Hamisított történelem

Otto English
HVG Könyvek (2022)

Címke: történelem, 2. világháború, ismeretterjesztő, mítosz,

nacionalizmus, Politika, történelmi személy, történettudomány
történelemttt 2. világháborúttt ismeretterjesztőttt mítoszttt
nacionalizmusttt Politikattt történelmi személyttt
történettudományttt

A II. világháború eseményeitől és a „nagy emberek” legendáitól

kezdve a curry származásának kérdéséig és a családi mítoszokig a
történelemhamisítás mindenütt jelen van. Lincoln nem hitt abban,
hogy minden ember egyenlőnek született, az aztékokat nem
mészárolták le a spanyol konkvisztádorok, és Churchill sem volt
olyan elvhű államférfi, mint amilyennek gondoljuk.
Otto English újságíró a történelem kisebb-nagyobb hazugságait
vizsgálja meg, hogy megmutassa, miként manipulálják a jelenünket
a múlt koholmányai, és hogy sok minden, amit történelmi ténynek
tekintünk, valójában fikció.
A könyv fanyar humorral, közvetlen stílusban tárgyalja a nagyon is
összetett témát: a történelmet és a történetmesélést. Nemcsak
rámutat azokra a hazugságokra, amelyeket a múlt igazságaiként
meséltek nekünk, de feltárja azt is, miként formálódtak ezek a
hiedelmek az idők során. A Hamisított történelemből mindenki
tanulhat valami újat akár még a történészek is.
Otto English
 Hamisított ​történelem

Hogyan formálták a világot

a múlt hazugságai?
Helennek, Jamesnek és Sophiának
 BEVEZETŐ
A TÖRTÉNELEM GYALOGJAI

A nagyszüleim, pusztán azáltal, hogy sokáig éltek, időutazók lettek

egy másik korból.
Amikor én ismerhettem őket, utolsó éveikben, a 70-es évek végén,
80-as évek elején, ugyanott laktak, ahol mindig is. Egy kétszobás
viktoriánus házban, abban a staffordshire-i bányászfaluban, ahol
mindketten születtek az előző évszázadban.
A ház időkapu volt egy másik korba. A társalgót a háborús időkből
származó, 1940-es évekre jellemző adománybútorok töltötték meg.
Ezt a helyiséget valami nagy alkalomra tartogatták, ami úgy tűnt,
soha nem jött el. Ők inkább egy félhomályos hátsó szobában
tengődtek, ahol mindig égett a tűz, és szél rázta a kertre és a völgyre
néző ablakot.
Nem volt telefon, központi fűtés, és életük nagy részében meleg
víz sem folyt a csapból. Kis olajtűzhelyen főztek a konyhában, és a
fürdőszobát is csak a 70-es évek elején alakították ki, amikor a
nagynéném kierőszakolta. A nagyszüleim szemmel láthatóan
gyanakvással tekintettek minden újításra.
Napjaik csöndjét a bejárati kapu nyikorgása törte csak meg, egy
szomszéd vagy unoka érkezését jelezve, esetleg a kirendelt
ápolónőét, aki azért jött, hogy átkötözze nagyanyám fekélyeit.
Valamikor a 70-es évek vége felé nagyanyám leesett a lábáról,
ezért beszereztek egy óriási kórházi ágyat, ami betöltötte a kicsiny
szobát. Nagyanyám felült, ha vendég jött, és közben szép lassan
elfogyott.
Nem sok minden érdekelte őket. Nagyapám szerette a Norman
Wisdom-filmeket, nagyanyám szeretett beszélni − de körülbelül ez
minden.
Járatták a Daily Expresst, de úgy tűnt, sosem olvassák, és ha
beszéltek is egyáltalán politikáról, még túl kicsi voltam, semhogy
felfoghattam volna.
A sötét hátsó szoba sarkában fekete-fehér tévé állt − egyetlen
engedményük a modernitásnak −, és a nagyszüleim viszontlátása
felett érzett kezdeti izgalom után mindig hamar rám ült az unalom.
Elöl húzódott egy alacsony fal, amit átugorhattunk. És a nyikorgó
kapu, amin hintáztunk. De ez jelentette az összes szórakozási
lehetőséget a tévén kívül, amit ritkán kapcsoltak be.
Néha belopództam a kissé ijesztő elülső társalgóba, és
olvasgattam a sarokban porosodó enciklopédiákat. Egyszer
rábukkantam a nagyapám pohárban ázó fogsorára, és mivel addig
sosem láttam műfogsort, játéknak hittem, és addig bohóckodtam
vele, amíg rám nem szólt valaki.
Az egyetlen igazán lenyűgöző holmi a házukban, legalábbis
tízéves szemmel, a puska volt. A hátsó szobában, az íróasztal
mögött lógott a falon, pont olyan magasan, hogy én ne érhessem el,
csak a nagyapám. Szerettem volna rendesen megnézni, még inkább
kézbe venni, vagy legalábbis megtudni, miért van ott − de
valahányszor rákérdeztem, a felnőttek elnémultak, és témát
váltottak.
Mint a legtöbb fiú a 70-es években, én is két dologért lelkesedtem:
a Csillagok háborújáért (Star Wars) és az igazi háborúkért. Amikor
épp nem a játék puskáimmal és akciófiguráimmal játszottam, vagy
nem tettem úgy, mintha a húgom hokiütője fénykard volna, „katonás”
képregényeket olvastam, mint a Warlord és a Commando, amelyek
a gonosz németek ellen harcoló britek kalandjait mesélték el. Büszke
voltam rá, hogy az apám harcolt a II. világháborúban, és még
büszkébb, hogy a még mindig élő nagyapám részt vett az elsőben.
Úgyhogy ha már semmivel nem lehetett csillapítani unalmamat,
anyám biztatni kezdte nagyapámat:
− Mesélj neki a háborúról, papa!
Nagyapa pedig igyekezett engedelmeskedni. Levett egy képet,
amin szoknyás-sapkás egyenruhában áll. Fiatal volt, délceg, egész
más, mint a 90 éves öregember, akinek lyukakat égetett a
kardigánjába a pipa hamuja, miközben próbált foglalkozni az
unokájával.
 Szórakoztatásomra elmondta, hogyan zupált be, és masírozott el
a háborúba. Hosszasan beszélt a sárról és a lövészárkokról, a zajról
és az új barátokról. Néha elővett egy Bibliát, amibe lejegyezte a
csaták nevét, amelyekben részt vett: Ypres, Somme, Vimy Ridge. És
a barátok nevét, akiket elveszített.
Ahogy beszélt, a hangja elhalkult, és könny futott a szemébe.
Előbb-utóbb − őszinte rémületemre − sírni kezdett, amikor is
nagyanyám, aki az ágyából szemlélte az eseményeket, felcsattant:
− Már megint a háborúról mesél? A háború a mániája. Ne dumálj
a háborúról, Martin! Senkit sem érdekel! − mondta, vagy legalábbis
valami hasonlót.
Néhány kínos perc után otthagytam őket, és miközben anyám
igyekezett megnyugtatni a szüleit, én inkább hintáztam egyet a
kapun a húgommal, és azon gondolkoztam, mi volt ez az egész.
Egyvalami világos volt. Nagyapám történetei kicsit sem
hasonlítottak a képregényekre. Egyik sem ért fel a Warlordhoz. Hogy
őszinte legyek, kicsit csalódott voltam. Nem érdekeltek a cimborái, a
sár és a tetvek. Közelharcról akartam hallani, arról, kiket lőtt le, és
hogyan találkozott személyesen olyanokkal, akik között ott lehetett
akár Adolf Hitler is, még mielőtt elhíresült.
Mindenki tudta, mekkora buli a háború, de a nagyapám csak sírni
tudott, amikor beszélt róla.
Nagyanyám 1985 telén halt meg, nagyapám néhány héttel
később. Időközben a szüleim megvásárolták az öreg házat, és
felújították. Kibontották a két szoba közti válaszfalat, konyhát
alakítottak ki, bevezették a központi fűtést, és építtettek még egy
szobát az emeleten. A nagyszüleim otthonára hamarosan már csak
a tíkfa kandallópárkány emlékeztetett, és egy folt a jobb oldalán,
ahol lekopott a politúr, mert a nagyapám több mint 70 éven keresztül
rendszeresen rátámaszkodott.
Miután elmentek, a nénikéim, a bácsikám, de még az anyukám is
egyre nyíltabban beszélt róluk. A nagyapám, mint kiderült, nem volt
mindig az a kedves öregúr, akinek én ismertem. Fiatalabb korában
szörnyen indulatos volt, és egyszer egy vita után fához kötözött egy
helybéli férfit.
 Senki sem merte kiszabadítani az illetőt, és egész éjjel hallatszott
szegény lélek könyörgése:
− Martin, Martin, kérlek, engedj el!
Bizarr történet volt, ami nyilván nagyon hatott anyámra, aki újra és
újra elmesélte.
A németek iránt nagyapám szinte engesztelhetetlen gyűlöletet
érzett. A II. világháború végén az akkor tinédzserkorú nagynénéim
összebarátkoztak néhány német hadifogollyal, akik egy közeli
gazdaságban dolgoztak, és amikor ő ezt megtudta, leborotváltatta a
lányok haját.
− Szörnyeteg tudott lenni! − mondta egyszer az egyik nénikém. −
Mind féltünk tőle.
Nem igazán tudtam, miből élt. Anyukám nagyon szeretett mesélni,
de erről lényegében nem beszélt. Az ő verziója szerint a
dédapámnak volt egy kis gazdasága, de amikor nagyapám
megörökölte, eladta bagóért, a pénzt pedig elkótyavetyélte. Kis ideig
szénbányász volt, aztán pedig nem csinált sok mindent, csak ivott a
kocsmában, és aggódott a háborúk miatt.
A 30-as években épített egy légóhelyiséget, ami egészen a 60-as
évekig dugig volt konzervekkel arra az esetre, ha az oroszok,
németek − vagy bárki más − inváziót tervezne.
A háborús múltjára mérhetetlenül büszke volt ő és a családja is.
Volt benne valami regényes. A fáma szerint az éjszaka közepén
rohant el, miután összeveszett az apjával, és csatlakozott a hősies
Argyll és Sutherland Highlanders gyalogsági ezredhez „családi
kapcsolatok” révén. Miután négy évet eltöltött a lövészárokban, az
„utolsó hajón” visszatért, és anyja karjába omlott a farm ajtajában.
Mint ahogy a könyvben látni fogjuk, a családok szeretik kiszínezni
saját történetüket, és fiktív elemekkel kiegészíteni. Mivel kiskoromtól
fogva szerettem kínos kérdéseket feltenni, idővel felfedeztem a
lyukakat a történetben.
− Az utolsó hajón, 1918-ban? A háború véget ért. Miért nem volt
több hajó?
***
Tíz éve anyukám megbetegedett, és el kellett adnunk a családi
otthont. Hozzáláttam kiselejtezni a fiókokban felgyűlt leveleket és
más emlékeket, és találtam egy dossziét, amelynek tartalmát néhai
nagybátyám állította össze, és nagyapám háborús élményeit
részletezte.
Tényleg az Argyllhoz csatlakozott, de sosem lett tagja a dicső
Highland ezrednek, amely oly sok hősies cselekedetet vitt végbe a
háborúban. Valójában a gépfegyveresekhez került, a nyugati front
mészárosaihoz, akik árvákat és özvegyeket, gyászoló szülőket
hagytak maguk után; ők lőtték le a férfiakat az I. világháborúban.
Nem kérdés, hogy nagypapa sok embert megölt.
Fő fegyverük a Vickers géppuska volt, ez a gyilkolásra tervezett
eszköz. A fegyver 500-at lőtt perceként 4000 méteres lőtávra. Bárkit,
aki útjába került, miszlikbe szaggatott.
„Öngyilkos osztag” − így is nevezték őket a magas veszteségi
arány miatt, mivel sokszor kerültek az orvlövészek célkeresztjébe.
Nagyapám hadtestét mindenkinél jobban gyűlölték a nyugati fronton
− legalábbis az ellenség. A legnagyobb veszteséget elszenvedő
egységek közé tartoztak. Háromból egy katona elesett vagy
súlyosan megsérült. Ha néha fogságba kerültek, ritkán értek el élve
a fogolytáborig.
Ahogy végignéztem a feljegyzéseket, kezdett összeállni a kép. A
düh. A fájdalom. Az elveszített barátok nevei, amelyeket próbált
továbbadni egy 10 éves fiúnak. A kudarc abban, hogy vigye bármire
is − mert hát mi értelme lett volna? Zsigeri gyűlölete a németek iránt,
és hogy nem engedte a lányait a közelükbe. Az emberek fához
kötözése − a bevett háborús büntetés. A könnyek a kandalló előtt,
miközben próbálja elmondani a történetét az unokájának, amit én
gyerekként nem akarok meghallgatni.
Nyilvánvalóan poszttraumás stressz-szindrómában szenvedett.
***
Mostanra nincs senki, aki átélte az I. világháborút. Senkinek
nincsenek személyes élményei az eseményekről, amelyek elvették
nagyapám lelki nyugalmát, és meghatározták azok életét, akik
ismerték őt.
És mégis, bár a háború emlékét ma már csak másodkézből
ismerjük, még mindig akadnak, akik bár nem vettek részt benne, de
szeretnének kapcsolatba kerülni vele, és tovább alakítani a
narratíváját.
Ennek köszönhetően nagyapa és a hozzá hasonlók többé nem
egyszerű, hétköznapi emberek, akiket magukkal sodortak az
események. Hősökké vagy áldozatokká váltak. Az életüket és a
magukban hordozott sérüléseket leegyszerűsítették, összegyúrták
és átalakították, hogy fegyverként használják egy másik harcban,
jóval azután, hogy ők már meghaltak.
Ezzel párhuzamosan a történelem „nagy neveit” és szerepüket is
jelentősen eltúlozták. A „nagy emberekről” szóló narratívák
szellemében az Amerika és Európa városaiban emelt szobrok
nagymértékben befolyásolják azt, amit a múltból érzékelünk. Sok
modern, populista politikus szeretné, ha ez így is maradna.
Ragaszkodnak hozzá, hogy a szobrok egyenlők a történelemmel. Ha
megkérdőjelezzük a szobrok létét, „el akarjuk törölni” a történelmet,
mintha azt bronzba és márványba írnák.
Behatóbban is foglalkozunk majd ezzel a bizarr véleménnyel. De a
megkérdőjelezhetetlen elfogadás és a hamis narratíva kettőse, amit
e politikusok hirdetnek, szintén alapvető fontosságú a
történelemhamisítás leleplezéséhez és könyvem megértéséhez.
A szobrok nem csupán ártalmatlan műtárgyak. Mind egy
szándékosan kitalált narratívát szolgálnak, amely a történelem
összes vívmányát egy gondosan megválogatott, leginkább férfiakból
álló csoportnak tulajdonítja. Ugyanakkor rengeteg embert mellőz,
ami leginkább abban érhető tetten, hogy a történelmi leírásokból
csaknem teljes egészében hiányoznak a nők.
Szégyellem bevallani, de sosem kértem Lizzie nagyanyámat, hogy
meséljen az életéről. Gyerekkoromban egyszerűen nem érdekelt. Az
anyám anyukája volt, a háborús veterán nagyapám felesége, és
ennyi bőven elég volt nekem. Másodlagos szerepet játszott, ezért az
élete kevésbé tűnt fontosnak.
Sosem tudtam meg a szülei nevét, vagy hogy mit csinált, mielőtt
találkozott a nagyapámmal. Nem tudtam meg róla semmit.
Óriási kihívás mindezt utólag kideríteni, amikor már rég elment. A
kollektív családi emlékezet csalóka. Azt a néhány történetet,
amelyből kiderülhetne, ki is volt valójában, nem gondozták elég
alaposan. Mint általában a nőket a történelem során, Lizzie életének
eseményeit is jórészt elfelejtették.
Tudom, hogy mosónőként dolgozott egy „nagy házban”, és hogy a
családja nagyon szegény volt. Ennyi. Minden más találgatás.
A könyv egyes részeiben megpróbáltam más nők történetét
rekonstruálni, és ugyanilyen nehézségekbe ütköztem. A legtöbb
esetben elhomályosították őket a velük egy időben élő férfiak, vagy
akár teljesen kitörlődtek a narratívából. Minél messzebb utazunk
vissza a történelemben, annál jellemzőbb, hogy a nők
névtelenségbe süllyednek, vagy meg sem említik őket. Tudjuk
például, hogy hívták Kleopátra apját1, de rejtély, hogy az anyja ki
volt.
Ráadásul az ókortól kezdve a legnépszerűbb történészek mind
férfiak voltak. A nők teljes mellőzése azt a téves képzetet kelti, hogy
„nem csináltak semmi figyelemre méltót”. Egyes férfi tudósokban és
történészekben a mai napig él ez a meggyőződés.
Azoknak a nőknek, akik mégis bekerültek a kánonba − legyen szó
I. Erzsébet királynőről, Nagy Katalin cárnőről, írókról, mint Aphra
Behn, Maya Angelou, vagy akár (meg merem kockáztatni) Margaret
Thatcher volt miniszterelnököt −, túl kellett szárnyalniuk a férfi
kortársaikat ahhoz, hogy nyomot hagyjanak. Nehézségeik közepette
óhatatlanul is kevesebb „történelemhamisítás” járt a nyomukban,
mint azoknak a férfiaknak, akik egymással tülekedve azon
dolgoztak, hogy fennmaradjon a nevük az utókornak.
Ugyanezek a problémák faji és földrajzi szempontból is
jelentkeznek. Főleg Afrika történelmét hanyagolták el a tudósok és
dokumentaristák, akik csupán attól a ponttól mutatnak bármi
érdeklődést a kontinens iránt, hogy az európaiak is megjelentek ott.
Röviden: a történelem „domináns narratíváját”, legalábbis az
elmúlt ezer évben, a „domináns emberek” diktálták, vagyis fehér
férfiak írtak fehér férfiakról, fehér férfiaknak.
Így tehát elkerülhetetlen, hogy a következő oldalak arról szóljanak,
amit ezek az emberek valójában tettek, és nem arról, amiről azt
gondoljuk, hogy megtették − a feladatom ugyanis az, hogy
megcáfoljam a tévhiteket.
 A nagyszüleimmel kezdtem, mert fontos eszünkbe vésni, hogy a
világtörténelem nem csupán a „nagy emberekről” szól, hanem a
népesebb számú úgynevezett „átlagemberről” is. A többségről.
Azokról, akiknek az élete a politikusok, uralkodók, királyok hatalmi
játszmáinak hálójában vergődött. Culloden és Waterloo néma
katonáiról. Az írországi és bengáli éhínségek áldozatairól. Dzsingisz
kán seregének lovasairól.
A „történelem gyalogjainak” nevezem őket. Olyan emberek ők,
akiknek csak statisztaszerep jutott a „nagy eseményekben” − a
milliók, akik az idők során mások ambíciói miatt verejtékeztek,
dolgoztak és szenvedtek.
Nagy hazugságainak és kényelmes csalásainak leleplezésével
jobban megérthetjük a múltat és megvilágíthatjuk a jelent. A
történelemhamisítás a mélyebb rétegekig hatol. Könyvem célja
leásni az eltemetett igazságért, és visszahelyezni a megillető
helyére.
Eközben megérthetjük a modern világot, és azt is, miért fakadt
sírva a nagyapám, ha arra kértem, mesélje el, mit csinált az I.
világháborúban.
 ELSŐ FEJEZET
WINSTON CHURCHILL VOLT NAGY-
BRITANNIA LEGNAGYOBB
MINISZTERELNÖKE
Miért emlékszünk szándékosan rosszul a
múltra?
Azért nehéz olyan könyvet írni, ami átfogná az emberiség egész
történelmét, mert borzasztó nagy témáról van szó.
Megpróbálni összefoglalni mindent a múltból körülbelül olyan, mint
lefesteni a Forth Bridge vasúti hidat − sose érnénk a végére. Persze,
miután a könyv a történelemhamisításról szól, meg kell jegyeznem, a
soha véget nem értő hídfestés is csak mítosz. Sosem történt meg.1
A legtöbb embernek a „történelem” iskolai órák elhalványult
emléke, vagy valami, ami „a nagypapával történt”, illetve azok az
általánosan elfogadott koncepciók, amikről „mindenki tudja, hogy
igazak”.
A történelem sokkal több egyszerű tudományágnál. A múlt
eseményei manapság a szórakoztatóipar tárgyát képezik. A
tévécsatornák és streamingszolgáltatók kínálatában egymást érik a
királyokról és királynőkről, háborúkról és birodalmakról szóló
dokumentumfilmek, amelyek legtöbbször a közelmúltra
összpontosítanak. Ennek nagyon egyszerű az oka − a közelmúlt
feldolgozható. Van benne valami ismerős. Úgy érezzük, szinte
karnyújtásnyira található. Emellett olcsó tévéműsor készíthető róla,
hála a rengeteg rendelkezésre álló archív anyagnak.
Készült hangfelvétel a beszédét eldadogó VI. Györgyről,
filmfelvétel Emily Wilding Davisonról, a szüfrazsettről, aki egy ló elé
vetette magát, sőt még egy furcsa lesifotó is kering, amin Viktória
királynő mond köszönetet az embereknek egy kerti partin.
Ugyanakkor nem hallhatjuk elcsuklani I. Károly hangját, akit 1649-
ben halálra ítéltek hazaárulásért.
A közelmúlt teste még meleg. Nem kell színészeknek
idétlenkedniük, nincs szükség ócska díszletekre, a ruhák még
mindig a családi gardróbban lógnak. A nagyapáink még látták a
nemrég történt eseményeket.
És pont úgy, ahogy a kedvenc szappanoperánk sztárjaira
ismerősként tekintünk, a történelem színpadán szereplők is
ismerősnek tűnnek.
Nagy-Britanniában senki sem tett szert nagyobb hírnévre a múlt
században, mint Winston Churchill. Éppoly jelentős 20. századi ikon,
mint Elvis, Dolly Parton vagy Marilyn Monroe. Szivar a kézben,
csokornyakkendő a nyakán: a gondosan kidolgozott kép öt
évtizeddel a halála után is ugyanolyan ismerős. Churchill több mint
államférfi. Nagy-Britannia leginkább időtálló híressége, és mint
minden imádott idolét, az ő történetét is nagymértékben
mitologizálták.
Nem csoda, sőt, talán egyenesen szükségszerű, hogy vele
kezdődjön e könyv − pontosabban valakivel, aki neki dolgozott,
amint 1944 egy hideg, téli estéjén a járdán állt, és egy „Szigorúan
titkos” feliratú aktaköteget nézett, amely az utcán hevert.
Hogy pontosan ki ejtette el, nem tudni, de a nő, aki megtalálta (a
tényt Churchill unokája, Nicholas Soames erősítette meg), a védelmi
minisztérium takarítónője volt − nevezzük „Mrs. Jones”-nak.
Mivel mindez az éjszaka közepén történt, és még mindig
érvényben volt a háború miatt az elsötétítés, kisebb csoda, hogy a
nő bármit is látott. 1944 telén London puszta szemmel szinte
észrevehetetlen volt. Holdfénymentes éjszakákon az orráig sem
látott az ember, az utcán járni eleve veszélyeket rejtett. Az
elsötétítés célja az volt, hogy a Luftwaffe ne tudjon azonosítani földi
célpontokat, ugyanakkor önmagában is sok veszteséget okozott.
1941-ben megdöbbentően sok, 9169 ember halt meg Nagy-
Britannia útjain, az ország történelmében sosem volt ilyen magas a
közúti halálesetek száma, tízszer nagyobb, mint manapság az éves
átlag, pedig azóta jelentősen megnőtt az autók száma.
 Az elsötétítés kapóra jött a rablóknak, betörőknek és
zsebmetszőknek is, akik kihasználták az alkalmat, hogy kifosszák a
polgártársaikat, mintha nem is hallottak volna a híres „Blitz-
szellemiségről”.2
Így hát nem lehet kérdéses, hogy Mrs. Jones némileg remegve
lépett ki a Whitehall-palotából az utcára azon a januári estén, és
talán annak köszönhetően vette észre az összekötözött
dokumentumokat a tócsában, hogy a sötétben rá leskelődő
veszélyekre figyelt. Mrs. Jones éveken keresztül takarította a
Whitehallban az iratszekrényeket, így felismerte a fontos
dokumentumokat. Ezeket egyértelműen biztonságba kellett helyezni.
Mrs. Jones nem volt ostoba. Tudta, ha most visszafordul, akkor sok
kínos kérdésre kell válaszolnia. Honleányi kötelességének eleget
téve bedugta a köteget a kabátja alá, gyorsan körülnézett, felugrott
az éjszakai buszra, és hazament az East Endre.
Az előző évben kedvezően alakult a háború Nagy-Britanniának.
Hitler Szovjetunió ellen indított inváziója meglehetősen kényelmetlen
helyzetbe hozta a német Wehrmachtot keleten, és délen sem állt
jobban a német diktátor szénája. A szövetségesek végigkergették a
német hadsereget a mediterrán térségen, és 1943-ban
Olaszországon keresztül folytatták az előrenyomulást.
1943 teléig elérték a Gustav-vonalat, és itt kezdődtek a
problémák. Ez volt azon védelmi vonalak egyike, amelyeket a
németek és az olaszok egy esetleges szövetséges invázióra
felkészülve építettek, és olyan hatékonynak bizonyult, hogy valóban
megállította a szövetségeseket.
December elején Churchill Tunéziába repült, hogy feltüzelje a
csapatokat, de amint földet ért, súlyosan megbetegedett. Orvosa,
Lord Moran szerint december 14-e éjjelén a miniszterelnök majdnem
belehalt a tüdőgyulladással súlyosbított szívproblémákba, bár Moran
erőfeszítéseinek hála 16-án már a gyógyulás útjára lépett. Churchill
az ágyban, lábadozás közben böngészte a terveket, amelyeket az
itáliai patthelyzet feloldására szőttek − ezeket a terveket találta meg
Mrs. Jones az utcán.
Néhány röpke órára a szövetséges hadjárat sorsa egy wappingi,
középkorú nő ölében pihent, aki a tűzhely előtt ült feltett lábbal,
kekszet majszolt, és jól megérdemelt teáját kortyolta.
Ekkor kivágódott a hátsó ajtó, a fia masírozott be rajta, egyenesen
a kocsmából.
− Mi az? − kérdezte az iratkötegre mutatva, és amikor az anyja
elmondta, kijelentette: − Jobb lenne, ha visszavinném.
Elvitatkoztak arról, mennyire jó ötlet ez, amikor olyan sokan halnak
meg az utakon, de a fiatalember végül kerékpárra pattant, és
visszatekert a Whitehallba.
Mint a brit történelem során oly sokszor, az ifjú hazafiasságának a
minisztérium bürokratikus gépezete állta útját: közölték vele, hogy
„hagyja ott az iratokat, és távozzon”. A fiatal Jones sértetten közölte,
hogy legfeljebb egy admirálisnak hajlandó átadni a
dokumentumokat. Végül elrángatták valamelyik „léghajót”3 a
brandysüvegje mellől, hogy elvegye a papírokat.
Hamarosan aztán leesett a tantusz.
Másnap reggel az egyre növekvő pánikban rendkívüli
hadügyminisztériumi értekezletet hívtak össze, hogy felmérjék a
biztonsági rés mértékét. Churchill szokás szerint dührohamot kapott.
Hogyan történhetett ez? Ki a felelős? Kit kell meneszteni? Első
számú katonai tanácsadója, Hastings „Mopsz” Ismay gyorsan
biztosította, hogy semmilyen titok nem szivárgott ki, azután mesélt
főnökének a takarítónőről és a fiáról. Ismay még beszélt, amikor
Churchillt annyira meghatotta a rozoga biciklis, elsötétítéses,
kekszes melodráma, hogy elsírta magát. Az öregember
meglehetősen sírós volt, nem kellett hozzá sok, hogy elpityeredjen.
Miután a beszámoló véget ért, Churchill letörölte a könnyeit, kifújta
az orrát, és az asztalra csapott:
− Ki kell tüntetni a brit birodalom rendjének lovagparancsnoki,
(DBE) fokozatával! Intézkedjen!
Így hát el is küldték a kitüntetést Mrs. Jonesnak, a minisztériumi
takarítónőnek, de mire elérkezett a király születésnapja, az
elismerések kiosztásának ideje, egyszerű taggá (MBE) fokozták le.
Churchill, aki úgy tűnt, szokatlan érdeklődéssel követte a díjazottak
listáját, ezt nem tűrhette, és eltökélte, hogy állja a szavát. Amikor
megjelent a miniszterelnök felterjesztettjeinek a névsora, Mrs. Jones
az ötödik volt, DBE címre felterjesztve.
 Ez csak egyike a Churchillről szóló bájos történeteknek. Jól
mutatja az államférfi kikezdhetetlen tisztességét és bölcsességét.
Egy politikus, aki éppoly ádázul harcol egy egyszerű takarítónőért,
mint Hitler ellen. Winston Churchill. Remek fickó. Le a kalappal!
Kár, hogy egy szó sem igaz az egészből.
Az anekdota Churchill egyik életrajzírójától ered. A neve
Alexander Boris de Pfeffel Johnson, aki később politikai példaképe
nyomdokaiba lépett, és Nagy-Britannia 55. miniszterelnöke lett.
2014-ben Johnson, aki akkor épp London polgármestere volt,
valóságos dicshimnuszt írt Winstonról A Churchill tényező (The
Churchill Factor) címen, amelyben oly finomsággal verte belénk a
háborús vezető és az önmaga közti párhuzamokat, mint a
légkalapács egy eldugott falucskában, egy békés vasárnap
reggelen.
Johnson szerint Churchill Nagy-Britannia legnagyobb hőse, aki
„megmentette civilizációnkat” a csatorna túlpartjáról leselkedő
veszélytől csupán azzal, hogy óriási személyiség volt, és nyerőn
tudott bánni a szavakkal.
„Egyes-egyedül az ő személye volt a mérleg nyelve”, írta Johnson.
Johnson hagiográfiája sokakat nem győzött meg. A jeles
történész, Richard J. Evans a New Statesman hasábjain
dörgedelmes kritikájában ahhoz a tapasztaláshoz hasonlította a
dolgozatot, mintha „Bertie Wooster sarokba szorítana a Parazita
Klubban, és órákon át zaklatna”. Bár valljuk be, ez némileg
igazságtalan Woosterre nézve, aki a vicces Unterman Jeeves mellett
P. G. Wodehouse klasszikus regényeiben. Mert bármennyire is
ütődött Bertie, legalább kedves, jó szándékú.
Johnson könyvének ellenben célja volt − pontosabban két célja.
Az egyik, hogy bebetonozza Churchill hírnevét, a másik, hogy
Johnson is révbe érhessen a legenda farvizén.
A szöveg hemzseg a pontatlanságoktól, ténybeli tévedésektől és
kétes forrás által megörökített eseményektől, beleértve a takarítónő
esetét, amit Johnson állítása szerint Churchill unokája, Nicholas
Soames mesélt el. Az anekdota különösen tetszhetett a szerzőnek,
mert újra és újra elmondta a könyve reklámhadjárata során, sőt, még
a 32. éves Churchill-konferencián is felidézte 2015 júniusában,
Oxfordshire-ben, és a közönség fenntartások nélkül megette.
Johnson a történet végén annyit legalább beismert, hogy a sztori
hitelességét „minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült igazolnom
a Churchill Archívum vagy más forrás segítségével”.
Nekem sikerült, és arra a megállapításra jutottam, hogy Mr.
Johnson nem erőltette meg magát.
A „Mrs. Jones-sztori” tényei könnyen cáfolhatóak bárki által, aki
hozzáfér az internethez.
A kitüntetettek névsorát ingyenesen hozzáférhető online
adatbázisokban tárolják, amelyekre könnyű rákeresni. Azon nők
száma, akik DBE-t kaptak 1945-ben Winston személyes ajánlása
alapján: egy nagy, kerek nulla. Az 1945. augusztus 14-én
kitüntetettek között csak négy hölgyet találunk, köztük hárman
Honvédelmi Kitüntetést (DM) kaptak. Mindannyian Churchill
Downing Street-i arisztokrata titkárnői voltak, míg személyi titkárnője,
Shelia Allison Minto MBE-t kapott.
Senkit sem jutalmaztak DBE-vel.
Még mélyebbre ásva azt látjuk, hogy 1941 és 1946 között
mindössze 21 DBE-t ítéltek oda. Egyet sem East End-i takarítónők
kapták. A díjazottak mind nagy hatalmú, híres, befolyásos, „jeles”
hölgyek voltak.
A dámává avatott, pocsolyában iratokat találó asszony története
semmivel sem valóságosabb, mintha azt állítanánk, hogy Mickey
egér találta fel a radart. Szemenszedett kitaláció.
Ártalmatlan füllentésnek tűnhet, egy „jó sztorinak”, semmi többnek.
Miközben igenis számít.
Észre sem vesszük, milyen sok szempontból befolyásolja a
közelmúlt a jelenünket. Churchill legendás életét és tetteit egyre
nagyobb mértékben használják napjaink formálására. Annak
meghatározására, „kik” vagyunk. Ha Churchillt nem látjuk jól, akkor
semmi mást sem látunk jól, ami utána következett a
történelmünkben.
***
Andrew Roberts történész, aki élete nagy részét Winston
tanulmányozásának és kultuszának szentelte, egyszer azt állította,
„ezer életrajzot” írtak már róla − de ha ez igaz, ezek nagy részét
olyasmik töltik ki, amiket Churchill sosem mondott, egy másik
jelentős részét pedig mindaz, amit sohasem tett. A közelmúlt
történelméből kevés embert mitologizáltak annyira, mint őt.
Vegyük azokat a híres anekdotákat és bon mot-kat, amiket
Churchill rajongói annyira szeretnek, és kívülről fújnak. Azt például,
amely szerint a miniszterelnök késő este összefut a nagy
munkáspárti képviselővel, Bessie Braddockkal a hatalom
útvesztőiben.
− Ön részeg! − mondja a politikus asszony, mire Churchill így felel:
− Ön pedig ronda, csakhogy én reggelre kijózanodom.
Boris Johnson még azt is tudni véli, „pontosan” hol történt az eset.
Ami bámulatos, főleg, mivel kétlem, hogy valaha is megtörtént.
Churchill viktoriánus úriember volt, nem pedig szellemeskedő
kabarészínész, és a poén még nála is régebbi. Elsőként Augustus
Hare írta le a naplójában, mint két meg nem nevezett képviselő
találkozóját, 1882-ben, amikor Churchill mindössze 8 éves volt,
Bessie Braddock pedig meg sem született. A vicc elég jól öregedett
ahhoz, hogy felhasználják W. C. Fields 1934-es Igazi áldás (It’s a
Gift) című filmjében. Tehát ha mondott is ilyesmit Churchill,
egyszerűen csak plagizált egy nagyon régi, elcsépelt viccet.
Ugyanez igaz arra az esetre, amikor Nancy Astor, az első
konzervatív képviselőnő azt mondja Churchillnek: ha az ő férje
lenne, mérget tenne a kávéjába − mire a miniszterelnök közli, hogy
ebben az esetben ő pedig meg is inná. Szellemes visszavágás,
kétségtelen − csak épp nem Winstoné.
Ez a poén Viktória királynő ideje óta kering, és sok mindenkivel
összekapcsolták már, David Lloyd-George I. világháborús
miniszterelnöktől kezdve Mark Twain amerikai íróig. Idézem az
Investigatort, egy olyan weboldalt, amely téves idézetek eredetének
felkutatásával foglalkozik. Ők arra jöttek rá, hogy ez a sor megjelent
az 1935-ös A szájhős (Bright Lights) című filmben, ahol az alábbi
dialógusra kerül sor:
Patricia Ellis: Ha a férjem volna, mérget adnék magának.
Joe E. Brown: Ha a férje lennék, meg is innám.
 És ez nem minden. Churchill sosem mondta, hogy a királyi flottát
„rummal, szodómiával és korbáccsal” irányítják. Sosem állította,
hogy „ha 25 évesen nem vagy liberális, nincs szíved”, és hogy „ha
35 éves korodra nem válsz konzervatívvá, nincs eszed”, de ha
mégis mondott volna ilyet, meglehetősen nagy szamarat csinált
volna magából. Ő ugyanis 25 évesen konzervatív képviselő volt a
parlamentben, és mire betöltötte a 35-öt, liberálissá vált.
Winston sosem lépett odébb egy szocialista parlamenti
képviselőtől a Westminster piszoárjánál azért, mert félt, hogy
államosítják a férfiasságát, és sosem írta azt valakinek, aki a
fosztóképző helytelen használatáért kritizálta, hogy „ez a fajta nyelvi
pedantéria számomra szimpatikus, méghozzá un”.
Bár milliónyi internetes mém található Churchill képével, melyek
azt állítják, hogy ő mondta: „Ha a poklon mégy keresztül, csak menj
tovább!”, valójában sosem mondott ilyet. Úgy tűnik, az idézet egy
amerikai keresztény újság cikkéből került be a köztudatba, és csak
az 1990-es évek közepétől tulajdonítják Churchillnek. Sosem
mondta, hogy „bátorság kell ahhoz is, hogy valaki leüljön és
figyeljen”; hogy „megállt egy üres kocsi a Downing Streeten, és
Attlee szállt ki belőle”; vagy hogy a munkáspárti vezető, a háború
alatti koalíciós partnere „báránybőrbe bújt bárány”.
Társítsuk egy amúgy meglehetősen ártatlan idézethez egy híres
ember képét, és rögtön érdekesebbé válik. Úgy tűnik, Churchill −
akárcsak Freud, Einstein és Twain − különösen alkalmas erre.
Churchill a szavak embere volt. Sok modern politikussal szemben
maga írta a beszédeit, és a könyveiből is az derül ki − legalábbis
azokból, amiket tényleg ő írt −, hogy valóban képes volt
szellemességekre.
De a köztudatban élő, rajzfilmfigurára emlékeztető Churchillnek
legfeljebb annyi a köze a valósághoz, mint Julie Andrewsnak a
valódi Maria von Trapphoz. Éppen olyan fiktív figurává vált, mint
Sherlock Holmes vagy James Bond − és e misztifikálás alapjait
éppen maga Winston Churchill fektette le.
Bármilyen nagy politikus volt is, valójában az önreklámozáshoz
értett a legjobban.
 Különböző források szerint 1948 januárjában Churchill felállt az
alsóházban, és azt mondta: „Hagyjuk a múltat a történelemre, főleg,
miután én akarom írni a történelmet.” A parlamenti megszólalásokat
rögzítő Hansard nem említi, talán azért, mert csak egy közbevetés
volt, de végre itt egy idézet, ami illik Churchillhez.
A mondat elődje egy másiknak, ami a 1962-es, Aki megölte
Liberty Valance-t című westernben hangzott el, ahol az egyik
szereplő így foglalja össze a vadnyugati folklórt: „Ha egy legendából
valóság lesz, írd meg a legendát.”
Nem is lehetne jobban zanzásítani Churchillt.
Szó szerint kezébe vette a narratíva alakítását A második
világháború című hatkötetes könyvében. Az 1948 és 1953 között írt
kötetek magát a szerzőt állítják a középpontba. A rendkívül
szubjektív beszámoló, amely világszerte bestseller lett, több millió
fontot hozott az írónak − de ami még fontosabb, bebetonozta a
legendáját.
Churchill az egyetlen a háborús vezetők közül, aki beszámolót írt
az 1939−1945 között történtekről, amelyben saját magát helyezte az
események középpontjába. Tévedhetetlennek állítja be magát,
elhárít bármiféle felelősséget a Norvégiában és Görögországban
elkövetett hibáiért, miközben kizárólagosan magának tulajdonít
minden jó húzást − még olyanokat is, amikhez nem sok köze volt.
A valóságban Churchill ódzkodott az 1944-es normandiai
partraszállástól, amely az Overlord művelet fedőnevet kapta. Nem
tetszett neki a terv, igyekezett késleltetni, sőt mindörökre
elhalasztani, de A második világháború narratívája erősen eltúlozza
a szerepét a támadásban, és így a diadalban is.
Az életrajzírói és a csodálói pedig azóta is boldogan belemennek
a játékba.
Az emberek szeretik a jó sztorikat. Jellegzetesen ilyen mese
például a Brit Bulldog története, aki éveket töltött szinte remetei
elvonultságban, csak hogy aztán valóságos keresztes háborút
vezessen a nácizmus elképesztő szörnyűségei ellen. Azóta a
história kanonizálódott, és a szent történet kultikus őrzői egyre
harciasabbak.
 Churchill hírnevét csak megerősítette egy 2002-es szavazás a
BBC csatornán, amely megállapította, hogy a II. világháborús
miniszterelnökünk volt a valaha élt legnagyobb brit. Két teljes hellyel
megelőzte távoli unokatestvérét, Diana hercegnőt egy olyan listán,
amelyen szerepelt a Hello Dollyból is ismert színész, Michael
Crawford, Cliff Richard, és zavarba ejtő módon a 86. helyen a U2
frontembere, Bono is − aki amúgy ír.
Amióta a tévé megkoronázta, Churchill a „nemzeti hősünk”. Aki ezt
megkérdőjelezi, félő, hogy „hazafiatlannak” bélyegzik, vagy még
rosszabbnak.
„A világtörténelem nem más, mint a nagy emberek életrajza” − írja
Thomas Carlyle, a skót filozófus, és a Boris Johnsonok, Andrew
Robertsek, valamint Nagy-Britannia és a világ számos fontos
személyisége szemében Churchill kikezdhetetlen. Egy mai napig
regnáló politikai isten.
De a „nagy ember”-narratívák és a top tízes listák veszélyesek és
csalókák a tényleges történelem szempontjából.
***
Winston Churchill elsősorban a gazdagság és a versengés
„terméke”.
Anglia egyik legbefolyásosabb családjába született 1874.
november 30-án, igazi politikusdinasztia sarjaként. Apját,
Randolphot mint leendő miniszterelnököt emlegették, és korai halála
előtt rövid ideig pénzügyminiszter is volt. Winston Marlborough 7.
hercegének az unokája, aki Írország helytartója volt, valamint
kabinetminiszter két miniszterelnök mellett is. A Churchill- és
Spencer-családfa nagy vezetőket, politikusokat és tábornokokat
adott a történelemnek egészen a 15. századig visszamenően.
Sokat írtak Winston siralmas iskolai éveiről és arról, miként
emelkedett felül tanulási nehézségein, hogy aztán harmadik
próbálkozásra bejusson a sandhursti Királyi Katonai Főiskolára. Egy
Hamupipőke-szerű történet bontakozik ki a szegény flótásról, aki
legyőzi a kudarcokat, és a csúcsra emelkedik − bár egyik se lett
volna lehetséges, ha a családja nem olyan elképesztően befolyásos.
Churchill nem holmi mesebeli legkisebb fiú. Nagyon is puccos ifjú
volt Oxfordshire-ből, az apja miniszter, az anyukája meg nem győzte
körbetáviratozni az ismerősöket, hogy valami munkát szerezzen a
kis Winnie-nek, aki kibukott a nagyon drága iskolájából.
Churchill kivételezett helyzetű gyerek volt, akinek nem kellett jól
tanulnia, mert bármilyen csapás érte is, végül mindig
selyemharisnyás talpára esett. De ez nem hangzik olyan jól, ezért
idővel az eredeti történetet módosították, hogy úgy mutassák be,
mint aki „felülemelkedett a nehézségeken”, és „értékes leckét tanult”
úton a végzete felé.
A valódi eseményekből sok minden nem fért bele a feljavított
változatba. Például a szabadság leendő bajnoka a korai évei nagy
részét azzal töltötte, hogy éppen másokat fosztott meg a
szabadságuktól.
Fiatal tisztként először 1895-ben kóstolhatott bele a valódi
harcokba, amikor megfigyelőként Kubába helyezték − a sziget
éppen függetlenségi háborút vívott Spanyolországgal. Itt szerezte
első kitüntetését, amiért segített Spanyolországnak a forradalom
leverésében. Ez a tény meglehetősen sokat ront azon a képen,
amely szerint Churchill a szabadság nagy védelmezője, aki harcba
száll a zsarnokokkal, hiszen ebben az esetben a zsarnokok oldalán
harcolt.
1896-ban Indiába utazott, és csatlakozott az északnyugati frontra
tartó expedíciós haderőhöz, amelynek célja Brit India határainak
megerősítése volt. 1898-ban Szudánban Churchill részt vett az
omdurmáni csatában, ahol a Brit Birodalom seregei (az egyiptomi
seregekkel közösen) gépfegyverekkel, modern hátultöltő
fegyverekkel és tüzérséggel sarokba szorították a szegényesen
felfegyverzett ansar hívőket (anszárok)4, Mahdi5 követőit, és
lemészárolták őket. Az összecsapásban 48 brit esett el, az anszárok
12 ezer embert vesztettek.
Úgy tűnik, Churchillnek kétségei támadtak a mészárlást látva, mert
ezt írta:
„Bátorságban nem maradtak el senki mellett. Szent
meggyőződésem, hogy épp oly jogosan tartanak igényt
elismerésünkre hősi halálukért, mint bármely honfitársunk.”
De bármennyire is csodálta a „bennszülöttek” hősiességét a Brit
Birodalom háborús gépezetével szemben, egy pillanatig sem volt
kétséges előtte, kik a jófiúk.
Unokatestvérének, Marlborough hercegének írt, 1898. szeptember
29-én kelt levelében azzal hencegett, hogy részt vett a brit hadsereg
utolsó lovasrohamában Mahdi emberei ellen, kihangsúlyozva, hogy
az ő egysége tisztességes közelharcot folytatott, szemben a másutt
jellemző mészárlással. De kétlem, hogy együttérzése vigasztalta
volna a halottak hozzátartozóit, vagy Szudán népét, amely legfeljebb
annak örülhet, hogy végül a britek és az egyiptomiak szipolyozták ki
a Mahdi, vagy az Afrikában egyre inkább terjeszkedő egyéb európai
hatalmak, például a belgák helyett.
Churchill egy olyan birodalom terméke, amely kulturális és morális
értelemben is mindenki más fölött állónak hitte magát.
Az ifjú Winstonból olyan önhittség áradt, ami az angol
arisztokrácia és a brit közoktatási rendszer jóvoltából amúgy is
meglévő angol felsőbbségi érzést is túlszárnyalta. Egyesek nem
tolerálták ezt a fennhéjázást. A Daily Chronicle egyik kortárs
újságírója a „Könyöklő úrfi” névvel illette Churchillt.
Egyetlen lehetőséget sem hagyott ki karrierjének
előremozdítására. Amikor 1899-ben kitört a búr háború, az
újságíróvá átvedlett egykori katonatiszt ma 100 ezer fontnak
megfelelő összeget gombolt le a Morning Postról a hadjárat
dokumentálásáért mindössze négy hónap alatt. Az is előnyére
szolgált, hogy elfogták, majd kiszabadult a fogságból, és hamarosan
a Boy’s Own6 szellemiségének élő megtestesüléseként ünnepelték.
Churchill rövidesen politikai pályára lépett, és ezzel kezdetét vette
a legenda születésének második része.
1911-ig a parlamenti képviselők nem kaptak fizetést, tehát a
képviselősködés úri passziónak számított. Miután 1901-ben, 25
évesen konzervatív képviselőnek választották Oldhamben, Churchill
azonnal buzgó önreklámozásba kezdett, amelynek betetőzéseként
1904-ben oldalt váltott, és liberális képviselő lett.
Nem is időzíthetett volna jobban. Nem sokkal később a
konzervatív tory kormány megbukott, és az ezt követő 1906-os
választáson új pártja tört hatalomra Henry Campbell-Bannerman
irányítása alatt. Két évvel később Churchillt a Kereskedelmi Tanács
elnökévé nevezték ki, és mindössze 33 évesen ő lett 1866 óta a
legfiatalabb miniszter.
De a „végzetnek” nem sok köze volt mindehhez. Churchill
elsősorban törtető politikus volt, aki csak a saját javát és személyes
ambícióit szolgálta. Ahogy pártról pártra, pozícióról pozícióra és
vesszőparipáról vesszőparipára váltott, az elsődleges küldetése
mindig is az volt, hogy Winston érdekeit segítse, Winston ambícióit
táplálja, és egy nap az ország legrangosabb pozíciójába emelje.
Hosszú politikai pályafutása során Churchill számos pozíciót
betöltött, és volt minden, a meggyőződéses „konzervatívtól” az
eltökélt reformerig.
Már a kezdetektől akadtak felvilágosultabb elgondolásai, de
ezeket jelentős mértékben energikus felesége, Clementine táplálta,
az örök liberális, aki más korban és helyen maga is a politika
élvonalába juthatott volna a képességeivel. Sőt, talán a
miniszterelnöki székig is.
Élete nagy részében Clementine Churchill volt a férje első számú
politikai tanácsadója. Ami annál inkább figyelemre méltó, mivel a
hölgy világéletében utálta a konzervatív pártot.
Első találkozásukkor Clemmie rendkívül ellenségesen viszonyult a
„gaz torykhoz” − ahogy akkor látta őket −, és Churchill, hogy
imponáljon neki, így jellemezte egykori pártját egy 1908-as levélben
a menyasszonyának:
„Dugig van roskatag, öreg arisztokratákkal, helyes mágnásokkal,
ravasz machinátorokkal, és piros orrú sörgyárosokkal − gyönge,
puccos, nyálas, elkényelmesedett, öntelt egyénekkel.”
Két évvel azután, hogy ezt leírta, belügyminiszterként több
kimondottan progresszív és liberális reformot vert át, köztük a
politikai és köztörvényes bűnözők megkülönböztetésének
bevezetését, és a gyerekek bebörtönzésének megszüntetését.
Emellett a szolgálati ideje alatt meghozott halálos ítéletek felét
megváltoztatta.
1911-ben a Kereskedelmi Tanács elnökeként ő próbált először
lépéseket tenni a jóléti állam létrehozása felé, és bár ez
összhangban állt a pártban uralkodó közhangulattal, Clemmie keze
is benne volt.
 Churchill politikai pályafutása következő 50 évében a felesége
több száz levelet írt neki (nemegyszer kulcsfontosságú
pillanatokban), amelyek higgadtan mutatták az irányt − még akkor is,
amikor a férje egymás után váltogatta a meggyőződéseit.
Clementine, mint oly sok bölcs asszony és feleség a történelem
során, férje legendájának eltitkolt hőse. A háttérben munkálkodva
bámulatos éleslátásról és intuícióról tett tanúbizonyságot, Churchill
legtöbb életrajzírója mégis igyekszik kisebbíteni a szerepét.
Churchill meghatározó, férfiakból álló rajongói „keménymagja”
jobban szereti, ha a történet egy férfiról és a végzetéről szól, nem
pedig egy férfiról és egy roppant intelligens asszonyról, akik egymás
partnereként dolgoztak. Pedig ha Clemmie nem áll mögötte, Winston
aligha fut be ilyen szép karriert, és nem állna a szobra a Parliament
Square-en.
Saját ösztöneire és képességeire hagyatkozva Churchill gyakran
igazi politikai forgószélnek bizonyult: minden politikai táborban
felkarolt egy témát.
A nők választójogának bevezetése ilyen téma volt például. Mielőtt
erre sor került volna, Churchill többnyire kérlelhetetlen ellenzője volt
a gondolatnak, hogy a nők szavazhassanak − úgy vélte, ez olyan
lenne, mintha a férfiak azt követelnék, hogy legyen joguk gyereket
szülni. Mégis, amikor a közhangulat megváltozott, ő is kezdett
meginogni, bár kijelentette, hogy csak akkor hajlandó teljes
mellszélességgel kiállni az ügy mellett, ha a férfi választópolgárok
népszavazáson erősítik meg a javaslatot.
Churchillt mániásan érdekelte a közhangulat és az, amit ma úgy
mondanánk, a dolgok „optikája”. Az imázs volt a mindene, és
hosszú, önreklámozással teli pályafutása során egyetlen szereplési
lehetőséget sem hagyott ki − azonban sokszor melléfogott.
Amikor 1911-ben, a Sydney Street ostromakor7 a rendőrség
sarokba szorított egy erőszakos litván bandát, Churchill a személyi
titkárával és a fotósával a sarkában elrobogott Stepney-be. Ott
látványosan „átvette az irányítást”, és kirendelte a királyi tüzérséget,
amely megszórta a csöndes, East End-i utcát.
Churchill sok kritikát kapott akkoriban, amiért beleavatkozott a
műveletbe, és amikor a mozikban levetítettek egy rövid felvételt, amit
a Pathé News készített − az első filmriportok egyikét −, fújolással és
szitokszavakkal fogadta a közönség.
Az ostrom után két héttel vizsgálatot rendeltek el, és a korábbi
konzervatív miniszterelnök, Arthur Balfour felelősségre vonta a
regnáló belügyminisztert:
− Azt megértem, hogy a fotós miért ment oda − kiabálta −, de
sehogy se értem, uraságodnak mi keresnivalója volt ott!
A férfiú, akit egyszer majd a legnagyobb britnek titulálnak, igen
sokszor nem állt a helyzet magaslatán. Például amikor 1914-ben
kitört a háború, Churchill az Admiralitás első lordja volt, márpedig
erre a posztra kimondottan alkalmatlan volt.
Sok konzervatív újság támadta Churchill 1911-es kinevezését: úgy
vélték, természete nem illik ilyen fontos pozícióhoz. A The
Spectator8 közölte: „hiányzik belőle a lojalitás, a méltóság, a kitartás
ahhoz, hogy egy jól működő hivatal hatékony vezetője legyen.” Nem
tévedtek, a háború kitörése után Churchill a legrosszabb arcát
mutatta.
Sok olyan ígéretet tett, amelyeket nem követtek tettek.
1914 októberében ellátogatott az ostromlott belga városba,
Antwerpenbe, és megígérte, hogy erősítést küld a német sereg elleni
védekezésre, de szinte abban a pillanatban, hogy távozott, a brit
hadsereg visszavonult.
Még nagyobb katasztrófát okozott a következő évben, amikor
személyesen támogatott egy tervet, melynek célja az oroszokra
nehezedő nyomás csökkentése volt úgy, hogy a Dardanellákon
megtámadták a törököket, és ezzel második frontot nyitottak.
Szörnyen elszámították magukat, a gallipoli katasztrófában 50
francia, ausztrál és brit birodalmi katona veszett oda.
Az esetet követő felzúdulás hatására Churchillt a Lancasteri
Hercegség kancellárjává fokozták le, végül 1915 novemberében
lemondott.
Miután mindig is igyekezett maga alakítani a saját legendáját,
később azt állította, hogy igaza volt, és a gallipoli ütközetet siker
koronázza, ha mindent ő irányíthat. Szinte azonnal a bűnbak
szerepébe helyezkedett, akivel elbántak, de a legtöbb történész
határozottan cáfolja a véleményét.
 „A Dardanelláknál és Gallipolinál vezényelt támadások Churchill
sok kortársát meggyőzték róla, hogy forróvérű ember, akiből hiányzik
a józan megfontoltság, és nem alkalmas magas pozícióra” − írta
hivatalos életrajzírója, Sir Martin Gilbert. Mások, köztük Christopher
Bell történész és író szerint Churchillt magával ragadta a balsikerű
vállalkozás ötlete annak ellenére, hogy nyilvánvalóan rossz
elképzelés volt. Katasztrófa, vagy sem, 1915 meghatározó év volt a
Churchill-mitológiában. A gallipoli tragédia után Winston egyenruhát
húzott, és kiment harcolni a nyugati frontra.
Ez lett volna a nemes, bűnbánó politikus legendája, aki belátja,
hogy emberek haltak meg miatta, és vezeklésül maga is a
tűzvonalba megy. Ám Churchill lövészárokban töltött ideje a
valóságban egész másképp zajlott, mint a mendemondák szerint.
Winston nagyon szeretett volna dandártábornok9 lenni, mindent
megtett érte, de kénytelen volt beérni egyszerű ezredesi
rendfokozattal. Sajnos, miután 16 évig nem viselt egyenruhát,
annyira berozsdásodott a tudása, hogy amikor a kiképzőtéren
masíroztatta a gyalogosait, anakronisztikus, 19. századi lovassági
vezényszavakat használt, azután csodálkozott, hogy az emberek
összeütköztek zavarodottságukban.
1916 januárjában Ploegsteertbe küldték, a nyugati front egy
csendesebb részére, mintegy 10 kilométerre Ypres-től. Ennél
közelebb sosem került az igazi háborúhoz.
Tagadhatatlan, hogy a katonák kedvelték. Laza fegyelmet tartott,
szeretett francia katonai sisakban parádézni, és közös énekléseket
vezényelt. Miután a csatatéren nem sok minden történt, volt ideje
festeni, és írni Clemmie-nek.
A Boris Johnson által írt életrajz másképp tudja. A Churchill
tényezőben azt állítja, hogy Churchill mintegy „harminchatszor”
merészkedett ki a senki földjére. Ez fölöttébb valószínűtlennek tűnik,
mivel Churchill ezredes csupán hat hetet töltött a fronton, és ennek
is a nagy részét tartalékosként.
Johnson azt sugallja, hogy Churchill az események sűrűjébe
vetette magát, de Ploegsteert környékén nem került sor nagy
összecsapásokra Churchill rövid ott-tartózkodása alatt. Néha
becsapott egy eltévedt gránát, vagy arra süvített egy kósza golyó, de
az, hogy „folyamatosan a tűzvonalban volt”, mint azt Johnson és
mások is állítják, nyilván nem igaz. Mindez színtiszta koholmány.
Ám a mai napig nagyon megkapó és romantikus a fronton
szolgáló Churchill legendája, amely azt sugallja, hogy a parlament
tagjai nem nagyon tettek ilyesmit az I. világháborúban. Azzal, hogy
ott volt, Winston valami egyedülállóan bátor tettet vitt végbe, amivel
kiemelkedik a többi képviselő közül.
Csakhogy ez egyáltalán nem igaz. Churchill ezredes korántsem az
egyetlen képviselő, aki egyenruhát húzott. 1915 januárjáig 184
parlamenti képviselő lépett szolgálatba mindegyik pártból, és sokan
végigharcolták a háborút. Összesen 264 képviselő végzett
valamiféle szolgálatot a konfliktus teljes ideje alatt, vagyis a
parlament tagjainak körülbelül 40%-a.
Többen az életüket áldozták: a parlament 20 tagja esett el
szolgálat közben.
Egyiküket, Harold Cawley-t, Heywood liberális képviselőjét egy
török orvlövész ölte meg Gallipolinál. Nagyméltóságú barátja
nagyravágyó, sajnálatos tervének áldozata lett.
Legtöbb harcoló kollégájához képest Churchill kiruccanása a
frontra meglehetősen rövid ideig tartott. Néhány héttel a frontra
érkezése után már majd megölte az unalom, és visszavágyott a
Westminsterbe.
1916 márciusa ismét Londonban találta, eltávozást kapott, és
buzgón lobbizott, hogy ismét álláshoz jusson a kormánynál.
Áprilisban rövid időre visszatért a frontra, de kereste a lehetőséget,
hogy leszereljen, és Clemmie-nek kellett észhez térítenie, aki egy
szigorú hangvételű levélben arra intette: legyen „türelmes”, mert
rosszul veheti ki magát a dolog az „egyszerű emberek” előtt.
„Hogy miért mentél Franciaországba, azt könnyű volt megérteni −
de hogy miért akarsz visszajönni, az magyarázatot igényel” − írta.
Churchill levélben kért tanácsot barátaitól és kollégáitól, nyilván
azt remélte, hogy azt mondják majd, amit hallani szeretne. De a
legtöbben azt javasolták, maradjon Franciaországban.
Aztán rámosolygott a szerencse. Összevonták a zászlóalját egy
másikkal, ő pedig létszámon felülivé vált. 1916. május 7-én
visszatért a Westminsterbe, így rövid, eseménytelen frontszolgálata
véget ért.
Ahogy a Sidney Street-i ostrom, vagy az aranyköpései, amiket
sosem mondott, az „egyenruhát húzott, és kiment a frontra”-sztori is
fontos része a Churchill-mítosznak. Állandóan idézik Churchill
hitelességének bizonyítékaként, de ha közelebbről megvizsgáljuk, a
történet széthullik, mint a szivarhamu.
Kiábrándító rájönni, hogy a történetek, amiken felnőttünk, nem
olyan izgalmasak vagy vigasztalók, mint szeretnénk. Kényelmes
elhinni a Churchill-mítoszt, mert a „legnagyobb brit” ránk is jó fényt
vet. Ő a kabalánk, a mi nagyszerű, fölénk tornyosuló, modern
hősünk. Minek rontsuk el a mesét kínos tényekkel és
vizsgálódással?
Ezzel nem akarom kétségbe vonni, hogy Churchill a 20. századi
brit politika jelentős alakja volt. Azért égett bele úgy a kollektív
tudatunkba, mert kiviláglott a környezetéből. Sok szerethető és
becsülendő tulajdonsággal rendelkezett.
Kétségtelenül okos ember volt, széles látókörű, és már-már
gyermeki kíváncsisággal foglalkozott a dolgokkal. Rengeteg könyvet
írt, tele volt energiával. Számtalanszor kiütötték − átvitt értelemben
és szó szerint is −, de mindig talpra állt, leporolta magát, és
újrakezdte.
Bámulatos az elszántsága, de rendíthetetlensége nyilvánvalóan a
Spencer−Churchill család veleszületett felsőbbrendűségi érzéséből
fakadt.
Akárcsak az Admiralitás első lordjaként, a háború után is gyakran
megesett, hogy nem tudott felnőni a feladathoz. A pénzügyminiszteri
szolgálata 1924 és 1929 között pontosan ilyen katasztrofális időszak
volt. Bár népszerű döntésnek számított, hogy az ország 1925
áprilisában visszatért az aranyalaphoz (ennek hatására a font értéke
megnőtt, az export pedig csökkenni kezdett), ez tömeges
munkanélküliséghez vezetett, deflációhoz, és végül 1926-ban
általános sztrájkhoz.
De erről, és Churchill többi botlásáról nem sokat tudunk, mert a
„nagy dobás”, az ország vezetése a II. világháború alatt 1940
májusától, minden mást elhomályosít. Miután megkapta a posztot,
amire egész életében vágyott, Churchill kétségtelenül elemében volt.
A nagyobb sikereit annak köszönhette, hogy leutánozta az I.
világháború szerencsés döntéseit, kezdve azzal, hogy szövetségi
rendszert hozott létre a háború idejére, hogy az ország átvészelje a
krízist. Tiszteletre méltó, milyen céltudatosan, kötelességtudóan
lelkesítette a népet − agilis parancsnok benyomását keltette, ami
fontos krízishelyzetben.
Remekül játszotta a szerepét. Világos narratívát fogalmazott meg,
és elhitette, hogy készen áll arra, ami jön. Ő határozta meg a háború
kontextusát: a jó a rossz ellen, a demokrácia a zsarnokság ellen, a
civilizáció a despotizmus ellen. A remény, a győzelem és az azzal
járó dicsőség ígéretét nyújtotta. Arra ösztönözte a népet, hogy
küzdjön.
Churchill nyilvánvalóan lubickolt a helyzetben. Élvezte, hogy az
események közepében lehet. Nagy showman volt. Szerette a
harcias retorikát, a lelkesítő beszédeket, a gépfegyverrel pózolást, a
V-t formázó győzelmi kézjelet. Vitathatatlan, hogy egy háborúban
álló országnak mozgósítani képes vezető kell, és Churchill nagyon jó
volt ebben. Az Isten is háborús miniszterelnöknek teremtette, ehhez
volt tehetsége. Nem utolsósorban azért volt annyira jó ebben a
szerepkörben, mert a kormány élén szimbólummá, jelzőfénnyé vált.
Emellett vitathatatlanul népszerű volt a brit közvélemény jelentős
körében, mert akárcsak Boris Johnsonban, megvolt benne az „X-
faktor”.
Idővel Churchill mítosszá vált. Az olyan nemzetek, amelyeknek
hősökre van szükségük, azt akarják, hogy példaképei emelkedjenek
ki a többiek közül, legyenek nem mindennapiak, mint a
képregényhősök, rendelkezzenek szupererővel. Churchill fiktív
szereplővé vált, szellemességét eltúlozzák, intelligenciáját
felnagyítják. Bölcsessége, megvesztegethetetlensége,
demokráciaszeretete és a náci hadigépezettel szemben tanúsított
acélos idegei miatt alakját akkorára fújták, hogy vetekszik egy
istenségével.
A valóság pont olyan viszonyban van a mítosszal, mint a valódi
Churchill a Parliament Square-en álló három méter magas
szobrával. De mint látjuk majd ebben a könyvben, az emberek
sokszor szívesebben elhiszik a mítoszt, mint a valóságot.
***
2020 nyarán, amikor Londonban elkezdődtek a Black Lives
Matter-tiltakozások, egyesek megijedtek, hogy a tüntetők ledöntik
Churchill szobrát a Westminster-palota előtt.
Ezeket az aggodalmakat részben szándékosan gerjesztették.
A nemzetet sanyargató Coviddal harcolva, épp csak kiszabadulva
a halál szorításából,10 Boris Johnson, az akkori miniszterelnök
megragadta az alkalmat, hogy ismét felmagasztalja Churchillt, és a
háborús vezető védelmezésével megerősítse a saját politikai
bázisát.
Johnson a Twitter-profilját használta erre a célra.
Mint írta, a szobor „arra emlékeztet, hogyan mentette meg
Churchill ezt az országot − és egész Európát − egy fasiszta,
rasszista zsarnoktól”, majd hozzátette: „ne próbáljuk átírni vagy
cenzúrázni a múltat”.
A halála óta eltelt közel 60 évben Churchill a toryk
megkérdőjelezhetetlen szent tehene lett. Hogyan merészelnek az
„igazságkeresők” felemlegetni furcsa „tényeket”? Ez egyet jelent a
múlt „átírásával”, vagy legalábbis az „érzékelt múlt” átírásával,
amelyben Churchill megszabadította a világot a zsarnokságtól. Boris
Johnsonnak, a „szegény ember Churchilljének” fontos volt, hogy
példaképe érinthetetlen, megkérdőjelezhetetlen maradjon, és tovább
szolgálja azt a narratívát, mely szerint Johnson Churchill mai
reinkarnációja.
Ha Churchill szobrát le lehet dönteni, akkor azt az embert is le
lehet taszítani a piedesztálról, aki őt utánozza. Johnsonnak megérte
harcolnia Churchillért.
Ahogy a BLM-tüntetések durvultak, valaki azt írta Churchill neve
alá a talapzatra: „Rasszista volt”. Emma Soames, a néhai
miniszterelnök unokája fontolóra vette, hogy el kéne távolítani a
szobrot a térről.
Johnson a The Daily Telegraphban azt írta, „utolsó leheletéig”
harcol a szoborért. A Twitteren hamar beindult az ádáz adok-kapok,
és sok kommentelő követelte, hogy állítsanak katonákat a nagy
ember emlékművéhez.
De azzal, hogy harcot szított, Johnson akaratlanul is elindította
Churchill mítoszának szétcincálását. Hamarosan tudósok és
történészek bukkantak fel a könyvtárakból, hogy rámutassanak a
Winstonnal kapcsolatos paradoxonokra.
Bármennyire is bizonygatták a toryk, hogy Winston „nem volt
rasszista”, vagy hogy „a szólásszabadság” és „a demokrácia
védelmezője volt”, nyilvánvaló bizonyítékok állnak rendelkezésre
mindennek az ellenkezőjére.
Itt következik például egy adat az írekkel kapcsolatos
nacionalizmusról.
1920 májusában hadügyi államtitkárként Churchill felelt a
félkatonai Black and Tans11 toborzásáért és Írországba küldéséért
azzal a céllal, hogy a szervezet tagjai leverjék a függetlenségi
mozgalmat Írországban, amely ekkor még az Egyesült Királyság
része volt.
Roy Jenkins így jellemzi a Black and Tans tagjait a Churchillről írt
életrajzában:
„Afféle szabadcsapatok, amelyek tagjainak a háború nem adott
elég erőszakot, a béke pedig elegendő álláslehetőséget.”
1920 novemberében az erőszakos, államilag támogatott szervezet
emberei 14 civilt gyilkoltak meg egy kelta futballmeccsen (ír rögbi),
Dublinban. Decemberben felgyújtották Cork városát, és lelőttek egy
tűzoltót, aki megpróbálta eloltani a tüzet.
Az atrocitások megváltoztatták a közhangulatot Angliában, és
gyorsították az Ír-sziget függetlenedését. Egyértelműen az volt a
döntő momentum, hogy Churchill hivatalosan jóváhagyta a
bűncselekményeket. Clemmie, a felesége hiába kérlelte, hogy
javasolja David Lloyd George miniszterelnöknek a méltányos
békekötést.
A brit konzervatívok ma is a „szabadság megmentőjeként”
ünneplik Churchillt, de az, hogy a félkatonai szerveződésen
keresztül erőszakot vetett be egyszerű ír emberekkel szemben,
igencsak megcáfolja a véleményüket. És azok is szembemennek a
tényekkel, akik azt állítják, hogy Churchill nem volt rasszista.
 Az 1930-as évek végén Churchill így mentegette az ausztrál
bennszülöttek elnyomását: „Nem ismerem el, hogy méltánytalanság
érte volna ezt a népet azért, mert egy erősebb faj, egy magasabb
rendű faj, fogalmazzunk így, egy bölcsebb faj jött, és elfoglalta az
országát.”
A szabadság állítólagos védelmezője hevesen ellenezte India
függetlenségét. Gyűlölte Gandhit, akit „rosszindulatú, felforgató
fanatikusnak” nevezett, és azt kívánta, bár „eltaposná egy hatalmas
elefánt”.
Churchillnek mindig voltak vesszőparipái, olyan ügyek, amelyeket
nem engedett el. 1931-től 1935 első hónapjaiig belevetette magát az
India jövőjéről zajló vitába, annak ellenére, hogy nagyon keveset
tudott az országról. Az indiaiakat így jellemezte: „bestiális emberek,
bestiális vallással”, pedig csak egyszer járt ott.
Az egyik életrajzírója, Robert Rhodes James szerint, amikor
Churchill 1933-ban megjelent az Indiai Vegyes Bizottság előtt, „kínos
volt, mennyire tájékozatlan a kérdésben”. Churchill fáradhatatlanul
azon munkálkodott, hogy megakadályozza az indiaiak nemzetté
alakulását, és más népek jogát önmaguk kormányzására, amivel a
konzervatív jobboldal legádázabb figurái közé manőverezte magát.
Mára olyan mértéket öltött a Churchillt övező bálványimádat, hogy
több száz millió ember önrendelkezési jogának kíméletlen ellenzését
elintézik a hívek csak annyival: „Akkoriban ez volt az uralkodó
nézet”. Valójában a harmincas évekre a józanabb képviselők a
parlamenti karéj mindkét oldalán elfogadták, hogy elkerülhetetlen az
önállósodás. Churchill majdhogynem egyedüliként ellenezte az
államférfiak közül ezt a törekvést.
Bármilyen kellemetlenül hangzik, a demokráciába és szabadságba
vetett hite a La Manche csatornánál kezdődött és ért véget.
Richard B. Moore amerikai polgárjogi vezető szerint a II.
világháború megnyerését annak köszönhetjük, hogy a Brit Birodalom
érdekei véletlenül pont egybeestek az emberiség túlnyomó
többségének érdekeivel. Persze Churchill, a demokrácia állítólagos
nagy védelmezője boldogan összeállt a háborúra Sztálinnal, aki a
Szovjetunió vezetőjeként a saját és más népek tagjai közül milliók
rabszolgasorba taszításáért és meggyilkolásáért felelt.
 Churchill nem a demokráciát védte, csak a Brit Birodalmat −
márpedig a kettő nem egy és ugyanaz.
Amikor Barack Obama 2009-ben elnök lett, első cselekedetei
egyikeként eltávolíttatta Churchill mellszobrát az Ovális Irodából.
Akkor azt állította, hogy csak visszavitték az eredeti helyére a Fehér
Házban. De az nem lehet véletlen egybeesés, hogy Obama tulajdon
nagyapja is az úgynevezett „brit Gulag” túlélője volt az 1950-es
években Kenyában, Churchill második miniszterelnöki ciklusa alatt.
Ebben a fájdalmas korszakban a brit birodalmi erők
„büntetőtáborokat” állítottak fel Kelet-Afrikában, ahová több százezer
polgárt internáltak, bántalmaztak, és tartottak fogva akaratuk
ellenére. Sokan kényszerített kasztrációról és államilag támogatott
kínzásokról számoltak be. A foglyokat cigarettavéggel égették meg,
egyesekbe áramot vezettek − sok embert kivégeztek vagy
agyonvertek.
Egyesek szeretnék eltörölni a Kenyában tapasztalt, kései brit
gyarmati elnyomás emlékét. Mások azt mondják, bár valóban
megtörténtek az atrocitások, de Churchill már szenilis volt,
nyilvánvalóan túl volt hatalma csúcsán, egyértelműen nem ő hibás
az eseményekért.
A hősgyártás sikere azon múlik, hogyan szerkesztjük az
alapanyagot. Churchill, a rasszista, Churchill, a használhatatlan
háború utáni vezető, Churchill, az írek, kenyaiak és indiaiak
elnyomója mind a vágószoba padlóján végezte, hogy a legenda
tovább éljen.
***
A történelemhamisítás mindkét irányba működik, így néhány vád,
amit Churchill ellenlábasai fogalmaztak meg vele szemben,
ugyancsak hamis. Gyakran ismételgetett állítás, hogy amikor 1910-
ben lázongások törtek ki a walesi Rhonda-völgyben lévő Tonypandy
városának bányászai között, Churchill katonákat küldött a
letörésükre. Valójában Churchill megakadályozta a lovasság
bevetését, nem küldte oda a katonaságot.
A skóciai „George Street-i csata” különösen kitörölhetetlen
összeesküvés-elmélet, ami olyan eseményért hibáztatja Churchillt,
amely szó szerint meg sem történt.
 A mítosz szerint 1919 januárjában Churchill katonákat küldött,
hogy letörjék a kereskedelmi szakszervezet tüntetését Glasgow-ban.
A közösségi médiában az erről szóló leírásokhoz gyakran csatolnak
fotókat, amiken tank gurul át az egyik téren. Valójában a képek egy
évvel korábban készültek, amikor pénzt gyűjtöttek a háborús
kiadások fedezésére. A történet először egy Emanuel Shinwell nevű
skót kereskedelmi szakszervezetis memoárjában jelent meg, 1973-
ban, és az évek során odáig torzult, hogy egyesek azt állítják, az
„angol” katonák tüzet nyitottak, sőt embereket öltek meg − pedig
nem halt meg senki az események alatt, és katonák sem voltak ott.
Valóban sor került a tüntetésre, és a helyi, skót rendőrség valóban
fellépett a demonstrálókkal szemben.
Churchillnek azonban nem volt köze mindehhez.
Ahogy látjuk majd, a történelem nagyjait minden oldal kisajátítja.
Egyesek áldják őket, mások átkozzák − és ez alól Churchill sem
kivétel.
Hosszú politikai pályafutása során mindig figyelt az idők és a
helyzet megváltozására, és sokszor velük változott. Az Európáról, a
zsidókról, Írországról, iszlámról és a nők választójogáról vallott
nézetei mind változtak − sokszor radikálisan − azon 62 év alatt, amíg
Churchill az alsóházban ült.
Az EU-referendumot követő években a Brexit-pártiak és a
maradáspártiak egyaránt magukhoz sorolták Churchillt. Mind a saját
szájízük szerint válogattak tőle idézeteket, és bizonyos szempontból
mindannyiuknak igazuk volt. Igaz, hogy olykor felszólalt az „Európai
Egyesült Államok” mellett, és az is igaz, hogy Nagy-Britanniát e
szövetségen kívül képzelte el. Mint bármely, egyfajta vallásos
tisztelettel övezett figurának, az ő tetteit és szövegeit is
sokféleképpen lehet értelmezni, attól függően, mit akarunk
bizonyítani.
Egyvalami biztos: senki sem tudhatja, mit gondolna Winston
Churchill a Brexitről, mivel 51 évvel az esemény előtt meghalt.
A „legnagyobbak” listái, mint a BBC 2002-es szavazása, amely
Winstont helyezte a britek élére, degradálók. A történelem nem
valami iTunes-toplista, vagy a régi hőseink táncpárbaja.
 A történelem nem szépségverseny, hogy ki lehessen kiáltani
valakit a „legjobb britnek” vagy a „legnagyobb miniszterelnöknek”.
Churchill kétségtelenül sokkal jelentősebb történelmi alak, mint
Jim Callaghan vagy Arthur Balfour egykori miniszterelnökök. 1940-
ben Churchill volt a pillanat embere, kétségtelenül az egyetlen a
parlamentben, aki egy sosem látott krízishelyzetben képes volt
egyesíteni a parlament házait.
De az ezt követő események sokkal bonyolultabbak voltak, mint
ahogy a kozmetikázók gondolják. Churchill nem volt hibátlan
háborús vezető, sok személyes és politikai tévedése gyakran
okozott problémát. Túlságosan leragadt az apróságoknál.
Rendszeresen tévesen ítélte meg a dolgokat. Nagymértékben a
megérzéseire hagyatkozva, akárcsak Gallipoli esetében, az I.
világháborúban, katasztrofális hadjáratokat indított Norvégiában és
Görögországban, amelyek súlyos veszteségeket okoztak, és értékes
forrásokat kötöttek le.
Az Egyesült Államok már 1943-tól kezdve erőltette Franciaország
megszállását, hogy gyorsítsák a háború befejeződését, de Churchill
és tábornokai inkább Olaszországon keresztül akartak menni, hogy
megvédjék a britek pozícióját a mediterrán térségben, és ez
késleltette az ügyet. Azzal, hogy a szárazföldi invázióval szemben a
légierő és a stratégiai bombázás volt a mániája, Churchill
kétségtelenül nagymértékben hozzájárult a háború elhúzódásához.
Végül elfogadta a D-nap, az Overlord hadművelet tervét,12 de
valójában csak azért, mert erősebb partnere, az Egyesült Államok
ragaszkodott hozzá.
Főleg azért hisszük, hogy másként történt, mert Churchill
sikeresen átformálta az örökségét az utókornak. Amikor megírta a
korszakról hatkötetes bestsellerét, mindenki másnál többet tett azért,
hogy bebetonozta a mítoszt, ami szerint neki köszönhetünk mindent.
David Reynolds történész a témáról írt könyvének címét idézve
Churchill írói kiruccanásai lehetővé tették, hogy „irányítsa a
történelmet”. Önmagát helyezte a középpontba, az események
idején érzett kételyeit elhallgatta, hogy bölcs, ügyes vezetőnek
mutatkozzon.
 Reynolds szerint 12 millió fontot keresett a hatkötetes művel, amit
kutatók csoportjával közösen írt, ezért élete hátralévő részében nem
voltak anyagi gondjai. De a könyvek mást is hoztak neki: a háború
kulcsszereplőjévé tették. Churchill, az újságíró, remekül értett az
önfényezéshez.
Még a szobra helyét is ő választotta ki, a Parliament Square
szélén, így biztosítva, hogy még halála után is a brit demokrácia
kimagasló alakja maradhasson.
Churchill naggyá válása egyetlen rövid − de persze döntő −
pillanaton múlott, azon, amikor Németország Hitler és a nácik igája
alatt le akarta rohanni Európát, és zsarnoksága alá hajtani emberek
millióit.
A vezetés és a jelképek fontosak, és Churchill ripacskodása döntő
fontosságú volt abban, hogy a nép felsorakozhasson mögötte.
Churchill nem egyedül nyerte meg a háborút, nagy tehetsége volt
a feladatok kiosztásához. Talán túlságosan beleszólt a részletekbe,
de hajlandó volt − ha meggyőzték − elfogadni és betartani katonai
vezetése és ötfős háborús kabinetje döntéseit.
Összegezve: azok, akik mindenáron az első helyen akarják tartani
Churchillt, hosszú távon csak ártanak a hírnevének. A politika világa
nem olyan, mint egy zenei toplista. A tévés tehetségkutatókban kell
legjobbakat választani, a politika nem így működik. A
miniszterelnökök rangsorolása hiábavalóság − egyéni ízlés és
politikai előítélet kérdése, hogy ki kerül az élre.
Thatcherrel, Attleevel, Lloyd George-dzsal vagy Tony Blairrel
ellentétben Churchill semmilyen jelentős változást nem ért el Nagy-
Britanniában. Nem reformálta meg az országot, csak átkormányozta
egy viharon.
Lehetetlenné vált józanul vitázni az örökségéről. Akárcsak a
könyvben szereplő többi alak és esemény, Churchill is vallási
figurává vált − márpedig a vallási jelképeket nem lehet logikával,
érveléssel megközelíteni.
Amikor Biden elnök 2021 januárjában eltávolíttatta Churchill
mellszobrát a Fehér Ház Ovális Irodájából, sok brit politikus
szándékos provokációt látott cselekedetében − a „különleges
kapcsolat” fenyegetését. Obama távolíttatta el először az alkotást,
Trump vitette vissza, majd Biden ismét elvitette. Churchill szobra
politikai barométer lett.
Ugyanez megtörtént már Nagy-Britanniában is, csak jóval
régebben. Egyetlen másik brit miniszerelnök nevét sem használták
fel a közelmúltból olyan sokszor politikai fegyverként, mint
Churchillét. A belé és a tetteibe vetett „hit” meghatározza, milyen brit
valaki. Kötelező mellette vagy ellene lenni, nincs harmadik
lehetőség.
Amikor háttérkutatást végeztem ehhez a fejezethez, megdöbbentő
volt látni, hogy azok a brit történészek, akik foglalkoztak a háborús
miniszterelnökkel, kivétel nélkül fontosnak tartották biztosítani az
olvasókat, hogy Churchill valóban nagy ember volt, aki nagy
dolgokat vitt végbe. A történelem magyarázata során szenvtelenül
írni Churchillről valóságos eretnekség − nincs középút.
Ez pedig egyszerre sajnálatos és veszélyes.
Sokan azt várják, amikor a történelemről és az azt alakító
személyekről olvasnak vagy néznek valamit, hogy megerősíthessék
a már kialakult előítéleteiket.
Az 1945-ös választásokon Churchill képtelennek bizonyult olyan
jövőt felvázolni a briteknek, amire vágytak, ezért, ahogy ő
fogalmazott, megkapta a „lapátrendet”, és a Munkáspárt
földcsuszamlásszerű győzelmet aratott.
Churchill ragaszkodott a konzervatívok vezetői székéhez, de nem
tudott világos vízióval előállni a háborút követő korszakra, ezért
1950-ben ismét kikapott az országos választáson. Újra ringbe szállt,
és 1951-ben megnyerte a választást, így ismét hatalomra került. Azt
azonban rendre elfelejtjük, hogy a konzervatívok összességében
kevesebb szavazatot kaptak vetélytársuknál. A Munkáspártra 200
ezerrel többen ikszeltek, Churchill csak azért költözhetett vissza a
Downing Streetre, mert Nagy-Britanniában csak az számít, melyik
párt kap több egyéni mandátumot, és az egyszerű többség is elég a
győzelemhez.
Az, hogy nem Attlee, hanem az ő neve maradt fent annyi éven át,
nem kis részben annak köszönhető, hogy Churchill és a támogatói
rengeteg erőt fektettek abba, hogy szemérmetlenül a történelem első
sorába lökdössék az örökségét.
 Nem feltétlenül történt minden úgy a múltban, ahogy hisszük, és
ahogy elhitetik velünk. Az események soha nincsenek elrendeltetve,
soha semmi nem „sima ügy”. A történelem, akárcsak az emberek,
akik alakítják, összetettek, árnyaltak, amitől csak még inkább
érdekessé válik.
De a legtöbben nem szeretik az összetett, árnyalt dolgokat. Épp
ezért a populisták, lobbisták, influenszerek és tudósok igyekeznek
mindent leegyszerűsíteni, hogy megerősítsék azon tévhiteket és
bebetonozzák azon mítoszokat, amelyek megfelelnek a mai
érdekeknek.
Közben azonban a történelemből egyfajta futballmeccset kreáltak,
ha szabad így mondanom − olyan lett, mint egy mérkőzés, ordítozó
szurkolótáborokkal. A részleteket megváltoztatták, az igazságot
meghamisították, a populisták átgyúrták az eseményeket, hogy
szépen illeszkedjenek a narratívájukba, és a saját kezükbe vehessék
a hatalmat.
Johnson tévedett, amikor azt sugallta, hogy Churchill hírneve
kikezdhetetlen. Ellenkezőleg, még alaposabban meg kell
vizsgálnunk. Senki, még Winston Churchill sem úszhatja meg a
vizsgálatot. Mert amikor a koholt anekdotákat és a homályos
népmeséket összekeverik a tényleges történelemmel, akkor nagy a
baj.
 MÁSODIK FEJEZET
RÉGEN AZ EMBEREK AZT HITTÉK, A
FÖLD LAPOS
A történelemhamisítás története
1939 augusztusának utolsó hetében, miközben Európa ijesztő
tempóban sodródott a háború felé, egy német archeológus, Otto
Völzing a németországi Sváb-Alb egyik völgyében dolgozott egy
ásatáson. Egy barlang mélyén a kiszáradt iszapban talált néhány
mamutagyar-töredéket, amiket gondosan betett egy régi
szivarosdobozba.
Az ásatást a 41 éves Robert Wetzel irányította, aki nemcsak
paleontológus és egyetemi professzor volt, de meggyőződéses náci
is, 1933-ban belépett a Hitler-féle NSDAP-be, és történetünk idején
a Tübingeni Egyetem őskor1 tanszakát vezette. Wetzel a Heinrich
Himmler által létrehozott, speciális SS2-egység, az Ahnenerbe egyik
vezéregyénisége volt. Az volt a feladatuk, hogy bizonyítékot
találjanak a német nép származásáról szőtt náci fantazmagóriákra.
Nem a náci rezsim volt az első, és nem is az utolsó kormányzat,
amely politikai okokból támogatta a történelemhamisítást. Az
azonban alighanem példátlan, mennyi pénzt és energiát öltek a
projektbe, és hogy milyen lelkesen vetették bele magukat ebbe
olyan, máskülönben tiszteletre méltó emberek, mint például Wetzel
és Völzing.
Heinrich Himmlert, az SS Reichsführerét német lovagtörténeteken
nevelte az apja, és meggyőződése volt, hogy egyenesen a német
népnek köszönhette a világ az emberi civilizáció létrejöttét. Az 1930-
as évek elején az asszonyverő, alkoholista, osztrák okkultista, Karl
Maria Wiligut és egy holland őskorkutató, Herman Wirth befolyása
alá került, akik a nézeteikkel tovább tüzelték Himmler elrugaszkodott
képzelgését.
 Wirth azt állította, hogy a német faj kétmillió éves, és ők alapították
Atlantisz elveszett civilizációját. Wiligut úgy vélte, az Ó- és
Újtestamentum eseményeire valójában Németországban került sor,
és Jézus Krisztus egy „Krist” nevű árja istenség volt.
Az 1920-as években Wiligutot idegszanatóriumba zárták, Wirthet
pedig kinevették a kortárs tudósok, amiért a „kutatásait”
nyilvánvalóan meghamisította. De az 1930-as évek közepén már a
legbefolyásosabb emberek közé tartoztak Németországban, és
jelentős állami támogatást kaptak.
Ahnenerbe-ügynököket bíztak meg azzal, hogy találjanak
archeológiai bizonyítékokat az alaptalan butaságok alátámasztására,
amiket ez a két ember álmodott meg. Expedíciókat küldtek
Finnországba, Svédországba és Tibetbe, és átfésülték az
anyaországot is, hogy rábukkanjanak Atlantisz népének nyomaira.
Az Ahnenerbe tagjai álarcheológusok voltak, akiket nem érdekeltek
a tények, az érvek vagy a módszertan, és teljes mértékben
alávetették magukat az előítéletek igazolásának: meghamisították a
felfedezéseiket, hogy illeszkedjenek a felülről meghatározott
narratívához.
Egy archeológus arzenáljának egyik legfontosabb eleme a
„marhaságdetektor” − a képesség, amivel megkérdőjelezi a
bizonyítékokat, és azt mondja: „Biztos, hogy ez az, aminek látszik?
Alátámasztja azt, amit igaznak vélek, vagy csak szeretném, ha
illeszkedne az érvelésembe?”
Ha a bizonyítékokat nem értékeljük kritikusan, hanem ráerőltetünk
egy létező elméletet, vagy elvetjük, mert cáfolná a már meglévő
feltételezést vagy hiedelmet, akkor úgynevezett kompromittált
bizonyítékokat kapunk. Vagy ahogy a való világban hívjuk,
„hazugságokat”.
Bármilyen megdöbbentő, a náciktól nem állt távol a hamisítás.
Amikor nem találták meg azt, amit kerestek, saját régészetet
költöttek. Létrehozták az SS-t, hogy felidézzék a középkori
lovagrendek szellemiségét, és nagy szükségük volt egy saját Grálra.
Ezért elkészítették a Chiem-tavi üstöt, egy díszes, több mint 10 kilós,
18 karátos aranyból készült ivóedényt, amelyet hivalkodó, kelta
motívumokkal díszítettek, és azt hazudták, egy ősi műtárgyról van
szó, amely bizonyítja, hogy a modern „árják” egy fejlett civilizáció
leszármazottai.3
Az üstöt később, 1945-ben egy visszavonuló Waffen-SS4-csapat
behajította a bajor Chiem-tóba, és amikor 2001-ben, egy merülés
során megtalálták, komoly vitákat és fejvakarást okozott a tudósok
körében − hosszasan vitatkoztak arról, hamisítvány-e, vagy sem.
Természetesen árja faj éppúgy nem létezik, mint ahogy nem élnek
lila manók a padlónk alatt. A kék szemű, szőke indoeurópai ősi fajról
szóló mítoszt a 19. századi rasszisták alkották meg, és a 20. századi
nácik erre alapozták mérgező, gyilkos ideológiájukat.
De bármily elkeserítő, sokan elhitték ezt a mesét.
A Chiem-tavi üst nem egyéb, mint az álrégész náci komédia
kelléke.
Az Ahnenerbe egyre önfejűbbé és kétségbeesettebbé vált.
Csupán egy 16. századi, lutheránus teológus irományai és néhány
12. századi sziklavésés alapján Hitler régészei megállapították, hogy
a Teutoburg-erdőben található természetes homokkő alakzatok, az
Externsteine (vagy Exterstein-sziklák) valójában egy pogány
szentély. Himmler utasítására az Ahnenerbe tüzetesen átkutatta a
környéket, hogy bebizonyítsák, a helyszín egy árja csillagvizsgáló
volt, melyet azért építettek, hogy megfigyeljék a csillagok mozgását.
Az ásatásokat egy Wilhelm Teudt nevű szenilis, 70 éves prédikátor
vezette, akinek a munkássága köznevetség tárgya volt egészen
addig, mígnem Hitler Teudtot a 75. születésnapján ki nem nevezte
professzorrá.
Ha mindez úgy hangzik, mint egy gyengébb Indiana Jones-
folytatás, annak oka az lehet, hogy Spielberg filmjeit részben ezek
az események ihlették. De a valóságban az embertelen náci
atrocitások szörnyűségei túlszárnyalták a fikciót. A hóbortjai
kiszolgálására Himmler több ezer rabot hajszolt a halálba. Büren-
Wewelsburg külvárosában, Niederhagenben egy egész
koncentrációs tábort létesítettek, hogy legyenek munkások, akik
felépítenek egy kastélyt, „Himmler Camelotját”, ahol az SS-vezető
kiélhette az Arthur király-fétisét.
A foglyok legalább harmada meghalt.
 Személyes ambícióktól fűtött valódi archeológusok, tudósok és
történészek is közreműködtek ebben a sületlenségben − egy olyan
nonszenszben, amivel, ne feledjük, több millió zsidó, homoszexuális,
cigány és egyéb „nemkívánatos” ember likvidálását igazolták.
Így történt, hogy miközben Völzing egy beteges mítosz igazolásán
fáradozott, a Sváb-Alb alatti barlangokban mamutmaradványokra
talált.
Évtizedek óta tudták, hogy a Lonetal-völgyben lévő Hohlenstein-
Stadel-barlangok gazdag jégkorszaki lelőhelyek. Ezek és a korábbi
ásatások is számos szenzációs leletet tártak fel, köztük faragott ló-,
bölény- és orrszarvúfigurákat, de úgy tűnik, az ásatásnak azon az
utolsó, kapkodós napján, amikor a háború csupán egyhétnyi
távolságban volt, Völzing nem fogta fel a lelet jelentőségét.
A mamutagyarszilánkokkal teli szivarosdoboz Wetzel házába
került, és 30 évig érintetlen maradt.
Wetzel és Völzing is túlélte a háborút, de SS-szolgálatuk életük
végéig rányomta bélyegét a pályafutásukra. Miközben teltek az
évtizedek, és mindketten próbáltak valahogy megélni, fogalmuk sem
volt róla, micsoda kincsre bukkantak, amely még mindig a
szivarosdobozba zárva porosodott valahol Wetzel háza mélyén.
Amikor 1962-ben Wetzel meghalt, gyűjteményét az Ulmi
Múzeumnak ajándékozták, és évekkel később egy nyugatnémet
őskorkutató, Joachim Hahn elkezdte katalogizálni. 1969-ben egy nap
kinyitotta a szivarosdobozt, és azonnal észrevette azt, amit Völzing
és Wetzel nem.
Kiderült, hogy a szilánkok egy figura részei, amely Löwenmensch,
azaz „Oroszlánember” néven vált ismertté. A tárgy a kőkorszak
felső-paleolit időszakában készült, és a következő 1000 évben egy
feledésbe merült korai törzs megbecsült ereklyéje lett, a szimbolikus
művészet legkorábbi ismert példánya.
A tárgy szédítően régi.
Az aurignaci néven ismert nép készítette körülbelül 40 ezer éve.
Hogy kontextusba helyezzük ezt az adatot: már akkor is 23 ezer
éves volt, amikor az utolsó mamut kihalt.
De az „Oroszlánember” értékét korántsem csupán a kora adja.
Egyetlen agyarból faragták ki, elkészítése több mint 400 óráig
tarthatott. Ez hihetetlenül nagy időráfordítás egy olyan tárgy
elkészítésére, aminek a gyakorlati célja nem világos. Felületét több
ezer kéz koptatta simára, alighanem több száz generáción keresztül,
ami azt sugallja, hogy értékét jóval az ismeretlen szobrász halála
után is megőrizte.
Nem tudjuk pontosan, mire használták, de egyértelműen
valamilyen vallási szertartáson játszott szerepet. Ez pedig így, 1200
nemzedék távlatából is sok mindent elárul az őseinkről. Eloszlatja a
morgó, bunkót lengető, szőrbe öltözött ősember sztereotípiáját, amit
az 1960-as évek Raquel Welch-filmjeiből ismerhetünk. Megmutatja,
hogy őseink emberek voltak, akiket ugyanazok a kérdések
foglalkoztattak, mint minket, mai leszármazottjaikat. „Kik vagyunk,
honnan jöttünk, és mit jelent embernek lenni?”
Miközben küzdöttek a megélhetésért, bogyókat gyűjtögettek,
vadásztak, és a sötétben ólálkodó ragadozók elől a tábortűz mögé
bújtak, ez a korai embercsoport próbálta megfejteni a káosszal teli
világot. Próbálták megérteni, kicsodák ők.
Közülük kerültek ki az első próféták, az első mesemondók, az első
tudósok, az első történészek és az első lódítók.
Az őseink káoszból és káoszba születtek. Az embernek rendre,
logikára, biztonságra van szüksége az univerzum anarchiájában és
ijesztő esetlegességében. Állatokat, szántóvetőket látunk bele a
csillagokba, pedig nincs ott semmi ilyesmi. Sokan imádkozunk
szükség idején. Az őseink, akárcsak mi, rendszert akartak vinni
mindabba, amit nem értettek, ezért isteneket, szellemeket találtak ki.
Az evolúciós ösztönök arra sarkallták az embereket, hogy a
babona, a mesemondás segítségével emelkedjenek felül létük
elviselhetetlen könnyűségén, és azon túl. Megkopogtatták a fákat,
hogy felébresszék az erdő szellemeit, óvják meg őket, amíg átkelnek
a rengetegen − és ma is kopogunk a fán, hogy szerencsénk legyen.
Az Oroszlánember e bonyolult pszichológiai védekezési
mechanizmus terméke, az első egyértelmű bizonyíték erre a kettős
csodára: az emberi kreativitásra és önbecsapásra. Ahogy a
civilizációk fejlődtek, az írás és a nyelv is fejlődött, az emlékek között
megőrzött eseményeket és az ősök tetteit pedig elválaszthatatlanul
átszőtték az adott kor uralkodó hiedelmei és mítoszai. És ahogy
azok a tankok sem jártak a glasgow-i George Square-en, ezeket a
dolgokat is felnagyították.
A tábortűzi történetmesélésekkor szeretjük a túlzásokat, és
miközben magunk mögött hagytuk a síkságokat és a barlangokat,
ahol a létezésünk időtartamának több mint 95%-a alatt az emberi faj
élt, a mesék szeretete megmaradt.
A bronzkorban zajlott trójai háború története például alighanem
valós eseményeken alapszik, de miután a sztori a mesemondók
kezébe került, szenzációs eseménnyé nagyították.
Az ókori történelmet a propagandisták írták. Az Iliászt és az
Odüsszeiát Homérosznak tulajdonítják, aki talán nem is létezett −
mindkét mű a szájhagyomány és rituálék terméke, amelyeket költők
generációi adtak tovább egymásnak. A történeteket alakították,
átgyúrták, csiszolták, éppúgy, ahogy az Oroszlánembert a kezek
nemzedékei. Végül az eposzt az i. e. 7. században írták le.
Homérosz munkáiból csöpög a nosztalgia az elveszett világ iránt,
ahol a hatalmas istenek és a bátor hősök nagy tetteket vittek végbe,
ahol a kölykök még nem pazarolták az idejüket arra, hogy állandóan
a „viasztableteiket” bámulják.
Az Iliász és az Odüsszeia nem vallási szöveg, és nem is
történelmi. Részben a szórakoztatást szolgálták, de emellett a letűnt
aranykorból vett példákon keresztül lefektették a hősiesség és
viselkedés közös értékeit és alapelveit.
A Homérosznak tulajdonított alkotások minden szempontból
monumentálisak. Az európai irodalom és a nyugati gondolkodás
alapjai, egyben velük kezdődött a történelemhamisítás. Bár az
igazsághoz hozzátartozik, hogy az ókori görögökben volt annyi
becsület, hogy megpróbálták orvosolni a problémát.
Az i. e. 485 körül született Hérodotoszt gyakran nevezik „a
történelem atyjának”, és általánosan elfogadott tény, hogy ő próbálta
meg elsőként tudományos szigorúsággal tanulmányozni a múltat.
Miután művének a „tudakozódás” jelentésű görög Hisztoriai címet
adta, megalkotta a terminus használatát is. Maga a mű, amelyet
később kilenc kötetre osztottak, 150 év eseményeit és konfliktusait
vizsgálta, amelyek a görög−perzsa háborúban csúcsosodtak ki, és i.
e. 479-ben a perzsák vereségéhez vezettek a plataiai csatában.
Hérodotosz alkotása a korai athéni irodalom és tudomány
mesterműve, de ahogy a történet ide-oda hullámzik a Földközi-
tenger térségében és a Közel-Keleten, sokkal többé válik. Útirajz,
kalandregény, pletyka, szex, erőszak, gasztroújságírás − és néhány
szaftos bosszú története. Némelyik anekdotikus részlet kifejezetten
szívderítő. Az 1. könyv 133. bekezdésében Hérodotosz azt állítja, a
perzsák minden döntést kétszer hoztak meg:
„Ittas állapotukban a legkomolyabb ügyekről szoktak tanácskozni,
s amit tanácskozás közben elfogadtak, azt másnap józan állapotban
terjeszti elő a házigazda, akinél épp tanácskoztak. Ha azután józan
állapotukban is tetszik, elfogadják, de ha nem, elvetik.”I
A részeges demokrácia kicsit olyannak tetszik, mint Amerika
Trump elnöksége alatt, bár a módszer nem is áll olyan messze a
modern francia választási rendszertől. A franciák ugyanis két
szavazást tartanak. Az első lényegében egy részegségi verseny,
ahol bárki fia-borja indulhat. A másodikon, a „józan választáson” a
két megmaradó jelölt indul egymás ellen, és a franciák döntenek.
De hogy a perzsa demokrácia valóban így működött volna, azt
nem tudhatjuk, mivel Hérodotosz némelyik kijelentése úgy hangzik,
mintha egy hatvanas évekbeli hobó beszélne, aki jól beszívott afgán
hasisból, és olyasmiket mondana, amiket egy másik csontrészeg
hippitől hallott egy hegyoldali jurtában.
Hérodotosz sokat beszél kígyókról. Léteznek repülő kígyók,
olyanok, amelyek lovakat esznek, és amelyeknek szarva van. Azt
állítja, hogy Egyiptomban főnixek élnek, Perzsiában aranyásó óriás
hangyák, és szexis sellők − a szkíták ősei −, akik őrült,
pszichedelikus eksztázisban törnek ki, valahányszor meghal valaki.
Elmeséli egy Arión nevű költő-dalnok izgalmas történetét, akit
delfinek mentettek meg, miután komisz kalózok elrabolták, egy
másik történetben pedig egy nő vizeletével adják vissza a vak király
látását.
Ne próbáljuk ki otthon.
Másutt Hérodotosz történetmesélése átcsap ponyvairodalomba.
Elmeséli Kandaulész lüdiai király esetét, aki annyira megszállottja
volt a királynő szépségének, hogy rávette kedvenc testőrét, Gügészt,
lesse meg a nőt meztelenül. Gügész vonakodva eleget tesz a
kérésnek, de a terv rosszul sül el, miután a királynő észreveszi a
leselkedő testőrt, és tisztességtelen ajánlatot tesz neki. Vagy
kivégezteti mint kukkolót, vagy a szeretője lesz, megöli a királyt, és
elfoglalja a trónt.
Mivel nem ment el az esze, Gügész a második lehetőséget
választja, és miután elköveti a királygyilkosságot, 40 évig uralkodik a
Lüdiai Birodalmon. Négy nemzedékkel később az istenek, akik némi
késéssel zárkóznak fel az alattuk kibontakozó eseményekhez,
bosszúból megölik Gügész utódját, Kroiszoszt. Ejnye.
A kortársak sokat csúfolták Hérodotoszt ezekért a homéroszi
vonásokért, és amiért túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonított a
jósok jövendöléseinek és az isteni közbeavatkozásnak. A korai
európai színjátszás fontos alakja, Arisztophanész, a nagyszerű
vígjátékíró kíméletlenül kifigurázta Hérodotoszt, és 400 évvel a
halála után Plutarkhosz is belegyalogolt „Hérodotosz rosszindulata”
című esszéjében. Ebben felületes kutatással, befolyásolhatósággal,
és a perzsák iránti nyilvánvaló elfogultsággal vádolta a szerzőt. Az
azóta eltelt századokban sokan kárhoztatták és védelmezték, és
Plutarkhosz sikeresen ráragasztotta „a hazugságok atyja” jelzőt,
még ha nem is teljesen igazságosan.
Furcsaságai dacára Hérodotosz készséggel elismerte munkája
kétes hitelességét: „Nem tisztem meggyőződni róla… nekem így
mesélték” − írta.
Úgy tűnik, még a legvadabb állításai mélyén is volt valami apró
valóságmag − vegyük például az óriási, aranyásó hangyákat. 1984-
ben egy francia etnológus, Michel Peissel felfedezte, hogy bár „óriás
hangyák” nem léteztek, a Dansar-fennsíkon, amely a mai
Pakisztánban az Indus-folyó felső részének felel meg, éltek
hatalmas mormoták, amelyek valóban ástak ki aranyat, miközben az
üregüket készítették. Talán Hérodotosz fordítói a mormotát jelentő
kifejezést „óriási hegyi hangyának” értették, mert úgy tűnik, perzsául
a két szó majdnem ugyanúgy hangzik.
Hasonlóan: a szkíták „varázsgőze”, amitől kidőltek és begőzöltek,
nyilvánvalóan a jó öreg fű volt. Erős régészeti bizonyítékok
támasztják alá a beszámolót, amely szerint a szkíták
kenderkupacokat használtak a betépésre, alighanem a temetési rítus
részeként − vagy legalábbis arra fogták.
Az archeológia Hérodotosz Egyiptomról írt sorait is alátámasztotta.
A szerző hosszasan ecsetelte a Níluson közlekedő, szokatlan alakú
hajókat, de a vízi járműveket leíró 23 sorát a tudósok hosszú időn
keresztül a fantáziája szüleményének tartották. Ám 2019-ben egy
búvár Tonisz-Hérakleion elsüllyedt kikötőjénél talált egy csodálatos
állapotban fennmaradt hajót, ami tökéletesen megfelelt a leírásnak.
Még a repülő kígyókról szóló rész is igaz lehetett. Tény, hogy
manapság nem él ilyen lény Afrikában vagy a Közel-Keleten, de
Délkelet-Ázsia erdeiben megtalálható. Nem lehet kizárni, hogy
Hérakleitosz egy utazótól hallott róluk, és összekeverte a dolgokat.
Hérodotosz volt az első „társadalomtörténész”, akit épp annyira
érdekeltek az egyszerű emberek szokásai, viselt dolgai és pletykái,
mint a háborúk és a nagy események. Épp ezért Hérodotosz
örökségére sokszor legyintenek a tudósok, miközben majdnem
kortársa, Thuküdidész athéni történész nagy népszerűségnek
örvend a körükben.
Hérodotosz nem tudott ellenállni a mese csábításának;
Thuküdidész viszont kérlelhetetlenül kereste az igazságot.
Annyi biztos, hogy Thuküdidész életrajza meglehetően hiányos, és
csaknem kizárólag a saját beszámolójából ismerjük. Miután túlélte
az athéni pestist − a járványt, amely megölte Periklészt −,
tábornokként harcolt a peloponnészoszi háborúban. Utólag −
szerinte igazságtalanul − őt okolták Amphipolisz eleséséért, ezért
száműzték. Egyes történészek, mint például a Görögország-kutató
H. D. Westlake, felvetették, hogy Thuküdidész munkája nem egyéb,
mint önfelmentés, amiért a várost elvesztette a spártaiakkal
szemben. De alighanem senki sem képes tárgyilagosan megírni
önmaga történetét.
Vitathatatlan viszont, hogy száműzetésében Thuküdidész leült, és
megírta a peloponnészoszi háború történetét, amivel lényegében
egy csapásra feltalálta az újságírást, a bizonyítékalapú
történelemírást, a politikatudományt és a kritikai gondolkozást.
Szigorú, kronologikus, távolságtartó, érzelemmentes megközelítést
alkalmazott. A lojalitást félretéve igyekezett elfogulatlanul
beszámolni a közelmúlt eseményeiről, megvizsgálta a konfliktus
kiváltó okait, és a fontosabb főszereplőket.
A 21. században, a láthatatlan tömegpusztító fegyverek, a Brexit,
a Kína−USA rivalizálás és az álhírek korában Thuküdidész kezd
ismét egyre inkább divatba jönni. Népszerű hivatkozási alap az
újságíróknak, történészeknek, még politikusoknak is, akik remélik,
hogy az emlegetésével megidézhetik a szellemiségét. Steve
Bannon, Trump fő stratégája5 és az álhírhadviselést lényegében
feltaláló Breitbart igazgatója6 állítólag nagy rajongója a görög
szerzőnek − akárcsak Boris Johnson. Hogy alapvetően értik félre
Thuküdidészt, vagy szándékosan próbálják a megidézésével azt
sugallni, hogy az „ő” történelmük is „igaz történelem”, voltaképp
mellékes.
Thuküdidész annyira menő a 21. században, hogy még az egyik
Wonder Woman-filmben is említik, ahol a gonosz Ludendorff
tábornok7 azt mondja a főhősnőnek: „a béke csupán átmeneti szünet
a végtelen háborúban”, aki azonnal felismeri a nagy athéni történész
szavait. Bár a pontosság atyját ez aligha töltené el büszkeséggel,
mivel az idézet valójában nem tőle származik.
Neville Morley, a klasszikus ókori történelem professzora az
Exeter Egyetemen, továbbá elismert Thuküdidész-szakértő, egy
2015-ös cikkében nekiállt, hogy felkutassa a mondás forrását, és
arra a zavarba ejtő megfejtésre jutott, hogy az idézet Amerika
legpatinásabb katonai akadémiájának faláról származik:
„A legkorábbi példát, amikor a mondást Thuküdidésznek
tulajdonították, »A háború története« galériában találtam a West
Point múzeumában, ahol idézeteket festettek a falakra, és úgy
értesültem, ezeket a történelem tanszék munkatársai alkották,
amikor 1988-ban a galériát felújították.”
Thuküdidész könyve nehéz olvasmány. Kérlelhetetlenül elitista,
sosem tömegterjesztésre szánták, vagy tengerparti olvasmánynak
az olvasók szórakoztatására. Thuküdidész célközönségét uralkodók,
vezetők és szakemberek alkották. Szövegéből éppúgy hiányoznak
az istenek és jósok, mint a végzettel kapcsolatos megnyugtató
elképzelések. A szerzőt nem érdekelték olyan hérodotoszi hívságok,
mint hogy mit ettek az emberek, sem a delfinháton lovagló, lantot
pengető ifjak.
Sok tekintetben azoknak a sótlan, lekezelő tudósoknak az
előfutára, akik a Twitter sötét bugyraiban bujkálnak, hogy tényekkel,
táblázatokkal és logikával ostorozzák a tudatlanabb felhasználókat.
Míg Hérodotosznak nem sikerült elválasztania a történelmet a
mitológiától, Thuküdidész az igazságot részesítette előnyben.
Munkája felvilágosította az uralkodók kis csoportját, akik annak
idején és azóta is olvasták. Saját szavaival: a könyve „örök kincs”.
Munkája intő történet a háború és a rossz vezetés társadalomra
gyakorolt hatásáról. Fájóan aktuális a tévinformációk, Trump
tombolása és a Brexit hübrisze korában.
Thuküdidész leírása alapján az i. e. 5. századi földközi-tengeri
városállamokat ugyanaz az arrogancia jellemezte, mint a Brexithez
vezető felsőbbrendűségi tudatot − már 2500 évvel azelőtt, hogy
Nagy-Britannia kilépett az EU-ból.
Amikor az athéniak belevágtak Szicília balszerencsés
megszállásába i. e. 413-ban, meg voltak győződve róla, hogy jobbak
és erősebbek az ellenségnél, amelyet hamar sikerül megosztaniuk
és visszavonulásra késztetniük. Ahogy a 21. századi Nagy-
Britanniában a távozáspártiak és a farage-isták8 esetében, az akkori
ellenkezőket és kritikusokat is kinevették. De hamar elszabadult a
pokol. Az önbizalom-túltengésben szenvedő, fennhéjázó athéniak
támadtak, vereséget szenvedtek, szégyenkezve hazakullogtak, és i.
e. 411-ben megbuktatták a kormányt.
Marx és az ABBA is megállapította a maga főművében, hogy a
történelem mindig ismétli önmagát. Thuküdidész némileg vitatkozik
ezzel, szerinte a jelen dallamaiban visszaköszönnek a múlt zenéi −
de a jelen nem pontos másolat. A történelem dzsessz, nem pedig
karaoke.
A szereplők változhatnak, de az emberi természet és az emberi
butaság nem.
***
A Római Birodalom összeomlása és a kereszténység
felemelkedése után sokáig mellőzték a nagy görög tudósok munkáit,
elsősorban azért, mert az emberek már nem tudtak görögül. Sok
szerző művei teljesen eltűntek. A közgondolkodásban ezt az
időszakot hívják „sötét középkornak”, amely körülbelül 500 és 1000
között tartott. Előszeretettel képzelik el a kibírhatatlan anarchia
koraként, amikor a világ kollektív ostobaságba süllyedt, senki nem
csinált semmi érdemlegeset, és az embereknek nem volt más
dolguk, mint répát kapálni, és bámulni a sivár tájat. De valójában a
sötét középkor egyáltalán nem volt sötét.
Igen, a Római Birodalom összeomlása után Európa 1000 évig
keresztény vallási teokráciába süllyedt, és igen, a tudás „elveszett”,
de nem volt ebben semmi újdonság. Számtalan „sötét kor” volt már
korábban.
Amióta csak megjelentek a mezopotámiai kultúrák a nyugati világ
által Közel-Keletnek nevezett területen, sok birodalom és kultúra tűnt
fel és bukott el, a tudás jött és ment. I. e. a 11. században az első
európai civilizáció, az igen fejlett mükénéi kultúra 500 éven keresztül
virágzott, mielőtt összeomlott. De mint mindig, valami más nőtt ki a
helyén.
Attól, hogy a Római Birodalom teljhatalma megszűnt, nem állt meg
az élet Európában. A következő 400 évben élők többsége semmivel
sem volt sötétebb, mint elődeik.
A kifejezést sokkal később, a 14. században alkotta meg Petrarca,
akit lenyűgözött a római és görög kultúra, és az ókornak azt az
időszakát tekintette az emberi civilizáció „aranykorának”. Mert az
emberek még a 14. században is visszasírták a „régi szép időket”.
Rossz sajtója ellenére néhány kifejezetten jó dolgot is
köszönhetünk a sötét középkornak. Észak-Európában a
mezőgazdasági technológiai fejlesztések forradalmasították az
élelmiszer-termelést. A kontinens határain túl jelentős előrelépéseket
értek el a természettudományokban és a matematikában az iszlám
gondolkodók és tudósok, sőt még Kínából is érkeztek új gondolatok.
Mindeközben tombolt a monaszticizmus kora, amit sajnálatos
módon kopaszra nyírt, szandálos férfiak jellemeztek, akik csicsás
betűket festegettek, miközben várták, hogy a vikingek kardélre
hányják őket. E korai szerzetesek voltak az első nyugati tudósok,
akik teljesen átadták magukat a tanulás és a tudományos
vállalkozások kultúrájának. Európa-szerte zsúfolt könyvtárakban
szorgoskodtak, és nemcsak zsoltárokat és bibliai verseket másoltak,
de saját könyveket is írtak, köztük Britannia első igazán
nagyszabású történelemkönyvét: Beda angol egyháztörténetét.
Beda Venerabilis angol, bencés rendi polihisztor a 7−8. században
élt és alkotott. Leghíresebb munkája, amely a kereszténység
eredetét mutatja be, a kora középkor mesterműve.
Beda a Wearmouth-Jarrow-ban lévő kolostor hatalmas
könyvtárára támaszkodva megdöbbentően világosan és pontosan
beszélte el az „angol” történelmet, és a kereszténység megjelenését
az országban. A könyvét olvasni felér egy időutazással. De ami még
szembetűnőbb, hogy keresztény szerzetes volta ellenére
meglehetősen thuküdidészi megközelítéssel dolgozott. Munkája
figyelemre méltóan pontos a dátumok, események és nevek
tekintetében, tele van forrásokkal bőven alátámasztott anyagokkal.
Rendkívül elkötelezett a bizonyítékokat illetően − elképesztő, ahogy
képes volt apró információmorzsákat összeillesztve megalkotni az
egészet, így lett élete fő műve a brit és európai történelem egyik
sarokköve.
Sajnálatos módon minden thuküdidészi tudósra jut egy idióta
ellenlábas, aki a takarásban vár. Nagy-Britanniában a hunyót
Monmouth-i Gottfriednek hívták. Elmeháborodott Historia Regum
Britanniae9 című munkáját jóval Beda után írta, a 12. században, és
megalkotott egy rakás káros mítoszt a brit felsőbbrendűségről, olyan
tüzeket gyújtva ezzel, amelyeket a mai napig nem sikerült teljesen
eloltani. Egy részükkel foglalkozunk majd ebben a könyvben is.
Legyen elég annyi, hogy Monmouth találta ki Vortigern király
legendáját, aki meghívta a nem létező angolszász kereskedőket,
Hengist és Horsát a királyságába. Ugyancsak Monmouth
agyszüleményei azok az Arthur királyról és lovagjairól szóló őrült
történetek, amelyek annyira elbűvölték Himmlert. Monmouth
kreálmánya a Lear király és Nagy-Britannia összes többi kitalált
uralkodójának forrásanyaga.
Monmouth és Beda képviseli az örök kötélhúzást a valós és a
hamisított történelem között, amely Thuküdidésszel és
Hérodotosszal kezdődött, és mind a mai napig tart.
 Attól, hogy Churchill unokája elmond London etoni öregdiák
polgármesterének egy történetet arról, hogy Winston dámává üttetett
egy takarítónőt, a mese még nem lesz igaz. De legyen szó a
delfinen lovagló énekesről vagy a Monmouth-féle „angolszászok
megérkezéséről”, ha egyszer megírják egy könyvben, a történet
önálló életre kel, és minél tovább fennmarad, annál nehezebb
cáfolni. Az emberek jobban szeretik a „jó sztorikat” az unalmasaknál,
és azokat, amelyek nem kezdik ki az előítéleteiket. A butaság
magvaiból tudatlanság sarjad.
A legjobb példa erre a laposföld-tévedés. Kérdezzük meg a
barátainkat vagy a Facebook-ismerősöket, szerintük mikor jutott az
emberiség arra a véleményre, hogy a föld gömbölyű.
Kipróbáltam a módszert 40 meglehetősen tanult baráton és
rokonon, és a nagy többség tippje ugyanaz volt:
„Valamikor a 15. és 17. század között.”
Hiszen mindenki tudja, Kolumbusz azért hajózott nyugatra, hogy
bebizonyítsa, a föld gömbölyű, tehát ez után kellett lennie.
Mindannyian gyerekkorunk óta ismerjük a történeteket Kolumbusz
rémült matrózairól, akik a hajókötélbe csimpaszkodtak, mert féltek,
hogy lezuhannak a világ szélén. Vicces történet, jól kinevethetjük az
olasz matrózokat, bár az egész történet csak koholmány.
Kolumbusz Kristóf nem azért hajózott nyugatra, hogy
bebizonyítsa, a föld gömbölyű. Rajta sem volt a tennivalói listáján −
mivel ezt már mindenki tudta.
A csillagvizsgálat egyidős a látással. Egy aurignaci mamutagyar
erre a bizonyíték, amely azt mutatja, hogy az emberek már 38 ezer
évvel ezelőtt megpróbálták feltérképezni az Oriont. A figyelemre
méltó, bronzkori Nebra égkorongot 1999-ben fedezték fel.10 A tárgy
annyira tökéletes, hogy egy időben attól féltek, hamisítvány. 3600
éve készült, és égitesteket jelenít meg. Az ősi Szászország lakói
nem Atlantisz elsüllyedése felett bánkódtak, hanem feltérképezték a
csillagokat.
Nem egyértelmű, ki jött rá először, hogy a föld gömbölyű. Talán a
föníciai tengerészek, miközben megpróbálták körbehajózni Afrikát,
de lehet, hogy Püthagorasz. Bár a görögök hajlamosak mindent
Püthagorasznak tulajdonítani, ezért ezt az állítást érdemes
fenntartással kezelni.11 Az biztos, hogy az i. e. 3. évszázadra
általánosan elfogadott nézet volt, legalábbis a hellén kultúrkörben,
hogy a föld gömbölyű, és ez a tudás fennmaradt a római korban és
később is.
Amikor Beda épp nem tudományos igényű történelmi könyveket
írt, a hold fázisaival és az időméréssel foglalatoskodott. De
temporibus (Az időről) című latin nyelvű munkájában leírta, hogy a
föld:
„Nem kerek, mint egy pajzs, vagy lapos, mint egy kerék, hanem
labdára emlékeztet, amely minden irányba egyformán gömbölyű.”
De akkor miért gondoljuk ennek az ellenkezőjét?
Egy amerikai író, Washington Irving tehet róla. Az Álmos-völgy
legendájáról, a Rip Van Winkle-történetekről és a mindenható
dollárral kapcsolatos aranyköpésről ismert Irving volt Amerika első
„írástudója”.
Hosszú pályafutása során sok könyvet alkotott, köztük azt, amely
bebetonozta Amerika felfedezésének eredetmítoszát. Az 1828-ban
született mű szentimentális, bohókás, idealizáló és téves, de hogy
tetézze a dolgokat, Irving azt állította, hogy Thuküdidész
szellemiségében írt:
„Kerültem a puszta spekulációt… És igyekeztem …minden tényt
olyan megvilágításba helyezni, hogy az olvasó megértse az erényeit,
és levonhassa a saját következtetéseit.”
Irving könyve az amerikai mítoszteremtés startlövése. Az ország ki
volt éhezve egy eredettörténetre, Irving pedig megadta neki.
Nem Kolumbusz Kristóf „fedezte fel Amerikát”. Elsőként a vikingek
vitorláztak oda, 500 évvel Kolumbusz előtt, aki soha nem is lépett a
kontinensre, mivel sosem utazott túl a Karib-szigeteken. Még inkább
nevetséges arról beszélni, hogy „felfedezte Amerikát”, ha
belegondolunk abba, hogy amikor a térségbe érkezett, már 60 millió
ember élt ott − már vagy 16 ezer éve.
Azon kívül Kolumbusz nem volt valami nagy hős, sem navigátor.
I. e. 200-ban a görög polihisztor, Eratoszthenész Pentatlosz
egyszázalékos hibahatáron belül kiszámolta a föld méretét. Amikor
Kolumbusz 1492-ben kihajózott Spanyolországból, elvégezte
ugyanezt a számítást, de 25%-kal tévedett, ezért midőn elérkezett a
Karib-szigeteknek nevezett helyre, azt hitte, Kínában ért partot, vagy
valahol Kelet-Japán környékén. Kolumbusz is olyan volt, mint azok
az idegesítő sofőrök, akik nem hajlandók bekapcsolni a GPS-t, és
még akkor is bizonygatják, hogy tudják, hol vannak, amikor körbe-
körbe cirkálnak.
Az olasz sosem tette be a lábát sem az észak-, sem a dél-
amerikai kontinensre. Amikor az olasz felfedező, Giovanni Caboto az
angol VII. Henrik király képviseletében 1497-ben partra szállt Észak-
Amerikában, Kolumbusz még mindig körbe-körbe hajókázott, azt
gondolva, hogy valahol India közelében jár, és az Amazonast
összekeverte a Gangesz deltájával.
Kolumbusz nem volt igazi felfedező. Egyáltalán nem járt az agya
olyan hasznos dolgokon, mint bebizonyítani, hogy a föld gömbölyű.
Miért is járt volna, mikor ezt már mindenki tudta? Őt a
vagyonszerzés motiválta.
Sok emberben él valamilyen kép Kolumbuszról, a kalandorról,
vagy Kolumbuszról, a hódítóról, de kevesen ismerik Kolumbuszt, az
erőszakos tolvajt, a brutális zsarnokot és a szemérmetlen
kapitalistát.
Az új földek kormányzójaként és helytartójaként uralkodását hozzá
nem értés és barbárság jellemezte. A parancsára kivégezték és
feldarabolták azokat, akik kigúnyolták alacsony származásáért − a
megcsonkított testüket végighúzatta az utcákon.
Mentségére szóljon, hogy Kolumbusz valóban hidat képezett az
Atlanti-óceán felett, és ő adta meg a kezdőlökést Amerika
feltérképezésének és a kereskedelem beindításának. Gyökeresen
téves az elképzelés, miszerint az európaiak Dél-Amerika
felfedezésével földúltak valamiféle földi paradicsomot (ezzel
egyébként később még foglalkozunk a könyvben). De Kolumbusz
még akkori mércével mérve is zavarodott volt, és elképesztően
kegyetlenül bánt azokkal, akikkel kapcsolatba került.
Hispaniola szigetén − ahol a mai Haiti és a Dominikai-köztársaság
található − rabságba hajtotta az embereket. A matrózainak
megengedte, hogy karibi nőket raboljanak és erőszakoljanak meg.
Bár szigorú keresztény erkölcsökről prédikált, azzal hencegett,
hogy kilencéves kislányokat tett szexrabszolgájává. Annyira
kegyetlenül bánt az emberekkel, hogy végül leváltották a
tisztségéről, letartóztatták, és láncra verve küldték vissza
Spanyolországba.
Addigra sokan eltávolodtak tőle, köztük pártfogói, Izabella királynő
és Ferdinánd király is. Kolumbuszon elhatalmasodott a vallási
fanatizmus, úgy hitte, hogy közeleg a világvége, ő pedig Isten
prófétája, és közvetlenül az Úr szól rajta keresztül. Úgy írta alá a
leveleit, hogy „Christo Ferens”, ami annyit tesz: „Krisztus hordozója”.
Mentális állapota egyértelműen hanyatlásnak indult.
1506-ban halt meg, 55 évesen, mellőzött, kirekesztett emberként,
aki maréknyi hűséges követőjén kívül mindenki másnak kínossá vált.
Mégis, idővel az őrület, a kudarc és a kegyetlenség feledésbe
merült, Kolumbusz pedig Amerika alapító atyjává vált. Más
jelentkezők is indultak a címért, például Giovanni Caboto, vagy a
viking Leif Erikson, de Kolumbusz alkalmasabbnak bizonyult a
szerepre az erősödő Egyesült Államokban. Cabotóval ellentétben
nem állt a gyűlöletes angolok zsoldjában. És ki szeretné, ha az
alapítói vicces sisakban rohangáló barbárok volnának?
A 19. századra Észak-Amerikában Kolumbusz lett a hős, aki
„felfedezte” a kontinenst, elhozta a kereszténység fényét a
sötétségbe, és bebizonyította, hogy a föld nem lapos. Az olyan kínos
apróságokról szépen megfeledkeztek, mint hogy sosem látta Észak-
Amerikát, és a korában mindenki tudta már, hogy a föld gömbölyű,
vagy hogy rabszolgákat ejtett, és tömeges kivégzéseket rendelt el,
mielőtt láncra verve visszaküldték Spanyolországba.
Irving idealizált Kolumbusza tehát veszélyes eszköz. Hasonló
okokból alkották meg, mint az Oroszlánembert: meg kellett
magyarázni az Egyesült Államok korai történetét a híveknek, és
eredetmítoszt adni a fiatal országnak. E tekintetben Irving nem
sokban különbözött Monmouthtól és az Ahnenerbétől. Munkája
semmivel sem volt eredetibb vagy tisztességesebb, mint a nácik
Chiem-tavi üstje.
Az emberek azért szeretik a mítoszokat − legyen szó Camelot
történetéről vagy a szent életű Kolumbuszról −, mert könnyebb
megérteni őket, mint az összetett valóságot. Ha gyökeret vernek,
önálló életre kelnek, és egyre több ember fogadja el a füllentést
tényként. Kétszáz éven keresztül csak Irving Kolumbusza létezett, a
bajkeverő történészek pedig, akik próbáltak ellentmondani a
mítosznak, szélmalomharcot folytattak. Sok erőfeszítésbe kerül
megcáfolni egy bevett hazugságot, mert minél régebben elfogadott,
annál nehezebb elnémítani.
Amerikaiak százmilliói hitték el Kolumbusz hamisított történetét, és
senki sem szereti, ha helyreigazítják. A hamis konszenzus
megkérdőjelezésével haragot és megaláztatást vonunk magunkra.
Sokkal egyszerűbb fenntartani a látszatot − sokan ezt is teszik.
2020 októberében, a vereség árnyékában Donald Trump az
áltörténelmi Kolumbuszt idézte meg, amikor az olasz kalandorról
elnevezett napon közölte a Fehér Házban:
− Sajnos az utóbbi években radikális aktivisták próbálják aláásni
Kolumbusz Kristóf emlékét. E szélsőséges elemek Kolumbusz óriási
sikerei helyett gyarlóságokról, a felfedezései helyett erőszakról, az
eredményei helyett bűnökről beszélnek.
Trump fenn akarta tartani a fikciót, mert a hamis, de elfogadott
amerikai történelem előnyös volt neki. Trump követőit sokkal
kevésbé érdekelte az igazság, mint „az igazság”, amin felnőttek.
Amely szerint Amerikát, a föld legnagyszerűbb országát fehér,
keresztény férfiak alapították, fehér, keresztény cowboyok
kovácsolták egybe, és a liberálisok, a Black Lives Matter-aktivisták
elárulták, de az ingatlanmogul megmentette az Antifa csőcseléktől.
A „nagy emberekről” szóló legendák születhetnek kapzsiságból,
ostobaságból és barbárságból. A hazug és bomlasztó emberek által
megtámogatott mítoszok igen jövedelmezők lehetnek, csakhogy
nem a hétköznapi emberek tömegeinek, a történelem gyalogjainak.
Trump elnöksége alatt a szakértelmet és igazságot az „alternatív
tények” és az „alternatív történelem” dicsőítése váltotta fel. Ha
tanulhatunk valamit Trump katasztrofális ténykedéséből és ijesztő
távozásából, az az, hogy számít az igazság.
 HARMADIK FEJEZET
NAGY-BRITANNIA ELVESZÍTHETTE VOLNA
A HÁBORÚT
Miért irracionális és kontraproduktív a
nacionalizmus?
1954. december 24-én, késő délután az illinois-i Chicagóban egy
Dorothy Martin nevű középkorú hölgy kivezette otthona elé csekély
létszámú követőjét, ahol egy repülő csészealj érkezését várták a
Clarion bolygóról.
Ez volt a negyedik alkalom, hogy Dorothy és ufóhívő szektája, A
Keresők (The Seekers) találkozni készültek az idegenekkel, de
mindig hoppon maradtak. Novemberben a Clarion és az illinois-i
időzónák közti különbség okozott félreértést. Azután december 17-
én a szekta üzenetet kapott, hogy az űrhajó földet ért, ezért azonnal
indulniuk kell, de mire a tagok kimentek, a claironiak megléptek. Az
idegenek egyértelmű utasításokat adtak a fémekkel kapcsolatban −
el kell távolítani minden fémet még a ruhákból és csomagokból is,
mielőtt találkozhatnak −, és valakin fémcsatos melltartó volt.
A harmadik prófécia december 21-re módosította a randevú
időpontját, de a clarioniak épp Istennel trécseltek, és úgy
belemerültek, hogy megfeledkeztek az időről. De sűrű elnézésüket
küldték, és megígérték, hogy 24-én beugranak. Nincs több
ügyetlenkedés, december 24-én jönnek, és kész, és a Keresők
annyira biztosak voltak a dologban, hogy állásokat és házasságokat
hagytak ott, eladták ingóságaikat és ingatlanjaikat, és még egy
csészealj alakú tortát is sütöttek az indulás előtti találkára.
A földnek befellegzett, és úgy volt, hogy csak Dorothy követői
maradnak életben. A Keresők a Clarion bolygón élnek majd új
otthonaikban, egy messzi-messzi galaxisban.
 E sci-fi-rajongókból és különcökből álló színes csoport tagjai voltak
a kiválasztottak, az ő feladatuk fenntartani az emberi fajt, és
képviselni az emberiséget a Clarionon. Amíg ők kényelmesen
repülnek, a föld özönvizek, tűzvészek, földrengések és más,
végítéletkor szokványos események martaléka lesz.
Mivel szívük mélyén jó emberek voltak, a Keresők minél több
embert szerettek volna figyelmeztetni a közelgő apokalipszisre.
Ezért szóltak a tévécsatornáknak és a helyi sajtónak.
Több száz egyre türelmetlenebb chicagói gyülekezett Dorothy
otthona előtt azon a decemberi késő délutánon. Ahogy közeledett az
este hat óra, híre ment, hogy valaki látott egy „kis zöld embert” a
tömegben. De amikor a Keresők próbálták megkeresni, eltűnt.
Elmúlt a kapcsolatlétesítés időpontja. A Keresők megnézték az
óráikat. Elénekeltek egy himnuszt. Újabb percek teltek el. Az égre
néztek, majd megint az óráikra, rövid tanácskozás után visszatértek
Dorothy otthonának melegébe, és megették az űrhajó alakú tortát.
Odakint a városi rendőrségnek kellett szétoszlatnia a csalódott
chicagóiakat, akik arra fecsérelték a szentestéjüket, hogy egy soha
meg nem érkező űrhajót várjanak.
Bejutott a Keresők soraiba egy Leon Festinger nevű
társadalompszichológus is, így megfigyelhette, mi történt ezután.
A szektások, ahogy a korábbi esetekben, most sem vonták
kétségbe a próféciát, inkább magyarázatot kerestek rá, miért nem
jöttek el az idegenek. Még az is lehet, hogy igazából eljöttek. Talán a
tömeg ijesztette el őket. Az sem kizárt, hogy a titokzatos „riporter”,
aki bekéredzkedett a házba, közéjük tartozott. A Keresők telepatikus
írás útján kommunikáltak a földönkívüliekkel, és miközben ették a
tortát, Dorothyt ellenállhatatlan késztetés fogta el, hogy lejegyezzen
egy üzenetet, amit utána megosztott a csoporttal.
A clarioniak beszéltek Istennel, és mint kiderült, Dorothy és
barátaik „példamutatása” „…annyi fényt sugárzott, hogy Isten
megkíméli a világot a pusztulástól”.
Azzal, hogy megsütötték a tortát, levették a melltartóikat, és
kiálltak a hidegbe, a Keresők szó szerint megváltották a földet a
pusztulástól. Áldozatuk nem volt hiábavaló. Miután felülemelkedtek a
csalódottságukon, amiért nem utazhatnak át az űrön, a szektatagok
leseperték magukról a sütimorzsákat, és újult erővel folytatták a
hittérítést.
Festinger When Prophecy Fails (Amikor a prófécia csődöt mond)
című könyvében írta le az esettel kapcsolatos kutatását, amivel
lefektette a kognitív disszonancia elméletének alapjait. Az emberek
az Oroszlánember kora óta belső késztetést éreznek, hogy
higgyenek, de a hitükkel ellentétes bizonyítékok disszonanciát
okozhatnak. Ilyenkor úgy találunk ismét lelki békére, hogy a hitünket
módosítva helyreállítjuk az egyensúlyt.
„Egy meggyőződéses embert nehéz megváltoztatni − írta
Festinger. − Ha azt mondod, nem értesz egyet vele, elfordul. Ha
tényeket vagy adatokat mutatsz, megkérdőjelezi a forrásaidat. Ha a
logikára apellálsz, nem érti, mit akarsz mondani.”
A kognitív disszonanciát bárki átélheti. Ha egy lány összetöri a
szívedet, meggyőzöd magadat, hogy nem volt méltó hozzád. A
dohányzás megöl, de szükséged van a cigarettára, hogy
megnyugtasd az idegeidet. A keresztényeket úgy nevelték, hogy
Jézus tökéletes. Mégis, János evangéliumában, a 2. fejezet 15.
versszakában úgy feldühítik a templomban árusító kufárok, hogy
mindent összetör.
Az ostorral őrjöngő Jézus története nem illeszkedik a Jézus-
képbe, ezért a legtöbb egyház mellőzi Jánost, és inkább Máté
evangéliumát használja, ahol nem említik az esetet.
A kultuszokkal és a kognitív disszonanciával kapcsolatos
kutatások azt sugallják, Festinger tévedett, amikor arra a
következtetésre jutott, hogy a téves próféciák elkerülhetetlenül
kognitív disszonanciához és újratervezéshez vezetnek. Mivel a
valódi, hithű szektatagok szemében a próféciák szinte sosem
tévednek, épp ezért nincs szükség módosításra. Egy fanatikus
szekta ritkán kérdőjelezi meg önmagát, ehelyett az eseményeket
beledolgozza a liturgiájába, a hitvallása részévé teszi, vagy − mint a
náci Ahnernebe esetében − létrehoz dolgokat, amik kitöltik a
lyukakat.
Könnyű legyinteni az effajta önbecsapásra. Megnyugtató kinevetni
a Keresők vagy a náci Ahnernebe őrült szélsőségeit. Nagy a kísértés
azzal vigasztalni magunkat, hogy mi sosem lennénk ilyen
befolyásolhatók vagy önsorsrontók. A képzelgés a régi népek, a náci
holdkórosok és a chicagói háziasszonyok kiváltsága. Mi modern,
racionális emberek vagyunk. Mi sosem dőlnénk be efféle
butaságnak. De sajnos még a legracionálisabb emberek is könnyen
bedőlnek egy szekta csábításának.
***
Az 1970-es években még csak egy Star Wars-mániás kölyök
voltam, aki bukdácsolt az iskolában, de jött egy tanár, aki mindent
megváltoztatott. Mr. Higham nem csak megtanította a történelmet −
megszerettette velünk.
Amikor beszélt, a poros hertfordshire-i osztályterem Agnicourt
csataterévé változott, vagy a pestis sújtotta London komor
mellékutcáivá.
Mr. Higham különösen jó volt a Plantagenetekből, az ő kezei
között II. Henrik és Becket Tamás tragédiája legalább olyan héroszi
csatává változott, mint Vader nagyúr és Luke küzdelme. A
történetben volt minden. Egy karizmatikus, angol király meg szeretne
reformálni egy igazságtalan helyzetet, tudniillik azt, hogy ha egy pap
− a 12. század Angliájában a lakosság ötödét tették ki a papok −
bűntényt követett el, a helyi püspök ítélkezhetett felette a püspöki
bíróságon (ahol a távoli Róma kotnyeles, nem választás útján kijelölt
püspökei ítélkeztek), nem pedig a világi bíróság. A püspöki bíróság
igen gyakran felmentette a vádlottat, és semmiképp nem rótt ki
halálbüntetést, úgyhogy a papok szó szerint még a gyilkosságot is
megúszhatták. Ha egy pap világi bűnt követett el, imádkozással
büntették; ha egy közönséges alattvaló követte el ugyanazt a bűnt,
levágták egy lábát.
Henrik, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat, kinevezte hedonista
barátját, Tamást Canterbury érsekének, abban a hitben, hogy a
szabad szellemű Becket majd meghajol előtte. Csakhogy Tamáson
kitört az ájtatosság, és nem volt hajlandó átállni a sötét oldalra. A
hétévnyi huzakodás, száműzetés és dühöngés tragédiába torkollott.
1170 szentestéjén a normandiai Bures-ben található kastélyában
Henrik részegen felkiált: „Ki szabadít meg ettől az izgága paptól?”
Négy lovag átkel a csatornán, Canterburybe vágtat, és hidegvérrel
lekaszabolja Tamást, aki a katedrális oltáránál imádkozik.
 Hamarosan csodákról számolnak be, és nem marad el Tamás
szentté avatása sem. A mészárlás évfordulóján minden évben
szerzetesek ostorozzák meg Henriket nyilvánosan, hogy
megtisztuljon a püspökgyilkosságtól.
Mr. Higham lenyűgözte a meséjével tízévesekből álló közönségét.
De még be sem fejezte, amikor valami felkeltette az egyik, amúgy
közönyös gyermek kíváncsiságát − valami, aminek nem volt semmi
értelme.
Ha II. Henrik Anglia királya volt, miért töltötte minden idejét
Franciaországban? Nem kellett volna kastélyokat építenie, és
megírnia a Domesday Book1 folytatásait? De nem csak Henrikkel
volt probléma, mindenki gyanús volt. Miért ölte meg a kezében
serpenyőt szorongató I. Richárdot egy számszeríjász Limoges
mellett? Miért nem felelt meg nekik Bishop’s Sortford?
Különben is, mitől volt olyan nagy szám Franciaország? Jártam
már ott, fura szaga volt. A tejük fura. És egy rendkívül fontos forrás,
anyukám szerint a vizük már akkor is megmérgezhet, ha csak fogat
mosol vele. Nyers marhahúson éltek, és egy „avokádó” nevű fura,
zöld gyümölcsön. Az evőeszközöket pedig még fel sem találták
náluk, mert reggelire a péksüteményt a forró csokiba mártogatták.
Azt sem tudták, az út melyik oldalán kell vezetni. A tévében nem
angolul beszéltek. És ami a legrosszabb, semmit sem tudtak arról,
milyen szerepet játszott Britannia a modern világ megalkotásában.
Túlságosan félénk voltam jelentkezni, és felvilágosítást kérni, de a
franciákkal kapcsolatos kérdések évekig kísértettek, és csak jóval
később sikerült összeraknom a kirakóst, hogy ráébredjek, történelmi
mérnöki munka zajlott a háttérben. Azt nem mondhatnám, hogy Mr.
Higham hazudott nekünk, de rendkívül szűkmarkúan bánt az
igazsággal.
Mint sokan az 1960-as, 1970-es években született gyerekek közül,
abban a tudatban nőttem fel, hogy Nagy-Britannia a legjobb. És az
iskolai történelemórák is ezt erősítették meg.
Az alapján, ahogy nekünk mesélték, Hódító Vilmos úgy hódította
meg a szigetországot 1066-ban, ahogy az ember a turistaosztályról
átkerül az első osztályra. Már nem csupán Nyugat-Franciaország
egy részének hercege volt, hanem a földkerekség legjobb
országának uralkodója, és az érkezésétől kezdve mind boldogan
élünk, míg meg nem halunk.
Mr. Higham kifelejtette a történetből azt a nem jelentéktelen tényt,
hogy 1066 után Anglia alig volt több, mint Normandia kolóniája, ahol
franciául beszélő normann nemesek uralkodtak, és a királyaik
Franciaországban éltek. Ráadásul a leigázott nép tagjai, akiket ma
„angolszászoknak” nevezünk (erről majd később), olyan nyelvet
beszéltek, amelyet az Északi-tenger túlpartján élők könnyedén
megértettek.
Ami még megalázóbb csapás, hogy az angolok nyelvét a normann
királyoknak még évszázadokig nem akarózott megtanulni. IV. Henrik
1399-es megérkezéséig kellett várni, hogy egy brit uralkodó
méltóztasson angolul megszólalni.
Azt a Nagy-Britanniát, ahol én nőttem fel a hetvenes évek végén,
nyolcvanas évek elején, az elveszett birodalom szelleme kísértette,
és nehezére esett megtalálnia önmagát. „Európa betege emberét”,
ahogy akkoriban hívták az országot, gazdasági kudarcok és politikai
hozzá nem értés jellemezte. Mint egy kiöregedő rocksztár, aki küzd
az elismerésért, az ország és a tanterv visszatért a régi slágerekhez,
hogy feledtesse a gyöngébb új anyagokat, mint a „háromnapos hét”
és a „téli tiltakozások”2.
A történelemhamisítás volt a nyugtató, amellyel csillapítottuk a
kognitív disszonancia okozta kellemetlenségeket.
Mr. Higham a szüleimhez hasonlóan olyan korban nőtt fel, amikor
britnek lenni rangot jelentett.
Apám fél életét úgy élte le, hogy a térkép rózsaszín3 volt, és
London ott csücsült a földkerekségen valaha létezett legnagyobb
birodalom közepén. A britség a kiválóság szinonimáját jelentette, de
apám, anyám − és a legtöbben − a birodalom széthullása után is
szentül hittek a brit felsőbbrendűség hazugságában.
Apám józan gondolkodású ember volt, de ha a brit
felsőbbrendűség látszatának fenntartásáról esett szó, minden
észszerűségét elvesztette. Hiába érte csalódás csalódás után,
ragaszkodott hozzá, hogy brit autót vegyen. Valamikor a nyolcvanas
években vásárolt egy metálkék Austin Montegót, a brit
felsőbbrendűség kognitív disszonanciájának megtestesítőjét. A kocsi
ronda volt, de apám azt bizonygatta, milyen szép. Alkatrészek estek
le róla, de apám biztos volt benne, hogy ez nem a jármű hibája.
Egyszer kettétört a vezetőülés, miközben apa becsatolta magát.
Önmagát okolta, amiért túl nagy erővel dőlt neki. Ritkán indult be
elsőre, de ez sem a Montego hibája volt. Minden és mindenki inkább
tehetett róla, mint maga a gép és a szent brit mérnöki munka.
Az agymosás hatására, a szigetország nagyszerűségéről szóló
önmegerősítő mantra segítségével apám akaratlanul is a „brit
felsőbbrendűség” kultuszának fizető tagja lett. A hitvallás
meglehetősen egyszerű volt, és így szólt:
„A brit kiválasztott nép. A földkerekség legjobbja. Aki britnek
születik, telitalálatot ér el az élet lottóján.”
„Nagy-Britannia nem csak egy ország a sok közül, sosem volt az!”
− jelentette kit Margaret Thatcher 1987-ben egy BBC-interjúban, a
széles körben osztott érzésekre apellálva. Valószínű, hogy
gyerekként, a környezetem hatására, amelyben nevelkedtem, én is
elhittem ezt.
***
Az emberi történelem túlnyomó részében nem léteztek
nemzetállamok, ami senkinek nem tűnt föl, és senkit nem is érdekelt.
Földműves őseinket túlságosan lekötötte a munka, a tized
fizetése, és hogy elég ennivalót teremtsenek a családjuknak, és
fedelet a fejük fölé, ahelyett, hogy azon aggódjanak, milyen
országban születtek. Az emberek a falujuk és a földesuruk alapján
határozták meg magukat.
Csak az 1400-as évektől kezdtek egyesek Európában a
nemzetekkel foglalkozni, és akkor is az uralkodók, akiknek volt
szabad idejük.
A nemzetállamok gondolata megfelelt az uralkodóknak. Az
identitással rendelkező embereket könnyebb irányítani és
mozgósítani. De ahhoz, hogy kollektív identitást alakítsunk ki, és
beindítsuk a saját nemzetünket, erre fogékony emberekre van
szükség.
Benedict Anderson angol-ír politológus úgy határozta meg a
nemzeteket (és birodalmakat), mint „képzeletbeli közösségeket”,
olyan társadalmi konstrukciókat, amelyek a vezetők és az emberek
képzeletében léteznek, akik a csoport tagjának tekintik magukat.
A képzeletbeli közösségek természetükből adódóan létrehoznak
valamit, amit hívhatunk „a mi illúziójának”. A mi illúziója azt
bizonygatja, hogy a nemzetek tagjai homogénen viselkednek. Hogy
nem gondolkoznak és cselekszenek egyénként. Hogy az
embereknek „szokásaik” vannak, kollektív örökségük és identitásuk.
„Mi” teázunk. „Mi” fedeztük fel a demokráciát. „Nekünk” jobb a
humorunk, mint nektek. „Mi” higgadtak vagyunk. „Mi” nyertük meg a
háborút. „Mi” keresztény ország vagyunk. „Mi” sosem csináltunk
ilyet. „Mi” mindig is ezt csináltuk. A „mi” történelmünk hosszabb. „Mi”
− lássuk be − különbek vagyunk, mint „ti”.
A politikusok előszeretettel beszélnek erről a „mi”-ről
válsághelyzetben. „Mi túléltük” a bubópestist, a villámháborút, a
napóleoni háborúkat, ezért „mi” túléljük a Brexitet és a koronavírust
is.
A „mi” gondolkozás szektás gondolkozás, aminek sajnos több
millió ember dől be. Szélesebb körben valószínűleg úgy ismerik:
„nacionalizmus”.
George Orwell a „Jegyzetek a nacionalizmusról” (Notes on
Nationalism) című esszéjében foglalta össze a „valósággal szembeni
érdektelenséget”, ami a jelenség mögött áll.
„Minden nacionalista képes rá, hogy ne ismerje fel a
hasonlóságokat két tényhalmaz között. Egy brit tory védelmezi az
önrendelkezést Európában, és ellenzi Indiában anélkül, hogy
következetlennek érezné magát.”II
Einstein a nacionalizmust „gyermekbetegségnek, az emberiség
himlőjének” nevezte, melynek legnyilvánvalóbb tünete a józan ész
mellőzése. Ostobaság, hogy az egy földrajzi térségben született
emberek osztoznak valamiféle közös lélekben és sorsban, de
tetszetős ostobaság.
1996-ban, 30 évvel azután, hogy Anglia − házigazdaként −
egyetlen futballvilágbajnoki győzelmét aratta az NSZK (Nyugat-
Németország) legyőzésével, a szigetország adott otthont a futball-
Európa-bajnokságnak. Tombolt a brit pop és a „Cool Britannia”,
mintha a csillagok együttállása is azt sugallta volna, hogy Anglia
szent joga elégtételt venni harmincévnyi szenvedésért. Két komikus,
David Baddiel és Frank Skinner, a zenész Ian Broudie-val közösen
kiadtak egy kislemezt „Three Lions” (Három oroszlán) címen,
meglovagolva a világmegváltó hangulatot, és a gondolat, hogy „a
futball hazajön”, valóságos próféciává változott.
Amikor Anglia az elődöntőben a frissen újraegyesült Németország
válogatottjával találta magát szemben, túlcsordultak a 30 évig
elfojtott érzelmek, és elszabadult az idegengyűlölet.
A Piers Morgan4 által szerkesztett Daily Mirror „futballháborút”
hirdetett Németországgal szemben, először szórólapokat akartak
kidobni Berlin felett, de utóbb inkább kitették a címlapra az angol
játékosokat katonai terepszínű öltözetben az alábbi felirattal:
„Achtung! Adjátok meg magatokat!” Az újság belsejében további
mélységekbe süllyedtek:
„Valami bűzlik Berlinben, és nem csak a fura virslijeik − ez a
félelem szaga” − fröcsögött a véleményoldal, és zavarba ejtően
hozzátették: „ez már nichts Gutes nekik”, utalva Jones tizedes
aranyköpésére a népszerű Az ükhadsereg (Dads’ Army) című BBC-
szitkomból − amire mindjárt visszatérek.
A The Sun sem akart lemaradni, „Blitzet a Fritznek”, harsogta,
amivel kiváltották a német követség tiltakozását. A német szövetségi
kapitány, Jürgen Klinsmann aggodalmának adott hangot, hogy a
provokatív nyelvhasználat erőszakba torkollhat. Munkáspárti és
konzervatív képviselők pedig közösen ítélték el az alsóházban a
„bulvársajtóban elharapódzó, németellenes tombolást”.
De Angliát túlságosan magával ragadta a prófécia, semhogy
odafigyeljen.
Végül Klinsmannak lett igaza, nem pedig Piers Morgannek. Anglia
veszített − és a dolgok valóban csúnya fordulatot vettek. Ha Anglia
nem nyerhetett a pályán, majd nyer a pályán kívül − és a
disszonancia feloldására kitört az erőszak. Zavargásokra került sor a
Trafalgar Square-en. Turistákat támadtak meg, Brightonban pedig
egy orosz diákot megkéselt a tömeg, mert németnek nézte.
A hamis prófécia és a sértett önérzet részeg erőszakba torkollott.
Senki sem választhatja meg, hová születik. A nemzetiség a
véletlen műve. De ha meggyőződ emberek millióit, hogy az ő törzsük
különb az összes többinél, azzal megágyazol a veszélyes, ördögi
szélsőségeknek.
Ha Anglia mellé Spanyolországot vagy Olaszországot sorsolják az
1996-os Európa-bajnokság elődöntőjében, valószínűleg senkit nem
szúrnak le. Annak az éjszakának az eseményei azért következtek be
az ellenféllel − Németországgal − szemben, mert Nagy-Britannia
1996-ban és a 21. században is veszélyesen odavan az országért,
és szerelmes a két világháborút övező mítoszokba. Ha a
nacionalizmus betegség, akkor a németfóbia a tünete.
A II. világháború 1945-ben véget ért, de sok brit nem tudta
feldolgozni a győzelmet. Nagy-Britannia, úgy tűnik, képtelen
kigyógyulni a háborús képzelgésből, amely októberben és november
elején csúcsosodik ki a „háborús karácsony” ünnepén,5 amikor a
szekta tagjai zászlólengető, pipacskitűző orgiában, párás szemmel
emlékeznek meg egy konfliktusról, amiről a 98%-unknak semmilyen
emléke nincs.
Aki megkérdőjelezi a II. világháború szent írásait, vagy akár az
elsőét − amelyben amúgy mindkét nagyapám harcolt −, vagy ami
még rosszabb: azt javasolja, hagyjunk fel az önámítással, az óriási
népharagot vonhat magára.
Évekkel ezelőtt írtam egy cikket a The Independentbe, amelyben
megkérdeztem: meddig akarjuk még ünnepelni a fegyverletételt
most, hogy már minden érintett meghalt? Ennek kapcsán meghívtak
a BBC Three Counties Radióba egy beszélgetésre, és hamarosan
betelefonált egy idősebb fickó Bedfordshire-ből, aki szerint falhoz
kéne állítani engem, és agyonlőni.
Nem azt mondtam, hogy bontsuk le az emlékműveket, csak hogy
kezd egészségtelenné válni a dolog, és ami még rosszabb, a kortárs
politikusok kisajátítják az akkori eseményeket és az elesett férfiak és
fiúk halálát a politikai céljaikra. Felhívtam a figyelmet a veszélyre,
hogy a háborúban elesettekből áldozatok és szentek lesznek.
Felvetettem, hogy kiegyensúlyozottságra, a kontextus ismeretére
és őszinteségre van szükség, egészségtelen állandóan
hátrapillantani, és örökké a háború bűvöletében élni.
De ez túl sok volt az úriembernek, akárcsak a többi
betelefonálónak.
 Az a szomorú igazság, hogy Nagy-Britanniában a
megemlékezésnek már nem sok köze van a háborúkhoz.
Nacionalista törzsi rítus lett, és a pipacs fejezi ki a szekta iránti
hűséget. Ha nincs ott a tévés műsorvezetők hajtókáján, megszólják
őket. Ha rajtad nincs, megvádolnak, hogy „gyűlölöd ezt az országot”.
Nincs még egy jelkép, amit ennyi szentimentalizmus övez, amit
ilyen sokan fegyverként használnának, és amit ilyen tragikusan
sárba tiportak volna.
A britek már nem járnak templomba, mert nincs rá szükségük. A
tényleges állami vallás a két világháború lett, jelképeik az
ikonográfiánk, eseményei a szentírásunk.
A mai olvasmány megtalálható Dunkerque evangéliumában.
Nagy-Britannia vonakodva vett részt a háborúban. 1940. május
végére azonban beütött a krach, a Wehrmacht beleharapott
Franciaországba, és kettévágta a szövetséges erőket. A haláltól és
fogságtól félő brit katonák visszavonultak egy Dunkerque nevű
kisvárosba, és várták a sorsukat. A tengerparton szardíniaként
összezsúfolódott emberek könnyű célpontot nyújtottak a
Luftwaffénak. Miközben a haditengerészet próbálta kitalálni, hogyan
evakuáljon 300 ezer embert a sekély vízből, a német pilóták
golyózáport zúdítottak a partra, és angol vérrel szennyezték be a
homokot.
Ekkor csoda történt.
Egy több száz kis hajóból, csónakból, jachtból álló, botcsinálta
flotta érkezett a megmentésükre. A britek állhatatosságának és az
egyszerű emberek bátorságának köszönhetően a katasztrófából
diadal lett: megváltást hoztak a francia tengerpartra.
Széles körben elterjedt a „kis hajókról” szóló „dunkerque-i
legenda”, ami ugyanolyan fontos része a nemzettudatnak, mint az
1066-os hastingsi csata és a Guy Fawkes-féle lőporos
összeesküvés.
Igaz, hogy nagy meglepetésre 1940 májusában a német
hadseregnek sikerült gyorsan előretörnie Franciaországban, és
sarokba szorítani a szövetségeseket. A Wermacht mindössze hat
hét alatt felőrölte az ellenséget és két részre szakította a
szövetséges erőket, ezért több százezer katona volt kénytelen
visszavonulni a dunkerque-i kikötőbe, a megmentésre várva. De az
ezután következő „dunkerque-i csodában” nem volt semmi
csodálatos.
1965-ben, huszonöt évvel a franciaországi visszavonulás után az
eredeti flottilla hajóival megidézték a „kis hajók” dunkerque-i útját.
Több száz tengerész és halász hajózott Franciaországba, és az
eseményt megörökítette a Pathé tudósítása, amely igen találóan
„zarándokoknak” titulálta a résztvevőket.
Ha elmegyünk a dél-londoni Birodalmi Hadtörténeti Múzeumba,
megtekinthetjük az egyik hajót, amelyik ott volt aznap.
A Tamzine nem egészen öt méter hosszú, apró halászhajó,
amelyben jó, ha nyolc ember elfér. Azután vált ikonikussá, hogy
szerepelt az említett tudósításban. A tulajdonosa, Mr. Ralph Bennett
1981-ben adományozta a múzeumnak, hogy az állandó kiállításuk
részévé váljon.
Ha megnézzük, nehéz elképzelni, miként volt képes egy ilyen kis
lélekvesztőkből álló flotta kimenteni több százezer embert, és
biztonságosan hazaszállítani − főleg azért, mert nem is tettek ilyet.
A „kis hajók” dolga az volt, hogy a parton várakozó katonákat
átszállítsák a távolabb várakozó csapatszállítókra és hadihajókra −
nem pedig az, hogy átkeljenek a csatornán. És bármit is gondolunk a
háborús filmek hatására, a műveletet nem „egyszerű emberek”
hajtották végre. A Tamzine-t, akárcsak a flottilla többi hajóját, nem a
gazdája kormányozta, hanem a tengerészet és a parti őrség
emberei, akik a tulajdonosok tudta és beleegyezése nélkül
kisajátították a járműveket.
A Dunkerque-i Kis Hajók Szövetsége ezt szintén elismeri:
„Nagyon kevés tulajdonos vezette a saját hajóját, lényegében csak
a halászok és további egy-két ember.”
Az „egy-két ember” egyike Charles Lightoller volt, a Titanic
másodtisztje, a királyi tengerészet többször kitüntetett egykori tisztje.
Lightoller igazi hős volt. Amikor meghallotta, hogy a tengerészet
privát hajókat keres, kötelességének érezte Franciaországba hajózni
a saját motoros jachtjával, ahol egy tengerészkadét és a fia
segítségével becslések szerint 127 embert mentett meg.
 Lightoller alakja inspirálta a 2017-es Dunkirk című filmben a Mark
Rylance által játszott Mr. Dawson figuráját, de a moziban, akárcsak
az 1958-as változatban, a tapasztalt Lightoller közkatonává változott,
egy lett a sok közül, akik meghallották a hívó szót.
Csakhogy Lightoller csupán a szabályt erősítő kivétel volt.
Sötét fejezet ez a brit történelemben, és mivel célunk a
történelemhamisítás leleplezése, fontos, hogy ne becsüljük alá a
jelentőségét. 1940. május 10-e és június 25-e között 68 ezer katona
sebesült meg, esett el, vagy került fogságba a franciaországi
hadjáratban, valamint jelentős mennyiségű létfontosságú felszerelés
veszett oda − és ez minden szempontból katasztrófa. De a brit
önérzet éppúgy nem bírja elviselni a gondolatot, hogy a britek
kudarcot vallottak, mint ahogy apám is képtelen volt belátni, hogy az
autója egy tragédia.
A történetet szándékosan szőtték úgy, hogy a merész britek
túljártak a náci háborús gépezet eszén. „Mi” az esélyek ellenére
diadalt arattunk, ahogy mindig: a kudarc kapujában megszereztük a
győzelmet.
Amint véget ért az evakuálás, beindult a legendagyártás. Június 4-
én az elvárások manipulálásaképpen Churchill miniszterelnök úr azt
mondta az alsóház előtt, hogy arra számított, „csupán 20-30 ezer
embert képesek kimenekíteni”, de hála a tengerészet és a légierő
rettenetes erőfeszítéseinek, több százezren jutottak haza.
− A háborút nem lehet evakuálással megnyerni − intett mindenkit
Churchill, de amit kevesebben tudnak, utána még hozzátette: − Ám
az emberek hazajuttatása mégiscsak felér egy kisebbfajta
győzelemmel, ami elismerést érdemel.
Az országos és helyi újságok gyorsan lecsaptak az eseményre, és
áradozni kezdtek arról, hogy „mi” milyen csodálatosak voltunk.
„A hős brit védők nem adták meg magukat Calais-nál” − trillázta a
Western Morning News június 5-én, míg a Bexhill-on-Sea Observer
egy helybéli legényt ünnepelt, aki egy mérföldet kúszott sebesülten
egy árokban, míg megmenekült.
Közben Amerikában az együttérző újságírók és írók lecsaptak a
„kis hajók” sztorijára, és megszületett a náci agresszorok ellen
egyedül harcoló angolok meséje. Az 1942-es Mrs. Miniver című
filmben a címszereplő férje sokakkal együtt Franciaországba
vitorlázik a sétahajójával, hogy kimenekítse a csapatokat. Semmi
ilyesmi nem történt − de az emberek elhitték a kitalációt.
Mire eljött a 25. évforduló, a flottilla beavatkozása kanonizált
eseménnyé vált. A Tamzine többé már nem egyszerű halászhajónak
számított, hanem szent relikviának.
Minél többet olvastam és kutattam a Tamzine történetéről, annál
szkeptikusabbá váltam. A történet bizonyos részletei sehogy sem
stimmeltek. Egyedül a néhai Mr. Bennett állítása tanúsítja, hogy a
hajó egyáltalán ott volt Dunkerque-nél − és ahogy később láthatjuk
majd ebben a fejezetben, a családok igen fogékonyak a „meseszerű
történelemre”. A kisebb ladikokat és csónakokat otthagyták a francia
partoknál 1940-ben, de érdekes módon − legalábbis a hivatalos
verzió szerint − ezt a kis lélekvesztőt egy belga halászhajó
visszavontatta Margate-ba, ahol a gazdája visszakapta. Ráadásul a
háború egyik legzűrzavarosabb, legnehezebb időszakában.
Mennyire hihető, hogy a háború közepén, a kétségbeesett
visszavonulás közepette egy belga halászhajó időt és fáradságot
nem kímélve visszavisz egy halászhajót a gazdájának Margate-ba?
Fontos eleme a Tamzine legendájának, hogy a hajót befestette „a
katonák vére” − de soha senki nem bizonyította be, hogy a vér
emberektől származott. A visszavonuló katonák közül sem sérült
meg mindenki, a sebesülteket pedig bekötözték.
Sokkal valószínűbb, hogy a vérfoltok − amelyek egyáltalán nem
szokatlanok a halászhajókon − onnan erednek, hogy a zsákmányt
évtizedeken keresztül a hajón belezték ki, mielőtt a partra vitték
volna. Ugyanakkor tény, hogy a menekülő katonák véréről szóló
beszámoló sokkal költőibben hangzik.
Lehet, hogy a Tamzine soha nem is járt Dunkerque-nél? És az
1965-ös megemlékezések izgalmában a tulajdonos egyszerűen csak
azt állította, hogy igen?
Ian Kikuchi és kollégája, Sean Rehling, a múzeum képviselői azt
felelték nekem, amikor megosztottam velük kételyeimet, hogy egy
ilyen hazugság „azt jelentené, hogy a tulajdonos az 1940-es évek
végétől 1965-ig, majd azután haláláig folyamatosan hazudott a
Tamzine szerepéről”.
 Ez helytálló érv, de talán nincs is jelentősége.
Akárcsak Becket meggyilkolása vagy Churchill legendája,
Dunkerque is túllépett a realitáson, és szent eseménnyé vált. E
meggyőződés szerint a Tamzine egyszerre csoda és relikvia.
A történtek vallási megközelítése csak fokozódott 1940 óta. 2020-
ban, a 80. évfordulón még amulettet is vásárolhattunk: a 80.
évfordulós „negyedfontost”, amit „homokfúvással készítettek a
dunkerque-i part homokjával”, 99 fontért. Írtam az amulett
kibocsátóinak, hogy magyarázzák el, mi az érme jelentése, de
sajnos nem kaptam választ.
Mint minden valamirevaló szektában, a Dunkerque-vallásban is
figyelmen kívül hagynak mindent a hívők, ami nem illik a
narratívájukba. Arról a 40 ezer francia katonáról, akik hátvédként
harcoltak, hogy lehetővé váljon az evakuálás, ritkán tesznek említést
a játék- és dokumentumfilmekben. A legtöbb dunkerque-i narratíva
elfelejt továbbá megemlékezni arról a 140 ezer franciáról, lengyelről,
hollandról és belgáról, akik ugyancsak ott voltak a parton, és akiket
szintén evakuáltak. Nem vesznek tudomást azokról a belga, holland,
francia és norvég halászokról sem, akik ugyancsak fontos szerepet
játszottak, arról pedig, hogy 1940 májusában Dunkerque-nél
indiaiak, lengyelek, kanadaiak és észak-afrikaiak is jelen voltak,
végképp megfeledkeztek.
Rendre figyelmen kívül hagyják azt is, hogy akaratlanul Adolf
Hitler is segített a szövetségeseknek. Az 1940. május 24-én kiadott
parancsának engedelmeskedve a közeledő páncélos hadtest
Dunkerque-től 12 mérföldre megállt. A mai napig heves viták övezik,
miért határozott így Hitler − de a legvalószínűbb, hogy stratégiai
döntés volt ez Gerd von Rundstedt tábornagy részéről, hogy kímélje
a tankjait.
Bármi is volt az ok, a parancs döntő jelentőségű három nap
haladékot jelentett.
A győzelem és a visszavonulás a háborúban épp annyira múlik az
ellenség hibáin, mint a győztes döntő lépésein. De a „mi” névmással
azonosuló emberek szívesebben hisznek inkább isteni
közbeavatkozásban. „Dunkerque szelleme” és a brit
felsőbbrendűség nagyon lelkesítő: kényelmesebb átadni magunkat
nekik, mint a valós események feltérképezésére vesztegetni az
időnket, és azon töprengeni, vajon tényleg átkelt-e egy kis
lélekvesztő a csatornán 1940-ben.
***
Dunkerque csupán az egyik szála annak a közkedvelt
narratívának, amely azt állítja, hogy „mi” elveszíthettük volna a
háborút.
1968-ban kezdte sugározni a BBC Az ükhadsereg című
vígjátéksorozatot, amely egy képzeletbeli hadosztályról szól a Home
Guard6 (brit nemzetőrség) kötelékében. Ez egy olyan, valóban
létezett szervezet volt a világháború alatt, amelyet részben stratégiai
szakmákban dolgozó, illetve a harchoz túl öreg vagy túl fiatal férfiak
alkottak.
A 70-es évek elején a sorozat már kötelező szerda esti, később
péntek esti néznivaló volt, és az utána következő 45 évben
folyamatosan ismételték, ennek köszönhetően „nemzeti kincs”
státuszt nyert.
Az ükhadsereg főszereplője egy Mainwaring nevű bankigazgató,
aki egy kitalált angol partvidéki városban, Walmington-on-Sea-ben
él, és elhatározza, hogy összeverbuvál egy helyi védelmi erőt a
közelgő német invázió ellen. Kinevezi magát századosnak, a
beosztottjából „Wilson őrmester” lesz, az irodaszolgából Pike
közlegény. Csatlakozik még hozzájuk a helyi hentes, Jones tizedes,
egy sírásó, egy nyugalmazott úri szabó és egy feketéző. A szakasz
hamarosan Luftwaffe-pilótákat7 és tengeralattjárók legénységét ejti
fogságba, és harcba száll egy még nagyobb fenyegetéssel, amely
Hodges, a helyi légoltalmi felügyelő alakjában ölt testet.
A kezdeti gyermekbetegségek leküzdése után a Home Guard
egyáltalán nem volt olyan kétbalkezes és nevetséges, mint ahogy Az
ükhadsereg ábrázolta. Sok egység jelentős, aktív szerepet játszott a
védekezésben, és 1206 katonájuk vesztette életét bevetés közben −
a legtöbbjük akkor, amikor a civileket óvták a bombázásoktól. A
szervezetet jellemzően nem lusta öregemberek alkották, akik
elaludtak a székben. Több mint egymillió szénbányász, dokkmunkás
és tanár foglalkozását nyilvánították stratégiai fontosságúnak, amiért
nem jelentkezhettek a hadseregbe, így a Home Guard mintegy felét
18−27 év közötti fiatalok tették ki.
Néhányukat átirányították a nemzetőrség kisegítő csapataiba, az
Auxiliary Unitba, egy olyan elit alakulatba, amelyet a szabotázs és a
gerilla-hadviselés sötét művészetére képeztek ki, és azt a parancsot
kapták, hogy építsenek ki ellenállói hálózatot egy esetleges német
megszállás esetére. Inkább kommandósok voltak ezek az emberek,
mint műkedvelők.
Maga Az ükhadsereg nem soviniszta alkotás. Remek írói munka,
a pátosz és a frivol komédia között egyensúlyozva meglehetősen
hűen írja le, milyen volt az élet a háború alatt Nagy-Britanniában:
megjeleníti a feketepiac szerepét, a szűklátókörűséget, az
osztályirigységet, és a félelmet − legalábbis 1940 nyara végén −,
hogy jönnek a németek.
De sajnos, bár akaratlanul, a program milliók fejében rögzítette a
háború egyik legmakacsabb mítoszát, amelyik azt sugallja, hogy
„minket” majdnem megszálltak.
A sorozat minden egyes epizódja egy animációval kezdődik,
amelyben a horogkereszttel díszített nyilak visszaszorítják a brit
zászlót a csatorna túlpartjára. Ezt az 57 másodpercet 50 éven
keresztül szünet nélkül ismételték a brit tévében, és ezzel
bebetonozták a meggyőződést, hogy 1945-ben a britek „egyedül
maradtak” a háború veszélyeiben, és Mainwaring százados
szakasza jelentette az utolsó védvonalat. A brit vidék védtelenül állt
az agresszorral szemben, és egyedül a hétköznapi emberek
dacossága és kitartása fordított a szerencsén.
Az a benyomás alakult ki, hogy Nagy-Britannia volt Dávid, a nácik
pedig Góliát. A nácik szolgálati autón furikáztak, míg a mi tisztjeink
kerékpárcsipeszt raktak a nadrágjukra, és eltekertek a háborúba. Jól
hangzó történet, de nem igaz.
A háború kitörésekor Nagy-Britanniát nem szigetelőszalag és
spárga tartotta össze, hiszen a világ három nagyhatalmának egyike
volt.
Az Egyesült Királyság ipari óriás volt rengeteg szénnel és acéllal,
és egy hatalmas birodalmat uralt, ahonnan elképesztő mennyiségű
forrásokat vonhatott ki. 1940 júliusára a brit hadsereg 1,65 millió főt
számlált.
A francia, lengyel és belga katonák, akik elmenekültek Dunkerque-
ből, csatlakoztak azokhoz az indiai, kanadai és új-zélandi
katonákhoz, akik már eleve Nagy-Britanniában állomásoztak. Az
ország világszerte több ezer „birodalmi” csapatra támaszkodhatott. A
háború csúcsán a királyi afrikai tüzérség 300 ezer, az indiai
hadsereg 2,5 millió katonából állt − ez a világtörténelem legnagyobb
ismert önkéntes serege. Nem mintha az indiai sereg minden tagja
ennyire lojális lett volna Nagy-Britanniához. Viszonylag magas
zsoldot kaptak, és a katonaélet vonzónak tűnt a szegényebb
vidékekről származóknak. Helyre kell hozni azt az égbekiáltó
pitiánerséget, hogy mindkét háború esetén megfeledkeztek e milliók
szerepéről és jelentős hozzájárulásukról a győzelemhez.
1940. július 16-án Hitler kiadta a Führer Directivebefehl 16-ot
(vezéri utasítás), amely beindította az „Oroszlánfóka hadműveletet”
− vagyis Nagy-Britannia megszállásának tervét.
Hitler azt remélte, hogy Churchill egyezséget ajánl neki. Úgy
számolt, hogy Nagy-Britanniának nem áll érdekében beszállni az
elhúzódó háborúba, és arra játszott, hogy a gyakorlatias
gondolkozású Winston Churchillt jobban érdekli a birodalom, mint a
harc Németországgal. Churchill annak köszönhette diadalát és
hírnevét − vagyis, hogy nem Hitler elvárásának megfelelően döntött
−, hogy ugyanúgy okoskodott, mint a Führer.
Hitler és a vezérkara nagyon jól tudta, hogy az invázió kudarcra
van ítélve.
A brit királyi tengerészet a német Kriegsmarine8 kétszerese volt,
vitathatatlanul ők uralták a tengert. A német flotta nem sokkal
korábban súlyos veszteségeket szenvedett a két narviki csatában,
és az azokat követő, 1940. április 10. és június eleje közötti
offenzívákban tovább gyengült. Nem volt valami csábító kilátás,
hogy átkeljenek egy keskeny csatornán, miközben a föld, vagy még
inkább az óceánok legerősebb flottája darabokra lövi a megmaradt
német hajókat is.
Alfred Jodl német tábornok azt mondta, egy invázió olyan lenne,
mint „csapatokat küldeni a húsdarálóba”.
 Hitler tudta, hogy addig még csak nem is gondolhatnak ilyesmire,
amíg nem biztosítanak légi fölényt maguknak. Így hát amint véget ért
a dunkerque-i csata, a Luftwaffe brit légitámaszpontokat kezdett
támadni, remélve, hogy sikerül kiütni a királyi légvédelmet, vagy
legalább kikényszeríteni Churchilltől a békeajánlatot.
A háború mindig bonyolult, de a történelem szereti az egyszerű
narratívákat, ezért a konfliktust egyetlen frappáns címkével foglalták
össze. 1941 májusában a légügyi minisztérium kiadott egy iratot,
amely az „angliai csata” (Battle fo Britain) elnevezéssel illetett egy
sor, amúgy egymástól független eseményt. Ez a 32 oldalas
dokumentum bestsellerré vált, és a kifejezés halhatatlan lett. Az
iratban szereplő, hasraütésszerűen megállapított dátumok szerint a
„csata” 1940. augusztus 8-án kezdődött, és október 31-én ért véget.
Ez volt a „mi” legsötétebb óránk, a pillanat, amikor nagyon sokan
váltunk kevesek adósává − de megkockáztatva, hogy leleplezem az
összes háborús filmet, meg kell mondanom, a „kevesek” meséje
inkább mítosz, semmint valóság.
A RAF9 és a Luftwaffe nagyjából egyforma erőt képviselt, sőt, a
briteknek valamivel több gépe volt, mint a németeknek. Churchill
életrajzírója, Roy Jenkins szerint a britek 1032 bevethető repülővel
rendelkeztek 1940-ben, míg a németek 1011-gyel.
De a korabeli propaganda, amely Dávid és Góliát történetéhez
hasonló mítoszt épített fel, a legtöbb brittel elhitette, hogy a Luftwaffe
komoly túlerőben volt, és a RAF gépeit óriási veszély fenyegette.
Ismétlem, ez nem igaz. 1940. július végére a britek kétszer annyi
repülőt gyártottak, mint a németek.
Ám a Luftwaffe problémái ezzel még nem értek véget. Mindent
vagy semmit alapon játszottak: ha a német gépeket lelőtték, a pilóták
odavesztek. Ha a RAF-gépek zuhantak le, a pilóták visszabuszoztak
a bázisra. Az angliai csata három hónapja és három hete során
1940-ben a Luftwaffe 4245 pilótája és bombázószemélyzete esett el,
került fogságba vagy sebesült meg, míg a RAF vesztesége
kevesebb mint 2000 fő volt.
Számtalan háború után készült film állította be úgy, mintha a brit
repülők a Spitfire-ek áldásos feltűnése előtt fejletlenebbek lettek
volna német megfelelőiknél, ám ez megint csak nem igaz.
 A rettegett Stukáknak félelmetes híre volt, de nem vehették fel a
versenyt a RAF gépeivel, amikor összetalálkoztak Anglia fölött. A
zuhanóbombázónak tervezett Stuka hatásos volt a konvojok ellen a
franciaországi hadjáratban, de miután kitört az angliai csata, hamar
kiderült, hogy arra a feladatra alkalmatlan. A gép lassabb és
kevésbé mozgékony volt, mint a RAF vadászrepülői, könnyű volt
leszedni őket. A Luftwaffe vadászgépállományának zömét kitevő
Messerschmitt 109-ek korlátozott hatótávolsággal rendelkeztek,
mindössze tíz percet tölthettek Anglia felett, mielőtt vissza kellett
fordulniuk.
Ezzel szemben a brit Hurricane-ek, vagyis az RAF állományának
nagy többsége (75%) fürge, megbízható és gyors volt, és miután
átalakították magas oktánszámú üzemanyagúra, minden tekintetben
felvette a versenyt a Messerschmittekkel.
Nagy-Britannia integrált radarrendszere − az első ilyen szisztéma
a világon − 29 ellenőrző állomáson figyelte az ellenséges repülőket,
a partvidéktől 100 mérföldes távolságig, vagyis jóval azelőtt fel
lehetett küldeni a gépeket, hogy a Luftwaffe megérkezett volna.
Ráadásul a britek sokkal jobbak voltak a kódolás terén.
1940 januárjában a Bletchley Park-i brit kódfejtők a Párizstól 25
kilométerre, Gretz-Armainvilliers-ben dolgozó francia és lengyel
csapattal karöltve feltörték az Enigma-kódot, és így meg tudták
fejteni a német hadsereg, tengerészet és légierő üzeneteit. A
németek túlságosan bíztak a rendszerükben, azt hitték, a kódjaik
megfejthetetlenek − de tévedtek. 1940 kora augusztusától a
Bletchley-ben dolgozó kódfejtők ismerték a várható Luftwaffe-
támadások erejét, szerkezetét és alakzatait.
Erről azonban semmit sem lehetett tudni, amikor először
sugározták Az ükhadsereget.
A közvélemény csak a 70-es évek közepén ismerte meg Bletchley
és az Enigma megfejtésének titkát. Évekig elhallgatták az igazságot,
és a kódfejtők sorsfordító közreműködését a Luftwaffe sikeres
visszaverésében. A győzelmet inkább a „kevesek” bátorságával és
az egyedülálló „brit szellemiséggel” magyarázták.
A britek nem voltak gyöngék, szó sincs róla. Náluk volt a legtöbb
adu, és szó szerint beleláttak a németek kártyáiba.
 A RAF vezetősége is jobb volt. Göring kaotikusan irányított,
folyton váltogatta a célpontokat. A RAF szárnyparancsnoksága
mindenhez tudományos, profi és hatékony megközelítéssel állt
hozzá, hogy újra és újra visszaverje a rosszfiúkat.
Miután 1940. augusztus 25-én a RAF bombázói rajtaütöttek
Berlinen, Hitler és Göring végzetes döntést hozott: az RAF bázisai
helyett Londont és a kikötőket kezdték támadni. Erre szeptember 7-
én került sor, és a művelet Blitz néven vonult be a köztudatba.
Félelmet és kétségbeesést generált Londonban és más
nagyvárosokban a támadás, így Liverpoolban, Birminghamben és
Glasgow-ban, de a taktikaváltás azt jelentette, hogy az angliai csata
gyakorlatilag véget ért. A Luftwaffe már nem törekedett légi fölény
kiharcolására, és ezzel az invázió veszélye megszűnt.
Alighanem eleve nem is volt több a megszállás terve blöffnél.
Von Rundstedt tábornagy később azt állította, hogy Hitler sosem
gondolta komolyan az inváziót. A brit célpontok támadása sokkal
inkább lélektani, semmint stratégiai célokat szolgált. Hitler azt
remélte, hogy a folyamatos bombázással megtörheti a brit vezetőket.
Churchillnek természetesen meg sem fordult ilyesmi a fejében.
Meg is mondta a kabinetjének, hogy bármiféle invázió felérne egy
öngyilkossággal. Híres felszólítása, miszerint harcolni fogunk a
partokon, és sosem adjuk fel, csatakiáltás volt, amelyet épp annyira
szánt a washingtoni politikusoknak, mint Nagy-Britannia és a
birodalom polgárainak.
Még ha a németek le is győzik a brit flottát, a Wehrmacht akkor
sem jutott volna sokkal messzebb Kent partjainál.
1974-ben háborús szimulációt rendeztek a sandhursti katonai
akadémián, ahol mind a hat döntőbíró (mind korábbi főtisztek, három
angol és három német) azt mondta a hadtörténészeknek, hogy a
németek mindenképp veszítettek volna. Ha nincs légi fölény, és nem
győzik le a királyi flottát, elvágják őket az utánpótlástól, és a német
9. hadtest megsemmisül.
Hitler inkább a keleti frontra fordította a figyelmét, és 1941-ben
megindította a Barbarossa hadműveletet a Szovjetunió ellen. Ez a
döntés megpecsételte a tengelyhatalmak sorsát. Attól fogva, hogy az
amerikaiak és az oroszok beszálltak a háborúba, nem az volt a
kérdés, hogy Németország és a szövetségesei veszítenek-e, hanem
hogy mikor.
A félelem az inváziótól valós volt Nagy-Britanniában 1940-ben, de
a kormány is szította. A rettegés feltüzelte a briteket a közös
ellenséggel szemben, és a „közvetlen fenyegetés” réme sokat
segített a kritikus hangok elnémításában és az összetartozás
érzésének erősítésében. A náci terrorral dacoló Britannia képe jó
sajtót kapott az Egyesült Államokban is. Churchill tudta, hogy
Amerika csatlakozása a háborúhoz mindent megváltoztatna, és a
félelem a megszállástól segítette ezt az ügyet. Ha Nagy-Britanniát
meghódítják a nácik, mi tartja vissza őket attól, hogy
továbbmenjenek Amerikába?
Mindez természetesen nem kisebbíti a bombázás szörnyűségeit: a
kétségbeesés és a veszteségek túlságosan is valósak voltak. Több
mint 40 ezer brit civil halt meg London bombázásakor. Kétmillió
otthon semmisült meg, családok szakadtak ketté. Gyerekek nőttek
fel úgy, hogy idegesen kémlelték az eget, és időnként menhelyekre
húzódtak.
Dél- és Kelet-London utcáin sétálva ma is láthatjuk a pusztítás
mértékét, alig akad utca, amin nem hagyott nyomot. A viktoriánus
sorházak közt újabb beépítések emelkednek − a háború borzalmai,
az elveszett életek, az elpusztult ártatlanok mementói.
De más európai országok szenvedéseihez képest a britek olcsón
megúszták. Az őket ért veszteség semmiség a több mint 300 ezer
francia vagy több millió lengyel és orosz halotthoz képest, nem is
beszélve a holokausztról. Sőt, több magyar és francia civil halt meg
a II. világháborúban, mint ahány brit katona.
***
A II. világháború továbbra is az Egyesült Királyság mániája.
A belőle fakadó tévképzetek táplálták a Brexitet, és a szélsőjobb
megerősödését az ezredforduló után. A mánia ragacsos méregként
terjed máig a brit politikában, és a háború évtizedekkel a vége után
csak még nagyobb hatással van az ország világszemléletére. „Mi”
helytálltunk, és ezért hála jár nekünk. Jóval a világháború után
született britek is a maguk hasznára fordítják ezt a mítoszt. Jó, lehet,
hogy kikaptunk futballban, de nem feledjük, hogy „mi” nyertük meg a
háborút.
Ez a hozzáállás éles kontrasztban van azokéval, akik tényleg
részesei voltak az eseményeknek.
A legtöbb brit, aki túlélte az 1939 és 1945 közti időszakot, nem
fürdött a dicsőségben. Hat évet töltöttek szeretteiktől elszakítva,
félelemben, szánalmas fejadagokon tengődve. Az élet szürke és
üres volt, gyerekkorok vesztek el. Fiatal életek lettek oda egy
szörnyű és hosszadalmas háborúban.
Ennek megfelelően a megemlékezések a győzelem napján
rövidek és meglehetősen csöndesek voltak. A többség szeretett
volna továbblépni, és hozzálátni egy boldogabb, biztonságosabb
jövő építéséhez. 1945-ben a britek határozottan azt nézték, mi lesz,
nem pedig azt, mi volt. Ezért váltották le Churchillt, egy jobb világ
vízióját választották, amit Attlee kínált.
Mégis, az azóta eltelt években a Blitz és Dunkerque „szelleme”
sokak szemében szentté vált: titkos fegyverré, amit szükség esetén
be lehet vetni. A Covid−19-pandémia alatt ismét életre kelt a buta
nonszensz, amely szerint „Őrizd meg a nyugalmadat, és folytasd”
(erről még lesz szó), mintha a kitartás a britek kiváltsága lenne, a
DNS-ünkben hordoznánk ennek erényét.
Az idős katonát, Tom Moore parancsnokot, aki ötletes módon
gyűjtött támogatást az egészségügynek, nemzeti hőssé avatták.
Lovagi címet kapott, ünnepelték, a zenei toplisták élére repítették, és
amikor 2021 februárjában Sir Tom elhunyt, az egész ország
gyászolta, és még az is felmerült, hogy szobrot állítanak neki. Tom
Moore csodálatos öregúr volt, aki segíteni próbált, de a hírneve
aránytalanul nagyra nőtt. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy II.
világháborús veterán volt. Ha történetesen szénbányász − vagy nő
−, aligha kap ekkora tiszteletet és válik nemzeti kinccsé.
Nagy-Britanniát, az európai országok közül szinte egyedül, nem
hódították meg vagy győzték le az elmúlt 200 évben. Sosem kellett
magába néznie és elgondolkoznia. Ehelyett fürdőzik az elképzelt,
propagandaízű dicsőségben.
Míg a legyőzött országok félretették a propagandát, és igyekeztek
megérteni, mi történt, az Egyesült Királyság háború utáni
erőfeszítései a szombati tévématinéra emlékeztetnek. A propaganda
legyőzte a realitást. Az ezt követő években a „háborús” filmek és az
események fiktív verziói szórakozási forrássá váltak, elhomályosítva
a valóságot.
Az 1963-as A nagy szökés (The Great Escape) sokak szemében
valósághű beszámoló arról, hogyan szöktek meg a szövetséges
repülősök a Stalag Luft III hadifogolytáborból. Valójában a
szereplőket kitalálták, és a történteket feldúsították az eladhatóság
kedvéért. A Steve McQueen által játszott, szögesdrót fölött átugrató
Cooler King a valóság és fantázia keveréke.
A háborús jelmondatok szintén fennmaradtak. Az „Őrizd meg a
nyugalmadat, és folytasd” felirat az utóbbi években több millió
bögrén és poszteren jelent meg a különböző munkahelyeken
országszerte. Valójában a szállóigét nem is használták a háborúban,
és csak 2000-ben került be a köztudatba. De az asszociáció az
1939−45 közti időszakra elég volt ahhoz, hogy a mai napig
mindenkit lenyűgözzön, akárcsak a háború többi vallási kelléke.
Ahogy az intézményesített vallás háttérbe szorult, a II. világháború
és a britek benne játszott szerepe foglalta el a helyét összekötő
erőként. Tényleg olyan ez, mint a hit. De a II. világháborút túlélő brit
emberekben nem munkálkodott semmilyen különleges szellemiség,
ami segített nekik átvészelni a szörnyűségeket − egyszerűen nem
volt más választásuk. Csakhogy a háborúba vetett hit sokakkal
elhitette, hogy nem így történt.
Nagy-Britannia nem áll egyedül abban, hogy kivételesnek hiszi
magát. A legtöbb, ha nem az összes ország különbnek tekinti
önmagát a többinél. Minden nemzet magát helyezi a világtérkép és a
történelem középpontjába.
Kína aggasztó módon ragaszkodik az ország „5000 éve töretlen
történelmének” mítoszához, ami teljes mértékben koholmány, de úgy
tűnik, 1,4 milliárd polgárának zöme elfogadja. Sok amerikainak
kétsége sincs afelől, hogy a földkerekség legjobb demokráciájában
él, dacára annak, hogy milyen nagy szakadék tátong a gazdagok és
szegények között, továbbá az alapvető egészségügyi ellátás hiánya
és a választási rendszerben tapasztalható tökéletlenségek ellenére.
 A koronavírus világszerte előhozta a soviniszta gondolkozást.
Lukasenka, Fehéroroszország elnöke azt mondta a népének, a
betegség legyűrésére „igyanak vodkát” és „vezessenek traktort”, míg
Indonéziában Joko Widodo elnök úgy vélte, az indonézeket megvédi
„Isten és a klíma”.
Legközelebbi szomszédaink sem sokban különböznek a britektől.
Christophe Prochasson francia történész egyszer megírta a Le
Monde-ban, hogy a franciák rendíthetetlenül úgy hiszik, „kivételes
sorsú nagyhatalom” polgárai. Sok francia gondolja úgy, hogy
felsőbbrendű a kultúrája. A francia tudósok és politikusok régóta
állítják − talán nem minden ok nélkül −, hogy Franciaország a 19.
századi forradalmi felvilágosodás, és így a modern világ szülőhelye;
hogy az ő konyhájuk a konyha, és egyedül az ő borukat szabad
komolyan venni.
A kivételességnek az a paradoxona, hogy minden országra
jellemző, minden nemzet hajlamos hinni benne. De minden
kivételességtudat szektásság, ha tetszik, ha nem. Elszigetelődést
okoz és csordaszellemet teremt, továbbá falakat épít. Legrosszabb
esetben futballhuliganizmushoz, önsorsrontáshoz, vagy akár
háborúhoz vezethet.
Egyesek a horoszkópokban hisznek, mások a tündérekben, és
akadnak, akik a „kis hajókban”, a dunkerque-i szellemiség
mítoszában. De ennyi erővel hihetnénk akár a Clarion bolygóról
érkező idegenekben is.
 NEGYEDIK FEJEZET
A BRIT KIRÁLYI CSALÁD NÉMET
Így vakítanak el minket a kétes családi
történetek
Minden családnak megvannak a maga mítoszai.
Az én családomban kering egy elsőrangú legenda Harry
dédnagyapámról. Az 1880-as években Pápuába küldték
misszionáriusként egy kollégája helyére, akit megettek a kannibálok.
Harry kongregacionalista volt, a protestantizmus keményvonalas
puritán, apokaliptikus ágát képviselte. Ez ugyanaz az örömellenes,
nyomorpárti irányzat, amelyik a 17. században betiltatta a
karácsonyt. Harry áttért, és mint előtte és utána oly sok áttérő,
szélsőséges buzgalommal látott munkához. Egy távoli
unokatestvérem mesélte a fivéréről, aki orvostanhallgató volt, hogy a
dédnagyapámnak sehogy nem sikerült megtérítenie. Ezért az ügy
érdekében ellopta a szobájában tartott csontvázat, és az éj leple
alatt elásta, miközben a fiú anyja − akit Harry alighanem sikeresen
áttérített − tartotta a lámpát.
1883-ra az akkor 28 éves Harry készen állt elvinni az igét a
világba, és miután elvégezte a misszionáriusképzést, feleségével,
Maryvel az oldalán elindult Délkelet-Ázsiába.
Úti céljuk a Mer-zátony volt (akkoriban még Murray-szigetként
ismerték), amely egy 452 szigetből álló szigettengerben található a
Torres-szoros rikítókék vizében. Amikor Harry és Mary odaérkezett,
a szigetet a meriamok lakták, egy neolitikumbeli törzs
leszármazottai, akik 3000 évvel korábban táboroztak le ott.
Harry feladata a helyi misszionáriusiskola irányítása volt, ahol
szigetlakókból képeztek jó keresztény pásztorokat. A házaspár
általános iskolát is működtetett, és felöltöztette a pucér tanulókat,
részben papírból.
 „A lányok tarka mintás, bő ruhát viselnek, a vasárnapi
istentiszteleten pedig kalapokat is, amelyek régi újságpapírból
készülnek, és mindenfélével feldíszítik, amit csak a feleségem
nélkülözni tud” − írta Harry 1886 áprilisában, és hozzátette: − „A fiúk
és férfiak viselete… ing és ágyékkötő. A nadrág a tanítók
kiváltsága”.
Harry küldetése, hogy a kongregacionalisták istenét elvigye Merre,
azonban nem kis akadályba ütközött: volt már nekik ugyanis egy.
A meriamok Bomaiban hittek, egy alakváltó tengeri szellemben,
aki polip képében érkezett hozzájuk, és vigyázó tekintete alatt
egyesültek nyolc sziget törzsei. Egy napon, hogy valóra váltson egy
próféciát, Bombai elküldte Merre Malót, az unokaöccsét, és idővel a
két istenség eggyé vált, így jött létre Bomai-Malo.
Bomai nevét olyan nagy hatalmúnak tartották, hogy tilos volt
hangosan kimondani. Az ikeristenek megajándékozták a meriamok
vallási vezetőit az eredettörténetükkel. Emellett uralmuk alá hajtották
a tengert és a földet.
Ők voltak a kiválasztott nép − egyik a sok közül.
60 évvel Harry ott-tartózkodása után Clem Lack ausztrál filozófus
így írt a meriamokról:
„Rátarti, független nép, amely lenézi a többi szigetlakót és a
szárazföldi bennszülötteket; arrogánsan büszkék faji
felsőbbrendűségükre, és a múlt ködébe vesző, harcos őseikre.”
Az angol Harry otthon érezhette magát.
A meri kultúra és a kongregacionalizmus közti hasonlóságok ezzel
nem értek véget − elvégre mindkét kultúra hitt az emberhúsevésben.
„Ez az én testem, mely ti érettetek adatik: ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre.”1
A kongregacionalizmusból kisarjadt Egyesült Református Egyház
(United Reformed Church) hite szerint az úrvacsora során
megjelenik Krisztus lelke − afféle keresztény vudu ez. Az elképzelés
alighanem tetszett a meriamiaknak, akiknek a hite szerint Bomai-
Malo lelkét meg lehet idézni egy táncos szertartással. Az ő emlékére
folytattak exokannibalizmust, vagyis ették meg az ellenségeiket.
Félelmetes hírük ellenére a szigetlakók szívesen látták a
misszionárius házaspárt, sőt hajlandóságot mutattak rá, hogy a
kereszténység bizonyos elemeit beépítsék a Bomai-Malo-hitbe.
Harry közben nekiveselkedett, hogy lefordítsa mer nyelvre Márk
evangéliumát, bár tekintve, hogy a népnek nem volt írásbelisége, és
a szigetlakók többsége analfabéta volt, nem egészen világos, ki
olvasta el a szöveget.
A párnak a szigeten töltött idő alatt született egy lánya, aki már
nem antropológiai anyagot látott a szigetlakókban, hanem
embertársakat − még ha alsóbbrendűeket is.
Harry „Kedves Mindenki” megszólítással küldözgette levelei sorát
a rokonoknak, barátoknak, hogy beszámoljon az otthoniaknak a
misszióról. A legtöbb levél megható, még ha kicsit nevetséges is.
Emlékezetes epizód 1886 tikkasztó novemberének elejéről, amikor
Harry bevezette a helyi gyermekeket a lőporos összeesküvés
történetébe,2 majd hozzálátott az esemény megünnepléséhez
pálmafáklyák segítségével.
Ám november 5-én, miközben odakint az izzasztó trópusi
hőségben ropogott a tábortűz, valami kiégett Harryben. Bár a
meriamok szívesen részt vettek az angol karácsonyain és más
keresztény ünnepein, nem voltak hajlandók elhagyni a régi hitet.
Miközben fáradhatatlanul igyekezett megszabadítani őket régi
istenségeiktől, és küzdött a vissza-visszatérő maláriával,
dédnagyapámnak valami mentális problémája akadt.
Apám unokatestvére, Michael szerint az öreg kétévnyi szolgálat
után dührohamot kapott, felment a hegyekbe, kiásta Bomai-Malo
szobrát, és a tengerbe dobta.
Nem sokkal ezután a pár elhagyta a szigetet. Hivatalosan
betegség miatt, de Michael szerint ez az „ideg-összeroppanás”
kíméletes megfogalmazása, amiből a tágabb családból származó
beszámolók és missziós források szerint sosem épült fel a
dédnagyapám.
Az ezt követő 100 évben a Meren élő nyolc klán igyekezett
elfelejteni Harryt. A családomban viszont ezzel egy időben a történet
megszépített változata valóságos szentírássá vált. A 20. század
előrehaladtával a „Harry és Mary Meren” kargókultusza3 lett a
családom saját Bomai-Malo vallásává, ők maguk pedig saját
eredettörténetünk alapítószentjeivé.
 A misszionárius dédnagyapa legendája afféle családi hittétellé
alakult. Rettentően büszkék voltunk rá: a kalandvágyó viktoriánusok
hagyományainak megfelelően ő és Mary a veszélyekkel dacolva
elindult a déltengerekre.
Míg mások földmérőktől, asztalosoktól és léhűtőktől származnak,
nekünk fejvadászokkal dacoló, viktoriánus kalandorok vére folyik az
ereinkben. Jó, tisztességes, bátor emberek voltak, akik merészségük
és erejük dicsfényében sütkéreztek, és így mi is.
Nagy, klánszerű, társaságkedvelő család a miénk. A bácsikám,
nénikém és az unokatestvéreim ugyanabban az utcában laktak, mint
mi, és bőségesen voltak egyéb unokatestvéreink, akik megjelentek
minden karácsonykor és húsvétkor pletykálni, lakmározni, inni és
nevetni. Előbb vagy utóbb óhatatlanul mindig szóba kerültek Harry
és Marry történetei.
De ahogy az a különböző vallási ágaknál és az eltérő
testamentumok esetén lenni szokott, mindenki kicsit másképp
ismerte a történeteket. Némelyek tudtak olyanokat, amiket mások
nem. Megint mások eltérően emlékeztek az eseményekre.
Apám balos elhajlású, tudós unokatestvére, Stephen, akinek az
anyja Meren született, thuküdidészi megközelítéssel állt a dologhoz.
A család norfolki ága voltak az eretnekek − akikhez Michael kuzinom
is tartozott −, szerintük az egész történet egy rakás humbug, és
csodálkoztak, mitől vagyunk úgy oda.
Ugyanakkor a család nagyobb, essexi ágát, amelyből én is
sarjadtam, lenyűgözte a történet. A mi hérodotoszi változatunkban a
narratíva még túlzóbb lett. Kifejezetten Harryt akarták küldeni az
előző misszionárius helyett, akit megettek a kannibálok, és Meren
töltött évei mással sem teltek, mint hogy megússza a fazékba
kerülést, miközben éhes harcosok kergették. Valahányszor Stephen
megpróbálta helyre tenni a fals történeteket, lehurrogták. Pont olyan
volt ez, mint Kolumbusz és a lapos föld esete: szerettük a történetet,
és ragaszkodtunk hozzá.
A közvetlen családom tagjai közül senki nem vette a fáradságot,
hogy elolvassa Harry leveleit, és kiderítse az igazságot. Pedig akkor
egész más történetet ismertek volna meg, mint amin felnőttem.
 Először is, szó sincs róla, hogy ősömnek egy felfalt kollégát kellett
pótolnia. A kannibalizmussal − Harry saját bevallása szerint − a
bennszülöttek már vagy 20 évvel korábban felhagytak, és egyáltalán
nem ő és Mary voltak az egyetlen fehér európaiak a szigeten. A
misszió meglehetősen hosszú ideje működött már. Rendszeresen
látogattak oda gyarmati tisztségviselők, és dédapámék viszonylag
rövid időt töltöttek a szigeten, mindössze két évet.
Ezeket a részleteket figyelmen kívül hagyták a leszármazottaik. A
karácsonyi ebédeken, családi ünnepeken a meriamok jóformán egy
képregény statisztáivá silányultak a dédnagyszüleim történetében.
Egy marék homogén, állatias barbár, akiknek sem nevük, sem
érzelmeik vagy kultúrájuk, akik alig többek, mint untermanok az
eredettörténetünkben.
Részben a jó szándékú fehér embereket kondérban megfőző
fekete vademberek képével igazolták a gyarmatosítás
igazságtalanságait. Azok, akik még mindig védeni próbálják a brit
birodalom tetteit, azzal érvelnek, hogy „a birodalom jó volt”, mert
véget vetett a barbár kannibalizmusnak.
De a kannibalizmus mítosza megtévesztés, mint oly sok minden,
ami a birodalommal kapcsolatos. A gyakorlat közel sem volt annyira
elterjedt, mint gondoljuk, és számos beszámolót egyértelműen csak
a birodalmi kapzsiság megsegítésére találtak ki. A britek a
„civilizáció terjesztését” használták az invázió és hódítás ürügyeként.
Annak dacára, amit a családom szeretett volna hinni, Harry és
Mary a vallási szárnyát képviselték egy hatalmas
elnyomógépezetnek, amely a meriamokat és szomszédjaikat
megfosztotta a földjüktől, a kultúrájuktól, az életmódjuktól és a
méltóságuktól. Csakhogy ez a narratíva nem tetszett a közvetlen
családomnak. Annyira szerették a „Harry dacol a kannibálokkal”-
sztorit, hogy ha netán mégis szóba került, inkább nem vettek róla
tudomást.
***
Minden család hazudik önmagáról. Kisebb vagy nagyobb
mértékben mind részesei a történetek szerkesztésére és
kifordítására épülő, folyamatos információs háborúnak. A
nacionalizmus „mi” narratívájának miniatűr verziói ezek családi
kiszerelésben.
Sok családra jellemző a Családi Történelemhamisítás (CSTH),
amely meghamisítja az őseink történetét, és megajándékoz egy
olyan sztorival, amely egyesít minket, és jó érzéssel tölt el azzal
kapcsolatban, hogy kik is vagyunk „mi”. Az én családomnak ez volt a
„Harry és a kannibálok”.
A CSTH már a bölcsőben elkezdődik. A nagy orrod egy normann
őstől örökölted, vörös hajad a kelta vér jele. A matek ötösöd a
nagynénédnek köszönhető, aki megfejtette az Enigma-kódot, a
Guinness iránt érzett szenvedélyes szereteted a dublini elődöktől
kaptad.
A CSTH alapvetően átszerkeszti, és ezzel megváltoztatja a múltat.
A részeges vadállatból „vén csibész” lesz, a szexmániásból
„gavallér”. A család katonái „hősökké” válnak, akikre mindenkinek
büszkének kell lennie. Az elkövetkező nemzedékek a kilúgozott
változaton nevelkednek, és a belőle fakadó hamis történelmen. A
bonyolult részét, a kínos részét − azt, amelyik alighanem
érdekesebb az összes többinél − „jobb elfelejteni”, vagyis
kiszerkeszteni.
A családfakutatás hagyományosan a férfiágakra összpontosít
azon bizarr és szexista módszer alapján, amely a családfát csupán
egy ágon követi vissza a múltba. Figyelmen kívül hagyják a nők
szinte minden hozzájárulását a családhoz.
A legtöbben fel tudjuk sorolni mind a négy nagyszülőnket, de
kevesen tudják a női ágon a nagyszülők után következő ősök
vezetéknevét. Azok az emberek, akik ugyanúgy a mi őseink, mint
akiknek a nevét viseljük, szinte meseszereplőkké válnak. Semmit
sem tudok az asszonyról, egyenes ági elődömről, aki Harry lámpáját
tartotta, amíg ő sírt ásott annak a bizonyos csontváznak. Nem tudom
a nevét, sem azt, honnan származik. Kevesebbet tudok róla, mint
Kolumbusz életéről, vagy azokról az emberekről, akik a Sváb-Alb
alatt húzódó barlangokban éltek, ahol a náci archeológusok
megtalálták az Oroszlánembert.
A hamis családi történelmek nem szeretik a bonyolult igazságokat.
Rossz helyre és időbe helyezik az embereket, kannibálok által
megevett misszionáriusokat találnak ki. Távoli rokonokat közvetlen
elődökké neveznek ki, és városi legendákat tekintenek valóságnak.
Persze létezik jóindulatú mítoszalkotás. Mindent összevetve
teljesen mindegy, hogy Irma néni nem látta 1961-ben a Beatlest a
Cavern Clubban, akkor is, ha több millió emberrel egyetemben azt
állítja, hogy igen. Biztos összetévesztette őket valaki mással − na
és? Irma néni szereti felidézni, hogyan utasította el John Lennon
közeledését, és akár még élvezhetjük is, ahogy ezredszer is
elmeséli.
A CSTH veszélye nem a nagynénik és nagybácsik általános
pletykálkodásában rejlik, hanem abban, hogy táptalajt ad a sokkal
nagyobb mértékű kétszínűségnek. A családi történetek forrásai
táplálják a hamisított történelem nagy, mérgező folyójának
mellékfolyóit. Az a múlt, amit a legjobban ismerünk, amelyet a
családunkról mesél a családunk − amelyet nemzedékek
csiszolgattak és alakítottak −, a legjobb esetben is megbízhatatlan, a
legrosszabb esetben pedig kifejezetten hazugság. Az ilyen
történeteknek köszönhető, hogy Mer népét idiótának tartjuk, a saját
családtagjainkban pedig a nemzetünk nagy-nagy önzetlenségének
szobrát látjuk.
Pedig a feledésbe merült történetek a legfontosabbak.
2013-ban kiderült, hogy Nigel Farage, Anglia legismertebb
jobboldali populista, bevándorlásellenes prókátora valójában
nincstelen német menekültek dédunokája, akik az 1860-as években
érkeztek Nagy-Britanniába, iratok nélkül. Mr. Farage sosem említette
német őseit, de valószínűleg nem is tudott róluk. A felejtés
művészete kitörölte családja migráns múltját.
Ugyanez a történetfilézés az oka, hogy sosem hallhatunk
arisztokratákat azzal dicsekedni, hogy a családi vagyont rabszolga-
kereskedelemmel alapozták meg.
Nem arról van szó, hogy a rossz dolgokról egyszerűen
megfeledkezünk. Sokszor magukat a családtagokat felejtik el
egyszerűen azért, mert „mások” voltak. A meleg vagy nem bináris
felmenőket kitörlik vagy átköltik, mint akik nem is léteztek, vagy csak
„nem találták meg az igazit”. Miután a legtöbb amatőr családfakutató
a saját vérvonalát követi vissza, a „megrögzött agglegény”
nagybácsikat vagy „vénkisasszony” nagynéniket elrejtették,
alátámasztva azt a hazugságot, hogy az LMBTQ-közösség újabb
jelenség, vagy hogy „ilyesmi” nem fordult elő a „mi családunkban”.
Dehogynem, már csak azért is, mert a homoszexualitás egyidős a
heteroszexualitással, tehát az emberiséggel.
De nem csak az LMBTQ-elődök tűnnek el. A szegénység
szégyen, a szegényház kínos, ezért legtöbben nem tudunk semmit
azokról az őseinkről, akik vagy ott, vagy az adósok börtönében
végezték. A fogyatékosságokat vagy a mentális problémákat rég
elkendőztük, vagy nagyvonalúan elfelejtettük.
Csak az 1980-as évek végén került napvilágra, hogy a királynő két
unokatestvére, Katherine és Nerissa Bowles-Lyon, akiknek − a
botrány elkerülése végett − 1940-ben, illetve 1961-ben halálhírét
keltették, valójában élnek. Nerissa és Katherine idegszanatóriumban
lakott, és minden jel szerint szándékosan elrejtették és kiírták őket a
Windsor-család történetéből.
Sokunknak vannak Nerissáink és Katherine-jeink a családfánkon.
De a legtöbben − a legelszántabb kutatókon kívül − sosem hallottunk
róluk.
A többség tud a munkásszállókról és az elmegyógyintézetekről,
amelyekkel tele volt Nagy-Britannia a 19. században, és még a 20.
század jó részében is, de kevesen vannak tisztában vele, hogy ezek
afféle felvevőhelyként működtek, ahová el lehetett tüntetni a
fogyatékkal élőket. További ezrek az utcán koldulva végezték − de
hát ki hencegne azzal, hogy az őse koldus volt?
A gyermektelen férfiak − heterók és melegek − sokszor az esélyek
dacára tovább élnek a későbbi generációk emlékében, de csak ha
szorult annyi jó érzés beléjük, hogy voltak szívesek „hősi” halált halni
egy értelmetlen háborúban. Az a Facebook-barát, aki a
fegyverletétel napján kiposztolja „Billy bácsi” képét, aki „az I.
világháborúban esett el”, életben tartja az emlékét, ugyanakkor az
efféle poszt jó fényt vet magára a posztolóra is.
A brit nemzet kultikus csodálattal övezi a háborút, ezért ha
valamelyik ősünk harcolt, vagy pláne elesett a háborúban,
valósággal szentként tisztelnek.
 A ma élők közül senki sem emlékezhet az I. világháborúra, de már
olyanokra sem nagyon, akik átélték. Az 1914 és 1918 között
elesettek többségét gépfegyvertűz vagy repesz ölte meg. Billy bácsi
éppúgy lehetett sorkatona, mint önkéntes.4 Valószínűleg nem
önszántából ment oda, és egész biztosan nem akart meghalni.
Billy lehetett egyike annak a 306 embernek is, akiket agyonlőttek
dezertálásért vagy gyávaságért, és lehetett az 1918-as
spanyolnáthajárvány 228 ezer áldozatának egyike. De a hadisír
elfedi ezeket a részleteket, mint ahogy az összes többi lehetséges
halálokot − beleértve a balesetet és öngyilkosságot is.
Az emberek érdekes, karizmatikus ősökre vágynak. Nem olyanra,
aki szűkölve lapul a lövészárokban, vagy akit elütött egy teherautó.
Billy bácsi úgy szolgálja legjobban a CSTH-t, ha fekszik a néma
sírban. Sorsát az a röpke pillanat határozza meg, amikor elküldték
Európába, hogy jó Facebook-tartalom legyen belőle.
***
A családi történelem hiányosságai nem állnak meg a kétes hátterű
Facebook-posztoknál és a törzsünk által szőtt meséknél. A
„származás” fegyver is lehet másokkal szemben.
Barack Obamát két cikluson át tartó elnöksége alatt azzal vádolták
− Donald J. Trumppal az élen −, hogy nem „igazi amerikai”, nem is
lehet az, hiszen nem az Egyesült Államokban született. Bizonyos
szempontból ez csak a bemelegítés volt Trump valóság elleni
hadjáratához, illetve a QAnonnal való veszélyes kacérkodásához.
Ezen összeesküvés-elmélet hívői azt gondolták, hogy Trump titkos
ügynök, aki azon dolgozik, hogy megbuktassa a Clintonok és
Rothschildok által vezetett pedofil kört.
Trump és társai azt próbálták bebizonyítani, hogy Obama nem
született amerikai. Az Egyesült Államok alkotmánya szerint csak
„született amerikai állampolgárok” lehetnek az ország elnökei és
alelnökei. Tehát ha bizonyítást nyer, hogy Obama nem született
amerikai, meg lehet fosztani az elnöki címtől.
A születéssel kapcsolatos narratíva nyilvánvalóan mélységesen
rasszista. A twitteres trollok és összeesküvéselmélet-hívők által
folytatott, szándékosan rosszindulatú kutatás Obama bőrszínén
alapult, és azon, hogy apja, id. Barack Kenyában született. Barack
amerikai. Egyértelműen Amerikában született. Könnyűszerrel be
lehetett bizonyítani − de a bizonyíték sem volt elég.
Semmilyen tény sem győzte meg Trumpot és követőit. Születési
anyakönyvi kivonatokat mutattak, kórházi nyilvántartásokat ástak
elő. Egy hawaii újságból előkerült Obama születésének korabeli
bejelentése, de minden hiába.
A „születési mozgalom” nem törődött az ifj. Barack fehér anyjával,
a kansasi születésű Ann Dunhammel, aki a 17. századi zarándok
ősatyákig vezette vissza a családját. Nyilvánvaló, hogy a nők nem
számítanak.
Ahogy a bizonyítékok sem. Trumpot és társait nem érdekelték a
bizonyítékok. Ők eldöntötték, hogy Obama nem amerikai, és mint
minden valamire való szektában, a hit elég volt. Ezen semmilyen
bizonyíték nem változtathatott.
Elképzelhetetlennek tartották, hogy egy kenyai fia igazi amerikai
elnök legyen, akárki volt is az anyja, és akármi is áll a születési
anyakönyvi kivonatában, mégpedig azért − ne áltassuk magunkat
más magyarázatokkal −, mert fekete.
Trump is egy bevándorló fia. Az anyja skót, migráns nagyszülei
pedig németek. Az ő származására azonban senki nem tett
megjegyzéseket. Trump szándékosan és aljasan használta
fegyverként a származását Obama ellen, mert nem volt más
eszköze. A származással kapcsolatos célozgatások bizonyítják,
hogy Trump gyűlölte Obamát, mert félt tőle. Obama okosabb volt,
műveltebb, elismertebb és sármosabb, mint a ficsúr, aki örökölte a
vagyonát, és elnöki álmokat dédelgetett. Obama veszélyeztette
Trump felfújt, üres privilégiumának alapjait, így a mágnás az
egyetlen olyan részletre összpontosított, amivel méltóságában
megsérthette: a származására.
A származással kapcsolatos vádak miatt Obama egy hajóba került
II. Erzsébet királynővel.
Évekig tartotta magát a makacs meggyőződés, hogy „a királyi
család német”. A teória 1714-re nyúlik vissza, amikor György
hannoveri választófejedelem5 Anglia királya lett. Ó, és persze
Viktória királynő 1840 februárjában feleségül ment Albert szász-
coburgi és gothai herceghez. A kifacsart logika szerint mindenki, aki
utánuk jött, „német”, annak dacára, hogy 1840-ben Németország
még nem is létezett,6 nemhogy 1714-ben.
A bajok Anna királynővel kezdődtek, akinek összes gyermeke
elhunyt a születésekor vagy kiskorában, ezért örökös nélkül ült a
trónra 1702-ben. 12 évig uralkodott egy békés időszakban, amely
szöges ellentétben állt az azt megelőző 100 évvel. A parlament nem
akarta, hogy a jakobiták, akik a római katolikus Stuart-ház
követeléseit támogatták, vérszemet kapjanak.
Ezért, miután 1701-ben elfogadták az örökösödési törvényt, amely
kikötötte, hogy csak protestáns ülhet a trónra, Sophia hannoveri
választófejedelem-né lett Anna örököse. Miután nem Angliában
született, honosítani kellett, így 1705-ben meghozták a Sophia
honosítási törvényt, amely úgy rendelkezett, hogy Sophia hercegnő
minden leszármazottja automatikusan brit állampolgár lesz.
A törvényt csak 1948-ban helyezték hatályon kívül, vagyis ha
valaki azelőtt született, és bizonyítani tudja, hogy Sophia az őse,
jogosult brit útlevélre, már ha akarja.
Az „uralkodók németek”-elmélet rajongói szerint Sophia
virslizabáló hannoveri volt, de a valóság ennél összetettebb. Sophia
a Holland Köztársaságban született, anyja I. Jakab király és
felesége, Oldenburgi Anna dán hercegnő egyetlen lánya, Stuart
Erzsébet volt, és tökéletesen beszélt angolul. Igen, Sophiában
valóban volt egy kis német, dán, skót, angol vér, és alighanem
másmilyen is, de ugyanez igaz Nigel Farage-ra is.
Mind emberi mozaikok vagyunk. Nem létezik olyasmi, hogy „tiszta”
DNS. A „fajkromoszóma” nem létezik.
Sophia azonban sosem lépett trónra. Anne két hónappal túlélte −
alighanem mélységes örömére −, így Sophia fia, György lett a király
I. György néven. György 54 éves volt, és Hannoverben nőtt fel.
Német volt az anyanyelve, szóval igen, ha kukacoskodni akarunk,
mondhatni, hogy „német” volt, ahogy az ő fia, II. György is.
III. György viszont épp annyira brit volt, mint bárki a királyságban.
Szívből szerette szülőföldjét, és 1760-ban, mindössze 22 évesen a
beiktatási beszédében kijelentette:
„Ebben az országban születvén s nevelkedvén büszkén vallom
magam britnek.”
 Mindez Németország megalakulása, az amerikai függetlenségi
háború és az Egyesült Államok létrejötte előtt történt. Azt állítani,
hogy II. Erzsébet német, mivel az ősei között az egyik ágon akad pár
német, a nemzet amúgy is kérdéses logikáját teljesen értelmetlenné
teszi. Ezzel az erővel az Egyesült Államokban senki sem állíthatná,
hogy amerikai. És vállalva az azzal járó kockázatot, hogy egy
fejezeten belül háromszor is megidézem, Mr. Farage is német lenne.
Ugyanígy ha elfogadjuk azt a logikát, amely szerint ha a királynő
távoli ősei Németországban születtek, akkor ő is német, nem pedig
igazi brit, akkor alig létezik élő ember a királyságban, aki az ország
rendes polgárának vallhatja magát. Ha bármelyikünk visszamegy
ennyit az időben, előbb-utóbb talál egy rokont, aki nem abban az
országban született, ahol mi élünk. I. és II. György David Cameron
és Boris Johnson egyenes ági felmenői, de soha senki nem vetette
fel, hogy a két politikus német lenne.
Ami a királynő német származását illeti − a gyanú onnan eredhet,
hogy 1917-ben a család nevet váltott, mivel úgy vélte, a „szász-
coburgi és gothai” nem éppen jól csengő brit uralkodói név a
németek ellen vívott háború közepén.
A régi uralkodói név nem meglepő módon arról árulkodik, hogy az
európai királyi családok évszázadokon keresztül egymás közt
házasodtak. Való igaz, hogy 1914-ben V. György király első
unokatestvére volt II. Miklós orosz cár és II. Vilmos német császár.
Vilmos, a Kaiser állítólag Viktória királynő kedvenc unokája volt,
amit magától II. Vilmostól tudunk. Ki vonná kétségbe? Mégsem
állította soha senki, hogy II. Vilmos brit lenne, hiába volt egy angol
nő fia.
Egyes családok a misszionárius őseiken vitatkoznak, mások hadat
üzennek egymásnak a Balkán miatt. 1914-től kezdve a britek a
németellenességük okán gyanakodva tekintettek mindenkire, akinek
köze volt ahhoz az országhoz.
Ha nem volna elég a német vezetéknév, V. György felesége, Mary,
vagy ismertebb nevén „May” a nem éppen belső-londoni Teck
vezetéknevet viselte. Mary Teck hercegnője volt, a Württembergi
Királyságból, és hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, az apja
Ausztriában született és nevelkedett, és egy orosz születésű herceg
fia volt. Egyesek az állítják, hogy a Kensingtonban napvilágot látott
Mary erős német akcentussal beszélt, de egy hangfelvétel
tanúbizonysága szerint, amin „a birodalom fiainak és lányainak”
üzent 1923-ban, úgy tűnik, azt a fura, vontatott beszédmódot
használta, amely a mai napig oly jellemző a brit királyi család
idősebb tagjaira.
No de mégis miért tartja magát a „német királyi család” mítosza?
Talán − akárcsak Obama esetében − a cél a legitimitásuk
megkérdőjelezése.
Általa degradálni lehet őket, és a helyükre kerülnek. Ez a Családi
Történelemhamisítás csúcsa. Azt sugallja, hogy a királynő és
családja kétes származása miatt „másodrangú”. Nem „rendes brit”.
Senki sem táplálja jobban a királyi család teuton származásának
mítoszát, mint egy kiirthatatlan dilinyós szekta, a britek önjelölt
„felsőrendje”, a kicsiny, gazdag, önelégült krémek krémje, amelynek
tagjai a földön töltött rövid idejüket affektálással ütik el. A brit
„felsőbb osztályok” különösen odavannak a pedigré teljes mértékben
mesterséges gondolatáért. Minimális vagy semennyi kutatgatás után
sokan kijelentik, hogy ők Hódító Vilmos leszármazottai, és nagy
családfákba ölik a pénzüket, hogy bizonyítsák állításukat. A
származás kérdése véget nem érő, hatalmas rivalizálássá fajult.
Azok, akiket magával ragad a téma, a származást egy
képzeletbeli autópályának vizionálják két úti cél között. Lehetnek az
úton mellékutak, és esetleg időnként valaki tesz egy-két kitérőt, de
épp úgy, ahogy az M6 halad Catthorpe és Gretna között, Nagy-
Britannia legrégebbi családvonalai egyenesen vezetnek a hastingsi
csata saras dombjától a mai britek saras csizmájáig.
Ez a zagyvaság aztán mindenféle butaság forrása.
Nagy-Britanniában különös módon tartja magát az osztály és a
társadalmi rang ideája. Amióta csak a The Daily Telegraph 1911-ben
közölni kezdte a „közelgő házasságkötéseket”, valami furcsa,
társadalmi rangon alapuló rendszer szerint teszi. Azok, akik
bejelentést óhajtottak tenni az újság hasábjain, imára kulcsolt kézzel
várták, amíg a lap szerkesztői eldöntötték, ki puccosabb kinél, és
eszerint rangsoroltak.
 Nehezemre esett elhinni, hogy még mindig létezik ilyesmi, ezért
megkerestem a lap társasági rovatának szerkesztőjét, aki kedvesen
megerősítette, hogy a gyakorlat nem változott.
Bármily furcsa, a briteket változatlanul elbűvöli az arisztokrácia
vontatott akcentusa, és nemcsak hogy hajlandóak megválasztani az
Eton osztálytermeiből kikerült férfiakat, egyenesen odavannak értük.
Talán azt képzelik, ők a társasági élet „Rolls-Royce-ai”, akik arra
születtek, hogy vezessenek minket.
A hajbókolás hagyománya mélyen gyökeredzik. Sok brit kedvenc
hétvégi programja fantáziátlanul megépített kastélyokba látogatni,
hogy megcsodálhassák a kastélyt építtető család portréit, és esetleg
megpillanthassák egyik főúri leszármazottjukat.
Ez a mentalitás magyarázza, miért ül 92 „örökletes arisztokrata” a
Lordok Házában.7 Olyan személyekről van szó, akik mindössze
azért jogosultak a felsőházban ülni és törvényeket hozni, mert az
ősük valami herceg törvénytelen gyereke volt, vagy hajlandó volt
rászánni pár fontot erre, amikor David Lloyd George pénzért osztotta
a címeket.
2020 szeptemberében azok mellett, akik életük végéig viselhetik a
címüket, és így remélhető, hogy rangjukban szerepet játszottak
valamennyire az erényeik, négy herceg, 24 gróf, egy csomó vikomt
és báró csücsült a Lordok Házában. Mivel az arisztokrata címek
öröklődésének nőgyűlölő természete kizárja a hölgyeket − az
egyetlen kivétel Mar grófnője8, aki 2014−2020 között volt a Lordok
Háza tagja −, mind férfiak. A modern demokrácia szövetén
éktelenkedő szégyenfolt ez, és a Lordok Háza még szégyenletesebb
ettől az archaikus butaságtól, ami sokaknak fel sem tűnik, míg
mások taktikai okokból elnézik.
Az „arisztokrácia” éppúgy nem létezik, mint a Blitz-szellemiség.
Akárcsak az uralkodó család németsége, ez sem egyéb, mint a
történelemhamisítás beágyazódott narratívája. Az önjelölt felsőbb
osztályok semmivel sem „jobbak” bárki másnál. A pedigré nem
kimutatható. Nem létezik olyasmi, hogy kék vér. Azt gondolni, hogy
egyes családok „régebbiek”, mint mások, nyilvánvalóan nevetséges.
A királynő „főúri családvonala” éppúgy nem 1066-ban kelt életre
varázsütésre, mint ahogy az én családom sem azzal kezdődött,
hogy Harry dédnagyapám Mer szigetére hajózott. Windsor Erzsébet
ősei ugyanazok, akik nekem és másoknak. Őskori barlanglakók,
papok, és koldusok… gazdag férfiak, bölcs asszonyok, haramiák,
kurvák, kéregetők és tolvajok. Az első nemesek, akárcsak Mer
vallási vezetői, azt állították, az isteni akarat tette őket azzá, akik, és
ezt mindenki bevette. Úgy tűnik, a különleges népeknek „különleges”
vezetőkre van szükségük, és ki lehetne alkalmasabb erre a
pozícióra, mint akit Bomai-Malo polipisten, vagy Jahve tett oda?
Nem létezik „nemesi DNS”. A „Windsor-ház” felvágás. A
nemesség mítosz. Persze mindez nem gátolja meg az embereket
abban, hogy megpróbálják az ellenkezőjét bizonyítani.
Az 1820-as években alapított Burke’s Peerage egy speciális
genealógiai kiadóvállalat. Üzleti modelljüket legjobban a „hiúsági
olvasókör” szavakkal lehet leírni. Minden évben kiadnak egy
iránymutató listát az Egyesült Királyság nemeseiről, báróiról és
lovagjairól. A CSTH-t mint az előkelő származás bizonyítékát
meglehetősen torzítja, hogy a szerkesztők kényük-kedvük szerint
adnak hozzá vagy törölnek ki neveket a felsorolásból.
A könyvet már az első megjelenése óta sokat gúnyolták. Oscar
Wilde A jelentéktelen asszony (A Woman of No Importance) című
drámájában az egyik szereplőnek azt tanácsolja, tanulmányozza az
arisztokraták névsorát, mert „a legjobb fikciós irodalmi alkotás, amit
csak kiadtak Angliában”.
De több ezer ember boldogan támogatja a csalást, mert
hízelgőnek tartja, hogy a neve szerepel a kötetben.
Az 1980-as évekre újfajta meritokrácia alakult ki, és a mégoly
fennhéjázó emberek is szakítottak arisztokratikus múltjukkal. A
Burke’s épp ezért anyagi válságba került. Legfőbb kiadványukat
eladták, és általános arisztokratikus genealógiával foglalkozó
könyveket kezdtek piacra dobni. Felbéreltek egy amerikai születésű
újságírót és befektetőt, Harold Brooks-Bakert, hogy rázza gatyába a
dolgokat, ő pedig figyelemfelkeltő cikkeket kezdett írni az
uralkodócsaládról. Ezekben szerepelt az az állítás, hogy II. Erzsébet
királynő a sevillai Zaida9 hercegnő révén Mohamed próféta
leszármazottja.
 Ugyancsak Brooks-Baker álmodta meg az ostoba „legkirályibb
jelölt elméletet”, egy „tanulmányt” − és itt nagyon óvatosan
használom a kifejezést −, amely szerint mindig az a jelölt nyeri az
amerikai elnökválasztást, akiben a „legtöbb királyi vér” folyik. 1984-
ben Brooks-Baker látszólag megütötte a főnyereményt, amikor a
verseny korai szakaszában megjósolta, hogy Ronald Reagan elnök
legyőzi riválisát, Walter Mondale-t a választáson. Ez a légből kapott
kutatás Burke legfőbb genealógusa, Hugh Peskett felfedezésére
épült, akinek − állítása szerint háromévnyi munkával − sikerült
kiderítenie Reaganről, hogy „nyolc” európai uralkodócsalád
leszármazottja, ősei közé tartozik Írország 11. századi királya, Brian
Boru is.
Szegény Walter Mondale családfáján egy huncut király sem
található, így esélye sem volt.
Brooks-Baker nyilván figyelt Monmouth-i Gottfried
történelemkutató iskolájában: kétes történelmi forrásokat használt,
hogy pénzt csaljon ki a hiszékeny emberekből, és mindazokból, akik
szeretik a „jó sztorikat”. A „legkirályibb jelölt elmélet” jó gyúanyagot
szolgáltatott a bulvársajtónak, összeesküvéselmélet-hívőknek, a
gyíkemberhívő David Icke-nak10, de megbukott, amikor 2004-ben
John Kerry, a legkirályibb jelölt kikapott George W. Bushtól.
2012-ben egy Salinas nevű kaliforniai tinilány újra felvette a
Brooks-Baker által elejtett szálat. Azzal került a címlapokra, hogy
kiderítette: egy kivételével az összes amerikai elnök az angol János
király egyenes ági leszármazottja. Bridge Anne D’Avignon (igen, ez
egy létező név) a WMFY rádióadónak azt nyilatkozta, a látszólagos
véletlen egybeesés oka az alábbi: „Mindannyiukra jellemző a
hatalomvágy”, és felvetette, hogy János király leszármazottai egy
szent génállományt hordoznak immár ezer éve.
Martin Van Buren, az egyetlen, aki nem János király utóda, mégis
bejutott a Fehér Házba, a szabályt erősítő kivételként.
Amikor Biden 2020-ban megnyerte az amerikai választást, sokat
beszéltek ír gyökereiről, és vitáztak arról, miként befolyásolhatja ez a
külpolitikát, és a britek mániáját, az őket az Amerikai Egyesült
Államokhoz állítólag fűző „különleges kapcsolatról”. De ha
utánanézünk Biden állítólagos ír őseinek, rájöhetünk, hogy pontosan
úgy ír, ahogy Nigel Farage11 német. Biden 16 üknagyszülőjéből
ketten születtek Írországban. Ennél sokkal közelebbi angol ősei
vannak, de azt mondani, hogy „Sussexből jöttem”, nem hangzik
olyan jól a magukat írnek tartó amerikai választók előtt.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy a családfákkal vacakoljunk, pláne
máséval, és különben is, a királyi származású elnökök elmélete azon
a kínos tényen alapszik, hogy mindenki, aki Európából származik,
királyok utódja. És az Egyesült Államok lakosságának jelentős része
János királytól származik. Bárhonnan jött és bárki is az illető, egyik
őse biztosan uralkodó volt. Ha pedig valaki brit, illetve a
szigetországból való, akkor nagyon jó esély van rá, hogy némelyikük
nagyon híres, akár a közelmúltból.
2016-ban Danny Dyer brit színész szerepelt a BBC Who Do You
Think You Are? (Kinek képzeled magad?) című műsorában, és
döbbenten szembesült vele, hogy III. Eduárd egyenes ági
leszármazottja. Tévéműsornak jó volt, de ha vannak viszonylag
közeli „brit” őseink, akkor igen nagy az esélye, hogy mi magunk is III.
Eduárd király utódai vagyunk. A valószínűsége ennek egyes
becslések szerint 99%. És minden bizonnyal I. Károly frank császár
is az ősünk, akárcsak a legtöbb európainak.
Bármilyen hihetetlennek, sőt, felfoghatatlannak tűnik, hogy a
családjaink megfeledkeztek erről, mégis így van. 1999-ben Joseph
Chang, a Yale statisztikusa kiszámította, hogy mindenkinek, aki a
20. század végén élt, van egy közös őse a 11. században.
Azoknak, akik Európából származnak − vagyis bárkinek, akinek
akár egyetlen európai elődje van −, volt egy közös őse 600 évvel
ezelőtt. Ahogy Adam Rutherford brit genetikus rámutatott, a
családfákat nem ágak alkotják − sokkal inkább úgy fest, mint egy
hatalmas háló. Rutherford a „számok játékának” nevezi ezt. Ha
elindulunk visszafelé a két nagyszülőnkkel, négy ükszülőnkkel és így
tovább, elméletileg az ősök száma sokszorozódik, vagyis egy
fordított piramis alján kéne találnunk magunkat, több millió ős alatt.
Persze ma többen élnek, mint a történelem során bármikor, tehát
ezek a hálózatok önmagukba torkollnak, vagyis Rutherford szavaival
„…ugyanannak a személynek akár többszörösen is lehetsz a
leszármazottja”.
 Ha nem is vagyunk olyan szerencsések, hogy németek legyünk,
vigasztaljon a tudat, hogy uralkodóktól származunk.
A néhai Harold Brooks-Bakert kigúnyolták, amiért azt állította,
hogy a királynő Mohamed leszármazottja, de − kivételesen − lehet,
hogy nem is tévedett akkorát. Chang modellje szerint nagyon
valószínű, hogy az európaiak többsége az. Még a legádázabb
iszlamofóbok is, akik bizonygatják sajátos nacionalista identitásukat
és európai örökségüket, mind rendelkeznek muszlim őssel.
Ugyanígy, mindazon önjelölt arisztokratáknak igazuk van, akik
Hódító Vilmos leszármazottjának mondják magukat. Valóban az ő
leszármazottai. Csakhogy annak is, aki a vécéjét tisztította.
Ha a családunk történetét unalmasnak, szürkének, behatároltnak
érezzük, ennek oka csakis az, hogy a famíliánk így szerkesztette át
sok-sok nemzedéken keresztül. Hatalmas, feltérképezetlen családi
kozmosz peremén állunk, amely minden irányban körülvesz minket,
és átível a kontinenseken.
Felejtsük el a CSTH-t és vigasztaljon minket a tudat, hogy az ük-
ük-ük- stb. apánk írta alá a Magna Cartát. Egyik család sem régebbi
a másiknál, és egyik nép sem ősibb, mint a többi. Saját magunkkal
szúrunk ki, ha úgy tekintünk önmagunkra, hogy azzal behatároljuk,
kik vagyunk, és kik szeretnénk lenni.
***
Manapság beleköpünk egy kémcsőbe, elküldjük a mintát, és
visszakapunk egy kimutatást, amelyben részletesen leírják azt az
apró kis spirált, amelyben megtalálható minden pici nyom arról, hol
éltek az őseink. Kiderülhet, hogy valaki 4%-ban ázsiai, vagy 19%-
ban észak-európai, esetleg 52%-ban afrikai − de ennél nem sokkal
több.
Néha azonban az eredmény felnyitja a szemünket.
2006-ban a Leicesteri Egyetem olyan önkénteseket toborzott, akik
kiderítették a származásukat, és hajlandóak DNS-mintát adni egy
kutatáshoz, amely a világ populációinak a mozgását szerette volna
feltérképezni.
Az egyik önkéntes John Revis volt, egy 75 éves nyugalmazott
földmérő és hobbigenetikus, akinek sikerült az 1700-as évekig
visszakövetnie a családját.
 − Az egyik ág az Egyesült Államokba ment és igen sikeres lett,
míg a másik Észak-Angliában maradt, és többnyire pékekből állt −
mesélte a The Mail on Sunday újságnak, amikor a következő év
januárjában megkeresték.
Amit John nem tudott, legalábbis amíg a Leicesteri Egyetem nem
hozta tudomására, hogy volt egy nyugat-afrikai őse is. Rendelkezett
ugyanis a rendkívül ritka M31 Y markerkromoszómával, amit
korábban csak néhány nyugat-afrikai férfinál találtak meg.
Amikor a fiatalon szőke hajú, kék szemű, „skandináv szépség”, Mr.
Revis közölte ezt a feleségével, az asszony nehezen emésztette
meg:
− John mindig is jellegzetes angolnak tűnt nekem − vallotta be −,
imádja vasárnap a marhasültet Yorkshire pudinggal. Sosem kérte,
hogy főzzek neki bármi szokatlant.
Ezután megpróbáltak felkutatni e viszonylag ritka családnévvel
rendelkező további embereket, és arra jutottak, hogy 18 férfiból
heten szintén hordozták ezt a kromoszómát.
Két lehetséges magyarázat kínálkozott. Tudvalevő, hogy i. sz. 200
körül Róma egy helyőrségnyi észak-afrikai férfit vitt Észak-Angliába,
hogy megépítsék Hadrianus falát. Lehetséges, hogy John és távoli
unokatestvérei ezen egység egyik tagjától származnak, aki
Angliában maradt, és helyben születtek gyerekei. De még
valószínűbb, hogy az ősük sokkal később érkezett, a 18. századi
brutális rabszolga-kereskedelem jóvoltából. A rabszolgaság
eltörlésekor legalább 10 ezer fekete élt Angliában. Csakhogy a
történetüket nemcsak a hivatalos nyilvántartásokból törölték ki, de a
felsőbbrendűségi narratívából is, amely szerint Nagy-Britannia a hős,
amely eltörölte azt a rabszolga-kereskedelmet, amelyet ő maga
hozott létre.
− Ez a tanulmány megmutatja, mennyire komplikált britnek lenni,
és mindig is az volt − mondta Jobling, a Leicesteri Egyetem
professzora. − Az emberi migráció története nyilvánvalóan nagyon
összetett − tette hozzá −, főleg egy olyan szigetlakó nép esetében,
mint a miénk, és ez a kutatás csak még inkább hitelteleníti azt az
elgondolást, hogy léteznek könnyen megkülönböztethető populációk,
vagy „fajok”.
 Az angolság éppúgy kimutathatatlan, mint a thai, indonéz, dán
vagy indiai származás − de ahogy több ember próbálkozik, és
fejlődik a tudomány, lehetséges, hogy hasonlóan érdekes
történetekre derül fény, mint Johné. Történetekre, amelyekből nem
az derül ki, mi milyen ősöket szeretnénk, hanem, hogy kik voltak az
őseink valójában.
Természetesen attól, hogy egy ősünk 300 évvel ezelőtt Nyugat-
Afrikából érkezett, még nem leszünk „afrikaiak”, de ez az adat
leleplezi a CSTH-t, és érdekesebbé teszi az eredetünket,
gondolkodásra ösztönöz. A történetünk emberi történet. A DNS-
ünkre nincs rányomtatva a brit vagy a skót zászló, az amerikai
lobogó, vagy valamilyen trikolór.
Persze az emberek ettől még az ellenkezőjét állítják, és egyre
többször használják a névtelen tucatlaborokban készített teszteket
arra, hogy tudományos színezetet adjanak az öröklődéssel
kapcsolatos elfogult nézeteknek.
Hogy mennyire megbízhatóak ezek a tesztek, az kiderült 2018-
ban, Kanadában, amikor egy Louis Côté nevű férfi, akinek gyanús
lett a DNS-tesztje eredménye, beküldte a barátnője csivavája,
Snoopy mintáját elemzésre.
Amikor elkészült a vizsgálat, és megkapták az eredményeket,
kiderült, hogy Snoopy 20%-ban amerikai bennszülött, egy őslakos
törzs leszármazottja. A kutya nem kommentálta az esetet, de a
története sok mindent elárul arról, miért veszélyes egy ilyen labor
eredményeit a származásunk bizonyítására használni, mint azt
egyre többen szeretnék.
Snoopy történetében a kóklerség keveredik a sumák
haszonszerzéssel, és egyesül a rossz történelemírással, annak
érdekében, hogy fenntartsa a „jó sztori” narratívát.
A történelem és a kultúra több, mint néhány halvány genetikai
marker nyoma a múltból.
 ÖTÖDIK FEJEZET
A CURRY INDIÁBÓL SZÁRMAZIK
Az angol konyha és a konyhaangol mítosza
Még harminc évvel ezelőtt is, és az azt megelőző hosszú, kulináris
nihilben a brit konyha leginkább egy szörnyű bűncselekmény
helyszínére hasonlított.
A háborút követő időkben a kontinensen élők heppje volt a jó étel,
akárcsak a zuhanyzás és a kölni. A brit konyha dacosan ehetetlen
maradt. Ugyanazon szörnyű felsőbbrendűségi tudat gasztronómiai
változatáról beszélünk, ami apámra és családomra erőltette az
Austin Montegót.
Az ezt követő évtizedekre jellemző kollektív amnézia miatt
elképzelni is nehéz, milyen szörnyű időszak volt ez. Azok az
alapvető élelmiszerek, amelyek ma minden szupermarket polcán
megtalálhatók, nem is léteztek. A hummuszt, crème fraîche-t és
pestót hírből sem ismertük. A fokhagymát a franciák hordták a
nyakukban, hogy elriasszák az angolokat. Csak instant kávét ittunk,
melynek textúrája leginkább a festékére emlékeztetett. Lényegében
egyedül kenyérből volt választék. Négyfélét vásárolhattunk: fehéret,
barnát, szeleteltet, nem szeleteltet. Az olívaolajat a gyógyszeres
szekrényben tartottuk, és csak azért vettük elő nagy ritkán, hogy
segítségével eltávolítsuk a hallójáratunkat eldugító fülzsírt. A
hetvenes években az avokádó csupán egy volt a fürdőruhaszínek
palettáján.
A legtöbben élelmiszeripari hulladékot ettek: mirelit halat,
bizonytalan eredetű, természetellenesen fehér kolbászt, babot,
tepsiben sült krumplit, porból készült burgonyapürét − amit mennyei
finomságnak tartottak. Vasárnap talán ettünk sült húst, de a
zöldségekkel csúnyán elbántunk, akárcsak a Vezúv Pompeji
lakóival, i. sz. 79-ben.
A legtöbb brit minden fogást íztelenre készített.
 De az éttermekben sem volt jobb a helyzet. Az egyszerű
halandóknak többnyire be kellett érniük Nagy-Britannia unalmas
étteremláncaival, ahol túlárazott, menzaízű ételt adtak tejes teával. A
pubokban ugyanazt a vackot készítették, mint amit otthon ettünk,
csak petrezselyemzöldjével körítve. A borivást gyanakvás övezte,
mert ismerni kellett hozzá egyes idegen szavak kiejtését, a
vegetáriánusokat pedig valószínűleg feljelentették a
titkosszolgálatoknál.
Nagyon könnyű − mi több, csábító − meggondolatlanul visszasírni
azokat az időket, amikor megvolt még az összes fogunk és hajunk.
De csak egy félkegyelmű vágyhat a hatvanas, hetvenes és az azt
követő évek brit konyhájára. A Tescónak még az 1990-es években is
fel kellett kérnie a komikus Dudley Moore-t, hogy egy reklámban
magyarázza el, mi az a prosecco és a tiramisu.
Nem egészen világos, miért ragaszkodtak a britek olyan hosszú
időn át ehhez az önsanyargatáshoz. Talán azért, mert az 1954-ig
tartó háborús jegyrendszernek köszönhetően az emberek örültek
annak, amijük volt. Az „őrizd meg a nyugalmadat, és folytasd” helyett
„fogd be és egyél” lett az új jelszó. Nem volt alternatíva − az
emberek, akárcsak az időjárást, a brit konyhát is elviselték, mert
nem tudták, hogy létezik jobb. De időközben nagy titokban megindult
a forradalom.
Az 1960-as évektől kezdve az indiai, pakisztáni és bangladesi
bevándorlók a megfizethető éttermeikkel, valamint új stílusú és −
forradalmi módon − ízletes ételeikkel gasztronómiai
megkönnyebbülést hoztak a szigetországba.
A curry nem volt ismeretlen a britek előtt. Az első „indiai éttermet”,
a londoni Hindoostane Coffee House-t 1809-ben vagy 1810-ben (a
források ellentmondanak egymásnak) nyitotta meg Sake Dean
Mahomed, egy titokzatos, bengáli születésű kalandor, üzletember és
útikönyvíró. Mahomed 1784-ben Írországba költözött a barátjával,
Godfrey Barker kapitánnyal, Corkban telepedett le, aztán
megszökött egy Jane Daly nevű helybéli lánnyal, akivel hét gyerekük
született. Tíz évvel később a család Londonba költözött, hogy
vállalkozásba fogjanak.1
 Mahomed is azon rendkívüli vállalkozók közé tartozott, akik nem
hagyják, hogy a kudarcok a kedvüket szegjék − a Hindoostane
története ékes bizonyíték erre. A férfi arra alapozta üzleti tervét,
hogy a Kelet-indiai Társaság hazavezényelt tagjai bizonyára nagyon
vágynak a hiteles indiai konyhára, ezért a Postman Square
közelében vert tanyát, mivel sokuk ott lakott. Pazar étterem volt ez
vízipipaszobával, keleti díszítéssel, és elméletileg megnyitásának
időzítése sem lehetett volna jobb.
Az 1800-as évek elején Nagy-Britannia még nem szorította
teljesen fojtó ölelésébe Indiát, és még nem süppedt végképp abba a
teljesen indokolatlan, perverz hitbe, hogy az európaiak magasabb
rendűek az ott élőknél. Sok brit bevándorló − merthogy azok voltak −
átvette a helyi szokásokat, amire James Kirkpatrick a legjobb példa.
Kirkpatrick 1795-től dolgozott nagykövetként Haidarábádban, és
hamisítatlan brit imperialistaként érkezett Ázsiába, hogy vagyont
harácsoljon össze a jóhiszemű dél-ázsiai emberektől, de aztán
gyorsan a bennszülöttek módjára kezdett élni. Átvette a helyi
öltözködést, megtanulta a nyelvet, áttért az iszlám hitre, és elvett egy
(aggasztóan fiatal) helyi lányt, aki később két gyereket szült neki.
Ez akkoriban nem számított szokatlannak. William Dalrymple
angol történész a 2002-ben megjelent, The White Mugals (Fehér
mogulok) című könyvéhez végzett kutatásai igazolták, hogy az 1780-
as években a Kelet-indiai Társaságnak dolgozó brit férfiak harmada
választott helyi feleséget, akitől gyerekei születtek − bár a
leszármazottaik, legalábbis akik visszatértek Nagy-Britanniába,
szándékosan megfeledkeztek erről. Dalrymple maga is meglepődve
jött rá, hogy rendelkezik indiai felmenőkkel, de ezt az információt
idővel figyelmen kívül hagyták, és a családja ügyesen eltemette az
emléket.
Világszerte akár egymillió embernek, és legalább 100 ezer Nagy-
Britanniában élő, fehér „britnek” vannak anglo-indiai ősei ebből a
korból − de a többség nem is tud róla.
A britek imádták Indiát, és ezt odahaza is kimutatták.
Az 1800-as évek elején nem kisebb személy, mint a walesi
herceg, a későbbi IV. György látott neki, hogy az akkor
„Tengerészpavilonként” ismert brightoni királyi rezidencia egyes
részeit átalakíttassa klasszikus indiai-szaracén stílusban, amiről az
épület később híressé vált. A korabeli divatot az indiai ruhák és
stílusok uralták. A mérvadó otthonok belsőépítészetében is
megjelentek az ázsiai vonások.
A gasztronómiában pedig igény jelentkezett a keleti fűszerek iránt.
Az indiai ízek már jóval a Hindoostane megnyitása előtt is
felbukkantak a brit konyhában, jó példa erre a klasszikus brit
karácsonyi puding. Hannah Glasse népszerű szakácskönyve, az
először 1747-ben kiadott The Art of Cookery Made Plain and Easy
(A főzés művészete könnyen és egyszerűen) nem kevesebb mint
négy curryreceptet közölt.
Ám a látszólag tökéletes időzítés ellenére Mahomed vállalkozása
kudarcot vallott. A férfi 1812-re csődbe ment, és bár az étterem új
vezetés alatt még 20 évig működött, a nagy pillanat elmúlt −
akárcsak Britannia India iránt érzett megbecsülése. Dean és
családja Brightonba költözött, ahol bevezette a brit közönséget a
champooi,2 avagy „samponozás” titkaiba − de ki tudja, mi lett aztán
vele.
A Hindoostane jött és ment, de az indiai ízek szeretete
megmaradt, igaz, jellegzetes angol fordulattal. A viktoriánus időkben
a szakácskönyveket ellepték az indiai curryk brit értelmezései.
Mrs. Rundell, kora Nigella Lawsonja több receptet is közölt
ikonikus New System of Domestic Cookery (A háztartásbeli főzés új
rendszere) című könyvében, amely először 1806-ban jelent meg. Az
1840-es, 64. kiadást Emma Roberts szerkesztő további 16 „curryvel”
egészítette ki.
A Mrs. Beeton-féle legendás Book of Household Management (A
házvezetés könyve) 1861-ben jelent meg először, és szerepelt
benne egy fölöttébb fantáziátlan, poulet a l’Indienne nevű recept. A
fogás elkészítéséhez „egy evőkanál currypor” és szeletelt alma
kellett, vagyis akkoriban már létezett ez a fűszerkeverék.
De a curry legfőbb népszerűsítője ebben az időszakban
egyértelműen Viktória királynő volt. Egy olyan gyarmat
uralkodójaként, ahol soha sem járt, közeli barátja, Abdul Karim
segítségével meglepően folyékonyan megtanult urdu nyelven. Abdul
főzött elsőként 1887-ben indiai lakomát a királynőnek, akit
éppannyira magával ragadott az étel, mint maga Abdul − az
udvaroncai őszinte rémületére.
A brit vállalatok is felfedezték az indiai ételek ízeit, és Brit India
fennállása alatt az álindiai fogások a brit konyha részévé váltak
minden társadalmi osztályban. Az először 1922-ben gyártott
Branston Pickle voltaképp közönséges csatni volt, csak más néven.
A dél-ázsiai, khichdi nevű ételből eredő kedgeree és a mulligatawny
leves a kor elterjedt étele volt… ha valaki meg tudta fizetni.
A puccos otthonoktól és a középosztálybeli konyháktól távol, a
londoni East End forgalmas mellékutcáiban és az ország számos
kikötőjében másféle indiai konyhát ismertek.
Sokan úgy gondolunk a Brit India idején jellemző népvándorlásra,
mint egyirányú folyamatra, pedig nem így történt. Már az 1960-as
évek előtt is rengeteg ázsiai vándorolt Nyugat-Európába, sőt már
azelőtt, hogy Sake Dean Mahomed először tanyát ütött Corkban az
1780-as években.
Az 1600-as évek közepétől fogva a királyi tengerészet (Royal
Navy, RN), a kereskedelmi flotta és a Kelet-indiai Társaság több
ezer „laszkárt” − matrózt, katonát és polgárőrt − toborzott Dél-
Ázsiában a brit hajókra. Az önként jelentkezők olyan sokan voltak,
hogy az RN és a kereskedelmi flotta inkább tűnt indiainak, mint
európainak, míg végül egy 1660-ban hozott törvény, az úgynevezett
Navigation Act kikötötte, hogy onnantól fogva „a tengerészek
háromnegyede [az angol hajókon] angol kell hogy legyen”.
Később Cook kapitány HMS Resolution nevű hajóján is szolgáltak
laszkárok, akik a legénység ötödét tették ki. Ott voltak 1805-ben a
trafalgari csatában, és majdnem minden tengeri ütközetben és
kalandban, egészen a dunkerque-i tengerpartig, ahonnan a
propaganda, a történelemírás és a popkultúra később kiradírozta
őket.
Mi több, az első „brit” hadifogoly, aki a II. világháborúban
megszökött a németek fogságából, Jemadar Jehan Dad indiai
katona volt, akit 1940 júniusában fogtak el Franciaországban.
Leszerelt, és francia észak-afrikai katonának álcázva magát eljutott
Gibraltárra. Dad lényegesen szerencsésebb volt, mint laszkár elődei.
 A 19. századi laszkárok fehér társaik zsoldjának csupán 5%-át
kapták, és a legrosszabb munkákat bízták rájuk. Elképesztő
szegénységben és diszkriminációban éltek, hogy aztán
szándékosan elfeledje őket a birodalom, amelyet segítettek
felépíteni és működtetni.
Sok laszkár telepedett le Nagy-Britannia kikötőiben, és akárcsak
keletre tartó fehér társaik, ők is helyi nőket vettek feleségül.
Néhányuk éttermet nyitott, így a Hindoostane bezárását követő 100
évben a „curry” éppúgy jelen volt Nagy-Britanniában, mint az
„indiaiak” az utcákon.
Az 1950-es évekre már körülbelül 8000 dél-ázsiai élt tartósan az
Egyesült Királyságban, akikhez még hozzá kell adni több ezer
diákot, katonát és tengerészt.
Az 1960-as években még több brit útlevéllel rendelkező, dél-ázsiai
bevándorló csatlakozott hozzájuk, akiknek többségét akkoriban
utasították ki Afrika frissen függetlenedett államaiból (ezekről később
még lesz szó bővebben). Később indiai, pakisztáni és bangladesi
menekülthullámok következtek. Sokan, különösen a későbbi
hullámokban, kétkezi munkások voltak, de hamar vállalkozásba
fogtak.
A brit városokban a háború éveiben drámaian visszaesett a
lakosságszám, és ez évtizedekig így is maradt. London csaknem 2
millió lakost veszített 1939 és 1991 között, a háború előtti
népességének felét, ezért olcsók voltak az ingatlanok. A korai dél-
ázsiai úttörők üres üzlethelyiségeket vásároltak, és étteremmé
alakították ezeket. Azután hozzáláttak, hogy betömjenek egy piaci
rést.
A „bennszülött” kocsmák este 11-kor bezártak, így a hosszabb
nyitvatartási engedélyt vásárló indiai éttermek tarolhattak. Az
úgynevezett curryházak sörkorcsolyákat kínáltak: megfizethető és
szemet-szájat gyönyörködtető fúziós ételeket. A fogásokat úgy
találták ki, hogy megfeleljenek a helyiek ízlésének még akkor is, ha
ehhez kicsit meg kellett változtatni a recepteket. Az unalmas,
fantáziátlan brit konyhát rekordsebességgel szorította ki a
csodálatos „balti curry” és a csirke tikka masala (a továbbiakban az
egyszerűség kedvéért: CSTM).
 Mint minden nagyszerű intézménynek, ezeknek is megvan a saját
eredetmítoszuk.
A CSTM-é, amely az átlagosnál talán valamivel ismertebb, így
szól.
1971-ben, egy fagyos reggelen egy buszsofőr, akinek nemrég járt
le a műszakja, besétál a Shish Mahal nevű étterembe Glasgow-ban,
a Gibson Streeten, és sült csirkét kér. A Shish Mahal nem készít sült
csirkét, ezért a pincér a „tikkát” ajánlja helyette. Néhány perccel
később kissé remegve teszi le az ételt a mogorva glasgow-i elé, aki
elnyomja a cigarettáját, és gyanakodva a tányérra bök:
− Ez mi? − kérdezi.
− A rendelése − feleli a pincér.
− Hol a mártás? − vakkantja oda a buszsofőr.
1971-ben a pirítós és a puffasztott rizsszelet kivételével szinte
minden brit ételhez járt mártás (a történet ezen része igaz). Íratlan
törvény volt ez, és a glasgow-i buszsofőr elé tett tányérról
tagadhatatlanul hiányzott bármiféle mártás.
− Így nem eszem meg! − közli a sofőr, és eltolja maga elől a
tányért.
A pincér izgatottan visszatér a gondterhelt séfhez, Alihoz, aki nem
mellesleg a Shish Mahal tulajdonosa:
− Az a nagydarab fickó mártást akar!
Ekkor Ali, aki ezen a ponton alighanem már kissé mérges, elővesz
egy paradicsomleves-konzervet, serpenyőbe önti, tesz bele
joghurtot, aztán visszaküldi a kétségbeesett pincért:
− Mondd meg neki, hogy úgy hívják: csirke tikka masala.
A pincér leteszi az ételt a buszsofőr elé, aki meg is eszi. Ali
akaratlanul feltalált egy nagyszerű fogást, és az emberek hamarosan
hosszú sorokban kígyóztak, hogy megkóstolhassák a Shish Mahal
hiteles, indiai csirke tikka masaláját.
Csodálatos történet ez, amit Ali és mások családjai is szüntelenül
ismételnek azóta is. 2009-ben Mohammad Sarwar glasgow-i
képviselő megpróbált EU-s eredetvédelmet szerezni az ételre, de
nem sikerült, azon egyszerű oknál fogva, hogy lehetetlen
megállapítani, ki „találta fel” a CSTM-et.
 Mint minden hamisított történet, a CSTM feltalálásának „nagy
sztorija” is szétesik, amint vizsgálni kezdjük. A Shish Mahal az 1970-
es évek Glasgow-jában, ha nem is volt elit étterem, népszerűnek
számított az ezotéria iránt érdeklődő vendégek és a diákok körében.
Nem túl életszerű, hogy egy buszsofőr, aki ismeri a várost, csak úgy,
véletlenül besétált, hátha kaphat „sült csirkét”. Nem is igaz.
A sztorit a néhai gasztrotörténész, Peter Grove, és barátja, Iqbal
Wahhab étteremvezető találta ki.
Iqbal, London egyik legismertebb indiai étterme, a The Cinnamon
Club tulajdonosa és a Tandoor Magazine alapítója maga erősítette
meg nekem ezt egy rövid, de annál érdekesebb e-mail-váltásban.
Az 1990-es évek elején − nem sokkal az újság elindítása után −
Wahhab akaratlanul is azon lusta újságírók információs forrásává
vált, akik a curryről akartak írni. Miután unta már, hogy állandóan a
tikka masala eredetéről faggatják, Grove-val egy üveg bor mellett
kitalálták a paradicsomleves-sztorit. Grove, a The Real Curry
Restaurant Guide (Az igazi curryéttermek kalauza) szerkesztője a
könyvben alátámasztotta a „legendát”, és onnantól nem volt
visszaút.
Ali Ahmed Aslam, becenevén „Mr. Ali”, jó reklámérzékkel
megáldva felismerte a publicitás lehetőségét, kapott a történeten, és
azt állította, róla szól.
Mára Iqbal kibékült a szándéka ellenére elterjesztett mesével.
„Úgy 15 éve láttam, hogy Heston Blumenthal ugyanabban a
hotelben lakik Delhiben, mint én” − írja. „Szóba elegyedtünk, és
kiderült, azért érkezett Indiába, hogy dokumentumfilmet készítsen a
csirke tikka massala eredetéről. Nem örült, amikor megtudta, hogy
az egészet én találtam ki.”
Iqbal szerint az eredeti CSTM a murgh makhani − egy Purani
Dilliből származó étel − britesített változata, és az 1950-es évek óta
kapható Nagy-Britanniában.
A „balti” nevű fogás eredete épp ilyen titokzatos. Akárcsak a
CSTM esetében, az Európai Bizottság nem volt hajlandó levédeni a
„Birmingham Baltit” sem. A kérvény szerint a szósznak tartalmaznia
kell: „hagymából, fokhagymából, gyömbérből, kurkumából, sóból és
garam masalából…” álló alapot, és a „balti” nevű, hagyományos
fémtálban készítendő.
Á, a híres „balti” tál.
Sajnálom, ha valakinek tőlem kell megtudnia, de a dél-ázsiai
konyha nem ismer ilyet. A „balti” bengáli és hindusztáni kifejezés azt
a lavórt jelenti, amit Ázsia-szerte használnak mosáshoz, a vécé
leöntéséhez, esetleg a hátmosáshoz.
A Birminghamben a curry tálalására alkalmazott fémedény a
„karahi” − egy kis vok, amit Pakisztánban, Észak-Indiában,
Afganisztánban és Nepálban használnak.
2008-ban Ziauddin Sardar újságíró írt egy provokálóan
szórakoztató könyvet Balti Britain címmel, amelyben a brit-ázsiai
kultúra jelenével és múltjával foglalkozott. Utazásai során olyan
éttermeket látogatott meg, amelyek azt állították, ők találták fel a
„baltit”, és miután végighallgatott több nem túl meggyőző
eredettörténetet, eljutott Imran éttermébe, a birminghami
Sparbrookba. A tulajdonos, Afzal Butt bevallotta, hogy ő és a fivérei
kezdték bosszúságukban baltinak nevezni a currys tálat.
− Próbáltuk megnevelni a helybélieket a különböző konyhák
bevezetésével − mesélte Sadarnak. − Különösen a tandori és karahi
fogásokat szerettük. Hamar rájöttünk, hogy az embereknek
nehezére esik kiejteniük a karahi szót, ezért viccből azt mondtuk:
„Miért ne hívjuk baltinak? Könnyebb lesz nekik.”
− Csak egy vicc volt. Száz százalékban vicc − tette hozzá Butt. −
A goráknak [fehérek] találtuk ki.
Az 1970-es évek elején Nagy-Britannia ázsiai közösségei
mindennapjait megkeserítette az egyre növekvő bigottság. A nyílt
rasszizmus kezdett népbetegséggé válni.
A gyerekek rasszista vicceket meséltek a játszótéren. Az emberek
vígan „pakiztak”, amerre csak jártak. A kiirthatatlan városi legendák,
miszerint az indiai és kínai éttermekben kutyahúst használnak,
elriasztották a vendégeket ezektől a helyektől.
Az újságok is csak táplálták a félelmet. Aztán amikor Idi Amin
ugandai diktátor 1971-ben kiutasította a dél-ázsiaiakat az országból,
a bulvársajtó megkergült:
 „200 ezer ázsiai él Kelet-Afrikában” − közölte egy főcím február
12-én −, akik mind rendelkeznek brit útlevéllel, és hamarosan
megjelenhetnek nálunk.”
Hamarosan minden újság a „pánikoló” migránsokkal kezdett
riogatni, amit a National Front (Nemzeti Front) és a szélsőjobb
alaposan kihasznált. Kevés nyugtató hangot lehetett hallani. A
szórakoztatóipar fősodra előszeretettel nyúlt a komikus
sztereotípiákhoz a televízióban − ami akkoriban a populáris
szórakoztatás nagyhatalma volt −, és ez ugyancsak hozzájárult a
diszkrimináció terjedéséhez.
1975-ben Nagy-Britannia szeretett komikusa, Spike Milligan írt egy
jelenetet „pakisztáni dalekok”3 címmel, ami nagyon fáj mindenkinek,
aki hozzám hasonlóan imádja Spike-ot. A BBC Till Death Us Do Part
(Míg a halál el nem választ) című sitcomja és bigott központi alakja,
Alf Garnett a „rasszizmus szatirizálását” célozta meg, de egy akkori
BBC-felmérés szerint a nézőknek igencsak tetszettek a rasszista
gyalázkodások, sokan egyet is értettek velük.
1973-ban a társaság felmérése szerint a többségnek
rokonszenves volt Garnett, és úgy vélték, „józan paraszti ésszel”
gondolkodik.
A felmérést követő összegzés megállapítása szerint „lehet, hogy a
sorozat megerősítette a meglévő illiberális és szakszervezet-ellenes
vélekedést”. Sir Charles Curran vezérigazgató arra jutott, hogy
lehetetlen „előítélet-ellenes” komédiát készíteni.
Mivel a műsor remek számokat produkált, a kutatás eredményét
eltussolták.
1974-től sugározták a rendkívül népszerű It Ain’t Half Hot Mum
(Nincs is olyan meleg, anyu) című sitcomot, amelyet ugyanaz a
csapat készített, mint Az ükhadsereget, és ma is kínos megnézni. A
vígjáték egy szórakoztató társulatról szólt, és Burmában játszódott a
háború alatt, mégis, mindössze három nem fehér karakter szerepelt
benne. A legismertebb közülük Rangi Ram, a hordár, egy
manipulatív, megbízhatatlan, kétdimenziós, sztereotípiák alapján
ábrázolt ázsiai, akit egy barnára maszkírozott fehér színész, Michael
Bates alakított.
 A rasszizmus azonban korántsem korlátozódott az ázsiaiak tévés
ábrázolására akkoriban. A nézők, miközben ették a kolbászt
krumplipürével, nézhették a Love Thy Neighbourt (Szeresd
szomszédodat), aminek a „humora” teljes egészében arra épült,
hogy egy fehér házaspár szomszédságában egy fekete pár él. Az
LWT-féle Mind Your Language (Vigyázz a szádra) 1977-ben került
adásba először. A műsor a „fura külföldiekből” űzött gúnyt, akik nem
tudják megértetni magukat a nyelviskolában. A vérlázító The Black
and White Minstrel Show-ban (Fekete-fehér zenés show), amely
megbocsáthatatlan módon egészen 1978-ig mehetett, fehér
emberek szerepeltek, akik szombat esti szórakoztatás gyanánt
feketére maszkírozva énekeltek dalokat és rabszolgaballadákat.
Nagy-Britannia legismertebb komikusai a brit fekete közösség
rovására elsütött rasszista viccekkel arattak sikert, köztük az
akkoriban igen népszerű Jim Davidson is hírhedt Chalky White
figurájával, és szörnyű karibi akcentusával.
Ha valaki megkérdőjelezte ezt az általános bigottságot, annak azt
mondták, mindez csak ártalmatlan viccelődés. Amikor a Campaign
Against Racial Discrimination (Faji Megkülönböztetés Elleni
Mozgalom) panaszt tett a BBC-nél a The Black and White Minstrel
Show miatt 1967-ben, a BBC vezetősége inkább szemet hunyt.
A BBC azzal próbálta igazolni magát, hogy elővették a Daily Mail
levelezésrovatát, és felolvasták a fehér olvasók dicsérő üzeneteit,
akik nem akarták, hogy megszűnjön a műsor.
A pályája csúcsán túl, az azóta eltelt években Davidson azt
igyekezett bizonyítani, hogy csak a fehér liberálisok sértődtek meg, a
feketék imádták Chalkyt.
Egy 2018-as interjúban Davidson így nyilatkozott Piers
Morgannek:
− Chalky egész figurája az akcentusról szólt. Csak azért volt
fekete, hogy használhassam ezt az akcentust.
Ha megnézzük a műsorszámot, amelyben Chalky a karibi
emberekről kialakított legrosszabb fehér sztereotípiákat jeleníti meg,
nyilvánvaló, hogy többről van szó. Az intolerancia legitimálásával
Davidson és a szórakoztatóipar jelentős része az olyan családok
üldözését és megfélemlítését tüzelte, amelyek egyetlen „bűne” a
másságuk volt.
Miközben Nagy-Britannia azzal hencegett, hogy megmentette a
világot a náciktól, vezető komikusai a bőrszínük miatt gúnyoltak ki
embereket.
Elégtétellel tölt el a gondolat, hogy Afzal Butt és testvérei olyan
fürdőszobai kellékről neveztek el egy fogást, amelyben a hátsónkat
szokás mosni. Ez az apró lázadás sokkal viccesebb, mint az az
otromba, alantas, rasszista humor, ami akkoriban ment a
televízióban, és jóval túlélte az agyzsibbasztó 70-es éveket. A „balti”
ugyanis időtálló brit kulturális entitás maradt azután is, hogy Jim
Davidson és a többi agresszor feledésbe merült.
Miután elmesélte a „balti” csöndes bosszúját egy Sardarnak adott
2008-as interjúban, Afzal Butt így fejezte be:
− A „balti” olyan, mint a curry. Létezik is, meg nem is. Tudja, mi a
curry? Mert én soha életemben nem ettem curryt!
Ez meg megint micsoda butaság? − kérdezhetjük, miközben a
kognitív disszonancia ámokfutást rendez a fejünkben. Ez már
majdnem olyan, mint azt állítani, hogy a curry nem Indiából
származik.
Pedig tényleg nem.
A „curry” szó a tamil „kari” kifejezésből ered. Azt jelenti, „szósz”
vagy „mártás”, amely a curryfa (Murraya koenigii) leveleiből készül,
bár Ázsiában, ahonnan ered, és ma is elterjedt, sok néven ismerik.
Kicsit zavaró, hogy létezik egy curry nevű növény is (Helichrysum
italicum), de ha kísértést éreznénk, hogy szedjünk egy lavórra valót
a kertben, álljunk ellen, mivel ez a curry nem ehető, és alighanem
meghánytatna minket.
A fentiek egyike sem keverendő össze a curryporral, ami úgy
viszonyul az indiai konyhához, mint a krumplipürépor az igazi
krumplipüréhez. A dél-ázsiaiak éppúgy nem használnak curryport,
mint ahogy nem esznek curryt. A népszerű kifejezést britek találták
ki bármilyen fűszeres ételre, amivel találkoztak, előbb Indiában, majd
másutt is − ezért is létezhet maláj, thai, bali, szingapúri, sőt, japán
„curry”.
 A „curry” olyan, mintha minden európai ételt úgy hívnánk,
„krumpli”, aztán „krumplizó” éttermeket nyitnánk, ahol ehetünk svéd
húsgolyót, pizzát, muszakát, kaviárt és sok francia bagettet − amit
hagyományos Guinness-szel öblítünk le.
De ha rasszista környezetben nyit valaki éttermet, nem tölthet
órákat azzal, hogy tálalás előtt mindenkit részletekbe menően
felvilágosít az étel bonyolult történetéről. A bevándorló
közösségeknek a békesség kedvéért egyszerűbb volt elfogadni a
britek vélelmeit, és ötvözni a már létező recepteket, amiből létrejött
egy új műfaj, a curry.
A 21. században sok britnek „indiait” enni ugyanúgy része az
életnek, mint leugrani a kocsmába. Bár valójában a legtöbb indiai
étterem gyakorlatilag nem is „indiai”. Az Egyesült Királyságban
található dél-ázsiai éttermek túlnyomó többségét bangladesiek
irányítják. Egyes források − például a BBC vagy a Daily Mail −
szerint ezek aránya 90%.
Az ember próbál rendszert vinni a káoszba, és egyszerűsíteni a
dolgokat. Ezt tették azok, akik 40 ezer évvel ezelőtt a tábortűz körül
ülve kézről kézre adták az Oroszlánember szobrát, és próbálták
megérteni a világegyetemet, és ugyanezt tették az „ázsiai”
konyhával az európaiak.
Röviden: az embereket vonzzák a világos narratívák és a
bizonyosság. Hinni szeretnének Churchillben, a nagy hősben,
abban, hogy a pizza Olaszországból ered, a vindaloo indiai −
miközben a pizza a Közel-Keletről származik, a vindaloo pedig a
portugál carne de vinha d’alhos (jelentése: „fokhagymában marinált
hús”) elferdítése.
Hogy lehet egy ételnek származást tulajdonítani? Hogyan
határozzuk meg (ahogy az EU szeretné), honnan ered valami, és
elég „hiteles-e”, vagy sem? Hogyan döntjük el, kinek a tulajdona egy
étel, és hogyan „kell” elkészíteni?
Néhai apósom, Alan mindig azt bizonygatta, hogy ő „kizárólag
angol ételeket eszik”, kedvenc fogása a fish and chips volt. Míg más
családok élvezettel falták szombat esténként az − ízig-vérig brit −
indiai gyorskaját, ő a „bennszülöttek” tőkehalból és sült krumpliból
álló menüjével vigasztalódott, nem is sejtve, mennyire egzotikus ételt
fogyaszt.
Mert mi is pontosan ez az „angol étel”?
A panírozott tőkehalat a szefárd zsidók hozták Nagy-Britanniába a
17. századba Hollandián keresztül, de a főzési mód Dél-
Spanyolországból, Andalúziából ered, ahol a pescado frito („sült
hal”) ma is kedvelt csemege.
A burgonya Dél-Amerikából került Európába az 1600-as években,
de az olajban sült krumpli csak a 19. század végén jelent meg az
Egyesült Királyságban, flamand bevándorlók révén.
A borsópürét a mai formájában egy R. J. Mansholt nevű
hollandnak köszönhetjük, ő kezdte a marrowfat borsófajtát
termeszteni 1901-ben Hollandiában, hogy utána Nagy-Britanniába
exportálja. Az ecetet a rómaiak hozták el, a tartármártást a franciák.
Amikor Alan fish and chipset evett borsópürével, minden
szempontból kozmopolita, globalista ételt fogyasztott.
A nemzetté válással az emberiséget megszállta a birtoklás vágya.
A pezsgőkészítés módszere − a méthode champenoise − francia,
hiszen mindenki tudja, hogy Dom Pérignon találta fel a pezsgőt
(1697-ben). Ugye? Hát, nem. Ez tévedés, ugyanis az italt Angliában
találták fel, 30 évvel korábban. Egy angol tudós, orvos, Christopher
Merrett 1662-ben írta le elsőként, miként lehet szénsavat juttatni a
fehérborba, mégpedig egy olyan tanulmányban, amelyet a Royal
Societynek adott be. A champagne francia, de a módszer angol.
Az angoloknak is megvannak a maguk féltve őrzött kulináris
szentségeik, például a meggyőződésük, hogy Anglia a szent scone
− egyfajta omlós teasütemény − hazája. Ha biztatják őket (de inkább
ne tegyünk így), egyes angolok még azt is megmondják, milyen
sorrendben kell rátenni a lekvárt és a tejszínt, mintha egyenesen az
angolok istene rendelte volna így. De még a szent scone
származása sem egyértelmű.
A „scone” szó Skóciából ered, a skótok pedig a holland
„schoonbrood” szóból vették. Maga a „scone” közeli rokonságban áll
a skót „bannock”-kal, ami szerepel az inuit őslakosok konyhájában
is, méghozzá jóval régebb óta, mint hogy először kapcsolatba
kerültek volna az európaiakkal. A „scones” lehet tehát skót, holland,
angol vagy inuit, de akár sokkal régebbi is, senki sem tudja.
Röviden: az ételről nem lehet ujjlenyomatot venni − de attól még
sokan próbálkoznak ezzel.
Néha a vita arról, hogy ki talált ki mit, nem egyéb, mint a vallási
ellenszenv kiterjesztése gasztronómiai formában. Vegyük az ádáz,
„ki találta fel a hummuszt”-vitát! Véget nem érő szappanopera ez,
amiben a görögök, törökök, izraeliek, libanoniak, egyiptomiak és
szírek mind maguknak tulajdonítják az ételt.
A csicseriborsókrém a libanoniak nemzeti büszkesége, és amikor
a szomszéd, Izrael a 2000-es évek elején exportálni kezdte
Európába a saját változatát, a libanoniak ezt egyenesen a kultúrájuk
elleni merényletként értékelték. Miután nem sikerült elérni, hogy az
EU elismerje a hummusz libanoni eredetét, a probléma elfajult, és az
ebből fakadó vita tágan értelmezve nevetséges metaforájává vált
mindannak a feszültségnek és ellenségeskedésnek, amely a Közel-
Keleten élők mindennapjait mételyezi.
2008-ra már valóságos hummuszháború tört ki Izrael és Libanon
között.
Az izraeli hummusz szurkolói a szentírással felszerelkezve állítják,
hogy a fogást először az ótestamentumi Ruth könyvében említik,
amit 3000 éve írtak:
„Az evés idején azt mondta neki Boáz: Jöjj közelebb, egyél
kenyeret, és mártsd falatodat a „hometzbe”. (Ruth 2:14)
Kiütéses győzelem ez, hiszen ha valami benne van a
Szentírásban, akkor az csakis Izraelé lehet − ez Isten szava,
úgyhogy bárki, aki kétségbe vonja, hogy a hummusz izraeli,
istenkáromló. De a libanoniakat sem kell félteni: tudósaik rámutattak,
hogy a „hometz” héber szó valójában „ecetet” jelent, nem pedig
„hummuszt”, úgyhogy Ruth valami egészen másba mártogatta a
kenyerét. Miközben mindenki a vallásos szövegeket kezdte bújni,
Fadi Abboud libanoni turisztikai miniszter új frontot nyitott: 2009-ben
megrendelte a történelem „legnagyobb adag hummuszát”, hogy az
ország bekerülhessen a Guinness Rekordok Könyvébe.
Miután a rendelés elkészült, az esemény híre bejárta a térséget,
és a libanoniak vígan csámcsoghattak (elnézést) amúgy mulandó
győzelmükön. A határ túloldalán ugyanis egy arab-izraeli étterem-
tulajdonos, Jawdat Ibrahim már a bosszúra készült. Az ő
rekordkísérletében négy tonna csicseriborsó, olaj és citromlé került
egy nagy műholdvevő tányérba, és a 2010-es Guinness-évkönyvben
már Izrael birtokolta a legnagyobb adag mártogatós rekordját.
A libanoniak ezt nem tűrhették, és hatalmas hummusz-
ellentámadásba lendültek, 10 500 kg mártogatóst kavartak, amit
talán még ma is esznek.
Azóta is dúl a „mártogatós-hidegháború”, és mint minden igazán jó
komédiát, ezt is épp annyi tragédia övezi. Mi sem demonstrálhatná
szebben a Közel-Kelet közös történelmét és kultúráját, mint a
hummusz, ami régebbi, mint bármely nemzetállam a földön. De
ahelyett, hogy azt ünnepelnék, ami közös, a politikusok és a
nacionalisták árokásásra használják a fogást.
Amióta csak először összegyűltek az emberek közösen enni, az
étel a fajtánk nagy egyesítő erejévé vált. A gasztrotörténelem legyőzi
a mesterségesen emelt határokat. Ha leülünk megtörni a kenyeret,
egy olyan univerzális közös élményben részesülünk, ami
visszanyúlik egészen a Sváb-Alb hegység barlangjaiig. Az étel
csodálatos: a fajtánk lényéből fakadó osztozkodási ösztön kiélése.
De mindig is lesznek, akik szeretnék az egyes ételeket kisajátítani,
és arra használni, hogy határokat húzzanak meg velük.
***
A nyelvvel kapcsolatban is hasonlóan viselkedünk, mint a nagy
hummuszháború résztvevői.
Lehetetlen pontosan meghatározni, mikor kezdtek el az emberek
beszélni, de nagy valószínűséggel a „viselkedési modernitás” kora
előtt − ez a hosszú időszak 100 ezer évvel ezelőttől 40 ezer évvel
ezelőttig tartott, amikor is a Homo sapiens elkezdett önmagáról
gondolkodni, és másképp viselkedett, mint más főemlősök.
Egyesek azt gondolják, hogy a nyelv eleinte hangutánzó
kísérletekből állhatott, amelyekkel próbáltak jelentést társítani a
hangokhoz. Csábító gondolat, hogy az olyan szavak, mint a vau,
kakukk vagy bumm a sztereotípiáknak megfelelően elképzelt,
bunkóval hadonászó és morgó ősemberektől erednek. Sajnos erről
nincsenek archeológiai leletek, így nem is lehet egyértelműen
kinyomozni az igazságot.
Egyes szavak több nyelvben is megtalálhatóak, és létezik egy,
amelyet minden nyelv ismer.
A Max Planck Pszicholingvisztikai Intézet kutatói a hollandiai
Nijmegenben 2013-ban publikálták egy nyelvek közti kutatás
eredményét, amely szerint a világ legtöbb nyelvében megtalálható
egy univerzális szó, ez pedig nem más, mint − dobpergés! − a „hah”.
Néhány kritikus szerint ez butaság, mert a „hah” nem „valódi szó”,
de ezek a bírálók tévednek. A kisbabák nem mondják, hogy „hah”. A
„hah” összetett kifejezés. Ötéves kor után sikerül rendesen
elsajátítani, jóval azután, hogy a gyerekek már tökéletesen
használják az „akarom”, „iPhone”, „nem”, „enyém”, „csokoládé” és
„Brexit” szavakat. A „hah”-nak van jelentése, sőt több is, attól
függően, hogy használjuk.
Jelentheti azt: „Elnézést, nem értettem”, „Mi?”, „Hozzám
beszélsz?”, „Na és?”, „Ez vicces”, és még sok minden mást. A
holland kutatók arra jutottak, hogy a szó „kulturális evolúció”
eredménye, de lehetséges, hogy egyike a legősibb szavainknak −
igen csábító alátámasztása ez a népszerű közös, ősi „alapnyelv”
elméletének.
Az „alapnyelv” koncepciója − a tikka masalával ellentétben −
tényleg Indiából ered.
1786. február 2-án Sir William Jones, egy 39 éves bíró, aki a
bengáli Williams-erődben szolgált, igen sikeres beszédet tartott a
Kolkotai (akkor még Kalkuttai) Ázsiai Társaság előtt. Jones
klasszikafilológus volt, lenyűgözte India, és szenvedélyes tudósként
különösen érdekelte a sokféle indiai nyelv. Amikor elhatározta, hogy
megtanul szanszkritul, meglepve tapasztalta, mennyire emlékeztet a
klasszikus görögre és latinra, amit Harrow-ban és Oxfordban tanult.
A szanszkrit nemcsak hasonlít a klasszikusokra, hanem oly
módon hasonlít, ami „nem lehet a véletlen műve; valóban olyan erős
[a hasonlóság], hogy a filológus, amennyiben mindhármat
szemügyre veszi, nem gondolhat mást, mint hogy egy tőről
fakadnak”, írja Robert McCrum, William Cram és Robert MacNeil a
The Story of English (Az angol nyelv története) című könyvben.
 Jones szerint a mára kihalt indoeurópai alapnyelvet egykor a föld
mai népessége harmadának az ősei beszélték, és majdnem minden
nyelv ebből ered, amit manapság Európában és Dél-Ázsiában
beszélnek.
Az elmélet nagyon meggyőzően hangzott. Olyan, látszólag eltérő
nyelvcsoportok, mint a kelta, gót, szanszkrit és fárszi (perzsa) távoli
hasonlóságokat mutattak. A nyelvtan alapja, a főnevek, igeidők,
valamint a hímnem, nőnem és semleges nem használata mind
gyanúsan hasonlóvá teszi őket. Egyes szavak gyakorlatilag
megegyeztek. A szanszkrit „bhrartar” közel áll a latin „frater”-hez és
a görög „phratér”-hez, és még közelebb az angol „brother”-hez. A
szanszkritok szava a tehénre (angolul cow) „gau”, az anyára (angolul
mother) „matr”. Még az olyan viszonylag elvont szavak is, mint a
„nara”, ami azt jelenti, „nerve” (ideg), azt mutatják, hogy nem puszta
véletlen egybeesésről van szó.
Sajnos Jones meglehetősen rontott a renoméján azzal, hogy más,
sokkal vadabb teóriákat is népszerűsített. Azt állította − tévesen −,
hogy az ókori egyiptomi és kínai nyelv is az indoeurópai alapnyelvből
ered. És Jones felel az árja népekkel kapcsolatos téves, rasszista
eszméért is. Az alapcivilizációba és a fajok későbbi megoszlásába
vetett hite táptalajul szolgált a nácik áltudományának, amely az
Ahnenerbe ásatásait és az összes többi gazemberséget táplálta.
Abszurd gondolat, hogy Hitler, Goebbels és Göring egy szőke, kék
szemű szuperlényekből álló ősi faj leszármazottai lennének. Az
viszont kevésbé, hogy olyan szavakat használva nőttek fel,
amelyekkel eredetileg Indiában élő emberek fejezték ki magukat.
Az írásbeliséget megelőző korok nyelvrégészete kicsit olyan, mint
puszta szemmel bizonyítékot keresni a sötét anyag létezésére:
tudjuk, hogy ott kell lennie, de lehetetlen nyomon követni. Mégis, az
elképesztő párhuzamok, amelyekre Jones felfigyelt, és az ezt követő
munka azt sugallja, hogy a sokunk által beszélt nyelvek, akárcsak az
étel, amit eszünk, néhány közös forrásból erednek. Ahogy az első
emberek elkóboroltak a kezdeti törzsek határain túlra, magukkal
vitték a legendáikat, mítoszaikat, ételeiket, még a „hah” szót is.
Sokkal könnyebb kideríteni, honnan erednek ma beszélt
nyelveink, mint az ételeink, de az emberek egyiken sem
gondolkoznak különösebben sokat.
Az anyanyelvünk megtanulása olyan, mint egy csodálatos
varázslat. A szüleink, a családunk, később pedig a tanáraink,
osztálytársaink közvetítésével gyakorlatilag gondolkodás nélkül
tanuljuk a bonyolult ritmusokat, a költészetet, a szintaxist és a
nyelvtant. Mégis, ez a hangokból álló zene alapvetően
meghatározza, kik vagyunk.
Az angol nyelv olyan, mint egy leves. Ahogy a csicseriborsóból
olajjal keverve hummuszt készíthetünk, vagy a paradicsomból és
tikkából masalát, az angol nyelvet ógermánból, norvégból, normann
franciából és latinból keverték ki, csipetnyi ezzel-azzal fűszerezve.
Amikor a rómaiak az i. sz. 5. században elhagyták Britanniát, a
legtöbben a „közös breton” valamelyik változatát beszélték, és némi
brit konyhalatint − egykori leigázóink nyelvének helyi változatát.
Idővel a két nyelv összekeveredett, ahogy az egymás közelében
használt nyelvek szoktak, és várták, hogy az „angolszászok” és a
jütök is beleszóljanak.
Beda szerint a legendás szász kereskedők, Hengist és Horsa
Dániából érkeztek a 400-as évek végén, kiragadták a hatalmat
Vortigern király kezéből, elindították az angolszász korszakot, és
lecserélődött a nyelv. Vortigern azt jelenti: „Nagy uralkodó”, és bár
egyesek szerint nem is létezett, a korai forrásokban megtalálható
sok említés azt sugallja, hogy talán mégis. Hengist és Horsa
azonban valószínűleg kitalált figurák − a gondolat, hogy két
kereskedő levezényel egy inváziót, a dolgok jelentős
leegyszerűsítése. Valószínűbb, hogy az „angolszászok” bevándorlási
és portyázó hullámokban települtek be, nagyon hosszú időn
keresztül.
Ennek ellenére a legtöbb mai „breton” hisz benne, hogy az
angolszászok, jütök és frízek „megszállták” Britanniát ebben az
időszakban, és a „bennszülötteket” nyugatra üldözték − vagy
egyenesen kiirtották −, pedig ma már ezt az elméletet is sokan
megkérdőjelezik.
Való igaz, hogy a rómaiak visszavonulása után fríz, szász és
egyéb csoportok jöttek Britanniába. Sajnos a legtöbb
angolszászokkal kapcsolatos forrás verseken és népmeséken
alapszik, amelyek nem túl megbízhatók. Az egyetlen történész a
környéken Szent Gildas volt, egy szerzetes, akinek De excidio et
conquestu Britanniae (Britannia romjain) című latin nyelvű munkája
keserű vitairat, amely azt állította, hogy az „ősi bretonok”
megérdemelten vesztették el a területeiket megátalkodottságuk és
romlottságuk miatt.
Valószínűbb, hogy a későbbi viking portyázókhoz hasonlóan az
angolszászok is fosztogatni jöttek először, de később le is
telepedtek. A településeik növekedtek, az akkori „bennszülöttjeink”
által beszélt breton és latin nyelv változásnak indult, és kialakult az
„óangol”. A változást az okozta, hogy egy kis, harcosokból álló
osztály integrálódott a helyi lakosságba.
Sok gyarmatosításon átesett társadalomban akadt rá példa, hogy
az egykori birodalmi nyelv összeolvadt a helyi kultúrával. Indiában
megfigyelhető az angol, az urdu, a hindi és más nyelvek sajátos
ötvözése, amelyből kialakult az, amit egyesek „hinglish” néven
emlegetnek. Tunéziában a francia és az arab közeledett egymáshoz.
A Torres-szoros tört angoljától a haiti kreolig számos „új” nyelv
sarjadt a fajunkra jellemző keveredésekből, átvételekből,
kereskedelemből, szerelmekből és háborúkból.
Akárcsak a „curry”, a nyelvek is fúziókból születtek, az angolra
pedig ez még inkább igaz, mint másokra.
Ha azzal vádoljuk a kollégánkat, hogy „kow-towing”
(megalázkodik) a főnök előtt, kínaiul beszélünk. Ha azt mondjuk
neki, hogy egy „tosser” (idegesítő alak), norvégul. Ha végül „get the
sack” (elbocsátanak), az görögül történt. Vár a „sauna”, hogy „get it
off your mind” (megfeledkezzünk róla), ez esetben finn és közép-
angol kifejezésekkel élünk. Jobban belegondolva, ha bármikor is a
„get” szócskát használjuk, norvégul beszélünk. „Get drunk” (berúgni)
az „alcohol”-tól hollandul és arabul lehet. Ha hazafelé „Uber”-rel
megyünk, átváltottunk németre. Ha „mammoth” (itt: óriási)
fejfájásunk lesz, akkor átváltunk oroszra. Ha másnap reggel
szomorú „emoji”-t küldünk, akkor a japán nyelvet alkalmazzuk. Ha az
angol nyelvű olvasók megértik, mi a „gist” (lényeg) az érvelésemben,
az pedig azért lehet, mert ismerik az angolban található több száz
modern francia jövevényszó egyikét.
 A nyelv, akárcsak az étel, a lényegünkből fakad. A részünknek
érezzük, és épp úgy, ahogy egyesek maguknak tulajdonítják a
hummuszt, mások a szavakra és nyelvekre formálnak előjogot.
A 17. századtól kezdve az újonnan kialakult nemzetállamok
kezdtek úgy tekinteni a nyelvre, mint az „indentitásuk” részére, és
próbáltak rendet vinni a káoszba.
Közel sem volt egyszerű, mivel sok nemzetállamnak több nyelve is
volt. Az államegyesítés idején legalább 40 különböző nyelvet
beszéltek Itáliában, de a későbbi „olaszosítás” igyekezett kiirtani
őket. Franciaországban is több tucat különböző helyi nyelv létezett,
amelyek közül sok máig fennmaradt, de Richelieu bíboros már 1635-
ben megalapította a francia akadémiát, hogy meghatározzák a
sztenderdet.
Ez az ostoba intézmény a mai napig létezik, és számos törvényt
és szabályt hoz, utolsó védelmi vonalként a francia nyelv
„angolosodása” ellen, ami fölöttébb nevetséges, figyelembe véve,
hogy az angol nyelv jó harmada amúgy is francia.
A 17. századi Angliában senkit nem zavartak az angol
tájváltozatai, pláne az írásmód, vagy hogy melyik szó honnan ered.
Hat aláírás maradt ránk Shakespeare-től, és ebben az a csodás,
hogy mind a hat alkalommal másképp írta le a nevét. Amíg az olvasó
megértette, senkit sem érdekelt, a nyomdászok nagy szerencséjére,
akik azért, hogy a sorok tipográfiailag egyezzenek, extra betűket
tettek a szavakba, amivel agyzsibbasztó helyesírási szabályokat
generáltak.
Az 1755-ben kiadott Samuel Johnson-féle szótár sokat meg is
örökített ezekből, és félő, hogy sosem szabadulunk tőlük.
Ha valaki azt hiszi, az angol helyesírásnak van logikája −
márpedig sokan ragaszkodnak ehhez a téveszméhez −, gondolja
csak végig, hogy ejtjük az „ough” hangsort, majd vegye sorra az
alábbiakat: bough, cough, hiccough, Slough és ought. Őrület, mi?
A 18. század során az angol nyelv a történelemhamisítás és
felsőbbrendűségi érzésünk építőkövévé vált.
A britek „nyelvtani szabályokat” határoztak meg, helyesírást, és
váltig bizonygatták, hogy minden logikus, ősi és tökéletes − pedig
szó sincs róla.
 Innen ered az a tévképzet, hogy az angol angol valamiért az
„eredeti”, a mérvadó. A helyes kiejtés azon kis elit sajátja, amely a
BBC-angolt beszéli, mindenki másé, aki eltér tőle, rossz.
Ennek megfelelően az amerikaiak (állítólag) mindent rosszul írnak,
és vicces amerikanizmusokat használnak, amelyek a mai napig
dühkitöréseket váltanak ki a pedáns brit konzervatívokból, leginkább
a The Daily Telegraph hasábjain.
2011-ben a BBC magazinja arra kérte az olvasóit, írják meg, mely
amerikanizmust utálják a legjobban, amire megindult a dühös
levéláradat. A jelölések közt szerepelt az „I’m good” az „I’m well”
helyett (jól vagyok), valamint a „touch base” („dumcsizni”), „fanny
pack” (övtáska), „deplane” (leszállni a repülőről) és „gotten”4.
„Miféle szó az, hogy gotten”? − írta Julie Warrintonból, hozzátéve:
„Kiráz tőle a hideg.”
Ami azt illeti, nagyon régi angol szó, a „getten”-ből származik, és
nagyjából a Mayflowerrel egy időben jutott el nyugatra. Gyakorta
előfordul az 1611-es King James Bibliában, de sokkal régebbi nála.
A szót használta Chaucer, és valószínűleg azóta létezik
Britanniában, hogy először megérkezett egy viking hosszúhajón a 8.
század végén.
Mint oly sok állítólagos „amerikanizmus” − például a „fall” (ősz) és
a „diaper” (pelenka) −, ez is a Brit-szigetekről származik, és a 16−17.
század Angliájában széles körben használták, de a nyelv
változásával feledésbe merült. Az „autumn” (ősz) viszonylag friss,
francia import. A „nappy” (pelenka), amely a „napkin”-ből (szalvéta)
ered, csak 1927 óta használatos. Azt állítani, hogy az angol angol
eredetibb, és az amerikai angol „hibás”, önmagában is tévedés. Az
angol angol semmivel sem újabb vagy régebbi, mint a nyelv bármely
változata. Nem létezik olyasmi, hogy tiszta nyelv. Lehet, hogy az
arabok azt mondják, a „legjobb arab” Szaúd-Arábiában hallható, a
németek pedig azt bizonygatják, hogy „a legjobb németet” Észak-
Németországban beszélik, de csak azért, mert ezeken a helyeken
éltek az uralkodó osztályok, és ők így beszéltek.
Az 1950-es években Nancy Mitford, Anglia egyik önjelölt „felsőbb
osztálybeli” családjának sarja írt egy esszét, címe: „The English
Aristocracy” (Az angol arisztokrácia). Ebben hosszú szószedetet
közölt a szavakról, amelyeket az arisztokraták használnak, és ezeket
összehasonlította azokkal az alantasabb kifejezésekkel, amik az
alsóbb rétegekre jellemzőek. A társadalmi ranglétrán csimpaszkodó
idióták valóságos önigazolási orgiát rendeztek az esszével, és a mai
napig szoktak hivatkozni rá. Mitford azonban bármilyen sznob és
mesterkélt volt is, semmit sem tudott a nyelv fejlődéséről.
Nincs semmilyen eredendő szabály, amely megszabná, hogy a
liverpooli vagy prestoni angol „alantasabb”, mint az oxfordi vagy
windsori, vagy hogy a „toilet” helytelen, a „lavatory” pedig helyes
megnevezés a mellékhelyiségre. Abszurd butaság, amit az
ugyancsak abszurd Nancy Mitford terjesztett.
A brit kiejtés egy történelmi furcsaság eredménye. Ha a 19.
században a Durhamből lesz Nagy-Britannia elit egyeteme, az
onnan kikerülő tanárok alighanem azt a nyelvjárást vitték volna
magukkal az elit magániskoláiba. Ehelyett azonban a többségük
Oxfordban és Cambridge-ben végzett, így ezek a tudományos
hatalmi központok a déli dialektust emelték a máig használt
„sztenderd angol” rangjára.
Sajnos az angol mára világnyelv lett, így a britek már nem érzik
szükségét, hogy nyelveket tanuljanak − bár egyesek szerint amúgy
sem tanultak volna. Mindenesetre ez a szerencsés fordulat csak
tovább táplálta a nemzet felsőbbrendűségi érzését és
elszigetelődését, megerősítette az érzést, hogy mi kaptuk örökségül
a földet, és a „mi” nyelvünk a nyelv.
Pedig a modern angol nyelvnek annyi köze van Angliához, mint a
currynek Indiához.
A Brit-szigeteken, Írországban, Ausztráliában, Kanadában, Új-
Zélandon, Jamaicán, Indiában és az Egyesült Államokban beszélt
sokféle angol ugyanazon fa ágai. A helyi nyelvváltozatokból
alakultak ki a (nem is annyira sötét) középkorban. Ugyanannyi joguk
van „rendes angolnak” titulálni magukat, mint a brit
konzervatívoknak. Az angol nyelv nem magántulajdon. Senkinek
sincs joga kikiáltani a saját angolját „eredetinek”, mint ahogy nincs
joga egy országnak sem kisajátítania a hummuszt, vagy egy étterem
sem mondhatja, hogy ő fedezte fel a tikka masalát.
 De mint minden történelemhamisítás esetén, az emberek ez
esetben is igyekeznek elferdíteni az igazságot. A szekták már csak
ilyenek.
 HATODIK FEJEZET
A KONKVISZTÁDOROK LEMÉSZÁROLTÁK
AZ AZTÉKOKAT
Hogyan lehet fegyverként használni a politikai
bocsánatkéréseket?
2019. március 1-jén, pénteken Andrés Manuel López Obrador,
Mexikó frissen beiktatott elnöke sajtótájékoztatót tart, és bejelenti,
hogy levelet írt Ferenc pápának és VI. Fülöp spanyol királynak,
amelyben azonnali, feltétel nélküli bocsánatkérést vár, amiért 500
évvel korábban megszállták az országát.
Obrador, 70 év után az első baloldali mexikói elnök, a populizmus
hullámain került az ország élére − azt ígérte, hogy radikális
reformokat hoz a hétköznapi mexikóiaknak. Véget vet a
korrupciónak, javítja a közegészségügyet, legyőzi a kartelleket, a
szegények és kifosztottak bajnoka lesz. De ez nem minden: a
bevallottan történelemőrült elnök nemcsak az ország jelenét akarja
helyrehozni, hanem a múltban elkövetett bűnöket is.
A két levél csupán az első két lövés a történelmi igazságtalanság
ellen intézett támadásban.
Miután felkavarta a diplomácia állóvizét, Obrador visszavonul
Comalcalco maja város romjaihoz, Tabasco államba, és
történelemleckét rögtönöz Twitter-követőinek a spanyol
konkvisztádorok rémtetteiről:
„Mészárlásokat rendeztek” − kezdi az órát. „Az úgynevezett
hódítást karddal és nyílpuskával hajtották végre. Kápolnákat emeltek
a templomaink helyén.” Kijelenti, hogy Spanyolországnak és a
Szentszéknek kötelessége „bocsánatot kérni a bennszülöttektől,
amiért megsértették azt, amit ma úgy hívunk: emberi jogok”, és az ő
feladatuk megtenni az első lépést a békülésért.
 A Vatikán méltóságteljesen hallgat, de Madrid teljesen kiborul. A
spanyol kormány hamarosan visszaharap: „A spanyolok 500 évvel
ezelőtti megérkezését a mai Mexikó területére nem lehet mai
szempontok alapján megítélni” − közlik egy hivatalos nyilatkozatban,
hangsúlyozva, hogy „testvéri nemzeteink mindig is képesek volt düh
nélkül, konstruktív szemszögből tekinteni a közös múltra”.
Más szavakkal azt mondják: „Tűnés innen!”
Még aznap Josep Borrell spanyol külügyminiszter közli a
riporterekkel, hogy kicsit „furcsa bocsánatkérést követelni most, 500
évvel a történtek után”, és közben a halántéka körül köröz a kezével.
Mexikóban nem egészen az elnök tervei szerint alakultak az
események, és az államfőt sokan kinevették. A korábbi
belügyminiszter, Miguel Ángel Osorio Chong odáig ment a Mexico
News Dailyben, hogy kijelentette: az elnököt „azonnal orvosi
vizsgálatnak kéne alávetni”.
A multikulturális Mexikó 200 éve független. Miért gondolja
Obrador, hogy a 21. századi demokratikus, balra húzó
Spanyolország felelős egy 1547-ben elhunyt kalandor tetteiért?
Sokan kétségbe vonják a mexikói elnök célját Cortés
előrángatásával. A szenátorok azzal vádolják a populista Obradort,
hogy a „döglött macska” stratégiát alkalmazza.1 Az egész
kísértetiesen úgy néz ki, mint egy körmönfont taktikai húzás − egy
kísérlet, hogy elvonja a figyelmet a rengeteg ígéretről, amelyeket
Obradornak nem sikerült teljesítenie.
Egy argentínai irodalmi fesztiválon a Nobel-díjas perui író, Mario
Vargas Llosa így foglalta össze a közhangulatot: „A mexikói vezető
eltévesztette a házszámot. Magának kellett volna elküldenie a
levelet, hogy megválaszolja, miért él ma is sok millió indián
mellőzve, szegényen, tudatlanságban [és] kihasználva.”
Könnyű odaígérni a mennyeket a földön élőknek − sokkal
nehezebb el is hozni. Obrador ígérete a szép új világról egyelőre
semennyire nem teljesült, mivel nem lehet egyik napról a másikra
megteremteni az igazságos társadalmat. Pénz kell hozzá, fájdalom,
erőfeszítés, és ami nagyon fontos: idő.
A régi „mi szemben velük” narratíva felmelegítésével Obrador a
mexikóiak külön bejáratú felsőbbrendűségi érzésére alapozott, amit
úgy ismernek: indigenismo (indigenizmus).
A modern Mexikót lázongások sorozata kovácsolta egységbe
1910−1920 között, melyeket manapság a mexikói forradalom néven
ismerünk. Ebből fakadt az a kulturális forradalom (és egy mesterkélt
eredetmítosz), amelynek középpontjában a „bennszülöttek” állnak.
Az indigenismo politikai és kulturális meggyőződés; célja, hogy
közös mexikói identitást alakítson ki a gyarmatosítást megelőző
mexikói kultúrára alapozva, miközben a bennszülöttek jogait
képviseli.
Jelentős forradalmárok, politikusok, írók és művészek
népszerűsítették az indigenismót a 20. században, köztük olyan
népszerű festők, mint Frida Kahlo és Diego Rivera, a mexikói
politikusoknak pedig régi szokásuk a bennszülött húrokat pengetni,
amikor kell, hasonlóan ahhoz, ahogy a brit politikusok a Blitz-
szellemiségre hivatkoznak, ha úgy hozza a szükség.
Lehet, hogy nagyszerű műalkotásokat köszönhetünk az
indigenismónak, továbbá sok beszédtémát adott a politikusoknak és
tudósoknak, ám pontosan azokon nem segített, akikről elvileg szól.
A lelkesedés szép dolog, ám nem képes megszüntetni az akut
szegénységet − és Mexikó bennszülöttjei tényleg a mai napig
szegények. Az ország Népszámlálási Hivatala szerint a bennszülött
népesség csaknem 80%-a él a szegénységi küszöb alatt, és
valamivel több mint 40%-a számít „szélsőségesen szegénynek”.
Közösségi vezetőik biztatására e mellőzött emberek tömegesen
szavaztak 2018-ban Obradorra, aki így a földreformra és a
társadalmi egyenlőség javítására tett ígéreteivel megerősítette a
győzelmét.
De miután nem igazán sikerült semmilyen fontos változást elérnie,
Obrador megtalálta a saját döglött macskáját.
Régóta dédelgetett gondolat Közép- és Dél-Amerika bizonyos
szegleteiben, hogy a 16. században a bennszülöttek idilli
körülmények között éltek, mielőtt a gaz európaiak megérkeztek. Ám
ezt az elképzelés a logika és a történelem egyaránt cáfolja, többek
között azért, mert a 16. századi európaiak többsége szegényen,
korlátok között, elnyomva élt, akárcsak az Azték Birodalom lakói. Az
emberek jelentős része az Atlanti-óceán mindkét partján rövid,
szánalmas életet élt az őket kizsákmányoló uralkodók jóvoltából.
Ha valaki rabszolga, nincs nagy jelentősége, ki pattogtatja az
ostort. És a 16. századi Mexikó sem volt éppen édenkert: sőt, az
Azték Birodalom a világtörténelem egyik legkegyetlenebb,
legpökhendibb zsarnoksága volt.
A spanyol invázió idején uralkodó II. Moctezuma2 nem valami
jóhiszemű Disney-uralkodóként vonult be a történelembe, aki idilli
királyságot vezetett a békés dzsungelben, hanem kegyetlen, barbár
despotaként, aki egy erőszakos kultúra élén állt, amely sunyisággal,
erővel, mészárlással tört utat magának a vallási elsőséghez.
Az Azték Birodalom, vagy ahogy a benne élők nevezték, Ēxcān
Tlahtōlōyān − vagyis „Tripla Szövetség” −, nevéhez hűen három
városállam, Mexico-Tenochtitlan, Texcoco és Tlacopan
konföderációja volt. A szövetség nem nevezte magát aztéknak,3 és
nem is alkotta egyetlen nép. Ennél bonyolultabb a helyzet, de mint
láttuk, a populáris történelem nem szereti a bonyolultságot, idővel
leegyszerűsíti és egyneművé teszi az eseményeket.
Bár más, idősebb civilizációk romjain épült, Ēxcān Tlahtōlōyān
nem egészen 100 éve létezett Cortés, a spanyol hódító érkezésekor.
Vagyis történelmi léptékben mérve alig csomagolták ki a
xiquipilliket,4 amikor a konkvisztádorok megjelentek.
A birodalmat egy szadista, világvégehívő halálkultusz uralta. Míg
Dorothy Martin és a chicagói keresők (lásd 3. fejezet) csak tortát
sütöttek, és kivették a drótot a melltartójukból, a mexicák embereket
öltek, és megették a belsőségeiket. A legtöbb armageddonkultusz
igen hasonló, de az „aztékok” egy tekintetben legalábbis egyediek
voltak. Abban hittek, hogy az apokalipszis már bekövetkezett −
valójában négyszer is −, és a teremtés-pusztítás körforgása
elhasználta a világegyetemet. A Nap gyönge, és „emberáldozatra”
van szüksége, hogy működhessen. A vér hajtja, és ha nem ölnek
meg naponta embereket, kedvenc csillagunk kialszik, meghal, és
vele együtt a Föld is.
Százezreket, talán milliókat gyilkoltak le, hogy táplálják ezt a
tömeges tévképzetet. Ēxcān Tlahtōlōyān mészárlásból, rablásból és
sarcból tartotta fenn magát, ráadásul az emberáldozat néha
kannibalizmusba is átcsapott.
Az „azték karácsony” Toxcatl ünnepe volt. A döbbent spanyol
konkvisztádorok szemtanúi voltak, és később le is írták, így némi
betekintést nyerhettünk abba, milyen lehetett az élet II. Moctezuma
és az aztékok gyilkos hitrendszere idején.
A Toxcatl azt jelenti: „szárazság” vagy „nagy szomjazás”. Május
környékén, a száraz évszak csúcsán tartották az ünnepet, melynek
célja a jóságos Tezcatlipoca előtti tisztelgés volt. Tezcatlipoca
felsőbbrendű, mexika istenség, a fény és árnyék ura, akit ki kell
engesztelni a „Nap” kedvéért.
„Azték karácsonynak” neveztem az eseményt, ugyanakkor
semmiben nem emlékeztet arra, mint amikor a feldíszített
karácsonyfa mellett Bing Crosby lágyan búg, a levegőben pedig a
sült gesztenye illata terjeng.
A nagy napot megelőző egész éves készülődés során kijelöltek,
vagy még inkább köteleztek egy ifjút, hogy játssza el Tezcatlipoca
szerepét. Az ifjút − aki többnyire hadifogoly volt − szép ruhákba
öltöztették, bokacsengőket adtak rá, megtanították az előkelő
viselkedésre, kapott négy szűz feleséget, aztán a nagy napon fel
kellett állnia egy oltárra, ahol az összegyűlt közönség nagy örömére
kitépték a szívét.
Ezután a pap levágta a fejét, testét pedig durván letaszította a
lépcsőn − ettől a bőre felhasadt, a hithű bámészkodók pedig ettek a
húsából.
Húsos pitét, valaki?
A Mer-szigetiek is megették persze az ellenségeiket, de
cselekedetük mögött legalább húzódott egyfajta költői logika. Ők
ugyanis úgy hitték − tévesen −, hogy az emberevéstől beléjük száll
az ellenségeik ereje és bátorsága − és az illetők már úgyis
meghaltak. Az aztékok bestiális, nyilvános emberáldozata valami
másról szólt. Velejéig romlott és rémálomba illő, ahogy folyamatosan
igyekeztek kielégíteni a Nap étvágyát.
Évszázadokon keresztül úgy vélték, a gyilkosságok egyedüli
áldozatai a fiatalemberek voltak, és a spanyolok eltúlozták a
történetet az „atrocitáspropaganda” kedvéért, amiről később még
szó lesz. Csakhogy az azték történelem elsődleges forrásának egy
dominikánus szerzetest, Diego Duránt tekinthetjük, aki semmiképp
nem nevezhető Goebbels elődjének. Durán nagyon megszerette a
„bennszülötteket”, akiket át akart téríteni, és írásaiban gyakran
bírálta a konkvisztádorokat. Sajnos hajlamos volt a számok
eltúlzására is: azt állította például, hogy négy nap leforgása alatt 84
ezer foglyot öltek meg 1487-ben a Templo Mayor (Nagy Templom)
megnyitásakor. A szám 500 éven keresztül tartotta magát, és a mai
napig szeretik idézni a konkvisztádorok védelmére. Legutóbb 2011-
ben bukkant fel egy cikkben a History Today magazinban a brit
történész, Tim Stanley jóvoltából. Hogy Durán miként jutott erre az
eredményre, nem világos, de az adatot nem igazán támasztja alá
bizonyíték.
Az általánosan elfogadott konszenzus szerint, régészeti
bizonyítékok alapján több száz − esetleg több ezer − férfit, nőt és
gyereket öltek meg különféle módokon a mexicák legszentebb
épülete felszentelésekor.
Durán és mások is feljegyezték, hogy a Nagy Templom előtt állt a
Tzompantli egy hatalmas, piramis alakú rács több ezer koponyával,
amit végül a konkvisztádorok ledöntöttek. Évszázadokon keresztül
úgy gondolták, ez is szándékos túlzás, vagy egyenesen mítosz − a
spanyolok álhíre, amivel próbálják lejáratni az aztékokat, és igazolni
a hódításukat. De egy 2015-ben kezdődött nagyszabású ásatás
során a régészek több ezer lefejezett ember koponyáját találták
meg, és előkerült a rács maradványa is, ami bizonyította, hogy a
szörnyűséges halálpiramis tényleg állt egykor.
Az emberáldozatot nem korlátozták az éves vallási eseményekre:
folyamatosan mindenütt gyakorolták. Úgy vélik, még önkéntes
önfeláldozásra is sor került, ami azt sugallja, hogy mindenki a közös
hit őrületében élt.
A rémisztő Ēxcān Tlahtōlōyān társadalom valószínűleg amúgy is
összeomlóban volt a paranoia és az egymással versengő érdekek
miatt, amikor a konkvisztádorok megjelentek. A rendszerszintű
vérengzés és félelem ismeretében nem meglepő, hogy Cortés
Mexikóba érkezve készséges szövetségeseket talált az aztékok
számos ellensége között, akik örömmel segítettek a vég
siettetésében. Közülük is kiemelkedtek a tlaxcalák, egy maja törzs,
amelynek tagjai folyamatosan háborúban álltak erősebb
szomszédjukkal.
A tlaxcalák közreműködése döntő fontosságú volt a spanyol
hódításhoz, nélkülük sosem győzik le az aztékokat. Cortés
elsősorban rátermett diplomata volt, és az általa kötött szövetség
mutatja, mennyire ügyesen hízelgett a barátoknak, és járt túl az
ellenségei eszén. Tudta, hogy mindössze 500 katonájával a helyiek
segítsége nélkül semmi esélye megdönteni a mexika elitet, így a
tlaxcalákat megjutalmazta a hűségükért, és amiért döntő szerepet
játszottak az aztékok legyőzésében.
Ez nem illeszkedik abba a narratívába, hogy az „európai
megszállók” végeztek a „nemes vademberekkel”, ezért gyakran
kicsinyítik a tlaxcalák szerepét a történetben − vagy teljesen
kihagyják őket.
1521-re Cortés és szövetségesei elfoglalták Tenochtitlan városát,
amely a birodalom szívében állt. Csakhogy ebben nagymértékben
segítette őket egy bárányhimlőjárvány is, amely megtizedelte a
mexika lakosságot, így Cortés maga alá gyűrhette a Hármas
Szövetséget és annak területeit.
A spanyolok nem igazán mészárolták le az „aztékokat”, inkább
kihasználták az adódó lehetőségeket, és javukra fordították a már
adott megosztottságot. A győzelmet helyben kötött szövetségekre,
Moctezuma rossz vezetésére, és a végkifejletet meggyorsító
járványra alapozták.
Természetesen Cortés nem volt felszabadító, a spanyolok
„keresztény missziója” ellenére elsősorban a kapzsiság mozgatta.
De ez nem mentség az azték uralkodóknak, akik maguk is
hódítással és kapzsisággal építették birodalmukat.
Ha kevésbé foglalja le őket a halálkultusz, és több energiát
szentelnek a kormányzásra, az uralkodó elit talán képes lett volna
elkergetni a kicsiny spanyol expedíciót. Ehelyett a birodalom
voltaképpen önmagát kényszerítette térdre.
És bár a térség köznépének nem igazán jelentett előrelépést az
ezt követő spanyol hódoltság, legalább az erőszakos orgiáknak vége
szakadt. Később a kereskedelem is virágzásnak indult, és egy új,
szebb világ − a mi világunk − nőtt ki belőle.
Obrador ez idáig nem szólította fel az aztékok utódait, hogy
kérjenek bocsánatot azok leszármazottjaitól, akiket kibeleztek és
lefejeztek, hogy megetessék a Napot. Azt sem javasolta, hogy
próbálják meg kiengesztelni a szomszédos régiókban élőket, ahol az
őseik módszeres etnikai tisztogatást hajtottak végre. Ha megtenné,
csak kinevetnék − elvégre hogyan lehetne ebből politikai tőkét
kovácsolni?
Sokkal könnyebb leegyszerűsíteni a történetet, a gyarmatosítókat
hibáztatni, és közben döglött macskákat dobálni mindenfelé.
***
Akárcsak a spandex anyag, a lábmelegítő és a Bundesliga-frizura,
a politikai bocsánatkérés divatja is az 1980-as években gyökeredzik.
Ahogy a hidegháború a végéhez közeledett, egy másik pápa, II.
János Pál indította el a trendet. 1985 augusztusában Kamerunba
utazott, ahol sajnálatát fejezte ki a kereszténység szerepéért a
rabszolga-kereskedelemben − ez volt az első a több mint 100 pápai
bocsánatkérésből, amit 2005-ös halála előtt kiadott.
A beszéd nagy jelentőségűnek számított, az egész világon
címlapra került − akkor még számítottak a címlapsztorik. Ám
valójában nem is igazi bocsánatkérésről volt szó.
Miután megérkezett Doualába, egy jelentős kameruni kikötőbe, a
rocksztár pápa − a The New York Times korabeli beszámolója
alapján − „feldobott hangulatban” volt. Elbeszélgetett a fiatalokkal,
akik eljöttek megnézni őt, azután elkezdte a szertartást. Beszélt az
afrikai teológiáról, hogy tisztelni kell a helyi hagyományokat, majd
miután megemlítette a jó szamaritánust, felvetette, hogy a régi
időkben nem minden keresztény viselkedett kimondottan
keresztényként.
− A történelem során a keresztény nemzetek tagjai nem mindig
viselkedtek így. Bocsánatot kérünk afrikai testvéreinktől, akik oly
sokat szenvedtek a feketékkel való kereskedelemtől.
János Pál nem említette a katolicizmust. Sokkal nagyobb körre
terjesztette ki a vádat, hogy magába foglalja minden „keresztény
nemzet tagjait”. Ez nem igazán bocsánatkérés, sokkal inkább annak
bizonygatása: „Nem csak mi voltunk!” Diplomatikus hárítás, a tények
mellőzésével.
A történelem során a katolikus egyház összetett, olykor
ellentmondásos hozzáállást tanúsított a rabszolgasággal
kapcsolatban. A keresztes háborúk idején a Vatikán az iszlám vallási
elöljárókhoz hasonlóan tiltotta a rabszolgatartást, de a késő
középkortól fogva, amikor az erős katolikus európai országok,
elsősorban Portugália és Spanyolország, kiterjesztették a
befolyásukat Afrikára, V. Miklós pápa kiadott egy sor pápai bullát,
amely megengedte a katolikusoknak, hogy részt vegyenek a profitért
végzett emberrablásban és -kereskedelemben. 1488-ban VIII. Ince
pápa már Isten ajándékának tekintette a rabszolgákat, és a 15.
század végétől bármit megengedtek, feltéve, hogy az áldozatok nem
keresztények.
Ezekkel a bűnökkel nem foglalkozott II. János Pál: nem csupán
megszépítette, hanem teljesen figyelmen kívül hagyta őket.
Azt sem mondhatjuk, hogy nem volt számítás a szavai mögött.
Akár csak Obrador esetében, neki sem mentek akkoriban simán a
dolgok. A pápa bocsánatkérése épp akkor hangzott el, amikor el
akarta indítani a „második evangelizációs hullámot” Afrikában.
Miután Európában hanyatlásnak indultak a gyülekezetek, az
egyháznak új hívekre volt szüksége, és Afrika termékeny talajnak
tűnt a térítők szemében. A pápa látogatása misszió volt, a
bocsánatkérés teljes mértékben önös érdekeket szolgált. Ennyi
erővel írhatták volna a homokba is, a kameruni tengerpart
hullámterében.
Az efféle álbocsánatkérések meghatározták II. János Pál
munkálkodását. A legemblematikusabb közülük a zsidóknak címzett
harmatgyenge bocsánatkérés 1998-ban.
1945 után a katolikus egyházat sokan bírálták, amiért a háború
alatt tétlenül tűrte a holokausztot. Az egyház 53 éven keresztül úgy
igyekezett elkerülni a témát, hogy tudomást sem vett róla.
Amikor a 90-es évek végén híre ment, hogy a pápa végre
szembenéz a kérdéssel, mindenki azt várta, hogy elítélik XII. Pius
pápát, amiért nem tett eleget keresztényi kötelességének a háború
során. Ugyanakkor nagy maszatolás lett a levél, ami megszületett. A
pápa annyit ismert el, hogy „keresztény országok” is felelősek voltak:
„A tény, hogy a soá5 Európában történt, vagyis nagy múltú
keresztény országokban, felveti, hogy összefüggés lehet a náci
üldözés és a keresztények zsidókkal szemben évszázadokon át
tanúsított magatartása között.”
Ezúttal is gondosan ügyelt rá, hogy ne említse a katolikus
egyházat. Nem ismerte el a felelősséget, nem gyakorolt önkritikát,
amiért nem léptek közbe.
A zsidó köröket nem győzte meg a pápa.
„Szomorúak vagyunk, nagyon csalódottak” − mondta Leon
Klenicki rabbi, a Rágalmazásellenes Liga (Anti-Defamation League,
ADL) vallásközi osztályának igazgatója a BBC-nek.
„Mindazok, akik részt vettünk a párbeszédben, eleddig nem
jártunk sikerrel” − tette hozzá a Zsidó Világkongresszus.
A Vatikán nagyon szerette volna megkapni a feloldozást, de
semmi sem változtathat a tényen, hogy az egyház nemcsak a
háború során, a holokauszttal szemben tanúsított közönyösségével
vétett, hanem az oda vezető, évszázadokon keresztül fennálló,
hallgatólagos antiszemitizmussal is.
Egy évezreden keresztül hibáztatták a zsidókat Krisztus haláláért,
holott ő maga is zsidó volt. 1959-ig szerepelt a nagyhét liturgiájában
az „álnok zsidók” kifejezés. Az antiszemitizmus és az ezeréves
ellenségeskedés újra és újra utat talált a Szent Péter-székesegyház
falai közé és a pápák szívébe, akik szándékosan, érdektelenségből
vagy tehetetlenségből engedték ezt.
De erről mind nem esett szó, nyilván nem véletlenül.
II. János Pál ravasz ember volt. Tudta, hogy egy jól időzített, jól
elhelyezett bocsánatkérés sokat nyom a latban diplomáciai
szempontból, de azt is tudta, hogy a Vatikán hibáinak
felemlegetésével elismerné a felelősségüket. Könnyebb volt régen
történt dolgokért bocsánatot kérni, mint vezekelni az egyház
tétlensége miatt a holokauszttal kapcsolatban, amelynek áldozataira
ma is emlékeznek, gyászolják és szeretik őket − és a túlélői még
köztünk vannak.
 Ez sajnos jellemző a pápa száznál több bocsánatkérésére. Olykor
lélegzetelállítóan udvarias volt. 1992-ben elismerte, hogy Galileinek
végig igaza volt, a kínzással való fenyegetés, a sokévnyi börtön és a
tudomány tagadása mind sajnálatos. Valóban a Föld kering a Nap
körül − de hát mindenki tévedhet.
Hét évvel később, amikor a Cseh Köztársaságba látogatott,
bocsánatot kért a prágaiaktól Husz János haláláért, akit eretnekként
máglyán égettek meg 1415-ben.
2004-ben bocsánatot kért Konstantinápoly 1204-es kifosztásáért.
De még a megbánás gondolata sem merült fel, amiért több ezer
lányt használtak ki Írországban, a Magdolna-mosodákban, pedig ez
a gyakorlat még az ő pápasága alatt is létezett. Egy szó sem esett a
több ezer babáról, a vallási szentség nevében elrabolt emberekről,
akiket erővel elszakítottak az anyjuktól, és „jó keresztény
családoknak” adták inkább őket. Pápasága 27 éve alatt II. János
Pálnak eszébe sem jutott foglalkozni a papok, püspökök és mások
által elkövetett gyerekmolesztálásokkal, még csak vigaszt sem
nyújtott az áldozatoknak. Csupán 2003-ban hozta szóba a témát,
miután egyre hevesebben támadták a tétlenségét:
„Nincs helye a papságban és a vallási életben azoknak, akik
bántják a kicsiket” − írta le a nyilvánvalót egy újabb ügyes kitérő
manőverrel.
Husz János nem hallhatta a bocsánatkérést, mert 600 évvel
korábban meghalt. A magdolnás lányoktól nem kértek bocsánatot,
pedig néhányan közülük még most is élnek. Könnyű bocsánatot
kérni, ha nem jár áldozattal.
II. János Pál példájára szaporodni kezdtek az üres
bocsánatkérések, és a valódiak kerülése.
1993-ban Bill Clinton elnök boldogan bocsánatot kért a hawaii
bennszülöttektől a szigetek 1893-as elfoglalásáért, amire senki nem
emlékszik, de nem volt hajlandó bocsánatot kérni Japántól Hirosima
és Nagaszaki 1945-ös megtámadásáért, amelyekben negyedmillió
ártatlan ember halt meg.
„Az Egyesült Államok nem tartozik bocsánatkéréssel, amiért
atombombát dobott Hirosimára és Nagaszakira” − mondta 1995-ben,
az ötvenéves évfordulón. Azóta sem mutatott a Fehér Ház egyik
bentlakója sem némi megbánást a fegyverek bevetéséért.
Ugyanabban az évben II. Erzsébet királynő levelet írt a maoriknak,
melyben sajnálkozását fejezte ki a „gyarmatosítók kihágásaiért” a
19. században. De a brit állam sosem szabadkozott az 1919-es,
Indiában elkövetett, amritszári vérengzésért, ahol több száz, de
lehet, több ezer fegyvertelen férfit, nőt és gyereket mészároltak le. A
kenyaiak 1950-es évekbeli kényszerkasztrálásával és kínzásával
sem foglalkozott még a brit kormány, leszámítva egy diplomáciai
biccentést, amikor 2013-ban Christian Turner, az EU brit főbiztosa
„elismerte”, hogy „visszaélések” történtek, amiket a kormány
„megbánt”.
Minél közelebbi eseményről van szó, annál nehezebb bocsánatot
kérni.
Tony Blair sosem kért bocsánatot Irak 2003-as, katasztrofális
lerohanásáért, amely becslések szerint 151 ezer ember halálát
okozta − de miniszterelnökként bocsánatot kért az ír
burgonyaéhínségért mindazok nevében, „akik Londont irányították” a
19. században.
A jobboldali média kíméletlenül kigúnyolta akkoriban a
bocsánatkérést, bár ez esetben talán kissé igazságtalanul. Az
íreknek küldött levél egy sokkal nagyobb szabású stratégia, a brit−ír
békülési folyamat része volt. Blair próbálta helyrehozni az angol−ír
kapcsolatokat, és begyógyítani a friss sebeket. Ebből a szempontból
érthetőnek tűnik, hogy a legnagyobb igazságtalansággal kezdték.
Fontos első lépés volt ez annak érdekében, hogy aztán
foglalkozhassanak a frissebb panaszokkal.
1998-ban a brit konzervatívok mérgelődése és gúnyolódása
közepette Blair vizsgálatot indított az 1972-es véres vasárnapi
lövöldözés miatt, amikor 26 fegyvertelen tiltakozóra lőttek rá a brit
ejtőernyősök, akik közül 13-an ott az utcán haltak meg, a 14. áldozat
pedig később.
A Saville-jelentés megállapításait 2010-ben hozták
nyilvánosságra, és az új miniszterelnök, David Cameron annak
rendje és módja szerint felállt az alsóházban, hogy megpróbáljon
helyrehozni egy hatalmas igazságtalanságot, és bocsánatot kérjen
az áldozatok állami kivégzéséért.
− A jelentés következtetései egyértelműek − mondta
képviselőtársainak. − Nincsenek kétségek, nincsenek enyhítő
körülmények, nincs félreértés. Ami a véres vasárnapon történt, arra
nincs mentség, mert menthetetlen. Bűn.
Ez olyan bocsánatkérés, aminek súlya van, amit hallhattak a
túlélők és a gyászolók − nagy lépést jelentett a megbékélés felé.
Volt valami üdítő abban, hogy a brit állam fenntartások nélkül
elismerte valamiért a felelősségét. De az ilyen keresetlen pillanatok
ritkák a máig kiható ügyekben. Amellett Cameron sokat nyert vele −
neki személy szerint nem volt vesztenivalója. Az 1972-es
események idején csak ötéves volt, és az észak-írországi
zavargások nagyrészt véget értek 2010-re, amikor a kormánya
hatalomra került. Azzal, hogy elismerte a brit kormány hibáját és a
hadsereg felelősségét, másfajta konzervatívnak tűnhetett. Kedves,
együttérző, inkább afféle pót-Tony Blairnek, semmint a gonosz
Maggie Thatchernek.
Kísértetiesen hasonló történt a Szovjetunió összeomlása után,
amikor Gorbacsov és Jelcin is úgy próbálta jelezni az új korszak
kezdetét, hogy jó időzítéssel bocsánatot kértek államuk viszonylag
friss bűneiért.
1990-ben Gorbacsov bocsánatot kért, amiért 1940-ben a Vörös
Hadsereg közel 22 ezer hadifoglyot gyilkolt meg a katyn´i erdőben,
Szmolenszk mellett. 1995-ben, Jelcin alatt Szentpéterváron szobrot
állítottak a sztálini elnyomás áldozatainak.
Mindkét vezetőnek több haszna, mint kára származhatott abból,
ha eltávolodik Sztálintól, már csak azért is, mert sok áldozat
hozzátartozói éltek még, és szavazhattak.
Nem azt szeretném mondani, hogy a politikai bocsánatkérés,
illetve annak követelése minden esetben értelmetlen vagy cinikus.
Jó példa erre a dél-afrikai Igazságtételi és Megbékélési Bizottság,
amelyet Nelson Mandela hozott létre az apartheid bukását követő
években, hogy igazságot szolgáltasson és megbékélést hozzon az
országnak. Lehet létjogosultsága orvoslatot keresni a közelmúlt még
be nem gyógyult sebeire. Akár a régmúlt sérelmeire is, mert néha az
igazságtalanság nem tűnik el, az utórezgései kihathatnak egy másik
korra is.
Remekül szemlélteti ezt az afrikai rabszolgák „kereskedelme”,
amelyről II. János Pál óvatosan említést tett Kamerunban az 1980-
as években. A gaztettben részt vevő legfontosabb országok közül
több a mai napig tagadja felelősségét, annak ellenére, hogy a
rabszolga-kereskedelem okozta igazságtalanságok bőven kihatottak
a mi századunkra is.
A rabszolgaság okozta mély sebek még mindig nem gyógyultak
be teljesen Amerikában, Európában, Afrikában és így tovább. És az
1520-as mexikói eseményekkel ellentétben ez fájdalmasan friss
történet. A rabszolgahajók utolsó túlélője, Matilda McCrear, akit
anyjával, Gracie-vel és nővérével, Sallie-vel együtt Nigériából
ragadtak el kétéves korában, és adtak el egy ültetvényesnek, 1940-
ben halt meg. Peter Mills, az utolsó élő amerikai, aki rabszolgaként
született, 1972-ig élt. Kettőnk élete közt volt átfedés.
A több évszázados üldöztetés nem ért véget a rabszolgaság
eltörlésével. Az intézményesített rasszizmus és igazságtalanság ma
is tart. Ha valaki afroamerikai, még most is nagyobb valószínűséggel
lövik le, csukják le, vagy lesz munkanélküli, mint fehér szomszédja.
Bár egy 2019-es kutatás szerint az amerikai népesség mindössze
14%-át teszik ki, az évi ezer rendőrségi fegyverhasználat 23%-a
afroamerikaiakat érint. Az amerikai rabok harmada fekete. A fehérek
és afroamerikaiak körülbelül ugyanolyan mértékben élnek rekreációs
drogokkal, de a feketéket négyszer nagyobb valószínűséggel
tartóztatják le a birtoklásukért.
A mai napig szegénység, igazságtalanság és társadalmi
egyenlőtlenség sújtja a fekete közösségeket Amerikában, Nagy-
Britanniában és másutt.
A rabszolgatartás jelképei is megmaradtak.
Nagy-Britanniában helyükön maradtak a rabszolga-kereskedők és
a felelősök szobrai. Az eltávolításukra tett kísérletek heves
ellenállásba ütköznek. Természetesen ép elmével nem
hibáztathatjuk a modern országok vezetőit az elődjeik bűneiért, vagy
az általuk állított szobrokért, de azt felróhatjuk nekik, ha nem néznek
szembe az igazsággal. Leginkább azért nem teszik ezt, mert a
diskurzust szándékosan elkenik. Főleg a nacionalisták és a
konzervatív politikusok igyekeznek a rabszolgasággal kapcsolatos
vitában kihangsúlyozni, hogy Nagy-Britannia a „jófiú”, és a brit
imperializmusra büszkének kell lenni.
2015-ben George Osborne pénzügyminiszter azt mondta a
Konzervatív Párt manchesteri konferenciáján, hogy mi (már megint
„mi”) szüntettük meg a rabszolgatartást, és az azóta eltelt években
több párttársa, többek között James Cleverly tory képviselő és Lord
Hannan is megismételte a kijelentését.
2018-ban őfelsége kincstárának hivatalos Twitter-profilja tovább
ment: azt állította, hogy valami módon a mai britek vetettek véget a
19. században a rabszolgatartásnak. Finoman szólva is furcsa ez a
logika.
„Több millióan segítettetek véget vetni a rabszolgaságnak az
adótokkal” − bizonygatta a tweet, azt állítva, hogy a rabszolgaság
eltörlését előíró törvény végrehajtására kölcsönvett pénzeket csak
2015-re fizették vissza. „A brit polgárok segítettek… véget vetni a
rabszolga-kereskedelemnek.”
Íme a furcsa és bizarr csavar, amely szerint „mi” legyünk büszkék
arra, amiért véget vetettünk annak a rabszolga-kereskedelemnek,
amelyben „mi” csaknem 300 évig részt vettünk. Britanniát vállon
veregetni, amiért segített véget vetni a rabszolga-kereskedelemnek,
olyan, mintha gratulálnánk egy tömeggyilkosnak, amiért emlékművet
állított az áldozatainak.
2020 májusában, amikor a Covid−19-járvány végigsöpört a
világon, tüntetéssorozat indult a Black Lives Matter mozgalom
támogatására, miután az Egyesült Államokban a minneapolisi
rendőrség megölte George Floydot. A tiltakozások hamarosan
átterjedtek Európára is, és a demonstrációk fókusza kitágult.
Láthattuk, hogy Londonban Boris Johnson és mások már attól féltek,
hogy szobrok dőlnek majd le, köztük Winston Churchillé is.
Bristolban tényleg le is döntöttek egyet.
Bristol városa nagyrészt a rabszolgatartásból származó profitra
épült, és a demonstrációk előrehaladtával az események
kicsúcsosodásaként ledöntötték Edward Colston − egy 17. századi
rabszolga-kereskedő − szobrát, és a folyóba dobták. Kár ezen
csodálkozni: évek óta tiltakoztak Colston szobra ellen, de az
eltávolítására tett kísérleteknek folyamatosan ellenállt a társaság,
amely Colston nevében a szobrot állíttatta. A szobornak nem volt
különösebb történelmi vagy esztétikai értéke. Kétszáz évvel Colston
halála után emelték, de még a viktoriánusok is vonakodtak a
zsebükbe nyúlni, hogy finanszírozzák a kivitelezést. Végül az a
kereskedő fizette, aki a szoborállítást javasolta.
De miután ledöntötték, a Colston-szobor a „kulturális háború”
ikonikus csataterévé vált.
Nigel Farage, a Brexit-párt vezetője az „új tálibok” előretolt
helyőrségének nevezte a tiltakozókat. A konzervatív politikusok
egymással tülekedve bélyegezték „vandalizmusnak” a
szobordöntést, és Sajid Javid volt pénzügyminiszter megjegyezte:
− Ha a bristoliak el akarnak távolítani egy szobrot, azt
demokratikus úton kell tenniük, nem bűncselekménnyel.
Egyesek odáig mentek, hogy a szobordöntés − akárcsak a
Churchill Parliament Square-i szobrával kapcsolatban szított
félelmek − kísérlet a történelem eltörlésére. Hogy a rabszolgatartók
szobrai nélkül nem érthetjük meg a múltunkat, és a Colstonokat saját
koruk mércéjével kell mérni, nem ítélkezhetünk felettük.
De ellentmondásos módon épp a szobor ledöntésének
köszönhető, hogy Colston neve és története szélesebb körben
ismertté vált. Azelőtt nem sokan hallottak róla Bristolon kívül −
szobrának eltávolítása után viszont majdnem mindenki.
A közvetlen cselekvés felért egy ingyen-történelemórával.
Miután Colston szobrát kihúzták a Bristol-öbölből, egy helyi
múzeumban helyezték el, alapos magyarázat kíséretében. Ez
kirívóan felnőtt, pragmatikus megközelítése a történelemnek − és
merőben eltér Obrador próbálkozásaitól, hogy másra hárítsa a
felelősséget, és a hazafias jobbosokétól, hogy mindent
megőrizzenek úgy, ahogy van, kérdések nélkül, díszcsomagolásban.
***
Az őszinte, nem kikényszerített politikai bocsánatkérés ritka −
olyanról viszont még nem hallottunk, hogy valaki kérés nélkül
megbocsátást ajánlott volna egy igazságtalanságért.
 Sok előnye lehet az áldozati szerepnek. A régóta kapargatott
sebek, gondosan ápolt igazságtalanságok különböző célok
szolgálatába állíthatók, ahogy azt láthattuk Obrador döglött
macskájánál, a Brexitnél, a Falkland-szigetek szappanoperájánál, a
görög pénzügyi válságnál, és az európai demokratikus nemzetek
függetlenségi mozgalmai esetében. Ezek a sérelmek szinte kivétel
nélkül ugyanabból az „elveszett paradicsom”-érzésből fakadnak −
abból a gondolatból, hogy az ártatlan népeket a gonosz zsarnokok
megfosztották önrendelkezésüktől.
Nagy-Britanniában nincs jobb példa erre, mint a cullodeni csata
(1746), az utolsó szárazföldi ütközet, amelyre brit földön került sor.
Csaknem 300 évvel azután, hogy Stuart Károly − „Szép Károly
herceg” − jakobita seregét szétverték, az esemény még mindig
fontos. A történtek leegyszerűsített, „elveszett paradicsom” változata
így szól: 1746-ban a skót felföldiek összeálltak, hogy segítsék a
Stuart-dinasztia trónfosztott tagját, és tegyenek egy utolsó kísérletet,
hogy véget vessenek az angol uralomnak idillikus szülőföldjükön. A
szoknyás férfiak fogták a claymore-okat6, és délnek vonultak, ám a
kétszínű angolok és az állítólag „német” Cumberland hercege
visszakergették őket a határon, és Culloden harcmezején
lekaszabolták mindannyiukat.
Ez a történet a skót nemzeti felsőbbrendűségi tudat egyik
alapköve: a mese, mely szerint a születésüktől fogva erényes
embereket becsapták, zaklatták és legyőzték az angolok és német,
hannoveri uraik. A hódítást pedig hamarosan követte az őshonos
lakók elkergetése otthonaikból, ami egy etnikai tisztogatást célzó
törvényben csúcsosodott ki.
Hangzatos történet, amelyben benne van minden populista,
nacionalista klisé, ami csak létezik a nem is mindig olyan ragyogó
skót nap alatt. Akárcsak az a narratíva, amit Obrador próbált szőni
Mexikóról, ez is igyekszik csökkenteni a valós események
bonyolultságát, hogy mai célokat szolgálhasson.
Ha Culloden a történelemhamisítás koronaékszere, akkor Stuart
Károly Edvárd rajta a legfényesebb gyémánt.
A népszerű folklórban betöltött szerepe ellenére a tartant viselő
„Szép Károly herceg” körülbelül annyira volt skót, mint a McDonald’s
Happy Meal menüje. Anglia és Skócia trónjára szerencsétlen
nagyapja, az angol születésű II. Jakab révén tartott igényt − akit
gyakran emlegetnek a történelem legrosszabb királyaként, pedig
közismerten erős a mezőny. II. Jakab nem tanult az angol
polgárháborúból, összeveszett a parlamenttel, és 1688-ban, a
dicsőséges forradalomban elvesztette a trónját.
Károly Rómában született lengyel anyától, és régi sérelmeket
örökölt. Apja, James Francis Edward Stuart − a „vén trónkövetelő” −
kétszer is sikertelenül próbálkozott a trón visszaszerzésével, és
amikor túl öreg lett hozzá, úgy nevelte Karcsit, hogy vegye át tőle a
stafétabotot.
Angliában és Skóciában még mindig akadtak, akik a „tengeren túli
királyt” éltették, de a Szép herceg fényűző életmódjára és politikai
ármánykodására a fedezet jórészt a francia királyságból jött, amely
akkor hosszadalmas háborút vívott Nagy-Britannia ellen. Károlyra
ma azt mondanánk, „hasznos idióta” volt.
A Szép herceg − aki lelkében aranytüskékkel született −
meglehetősen világos céllal indult Nagy-Britannia meghódítására
1745-ben. Fel akarta forgatni a születőben lévő demokráciát, és
magához ragadni a brit trónt.
„Nekem ez jár” − gondolta Károly, aki sokat nyerhetett a kalandon,
ám Land’s End és John O’Groats egyszerű lakói már kevesebbet.
Mégis utóbbiak fizették meg az árát.
Miután Stuart Károly 1745 júliusában partra szállt a Külső-
Hebridákon, Eriskaynél, a Hannover-ellenes, felföldi klánvezérek
fogadták, akik szívesen adtak neki embereket és fegyvert a felkelés
biztosítására.
A Károlyt támogató klánvezéreket valahogy elkerülte a történelmi
vizsgálódás. Sokak szemében alig többek ők, mint nagyvonalú
támogatók, akik kedvesen gondoskodtak az alattvalóikról, továbbá jó
szándékú pátriárkák, akik csak jót akartak népes családjuknak, és
romantikus szabadságharcot vezettek a zsarnoki „angol” uralom
ellen.
Az igazság ennél összetettebb. A klánvezérek maguk is egy
elithez tartoztak, amely hevesen tiltakozott az 1707-es egyesülési
törvény ellen, ami Angliát és Skóciát Nagy-Britannia Királyságává
egyesítette. Már csak azért is zavaró volt a törvény, mert
megfosztotta őket a helyi hatalmuktól, eltörölte a királyi hatalom
isteni eredetének elvét, és a király és a nép közötti progresszív,
demokratikus szerződést léptette a helyére. Ez pedig aláásta a
klánfőnökök saját „isteni jogát” a feudális uralomra, így félő volt,
hogy a hűbérbirtokaik felett szép lassan eljár az idő.
A klánfőnökök szerették a fennálló rendszert, mert előnyös volt
nekik. Nagymértékű autonómiával rendelkeztek, és a saját
törvényeik szerint irányították a klánjaikat. Nem tetszett nekik, hogy
kívülállók beleszóljanak a dolgaikba, és régóta igyekeztek távol
tartani magukat a királyoktól és királynőktől, legyenek azok angolok
vagy skótok. Közülük sokan úgy vezették tágabb családjukat, hogy
Don Corleone is elpirulna. A felföldi keresztapák rendszeresen
elküldték a katonáikat portyázni mások területére, ellopták a többi
klán jószágait, megölték az embereiket. A viszálykodás életstílus
volt.
Klasszikus példa erre a Cunninghame és a Montgomery klán
közötti „Ayrshire Vendetta”. Több mint 200 éven át tartott: a 15.
századtól kezdve egészen a cullodeni csatáig. A kölcsönös
ellenségeskedést gyilkosságok és bosszúk jellemezték mindkét klán
részéről, olyan okokból, amelyek mára a múlt ködébe vesztek.
Ezeknek a felföldi „kateránoknak”7 a vérében volt a dúlás,
fosztogatás, és miközben a Szép herceg serege átvonult Skócián,
és továbbhaladt Angliába, a csapat felföldi szárnya annyi
hadizsákmányt ejtett, amennyit csak tudott. A jakobiták 1745-ös
fosztogatását − érdekes módon − többnyire már-már szándékosan
figyelmen kívül hagyják a történetek. Talán nem illeszkedik a nemes
felföldiek romantikus képéhez, amit Walter Scott és Rabbie Burns
festett elénk.
Az akkori klánrendszer az uralkodó főnökök és családjaik érdekeit
szolgálta, akik hűbér fejében adót és munkát kaptak mindenki
mástól. A harcosoknak, akiket azért küldtek, hogy csatlakozzanak
Szép Károly seregéhez, kötelességük volt a gazdáikért küzdeniük.
***
A dolgok jól indultak a jakobitáknak. A Szép herceg meglepte
ellenségét, és gyors sikereket ért el Skóciában. Miután keletre vonult
és elfoglalta Stirlinget, a jakobiták Edinburgh felé haladtak, és
szeptember 17-én bevették a fővárost, bár magát a kastélyt nem
sikerült elfoglalniuk. Négy nappal később, a prestonpansi csatában
Károly „klánserege” a felkelés első jelentősebb ütközetében
szétverte a kormányzati erőket.
A csata kevesebb mint 30 percig tartott, és a végén a kormány
tapasztalatlan seregének maradványai rémülten elmenekültek. A
rövid összecsapás során mintegy 1000 brit katonát öltek meg vagy
fogtak el, míg a jakobiták oldalán 35-40 harcos esett el.
A vereség hírétől London pánikba esett. A helyzeten az sem
segített, hogy a katonák rémisztő, megállíthatatlan harcosokról
meséltek.
Stuart Károly azt hitte, nyeregben van, ezért elsődleges
célpontjára − Angliára, még pontosabban Londonra − vetette
tekintetét, ami meglehetősen nyugtalanította katonai tanácsadóit.
Miután Károly biztosította a tábornokait, hogy garantálták neki az
angol jakobiták támogatását, és az erőiket további 10 ezer francia
segíti, akik délről támadnak, beleegyeztek, hogy 8000 harcossal
Angliába vonulnak.
Eleinte értek el sikereket. A jakobiták elfoglalták Carlisle-t, és
örömmel fogadták őket Manchesterben, de a felkelés valójában
kudarcra volt ítélve. Az ígért támogatók nem özönlöttek csapatostul
az ügyük megsegítésére, a beígért francia invázióra sosem került
sor. Ráadásul sok felföldi egyszerűen összeszedett annyi
zsákmányt, amennyit tudott, és dezertált. A felkelők hoppon
maradtak.
Amikor december elején Derbyhez értek, Károly katonai
parancsnoka, Lord George Murray haditanácsot hívott össze, és
közölte, hogy vissza kell térniük Skóciába.
A játék véget ért. A megtizedelt sereg visszavonult északra, ahol
aztán 1746. április 16-án, Cullodennél megtörtént a végjáték.
Egyesek szerint ez az a pillanat, amikor az alattomos angolok és a
kegyetlen hannoveriek lemészárolták az ártatlan skótokat. De az
igazság sokkal unalmasabb.
Stuart Károly katonái többen voltak, mint a népszerű mitológiában
szereplő „klánhadsereg”, és sokak vélekedésével ellentétben még
csak nem is a katolikus vallást gyakorolták. A herceg emberei közül
sokan a társadalmilag konzervatív, Stuart-párti, episzkopális Skót-
alföldről jöttek, azonkívül a sereget gazdagították franciák, írek, és
igen, néhány angol jakobita is. A „manchesteri regiment” egy része
is harcolt Cullodennél Stuart Károly oldalán.
A hadereje nagy része, legalábbis az utolsó ütközetnél, elég
képzett, fegyelmezett emberekből állt, akiknek többsége muskétával
volt felfegyverezve, nem karddal. A parancsokat angolul osztották,
nem keltául.
Őket egészítette ki a kevésbé rendezett felföldi katonák maradéka,
akik mindenféle, gyakran „rögtönzött” fegyvert szorongattak. Így
szeretik elképzelni a jakobitákat.
A jelenlévők közül kevesen voltak önkéntesek. Egyikük sem
nevezte volna magát „szabadságharcosnak”. A legtöbbjüket a
klánfőnökök képezték ki, akiknek ősi joguk volt katonai szolgálatot
követelni a hűbéreseiktől. Akárcsak a brit katonáknak az I.
világháborúban, a cullodeni katonáknak is kötelességük volt ott lenni
és harcolni.
A valóság ritkán olyan letisztult, mint ahogy az irodalom vagy a
film mutatja. A legtöbb embernek nincsenek romantikus motivációi
és nagy ideáljai. Azok, akik Cullodennél harcoltak és meghaltak a
jakobita Károlyért, a történelem szerencsétlen gyalogjai voltak, mint
az idők során oly sokan. Hétköznapi emberek, akiknek kötelességük
volt életüket adni a harctéren a hatalmi elitek ambíciójáért és
gazdagságáért.
A mészárlás nem ért véget a csatatéren.
Culloden utózöngéjeként a brit sereg II. György fia, Cumberland
hercege irányítása alatt lankadatlan kegyetlenséggel levadászta és
felkoncolta a visszavonuló csapatokat, amivel Cumberland kiharcolta
a „Hentes” gúnynevet. A jakobita sereg legalább harmadát megölték
− sokukat hidegvérrel. A fékezhetetlen mészárlás kiterjedt a közeli
városokra és falvakra is, és még sokkal később is szörnyülködve
beszéltek róla. A foglyok egy részét Londonba szállították, ahol
nyilvánosan kivégezték őket. Sokakat elszakítottak a családjuktól, és
a gyarmatokra kerültek, ahol akár hét évet is tölthettek
kényszermunkával.
 Idővel a cullodeni események és Cumberland neve is hírhedtté
vált, a vereséget pedig mészárlásnak bélyegezték. De Cumberland
jakobiták elleni agressziója közel sem volt olyan súlyos, mint hinnénk
− sem olyan véres, mint ahogy beállítják.
Összességében a teljes felkelés során mintegy 4000 ember halt
meg mindkét oldalon. Persze ez is szörnyű, de semmiség a 17.
századi angol polgárháborúval összehasonlítva, amiben 200 ezren
haltak meg.
A „jófiúk és rosszfiúk” narratíva ma is él, de finoman szólva
igazságtalan. Először is, nem a brit kormány kereste a bajt, semmi
kedve nem volt egy zavargás leverésére vesztegetni az idejét. De
ami még beszédesebb, az emberek többsége egyáltalán nem
támogatta az állítólagos „népszerű felkelést”. Máskülönben ezrek
siettek volna az ügy megsegítésére − ilyesmiről azonban
egyszerűen szó sem volt.
A Cullodennél elesettek lelke az önző Károly és jakobita
arisztokrata követői lelkén szárad.
Miután ekkora felfordulást okozott, Szép Károly herceg azt tette,
amit az arrogáns, öntelt emberek szoktak időtlen idők óta.
Megszökött a tettei következményei elől, hagyta, hogy mások
takarítsanak fel utána. Nem valami dicsőséges mindez, ahogy az
sem, ami ezután történt. Miután egy francia fregatton elhagyta
Skóciát, visszatért Franciaországba, ahol a király hamar megunta,
és áttessékelte a határon Itáliába.
Miközben balladákat és verseket írtak dicsőségéről, az egyre
faragatlanabb herceg erőszakos, asszonyverő borisszává vált.
Károly annyit bántalmazta a feleségét, Lujzát, majd későbbi szeretőit
és más nőismerőseit, hogy mire 1788-ban váratlanul meghalt,
teljesen egyedül volt. Senki sem siratta, aki ismerte. A vagyonát
kalandokra, prostituáltakra és mulatozásra verte el. Nem maradt
más utána, mint egy groteszkül elhízott, kicsit sem szép, 67 éves
ember holtteste. Az ezt követő években a maradványai a vatikáni
Szent Péter-bazilika kriptájában oszlottak, miközben a legendája
virágba szökkent, a cullodeni fiaskó pedig − állítólagos utóhatásaival
együtt − mélyen beégett a skót nép lelkébe.
 Károly cullodeni vereségét gyakran egybemossák a felföldi
kilakoltatásokkal. De bármennyire is erősen összefonódott a jakobita
lázadás narratívájával, a két eseménynek nem sok köze volt
egymáshoz. A kilakoltatások a mezőgazdasági forradalom
következményei voltak. A mezőgazdasági rendszer átalakult, ami a
földek újraosztásával járt, kisebb gazdaságok jöttek létre, és a
technológia is változott, ami nem csak a Skót-felföldet érintette.
Ahogy Sir Tom Devine skót történész írja a The Scottish
Clearances: a History of the Dispossessed (A skót kilakoltatások: A
kisemmizettek története) című könyvében, az alföldiek szenvedtek a
legtöbbet.
Nem annyira etnikai tisztogatásról volt szó, mint inkább brutális
kapitalizmusról. A mezőgazdasági forradalom nyomán érkezett
nyomor egész Nagy-Britanniában megkeserítette a szegények
életét. Elsősorban a kapzsi földtulajdonosok és az önző klánvezetők
okozták, nem pedig az angol kapitalisták.
De ez nem így él az emlékezetben. Talán könnyebb a távoli
Londont és „az angolokat” hibáztatni, mint belátni, hogy azok a
feudális nagyurak verték át és árulták el a skótokat, akikkel ugyanaz
a vezetéknevük, és akik halálba küldték az őseiket egy vesztes
ügyért.
Akárcsak Dunkerque, Culloden is többé vált, mint az ottani
események összessége. Egy nagyobb történet alapját képezi,
amelynek szereplői nem akarnak szembenézni a valósággal: azzal,
hogy a határ északi és déli oldalán is a legtöbb ember hamar
elfogadta, hogy az egyesülésé a jövő, és továbblépett.
Bármilyen kellemetlen is azoknak, akik másképp szeretnék, az ezt
követő években Skócia virágzásnak indult. Az egyesülés, amely
eleinte Simon Schama angol történész kifejezésével élve
„ellenséges összeolvadás” volt, „teljes partnerséggé” alakult „az
akkori világ legfontosabb problémájában”.
A 18. század közepén kezdődött skót felvilágosodás vibráló
intellektuális légkört hozott a városokban, miután a nemzet ablakot
nyitott a világra. Ezt az elképesztő szellemi légkört nem kis részben
a béke tette lehetővé, és az azt követő stabilitás és fejlődés,
melynek köszönhetően 1750-re 75%-ra nőtt az olvasni tudók száma,
ami akkoriban példátlan volt a világon.
Az egyesülési törvény biztosította a skót kereskedőhajóknak a
dicső királyi tengerészet védelmét, így új piacokat aknázhattak ki, és
megszűntek a két ország közötti kereskedelmi korlátozások. Az
1780-as évektől Skócia modernizálódásnak és fejlődésnek indult, és
a 19. századra az ország learathatta a gyümölcsöket.
A hajóépítészet, a textilipar és a bankszektor virágzott, és központi
szerepet játszott Nagy-Britannia és egyre növekvő birodalma
sikerében.
A 19. és 20. század során Írország lakosaival ellentétben a skótok
többsége nem kérdőjelezte meg az egyesülést.
Ez a hangulat csak a II. világháború után kezdett megváltozni,
amikor a hajózás és az ipar hanyatlásnak indult, és társadalmi
nélkülözés lépett a helyükbe. Ráadásul a kormány a
Westminsterben nem sokat tett a probléma enyhítéséért. Az 1974-es
választáson a Skót Nemzeti Párt (SNP) 30%-ot szerzett, és egyre
többen követelték a decentralizálást. Amikor olajat találtak az
Északi-tengeren, sokan elmerengtek azon, hogy Skócia talán
egyedül is boldogulna.
A Westminster szembetűnő érdektelensége, és időnként alig
leplezett lenézése Skóciával szemben az 1970-es évek közepétől
kezdve jó táptalajnak bizonyult a populista, nacionalista hangok
felerősödésének. Skócia ekkoriban az átlagnál többet szenvedett a
gazdasági válság miatt. A 70-es évek második felében
megkétszereződött a munkanélküliség mértéke, majd a következő
évtizedben ismét megduplázódott. 1986-ra elérte a 18%-ot, ami
nagyon előnytelenül mutatott a 11%-os brit átlag mellett.
Három évvel később Margaret Thatcher bevezette Skóciában a
népszerűtlen „fejadót”, egy teljes évvel hamarabb, mint Angliában,
ezért sok skótban felmerült, hogy ők egész egyszerűen „Anglia
kísérleti egerei”.
Az adónemet, amely végül egész Nagy-Britanniában törvényerőre
emelkedett (kivéve Észak-Írországot), rendkívül igazságtalannak
tartották, mivel mindenkire ugyanakkora terhet rótt ki, anyagi
helyzetére és körülményeire való tekintet nélkül. 1990 végére több
mint egymillió skót utasította el a fizetését, ezért a helyi hatóságok
több százmillió fontos adósságokat halmoztak fel.
A skót konzervatívok valaha az ország meghatározó politikai
erejének számítottak. 1955-ben az ország 36 konzervatív
képviselője töltötte be a Westminsterben a skót parlament helyeinek
többségét. Még a Thatcher-korszakban is a második legnagyobb
párt voltak Skóciában a Munkáspárt mögött. De mindössze egy
évtizeddel a fejadó bevezetése után a brit parlamentben nem maradt
már egy skót tory sem.
Chris Whatley, a Dundee Egyetem skóttörténelem-professzora így
foglalta össze a történetet egy interjúban a The Conservationnek
2014-ben:
„Kétségtelen, hogy a fejadó… ha indirekt módon is, de a
függetlenedést segítette elő. A tory kormány Margaret Thatcher alatt
segített megerősíteni azt a nézetet, hogy a Westminster, és
különösképp a toryk által vezetett Westminster nem érti meg
Skóciát, ezért elvesztette a jogát, hogy irányítsa.”
A politikai klíma segítette az SNP erősödését, de felemelkedése
közben a balos elhajlású nacionalista párt ugyancsak eltorzította a
történelmet, és egyre inkább felerősítette az „angolok” által
elkövetett történelmi igazságtalanságokat.
1996-ra, Culloden 250. évfordulójára az SNP már több volt
rétegmozgalomnál. A párt leelőzte a torykat, hogy a határtól északra
a Munkáspárt de facto ellenzékévé váljon, és beindult a
történelemhamisítás.
Amikor híre ment, hogy a skót külügyminiszter, Michael Forsyth
részt vesz a cullodeni megemlékezéseken, tiltakozások törtek ki.
„Brit népirtás” és „gyilkosok”, harsogták a tiltakozók a csatatéren, és
a düh hamarosan elöntötte a médiát is.
Skócia mérvadó újságjaiban a levélírók − akik közül többen a
csatában elesettek közvetlen leszármazottainak vallották magukat −
teljesen átmentek Obradorba.
A Daily Herald hasábjain a stewartoni John Hall
megbocsáthatatlan módon az élő emlékezet legnagyobb
atrocitásához hasonlította a jakobita felkelést:
 „Németország bocsánatot kért a holokausztért, a vezetői
koszorúkat helyeztek el az egykori koncentrációs táborok
helyszínén, és a japánok is bocsánatot kértek a háborús bűnökért.
Culloden évfordulója megfelelő alkalom lenne a megbocsátásra és
engesztelésre.”
Az elszabaduló vandalizmus láttán, a biztonságát féltve Forsyth
végül megadta magát, és bejelentette, hogy mégsem megy el a
megemlékezésre, Alex Salmond pedig, a Skót Nemzeti Párt elnöke
folytatta a támadást:
„Alighanem bölcs döntés Mr. Forsyth részéről, hogy távol marad,
mivel ha valakit megjeleníthetne a csatából, az alighanem
Cumberland, a Hentes volna” − mondta Salmond a riportereknek,
majd álnokul hozzátette: „A Skót Nemzeti Párt képviselteti magát a
megemlékezésen, de nem szándékozunk politikai eseményt csinálni
belőle, az nem volna helyénvaló.”
Salmond modern célokra használta a történelemhamisítást.
Csakhogy a narratíváját nagyon is valós, aktuális vétkekre alapozta,
arra a tényleg létező benyomásra, hogy a Westminster nem törődik
Skócia lakóival.
A régi sérelmek felhánytorgatása remek mozgósító erő lehet. A
szándékosan félremagyarázott történelem sebeit kapargatni talán
nem éppen thuküdidészi hozzáállás, de kipróbált, jól bevált módszer,
ami újra és újra bizonyított az évszázadok során. A hétköznapi
emberek ritkán profitálnak belőle − állandóan egymásnak ugrasztják
őket mások hasznára, legyen szó akár a cullodeni harctérről, akár a
közösségi média modern csatatereiről.
Lángba borítani a világot sajnos csábítóbb, mint elszívni a
békepipát.
A politikai bocsánatkéréseknek és béküléseknek lehet súlya is.
Kellő jó szándékkal mindkét fél hasznot húzhat belőle a nagyobb jó
érdekében. Talán nincs is jobb példa rá, mint Ian Paisley és Martin
McGuinness valószínűtlen, hosszú barátsága, amely 2007-ben
kezdődött, és Paisley 2014-ben bekövetkezett haláláig tartott.
Paisley volt az északír egyesülési mozgalom legismertebb alakja,
elszánt, antirepublikánus „lojalista”, aki egyszer felállt az Európai
Parlamentben, és II. János Pált „Antikrisztusnak” nevezte.
McGuinness az IRA egykori vezérkari főnökeként az 1970-es évek
vége óta vezette a szervezetet. A két férfi ádáz ellenség volt, és több
mint három évtizeden keresztül ellentétes szélsőségeket képviseltek
a gyalázatos északír polgárháborúban, amely 3600 életet követelt
robbantások, gyilkosságok és államilag támogatott emberölés
formájában.
És mégis, miután 2007-ben kénytelenek voltak osztozni a
hatalmon, egy évtizeddel azután, hogy a nagypénteki egyezmény
viszonylagos békét és stabilitást hozott Észak-Írországnak, a két férfi
összebarátkozott. Sőt, olyan sokszor látták őket együtt nevetgélni,
hogy egy népszerű BBC-gyerekműsor után elnevezték őket „Kacagó
testvéreknek”.
Paisley halála után az özvegye, Eileen méltatta McGuinnesst,
megemlékezett kedvességéről, hűségességéről és barátságáról,
amelyet a férje iránt mutatott a betegsége végső stádiumában. Az
egykori IRA-vezetőt mélyen megrendítette barátja elvesztése, és a
Sky Newsnak nyilatkozva lerótta tiszteletét Paisley és a kapcsolatuk
előtt.
„Nézeteltéréseink ellenére karizmatikus, erős személyiségnek
tartottam. Mindig tiszteletteljesen, udvariasan bánt velem és a
munkatársaimmal. A békefolyamat és én is elvesztettünk egy
barátot” − mondta McGuinness a könnyeivel küszködve.
De a megbékélés nem ért véget ezzel. II. Erzsébet királynő annak
ellenére hajlandó volt találkozni McGuinness-szel 2012-ben, hogy ő
volt a felelős a férje szeretett nagybátyja, Lajos Ferenc battenbergi
herceg haláláért. Szívélyesen üdvözölték egymást, mosolyogva
fogtak kezet. A megosztottság és gyűlölet fenntartása helyett békére
törekedtek. Ez a rendkívül szimbolikus cselekedet sokak szemében
az északír zavargások végét jelentette.
Évekkel később McGuinness elismerően beszélt egy BBC-
interjúban a királynőről, arról a nőről, aki egykor mindannak a jelképe
volt, ami ellen a mozgalma a harcolt.
„Tetszik, hogy volt bátorsága találkozni velem, tetszett a
beszélgetésünk” − mondta, és hozzátette: „Kedvelem a királynőt”.
Bár több ember követné a példájukat! A béke keresése hálátlan,
időigényes feladat lehet. Időt és jó szándékot igényel. Sőt, még
ennél is többet: hajlandóságot a vezetők és a résztvevők részéről,
hogy a régi ellentéteket félretegyék az emberek érdekében, és
alázatot mutassanak.
Na de miért is pazarolnánk erre a véges hivatali időnket, amikor
döglött macskákkal is dobálózhatunk?
 HETEDIK FEJEZET
ABRAHAM LINCOLN ABBAN HITT, HOGY
„MINDEN EMBERT EGYENLŐNEK
TEREMTETTEK”
Tanítás és indoktrináció
Mindenki kényelmesen ül? Akkor kezdődjék a mese. Egyszer volt,
hol nem volt, volt egyszer egy Neptunusz nevű fiú, aki szeretett a
tengerparton játszani. Ezért az istenek úgy döntöttek, ő lesz „a
hullámok királya”.
Olyan jóságosan és kötelességtudóan uralkodott, hogy
hamarosan előléptették „a tenger királyává”. Feleségül vett egy
Amphitrité nevű hölgyet − aki annak ellenére, hogy kimondhatatlan
nevet kapott, bölcs volt, szép, és minden olyan tulajdonsággal
rendelkezett, amit csak a tengerek királya kívánhatott. Tengeri
hercegeik és hercegnőik születtek, kedvencük pedig negyedik
gyermekük lett, akit Albionnak neveztek.
Ahogy a gyerekek nőttek, Neptunusz és Amphitrité mindegyiknek
adtak egy szigetet, hasonlóan ahhoz, ahogy manapság Xboxot vagy
edzőcipőt kapnak a srácok. Amikor Albionra került a sor,
kijelentették, hogy őt szeretik a legjobban, ezért övé lesz a legszebb
sziget, ami − lássuk be − nagyon rossz nevelési elv.
Azért, hogy eldöntsék, melyik sziget a legkülönb a földön,
összehívták a hableány- (és hablegény-) tanácsot. Némi vita után
úgy határoztak, hogy Albion Szamothea királya lesz − egy zöldellő
gyöngyszemé a világ szélén. Miután birtokba vette, narcisztikus
módon „Albionnak” nevezte. Minden pompásan ment, amíg össze
nem rúgta a port Héraklésszel (a római mitológiában Hercules a
neve), aki megölte párviadalban − alighanem Albion mellőzött
testvéreinek ki nem mondott örömére.
 Ezután a szigetet ismeretlen származású óriások lakták, mígnem
egy nap a trójai Brutus herceg arra járt, kikémlelte Albiont, és úgy
döntött, hogy megszerzi. Az óriások különösebben nem örültek
ennek, ezért elhatározták, hogy megeszik a herceget. De amíg
zöldséget aprítottak és feltették főni a vizet, Brutus lelökte a
vezetőjüket a fehér sziklákról − a mai Dovernél, a kétsávos
autópálya közelében −, magához ragadta a hatalmat a sziget felett,
és a saját neve után átnevezte „Britanniának”.
De ez még csak a brit történelem kezdete volt, korántsem a vége.
Évekkel az óriásdobálás után a bölcs Lear királynak meggyűlt a
baja a lányaival, és a nemzet három részre szakadt, nem sokkal
később pedig felbukkantak a rómaiak, és mindenkit elláttak fűtéssel,
utakkal és viaduktokkal.
Később Arthur király kihúzott egy varázskardot egy sziklából, és
levezényelte az egész kerekasztalos, lovagos történetet. Körülbelül
ugyanebben az időben tűnt fel Hengist és Horsa, akik elárulták
Vortigernt, és létrehozták Angle-land országát, ami pontosan az,
amit ígér.
De most, hogy Anglia szász lett, emlékművet kellett emelni az ősi
brit hősöknek, akik az érte vívott harcban estek el. Úgyhogy némi
tündérekkel folytatott eszmecsere után egy Merlin nevű híres-neves
varázsló expedíciót vezetett Írországba, ahol összegyűjtötte az
„Óriás tánca” nevű sziklákat, és a mágiája révén felpakolta őket a
hajóira. Aztán körbe lerakták a sziklákat a Salisbury-síkságon, hogy
méltó emléket állítsanak az ősi Britanniának − az alkotás később
Stonehenge néven vált ismertté.
Ezután Alfred király visszaverte a vikingeket, majd békét kötött
velük. Mindez nem sokkal azelőtt történt, hogy egy marhapásztor
kunyhójában kért menedéket, ahol miatta odaégtek a kenyerek, és
ezért alaposan elagyabugyálta a pásztor felesége, aki nem ismerte
fel benne a királyt.
Alfred tanult a pékként elszenvedett kudarcból. Rájött, hogy az
apróságokra éppúgy oda kell figyelni, mint a nagy egészre. Hálából
megtette a marhapásztort püspöknek.
Knut király ugyancsak szerette az uralkodást gyakorlati példákkal
szemléltetni. Leghíresebb esete az, amikor majdnem az Északi-
tengerbe veszett, így bizonyítva, hogy a királyok éppúgy nem
irányíthatják a hullámokat, mint a végzet áramlatait.
Nem sokkal ezután Haroldnak szemet szúrt egy nyílvessző, és a
Plantageneteknek leáldozott.
Idővel jöttek a Tudorok, majd a Stuartok, akik elveszítették a
polgárháborút az autokrata Cornwell-lel szemben, mígnem egy
csodálatos visszatérést rendeztek, mint egykor Presley Vegasban.
(Elvis szerepében II. Károly, csak sokkal több hajjal.)
Szép Károly herceg tartanban tényleg nagyon jól festett (igen,
sokan másképp tudják, de kövessük most ezt a forgatókönyvet).
Amerika kiharcolta a függetlenségét, de végül a térképet rózsaszínre
festettük, így Nagy-Britannia lett a világtörténelem legnagyszerűbb
helye, a hullámok ura, mivel nyilvánvalóan erre rendeltetett.
Na, nem mintha ezután sima lett volna az út. A hálátlan,
„tehénimádó” indiaiak megpróbáltak beleköpni a levesbe azzal, hogy
fellázadtak, a búrok fejükbe vették, hogy Dél-Afrika az övék, annak
dacára, hogy a britek már rózsaszínre festették a térképet. De a rend
helyreállt, és mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt. Épp ideje
volt annak is, hogy Viktória királynő 1901-ben meghaljon.
Itt a vége, fuss el véle.
Nagy-Britannia történetének ez az enyhén szólva érdekes
változata, amin most még finomítottam is, egy legendás
gyerekkönyvből származik. A címe Our Island Story (Szigetünk
története), és Henrietta (vagy H. E.) Marshall tollából született. A
kötet először 1905-ben jelent meg.
Ez az 500 oldalas kemény fedeles, A. S. Forrest vízfestményeivel
gyönyörűen illusztrált könyv utazásra hívja olvasóit a történelemben
Neptunusztól VII. Edward koráig, kissé lekezelő stílusban. A 7−12
éves korosztálynak szánták, és a 20. században a közép- és felső
osztálybeli gyerekek könyvespolcának kötelező darabjává vált.
Debütálása óriási sikerén felbuzdulva Marshall 14 újabb
gyerekkönyvet írt, köztük az Our Empire Storyt (Birodalmunk
története, 1908), és az A History of Germanyt (Németország
története, 1913), de egyik sem múlta felül az Our Island Story
sikerét. A könyvet 1953-ig folyamatosan utánnyomták. Ebben az
évben koronázták meg a királynőt, egy évvel azelőtt, hogy kivezették
a jegyrendszert.
A 20. században a „rendes házaknál” sok gyermek ezen a
könyvön keresztül ismerkedett meg a történelemmel. Vagy
legalábbis a „brit történelemmel”, bár úgy tűnik, akkoriban más
történelem nem is számított. A narratíva arról szól, hogy a sziget,
amelyet az istenek alapítottak, majd az idő és a sors csiszolgattak,
végzetszerűen emelkedett birodalmi rangra. Mindennek oka van, a
gondosan kidolgozott, furcsamód elkerülhetetlen események mind
hozzáadnak valamit a nagy egészhez. Mint azokban a gagyi, 80-as
évekbeli amerikai szitkomokban, melyeknek a végén mindenki tanul
valamit. És Nagy-Britannia végső sorsa soha egy percig sem lehetett
kérdéses.
Ha a rövid összefoglalóm alapján a könyv kissé agyamentnek
tűnik, annak oka az, hogy a modern szemnek az egész történet
meglehetősen Monty Python-os. Az I. világháború utáni időkben,
amikor a viktoriánus kor feltételezéseit Nagy-Britanniáról kezdték
megkérdőjelezni, többen − joggal − ki is nevették Marshall könyvét.
Állítólag ez ihlette Sellar és Yeatman sokkal színvonalasabb, 1930-
as 1066 and All That (1066 meg a többi) című művét, igen velős
„kötelező” előszavával:
„A történelem nem az, amit gondolsz. Hanem amire emlékszel.”
Sokkal találóbb megállapítás, mint Marshall saját előszava, amely
szerint:
„Olyan történeteket is találtok majd, amelyek hiányoznak a
tankönyvekből. A bölcsek történetei csak a mesékben szerepelnek,
nem a történelemben. Én azonban úgy látom, ezek is részei a
szigetünk történetének, és éppúgy nem szabad elfelejteni őket, mint
azokat, amelyeknek valódiságában nem kételkedünk.”
Némelyik „történet” annyira elképesztő, hogy Sellar és Yeatman
könyve elbújhat mellette. Neptunusz és Brutus története olyan,
mintha Monmouth-i Gottfried írta volna egy ciderrel és LSD-vel
átmulatott éjszaka után. A könyv első felének forrása egyértelműen
Gottfried. Hengist és Horsa, Arthur, Merlin, Robin Hood és
Neptunusz fiktív karakterek, de létező történelmi alakokként jelennek
meg.
 A többit pedig épp úgy csűri-csavarja Marshall, mint a családi
történelemhamisítás az ostoba családi mítoszokat.
Az ír éhínséget, amely a könyv megírásakor még élénken élt az
emberek emlékezetében, bizarr módon érzelmesen adta elő,
alighanem azért, hogy a britek ne tűnjenek szívtelen
gazembereknek.
„A gazdagok pénzt és ennivalót küldtek a szegény, éhező íreknek,
de minden segítség mellett is szörnyű volt a nyomor” − tudjuk meg.
És bár Marshall be-betekint a sötétebb sarkokba, például
elmagyarázza, milyen méltánytalanságok érték a katolikusokat az
1829-es katolikus emancipációs törvény elfogadása előtt, az egész
könyvet belengi az érzés, hogy „mindezek ellenére boldogan éltek,
amíg meg nem haltak”.
Amikor például William Wilberforce betiltja a rabszolgatartást, a
szegény ültetvénytulajdonosok szomorkodnak, mert:
„Sok pénzt fizettek a rabszolgáikért, igazságtalannak tűnt, hogy
mindent elveszítenek.” De miután „mi”, az adófizetők kedvesen
kompenzáltuk őket, „végül minden nehézséget leküzdöttek”.
Az Our Island Story az eseményeket szinte kizárólag a királyok és
(egyes) királynék szemszögéből látja. Ez nem számított ritkaságnak
akkoriban, de azt a feltételezést erősíti, hogy „nekünk” akkor a
legjobb, ha királyok uralkodnak felettünk − még akkor is, ha rosszak
−, ha pedig ők nem állnak rendelkezésre, akkor görög és római
istenek.
A könyv több fejezetet teljes egészében Shakespeare-től lopott.
III. Richard teljesen olyan, mint egy vásári komédia gonosztevője.
IV. Henrik történetét szó szerint két részben meséli el, és hosszan
idéz beszédeket Shakespeare drámáiból, mintha tényleg Hal herceg
(a későbbi V. Henrik) saját szavai lennének, és korabeli írnokok
jegyezték volna le.
Egyes fejezetek olyan ügyesen és finoman manővereznek az
igazság körül, hogy − legalábbis a modern kori olvasó szemében −
meglehetősen komikusan hatnak. Kedvencem a IV. Vilmosról szóló
rész, akinek III. György és Sarolta királynő harmadik gyermekeként
sosem kellett volna trónra ülnie. Sajnos, miután más jelölt nem
akadt, és mindkét bátyja egészsége hanyatlásnak indult, egyre
közelebb került a trónhoz, mígnem 1815-ben eldöntetett, hogy az 50
éves herceg jobb, ha felkészül a feladatra, és talál magának
feleséget arra az esetre, ha fivérei meghalnának.
Ez problémásnak bizonyult, mivel Vilmos felnőtt élete nagy
részében boldogan élt „bűnben” egy Dorothea Bland nevű ír
színésznővel, aki Mrs. Jordan művésznéven játszott.
Dorothea eseménydús előéletet és sikeres színpadi karriert
tudhatott magáénak. Bohém színházi családban született, és 13
éves korától szerepelt a dublini színpadokon, de a tinédzser évei
végén egy botrányos terhesség miatt Angliába kellett szöknie. 1785-
ben, 25 évesen Londonban ütött tanyát, és elvállalta a főszerepet az
A Country Girl (Egy vidéki lány) című, nagy felháborodást keltő
zenés vígjátékban, a Drury Lane-en lévő Theatre Royalban, ahol
felfigyeltek a tehetségére.
Nagy sztár lett, Shakespeare-darabok főszerepeit játszotta,
például Violát a Vízkereszt, vagy amit akartokban, és Opheliát egy
különösen népszerű Hamlet-feldolgozásban. Hírnevét akkoriban
népszerű, mára azonban feledésbe merült kortárs vígjátékokban
betonozta be. Szellemes, okos és kirívó volt, amikor 1790-ben
megismerkedett a leendő királlyal, az akkori Clarence hercegével, és
1797-ben már együtt éltek Bushy House-ban, egy nagy vidéki
kastélyban Teddingtonban. Tíz közös gyerekük lett, és többé-
kevésbé boldogok voltak 21 éven át, ekkor azonban nem bírták
tovább a hercegre nehezedő nyomást (hogy találjon „rendes
feleséget”), és szétváltak.
H. E. Marshall nem is említi Mrs. Jordant, vagy Vilmos színes, és
uralkodói mércével boldog életét. Ehelyett csak annyit ír, hogy a
korábbi tengerésztiszt remek munkát végzett a trónon, mivel: „A
britek mindig is szerették a tengerészeket, ezért szerették a
tengerész királyt.”
A fejezet az alábbi, sokat ígérő mondattal zárul:
„Sok egyéb is történt még IV. Vilmos uralkodása alatt, amit
idősebb korotokban érdekesebbnek találtok majd.”
És a történet gyorsan továbblép.
Később, amikor a britek körbehajózzák a földet, hogy uralmuk alá
hajtsák, Marshall egyáltalán nem kérdőjelezi meg a motivációikat. Az
üzenet világos: a britek szívességet tesznek a világnak azzal, hogy
gyarmatosítják, akkor is, ha erőfeszítéseiket nem mindenki értékeli.
Amikor az indiaiak fellázadnak, meg kell leckéztetni a disznókat.
Csak akkor áll helyre a rend, amikor Viktória királynő „saját kezébe
veszi” India kormányzását − ami valójában sosem történt meg.
Az egyetlen mondat, amely megemlíti azt a legalább félmillió
bennszülöttet, akik Ausztráliában éltek, amikor Cook kapitány
megjelent, elintézi őket annyival, hogy „gyér bennszülött populáció”,
pedig legalább 1850-ig a számuk meghaladta az európaiakét.
Marshall azzal próbálta szőnyeg alá söpörni a kínos igazságot, hogy
azt sugallta, csupán néhány lándzsás fickó őgyelgett arrafelé.
Ami a maorikat illeti, józan ésszel nem is tehettek mást, mint hogy
elfogadták a brit uralmat, és 1840-ben aláírták a waitangi
szerződést, amely megfosztotta őket a földjeiktől, amiért II. Erzsébet
1995-ben bocsánatot is kért.
Az afrikai feketéket Marshall épp csak említi, amikor is a „feketék
elrablásának szokását” (értsd: a rabszolga-kereskedelmet) betiltották
− természetesen ezúttal is a britek. Az afrikai kontinens nyolc
unalmas oldalt kapott, ami az akkor meglehetősen friss búr
háborúról szólt, meg sem említve a koncentrációs táborokat,
magukat a feketéket, vagy az események egész logikáját. A
tanulság, hogy bármilyen szörnyű is a háború vagy bármi más,
legalább a (fehér, angol ajkú) emberek a végén barátok lesznek.
Marshall könyvében végig a kollektív gyarmati törekvés gondolatát
próbálja bevésni:
„Ausztrália a világ másik végén van Nagy-Britanniához képest, és
amikor az egyik országban nappal van, a másikban éjszaka” −
tudjuk meg. „Mégis, a két sziget lakói barátok és testvérek, akiket a
szeretet hullámai sodornak egymáshoz az óceánon keresztül.”
Az edwardiánus kori Children’s Bibles (Gyermekek Bibliája)
leegyszerűsítette a kereszténység narratíváját, kihagyta az összes
unalmas szakaszt, és felnagyította az izgalmas részeket a csodákkal
meg a keresztre feszítésekkel, szép illusztrációkkal. Az Our Island
Story lényegében ugyanezt művelte a brit történelemmel.
Az idő előrehaladtával a könyv sok család szemében a brit
történelem mérvadó beszámolójává vált, és később, amikor a
birodalom összeomlott, az Our Island Story afféle vigaszforrássá lett,
amely megnyugtatta a briteket, hogy mindennek dacára ők a
történelem főszereplői. Lehet, hogy Britannia − akárcsak Neptunus
fia, Albion − nem volt elsőszülött a birodalmak között, de
kétségtelenül a legjobb és a legkedvesebb.
H. E. Marshall bestsellere után a brit gyermekirodalom jelentős
része hasonló szellemben íródott.
Nem is olyan régen, miközben ettük ízetlen ételeinket, próbáltuk
beindítani brit autóinkat, és azon töprengtünk, mi lehet az a tiramisu,
a brit kultúra − és különösen a gyermekkultúra − lényegében
homogén volt. Még az 1990-es években is csupán négy
tévécsatorna állt rendelkezésre, a legtöbben ugyanazokat a
műsorokat nézték, ugyanazokat a zenéket hallgatták, és ugyanazt
olvasták.
Annak idején, a 70-es években egyes (többnyire középosztálybeli)
szülők, köztük az enyéim is, megvették csemetéiknek a Look and
Learn magazint. Rövid ideig létezett a lap, és olvasóinak száma
egyre csökkent, míg végül 1982-ben megszűnt. Addigra csupán
néhány ezer, jellemzően jómódú szülő stréber gyerekéhez jutott el,
de a magazin ugyanazt a megnyugtató, H. E. Marshall-féle képet
festette le csupa megkapó, színes illusztrációval, amely szerint
Nagy-Britannia áll a dolgok középpontjában.
Ugyanez a modell jellemezte a rendkívül sikeres, és sokkal
szélesebb körben elérhető Ladybird-könyveket, amelyek a 20.
század végén uralták a gyerekkönyvpiacot. A gyönyörűen illusztrált
köteteket, amelyek a gyerekeknek szóló ismeretterjesztést
szolgálták, milliós nagyságrendben adták el legsikeresebb
időszakukban, a 60-as és 70-es években.
A Ladybird-könyvek ikonikus, 11,5 x 18 cm-es formában jelentek
meg, és a 60-as évektől kezdve gyakorlatilag minden iskolás olvasta
ezeket, már csak azért is, mert a Ladybird „Key Words”
(Kulcsszavak) sorozata segítségével tanították az olvasást
Angliában és Walesben. Peter és Jane − a 36 kiadvány főszereplői −
alapozták meg a kiadványok hangnemét, és kitartásukkal egyfajta
mércét állítottak fel arról, mit jelent angolnak lenni.
Peter és Jane világa biztonságos volt, fehér, és örök.
 Peter és Jane társadalmi osztályát furcsamód szándékosan nem
tették egyértelművé, de ezt leszámítva a családot átitatja egyfajta
idealizált, utópisztikus angolság. Egy alternatív, háború utáni
Sohaországban élnek, ahol minden vidám, tiszta, rendezett, és
működik. Apa pipázik, és egy csillogó autóval jár dolgozni, ami
sosem robban le. Anyu vidáman tesz-vesz egész nap, nincs
szüksége valiumra, 40 szál cigire és a nap közepén egy pohár ginre,
és nem fél a közelgő nukleáris háború rémétől.
A szipuzó punkokról, a faji villongásokról és az
energiakorlátozásokról nem esik szó.
Hétvégente a család a tengerpartra megy egy bevásárlókosárral a
szép, tiszta vonaton, amelyen nincsenek graffitik, az ülések sem
szakadtak, és a jármű mindig pontos és sosem romlik el.
A Ladybird-könyvek megfizethetők voltak. Az ár éveken keresztül
ugyanannyi maradt, 2 shilling és 6 penny − 15 penny a tízes
számrendszer bevezetése után. Ez 2021-ben körülbelül 2,5 fontnak
felel meg. Jutalomkönyvként osztogatták a vasárnapi iskolákban,
zsebpénzen vásárolták a köteteket, szóval a mindennapok részei
voltak.
Peter és Jane tökéletes családjának világát több száz címből álló,
színes palettával festették.
Volt egy ismeretterjesztő sorozat és a rendkívül népszerű
„Learnabout” (Kisokos)-sorozat, amiből többek között
bűvésztrükköket tanulhattak a gyerekek, továbbá kötést, illetve tüzet
gyújtani nagyítóval. Megjelent egy „People at work” (Dolgozó
emberek)-sorozat is, amely a tűzoltókat, halászokat, rendőröket és
ápolókat mutatta be. Szándékosan, vagy sem, ezek a könyvek
ugyanazt a „dolgok rendje”-narratívát sulykolták, mint ami a
„Learnabout”-sorozatban és H. E. Marshall Our Island Story című
könyvében dominált. A rendőrök rendíthetetlen fickók biciklivel, néha
motorral vagy autóval. Ők, mint minden férfi, megbízhatók,
elszántak, kedvesek. A nők a konyhában sürgölődnek, vagy kosarat
cipelnek. Ha mégis beengedik őket egy munkahelyre, legfeljebb
azért, hogy gépeljenek, de a rendőrnők esetleg vissza is vihetik a
gyerekeknek az elveszett plüssmacijukat.
 Sokan vevők voltak minderre − és sokan még ma is azok.
Számosan ma is nosztalgiával gondolnak vissza az időre, amikor
„megbízható fakabátok ültek a bicikliken”, akik mindig ráértek
megmondani, mennyi az idő.
Valójában az 50-es, 60-as és 70-es években rengeteg ügy kavart
nagy port az „eltévedt zsarukról”, akik ártatlan emberekből vertek ki
vallomást, és számtalan visszaélést követtek el. 1950-ben a fővárosi
rendőrség igazságtalanul vádolta Timothy Evanst, a walesi festő-
dekoratőrt a felesége, Beryl, valamint egy Geraldine nevű gyermek
meggyilkolásával, és bár ártatlan volt, felakasztották.
Sajnos Evans korántsem az egyetlen áldozat volt, akit a hatóság
hibájából, ártatlanul végeztek ki. 1952-ben Cardiffban letartóztattak
egy Mahmood Mattan nevű szomáliai születésű halászt,
gyilkossággal vádolták, és kivégezték egyetlen tanúvallomás
alapján, miután a rendőrség elszúrta az ügyet.
1957-ben a teljes brightoni rendőrség ellen felmerült a vesztegetés
és zsarolás vádja. 1976-ban a „birminghami hatokat” tévedésből
rabosították és életfogytiglanra ítélték az IRA pokolgépes
merényletsorozata miatt, amihez semmi köze nem volt a hat
embernek.
De a rendőri korrupcióról nem készültek Ladybird-könyvek, ahogy
nem születtek zsebkönyvek a hatalmi túlkapásokról sem.
A Ladybird világában a bobbykat megvesztegethetetlennek és
megbízhatónak tartották. Mindig megmondták az időt, ahogy a
tűzoltók is mindig kéznél voltak, ha a fáról kellett menteni egy cicát,
és eloltani a tüzet, amit az imént tanultunk meg nagyítóval
meggyújtani a Ladybird „Kisokos” sorozatából.
A halászok bátor, jóképű fickók voltak sárga olajbőr esőkabátban,
és bármilyen is volt az időjárás, a tengert járták, hogy fogjanak egy
kis halat.
A Ladybird „The Fisherman” (A halász) című kötetének végén
szerepelt egy térkép az „Atlanti-óceán északi halászterületeiről”, azt
sugallva, hogy az egész végtelen óceán Nagy-Britanniához tartozik.
A brit halászok brit halakat fognak a brit tengereken, ahol Nagy-
Britannia az úr.
 A könyvből megtudtuk, hogy „egyes halászok bálnára vadásznak
a tengeren”, és hogy a bálnavadászok szigonyainak végén bombák
vannak:
„Ha a szigonyos meglát egy bálnát, kilövi rá a szigonypuskáját… a
bomba felrobban, és gyorsan végez az állattal.”
Igen, még a bálnák lemészárlása is hősiesnek számított, feltéve,
hogy brit tengerészek végezték sárga esőköpenyben és pulóverben.
De a Ladybird-könyvek közül a legmaradandóbb hatást − ami több
nemzedék történelemfelfogását meghatározta − az „Adventures from
history” (Történelmi kalandok)-sorozat érte el. A sorozat 42 kötetet
ért meg, és 36 híres férfi, egy barlanglakókból álló csoport és hat
kivételes nő életét mutatta be.
A hat szerencsés hölgy Viktória királynő, Kleopátra, I. Erzsébet,
Elizabeth Fry börtönreformer, Jeanne D’Arc és Florence Nightingale
voltak.
Egyetlen fekete vagy ázsiai férfi és nő sem került a válogatásba.
Kleopátra ugyan afrikai királynő volt, de folyamatosan vitáznak a
származásáról. Egy fölöttébb vérfertőző, macedón-görög
vérvonalból származik, és ez alapján egyesek szerint fehér volt.
Ugyanakkor nem ilyen egyszerű a kérdés, mivel senki sem tudja, ki
volt az anyja, így elvileg lehetett akár fekete is. Egyes bizonyítékok
szerint ő volt az első a családjából, aki beszélt egyiptomiul, ami
alátámasztani látszik azt a vélekedést, hogy az anyja egyiptomi
lehetett. De számos ok miatt megtanulhat az ember egy nyelvet, így
ez az érvelés sem meggyőző.
Mindenesetre a Ladybird illusztrációin Kleopátra határozottan
fehér, és kísértetiesen hasonlít Elizabeth Taylorra, aki egy 1963-as
hollywoodi filmben játszotta.
A történelemkönyvek közül 36-ot ugyanaz az ember írt: a
hangzatos nevű Lawrence du Garde Peach OBE1, MA, PhD, DLitt2,
aki a titkosszolgálatnál dolgozott, majd a Punch magazinnak írt,
mielőtt elismert író lett. Munkássága zöme a „Children’s Hour”
(Gyerekmatiné) című háború előtti, mindennap jelentkező,
gyerekeknek szánt 60 perces rádióműsorban hangzott el, illetve írt
egy rakás, zömében már feledésbe merült filmet és színdarabot.
Utolsó forgatókönyvét 1943-ban alkotta meg, egy vidám háborús
bohózatot, a Get Crackinget (Vágjunk bele!). A főszereplő egy
George Formby nevű ukulele-szupersztár volt, a film pedig egy
Home Guard-egységről szólt, amely próbál megszerezni egy
gépfegyvert. A mozi feltűnően emlékeztet Az ükhadsereg
hangulatára és stílusára, amely 25 évvel később készült. A történet
az idealizált, falusi Angliában játszódik zsúpfedeles házak és álmos
vásárvárosok között, és olyan emberek a szereplői, akik szeretnék
megnyerni a háborút. Könnyed propaganda volt az alkotás, amely
biztosan tetszett az információs minisztériumnak.
Du Garde Peach könyveit ugyanez a hangulat jellemezte. Marshall
módjára írta meg a történeteit, melyek arról szólnak, hogy a nemes
emberek (többnyire) nagy dolgokat vittek végbe, a rosszak pedig
igyekeztek tevékenységüket aláásni. A királyokról szóló történetek
jelentős része ezúttal is olyan, mintha közvetlenül Shakespeare-től
emelte volna át, vagy egyenesen az Our Island Story című könyvből.
Walter Raleigh a pocsolyába dobja kabátját Erzsébet királynő előtt
− annak dacára, hogy ezt a sztorit egy Thomas Fuller nevű 17.
századi, megbízhatatlan pap találta ki. Peach könyvében a híres
trubadúr, Blondel fogja a lantját, és elindul, hogy megtalálja urát, a
fogságba vetett Oroszlánszívű Richárdot − ez a mese is koholmány.
És a kötet szerint a maguk módján még a rossz királyok is jók, mert
miattuk kerülhettek trónra később a jó uralkodók.
Peach számtalan történelmi hazugságot leír. A Szép Károly
hercegről szóló könyvben például (akinek úgy tűnik, nagy rajongója
volt) ezt olvashatjuk:
„Cumberland hercege, aki hamisítatlan németként szerette a
kényelmet, elfoglalta Aberdeent.”
Tehát a herceget lenémetezi, annak dacára, hogy Londonban
született és nevelkedett, Károly pedig valamiért skót, hiába született
Itáliában lengyel anyától, és töltötte élete nagy részét
Franciaországban.
De a fura történelem itt még nem ér véget.
A Charles II (II. Károly) című kötetből megtudhatjuk, hogy a Stuart
király „nagyon szegény” volt a száműzetés alatt, és később „derűsen
gondolt vissza azokra az időkre, amikor még főznie is neki kellett
saját magára”. Ki hallott már ilyet!
 A történet azonban nem egészen igaz. Egy király szegénysége
nem mérhető a hétköznapi ember szegénységéhez. Károly a
száműzetés idején is bizonyos fokú fényűzésben, ingyen élt előbb
Hágában, később pedig egy saint-germaini kastélyban, és minden
kiadását fedezték.
Azt a bizonyos hat önálló kötetet leszámítva a könyvekben
egyáltalán nem szerepelnek nők, kivéve, ha a király helyett királynő
uralkodott, esetleg éppen babát szült, vagy haldoklott. Akárcsak H.
E. Marshall, Peach is sokat lavírozik a tények között. A II. Károlyról
szóló könyvben Nell Gwynnt, Károly szeretőjét, két gyermeke anyját,
és a kor egyik legbámulatosabb emberét csupán egyszer említi, mint
„kora népszerű színésznője”.
Nem született Ladybird-kötet a 17. századi nagy író-költőnőről és
kémről, Aphra Behnről, aki rengeteg akadályt leküzdve vált kora
egyik vezető írójává. Népszerűségével kivívta, hogy 1689-ben a
Westminster-apátságban kapott sírhelyet, de őt is gyorsan félretolták
és elfeledték, mint oly sokakat.
A feketéket a kötetek gyerekes statisztákká (vagy vadakká)
fokozzák le, miközben a nagy fehér emberek, mint David Livingstone
(a képekkel ellentétben valójában nagyjából 160 centi magas volt)
igyekeztek jobb hellyé varázsolni Afrikát. A sorozat hófehérsége már
a 70-es években is rosszallást váltott ki, és az eladások csökkenni
kezdtek, ezért a Ladybird kénytelen volt mérsékelni a birodalmi
részrehajlását.
A 80-as években a Ladybird és társai valóban próbáltak fejlődni.
1980-ra a „Kisokos” merész thuküdidészi fordulatot vett, és
kiadásának utolsó két évében a magazin indított egy sorozatot
„What Really Happened” (Mi történt valójában?) címmel, amely a
történelemhamisítást próbálta leleplezni. De elkéstek − ekkor már
nagyon kevesen olvasták a kiadványt, és már nem lehetett jóvátenni
a kárt. A legtöbben nem kérdőjelezzük meg a gyerekkori
történelemleckéket. Úgy éljük le az életünket, hogy elhisszük, amit
mondtak nekünk.
A 20. században elérhető brit gyerekirodalom kétségtelenül
jelentős és kitörölhetetlen hatást gyakorolt a nemzetünk lelkületére.
 A Marshall, a Ladybird és a „Kisokos” által belénk plántált hamis
éden egy Camelotot festett elénk zsúpfedeles házakkal, tökéletes
gyerekekkel, egy olyan országot, ahol mindent pontosan
meghatároztak, és mindenki tudta a helyét. Nagy-Britanniát
nagyszerű, illedelmes emberek lakták, szolgálatkész bobbyk,
hűséges feleségek és boldog halászok − és a hazugság úgy rágta
be magát nemzedékek agyába, mint egy élősködő féreg.
Ugyanakkor elbűvölő fantáziakép volt, ami később megbosszulta
magát.
***
2010-ben, 12 évvel a loghboroughi Ladybird nyomda bezárása
után ismét hatalomra jutott a Konzervatív Párt koalíciós partnerével,
a Liberális Demokratákkal, miután 13 évig bolyongtak a politika
vadonjában.
Egy kedvesebb, megértőbb konzervativizmust képviseltek − olyat,
amely arra buzdított, hogy foglalkozzunk a hajléktalanokkal, és
aggódott a környezetért. De a felszín alatt határozott céljaik voltak.
A 21. századi konzervatívok gondolkozása szerint helyre kellett
hozni a több mint egy évtizednyi progresszivizmus és általános
jótékonykodás okozta károkat. Michael Gove, az Egyesült Királyság
új oktatási minisztere különösen komolyan vette ezt a feladatot. Az
egykori újságíró, amint megkezdte a munkáját, közölte, hogy ki
akarja irtani a modern oktatást mételyező, visszatetsző trendeket.
Különösen a történelemoktatásért aggódott, mert libertiánus
barátaival a konzervatív jobboldalon úgy vélték, ez a felelős a
társadalom számos problémájáért. A brit jobboldal agytrösztjeiben
elterjedt az a nézet, hogy tönkretették a „rendes történelmet”. A
szakállas, szandálos balosok felforgatták a dicső Albiont káros
forrásellenőrzésükkel, anyagaikkal és tényeikkel. Így éppen ideje volt
visszatérni a helyes történelemszemlélethez, amely szerint a nagy
britek, szép pasztellszínekben, afrikai vízeséseket fedeznek fel,
miközben a hálás „bennszülöttek” nézik őket.
Gove úgy vélte, a gyerekeknek rossz történelmet tanítanak, nem
azt, ami H. E. Marshall könyveiben szerepel. Olyan történeteket,
amelyek, őszintén szólva, Nagy-Britanniát némileg rossz fényben
tüntetik fel. Elrontják mindenki örömét, és a Zulu című filmet
rasszistának állítják be.
Ideje volt helyére tenni a dolgokat.
A tisztogatás első áldozata a „világtörténelem” lett. Kit érdekel,
amikor mindenki tudja, hogy csak az Our Island Story és az Our
Empire Story számít? Hát senki nem olvasta a Ladybird köteteit?
Szégyellik a birodalmat? Nem tudják, hogy „mi”, britek micsoda nagy
tetteket vittünk végbe már azelőtt is, hogy egyáltalán megszülettünk
volna?
Gove vissza akarta állítani a Ladybird fémjelezte rendet, ahol a
Magna Cartától a II. világháborúig terjedő időszakot nem annyira
tanítják, sokkal inkább prédikálják.
A munka egy részét már elvégezték. Öt évvel korábban a Civitas
nevű jobboldali agytröszt kampányt indított, hogy adják ki újra
Marshall fölöttébb furcsa könyvét, kerüljön vissza az iskolai
könyvtárak polcára. Céljuk érdekében agresszívan körbeudvarolták
néhány magas polcon lévő barátjukat is.
2007. július 20-án Tristram Hunt − maga is az agytröszt tagja −
szándékosan szóba hozta az Our Island Storyt a BBC Breakfast
című reggeli műsorban, és azonnal egekbe szöktek az eladások, a
Civitas és a többi támogató örömére.
A Daily Telegraph olvasói, a Gove-pártoló toryk és a leendő
brexitesek mindenütt odavoltak a „Szigetünk Története
Mozgalomért”. Az elnevezést az agytröszt találta ki, az egyre
szektásabb hangulat kifejezésére. A könyv helyre teszi a
birodalommal szembeni rágalmakat, és visszahelyezi Nagy-
Britanniát a középpontba, ahová való. Hamarosan iskolákban
kezdték osztogatni a kötetet, és a nosztalgikus nagyszülők is
rákaptak, hogy továbbadják Nagy-Britannia „rendes történelmét” a
következő nemzedéknek. A „mozgalom” versenyeket hirdetett, ahol
hat- és hétéves diákoktól kértek fogalmazást arról, „hogyan
befolyásolta életüket a brit történelem”. A győztesek látogatást
nyertek a Parlamentbe Frank Field munkáspárti képviselővel, aki
később a Brexit-pártiak kulcsfigurája lett.
Mindennek semmi köze nem volt a tényleges
történelemoktatáshoz − a narratíva megragadása volt a lényeg,
egyfajta ellentámadásként a progresszív Blair-időszak után. Ezek a
Ladybird-libertiánusok − akik maguk is hamisított történelmen
nevelkedtek − vissza akarták hozni a nemzeti múlt nosztalgikus,
képeskönyvbe illő látomását. Nem számított, hogy a történet maga
téves; az számított, hogy az emberek igaznak hitték.
Akárcsak Francis Drake hajója, a Golden Hinde, ők is erős
hátszéllel haladtak tovább. Amikor hivatalba lépett, David Cameron
miniszterelnök az Our Island Storyt nevezte kedvenc könyvének, és
immár egyértelmű, hogy ez a gesztus egy világos, cinikus terv része
volt a fiktív múlt kisajátítására, az igazság és a kritikai gondolkozás
aktív figyelmen kívül hagyásával.
Gove akkori főtanácsadója, Dominic Cummings Thuküdidész
rajongójának vallotta magát. Érdekes módon azonban minden, amit
Gove, Cummings és a minisztériumok műveltek, élesen szemben állt
az athéni tudós tanításaival. Felélesztették a múlt hamis,
hurráoptimista narratíváját. A Ladybird-libertiánusok visszavették az
irányítást a történelem felett. A Civitas később jelentős befolyást
gyakorolt a Vote Leave („Szavazz a kilépésre”) kampányra és arra,
hogy Nagy-Britannia az Európai Unió elhagyását választotta; ez
mind összefügg. Az EU fenyegetést jelentett arra a narratívára,
amely szerint Nagy-Britannia nagyhatalom, és a történelem egyik
legnagyobb játékosa. Az igazi Brexit-hívők szerint a közösködés a
németekkel, belgákkal és franciákkal lefokozza azt, hogy „kik”
vagyunk „mi”: egy büszke, független, „szuverén” állam. A vita
középpontjában ugyanúgy a fejlődés erőinek, illetve a megtévesztett,
szentimentális reakciós fikció híveinek harca állt.
A Brexit egyik különös vonása, hogy a Vote Leave gondolatát
kiötlő konzervatív politikusok és véleményvezérek közül sokan
külföldön nevelkedtek. Közülük is kiemelkedik a perui születésű Dan
(később Lord) Hannan, aki úgy lett ismert, mint „az agy a Brexit
mögött”. Hannan valahol azt írta, ő úgy nőtt fel, hogy Britannia „egyet
jelent a korrektséggel, hitelességgel és pontossággal”, de amikor az
országba érkezett a 70-es évek végén, valami egészen mást talált. A
70-es évek végén Nagy-Britannia gyorsan hanyatlott. London és a
nagyvárosok korábbi önmaguk árnyékai voltak, még mindig korom
és háborús sérülések lepték őket. Semmi sem működött, senki sem
hordott keménykalapot. A nemzet és a főváros kicsit sem hasonlított
a Ladybird-könyvekre.
Hannan oxfordi tanára, Roger Scruton így foglalta össze
tanítványa kognitív disszonanciáját: „Az az expatrióta mentalitás,
amely az óhazához kötődik, képtelen elfogadni, hogy ez a haza
helyrehozhatatlanul megváltozott.”
Hannan How We Invented Freedom (Hogyan találtuk fel a
szabadságot) című könyvét olvasva, ami lényegében véve a Brexit
intellektuális hátterét adja, a Ladybird-könyvek és H. E. Marshall
utópisztikus világa sejlik fel. Hannan és számos brexites szektatársa
visszasírja a Birodalmat, és hiszi, hogy Nagy-Britannia helye az
élvonalban van Ausztráliával, Kanadával és a Brit
Nemzetközösséggel partnerségben. Nem számít, hogy a szóban
forgó országok nem tolonganak, hogy részt vegyenek a projektben,
és remekül megvannak a britek parancsolgatása nélkül is. A
hannanisták szerint a Brit Birodalom jó dolog volt, és a népek
hamarosan kapva kapnak a lehetőségen, hogy a II. Brit Birodalom
részei legyenek, csak kopogtatniuk kell az ajtón. Ezt az arroganciát
Boris Johnson foglalta jól össze, aki 2016-ban ezt írta egy cikkben a
Spectatorban:
„Nem az a baj [Afrikával], hogy egykor mi irányítottuk, hanem hogy
már nem mi irányítjuk.”
Jacob Rees-Mogg parlamenti képviselő, aki maga is etoni
öregdiák, ennél is tovább ment, és írt egy Great Men of History (A
történelem nagyjai) utánzatot 2019-ben The Victorians (A
viktoriánusok) címmel, amely szerint 12, 19. századbeli brit titán
építette a modern világot, és ki kell mondanunk, milyen jól is járt
ezzel a világ.
A Moggok és Hannanok brexites önhittségét a gyerekkönyvtárak
mítoszai táplálták. A lényeg, hogy az számít a történelem
aranykorának, amikor Nagy-Britannia a csúcson volt, és ha
elhagyjuk az EU-t, visszajönnek ezek a régi szép idők. „Európa”
visszatartott minket, de ha ledobjuk láncainkat, ott folytathatjuk, ahol
abbahagytuk. A Ladybird-libertarianizmus mögött nem állt semmiféle
gazdasági vagy politikai megfontolás, sokkal inkább csak
fantáziálás, a Brit Sohaországba vetett meggyőződés, ahol rend van,
a bobbyk becsületesek, ahol Britannia szó szerint a halak ura. Nem
számított, hogy ez az Árkádia sohasem létezett. Elég, hogy az
emberek elhitték, hogy létezett, és hajlandók voltak arra szavazni,
hogy visszatérjenek oda.
***
Mint láthattuk, a múlt mitologizálása minden országra jellemző.
Mint ahogy minden ország magát helyezi a térkép közepére is. Arra
is régen rájöttek már, mekkora szerepet játszanak a
narratívaközpontú gyerekkönyvek abban, hogy tetszetős
hazugságokat szőjenek a nemzetükről. Mint később majd látjuk, az
észak-koreai Kim-dinasztia is számolt vele, hogy a gyerekirodalom
remek eszköz a lakosság agymosására a bölcsőtől.
A londoni Wiener Holokauszt Könyvtárban megtalálható a náci
gyerekkönyvek katalógusa. A könyvekben színes illusztrációkat látni,
amiken vidám gyerekek lengetik zászlóikat − ha hunyorítva nézzük,
lehetnének bármelyik európai ország gyerekkönyvei a 30-as
évekből, vagy akár későbbről is.
Az irodalom Amerikában is régóta része a nacionalista kollektív
narratívának. Ennek első példája Washington Irving Kolumbusz
Kristófról szóló hagiográfiája, de az i-re a pontot az Egyesült Államok
gyermekirodalma tette fel. 1917-ben H. E. Marshall az USA-val is
megtette ugyanazt, amit Nagy-Britanniával: megírta This Country of
Ours (A mi országunk) című könyvét, amelyben az amerikaiak
történetét mesélte el a vikingektől egészen addig, hogy Woodrow
Wilson belépett az I. világháborúba − ami a kötet megjelenése
környékén történt, még meg sem száradhatott a tinta a kéziraton.
Marshall, ahogy minden munkáját, ezt is egy (elképzelhető, hogy
kitalált) gyereknek ajánlotta, ezúttal bizonyos „Peggy
Stewardsonnak”, akinek ezt írta:
„Reményeim szerint ez olyan könyv, amit ha leteszel, azt mondod
majd: »Örülök, hogy amerikainak születtem. Örülök, hogy a
csillagsávos lobogó a zászlóm.«”
A This Country of Ours által felvázolt sorsnarratíva épp olyan
csábító, mint az Our Island Storyé − a „megtalált paradicsom”
meséje, maga az „amerikai álom”.
 Kolumbuszt gyorsan letudja a kötet, az amerikai történelem akkor
indul be igazán, amikor a 17. század elején megjelennek az angolok.
Marshallt magával ragadta a „vagány” John Smith kapitány, akit
gyorsan megment Pokahontasz. Az amerikai bennszülött lánynak be
kell csapnia „megbízhatatlan” apját, Powhatant, hogy segítsen az
angolokon, és megmentse az életüket.
Valójában a kapitányt megmentő Pokahontasz történetét
alighanem maga Smith találta ki, aki, úgy tűnik, a „Young Beichan”
(Ifjú Beichan) című népszerű skót balladát plagizálta, ami egy lordról
szól, akit megment egy török hercegnő. Smith alighanem szerette
ezt a dalt, mivel népszerű memoárjában gyakran állította, hogy
rendszeresen megmentették a biztos haláltól mindenféle
„bennszülött lányok”.
Marshall változatában Pokahontasz, akinek valódi neve Amonute
volt, maga a megtestesült ösztönös, bennszülött ártatlanság és
tisztaság. A szépséges lány felülemelkedik a veleszületett vadságon,
köszönti a keresztény telepeseket Amerikában, és ezzel legitimálja
mindazt, ami ezután következik.
A lány szinte azonnal az angolok pártjára áll, amint megérkeznek,
és óva inti őket rettenetes atyjától, aki „megölné” őt, ha megtudná,
mit tesz.
A történet egyenesen a birodalomépítés példázata. Amerikában
ott a veleszületett, nyers jóság, amit Pokahontasz testesít meg, de
szükség van az első fehér virginiaiakra és később a zarándok
atyákra, hogy kihozzák belőle, ami benne rejlik.
Azt, hogy Pokahontaszt elrabolták, és váltságdíjat kértek érte, a
könyv elbagatellizálta, azt pedig, hogy kényszerítették a
megkeresztelkedésre, úgy állította be, mint szükséges feltételt
ahhoz, hogy a lány feleségül mehessen John Rolfe-hoz: „Talán nem
pogány volt ez a szépséges vadleány? De hamarosan ezt a
nehézséget is legyőzték. Pokahontasz ugyanis szívesen felvette a
keresztséget” − tájékoztatja Marshall az olvasóit.
Marshallt nyilvánvalóan csak az érdekli Pokahontaszból és
népéből, amit az amerikai történelem fehér, európai narratívája
szempontjából jelentenek. Az eseményeket Smith és társai szemén
keresztül láttatja: a ki nem mondott feltételezés szerint Amerika
valójában az övéké, és bár a bennszülött törzsek is hasznosak, mert
kukoricát hoztak nekik, igazából csak útban vannak.
A powhatanok (ez az indián törzs neve, és egyben Pokahontasz
apjáé is) nem ágyékkötős vademberek voltak, akik kiáltozva
szaladgáltak, nyilaztak, aztán skalpokkal a nyakukban visszatértek a
tipijeikbe3. Gazdálkodtak és vadásztak, letelepedett életet folytattak
az észak-amerikai kontinens keleti partvidékén, a ma Virginia néven
ismert területen. Amikor az angolok 1607-ben megérkeztek, legalább
30 törzs egyesült Powhatan uralma alatt egy bonyolult szövetségi
rendszerben.
Az sem igaz, hogy barátságtalanok lettek volna. Elképesztő
vendégszeretetben részesítették a fura embereket, akik a földjükre
érkeztek, és segítettek nekik átvészelni az első teleket, mivel a
terményeik elpusztultak, és nehézséget okozott nekik megszokni a
klímát és túlélni.
Ha hihetünk Smithnek, akkor Amonute-Pokahontasz még dohányt
vetni is megtanította őket, amivel akaratlanul is megpecsételte a
népe sorsát, akárcsak több millió dohányosét a történelemben.
Amonute-Pokahontasz a megbízható és elérhető bizonyítékok
alapján kíváncsi, intelligens nő volt. Kedvességét, akárcsak egész
népéét, bántalmazással, és valószínűleg nemi erőszakkal hálálták
meg az angol telepesek. Az angolok kihasználták, aztán Angliában
közszemlére bocsátották; Gravesendben halt meg 1617-ben, 23
évesen.
Marshall amerikai könyve, akárcsak az előzmény, nem foglalkozott
az árnyalatokkal. Hízelgett a fehér amerikaiaknak, ezért évtizedekig
népszerű maradt. Hangvétele egybecseng nagyon sok kortárs
amerikai gyermekirodalmi művel, közülük is kiemelkedik az 1903-
ban kiadott Hazen’s Elementary History of the United States (Az
Egyesült Államok történelme), amely az amerikai osztálytermek és
az amerikai gyerekek könyvespolcának meghatározó darabja volt a
20. században.
Szokták mondani, hogy az amerikaiak mindent nagyobb léptékben
csinálnak, és a Hazent lapozgatva kiderül, hogy ez a rossz
történelemértelmezésre is igaz.
 „Hatszáz évvel ezelőtt az amerikai kontinens teljes egészében
ismeretlen volt a fehér ember előtt…” − tudjuk meg a kötetből, és
csupán azok a „rézbőrű fajok ismerték, amelyek az erdeiben
vadásztak”.
Kiderül, hogy „az indiánok, Amerika kizárólagos lakói a 15.
században, vademberek voltak”, nem úgy, mint a „bátor angol
kapitányok, Drake vagy Raleigh”, és „az angol admirális”, John
Hawkins.
Valójában Drake és Hawkins is rabszolga-kereskedő volt, de ezen
a kellemetlen részleten a szerző átsiklik. 1619-ben a jamestowni
telepesek rabszolgákat hoztak magukkal, akiket „annyira
hasznosnak találtak a dohánytermesztésben, hogy még többet
hoztak belőlük, így vált a rabszolgatartás a történelmünk részévé”.
Rabszolgaság újracsomagolva − mint valamiféle önkéntes
közösségi szolgálat.
És így tovább: minden oldalon újabb fordulat következik, általában
valamilyen jelentős személyiség képének társaságában. Mint
megtudjuk, 1831 környékén az abolicionisták4 „előadásokkal és
röpiratokkal fellázították az embereket. Egyes írásaikban arra
biztatták a rabszolgákat, hogy öljék meg a gazdáikat a szabadságuk
elnyerése érdekében”.
Tény és való, hogy valóban vita folyt az erőszakos és
erőszakmentes ellenállásról, de ugyanez a vita jellemzett minden
szabadságmozgalmat az évszázadok során. Nagyon kevés népnek
sikerült erőszakmentes forradalommal vagy felkeléssel kivívnia a
szabadságát − az 1980-as évek előtt nem is nagyon akad rá példa.
Gandhi passzív rezisztenciával, békés eszközökkel harcolt India
függetlenségéért, de az erőszak is jelentős szerepet kapott: a brit
uralom után végbement szétválás alatt milliókat öltek meg és
lakoltattak ki. A háborút követő időszakban volt néhány vérontás
nélküli forradalom, köztük a „szegfűs forradalom” 1974-ben
Portugáliában, és a Fülöp-szigeteki forradalom 1986-ban, amelyben
elmozdították Marcos elnököt a hatalomból. De egészen a közép- és
kelet-európai kommunista diktatúrák 1989-es megdöntéséig nem
láttunk olyat, hogy erőszakmentes mozgalmak távolítsanak el
elnyomókat.
 A gyarmati rendszer felbomlása korában a britek és mások sok
nemzetet „megajándékoztak” a függetlenségükkel, gyakran békés
körülmények között, de csak mert a korábbi birodalmi erők hajlandók
voltak lemondani a hatalomról.
Az amerikai rabszolgatartók nem mutattak hajlandóságot erre,
folyamatos fenyegetésekkel, kínzásokkal és barbársággal tartották
fent a zsarnokságukat. Nem csoda, hogy az efféle brutalitás
erőszakos választ szült. 1831 augusztusában a virginiai
Southampton megyében egy Nat Turner nevű rabszolga lázadást
szított. Turner úgy hitte, isten küldte, hogy vezesse a népét, és
meggyőződése volt, hogy egy akkor végbement napfogyatkozás az
égiek jele volt a cselekvésre. Augusztus 21-én éjjel felkelést vezetett
a gazdái ellen, és az erőszakos események során 55 fehér embert
megöltek.
A felkelés végeredményben sikertelen volt. Hat hét után Natet és
társait elfogták és felakasztották. A rabszolgaság támogatói azonnal
nekiláttak cikkeket és könyveket írni, amelyek lényege így szólt:
„Nézzék ezeket a vadembereket − és egyesek szeretnék
felszabadítani őket.”
Az incidens ráijesztett a déli ültetvényesekre, és még inkább
sanyargatni kezdték a becslések szerint hárommilliónyi rabszolgát,
akik az uralmuk alatt éltek. Északon 1804-ben eltörölték a
rabszolgatartást, de a déli államok, ahol jelentős mértékben
támaszkodtak az ingyenmunkára, és a fehér felsőbbrendűséget
vallották, csak még inkább bekeményítettek, és kétszer akkora
erővel védték a jogukat, hogy anyagi előnyökért elnyomjanak más
embereket.
A következő 30 évben ez a téma határozta meg és osztotta ketté
az Egyesült Államok politikai színterét. 1854-ben a demokraták
elfogadták a Kansas−Nebraska-törvényt, amely lehetővé tette, hogy
az új államok a népfelség elvén eldönthessék, akarnak-e
rabszolgatartást a területükön. Ez politikai krízishez vezetett.
1861-ben megalakult az új Republikánus Párt, leginkább a
törvényre és az azt követő konfliktusra adott válaszként. A
Republikánus Párt egy koalícióból jött létre. A 19. század nagy
részében az amerikai politikát a Whig és a Demokrata Párt uralta. A
whigeket egyfajta konzvervatívokként jellemezhetnénk, akik a
társadalmi rendet és a vallási alapú jótetteket képviselték, de miután
négy elnököt is adtak az országnak, a párt 1856-ban összeomlott.
Ebből született a republikánus mozgalom, amelyben a megmaradt
Whig pártiak összeálltak a Szabad Föld-hívekkel, egy csoport
társadalomreformerrel, akik mind ideológiai, mind gazdasági alapon
ellenezték a rabszolgaságot. A gazdasági érvelés lényege, hogy a
rabszolgaság igazságtalan − nemcsak az áldozataival, de az északi
fehér munkásokkal és vállalkozókkal szemben is, akik nem tudnak
versenyezni az ingyenmunkával. Amíg létezik a rabszolgatartás, a
déli államok igazságtalan előnnyel rendelkeznek.
1861-ben választásokat tartottak, és az új párt nyert.
Ekkor lépett színre Abraham Lincoln, az első republikánus elnök,
aki vitathatatlanul Amerika legkedveltebb, legnagyobb tiszteletben
álló politikusa.
Hazen a könyvében így írja le Lincolnt (nagyjából egy visítozó
Beatles-rajongó higgadtságával, aki megpillantotta az utcán John
Lennont):
„Majdhogynem ismeretlen volt a nemzet előtt, de utólag olybá
tűnik, mintha kifejezetten Isten választotta volna ki erre a feladatra.”
Akárhogy csűrjük-csavarjuk, Lincoln története kétségtelenül az
amerikai álom megtestesülése. Élete valóságos tündérmese,
amelyben a koldusból királyfi lesz. Kentucky erdeiben született egy
egyszobás fakunyhóban, soha életében nem járt iskolába egy évnél
többet, és csaknem teljesen autodidakta volt.
Betöltötte a hetedik évét, amikor a szülei „földfoglalók” lettek:
felállítottak egy kezdetleges kalyibát egy állami tulajdonú
földterületen Indianában, később egy állandó házat építettek a
helyére, és megvásárolták a körülötte lévő földeket. Kilencéves volt,
amikor meghalt az anyja, 18, amikor szeretett nővére is elhunyt.
Lincoln élete korai szakaszában többnyire apjának segített a
birtokon, de mégis képezte magát, kitört a szegénységből, és az
Egyesült Államok vezetője lett.
Sok mindenért csodálhatjuk Lincolnt, de sok mindent meg kell
kérdőjeleznünk vele kapcsolatban − végtére is politikus volt. Hazen
azonban nem fogta vissza magát, hamisítatlan Ladybird-
libertáriánusként szőtte a mesét. Így bontakozik ki az ismerős
történet a nagy emberről, aki nemes lelkületénél fogva szembeszállt
a Déllel, és győzelemre vezette Északot.
Igaz, nem jellegzetes „jók a rosszak ellen” narratívával állunk
szemben. Hazen és Marshall könyvében a déli konföderációs
tábornokok meglepően jó sajtót kapnak, merthogy − ahogy Donald
Trump mondaná − „derék emberek harcoltak mindkét oldalon”.
Marshall leírásában Robert E. Lee tábornok (a Konföderáció
katonai vezetője) „nemes, keresztény úriember” és „remek katona”,
megfelelve a széles körben elterjedt mítosznak, miszerint „nem is
volt olyan rossz ember” − ma is ez a nimbusz övezi a déli katonai
stratégát. A mélyen gyökeredző vélekedés úgy tartja, hogy Lee
derék, keresztény férfi volt, aki azt szerette volna, ha mindenki
szereti egymást, és csak azért vezette a délieket háborúba, hogy
újra mindenkit egyesítsen.
Ám ez a verzió figyelmen kívül hagyja, hogy Lee egy olyan
háborúba vitte a seregét, melynek során becslések szerint mintegy
618 ezer ember halt meg csak azért, hogy a fehér birtokosok
továbbra is láncra verve tarthassák a rabszolgáikat.
Lee modern kori védelmezői − különösen azok, akik szeretnék
megtartani a később neki állított szobrokat − odáig mennek, hogy
Lee egyenesen ellenezte a rabszolgatartást. Állításukat teljes
egészében egy 1856-os, körültekintően idézett levélre alapozzák,
amiben a tábornok valójában arról beszél, hogy kizárólag azért
támogatja a rabszolgaság eltörlését, mert „…több rosszat okoz a
fehéreknek, mint a fekete fajnak”.
Az igazságkeresésnek megvan az a nyugtalanító hatása, hogy
általában halványítja a „történelem nagyjainak” dicsfényét, és a jó
öreg Abe sem kivétel ez alól.
Igen, ő vezette Északot a háborúba, melynek fő ideológiai célja a
rabszolgák felszabadítása volt. De a feketékről vallott nézetei az
idővel és a politikai céljaival változtak − mivel Lincoln
végeredményben politikus volt, és nem Jézus.
1863-ban, a gettysburgi csata estéjén mondott híres beszédében
Lincoln kijelentette, hogy az Egyesült Államok „szabadságban
fogant, s annak az elvnek szenteltetett, hogy minden ember
egyenlő”,5 de ő maga élete nagy részében nem ebben hitt.
1858-ban Lincoln a regnáló demokrata szenátor, Stephen Douglas
ellen indult az illinois-i szenátorválasztáson, és hét vitára hívta ki a
rabszolgaság új területekre való kiterjesztéséről. Douglas jól ismert
alak volt, a „népszuverenitás” szószólója, mely nézet azt hirdette,
hogy a fehér amerikai férfiak hadd döntsék el, hogy az ő területük és
a rajta élő többi ember rabszolgatartó vagy szabadságpárti
államként csatlakozik-e az unióhoz.
A negyedik vitára 1858. szeptember 18-án, vasárnap került sor
Charlestonban, ahol Lincoln azt mondta: „nem, egyáltalán nem
szándékozom társadalmi és politikai egyenlőséget biztosítani a
fekete fajnak.”
Hozzátette, hogy ellenzi a vegyes házasságokat is, a feketék
választási jogát, és hogy a feketék esküdtszéki tagok lehessenek.
Igen kínos, hogy Lincoln határozottan hitt a feketék
„visszaköltöztetésében” Afrikába.
1822-ben az Amerikai Gyarmatosító Társaság elkezdte a
felszabadított rabszolgákat „visszaküldeni” Libériába, ami elvileg egy
szabad, afrikai állam volt, de valójában az Egyesült Államok
kolóniája, amelyet kifejezetten erre a célra létesítettek Afrika nyugati
partvidékén.
A kísérlet kudarcba fulladt. A felszabadított rabszolgák semmivel
sem voltak „afrikaibbak”, mint Abraham Lincoln, akinek angol, ír és
német ősei a 17. században hagyták el Európát.
Elszállítani őket egy helyre, ahol sosem jártak, egy olyan
országba, amelynek semmi köze nem volt az őseikhez, arra a
feltételezésre alapozva, hogy miután feketék, születésüktől fogva
„afrikaiak” − ez az ötlet nemcsak ostobaságból fakad, hanem a
fekete emberekről való teljes egészében rasszista gondolkodásból.
A libériai kísérlet katasztrófának bizonyult. A felszabadított
rabszolgák és a helyi lakosság között összetűzésekre került sor, és
az események szomorú fordulatával az amerikai feketék − az
úgynevezett amerikai-libériaiak − váltak az elnyomó
gyarmatosítókká. A bennszülött törzsek egészen a 20. századig nem
kapták meg ugyanazokat a jogokat, mint az amerikai-libériaiak.
 Lincoln a libériai „átköltöztetés” és a „fekete gyarmatosítás” nagy
híve volt. Összességében tehát abban reménykedett, hogy a feketék
többségét elküldheti Amerikából, ami érthetően feldühítette a fekete
aktivistákat és a rabszolgatartás ellenzőit.
A republikánus elnök morális kérdésnek tekintette a
rabszolgatartás eltörlését, de ez nem jelenti, hogy élete nagy
részében a feketéket egyenrangúnak tartotta volna a fehérekkel,
sem azt, hogy szívesen látta őket Amerikában.
Emellett politikus volt, aki úgy alakította a mondandóját, hogy
illeszkedjen a korhangulathoz. Nem volt abolicionista, és amikor
1865-ben végre hajlandó volt kiterjeszteni a választójogot, csak
azoknak a fekete katonáknak akarta megadni, akik harcoltak az
amerikai polgárháborúban.
Ezek az apróságok és ellentmondások szót sem érdemelnek
Hazen vagy Marshall szerint. Gyermekeknek írt történelemkönyveik
a tágabb értelemben vett amerikai történelemmel együtt arra
szövetkeztek, hogy kilúgozzák a feketéket a történetből, és
kimosdatva piedesztálra emeljék a „nagy fehér embert”, aki a
rabszolgaság eltörlését lehetővé tette. A feketék felszabadítása a
kedves, nemes „fehér ember” újabb diadala.
A nagy, republikánus társadalomreformer, abolicionista és szónok,
Frederick Douglass, aki amúgy az első amerikai politikusok egyike,
aki szorgalmazta a nők választójogát, úgy gondolta, Lincoln a lelke
mélyén rasszista volt. Mondta ezt úgy, hogy amúgy nagy csodálója
volt az elnöknek.
1876. április 14-én, a fekete rabszolgákra emlékező Freedmen’s
Memorial (Freedman emlékműve) leleplezésénél tartott beszédében
Douglass − aki maga is fekete volt − emlékeztette rá fehér
hallgatóságát, hogy Lincolnt elsődlegesen egy „fehér elnök” indítékai
motiválták, és „teljes mértékben a fehér emberek javát akarta”.
A Freedmen’s Memorial ugyanazt sulykolja, amit Hazen és
Marshall a könyvében leírt.
Lincoln, az atyáskodó, jóságos gazda úgy tornyosul egy rongyos,
térdelő fekete fölé, mintha valami nagy vallási alak lenne, aki
megajándékozza a másikat a szabadsággal. Lekezelő, sértő
ábrázolás, amely természetesen nem állít emléket annak a
szerepnek, amelyet a feketék játszottak a polgárháborúban. A
felszabadítás a „fehér ember ajándéka”, a fehér ember feltételei
szerint.
Ha valaki fekete, akkor egy homogén vadembercsoporthoz
tartozik, az áldozatokhoz, akiknek a sorsa teljes egészében fehér
gazdáik kezében van.
Douglassről sosem írtak Ladybird-könyveket, Hazen és Marshall
sem említi. A 20. század gyermekirodalma egyáltalán nem
emlékezett meg arról a 200 ezer fekete katonáról, akik az északiak
oldalán harcoltak a polgárháborúban. Annak ellenére, hogy a
sajátjaik között is bigottságba ütköztek, részt vettek a petersburgi,
Port Hudson-i és nashville-i csatában. A háború végéig 25 fekete
katona vitt végbe olyan tettet, amellyel kiérdemelte a Medal of
Honort, az Egyesült Államok legmagasabb fokozatú katonai
kitüntetését.
Miközben több száz életrajz és film szól Lincolnról, egy sem
készült William Jacksonról, a konföderációs elnök, Jefferson Davis
rabszolgájáról, aki óriási kockázatot vállalva Davis otthonában
gyűjtött információkat. Davis túl arrogáns és rasszista volt, semhogy
észrevegye, a „kocsisa”, Jackson mindent kihallgat és lejegyez.
1861 végén Jackson átszökött a határon, és jó minőségű
információkkal szolgált a haditervekről és utánpótlási útvonalakról.
Az ő tetteiről szándékosan elfeledkeztek. És megfeledkeztek a
többiekről is − mint például Robert Smallsról, az Egyesült Államok
első fekete képviselőjéről −, amikor a polgárháború narratíváját
beleszőtték a gyerekkönyvekbe és a nagyközönség képzeletébe.
És nem csak férfiak harcoltak.
Sem Marshall, sem Hazen nem említi Harriet Tubmant, talán a
leghíresebb afroamerikait, aki részt vett a polgárháborúban. Tubman
rabszolgaként született a 19. század elején, és olyan brutálisan bánt
vele a kegyetlen gazdája, hogy maradandó sérüléseket szenvedett.
Sikerült megszöknie az ültetvényről, eljutott Philadelphiába, ahol
menekülthálózatot hozott létre, lehetővé téve, hogy a szülei,
testvérei, és összesen körülbelül 70 ember északra juthasson.
A polgárháború alatt a konföderációs vonalak mögött kémkedett,
később pedig üzletasszony és gazdálkodó lett. Végül némileg
megkésve, de elismerték merész tetteit. Sorsa a polgárháború egyik
legnépszerűbb történetévé vált, és 2015-ben bejelentették, hogy az
ő arca kerül a húszdolláros bankjegyre a hetedik elnök, Andrew
Jackson helyére.
Donald Trump, amikor az elnökségért kampányolt, „leplezetlen
politikai korrektkedésnek” nevezte az intézkedést, és az NBC Today
show-jában azt javasolta, Tubmant tegyék a kétdollárosra. Sokat
mond, hogy egy olyan bankjegyről van szó, amely már nincs
használatban.
Miután elnök lett, Trump és kormánya szándékosan hátráltatta a
húszdolláros bankjegy ügyét. Joe Biden, azt követően, hogy 2021
januárjában beiktatták, azonnal újraélesztette a kezdeményezést,
hogy Tubman születésének 200. évfordulójára, 2022-re már ő
lehessen a pénzen.
Harriet Tubman az afroamerikai közösségen kívül is sokak
példaképe lett, de még az ő történetét sem kíméli a
történelemhamisítás. A mellébeszélés és a túlzás a politikai
párbeszéd minden oldalán jelen van, és az igazság gyakran eltorzul.
Ahogy Tubman a halála után egyre híresebb lett, a narratíváját
úgy csűrték-csavarták, írták át és javították ki, akárcsak az összes
nagy történelmi hősét. 2016-ban Hillary Clinton elnöki kampányában
is felhasználták legismertebb mondását, amelyből aztán kismillió
internetes mém is született: „Ezreket menthettem volna meg, ha
képes vagyok meggyőzni őket, hogy rabszolgák.”
Sajnos nincs rá bizonyíték, hogy valaha is mondott volna ilyet,
ahogyan sok afroamerikaiakkal foglalkozó kutató rámutatott, és
maga az idézet is veszélyesen félrevezető. A Rice Egyetem
történelemprofesszora, dr. Caleb McDaniel 2016-ban így érvelt a
blogján:
− Ez a következtetés kínosan hasonlít arra a paternalista
elképzelésre, hogy azok, akik úgy „döntenek”, nem akarnak
szabadok lenni, vagy „nem tudják”, hogy rabszolgák,
hallgatólagosan elfogadják önnön kizsákmányolásukat.
A történelem összes szereplőjét − legyen jó vagy rossz −
felhasználhatja a szemben álló oldal az igaza alátámasztására, de a
történelemhamisítás az történelemhamisítás. Attól, hogy a „mi”
oldalunkon folyik mindez, még nem lesz helyes.
A Tubmanről szóló életrajzában Milton Sernett amerikai tudós azt
állítja, hogy Tubman lett „Amerika legképlékenyebb ikonja”, annak
minden következményével együtt. Az biztos, hogy Tubman életének
részleteit gyakran felnagyítják, például az általa megmentett
emberek száma egészen 300-ig is felment már. A fejére kitűzött, 40
ezer dolláros jutalom is alighanem fikció.
Az embereknek szükségük van hősökre. Így lesznek a
közönséges politikusokból hatalmas istenségek, a rabszolgaság elől
megszökő hölgyekből csodanők. A „nagy emberek” botlásait,
gyarlóságait, történetük bonyolultságait kilúgozzák, jótetteiket pedig
aránytalanul felnagyítják.
A feketék történetét és a fekete nőket és férfiakat régóta
szándékosan kihagyják a polgárháború történetéből, mert nem
illeszkednek abba a képbe, ahogy a fehérek emlékezni szeretnének
az eseményekre. Ez a szándékos mulasztás a fekete amerikaiakat
saját szenvedéseik közönségévé fokozza le, amitől úgy érezhetik
magukat, hogy nem „rendes amerikaiak” vagy akár „nem rendes
emberek”, sokkal inkább szánni való áldozatok. Miközben ezeknek
az eseményeknek az igazsága beszivárog a mainstream
történelembe, fontos, hogy ugyanolyan nagy elvárásokkal,
tudományos szigorral és fegyelemmel kezeljük, mint bármi mást.
Mint minden „nagy ember” történetét, Tubmanét is rendesen meg
kell vizsgálni. A történelembe nincs „ingyenbelépő”.
A Ladybird Marshall, Hazen és társaik saját céljaik miatt akartak
istenekké magasztalni közönséges halandókat, hogy alátámasszák
az amerikaiak és a britek felsőbbrendűségének mítoszát. A
mesekönyvek öröksége mélyen beépült a politikai gondolkodásba,
és a mai napig meghatározza azokat az országokat, amelyek
politikusai és polgárai falták ezeket a köteteket. Persze könnyű
legyinteni a gyermekkor irodalmi szemetére, mondván, ezek csak
„sztorik”. Elvégre ki olyan ostoba, hogy higgyen Merlinben, és
komolyan vegye, hogy varázslattal állította fel Stonhenge-et?
Mit árthat nekünk Arthur és a kard meséje, vagy a megnyugtatóan
egyszerű legenda Abraham Lincolnról, aki pusztán emberbaráti
jóságból felszabadította a rabszolgákat?
A válasz az, hogy nagyon sokat. Fontos a valóság, máskülönben,
akárcsak a hadseregek széthagyott lövegei, a gyerekkorban olvasott
rossz történelem évekkel azután okoz katasztrófát, hogy a könyveket
letettük a kezünkből. A mítoszokból nagy hazugságok sarjadhatnak,
önhittségre sarkallhatnak, és egész nemzetek vonulhatnak háborúba
miattuk.
 NYOLCADIK FEJEZET
HITLER MEG NEM ÉRTETT MŰVÉSZ VOLT
Az önmagunkról szóló mítosz létrehozásában
rejlő erő
1918. augusztus 8-a, hajnali 4:19 van, és Amiens-től keletre a
német lövészárkokban a több ezer ember még alszik. Az éjszaka
sűrű köd szállt le, és vastag gyapjúpaplanként borította be az
állásokat. A nyári hold viaszos sarlója és a csillagok odafent, az üres
nyári égen nem látszanak. Az őrszemek sugdolóznak, és próbálnak
figyelni, de nem látnak tovább a puskájuk csövénél.
Hónapok óta nem nagyon történt semmi a vonal ezen szakaszán.
Nem is várnak semmit, de a következő pillanatban minden
megváltozik.
4:20-kor tüzelni kezd a francia tüzérség. Az álmukból ébredő
német katonák ködben és káoszban kecmeregnek talpra. A felbőgő
hajtóművek és a fém recsegése csak növeli a rémületet. Brit
Whippet tankok közelednek gyorsan a senki földjén keresztül,
golyókat köpködnek a Hotchkiss gépfegyverekből.
A német hadsereget teljesen meglepték. Mire lemegy a nap, 30
ezer ember meghal, fogságba esik vagy megsebesül. Ez a
száznapos offenzíva és az I. világháború végjátékának kezdete.
A következő két hónapban a szövetségesek könyörtelenül
nyomulnak előre. Szeptember 28-ig a központi hatalmak a
Hindenburg-vonalon található Canal du Nordig szorulnak vissza,
amely körülbelül 40 kilométerre van a német határtól.
A szövetséges erőket alkotó kanadai, ausztrál, új-zélandi, belga,
francia, amerikai, sziámi (thai) és portugál csapatok közt található a
brit 5. zászlóalj, Wellington hercegének ezrede (West Riding),
soraiban pedig ott harcol egy Henry Tandey nevű, 27 éves
közlegény, egy volt kazánkezelő Leamington Spából.
 Tandey harcedzett hivatásos katona. Kétszer is megsebesült a
háborúban, ott volt a sűrűjében minden jelentősebb összecsapásnál
Ypres-től kezdve Somme-on át Passchendaele-ig. Visszahúzódó,
szerény stílusa ellenére igazi hős volt.
Az 1918. november 11-i, compiègne-i fegyverszünetig1 ötször
említik a hivatalos hadijelentésekben, elnyerte a Distinguished
Conduct Medalt és a Military Medalt.2 De ma még nagyobb hőstettet
hajt véget, amellyel kiérdemli a Viktória-keresztet.
Azon a szeptemberi reggelen Wellington hercegének ezrede
megrohanta a stratégiailag fontos Marcoing falut Cambrai-tól keletre,
és ebédidőre ellenőrzésük alá vonták a hidat. Tandey és társai épp a
pozícióikat erősítik meg a szeptember végi napsütésben, amikor a
csatorna túlpartjáról a németek váratlanul ellentámadásba lendülnek.
Egy porosz őrhadtest több száz jól kiképzett, rendkívül elszánt
katonája rohanja le a falut, átkel a hídon, és legyőzi az ezred
előőrseit.
Tandey, bár nem tiszt, mégis magához veszi az irányítást:
hamarosan támadást vezet a németek géppuskája ellen, és kiiktatja
a fegyvert. Bár súlyos fejsérülést kap, nem hajlandó visszavonulni.
Jóformán egyedül biztosítja a hidat, erős össztűzben deszkákat
fektet a híd közepén tátongó lyukra. Ezután szuronyos rohamot
vezényel, szétkergeti az ellenséget, és visszafoglalja a falut.
Ritka, hogy egyetlen ember képes megfordítani egy csata
kimenetelét, de Tandey ilyen ember. Elképesztő bátorságáért
Viktória-keresztet kap.
Mégsem ezért emlékezünk Henry Tandey nevére, és ebben a
könyvben sem ezért szerepel. Tandey életét ugyanis az a néhány
másodperces esemény határozza meg, amely aznap délután történt.
A németek visszavonulása közben a sebesült, zavarodott Tandey
szemtől szemben találta magát a birodalmi német sereg bajor
ezredének Gefreiterével (tizedes).
Az ellenséges katona fegyvertelen. Tandeyben tombol az
adrenalin, Lee-Enfield puskájának tele a tára. Felemeli a fegyverét, a
ravaszra helyezi az ujját, céloz − és megáll. Abban a röpke
pillanatban eldöntik a világ sorsát a Leamington Spából származó
egykori kazánkezelő ösztönei. A Gefreiter ijedten várja az
elkerülhetetlent, de Tandey nem lő.
Henry filozófiájának központi eleme ugyanis, hogy sosem öl
fegyvertelen embert. A német nem jelent veszélyt, és Henry
megsajnálja. Leengedi a fegyverét, és int az ellenségnek, hogy
meneküljön.
Adolf Hitler tizedes hálásan biccent, és elrohan a világhír felé.
***
„Az a férfi közel állt hozzá, hogy lelőjön, azt hittem, sosem látom
viszont Németországot” − idézte fel a náci vezér 20 évvel később,
amikor megmutatta Tandey-t Neville Chamberlain brit
miniszterelnöknek egy festményen, amely Berghofban, a Bajor-
Alpokban lévő rezidenciájának dolgozószobájában lógott.
„A gondviselés megmentett” − tette hozzá.
A festmény az olasz Fortunino Matania alkotásának másolata volt,
amely 1923-ban készült a Green Howards ezred megrendelésére. A
brit katonákat ábrázolja a menini kereszteződésnél 1914-ben. A jobb
alsó sarokban Tandey látható, amint egy sebesült bajtársát cipeli a
hátán.
Matania thuküdidészi mértékben törekedett a pontosságra, élő
modelleket keresett a festményéhez, és még játék katonákat is vitt
magával, hogy rekonstruálja az eseményeket. Bár ez az alkotása is
hasonló szellemben készült, a címe megtévesztő, mivel valójában
Gheluvelt városkáját ábrázolja az ypres-i csata után, nem pedig a
menini kereszteződést.
Az eredeti festmény a mai napig a Green Howards
Ezredmúzeumban található az Észak-Yorkshire-i Richmondban, és a
rajta szereplő katonák többségének tudni a nevét, jó példa erre
Tandey.
Nem mindennapi történet, hogy Hitler miként jutott hozzá egy
másolathoz.
Az 1930-as években Hitler stábjához tartozott egy Otto Schwend
nevű orvos, aki 1914-ben, Ypres-nél megmentette egy brit tiszt, az 1.
gránátosokhoz tartozó Maxwell Earle ezredes életét. Earle-t fejlövés
érte, és elveszítette a fél szemét, a jobb füle nagy részét, és miután
sorsára hagyták, a német orvos szinte szó szerint visszahozta az
életbe, és jó barátok lettek.
1916-ban a vonalas Earle ezredes is azon tisztek közé tartozott,
akiket Svájcba internáltak egy furcsa egyezség alapján, amely
megengedte, hogy a hadifoglyokat semleges országba szállítsák. A
háború végén csaknem 68 ezer brit és indiai szolgálattevő élt ebben
a furcsa katonai börtönben, miközben alig néhány kilométerre dúlt a
háború.
Earle rendszeresen levelezett Schwenddel, sőt, meg is látogatta
őt, mielőtt az ezredet 1917 szeptemberében hazaengedték. A
barátság túlélte a háborút és a nácik hatalomra jutását. 1936-ban
Earle küldött Schwendnek egy képeslapot Matania festményéről.
A doktor megmutatta Hitlernek, aki azonnal felismerte Tandey-ben
azt az embert, aki 1918-ban megkímélte az életét. Újabb levélváltás
következett, és Earle gondoskodott róla, hogy küldjenek egy
másolatot Hitlernek, amiért cserébe levelet kapott a diktátor
adjutánsától3, Fritz Wiedemanntól, aki ezt írta: „[Hitler] utasított, hogy
adjam át hálás köszönetét baráti ajándékáért, amely oly sok emléket
idéz.”
Ezt a nyomatot mutogatta Hitler Chamberlainnek, egyben kérte a
miniszterelnököt, hogy fejezze ki háláját Tandey-nek, ha hazatért.
Chamberlain azért utazott Németországba, hogy aláírja a
müncheni egyezményt, ezt a dicstelen kompromisszumot, amely
jóváhagyta az akkor Csehszlovákiához tartozó Szudéta-vidék
elfoglalását a németek által, a csehszlovák kormány megkérdezése
nélkül. A becstelen megállapodás miatt állítólag Winston Churchill
azt mondta Chamberlainnek: „Ön választhatott a háború és a
becstelenség között. A becstelenséget választotta, mégis háború
lesz.” (A híres idézet forrása ezúttal is ellenőrizhetetlen, gyanús,
hogy ez is hamisítvány.)
Mégis, amint híre ment Chamberlain árulásának, vidám harangszó
zengett Nagy-Britannia fölött, és az emberek özönlöttek a
templomokba hálát adni Istennek, hogy nem „őket” szállják meg a
fura nyelven beszélő, keleti emberek.
A brit miniszterelnöknek még egy küldetése volt. Megígérte a
Führernek, hogy felhívja Tandey-t. Így hát miután szeptember 30-án
a Heston repülőtéren meglobogtatta a müncheni egyezményt, és
leszögezte, hogy „ez korunk békéje”, a Downing Streetre sietett, ahol
megszerezte Tandey számát, és felhívta.
Két változat is fennmaradt arról, mi történt ezután. Az egyik
szerint, amely a derék katona halála után jelent meg a
Middlesbrough Evening Gazette című újságban, Tandey a
telefoncsörgésre feláll az ebédlőasztaltól, és amikor visszatér,
mintegy mellékesen közli: „csak Mr. Chamberlain volt, hogy átadja
Hitler üdvözletét.”
A másik szerint Henry nincs odahaza, ezért az unokaöccse ír neki
egy üzenetet, és a telefon mellett hagyja.
A sztori a történelem egyik nagy „mi lett volna, ha” története:
Henry Tandey, az angol baka, aki nem lőtte le Hitlert, pedig meg volt
rá a lehetősége. Ez a történet ihlette Michael Morpurgo An Eagle in
the Snow (Sas a hóban) című regényét. A History Channel
dokumentumfilmet készített róla. Több tucat YouTube-videó, több
száz cikk és vagy ezer „alternatív történelem”-teória található az
eseményről az interneten. Nem véletlenül, hiszen csodálatos sztori.
Talán mind hallottuk már. De ha eljutottunk már eddig a könyvben,
tudjuk, hogy ez mit jelent: az állítólagos találkozóra soha nem került
sor.
A két férfi nem találkozhatott 1918-ban. Mert amíg Tandey
Marcoingban tartózkodott, Hitler ezrede körülbelül 80 kilométerrel
északra. Ráadásul maga Hitler épp eltávozáson volt, és csak 28-án
tért vissza az egységéhez, a csata napján.
Elképzelhető persze, hogy a háború során, mondjuk, egy csatából
menekülve Hitler tényleg szembetalálta magát egy ellenséges
katonával, de nagyon kicsi az esélye, hogy ez az ember Tandey lett
volna. Hitler tette szánt szándékkal Henryt az eredettörténete
részévé.
Hitler a háborús irodalom lelkes olvasója volt, és tudta, hogy
Henry a legtöbb kitüntetéssel dicsekedhet tizedesként a brit
seregben. Ha már arról van szó, hogy Hitler életét valaki
megkímélte, és ezzel elindították a végzete felé, akkor csakis a
legjobb jelölt jöhetett szóba.
 1943 tavaszán a CIA elődjének számító Stratégiai Tanulmányok
Irodája megbízta a Harvard Egyetem professzorát, Walter Langert, a
pszichoanalízis szakértőjét, hogy készítse el a német vezető
„pszichológiai profilját”. Langer és csapata belevetette magát a
feladatba, ami nyolc hónapot vett igénybe. Áttanulmányozták Hitler
minden írását, kikérdezték azokat, akik találkoztak vele, és
elolvastak minden elérhető interjút, amit a náci vezér adott.
Ez volt az első kísérlet arra, hogy megalkossák egy politikai
vezető „pszichobiográfiáját”. A tanulmány még ma is lenyűgöző
korabeli bepillantás a német vezető elméjébe − de nem mentes az
ellentmondásoktól. A Goldwater-szabály − az amerikai pszichiátria
egyik alapelve − szerint „etikátlan” anélkül analizálni valakit, hogy ne
találkoznánk vele személyesen. Ráadásul a cél, hogy „megértsük
Hitlert”, már csak az általa elkövetett bűnök súlya miatt is problémás.
Viszont Langer kutatása az első kísérlet, amely próbálja megérteni
a német vezér motivációját, és figyelembe véve, hogy korabeli, így
nem befolyásolta Hitler háborút követő megítélése, vagyis történelmi
forrásként kezelhetjük. 1968-ban oldották fel a titkosítását, 1999-ben
engedélyezték a publikálását, és nagyon tanulságos olvasmány.
Az első fejezet címe: „Kinek hiszi magát Hitler?” Langer az I.
világháborúban átélt élményei szemszögéből próbálja tanulmányozni
a diktátort, különös tekintettel azokra az esetekre, amelyek arra a
meggyőződésre sarkallták, hogy „isteni oltalom” alatt áll.
A lövészárkokban szolgáló katonák között nem ritka, hogy a
megmenekülésüket a gondviselésnek tulajdonítják. Robert Graves
brit költő, az I. világháború veteránja Isten hozzád, Anglia! (Goodbye
to All That) című pompás visszaemlékezésében babonáktól és
amulettektől hemzsegő lövészárki életet vázol fel.
A korabeli újságok is beszámoltak a „kísértetharcosokról”, akik
figyelmeztették az embereket a német csapatok közeledésére, sőt
angyalokról is beszélték, akik a mons-i csatánál közbeavatkoztak,
hogy megmentsék a katonák életét. A hamisított családi történelem
(beleértve a sajátomat is) hemzseg az olyan rokonokról szóló
történetektől, akiket az isteni közbeavatkozás (más néven
szerencse) mentett meg a haláltól.
 A brit George Ward Price 1938-ban interjút készített Hitlerrel a
Daily Mail számára, amit Langer is idéz jelentésében. Ebben a
Führer a következőről számolt be: „Épp vacsoráztam a
lövészárokban… amikor egy hang azt súgta: »állj fel, és menj
innen«. Olyan tiszta és határozott volt, hogy automatikusan
engedelmeskedtem, mintha csak katonai parancs lett volna. Azonnal
talpra szökkentem, és úgy húsz métert tettem meg kezemben a
vacsorámmal… Alig indultam el, amikor nagy villanás támadt, és
hangos robbanás jött az árokból, ahonnan az imént távoztam. Egy
eltévedt löveg csapódott a társaságba, ahol én is ültem, és
mindenkit megölt.”
Langer később megállapítja: „Nyilvánvalóvá vált, hogy [Hitler]
messiásnak tartotta magát, akinek az a sorsa, hogy diadalra
vezesse Németországot.”
1918 októberében, egy gáztámadásból lábadozva Hitlernek
állítása szerint látomása volt, és később önéletrajz-kiáltványában, a
Mein Kampfban azt írta: „Megértettem, hogy felszabadítom
Németországot, sikerülni fog, azonnal tudtam, hogy véghez viszem.”
A megmenekülésének célja volt, és a marcoingi események
illettek a vallásos narratívához. Olyan volt, mint egy történet a
Szentírásból: Hitler 1918-ban, rémülten és legyőzve, mint egész
Németország, szemtől szembe került a brit hadsereg
legfélelmetesebb harcosával, de túlélte a találkozást, hogy
dicsőségre vezesse a kiválasztott népet.
A Tandey-sztori azért olyan megkapó, és azért hisznek benne
olyan sokan még ma is, mert szemben azzal a történettel, amely
szerint a takarítónő megtalálta Churchill inváziós terveit, sok eleme
igaz. Tandey valóban megtette Marcoingban mindazt, amiket feljebb
leírtam, és igaz, hogy szerény, derék ember volt. Hitler tényleg
rendelkezett a festmény másolatával, és valóban azt állította, hogy
Tandey megmentette az életét.
Ezekből az elemekből gyúrtak egy alternatív narratívát, mások
pedig kiegészítették teljes egészében kitalált eseményekkel, hogy „jó
sztori” kerekedjen belőle.
Nyilván hazugság, hogy Chamberlain felhívta Henryt. Talán
hamisított családi történelem, amit Tandey családja mesél, és amit
tényként kezelnek.
Dr. David Johnson történész 2013-ban írt Tandey-ről egy alapos
életrajzot, amelynek címe: The Man Who Didn’t Shoot Hitler (Az
ember, aki nem lőtte le Hitlert). A szerző beleásta magát a brit
telefontársaság archívumába, és kiderítette, hogy mint a legtöbb
embernek 1938-ban − sőt, még a 70-es években is −, Henrynek nem
volt telefonja. Johnson azt is kétségbe vonja, hogy Hitler valóban
megmutatta a festményt Chamberlainnek, mivel a háború előtti
miniszterelnök egyszer sem említi ezt naplóiban, leveleiben vagy
feljegyzéseiben.
Bármi is az igazság, a Hitler által koholt és mások által propagált
városi legendát hamar elhitték Hitler támogatói és ellenségei is. 1939
augusztusában már annyira ismert volt a sztori, hogy a Coventry
Herald megkereste Tandey-t, és megkérdezte róla, de Henry nem
szállt be a játékba: „Azt mondják, találkoztam Adolf Hitlerrel…
lehetséges, de én nem emlékszem rá.”
De aztán fura dolog történt. Egy évvel később, Coventry
bombázása után, amelynek során Tandey házát is találat érte,
csodával határos módon visszatértek az „emlékei” a találkozásról.
„Nem akartam lelőni egy sebesültet” − mondta ugyanannak az
újságnak, majd hozzátette: „amikor láttam, mennyi férfit, nőt és
gyereket ölt és sebesített meg, Istenemre mondom, sajnáltam, hogy
futni hagytam.”
Coventry bombázása súlyos csapás volt. 1940. november 14-én
került rá sor, 600 életet követelt, 863 ember megsebesült, a németek
lerombolták a város 14. századi katedrálisát és 4300 házat. Tandey
most már beadta a derekát, és a mítoszt önmaga és az ország
hasznára fordította. A történet új, brit változatának az üzenete
világos: Henry, aki veleszületett tisztességességével, csöndes
bátorságával mindannak a megtestesítője, ami jó Britanniában, úgy
látta, hogy egy nemes cselekedetet barbársággal és lakóhelye
elpusztításával háláltak meg. Nagy-Britannia sem mutathat többé
könyörületet.
A történet körülbelül annyira igaz, mint a mons-i csatánál
megjelenő angyaloké, de ez nem számított.
 Dr. Johnson szerint Tandey megérdemli, hogy az I. világháború
hőseként emlékezzünk rá, és a Hitler-történet nem egyéb
koholmánynál, ami elvonja a figyelmet a valódi érdemekről.
Sajnos azzal, hogy belement Hitler hazugságába, Henry
akaratlanul is legitimizált egy párhuzamos valóságot, egy olyan
tündérmesét, amely beárnyékolta saját hősiességét.
Egyes történetek annyira jók, hogy az embereket az sem érdekli,
igazak-e, vagy sem − az is pont egy ilyen, amelyben Tandey nem
lőtte le Hitlert.
Ennek az oka részben az, hogy bármilyen kínosan is hangzik,
sokakat a mai napig lenyűgöz Hitler és az ikonográfiája. Valóságos
Hitler-iparág épült fel filmekből, könyvekből, dokumentumfilmekből
és szakértőkből. A tévécsatornák programterve tele van a róla és
társairól szóló műsorokkal. Hitler nevével reklámidőt lehet eladni a
történelmi csatornákon − pénzt hoz, és nagy nézettséget.
Megátalkodottsága némileg kielégíti a jó fiúk és rossz fiúk iránti
vágyunkat. Hitler − akárcsak nemezise, Churchill − túlnőtt a
valóságon. Megszűnt ember lenni, a történelem képregénybe illő
szupergonosza lett. Szinte mitikus szörnyeteg, aki a kollektív
képzeletünk legsötétebb zugaiban lakik − egy alak, aki megrémít és
felháborít, miközben vonz.
Az emberek szeretnek rémüldözni. A sorozatgyilkosokról szóló
könyvek vezetik az irodalmi toplistákat, a pszichopata kannibálokról
szóló filmekre tódul a közönség. Hitler ugyanazt a szerepet tölti be,
mint Hannibal Lecter és Rose West4, csak ő mindannyiuknál
rosszabb.
Csaknem 80 évvel a halála után mindenütt megtalálható a képe.
Könyvborítókat, újságok címlapját díszíti, és Churchillhez hasonlóan
megszámlálhatatlan életrajz, film és dokumentumfilm tartja életben a
legendáját.
Azt a legendát, amelyet végső soron ő maga írt. Bármilyen
kellemetlen ezt beismerni, az élő emlékezet legbrutálisabb despotája
vasmarokkal tartja a kezében saját narratíváját.
A nácik profik voltak imázsépítésben. A gondosan megtervezett
egyenruháktól kezdve − ezeket Hugo Boss gyártotta, aki 1931-ben
belépett a náci pártba − a Nürnbergben megrendezett beszédekig és
látványosságokig mindennel az volt a céljuk, hogy elbűvöljék,
lenyűgözzék és elkápráztassák a közönséget. Hitlert épp olyan
alapossággal formálták és mutatták be, mint napjaink popsztárjait.
Ez a művészi gondossággal készített Hitler-kép él a képzeletünkben
és a tévéképernyőkön.
Hitler − ahogy W. H. Auden írta − „pszichopata isten” lett. Egy
olyan alak, aki látszólag nem is ember, és akit képtelenség kitörölni a
kollektív tudatunkból.
A valódi Hitlerről, az emberről − Langer és mások munkáit
leszámítva − furcsamód szinte teljesen megfeledkezünk. És ez nem
véletlen: ha valaki szeretné megérteni Hitlert, azt kockáztatja, hogy
humanizálja, amivel pedig fennáll a veszélye annak, hogy
legitimizálja is. Egy olyan korban, amikor folyamatosan attól kell
tartani, hogy a holokauszttagadás a mainstream részévé válik, és a
revizionisták folyamatosan mentségeket keresnek a Harmadik
Birodalom ártatlan emberek milliói ellen elkövetett bűneire, ez
alighanem jogos aggodalom.
De ha nem foglalkozunk az „emberi Hitlerrel”, csaknem teljesen
átengedjük a terepet annak a „Hitlernek”, akinek a linzi tizedes
láttatni akarta magát.
Az életét kivételesen tőle magától ismerhetjük meg, a Mein
Kampfból, amit 1924-ben írt, és 1925-ben adtak ki. Egyes könyvek
sokkal többek, mint oldalaik összessége, és a Mein Kampf is ilyen.
Kevés bestseller-önéletrajz vált ennyire hírhedtté, annak ellenére,
hogy milyen kevesen olvasták − ami nagy kár. Mert ha fellapozzuk a
Mein Kampfot, leleplezhetjük Hitler sötét mítoszát.
Az általam beszerzett változatot egy ír újságíró, James Murphy
fordította le 1939-ben, és ez alapján a szerző közönséges dühöngő
őrült. Gondolom, ez nem meglepetés. De ami sokkal érdekesebb,
hogy ez a dühöngő őrült olyan unalmas és öntelt, amennyire csak
lehetséges.
A Mein Kampf olyan, mintha egy nagyon mérges ember
megafonon kiabálná bele a világba az élete történetét. Ötszáz
oldalon keresztül nyoma sincs szerkesztői munkának, és olyan
fárasztóan önismétlő a szöveg, hogy szinte olvashatatlan.
 Süt belőle a fals arrogancia, az önutálat, és a gyűlölet minden
iránt, ami okos vagy jó. Ez megint csak nyilvánvalónak tűnhet −
Hitler nem éppen a humoráról és az elragadó kedvességéről ismert
−, de megdöbbentő szembesülni vele, hogy mennyire unalmas és
dühös volt. A szövegből egy nyafogós ember képe rajzolódik ki, aki
utálja az okos kölyköket, a jótét lelkeket, a franciákat, a zsidókat, és
mindenki mást, aki nem ismerte fel az ő „zsenialitását”
gyerekkorában. Miközben a lelkében annyi a tüske, hogy elmehetne
rózsabokornak, a nyilvánvaló ostobaságát álintellektuális hablaty
mögé rejti. Íme, némi ízelítő Hitler egyik legismertebb antiszemita
kirohanásából, kíváncsi vagyok, ki bírja végigolvasni: „A zsidó
marxizmus doktrínája elutasítja a természet arisztokratikus elvét, és
a tömegek számának és holtsúlyának, hatalmának és erejének örök
privilégiumát teszi a helyébe. Ezzel tagadja a személyiség értékét,
vitatja a nemzet és a faj jelentőségét, ezzel pedig megfosztja az
emberiséget léte és kultúrája alapjától. Ez a doktrína, mint a
világegyetem alapja, a minden ember számára felfogható rend végét
jelenti.”
A Mein Kampf Hitlere kísértetiesen emlékeztet napjaink lekezelő,
rasszista trolljaira a közösségi médiából, azokra a Twitter- és
Facebook-felhasználókra, akik mindent NAGYBETŰVEL írnak, és
letiltanak mindenkit, aki rámutat, milyen ostoba a világnézetük. Nincs
szükségünk Langer tanulmányára, hogy megállapítsuk, egy
érzelmileg és intellektuálisan megrekedt emberrel van dolgunk, aki,
úgy tűnik, örökre megmaradt annak a kihasznált, gyűlölettel teli
gyereknek, akit az apja nem engedett rajzolni. A könyv elején a 36
éves Hitler oldalakon keresztül sorolja 20 évvel korábbi iskolai
érdemeit. Henceg 11 éves korára megszerzett földrajzi ismereteivel,
azt állítva, ez volt az egyik iskolai tantárgy, amelyben kimagaslott. A
másik a történelem.
Mintha a buszmegállóban megszólítana egy izzadt, középkorú
pasas, hogy az általános iskolai osztályzatairól meséljen.
Linzben Hitler középiskolai történelemtanára dr. Leopold Poetsch
volt, ő a Mein Kampf oldalain olyan személyként ölt testet, aki nem is
tanár volt, sokkal inkább egy magával ragadó szofista. Ha az én
tanárom, Mr. Higham a jin, akkor Poetsch vele szembe a kártékony
jang: „Amikor hallgattuk, elöntött a lelkesedés, olykor könnyekig
megindított” − írja Hitler.
Poetsch antiszemita és összeesküvéselmélet-hívő volt, aki szíve
mélyéből gyűlölte a Habsburg-házat. Meg volt róla győződve, hogy
az „Osztrák−Magyar Monarchia”, élükön a Habsburgokkal, elárulta a
német fajt azzal, hogy nemcsak a zsidókkal állt össze, akik az 1840-
es évektől nagy jólétben és egyenlőségben élhettek Ausztriában, de
az „alantas”, keleti szlávokkal is.
Poetsch hitt a felsőbbrendű német fajban, amely egyesíti Ausztriát
és Németországot, és elfogadta az árja faj mítoszát, ami később oly
sok munkát adott az SS Ahnenerbe archeológusainak.
Gyűlölete megérintette az ifjú Hitlert, aki így ír erről: „Megértettem,
mi a történelem valódi üzenete”, tudniillik az, hogy „az azonos vérű
embereknek ugyanabban a Reichban a helye.”
Természetesen ez éppúgy nem a „történelem valódi üzenete”,
mint ahogy az sem, hogy a német nép eredetileg Atlantiszról
származna, vagy hogy Britanniát a tenger urai ajándékozták
Albionnak.
Tizenhét évvel Hitler után Poetsch egy másik Adolfot is tanított:
Eichmannt, aki később a náci holokauszt egyik fő ötletgazdája lett.
SS Obersturmbannführerként tettestárs volt a jogtalan
bebörtönzésekben, az emberek megalázásában, kiéheztetésében,
több millió ártatlan férfi, nő, gyermek és csecsemő meggyilkolásában
− egyszerűen azért, mert zsidók voltak, melegek, vagy (a nagy
Eichmann meghatározása szerint) fajilag „alsóbbrendűek”.
Eichmann, akárcsak Hitler és a náci vezetés többsége,
mérhetetlenül ostoba ember volt, aki azt képzelte magáról, hogy a
világon a legokosabb. Ugyanaz a szűk látókörű gyűlölet járta át a
jelentősebb náci személyiségek gondolkozását, mint ami a Mein
Kampf oldalait is jellemzi. Ahogy Hitler unalomig szajkózza a
gyűlölködést, olyan érzést kelt, mintha egyenesen ki szeretné vívni a
megvetésünket.
És mégis, a könyv a köztudatban, még az ellenségei szemében is
idővel, ha nem is a nácik A tőkéje lett, de legalábbis a nácizmus
kiáltványa. A gyűlölet Bibliája, Adolf evangéliuma, és mint ilyen,
„veszélyes könyv”.
 Még az olyan rossz, unalmas könyvekből is lehet jelkép, mint a
Mein Kampf. Mankóként használhatják azok, akik legitimitást
keresnek.
Azokat, akik „ikonikus könyveket” írnak, okosnak tartják.
Elkeserítő, de a Mein Kampf az évek során sajnos megőrizte ezt a
státuszát. Afféle politikai mágia ez a kötet. Az sem tett jót, hogy
számos országban évekre betiltották, amitől veszélyesnek,
vonzónak tűnik, afféle náci Pandora szelencéje lett belőle.
Jobb lenne a rejtegetés helyett elolvasni. Mert akkor nyilvánvalóvá
válna, mennyire banális a náci gondolkodás, és a középpontjában
álló emberről kiderülne, hogy meztelen király. De bármekkora
zagyvaság is, a Mein Kampf bestseller volt Németországban a 30-as
és 40-es években, becslések szerint 10-12 millió példányban adták
el. Hitler meggazdagodott rajta, mai pénzben kifejezve körülbelül 12
millió dollárt kereshetett − amivel kora leggazdagabb írójává vált.
Hatalmas adóhátralékot halmozott fel miatta, de miután
megszüntette a demokráciát, úgy döntött, nem fontos megfizetnie a
tartozását, és nem is tette.
Képzeljük csak el, ha bárki ilyesmit csinálna ma a politikában!
Hitler nem írónak készült. Gyerekkora óta festő szeretett volna
lenni, annak ellenére, hogy apja nem volt hajlandó elismerni fia
„nyilvánvaló rajztehetségét”, mint azt Hitler a Mein Kampf elején
ecseteli. És mint annyi mindent az életével kapcsolatban, ezt a
gondolatot is magunkévá tettük. Azt, hogy Hitler egy „meg nem értett
művész” volt, amit valójában ő akart csak elhitetni a kortársaival.
Fontos része ez a mítoszának, még ha nem is egészen igaz.
Lássuk a bizonyítékokat!
Apja, Alois korai halála után Hitler Bécsbe költözött, és 1908-ban
megpróbált felvételizni a Képzőművészeti Egyetemre.
Beadott néhány mintát a munkáiból, és az első körön tovább is
jutott, de a másodikban elutasították. Amikor ugyanazon év őszén is
jelentkezett, a bizottság azt tanácsolta neki, hogy inkább
építészmérnök szakra iratkozzon be. Hitlert nem érdekelte, mit
mondanak a szakemberek, nem hallgatott a tanácsukra, és tovább
festett, annak ellenére, hogy nem volt valami tehetséges.
 A háború előtti években pezsgő művészeti élet folyt Bécsben,
Hitler ugyanazokat az utcákat koptatta, mint a modernista
szecessziós Gustav Klimt, vagy Egon Schiele, akinek merész,
provokatív munkái ma, száz évvel később is izzanak az energiától és
a zsenialitástól − ilyesmit soha senki nem mondott Hitler
festményeire.
1936-ban egy amerikai útirajzíró, John Gunther, aki látta a náci
vezér munkáit bemutató kiállítást, így írta le a képeit: „Prózaiak,
hiányzik belőlük minden ritmus, szín, érzelem vagy spirituális
képzelőerő. Mérnöki vázlatok: fájdalmasan precíz rajzok, semmi
több. Nem csoda, hogy a bécsi professzorok a mérnökszakot
ajánlották neki a képzőművészet helyett, mivel reménytelen.”
Sokan, akik tanulmányozták Hitler műalkotásait, azokat a diktátor
pszichoanalízisére használták. Amint Gunther rámutatott, a
festmények többségén épületek vagy városrészek láthatók, sokszor
emberek nélkül, ami sokakat elgondolkodtatott, például Marc Fishert,
aki ezt írta 2002-ben, a The Washington Postban: „Ezekben a steril
utcákban Hitler tisztaságmániájának gyökerét láthatjuk, és a
meggyőződését, hogy az ő küldetése megtisztítani Németországot
és a világot a zsidóságtól.”
Megkerestem Peter Fairbankset, a San Franciscó-i Montgomery
Galéria társtulajdonosát, az Antiques Roadshow amerikai
változatának szakértőjét, hogy mondjon kereskedői véleményt a
következő három Hitler-festményről: Mária a kis Jézussal (1913),
Egy kolostor romjai (1914) és A bécsi operaház (1912).
Faribanks szerint a Mária a kis Jézussal valamivel jobb, mint a
másik kettő, amelyek „kevés, vagy épp semennyi művészi értékkel”
nem bírnak, és egyetlen kereskedelmi értéküket Adolf Hitler
személye jelenti.
Ez egybecseng Frederic Spotts író, egykori diplomata
következtetéseivel. 2003-ban Spotts Hitler and the Power of
Aesthetics (Hitler és az esztétika hatalma) címen írt könyvet. Írás
közben felkeresett egy meg nem nevezett kritikust, és megkérte,
becsülje fel Hitler festményeit.
A kritikus megjegyezte, akárcsak a Képzőművészeti Akadémia
professzorai Bécsben 1908-ban, hogy az épületek „egész jók”, de a
munkából hiányzik a szenvedély, az eredetiség, és „nem tükröz
semmiféle érdeklődést az emberi faj iránt”.
Hitler legalább ezer festményt alkotott életében, de az online
megtekinthetők közül szinte egyiken sincsenek emberek. Van valami
hátborzongató abban a világban, amit megidéz a képeken. Akárcsak
a Ladybird kiadó Peter és Jane-könyvei pasztellrajzain, mindenütt
rend van, minden tiszta, és sehol sincs senki.
Hitler ízlése nagyon konzervatív és sótlan. Akárcsak a
történelemmel, politikával, filozófiával és az élettel kapcsolatos
nézetei, a művészeti elképzelései is gyerekkorában kialakultak, és
úgy maradtak. Természetesen a zsidókat hibáztatta a korát jellemző
művészeti környezet kialakításáért. Amint a Mein Kampfban írja:
„Kulturálisan ők [ti. a zsidók] beszennyezik a művészetet, az
irodalmat, a színházat, kigúnyolják a természetes érzéseket,
megvetnek minden szépséget, finomságot, nemességet és jóságot,
és lerángatják az emberiséget a saját alaptermészetük szférájába.”
Taszította a modernizmus. Úgy gondolta, nem ő vallott kudarcot
művészként, hanem a modern művészek és a zsidók
összeesküvésének áldozata lett. Ez a sérelem tüzelte szakadatlan
hadjáratát mindkét csoport ellen. Hatalomra jutva bosszút állt az
összes okos emberen, akik összefogtak, hogy megfosszák az
álmától. 1937-ben egy „elfajzott művészeti” kiállítást szerveztek a
nácik, hogy „kitanítsák” a közönséget a „rothadás művészetéről”. Az
anyagot körbeutaztatták Németországban, és olyan kortárs
művészeket gúnyoltak ki, mint Paul Klee és Kandinsky, helyettük
pedig Hitler pocsék ízlését dicsőítették.
A Führer az előző nyáron egy beszédében nyilvánvalóvá tette a
megvetését: „Olyan művészet, amit nem lehet önmagában
megérteni, hanem részletes használati útmutató kell hozzá, hogy
igazolja önnön létezését, többé nem kerülhet a német nép elé.”
Hitler kedvenc művészei közé tartozott Eduard von Grützner, aki
ízléstelen képeket festett söröző bajorokról, vagy például Matania,
akinek Ladybirdbe illő ábrázolása a menini kereszteződésről ott
lógott Hitler falán.
Miután bevezette az új esztétikát, Hitler betiltotta a „műkritikát”, és
olyan giccsművészeket támogatott, akik − mint a 30-as évek
Németországában oly sokan − boldogan gyülekeztek a győztesek
oldalán, és tartották a markukat.
Ha valaki szeretné megismerni Hitler esztétikai ízlését, elég
megnéznie Germania nagyszabású, ízléstelen mérnöki terveit − az
óriás, ronda városét, amit Hitler a mérnökével, Albert Speerrel
terveztetett. Ízléstelen köztéri műalkotásokat és halotti
emlékműveket rendelt, és bátorította a boldog, árja parasztokat és
derék, csupasz mellkasú katonákat ábrázoló zsánerfestészetet.
Nyálas és direkt mindez, nincs benne semmi művészi.
Mégis, Hitler, a meg nem értett művész legendája ma is él,
akárcsak mitologikus találkozása Tandey-vel, mert Hitler így akarta.
A meg nem értett zseni története, akivel méltatlanul bántak a bécsi
akadémián, és úgy tarja magát a felszínen, hogy burzsuj turistáknak
árulja a képeit, alapvető fontosságú Hitler eredetmítoszában. A
mesében benne van minden, ami romlott volt Németországban a
Führer hatalomra jutása előtt. A zsidó hatalom által elnyomott
nagyság: a nagy, árja szellemiséget megfosztotta sorsától a
„modern” gondolkozás és az elfajzott művészet.
A valóságban Hitler művészi „pályafutása” nem egy frusztrált,
tehetséges zseni harca volt a hatalmasok ellen, hanem egy anyján
élősködő, elkényeztetett laikus bohókás ábrándozása. Bécsben,
miután úgy döntött, hogy most már „művész”, meg sem próbált
munkát szerezni. Miután a művészeti iskolába nem jutott be, abból a
pénzből élt, amit az anyja küldött neki, és az „árvasági segélyből”,
amikor pedig elfogyott a pénze, kölcsönt vett fel.
1913-ban végre megörökölte az apja vagyonának egy részét, és
ha nem tör ki a háború, alighanem azt a pénzt is elverte volna.
Képzeletből alkotó művész volt, aki előszeretettel okolta saját és
választott hazája hibáiért a kapzsi zsidókat, miközben az anyját
kihasználva lopta a napot.
Életének e rövid szakaszában nem annyira meg nem értett
művésznek látjuk Hitlert, mint inkább alávaló embernek. De továbbra
is elhisszük a mítoszt, mert tetszik a „jó sztori”. Izgalmas
belegondolni, hogy „mi lett volna”, ha nem utasítja el az akadémia.
Churchill és Franco tábornok is festett, jelentős életművet hagyva
hátra. Festményeiket már életükben is kiállították, és azóta is veszik
őket, Churchill képeit ráadásul jóval drágábban, mint Hitleréit.
Persze ez nem annyira a művészi értéküknek köszönhető, mint a
festő személyének, de soha senki sem mondta Churchillre vagy
Francóra, hogy elsősorban „festő” − meg nem értett, vagy
másmilyen.
A Life of Mao (Mao élete) szerzője, Philip Short a könyvben
elmesél egy történetet. Amikor Arthur Waley sinológust és műfordítót
megkérdezték, mit gondol Mao verseiről, így felelt: „Fogalmazzunk
úgy, hogy jobbak, mint Hitler festményei, de gyengébbek Winston
Churchill képeinél.” Remek poén, de a kritikusok zöme is
lényegében egyetért az elemzésével. Paul Black például ezt írta
2014-ben, amikor az Artylistben egy cikkben összehasonlította a két
államférfi művészetét: „Kevés olyan kritikus akad a világon, aki Hitler
munkájának valós művészeti értéket tulajdonít, a történelmi
jelentőségén túl.”
Ezzel szemben Black szerint Churchillnek, aki csak 40 évesen
kezdett festeni, tényleg volt valamennyi tehetsége.
Black dicséri Churchill stílusát, amely fejlődött a 40 év alatt,
véleménye szerint a festmények alapján a miniszterelnöknek jó
szeme volt, kíváncsiság élt benne, kész volt tanulni, és ami fontos,
szeretett kockáztatni, hogy feszegesse a tehetsége határait.
„Churchill festményein erősen átsüt az amatőr művész, aki próbálja
feltérképezni képességeit” − írja Black. „Sőt, az első tanács, amit
Churchill adott más kezdő művészeknek ez volt: »merészség«. Úgy
tűnik, a műkritikusok elismerését is a győztesek zsebelik be.”
Hitler művész akart lenni, de nem ugyanaz akarni és művésznek
lenni. Attól, hogy valaki űrhajós karrierre vágyik, és jelentkezik a
NASA-hoz, még nem lesz „meg nem értett űrhajós”, ha megkapja az
elutasító levelet a mailfiókjába.
Hitler élete nagy részében keserű és sértett volt, amin nem tudott
túllépni. Az emberiség egyik született „visszahúzója” volt: mindent a
saját szintjére próbált lehúzni ahelyett, hogy ő maga emelkedett
volna feljebb, valami magasabb cél érdekében.
Úgy fokozta le az erényt és terjesztette a gyűlölködést, hogy
megkoronáztathatta volna magát a gyűlölködés királyának. Miután
felmagasztalta a giccset és eltiporta a modernizmust (legalábbis a
saját szemében), önmaga sekélyes művészetét is értékessé
varázsolta, és az igazán nagyok helyére tette.
1936-ban azért, hogy tovább kényeztessék az egóját, a párt
megjelentetett egy bőrkötéses albumot, melynek címe: Adolf Hitler:
Bilder aus dem Leben des Führers (Adolf Hitler: Képek a Führer
életéből). Afféle rajongói évkönyv ez, amelyben több fejezet szólt a
Führer építészetről vallott nézeteiről és szónoki képességeiről. A
könyvben szerepelt öt festményének a reprodukciója is − mindegyik
épületeket ábrázol −, Goebbels jegyzeteivel és méltató soraival. Úgy
látszik, a műkritika országos tilalma nem vonatkozott Hitler saját
munkáira.
Annyira szembetűnően banálisak a képek, hogy Paul Black
megjegyzi: „Csoda, hogy Németország nem adta fel azonnal az árja
felsőbbrendűség eszméjét”, miután a lakosai belenéztek.
Elcsépeltnek tűnhet popsztárhoz hasonlítani egy tömeggyilkost, de
Hitler vitathatatlanul celeb volt, aki kimagaslott az önreklámozásban
és előadásmódban. Kiválóan értett a gyűlölet terjesztéséhez
dörgedelmes, kimunkált beszédeiben, amelyek megalapozták a
népszerűségét. A nácik giccses kelléktára képezte a díszletet, és ő
volt a színdarab sztárja. A „Führer” szerepében olyan sötét
misztikum és céltudatosság áradt belőle, amiért megőrült a
publikum. De a Nürnbergben és másutt előadott beszédeinek sikere
nem annyira a mondanivalójában rejlett, mint inkább az
előadásmódban és a rendezésben. Az unalmas gyalázkodás
másodlagos szerepet játszott a látvány, a fények, a horogkeresztek,
az egyenruhás emberek és a pillanat varázsa mellett.
Az őrjöngésig felkorbácsolt tömeget magával ragadta az esemény
hangulata.
Hitler teljes szívvel hitt a céljában, de a forgatókönyvében nem volt
semmi eredeti. Mire a nácik hatalomra kerültek, Németországban
már évtizedek óta jelen volt az antiszemitizmus. Épp úgy nem volt ez
újdonság, mint a „nagyobb Németország” eszméje, ami már akkor is
réginek számított, amikor Hitler történelemtanára beszélt róla neki
gyerekkorában. Hitler még a híres előadói stílusát is lopta. Bécs
háború előtti, antiszemita polgármesterétől, Karl Luegertől
kölcsönözte, aki híres volt erőszakos, populista beszédeiről és
felfokozott előadásmódjáról.
Hitler, a színész, tökéletesen játszotta a szerepét, és sütkérezett a
figyelemben. De akik találkoztak vele, azok közül sokan
megállapították, hogy a kulisszák mögött nem rendelkezett
semmilyen karizmával. Dorothy Thompsonnak, az újságírónak, aki
1932-ben interjút készített Hitlerrel a Cosmopolitannek, csalódást
okozott a találkozás. Szerinte Hitler „meglepően jelentéktelen”
élőben: „Alaktalan, majdnem arctalan; egy ember, akinek az
arckifejezése karikatúrába illő, egy ember, akinek mintha nem is
lennének csontjai, porcokból állna a teste. Következetlen és
dagályos, tájékozatlan és önbizalom-hiányos. A kisember
prototípusa.”
A nagy amerikai filmrendező, Orson Welles azt állította, hogy ő is
találkozott Hitlerrel egy túrán az 1930-as években. Azt mesélte
1970-ben a Dick Cavett Show névadó házigazdájának, hogy Hitler
„nem mutatott semmilyen személyiségjegyeket… Szerintem nem is
volt neki.”
A történészek régóta feltételezik, hogy Hitler megállíthatatlan
emelkedésének egyik oka szerény fellépése lehetett
magánemberként. Folyamatosan alábecsülte őt a német uralkodó
elit, akik unalmasnak és befolyásolhatónak tartották − olyan
valakinek, akit irányíthatnak, később pedig félreállíthatnak, ha már
nincs szükség rá. De alábecsülték a manipulációs képességét,
elképesztő önbizalmát, és hogy mennyire tud hatni a csőcselékre.
A 30-as évek közepére Hitler már rég lemondott álmáról, hogy
nagy művész legyen, és inkább jelentős katonai vezető akart lenni.
Máig ható hírneve és az őt övező sötét mítosz nagyrészt azon a
feltételezésen alapul, hogy zseniális stratéga volt, aki verhetetlenül
bánt a csapatokkal és a tankokkal. Pedig nem volt sokkal
tehetségesebb a hadvezetésben, mint a festésben.
1934-ben a Német Állam Führereként megszerezte a teljhatalmat,
és egyúttal a német haderő főparancsnoka lett. De mind inkább
közvetlen irányítást szeretett volna gyakorolni a csapatok fölött, ezért
1938-ban ő lett a hadügyminiszter is, és a Németország számára
katasztrofálisan végződő, 1941-es orosz invázió után a hadsereg
főparancsnoka is, amivel ugyanolyan közvetlen irányítói
felhatalmazást kapott a hadsereg felett, mint egy tábornok. Attól
fogva a katonai ügyek legfőbb irányítása is Hitler kezébe került.
Modern Napóleonná szeretett volna válni, de egyszerűen
alkalmatlan volt rá. Sosem irányított hadműveletet, és tehetsége
sem volt hozzá. Az I. világháború idején altiszthelyettes volt, aki
üzeneteket továbbított. Stratégiai ismereteit teljes egészében
könyvekből és cikkekből merítette.
Nem bízott a katonai vezetőkben, nem is ok nélkül, mert sokuk
gondolta úgy, hogy Hitler beképzelt. Gyakran került összeütközésbe
a parancsnokaival, és a háború utáni években az emberei közül
azok, akik életben maradtak, igyekeztek Németország katonai
kudarcát és összeomlását teljes egészében a Führerre fogni − ami
persze nem csoda. Ám ha a náci Németországot elemezzük, fontos
észben tartani, hogy a sok gyilkosság és a káosz nem egyetlen
ember bűne volt. Milliók asszisztáltak hozzá, és Hitlert mindazok
bátorították a bűneiben és gaztetteiben, akik rá szavaztak,
támogatták, hatalomra segítették, ápolták az egóját, beleértve a
katonai vezetést is.
De ezzel együtt is, Hitler minden szempontból rossz katonai
vezető volt. Nem fogadta meg a tanácsokat, babonás volt, az
ösztöneire hallgatott. Megszállottan foglalkozott az apró részletekkel,
de nem érdekelte a nagy egész. Örült, ha megerősítették az
előítéleteit, és nem törődött a riasztó valósággal.
1941 júniusában szándékosan megtámadta a Szovjetuniót, 3
millió embert küldött Oroszországba, és teljesen fölösleges második
frontot alakított ki, ami több millió életbe került Németországnak, és
végül a háborúba. Hitler súlyosan alábecsülte az ellenségét, a
feladat mértékét és az időjárást. Fontos ezen kívül, hogy nem
felszabadítóként támadott, hanem zsarnokként. Az volt a célja, hogy
foglyokat ejtsen, és gyilkoljon. Nem volt hosszú távú terve a
hódításon túl, és a terv teljes mértékben azon alapult, hogy a
szlávok alsórendűek, ezért a hadjárat rövid lesz.
„Csak be kell rúgnod az ajtót, és az egész korhadt építmény
összeomlik!” − közölte Hitler a vezérkari főnökeivel, amikor
megindult az invázió. De az oroszok ezt nem tudták, és bár
kezdetben váratlanul érte őket a támadás, olyan erővel és dühvel
támadtak vissza, ami megváltoztatta a háború menetét.
A német főparancsnokság úgy kalkulált, hogy győzhetnek, ha
elfoglalják Moszkvát, amivel politikai és pszichológiai szempontból
karót döfhettek volna az Orosz Birodalom szívébe. De Hitlert jobban
érdekelte az ipari források megszerzése és a Vörös Hadsereg
legyőzése, így végül sosem vették be Moszkvát.
Bár Oroszország megtámadása után a háború sokkal nagyobb
léptékűvé és összetettebbé vált, új frontok nyíltak, és új szereplők
csatlakoztak a konfliktushoz, Hitler nem volt hajlandó kiengedni a
kezéből az irányítást. Pedig kizárt volt, hogy egyetlen ember átlássa,
pláne hogy irányítsa azokat a műveleteket, amelyek több ezer
kilométerre zajlottak olyan helyeken, mint Sztálingrád vagy Észak-
Afrika. De Hitler megpróbálta − és az amúgy sem túl rózsás helyzet
sokkal rosszabbra fordult.
A német hadigépezet lesántult, mint egy sebzett vad. Óriási
késéssel érkeztek a parancsok, és Hitler utasításai gyakran
nélkülöztek minden realitást azzal kapcsolatban, ami a terepen folyt.
Végső soron a Führer hatalomvágya és alkalmatlansága okozta
Németország bukását, ami a háború elvesztésébe és több millió
életbe került.
Hitler rigolyái sem sokat segítettek. 2014-ben egy interjúban Hitler
volt szobalánya, Elisabeth Kalhammer felidézte, hogy főnöke még a
háború csúcsán is szeretett késő estig fennmaradni, a kedvenc
csemegéjét ette, amit csak „Führer-sütinek”5 hívtak, és rajzfilmeket
nézett. Ritkán ébredt fel ebédidő előtt, és gyakran délután 2-ig is
ágyban maradt.
Amikor a szövetségesek 1944. június 6-án partra szálltak
Normandiánál az Overlord hadművelet első hullámában, a németek
válasza azért késlekedett, mert a náci vezér aludt, és senki sem
merte felébreszteni. Nélküle nem lehetett erősítést küldeni, és a
tétovázás miatt értékes időt és kezdeményezési lehetőséget
veszített a német hadsereg, miközben több ezer szövetséges katona
özönlött a partra.
Amikor Hitler végre délben felkelt, híres „ösztöneire” és a
szövetségesek által terjesztett dezinformációra hallgatva úgy vélte, a
támadás csak figyelemelterelés. Azt gondolta, az invázióra másutt
kerül sor, és csak késő délután hitte el, hogy cselekedni kell, jóval
azután, hogy a szövetséges erők hídfőállást létesítettek.
Az, hogy Hitlert nagy katonai stratégaként tartják számon, a
látszatnak köszönhető, és a máig ható propagandának, például
azoknak a fotóknak, amelyeken a térkép fölött görnyedve látható,
vagy amikor Franciaország elfoglalása után az Eiffel-torony alatt
parádézik. Ezek a képek fékezhetetlen katonai vezetőnek állítják be,
és még ma is sokan elhiszik ezt − mert jó sztori.
Egyetlen vitathatatlan sikere volt: Franciaország elfoglalása 1940-
ben. De az is inkább a tábornokai tervezésének köszönhető, nem
kevés szerencsének, valamint a franciák és a britek
ügyetlenkedésének, mintsem Hitler hadi zsenialitásának.
Akárcsak Dunkerque története, a „megállíthatatlan Hitler”
legendája is nagyobb célt szolgál.
Az angol-francia engedékenység finoman szólva éppúgy felelős a
II. világháború kitöréséért, mint a német agresszió. A 30-as években
sokak szemében észszerűnek tűnt a békülékenység. Az emberek
nem akartak háborút, és úgy gondolták, Hitler sem − utólag persze
könnyű okosnak lenni. Ha Chamberlain és a francia miniszterelnök,
Daladier nem írja alá a müncheni egyezményt, hanem konfrontálódik
Hitlerrel, talán egész másként történik minden, de természetesen ezt
sosem tudjuk meg.
A németek 1940-es franciaországi győzelme nagymértékben
annak köszönhető, hogy a szövetségesek képtelenek voltak
hatékonyan együttműködni. Ennek eredményeképp Hitlert
magasztalták fel érdemtelenül. Sokkal könnyebb az ellenséget
feldicsérni és azt mondani, hogy Hitler és a nácik megállíthatatlanok
voltak, semmint beismerni saját kudarcunkat. Akárcsak Tandey
közlegény sztorija, Hitler, a gonosz zseni legendája is hasznos volt
mindkét félnek, ezért ma is tartja magát a mítosz, mint a II.
világháborús propaganda oly sok koholmánya.
Hitlert és a nácikat a mai napig furcsa, egészségtelen érdeklődés
övezi az olyan filmekben, mint a Tarantino rendezte Becstelen
brigantyk (Inglourious Basterds), vagy Spielberg egyes munkáiban,
több ezer dokumentumfilmben és könyvben. A narratívából a világ
legnagyobb „jók a rosszak ellen” eposza kerekedett, ami gyakran
elfogadja a nácizmus „véres csillogását” ahelyett, hogy megmutatná,
mennyire szürke és közönséges volt.
Fel kéne tennünk a kérést, hogyan kaphatott ekkora szerepet a
történelemben egy rakás perverz és gyilkos téveszmét követő
rasszista különc és tahó. Hiába próbálják a történelmi csatornák
másként beállítani, a nácizmusban és magában Adolf Hitlerben
nincs semmi „lenyűgöző”.
A narcisztikus emberek szép lassan felküzdötték magukat a
csúcsra, hogy tömeges népirtással elégítsék ki az
alkalmatlanságukból fakadó étvágyukat. Hitler azt akarta, hogy
emlékezzenek rá. Pedig jobb lenne, ha az áldozataira emlékeznénk.
***
Közel sem Hitler az utolsó ember, aki durva imázstervezésre és
rasszista gyűlöletre építette az örökségét.
Enoch Powell „véres folyó” beszéde ostoba és csúnya − viszont jól
mutatja, hogy bárhol előfordulhat ilyesmi.
Powell brit konzervatív képviselő volt, aki India helytartója
szeretett volna lenni, a háború utáni években azonban lemondott
erről az ambíciójáról, és inkább a miniszterelnöki széket célozta
meg. Csak hogy akadt egy kis probléma. Egy csomó nála
„hitványabb” ember, akik közel sem voltak olyan zseniálisak, mint ő,
nem vették az adást, ezért állandóan elorozták előle az állást. A 60-
as évek végén Powell már középkorú ember volt, sürgette az idő.
Kétségbeesésében az idegengyűlölethez és a demagógiához
fordult, és némi ügyes, személyes mítoszépítéshez. Arra jutott, hogy
leválthatná a regnáló konzervatív vezetőt, Edward Heatht, ha
kihasználná a tömegek legrosszabb előítéleteit, ezért 1968. április
20-án, Adolf Hitler 79. születésnapján híres beszédet tartott a
hűséges konzervatívoknak Birminghamben.
Kifejtette, hogy az ellenőrizetlen bevándorlás faji háborúhoz vezet
− és sajnálatosan ez akkor nagyon is betalált. Powell beszédét
rendkívül alaposan kiszámították. Előre szólt a sajtónak, elhívták a
regionális televízió stábját, és hamarosan a kocsmákban és a
tévéstúdiókban országszerte bólogatni kezdtek az emberek a
demagógiájára.
 Enoch Powell nem valami bakancsos skinhead volt. Kiváló
tanulmányi háttérrel rendelkezett, széles körben népszerű
értelmiséginek és politikusnak számított. Klasszikafilológusnak
tanult, aki két tárgyból is kitűnő osztályzatot kapott Cambridge-ben,
továbbá a hadsereg dandártábornoka volt. Powell meg tudta idézni
„a véres Teverét6”, és okos utalásokat tett Görögországra és
Rómára. Ettől az ő virágnyelvű rasszizmusa más volt. Választékosan
beszélt, tudott latinul citálni, ami a gyűlöletnek intellektuális
színezetet adott.
A beszéde aláfűtött az ambícióinak, de „intő szavai” hosszú távon
fennmaradtak, és hasonló „fekete mágiának” tartják azokat, mint a
Mein Kampfot. A beszédet a mai napig kiszámíthatóan idézik azok,
akik intellektuális alapot keresnek a tömegek rasszizmusához.
Powellt számos politikai csodálója próbálta mentegetni, azt állítva,
hogy a beszédet „félreértették”, és mivel Powell olyan piszokul okos,
a buta emberek szándékosan kifacsarják a szavait, pedig ő csak
Vergiliust idézte. De ez butaság.
Ha elolvassuk a „véres folyót”, nyilvánvaló, mi volt a célja − de ami
még meglepőbb, hogy milyen rossz ez a beszéd. Merő zagyvaság.
Rasszista klisék, városi legendák és idős nénik pletykáinak
gyűjteménye a levélnyíláson bekiabáló fekete gyerekekről. Tele van
olyan lehangolóan ostoba állításokkal, mint például ez: „Ebben az
országban 15-20 év múlva a feketék kezében lesz az ostor, és a
fehéreket fogják ütni.”
Alpári rasszizmus díszcsomagolásban.
Powell beszédét, akárcsak Hitler könyvét, fals megbecsülés övezi.
Mivel az emberek nem olvasták, jobbnak, és talán veszélyesebbnek
is gondolják, mint amilyen valójában. Ebben nagyban hasonlítanak a
világtörténelem politikai kiáltványaira, amelyek olvasatlanul hevernek
a könyvespolcokon, miközben a hitelesség látszatát adják az önjelölt
despotáknak. Kadhafinak ott volt A zöld könyv, Maónak a vörös.
Mindkettő tele van ízléstelen szépelgéssel, és mindkettőt kiadták,
hogy dicsőséget és intellektuális színezetet kapjanak az írói.
Mao legendás kötete ilyen mélyenszántó megállapításoktól
hemzseg: „A gyárakban, boltokban és minden állami tulajdonú,
kooperatív és másfajta vállalatban gondosan, takarékosan kell
eljárni.” Hát ez igazán gondolatébresztő mondat.
Kadhafi ezredes zseniális elméje pedig ezzel ajándékozott meg
minket: „A nők ugyanolyan emberek, mint a férfiak. Ez vitathatatlan
tény.” Milyen igaz!
Amióta Kína vezetője lett, Hszi Csin-ping maga is hozzájárult az
effajta összeollózott politikai irodalmi kánonhoz. Két kötetre rúgnak
elméleti írásai, összegyűjtött beszédei és idézetei: Kína
kormányzása 1. kötet, és a nagyon sokak által várt folytatás, a 2.
kötet.
Hszi csodálatos töprengéseiből megtudjuk: „Az NBA-meccseket
izgalmas nézni, az egész világot érdeklik. Kínában is nagyon
népszerűek. Én magam is nézek NBA-meccseket a tévében, ha
időm engedi.” Elférne „a vallás a népek ópiuma”7 megállapítás
mellett, nemde?
Amikor épp nem kosárlabdáról elmélkedik, Csin-ping
levélnehezékei bevezetik a világot (amely nem is sejtette, hogy erre
szüksége van) a „Hszi Csin-ping-i eszmébe”, Kína új
politikaelméletébe. A könyveket lelkesen fogadták a kínai politikusok,
a kínai könyvkritikusok, a Kínai Kommunista Párt tagjai, a kínai botok
a Twitteren, és hát Mark Zuckerberg is. A Facebook alapítóját
annyira lenyűgözte Hszi gondolkodása, hogy nagy tételben
megrendelte a köteteket az alkalmazottainak. Nyilván csak a
cinikusok sugallják, hogy Zuckerbergnek, akinek a platformját
betiltották Kínában, hátsó szándékai lehetnek, amiért dicséri ezt a
borzalmas irodalmi próbálkozást.
A „Hszi Csin-ping-i eszme” körülbelül olyan szórakoztató, mint a
kései Rendőrakadémia-filmek (Police Academy), de hiányzik belőle
minden eredetiség. Leszögezi, hogy Kína nagy nemzet, amely letért
az útról, és csak ha visszatalál valódi (értsd: vélt) történelméhez,
akkor mehet át a „nagy megújuláson: térhet vissza régi
dicsőségéhez.”
Hszi állítja, Kína egyedülálló történelme 5000 éve töretlen, és azt
sugallja, hogy olyan velük született tisztasággal és bölcsességgel
rendelkeznek, amivel a nyugati országok nem. Szerinte a nyugati
beavatkozás és gondolkozás befolyásolta az ország sorsát. Megint a
kivételesség jól ismert gondolata, amiben persze nincs semmi
kivételes. Akárcsak egy nagyon ijesztő, gyatrán összetákolt
Disneyland-utánzat ugyanaz a régi maszlag nem túl meggyőző, új
csomagolásban.
Hszi lagymatag szállóigéje − „Még sosem álltak ilyen közel a
kínaiak ahhoz, hogy megvalósítsák álmaikat” − semmiben sem
különbözik attól, hogy „Tegyük újra naggyá Amerikát”, vagy „Vegyük
vissza az irányítást”.8 De kínai nemzetiségűekkel beszélgetve − akár
olyanokkal is, akik hosszú ideje Nagy-Britanniában élnek − úgy
tűnik, a gondolat mélyen beágyazódott a modern kínai pszichébe. A
kínaiak − még a kifejezetten tanult személyek is − hiszik, hogy
történelmük régebbi, mint bárki másé, az idők végtelenjébe nyúlik.
És Hszi Csin-ping az egyetlen, aki irányítani tudja.
Oroszországban Vlagyimir Putyin is intellektuális támaszra lelt az
irodalomban. Az orosz elnök, akinek irodalmi munkássága abban
merül ki, hogy egy dzsúdóról szóló könyv társszerzője, leporolta a
keresztény, fasiszta és nacionalista Ivan Iljin eszméit, és elnöksége
alatt sokszor ajánlotta a könyveit.
Timothy Snyder, a Yale történésze szerint Iljin filozófiája „orosz
keresztény fasizmus”, lényegét pedig így summázta: „Korrupt a
világ, melyet csak egy olyan nemzet válthat meg, amely képes a
totális politikára; ez a nemzet a romlatlan Oroszország.”
Az orosz felsőbbrendűség ezen víziója szerint Oroszországot
rendbe kell hozni, ami csak úgy lehetséges, ha teljes egészében
eltörlik a történelmét, és olyan szuperhősöket hoznak be a képbe,
akiket egy emberként hajt az „orosz szellemiség”. Hármat
találgathatunk, kinek látja magát az orosz elnök ebben a képletben.
Akárcsak annak idején Hitler − akit Iljin kimondottan csodált −,
Putyin is igyekezett lehúzni másokat a saját szintjére, ahelyett hogy
az ambíciói kapcsán magasabbra tette volna a lécet. Snyder A
szabadság felszámolása (The Road to Unfreedom) című könyvében
rámutat, hogy Putyin szándékosan, sikeresen ásta alá a demokráciát
többek között Nagy-Britanniában, Franciaországban és az Egyesült
Államokban, hogy széthúzást és elégedetlenséget szítson, erősítse
a szeparatista mozgalmakat, és alig tett valamit a saját népe
életének javításáért, miközben ő maga gazdagodott.
 Az orosz elnök vagyonát 70 milliárd dollár (a Sztaniszlav
Belkovszkij oroszszakértő által az FBI-nak adott bizonyítékok
alapján) és 200 milliárd dollár közé becsülik − ez utóbbi az USA
igazságszolgáltatási bizottsága előtt hangzott el, 2016-ban. Ha ez
igaz, Putyin a világ leggazdagabb embere. Bármi is a pontos
összeg, Putyin úr kétségtelenül óriási vagyona változatlanul
homályban marad.
Bár az orosz rezsim kifosztja az orosz népet és megszegi a
nemzetközi törvényeket, mégis sok békülékeny politikus,
kommentátor mentegeti Putyint az általa célba vett országokban,
ami azt sugallja, hogy a mai nyugati vezetőknek nem ártana
megnézniük néhány dokumentumfilmet a tévében a nácik
felemelkedéséről.
Az emberek még a tanult, fejlett demokráciákban is fogékonyak a
tündérmesékre, épp úgy, ahogy őseik is oroszlánfejű spirituális
állatokkal vigasztalódtak. A kígyóolajat és gyors megoldásokat
kínáló, kétes, elcsépelt, de lelkesítő narratívákat meglovagló erős
emberek még ma is elkeserítően vonzóak. Egy könyv pedig remek
eszköz a mítoszépítésre.
1987-ben Donald Trump New York-i üzletember is megjelentette a
saját kötetét Az üzletkötés művészete (The Art of the Deal) címmel.
A könyv az önéletrajzbiznisz iskolapéldája: hihetetlen zseninek állítja
be Trumpot, aki már-már emberfeletti képességekkel rendelkezik, és
úgy tud üzletet kötni, mint senki más.
Trump műve bestseller lett, bebetonozta szerzője hírnevét, és az
Egyesült Államok − ha nem az egész világ − legismertebb
ingatlanmágnásává tette. Trumpot fölmagasztalta a szöveg, és még
a kritikusai is hitelesnek fogadták el az éleslátású, ízig-vérig
amerikai, zseniális üzletember képét.
Csakhogy Az üzletkötés művészete átverés. Egyetlen szavát sem
Donald J. Trump írta, aki alighanem el sem olvasta a kéziratot.
Szélhámosság az egész.
A valódi szerzőt úgy hívják, hogy Tony Schwartz. Schwartz,
amikor felkérték társszerzőnek, döbbenten szembesült vele, hogy
Donald Trump egy korlátolt intelligenciájú, kevés gondolattal
rendelkező, üres lufi. Első találkozásukkor Trump egyszavas
válaszokat adott az író gondosan összeválogatott kérdéseire.
Schwartz, akinek fizetnie kellett a jelzálogkölcsönét, pánikba esett.
Végül mégis megegyeztek: Tony mindenhová követi Trumpot,
végighallgatja a beszélgetéseit, és megírja a könyvet, de Donaldé
lesz a dicsőség.
Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a legtöbb
híresség bestsellerét nem azok a celebek írják, akiknek a neve a
borítón szerepel, de Trump a megjelenéskor és azóta is azt állítja,
valóban ő a szerző. 2016 júniusában, amikor harcba szállt a Fehér
Házért, egyenesen azt mondta a Trump Tower halljában összegyűlt
követőinek: „Olyan elnökre van szükségünk, aki megírta Az
üzletkötés művészetét.”
Nem számít, hogy nem Trump írta a könyvet: a lényeg, hogy az
emberek így tudták. Klasszikus önreklámozás és mítoszgyártás ez,
célja pedig fenntartani az üzleti zseni legendáját, ami egészen a
Fehér Házig repítette Trumpot.
Amikor Tony rájött, hogy szörnyet teremtett, igyekezett
elhatárolódni Trumptól. 2020 októberében azt nyilatkozta a The
Guardian újságnak: „[a könyv] valóban segített megalapozni Donald
Trump mítoszát, és sajnos én is azt gondolom, hogy nehéz lenne
alábecsülni a szerepét.”
Alighanem még nagyobb hatást gyakorolt a mítoszra a The
Apprentice (A tanonc) című sikeres tévésorozat, amely, akárcsak a
nürnbergi gyűlések, felnagyította Trump képét amerikaiak millióinak
szemében. A tévé azt a fiktív, de megkapó képet közvetítette
Trumpról, hogy nagy, bátor, határozott, éleslátású, zseniális ember −
miközben egyszerűen csak így vágták össze az anyagot.
Sajnos a reality műfajának bizonytalan határvonalai miatt a
tévénézők nem értették meg, hogy egy előre megírt valóságot
látnak.
Állítólag maga Trump is bevette a csalást, és elhitte, hogy ő
Apprentice Trump, a zseniális üzletember, „self-made” milliomos.
Pedig éppúgy nem volt az, ahogy Hitler sem volt művész.
Kivételes helyzetben lévő, gazdag fiú volt, apjától örökölte a
vagyonát, aki pedig az ő apjától. Bár a könyvei milliószámra keltek el
a 80-as években, az üzleteiből folyt ki a pénz. 1986 és 1994 között
megdöbbentően sokat, 1,17 milliárd dollárt veszített.
A hiú önfényezés, és az adóelkerülés az egyetlen művészet,
amiben Trump kiemelkedik − 2016-ban mindössze 750 dollárt fizetett
az amerikai adóhivatalnak. Nem csoda, hogy amikor elnök lett,
kiderült, hogy vele kapcsolatban minden csak külsőség, és a
valóságban teljesen alkalmatlan a feladatra. Bármennyire is
„cselekvőképes” elnöknek mutatta magát, nem csinált szinte semmit.
Négy év alatt szinte semmit nem teljesített a legfontosabb
ígéreteiből. A Mexikó határára ígért fal sosem készült el, Obama
elnök betegbiztosítási reformját nem vonták vissza és nem cserélték
le, és Trump ahelyett, hogy megszüntette volna az államadósságot,
csak növelte. Nem épített infrastruktúrát, hiába állította: „Nem lesz
párja, és milliók kapnak ismét munkát az újjáépítés közben.”
Amikor 2021 januárjában Trump leköszönt a hivataláról, káoszt,
megosztottságot és félelmet hagyott maga után. Elnöksége alatt
csupán az összeesküvés-elméletek indultak fejlődésnek, és (a
Covid−19-járvány kezelésének köszönhetően) a temetkezési ipar.
Hitler nagy hatalmú demagógként és meg nem értett művészként
adta el magát. Trump pedig a világ legnagyobb üzletemberének
szerepében tetszelgett. Mindketten azért juthattak előre, mert elég
sokan voltak hajlandók elhinni a mítoszukat.
Schwartz most már úgy véli, Az üzletkötés művészete helyett
találóbb lett volna, ha a könyvön A szociopata cím szerepel − ami a
Mein Kampfra is tökéletesen illett volna.
Még a legnagyobb demokráciákat is megvezetheti egy önző
szélhámos, aki könyvekkel népszerűsíti az imázsát, és olyan mítoszt
teremt, amely másnak mutatja őt az emberek szemében, mint aki
valójában.
Trump természetesen nem Hitler. Nem felelős milliók
meggyilkolásáért, és nem indított globális háborút, amelyben 65
millió ember halt meg. De akárcsak Hitler, a Trump-adminisztráció is
„alternatív igazságokat” kreált, és politikai előnyökért normává tette a
hazugságot. Emellett kihasználta a csőcseléket. Amikor a bukása
után 2021 januárjában arra biztatta a követőit, hogy rohamozzák
meg a Capitoliumot, Trump bebizonyította, hogy bár az idők
változnak, a demokrácia mindig kiszolgáltatott lesz a veszélyes
populizmusnak.
Alighanem az Egyesült Államok épp csak megúszta.
 KILENCEDIK FEJEZET
HA NAPÓLEON GYŐZ, MIND FRANCIÁUL
BESZÉLNÉNK
Propaganda
1986 decemberében a történelemtanárom kirándulást szervezett a
Szovjetunióba, így hát két tucat gimnazista, köztük én is, egy félig
üres Aeroflot-járattal Moszkvába repült.
Az előző évben 74 évesen meghalt Konsztantyin Csernyenko, a
Szovjet Kommunista Párt főtitkára, és Mihail Gorbacsov ült a
helyére. „Gorbi” volt Lenin óta a legfiatalabb orosz vezető, és minden
tekintetben különbözött aggastyán elődjeitől.
Hatalomra jutása után nem sokkal gazdasági és politikai
reformokat ígért (peresztrojka), valamint szólásszabadságot
(glasznoszty). Sokan reménykedtek abban, hogy a következő lépés
a NATO és a Varsói Szerződés országainak közeledése lesz.
Ugyanis a nyolcvanas évek elejétől újra felmelegítették a
hidegháborút.
Miközben apám a bajsza alatt szitkozódott a küszködő Austin
Montegónkban, kértem, nyugtasson meg, hogy nem válunk mind
nukleáris hamuvá. Erre az öreg a motor zörgésétől kísérve
rákezdett: Ronald Reagan majd kiépíti a stratégiai védelmi
kezdeményezést (Strategic Defense Initiative, SDI) − ez volt
közkeletű nevén a „Star Wars”,1 a csillagháborús tervezet −, és az
megvéd minket. Bármilyen felénk tartó ballisztikus rakétát kilőnek.
Minden rendben lesz.
Apám nem nyugtatott meg. A „Star Wars” kiépítése évekbe telik,
addig mit csinálunk? Minden egyes diplomáciai bökkenőnél az
emberek a háborúról és a nukleáris Armageddon lehetőségéről
beszéltek.
 A Szovjetunió ténylegesen egzisztenciális fenyegetést jelentett az
életmódunkra. Nagyon is valósnak tűnt a veszély, hogy a szovjet
hatalom atomgrillcsirkét csinál belőlünk. A vasfüggöny mögött élő
emberek veszélyesnek tűntek. Az oroszokról alkotott elképzeléseink
a hollywoodi filmeken alapultak: a Birodalom alattvalói zord gépek,
akik az örök fagy világában élik nyomorúságos életüket keleten,
miközben vezetőik a vesztünkre törnek. Összefoglaló nevük: „náci
kommunisták”.
Moszkvában sok minden megfelelt előzetes várakozásainknak. A
bebalzsamozott Lenin a Vörös téri mauzóleumban, az előtte
masírozó marcona katonák. A hatalmas munkásszobrok, az üres
boltok.
Előítéletekkel teli katasztrófaturisták voltunk a szovjet
Disneylandben. Ikonikus fotókhoz pózoltunk, és − meglehetősen
arrogánsan − annak rendje-módja szerint lenéztük az ottani világot.
De egyszer csak valami furcsaság történt. Egy délután helybéli
tinédzserek jöttek oda hozzánk a szálloda előtt. Nagyon menők
voltak, őszintén szólva sokkal menőbbek, mint mi, és az érdekelte
őket, milyen zenét hallgatunk a walkmanjeinken. Egyikük elmesélte,
hogy az unokatestvére segédtiszt a Vörös Hadseregben, és katonai
holmikat árul a turistáknak. Úgyhogy az egyik barátommal
találkoztunk vele egy parkolóban, ahol katonai sapkákat vásároltunk
tőle, és egy vörös lobogót, amit egy zászlórúdról téptek le.
Jópofa srác volt, egyáltalán nem tűnt robotnak. Sőt, ugyanez igaz
volt minden oroszra, akivel találkoztunk. Ivan Dragót2 sehol sem
láttuk. Hogy a Dr. No, az Indiana Jones és a kristálykoponya
királysága (Indiana Jones and the Kingdom of the Crystal Skull), a
Gladiátor, a Kicsikém Sir Austin Powerws 2 (Austin Powers: The Spy
Who Shagged Me) és egy tucat más film kliséjét idézzem: „nem
sokban különböztek tőlünk”.
Az iskolámban minden szerdán katonásdit játszottunk. Egyenruhát
vettünk fel, masíroztunk, és néha igazi katonatisztek jöttek hozzánk
beszélgetni.
Egy januári délután, nem sokkal azután, hogy hazatértünk a
Szovjetunióból, egy fiatal parancsnok érkezett hasonló céllal.
Barátságos, közvetlen, megnyerő mosolyú fickó volt. Azt mondta,
nem szereti az atomfegyvereket és a fegyverkezési versenyt, de
ezek szükséges rosszak, hogy megvédjenek a szovjetek
fenyegetésétől, amíg a „Star Wars” megépül. Azután mutatott egy
videót, amely alapján a katonáskodás jó bulinak tűnt.
Megismerkedhettél lányokkal, helikopterezhettél és robbantgathattál,
mindezt dübörgő rock and roll zenére.
A reklám véget ért, és a parancsnok ismét lelkesen beszélni
kezdett, amikor a csarnok végében hirtelen megjelent egy, a Vörös
Hadsereg egyenruhájába öltözött alak, és beszólt neki: „Ti
imperialista, brit disznók, ócska kapitalisták vagytok!” − kiabálta ezt,
vagy valami hasonlót. Természetesen nem emlékszem pontosan a
szavaira, vagyis ez egy álidézet. Elnézést. De talán érthető, mit
akarok mondani. A két pasas előre gondosan megírt szitkokat vágott
egymáshoz, és közben a brit tiszt szépen megcáfolt mindent, amit az
„orosz” (a kollégája) állított.
Jellegzetes tündérmese volt ez, amelyben a jóképű herceg
szerepét a kommunistaellenes parancsnok játszotta, és az „orosz”
lett a gonosz sárkány. És ahogy ez a butaság ment tovább, valahol a
fejemben felgyulladt egy energiatakarékos villanykörte: nem valami
jóindulatú beszédet hallgatunk egy vendégelőadótól. Teljesen
nyilvánvalóan propagandát tömtek belénk.
Egészen addig azt gondoltam, azzal a szűklátókörűséggel, amit
csak egy brit iskola ültethet el a tanítványaiban, hogy ilyen
szörnyűségek nálunk nem történhetnek meg. Hogy a Spitfire-ek és a
meleg sör földjén a krikett és a fair play szabályai szerint játszunk.
De ott állt előttem a kendőzetlen igazság mindennek az
ellenkezőjéről.
Jó lenne azt mondanom, hogy felálltam, felháborodva kisétáltam,
és abban a pillanatban született meg e könyv ötlete. De hát a
felsőbb évesek társaságának megbecsült tagja voltam, mi több, a
kápolnatanácsé. Így hát meghunyászkodva ültem a helyemen, és
amikor vége lett az előadásnak, megszöktem. Közben talán épp a
már említett tinédzserekre gondoltam Moszkva utcáin, de még
valószínűbb, hogy azon töprengtem, mi lesz a vacsora.
„Könnyebb rászedni az embereket, mint meggyőzni arról, hogy
rászedték őket” − írta a nagyszerű Mark Twain. A propaganda első
szabálya szerint a célközönség legyen elég befolyásolható, hogy
elhiggyen mindent, amit hall − vagy olvas. A második szabály szerint
egy vonzó hazugság mindig jobb, mint a rút valóság, a harmadik
szerint pedig az embereket az sem zavarja, ha rájönnek, hogy
agymosást végeznek rajtuk.
A propaganda kifejezést XV. Gergely pápa alkotta meg. Ő
alapította 1622-ben a Congregatio de Propaganda Fide
(Hitterjesztési Kongregáció) nevű szervezetet, hogy a „pogány”
helyeken terjessze a katolicizmust. Ezzel próbálta ellensúlyozni a
hollandokat és a briteket, akik birodalmuk növekedésével
párhuzamosan protestáns hitüket is terjesztették. Gergely abban
reménykedett, hogy a katolikus misszió bővítésével vatikáni tűzzel
harcolhat a protestáns tűz ellen, ezért teleszórta Afrikát és Ázsiát
katekizmusokkal és szerzetesekkel.
Persze a propaganda jelensége jóval korábbi magánál a
kifejezésnél.
A 15 m × 25 m nagy behisztuni feliratot tartják a propaganda első
fennmaradt példájának. Ez az óriási kőtömb − és a hozzá társuló
domborművek − körülbelül i. e. 515-ben keletkezett. 100 méter
magasan található egy meredek mészkőfalon, és arról áradozik,
hogy a nagyszerű Perzsiának milyen nagyszerű királya Dareiosz.
Sajnos miután elkészült, az emelvényt, amelyről építették,
lebontották, hogy senki ne tehessen kárt a vésetekben. Vagyis a
következő 2000 évben senki nem olvashatta, hacsak nem volt 100
méter magas létrája, vagy nagyon erős távcsöve.
A behisztuni feliratot tehát az információs háború kezdeti
lépésének tekinthetjük, de bármilyen nagyszerű alkotás is, Dareiosz
nyilvánvalóan nem gondoskodott valami előrelátón arról, hogy
közvetítse is az üzenet.
Amúgy sem ez az első fennmaradt példa a propagandára. Sokkal
régebbi jelölt a spanyolországi Morella la Vellában a 10 ezer éves
barlangrajz, amelyen íjászok harcolnak, ékes bizonyítékaként annak,
hogy az emberek már a mezolitikumban is megemlékeztek a
győzelmekről, és alighanem eltúlozták a sikereiket.
A propaganda legtisztább definícióját az Oxfordi Angol Szótárban
találjuk: „Rendszerszintű információterjesztés, különösen részrehajló
vagy megtévesztő módon, egy politikai cél vagy vélemény
népszerűsítésére.”
Ez alapján a homéroszi eposzok is propagandának számítanak,
akárcsak az összes vallási szöveg, sőt, még azok a réges-rég
feledésbe merült, tábortűz körül mesélt történetek is, amelyeknek az
Oroszlánembert köszönhetjük. Az emberiség, valószínűleg azóta,
hogy létezik, arra törekszik, hogy felnagyítsa a saját eredményeit, és
kisebbítse másokét.
Nagy Sándor korára a megközelíthetetlen vésések és a
barlangrajzok a múltba vesztek, akkoriban már figyelemreméltóan
modern technikákat alkalmaztak. A történelem „nagy” férfiúi és női
nem csak úgy lettek − sok munkájuk volt ebben. Akárcsak apja, II.
Philippos, Nagy Sándor (született i. e. 356) is felismerte a brand
fontosságát, és az imázsépítés mestere lett.
Az időszámításunk előtti utolsó 500 évben az Argeada-dinasztiába
tartozó makedón uralkodók katonai eredményeik és kulturális
érdemeik ellenére brandproblémával küszködtek. A többi görög
városállam gyakorlatilag barbároknak tekintette őket. Az athéniak
szemében pedig a makedónok nem „rendes görögök” voltak, hanem
feltörekvő, falusi bugrisok, bárdolatlan suttyók, akik állandóan
betörtek a területeikre.
A felháborító sértések ellensúlyozásaként a dinasztia
elterjesztette, hogy ők a leszármazottai Héraklésznak, Zeusz fiának,
aki a bátorság és fizikai erő görög erényeinek megtestesítője.
Az érméken Nagy Sándort szándékosan Héraklészhez hasonlóan
ábrázolták. Ez önmagában nem volt újdonság, az viszont igen, hogy
a kép ily módon a birodalomban mindenhová eljutott. A dizájnnak ez
az újszerű alkalmazása épp olyan erős brandet teremtett, mint az
Apple-logó vagy Che Guevara arca, és miközben bejárta a
birodalmat, úgy adta el Nagy Sándort, mint egy terméket.
Szexszel minden áruba bocsátható. És lehet, hogy Nagy
Sándornak (akárcsak Zoolandernek)3 csupán egyetlen nézése volt −
na de milyen nézése! Igéző, sóvárgó, kissé felfelé irányuló pillantás,
amit buja, göndör hajkorona egészített ki. Azóta is minden
tinibálvány ezt az időszámításunk előtti kék acélt4 koppintja Byrontól
Rudolph Valentinóig, David Bowie-tól Bruno Marsig.
 Miután i. e. 336-ban megölette az apját, az ifjú titán próbálta
megszilárdítani Philipposz vívmányait, miközben keletre
kacsintgatott az újabb terjeszkedés vágyával. Sajnos Théba és
Athén másképp gondolkodott erről a kérdésről. Gyűlölték a
makedónok uralmát, és ez csak még inkább fokozódott, miután egy
lázadást követően Sándor ezreket mészároltatott le, a többieket
pedig eladta rabszolgának − kivéve a kedvenc költője, Pindarosz
leszármazottjait.
Sándor nagy álma az Óperzsa (Akhaimenida) Birodalom volt, de a
sok lázadás leverése túlságosan lekötötte az idejét és a forrásait. Így
hát ravasz tervet eszelt ki, és céljai érdekében átszabta a
történelmet. Micsoda eredeti ötlet!
Azért, hogy megnyerje a görögöket, Nagy Sándor azt állította,
Perzsia elfoglalásának semmi köze a saját ambícióihoz, csupán
bosszút kell állnia az akhaimenidák 100 évvel korábbi, visszavert
támadásáért. Akkor került sor a legendás ütközetre a Thermopülai-
szorosnál, ahol 300 spártai harcolt a halálig. Ez az esemény már az
időszámításunk előtti Görögországban is nagy dobásnak számított.
Verseket, feliratokat, dalokat ihletett − mint amolyan időszámításunk
előtti Dunkerque −, és megszületett a „spártai szellem” fogalma.
És akárcsak Dunkerque esetében, az eseményeket erősen
romantikus és mitologikus köntösbe öltöztették. Először is a „300
spártai” kifejezés félrevezető, mivel a spártaiak mintegy 10 ezer
szövetségessel harcoltak a csatában. De a „kevesek” története
nagyon jó sztori, az emberek szerették, Sándor pedig kihasználta
ezt.
Miután elfoglalták a Nagy Dareiosz király által épített Perszepolisz
városát, Nagy Sándor földig rombolta. A görög származású római
történetíró, Xenophón szerint, aki szemtanúktól vette értesüléseit,
teljesen nyilvánvaló volt az indíték: Nagy Sándor azért gyújtotta fel a
perszepoliszi palotát, hogy bosszút álljon a görögökért, a perzsák
ugyanis több görög várost és templomot is elpusztítottak karddal és
tűzzel!
Azzal, hogy a perzsák felett aratott győzelmet bosszúként tálalta,
Sándor maga mellé állította a görögöket, győzelme az övéké lett, és
ami a legfontosabb, nem kellett a megregulázásukkal bajlódnia.
 Amikor i. e. 323-ban meghalt, Nagy Sándor akkora birodalmat
kormányzott, amely az Adriai-tengertől a mai Pakisztánig terjedt. A
területet ügyes politika és hamis összetartozás-tudat tartotta egyben
Sándor elbűvölő, hősies imázsa és karizmája alatt. Miután az egész
koncepció az ő személyi kultuszára alapult, halála után sajnos a
birodalom is gyorsan szétesett.
Bár Sándor kétségtelenül remek hadvezér, stratéga és rendkívül
ügyes politikai vezető volt, nem mindig érdemelte ki a „nagy” jelzőt.
Ingerlékeny és bosszúvágyó természetű volt. Gyakran ölt meg
embereket és rombolt le városokat egyszerűen azért, mert az
útjában álltak. Vakmerő volt, de miután hiányzott belőle az
előrelátás, és nem nevezett ki örököst, az elért eredmények nagy
része hamar semmivé lett.
Ami művéből maradandónak bizonyult − a görögök egyesítése és
a görög kultúra és gondolkodás népszerűsítése −, valójában apja,
Philipposz vívmányainak a kiegészítése volt. II. Philipposz igázta le a
görögöket, és egyesítette őket a Korinthoszi Szövetségben,
megalapozva ezzel a hellenisztikus kort. A Perzsa Birodalom
elfoglalását is Philipposz tervelte ki.
De ugyan ki hallott Philipposzról? Mindenki Nagy Sándorra
emlékszik, ami nagyrészt az ő és propagandistái zsenialitásának
köszönhető. Nagy Sándor neve és képe maradt fent, mert amikor
épp nem csábítón nézett, akkor a történelem első nagy
önreklámozási szakértőjeként tevékenykedett.
Teremtsd meg a saját mítoszodat, és − amint azt Hitler és
Churchill esetében is láthattuk − a mítosz fennmarad, garantálja a
helyedet a történelemkönyvekben. Akkor is, ha az igazság nagyon
eltér a legendáktól.
***
Nagy Sándor módszere annyira hatásosnak bizonyult, hogy az
utána következő összes nagy birodalomépítő nagyüzemben
leutánozta. A rómaiak aggatták Sándorra a „Magnus” (Nagy) jelzőt,
és első császáruk, Augustus szemrebbenés nélkül kopírozta a
nézését, a viselkedését és a gesztusait, akárcsak Bonaparte
Napóleon, aki egy alacsonyabb rangú toszkánai nemesi család
Korzikán született sarjaként mindezt Augustustól lopta.
 Kétségtelen, hogy a nagy elődökre támaszkodva Napóleon
alakította ki a propagandáról alkotott mai elképzeléseinket. 1797-
ben, 28 évesen már a francia és az olasz sereg parancsnoka volt.
Elszántsága és reputációja juttatta erre a posztra − na és némi
ügyes manipuláció. Alekszandroszhoz hasonlóan Napóleon is tudta,
mivel nyerheti meg az embereit, hogyan kovácsolhat legendát.
Ügyesen használta kora közösségi médiáját, bár mivel az internetet
és a mozit még nem találták fel, be kellett érnie a művészettel, a
portréfestészettel, a divattal, a zenével és a sajtóval. A romantika
korában járunk, és Napóleon, ahogy Albert Guerard, a Stanford
professzora fogalmazott, maga „a megtestesült romantikus ideál”.
A 18. század végi Franciaországban az emberek megőrültek a
kitüntetésekért. Napóleon felismerte, mennyire fontos az ikonográfia,
ha ki akarunk tűnni, ezért sorozatban öt medált szerzett, amelyek
egyfelől itáliai győzelmeit hirdették, másfelől rómaiba oltott Nagy
Sándorként tüntették fel, babérkoszorúval a fején, ami egyszerre volt
romantikus, hősies és uralkodói.
Ahogy kezdett felemelkedni, körbeudvarolt olyan festőket, akik
hajlandók voltak délceg, forradalmi alakként ábrázolni. Az első ilyen
festmény, a Bonaparte az arcole-i hídnál Napóleon kedvenc
művészpropagandistája, Antoine-Jean Gros alkotása 1796-ból, teljes
„Sándor-szerelékben” ábrázolja a korzikait. Napóleon a csata
sűrűjébe vezeti katonáit, kezében zászló, hosszú haja mögötte
hullámzik, a kardjába vésve a következő felirat olvasható:
Bonaparte, Armée d’Italie5 − ha bárkinek kétsége lenne, ki is ő.
A következő két évtizedben Gros és a többi kegyelt művész nem
győzték urukat és támogatójukat népszerűsíteni. Akárcsak Barbie
vagy az Action Man esetében, ugyanazt a terméket láthatjuk
különféle változatokban. Napóleon akcióban, Napóleon a nép között,
Napóleon mint dicső római császár, kora Hannibálja, amint átkel az
Alpokon, sőt, a keményen dolgozó bürokrata az irodájában,
miközben kora reggel a napóleoni törvénykönyvet írja. Ha látunk
valaha fotót politikusról tollal a kezében, lóháton vagy tankban ülve,
az részben Napóleonnak köszönhető.
Napóleon kiaknázta a zenében rejlő lehetőségeket is.
Monumentális, bombasztikus darabok születtek vérszomjas
kórusokkal, amelyek arról énekeltek, hogy el akarják söpörni
Franciaország barbár ellenségeit, és felszabadítani a bárki más által
rabságba hajtott népeket. Olyan dalokat komponáltak ekkoriban,
amelyek meglepően emlékeztetnek a „Rule, Britannia!”-ra6. Az 1799-
ben, Napóleon hatalomra jutásának évben írt „Chant Du Départ”
szövege ízelítőt ad a műfajból:
Reszkessen Franciaország minden ellensége,
Királyok ittasan vértől és gőgtől
Elér hozzátok a függetlenek népe
Zsarnokok, jobb, ha a sírba rejtőztök.
Mindez szép és jó, amíg eszünkbe nem jut, hogy a „függetlenek”
népe azt jelenti, „férfiak”, mivel a nőknek 1799-ben még nem voltak
jogaik, sőt, 1944-ig nem szavazhattak Franciaországban. És
„fehérek”, mert bár a forradalom eltörölte a rabszolgatartást,
Napóleon 1802-ben visszaállította ezt az intézményt.
A dalok mellett Napóleon legnagyobb propagandaújítása a sajtó
kiaknázása volt. Miközben a 18. század alkonyi fényeiben
végigviharzott Itálián, körbeudvarolta a honi újságokat, és sajátot is
indított. 1797-re már nem kevesebb, mint hat szócsöve volt, amely őt
dicsérte, és támadta a kritikusait. Ezek közül kettő, a Courrier de
l’Armée d’Italie és a La France vue de l’Armée d’Italie az ő tulajdona
volt. Ránézésre katonai lapok ezek, amelyeket a csapatoknak
osztogattak, és két cikk között (az otthoni életről szóltak) remekül el
lehetett adni bennük Napóleont, a hőst. A lapok növelték Napoleon
népszerűségét a katonák között, és eljutottak a fővárosba is, ahol
más újságok is felkapták a korzikai valós (és sokszor eltúlzott)
győzelmeit, és lelkiismeret-furdalás nélkül sokszorosították a
lapokat.
Szó szerint álhíreket gyártottak, meglepően modernül. Bizonyos
értelemben a festmények és kitüntetések voltak Napóleon számára
az Instagram, a zene: a YouTube, az újságok: a Twitter és a
Facebook.
A 18. századi Franciaországban magas volt az olvasni tudók
aránya, a felnőtt lakosság 65%-a tudott olvasni (persze ez a szám is
jóval magasabb a férfiak között), amit Napóleon ki is használt. Csak
ő vethetett véget a káosznak: egy erős férfi, aki a széttöredezett,
forradalom utáni Franciaországot egybetartja. Távol áll a párizsi
politikai élettől, a nép gyermeke, aki ismét naggyá teszi majd
Franciaországot.
Napóleon propagandista törekvései olyan hatásosak voltak, hogy
vírusként terjedtek, és a „Bonaparte-kultusz” messze túlnyúlt a
francia területeken. Még Nagy-Britanniában is afféle szuperhősnek
tekintették − William Hazlitt író „a modern történelem legnagyobb
emberének” nevezte.
Elizabeth Vassal Fox, a lordpecsétőr és whig politikus, Henry Fox
felesége Napóleon fanatikusa lett, miután találkozott vele, és
felállíttatta a francia vezető mellszobrát háza, a Holland House
kertjében. Byron verseket írt róla, a skót festők megfestették.
Beethoven a tiszteletére komponálta III. szimfóniáját, ám amikor
1804-ben Napóleon császárrá koronáztatta magát, kitörölte az
ajánlást a kottából.7
Az a baj azzal, ha ikont csinálunk magunkból, hogy meg kell
felelnünk az általunk felépített képnek, márpedig az élő istenek a
valóságban ritkán állják ki az idő próbáját. Jóllehet Lady Fox nem
győzött áradozni, miután először találkozott a leendő császárral, és
a „helyes füleiről” írt a nővérének, ám másokat Napóleon kevésbé
nyűgözött le. Ahogy Hitler csalódást okozott Dorothy Thompsonnak,
a Cosmopolitan újságírójának, úgy Napoleon sem felelt meg az
elvárásoknak.
A bajor festő, Albrecht Adam, aki 1809-ben festette meg, később
így emlékezett: „Ott ült a kis, szürke, arab telivérén meglehetősen
hanyag tartással, kis kalappal a fején… Ha nem látták volna olyan
sokszor festményeken ábrázolva, senki sem ismerte volna fel benne
a hatalmas császárt, Austerlitz és Jéna legyőzőjét, aki előtt fejet
kellett hajtaniuk az uralkodóknak.”
Paul de Koch író, aki 1811-ben látta Napóleont, azt írta: „sárga,
elhízott, felpuffadt, a feje túlságosan közel volt a vállához.”
Miután Waterloonál fogságba esett, a legyőzött tábornokot a HMS
Northumberland fedélzetén Szent Ilona szigetére vitték, ahol Sir
George Bingham vezérőrnagy, aki a császár őrzéséért felelt, ezt írta:
„Megjelenésén egyáltalán nem látszik, hogy nagy hadvezér vagy
különleges ember lenne.”
 Természetesen a legtöbben sosem találkoztak a mítosz
középpontjában álló emberrel, csak az ikonográfiát látták az
újságokban, és a mozgókép előtti időkben ennyi elég is volt. Ha
egyszer kialakul egy celebritás követői köre, a rajongók szemében
majdhogynem lehetetlen letaszítani őt a trónjáról.
Persze a britek azért megpróbálkoztak ezzel. Mintha csak Gergely
pápa kottájából játszanának, a kormányunk tűzzel harcolt a tűz ellen,
amihez pontosan Napóleon eszközeit másolta le. Titokban létrehozta
a saját francia nyelvű újságjait, mint például a L’Ambigu, a Courier
de Londres és a Courier d’Angleterre című lapokat, amelyeket a
forradalmi Franciaországból érkezett menekültek készítettek.
Kitömték őket kincstári pénzzel, és szabad kezet kaptak Bonaparte
lejáratására.
Amikor az ellenpropaganda és félreinformálás beszivárgott
Európába, Napóleon megpróbált hátvédeket állítani az információs
háborúban. Először panaszt emelt a brit kormánynál, és amikor ez
nem vált be, bevetette a befolyását Bataviában, Hamburgban és
Szászországban, hogy megakadályozza az újságok terjesztését.
Akárcsak a későbbi populista vezetők, a saját álhíreinek cáfolatait
„álhírnek” nevezte. Ezzel párhuzamosan megpróbált az
ellenpropaganda mögött álló szerkesztőkre és újságírókra hatni −
olykor sikerrel. Egyeseket visszacsalogattak Franciaországba,
másoknak megvásárolták a hallgatását.
Jacques Régnier-t azonban nem sikerült korrumpálni. Régnier
„kreol gyarmatosító” volt, aki szívből gyűlölte a francia forradalmat és
Napóleont is. Utálata az 1791-es eseményekből eredt, amikor Haiti
francia kolóniájában a fekete rabszolgák fellázadtak az afrikai
születésű Jean-François Papillon és George Biassou
szabadságharcos vezetésével. Napóleon később megpróbálta
visszafoglalni a szigetet és helyreállítani a rabszolgaságot, de egy
elhúzódó függetlenségi háború után, 1804-ben a franciákat
legyőzték, és a rabszolgaként született Jean-Jacques Dessalines lett
Dél-Amerika és a karibi térség első köztársaságának első fekete
elnöke.
A megkeseredett Régnier, akit először a forradalom üldözött el a
helyéről, azután az azt követő felkelés, és már rég Franciaországban
élt, a jakobinus (radikális republikánus) Cosmopolite újságnak írt,
amikor 1793-ban létrejött a terror rendszere. A vérontással teli évet,
amelynek során a forradalmi Franciaország két meghatározó
politikai ereje szembefordult egymással, vérontás, lefejezések,
letartóztatások fémjelezték − gyakran koholt vádak alapján.
Régnier kiadóját lefejezték, de Jacques guillotine helyett megúszta
börtönnel. Amikor 1795-ben szabadon engedték, Angliába szökött.
Miután információkkal látta el a hatóságokat, propagandistaként
helyezkedett el; adósságai miatt börtönbe került, de 1802-ben a
Courier de Londres tulajdonosai megmentették, és szerkesztői
munkát ajánlottak neki.
Régnier a sértettségtől, önsajnálattól és a Franciaországgal,
valamint a Napóleonnal szemben érzett egyre növekvő gyűlölettől
fűtve a kor talán legeredményesebb Napóleon-ellenes
propagandistájává vált.
Sok kortársával ellentétben megvesztegethetetlen maradt.
Részben azért, mert az angolok többet fizettek neki, mint amennyit a
franciák ajánlottak, de legfőképpen azért, mert − ahogy a történelem
legmegátalkodottabb propagandistáit − őt is ideológia, keserűség és
bosszúvágy hajtotta. Elveszítette az otthonát, a hazáját, a vagyonát,
és csaknem az életét is − mindezt a forradalom miatt. Ezért a
forradalmat, és később Napóleont okolta a balsorsáért. Személyes,
ideológiai gyűlölete érinthetetlenné tette.
Régnier Napóleon-ellenes influenszeri pályafutása az 1815-ös
waterlooi csatával véget ért. De egészen addig ellenvéleményeket
és dezinformációt terjesztett az újságjaiban és pamfletjeiben
Spanyolországtól kezdve Svédországon át Oroszországig, amivel
meghatározó szerepet játszott a Napóleon-ellenes információs
háborúban.
Nagy-Britannia termékeny talajnak bizonyult a bonapartizmus
ideológiai ellenzőinek, így naponta bukkantak fel a
magánfinanszírozású „magányos farkas”-jellegű
propagandakiadványok. Ékes példája ennek a The Revolutionary
Plutarch (A forradalom Plutarkhosza), amely 1804-ben jelent meg,
állítólag „egy Párizsban élő úriember” jóvoltából, de valószínűleg
Lewis Goldsmith, londoni angol-francia kiadó és író állt mögötte, aki
Napóleon-rajongóból lett antirepublikánus megmondóember. A
könyv az emberi jogok gyomorforgató megsértésével vádolta a
napóleoni rezsimet.
A The Revolutionary Plutarch az „atrocitáspropaganda” korai
példája − a műfaj művelői szándékosan hamis, gyakran erőszakos
vagy pornográf beszámolókat írnak az ellenség által elkövetett
bűnökről lejáratás céljából. A figyelemfelkeltő, erőszakos tartalom a
közösségi média korában is ugyanolyan hatásos módszer a félelem
és a dezinformáció terjesztésére, és 1804-ben sem volt lényegesen
más a helyzet.
A könyv állítása szerint csak a 600 ezer lakosú Párizsban 132
ezer francia titkos rendőr szolgált. A kötet részletesen leírta a
titkosrendőrség főhadiszállásán található Chambre d’Enfer (Pokol
kamrája) működését, ahol a foglyokat kínozták, megerőszakolták és
a rácsokon szétfeszítették a végtagjaikat. A leírtak nagy része
kitaláció volt, de az igazán jó propaganda mindig tartalmaz
igazságmorzsákat, amelyek a hitelesség látszatát kölcsönözhetik
neki. Az 1790-es évek terrorrendszere valóság volt, és sokan még
mindig ezzel azonosították a francia forradalmat. A titkosrendőrség
is létezett.
Joseph Fouché vezetése alatt könyörtelenül eltapostak minden
ellenvéleményt. Tombolt a paranoia, nyüzsögtek a besúgók és a
provokátorok, gyakoriak voltak a letartóztatások és eltűnések. De
hogy 132 ezer kém tevékenykedett volna Párizsban, az mindenestül
koholmány. Goldsmith terjesztette azt a nézetet is, hogy a napóleoni
Franciaországban a guillotine játssza a főszerepet: mindenütt fejek
hullanak a folyamatos erőszak tombolása közepette.
A guillotine, amelyet egészen 1977-ig használtak
Franciaországban, a rezsim barbársága és úgy általában a
vérszomjas forradalom jelképévé vált. Valósággal vonzotta a
történelemhamisítást. Érdekes módon Joseph-Ignace Guillotin, akiről
a nevét kapta, ellenezte a halálbüntetést, és csak azért
szorgalmazta a gépiesített kivégzés alkalmazását, mert úgy
gondolta, az eljárás kevésbé barbár, mint az akasztás. A lefejezés
az „elit” kiváltságának számított, mert gyors volt, és kevésbé
fájdalmas, ezért bármilyen bizarrul is hangzik, a guillotine-t
„progresszív gondolatnak” tartották a 18. századi Franciaországban.
Bár róla nevezték el az eszközt, nem Guillotin találta fel a
gépezetet, és a megépítésében sem játszott szerepet. A „guillotine”
névre hallgató eszköz ilyen-olyan formában már évszázadok óta
létezett, a legkorábbi példákat történetesen Angliából ismerjük. A
„Halifax Gibbetet” már a 13. században is alkalmazták, és a korabeli
fametszetek alapján pontosan úgy nézett ki és működött, mint a
guillotine. A szerkezetet még a 17. században is használták, de
Cromwell betiltotta az alkalmazás, és 1650-ben szétszerelték.
Persze az angol propagandisták mindezt elhallgatták, inkább azt
bizonygatták, mennyire barbár a „francia” halálgép.
A Guillotin család annyira szégyellte, hogy a nevüket
összekapcsolták a nyaktilóval, hogy Joseph-Ignace halála után
lobbiztak a párizsi kormánynál a gép átnevezéséért, és amikor ez
nem sikerült, inkább nevet változtattak. Szegény öreg Guillotinnak
minden jó szándéka ellenére ilyen kétes hírnév jutott.
Közkeletű hiedelem a békeszerető Monsieur Guillotinnal
kapcsolatban, hogy őt magát is az általa népszerűsített eszközzel
végezték ki. A történet a 19. század elején is olyan közismert volt,
hogy már a guillotine első angol nyelvű említésekor is leírta Henry
Todd tiszteletes a Johnson’s Dictionary (Johnson-szótár) 1818-as
kiadásában, mindössze négy évvel a doktor halála után. A sztori jó,
de egyáltalán nem igaz. Guillotin szép kort élt meg, és természetes
okokból halt meg.
A filmek és a popkultúra mélyítette el széles körben azt a
hiedelmet, hogy a franciák még bőven a 19 században is
zsákszámra termelték a levágott fejeket, az üvöltő sans-culotte8-ok
biztatására. Bár a nyilvános kivégzések továbbra is látványosságok
maradtak az 1830-as évek után is, az állami guillotine-t Párizs
központjából átvitték a La Sante börtönbe, és ritkábban is
használták. A terror korszakának vérontása, ami 16 ezer ember
életét követelte (közülük sokan lelték halálukat a bárd alatt), sosem
tért vissza Párizsba. Sőt, a korabeli adatok szerint a napóleoni
időszakban Franciaországban harmadannyi kivégzésre került sor,
mint ugyanakkor Angliában és Walesben − miközben a francia
populáció háromszor nagyobb volt.
Azért hiszünk mást, mert Régnier, Goldsmith és társaik nagyon
értettek a propagandához, a terrorról és a kivégzésekről szóló
sztorik terjesztéséhez. Az ő tehetségüket dicséri, hogy sok brit a mai
napig a véget nem érő erőszak és szenvedés időszakának látja a
napóleoni Franciaországot. Persze szó sincs róla, hogy a guillotine
La Sante börtönbe szállítása után a kivégzések már ne számítottak
volna látványosságnak. Bármilyen hihetetlen, Franciaországban a
nyilvános lefejezések még jóval azután is folytatódtak, hogy
mindenütt másutt Európában véget vetettek nekik. Az utolsó
nyilvános kivégzésre 1939 júniusában került sor, amikor egy Eugen
Weidmann nevű sorozatgyilkost fejeztek le a zúgó, fütyülő tömeg
előtt. A bámészkodók között állt egy Chrisopher Lee9 nevű 17 éves
angol diák is, akit felzaklatott a látvány, és ezt írta önéletrajzában:
„Úgy éreztem, én is meghalok.”
De nem ez volt a záró akkord − Franciaországban a guillotine-nal
végrehajtott utolsó kivégzésre 1977-ben, immár zárt ajtók mögött
került sor, egy Hamida Djandoubi nevű gyilkost fejeztek le. A
gépezet 189 éves története négy évvel később ért véget, amikor az
országban eltörölték a halálbüntetést.
Napóleon, és az őt „megszülő” forradalom története összetett, és
tele van ellentmondással. Sokak szemében a mai napig ő a francia
felvilágosodás romantikus megtestesítője, a vallásszabadság
bajnoka, kétszarvú kalapjától a talpáig maga a progresszió: egy
férfiú, aki kora legjobb ideáljait testesíti meg. Kihirdetője a
törvénykönyvének, amely kodifikálta a törvényeket, és sok modern
demokrácia viszonyítási pontjává vált. Olyan oktatási reformok
bevezetője továbbá, amelyeket sokan tekintettek alapnak Európában
és másutt is. Katonai zseni és népszerű populista, akinek a csillaga
még halála után 200 évvel is töretlenül világít − még Nagy-
Britanniában is.
Mások szemében viszont Napóleon önhitt gazember, továbbá
gengszter, pitiáner despota, aki kihasználta a tudatlan tömegeket, és
vissza akarta állítani a rabszolgaságot és a zsarnokságot. Valamint
olyan ember, aki magasztos elveket hirdetett, miközben lábbal
taposta más nemzetek függetlenségét. Egy képmutató, aki
demokráciáról és szabadságról beszélt, de autokrata császárként
uralkodott.
Az igazság, mint mindig, valahol a két megközelítés között
található.
Napóleon oktatásban, törvénykezésben és a vallási szabadság
terén elért eredményei nem feledtethetik, hogy a nagyravágyása 3−6
millió ember halálát okozta, ráadásul sok áldozat a franciák közül
került ki. Becslések szerint 1,8 millió francia és szövetséges katona
esett el csak az oroszországi invázió során − a történelem örök
gyalogjai, akiket feláldoztak az uralkodó ambícióiért. Napóleon
Franciaországa kétségtelenül diktatúra volt, de a 19. század elején a
nagy ellenséget, Nagy-Britanniát sem lehetett demokráciának
nevezni.
1800-ban a felnőtt lakosság kevesebb mint 5%-a szavazhatott, ők
pedig mind gazdagok voltak. A legtöbb városnak nem is volt
parlamenti képviselője. Titkos szavazás mint olyan nem létezett, és
gyakran előfordult, hogy egy adott körzetben csak egyetlen jelölt
indult. A köznépnek, sőt még a tehetős középosztálynak sem volt
semmi beleszólása a kormányzásba.
Nagy-Britannia korántsem volt holmi jóságos patriarchátus. A
korabeli kormányok gyorsan vérbe fojtottak mindenfajta
elégedetlenkedést és radikalizmust, amint azt az 1819-es peterlooi
mészárlás is mutatja. Azon a napon, 1819 augusztusában több száz
ember gyűlt össze tiltakozni a gazdasági egyenlőtlenség ellen,
reformokat követeltek, és szavazati jogot, de kardlengető lovas
katonák rontottak rájuk, akik legalább egy tucat tiltakozót megöltek,
és százakat megsebesítettek.
Napóleon hódításai milliók életét követelték, de a briteknek még
külföldi kalandozásokra sem volt szükségük a sajátjaik
feláldozásához. Lehet, hogy az 1840-es években, az ír éhínség
idején a burgonyavész miatt tört ki a lázadás, de a közel egymillió
ember elhalálozása a westminsteri politikusok és az uralkodó elit
inkompetenciájának, szívtelenségének és érdektelenségének az
eredménye.
 Ami azt illeti, amikor Napóleon „megfosztott más népeket a
szabadságuktól”, a Brit Birodalom is kezdett éhessé válni. A brit
rezsim az összes népét alattvalónak tekintette. Franciaországban a
napóleoni törvénykönyv minden hibája ellenére egyenlően ítélte meg
a francia (férfi) polgárokat. Mégis, Britanniában máig él a „despota
Boney” fogalma, miközben a kora 19. századi brit uralkodókat hibáik
ellenére önzetlen, jó szándékú embereknek tartják.
A paradoxon oka részben a kor máig ható propagandájában
keresendő, amely ennyire hatásosan beégett a brit néplélekbe.
Vitathatatlan, hogy James Gillray karikaturista követte el Napóleon
ellen a legpusztítóbb korabeli támadást, ami segített megerősíteni
róla a bennük élő fals képet.
Miután 1798-ban Nelson a nílusi csatában legyőzte a francia
flottát, Gillray híres karikatúrájában dühroham közben ábrázolta
Napóleont. Bonapartét a későbbiekben is a „kis Boney”-ként rajzolta
meg − egy dühös, jelentéktelen franciaként, túl nagy csizmában.
Valójában 168 centiméter magas volt, vagyis kicsivel magasabb is a
19. század eleji francia átlagnál, de régóta bevált módszer a vezetők
lejáratására a magasságukon való gúnyolódás. Nincs hatásosabb
fegyver a kigúnyolásnál, és Gillray gonosz karikatúrái mindennél
többet tettek a Napóleon-mítosz lerombolásáért.
Mivel annyi álhír terjedt akkoriban, nem csoda, hogy a mai napig
olyan sok jól tartja magát. Ugyanígy, miután a britek legyőzték
Napóleont, a waterlooi diadallal kapcsolatos propaganda és
vélekedések is fennmaradtak. Mindjárt az első az a Wellingtonnak
tulajdonított mondás, miszerint „a waterlooi csatát az etoni
sportpályákon nyertük meg”. Az Eton College érthető módon igen
büszke erre a kijelentésre, de a valóságban Wellington sosem
mondott ilyet. Gyűlölte egykori iskoláját, és amikor 1748-ban
otthagyta Etont, még nem is voltak az intézményen belül
sportpályák.
Az angolok úgy tartják, „ők” győztek Waterloonál, még egy londoni
pályaudvart is elneveztek az eseményről, pedig valójában a
waterlooi csatát − amely a belgiumi Waterloo mellett zajlott le −
nemzetek és osztályok széles szövetsége vívta meg, nem csak egy
maréknyi angol iskolás fiú.
 Wellington, az „ezüst herceg” seregének fele Belgiumból,
Szászországból, Hannoverből és Hollandiából jött. A maradék 23
ezer fő fele ír volt, egyharmada skót, vagyis körülbelül 8000 angol
katona vehetett részt a küzdelemben − a jelenlévő erők alig 6%-a.
Talán volt ott néhány etoni is, de aligha játszhattak döntő szerepet.
A csata nyomán ránk maradt másik közhely így szól: „Ha
Wellington veszít Waterloonál, ma mind franciául beszélnénk.”
Csodálatos példája ez annak, hogy egy szembetűnően buta
gondolat hogyan válik közkinccsé annak ellenére, hogy nyilvánvaló
tévedés. Ha Wellington el is veszti a waterlooi csatát, az nem jelenti
Nagy-Britannia és szövetségesei végét − csupán egy vesztes csata
lett volna egy éppen zajló háborúban. Wellington és serege a
kapitulálás helyett visszavonult volna. Az ütközet kizárólag Napóleon
számára volt az utolsó dobás, senki másnak.
De ha még sikerül is valahogy Napóleonnak megfordítania az
események menetét, valahogy felültromfolja az ellene kijátszott
kártyákat, és egy nap megszállja Britanniát, nem valószínű, hogy a
szigetek lakossága átvette volna a francia nyelvet. Napóleon
meghódította Hollandiát, Itáliát, Németország jó részét, és nagyobb
területeket Lengyelországban és Spanyolországban − de mindegyik
terület megőrizte az anyanyelvét.
Ha pedig igaz lenne az állításban sugallt vélekedés, amely szerint
a legyőzött nemzetek mindig átveszik a hódító nyelvét, akkor
mindennek épp az ellenkezője történt volna, vagyis a franciák mind
kizárólag angolul beszélnének. Azoknak mondom, akik angol
anyanyelvűként még sosem jártak Franciaországban: ez egyáltalán
nincs így.
***
Az emberek a velük született társaságkedvelő magatartásuk és
együttműködési hajlandóságuk miatt boldogultak olyan remekül mint
faj, de sajnálatos módon a történelem megtanított minket arra, hogy
gyanakvással tekintsünk a hazugokra, szélhámosokra, a rossz
emberekre és azokra, akik túl jó életrajzokat írnak.
Mindenki, aki valaha is megfelelt egy állásinterjún, vagy sikerült
ágyba bújnia valakivel, legfőképpen remek propagandista.
Mindannyian terelünk és hazudunk, hogy előnyökhöz jussunk.
 A közösségi média influenszerei tökéletes példák erre. Mint
minden nagyszerű propagandista, a legjobbak közülük vesznek
valami valóságmorzsát, amire ráépítenek egy alternatív realitást, és
a legjobb énjüket bocsátják áruba. Korunk legsikeresebb politikusai
is ezt teszik, a közösségimédia-felületeken építik fel az
ismertségüket, ahol a mainstream média megkerülésével,
közvetlenül a világ okostelefonokból álló vénájába fecskendezik az
üzenetüket. Ez nem mindig rossz dolog − a közösségi média akár
szembe is szállhat a propagandával. A diktatúrákban és a hanyatló
demokráciákban az okostelefonok lehetővé tették, hogy a
kormányellenes hangok ellennarratívákkal vagy ellenpropagandával
vágjanak vissza, és természetesen nem minden propaganda rossz.
Még az állami propaganda is lehet jó szándékú.
Vegyük például Nagy-Britannia legendás „közérdekű tájékoztató
filmjeit”. A 60-as évektől kezdve e kisfilmekben figyelmeztettek,
milyen veszélyekkel jár víz vagy vasút közelében játszani, vagy
átkelni az úton. Hamarosan a gyerekek meggyőződésévé vált, hogy
ha csak egy kacsaúsztató vagy vonatállomás közelébe téved valaki,
megfullad (vagy félbevágja egy vonat).
Eltúlozták ezeket a filmeket, de nagyon hatásosak voltak. A 70-es
évek végén évente 2000 gyerek halt meg baleset okozta sérülésben
az Egyesült Királyságban, ám 2011-re ez az adat 140-re zuhant.
1983 óta a fulladásos balesetek okozta halálozások a harmadukra
csökkentek. Ez nem kizárólag a közérdekű ismeretterjesztő
kampányoknak köszönhető, de akkor is jótékony szerepük volt a
tudatosság növelésében.
A kormányzati információ propaganda. A II. világháborúban a
propagandaminisztériumot egyenesen Információs Minisztériumnak
nevezték. De a legtöbb brit azt hiszi, hogy nálunk nincs ilyesmi. Már
pusztán a „propaganda” szóról Goebbels, Hitler vagy a Szovjetunió
jut eszükbe. Ha a britek és amerikaiak törekvéseire gondolunk, akkor
− tévesen − valamiért mindig jó szándékúnak vagy őszintének
hisszük őket.
Valójában a 20. század folyamán az Egyesült Királyság tökélyre
fejlesztette a dezinformáció és az üzenetkontroll sötét művészetét.
Négy nappal azután, hogy a briteknél bejelentették a hadiállapotot
1914 augusztusában, Herbert Asquith kormánya elfogadta a
birodalomvédelmi törvényt (Defence of the Realm Act), amely
lényegében lehetővé tette a kormánynak, hogy letartóztassa azokat
az újságírókat és szerkesztőket, akik aláásták a háborús
törekvéseket. A többség alkalmazkodott, akárcsak azok az írók és
művészek, akik teljes mellszélességgel kiálltak a harc mellett. De
ahogy a háború elhúzódott, a kormány aggasztóbb eszközökhöz
nyúlt.
1915-ben, amikor akadozni kezdett a toborzás, megjelent „a
németek állítólagos gaztetteiről” szóló Bryce-jelentés. Ez a 48
oldalas, látszatra forrásokkal alátámasztott füzetecske a „német
atrocitásokat” részletezte. Leírta, hogyan használ a Kaiser pajzsként
nőket és gyerekeket, és az ellenség „gyilkolási és fosztogatási
kedvével” ijesztgette az olvasókat. A németek nem tartják be a
szabályokat, kórházakat bombáznak és civileket végeznek ki. Még a
gyerekek kezét is levágják, hogy megfélemlítsék a megszállt
területek lakosságát.
Lord Bryce köztiszteletben álló személyiség volt, és a kiadvány
nagy szenzációnak számított. Amikor Amerikában is kinyomtatták,
nagymértékben hozzájárult, hogy felerősödjenek az Egyesült
Államok beavatkozását sürgető hangok. A németek fékezhetetlen
szörnyetegek, meg kell állítani őket.
A füzettel megint csak azt az „atrocitásnarratívát” alkalmazták, ami
már Napóleon ellen is olyan jól bevált, és ezúttal is épp annyi
igazság volt benne, ami hihetővé tette: végtére is gondosan ellátták
forrásokkal. A levágott kezekről szóló beszámolók valójában
pletykák voltak, amelyeket a menekültek terjesztettek, és
mindenestül kitaláció az egész − de a Bryce-jelentés azért
felhasználta.
A barbár, embertelen ellenség képe, amelynek megvadult katonáit
a nem kevésbé vad porosz tábornokok küldik a csatába, távol állt az
igazságtól. Először is, a német főparancsnokok jobban bántak az
embereikkel. A német katonák általában kényelmesebb és jobban
felszerelt lövészárkokban harcoltak, és míg a brit sereg 306 saját
emberét lőtte agyon „gyávaságért”, a Birodalmi Hadsereg csupán
25-öt végzett ki.
 A Brit Birodalom hiszékeny alattvalói, akik az egyszerű
narratívákat szeretik, és megnyugtatják őket a kegyes hazugságok,
nagykanállal ették a nekik tálalt verziót, és sokan a mai napig ezt
teszik. Németország volt a rossz − a háború egyedül az ő hibájuk −,
és a gaztetteik tények. „Mi” voltunk a jók.
Természetesen sor került atrocitásokra, de mindkét oldalon. Az I.
világháborúban egymás ellen harcoló nemzetek közül senki sem
teljesen ártatlan. A II. világháború kitöréséig a
propagandaháborúban is megváltozott sok minden, többek között
azért, mert a nácik megkönnyítették az ellenségeik dolgát. Hitler és
csatlósai egyértelműen rossz emberek voltak, egy nyilvánvalóan
gonosz tan követői, és meglehetősen nyíltan beszéltek arról, hogy
tömegmészárlásokat akarnak elkövetni, megszállni független
országokat. Voltaképpen Hitlerék az I. világháborúban még csak
elképzelt ellenséggé váltak.
A brit Információs Minisztériumnak volt bőven mivel dolgoznia, és
több fronton vívta a propagandaháborút. Miközben egyszerre
igyekeztek nevetségessé tenni az ellenfelet és félelmet kelteni vele
szemben, a „hazai fronton” a propaganda profin dolgozott a „Blitz
szellemiségen”, és a hatalmas náci háborús gépezettel dacoló,
merész kis brit képén.
A britek fejlesztették ki a „fekete propagandát” is, egy olyan
módszert, amely a Napóleon-korszak Bonaparte-ellenes újságjaiig
nyúlik vissza, és lényege, hogy téves információkat terjesztenek egy
másik országról. 1941-ben a brit hírszerzés egy álrádióadót állított
fel, a GS1-et, és most is a pornográfiát használta csalinak. Rávették
a német katonákat, hogy hallgassák a „Der Chef” című műsort egy
önképző „hithű náciról”, aki közben azt bizonygatta, hogy „nem igazi
náci”, miközben Hitler kudarcain dühöngött, és bugyuta
beszámolókat tartott a vezetőség szexuális szokásairól. A
Wehrmacht katonái, akik éheztek az igazságra, és úgy érezték, a
„Der Chef”-ből megtudhatják, tömegesen hangoltak az adásra. A
műsortól nem azt kapták, amit a „mainstream média” sulykolt nekik a
náci propagandagépezeten keresztül, hanem „az igazságot”.
A titkos rádióadó óriási siker volt, és azzal alapozta meg a saját
hitelességét, hogy támadta a briteket és amerikaiakat, sőt, a drámai
utolsó epizódban meg is ölte a műsorvezetőt. Mindent, amit a német
katonák hallottak, Londonból sugároztak, „Der Chef”-et pedig egy
volt ponyvaregényíró, Peter Secklemann alakította. Az egész „álhír”-
csomag annyira hatásos volt, hogy a kikérdezett ellenséges katonák
megdöbbentek, amikor megtudták, hogy rászedték őket. A német
főparancsnokság rengeteg időt és pénzt szánt rá, hogy zavarja az
adásokat.
A britek erőfeszítéseit sokkal kevésbé kifinomult technikákkal
viszonozták a németek, akik egyszerűen csak angol nyelven
sugároztak az ellenséges területekre, meglepő módon sztárt
csinálva az amerikai náci propagandista Mildred Gillarsból, alias
„Axis Sallyből”, és William Joyce-ból, akit Lord Haw-Haw néven
ismertek. Gillars azért örvendett népszerűségnek a szövetségesek
körében, mert bár felháborító nézeteket vallott, és pánikot keltett,
vicces volt. A háború után a nőt 12 év börtönre ítélték, Joyce-ot
agyonlőtték.
A németek ott rontották el, hogy nagyon ügyetlen megközelítést
alkalmaztak. Hozzájuk képest a brit dezinformáció ravasz volt, és
érzelmeket váltott ki azokból a hallgatókból, akik elhitték. Ebben
hasonlított a műfaj koronázatlan királyaira − az oroszokra.
A „dezinformáció” kifejezést először 1923-ban használták, amikor
Sztálin létrehozta Moszkvában a Különleges Dezinformációs Irodát.
Ez egy „aktív intézkedésekből” álló átfogó stratégia részét képezte.
Otthon és külföldön egyaránt alkalmazta a Szovjetunió, hogy
destabilizáljon más országokat, elégedetlenséget szítson külföldön,
meggyengítse, megossza az ellenségeit, és ha szükséges, átírja a
múltat.
Az első ilyen erőfeszítésekre hazai környezetben került sor.
Sztálin uralma alatt az ellenségeket, de még az egykori
szövetségeseket is kitörölték a történelemből. Nyikolaj Jezsov az
orosz vezető hűséges embere volt, ám miután Sztálin megvonta tőle
a bizalmát, a képe szinte azonnal eltűnt a korábbi fotókról. De így
járt Trockij, Kamenyev és Khalatov is − mind meghatározó bolsevik
személyek voltak a forradalom elején. Az orosz propagandagépezet
„alternatív igazságot” gyártott.
 Ugyanazon az Intourist-utazáson10, amelyre 1986 decemberében
mentem az iskolával, megmutatták nekünk a moszkvai Lenin
Mauzóleumot. Amikor teremről teremre járva hiába kerestük Trockij
képét, megkérdeztük az idegenvezetőnket, hol találjuk. Láthatóan
megrendült kísérőnk azt válaszolta: „Trockij nem fontos nekünk.
Jelentéktelen.” Lev Trockij, az 1917-es novemberi orosz forradalom
egyik megtervezője és katonai vezetője, a Politbüro egyik alapító
tagja, a Vörös Hadsereg létrehozója: jelentéktelen.
A népnek azt mondták, a gyezinformacija orosz szót a francia
„désinformationból” vették, ami maga is a műfaj ékes példája. Azzal,
hogy a franciákra fogták a terminus megalkotását,
megbízhatatlannak állították be őket.
A Különleges Dezinformációs Iroda tájékoztatójában szerepelt a
következő tevékenység is: „hamis információ terjesztése a
közvélemény megtévesztése céljából”.
A legjobb dezinformáció, akárcsak a legjobb propaganda, keveri a
valós narratívákat a hamisakkal, rájátszik a már létező pletykákra és
városi legendákra, vagy a célcsoport előítéleteit kihasználva „vonzó
hazugságot” alkot, amellyel tovább szíthatja a meglévő félelmeket.
A hidegháborúban bőven volt miből táplálkozniuk az oroszoknak.
Az 50-es években a CIA a saját emberein kísérletezett. Több ezer
katonát vezényeltek ki „nukleáris detonációk megfigyelésére”, amikor
a valóságban arra voltak kíváncsiak, mi történik ilyenkor az
emberekkel. „Lényegében kísérleti nyúlnak használtak minket”,
mondta az egyik túlélő a Vice magazinnak 2018-ban. „Nincs rá jobb
kifejezés.”
1953-tól kezdve a CIA LSD-t adott mentális betegeknek,
raboknak, katonáknak, még a saját alkalmazottainak is, hogy lássák
a szer hatásait.
Az 1930-as és 1970-es évek között az amerikai közegészségügyi
szolgálat úgy nyert meg szegény afroamerikai bérlő gazdálkodókat,
hogy részt vegyenek a hírhedt „Tuskegee szifilisztanulmányban”,
hogy ingyen kezelést ígért a „rossz vérért” cserébe. Pedig eszük
ágában sem volt kezelni a jelentkezőket: az etikátlan tanulmány
egyetlen célja az volt, hogy „kezelés nélkül tanulmányozza a szifilisz
lefolyását”. Az afroamerikaiak máig jellemző bizalmatlansága az
amerikai állammal és különösen az egészségüggyel és az oltásokkal
szemben érthető módon ebből az esetből ered.
És nem csak Amerikáról van szó. A Nyugat iránti bizalmatlanság
nyugaton már jóval azelőtt létezett, hogy feltűntek volna az oroszok
− a Szovjetuniónak csak ki kellett ezt aknáznia.
Miután 1954 márciusában megalakult a KGB, a Különleges
Dezinformációs Iroda a szorongás és a széthúzás különösen aktív
és hatékony eszközévé vált nyugaton. Oleg Kalugin, a KGB volt
tábornoka, aki dezinformációs kampányokat irányított az Egyesült
Államokban és másutt a 70-es években a washingtoni orosz
követség sajtóattaséjaként, később így írta le a folyamatot: „Nem
információgyűjtés, hanem felforgatás: aktív intézkedésekkel
meggyengíteni a Nyugatot, éket verni az összes nyugati szövetség,
különösen a NATO tagjai közé, széthúzást szítani a szövetségesek
között, aláásni az Egyesült Államokat Európa, Ázsia, Afrika [és]
Latin-Amerika népei szemében.”
A Szovjetunió termékeny talajt talált az atomenergia-ellenes
mozgalmakban, a szélsőbaloldali kis pártokban, sőt még a Nyugat
mérsékelten baloldali pártjaiban is. Mindazok, akiket kifárasztott a II.
világháború, szkeptikusak voltak a Nyugat beavatkozása miatt
Szuezben, a Koreai-félszigeten és különösen Vietnámban,
gyanakodva tekintettek saját kormányaikra.
A Szovjetunió által terjesztett összeesküvés-elméletek készséges
és fogékony közönségre találtak, és némelyik kampány olyan
sikeres volt, hogy a pletykák még ma is terjednek. Lehet, hogy
életünk során mi is elhittük egyiket vagy másikat.
John F. Kennedy 1963-as meggyilkolása után a Különleges
Dezinformációs Iroda napokon belül elhíresztelte, hogy az elnököt a
CIA kétes elemei ölték meg a maffiával együttműködve. Később
titokban támogattak egy bestsellerkönyvet, amely ezt a teóriát
népszerűsítette. Öt évvel később, Martin Luther King meggyilkolása
után megismételték a trükköt, és a merényletet követő
erőszakhullámot kihasználva igyekeztek faji háborút kirobbantani az
Egyesült Államokban.
A szovjetkorszak sok „nagy hazugsága” önálló életre kelt. Sokan
még ma is arról suttognak, hogy Kennedyt a „CIA ölte meg”, a
tömeges oltási programok valami egészen másról szóltak, és még
az amerikai vízellátórendszer fluorozása is a tömegirányítás
valamiféle eszköze.
Oroszország „aktív intézkedései” közül a legfigyelemreméltóbb a
„fertőzés művelet”, a 80-as években végrehajtott terv, amelyben
rengeteg embert meggyőztek Nyugaton arról, hogy a HIV/AIDS
vírust Fort Detrickben, az Egyesült Államok marylandi
hadilaborjában hozták létre, szántszándékkal.
Elég volt elküldeni a szovjetek által pénzelt indiai The Patriot
újságnak egy névtelenségbe burkolózó „amerikai tudós” levelét, és a
hazugság azonnal elterjedt a világon a moszkvai hátterű
médiatermékek összekacsintásától kísérve. Hihetetlenül hatásos volt
− még ma is sokan titokzatosan azt pusmogják: „Az AIDS-et egy
amerikai laborban kreálták” −, annak ellenére, hogy erre nincs
semmilyen bizonyíték.
Nem kis mértékben azért hiszik el ilyen könnyen, hogy az AIDS-
vírust az amerikai kormány alkotta meg, mert korábban feketéken
kísérleteztek, és katonákat használtak kísérleti nyúlnak.
Thabo Mbeki, aki 1999 és 2008 között Dél-Afrika elnöke volt,
hivatali ideje alatt a Fort Detrick-összeesküvést használta, hogy
aláássa a HIV tudományos hátterét.
2005-ös „Heard ’Em Say” (Azt hallottam) című kislemezén Kanye
West így reppelt: „tudom, hogy a kormány irányítja az AIDS-et”.
Mindketten hasznos idióták, de közel sincsenek egyedül abban,
hogy hazugságokat hisznek el és terjesztenek.
A „laborban készült” narratívát ma is használják a másik fél
lejáratására, és nem is csak az oroszok. A Covid−19-pandémia
idején ismét életre kelt, amikor az amerikai és a kínai kormány
kölcsönösen a másikat vádolta a vírus létrehozásával, és azzal,
hogy önös érdekeik miatt fertőzték meg vele a rivális nemzeteket.
A fennálló bizalmatlanság nemcsak a laborban gyártott AIDS
mítoszát táplálja, hanem még aggasztóbb módon általában az oltási
programokkal szembeni bizalmatlanságot is, különösen a fekete
közösségben. 2020 decemberében a Pew Research kimutatta, hogy
az afroamerikaiaknak csupán 42%-a hajlandó koronavírus-oltást
felvenni, míg a fehérek és latinók 63%-a, az ázsiai amerikaiak 82%-
a.
A félelmeket folyamatosan szították az orosz dezinformációs
gépezet „oltásellenes” narratívái, amelyek állandóan műsoron voltak
a Kreml angol nyelvű tévécsatornáján, a Russia Todayen (RT). De
ezek csak azért működnek, mert az emberek készséggel elhiszik
őket, és mert a „független” összeesküvéselmélet-gyártók örömmel
osztják meg a hiedelmeket a Twitteren, Facebookon, TikTokon és
más közösségimédia-felületeken. A digitális korban még inkább
hajlamosak vagyunk bedőlni a nagy hazugságoknak, amelyeket
minden korábbinál könnyebben terjesztenek.
2018. március 4-én Salisbury egyik padján találtak rá a sugárban
hányó volt orosz titkos ügynökre, Szergej Szkripalra és Julia nevű
lányára. A vizsgálatok kimutatták, hogy őket és a segítségükre siető
rendőrt, Nick Baileyt is megmérgezték egy Novicsok nevű
idegméreggel.
Az első számú gyanúsított természetesen a Kreml volt. Régóta
tudható, Putyin kritikusainak megvan az a rossz szokásuk, hogy
meghalnak, és a salisburyi támadás kísértetiesen emlékeztet arra,
amit 2006-ban követtek el Alexandr Litvinyenko ellen. Mint azt a
Bellingcat nevű oknyomozó portál felfedezte, az orosz katonai
hírszerzés, a GRU két ügynöke, Anatolij Csepiga és Alexandr Miskin
is ott tartózkodott a helyszínen Salisburyben.
De hiába napnál is világosabb, hogy mi történt, sokan nem
hajlandók elhinni. Az orosz dezinformációs gépezet buzgó
támogatókra talált a brit média és a politikai elit köreiben, egyesek
odáig mentek, hogy alighanem a britek követték el a merényletet.
Ebben hatalmas szerepet játszott Oroszország rendkívül
hatékony, bulvár-propagandagépezete, az RT, amelynek sikerült
„alternatív hangként” pozicionálnia magát, azt hangoztatva, hogy
„valódi híreket” közöl. Az RT a műholdakon keresztül eljut a nyugati
tévékészülékekbe, és rendkívül ügyesen győz meg embereket arról,
hogy a nappal az éjszaka, és az éjszaka a nappal. A több mint 70
éves múlt bevált, könnyen bevethető, tökélyre fejlesztett receptjeit
használják, és kétségbeejtő hatékonysággal keverik a „valóságot” az
üzenettel.
 Az orosz állam több ezer „Twitter-trollt” is alkalmaz, akiknek az a
dolguk, hogy eltérő mértékben és sikerrel dezinformációt
terjesszenek online.
Putyin modern dezinformációs kampányai nagy pusztítást
végeztek. A munkájuk eredménye látható Trump megválasztásában,
a Brexitben, a migránskrízisben, az ártalmas oltásellenes
mozgalomban, rengeteg európai „szeparatista” kezdeményezésben,
valamint a Calexitben és a Texitben − vagyis a kaliforniai és texasi
függetlenedési törekvésekben. Az utóbbi két mozgalom feltűnően
elcsendesedett Trump elnökségének négy éve alatt, főleg, amikor
kiderült, hogy a Calexit fő hangadója Szibériában él. De amint Trump
távozott, a kampányok újból erőre kaptak.
Az orosz állami média dezinformálása tetten érhető a számtalan
egészségpánikban is, például a „nyugati” 5G-vel szemben érzett,
2020 óta széles körben elterjedt gyanakvásban, abban a hibbant
pletykában, miszerint a szupergyors szélessávú internet okozhatta
akár még a Covid−19-járványt is.
A BBC 2019-es kutakodása kiderítette, hogy az RT és
testvércsatornája, a Szputnyik is rendszeresen támadta az 5G-
rendszer kiépítését Nyugaton. „Szakértőket” vontak be, akik
valójában összeesküvéselmélet-gyártók voltak, és olyan alaptalan
elméleteket terjesztettek, miszerint „a méhek elpusztulnak az 5G-
oszlopok alatt”. A félelemkeltés taktikája működik.
Ezzel egy időben Oroszország arra használta a médiáját, hogy
saját, kínaiak által épített 5G-rendszereit felsőbbrendűnek mutassa
be, önmagát pedig globális szuperhatalomnak, miközben a GDP-je
körülbelül akkora, mint Spanyolországé, és jelentősen alacsonyabb,
mint Olaszországé.
A nagy hazudozás és dezinformáció igen hatékony, mindenki él
vele.
Vegyük Ronald Reagan csodás stratégiai védelmi
kezdeményezését, a „Star Warst”, amivel apám vigasztalt az 1980-
as években, amikor a közelgő Armageddontól féltem. Bár
aduászként használták a szovjetekkel szembeni alkudozásban,
valójában sosem létezett, és esély sem volt arra, hogy valaha
létrejöjjön. A szükséges technológiát nem találták fel, és ha
megpróbálják, attól alighanem csődbe ment volna Amerika. Mindez
tipikus dezinformáció. De az oroszok bevették, akárcsak mindazok,
akik hinni akartak benne.
Ahogy egyszer Mark Twain mondta: „Könnyebb rászedni az
embereket, mint meggyőzni arról, hogy rászedték őket” (tudom,
egyszer már idéztem). A mondás mindenütt megtalálható az
interneten, az iskolai tankönyvekben, még az
idézetgyűjteményekben is. Remek mondás, jellegzetes Mark Twain-
bölcsesség. Csak egy baj van vele: nem tőle származik.
 TIZEDIK FEJEZET
DZSINGISZ KÁN KÖNYÖRTELEN BARBÁR
VOLT
Fontos, hogy legyen ellenség
A nemzetállamoknak ellenségre van szükségük. Ellenség híján
még a legnagyobb birodalmak is vakvágányára tévedhetnek − ahogy
ez az i. e. II. században Rómával történt.
I. e. 146-ban, a harmadik pun háború végén Scipio római tábornok
háromévnyi ostrom után bevette Karthágó falait, és emberei
elözönlötték a várost. Hatnapnyi brutális közelharc után Hasdrubal, a
karthágóiak tábornoka a város legszentebb területén, az Eshmun-
templom előtt megadta magát. A feleségét1 annyira felháborította
férje gyávasága, hogy kézen fogta a fiait, és besétált egyenesen a
templom lángoló romjai közé. Soha többé nem látták.
Róma teljes diadalt aratott, és nem ismert kegyelmet. Karthágót
földig rombolták, a legtöbb lakót megölték, a többieket rabszolgává
tették. A város földjét is megátkozták.
Ám ahogy Scipio nézte a szentségtörést, szemébe könnyek
szöktek, és így fordult barátjához és mentorához, Polübiosz görög
történészhez, aki szerencsére pont kéznél volt, hogy feljegyezhesse
az eseményeket a történelem számára: „Dicső pillanat ez,
Polübioszom! De az a balsejtelem gyötör, hogy egy napon majd az
én hazámra is ugyanezt az ítéletet mondják ki.”III Róma sem egy nap
alatt bukott el. A következő években a kereskedelem virágzott, a
birodalom terjeszkedett, és a Pax Romana, egy viszonylag stabil,
200 éven át tartó időszak a Földközi-tenger térségében békét és
jólétet hozott. Ennek ellenére néhányan − köztük leghangosabban a
történetíró Livius − kezdték úgy érezni, hogy Róma nem tarthat
örökké, és azt a gondolatot terjesztették, hogy a köztársaság
elvesztette céltudatosságát, és vissza kell térnie a régi alapokhoz.
Ahogy a birodalom nőtt, úgy hagyta el a korábbi lelkületét. A
rómaiaknak nagy egyéniségekre van szükségük, akik úrrá lesznek a
birodalmon, és megállítják az erkölcsi romlást.
Utolsó nemezise, Karthágó elpusztításával Rómának nem volt már
kivel harcolnia, csak önmagával. Ellenség híján egzisztenciális
válságba került.
Az Egyesült Államok, amely a tömeges népvándorlás révén alakult
ki, önmaga „elképzelt közösségét” mindig is „másokon” keresztül
határozta meg. A vad, bennszülött „indiánok”, a brutális,
gyarmatosító „Brit Birodalom”, a nácizmus, újabban pedig az, amit
Ronald Reagan úgy jellemzett 1983-ban: a kommunista kelet, a
„Gonosz Birodalma”, mind ezt a célt szolgálták. Amerika ellenségei
határozták meg, kicsoda is Amerika, ők biztosították az „elképzelt
közösség” érzését.
Ám a Szovjetunió összeomlása és a berlini fal 1989-es leomlása
után az Egyesült Államok körülbelül ugyanazzal a dilemmával találta
szemben magát, mint Róma 2000 évvel korábban. Az egyetlen
megmaradt nagyhatalom olyan volt, mint Batman Joker nélkül:
kesztyűs kezével malmozott azon morfondírozva, mit csináljon a
kütyüs övével és a menő kocsijával. Vagy hogy feloldjam a
metaforát: mit csináljon a csapataival, a rakétáival, a flottáival és a
légierejével.
Miután nem akadt hozzá méltó ellenfél, Amerika − végső soron
megnyerhetetlen − háborút hirdetett a „drogok” ellen, és új ellenség
után nézett, amely végül a derült égből érkezett 2001. szeptember
11-én.
Tíz évvel a tragikus nap után, amikor 2977 ártatlan veszítette
életét, a Drew Egyetem és az Illinois-i Egyetem tudósai publikáltak
egy tanulmányt „The Expulsion from Disneyland” (Kiűzetés
Disneylandből) címmel, ami arról szól, hogy 9/11 milyen
társadalompszichológiai hatást gyakorolt az amerikai népre. Többé-
kevésbé olyat, amilyenre számítani lehetett. A nemzetet példátlan
támadás érte a saját területén. Felborult a dolgok rendje, az
emberek féltek. Nem érezték már biztonságban magukat, és hogy fel
tudják dolgozni a történteket, amerikaiak milliói bújtak vissza a
nacionalizmus takarója alá.
 2001. szeptember 11-én, kedden a Walmart amerikai
szupermarket-óriás megdöbbentően sok, 116 ezer csillagos-sávos
zászlót adott el egyetlen délután alatt. Több százezer ember reagált
a még folyamatban lévő eseményekre zászlóbontással. Szeptember
12-e, szerdára az üzletlánc még 250 ezret adott el, csütörtök
reggelre pedig kifogyott a készletük.
A zászlólengetés pedig hamarosan gyűlölködéssé változott:
kézzelfogható ellenség híján az emberek ahhoz nyúltak, amijük volt.
A terrortámadás utáni hónapokban tízszeresére nőtt a rasszista
támadások száma az amerikai muszlimok és mindenki ellen, akiket
össze lehetett téveszteni velük. Ezzel együtt a közvélemény is
jelentősen megváltozott, különösen a szabadságjogok tekintetében.
A felmérések alapján az amerikaiak immár készek voltak lemondani
az állampolgári jogokról a „terrorizmus legyőzéséért”.
De mindennek nem csak rossz hatásai voltak. Sok amerikai arról
számolt be, hogy felülvizsgálta az értékrendjét és a prioritásait.
Hirtelen fontossá váltak nekik a szeretteik, és az emberek 60%-a azt
mondta, a támadások közvetlen következményeként javultak a
személyes kapcsolatai. Az amerikaiak önzetlenebbek is lettek: 2001
és 2002 között megnőtt az önkéntes véradók száma, és az amerikai
történelemben sosem jegyeztek fel annyi pénzadományt, mint ekkor.
Az, hogy újra akadt normális ellenség, ismét célt és
közösségtudatot adott az Egyesült Államoknak.
9/11 a hatalmon lévőknek is kedvezett. George W. Bush a
támadások idején csupán nyolc hónapja volt elnök, a népszerűsége
50% körül mozgott, és csökkenő tendenciát mutatott. Októberre,
közvetlenül a terrortámadások után meglovagolta a nacionalizmus
hullámait, és minimális vagy épp semmilyen erőfeszítéssel az
Egyesült Államok történetének legnépszerűbb elnöke lett, 90%-os
támogatottsággal.
Nyilvánvaló, hogy nem a Bush-kormány akarta a támadásokat,
bármit is mondanak az összeesküvés-elméletek. De Bush mint
vezető kétségtelenül profitált belőlük. Miközben az Egyesült Államok
támadást indított Afganisztán és Irak ellen, és az Oszáma bin Láden
utáni vadászat felgyorsult, egyvalami nyilvánvaló lett: a „terrorizmus
elleni harc” új célt adott az országnak. Az „ellenség” visszatért.
 Tizenöt évvel később Donald J. Trump ugyanezzel a narratívával
jutott be a Fehér Házba: azt ígérte, hogy Amerika nemcsak „nagy
lesz megint”, de „biztonságos is”. 2016-ra a népszerűtlen közel-keleti
háborúk „lejártak”, ezért Trump új fenyegetést húzott elő a
cilinderből: a külföldieket.
És ígért egy „szép kis falat”, amely kívül tartja majd a
bevándorlókat… a bevándorlók Amerikájától. Visszaveri a kínai
kapitalizmust, és megvédi az amerikai állásokat. Megtiltja, hogy a
muszlimok belépjenek az Államokba, és örökre megállítja a
terrorizmust. Közben pedig hazahozza a fiúkat Irakból.
A csapatok nem jöttek haza, és a fal sem készült el, viszont Trump
aláírta a 13769-es rendeletet, amely két röpke hónapra megtiltotta,
hogy Iránból, Irakból, Szíriából és egy maroknyi más „muszlim
országból” beutazzanak az emberek az Egyesült Államokba.
Emellett kereskedelmi háborút indított Kína ellen, ami becslések
szerint mintegy 300 ezer munkahelybe került Amerikának, és 0,5%-
kal csökkentette a GDP-t.
Egyiknek sem volt semmi értelme, de pont ez a lényeg. Trump
keménymagja a Facebooktól és a Fox Newstól elkábulva elhitte,
hogy Trump megvédi az Egyesült Államokat, és csak ez számított.
A következő négy évben Trump egész elnökségét Amerika
ellenségei határozták meg. A listán szerepelt a Facebook, Ázsia
nagyobb része, a CIA, az FBI, Hillary Clinton, a média, az amerikai
adóhivatal, Mitt Romney szenátor, az elhunyt amerikai katonák
hozzátartozói, Kanada, Franciaország, egykori alkalmazottak,
egykori Apprentice-versenyzők, akik egykori alkalmazottak voltak, az
EU, a legtöbb globális médiaügynökség, a józan ítélőképesség, a
Fox News, az okos emberek, a vonzó emberek, az intelligens nők,
az olyan nők, akik nem hagyják fogdosni magukat, Barack Obama, a
NASA, London polgármestere, a levélszavazatok, és persze a
rettegett „Antifa”.
A hatalomban töltött utolsó hónapjaiban az elnök folyamatosan
arról beszélt, milyen fenyegetést jelent ez a szervezet. 2020
júniusában azt állította a Twitteren, hogy mindenestül be akarja
tiltatni az Antifát, és terroristacsoportnak nyilváníttatja. 2020
szeptemberében azt állította, hogy ha nem választják őt újra a
következő hónapban, az Antifa „megtámadja az otthonokat”, és arra
is figyelmeztetett, hogy „választási csalást” rejtenek a gyerekek
csokijába halloweenkor.
Még hihetetlenebb mindez, ha belegondolunk, hogy az Antifa nem
is létezik. A kifejezés azt jelenti: „fasizmusellenesek”. Vagyis egy
álláspontról van szó, nem pedig egy szervezetről. Ennek hadat
üzenni körülbelül olyan, mint hadat üzenni a salátának. Bár Trumpot
elnézve utóbbi elképzelés sem állhat messze tőle.
***
A „másságtól” való félelem nagymértékben jelen van a kollektív
tudatunkban, így mindig ki lehet aknázni. Az emberi agy amygdala
nevű részében működik egy reflex, amit az érzelmi reakciókkal
társítanak. Ez felel az ismeretlen dolgoktól való félelmekért, és a
kutatások azt mutatják, hogy a beidegződéseket nehéz
megváltoztatni. Mindez magyarázat − ha nem is mentség − az
emberek idegenellenes hajlamára, és arra, hogy miért olyan hatásos
politikai eszköz a bigottság. Egyben rávilágít, hogy a Nagy-
Britanniához hasonló országok szavazói miért nem bánják, ha a
kormányuk milliárdokat költ repülőgép-hordozókra és atom-
tengeralattjárókra, amelyeket valószínűleg sosem használnak majd
− akkor is, ha ők maguk ingyenkonyhán esznek.
Hogy kiből lehet ellenség, azt remekül összefoglalja az általam
kitalált rövidítés: „BETS” (angolul a szó jelentése: fogadások).
B, mint barbárok − a közelgő, civilizálatlan „vademberek”, akik
útközben mindent elpusztítanak. A régi időkben a barbárok a viking,
gót, mongol hordák voltak, és a Kaiser hadserege. Manapság a
„menekültek”, a „muszlimok” és a „terroristák” vették át a helyüket.
E, mint ellenség itthon − a publicistáktól és az EU-fanatikusoktól
kezdve a globalista bankárokon és az Antifán át a brexitesekig,
demokratákig és zöldekig − attól függ, milyen a beállítottságunk. A
céljuk? Mindent elpusztítani, bár hogy miért, az sosem derül ki.
T, mint tradicionális ellenség − akikben sosem bízhatunk. Az út
rossz oldalán vezetnek, fura dolgokat esznek, és túlságosan
hasonlítanak ránk. Gondoljunk a franciákra és a németekre, az
oxfordiak és a cambridge-iek ellenségeskedésére, vagy a yorkshire-
iekre és lancasteri szomszédjaikra.
 S, mint Schrödinger-ellenség.
Erwin Schrödinger osztrák fizikus volt, aki előállt egy
gondolatkísérlettel. Eszerint van egy macska egy lezárt dobozban,
akit vagy ért radioaktív sugárzás, vagy nem, így egyszerre tekinthető
élőnek és halottnak. A Schrödinger-címke a populáris média
népszerűsítése nyomán mára jelenthet bármilyen paradoxont, ahol
két, látszólag ellentmondó tényező játszik szerepet egyszerre.
Ennek megfelelően „Schrödinger migránsa” egyszerre akar
segélyekből élni, és elvenni a munkánkat. A „Schrödinger-ellenség”
olyan ellenség, aki egyfelől elképzelhetetlen fenyegetést jelent,
másfelől viszont nevetséges, ügyetlen és ostoba. A Bonaparte
Napóleont „Kis Boney-ként” ábrázoló 19. századi karikatúrák remek
példák a „Schrödinger-ellenségre”. Akárcsak Észak-Korea modern
ábrázolásai, amint azt az alábbiakban majd látjuk.
Minél inkább eltávolodunk otthonról, annál karikatúraszerűbben
képzelünk el „másokat”. Egyes európaiaknak minden, ami a
Boszporusztól keletre fekszik, a „Schrödinger-ellenség” területe.
Hiába van Iránnak gazdag kulturális öröksége, ősi etikettje, a tarof,
hiába 98% az írni-olvasni tudók aránya a fiatalok körében, amivel
egy szinten helyezkedik el a világ legfejlettebb nemzeteivel − a
szűklátókörűség csak az imámok és a hidzsáb vidékét látja benne, a
fundamentalisták hátországává sekélyesíti, tele kiabáló, fegyvert
lóbáló férfiakkal. Szomorú, de ugyanez áll az összes közel-keleti
országra, és ahogy elérünk Közép-Ázsiába, a helyzet csak még
rosszabb lesz. Kazahsztánt, a föld kilencedik legnagyobb
országának képét annyira befolyásolja a Sacha Baron Cohen
közreműködésével készült Borat − Kazah nép nagy fehér gyermeke
menni művelődni Amerika (Borat: Cultural Learnings of America for
Make Benefit Glorious Nation of Kazakhstan) című film, hogy
Nyugaton alig valaki veszi komolyan. Bár durva túlzás lenne az
országot virágzó demokráciának nevezni, ahol az LMBTQ+
közösség szabadon élhet a kriminalizálás2 veszélye nélkül, az
ország a térség nagyhatalmává vált. 2002 óta hatszorosára nőtt a
GDP, és jelentősen csökkent a szegénység. Egyáltalán nem az
öszvérek és földutak nemzete, mégis változatlanul az olcsó viccek
és gúnyos mémek célpontja, jelentős mértékben a Sacha Baron
Cohen-vígjáték és a nyugati tudatlanság jóvoltából.
Déli szomszédja, Türkmenisztán sem járt jobban. Ha rákeresünk
az interneten az országra, az első találatok között jön fel annak
története, hogyan állítatott az elnök, Serdar Berdimuhamedow
hatalmas lovas szobrot magának 2015-ben, és aranyszobrot a
kutyájának 2020-ban. Az ország folyamatos politikai kudarcait és
felháborító emberjogi helyzetét a szőnyeg alá söpörjük, mivel alig
tekintjük többnek egy élőben közvetített Simpsons-epizódnál.
A legtöbb nyugati gondolkodása akkor sem változik sokat, ha még
keletebbre utazunk. Kínát ma már elismerik mint egyre erősödő
nagyhatalmat, de még mindig széles körben lenézik Nyugaton. A
Covid−19 kapcsán sem javult a helyzet. Egy 2020 novemberében 14
országban, köztük az Egyesült Királyságban, Franciaországban,
Németországban és Ausztráliában végzett felmérés szerint a
válaszadók 73%-ának volt rossz vagy „nagyon rossz” véleménye a
népköztársaságról.
Ez részben érthető, és annak eredménye, ahogyan Kína a
koronavírus kitörését kezelte, valamint annak, hogy immár egyre
tüzetesebben vizsgálják az ország emberjogi vétségeit. Hozzájön
még, ahogy az ujgur kisebbséggel bánnak, valamint az internáló
táborokról szóló beszámolók, ahol „átnevelés”, sőt, államilag
elrendelt kivégzések zajlanak, továbbá hogy a kormány igyekszik
leplezni a koronavírussal kapcsolatos kudarcait.
De a Kínához kötődő ellenérzések oka nagyobb részben régi
sajnálatos rossz szokásunk, a sinofóbia (vagyis a Kína-gyűlölet).
Jóllehet Kína − akárcsak előtte Japán − modernizálódik és
változik, a Nyugat még mindig félelemmel vegyes megvetéssel tekint
rá. A kínai népet rendszeresen azonosítják rasszista klisékkel és
téveszmékkel, és mindez nagyrészt a „keleti népekkel” kapcsolatos
gyanakvásból ered. Nincs ebben semmi új.
Frank Capra, aki később megrendezte Az élet csodaszépet (It’s a
Wonderful Life), 1945-ben forgatott egy filmet az amerikai
hadseregnek. Az alkotás címe: Know Your Enemy − Japan (Ismerd
meg ellenségedet − Japán). A film nagyjából minden sztereotípiát
kipipál a „BETS”-ben felsoroltak közül.
 A japánokat „barbároknak” ábrázolja, akik civilizálatlanok,
primitívek, de egyszersmind „Schrödinger-ellenségek” is − egyszerre
ostobák és ördögiek. A narrátor, miután kiemeli alacsony termetüket
− „160 centisek” −, elmagyarázza, hogy ezek a „bajtársak olyan
egyformák, mintha ugyanarról a negatívról hívták volna elő őket”.
De az „ellenség itthon” kategóriába is beleillenek. Mint
megtudhatjuk, a kaliforniai japán fodrászok azért nem beszélgettek a
kuncsaftjaikkal Pearl Harbor előtt, mert tömegesen hallgatóztak
kémfőnökeik kedvéért. Megannyi Mata Hari fésűvel, ollóval, akik
ördögien forgatják a hajsütővasat, miközben a hajlakk takarásában
az amerikai haditengerészet mozgásáról készítenek jegyzeteket.
A film végén az amerikai tengerészgyalogosok megrohanják Ivo
Dzsimát, és egy köztudottan megrendezett propaganda-előadás
keretében felvonják az amerikai zászlót. Az üzenet világos: a jó
győzedelmeskedett, a szörny meglakolt. A film nem mutatja (hiszen
a bemutató napján történt), amint a „Fat Man”, a háborúban bevetett
második atombomba kiesik a Bockscar B−29 bombázóból, és
letarolja a 9000 méterrel alatta fekvő Nagaszaki városát. A fegyver
leradírozta Nagaszakit a térképről, 35 ezer férfit, nőt és gyereket ölt
meg egyetlen szempillantás alatt.
A háború után politikusok, történészek és újságírók együttesen
próbálták áterőltetni azt a narratívát, hogy a két atombomba
„lerövidítette a háborút”. Hogy a barbár japánok készek voltak az
utolsó emberig harcolni, ezért muszáj volt bevetni a bombákat. De
ha így van, miért adták meg magukat a japánok csupán pár ezer
ember halála után? Ennek nincs sok értelme, nem igaz? És azért
nincs, mert mindez történelemhamisítás.
1945 májusától a japánok kifejezetten keresték a békekötés, a
háború befejezésének lehetőségét. Júniusban Hirohito császár arra
kérte a kormányt, hogy álljon elő „konkrét tervekkel” a háború
befejezésére. Az oroszokban látták a lehetséges közvetítőket.
Júliusban a szövetséges erők által kiadott potsdami nyilatkozat
Japán „feltétel nélküli megadását” követelte.
Csakhogy Hirohitót Isten leszármazottjának tartották, a pozíciója
kulcsfontosságú volt a japán társadalom egyben tartásához. A
feltétel nélküli megadás nem lehetett opció, mert az istenek
leszármazottai nem dobják be a törölközőt. A japánok húzták az időt,
de közben az amerikaiak már a végjátékot tervezték.
Meg aztán az Egyesült Államok égett a vágytól, hogy kipróbálja új
szuperfegyverét − az atombombát −, és üzenni akart a
Szovjetuniónak. Washington ugyanis tartott attól, hogyan viselkedik
majd szövetségese, Sztálin a háború után. Truman meg akarta
mutatni, milyen fegyver van a kezében. Ha bebizonyíthatná, hogy az
új bomba egész városokat képes elpusztítani, a szovjetek talán
kiverik a fejükből a butaságokat, és engedelmesek lesznek.
Mindezt meg is erősítették akkoriban. 1946-ban William F. Hasley
admirális, a harmadik flotta parancsnoka közölte, hogy a tudósoknak
„volt egy játékszere, amit ki akartak próbálni”, és hozzátette:
„fölösleges kísérletezés [és] hiba volt ledobni őket.”
A szükségesség hangsúlyozása az atombombák bevetése
kapcsán azért volt fontos, mert a szövetségesek akartak a jó fiúk
lenni. Márpedig a jó fiúk nem égetnek hamuvá gyerekeket. Az 1945
utáni egybecsengő közvélemény-kutatások szerint az üzenet
átment. Az amerikaiak 80-90%-a a mai napig igazolhatónak tartja a
bombázásokat. A történelmet a győztesek propagandistái írják. Az
amerikaiak cselekedeteit azóta is mindig igazolják valamivel.
Mindez persze nem mentség a japánok hadvezetésének. A japán
hadsereg követte el a II. világháború (és a közvetlenül előtte lévő
időszak) néhány legszörnyűbb gaztettét, semmivel sem maradtak el
a német náciktól. A felkelő nap birodalma a 30-as évek végén
lerohanta Ázsiát, lemészárolta ellenfeleit, és milliókat taszított
rabszolgaságba.
A japánok már a II. világháború előtt is háborús bűnöket követtek
el. 1937 decemberében, a második kínai-japán háború alatt a japán
hadsereg mintegy 40−300 ezer közötti számú lefegyverzett katonát
és civilt ölt meg a kínai Nankingben, azután mészárlásba,
kínzásokba és fosztogatásba kezdtek, feldúltak mindent, és
rengeteg nemi erőszakot követtek el.
Miután beléptek a II. világháborúba, kíméletlenül bántak a
foglyokkal és a meghódított területekkel, még ha álságosan azt is
állították, hogy „felszabadítanak a nyugati imperializmus alól”. Több
mint 200 ezer nőt kényszerítettek arra, hogy „konzumnőként”
szexuális rabszolga legyen, és becslések szerint 6−10 millió foglyot
és rabszolgát dolgoztattak halálra 1937 és 1945 között. Több mint
100 ezer kínai, indonéz (Holland Kelet-India lakói), filippínó és koreai
halt meg a burmai vasút építése során (amit a halál vasútjának is
neveztek), valamint 12-13 ezer katona a brit nemzetközösségből. A
történetet David Lean sikerfilmje, a Híd a Kwai-folyón (The Bridge on
the River Kwai) tette híressé.
A fentiek − és sok egyéb miatt − évtizedekig tartó ellenszenv
ébredt a japánokkal szemben. Sok katona, köztük apám is könnyen
kibékült Nyugat-Németország háború utáni újjáépülésével,
Japánéval viszont sokkal kevésbé. Ez az egyik oka, hogy miért állt
ellen apám olyan sokáig a japán technológiának, amivel
egyértelműen nem volt egyedül.
Az ellenségeskedés főleg abból a hiedelemből fakadt, hogy a
japánok sosem kértek bocsánatot a II. világháború alatt elkövetett
tetteikért. Pedig Hirohito császár már 1945 augusztusában
bocsánatot kért korábbi ellenségeitől, és Japán rendszeresen
deklarált bocsánatkéréseket a következő 70 év során, még ha ezek
nem is mindig elégítették ki azokat a nemzeteket, amelyeket
traumatizáltak. A helyzeten nem javítottak az egykori japán katonák
és jobboldali szereplők sem, akik szerint nincs miért bocsánatot
kérni − ez érthetően feldühítette a japán atrocitások túlélőit, és az
elhunytak családjait.
De mint láttuk, a politikai bocsánatkérések könnyen értelmüket
veszíthetik. Minél messzebb vagyunk az eseménytől, annál kisebb
az értékük. Ha a bűnösök és az áldozatok sem élnek már, mennyire
lehet komoly bármilyen megkésett engesztelés?
A japánok, kínaiak és szomszédjaik iránti ellenérzések nagy része
a jó öreg rasszizmusból fakad, és a „sárga veszedelem” néven
ismert nyugati lelki terrorból, abból a 19. századi rasszista
meggyőződésből, hogy a kelet-ázsiaiak alacsonyabb rendűek,
majomszerűek, kéjsóvárak és vadak. A kifejezést egy görög-orosz
frankofil, Jacques Novico alkotta meg 1897-ben, de a kínaiakkal és
japánokkal szembeni kirekesztés gyökerei sokkal régebbre nyúlnak.
A „sárga veszedelemtől” való 19. századi rettegés, és az „európai-
amerikaiak” ellentmondásos félelme attól, hogy a kínaiak „elveszik a
munkájukat”, oda vezetett, hogy 1882-ben megalkották Amerikában
a kínai kizárási törvényt. Ez a törvény megtiltotta a bevándorlást
Kínából, és megfosztotta az Egyesült Államokban élő kínaiakat a
lehetőségtől, hogy állampolgárságot kérjenek. Szomorú, de csak az
1965-ös Hart−Celler-törvényben oldották fel a bevándorlás
korlátozását bizonyos országokból.
A „sárga veszedelem” sosem múlik el. A koronavírus-pandémia
alatt a Nemzeti Republikánus Szenátori Bizottság benyújtott egy 57
oldalas dokumentumot, amely azt bizonygatta, hogy nem rasszizmus
a Covid−19-et „kínai vírusnak” hívni.
Trump állítólag szerette volna a több százezer amerikai halálát az
ázsiai ország számlájára írni, és 2020 júliusában kijelentette, hogy a
kínai kormány „felelős teljes mértékben a vírus eltitkolásáért és
világra szabadításáért”.
Mint a jó propagandában mindig, ebben is volt némi igazság. A
vírus Kínából indult, és a kínai kormány tényleg igyekezett eltitkolni.
De ez akkor sem menti fel Trumpot az alól, hogy nem vette
komolyan a pandémiát, és hogy a kormánya olyan gyalázatosan
birkózott meg a krízissel.
A „sárga veszedelem” hasznos bűnbak volt. Ráerősített a
hiedelemre, hogy a vírust egy vuhani laborban fejlesztették ki, vagy
hogy a kelet-ázsiaiak fura étkezési szokásai miatt ütötte fel a fejét.
Sok hibáztató mém született egy fotóval, amin valaki épp denevért
eszik. Nem számított, hogy a fotó évekkel a pandémia kitörése előtt
készült, kevesen vették a fáradságot, hogy utánanézzenek.
Nyilvánvalóan a kínaiak voltak a hibásak a krízisért a fura és vicces
szokásaikkal, és a fotó bizonyítékként is szolgált erre a Facebookon.
***
Fejtsük még inkább vissza a „sárga veszedelem” szálait, és máris
Dzsingisz kánnál vagyunk.
Mindenki ismeri Dzsingisz kán történetét. A tomboló őrültét, aki a
12−13. században kitört Mongóliából, lerohanta a Nyugatot, Keletet,
Délt, és ami köztük van, fosztogatott, és útközben mindent
elpusztított.
A 12. századi perzsa krónikás, Rashid-al-Din Hamadani így
vélekedik a kán indítékairól kétkötetes, Jami’ al-tawarikh című
történeti munkájában: „Nincs nagyobb öröm, mint szétkergetni az
ellenségedet, magad előtt terelni, látni hamuvá égni a városait, látni,
hogy aki szerette, zokog, és kebledre ölelni asszonyait és lányait.”
Nem valami jó PR valakinek, aki szeretné tisztázni a nevét.
A mongolokat megelőzte a rossz hírük. Nem szeretik a városokat,
ezért feldúlják őket, és minden lakójukat lemészárolják. Nem csoda,
ha a városlakók igencsak vonakodtak kaput nyitni a kán emberei
előtt, amikor bekopogtattak. Ezért Dzsingisz kán gyakorlatilag
feltalálta a biológiai hadviselést, és a mongolok pestises holttesteket
lőttek be katapulttal a védművek fölött.
A mongol hordák megdöbbentően hatékonyan gyilkoltak. Egész
régiókat elnéptelenítettek, és a kán élete során állítólag mintegy 40
millió ember halálát okozta, 10%-kal csökkentve a föld akkori
lakosságának számát. Ebben a számban benne van az az 1 748
000 ember is, akiket a híresztelések szerint egyetlen óra alatt
fejeztetett le a Perzsa Birodalomban található Nishapur város
ostroma után.
A gyilkolászás olyan méreteket öltött, hogy visszafordította a
klímaváltozást. 2011-ben Julia Pongratz és kollégái a Carnegie
Intézet Globális Ökológia tanszékéről olyan kutatási eredményeket
tettek közzé, amelyek azt sugallták, hogy a globális, tömeges
népességcsökkenés eredményeként újrasarjadtak az erdők, és nőtt
a szén-dioxid-feldolgozás (ugyanakkor azt azért kétlem, hogy
Dzsingisz kán egyhamar Greta Thunberg helyére léphet).
1748-ban Montesquieu francia filozófus így foglalta össze
Dzsingisz kán örökségét: „Lerombolta Ázsiát Indiától a Földközi-
tengerig, és az országokat, amelyek Perzsia keleti részét alkották,
sivataggá változtatta.” Mindez egyetlen kérdést vet csak fel: „Miért?”
Ha valaki meg akarja hódítani a világot, hogy hatalmas és gazdag
legyen, miért pusztítja el? Ennek semmi értelme. A halottak nem
fizetnek adót, a felperzselt föld nem ér semmit, a csupasz földek
nem hoznak termést. 1227-es haláláig a kán nemcsak hogy
felépítette a történelem legnagyobb birodalmát, de egyben is tartotta.
Ez nem igazán sikerülhet egy piti barbárnak, aki csupán kevés
embernek parancsol, akik mást sem csinálnak, mint ölnek és
rabolnak.
 Elképesztő a kán területi terjeszkedése, hozzá képest eltörpül,
amit Nagy Sándor elért. Egészen Nyugat-Ukrajnáig eljutott, lefedte
Oroszország nagy részét. Kicsit beleharapott Ausztriába, Bulgáriába,
Magyarországba és Lengyelországba. Délen megszállta egész
Kínát, és unokája, Kubiláj kán vezetésével megalapította a Jüan-
dinasztiát.
Összességében képtelenség volt hosszú távon egyben tartani ezt
a birodalmat, idővel négy részre is szakadt. De még az így
megmaradt darabok is hatalmasak voltak. 1249-re Kubiláj kán
becslések szerint 23 500 000 km2-nyi területen uralkodott − ez
másfélszer nagyobb, mint a mai Oroszország.
Nem érhették volna el mindezt, ha a mongolok a népszerű
vélekedésnek megfelelően fosztogató barbárok, vezetőjük,
Dzsingisz kán pedig vérengző elmebeteg.
A kán hatalomra jutása előtt a Mongóliában vándorló törzsek közt
belharcok dúltak. A kán, eredeti nevén Temüdzsin (még gyerek volt,
amikor meggyilkolták az apját, egy kisebb hatalmú nomád vezért)
egyesítette őket. De ezt nem brutális erővel érte el, inkább
diplomáciával és fortéllyal. 44 éves korára kikiáltották „nagykánnak”
vagy „Dzsingisz kánnak”, és nem sokkal később hozzálátott
meghódítani a világot. A következő 20 év során Temüdzsin lerohanta
Észak-Kínát, Közép-Ázsiát, és a nagy perzsa Hvárezm Birodalmat.
A mongolok kiváló lovasok voltak. Gyorsan haladtak, és a földből
éltek. Hadi erejük 60%-át a „könnyűlovasság” alkotta, amely játszva
kicselezte a 13. századi Európa nehéz páncélzatba öltözött lovagjait.
Jobb felszerelésük és fejlettebb fegyvereik voltak, köztük egy
titokzatos, „puskapor” nevű találmány, amely pusztító hatással bírt.
De a legnagyobb fegyverük mégiscsak a rémisztő hírnevük volt.
Akárcsak Nagy Sándor, Dzsingisz kán is a propaganda mestere volt,
és már azelőtt elültette a félelmet az ellenség szívében, hogy feltűnt
volna. Sok város harc helyett azonnal megadta magát − a mongolok
jobb is szerették így. Ha egy terület behódolt, a kán integrálta a
birodalmába, adót követelt, de aztán többé-kevésbé békén hagyta a
lakóit. Ha viszont ellenállt, akkor nem mutatott kegyelmet, és olyan
példát statuált, amely garantálta, hogy a következő város megadja
magát. Ami nem is volt olyan rossz dolog.
 A kán előrelátó, előzékeny uralkodó volt, és a Pax Mongolica (így
nevezték a 13−14. századnak ezt a viszonylag stabil időszakát)
kereskedelmet és jólétet hozott. Dzsingisz befogadónak mutatkozott
az újonnan meghódított területekkel. Ráadásul a teljesítményelvet
pártolta: nála lehetséges volt összeköttetések nélkül, érdemek
alapján feljebb jutni. Emellett birodalmát kiemelkedő vallási
tolerancia jellemezte.
Ezzel egy időben a kereskedők addig példátlan
mozgásszabadságot kaptak. Amíg a mongolok őrizték a selyemutat,
a történelem során először biztonságosan lehetett utazni Kelet és
Nyugat között.
A mongolok újítók voltak. Ők használtak először papírpénzt,
felállítottak egy lovas postaszolgálatot, az úgynevezett jamot,
amelynek az egész birodalomban voltak állomásai. Működése
csúcsán a jam akár 300 km-re is eljuttatott egy üzenetet egyetlen
nap alatt. A kán rezsimje bevezetett egy szabványosított,
decimalizált súly- és hosszmértékrendszert és a jasza néven ismert,
általános jogrendet.
A mongolok finoman szólva nem voltak faölelgető hippik.
Kegyetlenségük tagadhatatlan, de nem voltak rosszabbak, mint a
kortársaik, és a halottak számát erősen eltúlozták. Vegyük a
Nishapur eleste utáni kivégzéseket 1221 áprilisában! Ahhoz, hogy
tényleg 1 748 000 embert fejezzenek le egyetlen óra alatt,
percenként 29 ezer embert kellett volna kivégezniük. Ami, legyünk
őszinték, felettébb valószínűtlen.
Tagadhatatlan, hogy a 13−14. század között Kína és Eurázsia
lakossága erősen megcsappant, de ennek pontos oka a mai napig
tisztázatlan, és nem írható egyedül Dzsingisz számlájára mindenki,
aki 1227-ben meghalt. Sokuk valószínűleg bubópestisben vesztette
életét, és a kor időjárási anomáliája, a dantei anomália3 miatt, ami
1315-ben kezdődött és 1321-ben, Dante halálának évében ért véget.
Ezt az időszakot terménypusztulás jellemezte, klímaváltozás,
tömeges népvándorlás és éhínség.
A tömeges populációcsökkenés másik oka lehetett az is, hogy
tévedett az utólagos leltározás: a bubópestis nem kedvezett a
népszámlálások pontosságának.
 Bár 1000 év különbséggel éltek, nyilvánvaló a hasonlóság
Dzsingisz kán és Nagy Sándor között. De miközben Sándor
rocksztárhoz méltó módon, fiatalon bekövetkezett halála óta csak jó
sajtót kapott, Dzsingiszre még mindig „csodálattal vegyes
megvetéssel” néznek, ahogy egy történész fogalmazott. Talán
jobban szeretjük így látni a keleti ellenségeinket. Egy nevetséges és
félelmetes „sárga veszedelem”, „Schrödinger-ellenség”, a kántól a
japánokon át az észak-koreai Kim-dinasztiáig.
Igazi kihívás elé állít, hogy bármi értelmeset írjak Észak-Koreáról
(KNDK), annyira eszelős az ottani rezsim. Először is a jelenlegi
vezetői közül ketten is halottak. Kim Ir Szen Örökös Elnök (a
továbbiakban Kim 1.) 1994-ben halt meg, fia, Kim Dzsong Il (Kim 2.),
a Munkás Párt Örökös Főtitkára 2011-ben.
Kim 1. állt elő az állam dzsucse nevű filozófiájával, amely a KNDK
lakóinak életét irányítja. A dzsucse négy alapelve:
Dzsucse − a nemzeti önellátás ideológiája
Csadzsu − politikai függetlenség más államoktól
Csarip − hatalom meghozni a saját gazdasági döntéseinket
Csaü − katonai függetlenség más országoktól
Észak-Koreában mindent a dzsucse szerint csinálnak. Még
dzsucse naptár is létezik, ennek kezdete az az év, amelyet az egész
világon 1912-nek hívnak, de mivel ez az Örökös Elnök születési éve,
ezt nevezik az Első Évnek.
A dzsucse jelképes szívében található a Pektu, a Koreai-félsziget
legmagasabb, legszentebb hegye, Tangun szülőhelye, aki egy
medveasszony és egy istenség fia, egyben a koreai nép ősatyja.
Tangunt egykor „kitalált” alaknak tartották, de Kim 2. helyretette ezt
az elképzelést 1994-ben, amikor kiküldték az állami
archeológusokat, hogy keressék meg a mauzóleumát, és
bizonyítsák be, hogy valóban létezett. Gondolom, nem túlságosan
meglepő, hogy a régészek sikerrel jártak.
A koreaiaknak azt mondják, hogy Kim 2. a Pektun született 1941-
ben, miközben az apja a japánokkal szembeni ellenállást irányította
egy titkos bázisról. De valószínűbb, hogy a Szovjetunióban látta meg
a napvilágot.
 A Kim család isteni joga az uralkodásra abból a hitből táplálkozik,
hogy akárcsak Tangunban, bennük is különleges „pektui vér”
csörgedezik. Ez isteni hatalommal ruházza fel őket, ilyen például a
cshukcsibop, vagyis a tér- és időhajlítás képessége. Kim Ir Szen
ezzel a szupererővel győzte le a japánokat, továbbá verseket,
könyveket ihletett, valamint „A tábornok teret hajlít” című népszerű
dalt, ezzel a fülbemászó refrénnel:
A Pektu-hegy stratégája
Az istenek stratégája
A tábornok teret hajlít
Amióta Kim Dzsongun (alias Kim 3.) hatalomra került, ezt a
„használd az erőt” elképzelést nem erőltetik, sőt, az állami Rodong
Sinmun újság előzékenyen felvetette: „Ha létezik is a cshukcsibop,
az a nép cshukcsibopja”.
Az ország tele van a Kimek nagyszerűségéről szóló
emlékművekkel, nehogy bárki is megfeledkezhessen róluk. Csak
Kim Ir Szenről 40 ezer szobor található az országban, és a halála
utáni hároméves gyász alatt azt tervezték, hogy több mint 3000 Jong
Szeng (örökélet)-tornyot állítanak a tiszteletére. A fővárosban,
Phenjanban található példány 90 méter magas, és egy hatsávos
autópálya felett terpeszkedik.
Miközben a KNDK isteníti vezetőit, ellenségeit becsméreli. A
Japánnal szembeni gyűlöletet belefoglalták az alkotmányba, és az
ország folyamatos orwelli háborút vív szomszédja, Dél-Korea ellen.
A Kimek, akárcsak az összes nagy diktátor, demagóg
védelmezőket szereztek maguknak. Több ezer festmény örökíti meg
őket. Az egyik legismertebb ilyen képen Kim Dzsongil nagy, szürke
csődörön lovagol végig a Pektu hófödte tájain − az alkotás egy az
egyben az Alpokon átkelő Napóleon utánzása.
A dzsucse-elméletben központi szerep jut a gyerekirodalomnak,
ami fontos az agymosáshoz. Ahogy Kim 2. írta: „Csak a mi
stílusunkban írt gyerekirodalom segítségével nevelhetjük a
gyerekeinket a koreai forradalom dzsucse ideológiával felvértezett
tartóoszlopaivá.”
Ha hihetünk a propagandának, Kim 2. termékeny szerző volt.
Állítólag 1500 könyvet írt még az egyetem befejezése előtt, és mivel
valahol maga is frusztrált ripacs volt, sok munkája került
bemutatásra színdarab vagy film formájában. Jellegzetes példa erre
az 1971-es, megkapó című Készítsünk magas ideológiai és művészi
értékű forradalmi operákat a Vértenger (1971) típusú forradalmi
operák megalkotása elveinek szigorú alkalmazásával.
Kim 2. operákat is írt. pontosabban utasította az operaszerzőket,
hogy az ő nevét írják a műveikre. A 70-es években hat kulcsmű
dolgozta fel a dzsucsét opera formában. A legismertebb az Egy igazi
forradalmár lány, amelyről később Kim 2. életrajzírója azt mondta:
„jobb, mint bármi a zenetörténetben”.
Ha valaki hisz Kim 2. mítoszában, akkor jóval többet lát benne a
világ legnagyobb államférfijánál, költőjénél és zeneszerzőjénél − ő
találta fel a hamburgert is (a 90-es évek végén). A koreaiak úgy
hívják ezt az ételt, hogy gogigyeopbbang, és úgy tudják, később a
szeretett tábornok feltalálta a sajtos gogigyeopbbangot is, amit a
Szamtheszong (Három Nagy Csillag) étteremláncban árulnak a
fővárosban kockás egyenruhába öltözött, vonzó hölgyek.
Emellett Kim 2. volt a történelem legjobb golfozója. Miután 1994-
ben elkészült a phenjani golfpálya, a vezető, bár előtte sosem
játszott, 34 ütéssel a pályaátlag alatt teljesítette a kört. Fotók nem
készültek az eseményről, de tudjuk, hogy igaz, hiszen maga a főnök
mondta, és a Kimek sosem hazudnak. És soha nem mennek vécére:
a pektu vérűeknek ilyesmire nincs szükségük.
Amikor Kim 2. meghalt, közismert, hogy az egész ország sírni
kezdett. A világot bejárta a zokogó, öklével a földet verő több ezer
észak-koreai képe.
Ha valaki hisz az állami gépezetnek, hamar meggyőződhet róla,
hogy Kim 3. szakasztott olyan, mint az elődei. A pektu vérnek
köszönhetően már háromhetesen tudott járni, öthetesen pedig lőni.
Emellett Kim 3. hihetetlenül bátor. Egyik első tette vezetőként az volt,
hogy visszavette Japántól azt a fél órát, amit még 1919-ben loptak el
az országtól.
És Kim 3. zseniális is, mert irányításával a KNDK világelső tudósai
megtalálták az AIDS, a rák és az ebola ellenszerét, és felfedezték,
hogy a fokhagyma, a hagymafélék és a méz képes távol tartani a
Covid−19-et.
 Mint minden nagy uralkodónak, Kim 3.-nak is van játékos oldala.
Afféle kelet-ázsiai Simon Cowellként4 megajándékozta a világot a
bájos Moranbong nevű lánycsapattal (legjobb dalaik a „Lobogó vörös
zászló”, a „Nem élhetünk nagy vezérünk gondoskodása nélkül”, és
„Az én országom a legjobb” című sláger).
Lehetetlen felmérni, mennyit hisz el mindebből a köznép. A külföldi
látogatókat szigorúan ellenőrzik. Az internet gyakorlatilag nem
létezik, szinte lehetetlen a 38. szélességi körön túl kommunikálni. A
minden totalitárius államot átjáró félelem miatt az ország polgárai
még maguk közt is félnek kifejteni a nézeteiket.
Pak Janmi (angolos írásmóddal Yeonmi Park) emberjogi aktivista,
az ország egyik legismertebb disszidense szerint a szülei úgy
nevelték, hogy tartsa meg magának a véleményét − tudván, hogy
bárki hallgatózhat. Amióta Janmi 13 évesen megszökött Koreából az
anyukájával, nemcsak hangosan kritizálja a rezsimet, de képviseli is
azokat, akik ott maradtak.
2014-ben a The Guardian olvasói kérdéseire Pak azt mondta:
„Meg kell érteni, hogy az észak-koreaiak ugyanolyan normális
emberek, mint maguk vagy én. Igen, agymosottak, és másképp
élnek, de akkor is emberek, kerülnünk kell a dehumanizálásukat.”
Ezt az érvet nem lehet eléggé hangoztatni. Az észak-koreai
emberek − a 21. századi globális politika arctalan gyalogjai − a Kim-
rezsim messze legnagyobb áldozatai. Egy hatalmas állami börtön
foglyai, akiket a mai napig kíváncsisággal vegyes lenézéssel
szemlélnek a nyugati kommentelők. Utóbbiak, úgy tűnik, még mindig
képtelenek mást látni a kelet-ázsiai emberekben, mint a gúny
tárgyát.
A Pak Janmihez hasonló menekültek beszámolói alapján
valószínű, hogy az észak-koreaiak közel sem olyan ostobák, mint
amilyen ostobának néhányan szeretnék beállítani őket. Ugyanígy, a
Kim család kigúnyolása azt jelenti, hogy alábecsüljük őket. Tomboló
őrültek nem építenek hosszú időn át fennmaradó birodalmakat.
Szerencsétlen bolondok nem képesek a markukban tartani 25 millió
ember életét több mint 70 éven keresztül.
Kim Dzsongun nem olyan buta, mint ahogy a nyugatiak lefestik, és
az állami propagandagépezete sem az: Kim bármilyen giccses is,
nagyon hatásos jelenség. Kim 2. írói erényeiről nem nyilatkozhatom,
mert nem olvastam tőle semmit, de az operái közel sem olyan
borzalmasak, mint gondolhatnánk. Az Egy igazi forradalmár lány,
ami (a könyv írása idején) teljes terjedelmében megtekinthető a
YouTube-on, meglepően izgalmas. Talán nyers és szájbarágós, de
van benne energia, stílus, zeneiség, és − legalábbis ez a kritikus azt
mondja − bizonyos mértékű teatralitás. A színrevitel nem különbözik
sokban olyan West End-musicalekétől, mint A nyomorultak (Les
Misérables) vagy a Miss Saigon. Túlzás lenne azt állítani, hogy az
Egy igazi forradalmár lány lehetne a következő nagy londoni
musicalsiker, de ha nem a világ egyik legnagyobb diktatúrájának
dicshimnuszáról lenne szó, nem volna ördögtől való, ha a lábunk
együtt mozogna a zenével.
A KNDK-t külsőre úgy tervezték meg, hogy csodálattal töltse el
saját népét és a látogatókat. Phenjan nagy szobrai, épületei és
emlékművei a díszlet; a hatalmas, koreografált parádék a műsor;
maga a nép a statiszták; Kim Dzsongun pedig − a mese főhőse −
harcol az odakint lévő kapitalista ellenséggel.
Persze ugyanezt csinálta Hitler is, és nem véletlenül: mindez
működik. Vagyis önmagunkat sodorjuk veszélybe, ha alábecsüljük
Észak-Koreát. A szorítás erős, a félelem valós, az irányítás totális.
A belső ellenség létezik Észak-Koreában is, és se vége, se
hossza az ellenük elkövetett atrocitásoknak. A dél-koreai Csoszon
Ilbo újság 2013-ban, két évvel azután, hogy Kim Dzsongun
hatalomra jutott, megírta, hogy a diktátor kivégeztette Hjon
Szongvolt, a Moranbong nevű lányzenekar vezető énekesét, miután
kiderült, hogy videókat árult egy olyan orgiáról, amelyben részt
vett… néhány Biblia kíséretében. Az újság azt állította, hogy
gépfegyverrel ölték meg, „miközben a Wangjaesan könnyűzenei
zenekar tagjai… nézték.”
Később, ugyanabban az évben Kim 3. kivégeztette nagybátyját,
korábbi tanácsadóját, Csang Szontheket. Szontheket „gonosz
politikai karrieristának, csalónak és árulónak” bélyegezték, majd
állítólag meztelenül odavetették egy falkányi szándékosan
kiéheztetett kutya elé, akik széttépték és felfalták.
 2016-ban jelentették, hogy Kim Dzsongun „légvédelmi ágyúval”
kivégeztetett két magas rangú tisztviselőt, miután egyikük elaludt
egy találkozón, a másiknak pedig volt mersze új politikai
gondolatokat javasolni. Az újságok és tévéadók az egész világon
felkapták ezeket a sztorikat, és rémülettel vegyes vidámsággal
tálalták őket.
Pedig egyik sem teljesen igaz. Kim nagybátyját valójában lelőtték.
Az „éhes kutyafalka” narratívát a kínai közösségi média egyik
népszerű humoristája, Phenjani Cshö Szongho találta ki, de olyan
hihetőnek tűnt, hogy a hongkongi újságok felkapták, és később a
Szingapúrban kiadott, befolyásos, angol nyelvű The Strait Times
újság is. A sztori elterjedt, és sok ember, aki szívesen retteg a
„Schrödinger-ellenségtől”, elhitte.
A légvédelmi ágyúk használatáról szóló történet a dél-koreai
titkosszolgálatra vezethető vissza, és alighanem kitalált − legalábbis
az állítólagosan kivégzettek egyikét később látták az állami tévében.
Ami Hjo Szongvoltot illeti, él és virul, építgeti zenei pályafutását,
miközben belekóstolt a nemzetközi diplomáciába is. A bibliás
orgiáról szóló sztori és a kivégzése is álhír volt.
A kegyetlenkedésekről szóló pletykáknak nyilván megvan a céljuk.
Akárcsak Dzsingisz kán esetében, a Kim-dinasztia kegyetlenségét
hivatottak demonstrálni, félelmet ültetnek el az elégedetlenkedők és
disszidensek szívében, kordában tartják a belső ellenségeket, és
azokat, akik disszidálást terveznek.
Messze, külföldön talán úgy tekintenek Kim Dzsongunra, mint egy
viccország vezetőjére − pedig semmi vicces nincs benne. Valós
fenyegetést jelent, és nem is csak a közvetlen szomszédjaira.
Észak-Korea évtizedek óta dolgozik atomtöltet kifejlesztésén, és
elemzők attól tartanak, talán már sikerült is neki. Európában viszont
nem veszik komolyan a fenyegetést, mert „Keleten van”, tehát
„messze”.
Az észak-koreaiak élete egyáltalán nem vicces vagy átlagos.
Félelemben, szegénységben élnek. Az országon belül
mindennaposak a tömeges kivégzések. A 90-es években az
országban a vezetés nemtörődömsége élelmiszerhiányt okozott, ami
milliók életét követelő éhínséghez vezetett.
 Az Észak-koreai Emberi Jogok Adatbázisát 2003-ban hozták létre,
hogy rávilágítson a KNDK-ban történt emberiesség elleni
bűntettekre. Becslésük szerint a 90-es évek óta végrehajtott több
ezer kivégzés 86%-a nyilvánosan zajlott le. Jóformán érdemi jogi
procedúra nélkül, többnyire a diktatúrát fémjelző fogolytáborokban.
Észak-Koreában nem gyarapodik más, csak a felső vezető
derékbősége, és a gombaként szaporodó munkatáborok. Mégis,
Észak-Korea − mint az idők során minden ellenség − nekünk, az
ellenségeiknek hasznos thuküdidészi leckével szolgál.
A nagy német szerző, Herman Hesse ezt írta egyszer:
„Ha gyűlölünk egy embert, akkor a képében valami olyasmit
gyűlölünk, ami bennünk is megvan. Ami nincs bennünk, azzal nem
törődünk.”IV
Bármilyen furcsán is hangozhat, Észak-Korea egyáltalán nem
egyedülálló a szélsőségeiben. A történelemhamisítás és a
hiszékenység nem a KNDK kiváltsága.
Az uralkodó elitek az egész világon hajlanak a történelmi
revizionizmusra − arra, hogy szándékosan átírják a történelmet,
vagy meghamisítsák a múltat, hogy az illeszkedjen modern
céljaikhoz. Putyin alatt például az orosz gyerekek már nem tanulnak
az 1939-es Molotov−Ribbentrop-paktumról, vagyis arról, hogy
Oroszország felosztotta Lengyelországot maga és a náci
Németország között.
Ugyanez történik Lengyelországban is. 2018-ban Andrzej Duda
elnök aláírt egy törvényt, amely szerint büntethető, ha valaki azt
állítja, hogy a lengyelek bűnrészesek a náci megszállás alatt a
zsidók ellen elkövetett tömeggyilkosságokban. Ez a történelem
kilúgozása, mivel rengeteg írásos bizonyíték létezik arra, hogy a
lengyel kollaboránsok a háború alatt tevőlegesen hozzájárultak a
náci antiszemita politika érvényesítéséhez.
Ha továbbmegyünk délre, a bolgárok is sok mindent kitörölnek a
történelemkönyvekből, miután szeretnék elfelejteni 500 évnyi közös
múltjukat a törökökkel, Törökország pedig törvényben tiltja az
örmény népirtás megvitatását. Legalább hat újságírót ítéltek el,
amiért megpróbálták ezt.
 Ha hasonlót szeretnénk látni, elég megnézni, milyen torzan
szemléli Nagy-Britannia a saját múltját. Lehet, hogy az orwelli KNDK
folyamatosan háborút vív Japán és Dél-Korea ellen, de mi is
háborúzunk. Az egyetlen különbség, hogy míg Kimék csak
beszélnek a háborúról, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia
ténylegesen harcolt Irakban, Afganisztánban és másutt. És a
hasonlóságok ezzel nem érnek véget.
Sok nyugati szemében nevetséges, ahogy a mémeken az észak-
koreaiak zokognak Kim 2. halála után. Az „őrült észak-koreaiak”
megtestesítői ők, és igen, a túlzott gyász valóban bizarrul néz ki − de
a Diana hercegnő 1997-es temetésén készült felvételek is. Fel sem
kell tekerni a hangerőt, hogy halljuk olyan emberek zokogását, akik
nem is ismerték őt személyesen, ám hangosan sírnak, amikor a
gyászmenet elhagyja a Kensington-palotát, és elhalad mellettük.
A rojalisták talán visszahőkölnek, ha összehasonlítom a Windsor-
dinasztiát a Kimekkel, pedig mindketten magukhoz ragadták a
hatalmat, ugyanúgy az isteni jogokra és a „különös vérre”
hivatkozva.
A pektu vér semmivel sem nevetségesebb, mint a kék változata. A
feltétlen csodálat, hízelgés és a „nagy vezetők” előtti meghajlás nem
sokban különbözik a két országban. A Windsor-ház és a Kim-ház is
végső soron a feudalizmus réges-rég elavult intézményéből ered.
Egyedül azért tartjuk a „mi” meg nem választott vezetőinket rendben
lévőnek, mert a „mieink”.
Ugyanez igaz az elmebeteg emlékművekre. Igen,
Türkmenisztánban óriási szobrot állítottak egy kutyának, Londonban
viszont emlékműve van „a háborúban elpusztult állatoknak” −
elefántokkal, szamarakkal, lovakkal, kutyákkal és tevékkel. A
manchesteri Salfordban látható a Blue Peter5 című műsorban
szereplő Petra nevű kutya bronzszobra, aki 1977-ben pusztult el,
mindössze néhány hónappal azelőtt, hogy Franciaországban utoljára
kivégeztek valakit a guillotine-nal. Igaz, az angliai szobrokat nem
borítja arany, de akkor is szentimentális, rendkívül bizarr
állatszobrok, amelyek csak azoknak használnak, akik állíttatták őket.
Aztán vegyük az építészetet. A fasiszta stílusú Washingtonba tett
látogatás nem lehet teljes, ha nem keressük fel a Lincoln-
emlékművet. Itt egy neoklasszikus templomban láthatjuk a 16.
amerikai elnök hatalmas szobrát, amely megállná a helyét a
Szovjetunióban vagy Hitler Németországában is. Lehet, hogy Észak-
Koreában sokkal, de sokkal több emlékművet emeltek a Kimeknek,
de az Egyesült Államokban 200 emlékműve van Lincolnnak, és több
tucat Washingtonnak, Grant tábornoknak és másoknak. Ezek az
emlékművek szentek. Ha valaki megkérdőjelezi őket, vagy bármelyik
brit emlékművet, még a rabszolgatartókét is, akkor a történelem
„átírásával”, sőt, „eltörlésével” vádolják.
Ami pedig Észak-Korea őrült dzsucse filozófiáját illeti, amely
felsőbbrendűségi tudatra, önellátásra, politikai és katonai
függetlenségre buzdít − miben is más ez, mint a Brexit, amely
ugyanerről szól? Azért meg aligha bírálhatjuk az észak-koreai
tankönyveket, ha mítoszokat terjesztenek az ország múltjáról,
amikor saját országunk kormánya éveken át reklámozta az Our
Island Storyt, és a háborúról és birodalomról szóló Ladybird-
narratívákat.
Az utóbbi években a demokratikus Nyugat még inkább az erős
személyiségű, határozott egyéniségek felé fordult. Donald Trump
szó szerint átírta saját eredettörténetét, akárcsak Kim 2. Trump
éveken át azt állította, hogy a nagyszülei skandinávok voltak, pedig
mind Bajorországban születtek. Amikor elnök lett, azt bizonygatta,
hogy az apja „egy csodálatos helyen látott napvilágot
Németországban”, pedig valójában New Yorkban született.
Trumpnak nem számít az igazság. Ha az igazság nem illeszkedik
az üzenetébe, akkor nincs rá ideje. Egy nyugati demokráciában még
hivatali ideje alatt felelősségre kellett volna vonni a hazugságaiért,
és a többi példátlan tettéért. Elvégre ez különböztet meg minket a
Kim-féléktől − legalábbis ezt mondják.
De Trump többé-kevésbé mindent megúszott.
A The Washington Post becslése szerint 2019 novemberéig
Trump 14 ezerszer hazudott a beiktatása óta. Amikor nem a saját
történetét írta át, akkor Amerikáét. 2019 júliusában, a függetlenség
napján egy beszédben azt állította, hogy a függetlenségi háborúban
Washington csapatai (1775-ben) légi fölénnyel rendelkeztek, és
„elfoglalták a reptereket” − 128 évvel korábban, mint hogy a Wright
fivérek végrehajtották az első irányított, motoros repülést.
2020 szeptemberében Trump támadást indított az amerikai
történelemoktatás ellen, amikor egy washingtoni konferencián azt
állította, hogy a gyerekek agymosáson esnek át a „sok évtizedes,
baloldali befolyás” miatt.
Azt mondta, az amerikai gyerekeknek meg kell tanítani, hogy „a
világtörténelem legkiválóbb nemzetének polgárai”, de a „toxikus
propaganda” a rabszolgaságra, a polgári jogokra tanítja őket.
A Trump-dinasztia Amerika védelmezőjének látja önmagát, amely
megvédi az országot az ellenségeitől. Mégis, akárcsak a Kimek
esetében, a legnagyobb veszélyt az országra abban a négy,
kaotikus évben épp maga Trump jelentette. A valódi belső ellenség.
Egy nemzet propagandája és történelemhamisítása más nemzet
számára humor- vagy félelemforrás. Jobban tennénk, ha
gyakrabban néznénk magunkba, akkor is, ha rettegünk a keleti
„Schrödinger-ellenségektől”.
 KONKLÚZIÓ
A RÉGI SZÉP IDŐK SZÉPEK VOLTAK

Az emberek már jóval azelőtt le-lezuhantak az égből, hogy a

Wright fivérek felemelkedtek volna oda.
A 9. században Abbász ibn Firnász arab polihisztor szárnyakat
szíjazott magára, leugrott egy szikláról, és lezuhant. Mintegy száz
évvel később a kazah lexikoníró, Izmáel ibn al-Dzsauhari
elrugaszkodott a perzsa Neisápurban egy mecset tetejéről, és
meghalt. Néhány évvel később egy Malmesbury Elmer nevű
szerzetes kecsesen lelépett az apátsága tetejéről, és lábát törte.
1785 júniusában a francia Pierre Romain és Jean-François Pilâtre
de Rozier lettek az első modern korban feljegyzett légi baleset
halálos áldozatai, amikor a léggömbjük lezuhant és mindketten
meghaltak. Kis nyugalom következett 1896-ig, amikor a siklórepülés
osztrák úttörője, Otto Lilienthal meghalt repülője bemutatása közben.
Ezután kezdtek hullani úgy az emberek, mint a legyek.
A francia pilóta, Eugène Lefebvre lett a történelem első személye,
aki motoros repülőgép vezetése közben halt meg, 1909-ben.
Gyorsan követték őket a világ első légibemutató egysége, a „Wright
Fliers” eredeti tagjai, akik mind kudarcot vallottak 1909 augusztusa
és 1910 újév napja között. Ugyanebben az évben Charles Royce
(akit a Rolls-Royce-ról ismerhetünk) meghalt a dorseti Southbourne-
ben, amikor leszakadt a repülője farka, így ő lett az első Nagy-
Britanniában, aki légi közlekedési balesetben hunyt el. Edith Maud
Cook, az első brit nő, aki repülőt vezetett, szintén meghalt − igen,
kitalálhattuk − egy repülőszerencsétlenségben, 1910-ben.
A légi katasztrófákban elhunyt úttörők között van Harriet Quimby
1912-ből, az első nő, aki átrepült a La Manche felett; őt követte Sam
Cody, az amerikai cirkuszsztár egy új repülő tesztelése közben,
1913-ban − ő volt az első ember, aki Nagy-Britanniában repült.
1915-ben Lincoln Bachey, az első ember, aki megcsinálta a
bukfencet (közvetlenül azután halt meg, hogy megcsinálta a
bukfencet). 1919-ben további három újító veszett oda: John Alcock,
az első ember, aki átrepült az Atlanti-óceán fölött, a svájci Oskar
Bider, az első ember, aki átrepült az Alpok fölött, és Raymonde de
Laroche, az első nő, aki pilótaengedélyt kapott − ő egy kísérleti
repülőgép tesztelése közben zuhant le Franciaországban. Bessie
Coleman − fenegyerek, médiasztár, légi úttörő, az első fekete és az
első született amerikai, aki pilótaengedélyt kapott − tovább húzta,
mint a legtöbb kortársa. De ő is balesetben halt meg Floridában, egy
légibemutató során, 1926-ban.
Nyilván az hiányzott, hogy valaki feltalálja az ejtőernyőt.
Valójában már létezett az ejtőernyő. Már 1783 óta, amikor a
francia Louis-Sébastien Lenormand sikeresen bemutatta, méghozzá
úgy, hogy leugrott egy fáról. De a későbbi továbbfejlesztések nem
múltak el balesetek nélkül. 1837-ben a 61 éves akvarellfestő, Robert
Cocking, aki azelőtt sosem szállt léggömbre, 2000 méterrel
Greenwich fölött aláereszkedett egyedi, kúp alakú prototípusával.
Miután elrugaszkodott a léggömbtől, elegánsan díszített szerkezete
körülbelül olyan légellenállást tanúsított, mint egy gőzmozdonyt
vezető elefánt, és drámaian zuhanni kezdett a föld felé, végül öt
mérfölddel odébb ért földet, Leeben. Cocking több akvarellt nem
festett.
Az ehhez hasonló katasztrófák hatására nem csoda, ha az
európai és amerikai ejtőernyős halálesetekről szóló feljegyzések
megritkultak a 19. század hátralévő részében és a 20. század első
évtizedében.
De a repülőgép feltalálása mindent megváltoztatott.
Azért volt problémás ejtőernyőt használni a repülőgép
elhagyására, mert a korai repülők alacsonyan repültek, és gyorsan,
nem pedig magasan és lassan. Még a Wright Flyer, amely 1903-ban
szállt fel Kitty Hawkban, is 48 km/h sebességgel haladt. Hat évvel
később a gépek már a 70 km/h-hoz közelítettek. 1911-re 133 km/h-
val száguldoztak. Ezzel párhuzamosan nőtt a halálesetek száma is.
Franciaországban − a légi innováció valódi hazájában − sokan
odavesztek, ezért sürgősen valami megoldást kerestek, hogy a
sírásóknak ne legyen annyi munkájuk.
 1911 novemberében egy titokzatos jótevő, „Monsieur Lalance”
levelet írt az Aéro-Club de France-nak, és 10 ezer frankot ajánlott fel
annak, aki kifejleszt és bemutat egy ejtőernyőt, amely nem
nehezebb 2,5 kg-nál, és biztonságosan használható a repülőgép
elhagyásához alacsony magasságban. A verseny felkeltette a lelkes
amatőrök, tudósok és különcök figyelmét, köztük volt egy osztrák-
cseh szabó, Franz Reichelt is. Franz 1898-ban emigrált
Franciaországba, 1909-ben állampolgárságot kapott, François-ra
változtatta a nevét, és még abban az évben csodás bajszot
növesztett, hogy kiemelje gall erényeit. Ráadásul nagy előnnyel
indult.
Már jóval a verseny kihirdetése előtt dolgozott egy ejtőernyő
tervén. Ugyan semmit sem tudott a légellenállásról vagy az
ejtőernyők működéséről, de a hiányosságait lelkesedéssel pótolta.
Egy korai prototípust be is mutatott a Ligue Aérienne-nek (a francia
nemzeti repülőliga), ők mondták ki ugyanis az első és utolsó mot-t1
mindenben, ami a repüléssel kapcsolatos volt a századfordulón. De
elutasították a tervét, mondván nem biztonságos, és azzal küldték
haza a szabót, hogy jobban tenné, ha ruhakészítéssel és
gombfelvarrással töltené az idejét.
Franznak esze ágában sem volt ilyesmit tenni, ezért önbizalomtól
duzzadva elhatározta, bebizonyítja a szakembereknek, hogy
tévednek. Kétségtelen, hogy a jelentős pénzdíj is inspirálta. Ahogy a
hírnév csábítása is. Nem akart névtelen bevándorló szabó maradni,
lenni akart valaki. Versenyző.
Így hát 1911 telén a feladatnak szentelte magát, és hamarosan a
találmányát próbababákra erősítette, amelyeket lelökdösött a
négyemeletes gyára tetejéről. De sajnos a bonyolult
ejtőernyőrendszer, amit kitalált, újra és újra kudarcot vallott. A szabó
bábui elkeserítő módon folyton a macskakőbe csapódtak.
Nyilván magasabb helyre volt szükség, és a 7. alprefektúrában, a
Szajna partján ott is állt a világ legjobb ejtőernyő-tesztelő
létesítménye. Franz lobbizni kezdett a francia hatóságoknál, hogy
engedélyezzék számára az Eiffel-torony használatát. Kitartása
kifizetődött, és végül engedélyt kapott, azzal a feltétellel, hogy bábot
használ.
 Egy feltaláló számít némi „hibaszázalékra”, amikor új felszerelést
tesztel. Aznap amikor Franz 1912. február 4-én vasárnap, egy
zimankós reggelen elindult a toronyhoz, egészen bámulatos
hibaszázalékot produkált. Százszázalékosat.
Franz megígérte ugyan a párizsi hatóságoknak, hogy próbababát
fog használni, de aznap az egyetlen fafej(ű), akit magával vitt, ő
maga volt. Miután pózolt a fotósoknak, és elaltatta a barátok és
jóakarók aggodalmát, elindult felfelé az első lépcsőfordulóhoz,
nyomában egy operatőrrel. A felvételen Franz felmászik egy kissé
rozoga asztalra tett kisszékre, miközben két kalapos bámészkodóval
beszélget. Miután a felvétel néma, nem tudjuk, mit mond, de
tudomásunk van róla, hogy körülbelül ebben az időben ezt mondta
egy tisztségviselőnek: „Magamon akarom elvégezni a kísérletet,
csalás nélkül, mivel bizonyítani szándékozom a találmányom
erényeit.”
Némi hezitálás után, pontban reggel 8.22-kor leugrott. Három
másodperccel később halott volt.
A Le Petit Journal napilap címlapját ellepő fotókon látszik, hogy
közvetlenül az ugrás után csendőrök állják körül a lyukat, amit a
szabó ütött. Franz, aki a saját életét sem féltette
nyughatatlanságában, megszerezte a vágyott hírnevet, bár nem úgy,
ahogy szerette volna. Miután az esetet filmre vették, ő az első
személy a történelemben, akit megörökítettek, amint épp a ma már
Dunning−Kruger-hatásként ismert kognitív torzítás következményeit
demonstrálja.
Ezt a pszichológiai jelenséget David Dunning és Justin Kruger
szociálpszichológusokról nevezték el, akik 1999-ben azonosították.
Abban az esetben beszélhetünk róla, ha korlátozott tudású,
kompetenciájú vagy képességű emberek rendkívül hozzáértőnek
tartják magukat valamiben, amiben nyilvánvalóan nem azok.
Dunning egy bankrabló, McArthur Wheeler esetéből indult ki, aki
valahol azt olvasta, hogy a citromlé láthatatlanná tesz, ezért bekente
vele az arcát, és kirabolt két bankot. Annyira biztos volt az
eredményben, hogy még integetett is a biztonsági kameráknak.
Amikor letartóztatták, egyből híressé vált, ahogy felkiáltott: „De hisz
citromlé volt rajtam!”
 Annyira eszement volt a gondolatmenete, hogy szakemberek
véleményét kérték. A fogoly megvizsgálása után a pszichológus
szakértők könyörtelen következtetésre jutottak. McArthur Wheeler
nem volt mentálisan beteg, csak nagyon-nagyon hülye. És ez a
hatalmas hülyeség ugyanilyen mértékű, teljesen indokolatlan
önbizalommal társult.
Franz Reichelt ugyanezt a „képzelt felsőbbrendűséget”
demonstrálta 90 évvel korábban. Nyilvánvaló volt, hogy az
ejtőernyője nem fog működni. A Ligue Aérienne szakértői
megmondták neki, hogy használhatatlan, a saját szemével is
láthatta. De a Dunning−Kruger meggyőzte az ellenkezőjéről.
Franz Reichelt elhitte magáról, hogy az ejtőernyők szakértője,
pedig semmit sem tudott róluk − és belehalt a következményekbe.
A Dunning−Kuger nem csak a menthetetlenül ostobák kiváltsága.
Mind hajlamosak vagyunk rá.
1983-ban egy, az Egyesült Államokban és Svédországban végzett
tanulmányban autóvezetőket kértek arra, hogy becsüljék meg a
vezetési képességüket az átlag autóhasználókhoz képest. Az
amerikaiak 93%-a, a svédek 69%-a helyezte magát a top 50%-ba,
ami természetesen statisztikai képtelenség.
A képzelt felsőbbrendűséggel foglalkozó más tanulmányok szerint
az emberek túlbecsülik az IQ-jukat, a hazugságokkal szembeni
immunitásukat, a népszerűségüket, az emlékezőtehetségüket, sőt
még az ágyban nyújtott teljesítményüket is.
Egy 1977-es tanulmány szerint az amerikai egyetemi tanárok
94%-a jobb tanárnak tartotta magát a kollégáinál, ami megint csak
statisztikai képtelenség.
Mint ahogyan rengeteg ember hiszi magáról, hogy jól tud énekelni,
pedig nyilvánvalóan nem.
Az EU-referendum előtt mindkét oldal szavazói azt mondták, értik
a Nagy-Britannia és az Európai Unió közti bonyolult kapcsolatot,
miközben még a legtöbb szakember és karrierbürokrata sem értette.
A kapcsolat bonyolultsága akkor vált csak igazán nyilvánvalóvá,
amikor a szigetország négy éven keresztül próbált kilépni az unióból
anélkül, hogy tartós károkat okozna önmagának. A végső távozás,
2021 januárja után a Twittert ellepték a videók, amin csalódott
halászok arról beszélnek, hiba volt támogatniuk a kilépést, és nem
voltak tisztában a következményekkel.
Szélsőséges esetekben a Dunning−Kruger-hatás sokkal nagyobb
dolgokat is megmagyarázhat, mint a Brexit. Az a groteszk jelenség,
amit Adolf Hitlernek nevezünk, nem kis mértékben köszönhető Hitler
saját hamis felsőbbrendűségi tudatának, és annak, hogy mások
készséggel elhitték a hazugságait. A náci vezér zseninek tartotta
magát: tehetséges művész, briliáns gondolkodó, az egyetlen ember
a történelemben (Dzsingisz kán kivételével), aki képes meghódítani
Oroszországot. Ebből semmi sem igaz.
„Akiknek nincs meg a kellő tudásuk, ahhoz sincs elég tudásuk,
hogy felismerjék a tudatlanságukat” − fogalmazott David Dunning
egy 2019-es interjúban a The Damage Report nevű YouTube-
csatornán, és ez tökéletesen összefoglalja a lényeget. A
Dunning−Kruger-hatás fontos ahhoz is, hogy megértsük a
történelem valódi természetét.
Sokan szívesebben választják a megnyugtató felületes tudást és a
közvélekedést, amelyek a már meglévő világnézetet támasztják alá.
Kevésbé megerőltető bedőlni az olyan olcsó trükköknek, mint a
„visszavesszük az irányítást”, a „Blitz-szellemiség”, a Dunkerque-
narratíva, vagy az akolmeleg családi történelemhamisítás, mint
keresni az igazságot, és felfogni annak összetettségét. Miért
vonnánk kétségbe a kollektív nemzettudatunk alapjait, amikor olyan
megnyugtató tündérmeséket hallgatni?
A történelem árnyalt, összetett és sokszor nagyon nyugtalanító.
Az események valójában nem mindig felelnek meg a legendáknak,
amelyekben hiszünk, a „jó sztoriknak”, amelyeket úgy szeretünk. A
szépen becsomagolt populista narratívákat, mint amilyeneket a H. E.
Marshallok és Nigel Farage-ok forralnak ki, könnyebb
megemészteni, és sokszor vonzóbbak is a tényeknél.
Az emberek szeretnék azt hinni, hogy a guillotine feltalálóját a
találmányával végezték ki, hogy Kolumbusz Kristóf nagy kalandor
volt, akinek a matrózai azt hitték, lapos a föld, hogy a bátor brit
bakákat egy „kis hajókból” álló flotta menekítette ki Dunkerque-ből,
és hogy Winston Churchill a végzet embere volt, a valaha élt
legnagyobb brit. Miért rontsuk el ezt szörnyű tényekkel és kínos
bizonyítékokkal, amelyek mást sugallnak?
Pedig fontos az igazság. Az internet korában, amikor mindent
ellenőrizni lehet egy kattintással, nincs mentség rá, ha valaki elhiszi
a hazugságokat és mítoszokat.
Mint a szaftos gogigyeopbbang, mi is tocsogunk a hamis
nosztalgia megnyugtató E-számaiban, de ez árt a kollektív
egészségünknek. Szélsőséges esetben a történelemhamisítás lehet
az a máglya, amin nemzetek és demokráciák égnek el.
Megnyugtató azt gondolni, hogy a te országod a „legjobb”, és
hogy a te történelmed gazdagabb és dicsőségesebb, mint bárki
másé. Egyesek mindent megtesznek, hogy így higgyük, és a sok
gyalog örömmel beveszi. A politikusoknak és a dokumentumfilm-
készítőknek megéri fenntartani ezt a narratívát. Remek anyag lesz
belőle a hírműsorokban. A történelemhamisítás a „elképzelt
közösségek” és a „mi-tévképzet” alapköve. A felsőbbrendűség-tudat
éltető ereje az a lószarkomposzt, amin a populizmus tenyészik.
***
Minden kor irigykedve tekint vissza a múltra.
A Sváb-Alb középkorú, késő-paleolitikumbeli barlanglakói is a régi
szép időkről hadováltak, miközben körbeadták az Oroszlánembert. A
görögök az istenek korába vágytak vissza, a rómaiak a görögökébe,
a Brit Birodalom a rómaiakéba, és így tovább.
Sok mai angol számára az elveszett édent az Edward korabeli
Anglia végtelen nyara jelenti. Az aranykor, amikor a férfiak
kriketteztek, a nők fehér pamutruhát viseltek, a világ pedig hálásan
heverészett a Birodalom féltő tekintetétől óvva. Egy idill, amit
megzavartak a borzalmas németek, amikor kirobbantották azt a
rémes kontinentális háborút.
A Brexit alapja az a meggyőződés volt, hogy ha elég erősen
hiszünk, és összeütjük a nemzeti színű cipellőnk sarkát,
legyőzhetünk minden akadályt, és visszahozhatjuk a régi időket. El
akarták hitetni velünk, hogy 1914 előtt Anglia biztonságosabb,
kedvesebb, rendesebb hely volt. Olyan hely, ahol a Downton
Abbeyből2 szalajtott arisztokraták irányítottak mindent, amíg a hálás
falusiak nádtetős pubokban itták a cidert. Valójában az Edward
korabeli Anglia messze volt ettől az utópiától.
A várható élettartam 48 év volt. A „földkerekség legjobb
demokráciájában” a nők nem szavazhattak, mint ahogy a férfiak
40%-a sem. Magas volt a gyermekhalandóság. A babák körülbelül
10%-a nem érte meg az első születésnapját. És hiába éltek annak a
birodalomnak a közepén, ahol sosem ment le a nap, a britek 25%-a
szegény volt, 10%-a akkora nyomorban tengődött, hogy sok
gyereknek nem volt elég ennivalója, nemhogy cipője.
Nagyszüleim ifjúságának „Nagy-Britanniája” nem ismerte a
közegészségügyet és az általános nyugdíjat. Ha szegény létedre
megbetegedtél, nagy bajba kerültél. Létezett néhány szegénykórház,
de ha csak nem éltél egy ilyen közelében, akkor vagy fizettél, vagy a
legjobbat remélted. Vagy meghaltál.
Védőoltások híján sokan, akik fiatalon mentek el, ma már
gyógyítható betegségekben vesztették életüket. A kezdetleges
egészségügyi és biztonsági előírások mellett mindennaposak voltak
a munkahelyi elhalálozások és balesetek. Több százezer család
megélhetése olyan nehéz, koszos és veszélyes fizikai munkától
függött, mint a bányászat. Ha nem haltál meg vagy rokkantál bele a
betevő megszerzésébe, valószínűleg pneumokoniózis (más néven a
fekete tüdő) rövidítette le az életedet.
A legtöbb gyerek 12 évesen otthagyta az iskolát, és képesítést
nem igénylő, rosszul fizetett munkát vállalt. Ünnepnapok nem
léteztek. Ha egy nagy, arisztokrata otthonban dolgoztál
mosogatólányként, mint az én anyai nagyanyám, nem volt
szabadnapod, kivéve a vasárnap délelőttöt, amikor elvárták, hogy
templomba menj. Ha megbetegedtél, terhes lettél, vagy férjhez
mentél, elveszítetted az állásodat. Ha a ház ura vagy valamelyik fia
szemet vetett rád, elveszítetted az állásodat.
A nők mindenféle munkakörben hasonló veszélyekkel néztek
szembe. A tanárnők nem házasodhattak, ezért általában sokáig
húzták a jegyességüket, csak 1946-tól mehettek férjhez anélkül,
hogy félniük kellett volna attól, hogy elveszítik a munkájukat.
Ugyanez a „házasodási korlát” volt érvényben a „közszolgálatban”
még a 70-es években is.
 De bárhogy is álltak a dolgok, sokkal jobb volt, mint korábban,
amikor minden olyan szörnyű volt, mint ahogy a mostani időkről
szeretik gondolni. A pandémia, a Brexit és a 21. század összes
nyűge ellenére sokkal jobb világban élünk, mint elődeink. Korunkat
példátlan egyenlőség, liberalizmus, emberi és munkavállalói jogok,
jólét, biztonság és béke jellemzi. A nagyszüleink csak álmodozhattak
ilyen világról.
A társadalom többet változott az elmúlt 60 évben, mint előtte
évezredek alatt. Megdöbbentő végiggondolni, mennyi változás
történt a közelmúltban.
Nagyapám poszttraumás stresszét, amit az I. világháborúban
szerzett, élete végéig nem vették észre és kezelték. Manapság a
mentális betegségek bekerültek a köztudatba, a velük való
foglalkozás normává vált, és egyre többen gondolják úgy, hogy ez
nem olyasmi, amit titkolni kellene.
A társadalom sokkal nyitottabbá vált. A közvélemény-kutatások
szerint a britek többsége (71%) elfogadja az azonos neműek
kapcsolatát és házasságkötését.
Emellett sokkal kevésbé erőszakos az élet. Hihetetlen
belegondolni, hogy a testi fenyítés egészen 1986-ig jogszerű volt a
brit állami iskolákban. A magániskolákban még 1998-ig
megvesszőzhették a gyerekeket, Skóciában és Észak-Írországban
pedig még a 21. században is megengedhető volt a gyerekek
ütlegelése.
Én, akárcsak előttem a szüleim, olyan iskolába jártam, ahol
mindennaposak voltak a verések. A gyermekeim már olyan
környezetben tanulnak, ahol a figyelem és a tisztelet a központi
érték, ahol nem kell veréstől félniük, ha kilógnak a sorból, vagy rossz
választ adnak egy kérdésre.
De nem csak az iskolákról beszélünk: a brit állam 1948-ig
megbotozta a fiatal szabályszegőket és „bűnözőket”. Man szigetén
az utolsó embert, akit testi fenyítésre ítélt a bíróság, 1976-ban
korbácsolták meg. Már 15 éves gyerekeket is lehetett legfeljebb 12
korbácsütésre ítélni olyan kisebb vétségekért, mint a vandalizmus,
amennyiben a büntetéstől „nem repedt fel a büntetett bőre”.
 A gyilkosságért kiszabható halálbüntetést 1965-ben szüntették
meg Nagy-Britanniában, Észak-Írországban 1973-ban. Mint
korábban láthattuk, ezt a szörnyű és végzetes állami bosszút
sokszor ártatlan embereken hajtották végre.
Az abortusztörvényt csak 1967-ben fogadták el (kivéve Észak-
Írországban), és bármilyen hihetetlen, 1991-ig egy férj törvényesen
megerőszakolhatta a feleségét. A homoszexualitást csak 1967-ban
dekriminalizálták Angliában és Walesben (amit szégyenletesen
később, 1980-ban követett Skócia, és 1982-ben Észak-Írország), bár
az azonos neműek házasságát 2013-ig nem engedélyezték. Amikor
e sorokat írom, az azonos nemű párokat még mindig nem illeti meg
a jogegyenlőség, mivel nem házasodhatnak templomban.
Az 1976-os3 faji megkülönböztetés elleni törvény elfogadásáig
tökéletesen rendben volt, ha egy munkáltató nem volt hajlandó
alkalmazni valakit a bőrszíne vagy származása miatt. Bár még
mindig sok a teendőnk, a nemekkel, az osztállyal és a fogyatékkal
élőkkel kapcsolatos hozzáállás drámaian megváltozott az elmúlt 40
évben.
A fejlődő országokban szinte mindenkinek nőtt az életszínvonala
az elmúlt évtizedekben. A 70-es évek közepéig a legtöbb brit
otthonban nem volt központi fűtés, a legtöbb családnak nem volt
autója, színestévéje, telefonja és sok más olyan eszköze és kütyüje,
amelyek ma megkönnyítik az életünket. A technológiai forradalom
nemcsak egybeesett a nemi egyenlőség forradalmával, hanem
segítette is azt.
A nők régóta kemény harcot vívnak az egyenlőségért, és ma már
a legtöbb európai országban törvények védik a jogaikat. Korunk és a
közeljövő történelmét kétségtelenül jelentős nőalakok fogják
meghatározni, ami a 20. században és az azt megelőző hosszú
évezredekben nem történhetett meg.
Az egyenlőségért folytatott harc közel sem ért véget. A nem
bináris és transzgender emberek még mindig harcolnak az
elfogadásért, és a fejlődő országok még mindig messze elmaradnak
a nyugat mögött az LMBTQ+ közösség és a nők jogainak
elismerésében.
 A demokráciáért és az emberi jogokért folytatott küzdelem sem ért
véget olyan országokban, mint Kína, Észak-Korea és a föld
körülbelül 50 diktatúrájában.
De összességében azért javul a helyzet. A technológia
összezsugorította a világunkat, egyre fölöslegesebb zászlókkal és
határokkal elválasztani magunkat.
A sokat átkozott „globalizáció” sok millió emberrel tett jót. A
termékek és az elektronikus eszközök olcsóbbak és elérhetőbbek,
mint valaha, akárcsak az élelem. 1973-ban a brit háztartások
jövedelmének negyedét vitte el a bevásárlás. Ma ez a szám 10%.
A világnak az a sarka, ahol élek − Nyugat-Európa − békésebb,
mint bármikor az elmúlt 500 évben. A szüleink, nagyszüleink életét
meghatározó háborúk a múltba vesznek.4 A gyerekeim nem fognak
gyalogokként harcolni valami értelmetlen háborúban mások ambíciói
miatt. „Már semmi nem az, mint régen” − énekelte Max Bygraves
egykor, és ez teljesen igaz. Minden sokkal, de sokkal jobb.
Persze nem vehetünk semmit készpénznek. Sokan szeretnék
visszaforgatni az idő kerekét. A politikai spektrum minden oldalán
megtalálhatók azok Britanniában, Franciaországban és másutt, akik
hisznek a letűnt aranykorban, amikor jobb volt a világ, és mindenki
boldogabban élt. Elképesztő, hogy az emberek a megosztottság, az
izoláltság, a pusztító nacionalizmus idejét sírják vissza − pedig így
van. A Brexit jól mutatja, hogy milliók még szavazni is hajlandók rá.
A történelemhamisítás mögött álló nosztalgia marhaság, de vonzó
marhaság, ennek köszönhető a 21. századi destruktív populizmus,
Trump és utánzói felemelkedése.
A thuküdidészi tétel, miszerint ne ismételjük meg a múlt hibáit,
hanem tanuljunk belőlük, 1945-ben érte el tetőpontját: a háborút
megélő generációnak köszönhetjük az ENSZ-t, a közegészségügyet,
a NATO-t és az EU-t.
A tudás kulcsfontosságú a populizmus és a dezinformáció
ikerszörnyeinek legyőzésében, amelyek oly sok politikai problémát
okoznak manapság.
Utópiába nem vezet út, és főleg nem Spitfire-ekkel és nagy
emberek emlékműveivel van kikövezve. A Nigel Farage-féléknek,
akik ezt az utat ígérik, elvakítja a látását a téves történelmi
emlékezet, a gyönge narratívák, a nem életszerű ambíciók, és ami a
legfontosabb, a nosztalgia egy olyan világ iránt, amely már nem
létezik, talán sosem létezett. Hogy értékelni tudjuk a jelent és a jövőt,
meg kell értenünk múltunk igazságait.
Barry bácsi, aki a Facebookon nyafog fals nosztalgiából,
alighanem éppen annyit tud Churchill hosszú és bonyolult életének
tényeiről, mint a menekültek motivációiról. Nick, a Brexit Párt egykori
jelöltje biztos látta a Kémek a Sasfészekbent (Where Eagels Dare),
és a Becstelen brigantykat, de ettől még nem vált a világháborúk
vagy a versailles-i szerződés szakértőjévé.
A Dunning−Kruger-hatás, a hamis felsőbbrendűség-tudat arra
sarkallja őket és még sokakat, hogy mást gondoljanak. A nosztalgia
épp úgy nem történelem, mint ahogy az igazság nem hazugság.
A hamisított történelem, akárcsak az álhírek, fenyegetést jelent
mindannyiunknak. Eltorzítja a kollektív világnézetünket, és a modern
politikát úgy alakítja, hogy annak végül mindannyian kárát látjuk.
Ezért közös felelősségünk harcolni ellene, aktiválni a belső
marhaságdetektorunkat, megkérdőjelezni azt, amit hallunk, és
feltenni a fontos kérdéseket:
„Igaz ez?”, „Tényleg megtörtént?” és „Kinek származik
előnye belőle?
Azt is el kell fogadnunk, hogy tévedni nem szégyen. Ellenkezőleg,
tévedéseken keresztül vezet az út a tudáshoz. Ennek a tanulni
akarásnak, tudásvágynak köszönhető, hogy a fajunk a Sváb-Alb
hegység barlangjaiból odáig fejlődött, ahol most tart.
A Wright testvéreknek sem sikerült első próbálkozásra repülniük.
Évekig dolgoztak a repülésdinamikai egyenleteken, szélcsatornákat
építettek, és közben tanultak a hibáikból. A tudásszomjuknak, az
elkötelezettségüknek és a nyitottságuknak köszönhetően végül
diadalt arattak.
1903. december 17-én Orville Wright felszállt egy repülőre, amely
kerékpáralkatrészekből, fából, vászonból épült, és egy kis, 9 kW-os
motor hajtotta, és kicsivel utána felemelkedett. Első, rövid repülése
során 37 métert tett meg körülbelül 4 méteres magasságban. Röpke
65 évvel később Neil Armstrong kilépett az Apollo−11 holdkompjából
a Hold felszínére.
 Az ember megdöbbentő dolgokra képes, ha megszabadul a
képzelt felsőbbrendűség illúziójától, és inkább a tudásra koncentrál.
Arra kéne törekednünk, hogy olyanok legyünk inkább, mint
Thuküdidész vagy a Wright fivérek, nem pedig, mint Franz Reichelt
vagy a történelemhamisítók. Azt se felejtsük el eközben, hogy a
legszebb napok − összességében − sosem mögöttünk vannak. Épp
ellenkezőleg, előttünk állnak.
Ui.: A 10. fejezetben az egyik történet, amelyet Donald Trumpról
írtam, szándékos hazugság − bocsi.
 A SZERZŐRŐL
Az Otto English írói álnév mögött Andrew Scott író, újságíró
rejtőzik. Scott 2010 óta ír politikáról és történelemről,
ThePinPrickcom.wordpress.com blogja rendkívül népszerű.
Dolgozott már a Politico, a The Independent, a Daily Mail, valamint
sok más újság megbízásából.
Mindig is érdekelte a történelemírás, a politikai narratívák
születése, és többször beszélt a témáról a BBC különböző
adásainak is. Londonban él, és magát a blogján „unalmas
emberként” írja le.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK
Az ügynököm, Doug Young adósa vagyok, ő győzött meg, hogy
írjam meg a könyvet, valamint Oliver Holden-Reanek és a Welbeck
csapatának, amiért megrendelték.
A művet a pandémia alatt írtam, ezért nagy köszönet
mindenkinek, aki kéretlen telefonhívásokat és e-maileket kapott, és
kedvesen válaszolt. Különösen köszönöm Ian Kukuchinak és Sean
Rehlingnek a londoni Birodalmi Hadtörténeti Múzeumban, amiért
Dunkerque és a Tamzine kapcsán leástak az archívumok mélyére.
Köszönet illeti Iqab Wahhabot, amiért elmesélte a csirkés tikka
masala történetét, Neville Morleyt, amiért tudtán kívül gyorstalpaló
tanfolyamot tartott nekem Thuküdidészről az írásai révén, és Dr.
Matthew Sweetnek, aki először ihletett meg a „Ladybird-
libertiánusokkal” kapcsolatban.
Rendkívül hálás vagyok Peter és Pippa Fairbanksnek a Hitler
művészetével kapcsolatos segítségükért, és rendíthetetlen
támogatásukért úgy általában.
A Byline Times csapata − Peter Jukes, Hardeep Matharu és
Stephen Colegrave − példátlanul szabad kezet adott az elmúlt
években, hogy írhassak mindarról, ami érdekel. Az első gondolatok,
amelyeket papírra vetettem nekik, ebbe a könyvbe is bekerültek.
Ugyanígy hála Stephan Farisnak és Esther Kingnek a Politico
Europe-nál, akik először bíztak meg, hogy írjak az értelmetlen
bocsánatkérésekről. Azok a cikkek, amelyeket a Politicónak írtam
arról, hogy milyen szerepet játszott a történelemhamisítás a Brexit-
vitában, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ez a könyv létrejött.
Hatalmas köszönet a családomnak, barátoknak és tudósoknak,
akiken a projektet teszteltem, és akik biztattak. Külön is említendő
Tessa Fantoni, Dawn Beck, Per Laleng, Toby Thompson, Matt
Tombs, Dr. Roddy Brett, Dalyék és a Bradley csapata.
Mindez nem jöhetett volna létre nagyszerű gyerekkori tanáraim
nélkül. Messrs, Higham, Bromley és Pedley − bárhol is vannak −,
önök inspirálták a történelem iránti érdeklődésemet. Látják, mégis
csak figyeltem. Köszönöm Alan Becknek − egyetemi tanáromnak −,
aki azt mondta, írnom kéne.
Végül szeretetem és hálám csodálatos, sokat tűrő feleségemnek,
Helennek és fantasztikus gyerekeimnek, Jamesnek és Sophiának.
Első hallgatóságom, első kritikusaim, akik nélkül az egész
értelmetlen lenne.
 FORRÁSOK
Az alábbiak közül mind hasznos információkkal szolgált:
Politico, Spectator, CNN, The Daily Telegraph, The Guardian,
Observer, New Statesman, Daily Herald, Daily Mail, a BBC webes
archívuma, History Today, History Extra, Vox, Le Monde, a Pathé
archívuma, First-WorldWar.com, Quartär (a Hugo Obermaier Society
for Ice Age and Stone Age Research tudományos lapja),
QuoteInvestigator.com, Snopes.com, a Margaret Thatcher
Foundation archívuma, a UK Parliamentary archívuma, Smithsonian,
National Archive, Mass Observation Archive, International Churchill
Society website és archívum, The New York Times, Association of
Dunkirk Little Ships archívuma, World History Encyclopedia. Más, itt
fel nem sorolt forrásokat is használtam.
Válogatott bibliográfia
A Project Gutenberg elképesztő forrást jelentett a pandémia alatt,
több tucat eredeti szövegbe pillanthattam bele online Washington
Irving Kolumbusz-életrajzától kezdve a náci korszak gyerekkönyvein
át Thuküdidész történelmi könyveiig.
Az alábbiakban kulcsfontosságú anyagokat találtam:
Armitstead, Claire: „The Ladybird Phenomenon” in The
Guardian, 2017. február.
Buckle, Richard: U and Non-U Revisited. London, Debrett’s
Peerage, 1978.
Burgess, Anthony: A Mouthful of Air. London, William Morrow
and Co., 1993, 416.
Burrows, Simon: „British Propaganda for Russia in the
Napoleonic Wars: the »Courier d’Angleterre«”, NZ Slavonic
Journal, 1993, 85−100.
Chatterji, Joya − Washbrook, David (szerk.): Routledge
Handbook of the South Asia Diaspora. London, Routledge,
2013, 485.
 Clayton, Tim: This Dark Business: The Secret War Against
Napoleon. London, Little, Brown, 2018, 448.
Crystal, David: The Stories of English. London, Penguin,
2004, 592.
Churchill, Winston: My Early Life. London, Thornton
Butterworth, 1930, 400.
Dalrymple, William: The White Mughals. London, Penguin,
2002, 544.
Devine, Sir Tom: The Scottish Clearances − a history of the
dispossessed. London, Penguin, 2018, 496.
Grant, Oliver: Juche − How to live well the North Korean Way.
London, Bantam, 2020, 144.
Graves, Robert: Isten hozzád, Anglia! (Goodbye to All). Ford.:
Tótfalusi István–Szilágyi Tibor. Budapest, Európa Könyvkiadó,
1979, 346.
Hérodotosz: A görög-perzsa háború (Istoria). Ford.: Muraközi
Gyula. Budapest, Osiris, 2007, 838.
Hesse, Hermann: Demian. Ford.: Horváth Géza. Budapest,
Helikon Kiadó, 2013. Hitler, Adolf: Harcom (Mein Kampf) (A
fordító nevének feltüntetése nélkül). Hódmezővásárhely,
Interseas Editions, 1996. (Az e kötetben szereplő részletek
Kövesdi Miklós Gábor fordításai − a szerk.)
Hopkins, Donald R.: The Greatest Killer − Smallpox in History.
Chicago, University of Chicago Press, 2002, 398.
Irving, Washington: A History of the Life and Voyages of
Christopher Columbus. London, Murray, 1828
Jenkins, Roy: Churchill I-II (Churchill). Ford.: Magyarics
Tamás. Budapest, Európa Kiadó, 2005
Johnson, Boris: A Churchill tényező (The Churchill Factor).
Ford.: Gázsity Mila. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2015, 436.
Johnson, David: The Man Who Didn’t Shoot Hitler. New York,
History Press, 2014, 192.
Lack, Clem: Story of Cape York Peninsula (archívum).
Langer, Walter: The Mind of Adolf Hitler. New York, Basic
Books, 1972, 290. via US OSS.
 Lee, Grace: „The Political Philosophy of Juche”, Time.com,
2014.
Marshall, H. E.: Our Island Story. Civitas, 2007 (Továbbá Our
Empire Story és This Country of Ours a Gutenbergről).
McCrum, Robert, William − Cran, MacNeil Robert: The Story
of English. London, Faber, 2011, 468.
Millard, Candice: Hero of the Empire. New York, Doubleday,
2016, 352.
Mitford, Nancy (szerk.): Noblesse Oblige. London, Penguin,
1956, 114.
Montague-Smith, Patrick (szerk.): Debrett’s Correct Form.
London, Debrett’s, 1970, 423.
Morgan, Scott G. − Wisneski Daniel C. − Skitka Linda J: „The
expulsion from Disneyland: the social psychological impact of
9/11”, a chicagói University of Illinois kutatása, 2011.
Morley, Neville: Sphinx, összegyűjtött blogok,
TheSphinxblog.com.
Orwell, George: „Jegyzetek a nacionalizmusról” (Notes of
Nationalism). In: Esszék. Budapest, AB Független Kiadó, 1988.
Peet, John: The Long Engagement. London, Fourth Estate,
1989, 242.
Rutherford, Adam: „You’re Descended from Royalty and So is
Everyone Else” kivonat ebből: A Brief History of Everyone Who
Ever Lived. New York, Nautilus, 2018, 401.
Sardar, Ziauddin: Balti Britain. London, Granta, 2009, 392.
Scott, Harry: „My Dear Everybody”, levelek, SOAS archívum,
London.
Silvester, Christopher (szerk.): Penguin Book of Interviews.
London, Penguin, 1994, 632.
Snyder, Timothy: The Road to Unfreedom. New York, Vintage,
2018, 368.
Venerable, Bede (Beda Venerabilis): An Ecclesiastical History
of the English People. Oxford, Oxford University Press, 496.
Weber, Jacob: „Patterns in British Height 1770−1845” −
esszé, 2018.
 Wilde, Oscar: A jelentéktelen asszony (A Woman of No
Importance). Budapest, Genius, 1923. (Az e kötetben szereplő
részlet Kövesdi Miklós Gábor fordításai − a szerk.)
Yeatman, R. J. − Sellar, W. C.: 1066 and All That. London,
Methuen, 1930, 125.
 NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ
1066 and All That (1066 meg a többi)
9/11
világháború
I. világháború
II. világháború
a „mi illúziója”
A Churchill tényező (The Churchill Factor)
Adolf Hitler: Bilder aus dem Leben des Führers (Adolf Hitler:
Képek a Führer életéből)
Ahnenerbe
AIDS
A jelentéktelen asszony (Woman of No Importance)
Albion
Albrecht, Adam
Alfred király
álhír
Ali, Mr.
Amphitrité
A nagy szökés (Great Escape, The)
Anderson, Benedict
Anglia
angliai csata
Anne királynő
Apprentice, The (tévésorozat)
Arisztophanész
árja faj
Armstrong, Neil
Art of Cookery Made Plain and Easy, The (A főzés művészete
könnyen és egyszerűen)
Artylist
Astor, Nancy
Auden, W. H.
Augustus császár
Ausztrália
Az ükhadsereg (Dad’s Army)
Az üzletkötés művészete (Art of the Deal, The)
Bailey, Nick
Balfour, Arthur
Balti Britain
Bannon, Steve
Barker kapitány, Godfrey
Becket, Thomas
Beda Venerabilis
Beethoven, Ludwig van
Behn, Aphra
Belkovszkij, Sztaniszlav
Bell, Christopher
Bennett, Ralph
BETS
Biden, Joe
Bingham, Sir George
Black and White Minstrel Show (tévéműsor)
Black Lives Matter
Black, Paul
Blair, Tony
Bland, Dorothea (Mrs. Jordan)
Bletchley Park
Bomai
Bomai-Malo
Bonaparte az arcole-i hídnál
Bonaparte Napóleon császár
Borrell, Josep
Braddock, Bessie
Brexit
Britannia
Brooks-Baker, Harold
Brutus herceg
Bryce, Lord
búr háború
Burke’s Peerage
Bush, George W.
Butt, Afzal
Caboto, Giovanni (John Cabot)
Cameron, David
Capra, Frank
Carlyle, Thomas
Cawley, Harold
Chamberlain, Neville
Chang, Joseph
Chant Du Départ
Chiem-tavi üst
„Children’s Hour” (gyerekmatiné)
Churchill, Clementine
Churchill, Randolph
Churchill, Winston
Clarion bolygó
Clinton, Bill
Clinton, Hillary
Colston, Edward
Cortés
Cosmopolitan
Côté, Louis
Courier de Londres
Coventry bombázása
Covid–19 lásd koronavírus
cullodeni csata
Cumberland hercege
Cummings, Dominic
családi történelemhamisítás (CSTH)
Csernyenko, Konsztantyin
Csepiga, Anatolij
D’Avignon, BridgeAnne
Dad, Jemadar Jehan
Daily Mirror
Daily Telegraph, The
Dalrymple, William
Daly, Jane
Davidson, Jim
Davis, Jefferson
De excidio et conquestu Britanniae (Britannia romjain)
Dessalines, Jean-Jacques
Devine, Sir Tom
Douglas szenátor, Stephen
Douglass, Frederick
Du Garde Peach, Lawrence
Duda, Andrzej
Dunkerque
Dunkerque-i Kis Hajók Szövetsége
Dunning, David
Durán, Diego
Dyer, Danny
Dzsingisz kán
Earle, Maxwell
Eichmann, Adolf
Einstein, Albert
Enigma-kód
Eratoszthenész Pentatlosz
Erikson, Leif
Erzsébet királynő, I.
Erzsébet királynő, II.
Észak-Korea
Evans, Richard J.
Evans, Timothy
Ēxcān Tlahtōlōyān
Fairbanks, Peter
Farage, Nigel
Festinger, Leon
Field, Frank
Fisher, Marc
Floyd, George
Forsyth, Michael
Fox, Elizabeth Vassall
Franco tábornok
Fuller, Thomas
Fülöp, VI.
Gandhi, Mahatma
Gergely pápa, XV.
Gilbert, Sir Martin
Gildas
Gillars, Mildred
Gillray, James
Glasse, Hannah
glasznoszty
Goebbels, Joseph
Goldsmith, Lewis
Gorbacsov, Mihail
Gove, Michael
Göring, Hermann
Graves, Robert
Gros, Antoine-Jean
Grove, Peter
Guerard, Albert
guillotine
Gunther, John
Gwynn, Nell
György király, I.
György király, II.
György király, III.
György király, VI.
Hahn, Joachim
Hall, John
Hasley, William F.
Hamadani, Rashid-al-Din
Hannan, Lord
Harold király
 Hastings „Mopsz” Ismay
Hazen’s Elementary History of the United States (Az Egyesült
Államok történelme)
Hazlitt, William
Hengist
Henrik király, II.
Henrik király, VII.
Hérodotosz
Hesse, Hermann
Higham, Mr.
Himmler, Heinrich
Hindoostane Coffee House
Hirohito császár
Historia Regum Britanniae
Hitler and the Power of Aesthetics (Hitler és az esztétika
hatalma)
Hitler, Adolf
Hjon Szongvol
Hódító Vilmos
Home Guard (brit nemzetőrség)
Homérosz
Horsa
How We Invented Freedom (Hogyan találtuk fel a
szabadságot)
Hszi Csin-ping
Hunt, Tristram
Husz János
Icke, David
Iliász
Iljin, Ivan
Ince pápa, VIII.
Independent, The (újság)
India
Iqbal Wahhab
ír éhínség
Írország
Irving, Washington
Isten hozzád, Anglia! (Goodbye to All That)
It Ain’t Half Hot Mum (Nincs is olyan meleg, anyu)
Itália
Jackson, William
jakobiták
Jami’ al-tawarikh
János Pál pápa, II.
Javid, Sajid
Jelcin, Borisz
Jenkins, Roy
Jobling professzor
Jodl, Alfred
Johnson, Boris
Johnson, Dr. David
Jones, Mrs
Jones, Mrs fia
Jones, Sir William
Joyce, William
Kadhafi
Kalhammer, Elisabeth
Kalugin, Oleg
Kamerun
Karim, Abdul
Károly király, II.
Kenya
Kikuchi, Ian
Kim Dzsongil
Kim Dzsongun
Kim Ir Szen
Kína
Kirkpatrick, James
Klenicki rabbi, Leon
Kleopátra
Klinsmann, Jürgen
Know Your Enemy – Japan (film)
Knut király
Koch, Paul de
Kolumbusz Kristóf
koronavírus
Kruger, Justin
Lack, Clem
Láden, Oszáma bin
Ladybird-könyvek
Langer, Walter
laposföldhívők
Le Monde (újság)
Le Petit Journal (újság)
Lee, Robert E.
Lengyelország
Lenormand, Louis-Sébastien
Libéria
Lightoller, Charles
Lincoln, Abraham
Litvinyenko, Alexandr
Livingstone, David
Llosa, Mario Vargas
Look and Learn (magazin)
López
Lordok Háza
Lueger, Karl
Luftwaffe
Lukasenka, Aljakszandr
Magdolna-mosodák
Mahomed, Sake Dean
Malo
Mao Ce-tung
Mar grófnője
Mark Twain
Marshall, Henrietta (H. E.)
Martin, Dorothy
Mary (dédnagymama)
A második világháború (könyv)
Matania, Fortunino
Mattan, Mahmood
McCrear, Matilda
McDaniel, Caleb
McGuinness, Martin
Mein Kampf
meriamok
Merrett, Christopher
Mexikó
Miklós pápa, V.
Milligan, Spike
Mills, Peter
Mitford, Nancy
mongolok
Monmouth-i Gottfried
Monsieur Lalance
Montesquieu
Moctezuma, II.
Moore, Dudley
Moore, Richard B.
Moore, Tom
Moran, Lord
Morgan, Piers
Morley, Neville
Nagy Sándor
Németország
Neptunusz
New Statesman (magazin)
Novico, Jacques
Novicsok
nők választójoga
Obama, Barack
Obrador, Andrés Manuel López
Odüsszeia
Oroszlánember
Oroszlánfóka hadművelet
Oroszország
Orwell, George
Osborne, George
Osorio Chong, Miguel Ángel
Our Island Story (Szigetünk története)
örökösödési törvény
Paisley, Ian
Pak Janmi / Park, Yeonmi
Peissel, Michel
peloponnészoszi háború
peresztrojka
Peskett, Hugh
Peter és Jane
peterlooi mészárlás
Petrarca
Pius pápa, XII.
Plutarkhosz
Pokahontasz
Poetsch, dr. Leopold
Polübiosz
Pongratz, Julia
Powell, Enoch
Prochasson, Christophe
Putyin, Vlagyimir
Püthagorasz
rabszolgaság
RAF
Raleigh, Walter
Reagan, Ronald
Rees-Mogg, Jacob
Régnier, Jacques
Rehling, Sean
Reichelt, Franz
Revis, John
Revolutionary Plutarch, The (A forradalom Putarkhosza)
Reynolds, David
Rhodes James, Robert
Roberts, Andrew
Római Birodalom
Rundell, Mrs.
Rundstedt, Gerd von
Rutherford, Adam
salisburyi támadás
Salmond, Alex
Sardar, Ziauddin
sárga veszedelem
Sarwar, Mohammad
Schrödinger, Erwin
Schrödinger-ellenség
Schwartz, Tony
Schwend, Otto
Scipio
Scott, Harry (dédnagyapa)
Scruton, Roger
Seekers, The (A keresők)
Sernett, Milton
Shinwell, Emanuel
Shish Mahal
Short, Philip
Sidney Street-i ostrom
Smalls, Robert
Smith, John
Snoopy (kanadai csivava)
Snyder, Timothy
Soames, Emma
Soames, Nicholas
sötét középkor
Spanyolország
Spectator, The
Speer, Albert
Spotts, Frederic
Story of English, The (Az angol nyelv története)
Stuart Károly, „Szép Károly herceg”
Sun, The
szkíták
Szkripal, Julia
Szkripal, Szergej
Sztálin, Joszif
Tamzine (hajó)
Tandey, Henry
Teudt, Wilhelm
Thatcher, Margaret
„The Fisherman” (A halász)
This Country of Ours (A mi országunk)
Thompson, Dorothy
Thuküdidész
thuküdidészi elv
Till Death Us Do Part (Míg a halál el nem választ)
Toxcatl ünnepe
Trockij, Lev
Trump, Donald
Tubman, Harriet
Turner, Nat
Van Buren, Martin
Vatikán
Victorians, The (A viktoriánusok)
Viktória királynő
Vilmos császár, II.
Vilmos király, IV.
Von Grützner, Eduard
Vortigern
Völzing, Otto
Waley, Arthur
Ward Price, George
Washington Post, The (újság)
Welles, Orson
Wellington hercege
Westlake, H. D.
Wetzel, Robert
Whatley, Chris
Wheeler, McArthur
When Prophecy Fails (Amikor a prófécia csődöt mond)
White Mugals, The (Fehér mogulok)
Who Do You Think You Are? (Kinek képzeled magad?)
Wilberforce, William
Wilde, Oscar
Wiligut, Karl Maria
Windsor-ház
Wirth, Herman
Wright fivérek
Zuckerberg, Mark
 MAGYARÁZÓ JEGYZETEK

Bevezető: A történelem gyalogjai

1 XII. Ptolemaiosz − Aulétész.
1. Winston Churchill volt Nagy-Britannia
legnagyobb miniszterelnöke – Miért emlékszünk
szándékosan rosszul a múltra?
1 „Lefesteni a Forth Bridge-et” angolul a soha véget nem érő
munka szinonimája lett, aminek ha a végére érünk, kezdhetjük
elölről (a ford.).
2 Angolul: Blitz spirit. A korabeli brit propaganda szerint a
társadalom bátran viselte a német légitámadásokat, ez volt az
egyfajta Blitz-szellemiség. A Blitz szó a német Blitzkrieg
(villámháború) rövidített alakjaként került az angol nyelvbe.
3 A „blimp”, avagy léghajó olyan nagyképű, felfuvalkodott
katona, aki ragaszkodik az elavult ideológiákhoz; a név egy brit
képregényből ered, melyet David Low alkotott meg az 1930-as
években.
4 Medinai muszlimok.
5 A mahdi az iszlám eszkatológiában a messiást jelenti.
Muhammad Ahmad bin Abd Allah (1844−1885) 1881-ben
kinyilvánította, hogy ő a Mahdi. Az általa létrehozott iszlám
állam a Vörös-tengertől Közép-Afrikáig terjedt.
6 Boy’s Own Paper (Fiúk lapja) egy újság, amelyben fiúknak
szóló, izgalmas történeteket közöltek. 1879−1967 között jelent
meg Nagy-Britanniában.
7 Tűzharc alakult ki egy kelet-londoni bérházban a rendőrség
(majd később a fegyveres erők) és egy litván bűnbanda között,
az összecsapásban három rendőr, egy tűzoltó és három
gengszter halt meg.
8 A lapnak, mint ismert, később maga Boris Johnson is
szerkesztője volt.
 9 Az ezredesnél magasabb, de a vezérőrnagynál
alacsonyabb rendfokozat.
10 Fel is kért a nekrológja megírására egy ismert sajtótermék,
amely 50%-ot adott a felépülésére.
11 A Black and Tans az a legnagyobb részt egykori
katonákból és tengerészekből toborzott alakulat volt, amit
Írországban az IRA ellen vetettek be. Khaki színű nadrágot
hordtak, zöld rendőrségi zubbonnyal, emiatt ragadt rajtuk a név,
amely foltos, keverék kutyát is jelent.
12 Az 1944. június 6-i normandiai akciót jelöli, amely a
történelem legnagyobb partraszállási hadművelete volt, és
hosszú távon a náci Németország katonai összeomlásához
vezetett. A D-napként (D-Day) emlegetett művelet eredetileg az
Overlord fedőnevet kapta.
2. Régen az emberek azt hitték, a föld lapos – A
történelemhamisítás története
1 Az írásos emlékek előtti történelmi kor
2 A Schutzstaffel (jelentése: „védőosztag”), Hitler elit
félkatonai szervezete nevének rövidítése
3 2001-ben egy amatőr búvár bukkant az aranyedényre a
Chiem-tóban (Chiemsee). Feltehetően a Theodor Heiden nevű
müncheni aranyműves készíthette az 1930-as években, talán a
náci párt utasítására.
4 Az SS katonai ága.
5 2017 januárja és augusztusa között.
6 2012 és 2017 januárja, majd 2017 augusztusa és 2018
januárja között.
7 Erich Friedrich Wilhelm Ludendorff (1865−1937) német
tábornok.
8 Nigel Farage, az UKIP és a Brexit-pártiak egykori
vezetőjének követői.
9 A Historia Regum Britanniae (Britannia királyainak
története) a fent említett, Monmouth-i Gottfried történelmi műve,
mely 1136-ban keletkezhetett.
 10 Bronz égkorong aranyberakásokkal, amelyet a
németországi Nebrában (Szász-Anhalt) tartományban találtak
meg.
11 Egyesek azt is megkérdőjelezik, hogy Püthagorasz
egyáltalán létezett. Nem állnak róla rendelkezésre közvetlen
források.
3. Nagy-Britannia elveszíthette volna a háborút
– Miért irracionális és kontraproduktív a
nacionalizmus?
1 A Domesday Book (Ítéletnapi könyv) az angliai birtokok és a
lakosság összeírása. A latin nyelven, pergamenre íródott mű két
kötetből áll. A nagyobb méretű, a Nagy Domesday 413 oldalas,
a kisebb méretű Kis Domesday pedig 475 oldalas. A név
eredetileg arra utalt, hogy a benne szereplő személyek az Ítélet
napjára esküdtek meg a szolgáltatott adatok valódiságát
illetően. Ez volt Európa első ilyen jellegű, szinte statisztikai
igényességű felmérése. A könyv 1086 augusztusában készült el
és 13 418 település adatait tartalmazza (a ford.).
2 Az „elégedetlenség tele” (Winter of Discontent) az 1978
novembere és 1979 februárja közötti időszak volt az Egyesült
Királyságban, amelyet a szakszervezetek széles körű
sztrájkmozgalma jellemzett. Az infláció mellett a lakosságot
ekkor az elmúlt 16 év leghidegebb téli időjárása is sújtotta.
3 A Brit Nemzetközösség országait rózsaszínre színezték a
térképen.
4 Piers Morgan brit újságíró, műsorvezető (a ford.).
5 November 11-én van a fegyverszünet napja (Remembrance
Day), a szerző az ehhez kapcsolódó ünneplésre utal (a ford.).
6 A Brit Honvédség védelmi alakulata a II. világháború idején,
a feladata az volt, hogy a náci inváziót megakadályozza.
7 Németül: légierő.
8 A német haditengerészet.
9 Royal Air Force (RAF), a brit „Királyi Légierő”.
 4. A brit királyi család német – Így vakítanak el
minket a kétes családi történetek
1 Károli Gáspár fordítása.
2 A britek november 5-én ünneplik az úgynevezett Guy
Fawkes-napot, amit örömtüzek éjszakájaként és tűzijátékok
éjszakájaként is emlegetnek. 1605-ben Guy Fawkes volt az
egyik szervezője annak a lőporos összeesküvésnek, melyet I.
Jakab angol protestáns király uralma ellen szerveztek. A
katolikus merénylők fel akarták robbantani a Lordok Házát, ám
az összeesküvés lelepleződött.
3 A kargókultusz vagy másképp rakománykultusz a
melanéziai millenarista kultuszok általánosan használt
elnevezése (a ford.).
4 Az I. világháborúban a brit csapatok tagjai közül 2,4 millió
önkéntes, 2,5 millió pedig sorkatona volt.
5 A Német-római Birodalom hercege.
6 Németország egyesítésére 1871 januárjában került sor.
7 Nagy-Britanniában egy arisztokrata (angol szóval peer)
lehet „life peer”, aki az uralkodótól kapta a címét, és csak élete
végéig viselheti, utódjai nem öröklik, és lehet valaki „hereditary
peer”, aki elődjeitől örökölte a címet, és továbbörökíti az
utódjainak (a ford.).
8 A skót nemesség annyival felvilágosultabb, hogy −
szigorúan csak végszükség esetén − a címet örökölheti a
legidősebb lánygyermek is.
9 Zaida 11. századi muszlim hercegnő, aki áttért a
kereszténységre, és IV. Alfonz kasztíliai király felesége lett.
10 David Icke egykori futballista, műsorvezető azt állította,
hogy az uralkodócsalád tagjai valójában óriás, vérszívó,
alakváltó földönkívüli gyíkok. Icke nagy karriert futott be
összeesküvés-elméleteivel.
11 A fenébe! Már negyedszer említem!
5. A curry Indiából származik – Az angol konyha
és a konyhaangol mítosza
 1 Sake Dean Mahomed nyitotta meg Angliában az első indiai
éttermet.
2 Az indiai „champooi” egyszerre volt egyfajta testmasszázs
és tisztálkodás.
3 A dalekok a Ki vagy, doki? (Dr. Who) című sci-fi sorozatban
szereplő földönkívüliek (a ford.).
4 A get (kapni) ige brit ragozása get, got, got, az amerikai get,
got, gotten (a ford.).
6. A konkvisztádorok lemészárolták az
aztékokat – Hogyan lehet fegyverként használni a
politikai bocsánatkéréseket?
1 A „döglött macska” stratégia egy politikai eszköz, amelynek
bevetése során a politikusok egy metaforikus „döglött macskát”
dobnak az asztalra. Az embereket teljesen lefoglalja a döglött
macska, ezért nem foglalkoznak a körülöttük zajló
eseményekkel.
2 Az ő uralkodása alatt, 1502 és 1520 között kezdődött a
spanyol hódítás az Azték Birodalom területén.
3 „Mexika” néven utaltak magukra.
4 Az azték uralkodók csomagja.
5 A holokauszt héber elnevezése.
6 A claymore kétkezes − általában kétélű − skót kard.
7 Valamelyik klánhoz tartozó harcosok.
7. Abraham Lincoln abban hitt, hogy „minden
embert egyenlőnek teremtettek” – Tanítás és
indoktrináció
1 Officer (OBE) − tiszt
2 díszdoktor
3 Bölénybőrrel bevont rudakból álló indián sátor.
4 A rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalom résztvevői.
5 Ősz Gábor fordítása.
8. Hitler meg nem értett művész volt – Az
önmagunkról szóló mítosz létrehozásában rejlő
erő
1 Az I. világháborút lezáró compiègne-i fegyverszüneti
egyezményre utal.
2 A Distinguished Conduct Medal (DCM) nevű érmet kivételes
bátorság tanúsításáért ítélték oda. Az elismerést 1854-ben, a
krími háború idején alapították. A tűzharcok idején tanúsított
vitézség és kötelességtudat jutalmaként adott Military Medal
alapításának éve 1916.
3 Olyan tiszt, aki a parancsnoknak segít az
adminisztrációban.
4 Rosemary Pauline „Rose” West 1953-as születésű brit
sorozatgyilkos, 1995-ben tíz gyilkosság elkövetéséért
életfogytiglani börtönre ítélték.
5 A Führer-süti almával és mazsolával készült. Hitler
ragaszkodott hozzá, hogy nappal készítsék, és éjszaka
pihentessék. Nagyon szerette a csokoládés süteményeket és
kekszeket is. Antialkoholista volt, inkább sok-sok teát ivott.
6 Utalás Vergilius Aeneis című művére. „Csatákat, / Szörnyü
csatákat látok, vértengerben a Thybrist.” Ford.: Lakatos István.
7 Utalás Karl Marx gyakran idézett gondolatára. Forrása a
filozófus 1843-as, A hegeli jogfilozófia kritikájához című
művének bevezetője.
8 Utalás a Brexit egyik szlogenjére (Take back control).
9. Ha Napóleon győz, mind franciául beszélnénk
– Propaganda
1 A Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (Strategic Defense
Initiative) egy Ronald Reagan elnök által támogatott védelmi
program volt, amelynek az volt a célja, hogy a fegyverkezési
versenyt a világűrbe vigye. Kritikusai a „csillagok háborújának”
nevezték a tervet.
2 Ivan Vasziljevics Drago egy szovjet-orosz kitalált karakter a
Rocky filmsorozatból Dolph Lundgren megformálásában.
Először az 1985-ös Rocky IV című filmben tűnik fel, amelyben ő
Rocky Balboa riválisa.
 3 Utalás Derek Zoolanderre, a butácska férfi modellre, akit
Ben Stiller alakított a Zoolander, a trendkívüli (Zoolander) című
2001-es filmben.
4 Zoolander híres pózának az elnevezése.
5 Az itáliai francia hadsereg.
6 Angol nemzeti dal. Címét kezdő verssora alapján kapta,
mely így szól: Rule Britannia, rule the waves (Uralkodjál,
Britannia, uralkodjál a hullámok felett).
7 Ez azon ritka esetek egyike, amikor egy „jó sztori” tényleg
igaz. Beethoven annyira mérges lett, hogy átszúrta Napóleon
nevét, lyukat hagyva a kottán.
8 A munkásosztály neve a francia forradalom idején.
9 Christopher Lee (1922–2015) angol színész, Drakula egyik
leghíresebb megformálója. Szerepelt a Star Wars-, A Gyűrűk
Ura- és A hobbit-filmekben is.
10 Állami utazási iroda a Szovjetunióba látogató turistáknak.
10. Dzsingisz kán könyörtelen barbár volt –
Fontos, hogy legyen ellenség
1 A nevét sajnos nem ismerjük.
2 Az azonos neműek közti kapcsolatok legálisak
Kazahsztánban, és a beleegyezés korhatára 16 év. De az
LMBTQ+ közösség így is sok ellenségeskedéssel találkozik a
társadalomban, és sok meleg kazah úgy érzi, jobb titkolnia nemi
identitását.
3 Élete utolsó éveiben Dante Alighieri (1265−1321)
szemtanúja volt az éghajlati viszonyok megváltozásának: ekkor
az egész kontinensen hűvösebb és csapadékosabb időjárás
alakult ki. Ez lehetett az oka annak, hogy a Pokolban a
torkosság vétkébe esett, és a pokol harmadik körébe küldött
bűnösöket szüntelen hideg eső, jégeső és hó kínozza.
4 Simon Phillip Cowell (1959) angol televíziós producer,
televíziós személyiség. A The X Factor című tehetségkutató
kitalálója.
5 A Blue Peter egy brit televíziós műsor, Hunter Blair
alkotása. A legrégebb óta futó, gyerekeknek szóló sorozat, 1958
 októberében kezdték sugározni.
Konklúzió: A régi szép idők szépek voltak
1 Franciául „szó”.
2 Brit sorozat, 2010−2015.
3 Észak-Írországban 1997-ben fogadták el a faji
megkülönböztetés elleni rendeletet.
4 A szerző az Ukrajna elleni orosz katonai agresszió kezdete
(2022. február 24.) előtt adta le a kéziratot (a szerk.).
 VÉGJEGYZETEK
I Herodotosz:, A görög-perzsa háború (Istoria). Ford.:
Muraközi Gyula. Budapest, Osiris, 2007, 838.
II Orwell, George „Jegyzetek a nacionalizmusról” (Notes of
Nationalism). In: Esszék. Budapest, AB Független Kiadó, 1988,
91-120.
III Polübiosz: Polübiosz történeti könyvei. II. kötet. Attraktor,
2002, 456.
IV Hermann Hesse: Demian. Ford.: Horváth Géza. Helikon
Kiadó, Budapest, 2013. 140.
 TARTALOMJEGYZÉK

Bevezető: A történelem gyalogjai

1. Winston Churchill volt Nagy-Britannia legnagyobb
miniszterelnöke – Miért emlékszünk szándékosan rosszul a
múltra?
2. Régen az emberek azt hitték, a föld lapos – A
történelemhamisítás története
3. Nagy-Britannia elveszíthette volna a háborút – Miért
irracionális és kontraproduktív a nacionalizmus?
4. A brit királyi család német – Így vakítanak el minket a kétes
családi történetek
5. A curry Indiából származik – Az angol konyha és a
konyhaangol mítosza
6. A konkvisztádorok lemészárolták az aztékokat – Hogyan
lehet fegyverként használni a politikai bocsánatkéréseket?
7. Abraham Lincoln abban hitt, hogy „minden embert
egyenlőnek teremtettek” – Tanítás és indoktrináció
8. Hitler meg nem értett művész volt – Az önmagunkról szóló
mítosz létrehozásában rejlő erő
9. Ha Napóleon győz, mind franciául beszélnénk –
Propaganda
10. Dzsingisz kán könyörtelen barbár volt – Fontos, hogy
legyen ellenség
Konklúzió: A régi szép idők szépek voltak
A szerzőről
Köszönetnyilvánítások
Források
Név- és tárgymutató
Magyarázó jegyzetek
Végjegyzetek