Catullus: Péleus és Thetis esküvője hoznak ajándékot, ragyog arcuk a boldog örömtől.
cuk a boldog örömtől. bánta: terajtad csüngött csak teljes szive, Theseus,
Pelion-ormi fenyők, ős törzsek, mondja a monda,
úsztak rég szépen Neptunus tiszta vizében
Phasis habjaihoz s Aeetes partpereméhez:
válogatott daliák raja, Argos színe-virága
Colchisból az aranygyapjút elorozni kivánva
mert sós áradaton tovasiklani fürge hajóval,
tengeri kék tükröt simogatni fenyőfa-lapáttal;
nékik az istennő, ki a fellegvárakat óvja,
ácsolt ily szekeret, mit a friss szél szállani kerget,
fűzve fenyőfából fonadékot a görbe gerinchez.
És ez avatta először fel szűz Amphitritét.
Majd, hogy a szélviharos vizeket vagdosta az orra,
és a lapátja kavarta habok tajtéka fehérlett,
hát a fehér örvényekből fölvetve az arcuk,
ezt a csodát Nereus vizi lányai megbámulták.
Ekkor s nem máskor láthattak a földi halandók
tengeri nimfákat csupaszon kimeredni a habból,
emlőikkel az ősz örvényből fölmagasodni.
Ott Thetisért Peleus, mondják, lobbant szerelemre,
ott Thetis emberrel majdan nászt ülni nem átallt,
ott Thetis és Peleus nászát Jupiter helyeselte.
Ó, ti a hév szívvel sóvárgott hajdani kornak
sarjai, hős daliák, istenfiak, ékes anyáknak
ékes szép ivadéka, ti, üdv s üdv újra tinektek!
versemben titeket szakadatlan szólongatlak:
mindenelőtt téged, boldog nász nyertese, Peleus,
Thessaliát-védő oszlop, kit az istenek apja
annyira megtisztelt, kinek átengedte szerelmét.
Nereus legszebb lánya, Thetis, szoritott karjába?
Téged Tethys is elfogadott unokája urául
s Oceanus, ki körülkulcsolja vizével a földet?
És hogy, idő teltén, áhított hajnaluk eljött,
teljes Thessaliát tömegestől tartja a termük,
ünnepi víg sokaság seregei palotájuk ölébe:
Elhagyják Cierost, üresen phthiotisi Tempét,
Crannon házait is, bástyás Larisa vidékét,
Pharsalusba siet, Pharsalus házaihoz mind.
Senkise míveli most mezejét, barmok nyaka lágyul,
nem gyomlál alacsony szőlőt sem görbe kapával,
kertész kése alatt nem vékonyul árnya a lombnak,
karmos ekével ökör föl nem szaggatja a földet,
elhanyagolt boronán terped szét rútul a rozsda.
Ám a király palotája, ameddig dús öle tárul,
villámfényével tündöklik aranynak, ezüstnek.
Székek ivorja ragyog, kelyhekkel fényes az asztal,
örvendez fejedelmi dicső kincseknek a dús ház.
S díszlik az istennő nászágya a ház közepében,
indus agyarból fényessé faragott nyoszolyája,
s rá csiga rózsás nedvével színezett lepel omlik.
Erre letűnt korok embereit hímezte a műgond,
hősök sok ragyogó tettét mutogatja csodásan.
Mert, lám, Diának hullámzaju parti-szegélyén
nézi, amint Theseus tovaillan fürge hajókkal,
dúlt szívben dühödött haragot viselő Ariadne;
nem hiszi el sehogyansem még, hogy látja, amit lát,
mert a csalárd álomból még csak most riadott fel,
s látja, hogy elhagyták nyomorultul a puszta fövenyben.
Surran az őt feledő ifjú, evezőt csap a habba,
puszta igéreteit rábízza a szélviharokra.
Nézi a távolból Minos szomorúszemü lánya,
mint kőbőlfaragott bacchánsnő, áll a moszatban,
nézi, nehéz gond habtaraján hányódik a lelke;
szőke fejecskéjét könnyű ék nem koszorúzza,
meztelenült mellét a finom ruha nem fedi immár,
nem kötik át a kecses szalagok sem tejszinü keblét,
mindez alácsúszott testéről, szertevetődött,
s lába előtt sós hab játszott vele, hánytorgatta.
S ő a fejékét nem, s a vizen lebegő köpenyét sem
teljes lelke szegénynek, minden gondolatával.
Ó, a szegény, kit örök gyásszal kínzott Erycina,
meghintvén kebelét tüskés szerelemgondokkal,
akkortól, hogy a hős Theseus, nekivágva a víznek
Piraeus kanyaros partjáról, már a kegyetlen
úr szigetét, Gortyn palotáját érte el útján.
Mert rég Cecropiát, mondják, dögvész tizedelte
Androgeos rút vége miatt, míg végre a város
válogatott fiakat küldött s szűzlányai díszét,
hogy mindet szakadatlan falja a Minotaurus.
Baj sújtotta a szűk bástyákat; a kedves Athénért
Theseus most a saját testét kínálta halálra,
inkább veszni akart, semminthogy Cecropiának
holtjai táplálják Cretát, eleven holttestek;
könnyü hajójával, jó széllel szállva az áron,
nagylelkű Minoshoz elért, el a dús palotához.
Vágyakozó szemmel pillantott rá a királylány,
kit még édesen illatozó szűz ágya, szülője
karjai közt dajkált, s oly szép volt, mint az a mirtusz,
melyet az Eurotas zuhatagja segít a világra,
mint a tavasz szelein nevelődött tarka virágok;
ránézett tüzesen, s a szemét nem vette le róla,
mígnem egész testébe fogadta be mélyen a lángot,
s míg nem gyúlt fel egészen, a legbensőbb velejében.
Ó, ki szelíd szívben vadul ébreszted föl a tébolyt,
szent gyermek, s bennünk örömöt-kínt egybevegyítesz,
és te, ki Golgoiban, meg az erdős Idaliumban
úrnő vagy, milyen örvényben hánytátok a felgyúlt
lányt, az aranyhaju vendégért sóhajtva sovárgót!
Hány riadalmat tűrt a szegény, lankadva szivében!
Sokszor volt az arany sugaránál is halaványabb,
míg Theseus a dühös szörnnyel vágyott verekedni,
hogy vagy meghaljon, vagy szép diadalmat arasson.
Hallgatag ajkkal tett fogadalmat; a sok kis ajándék,
gyűlöletes nem volt, noha hasztalan, isteneinknek.
Mert valamint a magas Taurus legfőbb tetejében
ágaival zúgó tölgyet, vagy sok tobozával
terhes gyantafenyőt csavar és tép szörnyen a szélvész
(az meg a rántástól eldől, kiszakad gyökerestől,
s hulltában széttör mindent, mi elébevetődik):
így teritette le ott hős Theseus, győzve, a szörnyet,
szarvaival ki hiába döfött az üres levegőbe.
Visszafelé azután épségben, nagy diadallal
indult, könnyü fonál mentén igazítva bolyongó
lépteit, óvatosan, nehogy elzárhassa az útját
tévesztő rejtelme a sok-kanyarú palotának.
Kezdeti tárgyától mért is távozzam e dalnak,
és minek is mondjak többet: mint hagyta el apja
orcáját a leány, meg a húga szelíd ölelését,
végül az anyjáét, ki keservbe merülve siratta,
s mindennél több volt neki Theseus drága szerelme;
vagy mint vitte hajó tajtékos diai partra,
és míg ott a szemét lágy álom igázta, miképpen
hagyta el őt, feledő szívvel tovaszállva, a hitves?
Mondják, hogy lobogó lelkében vad harag ébredt,
őrjöngő szive messzeható sikolyokra ragadta,
s egyszer bánatosan kúszott a magas meredélyre,
onnan a forrongó tág tengert nézte meredten,
másszor elébefutott remegő hullámtarajának,
meztelenült lábán lágy leplét térdig emelve;
arca a könnytől nedves volt, szomorúan eképp szólt,
végső jajpanaszát így szórta fagyos zokogással:
„Így, a hazám oltáraitól idehozva, te csalfa,
itt e magány partján elhagytál, csalfa te, Theseus?
Így szöksz el, szentelt törvénnyel mitse törődöl,
esküszegés vétkét hordod haza, jaj, feledékeny!
Bősz elméd iszonyú szándékát semmi se tudta
megfordítani? lelkedben nem kélt könyörűlet,
jaj, te gonosz, hogy mégiscsak megszánjon a szíved?
Jaj, nem ilyesmit igértél nékem, bús nyomorultnak
nyájas hangoddal; nem ilyen sors volt, mire hívtál,
nem, de vidám násznap, vágyott lakodalmi vigasság:
s mindez most odavész, szanaszét szaggatja a szélvész.
Több nő már ne legyen, ki a férfiu esküinek hisz,
már ne remélje a férfi szavát soha egy se igaznak;
míg epedő lelkük valamit sóvárog elérni,
esküre nem gyávák, mitsem fukarok megigérni:
ám azután ha mohó vágyuk jóllakva betelt már,
esküszegésre sosem gyávák, szavukat sosem őrzik.
Már a halál örvényének közepén tusakodtál,
s lám, kiragadtalak én, inkább hadd vesszen a bátyám,
semminthogy, te csalárd, ne legyek melletted a vészben;
s hálából idevetsz a vadaknak, a vadmadaraknak
zsákmányul, s tetemem nem szórja be senkise földdel.
Mily vad oroszlán szült téged zord szikla tövében?
Tajtékos habbal mily tenger hányt a világra?
Mily Syrtis, ragadó vad Scylla, mi szörnyü Charybdis,
életed édes birtokaért hogy ilyen fizetést adsz?
Egybekelésünket ha nem is kívánta a szíved,
mert öreg édesapád szigorától félve remegtél,
akkor hát legalább hazavittél volna magaddal
otthonotokba, örömmel lettem volna cseléded,
tiszta patakvízzel moshatnám hószinü lábad,
megvetném heverőd gyönyörű bíbor takaróval.
Jaj, de miért ontom panaszom szanaszét a szelekbe,
én átoksújtott? a szelekben nem lakik érzés,
nem hallják szavamat, nem tudnak a szóra felelni.
S ő ezalatt már-már a nagy ár zsivajos közepén jár,
s ember elém nem lép sívár hínárban e parton.
Így csúfol meg a sors, az irigy, hogy jajpanaszomtól
végső órámban minden fület álnokul elzár.
Jaj, mindentehető Jupiter! bár Cecropiának
Gnososban sose érték volna hajói a partot,
és a kegyetlen adót odavíve a szörnyü bikának,
tatkötelét Cretán ne vetette ki volna az álnok,
s édes alakja mögött bősz tervét rejtve titokban
bár soha meg nem szállott volna lakunkban e hitvány!
Mert hova térjek meg? Biztathat-e bármi reménység?
Idai bércre talán? Jaj, széles szörnyü nagy örvény,
dúló tengeri ár választ el messzire attól!
Várjam tán, hogy apám ment meg? hisz előle futottam,
szöktem az ifju után, kit bátyám vére bemocskolt.
Vagy leljem vigaszom jegyesem hű érzületében?
Ő menekül, szívós evezőket mártva az árba.
S itt vagyok elhagyatott szigeten, fogoly én, fedeletlen,
tenger övez körben, nincs ösvény, mely kivezetne;
nincs a menekvésben mentség, nincs semmi reménység:
minden néma, kopár, minden csak a végre mutat már.
Mégsem bágyadhat szemem itt hamarabb a halálba,
lankadt testemből nem veszhet előbb ki az érzék,
míg vé;górámon nem esengek az égilakókhoz,
szent hűségüktől követelve a bosszut e bűnre.
Hát ti, az emberi vétkeknek bősz megtorolói,
Eumenisek, kiknek kígyókkal fürtösödötten
hirdeti homlokotok sziveteknek nagylehü mérgét,
erre, csak erre hamar! panaszom befogadni ti jertek!
keblem mélyéből miket itt most kénytelen ontok,
én gyámoltalan, én lobogó, én téboly-ütött vak.
S mert igazak jajaim, mert szívem mélye szülőjük,
már sose tűrjétek, hogy megsápadjon a gyászom;
ám ahogy elhajitott Theseus itt engem, az árvát,
istennők, úgy döntse magát s az övéit a sírba.”
Hát miután szomorú szive így ontotta e szókat,
s bősz tettekre eképp követelt lakolást a szorongó,
bólintott a nagy ég mindig győztes fejedelme,
megremegett a mező, meg a borzas-torlatu tenger,
csillámló csillagseregét vele-rázta az égbolt.
Theseus meg, mivel elméjére vak éji homály szállt,
messzevetett feledő kebeléből minden okos szót,
állhatatos szívvel mit odáig gondosan őrzött,
s édes jelt szomorú apjának nem mutatott fel,
hogy közelít épségben Erechtheus partpereméhez.
Mert mondják, mielőtt Aegeus rábízta a szélre
azt a fiút, ki hajókkal az úrnő bástyafalától
indult el, megölelte s eképp intette szavával:
„Egyfiam, ó, te nekem drágább, mint hosszu nagy éltem,
vissza akit vénségemben most kaptam a sorstól,
s kénytelenül kétes viadalnak küldök elébe,
mert sorsom ragad el s forrongó bajnokerényed
tőlem, bár nemakarva hagyom: nem telt el eléggé
lankadt látásom daliás gyönyörű gyerekemmel:
nem nevető szívvel, nem örömmel küldelek útra,
s hogy jósors jeleit hordozd, nem tűrheti lelkem,
ám legelőbb gondom, panaszom bús könnyeit ontom,
ősz fejemet földdel, porral, mocskolva marokkal;
s ingó árbocodon hadd függjön füstszínü vászon,
hadd hirdesse a gyászt, tűzvészt, mely dúlja az elmém,
hispán festéktől rozsdás-feketén a vitorla.
Ám ha a szenteltföldü Iton lakozója, az úrnő,
ő, ki a nemzetségünket s aki védi Erechtheus
házát, engedi, hogy jobbod bikavérbe fürösszed,
akkor nemfeledő szívedben tedd hogy e szózat
éljen erősen, üdén, az idő soha el ne törülje:
rögtön amint a szemed sugarát hegyeinkre veted föl,
árbocaid tüstént vessék le a gyászszinü vásznat,
és a csavart kötelek húzzák fel a hószinü leplet,
hogy rögtön lássam, s ismerjek a boldog örömre
víg szívvel: jó óra hoz el, maradásra, hazánkba.”
Mind e szavak Theseust, aki őket gondosan óvta,
hirtelen elhagyták, valamint a havas hegyek ormát
széltől űzötten tovahagyják futva a felhők.
Apja pedig, ki magas tornyából nézte a tengert,
aggódó szemeit sűrű siralommal emésztve,
rögtön amint meglátta, miként leng lent az a vászon,
sziklai ormáról levetette magát a magasból,
mert azt hitte: fiát a gonosz sors elveszítette.
Így azután, apját-sirató otthonra találva
hős Theseus, amilyen mély gyászt okozott feledően
Minos lányának, csak olyant vont végre magára.
Állt a leány, a szökő gályákat nézte kesergőn,
sebzett lelkének mélyén bús gondjai forrtak.
Más részén viruló Bacchus szaladott a lepelnek,
nysai szilének s szatírok táncos tömegével,
és téged keresett, érted lobogott, Ariadne.
………………………………………………
mámoros őrjöngőn szállott szanaszerte csapatjuk,
euhoe, kurjongtak, fejüket fölvetve visongtak.
Egy részük betakarthegyü thyrsust rázva rohangált,
más szétmarcangolt bika tagjaival hadonászott,
más csavaros kígyók testével övezte a testét,
mások hordozták, kosarakban rejtve, a titkot,
titkot, mit soha meg nem hall a mohó avatatlan;
tympanumot vertek mások kifeszült tenyerükkel,
vagy csengő hangot csaltak ki a cymbalumokból,
kürtök bődültek sokak ajkán zúgva rekedten,
barbár vad fuvolák iszonyú dalukat visitották.
Ily alakokkal volt dúsan díszítve a drága
szép takaró, mely a szent nászágyat körbeölelte.
Mit megbámultak vágyódva a thessali ifjak,
majd helyüket kezdték átadni az égilakóknak.
És valamint ha nyugodt tengert korahajnaltájban
felborzol Zephyrus, meredek habokat magasítva,
Hajnal emelkedtén a bolyongó Nap kapujában,
és legelőbb lomhán lépdelnek előre a szélvert
hullámok, csattan könnyű kacagásuk a habban,
majd hogy erősül a szél, sűrűbb seregük torlódik,
s messzire úsznak, a szép bíbor fényt visszaragyogják:
így hagyták el azok most mind a király palotáját,
tétova lábbal lépdeltek, haza szétszéledtek.
Elvonulásuk után, odahagyva a Pelion ormát,
Chiron jött legelőbb, s vele erdei számos ajándék:
mert mit csak hoz a rét, mit a thessal föld terem órjás
nagy hegyein, mit a habtarajos folyamok vize mellett
langymelegen dajkál s termően a szél, a virágot
mind elhozta szines-kecsesen, koszorúkba-kötötten,
illatozásuktól vidoran nevetett az egész ház.
Penios jön már, odahagyva a frissfüvü Tempét
Tempét, mit föntről körben koszorúznak az erdők,
ropják dór táncuk Magnesia lányai benne;
jött s nem üres kézzel: gyökerestül hozta a roppant
bükköket és a sudár törzsével karcsu babérfát,
nem mellőzte a bólogató platanust, sem a láng közt
hullt Phaethon hajló hugait, s a magas ciprust sem.
Házuk előtt mindezt fonadékos rendbe helyezte:
hogy tornácukat ott zöldellve borítsa a lágy lomb.
Jön, tüstént a nyomán, leleményes-szívü Prometheus,
már halovány nyomait hordozva az ős lakolásnak,
mit kovaszirten tűrt, testét szorította a béklyó,
úgy csüngött, odakötve, magas meredek sziklákról.
Szent feleségével jött ekkor az istenek apja,
hozta a sarjait is, csak téged hagyva az égben,
Phoebus, s húgodat is, ki az Idrus bércein úrnő:
mert az, mint te magad, Peleust úgy semmibevette
és a Thetis fáklyás nászát nem akarta megülni.
Tagjaikat hószín trónhoz hajlítva leültek,
számtalan étekkel megtelt a sok asztal előttük,
s tétova mozgással ringatva a testük eközben,
kezdtek igazmondó dalokat duruzsolni a Párkák.
Reszketeg oldalaik leplük betakarta fehéren,
vékony bíbor csík kanyarult köribé a bokáknak,
ám a havas fejeket rózsás szalagok koszorúzták,
és az örök munkát híven végezte az ujjuk.
Baljuk a lágy gyapjú gomolyával jól beborított
rokkát fogta s a szálat a jobb kéz húzta vigyázva,
fölfelefordított ujjal sodrotta, leszegzett,
fürge hüvelykujjal pergette a gömbölyü orsót.
Szálharapó fogaik meg a munkát biztosították,
száradt ajkukhoz maradozva tapadtak a szálak,
mik kimeredtek előbb a kisodrott síma fonálból.
Lábuk előtt vesszőből font kosarak fogták fel
s őrizték ragyogó halmát a fehér fonalaknak.
S míg gyapjút fontak, hangjuk csendítve daloltak,
isteni énekkel zúdítva elébük a sorsot,
dallal, mit soha nem cáfol meg a messze jövő sem.
„Ó, te, ki szép híred növeled sok nagyszerü tettel,
s Emathiát véded, te fiadról isteni hírű,
halld az igaz jóslást, mit elébed tárnak e boldog
nappal a nővérek. De ti, míg követ egyre a végzet,
fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.
Már közeleg hozzád, ki a férj vágyára gyönyört hoz,
Hesperus, és e jeles csillaggal jő el a hitves,
ő, aki lélekigázó nagy szerelemmel eláraszt,
bágyadt éjeken át készü;l már véled aludni,
izmos férfinyakadnak alá siklik sima karja.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.
Így egy ház sem szőtt egymáshoz férfiut és nőt,
kedveseket szerelem nem font még így soha egybe,
mint ahogyan Peleust köti össze Thetisszel az összhang.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.
Gyermeketek születik, sose félő bajnok Achilles,
néki az ellenség bátor kebelét, sose hátát
látja; igen gyakran lesz győztes, futva, a pályán,
túlszárnyalja a gyors szarvas tűzléptü futását.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.
Hozzá mérni magát egy hős se merészli a harcban,
majd ha a phryg patakok mind áznak a teucrosi vérrel,
s Trója falát hosszas harcokkal gyötri-szorítja
s végül is elpusztítja a csalfa Pelops unokája.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.
sok ragyogó tettét, kimagasló bajnokerényét
sokszor megvallják az anyák fiaik temetésén,
míg ősz fürtjeiket szétszórják, bomlani hagyják,
s hervadt keblüket elgyöngült tenyerükkel ütik majd.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.
Mert, valamint a kaszás a kalász sürüjét learatja,
lángsugarú nap alatt lekaszálja a szőke mezőket,
úgy leterít vészes vassal sok trójai testet.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.
Tettei nagyságára tanú lesz majd a Scamander
habja, mely örvényes Helléspontosban a széles
árba vegyül, tetemek halmával fojtja el útját,
s mély vizeit bekevert vérrel teszi majd melegebbé.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.
Végül még tanu lesz, mit holtan is elnyer, a zsákmány,
majd ha kerek sírdombja magas földjébe fogadja
hószinü szép testét a lemészárolt hajadonnak.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.
Mert kimerült görögöknek amint ad erőt a szerencse,
hogy neptuni övét oldhassák Dardaniának,
ömlik már magasuk halmára Polyxena vére,
s mint bárány, a leány kétélű fejsze alatt hull,
térde elernyed, a csonkult törzs lehanyatlik a földre.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.
Rajta, ti vágyakozó lelkek, már keljetek egybe,
fűzze az istennőt férjéhez drága szövetség,
térjen már vágyón epedő hitveshez az úrnő.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.
S majd dajkája, ha hozzá hajnal keltekor eljő,
tegnapi nyakfonalát nem fűzheti már a nyakára,
anyja sem aggódik, hogy tán külön alszik a lánya
és duzzog, de remélhet már szeretett unokákat.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.”
Íme, ilyen sorsot zengtek jó jellel a Párkák
isteni keblükből Peleusnak a hajdanidőben.
Akkor az égilakók még jártak látogatóba
hősök tiszta nemes házához, s mert a kegyesség
élt a szivekben még, keveredtek a földilakókkal.
Gyakran szállt ragyogó szentélybe az istenek apja,
hogyha az évenként megszentelt ünnepi nap kélt,
s nézte, hogy áldozatul neki száz bika földre miképp hull.
Gyakran a kószáló Líber hajtotta le bomlott
hajzatu ujjongó csapatát Parnassus-oromról,
Delphiből ha a nép elibé vidoran kiözönlött
s füstölgő oltáraihoz meghívta az istent.
Gyakran jött maga Mars a halálos harc közepébe,
s gyors Triton úrnője, s a Rhamnusban lakozó szűz,
fegyveresek csapatát a csatára maguk riogatták.
Ámde mióta a föld undok vétkekbe merült le,
és az igazságot száműztük kapzsi szivünkből,
testvérek kezeit testvérük vére borítja,
holt szüleit szívből már nem gyászolja a gyermek,
ifju fiának vesztéért sóvárog az apja,
hogy szabadon bírhassa a szép kis mostoha báját,
szörny anya mitsetudó sarjával fekszik az ágyba,
nem retteg vétkezni az ősök szelleme ellen,
és a düh egybekeverte a jót és rosszat, azóta
elfordult tőlünk igaz arca nagy isteneinknek.
S már nem méltatják a halandót látogatásra
s nappali fénytől nem hagyják érinteni arcuk.