Viscontit emelte hatalomra.233 Úgy tűnt, Rudolf egy ideig
nem fog beavatkozni az itáliai ügyekbe. Nemcsak a pápa tiltotta meg neki
az odautazást, hanem 1276 júniusában a cseh Ottokárral is háborúba
keveredett, amelyből Rudolf került ki győztesen. A békét, amelyet Rudolf
és Ottokár gyermekei között kettős házasságkötés pecsételt meg, 1276
októberében írták alá. Ekkorra Ottokár már átadta Rudolfnak a Babenberg-
örökséget: Ausztriát, Stájerországot, Karintiát és a karniai területeket, és
elismerte Rudolfot Csehország és Morvaország hűbérurának. Ez óriási
hatalmi gyarapodást jelentett Rudolf számára; de ő egyelőre új
tartományai újjászervezésének szentelte minden idejét. Hamarosan az is
világossá vált, Ottokár nem szándékozik megtartani a békét.234
Ez kedvező pillanatnak tűnt Károly számára. De a pápa nem akart neki
segíteni. Ehelyett a milánói érsek és Észak-Lombardia más vezető guelfjei
határozottan kijelentették, Rudolfot elismerik legfőbb hűbéruruknak. A
pápaság nem akarta bezárni Itália kapuit a német király előtt, nehogy
ismét túlságosan megnövekedjék Károly ereje.235
János pápa nem nyújtott sok segítséget Károlynak a Konstantinápoly
elleni tervek megvalósításához sem. A X. Gergely pápa által oly nagy
örömmel üdvözölt egyházegyesítést nem volt olyan könnyű a gyakorlatban
megvalósítani, mint ahogyan azt a lyoni zsinatra összegyűlt főpapok
képzelték. Mihály császár őszintén igyekezett beváltani ígéreteit. A bizánci
császárok általános szokásaitól eltérően őt nem érdekelték a teológiai
kérdések és azt képzelte, az egyesítés politikai előnyei ellensúlyozni tudják
majd az egyházára váró megaláztatást. Csak nagyon kevés alattvalója
értett vele egyet. József, Konstantinápoly pátriárkája, minden kapcsolatot
megszakított az egyesítés híveivel. A császár embereiből álló szinódus
231
XXI. JÁNOS, Registres, szerk. CADIER.
232
LÉONARD, Les Angevins de Naples, 121-123.
233
Annales Placentini Ghibellini, 564-565; VILLANI, II. k., 224-225.
234
HEFELE-LECLERCQ, Histoire des Conciles, VI. k. I, 234-235; REDLICH, Rudolf von
Habsburg, 268-284.
235
REDLICH, i. m., 420-421.
megfosztotta Józsefet rangjától, és egy kiváló teológust, Ióannész Bekkoszt
nevezett ki a helyébe, aki őszinte híve volt az egyesítésnek. Bekkoszt
azonban csak azok a püspökök követték, akik a császár parancsára
megválasztották. Mihály fia és örököse, Andronikosz, kötelességtudóan
követte apját, de – amint a későbbi események meg is mutatták – teológiai
tanulmányai a római egyház ellen hangolták. A palotán belül az ellenzéket
a császár nővére, Eulogia, egy erélyes özvegyasszony vezette, aki egyben
Mihály legbizalmasabb tanácsadója volt. Leányait a bolgár cárhoz és az
épeiroszi despotához adták feleségül, és ők is osztották anyjuk
véleményét. A birodalmon belül az alsó papság és a világiak túlnyomó
többsége szenvedélyesen ellenezte az egyházegyesítés gondolatát. Még
csak két nemzedéknyi idő telt el Konstantinápoly latin megszállása és
kifosztása óta. Sokan éltek még, akik emlékeztek arra, milyen keményen
bántak a latin hódítók az ortodox egyházzal. A latinok kezén levő görög
területekről és Ciprusról még mindig érkeztek vallási üldözésekről szóló
hírek. Túlzás lett volna azt várni, ezek az emberek most elismerjék: végül
is mindenben Rómának volt igaza. Megfigyelők joggal kételkedhettek a
császár egyesítésre törekvő politikájának életképességében.236
A gondok nem maradtak titokban a pápai udvar előtt sem. Maga Mihály
ismertette a pápával nehézségeit. Az a bizánci küldöttség, amely
valamivel X. Gergely halála előtt ért Itáliába, arra kérte a pápát, indítson
azonnal keresztes háborút a hitetlenek ellen és közösítse ki a császár
ellenségeit. Szükség lett volna valami azonnali, kedvező, gyakorlati
lépésre ahhoz, hogy a görögökkel valóban elfogadtassák az egyesítést. V.
Ince azt válaszolta, a keresztes hadjárat valóban a küszöbön állt, de nem
foglalkozott a kiközösítés kérdésével, mivel az sértette volna Károlyt és a
görögországi latin hercegeket. Úgy látszik, mintha Károly befolyása alatt
Ince kissé megingott volna a Konstantinápollyal szemben tanúsított
magatartásában. XXI. János visszatért Gergely politikájához. Két püspökből
és két domonkos szerzetesből álló küldöttséget menesztett levelekkel a
konstantinápolyi császárhoz, és kérte, Mihály a fiával, a pátriárkával és a
papsággal egyetemben tegyen személyes hitvallást, egyúttal
engedelmességet követelt és biztosította a címzetteket baráti
érdeklődéséről. Mihály válaszképpen megküldte annak az eskünek a
másolatát, amelyet nyilvánosan tett az egyesítés javára. Andronikosz is írt
a pápának és hangsúlyozta az egyesítés iránt táplált tulajdon buzgalmát;
Bekkosz pátriárka és püspökei aláírtak egy okmányt, amelyben
megerősítették a római Szentszék primátusába, a római rítus szerinti
hitvallásba vetett hitüket, s amelyben elfogadták a filioque kifejezést is. Az
irat megfogalmazása azonban nem elégítette ki teljes mértékben Rómát.
Arról is beszéltek, több püspök nem volt hajlandó aláírni a papírt, és egy
császári jegyző hamisította rá az aláírásukat. János pápa azonban
elégedett volt, és továbbra is tiltotta, hogy Károly Konstantinápoly ellen
induljon.237 Az, hogy a pápa annyira óhajtotta a fegyverszünetet Károly és
236
PACHYMERES, De Michaele Palaeologo, 398-402; CHAPMAN, Michel Paléologue, 120-
121.
237
NORDEN, Das Papsttum und Byzanz, 563-568; HEFELE-LECLERCQ, i. m., VI. k., I, 209-
212.
a császár között, nem akadályozta meg az Albániában és Görögországban
köztük folyó háborúzást. A császárnak, ha rá akarta erőltetni vonakodó
népére saját vallási politikáját, katonai sikerekre és birodalma
kiterjesztésére volt szüksége. Mivel tudta, Károly nem támadhatja meg
Konstantinápolyt, nem tétovázott és görög földön ő támadt Károlyra. 1274
nyarán, még mielőtt küldöttei hazaértek volna a lyoni zsinatról, Mihály
sereget küldött Albániába, ahol elfoglalta Berat erődjét és Butrinto
kikötőjét. Októberben a bizánciak Avlonát és Durazzót vették ostrom alá,
ahol Narjot de Toucy, Károly főkapitánya székelt. Az albán királyság az
összeomlás határán állt. Itáliából gyors erősítés érkezett, és csak így
menekült meg átmenetileg a két ostromlott város.238
1275 tavaszán Mihály, a sikereken felbátorodva, Ióannész testvére, a
pelagóniai győző vezetése alatt sereget és flottát küldött Közép-
Görögországba, hogy megsemmisítő csapást mérjen a fattyú épeiroszi
hercegre, Neopatrasz Jánosra és latin szövetségeseire. A fattyú elleni
hadjárat azonban kudarcba fulladt. A bizánci sereg főként kun és török
zsoldosokból állt, akik kolostorokat dúltak fel, megsértve ezzel nemcsak a
helyi görög lakosságot, de görög harcostársaikat is. A görög katonák nem
szívesen harcoltak a fattyú seregében levő görögök ellen. Ióannész caesar
egészen Neopatraszig hatolt, ahol ráébredt, hogy az ellenséghez
csatlakozott János athéni herceg is, francia Görögország legjobb
háromszáz lovasával. A csatában a császári sereg, bár számbeli fölényben
volt, szétfutott az első latin támadástól. A ceasar csak a flotta segítségével
tudott megmenekülni.
Néhány nappal később a bizánci flotta Alexiosz Philantropénosz
parancsnoksága alatt a Volói-öbölben Demetriásznál megütközött a latin
flottával, amelynek a hajói részben velenceiek voltak, részben pedig
Euboia szinte kizárólag lombard származású urai tulajdonát képezték.
Ezeken a hajókon fatornyok voltak, amelyek miatt a flotta szinte úszó
városnak látszott. Minden hajó szokatlanul sok harcost szállított. Először
sikeres volt a latin támadás. Philantropénosz súlyosan megsebesült és
kitették a partra, miközben zászlóshajója az ellenség kezébe került. Sok
hajót a part felé szorítottak a latinok. Nagy volt az emberveszteség is.
Ekkor ért oda Ióannész ceasar, a szárazföldi csata túlélőivel. Gyorsan
hajóra szálltak, és ismét a latin flotta ellen indultak: meglepték és
könnyedén le is győzték a latinokat. A latin hajók kettő kivételével mind
bizánci kézre kerültek. A ceasar azonban nem érezte magát elég erősnek
ahhoz, hogy kihasználja győzelmét. Csapataival visszatért
Konstantinápolyba, ahol visszavonult a közélettől, ahogyan ő mondta,
afeletti szégyenében, hogy Neopatrasznál megverték. Visszavonulásának
talán az is oka volt, nem értett egyet bátyja vallási politikájával.239
A demetriászi csata után a bizánciak maradtak az Égei-tenger urai.
Konstantinápolyban éppen egy velencei küldöttség tárgyalt, amely új
szerződést kívánt kötni a császárral. A hír megérkezése után a velenceiek
NORDEN, i. m., 546-548. Narjot de Toucynak Itáliából kellett erősítést kérni.
238

PACHYMERES, i. m., 324-336; SANUDO, Istoria del Regno di Romania; HOPF,

239

Chroniques Gréco-Romanes, 120-121; MILLER, The Latins in the Levant, 134-136;

LONGNON, L’Empire Latin de Constantinople, 243-244.
sietve aláírták az újabb két évre szóló egyezséget Bizánccal. A következő
évben, 1276-ban, Mihály másodszor is megtámadta Görögország középső
részeit, és Neopatraszi Ióannész másodszor is győzelmet aratott a
szárazföldi sereg felett, Bizánc azonban ismét győzött a tengeren. A
császár Licariót, a vicenzai kalandort tette meg admirálisának. Licario
fiatal, becsvágyó zsoldosként érkezett Euboiára, ahol hamarosan nagy
hírnévre tett szert képességeivel. De megsértette a helybeli lombard
urakat, mert egy, társadalmilag magasan felette álló bájos özvegyet
szándékozott feleségül venni. Miután száműzték Euboiáról, elfoglalta és
pompás kalózfészekké alakította Karisztósz városát. Ezután ellátogatott
Konstantinápolyba, és éles elméjével lenyűgözte a császárt. Mihály
felajánlotta neki néhány bizánci csapat és hajó parancsnokságát, valamint
hűbérbirtokként – ha meghódítja magának – egész Euboiát. A latinok még
nem tértek magukhoz a Demetriásznál elszenvedett tengeri vereség után,
nem tudták megzavarni az összeköttetést Licario és Konstantinápoly
között, és abban sem tudták megakadályozni Licariót, elfoglalja a
Szporádokat. Licario Eoboián várat vár után vett be, csak a sziget
fővárosa, Neg-ropontosz (Khalkisz) állt ellen. A bizánciak Fárszalánál
elszenvedett veresége megfosztotta Licariót a számára oly szükséges
szárazföldi utánpótlástól. Egy kisebb csetepaté során azonban sikerült
elfognia Athén hercegét, sok más latin úrral egyetemben. Licario
diadalmenetben vitte a rabjait a császárhoz, aki gazdag görög feleséggel
és admirálisi ranggal jutalmazta. Az elkövetkező néhány évben Licario volt
az úr egész Euboián – Negropontosz kivételével – és rendszeresen
pusztította latin szomszédai földjeit. Csak akkor szüneteltette ez irányú
tevékenységét, amikor éppen a császárnak nyújtott segítséget a törökök
ellen. Amikor 1277-ben a velenceiek megújították a császárral kötött
szerződésüket, kérték, Mihály védje meg őket Licariótól.240
Délebbre, a Peloponnészoszon a császár csapatai 1275-ben kisebb sikert
arattak, amikor Vilmos herceg és az Anjouk egyesített csapatait
Arakhovánál legyőzték. Az egyesített csapatok vezére, Godefroi de
Bruyères, egyike azoknak a francia lovagoknak, akiket a görögök is
csodáltak, még a csata előtt meghalt vérhasban. A győzelem lehetővé
tette a császár számára, hogy megerősítse fennhatóságát Lakóniában, a
félsziget délkeleti részén.241
1277-re Károlynak az Adria keleti partján fekvő birtokai és az ottani
területekre gyakorolt befolyása igencsak ingatag helyzetbe került. Jobban
vágyott rá, mint valaha, hogy hadjáratot indítson a bizánci császár ellen.
Csekély vigasz volt számára, hogy elfoglalhatta a jeruzsálemi trónt. 1277.
június 7-én Marsico grófja, Ruggiero di San Severino hat gályával befutott
Akkó kikötőjébe, átadta a hatóságoknak Károly, Antiochiai Mária és XXI.
János pápa leveleit és követelte, neki, mint Károly képviselőjének, adják át
a királyságot. Ciprusi Hugó, Jeruzsálem törvényes királya, két hónappal
korábban teljesen kiábrándultan hagyta el Akkót. Nem volt képes úrrá
lenni a királyság nemesei és az akkói kereskedők közötti villongásokon,
240
PACHYMERES, i. m., 410-413; SANUDO, i. m., 125-126, 136; MILLER, i. m., 136-140;
DÖLGER, Regesten der Kaiserkunden des Oströmiscben Reiches, III. k., 68-69.
241
MILLER, i. m., 141-142.
nem tudta leküzdeni a két nagy lovagrend, az ispotályosok és a
templomosok közötti ellentéteket és a velencei és genovai kolónia között
dúló vitákat. Amikor azután a templomosok nyilvánosan kigúnyolták
Hugót, úgy döntött, visszavonul Ciprusra. Kormányzóként unokatestvérét,
Ibelini Baliant hagyta hátra. Balian nem tudta, mitévő legyen. A királyság
legfelsőbb bírósága Mária trónigénye ellen foglalt állást, de még ha
elfogadta volna is Mária igényét, sohasem egyezett volna abba bele, hogy
Mária ezeket a jogokat a bíróság véleményének kikérése nélkül eladja. A
nemesek közül azonban senki sem óhajtotta fegyverrel védeni egy olyan
király érdekeit, aki magára hagyta országát. A templomosok rendje, amely
már jó ideje szembehelyezkedett Hugóval, most örömmel üdvözölte Károly
képviselőjét, annál is inkább, mert a rend nagymestere, Guillaume de
Beaujeu Károly unokatestvére volt. Mindez szembeállította vele az
ispotályosokat, de ők sem voltak hajlandók – a legfelsőbb bíróság
nemeseihez hasonlóan – kardot rántani egy távollevőért. Tommaso di
Lentino jeruzsálemi pátriárka nem kedvelte a templomosokat, de semmit
sem tehetett a pápa óhaja ellen. A velenceiek, akik ideiglenesen kiűzték
Akkóból a genovaiakat, Károlyban a Konstantinápoly elleni potenciális
szövetségest látták, és tudták róla, a genovaiak ellensége. Így azután az
ügye mellé álltak. Balian tehát némi tiltakozás után átadta az akkói
fellegvárat Ruggiero di San Severinónak. Ruggiero kitűzte a fellegvárra
Károly zászlaját, és kikiáltotta Jeruzsálem királyának, majd elrendelte, a
bárók esküdjenek hűséget az új király képviselőjének. A bárók eleinte
haboztak, arra hivatkozva, előbb Hugó királynak fel kell őket mentenie
előző esküjük alól. Amikor azonban tanácsért Hugóhoz küldtek, onnan nem
érkezett válasz. Végül Ruggiero elveszítette türelmét, és bejelentette,
annak, aki nem teszi le a hűségesküt, elkobozza a földjét. Ekkor a bárók
engedelmeskedtek.
Károly vérontás nélkül szerzett magának újabb királyságot, amely
azonban semmit sem ért. Az első keresztesek által alapított országból csak
egy, százötven kilométer hosszú parti sáv maradt meg, amely egyetlen
pontján sem volt tizenöt kilométernél szélesebb, s a Kármel hegyétől a
Bejrút északi részénél levő Dog folyóig húzódott. Ettől északra még volt
egy sáv, valamivel rövidebb és valamivel szélesebb, ez volt a tripoliszi
grófság. E grófság ura, Antiochiai VII. Bohemond, habár elismerte Károlyt
jeruzsálemi királynak, nem volt hajlandó elismerni fennhatóságát saját
grófsága felett. Amíg béke volt, lehetett valami jövedelmet remélni a
királyság és a belső területek közötti kereskedelemtől, de a haszon java az
itáliai kereskedők és a harcos lovagrendek kezébe került, hiszen az
utóbbiak várai ellenőrizték a határon álló vámházakat. A király birtokában
– Akkó városától eltekintve – az egész királyságban egyetlen erőd vagy vár
sem volt. Károly pusztán arra szerzett jogot, hogy csapatokat tarthatott
Keleten, de kincstárnoka számára a dologból semmi haszon sem
származott. Így azután sikere pusztán tekintélynövelő siker volt.242
A nagy manőverből a pápaságnak sem lett haszna. Károly nem akarta
keresztes háborúval veszélyeztetni frissen szerzett birtokát. Ekkoriban a

RUNCIMAN, History of the Crusades, III. k., 345-348.

242
Közel-Kelet vezető hatalma az egyiptomi mameluk szultán volt. A szultán a
muzulmán világ feletti hegemóniát a mongolok felett 1260-ban Ain-
Dzsálútnál aratott nagy győzelmével szerezte meg. A rettenetes Bajbarsz
szultán, aki nem sokkal a csata után szerezte meg magának a trónt, az
elmúlt tizenöt évben meghódította mindazokat a belső szárazföldi
területeket, amelyek addig a keresztesek birtokában voltak, és
megsemmisítette Antiochia régi keresztes hercegségét is. A királyság jó
része ki volt neki szolgáltatva. Bár az Ain-Dzsálútnál vívott ütközet
megállította behatolásukat Palesztinába és Egyiptomba, a mongolok még
mindig nagyon erősek voltak. A Mongóliában székelő nagykán
fennhatósága alá tartozó ilkán, Perzsia mongol uralkodója ellenőrizte az
Afganisztán, a Kaukázus és a szíriai sivatag közötti óriási területet. Az a hír
járta, a mongolok rokonszenveznek a keresztényekkel, és készen állnak
szövetkezni velük a mamelukok ellen. Ezt látszott alátámasztani a lyoni
zsinathoz küldött mongol követség is. Sok keresztény szemében, beleértve
az egymást követő pápákat is, egy ilyen szövetség a megváltás ígéretének
tűnt. Károly azonban másképp gondolta. A mongol szövetséget különösen
a genovaiak pártolták, mivel az ő monopóliumuk volt a fekete-tengeri és
az észak-szíriai mongol kereskedelem. Éppen ezért a velenceiek és Károly,
aki szintén nem óhajtotta Genova további gazdagodását, a szövetség ellen
volt. Ráadásul a templomosok, akikre Károly számított, mindig is a
mamelukokkal kötendő szövetséget pártolták. Ekkoriban a templomosok
voltak a Kelet vezető bankárai és sok gazdag muzulmán ügyfelük volt. A
templomosok hittek abban, hogy a mamelukok, ha senki sem ingerli fel
őket, nem fogják felforgatni a dolgok számukra anyagilag kedvező rendjét.
Károly ezért úgy utasította akkói tisztviselőit, őrizzék meg a békét
Bajbarsszal, és viselkedjenek vele barátságosan. Tartott attól, a
mamelukok maguktól is rájönnek, az akkói rendszerváltozás nem sok
gondot okoz nekik. Károly nemcsak egyszerűen meg akarta tartani új
birtokait. A tuniszi király kapcsolatban állt Kairóval. Ha látja, Károly a
szultán szövetségese, akkor továbbra is fizeti Nápolynak azt az
évjáradékot, amelyre Károlynak oly nagy szüksége volt.243
A Földközi-tenger délkeleti részén Károly kizárólag Hugó ciprusi
királyságával szemben lépett fel támadólag. A pápák egész sora
figyelmeztette, nincs joga megtámadni Ciprust; ez számára nagy csalódás
volt, mert a gazdag sziget nagy hasznot hajtó zsákmány lehetett volna.244
A pápai politika ugyan lefékezte az ambícióit, de Károly nem volt
borúlátó. Okkal remélte, az egyházegyesítésről előbb vagy utóbb kiderül,
nem több puszta illúziónál. Úgy számított, Rudolfnak túl sok gondja lesz
Németországban (mivel olyan ellenségek fogják lekötni, mint a cseh
Ottokár) ahhoz, hogy időt szenteljen Itáliának, és így a pápaság is rájön
majd, hogy ő, Károly a pápaság legértékesebb barátja. Nem esett
kétségbe XXI. János miatt, viszont egyáltalán nem készült fel hirtelen
halálára. A pápa új szárnyat építtetett viterbói palotájához. A munkákat
nem végezték el elég körültekintően. 1277. május 12-én, amikor a pápa új
Uo., 346-347, 387.
243

HILL, History of Cyprus, II. k., 174-175. Lásd III. MIKLÓS, Registres, szerk. GAY, I. k.,
244

336-337.
hálószobájában aludt, a mennyezet rászakadt. Szörnyű sérüléseket
szenvedett, és nyolc nap múlva meghalt.
A pápa halálakor Károly Dél-Apuliában feküdt betegen. Nem tudott
északra sietni, de abban reménykedett, elhalasztják az új pápa
megválasztását. János pápa kevés intézkedéseinek egyike éppen az volt,
visszavonta a pápaválasztással kapcsolatos lyoni rendelkezéseket,
amelyek szerint a bíborosoknak visszavonultan és fokozatosan szigorodó
körülmények között kellett az új pápát megválasztaniok. János pápa
halálakor a tizenegy bíborosból csak nyolc tartózkodott elég közel
Viterbóhoz ahhoz, hogy részt vehessen a pápaválasztáson. A nyolcból
négy itáliai volt és négy francia. Maguk között nem tudtak megegyezni.
Hat hónapig civódtak, végül a kétségbeesett viterbói polgárok bezárták
őket a pápai palotába, és világosan a tudtukra adták, itáliai pápát akarnak.
A francia bíborosok engedtek. 1277. november 25-én Giovanni Gaetano
Orsinit választották pápává, aki a III. Miklós nevet vette fel.245
Az új pápa volt a rangidős bíboros. Még 1244-ben, IV. Incétől kapta
bíborosi kalapját, azóta a Szent Kollégiumon belül a mérsékelten
franciaellenes guelf pártot vezette. Az egyik legősibb római család tagja
volt; és Rómához való hűségénél csak a családjához való hűsége volt
nagyobb. Későbbi bírálói szigorúan bántak vele nepotizmusa és
fösvénysége miatt. Dante a pokolban találkozott vele a szimoniákusok
között, amint éppen azon bánkódott, előnyökben részesítette és gazdaggá
tette a „kis bocsokat”, az Orsini-ház246 sarjait. A történetíró Villani úgy
vélte, Miklós egész politikáját az Anjou Károly elleni titkos harag táplálta.
Amikor ugyanis a pápa felajánlotta Károlynak egyik fia vagy unokája
számára unokahúga kezét, Károly azt válaszolta, az Orsiniak nem érdemlik
meg, hogy a királyi Capet-házzal párosodjanak. Nincs bizonyíték a történet
hitelességére, de az igaz, amikor Miklós nem sokkal trónra lépése után új
bíborosokat nevezett ki, egy bíborosi kalapot testvérének, Giordanónak
adott, egy másikat pedig unokaöccsének, Latino Malabrancának, és a
rendelkezésére álló állások legjobbjait családja tagjai kapták. Az is
meglehet, nem bízhatott meg senkiben, csakis saját családjában. A
kortársak szemében Miklós kifogástalan erkölcsű és tág politikai látókörű
ember volt.247
Ennek ellenére Anjou Károly nem neki szánta volna a pápai trónt. Károly
még lábadozott betegsége után, és nem nagyon sietett, hogy letegye a
hűbéri esküt a pápának a szicíliai királyságért. Ez lehetővé tette, hogy a
pápa egy kedves hangú levélben érdeklődjék Károly egészségi állapota
felől. Mindketten udvariasan azt lesték, mit csinál majd a másik.248 Károly
245
POTTHAST, i. m., II. k., 1718.
246
Az Orsini-ház címerállata a medve volt – a ford.
247
Miklós előzetes pályafutásáról lásd STERNFELD, Der Kardinal Johann Gaetan Orsini,
passim. Arról, hogyan nevezett ki bíborosokat, lásd de MAS LATRIE, Trésor de
Chronologie, col. 1195. VILLANI (II. k., 226-227) írja meg a házassági tervet a Capet-
házzal. Dantének a róla formált szigorú véleményét lásd a Pokolban, XIX, 98-99. sor.
Korruptságának története része Giovanni da Procida legendájának. Lásd e könyv, 139-
140.
248
Uo., 1719–1720. Károly mozgása 1277 nyarán és őszén csekélyebb volt a
szokásosnál (DURRIEU, i. m., II. k., 180-181), és Miklós december eleji levele (POTTHAST,
még nem látta világosan Miklós szándékait. Az új pápa a trónra lépésétől
számított két héten belül barátságos, de határozott hangú levélben
megírta Rudolf királynak, emberei hagyják el a pápai birtoknak minősülő
Romagna területét. Az előző pápák hasonló tartalmú levelei nem értek
célt. Most azonban Rudolf, aki a cseh Ottokárral újabb háború elébe
nézett, teljesítette a parancsot. Ekkor Miklós Károlyhoz fordult és kérte,
mondjon le római szenátori rangjáról. Emlékeztette Károlyt, az 1268. évi
megegyezés csak tíz évre szólt. Károlynak le kellett mondani a Toscana
császári helytartója címről is. Piemontban még mindig rosszul álltak az
ügyei. Nem bánthatta meg hát a pápát, aki ráadásul Rómában szilárdan
megvetette a lábát barátai körében. Amikor Miklós beleegyezett abba,
kiközösíti Károly itáliai ellenségeit, Károly is letette a hűbéri esküt a
pápának. A találkozóra 1278. május 24-én került sor Rómában. A
szertartás után Károly megígérte, négy hónap leforgása alatt lemond mind
a szenátorságról, mind a toscanai helytartói címről. Viszonzásképpen
Miklós, teendőire való hivatkozással, nem fogadta a lombard ghibellinek
küldöttségét.249
Miután a pápa megerősítette hatalmát Károly és Rudolf felett,
hozzákezdett az európai béke helyreállításához. A fő bajkeverő a francia
anyakirályné volt. Rudolf megígérte neki Provence-t; és bár az
anyakirályné már nem élvezte Fülöp fia rokonszenvét, még mindig
számíthatott unokaöccse, Angliai Edward támogatására. 1278 nyarán
Margit királyné emberei megbeszélték Rudolffal, hogy Rudolf legidősebb
fia, Hartmann elveszi Edward Johanna nevű leányát. Az esküvő idejére
Hartmann már atyja elismert örököse lesz, és ha lehetséges, római királlyá
koronázzák, amint Rudolf elnyeri a császári koronát. Ha Hartmann joga
kérdésessé válna a császárságra, akkor ő és Johanna megkapják az arles
és vienne-i királyságot, beleértve Provence-t is, mint örökletes birtokot.
Edward és Rudolf nagyon örült ennek a megoldásnak. Augusztusban
Rudolf a morvaországi Dürnkrutnál döntő csapást mért Ottokárra, aki
elesett a csatamezőn. Egy hónappal később a cseh nemesek behódoltak
Rudolfnak, és elfogadták Ottokár kiskorú fia, Vencel gyámjául. Vencel
egyben Rudolf veje is volt. Rudolf immár olyan helyzetben volt, hogy
bevonulhatott Itáliába vagy Provence-ba.250
A pápa első válaszlépése Károlynak kedvezett. 1278 őszén és telén
szoros kapcsolatban állt mind Rudolffal, mind Károllyal. Az előbbit fékezte,
az utóbbit hitegette. Rudolf még mindig a császárkoronázásra várt, és ez
fontosabb volt neki az arles-i királyságnál is. Megfelelő garanciák nélkül
azonban nem akart lemondani a jogairól. Miklós nem könnyen talált olyan
feltételeket, amelyeket Rudolf elfogadhatónak ítélt. Károllyal valamivel
könnyebb volt bánni, de ő rendkívül érzékeny volt Provence-szal
kapcsolatban, amelyet nem akart elveszíteni. Miklós több tervet is
kigondolt. A legdédelgetettebb terve az volt, hogy Németország koronáját,
mint örökletes királyi címet, Rudolf kapja meg, míg Károlyt e terv Dél-
i. m,, II. k., 172) sajnálkozik a betegsége miatt.
249
III. MIKLÓS, Registres, 332.
250
REDLICH, i. m., 307-320; FOURNIER, Le Royaume d’Arles et de Vienne, 230. Lásd
RYMER, Foedera, I. k., 2, 599.
Itáliába szorította volna vissza. Az arles-i királyságot Károly ifjú
unokájának, Martell Károlynak szánta, ha az majd egybekel Rudolf
lányával, Habsburg Klemenciával. Észak-Itáliából királyságot kellett volna
kialakítani, amely az Orsini-család kormányzása alatt állott volna.
Sajnálatos módon a lombardok vagy a toscanaiak semmi jelét sem adták,
az Orsini-család uralma alatt kívánnának élni. Az sem volt várható, hogy az
egyik császárjelölt önként lemondjon a császárságnak az Alpoktól délre
fekvő hagyományos területeiről.251
Végül 1279 nyarán sikerült megállapodniuk. A pápa elismerte a
császárság itáliai jogait és megígérte Rudolfnak a koronázást. Rudolf
azonban nem avatkozhatott a romagnai ügyekbe, és úgy tűnik, a
pápaságra hárult Toscana császári helytartói hatáskörének a gyakorlása.
Rudolf elismerte Károlyt Provence grófjának, de Károlynak hódolnia kellett
Rudolf előtt a grófságért. A megegyezés szerint vissza kellett állítani az
arles-i királyságot – Provence nélkül – és át kellett adni Károly legidősebb
fiának, Károly salernói hercegnek, hogy ő kezelje a királyságot Martell
Károly és Klemencia nevében, míg a fiatalok el nem érik a kellő kort, és át
nem veszik országuk kormányzását.
Sok részlet várt még azonban tisztázásra. Nem volt szabad megsérteni
Edward angol királyt. A békeszerzők számára kapóra jött Rudolf fiának,
Hartmannak a halála, így azután nem volt többé szó semmiféle
eljegyzésről egy angol hercegnővel. Edwardnak épp elég problémája volt a
brit szigeteken. A dolgok alakulása azonban nem volt ínyére, és láthatólag
mindenért a francia udvart okolta. Még nehezebb volt megnyugtatni
Margit francia anyakirálynét.
1280 tavaszán mind a pápa, mind Rudolf írt neki, és biztosította arról, a
rendezés nem sérti a Provence-hoz fűződő jogait. Mivel fia, Fülöp nem
támogatta, a királyné nem tudott tiltakozni. Mindenesetre elhatározta,
mindent megtesz annak érdekében, hogy az Anjouk sohase szerezhessék
meg az arles-i királyságot.252
A Károly és Rudolf közötti szerződés csak 1280 májusában került
aláírásra, a szerződő felek közötti levélváltással. Mind ez idő alatt Károly
bámulatosan tiszteletteljes volt a pápával szemben. 1279. augusztus 30-
án írt Rómában székelő képviselőinek, adják át a római népnek az általa
ellenőrzött erődöket és börtönöket, és formálisan letette a pápa kezébe
szenátori hivatalát. Miklós azonnal kineveztette szenátornak testvérét,
Matteo Orsinit. Károly ugyanakkor lemondott a toscanai császári helytartói
rangról is. Erre a posztra Miklós unokatestvérét, Malabranca bíborost
állította addig, amíg lesz császár, aki új helytartót nevez ki. Miklós ekkor
Károly segítségét kérte ahhoz, hogy helyreálljon a rend Romagnában.
Rudolf tisztviselői már elhagyták a tartományt, de nem volt könnyű úrrá
lenni a ghibellineken. Bertoldo Orsini, a pápa unokaöccse, akit rektornak
küldtek Romagnába, nem rendelkezett kellő haderővel. Károly egyik
legmagasabb rangú tisztjét, Guillaume l’Estandart-t küldte oda háromszáz
válogatott lovassal, és boldog volt, hogy a pápa költségére harcolhatott a

III. MIKLÓS, Registres, 369-376; FOURNIER, i. m., 233-234; LÉONARD, i. m., 126-127.
251

III. MIKLÓS, Registres, 378-379; FOURNIER, i. h.; LÉONARD, i. h.

252
ghibellinek ellen. Segítségével a pápa ellenőrzése alá tudta vonni a Pótol
délre fekvő területeket, habár a lázadókat több lombard város is
támogatta, beleértve Milánót, amelynek érseke átállt a ghibellin
táborba.253 Károlynak tekintélyének növelése miatt nagy szüksége volt a
győzelemre, mert időközben elveszítette utolsó piemonti birtokait is.
Toscanában, ahol a pápa arra kényszerítette, adja fel hűbéri jogait,
Malabranca bíboros gyors váltással visszatért X. Gergely politikájához.
Firenze a pápát jelölte meg legfőbb urául, és visszaengedte a száműzött
ghibellineket. Több más város is csatlakozott az általános megbékéléshez.
Rudolf választott császár Toscanába küldte saját helytartóját, aki beszedett
ugyan egy kevés adót, de nem rendelkezett politikai hatalommal.254
Károlyt nem a szeretet vezérelte a pápa iránti tiszteletadásban. Sem ő
nem bízott túlságosan Miklósban, sem az őbenne. Mindkettőjüknek
előnyös volt azonban az együttműködés és a pápa politikája de facto nem
gyengítette Károlyt. Provence az övé maradt, és leszármazottai számára a
jövő ott tartogatta az arles-i királyságot is. Károly észak-itáliai
kötelezettségeinek a csökkenése rendkívül jót tett a király anyagi
helyzetének. 1280-ban gazdagabb volt, mint öt évvel korábban. Ismét
megengedhette magának, hogy a Konstantinápoly elleni hadjáratra
gondoljon.255
Ezt a tervet még mindig tiltotta a pápa, de az egyházegyesítés ügye
nagyon rosszul állt. A pápa keményebb hangon kezdett beszélni Mihály
császárral. Úgy látszott, hamarosan törésre kerül sor, és Károly is majd
szabadabban cselekedhet.
A Mihály és papsága hitvallását Itáliába vivő küldöttek csak XXI. János
pápa halála után érték el úticéljukat. A bíborosoknál letétbe helyezték a
magukkal hozott okmányokat és hazautaztak. Amikor Miklós pápa végre
időt szakított az iratok tanulmányozására, nem volt megelégedve. Az
Aranyszarv-öböl túlpartján levő galatai kolóniától megtudta, a
konstantinápolyi templomokban nem a római mintára szövegezett credót
imádkozzák, s a görögök semmit sem változtattak szertartásaikon. 1278
októberében a pápa úgy döntött, küldöttséget meneszt Mihályhoz, és
sürgeti az ígéretek szigorúbb betartását. Miklós nagyon gondosan állította
össze utasításait nunciusai számára. Szívélyesen üdvözölniük kellett a
császárt, majd keményen emlékeztetni arra, a teljes egység nem enged
meg eltéréseket. A császárnak tíz pontban kellett kielégítő választ adni a
küldötteknek. A császárnak és fiának újra kellett írniuk a hitvallásukat, és a
credóban a lyoni zsinat által meghatározott módon kellett használniuk a
pontos kifejezéseket. A császárnak el kellett érnie, a pátriárka és egyháza
valamennyi főpapja csatlakozzék ehhez a hitvalláshoz. Minden templomi
szertartás hitvallásába bele kellett illeszteni a filioque kifejezést. A görög
szertartásoknak csak azokat az elemeit lett volna szabad megtartani,
amelyek a Szentszék véleménye szerint nem ellenkeznek az igaz hittel. A
pápai nunciusoknak végig kellett járniuk a bizánci birodalom főbb
253
LÉONARD, i. m., 127-128.
254
Uo., 128-129.
255
Károly pénzügyeiről ebből az időből nincsenek adataink; nem folyamodott pénzügyi
segítségért.
központjait, és ellenőrizniük az utasítások végrehajtását. A görögöknek a
nunciusoktól kellett feloldozást kérni a múltbeli egyházszakadásért. A
nunciusok meggyóntathattak mindenkit, aki gyónni akart, akár a görög
klérus megkerülésével. A császárnak kérnie kellett, hogy állandó bíboros
legátus tartózkodjék birodalmában. Az egyesítés minden ellenzőjét ki
kellett közösíteni. A pápának kellett megerősítenie székében a pátriárkát
és a püspököket.256
Ezek a követelések messze meghaladták a lyoni zsinat határozatait,
ezért úgy tűnt, Miklós szinte akarattal zátonyra akarja futtatni az egyesítés
ügyét. A nunciusok Bartolomeo grossetói püspök vezetése alatt a tél
közepén indultak el Itáliából, és 1279 tavaszán értek Konstantinápolyba.
Mihályt rendkívül zavarba hozták kéréseik. Azonban őszintén hitte, az
egyesítés az egyetlen helyes politika, és mindent megtett, hogy kielégítse
a nunciusokat. Ekkorra már szinte az egész birodalom ellene fordult. Mivel
a meggyőzés politikájával nem ért el sikereket, egyre keményebb
eszközökkel próbálta letörni az ellenzéket. József ex-pátriárka engedélyt
kapott, hogy békében éldegéljen konstantinápolyi kolostorában, és bár jó
kapcsolatai voltak Ióannész Bekkosszal, az új pátriárkával is, még mindig
nem akarta aláírni az egyesítésről szóló okmányt. Ekkor a császár a
Fekete-tenger egy magányos szigetére száműzte. Mindenki mártírnak
tekintette Józsefet, akinek hívei száma nőttön nőtt. Mihály már 1266-ban
megsértette egyháza számos tagját, amikor letette trónjáról Arszeniosz
pátriárkát, pusztán azért, mert nem volt hajlandó feloldozni őt azon bűne
alól, hogy megvakíttatta a kis Batatzész Jánost. Most Arszeniosz pártja
egyesült József pártjával. Azokat a főpapokat és államférfiakat, akik az
egyesítés ellen emelték fel szavukat, megfosztották a tisztségeiktől.
Közülük sokakat bebörtönöztek, mások száműzetésbe kényszerültek, mert
tudták, a bolgár udvarban barátságos fogadtatásra találnak a császár
nővérénél, Eulogiánál, akinek a leánya volt a bolgár cárné. Épeiroszban
Eulogia másik veje, Niképhorosz despota is elutasította az egyesítés
gondolatát, és felhasználva annak népszerűtlenségét, kiűzte Mihály
csapatait Butrintóból. Délebbre Ióannész Neopatrasz herceg, aki latin
szomszédai szövetségének köszönhette függetlenségét, az ortodoxia
bajnokaként lépett fel. 1277-ben összehívta az egész görög egyház
szinódusát. A szinódus kiközösítette a császárt, a pátriárkát és a pápát.
Ezután Makedóniában nyílt császárellenes lázadás tört ki, s amikor Mihály
csapatokat küldött a lázadók megfékezésére, a katonák olyan nyíltan
kimutatták rokonszenvüket a lázadók ügye iránt, hogy vissza kellett
rendelni őket a fővárosba.
Konstantinápolyban további letartóztatásokra került sor. Még a császár
fivérének a fiát, Palaiologosz Andronikoszt és nővére, Eulogia fiát,
Ióannészt is börtönbe vetették. Még keményebb bánásmódban részesültek
azok a püspökök, akikkel kapcsolatban felmerült a gyanú, nem teljes
szívvel támogatják az egyházegyesítés ügyét. A császár intézkedései
azonban csak az ellenzék mártírjainak listáját gazdagították, és

III. MIKLÓS, Registres, 127-137. Lásd GENEAKOPLOS, „On the Schism of the Greek
256

and Roman Churches”, Greek Orthodox Theological Review, I. k.

ellenállásukat erősítették. Ióannész Bekkosz pátriárka könyörgött
Mihálynak, fékezze szigorát. Mihály ekkor nagyon megharagudott rá, és
megparancsolta, mondjon le pátriárkái rangjáról. Mivel azonban ekkor
várták a pápai küldöttek érkezését – a kellemetlenségek elkerülése végett
–, nem hozták nyilvánosságra a lemondását.
A legátusok 1279 tavaszának végén érkeztek Konstantinápolyba, miután
előzőleg találkoztak Mihállyal Drinápolyban, ahol lázongó seregét
igyekezett rendbe szedni. Mihály biztosította a küldötteket arról, ő személy
szerint hű az egyesítéshez és fiával együtt új nyilatkozatot írt alá, amely
magában foglalta a lyoni zsinat hitvallását. A császár, őszinteségét
bizonyítandó, elküldte a legátusokat a börtönökbe, ahol láthatták, milyen
szigorúan bünteti a császár az egyesítés ellenségeit, még ha előkelő
származásúak is. A küldöttek csakhamar megtudták, a császár összetűzött
Bekkosszal, és bölcsen azon voltak, Bekkosz rangját állítsák vissza, és
Mihály fogadja ismert kegyeibe. Nem lehetett azonban a küldötteket
meggyőzni arról, a császár alattvalói a gyakorlatban elfogadták az
egyesítést. Mielőtt a küldöttek találkoztak volna a birodalom egybehívott
papságával, Mihály egy titkos ülésen őszintén elmondta a püspökeinek, a
pápa új követelésekkel állt elő, amelyek közül néhány – mint például az
állandó bíboros legátus jelenléte Konstantinápolyban – ellenkezik X.
Gergely ígéreteivel. Biztosította a püspököket afelől, semmit sem kell majd
hitvallásukhoz hozzátenni, ő maga sem fogja ezt kérni, még ha ez háborút
jelentene is egész Itáliával. Azt is elmondta azonban, a dolgok állása
mellett némi engedményre volna szükség. Amikor tombol a vihar, a bölcs
kapitány nem habozik és a vízbe dobja a rakomány egy részét. Nagy
tapintattal kell eljárni: vadászaton sem veri fel az ember a vadat túl nagy
lármát csapva. A császár metaforáinak megvolt a hatása. Amikor a
legátusok az egyházi összejöveteleken elmondták követeléseiket, nyugodt
és udvarias hallgatóságra találtak. A püspökök ezután megkezdték a
hitvallásukról szóló nyilatkozat kidolgozását, melyben elképzelhetetlenül
hosszasan taglalták a Szentlélek származását, és felhasználták mindazt a
teológiai szókincset, amelyben oly gazdag a görög nyelv, és amelyet
szinte lehetetlen lefordítani latinra. Ezt az iratot minden jelenlevő püspök
aláírta, bár azt beszélték, egyikük-másikuk aláírását a császár hamisította
az okmányra. A pápa többi kéréséről nem esett szó. A legátusokat ezzel az
irattal, a császár és fia nyilatkozatával és szóbeli ígéretekkel – amelyek
szerint a pápa kívánságait meg fogják valósítani – küldték vissza Rómába.
A császár – jóhiszeműsége bizonyítására – két görög püspököt küldött a
legátusokkal Rómába, Ignatioszt és Meletioszt, az ellenzék két vezérét.
Mihály a pápára bízta, legjobb belátása szerint büntesse meg őket.257
Miklós pápa nem volt elégedett követei beszámolójának tartalmával, de
nem tett ellenséges lépéseket Mihály ellen. Csodálatra méltó
bölcsességgel azonnal visszaküldte Konstantinápolyba Ignatioszt és
Meletioszt, mivel – mint nyilatkozta – őszinte és erényes férfiaknak ismerte
meg őket, akiket bizonyára hamisan vádolnak.

257
PACHYMERES, i. m., 449-466; NORDEN, i. m., 589-601; HEFELE-LECLERCQ, i. m., VI.
k., I, 211-216.
 A pápa meg akarta mutatni, nem zárkózik el a megbeszélések elől, és
nem táplál ellenszenvet a görögök iránt. Még mindig tiltotta Károlynak
Konstantinápoly megtámadását. Türelme oka azonban lehetett az a csinos
pénzösszeg is, amelyet Mihály ajándékozott neki. Mindenki ismerte Miklós
fösvénységét: nyíltan beszélték, pontifikátusa alatt a császár ügynökei
által szállított bizánci arany volt a fő oka annak, hogy olyan kitartóan
akadályozta Károly terveit.258
Károlynak azonban nem sokáig kellett szenvednie e korlátozások miatt.
1280. augusztus 22-én III. Miklós pápa szívroham következtében váratlanul
meghalt a Viterbo mellett lévő sorianói kastélyban. A bíborosok azonnal
összeültek Viterbóban az utód megválasztására. A bíborosi kollégiumon
belül most is egyensúlyban volt az itáliai és a francia párt. Az itáliaiak
azonban nem voltak egységesek, mert sokan nem örültek az Orsini-család
megnövekedett hatalmának. Károly diszkréten Apuliában maradt, de
ügynökei Rómában és Viterbóban igyekeztek ellenséges hangulatot
támasztani az elhalt pápa hozzátartozóival szemben. A konklávé hat
hónapig tartott. Az új év elején a türelmetlen viterbóiak lázadozni kezdtek
a kardinálisok ellen. Károly felhasználta a zavaros helyzetet, csapataival
bevonult a városba, és a polgárok engedélyével a pápai palotába zárta a
bíborosokat, hogy végre döntsenek. A megfélemlített bíborosok 1281.
február 22-én egy franciát, Simon de Brie-t, a S. Cecilia bíborosát
választották pápává, aki a IV. Márton nevet vette fel. Orvietóban
koronázták meg március 23-án.259
Az új pápa a francia királyi ház régi barátja volt. Fiatal korában Lajos
király udvaránál működött. IV. Orbántól nyerte el a kardinálisi kalapot, aki
kinevezte legátusnak Franciaországba. Ott részt vett azokon a
tárgyalásokon, amelyek Károlyt végül a szicíliai trónra juttatták. Ezt
követően a bíborosi kollégium francia pártját vezette, és tudták róla,
szoros kapcsolatban áll Károllyal. Szenvedélyes hazafi volt. Beiktatása
után egy hónappal hét bíborost nevezett ki, ebből négy volt francia, egy
angol és csak kettő itáliai. Károly számíthatott arra, hogy forradalmi
változás áll be a pápaság politikájában. Nagy várakozással eltelve utazott
észak felé, hogy áprilisban Orvietóban üdvözölhesse hűbérurát.260
Nem csalatkozott reményeiben. Márton pápa mindenre hajlandó volt,
csak hogy lekötelezze honfitársát. Nem érezte át annak a jelentőségét, a
Szentszék feladata a keresztény uralkodók közötti döntőbíráskodás. Nem
szerette a németeket és különösen nem kedvelte Rudolf királyt. Nem bízott
az itáliaiakban, és nem volt szándékában hagyni, hogy önmagukat
kormányozzák. A keleti keresztények semmit sem jelentettek a számára,
legfeljebb annyit, hogy lehetőséget nyújtottak a megújuló francia
imperialista terjeszkedés számára. Károllyal való találkozása első
eredményeként Károly ismét Róma szenátora lett. Az Orsiniak csillaga
258
PACHYMERES, i. m., 462-463; NORDEN, i. m., 605-606. A pénzkérdésről lásd e könyv,
127-128.
259
POTTHAST, i. m., II. k., 1754–1757; HEFELE-LECLERCQ, i. m., VI. k., I, 268-269;
LÉONARD, i. m., 130-131. VILLANI (i. m., II. k., 237) egyenesen azzal vádolja Károlyt, ő
irányította a választást.
260
Márton előző pályafutásáról lásd e könyv, 57-58.
lehanyatlott. Károly három provence-it nevezett ki szenátorhelyettesnek,
Philippe de Lavenát, Guillaume l’Estandart-t és Godefroi de Dragent.
Márton felkérte Károlyt, más pápai területekre is küldjön csapatokat és
tiszteket. Erre azért volt szükség, mert a pápai politika változásának a
hatására a ghibellinek is akcióba léptek. Guido da Montefeltro vezetésével
lázadást szerveztek, amelynek a központja Forli városa volt. A pápa Anjou-
csapatokat küldött ellenük, Guillaume Durand provence-i kánonjogtudós és
pápai helytartó parancsnoksága alatt. Durand-nal tartott rektorként Károly
egyik legkiválóbb katonája, Jean d’Eppe is. Forli ostromával nem sok sikert
értek el, de a hadmozdulat elég volt ahhoz, hogy megfékezze a lázadást.261
Toscanában elmozdították helyéről Malabranca bíborost, a volt pápa
unokaöccsét, és a béke, amelyet ő hozott létre a guelfek és a ghibellinek
között, összeomlott. Rudolf király sietve kinevezett helyette egy új császári
helytartót, akinek megjelenése lázadásra ösztönözte a ghibellineket. Pisa,
San Miniato, San Gimignano és Pescia behódoltak neki, de 1281 júliusában
az a kísérlet, amely ghibellin lázadást akart kirobbantani Sienában,
sikertelen volt. A guelf városok nem eresztették be a császári helytartót. 262
A következő év elején a pápa bátorítására újjáalakult a toscanai guelf liga.
Márton a továbbiakban azonban nem avatkozott be nyíltan Toscana
ügyeibe, északabbra pedig édeskeveset tehetett Károly érdekében. Azt a
kis Anjou-sereget, amely 1281 májusában elfoglalta Piemontot, Borgo San
Dalmazzónál megverte Saluzzo őrgrófja. Ettől kezdve Piemontban Anjou-
kézen csak a Stura folyó felső völgye maradt a Maddalena-hágónál. Károlyt
azonban már nem érdekelte Piemont. Ügy döntött, jövendő birodalma
szempontjából ezeknek a területeknek nincs jelentőségük. Ha még
reménykedhetett volna a Lombardia feletti uralomban, akkor a piemonti
hágók ellenőrzése nélkülözhetetlen lett volna. Így azonban leszámolt itteni
ambícióival. Amikor a Milánót egykor birtokló Torriani család két tagját,
Lodi urát, Gastonét és Raimondót, Ravenna pátriárkáját 1281. május 25-en
Vapriónál a Viscontiak csatában megverték, Lombardia ghibellin kézre
került, és ettől kezdve nem túl szoros szövetségben Rudolf királlyal
működött együtt.263
Károly és a pápa nem rajongott Rudolfért, de nem is akartak vele
összeveszni, hiszen az ő együttműködésétől függött az arles-i királyság
feltámasztása és az, hogy ez a terület Károly családjáé legyen. 1281.
május 24-én Márton kiadott egy bullát, amely rögzítette az elődje által
kimódolt rendezést. A kis Habsburg hercegnőnek, Klemenciának
hamarosan meg kellett érkeznie Itáliába, hogy férjhez menjen Martell
Károlyhoz, Károly unokájához. Amint megvalósul a két gyermek esküvője,
a királyság is létrejön és a vőlegény apja, Károly salernói herceg veszi át a
kormányzását. A Rhône felső völgyében sok olyan úr élt, aki nem
üdvözölte kitörő örömmel az új Anjou-királyság születését. Ellenséges
érzelmeiket Károly fáradhatatlan ellensége, Margit francia anyakirályné is
szította, aki 1281 őszére gyűlést hívott egybe Troyes-ba, amelyen veje,
Burgundiai Róbert, Ottó, Burgundia és Franche-Comté grófja, a gróf
261
POTTHAST, i. m., II. k., 1758; LÉONARD, i. m., 131.
262
VILLANI, i. m., I. k., 264-267.
263
MONTI, La Dominazione Angioina in Piemonte, 58-60.
mostohaapja, az idős savoyai gróf, Jean de Belesmes, Lyon érseke,
Champlitte grófja és számos más fontos nemes úr vett részt. Kitervelték, a
következő év májusában sereget gyűjtenek össze Lyonban, abban az
időpontban, amelyben várható volt a királyság átvételére induló Anjou-
csapatok érkezése. De külső segítségre is szükségük volt. Margit nem
számíthatott fiára, Fülöp francia királyra, aki második felesége, Brabanti
Mária és unokatestvére, Róbert d’Artois befolyása alatt állt: ők
mindannyian csodálták Anjou Károlyt. Anyja azzal is nagyon bosszantotta
Fülöpöt, hogy nyíltan rajongott unokaöccséért, Edward angol királyért.
Margitnak azonban Edward sem nyújtott segítséget. Rokonszenvezett
ugyan királyné ügyeivel, de nem akart háborút kockáztatni
Franciaországgal. Margitnak szüksége lett volna a terület hűbérurának,
Rudolf királynak a hozzájárulására, de ő nemet mondott, mert nem akarta
felrúgni a Károllyal kötött egyezményt. Kielégítette az a megoldás, amely
királysághoz juttatta a leányát és neki – legalább is így remélte – szabad
kezet biztosított Észak-Itáliában. 1282 kora tavaszán már világos volt, a
Troyes-ban olyan lelkesen gyülekező urak nincsenek abban a helyzetben,
bármit is tegyenek. Ekkor már egy Anjou-flotta gyülekezett Marseille-ben,
és készen állt arra, felhajózzék a Rhône-on, és beiktassa az új
kormányzatot.264
Károly helyzete ekkorra már megszilárdult Közép-Itáliában, Róma ismét
az ő kezében volt. Előtte állt a lehetőség, hogy provence-i birtokait
kiegészíthesse egy Rhône-völgyi gazdag királysággal. Ő volt Jeruzsálem
királya és a latin Kelet elismert vezetője. A viszonylag békés közelmúlt
rendbe hozta pénzügyeit. A pápa bármit megtett neki, amit csak kért.
Eljött hát végre az idő, hogy megvalósítsa a Konstantinápoly elleni nagy
hadjárat tervét.
Károly nyomására Márton pápa habozás nélkül megszakította Mihály
császárral az egyházegyesítésről szóló tárgyalásokat. Erre volt is némi
alapja. A legátusok jelentéséből világosan megértette, a görögök
eltökélten az egyesítés ellen vannak, még akkor is, ha császáruk az
egyesítés őszinte híve. A Konstantinápolyból érkező további hírek
elkeseredett vitákról és lázongásokról szóltak. A görögök nem tettek
eleget a pápa szabta feltételeknek. Mihály még mindig remélte, meg tudja
őrizni a baráti viszonyt a pápasággal. Amint hírét vette Márton
megválasztásának, két egyesítés párti püspököt küldött Itáliába, Héraklia
és Nikaia metropolitáit. Ők gratuláltak Mihály nevében a pápának és
biztosították arról, a császár hűséges a római Szentszékhez.265
Amikor a két püspök 1281 novemberében Orvietóba ért, hűvös
fogadtatásban részesült. Ott találták a pápát és Károlyt. Négy hónappal
korábban, 1281. július 3-án Károly és veje, Fülöp címzetes latin császár,
Orvietóban fogadta a velencei köztársaság küldöttségét, és a pápa
hozzájárulásával szerződést írtak alá a „Palaiologosz által bitorolt Római
Birodalom helyreállítására”. A közös hadjáratnak 1282 áprilisában kellett
volna megindulnia. Az akkori szóbeszéd szerint Károly feladata lett volna
264
FOURNIER, i. m., 248-255. 1282 januárjában Márton megkísérelte kibékíteni Margitot
és Károlyt (RYMER, Foedera, I. k., 2, 601).
265
PACHYMERES, i. m., 505; HEFELE-LECLERCQ, i. m., VI. k., I, 216.
húsz nehézfegyverzetű harcos és száz könnyű gálya kiállítása, valamit
nyolc-tízezer ló és lovas és még ennél is több gyalogos katona
szállításának a fedezése. Velence körülbelül ugyanilyen számú gályát ígért
és ugyanennyi harcost. Akhaia frank hercegségéből csapatoknak kellett
volna csatlakozni a sereghez. A pisaiakat a pápa szólította fel, adjanak
hajókat, és ők, habár tiltakoztak, megígérték, küldenek néhány hajót. Csak
Genova utasította vissza a szövetségben való részvételt.266 Amikor a pápa
végre úgy döntött, fogadja a bizánci püspököket, keserűen panaszkodott
Mihályra és a görög népre, majd elbocsátotta őket november 18-i bullája
másolatával. Ez a bulla Mihályt eretneknek és az eretnekség
gyámolítójának kiáltotta ki. Megtiltotta a keresztény uralkodóknak, hogy
kapcsolatot tartsanak fenn vele, és hozzátette: ha a császár a következő
év május elsejéig nem veti alá magát a pápa akaratának, és nem adja át
neki országát, akkor megfosztják trónjától, és törvényen kívülinek
nyilvánítják.267
Károly és szövetségesei olyannyira biztosak voltak a pápa jóindulata
felől, hogy nem is leplezték készülődésüket. Mihály már tudott a dologról,
de ő sem számított a pápai politika ilyen gyökeres megváltozására. Amikor
tudomást szerzett kiközösítéséről, elrendelte, a liturgiából hagyják ki a
pápáért szóló könyörgést, és felfüggesztette az összes jogszabályt,
amelyeket az egyesítés érdekében erőltetett alattvalóira. A császár
azonban hibái ellenére is őszinte ember volt. Úgy érezte, neki immár élete
végéig ragaszkodnia kell az egyesítés eszméjéhez, és abban
reménykedett, egy újabb pápa talán több megértést fog tanúsítani az
ügyben. Közben azért nekikezdett, megtegye az előkészületeket a közelgő
vihar elhárítására.268
A vihar Albániában már ki is tört. Itt 1280-ban Károly elvette az épeiroszi
despotától Butrintót, és egyik legmegbízhatóbb hadvezére, Hugó vezetése
alatt (akit Vörösnek vagy Sullynak is neveztek) sereget küldött oda, hogy
megkísérelje visszafoglalni a szárazföld belsejét. 1280 őszén az Anjou-
sereg Berat erődjéig vetette vissza a bizánciakat. Berat ostroma
szeptember végén kezdődött. Az erőd kormányzója Angelosz Mihály volt, a
fattyú Neopatrasz János édestestvére, de egyben a császár veje és hozzá
hű személy. Angelosz segítséget kért Konstantinápolyból. Válaszképpen a
császár saját unokatestvére és főparancsnoka, Tarkhaniótész Mihály
vezetése alatt olyan erős sereget küldött, amilyet csak tudott. Ez a sereg
azonban februárig nem érte el Albániát. Közben Károly is küldött erősítést
Sullynek, többek között nagy hatású ostromgépeket, azzal a paranccsal,
rohammal vegye be a várat. A hatalmas szikla, amelyre Berat épült,
megnehezítette a támadást. Sully jobb szerette volna elfoglalni a környező

266
A Károly, Fülöp és a velenceiek közötti egyezmény szövege olvasható TAFEL és
THOMAS, Urkunden zur ältern Handels- und Staatsgeschichte der Republik Venedig, III. k.,
287-297. Lásd NORDEN, i. m., 625-629. A pisai részvételről lásd KERN, Acta Imperii,
Angliae et Franciae, 15-17. Mihály császár és Péter aragóniai király felkérte a pisaiakat,
maradjanak semlegesek.
267
POTTHAST, i. m., II. k., 1763; PACHYMERES, i. h. A teljes szöveg megtalálható az
Annales Altahensesben (M. G. H., Scriptores, XVII. k., 409).
268
Lásd e könyv, 137-139.
vidéket és kiéheztetni az őrséget egészen a megadásig. Nem tudta
azonban megakadályozni a bizánci felmentő sereg érkezését, amely 1281
márciusában ért oda, és tábort vert a Lium folyón túl, a citadella tövében,
nagyon jól védhető helyen. A táborból lehetséges volt élelmiszer-
utánpótlást küldeni a folyón át, ahonnan azután gyakorlott hegymászók
vitték azt fel az ostromlottaknak a várba. Március végén az ellenség
meglepett és megsemmisített egy kisebb Anjou-egységet, amelyet Albánia
marsallja, Polisi vezetett. Néhány nappal később, április 3-án maga Sully
indult felderítésre a görög tábor felé. Tarkhaniotész kicsapott a táborból,
menekülést színlelt és csapdába ejtette Sullyt. A csetepaté során Sully –
hatalmas, testes, vörös hajáról könnyen felismerhető ember – leesett a
lováról, és fogságba került. Ekkor több Anjou-csapat kelt át gyorsan a
folyón, hogy megmentsék vezérüket, de amint felfelé kapaszkodtak a
folyóparton, a bizánciak lecsaptak rájuk, és pánikot keltve visszavonulásra
késztették őket. Nemsokára az egész Anjou-sereg a tenger felé menekült.
A győzelem nemcsak felmentette Beratot, de azt is lehetővé tette, Mihály
az ellenőrzése alá vonja Albánia egész belső területét, Észak-Épeirosztól le
egészen délre Janináig. Károly viszont megtartotta a parti városokat,
Durazzótól Butrintóig és Chimaráig.269
A nagydarab vörös hajú foglyot láncra verve vitték végig
Konstantinápoly utcáin; Mihály annyira örült a győzelemnek, hogy freskót
rendelt, amely palotája falán örökítette meg az eseményt.270 Ezen kívül
nem sok másnak örvendhetett: csak néhány apró sikert aratott a
Peloponnészoszon. 1278-ban meghalt Akhaiai Vilmos herceg. A Károllyal
kötött szerződés értelmében hercegsége Isabelle nevű lányára és annak
férjére, Károly király Fülöp fiára szállt. Károly a fiatalok nevében átvette a
kormányzást. Általános helytartónak, baillinek a francia Galeran d’Ivryt
nevezte ki. Galeran az utolsó hat évben Szicília országbírája volt, ahol
mindenki alaposan megutálta. A Peloponnészoszon sem lett népszerűbb.
Gőgje sértette a helyi francia nemességet. A hivatalokba a barátait ültette,
csapatai szabadon fosztogathattak a görög falvakban a hercegség
területén. A bizánciak ellen indított egyetlenegy támadását is – délkeleten,
a Szkorta-szorosnál, a Tajgetosz-hegységben – azonnal visszaverték. 1280-
ban az akhaiai bárók küldöttsége Nápolyba ment, hogy kikövetelje Galeran
visszahívását. A következő akhaiai helytartó Philippe de Lagonesse volt,
aki előzőleg Piemontban működött, mint nem túl sikeres katonai
parancsnok. Lagonesse tapintatosabb volt a helyi nemesekkel, de némi
nehézségbe ütközött annak az elgondolásának a megvalósítása, hogy a
helyi urak csapatokat állítsanak ki a Konstantinápoly elleni támadáshoz. Ez
idő alatt a bizánci területeit az Anjouk békén hagyták.271
II. Marco Szanudo, Naxosz hercege, az Égei-tengeri flotta parancsnoka
sem okozott sokkal több örömet Károlynak. Hajóit kalózflottaként
használta, és sokkal nagyobb sikerei csapott le a latin hajókra, mint a

269
PACHYMERES, i. m., 508-519; SANUDO, i. m., 129-133; NORDEN, i. m., 621-623;
MILLER, i. m., 171-173; CHAPMAN, i. m., 140-142.
270
PACHYMERES, i. m., 518-519.
271
MILLER, i. m., 161-164.
görögökre, mert a latinok nem számítottak a támadására. Ő azonban
legalább készen állt arra, csatlakozzék a nagy hadjárathoz.272
A Mihály politikája által Görögországban elért sikereket újabb
diplomáciai bonyodalmak semmisítették meg. Bulgáriában Mária cárné,
Mihály unokahúga, aki szilárdan ellenezte nagybátyja vallási politikáját,
1279-ben elveszítette hatalmát. Első férje, Aszen Konstantin, 1277 elején
egy lovas balesetben súlyosan megsérült. Ekkor Mária megölette
mostohafiát, a trónörököst, hogy saját, Mihály nevű gyermekének
biztosítsa a trónt, de még az év vége előtt egy népi felkelés, amelyet egy,
Ivajlo nevű, a görögök által Lakhanasznak (zöldségevőnek) nevezett
paraszt vezetett, megfosztotta trónjától, és megölte a nyomorékká lett
cárt. Mária némi habozás után nőül ment Lakhanaszhoz, a trónra emelte,
és attól kezdve Ivajlo az ő befolyása alatt állt. Mihály császár sereget
küldött, hogy Ivajlo helyett Aszen Konstantin unokáját, a
Konstantinápolyba menekült Mützész Ivánt ültessék a trónra. De Mihály
csapatainak menekülni kellett. Ekkor Mihály az orosz sztyeppéken élő
tatárok vezéréhez, Nogajhoz fordult, aki törvénytelen leánya férje volt.
Nogaj megszállta Bulgáriát. 1279 elején Lakhanaszt elfogták, és néhány
hónappal később Mária és fia, Aszen Mihály is megadta magát. Őket
elküldték a császárhoz. A trónra Mützész Iván került, aki megkapta Mihály
lánya, Eiréné kezét. Bulgáriában lázadás tört ki, amelynek élén Georgij
Terteri Rakovszki, a hatalmas nemes úr állott. A császár tanácsára az új cár
nővére kezét ajánlotta fel Georgij Terterinek, aki elvette a hercegnőt, de
azonnal intrikálni kezdett a sógora ellen. Egy tatár sereg élén visszatért
Ivajlo is, és követelte a trónját. Iván cár feleségével Konstantinápolyba
menekült, hogy apósától kérjen segítséget; Mihályt azonban úgy
megharagította Iván gyávasága, hogy nem fogadta. Ekkor Iván
továbbutazott a tatárokhoz azt remélve, sógornője, Nogaj felesége majd a
segítségére siet. Ott találta Ivajlót, aki végül nem merte megtámadni az
erős Georgij Terterit. Nogaj eljátszott mindkét kérelmezővel, azután úgy
döntött, megszabadul mindkettőtől. Ivajlót kivégeztette, Aszen Ivánt
azonban még időben figyelmeztette a veszélyre a sógornője. Iván
visszatért Konstantinápolyba, ahol a császár annyira megenyhült iránta,
hogy helyet biztosított neki az udvari hierarchiában. Közben Georgij
Terteri, aki nagyon jól ismerte az általános diplomáciai helyzetet,
követséget küldött Károlyhoz Itáliába, és tudatta, készen áll vele
szövetségre lépni. Egyben azt is el akarta hitetni a pápával, esetleg Róma
fennhatósága alá tudja hajtani a bolgár egyházat.273
Mihály erőfeszítéseinek az lett az eredménye, immár Bulgária is az
ellenségeihez csatlakozott. Szerbia sohasem volt vele baráti viszonyban.
1276-ban I. Uroš Istvánt legidősebb fia, II. Uroš István Dragutin sógora, a
magyar király segítségével és talán Mihály hallgatólagos beleegyezésével,
megfosztotta trónjától. Dragutin azonban beteg ember volt. Előbb
lemondott a trónról öccse javára, majd visszatért a hatalomba, végül
1281-ben végleg lemondott. A magyar király ezért a boszniai hercegséggel

SANUDO, i. m., 130,132.

272

PACHYMERES, i. m., 430-449; JIREČEK, Geschichte der Bulgaren, 275-280.

273
kárpótolta, ahol utolsó napjait töltötte, és nem túl nagy sikerrel a
bogumilokat üldözte. Testvére, III. Uroš István Milutin, aki az örökébe
lépett, teljesen anyja, Helené befolyása alatt állott, aki Balduin ex-császár
leánya volt. Az új király visszatért apja Bizánc-ellenes politikájához.
Dragutin alatt Szerbia semleges volt, de Milutin a birodalom elleni
hadjárattal kezdte meg uralkodását. 1281 őszén elfoglalta Szkopje
makedón erődjét, s ily módon fenyegette a császár összeköttetését
épeiroszi birtokaival. Milutin boldog volt, hogy szövetségét felajánlhatta
nagybátyjának, Fülöp címzetes császárnak és Károlynak.274
Az épeiroszi despota, aki nem szerette sem Károlyt, sem Mihályt,
amennyire lehetett, semleges maradt. Féltestvére, Neopatrasz János
azonban számára előnyös módon megfeledkezett arról a tényről, hogy
1279-ben még az ortodoxia bajnoka volt, és felajánlotta támogatását a
Konstantinápoly elleni latin keresztes hadjárathoz.275
Mihály gondjait szaporítandó, lázadás tört ki az ázsiai határvidéken is.
Uralkodása jó része alatt a határ mentén élő anatóliai törökök
nyugalomban éltek. Mihály fenn akarta tartani a szövetséget vejével,
Abaga mongol ilkánnal. A mongolok mindig hajlandók voltak nyomást
gyakorolni Anatólia szeldzsuk szultánjaira. De a mongol támadások
eredményeként hanyatlott a szeldzsukok tekintélye, különösen a félsziget
nyugati részében, ahol egy sor nagyravágyó helyi török emirátus született,
melyek száma a folyamatos török bevándorlás következtében fokozatosan
nőtt. A bevándorlókat az első mongol inváziók hullámai sodorták nyugat
felé. A mameluk hatalom erősödése és különösen az a tény, hogy Bajbarsz
szultán 1268-ban elfoglalta Antiochiát, megnehezítette az ilkán számára
Anatólia ellenőrzését. 1277-ben Bajbarsz megszállta Anatóliát, és csak
nagy mongol sereg közeledtének a hírére vonult vissza. Az ilkán szerette
volna visszahódítani a mamelukoktól Észak-Szíriát, utolsó nagy
erőfeszítése azonban 1281 őszén a homszi csatában kudarccal végződött.
Eközben Konstantinápoly visszafoglalása a bizánciak figyelmét Európára
irányította. Elhanyagolták az ázsiai határt, amelyet a Nikaiában székelő
császárok oly gondosan újjászerveztek. A nikaiaiak által ősi bizánci
mintára megszervezett kis katonai parasztbirtokokat fokozatosan feudális
nagybirtokok váltották fel. Egyre több adót kellett befizetni a császár
európai kiadásainak a fedezésére. Amikor a török törzsek megkezdték a
beszivárgást, a határon nem találkoztak valódi ellenállással. 1280 telén
néhány török emír elfoglalta a Maiandrosz völgyét, és megostromolta
Trallész városát, a mai Aydint, amely a folyó alsó síkságát uralta. Mihály a
fiát, Andronikoszt küldte oda, de nem tudott túl sok katonát adni vele,
mert fő serege éppen Albániába indult, Berat felszabadítására.
Andronikosz nem tudta megmenteni Trallészt. Az egész 1281. esztendőt
azzal töltötte, hogy szilárd védelmi vonalat épített ki a Maiandrosztól
északra, Szmirna és a Lükosz völgyének védelmére. Világos volt, a bizánci
sereg egy részének a körzetben kell maradnia, és ezért csökkenteni kellett
a főváros védelmére szánt csapatok létszámát.276
274
JIREČEK, Geschichte der Serben, I. k., 326-331.
275
LÉONARD, i. m., 134.
276
PACHYMERES, i. m., 472-474; CHAPMAN, i. m., 150-151.
 1280 végén igen rosszul állt Mihály császár ügye. Háborút viselt
Ázsiában. Európában ellenséges hatalmak erős szövetsége vette körül, s a
szövetség élén Szicília hajlíthatatlan királya állt. Vallási politikája, amelyért
feláldozta alattvalói szeretetét, óriási kudarcnak bizonyult. A pápaság,
amelytől segítséget remélt, ráuszította ellenségeit. Ha a Károly által
tervezett és előkészített hadjárat valóban megindult volna Konstantinápoly
ellen, csekély lett volna az esély a birodalom fennmaradására. Mihály
azonban nem merítette még ki összes tartalékát. Még mindig a bizánci
diplomácia volt a legjobb a világon.
Bár a bizánci fővárost ellenség vette körül, távolabb éltek még
segítőkész barátok. Mihály aggódva, de nem tökéletes kétségbeeséssel
várta 1282 tavaszát, amikor az Anjou-hajóhadnak vitorlát kellett bontania
az itáliai kikötőkben.
 XII. FEJEZET
A nagy összeesküvés

Az 1282. év elején Károly, Szicília, Jeruzsálem és Albánia királya,

Provence, Forcalquier, Anjou és Maine grófja, Akhaia régense, Tunisz
hűbérura és Róma szenátora kétségkívül Európa leghatalmasabb
uralkodója volt. Hajóinak néhány héten belül meg kellett indulniuk a Rhône
folyón, hogy biztosítsák unokájának az arles-i királyságot. Még néhány hét
és Károly jelentékeny sereg élén a keleti kereszténység ellen indult volna,
hogy a Földközi-tenger urává és egy olyan birodalom fejévé váljék,
amilyent Jusztinianosz óta nem látott a világ. Az emberek felemlegettek
egy régi jövendölést egy bizonyos Károlyról, aki Nagy Károly és a francia
királyi család leszármazottja, és akiből világcsászár és az egész keresztény
egyház megreformálója lesz. Minden készen állott Anjou Károly végső
diadalához.277
De önteltsége elvakította tisztánlátását. Saját hatalmában és a pápaság
támogatásában bízva megfeledkezett arról, még vannak ellenségei
Európában, akiknek még sohasem mérte fel az erejét. Megfeledkezett róla,
hogy hatékony kormányzása ellenére alattvalói nem szeretik sem őt, sem
az akaratát megvalósító dölyfös francia tisztviselőket. Megfeledkezett a
szicíliai száműzöttekről, akik a bukására esküdtek.
Ezek a száműzöttek az aragóniai királyság fővárosában, Barcelonában, a
tenger túlsó oldalán találtak menedéket. Húsz évvel korábban, Manfréd
király leánya, Konstancia, Péter aragóniai infánshoz, I. Jakab király
elsőszülött fiához ment nőül. Mind Orbán pápa, mind IX. Lajos francia
király – mintha csak a jövőbe láttak volna – annak idején tiltakozott a
házasság miatt. Akkoriban azonban Manfréd még szilárdan ült a trónján,
és barátsága értékes volt Aragónia számára. Manfréd halála és Konradin
lefejezése után, amikor Manfréd törvénytelen fiait élethosszig börtönbe
zárták, Konstancia infánsné lett az itáliai Hohenstaufen-birtokok örököse.
Férje szerette, és büszke volt származására. Konstancia az aragóniai
udvartól még férje trónra lépése előtt saját jogon megkapta a királynői
címet.278
Apósa életében Konstancia semmit sem tudott tenni jogai elismertetése
érdekében. Jakab király figyelemre méltó személy volt, gáláns, hencegő és
277
A jóslat megtalálható JORDANES DE OSNABRÜCK, De Prerogativa Romani Imperii,
szerk. WAITZ, 79. SANUDO (Istoria del Regno di Romania, 138) azt állítja, Károly „aspirava
alla monarchia del mondo”, azaz világuralomra tört, Niképhorosz GRÉGORASZ (Historia
Byzantina, I. k., 123.) pedig azt írja, azt tervezte, újjáépíti Július Caesar és Augustus
birodalmát. Károly nagyanyja, Hainault-i Izabella révén Nagy Károlytól származott.
278
Konstancia szicíliai trónigényéről és a királynői cím viseléséről lásd WIERUSZOWSKI,
„La Corte di Pietro d’Aragona”, pt. I, 142-146. Úgy tűnik, Konstancia Manfréd halálától
kezdődően viselte ezt a címet, de csak az udvarnál.
különc. 1213-ban, ötéves korában lépett a trónra. Ifjúkorában saját
erejével, vállalkozó szellemével elhódította az araboktól a Baleár-
szigeteket és Valencia gazdag emirátusát. Még majdnem hatvanéves
korában is ő maga állt a sereg élére, és királyságához csatolta Murcia
emirátusát. Mivel Ruossillon és Cerdagne grófságok az aragóniai
királysághoz tartoztak, s az anyjától megörökölte Montpellier-t, érdekelt
volt a francia politikában is. A provence-i grófok Jakab családjának ifjabb
ágából származtak, ezért Jakab annak idején úgy vélekedett, vele is
tanácskozni kellett volna a grófság sorsáról unokatestvére, IV. Rajmund-
Berengár halála után. Jakab csak akkor ismerte el Károlyt Provence
grófjának, amikor cserében Lajos király lemondott a Roussillon és
Cerdagne feletti francia hűbéri jogokról. Az öregedő Jakab egyre
szívesebben töltötte idejét szeretői társaságában. Sohasem bocsátotta
meg Károlynak, hogy Provence ura lett, önmagára pedig mindig úgy
tekintett, mint kiváló keresztes lovagkirályra. Ő volt az egyetlen uralkodó,
aki elfogadta X. Gergely meghívását, és személyesen is megjelent a lyoni
zsinaton, ahol az egybegyűlt egyházatyákat egyszerre indította csodálatra
és elszörnyedésre a józan észnek és nagyhangú fellengzősségnek a
keveréke, amely annyira jellemezte az aragóniai királyt. Jakab azonban,
minden szóbeli lelkesedése ellenére, túl ravasz és túlságosan fáradt volt
ahhoz, hogy ismét hadba induljon. Nem akarta azonban fia és menye
kedvét elvenni becsvágyuk kielégítésétől.279
Az első előkelő menekültek Konradin veresége után érkeztek az infánsnő
barcelonai udvarába. Élükön Ruggero di Lauria állt, Konstancia királynő
tejtestvére. Olyan tisztek is érkeztek vele, akik még Konstancia nagyatyja,
II. Frigyes alatt szolgáltak, mint például Riccardo Filangeri. Az első
menekülteket nem sokkal később követte Enrico da Isernia jogász és
Giovanni da Procida orvosdoktor, aki mindannyiuk között a legügyesebb
cselszövő volt.280
Giovanni da Procida 1210-ben született Salernóban. Szülővárosa híres
egyetemén tanulta az orvostudományt, és ugyanott tanári katedrát is
kapott. Tehetsége nagy hatást tett II. Frigyesre, aki különös gonddal
pártfogolta az egyetemet, Giovanni pedig nemsokára a császár orvosa lett.
Munkájáért több birtokot kapott Nápoly környékén, többek között Procida
szigetét. Ő kezelte II. Frigyest utolsó betegsége alatt. A császár halála után
általános orvosként működött, páciensei között szerepelt a későbbi III.
Miklós pápa, Giovanni Orsini bíboros és Konrád király is. Amikor Manfrédé
lett a királyság, az ő szolgálatába állott. Manfréd olyannyira csodálta a
képességeit, hogy kancellárjává tette. Manfréd bukása után Giovanni
visszavonult. Kelemen pápa írt Károlynak, és figyelmébe ajánlotta a
tehetséges orvost; így azután a Károly által a beneventói csata után

279
The Chronicle of James I of Aragon, amely bizonyára magának Jakab királynak a
műve, a legelevenebb képét adja ennek a hiú, de tevékeny uralkodónak.
280
WIERUSZOWSKI, i. m., pt. I, 147-152; CARTELLIERI, Peter von Aragon und die
Sizilianische Vesper, 23-26. A Manfréd udvarából származó menekültek között meg kell
említeni Konstancia nagynénjét, Konstancia-Annát, volt keleti császárnét (róla lásd e
könyv, 21, 33, 35). Ő az Anjou-hódítás idején Nápolyban volt, de Károly megengedte,
hogy 1269-ben visszavonuljon Spanyolországba.
kibocsátott amnesztia értelmében Procida megtarthatta birtokait. Az orvos
azonban mindvégig hű maradt a Hohenstaufenekhez. Az 1266. év
folyamán engedélyt kapott, hogy Viterbóba utazhassék, és elrendezze
leánya és a pápai udvarban szolgálatot teljesítő nápolyi guelf Bartolomeo
Caracciolo házasságát. Amint híre ment annak, hogy Konradin Itáliába
indult, Procida megszökött Viterbóból, és csatlakozott a Hohenstaufen-
sereghez. A tagliacozzói vereség után Manfredi Malettával együtt
menekült el a csatatérről, és egy darabig Velencében talált menedékre.
Károly elkobozta birtokait. A hírek szerint feleségével igen rosszul bántak,
egyik lányát megerőszakolták, egyik fiát pedig megölték azok a francia
katonák, akik kilakoltatták őket otthonukból. Giovanni az 1269. és 1270.
esztendőt Németországban töltötte barátjával, Enrico de Iserniával.
Megpróbálták rávenni II. Frigyes unokáját, Thüringiai Frigyest, szállja meg
Itáliát, és állítsa vissza a Hohenstaufen-uralmat. Frigyes azonban nem volt
alkalmas jelölt, szívesebben beszélt, mint cselekedett. Giovanni egy
darabig Dél-Németországban, majd az észak-itáliai ghibellin városokban
tartózkodott. Vele volt testvére, Andrea és vele voltak életben maradt fiai
is. A montferratói őrgróf udvaránál talált helyet testvére számára, azután,
valamivel 1275 előtt, fiaival, Francescóval és Tommasóval Barcelonába
utazott. Úgy döntött, Aragóniai Konstanciának kell bosszút állnia a
Hohenstaufen-családért. Hamarosan Konstancia és Péter bizalmasa lett és
terveik megvalósításán fáradozott.281 Aragóniai Jakab király 1276
júliusában, hatvanhárom évi dicső uralkodás után halt meg. Mindvégig
megőrizte erejét, és az a kiközösítés sem dúlta fel túlzottan, amellyel a
pápa sújtotta utolsó törvénytelen szerelmi ügye miatt. Péter és Konstancia,
az új király és királyné, Jakab halála után szabadon láthatott hozzá saját
politikája megvalósításához. Először csak igen óvatosan léphettek. Jakab
király a Baleár-szigeteket és Roussillont kisebbik fiának, Jakab infánsnak
adta, aki felvette a Mallorca királya címet, és csaknem három évig nem
volt hajlandó uralkodójául elismerni a fivérét. A testvérháború veszélye
csak akkor hárult el, amikor Mallorcai Jakab végre engedett, és 1279
januárjában hűbéri esküt tett. A királynak gondjai voltak az andalúziai
mórokkal is, akik szerették volna visszahódítani Murciát. Birodalma déli
határa egészen 1279 végéig nem volt biztonságban. Ekkor Péter
elhatározta, mielőtt bármilyen új vállalkozásba kezd, biztosítja nyugati
határát Kasztíliával. Szerencséje volt. X. Alfonz király legidősebb fia, a „La
Cerda” néven ismert Ferdinánd infáns 1275-ben meghalt, özvegyét, III.
281
Giovanni korábbi pályafutásáról lásd SICARDI bevezetőjét, Due Cronache del Vespro
(MURATORI, R. I. S., új sorozat, XXXIV. k.). Ő volt az egyik tanú, aki aláírta II. Frigyes
végrendeletét. Korábbi pályafutása megtalálható: RENZI, Il Secolo decimo terzo e
Giovanni da Procida. E könyv 26. oldal, 28. jegyzetében olvashatnak arról a vádról,
miszerint megmérgezte Konrád királyt. MARTÈNE és DURAND (Thesaurus, II. k., 298) közli
azt az ajánlólevelet, amelyet Orsini bíboros küldött Károly királynak. VILLANI (II. k., 234-
235) beszámol a rossz bánásmódról, amely felesége és leánya osztályrésze volt. Misniai
Frigyessel folytatott tárgyalásairól lásd BUSSON, „Friedrich der Friedige als Pratendant
des Sizilianischen Krone und Johann von Procida”, Historische Aufsätze dem Andenken an
Georg Weitz gewidmet. Részletes pályafutása megtalálható SICARDI bevezetőjében,
melyet a Due Cronache del Vespróhoz írt, amely bár jól el van látva hivatkozásokkal,
mégis bizonyos mértékig kritikátlan, mert SICARDI egy szót sem enged szólni hőse ellen.
Fülöp testvérét, Franciaországi Blankát és két fiát hagyva hátra. Alfonz
nem akart kockáztatni hosszú kiskorú uralmat, és úgy döntött,
másodszülöttjére, Sanchóra hagyja a trónt. III. Fülöp készen állt, hogy
bevonuljon Kasztíliába és megvédje unokaöccsei érdekeit. Ezalatt az
özvegy hercegné, aki attól tartott, Sancho a fiai életére tör, Aragóniába
menekült. Péter szívélyesen fogadta a menekülőket, de nem engedte,
hogy elhagyják udvarát. Amíg e három személy a hatalmában volt, nem
kellett tartania sem Fülöptől, sem Alfonztól, aki hamarosan megbánta a
döntését, és Sanchótól sem, aki olyan türelmetlenül vágyott apja trónjára,
hogy 1281-ben nyíltan fellázadt ellene. 1280-tól kezdődően Aragóniai
Péternek Spanyolországban már nem volt mitől tartania, így figyelmét
Itáliának szentelhette.282
A legenda Giovanni da Procidát nagy összeesküvőnek tünteti fel, aki
álruhában járta Európa udvarait, és úgy toborzott híveket gazdája
ügyének. Már életében is közszájon forogtak a viselt dolgairól szóló
történetek, amelyek azután tovább éltek a szicíliai tájnyelven írt
krónikákban, és megtalálhatók Villani, Petrarca és Boccaccio műveiben is.
A valóságban Giovanni szerepe sem olyan kalandos, sem olyan festői nem
volt, mint ahogyan azt csodálói és ellenségei elképzelték. De alapvető
fontosságú volt, Giovanni lévén a széles körű politikai összeesküvés
lelke.283
Péter nem sokkal trónra lépése után kinevezte Aragónia kancellárjává
Giovanni da Procidát. A kinevezési okmányban nagy tudására és a
Hohenstaufenek iránti kipróbált hűségére hivatkozott.284 Ez a poszt
lehetővé tette, Giovanni ellenőrizze a király egész külpolitikáját, melyet
Giovanni – Péter egyetértésével – arra használt, hogy kimunkálja az Anjouk
megbuktatását. 1279-ig nemigen tehetett mást, mint kapcsolatot tartott
fenn Károly potenciális ellenfeleivel, a francia anyakirálynéval, Habsburg
Rudolffal, Kasztíliai Alfonzzal és mindenekelőtt az itáliai ghibellinekkel.
Csak akkor indult be a lázas munka, amikor Péter biztonságban érezte
magát Spanyolországban. Giovanni realista volt. Jól látta, olyan
szövetségesekben, mint Rudolf vagy Alfonz, nem lehet megbízni, hiszen az
ő érdekeik szerteágazóak és sokfélék. Csak két külföldi hatalomra
számíthatott teljes mértékben: Konstantinápoly császárára, Mihályra, akit
szüntelen fenyegetett egy Anjou-invázió, s aki még arra is készen állt,
hogy elismerje Róma fennhatóságát, csak hogy a támadást elkerülje, de
megalázkodása nem hozta meg a várt eredményt. Mihály természetesen
örült volna egy olyan szövetségesnek, aki Károly megsemmisítésére tör. A
császár nem tudott tengeri vagy katonai segítséget nyújtani az Anjou-
birtokok megszállásához, hiszen neki is szüksége volt hajóira és harcosaira
saját területeinek a megvédéséhez. Kincstára azonban még tele volt, és
ilyen ügyre bőven áldozhatott. Konstantinápoly szövetségese volt a
genovai köztársaság. A genovaiak az egész bizánci birodalom területén
különleges kereskedelmi kiváltságokkal rendelkeztek. Már régóta rossz
viszonyban voltak Anjou Károllyal. Ha Károlynak velencei szövetségeseivel
282
CARTELLIERI, i. m., 28-53.
283
Lásd e könyv, 138-140., és a Függelék, 195-199.
284
CARINI, Gli Archivi e le Bihlioteche di Spagna, pt. II, 2-4. 19.
sikerül lerohannia Konstantinápolyt, az a genovaiak számára a fekete-
tengeri kereskedelmi egyeduralmuk végét jelentette volna. A genovaiak
gazdagok voltak, és kitűnő flottával rendelkeztek.
Az összeesküvők 1279-ben láttak komolyan munkához. A szicíliai
legendák szerint Giovanni da Procida abban az évben utazott titokban
Konstantinápolyba. Megérkezéséről két, ott élő szicíliai menekült
értesítette a császárt. Mihály magánkihallgatáson fogadta, és el volt tőle
ragadtatva. Giovanni három hónapig maradt a császári udvarban;
elutazásakor leveleket és tekintélyes pénzösszeget vitt a császártól az
aragóniai királynak és a szicíliai népnek. Ferences barátnak öltözve ment
Szicíliába, ahol néhány jelentős báróval találkozott, akiket Palmieri Abbate,
Alaimo di Lentini és Gualtiero di Caltagirone vezetett. Az urak elmondták
neki az Anjou-uralommal kapcsolatos panaszaikat, és kifejezték ezen
uralom megdöntése iránti vágyukat. Giovanni vigasztalta őket, átadta
nekik Mihály császár levelét, és azt tanácsolta, írjanak törvényes
királynőjük férjének, Aragóniai Péternek s kérjék, jöjjön és szabadítsa fel
Szicíliát. Amikor ez az irat a kezében volt – még mindig ferences barátnak
álcázva –, III. Miklós pápához indult Viterbóba. A találkozóra a sorianói
kastélyban került sor, közel a városhoz. Giovanni néhány évvel azelőtt
súlyos betegségből gyógyította ki a pápát, így régi, bizalmas barátként
beszélhetett vele. Érvei tetszettek a pénzsóvár pápának, különösen, hogy
ezen érveket bizánci aranyak is támogatták. Miklóst arra is emlékeztette,
Károly milyen sok kellemetlenséget okozott neki, s arra is, a király nem
adta beleegyezését egy pápai unokahúg és egy francia királyi vérből
származó herceg házasságához. Miklós pápa hagyta, egykori orvosa
meggyőzze, és kérésére levelet írt Aragóniai Péternek, melyben
felhatalmazta az uralkodót, szabadítsa fel Szicíliát az Anjou-uralom alól.
Giovanni ezután visszatért Barcelonába, és beszámolt mindenről Péternek.
Az uralkodó először habozott, majd amikor elolvasta a császár, a szicíliai
nemesek és a pápa levelét, lelkesen gratulált Giovanninak és megkérte,
folytassa munkáját.285
1280 tavaszán Giovanni ismét útra kelt. Először a pápát látogatta meg
Viterbóban. Itt elnyerte Miklós végleges jóváhagyását ahhoz, hogy felkérje
a szicíliai népet, bízza magát Péter királyra. Viterbóból a tengerpartra
ment, és egy pisai hajóval átkelt Trapaniból Szicíliába. Ott találkozott a
baráti érzelmű bárókkal. Beszámolt nekik az elért eredményekről, és
megígérte, Konstantinápolyból hazafelé ismét megáll Szicíliában. Velencei
hajó vitte át a még mindig álöltözetet viselő Giovannit Negropontoszba,
ahol átszállt egy görög hajóra, és a bizánci fővárosba utazott. Mihály
császár ismét titkos kihallgatáson fogadta, és el volt ragadtatva a híreitől.

285
Lu Rebellamentu di Sichilia, in Due Cronache del Vespro, 5-11; Liber Jani de Procida
et Palialoco, Uo., 49-52; Leggenda di Messer Gianni di Procida, Uo., 65-68. A
Rebellamentu, amelyet szicíliai tájszólásban írtak, Giovannit hősnek mutatja be, a Liber
Jani és a Leggenda, mely olaszul íródott (az utóbbi valószínűleg egy modenai guelf
műve), a gonosz intrikus szerepét osztja rá. Ricordano MALESPINI, Storia Fiorentina,
szerk. FOLLINI, 180-181; Brunetto LATINI (Tesoro, szerk. AMARI, in Altre Narrazioni del
Vespro Siciliano, 60-89) és VILLANI (Cronica, II. k., 233-237, 239-242) röviden
összefoglalja a legendát.
A további munka javára harmincezer uncia aranyat ajánlott fel neki.
Giovanni néhány nappal később egy genovai gályán elhagyta
Konstantinápolyt. Vele utazott a lombardiai származású Latino Allardi, aki
követként állt Mihály szolgálatában. Útközben Trapani felé egy pisai hajó
legénységétől értesültek Miklós pápa haláláról. Giovanni megállta, hogy ne
terjessze el a hírt. Szicíliai barátai Trapaniban vártak rá. Rávette őket,
Allardival együtt menjenek Máltára, melyet – úgy látszik – kevésbé
ellenőrzött Károly rendőrsége. A megbeszélés jól haladt egészen addig,
amíg a szicíliaiak meg nem tudták, hogy meghalt a pápa. Alaimo di Lentini
azt ajánlotta, fújják le az egész vállalkozást. Giovanni ingerülten azt
válaszolta, ehhez már túl késő. Azzal érvelt, lehet, az új pápát majd
éppúgy az ügyük mellé tudják állítani, mint annak idején Miklóst. Ha meg
Károly embere lesz, az sem baj, hiszen a szicíliaiak a múltban nagyobb
emberekkel is szembeszálltak már, mint Károly. Giovanni szavai és a
bizánci aranyak meggyőzték az urakat, és úgy döntöttek, ha Péter
továbbra is támogatja az összeesküvést, akkor hajlandók együttműködni.
Giovanni és Allardi, a követ, továbbutazott Barcelonába. Péter tisztelettel
fogadta a követet, hálás volt az aranyakért, és helyeselte a Giovanni által
végzett munkát. Megbeszélték, kellő felkészítés után sereg indul Szicília
ellen. Az időpontot 1282 tavaszára tűzték ki.286
Ma már nehéz eldönteni, mennyi az igazság a meseszerű történetben.
1279-ben és 1280-ban, amikor Giovanninak úton kellett volna lennie,
kancellári aláírása rendszeresen megjelenik az Aragóniában kiadott
okmányokon. Valószínűtlennek tűnik, hogy megszervezte volna a saját
aláírása hamisítását, csak azért, hogy távolléte titokban maradhasson.
Akkoriban hetvenes éveihez közelítő idős ember volt; nem valószínű, hogy
álruhában csatangolt volna Európában. A Miklós pápának tulajdonított
szerep sem túl meggyőző. Az bizonyos, nem rajongott Károlyért, fukar volt,
és bizonyára nagyra értékelte volna Mihály császár pénzajándékát.
Politikájával azonban a megbékélést szolgálta, céljai a pápai államok
függetlenségének biztosítására és az Orsini-család felvirágoztatására
korlátozódtak. Az uralkodása idejéből ránk maradt rengeteg okirat
egyikében sem találni utalást arra, tervezte volna Károly elmozdítását a
szicíliai trónról, vagy Aragóniai Pétert óhajtotta volna Károly helyébe
ültetni. Természetétől idegen volt az általános háború s főként a háborúval
járó elkerülhetetlen költségek gondolata. Bizánccal szemben keményebb
magatartást tanúsított, mint elődei. Az lehetséges, a bizánci arany
visszatartotta attól, hogy félbeszakítsa a tárgyalásokat Mihállyal és
engedélyezze Károlynak Konstantinápoly megtámadását. Az is lehetséges,
barátságosan fogadta régi orvosa, Giovanni da Procida emberét, és az
aragóniai párt – saját politikája igazolása érdekében – eltúlozta a
fogadtatás szívélyességét. Valami azonban kiszivároghatott az üggyel
kapcsolatban, és Dante így a pápa szemére vethette, „gonoszul kapott
pénz” ösztönözte Károly király ellen.287
Rebellamentu, 14-17; Liber Jani, 52-55; Leggenda, 68-71.
286

WIERUSZOWSKI, „Der Anteil Johanns von Procida an der Verschwörung gegen Karl
287

von Anjou”, 23 skk. a Giovanni által kiadott vagy aláírt oklevelek alapján rekonstruálta
Giovanni utazásait. Kimutatja, Giovanni még Rómáig sem juthatott el. III. Miklós
 A legenda ugyan téved Giovanni konkrét utazásaival és a pápa
cinkosságával kapcsolatban, de sok részlete nagyon meggyőző. Bár
Giovanni otthon is maradhatott, lehetséges, valaki az ő nevében
bonyolította le az utazásokat. Ezeknek és az igénybe vett hajóknak a
leírása túlságosan valószerű ahhoz, mindez pusztán merő kitalálás legyen.
Egy korabeli szicíliai okmány összekapcsolja Giovanni nevét azoknak a
szicíliai báróknak a nevével, akiket a legenda Giovanni társaiként említ.
1280-ban már egészen biztosan léteztek diplomáciai kapcsolatok a bizánci
és az aragóniai udvar között, és valamikor – amint a következmények
mutatják – Mihály felvette a kapcsolatot a szicíliai összeesküvőkkel. Az is
lehetséges, Giovanni egyik fia bonyolította le azokat az utakat, amelyeket
később a híres apának tulajdonítottak. Tudjuk, Giovanni testvére, Andrea,
aki a montferratói őrgróf szolgálatában állott, összekötőként működött az
aragóniai udvar és az észak-itáliai ghibellinek között. Talán az ő Francesco
nevű fia lehetett az, aki a hosszú utazásokat lebonyolította. Az utazások
tényében nem nagyon lehet kételkedni, bár a megbízható, utazó követ
kilétét nem lehet azonosítani.288
1280 végére Péter olyannyira eltökélte Szicília megtámadását, nem is
igen igyekezett leplezni a szándékait. Októberben levelet küldött a milánói
kormánynak, amelyben kifejezte sajnálkozását montferratói
szövetségesének veresége miatt, és „ama napról” – dies illa – beszélt,
amely már nincs nagyon messze, s amelyen mindannyian örvendezni
fognak. Decemberben testvérével, a mallorcai királlyal Toulouse-ba ment,
hogy Fülöp francia királlyal rendezzék a kasztíliai kérdést, és La Cerda
gyermekeinek jövőjét. Fülöpöt a találkozóra elkísérte Anjou Károly
legidősebb fia, a salernói herceg is. Péter olyan sértő módon bánt a
herceggel, hogy viselkedése megbotránkoztatta a franciákat. Jakab
mallorcai király ezért szinte a kötelességének érezte, hogy
megkülönböztetett kedvességet tanúsítson az ifjú iránt, és így elkerülhető
legyen a nyílt összeütközés.289
Péternek az sem szegte a kedvét, 1281 elején egy franciát választottak
pápává, IV. Márton személyében. Az év folyamán, mialatt Anjou Károly a
Konstantinápoly elleni támadásra készítette fel Itáliában seregét,
Barcelonában az aragóniaiak hasonló erejű flottát szereltek fel. Károly
hadjárata hivatalosan úgy szerepelt, mint a hitetlenek ellen induló
keresztes hadjárat, ezért a pápa átengedte Károlynak a szardíniai egyházi
tizedeket. Szardínia szigete birtoklása ügyében a pisaiak és Károly
szembenálltak egymással, de Péter is a magáénak vallotta a szigetet.

megvesztegethetőségéről lásd e könyv 122. és 127 oldalát.

288
A szicíliai nemesekről lásd Due Cronacbe del Vespro, bevezető, XXXVII. 1. jegyzet.
Andrea da Procidáról lásd CARTELLIERI, i. m., 9.
289
D'ESCLOT, Cronica del Rey en Pere, in BUCHON, Chroniques Etrangères relative aux
Expéditions Françaises, 624; MUNTANER, Cronica, COROLEU szerk., 86-88; GUILLAUME
DE NANGIS, Gesta Philippi III, 514; CARTELLIERI (i. m., 63-64) elutasítja Muntaner
történetét, mely szerint Péter durván bánt Salernói Károllyal. A történetet azonban
nagyon is hihető részletek tarkítják, a francia és a mallorcai király emlékezteti Pétert arra,
Károly az első unokatestvérét vette el. Guillaume de Nangis is utal arra, volt ott némi
kellemetlenség. Péternek Milánóba írt levele, melynek a másolatait megküldte a jelentős
lombardiai ghibellin közösségeknek, megtalálható: CARINI, i. m., II. k., 41.
Károly azonban nem titkolta a tényt, elsőrendű célpontja a bizánci főváros.
Céljait világossá tette az a szövetség, amelyet a pápa jóváhagyásával
kötött júliusban Fülöp címzetes latin császárral és a velenceiekkel.290 Péter
ennél sokkal óvatosabb volt. Ő is bejelentette, keresztes háborúba készül,
és erről pontos adatokkal is szolgált. Két évvel korábban, 1279-ben
Musztanszir tuniszi uralkodó, Szent Lajos egykori ellenfelének a halála
után, a vitás tuniszi trónutódlás ügyébe Péter a saját jelöltje, Ibrahim Abu
Isak oldalán avatkozott be. Corrado Lancia vezetése alatt aragóniai sereg
trónra segítette Ibrahim királyt, aki cserébe magas, éves adót ígért
Péternek, valamint azt, hogy az aragóniaiak Tuniszban és Béjában
konzulátust nyithatnak. Ugyanakkor Péter a constantine-i kormányzót,291
Ibn Hasszánt is pártfogásába fogadta. 1281-ben a kormányzó vitába
bonyolódott a tuniszi királlyal, aki előkészületeket tett Constantine
megtámadására. A kormányzó Péterhez fordult segítségért, és
megemlítette neki, cserében kész felvenni a kereszténységet. Péter így
azután kötelességének érezte a lehetséges áttérő és területeinek a
védelmét a hitetlen tunisziakkal szemben. Így azután, amikor Fülöp francia
király, aki a szívén viselte nagybátyja, Károly érdekeit, követeket küldött
hozzá, és érdeklődött a készülődő hadsereg flotta úticélja felől, Péter
kifogástalan választ tudott adni.292
Péter király a szövetségeseivel őszintébb volt. 1281 végén udvarába
érkezett egy kiváló genovai hajóskapitány, Benito Zaccaria. Benito
testvére, Martino, Mihály császár barátja volt, pénzt is kölcsönzött neki, és
cserében megkapta Phókaiát és az ottani gazdag timsóbányákat. Benito
meglátogatta testvérét, és továbbutazott Konstantinápolyba, ahol Mihály
követnek nevezte ki Genovába és Aragóniába. Zaccaria a császártól azt a
némi pénzzel is kellőképpen megtámogatott üzenetet hozta Péternek,
hogy mind a császár, mind a genovaiak segíteni fogják.293 Körülbelül
ugyanekkor Giovanni da Procida írt Kasztíliai Alfonznak és fiainak és tudva,
a kasztíliaiak nem kedvelik Károlyt, előadta, az urának és Alfonz vejének,
Monferrato őrgrófjának a szövetségéhez csatlakozott Guido Novello, a
firenzei ghibellinek vezére is. A leveleket a kasztíliai udvarba Andrea da
Procida vitte el, aki Észak-Itáliából érkezett, a ghibellin követekkel együtt.
Giovanni nyíltan beszélt arról, a szicíliai királyságot vissza kell adni jogos
örökösének, és azt javasolta, a kasztíliaiak is csatlakozzanak a
szövetséghez. Az Alfonz király és a fia, Sancho közötti viszály azonban
nem tette lehetővé, hogy Kasztília elfogadja az ajánlatot.294
Ezek a diplomáciai akciók megerősítették Pétert. Az összeesküvés fő
célja azonban az volt, hogy Károly birtokain belül támasszanak bajt.
Giovanni da Procida itt mutatta meg politikai lángelméjét. Az itáliai

290
Lásd e könyv, 130. A szárd adókról lásd IV. MÁRTON, Registres, no. 116.
291
Ma Algériában.
292
D'ESCLOT, i. m., 626; MUNTANER, i. m., 100-101; CARTELLIERI, i. m., 80-81,149.
293
PTOLEMAIO DI LUCCA, Historia Ecdesiastica (MURATORI, R. I. S., XI. k., 1186–1187);
IV. MÁRTON, Registres, 112; SANUDO, Istoria del Regno di Romania, 133; CARTELLIERI, i.
m., 87-89; DÖLGER, Regesten der Kaiserurkunden, III. k., 74-75. A császár egy aragóniai
hercegnőt kért fia és örököse, Andronikosz számára feleségnek.
294
CARINI, i. m., II. k., 45.
szárazföldről származott, és tudta, az ottani lakosság többé-kevésbé
elégedett Károly uralmával. Károly rátermett, lelkiismeretes uralkodó volt,
aki ideje legnagyobb részét Nápolyban, Nápoly környékén vagy Apuliában
töltötte. Ellenőrizte az államigazgatást és ügyelt arra, hogy tisztviselői ne
nyomhassák el a népet. A nápolyiak vagy az apuliabeliek panaszkodhattak
a magas adók vagy az adóbehajtás kegyetlen, ám hatékony formái miatt,
sérelmezhették, hogy nagyon csekély a szerepük az ország
kormányzásában, de Károly király karbantartotta kikötőiket és útjaikat,
felvirágoztatta a vásáraikat. Az uralkodóhoz hű itáliaiak Károly többi
birtokán, Provence-ban, Albániában vagy Palesztinában jó állásokhoz
juthattak. Más volt a helyzet Szicíliával. Károly nem bízott a szicíliaiakban,
különösen azóta a nagy felkelés óta nem, amely Konradin Itáliába
érkezésének a hírére tört ki a szigeten. Gyakorlatilag semmit sem tett a
sziget gazdaságának felvirágoztatása érdekében. Sohasem látogatott el
Szicíliába, kivéve, amikor a tuniszi keresztes hadjáratba tartott, és nem
felügyelte személyesen a sziget közigazgatását. Szicíliát francia
tisztviselők irányították, akik alatt a szárazföldről származott itáliaiak
szolgáltak. Nincs kétség afelől, hogy ezek a tisztviselők dölyfös, kapzsi,
durva és szinte bizonyosan korrupt emberek voltak. A súlyos adók alól
csak a tisztviselők barátai számára volt kibúvó. A szicíliaiak már II. Frigyes
és Manfréd idejében is sértőnek találták, hogy Nápolyból kormányozták a
szigetet. A szárazföldiek iránt táplált ellenszenvhez most párosult a
franciák iránti gyűlölet, akik még ahhoz sem vették a fáradságot,
megtanulják a helyi lakosság nyelvét és szokásait. A szicíliaiak úgy
érezték, idegen zsarnok uralkodik rajtuk, kizsákmányolja őket, pusztán
azért, hogy további hódításokra törjön, amelyek semmilyen előnyt nem
jelentenek számukra. A szigeten még mindig erős volt a görög elem, és a
görögök rokonszenveztek a bizánci görögökkel. A szicíliai lakosokat nem
csábította az a lehetőség, hogy erőszakosan besorozzák őket Károly
Konstantinápoly meghódítására induló flottájába.295
Károly rosszul tette, nem számolt a szicíliaiakkal és Giovanni da Procida
helyesen cselekedett, amikor a támogatásukat kérte. Az európai népek
között talán a szicíliai a legalkalmasabb az összeesküvésre. A titkos
társaságok iránti hűségükkel csak családi büszkeségük vetekszik. Az
Anjou-uralom elleni sirámaik valódi, nyomós panaszok voltak, és minden
bizonnyal szívesen üdvözöltek volna egy szabadítót. De a jó összeesküvő
csendben dolgozik. A Giovanni utazásairól szóló legendás elbeszélésen
kívül nincs feljegyzés arról, hogyan szerveződött Szicíliában az
összeesküvés. Minden titokban bonyolódott. Az bizonyos, aragóniai
ügynökök dolgoztak a szigeten, és az is, hogy fegyvereket csempésztek
Szicíliába. Ugyancsak biztos, az összeesküvők szoros kapcsolatban álltak
Konstantinápollyal, ahonnan pénzt kaptak, és még több pénz ígéretét arra
az esetre, ha minden a tervek szerint alakul.
295
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, Historia Sicula (MURATORI, R. I. S., új sorozatok, XII.
k., III, 1.) az egyik fejezetnek ez a címe „Hogyan nyomta el Károly király a népet?”;
Nicholas SPECIALIS, Historia Sicula (MURATORI, R. I. S., X. L, 924, 930). Lásd még
LIBERTINI és PALADINO, Storia della Sicilia, 442; PONTIERI, Ricerche sulla Crisi della
Monarchia Siciliana nel sec. XIII, passim, LÉONARD, Les Angevins de Naples, 143-144.
 1282 tavaszán az egész mediterrán világ érezte a közelgő válságot.
Károly egybegyűjtötte flottáját. Március közepén nápolyi és provence-i
egységei a messinai kikötőben gyülekeztek, és csak a parancsra vártak,
hogy vitorlát bontsanak. Más csapatok a kikötőkben vártak a velencei
hajókra. Károly maga Nápolyban volt, ahol a hadjárattal kapcsolatos utolsó
rendelkezéseit adta ki. Valószínűleg azt tervezte, délnek indul, Apulián át,
és ott száll hajóra, ha üt az óra.296 Az indulást nem lehetett sokáig
halogatni. Károly már háromszor volt kénytelen elhalasztani a
Konstantinápoly elleni hadjáratot. Először, mert Lajos király kereszteseihez
kellett csatlakoznia, másodszor, mert a tuniszi hadjáratból megtérő
flottáját egy vihar tönkretette, harmadszor pedig azért, mert a pápa az
egyházegyesítéssel kapcsolatos, hosszan elnyúló tárgyalások idejére
megtiltotta a bizánci főváros megtámadását. Most azonban semmi sem
állhatott többé az útjába. Tudta, csatlakozni fognak hozzá a velenceiek és
a görög földön élő latinok is. A Balkán szláv uralkodói, az épeiroszi és
thesszáliai görög hercegek lesben álltak, s csak az alkalomra vártak, hogy
részt vehessenek a bizánci császárság megsemmisítésében. Mihály
császár maga is kétségbe volt esve. Ha a hatalmas Anjou-armada eléri a
bizánci partokat, birodalmát csak a csoda mentheti meg, és az Anjou-
flottát ekkor már valóban csak egy csoda tarthatta vissza attól, hogy
vitorlát bontva elhagyja Itáliát. Mihálynak azonban voltak még barátai.
Károly önteltségében nem vett tudomást erről a tényről. Itáliai ügynökei
révén értesült arról, Giovanni da Procida az összes ghibellint Aragónia
támogatására buzdította. Unokaöccse, a francia király értesítette arról is,
az Ebro torkolatában, a fangosi öbölben nagy aragóniai flotta gyűlt össze.
Ez a flotta hivatalosan az afrikai hitetlenek ellen készülődött, de Fülöp jól
tudta, más célok is szerepelnek a tervekben. Károly nem törődött ezekkel
a hírekkel. Túlságosan biztos volt az erejében, azt hitte, senki sem meri
megtámadni. Nem ismerte fel, honnan leselkedik rá a legnagyobb
veszély.297
A jövő kulcsát Szicília jelentette. Az elégedetlen szicíliaiak, akiket
felbujtottak az aragóniai ügynökök, és bőségesen pénzeltek a bizánciak,
lázadást tervezgetve haladtak a maguk titkos útján. Mihály beléjük vetette
bizalmát. Aragóniai Péter úgy gondolta, vár addig, amíg Károly teljesen
belebonyolódik a keleti háborúba, és csak akkor fogja megszállni az Anjou-
területeket. Mihály azonban nem várhatott ilyen sokáig. Az Anjou-flottának
április első hetében kellett volna útra kelnie. Valamit még ez előtt az
időpont előtt tenni kellett.

296
NORDEN, Das Papsttum und Byzanz, 626-629. Károly a januárt Rómában és
Orvietóban töltötte, februárban Capuában és Nápolyban volt és egész márciusban
Nápolyban maradt. Nem tudjuk, szándékában állt-e az expedíció élére állni vagy sem.
DURRIEU, Les Archives Angevines de Naples, II. k., 187.
297
VILLANI (i. m. II. k,, 242) azt írja, Fülöp király figyelmeztette Károlyt, de ő túl
magabiztos volt, és nem vette komolyan. Egy közmondást idéz kommentár gyanánt: „Ha
valaki azt mondja, nincs meg az orrod, érintsd meg a kezeddel.” Károly ezt elmulasztotta.
 XIII. FEJEZET
A vecsernye

Az 1282. esztendőben a húsvét korai időpontra, március 29-re esett. A

nagyhét alatt Szicília szigete látszólag nyugodt volt. A nagy Anjou-hajóhad
a messinai öbölben horgonyzott. Királyi biztosok járták a szigetet,
lefoglalták az összes fellelhető elraktározott gabonát, összeszedték a
marha- és sertésnyájakat, hogy elegendő élelme legyen a Konstantinápoly
ellen induló
seregnek. Lovakat
foglaltak le a
lovagok számára,
nem törődve a
lakosság baljós
haragjával. A
sziget
kormányzója,
Herbert d’Orléans
királyi helytartó,
Messinában, a
Mategriffon
kastélyban, a
„görögök
rémében” székelt,
amelyet
Oroszlánszívű
Richárd építtetett
egy évszázaddal korábban. Palermóban Jean de Saint-Rémy, a bíró, a böjt
alatt a normann királyok palotájában ünnepelt. A vidéket negyvenkét
várból ellenőrzés alatt tartó francia tisztek és katonák nem észleltek mást,
mint azt a szokásos barátságtalan viselkedést, amelyet a szicíliai nép
általában tanúsított irántuk. A szicíliaiak körében azonban, mialatt
hagyományos dalaikkal és utcai táncaikkal ünnepelték Krisztus
feltámadását, pattanásig feszült a légkör.298
A Szentlélek-templom kívül-belül szigorú, puritán épület, körülbelül egy
kilométernyire délkeletre fekszik Palermo régi városfalaitól, az Oreto folyó
torkolatánál. Alapkövét Palermo angol származású püspöke, Walter
Ophamil („of the Mill”, azaz a „malmos”) rakta le 1177-ben, egy baljóslatú
napon, napfogyatkozáskor. E templomban minden húsvéthétfőn

AMARI, La Guerra del Vespro siciliano (9. kiad.), I. k., 193-194.

298
hagyományosan ünnepséget rendeztek, és ebben évben is nagy tömeg
érkezett a vecsernyére a városból és a környező falvakból.299
Az istentisztelet kezdetére várva az emberek a templom előtti téren
beszélgettek és énekelgettek. Hirtelen egy csapat francia tiszt jelent meg,
hogy csatlakozzék az ünneplőkhöz. A jövevényeket hideg, barátságtalan
pillantások fogadták, de a franciák ennek ellenére elvegyültek a
tömegben. Sokat ittak, gondtalanul viselkedtek, és csakhamar
bizalmaskodni kezdtek a fiatalabb nőkkel, ami sértette a szicíliaiakat. Volt
a franciák között egy, Drouet nevű őrmester, aki kiráncigált a tömegből
egy fiatal, férjes asszonyt és udvarlásával zaklatta. Ez már több volt annál,
amit a férj el tudott viselni. Előrántotta kését, Drouet-ra vetette magát és
leszúrta. A franciák odasiettek, hogy megbosszulják bajtársukat, és
egyszerre csak dühöngő, tőrökkel és kardokkal felfegyverzett szicíliaiak
gyűrűjében találták magukat. Egy francia sem maradt életben. Ekkor
szólaltak meg a Szentlélek templomában és a város többi templomában a
vecsernyére hívó harangok.300
A harangzúgás közepette küldöncök rohantak szerteszét a városban és
az elnyomók elleni felkelésre biztatták a palermói embereket. Az utcák
egyszerre megteltek felbőszült fegyveresekkel, akik szicíliai tájszólásban
kiabálták, „Halál a franciákra!” („moranu li Franchiski”). Minden, útjukba
kerülő franciát leszúrtak. Benyomultak a franciák házaiba és kedvelt
kocsmáikba, nem kímélték a nőket és a gyermekeket sem. Azok a szicíliai
lányok, akik franciához mentek feleségül, a férjükkel együtt haltak meg. A
lázadók behatoltak a domonkos és ferences kolostorokba, és kiráncigálva
a külföldi származású szerzeteseket arra kényszerítették őket, mondják ki
fennhangon a „ciciri” szót,301 melyet valódi francia nem képes hibátlanul
kiejteni. Mindenkit, aki nem állta ki a próbát, legyilkoltak.302 Jean de Saint-
Rémy, a bíró, bezárkózott a régi királyi palotába, de emberei nagy része
ünnepi kimenőn a városban tartózkodott. A kevés megmaradt katona nem
tudta tartani a palotát. A bíró egy összecsapásban megsebesült az arcán,
majd két emberével az ablakon és az istállókon keresztül elmenekült.
Szereztek lovakat, és teljes sebességgel Vicari vára felé vágtattak, a sziget
belsejébe vezető úton. Több, a mészárlásból szerencsésen megmenekült
francia is csatlakozott hozzájuk.303

299
Uo., 193. 1. jegyzet. A harmincadikai, hétfői dátumot Bartolomeo di Neocastro és
más kortárs szicíliaiak adják meg. A templom ma már szinte elvész egy hatalmas, zsúfolt
szicíliai temetőben.
300
A mészárlásról többen is beszámolnak: BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, Historia
Sicula, 11-12; Nicholas SPECIALIS, Historia Sicula (MURATORI, R. I. S,, X. k., 924-925.);
Saba MALASPINA folytatása, Rerum Siadarum Historia (MURATORI, VIII. k.); Annales
Januenses, 576; Ricordano MALESPINI, Storia Fiorentina, 182-183; VILLANI, Cronica, II. k.,
242-243; Rebellamentu, 19-22; Leggenda, 72-73; D'ESCLOT, Cronica del Rey en Pere,
628-629; MUNTANER, Cronica, 94-95; GUILLAUME DE NANGIS, Gesta Philippi III, 516.
Röviden utal az eseményre a kor csaknem mindegyik krónikája. AMARI elbeszélése (i. m.,
193-220) kitűnő összefoglaló.
301
Ejtsd csicsiri – a ford.
302
Minden leírás megemlíti a „Halál a franciákra” kiáltást, még Dante is utal rá a
Paradicsomban VIII, 73-75. sor.
303
AMARI (i. m., I. k., 301.) többféle forrásból merít.
 Reggelre körülbelül kétezer francia férfi és nő halt meg, és a lázadók
Palermo urai voltak. Dühük kellően lehiggadt ahhoz, hogy a jövőre
gondoljanak. Minden városnegyed és minden foglalkozás képviselői
összegyűltek, és kikiáltották a comunét. Kapitánynak megválasztották
Ruggiero Mastrangelót, egy kiváló lovagot. Kineveztek mellé három
helyettest: Enrico Baveriót, Nicola di Ortolevát és Nicola di Ebdemoniát.
Munkájukat öt tanácsos segítette. Mindenhonnan letépték az Anjou-
zászlókat és azzal a császári sassal helyettesítették, amelynek
használatára II. Frigyes jogosította fel gyermekkora kedves városát.
Követeket indítottak levéllel a pápához, kérve, vegye pártfogásába az új
comunét.304
Ekkora már az egész sziget tudomást szerzett a felkelésről. A véres
hétfő éjszakán futárok indultak Palermóból a többi városba, azonnal
felkelésre buzdítva őket, még mielőtt az elnyomó lesújthatna. Kedden a
palermói férfiak lerombolták Vicari erődjét, ahova a bíró és társai
menekültek. A kis helyőrség nem tudott ellenállni, a bíró pedig felajánlotta
a megadást, ha cserében, békében elhajózhat szülőföldjére, Provence-ba.
Amikor azonban megindultak a tárgyalások, az ostromlók egyike
nyílvesszővel agyonlőtte a bírót. Ez volt a jel az általános mészárlásra,
amelynek mindenki áldozatul esett a várban.305
A hét folyamán a hírek mindenhonnan további felkelésekről, a franciák
lemészárlásáról szóltak. Palermo példáját elsőnek Corleone követte, amely
30 kilométernyire délre fekszik a fővárostól. Miután megölték a franciákat,
itt is kikiáltották a comunét. Április 3-én Bonifazzio, Corleone kapitánya
három emberét Palermóba küldte a hírrel, és azért, hogy együtt
harcoljanak tovább. A két comune úgy döntött, három irányban küldenek
csapatokat: nyugatra Trapani felé, délre Caltanisetta és keletre Messina
irányába, hogy az egész sziget felkeljen, és össze lehessen hangolni az
akciókat. A lázadók közeledtének hírére a franciák vagy elmenekültek,
vagy az ott maradókat a lakosság megölte. Csak két városban menekültek
meg a megszálló franciák. Guillaume Porcelet, Nyugat-Szicília helyettes
bírája, aki Calatafimiban élt, jóindulatával és igazságosságával kivívta a
szicíliaiak szeretetét. Őt és családját díszkísérettel vitték Palermóba, és
lehetővé tették, hogy Provence-ba hajózzanak. A sziget belsejében
Sperlinga városa büszke volt önálló döntésére: az ottani francia helyőrség
békében visszavonulhatott Messinába.306
Messinában nem tört ki lázadás. Herbert d’Orléans, a helytartó, erős
helyőrség parancsnoka volt. Az öbölben horgonyzott a hatalmas Anjou-
flotta. Messina volt a sziget egyetlen városa, amely iránt Károly kormánya
némi jóndulatot mutatott, és a város leghatalmasabb családja, a Risók,
támogatták a francia rezsimet. Április 13-án, két héttel a vecsernye után,
amikor a sziget nyugati és középső része már a lázadók kezében volt, a
palermói comune levelet küldött Messina népének, és kérte, csatlakozzék
a felkeléshez. A messinaiak azonban óvatosak voltak. Mivel Herbert és a
304
Nicholas SPECIALIS, Historia Sicula, 924-925. Lásd EGIDI, „La »Communitas Siciliae«
del 1282”, in Annuario dell’Università di Messina, 1914–1915.
305
Uo., 201-202.
306
Uo., 203-220.
helyőrség ott székelt Mategriffon várában, és a király hajói ott ringtak a
kikötő vizén, jobbnak látták, ha nem kötelezik el magukat. Ehelyett április
15-én messinai fegyveres csapat Guglielmo Chiriolo helybeli lovag
vezetése alatt elvonult dél felé, a szomszédos Taorminába, hogy megvédje
a városkát a lázadók dühétől. Ugyanakkor Herbert helytartó, Riccardo Riso
messinai nemes parancsnoksága alatt hét gályát küldött, hogy vegye
blokád alá a palermói öblöt, és ha lehet, támadja meg a palermói
erődítményeket. A palermóiak sietve kitűzték saját zászlóik mellé a
messinaiak keresztes lobogóját is, így juttatva kifejezésre, testvéreiknek
tekintik a messinaiakat. Riccardo tengerészei nem voltak hajlandók a
palermóiak ellen harcolni. A gályák az öbölben maradtak, és minden
különös lelkesedés nélkül fenntartották a nem túl hatékony blokádot.307
Messinában a közvélemény kezdett a lázadók felé hajlani. Sok ottani
polgár Palermóból költözött Messinába, amikor ez utóbbi város lett az
államigazgatás központja. Ők a szülővárosukkal rokonszenveztek. Herbert
kezdte elveszíteni az önbizalmát. Elhatározta, biztosítja magának
Taorminát, ezért odaküldött egy csapat franciát a nápolyi Micheletto Gatta
parancsnoksága alatt, hogy váltsák fel a messinai helyőrséget. Guglielmo
Chiriolo és emberei megsértődtek, hogy megvonta tőlük a bizalmat.
Összecsaptak a franciákkal és elfogták őket. Két vagy három nappal
később, április 28-án Messinában is kitört a felkelés. A legtöbb francia
ekkorra már visszavonult a Mategriffonba, s így a mészárlás nem volt
olyan nagyarányú, mint Palermóban. Herbert elbástyázta magát az
erődben, de magára kellett hagynia a flottát, amelyet a messinaiak
felgyújtottak, és teljesen megsemmisítettek. Messina is comune lett, és az
Anyaszentegyház védelme alá helyezte magát. Bartolomeo Maniscalcót
választották meg kapitánynak, akinek nagy szerepe volt a felkelés
megszervezésében.
Ugyanazon a napon három köztiszteletnek örvendő messinai polgár
érkezett vissza Károly király nápolyi udvarából: Baldovino Mussone egykori
bíró, valamint Baldo és Matteo Riso. Mussone azonnal csatlakozott a
comunéhoz, és Maniscalco a következő reggel át is adta neki a kapitányi
tisztet. A Riso család egyik ifjabb tagja, Parmenio doktor igyekezett
meggyőzni nagybátyjait, Baldót és Matteót, csatlakozzanak a felkeléshez,
de ők a család többi tagjával együtt megmaradtak Károly király hűségén.
Herberttel együtt avarban kerestek menedéket, de rájöttek, Herbert fel
akarja adni a harcot. Miután megtámadták a várat, Herbert tárgyalásokba
bocsátkozott Mussonéval, és szabad elvonulást alkudott ki a maga és az
emberei számára. Két gályát bocsátottak a rendelkezésükre azzal a
feltétellel, hogy egyenesen Franciaországba, Aigues–Mortes-ba hajóznak,
és sohasem térnek vissza Szicíliába. Herbert a szavát adta, de amint
kijutott a kikötőből, Catonába, a Messinai-szoros túlpartjára irányította a
gályákat. Itt találkozott Pietro Ruffóval, Catanzaro grófjával, aki Calabria
leggazdagabb embere volt, s hű Károlyhoz. Csapatokat gyűjtöttek és
ellentámadásra készültek Messina ellen.
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 12-15. Bartolomeo Messinában élt, és
307

kiemelkedő szerepet játszott a közéletben. A történtekről írt beszámolója alapos és

meggyőző.
 A Mategriffon-erőd parancsnokát, Théobald de Messyt hetven francia
katonájával és azok családjával együtt hasonló feltételekkel bocsátották
szabadon. Az egész társaságot hajóra rakták azzal a paranccsal,
vitorlázzanak Aigues–Mortes-ba. A comune továbbra is a Mategriffonban
tartotta a Riso család Károlyhoz hű tagjait. Ide zárták Michelotto Gattát és
franciáit is, akiket őrizettel Taorminából szállítottak át. Küldöttek indultak
Palermóba, hogy beszámoljanak az eseményekről és a testvér-comune
megalakulásáról. A palermói kikötőben állomásozó messinai hajókat
hazarendelték. Riccardo Risónak, a hajóraj parancsnokának sikerült
Calabriába szöknie. Amikor a helyettes parancsnok, Nicola Pancia épp
behajózott a messinai öbölbe, találkozott a Messy várparancsnokot és
kíséretét szállító hajóval. Ő már tudta, Herbert d’Orléans szavát
megszegve nem tért vissza Franciaországba, és sejtette, Messy is követi
majd Herbert példáját. Feltartóztatta hát Messy hajóját, és mindenkit a
tengerbe dobatott. A franciák mind odavesztek.308
Amikor Messinában helyreállt a rend, a comune négy tanácsost
választott a kapitány mellé. Mind helybeli bírák voltak: Rainaldo di
Limogia, Nicola Saporito, Pietro Ansallano és Bartolomeo di Neocastro, aki
később megírta a nagy események történetét.309 Igen sokatmondó tény,
hogy úgy döntöttek, hírt kell adni Bizáncnak arról, megroppant Mihály
császár fő ellenségének az ereje. Nem volt kétséges, a hír vétele után a
császár még több aranyat fog küldeni a szigetlakóknak. Nehéz volt embert
találni a veszélyes utazásra, de egy genovai kereskedő, Alafranco Cassano
önként felajánlotta a szolgálatait. Őt nemzetisége megvédte arra az esetre
is, ha gályája Károly egyik hajójával találkozna. Cassano néhány héttel
később ért Konstantinápolyba, ahol a császár azonnal fogadta. Amikor
Mihály értesült az eseményekről, hálát adott Istennek, és jelentőségteljes
szavakat jegyzett fel a fia számára készített, önéletrajzszerű emlékiratába:
„Ha azt merném állítani, az Isten eszköze voltam, amelyen keresztül a
szicíliaiak visszanyerték szabadságukat, akkor csak az igazat állítanám.”
Valóban, Mihály ügynökeinek és aranyainak megvolt a szerepe a felkelés
előkészítésében; és a lázadás nemcsak Szicíliát szabadította fel,
megmentette Mihály birodalmát is. Károlynak most már mindörökre el
kellett halasztania Konstantinápoly ellen tervezett hadjáratát.310
Károly Nápolyban tartózkodott, amikor április első napjaiban a monrealei
érsek küldötte elbeszélte neki a palermói mészárlás történetét. Károly
bosszankodott, mert az esemény azt jelentette, a keleti hadjárat
ideiglenesen késedelmet szenved. Először nem vette túlságosan komolyan
a felkelést, azt gondolta, helytartója, Herbert d’Orléans meg fog birkózni a
helyi problémával. Pusztán annyit tett, megparancsolta a helyettes
admirálisnak, Matteo di Salernónak, négy gályával támadja meg Palermót.
A parancsot április 8-án adta ki, amikor azonban Matteo Palermo alá ért,
ott találta az öböl előtt hiába cirkáló messinai hajórajt, és úgy döntött,
308
Uo., 18-22.
309
Uo., 21-22.
310
Uo., 36-7; PALAIOLOGOSZ Mihály, De Vita sua Opusculum, szerk. TROITSKY,
Krisztyianszkoje Stenije, II. k., 537-538. BARTOLOMEO (10-11) a szicíliaiak egyik
sérelmeként említi, Károly rablóként viselkedett „görög barátainkkal szemben”.
meg sem kísérli a támadást. Amikor azután Messina is csatlakozott a
felkeléshez, a messinai hajók megtámadták Matteót, és elfogták két
gályáját. A másik kettővel Matteo visszavonult Nápolyba.311
Csak a messinai felkelés és flottája pusztulása ébresztette rá Károlyt az
ügy komolyságára. „Istenem!” – kiáltott fel – „Ha úgy tetszik neked, hát
tégy engem tönkre, de csak lassan, lépésről lépésre.” Ő maga is
hozzálátott hát, lassítsa a folyamatot. Visszavonta a keleti hadjáratra
korábban már kiadott parancsait. Az itáliai kikötőkben gyülekező hajókat
és katonákat pedig a messinai szoroshoz vezényelte, és útra kelt, hogy
személyesen irányítsa a lázadó sziget megfékezését.312
Károly teljes mértékben maga mögött tudhatta a pápát. Amikor
áprilisban a palermói küldött Orvietóba érkezett, hogy a Szentszék
pártfogását kérje az új comune számára, Márton pápa nem volt hajlandó
fogadni. A sziget azonban még reménykedett abban, Márton
megváltoztatja a véleményét. Május első napjaiban Messina, Palermóhoz
és a többi városhoz hasonlóan, három követet küldött a pápai udvarba.
Ezek a követek ünnepélyes külsőségek között járultak a pápa elébe,
mialatt az egész konzisztórium háromszor énekelte e szavakat: „Isten
báránya, aki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk!” A pápa azonban
keserűen válaszolt, háromszor ismételve a Passió szavait: „és köszönték
őt, »Egészséggel, zsidók királya« és verik vala az ő fejét.” A követség nem
is kapott tőle más választ.313 Május 7-én, áldozócsütörtökön, a pápa bullát
adott ki a lázadó szicíliaiak és mindazok ellen, akik a segítségükre voltak.
Egy második bulla Palaiologosz Mihályt – „aki a görögök császárának
hívatja magát” – közösítette ki, egy harmadik pedig Guido da Montefeltrót
és az észak-itáliai ghibellineket.314
Károly másik rokonszenvező barátja az unokaöccse, Fülöp francia király
volt. Károly áprilisban írt a francia udvarnak, tudatta Fülöppel, milyen
ellenlépésekkel lehetne megelőzni a lázadás komolyabb következményeit.
Amikor Messina is fellázadt, Károly ismét írt, és segítséget kért a lázadók
ellen. Válaszul két unokatestvére, Fülöp bátyja, Pierre, Alençon grófja és
Robert d’Artois francia nemesekből csapatot állítottak fel, hogy Itáliába
küldjék. A salernói herceget, Károly fiát, aki ebben az időben Provence-ban
tartózkodott, atyja Párizsba irányította, a francia udvarban dolgozza ki a
további együttműködésre vonatkozó terveket.315 Fülöp király szerint a fő
veszélyforrás Aragónia volt. Már régebben figyelmeztette Károlyt,
óvakodjék az aragóniai királytól, de Károly akkor nem hallgatott rá. Fülöp
meg volt győződve arról, a fangosi öbölben összegyűjtött nagy aragóniai
flotta, Péter király minden tiltakozása és keresztes hadjáratra való
hivatkozása ellenére, Szicília megtámadására szolgál. Mielőtt még Fülöp
megtudta volna, hogy Károly elveszítette Messinát, követeket küldött Péter
királyhoz, aki máris a flottájánál tartózkodott. A követség május 20-án ért
311
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 22.
312
Uo., VILLANI, i. m. (II. k., 244) idézi, amit állítólag Károly mondott.
313
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 15; VILLANI, i. m., II. k., 245-246. Lásd AMARI, i.
m., I. k., 228-231, és CARTELLIERI, i. m., 162-164.
314
POTTHAST, Regesta, II. k., 1769–1770.
315
VILLANI, i. m., II. k., 244-245.
Fangosba, és átadta Péternek a levelet, melyben Fülöp biztosítékokat kért,
a flotta nem fog Károly ellen indulni. Ha mégis erről lenne szó –
figyelmeztetett Fülöp –, ő azt ellenséges lépésnek tekinti, és sereget küld
Aragónia ellen.316
Fenyegetése hatástalannak bizonyult. Péter azt válaszolta, előző
híradásaihoz híven afrikai hadjáratra készülődik. Az igazság az volt, a
szicíliai lázadás híre meglepte Pétert. Ügynökei dolgoztak a lázadás
kirobbantása érdekében, de ő arra számított, előbb Károly indul meg
Konstantinápoly ellen. Amikor a szicíliai királyságot elhagyták legjobb
katonái, akkor kellett volna a szigetnek fellázadnia s Péternek közbelépnie.
A bizánci császár által felbujtott szicíliaiak elébe vágtak Péter terveinek.
Amikor pedig az aragóniai király meghallotta a palermói mészárlás hírét,
nem tett semmit. Csak a messinai lázadás és Károly hajóinak pusztulása
késztette cselekvésre. De még ekkor is csak nagyon óvatosan lépett. Úgy
határozott, Afrikába megy, és ott, a mórok ellen harcolva várja be a
szicíliai fejleményeket. Június 3-án elhagyta Fangost, és flottájának élén
megindult az algériai partok felé.317
Fennhangon hirdetett terveivel összhangban Péter különleges küldöttet
menesztett a pápához, áldását és a keresztes hadjáratoknál szokásos
bűnbocsánatot kérje. Mártont azonban nem lehetett félrevezetni. Röviden
válaszolt a követnek. Otto von Grandson svájci lovag, aki Angliai Edward
megbízottjaként tartózkodott Orvietóban, június 11-én beszámolt
megbízójának arról, a pápai udvarban mindenki arra számít, Aragónia
királya beavatkozik a szicíliai eseményekbe.318 Péternek azonban nem volt
sürgős a dolog. Flottája Minorcán Mahon kikötőjébe futott be. Minorca
ekkor még mohamedán emirátus volt, amely azonban adót fizetett az
aragóniai koronának. Az emír igyekezett ellátni a flottát bőséges
tartalékokkal, de titkos küldötte már Tunisz felé tartott, hogy
figyelmeztesse a tuniszi uralkodót a készülő hadjáratra. Amikor a flotta az
algériai partokhoz, Collóba ért, Péter megtudta, szövetségesét, a
constantine-i kormányzót, a minorcai titkos üzenet következményeként a
tunisziak váratlanul megtámadták, és azonnal ki is végezték. Az ő halála
értelmetlenné tette a hadjáratot, melynek a célja éppen az lett volna,
hogy elszakítsák a kormányzóságot Tunisztól, és keresztény hitre térítsék a
kormányzót. Péter azonban katonáival Collóban maradt, mivel onnan jól
tudta követni a szicíliai eseményeket.319
A szicíliaiak ezalatt arra készültek, szembeszálljanak Károly király
ellentámadásával. Károly nem kapkodta el az előkészületeket: az volt a
terve, hogy döntő módon, keményen fog lesújtani. A keleti hadjáratra
szánt hajók és katonák a messinai szoros calabriai partján, Catonában
gyülekeztek. A király felszólította Pierre d’Aleçont és Robert d’Artois-t,

316
CHAMPOLLION-FIGEAC, Lettres des Rois, Reines et autres Personnages, I. k., 285.
CARTELLIERI, i. m., 169, 187. Maurice de Craon május 19-én, Aragóniai Ferdinánd
mallorcai király május 26-án írta meg Angliai Edwardnak az újságot; RYMER, Foedera, I.
k., 2, 609. Franciaországban valószínűleg már május első felében tudtak a történtekről.
317
D'ESCLOT, i. m., 626-627; MUNTANER, i. m., 103-108; CARTELLIERI, i. m., 192-193.
318
D'ESCLOT, i. m., 631-632; CARTELLIERI, i. m., 199.
319
D'ESCLOT, i. m., 628, 630-631; MUNTANER, i. m., 108-111.
francia lovagjaikkal csatlakozzanak az Anjou-sereghez. Provence-ből olyan
egységeket vezényeltek ide, amelyek eredeti feladata az lett volna, hogy
felhajózzanak a Rhône-on, és létrehozzák az arles-i királyságot. A firenzei
guelfek Guido di Battifolle vezetése alatt a város zászlajával ötven fiatal
földbirtokosból álló csapatot küldtek Károlyhoz, aki lovagi rangot ígért
nekik. Hajókat béreltek Velencétől, Pisától és Genovától a messinaiak által
elpusztított flotta pótlására. Július 6-án Anjou Károly király fővezérként
nagyszerű sereg élére állhatott. Tizenkilenc nappal később átvezette
seregét a szoroson, és tábort ütött Messinától északra, a
szőlőskertekben.320
Márton pápa abban bízott, a szicíliaiak megijednek, és ellenállás nélkül
megadják magukat. A szigetlakók ekkor még mindig azt hirdették, a
comunék a pápa pártfogása alatt állnak. Június 5-én a pápa egyik
legkiválóbb emberét, Pármai Gellért bíborost nevezte ki a szigetre
legátusnak. Gellért azt a parancsot kapta, kényszerítse feltétel nélküli
megadásra a szigetlakókat.321 Öt nappal később, eddigi erőfeszítései
kiegészítéseképpen, Károly király hosszú rendeletet bocsátott ki, amellyel
megreformálta a sziget igazgatását. Tilos volt a királyi tisztviselőknek a
hivatali zsarolás minden formája; nem foglalhattak le vagyontárgyakat,
állatokat vagy hajókat fizetés nélkül; nem kényszeríthettek városokat és
falvakat ajándékok felkínálására; nem börtönözhettek be polgárokat
megfelelő indok nélkül, és nem kebelezhették be földjeiket. Mindezek
olyan bűnök voltak, amelyekről ez az új rendelet is elismerte, a felkelés
előtt gyakran előfordultak a szigeten.322 A reformok ígérete azonban nem
hatotta meg a szicíliaiakat. Túl sokat szenvedtek már az Anjouktól és
feltámadt a büszkeségük. Készen álltak akár az egyenlőtlen küzdelemre is.
A messinaiak már június 2-án meghiúsították az Anjouk azon kísérletét,
a sziget északi partján, Milazzónál csapatokat tegyenek partra. Akkor sem
vesztették el a lelkesedésüket, amikor három héttel később egy Anjou-
egység mégis partra szállt, és súlyos veszteségek mellett legyőzte az őket
visszaverni igyekvő messinai katonaságot. A vereség egyetlen eredménye
az volt, a messinaiak betörtek a Mategriffon-erődbe, és kivégezték a Riso
család fogva tartott tagjait. Ugyanakkor leváltották kapitányi tisztéről
Baldovino Mussonét, mert túl határozatlannak és lagymatagnak ítélték.
Helyébe Alaimo di Lentinit tették, annak a három szicíliai nemesnek az
egyikét, akik vezető szerepet játszottak a Giovanni da Procida-féle
összeesküvésben. Lentini erélyesebb parancsnoknak bizonyult, egyetlen
hibája az volt, hogy teljesen a felesége, az alacsony sorból származó, de
rendkívül becsvágyó Machalda di Scaletta befolyása alatt állt.323 Ebben az
időben Machalda asszony nem volt férjével, mert néhány vazallusával
Cataniába ment, ahol rávette a rémült francia helyőrséget, adja meg
magát neki. Ezután kivégeztette őket, és átvette a város kormányzását.324
320
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 23-25; AMARI, i. m., I. k., 232. skk.; LÉONARD,
Les Angevins de Naples, 147.
321
POTTHAST, i. m., II. k., 1771; BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 27.
322
TRIFONE, Legislazione Angioina, no. LVIII, 92-93.
323
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 24-25.
324
Uo., 29, 67.
 Alaimo keményen dolgozott, hogy a messinai védelem jó állapotban
legyen. Csapatait idegen önkéntesek is duzzasztották; több genovai gálya
legénysége – tekintet nélkül arra, hogy néhány honfitársuk Károlyt
szolgálta – csatlakozott a messinaiakhoz, tizenkét gályájuk volt Anconából,
és váratlanul megjelent tizenkét velencei hajó is, olyan emberek
vezetésével, akik nem kedvelték Károlyt és politikáját. Pisa is segítséget
ígért a szicíliaiaknak, de éppen ekkor kezdett háborúba Genovával, és
visszahívta Szicíliába indított gályáit. A szicíliai háborúban csak az a négy
pisai gálya vett részt, amelyet Károly király bérelt. Ezek Károly serege első
vonalában voltak, és különösen sok gondot okoztak a messinaiaknak.
Augusztus elején a védőkhöz ötven aragóniai nemes csatlakozott
kíséretestül. Ők Afrikában hagyták királyukat és önkéntesként óhajtották
segíteni a szicíliai ügyet.325
Károly augusztus 6-án indította az első komoly támadást Messina ellen.
Rohammal akarta bevenni a félsziget végén elterülő és az öblöt védelmező
negyedet. A védők csekély veszteséggel visszaverték a támadást. Két
nappal később az Anjou-sereg megrohamozta Capperrina erődített
magaslatait a város északnyugati részén, amely a legmesszebb feküdt a
tengertől. A nappali támadások kudarca után Károly emberei éjszaka is
támadtak, de hála két helybeli asszony, Dina és Clarentia gyors
fellépésének – a két nőről tisztelettel emlékeznek meg a korabeli krónikák
–, a védők ezt a támadást is felfedezték és visszaverték. E sikerek
felbátorították a szicíliaiakat. A hónap szokatlanul esős volt, és a sár
inkább a támadókat, mint a védőket akadályozta. A polgárok, férfiak és
nők, egymást váltották a védelem szolgálatában. Kémeket küldtek az
ellenséges táborba, például Bartolomeo di Piazza ferences barátot, aki
alaposan szemügyre vette az Anjou-sereget, már a szoroson való átkelés
előtt. A várost lelkesedéssel töltötte el a hír, amely szerint egyesek látták
a Szent Szüzet, amint megáldotta a védőket. Károly azonban nem sietett.
Serege nagy volt és erős, a flottája messze felülmúlta a szicíliaiakét, és
mindkét egység még további erősítésre is számíthatott. Szorosabbra fogta
Messina körül a blokádot, és várta a megfelelő pillanatot a végső
támadáshoz.
Az első támadások utáni nyugodtabb időszakban beküldte a városba a
pápai legátust, Gellért bíborost. A messinaiak tisztelettel üdvözölték
hűbéruruk, a pápa képviselőjét. Alaimo kapitány formálisan is felkínálta
neki Messinát olyan nyilatkozatért cserében, amely szerint a jövőben a
pápa lesz a város védelmezője. A bíboros azt válaszolta, az egyház
azonnal vissza fogja adni a várost hű fiának, Anjou Károlynak, akihez
törvény szerint tartozik az egész sziget. Alaimo ekkor kitépte Gellért
kezéből a város már átadott kulcsait, és hangosan kijelentette, jobb
harcban meghalni, mint önként megalázkodni a gyűlölt ellenség előtt. A
bíborost visszaküldték a király táborába.
A legátus küldetésének kudarca után Károly erőteljes támadást indított.
Augusztus 15-én még egyszer megkísérelte rohammal bevenni
Capperrinánál a falakat, de nem járt sikerrel. A blokád szorosabbá vált. A

Uo., 33-36.
325
polgárok készen álltak szenvedni a városukért, de éhezniük nem kellett,
mert kivételesen jó volt a zöldség- és gyümölcstermés a falakon belüli
kertekben, és a tengerből rengeteg halat fogtak. A város északi falánál
egy, szeptember 2-i támadás is kudarcot vallott. Szeptember 14-én Károly
általános támadást rendelt el. Aznap még hevesebb volt a harc, mint
korábban bármikor. A támadók azonban ekkor sem értek el eredményt, és
amikor a mellette álló két nemest is megölte a falakról lezúdított kőzápor,
Károly lefújta a támadást és visszatért táborába. Onnan írt Alaimónak;
megígérte, ha megadja magát, és a városban Károlyt kiáltja ki úrnak,
örökös birtokok urává teszi, bárhol, ahol csak akarja, és pénzt is kap a
háborúban viselt kiadásai fedezésére. Csak azt kérte, példás büntetés
céljából megkaphasson hat, általa kiválasztott messinai polgárt, mindenki
másnak kegyelmet ígért.
Alaimo megvetéssel utasította el az ajánlatot. Ő és a város vezetői
felismerték veszedelmes helyzetüket, de reménykedtek egy
megmentőben. Amikor a pápai legátus elutasította azt a tervüket, hogy
Szicília a Szentszék alá tartozó comunék szövetsége legyen, megértették,
más megoldást kell találniuk a sziget jövőjét illetően. A megoldás pedig
éppen kéznél volt.326
Amikor Aragóniai Péter király követet küldött Márton pápához, és áldását
kérte keresztes hadjáratához, nem nagyon reménykedett barátságos
válaszban. A követség vezetője, a katalán Guillermo de Castelnou azt az
utasítást kapta, a visszaút során időzzék Palermóban, és vegye fel a
kapcsolatot a lázadók vezetőivel. Addigra a palermóiak már tudták, a
pápát semmi sem tántoríthatja el Károly ügyétől. Először a szicíliaiak
vonakodtak attól, hogy az egyik idegen uralkodó uralmát egy másikéval
váltsák fel. Magukra azonban nem maradhattak. Aragóniai Konstancia
királyné mégiscsak a Hohenstaufen-házat képviselte, és nagy királyok
utolsó leszármazottja volt. Férje a közelben tartózkodott, egy pompás
sereg élén. Mind a józan ész, mind a törvények tisztelete azt tanácsolta a
szigetlakóknak, fogadják el uralkodójukul Péter királyt és feleségét,
Konstancia királynét. Amikor Castelnou hajóra szállt, hogy visszatérjen
urához Collóba, három szicíliai tartott vele. Az egyik egy messinai nemes
volt, a palermói születésű Guglielmo, a másik kettő két bíró Palermóból,
akiknek a nevét nem ismerjük.
A collói táborban a szicíliai küldöttség Péter elé járult, hódolt neki és
előadta árva szigetük gondjait. Elmondták, törvényes királynőjük
Konstancia úrnő, őt illeti a sziget koronája, amely őutána fiaira, az
aragóniai infánsokra fog szállni. Kérték Pétert, jöjjön, mentse meg őket, és
gondoskodjék arról, felesége visszanyerje jogait. Péter tisztelettel fogadta
a követeket, de nem akarta elkötelezni magát. Négy nappal később egy
hajó érkezett, két messinai lovaggal és két messinai polgárral. A hajónak
sikerült átjutni az Anjou-blokádon. Ugyanakkor Messinából másik három
polgárnak is sikerült eljutnia Palermóba, tudassák, Messina is csatlakozik a
Péter királyhoz intézett kéréshez. Péter azonban még mindig úgy tett,
mintha bizalmatlan volna. Közben azonban már tanácskozott serege

Uo., 26-29.
326
vezetőivel, és tudta, azok készek követni Szicíliába. A kötelező szerénységi
formulák után kegyesen bejelentette, elfogadja a szicíliaiak kérését. A
szigetre hajózik, és feleségét ősei trónjára ülteti. Megígérte a
szigetlakóknak, tiszteletben tartja a szabadságukat, és minden úgy lesz,
mint Jó Vilmos király idejében. Ezután újra a pápai udvarba küldte
Castelnout, indokainak óvatos és kegyes magyarázatával.327
Augusztus vége felé feloszlott Collóban az aragóniai tábor. Három napig
rakodtak a hajókra, embereket, lovakat és élelmet. A szicíliaiak
előresiettek, hogy elmondhassák otthon: látták hajóra szállni Péter királyt.
Két nappal később, 1282. augusztus 30-án a nagy aragóniai sereg a király
vezetésével partra szállt Trapaniban. A szicíliai lázadás immár európai
háborúvá szélesedett.328

327
Uo., 29; D'ESCLOT, i. m., 632-634; MUNTANER, i. m., 112-113, 116-118. Péter is írt
egy önigazoló levelet Angliai Edwardnak, RYMER, Foedera, I. k., 2, 612.
328
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 3; D'ESCLOT, i. m., 635-636; MUNTANER, i. m.,
119-122.
 XIV. FEJEZET
Királyok párbaja

A szicíliaiak minden segítség nélkül vitték végbe a palermói mészárlást,

és valósították meg Messina hősi védelmét. A felkelés azonban széles körű
összeesküvés eredménye volt. Lehet, a felkelők kaptak fegyvert Genovától
és Aragóniától; egészen bizonyosan Bizánctól aranyat kaptak; harcolni
azonban segítség nélkül harcoltak. Egy darabig erőt merítettek az
elnyomók elleni szenvedélyes gyűlöletből. Károlyt megállították
Messinánál, de nem győzték le. A király még mindig számított erősítésre:
hajókat várt Velencéből, és Alençon grófjának vezetésével francia lovagok
csapata is indulóban volt Itália felé. A pápa megtagadta a felkelés
támogatását. Külföldi segítségre volt tehát szükség ahhoz, hogy meg
lehessen akadályozni az Anjouk visszatérését Szicíliába, és Aragónia
királya volt az, aki felesége örökösödési igényével és közelben tartózkodó
seregével segíthetett a lázadókon. Péter király azonban majdnem olyan
becsvágyó volt, mint Károly. Mindketten szerteágazó szövetségi rendszert
építettek ki, összecsapásuk szélesebb körben rengette meg a világot
annál, hogy Szicília érdekeit tartsák szem előtt.
A trapani partraszállás után Péter és serege Palermo felé indult. A flotta
a part mentén követte a sereget. A király szeptember 2-án érkezett
Palermóba. Szerette volna, ha azonnal Szicília királyává koronázzák, de a
palermói érsek halott volt, a franciapárti monrealei érsek pedig
elmenekült. Így azután Pétert szeptember 4-én a comune egyszerűen csak
kikiáltotta királynak. Péter viszonzásképpen ünnepélyesen megígérte,
tiszteletben fogja tartani mindazon jogokat és kiváltságokat, amelyeket a
szicíliaiak Jó Vilmos király idejében élveztek. Ezután felszólított minden
épkézláb férfit Palermóban és Nyugat-Szicíliában, csatlakozzék seregéhez,
és induljon vele Messina felmentésére. Néhány nappal később Péter király
lassan megindult Nicosián és Troinán keresztül a sziget belsején át kelet
felé, mialatt flottája a part mentén igyekezett vele lépést tartani. Péter
követeket – Pierre de Queralt és Rodrigo de Lunát – küldött Károlyhoz, és
felszólította, vonuljon vissza a szigetről.329
Károly csak némi késéssel értesült Péter partraszállásáról. Két karmelita
szerzetes a sziget belsejében, Nicosiánál, a Palermótól Messinába vezető
úton találkozott az aragóniai követekkel, és kipuhatolta küldetésük célját.
Sietve visszatértek a hírrel Károlyhoz. Messina népe még nem tudott
semmiről, Károly pedig szeptember 14-re általános támadást rendelt el,
mert be akarta venni a várost, még mielőtt a lakosság tudomást szerez a
szövetséges sereg közeledtéről. A békefeltételek, melyek Károly a
D'ESCLOT, Cronica, 636-637; MUNTANER {Cronica, 112-113) tévesen azt állítja,
329

Pétert ekkor koronázták meg; BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, Historia Sicula, 3.

kudarcba fulladt támadás után kínált Alaimónak, hasonló kétségbeesett
kísérlet volt az ügy rendezésére, mielőtt kitudódott volna az aragóniai
invázió híre.330
Péter király követei szeptember 16-án értek Károlyhoz. A király
kelletlenül fogadta őket, és nem adott azonnal választ. Másnapra rendelte
őket vissza maga elé. A követek arra használták fel idejüket, amennyire
csak lehet, megközelítsék a messinai falakat, és bekiabáljanak a
védőknek, a királyuk már Palermóban van. Először ügynököknek vélték
őket, és nem hittek nekik, kivéve a leváltott kapitányt, Baldovino
Mussonét. Mussone átcsúszott az ostromlók vonalán, hogy még
vetélytársa, Alaimo előtt megnyerje magának az uralkodót. Néhány
paraszt azonban elfogta, és visszavitte a városba. Az izgatott polgárok fel
akarták akasztani, mint a szökevényt; Alaimo végül védőőrizetbe vette,
egy, bizonyos Federico Falconióval együtt, akit azért tartóztattak le, mert
defetista nézeteket hangoztatott. Egy bíró, Enrico di Parisi és három
barátja nem volt ilyen szerencsés. Azzal vádolták meg őket, áruló
kapcsolatot tartanak fenn az ellenséggel, és ki is végezték őket.331
Károly tanácskozott embereivel, mielőtt válaszolt volna a követeknek.
Megtudta, Péter serege és különösen a flottája igen nagy erőt képvisel.
Nem bízhatott meg tökéletesen a saját flottájában, a zsoldos legénységre
nem lehetett számítani, és a genovaiak máris nyíltan barátkoztak a
szicíliaiakkal. Nem akart veszélyes helyzetbe kerülni a meg nem hódított
Messina, és a visszavonulás esetén már veszélyes tengerszoros között.
Szabályos csatába sem akart bocsátkozni francia szövetségesei
megérkezése előtt. Károly tanácsosai között a vezető szerepet Tommaso di
Acerra vitte. Tommaso II. Frigyes egyik törvénytelen leányának volt a fia,
és mint ilyen, gyanús az Anjouk szemében. Károly azonban most hajlott a
szavára. Tommaso vázolta fel a katonai helyzetet. Sokkal jobb lenne –
mondotta –, ha a szoros itáliai partján, előnyös állásban várnák be az
erősítéseket. A szicíliaiak úgyis hamar ráunnak majd az aragóniaiakra.
Akkor majd újból partra lehet szállni a szigeten, lehetőleg olyan ponton,
amely gyengébb, mint Messina.332
Szeptember 17-én Károly ismét fogadta az aragóniai követeket, és
hosszasan válaszolt nekik. Elutasította Péter Szicíliára formált igényét, de
utalt rá, készen áll arra, hogy seregét visszahívja a szigetről, bár nem
ígérhette meg, egy napon minden külön értesítés nélkül nem tér-e majd
vissza. Egy héttel később, amikor látta, kétértelmű válasza nem tartotta
vissza Pétert attól, hogy lassan meneteljen Messina felé, megkezdte
serege és a hadifelszerelés átszállítását Calabriába. Ekkorra azonban a
messinaiak tudtak már az aragón invázióról. A városba bejutott egy
genovai kereskedő, aki személyesen találkozott a szigeten Péter királlyal,
és ő vitte a hírt Alaimónak. A polgárok nagyon örültek, és amikor látták, az
ellenség tábort bont és hajóra száll, ki-kitörtek a kapukon. Károly egész
serege még át sem kelt a szoroson, amikor megjelentek az első aragóniai
csapatok. Az Anjou vezérek a zűrzavarban hajóra tudták tenni csapataik
330
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. h.
331
Uo., 30-23.
332
Uo., D'ESCLOT, i. m., 638.
zömét, de jó néhányan lemaradtak. Ezeket a katonákat a szicíliaiak
megölték. Az Anjou-sereg óriási mennyiség fegyvert és felszerelést is
hátrahagyott.333
Péter október 2-án vonult be ünnepélyes külsőségek közepette
Messinába. Nem kapkodta el a Palermóból Messinába való átvonulást.
Károlyhoz hasonlóan ő sem vágyott szabályos ütközetre, és időt akart
hagyni az Anjou-seregnek a Calabriába való átkeléshez: azt remélte, így
egyetlen nyílvessző kilövése nélkül megszerzi a szigetet. Nem volt
túlságosan meggyőződve a szigetlakók érzelmei felől sem, annyit azonban
tudott, a szicíliaiak szemében az ő legfőbb előnye a serege és a flottája,
tehát egyiket sem akarta kockáztatni. Volt része egy-két nyugtalanító
személyes élményben is. Amíg Milazzóban tartózkodott, az egyik éjszaka
rongyos öregember kereste fel, aki azt állította, messinai és Vitale dei
Giudici a neve. Az öregember valamikor Manfréd király hű barátja volt, és
a király halálakor mindenét elveszítette. Azóta koldusként tengette az
életét, nem úgy, mint a legtöbb szicíliai úr, akiknek állhatatlanságára
aggódva hívta fel Péter figyelmét. Különösen óvakodnia kell Péternek –
tette hozzá – Alaimo di Lentinitől, Messina hős kapitányától, aki már
Manfrédot és Károlyt is elárulta. Alaimónál pedig még rosszabb a felesége,
Machalda és annak az apja, Jacopo di Scaletta. Péter király illően azt
válaszolta, az ő dolga az, hogy barátokat szerezzen Szicíliában és nem az,
hogy gyanakvással és a múltra vonatkozó vádakkal bántsa meg a
szicíliaiakat. A bosszúszomjas öreg csak azt érte el, Péter másnap reggel
mindenkire érvényes politikai amnesztiarendeletet adott ki.
A következő este azonban eszébe jutottak az öreg szavai. Az éjszakát
Santa Luciában, egy kis faluban akarta tölteni, amely három kilométerre
feküdt Milazzótól. A faluban Machalda úrnő várt rá. Péter két nappal
korábban már találkozott vele Randazzónál, az Etna északi lejtőjén, ahol
éppen népes messinai delegációt fogadott, amely azzal a hírrel érkezett,
Károly már elhagyta a szigetet. Machalda Cataniából jött, és magával
hozta a város kulcsait. Úgy vélte, igen jól illene neki a királyi ágyas
szerepköre, és most azon volt, tervét megvalósítsa. Péter királyra kínos
este várt. Csak úgy tudott megmenekülni, hosszasan ecsetelte Konstancia
királyné iránti hűségét. Ezt az érvelést Machalda úrnő nem találta túl
vonzónak. Ettől kezdve a hölgy nyíltan féltékeny volt a királynéra és férjét
is az Aragóniai-ház ellen uszította.334
Alaimónál egyelőre nem ért célt. A kapitány üdvözölte Messinában Péter
királyt, és a rendelkezésére bocsátotta a városi katonaságot. Szicíliaiak és
aragóniaiak barátságosan üdvözölték egymást, és együtt csaptak ki a
calabriai partokra. Károly olyan gyorsan vonult el, hogy flottájának nem
volt ideje rendbe szedni magát. Reggióban ütött tábort, igyekezett
újraszervezni erőit, és várta francia szövetségeseit. Nem volt olyan
helyzetben, hogy október 9-e előtt, amikor az aragóniai flotta utolsó
egysége is behajózott a messinai öbölbe, s megtámadhatta volna az
aragóniaiakat. Két nappal később néhány Anjou-hajó megpróbált eljutni
333
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 33, 37; D'ESCLOT, i. m., 638-639; MUNTANER, i.
m., 125-126.
334
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 38-42.
Reggióból Nápolyba. Az aragóniaiak követték a hajókat, és Károly ekkor
támadásra adott parancsot a flottának. Az Anjou-flotta súlyos
veszteségekkel tért meg a reggiói kikötőbe, és odaveszett többek között
két, Pisától bérelt gálya is. Október 14-én Nicotera magasságában második
tengeri ütközetre is sor került, a szorostól 45 kilométernyire északra.
Habár az aragóniaiak számbelileg hátrányban voltak, mégis elfogtak
huszonegy olyan gályát, amely Nápolyból hozott fegyvereket.335
Pétert felbátorította a siker, és már a szárazföldi területek megszállását
tervezte. Szicília ekkor már teljes mértékben az ő ellenőrzése alatt állt és,
legalábbis egyelőre, ő volt a tenger ura is. Október végén Péter csapatokat
tett partra Nicastrónál, Calabria középső részének legkeskenyebb részénél,
és így elfoglalta a Tirrén-tenger és a Tarantói-öböl közötti földszorost,
elvágva Reggiót és Károly seregét a szárazföld többi részétől. A blokád
azonban nem volt túl megbízható. November elején átjutott rajta Károly
salernói herceg hatezer francia lovaggal, és egy hónappal később követte
őket az Alengon és Artois grófjai által vezetett sereg is. Károly a terület
védelmét két legjobb francia parancsnokára, Bertrand Artus-ra és Pond de
Blanquefort-ra bízta, akiket támogatott a leghatalmasabb helyi itáliai
nemes is, Pietro Ruffo, Catanzaro grófja. A vezérek nagyon jól végezték
dolgukat, és így hozzáértésük és a Franciaországból érkezett erősítés
megakadályozta, az aragóniaiak szorosabban tudják ellenőrizni ezt a
területet.336
A tél elejére a háború holtpontra jutott. Ekkor még helyi háború volt, de
innen már csak más hatalmak beavatkozása mozdíthatta volna ki. Péter
különösen azon volt, hogy megelőzze az efféle bonyodalmakat. A
szicíliaiak segítségével megnyerte az első menetet. Számíthatott az észak-
és közép-itáliai ghibellinek támogatására. A vecsernye hírére például
Perugiában rövid életű ghibellin forradalom tört ki, és Umbria nagyobbik
része is ekkor ghibellin ellenőrzés alatt állt. A falvakban elégették a gyűlölt
francia pápa képmásait. Május elsején Forlinál Guido di Montefeltro
toscanai és emiliai ghibellinekkel tőrbe csalta a romagnai kormányzót, a
francia Jean d’Eppe-et, és serege zömét megsemmisítette. Rómában
felkeltek az Orsinik, de végül vissza kellett vonulniuk vidéki váraikba.
Antiochiai Konrád, II. Frigyes unokája sereggel jelent meg a Tivoli mögötti
dombokon.337 A ghibellinek azonban, habár kellemetlenséget okozhattak
Péter ellenségeinek, nem tudtak valódi, jelentős támogatást nyújtani neki.
Barátai közül Genova is ellenségnek tekintette Károlyt, még ha készen állt
is arra, gályákat kölcsönözzön az Anjou-háznak. Genovának azonban túl
sok gondja volt: Velencével versengett a keleti kereskedelemben elérhető
pozíciókért, és háborúban állt Pisával is.338 Péter lehetséges szövetségese
335
Uo., 42-43; D'ESCLOT, i. m., 639-642; MUNTANER, i. m., 130-132. CARUCCI, a La
Guerra del Vespro Sicilianóban (114) idézi Péternek Guido da Montefeltróhoz írt, és a
győzelmeiről szóló levelét.
336
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 45-46; VILLANI, Cronica, II. k., 260-261. DE
BOÜARD a Les Comptes des Trésoriers-ben (204 skk.) idézi Károly számos, a királyság
déli részét a védelemre felkészítő rendeletét.
337
VILLANI, i. m., I. k., 267-270; GREGORIVIUS, Geschichte der Stadt Rom im Mittelaler,
II. k., 86-88.
338
Lásd CARO, Genua und die Mächte am Mittelmeer, II. k., 1-31. A genovaiak talán
Mihály bizánci császár volt. Most azonban, elhárult a Konstantinápoly elleni
hadjárat veszélye, a bizánciak ismét elhanyagolhatták a nyugati
kapcsolatokat. Volt épp elég tennivalójuk a Balkán-félszigeten és
Anatóliában. Maga Mihály ekkor már nagybeteg volt, közelgett a halála.
1282. december 11-én hunyta le örökre a szemét, elégedetten élete fő
művével. Visszaállította a görög császárságot Konstantinápolyban, és
elhárította a Nyugat ellentámadását. Fia és örököse, Andronikosz békés és
nem túl jó képességű uralkodó volt, akit főként a teológia érdekelt.
Diplomatái szemmel tartották az itáliai ügyeket, és ő maga olyan messzire
ment, hogy második felesége Észak-Itália nagy ghibellin hercegének,
Guglielmo di Monferratónak volt a leánya. A császárság azonban még
Péter felkérésére sem bonyolódott volna bele nyugat-európai háborúba.339
Péternek csak bizonytalan szövetségesei voltak. A kasztíliai királyság,
amely felett a La Cerda infánsok fogva tartása révén gyakorolt bizonyos
ellenőrzést, az Alfonz király és fia, Sancho között dúló polgárháborútól
szenvedett. Habsburg Rudolf nagy csalódás volt a ghibellinek számára.
Nem óhajtott összeveszni a pápával, mert még mindig arra várt, az
császárrá koronázza. Tiszteletben tartotta azt a szerződést is, amelynek
eredményeként Anjou Károly legidősebb unokája az ő lányának volt a férje.
Angliai Edward nem volt barátságtalan Péterrel, és nem volt jó
kapcsolatban a francia udvarral. Azonban neki is megvoltak a maga
gondjai. Szilárdan semleges maradt, és mindent megtett annak
érdekében, hogy megőrizze a békét Európában.340
Károly jobban számíthatott szövetségeseire. Való igaz, az itáliai guelfek
nem jelentettek nagyobb segítséget számára, mint a ghibellinek a
vetélytársának és az is igaz, Velence, habár csatlakozott volna egy
Konstantinápoly elleni háborúhoz, még Genovánál is kevésbé óhajtott
részt venni egy itáliai háborúban. A francia király azonban szinte a francia
nemzetet ért sérelemként kezelte a szicíliai felkelés ügyét. Teljes
mértékben támogatta nagybátyját. Amikor a salernói herceg Provence-ból
Párizsba sietett, hogy a vecsernyéről tudósítsa a királyt, a lehető
legnagyobb együttérzéssel találkozott. A király nemcsak engedélyezte
unokatestvéreinek, Alençon és Artois grófjainak, csatlakozzanak az Anjou-
sereghez, nemcsak bátorította az urakat erre a lépésre, hanem tizenötezer
előre látták, az aragóniai védelmet élvező katalánok ki fogják őket túrni kiváltságos
szicíliai pozícióikból. HEYD, Histoire du Commerce du Levant, I. k., 475. BARTOLOMEO DI
NEOCASTRO elismeri, egyes genovaiak nagyon barátságosan viselkedtek (i. m., 36-37.).
339
PACHYMERES, De Michele Palaeologo, 531-532, De Andronico Palaeologo, 87-88
(Monferratói Eiréné házasságára 1284-ben került sor). PACHYMERES hangsúlyozza, a
hölgy nem származott királyi családból, de a kasztíliai király unokája volt. A házasság oka
az volt, a Monferratók maguknak követelték a Thesszalonikéi Királyságot, amelyet 1205-
ben alapított Monferratói II. Bonifác, és amelyet 1222-ben elvettek tőlük az Angeloszok.
Monferratói VI. Vilmos most átruházta a vejére igényét. Eiréné lett Monferrato örökösnője,
az őrgrófságot a fiára ruházta, aki így megalapította Észak-Itáliában a Palaiologoszok
dinasztiáját. II. Adronikosz külpolitikájáról lásd VASILIEV, History of the Byzantine Empire,
603. skk.
340
Rudolf és a pápaság kapcsolatairól lásd HEFELE-LECLERCQ, Histore des Conciles, VI.
k., I, 268-270. Márton pápa nem tekintette kellően semlegesnek Edward királyt, mert nem
bontotta fel Eleonóra lányának Péter legidősebb fiával, Alfonzzal való eljegyzését. Lásd
RYMER, Foedera, I. k., I, 613-614.
tours-i garas kölcsönt is felajánlott a háború költségeire. Károly herceg azt
is feladatul kapta apjától, igyekezzék megbékíteni Margit anyakirálynét
úgy, hogy nagyobb összeggel kárpótolja Provence-ért. Az özvegy királyné
– valószínűleg Fülöp áldásos közreműködésének köszönhetően –
beleegyezett abba, egy darabig nem tesz semmit Károly ellen.341
Károlynak nagyon jól jött a francia udvar jóindulata. Amíg azonban a
háború Itáliára korlátozódott, a franciák nemigen tehettek egyebet, mint
hogy erősítést küldtek neki, és pénzt adtak kölcsön. Nem lehetett biztos
afelől sem, hogy a franciák meg fogják-e támadni Aragóniát vagy sem,
habár Fülöp, még a vecsernye előtt, ilyen értelmű figyelmeztetést küldött
Péternek. Megtehette volna ugyan ezt a lépést, ha a pápa sürgette volna
őket, és Károly Márton pápában még hívebb barátra talált. Márton habozás
nélkül azonosult Károly ügyével. A ghibellinek által a pápai államokban és
a környező területeken elért sikerek csak dühösebbé és elszántabbá
tették. Kiközösítette a saját és Károly ellenségeit, Pétert, Mihály császárt,
Guido da Montefeltrót és a ghibellin Perugiát, Assisit és Spoletót.
Gyakorlatiasabb lépésként az egyház jövedelmeiből kölcsönt adott
Károlynak, de cserébe katonai segítséget kért saját területei védelmére.
Számára az ügy morális és katonai oldala egyaránt világos volt: Aragóniai
Péter és a lázadó szicíliaiak gúnyt űztek hatalmából. Minden jó keresztény
kötelessége volt tehát, hogy együttes erővel megsemmisítse mind Pétert,
mind a szicíliaiakat.342
Ha Károly nem osztotta teljes mértékben a pápa nézeteit, azt csak
pénzügyi okok miatt tette. A háborúk egyre költségesebbek voltak. A
királyok nem számíthattak többé arra, felhívásukra a hűbéresek azonnal
megjelennek szolgálatra. Ekkoriban a legtöbb katona már fizetséget várt el
és a felszerelésről is a vezérnek kellett gondoskodni. A fegyverzet drága
volt, akárcsak a hajók, akár bérelték, akár saját célra építették őket. A
háborúk akadályozták a kereskedelmet is, így csökkentek az adók és a
vámok, amelyek az állami bevételek jelentős részét alkották. Sem Péter,
sem Károly nem akarta fedezni egy hosszú háború költségeit. Péter
viszonylag szegény volt. Aragónia nem volt gazdag ország és nemesei,
alkotmányos kiváltságaik révén, ellenőrizték a király által beszedhető adók
nagyságát. A király birtokában olyan virágzó városok voltak, mint
Barcelona vagy Narbonne, de a kereskedőknek ott is megvoltak a maguk
jogai, és nem voltak túl lelkesek, hogy olyan háborút pénzeljenek,
amelynek kiszámíthatatlan volt a külkereskedelemre gyakorolt hatása.
Péter beszedte a beszedhető adókat, és bevételeihez hozzácsapta a Dél-
Spanyolországban és Afrikában élő mohamedán uralkodók által fizetett
járadékokat is. Tartott a hosszú és kiterjedt háború költségeitől. Károly
anyagilag jobban állt. Az adózás szempontjából teljesen kézben tartotta
birtokait, és magas adókat vetett ki alattvalóira. Az is világos volt azonban,
a túl magas adók elégedetlenséget szülnek. Szicília elvesztése
megfosztotta attól az adótól, amelyet addig a tuniszi uralkodó fizetett neki.
Nagyravágyó külpolitikája már addig is sokba került, és a költségeket

LÉONARD, Les Angevins de Naples, 149-150.

341

POTTHAST, Regesta, II. k., 1773–1774.

342
általában kölcsönökből fedezte. Hatalmas összegekkel tartozott
hitelezőinek. A bizánci hadjáratra fordított pénz mind odaveszett.
Birodalomépítésének addigi eredményei pénzügyileg csalódást okoztak. Az
akhaiai hercegség elég gazdag volt önmaga eltartásához, de feleslege
nem maradt, különösen most nem, hogy Károly egész hatalma veszélyben
forgott. Albániai és jeruzsálemi királyságai maradékai is csak kiadást
jelentettek. A bevételek igen csekélyek voltak, és ezekre a helyekre
helyőrséget, fegyvereket és élelmet kellett küldenie. Károly ezért
kétségbeesetten vágyott arra, hogy visszaszerezze Szicíliát, de ez nem
ígérkezett olcsó mulatságnak.343
A hosszan elnyúló háború költségeitől való félelem magyarázhatja azt a
furcsa ajánlatot, amelyet Károly tett a háború elkerülése érdekében. 1282
vége felé, amikor még Reggióban volt és Péter a szoros másik partján,
Messinában, Károly egy Simone di Lentini nevű domonkos szerzetest
küldött az aragóniai táborba azzal az ötlettel, Szicília sorsát döntse el a két
király közötti párbaj. Péter beleegyezett, azzal a feltétellel, a háború
folytatódik, egészen a párbaj napjáig. Némi gondolkodás után azonban
úgy döntöttek, a párbaj mégsem alkalmas eszköz a helyzet eldöntésére,
hiszen Károly ekkor már csaknem ötvenhat éves volt, középkori mércével
öreg ember, míg Péter tizenöt évvel fiatalabb. Az újabb ötlet szerint
mindkettőjüket száz-száz válogatott lovagnak kellett volna a csatamezőre
kísérni, ahol a két csapat küzdelme döntötte volna el a sziget sorsát. A
találkozót 1283. június elsejére tűzték ki, Bordeaux városába. Ez a város
Angliai Edward francia birtokainak a fővárosa volt.344
Ma már senki sem tudja megmondani, mennyire gondolta komolyan a
dolgot a párbajt kitervelő két király. Az emberi természet sajátsága, szeret
valamilyen magasabb erkölcsi tekintélyhez fellebbezni, még akkor is, ha
annak kedvezőtlen döntését nem áll szándékában elfogadni. A modern
ember nemzetközi fórumokhoz fordul. A középkorban az emberek ügyeiket
Isten tisztább ítéletére bízták. A XIII. századra a csatával kivívott istenítélet
már elavult, de az emberek még mindig hittek abban, kimutatja egy ügy
igazát. Egyenlő feltételek biztosítása esetén Isten az igaznak juttatja a
győzelmet. Valószínűleg az történt, hogy az első pillanatban mind Károly,
mind Péter alkalmasnak ítélte az ötletet arra, hosszú háború költségei és
gondjai nélkül megoldják a szicíliai kérdést. Mindketten tudatában voltak
annak, hogy propagandaértéke van, ha alávetik ügyüket Isten ítéletének.
Péter, aki számára az általános háború még kedvezőtlenebb lett volna,
vonzónak találta a párviadal gondolatát. Élete virágában volt, hősi és
lovagi udvarban nőtt fel, olyan társak között, akik élvezték a kalandot.
Károlynak több volt a veszítenivalója, ő azonban minden keménysége és
becsvágya ellenére nagyon vallásos ember volt; meglehet, valóban azt
hitte: Szicília birtoklása, amelyet az Anyaszentegyháznak köszönhetett,
isteni biztosítékokkal is rendelkezik. Mindkét királyban felmerülhettek
343
Lásd LÉONARD, i. m., 153.
344
D'ESCLOT, i. m., 642-644; MUNTANER, i. m., 138-141; VILLANI (i. m., II. k., 274-275)
tévesen azt állítja, az egyezményt a pápa jelenlétében írták alá, ugyanakkor ügyesen
megmagyarázza mindkét király indítékait. Lásd AMARI, La Guerra del Vespro Siciliano, II.
k., 19-21.
később kétségek, de az első beleegyezés után egyikük sem akarta
beszennyezni hírnevét szava visszavonásával.
Kétségeiket csak növelhette az, ahogyan uralkodótársaik fogadták a
párbaj hírét. A pápa őszintén elborzadt. Ha szükség van az Istenhez való
fellebbezésre, akkor itt van ő, Isten akaratának földi képviselője. Úgy
látszik, nem nagyon bízott Isten közvetlen ítéletében, mert írt Károlynak és
tudakolta, okos dolog volt-e elfogadnia az egyenlő feltételeket olyan
ellenféllel szemben, aki annyival gyengébb nála. Úgy vélte, csak érthető
rosszkedve vihette arra Károlyt, ilyen őrült javaslatot tegyen. Megtiltotta
neki, párbajozzék és megtiltotta az angol királynak, a birtokain lehetővé
tegye az esemény megrendezését. Edward is könnyelmű lépésnek ítélte a
párbajt.345 A szicíliaiak, akiknek szembe kellett nézniük a lehetőséggel,
ismét Anjou-uralom alá kerülnek olyan esemény következtében, amelyet
nem tudnak befolyásolni, minden bizonnyal osztoztak az angol király
véleményében. Károly azonban nyíltan nem változtathatta meg a tervét.
Lehet, hogy mindenképpen el akart látogatni a francia udvarba és
franciaországi birtokaira. Mialatt távol volt királyságától, örült, hogy fia,
Károly salernói herceg, békítő szándékú rendeleteket adott ki. Péter király
is örült, egy időre visszatérhetett Aragóniába, bár útra kelése előtt
megerősítette katonai állásait Calabriában.346
1283. január 12-én Károly rendeletet adott ki, melyben szuverén
hatalommal ruházta fel fiát és örökösét külföldi távolléte időtartamára. Öt
nappal később útra kelt Reggióból, és lassan észak felé utazott a
királyságon keresztül. Február elején néhány napra megállt Nápolyban és
a hónap végén ért Rómába. Március 9-én Viterbóban volt Márton pápánál,
ahol a pápa védelmébe ajánlotta fiát, a régenst; március 14-én utazott át
Firenzén, Viareggio felé, ahol provence-i gályák vártak rá, és Marseille-be
vitték. Áprilisban Párizsba ment, ahol unokaöccse, Fülöp francia király
szívélyes fogadtatásban részesítette.347
Péternek nem volt olyan sürgős az utazás, előbb katonai sikereit akarta
kiteljesíteni. Január elején, még mielőtt Károly elutazott volna Reggióból,
egy aragóniai gerillacsapat kifosztotta Catona tengeri kikötőjét Reggio
külvárosában, bejutott Alençon gróf szállására, és megölte a grófot.
Megsemmisítették a flotta fegyverraktárát is. Ezek a csapások felőrölték az
Anjou-sereg erkölcsi tartalékait. A parancsnokok franciákat és provence-
iakat igyekeztek a helyi katonák helyébe állítani. Péter király ugyanakkor
nagylelkű gesztussal szabadon bocsátott kétezer foglyul ejtett itáliait.348
1283. február 13-án a salernói herceg Reggióból az Anjou-sereggel
átvonult a körülbelül negyvenöt kilométerre északabbra fekvő San Martino
síkságára, ahol jó védelmi állást vett fel. A következő napon Péter átkelt a

345
POTTHAST, Regesta, I. k., 1774–1778; RYMER, Foedera, I. k., 2, 621-628.
346
Lásd LÉONARD, i. m., 15. Pétert ekkor a testvére sürgette, térjen vissza Aragóniába.
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 47-48.
347
DURRIEU, Les Archives Angevines de Naples, I. k., 188. VILLANI (i. m., II. k., 275-276)
megírja, átutazott Firenzén, ahol Paolino di Piero krónikás is látta őt (lásd LÉONARD, i. m.,
533.).
348
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 44; D'ESCLOT, i. m., 645; MUNTANER, i. m., 133-
136. Ez az egyetlen forrás, amely azt állítja, Alençont ekkor ölték meg.
szoroson, és minden ellenállás nélkül bevonult Reggióba. Egy kiáltványt
tett közzé, amelyben jutalmat ígért minden hozzá csatlakozó calabriainak.
Voltak jelentkezők, de csapatainak nem sikerült kimozdítani az Anjou-
sereget a San Martinó-i állásokból, és nem tudtak segítséget nyújtani a
harcvonaltól északra levő lázadóknak sem.349 Salernói Károly gyűlést hívott
össze a San Martinó-i táborban, és rendeleteket adott ki, amelyek célja az
atyja által az előző év júniusában megígért reformok megerősítése és
kiteljesítése volt. Pármai Gellért bíboros, szicíliai pápai legátus ott volt
Károly oldalán, mint a pápának, a királyság hűbérurának és pártfogójának
a képviselője, és gondoskodott arról, néhány rendelet biztosítsa a
klérusnak a királytól való függetlenségét. Az egyház e politikája nem
számíthatott nagy népszerűségre. A rendeletek második csoportjából
kiderül, az Anjou-udvar aggódott vazallusai miatt. A rendeletek több jogot
biztosítottak a feudális uraknak ahhoz, hogy kedvükre való házasságokat
kössenek, nagyobb hatalmat kaptak a hűbéreseik felett, megkapták azt a
kiváltságot, velük egyenrangúak ítélkezzenek pereikben, és kaptak olyan
ígéretet is, amely szerint sohasem kell állapotuknak nem megfelelő
dolgokat cselekedniük. Ezután jött még egy sor reform, az egyik a bűnözők
és árulók ártatlan nőrokonainak a szabadságát garantálta, egy másik
pedig úgy intézkedett, a faluközösségek ne szenvedjenek egyetlen tagjuk
bűnös cselekedete miatt. Egy záradék eltörölte a flotta javítására szedett
adókat, egy másik csökkentette a várak fenntartására fizetett helyi
adókat. Más intézkedések a rendőrség vagy a börtöntisztviselők
jelentéktelen vádaskodásai ellen szóltak, és ama gyakorlat ellen, magas
állású tisztviselők névleges áron vásárolhassanak teherhordó állatokat,
valamint a királyi háztartás alacsony áron szerezhesse be a számára
szükséges javakat. Ismét más rendeletek az erdők és piacok helyzetét
szabályozták újra, és megreformálták az egész pénzrendszert. A király –
szokás szerint – megígérte az alattvalóknak azokat a szabadságjogokat,
amelyeket Jó Vilmos király idejében élveztek.350
A sok reform azt jelentette, a kormányzati munka leromlott Károly
költséges és immár nem sikeres imperialista törekvései nyomása alatt.
Kétséges, mi valósult meg ezekből a reformokból. A királyság néhány
jogásza odáig ment, hogy megkérdezte Márton pápát: melyek is voltak
azok a híres szabadságjogok, amelyeket a nép Jó Vilmos király idejében
élvezett? A pápa kissé kötekedve azt válaszolta, nem tudja, mert
akkoriban még nem élt. A San Martinó-i rendeletek
propagandaszempontból nem sokat nyomtak a latban. Károly itáliai
alattvalói a kellő pillanatban éppúgy készek voltak ügyét elhagyni, mint
addig. Úgy látszott, az Anjou-ügy szempontjából a reformoknál
hasznosabbnak mutatkozott a szicíliaiak és aragóniai felszabadítóik közötti
barátságon kezdődő repedés.351
1283 kora tavaszán Péter elküldött a feleségéért. Elégedett volt
önmagával. Leveleket írt északi ghibellin szövetségeseinek, Guido di
349
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 45-46; D'ESCLOT, i. m., 645-647; MUNTANER, i.
m., 145-147. Lásd CARUCCI, i. m., 117-119.
350
TRIFONE (La Legislazione Angioina, 93-105) közli a reformok szövegét.
351
POTTHAST, Regesta, II. k., 178.
Montefeltrónak, Antiochiai Konrádnak és Guido Novellónak, és beszámolt
nekik arról, Calabriában az ellenséges sereg épp az éhhalállal küzd.
Velencének is írt és sürgette a dózsét, csatlakozzék a győztes ügyhöz.
Április 4-én tért vissza Messinába. Konstancia királyné április 16-án ért
oda, magával hozta két kisebbik fiát, Jakab és Frigyes infánst és leányát,
Violante infánsnőt, valamint bizalmas tanácsosát, Giovanni da Procidát.352
Április 19-én parlament ült össze Messinában, mely kimondta, Péter király
halála esetén Jakab infánsra száll a szicíliai trón, míg bátyja, Alfonz kapja
az aragóniai trónt. Konstancia királynét a parlament régenssé nevezte ki,
és tanácsadókat állított mellé: Alaimo di Lentini főbírót, Giovanni da
Procida kancellárt és Ruggero di Lauria admirálist. Másnap Péter
Messinából a szigeten át lassan Trapani felé indult. Ott május 6-án szállt
hajóra Valencia felé. Körülbelül két héttel később elindult Valenciából
Bordeaux felé, a megbeszélt párbajra.353
Most már sem ő, sem Károly nem szándékozott párbajozni, de a
komédiát végig kellett játszani. Edward király, a pápa parancsának
engedelmeskedve, megtagadott minden személyes kapcsolatot az üggyel.
Ő maga Angliában maradt, és nem volt hajlandó arra sem, hogy
menleveleket bocsásson ki a résztvevők számára. Ugyanakkor
megengedte, aquitániai országbírája, John of Grailly felkészüljön az
érkezők fogadására, és előkészítse a terepet a találkozóra. Károly nagy
pompával érkezett Bordeaux-ba, kíséretében volt a francia király és
számos kiváló francia lovag, akik közül kiválaszthatta a maga száz
bajnokát. Az egész világ láthatta, még mindig hatalmas király volt. Péter
más technikát alkalmazott. Szerényen érkezett, kiválasztott vitézei
kíséretében, gondosan került minden erőfitogtatást, mintha csak jelezné,
hitét egyedül Istenbe veti.
Az összecsapást június elsejére tűzték ki, de hány órára, azt
balszerencsés módon nem hirdették ki. Péter és kísérete kora reggel
kilovagolt a sorompók közé, és nem talált ott senkit. Heroldjai az előírások
szerint kihirdették jelenlétét. Ekkor visszalovagolt szállására és
kijelentette, ellenfele nem jelent meg a megbeszélt helyen, a győzelem
tehát az övé. Néhány órával később Károly érkezett meg teljes
vértezetben a kijelölt terepre, és ő is végigcsinálta az egész procedúrát. Ő
is győztesnek nyilvánította magát. Néhány nappal később a vetélytárs
uralkodók elhagyták Bordeaux-t. Mindegyik hitványnak minősítette a
másikat, olyannak, aki nem mert szembenézni Isten ítéletével.354
A valódi párbajt a bordeaux-inál sokkal nagyobb csatamezőn vívták.
Lehet, Péter és Károly azt szerették volna, ha a háború csak Itáliára
korlátozódik, de Márton pápa nem így vélekedett. Máris keresztes

352
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 46-47; D'ESCLOT, i. m., 647-648.
353
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 47-51; D'ESCLOT, i. m., 648-649; MUNTANER, i.
m., 147-150.
354
D'ESCLOT (649-652) az aragóniai változatot közli; GUILLAUME DE NANGIS (Gesta
Philippi III, 522-524.) az Anjou-változatot; MUNTANER (i. m., 170-185) D'ESCLOT-n alapul;
VILLANI, II. k., 276-278 (szerinte Károly Péter előtt jelent meg a kijelölt mezőn); AMARI, i.
m., II. k., 24-26.
hadjáratot hirdetett Aragónia ellen, és ezzel előkészítette a középkori
pápaság bukását.
 XV. FEJEZET
Károly király bukása

A pápaság szempontjából tragikusnak bizonyult, hogy történetének

ebben a szakaszában a dolgok irányítása egy francia hazafi kezében volt.
Márton pápa kezdettől fogva úgy kezelte a felkelést, mint személye ellen
irányuló lázadást. Bölcsebb pápa megértette volna a felkelés okait, és hitt
volna a szicíliaiak őszinte vágyában, akik a pápa védelme alá akarták
helyezni magukat. Márton azonban csak arra emlékezett, a pápaság
helyezte Károly francia herceget Szicília trónjára. Így szemében a felkelés
támogatása árulás lett volna az egyházzal és Franciaországgal szemben.
Kérlelhetetlensége az aragóniaiak karjába taszította Szicíliát. Ezután a
pápa – válaszképpen – egyháza tekintélyét próbálta felhasználni Aragónia
ellen.
Aragóniai Péter már 1282. novembere óta ki volt közösítve az
anyaszentegyházból. 1283. január 13-án a pápa keresztes háborúnak
nyilvánította a Péter, a szicíliai felkelők és segítőik elleni harcot. E háború
résztvevői ugyanolyan kiváltságokban részesültek, mint azok, akik a
Szentföldön harcoltak a hitetlenek ellen. Ezzel azonban még nem értek
véget az átkok. Károly a már előre értelmetlennek ítélt párbaj színhelye
felé utaztában, megállt a pápánál Viterbóban, hatékonyabb lépéseket
terveljenek ki, amelyek megvalósításában számított a francia király
közreműködésére is. Március 21-én, néhány nappal azután, hogy Károly
elhagyta Viterbót, Márton pápa nyilatkozatban fosztotta meg Pétert
birtokaitól, melyeket a pápaság egy, általa kiválasztott jó katolikusra
szándékozik majd bízni. Figyelmeztette a semleges uralkodókat is, ne
keressenek kapcsolatot a kiközösített királlyal. Angliai Edwardot is felkérte
– eredmény nélkül –, bontsa fel az eljegyzést leánya, Eleonóra és Péter
legidősebb fia, Alfonz között. A velencei dózsét – akit azzal gyanúsítottak,
hajlik Péter felé, s aki nem volt hajlandó több gályát kölcsönözni az
Anjouknak – a pápai legátus azzal figyelmeztette, a Szent Márk téren
nyilvánosan felolvasta a Péter és szövetségesei ellen hozott ítéletet.355
Ezalatt Párizsban és a teljesen felesleges bordeaux-i utazás alatt Károly és
Fülöp király az Aragónia elleni keresztes hadjárat tervét vitatták meg.
Károly feltett szándéka volt, a dolgokba a lehető legnagyobb mértékben
bevonja a francia udvart. Szinte teljesen bizonyos, a pápa az ő ötlete
alapján küldte 1283 augusztusában a S. Cecilia bíborosát, Jean Cholet-t
Párizsba, felajánlja az aragóniai trónt Fülöp király ifjabbik fiának,
Károlynak, Valois grófjának. Addigra Fülöp, aki már számított erre az
ajánlatra, megnyerte Jakab mallorcai király támogatását. Jakab
szenvedélyesen féltékeny volt a testvérére, Péter királyra, és szenvedett
IV. MÁRTON, Registres, no. 220, 221.
355
attól, hogy a vazallusa volt. Úgy látszik, teljes függetlenséget ígértek neki
arra az esetre, ha majd egy francia herceg ül az aragóniai trónon. A
bíboros-legátus még azt is megígérte, a francia klérus három évig tizedet
is juttat majd neki. A legtöbb francia nem értett egyet a tervvel. A Lajos
király idejéből megmaradt idős tanácsosok nem haboztak kimondani,
tisztelt uruk sohasem hagyott jóvá világi uralkodók ellen irányuló pápai
támadásokat. A trón örököse, a későbbi Szép Fülöp, akinek az anyja
aragóniai hercegnő volt, rokonszenvéről biztosította nagybátyját, Pétert.
Fülöp király a kétségeket arra használta fel, kierőszakolja: hosszabb ideig
kapja az egyházi tizedet. A pápa annyira ingerült volt, végül formálisan
kihirdette: az Aragónia ellen tervezett francia hadjárat valódi keresztes
háborúnak tekintendő. Végül 1284. február 2-án Fülöp király nyilvánosan
bejelentette, elfogadja Aragónia és Valencia királyságát fia, Valois Károly
számára.356
Eközben Itáliában tovább folyt a háború. Közép-Itáliában a ghibellinek
védelembe szorultak. A tevékeny pápai legátus, Bernard portói bíboros
bejárta az országot, és bátorította a guelfeket. A Genova és Pisa között
dúló háború mindkét felet megfosztotta attól a lehetőségtől, segítséget
nyújtson a ghibellin ügynek. Jean d’Eppe, Romagna pápai kormányzója
erősítést és pénzt kapott, amelynek a segítségével visszaszerezte néhány
romagnai és marchebeli város szövetségét, elfoglalt más városokat, köztük
Forlit is, amelynek a falait földig romboltatta. A ghibellinek kezén maradtak
azonban az umbriai városok és Guido da Montefeltro az Appenninekben,
Mendola várában, Antiochiai Konrád pedig az Abruzzókban, a saracinescói
várban még mindig veretlen volt, annak ellenére, hogy ellenségeik mind
megkapták a keresztes vitézeket illető összes kiváltságot.357
Délebbre kevesebb örvendezni valója volt a pápának. Salernói Károly
kétségbeesett helyzetben volt: nem volt pénze. 1282. év februárjában a
pápaság nem kevesebb, mint 90 ezer uncia aranyat juttatott neki.
Melfiben egy szinóduson Gellért bíboros pápai legátus felajánlotta Károly
hercegnek a királyság egyházi jövedelmeinek egy részét is. De a herceg
még így is arra kényszerült, pénzt kölcsönözzön a francia és az angol
királytól, a luccai és a firenzei bankároktól, a tuniszi uralkodótól és saját
királysága városi hatóságaitól is.358 Az erőfeszítések eredményeképpen
Provence-ban felszereltek egy flottát, amelyet levittek Nápolyba. Itt a
flottához egy helyi hajóraj csatlakozott, és együtt hajóztak le a calabriai
Nicoterába, ahová április vége felé a herceg is áthelyezte a táborát.
Időközben az aragóniai sereg alig vonult túl Reggión, de a flotta egy része
Manfredo Lancia parancsnoksága alatt körülzárta Máltát, és nagy nyomást
gyakorolt az Anjou-helyőrségre. Mivel Málta birtoklása nagy jelentőségű
volt a Tunisszal és a Kelettel fenntartandó kapcsolatok szempontjából,
Károly herceg új flottáját a sziget felmentésére küldte. Az Anjou-hajók,
Bartolomeo Bonvin provence-i admirális parancsnoksága alatt,
356
Uo., 292-299; RYMER, Foedera, I. k., 634-639; Grandes Chroniques de France, szerk.
VIARD, VIII. k., 93-94, 97; PETIT, Charles de Valois, 5-6; LÉONARD, Les Angevins de
Naples, 155-156.
357
VILLANI, Cronica, II. k., 270-272.
358
Lásd LÉONARD, i. m., 153.
átcsusszantak a szoroson, de Ruggero di Lauria az aragóniai flotta zömével
követte, és a máltai partok közelében megtámadta őket. Lauria könnyedén
elbánt Bartolomeóval, és csaknem valamennyi hajóját megsemmisítette.
Ezután diadalmasan visszaindult, hogy Nápoly előtt fitogtassa erejét,
lecsapjon a szomszédos partvidékre, elfoglalja, és helyőrséget telepítsen
Capri és Ischia szigetére.359
Ilyen megalázó előzmények után nem nagy vigasz volt Károly herceg
számára az a hír, hogy a rivális régens, Konstancia királyné is ugyancsak
szűkében volt a pénznek. A királyné és itáliai származású főemberei
gondosan védelmezték új alattvalóik érdekeit. Az aragóniai nemesek és
katonák azonban szegények voltak és kapzsik, nem volt könnyű féken
tartani őket. A legnehezebb volt megfékezni az úgynevezett almogavar
csapatokat, azokat a zsoldos egységeket, amelyek gerilla harcmodorukkal
nagyban hozzájárultak Péter király sikereihez. Ezek a katonák, mint afféle
zsoldosok, nem nagyon tisztelték mások tulajdonát. Szicília nem volt
gazdag és sok szicíliaiban felvetődött a kérdés: valóban jó cserét csináltak-
e? Mielőtt Péter király elhagyta volna a szigetet, nyugtalanító hírek keltek
szárnyra a nagy hatalmú nemesről, Gualtiero di Caltagironéról. Ő egyike
volt azoknak a földesuraknak, akikkel a hírek szerint Giovanni da Procida
konspirált. Május végén Alaimo di Lentini átnyújtotta Jakab infánsnak a
bizonyítékokat, amelyek szerint Caltagirone kapcsolatban állt az Anjoukkal.
Jakab, atyja nevében, halálra ítélte Caltagironét.360
Az aragóniai kormányzat a jövőben is számíthatott árulásokra, amíg
nem volt képes mást nyújtani Szicíliának, mint pénzügyi elnyomást.
Ruggero di Lauria győzelme mindenkit fellelkesített. Péter király
üdvözleteket küldött Aragóniából, pénzt azonban nem mellékelt a
tengerészek zsoldjára. Amikor Giovanni da Procida írt neki, és
felpanaszolta az aragóniai zsoldosok elégedetlenségét, azt a választ kapta,
magára vessen, hiszen ő nem engedte meg, hogy aragóniai tisztviselők
teljesítsék a kötelességüket a szigeten. Egy újabb levélben pedig
megtiltotta, hogy a szicíliai klérus visszavegye azokat az adományokat,
amelyeket a válságos napokban ő juttatott világi személyeknek. Amikor
Konstancia királyné is látta, a férje nem szándékozik segítséget küldeni
Aragóniából – ahol, és ez az igazsághoz tartozik, épp elég egyéb dolga
volt, hogy megszervezze erőit a közelgő invázió ellen –, Giovanni da
Procida tanácsára elhatározta, Konstantinápolytól kér segítséget. A császár
pénzelte a vecsernyébe torkollott összeesküvést, tehát bizonyára ad majd
pénzt a háború folytatásához is. 1281-ben Mihály császár azt kérte, küldjék
Konstantinápolyba Violante infánsnőt, megözvegyült fia, Andronikosz
második feleségének. Az aragóniai udvar halogatta a választ. Andronikosz
időközben császár lett, és most a segítségére volt szükség. Konstancia,
mielőtt követeit Konstantinápolyba indította volna, nem túl bölcs
elhatározással kikérte a férje véleményét is. Péter dühöngött és levélben
tiltotta meg Giovanni da Procidának a terv kivitelezését. A görögök – írta
ebben a levélben – előbb a házasságot akarják majd nyélbe ütni, és csak
359
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, Historia Sicula, 55-56; D'ESCLOT, Cronica, 658-659;
MUNTANER, Cronica, 158-159.
360
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 49-50.
azután fognak pénzt küldeni. Ráadásul szégyen volna a családjára nézve,
ha megengedné, a leánya egy szakadár uralkodóhoz menjen nőül. Azon
kívül mélyen bántja, a felesége nem úgy gondolkodik ezekről a dolgokról,
mint ő.361
Egy olyan uralkodó dicséretes aggályai, akit az egyház már kiközösített,
egyáltalán nem hatották meg a pápát, és a szicíliai kormányt sem juttatták
a szükséges pénzhez. Itáliában pusztán azért folyt tovább a háború, mert
Ruggero di Lauria támadásai elegendő zsákmánnyal látták el a hajók
legénységét. A szárazföldön minden leállt. Péter szerencséjére nem volt
könnyű megszervezni az Aragónia elleni támadást. Amikor a franciák
elfogadták a felkínált aragóniai koronát, ügynökei jelentették Edward angol
királynak, a hadműveletek semmiképpen sem indulhatnak meg egy éven
belül. Franciaországban senki sem lelkesedett az ügyért, és a pápai
kancellárián is lassan mentek a dolgok. Az a pápai bulla, amely Valois
Károlyra ruházta új királyságát, csak 1284 májusában jelent meg, és csak
júniusban hirdették meg formálisan is a keresztes hadjáratot; a sereg
pedig csak 1285 májusában kelt útra. Érthető módon Péter ez idő alatt
nem merte magára hagyni spanyolországi birtokait. A szicíliai érdekek
csak másodlagosak voltak számára.362
Az Anjou-kormányzat világosan látta Péter helyzetét. Károly király arra
gondolt, Provence-ban toboroz újra sereget és flottát. Fiának azt üzente,
Nápolyba annyi csapatot gyűjtsön össze az itáliai területekről, amennyit
csak tud, de atyja hazatértéig szigorúan csak védekezzék. Salernói Károly
engedelmesen összeszedett hűbéresekből álló sereget, lucerai arab
csapatokat és toscanai guelfeket, és Robert d’Artois vezetése alatt
Calabria határára küldte e sereget. Helyi tisztjei azt a parancsot kapták,
védjék a parti városokat és erődöket, és csak olyan helyeket támadjanak,
mint Scalea, ahol az ellenség már megvetette a lábát. A nápolyi
dokkokban nagy sietve új hajókat építettek, minden készen álljon a nagy
hadjáratra, amelyet a Franciaországból visszatérő Károly király kívánt
indítani.363
Szicíliát a kiváló Ruggero di Lauria admirális mentette meg.
Pillanatnyilag ő volt a tenger ura, és teljes mértékben ki is használta
előnyös helyzetét. Calabria és Basilicata partjára időnként ki-kicsaptak az
almogavar gerillák, de mindig eltűntek, mire d’Artois gróf csapatai
megjelentek a színen. Májusban Ruggero a nápolyi öbölbe hajózott
flottájával. Az Anjouk nem tudták visszaszerezni sem Caprit, sem Ischiát.
Ruggero – támaszpontként használva ezeket a szigeteket – innen indította
támadásait a nápolyi öbölbe. Elfoglalta a kis szigetet, Nisidát is, amely
Posilippóval szemközt fekszik, és hajórajt állomásoztatott ott, amelynek a
segítségével lezárhatta a kikötőt. Elfogott vagy elsüllyesztett minden olyan
nápolyi hajót, amely az öbölbe tévedt. A blokád megőrjítette a
nápolyiakat. Követelték, a kormány tegyen lépéseket, s amikor az nem
történt meg, a nép lázadásról kezdett suttogni. Salernói Károly nemigen
361
Péter király levelét közli CARUCCI, i. m., 122.
362
IV. MÁRTON, Registres, no. 304.
363
CARUCCI, La Guerra del Vespro Siciliano (127-169) részleteket idéz az Anjou-
jegyzékekből.
tudta, mitévő legyen. Atyja, akitől tartott, megtiltotta neki, az ellenségre
támadjon. A pápai legátus, Gellért bíboros, aki mindig a herceg mellett
volt, egyre csak a király utasításait ismételgette. A fiatal herceg senkiben
sem bízott. Egy gyermekkori baleset következtében sántított, és tudatában
volt saját gyengeségének. Rendkívül aggódott a blokád következményei
miatt. Nem tudta, mikor fog hazatérni az apja. Az is lehet, meg akarta
mutatni a világnak és magának is, sántasága ellenére is képes jól és
hősiesen harcolni.
Károly király május végén indult el Provence-ból az új flottával, de a fia
erről mit sem tudott. Június elején, a legátus tiltakozása ellenére, Salernói
Károly felfegyverezte a dokkokból éppen kikerült új gályákat. Június 5-én
lovagokból álló nagyszámú kísérettel hajóra szállt, és kihajózott a
kikötőből. Valószínűleg arra számított, Ruggero di Lauria flottájának
nagyobbik része a délebbre fekvő partvidéket fosztogatja, és így
megsemmisítheti a Nisidán horgonyzó hajórajt. Ruggero azonban, Károly
herceggel ellentétben, már tudta, Károly király Nápoly felé tart, és
összpontosította erőit, felkészülten várja. A salernói herceg nála mind
számban, mind fegyverzetben nagyobb és erősebb flotta karjaiba vezette
hajóit. A csata rövid volt és sorsdöntő. A herceg és társai vitézül küzdöttek,
és a támadás első perceiben sikeresek is voltak. Hamarosan azonban
bekerítették őket. Egy-két Anjou-gályát elsüllyesztettek, a legtöbb hajó
azonban a legénységgel együtt fogságba esett. Károly herceg is a foglyok
között volt.
Amikor a herceg vereségének és fogságának a híre eljutott Nápolyba,
lázadás tört ki. Az utcákon tartózkodó franciákat megölték, a házaikat
kifosztották és felgyújtották. A pápai legátus és a kormány azon tagjai,
akik nem estek a herceggel együtt fogságba, a fellegvárba menekültek.
Nápoly példáját már part menti városok is követték. Ruggero di Lauria, aki
tudta, Konstancia királyné a szívén viseli féltestvére, Béatrice
szabadulását, aki Manfréd királynak görög feleségétől született leánya
volt, üzenetet küldött a salernói hercegnéhez, Magyarországi Máriához,
amely szerint nem felelhet a herceg életéért, ha nem kapja meg Béatrice
hercegnőt. Mária hercegné nem tehetett egyebet, mint Lauria hajójára
küldte Béatrice-t, hogy tizennyolc évi rabság után élvezze a szabadságot.
Lauria admirális, aki a zászlóshajóra gyűjtötte egybe a fontosabb
foglyokat, másnap Sorrentóba indult, ahol polgárok küldöttsége kereste
fel, virággal és – ami hasznosabb volt – pénzzel. Amikor a küldöttség
felkapaszkodott a zászlóshajóra, a fogoly herceget nézték Ruggerónak.
„Bárcsak Isten megadta volna neked, hogy elfogd az apát is, amint
elfogtad a fiát!”– kiáltották, és kijelentették, elsőként állnak át az ellenség
oldalára. Károly herceg nevetve fordult Ruggeróhoz: „Istenemre, hűséges
és jó alattvalói vannak atyámnak, a királynak!” Az aragóniai flotta a magas
rangú foglyokkal Messina felé vette útját.364
Károly király június 6-án érkezett meg Gaetába, királysága
legészakabbra fekvő kikötőjébe, éppen a nápolyi szerencsétlen események

BARTOLOMEO DL NEOCASTRO, i. m., 57-58; D'ESCLOT, i. m., 663-668; MUNTANER,

364

227-234; VILLANI (i. m., II. k., 286-288) előadja a sorrentói polgárok történetét.
utáni napon. Hamar megtudta az újságot, és első reakciója a fia elleni
dühkitörés volt: „Aki egy bolondot veszít, nem veszít semmit” – mondotta
keserűen és hozzátette: „Hogyhogy nem halt meg? Hiszen nem
engedelmeskedett nekünk!” Ezek után rögtön Nápolyba sietett. A
városban a legátus a környék nemes urainak a segítségével már
megfékezte a lázadást. A király megérkezése azután teljesen
helyreállította a rendet. Károly százötven embert felakasztatott a
rendbontás vezetői közül. A többieknek megbocsátott. Június 9-én
részletesen beszámolt a történtekről a pápának. Büszke levél volt, amely
megmutatta, a bekövetkezett szerencsétlenség nem törte meg
becsvágyát. Gyászolja fia elvesztését – írta – de van még számos unokája,
és valóban, Salernói Károlynak – aki atyja egyetlen életben maradt fia volt,
és testvérei nem hagytak utódokat – tizenhárom gyermeke volt, köztük
nyolc fiú. A király azt is állította a pápának írt levélben, még mindig
jelentős erők állnak a parancsnoksága alatt. Felsorolta, harmincnégy, jól
felfegyverzett gályája van és négy kisebb, amelyeket Provence-ból hozott.
Huszonhárom, újonnan épített hajóból álló raj a nápolyi kikötőben
horgonyzott. Brindisiben ennél is nagyobb hajóraj várta a parancsait.
Annyi tengerésze és katonája volt, amennyi csak kellett. Még a
tervezettnél nehezebb hadi vállalkozást is sikerrel lenne képes megoldani –
írta Károly király a pápának.365
A királynak valóban voltak hajói és emberei. A hajók jó minőségűek
voltak, de ugyanezt emberekről nem lehetett elmondani az. A királyságból
származó újoncokat elnyűtték már az idegen király és idegen nemesei
által rájuk erőltetett háborúk. A Provence-ból és Franciaországból érkezett
katonák ugyan jobb harcosok voltak, de a jövevények megvetették az
itáliaiakat, és állandóan gondot okoztak parancsnokaiknak, mert
erőszakoskodtak és fosztogattak olyan területeken, ahol a lakosság
jóindulatának a megőrzése életbevágó volt. A sereg jó része zsoldosokból
állt, hivatásos katonákból, akik csak akkor harcoltak, ha jól megfizették
őket. Károly dicsekedett a pápának az erejével, de további anyagi
segítséget kellett tőle kérnie. A hadjárat megindítása előtt Károlynak 50
ezer scudo értékű kölcsönt kellett összeszednie római és toscanai
bankároktól. A királyi kincstár ládáiban nem volt hosszú hadjárathoz
elegendő összeg.366
Minden nehézség ellenére igen jelentős volt az a sereg, amely június 24-
én útra kelt Nápolyból. A király a parti úton lovagolt az embereivel együtt
déli irányban. Nagy seregről volt szó: az elragadtatott krónikások – szokás
szerint túlozva – tízezer lovasról és negyvenezer gyalogosról beszélnek;
ezzel egyszerűen csak azt akarták jelezni, szokatlanul nagy sereg kelt útra.
A flotta, amelyhez még egy pisai hajóraj is csatlakozott, a parti vizeken
kísérte a sereget. Lassan haladtak előre; Károly nem akart ellenséges
fészkeket maga mögött hagyni. Július végére érték el Calabria csücskét és
a tenger felől és a szárazföldről egyaránt ostrom alá vették Reggiót. A
város ellenállt; de Károly, aki a közelben, Catonában ütött szállást, a
365
VILLANI, i. m., II. k., 268-270; BARTOLOMEO DI NEOCASTRO (i. m., 58-59) szól arról,
milyen furcsán vigasztalta Károlyt a felesége.
366
Lásd LÉONARD, i. m., 158.
Brindisiből érkezett flotta által megerősítve, maga kísérelte meg a
partraszállást Szicíliában. Az Anjou-sereget azonban visszaverték, és
Károly belátta, az idő még nem alkalmas ehhez a hadművelethez. Közben
tengeri fölényét arra használta fel, beszorította a messinai öbölbe a
szicíliai-aragóniai flottát és Ruggero di Lauriát.
Ruggero még egyszer megmutatta, jobb tengerész az Anjouknál. Addig
várt, amíg egy vihar szét nem zilálta az Anjou-flottát, akkor azután
kicsusszant a kikötőből, és mit sem törődve az erős széllel, a Károly
mögötti területeket kezdte pusztítani. A király nem akarta feladni Reggio
ostromát, különösen, mivel a barcelonai Raimondo Marquett vezetése alatt
megérkezett Aragóniából tizennégy hajóból álló raj, és megkezdte a
hajózás zavarását a szorosban. Károly csak gyenge képességű csapatokat
tudott küldeni Ruggero ellen, amelyeket az vagy kijátszott, vagy
megsemmisített.367
Károly király már majdnem két hete ostromolta Reggiót. Mivel katonáit
azzal buzdította, azonnal Szicília ellen mennek, Reggio bevételének a
késése gyorsan szétzüllesztette a sereg morálját. Amikor azután Ruggero
gerillacsapatokat rakott partra Károly állásai mögött, a király tudta, vissza
kell vonulnia. Augusztus 3-án hagyta el seregével Catonát. Mivel Ruggero
nagy pusztítást vitt végbe a tirrén partokon, Károly Calabria keleti partjai
mentén indult el. Augusztus 17-től 21-ig Crotonéban volt, egy héttel
később pedig Brindisiben. Serege kivonult Calabriából, és Basilicata déli
részén vett fel állást, a Policastrói-öböltől a Tarantói-öbölig.368
Károly azt mondta barátainak, a következő tavaszig elhalasztja a
hadjáratot, hogy az egybeessék az Aragónia elleni francia hadjárattal.
Ekkor azonban valószínűleg már az ő önbizalma is megcsappant.
Seregéből sok katona dezertált, és a büntetésekkel való fenyegetőzés sem
tartotta őket vissza. Nem vezetett eredményre az az ígérete sem, a neki
hajókat vagy pénzt kölcsönző kereskedők kitűnő kereskedelmi
kiváltságokhoz juthatnak Akkóban. Még több reformot ígért; a pápa pedig
legátusa útján igyekezett megtudakolni, melyek is voltak a Jó Vilmos király
idejében élvezett kiváltságok.369 A lakosság barátságtalan maradt, és nem
segített a seregnek. Az aragóniai és szicíliai harcosok még ki-kicsaptak
Capriból és Ischiából, hogy feltartóztassák a nápolyi öbölbe irányuló
forgalmat. Az északi határon Antiochiai Konrád tört be időről-időre az
Abruzzókból, saracinescói várából. A király fia és örököse szicíliai
börtönben volt, és sok szicíliai halált kért a fejére, mint jogos bosszút
Konradin haláláért, akit a fogoly herceg apja öletett meg. Konstancia
királyné, akinek veleszületett kedvességét csak növelte az a tény, jól
tudta, a fogoly sokkal többet ér élve, mint halva, megvédte Károlyt a
dühödt messinai emberektől. Konstancia a biztonság kedvéért Cefalù
várába vitette a herceget. Károly király mindenesetre nagyon jól tűrte

367
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 60-61.
368
Uo.,
369
Uo., 61-62. A dátumot illetően, DURRIEU, Les Archives Angevines de Naples, II. k.,
189.
volna megvetett fia halálát. Azt viszont, hogy tekintélyén csorba esett,
nem tudta elviselni.370
Ismét némi vigaszt nyújthatott neki a szicíliai helyzet. Mindaddig az
aragóniai kormányzat fő támasza Alaimo di Lentini volt, egyike a legenda
által megnevezett három összeesküvőnek, akik Giovanni da Procidával
társultak. Lentini Messina kapitánya volt, és az ő nevéhez fűződött a város
hősies védelme. Ekkoriban a királyság főbírája címet viselte. Lentini
azonban hirtelen gyanússá vált. A korabeli pletykák feleségét, Machalda
úrnőt tették felelőssé a dolgokért. Machalda sohasem bocsátotta meg
Péter királynak, hogy kitért szerelmi közeledése elől. Őrülten féltékeny volt
Konstancia királynéra. A királyné rendszerint lóháton utazott, amikor
azonban egyszerű betegsége miatt hordszéken vonult be Palermóba, hogy
a monrealei kegyhelyet felkeresse, Machalda úrnő, aki a legjobb
egészségnek örvendett, nagyobb, skarlát függönyökkel ékes hordszékben
vitette körbe magát a városon férje vonakodó szolgáinak a vállán, akiket
arra kényszerített, így szállítsák egészen Nicosiáig. Amikor pedig egyszer
az ifjú Jakab infáns körútra indult a szigeten, Machalda csatlakozott hozzá,
és követelte, úgy bánjanak vele, mint a királyi család tagjával. A királynét
is megbántotta azzal, hogy minden alapos indok nélkül elutasította Alaimo
javaslatát, miszerint Konstancia legyen legkisebbik gyermekük
keresztanyja. Azt beszélték, Machalda Szicília királynéja szeretne lenni.
Lehet, az asszony befolyást gyakorolt Alaimóra, de az is lehet, Alaimo
maga is kételkedni kezdett az aragóniai szövetség hasznos voltában. A
nagy összeesküvés, amelyben részt vett, a sziget felszabadítását tűzte ki
célul. A felszabadult szigetlakók első lépése az volt, felajánlották
országukat a pápának, nem pedig Aragóniának. Amikor Alaimo átvette a
parancsnokságot Messinában, a felkelők az első üzenetet még mindig
Konstantinápolyba küldték, nem pedig Barcelonába. Az események
nyomására elfogadta az aragóniai beavatkozást. Az aragóniai király és
durva katonái azonban édeskeveset tettek a szigetért. Az is lehet, Alaimo
féltékeny lett kormánybeli kollégáira. Giovanni da Procida és Ruggero di
Lauria a szárazföldről származó itáliaiak voltak, nem szicíliaiak. Nem a
szigethez voltak hűségesek, hanem Konstancia királynéhoz, Giovanni régi
pártfogójának, Manfrédnak a lányához, aki Ruggero tejtestvére volt. A
szívükön viselték Szicília sorsát, de csak akkor, ha Konstancia királyné és
fiai uralkodtak a szigeten.
Bármilyen kihívóan viselkedett is Machalda, Alaimo árulása nem volt
jelentős. A kapitány bizonyára nem tett mást, mint bírálta az aragóniai
zsoldos csapatok törvénytelen fosztogatásait, és bizalmas barátaival
megvitatta, nem lehetne-e megalakítani egy jobb, aragóniai ellenőrzéstől
mentes kormányt. A királyné kormánya azonban nem kockáztatott.
Alaimót egy, Jakab infáns elnöklete alatt összeült tanács elé hívatták, és az
infáns azt javasolta, Alaimo látogassa meg Péter királyt Barcelonában. Ezt
370
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO (i. m., 59) azt állítja, a herceg életét Konstancia
királyné mentette meg; MUNTANER (i. m., 234-236) azt, hogy Jakab infáns. Károly herceg
valójában egy nápolyi nemes úr, Adenulfo d’Aquino közbenjárásának köszönhette az
életét. Lásd LÉONARD, i. m., 158. 2. jegyzet. VILLANI (i. m., II. k., 292-293) Konstancia
királynénak tudja be a dolgot.
Alaimo nem utasíthatta vissza. 1284 novemberében hagyta el a szigetet.
Péter szívélyesen fogadta, de szigorú felügyelet alatt tartotta. Elutazása
némi nyugtalanságot keltett Szicíliában, és így a kormány láthatta, kik az
ellenségei. Nem sok idő telt el, és Machaldát és számos barátját
letartóztatták. 1285 elején kiderült, Alaimo levelezett a francia királlyal
egy szicíliai ügyvéd, Garcia di Nicosia közvetítésével. Alaimo
unokatestvérei megölték az ügyvédet, hogy megsemmisítsék a
bizonyítékokat, de hiába: Alaimo élete végéig egy katalán börtön foglya
maradt.371
A három vezető szicíliai összeesküvő közül ekkorra már kivégezték
Gualtiero di Caltagironét, Alaimo életfogytiglani börtönbüntetését töltötte,
a harmadik, Palmieri Abbate pedig eltűnt a süllyesztőben, valószínűleg
kegyvesztett lett. Semmi sem volt rendben Szicília körül. Elég pénz állt
azonban rendelkezésre katonai célokra, mivel Ruggero di Lauria,
kihasználva Károly király visszavonulását és flottája szétszóródását,
lecsapott az afrikai Dzserba szigetére. A kiruccanás igen jövedelmezőnek
bizonyult. Nagy zsákmányra tett szert, és elfogták magát az emírt is, aki
Tuniszba akart menekülni. Margam ibn Szebirt a messinai Mategriffon
várba zárták, ahol nemsokára Machalda úrnő csatlakozott hozzá. A hölgy
megbotránkoztatta rabtartóit, olyan kacér és vidám öltözékben kereste fel
időnként az emírt, hogy sakkozzék vele.372 A szicíliaiak nyugtalanságáról és
az Aragónia ellen készülő keresztes hadjáratról szóló hírek bátorították
Károly királyt, miközben a tavaszi hadjáratra készülődött. Úgy döntött, a
telet Apuliában tölti. Ezt a gazdag tartományt a háború eddig még nem
viselte meg. Nápoly kikötőjével ellentétben, melyet blokád alatt tartott a
Caprin és Ischián állomásozó ellenség, Brindisi nagy kikötője szabad volt,
és azon keresztül Károly kapcsolatot tudott tartani keleti, tengeren túli
birtokaival is. Ezekből ekkorra már csak kevés maradt meg. Az akhaiai
hercegség pillanatnyilag békés volt, és eléggé hű is, mindaddig, amíg
Károly helyi hatalmasságokat nevezett ki alkirálynak; ők azonban sem
pénzt, sem katonát nem küldtek a hercegségből Károly megsegítésére.
Még északabbra az övé volt Korfu és a szemközti szárazföldön néhány
erőd: ezeken a helyeken azonban rendkívül költséges volt a helyőrség
fenntartása. Albániai királyságából már csak Durazzo volt az övé, és annak
is erős helyőrségre volt szüksége. A jeruzsálemi királyságban hatásköre
Akkó környékére szűkült. Nem sokkal a vecsernye után Károly visszahívta
Akkóból bailliját, Ruggiero di San Severinót, minden nélkülözhető
csapatával együtt. A kormányzó bailli, Odo Poilechien, olyan kevéssé volt
biztos a dolgában, hogy amikor 1283-ban fegyverszünetet kötött Kalavun
mameluk szultánnal, nem merte aláírni az egyezséget, hanem az akkói
comunéval és a helyi templomos közösséggel íratta alá. Az Anjouk
földközi-tengeri birodalma ekkorra már csak önmaga árnyéka volt.373
Károly nem esett kétségbe. A Brindisiben töltött hónapok alatt
rendeletek özöne hagyta el kancelláriáját. Olyan új intézkedéseket is
371
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 67-69.
372
Uo., 62-63, 66, 70.
373
MILLER, The Latins in the Levant, 174-175; RUNCIMAN, History of the Crusades, III. k.,
392-394.
hoztak, amelyek még tovább szigorították az államigazgatást. Fő
tisztségviselői parancsot kaptak, a következő év harcaihoz szedjék be az
általános adót. Ha Károly magában összehasonlította is az utolsó hadjárat
fiaskóját Benevento és Tagliacozzo dicső napjaival, a nyilvánosság előtt
mindig zordnak és erélyesen elszántnak mutatkozott.374
Decemberben Melfibe ment, hogy ott töltse a karácsonyt, december 30-
án pedig Foggiába utazott. Egészsége hanyatlott, de mégis szüntelen
dolgozott. Megrökönyödve értesült arról, tisztviselőinek egy része az
egyháznak adta javait, csak hogy kibújjon az adófizetési kötelezettség alól.
1285. január 2-án szigorú rendeletben tiltotta meg a hasonló gyakorlatot.
Ez volt az utolsó nyilvános cselekedete.375
Január 17-én Messinába érkezett Gallipoli város küldöttsége, Apulia
egyik távoli zugából, a Tarantói-öbölből. A delegáció tagjai bejelentették,
az ottani polgárok a szicíliai kormány védelme alá szeretnék helyezni
magukat. Azt is elmondták, Károly király meghalt, és Nápolyban fogják
eltemetni. A többi apuliai városból is sorra érkeztek a küldöttségek, mind
ugyanazzal a kéréssel, és ők is megerősítették Károly király halálhírét.376
Károly tíz nappal korábban halt meg. Január 6-án, érezve közeledő
halálát, végrendelkezett. Utolsó akarata így szólt: amennyiben a salernói
herceg fogoly marad, a királyság és az Anjouk birtokában levő grófságok
Károly legidősebb unokájára, Martell Károlyra szállnak. A fiú
nagykorúságáig vagy Salernói Károly szabadulásáig Artois grófja, Róbert
legyen a régens és Károly kancellárja és barátja, Jean de Montfort pedig a
főkapitány. Károly tízezer uncia aranyat hagyott Robert d’Artoisnak, ossza
szét az összeget udvara tagjai között, amennyiben emberei hűséget
esküsznek örököseinek. Ugyanakkor felkérte a pápát, hagyja jóvá az
intézkedéseket, és felügyelje és óvja a királyság kormányát.
Egész éjszaka haldoklott, erőt merítve az egyház nyújtotta vigaszból és
bízva saját üdvözülésében. Állítólag ezeket a szavakat suttogta: „Istenem,
én valóban hiszem, hogy Te vagy az én Megváltóm, kérlek, könyörülj
lelkemen. Te tudod, hogy az Anyaszentegyház javáért vállaltam magamra
a Szicíliai Királyságot, és nem személyes haszon vagy gazdagodás vágya
hajtott. Te ezért meg fogod bocsátani vétkeimet.” Másnap reggel,
szombaton, 1285. január 7-én, 58 éves korában meghalt. Holttestét
Foggiából Nápolyba vitték, és márványsírba temették.377
Anjou Károly húsz éven át uralta a Földközi-tenger medencéjét. Kora
egyik legkiválóbb államférfia volt. Egy ideig úgy látszott, sikerül felépítenie
egy nagy és tartós birodalmat, de végül sikertelen emberként halt meg.
Sok személyes jó tulajdonsága volt. Bátor volt, határozott, erélyes, semmi
sem zavarta meg, élettel teli, nem kímélte saját erejét, és képes volt
nagyszabású terveket szőni, és ellenőrizni azok részletes megvalósítását.

374
DURRIEU, i. m., II. k., 16. Az általános mozgósításról szóló rendelet dátuma Brindisi,
1284. október 5.
375
Lásd LÉONARD, i. m., 159.
376
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 7.
377
VILLANI, i. m., II. k., 290-291; SALIMBENE DE PARMA (Cronica, 564-565) leírja a
látomásokat, amelyeket halála alkalmával láttak. Végrendeletéről lásd LÉONARD, i. m.,
159-166.
Rátermett katona és tisztviselő volt. Őszintén vallásos ember volt.
Kasztíliai Blanka királyné és Szent Lajos nagy hatású udvarában
nevelkedett, ott tanulhatta meg, hogyan kormányoz egy jó uralkodó.
Minden jó tulajdonsága sem volt azonban elégséges választott szerepéhez.
Emberként mondott csődöt. Magatartása nélkülözte a kedvességet, a
könyörületet, a megértést. Személyes becsvágya túl nyers és túl
leplezetlen volt. Vallásossága is ennek szolgálatában állt, mivel önmagát
Isten eszközének és Isten szent egyháza bajnokának tekintette. Nem volt
az az aggályok nélküli kalandor, akit Machiavelli csodált volna. Saját
mércéje szerint a becsület útját járta, de ez a mérce alacsonyra volt
állítva, s a céljai önző célok voltak. Az emberek csodálták: udvaroncai és
miniszterei teljes szívvel szolgálták, és igyekeztek megvalósítani az általa
kitűzött célokat. De közülük csak kevesen szerették és alattvalói körében
sem sikerült szeretet ébresztenie maga iránt. Bukását az okozta, híján volt
minden emberi megértésnek. Terveit gondosan és pontosan építette fel,
de azok mégis csődöt mondtak, mert ellenkezést váltottak ki az emberek
szívében. Amikor Konradint halálra ítélte, világos politikai számításból
cselekedett, mivel azonban hiányzott belőle a könyörület, nem érthette
meg azt a szánalomhullámot, amelyet a kivégzés híre keltett a világban.
Emberi gyengeségei között meg kell említeni a hiúságot, amely miatt
olyan üres címek után is törte magát, mint például a Jeruzsálem királya
cím, és egyre növekvő magabiztosságát, amellyel az évek múlásával
egyre inkább alábecsülte ellenségeit. A figyelmeztetések ellenére sem
gondolt arra, az elszegényedett aragóniai udvar valaha is vetélytársa
lehet. Nem akarta elhinni, a megrémített konstantinápolyi császár
intrikáival még az ő birtokait is képes behálózni. Végül és végzetesen
pedig nem volt képes megérteni, a szicíliaiak annyira a szívükön viselik
szabadságuk ügyét, képesek fellázadni a kor leghatalmasabb uralkodója
ellen is. A francia néphez volt szokva. Ott csak a nemesek okoztak gondot
a koronának, az egyszerű emberek mindig örömmel üdvözölték és
fogadták a király tisztségviselőit. Sem tapasztalatai, sem fantáziája nem
tették képessé arra, elképzeljen egy népet, amely egy emberként képes
felkelni a szabadságért.
Akárhogy történt is a tervezés és az előkészítés, mégis az a márciusi
este, a palermói vecsernye döntötte romba Károly király birodalmát. Ő
akkor azért imádkozott Istenhez, csak fokozatosan hozza rá a romlást.
Imája meghallgatásra talált. Hatalma csak lassan hanyatlott, és ez a
hanyatlás rögtön a halála után meg is állt. Az Anjou-ház új utakat talált a
továbbhaladáshoz. A szicíliaiak, akik Károly bukását okozták, nem sok
hasznot húztak e bukásból. Bátorságukért igencsak szegényes jutalom volt
a következő néhány évtized boldogtalan és zűrzavaros története.
 XVI. FEJEZET
A vecsernye és Szicília sorsa

A Károly király halálát követő hónapokban királysága menthetetlennek

látszott. Az új király az ellenség fogságában volt. Calabria elveszett, az
apuliai városok egymás után álltak át az ellenséghez. Nápoly forrongott.
Márton pápa sem könnyítette meg a dolgokat, mert nem volt hajlandó
teljes mértékben elfogadni az elhunyt végakaratát. Nem ismerte el a
fogoly Salernói Károly trónigényét, akit úgy nevezett: az elhunyt király fia.
Néhány nappal később azután régensnek nevezte ki Robert d’Artois-t, és
azonos rangot kapott Gellért pápai legátus is. Mindketten a Szentszék
régensei voltak, nem pedig egy távol levő uralkodóé vagy egy kiskorú
hercegé. A pápa egyértelművé tette, a királyságban interregnum van, és
hogy ezalatt jogszerűen ő uralkodik. Ez bizonyos fokig hasznos volt, mivel
így két szempontból is csökkent a királyi rab fontossága: mint értékes
túszé és mint váltságdíj forrásáé. E helyzetben ugyanakkor nagy szükség
lett volna a pápai udvarnál bölcs államférfiakra, a királyságban pedig hű
pápai tisztviselőkre.378
Az Aragónia elleni keresztes háborúban ekkor már elkötelezett francia
udvart elborzasztották az itáliai hírek. Károly király halála és országban
uralkodó káosz kizárta annak a lehetőségét, a keresztes háborúval egy
időben hadjárat induljon Szicília ellen is, s Péter király így minden erejét
Aragónia védelmének szentelhette. A III. Fülöp által összehívott nagy
sereget azonban nem lehetett csak olyan egyszerűen és minden
eredmény nélkül hazaküldeni. 1285 május végén Jakab, Mallorca királya
francia szövetségesei helyett is lépett, amikor megindította a háborút
azzal, hogy partra szállt Roussillonban és kifosztotta Elne városát a
Perpignanból a Pireneusokhoz vezető úton. Miután így megtisztították
előtte az utat, Fülöp király átvezette a kortársak által több, mint százezer
főre becsült seregét a Pireneusok hágóin, és június 25-én ostrom alá vette
Geronát. Számbelileg a franciák igencsak felülmúlták az aragóniaiakat, és
Péter csekély támogatást kapott nemeseitől, akik közül sok vagy a francia,
vagy a mallorcai királlyal állt kapcsolatban. Péter a hagyományos spanyol
gerillataktikát alkalmazta, és olyan sikeresen zavarta a lassan mozgó
francia sereget, hogy Fülöp nem merte megosztani erőit. A hősiesen
védekező Gerona szeptember 5-ig kitartott. Forró nyár volt, és a Gerona
környéki mezőkön a malária pusztított. Mire a franciák bevették az erődöt,
a seregük fele beteg volt, az idősebb katonák pedig felidézték a tizenöt
évvel azelőtt lezajlott tuniszi keresztes hadjárat borzalmait. Ekkor érkezett
a hír, szeptember 4-én a katalán partok előtt cirkáló francia flottát Palamos
CADIER, Essai sur l’Administration du Royaume de Sicile, 112. skk.; LÉONARD, Les
378

Angevins de Naples, 161-163.

közelében megsemmisítették a spanyolok. Az aragóniaiak a szicíliai
vizekről odahívták Ruggero di Lauriát, aki azután könnyedén legyőzte a
francia admirálist. Lauria a győzelem után Rosasnál, ott, ahol a tengerpart
megközelíti a Pireneusokat, csapatokat tett partra, és így elvágta Fülöp fő
utánpótlási vonalát. Szeptember közepén Fülöp kiadta a parancsot a
hadsereg visszavonulására. Lázas beteg volt, sok embere harcképtelen és
mindannyian türelmetlenül várták a végzetes hadjárat végét. A
visszavonulás rövidesen rémült meneküléssé változott, mert a sereget
szüntelenül és minden oldalról támadták az almogavar gerillák. Az egész
keresztes hadjárat megalázó fiaskónak bizonyult.379
Az Anjou-világ más területein sem zajlottak biztatóbb események.
Akhaiában, ahol zavargásokra lehetett számítani, a nápolyi régensek igen
bölcsen a környék leggazdagabb és legjobb képességű urát, Athén
hercegét, Vilmost nevezték ki kormányzónak. Vilmos 1287-ben
bekövetkezett haláláig ura volt a helyzetnek, de hűbérurainak a köteles
tiszteletnél nemigen juttatott többet.380 Akkóban Odo Poilechien, a bailli,
kitartóan ragaszkodott egyre csökkenő hatalmához, habár nem volt
teljesen bizonyos abban, ki is a gazdája, akit képviselnie kell. Amikor
Jeruzsálem törvényes királya, a ciprusi Lusignan Henrik 1286 júniusában
Akkónál partra szállt, már a hű Odo előtt is világos volt, a tengerentúlon
véget ért az Anjou-uralom. Azok az ünnepségek, amelyek az ifjú király
koronázását és Odo, valamint emberei elutazását kísérték, világosan
megmutatták, mennyire népszerűtlenek voltak is az Anjouk. Ünneplésre
azonban nem volt túl sok ok, hiszen alig telt bele öt esztendő és az
egyiptomi mameluk szultán elfoglalta Akkót. Így a jeruzsálemi királyi cím
épp olyan üres dísszé vált a Lusignan-családban, mint amilyen az Anjou-
házban volt.381
Az Anjou-ügyet egy szerencsésnek mondható halálozási sorozat
mentette meg. Az 1285. év sok uralkodó számára volt végzetes. Januárban
meghalt Anjou Károly. Március 29-én IV. Márton – akiből ő csinált pápát –
követte a sírba. Márton pápasága végzetes volt mind az Anjouk, mind az
egyház számára. A pápa jó ember volt a maga módján. Kifogástalan
erkölcsű, a tisztességéhez nem fért kétség. De szűklátókörű volt,
bosszúálló és nem hajlott a megegyezésre. Heves francia hazafisága és a
Capet-ház iránti odaadása elvakította, így nem volt képes felismerni
magas állása egyetemes hivatását. Elődje, III. Miklós emberileg sokkal
értéktelenebb volt nála, de jól látta, a Szentszéknek milyen szerepet kell
játszania a világban. Képességei teljes latba vetésével a béke
megteremtésére törekedett, és az uralkodók között a bíró szerepét
játszotta. Márton azonban elkeseredett, pártos ember volt, aki olyan
politikát erőltetett az egyházra, amely sértette a hívők gyülekezetének

379
Aragónia keresztes hadjáratát aragóniai szemszögből D'ESCLOT írta le a Cronicában
(677-727) és MUNTANER, Cronica, 246-286. A francia álláspontot GUILLAUME DE NANGIS
(Gesta Philippi III, 528-534) mutatja be. Lásd LA VISSE, Histoire de France, III. k., 2
(Langlois), 113-117.
380
MILLER, The Latins in the Levant, 164-165; LONGNON, L’Empire Latin de
Constantinople, 264-265.
381
RUNCIMAN, History of the Crusades, III. k., 396-407.
jogos óhajait. Jó részt az ő merevségének köszönhetően mondott csődöt a
politika, és süllyedt mélyre mind a pápa, mind a barátai, mind pedig az
anyaszentegyház megbecsülése.382
Október 5-én Perpignanban meghalt III. Fülöp francia király: ahogyan
Dante gonoszul megjegyezte róla: „menekülés közben, a liliomokat
meggyalázva.”383 Halálakor szétszéledt a keresztes had.
Fülöp gyenge és ostoba ember volt. Utolsó betegsége alatt, amikor
hordágyon vitték északra a Pireneusok felé, volt ideje elmélkedni azon a
megaláztatáson, amelyet a nagybátyja, Károly iránti csodálata hozott rá.384
Öt héttel később, november 10-én Aragóniai Péter került sorra, akit
diadala csúcsán ragadott el a halál. Eredményei ellenére sem egészen
világos történelmi szerepe. Kedves és bájos ember volt, jó benyomást
gyakorolt a szicíliaiakra. Bátor volt és vállalkozó szellemű, mint ezt a
keresztes hadjárat során a védekezése tanúsította, de egyben óvatos is: a
szicíliai beavatkozás kapcsán majdnem eltúlozta a kivárás taktikáját. Nem
volt sem elmélyült politikus, sem gyakorlatias államférfi. Amikor elhagyta
Szicíliát és visszatért Aragóniába, hamar megfeledkezett a sziget bajairól
és szükségleteiről, sőt, ingerült lett, ha felesége és miniszterei arra
emlékeztették. Volt benne valami felületesség, de egyre több tapasztalatot
halmozott fel és tekintélye is növekedett. Halála csapás volt népe
számára.385
A nemzetközi színtér új szereplői jelentősen különböztek elődeiktől.
Salernói Károly, vagy ahogyan fogyatékossága miatt mindenki hívta, Sánta
Károly pontosan olyan volt, mint amilyen egy gyermekét nem szerető és
uralkodó természetű apa fia. Félénk volt, s félszegségét csak növelte az,
hogy jól tudta: a saját ostobasága miatt fogták el. Rossz érzését csak
súlyosbították a fogsága alatt elszenvedett megaláztatások. Titkolózó volt
és türelmes; megvolt benne az az érzékenység, amely az apjából teljesen
hiányzott. Melegszívű volt, s ez illett is tizenhárom gyermek szerető
apjához. Idővel igazságos, okos uralkodó és ügyes diplomata vált belőle.
Mivel azonban jelenleg egy kényelmes börtönben rejtegették Katalóniában
a világ elől, nem nagyon tudott beavatkozni az események folyásába.386
Az új pápa, IV. Honorius a római Savelli-családból származott, amely
rokonságban állt a nagy Orsini-házzal.387 Nem volt különösebb szellemi
382
POTTHAST, Regesta Pontificum Romanorum, II. k., 1794; VILLANI, Cronica, II. k., 306.
Emésztési zavarban halt meg. Dante a Purgatóriumban (XXIV, 20-24. vers) azt állítja,
böjtidőben teleette magát a Bolsenai-tóból származó angolnákkal és teleitta magát
vernacciai muskotállyal.
383
Purgatórium, VII. 106.
384
GUILLAUME DE NANGIS, i. m., 534-535; D'ESCLOT, i. m., 727-732; VILLANI, i. m., II. k.,
298-305. DANTE (Purgatórium, VII, 105) azt írja, „futva halt, a liliomot hervasztó halállal”.
385
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, Historia Sicula, 8; D'ESCLOT, i. m., 732-736;
MUNTANER, i. m., 296-230. DANTE így írja le (Purgatórium, VII, 112-114): „testes övét
minden erényből kötve hordta.”
386
Károly jelleméről nagyon jó összefoglalót ad LÉONARD, i. m., 172-174. Nem sokkal
Péter király halála előtt ment át Katalóniába Szicíliából, a szicíliai alkirályi kormányzat
kívánsága ellenére; BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 78-79.
387
POTTHAST, i. m., II. k., 1795-1796. Lásd IV. HONORIUS, Registres, szerk. PROU, a
bevezető összefoglalja történetét és jellemét. Kinevezte a fivérét, Pandolfo Savellit Róma
szenátorának. Lásd GREGOROVIUS, Geschichte der Stadt Rom im Mittelalter, II. k., 901.
nagysággal megáldott férfiú, de politikai ügyekben világosan látott, és
elhatározta, békét teremt Itáliában. Bármilyen kevésre becsülte is elődje
politikáját, arra a véleményre jutott, a pápaság számára nagyobb
tekintélyvesztés lenne e politika teljes elvetése, mint módosított formában
való követése. Mindenképpen meg akarta őrizni az Anjouk számára a
szicíliai királyságot; a pápaság ebbe az ügybe már túlságosan is
belebonyolódott, és nem engedhette meg, a sziget az aragóniaiaké
legyen. Ám azt is eltökélte, megreformálja a királyság közigazgatását.
Uralkodói jogánál fogva 1285 szeptemberében két bullát adott ki, amelyek
érvénybe léptették az I. Károly által 1282-ben és a Salernói Károly által
1283-ban, San Martinóban megígért reformokat. A Jó Vilmos király
idejében élvezett kiváltságokat a súlyos adók alóli mentességként
értelmezte. A bulla bevezetője elbeszélte Szicília történetét II. Frigyes
napjaitól kezdődően, és őszintén szólt a Károly alatt történt
visszaélésekről. Azt az úgynevezett általános adót, amelyet Károly minden
lehető alkalommal beszedetett, és amely 1282-ben 107 892 unciában lett
rögzítve, maximum 50 000 unciában állapította meg, azzal a kitétellel,
csak a feudális jog által engedélyezett négy esetben lehet beszedni. Arra
is volt gondja, eltöröljön sok egyéb adót és járandóságot, és olyan
személyes szabadságjogokat biztosított, amelyek felülmúlták a San
Martinó-i parlament határozatait is. Nagy javításnak vetette alá az egész
igazgatási gépezetet. Lenyűgöző elgondolás volt, amely ha a gyakorlatban
megvalósult volna, a királyság lakói elnyerték volna az abban az időben
ismert összes szabadságjogokat. Honorius kétségkívül azt gondolta, a múlt
hibáinak az elismerése és a jobb jövő ígérete elegendő ahhoz, a szicíliaiak
és calabriaiak beszüntessék a lázadást.388 Időközben Észak- és Közép-
Itáliában igyekezett békét kötni mindenkivel, akivel Mártonnak annak
idején nézeteltérései voltak. Guido da Montefeltro jó feltételek mellett
alávetette magát az akaratának. A Mártonnal rossz viszonyban lévő
Bologna is megbékélt. A velenceiek, akik foglalkoztak egy aragóniai
szövetség gondolatával is, barátibb magatartást kezdtek tanúsítani.
Honorius még azt is felvetette, Kasztíliai Henriket ki kellene engedni
börtönéből, ahol Konradin leverése óta senyvedt.389
A szicíliaiakat nem hatották meg Honorius reformjai. Nem akarták ismét
alávetni magukat az Anjou-uralomnak, még ha maga a pápa volt is a
hatalom megtisztulásának biztosítéka. A gyakorlatban a reformok egy
része kivitelezhetetlen volt, a másik feléről pedig könnyedén meg lehetett
feledkezni. A lázadókat pedig még Aragóniai Péter halála sem
bátortalanította el. Ahogyan a király elrendezte és ígérte, Szicíliát
másodszülött fia, Jakab örökölte apja végakarata szerint, Aragónia az
elsőszülötté, Alfonzé lett. Aragónia új királya huszonegy éves, értelmes,
lovagias ifjú volt, aki nagyon szerette anyját és testvéreit. Már régóta
jegyben járt Edward angol király lányával, és Edward is nagyra becsülte a
fiatalembert. Alfonznál két esztendővel volt fiatalabb Szicília új királya. Ő is
rátermett ifjú volt, de a természete kevésbé nyílt és önfejűbb volt a

IV. HONORIUS, Registres, 72-86. és bevezető, XXII-XXXV.

388

Uo., bevezető, i. h.
389
bátyjánál. Ekkor még anyja, Konstancia királyné és a királyné tapasztalt
tanácsadója, Giovanni da Procida jó befolyása alatt állott.390
Az 1285-ben trónra jutott uralkodók legkiválóbbika IV. (Szép) Fülöp
francia király volt. Bár Fülöp még csak tizenhét éves, már tanúbizonyságát
adta önálló jellemének. Anyja Aragóniai Péter testvére volt, ő pedig nem
osztotta apja Anjou Károly iránt érzett szolgai csodálatát, talán azért sem,
mert III. Fülöpöt Szép Fülöp mostohaanyja ösztönözte politikai tetteiben, és
ő nem szerette a mostoháját. Ellenezte az Aragónia elleni keresztes
háborút is. Királyként azonban megváltozott a magatartása. Lehet,
aragóniai unokatestvérei iránt nem érezte ugyanazt a tiszteletet, mint
apjuk, Péter iránt, és már csakis Franciaország és saját dinasztiája érdekeit
tartotta szem előtt. Készen állt arra is, az aragóniai trónra saját fivérét,
Valois Károlyt ültesse. Ez az út azonban a keresztes hadjárat csődje után
egyelőre járhatatlan volt. A pápa beleegyezésével felkérte Edward angol
királyt, közvetítsen közte és Aragóniai Alfonz között egy fegyverszüneti
szerződés megkötése érdekében.391
Honorius pápa készen állt az aragóniai keresztes hadjárat
felfüggesztésére, annál is inkább, mert Aragónia új királya nem tartott
igényt a szicíliai király címére. A pápa nem engedte volna Szicília
elszakadását. Jakab királyt 1286 februárjában koronázták meg
Palermóban, és ő arra használta fel az alkalmat, hogy ugyanazokat a
szabadságjogokat kínálja fel a szigetlakóknak, mint amilyeneket Honorius
pápa adott meg azt megelőzően a szárazföldi területek lakóinak. Az a hír
járta, a pápa két domonkos barátot küldött Szicíliába azzal a feladattal,
szítsanak felkelést egy helybéli pap közreműködésével. Jakab leleplezte
őket és udvariasan, bántódás nélkül küldte vissza a két barátot Itáliába.
Rögtön koronázása után követséget küldött Honoriushoz tiszteletét fejezve
ki, és kérte a pápai megerősítést. Honorius válaszképpen kiközösítette
Jakabot anyjával, Konstancia királynéval és az egész szicíliai néppel
egyetemben. A koronázást lebonyolító két egyházi személyt, Cefalù és
Nicastro püspökeit a pápa vizsgálat okán magához rendelte.392
A következő néhány év a sikertelen békekötési törekvések története. A
fogoly Salernói Károly áldozatokra is kész volt, csak visszanyerhesse
szabadságát. Fogvatartói szabadon is engedték volna, ha elismeri
Aragónia jogát Szicíliához és Calabriához. A pápaság azonban határozottan
megtiltotta Károlynak, hogy lemondjon a szigetről. A francia királyi udvart
bosszantotta az aragóniai hatalom bármilyen gyarapodása. Az 1286
júliusában Párizsban aláírt francia–aragóniai fegyverszünet 14 hónapra
szólt, ezt azután végleges békeszerződésnek kellett volna felváltania.393
Ugyanakkor Salernói Károly is aláírt egy szerződést katalán börtönében,
amelyben átengedte Aragóniának Szicíliát és a hozzá tartozó birtokokat,
beleértve Máltát, Reggiót és vidékét, valamint a tuniszi uralkodó által
390
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 81; MUNTANER, i. m., 300-301. D'ESCLOT
krónikája Péter király halálával zárul.
391
RYMER, Foedera, I. k., 2, 662-667. A pápa nem akarta, bármi köze is legyen a
tárgyalásokhoz; IV. HONORIUS, Registres, 938-939.
392
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 78, 81; IV HONORIUS, Registres, 348-349, 548.
393
RYMER, Foedera, I. k., 2, 670-671.
fizetett adót. Cserébe visszakapta volna a szabadságát, és gondoskodnia
kellett volna arról, a pápa visszavonja az aragóniai hercegek és alattvalóik
elleni kiátkozásokat és egyéb tilalmakat. A szerződést a szicíliai király és
Károly egyik leánya, valamint Violante aragóniai infánsnő és Sánta Károly
egyik fia közötti házasságnak kellett volna megpecsételnie. Ez igazságos
és ésszerű megoldás lett volna, de szükség volt hozzá a pápa
beleegyezésére is. Honorius viszont hallani sem akart az egészről, sőt
újabb offenzívát rendelt el Szicília ellen.394
Itália déli részén dúlt a háború, és az egész nyugati partot súlyos
gerillatámadások érték. A pápa 1287 tavaszára tervezte Szicília
megszállását. A dolog szerencsétlen véget ért. Nagy sereg indult el
Brindisiből, és szállt partra május elsején Catania és Siracusa között,
Augustánál. Rögtön hozzákezdtek a város ostromához. Június végére a
tartalékok kifogytak, és Augusta még mindig tartotta magát. Nápolyban
segítségképpen flottát szereltek fel, melyet Flandria grófja vezetett. Június
23-án Ruggero di Lauria behajózott a nápolyi öbölbe, és csatára
kényszerítette a grófot. Ismét Ruggeróé volt a teljes diadal: negyvennyolc
gályát fogott el, körülbelül ötezer emberrel a fedélzetükön. A foglyok
között volt Flandria grófja, Jean de Montfort főkapitány, Joinville gróf és sok
más, francia és provence-i nemes. A partról a mongol ilkán követe, Rabban
Szauma nesztoriánus pap figyelte a csatát, aki azért utazott Európába,
mert úgy gondolta, a keresztények már felkészültek a keleti
mohamedánok elleni harcra. A csata hírére a szicíliai expedíciós hadsereg
feladta a harcot és megadta magát. De Ruggero nem használta ki
győzelmét. Beérte azzal, súlyos váltságdíjért szabadon bocsátotta foglyait,
s így végre ki tudta fizetni tengerészeit, akiknek már régóta adósuk volt,
és még maradt némi készpénze a jövőre is.395
Honorius pápa nem volt elég hosszú életű ahhoz, hogy megérje
makacssága következményeit: 1287 áprilisában meghalt Rómában. Tíz
hónapig üres volt a pápai trón; a bíborosi kollégiumban elég erős volt a
franciaellenes irány ahhoz, legalább egy ideig megakadályozzák az újabb
Anjou-barát pápa megválasztását. Végül kompromisszum született, a
ferencesek volt generálisát, Geronimo di Ascolit választották meg, akit
1288 februárjában iktattak be méltóságába IV. Miklós néven.396 Az
interregnum alatt Edward angol király, aki attól tartott, hogy további
spanyolországi háborúk neki is gondokat okozhatnak akkor, amikor már
épp elég baja volt Walesban és Skóciában, ismét békéltető szándékkal
lépett fel Aragóniai Alfonz és Salernói Károly között. 1287 júliusában a
béarni Oloronban írták alá azt a szerződést, amely szerint Károly ötvenezer
ezüstmárka lefizetése ellenében visszanyeri szabadságát, valamint, maga
helyett három legidősebb fiát és hatvan provence-i nemest túszként az
aragóniai udvarba küld. Károly feladata lett ezen kívül a béke megkötése,
394
IV. HONORIUS, Registres, 572.
395
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 81, 86-88, 93-101; BUDGE, The Monks of Kublai
Khan, 171 (Rabban Szauma elbeszélésének fordítása). Rabban Szauma úgy gondolta, a
háborút úriemberek módjára folytatták, mert nem terjesztették ki a nem harcolókra.
396
POTTHAST, i. m., II. k., 1823–1826. IV. Miklósról lásd TEETAERT szócikkét, in VACANT
és MANGANEOT, Dictionnaire de théologie catholique, XI. k., 1.
amely egyrészt kielégíti Aragóniai Alfonzot és Szicíliai Jakabot, másrészt
saját magát, a francia királyt és annak testvérét, Valois Károlyt, valamint a
Szentszéket. Ha Károly három év leforgása alatt nem képes ilyen békét
nyélbe ütni, vissza kell térnie a fogságba, vagy át kell adnia a provence-i
grófságot, amelyre örökösödési alapon Aragónia is igényt formált. A
szerződés aláírásánál jelen voltak a bíborosi kollégium képviselői is, de
csak fanyalogva adták hozzá a beleegyezésüket.397
Ekkor a francia király tagadta meg az együttműködést. Rendkívül
ellenezte a Provence-ra vonatkozó záradékot, és biztos akart lenni
testvére, az aragóniai trónkövetelő kártérítését illetően. Károly fogságban
maradt. Az új pápáról hamarosan kiderült, éppolyan csökönyös, mint az
elődei voltak: Alfonz király és Jakab teljes meghódolását követelte. Nem
hallgatta meg az aragóniai követeket, akik azt igyekeztek elmagyarázni
neki, a szicíliai felkelés jogos tiltakozás volt az elnyomás ellen, és a
franciák túlkapásai felháborították és elkeserítették a szicíliaiakat.398 A
pápát azonban aggasztotta a közép-itáliai ghibellin erők újraéledése.
Guido da Montefeltro ismét a hadi ösvényre lépett, és még Róma városa is
a ghibellin eszmékkel rokonszenvezett. Ráadásul a Keletről érkező hírek
szerint a mamelukok újabb támadást terveztek a maradék, tengerentúli,
keresztény birtok ellen.399 A pápa bátorította Angliai Edwardot,
próbálkozzék ismét a békítéssel.
Az 1288. októberi canfranc-i béke értelmében Károly az oloroni
szerződés feltételei mellett nyerte vissza szabadságát. Edward – aki végre
tető alá akarta hozni az egyezséget – a birtokát képező Guyenne
(Aquitánia) hercegségből túszokat és nagyobb összeget is felajánlott
Alfonznak arra az esetre, ha valamilyen esemény közbejönne, és Sánta
Károly legidősebb fia, Martell Károly nem menne testvéreivel együtt
Aragóniába túszként. Az Edwardtól kapott biztosítékok hatására Alfonz
elengedte Károlyt, és a francia udvarba küldte, ily módon biztosítsa Fülöp
csatlakozását az egyezséghez. Ugyanakkor felkérte Károlyt, ne használja a
Szicília királya címet, mert az sértené a testvérét, Jakabot.400
A francia udvarnál Károly zavarba ejtő fogadtatásban részesült. IV. Fülöp
még nem szándékozott megbékélni Aragóniával. Letartóztatta a Károlyt
kísérő aragóniai követeket, s amikor néhány hét múlva Károly továbbindult
Itáliába, jól felfegyverzett lovagokból álló kéretlen kíséretet adott mellé.
Károlyt Itáliában sem fogadták békeszerzőként. A guelfek azonban
mindenütt fényes ünnepségekkel üdvözölték, a pápa pedig hazatérő
hősként ünnepelte. Miklós, aki úgy ítélte, Róma túlságosan ghibellin
érzelmű ahhoz, hogy ott kényelmesen élhessen, Rietibe költözött, közel
Károly királyságához. Itt koronázta Károlyt Szicília királyává 1289
pünkösdvasárnapján, és kényszerítette arra, tizedet fogadjon el az itáliai
egyházi birtokok után, s ezzel a pénzzel folytassa a háborút Aragónia és
Szicília ellen. Károly, aki becsületes ember volt, érthető módon igen
397
RYMER, Foedera, I. k., 2, 677-679.
398
Uo., 680-681; DIGARD, Philippe le Bel et le Saint-Siège, I. k., 43. skk.
399
IV. MIKLÓS, Registres, I. k., 114; RUNCIMAN, i. m., III. k., 405-406.
400
RYMER, Foedera, I. k., 2, 685-697; MUNTANER, i. m., 327-329; DIGARD, i. m., I. k., 63-
66.
kényelmetlenül érezte magát. A pápa Bernardo da Cagli személyében
mellé állított egy bíboros legátust, akinek az volt a feladata, ellenőrizze:
Károly a Szentatya akaratának megfelelően viselkedik-e.401
Károly javára szól, még ekkor is a béke érdekében tevékenykedett.
Aragóniai Alfonz őrjöngött, hogy becsapták, és Ruggero di Lauriával
partraszállást tervezett a királyságban, mivel azt hitették el vele, Gaeta
városa felkelne az Anjou-uralom ellen. Ez azonban téves információ volt.
Alfonz partra szállt ugyan Gaeta körzetében, de a város nem nyitotta meg
a kapuit. Mialatt Gaetát ostromolta, Martell Károly és Artois grófja
vezetésével nagy Anjou-sereg jelent meg, és csapdába ejtette a város falai
előtt. A kölcsönös blokád majdnem két hónapig tartott. Akkor Károly
személyesen jelent meg – aggódott fiaiért. Angliai Edward követséget
küldött hozzá, és kérte, tartsa be ígéreteit. Hírek jöttek, az egyiptomiak
elfoglalták a szíriai Tripolit. Edward azonnal keresztes hadjárat tervezésébe
fogott. Károly kétéves fegyverszünetet ajánlott Alfonznak. Amint a pápa
hírét vette az angol követségnek, azonnal két bíborost küldött Károlyhoz,
nehogy békülékenynek mutatkozzék. Károly azonban nem vett tudomást
róluk. Ugyanakkor serege tagjai felpanaszolták, a táborukban túl sok a
pap, és rengeteg misztikus jövendölés terjeng, ellentétben Alfonz
táborának vidám, lovagi stílusával; Károly vallásossága azonban nem
elégítette ki a pápát. A mellé rendelt két bíboros egyike, Benedetto
Caetani, a későbbi VIII. Bonifác pápa, sohasem bocsátott meg teljesen
Károlynak.402
A pápa nemtetszése dacára Károly politikája bölcsnek bizonyult. Habár a
gaetai fegyverszünet érvénye nem terjedt ki Calabriára és Szicíliára – ahol
Jakab tovább háborúzott – mégis megindította a folyamatot, amely Alfonz
királyt elválasztotta testvérétől. Aragónia királyában felvetődött a
gondolat, Szicília talán törődhetne saját magával, és ő maga a szerzett
javakkal vissza is vonulhatna, és erői összpontosításával megalapozhatná
spanyolországi hatalmát.
Károly a következő békéltető lépésként Franciaországba utazott, hogy
megnyugtassa a francia udvart, és kielégítse Valois Károly igényeit. Hogy
megnyugtassa a lelkiismeretét, először 1289. november elsején Aragónia
határára, a panicari hágóhoz ment, és ott hivatalosan felajánlkozott,
tartóztassák le újra. Mivel egy aragóniai tisztviselő sem jelent meg a
letartóztatására, becsületét megmentve, Párizsba indult. Néhány havi
tárgyalás után 1290 májusában szerződést írt alá Senlis-ban. Az előző
napon Valois Károly feleségül vette Károly király Margit nevű lányát, aki
hozományként megkapta a gazdag Anjou és Maine grófságokat.
Cserében Valois Károly megígérte – ha a pápa is úgy kívánja – lemond
Aragóniára formált igényéről. Fülöp király úgy döntött, békét köt
Aragóniával, amint Alfonz megbékél a pápasággal, és kétszázezer fontot
ajánlott fel a pápának Szicília visszahódítására. A következő télen
békekonferencia ült össze, először Perpignan-ban, majd Tarasconban. Egy
401
VILLANI, i. m., II. k., 331-332; IV. MIKLÓS, Registres, I. k., 212-216, 247; DIGARD, i.
m., I. k., 66-67.
402
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 12-111; VILLANI, i. m., II. k., 343-344; CARUCCI,
La Guerra del Vespro Siciliano, 199.
angol közvetítő elnökölt a pápa, Károly király, Fülöp francia király, Valois
Károly, Mallorcai Jakab király és az aragóniai királyság küldöttei – akik
királyukat és az aragóniai nemességet is képviselték – felett. 1291. február
19-én Brignoles-ban előzetes szerződés került aláírásra. Megerősítették a
senlis-i rendezést. Megszületett a béke Franciaország és Aragónia,
valamint a még mindig Szicíliai Királyságnak nevezett, Károly uralma alatt
álló királyság és Aragónia között. Valois Károly feladta az aragóniai trónra
vonatkozó minden igényét, viszont megerősítették Anjou és Maine
grófságok birtokában. Cserébe Fülöp Károly királynak adta azokat az
Avignon környéki területeket, amelyek a toulouse-i grófsághoz tartoztak.
Alfonz király a lehető legrövidebb időn belül Rómába készült, kibéküljön a
pápasággal, és pápa jelenlétében sor kerüljön a végleges békeszerződés
aláírására. A dologban csak az volt a bökkenő, Alfonz nem óhajtotta
visszaadni Mallorcát Jakab nagybátyjának, aki az Aragónia elleni sikertelen
keresztes hadjárat kapcsán veszítette el birtokát. Végül azonban hajlott
arra, az ügyet a pápa döntőbírói széke elé vigyék. Mindenki elégedett volt,
Jakab szicíliai király és a szicíliaiak kivételével, akiket harcukban mindenki
magukra hagyott.403
Ismét a halál szólt közbe. Június 18-án, éppen, amikor elhagyni készült
Rómát, hirtelen lázban meghalt a huszonhét éves Alfonz. Élete utolsó
hónapjaiban nem törődött többé a szicíliaiak ügyével, s ez foltot ejtett a
hírnevén. Azonban nem lehet egyedül csak őt hibáztatni. Alkotmányosan
és pénzügyileg is rendkívüli mértékben függött a nemeseitől, akik unták
már a szicíliai háborút és általában az egész szicíliai kapcsolatot. Ha Alfonz
hű maradt volna Szicíliához, a koronájába kerülhetett volna. De Szicíliában
élő anyja és testvére ezt nehezen értették meg. Házassága Angliai
Eleonórával a hosszú kiközösítés miatt nem jött létre. Örököse tehát a
testvére, Jakab szicíliai király volt. De Alfonz – apja végakaratának
megfelelően – úgy rendelkezett, ha Aragóniában Jakab kerül a trónra,
Szicília ura legyen a legifjabb fiú, Frigyes infáns. Az aragóniaiak, félve az
esetleges zűrzavartól, hajót küldtek Jakabért Messinába. Jakab július 23-án,
rövid szicíliai körút után, Trapaniból hazaindult Aragóniába.404
Jakab nem fogadott el egy szerződést vagy végakaratot sem, amelyet a
bátyja írt alá. Azt állította, örökösödés jogán Aragónia ura, és nem kell
lemondania a szicíliai koronáról sem. Frigyes infánst csak, mint
helytartóját, nem, mint a sziget királyát hagyta Szicíliában. Útját
megszakítva, Barcelonába menet megállt Mallorcán, ahol kinyilatkoztatta,
a Baleár-szigetek az aragóniai korona elidegeníthetetlen részét képezik,
bármit állítson is a pápa. Ily módon Jakab felrúgta a Brignoles-ban aláírt
szerződést. Miklós pápa újfent kiközösítette Jakabot, és persze a
szicíliaiakat is, és mindenki újra háborúra készült.405 Aragónia új királya
csakhamar pontosan ugyanabban a helyzetben találta magát, mint
403
MUNTANER, i. m., 337-344; DIGARD, i. m., I. k., 100-101 és Pièces justificatives, no.
XII (a senlis-i egyezmény szövegével), II. k. 279-280.
404
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, i. m., 126; MUNTANER, i. m., 340-341; VILLANI, i. m.,
III. k., 25.
405
IV. MIKLÓS, Registres, II. k., 892; CARUCCI, i. m., 252-282; DIGARD, i. m., I. k., 136-
140.
korábban a bátyja. Alattvalóinak elegük volt a háborúból és Szicíliából.
Ekkor a király azt engedte sejtetni, megfelelő ellenszolgáltatás fejében
hajlandó lenne átadni Szicíliát az Anjouknak. Aragóniai követ indult a pápai
udvarba, hogy felajánlja Jakab hódolatát a pápának. Néhány nappal
később, 1292. április 4-én Miklós pápa meghalt.406
Az ezt követő pápai interregnum két évig tartott. Ez idő alatt Károly
tovább dolgozott annak érdekében, hogy békét kössön Aragóniával, és
Aragónia elszakadjon Szicíliától. Megfenyegette, vagy megvesztegette a
szicíliaiak lehetséges szövetségeseit, például a genovaiakat, hogy
semlegesek maradjanak. Jakab királyt pedig Sancho, Kasztília királya
segítségével udvarolta körül, mert Angliai Edward éppen háborúban állt
Franciaországgal.407 Károly különösen szerette volna, hogy a Földközi-
tenger medencéjében béke legyen, mivel dinasztiája jövőjével
kapcsolatban új elképzelései voltak. 1290-ben gyermektelenül hunyt el IV.
László magyar király. Örököse a testvére, Mária királyné, Károly felesége
volt. A magyarok azonban nem óhajtották a távollevő hercegnő uralmát,
és a trónt az ősi Árpád-ház utolsó férfi tagjának, III. Endrének adták, akit
velencei anyja után Velenceinek is neveztek. Mária királyné elszánta
magát arra, hogy a magyar örökséget megszerzi magának vagy számos
fia egyikének. Azt szerette volna, ha a férje szabaddá teszi magát
legalábbis a fiúgyermekkel nem rendelkező Endre király halála esetére.408
1293 végén Károly és Jakab fegyverszünetet kötött Figuerasban. Eszerint
Jakab beleegyezett abba, megfelelő kárpótlás fejében elhagyja Szicíliát.409
Hat hónappal később Károly véget vetett a pápai interregnumnak, a
veszekedő bíborosokra erőltette a szent életű remetét, Pietro del Morronét,
akinek apokaliptikus szellemiségével személy szerint is rokonszenvezett.
Az új pápa, aki az V. Celesztin nevet vette fel, tökéletesen járatlan volt a
politikai életben. Azt tette, amit Károly mondott neki: megengedte, hogy
Itáliában, Franciaországban és Angliában a pápai forrásokból pénzhez
jusson újabb Szicília elleni hadjárathoz, és minden tervét támogatta,
amely Aragóniai Jakab megbékítését szolgálta.410 Időközben Károly és
Fülöp francia király hozzákezdett Frigyes infáns és fő miniszterei, Giovanni
da Procida és Ruggero di Lauria megvesztegetéséhez. Sem Giovanni, sem
Ruggero nem volt szicíliai. Ruggerónak nem volt semmi haszna abból,
hogy ezt az elszegényedett országot szolgálta, csak a hírneve nőtt, és
néha zsákmányhoz jutott, amit rögtön szét kellett osztania rosszul fizetett
emberei között. Giovanni – aki már közel járt a nyolcvanhoz – szívesen
visszavonult volna Manfrédtól kapott szárazföldi birtokaira. Ők ketten
Anjou Károly megalázásával már megbosszulták Manfrédot. Számukra a
kaland befejeződött.411 IV. Fülöp csábító megoldást javasolt Frigyes
406
POTTHAST, i. m., II. k., 1914.
407
Lásd DIGARD, i. m., I. k., 155-160.
408
A magyar örökösödésről lásd e könyv, 187-188.
409
CARUCCI, i. m., 349. skk.
410
POTTHAST, i. m., II. k., 1915–1916; HEFELE-LECLERCQ, Histoire des Conciles, VI. k., I,
333-337. A megválasztása körüli pletykákról lásd VILLANI, i. m., III. k., 11-12.
411
DIGARD, i. m., I. k., 119-122; LÉONARD, i. m., 186; CARUCCI, i. m., 81. skk. Sem
Carucci, sem Sicardi nem hajlandó egyetlen szót sem elhinni Procida ellen. Sicardinak a
Rebellamentuhoz írt bevezetője nem más, mint Giovanni da Procida hosszú apológiája.
infánsnak. Konstantinápoly címzetes császára, Courtenay Fülöp halott volt.
Feleségétől, Anjou Károly Béatrice nevű lányától egyetlen gyermeke volt,
Katalin, aki ekkoriban húszéves volt, és a francia udvarnál élt. Fülöp azt
szerette volna, az infáns elvegye Katalint, és így Szicília elvesztéséért
vigasztalódhatott azzal, hogy igényt támaszthat a Latin Császárság
trónjára.412
1294 decemberében V. Celesztin már nem bírta tovább viselni a pápai
tiarával járó felelősséget, és lemondott hivataláról. Másnap a konklávé
Caetani bíborost választotta meg, aki VIII. Bonifác néven lépett trónra.
Bonifác már régen rossz kapcsolatban volt II. Károllyal, de – amint ezt
abban az időben általánosan hitték – Celesztin lemondása előestéjén
lezajlott egy titkos találkozó, amelynek következményeképpen Bonifác
készségesen segített Károlynak az aragóniai ügyben.413 Mivel hajlandó volt
együttműködni és megerősíteni az elmúlt néhány hónap alatt készült
terveket, jelenlétében, Anagniban, a Caetani-palotában, 1295. június 12-
én aláírták a békeszerződést. Eszerint Jakab átadja a Szentszéknek Szicília
szigetét és szárazföldi hódításait. Visszaadja nagybátyjának Mallorcát,
cserében Szardínia szigetéért, amely egészen addig senki földje volt.
Szabadon engedi II. Károly fiait, és elveszi Károly Blanka nevű leányát,
akinek a pápa ad gazdag hozományt, Violante hercegnő, Jakab király
testvére pedig férjhez megy Károly egyik fiához. Frigyest, Jakab másik
testvérét, Courtenay Katalin keze és a Konstantinápoly visszafoglalására
fordítandó szép járadék vigasztalja majd. Fülöp francia király és testvére,
Valois Károly örökre lemond aragóniai igényéről. Jakab, az anyja, a
testvérei és Szicília népe minden egyházi büntetés nélkül visszakerül az
anyaszentegyház kebelébe.414
A megállapodás ismét kielégített mindenkit, a szicíliaiak kivételével. A
figuerasi fegyverszünet hírére a szicíliaiak küldöttséget menesztettek
Barcelonába, hogy megüzenjék Jakab királynak: a sziget sohasem fogja
újra elfogadni a francia uralmat. Frigyes infáns habozott. Ruggero di
Lauria, Giovanni da Procida, a barcelonai és a nápolyi királyi udvar mind
sürgette, fogadja el a csábító ajánlatokat. Csak anyja, Konstancia királyné
ellenezte a terveket. Frigyes sem akarta magukra hagyni a szicíliaiakat, és
kétségei voltak afelől is, ha elveszi is Katalint, kivitelezhető-e, vagy
célszerű-e egyáltalán egy konstantinápolyi hadjárat. Amikor az anagni
béke feltételei ismertté váltak Szicíliában, a szicíliaiak megmondták
Frigyesnek, királyukul akarják, de ha kell, ellene és bárki ellen is megvédik
a szigetüket, ha újra franciákat ültetnek a nyakukba. Időnyerés céljából
Frigyes azt üzente Franciaországba, ha Courtenay Katalin 1295
szeptemberében kész hozzámenni, ő elfogadja a béke feltételeit. Katalin

BARTOLOMEO DI NEOCASTRO (i. m., 12) azt állítja, Giovanni maga ment Rómába a
tárgyalások megkezdésére.
412
DIGARD, i. m., 190-191.
413
POTTHAST, i. m., II. k., 1921–1924; HEFELE-LECLERCQ i. m., VI. k., I, 338-339, 348-
351; BOASE, Boniface VIII, 49-51. A pletykáról lásd VILLANI, i. m., III. k., 13-16.
414
VIII. BONIFÁC, Registres, szerk. DIGARD, I. k., 68-77; Nicholas SPECIALIS, Historia
Sicula, 961 (azt mondja, Giovanni da Procida és Ruggero di Lauria Jakab királlyal
érkezett); DIGARD, i. m., I. k., 222-224.
válasza megoldotta a problémát. Érzékeny leány volt. Azt felelte, egy föld
nélküli hercegnőnek nem szabad egy föld nélküli herceghez mennie:
visszautasította tehát Frigyest, akit az itáliai ghibellinek már jövendő
császárukként ünnepeltek. Az ifjút 1295. december 12-én Palermóban
Szicília királyává koronázták. A következő évben folytatta a háborút Nápoly
ellen, és Basilicatába nem túl sikeres hadjáratot vezetett.415
1297 elején VIII. Bonifác pápa Rómába rendelte Aragóniai Jakabot, aki
időközben feleségül vette Anjou menyasszonyát. Jakab követséget küldött
Szicíliába, és arra kérte Frigyest, találkozzanak Ischián, hogy megbeszéljék
a vitás kérdéseket. Frigyes, miután tanácskozott parlamentjével,
elutasította a meghívást; nem tudta azonban megakadályozni, hogy
Giovanni da Procida és Ruggero di Lauria el ne kísérje a követeket
Rómába, és nem merte megakadályozni bátyja másik kérésének a
teljesítését sem, amely szerint Konstancia királynénak és Violante
infánsnőnek a követekkel szintén Rómába kellett mennie. A királyné sem
utazott el szívesen, de abban reménykedett, talán kibékítheti a fiait. 1298
márciusában Violante hozzáment Róberthez, immár II. Károly örököséhez,
mivel ekkor az elsőszülött fiú, Martell Károly már nem élt, és a
másodszülött, Lajos, papi pályára lépett. Violante jó felesége lett
Róbertnek; még Bonifác pápa sem talált rajta semmi kivetnivalót. 1302-
ben azonban Violante fiatalon meghalt gyermekszülésben, egy
fiúgyermeket hagyva hátra. Jakabot római látogatásakor az egyház
főkapitányává nevezték ki, és Szardínián kívül Korzikát is megkapta.
Engedélyezték neki, elhalássza a Baleár-szigetek átadását, és tizedet
ígértek neki az egyházi bevételekből. Még magas áron is érdemes volt
megvásárolni a barátságát, már csak azért is, mert átvitte az Anjou-
táborba a kiváló admirálist, Ruggero di Lauriát, akit a pápa megtett az
afrikai Dzserba és a Kerkenna-szigetek urává.416
Szicília elszigetelődött, de az új szövetségesek, Jakab király, II. Károly és
a pápa furcsa módon mégsem működtek együtt hatékonyan. 1298 őszén
és a rákövetkező télen megtisztították az ellenségtől Calabriát. Amikor a
szigetet akarták megszállni, Róbert, Károly örököse csak néhány kisebb
helységet tudott elfoglalni Messina környékén, de Messinát nem. Jakab
királyt, aki sikertelenül próbálta bevenni Siracusát, legyőzte Frigyes. Az
egyesült Anjou- és aragóniai flotta Messina környéki ütközetben, Ruggero
di Lauria egyik unokaöccse parancsnoksága alatt súlyos vereséget
szenvedett. Ezek után Jakab elhagyta Szicíliát.417 1299 nyarán új
hadjáratra került sor, amely miatt mind Károly király, mind a pápa
súlyosan eladósodott a római zsidóknál és a toscanai kereskedőknél.
Minden jól indult a szövetségesek számára. Ruggero di Lauria június 4-én
415
Acta Aragonensia, szerk. FINKE, III. k., 49. skk.; DIGARD, i. m., I. k., 217-218, 258,
263; CARUCCI, i. m., 427-429; LÉONARD, i. m., 184-186. Katalin válaszáról lásd VIII.
BONIFÁC, Registres, I. k., 290.
416
VIII. BONIFÁC, Registres, I. k., 68-77, 272-273, 925-935; Acta Aragonensia, I. k., 33,
40; Nicholas SPECIALIS, i. m., 985-986; CARUCCI, i. m., 546. skk.; DIGARD, i. m., 290-292.
Violante tulajdonságairól lásd az anekdotát: FINKE, Aus den Tagen Bonifaz VIII, Quellen,
XXXVI, amikor Bonifác pápa kelletlenül bár, de egyetértett II. Károllyal Violante
dicséretében. Befolyásával kapcsolatban lásd e könyv, 185.
417
Nicholas SPECIALIS, i. m., 962-965, 995-996.
Capo Orlandónál gyakorlatilag megsemmisítette a Frigyes király vezetése
alatt álló szicíliai flottát.418 A győzelmet azonban csak néhány elszórt
támadás követte, amelyeket Frigyes könnyedén elhárított. Szeptemberben
Jakab király anyjával, Konstanciával – aki szenvedett fiai testvérharca miatt
– elhagyta Itáliát, azzal az indokkal, Spanyolországban szükség van a
jelenlétére.419 Ruggero di Lauria az aragóniai flotta zömével hátra maradt,
hogy folytassa a háborút, de az aragóniai sereg királyával tartott.
Körülbelül ugyanabban az időben Róbert herceg – Ruggero segítségével –
partra szállt Cataniában, és elfoglalta a várost és környékét. Októberben
Károly negyedik fiát, Tarantói Fülöpöt küldte, szálljon partra a sziget
nyugati partján, és így Frigyest két, megszálló sereg közé szorítsák.
Frigyes, akinek kémei jól működtek, azonnal nyugatra sietett, és november
elsején a Falconaria síkságán rátámadt az éppen partra szálló seregre.
Legyőzte a betolakodókat, és elfogta Fülöpöt vezérkara zömével együtt.420
Ez a győzelem egész Itáliában felbátorította a ghibellineket. Sok genovai
állt a szicíliai király szolgálatában, közöttük a köztársaság legismertebb
admirálisa, Corrado Doria. Ekkor azt kezdték suttogni, a köztársaság
hivatalosan is csatlakozni fog a háborúhoz. A provence-i országbíró –
Károly legnagyobb megrökönyödésére – olyan ügybuzgó volt, már rá is
támadt a genovai területekre. Károly ezért bocsánatkérő küldöttséget
indított Genovába, és területi előnyöket kínált fel a köztársaságnak, ha
Genova távol tartja magát a háborútól. Károly ígéreteinél nagyobb hatása
volt Ruggero di Lauria tetteinek. Elfogta Corrado Doriát, és június 14-én
megsemmisítette az egyesült szicíliai–genovai flottát, amely Nápoly
közelében megtámadta Ponza szigetét. A genovaiak visszaléptek a
háborútól, és a köztársaság bejelentette semlegességét.421
Szicília Anjou-megszállása e győzelem ellenére sem haladt előre.
Ruggero di Lauria nem talált alkalmas helyet, ahol csapatait partra
szállíthatta volna. Róbert Cataniából Messina ostromára vonult, a város
azonban olyan elszántan ellenállt neki, mint 1282-ban nagyatyjának.
Csapatai elfoglaltak néhány várat a belsőbb területeken, melyeket
azonban nehezen tudtak tartani a szicíliai gerillák folytonos támadásai
miatt. A sziget meghódítása hosszú és fárasztó műveletnek ígérkezett.
Miután az Anjou-flottát 1301 júliusában a Passaro-foknál súlyosan
megrongálta egy vihar, Róbert herceg hajlott felesége, Violante infánsnő
kérésére; megszületett a fegyerszünet Róbert és sógora, Frigyes király
között. Róbert megtartotta Cataniát és vidékét, de a sziget többi részéről
visszavonta csapatait.422
A nápolyi udvar elfogadta a fegyverszünetet. Bonifác pápának nem
tetszett a dolog, de túl sok gondja volt ahhoz, hogy tiltakozzék. Észak-

418
Uo., 999-1001.
419
Acta Aragonensia, I. k., 55, 70; FINKE, i. m., XIV.
420
Nicholas SPECIALIS, i. m., 1015–1019; VIII. BONIFÁC, Registres, II. k., 913-925.
421
Nicholas SPECIALIS, i. m., 1027. A Genovával fenntartott kapcsolatokról lásd
LÉONARD, i. m., 189.
422
Nicholas SPECIALIS, i. m., 1035; Acta Aragonensia, III. k., 107, 113. FINKE, i. m., XX,
IV. Blasco de Alagona, egy katalán tengernagy, aki hű maradt a szicíliai ügyhöz, védte
Messinát.
Itáliában Ferrara ura, Azzo d’Este vezetése alatt ghibellin felkelés tört ki.
Hasonló ghibellin mozgolódás volt Romagnában és Marche tartományban
is. Az umbriai városok Perugia kivételével megerősítették ghibellin
politikájukat. Az ügyet csak bonyolította, a guelf városokban, például
Firenzében a guelfek maguk is két táborra, fekete és fehér guelfekre
oszlottak. Bonifác pápa úgy érezte, nem ura többé a helyzetnek. Az
egyháznak új védelmezőre volt szüksége, és a választás Valois Károlyra
esett. Mivel Károly nápolyi felesége meghalt, nemrégiben feleségül vette
Konstantinápoly címzetes császárnőjét, Courtenay Katalint. Valois Károly
úgy tervezte, ha Itáliában befolyásra szert tesz, s az majd segít neki, egy
nap meghódítja Konstantinápolyt. De mivel lelkiismeretlen kalandor volt,
csak ártott a pápaság ügyének. Amikor lejárt a szicíliai fegyverszünet, őt
küldték oda az Anjou-sereg főkapitányaként. Róbert herceg apja nevében a
sziget helytartója maradt, de Bonifác nem bízott benne. A pápai legátus,
Pármai Gellért bizalmas jelentése szerint Róbert herceg túlságosan is
aragóniai felesége befolyása alatt állt, ezért a pápa nem nagyon sajnálta,
hogy Violante még abban az évben gyermekágyi lázban meghalt.423
Valois Károly 1302 május végén szállt partra Szicília északi partjain,
Termini közelében, amelyet be is vett. Ruggero di Lauria ezzel egyidejűleg
támadást intézett Palermo ellen, de csak egy külső erődöt tudott elfoglalni.
Károly ezután a szigeten keresztül a déli partra, Sciaccába ment, és azt
vette ostrom alá. A forró nyárban augusztus végére az Anjou-sereg fáradt
és beteg volt, és a város még mindig ellenállt. Ekkor Valois Károly levelet
kapott bátyjától, Fülöp királytól, aki hazahívta Franciaországba. Fülöp nem
sokkal korábban összeveszett a pápával, és a flamandoktól is súlyos
vereséget szenvedett Courtrai-nál. Szüksége volt a testvére támogatására.
II. Károly felhatalmazta Valois Károlyt, szükség esetén tárgyaljon az
ellenséggel. Augusztus utolsó napjaiban Valois és Róbert herceg
Caltabellottánál, a sciaccai dombok között találkozott Frigyes királlyal.
Augusztus 31-én aláírták a békét.
A caltabellottai béke elismerte Szicília függetlenségét. Minden Anjou-
csapatot ki kellett vonni a szigetről és minden szicíliai csapatot a
szárazföldről. Frigyesé lett a Szicília királya cím, de a Szicíliai Királyság
elnevezés az Anjou-birtokokat jelölte. Frigyes megígérte, elveszi feleségül
Károly király Eleonóra nevű leányát, és megígérte, csak élethosszig marad
Szicília királya. Halála után a korona az Anjoukra száll, és utódait Szardínia
királyságával vagy a ciprusi királysággal fogják kárpótolni (ezek egyike
sem volt az Anjouk birtokában) vagy százezer uncia arannyal. Minden
fogoly hazatérhetett.424
Az egyezményt mindenütt megkönnyebbüléssel fogadták. Károly feladta
a sziget visszahódításának reményét; de megmaradt a lehetőség, a sziget
békés úton tér vissza Frigyes halála után az Anjoukhoz. Frigyes akár
fiatalon is meghalhat, ahogy Alfonz fivére. Ráadásul a záradék, amely a
szigetnek az Anjou-házhoz való esetleges visszatéréséről szólt,
megmentette a látszatot. Bonifác, habár sajnálta Szicília elvesztését
PETIT, Charles de Valois, 53. skk.; LÉONARD, i. m., 190-193; FINKE, i. m., XX.
423

Nicholas SPECIALIS, i. m., 1037–1043; FINKE, i. m., XXXV, XLVI, LII, LIII, LIV; Acta
424

Aragonensia, I. k., 106, 108, 111; LÉONARD, i. m., 194-196; BOASE, i. m., 289-922.
(amely így egy kiátkozott család kiátkozott tagjáé lett), szintén vigaszt
talált az említett záradékban. Csupán az volt az óhaja, Frigyes vegye fel a
„Trinacria királya” címet, hogy elkerüljék a „Szicília” szó használatát, és
Frigyes az új cím felvételétől számítsa uralkodása kezdetét. Áldását adta
mindenre, Frigyest és a szicíliaiakat visszafogadta az egyházba. Haragját
Valois Károly számára tartogatta, akit rendkívül hidegen fogadott. 425 Nem
sokkal később, 1303 májusában Messinában nagy pompával ülték meg
Frigyes és Eleonóra esküvőjét.426
A gyakorlatban Szicília immár másodrendű kérdés volt mind Bonifác,
mind II. Károly számára. A pápát teljesen lekötötte a Fülöp francia királlyal
támadt vitája, melynek csúcspontját az a megalázó esemény jelentette,
amikor francia katonatisztek Anagniban a pápát saját palotájában
tartóztatták le.427 II. Károly fő törekvése akkoriban az volt, dinasztiáját a
magyar trónra juttassa. Felesége, Mária királyné, a magyar trón örököse,
jogait legidősebb fiára, Martell Károlyra ruházta, aki nagy reményekre
jogosító ifjú volt. Ő azonban 1296-ban lázban meghalt. Halála nagy csapás
volt az Anjou-ügyre. Martell Károly igényét a magyar trónra atyja
királyságán kívül sehol sem ismerték el, a szicíliai háború pedig
megakadályozta II. Károlyt abban, bármit is szervezzen Magyarországon
III. Endre ellen, akit a magyarok elfogadtak uralkodójukul.428
Martell Károly és felesége, Habsburg Klemencia – aki hamar követte a
férjét a sírba – három kis árvát hagyott hátra, egy fiút és két leányt.
Amikor Bonifác került a pápai trónra, megegyezett II. Károllyal, a király
itáliai és provence-i birtokait harmadszülöttje, Róbert fogja örökölni, mivel
a másodszülött Lajos pap lett, és hogy Martell Károly egyetlen fia, Károly
Róbert – olaszosan és röviden Caroberto – kerül majd a magyar trónra.
1301 elején, III. Endre halálakor Károly Róbertet magyar területre,
Dalmáciába küldték, és ott királlyá koronázták. Időközben azonban a
magyar nemesek IV. Vencel cseh királynak ajánlották fel a trónt, akinek a
nagyanyja magyar hercegnő volt. Vencel király László fia számára fogadta
el az ajánlatot. Lászlót meg is koronázták 1301 augusztusában
Székesfehérvárott Szent István koronájával, amely nélkül magyar
koronázás nem volt érvényes. A pápa döntőbíráskodás céljából mindkét
királyt maga elé rendelte, de csak Károly Róbert jelent meg, ezért Róma az
ő jogait támogatta. A következő években pápai legátusok dolgoztak
Magyarországon az Anjou-ügy javára, mialatt Rudolf, római király nyomást
gyakorolt a cseh királyra. László olyan kényelmetlennek találta a magyar
trónt, amikor 1305-ben meghalt apja, lemondott róla, és inkább a cseh
királyi címet választotta. Szent István értékes koronáját azonban nem az
Anjouknak adta át, hanem Ottó bajor hercegnek, akinek az anyja szintén
Árpád-házi hercegnő volt. Ottó fellépése nem volt szerencsés. 1307-ben
Magyarországra utazott, hogy meglátogassa legerősebb szövetségesét,
Kán László erdélyi vajdát. Abban bízott, Kán László el fogja venni a leányát.
Kán László azonban nem látott távlatokat a bajor Ottó támogatásában,
425
VIII. BONIFÁC, Registres, III. k., 847-864; VILLANI, i. m., III. k., 75.
426
Nicholas SPECIALIS, i. m., 1048–1050.
427
DIGARD, i. m., II. k., 175-185; BOASE, i. m., 341-351.
428
LÉONARD, i. m., 196-197. Lásd SCHIPA, Carlo-Martello Angioino, passim.
elfogta a herceget, és csak Szent István koronájáért cserében engedte
szabadon. Ottó a végén boldog volt, hogy hazatérhetett Bajorországba. A
magyar nemesség nagyobb része 1307 októberében királynak kiáltotta ki
Károly Róbertet. Létezett azonban még komoly ellenzék is. Károly Róbert
csak 1308 novemberében tudott Budára jönni, és átvenni királysága
kormányzását. 1309 júniusában koronázták meg, de pusztán egy, erre az
alkalomra készített fejékkel, mert László vajda megtagadta Szent István
koronájának az átadását. A következő nyáron a kiátkozással fenyegetett
vajda végre beadta a derekát, és Károly Róbertet 1310 augusztusában
ismét megkoronázták, immár a szent ereklyével.429
A nápolyi udvar aggódva figyelte a fiatal királlyal kapcsolatos
eseményeket, így kevesebb figyelmet szentelt Szicíliának. A magyar trón
sokkal nagyobb lehetőségeket kínált a dinasztiának, mint a földközi-
tengeri sziget, és az Anjou-ház végül Magyarországon jutott a legnagyobb
hatalomra. Amikor Anjou Károly összeházasította a fiát a magyar király
lányával, nem láthatta előre azt a dicsőséget, amely e házasságon
keresztül áradt később a családjára; hosszú távon minden cselekedete
közül ez volt a legszerencsésebb.
II. Károly így nyugodt lélekkel fogadhatta Szicília elvesztését. Aragóniai
Frigyes számára a caltabellottai egyezmény addigi erőfeszítései méltó
jutalmát jelentette. Nem zavartatta magát, az egyezmény szerint
királysága csak a haláláig tartott, ezzel a kérdéssel még ráért foglalkozni.
Abban sem engedelmeskedett a pápának, hogy az egyezmény pápai
jóváhagyásától keltezze uralkodását. Sikereinek hála, kibékült bátyjával,
Aragóniai Jakabbal, aki, miután kihasználta a Frigyes ellenségeivel kötött
szövetség minden előnyét, hagyta, végül diadalmaskodjanak a családi
érzések.430
A dolgok elrendezése jól megérdemelt jutalmat jelentett a szicíliai
népnek. Valójában a háború győztes kimenetele a nép határozott
szabadságvágyának volt köszönhető. A vecsernyétől számított húsz éven
át a szicíliai nép nem törődött az uralkodók és államférfiak ingadozásaival,
és nyíltan kimutatta elszántságát: nem volt hajlandó elfogadni semmilyen
békét, amely visszahozhatta volna a gyűlölt francia uralmat. Nem bánták,
hogy új uruknak nem voltak birtokai a szárazföldön: így legalább jobban
összpontosíthatott a szigetlakók jólétére. Az elkövetkező évszázadban így
Szicília önálló és független királyság lett, nem volt túl gazdag, és nem
játszott szerepet a világpolitikában, de legalább egy darabig elégedetten
éltek az emberek.431
Az Anjouk nem adták fel a visszahódítás gondolatát. 1314-ben, amikor II.
Károly után már fia, Róbert ült a nápolyi trónon, megkísérelte a sziget
elfoglalását. Meg akarta büntetni Frigyes királyt azért a segítségért,
amelyet ellenségének, VII. Henrik császárnak nyújtott. A támadás
sikertelen volt. Egyetlen eredményeként Frigyes megtagadta a
429
LÉONARD, i. m., 197-199.
430
CAGGESE, Roberto d’Angiò e i suoi Tempi, I. k., 20. XI. Benedek pápa 1303-ban I.
Frigyes szemére vetette tettei időzítését (POTTHAST, i. m., II. k., 2027).
431
A következő század folyamán a sziget belső kormányzása, úgy tűnik, minden zavar
nélkül folyt, leszámítva a Nápollyal vívott időszakos háborúkat.
caltabellottai egyezmény záradékának elismerését, amely szerint szicíliai
királysága halálával véget ért volna. A szicíliai parlament elismerte fiát,
Pétert a korona örökösének. 1328-ban Frigyes társuralkodóvá tette a fiát,
végképp eloszlassa az utódlással kapcsolatos kételyeket. Anjou Róbert
uralkodása vége felé több kísérletet tett Szicília visszaszerzésére. Hat
különböző hadjáratot indított a sziget ellen, de nem aratott tartós
sikereket. Unokája és utóda, Johanna királynő uralkodása alatt is több
támadás indult a sziget ellen, míg végül a pápa segítségével 1372-ben
Aversában tartós békét kötöttek. Ez a békeszerződés minden kétséget
kizáróan a Frigyes képviselte aragóniai ágnak ítélte Szicíliát. Trinacria
királyának azonban el kellett ismernie maga felett nemcsak a pápaságot,
hanem a nápolyi „Szicíliai Királyság” urát is. Ez azonban nem jelentett
nagy terhet a szigetnek, és egyben a szárazföld felől kiinduló és szüntelen
megújuló támadások végét is jelentette. Amikor pedig a szerelmes
természetű és az uralkodáshoz nem értő Johanna királynő alatt
lehanyatlott az Anjou-uralom, és a királynő meggyilkolását véres
események követték, a függés pusztán formalitássá zsugorodott.432 A XV.
század elején Szicília örökségképpen az aragóniai királyokra szállt, és a
vazallusi állapot feledésbe merült.433
1435-ben Alfonz, Aragónia és Szicília királya a szárazföldi királyságot is
elhódította II. Johanna királynőtől, az I. Károly házából oldalágon származó
utolsó Anjou uralkodótól. Végül tehát az aragóniaiak győztek. A múlt furcsa
fordulataként a sziget akkor is hű maradt az Aragóniai-házhoz, amikor
Nápoly fél évszázadra a ház egy törvénytelen ágának az uralma alatt
függetlenséget élvezett.434
Szicília 1409 után nem nyerte vissza többé függetlenségét. Az
aragóniaiak után azok örököséé, a spanyol királyé lett. A XVIII. században
a szigetet – rövid osztrák és piemonti uralom után – Nápollyal együtt a
spanyol trónon ülő francia Bourbon-dinasztia kapta meg. A Bourbonok
királyságukat a „Két Szicília Királyságának” hívták, de a két rész közül a
sziget volt a kevésbé jelentős, kivéve azt a néhány évet, amikor a
napóleoni seregek elől menekülő királyi család Palermóban talált
menedékre. Szicíliát Bourbon-uralom alól Garibaldi szabadította fel, és a
sziget az egyesített Olaszország része lett, de olyan része, amelyet sokáig
elhanyagoltak. Most végre ismét saját parlamentje van, és barátai remélik,
a szicíliai népnek a történelem során oly sokszor tanúsított bátorsága el
fogja nyerni jutalmát.

432
LÉONARD, i. m., 224, 243-245, 252-255, 326-329, 433-436.
433
Frigyes király dédunokáját és utolsó leszármazottját, Máriát, 1402-ben bekövetkezett
halálakor férje, Márton követte a trónon, aki Aragóniai Márton király fia volt. Halálakor a
szicíliai korona Ferdinándra, I. János kasztíliai király és Aragóniai Eleonóra hercegnő
kisebbik fiára szállt. Eleonóra anyja szicíliai hercegnő volt. Ferdinánd fia, Alfonz örökölte
Szicíliát és Aragóniát. 1420-ban Alfonzot örökbe fogadta Anjou II. Johanna királynő,
Szicília (Nápoly) királynője, így egyesítve a „két Szicíliát”.
434
Aragónia egy ideig Görögországban is sikeres volt, ahol a fosztogató katalánok
szicíliai ágából származott az athéni hercegek egyik dinasztiája.
 XVII. FEJEZET
A vecsernye és Európa sorsa

Az eseményeknek kettős hatása volt. A palermói vecsernye gyökeres

fordulópontot jelentett Szicília történelmében, s egyben tanulságul szolgált
egész Európának.
II. Frigyes császár halálakor és a Hohenstaufen-birodalom felbomlásakor
úgy látszott, a pápaságnak sikerül diadalmaskodnia európai
egyeduralomra törő legfőbb vetélytársa felett. Az elért eredmények
megtartása érdekében a pápaság politikája annak megakadályozására
irányult, hogy bárki is túl nagy hatalomra tegyen szert. 1250-től, II. Frigyes
császár halálától VII. Henrik 1311-ben lezajlott koronázásáig Nyugat-
Európában nem volt megkoronázott császár. Részben a véletlenek és még
inkább a pápai politika következtében a római király, azaz a megválasztott
császár csak Németország királya volt, és hatalmának Itáliára való
kiterjesztése – amennyiben egyáltalán erre lehetősége nyílt – rendre a
pápák tervszerű akcióiba ütközött. De a pápaság világi segítség nélkül
nem bírt a kereszténység urává lenni. Ha sok hívő elfogadta is a pápaság
nem e világból eredeztetett igényeit, a pápaságnak anyagi erőkre is
szüksége volt. Ez a kiválóan megszervezett jogi és pénzügyi központ fizikai
erőt is igényelt, hogy biztosíthassa a rendeletek betartását, az adók és
tizedek beszedését. Az ideális megoldást egy olyan császár jelentette
volna, aki aláveti magát a pápa parancsainak. Ilyesmiben reménykedett III.
Ince pápa is, amikor lehetővé tette, hogy gyámfia, II. Frigyes, császárrá
legyen. Sem ő, sem utódai nem értették azonban meg, egy büszke és
becsvágyó császártól nem lehet elvárni, hogy politikájával olyan ügyet
támogasson, amelynek az érdekei nem mindig esnek egybe a saját és az
alattvalói érdekeivel. Amikor a pápa összeütközésbe került a császárral,
megosztotta az akkori idők egyetlen összetartó erejét. Így elősegítette a
főbb széthúzó erők érvényesülését, támogatta a születő nemzeti
szellemet, amely a császárságnál sokkal veszélyesebb fenyegetés volt a
világot uraló pápaság eszméje számára. A pápa bátorította a különálló
világi egységek fejlődését anélkül, hogy felismerte volna, ezeknek az
egységeknek az ereje éppen nemzeti mivoltukban rejlik. Az egyháznak
sohasem volt IX. Lajos francia királynál odaadóbb és lelkiismeretesebb fia.
Szent Lajos azonban meg volt győződve arról, Isten után közvetlenül
annak a népnek felelős, amelynek a kormányzását Isten reá bízta. Tehát
sohasem áldozta volna fel a franciák érdekeit csak azért, hogy a pápai
birodalom kiépítését elősegítse. Ha minden uralkodótársa ilyen magas
mércéhez tartotta volna magát, könnyebb lett volna Európa kormányzása,
és talán a pápaság is időben megérthette volna saját világi hatalmának
korlátait. Lajos azonban kivétel volt. A zavaros időkben a pápák nemigen
értek rá elmélkedni ilyen kérdéseken. Frigyes halála után a pápák
mindenekfelett a Hohenstaufen-hatalom újjászületését akarták
megakadályozni. Ez nem volt könnyű feladat. Voltak még ebben a
családban jó képességű, rokonszenves személyek, akik hűséget
ébresztettek a család iránt. A hosszú harcok során a pártszenvedélyektől
feltüzelt itáliaiak között két egymással vetélkedő párt született, a guelfeké
és a ghibellineké. A két párt a harc minden szakaszát saját céljaira
igyekezett felhasználni. Itáliában a béke helyreállításához óriási erőkre lett
volna szükség. Maga a pápa sem élhetett biztonságban a székhelyén,
Rómában. Amikor Manfréd megszerezte az itáliai Hohenstaufen-örökséget,
úgy tűnt, ugyanolyan veszélyes az itáliai politikai élet szempontjából, mint
annak idején az apja, II. Frigyes, azzal a különbséggel, őt nem
akadályozták a németországi ügyek. Hogy megsemmisítse Manfrédot és
Itáliában kötelességtudóbb kormányzást hozzon létre, a pápa úgy döntött,
külföldről hív be egy herceget, aki elegendő pénzzel rendelkezik a
szükséges katonai akciókhoz. Egy angol herceg alkalmas lett volna, ha
rendelkezésre állt volna megfelelő angol herceg, és ha bölcsebb király ült
volna Anglia trónján. Ám Edmund herceg fiatalsága, apja, Henrik király
hozzá nem értése, és a pápaság túlzott pénzigénye meghiúsította ezt a
tervet. A megoldást Franciaország jelentette.
Szerencsétlen körülmény volt, hogy abban az időben francia férfi ült a
pápai trónon. Az itáliai bíborosok marakodása miatt IV. Orbán
megválasztása – aki Jeruzsálem pátriárkája és széles körű nemzetközi
kapcsolatokkal rendelkező férfiú volt – ésszerű döntésnek látszott. Másfél
évszázaddal korábban a szintén francia II. Orbán az összes középkori pápa
között a legszélesebb látókörű és a legrokonszenvesebb volt. Az eltelt idő
alatt azonban Franciaország nemzetté fejlődött, és fiai
szemléletmódjukban is franciák voltak. Így IV. Orbán számára
természetesnek tűnt, hogy francia herceghez forduljon, és felkérje, mentse
meg az egyházat egy német–itáliai dinasztiától. Ráadásul éppen
rendelkezésre állt alkalmas és jó képességű francia herceg.
A pápa és Anjou Károly szövetségének kizárólag negatív
következményei voltak. Itália tág teret biztosított Károly mérhetetlen
becsvágyának, így azután ő is rövid időn belül éppen olyan veszélyessé
vált az egyház függetlensége szempontjából, mint egykor a Hohenstaufen
uralkodók. Bizonyos értelemben a veszély még nagyobb lett, mert – a
pápa helyett – Anjou Károly lett az itáliai guelfek vezetője, s mert anyagi
segítséget is tudott nekik nyújtani, és az sokkal hasznosabbnak bizonyult a
pápa szellemi támogatásánál. Ezen kívül nagyobb befolyást gyakorolhatott
a pápaválasztásokra, mint bármelyik német-római császár az elmúlt két
évszázad folyamán. Egy francia pápa megválasztása egyben francia
bíborosok kinevezését is jelentette, akik guelf szövetségeseikkel együtt
eléggé megbízhatóak voltak ahhoz, hogy vagy franciát, vagy legalább
franciákkal rokonszenvező bíborost ültessenek a pápai trónra, különösen,
ha Anjou Károly a seregével valahol a közelben táborozott. IV. Orbán, aki
Károlyt Itáliába hívta, francia volt és francia volt IV. Kelemen is, aki őt ott
fogadta. Kelemen halála után a konklávéban erős franciaellenesség
nyilvánult meg, amely csaknem három évig tartó interregnumhoz vezetett.
Ez a helyzet legalább olyan kedvező volt Károly számára, mint egy francia
pápa. X. Gergely megválasztása Károly szempontjából vereség volt, és
Gergely Károly számos tervét keresztezte. A három azután következő
pápa, egy savoyai, egy itáliai és egy portugál bíboros barátságosan bánt
Károllyal, de uralmuk túl rövid volt. Ezután, mivel a beteg Károly távol volt
az események színhelyétől, III. Miklós megválasztása ismét kellemetlenül
érintette. III. Miklós, X. Gergelyhez hasonlóan jobban átlátta, mi egy pápa
kötelessége. Miklós halálakor Károly nem akart többé kockáztatni, és
biztosította IV. Márton megválasztását, aki a leghajthatatlanabbnak
bizonyult az összes francia pápa közül. Így 1282-re Károly teljesen
bizonyos lehetett a pápai segítség felől. Kortünet volt, hogy Károly ennyire
igényelte a pápaság támogatását. Mély vallásossága megakadályozta
volna, hogy a pápaság kifejezett akarata ellenére cselekedjék, de nem
akadályozta meg abban, mindent elkövessen azért, hogy az általa annyira
tisztelt pápa az ő teremtménye legyen.
Ha tekintetbe vesszük Károly kitűnő tulajdonságait, képességeit és azt,
élvezte a pápaság, Franciaország és az itáliai guelfek támogatását, első
pillantásra meglepőnek tűnik, hogy pályája kudarccal végződött. E kudarc
oka saját érzéketlensége volt, és az a tény, nem értette meg az általa
kormányzott népeket. A francia nép a középkori Európa legéletrevalóbb,
legvállalkozóbb szellemű népe, s ennek tudatában is volt. A franciák meg
voltak győződve arról: felsőbbrendűek. Ők szervezték a keresztes
mozgalmat, gondoskodtak a mozgalom ember-utánpótlásáról, és
megszabták irányát is. Palesztinában és Görögországban is
meghonosították saját életstílusukat. A sors akaratának tekintették, hogy a
kereszténység urai legyenek. Károly francia volt. Mi több, francia herceg és
ismeretes, a francia királyi ház teremtette meg Franciaország egységét, és
hozta létre a francia nemzeti tudatot. A Capet-dinasztiából származó
királyok teremtettek rendet országukban, igazságot szolgáltattak a
népnek, és megtörték a nemesség önkényét és bomlasztó hatalmát.
Károly gyermekkora idején anyja és bátyja fékezte meg Franciaország
forrongó nemességét. Károly fiatalon megfékezte a provence-i
nemességet. Abban a meggyőződésben nőtt fel, a nép mindig a
központosító hatalommal rokonszenvezik.
Származásából és helyzetéből eredő büszkesége folytán Károly két
súlyos hibába esett: az egyik bel-, a másik külpolitikai jellegű volt. A
keresztes hadjáratokban részt vett hercegek utódának tekintette magát,
különösen Európa keleti felében. A franciák büszkék voltak a negyedik
keresztes hadjáratra és a Konstantinápolyban létrehozott Latin
Császárságra. E császárság bukása sértette őket. Nem is értették egészen
a bukás okát, mivel sohasem jutott eszükbe, a bizánciak és a területükön
élő arabok számára a franciák nem a civilizáció kifinomult virágai voltak,
hanem durva betolakodók, akik ráadásul örömüket lelték a vallási
üldözésekben. Károly azt hitte, könnyű feladat a Latin Császárság
visszaállítása: elég sereget indítani Konstantinápoly ellen. Katonai
szempontból igaza is volt, ugyanakkor nem ismerte fel azt a szenvedélyes
gyűlöletet, amelyet a bizánciak tápláltak a nyugatiakkal szemben, és arra
sem gondolt, milyen messzire képesek elmenni, csakhogy
megakadályozzanak egy, országuk ellen irányuló támadást. Nem becsülte
kellőképpen azt a diplomáciai ügyességet sem, amelyre a bizánciak tettek
szert az évszázadok alatt. Lenézte az aragóniai udvart, és nem vette
észre, igényeit milyen jól ki lehet ellene használni. Valamennyire minden
külföldi ellenségét alábecsülte, és nem értette meg, együtt veszélyesek
lehetnek számára.
A külföldi erők összefogása azért lehetett végül sikeres, mert Károly
hibákat követett el királysága belső kormányzásában is. Jól ismerte a
nemzeti érzés erejét. Tudta, francia társaiban megbízhat, és senki másban
nem bízott meg. Birtokain a lehetőségek határain belül más birtokairól
származó tisztviselőket alkalmazott. Nem vette azonban figyelembe e
politika várható negatív következményeit. Valószínűleg úgy vélekedett, –
Franciaországhoz hasonlóan – a monarchia szempontjából csak a
nemesség a veszélyes elem, és az alsóbb rétegek automatikusan a király
mögött sorakoznak fel. Itáliai birtokain csökkentette a helyi nemesség
hatalmát, és csak a francia nemesekre és lovagokra támaszkodott,
akiknek azonban sohasem adott túl nagy területi hatalmat. Nem látta be,
ezek az importált nemesek, pusztán azért, mert ki lettek szakítva ősi
földjükről, még nem váltak egyszeriben rátermett és
megvesztegethetetlen tisztviselőkké, és azt sem látta be, a helyi lakosság
akkor is gyűlölheti az idegen tisztviselőket, ha azok hatékonyan és jól
dolgoznak. Károly jól igazgatta országait, de mégsem ellenőrizhetett
mindent egymaga. A bajok kitörése után bevezetett reformokból világosan
kiderül, a királyság belső igazgatási rendszerén igen sok volt a repedés, és
ez a rendszer különösen a szicíliaiakat nem elégítette ki.
Ezen a ponton kapcsolódik a szicíliai téma az európai történelemhez.
Károly elhanyagolta Szicíliát. Úgy vélte, többi birtokához képest Szicília
szegény és kevés hasznot hajtó terület. Uralma kezdetén a szicíliaiak –
hosszan tartó lázadással – sok gondot okoztak neki. Károly sohasem
látogatott el hosszabb időre a szigetre, és sohasem ellenőrizte
személyesen a sziget kormányzását. Itt a tisztviselők
megvesztegethetőbbek voltak, és jobban elnyomták a népet, mint a
szárazföldön, ahol Károly személyesen ellenőrzött mindent. Az uralkodó
azonban a múltbeli lázadás ellenére sem gondolt arra, a szicíliaiak egy
napon még gondot okozhatnak neki. A szicíliai lakosság vegyes eredetű
volt. Fél évszázaddal korábban még könnyen meg lehetett különböztetni
az arab, a görög és a latin elemet. Károly talán arra gondolt, ilyen
vérkeveredésű nép sohasem lehet annyira egységes, hogy komolyan
veszélyeztesse a hatalmát. A valóságban azonban a szerencsétlenségek, a
sérelmek és a követelések egységbe kovácsolták a sziget lakosságát.
Mindez ékes példája annak, hogy a nemzeti érzés milyen kevéssé függ a
nép etnikai tisztaságától. A sziget felkelése – amelyet Károly külső
ellenségei terveztek el, szítottak és szerveztek, de amelyet a szicíliaiak
kitartó bátorsága valósított meg és tartott életben – döntötte romba Károly
birodalmát. Néhány szicíliai vezető meginoghatott, Aragónia beavatkozása
és Ruggero di Lauria tengerészeti zsenije hozzájárulhatott a győzelemhez,
de a szicíliaiak szilárd eltökéltsége – amelyet a későbbiek során
szövetségeseik árulása sem tudott megtörni – volt az, ami
megszabadította őket a gyűlölt Anjou-uralomtól.
A birodalomépítő Károly csődje az uralkodónak abban a hibájában
gyökerezett, hogy nem értette meg kora mediterrán világát. Ha beérte
volna Szicília királyságával, talán lett volna ideje megtanulni, hogyan kell
ottani alattvalóit kormányozni. Ő azonban Isten bajnokának tekintette
magát, akit az Anyaszentegyház választott ki erre a szerepre. A nyugati
császárság ledőlt, mert ellenállt az egyháznak. Károly az egyház
védnöksége alatt óhajtott új birodalmat építeni, mint az egyház világi
karja, de már elkésett. A keresztény világ addigra már számos helyi érdek
kisebb egységre bomlott; a nemzeti érzés gyorsan fejlődött. Maga Károly is
ennek a hatása alatt cselekedett. Bármi is volt a saját szerepéről alkotott
elképzelése, tevékenységével részben a pápai imperializmust, részben a
francia imperializmust és részben személyes dinasztikus becsvágyát
képviselte, s e mozgató rugók összekeveredtek. A későbbiekben az Anjou-
dinasztia dicsőségre talált a magyar trónon, de csak akkor, amikor
érdeklődési körét Közép-Európára korlátozta. Amint kapcsolatot igyekezett
teremteni itáliai és közép-európai birtokai között, a kitűzött cél meghaladta
képességeit. Az Anjou-dinasztia tagjai csaknem kivétel nélkül kiváló
képesség emberek voltak, akik nyomot hagytak az európai történelemben.
Ezek a nyomok azonban nem voltak tartósak és nem túl sok jót hoztak
Európának.
A vecsernyén megkezdődött harc tönkretette Károly birodalmi terveit. A
vérfürdőben azonban több is odaveszett: elpusztult a hildebrandi pápaság
eszméje is. A pápaság elkötelezte magát Károly mellett. Néhány bölcsebb
pápa – X. Gergely és III. Miklós – igyekezett csökkenteni ezt az
elkötelezettséget, de nem járt sikerrel. Maguk a szicíliaiak kínálták fel a
pápaságnak a menekülés útját. Egy, IV. Mártonnál jobb pápa időben
közbelépett és leállította volna a veszteségek halmozódását. Veszteségek
azonban mindenképpen lettek volna, hiszen Károly támogatásának a
beszüntetése Róma tévedésének az elismerését jelentette volna. Az a tény
azonban, hogy odaadóan vallásos nép kívánsága és Európa nagy része
tiltakozása dacára a pápaság kitartott e politika mellett, majd végül hagyta
magát legyőzni Károlyon keresztül, még sokkal kegyetlenebb
megaláztatást jelentett a pápaság számára. E harcban a pápaság mindent
bevetett. Több pénzt költött rá, mint amennyit megengedhetett magának.
Bevetette a szent háború fegyverét is, minden eredmény nélkül. Anyagilag
elszegényedve került ki a harcból, s pénzügyeinek rendezéséhez arra
kényszerült, többet követeljen a világi hatalomtól, mint amennyit az
szívesen adott volna. A pápaság fő lelki fegyverét is kikezdte a rozsda,
hiszen Franciaországon és néhány itáliai guelf városon kívül kevesen hitték
el Európában, a szicíliaiak elnyomása tulajdonképpen lelki cél érdekében
folyik. A szent háború eszméje már akkor is sokat veszített értékéből,
amikor a Hohenstaufenek ellen hirdették meg. Ekkorra azonban már
tökéletesen hitelét veszítette. A pápaság óriási tekintélyét bukott ügyre
vesztegették anélkül, hogy az erkölcsi igazság az ő oldalukon állt volna. A
középkori történelem nem ismer nagyszerűbb eszmét, mint az egyetemes
egyházét, amely szerint Isten helytartója részrehajlás nélkül, bölcsen
kormányozná a világot, egyetlen nagy teokráciába egyesítve az egész
kereszténységet. Ebben a bűnös világban azonban még Isten
helytartójának is anyagi erőre volt szüksége, hogy szent akaratának
nyomatékot adjon. A középkori pápaságnak nem sikerült olyan világi
támogatót találni, akiben az egész keresztény világ megbízhatott volna. A
pápák az egyetemes császárság – amely képes lett volna ilyen segítséget
nyújtani – megsemmisítésével nehéz probléma elé állították magukat.
Könnyű megérteni, miért Anjou Károlyra esett a választásuk, de ez a
választás végzetesnek bizonyult. Amikor a palermói vecsernye megtörte
Károly hatalmát, a pápaság túlságosan belebonyolódott már az ügybe. A
történet a híres anagnibeli esetben folytatódik, a Szentatya durva
bántalmazásában, majd a pápák avignoni fogságban, s végül
egyházszakadáson és illúzióveszteségeken keresztül egészen a reformáció
viharaihoz jut el.
Azok a szicíliaiak, akik késsel a kezükben járták azon a rettenetes
éjszakán a palermói utcákat, a szabadságért és a becsületükért rántottak
fegyvert. Nem látták előre, mit fog hozni tettük Szicíliára és egész
Európára. A vérontás kegyetlen dolog és ritkán vezet jóra. Azon az estén
azonban a kiontott vér nemcsak egy lovagias népet mentett meg az
elnyomástól, hanem alapvetően megváltoztatta a kereszténység
történetét is.
A tanulságok nem merültek teljesen feledésbe. Több, mint három
évszázaddal később IV. Henrik francia király dicsekedett a spanyol követ
előtt, miszerint ha a spanyol király túlságosan visszaél a türelmével, ő sok
kárt tehet az itáliai spanyol birtokokban. „Milánóban fogok reggelizni –
mondta – és Rómában fogom elkölteni az ebédet.” „Akkor – vágott vissza a
követ – Felséged kétségkívül éppen időben ér majd Szicíliába a
vecsernyére.”
 FÜGGELÉK
Giovanni da Procida és a vecsernye

Jelentős nézeteltérés alakult ki akörül, hogy a szicíliai vecsernye néven

ismert felkelést, milyen mértékben szervezték Szicílián kívül. A
hagyományos álláspont úgy tekintette a vecsernyét, mint annak a nagy
összeesküvésnek az eredményét, amelyet Giovanni da Procida, a nápolyi
száműzött szervezett az Aragóniai-ház érdekében. Ezt a XVIII. századi
nézetet vallották olyan írók, mint Voltaire és Gibbon, akik szerint „a
felkelést Giovanni da Procida jelenléte vagy szelleme ihlette”.435 Oriani
olasz történetíró számára Giovanni volt a „nagy összeesküvő”.436 Az ő
alakja jelenik meg főszereplőként az események olyan drámai
feldolgozásaiban, mint például Casimir Delavigne művében, a Les Vêpres
Siciliennesben, vagy Felicia Hemans drámájában, a The Massacre at
Palermoban, valamint A szicíliai vecsernye című Verdi-opera lehetetlen
librettójában is, amelyet Seribe írt.437
Michele Amari, a kiváló XIX. századi szicíliai történész erőteljesen
támadta ezt a nézetet. Műve, a La Guerra del Vespro Siciliano, amely
először 1842-ben jelent meg, a mészárlás és az azt követő háború első
valóban tudományos feldolgozása. Amari azonban nemcsak történetíró
volt, hanem politikus is. Olyan időkben alkotott, amikor szülőföldje, Szicília
a nápolyi Bourbon-királyok uralma alatt állt, és művével fel akarta rázni a
szicíliaiakat, rántsanak kardot a szabadságért. Emlékeztetni akarta őket
arra, 1282-ben maguk vették kezükbe a törvényt, és felkeltek elnyomóik
ellen. Az üzenet azonban hatástalan lett volna, ha a felkelés pusztán
külföldi mesterkedések következménye.
Amari becsületes ember volt, és kétségkívül hitt a saját elméleteiben,
amelyekkel tagadta, Giovanni da Procidának bármilyen komoly szerepe
lett volna a megmozdulásban. Szerinte a felkelés teljesen spontán volt és
az aragóniaiak – Giovanni figyelmeztetésére – csak később használták ki a
helyzetet, és alapozták meg a szigeten uralmukat. Elmélete szerint a nagy
összeesküvő, Giovanni da Procida, kisszerű és igencsak megvetendő
jellem volt.438
Amari elméletét több komoly érv támasztotta alá. Kimutatta, a legtöbb
hitelt érdemlő forrás nem is tesz említést Giovanniról, egyéb források
pedig tagadják az előzetesen megszervezett összeesküvés létét, továbbá

435
GIBBON (Decline and Fall, LXII. fejezet, szerk. BURY, VI. k., 476-478) hozzáfűzi:
„kérdéses, hogy Palermo hirtelen fellázadása véletlen műve volt-e vagy el volt tervezve.”
436
ORIANI, La Lotta Politica in Italia, in Opere Complete, I. k., 77.
437
A vecsernyéről az első között írtak: F. MUGNOS (1669) és J. C. MEYER (1690).
438
Lásd Amari kritikáját: CARUCCI, La Guerra del Vespro Siciliano, 67. skk. Carucci talán
túlságosan is buzgón igyekszik megvédeni Giovannit Amari támadásaival szemben.
az az idő, amely a vecsernye és az aragóniaiak Szicíliába érkezése között
eltelt, már önmagában is az összeesküvés ellen szól. Más, általa még nem
ismert források alátámasztják elmélete egy részét. Ma már azonban
világos a számunkra, a korabeli politika befolyásolásának a vágya
túlzásokba sodorta a szerzőt, aki azt sem ismerte fel, már a vecsernye
korából származó források legtöbbje is politikai szándékkal íródott.
Amari szerint döntő fontosságú, hogy a két eredeti aragóniai forrás közül
egyik sem említi az összeesküvést. Bernard d’Esclot katalán krónikás,
akinek a munkája az 1285. esztendővel ér véget, és Ramón Muntaner, aki
körülbelül negyven évvel később írt, ahhoz a változathoz tartotta magát,
Péter király éppen véletlenül Afrikában harcolt az arabok ellen a vecsernye
idején, és a szicíliaiak valamivel a vecsernye után felkérték, legyen a
segítségükre.439 Nagyon valószínű, ez volt az aragóniai udvar által
terjesztett hivatalos változat, s propagandaokokból kellett kisebbíteni saját
felelősségüket. Ez még önmagában nem tagadja az összeesküvés létét. A
hivatalos francia álláspont viszont az volt, a lehető legnagyobbnak
mutassák Aragónia felelősségét, és így igazolják az ellene indított
keresztes háborút. Guillaume de Nangis mondja III. Fülöpről írt
életrajzában, Péter király, felesége felbujtására, összeesküvést szőtt a
szicíliaiakkal; említést tesz szicíliai követekről, akik Aragóniában jártak, és
leírja, a felkelés közvetlenül a visszaérkezésük után tört ki. Anjou Károly
egy, névtelen dicsőítője megismétli a vádat. Szerinte Péter flottát szerelt
fel Károly ellen, a szicíliaiak és saját felesége sugalmazására, és az afrikai
hadjárat csak arra volt jó, tettét megindokolhassa a pápánál. A névtelen
Praeclara Francorum Facinora megismétli ezt a történetet, éppúgy, mint
Szent Bertin krónikája. Egyetlen francia forrás sem említi meg Giovanni da
Procida nevét.440
Az itáliai források részletekbe is bocsátkoznak, de nem mind hitelesek.
Közöttük a legmegbízhatóbb Bartolomeo di Neocastroé, aki a vecsernye
idején Messinában élt, és részt vett a város kormányzásában. Bartolomeo
di Neocastro – virágos és tökéletlen latinsága és néhány előítélete ellenére
– igen meggyőzően adja elő mondanivalóját. Nem beszél előzetes
összeesküvésekről, hanem magától értetődőnek veszi, a palermói felkelés
az Anjou-elnyomás egyenes következménye volt. Megemlékezik azonban
Konstancia királyné trónigényéről, mint a történet részét alkotó tényről, és
azt is írja, a pápa és Károly azt gyanították, az Afrika ellen indított
aragóniai expedíció a valóságban Szicília megszállására kelt útra.441 Nicola
Speciale, aki körülbelül fél évszázaddal később írta Szicília története című
művét, azt állítja, a felkelés „nullo communicatio concilio” tört ki; ő
439
Lásd e könyv, 152-153.
440
GUILLAUME DE NANGIS (Vita Philippi III, 514) azt írja, Péter „consilio uxoris”
cselekedett. Az Anjou Károlyt dicsőítő költemény, amelyet GUILLAUME DE NANGIS közöl
(M. G. H., Scriptores, XXVI. k., 687) azt írja, Péter „Siculorum monitu et uxoris” szerelte fel
a flottáját. SALIMBENE DE PARMA, aki a szélsőséges guelf álláspontot képviseli, jelképes
fordulattal Konstancia királynőt a sasra (Károly) kotkodácsoló keleti tyúknak nevezi,
Cronica, 545. Lásd még Praeclara Francorum Facinora, DUCHESNE, Historiae Francorum
Scriptores, V. k., 7. és a Chronicon Sancti Berlini.
441
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO (Historia Sicula, 13) azt mondja, Konstancia
szüntelenül könyörgött a férjének, bosszulja meg Manfréd halálát.
azonban valószínűleg az aragóniai álláspontot képviselte.442 Az a névtelen
szerzőtől származó krónika, amely Szicília történetét beszéli el 820-tól
1328-ig, megmarad emellett a nem túl határozottan körvonalazott elmélet
mellett.443
Giovanni da Procida története elsősorban egy, szicíliai nyelvjárásban írt,
névtelen krónikán, a Rebellamentu di Sichilia, lu quale Hordinau e Fichi
pari Misser Iohanni in Prochita, contra Re Carlu című íráson alapul
(amelyről azt tartják, XIII. századi messinai szerző műve), valamint két
„szinoptikus” művön, a Liber Jani de Procida et Palioloco és a Legenda di
Messer Gianni di Procida című alkotásokon, amelyeket névtelen modenai
írónak tulajdonítanak.444 A Rebellamentuban Giovanni hősként jelenik meg,
a másik kettőben gazemberként. E művek keletkezési időpontja vitatott.
Az utolsó kiadó – nem túl meggyőzően – azt igyekezett bizonyítani, a
Rebellamentu pontosan egyidős a felkeléssel, de az egész bizonyítás a
szöveg egyetlen szaván alapul.445 Nem valószínű, hogy bármelyik mű 1298
után keletkezett volna, hiszen ez az a dátum, amikor Giovanni magára
hagyta a szicíliai ügyet, és megbékélt az egyházzal. Ez után a dátum után
Giovanni a szicíliaiak szemében már nem lett volna olyan nagy hős, és
olyan nagy gazember a guelfek szemében. Giovanni szerepének a leírása
a nagy összeesküvés szervezésében valószínűleg már Giovanni életében
közkézen forgott, habár csak „népi” írásművek formájában. Ezeket a
történeteket azután a XIV. század elején komoly történetírók valóságként
fogadták el. Ricordano és Giachetto Malespini firenzei krónikája, mely csak
1286-ig követi az eseményeket, de amelyet legalább egy évtizeddel
később szerkesztettek, megismétli Giovanni cselekedeteinek leírását, és
megteszi Giovannit követté, aki felkínálja a szicíliai trónt Aragóniai
Péternek. Ez a mű szintén tartalmazza Miklós pápa megvesztegetésének a
történetét.446 A XIV. század első felében Brunetto Latini és Villani festői és
pletykás részletekkel megtűzdelve újraalkotja az egész történetet, és a
bolognai Francesco Pipino, valamint Boccaccio és Petrarca a maga
teljességében elfogadják ezt a változatot.447 Dante nem említi név szerint
Giovannit, de olyan messzire megy, a pokolba helyezi Miklós pápát, mivel
pénzt fogadott el azért, hogy Károly terveit akadályozza.448
Nagyon nehéz megcáfolni egy olyan történetet, amelyben szilárdan
hittek értelmes és tiszteletre méltó szerzők, akik közül sokan akkor
születettek, amikor a történet szereplői még éltek. Mi azonban ennek
ellenére tudjuk, a legenda nem minden részletében igaz. Bizonyosnak
látszik, Giovanni da Procida nem hagyta el Aragóniát abban az időszakban,
442
Nicholas SPECIALIS, Historia Sicula, 925.
443
Anonymi Chronicon Siciliae (MURATORI, R. I. S., X. k., 83).
444
SICARDI adta ki (MURATORI, R. I. S., új kiad., XXXIV. k.).
445
Rebellamentu, bevezetés, XLVII-XLIX. A messinaiakról szólva a szerző egy
alkalommal jelen idő többes szám első személyt használ (,,putirini”) a régebbi
kéziratokban. A későbbi kiadások ezt a személytelen „putirisi”-ra változtatták.
446
Ricordano MALESPINI, Storia Fiorentina, 180-181.
447
VILLANI, Cronica, II. k., 233-242; PIPINO, Chronicon (MURATORI, R. I. S., IX. k., 686-
687.); BOCACCIO, De Casibus Illustrium Virorum, IX (berni kiad., 1539), CX; PETRARCA,
Itinerarium Syriacum (bázeli kiad., 1554), I. k., 62.
448
Dante hivatkozásaival kapcsolatban lásd a Rebellamentut, bevezetés, XXXI.
amikor – a fennmaradt dokumentumok szerint – álruhában kellett volna
keresztül-kasul utaznia a Földközi-tenger medencéjét. A III. Miklós pápával
kapcsolatos korabeli iratok és a rengeteg fennmaradt pápai dokumentum
között egy sincs, ami mást állítana, mint Miklós politikája a maga világos,
logikus menetét követte Károllyal kapcsolatban.449 Az az időkülönbség,
amely a vecsernye és az aragóniai király intervenciója között fennáll,
nemigen utal arra, hogy az egész dolgot Aragóniában élő politikus
szervezte és ellenőrizte volna. Másrészt Amari egészen biztosan
túlzásokba esett. A legenda részletei igen meggyőzőek, s a guelf
pártállású krónikákban sem szerepelhetne Giovanni olyan nagy
intrikusként, ha nem lett volna alapos ok arra gondolni, nagy szerepe volt
a felkelésben. A szicíliaiak, ez a büszke és korántsem szerény nép, soha
nem engedte volna meg, hogy legendái egy nápolyit dicsőítsenek, egy
nápolyinak tulajdonítsanak vezető szerepet, ha nem hitték volna, Giovanni
valóban fontos szerepet játszott. Az események idején élt emberek közül
soknak bizonyára hallották haláluk előtt ezeket a történeteket,és senki
sem cáfolta meg őket. Köztudott, egy felkeléshez kell némi szervezés is.
Egy olyan nép körében, mint amilyen a titkos társaságokat kedvelő
szicíliai, nem reménykedhetünk az összeesküvés szervezésére vonatkozó
iratok fennmaradásában, és a szigeten, ahol a szóbeli hagyomány nagyon
erős, hinnünk kell e szóbeli hagyománynak. Nehéz elhinni, egyáltalán nem
létezett jól kitervelt összeesküvés, amelyet Giovanni ügynökei szerveztek.
Valószínűleg Giovanni egyik fia bonyolította le a legenda által az apának
tulajdonított utazásokat.450
Lehetséges, a történészek nem értékelték megfelelően Bizánc szerepét.
A legenda nagy fontosságot tulajdonít a bizánci aranynak, és kiemeli
Giovanni konstantinápolyi látogatásainak jelentőségét is. Az egyik legenda
címe is utal arra, hogy Giovanni kapcsolatban állott Palaeiologosz
Mihállyal. Ezt pedig nem azért tették, Giovanni hitelét csökkentsék azzal,
hogy egy szakadárral említik együtt, hiszen a Rebellamentu is ilyen
szellemben íródott. Több más forrás említi az aragóniaiaknak juttatott
pénzsegélyeket, amelyeket valószínűleg Giovanni ügynökei vettek fel. Igen
jelentős, maga Mihály császár, önéletrajzi töredékében – amelynek a
hitelességéhez nem fér kétség – avval dicsekszik, ő mentette meg a
birodalmat az Anjou-inváziótól.451
Az események menete igazolja állítását. Nyilvánvaló, az aragóniaiak
szívesebben vártak volna a háborúval egészen addig, míg Károly teljesen
bele nem bonyolódik a Konstantinápoly elleni háborúba, s magával viszi
oda a flottáját és serege zömét. A felkelés híre némileg meg is lepte Péter
királyt. Afrikai útja arra utal, nem volt biztos abban, mi történik, vagy mi
fog történni. A szicíliaiak pedig nem fordultak hozzá egészen addig, amíg
rá nem szorultak a segítségére. Láthatóan jobban szerettek volna nem
pontosan körvonalazott pápai fennhatóság alatti autonómiát. Bizonyos
szempontból lényeges volt azonban, a felkelés még Károly keletre indulása
449
Lásd e könyv, 122-124, és LÉONARD, Les Angevins de Nap les, 124-125.
450
Lásd e könyv, 19-20.
451
Lásd e könyv, 147-149. BARTOLOMEO DI NEOCASTRO kifejezése („amicos nostros
Danaos”) arra utal, a szicíliaiak szoros kapcsolatban voltak a görögökkel.
előtt törjön ki. A vecsernye Bizánc megmenekülése szempontjából valóban
az utolsó lehetséges pillanatban tört ki. Nagy fontosságú az a tény is, a
messinaiak a felkelés utáni első ténykedésükként üzenetet küldtek
Konstantinápolyba, sokkal hamarabb, mintsem kapcsolatot kerestek volna
Péter királlyal.452 Márton pápa a Péter király és a szicíliai felkelők ellen
kiadott kiközösítő bullájában nem is kételkedik Mihály
bűnrészességében.453
Ma már lehetetlen megtudni a teljes igazságot. Valószínű, az elnyomás
és a mellőzöttség együttesen kergette a kétségbeesésbe a szicíliaiakat, s a
Giovanni da Procida által szervezett aragóniai ügynökök szították az
elégedetlenséget, amelyet bizánci ügynökök és bizánci aranyak
segítségével felkeléssé lehetett változtatni. Ugyanakkor, főként Giovanni
munkájának köszönhetően, diplomáciai szövetség alakult Károly ellen, és
ezt a tevékenységet is jórészt Bizánc pénzelte. III. Miklós pápa valószínűleg
Giovanni emberei befolyásának engedve, a bizánci aranyak hatására nem
szakította meg teljesen a kapcsolatokat Konstantinápollyal, és nem adott
engedélyt Károlynak a birodalom elleni támadásra. Miklós halála után,
mikor az új pápa Károlynak köszönhette a pápai trónra kerülését, azonnali
cselekvésre volt szükség. A felkelés kitörésének a dátuma lehet a véletlen
műve is, de olyannyira kedvező volt Bizánc számára, hogy Mihály
császárnak bizonyára volt hozzá némi köze: erre utalnak mind a saját
szavai, mind a Messinából neki küldött üzenet. Aragónia számára a
felkelés kissé korai volt, és a szicíliaiak eleinte nem is nagyon lelkesedtek
az aragóniai szövetségért, a későbbi események azonban megmutatták,
nem is szándékoztak hűek maradni ehhez a szövetséghez, amikor az a
függetlenségüket veszélyeztette.
A fő érdem, ha mészárlás esetén ilyesmiről beszélhetünk, maguké a
szicíliaiaké, akik a hajtóerőt jelentették. A sikert biztosító szövetség és
összeesküvés főként Giovanni da Procida érdeme volt, a pénzről és az
időpontok megválasztásáról pedig a konstantinápolyi császár
gondoskodott.

452
Lásd e könyv, 147-149.
453
Lásd a fent idézett BULL-t, 335. oldal, 15. jegyzet. Minden guelf szerző azt állítja,
hogy császár az aragóniaiak mellett állt. Ptolemaio di LUCCA (lásd e könyv 150. oldal,
293. jegyzet) úgy beszél róla, mint az összeesküvés fő ösztönzőjéről, azokkal együtt, akik
„quidam alius magnus inter principes cujus nomen ignotum”, s ezzel talán Miklós pápára
utal.
 Irodalom

I. EREDETI FORRÁSOK

1. Forrásgyűjtemények

Acta Aragonensia, aus dem diplomatischen Korrespondenz Jaymes II (szerk. H. FINKE),

3 köt. Berlin, 1908–
AMARI, M., Altre Narrazioni del Vespro Siciliano, függelék a Guerra del Vespro
Sicilianóhoz, lásd Modern művek.
D’ANCONA, A. és COMPARETTI, D., Le Antiche Rime Volgari, 5 köt. Bologna, 1875–1888
BARONIUS, C., Annales Ecclesiastici, folytatta O. RAYNALDI. 15 köt. Lucca, 1474– 1456.
A továbbiakban: BARONIUS-RAYNALDI.
DE BARTHOLOMAEIS, V., Poesie Provenzali Storiche relative all’Italia. 2 köt. Istituto
Storico Italiano. Roma, 1931
BOEHMER, J. F., Regesta Imperii, V. köt., Regesten des Kaiserreichs (szerk. J. FICKER, és
E. WlNKELMANN), 3 rész. Innsbruck, 1881–1901
DE BOÜARD, A., Actes et Lettres de Charles Ier concernant la France. Paris, 1926
DE BOÜARD, A., Documents en Français des Archives Angevines de Naples, Règne de
Charles Ier. I. köt., Les Mandements aux Trésoriers. Paris, 1933. II. köt., Les Comptes des
Trésoriers. Paris, 1935
BOUQUET, M. és mások, Recueil des Historiens des Gaules et de la France, 23 köt.
Paris, 1738–1876. A továbbiakban: BOUQUET, R. H. F.
BUCHON, J. A., Chroniques étrangères relatives aux Expéditions françaises pendant le
XIIIe siècle. Paris, 1840
BUCHON, J. A., Recherches et Matériaux pour servir à une Histoire de la Domination
française en Grèce, 2 köt. Paris, 1840
CAPASSO, B., Historia Diplomatica Regni Siciliae, 1250–1266. Napoli, 1874
CARINI, I., Gli Archivi e Biblioteche di Spagna, in rapporto alla storia d’Italia in generale
e di Sicilia in particolare, 2 köt. Palermo, 1884–1897
CHAMPOLLION-FIGEAC, J. J., Lettres des Rois, Reines et autres Personnages des Cours
de France et d’Angleterre, Collection de Documents Inédits. Paris, 1839–1847
DÖLGER, F., Regesten der Kaiserurkunden des Oströmischen Reiches, 3 köt. München-
Berlin, 1924–1932
DUCHESNE, A., Historiae Francorum Scriptores, 5 köt. Paris, 1636–1649
FINKE, H., Aus den Tagen Bonifaz VIII: Quellen. Lásd Modern művek.
Fonti per la Storia d’Italia. Istituto Storico Italiano. Roma, 1887– (kiadás alatt)
DEL GIUDICE, G., Codice Diplomatico di Carlo I e Carlo II d’Angiò, 3 köt. Napoli, 1863–
1869, 1902
HOPF, K., Chroniques Gréco-Romanes inédites ou peu connues. Berlin, 1873
KERN, F., Acta Imperii, Angliae et Franciae, 1267-1313. Tübingen, 1911
KRAMMER, M., Quellen zur Geschichte der deutschen Königswahl und des
Kurfürstenkollegs, 2 köt. Leipzig, 1911
MARTÈNE, E. és DURAND, U., Thesaurus novus Anecdotorum, 5 köt. Paris, 1717
MIKLOSCH, F. és MÜLLER, J., Acta et Diplomata Graeca medii aevi sacra et profana, 6
köt. Wien, 1860–1890
Monumenta Germaniae Historica (szerk. G. H. PERTZ, T. MOMMSEN és mások).
Hanover, 1826– (kiadás alatt). A továbbiakban: M. G. H.
 MURATORI, L. A., Rerum Italicarum Scriptores, 25 köt. Milano, 1723-1751: új sorozat,
szerk. G. CARDUCCI és V. FIORINI., Città di Castello-Bologna, 1900– (kiadás alatt). A
továbbiakban: MURATORI, R. I. S.
POTTHAST, A., Regesta Pontificum Romanorum, 1198–1304, 2 köt. Berlin, 1874–1875
Registres des Papes, Écoles Françaises d’Athènes et de Rome. Paris:
IV. Sándor (szerk. C. BOUREL DE LA RONCIÈRE), 2 köt. 1902–17
VIII. Bonifác (szerk. G. DIGARD és mások), 4 köt. 1884–1932
IV. Kelemen (szerk. E. JORDAN), 2 köt. 1893–1945
X. Gergely és XXI. János (szerk. J. GUIRAUD és L. CADIER), 2 köt. 1892–1906
IV. Honorius (szerk. M. PROU). 1888
IV. Ince (szerk. E. BERGER), 4 köt. 1884–1921
IV. Márton (szerk. többen), 3 köt. 1901–1935
III. Miklós (szerk. J. GAY és S. VITTE), 2 köt. 1898–1938
IV. Miklós (szerk. E. LANGLOIS), 2 köt. 1886–1905
IV. Orbán (szerk. J. GUIRAUD), 4 köt. 1892–1929
RYMER, T., Foedera (szerk. A. CLARKE és F. HOLBROOKE), I. és II. köt. London, 1816
TAFEL, G. L. és THOMAS, G, M., Urkunden zur ältern Handels- und Staatsgeschichte der
Republik Venedigs, 3 köt. Wien, 1856–1857
TRIFONE, R., La Legislazione Angioina. Napoli, 1921

2. Egyes források

ACROPOLITES, Georgios, Opera (szerk. A. HEISENBERG), 2 köt. Leipsic, 1903

Annales Altahenses (szerk. G. H. PERTZ). (M. G. H, Scriptores, XVII. köt., 1861)
Annales Cavenses (szerk. G. H. PERTZ). (M. G. H., Scriptores, III. köt., 1839)
Annales Januenses Cafari et Continuatorum (szerk. G. H. PERTZ). (M. G. H.,
Scriptores, XVIII. köt., 1863)
Annales Ottokariani (szerk. G. H. PERTZ). (M. G. H., Scriptores, IX. köt., 1851)
Annales Placentini Gibellini (szerk. G. H. PERTZ). (M. G. H., Scriptores, XVIII. köt.,
1863)
Annales Sanctae Justinae Patavini (Monachi Patavini Chronicon), (szerk. R JAFFE).
(M. G. H, Scriptores, XIX. köt., 1866)
Anonymi Chronicon Siciliae. (MURATORI, R. I. S., X. köt.)
BARTOLOMEO DI NEOCASTRO, Historia Sicula (szerk. C. PALADINO). (MURATORI, R. I.
S., új sorozat, köt. XIII, 1922)
BOCCACCIO, Giovanni, De Casibus Illustrium Virorum. Bern, 1539
Chronicle of James I of Aragon (Chronica o commentari del rey En Jacme)
(fordította J. Forster). London, 1883
Chronicon Sancti Bertini (szerk. O. HOLDER-EGGER). (M. G. H., XXV. köt., 1880)
DANTE ALIGHIERI, Opere (szerk. E. MOORE és E TOYNBEE), 4. kiadás. Oxford, 1924.
Magyarul (DANTE ALIGHIERI, Isteni Színjáték). Budapest, 1982
D'ESCLOT (DESCLOT), Bernat, Cronica del Rey en Pere, in BUCHON, Chroniques
Étrangères
ELLENHARD, Gesta Rudolfi et Alberti Regum Romanorum. (M. G. H., Scriptores, XVII.
köt., 1861)
Gestes des Chiprois (szerk. G. RAYNAULD). Genève, 1887
Grandes Chroniques de France (szerk. J. VIARD, VIII. köt., Paris, 1934)
GRÉGORASZ, Niképhórosz, Byzantina Historia (szerk. L. SCHOPEN), 2 köt. Bonn, 1829–
1830
Gregorii X Papae Vita Auctori Anonymo Scripta. (MURATORI, R. I. S., III. köt.)
GUIDO DE PISA, Fragmenta Historiae Pisanae. (MURATORI, R. I. S., XXIV köt.)
GUILLAUME DE NANGIS, Gesta Sancti Ludovici: Gesta Philippi III. (BOUQUET, R.H.F., köt.
XX) Részletek, kiegészítések MAGYARORSZÁGI Andráshoz, in M. G. H., Scriptores, XXVI.
köt.
 DI JACI, Athanasio, La Vinuta e lu Suggiornu di lu Re Japicu in la Gitati di Catania, L’annu
MCCLXXXVII. (szerk. E. SICARDI). (MURATORI, R. I. S. új sorozat, XXXIV. köt.: Due
Cronache del Vespro in Volgare Siciliano)
JEAN DE JOINVILLE, Histoire de Saint Louis (szerk. N. DE WAILLY). Paris, 1874
JEAN DE VIGNAY, Ex Primati Chronicis per J. de Vignay translatis. (M. G. H., Scriptores,
XXVI. köt. [1882], szerk. BROSIEN, H.)
JORDANUS DE OSNABRÜCK, De Prerogativa Romani Imperii (szerk. G. WAITZ,
Abhandlungen der Königliche Gesellschaft der Wissenschaft zu Göttingen, XIV. köt., 1868–
1869)
LATINI, Brunetto, Libri del Tesoro, in AMARI, Altre Narrazioni
Leggenda di Messer Gianni di Procida (szerk. E. SICARDI). (MURATORI, R. I. S. új
sorozat, XXXIV. köt.: Due Cronache del Vespro in Volgare Siciliano)
Liber Jani de Procida et Palioloco. I. h.
MAGYARORSZÁGI András, Descriptio Victoriae a Karolo, Provinciae Comite, reportatae
(szerk. G. WAITZ). (M. G. H, Scriptores, XXVI. köt., 1882)
MALASPINA, Saba. Historia Sicula. (MURATORI, R. I. S., VIII. köt.)
MALATERRA, Gaufredus. Historia Sicula, 1099-1265. (MURATORI, R. I. S., V. köt.)
MALESPINI, Ricordano és Giachetto, Historia Fiorentina (szerk. V. FOLLINI). Firenze,
1816
MATTHEW PARIS, Chronica Majora (szerk. H. R. LUARD). (Rolls Series, 7 köt. London,
1872–1884)
MATTHEW PARIS, Historia Anglorum, sive Historia Minora (szerk. F. MADDEN). (Rolls
Series, 3 köt. London, 1866–1869)
Morea krónikája. Görög változat (szerk. P KALONAROSZ). Athéns, 1940. Olasz változat
(Cronaca di Morea), in HOPF, Chroniques Gréco-Romanes. Francia változat (Livre de la
Conqueste de la Princée de l’Amorée) (szerk. J. LONGNON). Paris, 1911
VIII. PALAIOLOGOSZ Mihály, császár, De Vita sua Opusculum (szerk. J. TROITSKY, in
Krisztianszkoje Cstenije, II. köt.). Szentpétervár, 1885
MUNTANER, Ramón, Cronica o Descripcio fets e hazanyes dell inclyt Rey Don Jaume
(szerk. J. CAROLEU). Barcelona, 1886
NICCOLÒ DE CARBIO (CURBIO). Vita Innocentii IV. (MURATORI, R. I. S., III. köt.)
NICCOLÒ DE JAMSILLA, Historia de rebus gestis Friderici II Imperatoris ejusque filiorum
Conradi et Manfredi: adnectitur Anonymi supplementum de rebus gestis ejusdem
Manfredi, Caroli Andegavensis et Conradini Regum. (MURATORI, R. I. S., köt. VIII)
PACHYMER, Georgius. De Michaele Palaeologo; De Andronico Palaeologo (szerk. I.
BEKKER), 2 köt. Bonn, 1835
PETRARCA, Francesco, Itinerarium Syriacum. Basel, 1534
PIPINO, Francesco. Chronicon. (MURATORI, R. I. S., IX. köt.)
PTOLEMAIO DI LUCCA, Historia Ecclesiastica. (MURATORI, R. I. S., XI. köt.) Praeclaea
Francorum Facinora, in DUCHESNE, Historiae Francorum Scriptores, V. köt.
PRIMATUS, lásd JEAN DE VIGNAY
RABBAN SAUMA, History. Fordította E. Wallis BUDGE, megjelent The Monks of
Kublai Khan, Emperor of China címmel. London, 1928
Rebellamentu di Sichilia (szerk. E. SICARDI). (MURATORI, R. I. S., új sorozat, köt. XXIV.:
Due Cronache del Vespro in Volgare Siciliano)
SALIMBENE DE PARMA, Cronica (szerk. O. HOLDER-EGGER). (M. G. H., Scriptores, XXXII.
köt., 1905–1913)
SANUDO, Marino, Istoria del Regno di Romania, in HOPF, Chroniques Gréco-Romanes
SPECIALIS, Nicholas, Historia Sicula. (MURATORI, R. I. S., X. köt.)
VILLANI, Giovanni, Cronica, 8 köt. Firenze, 1923

II. MODERN MŰVEK

AMARI, M., La Guerra del Vespro Siciliano, 9. kiadás, 3 köt. Milano, 1886
AMARI, M., Storia dei Musulmani di Sicilia, 3 könyv 4 kötetben. Firenze, 1854–1872
 BÄTHGEN, F., Die Regentschaft Papst Innocent III im Königreich Sizilien. Heidelberg,
1914
BOASE, T. S. R., Boniface VIII. London, 1933
DE BOÜARD, A., Le Régime politique et les Institutions de Rome au Moyen Âge. Paris,
1920
BOURCART, J., L’Albanie et les Albanais. Paris, 1921
BURY, J. B., History of the Later Roman Empire, A. D. 395 – A. D. 565, 2 köt. London,
1923
BUSSON, A., „Friedrich der Friedige als Pratendent der Sizilianischen Krone und Johann
von Procida”, in Historische Aufsätzen dem Andenken an Georg Waitz gewidmet.
Hanover, 1886
BUSSON, A., Die Doppelwahl des Jahres 1257 und der römische König Alfons X von
Castilien. Münster, 1866
CADIER, L., Essai sur l’Administration du Royaume de Sicile sous Charles I et Charles II
d’Anjou. Paris, 1891
CAGGESE, C, Roberto d’Angiò e i suoi Tempi, 2 köt. Firenze, 1922–1931
Cambridge Medieval History, VI. köt., Victory of the Papacy; VII. köt., Decline of the
Empire and Papacy. Cambridge, 1929–1932
CARABALLES, F., Saggio di Storia del Commercio della Puglia. Trani, 1900
CARO, G., Genua und die Mächte am Mittelmeer, 2 köt. Halle, 1895
CARTELLIERI, O., Peter von Aragon und die Sizilianische Vesper. Heidelberg, 1904
CARUCCI, C., La Guerra del Vespro Siciliano nella frontiera del Principato. Subiaco,
1934
CHALESON, R, Historie de la Domination Normande en Italie, 2 köt. Paris, 1907
CHAPMAN, C., Michel Paléologue, restaurateur de l’Empire Byzantin. Paris, 1926
CIPOLLA, C., Compendio della Storia politica di Verona. Verona, 1899
COHN, W., Das Zeitalter der Hohenstaufen in Sizilien. Breslau, 1925
CROCE, B., Storia del Regno di Napoli, 2. kiadás, Bari, 1931
CUTOLO, A., Gli Angioini. Firenze, 1934
DAVIDSSOHN, R., Geschichte von Florenz, 4 köt. Berlin, 1896–1927
DIEHL, C., OECONOMOS, L., GUILLES, R. és GROUSSET, R., L’Europe Orientale
de 1081 à 1453. (G. GLOTZ, Histoire Générale, Histoire du Moyen Âge, IX. köt.) Paris,
1945
DIGARD, G., Philippe le Bel et le Saint-Siège, 2 köt. Paris, 1934
DURRIEU, P., Les Archives Angevines de Naples, 2 köt. Paris, 1887
EGIDI, P., La „Communitas Siciliae” di 1282. Messina, 1915
FAWTIER, R., L’Europe Occidentale de 1270 à 1328 (G. GLOTZ, Histoire Générale,
Histoire du Moyen Âge, VI. köt., I). Paris, 1940
FINKE, H., Aus den Tagen Bonifaz VIII. Münster, 1902
FOURNIER, P., Le Royaume d’Arles et de Vienne. Paris, 1891
GARDNER A., The Lascarids of Nicaea. London, 1912
GENEAKOPLOS, D., „Greco-Latin relations on the Eve of the Byzantine Restoration; The
Battle of Pelagonia, 1259”. Dumbarton Oaks Papers, no. VII. Cambridge, Mass., 1953
GENEAKOPLOS, D., „Michael VIII Palaeologus and the Union of Lyons”, Harvard
Theological Review, XLVI. köt., Cambridge, Mass., 1953
GENEAKOPLOS, D., „On the Schism of the Greek and Roman Churches”, Greek
Orthodox Theological Review, I. köt. (1954)
GENEAKOPLOS, D., Emperor Michael Palaeologus and the West. Cambridge, Mass.,
1959
GIBBON, E., The Decline and Fall of the Roman Empire (szerk. J. B. BURY), 7 köt.
London, 1896–1900
DEL GIUDICE, G., Don Arrigo, Infante de Castiglia. Napoli, 1878
DEL GIUDICE, G., „La Famiglia del Re Manfredi”, Archivio Storico per le Provincie
Napoletane. Napoli, 1878
GREOGOROVIUS, F., Geschichte der Stadt Rom im Mittelalter (szerk. F. SCHILLMANN), 2
köt. Dresden, 1926
 HALPHEN, L., L’Essor de L’Europe. Peuples et Civilisations (szerk. L. HALPHEN és P.
SAGNAC), VI. köt. Paris, 1940
HAMPE, K., Geschichte Konradins von Hohenstaufen. Innsbruck, 1894
VON HEFELE, C. J., Histoire des Conciles (átdolgozta és fordította H. LECLERCQ), 8
könyv 16 kötetben Paris, 1907-1921. A továbbiakban: HEFELE-LECLERCQ
HEYD, W., Histoire du Commerce du Levant au Moyen Âge (fordította F. RAYNAUD), új
kiadás, 2 köt. Leipzig, 1923
HILL, G., History of Cyprus, 3 köt. Cambridge, 1940–1948
HITTI, P. K., A History of the Arabs. London, 1937
IOGA, N., Brève Histoire de l’Albanie. Bucureşti, 1919
JIREČEK, C., Geschichte der Bulgaren. Praha, 1876
JIREČEK, C., Geschichte der Serben, 2 köt. Gotha, 1911–1918
JORDAN, E., L’Allemagne et l’Italie aux XIIe et XIIIe Siècles (G. GLOTZ), Histoire Générale:
Histoire du Moyen Âge, IV. köt., I. Paris, 1939
JORDAN, E., Les Origines de la Domination Angevine en Italie. Paris, 1909
KANTOROWICZ, E., Kaiser Friedrich der Zweite. Berlin, 1927
KARST, A., Geschichte Manfreds vom Tode Friedrichs II bis zu seiner Krönung. Berlin,
1897
KEMPF, J., Geschichte des Deutschen Reiches während des grossen Interregnums,
1245–1273. Würzburg, 1893
KRETSCHMAYR, H., Geschichte von Venedig, 2 köt. Gotha, 1905–1920
LA MONTE, J. L., Feudal Monarchy in the Latin Kingdom of Jerusalem. Cambridge,
Mass., 1932
LANGLOIS, C. V., Le Règne de Philippe III le Hardi. Paris, 1877
LÉONARD, E. G., Les Angevins de Naples. Paris, 1954
LIBERTINI, G. és PALADINO, G., Storia della Sicilia. Catania, 1933
LONGNON, J., L’Empire Latin de Constantinople et la Principauté de Morée. Paris, 1949
LONGNON, J., Les Français d’Outremer au Moyen Âge. Paris, 1929
LUCHAIRE, A., Innocent III, 6 köt. Paris, 1905–1911
DE MAS LATRIE, L., Trésor de Chronologie d’Histoire et de Géographie. Paris, 1889
MERKEL, C., „La Dominazione di Carlo I d’Angiò in Piemonte e in Lombardia”. Memorie
della Reale Accademia delle Scienze di Torino, új sorozat, XLI. köt. Torino, 1891
MERKEL, C., Manfredo I e Manfredo II Lancia. Torino, 1886
MILLER, W., Essays on the Latin Orient. Cambridge, 1921
MILLER, W., The Latins in the Levant. London, 1908
MINIERI RICCIO, C., Genealogia di Carlo d’Angiò, prima generazione. Napoli, 1857
MINIERI RICCIO, C., „Genealógia di Carlo II d’Angiò, re di Napoli”, Archivio Storico per le
Provincie Napoletane. Napoli, 1882–1883
MINIERI RICCIO, C., Il Regno di Carlo I di Angiò, 2 köt. Firenze, 1875–1881
MINIERI RICCIO, C., Saggio di Codice Diplomatico di Napoli, 2 köt. Napoli, 1878–83
MONTI, E., Nuovi Studi Angioini, a Gli Angioini di Napoli nella Poesia Provenzaléval
együtt. Trani, 1937
MONTI, G. M., La Dominazione Angioina in Piemonte. Turin, 1930
MÜLLER, E., Peter von Prezza, ein Publizist der Zeit des Interregnums. Heidelberg,
1913
NICOL, D. M., „The Date of the Battle of Pelagonia”, in Byzantinische Zeitschrift, XLIX.
köt., I. München, 1956
NICOL, D. M., The Last Centuries of Byzantium. London, 1972
NORDEN, W., Das Papsttum und Byzanz. Berlin, 1903
OMAN, C., A History of the Art of War in the Middle Ages, 2. kiadás, 2 köt. London,
1924
OSTROGORSKI, G., A History of the Byzantine State (ford. J. HUSSEY). Oxford, 1956
PAULUS, N., Geschichte des Ablasses im Mittelalter, 2 köt. Paderborn, 1922–1923
PAWLICKI, B., Papst Honorius IV. Münster, 1896
PETIT, J., Charles de Valois. Paris, 1900
PINZI, C., Storia della Città di Viterbo, 2 köt. Roma, 1887–1889
PONTIERI, E., Ricerche sulla Crisi della Monarchia Siciliana nel secolo XIII. Napoli, 1942
 POWICKE, F. M., King Henry III and the Lord Edward, 2 köt. Oxford, 1947
REDLICH, O., Rudolf von Habsburg. Innsbruck, 1903
DE RENZI, S., Collectio Salernitana. Napoli, 1854
DE RENZI, S., Il Secolo decimo terzo e Giovanni da Procida. Napoli, 1860
ROHDE, H. E., Der Kampf um Sizilien in den Jahren 1291-1302. Berlin, 1913
RODENBURG, C., Innocenz IV und das Königreich Siziliens. Halle, 1892
RUNCIMAN, S., A History of the Crusades, 3 köt. Cambridge, 1951–1954
SCHIPA, M., Carlo-Martello Angioino, 2. kiadás. Napoli, 1926
SCHIPA, M., „Sicilia et Italia Federico II.”, Archivio Storico per le Provincie Napoletane.
Napoli, 1928
SCHIRRMACHER, F. W., Die letzten Hohenstaufen. Göttingen, 1871
SETTON, K. M., The Papacy and the Levant, 1204-1511, I. köt., The Thirteenth and
Fourteenth Centuries. Philadelphia, American Philosophical Society, 1976
DE STEFANO, A., Federico III d’Aragona, Re di Sicilia. Palermo, 1937
STERNFELD, R., Cardinal Johann Gaetan Orsini (Papst Nikolaus III). Berlin, 1905
STERNFELD, R., Karl Anjou als Graf von Provence. Berlin, 1888
STERNFELD, R., Ludwigs der Heiligen Kreuzzug nach Tunis und die Politik Karls I von
Sizilien. Berlin, 1896
STHAMER, E., „Aus der Vorgeschichte der Sizilischen Vesper”, in Quellen und
Forschungen aus Italienischen Archiven und Bibliotheken, XIX. köt., 1927
TEETAERT, A., „Nicolas IV”, in A. VACANT és E. MANGENOT, Dictionnaire de Théologie
Catholique, XI. köt., I. Paris, 1931
TENCKHOFF, F., Papst Alexander IV. Paderborn, 1907
TERLIZZI, S., Codice Diplomatico delle relazioni tra Carlo I d’Angiò e la Toscana.
Firenze, 1914
THROOP, E A., Criticism of the Crusade. Amsterdam, 1940
VAN CLEVE, T. C., Markward of Anweiler and the Sicilian Regency. Princeton, 1937
VASILIEV, A. A., Byzance et les Arabes, I és II. köt., 2, szerk. és ford. H. GRÉGOIRE és M.
CANARD, Bruxelles, 1935, 1950. Az eredeti oroszul, 2 köt. Szentpétervár, 1900–1902
WIERUSZOWSKI, H., „Der Anteil Johanns von Procida an der Verschwörung gegen Kari
von Anjou”, Gesammelte Aufsätze zur Kulturgeschichte Spaniens, V. köt., 1930
WIERUSZOWSKI, H., „Conjuraciones y alianzas políticas del rey Pedro de Aragón contra
Carlos de Anjou antes de las Visperas Sicilianas”, Boletín de la Academia de la Historia.
Madrid, 1935
WIERUSZOWSKI, H., „La Corte di Pietro d’Aragona e i Precedenti dell’Impresa Siciliana”,
2 rész, Archivio Storico Italiano, anno 96. Firenze, 1938
WOLFF, R. L., „Mortgage and Redemption of an Emperor’s Son: Castile and the Latin
Empire of Constantinople”, Speculum, XXIX. köt., Cambridge, Mass., 1954
YVER, G., Le Commerce et les Marcbands dans l’Italie méridionale au XIII e et au XIVe
Siècles. Paris, 1903