Fredrik

Backman

Itt járt Britt-Marie

Copyright © Fredrik Backman, 2014
A mű eredeti címe: Britt-Marie var här
A Salomonsson Agency, Stockholm engedélyével
A fordítás a Partners in Stories, Stockholm kiadása alapján készült
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2016
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Bándi Eszter
Szerkesztette: Árkos Eszter
Korrektor: Barsi Nikoletta
ISBN 978 963 324 409 8 (papír)
ISBN 978 963 324 410 4 (epub)
ISBN 978 963 324 411 1 (mobi)
Kiadta az Animus Kiadó 2016-ban
A Central Médiacsoport tagja
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.

Borg egy kitalált község.

A valósággal való bárminemű egyezés a véletlen műve.

Anyának, aki mindig gondoskodott arról, hogy legyen étel a hasamban, és

könyvek a polcomon.

„Azért szeretik az emberek a focit, mert ösztönszerű. Ha feléd gurul egy

focilabda az utcán, belerúgsz. Ugyanazért szeretjük, amiért szerelmesek is
leszünk. Mert nem tudjuk, hogyan kell annyiban hagyni.”
 1

Villa. Kés. Kanál.

Ebben a sorrendben.

Britt-Marie tényleg nem ítél el másokat, egyáltalán nem, de civilizált

embernek nyilván eszébe sem jutna másképp elrendezni az evőeszközöket
a konyhafiókban, ugye? Britt-Marie nem ítél el senkit, de ugyebár, nem
vagyunk állatok?
Januári hétfő van. Britt-Marie a munkaközvetítő kis irodájának kis
íróasztala mellett ül. Ennek persze semmi köze az evőeszközökhöz, de
tünete mindannak, ami félresiklott. Az evőeszközöknek a megfelelő
sorrendben kell elhelyezkedniük, ahogy az életnek is mennie kell a
szokásos medrében. A szokásos életet fel lehet mutatni: ki lehet takarítani a
konyhát, rendezkedni lehet az erkélyen, és vigyázni lehet a gyerekekre.
Ugyanis sokkal több munka van az ilyesmivel, mint ahogy egyesek hiszik.
Egy erkéllyel.
A szokásos életben tényleg nem üldögél az ember a munkaközvetítőnél.
A lánynak, aki itt dolgozik, rövidre nyírt frizurája van, akár egy fiatal
fiúnak. Nem mintha bármi probléma lenne ezzel, hát persze, hogy nincs.
Britt-Marie-nak nincsenek előítéletei. Nyilván modern dolog ez, hát
persze. A lány egy papírra mutogat, és úgy mosolyog, mintha rém sietős
lenne neki.
– Írja be a nevét, a személyi számát és a címét!
Britt-Marie-t regisztrálni fogják. Mintha bűnöző lenne. Mintha azért jött
volna, hogy ellopja a közvetítőtől a munkát.
– Tej, cukor? – kérdezi a lány a következő pillanatban, és kávét hoz
műanyag pohárban.
Britt-Marie nem ítél el senkit, nyilvánvalóan nem, de mégis, ki
viselkedik így? Műanyag pohár! Háborúban élnénk? Ezt szeretné Britt-
Marie megtudakolni a lánytól, de mivel Kent mindig arra buzdította, hogy
legyen „kicsit szociálisabb”, inkább mosolyog, amilyen diplomatikusan
csak telik tőle, és arra vár, hogy poháralátéttel kínálják.
Kent Britt-Marie férje. „Enterprenőr.” Hallatlanul, de hallatlanul sikeres.
Németországgal üzletel, és nagyon, de nagyon szociális. A lány elővesz
két, egyadagos tartós tejet, azt a fajtát, amit nem kell hűtőben tárolni. Aztán
előrenyújt egy másik műanyag poharat, tele műanyag kanalakkal. Britt-
Marie akkor sem nézhetett volna riadtabban, ha kígyóval kínálják.
– Se tej, se cukor? – kérdezi értetlenül a lány.
Britt-Marie a fejét rázza, és az asztalt söprögeti, mintha tele lenne
láthatatlan morzsákkal. Papírok hevernek egymás hegyén-hátán. A lánynak
nyilvánvalóan nincs ideje takarítani, annyira lefoglalja a karrierje,
vélekedik Britt-Marie.
– Akkor már csak a címét kell megadnia! – mosolyog a lány a papírra.
Britt-Marie a térdét nézi meredten, és láthatatlan morzsákat söpör le a
szoknyájáról. Hazavágyik, az evőeszközös fiókja mellé. Egy szokásos
életbe. Kent után vágyakozik, mert mindig Kent tölt ki minden papírt.
Amikor látja, hogy a lány újra szólásra nyitja a száját, Britt-Marie
félbeszakítja.
– Elnézést, hogy ilyesmivel háborgatom, de kérhetnék valamit, amire
ráhelyezhetném a kávéscsészém?
Azt a hangját használja, amit olyan alkalmakkor vesz elő, amikor
kénytelen összeszedni minden jóindulatát, hogy „csészét” mondjon, bár
csak egy műanyag pohár áll előtte.
– Mi? – nyögi ki a lány az asztal túlfelén, mintha a csészéket csak úgy
bárhová le lehetne tenni.
Britt-Marie annyira szociálisan mosolyog, ahogy csak bír.
– Elfelejtett poháralátétet adni. Nem kívánok ugyanis nyomot hagyni az
asztalon.
A lány az asztal túlfelén mintha nem értené a poháralátétek jelentőségét.
Vagy a porcelánét. Vagy, konstatálja Britt-Marie elnézve a lány frizuráját,
a tükrökét.
– Ugyan már, nem számít, csak tegye le valahova! – mondja a lány
gondtalanul, és egy üres felületre mutat az asztalon.
Mintha az élet ennyire egyszerű volna. Mintha nem számítana,
használunk-e poháralátétet, vagy megfelelő sorrendben pakolunk-e be az
evőeszközös fiókba. A lány egy tollal kopog a papíron, a „Lakcím”
rubrika felett. Britt-Marie türelmesen lélegzik kifele, egyáltalán nem
sóhajt.
– Ugyebár, nem helyezünk el csészéket csak úgy az asztalon? Nyomot
hagy, ezt tényleg meg lehet érteni.
A lány végigméri az íróasztalt, ami úgy néz ki, mintha gyerekek
próbáltak volna krumplit enni rajta. Vasvillával. Sötétben.
– Ugyan, tényleg nem számít, úgyis annyira rozoga és karcos már! –
mosolyog Britt-Marie-ra.
Britt-Marie a lelke mélyén sikolt.
– Az ugyebár meg sem fordult a fejében, hogy azért ilyen, mert nem
használnak poháralátétet – jelenti ki.
Gondoskodón mondja mindezt, természetesen. Egyáltalán nem
„passzív-agresszívan”, ahogy Kent gyerekei nevezték egyszer, amikor azt
hitték, nem hallja. Britt-Marie ugyanis nem passzív-agresszív, hanem
gondoskodó. Miután meghallotta, hogy Kent gyerekei passzív-
agresszívnak nevezték, heteken át extra gondoskodó volt.
A munkaközvetítős lány kicsit erőltetett nyugalommal néz.
A szemöldökét masszírozza.
– Jó… szóval, Britt a neve, ugye?
– Britt-Marie. Csak a nővérem szólít Brittnek – javítja ki Britt-Marie.
– Ha lenne olyan jó, és… kitöltené a papírt. Legyen szíves! – kéri a lány.
Britt-Marie a papírra pislant, ami azt várja tőle, erősítse meg, hol lakik,
és ki is ő. Abszurd módon sok papírra van szükség ahhoz, hogy az ember
ember lehessen manapság, ez Britt-Marie határozott véleménye.
Nevetségesen sok adminisztráció kell ahhoz, hogy a társadalom
engedélyével a részesei lehessünk.
Végül vonakodva bár, de kitölti a nevét, a személyi számát és a
mobilszámát. A cím rubrikája üresen marad.
– Milyen képzettsége van, Britt-Marie? – faggatja a lány.
 Britt-Marie szorosan öleli a táskáját.
– Tájékoztatni óhajtom, hogy széles körű műveltséggel rendelkezem –
tájékoztatja Britt-Marie.
– De semmi elvégzett képzés? – kérdezi a lány.
Britt-Marie röviden kilélegez az orrán. Magától értetődően nem fújtat.
Britt-Marie nem az a fajta ember, aki fújtat.
– Tájékoztatni óhajtom, hogy hallatlan mennyiségű keresztrejtvényt
fejtek. Az ilyesmit nem műveltség nélkül teszi az ember – informálja Britt-
Marie, mert úgy érzi, megtámadták.
Aprót kortyol a kávéból. Egyáltalán nem olyan az íze, mint Kent
kávéjának. Kent pazar kávét készít, mindig mindenki ezt mondja. Britt-
Marie felel az alátétért, Kent pedig a kávéért. Így rendezték be az életüket.
– Vagy úgy – mondja a lány, bátorítón mosolyog, és tovább
próbálkozik:
– Milyen munkatapasztalattal rendelkezik?
– Legutóbb pincérnőként alkalmaztak. Remek referenciákkal távoztam –
tájékoztatja Britt-Marie.
A lány arcán egy pillanatra felragyog a remény. De ugyanilyen hamar el
is múlik.
– És mikor történt mindez?
– 1978-ban – felel Britt-Marie.
– Vagy úgy – próbálja a lány egy sikertelen mosollyal elleplezni a
csalódottságát. Aztán tovább kérdez:
– És azóta nem dolgozott?
– Minden egyes nap dolgoztam azóta, a férjem cégének segédkeztem –
mondja Britt-Marie sértetten.
A lányon megint eluralkodik a remény. Pedig igazán tanulhatna a
hibáiból.
– És milyen feladatköröket látott el a cégnél?
– Elláttam a gyerekeket, és én feleltem azért, hogy szalonképes legyen
az otthonunk – válaszolja Britt-Marie.
A lány mosolyog, hogy leplezze reakcióját, ahogy azok az emberek
mosolyognak, akik nem tudnak különbséget tenni „egy lakás” és „egy
otthon” között. A gondoskodásból fakad ugyanis az eltérés. Hogy van-e
alátét, kávéscsésze, és reggel olyan keményre ágyaz be, hogy Kent azzal
szokott viccelődni, hogyha a hálószobába menet megbotlik a küszöbben,
„kisebb eséllyel töri csontját a padlón, mint az ágytakarón”. Britt-Marie ki
nem állhatja, amikor Kent ilyeneket mond. Civilizált emberek elvégre
úgyis felemelik a lábukat a hálószobaküszöbnél. Túl sok volna elvárni az
ilyesmit? Az emberként viselkedést?
Ha Britt-Marie és Kent elutaznak, Britt-Marie húsz percre beszórja a
matracot sütőporral, mielőtt beágyazna. A sütőporban található
szódabikarbóna kiszívja a koszt és a nedvességet, így a matrac friss
marad. Britt-Marie tapasztalata szerint a szódabikarbóna szinte mindenen
segít. Kent ilyenkor panaszkodik, hogy el fognak késni, de olyankor Britt-
Marie határozottan összekulcsolja a kezét a csípője előtt, és így szól:
„Márpedig muszáj vagyok beágyazni, mielőtt elutaznánk, Kent. Gondolj
bele, mi van, ha meghalunk?”
Britt-Marie ezért nem állhatja az utazást. A halál miatt. Még a
szódabikarbóna sem segít halál ellen. Kent ilyenkor állítja, hogy Britt-
Marie túloz, és Britt-Marie ilyenkor a lelke mélyén sikít. Az emberek
egyfolytában meghalnak utazás közben. Mégis mit gondolnak majd róluk,
amikor a főbérlő feltöri a lakás ajtaját, és egy koszlott matracot talál?
Hogy Kent és Britt-Marie a saját mocskukban hemperegtek?
A lány az órájára pillant.
– Rend…ben – sóhajt fel.
Britt-Marie arra a megállapításra jut, hogy a lány csipetnyit kritikus
hangon szólalt meg.
– Ikrekről lenne szó, és erkélyünk is van. Egy erkéllyel több a munka,
mint azt hinni szokták – védekezik.
A lány óvatosan bólint.
– Hány évesek a gyerekei?
– Kent gyerekei. 30 évesek.
A lány ezúttal lassabban bólint.
– Tehát elköltöztek otthonról?
– Magától értetődik.
 A lány a haját vakargatja, mintha keresne valamit benne.
– Maga pedig 63 éves?
– Úgy van – feleli Britt-Marie olyan hangon, amely arról árulkodik,
teljesen lényegtelennek tartja a kérdést.
A lány a torkát köszörüli, mintha a kérdés azért kicsit mégis lényeges
volna.
– Szóval, Britt-Marie, őszintén szólva: a gazdasági válsággal és
ilyesmivel számolva, kevés álláslehetőség adódik valakinek az ön…
helyzetében.
A lányon hallatszik, hogy nem a „helyzet” volt az eredeti szó, amivel be
akarta fejezni a mondatot. Britt-Marie türelmesen mély levegőt vesz, és
elnézően mosolyog.
– Kent szerint a gazdasági válságnak már vége. Enterprenőr volna.
Tehát megért olyasmit, ami talán kicsit távolabb esik a maga
szakterületétől.
A lány szükségtelenül elnyújtja a bólintást. Az órájára néz.
– Rendben, akkor én… akkor én regisztráltam itt, és…
A lányon kezd eluralkodni a stressz. Britt-Marie-t is hatalmába keríti az
érzés. Így hirtelen elhatározza, hogy bókol a lánynak, hogy kimutassa
jóakaratát. Körülnéz a szobában, hogy miről is szólhatna elismerően, és
végül kipréseli magából.
– Igazán modern a frizurája.
Felvillantja lehető legszociálisabb mosolyát. A lány ujjai öntudatlanul
végigszántanak a hajában.
– Mi? Ó. Köszönöm.
– Igazán nagy bátorságra vall az ilyen rövidre vágott haj, ha az
embernek ennyire magas a homloka – biccent Britt-Marie figyelmesen.
A lány kissé sértetten néz, bár épp most kapott egy bókot. Ez hát a hála,
ha az ember szociális próbál lenni az ifjúsággal. A lány feláll a székéből.
– Köszönöm, hogy bejött, Britt-Marie. Regisztráltuk az
adatbázisunkban. Majd keressük!
Búcsúzásra nyújtja kezét. Britt-Marie feláll, és a műanyag poharat a
kezébe helyezi.
 – Mikor? – érdeklődik.
– Nos, hát azt nehéz megmondani… – kezdi a lány.
Britt-Marie diplomatikusan elmosolyodik. Egyáltalán nem vádlón.
– Természetesen majd ülök és várakozom. Mintha nem lenne jobb
dolgom. Így gondolták?
A lány nyel egyet.
– Szóval, a kollégáim majd keresik egy álláskereső-kurzussal
kapcsolatban, és…
– Nem óhajtok semmiféle kurzust. Állást szeretnék – magyarázza Britt-
Marie.
– Persze, persze, de nehéz megmondani, mikor bukkan fel valami –
próbálkozik a lány.
Britt-Marie elővesz egy jegyzetfüzetet a kézitáskájából.
– Akkor megállapodhatunk a holnapban?
– Mi? – értetlenkedik a lány.
– Felbukkanhat valami példának okáért holnap? – érdeklődik Britt-
Marie.
A lány a torkát köszörüli.
– Nos, AKÁR, vagyis úgy érte…
Britt-Marie elővesz egy grafitceruzát a táskájából, majd dühösen bámul
először a ceruzára, aztán a lányra.
– Zargathatnám egy ceruzahegyező ügyében? – kérdi.
– Ceruzahegyező? – kérdez vissza a lány, mintha Britt-Marie legalábbis
egy több ezer éves mágikus tárgy iránt érdeklődne.
– Fel kell írjam a találkozónkat a listámra – tájékoztatja Britt-Marie.
Vannak emberek, akik alábecsülik a listákat, de Isten a tudója, Britt-
Marie nem tartozik közéjük. Annyi listája van, hogy külön listát kell
vezetnie, amely listázza a listákat. Különben bármi megtörténhet.
Meghalhat. Vagy esetleg elfelejt szódabikarbónát venni.
A lány átnyújt neki egy tollat, és valami olyasmit motyog, hogy „nem
érek rá holnap”, de Britt-Marie-t túlságosan lefoglalja a tollra való
bámulás, így nem hallja.
– Ugyebár nem írunk tintával a listára? – tör ki belőle, mint mindig,
azon emberek láttán, akik nem képesek felérni ésszel, hogy márpedig fenn
kell tartani a radírozás lehetőségét.
– Nincs más. Szóval, nem érek rá holnap, a kollégám majd kere…
– Ha – szakítja félbe Britt-Marie.
Britt-Marie gyakran mondja ezt: „Ha.” Nem abban az értelemben, hogy
„feltéve”, nem is úgy, mint „haha”, hanem sokkal inkább, ahogy a
rendkívül csalódott emberek mondják: „vagy úgy.” Mint például mikor az
ember felfedez egy nedves törülközőt a fürdőszobapadlóra hajítva. „Ha.”
Britt-Marie rögtön összeszorítja az ajkát ilyen kinyilatkoztatások után,
jelezvén, hogy ez a „ha” az utolsó, amit az üggyel kapcsolatban mondani
kíván. Ami persze a legritkább esetben van így.
A lány habozik. Britt-Marie úgy tartja a tollat, mintha ragacsos lenne.
Kinyitja a noteszt a „Kedd” oldalon, és legfelülre, a „Takarítás” és
„Bevásárlás” fölé odaírja: „Visszajelzés a Munkaközvetítőtől.”
Azzal visszanyújtja a tollat. A lány reménykedve mosolyog.
– Örültem a szerencsének! Majd keressük! – mondja, egyiket sem
kifejezetten őszintén.
– Ha – biccent Britt-Marie.
Azzal távozik. A lány persze azt hiszi, első és utolsó alkalommal
találkoztak, mivel nincs tisztában Britt-Marie listáinak komolyságával.
A lány nyilvánvalóan nem látta még Britt-Marie erkélyét.
Hallatlanul, de hallatlanul takaros erkély.

Január van odakint, téli hideg a levegőben, de hónak nyoma sincs.

Mínuszfokok bizonyíték nélkül. A lehető legrosszabb időszak az erkélyen
lakó növények számára. Miután eljött a munkaközvetítőtől, Britt-Marie
bement egy élelmiszerboltba, ami nem a szokásos élelmiszerboltja, és
bevásárol a listája alapján. Nem kedveli az egyedül vásárlást, tudniillik
nem szereti tolni a kocsit. Mindig Kent tolja a kocsit, Britt-Marie pedig
mellette halad, és fogja a szélét. Nem azért, mert irányítani vágyna, hanem
mert szeret olyan dolgokhoz hozzáérni, amikhez Kent is hozzáér. Az az
érzése támad tőle, hogy egy irányba tartanak.
Hideg vacsorát eszik pontban hatkor. Megszokta, hogy egész éjjel fent
van és Kentet várja, így megpróbálja az ő adagját is betenni a hűtőbe. De
az egyetlen itteni hűtő tele van apró alkoholos üvegekkel. Britt-Marie
leereszkedik egy ágyra, ami nem az ő ágya, és a gyűrűsujját dörzsölgeti.
Van ez a rossz szokása, amikor ideges. Pár nappal ezelőtt a saját ágyán ült,
és a jegygyűrűjét tekergette, miután különös alapossággal kitakarította a
matracot sütőporral. Most a fehér foltot dörzsölgeti az ujján, ahol egykor
a jegygyűrű foglalt helyet.
Az épületnek van ugyan címe, de az egyszer biztos, hogy se nem lakás,
se nem otthon. Két hosszúkás, műanyag balkonládája a padlón áll, de a
hotelszobának nincs erkélye. Britt-Marie-nak nincs senkije, akinek a
kedvéért éberen várakozhatna egész éjjel.

De azért mégis azt teszi.

A munkaközvetítő kilenckor nyit, Britt-Marie 9:02-ig vár, csak azután lép

be, ugyanis nem akarja tolakodó ember benyomását kelteni.
– Ma van a napja, hogy hívniuk kell – tájékoztatja egyáltalán nem
tolakodva a lányt, aki épp akkor nyitja ki az iroda ajtaját.
A lány fiúfrizurája ma másképp fest. Kissé ferde, nem pedig felfele áll.
Nem mintha okkal volna így, leginkább az irányítja a hajat, hogy a lány
melyik oldalán aludt el előző este. Ez persze roppant praktikus, a lánynak
nyilván nincs ideje arra, hogy a frizuráját helyezze a karrierje elé. Nem
mintha probléma lenne ezzel, magától értetődik, hogy nincs. Britt-Marie
nem ítél el senkit. De ő maga úgy rendezte el a haját, mint azok, akik
szerint valami jelentősége csak van a frizurának.
– Mi? – tör ki a lányból, arcán nyomát sem látni pozitív gondolatoknak.
Idegen emberek ülnek az irodában. Műanyag poharakkal.
– Kik ezek? – érdeklődik Britt-Marie.
– Találkozóm van – válaszolja a lány.
 – Ha. És nyilván fontos – állapítja meg Britt-Marie, miközben eligazít
egy ráncot a szoknyáján, amit csak ő látott.
– Igen… vagyis… – kezdi a lány.
Britt-Marie bólint, és hallatlanul megértően, de cseppet sem elítélőn
megállapítja:
– De persze én nem vagyok fontos.
A lány úgy tekergeti magát, mintha a ruhái méretet váltottak volna.

– Szóval, én mondtam tegnap, hogy majd keresem, ha felbukkan valami,

arról nem volt szó, hogy pont ma…
Britt-Marie előhalássza a noteszét a kézitáskájából, és magyarázatként
rámutat.
– Felírtam a listára.
A lány ujjhegyei a homlokát keresik, mintha apró, láthatatlan szögeket
akarnának kihúzni belőle.
– Azt mondtam… akár… ma is lehet.
Britt-Marie a legteljesebb jóindulattal mosolyog.
– Nyilván megérti, hogy nem írtam volna fel a listára, ha nem mondta
volna.
A lány mély levegőt vesz.
– Találkozóm van, kényte…
– Talán több ideje lenne munkát találni, ha nem egész nap találkozókon
ülne? – találgat Britt-Marie gondoskodón.
A lány az órájára pillant.
– Sajnálom, de tényleg nem tudok segíteni…
Britt-Marie páratlanul türelmesen veszi a levegőt.
– Csak hát muszáj. Rajta van a listán. Az ön hibája, ezt nyilván megérti.
A lány szeme kissé elkerekedik.
– Mi?
Britt-Marie mindkét kezével tartja maga előtt a noteszét, mintha
rollerkormány volna.
– Kényszerített, hogy tintával írjak. Akkor pedig nem lehet radírozni a
listán.
 A lány a torkát köszörüli, és visszatolja a noteszt.
– Szörnyen sajnálom, ha félreértés történt, de tényleg muszáj leszek
visszamenni a találkozómra.
Britt-Marie elteszi a noteszét és erősen szorongatja a táskáját.
– Ha. Akkor majd ülök itt és várok, mintha nem lenne jobb dolgom,
nyilván így gondolta.
– Nem… én úgy gondoltam… – próbálkozik a lány, de Britt-Marie már
el is helyezkedett az egyik széken, a folyosón.
Magától értetődően csak azután, hogy letörölgette a széket egy
zsebkendővel. Ahogy azt az emberek teszik, ugyebár.

A lány csukott szemmel, egy sóhaj kíséretében húzza be maga után az

ajtót, pont úgy, mint a szülinaposok, akik a tortagyertyák elfújása közben
nagyon, de nagyon kívánnak valamit. Britt-Marie egyedül marad a
folyosón. Észreveszi, hogy valaki két matricát ragasztott a lány ajtajára,
nem sokkal a kilincs alá. Olyan magasságba, ahova gyerekek ragasztanak.
Foci van rajta. Erről eszébe jut Kent, aki rajong a fociért. Úgy szereti a
focit, ahogy semmi mást nem szeret az életben. Jobban szereti a focit, mint
elmesélni másoknak, mennyiért vette a dolgait, márpedig Isten a tanúja,
hogy Kent roppantul szereti az ilyesmit.
Mikor a nagy focibajnokságok idején a keresztrejtvény-mellékletet Kent
és Britt-Marie reggeli újságjában felváltja egy külön kiadás a
bajnokságról, olyankor aztán egy értelmes szót sem lehet kicsikarni
Kentből. Ha Britt-Marie megkérdezi, mit szeretne vacsorára, anélkül hogy
felpillantana a fociból, azt válaszolja: „Nem számít.”
Britt-Marie ezt sosem bocsátotta meg a focinak. Hogy nemcsak Kentet
veszi el tőle, de a keresztrejtvény-mellékletet is.
A gyűrűsujján levő fehér foltot dörzsölgeti. Emlékszik még a legutóbbi
alkalomra, amikor a reggeli újságban focimelléklet lett a keresztrejtvény-
mellékletből, mert négyszer olvasta végig az újságot abban reménykedve,
hogy valahová csak elrejtettek egy aprócska rejtvényt, amit esetleg nem
vett észre. Persze szó sem volt ilyesmiről, ám helyette talált egy cikket egy
Britt-Marie-val egykorú nőről, aki meghalt, s ezt azóta sem tudta kiverni a
fejéből. A cikk beszámolt arról, hogy a nő hetek óta halott volt már, mire
felfedezték, és azt is csak azért, mert az egyik szomszéd panaszkodni
kezdett a lakásából kiáradó bűzre. Britt-Marie-nak folyton a cikk járt a
fejében, és hogy mennyire borzalmas volna, ha a szomszédai bűzre
panaszkodnának. Azt írták, „természetes” halállal halt meg. Az egyik
szomszéd arról is beszámolt, hogy „a nő vacsorája ott állt az asztalon,
amikor a főbérlő bement”. Britt-Marie megkérdezte Kentet, szerinte mit
vacsorázott aznap a nő, úgy vélte, rémes lehet pont a vacsora közepén
meghalni, mintha az étel tehetne róla. Kent azt motyogta, nem számít, és
feljebb vette a focimeccs hangját. Britt-Marie a lelke mélyén ordított.
Minden számít a világon. A vacsoráknak is van jelentése.

Eltelik egy jó félóra, mire a lány irodájának ajtaja újra kinyílik. Emberek
özönlenek ki. A lány lelkesen mosolyogva köszön el, aztán még áll egy
kicsit Britt-Marie-t fixírozva, és árnyalatnyival halványodik a lelkesedése.
– Ó, hát még itt van. Szóval, Britt-Marie, szörnyen sajnálom, de nincs
idő…
Britt-Marie feláll, és láthatatlan morzsákat söpör le a szoknyájáról.
– Megértem. Nyilván túlságosan is leköti a karrierje, semminthogy
olyasvalakikkel foglalkozzon, mint én. Magától értetődik.
Britt-Marie nagy odafigyeléssel mondja ki a „karrier” szót. Egyáltalán
nem kritikusan. A lány ettől még kritikának fogja fel, mert pont úgy néz,
ahogy Britt-Marie egyik szomszédja nézett, amikor Britt-Marie
odafigyelő akart lenni. Fent említett szomszéd egyszer „hisztis
boszorkánynak” titulálta Britt-Marie-t, amikor ő legnagyobb
odafigyelésében becsöngetett hozzá, hogy tájékoztassa a szomszédot a
közös mosókonyha használati szabályzatáról. Negyedszer. Britt-Marie
rettenetesen megsértődött rajta. Nem a „boszorkány” részen, mert azt még
el lehet viselni, de Britt-Marie-nak nem szokása „hisztizni”. Csupán
odafigyelő, ez pedig nagy különbség. Ezt elmagyarázta a szomszédnak
minden egyes alkalommal, amikor találkoztak ezek után, amíg a szomszéd
néhány hónap után ordítani nem kezdett: „Most aztán fejezd be a
zsörtölődést, a pokolba is!” Britt-Marie nagyon, de nagyon sértve érezte
magát, mert nem szokása zsörtölődni. „Zsörtölődöm? Azt gondolod, Kent,
hogy zsörtölődő vagyok? Azt gondolod? Zsörtölődöm, Kent?”,
kérdezgette Kentet aznap este. „Nemnemnem, a fenébe is!”, motyogta Kent.
„Pont ezt mondom, pontosan ezt mondom! Egyáltalán nem zsörtölődöm!”,
biccentett Britt-Marie. Aztán éberen feküdt egész éjszaka, ugyanis
felzaklatta a gondolat, hogy a házban laknak olyan emberek, akik teljesen
megalapozatlanul úgy vélekednek, hogy Britt-Marie zsörtölődni szokott.
– Sajnálom, de… – türelmetlenkedik a lány, azzal a nyilvánvaló
szándékkal, hogy kiutasítsa Britt-Marie-t.
– Látom, leköti a futball, milyen jó magának – szakítja hát félbe Britt-
Marie, és az ajtóra ragasztott matricák felé biccent.
A lánynak felragyog az arca.
– Igen! Magát is?
– Engem aztán nem – tisztázza a helyzetet Britt-Marie.
– Értem… – értetlenkedik a lány.
– Ha – szögezi le Britt-Marie.
A lány az órájára néz, aztán egy faliórára. Túlságosan is nyilvánvaló,
hogy meg fogja próbálni elzavarni Britt-Marie-t, így Britt-Marie úgy
dönt, mond valami szociálisat.
– Ma máshogy áll a frizurája – jegyzi meg.
– Mi? – kérdez vissza a lány.
Britt-Marie gondoskodón mosolyog.
– Máshogy néz ki, mint tegnap. Modern, természetesen. Hogy sosem
kell határozni felőle.
Aztán rögtön hozzáteszi:
– Nem mintha bármi probléma lenne vele, magától értetődik, hogy
nincs.
Britt-Marie elvégre nem ítél el senkit. A lány krákog.
– Rendben. Köszönöm, de most legyen szí…
– Praktikusnak hat a frizura – dicséri tovább Britt-Marie.
Leginkább mondjuk rövidnek és borzasnak hat, mintha valaki
narancslevet öntött volna egy csomózott szőnyegre. Kent egyfolytában ezt
csinálta, amikor vodka-narancsot ivott a focimeccseihez, amíg Britt-Marie
meg nem elégelte, és át nem helyezte a szőnyeget a vendégszobába. Már
tizenhárom éve a dolognak, de Britt-Marie azóta is gyakran gondol rá,
ugyanis Britt-Marie szőnyegei és Britt-Marie agya hasonlítanak egymásra
abból a szempontból, hogy nehéz őket kimosni.
De a frizura természetesen úgy néz ki, ahogy akar. Ma kicsit úgy, mint
az erkélyen termesztett kapor. Semmi probléma nincs vele, magától
értetődik. Britt-Marie aztán nem ítélkezik a kapor felett.
A lány a torkát köszörüli. A frizurája meg se moccan.
– Sajnos nem érek rá.
– Mikor ér rá? – óhajtja Britt-Marie megtudni.
A lány úgy lélegzik, mintha egy nagyon súlyos férfi lenne, nem pedig
egy nagyon könnyű lány.
– Hogy érti?
Britt-Marie felemeli a noteszét, és módszeresen végigmegy a listán.
– Ma délután háromkor ráérek.
– Ma teljesen be vagyok táblázva, sajnos nem… – próbálkozik a lány.
– A négy és az öt óra is megfelel – ajánlgat Britt-Marie tovább
diplomatikusan.
– Ötkor zárunk – mondja a lány.
– Akkor legyen öt – jut Britt-Marie egyetértésre saját magával, és
nekikészül, hogy leírja a listára egy frissen hegyezett grafitceruzával, ami
hirtelen megjelent a mutató- és hüvelykujja között.
– De hát mondom, hogy nem! – tiltakozik a lány.
– Tehát akkor elfoglalt délután ötkor? – Britt-Marie hangjában
megjelent némi kelletlenség.
– Igen…vagyis… akkor zá… – kezdi a lány.
– Az ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ötnél később nem találkozhatunk –
dorgálja Britt-Marie.
– Mi?
Britt-Marie hallatlanul, de hallatlanul türelmesen mosolyog.
– Igazán nem óhajtok vitába bocsátkozni. Egyáltalán nem. De ugyebár,
nem háborúban élünk, kedveském? A civilizált emberek hatkor
vacsoráznak, így ötnél későbbre ugyebár nem lehet találkozót tenni, nem
így gondolja?
– Nos…
– Akkor tehát úgy gondolja, egy vacsora fölött tartsuk meg a
találkozót?
– Nem… vagyis… hogy… mi?
Britt-Marie úgy bólint, mintha nagyon nehezére esne.
– Ha. Ebben az esetben viszont ne késsen. Mert akkor kihűl a krumpli.
Azzal felírja a listájára: „18:00, Vacsora.”
A lány még kiált valamit utána, de Britt-Marie addigra már elment,
lévén nincs ideje egész nap ott ácsorogni és zsörtölődni.

9:35 van. Pontban 11-kor ismét bekopognak az irodába. Britt-Marie áll

odakint, és gondoskodón néz.
– Van valami allergiája? – érdeklődik.
– Mi? – kérdezi a lány.
– Van valami, amit nem eszik meg? – egyértelműsít Britt-Marie, azzal a
fajta sztoikus nyugalommal, amivel kénytelen felfegyverezni magát az
ember, hogy el tudjon beszélgetni egy olyan egyénnel, aki minden egyes,
teljesen értelmes kérdésre a „Mi?” szócskával válaszol.
– Én… vegetáriánus vagyok – nyögi ki a lány.
Britt-Marie előveszi a noteszát.
– Ha.
A lány igyekszik nyugodtan lélegezni.
– De… már próbáltam elmondani, hogy NEM TUDOK találkozni ma
este…
– Halat eszik? – szakítja félbe Britt-Marie.
– Igen… halat eszem, de mint mond…
– A hal pedig nem vegetáriánus, mert hús. Halhús – világosítja fel Britt-
Marie.
A lány a szemhéját dörzsölgeti, mint azok, akik hozzászoktak ahhoz,
hogy egyszerű választ adjanak egy nehéz kérdésre, mivel a bonyolult
válasz után az emberek mindig azon a véleményen vannak, hogy igazán
kár volt ezt túlkomplikálni.
 – Nem eszem vörös húst. De az emberek hamarabb megértik, ha azt
mondom, vegetáriánus vagyok.
Britt-Marie ezen mintha elgondolkodna.
– Lazacot eszik? – kérdezi, majd gondoskodón hozzáfűzi: – Az ugyanis
hal.
– Igen, eszem lazacot – ismeri el a lány.
Britt-Marie láthatatlan morzsákat söpör a szoknyájáról. Eligazít egy
nemlétező ráncot.
– A lazac vörös hús.
Elképzelhető, hogy a lány válaszolni akar valamit, de Britt-Marie
addigra már sietősen távozott.

Britt-Marie kiváló lazacot készít, ugyanis a lazac az egyetlen halfajta, amit

Kent szeret. Minden délután ötkor felhívja, hogy megkérdezze, hazaér-e
hatra. Kent majdnem mindig nemet mond, mivel találkozója van
Németországgal, de akármilyen későn ér is haza, meleg vacsora várja az
asztalon.
„Ha. Szóval nem ízlik?” szokta kérdezni Britt-Marie mindenféle
vádaskodás nélkül, miután Kent már harapott néhányat. „Dedede! Nagyon
finom, nagyon finom!”, motyogja Kent, anélkül hogy felnézne a reggeli
újság sportrovatából. Esténként olvassa. Britt-Marie ettől lelke mélyén
sikít egy kicsit.
„Ha finomnak találod, kedves lenne tőled, ha megmondanád”,
mondogatja mindig, és láthatatlan morzsákat söpör a tenyerébe a terítőről.
„Istenemmár, Britt-Marie, most mondtam, hogy nagyon finom!”, szokott
Kent ilyenkor értetlenül tiltakozni, miközben a telefonját nyomogatja.
Britt-Marie ilyenkor fel szokott állni, és a mosogatóba szórni a láthatatlan
morzsákat. Aztán kipakol a mosogatógépből, és az evőeszközöket
szortírozza.
Kent a pultra szokta tenni a tányérját, aztán megnézi a teletexten a
focimeccs eredményét, majd lefekszik aludni. Britt-Marie kiviszi az ingét
a hálószoba padlójáról, és beteszi a mosógépbe. Aztán mos, takarít, és
átrendezi Kent borotvagépét a fürdőszobában. Kent szerint „eldugja” a
gépet, ezért amikor reggelente hiába keresi, azt kiabálja: „Briiiitt-
Mariiiie!”, de Britt-Marie természetesen nem csinál semmi ilyet. Csak
átrendez. Az pedig különbség. Néha azért rendezi át, mert szükségesnek
ítéli, néha pedig azért, hogy hallja, hogyan kiabálja a nevét Kent. Mert
szereti, amikor Kent a nevét kiabálja.
Aztán eltelik a nap, Kent későn ér haza, megvacsorázik, megnézi a
focieredményeket a teletexten, és lefekszik. Britt-Marie kimossa az ingét,
és azt kívánja, legalább egyszer magától tegye be a szennyesbe. Azt
kívánja, legalább egyszer magától mondja, hogy finom volt a vacsora, ne
felszólításra. A vacsoráknak jelentenie kell valamit.

„Finom volt.” Ez például jelent valamit.

16:55-kor Britt-Marie magányosan ácsorog a munkaközvetítő előtt a

járdán, lévén udvariatlanságra vallana túl korán érkezni a találkozóra.
A szél lágyan lengeti a haját. Annyira hiányolja az erkélyét, hogy szorosan
be kell csuknia a szemét, míg már fáj a halántéka. Éjszakánként
dolgozgatott mindig az erkélyen, amíg Kentet várta, bár Kent mindig
mondta, hogy nem kell megvárnia. Mégis mindig ezt teszi. Az erkélyről
látja, mikor kanyarodik be az autója, és mire Kent belép a lakásba, meleg
vacsora várja az asztalon. Mikor már Kent elaludt a közös ágyukban, Britt-
Marie felszedi a hálószobapadlóról az ingét, és beteszi a mosógépbe. Ha
az ing gallérja koszos, megkezeli egy kis ecettel és szódabikarbónával.
Másnap korán reggel kel, frizurát csinál, kitakarítja a konyhát,
szódabikarbónát szór a balkonládákba, és minden ablakot megpucol
Faxinnal. Ez Britt-Marie kedvenc márkája. Még a szódabikarbónánál is
jobb.
Vannak emberek, akik szerint nem kell mindennap ablakot pucolni, de
mire Britt-Marie a pucolás végére ér, Kent is felébred, és amikor Kent
felébred, elkezdődik a nap. Britt-Marie számára elképzelhetetlen koszos
ablakokkal indítani a napot.

Britt-Marie hotelszobájának ablakai olyan tiszták, hogy amikor kiment

vásárolni, behúzta a függönyt, nehogy a madarak nekicsapódjanak.
Rettenetes volna, gondolja Britt-Marie, ugyanis akkor újra meg kéne
pucolni az ablakokat, az utolsó flakon Faxinja pedig épp kifogyott. Nem
érzi magát teljes embernek, ha nincs egy majdnem teli flakon Faxinja
készenlétben. Olyankor aztán bármi megtörténhet.
„Faxint venni”, írja fel a listájára. Még azt is fontolóra vette, hogy
esetleg egy felkiáltójelet is biggyeszt utána, hogy kihangsúlyozza a helyzet
komolyságát. De uralkodott magán. Aztán elment az élelmiszerboltba,
amelyik nem az övé, így semmi nem ott áll, ahol kellene. Egyik ott
dolgozó fiatalemberhez fordult segítségért, hogy hol talál Faxint, de azt
sem tudta, mi az. Miközben Britt-Marie ordított a lelke mélyén, a felszínen
elmagyarázta, hogy ez az ő ablaktisztító márkája, a fiatalember megvonta
a vállát, és másik márkát javasolt. Ekkor Britt-Marie annyira dühbe gurult,
hogy elővette a listáját, és juszt is odabiggyesztette azt a felkiáltójelet.
A bevásárlókocsi makacskodott, Britt-Marie-nak sikerült áthajtani vele a
saját lábán. Becsukta a szemét, beharapta az arcát, és hiányolta Kentet.
Talált lazacot kedvezményes áron, vett hozzá krumplit és zöldséget. Az
„Irodai felszerelés” nevű polcról elvett egy grafitceruzát és két hegyezőt,
amelyeket szintén betett a kocsiba.
– Klubtag? – kérdezte a kasszában ülő fiatalember.
– Hol? – gyanakodott Britt-Marie.
– A lazac csak klubtagoknak jár kedvezményes áron.
Britt-Marie türelmesen mosolygott.
– Felhívnám a figyelmét, hogy ez nem a szokásos élelmiszerboltom.
A szokásos élelmiszerboltban klubtag a férjem.
A fiatalember meglengetett egy szórólapot.
– Simán tag lehet, rohadt gyorsan megy. Csak kitölti a nevét, a lakcímét
és…
– Kizárt dolog! – jelentette ki Britt-Marie.
 Odafigyelőn, természetesen. Egyáltalán nem dühösen. De azért
mindennek van ugyebár egy határa? Regisztrálni akarják az ember nevét
és lakcímét, mintha terrorista lenne, csak mert lazacot akar vásárolni?
Britt-Marie ugyan nem akar senkit felrobbantani lazaccal. Sütőben óhajtja
elkészíteni, majd krumplival és zöldbabbal tálalni. Mint egy normális
ember.
– Akkor viszont, sorry, teljes árat kell fizetni a lazacért – mondta a
fiatalember.
– Ha – állapította meg Britt-Marie.
A fiatalember elbizonytalanodott.
– Ha nincs elég pénze, akkor tudok…
Britt-Marie hunyorított. Roppantul szerette volna felemelni a hangját, de
nem ment.
– Drága barátom, bőségesen el vagyok látva pénzzel. Abszolúte
bőségesen – próbálta kiabálni, hogy aztán a pénztárcáját is odavágja a
futószalagra, de suttogás lett belőle, és a tárcát is csak úgy odalökte.
A fiatalember megvonta a vállát és elvette a pénzt. Britt-Marie el akarta
mesélni neki, hogy a férje tulajdonképpen enterprenőr, így igazán
megengedheti magának, hogy teljes áron vegye a lazacot. De a fiatalember
addigra már a következő vásárlót kezdte kiszolgálni.
Mintha Britt-Marie egyáltalán nem számítana.

Pontosan 17:00 után Britt-Marie bekopog a lány irodájának ajtaján. A lány

már felöltözve nyit ajtót.
– Ha. Természetesen már kifelé indult – jegyzi meg Britt-Marie.
A lányon látszik, megvádolva érzi magát.
– Én… szóval, zárunk… ahogy mondtam, muszá…
– Mikor jön vissza? – érdeklődik Britt-Marie.
– Mi? – kérdezi a lány.
– Tudnom kell ugyanis, mikor tegyem oda a krumplit – mondja Britt-
Marie.
– A krumplit? – kérdezi a lány.
– A krumpli márpedig vegetáriánus! – tör ki Britt-Marie, mintha most őt
vádolták volna meg.
A lány a szemét dörzsöli.
– Igen, igen, rendben. Elnézést kérek, Britt-Marie. De ahogy próbáltam
már elmagyarázni, sajnos nincs…
– Ezt itt magának vettem – mondja Britt-Marie, és átnyújtja a
grafitceruzát.
Mikor a lány zavarodottan átveszi, Britt-Marie még a hegyezőket is
odanyújtja, egy kéket és egy rózsaszínt. Feléjük biccent, aztán mindenféle
ítélkezéstől mentesen a lány fiúfrizurája felé.
– Nos, mostanában nem olyan egyszerű megállapítani, melyik fajtát
kedvelik, ezért vettem egyet mindkét színből.
A lány mintha nem értené, mit ért Britt-Marie a többes számon.
– Kö… köszönöm. Azt hiszem.
– Most szeretném, ha megmutatná, hol találom a konyhát, ha nem túl
nagy probléma, mert különben késni fogok a krumplival – magyarázza
Britt-Marie jóindulatúan.
A lányon átfut a késztetés, hogy felkiáltson, „A konyhát?!”, de aztán az
utolsó pillanatban lenyeli, és végül belátja, akárcsak a kisgyerekek a kád
mellett, hogy a tiltakozástól a folyamat csak még hosszabb és
szenvedésekkel telibb lesz. Így vesz egy mély levegőt, hogy a
kabátgombjai pattognak, aztán egész egyszerűen feladja.
– De én… szóval… na jól van, a fene vigye el! A személyzeti konyha
erre van! – sóhajt fel, és elveszi a szatyrot Britt-Marie-tól.
Britt-Marie követi, és látszik rajta, hogy viszonozni akarja a lány
kedvességét egy bókkal.
– Csinos kabát – mondja végül.
A lány keze meglepetten tapogatja a kabát szövetét.
– Köszönöm! – mosolyog őszintén.
Britt-Marie bólint.
– Bátorságra vall pirosba öltözni ebben az évszakban.
A lány mélyeket lélegzik. Britt-Marie láthatatlan morzsákat söpör le a
szoknyájáról.
– Hol vannak az edények? – kérdezi, amikor odaérnek a konyhába.
 A lány némileg kevésbé türelmesen kihúz egy fiókot. Egyik felében
egymás hegyén-hátán az edények. A másik felében egy műanyag tároló az
evőeszközöknek. Egyetlenegy. Villák, kések, kanalak. Együtt.
A lány ideges arckifejezése őszinte aggodalomba vált.
– Na de…! Jól van? – kérdezi Britt-Marie-t.
Britt-Marie közben már leült egy székre, és úgy néz ki, mint aki menten
elájul.
– Barbárok – suttogja, és beharapja az arcát.
A lány lassan leül vele szemben. Kissé tétovázik. A tekintete Britt-Marie
bal kezére téved. Britt-Marie ujjai kényelmetlenül dörzsölgetik a fehér
foltot a bőrén, mintha csak sebhely lenne egy amputált testrész után. Mikor
észreveszi, hogy a lány nézi, a táskája mögé rejti a kezét, mintha valaki
kémkedett volna utána zuhanyzás közben.
A lány óvatosan megemeli a szemöldökét.
– Megkérdezhetem… elnézést, de… szóval, igazából mit keres maga itt,
Britt-Marie?
– Munkát akarok – válaszol Britt-Marie, miközben a táskájában kutat
egy zsebkendő után, amivel letörölheti az asztalt.
A lány merengve dülöngél a székén, nem túl sikeresen a lazaság
látszatát igyekszik kelteni.
– Már elnézést, hogy ezt mondom, Britt-Marie, de nem volt munkája
negyven évig. Miért lett olyan fontos hirtelen?
– Volt munkám negyven évig. Elláttam egy otthont. Ezért olyan fontos
most – mondja Britt-Marie, és nem létező morzsákat söpör le az asztalról.
Mikor a lány nem válaszol rögtön, hozzáteszi:
– Olvastam ugyanis egy cikket egy nőről, aki heteken át holtan feküdt a
lakásában. Azt írták, „természetes” halállal halt meg. A vacsorája még
mindig ott állt az asztalon. Ez minden, csak nem természetes. Senki sem
tudta, hogy meghalt, míg a szomszédokat el nem kezdte zavarni a szag.
A lány zavarodottan vakargatja a haját.
– Így tehát… szóval… azért akar munkát, mert… – tapogatózik.
Britt-Marie nagy türelemmel fújja ki a levegőt. Egyáltalán nem
türelmetlenül sóhajt.
 – Nem voltak gyerekei, se férje, se munkája. Senki nem tudta, hogy ott
van. Ha az embernek van munkája, valakinek csak feltűnik, hogy nincs ott.
A lány, aki továbbra is a munkahelyén ül, bár a munkaideje már rég
lejárt, hosszan, nagyon hosszan néz a nőre, aki miatt ez a nap így alakult.
Britt-Marie egyenes háttal ül, ahogy az erkélyen szokott, miközben Kentre
várt. Sosem akart lefeküdni, amikor Kent nem volt otthon, mert nem akart
elaludni, amikor senki sem tudott arról, hogy ott van.
Beharapja az arcát. A fehér foltot dörzsölgeti.
– Ha. Maga szerint persze ostobaság. Én magam is tudatában vagyok,
hogy a beszélgetés nem tartozik az erősségeim közé. A férjem szerint
szociálisan inkompetens vagyok.
Az utolsó szavakat suttogja. A lány nyel, és a gyűrű felé bólint, ami már
nincs Britt-Marie ujján.
– Mi történt a férjével?
– Szívrohamot kapott.
A lány szégyenkezve hunyja le a szemét, majd együtt érzőn nyitja ki.
– Sajnálom. Nem tudtam, hogy meghalt.
– Nem halt meg – suttogja Britt-Marie.
– Ó, én azt hit… – kezdi a lány.
Britt-Marie félbeszakítja azzal, hogy feláll, és nekilát szortírozni az
evőeszközöket, mintha legalábbis bűnözők lennének.
– Én nem használok parfümöt, ezért mindig megkértem rá, ugyan tegye
már be az ingét a mosógépbe, amint hazajön. Sosem tette. Aztán meg
leszidott, hogy túl hangos a mosógép éjszakánként.
Elhallgat egy pillanatra, hogy rosszallóan nézzen a tűzhelyre, lévén
rossz sorrendben vannak rajta a gombok. Az szégyenkezni látszik. Britt-
Marie újra bólint.
– A nő hívott fel a kórházból, hogy a férjem szívrohamot kapott.
A lány feláll, megpróbálna segíteni. Aztán lassan visszaül, amikor Britt-
Marie előhúz egy filézőkést a fiókból.
– Amikor Kent gyerekei kicsik voltak, és minden második héten nálunk
laktak, volt az a szokásom, hogy felolvastam nekik. A „Szabómester” volt
a kedvencem. Egy mese. A gyerekek azt akarták, hogy saját történeteket
találjak ki, de én fel nem foghatom, mire volna jó, ha vannak kész
történetek, amiket egy szakmabeli leírt. Kent azt mondta, azért van, mert
nincs fantáziám, de valójában igazán elsőrendű fantáziám van!
A lány nem válaszol. Britt-Marie előmelegíti a sütőt. Beteszi a lazacot
egy tepsibe. Majd megáll.
– Hihetetlenül nagyszerű fantáziára van szükség ahhoz, hogy az ember
úgy tegyen, mint aki semmit sem ért, pedig éveken át mosom az ingeit,
úgy, hogy jómagam nem használok parfümöt – suttogja.
A lány megint feláll. Esetlenül Britt-Marie vállára teszi a kezét.
– Én… elnézést, én… – kezdi.
Elhallgat, bár nem szakították félbe. Britt-Marie összekulcsolja a kezét a
csípője előtt, és bekandikál a sütőbe.
– Szeretnék egy munkát, mert véleményem szerint nem ildomos rossz
szagokkal zavarni a szomszédságot. Azt akarom, hogy valaki tudja, ott
vagyok.

Erre nincs mit mondani.

Amint elkészül a lazac, leülnek az asztalhoz, és úgy esznek, hogy nem

néznek egymásra.
– A nő nagyon szép. Fiatal. Igazán nem hibáztatom Kentet, de nem ám –
mondja Britt-Marie végül.
– Nyilván egy bitch a hölgy! – hozakodik elő a lány valamivel, hogy
támogatónak tűnjön.
– Az mit jelent? – kérdezi Britt-Marie sértetten.
A lány a torkát köszörüli.
– Az… szóval… hogy mondjam. Valami rosszat.
Britt-Marie lenéz a tányérjába.
– Ha. Kedves magától.
Látszik rajta, hogy próbál valami kedveset mondani viszonzásképp, és
némi erőfeszítések árán sikerült is:
– Ma nagyon szép a haja… mármint: a hajad.
A lány mosolyog.
 – Köszönöm!
Britt-Marie bólint.
– Ma nem látszik ugyanannyi a homlokodból, mint tegnap.
A lány a frufruja alatt vakarja a fejét. Britt-Marie lenéz a tányérjába, és
próbál ellenállni a késztetésnek, hogy a konyhapulthoz lépjen, és
félretegyen egy adagot Kentnek. A lány mond valamit. Britt-Marie felnéz,
és azt kérdi, alig hallhatóan: „Hogy mondtad?”
– Nagyon finom volt – mondja a lány.

Pedig Britt-Marie meg sem kérdezte.

Tehát ezek a körülmények vezetnek oda, hogy Britt-Marie munkát kap.

Borgba kerül, oda szólítja a kötelesség, így két nappal azután, hogy
meghívta a munkaközvetítős lányt lazacra, Britt-Marie autóba ül. Ezért kell
most Borgról szólnunk.

Borg egy község egy út mentén. Ez a lehető legkedvesebb, amit Borgról

mondani lehet. Nem az a hely, ami kitűnik a sokmillióból, sokkal inkább
elveszik benne. Található itt egy felszámolt focipálya, felszámolt iskola,
felszámolt patika, felszámolt italbolt, valamint egy felszámolt orvosi
rendelő, felszámolt élelmiszerbolt és felszámolt bevásárlóközpont, no
meg egy út, ami két irányba vezet.
Van azonban egy ifjúsági otthon, amit még nem számoltak fel, de ez
csakis annak köszönhető, hogy az illetékesek még nem jutottak el odáig.
Nyilvánvaló, hogy időbe telik felszámolni egy egész községet, így az
otthon még vár a sorára. A két továbbra is fellelhető és létező dolog
Borgban a foci és egy pizzéria, elvégre ez a két dolog az, ami utoljára
hagyja magára az emberiséget.
Britt-Marie első kapcsolata a pizzériával és az otthonnal az, amikor egy
januári napon a fehér autóját leparkolja a kavicsos parkolóba a kettő közé.
Az első kapcsolata a focival az, amikor egy labda keményen fejen találja.
Ez közvetlenül az után következik be, hogy az autója felrobban.
Mondjuk úgy lehetne összefoglalni a történéseket, hogy Borg és Britt-
Marie első egymásról alkotott benyomása nem kimondottan a pozitív
kategóriába esik.

Maga a robbanás, ha az ember feltétlen ragaszkodni kíván a részletekhez,

már akkor bekövetkezett az anyósülés felőli oldalon, amikor Britt-Marie
bekanyarodott a parkolóba. „KABOOM”, Britt-Marie így írná le a hangot,
ha valaki megkérné rá. A helyzet által megkövetelt pánikban hirtelen
felengedi a kuplungot és a féket is, aminek következtében az autó köhög,
mintha megijesztették volna pattogatottkukorica-evés közben, majd némi,
a kelleténél kicsit drámaibb, a januári befagyott tócsákon való kacsázás
után Britt-Marie leáll az épületnél, amelyen a PIZZ R A felirat áll, hála a
szórványosan működő piros neonbetűknek. Britt-Marie halálra váltan
ugrik ki az autóból, azzal a tökéletesen észszerű következtetéssel, hogy a
robbanás után nyilván lángra kap majd az egész. De nem teszi. Britt-Marie
ezzel szemben egyedül marad a parkolóban azzal a csönddel, ami csak a
községek sajátja, és városokban sosem fordul elő. Cseppet bosszantó.
Eligazítja a szoknyáját, és a táskáját szorongatja.
Egy focilabda gurul át kedélyesen a kavicson Britt-Marie autójának
irányából, majd eltűnik egy IFJÚS GI OTTHO feliratú épület mögött.
Dübörgés veszi kezdetét, amint a labda megkerüli a sarkot. Úgy hangzik,
mintha valaki takarót szárítana a szárítógépben, de teniszlabdák helyett
köveket tett volna be mellé. Valószerűtlennek tűnik természetesen, de Britt-
Marie látott már ilyet a közös mosókonyhában abban a házban, ahol
Kenttel együtt laktak. Az embereknek már semmi sem szent manapság.
Előveszi a listáját a táskájából. „Vezess Borgba” áll az első helyen.
Kipipálja. A következő pont: „Hozd el a kulcsot a Postahivatalból.”
Előveszi a mobiltelefonját, amit Kent adott neki öt évvel ezelőtt, és
életében először használatba veszi.
– Halló? – veszi fel a munkaközvetítős lány.
 – Manapság így szólnak bele a telefonba? – érdeklődik Britt-Marie.
Gondoskodón. Nem kritikusan.
– Mi? – kérdezi a lány boldog tudatlanságban, mert még néhány
pillanatig úgy hiszi, hogy az a tény, amely szerint Britt-Marie elhagyta a
munkaközvetítő épületét, egyben azt is jelenti, hogy eltűnt az életéből.
– Itt vagyok ebben a „Borg”-ban. Valami iszonytató hanggal dübörög,
az autóm pedig felrobbant. Messze van ide a Postahivatal? – kérdezi Britt-
Marie.
– Britt-Marie? – kérdezi a lány némi gondolkodás után, abban
reménykedve, hogy a válasz „nem” lesz.
– Nagyon rosszul hallak! – tájékoztatja Britt-Marie.
– Felrobbant? – kérdezi a lány.
– Valami gond van az autóval. Felrobbant, ezt tisztán hallottam –
tisztázza Britt-Marie.
– Rendben vagy? – kérdezi a lány nyugtalanul.
– Persze, hogy rendben vagyok! De mi legyen az autóval? – válaszolja
és kérdezi Britt-Marie.
– De… szóval… az a te autód – mondja a lány.
– Ha – szögezi le Britt-Marie.
– Igen? – kérdezi a lány.
– Igen! – erősíti meg Britt-Marie.
– Nem értek az autókhoz – próbálkozik a lány.
Britt-Marie türelmesen kilélegez.
– Azt mondtad, telefonáljak, ha kérdésem van – emlékezteti.
Britt-Marie jól tudja, hogy ő sem kifejezetten ért az autókhoz. Csak
néhányszor vezetett autót, mióta összeházasodott Kenttel, lévén sosem
autózik Kent nélkül, Kent pedig kiváló sofőr.
– Úgy értettem, kérdések magáról a… munkáról – sóhajt a lány a
telefon túlfelén.
– Ha. Mert hát csak ez a fontos. A karrier. Ha meghalok egy
robbanásban, az természetesen nem fontos – állapítja meg Britt-Marie.
– Nem így értettem – motyogja a lány.
– Nyilvánvaló, hogy csakis előnyökkel jár, ha elhunyok. Akkor
felszabadul egy állás. Jót tesz a statisztikának – mondja Britt-Marie
barátságosan, és egyáltalán nem úgy, mintha sajnálná magát.
Elvégre tudja, hogy van ez a statisztikával. Annyit írnak a statisztikáról
az újságokban manapság, hogy jóformán hely sem marad a
keresztrejtvényeknek.
– Kérlek, Britt-Marie… – próbálkozik a lány.
– Nagyon rosszul hallak! – mondja Britt-Marie gondoskodón, és leteszi
a telefont.
Aztán tovább ácsorog magányosan, és beharapja az arcát. Erősen.

Valami továbbra is dübörög az ifjúsági otthon mögül. Tehát még nem

számolták fel, de feltették a felszámolási listára, tudta meg Britt-Marie a
munkaközvetítős lánytól. Csak nem jutottak el idáig a képviselők
decemberi ülésén, mert annyi mindent kellett felszámolniuk, hogy ha
napirendre került volna az ifjúsági otthon is, a tagok kénytelenek lettek
volna elodázni a szokásos karácsonyi vacsorát. Mivel a karácsonyi
vacsorát viszont halaszthatatlannak ítélték meg, így a felszámolásról való
döntést elodázták a következő ülésig. A következő ülést viszont
elhalasztották január végéig, tekintettel a képviselők szabadságára.
Magától értetődik, hogy az önkormányzat kommunikációs felelőse felelt
azért, hogy ezt a személyzeti osztály megtudja, de sajnos a
kommunikációs felelős szabadságra ment, amiről viszont mindenkit
elfelejtett tájékoztatni, így január elején megjelent a hirdetés a
munkaközvetítő oldalán, miszerint az ifjúsági otthon gondnokot keres,
lévén a személyzeti osztály felfedezte, hogy volna itt egy ingatlan
gondnok nélkül. Oly egyszerű, és mégis, oly bonyolult.
Akárhogy is, a munkát nemcsak hogy rendkívül rosszul fizették, hanem
még határozott idejű kinevezés is volt, lévén három hét múlva üléseznek a
képviselők a felszámolással kapcsolatban. S minthogy Borgban található a
szóban forgó ifjúsági otthon, a községben, amiről a lehető
legkedvesebben úgy lehet nyilatkozni, hogy egy út mentén fekszik, a
pályázók úgymond nem tolongtak.
De úgy hozta a véletlen, hogy a munkaközvetítős lány, aki akaratától
függetlenül lazacot vacsorázott Britt-Marie-val tegnapelőtt, megígérte
Britt-Marie-nak, hogy tényleg igyekszik állást találni neki. Így hát másnap
reggel Britt-Marie bekopogott hozzá 9:02-kor, és az iránt érdeklődött,
hogy halad a dolog. A lány kopácsolt egy kicsit a billentyűzeten, szipákolt,
mintha valami piramis alakú akadt volna fent az orrában, és azt mondta:
„Lenne itt valami. De egy községben, a semmi közepén, és olyan rosszul
fizetik, hogyha inkább munkanélküli segélyért folyamodnál, valószínűleg
jobban járnál.”
„Nem folyamodom segélyekért” – felelte Britt-Marie, úgy ejtve a
„segély” szót, ahogy mások a „betegség” szót szokták. A lány megint
felsóhajtott, és megpróbált „átképzéseket” és „eljárásokat” ajánlani Britt-
Marie-nak, de Britt-Marie nyilvánvalóvá tette, hogy őt aztán nem kell
sehova se képezni. „De Britt-Marie, ez egy háromhetes munka, és el kell
költöznöd egész… addig a… Borgig” – próbálkozott a lány, míg
megpróbálta előkeresni Borgot a térképen.
„Ha” – jelentette ki Britt-Marie, és eligazította táskáját a térdén. A lány
elgondolkodva dörzsölgette a homlokát, és nagy komolyan hozzátette:
„Britt-Marie, nem akarok gonosznak hangzani, de a te korodban, őszintén
szólva, nem ajánlatos egy ilyesfajta munkát elvállalni.” Britt-Marie
bólintott, felállt, eligazított egy ráncot a szoknyáján, és válaszolt: „Nem
akarok gonosznak hangzani, de a te homlokoddal, őszintén szólva, nem
ajánlatos ilyen frizurát hordani.”
Akkor a lány arcán látszott, hogy hát rendben, Britt-Marie magára
vessen. Lenyomta a „nyomtatás” gombot, és aztán lett, ahogy lett.
Britt-Marie itt van tehát Borgban, az autója pedig felrobbant.
Nyilvánvalóan nem egy optimális első nap az új munkahelyen, de nem ám.
Nem mintha Britt-Marie kritikus lenne. Egyáltalán nem. Britt-Marie nem
az a kritikus fajta.

De azért úgy gondolja, jobb lenne, ha Kent is vele lenne, ez a véleménye.

A munkaközvetítős lány három perccel a felrobbant autóról szóló

telefonhívás után újabb hívást kap.
 – Hol fogom megtalálni a takarítószereket? – érdeklődik Britt-Marie.
– Mi? – kérdezi a lány.
– Azt mondtad, telefonáljak, ha kérdésem van a munkával kapcsolatban
– tájékoztatja Britt-Marie.
A lány úgy hangzik, mintha egy dobozból válaszolna.
– Nagyon rosszul hallak, Britt-Marie, nem jó a térerő?
Britt-Marie türelmesen sóhajt, és amilyen lassan csak tudja, megismétli:
– Azt mondtad, te-le-fo-nál-jak, ha kérdésem van a mun-ká-val kap-cso-
lat-ban. Ez egy kérdés a munkával kapcsolatban. Hol találok
takarítószereket?
– Mi? Nem tudom! – hallatszik a dobozból.
Britt-Marie nem emeli meg a hangját. Egyáltalán nem. Csak artikulál.
– Most pedig figyelj ide, barátocskám. Szándékomban áll felkeresni a
Postahivatalt, mert tájékoztattál, hogy ott kell felvegyem az ifjúsági otthon
kulcsait, de be nem teszem a lábam az otthonba, mielőtt nem kapok
információt arról, hogy hol találom a takarítószereket!
– De hát ha nem tudom! – szól a hang a dobozból.
Britt-Marie olyan elánnal tárja szét a karját, hogy majdnem elejti a
telefont.
– Itt állok az ifjúsági otthon előtt, és az ablakai hallatlanul koszosak.
Hallatlanul! Mindenki a saját mocskában él ebben a közösségben?
– Nem tudom! – kiabálja a lány.
– Ki tudja akkor? – kiabálja Britt-Marie.
– Ezt… nos… nem tudom. KEDVES BRITT-MARIE, NAGYON
ROSSZ…
Britt-Marie már épp félbeszakítaná azzal, hogy megkérdőjelezze a
munkaközvetítő hozzáértését, lévén semmit sem tudnak a munkákról,
amiket kiközvetítenek, de ehelyett a focilabda szakítja félbe, amely ismét
errefelé gurul. Britt-Marie rosszallja a labdát. Semmi személyes, nem pont
ezt a focilabdát pécézte ki rosszallása céljául, csak úgy általában rosszallja
a focilabdákat. Mindenféle előítélettől mentesen.
A focilabdát két gyerek követi. Mindhárman igazán koszosak.
A gyerekek farmere hasított, végig a combjukon. Felkapják a labdát,
elrúgják az ellenkező irányba, és ismét eltűnnek az otthon mögött. Egyikük
egy pillanatra elveszti az egyensúlyát és a falnak tántorodik, fekete
tenyérlenyomatot hagyva rajta.
– Istenek alkonya! – tör ki Britt-Marie-ból a rettenet.
Gyakran alkalmazza ezt a kifejezést. „Istenek alkonya.” Nagyon
sokoldalúan lehet használni, legalábbis ha Britt-Marie szájából hangzik, de
leggyakrabban azt jelenti, hogy az éppen bekövetkezett cselekedetet
bűntettként kéne osztályozni. Nem mintha Britt-Marie kritikus személy
lenne, de azért vannak határok.
– Mi történik? – kérdezi a lány a telefonban, mert Britt-Marie
elhallgatott.
– A gyerekeknek nem iskolában a helyük? – kérdez vissza Britt-Marie,
és emlékezteti magát, hogy tegyen még egy felkiáltójelet a „Vegyél
Faxint!” kitételhez a listán. Már ha egyáltalán van bolt ebben a községben.
– Mi? – kérdezi a lány.
– Kedvesem, most már tényleg fejezd be, hogy folyton azt mondod,
„mi”, szerény képességűnek tűnsz tőle – mutat rá Britt-Marie.
– De… szóval… nagyon rosszul hallak, Britt-Marie, hands-freen vagy?
– kérdezi a lány.
– Mi az? – kérdezi Britt-Marie.
– Az egy… szóval… vagyis nem… – sóhajtja a lány, majd hozzáteszi: –
Felejtsd el!
– Felejtsek el mit? – kérdezi Britt-Marie zaklatottan.
– Milyen gyerekekről beszélsz? – kérdezi a lány, próbálva megtalálni a
legkevésbé rossz témát a beszélgetés folytatásához.
– Gyerekek vannak itt! – foglalja össze Britt-Marie röviden.
– Rendben, de Britt-Marie, én semmit sem tudok Borgról! Sosem jártam
ott.
– Nem, nem, nem, ez persze érthető. Annyira leköt a karriered – mondja
Britt-Marie gondoskodón.
A lány mélyeket lélegzik.
– Drága Britt-Marie, nagyon rosszul hallak, azt hiszem, hogy… talán…
nem lehet, hogy fejjel lefelé tartod a telefont?
 Britt-Marie kritikusan néz a telefonra. Megfordítja.
– Ha – szól bele ezúttal a mikrofonba, valahogy úgy, mintha ezzel a
„ha”-val azt akarná kifejezni, hogy a felelősség ezért az egész fiaskóért a
vonal túlsó végén ülő személyt terheli.
– Most remekül hallak! – bátorítja a lány.
– Sosem használtam még ezt a telefont. Ugyanis vannak emberek,
akiknek jobb dolga is van annál, semminthogy egész nap telefonon
beszéljenek – tájékoztatja Britt-Marie.
– Ó, ne aggódj! Velem is mindig ez van, amikor új telefont veszek! –
meséli a lány, hirtelen késztetést érezve arra, hogy barátságos és megértő
legyen.
– Én aztán nem aggódom! És ez aztán biztos, hogy nem egy új telefon,
de nem ám, mert ez ötéves – javítja ki Britt-Marie.
– Ó – mondja a lány.
– Még sosem szorultam rá eddig. Volt dolgom, ugyebár. Kenten kívül
nem hívok mást, őt pedig a vezetékes telefonról hívom, mint minden kicsit
is civilizált ember.
– De ha nem otthon vagy? – kérdezi a lány ösztönösen, mint aki nem
emlékszik, milyen is volt a világ, mielőtt bárki elérhetett bárkit a nap
bármely percében.
Britt-Marie vesz egy mély, türelmes levegőt.
– De kedveském. Ha nem otthon vagyok, Kent is velem van.

Britt-Marie még szeretne mondani valamit, de ekkor meglátja a patkányt,

amely átüget a kavicsos parkoló befagyott pocsolyái felett. Akkora, mint
egy átlagos szobanövény. Britt-Marie-nak úgy rémlett, hogy nagyon
hangosan akart sikítani. De erre már nem jut ideje, mert minden elsötétül,
Britt-Marie teste pedig eszméletét vesztve omlik a földre.

Britt-Marie első kapcsolata a borgi focival az, hogy egy labda keményen
fejen találja.

5
Britt-Marie egy padlón ébred. Valaki föléhajol és mond valamit, de Britt-
Marie első gondolatai a padlóhoz vezetnek. Nyugtalankodik, hogy esetleg
koszos, és ráadásul úgy gondolja, meghalt. Ilyesmiről rengeteget hallani,
hogy az emberek elesnek és meghalnak. Szörnyű lenne, gondolja Britt-
Marie, meghalni egy koszos padlón. Mit mondanak majd az emberek?
– Hahó! Izé. Elhunytál? – kérdezi valaki, de Britt-Marie a padlóra
koncentrál.
Britt-Marie mindig felmos, arra az esetre, ha valaki meghalna, de ez
még nem jelenti azt, hogy szeret felmosni. Kent és a gyerekek persze nem
értik a különbséget. Britt-Marie megpróbálta elmagyarázni Kentnek
egyszer. Azt a példát hozta, hogy szereti a színházat, mert ez valami iránti
szeretet, de a felmosott padló szeretete nem ugyanaz a fajta szeretet.
Kent azt mondta, „igenigenigen”, és abban az évben Britt-Marie egy
felmosógépet kapott karácsonyra, ami vízgőzzel működik. „Könnyebb
lesz neked” – mondta Kent elégedetten, mintha legalábbis Britt-Marie kérte
volna. Ezek után soha többé nem próbálta meg elmagyarázni, mit szeret.
Nem azt akarta ugyanis, hogy könnyű legyen a dolga, hanem hogy a
dolgoknak legyen jelentése.
Vehetett volna például színházjegyet.
– Hahó, nyanya! Izé, tudod, meghaltál? – ismétli valaki, és füttyent
egyet.
Britt-Marie nem szereti a füttyögést. Ráadásul a feje is fáj. A padlónak
pizzaszaga van. Kent szereti a pizzát, és mindig leeszi vele a padlót.
Egyszer, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt Britt-Marie eljátszott annak a
terrorcselekedetnek a gondolatával, hogy ha egy hétig nem mos fel, Kent
és a gyerekek látni fogják majd, milyen mocsok lesz, de nem érdekelte
őket, Britt-Marie-t viszont annyira érdekelte, hogy csak másfél napig bírta.
Ebben a világban mindig azok kerülnek ki nyertesként, akik a legkevésbé
érdeklődnek a dolgok iránt, ezt Britt-Marie már megtanulta. Pont, mint a
mesében, amelyik arról a szabómesterről szól, akiről a gyerekeknek
olvasott, amikor még szerették hallani a hangját. Egy ember bead egy
darab anyagot egy szabónak, hogy varrjon belőle kabátot, és amikor
visszajön, a szabó azt mondja, „ebből nem futja kabátra, csak nadrágra”.
Amikor legközelebb visszajön, azt mondja a szabó, „nem futja nadrágra,
csak mellényre”. Azután már csak „kesztyűre futja”. Végül, amikor a férfi
eljön, hogy átvegye a kesztyűjét, a szabó a vállát vonogatja, és azt mondja,
„nem futotta kesztyűre”. Mire futotta? – kérdezi az ember, a szabó pedig
azt mondja, „semmire”. Britt-Marie nagyon is tud azonosulni a történettel.
– Hallod-e! Izénél vagy-e? Magadnál? – kérdezi valaki egyre
otrombábban odafentről, Britt-Marie pedig egyre erősebben érzi a
pizzaszagot.
Nincs odáig a pizzáért, Kentnek ezért is volt mindig pizzaszaga, amikor
visszajött a Németországgal folytatott találkozóiról. Britt-Marie emlékszik
minden Kenthez kapcsolódó szagra. Leginkább a kórházi szobáéra. Tele
volt virággal, ugyanis szokás, hogy az ember virágcsokrokat kap
szívinfarktus alkalmából, de Britt-Marie még így is ki tudta venni a
parfüm és pizza illatát az ágy végébe akasztott ingen.
Aludt, kissé horkolt. Még egyszer utoljára megfogta a kezét, Kent fel
sem ébredt. Aztán összehajtogatta az ingét, és betette a táskájába. Amikor
hazaért, megtisztította a gallért szódabikarbónával és ecettel, majd kétszer
is kimosta, mielőtt felakasztotta volna egy vállfára. Aztán megtisztította az
ablakokat Faxinnal, felfrissítette a matracot szódabikarbónával, behozta a
balkonládákat, bepakolta a táskáját, és életében először bekapcsolta a
telefonját. A közös életükben először. Gondolta, a gyerekek majd
érdeklődnek, hogy van Kent. Nem tették. Küldtek egy-egy sms-t.
Tinédzserkoruk után volt egy időszak, amikor mindig megígérték, hogy
eljönnek karácsonykor. Aztán mondvacsinált indokokkal lemondták. Pár
évvel később már okokat se találtak ki. Végül már nem tettek úgy, mintha
szándékukban állna átjönni. Ilyen lett az élet. Nem futotta semmire.
Britt-Marie mindig is szerette a színházat, mert tetszik neki, hogy a
színészeket azért tapsolják meg, mert tettetnek. Kent szívinfarktusa, és a
fiatal, szép nő hangja a telefonban megfosztotta Britt-Marie-t a
lehetőségtől, hogy folytassa. Nem lehet tovább tettetni, hogy valaki nem
létezik, amikor az ember telefonon beszél vele. Így Britt-Marie egy
parfümillatú inggel és egy megszakadt szívvel hagyta el a kórházat.
Ilyesmiért nem jár virágcsokor.
– De a fenébe is, MEGHALTÁL? – kérdezi valaki türelmetlenül.
Britt-Marie mérhetetlenül udvariatlannak ítéli, hogy az embert nem
hagyják békén a halál közepén. Különösen ezzel a rémes szóhasználattal.
Nyilván rengeteg alternatívát lehet találni az érzések kifejezésére a „fenébe
is” helyett. Felnéz hát erre a Valakire, aki föléje hajol.
– Megtudhatnám, hol vagyok? – érdeklődik Britt-Marie fátyolos
hangon.
– Szevasz! A rendelőben – mondja Valaki vidáman.
– Pizzaszagot érzek – jelenti ki Britt-Marie.
– Igen, tudod, a rendelő pizzéria is – bólint Valaki.
– Nem hat túl higiénikusnak – állapítja meg Britt-Marie.
Valaki a vállát vonogatja.
– Először pizzéria. Aztán, tudod, felszámolták a rendelőt. Gazdasági
válság. Más szarságok. Így most, tudod, megtesszük, amit lehet. De nyugi
van! Van elsősegély!
Valaki, aki nőnek tűnik, joviálisan egy műanyag dobozra bök, amelyen
ott egy vörös kereszt, no meg az „Elsősegély” felirat. Aztán meglenget
valami bűzölgő üveget.
– És itt, tudod, a Második segély! Kell?
– Elnézést? – nyögi Britt-Marie, egyik kezével a homlokán levő fájó
púpot tapogatva.
Valaki, akiről egy közelebbi megfigyelés során kiderül, hogy nem áll és
Britt-Marie fölé hajol, hanem ülve teszi ugyanezt, megpróbál odaadni egy
poharat.
– Felszámolták az italboltot. Így tudod, megtesszük, amit lehet. Idess!
Észt vodka, vagy valami ilyen szarság. Baromi fura betűk, tudod. Talán
nem vodka. De szarni rá, marja kicsit a nyelvet, de hozzá lehet szokni,
ugyi. Jó az ilyen izé ellen. Náthakiütés.[1]
Britt-Marie gondterhelten csóválja a fejét, és észreveszi a piros foltokat
a kabátján.
– Vérzem? – kiált fel, és ijedten felül.
Iszonyatos lenne vérfoltokat hagyni Valaki padlóján, akár felmosott,
akár nem.
 – Nem! Nem! Semmi ilyen szarság. Talán lesz egy dudor a fejeden a
lövéstől, ugyi, de ez itt csak paradicsomszósz, tudod – rikkantja Valaki, és
megpróbálja szalvétával letörölni Britt-Marie kabátját.
Britt-Marie-nak ekkor tűnik fel, hogy Valaki tolókocsiban ül. Nehéz
nem észrevenni. Valaki részegnek is tűnik. Britt-Marie pusztán arra
alapozza ezt a megállapítást, hogy Valakinek vodkaszaga van, és nem tud
szalvétával célozni. De Britt-Marie-nak nincsenek előítéletei.
– Itt várom, hogy kevésbé legyél elhunyt. Megéheztem, tudod, így ettem
ebédet – vigyorog Valaki, és egy félig megevett pizzára bök, ami egy
hokedlin foglal helyet.
– Ebéd? Ilyenkor? – motyogja Britt-Marie, mivel még tizenegy óra
sincs.
– Éhes vagy? Van pizza! – kínálja Valaki.
Britt-Marie csak ekkor fogja fel, mit mondtak neki.
– Hogy érti, hogy dudor a „lövéstől”? LELŐTTEK? – kiabálja a fejét
tapogatva, mintha lyukat keresne.
– Igenigenigen. Focival, fejbe, tudod – biccent Valaki, és vodkát önt a
pizzára.
Britt-Marie-n látszik, hogy jobban hangzott volna egy pisztoly a
focilabda helyett. Elképzelései szerint a pisztolyok kevésbé koszosak.
Valaki, aki negyvenesnek tűnik, egy nemrég felbukkant lányt segítségül
hívva felsegíti Britt-Marie-t. A lány tizenegynéhány éves lehet. Valaki
frizurája a legrémesebb, amit Britt-Marie valaha is látott, mintha valami
halálra rémült állattal fésülködött volna. A gyerek frizurája egy fokkal
elfogadhatóbb, de a farmerja végig van hasítva combtájékon. Modern,
magától értetődik.
Valaki gondtalanul vigyorog.
– Mocskos kölykök, tudod. Kicseszett foci. De ne legyél dühös, nem rád
céloztak!
Britt-Marie a homlokán levő púpot tapogatja.
– Koszos az arcom? – kérdezi egyszerre aggódva és vádlón.
Valaki a fejét csóválja, és visszagurul a pizzájához. Britt-Marie
szégyenkezve pillant két szakállas férfi felé, akik baseballsapkában ülnek
egy sarokasztalnál, előttük kávé és az esti újság. Britt-Marie borzasztónak
találja, hogy kávézó ismeretlenek előtt ájult el, de egyik férfi sem pillant
még csak felé sem.
– Csak kicsit ájultál el – mondja Valaki vidáman, kihangsúlyozva a
„kicsit” az ájulással szemben, miközben pizza hullik a szájából a
pulóverére.
Britt-Marie elővesz egy aprócska tükröt a kézitáskájából, és a homlokát
dörzsölgeti. Rémes dolog elájulni, de a sima ájulás meg sem közelíti a
koszosan ájulást. És ha meghalt volna? Mit gondoltak volna az emberek?
Kávézás közben.
– Honnan tudja, hogy nem céloztak? – kérdezi cseppet kritikusan.
Valaki kitárja a karját.
– Eltaláltak. Ha céloznak, nem találnak. Kurvabénák a kölykök a
fociban, ugyi.
– Ha – jelenti ki Britt-Marie.
– Annyira azért nem vagyunk rosszak… – motyogja a tizenegynéhány
éves lány sértetten.
Britt-Marie ekkor veszi észre, hogy a lány kezében van a focilabda.
Fognia kell, különben kénytelen lenne újra és újra belerúgni, ez látszik
rajta.
Valaki bátorítóan int a lány felé.
– Vega a neve. Itt dolgozik!
– Nem kéne iskolában lenned? – kérdezi Britt-Marie, és le nem venné a
szemét a labdáról.
– Nem kéne munkában lenned? – kérdezi Vega, és úgy öleli a labdát,
mintha szerelmes lenne belé.
Britt-Marie szorosabban fogja a táskáját.
– Tájékoztatlak róla, hogy épp útban voltam a munkába, amikor
fejbelőttek. Az ifjúsági otthon gondnoka vagyok, de az vagyok ám. A mai
az első napom.
Vega szája elkerekedik a csodálkozástól. Mintha ez mindent
megváltoztatna. De nem szól.
– Gondnok? Hát ezt mondd, nyanya! Van egy ilyen izém. Ajánlott
levelem! Kulccsal! – kiáltja Valaki a lány helyett.
– Azt az információt kaptam, hogy a kulcsot a Postahivatalban találom –
javítja ki Britt-Marie gondoskodón.
– Itten van! Felszámolták a Postát, tudod! – ordibálja Valaki, és
visszagurul a pulthoz, kezében továbbra is a vodkásüveggel.
Rövid csend áll be. Az ajtó csilingelése töri meg, és egy koszos bakancs
hangja a felmosatlan padlón. Valaki felbukkan a pultnál, és tovább kiabál.
– Szevasz, Karl! Itten a csomag, várjál!
Britt-Marie megfordul, és majdnem felborítja egy erős ütés a vállán.
Felnéz, és meglát egy sűrű szakállat egy túlságosan is koszos
baseballsapka alatt, ami visszanéz rá.
– Nézz a lábad elé – morogja valami a sapka és a szakáll között.
Britt-Marie, aki eddig mozdulatlanul állt, hirtelen elbizonytalanodik.
Ezért szorosabban markolja a táskáját, és válaszol.
– Ha.
– Te mentél neki! – sziszegi Vega hirtelen mögötte.
Britt-Marie-nak egyáltalán nem tetszik a dolog. Összezavarodik, amiért
valaki a védelmébe vette. Ez már csak természetes, ha az ember nem
szokott az ilyesmihez.
Valaki felbukkan Karl csomagjával, aki idegesen néz Vegára, és
ellenségesen Britt-Marie-ra. Aztán rosszkedvűen biccent a sarokasztalnál
ülő férfiak felé. Azok még rosszkedvűbben biccentenek vissza. Az ajtó
vidáman felcsilingel, amikor Karl maga mögött hagyja. Ennyi telik tőle.
Valaki biztatón megveregeti Britt-Marie vállát.
– Szarni rá. Karl egy olyan izé. Citrom a seggben, tudod?
Britt-Marie nem kifejezetten tudja. De ez Valakinek persze nem számít.
– Savanyú, tudod, az életre, az univerzumra, meg mindenre, ugyi. Ezek
itt nem szeretik a nagyvárosi népeket, tudod – mondja Britt-Marie-nak, és
az asztalnál ülők felé biccent, miközben azt mondja, „ezek”.
Azok az újságjukat olvassák és kávéznak, mintha egyik nő sem lenne
ott.
– Honnan tudta, hogy nagyvárosi vagyok? – érdeklődik Britt-Marie.
Valaki a szemét forgatja. Britt-Marie nem igazán tudja, hogy kell ezt
értelmezni, így inkább a pizzaszószfoltokat kezdi kiértékelni a kabátján.
Jobban örülne, ha vér lenne, mert a vér kijön szódabikarbónával. Arról
nincs információja, mi működik pizzaszósz ellen.
– Gyere! Megmutatom az ifjúsági otthont, ugyi! – kiabálja Valaki, és az
ajtó felé gurul.
Britt-Marie elnéz a helyiség felé, ami a pizzéria és rendelő és
postahivatalból nyílik. Tele van polcokkal és étellel. Mintha élelmiszerbolt
lenne.
– Megkérdezhetem, ez egy élelmiszerbolt volna? – kérdezi.
– Felszámolták a boltot, tudod, megtesszük, amit lehet! – kedélyeskedik
Valaki.
Britt-Marie nem találja kifejezetten higiénikusnak. De még élénken
élnek az emlékezetében az ifjúsági otthon ablakai.
– Megérdeklődhetem, kínálnak-e Faxint eladásra? – kérdezi.
– Nem – mondja Valaki, mintha azt sem tudná, mi az a Faxin.
Britt-Marie türelmesen mosolyog.
– Ablaktisztító márka, ha szabad megjegyeznem.
Britt-Marie sosem használt másik márkát. Egyszer látott egy hirdetést az
apja reggeli újságjában, amikor még kicsi volt. Egy nő állt a képen, amint
átnézett egy tiszta ablakon, s alatta a felirat: „A Faxin látni engedi a
világot.” Britt-Marie odavolt azért a képért. Amikor elég idős lett,
mindennap Faxinnal pucolta az ablakát, és sosem esett nehezére látni a
világot. Csak a világ nem látta őt.
– Tudom, tudom, de Faxin nincs, tudod! – mondja Valaki.
– Ezzel meg mit akar mondani? – kérdi Britt-Marie némiképp
vádaskodón.
Valaki a vállát vonogatja.
– Tudod, a Faxin kifutott a gyártó, izé, kínálatából! Nem éri meg, tudod.
Britt-Marie hunyorít, és nehezen szedi a levegőt.
– Ezzel meg mit akar mondani?
– Kínálat, tudod – ismétli Valaki.
Britt-Marie csöndben áll. Sokkos állapotban.
– Szabad ilyet? – kérdezi végül.
 – Nem éri meg – mondja Valaki.
Mintha ez válasz lenne.
– De hát ilyet biztos, hogy nem szabad csinálni! – kiált fel Britt-Marie
feldúltan.
Valaki a vállát vonogatja.
– Szarni rá. Van másik márka! Kell?
– Faxin kell – feleli Britt-Marie, mintha mélységesen megsértette volna
még a gondolat is, hogy márkát váltson.
– Van ez az orosz márka, kurvajófajta, ottan… – kezdi Valaki, és int
Vegának, hogy hozza.
– Kizárt! – szakítja félbe Britt-Marie, és az ajtóból még visszaszól: –
Akkor inkább a szódabikarbóna!

Nem lehet csak úgy megváltoztatni a módot, ahogy Britt-Marie látni

szereti a világot.

[1] Valaki, és néhány további karakter is bevándorló, ezért a „furcsa” nyelvhasználat.

Britt-Marie megbotlik a küszöbben. Mintha nemcsak a borgi emberek

próbálnák kiutasítani, hanem maga a társadalom is. A tolókocsirámpa
tetején áll, ami levezet a pizzériától. Hogy enyhítse a fájdalmat,
összeszorítja a lábujjait, hogy az egész lábfeje olyan lesz, mint egy kis
ököl a cipőjében. Egy traktor húz el az egyik irányba az úton, egy
teherautó a másikba. Aztán kihalt marad az út. Britt-Marie még sosem járt
ilyen kicsi községben, csak átautózott hasonlókon néha Kenttel. Kent
mindig is lenézte a községeket. „Átkozott segélytáborok, ezért nálunk a
legmagasabb az adó, az ilyen helyeket nem községeknek kellene hívni,
hanem közmegélhetésnek!” – tört ki mindig, aztán jót kuncogott saját
elmésségén, mintha legalábbis először mondta volna. Ha Britt-Marie nem
nevetett azonnal, Kent oldalba bökte, és hangosabban kiabálta: „Érted?
Közmegélhetés!” Mintha legalábbis ez lett volna a probléma. A hangerő.

Britt-Marie visszanyeri az egyensúlyát, és még szorosabban fogja a

táskáját, amikor lelépked a rámpán, ki a kavicsos parkolóba. Sietősen
lépked, mintha kergetnék. Valaki utánagurul, mintha ő lenne az üldöző.
Vega fogja a labdát, és elsprintel egy csapat gyerek felé, mindegyikük
farmere felhasított combtájékon. Néhány lépés után megáll, Britt-Marie-ra
néz, és azt motyogja:
– Sorry, hogy fejbetaláltunk a labdával. Nem rád céloztunk.
Aztán sértetten odavágja Valakinek:
– De eltalálhattuk VOLNA, még ha célzunk is!
Azzal megfordul, és elrúgja a labdát a fiúk előtt, neki egy palánknak az
ifjúsági otthon és a pizzéria között. Egyik fiú fogadja, majd ismét
nekirúgja a palánknak. Ekkor érti meg Britt-Marie végre, mi dübörög
Borgban. Egyik fiú nyilvánvalóan a palánkra céloz, de helyette sikeresen
visszarúgja a labdát Britt-Marie irányába, ami a szöget tekintve szinte
remek teljesítmény a bénázásban.
A labda lassan Britt-Marie felé gurul. A gyerekeken látszik, azt várják,
rúgná vissza. Britt-Marie arrébb lép, mintha a labda megpróbálta volna
leköpni. A labda tovagurul. Vega érkezik futva.
– Miért nem rúgtál bele? – értetlenkedik.
– Miért kellett volna belerúgjak? – kérdezi Britt-Marie.
Egymásra bámulnak azzal a kölcsönös meggyőződéssel a tekintetükben,
miszerint a másik komplett idióta. Vega visszarúgja a labdát a fiúknak, és
utánairamodik. Britt-Marie port söpör le a szoknyájáról. Valaki
belekortyol a vodkába.
– Mocskos kölykök, tudod. Szarok a fociban. Nem tudnák eltalálni a
vizet, az izéből. Csónakból! Tudod? De nincs hol játszaniuk, ugyi. Szar
ügy. Az önkormányzat felszámolta a pályát. Eladta a telket, olyan lakásokat
akarnak építeni, ugyi. Aztán válság és más szarság, tudod, és most: se
lakás, se pálya.
 – Kent azt mondta, a gazdasági válságnak vége – tájékoztatja Britt-
Marie barátságosan.
Valaki kuncog.
– Ennek a Kentnek ugye, izé. Feje a seggében, ugyi?
Britt-Marie nem tudja, min sértődik meg jobban, azon, hogy nem tudja,
mit jelent a kifejezés, vagy azon, amit hisz, hogy jelent.
– Kent nyilván többet tud az ilyesmiről, mint maga. Elvégre enterprenőr
volna. Hallatlanul sikeres. Németországgal üzletel – javítja ki Valakit.
Valaki nem lesz zaklatott a hallottaktól. A gyerekekre mutat a
vodkásüveggel.
– A focicsapatot is felszámolták, mikor a pályát, ugyi. Jó játékosok
bekerültek a városba, a szar csapatba.
Az út felé mutat, amiből Britt-Marie-nak meg kell érteni, hogy „a
város”, aztán vissza a gyerekekre.
– A város. Húsz kilométer arra, ugyi. Ezek azok, tudod, akik maradtak.
Mint a te izéd. Faxin! Kivették a kínálatból. Nem éri meg. Ez a Kent, ugyi,
talán tele a segge fejekkel, ugyi. A válság lehet kiment a nagyvárosból, de
Borgot szereti. Így itt lakik a köcsög!
Valaki nevetését nehéz megkülönböztetni az azt követő
köhögőrohamtól. Britt-Marie-nak feltűnik a különbség, ahogy Valaki a
húsz kilométerre levő „városról” beszél, és a „nagyvárosról”, ahonnan
Britt-Marie jött. A megvetés két külön foka. Valaki olyan nagyot kortyol,
hogy könnybe lábad a szeme, majd folytatja:
– Borgban, tudod, mindenki teherautót vezet. Volt egy, izé. Fuvarozó!
Aztán, tudod, szar válság. Több ember Borgban, mint teherautó, és több
teherautó, mint munka.
Britt-Marie a táskáját szorongatja, és úgy érzi, nem kristálytiszta
okokból, hogy meg kell védenie magát.
– Patkányok vannak itt – informálja hát inkább Valakit, egyáltalán nem
barátságtalanul.
Valaki szórakozottan a vodkába kortyol.
– A patkányoknak is lakni kell valahol, ugyi?
Britt-Marie bólint, egyáltalán nem kritikusan.
 – A patkányok koszosak. A saját mocskukban élnek. De ez nem
aggasztja magát. Nyilván örül is neki.
Valaki a fülében kapirgál, majd kíváncsian megszemléli az ujjhegyét.
Még több vodkát iszik. Britt-Marie bólint, és gondoskodón hozzáteszi:
– Ha talán több energiát fektetnének Brog tisztán tartásába, nem lenne
akkora a gazdasági válság.
Valaki nem pont azt a benyomást kelti, mintha odafigyelt volna.
– Ez egy olyan izé. Mítosz! Mocskos patkányok. Mítosz, ugyi. Merthogy
izé. Tiszták! Mosdanak, mint a macskák, tudod, a nyelvükkel. Az egerek
szarosak, mindenhova odaszarnak, de a patkányoknak van olyan vécéjük.
Mindig ugyanoda szarnak, ugyi.
Mikor azt mondja, „szarnak”, először a fenekére mutat, majd a földre.
Britt-Marie próbál nem venni róla tudomást. Valaki Britt-Marie autójára
bök az üveggel.
– Helyedben arrébb állnék. Neki fogják rúgni a labdát, ugyi.
Britt-Marie türelmesen csóválja a fejét.
– Lehetetlen arrébb állni, ugyanis felrobbant, amikor ideparkoltam.
Valaki felnevet. Az autó túloldalára gurul, és a focilabda alakú
horpadásra néz az anyósülés ajtaján.
– Aha. „Kavicsfelverődés” – vigyorog.
– Az meg micsoda? – tudakolja Britt-Marie, és vonakodva követi
Valakit, majd tanulmányozni kezdi a horpadást.
– Kavicsfelverődés. Mikor a szerelő felhívja a biztosítót, ugyi. Akkor
azt mondják: „Kavicsfelverődés” – vigyorog Valaki.
Britt-Marie a listája után kutat a táskájában.
– Ha. Akkor megkérdezhetném, hol a legközelebbi műhely?
– Itt – válaszol Valaki.
Britt-Marie szkeptikusan néz Valakire, természetesen, nem a
tolókocsira. Britt-Marie nem ítélkezik emberek fölött.
– Autót is szerelnek?
Valaki a vállát vonogatja.
– Felszámolták a műhelyt, ugyi. Megtesszük, amit tudunk. De szarni rá!
Megmutatom az ifjúsági otthont, jó?
 Meglenget egy borítékot, benne a kulcsokkal. Britt-Marie elveszi, Valaki
vodkásüvegére néz, aztán a táskáját kezdi szorongatni. Majd még a fejét is
megcsóválja.
– Köszönöm, boldogulok. Nem akarom, hogy teher legyen a dologból.
– Nekem nem teher – mondja Valaki, és lazán előre-hátra gurulgat a
tolószékével.
Britt-Marie elnézően mosolyog.
– Nem is úgy gondoltam, hogy magának.
Aztán megfordul, és olyan gyorsan, hogy Valakinek eszébe se jusson
utánamenni, átmasírozik a kavicsos parkolón. Kiveszi a táskáit és
balkonládáit az autóból, és leteszi őket az épület előtt. Kinyitja az ajtót,
belép, majd magára zárja. Nem mintha rossz véleménnyel lenne erről a
Valakiről, egyáltalán nem. Britt-Marie nem az az ember, aki rossz
véleménnyel van másokról.
De a vodka illata Kentre emlékezteti.

Ismét előveszi a telefonját. A munkaközvetítős lány nem kifejezetten

lelkesen veszi fel.
– Szeretnélek felkérni, lépj kapcsolatba egy kártevőirtóval, van itt
legalább egy patkány! – közli vele Britt-Marie azonnal.
– De kedves Britt-Marie, már próbáltam elmagyarázni, hogy… – kezdi
a lány annak az embernek a hangján, aki az íróasztala szélén nyugtatja a
homlokát.
– Azt mondtad, telefonáljak, ha kérdésem van a munkával kapcsolatban.
Ez egy kérdés a munkával kapcsolatban. Egyáltalán nem higiénikus
patkányok társaságában dolgozni! – szögezi le Britt-Marie.
– Oké, oké, oké, meglátom, mit tehetek – motyogja a lány annak az
embernek a hangján, aki épp a telefonját ütögeti lassan a fejéhez.
Britt-Marie befejezi a hívást. Körülnéz. Dübörgés hallatszik odakintről,
idebent meg patkánynyomok vannak a porban. Így Britt-Marie azt teszi,
amit mindig is tett nehéz élethelyzetekben: takarít. Megpucolja az
ablakokat szódabikarbónás ronggyal, majd letörli mindet ecettel
megnedvesített újságpapírral. Majdnem ugyanolyan jó lesz, mint Faxinnal,
de azért nem ugyanaz az érzés. Letörli a konyhapultot szódabikarbónás
vízzel, felmossa a padlót, aztán szódabikarbónát kever el citromlével,
hogy megtisztítsa a csempét és a csapokat a fürdőszobában, aztán
fogkrémmel keveri el a szódabikarbónát, hogy kisuvickolja a
mosdókagylót. Aztán a balkonládáit is meghinti szódabikarbónával, csigák
ellen.
Úgy tűnhet, csak föld van a balkonládákban, de a virágok alatta
pihennek, a tavaszra várva. A tél bizalmat követel meg attól, aki locsol,
hogy tudja, a látszat ellenére rengeteg a lehetőség. Britt-Marie nem tudja,
bízik-e, vagy csak remél. Vagy talán egyiket sem.
Az ifjúsági otthon tapétája közömbösen bámul Britt-Marie-ra és a
balkonládáira. Minden fal tele van fényképekkel emberekről és fociról.
Mindenütt focilabdák. Akárhányszor meglátja ezeket Britt-Marie a szeme
sarkából, némiképp erősebben sikál a kezében levő szivaccsal. Egyáltalán
nem passzív-agresszívan, természetesen nem, csak alaposan és
gondoskodón. Addig takarít, míg el nem ül a dübörgés, és a gyerekek a
focilabdával együtt haza nem mentek. Csak mikor már lement a nap veszi
észre Britt-Marie, hogy a konyhait kivéve egyik lámpa sem működik. Ott
fut hát zátonyra, egy majdnem felszámolt ifjúsági otthon neoncsöveinek
mesterséges fénye alatt elterülő szigeten.
A konyhát majdnem teljes egészében elfoglalja a konyhapult, egy hűtő
és két fahokedli. Kinyitja a hűtőt, de csak egy csomag kávét talál. Átkozza
magát, hogy nem csomagolt el vaníliaesszenciát. Ha elkeverünk
vaníliaesszenciát szódabikarbónával, a hűtőnek friss illata lesz.
Kétkedve áll meg a kávéfőző előtt. Modernnek tűnik. Évek óta nem
főzött kávét, mivel Kent nagyon finomat tud készíteni, és Britt-Marie
szerint a legjobb megvárni őt. De ennek a kávéfőzőnek világít az egyik
gombja, és ez a legkedvesebb dolog, amit valaki is tett Britt-Marie-val
mostanában, így megpróbálja kinyitni azt a részt, ahová valószínűleg a
kávénak kell kerülnie. Beragadt. A gomb mérgesen villogni kezd, s ezen
Britt-Marie mélységesen megsértődik. Dühödten rángatja a kávéfőzőt,
amitől a villogás csak erősödik, amitől Britt-Marie még dühödtebben
rángat, míg végül az egész masinéria fel nem borul. Kinyílik a szóban
forgó rész is, ami aztán kávézacc és víz keverékét spricceli Britt-Marie
kabátjára.
Azt mondják, az emberek megváltoznak, ha elutaznak, ezért utálta Britt-
Marie mindig is az utazást. Nem akar változást. Tehát nyilván az utazásnak
köszönhető, gyanítja később, hogy most teljesen elveszti a józan eszét,
amit nem tett meg azóta, amióta Kent egyszer a házasságuk elején
golfcipővel be nem sétált a parkettára.
Megfogja hát a felmosó nyelét, és teljes erejéből ütni kezdi a kávéfőzőt.
Az villog. Valami megreccsen. Abbamarad a villogás. Britt-Marie addig
üti a gépet a felmosó nyelével, amíg a karja remegni nem kezd, és már
nem látja tisztán a konyhapultot. Aztán kifulladva hoz magának egy
törülközőt a táskájából. Lekapcsolja a lámpát a konyhában, leül az egyik
fahokedlire, és belesír a törülközőbe.

Nem akar a padlóra sírni. Még a végén foltos lesz.

Britt-Marie egész éjjel virrasztott. Hozzászokott. Az ember hozzászokik,

ha egész életét valaki másért éli.

Természetesen sötétben ül, különben mit gondolnak majd az elhaladó

emberek, akik látják, hogy ég nála a lámpa, mint valami bűnözőnél? De
nem alszik, mert emlékszik, milyen vastagon állt a por a padlón, mielőtt
kitakarított volna, és ha esetleg meghalna álmában, nem óhajtja
kockáztatni, hogy majd bűzölög, és beteríti a por. A sarokban álló kanapék
valamelyikén aludni szóba sem jöhet, mert annyira koszosak, hogy Britt-
Marie dupla gumikesztyűben szórta rájuk a sütőport. Esetleg alhatna az
autóban. Már ha állat lenne.
A munkaközvetítős lány ugyan elmagyarázta, hogy talál szállodát a húsz
kilométerre levő városban, de Britt-Marie nem tud még egy éjszakát
eltölteni egy olyan helyen, ahol mások ágyaznak be neki. Tudja, hogy
vannak olyan emberek, akik arról álmodoznak, hogy elutazzanak és
megtapasztaljanak valami mást, de Britt-Marie arról álmodozik, hogy
otthon van, és minden olyan, amilyen lenni szokott. Szeretné, ha Kent vele
lenne, és a szekrényben egy majdnem teli flakon Faxin állna. Szeretné
beágyazni a saját ágyát.
Nem mintha Britt-Marie kivetnivalót találna abban, ahogy a szállodai
személyzet ágyaz be, magától értetődik, hogy nincs kifogása. De amikor
Kenttel együtt szállodában laknak, mindig kirakja a „Ne zavarj!” táblát az
ajtóra, beágyaz, és maga takarítja ki a szobát. Nem mintha ítélkezne az
emberek fölött, egyáltalán nem. Britt-Marie-nak teljes mértékben észszerű
érvei vannak arra, miért cselekszik így. Ugyanis esetleg a
takarítószemélyzet ítélkezik az emberek felett, és Britt-Marie nem óhajtja,
hogy a takarítószemélyzet, amikor az esti megbeszélésen ül, azon
csámcsogjon, milyen rémesen mocskos volt a 423-as szoba. Ez egy
észszerű érv. Az emberek egyfolytában találkozókon ülnek,
előítéletességre vallana, ha úgy gondolná, ez nem áll a
takarítószemélyzetre.
Egyszer Kent elnézte a becsekkolási időt, amikor repülővel utaztak
hazafelé egy szállodai tartózkodás után, bár Kent azóta is állítja, hogy „a
rohadékok nem képesek a rendes időt feltüntetni a kicseszett jegyen!”, s
így kénytelenek voltak az éjszaka közepén elindulni, anélkül hogy lett
volna idejük lezuhanyozni. Ezért kifele haladtában Britt-Marie gyorsan
beugrott a fürdőszobába, és pár másodpercig folyatta a zuhanyt, hogy víz
legyen a padlón, amikor megjön a takarítószemélyzet, nehogy azt
gondolják, hogy a 423-as szoba vendégei a saját mocskukban indultak
neki.
Kent legorombította, hogy túl sokat törődik azzal, mit gondolnak róla
az emberek. Britt-Marie egész úton a reptérig sikított a lelke mélyén.
Egyáltalán nem érdekli ugyanis, mit gondolnak róla az emberek.

Az érdekli, mit gondolnak az emberek Kentről.

Nem is tudja, Kent mikor hagyott fel azzal, hogy érdekelje, mit gondolnak
Britt-Marie-ról az emberek. Azt tudja, hogy valamikor érdekelte. Amikor
még úgy nézett rá, mintha tudná, hogy ott van. Nehéz megmondani, mikor
virágzik ki a szerelem. Egy nap felébred az ember, és hirtelen kihajtott
teljes pompájában. Ugyanígy hervad el, egy nap hirtelen már túl késő.
A szerelemben és a balkonnövényekben sok a közös. Néha még a
szódabikarbóna sem segít.
Britt-Marie nem tudja, mikor csúszott ki a kezei közül a házasságuk.
Mikor lett repedezett és karcos, akármennyi alátétet használt is. Valaha
Kent fogta a kezét, amikor aludtak, Britt-Marie pedig az ő álmait álmodta.
Nem mintha nem lettek volna saját álmai, de Kentnek nagyobbak voltak, és
a nagyobb álmokkal mindig nyer az ember ebben a világban. Ezt
megtanulta. Így otthon maradt pár évet, hogy vigyázzon a gyerekeire,
anélkül hogy saját gyerekekről álmodhatott volna. Otthon maradt még egy
pár évet, hogy szalonképes otthont teremtsen a férje karrierjének, anélkül
hogy saját karrierről álmodhatott volna. Szomszédok költöztek be, akik
„hisztis boszorkánynak” nevezték, amikor nyugtalankodott, hogy mit
gondolnak majd a németek, ha szemét áll a bejárat mellett, vagy ha
pizzaszag van a lépcsőházban. Nem voltak barátai, csak ismerősei,
leggyakrabban Kent üzleti partnereinek a feleségei. Egyikük egyszer
felajánlotta, hogy segít Britt-Marie-nak elmosogatni vacsora után, aztán
bepakolt Britt-Marie evőeszközös fiókjába kés-kanál-villa sorrendben.
Mikor Britt-Marie döbbenten kérdezte, hogy mégis mit művel, az ismerős
felnevetett, mintha viccet hallott volna, és azt mondta, „tök mindegy,
nem?”. Azóta már nem ismerősök. Kent azt mondta, Britt-Marie
szociálisan inkompetens, ezért hát otthon maradt még egy pár évig, hogy
Kent mindkettejük helyett szociális lehessen. Így pár évből több év lett,
több évből meg az összes. Az évek már csak így viselkednek. Nem mintha
Britt-Marie-nak ne lettek volna saját elvárásai, de egy reggel, amikor
felébredt, belátta, hogy túl késő van elvárások szerint élni. Hogy semmire
sem futja.
Kent gyerekei kedvelték, legalábbis azt hiszi, de a gyerekek felnőnek, a
felnőttek pedig „hisztis boszorkánynak” titulálják a Britt-Marie-hoz
hasonló nőket. Olykor-olykor más gyerekek is laktak a lépcsőházban, és
Britt-Marie főzött rájuk, ha egyedül voltak otthon. De minden gyereknek
volt saját anyja és nagyanyja, aki előbb-utóbb hazajött. Aztán felnőttek.
Britt-Marie-ból hisztis boszorkány lett. Kent azt mondta, szociálisan
inkompetens, ő pedig elfogadta, hogy nyilván igaza van.
Így végül nem sok vágya maradt: egy erkély, meg egy férj, aki nem
megy golfcipőben a parkettára, és aki beteszi az ingét a szennyesbe külön
kérés nélkül, és aki azt mondja, finom volt a vacsora, anélkül hogy ő
megkérdezné. Egy otthon. Gyerekek, akik bár nem az övéi, de azért
hazajönnek karácsonyra. Vagy legalábbis kitalálnak valami álindokot,
hogy miért nem. Egy megfelelően elrendezett evőeszközös fiók. Ablakok,
amiken keresztül látja a világot. Valaki, akit érdekel, hogy Britt-Marie
különleges alapossággal készítette el a frizuráját. Vagy legalábbis úgy
tesz, mintha érdekelné. Vagy legalábbis hagyja, hogy Britt-Marie tovább
tettessen.
Valaki, aki mikor hazajön, észreveszi a felmosott padlót, a meleg
vacsorát, hogy Britt-Marie megerőltette magát. Mert az emberek olyanok,
mint a vacsora. Jelentésre van szükségük. „De szépen elrendeztél
mindent!” Ez jelent valamit.
Talán a szív csak akkor törik össze, amikor az ember elhagy egy
parfüm- és pizzaszagú kórházi szobát, de sokkal könnyebben törik, ha
előtte néhányszor már megrepedt.

Britt-Marie másnap reggel hatkor lámpát gyújt a konyhában. Nem mintha

vágyna a fény után, hanem mert úgy gondolja, esetleg valaki látta, hogy ég
a lámpa előző este, és ha azt a következtetést vonták le, hogy Britt-Marie
az ifjúsági otthonban töltötte az éjszakát, nehogy úgy gondolják, hogy ő
ilyenkor még alszik.
Áll egy régi tévé a kanapék előtt, amit bekapcsolhatna, hogy kevésbé
érezze magát egyedül, de hagyja, úgyis csak foci megy. Manapság mindig
foci megy, és akkor Britt-Marie már inkább egyedül van. Az ifjúsági
otthon csöndesen körbeöleli. A kávéfőző az oldalán fekszik, és már nem
villog. Britt-Marie leül a hokedlire vele szemben, és eszébe jut, amikor
Kent gyerekei azt mondták Kentnek, hogy Britt-Marie „passzív-agresszív”.
Kent nevetett, mint ahogy vodka-narancsozás után szokott a focimeccsek
előtt, hogy az egész hasa rengett belé, még horkantott is hozzá, és azt
válaszolta: „Á, nem passzívan agresszív, hanem agresszívan passzív!”
Aztán annyira nevetett, hogy minden kiömlött a csomózott szőnyegre. Ez
volt az az este, mikor Britt-Marie-nak elege lett, és szó nélkül átvitte a
szőnyeget a vendégszobába. Nem mintha passzív-agresszív lenne, magától
értetődik, hogy nem az. De azért mindennek van egy határa.
Nem attól lett szomorú, amit Kent mondott, hanem mert fel se tűnt
Kentnek, hogy ő ott áll, közel, és hall minden szót. Nagyon is jól tudta,
hogy Kent nem tudja, mit jelent az „agresszívan passzív”, de attól még
megsértődött, mert jól tudta, hogy Kent szerint mit jelent.

A kávéfőzőt nézi. Egy gondtalan pillanatig átfut a fején a gondolat, hogy

talán megjavíthatná, de aztán észhez tér, és visszahúzza a kezét.
Semmit sem javított meg, amióta házas. A legbiztosabb volt megvárni
Kentet. Kent azt állította, amikor nőket látott a tévében, akik építkezős vagy
felújítós műsorban szerepeltek, hogy „a boszorkák még egy IKEA-bútort
sem képesek összeszerelni”. „Nemi arányok”, mondta Kent mindig. Britt-
Marie mellette ült a kanapén és keresztrejtvényt fejtett. Mindig olyan közel
ült a távirányítóhoz, hogy érezze Kent ujjainak a hegyét a térdén, amikor
arrafelé tapogatózott, hogy csatornát váltson és focit nézzen.
A kávéfőzőt nézi, határozottan összekulcsolja a kezét a csípője előtt.
Aztán hoz még egy kis szódabikarbónát, és még egyszer kitakarítja az
egész ifjúsági otthont. Épp ráöntötte az új adag sütőport a kanapéra,
amikor kopognak. Beletelik egy kis időbe, amíg ajtót nyit, mivel pont egy
kis időre van szüksége ahhoz, hogy beszaladjon a fürdőbe elrendezni a
haját a tükör előtt, lámpa nélkül.
Kent sosem értette, miért fésülködik ennyit, mielőtt elmennek valahova.
Különösen ha csak üzleti dologról van szó.

Mintha Britt-Marie-t az aggasztotta volna, hogy róla gondolnak majd

rosszat.
Valaki ül az ajtó előtt, kezében papírdobozos borral.
– Ha – mondja Britt-Marie a papírdobozt nézve.
– Jó bor, tudod. Olcsó. Leesett a teherautóról, ugyi! – mondja Valaki
elégedetten.
Britt-Marie nem tudja, mire gondol.
– De tudod, üvegbe kell tölteni, címkével meg más szarsággal, ha az
adóhivatal kérdezi. „A ház vörösbora” a pizzériámban, ha az adóhivatal
kérdezi, oké? – folytatja Valaki, és félig odaadja, félig meg odahajítja a
dobozt Britt-Marie-nak, miközben áthuppan a küszöbön, és körülnéz
odabent.
Britt-Marie olyan undorral nézi az olvadt hó és kavics keverékét, amit a
kerekek hagynak a padlón, hogy akár ürülék is lehetne.
– Megtudakolhatnám, hogy halad az autóm javítása? – kérdezi Britt-
Marie.
Valaki lelkesen bólint.
– Kurvajól! Kurvajól! Tudod, hadd kérdezzek valamit, Britt-Marie.
Fontos a szín Britt-Marie-nak?
– Hogyhogy? – képed el Britt-Marie.
Valaki kitárja a karját.
– Tudod, van az az ajtó, ugyi. Kurvaszép ajtó, tudod. De talán nem
ugyanaz a szín, mint az autó. Talán sokkal… sárgább.
– Mi történt az ajtómmal? – ijedezik Britt-Marie.
– Semmi! Semmi! Csak kérdés, ugyi! Sárga ajtó? Nem jó? Olyan, izé.
Oxidálódott! Régi ajtó. Majdnem nem sárga. Majdnem fehér.
– Szeretném leszögezni, kizárt, hogy toleráljak egy sárga ajtót a fehér
autómon! – háborog Britt-Marie.
Valaki hárítóan int a kezével.
– Oké, oké, oké, tudod. Nyuginyuginyugi. Lesz fehér ajtó. Semmi gond.
Felesleges citrom a seggedbe. De fehér ajtó, izé. Szállítási idő!
Valaki gondtalanul biccent a bor felé.
– Szereted a bort, Britt-Marie?
– Nem – mondja Britt-Marie, nem mintha nem szeretné a bort, de ha az
ember azt mondja, hogy szereti, mások még végül azt a következtetést
vonják le, hogy az illető alkoholista.
Britt-Marie nem akarja, hogy az emberek következtetéseket vonjanak le.
– Mindenki szereti a bort, Britt! – vigyorog Valaki.
– Britt-Marie a nevem. Csak a nővérem szólít Brittnek – tiltakozik Britt-
Marie.
Valakinek felragyog az arca.
– Nővér? Van egy izé? Még egy belőled? Király a világnak!
Valaki vigyorog, mintha viccelne. Britt-Marie rovására, feltételezi Britt-
Marie.
– A nővérem meghalt, amikor kicsik voltunk – tájékoztatja Valakit, és le
nem venné a tekintetét a papírdobozról.
– Ó… pokolba… én… izé… Részvétem – mondja Valaki szomorúan.
Britt-Marie összeszorítja a lábujjait a cipőjében.
– Ha. Kedves magától – mondja halkan.
Valaki vigyorog.
– A bor finom, de kicsit, izé. Zavaros! Át kell szűrni kávéfilteren
néhányszor, ugyi, akkor oké! – magyarázza értesüléseit, mielőtt Britt-
Marie táskájára nézne, és Britt-Marie balkonládáira a földön, majd még
szélesebben vigyorog.
– Gondoltam, neked adom, tudod, üdv-az-új-munkahelyen-ajándékként.
De már látom, hogy inkább, izé. Beköltözési ajándék!
Britt-Marie sértetten tartja maga előtt a dobozt, mintha ketyegne.
– Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem itt lakom.
Valaki vigyorog.
– Hol aludtál tegnap éjjel?
– Nem aludtam – mondja Britt-Marie, és látszik rajta, hogy szeretné
kihajítani a dobozt az ajtón, és befogni a fülét.
– Van olyan hotel, tudod – mondja Valaki.
Britt-Marie jóindulatúan bólint.
– Ha, nyilván az is abban a helyiségben van, gondolom? Pizzéria,
autószerelő-műhely, posta, élelmiszerbolt és hotel? Milyen kellemes lehet,
hogy sosem kell döntéseket hozni.
Valaki arcára kiül a hamisítatlan meglepetés.
 – Hotel? Miért lenne hotel? Nem, nem, nem, Britt-Marie. Tartom
magam az izé. Alapvállalkozáshoz!
Britt-Marie határozatlanul áll egyik lábáról a másikra, majd fogja a
dobozt, és beteszi a hűtőbe.
– Nem szeretem a hoteleket – jelenti ki, majd bevágja a hűtőajtót.
– Nemár, a fenébe! Ne tedd a bort a hűtőbe, csomós lesz! – kiabálja
Valaki azonnal.
Britt-Marie rábámul.
– Őszintén, feltétlen szükséges káromkodni idebent, mintha egy csapat
barbár lennénk?
Valaki odagurul, és egymás után tépi fel a konyhafiókokat, amíg meg
nem találja a kávéfiltert.
– Fenééébe, Britt-Marie! Megmutatom. Szűrni kell. Jó lesz. Vagy, tudod,
össze lehet keverni Fantával. Van olcsó Fantám, tudod, ha kell. Kínából!
Megtorpan, amikor meglátja a kávéfőzőt. Vagyis hát, a maradványait.
Britt-Marie kényelmetlenül cserélgeti a kezeit a csípője előtt, és látszik
rajta, hogy szeretne láthatatlan porszemeket letörölni egy fekete lyukról,
amiben aztán eltűnhetne.
– Mi… történt? – kérdezi Valaki először a felmosó nyelére, majd a
kávéfőző maradványának oldalát beborító felmosónyél-nyomokra nézve.
Britt-Marie csöndben áll egy darabig, égő arccal. Lehetséges, hogy
Kentre gondol. Végül megköszörüli a torkát, kihúzza magát, és Valaki
szemébe nézve így válaszol:
– Kavicsfelverődés.

Valaki Britt-Marie-ra néz. Majd a kávéfőzőre. Majd a felmosónyélre.

Aztán felnevet. Hangosan. Aztán köhög. Aztán még hangosabban nevet.
Britt-Marie mélységesen meg van sértve. Nem akart humorizálni.
Legalábbis Britt-Marie úgy gondolja, nem akart humorizálni, évek óta
nem mondott semmit ilyen szándékkal, ha jól emlékszik. Így a nevetésen
sértődik meg, mert úgy értelmezi, rajta nevetnek, és nem pedig azon, hogy
vicceset mondott. Ezt feltételezi olyasvalaki létére, aki kellően sok évig élt
egy olyan férfi mellett, aki nonstop humorizálni akar. Az ő kapcsolatukban
nincs ennél több humornak helye. Kent humorizált, Britt-Marie pedig
kiment a konyhába mosogatni. Így osztották fel az életüket.
De most itt ül Valaki, és köhögve nevet, hogy majd’ felborul bele a
tolókocsi. Britt-Marie ettől elbizonytalanodik, és a bizonytalanságra az
elsődleges válasz az idegesség. Nem az agresszió, magától értetődik, mert
Britt-Marie elvégre nem egy agresszív ember, de azért tüntetőleg elmegy a
porszívóért, hogy nekiessen a sütőpor borította kanapéknak.
Valaki nevetése kuncogásba alakul, aztán azt motyogja:
„kavicsfelverődés, kavicsfelverődés, kurvavicces, tudod.” Aztán elmereng
egy pillanatig, mielőtt azt mondaná:
– Van egy kurvanagy csomag az autódban, ugyi.
Mintha ettől Britt-Marie-nak meg kéne lepődni. Britt-Marie hallja Valaki
hangján, hogy továbbra is vigyorog.
– Tudatában vagyok – jelenti ki, anélkül hogy megfordulna.
Hallja, ahogy Valaki az ajtó felé gurul.
– Akarsz, tudod, segítséget, behozni?
Britt-Marie válaszként bekapcsolja a porszívót. Valaki túlkiabálja a
hangzavart.
– Nem teher, Britt-Marie!
Britt-Marie a lehető legerősebben húzogatja a porszívó csövét a
kanapén. Újra és újra, míg Valaki fel nem adja, és azt kiabálja: „Jaja,
tudod, van olyan Fanta nálam, ha kéne a borhoz! És pizza!” Aztán
bezáródik az ajtó. Britt-Marie kikapcsolja a porszívót. Nem akar
barátságtalannak tűnni, mert tulajdonképpen nem egy barátságtalan ember,
de nem kell segítség a csomaghoz. Britt-Marie-nak fontos, hogy
semmiféle segítséget ne kapjon hozzá.

Mert egy IKEA-bútor van benne.

És Britt-Marie egyedül fogja összeszerelni.

8
Néha-néha áthajt egy teherautó Borgon, mire aztán az egész ifjúsági
otthon megrázkódik, mintha két tektonikus lemez találkozásán állna.
Gyakran előfordul ilyesmi a keresztrejtvényekben, a tektonikus lemezek
mármint, így Britt-Marie tud róluk. Azt is tudja, hogy Borg pontosan az a
fajta hely, amit az anyja úgy írt le, hogy „az Isten háta mögött”, mert Britt-
Marie anyja így nyilatkozott a vidékről.
Még egy teherautó elhúz. Egy zöld. Remegnek a falak. Britt-Marie
természetesen megértette, hogy Borg egy olyan község, ahová a
teherautók régebben hazatértek, de mostanában csak átutaznak rajta. Senki
sem jön ide már. Senki sem megy el innen.
A teherautóról Ingrid jut az eszébe. Emlékszik, látta a hátsó ülésen ülve,
amikor még gyerek volt. Az utolsó napon, amikor gyerek volt. A zöld
teherautót. Azóta is azon gondolkodik, vajon volt-e ideje sikítani. Vajon
számított volna? Az anyjuk rászólt Ingridre, hogy kösse be az övét, mert
Ingrid sosem kötötte be, pont ezért, juszt sem csinálta. Veszekedtek. Ezért
nem látták. Britt-Marie látta, mert ő mindig bekötötte az övét, mert szerette
volna, ha az anyja észreveszi. Amit persze sosem tett meg, mert nem volt
szükséges Britt-Marie-t látni, elvégre ő megtett mindent külön kérés
nélkül.
Jobbról jött. Zöld volt. Ez az egyike annak a kevés dolognak, amire
emlékszik. Jobbról jött, aztán a szüleik kocsijának hátsó ülésén vér és
üvegszilánk. Az utolsó, amire Britt-Marie emlékszik, mielőtt elájult volna,
hogy mindent el akart takarítani. Szépen elrendezni. Így amikor magához
tért, ez volt az első, amit tett. Takarított. Szépen elrendezte a dolgokat.
Amikor eltemették a nővérét, és fekete ruhás idegenek álltak a szülei
lakásában és kávéztak, Britt-Marie alátétet tett minden csésze alá,
elmosogatott minden tányért és megtisztított minden ablakot. Britt-Marie
takarított, amikor az apja napról napra tovább maradt a munkában, az
anyja pedig nem beszélt többé. Takarított, takarított, takarított. Szépen
elrendezett mindent.
Remélte, hogy az anyja előbb vagy utóbb felkel az ágyból, körülnéz, és
azt mondja: „milyen szépen elrendeztél mindent”, de ez sosem következett
be. Sosem beszéltek a balesetről, és mivel ezt nem tették, másról sem
tudtak beszélni. Valakik kihúzták Britt-Marie-t az autóból, nem tudta, kik,
de azt tudta, hogy anyja csöndes dühében sosem bocsátott meg nekik,
amiért nem a megfelelő lányát mentették meg. Talán Britt-Marie sem
bocsátott meg nekik. Mert bár megmentettek egy életet, az élet annak
szentelte magát, hogy félt a haláltól, ami rossz szagot áraszt majd. Egy
reggel apja újságjában látott egy ablaktisztító-márkát. És eltelt egy élet.
Most hatvanhárom éves, itt van az Isten háta mögött, Borgot szemléli az
ifjúsági otthon ablakán keresztül, hiányzik neki a Faxin, és a saját módja,
hogy lássa a világot.

Elég távol áll az ablaktól, így aki benéz, nem láthatja, hogy ott áll és kifele
néz, magától értetődik. Jól is néznénk ki. Mintha csak állna és bámulna
egész nap, mint egy bűnöző. De az autója még mindig kint parkol a
kavicsos parkolóban. Benne felejtette a kulcsokat, a csomag az IKEA-ból
meg ott van a hátsó ülésen. Nem tudja pontosan, hogy fogja behozni az
ifjúsági otthonba, ugyanis eléggé nehéz. Nem tudja pontosan, miért ilyen
nehéz, mert nem tudja pontosan, mi van benne. Egy hokedli kéne legyen
benne, nem túlságosan különböző a konyhában álló másik két hokedlitől,
de amikor odaért az önkiszolgáló részlegre az IKEA-ban, a hokedlis polc
üres volt. Britt-Marie az egész délelőttöt arra szánta, hogy elhatározta, egy
hokedlit fog vásárolni és össze fogja szerelni, így ez a fajta negatív
csúcspont teljesen lebénította, egészen addig, amíg nyugtalankodni nem
kezdett, hogy valaki még meglátja, amint itt áll az önkiszolgáló
részlegben, és ettől gyanúsnak tűnik. Mit gondolnak majd az emberek?
Valószínűleg, hogy lopni szándékozik. Megragadt benne a gondolat, Britt-
Marie bepánikolt, így a következő pillanatban hihetetlen erőről
tanúbizonyságot téve ráemelte az első legmegfelelőbbnek tűnő csomagot a
szomszédos polcról a kocsijára, azt a benyomást keltve, hogy végig pont
ezt a csomagot akarta megvásárolni. Hogy miként ment ki vele az autóig,
ködös homályba vész. Gyanítja, az a fajta emberfeletti erő kerítette
hatalmába, ami az anyákat szokta, amikor sziklákat emelnek fel, ami alá
beragadt a gyermekük. Britt-Marie-t akkor keríti ilyesmi a hatalmába,
amikor nyugtalankodni kezd amiatt, hogy az emberek, akiket nem is
ismer, arra gyanakszanak majd, hogy ő bűnöző.

Kissé távolabb lép az ablaktól, a biztonság kedvéért. Pontosan tizenkét

órakor megterít az ebédhez, a kanapéknál levő asztalon. Nem mintha
valódi ebédlőasztal lenne, és valódi ebéd, csupán egy doboz földimogyoró
a hotel minibárjából, meg egy pohár víz, de tizenkettőkor civilizált
emberek márpedig ebédelnek, és ha Britt-Marie valami, hát akkor
civilizált. Egy törülközőt terít a kanapéra, mielőtt leülne, tányérba szórja a
mogyorót, és nekilát késsel-villával, ami pont olyan nehéz, mint
amilyennek hangzik. Aztán elmosogat, és még egyszer kitakarítja az
ifjúsági otthont olyan alapossággal, hogy majdnem kifogy a magával
hozott szódabikarbónából.
Van egy mosókonyha is, mosó- és szárítógéppel. Britt-Marie a maradék
szódabikarbónával kitakarítja mindkettőt, akár egy éhező egy lakatlan
szigeten, amikor a maradék horgászzsinórjának megrándulásában
reménykedik. Nem mintha Britt-Marie mosni akarna, de nem bírja
elviselni, hogy tudja, ott áll mindkettő, és koszos. Az egyik sarokban a
szárítógép mögött talál egy zsák fehér pólót számokkal. Focimezek,
konstatálja. Az egész ifjúsági otthon fala tele van elvégre fotókkal, amin
az emberek ilyen pólókban feszítenek. Tele fűfolttal, természetesen. Britt-
Marie nem tudja felfogni, hogy jut egy ember arra a döntésre, hogy fehér
pólóban sportoljon odakint. Barbár dolog.
Fogja a mobiltelefonját, és felhívja a munkaközvetítős lányt, hogy
megérdeklődje, vajon árusít-e szódabikarbónát az élelmiszerbolt és
pizzéria és szerelőműhely és postahivatal. A szódabikarbóna nagyon
hatékony fűfoltok ellen. A lány nem veszi fel. Nyilván lefoglalja a sok
statisztika, hát persze. Hogy Britt-Marie elpusztul a vadonban, az senkit
sem izgat.
Felmarkolja a kabátját. Pont a bejárati ajtó mellett, egy csoportkép
társaságában, ami focilabdákat és embereket ábrázol, akiktől nem telik
több, csak hogy rugdossák a labdát, egy sárga mez lóg, 10-es szám, fölötte
a „Bank” szöveg. Alatta egy fénykép egy idős férfiról, aki büszke
mosollyal tartja fel ugyanazt a mezt.
Britt-Marie felveszi a kabátját, és kinyitja az ajtót. Egy arc áll odakint,
amin látszik, hogy épp most akart bekopogni. Az arc bagózik. Elég rossz
bevezetés az arc és Britt-Marie rövid ismeretségéhez, mivel Britt-Marie
mélységesen megveti a bagót. Húsz perccel később ér véget a kapcsolatuk,
amikor is az arc távozik, valami olyasmit motyogva, hogy „hisztis
boszorkány”.
Britt-Marie akkor ismét előveszi a mobiltelefonját, és tárcsázza az
egyetlen számot, amit valaha is hívott a készülékről. A munkaközvetítős
lány továbbra sem válaszol. Britt-Marie újra tárcsáz, mivel a telefon nem
az a dolog, amit csak úgy figyelmen kívül lehet hagyni. Még akkor sem,
ha tizenkettőkor vagy hatkor cseng. Különösen akkor nem, ha az étkezés
közepén szól, mert ha az étkezés közepén szól, akkor bizonyára valami
nagyon komoly történt. Civilizált emberek nem telefonálnak ugyanis az
étkezés közepén.
– Igen? – szól bele végül a lány tele szájjal.
– Ha – jelenti ki Britt-Marie.
– Britt-Marie? – csámcsog a lány.
– Étellel a szádban veszed fel a telefont, bizonyára örül a munkaadód,
hogy ennyire kényelmesen érzed magad – mondja Britt-Marie
gondoskodón.
– Bocsánat. Ebédelek.
– Most? Fél kettő van! – kiált fel Britt-Marie, mintha a lánynak
ilyesmivel még csak viccelődnie sem lenne szabad.
Britt-Marie szerint ugyanis nem lehet csak úgy bármivel viccelni.
– Mmm, kissé sok dolgom volt, így későn jutott időm ebédelni az
irodában – mondja a lány, kicsit úgy, mintha a „kissé sok” dolog attól lett
volna ma kissé sok, hogy kénytelen volt kártevőirtót felhajtani Borg
közelében.
Britt-Marie jóindulatúan sóhajt. Egyáltalán nem kritikusan.
– Drága barátom, elvégre nem háborúban élünk. Nem ebédelünk
ugyebár fél kettőkor.
A lány nem válaszol, elvégre nem biztos benne, hogy ezek most
kérdések vagy állítások. Britt-Marie továbbra is gondoskodón folytatja:
 – Ha jobban szerveznéd az életedet, talán nem stresszelnél annyit, és
jutna időd ebédelni, nem gondolod?
A lány erősen rágja az ebédjét. Tesz egy merész kísérletet a
témaváltásra.
– Ott járt a kártevőirtó? Órákon át telefonáltam, míg végül találtam
egyet, aki megígérte, hogy azonnal…
– Irtónő – javítja Britt-Marie.
– Mi? – mondja a lány.
– Egy kártevőirtónő. Modern! – tájékoztatja Britt-Marie.
– Aha – mondja a lány.
– Bagózott – meséli Britt-Marie, mintha ez mindent megmagyarázna.
– Aha – ismétli a lány
– Ha – jelenti ki Britt-Marie.
– Elrendezte a patkányt? – kérdezi a lány.
– Nem, egyáltalán nem rendezte el – közli Britt-Marie.
– Mi? – így a lány.
– Bejött koszos cipőben, én pedig éppen felmostam. Ráadásul bagózott
is. Azt mondta, kitesz majd mérget, így mondta, és ez így nem járja,
szerinted járja? Csak úgy mérget kipakolni?
– N…em? – próbálkozik a lány.
– Nem! Nem lehet csak így eljárni. De nem ám! Valaki meghalhat! Ezt
meg is mondtam neki. Akkor forgatni kezdte a szemét, állt itt koszos
cipőben bagózva, és azt mondta, hogy akkor kirak egy csapdát
Snickersszel! Snickersszel!
Britt-Marie felemelte a hangját. A lány meg lehalkította az övét.
– Snickers, mármint… a csoki?
– A frissen felmosott padlómra – mondja Britt-Marie egy olyan ember
hangján, aki a lelke mélyén sikolt.
– Oké – mondja a lány, és azonnal megbánja, mert belátja, hogy
egyáltalán nem oké.
Csönd van a kagylóban, mint amikor Britt-Marie elrendezi a haját,
mielőtt összeszedné magát és folytatná.
– Akkor mondtam, hogy rendben, legyen akkor méreg, erre tudod, mit
mondott? Tudod? Akkor azt mondta, hogyha a patkány megeszi a mérget,
nem lehet tudni, hova megy meghalni. Lehet, hogy meghal a falban, és
akkor aztán ott bűzlik! Ezt tudtad? Tudtad, hogy iderendeltél egy nőt, aki
bagózik, és aki szerint teljesen rendben van, hogy halott állatok
bűzölögjenek a falakban?
– Nem, nem, drága Britt-Marie, csak segíteni próbáltam – mondja a lány
azon a hangon, mintha megint az íróasztal szélének támasztaná a
homlokát.
– Ha. Nagy segítség, mondhatom. Értem én, hogy te nem érted, de
néhányunknak kisebb dolga is nagyobb annál, mint hogy egész napokat
kártevőirtónőkkel fecsegjenek végig – mondja Britt-Marie jóindulatúan.
– És tényleg – ért egyet a lány.
– Hogy mondtad? – kérdezi Britt-Marie.
– Semmi, nem mondtam semmit – mondja a lány.
Britt-Marie elég sokáig csöndben hallgat, míg végül azt mondja:

– Ha.

Sor áll az élelmiszerboltban. Vagy a pizzériában. Vagy a postán. Vagy a

műhelyben. Vagy akármelyik legyen is az. A lényeg, hogy sor van.
A délután kellős közepén. Mintha az embereknek manapság nem lenne
jobb dolga.
A szakállas-sapkás férfiak kávéznak és az esti újságot olvassák az egyik
asztalnál. Az a Karl meg legelöl áll a sorban. Csomagot vesz át. Jó lehet
neki, gondolja Britt-Marie, hogy ennyi a szabadideje. Egy kocka alkatú
harmincas nő áll Britt-Marie előtt a sorban, napszemüvegben. Idebent.
Természetesen modern. Egy fehér kutya is van nála. Britt-Marie el nem
tudja képzelni, hogy ez így higiénikus lenne. A nő vesz egy csomag vajat,
hat doboz sört külföldi betűkkel, amit Valaki a pult alól vesz elő neki, egy
nagy csomag tojást, négy csomag bacont, és több tábla csokoládét, mint
amennyire Britt-Marie szerint civilizált embernek szüksége van. Valaki
megkérdezi tőle, hogy hitelre kéri-e. A nő savanyúan bólint. Mindent
beleszór egy szatyorba. Britt-Marie sosem mondaná a nőre, hogy „kövér”,
magától értetődik, hogy nem, mert Britt-Marie nem az az ember, aki
ilyesmit gondol másokról, így azt gondolja, milyen jó lehet a nőnek, hogy
ennyire félvállról tudja venni a koleszterinszintjét.
– Vak vagy, vagy mi? – háborog a nő abban a pillanatban, ahogy
megfordul, és egyenesen nekiszalad Britt-Marie-nak.
Britt-Marie meglepetten hunyorít, és megigazítja a haját.
– Nem volnék az. Kiváló a látásom. Az optikusommal is beszéltem róla.
„Kiválóan látsz, Britt-Marie”, mondta nekem, ha szabad felvilágosítanom!
– világosítja fel a nőt.
– Akkor talán elállnál az útból? – röfögi a nő, és egy bottal hadonászik.
Britt-Marie a botra néz. Majd a kutyára és a napszemüvegre. Azt
motyogja, „Ha… ha… ha”, és bocsánatkérőn biccent, mielőtt belátná,
hogy a biccentés itt ugyan nem számít. A vak nő és a kutya sokkal inkább
rajta keresztül folytatják útjukat, semmint mellette. Az ajtó vidáman
csilingel mögöttük. Ennyi telik tőle.
Valaki odagurul Britt-Marie-hoz, és bátorítón int.
– Ne izgassad magad. Olyan, mint Karl. Citrom a seggében, tudod.
Gesztikulál, amely Britt-Marie szerint nyilván azt jelenti, hogy az első
említett dolog milyen mélyen helyezkedik el a másodikban, aztán felpakol
egy halom üres pizzásdobozt a pultról. Britt-Marie megigazítja a haját, a
szoknyáját, ösztönösen a legfelső pizzásdobozt is, mert kissé ferdén áll, és
a méltóságát is próbálva megigazítani, azt mondja gondoskodón:
– Az iránt óhajtok érdeklődni, hogy állnak a javítási munkálatok az
autómmal kapcsolatban.
Valaki a fejét vakarja.
– Hogyne, hogyne, az autó, az. Tudod, van egy kérdésem hozzád, Britt-
Marie: fontos az ajtó Britt-Marie-nak?
– Ezzel mégis mire óhajt célozni? – rémül meg Britt-Marie.
Valaki kitárja a karját.
 – Tudod, csak kérdés. Szín: fontos Britt-Marie-nak, értem. Sárga ajtó:
nem oké. Így kérdezlek, Britt-Marie: fontos az ajtó Britt-Marie-nak? Ha
nem fontos, akkor Britt-Marie autója, izé. Kész! Ha az ajtó fontos… tudod.
Talán, izé. Hosszabb szállítási idő!
Valaki elégedettnek tűnik. Britt-Marie kevésbé.
– De hát kell az autó az ajtómra! – tör ki belőle.
Valaki hárítólag int.
– Persze, persze, persze, Britt-Marie ne legyen mérges. Csak kérdés.
Ajtó, kicsit hosszabb idő!
Valaki a levegőben illusztrálja a hüvelyk- és mutatóujja segítségével,
mennyire kicsi idő a „kicsit hosszabb idő” úgy körülbelül. Britt-Marie
belátja, hogy a nő van előnyben az alkudozásban. Kentnek kéne itt lennie,
imád alkudozni. Mindig azt mondja, bókolni kell annak, akivel
alkudozunk. Így Britt-Marie összeszedi magát, és azt mondja:
– Itt Borgban mindenkinek van ideje a nap közepén vásárolni! Jó lehet
maguknak, hogy ennyi sok szabadidejük van!
Valaki felhúzza a szemöldökét.
– És te? Te nagyon, izé. Elfoglalt vagy?
Britt-Marie mélységes türelemmel teszi egyik kezét a másikba.
– Tájékoztatni óhajtom, hogy nagyon is elfoglalt vagyok. Nagyon, de
nagyon elfoglalt. De úgy adódott, hogy elfogyott a szódabikarbónám.
Árusítanak szódabikarbónát ebben az… üzletben?
Isteni elnézéssel mondja ki az „üzlet” szót.
– VEGA! – ordítja Valaki, hogy Britt-Marie ijedtében majdnem
felborítja a pizzásdoboztornyot.
A gyerek felbukkan a pult mögül. Még mindig a kezében szorongatja a
focilabdát. Mellette áll egy fiú, aki pont ugyanúgy néz ki, mint ő, csak
hosszabb hajjal. Modern, hát persze.
– Szódabikarbónát a hölgynek, ha szabad, izé. Ha szabad kérnem! –
mondja Valaki rémesen eltúlzott, színpadias meghajlással Britt-Marie felé,
ami Britt-Marie-nak egyáltalán nincs ínyére.
– Ő az! – suttogja Vega a fiúnak.
A fiú azonmód olyan képet vág, mintha Britt-Marie elveszett kulcs
volna.
Berohan a raktárba, majd kibotorkál két flakonnal a kezében. Faxin.
Britt-Marie-nak eláll a lélegzete.

Gyanítja, hogy amit átél, arra a keresztrejtvények mint „testen kívüli

élményre” szoktak utalni. Néhány pillanatra elfelejti az élelmiszerbolt, a
pizzéria, a szakállas férfiak, kávéscsészék és esti újságok létezését. A szíve
úgy dübörög, mintha bezárták volna valahova. Bosszantónak találja,
miután végre sikerül összeszednie magát. Szívdobogás a kávé közepén.
A fiú leteszi a flakonokat a pultra, hasonlatosan a macskához, ami épp
most ejtett el egy mókust. Britt-Marie hozzáér a flakonokhoz, mielőtt a
méltósága megálljt parancsolna. Olyan érzés, mintha hazatért volna.
– Én úgy… úgy értettem, kikerült a kínálatból – suttogja Valakinek.
A fiú válaszol:
– Nyugi! Omar megold mindent!
Lelkesen magára mutat:
– Én volnék Omar!
Még lelkesebben a Faxinos flakonokra mutat.
– Minden külföldi teherautó megáll a városi benzinkútnál! Mindenkit
ismerek ott! Megoldok bármit, amit csak akarsz!
Valaki tudálékosan bólint.
– Felszámolták a benzinkutat Borgban. Nem éri meg, tudod.
– De hozhatok benzint kannában, ha akarod, ingyen házhozszállítással!
És szerzek még Faxint, és amit csak akarsz! – rikkantja a fiú.
Vega a szemét forgatja.
– Én mondtam, hogy Faxin kell neki – ripakodik rá a fiúra, majd leteszi
a szódabikarbónát a pultra.
– Én oldottam meg! – ragaszkodik a fiú az igazához, anélkül hogy
levenné a tekintetét Britt-Marie-ról.
– Ez itt a kisöcsém, Omar – sóhajtja Vega Britt-Marie felé.
– Ugyanabban az évben születtünk! – tiltakozik Omar.
– Januárban és decemberben, aha! – szipákol Vega.
– Én vagyok Borg legjobb megoldómestere. A király. Akármi kell,
gyere hozzám! – mondja Omar Britt-Marie-nak, majd magabiztosan
kacsint, még az sem érdekli, hogy a nővére sípcsonton rúgja.
– Bunkó – sóhajtja Vega.
– Bitch! – replikázik Omar.
Britt-Marie nem tudja, hogy a zavar vagy a büszkeség a megfelelő érzés
azzal kapcsolatban, hogy tudja, ez valami rosszat jelent, de nem ér rá ezen
gondolkodni, mert a következő pillanatban Omar a száját fogva fetreng a
földön, Vega pedig kiment, egyik kezében a labda, a másikat pedig
továbbra is ökölbe szorítja.
Valaki Omarra vigyorog.
– Neked, izé. Habcukor az agyad! Sose tanulsz, ugyi?
– Gyávaság volt, nem számítottam rá! – sziszegi Omar, és véres arccal
talpra áll.
Valaki még több vodkát hoz. Omar megismétli, ezúttal Britt-Marie-nak.
– Nem számítottam rá, rém gyáva dolog megütni valakit, aki nem
számít rá!
Britt-Marie-n látszik, hogy nem tudja, erre mit illik válaszolni. Omar
megtörli a száját, aztán egyik percről a másikra mindent elfelejt. Mint egy
sokkal kisebb gyerek, aki elfelejt sírni az elejtett fagylalt miatt, mert
meglátott egy csillámos gumilabdát.
– Ha új felni kéne az autóhoz, azt is megoldom. Vagy akármit. Sampont,
kézitáskát, bármit. Megoldom!
– Sebtapaszt? – rikkantja Valaki kárörvendőn, és Omar szájára mutat.
Britt-Marie erősen szorítja a táskáját, és megigazítja a haját, mintha a
fiú mindkettőt megsértette volna.
– Természetesen nem szorulok sem samponra, sem kézitáskára.
Omar a Faxinos flakonokra bök.
– Harminc korona darabja, de megkaphatod hitelre is.
– Hitelre? – szörnyülködik Britt-Marie, majdnem hasonló rettenettel,
mintha épp azt ajánlották volna neki, fizessen természetben.
– Borgban mindenki hitelre vásárol. Nincs ebben semmi szégyenletes –
magyarázza a fiú.
– Én ugyan nem vásárolok hitelre! Értem, hogy talán nem értik meg itt
Borgban, de van, aki ki tudja fizetni, amit megvásárolt! – sziszegi Britt-
Marie.
Az utolsó csak úgy kicsúszik a száján. Egyáltalán nem úgy gondolta.
Valaki arcáról lehervad a mosoly. A fiú és Britt-Marie is elvörösödnek,
különféle okok miatt szégyenkezve. Britt-Marie sebesen pénzt tesz a
pultra, a fiú elveszi, és kiszalad az ajtón. Hamarosan ismét felhangzik a
dübörgés. Britt-Marie továbbra is ott áll, próbálva kerülni Valaki tekintetét.
– Nem kaptam blokkot – állapítja meg Britt-Marie halkan, és egyáltalán
nem vádaskodón.
Valaki a fejét rázza, és csettint a nyelvével.
– Úgy néz ki a kölyök, mint az IKEA? Ő nem egy, izé.
Részvénytársaság, tudod. Csak egy fiú biciklivel.
– Ha – jegyzi meg Britt-Marie.
– Lesz még valami? – érdeklődik Valaki, érezhetően kevésbé barátságos
hangon, miközben bepakolja a szódabikarbónát és a Faxinos flakonokat
egy szatyorba.
Britt-Marie tőle telhető gondoskodással mosolyog.
– Márpedig meg kell értse, muszáj blokkot kapnom. Különben nem
tudom bebizonyítani, hogy nem vagyok bűnöző – magyarázza.
Valaki a szemét forgatja. Britt-Marie ezt felettébb szükségtelennek ítéli
meg. Valaki gombokat nyomogat a kasszán. A pénzes fiók kinyílik, bár
pénz alig van benne, a gép meg kiköp egy halványsárga papírlapot.
– Hatszázhetvenhárom korona és ötven öre – mondja Valaki.
Britt-Marie szeme jóformán fennakad.
– A szódabikarbónáért?
Valaki az ajtó felé mutat.
– Az autóhorpadásért. Csináltam egy olyan, izé. Kárfelmérés! Nem
akartalak, izé. Megsérteni, Britt-Marie! Ezért nem kapsz hitelt.
Hatszázhetvenhárom korona és ötven öre – mondja Valaki.
Britt-Marie majdnem elejti a táskáját. Ennyire komoly a helyzet.
– Noshát… kicsoda… ejnye. Ennyi készpénz nyilván nincs civilizált
embereknél a táskában.
Nagyon hangosan mondja. Hogy mindenki hallja, arra az eshetőségre,
ha az egyikük bűnöző. Persze csak szakállas, kávézó férfiak vannak ott, és
még csak fel sem néznek, de azért na. A bűnözőknek lehet szakálla. Britt-
Marie-nak ugyebár nincsenek előítéletei.
– Kártyát adhatok? – kérdezi, egyre jobban égő arccal.
Valaki a fejét csóválja.
– A kaszinóban, Britt-Marie. Ide készpénz kell.
– Ha. Ez esetben útleírást kérnék a legközelebbi automatáig – óhajtja
Britt-Marie.
– A város – mondja Valaki hidegen, és karba teszi a kezét.
– Ha – így Britt-Marie.
– Felszámolták az automatát Borgban. Nem éri meg – mondja Valaki
megemelt szemöldökkel, és a blokk felé biccent.
Britt-Marie tekintete kétségbeesetten vándorol végig a falon, hogy
megpróbálja elterelni a figyelmet vérpiros arcáról. Egy sárga mez lóg a
falon, ugyanolyan, mint az ifjúsági otthonban. „Bank” a 10-es szám fölött.
Valaki látja, hogy mit néz, bezárja hát a kasszafiókot, megcsomózza a
szódabikarbónás és Faxinos zacskót, és áttolja a pulton.
– Tudod, nem szégyen itt a hitel, ugyi, Britt-Marie. Talán ott az, ahonnan
jössz, de Borgban nem szégyen.
Britt-Marie elveszi a szatyrot, de arra még mindig nem jött rá, mit
csináljon a szemével. Valaki belekortyol a vodkába, és a falon lógó sárga
mez felé biccent.
– A legjobb játékos Borgban. „Bank”-nak hívták, tudod, mert amikor
Bank játszott Borg csapatában, akkor az olyan volt, mint izé. „Pénz a
bankban!” Régen. A krízis előtt. Aztán, tudod: Bank beteg lett, ugyi.
Másfajta krízis. Bank költözött. Aztán visszajött, ugyi.
Az ajtó felé biccent. Egy labda dübörög a palánkon.
– Bank apja edzette a mocskos kölyköket, ugyi. Tartotta bennük az
életet. Tartotta az életet egész Borgban, tudod. Mindenki barátja! De Isten,
tudod, Isten kurvabénán számol, ugyi. A marha a megfelelő és nem
megfelelő embernek is szívrohamot ad. Bank apja pár hónapja halt meg.
A fafalak nyikorognak és nyöszörögnek körülöttük. Mint az öreg házak
és öreg emberek szokták. Az egyik újságos-kávécsészés férfi feláll, és
újabb adag kávét tölt. Itt ingyen van az extra adag, úgy látszik.
– Az izén találták meg. Konyhapadló! – teszi hozzá Valaki.
– Elnézést? – kérdezi Britt-Marie.
Valaki a sárga pólóra bök. Megvonja a vállát.
– Bank apja. Konyhapadlón. Egy reggel. Meghalt.
Az ujjait ropogtatja. Britt-Marie összerezzen. Eluralkodik rajta a
gondolat, hogy a konyhapadlón találják meg. Kent szívrohamára gondol.
Kent mindig is sikeres ember volt. Egyre erősebben szorítja a
szódabikarbónás és Faxinos szatyrot. Olyan sokáig áll néma csöndben,
hogy Valaki nyugtalankodni kezd.
– Hahó, tudod, kell még valami? Van ilyen izém. Baileys! Csokilikőr!
Vagy tudod, másolat, de ha öntesz bele nyuszis kakaót és vodkát, akkor
tudod, meg lehet inni! Ha, tudod… gyorsan iszol!
Britt-Marie sebesen rázza a fejét. Az ajtó felé indul, de valami a
konyhapadlóval kapcsolatban megállítja. Így óvatosan megfordul, de még
időben meggondolja magát, és újra visszafordul.
Britt-Marie nem az a spontán ember, ezzel nem árt tisztában lenni.
A „spontán” ugyanis az „irracionális” szinonimája, ez Britt-Marie
határozott elképzelése, Britt-Marie pedig minden, csak nem irracionális.
Tehát ez nem a legkönnyebb helyzet a számára. De végül mégis
megfordul, meggondolja magát, visszafordul, így végeredményben az
ajtó felé fordulva áll, mikor halk hangon, annyira közel a spontánhoz,
amennyi Britt-Marie-tól telik, megkérdezi:
– Árusítanak itt esetlegesen Snickerst?

Korán sötétedik Borgban így januárban. Britt-Marie visszamegy az

ifjúsági otthonhoz, magányosan üldögél az egyik hokedlin, a nyitott
bejárati ajtó mellett. Nem zavarja a hideg. A várakozás sem. Hozzászokott.
Az ember hozzászokik. Temérdek ideje van átgondolni, hogy most vajon
valamiféle életkrízisen megy-e át. Olvasott az ilyesmiről. Egyfolytában
eléri az embereket.
A patkány hat óra húszkor lép be az ajtón. Leül a küszöbre, és nagy
körültekintéssel szemléli a Snickerst, ami egy kis törülközőn trónoló
tányéron foglal helyet. Britt-Marie szigorúan néz a patkányra, és
határozottan összekulcsolja a kezét.
– A továbbiakban hatkor vacsorázunk. Mint a civilizált emberek.
Némi gondolkodási idő után hozzáteszi.
– Vagy patkányok.
A patkány a csokit nézi. Britt-Marie kibontotta a papírjából, a tányér
közepén helyezte el, még egy takarosan összehajtogatott szalvétát is
mellékelt hozzá. A patkányra néz. Megköszörüli a torkát.
– Ha. Nem kifejezetten vagyok tehetséges bevezetni az ilyesfajta
beszélgetéseket. Szociálisan inkompetens vagyok a férjem szerint. Ő
nagyon szociális, mindenki ezt mondja. Enterprenőr volna.
Mikor a patkány nem válaszol, hozzáteszi:
– Nagyon sikeres. Nagyon, nagyon, de nagyon sikeres.
Gondolkodik, megemlítse-e a patkánynak az életkrízisét. Hogy milyen
nehéz rájönni, ki is az ember valójában, ha az egész életét valaki másért
élte. De nem akarja terhelni a patkányt. Így eligazít egy ráncot a
szoknyáján, és hivatalos hangon azt mondja:
– Javasolnék egy megállapodást. Az ön részéről minden este hatórai
vacsorát jelentene.
Magyarázatként a csokoládé felé int.
– A megállapodás, amennyiben maga is kölcsönösen kifizetődőnek
tartja, magában foglalná, hogy halála esetén semmi esetre sem bűzölöghet
a falakban. Ha maga megtenné ezt a kedvemért. Csak hogy valaki tudjon
róla, hogy itt vagyunk.
A patkány tesz egy óvatos lépést a csokoládé felé. Kinyújtja a nyakát, és
megszimatolja. Britt-Marie láthatatlan morzsákat söpör a térdéről.
– Eltűnik a szódabikarbóna, amikor az ember meghal, tudja. Ezért
bűzölög a holttest. Ingrid halála után olvastam.
A patkány bajsza szkeptikusan remeg. Britt-Marie bocsánatkérőn
krákog.
– Ingrid a nővérem volt ugyebár. Meghalt. Nyugtalankodtam, hogy
bűzleni fog. Akkor tudtam meg ezt a szódabikarbónáról. A test
szódabikarbónát állít elő, hogy közömbösítse a maró savakat a
gyomorban. Mikor az ember meghal, a test nem állít elő több
szódabikarbónát, mire a maró savak átmarják magukat a bőrön, ki a
padlóra. Ez az, ami bűzölög, ugyebár.
Elgondolkodik, beszámoljon-e róla, hogy szerinte az emberi lélek
található meg a szódabikarbónában. Amikor elhagyja a testet, nem marad
semmi. Csak panaszkodó szomszédok. De nem mond semmit. Nem akar
senki terhére lenni.

A patkány megeszi a vacsoráját, de nem mondja, hogy finom volt.

Britt-Marie nem is kérdezi.

10

Minden tulajdonképpen aznap este kezdődik el.

Enyhe a tél, a hó esőbe vált, mire leér a földig. A gyerekek a sötétben
fociznak, de sem ez, sem az időjárás nem zavarja őket. A parkoló csak
foltokban részesül a fényből ott, ahol a pizzéria neonfénye rávetül, vagy a
konyhaablakból, ahol Britt-Marie a függöny mögül lesi őket, de őszintén
szólva a legtöbb annyira tehetségtelen a fociban, hogy a napvilág csak
érintőlegesen befolyásolná a labdaeltalálási tehetségüket.
A patkány hazament. Britt-Marie bezárta az ajtót, elmosogatott és
kitakarította az ifjúsági otthont még egyszer, most az ablaknál áll, és nézi a
világot. Néha elpattog a labda a pocsolyákon keresztül ki az útra, a
gyerekek olyankor kő-papír-ollóval döntik el, hogy ki menjen érte. Britt-
Marie szerint ez nem higiénikus. Nem mintha bármi kifogása lenne a
gyerekek ellen, Britt-Marie nem az a fajta, de azért kicsit lehetne törődni a
higiéniával játék közben is. Kent azt mondta Davidnak és Pernillának,
amikor kicsik voltak, hogy Britt-Marie nem tud játszani, mert „nem tudja,
hogy kell”. De ez nem igaz. Britt-Marie nagyon is jól tudja, hogy kell kő-
papír-ollót játszani. Csak úgy gondolja, nem higiénikus köveket tartani
papírba csomagolva. Hogy az ollóról már ne is beszéljünk. Ki tudja, hol
volt.
Kent persze mindig azt mondja, hogy Britt-Marie „rémesen negatív”.
Hogy ez benne foglaltatik a szociális inkompetenciájában. „A fenébe is!
Legyél kicsit boldog!” – vigyorogja mindig, amikor kijön a konyhába
újabb szivarokért, amíg Britt-Marie mosogat. Kent gondoskodik a
vendégekről, Britt-Marie pedig az otthonukról, így osztották be az életet.
Kent boldog kicsit, a fenébe is, Britt-Marie meg kissé rémesen negatív.
Talán azzá válik az ember. Talán könnyebb optimistának lenni, ha sosem
kell feltakarítani a kuplerájt.

A testvérek, Vega és Omar, más csapatban játszanak. A lány nyugodt és

számító, lábfeje belső oldalával rúgja a labdát, ahogy az ember a lábujját
billegteti álmában óvatosan afelé, akit szeret. Az öccse ezzel szemben
dühös, frusztrált, úgy kergeti a labdát, mintha tartozna neki. Britt-Marie
ugyan nem tud semmit a fociról, de nem is kell ahhoz, hogy lássa, Vega a
legjobb játékos a parkolóban tartózkodó gyerekek közül. Vagy legalábbis
a legkevésbé rossz. Omar a nővére árnyékában marad. Mint ahogy az
összes többi. Vega Ingridre emlékezteti Britt-Marie-t.
Ingrid sosem volt negatív. Az ilyen emberekkel kapcsolatban mindig
nehéz megállapítani, hogy azért szerette-e mindenki, mert ilyen pozitív
volt, vagy azért volt pozitív, mert mindenki szerette. Britt-Marie nővére
egy évvel idősebb, és öt centiméterrel magasabb volt. Nem kell sok ahhoz,
hogy valaki árnyékba kerüljön, elég öt centiméter. Britt-Marie rá se rántott
soha, hogy mindig ő áll a háttérben, nem kívánt más létet magának, mivel
sosem kívánt sok mindent magának. Mondjuk azt néha kívánta, hogy
valamikor azért mégiscsak megtegye, kívánjon valamit, vágyakozzon
valami után annyira, hogy ne bírja ki. Az olyan életteli dolog. De általában
elmúlt.
Ingrid természetesen majd’ összetörte magát a dolgok utáni
vágyakozásban, az énekesnői karrier és az előre megjósolt hírnév után, a
fiúk után a kinti világban, akik annyival többet tudtak felmutatni, mint a
lépcsőházbeli fiúk. Ezek az átlagos fiúk Britt-Marie szerint túlságosan is
különlegesek voltak ahhoz, hogy Britt-Marie-ra nézzenek, de ahhoz nem
voltak elég különlegesek, hogy megérdemeljék a nővérét.
A lépcsőházi fiúk testvérek voltak. Alf és Kent. Mindenen összevesztek.
Britt-Marie fel nem érte ép ésszel. Ő maga követte a nővérét mindenhová.
Ingridet nem zavarta. Épp ellenkezőleg. „Csak te és én, Britt”, suttogta
éjszakánként, amikor történeteket mesélt arról, hogy Párizsban laknak
majd egy palotában, szolgálókkal körülvéve. Ezért is hívta a húgát
Brittnek, mert az olyan amerikaiasan hangzott. Egy cseppet kissé kérdéses
ugyan, miért van szükség amerikaias névre Párizsban, de Britt-Marie
sosem volt az az ember, aki szükségtelenül kérdőjelez meg dolgokat.
Vega merevebb, de ha a csapata gólt rúg két üdítősdoboz közé a sötét,
esős parkolóban, felnevet, és az olyan, mint Ingrid nevetése. Ingrid is
imádott játszani. Ezt is nehéz megállapítani az ilyen embereknél, hogy
azért lett a legjobb minden játékban, mert szerette a játékokat, vagy azért
szerette, mert ő volt a legjobb.
Egy vörös hajú, apró fiú erősen az arcába kapja a labdát. Egyenesen
beledől a sárba. Britt-Marie elborzad. Ugyanaz a labda, amivel Britt-
Marie-t is fejbetalálták, és amikor meglátja rajta a sarat, menten tetanuszt
akar beadni magának. De azért nézi tovább a meccset. Mert Ingridnek
tetszett volna.
Ha Kent itt lenne, most azt mondaná, a gyerekek úgy játszanak, mint a
boszorkák. Kent jóformán mindent le tud írni azáltal, hogy előtte vagy
utána azt mondja, „boszorkák”. Britt-Marie nem rajong az iróniáért, de
azért megjegyzi magában, hogy csipetnyi irónia mégiscsak van abban,
hogy az egyetlen, aki nem úgy játszik, mint egy boszorka, a lány.

Magához tér aztán, és ellép az ablaktól, nehogy valaki bármit is a fejébe

vegyen odakint. Este nyolc is elmúlt, így az ifjúsági otthon vaksötétben
terül el az elromlott lámpák alatt. Britt-Marie a sötétben locsolja a
balkonládáit. Szódabikarbónát kever a földbe. Az erkélye hiányzik a
legjobban. Az ember sosincs igazán egyedül egy erkélyen állva, ott
vannak az autók, a házak, meg az emberek az utcán. Az ember köztük is
van, meg nem is. Ez a legjobb az erkélyekben. A második legjobb, hogy ki
lehet állni korán reggel, mielőtt Kent felébredne, és csukott szemmel
érezni a szelet a hajában. Britt-Marie gyakran tett így. Olyan érzés volt,
mint Párizs. Természetesen sosem járt Párizsban, mert Kentet nem köti
oda a munkája, de meglehetősen sok keresztrejtvény-kérdésre válaszolt
Párizzsal kapcsolatban. A legoptimálisabb keresztrejtvény-város, és Ingrid
mindig azt mondta, majd ott laknak, ha felnőttek, ő és Britt-Marie. Mikor
majd Ingrid befutott. A hírességek Párizsban laknak, szolgálókkal
körülvéve, ezt tudta Ingrid, és Britt-Marie-nak is megfelelt így, csak Ingrid
legyen boldog. Britt-Marie-nak nem volt semmi ellenvetése, hogy Brittnek
szólítsák, amerikaiul, de a szolgálók nyugtalanították. Nem akarta, hogy
azt gondolják, Britt-Marie nővére hanyagul takarít, és ezért kénytelen
alkalmazni valakit, hogy megcsinálja helyette. Britt-Marie hallotta már az
anyját az ilyesfajta anyákról lenézéssel beszélni, és Britt-Marie a
legkevésbé sem akarta, hogy valaki így beszéljen Ingridről.
Így míg Ingrid meghódította a széles világot, Britt-Marie meghódított
mindent otthon. Takarított. Szépen elrendezett. A nővére látta. Látta őt.
Britt-Marie minden reggel frizurába fésülte Ingrid haját, és a nővére
sosem felejtette el azt mondani: „Köszönöm! Milyen szépre fésültél meg,
Britt!”, miközben a fejét forgatta valami lemez dallamára a tükör előtt.
Britt-Marie-nak nem voltak lemezei. Nincs szükség az ilyesmire, ha az
embernek van egy nővére, aki látja őt.
Britt-Marie-nak hiányzik Ingrid. Jobban, mint egy erkély.

Mikor dörömbölni kezdenek az ajtón, Britt-Marie úgy rezzen össze,

mintha behajítottak volna egy baltát. Vega áll odakint. Balta nélkül.
Ellenben esővizet és sarat csöpögtet a padlóra. Britt-Marie a lelke mélyén
sikít.
– Miért nem gyújtasz lámpát? – kérdezi Vega, és behunyorít a sötétbe.
Britt-Marie egyik kezét a másikba teszi.
– Nem működnek, kedveském.
– Próbáltál körtét cserélni? – kérdezi Vega homlokráncolva, mintha
nagyon erősen próbálná visszatartani magát, hogy ne tegye hozzá emelt
hangerővel, hogy „KEDVESKÉM!”.
 Omar is felbukkan mellette. Sár fityeg az orrlyukából. Belül is akad
jócskán. Britt-Marie nem is érti, hogyan történhet meg az ilyesmi. Mi lesz
a gravitációval?
– Szükséged van villanykörtére? Van iszonyú király
energiatakarékosom! Kedvezményes áron! – mondja lelkesen, és előhúz
egy hátizsákot.
Vega sípcsonton rúgja. Egy tizenéves minden diplomáciai tehetségével
néz rá.
– Nézhetjük itt a meccset? – kérdezi.
– Melyik… meccset? – kérdez vissza Britt-Marie.
– A meccset! – mondja Vega, körülbelül úgy, ahogy valaki azt
válaszolná: „A pápa!”, arra a kérdésre, hogy „Melyik pápa?”
Britt-Marie megcseréli a kezét a csípője előtt, majd ismét összekulcsolja
őket.
– Milyen meccs?
– Foci! – kiált fel Vega és Omar egyszerre, és úgy néznek Britt-Marie-
ra, ahogy Kent gyerekei tették még nagyon kiskorukban, amikor Kent
véletlenül idézőjeleket rajzolt a levegőbe, miközben azt mondta,
„Mikulás”.
– Ha – motyogja Britt-Marie, undorodva a sáros ruháiktól.
Nem a gyerekektől, természetesen. A ruháiktól. Britt-Marie
természetesen nem undorodik a gyerekektől.
– Ő mindig megengedte, hogy itt nézzük – mondja Vega, és az ajtó
melletti képre bök, az idős férfira, kezében a „Bank”-mezzel.
Egy másik fényképen mellette ugyanaz a férfi áll egy teherautó előtt,
fehér dzsekiben, egyik zsebén a „Borg FC” felirat látható, a másikon meg
az „Edző”. Ráférne egy mosás, gondolja Britt-Marie. Mintha ez a község
sosem hallott volna a szódabikarbónáról.
– Engem erről nem tájékoztattak. Lépjetek kapcsolatba az úrral akkor –
mondja Britt-Marie.
A hirtelen beálló csönd kiszív minden oxigént a levegőből.
– Meghalt – mondja végül Vega a cipőjének.
Britt-Marie a fényképen levő embert nézi. Aztán a kezét.
 – Hát ez… ha. Hát ez szomorú. De engem nem lehet hibáztatni érte –
mondja.
Vega utálattal néz rá. Aztán oldalba böki Omart, és úgy sziszegi.
– Gyere, Omar, lelépünk. Tudod. Szarni rá.
Már meg is fordult, és elindult, amikor Britt-Marie észreveszi a többi
gyereket, hármat, akik egy méterrel hátrébb állnak és várnak. Mindegyik a
tízes évei elején járhat. Egy vörös hajú, egy fekete hajú, és egy magas
koleszterinszintes. Nem mintha Britt-Marie-nak előítéletei lennének, ugye,
de kissé vádaskodónak érzi a tekintetüket. Britt-Marie nem kedveli ezt az
érzést. Fény szűrődik ki a pizzériából. Legalább egy tévékészülék biztos
van odabenn.
– Megkérdezhetem, miért nem nézitek ezt a focit a pizzériában vagy
műhelyben, vagy miben, ha olyan fontos? – kérdezi Britt-Marie felettébb
udvariasan, és egyáltalán nem szembesítőn.
Omar arrébb rúgja a labdát a parkolóba, és halkan mondja:
– Ott isznak. Ha veszítenek.
– Ha. És ha nyernek? – érdeklődik Britt-Marie.
– Akkor még többet isznak. Így sosem engedte nekünk, hogy ott nézzük
– válaszolja Omar.
Megint a férfi képére mutat. Britt-Marie erősebben szorongatja a saját
kezét.
– Ha. Ha.
Aztán összeszedi magát, és rögtön hozzáteszi:
– És saját, tévékészülékkel felszerelt otthonotok persze nincs ebben a
községben?
Vega válaszol, tíz méterről, minden szótagot drótkerítéssel körülvéve.
– Az egész csapat nem fér el egyikünknél sem, és együtt szoktuk nézni a
meccseket! Csapatban!
Britt-Marie port söpör a szoknyájáról.
– Nekem az a benyomásom támadt, hogy már nincs csapatotok.
– VAN CSAPATUNK! – bömböli Vega, visszacsörtet Britt-Marie-hoz, és
amikor már csak egy lépésre van tőle, felemeli a mutatóujját, és ráförmed:
 – Itt vagyunk, ugyebár! Itt vagyunk! Tehát egy csapat vagyunk! Még ha
elvetették is a kibaszott pályánkat, a kibaszott klubunkat, és az edzőnk
kapott egy kibaszott szívrohamot, és kibaszottul meghalt, attól még csapat
vagyunk!
Britt-Marie kissé idegesen remeg a gyermek őrült tekintete előtt.
Ugyebár ez nem a megfelelő szóhasználat sem egy gyereknek, sem egy
embernek, de nem ám. A nagy érzelmek közepette könnyek jelennek meg
a gyerek arcán, és Britt-Marie-n látszik, hogy nem tudja eldönteni, a lány
ölelni akarja vagy ütni. Britt-Marie kissé azt a benyomást kelti, hogy rá
nézve mindkét alternatíva egyforma fenyegetést jelent.
– Megkérnélek titeket, várakozzatok itt – mondja pánikba esve, és
behúzza az ajtót.

Tehát ez történik közvetlenül az előtt, hogy minden elkezdődne.

Britt-Marie az ajtó mellett áll a sötétben. Nedves virágföld és

szódabikarbóna illatát lélegzi be. Eszébe jut az alkohol szaga és Kent
focimeccseinek a hangja. Sosem megy ki az erkélyre. Tériszonya van. Így
az csak Britt-Marie-é volt, az egyetlen, ami csak az övé volt. Mindig
hazudott, és azt mondta, vette a növényeket, mert tudta, hogy Kentnek
biztos lenne valami gonosz megjegyzése, ha elmondaná, hogy a
szeméttárolóban találta, vagy az utcán. Otthagyta valami kiköltözött
szomszéd. Ingridre emlékeztette, mert Ingrid imádta az élő dolgokat. Így
Britt-Marie megmentette a hajléktalan növények életét újra és újra, hogy
ne feledjen el egy testvért, akinek nem tudta megmenteni az életét. Az
ilyesmit nem lehetett elmondani Kentnek.
Kent nem hisz a halálban, ő az evolúcióra esküszik. „Az evolúció”,
bólintott elismerőleg, amikor természetfilmet nézett, amiben egy oroszlán
felzabált egy sérült zebrát. „Elhullanak a gyengék, nemde? A faj
túléléséről van szó, ezt kell felfogni. Ha az ember nem a legjobb már a
kezdetektől, talán fel kéne fogni, és teret engedni az erősebbnek, nemde?”
Nem lehet balkonnövényekről tárgyalni egy ilyen emberrel.
Vagy a hiányról.

Britt-Marie ujjhegyei remegnek kissé, amikor felemeli a telefont.

A munkaközvetítős lány harmadik próbálkozásra veszi fel.
– Halló? – lihegi a lány.
Britt-Marie vesz egy mély, de abszolúte gondoskodó levegőt.
– Így kell felvenni? Kifulladva? – érdeklődik.
– Britt-Marie? Az edzőteremben vagyok! – kiabálja a lány.
– Jó lehet neked – állapítja meg Britt-Marie.
– Történt valami? – sóhajtja a lány.
– Gyerekek vannak itt. Azt mondják, hogy meccset akarnak nézni itt.
– Ó, a meccs, igen! Azt én is nézem majd – mondja a lány lelkesen.
– Nem kaptam olyan irányú tájékoztatást, hogy gyerekek is tartoznak a
munkakörömbe – mondja Britt-Marie egyáltalán nem lelkesen.
A lány szükségtelen türelemmel nyög fel.
– Britt-Marie, sajnálom, de nem telefonálhatok az edzőteremben.
Aztán csak megkérdezi:
– De… hallod… ez jó, nem? Ha ott vannak a gyerekek és focit néznek,
te meg meghalsz, akkor tudni fognak róla!
Röviden felnevet. Aztán csönd van, nagyon, nagyon, de nagyon hosszan.
A lány elkeseredetten felsóhajt. A sóhajt egy leálló futógép hangja kíséri.
– Oké, bocsánat, Britt-Marie, vicceltem. Nem kellett volna ezt
mondanom. Nem úgy ér… halló?

Britt-Marie már letette a telefont. Fél perccel később kinyitja az ajtót,

kezében egyensúlyozva az összehajtogatott, frissen mosott mezeket.
– A sáros ruháitokban nem jöhettek be, épp felmostam! – mondja a
gyerekeknek, mielőtt elhallgatna.
Egy rendőr is áll közöttük. Alacsony és kerek, a frizurája úgy néz ki,
mint a gyep, miután előző nap csomóan grilleztek rajta egyszer
használatos grillekkel.
– Már megint mit csináltatok? – szól Britt-Marie Vegára, épp csak kissé
vádaskodón.
 – Hogyhogy mit csináltunk? – forrong Vega, és a rendőr felé fordulva
Britt-Marie-ra mutat.
– Nem engedi, hogy itt nézzük a meccset!
Britt-Marie azonmód Vegára mutat, és védekezőn néz a rendőrre:
– Ezek a gyerekek fejbelőttek tegnap!
– NEM DIREKT! – ordítja Vega.
A rendőr arcán ellentétes érzelmek futnak végig, míg végül úgy dönt,
hogy a lehető legszakszerűbb az lesz, ha átnyújt egy nagy befőttesüveget
Britt-Marie-nak.
– Sven a nevem. Csak azt akarom mondani, hogy üdvözöljük Borgban.
Ez itt lekvár.
Britt-Marie a lekvárosüveget szemléli. Vega Svent nézi. Sven
szórakozottan vakargatja a rendőregyenruha különböző részeit.
– Áfonyalekvár. Én főztem. Jártam tanfolyamra. A városba.
Britt-Marie alaposan, tetőtől-talpig végigméri. Mindkét irányba megáll
egy pillanatra, amikor az inghez ér, ami megfeszül a hasán.
– A maga méretében nincs mezem – tájékoztatja.
Sven elpirul.
– Nem, nemnemnem, egyáltalán nem így értettem. Én csak… üdvözölni
akartam Borgban, csak ennyi! Csak ennyit akartam mondani!
Vega kezébe nyomja a lekvárosüveget, és ritkás hajával elbotorkál a
küszöbről, át a parkolón, a pizzéria felé. Vega a lekvárosüveget nézi.
Omar Britt-Marie üres gyűrűsujját, és vigyorog.
– Házas vagy? – érdeklődik.
Britt-Marie saját magát is sokkolja, hogy milyen gyorsan válaszol:
– Elváltam.
Először mondja ki hangosan. Omar még szélesebben vigyorogva bólint
Sven felé.
– Sven ráér, csak hogy tudd!
Britt-Marie hallja, ahogy a többi gyerek kuncog. Omar ölébe löki a
mezeket, és kiveszi a lekvárt Vega kezéből.
– Miért van rajta egyenruha akkor?
A gyerekek értetlenül néznek.
 – Mi? – kérdezi Omar.
– Miért van rajta egyenruha, ha ráér? Nem pont az a lényeg, hogy csak
munkaidőben kell viselni az egyenruhát? – kérdezi Britt-Marie zaklatottan.
Eltűnik az ifjúsági otthon sötétjében. Körülbelül fél tucat gyerek áll a
küszöbön és forgatja a szemét.

Így kezdődik minden.

11

A foci figyelemre méltó játék, mert nem kéri, hogy szeressék. Követeli.

Britt-Marie körbejár az ifjúsági otthonban, mint egy elkárhozott lélek,

akinek a sírját valaki kinyitotta, és úgy döntött, diszkót rendez be odabent.
A gyerekek a kanapén ülnek fehér mezben, és üdítőt isznak. Britt-Marie
gondoskodott róla, hogy törülközőkre üljenek, mivel nincs elég
szódabikarbónája ahhoz, hogy az összes gyereket kitakarítsa, és
természetesen alátétet is adott az üdítőhöz. Ugyan nem volt rendes alátét,
így Britt-Marie két téglalapnyi vécépapírt hajtott egymásra. A szükség
törvényt bont, de még a szükség is megértheti, hogy az ember nem tesz le
egy üdítősdobozt egyenesen az asztalra, ez Britt-Marie határozott
véleménye.
Poharakat is tesz a gyerekek elé. Az egyikük, akit Britt-Marie a világért
sem hívna „túlsúlyosnak”, de azért úgy néz ki, mintha nagyon sok gyerek
üdítőjét megitta volna, vidáman azt mondja, „szívesebben isznak a
dobozból”.
– Itt ugyan nem, itt pohárból iszunk – háborog Britt-Marie, hangjából
hallatszik, alkudozásnak helye nincs.
– Miért? – kérdezi a fiú.
– Mert nem vagyunk állatok – tájékoztatja Britt-Marie.
A fiú az üdítősdobozára néz, elgondolkodik egy kicsit, majd
megkérdezi:
– Melyik az az állat, amelyik az embernél ügyesebben iszik dobozból?
Britt-Marie válaszra sem méltatja. Ehelyett felveszi a távirányítókat a
földről, az asztalra teszi őket, majd egyből több métert ugrik hátra, amikor
a kanapén ülő félénk fiúk egy emberként üvöltik, hogy „NEEE!”, mintha
legalábbis az arcukba vágta volna a távirányítókat.
– Nem lehet távirányító az asztalon! – suttogja az üdítős fiú ijedten.
– Elátkozod a meccset! Veszíteni fogunk! – kiáltja Omar, odarohan, és
ismét a földre hajítja őket.
– Kik? – kérdezi Britt-Marie, mintha Omarnak elment volna az esze.
Omar a felnőtt férfiakra mutat a tévében, akiknek nyilvánvalóan
fogalmuk sincs Omar létezéséről.
– Hát mi! – köti az ebet a karóhoz Omar, mintha ennek jelentenie
kellene valamit.
Britt-Marie-nak feltűnik, hogy fordítva van rajta a mez. Eligazítja a
haját, és érzi az eluralkodó idegességet.
– Nem értékelem az ordítozást idebent. Azt sem értékelem, ha az ember
fordítva veszi fel a ruháját, mint valami gengszter – jelenti ki, és felveszi a
távirányítókat a földről.
– Vesztünk, ha rendesen van rajtam – magyarázza Omar, a tévében folyó
focimeccsre mutogatva.
Mintha az élet valóban ennyin múlna.

Britt-Marie nem is tudja, hogy reagáljon az ostobaságnak ezen szintjére,

így beviszi a távirányítókat és a sáros ruhákat a mosókonyhába. Miután
beindította a mosógépet, megfordul, és a vörös hajú fiú áll előtte. Kissé
zavarban van. Britt-Marie összekulcsolja a kezét, és látszik rajta, hogy
nem áll készen még több beszélgetésre.
– Babonásak, mindennek úgy kell lennie, mint amikor legutóbb
nyertünk – mondja a fiú egyszerre magyarázón és védelmezőn.
– Hogyhogy „nyertünk”? – értetlenkedik továbbra is Britt-Marie a
tévére bámulva, ahol felnőtt emberek idegen nyelvű reklámokba
csomagolva futkároznak körbe-körbe.
 A fiún látszik, hogy szerinte a kérdésnek nincs értelme.
– Hát mi – mondja.
– Ha – így Britt-Marie.
A fiú óvatosan bólint.
– Én lőttelek fejbe a labdával tegnap. Nem direkt volt. Nagyon bénán
célzok. Remélem, nem tettem tönkre a hajadat – mondja.
Britt-Marie a szoknyáját söprögeti, és megigazítja a haját, bár próbál
uralkodni magán.
– Amikor nem kerültetek be a városi csapatba, azt esetleg felfoghattátok
volna célzásként – mondja.
– Nagyon szép a hajad – mondja a vörös hajú fiú egy gyors mosoly
kíséretében a küszöb irányába, majd megfordul és visszamegy a
kanapéhoz.
Nehéz eldönteni, hogy vajon nem értette, mit jelent, amit Britt-Marie
mondott, vagy úgy határozott, hogy nem akarja érteni. Britt-Marie
utánanéz, és nem teljes egészében ellenszenves neki a fiú. Leül egész a fal
mellé, a fekete hajú fiú meg a sok üdítőt ivó fiú mögé, hogy láthatatlan
legyen.
– Ő Kalóz – mondja Vega.
Hirtelen bukkant fel Britt-Marie mellett. Úgy látszik, ez a specialitása,
itt-ott felbukkanni. A mez kicsit nagy rá. Vagy esetleg a teste túl kicsi.
– „Kalóz” – visszhangozza Britt-Marie, és szeretné jóindulatúan felhívni
a világ figyelmét arra, hogy kalózokon kívül nem hívunk mást
„Kalóznak”.
Vega a másik két gyerekre mutat a kanapén.
– Az ott Varangy. Ő pedig Dínó.
Ez már kissé túllép Britt-Marie jóindulatának határán.
– Dehát ezek nem nevek! – inti le Vegát.
Vegán látszik, hogy nem tudja értelmezni a mondatot.
– Azért, mert szomáliai – mondja, és az egyik fiúra mutat, mintha ez
mindent megmagyarázna.
Britt-Marie-n látszik, hogy ez nem elegendő magyarázat számára, ezért
Vega fáradtan felsóhajt, és tovább magyaráz.
 – Mikor Dínó Borgba költözött, Omar hallotta, hogy azt mondta,
„Szomália”, de azt hitte, hogy rosszul mondja, mert igazából
„sommelier”, tudod, egy olyan, aki bort iszik a tévében. Ezért először úgy
hívtuk, „vino”, erre meg rímel a „Dínó”. Tehát most Dínó.
Britt-Marie úgy néz Vegára, mintha részegen aludt volna el Britt-Marie
ágyában.
– A rendes nevetek persze nem felelt meg, természetesen nem, de nem
ám.
Vega nem érti a különbséget.
– De hát nem hívhatják úgy, mint minket! Akkor nem tudnánk, kinek
passzoljunk focizás közben.
Britt-Marie fújtat az orrán, mert Britt-Marie így szabadul meg némi
idegességtől, mikor túl sok lesz már a fejében.
– De hát csak van neki rendes neve! – fújtatja.
Vega megvonja a vállát.
– Nem beszélt túl sokat, amikor ideköltözött, így nem tudtuk, mi a neve,
de nevetett, ha Dínónak szólítottuk, és szerettük, ahogy nevet. Szóval
ráragadt.
Mintha így működne a világ. Az ember csak úgy nevet választhat. Britt-
Marie annyira sok láthatatlan porszemet söpör le a szoknyájáról, hogy
megfájdul a csuklója. Vega az üdítős fiúra mutat.
– Varangy rendes neve Patrik, de rém hangosan bír böfögni, innen a
név. Kalózt meg azért hívjuk Kalóznak, mert, nem tudom. Csak így hívjuk.
A vörös hajú fiú felé biccent, aki nem látszik. Britt-Marie elnézően
mosolyog, és azt mondja:
– Egy lánycsapat, ahol játszhatnál, az természetesen nincs, ugyebár?
Vega a fejét rázza.
– Minden lány a városi csapatban játszik.
Britt-Marie nagyon, nagyon, de nagyon jóindulatúan bólint.
– De az a csapat persze nem felelt meg neked, de nem ám.
Vega begurul.
– Ez a csapatom! – válaszolja.
Mintha ez válasz lenne.
 Az egyik játékos a tévében a fűben fetreng. Omar kihasználja a szünetet,
hogy felmásszon az egyik hokedlire, és villanykörtét cseréljen hitelre.
Britt-Marie nyugtalanul kereng alatta, és megjegyzi:
– Azzal persze nem törődsz, hogy esetleg leeshetsz és agyonvághatod
magad a hokedlin, nem, nem, milyen jó neked.
Omaron látszik, hogy tényleg jó neki. Vega hirtelen körülnéz, mintha
hiányolna valakit.
– Hol a labda? – kiált fel.
– Shit! Odakint! – ordítja Omar kinézve az ablakon az esőbe.
– Természetesen nem gondoljátok behozni a labdát! – retten meg Britt-
Marie.
– Nem lehet odakint az ESŐBEN, vágod? – válaszol Vega hasonlóan
megrettenve, mintha legalábbis egy személyről lenne szó.
Mielőtt Britt-Marie belátná, mi lesz a következő lépés, már folyamatban
van egy kő-papír-olló lánc, míg végül a vörös hajú Kalóz elveszíti az
egészet, feláll és megindul az ajtó felé.
– Istenek alkonya! Ne a frissen mosott mezben! Ne! – kiált utána Britt-
Marie, olyan dühösen, hogy remeg a keze.
Nyakon csípné, de a fiú már felvette a cipőjét és átlépett a küszöbön.
Britt-Marie villámgyorsan belebújik a saját cipőjébe, és utánaszalad.
– NE a frissen mosott mezben! – kiabálja, mielőtt az eső elkezdené verni
a frizuráját.
A fiú két méterrel odébb áll, ölében a sáros labdával.
– Bocsánat – motyogja bele a bőrbe.
Britt-Marie nem tudja, tőle vagy a labdától kértek-e bocsánatot. A feje
fölött tartja a kezét, hogy az eső ne tegye teljesen tönkre a haját. A fiú
ránéz, először őszintén, majd szégyenkezve mosolyog, aztán a földet
tanulmányozza.
– Kérdezhetek valamit? – kérdezi.
– Hogy mondod? – szól vissza Britt-Marie, miközben az eső veri az
arcát.
– Segítenél megcsinálni a hajam? – motyogja, és kerüli a
szemkontaktust.
 – Hogy mondod? – kérdezi Britt-Marie, kihangsúlyozva a „hogy” részt,
és le nem venné tekintetét a sárfoltról, amit a labda hagyott a fiú frissen
mosott mezén.
– Holnap randim lesz. Azt akartam… gondoltam… meg akartam
kérdezni, segítenél-e megcsinálni a hajam – nyögi ki végül.
Britt-Marie bólint, mintha ez az egész annyira tipikus lenne.
– Fodrász természetesen nincs itt Borgban, de nem ám. Természetesen
ez is most az én munkám lesz, így gondolod? Így?
A fiú a fejét csóválja a labdát nézve.
– Szép a hajad. Gondoltam, akkor biztos ügyes vagy az ilyesmiben,
mert szép a hajad. Nincs fodrász Borgban, felszámolták.
Kissé alábbhagy az eső. Britt-Marie továbbra is tetőként tartja a kezét a
haja felett, így az eső belefolyik a kabátujjába.
– Így hívják manapság? Randi? – kérdezi, kissé elgondolkodva.
– Hogy hívták régen? – kérdezi a fiú, és felnéz a labdáról.
– Az én időmben még „légyott” volt a neve – mondja Britt-Marie
határozottan.
Nem mintha szakértője lenne a témának, ezt bevallhatja. Csak két fiúval
volt találkája. Egyikükhöz hozzáment. Az eső eláll, míg ott állnak, ő, a
vörös hajú fiú, meg a sáros focilabda.
– Mi randit mondunk, legalábbis én – motyogja a fiú.
Britt-Marie vesz egy mély levegőt, és elkerüli a fiú elkerülő tekintetét.
– Azt ugyebár meg kell értsed, hogy nem tudok most választ adni, mert
a lista a táskámban van – mondja halkan.
A fiú azonnal heves bólogatásba kezd.
– Nem tesz semmit! Bármikor ráérek holnap!
– Ha. Iskolába nem jártok itt Borgban, de nem ám – állapítja meg Britt-
Marie.
– Még téli szünetünk van – mondja a fiú.
Aztán megtöri a csendet a gyerekek lelkes ordítása odabentről, olyan
hirtelen, hogy Britt-Marie ijedtében belekapaszkodik az előtte álló fiú
mezébe, mire ő meglepetésében Britt-Marie ölébe hajítja a labdát. Sáros
lesz a kabát. Egy fél másodperccel később felbőgnek a férfiak is a
pizzérában, hogy a neonbetűk megremegnek.
– Mi lelt mindenkit? – kérdezi Britt-Marie pánikba esve, és a földre
dobja a labdát.
– Gólt rúgtunk! – harsogja a kalózfiú teljes eufóriában.
– Kik? – érdeklődik Britt-Marie.
A kalózfiú felveszi a labdát, és úgy néz rá, mintha ez egy filozofikus
kérdés lenne.
– A csapatunk – mondja értetlenül.
– Az volt a benyomásom, hogy nincs csapatotok! – fújtat Britt-Marie.
– Szóval: a csapat, aminek szurkolunk! A tévében! – próbálkozik a fiú
elmagyarázni.
– Ezt meg hogy érted? – tudakolja Britt-Marie.
A fiú eltátja a száját.
– Szóval… amelyiknek… drukkolunk.
Britt-Marie idegesen kulcsolja össze a kezét a csípője előtt.
– De barátocskám, az nem a ti csapatotok, ha nem játszotok benne –
magyarázza Britt-Marie.
A fiú ezen elmereng egy pillanatra. Aztán mintha még erősebben
szorongatná a labdát.
– Régebb óta szurkolunk a csapatnak, mint ahogy a legtöbb játékos
játszik benne. Így sokkal inkább a mi csapatunk, mint az övék.
– Abszurdum – szipákol Britt-Marie.
A következő pillanatban bevágódik az ifjúsági otthon ajtaja a januári
estében. Britt-Marie riadtan fordul meg, és megindul futva. A fiú a
nyomában. Az ajtót bezárták bentről.
– Szóval, azért zárták be, hogy ne tudjunk bemenni! Mert kint voltunk,
amikor gólt lőttek! – zihálja Kalóz kifulladva és boldogan.
– Ezzel meg mégis mit akarsz mondani? – követel Britt-Marie
magyarázatot, és kétségbeesetten rángatja a kilincset.
– Szóval, fontos hogy itt legyünk kint, mert amikor idekint voltunk, gólt
lőttünk! Szerencsét hozunk idekint! – rikkantja a fiú.
Mintha ez így lenne észszerű. Britt-Marie úgy néz rá, hogy látszik,
kétségbe vonja a dolgot. De aztán továbbra is ott állnak a parkolóban, bár
megint esni kezd. Britt-Marie pedig nem szól semmit.
Mert ez az első alkalom hosszú-hosszú idő óta, amikor valaki azt
mondta Britt-Marie-nak, hogy fontos ott lennie valahol.

A foci figyelemre méltó játék ebben az értelemben. Mert nem kéri, hogy
szeressék.

12

A gyerekek félidőben kinyitják az ajtót, és beengedik Britt-Marie-t meg

Kalózt. Britt-Marie a teljes második félidőt a tükör előtt tölti a
fürdőszobában. Először is azért, mert nem akar kimenni és
megkockáztatni, hogy még többet kelljen beszélnie a gyerekekkel,
másodszor pedig azért, mert a gyerekek csapata ismét gólt lő, így menten
megtiltják neki, hogy kijöjjön a meccs vége előtt. Tehát Britt-Marie
odabent van, a haját szárítja, szerencsét hoz, és életkrízisen megy át.
Nagyszerűen lehet ezeket a dolgokat egyszerre végezni.
A tükörképe valaki másé, valakié, akinek az arcán nyomot hagytak az
elmúlt telek. Mindig is a telek voltak a legrosszabbak, a
balkonnövényeknek és Britt-Marie-nak is. Leginkább a csönddel kell
megtanulnia együtt élni, mert a csöndben senki sem tudja, hogy ott van, és
a tél a csönd évszaka, mert a hideg elszigeteli az embereket. Hangtalanná
teszi a világot.
A csönd bénította meg Britt-Marie-t Ingrid halálakor. Az apja egyre
később és később jött meg a munkából, hamarosan olyan későn, hogy
Britt-Marie már aludt, amikor hazaért. Azután akkor jött meg, amikor
Britt-Marie már felébredt. Legvégül meg arra ébredt, hogy egyáltalán nem
jött haza.
Az anyja egyre kevesebbet és kevesebbet beszélt. Egyre tovább és
tovább feküdt az ágyban reggelente. Britt-Marie fel-alá bolyongott a
lakásban, ahogy a csöndes világban élő gyerekek teszik. Egyszer
felborított egy vázát, csak hogy az anyja ráordítson a hálószobából. De az
anyja nem ordított. Britt-Marie feltakarította a cserepeket. Többé nem
borított fel egy vázát sem. A következő nap az anyja egész addig az
ágyban feküdt, amíg Britt-Marie el nem készült a vacsorával. Aztán még
később kelt fel. Aztán meg egyáltalán nem.
Britt-Marie jóformán egyedül volt az anyja temetésén. Természetesen
többen is küldtek nagyon szép virágokat és részvétnyilvánításokat, csak
túlságosan lefoglalta őket az élet, nem volt idejük meglátogatni valakit, aki
úgyis meghalt. Britt-Marie levagdosta a virágok szárát, és frissen
elmosogatott vázába tette őket. Kitakarította a lakást, megpucolta az
ablakokat, és másnap, amikor kivitte a szemetet, összefutott Kenttel a
lépcsőházban. Úgy néztek egymásra, mint két gyerek, akik kénytelenek
voltak felnőni. Kent megházasodott, és lett két gyereke, de nem olyan
régen elvált, és visszajött a házba, meglátogatni az anyját. Mosolygott,
amikor meglátta Britt-Marie-t. Mert akkor még látta őt.

Britt-Marie a gyűrűsujját dörzsölgeti a tükör előtt. A fehér csík maradt,

akár egy tetoválás. Gúnyolja őt. Kopognak a fürdőszobaajtón. Kalóz áll
odakint.
– Ha. Nyertetek? – kérdezi Britt-Marie, mintha rémes
kellemetlenségeken ment volna keresztül, bár igazából megkönnyebbült,
hogy állhatott idebent az odakint helyett.
A fürdőszoba ebből a szempontból lehet olyan, mint az erkély. Hagynak
egyedül lenni, és nem kényszerítenek másokkal való együttlétre.
– 2–0! – bólint Kalóz lelkesen.
– Csak azért voltam idebent egész eddig, mert azt mondtátok. Nincsenek
bélproblémáim – szögezi le Britt-Marie komolyan.
Kalóz zavarodottan bólint, és azt motyogja, „oooké”, majd a bejárati
ajtóra mutat. Nyitva áll.
– Sven már megint itt van.
A rendőr a küszöbön áll, és esetlen intésre emeli a kezét. Britt-Marie
hátrál, majd mélységesen megbántva behúzza maga mögött a
fürdőszobaajtót. Mikor rendesen eligazította a haját, vesz egy mély
levegőt, és újra kilép.
– Ha? – érdeklődik a rendőrnél.
A rendőr mosolyog, és kinyújt felé egy darab papírt. Pontosan akkor
ejti el, amikor Britt-Marie már majdnem átvette.
– Hopp, hopp, bocsánat, bocsánat, csak oda akartam ezt adni. Nos, igen,
úgy gondoltam, vagyis gondoltuk…
A pizzéria felé int. Britt-Marie gyanítja, hogy Valakivel beszélt. Sven
megint elmosolyodik. Összekulcsolja a kezét a hasa fölött. Aztán
meggondolja magát, és karba teszi inkább, majdnem az állánál.
– Úgy gondoltuk, szükséged van szállásra, persze, hát persze, és ha jól
hallottam, nem akarsz a szállodában lakni a városban.
Aztán rögtön hozzáteszi bocsánatkérőn:
– Nem mintha nem lakhatnál ott, ahol akarsz! Persze! Csak úgy
gondoltuk, hogy, nos, ez lehet egy alternatíva. Esetleg?
Britt-Marie a papírra néz. Kézzel írt, helyesírási hibával teli hirdetés egy
kiadó szobáról. Legalul egy kép látható egy apró, kalapos, táncoló
fickóról. Teljesen érthetetlen, mi köze a fickónak a hirdetéshez. A rendőr
lelkesen integet a karjával.
– Én segítettem megírni a hirdetést. Jártam tanfolyamra a városban.
Nagyon kedves hölgy adja ki a szobát, nemrég költözött vissza Borgba.
Vagyis hát, nos, csak ideiglenesen, persze, persze, aztán el fogja adni a
házat. De itt van Borgban, egyáltalán nem messze. Elvihetlek autóval!
Britt-Marie szemöldökei közelíteni kezdenek egymáshoz. Egy
rendőrautó áll a parkolóban.
– Abban? – kérdezi.
A rendőr gyorsan bólint.
– Igen, hallottam, hogy a te autód a műhelyben van. De elvihetlek,
persze, persze, nem fáradság!
Britt-Marie lassan csóválja a fejét.
– Megértem, hogy nem az, magának nem az. De én furikázzak körbe a
községben rendőrautóban, hogy mindenki azt higgye, bűnöző vagyok, így
gondolta?
A rendőr elszégyelli magát.
 – Nem. Nem. Nem. Persze, persze, nem akarod így.
– Nem, természetesen nem akarom így – mondja Britt-Marie.
A férfi szégyellősen bólint. Britt-Marie határozottan bólint.
– Volna még valami?
Sven a fejét rázza. Britt-Marie szintén. Aztán a rendőr lesütött szemmel
megfordul és elmegy. Britt-Marie bezárja az ajtót.

A gyerekek ottmaradnak az ifjúsági otthonban, amíg el nem készülnek a

ruháik a szárítógépben. Azokat a ruhákat, amiket nem lehet szárítóba tenni,
Britt-Marie felakasztja száradni, és majd másnap lehet értük jönni.
A legtöbben a focimezükben mennek haza. Valahogy így megy végbe,
hogy Britt-Marie a focicsapat edzője lesz. Csak erről még senki nem
számolt be neki.
Egyik gyerek sem köszöni meg, hogy mosott. Az ajtó bezárul
mögöttük, az ifjúsági otthonra meg az a fajta csend telepedik, ami csak
gyerekek és focilabdák után marad. Britt-Marie elpakolja a tányérokat és
üdítősdobozokat a dohányzóasztalról. Omar és Vega elvitték a tányérjukat
a konyhapultig. Nem mosogattak el, nem tették be a mosogatógépbe, le
sem öblítették, csak odatették a pultra. Kent néha ugyanígy cselekedett, és
még mintha köszönetet is várt volna utána. Mintha tudatni akarná Britt-
Marie-val, amikor a tányér elmosogatva és eltörölgetve állt a szekrényben
másnap, hogy ő megtette, amit megköveteltek tőle.
Kopognak az ifjúsági otthon ajtaján. Nem vall túl nagy civilizáltságra az
időpontválasztás, így Britt-Marie feltételezi, hogy az egyik gyerek lesz az,
aki itt felejtett valamit. Tehát a következőkkel nyitja az ajtót:
– Ha?
Aztán észreveszi, hogy megint a rendőr az. Elfogódottan mosolyog.
Britt-Marie azonnal helyesbít:
– Ha!
Ami két teljesen különböző dolog. Legalábbis ahogy Britt-Marie
mondja őket. A rendőr nagyot nyel, összeszedi a bátorságát, és kicsit talán
túl gyorsan előhúz egy bambuszredőnyt, hogy majdnem homlokon vágja
vele Britt-Marie-t.
 – Bocsánat, én, nos, én csak, ez itt egy bambuszredőny! – magyarázza,
és majdnem beleejti a sárba.
– Ha… – mondja Britt-Marie, ezúttal óvatosabban.
A férfi lelkesen bólint.
– Én raktam össze! Jártam tanfolyamra a városba. „Kelet-ázsiai
lakberendezés.”
Megint bólint. Mintha várná, hogy Britt-Marie lassan mond valamit. De
nem mond. Ezért Sven megint az arca elé nyomja a bambuszredőnyt.
– Tarthatod az autó ablakában magad előtt. Hogy senki se lássa, te ülsz
benne.
A rendőrautó felé mutogat boldogan. Aztán a bambuszredőnyre. Aztán
az esőre, ami megint esni kezdett. Ahogy Borgban a szokása. Ami
bizonyára kellemes az esőnek, ha már nincs jobb dolga.
– És tarthatod a hajad fölött, míg elmegyünk az autóig, akár egy
esernyőt, hogy tönkre ne menjen a frizurád! – mondja a rendőr.
Britt-Marie bizonytalanul beleteszi egyik kezét a másikba.
– Ha.
A rendőr megint nyel, és ide-oda jár a tekintete. A bambuszt birizgálja.
– Persze nem muszáj, persze, persze. Csak gondoltam, ha szeretnél lakni
valahol, amíg itt vagy Borgban. Gondoltam, hogy, igen, nos, érted. Hogy
nem illik úrihölgyhöz egy ifjúsági otthonban lakni, mondhatni.
Hosszú csönd áll be ezután. Britt-Marie a másik kezét belekulcsolja az
egyikbe, aztán az egyiket a másikba, és végül vesz egy végtelenül türelmes
lélegzetet. Egyáltalán nem sóhajt. Aztán megszólal:
– Össze kell szednem az ingóságaimat.

A férfi lelkesen bólint. Britt-Marie bezárja az ajtót, és ott hagyja őt az

esőben.

Így folytatódik. Ami elkezdődött.

13
Britt-Marie kinyitja az ajtót. Megkapja a bambuszredőnyt, Sven pedig a
balkonládákat.
– Hallottam, hogy van egy nagy IKEA-csomag az autód hátsó ülésén,
áttegyem az enyémbe? – ajánlkozik segítőkészen.
– Semmi szükség rá! – mondja Britt-Marie, legalább annyira rémülten,
mintha a rendőr azt javasolta volna, hogy felgyújtja a csomagot.
Azonnal érkezik a bocsánatkérő bólogatás.
– Persze, hogy nem, persze, hogy nem.
Britt-Marie látja, hogy a szakállas-sapkás férfiak kijönnek a pizzériából.
A rendőr felé biccentenek, aki visszaint. Britt-Marie-t mintha nem vennék
észre. A rendőr elsiet az autója felé, hóna alatt a balkonládákkal, aztán
visszasiet, és társaságot szolgáltat Britt-Marie-nak. Nem karol bele, de
kezét Britt-Marie karja alatt tartja pár centiméterre, úgy, hogy nem ér
hozzá. Így viszont el tudja kapni, ha esetleg megcsúszna.
Britt-Marie esernyőként tartja a haja fölött a bambuszredőnyt, a
bambuszredőnyök prímán működnek esernyőként is, különösen akkor, ha
az ember nagyon rosszul működő esernyőre vadászik. Így Britt-Marie az
egész autóúton a feje fölött tartja a bambuszredőnyt, hogy a rendőr ne
lássa, tönkrement a frizurája.
– Megkérném, álljon meg egy bankautomatánál, hogy fizethessek a
szobáért – mondja olyan hangon, ami köztes állapot a taxiban és a
rendőrautóban utazáskor alkalmazott hangszín között.
– Már ha nem teher. Természetesen nem akarok a terhére lenni – teszi
hozzá körülményeskedve.
– Nem teher! – biztosítja a rendőr.
Egész úton beszél, pont ahogy Kent tette mindig is, amikor autóztak. De
mégis kissé máshogy, mert Kent mindig mesélt valamit. A rendőr
kérdezget. Ez bosszantja Britt-Marie-t. Az embert bosszantja, amikor
valaki érdeklődik iránta, ha nincs hozzászokva az ilyesmihez.
– Mit szólsz a meccshez? – kérdezi.
– A mosdóban voltam – mondja Britt-Marie.
Rettenetesen zavarja, hogy hallja magát ezt mondani. Mivel ha az ember
túl sietősen von le következtetéseket, esetleg arra jut, hogy komoly
bélproblémái vannak. A rendőr nem válaszol azonnal, így Britt-Marie
levonja azt a következtetést, hogy Svennek pont ezt a következtetést
sikerült levonnia. Ezért nagy hirtelen hozzáteszi:
– Természetesen nincs gyomorproblémám, de fontos volt a mosdóban
töltenem az időm, különben a meccs félresikerült volna.
A férfi nevet. Britt-Marie nem tudja, hogy vajon rajta nevet-e. De
abbahagyja, amikor meglátja, hogy Britt-Marie nem örül neki.
– Hogyhogy pont Borgba költöztél? – kérdezi kíváncsian.
– Itt kaptam állást – válaszolja Britt-Marie.
Lábai üres pizzásdobozokon és hamburgercsomagolásokon tapodnak.
A hátsó ülésen festőállvány, egy csomó ecset és kép.
– Akvarellkurzusra járok a városba! Szereted a festményeket? – kérdezi
a rendőr lelkesen, mikor látja, hogy Britt-Marie azokat nézi.
– Nem – így Britt-Marie.
A férfi zavarodottan babrál a kormányon.
– Persze, persze, nem úgy értem, hogy az én festményeimet, persze. Én
csak egy lelkes amatőr vagyok, általánosságban kérdeztem. Valódi
festményekre gondoltam. Szép festményekre.
Valami Britt-Marie lelke mélyén azt akarja válaszolni, „a te festményeid
is szépek”, de a józan ész végül azt válaszolja:
– Nincsenek festményeink otthon. A férjem nem szereti a művészetet.
A rendőr némán bólint. Beautóznak a városba, ami húsz kilométerre van
Borgtól, és tulajdonképpen az is inkább község, semmint város. Mint
Borg, csak kicsit nagyobb. Ugyanabba az irányba tart, csak talán nem
ugyanolyan sebességgel. Britt-Marie pénzt vesz ki az automatából, ami
egy szolárium mellett található, ami Britt-Marie szerint egyáltalán nem
higiénikus, mert azt olvasta, hogy a szolárium rákot okoz, és a rák meg
aztán végképp nem higiénikus.
Beletelik egy jó időbe, amíg kiveszi a pénzt, mert annyira gondosan
akarja eltakarni a kódját, hogy nem látja, mely gombokat nyomja le, és a
folyamatot az sem könnyíti meg, hogy továbbra is a feje fölött tartja a
bambuszredőnyt. Elképesztő lenne, az emberek mit gondolnának róla, már
ha lennének emberek a közelben.
 De a rendőr nem mondja neki, hogy siessen. Britt-Marie meglepve látja
be, hogy örül ennek. Kent mindig siettette, akármilyen gyorsan végezte is
a dolgát. Visszaül a rendőrautóba, és kezdi azt érezni, hogy talán
mondania kéne valami szociálisat. Így vesz egy mély levegőt, az üres
dobozokra és papírokra mutat a padlón, és azt mondja:
– Főzőkurzus persze nem volt a városban, de nem ám.
A rendőr arca felragyog.
– De! De! Voltam egy sushikurzuson! Csináltál valaha is saját sushit?
– Természetesen nem. A férjem nem szereti a külföldi ételeket – mondja
a józanság Britt-Marie-ban.
A rendőr megértően bólint.
– Persze, persze, bár nincs olyan sok főznivaló a sushin. Leginkább…
aprítás. És nem is csináltam olyan gyakran, őszintén szólva. A kurzus után,
mármint. Nem olyan vicces csak magadra főzni, már ha érted, mire
célzok?
Zavarodottan mosolyog. Britt-Marie egyáltalán nem mosolyog.
– Nem – válaszolja.
Visszagurulnak Borgba. Végül a rendőr összeszedi minden bátorságát,
és témát vált:
– Kedves tőled, hogy így vállalod a felelősséget a fiatalokért. Nem
könnyű Borgban felnőni manapság. A fiataloknak szükségük van valakire,
tudod, aki látja őket.
– Én nem vállalok felelősséget senkiért, értük sem! – tiltakozik Britt-
Marie.
A rendőr bocsánatkérőn rázza a fejét, hogy az arca is beleremeg.
– Nem úgy értem, persze, persze, úgy értem, kedvelnek. A fiatalok.
Senkit nem kedveltek ennyire, mióta az előző edzőjük meghalt.
– Hogy érti azt, hogy az „előző”? – akad fenn Britt-Marie a
szóhasználaton, mint az olyan estéken szokás, amikor az ember edzője lett
egy focicsapatnak, anélkül hogy valaki erről beszámolt volna neki.
– Igen, nos, igen, úgy értem igazából, hogy nagyon is boldogok, hogy
ideköltöztél – mondja a rendőr, és hallatszik, hogy tulajdonképpen azt
mondja, „boldogok vagyunk”, majd megkérdezi:
 – Mivel foglalkoztál, mielőtt ideköltöztél?
Britt-Marie nem válaszol. Helyette kibámul az ablakon, a házakra,
amelyek mellett elautóznak. Mindegyik előtt „Eladó” tábla az előkertben,
így szárazon megállapítja:
– Úgy fest, nincs túl sok olyan ember Borgban, aki Borgban akar élni.
A rendőr szájszélei úgy csinálnak, mint a szájszélek, amik igyekeznek
palástolni a szomorúságot. Felfelé törekednek, bár a váll az ellenkezőjére
buzdítja őket.
– A gazdasági válság nagyon keményen elért minket, miután a fuvarozó
felmondott az összes sofőrnek. Akik előtt tábla van, még mindig abban
reménykednek, hogy el fogják tudni adni a házukat. A többiek feladták.
A fiatalság a városokba költözik. Csak mi, öregek maradtunk itt végül,
mert csak nekünk van munkánk.
– A gazdasági válságnak vége. A férjem mondta, aki enterprenőr –
javítja Britt-Marie.
A rendőr azonnal bólint, mintha saját magát kritizálná.
– Igen, nos, én nem tudok az ilyesmiről. Persze, hogy nem. A férjednek
nyilván igaza van.
Britt-Marie a haját és a gyűrűsujján levő fehér foltot is elrejti a
bambuszredőny alá. A községet nézi, ahol még azok sem akarnak lakni,
akik itt laknak.
– És leköti önöket a futball, ha jól értem – mondja végül.
A rendőr pupillái kitágulnak, olyan hangon beszél, mintha verset
szavalna.
– Egyszer hallottam a következőt: „Azért szeretik az emberek a focit,
mert ösztönszerű. Ha feléd gurul egy focilabda az utcán, belerúgsz.
Ugyanazért szeretjük, amiért szerelmesek is leszünk. Mert nem tudjuk,
hogyan kell annyiban hagyni.”
Aztán szórakozottan mosolyog.
– Ki állított ilyesmit? – érdeklődik Britt-Marie.
– A gyerekek régi edzője mondta valamikor. Szép, nem? – mondja a
rendőr.
– Abszurdum – jelenti ki Britt-Marie, bár igazából azt akarja mondani,
„költői”.
A férfi erősebben szorítja a kormányt.
– Persze, persze, úgy értem… elvégre mindenki szereti a focit – mondja
végül.
Mintha így működne a világ.

Megállnak egy apró, négyszögletes, kétemeletes szürke ház előtt. Az út

másik oldalán levő ház kertjében két olyan idős nő áll, akik valószínűleg
már akkor itt laktak a községben, mielőtt az község lett. Gurulós
járókeretre támaszkodnak, és gyanakodva bámulnak a rendőrautóra. Sven
int nekik, de nem intenek vissza. Elállt az eső, de Britt-Marie még mindig a
haját védi a bambuszredőnnyel. Sven becsönget a szürke házba. A vak nő
nyit ajtót, négyszögletes, akár a ház. Nem mintha Britt-Marie bármikor is a
„kövér” jelzőt használná rá, magától értetődik, hogy nem, de attól még
egy tábla csokoládé van a kezében.
– Szia, Bank! – mondja a rendőr barátságosan.
– Szia, Sven! Elhoztad? – viszonozza a köszöntést a nő közömbösen, és
Britt-Marie irányába integet a botjával.
– Igen! Ő itt Britt-Marie – mondja a rendőr vidáman gesztikulálva Britt-
Marie felé, mintha bizony számítanának a mozdulatai.
– A szoba kétszázötven korona per hét, hitel nincs. Csak addig
bérelheted, míg el nem adom a vityillót – morogja Bank, és
visszamasírozik a házba, anélkül hogy behívná őket.
Britt-Marie utánamegy, jóformán lábujjhegyen, mert a padló olyan
mocskos, hogy még cipővel sem szívesen lép rá. A fehér kutya az
előszobában fekszik, körülvéve kartondobozokkal, amelyekbe összevissza
hajigáltak dolgokat. Britt-Marie feltételezi, hogy ennek a hanyagság az
oka, nem pedig a tény, hogy ez a „Bank” vak. Britt-Marie nem von le
elsietett következtetéseket, de biztos benne, hogy a vakok is lehetnek
hanyagok.
Régi fényképek vannak felaggatva körbe a házban, egy sárga focimezes
lányról. Néhány fotón az öreg férfi mellett áll, aki az ifjúsági otthon
minden képén szerepel. Ezeken a képeken fiatalabb. Körülbelül annyi idős
lehetett, mint Britt-Marie, amikor megtalálták a konyhapadlón, vonja le a
következtetést Britt-Marie. Azt nem tudja, hogy ettől ő most öregnek
számít-e. Nem volt körülötte túl sok ember az elmúlt években, hogy
összehasonlíthassa a korukat.

Sven az ajtó mellett áll, kezében a balkonládák és Britt-Marie táskája. Ő is

korabeli lehet. Öregnek tűnik, amikor ránéz.
– Nagyon hiányoljuk az apádat, Bank. Egész Borg hiányolja – szól
utána a szobába bánatosan.
Bank nem válaszol. Britt-Marie nem tudja, mihez kéne kezdenie, így
kiveszi a balkonládákat Sven kezéből. A férfi leveszi a rendőrsapkáját, de
továbbra is a küszöbön áll, mint ahogy azok az emberek teszik, akik
szerint nem ildomos belépni hölgyek házába, ha nem lettek behívva. Britt-
Marie nem is hívja be, bár kissé elszomorítja, ahogy áll ott a küszöbön
egyenruhában. Azt is látja, hogy a vén csoroszlyák az út túloldalán
továbbra is bámulnak a kertjükből. Mit gondolnak majd a szomszédok?
– Volna még valami? – kérdezi, bár igazából úgy érti, „köszönöm”.
– Nem, nem, persze, nincs – mondja Sven, és ismét a fejére nyomja a
sapkáját.
Elmerengve bólint, és megfordul. Mikor már félúton jár az autójához,
Britt-Marie vesz egy mély levegőt, megköszörüli a torkát, és kissé
megemelt hangon utána szól:
– Azért, hogy elhozott. Tartozom… azaz, akarom mondani: köszönöm,
hogy elhozott.
Sven megfordul, egész arca ragyog. Britt-Marie gyorsan behúzza maga
mögött az ajtót, mielőtt a férfinak újabb ötletei támadnának.

Bank felfelé megy a lépcsőn. Láthatólag inkább túrabotnak használja a

botját, semmint iránymeghatározónak. Az emelet felé int, amikor Britt-
Marie botladozva megérkezik a balkonládákkal és táskával a kezében.
– Vécé. Mosdó. Enni meg majd máshol egyél, mert az én házamnak
aztán nem lesz olajszaga. Napközben legyél máshol, mert akkor jön ide az
ingatlanos az érdeklődőkkel – morog Britt-Marie-ra Bank, és már indulna
is lefelé. Britt-Marie diplomatikusan utánafordul.
– Ha. Elnézést szeretnék kérni korábbi viselkedésemért. Nem voltam
tudatában, hogy ön vak.
Bank mormog valamit, és megpróbál lemenni, de Britt-Marie még nem
fejezte be.
– De azért szeretnék rámutatni arra, hogy nem várhatja el másoktól,
hogy tudjanak a vakságáról, ha csak hátulról látják önt – teszi hozzá
gondoskodón.
Bank türelmetlenül morog tovább. Britt-Marie követi a lépcsőhöz, és
megemeli a hangját:
– Nincsenek előítéleteim! Ha tájékoztattak volna a vakságáról, akkor
magától érte…
– Jézusom, boszorkány, nem vagyok vak! – ordítja Bank.
– He? – lepődik meg Britt-Marie.
– Csak látásgyengülésem van. Közelre például pompásan látok.
– Milyen közelre? – érdeklődik Britt-Marie.
– Ellátok a kutyáig. A kutya meg látja a többit – mondja Bank, és a
kutyára mutat, aki egy méterrel lejjebb fekszik a lépcsőn.
– Akkor tulajdonképpen mégiscsak vak – állapítja meg Britt-Marie.
– Én is ezt mondtam. Jó éjt – köszön el Bank.
– Ha. De nem teljesen vak tehát? Tulajdonképpen azt mondta, hogy az,
így… – fejtegeti tovább Britt-Marie.
Bank felnyög.
– Jó éjt.
– Nem vagyok az a fajta ember, aki szavakon lovagol, de nem ám, de
úgy hallottam, hogy azt mondta, „vak”. Kiváló a hallásom, tudja. Az
orvosom sze… – makacskodik Britt-Marie, mire Bank kicsit úgy néz ki,
mint aki azon mereng, vajon tudna-e lyukat ütni a falba a homlokával.
– Ha azt mondom, vak vagyok, akkor az emberek nem mernek
kérdezni, és békén hagynak. Ha azt mondom, látásgyengülésem van, tudni
akarják a különbséget. Jó éjt most már! – fejezi be, és megindul lefelé a
lépcsőn.
– Nem zsörtölődöm! – kiabálja utána Britt-Marie.
 – Vettem észre – sóhajt Bank.
– Megtudhatnám, miért van botja és kutyája és napszemüvege, ha nem
vak? – kérdezi Britt-Marie, mire Bankon látszik, hogy legszívesebben
összekuporodna, és mindkét kezével befogná a fülét.
– A szemem érzékeny a fényre. A kutya előtte is megvolt. Csak egy
átlagos kutya. Jó éjt!
A kutyán látszik, hogy ez most rosszul esett neki, ezért sértetten ott
marad a lépcső közepén.
– Na de a bot? – akarja Britt-Marie mindenképpen megtudni.
Bank a halántékát masszírozza.
– Egy sima sétabot. Rossz a térdem. Ráadásul praktikus, amikor az
emberek nem kotródnak az utamból.
– Ha – így Britt-Marie.
Bank próbálja arrébb tessékelni a kutyát a bottal.
– Előre kérek fizetni. Nincs hitel. És nem akarlak napközben itt látni. Jó
éjt!
– Megkérdezhetem, vajon mikorra reméli eladni a házat? – kérdezi
Britt-Marie.
– Amint találok valakit, aki elég hülye ahhoz, hogy Borgba akarjon
költözni – feleli Bank.
Britt-Marie a lépcső tetején áll. Az egész túlságosan is elhagyatottnak és
ijesztően végtelennek tűnik, amikor Bank és a kutya eltűntek a láthatárról.
– Az a benyomásom támadt, hogy az édesapja nagyon kedvelte Borgot.
Tehát valami szeretnivaló csak van ebben a községben!
Bank nem válaszol.
– Nem zsörtölődöm! – érez Britt-Marie késztetést megismételni.
Bank mormog valamit, ami káromkodásnak hangzik. A bejárati ajtó
bevágódik mögötte és a kutya mögött. A ház szinte belefullad a csendbe.
Britt-Marie körülnéz. Azt látja, hogy sem Bank apja, sem Bank nem ad
sokat a higiéniára. Feltételezi, ez annak tudható be, hogy mindketten
barbárok, mert előítéletei persze nincsenek. Se a halottakkal, se a vakokkal
szemben. Vagy akár a látásgyengültekkel. Vagy mi. Az ablakon át látja,
ahogy Bank és a kutya eltűnnek az utcán. Megint esik. A rendőrautó sincs
sehol. Egy magányos teherautó húz el az ablak alatt. Aztán csend. Britt-
Marie lelke mélyén fázik.
Lehúzza az ágyneműt az ágyról, beszórja a matracot sütőporral.
Előveszi a listát a táskájából. Semmi nem áll rajta. Nincs kipipálni való
pont. Az ablakon bekúszik a sötétség, egész Britt-Marie-ig. Nem gyújt
lámpát. Előkeres egy törülközőt a táskájából, és csak úgy álltában sír egy
kicsit. Nem akar leülni a matracra, mielőtt rendesen ki nem takarítja.
Éjfél után látja meg az ajtót. Az egyik ablak mellett egyenesen kivezet a
semmibe. Britt-Marie alig hiszi, amit lát, ezért hoz egy flakon Faxint, hogy
megpucoljon minden ablakot és az ajtó üvegét annyira alaposan,
amennyire sötétben lehet, mielőtt egyáltalán meg merné érinteni a
kilincset. Beragadt. Húzza, ahogy bírja, nekitámasztja magát az
ajtófélfának teljes erejéből, ami mondjuk nem túl sok. Egy futó pillanatig
kinéz a világra, és Kentre gondol, aki mindig azt mondta, hogy úgysem
boldogul. Ettől aztán hihetetlen erőre tesz szert, majd’ átrepül a szobán
hátrafelé, amikor a kilincs megadja magát és az ajtó kitárul. Beesik az eső
a padlóra.

Britt-Marie az ágynak támaszkodva, lihegve néz kifelé.

Egy erkély.

14

Egy erkély mindent megváltoztathat.

Reggel hat óra van, Britt-Marie lelkes. Új élmény ez számára. Valaki
kedélyállapotát viszont inkább úgy lehetne leírni, hogy másnapos és
durcás. Britt-Marie felébresztette, ugyanis reggel hatkor bekopogott a
pizzéria ajtaján, és lelkesen kölcsönkért egy fúrógépet. Valaki másnaposan
és kissé durcásan nyitotta ki az ajtót, majd tájékoztatta Britt-Marie-t, hogy
a pizzéria és minden benne foglalt többi üzleti tevékenység a nap ezen
órájában zárva tart. Britt-Marie gondoskodón megkérdezte, hogy akkor
vajon miért van Valaki odabent, mivel Britt-Marie szerény véleménye
szerint nem kifejezetten higiénikus egy pizzériában lakni. Valaki minden
tőle telhetőt latba vetve, csukott szemmel próbálta elmagyarázni, hogy „túl
részeg” volt tegnap a focimeccs után, semminthogy haza tudjon menni. Ezt
alátámasztotta a valami a pulóverén, ami vagy olyan étel volt, ami nem
jutott el Valaki szájáig, vagy olyan étel, ami valamilyen okból kiesett
onnan. Britt-Marie bátorítón bólintott, és azt mondta, okos döntés volt,
mert részegen nem lehet vezetni. Nem is nézett a tolókocsira, miközben ezt
mondta, magától értetődik, mert Britt-Marie-nak nincsenek előítéletei.
Valaki motyogott valamit, és megpróbálta becsukni az ajtót. De Britt-
Marie ugyebár lelkes volt, és olyankor nehéz őt megállítani. Ez a hirtelen
lelkesedés részben az erkélyből fakadt, de leginkább abból, hogy most
végre volt hová tenni a balkonládáit. Olyankor minden megváltozik. Britt-
Marie készen állt, hogy belevesse magát a világba. Vagy legalábbis
Borgba.
De Valaki nem reagált túl jól a lelkesedésre így reggel hatkor, így Britt-
Marie végül csak az iránt érdeklődött, vajon Valaki birtokol-e esetlegesen
egy fúrógépet. Birtokolt. Elment érte. Britt-Marie két kézzel fogta meg, és
véletlenül megnyomta a gombot, így véletlenül belefúrt egy kicsit Valaki
kezébe. Valaki ekkor visszavette a fúrót, és tudni akarta, mire akarja Britt-
Marie használni a gépet. Britt-Marie lelkesen tájékoztatta, hogy
szándékában áll felakasztani egy képet.
Így Valaki most az ifjúsági otthonban van, másnaposan és kissé
durcásan, kezében egy fúróval. Britt-Marie a szoba közepén áll, és
lelkesen szemléli a képet. Az ifjúsági otthon tárolójában találta ma reggel,
mivel Bank ráparancsolt, hogy napközben legyen máshol, és amúgy is
nehezére esett aludni, amikor csak úgy kavarogtak benne az érzelmek az
erkély miatt.
A kép az egyik falhoz támasztva állt, egy rakás limlom mögött, annyi
porral beborítva, hogy akár vulkáni hamunak is elment volna. Britt-Marie
bevitte az ifjúsági otthonba, letörölte nedves ronggyal és
szódabikarbónával. Nagyon kicsinosította.
 – Sosem akasztottam még fel képet, tudja – magyarázza Britt-Marie,
amikor látja, Valaki mennyire bosszankodik.
Valaki kifúrja a lyukat, és felakasztja a képet a falra. Nem festmény,
hanem csak egy nagyon, nagyon régi információs tábla, Borg fekete-fehér
térképével. „Üdvözöljük Borgban!”, áll legfelül. Bár rettenetesen utál
utazni, Britt-Marie mindig is nagy szeretettel viseltetett a térképek iránt.
Van valami biztonságos bennük. Azóta érezte így, amióta Ingrid Párizsról
beszélt azokon az éjszakákon, amikor még gyerekek voltak. Rá lehet
mutatni Párizsra egy térképen. A dolgokat csak akkor lehet felfogni, ha rá
tudunk mutatni. Komolyan Valaki felé bólint.
– Nincs otthon egy képünk sem, Kentnek meg nekem. Kent nem szereti a
művészetet.
Valaki megemelt szemöldökkel néz az információs táblára, amikor
Britt-Marie azt mondja: „művészet.” Britt-Marie jóindulatúan bólint.
– Lehetne egy kissé magasabbra akasztani?
– Magasabbra? – sóhajt fel Valaki.
– Túlságosan is alacsonyan függ – erősíti meg Britt-Marie,
természetesen minden kritikus él nélkül.
Valaki Britt-Marie-ra néz. Aztán a tolókocsijára. Britt-Marie is a
tolókocsira néz. Előítélet-mentesen, természetesen. Valakire néz. Majd
egyik kezét a másikba kulcsolja.
– De hát itt is nagyon mutatós. Magától értetődik.
Valaki motyog valamit, amit nyilván jobb, ha senki sem hall, az ajtó felé
gurul, aztán ki, át a parkolón a pizzériához. Britt-Marie utánamegy, mert
szüksége van Snickersre és szódabikarbónára.
Odabent cigarettafüst és sörszag terjeng. Minden asztalon mosatlan
edények. Britt-Marie lelkesedése alábbhagy egy cseppet.
– Nem akarok beleavatkozni, de olyan itt, mint a disznóólban – mondja
gondoskodón, majd rögtön hozzáteszi:
– De nem akarok beleavatkozni, magától értetődik, hogy nem.
– Nem akarsz beleavatkozni, akkor ne avatkozz bele – válaszolja Valaki,
és a pult mögött tapogatózik, olyasmit mormogva: „Fejfájás-csillapító,
hova rakja Vega az ilyen szarságokat? Mindenki minden szart eldug, ide,
oda, szart se találni.” Majd eltűnik a konyhában.
Britt-Marie két koszos tányér után tapogatózik, amikor Valaki, mintha
megérezné, ordítani kezd:
– Nem nyúlni a mosatlanhoz!
Így hát Britt-Marie továbbra is ott áll egyik kezével a másikban, és
próbál uralkodni magán. Körülbelül tizenöt másodpercig működik is.
Aztán csak elkezdi kihordani a mosatlant a konyhába. Valaki épp leöblít
egy fejfájás-csillapítót valamivel, amiről Britt-Marie jobbnak látja nem
megkérdezni, hogy mi az.
– Mondom nem nyúlni mosatlanhoz – nyög fel Valaki olyan lehelettel,
amitől lemállana a falakról a vakolat.
Britt-Marie igen finoman vágja az edényeket a pulthoz. Egyáltalán nem
tüntetőleg.
– Ez így egyáltalán nem higiénikus, meg kell értse. Úgy néz ki, mintha
legalábbis egy állat lakna itt.
– Az állatoknak is lakni kell valahol – motyogja Valaki.
Britt-Marie mosogatni kezd. Valaki kéri, hogy hagyja. Britt-Marie
kinyitja a fiókot, és elkezdi a megfelelő sorrendbe szortírozni az
evőeszközöket. Valaki odagurul, és benyomja a fiókot. Britt-Marie
türelmesen levegőt vesz.
– Csak szeretnék mindent szépen elrendezni.
– Ne rendezz át! Nem találok szart se! – tör ki Valaki, amikor Britt-
Marie elkezdi átrendezni a poharasszekrényt, nem azért, mert ehhez van
kedve, hanem mert nem tudja úgy hagyni.
– Hihetetlennek tűnik, hogy bármit is megtalálnak itt egyáltalán –
állapítja meg Britt-Marie.
– Rossz helyre teszed! – tiltakozik Valaki.
– Ha, ha, akármit csinálok, az rossz, ezek szerint ez már csak így van –
bántódik meg Britt-Marie.
Valaki összefüggéstelenül motyog, kitárja a karját a plafon felé, mintha
legalábbis a plafon tehetne róla, majd kigurul a konyhából. Britt-Marie
marad, és próbálja nem kinyitni az evőeszközös fiókokat. Körülbelül
tizenöt másodpercig sikerül. Mikor kimegy a konyhába, Valaki az
élelmiszerbolt közepén ül, és öklömnyi falatokban kukoricapelyhet eszik
egyenesen a dobozból.
– Legalább tányérból! – kéri Britt-Marie, és elmegy egy tányérért.
Valaki nagyon elégedetlenül, de egyenesen a tányérból eszi tovább
öklömnyi falatokban a kukoricapelyhet.
– Tejet persze nem eszel hozzá – állapítja meg Britt-Marie
gondoskodón.
– Én, izé. Laktózérzékeny vagyok – sóhajtja Valaki.
– Ha – mondja Britt-Marie, egyáltalán nem érzékenyen, és elrendez
néhány konzervet a polcon.
– Kérlek, Britt-Marie, szart se rendezz át – suttogja Valaki, mint ahogy
azok szokták, akiknek nagyon fáj a fejük.
– Rossz szögben áll – magyarázza Britt-Marie.
– Most már igen! – ért egyet Valaki.
– Tehát rosszul takarítok, így érted? – érdeklődik Britt-Marie, majd a
kasszához megy, és színek szerint kezdi csoportosítani a
cigarettáskartonokat.
– BEFEJEZNI! – ordítja Valaki, és megpróbálja kitépni mindet Britt-
Marie kezéből.
– Csak próbálom szépen elrendezni – magyarázza Britt-Marie.
– Ne együtt! – óbégatja Valaki, és az egyik cigarettára mutat, aminek a
dobozán külföldi betűk vannak, és a másikra, amelyikén nem.
– Adóhivatalnak! – mondja Valaki komoly arccal, és a nem külföldi
betűs dobozra mutat, a külföldire mutatva meg kijelenti:
– Kavicsfelverődés!
Bitt-Marie szemmel láthatóan próbál megkapaszkodni valamibe, hogy
ne veszítse el az egyensúlyát.
– Úgy érted, csempészáru?
– Nem, hanem tudod…, Britt-Marie… ez izé, lepotyogott a teherautóról
– szabadkozik Valaki.
– De hát ez bűnözés! – botránkozik meg Britt-Marie.
Valaki konokul szuszog, és kigurul a konyhába. Kinyitja az
evőeszközös fiókot, igen hangosan káromkodik, aztán egy hosszú hegyi
beszéd következik, amiből Britt-Marie csak annyit hall, hogy „idejön
fúróért és képet akasztani, az ember aludni akar, de neeem, az ember
bűnöző, Mary Poppins meg ifjúsági otthont nyitott, aztán pakolja a sok
szart ide meg oda.” Britt-Marie gyanítja, hogy Valaki őt nevezi „Mary
Poppinsnak”. Valaki szájából nem hangzik túlságosan pozitívnak. Britt-
Marie ott marad hát az élelmiszerbolt és a pizzéria határán, hogy
konzerveket és cigarettákat rámoljon. Igazából csak szódabikarbónát és
Snickerst akar vásárolni, és már itt se lenne, de nem vallana túl nagy
felelősségtudatra szódabikarbónát vásárolni egy olyan személytől, aki
láthatólag továbbra is részeg, így arra a döntésre jut, megvárja, míg
Valaki kijózanodik.
Valaki mindeközben letáborozott a konyhában, Britt-Marie meg teszi,
amit ilyen helyzetekben tenni szokott: takarít. Nagyon nett lesz az egész
helyiség a végén, de úgy ám. Virágok sajnos nincsenek, de áll egy váza a
pulton a kassza mellett, rajta fehér ragasztószalag, „Borravaló” felirattal.
Üres. Britt-Marie elmosogatja, és visszateszi a kassza mellé. Aztán kivesz
minden pénzérmét a táskájából, és beleszórja. Eligazgatja, mintha
virágfölddel dolgozna. Kellemesebben néz ki, mint egy üres váza.
– Talán kevesebb érzékenységet fejlesztenél ki, ha kicsit higiénikusabb
lenne idebent – magyarázza gondoskodón Valakinek, amikor Valaki
visszatér a konyhából. Valaki a halántékát masszírozza, megfordul a
tolókocsival, és eltűnik a konyhában. Britt-Marie ismét megrázza a vázát,
hogy elrendezze a pénzérméket.
A bejárati ajtó csilingel, és a két szakállas-sapkás férfi lép be. Ők is
másnaposnak tűnnek.
– Megkérném önöket, töröljék meg a lábukat odakint – hívja fel a
figyelmüket Britt-Marie.
– Mi? – szólnak vissza a férfiak.
– Épp felmostam, de úgy ám – világosítja fel őket Britt-Marie.
A férfiak engedelmeskednek. Valószínűleg inkább a sokk hatott rájuk,
mintsem jószántukból teszik.
– Ha. Mivel szolgálhatok? – kérdezi Britt-Marie, mikor visszatérnek.
– Ká…vé? – nyögi ki a férfi, és körülnéz, mintha belépett volna egy
párhuzamos dimenzióba, ahol van egy ugyanolyan pizzéria, mint ahol
normális esetben kávéznak, azzal a különbséggel, hogy ez tiszta.
Britt-Marie bólint, és kimegy a konyhába. Valaki egy sörösdobozzal a
kezében alszik, fejét az evőeszközös fiókon nyugtatva. Britt-Marie nem
talál konyharuhát, így elővesz két törlőpapír-gurigát, óvatosan felemeli
Valaki fejét, és beteszi őket a fiókba párna gyanánt. Aztán óvatosan
visszafekteti Valaki fejét. Kávét főz egy teljesen átlagos kávéfőzőn, anélkül
hogy kavicsfelverődésnek tenné ki, és felszolgálja a sapkás-szakállas
férfiaknak. Álldogál egy darabig az asztalok mellett, mert gondolja,
egyikük majd csak megdicséri a kávét. De nem teszik.
– Tehát a kávé nem szolgált örömükre – állapítja meg, egyáltalán nem
keserűen.
A férfiak úgy néznek rá, mintha nem használna magánhangzókat. Britt-
Marie láthatatlan és nem-láthatatlan morzsákat söpör le az asztalról, majd
a napilapokra téved a tekintete.
– Ha. Szándékukban áll megfejteni a keresztrejtvényeket? – kérdezi.
A férfiak az újságokra néznek. Britt-Marie gondoskodón bólint.
– Ha nem áll szándékukban, én megfejthetem önök helyett.
A férfiak egy kissé úgy néznek ki, mintha Britt-Marie azt kérdezte
volna, szándékukban áll-e még használni a veséiket, vagy Britt-Marie
esetleg elkérheti tőlük.
Britt-Marie mindkét kezével fogja a kávéskannát, és úgy magyarázza:
– Hogy ne menjen kárba.
– Ki is vagy te tulajdonképpen? – kérdezi az egyik férfi.
– Britt-Marie – válaszol Britt-Marie.
– A nagyvárosból? – kérdezi a másik férfi.
– Igen – hangzik Britt-Marie válasza.
A férfiak bólintanak, mintha ez mindent megmagyarázna.
– Akkor vedd meg a saját kibaszott újságod – mondja az egyik.
A másik egyetértőn morog.
– Ha – mondja Britt-Marie, és úgy határoz, nem kínál új csésze kávét.
Előkeres még egy pénzérmét a táskájából, és magasról a borravalós
üvegbe ejti, hogy jól megcsörrenjen. De nem tüntetőleg, magától
értetődik, hogy nem. Britt-Marie nem az a fajta ember.

Valaki továbbra is a konyhában alszik, talán Britt-Marie hibája, mert

túlságosan is kényelmesen megágyazott neki, így Britt-Marie késztetést
érez, hogy ellássa a kuncsaftokat, míg Vega megérkezik. Nem mintha
olyan nagyon sok kuncsaft lenne. Vagy akármennyi, ha az ember nagyon a
részletekbe akar bocsátkozni. Az egyetlen, aki jön, a vörös hajú fiú, akit
Kalóznak is neveznek, bár az nem is egy név. Óvatosan megérdeklődi,
Britt-Marie ráér-e a hajára. Britt-Marie tájékoztatja, hogy rémesen
elfoglalt. A fiú lelkesen bólint, és elmegy egy sarokba várakozni. Úgy fest,
jó az ilyesmiben.
– Ha, ha már úgyis csak állsz ott, akár segíthetnél is – mondja Britt-
Marie.
Kész csoda, hogy nem harapja el a nyelvét a fiú, akkora elánnal bólint.
Britt-Marie megkéri, kínáljon egy újabb adag kávét a sapkás-szakállas
férfiaknak. A felét kiönti az asztaluk felé menet.
Aztán megjön Vega. Megáll az ajtóban, mintha eltévedt volna.
– Mi… mi történt itt? – lihegi, mintha legalábbis egy csapat pedáns
katona betört volna a pizzériába az éjszaka folyamán, és politikai
véleménynyilvánítás gyanánt kitakarított volna.
– Ezzel mit akarsz mondani? – sértődik meg Britt-Marie.
– Annyira… tiszta – kapkodja a levegőt Vega.
– A kosz nem normális állapot – mutat rá Britt-Marie.
Vega elindul a konyha felé. Britt-Marie lepisszegi egy rövid
kézmozdulattal.
– Odabent alszik.
Vega a vállát vonogatja.
– Csak másnapos. Mindig az foci után.
Karl, aki egyfolytában a pizzériába jár csomagot átvenni, belép.
– Mivel szolgálhatunk? – kérdezi Britt-Marie vevőközpontúan,
egyáltalán nem vádaskodva.
– Csomagért jöttem – mondja Karl, egyáltalán nem eladóközpontúan.
Egész az álláig ér a pajesza, állapítja meg Britt-Marie. Úgy néz ki, mint
egy fejjel lefelé fordított hóvirág. Britt-Marie kedvenc tavaszi virága.
– Ma nem jött csomag – mondja Vega.
– Akkor várok – feleli Karl, és a sapkás férfiak felé indul.
– De rendelni, azt ugyebár nem fog. Csak elüldögél itt – állapítja meg
Britt-Marie roppant kedvesen.
Karl megáll. A férfiak az asztalnál felnéznek rá, mintha azt akarnák
elmagyarázni, nem érdemes terroristákkal alkudozni.
– Kávé – morogja Karl végül.
Kalóz már úton is van a kannával.
A következő belépő Sven. A mosolya bevilágítja az egész kerek arcát,
amikor meglátja Britt-Marie-t.
– Szia, Britt-Marie! – mondja.
– Töröld meg a lábad – köszön vissza Britt-Marie.
A férfi lelkesen bólint. Kimegy, aztán visszajön.
– Micsoda öröm itt látni téged! – mondja.
– Ha. Dolgozol ma? – érdeklődik Britt-Marie.
– Igen, igen, persze, persze – bólogat.
– Nem olyan egyszerű megállapítani, elvégre akár dolgozol, akár nem,
folyton rajtad az egyenruhád – mondja Britt-Marie egyáltalán nem
kritikusan.
Svenen látszik, hogy nem teljesen érti. A tekintete az egyik külföldi
cigarettás kartonra vándorol, ami ott maradt a kassza mellett Valaki és
Britt-Marie csempészvitája után.
– Érdekes betűk… – tapogatózik.
Britt-Marie tekintete találkozik Vegáéval, utóbbiban nyilvánvalóan pánik
ül.
– Az enyémek! – siet Britt-Marie kijelenteni, és magához rántja a
cigarettákat.
– Ó – lepődik meg Sven.
– Ugyebár nem bűncselekmény dohányozni! – mondja Britt-Marie, bár
igazából azt gondolja, hogy nyugodtan lehetne az.
Aztán nagyon, de nagyon lefoglalja, hogy átrendezzen egy polcot az
élelmiszerboltban.
 – Minden rendben a szobával Banknál? – kérdezi Sven a hátától, de
Britt-Marie megkönnyebbülésére Vega felnyög:
– Neee, csak őt ne…
Britt-Marie kinéz az ablakon. Egy BMW állt meg a parkolóban. Britt-
Marie azért tudja, mert Kentnek is BMW-je van, így Britt-Marie azt is
pontosan tudja, mibe kerül, mert Kent be szokott róla számolni minden
vadidegennek a benzinkúton. Az ajtó vidáman csilingel, amikor egy Valaki
korabeli férfi és egy Vega korabeli fiú lép be. Az nem derül ki egyelőre,
vajon melyiküket nem akarja Vega itt látni. A férfi nagyon drága kabátban
feszít, Britt-Marie már csak tudja, Kentnek is ilyen van. A fiún
melegítőfelső, rajta a húsz kilométerre levő város neve, utána a „Hoki”
felirat. Érdeklődve néz Vegára, aki előítéletesen néz vissza. A férfi a
sarokban ülők felé vigyorog, akik úgy néznek vissza rá, mintha legalábbis
abban reménykednének, hogy ha elég sokáig nézik így, talán felgyullad.
Elfordul hát, és Vegára vigyorog.
– Itt aztán megy az üzlet, mint mindig, ugye?
– Miért? Azért jöttél, hogy kirúgj valakit? – kérdezi Vega epésen, aztán
mintha hirtelen belátott volna valamit, drámaian a homlokára csap. – Nem!
Hát persze! Nem rúghatsz ki senkit, mert nem dolgozol itt! És ahol
dolgozol, már nincs kit kirúgni, mert rég kirúgtál mindenkit!
A férfi tekintete elsötétül. A fiú látványosan kényelmetlenül érzi magát.
A férfi odavág két üdítősdobozt a pultra.
– 24 korona – mondja Vega érzelemmentes hangon.
– Pizzát is kérünk – mondja a férfi, mintha megpróbálná átvenni a
retorikai hatalmat.
– A pizzéria zárva – tájékoztatja Vega.
– Hogyhogy zárva? – hüledezik a férfi.
– A pizzasütésért felelős személy jelenleg nem működik – tájékoztatja
Vega.
A férfi megvetően szipákol, és egy ötszázkoronást vág a pultra.
– Egy pizzéria pizza nélkül, micsoda sikeres üzleti vállalkozás!
– Akár egy fuvarozócég, főnökkel, kamionsofőrök nélkül – mondja
Vega savanyúan.
 A férfi ökölbe szorítja az egyik, pulton fekvő kezét, miközben a szeme
sarkából látja, hogy Karl félig felemelkedett a székéből, bár a másik kettő
próbálja lefogni.
– Hiányzik hat korona – mondja morózusan az aprópénzt nézve, amit
Vega hajított a pultra.
– Elfogyott az aprópénz – préseli ki Vega a fogai közül.
Sven közben megjelent mellettük. Bizonytalannak tűnik.
– Talán jobb lesz, ha most elmész, Fredrik – mondja.
A férfi tekintete Vegáról a rendőrre vándorol. Majd megállapodik a
borravalós vázán. Lenéző mosoly ül ki az arcára. Aztán bedugja a kezét a
vázába, és kihalászik hat koronát.
– Nyugi. Majd kiszolgálom magam innen.
Először Svenre vigyorog, aztán a hokipulóveres fiúra. A fiú a padlót
nézve indul meg az ajtó felé. Sven letörten ácsorog továbbra is. A drága
kabátos férfi és Britt-Marie egymásra néznek.
– Te meg ki vagy? – kérdezi a férfi.
– Az ifjúsági otthon alkalmazottja – mondja Britt-Marie, és a frissen
elmosogatott vázán levő ujjlenyomatot bűvöli.
– Azt hittem, azt az önkormányzat felszámolta – mondja a férfi.
– Még nem – tájékoztatja Britt-Marie.
– Az adópénz totális elcseszése, ha engem kérdeztek. Javítóintézetre
kéne költeni, elvégre ezek a kölykök mind ott végzik majd – vigyorog az
ember remegő szájszélekkel Vega irányába.
Britt-Marie gondoskodón néz.
– A férjemnek is ilyen kabátja van – mondja.
– A férjednek jó az ízlése – vigyorog a férfi.
– De az övé természetesen megfelelő méretű – mondja Britt-Marie.

Csönd van nagyon, nagyon, de nagyon sokáig. Vega és Sven hangos

nevetése töri meg végül. Britt-Marie nem tudja, minek köszönhető. A fiú
kiszalad, a férfi utána menetel, és úgy vágja be az ajtót, hogy a neoncsövek
vibrálni kezdenek a plafonon. A BMW kifarol a parkolóból.
Britt-Marie nem tudja, hová nézzen. Sven és Vega még mindig jóformán
fetrengenek a röhögéstől, amitől Britt-Marie kényelmetlenül érzi magát,
mert feltételezi, rajta nevetnek. Így az ajtó felé siet.
– Most ráérek a frizurádra – suttogja Kalóznak, és menekülőre fogja a
parkolón át.

Az ajtó vidáman csilingel. Ennyi telik tőle.

15

Minden házasságnak van rossz oldala, mert minden embernek vannak

gyengeségei. Minden ember, aki együtt él egy másikkal, különféleképp
kezeli ezeket a gyengeségeket. Van, aki úgy tekint rájuk, mint nagyon
nehéz bútorokra, és egyszerűen megtanulja körbetakarítani mindet.
Fenntartani a látszatot. Persze tudja, hogy a kosz összegyűlik alatta, de ezt
sikerül kiverni a fejéből, a lényeg, hogy a vendégek ne lássák. Egy nap
aztán valaki engedély nélkül arrébb tolja a bútort, és minden előkerül.
A kosz, a repedések. Maradandó sérülések a parkettán. Akkor már túl késő.
Britt-Marie az ifjúsági otthon fürdőszobájában áll, és a saját
legrosszabb oldalait szemléli a tükörben. Fél. Szinte biztos benne, hogy ez
a legrosszabb oldala. Leginkább haza akar menni. Kent ingeit akarja
vasalni, és a saját erkélyén akar ülni. Leginkább azt szeretné, ha minden
olyan lenne, mint a megszokott.
– Akarod, hogy elmenjek? – kérdezi Kalóz aggódón.
– Nem fogom tolerálni, ha kinevetsz – mondja Britt-Marie minden
szigorúsággal, amit össze tud kaparni.
– Miért nevetnélek ki? – kérdezi Kalóz.
Britt-Marie beharapja az arcát, anélkül hogy válaszolna. A fiú kissé
habozva nyújtja át a karton cigarettát a külföldi betűkkel.
– Sven azt mondta, ezt ottfelejtetted.
Britt-Marie rémülten veszi el. Csempészáru. A legdühítőbb az egészben
az, hogy Britt-Marie azt sem tudja, milyen fajta bűnöző is ő. Mert az fix,
hogy bűnöző. Még ha Kent egyet is értett volna Valakivel abban, hogy nem
bűn cigarettát rejtegetni az adóhivatal és a rendőrség elől. „Csillapodj,
drágám! A fenébe is, amiért nem csuknak le, az nem csalás!” mondogatta
Kent, miközben Britt-Marie az adóbevallásait írta alá, és megkérdezte, mi
a többi papír, amit Kent könyvelője még beletett a borítékba. „Ne aggódj,
teljesen törvényes elszámolások! Siess most már!” Kent imádta az
elszámolásokat, de megvetette a segélyeket. Britt-Marie sosem merte
elmondani, hogy nem érti az erkölcsi különbséget, mert félt, hogy Kent
majd kineveti, és fájt, amikor ezt tette.
Kalóz óvatosan megböki a vállát.
– Nem rajtad nevettek. Mármint a pizzériában. Hanem Fredriken. Ő volt
a fuvarozó főnöke, amikor minden sofőrt kirúgtak, ezért nem szeretik.
Nem rajtad nevettek.
Britt-Marie bólint, és megpróbál úgy tenni, mintha emiatt aztán tényleg
nem aggódott volna. Kalóz felbátorodik a reakcióján, így folytatja.
– Fredrik edzi a városi hokicsapatot, baromi jók! A fia, az a magas, aki
vele volt a pizzériában, ugyanannyi idős, mint én, de már majdnem
szakálla van. Érted? Zsír! Baromi jó fociban is, de Fredrik azt akarja,
hogy hokizzon, mert szerinte a hoki sokkal jobb.
– Aztán mégis miért? – érdeklődik Britt-Marie, mert az a kicsi, amit a
jéghokiról tud, meggyőzte arról, hogy az egyike azon kevés dolgoknak,
ami még nagyobb képtelenség, mint a futball.
– Azt hiszem azért, mert drága. Fredrik szereti az olyan dolgokat,
amiket nem mindenki engedhet meg magának – mondja Kalóz.
– Akkor miért köt le titeket ennyire rettentően a futball? – kérdezi Britt-
Marie.
Kalózon látszik, hogy nem tudja értelmezni a kérdést.
– Hogy érted? Az ember azért szereti a focit, mert szereti, ennyi, nem?
Abszurdum, gondolja Britt-Marie, de fékezi a nyelvét. Helyette a
zacskóra mutat, amit a fiú szorongat a kezében.
– Az meg mi?
– Olló, fésű, hajápoló termékek, ilyesmi! – örvendezik a fiú.
Britt-Marie nem kéri, hogy pontosítsa, miféle „termékek”, de az biztos,
hogy jó sok van belőlük. Kihozza az egyik hokedlit a konyhából,
törülközőket tesz a padlóra, és int neki, hogy üljön le. Aztán megmossa a
haját, és óvatosan vág belőle, ahol nem egyenletes. Ingridnek is mindig
megcsinálta.
Mikor kibuknak belőle a szavak, nem tudja, vajon miért mondta őket
hangosan.
– Néha nem vagyok benne biztos, hogy az emberek rajtam nevetnek,
vagy valami máson. A férjem azt mondja, azért van, mert nincs
humorérzékem.
A józan esze azonnal elhallgattatja. Zavarodottan harapja be az ajkát.
A fiú döbbenten néz a tükörbe.
– De hát rettenetes dolog ilyet mondani valakinek!
Britt-Marie nem válaszol. De egyetért. Rettenetes dolog ilyet mondani
valakinek.
– Szereted őt? A férjedet? – kérdezi a fiú olyan hirtelen, hogy Britt-
Marie majdnem belevág a fülébe.
Kézfejével a hajat kezdi söprögetni a fiú válláról. A hajhagymáira
irányozza a tekintetét.
– Igen.
– Akkor miért nincs itt? – kérdezi Kalóz.
– Mert néha nem elég szeretni – mondja Britt-Marie.
Aztán csöndben vannak, egész addig, míg Britt-Marie be nem fejezi a
hajvágást, és Kalóz makrancos mosogatókefe haját el nem rendezi egy
olyan takaros frizurába, amilyet a biológiai körülmények engedélyeznek.
A fiú csak áll, és csodálja saját magát a tükörben. Britt-Marie takarít, és
kinéz a parkolóba. Két fiatal férfi áll ott egy fekete autónak támaszkodva,
talán még a húszat sem töltötték be, és dohányoznak. Ugyanolyan
farmerük van, mint a gyerekeknek a focicsapatban, combtájékon hasított.
De ezek nem gyerekek. Olyan fajta fiatal férfiak, akik mellett ha Britt-
Marie elmegy, szorosabban markolja a táskáját. Nem mintha elítélné az
embereket, egyáltalán nem, de azért mindennek van egy határa valahol. Az
egyik férfi keze például tetoválva van. Akkor csak észszerű azt feltételezni,
hogy nem teljesen épeszű.
 – Sami és Pszichó – mondja Kalóz mögötte.
Ijedtnek tűnik.
– Ezek nem nevek – világosítja fel Britt-Marie.
– Sami szerintem egy név. De Pszichót azért hívják Pszichónak, mert
pszichopata – mondja Kalóz, mintha nem merné hangosan kimondani a
nevüket.
– Munkahelyük természetesen nincs – mondja Britt-Marie, és tüntetőleg
az órájára néz.
Kalóz a vállát vonogatja.
– Senkinek sincs munkája Borgban. Kivéve azokat, akik nagyon öregek.
Britt-Marie egyik kezét a másikba teszi. Aztán a másikat az egyikbe.
Próbál nem megsértődni.
– A jobb oldalinak tetovált a keze – jegyzi meg.
– Ő Pszichó. Őrült. Sami elég jófej, de Pszichó… tudod, veszélyes. Nem
tanácsos veszekedni vele. Az anyukám azt mondja, nem lehetek Vegánál és
Omarnál, amikor Pszichó is ott van.
– Mégis miért kell neki Vegánál és Omarnál lennie? – kérdezi Britt-
Marie.
– Sami a bátyjuk – mondja Kalóz.
Nyílik a pizzéria ajtaja. Vega jön ki, két pizzával, amit átnyújt Saminak.
Cserébe kap egy puszit. Pszichó rávigyorog, Vega úgy néz vissza, mintha
az legalábbis belehányt volna az új táskájába. Bevágódik az ajtó. A fekete
autó kigurul a parkolóból.
– Nem esznek a pizzériában, amikor Sven ott van, Vega megtiltotta
nekik – magyarázza Kalóz.
– Ha. Ez persze érthető. Mert tudja, hogy félnek a rendőrségtől, magától
értetődik – bólogat Britt-Marie.
– Nem, azt tudja, hogy a rendőrség fél tőlük – javítja ki Kalóz.
A társadalom ilyen szempontból olyan, mint az emberek. Ha az ember
nem tesz fel túl sok kérdést, és nem tol arrébb nehéz bútorokat, nem
láthatja meg a legrosszabb oldalakat.

Britt-Marie a szoknyáját söprögeti. Aztán Kalóz pulóverujját. Témát akar

váltani, Kalóz ki is segíti benne:
– Vega megkérdezett már?
– Miről? – kérdezi Britt-Marie.
– Hogy lennél-e coach?
– Természetesen nem! – tör ki Britt-Marie.
Aztán egyik kezét sértetten a másikba teszi, és megkérdezi:
– Az mit jelent?
– Olyan, mint az edző. Szükségünk van rá. Van egy kupa a városban, és
be lehet nevezni, ha az embernek van csapata és edzője.
– Egy kupa? Mint egy verseny? – kérdezi Britt-Marie.
– Mint egy kupa – válaszolja Kalóz.
Britt-Marie nem látja kristálytisztán a körülményeket.
– Ebben az időben? Odakint? De hát ez abszurdum!
– Nem, úgy értem, odabent. Egy városi sportcsarnokban – mondja
Kalóz, mielőtt teljes értetlenségben visszakérdez:
– De amúgy hogy érted? Mi köze az időjárásnak a focihoz?
Mintha bizony nem lenne.
Britt-Marie mondani akar valami nagyon, de nagyon határozottat azzal
kapcsolatban, hogy mennyire nem megfelelő labdákat rugdosni odabent,
erről meg van győződve, de nincs rá ideje, mert kopognak. Egy fiú áll
odakint, Kalóz korabeli. Ráadásul hosszú hajú.
– Ha? – kérdezi Britt-Marie.
– Kábé itt van Ben? – kérdezi a fiú.
Nem teljesen egyértelmű, hogy a „kábé” mit keres ebben a
mondatszerkezetben. Mintha azt kérdezte volna: „Majdnem itt van Ben?”
– Kicsoda? – kérdezi Britt-Marie.
– Ben? Vagy na, hogy hívja a csapata. Kalóz?
– Ha. Ha. Ha. Itt van, de elfoglalt – mondja Britt-Marie határozottan, és
megkísérli bezárni az ajtót.
– De kábé mivel?
– Légyottja lesz. Vagy randija. Vagy hogy hívják.
– De azt tudooom. Veleeem – nyögi a fiú.
Britt-Marie, akinek nincsenek előítéletei, egyik kezét a másikba teszi, és
azt mondja:
– Ha.
A fiú rágózik. Britt-Marie helyteleníti. Ezt csak szabad, helyteleníteni a
rágógumit, még ha az embernek nincsenek is előítéletei.
– Nagyon gáz azt mondani, hogy „randi” – mondja a fiú.
– Kaló… Ben nevezte így. Az én időmben „légyottot” mondtunk –
védekezik Britt-Marie.
– Az is nagyon gáz – biztosítja a fiú.
– Akkor mit mondotok? – kérdezi Britt-Marie, enyhén kritikusan.
– Semmit. Csak kábé, hogy „kimozdulunk” – mondja a fiú.
– Megkérlek, várj itt – mondja Britt-Marie, és erőteljesen bezárja az
ajtót.
Kalóz a fürdőszobában áll, és a haját igazgatja. Majdnem fel-alá ugrál
lelkesedésében, amikor meglátja Britt-Marie-t a tükörben.
– Ő az? Ugye, hogy fantasztikus?
– Annyi bizonyos, hogy udvariatlan – mondja Britt-Marie, de Kalóz
láthatólag nem hall semmit, mert a páros lábbal való ugrálás nagyon sok
visszhangot eredményez a fürdőszobában.
Britt-Marie fog egy darab vécépapírt, és óvatosan leemel egy hajszálat
Kalóz pulóveréről, gondosan belehajtogatja a papírba, és lehúzza a vécén.
– Az volt a benyomásom, hogy lányokkal randevúzol.
– Néha randevúzom lányokkal is – válaszolja Kalóz.
– De ez egy fiú – állapítja meg Britt-Marie.
– Ez egy fiú – bólint Kalóz, mint aki olyan társasjátékban vesz részt,
aminek a szabályairól nem tájékoztatták.
– Ha – mondja Britt-Marie.
– Muszáj választani? – értetlenkedik Kalóz.
– Ilyesmiben nem vagyok tájékozott. Nincsenek előítéleteim – állítja
Britt-Marie.
Kalóz eligazítja a haját és megkérdezi:
– Szerinted tetszeni fog neki a hajam?
Britt-Marie mintha nem hallotta volna a kérdést, mert helyette ezt
mondja:
 – A focicsapatodban persze nem tudják a barátaid, hogy fiúkkal
randizol, így én sem fogok természetesen szólni róla.
Kalóz meglepettnek tűnik.
– Miért ne tudnának róla?
– Elmesélted nekik? – kérdezi Britt-Marie
– Miért ne meséltem volna? – kérdezi Kalóz.
– Mit szóltak? – érdeklődik Britt-Marie.
– Hogy „oké” – válaszolja Kalóz.
Aztán elgondolkodik.
– Mást kellett volna mondjanak?
– Ha, ha, természetesen nem, de nem ám – mondja Britt-Marie,
egyáltalán nem védekezőn, és hozzáteszi:
– Nincsenek előítéleteim!
– Tudom – bólint Kalóz.
Aztán idegesen mosolyog.
– Szép a hajam?
Britt-Marie nem tudja, mit válaszoljon, ezért csak bólint. Elvesz egy
utolsó hajszálat a pulóveréről, aztán esetlenül tartja tovább a kezében.
Kalóz megöleli. Britt-Marie nem érti, hogy vehetett a fejébe ilyesmit.
– Nem kéne egyedül lenned, igazán kár, hogy valaki, akinek ilyen szép a
haja, egyedül van – suttogja.
Már majdnem az ajtóban áll, amikor Britt-Marie, továbbra is a
hajszállal a kezében, összeszedi magát, megköszörüli a torkát, és
visszasuttogja:
– Ha nem mondja, hogy szép a hajad, nem érdemel meg téged!
Kalóz megfordul, átszalad a szobán, és újra megöleli Britt-Marie-t, aki
kedvesen, de határozottan arrébb taszigálja, mert azért tudni kell mértéket
tartani. Kalóz megkérdezi, kölcsönkaphatja-e a mobilját. Britt-Marie
szkeptikusan néz, és közli, hogy természetesen nem telefonálhat valami
drága helyre. A fiú elveszi, és megcsörgeti a saját telefonját. Aztán megint
megpróbálja megölelni Britt-Marie-t, majd nevetve elfut. Az ajtó
becsukódik.
Egy negyedórával később Britt-Marie sms-t kap a következő szöveggel:
„Mondta! :)”

Az ifjúsági otthon csöndbe burkolózik Britt-Marie körül. Felporszívózza a

hajat a padlóról, hogy legyen valami hang. Kimossa és megszárítja a
törülközőket. Leporol minden képet, különös tekintettel az információs
táblára, amit Valaki egy méterrel lejjebb akasztott fel a többihez képest.
Aztán kibont egy Snickerst, ráteszi egy tányérra, a tányért egy
törülközőre, az egészet pedig a küszöbre.
Kinyitja a bejárati ajtót. Sokáig ül a hokedlijén, és próbálja érezni a
szelet a hajában. Végül előveszi a telefonját.
– Halló? – szól bele a munkaközvetítős lány.
Britt-Marie vesz egy mély levegőt.
– Udvariatlanság volt a részemről azt mondani, hogy fiúfrizurád van.
– Britt-Marie? – kérdezi a lány.
Britt-Marie nagyot nyel.
– Természetesen semmi közöm hozzá, hogy miféle frizurád van. Hogy
fiúkkal vagy lányokkal randizol. Semmi közöm.
A lány kissé habozva szedi a levegőt.
– Nem mondtál semmit… erről.
– Ha. Ha. Ha. Nem kizárt, hogy csak gondoltam, talán nem. De
udvariatlanság volt a részemről, akárhogy is – mondja Britt-Marie
idegesen.
– Mi… de tényleg, hogy érted… mi baj van a frizurámmal? – kérdezi a
lány.
– Semmi a világon. Épp ezt mondom – magyarázza Britt-Marie.
– Én nem… szóval én… én nem kedvelem… – védekezik a lány kissé
hangosan.
– Nem akarom beleártani magam – hangsúlyozza Britt-Marie.
– Szóval, nem azért mert… tudod… bármi baj lenne azzal, hogy az
ember az! Vagy nem az! – így a lány.
– Én sem mondtam, hogy baj lenne! – mondja Britt-Marie.
– Én sem! – tiltakozik a lány.
 – Akkor jó – zárja le Britt-Marie.
– Így van! – mondja a lány.
Olyan sokáig csönd van ezután, hogy a lány végül belehallózik a
telefonba, mert azt hiszi, Britt-Marie letette a telefont.
A patkány egy óra hat perc késéssel érkezik a vacsorához. Berohan,
leharap egy nagy darab Snickerst, amekkorát csak elbír, majd megáll egy
pillanatra és Britt-Marie-ra néz, aztán kirohan, és eltűnik a sötétben. Britt-
Marie befóliázza a maradék csokoládét, és beteszi a hűtőbe. Elmosogatja a
tányért. Kimossa és megszárítja a törülközőt, majd visszaakasztja a
helyére. Az ablakon át látja, hogy Sven kijön a pizzériából. Megáll a
rendőrautónál, és az ifjúsági otthon felé néz. Britt-Marie elbújik a függöny
mögé. Beül az autóba és elhajt. Egyik pillanatban Britt-Marie attól fél,
hogy idejön, és bekopog. A következőben csalódott, amiért nem tette.
Mindenütt lekapcsolja a lámpát, kivéve a fürdőszobában. A magányos
égő fénye kikúszik az ajtó alatt, és pont azt a falrészt világítja meg, ahová
Valaki az információs táblát akasztotta, kissé alacsonyra, de persze nem túl
alacsonyra. „Üdvözöljük Borgban!”, áll a táblán. Britt-Marie leereszkedik
egy hokedlire a táblával szemben, és nézi a piros pöttyöt, ami miatt
ennyire beleszeretett ebbe a táblába már a kezdetektől. Az ok, amiért
szereti a térképeket. A pöttyöt félig lekaparták, és piros színe is kifakult.
De ott van, rajta a táblán, félúton a bal alsó sarok és a tábla közepe között,
mellette a szöveg: „Ön itt áll.”

Néha egyszerűbb úgy élni, amikor az ember nem tudja, ki ő, ha legalább

azt tudja, hol van.

16

A városi emberek általában úgy utalnak az alkonyatra, mint amikor „betör

a sötétség”, de a Borghoz hasonló községekben inkább kitör. Úgy veszi át
az uralmat az utcákon, mint valami járvány. A városokban nagyon sok az
olyan ember, akik nem akarnak otthon maradni éjszaka – így lehet
szórakozóhelyeket nyitni, egész iparágat építeni csak az éjszakákra. De
Borgban betokosodik az élet, amikor kitör a sötétség.
Britt-Marie bezárja az ifjúsági otthon ajtaját, és egyedül ácsorog a
parkolóban. Szépen összehajtogatott vécépapír pihen a zsebében, mert
borítékot nem talált. A pizzéria fényei már kialudtak, de Valaki árnyéka
még mozog odabent. Britt-Marie be akar menni és mondani valamit, talán
venni is valamit, de a józan esze azt súgja, hagyja. Sötét van odakint. Nem
civilizált dolog boltba menni, amikor sötét van odakint.
Az ajtó mellett odabent szól a rádió. Valamiféle popzene. Britt-Marie
számára nem teljesen idegen a popzene, mert nagyon sok keresztrejtvény-
meghatározásban előkerül, így Britt-Marie tudása mindig naprakész. De
ezt a dalt még sosem hallotta. Egy fiatal férfi énekli repedtfazék hangon,
miszerint „a városban, ahol laktam, vagy valaki vagy, vagy senki”. Britt-
Marie továbbra is a kezében szorongatja a külföldi betűs cigarettakartont.
Nem tudja, mibe kerülnek a külföldi cigaretták, de lényegesen több pénzt
vesz ki a táskájából, mint amennyi észszerű volna, majd belehajtogatja a
vécépapírba, míg úgy nem néz ki, mint egy boríték, remek nedvszívó
képességgel. Aztán óvatosan bedugja az ajtó alatt.
A férfi tovább énekel a rádióban. Mintha mi sem történt volna.
A semmiről. „A szerelem nem kímél senkit”, énekli. Újra és újra.
A szerelem nem kímél senkit. Kent olyan erővel bukkan fel Britt-Marie
mellkasában, hogy alig tud lélegezni.
Aztán egyedül sétál egy község útján, amelyik két irányba vezet.
Keresztül a kitört sötétségen. Egy ágy és egy erkély felé, ami nem az övé.

A teherautó jobbról érkezik, mögüle. Túl közelről. Túl gyorsan. Ezért

aztán átveti magát az út túloldalára. Az emberi agynak megvan az a
csodálatos képessége, hogy újra tud teremteni emlékeket olyan tisztán,
amitől az ember teljesen elveszíti az időérzékét. Egy jobbról érkező
teherautó okozhatja például azt, hogy az ember hallja egy anya sikolyát, a
kezei azt hiszik, megvágják magukat a törött üvegen, az ajkai pedig vér
ízét érzik. Lelke mélyén Britt-Marie vagy ezerszer sikítja Ingrid nevét.
 A teherautó eldübörög mellette, olyan közel, hogy a szíve még nem
tudja, elütötték-e, vagy sem. Sárgolyókat ver fel maga után az úton. Britt-
Marie tesz néhány bizonytalan lépést, a kabátja nedves és piszkos, sípol a
füle. Talán egy másodperc telik el, talán száz. Britt-Marie fényszórók felé
pislog, és a tudata nagyon lassan érti meg, hogy nem a füle sípol, hanem
egy autó dudál. Valaki ordít. Árnyékol a szemével, hogy átlásson a
fényszórókon egész a BMW-ig. Az a Fredrik áll előtte, és dühösen ordibál.
– Szenilis vagy, boszorka?! Nem lehet az út közepén császkálni, a kurva
életbe! Majdnem megöltelek!
Így mondja. Mintha Britt-Marie halála számára lenne nagyobb
veszteség. Nem is tudja, mit reagáljon erre. A szíve olyan hevesen ver,
hogy elakad a lélegzete. Fredrik kitárja a karját.
– Hallod, amit mondok, vagy még retardált is vagy?
Kettőt lép Britt-Marie felé, aki nem érti, miért. Utólag úgy gondolja,
minden bizonnyal meg akarta ütni, de egyikük sem tudja már meg, mert
egy másik hang félbeszakítja őket. Egy másféle. Hideg.
– Bajod van?
Fredrik fordul meg először, Britt-Marie látja, hogy a szeme hamarabb
észleli a veszélyt, semmint hogy felfogná, mitől is fél. A férfi nagyot nyel.
– Nem… Az út kö…
A legfeljebb húszéves Sami áll ott pár méterre, zsebre dugott kézzel.
Ahogy megjelenik a sötétben, azt a benyomást kelti, hogy simán torkon
tudná ragadni a húsz évvel idősebb férfit, és a negyven évvel idősebb nőt.
Erőfitogtatás, állna a keresztrejtvényben. Vízszintes, tizenhárom betű.
Torkon ragadás. Az emberek egy csomó mindenen ráérnek gondolkodni,
amikor azt hiszik, eljött a világ vége, és Britt-Marie pont ezen
gondolkodik.
Fredrik valami érthetetlent dadog. Sami nem szól semmit. Egy másik
fiatalember kerül elő a háta mögül. Magasabb. Egyáltalán nem nehéz
megérteni, miért hívják Pszichónak. Az ajkán vigyor, de nem annyira
mosoly ez, inkább a fogak közszemlére tétele. Britt-Marie hallott
ilyesmiről a természetfilmekben, amiket Kent nézett, amikor nem ment
foci a tévében. Az ember az egyetlen állat, aki barátságosságból
mosolyog, mert ha a többi állat mutatja a fogát, az fenyegetés. Most
megérti, hol lakik az állat az emberben.
Pszichó még szélesebben mosolyog. Sami még nem vette ki a kezét a
zsebéből. A hangját sem emeli meg.
– Őt nem bántod – mondja, és Britt-Marie felé bólint, anélkül hogy
levenné a szemét Fredrikről.
Fredrik visszatántorog a BMW-hez. Ahogy közeledik hozzá, egyre nő
az önbizalma, mintha az autóból fakadna a szuperereje, de azért megvárja,
míg már pont az ajtó mellett áll, és csak akkor sziszegi:
– Retardált! Az egész kibaszott község retardált!
Pszichó tesz egy fél lépést előre. A BMW kifarol a sárból és
kavicsokból, majd eltűnik az esőben. Britt-Marie még a fiút is észreveszi
az anyósülésen, egykorú Bennel, Vegával és Omarral, de magasabb.
Felnőttebb. Melegítőfelső, amire a „Hoki” szó van írva. Mintha félelem
látszódna az arcán.
Pszichó Britt-Marie-ra néz. Közszemlére teszi a fogát. Britt-Marie
elfordul, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne kezdjen el rohanni, mert
a természetfilmek szerint sosem szabad elfutni a vadállatok elől. Még
hallja, ahogy Sami utánakiabál, düh és fenyegetés nélkül, szinte
gyengéden:
– Viszlát, edző!
Százötven méterre jár már, amikor végre meg mer állni, összeszedni
magát. Mire megfordul, a két fiatalember már visszatért egy nagyobb
csoport fiatalemberhez egy kis darab aszfaltra, ami néhány ház és néhány
fa között helyezkedett el. A fekete autó motorja jár, a fényszórókat nem
kapcsolták le. A férfiak egymás felé mozognak a fényben. Sami kiabál
valamit, tesz négy futólépést, majd jobb lábával magasra rúg. A következő
pillanatban ökölbe szorított kézzel felugrik örvendezésében. Britt-Marie-
nak beletelik egy percébe, hogy megértse, mit csinálnak.
Fociznak.

Játszanak.
Az éjszaka mínuszokat hoz. Az eső hóra vált. Britt-Marie az erkélyén állva
nézi végig. Aránytalanul sokat gondolkodik a sushigyártás csínján-bínján,
ezt el kell ismerje. Azon mélázik, vajon azért nem kedveli-e a sushit, mert
nem kedveli a sushit, vagy azért, mert Kent nem kedveli. Csak egyszer
evett, Kent egyik üzleti vacsoráján. Kent bukta az üzletet, és azóta utálja a
sushit. Britt-Marie saját magát okolta, bár maga sem tudta, miért. Így volt a
legegyszerűbb. Lehetett volna szociálisan kompetensebb, talán az segített
volna.
Kitakarítja a matracot. Felakasztja a kabátját. Amikor hallja, hogy Bank
és a kutya hazajönnek és bevágják a bejárati ajtót, tesz három kört a
szobában, olyan hangosan dübörög, ahogy csak tud. Hogy tudják, ott van.
Aztán kimerülten, álomtalanul alszik, mivel azt sem tudja, kinek az
álmait kell álmodja.

Világos van, amikor felébred. Majdnem kiesik az ágyból, amint

észreveszi. Virradat után kelni, januárban! Mit gondolnak majd az
emberek. Teljes éberséggel megy át a szobán a kabátjáért, s közben rájön,
mi ébresztette fel. Kopognak. Rém bosszantó ez az egész, olyan
időpontban kelni, amikor nem teljesen civilizálatlan ajtókon kopogni.
Elrendezi a haját amilyen gyorsan csak tudja, lecsúszkál a lépcsőn, hogy
majdnem agyonüti magát útközben. Ilyesmi gyakran történik, mármint
hogy az ember agyonüti magát a lépcsőn. Éppen csak sikerül talpon
maradnia. Áll és erőt gyűjt. Némi gondolkodás után kisiet a konyhába, ami
természetesen pont ugyanolyan mocskos, mint ahogy azt gondolta, kinyit
minden fiókot, míg végül talál egy kötényt. Azt felveszi.
– Ha? – kérdezi megemelt szemöldökkel, amikor kinyitja az ajtót.
Eligazítja a kötényét. Mint ahogy azok az emberek teszik, akiket épp
lefoglal a mosogatás a nap ezen civilizált órájában, és ezért megzavarta
őket a kopogtató. Vega és Omar állnak a küszöbön.
– Mit csinálsz? – érdeklődik Vega.
– El vagyok foglalva – válaszol Britt-Marie.
– Aludtál? – kérdezi Omar.
– Én ugyan nem! – tiltakozik Britt-Marie, és a kötényét és a haját is
eligazítja.
– Hallottunk lejönni a lépcsőn – mondja Vega, és az előszoba felé
biccent.
– Az csak nem bűncselekmény! – védekezik Britt-Marie.
– De nyugi már, na, csak azt kérdeztük, aludtál-e! – vág vissza Vega.
– Ha – így Britt-Marie.
– Na ja! – mondja Vega.
Britt-Marie összekulcsolja a kezét.
– Elképzelhető, hogy elaludtam. Nem tartozik a szokásaim közé.
– Elaludtál, mihez? – kérdezi Omar.
Britt-Marie-nak nincs jó válasza erre. Csönd lesz egy darabig, míg Vega
türelme el nem fogy, ezért felnyög, és egyből a tárgyra tér.
– Azt akartuk megkérdezni, nálunk vacsoráznál-e?
Omar energikusan bólint.
– És azt is meg akartuk kérdezni, lennél-e a csapatunk edzője?
Aztán Omar azt kiáltja, „jajj!”, Vega meg azt sziszegi, „idióta!”, és
próbálja még egyszer sípcsonton rúgni, de ezúttal Omar kitér.
– Azért akartunk meghívni vacsorára, hogy megkérdezzük, lennél-e az
edzőnk? Szóval, mint mikor szerződésajánlattal állnak elő a rendes
focicsapatokban – mondja Vega durcásan Britt-Marie-nak.
– Engem nem köt le a futball – mondja Britt-Marie a tőle telhető
legnagyobb udvariassággal, ami jelen helyzetben egyáltalán nem udvarias.
– Nem lenne semmi dolgod, csak aláírni egy kibaszott papírt, és eljönni
a kibaszott edzéseinkre! – mondja Vega sértetten, mintha bizony Britt-
Marie jött volna el hozzá az ajtaján dörömbölni, mint egy bandita, nem
pedig fordítva.
Omar bólint.
– Tök zsír a városi kupa. Az önkormányzat szervezi, és bármelyik
csapat nevezhet, ha van edzője.
– Nyilvánvalóan akad másvalaki Borgban, akit meggyőzhettek erről –
mondja Britt-Marie, és visszatolat az előszobába.
– Senki másnak nincs ideje – magyarázza Vega.
– És azt gondoltuk, neked úgysincs semmi dolgod! – bólint Omar
boldogan.
Britt-Marie megáll, és átmenetileg nagyon megbántottan néz. Eligazítja
a kötényét.
– Szeretnélek felvilágosítani titeket, hogy csomó dolgom van.
– Mint például? – kérdezi Vega.
– Van egy listám! – világosítja fel Britt-Marie.
– De hát jézusom, nem is telik sok időbe, csak el kell jönnöd az
edzéseinkre, arra az esetre, ha valaki a kupából arra talál vezetni! Hogy
lássák, igenis van edzőnk! – nyög fel Vega.
– Este hatkor edzünk, az ifjúsági otthon melletti parkolóban – teszi
hozzá Omar.
– Semmit sem tudok a futballról – informálja őket Britt-Marie.
– Omar sem, aztán mégis benne van – mondja Vega.
– Mi a franc?! – ordít fel Omar.
Vegán látszik, hogy kezdi türelmét veszteni, ezért a fejét csóválja Britt-
Marie felé.
– Szarni rá akkor! Azt hittük, jó fej leszel. Ez itt Borg, nincs valami
kurva sok felnőtt, akiből válogatni lehetne. Csak te vagy itt.
Britt-Marie-nak erre nincs válasza. Vega elindul lefelé a lépcsőn, és
idegesen int Omarnak, hogy kövesse.
Britt-Marie ott marad az ajtóban, egyik kezét a másikba teszi, majd a
másikat az egyikbe, többször is kinyitja-bezárja a száját, mielőtt végül
utánuk kiált:
– Nem érek rá hatkor!
Vega megfordul. Britt-Marie a kötényét bámulja.
– A civilizált emberek este hatkor vacsoráznak. Az evés közepén meg
nem lehet labdát rugdosni, de nem ám.
Vega megvonja a vállát. Mintha nem számítana.
– Oké. Akkor gyere át hatra vacsorázni, majd edzünk utána.
– Taco lesz! – lelkendezik Omar.
– Mi az a taco? – kérdezi Britt-Marie.
A gyerekek bámulnak rá, mint borjú az új kapura.
– Taco – mondja Omar, mintha csakis abban gyökerezhetett volna a
probléma, hogy Britt-Marie nem hallotta.
– Nem eszem külföldi ételt – mondja Britt-Marie, bár igazából úgy érti,
„Kent nem eszik külföldi ételt”.
Vega ismételten megvonja a vállát.
– Ha nem eszed a tortillát, akkor inkább olyan, mint egy saláta.
– Ha – mondja Britt-Marie, mert a saláta ellen nincs különösebb
kifogása.
– Az emeletes házban lakunk, kettes ajtó, második emelet – mondja
Omar, és az út felé mutat.
Persze nem akkor és ott vált Britt-Marie a focicsapat edzőjévé. Csak itt
tudja meg, hogy az lett.

Bezárja az ajtót. Leveszi a kötényt. Visszateszi a fiókba. Kitakarít a

konyhában, mert nem tudja, hogy kell figyelmen kívül hagyni az ilyesmit.
Aztán felmegy az emeletre a mobiltelefonjáért. A munkaközvetítős lány
első csengésre felveszi.
– Tudsz valamit a fociról? – kérdezi Britt-Marie.
– Britt-Marie? – kérdezi a lány, bár mostanra már igazán megtanulhatta
volna.
– Meg kell tudjam, hogy edz az ember egy focicsapatot – tájékoztatja
Britt-Marie.
– Oké… – mondja a lány.
– Hát ez aztán nem volt valami nagy segítség – szögezi le Britt-Marie.
– Vagyis… úgy értem… hogy érted? – kérdezi a lány.
– Lehet egyáltalán csak úgy edzeni egy focicsapatot? Nincs szükség
hozzá engedélyre a hatóságoktól vagy valami?
– Nem… vagyis… mi? – mondja a lány.
Britt-Marie kifújja a levegőt. Egyáltalán nem sóhajt.
– Kedveském, ha az ember például beüvegezi az erkélyét, ahhoz
engedély kell. Abból indultam ki, hogy ugyanez áll a focicsapatokra is.
Nyilván nem a törvényen kívül léteznek, csak mert labdákat kergetnek és
rugdalóznak?
– Nem… szóval én… vagyis, gondolom elég, ha a szüleiktől hoznak
igazolást, hogy játszhatnak a csapatban – mondja a lány kétségek között.
Britt-Marie felírja a listájára. Komolyan bólint magának, és megkérdezi:
– Ha. Megtudhatnám, mi az első, ami egy fociedzésen történik?
– Nem tudom – mondja a lány.
– Azt hittem, szórakoztat a foci – vádaskodik Britt-Marie.
– Szóval… de nem tudom… az első egy edzésen… jelenléti ív? –
próbálkozik a lány.
– Ezzel mit akarsz mondani? – követel pontosítást Britt-Marie.
– Van egy jelenléti ív, egy névsor. Ki kell pipálni, ki van ott – mondja a
lány.
– Egy lista? – találgat Britt-Marie.
– Igen – mondja a lány.
– Lista arról, kik vannak ott – mondja Britt-Marie leginkább saját
magának.
– Igen – ismétli a lány.
Britt-Marie már le is tette a telefont.

Talán nem ért a focihoz, de Isten a tanú rá, hogy senki sem tud többet a
listákról Britt-Marie-nál.

17

Dínó nyit ajtót, és felnevet, amikor meglátja Britt-Marie-t. Britt-Marie azt

feltételezi, rossz ajtón csöngetett be, de aztán kiderül, hogy Dínó minden
este Vegánál és Omarnál vacsorázik, és nem szükségképpen kineveti Britt-
Marie-t. Így megy ez Borgban, az emberek egymásnál vacsoráznak, ahogy
épp alakul, és minden látható ok nélkül kacarásznak. Omar érkezik futva
az előszobába, és Britt-Marie-ra mutat.
– Vedd le a cipőd, különben Sami baromira kiakad, mert épp most
mosott fel!
– Nem akadok ki! – hallatszik egy eléggé kiakadt hang a konyhából.
 – Mindig kiakad, mikor takarítónapunk van – magyarázza Omar Britt-
Marie-nak.
– Talán nem lennék kiakadva, ha NEKÜNK lenne fucking
takarítónapunk, de itt csak NEKEM van fucking takarítónapom. MINDEN
egyes nap! – mennydörgi Sami a konyhából.
Omar jelentőségteljesen biccent Britt-Marie felé.
– Látod. Kiakadt.
Vega jelenik meg az ajtóban. Összegörnyed, és egy láthatatlan
italosüveget lenget, Valakit utánozva.
– Tudod, Britt-Marie, Saminak, izé. Citrus van az ánuszában, ugyi?
Dínó és Omar úgy nevetnek, hogy alig kapnak levegőt. Britt-Marie
udvariasan bólint egymás után többször is, mivel ő ennyire tudja
megközelíteni a hangos nevetést. Leveszi a cipőjét, kimegy a konyhába, és
óvatosan Sami felé biccent. A fiú rámutat egy székre.
– Kész az étel – mondja, és leveszi a kötényét, majd közvetlenül utána
kiüvölt az előszoba felé:
– KÉSZ AZ ÉTEL!
Britt-Marie az órájára néz. Pontosan hat óra van.
– Megvárjuk a szüleiteket is? – kérdezi gondoskodón.
– Nincsenek itt – mondja Sami, és alátéteket kezd kirakni az asztalra.
– Bizonyára késnek a munkájuk miatt – fűzi tovább a gondolatot Britt-
Marie.
– Anya kamionsofőr. Külföldön. Nincs itthon valami sokat – mondja
Sami röviden, majd tálakat és poharakat tesz az alátétekre.
– És az édesapátok? – kérdezi Britt-Marie.
– Lelépett – mondja Sami.
– Lelépett? – ismétli Britt-Marie.
– Lelépett. Mikor kicsi voltam, Omar és Vega meg még kisebb. Nem
viselte jól. Így nem beszélünk róla itthon. Anya gondoskodott rólunk.
KÉSZ A FUCKING ÉTEL, SZÓVAL GYERTEK IDE, MIELŐTT
FUCKING AGYONÜTLEK BENNETEKET! – közöl információkat Sami
először Britt-Marie-val, aztán a gyerekekkel, akik nincsenek ott.
Vega, Omar és Dínó bekullognak a konyhába, és olyan sebességgel
kezdenek habzsolni, hogy a részükről akár mixerbe is dobhatták volna az
egészet, amit aztán szívószállal felszürcsölhetnek.
– De ki gondoskodik rólatok, amikor édesanyátok nincs idehaza? –
kérdezi Britt-Marie.
– Magunkról gondoskodunk – válaszolja Sami sértetten.
– Ha – így Britt-Marie.
Nem tudja, mi a szokás ilyenkor, ezért átnyújtja a külföldi betűs
cigarettakartont.
– Természetesen mindig viszek virágot, amikor vacsorára hívnak, de
Borgban nincs virágüzlet. Viszont megjegyeztem, hogy szereted a
cigarettát. Gyanítottam hát, hogy a cigaretta olyasvalakinek, aki szeret
cigarettázni, olyan lehet, mint a virág – magyarázkodik. Sami elveszi a
kartont. Egy pillanatra meghatódik. Britt-Marie leül egy üres székre, és
gondoskodón megköszörüli a torkát.
– Nem félsz a ráktól, ugye? Jó lehet neked.
– Vannak rosszabb dolgok is, amiktől félni lehet – mosolyog Sami.
– Ha – mondja Britt-Marie, és felemel valamit a tányérjáról, ami
minden bizonnyal egy taco kell legyen.
Omar és Vega egymás szavába vágva kezdenek beszélni. Főleg fociról,
ennyit Britt-Marie is megért. Dínó szinte néma, de folyton nevet. Britt-
Marie nem tudja, min. Mintha Omarnak és neki nem lenne szüksége
beszédre ahhoz, hogy nevetni kezdjenek, csak egymásra néznek és
nevetnek. A gyerekeket nehéz megérteni ebből a szempontból.
Sami Omar felé bök a villájával.
– Hányszor mondjam még el, Omar? Vedd le a fucking könyöködet a
fucking asztalról!
Omar a szemét forgatja. Leveszi a könyökét.
– Nem értem, miért nem lehet az asztalon. Mintha számítana.
Britt-Marie mereven néz a fiúra.
– Igenis számít, Omar, ugyanis nem vagyunk állatok – magyarázza.
Sami hálásan néz Britt-Marie-ra. Omar meg értetlenül mindkettejükre.
– Az állatoknak nincs is könyöke – próbál tiltakozni.
– Edd a fucking kajádat – utasítja rendre Sami.
 Így eszik a kajájukat. Mikor Omar és Dínó végeznek, felállnak, és
nevetve átszaladnak egy másik szobába. Vega a pultra teszi a tányérját, és
láthatólag várja, hogy oklevelet kapjon a rengeteg befektetett munkáért.
Aztán ő is elrohan.
– Meg lehet ám köszönni a vacsorát – szól utánuk Sami durcásan.
– KÖSZÖNJÜK A VACSORÁT! – ordítják a gyerekek a lakás egy meg
nem határozható pontjáról.
Sami feláll, és tüntető csörömpöléssel teszi be az edényeket a
mosogatóba. Aztán Britt-Marie-ra néz.
– Aha. Szóval szerinted nem volt finom a vacsora?
– Elnézést? – kérdez vissza Britt-Marie.
Sami a fejét csóválja, motyog valamit némi „fucking”-gal fűszerezve,
fogja a cigarettát, és eltűnik az erkélyen.

Britt-Marie egyedül marad a konyhában. Eszi a valamit, ami minden

bizonnyal taco. Kevésbé figyelemre méltó az íze, mint várta. Feláll,
elmosogat minden tányért, a maradék ételt beteszi a hűtőbe, elmosogatja és
eltörölgeti az evőeszközöket, és kinyitja a fiókot. Aztán, mint aki kővé
vált, csak áll és szaporán szedi a levegőt. Villa-kés-kanál. A helyes
sorrendben.
Sami az erkélyen áll és dohányzik, amikor Britt-Marie kilép.
– Nagyon finom volt a vacsora, Sami. Köszönöm – mondja, egyik kezét
a másikba téve.
Sami bólint.
– Néha jó érzés, ha valaki megdicséri, anélkül hogy meg kell kérdezni
minden egyes alkalommal, érted, hogy értem?
– Igen – mondja Britt-Marie, mert tényleg érti.
Aztán érzi, hogy itt az idő, valami udvariasat mondani, ezért így szól:
– Nagyon szép az evőeszközös fiókotok.
Sami sokáig néz rá és vigyorog.
– Oké vagy, coach.
Britt-Marie bólint. Habozik. Aztán végül azt mondja:
– Ha. Ha. Te is… oké vagy. Sami.
Sami mindenkit elvisz az edzésre a fekete autójával. Vega hangosan
veszekszik vele egész úton, még ha az egész úton Borgban nem is számít
olyan soknak. Britt-Marie nem érti pontosan, min veszekednek, de valami
köze van ahhoz a Pszichóhoz. Valami pénz. Amikor elhallgatnak, Britt-
Marie úgy érzi, talán tenni kéne valamit a témaváltás érdekében, lévén
Pszichó még így is idegessé teszi, pont ahogy a mérges pókok, ha sokat
beszél róluk az ember, ezért így szól:
– Nektek is van csapatotok, Sami? Te és a fiúk, akikkel játszottál a
minap?
– Nem, nekünk nincs… csapatunk – mondja Sami, és látszik rajta, hogy
furcsállja a kérdést.
– Akkor miért fociztok? – értetlenkedik Britt-Marie.
– Hogyhogy „miért”? – kérdezi Sami hasonlóképp értetlenül.
Egyiküknek sincs jó válasza.
Az autó megáll. Vega, Omar és Dínó kiugranak az autóból. Britt-Marie
átnézi a táskáját, hogy ellenőrizze, nem felejtett-e el valamit.
– Készen állsz, Britt-Marie? – kérdezi Vega, mint aki máris unja magát.
Britt-Marie nagyon fegyelmezetten bólint, és a táskájára mutat.
– Igen, igen, magától értetődik, hogy készen állok. Tájékoztatlak,
készítettem egy listát!

Sami leparkolja az autót, de nem kapcsolja le a motort, így a fényszórók

bevilágítják a parkolót. A gyerekek felállítanak négy üdítősdobozt
kapunak, mert az üdítősdobozok varázslatosak ebből a szempontból, a
parkolókat focipályává tudják változtatni a puszta létezésükkel. Britt-Marie
előveszi a listáját.
– Vega? – kérdezi hangosan és jól artikulálva, amíg a gyerekek körbe-
körbe rohangálnak, és több-kevesebb sikerrel rugdossák a labdát.
– Mi van? – mondja Vega, aki pontosan előtte áll.
– Ez egy „igen” volna? – érdeklődik Britt-Marie.
– Miről beszélsz? – kérdezi Vega.
Britt-Marie határtalan türelemmel kopogtatja a listáját a tollával.
– Kedveském, ez egy jelenléti ív. Az ember felolvassa a neveket, és az
illető azt mondja, „igen”. Ez a szokás.
Vega elégedetlenkedve hunyorít.
– Látod, hogy itt állok!
Britt-Marie gondoskodón bólint.
– Kedveském, ha csak úgy minden rendszer nélkül pipálgathatnánk az
embereket, nem lenne semmi jelentősége a jelenléti ívnek.
– Így is van! – mondja Vega.
– Így bizony – ért egyet Britt-Marie.
– Szarni a listára! Játsszunk! – kiált fel Vega, és belerúg a labdába.
– Vega? – próbálkozik újra Britt-Marie.
– IGEEEN?! MI AZ? – dúl-fúl Vega.
Britt-Marie helyeslőleg bólint, és kipipálja Vega nevét a listán. Amikor
felolvasta az utolsó nevet is, kézzel írt lapot nyújtott át nekik egy rövid,
ámde hivatalos üzenettel, amit két vonal követett, „Szülők aláírása”
felirattal. Britt-Marie nagyon büszke a lapokra. Tintával írta mindet. Bárki,
aki ismeri Britt-Marie-t, megérti, micsoda hihetetlen önkontroll-
teljesítmény volt neki, hogy valamit teljes egészében tintával írjon. Az
emberek tényleg megváltoznak, ha utaznak.
– Mindkét szülő alá kell írja? – kérdezi Kalóz, aki olyan takarosra
fésülte meg a vörös haját, hogy Britt-Marie-nak fáj, amikor a következő
pillanatban fejen találja őt egy labda.
– Bocsánat! Vegára céloztam! – kiabálja Omar.
Erre aztán Vega és Omar verekedni kezdenek. A többi gyerek is beleveti
magát a csihi-puhiba. Britt-Marie eközben körülöttük köröz, és próbál
rájönni, miként adja át a lapokat Omarnak és Vegának az öklök
tengerében, de végül feladja, határozott léptekkel átmegy a parkolón, és
Saminak adja a lapokat, aki a fekete autó motorháztetején ül, és az egyik
kapufát issza. Britt-Marie az összes ruhadarabjáról port söpröget. A futball
aztán minden, csak nem higiénikus.
– Szükséged van segítségre? – kérdezi Sami.
– Nem vagyok teljes tudatában, mit várnak el egy futballedzőtől, ha a
játékosok úgy verekednek, akár a veszett kutyák – ismeri be Britt-Marie.
– Megfuttatod őket – vigyorog Sami.
 – Ezzel meg mit akarsz mondani? – érdeklődik Britt-Marie.
– Tudod. Idióta – mondja Sami.
– Egyáltalán nem vagyok az! – tiltakozik Britt-Marie, még ha igazából
annak érzi is magát.
Sami nevet rajta, vagy vele, nem teljesen egyértelmű.
– Nem, shit, hát így hívják a feladatot. „Idióta.” Megmutatom.
Lecsúszik a motorháztetőről, és megkerüli az autót. Britt-Marie követi.
Egyik kezét a másikba teszi, és egyáltalán nem vádaskodón megkérdezi:
– Megtennéd, hogy válaszolsz az alábbi kérdésemre: miért nem te edzed
a gyerekeket, ha ennyi mindent tudsz a fociról?
Sami kiemel egy hatos csomag üdítőt a csomagtartóból. Egyiket
átnyújtja Britt-Marie-nak.
– Nincs időm – mondja.
– Talán kicsit több időd lenne, ha nem töltenél annyi időt
üdítővásárlással – jegyzi meg Britt-Marie.
Sami megint nevet.
– Ugyan már, coach, nyilván te is felfogod, hogy az önkormányzat az
én bűnügyi nyilvántartásommal sosem engedné meg, hogy gyerekeket
eddzek – mondja.
Mintha ez teljesen hétköznapi dolog lenne.
Britt-Marie extra erősen szorítja a táskáját ezek után. Nem azért, mert
elítélné az embereket, magától értetődik, hogy nem, hanem mert nagyon
erősen fúj a szél Borgban. Semmi más okból.

Az „Idióta” borgi szabályok szerint úgy működik, hogy hat üdítősdobozt

kiraknak egymás mellé néhány méter távolságra. A gyerekek az ifjúsági
otthon és a pizzéria között elhelyezkedő palánknál sorakoznak fel, teljes
erejükből elrohannak az első üdítőig, majd vissza a palánkhoz, aztán teljes
erejükből a másodikig, ami kicsit távolabb áll, aztán teljes erejükből
vissza. Aztán a harmadikig és vissza, és így tovább.
– Meddig csinálják ezt? – kérdezi Britt-Marie.
– Ameddig csak akarod – mondja Sami.
– De hát csak nem kényszeríthetem őket erre! – tiltakozik Britt-Marie.
 – Most te vagy az edző. Ha nem csinálják, amit mondasz, nem vehetnek
részt a kupán – mondja Sami.
Ez aztán nem normális, gondolja Britt-Marie, de Sami nem tudja
részletesebben elmagyarázni, mert megcsörren a telefonja.
– Mit mondtál, hogy hívták a gyakorlatot? – kérdezi Britt-Marie.
– Idióta! – kiabálja Sami, aztán beleszól a telefonba, és azt mondja,
„Igen”, felkiáltó- és kérdőjel nélkül.
Britt-Marie sokáig gondolkodik, míg végül megszólal:
– Illik a név a gyakorlatra, meg arra is, aki kitalálta.

Sami az autója felé megy, telefonnal a fülén, így nem hallja, hogy Britt-
Marie mit mond. Senki sem hallja. De Britt-Marie-t nem zavarja.
A gyerekek az üdítősdobozok között rohangálnak, mellettük ott áll Britt-
Marie egyfajta boldog pezsgéssel a testében, és nagyon, de nagyon, de
nagyon halkan, többször megismétli magának: „Illik a név a gyakorlatra,
meg arra is, aki kitalálta.”

Amióta az eszét tudja, ez az első alkalom, hogy mondott egy viccet.

18

A gyerekek védelmére legyen mondva, nem direkt volt. Vagy hát de,
persze, hogy direkt volt, de egyikük sem hitte, hogy Varangy eltalálja.
Sosem találnak el semmit, amire céloznak. Különösen Varangy nem, aki a
legfiatalabb és legrosszabb játékos egy amúgy is eléggé használhatatlan
focicsapatban. De most még ráadásul úgy is alakul, hogy Bank, akinek a
szokásosnál is rosszabb a kedve, éppen átsétál a parkolón a fehér
kutyájával egyetemben, pont az edzés közepén. Omar nézi, ahogy bemegy
a pizzériába, vagy élelmiszerboltba, vagy műhelybe vagy mibe, és
nemsokára kijön egy zacskóval, amiben láthatólag csokoládé van, és egy
másikkal, amiben sör. Omar oldalba böki Varangyot, és azt mondja:
 – Szerinted van valami szuperereje?
Varangy válasza úgy hangzik, mintha tele lenne a szája kapufával. Omar
Britt-Marie felé int, mintha Britt-Marie jobb közönség lenne az ilyesfajta
beszélgetésekhez, ám ez a gondolat egy cseppet optimistának bizonyul.
– Tudod, a fenébe is, mint a filmekben, ahol a vakoknak szupererejük
van! Mint amilyen Daredevil!
– Nem vagyok tisztában vele, kiről beszélsz – magyarázza Britt-Marie
olyan barátságosan, ahogy csak tudja, tekintve, hogy ilyen ostobaságot
régen hallott.
Bank halad tovább a parkolóban, kezében a botjával, srégen a fehér
kutya mögött. Omar lelkesen mutogat:
– Daredevil! Egy szuperhős! Vak! Ezért vannak más szuperérzékszervei.
Szerinted ő is az? Vajon érzi, ha valaki megcélozza a fejét egy
focilabdával, bár nem látja?
– Szeretnélek tájékoztatni, hogy nem vak. Látásgyengült – mondja Britt-
Marie, és késztetést érez, hogy azonnal hozzátegye:
– De nem zsörtölődöm ám a különbségen. De nem ám.
Varangy védelmére legyen mondva, nem az ő ötlete. Csak épp nála van
a labda. Így Omar, aki már rég nem figyelt Britt-Marie-ra, hozzá fordul,
és azt mondja:
– Hajrá, Varangy!
Varangyon látszik, hogy nem kifejezetten rajong az ötletért. De Omar
kimondja a varázsigét, ami mindig minden gyereket megfoszt a maradék
önuralmától is:
– Úgysem mered!
Varangy védelmére legyen mondva, eszébe sem jut, hogy majd eltalálja.
Mindenki nagyon meglepődik, mikor végül mégis.

Leginkább Bank lepődik meg persze.

– MIAFÉSZKES… – ordítja, majd feláll, arcán sárpakolással.

A gyerekek először tátott szájjal nézik. Ahogy a gyerekek szokták.
Aztán Omar kuncogni kezd. Majd Vega. Bank a bottal hadonászva rohan
feléjük.
– MÉG RÖHÖGTÖK IS? TAKNYOS KÖLYKÖK!
Britt-Marie megköszörüli a torkát, és próbálja kitárni a karját.
– Kedves… Bank, nem így gondolták, magától értetődik, hogy nem rád
célzott, de nem ám. Baleset, természetesen.
– BALESET! PERSZE, BALESET! – ordibál tovább Bank, bár kissé
homályos, mire céloz ezzel.
– Hogyhogy nem direkt? Hát rá célzott! – kiabálja Omar magabiztosan,
de egy kissé kevésbé magabiztosan Britt-Marie mögé húzódik a lengő bot
elől.
– Komolyan? – kérdezi Britt-Marie elképedten Varangytól.
– MELYIK VOLT AZ?! – ordítja Bank, az egész arca remeg, mintha
egyetlen vastag ér lenne.
Varangy bénultan bólint, majd hátrál. Britt-Marie lelkesen teszi egyik
kezét a másikba, nem igazán tudja, mihez fogjon.
– De… de hát ez egészen kiváló! – mondja végül.
– MIKET BESZÉLSZ, BOSZORKA?! – bömböli Bank.
Britt-Marie józan esze persze megpróbálja csillapítani a lelkesedését, de
láthatólag nagyon rosszul csinálja, mert Britt-Marie előrehajol, és
boldogan suttogja:
– Ugyanis sosem találnak el semmit, amire céloznak. Ez egy kiváló
eredmény a csapatnak!
Bank Britt-Marie-ra néz. Vagy legalábbis úgy tűnik. Nehéz eldönteni a
napszemüveg miatt. Britt-Marie kétkedve nyel egyet.
– Persze nem az a kiváló, hogy eltalált… téged. Természetesen nem így
értem. De kiváló, hogy eltalált… valamit.

Bank káromkodásfelhőben hagyja el a parkolót. Britt-Marie a szavak nagy

részét még életében nem hallotta. Nem is tudott róla, hogy a nemi
szerveket és más testrészeket ilyen kombinációban lehet használni. Az
ember nem fut bele ilyesfajta nyelvi újításokba a keresztrejtvényekben.
Némi elgondolkodó csönd borul a parkolóra. Magától értetődik, hogy
Valaki hangja töri meg.
 – Mondtam, hogy olyan. Citrom. A. Valagban.
A pizzéria ajtajában ül, és Bank felé vigyorog. Britt-Marie a szoknyáját
sepregeti.
– Nem azt mondom, hogy nincs igazad, de nem ám. De az a határozott
véleményem, hogy Bank problémája ezúttal nem citrom a valagban,
hanem focilabda a fejen.

Mindenki nevet. Britt-Marie nem lesz dühös miatta. Új érzés ez számára.

A fiú a „Hoki” feliratú melegítőfelsőben kijön a pizzériából,

pizzásdobozzal a kezében. Sikertelenül próbálja leplezni, mennyire érdekli
az edzés, majd amikor belátja a hibáját, megszaporázza a lépteit, de Vega
addigra már észrevette.
– Mit keresel itt? – kiabálja.
– Pizzát veszek – mondja a fiú a melegítőfelsőben bűnbánóan.
Vega megemeli a hangját.
– Nincs pizza a városban, vagy mi van?
A fiú a dobozt bámulja.
– Én ezt a pizzát szeretem.
Vega ökölbe szorítja a kezét, de nem mond semmit. A fiú kifurakodik
Valaki mellett az ajtón, majd az út felé rohan. A BMW pár száz méterrel
odébb áll, járó motorral.
Valaki Vega felé grimaszol.
– Nem az apja. Az apa lehet disznó, a gyerek meg jó. Te igazán
tudhatnád.
Vegát úgy érik a szavak, mintha a foga nyilallna. Megfordul, és olyan
erővel rúgja el a labdát, hogy eltűnik a palánk mögött, be a sötétbe, ahol
már Sami autójának a fényszórói sem érik utol.
Valaki Britt-Marie felé gurul, és a pizzéria felé biccent.
– Gyere! Van itt egy dolog neked.
Varangy addigra már megitta az összes kapufélfát, Vega pedig új,
hangos vitába kezd Samival, amiből Britt-Marie annyit ért, hogy
„Pszichó” és „tartozás”, így levonja a következtetést, hogy az edzésnek
vége. Nem tudja, várnak-e tőle valami különöset, hogy belefújjon egy
sípba vagy akármi, de hagyja is. Főleg azért, mert nincs sípja.
A pizzériában Valaki elvesz egy darab papírt és egy marok pénzt a
pultról. – Itten. A visszajáró meg a blokk, ugyi.
Átnyújtja, és az ajtó alja felé gesztikulál, ahol Britt-Marie előző este
bedugta a pénzt.
– Legközelebb, tudod, izé. Fáradj be! – vigyorog Valaki.
Mivel Britt-Marie nem igazán tudja, erre mit mondjon, Valaki folytatja:
– Túl sok pénzt hagytál itt cigire, Britt-Marie. Te, izé. Vagy szarul
számolsz, vagy nagyon bőkezű vagy, ugyi? Én gondoltam: Britt-Marie
bőkezű, ugyi. Nem mint az a Fredrik például, tudod, olyan fukar, hogy
megfejné a bakkecskét is.
Boldogan bólint. Britt-Marie sűrűn motyogja, hogy „ha”, majd szépen
összehajtja a blokkot és beteszi a táskájába. A visszajárót meg bedugja a
borravalós vázába. Valaki előre-hátra gurul.
– Szép lett, tudod. Szép lett, mikor… takarítottál, ugyi. Köszönöm! –
mondja.
– Nem állt szándékomban elrejteni az ingóságaidat, hogy aztán ne találd
meg – magyarázza Britt-Marie bele a táskájába.
Valaki az állát vakargatja.
– Az evőeszköz, ugyi. Villa, kés, kanál. Ebben a sorrendben. Én lehet,
hogy izé. Hozzá tudok szokni!
Britt-Marie beharapja az arcát. Az ajtó felé indul. Már a küszöbnél jár,
amikor megáll, erőt gyűjt, és azt mondja:
– Szeretnélek tájékoztatni, hogy esetleg nem kell túlságosan
stresszelned az autóm javítása okán.
Valaki kinéz az ajtón a gyerekek és a focipálya felé. Bólint. Britt-Marie
is bólint. Mióta az eszét tudja, ez az első alkalom, hogy Britt-Marie-nak
barátnője akadt.

A gyerekek leveszik a koszos focimezeket, és beviszik az ifjúsági

otthonba, anélkül hogy Britt-Marie felajánlotta volna, hogy kimossa. De
azért kimossa. Mind elmentek a parkolóból, és elindultak hazafelé,
miközben Britt-Marie megszárította, majd egy takaros halomba hajtogatta
a mezeket a másnapi edzés előtt. Borg üres, leszámítva egy magányos
árnyat a buszmegállóban. Britt-Marie nem is tudta, hogy van itt
buszmegálló, mielőtt észrevette volna a várakozó egyént a lámpaoszlop
alatt. Akkor állapítja meg, hogy Kalóz az, amikor már csak pár méterre
van tőle. A vörös haja kócos és sáros, mozdulatlanul áll, mintha próbálna
tudomást sem venni Britt-Marie-ról. Britt-Marie józan esze azt súgja,
menjen onnan, de helyette inkább megszólítja:
– Az volt a benyomásom, hogy Borgban laksz.
Kalóz a kezében szorongatja a papírt, amit Britt-Marie az edzés elején
osztott ki.
– Itt az áll, hogy mindkét szülő aláírására szükség van. Ezért el kell
menjek apához, hogy megkérjem, írja alá.
Britt-Marie bólint.
– Ha. Szép estét akkor – mondja, és visszaindul a sötétbe.
– Akarsz velem jönni? – kiabálja utána.
Britt-Marie megfordul, mintha a fiú teljesen elvesztette volna a józan
eszét. A kezében levő papír foltos az izzadságtól.
– Én… azt hiszem, jobb érzés lenne, ha velem jönnél – nyögi ki végül.
Persze, hogy elvesztette az eszét. Ezt Britt-Marie az egész buszút alatt
többször is kihangsúlyozza.
Majdnem egy óra az út. Egy hatalmas, fehér épület előtt ér véget. Britt-
Marie olyan erősen szorítja a táskáját, hogy begörcsöl az ujja. Elvégre
egy civilizált ember, normális élettel.

A civilizált emberek normális élettel nem szoktak börtönbe látogatni.

19

„Átkozott gengszterek”, mondta Kent mindig azokra, akik mindenről

tehetnek. Utcai erőszak, magas adó, zsebtolvajlás, falfirka a nyilvános
vécékben, a szálloda minden elfoglalt napozószéke, mire Kent leér a
medencéhez – ezekről mind a „gengszterek” tehettek. Igazán praktikus
rendszer, hisz mindig van kit okolni, anélkül hogy igazándiból
definiálnánk, ki is az.
Britt-Marie sosem értette meg egészen, mit akar Kent. Mitől lesz
elégedett. Hogy elég-e a sok pénz, vagy szükség lenne az összes pénzre.
Egyszer, amikor David és Pernilla tinédzserek voltak, vettek neki egy
kávésbögrét a következő felirattal: „Az nyer, akinek a legtöbb cucca van,
amikor meghal.” Azt mondták, „iróniából” vették, de Kent kihívásnak
fogta fel. Mindig volt új terve, mindig állt egy „kurva nagy megmászandó
szikla” a sarok másik oldalán. A cége talán jobb üzletet tud csinálni
Németországgal, a lakás, amit Britt-Marie szüleitől örököltek, talán a
bérlés helyett megvásárolható és eladható – mindig volt valami
kattognivaló. Csak néhány hónap még. Csak néhány év. Azért házasodtak
össze, mert Kent könyvelője szerint „adótervezési okokból remek ötlet”.
Britt-Marie-nak sosem voltak tervei, remélte, hogy elég, ha az ember
szerelmes és hűséges. Míg egy nap aztán nem volt elég.

„Átkozott gengszterek”, mondta volna Kent, hogyha ott ült volna Britt-
Marie-val a börtön kis várószobájában aznap este. „Egy lakatlan szigetre
kell tenni a csürhét egy-egy pisztollyal, aztán ők elintézik az
öntisztogatást”, mondta a bűnözőkre. Britt-Marie nem szerette, amikor ezt
mondta, szerinte a tisztogatás a fürdőszobához és a konyhapulthoz
tartozik, de sosem szólt semmit. Most, hogy belegondol, nem is tudja
felidézni, mikor mondott bármit is, mielőtt azon a napon, ugyancsak
egyetlen szó nélkül, elhagyta volna. Ebből a szempontból úgy tűnik, hogy
leginkább az ő hibája az egész.
Azon mereng, vajon mit csinál most Kent. Jól van-e, vannak-e tiszta
ingei. Beszedi-e a gyógyszerét. Keresgél-e a konyhafiókokban Britt-Marie
nevét kiabálva, amíg rá nem jön, hogy már nincs ott. Azon gondolkodik,
vajon vele van-e, vele, aki fiatal és szép és szereti a pizzát. Britt-Marie-t
nagyon érdekli, vajon mit mondana, ha tudná, hogy Britt-Marie egy
gengszterekkel teli börtön várótermében ül. Vajon nyugtalankodna-e.
Vajon élcelődne-e a rovására. Vajon hozzáérne-e és a fülébe súgná, hogy
minden rendben lesz, ahogy Britt-Marie anyjának a temetése után tette.
Akkoriban még más emberek voltak. Britt-Marie nem tudja, vajon ő
vagy Kent változott-e meg először. Vajon mennyi felelősség terheli őt
ezért. Késznek érzi magát, hogy azt válaszolja, „az összes”, csak kapja
vissza a megszokott életét.

Kalóz mellette ül és a kezét fogja. Britt-Marie erősen szorítja.

– Nem mondhatod el anyának, hogy itt voltunk – suttogja.
– Ő hol van?
– Kórházban.
– Balesete volt? – kiált fel Britt-Marie.
– Nem, nem, ott dolgozik – siet a felvilágosítással Kalóz.
Aztán hozzáteszi, mintha egy természeti törvényt magyarázna:
– Minden borgi anyuka a kórházban dolgozik.
Britt-Marie nem tudja, mit válaszoljon erre.
– Miért hívnak Kalóznak? – kérdezi végül.
– Mert apukám elrejtette a kincset – válaszolja Ben.
Britt-Marie soha többé nem szólítja Kalóznak.
Kinyílik egy vastag vasajtó, Sven áll ott, izzad és piros az orra, kezében
a rendőrsapkával.
– Anya most tökre mérges, ugye? – sóhajtja Ben azonnal.
Sven lassan rázza a fejét. A fiú vállára teszi a kezét. Britt-Marie-ra néz.
 – Ben anyukája éjszakai műszakos. Felhívott, amikor innen telefonáltak
neki. Jöttem, ahogy tudtam.
Britt-Marie szeretné megölelni, de a józan ész erősebb. Az őrök nem
engedik Bennek, hogy találkozzon az apjával, mert nincs látogatási idő, de
hosszas rábeszéléssel Svennek sikerül elérnie, hogy bevigyék a papírt a
börtönbe. Visszatérnek az aláírással, ami mellé Ben apja azt írta:
„SZERETLEK!!” Ben olyan erősen szorongatja a papírt, hogy mire
hazaérnek, teljesen olvashatatlan. Sem ő, sem Britt-Marie, sem Sven nem
mondanak semmit. Nem lehet túl sok mindent mondani egy tinédzsernek,
akinek egyenruhás emberektől kell engedélyt kérnie, hogy találkozhasson
az apjával. De amikor Ben kiszáll a házuk előtt, és az anyukája futva
érkezik, Britt-Marie úgy érzi, minden a helyén van, és mondani akar
valami bátorítót, ezért így próbálkozik:
– Tisztaság volt, Ben, ezt el kell mondjam. Mindig úgy képzeltem, hogy
a börtönök mocskosak, de ez egészen higiénikusnak tűnt. Ha valaminek,
hát ennek lehet örülni.
Ben összehajtogatja a papírt az apja aláírásával, anélkül hogy ránézne,
aztán átnyújtja. Sven gyorsan közbeszól:
– Tartsd meg, Ben.
Ben bólint, mosolyog, és még erősebben szorítja a papírt.
– Holnap van edzés? – kérdezi végül, alig hallhatóan.
Britt-Marie a listája után kutat a táskájában, de Sven nyugodt hangon
ígéri:
– Persze, hogy van edzés, Ben. A szokott időben.
Ben Britt-Marie-ra néz, aki próbál megerősítőn bólintani. Ben
halványan mosolyog, és int. Várnak, amíg be nem kucorodik anyja
ölelésébe. Sven integet, de Ben anyja nem látja, csak belenyomja az arcát a
fia hajába, és suttog valamit.
Sven lassan gurul végig Borgon. Kelletlenül köszörüli a torkát, mint
akinek rossz a lelkiismerete.
– Nincs könnyű dolguk. Ben anyja tripla műszakban dolgozik, hogy
továbbra is a házban tudjanak lakni. Kedves fiú, és az apja sem rossz
ember. Igen, igen, igen, tudom, hogy hibázott, az adócsalás bűn. De
kétségbe volt esve. A pénzügyi válságtól sokan kétségbeesnek, és a
kétségbeesés vakmerőségre buzdítja az embereket…
Elhallgat. Britt-Marie nem mond semmit arról, hogy a pénzügyi
válságnak vége. Belátja, hogy különböző okokból kifolyólag ez most nem
a megfelelő kommentár.
Sven kitakarította a rendőrautót, kivette a pizzásdobozokat a padlóról,
veszi észre Britt-Marie. Elautóznak az aszfaltdarab előtt, ahol Sami és
Pszichó tegnap este is a barátaikkal fociztak.
– Ben apja nem olyan, mint ők. Szeretném, ha megértenéd, ő nem
bűnöző. Illetve nem ugyanúgy, mint a fiúk… – magyarázza Sven.
– Sami sem olyan, mint azok a fiúk! – tiltakozik Britt-Marie, és még egy
mondat kibukik belőle:
– Sami nem gengszter, ugyanis csodásan elrendezett evőeszközös fiókja
van!
Sven nevetése hirtelen éri, mélyről dübörög fel, olyan, akár egy
máglya, amely mellett megmelegítheti az ember a kezét.
– Nem, nem, vele nincs semmi probléma, persze, persze. Sami csak
rossz társaságba keveredett…
– Vegának meggyőződése, hogy Sami mindenkinek tartozik – mondja
Britt-Marie.
– Nem Sami, Pszichó. Pszichó mindig mindenkinek tartozik – mondja
Sven, és a nevetése elfolyik, le a padlóra, ki a semmibe.
A rendőrautó lelassít. A focizó fiúk látják, de nem nagyon reagálnak.
Van egy lenézés ebben, hogy egyáltalán nem fogják fel fenyegetésként.
Sven félig lehunyja a szemét.
– Saminak sem volt könnyű gyerekkora. Több csapás érte ezt a családot,
mint ami igazságosan elszámolható, ha érdekel a véleményem. Egyszerre
anyja, apja és bátyja Vegának és Omarnak, ekkora felelősséget nem kéne
egy fiú vállára tenni, aki még a húszat sem töltötte be.
Britt-Marie meg akarja kérdezni, hogy érti ezt, hogy „egyszerre anyja
és apja”, de a józan ész megállítja. Elvégre nem az a fajta ember, aki
beleártja magát mások dolgába. Így Sven folytatja:
– Pszichó a legjobb barátja, amióta elég nagyok lettek ahhoz, hogy
rúgják a bőrt. Sami nagyon jó srác lehetett volna, megvolt hozzá minden
tehetsége, de talán túlságosan is lefoglalta az élet.
– Ez mit jelent? – kérdezi Britt-Marie kissé megbántottan, mivel Sven
úgy magyaráz, mintha ezt most meg kellett volna értse.
Sven bocsánatkérőn int.
– Bocsánat, én… én csak hangosan gondolkodtam. Hogy
magyarázzam? Sami, Vega és Omar anyja megtett minden tőle telhetőt, de
az apjuk… az apjuk nem volt jó ember, Britt-Marie. Mikor hazament és
elkapta a dühkitörés, egész Borg hallgatta. Sami alig töltötte be akkor a
kilencedik életévét, de kézen fogta a testvéreit, és futottak. Pszichó várta
őket odakint, minden egyes alkalommal. Pszichó a hátára kapta Omart,
Sami Vegát, és futottak, ki az erdőbe. Míg az apjuk ki nem aludta magából
a részegséget. Minden egyes este, végül egy nap elhagyta őket. Aztán
történt az a dolog az anyjukkal…
Elhallgat, mint amikor az ember belátja, hogy már megint hangosan
gondolkodott. Próbálja leplezni, hogy leplezni próbál valamit, de Britt-
Marie nem szól. Sven a homlokát dörzsölgeti a kézfejével.
– Pszichó közveszélyes őrültté cseperedett, Sami tudja ezt, de Sami nem
az az ember, aki elhagy valakit, aki egykor a hátán menekítette az öccsét.
Az embernek talán nincs lehetősége megválasztani a legjobb barátját egy
olyan helyen, mint Borg.
A rendőrautó lassan gurul tovább. A fiúk focimeccse folytatódik.
Pszichó gólt lő, kiabál valamit az éjszakába, majd kitárt karral rohanja
körbe a pályát, akár egy repülőgép. Sami annyira nevet, hogy muszáj a
térdére támaszkodnia. Boldognak tűnnek. Így Britt-Marie nem tudja, mit
mondjon, vagy mit higgyen. Sosem találkozott még gengszterrel, akinek
ilyen szépen elrendezett evőeszközös fiókja van.
Sven pillantása a semmibe vész, ahova már nem érnek a fényszórók, és
a sötétség kezdődik.
– Megtesszük itt Borgban, amit tudunk. Mindig is megtettük. De tűz ég
azokban a fiúkban, és előbb vagy utóbb felemészt mindent körülöttük.
Vagy saját magukat emészti fel.
– Ezt nagyon költőien mondtad – jegyzi meg Britt-Marie.
 – Jártam tanfolyamra – mondja Sven.
Britt-Marie a táskájába néz. Aztán magát is meglepve megkérdezi:
– Van saját gyereked?
Sven a fejét rázza. Kinéz az ablakon, ahogy az emberek, akiknek nincs
saját gyereke, de mégis van egy egész falunyi gyerekük.
– Voltam házas, de… mindegy. Ő, nos, ő sosem kedvelte Borgot. Azt
mondta, hogy ez egy olyan hely, ahová az ember meghalni jön, nem élni.
Próbál mosolyogni. Britt-Marie azt kívánja, bár nála lenne a
bambuszredőny. Sven beharapja a száját. Mikor le kéne kanyarodniuk
Bank házához, habozik egy kicsit, majd összeszedi a bátorságát és azt
mondja:
– Ha nem lenne… úgy értem, ha nem teher, szívesen megmutatnék
valamit.
– Ha? – kérdezi Britt-Marie.
De nem tiltakozik. Sven mosolya alig látszik. Britt-Marie is mosolyog,
bár az meg egyáltalán nem látszik.
A rendőrautó végighalad Borgon, majd elhagyja azt a másik oldalon.
Lekanyarodik egy kavicsos útra. Az út mintha sosem érne véget, de
amikor végre megállnak, egészen hihetetlennek tűnik, hogy nem is olyan
rég még lakott területen jártak. Az autót körülveszik a fák, és az a fajta
csend, ami csak emberek nélkül lehetséges.
– Ez itt, nos, hm. Nyilván nagyon ciki, de ez a kedvenc helyem az egész
világon… – motyogja Sven.
Elpirul. Látszik rajta, hogy meg akar fordulni az autóval, és gyorsan
távozni, majd mélyen hallgatni erről az egészről. De Britt-Marie kinyitja
az ajtót és kiszáll.
Egy sziklán állnak, magasan egy tó felett, körülöttük az erdő. Britt-
Marie a szikla szélén állva kémlel lefelé, míg remegni nem kezd a
gyomra. Kristálytiszta az ég. Sven kinyitja az ajtaját, és megköszörüli a
torkát mögötte.
– Én, hm. Bolondság, de akartam, hogy lásd, mert… Borg lehet szép is
– suttogja.
Britt-Marie becsukja a szemét. Érzi a szelet a hajában.
 – Köszönöm – suttogja vissza.

Némán autóznak haza. Sven kiszáll az autóból Bank háza előtt, körbefutja
az autót, majd kinyitja az ajtót Britt-Marie-nak. Aztán kinyitja a hátsó ajtót
is, kotorászik egy kicsit, és visszatér egy szamárfüles, régi műanyag
dossziéval.
– Ez itt… hm. Ez csak… valami – mondja végül.
Egy rajz. Az ifjúsági otthonról és a pizzériáról, a kettő között a focizó
gyerekekkel. Britt-Marie áll a kép közepén. Az egész grafitceruzával
készült. Britt-Marie talán kissé túl erősen szorítja a képet, Sven pedig talán
túl gyorsan veszi le a rendőrsapkáját.
– Ez, nos, persze ostobaság, persze, de gondoltam, van egy étterem a
városban…
Mikor Britt-Marie nem válaszol azonnal, sürgősen hozzáteszi:
– Egy valódi étteremre gondolok! Nem olyanra, mint a borgi pizzéria,
hanem egy rendes étteremre. Fehér terítővel. És evőeszközzel.
Egész sok időbe telik, míg Britt-Marie megérti, hogy Sven a
bizonytalanságát akarja viccel elrejteni, nem pedig fordítva. De mivel nem
látszik rajta rögtön, hogy érti, Sven bocsánatkérőn emeli fel a kezét:
– Nem mintha valami baj lenne a pizzériával, persze, persze, de…
Mindkét kezével szorongatja a rendőrsapkát, és jelenleg úgy néz ki,
mint amikor a jóval fiatalabb férfiak, jóval fiatalabb nőktől akarnak
kérdezni valami fontosat. Britt-Marie lelke mélyén tudni szeretné, milyen
lehet az ilyen fontos dolog. De a józan ész természetesen már bement az
előszobába és bevágta az ajtót.

Csak mert az ember az Isten háta mögé került, még nem kell ennek
megfelelően viselkedni.

20
„A másik” nő, így hívják, de Britt-Marie-nak mindig is nehezére esett Kent
másik nőjére így tekinteni. Talán mert tudta, hogy milyen érzés „másik”
nőnek lenni. Kent ugyan már elvált, amikor visszatért a házba azon a
napon, egy egész élettel ezelőtt, amikor Britt-Marie eltemette az anyját, de
a gyerekei ezt máshogy látták. Mert a gyerekek sosem úgy látják.
Davidnak és Pernillának Britt-Marie volt a másik nő, akárhány mesét
olvasott el, akármennyi vacsorát főzött meg, így aztán valahogy Kent
számára is az lett. Talán ezért nem tudott a másik nőre sem másik nőként
tekinteni, akárhány inget mosott is ki, mivel sosem érezte magát igazán az
első nőnek.
Az erkélyen ül és nézi, ahogy a reggel belopakodik Borgba, mert a
borgi reggelek így tesznek januárban. A reggeli fény anélkül érkezik,
hogy a nap megmutatná magát. Még mindig Sven rajza van a kezében.
Nem a legtehetségesebb rajzoló, de nem ám, és ha kissé kritikusabb ember
lenne, bizonyára nyugtalanítanák az elmosódott körvonalak és életlen
árnyak, mert mi van, ha Sven így látja őt. De legalább látja. Ez mindenképp
mellette szól.
Fogja a mobiltelefonját, és felhívja a munkaközvetítős lányt. A lány
boldog hangon felel, így Britt-Marie megérti, nyilván üzenetrögzítő.
Először azt gondolja, hogy leteszi, elvégre az ember csak akkor hagy
üzenetet, ha a kórházból telefonál, vagy ha narkotikumokat akar eladni. De
aztán valami okból mégsem teszi le, hanem vár egy kicsit a hangjelzés
után, majd megszólal:
– Itt Britt-Marie. Az egyik gyerek a futballcsapatból eltalált valamit,
amire célzott. Eszembe jutott, hátha érdekel.
Hülyének érzi magát, amikor leteszi. Magától értetődik, hogy a lányt
nem érdekli az ilyesmi. Kent kinevette volna, ha itt lenne.

Bank a konyhában ül és levest eszik, amikor Britt-Marie lemegy a lépcsőn.

A kutya az asztal mellett ül és vár. Britt-Marie megáll az előszobában, és
belepillog a leveses tányérba. Azon mereng, vajon hogyan készült, mert
sehol nem lát fazekat, és a konyhában nincs mikrosütő. Bank szürcsöl.
– Akarsz mondani valamit, vagy még sosem láttál vakot levest enni? –
kérdezi, anélkül hogy felemelné a fejét, mintha legalábbis hallaná Britt-
Marie lélegzetvételét.
– Az volt a határozott benyomásom, hogy látásgyengülésről van szó –
mondja Britt-Marie.
Bank hangosan szörcsög válaszként. Britt-Marie a szoknyáján nyugtatja
a tenyerét.
– Téged leköt a futball, ha jól értem – mondja, és a falakon lógó
fényképek felé biccent, majd elszégyelli magát, amiért biccentett, mert
hogy olyan messze áll, ahonnan Bank inkább vak, semmint látásgyengült.
– Nem – veti oda Bank.
Britt-Marie összekulcsolja a kezét a csípője előtt, a falon lógó
fényképekre néz, mindegyiken Bank, az apja, és legalább egy focilabda.
– Amolyan edzője lettem egy amolyan csapatnak – meséli Britt-Marie.
– Hallottam hírét – mondja Bank.
Újra szürcsöl. Fel sem emeli a fejét. Britt-Marie láthatatlan port söpör
mindenféléről az előszobában.
– Ha. Észrevettem ugyanis a fényképeket, és arra jutottam, hogy a
közted és a futball között levő nyilvánvaló kapcsolat miatt talán
helyénvaló, ha hozzád fordulok egy jó tanács reményében.
Bank még egy utolsót szürcsöl. Aztán a tányérba teszi a kanalat. Elviszi
a mosogatógéphez.
Britt-Marie-nak a világ összes önuralmát össze kell szednie, nehogy
megkérdezze, hidegen ette-e a levest.
– Jó tanács mivel kapcsolatban?
– Futballal – válaszolja Britt-Marie.
Nem tudja, vajon Bank a szemét forgatja-e, de olyan érzés. A kutya
elindul a nappaliba, Bank utána, és a botjával végighúz a falon.
– Hol lógnak a szóban forgó képek? – kérdezi.
– Kicsit feljebb – informálja Britt-Marie segítőkészen.
Bank az egyik kép üvegén kopog a botjával, ahol egy fiatalabb kiadása
áll olyan koszos mezben, hogy azon talán még a szódabikarbóna sem
segítene. Előrehajol, míg az orra majdnem megérinti az üveget. Aztán
körbejár a szobában, és szisztematikusan végigkopogtatja az összes
fényképet, mintha emlékezetébe akarná vésni a helyüket.
Britt-Marie olyan sokáig várakozik az előszobában, hogy a
kényelmetlenség érzését lassan átveszi az udvariatlanság érzése. Akkor
felveszi a kabátját, és kinyitja az ajtót. Pont amikor már menne, Bank
utánaszól:
– Kell egy jó tanács? Ez a csapat nem tud játszani. Akármit teszel is,
úgysem számít.
Britt-Marie azt suttogja, „ha”, és kimegy. A vénasszonyok az utca
túloldalán a kertben a gurulós járókereteikre támaszkodva bámulnak. Egy
külföldi rendszámú teherautó sarat fröcsköl Britt-Marie-ra. Próbálja
lesöpörni a sarat a szoknyájáról, de az eredménye csak annyi, hogy a
szoknyája után már a keze is saras lesz, és akkor Britt-Marie-nak egy
kicsit elege lesz. Ha az a fajta ember lenne, aki ilyenkor kiabál és dolgokat
hajigál, talán megtette volna, de hát nem az a fajta, lévén ő nem egy állat,
így megelégszik azzal, hogy kisétál a matuzsálemek látóköréből. Mikor
már biztos benne, hogy nem látják, toporzékol egy kicsit dühében. Ennek
köszönhetően még több sár kerül a szoknyájára, megcsúszik a
járdaszegélyen, és kificamítja a lábát.
Átbiceg Borgon, nagyon nyugtalankodva azon, hogy valaki esetleg
meglátja a sárfoltokat és a bicegést, és netalántán azt találja gondolni,
hogy elesett. Mélységesen bosszantó volna. Hogy az emberek majd azt
hiszik, fel sem tud kelni, anélkül hogy aztán ne essen orra.
Bezárkózik az ifjúsági otthon mosókonyhájába. Leül az egyik
hokedlire, míg a mosógép a szoknyáját mossa. Amikor felöltözött és újra
elrendezte a haját, sokáig áll a konyhában, és a kavicsfelverődés
áldozatává vált kávéfőzőt szemléli. Aztán vesz egy mély levegőt, és
átmegy a pizzériába.
– Igen? – nyögi Valaki pirosas színű csíkokkal ott, ahol a szeme kellene
legyen, amikor kinyitja az ajtót.
– Árusít valamelyik üzleti vállalkozásod csavarhúzót esetleg? –
érdeklődik Britt-Marie.
– Csavarhúzó? Igen. Kölcsönveheted – sóhajtja Valaki, és visszagurul a
pizzériába, vagy élelmiszerboltba, vagy mibe, és int Britt-Marie-nak, hogy
kövesse.
– Szívesebben venném, ha vásárolhatnék egyet – tájékoztatja Britt-
Marie.
– Miaszar, Britt-Marie, te egy olyan izé vagy. Makacs! Kölcsönvenni,
venni, nincs különbség!
– Nekem van különbség. Aki tartozik, nem szabad – mondja Britt-Marie,
mert az apja mindig ezt mondta.
Gazdagon halt meg. Már ha ebből származott valami haszna.
– Gazdasági válság, Britt-Marie, tudod. Mindenki tartozik. Senki sem
tudja, hogy kinek. A kormánynak van, izé. Államadóssága! Ezerkétszáz
milliárd! Minden kormány tartozik. Mindenki adós. Senki nem tudja,
kinek. Meg kéne találnunk az ipsét az összes pénzzel, és tudod, kivenni a
citromot, ugyi! – kiáltja Valaki, és ettől mintha felébredne.
Tesz is rögtön egy mozdulatot, hogy megmutassa, melyik testrészből
kellene kiszedni azt a citromot. Britt-Marie próbál nem venni tudomást
róla. Valaki visszagurul a szerszámosládájához.
– Hogy meg a foci? – kérdezi.
– Nehéz kérdés – mondja Britt-Marie.
– Rosszul, mi? Áh, nem a te hibád, Britt-Marie. A kölykök nem tudnák
eltalálni a házat odabentről sem, tudod? – fecseg Valaki.
– Szeretnélek felvilágosítani, hogy Varangy tegnap fejbe találta Bankot.
Szánt szándékkal. Mindnyájan nagyon örvendeztünk – mondja Britt-Marie,
és magát is meglepi azzal, mennyire megbántottnak tűnik.
Valaki rekedten felnevet, hoz egy csavarhúzót, és átnyújtja.
– Itten. Vigyed.
– Nem akarok belekeveredni valami bűnügybe – mondja Britt-Marie,
mert fogalma sincs, mennyit tudhat az adóhivatal a kérdéses
csavarhúzóról.
Valaki kitartóan nyújtja továbbra is a csavarhúzót, de aztán mintha
észhez térne, mint egy olyan ember, akinek már volt tapasztalata Britt-
Marie-val és egy fúrógéppel, ezért némiképp habozva megkérdezi:
– Várjál… csavarhúzó. Mire kell?
– Legjobb tudomásom szerint az embernek szüksége van egy
csavarhúzóra, ha IKEA-bútort akar összeállítani – válaszolja Britt-Marie,
aztán megköszörüli a torkát, és vonakodva hozzáteszi:
– Ezenfelül segítségre volna szükségem, hogy behozzam a csomagom
az autómból. Ha nem túl nagy teher.
Valami megrándul Valaki szája szélén.
– Nem teher, Britt-Marie. Nekem nem az.

Britt-Marie aznap összerak egy IKEA-bútort. Jóformán teljesen egyedül.

Nem kell hozzá csavarhúzó, de majdnem beletelik tíz órába, lévén
tulajdonképpen három bútorról van szó, egy asztalról és két székről.
Erkélybútorok. Britt-Marie betolja mindhármat a pizzéria egy távoli
sarkába, törlőpapírt tesz le alátétnek, aztán ott ül magában és pizzát eszik,
amit Valaki sütött neki. Különös egy nap ez Britt-Marie életében, még
azzal az előfeltételezéssel együtt is, hogy minden egyes nap különös nap
az életében, amióta Borgba jött.
Sven egy másik asztalnál vacsorázik, de együtt kávéznak utána. Nem
szólnak egy szót sem. Próbálják megszokni egymás jelenlétét. Ahogy azok
az emberek teszik, akik nagyon rég voltak valaki olyan jelenlétében, aki
hatással volt rájuk. Mikor már régen volt, hogy valaki hozzájuk ért.
Karl bejön egy csomagért. Leül, és kávézik a sapkás-szakállas férfiak
társaságában egy sarokasztalnál. Mintha mindannyian szánt szándékkal
nem vennének tudomást Britt-Marie-ról, mintha remélnék, hogy ettől majd
eltűnik. Vega lép be, hóna alatt a labdával, koszosan, mert a korabeli
gyerekeknek megfelelően sikerült minden koszt magára szednie a bátyja
autója és a pizzéria bejárata között. Omar a nyomában van, és lelkesen
próbál bútorápolószert eladni Britt-Marie-nak, amikor meglátja az
újonnan összerakott bútorait. Az ilyesmi gyakrabban esik le teherautókról,
mint az ember hinné.
Sven feláll, kezében a rendőrsapkájával, amikor Britt-Marie kimegy
edzést tartani, de nem mond semmit, és Britt-Marie is megszaporázza a
lépteit, nehogy Svennek ideje legyen mégis kitalálni valamit.

Ben anyja áll az ajtó előtt. A kórházi öltözék van rajta, és valamit tart a
kezében. Eltökéltnek tűnik.
– Jó napot, Britt-Marie. Nem találkoztunk, de én vagyok Ben any…
– Tudatában vagyok, ki maga – tájékoztatja Britt-Marie várakozón,
mintha arra készülne, hogy egy teherautó megint sarat fog fröcskölni rá.
– Csak meg akartam köszönni, hogy, nos. Hogy látod Bent. Nem sok
felnőtt teszi – mondja Ben anyukája, és átnyújtja, ami a kezében van.
Egy flakon Faxin. Britt-Marie némán áll. Ben anyja szórakozottan
krákog.
– Nos, remélem, nem volt nagy bolondság a részemről. Ben
megkérdezte Omart, mit szeretsz, és Omar azt mondta, ezt itt. Nagyon
olcsón kaptam, száz koronáért, Omar baráti áron számította fel, ezért…
nos, Ben és én szerettünk volna köszönetet mondani. Mindenért.
Britt-Marie erősen szorítja a flakont, mintha attól félne, el fogja ejteni.
Ben anyja hátrál egy lépést, aztán megáll, és kibukik belőle:
– Szeretnénk, ha tudnád, Britt-Marie, hogy van egy másik Borg is, nem
csak az, ahol morózus férfiak ülnek egy pizzériában és piálnak. Mi is itt
vagyunk. Akik nem adtuk fel.
Britt-Marie feje lassan fel-le kezd mozogni, Ben anyja megfordul,
mielőtt Britt-Marie befejezte volna a bólogatást, beül egy pici autóba, és
elhajt. Ben a labdát kezdi hajkurászni. Így kezdődik az edzés. Britt-Marie
neveket sorol és lejegyzi őket a listájára, aztán következik az „Idióta”,
mert ez áll Britt-Marie listáján közvetlenül a „Készíts jelenléti ívet” után.
A gyerekek épp csak egyszer panaszkodnak, és ez akkor történik meg,
amikor Vega megkérdezi Britt-Marie-t, elég lesz-e most már, és Britt-
Marie belátja, hogy bizony, elég, mire Vega kiborul és ordítani kezd, hogy
ha ez a csapat valaha is vinni akarja valamire, akkor nem lehet olyan
edzőjük, aki babusgatja őket!
A gyerekeken nem lehet kiigazodni, ez teljesen nyilvánvaló. Ezért Britt-
Marie felírja a listájára, hogy hosszabbítani kell az „Idiótán”, és így is
lesz. Aztán összegyűlnek Britt-Marie körül, és látszik rajtuk, hogy azt
várják, mondjon valamit, így Britt-Marie elmegy megkérdezni Samit, aki
a fekete autó motorháztetején ül, hogy mi legyen az a valami.
– Ó, hát tudod. Futottak, most meg játszani akarnak. Kell nekik egy
peptalk, aztán dobd be a labdát.
– Peptalk? – visszhangozza Britt-Marie.
– Valami buzdító – egyértelműsít Sami.
Britt-Marie elgondolkodik egy csöppet, majd a gyerekek felé fordul, és
amilyen buzdítóan csak telik tőle, azt mondja:
– Próbáljátok nem összepiszkolni magatokat.
Sami nevet. A gyerekek arcán teljes értetlenség. Aztán játszanak valamit,
amit úgy neveznek, „két kapura játszani”, mire Britt-Marie kénytelen
megkérdezni Samit, hány kapu van valójában a futballban. „Kettő”, kapja
meg a választ. Britt-Marie sosem kap értelmes választ arra, hogy miért
nem lehet akkor simán „kapura játszani”-nak hívni ezt a játékot.
Varangy, aki az egyik kapuban áll, több gólt enged be, mint bárki más.
Hetet vagy nyolcat zsinórban. Akárhányszor megtörténik, ellilul az arca,
és azt bömböli: „Gyerünk! MOST MEGFORDÍTJUK!”
Sami minden alkalommal nevet rajta. Ettől Britt-Marie ideges lesz, és
megkérdezi:
– Miért viselkedik így?
– Az apjával nőtt fel, aki Liverpool-drukker – mondja Sami válaszként,
mintha bizony tényleg az lenne.
Aztán kivesz két kapufát az autó csomagtartójából, odaadja az egyiket
Britt-Marie-nak és azt mondja:
– Ha az ember apja Liverpool-drukker, azt hiszi, hogy fucking meg
lehet fordítani mindent. Tudod! A Bajnokok Ligája döntő után.
Britt-Marie a kapufáját kortyolgatja. Egyenesen a dobozból. Nyilván
megfertőzte az Isten háta mögötti lét. Ezért úgy érzi, hogy akár ki is
mondhatja, amit érez:
– Nem akarok kellemetlenkedni, Sami, mert nagyon szépen elrendezett
evőeszközös fiókod van. De általában úgy találom, értelmetlen minden,
amit mondasz!
Sami röhög. Kapufát iszik. Majd azt mondja:
– Az is az, amit te mondasz, Britt-Marie. Az is.
Aztán mesél neki egy focimeccsről majdnem egy évtizeddel ezelőtt,
amikor Vega és Omar épp levetették a pelenkát, de attól még ott ültek vele
és Pszichóval a pizzériában. Liverpool–Milan meccs volt a Bajnokok
Ligája döntőben, amiről Britt-Marie megkérdezi, verseny-e, Sami meg azt
válaszolja, kupa, Britt-Marie megkérdezi, mi az a kupa, Sami azt
válaszolja, egyfajta verseny, mire Britt-Marie rámutat, hogy akkor akár
már az elejétől lehetett volna annak nevezni különcködés helyett.
Sami erre mély levegőt vesz, egyáltalán nem sóhajt. Aztán elmeséli,
hogy a Milan vezetett 3–0-ra félidőben, és hogy emlékezete szerint még
egy csapatot sem látott ilyen kiszámíthatóan és agyonhajszoltan játszani,
mint a Liverpoolt akkor. De az öltözőben ott állt az egyik játékosuk, és
mániákusan üvöltözött a többire, lila arccal és vérző szívvel, mert nem
akarta olyan világban találni magát, ahol semmit sem lehet megfordítani.
A második félidőben befejelt egy gólt, akkor úgy csapkodott a karjával,
mint egy őrült, és visszarohant a pályára. Mikor 3–2-re álltak, egész az
egekig szaladt. Mivel akkor ő és a többiek is látták, hogy ez egy lavina, és
semmi sem állítja meg őket attól, hogy megfordítsák. Se falak, se várárok,
se tízezer vad csődör nem tartja vissza őket.
– 3–3 lett a vége, aztán hosszabbítás, aztán nyertek a büntetőkkel. Ezek
után nem lehet azt mondani valakinek, akinek az apja Liverpool-drukker,
hogy nem lehet mindent megfordítani.
Vegára és Omarra néz, majd elmosolyodik.
– Vagy lehet az embernek a bátyja is, gondolom.
Britt-Marie a kapufát iszogatja.
– Szinte költői, ahogy elmeséled.
Sami vigyorog.
– Számomra a foci költészet, tudod. 1994 nyarán születtem. A VB alatt.
Britt-Marie-nak fogalma sincs, hogy ez mit jelent, de nem kérdezi meg,
ugyanis azt gondolja, elég az anekdotákból, még ha költőiek is.
– Varangy apja el szokott jönni ide, hogy lássa őt játszani? – kérdezi.
– Ott áll – mondja Sami, és a pizzéria felé mutat.
Karl áll az ajtóban és kávézik. Piros sapka van rajta. Majdnem
boldognak tűnik.
Különleges nap ez Britt-Marie számára. Különleges játék.
Sven várja a pizzériában az edzés vége után. Felajánlja, hogy hazaviszi, de
Britt-Marie kitart amellett, erre igazán nincs szükség. Ekkor Sven azt
kérdezi, hazavigye-e hozzá az erkélybútorokat akkor, és ebbe belemegy.
Sven berámolja a bútorokat a kocsiba, és már majdnem beül a sofőrülésre,
amikor Britt-Marie becsukja a szemét, és minden erejét összeszedve azt
mondja:
– Hatkor vacsorázom.
– Tessék? – kérdezi Sven, és kidugja a fejét a rendőrautó másik oldalán.
Britt-Marie a sarat piszkálja a cipősarkával.
– Nincs szükségem fehér terítőre. De evőeszközt szeretnék, és hatkor
akarok enni.
– Holnap?
Britt-Marie elszántan bólint. Előveszi a listáját.
Amikor a rendőrautó már eltűnt az úton, Vega, Omar és Sami egy
emberként kiabálnak neki a parkoló másik oldaláról. Sami vigyorog. Vega
az egész kavicson és latyakon átrúgja a labdát, hogy egy méterre áll meg
Britt-Marie-tól. Britt-Marie beteszi a listát a táskájába, és olyan erővel
szorítja, hogy elfehérednek az ízületei, ahogy az olyan ember teszi, aki
egy egész életet várt arra, hogy minden elkezdődjön.

Ezért aztán apró lépéseket tesz előre, és teljes erejéből belerúg a labdába.

Mert már nem tudja, hogyan kell annyiban hagyni.

21

Felvirradt a következő nap, Britt-Marie életének egyik legrosszabb napja.

Púp van a fején, és úgy fest, két ujját is eltörte. Legalábbis Ben anyja ezt
mondja neki, aki pedig ápolónő, így Britt-Marie úgy gondolja, nyilván ért
az ilyesmihez. Egy kis vizsgálóasztalon ülnek egy zöld függöny mögött a
városi kórházban. Britt-Marie-nak ragtapasz van a homlokán, kötés a
kezén, és nagyon, de nagyon igyekszik mindent megtenni annak
érdekében, hogy ne sírja el magát. Ben anyja Britt-Marie csuklóján
nyugtatja a kezét, de nem kérdezi, hogy történt ez az egész. Britt-Marie
hálás érte, mivel szíve szerint nem osztaná meg senkivel, hogy történt ez
az egész.

Így történt:

Britt-Marie végigaludta az éjszakát, ez volt az első alkalom, amióta

Borgba jött. Kisgyermekek gondtalan álmát aludta, és lelkesen ébredt.
Ismét. Ekkor már gyanakodhatott volna, lévén semmi jó nem származik
abból, ha az ember „csak úgy” lelkesen kel. Ezt Britt-Marie megtanulta. De
hát most már késő. Itt ül egy púppal és törött ujjakkal, mint egy bűnöző,
aki megsérült bűnözés közben. Ezt fogják hinni az emberek, meg van róla
győződve, mert tudja, hogyan terjed a pletyka. Az, hogy mi történt
valójában, nem számít.
Az történt tehát, hogy lelkesen ébredt, majd rögtön utána kitakarította
Bank konyháját. Nem mintha szükség lett volna rá, de Bank nem volt
otthon, a konyha viszont igen, és Britt-Marie még sosem találkozott olyan
konyhával, amit ne akart volna kitakarítani. Ezek után átsétált Borgon, el
az ifjúsági otthonig. Pincétől a padlásig kitakarította. Ellenőrizte, hogy
minden kép egyenesen áll-e, még a focilabdásak is. Megállt az egyik előtt,
és mozdulatlanul nézte, hogyan tükröződik vissza az üvegben.
Megdörzsölte a fehér foltot a gyűrűsujján. Azok az emberek, akik nem
viseltek egész életükben jegygyűrűt, nem is értik, hogy néz ki egy ilyen
folt, de azok sem, akiknek van ugyan jegygyűrűjük, de néha-néha leveszik.
Britt-Marie tudja, hogy vannak emberek, akik így cselekednek, leveszik,
amikor például mosogatnak, és nem ritka az az eset sem, hogy először
bekenik mosogatószerrel az ujjukat, majd lecsúsztatják a gyűrűt, nehogy
mosogatószeres legyen mosogatás közben. De Britt-Marie
egyetlenegyszer sem vette le a gyűrűjét, míg egy nap aztán végképp
levette. A fehér folt ezért tartós, mintha a bőrének más színe lett volna,
amikor férjhez ment. Mintha ez maradna belőle, ha az ember lekapar
mindent, amivé vált.
Ezzel a gondolattal indult el Britt-Marie a pizzéria felé, és keltette fel
Valakit. Kávéztak, és Britt-Marie kikérdezte Valakit, vajon árusít-e
képeslapot. Árusított. Rettenetesen régiek voltak, és az állt rajtuk:
„Üdvözöljük Borgban.” Onnan lehet tudni, hogy régiek, magyarázta
Valaki, mert nagyon régen történt, hogy ezeket a szavakat anélkül mondta
volna ki valaki, hogy izé lett volna. Szarkasztikus!
Britt-Marie megírt egy lapot Kentnek. Igen rövid üzenettel. „Szia. Itt
Britt-Marie. Bocsánat minden okozott fájdalomért. Remélem, jól vagy.
Remélem, van tiszta inged. A borotvagéped a fürdőszobában van, a
harmadik fiókban. Ha ki kéne menned az erkélyre megpucolni az
ablakokat, meg kell rángatni a kilincset, húzd magad felé, aztán lökd meg
kicsit az ajtót. Faxint találsz a takarítószeres szekrényben.” Meg akarta
írni, hogy mennyire hiányolja. Nem tette. Nem akart kellemetlenkedni.
– Kérhetnék útbaigazítást a legközelebbi postaládához? – érdeklődött
Valakitől.
– Itten – mondta Valaki, és a tenyerére mutatott.
Britt-Marie menten kinyilvánította szkeptikusságát ezzel a kézbesítési
móddal kapcsolatban, de Valaki becsszóra ígérte, hogy az ő postája „a
legkurvagyorsabb a városban”! Hogy melyik városban, az sajnos nem
derült ki.
Aztán megtárgyalták a sárga, „Bank” feliratú mezt, ami a pizzéria falán
függött, ugyanis Britt-Marie nem tudta levenni róla a tekintetét. Mintha egy
rejtély kulcsa lenne. Valaki nagyon lassan elmagyarázta, hogy Bank nem
tudja, hogy itt lóg, mert ha tudná, nyilván olyan dühös lenne, hogy „az
egész segge tele lenne, izé. Citromültetvénnyel!”.
– Miért? – kérdezte Britt-Marie.
– Tudod, Bank utálja a focit, ugyi. Izé? Senki sem szeret rossz időkben a
jó időkre gondolni, ugyi? – válaszolta Valaki.
– Az volt a határozott benyomásom, hogy te és Bank jó barátok vagytok
– mondta Britt-Marie.
– Azok vagyunk! Azok voltunk! Legjobb barátok azelőtt, tudod.
A szeme előtt. Bank elköltözött, ugyi – védekezett Valaki.
 – De sosem beszéltek fociról?
Valaki szárazan felnevetett.
– Régen: Bank szerette a focit, ugyi. Jobban, mint az életet. Aztán a
szeme, ugyi. A szeme elvette a focit tőle, ezért most: utálja a focit. Érted?
Az élet ilyen, izé. Szeretet, gyűlölet, vagy az egyik, vagy a másik. Ezért
elutazott. Messze, messze, ugyi. Bank apja nagyon különbözik Banktól,
ugyi, a foci nélkül nem volt semmijük, hogy izé. Társalogjanak! Aztán
meghalt az apja. Bank idejött eltemetni és eladni a házat, ugyi. Ő és én
most, mi most inkább, izé vagyunk. Ivócimborák! Lehet úgy mondani:
kevesebbet beszélünk, többet iszunk.
– Ha. Szabad megkérdeznem, merre járt, mikor elhagyta Borgot? –
érdeklődött Britt-Marie.
– Tudod, itt-ott, ha az embernek citrom van a seggében, nem akar
nyugton ülni, tudod? – nevetett Valaki.
Britt-Marie nem nevetett. Valaki megköszörülte a torkát.
– Járt Londonban, Lisszabonban, Párizsban, kaptam képeslapokat. Meg
is vannak valahol, ugyi. Bank és a kutya, a világ körül. Tudod, néha azt
hiszem, azért utazott el, mert dühös volt. De néha meg azt hiszem, hogy
azért, mert a szeme rosszabb és rosszabb lett, tudod? Talán Bank látni
akarta a világot, mielőtt megvakul, érted?
Előkereste a párizsi képeslapot. Britt-Marie nagyon szerette volna
megfogni, de aztán hagyta. Megpróbálta elterelni Valaki és a saját
figyelmét is, így a falra mutatott, és megkérdezte:
– Miért sárga a mez? Úgy tudtam, a borgi mezek fehérek.
– Válogatott – válaszolta Valaki.
– Ha. Az valami speciális? – kérdezte Britt-Marie.
– Az a… válogatott – felelte Valaki, mintha nem értené a kérdést.
– Nehéz bekerülni? – kérdezte Britt-Marie.
– Az a válogatott – válaszolta Valaki, mintha ez egy igen hülye kérdés
volna.
Britt-Marie-t ez bosszantotta, ezért nem kérdezett többet. Viszont
helyette, legnagyobb rémületére, mást kérdezett:
– Hogy történt? Hogy vesztette el Bank a látását?
 Nem mintha Britt-Marie az a fajta ember lenne, aki beleártja magát
mások dolgába, magától értetődik, hogy nem az, de mégis. Lelkesen
ébredt aznap reggel, és olyankor, úgy látszik, bármi megtörténhet. A józan
esze belül hangosan kiabált, de akkor már késő volt.
– Betegség. Szarság. Jött úgy, izé. Settenkedve! Éveken át. Mint a
pénzügyi válság – magyarázta Valaki, és érthetetlen gesztusokkal
hadonászott a levegőben.
– Ha – mondta Britt-Marie.
Valaki a mez felé pillantott.
– Tudod, Britt-Marie, az emberek azt mondják: Bank jó, a szeme
ELLENÉRE, ugyi? Én azt mondom: Bank jó, a szeme MIATT. Érted?
Jobban megdolgozott, mint mások. Ezért jobb lett. Izé? Ösztönzés! Érted?
Britt-Marie nem teljesen volt biztos benne, hogy érti. De ha már itt
tartott, meg akarta kérdezni Valakit is, hogyan került tolókocsiba, de a
józan ész végül megálljt parancsolt, mert az már tényleg nem való. Így a
beszélgetés is mintha abbamaradt volna. Valaki előre-hátra gurult a
tolókocsival.
– Én leestem egy olyan hajóról. Mikor kicsi voltam, ugyi. Már ha ezen
gondolkodsz – magyarázta gondoskodón.
– Természetesen nem gondolkodom rajta! – tiltakozott Britt-Marie.
Valaki vigyorgott.
– Tudom, Britt. Tudom. Nincs olyan előítéleted. Érted, hogy én ember
vagyok, ugyi. Csak tolókocsival. Nem pedig tolókocsi vagyok emberrel,
ugyi.
Megveregette Britt-Marie karját, és hozzátette:
– Ezért kedvellek, Britt. Te is ember vagy.
Britt-Marie azt akarta mondani, hogy ő is kedveli Valakit, de aztán
győzött az észszerűség. Ezért nem beszéltek erről többet. Britt-Marie vett
egy Snickerst a patkánynak, és megkérdezte, vajon Valaki árul-e
virágcsokrokat.
– Virág? Kinek? – kérdezte Valaki.
– Banknak. Udvariatlanságnak tűnhet, hogy már ennyi ideje bérlem tőle
a szobát, és még csak virágot sem vittem. Így szokás, virágot vinni –
tájékoztatta Britt-Marie.
– Nem, tudod, nincs virág. De Bank szereti a sört! Vigyél sört helyette,
ugyi? – javasolta Valaki.
Britt-Marie nem érezte úgy, hogy ez volna a civilizált magaviselet, de
aztán arra jutott, hogy a sör talán olyan, mint a virág, ha az ember szereti a
sört. Ezért ragaszkodott hozzá, hogy Valaki kerítsen elő celofánt, de
Valaki nem találta, viszont pár perccel később Omar dugta be a fejét az
ajtón, és azt kiáltotta: „Celofán kell? Van! Baráti áron!” Mert ezek szerint
Borgban ez már csak így megy.
A celofánnal, aminek az árát Britt-Marie egyáltalán nem tette volna a
„baráti” kategóriába, Britt-Marie becsomagolta a sört, hogy jól nézzen ki,
kis masnival a tetején meg minden. Aztán átment az ifjúsági otthonba,
kitárta a bejárati ajtót, és letett a küszöbre egy tányért Snickersszel.
A tányér mellé letett egy tintával írt lapot: „Randin vagyok. Vagy
légyotton. Vagy hogy hívják manapság. Nem szükséges elpakolnia a
mosatlant, számomra nem teher.” Akart valamit írni még arról, hogy
reméli, a patkány talál magának vacsorapartnert, mert véleménye szerint a
patkány nem érdemelt magányos vacsorát. Hogy a magány pazarlás, akár
emberekről, akár patkányokról van szó. De a józan esze azt diktálta, ne
ártsa bele magát a patkány szociális életébe, így aztán annyiban hagyta.
Lekapcsolta a lámpákat és várta az alkonyt, ami az évnek ezen
szakaszában gyorsan érkezett Borgba, jóval vacsoraidő előtt. Amikor
biztosra vette, hogy senki sem látja, elindult a buszmegálló felé, ahonnan
Borgot két irányban lehetett elhagyni. Britt-Marie elhagyta Borgot az
egyik irányba, egy busz fedélzetén. Valódi kaland. Mint a szabadság.
Annyira azért nem, hogy ne szörnyülködött volna az ülések állapotán,
magától értetődik, ezért takarosan kiteregetett négy szalvétát, mielőtt leült
volna. Mindennek van egy határa, még a kalandok során is.
Mindenesetre, ez valami új élmény volt, egyedül buszozni.

Egész úton a fehér foltot dörzsölgette a gyűrűsujján. A bankautomata

melletti szolárium üresen tátongott. Britt-Marie követte a gép instrukcióit,
miszerint dobjon be egy pénzérmét. A gép, Britt-Marie-val való rövid
ismeretsége alatt, majdnem kavicsfelverődés áldozata lett, ugyanis
ragaszkodott hozzá, hogy nem kapott pénzt, amit pedig Britt-Marie nem
sokkal azelőtt dobott be. Miután Britt-Marie fenyegetően hadonászott a
táskájával, jobb belátásra tért, villogtatta egy kicsit a kijelzőjét, majd
felkapcsolt fél tucat fénycsövet a műanyag ágyban.
Britt-Marie egyáltalán nem szakértője a szoláriumoknak, ezt
beismerheti éppenséggel, így nem volt tisztában az alapfunkcióival sem.
Úgy gondolta, majd leül egy sámlira a fénycsőágy mellé, bedugja a kezét
a fénybe, és óvatosan lecsukja a tetejét. Hogy meddig kell ott napoztatnia a
kezét, hogy visszakapjon egy fehérfoltmenteset, nem tudta, de úgy
gondolta, az egész folyamat nem lehet bonyolultabb, mint sütőben sült
lazacot készíteni. Így azt tervezte, időnként kihúzza a kezét, és megnézi,
hogyan alakul.
A gép zümmögésének lehetett hozzá köze talán, esetleg a melegnek. Az
egész nagyon álmosítóan hatott, különösen ha az ember egész nap lelkesen
járt-kelt, ami aztán bárkit ki tud fárasztani. Nos tehát, igen, Britt-Marie
elaludt. Így történt. A feje előrecsuklott, ahogy az ember feje teszi, ha egy
sámlin alszik el, és irgalmatlanul nekicsapódott a szolárium tetejének, a
keze pedig becsípődött. Legurult a padlóra, elvesztette az eszméletét, és
most itt ül a kórházban. Púppal és törött ujjakkal.
Ben anyja mellette ül, és a karját veregeti. A szolárium
takarítószemélyzete találta meg, ami Britt-Marie-t nagyon dühíti, elvégre
mindenki tudja, hogy beszélget a takarítószemélyzet egymással a
megbeszéléseiken.
– Ne szomorkodj, a legjobbakkal is megesik ilyesmi – suttogja Ben
anyja bátorítóan.
– Nem – mondja Britt-Marie elcsukló hangon, és lekászálódik a
vizsgálóasztalról.
Ben anyja kinyújtja a kezét, de Britt-Marie kicsúszik alóla. Ben anyja
összeszorított szájjal áll fel.
– Elég sokan vannak már így is Borgban, akik feladják, Britt-Marie. Ne
legyél egy közülük, kérlek.
Britt-Marie talán akar válaszolni valamit, de a megszégyenülés és a
józan ész kiirányítja a helyiségből. A focicsapat a váróteremben ül. Britt-
Marie összetörten kerüli a pillantásukat. Ez a fajta szégyen új neki, amikor
az ember reménykedik valamiben, de pofára esik. Britt-Marie nincs
hozzászokva a reménykedéshez. Nem tudja, mi a teendő sikertelenség
esetén. Így elmegy a gyerekek mellett, és lelke mélyén azt kívánja, bár ne
lennének ott.
Sven várja, kezében a sapkával. Egy kis fonott kosár van a lába előtt,
bagettekkel teli.
– Én, hm, én azt gondoltam, hogy… nos, igen, azt gondoltam, nem
akarsz most étterembe menni… ezek után, ezért… összeraktam egy kis
pikniket. Gondoltam… de, igen, talán inkább hazamennél. Persze.
Britt-Marie behunyja a szemét, és a háta mögé rejti a bekötözött kezét.
Sven belepillog a kosarába.
– A bagetteket vettem, de a kosarat én magam fontam. Tanfolyamon.
Britt-Marie beharapja az arcát. Nem tudja, hogy Sven és a gyerekek
tudják-e, miért volt szoláriumban. Mit akart elleplezni napozással. Nem
akarja megkockáztatni, hogy bárki is megkérdezze. Így is eleget
szégyenkezett. Ezért azt suttogja:
– Kérlek, Sven, csak haza szeretnék menni.
Így hát Sven elviszi Bank házához, és Britt-Marie azt kívánja, bár hagyta
volna. Bárcsak ne látta volna őt így. Elrejti a kezét a bambuszredőny alá, és
leginkább azt akarja, bár hazavinné Sven. A valódi otthonába. A valódi
életébe. És hagyná ott. Nem áll még készen a lelkesedésre.

Sven próbál mondani valamit, amikor megállnak, de Britt-Marie kiszáll,

mielőtt bármit mondhatna. A férfi a rendőrautó mellett áll, kezében a
sapkával, amikor Britt-Marie bezárja közöttük a bejárati ajtót.
Mozdulatlanul áll odabent, visszafojtott lélegzettel, míg Sven el nem hajt.
Aztán pincétől a padlásig kitakarítja Bank házát. Levest vacsorázik,
egyedül. Utána lassan felmegy a lépcsőn, elővesz egy törülközőt, és leül
az ágy szélére.

22
Bank valamikor éjfél és hajnal között érkezik, látványosan részegen.
Kezében egy pizzásdobozt tart Valaki pizzériájából, és énekel. Nem
civilizált nótákat, de nem ám. A tengerészek is elpirulnának szégyenükben,
ez Britt-Marie határozott meggyőződése. Az erkélyen ül, a kutya mintha
felnézne rá, s míg Bank káromkodva dünnyög és próbálja belenyomni a
kulcsot a zárba, a kutyán látszik, hogy szeretné a vállát vonogatni
tehetetlenségében. Britt-Marie nagyon is meg tudja érteni.

Az első csattanást a földszinten az egyik képkeret okozza, amit Bank botja

ver le a falról. A második csattanást csörömpölés követi, amikor a kép
földet ér, és az üveglap, ami egy focizó lánynak és apjának a fotóját védi,
szilánkokban teríti be a padlót. Ez módszeresen folytatódik egy órán
keresztül. Körbe, körbe, körbe az egész földszinten. Bank körbejár, és
lever minden emléket, nem dühösen vagy erőszakosan, hanem bánatos
szisztematikussággal. Egymás után, míg csak kopár falak és magányos
szögek maradnak. Britt-Marie mozdulatlanul ül az erkélyen, és azt kívánja,
bár kihívhatná a rendőrséget. De nem tudja Sven telefonszámát.
Végül abbamarad a csörömpölés. Britt-Marie továbbra is az erkélyen ül,
míg rá nem jön, hogy valószínűleg Bank feladta és elaludt. Nem sokkal
ezek után halk lépéseket hall a lépcsőn, egy nyikorgó ajtót, és érzi, hogy
valami érdes piszkálja meg az ujjait. A kutya fekszik mellé, elég tisztes
távolságra ahhoz, hogy ne érződjön tolakodónak, de elég közel ahhoz,
hogy érezzék egymást, ha megmozdulnak. Aztán minden csöndes,
megérkezik a reggel Borgba, már amennyire a reggelek egyáltalán
megérkeznek.
Amikor Britt-Marie és a kutya lemerészkednek a lépcsőn, Bankot az
előszoba padlóján találják, a falnak dőlve. Alkoholszaga van. Britt-Marie
nem tudja, alszik-e, és tényleg nem az ő dolga megemelni a
napszemüveget, hogy megkérdezze, így csak egy partvist hoz, és elkezdi
felsöpörni az üvegszilánkokat. Takaros halomba rendezi a fényképeket.
A kereteket sorba rakja egy sarokban. Megreggelizteti a kutyát.
Bank még akkor sem mozdul, amikor Britt-Marie a kabátját veszi, és
elteszi a listáját a táskájába. Britt-Marie azért összeszedi magát, és leteszi
mellé a sört.
– Ez itt egy ajándék. Ragaszkodnék ahhoz, hogy ne ma idd meg, mert
úgy fest, eleget ittál. Szódabikarbónában és vaníliaesszenciában kéne
megfürödj, hogy olyan szagod legyen, mint egy civilizált embernek, nem
mintha bele akarnám ártani magam – tájékoztatja Britt-Marie.
Mivel Bank se nem mozdul, se nem válaszol, Britt-Marie hozzáteszi.
– Ha. Mindenesetre becsomagoltam celofánba. Ám most volt időm
végiggondolni a dolgokat, és arra jutottam, talán udvariatlanságnak tűnik a
körülményeket tekintve. De biztosítani akarlak róla, hogy a legjobb
szándék vezérelt. Csak azt akartam, hogy szépen nézzen ki.
Bank mozdulatlanul ül, így Britt-Marie kénytelen odahajolni hozzá,
hogy meggyőződjön arról, lélegzik. A szájszagától Britt-Marie
szaruhártyája majdnem kiég, és ez azt jelzi, hogy igen, lélegzik. Britt-
Marie pislog, feláll, majd hallja saját magát ezt mondani:
– Gyanítom, nem az a fajta ember vagy, akinek az apja Liverpool-
drukker. Engem arról tájékoztattak, hogy egy Liverpool-drukker
gyermeke sosem adja fel.
Nem tudja, miért mondja ezt. Érthetetlen. De azért a biztonság kedvéért
hozzáteszi:
– Vagy bátyja. Ha jól értettem, bizonyos esetekben megteszi egy
Liverpool-drukker báty is.
A lépcsőn áll, és a bejárati ajtón kívül már mindent maga mögött
hagyott, amikor Bank azt motyogja a sötétben.
– Az apám Tottenham-drukker volt.
Britt-Marie úgy dönt, nem mászik bele ennek a jelentésébe.

Valaki a pizzéria konyhájában ül, és olyan szaga van, mint Banknak, csak a
kedve jobb. Talán feltűnt neki Britt-Marie bekötözött keze, de nem mond
semmit. Helyette ad Britt-Marie-nak egy lapot, amit valaki „a városból”
hagyott itt neki.
– Valami a focikupáról. A coachnak.
– Ha – mondja Britt-Marie, és végigolvassa a papírt. Bár nem teljesen
érti, mindenesetre szó esik benne „regisztrációról” és „engedélyről”.
 Britt-Marie-nak nincs ideje alaposabban kivizsgálni az ügyet, elvégre
dolga van, így a táskájába teszi a papírt, és kávét szolgál fel a sapkás-
szakállas férfiaknak. Újságot olvasnak. Nem kérdezi meg őket a
keresztrejtvény-mellékletről, és ők sem ajánlják fel. Karl átvesz egy
csomagot, és iszik egy kávét. Amikor elkészül, odaviszi a csészét a
mosogatóhoz, és anélkül hogy Britt-Marie-ra nézne, biccent, és azt
motyogja: „Köszönöm, finom.”
Britt-Marie-t meggátolja a józan esze, hogy megérdeklődje, mégis mi
ez a rengeteg csomag, amit egyfolytában kap, de jobb is így. Elvégre
akármi lehet bennük. Talán bombát készít. Ilyesmiről gyakran olvasni.
Karl csöndes, magának való ember, nem zavar másokat, de majdnem
mindig ilyen fajta embertípust írnak le a szomszédok, amikor leleplezik a
bombakészítőket.
A keresztrejtvény-felelősök szeretik a bombákat, ezért Britt-Marie tudja.
Sami és Pszichó jönnek be ebéd után. Pszichó baljóslatúan cirkál az ajtó
körül, tekintetével bejárja a helyiséget, mintha valami elveszett dolog után
kutatna. Britt-Marie-nak annyira elromlik ettől a kedve, hogy az már
bizonyára látszik, mert Sami vet rá egy nyugtató pillantást, és Pszichóhoz
fordul.
– Kimennél megnézni, nem hagytam-e az autóban a telefonom?
– Miért? – kérdezi Pszichó.
– Mert fucking megkérlek rá – kéri Sami.
Pszichó csinál valamit a szájával, ami úgy néz ki, mintha köpne nyál
nélkül. Az ajtó felcsilingel mögötte. Sami Britt-Marie felé fordul.
– Nyertél?
Britt-Marie értetlenül néz rá. Sami elvigyorodik, és sokatmondóan a
bekötözött ujjaira mutat.
– Úgy nézel ki, mint aki verekedett. Hogy néz ki a másik nyanya?
– Felhívnám a figyelmedet, hogy balesetről van szó – tiltakozik Britt-
Marie, anélkül hogy kész lenne részletekbe bocsátkozni.
– Oké, coach, oké – nevet Sami, és a levegőbe bokszol.
Britt-Marie rettenetes sebességgel söpri a morzsákat a szoknyájáról.
Sami elővesz három focimezt egy zacskóból, és a pultra teszi.
 – Vegáé, Omaré és Dínóé. Kimostam őket többször is, de néhány folt
nem jön ki, ha meggebedek se.
– Próbáltad szódabikarbónával? – vágja rá Britt-Marie azonnal.
– Jó cucc? – kérdezi Sami.
Britt-Marie annyira lelkendezik, hogy meg kell kapaszkodjon a
kasszában.
– Igen… ez… megpróbálhatom kivenni a foltokat. Nem teher!
Sami hálásan bólint.
– Kösz, coach. Mondd el, hogyan kell, szükségem van tippekre.
A rohadt kölykök ruháin a foltok, az ember azt hihetné, egy fa odvában
laknak.
Britt-Marie megvárja, amíg Pszichóval együtt eltávoznak, és csak aztán
megy az ifjúsági otthonba. A foltok kijönnek szódabikarbónával. Mos
törülközőket és kötényeket is Valakinek, bár Valaki köti az ebet a karóhoz,
hogy nem szükséges. Nem mintha Valakit zavarná, hogy Britt-Marie
mosni akar rá, de szerinte nem kell semmit kimosni. Erről tartanak egy
rövidebb vitát. Valaki lemarypoppinsozza Britt-Marie-t, mire Britt-Marie a
„szutyokmatyi” szót használja Valakire. Valaki ezen annyira nevet, hogy a
vitának vége szakad.
Britt-Marie kitesz egy Snickerst a patkánynak. Azt már nem várja meg,
hogy megérkezzen, mert nem akar beszámolni arról, hogy ment a randi.
Nem mintha úgy vélné, hogy a patkány majd érdeklődni fog, de még nem
érzi késznek magát, hogy beszéljen róla. Ezért inkább visszamegy a
pizzériába, és Valakivel vacsorázik, mert Valaki vagy túl kevéssé, vagy
épp nagyon is törődik Britt-Marie-val, így nem kérdezi.
Sven nem jön el aznap este a pizzériába, és Britt-Marie azon kapja
magát, hogy a szíve is és ő is ugrik egy kicsit a széken, amikor a pizzéria
ajtaja csilingel. Még az sem bosszantaná fel, ha Sven a vacsora közepén
érkezne. De sosem Sven az. Csak valamelyik gyerek. Végül ott állnak
mind, frissen mosott focimezben. Ezek szerint valaki csak törődik velük
otthon.
Így Britt-Marie-ban marad némi remény Borggal kapcsolatban. Hogy
akad itt valaki, aki belátja a fontosságát egy frissen mosott focimeznek.
A gyerekek már kifelé tartanak az edzésre, amikor feltűnik a fiú az
ajtóban, a „Hoki” feliratú melegítőfelsőben. Az apját sehol sem látni.
– Mi a francot keresel itt? – érdeklődik Vega.
A fiú zsebre vágja a kezét, és a lány kezében tartott focilabda felé
biccent.
– Csak játszani akarok.
– Takarodj a városba, és játssz ott! – sziszegi Vega.
A fiú leszegi a fejét, de nem tágít.
– A városi focicsapatnak hatkor van edzése. Nekem olyankor hoki van.
De észrevettem, hogy ti később edzetek…
Britt-Marie azonnal látja, hogy a döntése védelemre szorul, ezért így
szól:
– Elvégre nem lehet edzeni az étkezés közepén!
– A hoki közepén sem – mondja a fiú.
– Istenek alkonya! – sopánkodik Britt-Marie.
Vega elunja a dolgot, és előrefurakodik.
– Nem tartozol ide, nyavalyás gazdag kölyök. Úgysem vagyunk annyira
jók, mint a városi csapat, így takarodj hozzájuk játszani, ha játszani
akarsz!
A fiú továbbra sem adja fel. Megáll. Felemeli a fejét.
– Leszarom, hogy jók vagytok-e. Csak játszani akarok.

Így lesz belőlük egy csapat.

Vega nyomul ki elsőként az ajtón, olyan szavak kíséretében, amelyek

használata Britt-Marie szerint nem alkalmas a civilizált világban, de Omar
lágyan hátba vágja a fiút, és azt mondja:
– Ha el tudod venni tőle a labdát, beveszünk. De nem hiszem, hogy
mered.
A fiú már neki is iramodott a parkolón át a mondat vége előtt. Vega
könyökkel arcon vágja. A fiú vérző orral esik térdre, de kinyújtja a lábát,
mint egy horgot, és elcsaklizza a labdát. Vega elesik, végighorzsolva az
egész testét a kavicson, és amikor megfordul, háború ég a szemében.
Omar Britt-Marie felé biccent a pizzéria ajtajában, és lelkesen mutogat:
– Figyeld, ahogy Vega becsúszik!
– Az mit jelent? – kérdezi Britt-Marie, de hamarosan megtudja. Vega
átszárnyal a pályán, és pár méterrel a fiú mögött felhúzza mindkét lábát a
levegőbe, majd végigcsúszik a kavicson, míg neki nem ütközik a fiú
lábának, amitől az nagy ívben zuhan el a sötétségben.
Így tudja meg Britt-Marie, miért szakadt minden borgi gyerek farmerja
combtájékon. Vega feláll, és uralkodói mozdulattal a labdára lép. A fiú egy
kicsit távolabb söprögeti magát. Ijesztően nagy szüksége van
szódabikarbónára, és az arcából éles kavicsokat piszkál ki.
Vega Britt-Marie-ra néz, megvonja a vállát, és szipákol.
– Oké a srác.
Britt-Marie előveszi a listáját a táskájából.
– Megérdeklődhetném a becses nevedet? – kérdezi.
– Max – mondja a fiú.
Omar nagyon komolyan néz először Vegára, aztán Maxra.
– NEM játszhattok ugyanabban a csapatban, amikor kétkapura játszunk!

Aztán „Idióta” következik. Kétkapura játék. Egy csapat. Sami nincs a

helyén, hogy világítsa a pályát, de egy másik autó áll ugyanazon a helyen
felkapcsolt fényszórókkal. Egy teherautó, imponáló mennyiségű rozsdával
az oldalán, amit még akkor is valószerűtlennek tűnik összegyűjteni, ha a
teherautók feltalálásától számolunk is. Karl ül a volánnál. Britt-Marie
bemegy a pizzériába, és kávét hoz neki. A férfi biccent. Britt-Marie is.

23

Amikor a nő és a férfi a piros autójukkal megállnak a parkoló szélén,

először se Britt-Marie, se a gyerekek nem reagálnak, mert mostanra
kezdenek hozzászokni, hogy új játékosok és közönség is elkezdett
felbukkanni a borgi fociedzéseken, mintha ez lenne a legtermészetesebb
dolog a világon. Csak mikor Max rájuk mutat, és azt mondja, „ezek a
városból jöttek. A nő a kerületi futballegyesület főnöke, az apám ismeri”,
akkor áll meg az edzés, és a játékosok és az edző is gyanakodva várja az
idegeneket.
– Britt-Marie? – kérdezi a nő, amikor már közel van.
Csinosan öltözött, a férfi is. A piros autó is kimondottan tiszta, állapítja
meg Britt-Marie először elismerőleg, ami még a megszokott életének
hagyatéka, aztán ösztönös szkeptikussággal, amire Borg tanította meg:
óvakodj az ép, tiszta dolgoktól. Az ilyen dolgok nagyon ritkán tartoznak
Borghoz.
– Én volnék – ismeri el Britt-Marie.
– Itt hagytam néhány papírt a mai nap folyamán, volt ideje végignézni?
– kérdezi a nő, és a pizzéria felé int.
– Ha. Ha. Nem, nem volt. El voltam foglalva.
A nő a gyerekekre néz. Aztán Britt-Marie-ra.
– A Januári Kupa versenyutasításai, amire ez a… csapat… jelentkezett.
Úgy mondja a „csapat” szót, ahogy Britt-Marie szokta a „csésze” szót,
amikor papírpoharat kap.
– Ha – mondja Britt-Marie, elővesz egy jegyzetfüzetet és egy tollat,
mintha felfegyverkezne.
– Önt adták meg edzőként. Van engedélye hozzá? – kérdezi a nő.
– Tessék? – kérdezi Britt-Marie, miközben az „engedély” szót körmöli.
– En-ge-dély – ismétli a nő, és a mellette álló férfira mutat, mintha Britt-
Marie-nak legalábbis fel kéne ismernie:
– A kerületi futballszövetség és az önkormányzat csak akkor enged
csapatokat részt venni a kupán, ha az edzőjüknek engedélye van a
kerülettől.
Britt-Marie feljegyzi: „Megszerezni a kerület engedélyét.”
– Ha. Elárulná esetleg, hogyan lehet megszerezni egy ilyen engedélyt?
Tüstént intézkedem, hogy a munkaközvetítős kapcsolatom elren…
– Atyaég, azt nem lehet csak úgy MEGSZEREZNI! Egy egész
TANFOLYAMOT el kell végezni hozzá! – kiált fel a férfi a piros autó
mellől némiképp hisztérikusan.
 Dühösen int a parkoló felé.
– Ez nem is csapat! Még csak pályájuk sincs, ahol edzhetnének!
Vega ekkor fárad bele az egészbe, ugyanis Vega türelme kétségkívül a
rövidebb fajtából való, ezért ráförmed a férfira:
– Hallod-e, nyamvadt tata, focizunk, vagy sem?
– Mi? – kérdezi a tata.
– Süket vagy? Azt kérdeztem: focizunk itt vagy nem focizunk?! – ordítja
Vega.
– Hááát… – vigyorog a férfi gúnyosan, és kitárja a karját.
– Ha focizunk, akkor ez márpedig egy kibaszott focipálya – jelenti ki
Vega.
A tata sokkos állapotban néz Britt-Marie-ra, mintha úgy gondolná,
mondania kéne valamit, de Britt-Marie most az egyszer, eltekintve a
nyelvhasználattól, úgy gondolja, hogy Vegának igaza van. Ezért hallgat.
A nő a tata mellett a torkát köszörüli.
– Igazán nagyszerű lehetőségek vannak a városi futballcsapatban, biztos
vagyok benne…
– Itt is igazán nagyszerű lehetőségek vannak! – hadakozik Vega.
A nő kissé kapkodva lélegzik.
– Muszáj, hogy legyen szabályzatunk a Januári Kupára. Különben bárki
felbukkanhat játszani. Káoszba fulladna az egész, ezt meg kell értsétek. Ha
nincs engedéllyel bíró edzőtök, sajnos nem engedhetem a részvételt, majd
jelentkezzetek újra jövőre, akkor majd intéz…
A hang, ami félbeszakítja őt, a sötétből érkezik, a piros autó és Karl
teherautója közül. Kissé másnaposnak hat, és egyáltalán nem óhajt vitát
nyitni, ez rögtön teljesen egyértelmű.
– Nekem van engedélyem. Írd fel az én nevem, ha olyan nagyon fontos.
A nő Bankra bámul. Mindenki más is. Hogy Bank hová bámul, az,
minden előítélettől mentesen, nem teljesen tiszta. De a kutya mindenesetre
Britt-Marie-t nézi. Britt-Marie visszanéz, ahogy az összeesküvő bűnözők
tennék.
– De hát atyaég, ez VISSZAJÖTT Borgba? Ebből baj lesz, ezt már most
megmondom – sziszegi a vénember a nő felé, amikor meglátja Bankot.
 – Pszt! – pisszegi le a nő.
Bank kilép az árnyak közül, a botjával feléjük hadonászik, és véletlenül
combon találja a tatát. Kétszer.
– Hoppá – mentegeti magát Bank, majd a botjával a nőre bök.
– Írd fel a nevem. Gyanítom, még nem felejtetted el – mondja, és
véletlenül elég erősen karon vágja a férfit háromszor vagy négyszer.
– Hoppá – mondja Bank ismét.
– Nem is tudtam, hogy visszajöttél Borgba – mosolyog a nő idegesen.
– Most már tudod – állapítja meg Bank, és ezt alátámasztandó tovább
hadonászik a botjával, és véletlenül megüti a férfit a vállán, kicsit az arcán,
aztán, egészen biztosan baleset az egész, véletlenül úgy a szájába nyomja a
botot, hogy a férfi hátraugrik, sarat köpköd, mint egy apró, dühös
locsolóberendezés.
– Hoppá – mondja Bank ismét.
– Mi… úgy értem… a versenyszabályzat kiköti, hogy… – próbálkozik a
nő.
Bank hangosan és másnaposan felnyög.
– Fogd már be Annika, de tényleg. A kölykök csak játszani akarnak. Volt
idő, amikor te és én is csak játszani akartunk, és a hozzá hasonlatos taták
meg akartak akadályozni minket.
Bank közben botjával a tata irányába integet, de amikor az észreveszi,
időben kitér. A nő álldogál egy jó darabig, a lehetséges válaszok között
válogatva. Minden pillanattal fiatalabbnak és fiatalabbnak tűnik. Kinyitja a
száját, majd újra becsukja. Végül rezignáltan felírja Bank nevét a
papírjára. A férfi továbbra is köpköd és motyog, amikor beülnek a piros
autóba, és a város irányába kihajtanak Borgból.

Bank nem fecsérel időt csekélységekre, és mert másnapos állapotában

pont annyi türelme van, mint Vegának, fenyegetően meglengeti botját a
gyerekek felé, és azt motyogja:
– Ha nem vagytok vakok, akkor mostanra már megállapíthattátok, hogy
én majdnem az vagyok. De nem kell játszani látnom titeket ahhoz, hogy
tudjam, hasznavehetetlenek vagytok. Van még pár napunk addig az idióta
kupáig, így mostantól megpróbálunk mindent megtenni, és ebben az
időben, hogy olyan kevéssé legyetek csak hasznavehetetlenek, amennyire
ez lehetséges.
Elgondolkodik egy kicsit, aztán hozzáteszi:
– De azért ne legyenek nagy reményeitek.
Nem éppen kiemelkedő peptalk, de nem ám. Britt-Marie-nak közben az
az érzése támad, hogy jobban kedveli Bankot, ha nem beszél ennyire sokat.
De persze Omar az, aki először szedi össze a bátorságát, hogy ellenvetést
tegyen, részben mert ki meri mondani, amit az egész csapat gondol,
részben mert elég ostoba ahhoz, hogy meg is tegye.
– De shit, ez zsírgáz, nem lehet vak edzőnk!
Britt-Marie összekulcsolja a kezét.
– Omar, ilyet nem mondunk ugyebár. Nagyon civilizálatlan a „zsír” szót
használni valakire. Banknak talán csak erős a csontozata.
Omar ráhunyorít.
– Mire használtam a zsír szót? Azt mondtam, zsírgáz!
– Ha. Akkor hát – mondja Britt-Marie, anélkül hogy tudná, mit jelent.
Omar Bankra mutat.
– Vak! Mit tud a fociról?
– Valójában látásgyengülésről van szó – mutat rá Britt-Marie, és
némiképp sértetten hozzáteszi:
– Semmi köze az elhízottsághoz.
Omar káromkodik. Bank nyugodtan bólint. Botjával rábök a labdára,
olyan pontossággal, hogy Omar is meghökken kissé.
– Ide a labdával – mondja, majd füttyent a kutyának.
A kutya rögtön odaüget, és beáll Omar mögé. Aztán hangosan felugat.
Bank egyenesen Omar és a kutya felé fordul. Vega érti meg leghamarabb,
így várakozással a tekintetében előrerohan, és Bankhoz gurítja a labdát.
Aztán gyorsan és kárörvendőn hátrál, el az öccsétől, amilyen messze
csak tud. Omar nyugtalanul tekintget a mögötte álló kutyáról az előtte álló
Bankra.
– Szóval… mi… várjatok már, nem úgy ér…
Bank hátralép néhányat lendülettel, majd teljes erejéből, megfeszített
lábfejjel eliramodik a labda felé. Ugyanebben a pillanatban a kutya széttárt
lábakkal áll Omar lábai mögött, és pisil. A pisi egy takaros kis tócsát
képez a kavicsban. Mikor Bank lába éppen hozzáér a bőrhöz, Omar
lebukik és ugyanazzal a mozdulattal ijedten veti magát hátra, megbotlik a
kutyában, majd arccal előre beleesik a tócsába.
Bank lefékez, a lábát a labdára teszi. Omarra bök a botjával, és azt
motyogja:
– Azt azért tudom, hogy működik a lövőcsel. És még ha majdnem vak
vagyok is, elég sok pénzben le merném fogadni, hogy jelenleg
kutyapisiben fetrengsz. Tehát egyetérthetünk-e abban, hogy mindenesetre
többet tudok a fociról, mint ti?
Vega lenyűgözve áll a pisitócsa mellett.
– Hogy tanítottad meg ezt a kutyának?
Bank füttyent a kutyának. Megvakargatja az állat orrát. Kinyitja a
kabátzsebét, és megengedi, hadd halássza ki, amit benne talál.
– Megvolt a kutyám mielőtt vak lettem. A fele trükköt akkor tanulta
meg, amikor még láttam, a másik felét utána.
– Ez nem civilizált – mondja Britt-Marie, és elindul az ifjúsági otthon
felé szódabikarbónáért.
Amikor visszajön a parkolóba, a gyerekek úgy fociznak, hogy
hallatszik. Személyesen kell megélni, hogy az ember megértse a
különbséget a csöndes és hangos foci között. Britt-Marie megáll a
sötétben, és hallgatja. Akárhányszor valamelyik gyerek megkaparintja a
labdát, a csapattársai azt kiabálják: „Ide! Itt vagyok!”
– Ha hallatszotok, akkor vagytok – mondja Bank, és próbálja
kimasszírozni a másnaposságot a halántékából.
A gyerekek játszanak. Kiabálnak. Elmondják egymásnak, hol vannak.
Britt-Marie a szódabikarbónás dobozt szorongatja a kezében, amíg az be
nem horpad.
– Itt vagyok – suttogja, és azt kívánja, bár itt lenne Sven, hogy ezt
elmondhassa neki.
Figyelemre méltó község. Nagyszabású játék.
Elválnak, amikor véget ér az edzés. Varangy hazautazik az apjával a
teherautóban, Vegáért, Omarért és Dínóért Sami jön. Max egyedül sétál
hazafelé. Bent az anyja viszi haza. Integet Britt-Marie-nak, Britt-Marie
pedig visszainteget. Bank nem szól egy szót sem egész úton hazafelé,
Britt-Marie pedig úgy gondolja, nem érdemes kísérteni a sorsot.
Leginkább nem érdemes kísérteni a botot, ami ma már megjárta a sarat, és
legalább egy ember száját. Így elfogadja a csöndet.
Otthon Bank kicsomagolja a sört a celofánból, és megissza egyenesen
az üvegből. Britt-Marie elmegy egy pohárért és egy alátétért.
– Mindennek van határa – mondja határozottan Banknak.
– Rémes egy hisztis boszorkány vagy, mondták már? – kérdezi Bank.
– Számos alkalommal – mondja Britt-Marie, és bár attól is függ,
hogyan számol az ember, de Britt-Marie második valódi barátnőt szerez.
Felfelé megy a lépcsőn, aztán meggondolja magát, megfordul és azt
kérdezi:
– Azt mondtad, az édesapád Tottenham-drukker volt. Ha nem nagy teher,
szívesen venném, ha elmagyaráznád, ez mit jelent.
Bank issza a sört a pohárból. Leül egy székre. A kutya a térdére fekteti a
fejét.
– Ha az ember a Tottenhamnak drukkol, mindig jobban szeret, mint
amennyit visszakap – mondja.
Britt-Marie ép kezével a kötését tapogatja. Úgy véli, szükségtelenül
bonyolult dolog kedvelni a focit.
– Gyanítom, ezzel azt akarod mondani, hogy egy rossz csapatról van
szó.
Bank szája megremeg.
– A Tottenham a legrémesebb fajta rossz csapat, mert már majdnem jók.
Mindig megígérik, hogy fantasztikusak lesznek. Ettől reménykedni
kezdesz. Ezért szereted őket továbbra is, ők pedig újabb és újabb
különleges módot találnak arra, hogy csalódást okozzanak.
Britt-Marie bólint, mintha ez legalábbis észszerű volna. Bank feláll és
megállapítja:
– A lánya ebből a szempontból mindig olyan volt, mint a kedvenc
csapata.
A konyhapultra teszi az üres üveget, és bot nélkül megy el Britt-Marie
előtt, ki a nappaliba.
– Finom volt a sör. Köszönöm.
Britt-Marie órákig ül az ágya szélén aznap este. Feláll, kimegy az
erkélyre, egy rendőrautót vár. Aztán visszamegy az ágy széléhez. Nem sír,
nem boldogtalan, majdnem hogy fordítva. Szinte türelmetlen. Csak nem
tudja, mitévő legyen. Nyugtalanság. Az ablakok tiszták, a padlót is
felmosta, az erkélybútorokat letörölgette. Szódabikarbónát öntött a
virágföldbe és a matracra. Ujjaival a bekötött kezének ujjait dörzsölgeti.
A kötés eltakarja a fehér foltot, amit addig a jegygyűrű takart. Hellyel-
közzel elérte hát a kívánt hatást a szoláriumban tett látogatásával, még ha
nem is pont úgy, ahogy tervezte. Semmi sem úgy ment, ahogy tervezte,
mióta Borgba érkezett.
Most először fogadja el ténylegesen, hogy ez nem szükségképpen jelent
valami rosszat.
Mikor bekopognak a bejárati ajtón, először azt hiszi, képzelődik,
elvégre annyira erre vágyott. De aztán újra kopognak, Britt-Marie kiugrik
az ágyból, lesiet a lépcsőn, mint egy eszelős. Ez egyáltalán nem rá vall,
teljes mértékben civilizálatlan magaviselet, tinédzserkora óta nem rohant
így le a lépcsőn. Az ember szíve hamarabb ér ilyenkor a bejárati ajtóhoz,
mint a lába. Egy pillanatra megáll, összeszedi minden józan eszét, hogy
eligazíthassa a haját, és kisimítson minden láthatatlan ráncot a szoknyáján.
– Sven! Én… – kezdi kezével a kilincsen.
Aztán leblokkol. Levegő után kapkod. A lábai kezdik megadni magukat.

– Szia, szívem! – mondja Kent.

24

„Kedves fiúk nem csókolhatnak szép lányokat”, mondogatta Britt-Marie

anyja. Bár igazából úgy értette, hogy a szép lányoknak nem kéne kedves
fiúkat csókolgatni, mert a kedves fiúk esetében az ember sosem lehet
biztos abban, hogy tudnak-e megfelelő életszínvonalat biztosítani.
„Imádkozzunk, hogy Britt-Marie találjon egy férfit, aki el tudja tartani,
különben majd lakhat a híd alatt, mert nem túl nagy tehetséggel megáldott
leány”, hallotta mindig Britt-Marie, amikor az anyja telefonált valakivel.
„A bűneim miatt kaptam őt”, ezt is mindig mondta, a telefonba, ha józan
volt, és Britt-Marie-nak, ha ivott egy kis sherryt.
Lehetetlenség elégedetté tenni egy szülőt, amikor az ember elvesztett
egy nővért, aki az eggyel jobb verziója volt a húgnak. Britt-Marie azért
próbálkozott. Egy apával, aki egyre később járt haza, aztán végül
egyáltalán nem, nem volt túl sok lehetőség, így Britt-Marie megtanult nem
elvárni dolgokat saját magának, mert az anyjának sem voltak elvárásai.
Alf és Kent a lépcsőházukban laktak, és veszekedtek, ahogy a fivérek
szokták. Előbb-utóbb ugyanarra a lányra fájt a foguk, ahogy ez a
fivérekkel szokás. Hogy azért akarták-e Britt-Marie-t, mert tényleg
akarták, vagy mert a fivérek mindig azt akarják, amit a fivérük is, sosem
derült ki Britt-Marie számára. Ha Ingrid ott lett volna, természetesen neki
udvaroltak volna, Britt-Marie nem ringatta magát illúziókba, az ember
nem teszi, ha hozzá van szokva ahhoz, hogy mások árnyékában éljen. De a
fiúk kitartóak voltak, versenyeztek, akarták a figyelmét, teljesen ellentétes
módon. Az egyik hangos volt, a másik szégyellős. Az egyik hencegett,
hogy mennyi pénzt fog keresni, a másik virágot vett neki. Az egyik túl
szigorú volt vele, a másik túl kedves, és Britt-Marie nem akart csalódást
okozni az anyjának. Így a szigorú, hangos, dicsekvőt választotta. Nem
pedig a kedveset. Alfot választotta Kenttel szemben.
Kent virágokkal a kezében állt a lépcsőházban, csukott szemmel, amikor
Britt-Marie elköltözött onnan a fivérével, és mire Britt-Marie visszatért,
addigra Kent tűnt el.

Csak rövid időt töltött Alffal. A férfi fáradt volt, emlékszik rá, megfáradt.
Mint a győztesek, amikor visszaáll az adrenalinszintjük. Egy reggel
elhagyta őt a katonai szolgálatért, és hónapokig távol volt.
 Hazatérésének reggelén Britt-Marie órákon át állt a tükör előtt, életében
először, és új ruhát próbált. Az anyja egyetlen pillantást vetett rá, és azt
mondta: „Ha az volt a célod, hogy olcsónak tűnj, kiválóan sikerült,
mondhatom.” Britt-Marie próbálta meggyőzni, hogy ez egy modern ruha,
mire az anyja azt felelte, kár megemelnie a hangját, attól csak szerény
képességűnek tűnik. Britt-Marie óvatosan próbálta elmagyarázni, hogy
meg akarja lepni Alfot a vasútállomáson, mire az anyja azt kuncogta: „Na
igen, lesz nagy meglepetés.” Igaza lett.
Britt-Marie régi ruhában, izzadó tenyérrel érkezett, a szíve úgy
dobogott, mint lópatkó a macskakövön. Természetesen hallotta a
mendemondát, hogy a katonáknak minden kikötőben van barátnőjük, csak
épp nem feltételezte, hogy ez Alfra is igaz. Azt végképp nem feltételezte,
hogy ugyanabban a kikötőben lesz neki kettő.
A konyhában ült és egy törülközőbe zokogott, amikor az anyja felkelt
az ágyból és legorombította, hogy mit lármázik. Britt-Marie beszámolt
neki a másik lányról, akivel együtt látta Alfot. Az anyja kurtán bólintott.
„Ha, mégis mire számítottál, amikor ilyen fickót választottál magadnak?
Én mondtam neked, hogy a másik fivért válaszd, a rendeset, hogy is
hívták? Kent?”
Aztán visszafeküdt. Másnap a szokásosnál később kelt. Végül aztán
egyáltalán nem kelt fel. Britt-Marie pincérnői állást vállalt tanulás helyett,
hogy el tudjon látni mindent a ház körül. Vacsorát szolgált fel a
hálószobában egy anyának, aki már nem is beszélt, de azért néha
megerőltette magát, és azt mondta: „Ha, pincérnő, jó lehet neked. Te nem
érzed azt, hogy ennél többel tartozol a szüleidnek, tekintve a lehetőségeket,
amikkel elláttunk. Természetesen nem akadt képzés, ami elég jó lenne
neked, szívesebben élsz a spórolt pénzemből idehaza.” Aztán egyre
csöndesebb és csöndesebb lett minden a lakásban. Végül néma csönd lett.
Britt-Marie ablakot pucolt, és várta, hogy valami elkezdődjön.
Egy nap ott állt Kent a lépcsőházban. Britt-Marie anyja temetésének
másnapján. Beszámolt a válásáról és a gyerekeiről. Britt-Marie olyan
régóta vágyott rá, hogy azt hitte, csak képzelődik, és amikor Kent
rámosolygott, olyan érzés volt, mintha napsugár érné a bőrét. Így a férfi
álmait tette magáévá. Meg az életét. Mert ehhez értett, és az emberek olyan
dolgokat szeretnek csinálni, amihez értenek. Azt akarjuk, hogy valaki
tudja, itt vagyunk. Hogy mindennek legyen jelentése.

Kent ott áll a borgi ajtóban. Virággal a kezében. Mosolyog. Napsugár

Britt-Marie bőrén. Nehéz nem akarni visszatérni, amikor az ember belátta,
milyen nehéz újrakezdeni. Nehéz nem akarni a szokásos életet, amikor az
ember megtudta, mire van szükség ahhoz, hogy újat kezdhessen.
– Mást vártál? – kérdezi Kent bizonytalanul, és újra lépcsőházi fiú lesz
belőle.
Britt-Marie döbbenten rázza a fejét. Kent mosolyog.
– Megkaptam a képeslapot. És én… nos… a könyvelő megnézte a
bankszámlakivonataidat – mondja majdnem zavarban, és int a város felé.
Mivel Britt-Marie nem tudja, mit válaszoljon erre, Kent folytatja.
– Kerestelek a pizzériában. A tolószékes nem akarta elmondani, hol
vagy, de néhány tata is ott kávézott, és ők lelkesen elmesélték. Ismered
őket?
– Nem – suttogja Britt-Marie, anélkül hogy tudná, hazudik-e, vagy sem.
Kent odanyújtja a virágokat.
– Én, szívem, a pokolba is. Bocsánat! Én, ő, az a nő, sose jelentett
semmit. Vége. Elvégre téged szeretlek. A fenébe is. Szívem!
Britt-Marie nyugtalanul néz a botra, amire Kent támaszkodik.
– Mégis mi történt veled?
Kent legyint.
– Áh, ne aggódj emiatt, az orvosok azt akarták, hogy használjam egy
darabig a szívroham után. Berozsdásodik az alváz, ha az ember fél télen át
a garázsban dekkol – vigyorogja, és a lába felé biccent.
Britt-Marie meg akarja fogni a kezét.

Nem tűnik természetesnek behívni őt. Sosem tűnt annak, még

tinédzserkorukban sem. Britt-Marie szülői házában nem volt megengedett
fiúkat vinni a szobába, mert az anyja szerint az nem ildomos, így első
alkalommal, amikor bevitt egy fiút, az Kent volt. Az anyja halála után. És a
fiú ott is maradt, Britt-Marie otthonát magáévá tette, és az életét Britt-
Marie életévé.
Így most mindkettejüknek az tűnik természetesnek, ha körbefurikáznak
Borgban a BMW-vel, mert mindig az volt a legjobb, amikor autóztak.
Kent vezet, Britt-Marie ül az anyósülésen. Tehetnek úgy, mintha átutazóban
lennének. Elhagyhatják Borgot, ahogy az ember teszi az olyan helyekkel,
ahonnan képeslapot küld, mert az küld képeslapot, akinek szándékában áll
elhagyni egy helyet, mert aki ott lakik, az levelet küld.
Elautóznak a városig és vissza. Kent keze a sebváltón nyugszik, Britt-
Marie óvatosan kinyújtja ép kezének ujjait, és az övére teszi. Hogy érezze,
ugyanarra tartanak. Kent inge gyűrött, a hasán kávéfoltok. Britt-Marie arra
gondol, amit Sami mondott az odúban lakó gyerekekről, és Kent úgy néz
ki, mintha kiesett volna álmában onnan, és úton lefelé eltalált volna
minden ágat. Bocsánatkérőn mosolyog.
– Nem találom azt az átokverte vasalót. Nincs rend, ha nem vagy otthon,
szívem. Ezt te is tudod.
Britt-Marie nem válaszol. Nyugtalankodik, mit gondolnak majd Kentről
az emberek. Azt mondják majd, hogy olyan felesége van, aki elhagyja,
amikor bottal jár meg minden. Fázik a gyűrűsujja, de hálás, hogy Kent
nem látja a kötéstől. Tudja, hogy a férfi megcsalta, de nem tud szabadulni
a gondolattól, hogy ő is csalódást okozott. Mit ér a szerelem, ha az ember
elhagyja a másikat, pont amikor a legnagyobb szükség van rá?
Kent köhög és leveszi a lábát a gázpedálról, bár az út üres. Britt-Marie
még sosem látott tőle ilyet. Lelassít, pedig nem muszáj.
– Az orvosok azt mondták, nem voltam jó bőrben. Hosszabb ideig. Nem
voltam saját magam. Kaptam néhány nyomorult tablettát,
antidepresszánsokat vagy hogy hívják.
Úgy mondja, ahogy a terveiről szokott beszámolni, mintha magától
értetődne a dolog. Mintha az, ami arra késztette, hogy későn és
pizzaszagúan járjon haza, csak gyártási hiba volt, ami prímán javítható.
Most viszont minden remekül működik.
Britt-Marie meg akarja kérdezni, miért nem hívta fel, elvégre nála van a
mobiltelefonja. De belátja, hogy Kent nyilván úgy gondolta, fogalma
sincs, hogy kell használni. Ezért hallgat. Kinéz az ablakon, amikor
visszaérnek Borgba.
– Elképesztően fura egy ilyen helyre kerülni, mi? Hogy hívta anyád a
vidéket? „Az Isten lába alatt?”
– Az Isten háta mögött – feleli Britt-Marie.
– Elképesztően vicces volt az anyád. Kissé azért ironikus, hogy ide
kerültél, mi? Te, aki jóformán ki sem tetted a lábad a lakásunkból negyven
évig!
Viccnek szánja. Britt-Marie nem tudja annak venni. De amikor
megállnak Bank háza előtt, Kent olyan mély levegőt vesz, hogy Britt-
Marie hallja, biztos fáj neki. Életében először lát Kent szemében
könnyeket. Akkor sem voltak ott, amikor a saját anyját temette, Britt-Marie
kezét fogva.
– Vége. Vele. A nővel. Sosem jelentett semmit. Nem úgy, mint te –
mondja.
Az ép kezén lévő ujjait szorongatja, gyengéden simogatja őket, és
halkan azt mondja:
– Szükségem van rád otthon, szívem. Szükségem van rád ott. Ne lökj
félre egy egész közös életet, mert elkövettem egyetlen ostoba hibát!
Britt-Marie láthatatlan morzsákat söpör Kent ingéről. Az ölében levő
virágokat szagolgatja. Olyan az illatuk, mint mindig.
– Nem szabad fiúkat vinnem a szobámba. Semmilyen körülmények
között – suttogja.
Kent hangosan nevet. Britt-Marie bőre ég.
– Holnap? – kiabál utána, amikor Britt-Marie kiszáll az autóból.
Bólint.
Mert az élet több a csónaknál, amelyben evezünk. Több, mint az ember,
aki vagyunk. Összetartozás. Saját magunk darabkái valaki másban.
Emlékek és falak és szekrények és fakkok és evőeszközös fiókok. Ahol
mindenki tudja, minek hol a helye. Egy egész életnyi alkalmazkodás a
tökéletes szervezettség reményében, áramvonalassá vált környezet két
személyre szabva. Közös élet megszokásokból. Habarcs és kő, távirányító
és keresztrejtvény, ingek és szódabikarbóna, fürdőszobaszekrény és
borotvagép a harmadik fiókban. Kentnek ezért van szüksége rá. Ha ő nincs
ott, semmi sem olyan, mint szokott. Britt-Marie értékes, felbecsülhetetlen,
pótolhatatlan, éppen ott.

Felmegy a szobájába. Fiókokat nyit ki. Törülközőket hajtogat. A telefonja

megcsörren, kijelzőjén a munkaközvetítős lány számával, de Britt-Marie
kikapcsolja. Egyedül ül az erkélyen egész éjszaka. Mellette az összepakolt
táskái.

25

– Úgy nézel rám, mintha ítélkeznél. Szeretnélek felvilágosítani, ez

egyáltalán nincs ínyemre – jegyzi meg Britt-Marie.
Mivel nem kap választ, kissé diplomatikusabban így szól:
– Talán nem áll szándékodban ítélkezni, de mindenesetre olyan érzés.
Még mindig nem kap választ, így leül az egyik hokedlire összekulcsolt
kezekkel, és rávilágít:
– Szeretnélek felvilágosítani, hogy a törülköző azért fekszik ott, ahol,
hogy megtörölhesd a mancsaidat. Nem dísznek szántam.
A patkány eszi a Snickerst. Nem mond semmit. De olyan érzés, mintha
ítélkezne Britt-Marie felett. Britt-Marie védekezőn szipog.
– A szerelem nem minden ember számára tűzijáték vagy szimfónia,
szerintem lehet máshogy gondolkodni. Néhányunk számára a szerelem
talán valami más. Észszerű dolgok!
A patkány eszi a Snickerst. Sétál egy kört a törülközőn. Visszatér a
Snickershez.
– Kent a férjem. Én a felesége vagyok. Ezért nem tűrök leckéztetést egy
patkánytól – tisztázza Britt-Marie. Aztán összeszedi magát, megcseréli a
kezeit a térdén, és hozzáteszi:
– Nem mintha bármi probléma lenne vele, magától értetődik, hogy
nincs. Mármint azzal, ha valaki patkány. Biztos vagyok benne, hogy
nagyszerű dolog.
A patkány nem próbál meg más lenni. Britt-Marie szavai sóhajban
végződnek.
– Csak már régóta szomorú vagyok, tudod.
A patkány eszi a Snickerst. A gyerekek fociznak a parkolóban. Britt-
Marie látja Kent BMW-jét is az ajtóból. Játszik a gyerekekkel, akik
kedvelik őt. Mindenki kedveli Kentet az első találkozás alkalmával. Évekbe
telik felfedezni a rossz oldalait. De Britt-Marie számára fordított a helyzet.
Nem tudja, hogy a „szomorú”-e a megfelelő szó tulajdonképpen. Keresi
a megfelelő szót, mintha keresztrejtvényt fejtene. Függőleges: „Levert.”
„Boldogtalannak érzi magát.” Vagy: „Egy fafajta is lehet ilyen”, ha egy
mókamester készítette a keresztrejtvényt. Britt-Marie szkeptikusan
viszonyul a mókamesterekhez, szerinte a legjobb, ha az ember komoly
marad.
– A „búskomor” talán jobb szó – mondja a patkánynak.
Régóta búskomornak érzi magát.
– Persze számodra abszurdum lehet, de kevesebb ideje van az embernek
búskomornak lenni Borgban, mint otthon – magyarázza tovább.
A patkány megint rámászik a törülközőre. Látszik, hogy azon
gondolkozik, megegye-e a Snickersét, vagy kérje, hogy csomagolják el
neki zacskóba, mert magával vinné valahová, ahol az emberek nem
pampognak búskomorságról a vacsora közepén.
– Nem mintha bárki is kényszerített volna, hogy úgy éljem az életem,
ahogy éltem. Nyilván változtathattam volna rajta. Vállalhattam volna állást
– mondja Britt-Marie, és hallja, hogy Kentet védi, nem saját magát.
De ez így igaz. Vállalhatott volna állást. Kent volt az, aki azt mondta,
jobb, ha vár vele egy kicsit. Néhány évet csak. Különben ki látná el a
háztartást, kérdezte, és Britt-Marie érzékelte a kérdésfeltevésből, hogy
Kent nem tartotta saját magát válaszlehetőségnek. Tehát azok után, hogy
otthon várakozott az anyjával néhány évig, várakozott tovább Kent
gyerekeivel pár évet, aztán Kent anyja beteg lett, így vele is várakozott
néhány évet. Kent úgy vélte, így lesz a legjobb, elvégre ez csak egy
átmeneti állapot, amíg Kent meg nem valósítja a terveit, de így volt a
legjobb az egész családnak. Britt-Marie otthon volt délutánonként, ha
esetleg a németek át akarnának jönni vacsorára. „Az egész család”
természetesen az egész családot jelentette, Britt-Marie-t leszámítva.
„A részvétel elszámolható”, magyarázta mindig Kent, de azt soha, hogy
kinek a számára.
Néhány évből több év lett, a több évből az összes. Az ember egy nap
felébred több élettel a háta mögött, mint amennyi még vár rá, és azt sem
érti, hogy történt.
– Vállalhattam volna állást. Az én döntésem volt otthon maradni. Nem
vagyok áldozat – jelenti ki Britt-Marie.
Azt nem meséli el, milyen közel volt. Eljárt állásinterjúkra. Többre is.
Nem mondott semmit róluk Kentnek, magától értetődik, mert úgyis csak
azt kérdezte volna, mennyi bért kapna, és ha válaszol, Kent csak nevetett
volna: „Akkor már jobb, ha én fizetek azért, hogy itthon legyél, nem?”
Viccnek szánta, de Britt-Marie nem tudta annak venni, így sosem mondott
semmit. Mindig időben érkezett az interjúra, de olyankor már mindig volt
ott valaki más, aki szintén odavárt. Szinte kizárólag fiatal nők. Egyikük
beszédbe elegyedett Britt-Marie-val, ugyanis elképzelni sem tudta, hogy
valaki ilyen idős korában ugyanarra az állásra pályázik. Három gyereke
volt, a férje elhagyta. Az egyik gyerek még beteg is volt. Amikor behívták,
Britt-Marie felállt, és hazament. Sok mindent lehet mondani Britt-Marie-
ra, de azt nem, hogy el akar lopni egy állást valakitől, akinek jobban kell.
Ezt persze nem árulja el a patkánynak, mert nem akar mártírnak
hangzani. Ráadásul nem tudni, milyen élete van a patkánynak. Talán
elvesztette az egész családját egy terrortámadásban, sokszor olvasni
ilyenről. A drámaibb keresztrejtvény-készítők igencsak kedvelik a
különböző terrortámadások időpontjait. Nem mintha Britt-Marie odáig
lenne a drámaiabbakért, de előnyben részesíti őket a mókamesterekkel
szemben.
– Kent nagy terhelés alatt állt, tudod – magyarázza Britt-Marie a
patkánynak.
Így is volt. Ellátni az egész családot. Időbe telik, és az időt tisztelni kell.
– Sok időbe telik megismerni egy embert – mondja Britt-Marie a
patkánynak minden szóval egyre halkabban.
Mindig a sarkát teszi le először, amikor megy, mármint Kent. Nem
mindenkinek tűnik fel, de így van. Összekuporodik alvás közben, mintha
fázna, akárhány takarót is tesz rá Britt-Marie óvatosan. Tériszonya van.
– És hihetetlenül művelt, különösen a földrajz tekintetében! –
hangsúlyozza ki.
Egy földrajzot ismerő remek kanapétárs, ha keresztrejtvényt fejt az
ember. És elég nehéz találni egyet. A szerelem nem kell, hogy tűzijáték
legyen mindenki számára. Lehet ötbetűs főváros, vagy a cipő talpalásának
kiszámítható időpontja.
– Megváltozhat – akarja Britt-Marie hangosan és magabiztosan
kimondani, de suttogás lesz belőle.
De tényleg megváltozhat. Nem kell teljesen új emberré válnia, elég ha
csak olyan lesz, mint azelőtt volt, mielőtt megcsalta. Elvégre gyógyszert
szed, és a gyógyszerekkel egészen elképesztő dolgokat lehet elérni
manapság.
– Néhány évvel ezelőtt klónoztak egy birkát, el tudod képzelni? –
kérdezi Britt-Marie a patkányt.
A patkány ekkor távozik.

Britt-Marie elrakja a tányért. Mosogat. Takarít. Megpucolja az ablakokat,

aztán ott marad állva és nézi, ahogy Kent Omarral és Dínóval focizik.
Britt-Marie is megváltozhat, ebben biztos. Nem kell, hogy unalmas legyen.
Talán szép már nem lesz, de unalmasnak lenni szükségtelen. Az élet talán
más lesz, ha hazamegy Kenttel, de legalább olyan lesz, mint szokott.
– Nem vagyok kész egy szokatlan életre – mondja Britt-Marie hangosan
a patkánynak, mielőtt észbe kapna, hogy már nincs is ott.
Időbe telik megismerni egy embert. Nem áll készen arra, hogy
megismerjen egy újat. Elhatározta, hogy meg kell tanulnia együtt élni
azzal az emberrel, aki ő maga.

Az ajtóból nézi, ahogy Kent gólt lő. A botra támaszkodva felugrik a

levegőbe, és megpördül. Az orvosok minden bizonnyal nem javasolják ezt
a magatartást szívinfarktus után, de Britt-Marie nem kritizálja, mert Kent
boldognak tűnik. Úgy véli, a boldogság is hathat az egészségre
szívinfarktus után.
Omar a fülét rágja, hadd menjenek egy kört a BMW-vel, amit azzal
indokol, hogy az „zsírkirály”, amiből Britt-Marie megérti, hogy ez valami
pozitív, így erre sem tesz megjegyzést. Kent körbe-körbe autózik a
parkolóban Omarral és Dínóval, és látszik rajta, hogy már beszámolt
arról, mibe került, mert a gyerekek arcáról leolvasható, Kent imponál
nekik. A harmadik kört Omar vezetheti, és Omar úgy néz ki, mint aki épp
most tudta meg, hogy sárkányokon lovagolhat és kardozhat odabent,
anélkül hogy bárki is kiakadna.
Svenen nincs rajta az egyenruhája, amikor kijön a pizzériából, így Britt-
Marie észre sem veszi, amíg pár méterre nem áll tőle. Sven a BMW-re
néz, aztán Britt-Marie-ra, és megköszörüli a torkát.
– Szia, Britt-Marie! – mondja.
– Szia – lepődik meg Britt-Marie.
Szorosan fogja a táskáját, Sven pedig a zsebe mélyén tartja a kezét, mint
egy tinédzser. Ing van rajta, haja nedvesen hátrafésült. Nem mondja, hogy
Britt-Marie kedvéért van, és mielőtt Britt-Marie mondhatna valami
észszerűtlent, az észszerűség megszólal belőle:
– Az ott a férjem!
A BMW-re mutat. Sven keze mélyebbre süllyed a kabátzsebében. Kent
megállítja az autót, amikor észreveszi őket, kiszáll, miközben
magabiztosan lengeti a botját az egyik kezében, a másikat pedig Sven felé
nyújtja, és kissé hosszabb, valamint erősebb kézrázásban részesíti, mint az
feltétlen szükséges volna.
– Kent! – kedélyeskedik Kent.
– Sven – motyogja Sven.
– A férjem – emlékezteti Britt-Marie.
Sven keze visszakerül a zsebébe. Mintha kényelmetlenül érezné magát a
ruháiban. Britt-Marie erősebben és erősebben szorongatja a táskáját, míg
megfájdulnak az ujjai, és talán más részei is. Kent nyugodtan mosolyog.
– Menő srácok! A göndör hajú enterprenőr akar lenni, hallottad?
 Omar felé nevet. Britt-Marie a földet nézi. Sven mogorván néz fel
Kentre.
– Itt nem lehet parkolni – jegyzi meg, és könyökével a BMW felé bök,
de a kezét ki nem venné a zsebéből.
– Ugyan már – legyint felé Kent.
– Itt nem lehet parkolni, mondom, és ebben a községben nem engedjük
tinédzsereknek, hogy autót vezessenek. Felelőtlenség! – mondja Sven
hirtelen fellobbanó haraggal, amit Britt-Marie sosem látott tőle eleddig.
– De nyugi már, hallod-e – vigyorog Kent nagyképűen.
Sven ekkorra már remeg.
– Nyugodt vagyok, rettenetesen nyugodt vagyok, elárulom neked.
Jártam tanfolyamra!
Mindkét ujjával mutogat a kabáton keresztül.
– De attól még átkozottul biztos, hogy nem parkolhatsz itt, és
törvénytelen gyermekeknek engedélyezni az autóvezetést, ezt jobb lesz
csak úgy simán elfogadni, függetlenül attól, honnan jöttél…
Az utolsó szavakat már halkabban ejti. Mintha kezdené megbánni a
dolgot. Kent a botjára támaszkodik, és némiképp szórakozottan köhög.
Britt-Marie-ra néz, de ő nem néz vissza, így helyette Svenre néz.
– Mi bajod van? Zsaru vagy, vagy mi? – érdeklődik.
– Igen! – válaszolja Sven.
– Áh, a fenébe – röhögi Kent, aztán hirtelen megjátszott komolysággal
haptákba vágja magát, és gúnyosan szalutál.
Sven elpirul, és a kabátja cipzárját bámulja. Britt-Marie egyre
szaporábban szedi a levegőt, és előrelép egyet, mintha fizikailag akarna
közéjük állni, de megelégszik azzal, hogy határozottan leteszi a lábait
egymás mellé a kavicsra, és azt mondja:
– Kedves Kent, talán állj el az autóval. Elvégre pont a focipálya közepén
parkolsz.
Kent sóhajt, de aztán gyorsan biccent Britt-Marie irányába, és felteszi
mindkét kezét, mintha valaki fenyegetné.
– Rendben, rendben, rendben, ha a seriff így akarja. Semmi gáz. Ne
lőjetek!
 Tüntetőleg előrelép kettőt, és Britt-Marie fölé hajol. Britt-Marie idejét
sem tudja, mikor kapott utoljára puszit.
– A városi hotelben szálltam meg. Rémes egy patkánylyuk, tudod, hogy
megy ez az ilyen helyeken, de láttam, hogy van egy étterem az utca
túloldalán. Egészen rendben van, úgy tűnt, a körülményekhez képest
legalábbis – mondja úgy, hogy Sven mindenképpen hallja. Kent
fennhéjázón int a pizzéria, az ifjúsági otthon és az út felé, amikor azt
mondja, „a körülmények”. Szükségtelenül erősen nyomja a gázt,
miközben átáll a BMW-vel. Mikor elkészült, átadja Omarnak a névjegyét,
mert Kent majdnem ugyanannyira szereti osztogatni a névjegyét, mint
elmesélni, mi mibe került. A fiú le van nyűgözve. Britt-Marie közben
ráeszmél, hogy nem tudja pontosan megmondani, mikor távozott Sven, de
mindenesetre már nincs ott.
Egyedül áll a pizzéria előtt. Ha valami lezuhan és összetörik benne, az
olyasvalami, amit már az elejétől kezdve nem szabadott volna felemelnie,
ezzel győzködi magát. Mert most már túl késő újrakezdeni egy egész
életet.
Kenttel vacsorázik a városi étteremben. Fehér abroszuk van, menü
képek nélkül, és láthatólag komolyan veszik az evőeszközöket. Vagy
legalábbis nem viccelnek vele. Kent azt mondja, magányos nélküle. Az
„elveszett” szót használja. Láthatólag komolyan veszi őt, vagy legalábbis
nem viccel vele. A régi, rongyos öve van rajta, és Britt-Marie egyből
megérti, hogy azért, mert nem találta meg a rendeset, amit pont elutazása
előtt javíttatott meg. El akarja mondani, hogy a hálószobai szekrény egyik
fiókjában fekszik takarosan összetekerve. Az ő hálószobájukban. Azt
akarja, hogy Kent a nevét kiabálja.
De csak a borostáját vakargatja, és érzelemmentes hangon kérdezi:
– Az a rendőr… vele… hogyan lettetek… barátok?
Britt-Marie erősen próbálkozik, hogy ugyanolyan érzelemmentesen
válaszoljon:
– Csupán egy rendőr, Kent.
Kent bólint és pislog.
– El kell hinned, szívem, tudom, hogy bakot lőttem. És most vége.
Sosem lépek vele kapcsolatba többé. Nem büntethetsz egész életemben
egyetlen ballépésért, ugye? – mondja, és gyengéden fogja Britt-Marie
bekötözött kezét az asztal fölött.
Kenten ott a jegygyűrű. Britt-Marie érzi, ahogy a fehér folt az ujján
vádlón éget. Kent a kötést veregeti, mintha nem is venné észre, hogy ott
van.
– Ugyan már, szívem, előadtad az álláspontodat. Tisztán és érthetően.
Felfogtam!
Britt-Marie bólint. Mert ez így igaz. Sosem akarta, hogy Kent
szenvedjen, csak hogy megtudja, hibázott.
– Nyilván azt gondolod, hogy ez a focicsapat dolog abszurdum –
suttogja.
– Viccelsz? Szerintem fantasztikus! – kiált fel Kent.
Elengedi Britt-Marie kezét, amikor megérkezik az étel, és Britt-Marie-
nak máris hiányzik. Úgy érzi magát, mint amikor az ember kijön a
fodrásztól, aki többet vágott, mint az előre eltervezett. Takarosan elrendezi
a szalvétát a térdén, megcirógatja, mintha aludna, és azt suttogja:
– Szerintem is. Szerintem is fantasztikus.
Kent arca felragyog. Előrehajol. Mélyen Britt-Marie szemébe néz.
– Hallod, szívem, legyen így: itt maradsz, míg a kölykök túlvannak a
kupán, amiről a göndör hajú magyarázott ma. Aztán hazamegyünk. Az
életünkbe. Oké?
Britt-Marie vesz egy olyan mély levegőt, hogy majdnem hörgésbe vált.
– Nagyra értékelném – suttogja.
– Érted mindent, szívem – bólint Kent, és megállítja a pincérnőt, hogy
hozzon neki borsot, bár még meg sem kóstolta az ételt.
Szokásos étel, magától értetődik, de mielőtt a józan ész megállítaná,
már azon mereng, elmesélje-e Kentnek, hogy evett tacót. Szeretné, ha Kent
érdeklődne, milyen volt Britt-Marie élete mostanában. De hagyja, mert
azért mindennek van egy határa, ráadásul Kent szeretne a németekkel való
üzleteiről beszámolni.
Britt-Marie szalmakrumplit rendelt az ételéhez. Nem azért kéri, mert
szereti, hanem mert mindig ezt rendeli, amikor Kenttel étterembe mennek,
mert tart tőle, hogy Kent nem lakik jól a saját ételével.
Amikor Kent kérdés nélkül átnyúl az asztalon érte, Britt-Marie kinéz az
ablakon, és egy pillanatra mintha egy rendőrautót látna kint az utcán. De
lehet, hogy csak képzelődik. Szégyellősen néz vissza a szalvétájára. Itt ül,
felnőtt nő, és szolgálati járműveket képzel el. Mit gondolnak majd az
emberek.
Kent elviszi a fociedzésre, a BMW-ben ülve várja, hogy vége legyen.
Bank is ott van, így Britt-Marie hagyja, hadd tartsa ő az edzést, amíg Britt-
Marie leginkább a listát tartja. Mikor vége az egésznek, Britt-Marie
jóformán nem is emlékszik, mit csináltak, vagy hogy beszélt-e egyáltalán
a gyerekekkel, vagy elköszönt-e tőlük.
Kent hazaviszi őt, Bankot és a kutyát Bank házához. Bank és a kutya
anélkül szállnak ki, hogy megérdeklődnék, mibe kerül az autó, ami
roppantul zavarja Kentet. Bank nekiüti a botját az autó fényezésének, ami
első két alkalommal biztos, hogy véletlenül történik. Kent a telefonját
piszkálja, Britt-Marie mellette ül és vár, mert ehhez ért. Végül Kent
megszólal:
– El kell mennem holnap a könyvelőhöz. Nagy dolgok vannak
folyamatban a németekkel, tudod-e!
Bólint is, hogy kihangsúlyozza, mekkora tervekről van szó. Britt-Marie
bátorítón mosolyog. Kinyitja az ajtót, miközben eszébe jut valami, és
végig sem gondolja rendesen, de azért megkérdezi:
– Melyik focicsapatnak drukkolsz?
– Manchester United – válaszolja meglepetten, és felnéz a telefonjából.
Britt-Marie bólint, és kiszáll.
– Kellemes vacsora volt, köszönöm, Kent.
Kent áthajol az ülésen, és ránéz.
– Ha hazamentünk, elmegyünk színházba, csak te és én. Oké, szívem?
Becsszó!
Az előszobában áll a nyitott ajtó mellett, amíg Kent el nem hajt. Aztán
észreveszi, hogy a vén csoroszlyák az utca túloldalán a járókeretükre
támaszkodva bámulnak, ezért besiet.
Bank a konyhában ül és bacont eszik.
 – A férjem Manchester United-drukker – tájékoztatja Britt-Marie.
– A franc se hitte volna – dünnyögi Bank.
Britt-Marie-nak fogalma sincs, hogy ez mit jelent. De nem hangzik
pozitívan, de nem ám.

26

Britt-Marie az egész másnap reggelt arra szánja, hogy letakarítsa az

erkélybútorait. Hiányolni fogja őket. A járókeretes nők az utca túloldalán
levő kertben elhozzák az újságot a postaládájukból. Britt-Marie hirtelen
késztetést érez, hogy szociális legyen, és integessen nekik, de válaszként
csak visszabámulnak. Bevágják az ajtót, amikor visszamennek a házba.
Britt-Marie hülyének érzi magát.
Amikor lemegy, Bank épp bacont süt a konyhában, de a szagelszívót
persze nem kapcsolta be. Jó lehet Banknak, gondolja Britt-Marie, hogy
nem zavarja az égett szalonna szaga, vagy hogy mit gondolnak majd a
szomszédok.
Habozva áll meg az előszoba és a konyha ajtajában. Bank csak nem
akarja észrevenni, pedig már kétszer is megköszörülte a torkát. Van egy
olyan érzése, hogy a történtek után esetleg tartozik a főbérlőjének egy
magyarázattal.
– Gondolom, úgy érzed, tartozom egy magyarázattal a férjemmel
kapcsolatban – kezdi.
– Nem – közli határozottan Bank.
– Hm – konstatálja Britt-Marie csalódottan.
– Bacont? – kérdezi Bank, és sört önt a serpenyőbe.
– Köszönöm, nem – válaszolja Britt-Marie, egyáltalán nem undorodva,
majd folytatja:
– A férjem. Nem váltunk el. Csak nem voltam odahaza egy darabig.
Mintha nyaralni mentem volna. De most hazautazom vele, ez a helyzet.
Nagyon is tudatában vagyok, hogy talán te nem érted az ilyesfajta
dolgokat, de ő a férjem. Az én koromban nem ildomos elhagyni az
embernek a férjét.
Bank úgy néz ki, ahogy azok szoktak, akik nem akarnak Britt-Marie és
Kent kapcsolatáról beszélni.
– Biztos vagy benne, hogy nem kérsz bacont? – motyogja.
Britt-Marie a fejét rázza.
– Köszönöm, nem. De szeretném, ha megértenéd, ő nem rossz ember.
Egyetlen hibát követett el, de mindenki követhet el hibát. Biztos vagyok
benne, hogy rengeteg lehetősége volt hibázni korábban is, de mégsem
tette. És egyetlen hibáért igazán nem szükséges kárhoztatni valakit örökké.
– Finom bacon – ajánlgatja Bank.
– Vannak kötelességek. Házastársi kötelességek. Az ember nem adja
csak úgy fel – magyarázza Britt-Marie.
– Kínálnálak tojással is, ha lenne tojás. De a kutya megette. Így be kell
érjed baconnel – morogja Bank.
– Nem lehet csak úgy elhagyni egymást egy egész élet után – mondja
Britt-Marie.
– Kapsz bacont – jelenti ki Bank, és bekapcsolja a szagelszívót.
Az ember akár azt hihetné, hogy azért csinálja, mert Britt-Marie hangja
jobban zavarja, mint a sült szalonna szaga, így Britt-Marie a sarkára áll.
– Nem eszem bacont. Nem tesz jót a koleszterinszintnek. Kent is
csökkentette az adagját, ha tudni akarod, és ősszel orvosnál is járt.
Hihetetlenül ügyes orvosunk van. Bevándorló. Németországból!
Bank maximumra tekeri a szagelszívót, így Britt-Marie-nak fel kell
emelnie a hangját, hogy túlharsogja. Már majdnem kiabál, amikor azt
mondja:
– Nem lehet csak úgy elhagyni egy férjet, akinek szívrohama volt! Nem
az a fajta nő vagyok!
Bank odacsapja elé a tányért az asztalra, hogy a zsír kifröcsög az asztal
szélére.
– Edd a baconöd – utasítja Bank.
Britt-Marie a kutyának adja. De Kentről nem szól többet. Inkább
megkérdezi:
– Mit jelent az, ha valaki Manchester United-drukker, vagy mi is volt a
neve?
Bank teli szájjal válaszol.
– Folyton nyernek. Így elkezdték azt hinni, nekik az kijár.
– Ha – mondja Britt-Marie.
Bank nem szól többet. Így Britt-Marie feláll, és elmosogatja a tányérját.
Eltörölgeti. Álldogál még egy kicsit arra az esetre, ha Banknak lenne
hozzáfűznivalója, de Bank mintha megfeledkezett volna róla. Britt-Marie
ismét megköszörüli a torkát, és rendíthetetlenül szajkózza tovább:
– Kent nem rossz ember. Nem győzött mindig.
A kutya Bankra néz, és mintha úgy vélné, Bankra ráférne egy kis
lelkiismeret-furdalás. Bank láthatólag felfogja, mert még mogorvábban
eszik, mint a megszokott. Britt-Marie már kiment a konyhából, felvette a
kabátját, és a listáját takarosan elhelyezte a táskájában, amikor a kutya
felmorog a konyhában, mire Bank hangosan felnyög válaszként, és végül
utánakiabál az előszobába:
– Elvigyelek?
– Tessék? – kérdezi Britt-Marie.
– Elvigyelek az ifjúsági otthonba? – kérdezi Bank.
Britt-Marie csak bámul rá, majdnem elejti a táskáját.
– Elvigyél? Hogy… én… nem, jó lesz… köszönöm. Nem akarom…
nem tudom… természetesen nem ítélkezem, de hogyan…
Elhallgat, amikor meglátja az elégedett vigyort Bank arcán.
– Majdnem vak vagyok. Nem vezetek. Vicceltem, Britt-Marie.
A kutya bátorítón néz. Britt-Marie eligazítja a haját.
– Ha. Ez… kedves tőled.
– Ne nyugtalankodj annyit, Britt-Marie! – kiabálja utána Bank, és Britt-
Marie nem is tudja, mit válaszoljon egy ilyen abszurd tanácsra.

Elsétál az ifjúsági otthonhoz. Kitakarít. Megpucolja az ablakokat, és kinéz.

Más dolgokat lát, mint amikor először jött Borgba. Mire nem képes a
Faxin.
 Megterít Snickersszel az ajtóban. Átmegy a focipályán, amiről egykor
azt gondolta, parkoló. Sven rendőrautója a pizzéria előtt áll. Britt-Marie
mély levegőt vesz, mielőtt bemenne.
– Üdv – mondja.
– Britt! Szevasz! – kiabálja Valaki, és kigurul a konyhából egy
kávéskanna társaságában.
Sven a kasszánál áll, egyenruhában. Gyorsan lekapja a fejéről a
rendőrsapkát.
– Szia, Britt-Marie – mosolyogja, és mintha nőne pár centit.
Aztán egy másik hang is hallatszik az ablakból.
– Szép délelőttöt, szívem!
Kent ül az egyik asztalnál, kávézik. Levette a cipőjét, és egyik lábát
feltette egy székre. Ez a legfőbb tehetsége, bárhol le tud ülni kávézni olyan
kényelmességgel, mintha a saját nappalijában lenne. Senki más nem
művésze annak, hogy ennyire probléma nélkül otthon érezze magát
bárhol.
Sven újra összemegy. Mintha eresztene. Britt-Marie próbál nem úgy
kinézni, mint akinek hevesen vert kettőt a szíve.
– Azt hittem, a könyvelőnél leszel – nyögi ki végül.
– Nemsokára megyek is, de az az Omar srác először mutatni akar
nekem ezt-azt – mosolyog Kent, mintha a világ összes ideje az övé lenne,
aztán gúnyosan Svenre mosolyog, és hangosan így szól:
– Ne aggódj, seriff, ma nem parkoltam rossz helyre. Az út túloldalán
állok.
Sven beletörli a tenyerét a nadrágjába, és a padlót nézve válaszol:
– Oda sem szabad parkolni.
Kent megjátszott komolysággal bólint.
– Akar a seriff esetleg megbüntetni? Elfogad a seriff készpénzt?
Az asztalra dobja a pénztárcáját, ami annyira meg van tömve, hogy
kénytelen gumiszalaggal átkötni, hogy a farzsebében tarthassa. Aztán
felnevet, mintha csak viccelt volna. Kent ért ehhez, hogy mindig mindent
viccre vegyen.Akkor senki nem sértődhet meg, mert Kent mindig
mondhatja: „Áh, ugyan már, nincs humorérzéked?” Az, akinek a
legkevesebb humorérzéke van, mindig veszít ebben a világban.
Sven a padlót nézi.
– Nem adok büntetést. Nem parkolóőr vagyok.
– Oké, seriff! Oké! De a seriff persze ott áll, ahol jólesik – vigyorog
Kent, és a rendőrautó felé biccent, ami látszik az ablakon át.
Mielőtt Sven válaszolhatna, Kent rikkant egyet Valaki felé:
– Ne aggódjon a seriff kávéja miatt, én állom! Elvégre mi, adófizetők
álljuk a seriff fizetését is, így csak hozzá kell csapni a többihez!
Sven nem válaszol. Készpénzt tesz a pultra, és halkan súgja Valakinek:
– Ki tudom fizetni a saját kávémat.
Aztán Britt-Marie-ra néz, és azt motyogja:
– Elvitelre kérem, ha lehet.
Britt-Marie mondani akar valamit. De elkésik.
– Nézd, szívem! Annak az Omar srácnak nyomtattam! – kiabál Kent
tovább, és egy köteg névjeggyel hadonászik.
Mivel a pizzéria vendégköre nem rohan rögvest oda, Kent
körülményeskedve feláll, és felsóhajt, mintha senkinek sem lenne itt
humora. Aztán csak úgy zokniban elsétál a kasszáig, hogy Britt-Marie a
lelke mélyén ordít, és átad egy névjegyet Svennek.
– Parancsolj, seriff! Tegyél el egy névjegyet!
Aztán Britt-Marie-ra néz, és megmutatja neki. „Omar – Enterprenőr!”
áll a kártyán.
– Van egy nyomda abban a „városban”. Baromi gyorsan kinyomtatták
tegnap, szerencsétlenek, rém boldogok voltak, hogy végre akad
kuncsaftjuk! – meséli Kent lelkesen, és erőteljesen rajzolja az idézőjeleket
a levegőbe, amikor azt mondja, „város”.
Sven mellette áll, és nagyokat nyel. Valaki papírpohárba tölti a kávéját,
Sven elveszi, és rögtön megindul kifelé.
Mikor Britt-Marie mellé ér, lelassít, és futólag ránéz.
– Legyen… legyen szép napod – kívánja.
– Te… nos, úgy értem, magának is. Legyen szép napja magának is –
válaszolja Britt-Marie, és beharapja az arcát.
– Be careful out there, seriff! – kiabálja Kent tévésorozat-féle angollal.
 Sven mozdulatlanul áll, tekintetét a padlóra szögezve. Úgy ökölbe
szorítja a kezét, hogy az ízületei elfehérednek, mielőtt zsebredugná azokat.
Britt-Marie látja. Mintha zsákba kényszerítene egy állatot. Az ajtó vidáman
felcsilingel utána.

Britt-Marie gyámoltalanul áll a kassza előtt. Figyelemre méltó dolog ez,

amire Kent képes, bárhol otthon tudja magát érezni, és Britt-Marie-t
bárhonnan el tudja idegeníteni. Kent hátbaveregeti Britt-Marie-t, és tovább
lengeti a névjegyeket.
– Kérlek, Kent. Legalább a cipődet felvennéd? – suttogja.
Kent meglepődve néz a zoknijára. Megmozgatja a nagylábujját a
lyukban.
– Persze, persze, szívem. Magától értetődik. Amúgy is mennem kell.
Add oda annak az Omar srácnak, ha megjön!
Erőteljesen ingatja a csuklóját, hogy a karórája csattog. Nagyon drága
darab, ezt jól tudja Britt-Marie, és mindenki más, akivel Kent találkozott a
benzinkúton sorban állva. Aztán Britt-Marie kezébe nyomja a névjegyeket,
és arcon csókolja.
– Visszajövök ma este! – ordítja kifelé menet, és a következő pillanatban
már sehol sincs.
Britt-Marie továbbra is ott áll, gyámoltalanabb, mint valaha. Amikor
nem tudja, mihez kezdjen, azt teszi, amit mindig. Takarít.
Valaki hagyja. Vagy azért, mert túl kevéssé, vagy épp ellenkezőleg, mert
nagyon is törődik Britt-Marie-val.

Omar ebédidőben bukkan fel. Egyből Britt-Marie nyomába szegődik,

mintha ők lennének a két utolsó ember a Földön, és Britt-Marie
szorongatná az utolsó zacskó chipset.
– Itt van Kent? Jön? Itt van? – kérdezi Britt-Marie karját rángatva.
– Kent a könyvelőjénél van. Este jön vissza – tájékoztatja Britt-Marie.
– A legmenőbb felniket szereztem meg a BMW-jéhez! Zsírkirály!
Akarod megnézni? Baráti árat számolok fel értük… tudod! – rikkantja
Omar.
 Britt-Marie meg sem kérdezi, ez mit jelent, mert gyanítja, hogy egyik
vagy másik teherautó, bár meg sem állnak Borgban, némiképp
könnyebben hagyta el a községet, összehasonlítva azzal, mint amikor
behajtott.
Amikor Britt-Marie odaadja neki a névjegyeket, menten elhallgat. Úgy
fogja azokat, mintha felbecsülhetetlen értékű selyemből készültek volna.
Az ajtó felcsilingel, Vega érkezik. Rá sem néz Britt-Marie-ra.
– Szia, Vega – mondja Britt-Marie.
Vega átnéz rajta.
– Szia, Vega! – ismétli Britt-Marie.
– Láttál már ilyen ZSÍRKIRÁLY névjegyeket? Kenttől kaptam! –
kiabálja Omar csillogó szemekkel.
Vega unott csönddel válaszol, és kiviharzik a konyhába. Hamarosan
hallatszik, hogy mosogatásba kezdett, olyan hangja van, mintha agyon
akarna vágni valamit, ami a mosogatóvízben bujkál. Valaki kigurul a
konyhából, és bocsánatkérőn rántja meg a vállát Britt-Marie felé.
– Vega nagyon dühös, tudod.
– Honnan tudod? – kérdezi Britt-Marie.
– Tini. Magától mosogat. Kurvadühös akkor, ugyi?
Britt-Marie el kell ismerje, ebben van logika.
– Miért dühös?
Omar lelkesen válaszol.
– Mert tudja, hogy itt járt Kent, tehát te le fogsz lépni!
Ő nem hangzik kifejezetten szomorúnak, mert a lehetőség, hogy egy
fociedzőt felnispekulánsra cserélhet, méltányos ajánlatnak tűnik.
– Borgban maradok a verseny utánig – mondja Britt-Marie épp annyira
magának, mint másnak.
A fiú valószínűleg nem figyelt. Nem is javította ki, hogy „kupa”. Britt-
Marie azt kívánja, bár kijavította volna.

A szakállas-sapkás férfiak megérkeznek. Kávét isznak és újságot olvasnak,

úgy tesznek, mintha Britt-Marie ott sem lenne, de ma nyugodtabbnak
tűnnek, mintha tudnák, hogy hamarosan már nem kell tettetni.
 Karl jön be piros sapkában, és átvesz egy újabb csomagot. Britt-Marie
majdnem rákérdez, mi van benne, de Karl már ki is ment, mire kinyithatta
volna a száját. Valaki előre-hátra gurul mellette. Kukoricapelyhet eszik
dobozból. Britt-Marie nem megy be tányérért. Valaki mintha azt kívánná,
bár bemenne.
– Karl egy olyan izét épít. Üvegházat! – mondja pehelymorzsák
szökőkútjától kísérve.
– Tessék? – kérdezi Britt-Marie, és lesöpör néhányat a kabátjáról.
– Üvegházat. Tudod. Olyan növényeknek meg másnak – egyértelműsít
Valaki segítőkészen.
– Ha. Az van minden csomagban?
– Igen, tudod, Karl és Karl felesége egy pénteken lettek Karl és feleség,
ugyi. Így minden pénteken, tizennégy éve Karl olyan virágokat vesz, ugyi.
A pénzügyi válság óta, amikor a fuvarozót felszámolták, mindent
felszámoltak. Karl egy olyan izé volt. Teherautó-szerelő! De most
munkanélküli, ugyi. A borgi virágüzletet is felszámolták. Nincs pénz,
nincs virág. Így Karl üvegházat épít a kertben, hogy Karl felesége kapjon
olyan virágot minden pénteken, ugyi!
Valaki a szájába önti a doboz maradékát, de közben több mint a fele a
pulóverén landol.
– Van költő erről, ugyi? Izé? „A legnagyobb a szeretet”, ugyi?
– A Bibliából van – biccent Britt-Marie, mert ez gyakran előfordul
keresztrejtvényekben, hogy mi a legnagyobb, így Britt-Marie jól tudja,
hogy a legnagyobb a szeretet.
Vega kifogy a csapkodható dolgokból a konyhában, így kiviharzik a
bejárati ajtó felé.
– Ha. Kifelé, nemde? – kérdezi Britt-Marie jóindulatúan.
– Mintha érdekelne – sziszegi Vega.
– Visszajössz az edzésre? – érdeklődik Britt-Marie.
– Mi a francot számít?
– Talán felvehetnél egy kabátot? Hideg van odakint…
– Takarodj a pokolba, boszorka! Takarodj a kibaszott életedbe a
kibaszott férjeddel!
 A lány bevágja az ajtót. Az boldogan felcsilingel. Omar összeszedi a
névjegyeit, és utánafut. Britt-Marie utánaszól, de Omar vagy nem hallja,
vagy nem érdekli. Az ajtó csilingel.
Britt-Marie konok csendben takarítja a pizzériát ezek után. Senki sem
próbálja megakadályozni.

Amikor elkészül, leül egy sámlira a konyhában. Valaki mellé ül, sört iszik.
Figyelmesen szemléli Britt-Marie-t.
– Sör, Britt-Marie. Kell?
Britt-Marie tágra nyílt szemekkel néz rá.
– Tudod mit? Kérek sört. De kérek ám.
Így sört isznak, és nem mondanak semmit. Britt-Marie megivott már két
vagy három apró kortyot, amikor az ajtó ismét felcsilingel. Épp kiér a
konyhából, hogy lássa, ahogy a fiatalember belép, és bizonyára nincs
ehhez az alkoholmennyiséghez szokva így délután, mert nem tűnik fel neki
rögtön, hogy a férfi arcát fekete csuklya takarja. De Valakinek feltűnik.
Leteszi a sörét. Britt-Marie mögé gurul, és megrángatja a kabátujját.
– Britt-Marie. A padlóra. Most!

Britt-Marie csak ekkor látja meg a pisztolyt.

27

Figyelemre méltó dolog egy pisztoly csövébe bámulni. Átölel.

Belezuhansz. Néhány óra múlva rendőrök jönnek a városból a pizzériába,
és megkérdezik Britt-Marie-t, le tudná-e írni a fiatalembert, mi volt rajta,
magas volt vagy alacsony, dialektusa volt-e vagy akcentusa. De az egyetlen
ismertetőjel, amit mondani tud, a következő: „Pisztoly volt nála.” Az egyik
rendőr ekkor elmagyarázza, hogy egy rablás a pénzről szól, és Britt-
Marie „ne vegye a szívére”.
Könnyű lesz ezt mondani a rendőrnek, de Britt-Marie-nak az a
határozott véleménye, hogy igenis nagyon nehéz az embernek NEM a
szívére venni, ha egy pisztolyt szegeznek rá.
– Nyissad fucking kifelé a kibaszott kasszát a picsába! – ordítja neki a
rabló.
Erre még később is emlékszik Britt-Marie, a férfi úgy mondta, mintha ő
egy eszköz volna, nem pedig ember. Valaki megpróbál elgurulni a
kasszáig, de Britt-Marie útban van, a padlóhoz fagyott.
– NYISSAD KI! – ordítja a rabló, amitől Valaki és a sapkás férfiak is az
arcuk elé kapják a karjukat, mintha ez most bizony segítene.
De Britt-Marie mozdulatlanul áll. A rémület annyira lebénítja, hogy
megijedni sem képes. Hogy miért teszi, azt persze nem tudja, de számos
olyan dolog van, amit az ember nem tud magáról, míg valaki az arcának
nem szegez egy pisztolyt. Így Britt-Marie, legnagyobb meglepetésére és
Valaki és a férfiak rémületére, így szól:
– Először vásárolnia kell valamit.
– KINYITNI! – bömböli a rabló.
De Britt-Marie nem mozdul. A bekötözött kezét a másikba fűzi. Remeg
mindkettő, de ez ma egy olyan nap, amikor Britt-Marie úgy érzi, márpedig
most már elég. Így gondoskodón válaszol:
– Be kell ütni egy összeget a kasszába, hogy kinyithassuk, tudja.
Különben nem stimmel majd a blokk.
A pisztoly ekkorra már fel-le ugrál a rabló kezében. Részben a düh
okozza, részben a meglepetés.
– ÜSSÉL BE, AMIT AKARSZ AKKOR, BAZMEG!
Britt-Marie megcseréli a kezeit a csípője előtt. Az ujjai síkosak az
izzadságtól. De valami elhatározza benne, a józan ész erőteljes tiltakozása
ellenére, hogy ez egy jó alkalom Britt-Marie életében a kitartást edzeni.
– Meg kell értse, hogy nem lehet csak úgy bármit beütni. Akkor hibás
lesz a blokk.
– SZAROK A FUCKING BLOKKODRA, ÁTKOZOTT BOSZORKA!
NYIS… – ordítja tovább a rabló.
– Igazán semmi oka megemelni a hangját – szakítja félbe Britt-Marie
határozottan, majd türelmesen magyarázza tovább:
 – Meg ezt a szóhasználatot is megspórolhatná, barátocskám!
Ekkor érkezik Valaki tolókocsija sebesen, eltalálja Britt-Marie-t
combmagasságban, amitől aztán Valaki, a tolókocsi és Britt-Marie is a
földön kötnek ki. A pisztoly dörrenése sípoló hangot hagy Britt-Marie
fülében, amitől elveszti a tájékozódási képességét. A lövés egyenesen a
mennyezetbe fúródott, üvegszilánkok hullanak a fénycsőből. Azt sem
tudja, hason fekszik-e vagy háton, hol a fal és hol a padló. Érzi Valaki
ziháló légzését a fülében, és a távolból mintha csilingelést hallana.
Aztán meghallja Vega és Omar hangját.
– Mi a fen… – kezdi Vega, és Britt-Marie ösztönösen talpra ugrik, bár a
füle továbbra is cseng, és a józan ész azt ordibálja, viselkedjen, és
feküdjön már nyugodtan, mint egy civilizált ember.
Nagyon sok mindent nem lehet tudni arról az emberről, akivé válunk.
Mire képes. Mennyi bátorsága van. A rabló Vega és Omar felé fordul,
sokk sugárzik a csuklya alól.
– Kurva életbe, faszommár, mi a fenét kerestek itt?
– Pszichó? – suttogja Omar.
– MI A FENÉT KERESTEK ITT? ADDIG VÁRTAM, BASSZAMEG,
MÍG LE NEM LÉPTEK! MI A FENÉT KERESTEK ITT KIBASZOTT
KÖLYKÖK?
– Itt hagytam a kabátom – szipogja Vega.
Pszichó a pisztollyal hadonászik felé, de Britt-Marie addigra már a cső
és a gyerek közé állt. Kinyújtja hátrafelé a karját, hogy biztos legyen
benne, a lányt és a fiút is eltakarja a testével, és aztán egy millimétert sem
mozdul. Megint odafagyott a padlóhoz, egy egész életnyi elfojtott ambíció
tartja talpon.
– Most aztán elég legyen! – sziszegi fenyegetőn.
Nem gondolná, hogy tett volna bármi fenyegetőt életében.

Kissé kétértelmű csend ereszkedik a helyiségre ezek után, talán így lehetne
a legjobban leírni az egészet. Pszichónak láthatólag fogalma sincs, mit
csináljon a pisztolyával, mielőtt ráébredne, hogy igazából senki más nincs
itt, aki cselekedni merne. Britt-Marie elégedetlenül mered Pszichó
cipőjére.
– Felmostam.
– FOGD BE A POFÁD, A KURVA ÉLETBE! – ordítja Pszichó.
– Én ugyan be nem fogom – válaszolja Britt-Marie.
Pszichó úgy izzad, hogy kicsöpög a csuklya alól. Kétszer körbefordul a
pizzériában, pisztolyát szemmagasságban tartva, hogy a sapkás fazonok
visszavetik magukat a padlóra. Aztán vet még egy utálkozó pillantást Britt-
Marie-ra, és azzal eliszkol.

Az ajtó vidáman felcsilingel, Britt-Marie pedig kiolvad a padlóból. Megint

elveszti a tájékozódási képességét, így nem teljesen érti, hogy Vega és
Omar remegő karjai tartják őt egyenesben. Érzi, hogy a kabátja csupa
könny, de nem tudja, melyik a gyerekek könnye és melyik az övé, vajon őt
karolják-e a gyerekek, vagy ő a gyerekeket. De amikor érzi, hogy
mindjárt elesnek, van ereje kihúzni magát. Mivel a Britt-Marie-hoz
hasonló nők képesek erre, összeszedni az erejüket, ha valaki másról van
szó.
– Bocsánatbocsánatbocsánatbocsánatbocsánat – lihegi Vega.
– Csss – suttogja Britt-Marie, és mindkettejüket ringatja.
– Bocsánat, hogy leboszorkáztalak – hüppögi Vega.
– Nyilvánvalóan nem az első alkalommal hallok ilyesmit – nyugtatgatja
Britt-Marie.
Óvatosan leülteti a gyerekeket egy-egy székre. Betekeri őket egy-egy
plédbe, és forró csokoládét készít valódi kakaóból, amilyet Kent gyerekei
akartak, amikor kicsik voltak, és rémálomra ébredtek az éjszaka közepén.
A kakaó minősége ugyan hagy némi kívánnivalót maga után, bár Valaki
lelkesen bizonygatja, hogy „majdnem kakaó, ugyi! Ázsiából!”, de a
gyerekeket túlságosan is felkavarták a történtek ahhoz, hogy érezzék az
ízét.
Omar megállás nélkül dadogja, hogy elő kell keríteni Samit, Vega
megállás nélkül tárcsázza a bátyját. Britt-Marie megpróbálja megnyugtatni
őket, hogy majdnem teljesen biztos benne, hogy Saminak nincs köze a
rablótámadáshoz, mire mindkét gyerek tátott szájjal bámul rá, és Omar azt
suttogja:
– Nem érted. Ha Sami meghallja, hogy Pszichó ránk fogta a pisztolyát,
akkor megkeresi és megöli. Elő kell kerítenünk Samit!
Sami nem veszi fel. A gyerekek egyre jobban félnek. Britt-Marie
szorosabbra csavarja körülöttük a plédet, és még több csokoládét főz.
Aztán teszi, amit tud. Amire képes. Elmegy a partvisért, a felmosóért és a
szódabikarbónáért, felsöpri a szilánkokat és felmossa a padlót.
Mikor elkészül, beáll a kassza mögé, és teljes erejéből kapaszkodik a
pultba, hogy ne ájuljon el. Valaki hoz neki egy fejfájás-csillapítót és egy
újabb sört. A sapkás-szakállas férfiak felállnak az asztaluktól, a kasszához
viszik a csészéjüket, és hangtalanul leteszik Britt-Marie elé. Aztán leveszik
a sapkájukat, lehajtják a fejüket, keresni kezdenek a napilapjaikban, és
átnyújtanak valamit Britt-Marie-nak.

Keresztrejtvény-mellékleteket.

28

Britt-Marie nem tudja, hogy Kent vagy Sven hangját hallja-e meg először.
Sven azért jött, mert Vega felhívta, Kent pedig azért, mert Omar hívta fel.
A rendőrautó és a BMW egyszerre farol be a parkolóba. Mindkét férfi
halottsápadtan támolyog a pizzéria felé, tehetetlenül állnak meg az ajtóban,
és a szétlőtt fénycsövet nézik. Aztán Britt-Marie-t, aki látja rajtuk,
mennyire félnek, és mennyire mardossa őket a lelkiismeret, amiért nem
voltak itt, hogy megvédjék. Britt-Marie azt is látja, mindkettejüknek fáj,
amiért kihagyták a lehetőséget, hogy Britt-Marie hősének szerepében
tetszelegjenek. Nagyokat nyelnek. Láthatóan nem tudják, melyik lábukra
álljanak. Aztán ösztönösen azt teszik, amit szinte minden férfi tenne egy
hasonló helyzetben.

Veszekedni kezdenek, hogy kinek a hibája.

– Mindenki rendben van? – kérdezi Sven először, de Kent lehurrogja,
körbemutat a helyiségben, és kinyilatkoztatja:
– Most pedig mindenki lenyugszik, amíg ki nem jön a rendőrség!
Sven úgy fordul meg, mint egy sértett szupermodell.
– Mi a franc van mégis rajtam szerinted, te nyamvadt yuppie? Jelmez?
– Úgy értem, egy valódi rendőr, aki meg tudja ÁLLÍTANI a rablásokat!
– sziszegi Kent.
Sven tesz két dühödt lépést előre, és felszegi az állát:
– Persze, persze, te meg tudtad volna állítani az egészet a
PÉNZTÁRCÁDDAL, ha itt lettél volna!
Sápadt arcuk egy pillanat alatt kipirul. Britt-Marie még sosem látta
Svent ennyire mérgesnek, de Vega, Omar és Valaki elképedt arcából ítélve
mások sem. Kent, aki azonnal átérzi, hogy vezető szerepe veszélyeztetve
van, próbálja még jobban felemelni a hangját, hogy átvegye az irányítást.
– Rendben vagytok, srácok? – kérdezi Omart és Vegát, hevesen
gesztikulálva.
– Nehogy már te kérdezd meg, hogy vannak! Nem is ISMERED őket! –
hadakozik Sven, és haragosan félrelöki Kent kezét, aztán azonnal a
gyerekek felé fordul, mindkét kezével integetve.
– Rendben vagytok, srácok?
Vega és Omar zavarodottan bólintanak. Valaki megpróbál mondani
valamit, de esélytelen. Kent Sven elé furakodik, és mindkét kezével
hadonászik.
– Mindenki nyugodjon meg, aztán hívjuk a rendőrséget.
– Itt ÁLLOK, FAJANKÓ! – pöröl Sven.
Britt-Marie füle továbbra is cseng. Megköszörüli a torkát, és
próbálkozik:
– Kérlek, Kent. Kérlek, Sven. Most aztán tényleg meg kell kérjelek
titeket, hogy nyugo…
Egyikük sem hallja, gond nélkül veszekednek és gesztikulálnak tovább,
mintha Britt-Marie-t meg lehetne állítani egy távirányítóval. Kent azt fújja,
hogy Sven még „egy kezet sem tudna megvédeni egy kesztyűvel”, Sven
pedig azt, hogy Kent „bizonyára nagyon bátor egy BMW bezárt ajtaja
mögött”. Kent azt ordítja, hogy Sven igazán ne képzelje már azt, hogy
„valaki”, csak mert „zsaru egy töpörödött faluban”, Sven pedig
visszaordítja, hogy Kent ne gondolja azt, hogy „idejöhet, és
megvásárolhatja az emberek csodálatát névjegyekkel és más
szarságokkal!” Erre Kent azt bömböli, hogy „a srác elvégre enterprenőr
akar lenni!”, mire Sven hasonló hangerővel közli, hogy „az enterprenőr
nem is munka”, erre Kent gúnyosan megkérdezi, „legyen inkább rendőr,
ugye? Mi? Mennyit keres egy rendőr?”, mire Sven felháborodottan vág
vissza: „Évi két és fél százalékos fizetésemeléssel számolhatunk, és a
nyugdíjalapomnak is remek hozama van! Tanfolyamra jártam!”
Britt-Marie megpróbál közéjük állni, de nem veszik észre.
– Kérlek, Kent. Kérlek, Sven – próbálkozik, de mivel Kent egyre
hevesebben gesztikulál, Sven pedig egyre szélesebb mozdulatokkal,
mindketten úgy arcon vágják Britt-Marie-t, hogy hátratántorodik.
Egyiküknek sem tűnik fel, mert túlságosan leköti őket, hogy egymás
ruháját cincálják szét.
– Taaanfolyamra jártam – utánozza Kent gúnyosan.
– Hallod-e! Bűncselekmény egy rendőr egyenruháját rángatni, a fenébe
is! – ordítja Sven, és Kent ingét kezdi tépni.
– Vigyázz az ingemre! Tudod, mibe került?! – bömböli Kent.
– Te beképzelt majom, nem csoda, hogy Britt-Marie elhagyott! – visítja
Sven.
– Elhagyott?! Gondolod, hogy majd itt marad veled, a dicső
rendfenntartóval?! – üvölti Kent.
Britt-Marie teljes erejéből lengeti a karjait előttük, hogy vegyék már
észre.
– Kérlek, Kent! Kérlek, Sven! Fejezzétek be tüstént! Épp most mostam
fel!
De hiába, mindkét férfi a hóna alá kapja a másik fejét, és kétrét
görnyedve dülöngélnek körbe, egy káromkodással és lihegéssel
megspékelt táncot járva, és a következő pillanatban a pizzéria ajtaja egy
hatalmas reccsenés kíséretében forgácsokra hullik, amikor a két férfi
keresztülesik rajta, akár két részeg medve. Egy nem éppen hízelgő
kupacban érnek földet odakint a kavicsban.
Britt-Marie odarohan és rájuk bámul. Azok visszanéznek, hirtelen
csöndesen és tudatában annak, mi is történt az imént. Kent próbál meg
először lábra állni.
– Szívem, láthatod: a fickó egy idióta!
– Ő kezdte! – tiltakozik Sven azon nyomban, és feltápászkodik.
– Normális vagy?! – hörgi Kent.
– Ééén? Teee nem vagy… – ordítja Sven vissza.

Ekkor Britt-Marie-nak elege lesz. Elege mindenből. Ordítoztak vele,

fellökték, pisztollyal fenyegették, most kénytelen lesz még egyszer
felmosni, mert faforgáccsal van tele az egész pizzéria. Mindennek van
határa.
Nem először, másodszor vagy harmadszor ignorálják őt. Ezért vesz egy
nagy levegőt, és amilyen határozottan csak tudja, így szól:
– Megkérnélek titeket, távozzatok.
Mivel még mindig nem hallják őt, olyasvalamit tesz, amit húsz éve tett
utoljára, amikor az egyik virágját lefújta a szél az erkélyről. Kiabál.
– MOST PEDIG ELMENTEK INNEN! MINDKETTEN!
A pizzéria még annál is csöndesebb lesz, mint amikor egy pisztollyal
felfegyverkezett rabló lép be. Kent és Sven tátott szájjal állnak, és
különféle hangokat adnak ki magukból, amik nyilván szavak lennének, ha
a szótagok között bezárnák a szájukat. Britt-Marie megveti a lábát, és a
tönkrement ajtóra mutat.
– El innen. Azonnal!
– De a fenébe is, szíve… – kezdi Kent, de Britt-Marie olyan mozdulatot
tesz a bekötözött kezével a levegőben, ami bizonyára valami különleges
küzdősportban is megállná a helyét, és azonnal elhallgattatja:
– Megkérdezhetted volna, hogyan sérült meg a kezem, Kent.
Megkérdezhetted volna, és akkor talán elhittem volna, hogy igazán
érdekellek.
– Azt hittem, ugyan már, szívem, azt hittem, becsípted a mosogatógépbe,
vagy ilyesmi… Tudod, milyen vagy. Nem gondoltam, hogy valami
komo…
– Mert nem kérdezted! – jelenti ki Britt-Marie.
– De… szívem… ne sértődj má… – dadogja Kent.
Sven is rázendít:
– Pontosan! Pontosan! El innen, te nyamvadt yuppie, Britt-Marie nem
akar itt látni téged. Nem érte… – kezd parancsolgatni magabiztossággal
eltelve.
Britt-Marie keze végighasítja a levegőt Sven mellett, hogy az majdnem
hanyatt esik a keletkező légáramlattól.
– És te, Sven! Te csak ne beszélj arról, hogyan érzek! Nem ismersz! Én
sem ismerem magam, ez nyilvánvaló, mert ez aztán nem normális
viselkedés a részemről, de nem ám!
Valahol bent Valaki próbálja visszafojtani a kacagást. Vega és Omar
legszívesebben jegyzetelnének, nehogy elfeledjenek valami részletet. Britt-
Marie összeszedi magát, eligazítja a haját, forgácsot söpör a szoknyájáról,
bekötözött kezét a másikba teszi, és magától értetődően jóindulatúan és
gondoskodón így szól:
– Most pedig takarítani fogok. Szép napot. Mindkettőtöknek.
A csengő szomorúan csilingel. Kent és Sven még állnak odakint egy
darabig, és mindketten azt üvöltözik: „Látod, mit csináltál?” Aztán csend.

Britt-Marie takarít.

Valaki és a gyerekek elrejtőznek a konyhában, amíg el nem készül. Nem

mernek még csak nevetni sem.

29

Nem a két rendőr hibája, egyáltalán nem. A városból érkeztek Borgba, és

bizonyára a legjobb tudásuk szerint igyekeznek végezni a munkájukat. De
Britt-Marie most talán kissé könnyen dühbe gurul. Így van ez azokkal az
emberekkel, akikre pisztolyt fogtak.
– Megértjük, hogy sokkos állapotban van, de választ szeretnénk kapni a
kérdéseinkre – próbálkozik az egyik rendőr.
– Maguknak igazán nem kellemetlen sáros cipővel a frissen felmosott
padlón császkálni, értem én, jó lehet maguknak – válaszolja Britt-Marie.
– Mondtuk már, hogy sajnáljuk. Nagyon sajnáljuk. De azt is többször
elmondtuk, hogy minden tanút a helyszínen kell kihallgatnunk –
magyarázza a másik rendőr.
– Tönkretették a listámat! – hangsúlyozza ki Britt-Marie.
– Hogyan? – kérdezi a rendőr.
– A tanúvallomásomat akarták: tönkretették a listámat. Az események
közül egyik sem volt rajta, amikor eljöttem ma reggel otthonról, így most
az egész lista kész káosz.
– Nem pont így gondoltuk – mondja az első rendőr.
– Hm. Hm. Tehát már a tanúvallomásom sem elég jó – állapítja meg
Britt-Marie.
– Tudnunk kell, mennyire látta jól az elkövetőt – próbálkozik tovább a
másik rendőr.
– Közlöm magukkal, hogy kiváló a látásom. Az optikusom is mondta.
„Kiváló a látásod, Britt-Marie” – mondja Britt-Marie, majd ajkát
biggyesztve jóindulatúan hozzáteszi:
– Kiváló optikus, tudják. Jól nevelt. Nem mászkál odabent sáros
cipőben.
A rendőrök kórusban sóhajtanak. Britt-Marie is kifúj egy kis levegőt.
Egyáltalán nem sóhajt.
– Nagy segítség lenne, ha le tudná írni a tettest – kéri az egyik rendőr.
– Természetesen le tudom írni – szipákol Britt-Marie.
– Hogy írná le? – kérdezi a rendőr reménykedve.
– Pisztolya volt – mondja Britt-Marie.
– Emlékszik még valamire? Különleges ismertetőjegy? – kérdezi a
rendőr.
– Ha. Egy pisztoly nem különleges ismertetőjegy, így értik? –
érdeklődik Britt-Marie.
 – Nem… nem, természetesen nem így érte…
Ekkor a másik rendőr félbeszakítja, nyilvánvalóan abban reménykedve,
hogy stratégiaváltással majd elnyeri Britt-Marie bizalmát, így a vállára
teszi a kezét, és halkabb hangon, bizalmaskodva így szól:
– Ne féljen, Britt-Marie. Az ilyesfajta bűncselekmények esetében az a
legfontosabb, hogy ne vegye személyeskedésnek!
Britt-Marie lesöpri a férfi kezét a válláról, mintha valami mocskos
madár lenne.
– Minek vegyem akkor, hogy gondolták?
A rendőröknek el kell ismerniük, hogy erre nincs jó válaszuk. Britt-
Marie a cipőjükre mutat, és így szól:
– Azt viszont személyeskedésnek veszem, ha sáros cipővel tapicskolnak
itt, amikor épp felmostam.
A rendőrök ekkor döntenek úgy, hogy visszamennek a városba.

Britt-Marie ismételten felmos. Olyan erővel, hogy Valakinek közbe kell

lépnie.
– Vigyázz a felmosóra, Britt-Marie, drága felmosó, a fenébe is! –
vigyorog.
Britt-Marie nem gondolná, hogy ez a legmegfelelőbb nap vigyorogva
gurulni körbe-körbe, de nem ám. Valaki gondoskodik róla, hogy Britt-
Marie megigya a sörét és egyen egy falat pizzát, mielőtt átnyújtja neki a
kocsikulcsot.
– Az volt a határozott benyomásom, hogy az autó még nincs kész! –
kiált fel Britt-Marie.
Valaki szégyenkezve vonogatja a vállát.
– Ah, tudod. Sok napja kész, ugyi, de… tudod.
– Nem, természetesen nem tudom – mondja Britt-Marie.
Valaki szégyenkezve ringatja a kezét a térdén.
– Az autó sok napja kész. De Britt autó nélkül nem tud elmenni Borgból,
ugyi?
– Tehát megtévesztettél? Az arcomba hazudtál? – érdeklődik Britt-Marie
sértetten.
 – Ja – ismeri el Valaki.
– Megérdeklődhetném, miért?
Valaki megvonja a vállát.
– Kedvellek, Britt. Te egy olyan izé vagy. Friss fuvallat! Borg unalmas
Britt nélkül, ugyi?
Erre Britt-Marie-nak nincs jó válasza, ezt belátja. Ezért Valaki hoz még
egy sört, és úgy mellékesen megjegyzi:
– De Britt, tudod, hadd kérdezzek valamit: hogy viszonyulsz a kék
autókhoz?
– Ezzel meg mit akarsz mondani? – lihegi Britt-Marie.
Aztán ezen egész sokáig elveszekednek a focipályán, mert Valaki
kitartóan magyarázza, hogy Britt-Marie egész autóját le tudná lakkozni
ugyanarra a színre, mint az ajtóé. Egyáltalán nem kellemetlenség. Valaki
ugyanis szinte teljesen biztos benne, hogy valamikor a hatóságoknál
regisztrált egy ilyesmivel foglalkozó céget. Végül Britt-Marie-t annyira
felzaklatják az események, hogy kénytelen elővenni a noteszét a
táskájából, és kitépni az egész aznapi listáját, és újba kezdeni. Ilyet még
soha életében nem csinált, de szükség törvényt bont.

Átsétál Borgon Vegával és Omarral, mivel Britt-Marie a nap folyamán

egy fél sörnél többet ivott, akkor pedig kizárt dolog, hogy kormányhoz
üljön. Különösen nem egy kék ajtós autóba. Atyaisten, mit gondolnak majd
az emberek! Omar néma csöndben megy hazáig, ami több perccel
hosszabb csönd, mint amit Britt-Marie valaha is tapasztalt nála
ismeretségük során.
Vega újra és újra hívja Samit, de semmi. Britt-Marie próbálja
meggyőzni, hogy Sami talán nem is tud a rablásról, de Vega azt feleli, ez
Borg. Mindenki tud mindenkiről itt Borgban. Tehát Sami tudja, és Sami
nem veszi fel a telefont, mert el van foglalva azzal, hogy megkeresse és
kinyírja Pszichót.
Britt-Marie ilyen körülmények között nem tudja magára hagyni a két
gyereket, így hazamegy velük, és vacsorát főz. Pontban hatkor esznek.
A gyerekek egész végig a tányérjukat bűvölik, ahogy a gyerekek akkor
teszik, amikor fel vannak készülve a legrosszabbra. Mikor Britt-Marie
telefonja megcsörren, nagyot ugranak, de Kent az, így Britt-Marie nem
veszi fel. Mikor Sven egy perccel később csörgeti, azt sem veszi fel, és
mikor a munkaközvetítős lány háromszor hívja egymás után, kikapcsolja
a telefont.
Vega megint Samit hívja. Semmi válasz. Mosogatni kezd, anélkül hogy
bárki kérte volna, és Britt-Marie ráébred, hogy tényleg rettenetesen
komoly a helyzet.
– Biztos vagyok benne, hogy semmi sem történt – mondja Britt-Marie.
– Honnan a francból tudod? – válaszolja Vega.
Omar az asztal mellől motyogja:
– Sami sosem késik el vacsoráról. Vacsoranáci.
Aztán a mosogatógépbe teszi a tányérját. Magától. Britt-Marie úgy dönt,
itt tényleg valami drasztikusra kell vetemedni, így vesz fél tucat levegőt,
aztán szorosan megöleli mindkét gyereket. Amikor azok sírva fakadnak, ő
is azt teszi.

Mikor végül csöngetnek, egymáson átesve igyekeznek az ajtóhoz. Egyikük

sem gondol arra, hogy Sami kinyitotta volna az ajtót a kulcsával, így
amikor kinyílik az ajtó, és ott ül a fehér kutya, Omar csalódott lesz, Vega
dühös, Britt-Marie pedig nyugtalan. Mert hát úgy fest, ezek az alapvető
érzelmeik az életben.
– Koszos manccsal nem jöhetsz be – tájékoztatja Britt-Marie a kutyát.
A kutya a mancsára néz, és láthatólag elkapja a lelkiismeret-furdalás.
Bank ott áll mellette, őmellette pedig Max, Ben, Dínó és Varangy.
Bank kinyújtja a botját, és lágyan hasba böki Britt-Marie-t.
– Szevasz, Rambo!
– Én ugyan nem! – tiltakozik Britt-Marie ösztönösen.
Max, aki még nem ismeri Britt-Marie-t elég régóta, azonmód próbálja
eloszlatni a félreértést:
– Szóval nem beszólt, hanem lájkolt!
Britt-Marie úgy néz rá, mintha morzekód segítségével beszélne.
A következő gyerek felé fordul, aki történetesen Varangy, mintha azt
várná, majd értelmezi, amit Max éppen mondott, hogy értelmezze azt, amit
Bank éppen mondott. Varangy láthatólag felfogta, így ünnepélyesen
megköszörüli a torkát, és szabatosan megfogalmazza:
– Tudod. Elijesztetted a rablót. Mint Rambo. Ez azt jelenti, hogy egy
hidegvérű motherfucker vagy!
Britt-Marie türelmesen teszi a bekötözött kezét a másikba, és Ben felé
fordul. Ő mosolyog, és bátorítón bólint:
– Azaz jót mondott rólad.
Britt-Marie elfogadja az információt, és visszanéz Bankra.
– Ha. Kedves tőled.
– Nem tesz semmit – motyogja Bank türelmetlenül, és a csuklója felé
mutogat, mintha bizony lenne rajta óra.
– Hogy lesz az edzés?
– Melyik edzés? – kérdezi Britt-Marie.
– Az edzés! – válaszolja Max, aki a hokis melegítőjét viseli, és fel-alá
táncol, mintha szólítaná a természet.
Britt-Marie egyik lábáról a másikra áll.
– Feltételezem, magától értetődik, hogy ma elmarad. Ilyen körülmények
között.
– Milyen körülmények között? – kérdezi Max.
– A rablás, barátocskám – tájékoztatja Britt-Marie gondoskodón.
Maxon látszik, hogy a fogaskerekek az agyában próbálják
összekapcsolni, mi köze az egyik dolognak a másikhoz. Aztán az egyetlen
logikus következtetésre jut:
– A rabló lenyúlta a labdát?
– Hogy mondod? – kérdezi Britt-Marie.
– Ha nem nyúlta le, akkor játszhatunk, nem? – szögezi le Max.
A lépcsőházban összegyűlt emberek némán elgondolkodnak ezen, és
amikor egyikük sem tud felhozni semmi racionális ellenérvet, nincs mit
tenni. Fociznak. Kint az udvarban, a háztömb előtt, a szemét- és
biciklitároló között, kapuként három kesztyű és egy kutya szolgál.

Játszanak.
Max akkor szereli le Vegát, amikor épp gólt lőne, és a kislány ökölbe
szorított kézzel veti utána magát. Max hátrál. Vega ordít: „Ne nyúlj
hozzám, gazdag kölyök!” Mindenki hátrál. Omar elugrik a labda elől,
mintha félne tőle.
A fekete autó akkor áll meg az úton, amikor Varangy épp orron találta
az egyik kapufát, harmadszorra, ezért a kapufa ki akar szállni. Omar Sami
karjaiba rohan, Vega megfordul, és egy szó nélkül bemasírozik a házba.
A kapufa édességet eszik Bank zsebéből, és amikor Sami közelebb ér,
még fülvakarást is kap.
– Szevasz, Bank – mondja.
– Megtaláltad? – kérdezi Bank.
– Nem – mondja Sami.
– Pszichónak mázlija van! – kiabálja Varangy lelkesen, és a hüvelyk- és
mutatóujjával hadonászik, mintha pisztoly lenne, de menten abbahagyja,
mert Britt-Marie olyan pillantást vet rá, mintha legalábbis nem használt
volna poháralátétet.
Bank megnyomkodja Sami hasát a botjával.
– Mázli Pszichónak. De leginkább neked, Sami.
Azzal Bank megindul hazafelé, Max, Dínó, Varangy és Ben követik.
Mielőtt bekanyarodnának a sarkon, Ben megáll, és kiált Britt-Marie-nak:
– Azért jössz holnap, ugye?
– Hova? – érdeklődik Britt-Marie, mire olyan tekinteteket kap, mintha
teljesen elment volna az esze.
– A kupára! Holnap van a kupa! – harsogja Max.
Britt-Marie a szoknyáját söprögeti, hogy ne lássák, amikor lehunyja a
szemét és beharapja az arcát.
– Ha. Ha. Magától értetődik. Természetes.
Nem mond semmit arról, hogy az lesz az utolsó napja Borgban. Ők sem
mondanak semmit.

A lakás konyhájában ül, míg Sami ki nem jön Vega és Omar

hálószobájából.
– Alszanak – mondja egy kissé erőltetett mosollyal.
 Britt-Marie feláll, összeszedi magát, és szigorúan így szól:
– Nem akarok beleszólni, mert nem vagyok az a fajta ember, de ha
tényleg tervezted eltenni láb alól azt a Pszichó fickót Vega és Omar
kedvéért, akkor szeretném tisztázni, hogy nem illik egy gentlemannek
gyilkolási szándékkal futkározni fel-alá.
Sami felvonja a szemöldökét. Britt-Marie a táskája köré fonja az ujjait.
– Nem vagyok gentleman – mosolyog.
– Nem, de lehetsz! – szögezi le Britt-Marie.
Sami nevet. Britt-Marie nem. Így Sami is felhagy vele.
– Ó, ugyan már, nem öltem volna meg. A legjobb barátom. Csak fucking
elmebeteg, érted?
– Igen – mondja Britt-Marie, mert tényleg úgy érzi, mostanra sikerült
felfognia.
– Tartozik embereknek. Rossz embereknek. Ezért kétségbeesett. Nem
hitte, hogy Vega és Omar ott lesznek.
– Ha – mondja Britt-Marie.
– Nem mintha te nem lennél fontos! – javítja ki magát Sami.
– Egyáltalán nem erre gondoltam, egyáltalán nem – tiltakozik Britt-
Marie.
– Sorry. Kell egy cigi – sóhajt Sami, és Britt-Marie csak ekkor veszi
észre, hogy remeg a keze.
Utánamegy az erkélyre, kissé elgondolkodva köhög, egyáltalán nem
tüntetőleg. Sami a másik irányba fújja a füstöt, és mentegeti magát.
– Sorry, zavar?
– Meg akartalak kérdezni, van-e még – mondja Britt-Marie merev
tekintettel.
Sami nevet.
– Nem hittem, hogy dohányos vagy.
– Nem is vagyok – ért egyet Britt-Marie.
– Okééé – mondja, majd átnyújt egy cigarettát.
– Nehéz napom volt – védekezik Britt-Marie.
– Okéoké – röhög Sami, és meggyújtja.
Britt-Marie aprókat szippant. Behunyja a szemét.
 – Tájékoztatlak, nem csak neked van hajlamod a vad és felelőtlen
életmódra. Számos cigarettát elszívtam ifjúkoromban.
Sami hangosan nevet, Britt-Marie gyanítja, hogy ezúttal inkább rajta,
semmint vele, így tisztázza:
– Tájékoztatlak, hogy ifjúkoromban volt egy időszak az életemben,
amikor pincérnőként dolgoztam!
Bólint is hozzá, hogy kihangsúlyozza, nem csak kitalációról van szó.
Sami le van nyűgözve, és int neki, hogy üljön le a felfordított üdítősládára.
– Kérsz egy whiskyt, Britt-Marie?
Britt-Marie ép esze nyilván bezárkózott a szobájába, mert hirtelen hallja
magát azt válaszolni:
– Tudod mit, Sami? Igazából kérnék egyet!
Aztán whiskyt isznak és dohányoznak. Britt-Marie megpróbál
füstkarikákat fújni, mert tudja, hogy ez volt a vágya, amikor pincérnőként
dolgozott. A szakácsok tudtak. Megnyugtató látvány volt.
– Apa nem lelépett. Elüldöztük, Magnus és én – meséli Sami minden
előzetes figyelmeztetés nélkül.
– Ki az a Magnus? – kérdezi Britt-Marie.
– A „Pszichó” nevet jobban szereti. Az emberek nem ijednek meg
annyira attól, hogy „Magnus” – vigyorog Sami.
– Ha – mondja Britt-Marie, de inkább olyan értelemben, hogy „ohó”
semmint hogy „áhá”.
– Apa verte anyát, amikor ivott. Senki sem tudott semmit, tudod, de
Magnus jött értem, hogy elvigyen fociedzésre, amikor kicsik voltunk, és ő
még sosem látott ilyet. A legtipikusabb családból származik, az apja a
biztosítónál dolgozott és Opelt vezetett. De ő… fene se tudja. Látta, ahogy
beállok anya és apa közé, apa meg elagyabugyált, ahogy szokott, és a
fucking semmiből egyszer csak ott termett Magnus, kést tartott apa
torkához, és ordított. Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy nem minden
gyerek él úgy, mint mi. Hogy nem mindenki fél, amikor hazamegy. Omar
sírt. Vega sírt. Tudod… akkor úgy éreztük, elég volt. Érted?
Britt-Marie füstöt köhög ki az orrán keresztül. Sami kedvesen
megveregeti a hátát és vizet hoz. Az erkélykorlátnál áll, és lefele néz,
mintha próbálná felmérni, milyen magasan vannak.
– Magnus és én elüldöztük apát. Az ember nem talál ilyen barátot
mindenhol.
Lehetséges, hogy a whisky és a cigaretta teszi, de Britt-Marie mostanra
már elért az egyáltalán nem civilizált állapotába, így egyenesen rákérdez:
– Hol van az édesanyátok, Sami?
– Elment egy időre, majd nemsokára hazajön – próbálkozik Sami.
Britt-Marie összeszedi magát, és Samira bök a cigarettájával.
– Tájékoztatlak, Sami, hogy nagyon sok minden vagyok. De idióta nem.
Sami kiüríti a poharát. A fejét vakargatja.
– Meghalt – ismeri be végül.

Hogy pontosan mennyi időbe kerül Britt-Marie-nak összerakni a

történetet, nem tudja. Borgra ráborult az éjszaka, talán mintha havazna is.
Amikor Sami, Vega és Omar apja elhagyta Borgot, az anyjuk több fuvart
vállalt a fuvarozónál. Évről évre többet. Mikor a fuvarozó kirúgta minden
sofőrjét, külföldi cégeknél vállalt munkát, amennyinél csak lehet. Évről
évre, ahogy az anyák teszik. Egyik este dugóba került, időt vesztett, kockán
forgott a jutalma. Így egész éjszaka vezetett rossz időben egy öreg
kamionnal. Hajnalban egy személyautó érkezett, a sofőr a mobilja után
matatott, és az út rossz oldalára csúszott. Az anyjuk elrántotta a kormányt,
a gumi megcsúszott a vizes aszfalton, a kamion elvesztette az egyensúlyát
és felborult. Üvegszilánk és vér zuhogott, három gyerek pedig több ezer
kilométerre várta a kulcs hangját a zárban.
– Elképesztően jó anya volt. Harcos – suttogja Sami.
Britt-Marie újratölti a poharát, mielőtt folytatná:
– Hallatlanul, de hallatlanul sajnálom, Sami.
Annyira csekélységnek hangzik kimondva. De ennyit tud mondani. Sami
megértően veregeti meg a karját, mintha ő vigasztalná Britt-Marie-t, nem
pedig fordítva.
– Vega fél, még ha úgy tűnik is, dühös. Omar dühös, még ha úgy tűnik
is, fél.
– És te? – kérdezi Britt-Marie.
 – Nekem nincs időm érezni. Vigyáznom kell rájuk – jön a válasz.
– De… hogyan… úgy értem… hatóságok – kezdi Britt-Marie egy
némiképp összefüggéstelen gondolatkitörés keretében.
Sami újabb cigarettát gyújt neki, aztán magának is.
– Sosem jelentettük be, hogy apa lelépett. Bizonyára külföldön van
valahol, de még mindig erre a címre van bejelentve. Nálunk van a régi
jogsija, így Omar megvesztegetett egy kamionsofőrt a benzinkúton, hogy
menjen el a városi rendőrségre, tegyen úgy, mintha az apánk lenne, és írja
alá a papírokat. Néhány ezret kaptunk anya biztosítása után. Aztán senki
nem kérdezett semmit.
– De nem lehet csak így… atyaég, Sami, ez nem a Harisnyás Pippi! Ki
vigyáz a gyerekekre? – tör ki Britt-Marie.
– Én! Én vigyázok rájuk – csattan fel Sami.
Britt-Marie nagy levegőt vesz. Whiskyt és füstöt köhög. Sami ismét
óvatosan megveregeti a hátát.
– Mi… mióta? – köhögi Britt-Marie.
– Pár hónapja. Tudom, hogy nemsokára lefülelnek, nem vagyok hülye,
tudod. De kell egy kis idő, Britt-Marie. Csak egy kis idő. Terveim vannak.
Csak be kell bizonyítanom, hogy el tudom látni magunkat, érted?
Különben elveszik Vegát és Omart, és beteszik őket valami fucking
árvaházba. Ezt nem engedhetem meg. Én nem lépek le!
Britt-Marie feláll, lesöpri magát és az erkély korlátját is, meg minden
mást, amihez hozzáfér.
– Nem jönnek le azok a foltok a korlátról – mutatja őket Sami
frusztráltan.
– Próbáltad szódabikarbónával? – kérdezi Britt-Marie.
Sami a fejét rázza. Becsukja a szemét. A tükörképét szemléli az
ablakban, amit összekoszol a füst.
– Talán engedik, hogy gondoskodj róluk. Ha elmondod úgy, ahogy van,
akkor talán…
– Nézz rám, Britt-Marie. Bűnügyi lajstrom, munkanélküliség, Pszichó
haverja. Engednéd, hogy két gyerekre vigyázzak? – kérdezi.
 Britt-Marie könyörögve néz.
– Megmutathatjuk nekik az evőeszközös fiókodat! Elmagyarázhatjuk,
hogy lehetőséged van gentlemanné válni!
– Köszönöm – mondja, és Britt-Marie vállára teszi a kezét.
Britt-Marie közelebb hajol.
– És Sven mindenről tud?
Sami megsimogatja Britt-Marie haját.
– Őt hívta a külföldi rendőr, aki megtalálta a teherautót. Ő jött el
elmondani. Ugyanannyit sírt, mint mi. Amelyik szülő kamiont vezet, akár a
hadseregben is lehetne. Ha valaki egyenruhás csönget be, akkor már tudni
lehet.
– Tehát… Sven…
– Mindent tud.
Britt-Marie Sami ingére mered. Figyelemre méltó dolog ez. Felnőtt nő
egy fiatalember erkélyén az éjszaka közepén, csak úgy. Mit gondolnának
erről az emberek.
– Azt hittem, az ember azért lesz rendőr, mert hisz a törvényekben és
szabályokban – suttogja.
– Szerintem Sven azért lett rendőr, mert hisz az igazságban – válaszolja
Sami.

Britt-Marie kihúzza magát. Lesöprögeti az arcát.

– Több whiskyre lesz szükség. És ha nem túl nagy kellemetlenség,
kérnék egy flakon ablaktisztítót is.
Jelentős gondolkodási idő után hozzáteszi:
– Jelen körülmények között elfogadom akármelyik márkát.

30

Britt-Marie fejfájással ébred, a lehető legrémesebb fajtából. Az ágyában

fekszik, a szobájában, Bank házában. A szomszédban nyilván falat fúrnak,
mert az egész szoba remeg, amikor feláll. Izzad és rosszul van, mindene
fáj, a szája keserű. Britt-Marie nem mentes a mindenféle
élettapasztalatoktól, így természetesen azonnal megérti, miféle egészségi
állapotban találja magát. A másnapján annak a napnak, amikor több
alkoholt ivott Saminál egyetlen este alatt, mint amennyit az elmúlt negyven
évben összesen, s mindez egyetlen logikus magyarázatra enged
következtetni:
– Elkaptam az influenzát! – magyarázza hozzáértőn Banknak, miután
lemegy a konyhába.
Bank szalonnás tojást süt. A kutya szimatol, és kissé arrébb áll Britt-
Marie-tól.
– Árad belőled az alkoholszag – állapítja meg, és sikertelenül próbálja
leplezni, hogy remekül szórakozik.
– Valóban. Természetesen ezért érzem ma úgy magam, ahogy – bólint
Britt-Marie.
– Azt hittem, influenzád van – kötekedik Bank.
Britt-Marie gondoskodón bólint.
– De hát kedveském, én is épp ezt mondom! Ez az egyetlen logikus
magyarázat. Ha az ember iszik, gyengül az immunrendszere, ugyebár.
Olvastam erről. Ezért kaptam el az influenzát.
Bank megfordítja a tojást. A kutya oldalra biccenti a fejét.
– Influenza, hát persze – motyogja Bank, és tojást tesz Britt-Marie elé.
Britt-Marie becsukja a szemét, és rosszullétét visszatartva odaadja a
kutyának. Bank egy pohár hideg vizet tesz elé helyette. Britt-Marie iszik.
Az embert kiszárítja az influenza. Az ilyesmiről lehet olvasni.
– Valóban nagyon különös ez az egész, ugyanis én sosem vagyok beteg
– magyarázza.
Bank bólint, bár egyáltalán nincs meggyőzve, ezért Britt-Marie még
lelkesebben bólint, hogy kompenzáljon.
– Kent és a gyerekeink persze egyfolytában betegek voltak, ha nem az
egyik, akkor a másik, de én sosem vagyok beteg. „Britt-Marie, egészséges
vagy, mint a makk!” Ezt mondja mindig az orvosom, de ezt ám!
Mikor sem Bank, sem a kutya nem válaszolnak, Britt-Marie vesz egy
mély levegőt, és bánatosan pislog. Szinte levegő nélkül mondja a szavakat,
ahogy kijavítja magát:
– Kent gyerekei.
Csöndben issza a vizet. A kutya és Bank tojást esznek. Elkísérik Britt-
Marie-t a pizzériához, hogy találkozhasson a focicsapattal, elvégre Britt-
Marie nem az a fajta nő, aki egy kis influenza miatt hiányozna a
munkahelyéről. A kutya tüntetőleg megkerüli a ház előtti virágágyást,
mert olyan szaga van, mintha valaki belehányt volna az éjszaka folyamán.
– Fúj! Szabad megkérdezni, mi bűzlik az ágyásodban? – kérdezi Britt-
Marie, nem mintha bele akarná ártani magát, magától értetődik, hogy nem,
de ha Bank ilyesfajta módot választott a trágyázásra, akkor nem csoda,
hogy semmi nem nő ott.
– Egy ittas személy az ágyásomba hányt az éjjel – világosítja fel Bank
– Az ágyásba? Barbárok! – rémüldözik Britt-Marie. Bank bólint, és
ezúttal meg sem próbálja leplezni, milyen remekül szórakozik.
– Barbárok, azok.
A kutya még nagyobbra növeli a távolságot.

Valaki a pizzéria tönkrement ajtaján belül ül, és kávézik, amikor

megérkeznek. Grimaszol, amikor Britt-Marie közelebb ér, Britt-Marie
pedig még jobban grimaszol.
– Micsoda bűz van itt. Idebent dohányoztatok? – kérdezi vádaskodón.
Valaki az orrát ráncolja.
– És te, Britt? Te, izé? Égtél és whiskyvel próbáltad eloltani magad?
– Tájékoztatlak, hogy elkaptam az influenzát – szipákol Britt-Marie.
Valaki oldalra biccenti a fejét, körülbelül úgy, ahogy a kutya szokta.
Bank megpiszkálja Valaki tolószékét a botjával.
– Elég lesz a dumából, adj neki egy Bloody Maryt.
– Az mi? – óhajtja Britt-Marie megtudni.
– Segít az… influenza ellen – motyogja Bank.
Valaki eltűnik a konyhában, és visszatér valamivel, ami
paradicsomlének tűnik. Britt-Marie szkeptikusan kortyol bele, de a
cseppek, amik bejutottak a szájába, azonnal visszafordulnak, és egyenesen
a kutyán kötnek ki. A kutya nem lelkendezik.
– De hát ennek alkoho…koholíze van – köpköd Britt-Marie.
A kutya kimegy és leül a kavicsra, ügyelve arra, hogy a széliránnyal
szemben üljön. Bank kinyújtott karral tartja maga előtt a botját, hogy
érzékelje, köpőtávolságban van-e. Valaki a homlokát ráncolja, hoz egy
rongyot, letörli a köztük levő asztalt, és azt motyogja:
– Nem tudom, miféle influenzád van, Britt, de tegyél nekem egy
szívességet, ugyi, és izé. Ne gyújts gyufát, mielőtt fogat mostál, ugyi?
A pizzéria nincs tűzesetre biztosítva, tudod.
Britt-Marie természetesen nem érti, mire céloz. De kimenti magát
udvariasan Valaki és Bank előtt is, elmagyarázza, hogy dolga van az
ifjúsági otthonban, ezért nincs ideje egész délelőtt itt zsörtölődni. Aztán
sietősen átmegy a parkolón, emelt fővel belépked az ifjúsági otthon
mosdójába, majd magára zárja az ajtót. Nem gondolná ugyanis, hogy
ildomos kávézó emberek előtt hányni.
Amikor kijön, a patkány, mint egy borzas kis vacsoravendég a földön
ül, és szemmel láthatóan azt kívánja, bár lenne egy exkluzív karórája,
amin elégedetlenkedve kopogtathatna. Britt-Marie hoz egy Snickerst és
egy tányért, megterít, és aztán kimenti magát, de hát kénytelen takarítani.
Elmegy a porszívóért, bekapcsolja, beviszi a fürdőszobába, kulcsra zárja
az ajtót a kábel fölött, nehogy a patkány azt higgye, ő odabent hány, hanem
hogy például a mosdókagylót porszívózza.
A patkány eltűnt, mire kijön. A Snickers is. Elmosogatja a tányért,
amikor is egy rövid, bottal való kopogtatás az ajtófélfán félbeszakítja.
Bank és a kutya állnak az ajtóban. Bank átnyújt egy fogkefét és egy tubus
fogkrémet. Britt-Marie egyik remegő kezét belekulcsolja a másikba.
– Azt hiszem, ételmérgezést kaptam – magyarázza.
Bank motyog valamit, ami határozottan úgy hallatszik, hogy
„ételmérgezés, az, persze”, aztán megfordul, és visszamegy a pizzériába.
Britt-Marie többször is megmossa a fogát, aztán takarosan elrendezi a
haját. Kitakarítja a fürdőszobát szódabikarbónával, mintha legalábbis
nyomokat tüntetne el egy gyilkosság után. Aztán elhúzza a függönyt, és
megiszik három, nagy pohár hideg vizet gyors egymásutánban, mert ezt
aztán tényleg nem akarja, hogy bárki is lássa, elvégre csak állatok és
tetovált emberek öntik így magukba a folyadékot.

Sven a pizzéria ajtajában guggol, és a sarokvasat csavarozza.

Feltápászkodik, és leveszi a rendőrsapkáját, amikor meglátja őt.
Szerszámosláda áll a lába mellett. Próbál mosolyogni.
– Csak gondoltam, hogy én, nos, én azt gondoltam, hogy megjavítom az
ajtót. Ezt gondoltam.
– Ha – mondja Britt-Marie, és a forgácsokat nézi Sven lába körül.
– Igen, nos, úgy értem, majd felsöprök itt. Kissé… én, úgy értem,
sajnálom!
Úgy tűnik, ez utóbbit már a faforgácsoknál nagyobb dolgokra érti.
Arrébb áll. Britt-Marie elslisszol mellette. Visszatartja a lélegzetét, bár
megmosta a fogát.
– Én, úgy értem, nagyon sajnálom a tegnapit – szánakozik.
Britt-Marie megáll, anélkül hogy megfordulna. Sven a torkát köszörüli.
– Úgy értem, én, nem az volt a célom, hogy úgy érezd… ahogy érezted
magad. Sosem akartam volna, hogy… úgy érezd magad.
Britt-Marie becsukja a szemét és bólint. Vár, amíg a józan esze elkergeti
az érzéseket, amelyek szeretnék, ha Sven hozzáérne.
– Hozom a porszívót – suttogja végül.
Tudja, hogy Sven őt nézi, miközben elmegy. Mindig sután lépked, ha ez
történik. Mintha elfelejtené, hogyan kell rendesen járni, anélkül hogy
egyik lábát folyton a másikra ne tegye. Sven minden szava olyan, mint
hotelben lakni, új és figyelemre méltó, óvatos tapogatózás
lámpakapcsolók után, amik egyfolytában más lámpákat gyújtanak meg,
mint amit gondolna az ember.
Valaki utánagurul a konyhába, amikor Britt-Marie kinyitja a
takarítószekrényt, hogy elővegye a pizzéria porszívóját.
– Itten. Neked jött.
Britt-Marie a virágcsokorra bámul. Tulipánok. Lilák. Britt-Marie szereti
a lila tulipánokat, már amennyire Britt-Marie szeretni tud valamit, anélkül
hogy illetlen érzelemkitörésnek tartaná. Lágyan tartja őket a kezében, és
minden erejét összeszedi, hogy ne remegjen. „Szeretlek”, áll a kártyán.
Kenttől.
Évekbe telik megismerni egy másik embert. Egy egész életbe. Ettől lesz
az otthon otthon. Egy hotelben elvégre csak látogató az ember. A hotel
nem tudja, mi a látogató kedvenc virága.
Beszívja a tulipánok illatát, és egyetlen hosszú lélegzetvétellel megint
ott van, a saját konyhapultjánál, a saját takarítószekrényénél és
szőnyegeinél, amelyekről tudja, melyik szobában fekszenek, elvégre ő
tette azokat oda. Fehér ingek, fekete cipők, és egy nedves törülköző a
fürdőszoba padlóján. Kentdolgok. Az ilyesfajta dolgokat nem lehet csak
úgy átépíteni. Az ember felébred egy reggel és belátja, már túl öreg ahhoz,
hogy bejelentkezzen egy hotelbe.

Nem néz Svenre, amikor kijön a konyhából. Hálás, hogy a porszívó

túlharsog mindent, amit nem is kell kimondani. Aztán megjön Vega,
Omar, Ben, Varangy és Dínó, pontosan, és akkor Britt-Marie elfoglalja
magát azzal, hogy felszereli őket frissen mosott futballmezekkel. Vega
kutató pillantást vet Britt-Marie-ra, megkérdezi, másnapos-e, mert hogy
annak néz ki. Britt-Marie leszögezi, hogy egyáltalán nem az, és
tájékoztatja Vegát, miszerint elkapta az influenzát.
– Ah. Azt a fajta influenzát. Sajnos Sami is elkapta reggelre – röhög
Omar.
Britt-Marie menten Bank és Valaki felé fordul.
– Mondom én! Vírus!
Bank a fejét rázza. Valaki megissza a maradék piros italt, amit Britt-
Marie az asztalon hagyott.
Miután Sven megjavította az ajtót, és visszaakasztotta a csengőt, az első
csilingelés a szakállas-sapkás férfiak érkezését jelzi, akik kávézni és
újságot olvasni jöttek. Egyikük megkérdezi Omart, mikor „kezdődik az
első meccs”, és Omar megmondja, akkor a férfiak az órájukra
néznek. Mintha réges-rég óta először kéne időre menniük valahova.
A második csilingelés a két matuzsálem érkezését jelzi, akik a gurulós
járókeretükkel becsoszognak a pizzériába. Az egyikük Britt-Marie-ra néz,
és rá is mutat.
– Te vóná, aki a fijjúkat eddze?
Britt-Marie nem tudja, ezek szavak-e vagy hangok. Vega előrehajol, és
azt suttogja:
– Azt kérdezi, te vagy-e az edzőnk.
Britt-Marie bólint, anélkül hogy levenné a tekintetét a vénasszony
ujjáról, mintha attól félne, hogy mindjárt elsül. Erre a megerősítésre a
vénasszony előhúz egy zacskót a járókeret kosarából, és Britt-Marie ölébe
nyomja.
– Gyimícs a fijjúknak.
– Azt mondja, gyümölcs a csapatba tartozó fiúknak – tolmácsol Vega
segítőkészen.
– Ha. Tájékoztatnám, hogy egy lány is van a csapatban – tájékoztatja
őket Britt-Marie.
A vénasszony bámul. Aztán Vegára bámul, és a rajta levő focimezre.
A másik vénasszony előrefurakodik, morog valami teljesen érthetetlent az
első matuzsálemnek, mire az első Vegára mutat, Britt-Marie-ra bámul, és
így szól:
– Néki vóna külön gyimícs!
– Azt mondják, én külön gyümölcsöt kapok – mondja Vega elégedetten,
elveszi a zacskót Britt-Marie-tól, és belekandikál.
– Ha – mondja Britt-Marie, és őrült mód igazgatja a szoknyáját minden
lehetséges irányba.
Mikor újra felnéz, mindkét vénség olyan közel áll hozzá, hogy egy
papírlapot sem lehetne közéjük csúsztatni. A nők rá és Bankra mutatnak.
– Ti fijjatalok vigyétek a gyermekeket az átokverte városba, oszt
monggyátok elfele, Borg nem hótt meg! Nem hóttunk meg! Monggyátok
el a pokolfajjzatoknak, halljátok-é?
– Azt mondja, hogy te és Bank vigyetek minket a városba, és mondjátok
el a pokolfajzatoknak, hogy Borg nem halt meg – motyogja Vega, bár a
szája tele van gyümölccsel.
Bank Britt-Marie másik oldalán állva vigyorog.
– És azt mondta rád, hogy „fiatal”.
 Britt-Marie, akit akkor sem neveztek „fiatalnak”, amikor az volt, nem
igazán tudja, hogyan válaszoljon erre. Ezért kissé szórakozottan
megveregeti az egyik nő járókeretét, és így szól:
– Ha. Köszönöm. Köszönöm szépen.

A nők morognak, és kicsoszognak. Valaki hozza a kék ajtós fehér autó

kulcsát, Vega pedig harapások között azt magyarázza Britt-Marie-nak,
hogy útközben fel kell venniük Maxot.
– Ha. Az volt a határozott benyomásom, hogy nem kedveled – lepődik
meg Britt-Marie.
– MÁR TE IS KEZDED?! – üvölti Vega azon nyomban, és a
gyümölcsdarabok szökőkút módjára szóródnak szét körülöttük.
Omar hangosan és gúnyosan nevet, Vega körbekergeti a parkolóban, a
fiú feje mellett almák és mangók süvítenek el.
Britt-Marie behunyja a szemét, amíg a fejfájás lassan elmúlik. Aztán
idegesen babrál a kocsikulccsal, köhécsel egy kicsit, és anélkül hogy
ránézne, átnyújtja Svennek.
– Nem a legszerencsésebb autót vezetni, ha az ember… influenzás.
Sven leveszi a sapkáját, mielőtt beülne az autóba, mondania sem kell,
hogy a gondoskodás vezeti. Nem akarja, hogy Britt-Marie
nyugtalankodjék amiatt, hogy mit gondolnak majd az emberek, ha egy
rendőr viszi őt fociversenyre. Ráadásul egy kék ajtós fehér autóban.
Nem mond semmit arról sem, hogy jelentősen több utas és kutya van a
kocsiban, mint amennyi törvényes és higiénikus szempontokból megfelelő
lenne, különösen úgy nem, hogy a kutya és Varangy is kénytelenek a
csomagtérben feküdni, mert nincs máshol hely. Végül csak annyit mond,
hogy tankolni muszáj lesz. Megkérdezi Britt-Marie-t, akarja-e, hogy ő
tankoljon. Britt-Marie azt mondja, természetesen nem szükséges, ugyanis
ő is meg tudja csinálni. Elvégre az ő autója, kék autó vagy sem.
Amikor ott áll egyik kezét a másikba kulcsolva a benzinpumpa előtt
vagy tíz percig, Vega kikászálódik a karok, lábak, focicipők és kutyafejek
rengetegéből, mellé áll, odafigyelve arra, hogy eltakarja a kilátást Sven
elől.
 – A középső – mondja halkan Britt-Marie-nak, anélkül hogy a pumpa
után nyúlna.
Britt-Marie rémülten néz rá.
– Nem is gondoltam át, mielőtt kiszálltam volna az autóból, tudod.
Hogy nem tudom, hogyan…
Elcsuklik a hangja. Vega ahogy csak tőle telik, oldalra nyújtózkodik,
hogy Sven ne lássa. Kinyújtja a kezét, és megérinti Britt-Marie-ét.
– Nem tesz semmit, coach.
Britt-Marie erőtlenül mosolyog, és gyengéden leemel egy hajszálat
Vega pulóveréről.
– Mindig Kent tankolt. Mindig ő volt az, aki… mindig ő volt.
Vega a középső pumpára mutat. Britt-Marie leemeli, mintha attól félne,
esetleg áram fut benne. Vega előrehajol, és letekeri a tanksapkát.
– Ki tanított meg erre? – kérdezi Britt-Marie.
– Az anyukám – válaszolja Vega.
Aztán elmosolyodik, ahogy azelőtt még soha, és akkor látszik rajta,
hogy Sami testvére.
– Nem kell a Liverpoolnak drukkolni csecsemőkorodtól, coach. Meg
lehet tanulni felnőttkorban is.

Ez a focikupa és a búcsú napja, no meg a nap, amikor Britt-Marie maga

tankolja az autóját. Hegyeket mászna meg és óceánokon kelne át, ha valaki
megkérné, úgy érzi magát utána.

Új érzés. Ez is.

31

Borg egy község egy út mentén. Minden máshogy néz ki szép időben, utak
és községek is. Hogy pontosan mikor tört át a nap a januári égbolt örök
szürkeségén aznap délelőtt, Britt-Marie nem tudja, de az biztos, már egy új
évszak ígéretét hordozza. Elautóznak Varangyék háza mellett, előtte ott áll
az üvegház. Egy terhes nő forgolódik odabent. Kerteket hagynak maguk
mögött, kerteket emberekkel, ami nagyon is figyelemre méltó, különösen,
ha az ember hozzászokott, hogy Borg mindig kong az ürességtől. Néhány
fiatal, néhány gyerekes, néhányan integetnek az autónak. Egy sapkás férfi
táblát szorongat a kezében.
– Ő is egy „Eladó” táblát fog kitenni? – kérdezi Britt-Marie.
Sven lelassít, és integet a férfinak.
– Leveszi.
– Miért?
– Mennek a kupára. Tudni akarják, mi lesz. Jó rég volt már, hogy ezt
valaki utoljára tudni akarta Borgban.
A kék ajtós fehér autó keresztülgurul Borgon, és amikor elhagyják a
táblát, hogy ez itt Borg vége, csak akkor veszi észre Britt-Marie, hogy
több jármű követi őket. Első alkalommal van ekkora forgalom Borgban.

Max pont a községhatáron túl, egy kis mellékutcában lakik az egyik nagy
villában, amelyiknek akkora ablakai vannak, amekkorákat csak
olyasvalaki tehetett oda, aki szerint fontosabb benézni rajtuk, mint kinézni.
Ez a lakópark évek óta, egyre agresszívabban küzd azért, hogy az
önkormányzat a város részeként könyvelje el őket, és ne Borg részeként,
meséli Sven Britt-Marie-nak. A következő pillanatban lefékez a vakon
tolató BMW előtt, ami az utca végéből hajt kifelé. Fredrik napszemüveget
visel, és a mobiljába beszél, úgy kormányoz, mintha az autó küzdene
ellene. Sven int, de a BMW eldübörög előttük, akár rajtuk is áthajthatott
volna.
– Nyavalyás citromsegg – motyogja Vega, és kiszáll a hátsó ülésről.
Britt-Marie utánamegy. Max már azelőtt kinyitja, hogy becsöngettek
volna, kisiet, majd idegesen bezárja az ajtót. Továbbra is a „Hoki” feliratú
melegítőt viseli, de a hóna alatt focilabdát szorongat.
– Nem kell labdát hoznod, Vega már betett egyet az autóba –
magyarázza Britt-Marie.
Max értetlenül pislog. Britt-Marie összekulcsolja a kezeit.
 – Ugyebár nem lesz szükségetek egynél több labdára?
Max a labdára néz. Aztán Britt-Marie-ra.
– Szükségünk?
Mintha ennek a szónak semmi köze nem lenne a focihoz.
– Hadd menjek vécére! – nyög fel Vega, és türelmetlenül megindul az
ajtó felé.
Max vállon ragadja, Vega lesöpri a kezét. A fiú rémültnek tűnik.
– Nem lehet!
Vega gyanakodva hunyorog.
– Félsz, hogy lecsekkolom, milyen flancos helyen laktok? Azt hiszed,
érdekel, hogy milliomosok vagytok?
Max próbálja eltuszkolni az ajtótól, de a lány túl gyors, és kiszökik a
keze közül. Max rákiabál, a kezét rángatja, de Vega így is ki tudja nyitni az
ajtót. Aztán megáll. Eltátja a száját, Max lehunyja a szemét.
– Én… mi a franc… hol vannak a bútoraitok? – kérdezi Vega.
– El kellett adnunk őket – motyogja Max, és behúzza az ajtót, anélkül
hogy ő benézne.
Vega megint ráhunyorít.
– Nincs pénzetek?
– Senkinek sincs pénze Borgban – mondja Max, és az autó felé indul.
– Akkor miért nem adja el az apád a kibaszott BMW-jét? – kiabálja
utána Vega.
– Mert akkor mindenki megtudná, hogy feladta – sóhajt Max, és
bemászik a hátsó ülésre.
– De mi a… – kezdi Vega, és utánamászik, de egy erőteljes
oldalbavágás Omartól megállítja.
– Fejezzed már be, nővérke, mi vagy te? Zsaru? Hagyd békén.
– Csak tudni aka… – tiltakozik, de Omar megint meglöki.
– Fejezd be! Úgy beszél, mint egy közülük, de úgy focizik, mint egy
közülünk. Érted? Hagyd békén.
Max egy szót sem szól egész úton a városig. Mikor megállnak a
sportcsarnok előtt, ahol a kupát rendezik, kimászik, hóna alatt a
focilabdával, leteszi, és olyan erősen, ahogy Britt-Marie még sosem látta,
belebikázza a falba.
Omar átkarolja a vállát befelé menet, és gondoskodón azt mondja:
– A labdád kissé lapos. Akarsz venni egy jó pumpát? Elrendezem!

Britt-Marie kiengedi Varangyot és a kutyát a csomagtartóból. Bank utánuk

megy. Dínó és Vega utána. Sven zárja a sort. Britt-Marie többször is
megszámolja őket, és megpróbál rájönni, ki hiányzik, mikor is Ben
siránkozó hangját hallja meg a hátsó ülés legtávolabbi sarkából.
– Bocsánat, Britt-Marie. Nem direkt volt.
Mikor Britt-Marie nem tudja azonnal lokalizálni a hangot, folytatja:
– Sosem játszottam még kupán. Annyira… ideges lettem. Nem akartam
szólni, amikor a benzinkúton voltunk.
Britt-Marie továbbra is alig hallja, mit mond, így bedugja a fejét az
autóba. Ekkor látja meg a sötét foltot a fiú nadrágján, és alatta az ülésen.
– Bocsánat – suttogja, és lehunyja a szemét.
– Ha… én… ugyan már. Aggodalomra semmi ok! Kijön
szódabikarbónával! – darálja Britt-Marie, és pótruhákat halász elő a
csomagtartóból.
Mert ilyenné vált Borgban, látja be. Olyanná, aki pótruhákkal a
csomagtartójában utazik futballversenyre.
Az ablak előtt tartja a bambuszredőnyt, amíg Ben átöltözik. Aztán
beszórja az ülést szódabikarbónával. Beviszi a nadrágot a sportcsarnokba,
és egy mosdó csapjánál kimossa. Ben mellette áll, szégyenkezik, de
ragyog a szeme, és amikor Britt-Marie elkészül, azt mondja:
– Anya eljön megnézni. Szabadnapot vett ki mára!
Úgy mondja, mintha egy csokoládéból készült épületet írna le.
A többiek két labdát rugdosnak a folyosón, és Britt-Marie-nak uralkodnia
kell magán, hogy ne rohanjon oda és világosítsa fel őket, hogy nem
ildomos odabent focizni. Szerinte a sportcsarnokokat sem ildomos
odabent építeni úgy egyáltalán, de fékezi magát, nehogy mindenki úgy
nézzen rá, mintha ő lenne az őrült ebben az összefüggésben.

A sportcsarnok egy magas lelátóból áll, amit egy ugyanolyan magas

lépcső választ ketté, amely levezet egy négyszögletes felületre, ami tele
van színes csíkokkal össze-vissza, és Britt-Marie gyanítja, hogy itt kerül
majd sor a focimeccsekre. Idebent.
Bank összeszedi a gyerekeket egy körbe a lépcső tetején, és olyan
dolgokat mond nekik, amit Britt-Marie nem ért, de gyanítja, hogy ez is
egy olyan peptalk, amitől mindenki úgy el van ájulva.
Mikor Bank végez, arrafelé hadonászik a botjával, amerre Britt-Marie-t
sejti, és azt kérdi:
– Akarsz mondani valamit a meccs előtt, Britt-Marie?
Britt-Marie nem készült fel ilyen eshetőségre, ez nem áll a listáján, így
szorosan megmarkolja a táskáját, némiképp elgondolkodik, és azt mondja:
– Véleményem szerint fontos, hogy elsőre jó benyomást keltsünk.
Nem tudja pontosan, mit akart ezzel mondani, ez csak olyasvalami, ami
Britt-Marie szerint úgy általában jó tanács az életre. A gyerekek
különböző magasságig megemelt szemöldökkel néznek rá. Vega
gyümölcsöt eszik, és a lelátón ülők felé biccent savanyú képpel.
– Kiknek? Nekik? Utálnak minket, ezt gondolom vágod?
Britt-Marie belátja, hogy a legtöbb ember a lelátón, akiken a városi
csapat meze és sálja van, kicsit úgy néz a borgi csapatra, ahogy az ember a
metrón néz egy idegenre, aki éppen leprüszkölte. A lépcsőn lefelé félúton
ott áll az önkormányzatos tata és a nő a futballszövetségtől, vagy fordítva,
akik pár nappal ezelőtt ellátogattak a borgi edzésre. A nő lehangoltnak
tűnik, a férfi keze tele papírokkal. Mellettük egy nagyon komoly ember áll
„Rendező” feliratú pulóverben, meg egy másik, hosszú hajú személy
melegítőfelsőben, mellkasának egyik oldalán a városi csapat neve,
másikon pedig ez: Coach. A coachszemély, mert hát Britt-Marie-nak
nincsenek előítéletei, zaklatottnak tűnik. A papírokat gyűrögeti, a borgi
gyerekekre mutogat, és valami olyasmit kiabál, hogy: „Komoly kupa!
Nem játszóház!”
Britt-Marie nem tudja mire vélni, de amikor Varangy elővesz egy doboz
üdítőt a nadrágzsebéből, úgy dönt, hogy ez tulajdonképpen nem jó első
benyomás, így felszólítja, hogy ne nyissa ki. Varangy rögtön magyarázni
kezd az alacsony vércukráról, mire Vega rögtön közbeavatkozik,
gorombán meglökve a vállát: „Süket vagy, vagy mi van? Ne nyisd ki az
üdítőt!” Ez sajnos azt okozza, hogy Varangy, akinek az egyensúlya nincs
összhangban az alacsony súlypontjával, megbillen, és hanyatt esik. Visítva
gurul le a lépcső felén, míg a teste el nem találja a futballszövetségi nő, az
önkormányzati tata, a Rendező és a coachszemély lábát.
– NE NYISD KI AZ ÜDÍTŐT! – üvölti Vega.
– MI? – üvölt vissza Varangy forgó szemmel, a coachszemély lába előtt
heverve, aztán mintha úgy döntene, hogy a szédülés nyilván az alacsony
vércukrának volt betudható, kinyitja az üdítőt.

A helyzetet nem lehet éppenséggel úgy leírni, mint optimális első

benyomás, de nem ám.

Amikor Britt-Marie és Bank leérnek a lépcsőnek azon felére, ahol

Varangy fekszik, a coachszemély még feldúltabban kiabál: jelentős
mennyiségű üdítőt kapott ugyanis a hajába, arcába és ruhájára, a tata meg a
papírok és a nő üdítőesőben forognak körbe. Az üdítő dobozban található
mennyisége nyilvánvalóan kijátszotta a természeti törvényeket.
– Komolyaaaan? Ez itt most komoooly? – köpköd a coachszemély a
Rendező felé.
A Rendező nagyon komolyan rázza a fejét. A coachszemély Bankra és
Britt-Marie-ra mutat, olyan dühösen, hogy mindkét kezét használatba
veszi, így bizonyos távolságból nehéz megállapítani, mutogat-e, vagy azt
próbálja szemléltetni, körülbelül mekkora egy borz.
– Maguk az edzőőői ennek a csapaaatnak?
Amikor azt mondja, „edző” és „csapat”, eszelősen idézőjeleket rajzol a
levegőbe. Bank első alkalommal véletlenül böki meg a coachszemélyt a
botjával, aztán bizonyára kevésbé véletlenül a következő öt alkalommal.
A nő lehangoltnak tűnik. A tata a papírokkal mögé áll, és némi
élettapasztalattól vezérelve a szája elé teszi a kezét.
– Mi vagyunk az edzők, igen – támasztja alá Bank.
A coachszemély egyszerre vigyorog és tűnik rettentő dühösnek.
– Egy nyanya és egy vak, komolyaaan? Ez egy komoooly kupa? Miii?
 A rendező komolyan csóválja a fejét. A nő, lehangoltabban, mint
valaha, Bankra néz.
– A csapat egyik játékosa, ez a Patrik Ivars…
– Mi van velem? – kérdezi Varangy ijedten a padlóról.
– Mi van vele? – sziszegi Bank.
– Igen, mi van Patrikkal? – kérdezi egy harmadik hang.
Varangy apja áll Britt-Marie mögött. Szépen megfésülködött és
felöltözött. A zakója gomblyukában egy piros tulipán virít. Mellette áll
Kent, gyűrött ingben. Britt-Marie-ra mosolyog. Britt-Marie azonnal meg
akarja fogni a kezét.
– Patrik két évvel fiatalabb, mint a többiek. Túl fiatal ahhoz, hogy részt
vegyen a kupán engedélyezés nélkül – köhögi a nő a padló felé.
– Akkor engedélyezd neki! – kiabálja Bank, és botját a Rendező felé
lengeti.
– A szabályok szabááályok! – szakítja félbe őket a coachszemély.
– Tényleg? TÉNYLEG! GYERE CSAK IDE TE KIS… – ordítja Bank,
és őrülten hadonászik a botjával a coachszemély felé, mire az először
megpróbálja elkapni a botját, hogy ne essen el, aztán lefelé rántja a botot,
úgy, hogy mindketten elvesztik a talajt a lábuk alól, és megbillennek, lefelé
a lépcsőn, amikor egy hatalmas kéz egyetlen mozdulattal elkapja a
coachszemély melegítőjének karját, akár egy bilincs, és megállítja az
esést.
A coachszemély a lépcső felett lebeg, Kentre hunyorogva, aki szorosan
tartja a karját, fölé hajol, és kijelenti, azon a magabiztos hangján, amelyen
a Németországgal folytatott üzleteiről szokott mesélni az embereknek:
– Ha megpróbálsz lelökni egy vak nőt egy lépcsőn, addig perellek,
amíg a családod elkövetkezendő tíz generációja el nem adósodik, ezt jobb,
ha tőlem tudod.
A coachszemély bámul rá. Bank visszanyeri az egyensúlyát úgy, hogy
botját kétszer vagy háromszor belenyomja a coachszemély hasába.
A papíros tata előrenyújtja a papírjait. A Rendező komolyan bólint.
A lehangolt nő többször is köhög.
– Egy másik kifogás is érkezett az ellenféltől a csapattal szemben, ezzel
a „Vigával” kapcsolatban, mert a személyi számából látjuk, hogy… –
kezdi a nő.
– VEGA a nevem – dühöng Vega kicsit feljebb a lépcsőn.
– Igen, Viiieeega – próbálja utánozni a nő.
– Szar van a füledben? V-E-G-A! – ismétli Vega.
A nő önhitten vakargatja a fülét. Úgy mosolyog, mintha helyi
érzéstelenítést kapott volna. Britt-Marie felé fordul, aki eddigre az
egyetlen értelmes ember benyomását kelti a társaságban.
– Engedély kell, ha lányok és kiskorúak akarnak játszani.
– A szabályok… sza… szabááályok – dadogja a coachszemély, anélkül
hogy szabadulni tudna Kent szorításából.
– Ám legyen – mondja Kent nyugodtan, majd a nő, a tata és a Rendező
felé fordul, és így szól:
– Zárják ki Patrikot és Vegát, mert ez a városi csapat nyilvánvalóan nem
mer kiállni egy két évvel fiatalabb kisfiú és egy lány ellen!
Ezt egy rövid csönd követi mindkét fél részéről.
– Miii? – tör ki a coachszemély.
– NEM MERNEK! – kiabálja Bank, és véletlenül megpiszkálja a botjával
a melegítőfelsőt, no meg a papíros tatát.
– Mi a fra… – motyogja a coachszemély.
Így kap Vega és Patrik engedélyt. Patrik lefelé ballag a pályához az
apjával, aki átkarolja őt, és látszik rajta, hogy legszívesebben körbefutná a
pályát kitárt karokkal, mintha repülő lenne.
A többi gyerek berohan a pályára, és elkezd bemelegíteni az egyik kapu
felé, ami leginkább úgy néz ki, hogy bár bemelegítésként kizárólag kapura
lőnek, valójában lőnek mindenfelé, csak épp kapura nem.

Britt-Marie és Kent magányosan álldogállnak a lépcsőn. Britt-Marie

leemel egy hajszálat Kent ingének válláról. Eligazít egy ráncot az ingujjon
olyan gyengéden, ahogy sosem szokta.
– Honnan tudtad, hogy azt kell mondanod, nem mernek? – kérdezi.
Kent nevet, és a lelke mélyén Britt-Marie is nevet.
– Van egy bátyám. Ez mindig bevált neki velem szemben. Emlékszel,
amikor leugrottam az erkélyről és eltörtem a lábam? Minden hülyeség,
amibe valaha is belekeveredtem, azzal kezdődött, hogy Alf azt mondta,
úgysem merem!
– Kedves volt tőled. És a tulipánok is – suttogja Britt-Marie, anélkül
hogy megkérdezné, ő is egyike-e a hülyeségeknek.
Kent megint nevet.
– Annak a Varangynak az apjától vettem. Az üvegházában nőnek.
Micsoda őrült, mi? Órákig magyarázta, hogy a pirosakat vegyem, mert
azok „jobbak”, de én mondtam, hogy te a lilát szereted.
Britt-Marie láthatatlan morzsákat söpör Kent mellkasáról. Uralkodik
magán. Egyik kezét a másikba teszi, és az észszerűség nevében így szól:
– Mennem kell. Mindjárt játszanak.
– Sok szerencsét! – mondja Kent, majd előrehajol és arcon csókolja
Britt-Marie-t, akinek ettől meg kell kapaszkodnia a korlátban, hogy le ne
bucskázzon a lépcsőn.
Mikor Kent elfoglalja az utolsó üres helyet, ahol a borgi szurkolócsapat
letelepedett, Britt-Marie rádöbben, ez az első alkalom, hogy Kent az ő
kedvéért van ott valahol. Első alkalom az életükben, hogy neki kell
bemutatkoznia, mint Britt-Marie társaságának, nem pedig fordítva.
A mellette levő helyen Sven ücsörög, padlóra szegezett tekintettel.

Britt-Marie nagy levegőt vesz minden egyes lépcsőfokon. Bank és a kutya

egy padon várják a pálya mellett. Valaki is ott ücsörög, rém elégedett
arccal.
– Hát te hogy jöttél? – érdeklődik Britt-Marie.
– Vezettem, tudod – válaszolja Valaki félvállról.
– De a pizzéria? És az élelmiszerbolt? És a posta? Mi lesz a
nyitvatartással? – kérdezi Britt-Marie aggodalmasan.
Valaki megvonja a vállát:
– Ki vásárolna, Britt? Minden borgi itt!
– De hát nem lehet csak úgy bezárni minden üzleti tevékenységet! – kiált
fel Britt-Marie, és csak aztán jut eszébe, hogy megkérdezze:
– Hogy érted azt, hogy vezettél?
 Valaki előretartja a kezét, mintha láthatatlan kormányt fogna.
– Vezettem, tudod. Autóban.
– Nincsenek előítéleteim! – szögezi le Britt-Marie.
Valaki hevesen gesztikulálva magyaráz:
– Építettem az autót, tudod. A Közlekedésrendészet, ugyi, aszonta:
mozgássérült, ugyi. Nem vezethet rendes autót, ugyi. Így építettem egy
rendetlent.
Britt-Marie láthatatlan ráncokat igazít el a szoknyáján olyan
sebességgel, hogy kívülről úgy tűnik, tüzet akar csiholni. Valaki
nyugtatólag megveregeti a karját.
– Ideges, ugyi? Semmi vész, Britt, mondtam is annak a Rendezőnek,
ugyi: majd ülök a pályán Brittel. Mert van egy olyan, izé. Nyugtató
hatásom Brittre, ugyi. A Rendező aszongya „nem”, mire aszondom „nem
látok mozgássérülteknek kijelölt helyet, törvénytelen, ugyi”, mondom,
„Beperelhetlek, ugyi”. Így most: itt ülök. A legjobb hely, mi?
Britt-Marie mély levegőt vesz. Lassan kifújja. Megismétli. Nem segít.
Így elnézést kér, lemegy a pályáról, végigmegy egy folyosón, be egy
mosdóba, és hány. Mikor visszatér a padra, Valaki még mindig beszél,
ujjai idegesen dobolnak bárkin, aki a közelébe merészkedik. A kutya Britt-
Marie felé szimatol. Bank kinyújt egy csomag rágót.
– Ez megszokott. Az ember gyakran kap ételmérgezést fontos meccsek
előtt.
Britt-Marie a szája elé tartott kézzel rágja a rágót, mert az emberek még
a végén azt hiszik, tetoválása van, vagy a jó ég tudja, mit. Aztán a
közönség tapsolni kezd, megérkezik a bíró, és a borgi focicsapat, aminek
még rendes pályája sincs, futballmérkőzést játszik.
Egy egész olyan község drukkol nekik, ahol majdnem mindent
felszámoltak. De csak majdnem.

Az első, ami történik, hogy Dínót könyökkel kicselezi egy nagydarab,

bonyolult frizurás fiú. Mikor legközelebb Dínónál a labda, ugyanez
történik, csak még erősebben. Néhány méterre Britt-Marie-tól a
coachszemély fel-alá ugrál üdítőbe áztatott melegítőfelsővel, és
bátorítólag üvölt:
– Pontosaaan! Tanítsd meg kesztyűűűbe dudálni!
Britt-Marie meg van róla győződve, hogy menten szívrohamot kap, de
mikor beszámol erről Banknak, Bank azt mondja „ez normális érzés, ha
focit néz az ember”. Akkor mégis ki a bánat akar focit nézni, kérdezi
magától Britt-Marie. Harmadszorra, amikor Dínó labdát kap, a nagydarab
fiú erőt gyűjt, és a pálya túlfeléről, felemelt könyökkel feléje iramodik.
A következő pillanatban a hátán fekszik. Max áll felette, megfeszített
mellkassal, kinyújtott karokkal. Már azelőtt megindul a padok felé, mielőtt
a bíró közölte volna vele, hogy kiállította.
– Max! Ha! Te egy olyan izé vagy! – ujjong Valaki.
Bank Max cipőjét kopogtatja a botjával.
– Úgy beszél, mint egy közülük. De úgy játszik, mint egy közülünk.
Max mosolyog, és válaszol valamit, de Britt-Marie nem hallja őket.
A bíró a sípjával elindította a játékot, míg beszéltek, és Britt-Marie lábai
felállították Britt-Marie-t Britt-Marie engedélye nélkül. A szája is kinyílt,
anélkül hogy tudná, hogyan. Kint a pályán három játékos szaladt
egymásnak, a labda pedig csak úgy kigurult az oldalvonalhoz, és hirtelen
ott van, Ben lábai előtt. Ben rábámul. Egy egész sportcsarnok
bámul Benre.
– Lőj – suttogja Britt-Marie.
– LŐJ MÁR! – kiáltja egy hang a lelátóról.
Sami az. Mellette egy vörös arcú nő áll. Ez az első alkalom, hogy Britt-
Marie másban látja, mint nővérruhában.
– LŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐJ!!! – ordítja Bank, és össze-vissza
hadonászik a botjával a levegőben.
Így Ben lő. Elfogy a levegő. Britt-Marie a kezébe temeti az arcát. Bank
majdnem felborítja Valaki tolókocsiját, miközben azt kiabálja:
„Mi történik? Mondd már, mi történik, nyanya!”
Elnémul a lelátó, mintha senki sem értené, hogy történt az egész. Ben
először úgy néz ki, mint aki menten elsírja magát, aztán mint aki
rejtekhely után kutat. Alig tesz pár lépést, és máris kezek, lábak és mezek
kiabáló sokasága alatt találja magát. Borg vezet 1–0-ra. Sami körberohan a
lelátón, kitárt karokkal, akár egy repülő. Kent és Sven fel-alá ugrálnak a
székükben olyan sebességgel, hogy véletlenül átölelik egymást, ami aztán
azt eredményezi, hogy Sami kénytelen berepülni közéjük, nehogy
verekedni kezdjenek.
A káoszból kiemelkedik egy vörös arcú nő, és lerohan a lépcsőn.
Néhány rendező megpróbál az útjába állni, amikor rájönnek, hogy be akar
rohanni a pályára, de nem lehet megállítani. Akkor sem lehetett volna, ha
fegyverrel próbálkoznak. Ben táncol az anyjával, és ezt senki sem veheti el
tőlük.

Borg 14–1-re veszít. Nem számít. Úgy játszanak, mintha ebben az

univerzumban minden ezen a meccsen állna vagy bukna.

És így is van.

32

Egy bizonyos életkorban az összes kérdés, amit az ember feltesz magának,

ugyanarról szól: Hogyan kell élni az életet?

Ha az ember elég erősen behunyja a szemét, elég sok időre, szinte

mindenre emlékezni tud, ami boldoggá tette. Az anyja bőrének illata,
amikor ötéves volt, és kuncogva menekültek be egy lépcsőházba a hirtelen
leszakadó eső elől. Az apja hideg orra az arcán. Egy plüssállat
megkeményedett mancsának vigasza, amit nem enged az ember kimosni.
A hullámok hangja a sziklákon az utolsó tengerparti nyaralás során. Taps
egy színházban. A nővére haja az előadás után, ahogy gondtalanul száll a
szélben az utcán.
Ez minden, amikor boldog lett volna? Néhány pillanat. Kulcsok
matatása a zárban. Kent szíve a tenyerében, amikor a férfi aludt.
Gyereknevetés. Szél az erkélyen. Tulipánillat. A legnagyobb szerelem. Az
első csók.
Néhány pillanat. Egy ember, bármelyik ember, olyan kevés, elillanó
esélyt kap arra, hogy ezen pillanatok valamelyikében éljen. Elengedni az
időt és zuhanni. Meggondolatlanul szeretni. Felrobbanni a szenvedélytől.
Néhányszor, gyerekkorunkban talán sikerül, már azoknak, akik lehettek
gyerekek. De később hányszor engedhetjük meg magunknak, hogy
gondtalanul lélegezzünk? Miféle érzések engedik, hogy hangosan és
szégyenkezés nélkül ujjongjunk? Hányszor kapjuk meg a lehetőséget,
hogy elveszítsük a rossz emlékeinket?
A szenvedély gyerekes. Banális és naiv. Nem tanult, hanem ösztönös,
elborít minket. Felborít. Elmos. Minden más érzelem a földhöz tartozik, de
a szenvedély az űrhöz. Ezért ér olyan sokat, nem azért, amit kapunk,
hanem azért, amit kockára teszünk. A méltóságunkat. Mások értetlenségét
és lenéző fejcsóválását.
Britt-Marie hangosan felkiált, amikor Ben gólt lő. A lábai elhagyják a
sportcsarnok padlóját. A legtöbb ember nem részesül ilyen áldásban
januárban. Hogy eléri az űrt.

Ezért szeretik az emberek a focit.

Hosszú volt a nap, a kupának már órák óta vége, Britt-Marie megint a
kórházban van. Vért mos egy fehér focimezből egy csapnál, miközben
Vega mellette ül a vécé tetején, továbbra is lelkesen bugyborékolva a napi
eseményekről. Mintha nem tudna nyugton ülni. Mintha bármelyik
pillanatban felpattanhatna rohangálni.
Britt-Marie szíve még mindig túl hevesen ver. Nem is érti, hogyan
képesek az emberek így élni, mármint ha igaz, amit a gyerekek állítanak,
és ilyen érzés egy focicsapat meccseit nézni minden egyes héten. Ki akarja
ilyesminek kitenni magát heti rendszerességgel?
– Továbbra sem értem, mi vitt rá ilyetén magatartásra – préseli ki
magából suttogva Britt-Marie, mert a szanaszét ordítozott torka nem
alkalmas normális hangképzésre.
– Különben gólt lőttek volna! – magyarázza Vega ezredszerre.
 – Egyenesen a labda elé vetetted magad – sistergi Britt-Marie, és
szemrehányóan mutat a mosdóra és a vérfoltos mezre.
Vega pislog. Látszik rajta, hogy fáj neki, mivel a fele arca duzzadt és
sötétlila. A felhasadt szemöldökétől kezdve a véreres szemén át az orráig
megalvadt vér borítja és tovább, egész a cserepes ajkakig, amelyek
annyira feldagadtak, hogy azt a képzetet keltik, Vega darazsat akart
ebédelni.
– Hárítottam a lövést – védekezik.
– Az arcoddal, igen. Márpedig az ember nem az arcával hárít lövéseket,
de nem ám – ragaszkodik Britt-Marie az igazához, bár nem teljesen
világos, miért dühösebb Vegára: mert összevérezte az arcát, vagy mert a
mezét.
– Különben gólt lőttek volna – vonogatja a vállát Vega.
Britt-Marie szódabikarbónával dörzsölgeti a mezt.
– Egyáltalán nem értem, miért szereted annyira a focit, hogy kész vagy
az életedet kockáztatni érte ilyen módon – sistereg tovább.
Vega elgondolkodik. Aztán habozik.
– Szerettél valaha is valamit így? – kérdezi.
Britt-Marie szódabikarbónával dörzsöli a mezt. Leleplezték.
– Ha. Nem. Én… hm. Nem tudom. Tényleg nem tudom.
– Nem fáj, amikor focizom – mondja Vega, a mez hátán lévő számot
szemlélve.
– Micsoda? – érdeklődik Britt-Marie.
– Semmi – mondja Vega.
Britt-Marie szégyellősen elhallgat. Meleg vizet folyat. Behunyja a
szemét. Vega hátradől, és a vécé plafonját szemléli.
– Éjszakánként a fociról álmodom – mondja, mintha ez észszerű lenne,
aztán őszinte kíváncsisággal megkérdezi, mintha nem értené, hogy esetleg
másról is lehet álmodni:
– Te miről álmodsz?
Britt-Marie nem tudja, miért bukik ez ki belőle, de ösztönösen suttogja:
– Néha Párizsról álmodom.
Vega megértően bólint.
 – Nekem olyan a foci, mint neked Párizs. Sokszor jártál ott?
– Sohasem – suttogja Britt-Marie, bosszankodva, amiért bármit is
mondott.
– Miért nem? – kérdezi Vega.
– Ez egy olyan dolog, amire sosem került sor. Gyere ide, és mosd meg
az arcod! – utasítja Britt-Marie.
– Miért nem? – makacskodik Vega.
Britt-Marie állít a csapon, nehogy túl meleg víz folyjon. A szíve
továbbra is úgy ver, hogy meg tudja számolni a dobbanásokat. Vegára néz,
elsöpör néhány hajszálat a kislány homlokából, óvatosan megérinti a
dudort a szeme felett, mintha neki jobban fájna, mint Vegának. Aztán azt
suttogja:
– Tudod, amikor kicsi voltam, a szüleimmel együtt elutaztunk a
tengerhez. A nővérem megkereste a legmagasabb sziklákat, hogy aztán
beugorhasson róluk a vízbe, és amikor ugrott és feljött a felszínre, én még
mindig a szikla tetején álltam, ő meg kiabálta: „Ugorj, Britt-Marie! Csak
ugorj!” Tudod, amikor az ember ott áll a szikla tetején, és néz, van egy
pillanat, amikor tényleg készen áll ugrani. Ha megteszi akkor, akkor meri.
De ha vár, sosem lesz belőle semmi.
– Ugrottál? – kérdezi Vega.
– Nem az a fajta ember vagyok, aki ugrik – válaszolja Britt-Marie.
– De a nővéred az volt?
– Ő olyan volt, mint te. Bátor – válaszolja Britt-Marie.
Aztán összehajt egy papírtörlőt, és azt suttogja:
– De még ő sem vetette volna magát arccal egy focilabda elé, mint egy
komplett őrült!
Vega feláll, és engedi, hogy Britt-Marie beborogassa a sebeit.
– Ezért nem mész el Párizsba? Mert nem vagy az a fajta, aki ugrik? –
kérdezi a kislány.
– Túl öreg vagyok Párizshoz – suttogja a nő.
– Hány éves Párizs? – kérdezi a kislány.
Erre Britt-Marie-nak nincs jó válasza. Bár elsőrendű keresztrejtvény-
kérdésnek tűnik. Britt-Marie szemléli magát a tükörben. Abszurdum az
egész, magától értetődik. Felnőtt nő létére itt áll a kórházban néhány nap
leforgása alatt másodszor. Egy gyerek a vécé tetején ül, teljesen szétverte
az arcát, egy másik a folyosó túlsó felén fekszik törött lábbal. Mert
hárították a lövést. Ki akar így élni?
Találkozik Vega tekintetével a tükörben. A kislány úgy nevet, hogy a vér
lefolyik az ajkáról a fogaira. Amitől aztán még jobban nevet, kész őrület.
– Ha nem vagy az a fajta, aki ugrik, Britt-Marie, mégis hogy a fenébe
kerültél Borgba?
Britt-Marie Vega ajkához nyomja a törülközőt, és azt suttogja, hogy ez
nem megfelelő szóhasználat. Vega valami dühöset morog a törülközőn át,
így Britt-Marie erősebben nyomja az anyagot a sebre. Aztán magával
húzza a lányt a váróterembe. Amit természetesen nem gondolt át, mert
Fredrik is ott van. Fel-alá járkál a vécéajtó előtt. Varangy, Dínó, Ben és
Omar az egyik sarokban álló padokon alszanak. Fredrik azonnal
vádaskodón mutat Britt-Marie-ra.
– Ha Max eltörte a lábát, és ezért nem kerül be az elit válogatottba,
gondoskodom róla, hogy a közelébe se kerülj soha…
A hangja elcsuklik, majd elhallgat, ahogy behunyja a szemét, és
megpróbálja összeszedni magát. Vega Britt-Marie elé furakszik, majd
félrelöki az ujját.
– Pofa be! A láb meggyógyul! Max hárította a lövést.
Fredrik hátrál, mintha félne attól, hogy kétségbeesésében mire
vetemedne.
– Megtiltottam neki, hogy a válogatás előtt focizzon. Megmondtam,
hogyha megsérül, az egész karrierjét kockára teszi. Megmon…
– Miféle karrierjét? Fel-ső ta-go-za-tos! – hadakozik Vega.
Fredrik ismét Britt-Marie-ra bök. Aztán leereszkedik egy padra, mintha
valaki elejtette volna őt.
– Érted, mit jelent az elit, ha valaki hokizik? Érted, hogy mennyi
mindent feláldoztunk, hogy megkapja ezeket a lehetőségeket?
– Megkérdezted már Maxtól, hogy mit akar? – kérdezi Vega dühösen.
– Retardált vagy? Elit csapat! Persze, hogy akarja! – ordítja Fredrik.
– Pedig azért senkinek sem kell ordítania vele, hogy focizzon! – ordítja
Vega vissza.
– Talán szüksége van valakire, aki ordít vele! – ordítja Fredrik, és
felpattan.
– TALÁN SZÜKSÉGED LENNE BÚTOROKRA! – bömböli Vega, és
Fredrik felé ugrik.
Ott állnak alig pár centire egymástól, lihegve, fáradtan. Mindkettejük
szemében könnyek. Egyikük sem fogja elfelejteni a kupát, amit Borg
játszott azon a napon. Egyetlen borgi sem fogja.

A másik meccsüket 5–0-ra vesztették el. A játék közepén több percre le

kellett állítani a mérkőzést, mivel Varangy nem hagyott bemenni egy
büntetőt, és meg kellett várni, amíg befejezi a repülőgép módra való
körberohangálást. Bank nevetett, és az kiabálta, a közönség úgy hangzik,
mintha Borg megnyerte volna a VB-t, amiről aztán Britt-Marie számos
magyarázat után megtudta, hogy az is egy futballverseny, egy nagyon is
fontos, már ha az embert leköti az ilyesmi.
A harmadik és egyben utolsó meccs után a sportcsarnokban olyan volt a
hangerő, hogy Britt-Marie végül csak folyamatos zümmögést hallott, a
szíve olyan hevesen vert, hogy elvesztette minden érzékét, a karja úgy
hadonászott a teste körül, mintha nem is az övé lenne. Az ellenfél vezetett
2–0-ra, de amikor már csak pár perc volt hátra, Vega egész testének
segítségével gólt szerzett Borgnak. Közvetlenül ezután Max becsúszott, és
megszerezte magának a labdát Borg kapuja előtt, és amikor lábra állt és
felnézett a lelátóra, az apja épp akkor lépett be. Fredrik zsebre vágott
kézzel állt ott, és a fiát nézte. Max kicselezte az ellenfél egész csapatát, és
gólt lőtt. Mikor kidugta a fejét a csapattársai karjai és lábai közül, Fredrik
épp csalódottan megfordult, és távozott.
Max akkor is mozdulatlanul állt az oldalvonal mellett, és csak nézett
utána, amikor a bíró újraindította a játékot. Amikor a közönség lármája
visszarángatta őt a játékba, az ellenfél épp rúgott egy kapufát, egy felső
kapufát, és az egész csapat, Vegát kivéve, egymás hegyén-hátán fetrengett
a padlón. Amikor az ellenfél játékosa nekifutásból be akarta lőni a labdát
az üres kapuba, Vega előrevetette magát, és hárított. Arccal. A labda
véresen pattogott vissza az ellenfélhez. Elég lett volna beívelni, de a
játékos hátrált, hogy lendületet szerezzen. Így Max előrerohant a testrészek
tengere felé, és kinyújtott lábbal ugrott. Eltalálta a labdát, az ellenfél meg a
lábát. Max olyan hangosan felüvöltött, hogy Britt-Marie úgy érezte, ő törte
el valamijét.
A meccs 2–2-re zárult. Ez volt az első alkalom nagyon, de nagyon
hosszú idő óta, hogy Borg nem vesztett el egy focimeccset. Vega Max
mellett ült a mentőben, és egész úton a kórházig oda nem illő dalokat
énekelt.

Ben anyja áll az ajtóban. Vegára néz, aztán Britt-Marie-ra, és bólint, ahogy
az emberek hosszú műszak után bólintanak.
– Max találkozni akar kettőtökkel. Csak veletek.
Fredrik hangosan káromkodik, de Ben anyja hajthatatlan.
– Csak velük.
– Azt hittem, szabadnapos vagy ma – mondja Vega.
– Az is voltam. De ha Borg focizik, a kórháznak szüksége van extra
személyzetre – mondja szigorúan, bár látszik rajta, hogy próbálja
visszatartani a nevetését.
Betakarja a padon alvó Bent, és puszit nyom az arcára. Majd ugyanezt
teszi Dínóval, Varanggyal és Omarral is, akik a többi padon alszanak.
Britt-Marie érzi Fredrik utálkozó pillantását a hátán, miközben követi
Ben anyját a folyosókon át, így megadja magát és Vega mögé áll, hogy a
pillantások őt találják el, ne a kislányt. Max egy ágyban fekszik, a plafon
felé húzott lábbal. Vega dagadt arcára vigyorog, amikor belépnek.
– Csinos pofa! Sokkal jobb, mint ahogy azelőtt néztél ki!
Vega szipákol, és a lába felé nevet.
– Szerinted sikerül az orvosoknak egyenesre csavarozni a lábad, hogy
végre tisztességesen tudj rúgni?
Mindketten vigyorognak.
– Nagyon kiakadt az apám? – kérdezi Max.
– Az erdőbe szarnak a medvék? – kérdezi Vega, de akkor Britt-Marie-
nál betelik a pohár.
 – De komolyan, Vega! Ez a megfelelő nyelvhasználat egy kórházban
véleményed szerint?
Vega nevet. Max is. Britt-Marie vesz egy mély levegőt, uralkodik
magán, aztán otthagyja őket a nyelvhasználatukkal egyetemben.
Fredrik ott áll a váróteremben, ahol hagyták. Britt-Marie szórakozottan
mellé lép. Ellenáll a késztetésnek, hogy kinyújtsa a karját, és levegye Vega
egyik hajszálát a férfi karjáról, ami akkor került oda, amikor egymással
szemben állva ordibáltak.
– Ha – suttogja Britt-Marie.
Fredrik nem válaszol. A padlót méregeti. Így Britt-Marie összeszedi a
maradék kis hangot a torkából, és megkérdezi:
– Szerettél már valaha is valamit olyan nagyon, ahogy ezek a gyerekek
teszik, Fredrik?
A férfi felemeli a fejét, tekintete Britt-Marie-éba fúródik.
– Vannak saját gyerekeid, Britt-Marie?
Britt-Marie nagyot nyel, és a fejét rázza. A férfi megint a padlót nézi.
– Akkor ne kérdezz a szeretetről.

Ülnek a saját székükön mondanivaló nélkül, míg Ben anyja ki nem jön
újra. Britt-Marie feláll, de Max apja ülve marad, mintha nem volna képes
felállni már. Ben anyja a vállára teszi a kezét, és vigasztalón így szól:
– Max szeretné, ha elmondanám, hogy legnagyobb valószínűséggel fél
év múlva megint hokizhat. A lába addigra teljesen helyreáll. A karrierje
egyáltalán nem forog kockán.
Max apja nem mozdul. A torka felé nyomja az állát. Ben anyja biccent
Britt-Marie-nak. Britt-Marie beharapja az arcát. Ben anyja már megindult
az ajtó felé, amikor Max apja két hirtelen mozdulattal eltakarja a szemét, a
cseppek kihullanak az ujjai között a borostájára. Nincs törülközője. Foltos
lesz a padló.
– És a foci? Mikor focizhat újra?

Egy bizonyos életkorban az összes kérdés, amit az ember feltesz magának,

ugyanarról szól: Hogyan kell élni az életet?
 33

Britt-Marie egyedül ül egy padon, kint az utcán, az elsősegély előtt.

Tulipánokkal az ölében. Érzi a szelet a hajában és Párizsra gondol.
Figyelemre méltó, milyen hatalma lehet egy helynek az ember fölött, ahol
még sosem járt. Ha becsukja a szemét, érzi a város macskaköveit a talpa
alatt. Talán erősebben, mint valaha. Mintha, miután felemelkedett a
padlóról Ben góljánál, más emberként ért volna földet. Egy olyanként, aki
ugrik.
– Szabad lesz? – kérdezi a hang.
Hallatszik, hogy a hang mosolyog. Britt-Marie is mosolyog, mielőtt
felnézne. Lassan bólint.
– Természetesen – suttogja.
– Be vagy rekedve – mosolyog Sven.
Britt-Marie bólint.
– Influenza.
Sven felnevet. Valami felnevet Britt-Marie-ban is. Sven leül, és elővesz
egy kerámiavázát.
– Én, nos, én ezt neked csináltam. Járok tanfolyamra. Gondoltam, hogy,
nos, hogy talán beleteheted a tulipánjaidat.
Britt-Marie szorosan öleli a vázát. Kemény, mint egy plüssállat mancsa,
amit nem engedett kimosni.
– Fantasztikus nap volt ez a mai. Ezt el kell ismerjem. Teljesen
meseszerű – mondja végül.
– Meseszerű sportág – válaszolja Sven.
Mintha az élet ilyen egyszerű volna.
– Pompás érzés volt ismét lelkesnek lenni – suttogja.
Sven mosolyog, odafordul, látszik, hogy mondani akar valamit, így
Britt-Marie megakadályozza. Összeszedi minden józanságát egy hatalmas
lélegzetbe, és így szól:
 – Ha nem túl nagy kellemetlenség, nagyon hálás lennék, ha volna időd
hazavinni a gyerekeket.
Britt-Marie látja, ahogy Sven pillanatról pillanatra kisebb lesz.
Megvonaglik a szíve. Svené is.
– Gyanítom, ez azt jelenti… gyanítom, hogy ez esetben Kent visz haza –
nyögi ki végül.
– Igen – suttogja Britt-Marie.
A férfi csöndben ül, kezét a pad háttámláján nyugtatva. Britt-Marie is
így ül, mert szereti ott nyugtatni a kezét, ahol a férfi. Ránéz, és el akarja
mondani neki, hogy nem az ő hibája. Egyszerűen már túl öreg ahhoz,
hogy szerelmes legyen. El akarja mondani neki, hogy találhat jobbat. Mert
megérdemli. És tökéletest érdemel. De nem mond semmit, mert fél, hogy
Sven erre azt válaszolná, ő az.

Akkor is szorosan fogja a vázát, amikor a város és az út elsuhan a BMW

ablakai előtt. Mellkasa sajog az elfojtott kívánságoktól. Kentnek
természetesen egész úton be nem áll a szája. Először a fociról és a
gyerekekről beszél, aztán hamarosan áttér az üzletre, a németekre és a
terveire. Nyaralni akar menni, mondja, kettesben vele. Mehetnek
színházba. El a tengerhez. Nemsokára. Ha minden tervét elrendezte.
Amikor megérkeznek Borgba, azzal viccel, hogy ez a község olyan kicsi,
hogy ha az elejét és a végét jelző tábla mellé állnának, beszélgethetnének,
anélkül hogy meg kéne emelniük a hangjukat.
– Ha idefekszem, a lábam átlóg a másik faluba! – kuncogja, és mert
Britt-Marie nem nevet fel azonnal, megismétli, hangosabban. Mintha ez
lenne a probléma.
– Jól van, szaladj be, hozd a dolgaidat, és indulunk! – mondja közömbös
hangon, amikor megállnak Bank háza előtt.
– Most? – sistergi Britt-Marie. Minden szótagtól megfájdul a torka.
– Hát naná hogy, a fenébe is, találkozóm van holnap. Ha most indulunk,
nincs forgalom! – rendelkezik, és a műszerfalon dobol, mintha siettetni
akarná.
– Nem utazhatunk el innen az éjszaka közepén – tiltakozik Britt-Marie
alig hallhatóan.
– Miért nem? – érdeklődik Kent.
– Csak bűnözők autóznak az éjszaka közepén – suttogja Britt-Marie
határozott hangon.
– De jézusom, szívem, nyugodj már meg – nyög fel.
Britt-Marie a vázát kapirgálja.
– Még csak fel sem mondtam. Nem utazhatok el innen, anélkül hogy
felmondtam volna. A kulcsokat is vissza kell adnom, ezt megértheted.
Kent nevet, és kitárja a karját.
– De szívem, azért nem volt ez egy rendes „munka”, ugyebár?
Britt-Marie beharapja az arcát.
– Nekem munka volt – suttogja.
– Igenigenigen, nem úgy értettem, szívem. Meg ne sértődj már! De
telefonálhatsz útközben, nem? Annyira csak nem fontos? Holnap
találkozóm van! – mondja Kent, mintha legalábbis neki kéne
alkalmazkodnia.
Britt-Marie nem válaszol. Kent az állát simogatja, és nyilván viccnek
szánja a következő kérdését:
– Kapsz egyáltalán fizetést ezért a „munkáért”?
Britt-Marie-nak fáj a körme, amikor meghajlik a kerámián.
– Nem vagyok bűnöző. Nem utazom az éjszaka közepén. Csak nem, és
kész, Kent – suttogja.
Kent beletörődőn sóhajt.
– Nemnemnem, oké, holnap reggel akkor, ha olyan fontos. Elképesztő,
hogy mennyire hozzánőttél ehhez a faluhoz, szívem! Elvégre nem is
szereted a focit!
Britt-Marie lassan kihúzza a körmeit a kerámiából. A hüvelykujjával
elrendezi a tulipánokat.
– A minap belefutottam egy keresztrejtvénybe, Kent. Volt benne egy
kérdés a Maslow-piramisról.
Kent már elkezdte nyomkodni a telefonját, ezért Britt-Marie kicsit
határozottabban sziszeg tovább:
– Népszerű kérdés a keresztrejtvényekben a Maslow-piramis. Olvastam
róla egy újságban. Az emberi szükségletekről szól. Az első lépcsőn
találhatók a legalapvetőbb szükségletek. Étel és víz.
– Mmm – mondja Kent, és mintha épp sms-re válaszolna.
– A levegő is, gondolom – teszi hozzá Britt-Marie olyan halkan, hogy ő
maga sem biztos benne.
A második lépcsőfok a „biztonsági és védelemi szükségletek”, a
harmadik a „szociális szükségletek, a szeretet és összetartozás”, a
negyedik az „önbecsülés”. Tisztán emlékszik rá, mert ez a Maslow-fickó
eléggé népszerű a keresztrejtvényekben. Még a mókamesterek is kedvelik.
– A legfelső lépcsőfok az „önmegvalósítás”. Ez pont olyan érzés volt
számomra, Kent. Megvalósítottam önmagam.
Beharapja az ajkát.
– Te nyilván bolondságnak tartod, hát persze.
Kent felnéz a telefonjáról. Britt-Marie-t nézi, mély és hangos levegőt
vesz, mint mindig, mielőtt elalszik és horkolni kezd.
– De, de! Értem én, a fenébe is, szívem. Értem. Kurvajó, tényleg
kurvajó. Önmegvalósítás. Kurvajó.
– Szerintem is kurvajó – suttogja, és megfogja Kent kezét.
Kent bólint és vigyorog.
– És akkor most kibeszélted magadból. Holnap meg hazautazunk!
Britt-Marie beharapja az ajkát, és elengedi Kent kezét. Szorosan öleli a
vázát, és kikászálódik a kocsiból.
– A pokolba is, szívem! Meg ne sértődj már! De milyen hosszú időre
szól ez a munka? Mennyi időre alkalmaztak? – kérdezi.
– Három hét – böki ki.
– És aztán? Ha letelik a három hét, és nincs munkád? Munkanélküliként
tengődsz majd Borgban? – kiabálja utána.
Amikor nem válaszol, Kent felsóhajt, és kiszáll az autóból.
– Azt érted ugye, szívem, hogy nem ez az otthonod?

Britt-Marie tudja, hogy Kentnek igaza van.

A férfi utoléri. Britt-Marie megáll, beharapja az arcát. Kent elveszi tőle a

vázát a tulipánokkal, beviszi a házba, Britt-Marie lassan követi. Kent
lehajtja a busa fejét.
– Bocsáss meg, szívem – mondja, lágyan tartva Britt-Marie állát az
előszobában.
Britt-Marie behunyja a szemét, és Kent megcsókolja a szemhéját.
Mindig így csinálta, még az elején. Miután Britt-Marie anyja meghalt, és ő
magányosan élt a világban, addig a napig, amíg Kent fel nem bukkant a
bérház lépcsőjén, hogy többé ne legyen egyedül. Mert Kentnek szüksége
volt rá, és az ember nincs egyedül, ha valakinek szüksége van rá. Ezért
szereti, ha Kent megcsókolja a szemhéját.
– Csak sok a stressz. A holnapi találkozó miatt. De minden rendeződik.
Ígérem – ígéri meg.
Britt-Marie szeretne hinni neki. Kent vigyorog, és puszit nyom az
arcára, majd azt mondja, ne nyugtalankodjon. Holnap reggel hatkor érte
jön, nehogy dugóba kerüljenek. Majd azt kuncogja: „Nem lehet tudni,
hátha mindhárom borgi autó akkor hajt ki! Akkor aztán dugó lesz!” Britt-
Marie mosolyog, mintha vicceset mondott volna. Az előszobában áll, a
csukott ajtó mögött, amíg Kent el nem hajt.
Aztán felmegy a lépcsőn, és beveti az ágyát. Sorba rendezi a táskáit.
Összehajtogat minden törülközőt. Lemegy a lépcsőn, ki a házból, átsétál
Borgon. Csend van és sötét, mintha senki sem lakna itt, mintha a kupa
sosem történt volna meg. A pizzériából fény szűrődik ki, hallja, ahogy
Bank és Valaki nevetnek odabent. Más hangokat is hall. Üvegek
csörrenését. Focidalokat, meg másféléket, amiket Bank énekel olyan
szöveggel, amit Britt-Marie szerint egyáltalán nem ildomos megismételni.
Kinyitja az ifjúsági otthont, meggyújtja a lámpát a konyhában. Leül az
egyik hokedlire, és reménykedik, hátha felbukkan a patkány. De nem teszi.
Így a mobilját szorongatja a kezében, mintha folyékony lenne, és beletelik
egy kis időbe, amíg telefonálni mer. A munkaközvetítős lány
harmadszorra veszi fel.
– Britt-Marie? – szól bele álomittas hangon.
– Fel kívánok mondani – suttogja Britt-Marie.
Úgy hangzik, mintha a lány körbebotorkálna, és felborítana valamit.
Talán egy lámpát.
– Nem, nem, anya csak telefonál, kincsem, aludj, drágám tovább – hallja
Britt-Marie.
– Ezzel meg mit akartál mondani? – érdeklődik Britt-Marie.
– Bocsánat. A lányommal beszéltem. Elaludtunk a kanapén –
mentegetőzik a lány a vonal túlsó végén.
– Nem tudtam róla, hogy van egy lányod – suttogja Britt-Marie.
– Kettő is van – mondja a lány, és úgy hangzik, mintha bemenne a
konyhába, lámpát gyújtana, és kávét kezdene főzni.
– Hány óra van? – kérdezi.
– Az biztos, hogy nem megfelelő az idő a kávézásra – válaszolja Britt-
Marie, majd gyorsan hozzáteszi:
– De természetesen tégy úgy, ahogy neked jólesik. Magától értetődik.
A lány ütemesen szedi a levegőt. Valószínűleg mégis kávé lesz a vége.
– Mit tehetek érted, Britt-Marie?
– Szeretnék felmondani. Haza óhajtok utazni – suttogja Britt-Marie.
A lány sokáig hallgat.
– Hogy sikerült a kupa? – kérdezi végül.
Van valami a kérdésben, ami a hatása alá vonja Britt-Marie-t. Talán
tényleg más emberként ért földet Ben gólja után. Nem tudja. De vesz egy
nagy levegőt, és elmeséli az egészet.
A községet utakkal, a patkánnyal és az emberekkel, akik sapkát
hordanak odabent. A fiúk első randiját, a mezeket a pizzéria falán. Csak
úgy ömlik belőle a szó. A Faxin és a bambuszredőny, a sörösüvegek
celofánban, az IKEA-bútorok. Pisztolyok és keresztrejtvény-mellékletek.
Rendőrök és enterprenőrök. Az „Idióta” a teherautó fénycsóvájában. Kék
ajtók és régi focimeccsek. Lila tulipánok és whisky és cigaretták és
elvesztett anyák. Influenza. Ételmérgezés. Üdítősdobozok. 1–0 a városi
csapat ellen. Egy lány, aki az arcával hárít. Az űr.
– Bolondságnak hangzik. Nyilván úgy gondolod, hogy bolondságnak
hangzik – suttogja.
A lány a vonal túlfelén remegő hangon válaszol:
– Elmeséltem már neked, Britt-Marie, miért dolgozom a
munkaközvetítőnél? Nem tudom, tudod-e, de az embernek nagyon sok
szarságot el kell viselnie, ha itt dolgozik. Az emberek igazán gonoszak
tudnak lenni. És amikor azt mondom, „szarság”, Britt-Marie, akkor tudnod
kell, hogy szó szerint értem. Egyszer valaki szart küldött nekem
borítékban.
– Istenek alkonya! – sopánkodik Britt-Marie olyan hangerővel, hogy
köhögésbe fullad az egész.
– Mintha az én hibám lenne a gazdasági válság, ugye? – mondja a lány.
Britt-Marie-nak ezen alaposan el kell gondolkodnia.
– Britt-Marie? – szólal meg a lány végül, hogy ellenőrizze, nem tette-e
le.
Britt-Marie köhög.
– Megtudhatnám, hogy lehet borítékba tenni?
– A szart? – kérdezi a lány.
Britt-Marie eltökélten bólint.
– Ha. Ha. Bizonyára úgy véled, ostoba kérdés, hát persze. De
véleményem szerint igazán nehéz lehet célozni.
A lány percekig hangosan nevet. Britt-Marie örül, hogy nincs hangja,
mert így talán a lány nem hallja, hogy ő is nevet. Talán nem az űrig, talán
nem, de az érzés mindenesetre felemeli egy kicsit a hokedliről.
– De tudod, miért dolgozom itt, Britt-Marie? – kérdezi a lány ismét.
– Nem – feleli Britt-Marie.
– Édesanyám egész életében a szociális szolgálatnál dolgozott. Azt
mondta mindig, hogy a sok szarság közepette, a legrosszabb időszakban
úgyis jön egy sikertörténet. És akkor megérte az egész.
A lány hosszan, hosszan, hosszan hallgat. Aztán belemosolyog a
kagylóba:
– Te vagy a sikertörténetem, Britt-Marie.
Britt-Marie nagyot nyel.
– Nem illik az éjszaka közepén telefonálni. Ha lehet, holnap
visszahívlak.
– Aludj jól, Britt-Marie – suttogja a lány.
– Te is – suttogja Britt-Marie.
 Leteszik.

Britt-Marie a hokedlin ül, markában a telefonnal. Azon kapja magát, hogy

annyira vágyja a patkány felbukkanását, hogy amikor kopognak, először
azt hiszi, a patkány az. Aztán természetesen észhez tér, és belátja, hogy a
patkányok ízületek híján nem kopognak. Vagy legalábbis Britt-Marie
szerint valószínűleg ez hiányzik belőlük a kopogáshoz.
– Van itthon valaki? – érdeklődik Sami az ajtóból.
Britt-Marie felpattan a hokedliről.
– Történt valami? Valaki balesetet szenvedett?
Sami nyugodtan támaszkodik az ajtónak.
– Nem. Miért kérded?
– Elvégre az éjszaka közepe van, Sami. Az ember nem bukkan fel
másoknál otthon, az éjszaka közepén, bejelentés nélkül, akár egy
porszívóügynök, vagy mi, ha nem történt semmi!
– Itt laksz? – vigyorog Sami.
– Nyilvánvalóan érted, mire célzok – suttogja.
Sami a fejét rázza.
– Nyugi, Britt-Marie. Csak erre hajtottam, és láttam, hogy ég a lámpa.
Meg akartam kérdezni, van-e kedved egy cigihez. Vagy egy italhoz.
Kineveti őt. Britt-Marie-nak ez nem imponál.
– Természetesen nincs – sziszegi.
– Oké. Cool – nevet Sami.
Britt-Marie eligazítja a szoknyáját.
– De ha meghívhatlak egy Snickersre, fáradj be.
Leülnek egy-egy hokedlire a konyhaablak mellé. Nézik a csillagokat
Borg legtisztább ablakai mögül, és Snickerst esznek egy-egy tányérról.
– Nice volt a mai nap – mondja Sami.
– Igen. Az volt… nice – ért egyet Britt-Marie.
El akarja mondani, hogy itt kell hagynia Borgot, és haza kell mennie
holnap, de mielőtt kinyitná a száját, a fiú megszólal, s így már sosem tudja
meg, látja-e rajta, mit akart mondani:
– Be kell menjek a városba. Segítenem kell egy barátomnak.
 – Miféle barátnak? Az éjszaka közepe van – sistereg Britt-Marie.
– Magnusnak. Problémája akadt néhány arccal. Tartozik nekik, tudod.
Segítenem kell neki – mondja Sami.
Britt-Marie nézi őt. Sami bólint. Aztán keserűn elmosolyodik.
– Tudom, mit gondolsz. De ez itt Borg. Itt Borgban megbocsátunk
egymásnak. Nincs más választásunk. Ha nem tennénk, nem maradnának
barátaink, akikre dühösek lehetünk. Britt-Marie feláll. Óvatosan elveszi
Sami tányérját. Habozik egy ideig, de aztán bekötözött kezét gyengéden
Sami arcára teszi.
– Nem kell mindig annak az embernek lenned, aki közbelép, Sami –
suttogja.
– De igen – suttogja vissza Sami.
Britt-Marie mosogat. Sami mellette áll, és törölget. Letakarítják a pult
egy-egy felét.
– Ha történne velem valami, elintézed, hogy Omarnak és Vegának jó
sora legyen? Megígéred, hogy találsz jó embereket, akik gondoskodnak
róluk? – kérdezi.
Britt-Marie arcából kifut a vér.
– Miért történne veled valami? – suttogja rémülten.
Sami nyugtatólag végigsimít Britt-Marie vállán.
– Áh, semmi sem fog történni velem, én vagyok a fucking Superman. De
tudod. Ha mégis. Elrendezed, hogy jó embereknél lakhassanak?
Britt-Marie gondosan megtörli a kezét egy törülközőben, nehogy Sami
észrevegye, mennyire remeg.
– Miért engem kérdezel? Miért nem Svent vagy Bankot va…
– Mert te nem az a fajta vagy, aki lelép, Britt-Marie – mondja végül.
– De te sem! – tiltakozik Britt-Marie.
Sami megáll a küszöbön, és cigarettára gyújt. Britt-Marie srégen
mögötte áll, és belélegzi a füstöt, felnőtt nő létére, mintha legalábbis
pincér lenne.
A nap még nem kelt fel. Britt-Marie leemel egy hajszálat Sami
dzsekijének ujjáról. Papír zsebkendőre teszi, és összehajtogatja.
– Melyik futballcsapatnak drukkolt az édesanyátok? – kérdi suttogva.
 Sami vigyorog, és úgy válaszol, mintha magától értetődne, amit minden
anyás fiú válaszol a kérdésre:
– A miénknek.

Visszafuvarozza Britt-Marie-t Bank házához. Megpuszilja a haját. Britt-

Marie az erkélyen ül a becsomagolt táskái társaságában, és nézi, ahogy
Sami a város felé hajt. Megígértette vele, hogy nem marad ébren, és nem
várja meg, amíg az autója visszatér Borgba.

De azért mégis azt teszi.

34

– Tájékoztatlak, hogy felmondtam. Haza kell mennem, tudod.

Britt-Marie a gyűrűsujja körüli kötésen babrál.
– Természetesen megértem, hogy nem érted. De Kenthez tartozom.
Minden embernek szüksége van otthonra.
Bocsánatkérőn biccent.
– Természetesen nem úgy értem, hogy a patkányoknak nincs szüksége
otthonra. Semmi közöm hozzá. Biztos vagyok benne, hogy pazar otthonod
van.
A patkány a padlón ül, és úgy szemléli a tányérját, mintha a tányér,
miután a farkára lépett, még le is ostobázta volna.
– Elfogyott a Snickers – mentegeti magát Britt-Marie.
A patkány a tányéron levő üvegcséket nézi.
– Ez itt mogyoróvaj. Ezt pedig úgy hívják, Nutella – mondja Britt-
Marie, mielőtt megköszörülné a torkát:
– A Snickers ugyan elfogyott a boltban, de azt az információt kaptam,
hogy ez így nagyjából ugyanaz lesz.
Még mindig az éjszaka közepe van. Valaki egyáltalán nem örült, hogy
felkeltették, de Britt-Marie nem bírt tovább ücsörögni magányosan Bank
erkélyén. Nem bírta ki. Így visszajött ide, hogy elköszönjön. A patkánytól
és a községtől is.
Felszolgál egy-egy kanálnyit a tányérra mindkét üvegből. Kaporágat
tesz melléjük. Szalvétát hajtogat, és leteszi a tányér mellé.
– A kaprot nem kell megenni, ha nem akarod. Csak dekoráció –
magyarázza Britt-Marie.
A patkány megkóstolja a mogyoróvajat. Britt-Marie az ablaknál áll.
Hamarosan itt a hajnal. Valaki lekapcsolta a lámpákat a pizzériában, és
visszafeküdt, abban reménykedve, hogy Britt-Marie nem fog ismét az
ajtón dörömbölni földimogyorós csokoládé ügyében. A partinak már rég
vége. Az út kihaltan terül el. Britt-Marie egy szódabikarbónával meghintett
krumplival dörzsölgeti a gyűrűjét, mert ez a legjobb mód a jegygyűrűk
tisztán tartására. Kent gyűrűjét is így szokta tisztogatni, amikor véletlenül
az éjjeliszekrényen felejti a németekkel való találkozás előtt. Kent
olyankor igen szórakozott tud lenni, mármint a németekkel való
találkozók előtt. Britt-Marie addig szokta sikálni, amíg fényleni nem kezd,
nehogy elkerülje Kent figyelmét, amikor másnap reggel felkel.
Ez az első alkalom, hogy a sajátját tisztítja. Az első alkalom, hogy nincs
rajta. Nem is néz a patkányra, miközben azt suttogja:
– Mindenkinek szüksége van arra, hogy tudja, valakinek szüksége van
rá. Kentnek rám van szüksége.
Nem tudja, vajon a patkányok üldögélnek-e éberen az éjszaka közepén,
azon gondolkodva, hogyan éljék az életüket. Vagy hogy kivel.
– Sami azt állította, én nem vagyok az a fajta, aki lelép, tudod, de
valójában pont az a fajta vagyok. Akármerre fordulok is, lelépek valakitől.
Így az egyetlen lehetőség az, ha az ember ott marad, ahová tartozik.
A szokásos életében.
Britt-Marie próbál magabiztosnak hangzani. A patkány a mancsait
nyalogatja. Tesz egy félkört a szalvétán. Aztán kiüget az ajtón.
Britt-Marie nem tudja, vajon a patkány szerint túl sokat beszél-e. Azt
sem, miért jár továbbra is ide a patkány. Bizonyára a Snickers miatt, de
azért reméli, valami más miatt is. Fogja a tányért, befóliázza a
mogyoróvaj és a Nutella maradékát, és régi szokásától vezérelve beteszi a
hűtőbe, mert nem az a fajta, aki kidobja az ételt. Alaposan eltörölgeti a
gyűrűjét, és papírba csomagolva teszi zsebre. Jó lesz levenni a kötést, és
visszatenni az ujjára. Olyan lesz, mint bekucorodni a saját ágyába egy
hosszú utazás végén.
Egy szokásos élet, sosem akart mást, csak a szokásos életét.
Választhatott volna másként, legalábbis ezt mondja magának, de Kentet
választotta. Egy ember sem választhatja meg a körülményeit, de a tetteit
igen, állítja magának. Saminak igaza volt. Nem az a fajta, aki lelép. Ezért
hát haza kell mennie, ahol szükség van rá.
Ül a konyhában a hokedlin, a falat bámulva, miközben egy fekete autóra
várakozik. Nem jön. Azon gondolkodik, vajon Saminak eszébe jut-e néha,
hogyan élné az életét, vajon megenged-e magának ilyen luxust. Egy ember
természetesen megválaszthatja a tetteit, de Sami életében több a
körülmény, mint a tett. Britt-Marie azon mereng, vajon a választásaink
vagy a körülményeink tesznek minket azzá, akik leszünk, és vajon ki tette
Samit épp olyanná, aki mindig közbelép. Azon is gondolkodik, vajon
melyik követel többet: olyannak lenni, aki ugrik, vagy olyannak, aki
hagyja az egészet.
Azt is szeretné tudni, vajon mennyi hely van egy ember lelkében a
változásra, amikor már idősebb. Kikkel találkozhat, és azok mit látnak
benne, és mit láttatnak meg vele saját magában.
Sami azért utazott a városba, hogy megvédjen valakit, aki ezt nem
érdemli, és Britt-Marie hajlandó hazautazni ugyanezen okból. Mert ha nem
bocsátunk meg azoknak, akiket szeretünk, ki marad? Mi a szeretet, ha nem
az, hogy akkor is szeressük a szeretteinket, amikor nem érdemlik?
Britt-Marie minden kérdése arról szól, hogyan éli az ember az életét.
Kiért éli. Kinek az életét.

Felvillannak az úton a fényszórók, lassan végignyújtóznak a sötétségen,

ahogy karok nyúlnak ki a vízből. Elhagyják az „Üdvözöljük Borgban”-
táblát. Lelassítanak a buszmegállónál. Bekanyarodnak a kavicsra. Britt-
Marie már az ajtóban áll.
A jelentés később így számolt be a városban történtekről: néhány
fiatalember hajnalban felkereste Magnust egy bár előtt. Egyiküknél kés
volt. Egy másik fiatalember közbelépett. Egy olyan, aki mindig közbelép.
Az autó lágyan, meleg sóhaj kíséretében megáll a kavicsokon.
A fényszórói abban a pillanatban alszanak ki, amikor a pizzéria lámpái
felkapcsolnak. Néhány községben tudják, hogy mit jelent, ha autó áll meg
az ablak alatt még hajnalhasadás előtt. Tudják, az sosem jót jelent. Valaki
kigurul a lépcső tetejére, de a tolókocsi azonmód megáll, ahogy meglátja
a rendőregyenruhát.
Sven mindkét kezével a sapkáját markolássza, ajkán fognyomok,
amikkel mindent vissza akar tartani. Az arcán végigfutó vörös csíkok
arról tanúskodnak, nem járt sikerrel.

Britt-Marie felkiált. Elzuhan. Egy ember súlya alatt ér földet, egy emberé
alatt, aki már nincs.

35

Ez a gyász nem a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és elfogadás

medréből nő ki, mint egy meglassult folyam. Azonnal fellángol, mint a
pusztító tűz, ami felemészt minden oxigént, míg végül a padlón fekszik,
üti, rúgja a kavicsot, és levegő után kapkod. A teste önmagába akar
fordulni, mintha nem lenne gerince, mintha kétségbeesetten próbálná
elfojtani a bensőjében tomboló lángnyelveket.
A halál tehetetlenség. A tehetetlenség kétségbeesés.
Britt-Marie nem tudja, hogyan áll lábra. Hogyan segíti be Sven az
autóba. Bizonyára vitte. Vegát félúton találják meg az ifjúsági otthon és a
lakás között, a földön fekve. A haja ráragadt az arcára. Szavai
értelmetlenül bugyognak fel belőle, mintha könnyekkel lenne tele a tüdeje.
Mintha a lány belülről fuldokolna.
– Omar. Meg kell találnunk Omart. Meg fogja ölni őket.
Britt-Marie nem tudja, hogy ő öleli-e Vegát erősebben a hátsó ülésen,
vagy fordítva.

Körülöttük a hajnal úgy ébreszti Borgot, ahogy a szerető lélegzik a

szeretett fülébe. Napsugárral és ígéretekkel. Csiklandozó fény a meleg
takaró fölött, friss kávé és pirítós illata. Nem kellene így tennie. Nem a
megfelelő napot választotta, de ez nem érdekli. A rendőrautó megmártózik
a reggel első sugaraiban, magányosan az úton. Sven ujjai olyan szorosan
kulcsolódnak a kormányra, hogy minden vér kifut belőlük. Bizonyára fáj.
Mintha össze kéne gyűjtenie a fájdalmat valahol. Elrendezni. Növeli a
sebességet, amikor meglátja a másik autót. Az egyetlen autót, aminek
dolga van ilyenkor Borgban. Az egyetlen testvért, akit Vega még
megmenthet.
Minden halál igazságtalan. Minden gyász bűnbakot keres. A haragunk
hányszor találja szembe magát azzal a kegyetlen belátással, hogy senki
sem tehető felelőssé a halálért? És ha mégis? Ha tudnád, ki vette el a
szeretett személyt tőled? Mit tennél? Melyik autóban ülnél? Mi lenne a
kezedben?
A rendőrautó elhúz, és bevág a másik autó elé. Sven lába már az előtt
aszfaltot ér, mielőtt valamelyik autó megállt volna. Egy örökkévalóságig
vár egyedül az úton, arca becsíkozva piros sávokkal, ajka hepehupás a
harapásnyomoktól. Végül kinyílik egy autóajtó és Omar száll ki. Férfi
szemek fiú testben. Egy gyermekkor vége. Az a fajta éjszaka, amit nem
lehet semmissé tenni egy emberben.
– Mi van, Sven? Mit fogsz mondani nekem? Hogy túl sok vesztenivalóm
van? Milyen fucking veszítenivalóm van?
Sven kinyújtja a kezét, tenyérrel felfelé. Pillantása arra a dologra esik,
amit Omar a kezében tart. Alig hallatszik a hangja.
– Mondd meg nekem, Omar, hol végződik mindez? Miután megölted
őket, és ők megöltek téged. Mondd el, hol lesz ennek a vége!
Omar továbbra is ott áll. Mintha neki is összpontosítania kellene a
fájdalmát valahova. Két fiatalember kinyitja mögötte az ajtókat az autóban,
de nem szállnak ki, csak ülnek és várnak, hogy Omar válasszon.
Britt-Marie felismeri őket. Együtt fociztak Samival és Magnusszal Sami
fekete autójának a fényszórójában, …mikor is? Pár napja? Pár hete? Egy
egész élettel ezelőtt. Ők is majdnem csak gyerekek.
A halál tehetetlenség. A tehetetlenség kétségbeesés. Kétségbeesett
emberek kétségbeesett tettekre vetemednek. Britt-Marie haja meglebeg a
huzatban, amikor Vega kinyitja a rendőrautó ajtaját, és kiszáll. Az öccsére
néz. Omar azóta már leült a sarkára. Vega a nyakához szorítja Omar fejét,
és azt suttogja:
– Hova állt volna Sami?
Mikor nem kap választ, megismétli:
– Hova. Állt. Volna. Sami?
– Közénk – lihegi Omar.
A két fiatalember egy utolsó pillantást vet Svenre. Egyszer talán meg
lehetett volna állítani őket. Egy nap talán meg lehet állítani őket. De ma
éjszaka ugranak.
Az autó otthagyja Britt-Marie-t, Svent és a két gyereket az úton. Felettük
hasad a hajnal.

Ennyi telik tőle.

A rendőrautó lassan visszavezet Borgon keresztül, ki a másik végén, majd

lekanyarodik egy kavicsos útra. Nem akar megállni, Britt-Marie nem is
tudja, elaludt-e, vagy csak teljesen elzsibbadt. Egy tónál állnak meg. Britt-
Marie behajtogatja a pisztolyt az összes létező zsebkendőbe, amit csak
talál a táskájában, hogy miért, azt nem tudja, de talán azért, hogy a lány ne
legyen piszkos. Vega ragaszkodik hozzá, hogy ő tegye meg. Kiszáll, és
teljes erejéből belevágja a tóba.
Britt-Marie nem tudja, hogyan lesznek az órákból napok, és azt sem,
hány nap. A gyerekek között alszik éjszakánként, Sami ágyában. Érzi a
szívverésüket a tenyerében. Napokig marad. Nem tervezte, nem döntötte el,
csak maradt. A hajnalok és az alkonyok mind összefolynak. Később
ködösen emlékszik, hogy beszélt Kenttel telefonon, de azt már nem tudja,
miről. Úgy emlékszik, megkérte, hogy intézzen el praktikus dolgokat,
telefonáljon, Kent jó az ilyesmiben. Mindenki mindig azt mondja, hogy
Kent jó az ilyesmiben.
Sven átjön a lakásba egyik délután, hogy melyik délután, arról Britt-
Marie-nak fogalma sincs. Egy lány van vele a gyámügytől. Kedves és
barátságos. Sven úgy fest, nem bírja el a gondolatait. A lány leül velük a
konyhaasztalhoz, lassan és halkan beszél, de senki nem tud odafigyelni.
Britt-Marie tekintete kivándorol az ablakon, az egyik gyerek felfelé néz, a
másik lefelé.
A következő éjszaka Britt-Marie csörömpölésre ébred odakintről.
Felkel, lámpakapcsoló után tapogatózik. A szél befúj az erkélyajtón. Vega
gépiesen járkál fel-alá a konyhában. Fel-alá. Fel-alá. Takarít. Megpucol
mindent, amit csak ér. A kezei mániákusan dörzsölik a pultot és
serpenyőket. Újra és újra. Mintha varázslámpák lennének, amik majd
mindent visszaadnak neki.
Britt-Marie keze habozva áll meg a kislány remegő válla mögött. Az
ujjai összekulcsolódnak, de nem érintenek.
– Sajnálom… tudom… nyilván úgy érzed… – suttogja.
– Nincs időm érezni. Gondoskodnom kell Omarról – szakítja félbe a
lány tompán.
Britt-Marie szeretné megérinteni, de a lány kihúzza magát az érintése
elől, így Britt-Marie elmegy a táskájáért. Előveszi a szódabikarbónát.
A lány ránéz. A gyásznak nincs több mondanivalója. A szavak nem
képesek semmire. Így reggelig takarítanak. Bár ezúttal a szódabikarbóna
sem segít.

Egy januári vasárnap, amikor a Liverpool a Stoke-kal játszik idegenben,

ezer kilométerre, Samit az anyja mellé temetik, hadd aludjon piros
virágtakaró alatt. Gyászolja két testvére, hiányolja egy egész község.
Omar otthagy egy sálat a temetőben. Britt-Marie kávét szolgál fel a
pizzériában, gondoskodik róla, hogy mindenki kapjon alátétet. Borg
minden lakosa ott van. A kavicsos parkolót körberakták égő gyertyákkal,
fehér, számokkal ellátott mezek lógnak a palánkon. Néhány új, néhány
olyan régi és agyonmosott, hogy már szürke. De mindenki emlékezik.
Vega frissen vasalt ruhában, megfésülködve áll az ajtóban. Fogadja a
részvétnyilvánításokat, mintha nekik lenne a legnagyobb joguk gyászolni.
Automatikusan rázza a kezeket. Apatikusan néz, mintha valaki lekapcsolt
volna egy villanykapcsolót odabent. Valami dübörög a parkolóban, de
senki sem hallja. Britt-Marie próbálja rávenni Vegát, hogy egyen, de Vega
nem reagál a szólongatásra. Hagyja, hogy elvezessék egy asztalhoz, hogy
leültessék egy székre, de a teste mintha aludna. Ösztönösen a fal felé
fordul. El akar kerülni mindenféle testi kapcsolatot. A dübörgés egyre
erősödik a parkolóban. Britt-Marie kétségbeesése egyre nő. Az emberek
különféleképp fogják fel a tehetetlenséget és kétségbeesést, de Britt-Marie
számára ez sosem egyértelműbb, mint mikor nem képes enni.
A pizzériai sokadalomban motyogó hangok orkánná válnak a fülében,
tehetetlen kezei Vega válla után tapogatóznak, mintha egy szakadékon
próbálnának átnyúlni. De a váll kibújik alóla. A fal felé csúszik. A tekintete
magába fordul. A tányér érintetlen.
Amikor a dübörgés még jobban felerősödik a parkolóban, mintha be
akarna bizonyítani valamit, Britt-Marie dühödten fordul az ajtó felé, és
olyan erővel kulcsolja össze a kezeit, hogy a kötés leválik az ujjairól. Már
épp készül lehordani azt, aki ezért a lármáért felel, mert most már
komolyan elég lesz, amikor megérzi a kislány testét hozzányomódni a
tömegben.
Max áll odakint, mankóira támaszkodva. Egész testsúlyával rájuk
nehezedik, miközben a levegőben egyensúlyoz, és egészséges lábával úgy
rúgja el a labdát, hogy az először az ifjúsági otthon falának ütődik, aztán a
mezes palánknak, aztán vissza hozzá. Dü-dübb-dübb, így hangzik. Dü-
dübb-dübb. Dü-dübb-dübb. Dü-dübb-dübb.
Akár a szívverés.
Mikor Vega elég közel ér, elengedi maga előtt a labdát, anélkül hogy
megfordulna. A labda Vegához gurul, és megáll a lábai előtt. Vega a
lábujjhegyeivel megérinti. Előrehajol, és végigsimít a varráson.

Aztán vigasztalhatatlanul zokogni kezd.

Ezer kilométerre 5–3-ra nyer a Liverpool.

 36

Omar és Dínó az elsők, akik beszállnak Vega mellé játszani. Először

lassan, mintha minden mozdulatot a gyász szülne, de aztán úgy játszanak,
mintha teljesen átlagos este volna. Emlékezetüket vesztve játszanak, mert
nem ismernek más módot. Egyre több gyerek bukkan fel, először Varangy
és Ben, de nemsokára az összes többi. Britt-Marie nem ismeri az összeset,
de mindegyikük nadrágja hasadt combtájékon. A játékukból látszik, hogy
borgiak.

– Britt-Marie? – kérdezi Sven olyan hivatalosan, amihez Britt-Marie nincs

szokva.
Mellette áll, egy nagyon magas férfi társaságában. Tényleg hallatlanul
magas. Britt-Marie nem is érti, hogy működhet egy lakásban ő és a beltéri
világítás.
– Ha? – kérdezi.
Sven bemutatja Dínó nagybátyját, angolul. Teli van j-vel Sven angolja,
de Britt-Marie nem kritizálja. Nem olyan fajta, aki kritizál.
– Hello – mondja Britt-Marie, és ebben ki is merül számára a
beszélgetés.
Nem mintha Britt-Marie nem tudna angolul. Csak nem tudja, hogy kell
úgy beszélni, hogy ne hangozzon tökfilkónak. Például azt sem tudja, hogy
van angolul a „tökfilkó”. Ez máris alátámasztja a nézeteit.
A nagyon magas férfi, aki tényleg már abszurdan magas, nem mintha
Britt-Marie-nak előítéletei volnának, Dínóra mutat, és elmagyarázza, hogy
három országban és hét városban laktak, mielőtt Borgba kerültek volna.
Sven kedvesen fordít Britt-Marie-nak. Britt-Marie remekül érti az
angolt, de hagyja Svent fordítani, attól való félelmében, hogy a végén még
meg kellene szólalnia. A magas férfi ajka szomorúan megremeg, amikor
elmeséli, mekkora áldás, hogy a kisgyerekek nem emlékeznek. De Dínó
elég nagy volt ahhoz, hogy lásson, halljon és emlékezzen. Emlékszik arra,
ami elől menekültek.
– Azt mondja, hogy a fiú alig beszél. Csak velük… – magyarázza Sven,
és kimutat az ablakon.
Britt-Marie egyik kezét a másikba teszi. A magas férfi ugyanezt teszi.
– Sami – mondja olyan dallammal, mintha vigyázna a név minden egyes
betűjére, Britt-Marie szemöldöke pedig súlyként nehezedik rá.
– Azt meséli, hogy Sami látott egy magányos gyereket az úton. Vega és
a többiek hívták, hogy játsszon velük, de nem értette. Így Sami
odagurította neki a labdát, ő pedig belerúgott – mondja Sven.
Britt-Marie a magas férfit nézi, és a józan esze meggátolja abban, hogy
elmesélje, amikor Kenttel egyszer szállodában laktak, és valaki otthagyott
egy külföldi újságot, s ő majdnem megfejtett egy egész angol
keresztrejtvényt egyedül.
– Thank you – mondja a magas férfi.
– Meg akarja köszönni, hogy edzetted a csapatot. Sokat jelen…
Britt-Marie félbeszakítja, elvégre érti:
– Énnekem kell megköszönnöm.
Sven elkezd fordítani a magas férfinak, de az megállítja őt, elvégre ő is
érti. Megszorítja Britt-Marie kezét. Visszafordul a pizzériába, hogy
segítsen Valakinek leszedni az asztalokat.
– Éjszakás a kórházban. Dínó mindig Vegánál és Omarnál
vacsorázhatott, mert Sami nem akarta, hogy a fiú egyedül egyen – meséli
Sven.
Aztán összeszorítja az ajkait.
– Szép temetés volt – mondja, mert az emberek ezt szokták mondani.
– Nagyon szép – válaszolja Britt-Marie hasonló okokból.
Sven kivesz valamit a zsebéből, és átnyújtja. Az autókulcsot. Nem néz
Britt-Marie-ra. Az ablakon át látja Kent BMW-jét bekanyarodni a
focipályára.
– Gyanítom, most hazamentek, Kent és te – mondja Sven távolba révedő
tekintettel
– Az lesz a legjobb – feleli Britt-Marie, beharapja az arcát, de a szavak
attól még kifolynak belőle:
– Ha nincs rám szükség. Ha nincs rám szükség… Vega és Omar körül.
Sven felnéz, majd rögtön magába roskad az alatt a rövid idő alatt, ami a
kijelentés és a belátás között telik el: Britt-Marie arról érdeklődik, a
gyerekeknek nincs-e szükségük rá. Nem hogy neki nincs-e.
– Én, én, persze, persze, kapcsolatba léptem a gyámhatósággal. Küldtek
is egy lányt Borgba – magyarázza összetörten, mintha el is felejtette volna,
hogy pár nappal ezelőtt történt az eset, amikor náluk jártak.
– Magától értetődik – mondja Britt-Marie.
– Ő, nos, kedvelni fogod. Többször is dolgoztam vele. Jó ember. Jót
akar nekik, nem olyan… mint az emberek a hatóságoknál lenni tudnak –
mondja Sven.
Britt-Marie zsebkendővel törli le az izzadságot a homlokáról, nehogy
Sven meglássa, hogy a könnyeit törölgeti.
– Megígértem Saminak, hogy jó soruk lesz. Megígértem… én azt
akarom… meg kell kapják az esélyt… muszáj, hogy sikertörténet is
legyen az életükben, Sven. Valamikor – mondja végül.
– Megteszünk mindent. Megteszünk minden lehetségest.
– Magától értetődik. Természetes – mondja Britt-Marie a cipőinek.
Sven a rendőrsapkát forgatja a kezében.
– A lány a gyámhatóságtól most pár napig a gyerekeknél fog lakni. Míg
le nem folytatják a vizsgálatot. Nagyon gondoskodó, nem kell
nyugtalankodnod, én, nos, ma nekem kell hazavinnem a gyerekeket.
Eltelik pár másodperc, mielőtt Britt-Marie feldolgozza a hallottakat.
Mielőtt elfogja az érzés, hogy már nincs szükség rá.
– Magától értetődik. Természetes. Így lesz a legjobb, magától értetődik
– suttogja.

A focipályán közben Kent kiszállt a BMW-ből. Észreveszi Britt-Marie-t és

Svent az ablakon keresztül, és szórakozottan zsebre vágja a kezét. Úgy néz
ki, mint aki egy utcasarkon áll, és nem akarja beismerni, hogy eltévedt.
Sosem tudott a halálról beszélni, Britt-Marie tudja ezt. Ő az a fajta ember,
aki elrendez minden praktikus dolgot, telefonál, megcsókolja a szemhéját.
De nem ért az érzésekhez.
Tekintetével mintha azt mérlegelné, bemenjen-e a pizzériába, de a lábai
ellentétes irányba viszik. Néhány mozdulattal mintha a BMW felé
fordulna, de akkor érkezik a labda, és megáll a lábánál. Omar áll pár
méterre. Kent ráteszi a lábát a labdára, és a fiúra néz. Visszarúgja neki a
labdát. Omar a külső lábfejével rúg bele, a labda visszapattog Kenthez.
Fél perccel később Kent ott áll egy csapat gyerek között, inge gyűrött, és
háromszög alakban lóg ki az öve fölött. Kócos, és éppen boldog. Mikor
térdmagasságban felé repül a labda, erőt gyűjt, minden erejéből rúg, de
nem a labdát találja el. Végignézi, ahogy az egyik cipője elvitorlázik az
ifjúsági otthon teteje felett.
– Istenek alkonya! – motyogja Britt-Marie az ablakból.
A gyerekek követik a cipőt a tekintetükkel. Kent felé fordulnak. Kent
rájuk néz, és kitör belőle a nevetés. Ők is nevetnek. A meccs hátralevő
részét egy cipőben játssza végig, és amikor gólt lő, körberohan a pályán,
Omarral a hátán, hogy Britt-Marie tisztán láthassa a lyukat a zokniján, és
hogy az emberek azt hihessék, nincs senki az életében, aki figyelmeztetné
arra, ideje zoknit cserélni.
Omar kicsit erősen szorítja Kentet. Kicsit túl sokáig. Ahogy a
tinédzserek, ha a focipályán kívül kevés esélyük van ilyesmire. Kent
visszaöleli. Lévén a foci megengedi.

Sven visszafordul az ablakból, úgy motyogja:

– Ne gondolj rosszat rólam Britt-Marie, hogy nem értesítettem a
gyámhatóságot korábban. Esélyt akartam adni Saminak, hadd rendezzen el
mindent. Én azt hittem, én, én, én csak esélyt akartam adni neki. Ne gondolj
rosszat rólam.
Britt-Marie ujjai olyan közel mozognak Svenhez, amennyire csak lehet
anélkül, hogy hozzáérne.
– Épp ellenkezőleg, Sven. Épp ellenkezőleg.
Úgy néz ki, mintha válaszolni akarna valamit, ezért Britt-Marie gyorsan
folytatja:
– Több gyerek van itt most, mint azelőtt. Honnan jöttek?
 Sven a fejére teszi a rendőrsapkát. Ferdére sikeredik.
– A kupa után minden este eljöttek. Napról napra többen. Ha ez így
folytatódik, Borgnak nem csapata lesz, hanem egy klubja.
Britt-Marie nem tudja, ez mit jelent, de szépnek hangzik. Sami biztos
örült volna neki.
– Boldognak tűnnek. Ennek az egésznek a közepén boldognak tűnnek
játék közben – jegyzi meg irigyen.
Sven a borostáját simogatja. Fáradtnak tűnik. Britt-Marie még sosem
látta őt fáradtnak. Végül gyengén megmozdul a szája sarka, felcsillan a
szeme, és azt mondja:
– A foci kényszeríti őket, hogy engedjék továbbmenni az életet. Mindig
jön egy újabb meccs. Egy újabb évad. Mindig ott az álom, hogy lehet
jobbnak lenni. Varázslatos játék.
Britt-Marie eligazít egy ráncot Sven ingén, könnyedén az ujjhegyeivel,
nehogy hozzáérjen a testhez az anyag alatt.
– Ha nem túl indiszkrét, feltennék egy nagyon is személyes kérdést,
Sven – mentegeti magát.
– Persze – biccent Sven bánatosan.
– Melyik futballcsapatnak drukkolsz?
Sven arcán meglepetés tükröződik.
– Sosem drukkoltam egyetlen csapatnak. Azt hiszem, túlságosan is
szeretem a focit. Néha egy csapat iránt érzett szenvedély a játék iránt érzett
szeretet útjába állhat.
Britt-Marie úgy véli, ez a fajta szemlélet illik egy Sven típusú emberhez,
inkább a szeretetben hisz, semmint a szenvedélyben. Nagyon is illik hozzá.
De nem mond semmit.
– Költői – mondja végül.
– Tanfolyam – mosolyog vissza Sven.
Britt-Marie annyi mindent akar még mondani. Talán Sven is. De végül
csak annyit mond:
– Szeretném, ha tudnád, Britt-Marie, akárhányszor kopognak nálam,
mindig azt remélem, hogy te vagy az.
Talán még ennél is nagyobb dolgot akar mondani, de annyiban hagyja.
Britt-Marie utánakiáltana, de már késő.
Az ajtó vidáman felcsilingel, ugyanis az ajtók nem értik, hogy néha nem
illik így tenni.

Britt-Marie az arcát itatgatja zsebkendővel, nehogy valakinek feltűnjön,

hogy igazából a szemét. Aztán céltudatosan végigmegy a pizzérián
Valakihez. Még mindig egy csomó ember van idebent. Ben anyja, Dínó
nagybátyja, Varangy szülei, de rengeteg más ember is, akiknek az arcát
Britt-Marie futtában látta egy lelátón. Takarítanak, elrendezik a székeket,
Britt-Marie pedig egyfolytában harcol a késztetéssel, hogy kijavítsa őket.
– Ez egy olyan, izé volt. Szép temetés, ugyi? – szólal meg Valaki
fátyolos hangon.
– Igen – ért egyet Britt-Marie, majd előveszi a pénztárcáját, és folytatja:
– Érdeklődnék, mivel tartozom az autóajtóért.
Valaki a tolókocsi oldalán dobol.
– Igen. Én, tudod, gondolkodtam az autódon, ugyi, Britt-Marie. Nem
vagyok jó szerelő, ugyi? Talán hibáztam, tudod? Először ellenőrizd a
munkát, ugyi? Aztán gyere vissza. Fizetni.
– Nem értem – tájékoztatja Britt-Marie.
Valaki az arcát dörzsölgeti, nehogy bárki is meglássa, hogy igazából a
szemét.
– Britt-Marie nagyon becsületes ember, ugyi. Britt-Marie nem lop. Így
biztos lehetek benne, hogy Britt-Marie visszajön Borgba, ugyi. Fizetni.
Britt-Marie elteszi a pénztárcáját. Elővesz egy zsebkendőt. Elfordul.
– Magától értetődik. Természetes.
Le akarja foglalni magát a takarítással, de aztán ráébred a könyörtelen
igazságra, hogy az idegenek már megcsinálták. Valaki kiosztott minden
feladatot. Nem maradt semmi.

Britt-Marie-ra nincs már itt szükség.

Egyedül áll az ajtóban, amíg a gyerekek be nem fejezik a játékot. Egymás

után mennek haza. Sven türelmesen vár Vegára és Omarra kicsit arrébb.
Hagy nekik annyi időt, amennyi csak kell. Vega egyenesen a hátsó üléshez
megy, magára zárja az ajtót, de Omar elsétál a palánk előtt, kezét
végighúzva az összes focimezen. Lehajol a földön égő gyertyákhoz,
felemel egyet, ami kialudt, meggyújtja egy másikról, majd visszateszi.
Mikor feláll, meglátja Britt-Marie-t az ajtóban. A keze szinte láthatatlan
mozdulattal emelkedik intésre csípőtájékon. Sokkal inkább egy
fiatalember intése, semmint egy gyereké. Britt-Marie visszainteget, de csak
módjával, nehogy Omar meglássa, hogy sír.
Ahogy a rendőrautó kihajt az útra, és eltűnik a gyerekek otthona felé,
Britt-Marie is kilép a parkolóba. Kent ott vár rá. Izzadt, inge gyűrött és
kilóg a nadrágjából. Haja feláll nagy fejének egyik oldalán, és továbbra is
csak egy cipő van rajta. Nem tűnik teljesen normálisnak. Britt-Marie-nak
erről eszébe jut, hogy néztek ki gyerekkorukban. Kent szenvedélyességét
nem csillapították a rosszalló fejrázások, sosem félt, hogy kínos helyzetbe
hozza magát. Nem volt szüksége más megerősítésre, csak Britt-Marie-éra.
Megfogja Britt-Marie kezét, aki csókra nyújtja a szemhéját. Az suttogja:
– Vega fél, még ha úgy tűnik is, dühös. Omar dühös, még ha úgy tűnik
is, fél.
– Minden jó lesz – mondja Kent a hajába.
– Megígértem Saminak, hogy jó soruk lesz – hüppögi Britt-Marie.
– Jó soruk lesz, engedd, hogy a hatóságok intézkedjenek – mondja Kent
nyugodtan.
– Tudom. Természetesen tudom – suttogja.
– Nem a te gyerekeid, szívem – magyarázza Kent.
Britt-Marie nem válaszol. Mert tudja. Magától értetődik, hogy tudja.
Ezért kihúzza magát, megtörli a szemét egy zsebkendővel, eligazít egy
ráncot a szoknyáján, és többet is Kent ingén. Összeszedi magát,
összekulcsolja a kezeit a csípője előtt, és így szól:
– Még lenne egy utolsó elintéznivalóm. Holnap. A városban. Ha nem
nagy teher – kéri.
– Veled megyek – mondja.
– Nem kell mindig mellettem állnod, Kent – tájékoztatja.
– De – mondja Kent.
 Aztán elmosolyodik. Britt-Marie is próbálkozik.

De amikor Kent megindul a BMW felé, Britt-Marie megáll a kavicsban, és

megszólal, úgy, mint valaki, aki úgy érzi, azért tényleg mindennek kell
legyen egy határa:
– Nem, Kent, de tényleg! Legyél szíves, térj magadhoz! Nem utazom
veled a városba, ha nem veszed fel mindkét cipődet, de tüstént!

37

Figyelemre méltó dolog az út menti községekben, hogy ugyanannyi okot

lehet találni az onnan való elutazásra, mint kifogást az ott maradásra.
Néhány ember sosem szenteli magát teljes egészében az egyik vagy másik
lehetőségnek.

Majdnem egy egész hét telik el a temetés után, mielőtt Britt-Marie végül a
kék ajtós fehér autóba ülne, hogy kihajtson az útra, ami két irányba hagyja
el Borgot. Azt azért meg kell hagyni, hogy nem a városi önkormányzat
dolgozói tehetnek róla. Valószínűleg csak a munkájukat végzik. Nem
tehetnek róla, hogy nem tudnak az alaposságról, amivel Britt-Marie a listái
iránt viseltetik.
Így első nap, egy hétfői napon, a fiatalember, aki az önkormányzat
recepcióján helyettesít, úgy néz, mintha Britt-Marie viccelni próbálna.
A recepció 8:00-kor nyit, így Britt-Marie és Kent 8:02-kor érkeznek, mivel
Britt-Marie nem akar tolakodónak tűnni.
– Borg? – kérdezi a helyettes recepciós, azzal a hanggal, amivel az
emberek mesebeli figurákat emlegetnek.
– Barátocskám, nem lehet az önkormányzatnál dolgozni, és nem tudni
róla, hogy Borg önökhöz tartozik! – mutat rá Britt-Marie.
– Nem idevalósi vagyok. Helyettesítek – világosítja fel a fiatalember.
– Ha. És maga szerint ez megfelelő kifogás arra, hogy ne tudjon
semmiről, ugyebár – bólint Britt-Marie.
De Kent bátorítón oldalba böki, és azt suttogja, legyen kissé
diplomatikusabb, így Britt-Marie összeszedi magát, gondoskodón
mosolyog a fiatalember felé, és azt mondja:
– Bátorságra vall ezt a nyakkendőt viselni. Ugyanis kissé abnormálisnak
tűnik.
Ezután némi vita következik, amit nem lehet kifejezetten
„diplomatikusként” leírni. De Kent végül lenyugtatja mindkét harcos felet,
azzal a kitétellel, hogy a fiatalember megígéri, hogy nem hívja a
biztonságiakat, Britt-Marie pedig megígéri, hogy nem próbálja még
egyszer megütni a táskájával.
Figyelemre méltó dolog az út menti községekkel, miszerint nem kell túl
sokáig ott tartózkodni ahhoz, hogy az ember személyes sértésnek vegye,
ha fiatalemberek nem tudnak a létezésükről. Pedig vannak.
– Azért jöttem ide, hogy futballpálya-építést igényeljek a borgiaknak,
tudja – magyarázza Britt-Marie a lehető legnagyobb türelmét elővéve.
A listájára mutat. A fiatalember egy mappában lapoz. Tüntetőleg Kent
felé fordul, és valami „illetékes osztályt” emleget, amelynek tagjai épp egy
találkozón ülnek.
– Meddig? – kér Britt-Marie felvilágosítást.
A fiatalember a mappát lapozza.
– Reggelivel egybekötött találkozó. Tehát körülbelül tízig.
– Tííízig? Maguk tííízig reggeliznek? Akkor nem csoda hát, hogy
semmit sem sikerül elvégezniük – világosítja fel Britt-Marie
gondoskodón.
Mire aztán Kenttel együtt távozniuk kell, lévén a fiatalember megszegi
azon ígéretét, hogy nem fogja hívni a biztonságiakat.

Tízkor visszatérnek. Megtudják, hogy az illetékesek ebéd utánig

találkozón vannak. Visszajönnek ebéd után, és megtudják, hogy az
illetékesek a nap hátralevő részében találkozón vannak. Britt-Marie
tisztázza a kívánságát a futballpályával kapcsolatban a recepcióssal,
ugyanis úgy véli, nincs szükség egy egész napra ahhoz, hogy ezt elintézze.
Az érkező biztonságis szerint a tisztázás némiképp túlzásokba esett. Azt
mondja Kentnek, ha Britt-Marie még egyszer így cselekszik, kénytelen
lesz elvenni a táskáját. Kent vigyorog, és azt válaszolja, ez esetben sokkal,
de sokkal bátrabb ember nála. Britt-Marie nem tudja, megsértődjön-e,
vagy büszke legyen.
– Holnap visszajövünk, szívem, ne aggódj – nyugtatja Kent, amikor
távoznak onnan.
Britt-Marie kitárja a karját.
– Neked is megvannak a találkozóid, Kent. Haza kell utaznunk, értem én,
de úgy ám. Csak azt szerettem volna, ha…
Olyan mély levegőt vesz, hogy akár a táskája mélyéről is jöhetett volna.
– Nem fáj Vegának, ha focizik.
– Micsoda? – kérdezi Kent.
– Semmi sem – mondja Britt-Marie.
Kent elgondolkodva bólint a nagy fejével.
– Nem tesz semmit, szívem. Visszajövünk holnap.
Britt-Marie a kötést igazgatja a kezén.
– Tudatában vagyok, hogy a gyerekeknek már nincs szükségük rám.
Természetesen felfogtam, Kent. Csak azt szerettem volna, ha adhatok nekik
valamit. Szerettem volna adni legalább egy futballpályát.
– Visszajövünk holnap – ismétli Kent, és kinyitja neki az autóajtót.
– Nem, nem, neked is megvannak a találkozóid, értem én, hogy ott kell
lenned, és haza kell mennünk – sóhajtja.
Kent szórakozottan vakargatja a haját. Köhécsel. A gumitömítést
méricskéli az üveg és az ajtó között, és úgy válaszolja:
– Az a helyzet, szívem, hogy igazából csak egy találkozóm van. Az
autókereskedővel.
– Ha. Nem tudtam, hogy szándékodban áll új autót vásárolni – mondja
Britt-Marie.
– Nem venni. Eladni – feleli Kent, és a BMW felé biccent, amelybe Britt-
Marie éppen beült.
Az arca bánatosnak tűnik, mintha tudná, hogy ezt várják tőle. De amikor
megvonja a vállát, olyan, mint egy kisfiú, mintha minden egyszerű lenne,
és épp lerázott volna egy nagy terhet a válláról:
– A cég csődbe ment, szívem. Megpróbáltam menteni a menthetőt, de…
nos. Tudod. Gazdasági válság.
Britt-Marie eltátja a száját:
– Mihez kezdesz most?
Kent gondtalanul, fiatalosan mosolyog.
– Újrakezdem. Elvégre ezt teszik az emberek, nem? Emlékszel, hogy
annak idején nem volt semmim?
Britt-Marie emlékszik. Ujjai Kent ujjai után tapogatóznak. Mindketten
idősek már, de Kent nevet:
– Felépítettem egy egész életet. Meg tudom tenni újra.
Mindkét kezét megfogja Britt-Marie-nak, és a szemébe néz, amikor
megígéri:
– Lehetek megint ugyanaz az ember, szívem.
Félúton járnak a város és Borg között, amikor Britt-Marie odafordul
hozzá, és megkérdezi, hogy ment a Manchester Unitednak. Kent hangosan
felnevet. Kellemes érzés.
– Ó, hát az igazán balul sült el. A legrosszabb évad volt ez az elmúlt
húsz év alatt. Az edzőt akármelyik nap kirúghatják.
– De hát ez hogy lehet? – kérdezi Britt-Marie.
– Elfelejtették, miben áll a sikerük – mondja Kent.
– Hogy lehet újra megtalálni?
– Újra kell kezdeni – feleli Kent.

Kent kibérel egy szobát Varangy szüleinél éjszakára. Britt-Marie nem

kérdezi meg, szívesebben lakna-e Bank házában, mert Kent beismeri, hogy
„a vak boszorka kissé elborzaszt”.
Másnap megint elmennek az önkormányzathoz. A rákövetkező nap is.
Bizonyára vannak alkalmazottak, akik úgy gondolják, előbb-utóbb csak
feladják, de ezek az emberek nem értik a tintával írt listák jelentőségét.
A negyedik napon találkoznak egy öltönyös figurával egy irodában.
Ebédidőben behívat még egy öltönyös férfit és egy kosztümös nőt. Hogy
ehhez a szakértelmüknek van köze, vagy hogy az első öltönyös javítani
akar az esélyein, hogy ne őt találja el Britt-Marie, amikor legközelebb
verekedni kezd a táskájával, az nem derül ki.
– Sok jót hallottam Borgról. Nagyon kellemes helynek tűnik – mondja a
nő bátorítón, mintha az irodájától húsz kilométerre fekvő község egy
egzotikus sziget volna, ahova csak varázslat segítségével lehet eljutni.
– Egy futballpálya ügyében jöttem intézkedni – szögezi le Britt-Marie.
– Vagy úgy – mondja a kosztümös nő.
– Nincs benne a büdzsében – közli a második öltönyös.
– Ahogy azt már én is megmondtam – hangsúlyozza ki az első.
– Akkor legyenek szívesek változtatni a büdzsén – javasolja Britt-Marie.
– Az aztán kizárt! Mégis hogy nézne ki! Akkor minden büdzsén
változtatnunk kéne! – rémüldözik a második öltönyös.
A kosztümös nő mosolyog, és megkérdezi Britt-Marie-t, kér-e kávét.
Britt-Marie nem kér. A kosztümös nő szélesebben mosolyog.
– Mi úgy tudjuk, Borgnak már van focipályája.
A második öltönyös elégedetlenül sziszeg a fogai közül, és majdnem
kiabál:
– Nem! A focipálya telkét eladtuk, hogy megvizsgálják, alkalmas-e
lakások építésére! Ez áll a büdzsében!
– Ez esetben szeretném visszavásárolni a telket – mondja Britt-Marie.
A fogak közötti sziszegés egy kis köpőszökőkúttal is kiegészül.
– Az meg hogy nézne ki? Akkor MINDENKI újra el akarná adni a
telkét! Nem építhetünk focipályát mindenhová! Elárasztanának a
focipályák!
– Úgy ám – mondja az első öltönyös, és unottan az órájára néz.
Kentnek nagyon erősen kell fognia Britt-Marie táskáját. A kosztümös nő
lefegyverzően előrehajol, és kávét tölt mindenkinek, bár senki sem kért.
– Tudunk róla, hogy a borgi ifjúsági otthonban alkalmazták – mondja
gyengéd mosollyal.
– Igen. Igen, ez így is van, de én… én felmondtam – mondja Britt-
Marie, és beharapja az arcát.
A nő még gyengédebben mosolyog, és közelebb tolja a kávéscsészét
Britt-Marie-hoz.
 – Nem lett volna szabad bárkit is felvenni oda, kedves Britt-Marie. Az
ifjúsági otthont fel kellett volna számolni karácsony előtt. Az állása
tévedés volt.
A második öltönyös motorcsónakhoz hasonlatos hangokat ad ki
magából.
– Az állás nem szerepelt a büdzsében. Hogy nézne ki?
Az első öltönyös feláll.
– És most megbocsássanak. Fontos találkozónk lesz.

Britt-Marie otthagyja az önkormányzatot a tudattal, hogy egész borgi

tartózkodása tévedés volt. Igazuk van. Persze, hogy igazuk van.
– Holnap, szívem. Holnap visszajövünk – próbálkozik Kent, amikor a
BMW-ben ülnek, de Britt-Marie csöndesen és mindent feladva az ablaknak
dől, és zsebkendőt tart az álla alá. Kent tekintetében felizzik valami
határozottság, amikor meglátja, bosszúvágy, de Britt-Marie-nak ez nem
tűnik fel.
Az ötödik nap péntekre esik. Megint szakad. Kentnek jóformán
kényszerítenie kell Britt-Marie-t, aki ragaszkodik hozzá, hogy minden
hiába. Végül Kent azzal fenyegeti, hogy mindenféle oda nem tartozó
dolgokat ír a listájára tintával. Akkor Britt-Marie elrántja a listáját, mintha
egy kaspó lenne, amit Kent azzal fenyegetett, hogy ledob az erkélyről, és
vonakodva beül a BMW-be, azt motyogva, hogy Kent egy „huligán”.
Egy nő vár rájuk, amikor megérkeznek az önkormányzathoz. Britt-
Marie megismeri, a futballszövetséges nő az.
– Ha. Nyilván azért jöttél, hogy megállíts minket? – találgat Britt-Marie.
A nő meglepetten néz Kentre. A kezeit tördeli.
– Nem. Kent hívott. Azért jöttem, hogy segítsek.
Kent megveregeti Britt-Marie vállát.
– Megeresztettem néhány hívást. Vettem a bátorságot, hogy olyasmit
csináljak, amihez értek.
Amikor Britt-Marie belép az öltönyös személyek irodájába, még több
öltönyös személyt talál ott. A borgi focipálya a fennálló körülmények
között kikerült az első három irányításából, és még több osztály
érdekeltsége lett.
– Tudomásunkra jutott, hogy többeknek érdekében áll futballpályákat
létesíteni a hozzánk tartozó területeken – mondja egy új öltöny, és a
futballszövetséges nő felé biccent.
– Szintén a tudomásunkra jutott, hogy a helyi gazdasági élet kész
némi… nyomást gyakorolni – mondja egy másik öltöny.
– Nagyon is kellemetlen nyomást, de tényleg! – szúrja közbe egy
harmadik öltöny, és Britt-Marie elé tesz egy műanyag dossziét tele
papírokkal.
– Még e-mailben és több telefonbeszélgetésben is emlékeztettek minket
arra, hogy választások lesznek az idén – mondja az előző öltöny.
– Nagyon gorombán és makacsul emlékeztettek, de tényleg! – szúrja
közbe az utána következő öltöny.
Britt-Marie előrehajol. A papíron az áll: „A borgi önálló iparosok
munkacsoportjának hivatalos egyesülete.” A papírból nyilvánvalóvá válik,
hogy a borgi pizzéria, a borgi élelmiszerbolt, a borgi postahivatal és a
borgi autószerelő műhely összegyűlt az elmúlt éjszaka, és aláírtak egy
közös követelést egy futballpályára. A biztonság kedvéért három teljesen
új hivatal is aláírta: „Ügyvédiroda Fia & Fia”, illetve a „Haj és Ilyesmi
Fodrászat”, valamint a „Borgi Remek Borimport Kft.” is. Történetesen
ugyanolyan kézírással. Az egyetlen eltérés az aláírásokban egy Karl nevű
férfié, aki a dokumentum szerint éppen megnyitotta a virágkereskedését.
Minden más Kent kézírásával áll ott. Britt-Marie mögött áll zsebre
dugott kézzel, összekuporodva, mintha nem akarná learatni a babérokat.
Britt-Marie egész az űrig akarja emelni őt. A kosztümös nő kávét szolgál
fel, és lelkesen bólint:
– Fogalmam sem volt róla, hogy ilyesfajta virágzó gazdasági élet van
Borgban! Annyira bájos!
Britt-Marie józan esze keményen küzd az ellen, hogy ne rohanjon körbe
a szobában kitárt karokkal, akár egy repülőgép, mert majdnem teljesen
biztos benne, hogy nem volna ildomos.
Az első öltönyös megköszörüli a torkát, és szót kér.
– A dolog úgy áll, hogy a munkaközvetítője is kapcsolatba lépett
velünk.
– Huszonegyszer. Hu-szon-egy-szer lépett velünk kapcsolatba –
hangsúlyozza egy másik öltöny.
Britt-Marie megfordul, és Kentre néz útmutatás reményében, de Kent
tátott szájjal áll, ugyanolyan döbbenten, mint Britt-Marie. Egy random
öltöny egy másik papírra mutat.
– A tudomásunkra jutott, hogy a borgi ifjúsági otthon alkalmazottja
volt.
– Tévedésből! – mosolyog a kosztümös nő gyengéden.
A random öltöny buzgón folytatja:
– A munkaközvetítője felhívta a figyelmünket némi politikai
felelősségvállalásra az üggyel kapcsolatban. Arra is felhívta a
figyelmünket, hogy némi rugalmasság az önkormányzat büdzséjében
igazán elvárható az állásokkal kapcsolatban, most, hogy… nos… hogy
választások lesznek.
– Huszonegyszer. Huszonegyszer hívta fel a figyelmünket erre! – szúrja
közbe egy másik öltöny dühösen.
Britt-Marie próbálja előkeresni a nyelvét a fogai közül. Eláll a szava.
Dadog, krákog, majd végül kinyögi:
– Megkérdezhetném, hogy ez mégis mit jelent?
Az összes öltöny felnyög a szobában, mintha ennek tényleg
egyértelműnek kéne lennie. Minden öltönyujj felcsúszik a karokon, hogy
ellenőrizzék, nincs-e ebédidő. De az van. Türelmetlenkedni kezdenek. Az
egyik öltöny végül magára veszi a felelősséget, hogy mindent tisztázzon,
így fáradtan Britt-Marie-ra néz.
– Azt jelenti, hogy az önkormányzat vagy beruház egy új futballpályára,
vagy a maga állására. Mindkettőt nem engedhetjük meg magunknak.

Nem kifejezetten méltányos ilyen választás elé állítani az embert.

Figyelemre méltó dolog az út menti községekben, hogy ugyanannyi okot

lehet találni az onnan való elutazásra, mint kifogást az ott maradásra.
 38

– Próbáld megérteni, hogy nem méltányos ilyen választás elé állítani az

embert – mondja Britt-Marie.
Mikor nem kap választ, tovább magyarázza:
– Nem méltányos választási lehetőség, tudod. Próbálj nem ellenkezni.
Természetesen továbbra sem kap választ, ezért beharapja az arcát, és
elrendezi a szoknyáját.
– Nagyon takaros itt. Nem tudom, számít-e neked, de remélem, hogy
igen. Nagyon tiszta és takaros temető.
Sami nem válaszol, de Britt-Marie reméli, hogy hallja őt.
– Szeretném, ha tudnád, te drága gyermek, sosem fogom megbánni,
hogy Borgba jöttem.

Szombat délután van. Másnapja a méltánytalan választási lehetőségnek, és

az a nap, amikor a Liverpool az Aston Villával játszik ezer kilométerre
Borgtól. Korán reggel Britt-Marie elment az ifjúsági otthonba. Hétfőn
munkagépek állnak majd a kavicson, ígérték meg az öltönyösök. Kent
kikényszerítette belőlük, hogy megígérjék, különben nem engedte volna
őket ebédelni menni. Így siettek megígérni, hogy gyep lesz, meg rendes
kapuk hálóval. Felfestett fehér oldalvonalak. Nem méltányos ilyen
választás elé állítani az embert, de Britt-Marie még emlékszik, milyen
érzés elveszíteni egy testvért, tudja, mennyire elveszett az ember. Így azt
gondolja, ez a legjobb, amit egy elveszett embernek adhat. Egy focipálya.
Hangokat hallott a pizzéria nyitott ajtaján át, de nem ment be. Úgy
érezte, így lesz a legjobb. Az ifjúsági otthon üresen állt, de a hűtőajtó
nyitva. Patkányfogak nyoma az ajtó gumiszegélyén. Árulkodó jelek.
A műanyag fóliát lerágták a tányérról, a mogyoróvajat és a Nutellát teljes
egészében felnyalogatták. Kifelé menet a patkány felborította Britt-Marie
sütőporos dobozát, ami kiborult a pultra. Lábnyomok maradtak a fehér
porban. Két pár lábnyom. A patkány randizni jött ide.
Britt-Marie leült az egyik hokedlire, törülközővel az ölében, és egy jó
darabig így ücsörgött. Aztán megtörölte az arcát, és kitakarította a
konyhát. Mosogatott, fertőtlenített, gondoskodott róla, hogy minden tiszta
legyen. Megsimogatta a kavicsfelverődés áldozatává vált kávéfőzőt,
végighúzta a tenyerét egy képen, amely pont kellő magasságban lógott és
egy piros pontot is ábrázolt, ami beszámolt róla, hol is van ő.
A kopogás furcsamód meg sem lepte. A gyámügyis lány az ajtóban
teljesen természetesnek tűnt. Mintha ide tartozna.
– Szervusz, Britt-Marie, láttam, hogy ég a lámpa, remélem, nem
zavarok – mondja a lány.
– Természetesen nem. Csak azért jöttem, hogy visszaadjam a kulcsokat
– tájékoztatta Britt-Marie halkan, és úgy érezte magát, mint egy vendég
valaki más házában.
Átnyújtotta az ifjúsági otthon kulcsait, de a lány nem vette el. Csak
mosolygott.
– Nagyon szép itt. Ha jól értettem, ez a hely fontos Vegának és
Omarnak, így meg akartam nézni, hogy jobban érthessem őket.
– Kitakarítottam, ahogy csak tőlem telt, hogy tisztán hagyjam itt –
bizonygatta Britt-Marie.
– Megígérem, megteszek mindent, hogy a lehető legjobb megoldást
találjam nekik – ígérte meg a lány.
Britt-Marie a kulcsokkal matatott. Elfojtott mindent, ami felgyülemlett
benne. Többször is ellenőrizte, hogy eltette-e minden holmiját a táskájába,
lekapcsolta-e a lámpát a fürdőszobában és a konyhában. Összeszedte
magát, hogy kimondja azt, amit többször is ki akart, bár a józan ész
kézzel-lábbal tiltakozott ellene: „Változtatna valamit a helyzeten, ha valaki
ajánlkozna, hogy gondoskodni akar a gyerekekről?”, ezt akarta
megkérdezni. Természetesen tudta, hogy abszurdum. Természetesen tudta.
De kinyitotta a száját, és azt mondta:
– Változtatna a helyzeten, csak úgy kíváncsiságból szeretném tudni,
természetesen abszurdum, nyilvánvalóan, de az iránt érdeklődnék
tulajdonképpen, vajon esetlegesen változtatna-e a helyzeten, ha valaki…
 Varangy szüleinek tekintetével találkozott, mielőtt a mondat végére ért
volna. Az ajtóban álltak. Az anya a terhes hasán nyugtatta a kezét, az apa
sapkával a kezében állt.
– Jó napot – mondta az anya.
– Te jöttél a gyerekekhez? – érdeklődött Karl.
Az anya gyengéden oldalba bökte a könyökével, és nyílt tekintettel
fordult a gyámügyis lány felé:
– A nevem Sonja. Ez itt Karl. Patrik szülei vagyunk, aki ugyanabban a
focicsapatban játszik, mint Vega és Omar – mondta az anya.
Lehetséges, hogy a gyámügyis lány mondani akart valamit, de Karl nem
hagyott rá esélyt:
– Szeretnénk gondoskodni a gyerekekről! Szeretnénk, ha velünk
laknának! Nem viheted el őket Borgból!
Sonja Britt-Marie-ra nézett. Talán a kezét látta meg, de mindenesetre
odalépett hozzá, és kéretlenül átölelte. Britt-Marie motyogott valamit
arról, hogy mosogatószeres az ujja, de Sonja nem engedte. Zörgés
hallatszott az ajtóból. A gyámügyis lány könnyedén felnevetett, mintha ez
lett volna az ösztönös reakciója akárhányszor kinyitotta a száját.
– Az az igazság, hogy ugyanezt az ajánlatot kaptam Ben anyukájától, és
Dínó… ugye, ez a neve? Dínó nagybátyjától.
Az ajtóból továbbra is hallatszódott a zörgés, ami kiegészült egy
figyelemfelkeltő harákolással.
– A gyerekek! Lakhatnak nálam, ugyi! Ők olyanok, mint izé. Saját
gyerekeim, ugyi?
Valaki olyan tekintettel nézett körbe, mint aki hajlandó megverekedni
mindenkivel álláspontja védelmében. A focipálya felé intett, ahol továbbra
is fehér mezek lógtak a palánkon, a gyertyákat is gondosan meggyújtották
reggel.
– Szükség van egy, izé. Egy falura, hogy felneveljük a gyerekeket,
ugyi? Van egy falunk!
Bank állt mögötte a kutyával. Mikor a lány a gyámügytől ránézett, Bank
mintha megérezte volna, így azonnal a botjával kezdett hadonászni, és
hevesen rázta a fejét.
 – Én nem azért jöttem, hogy kölyköket fogadjak örökbe. Csak a
pizzámat akarom.
Sonja vonakodva engedte el Britt-Marie-t, ahogy az ember a lufikat
ereszti el, amikről tudja, hogy elszállnak, ha úgy tesz. Karl a sapkáját
markolászta, és közben egyszerre nézett sürgetőleg és rettegve a
gyámügyis lányra:
– Nem viheted el a gyerekeket Borgból, mert akkor bárkinél
kiköthetnek! Mondjuk, egy Chelsea-drukkernél!
Britt-Marie már letette az ifjúsági otthon kulcsait a konyhapultra, és
kiosont mögöttük. Ha észrevették is, talán észrevették, engedték csöndben
elmenni, mert ennyire törődtek vele.

A délutánból este lesz Borgban, olyan gyorsan és kérlelhetetlenül, mintha

az alkony épp letépne egy ragtapaszt a nappali fényről. Britt-Marie Sami
sírjánál térdel, homlokával a sírkövet támasztva.
– Drága gyermek. Sosem fogom megbánni, hogy itt voltam.
Szombat van, a Liverpool ezer kilométerrel odébb meccset játszik.
Hétfőn kotrógépek érkeznek Borgba. Britt-Marie nem tudja, vallásos-e
vagy sem, de úgy érzi, elég ennyit tudni: Istennek tervei vannak Borgban.
Borggal.
Fűfoltos harisnyában sétál végig a község útján. A fehér mezek továbbra
is a palánkon lógnak, új gyertyák égnek alattuk. Az ifjúsági otthont egy
tévékészülék világítja be, látja a gyerekek fejének árnyékát odabent. Több
gyerek, mint eddig bármikor. Inkább klub, semmint csapat. Be akar menni,
de megérti, hogy nem ildomos. Hogy így lesz a legjobb.
Az ifjúsági otthon és a pizzéria között két rém öreg teherautó parkol,
fényszóróik bekapcsolva. A fényükben felnőtt, szakállas-sapkás férfiak
mozognak. Lihegnek és nyögnek, lökdösődnek és nyomakodnak. Beletelik
egy kis időbe, amíg Britt-Marie rájön, fociznak.

Játszanak.

Továbbmegy az úton. Megáll néhány pillanatra a sötétben egy jelentéktelen

kicsi kertben álló jelentéktelen kicsi háznál. Ha az ember nem tudná, hogy
ott van, simán elmenne mellette, anélkül hogy észrevenné, valami mellett
elment. A házban és a gazdájában sok a közös. Nem áll odakint a
rendőrautó, nem ég a lámpa az ablakban. Mikor teljesen biztos benne,
hogy Sven nincs otthon, Britt-Marie az ajtóhoz lopakodik, és bekopog.
Mert egyszer életében muszáj megtennie.

Aztán az árnyak leplében elsiet onnan, és hazasétál Bankhoz.

A virágágyások már nem bűzlenek. Az „Eladó” tábla eltűnt a fűből.
Megcsapja a tükörtojásszag, amikor belép az előszobába. A kutya a padlón
alszik, Bank a fotelében ül, arccal olyan közel a tévéhez, hogy Britt-Marie
majdnem figyelmezteti, ez veszélyes lehet a szemre, de aztán észhez tér.
– Megkérdezhetem, ki játszik? – kérdezi inkább.
– Aston Villa és Liverpool! Az Aston Villa vezet 2–0-ra! – feleli Bank
túlfűtötten.
– Ha. Ebből jól következtetek, hogy te is a Liverpoolnak drukkolsz,
mint az összes gyerek?
– Megőrültél? Aston Villa-drukker vagyok! – szipákol Bank.
– Megkérdezhetem, miért? – kérdezi Britt-Marie, miután némi
gondolkodás után belátta, hogy első alkalommal látja Bankot izgulni egy
focimeccs miatt.
Bankon látszik, hogy ostobának tartja a kérdést. Elgondolkodik egy
kicsit. Mogorván válaszol:
– Mert senki más nem drukkol nekik.
Aztán hozzáteszi:
– No meg csini a mezük.
Britt-Marie a második érvet kissé racionálisabbnak tartja, mint az elsőt.
Bank felemeli a fejét, lehalkítja a tévét. Iszik egy korty sört, és
megköszörüli a torkát.
– Találsz ennivalót a konyhában. Ha éhes lennél.
Britt-Marie a fejét rázza, szorosan markolja a táskáját.
– Mindjárt jön Kent. Hazamegyünk. Ő a saját autóját vezeti, én az
enyémet, de persze mehet ő előre. Nem szeretek sötétben vezetni. Legjobb
lesz, ha ő megy elöl.
Bank megemeli, majd leereszti a szemöldökét. Nehézkesen,
káromkodva kászálódik ki a fotelből, mintha a fotel tehetne róla, hogy
megöregedett.
– Nem tisztem beleszólni, Britt-Marie. De szerintem meg kéne tanulnod
sötétben vezetni.
– Kedvesen mondtad – mondja Britt-Marie a táskájának.
Bank és a kutya segítenek lehozni neki a táskákat és a balkonládát az
emeletről. Britt-Marie mosogat, és kitakarítja a konyhát. Evőeszközöket
szortíroz. Megvakargatja a kutya fülét. A tévében valaki ordibálni kezd.
Bank eltűnik a nappaliban, és dühösen tér vissza.
– Gólt lőtt a Liverpool. 2–1 az Aston Villa javára – motyogja.
Britt-Marie tesz egy utolsó kört a házban. Eligazítja a szőnyegeket és a
függönyöket. Mikor visszajön a konyhába, azt mondja:
– Nem vagyok az a fajta, aki beleszól, Bank, de nehéz volt nem
észrevenni, hogy az „Eladó” tábla eltűnt az előkertből. Engedd meg, hogy
gratuláljak, amiért sikerült eladnod a házat.
Bank keserűn felnevet.
– Viccelsz? Ki akarna házat venni Borgban?
Britt-Marie eligazítja a szoknyáját.
– Ha. Azért azt szeretném leszögezni, hogy nem volt épp észszerűtlen
következtetés, lévén eltűnt a tábla.
Bank visszafordul a konyhapulthoz, és megpróbálja lefoglalni magát
azzal, hogy összeszedi a mosatlan edényeket, bár már nincsenek ott.
– Gondoltam, maradok még Borgban egy darabig. Gondoltam, beszélek
apámmal. Egyszerűbb lesz most, hogy már meghalt, és nem tud
egyfolytában félbeszakítani.
Britt-Marie meg akarja veregetni a vállát, de rájön, talán jobb lesz
annyiban hagyni. Ha másért nem, hát azért, mert Bank botja a közelében
van.
Kopognak, Bank kimegy az előszobába, majd vissza a nappaliba,
anélkül hogy kinyitná az ajtót, ugyanis tudja, ki az. Britt-Marie még
egyszer utoljára körülnéz a konyhában. Ujjaival végigsimít a fal mentén.
Olyan közel, amennyire csak lehet, de azért nem érne hozzá, mert
túlságosan is mocskos. Ugyanis még nem jutott hozzá, hogy nekilásson.
Ahhoz több időt kellett volna Borgban töltenie.
Kent megkönnyebbülten mosolyodik el, amikor Britt-Marie kinyitja az
ajtót.
– Készen állsz? – kérdezi, némileg idegesen, mintha még mindig attól
félne, hogy Britt-Marie meggondolja magát.
Britt-Marie bólint, és megfogja a táskáját, amikor a tévében valaki
felüvölt, mint egy elmebeteg. Mintha valaki megütötte volna.
– Mi lelte? – kiált fel Britt-Marie.
– Indulás! Még a végén forgalom lesz! – próbálkozik Kent, de már késő.
Britt-Marie bement a nappaliba. Bank káromkodik, és egy piros mezes
fiatalemberre sziszeg, aki körbe-körbe rohangál, és addig ordít, míg el
nem lilul a feje.
– 2–2, a Liverpool egyenlített – motyogja, és a fotelt rugdossa, mintha
az tehetne róla.
Britt-Marie már félúton van az ajtó felé.

Kent BMW-je az utcán áll, ő Britt-Marie után igyekszik, és a kezét is

kinyújtja felé, de Britt-Marie kitér. Természetesen nem ildomos,
nyilvánvalóan, egy felnőtt nő, aki úgy fut, mintha bűnöző lenne, és az
igazságszolgáltatás elől menekülne. Lihegve áll meg a járda szélén,
torkában dobog a szíve, megfordul, Kentre néz. Hullik a könnye.
– Mit művelsz, szívem? Mennünk kell – mondja, de elcsuklik a hangja,
mert valószínűleg pontosan tudja, mit művel Britt-Marie.
A szoknyája gyűrött, de nem igazítja el. A haja szinte kócos, annyira
kócos, amennyire Britt-Marie haja valaha is lehet. A józan esze megadja
magát teljes egészében, és hagyja, hogy megemelje a hangját:
– A Liverpool egyenlített! Szerintem győzni fognak!
Kent nagy feje a mellkasára hanyatlik. Összemegy.
– Nem lehetsz az anyjuk, szívem. És ha mégis, mi lesz aztán? Mikor már
nincs szükségük rád? Mi lesz akkor?
Britt-Marie a fejét rázza. Dacosan és lázadón, nem megadón és
bánatosan. Mintha próbálna ugrani valahonnan, akár egy járdaszegélyről.
– Nem tudom, Kent. Nem tudom, mi lesz aztán.
Kent behunyja a szemét, megint úgy néz ki, mint a fiú a lépcsőházban, és
halkan kérleli:
– Csak holnap reggelig tudok várni, Britt-Marie. Varangy szüleinél
lakom. Ha nem kopogsz be reggel az ajtón, egyedül megyek haza.
Próbálja magabiztosan mondani. De tudja, hogy Britt-Marie már
elveszett.

Félúton jár az ifjúsági otthon felé.

Omar és Vega meglátják, mert ő nem látta meg őket. Elfutott mellettük, de
aztán hallja, amint utánakiabálnak.
– Mi a csuda… a Liverpool… nem tudom pontosan, mit csináltak, de az
a benyomásom, hogy nyerni fognak ez ellen a… hogy hívják. Villa
valami! – lihegi Britt-Marie, csillogó tekintettel, de annyira kifulladva,
hogy kénytelen megtámaszkodni a térdén, az utca közepén, hogy a
szomszédok nyilván azt hiszik, megismerkedett a narkotikumokkal.
– Tudjuk! – ért egyet Omar lelkesen.
– Ha – lihegi Britt-Marie.
– 2–2, nyerni fogunk! Látszott Gerrard szemén, amikor gólt lőtt, hogy
nyerni fogunk! – kiabálja Omar teljes önkívületben.
Britt-Marie felemeli a szemöldökét, és akkora levegőt vesz, hogy
fejfájást kap tőle.
– Megtudhatnám, hogy akkor mégis mit kerestek itt az utca közepén?
Vega zsebre dugott kézzel áll előtte, és a fejét rázza, mintha csak most
látná be, hogy Britt-Marie még a szokásosnál is lassabb felfogású.
– Megfordítjuk, szóval veled akartuk nézni.

A Liverpool nem fordítja meg a meccset. 2–2-re zárul. Nem számít, de

azért mégis.

Baconös tojást esznek Bank konyhájában aznap este. Vega és Omar és

Britt-Marie és Bank és a kutya. Amikor Omar az asztalra könyököl, Vega
szól rá. A tekintetük találkozik egy pillanatra, aztán a fiú tiltakozás nélkül
engedelmeskedik.
Britt-Marie az előszobában áll, amikor a kabátjukat veszik.
Összeszorítja a lábujjait a cipőjében, és addig söprögeti a kabátujjakat,
míg végül le nem fogják, hogy fejezze be.
A gyámügyis lány kint áll az előkertben, és vár rájuk.
– Oké a lány, nem szereti a focit, de attól még oké – mondja Vega Britt-
Marie-nak.
– Megtanítjuk majd – bizonygatja Omar.
Britt-Marie beharapja az arcát, és bólint.
– Én… az a helyzet, hogy… csak azt akarom mondani… hogy ti… hogy
én soha… – kezdi.
– Tudjuk – motyogja Vega bele a kabátjába.
– Tényleg – suttogja Omar Britt-Marie nyakába.
A gyerekek már kiértek az útra, amikor a fiú megfordul. Britt-Marie
meg sem moccant, mintha el akarná tenni az emlékei közé ezt az utolsó
képet róluk. Omar azt kérdezi:
– Mit csinálsz holnap?
Britt-Marie összekulcsolja a kezét a csípője előtt. Olyan mély levegőt
vesz, amekkorát csak tud.
– Kent várja, hogy bekopogjak hozzá.
Vega zsebre dugja a kezét. Megemeli a szemöldökét.
– És Sven?
Britt-Marie újabb levegőt vesz. Beszív. Kifúj. Engedi, hogy Borg
körbepattogjon a tüdejében.
– Azt mondta, minden kopogásnál azt reméli, hogy én vagyok az.
A gyerekek aprónak tűnnek az utcai lámpa fényében. De Vega kihúzza
magát, és azt mondja:
– Tegyél meg egy szívességet, Britt-Marie.
– Bármit – suttogja válaszként.
– Ne kopogj be sehova holnap. Csak indulj útnak! – kéri a kislány.

Britt-Marie egyedül áll a sötétben azután is, hogy eltűntek. Nem mond
semmit, nem ígér semmit. Tudja, hogy olyan ígéret lenne, amit nem tud
betartani.

Bank házának erkélyén áll, és engedi, hogy Borg gyengéden cirógassa a

haját. Nem olyan erősen, hogy tönkremenjen a frizurája, csak annyira,
hogy érezze a szelet. Az újságos is megérkezik, amikor még fel sem kelt a
nap. A járókeretes nők a postaládájuk felé araszolnak. Egyikük integet
neki, Britt-Marie visszainteget. Nem az egész karjával természetesen,
hanem kulturáltan, egyik tenyerét csípőmagasságból megemelve. Ahogyan
egy józan, felnőtt ember integet. Megvárja, amíg a nők bemennek a házba.
Aztán leoson a lépcsőn, és kiviszi a táskáit a kék ajtós fehér autóba.

Hajnal előtt egy ajtó előtt áll majd, és kopogtat.

39

Ha egy ember elég erősen és elég sokáig lehunyja a szemét, emlékezni tud
minden egyes pillanatra, amikor csak saját maga kedvéért hozott döntést
az életben. Talán belátja, hogy sosem történt ilyen. Ha kék ajtós fehér autót
vezet lassan egy községen keresztül, amikor még sötét van, lehúzott
ablakok mellett vesz mély levegőt, akkor emlékezhet arra, amikor
szerelmes lett.
Alf. Kent. Sven. Egy, aki megcsalta és elhagyta. Egy, aki megcsalta, és
akit ő hagyott el. Egy harmadik, aki talán sok minden, amije még nem
volt, de talán nem is vágyakozik utána. Lassan, lassan, lassan lehúzza a
kötést a kezéről, és megszemléli a fehér foltot a gyűrűsujján. Első
szerelmekről álmodik, második lehetőségekről, mérlegeli a megbocsátást
a szerelemmel szemben. Számolja a szívveréseket.
Ha egy ember behunyja a szemét, fel tudja idézni minden választását.
Belátja, hogy mindig valaki másért hozta meg azokat.
Korán van Borgban, de csak nem köszönt be a hajnal. Mintha időt akarna
adni neki, hogy felemelje a karját. Döntsön.

Ugorjon.

Kopogtat. Kinyitják az ajtót. Mindent ki akar mondani, amit érez, de nem

kap rá esélyt. El akarja mondani, miért is van itt pontosan, és nem máshol,
de félbeszakítják. Csalódott lesz, mert rájön, hogy vártak rá. Hogy
kiszámítható. Mondani akar valamit arról, milyen érzés, megnyílni, és
engedni, hogy minden kifolyjon első alkalommal, de nincs rá lehetőség.
Helyette határozott mozdulatokkal visszavezetik az útra. A járda tele van
műanyag kannákkal, egymás hegyén-hátán. Mintha leestek volna egy
teherautóról.
– A csapatból mindenki pénzt gyűjtött. Kiszámoltuk, mennyire futja
mindez – mondja a fiú.
– Mármint közülünk azok, akik ugyebár tudnak számolni – szúrja közbe
a lány.
– Tudok számolni! – kiabálja a fiú dühösen.
– Pont amennyire focizni is tudsz, tehát lássuk csak, kábé háromig! –
vigyorog a lány. Britt-Marie előrehajol, és megtapogatja a műanyag
kannákat. Bűzlenek. Valami hozzáér a karjához, és beletelik egy kis időbe,
amíg felfogja, a gyerekek fogják a kezét.
– Benzin. Kiszámoltuk. Elég lesz Párizsig – suttogja Omar.
– És vissza – suttogja Vega.

Maradnak és integetnek, amikor Britt-Marie beül a sofőrülésre. Egész

testükkel integetnek, ahogy a felnőttek soha. A reggel napsütéssel érkezik
Borgba, uralkodik magán, tisztelettudóan vár a horizonton, mintha elég
időt akarna adni neki, hogy válasszon végre utolsó alkalommal, és
életében először válassza saját magát. Mikor a nappali fény szétkúszik a
háztetőkön, egy kék ajtós fehér autó útra kel.
Talán marad. Talán bekopog még egy ajtón. Talán csak útnak indul.

Isten a tanú, hogy Britt-Marie-nak elég benzinje van.

Január egy olyan helyen, ami nem tűnik ki a sokmillióból, sokkal inkább
elvész benne. Egy hely, ami olyan, mint az összes többi, és mégis teljesen
más. Néhány hónappal később, ezer kilométerre, a Liverpool majdnem
megnyeri az angol futball-ligát. Az egyik utolsó fordulóban 3–0-ra
vezetnek majd a Crystal Palace ellen, de nyolc hihetetlen perc alatt
beengednek három gólt, és ugrik a bajnoki cím. A liverpooli csapatból
senki nem tud semmit Borgról, azt sem tudják, hogy létezik, de aki aznap
lehúzott ablakokkal autózik végig a község útján, hallani fog a
történtekről.
A Manchester United kirúgja az edzőjét, és újrakezdi. A Tottenham
megígéri, hogy a következő szezonban jobbak lesznek. Valahol vannak
még Aston Villa-drukkerek is.
Január van, de eljön a tavasz Borgba. Egy fiatalember az anyja mellett
pihen a temetőben sálak alatt, két gyerek egymás szavába vágva fog
beszámolni neki hasznavehetetlen bírókról és rettenetes becsúszásokról.
Gurul egy labda, valaki belerúg, mert ez egy olyan község, ahol senki sem
tudja, hogyan kell annyiban hagyni. Jön egy nyár, amikor a Liverpool
elveszít mindent, és jön egy ősz és egy új szezon, amikor újra esélyt
kapnak nyerni. A foci méltóságteljes játék ebből a szempontból, mert
kényszeríti az életet, hogy menjen tovább.

Borg ott fekszik, ahol. Ahol mindig is feküdt. Egy község, ahonnan az út
két irányba vezet, és ez a lehető legkedvesebb, amit mondani lehet róla. Az
egyik irány haza, a másik Párizs.
Ha az ember átutazóban hajt át egy olyan helyen, mint Borg, nyilván
könnyű csak azt észrevenni, amit felszámoltak. Le kell lassítani ahhoz,
hogy észre lehessen venni azt, ami maradt. Emberek. Patkányok, gurulós
járókeretek és üvegház. Palánk és fehér mezek és égő gyertyák. Frissen
lefektetett gyep és sikertörténetek. Egy virágüzlet, ami csak piros
virágokat árul. Egy élelmiszerbolt és egy autószerelő-műhely és egy
postahivatal és egy pizzéria, ahol folyton be van kapcsolva a tévé, amikor
meccs van, és sosem szégyen hitelre vásárolni. Már nincs ifjúsági otthon,
de vannak gyerekek, akik baconös tojást esznek az új edzőjükkel, és annak
kutyájával egy erkélyes ház nappalijában, ahol új képek kerültek a falra.
Egy-kettővel kevesebb az eladó tábla ma, mint tegnap. Vannak szakállas-
sapkás felnőtt férfiak, akik régi teherautók fényszórójának fényében
játszanak.
Van egy focipálya. Van egy futballklub.

És akármi is történik.

Akárhol is van.

Mindenki tudni fogja, hogy itt járt Britt-Marie.

Az író köszönetet nyilvánít

Neda. A legnagyobb áldás az életemben, hogy megoszthatom

olyasvalakivel, aki sokkal okosabb nálam. Persze te ezt sajnos sosem
tapasztalhatod meg, pedig tényleg nagyon király érzés. Asheghetam.[2]
Sightseeing.

Jonas Axelsson. A kiadóm és ügynököm, aki sosem felejti el, hogy én még
mindig csak egy kezdő vagyok, és a legfőbb feladata az, hogy megtanítson
jobban írni. Niklas Natt och Dag, aki minden szövegében, és a munkája
iránt érzett tiszteletben napról napra emlékeztet arra, hogy írni kiváltság.
Céline Hamilton és Agnes Cavallina a Partners in Storiesnál, akik egy
hatalmas háznyi tudást préseltek egy apró házba, és szívükkel-lelkükkel
pályán tartották ezt a projektet. Nélkületek nem ment volna. Karin Wahlén a
Kult PR-nál, aki már az első naptól kezdve értett mindent. Vanja Vinter,
nyelvtani elitharcos, megalkuvások nélküli, felbecsülhetetlen lektor,
szerkesztő és kritikus, bár az evőeszközös fiókja hatalmas csalódás. Nils
Olsson, aki türelmesen, odafigyelőn és hatalmas szeretettel megalkotott
három fantasztikus borítótervet. Andrea Fehlauer, aki tapasztalattal és
alapossággal beszállt szerkeszteni a kulcsfejezeteket, és kétségkívül jobbá
tette őket.

A blogom olvasói. Akik velem voltak a kezdetektől. Tehát ez az egész

igazából a Ti hibátok.

Torsten Wahlund, Anna Maria Käll és Martin Wallström, akik felolvasták a

történeteimet hangoskönyvnek, és oly módon szólaltatták meg a
szereplőimet, amelyről sosem gondoltam volna, hogy lehetséges. Ők
inkább a tieitek, mint az enyémek. Julie Lærke Løvgren, aki intézkedett a
könyveimmel kapcsolatban külföldön. Judith Toth, aki elvitt oda. Siri
Lindgren a Partners in Storiesnál, aki gondoskodik arról, hogy a
csónakunk ne boruljon fel, amikor Jonas nem hajlandó nyugton ülni
benne. Johan Zillén. Elsőként jött, utolsóként távozott. Mindenki, akinek
valaha is, vagy továbbra is köze van a könyveimhez a Forumnál,
Månpocketnél, Bonnier Audionál és a Bonnier Rightsnál. Különösen
Johan Häggblom, akinek a segítsége nélkül nem jutottam volna idáig.
Liselott Wennborg Ramberg, a Dolgok, amiket a fiamnak tudnia kell a
világról szerkesztője. Adam Dahlin, aki meglátta a lehetőséget. Sara
Lindegren és Stephanie Tärnqvist, akik mindig sokkal több türelemmel
viseltettek irántam, mint amit megérdemeltem.

A Natur och Kultur kiadó, akik felkaroltak, különösen Hannah Nilsson és

John Augustsson.

A Nice Noise zsebkönyvkiadó, aki hitt ebben az egészben.

Mindenki, aki a korábbi könyveimről írt, akár kritikát, akár blogot,

Twitter- és Facebook-bejegyzést, esetleg feltette az Instagramra.
Különösen nektek, akiknek nagyon nem tetszettek, és vettétek a fáradságot,
hogy tárgyilagosan és érthetően elmagyarázzátok, miért. Nem biztos,
hogy jobb íróvá lettem általuk, de kénytelen voltam elgondolkodni. És
abból baj nem lehet.
Lennart Nilsson a Gantoftánál. A legjobb fociedzőm.

LEGNAGYOBB KÖSZÖNET

Neked, aki elolvastad. Köszönöm az idődet.

[2] Szeretlek, perzsa nyelven

 Table of Contents
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
Az író köszönetet nyilvánít