Történetünket megelőzően egy évvel súlyos kísértésbe hozza könyvünk egyik főhősét,

az Egyesült Államok békebíróját, Jedidiah Brownt egy gyönyörű lány. Susannah

Calhounnak, eszébe sem jut, hogy a sors szeszélye folytán újra viszontlátja a vonzó férfit,
különösen nem egy börtön cellájában! Susannah szemmel láthatóan karcsú kis ujjai köré
csavarta addigra a helyi seriffet, cellájában puha matrac, ezüst csecsebecsék, puha
függöny. Ezúttal Jedidiah-n a sor, hogy Denverbe kísérje a lányt a tárgyalására. A férfi
mindent megtesz, hogy ellenálljon a lány szépségének, és csábítási trükkjeinek,
bármennyire vágyik rá, hogy az övé lehessen…
 DEBRA MULLINS

A törvény embere

ALEXANDRA
 A könyv eredeti címe: The Lawman's Surrender
Eredetileg kiadta: Avon Books

Fordította: Keresnyei Klára

Ez a könyv a fantázia szüleménye. A benne megjelenő nevek,

karakterek, helyek és események a szerző fantáziájának
termékei, vagy fiktíven használják őket, és nem a valóságot
jelenítik meg. Minden valós eseménnyel, hellyel, szervezettel
vagy személlyel (élő vagy halott) való hasonlóság a véletlen
műve.

© Pécsi Direkt Kft.

Minden jog fenntartva.

ISBN: 963 368 441-2

Kiadja
a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója
7630 Pécs, Alkotás u. 3.
Tel.: (72) 517-800
Könyvemet minden tehetséggel megáldott,
csodálatos szerkesztőmnek,
Micky Nudingnak ajánlom,
valamint Colleen Admirand-nak
és Michele Richternek
kedves és ösztönző szavaikért, önzetlen
támogatásukért
 – Nem tudom miről beszél.
– Nem, mi? – Jedidiah előreugratott, megállította mindkettejük lovát az út közepén, és
egészen közel hajolt a lányhoz. – Maga pontosan úgy használja a szépségét, ahogy a
lövész a fegyverét, Susannah Calhoun. Velem szemben viszont nyugodtan felhagyhat
ezzel a taktikával, mert átlátok magán, úgyhogy semmire sem megy vele. Remélem,
értjük egymást!
Rabnője hosszú, néma pillantást vetett rá.
– Egyáltalán nem ismer engem, békebíró – jegyezte meg végül csendesen. – Az
emberek egész életemben mindig túlzott jelentőséget tulajdonítottak a külsőmnek. Nem
ítélhet el, amiért szépségemet előnyömre használom. Mindenki kihasználja az adottságait.
Ezt hívják túlélési technikának.
– Amiről beszélek, az nem csupán a szépségéből fakad – jegyezte meg gúnyosan a
férfi. – Ön rendkívül intelligens és talpraesett, úgyhogy kérem, ne is próbáljon úgy tenni,
mintha nem volna tisztában ezekkel az erényeivel.
Susannah olyan meglepetten bámult a férfira, mintha az épp az imént akasztotta volna
le az égről a napot, csak hogy a kezébe adja.
– Ez eddig még meg sem fordult a fejemben – suttogta végül.
– Rendben. Mindenki más alulbecsülheti magát, de én biztosan nem teszek ilyet.
Remélem, megértette, mit akarok ezzel mondani.
– Tökéletesen – hangzott a válasz.
 Előszó

Wyoming tartomány
1882. július

V alaki egész este őt nézte.

Susannah Calhoun átpislantott táncpartnere válla felett, a terebélyes vadalmafa alatt
ácsorgó alakot kereste. Az továbbra is mozdulatlanul feszített az udvart körülvevő fehér
cölöpkerítéstől nem messze, távol tartva magát a finomságokkal megrakott asztalok körül
kavargó vidám tömegtől. Susannah az utóbbi három órában egyfolytában magán érezte
tekintetét, és bármennyire is próbálta, nem sikerült megszabadulnia a férfi pillantásának
hatásától.
Matt Gomez, aki táncpartnere volt ennél a virgíniai reelnél, valószínűleg a gyors
tempónak tudta be a lány orcáján megjelenő pírt. Susannah azonban tisztában volt vele,
hogy szívének lüktetése nem a reel miatt lett hevesebb.
Ezzel persze a férfi is tisztában volt – az udvariatlan gazfickó, aki olyan nyíltan
bámulta minden mozdulatát.
A zene elhallgatott. Matt elengedte a derekát, hogy megtapsolja a zenészeket,
Susannah csatlakozott hozzá, a megszokás mosolyt varázsolt arcára. Figyelme azonban
továbbra is a másik férfira irányult, az pedig ugyanolyan kitartó állhatatossággal nézett
felé.
– Mit szólnál egy puncshoz? – Mark sötét szemében meleg fény bujkált, amikor
Susannah csinos arcát vizsgálta.
– Ó, az igazán remek lenne, köszönöm szépen – válaszolt a lány.
Táncpartnere elindult a frissítőket kínáló asztalok irányába, átvágva a táncparketten,
ám Susannah alig vette észre távozását. Egy hosszú pillanatnyi tanakodást követően
elindult a hajópadlókból ácsolt tánctéren keresztül a vadalmafa irányába.
Jedidiah Brown békebíró már várt rá.
Az egész dolog annyira nevetséges volt. A férfi olyan csökönyös, akár egy öszvér, és
ez jócskán kitűnt minden cselekedetéből. Susannah úgy gondolta, hogy rendkívül
udvariatlan és lehetetlen alak, a férfi viszont beképzeltnek és csalfának tartotta őt.
Susannah jól emlékezett még arra az első és egyetlen csókra, amelyet váltottak. Valami
igen mélyről jövő érzés azt súgta neki abban a pillanatban, amikor a férfi ajka az övéhez
simult, hogy ha nem igyekszik felfedni a kettőjük között szövődő szálak legmélyebb
lényegét, azt örök életére bánni fogja.
Ahogy belépett a vadalmafa mélyen lecsüngő ágai mögé, a lampionok gyöngécske
fényében kirajzolódott előtte a férfi alakja. Hosszú és szikár ember állt előtte, színei a
pumához tették hasonlatossá: dús, napszítta, homokszínű hajkorona, napcserzett arcbőr és
konyakszín szemek. Hosszú, szögletes arca arisztokratikus vonásokat őrzött, a gondosan
formált bajusz alatt húzódó keskeny, érzéki száj és a magasan ívelt szemöldök olyan
kifejezést adott arcának, mintha örökösen valami tréfán járna az esze. A szeme és szája
körül húzódó ráncok csak még markánsabbá tették arcának vonásait. Kalap nélkül
álldogált a fa mellett, csak fehér inget, barna felöltőt és hozzá illő nadrágot viselt,

6
ruházata alapján akár ugyanolyan is lehetett volna, mint az összes többi férfi a
mulatságon, ha nem lengte volna körül, akár egy különleges parfüm, a veszély illata.
Susannah szíve heves zakatolásba kezdett, amint megállt a férfi előtt, aki, akár az éhes
hiúz a mezei egérre, úgy meresztette rá a szemét.
– 'Stét, Miss Calhoun. – A férfi vontatott délies kiejtése a nyári melaszszörpök illatát
idézte fel benne, térde elgyengült és lélegzete kapkodó ütemre váltott. Úgy tudott rá hatni
ez az ember, ahogy mind ez idáig soha senki még, de ha kellett volna, akár belehal, csak
hogy ne kelljen neki bevallania.
– Jó estét, Brown bíró – vetette be legjobb társasági mosolyát. – Hogy érzi magát ezen
az estén?
– Donovan és az ön tisztelt nővére értenek hozzá, hogyan kell feldobni egy
összejövetel hangulatát – hangzott a felelet.
– Ez való igaz – bólintott Susannah. – Önt viszont nem láttam még táncolni, békebíró.
Fáj még talán a sérülése?
– Már el is felejtettem. Kivéve amikor viszket – megmozgatta kissé a vállát, amit
néhány héttel azelőtt eltalált egy golyó, fehér inge ráfeszült izmos felsőtestére.
Susannah megint érezte, hogy vére végigszáguld erein, és bizony nem kis
akaraterejébe került, hogy elterelje tekintetét a fehér szövet alatt megfeszülő kidolgozott
izmokról.
– Csodálatos esténk van, ugye? – váltott hirtelen témát.
A férfi szélesen elmosolyodott.
– Csevegni kíván, Miss Calhoun?
– A legtöbben udvarias társalgásnak fogták volna fel kérdésemet – válaszolt Susannah
némi éllel a hangjában. – Gondolom, legalábbis hallotta már a kifejezést.
– Udvarias társalgás. Lássuk csak! – A bíró megdörzsölte az állát. – Az valami olyasmi
lenne, hogy én elmondom önnek, milyen csodálatosan szépnek látom ma este, ön pedig
egyetértene velem, ha jól gondolom.
– Muszáj minden alkalommal visszatérnie ehhez a témához? – csattant fel a lány. –
Igyekszem tisztességtudóan viselkedni, ön pedig újra és újra inzultál.
A férfi felhúzta a szemöldökét.
– Meglehet, ha a szokásos udvarias csevegés helyett inkább őszintén elmondaná, amit
gondol, én is sokkal kellemesebben érezném magam.
– És miről szeretne társalogni? – szegezte neki a kérdést Susannah. – Ön rendkívül
udvariatlan. Azt gondolja, azért beszélek így, mert fenn hordom az orrom. Vessünk véget
a beszélgetésnek!
– Nézze, engem úriembernek neveltek, ez, legalábbis a legtöbb tekintetben
elmondható rólam – jegyezte meg a bíró lágyan. – Az a helyzet, hogy nekem eszembe
sem jutna, hogy olyan nőnek tekintsem, aki csak szeretőt keres a körülötte rajzó
úriemberekben.
Susannah teste megmerevedett.
– Hogy jön ide bármiféle szerető?
– Miért ne beszélhetnénk szeretőkről? – a férfi mély hangja úgy búgta körül, mint a
puma dorombolása. – Egész életében ott nyüzsögnek maga körül a férfiak, akik mást sem
győznek mondani, mint hogy mennyire gyönyörűnek találják. És mi jóra vezetett ez a
rengeteg úriemberhez méltó csevegés? Megmondom én, semmire. – Közelebb hajolt a
lányhoz. – Én másként bánok önnel, mint a többiek, Susannah.

7
 A lány felháborodva emelte meg hangját.
– Ön megőrült, uram.
– Nem gondolnám. Azok úgy bánnak ott magával, mint egy csinos kis
porcelánbabával. Én viszont a valódi nőt látom önben. – A férfi egy pillanatra eltűnődött.
– Meglehet, hogy nem elég érett még ezekhez a szavakhoz.
Susannah már nyelve hegyén érezte az indulatos visszavágást, ám sikerült
megfékeznie felháborodását. Mi lehet az oka, hogy ez a férfi mindig ilyen heves
érzelmeket korbácsol fel benne? A gondolat már önmagában is felébresztette benne a
haragot. Ugyanakkor viszont olyan vágyakat ébresztett benne a férfi, amelyeknek puszta
elgondolása is ellenére volt. Igyekezett a megvetés álcája mögé menekülni.
– Az ön elképzelései a legkevésbé sem érintenek engem, bíró.
– Szerintem pedig nagyon is. – A férfi megragadta a kezét, és gyöngéden szájához
emelte, mielőtt még Susannah-nak sikerült volna elrántania. Ahogy megcsókolta a
tenyerét, bajusza megcsiklandozta az érzékeny bőrt, és borzongó jelek rohantak végig
testének minden idegszálán. Szíve kétszer olyan hevesen kezdett verni, amint a sötét
szem az övébe fúródott, s a férfi, jól tudva, mit akar, végigsimított tenyerének élén.
Úgy érezte magát, mintha egész testét lágy viaszból gyúrták volna. Minden porcikája
lángban égett. A másik érintése teljesen legyengítette ellenállását, nem tudott, csak arra
gondolni, hogy meg kell adnia magát ennek a magával ragadó gyöngédségnek.
Megtalálta végre azt az embert, akire mindig is várt, tudatának egy része még ujjongani is
tudott ezen a felfedezésen.
Tisztában volt vele, hogy a férfi is érzi száguldó indulatait, amint bajuszával
gyengéden végigsimítja csuklóját. A szeméből sütött, mi mindent tudna tenni vele. Egy
hosszú pillanatig átjárta az érzés, hogy ez az ember mindent tud, amit férfi és nő
kapcsolatáról egyáltalán tudni lehet, és kétségbeesett vágyakozás tombolt benne, hogy
maga is részesévé válhassak ennek a tudásnak.
A bíró elmosolyodott, és arcához emelte Susannah kezét.
– Jaj, Susannah – sóhajtotta. – Micsoda édes kísértés! Az érett gyümölcs arra vár, hogy
hozzáértő kéz szakítsa le az ágról.
A hangjából áradó önbizalom észre térítette a lányt.
– De nem az öné, uram – válaszolt kimérten, és kezét visszahúzta a férfi arcától. Az
hangosan felnevetett, Susannah pedig még mindig érezte kezdődő borostájának
lenyomatát a tenyerén, ahogy behajlította ujjait.
– Kiderül még – súgta az, szemében csak úgy lángolt a szégyentelen vágy.
Valaki Susannah nevét kiáltotta. Tudata észlelte a hangot, annak ellenére, hogy
érzelmei hevesen tiltakoztak a beszélgetés megszakítása miatt. Bármennyire is
bosszantotta Jedidiah viselkedése, a találkozás jobb kedvre hangolta, sokkal jobban érezte
magát, mint bármikor azelőtt.
– A nővére keresi – jegyezte meg a bíró.
– Hallom – Susannah nem mozdult.
– Jobb lenne, ha menne – sürgette a férfi. Mosolya viszont visszatartotta attól, hogy
megtegye az első lépést. Susannah azt kívánta, bárcsak meg lenne benne a bátorság
ahhoz, hogy a karjába vesse magát, engedelmeskedve a feléje sütő néma kérésnek, de a
másik szemében csillogó ravasz fény visszatérítette a földre.
Egyetlen szó nélkül hátat fordított a kísértésnek, és távozott. Azon az éjszakán többet
már nem beszéltek egymással.

8
 A következő reggel, amikor Susannah a városba indulva, épp azon merengett, hogy
viselkedésével csókra bíztatja a férfit, meg kellett tudnia, hogy az már elutazott. Még
hajnalban elindult valahová a városból, anélkül, hogy bárkit is értesített volna
szándékairól.
Csak azért sem sír! A Jedidiah Brownhoz hasonló férfiak nem érdemlik meg a
könnyeket. És minden bizonnyal a szívét sem. Nyilvánvaló, kis híján bolondot csinált
magából. Ha ismét összefut ezzel a csirkefogó gazemberrel, még meg is köszönheti neki,
hogy megmentette ettől.
Susannah hazatért, szemét egyetlen könnycsepp sem csúfította el, lelkében pedig
szilárd elhatározás élt: sohasem hagyja többé, hogy esze helyett a szíve vezesse.

9
 1. fejezet

Silver Flats, Colorado

Egy évvel később

A zon tanakodott, hogy vajon megölte-e a férfit. Susannah Calhoun a főnökére

meredt, aki ájultan hevert a fényűző ebédlő szőnyegén, és a lány még kezében
érezte a csapás erejét, amellyel fejbe kólintotta a férfit azzal a meglehetősen gusztustalan,
meztelen nőt ábrázoló szobrocskával. De a fene egye meg, ez a gazember Brick
Caldwellt túl messzire merészkedett az ocsmány ajánlataival.
Megemelte égkék kosztümjének szoknyáját, megigazította mézszőke haját, majd
leguggolt a földön heverő férfi mellé, kezét a nyaki ütőérre tapasztva. Érezte a férfi
pulzusát, ez azért komoly megkönnyebbülést jelentett számára. Mivel azonban Brick
tulajdonosa annak az operaháznak, amelyben esténként fellép, immár bizonyos lehet
benne, hogy a mai naptól kezdve búcsút mondhat munkájának.
Felsóhajtott, és fürgén kiegyenesedett. Brick minden bizonnyal olyan hangulatban tér
majd magához, mint egy megsebzett bika. A testi épsége megőrzése szempontjából
minden bizonnyal helyesebben teszi, ha eltűnik, mielőtt még a férfi kinyitná a szemét. Az
a helyzet, hogy minél előbb tűnik el Silver Flatsből és Brick Caldwell közeléből, annál
jobb.
Mielőtt azonban még gondolatai végére érhetett volna, Brick szemhéja megrándult,
majd kinyitotta a szemét.
Egy pillanatig meredten bámult az előtte álldogáló magas sarkú cipőkre. Susannah
gyorsan hátralépett. A férfi nagyot nyögve a hátára fordult, kezét sajgó fejéhez emelte.
Pillantása a lány arcára siklott, és egy hosszúra nyúló, döbbent percig bámulta. Iszonyú
düh követte a felismerést.
– Te! – ordított föl sajgó fejét dörzsölgetve.
Brick teste elzárta Susannah elől a menekülés útját, de ha a lány elég fürge, talán
lehetséges lenne elsiklania mellette.
A férfi hirtelen felült, és Susannah-t csak egy gyors ugrás mentette meg attól, hogy a
férfi letépje róla a szoknyáját.
– Nos, Brick – szólt behízelgő hangon –, úgy látom, egy kicsit dühös…
– Dühös? – hördült fel a férfi. – Megtanítalak én kesztyűbe dudálni, hogy az életben
nem feledkezel el róla! – Tántorogva megindult felé. – Nincs olyan nő, aki megtehetné
ezt Brick Caldwellel! Egy operaházi ringyó pedig biztosan nem!
– Ringyó? – A felbőszült Susannah csípőre tette a kezét. – Ha jól emlékszem, maga
disznó, éppen azért jutottunk ebbe a helyzetbe, mert visszautasítottam, hogy a maga
kurvája legyek!
– Ebben a városban nem lesz többé munkája, abban biztos vagyok – fenyegetőzött
Brick, eleresztve füle mellett a lány szavait. Buja tekintete megakadt Susannah domború
mellein, és hanghordozása megváltozott. – Hacsak nem változtat a viselkedésén, végre.

10
 – Feltételezem, ezen azt érti, hogy azonnal bújjak ágyba magával. Nem hinném, hogy
valaha is rászánnám magam. – Tekintete végigsiklott a férfi testén. – Ahogy elnézem, az
egésznek túlságosan… aprócska értelme lenne csupán.
Brick arcát elöntötte a düh.
– Azt teszed, amit én mondok neked, Susannah Calhoun!
– Eresszen utamra! – Odébb taszította a férfit, és ez elég is volt az amúgy is
gyöngécske lábakon álló alaknak, hogy nekiessen a mahagóni asztalkának, és a földre
zuhanjon. Az asztalon álló, virágokkal teli váza a fejére esett, és apró darabokra tört,
ráadásul ronggyá áztatta a férfi méregdrága, halszálkás öltönyét. Susannah megvető
pillantással mérte végig a férfit, akinek kopaszodó kobakján megakadt egy szál sárga
nárcisz.
– Mellesleg, Mr. Caldwell, távozom.
Miközben Susannah végigsöpört áldozata összekuszálódott lábai mellett és kisietett a
hallba, mindvégig követte a férfi dühödt ordítása. Miközben igyekezett kinyitni a bejárati
ajtót, a házvezetőnő, Abigail Hawkins rohant elő a konyha felől.
– Akkor tenné a legjobban, Mrs. Hawkins, ha magához venne egy puskát, mielőtt
bemegy – jegyezte meg. – Nagyon úgy tűnik, mintha egy sebesült medve ordítana onnan.
Lehet, hogy kénytelen lesz golyót ereszteni a fejébe.
A házvezetőnő arcát az első döbbent pillantások után mosoly öntötte el. Susannah nem
túl tisztelettudóan köszönt el tőle, mielőtt kiviharzott volna az éjszakába.
Minél hamarabb tudja maga után Silver Flats utolsó házait, annál jobb.

Negyvennyolc órával később Susannah azt nézte, hogyan fordítja el Silver Flats seriffje,
John Benning cellájának zárjában a kulcsot. Alighogy elindult kocsija Silver Flatsből
Colorado Springs irányába, amikor a seriff már kocsira szállt, hogy a nyomába eredjen.
Gyilkosnak nevezték, és hatalmas jelenetet csaptak, miközben lerángatták az ülésről,
hogy visszavigyék Silver Flatsbe.
Mintha ez nem lett volna épp elég, náluk volt az elfogására buzdító plakát is,
Susannah-nak talán ez a látvány sebezte meg leginkább a szívét.
– Benning seriff, ez a legnevetségesebb vád, amit valaha az életben hallottam –
jelentette ki Susannah, miközben a férfi felakasztotta cellájának kulcsát a falra erősített
kampóra. – Én biztosan nem öltem meg Brick Caldwellt.
A seriff felsóhajtott.
– Nézze, Miss Calhoun, az egyik szomszéd látta önt, amint kiszaladt a házból nem
sokkal éjfél után, azon az éjszakán.
Miss Calhoun! Susannah szíve megdobbant a nagyon is hivatalos megszólítás hallatán.
Az elmúlt néhány hónapban közeli barátságba került a seriff családjával. Most a
gyilkosság gyanúja éket vert közéjük.
– Egyetlen percig sem tagadom, hogy ott jártam, seriff – szólt, és büszkén kihúzta
magát.
A férfi hangja ingadozott a bocsánatkérő és hivatalos hangszín között.
– Miss Anne Blanchard állítása szerint ön Mr. Caldwell-lel vacsorázott a bemutatót
követően.
– Anne Blanchard! Az a nő semmi mást nem akar, csak megszerezni a szerepemet.
Meg kezébe kaparintani Bricket. A mindenségit, seriff, annak a nőnek egyetlen vágya,
hogy olyan legyen, mint én!

11
 – Miss Calhoun, attól tartok nem érti, milyen súlyos helyzetbe került. – A seriff
beletúrt barna hajába, és együttérző pillantást vetett a lányra. – Ön az egyetlen személy,
akit azon az éjszakán a gyilkosság helyszínén láttak. Mivel az áldozatot a
vacsoraasztalról elvett késsel gyilkolták meg… és mivel ön még azon a hajnalon futva
hagyta el a várost…
– Képesek elhinni, hogy meggyilkoltam. – Félelem szorította össze Susannah gyomrát.
– De hát nem tettem semmi ilyet! Brick életben volt, amikor elmentem. Életben volt és
hangosan átkozódott, mivel alaposan fejbe vágtam egy szoborral.
– Miért kellett távoznia, és miért bántalmazta?
– Mert arra akart kényszeríteni, hogy legyek a szeretője – mondta őszintén a lány. –
Kérdezze csak meg Abigail Hawkinst, a házvezetőnőjét. Ott volt, amikor eljöttem. Ő is
hallotta, hogyan ordított utánam Bricks.
– Mrs. Hawkins tegnap reggel elhagyta a várost – hozta tudomására a seriff.
– Micsoda, elment?
Jó néhány pillanatba telt, míg felfogta, hogy a nő, akihez a legtöbb remény fűzte
eltűnt.
– Hagyták elmenni? Honnan tudják, hogy nem ő volt, aki meggyilkolta Bricket?
– Mrs. Hawkins azt mondta, hogy mint mindig, aznap is este hét órakor távozott a
házból. Mr. Caldwell szomszédja látta elmenni. Ezért minden gyanú felett állt.
– De hát ott volt a házban – tiltakozott Susannah erőtlenül, majd a seriffre emelte
tekintetét, félelemtől elszorult torokkal. – Nem én öltem meg.
– Ezt a bíróságnak kell eldöntenie, Miss Calhoun – sóhajtott fel a férfi.
Susannah elgyengülve a rácsoknak dőlt.
– Mikor lesz a tárgyalás?
– Két héten belül.
– Két hét! – Felugrott. – Miért olyan sokára? Nem lehet korábban összehívni a
bíróságot, hogy bizonyíthassam az ártatlanságom, és vége legyen ennek az egész
szörnyűségnek?
– Nem olyan egyszerű a dolog. – Benning seriff megvakarta az állát. – Ön is tudja,
hogy Mr. Caldwell családja egy nagy bányavállalat tulajdonosa, és a bácsikája, a szenátor
megkérte a kormányzót, hogy Denverben folytassák le a tárgyalásokat, ahol könnyebben
meg tud jelenni. Egy békebíróra bízták a feladatot, hogy odakísérje önt.
– Egy békebírót? Épp arra van szükségem. – Egy pillanatra felmerült előtte egy
csintalan sötét szempár és ívelt szemöldök, de elhessegette fejéből ezeket a képeket.
– Nincs rá esélyünk, hogy itt rendezzük meg a tárgyalást, seriff? Végül is itt történt a
bűntény – legragyogóbb mosolyát vetette be.
– Sajnálom, Miss Calhoun. – A seriff nagyot nyelt, és zavarában egyik lábáról a
másikra állt. – Egyenesen a kormányzótól kaptam utasításokat önre vonatkozóan.
Denverbe kell mennie. Semmit sem tehetek önért.
Megfordult, és elindult kifelé.
– Seriff. – Amikor a férfi visszafordult felé, megkérdezte. – Mit mondanak, vajon
miért öltem volna meg Bricket?
– Talán önvédelemből – hangzott a válasz. – Azt mondta, egyre terhesebb volt a
figyelme. De ez nem igazán lényeges, sokkal többet nyom a latban az a tény, hogy ön
volt az egyetlen, aki akkor megfordult a házban.

12
 Amikor a seriff kiment a cellájából, Susannah lerogyott kemény priccsére. Néhány
órával ezelőtt még a Silver Dollar Operaház ünnepelt primadonnája volt, most pedig
gyilkosság vádlottjaként a börtönben ül. Erőltette az agyát, hogyan találhatna valamiféle
bizonyítékot ártatlanságára.
Kétségtelen tény, hogy együtt vacsorázott Brickkel, a tizenegyes előadást követően,
egy nappal a gyilkosság előtt; a férfi elég egyértelműen a tudomására hozta, hogy búcsút
mondhat az állásának, amennyiben visszautasítja a meghívást. Azt megelőzően minden
alkalommal sikerült kibújnia a férfi egyre hevesebb követelőzései elől, ám azon az estén
Brick jól láthatóan eltökélte magát, hogy az ágyban végzik az estét, akár tetszik neki,
akár nem. A dolgok egyre jobban eldurvultak, Susannah végül kénytelen-kelletlen az
önvédelemhez folyamodott.
Felemelkedett a kemény priccsről, és lassú léptekkel róni kezdte a kicsiny cellát. Nem
ez volt az első alkalom, hogy harcolnia kellett erényének védelmében, és meglehet, nem
is az utolsó. Tisztában volt vele, hogy a férfiak igézően szépnek találják, és akadt
közöttük egynéhány, amelyik minden ok nélkül vadászott rá, pusztán azért, hogy trófeái
közé sorolhassa. Akár átkozhatta volna sorsát, amiért ilyen alakkal és vonásokkal áldotta
meg, de képtelen lett volna rosszul érezni magát a bőrében, annyira élvezte azt a halálos
bűvöletet, amelyet minden megjelenése előidézett a férfiakban. Számos esetben használta
csodás megjelenését arra, hogy kihúzza magát valamilyen kutyaszorítóból, ám jelen
helyzetében úgy tűnt, ezt a leghatásosabb fegyvert hiába is igyekezne bevetni.
Ismételten elöntötte a félelem, és mivel más lehetősége nem volt, pusztán jó
reménységével verte vissza az egyre jobban elhatalmasodó szorongást. Ha hagyja, hogy
úrrá legyen rajta a pánik, képtelen lesz rá, hogy nyugodtan végiggondolja a helyzetet. Azt
kell eldöntenie, mi legyen a következő lépés.
Benning seriff történetében csupán egyetlen dolog hibádzott, jelesen, hogy ő volt
aznap este az egyetlen ember, aki megfordult Brick házában. Volt ott még valaki biztosan,
az egyetlen ember, aki tisztázhatná őt a gyanú alól, Abigail Hawkins. Ám most, hogy az
asszony elutazott a városból, gyakorlatilag nullára csökkent annak az esélye, hogy meg
lehessen szerezni őt igazoló tanúvallomását.
Megjelent előtte Abigail mosolya aznap, amikor elhagyta a házat. Vajon miért hazudott
a seriffnek? Mi rejtegetnivalója volt? Lehet, hogy ő tette el láb alól Bricket? Ezek a
legfontosabb kérdések, amelyekre mindenképpen választ kell találnia.
John Benning őszinteségéhez semmi kétség nem férhetett, ám a férfi csökönyös
jellemét ismerve abban is biztos lehetett, hogy nem hajlandó megkerestetni neki a
házvezetőnőt. Ez a feladat tehát rá vár. Ha megtalálja az asszonyt, akkor tisztázni tudja
magát. A hatóságnak szemmel láthatólag nem állt szándékában megtenni helyette ezt a
lépést.
Susannah végigmérte a keskeny, rácsos ablakot, amely cellája falán keresztül némi
fényt engedett be a külvilágból, és máris nekiállt, hogy kitervelje a szökést.

– Brown békebíró!
Jedidiah felnyögött, és félig még az álom vizein lebegve matatni kezdett az ágyon,
mintha valakit keresne.
Újabb kiáltás hallatszott, az előzőnél is határozottabb.
– Brown békebíró!
Aztán valami hangos zaj hallatszott, mintha az ég dörögne. Talán az eső esik?

13
 – Brown békebíró!
Jedidiah végül felült az ágyon. Reggeli fény áramlott be a hotelszoba ablakán, éles
ellentétet alkotva a holdfénnyel, amelyet előző estéről őrzött emlékezete. Mogorva arccal
pislantott vissza párnájára, de semmi nyomát nem látta annak, hogy valaki is megosztotta
volna vele az ágyat éjszaka.
Ingerülten felsóhajtott, majd tenyerével megdörzsölte az arcát. Csak egy újabb álom
volt.
– Brown békebíró! – valaki állhatatosan kiáltozta a nevét, miközben hangosan
dörömbölt az ajtaján.
Bajusza alatt átkokat mormolva odébb lökte az izzadtságtól átnedvesedett takarót,
kihúzta pisztolyát a párna alól, és átvágott a szobán, bele sem gondolva, hogy anyaszült
meztelen. Az ajtófélfa mögé húzódott, majd hirtelen mozdulattal felrántotta az ajtót, és
rászögezte a pisztolyt a zörgetőre. Értetlenül bámult a megrezzent hotelszolgára.
– Na?
A megrettent fiú néhány másodpercig hiába próbálta kimondani az elgondolt szavakat,
végül némán Jedidiah kezébe nyomott egy papirost és ész nélkül elrohant.
A bíró becsapta az ajtót, és az üres ágy felé fordult. Összegyűrte a kezében levő papírt,
végighevert az ágyon és öklével dühödten csapkodta a fából készült támlát. Az az
átkozott álom annyira valóságosnak tűnt. Gyűlölte, hogy felébredt és szembe kell néznie
a szürke valósággal.
Álmának csupán az emléke is elegendő volt hozzá, hogy libabőrös legyen tetőtől
talpig. Belepillantott a papírba, de a szavak összefolytak félig lehunyt, álmos szeme előtt.
Halkan káromkodott, feltápászkodott és a mosdólavór felé vette az irányt. Letette a
cédulát, vizet töltött a kancsóból. Hideg volt a víz, egész éjjel kint állt a hűvös levegőn,
csodálatos módon frissítette felhevült testét, ám gondolatai továbbra is az álom képei
körül keringtek.
Ha csupán az egyik szokványos erotikus álmáról lett volna szó, minden bizonnyal
könnyedén félresöpri, mint az átlagos haminckilenc éves férfiak egészséges, szokásos
fantáziálását.
A fene egye meg ezt a Susannah Calhount!
Befejezte a mosdást, ruhái után nyúlt. Mióta az elmúlt évben megismerkedett azzal a
nővel, kitörölhetetlenül uralta gondolatait. Persze az mindenki számára nyilvánvaló, hogy
csodaszép, ám azzal is tisztában volt, hogy nem csupán a lány szépsége az, amely
mágnesként vonzza. Már a legelső találkozás alkalmával szíven ütötte a felismerés, hogy
olyan érzés volt a szemébe nézni, mintha csak tükörbe tekintett volna.
Ez az érzés mind a mai napig homályosan ott motoszkált Jedidiah fejében.
Mivel kényelmetlenül érezte magát érzéseivel szembesülve, úgy döntött, jobb lesz, ha
kerüli Susannaht. Városuk azonban meglehetősen aprócska volt és útjaik
elkerülhetetlenül keresztezték egymást. Minden alkalommal, amikor összefutottak, a
beszélgetés előbb-utóbb valóságos szópárbajjá, tűhegyes adok-kapok csatává alakult,
Jedidiah ezt egyre kevésbé volt képes elviselni.
Talán ha nem csókolta volna meg soha – vagy ami még ennél is jobb, ha a csókot
követte volna valamiféle folytatás –, most nyugodtabbak lennének az éjszakái.
Felvette fehér ingét, gondosan begombolta, a derekát begyűrte szarvasbőr színű
pantallójába. Susannah arca azóta kísérti minden éjjel, mióta elhagyta három utcából álló
kis városkáját. Minden éjjel róla álmodott. Annyiszor megfordult már a fejében, hogy

14
legalább végiglovagol Burr utcáin, csak hogy lássa, nem képzeletének szüleménye-e az
egész. De minden alkalommal sikerült visszatáncolnia a szakadék széléről. Azt az egy
dolgot mindenesetre megtanulta, hogy az életben a mások iránt érzett vonzalom mindig
fájdalmat okoz az embernek. Ezért Lottie nővérén kívül senkinek nem volt hajlandó
megnyílni.
Az ágy szélén ücsörögve a csizmáiért nyúlt. Már jó ideje megvan annak, hogy utoljára
látta a nővérét, és most, hogy a Slater bandát végre rács mögött tudhatta, tervezgette,
hogy ellátogat hozzá Charlestownba. Alig várta már az unokaöccsökkel és húgokkal való
találkozást.
Épp felemelte a lábát, hogy beledugja a csizma szárába, amikor pillantása a mosdó
szélére hajított papírra esett. Felrántotta a meleg bőrből készült lábbelit, és a gyűrött
sürgönypapír felé nyúlt. Szemöldöke felszaladt, amint kisimította a gyűrődéseket.
Reménykedett benne, hogy nem jön újabb utasítás, nagyon is ráfért volna már egy kis
pihenő. A távirat rövid volt, kedves. Nem úgy a férfi felháborodásának hangjai, amely
elolvasását követte.

A PICI NÉHÁNY NAPON BELÜL MEGSZÜLETIK. NEM HAGYHATOM MAGÁRA

SARAHT. STOP. SUSANNAH BÖRTÖNBEN ÜL GYILKOSSÁG VÁDJÁVAL
SILVER FLATBEN, COLORADO ÁLLAMBAN. STOP. KÉRLEK, SEGÍTS.
DONOVAN.

Ördög és pokol! Mindegy, amúgy is el akarta halasztani ezt a charlestowni látogatást.

Mindenesetre utazásának körülményei kapcsán még az ő cinikus gondolkodásmódra
beállított fejében is megfordult, hogy micsoda véletleneket képes produkálni a sors.
Zsebre vágta a táviratot. Jack Donovan volt talán az egyetlen igaz barátja a világon, és
Jedidiah őszintén szerette Saraht, Jack feleségét is. Most Sarah nővére, Susannah került
bajba, és Donovannak nincs lehetősége, hogy segítsen rajta. Reá hárult a feladat.
Felrántotta a másik csizmát, úti köpönyegét vállára terítette, és fejébe nyomta barna
kalapját. Maradék holmiját nemes egyszerűséggel egyetlen mozdulattal belesöpörte
hátizsákjába az íróasztalról. Aztán már indult is az ajtó irányába.
Először is fel kell adnia egy táviratot.

15
 2. fejezet

S usannah elhatározta, hogy a lehető legtöbb dolgot elintézi addig, amíg elérkezik a
szökésre alkalmas pillanat. Az elmúlt két napban Benning seriff engedélyezett
számára néhány kisebb, a kényelmét szolgáló változtatást, addig, míg meg nem érkezik a
békebíró, hogy elkísérje Denverbe. Hálás szível gondolt a férfi könyörületes
hozzáállására, az pedig még egy látogatót is beengedett hozzá valamelyik délután.
Anne Blanchard igen csinos nőcske volt. Bőre akár az elefántcsont, fekete, hosszú haja
különös párost alkotott gyémántként szikrázó kék szemével. Úgy vonult be a börtönbe,
mint királynő a palotájába zafírszínben pompázó selyemruhájában, melyet hófehér
paszomány díszített. Ugyanebből az anyagból készült napernyőt tartott a kezében. Az
arcán tükröződő rosszmájú kifejezés híven tükrözte, hogy sokkal rosszabb körülményeket
várt volna egy ilyen szigorú intézménytől. Susannah csinos, rózsaszín ruhája helyett
szívesebben látott volna szakadt rongyokat.
– Susannah, drágaságom, hogy érzed magad? – csicsergett akár egy madárka. – Ez az
egész eljárás olyan borzasztó lehet számodra!
– Anne, milyen kedves tőled, hogy meglátogatsz – Susannah egyetlen szava sem volt
őszinte. – Mi van a többiekkel a Silver Dollarban?
– Ó, minden annyira zűrzavaros. – Anne élénk gesztusokkal kísérte szavait, kiejtésén
érződött, hogy a legjobb körökben divatos hanglejtést majmolja, ugyanakkor Susannah
nagyon is jól tudta, hogy a lány egyszerű kansasi aratómunkás családjának sarja. – Brick
fivére hamarosan megérkezik, hogy átvegye az ügyek intézését, remélem, minden
visszazökken a megszokott kerékvágásba. – Félénk pillantást vetett Susannah felé. –
Persze minden más lesz, ha te nem léphetsz fel.
Susannah a lehető legkedvesebb mosolyával ragyogott Anne-ra.
– Biztos vagyok benne, hogy nélkülem is meg tudjátok oldani a dolgotokat.
– Nem nagyon lesz más választásunk – válaszolt Anne, végigsimítva divatosan leomló
hollófekete tincsein. – Persze nem lenne ildomos, hogy Brick Caldwell gyilkosa fellépjen
az ő egykori operaházában.
– Nem én tettem, Anne – vágott vissza Susannah, egy pillanat alatt kiesve addigi
udvariaskodó szerepéből. – Nem mintha ez téged egy szemernyit is érdekelne. Hiszen
csakis azért jöttél ide, hogy az orrom alá dörgöld, te leszel a Silver Dollar új
primadonnája.
– Valóban én leszek az új primadonna. Téged meg, Susannah Calhoun, fellógatnak
gyilkosságért.
A másik hangjában bujkáló elégedettség hallatán Susannah lesütötte szempilláit, és
hűvösen megjegyezte.
– Tudod, Anne, ha nem tudnám, hogy Rafferty polgármester ágyában töltötted azt a
bizonyos éjszakát, meg lennék győződve róla, hogy te ölted meg Bricket, csak hogy
félreállíthass.
Anne elefántcsontszínű orcája vörösre váltott, szeme összeszűkült a dühtől.
– Azt sem tudod, mit beszélsz!
Susannah felnevetett.

16
 – Anne, mindenki tud rólad és Rafferty polgármesterről. Hány évvel is öregebb nálad?
Harminccal? Harmincöttel? – Tetőtől talpig végigmérte az előtte álló nőt. – Bár így
ránézésre inkább húszat mondanék.
– Azt hiszed, hogy annyival jobb vagy mindenkinél? – sziszegett Anne. – Mindegy,
végül is úgy látom, sikerült megszerezned a magad kis csemegéjét, nem igaz?
– Amikor így felfújod magad, inkább úgy nézel ki, mintha Rafferty anyja lennél –
vetette oda gúnyosan Susannah.
Anne felháborodott fújtatással sarkon fordult és kiviharzott a börtönépületből,
félrelökve a magas férfit, aki épp akkor lépett be a seriff irodájának ajtaján. Az kitért a
felbőszült nőszemély elől, majd Susannah felé fordult. Annak azon nyomban kihagyott
egy dobbanást a szíve, mihelyt megpillantotta Jedidiah Brown ismerős mosolyát.
– Maga aztán elbánik mindenkivel, ahogy elnézem – jegyezte meg a férfi.
Susannah behunyta a szemét, s amikor kinyitotta, a férfi még mindig ott állt előtte
teljes valójában. Nem a képzelete játéka volt csupán. A maga száznyolcvan centis
termetével, vékonyan és izmosan, ott állt előtte ez az egyáltalán nem csinos, de benne
olyan mély nyomot hagyó férfi.
Jedidiah kényelmetlenül érezte magát Susannah kék szemének pillantásától. A feléje
áradó tekintet alapján talán jobb is, hogy a hölgy vastag rácsok mögül, fegyvertelenül áll
előtte.
– Mit keres épp ön ezen a helyen? – villant rá a férfira.
– A családja aggódott ön miatt – válaszolt Jedidiah közelebb lépve a cella ajtajához. –
Aztán hallottam, hogy szüksége lenne valakire, aki elkíséri Denverbe. Sikerült elérnem,
hogy engem jelöljenek ki a feladatra.
Susannah felháborodva tört ki.
– Tudtam, hogy nem kellett volna sürgönyöznöm az otthoniaknak. Még szerencsésnek
mondhatom magam, hogy Sarah, az ő állapotában, nem jelent meg itt a börtönben, hogy
könnyzáport hullasson értem.
– Engem küldött maga helyett. – Jedidiah csaknem felnevetett, látva, milyen arcot vág
Susannah a kijelentése hallatán. – A családja megbízik bennem. Kérem, viseltessék
bizalommal irántam ön is.
– A bizalmat ki kell érdemelni, békebíró. Az eddigi viselkedése alapján pedig
egyáltalán nem áll jól a szénája.
– Majd igyekszem kiköszörülni a csorbát. – Jedidiah felhúzott szemöldökkel mérte
végig Susannah celláját. Az egyszerű priccsre gondos kezek puha, lágy matracot tettek,
párnával és vastag, meleg takaróval koronázva ezt a börtönluxust. Rögtönzött függöny
lógott az ablakon, a mosdóállványon pedig az ezüsthátú hajkefe és a tükörkészlet mellett
egy vadvirágokkal teli kis váza álldogált.
A lány követte tekintetét.
– Valami baj van, békebíró?
Idefelé tartva a békebíró élénken elképzelte Susannaht, amint ijedten üldögél komor és
magányos cellájában. Ugyancsak megfeledkezett róla, hogy Susannah Calhoun mindig a
talpára esik, akár a macska. És ha felidézte volna, hogy már kislánykorában is micsoda
egy vásott kölyök volt, minden bizonnyal nyugodtabban aludt volna az idevezető úton.
– Hercegnő, úgy látom remekül alkalmazkodott jelenlegi körülményeihez – jegyezte
meg, miközben mélyen belenézett a tüzes szemekbe.

17
 – A seriff volt olyan kedves, és engedélyezte számomra, hogy elhozassam néhány
személyes holmimat – hangzott a merev válasz.
A férfi nekidőlt a kettejüket elválasztó vasrácsnak. Susannah olyan gyönyörű volt,
hogy minden férfiszív azonnal lángra lobbant, amikor a közelébe ért. Mézszőke haja
divatos szalagokkal felkötve, csigákba rendezve, mintha csak bálba készült volna éppen
és nem a börtönben csücsülne. Kék szemében élénken tükröződött minden érzelem, s
Jedidiah most leginkább a haragot olvashatta ki belőle. Hamvas, tiszta arca lángba borult,
amikor észrevette, hogy a férfi tetőtől talpig végigméri, látva, hogy boltban vásárolt,
rózsaszín ruhája, mely oly pompásan kiemelte alakját, micsoda férfias gerjedelmeket
váltott ki a másikban.
Susannah Calhoun ízig-vérig nő. De vajon tényleg képes volt megölni egy férfit?
– Abbahagyná végre a szemmeresztést? Olyan udvariatlanul viselkedik! – Susannah
mérgesen pislogott a férfira, aki legalább egy fejjel magasabb volt nála. – Bár sohasem a
modoráról volt híres.
– Ez idáig meglehetősen jól elboldogultam a modorommal. – Jedidiah könnyedén
rácsapott az egyik rácsra. – Ugyanezt azonban korántsem mondhatjuk el önről.
Susannah dühösen felszisszent, égre emelte kezeit.
– Miért ver vele a jóisten, hogy az Államok összes békebírója közül éppen önt kellett
kijelölni arra, hogy engem elkísérjen?
– Mert a családja szeretné megóvni tőle, hogy élete végéig börtönben kuksoljon. – A
bíró megpöccintette kalapjának karimáját. – Nos, ki vele, maga ölte meg, vagy sem?
– Persze, hogy nem én öltem meg! Talán úgy nézek ki, mint valami gyilkos?
– Nem kisasszony, ön olyan, mintha az összes férfi legmerészebb álma öltött volna
testet emberi lény formájában. De nagyon is tisztában van ezzel. – Eleresztette füle
mellett a lány dühös fújtatását. – Egyébiránt viszont úgy gondolom, hogy mindenki
eljuthat odáig, hogy gyilkoljon, csak épp megfelelő körülményekre van szükség. Nagyon
is el tudom képzelni, hogy valaki, akinek veszélyben forog az élete, vagy egy olyan
valakié, akit szívből szeret, gyilkolni lenne képes anélkül, hogy azután álmatlanul kelljen
forgolódni éjszakánként élete hátralevő részében. De ebben a pillanatban nem az a
lényeges, hogy mások mire képesek, vagy mire nem. A kérdés csupán annyi, hogy
meggyilkolta-e Brick Caldwellt vagy sem. És ez egész más lapra tartozik.
Susannah Jedidiahra meredt, megszólalni sem tudott ámulatában. Ott állt előtte a férfi,
és teljes lelki nyugalommal képes volt kijelenteni, hogy el tudja képzelni róla, hogy
meggyilkol valakit. Valami okból úgy gondolta, hogy a férfi automatikusan védelmébe
veszi őt, bár maga sem tudta volna megmagyarázni, mi vezette erre az elgondolásra.
Hiszen egyetlen futó csókot kivéve, alig volt valami közük egymáshoz.
Persze Jedidiah-ra a nők általában nem tudtak közönyösen gondolni.
Susannah fel-alá járt cellájában, futó oldalpillantásokkal méregetve a férfit. Nem sokat
változott azóta, hogy utoljára találkoztak. Ugyanaz a magas termetű, kidolgozott
izomzatú, tetőtől talpig napcserzett bőrű férfi állt előtte, mint egy évvel azelőtt a
mulatságon. Volt olyan idő, amikor arról álmodozott, hogy a férfi magáévá teszi a maga
olyannyira jellemző, kiszámított lassúságával… Magára parancsolt, és gondolatait
visszaterelte a múlt eseményeiről a jelenre.
A férfi egy pillanatra sem vette le róla a szemét, sólyomhoz hasonlatos pillantása
semmit sem árult el arról, amit a fejében forgat. Látta már ezt a tekintetet, amikor
ragadozóra hasonlított, látta, amikor szikrázott a feléje irányuló vágytól, ám Jedidiah

18
Brown, ha úgy akarta, képes volt tökéletesen elrejteni érzéseit. Az előző találkozásuk
alkalmával sem árulta el egyetlen gesztussal sem, hogy a következő reggelen híre-hamva
se lesz már a városban. A férfi hirtelen és bejelentés nélküli távozásának fullánkját még
hosszú ideig ott érezte a bőre alatt.
Azt azonban kénytelen beismerni, hogy Jedidiah-nak igaza van. Valóban pillanatnyi
habozás nélkül képes lenne embert ölni, ha erre kényszerülne a maga vagy mások
életének védelmében. De ez nem jelenti azt, hogy ő gyilkolta meg Brick Caldwellt.
– Nem én öltem meg – mondta ki hangosan is, amit gondolt.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Ezt már hallottam.
– Nem én voltam – ismételte meg előző kijelentését. – De gondoljon csak azt, amit
akar.
– Susannah, nem az én dolgom, hogy megítéljem az ügyét, feladatom csupán annyi,
hogy elkísérjem a bírósági tárgyalásra.
A lány szeme összeszűkült. Már a nyelve hegyén volt, hogy elmondjon mindent Mrs.
Hawkinsról, de kit érdekelne az egész történet? A férfi szemmel láthatólag nem volt
meggyőződve ártatlanságáról, ő meg nem fog itt megalázkodni előtte, csupán azért, hogy
higgyen neki.
– Maga akarta, hogy így legyen, békebíró.
– És így is lesz. – Jedidiah fejébe nyomta kalapját. – Nos, hol találom a seriffet?
– A szomszédban van, épp vacsorázik.
– Rendben. Gondolom, illő lenne csatlakoznom hozzá. – Ujjával könnyedén
meglegyintette a vasrácsot. – Ne csináljon semmi galibát!
– Pedig már épp azon törtem a fejem, hogy átugrom a kocsmába egy kis verekedésre.
– Igyekezzék ellenállni a kísértésnek – hangzott a mosolygós válasz, miközben a férfi
megfordult és kisétált a helyiségből.
Susannah nekitámaszkodott a rácsnak, és lemondóan nézte a férfi távolodó alakját.
– Ne aggódjon, békebíró – jegyezte meg lágyan. – Biztos vagyok benne, hogy
sikerülni fog.

A Maudeen's Éttermet zsúfolásig megtöltötte a zajos tömeg, és a konyha felől olyan

mennyei illatár áradt, hogy Jedidiah szájában összeszaladt a nyál, abban a pillanatban,
amint belépett az ajtón. Bányászok és üzletemberek egyaránt ott üldögéltek a vaskos
asztalok mellett, hallgatták egymás sikamlós történeteit, szemükkel pedig élénken
követték a csinos felszolgálólány minden mozdulatát. Az könnyedén suhant fel-alá az
embertömegben.
Jedidiah észrevette a seriffet, a sötét hajú, mellényén ezüstcsillagot viselő férfi ott ült
az egyik asztal sarkán. Átfurakodott hozzá a tömegen keresztül, ám a seriff szemmel
láthatóan semmi mással nem törődött, csak a tányérján díszelgő marhasülttel, és Jedidiah,
aki ugyancsak megéhezett az út során, nagyon is megértette elmélyedését.
– 'Stét, seriff – köszöntötte, megállva az asztal előtt. – Jedidiah Brown békebíró
vagyok. Engem bíztak meg a feladattal, hogy elkísérjem a gyanúsítottját Denverbe.
Benning seriff szívélyesen megrázta a feléje nyújtott kezet, igyekezvén legyűrni a
szájában levő falatot.
– Szíves örömest vendégül látom békebíró, vacsorázzék velem. Megéhezhetett, mire
ideért.

19
 – Fején találta a szöget, seriff – szólt Jedidiah, és letelepedett egy üresen álló székre.
Levette kalapját, a mellette levő székre dobta, majd miután sikerült elkapnia a pillantását,
odaintegetett a sürgő-forgó pincérnőnek.
Benning seriff visszatért sültjéhez és burgonyájához, Jedidiah pedig megrendelte
vacsoráját: csirkesültet, süteményt és egy jó adag írót is, hogy legyen mivel leöblítenie a
finomságokat.
– Író? – kérdezte csodálkozó arccal a seriff, miközben épp egy jókora darab marhahúst
tűzött a villájára.
Jedidiah pillantása azonban belefojtotta a további kérdéseket.
– Szeretem az írót, és kész.
A serif megvonta a vállát.
– Ízlések és pofonok.
Jedidiah kényelmesen elhelyezkedett székén.
– Beugrottam a börtönbe, mielőtt idejöttem volna, seriff. Olyan keleti kényelemmel
találkoztam, amilyen még egy jobbfajta fogadóban sincs.
A seriff nagyot nyelt, és a kávéja után nyúlt.
– Nem láttam semmi akadályát, hát miért ne könnyítettem volna annak a szerencsétlen
lánynak a helyzetén.
– Úgy találtam, hogy a helyettese meglehetősen szabadon kezeli a látogatók kérdését
is. Mennyire bölcs dolog ez?
– Nem gondolom, hogy különösebb kárunk lehetne belőle.
– Abban az esetben sem, amikor a rabot gyilkossággal vádolják?
Benning bekapott egy újabb adag sültet.
– Az a szerencsétlen kislány úgysem menne sehova.
Jedidiah biztos volt benne, hogy Susannah Calhoun bármelyik látogatóját rá tudta
volna beszélni, ha akarja, hogy segítsen neki a szökésben, de nem látta szükségesnek
észrevételét megosztani a seriffel. Nem állt szándékában tájékoztatni a rend őrét a
kettejük közötti szorosabb ismeretségről. Ezért inkább így szólt:
– Remélem, igaza van.
Benning felsóhajtott.
– Békebíró uram, a gyilkossággal vádolt személyeket általában sokkal szorosabb
őrizet alatt tartjuk, de be kell vallanom önnek, hogy nagy szívfájdalmat okozott
számomra, amikor rács mögé kellett csuknom azt a csinos kis teremtést. Nem sokkal az
eset előtt még együtt piknikeztünk az asszony, a kisasszony és jómagam, és nagyon
kellemesen összebarátkoztunk. Még a gyermekeim is megkedvelték. Aztán jött ez a
borzalmas felfordulás.
– Miért nem meséli el, mi történt? – A csinos barna felszolgáló megjelent Jedidiah
vacsorájával, és feltálalta elé az asztalra kitett edényekbe.
– Meglehetősen szimpla ügy – vágott bele Benning. – Brick Caldwell Operaházában
énekelt, a Silver Dollar Operában. Brick rendesen működtette az intézményt, egyetlen
rosszlány se tehette be a lábát. Miss Calhoun tiszteletreméltó hölgy, semmi olyasmi nem
jutott a fülembe vele kapcsolatban, ami méltatlan lenne egy tisztességes úrinőhöz.
– Legalábbis mostanáig – jegyezte meg Jedidiah.
– Legalábbis mostanáig. – Brick gondolataiba mélyedve mártogatta sültjének szószát a
maradék burgonyával. – Brick kiszúrta magának a lányt, és meghívta a házába vacsorára

20
az éjféli előadást követően. A következő reggel meg ott találták holtan. Az ebédlőasztalról
leemelt késsel döfték halálra.
– Nem jöhet szóba egyetlen más gyanúsított sem? – kérdezte Jedidiah egy
csirkecombot rágcsálva.
– Senki az égadta világon. Az első, akit kihallgattunk, Abigail Hawkins, a házvezetőnő
volt. Magam beszéltem vele. A szomszéd látta őt távozni a házból este hétkor. Ekkor járt
le a munkaideje mindennap. Ugyanez a szomszéd látta Miss Calhount kiszaladni a házból
nem sokkal éjfél után, úgy futott, mint akit üldöznek. Véleményem szerint ott volt a
házban a gyilkosság időpontjában, és a gyilkos eszközhöz is hozzáférhetett. Nagyon is az
a gyanúm, hogy kénytelen volt egy nem kívánatos esemény megakadályozása miatt
harcolni az áldozattal.
– Tényleg meglehetősen szimplának tűnik. – Jedidiah töltött magának egy pohár írót. –
Miért kell akkor Denverbe szállítani?
– Caldwell rokonai nagyon gazdagok, az ő birtokukban van a Caldwell Bányászati és
Érckitermelő társaság. Az áldozat nagybátyja maga Morris Caldwell szenátor.
Személyesen kereste meg a kormányzót, hogy tegyék át a tárgyalást Denverbe, ahol ő is
meg tud jelenni.
Jedidiah rosszallóan csücsörített a szájával.
– Politikai mesterkedés.
– Na ja. – Benning kitörölte a tányérját egy darab kenyérrel. – Bárcsak tehetnék
valamit azért a szerencsétlen kis teremtésért. Azt állítja, hogy Caldwell megpróbálta
megerőszakolni, és biztosan tudom, hogy nem hazudik. Remélem, a jogos önvédelem
mellett döntenek majd az esküdtek.
– Ide figyeljen, Miss Calhoun azt állítja, hogy nem ő volt az, aki megölte Caldwellt,
önvédelemről szó sem esett – mutatott rá Jedidiah.
Benning fintorgott egyet.
– Hát, ha csak nem akad valaki más, aki az adott időpontban ott járt a házban, a
kislány bizony nagy bajban van. Van egy olyan érzésem, hogy a Caldwell család szívesen
látná lógni.
A kép, hogy Susannah egy kötélről lóg, megakasztotta az ízletes sültet Jedidiah torkán.
Csak erőlködve tudta lenyelni a falatot.
– Igaza lehet – mormolta.
– Furcsa ez a házvezetőnő-história – jegyezte meg Benning néhány másodperccel
később. – Miss Calhoun esküszik rá, hogy találkozott Mrs. Hawkinssal azon az éjszakán
a házban, mielőtt elrohant volna.
Jedidiah letette a csirkecombot.
– Micsoda?
– Miss Calhoun azt állítja, hogy találkozott Mrs. Hawkinssal azon az éjszakán a
házban. Nem tudom, honnan szedi ezt az egészet, amikor a szomszéd látta Mrs. Hawkinst
eltávozni a házból este hétkor.
– És mit mondott Mrs. Hawkins?
– Pontosan ugyanazt, amit a másik tanú. Hogy hétkor, mint minden este, elhagyta a
házat. Ki is húztam a gyanúsítottak listájáról.
– Máris?

21
 – Szerencsétlen asszonyt annyira megviselte, hogy ebben az állapotban kellett
megtalálnia a gazdáját – érvelt Benning. – Mivel a másik tanúvallomás alátámasztotta az
állításait, hagytam, hogy elutazzék. Másnap reggel már el is hagyta a várost.
– Hova utazott?
– Valahova Placerville közelébe az egyik barátnőjéhez. Azt mondta, szüksége van
néhány nap pihenőre, mielőtt új állás után nézne. Nem is csodálom.
– Megadta önnek a barátnő nevét?
Benning kihúzta magát.
– Hát hogyne. De miért kérdezősködik ennyit Brown békebíró? Tudom én jól, hogy mi
a dolgom.
– Ó, hogyne seriff, természetesen – Jedidiah arcára erőltetett egy barátságos mosolyt. –
Magam is a törvény embere lennék, és tudja ön is: sohasem árt az óvatosság.
A seriff engedett merev tartásából.
– Hát persze, teljesen igaza van. Mikor akarnak útra kelni Denverbe?
– Holnapután reggel.
– Akkor gondoskodom róla, hogy Miss Calhoun is készen álljon addigra.
– Nagyra értékelem a segítőkészségét, seriff.
A beszélgetés ettől kezdve semlegesebb vizekre terelődött, Jedidiah mindig a
megfelelő helyen nevetett, és egy pillanatra sem tűnt el arcáról a barátságos mosoly. Ám
egész este egyetlen kérdés motoszkált a fejében.
Miért nem említette Susannah a házvezetőnőt?

22
 3. fejezet

S usannah aznap már nem látta viszont a békebírót, és a rákövetkező délelőtt sem jött
be hozzá a börtönbe. Kezdte azt gondolni, hogy csupán képzelte a férfi megjelenését.
A hébe-hóba megjelenő látogatók közötti csendesebb időszakokban Joe Hornerrel
flörtölt, a szolgálatra beosztott fiatalemberrel, aki a kinti irodában ücsörgött. Joe egyszerű
teremtés volt, és úgy elpirult, mint egy kamasz, valahányszor incselkedett vele. Susannah
terve az volt, hogy közel csalogatja magához annyira, hogy levehesse derékszíjáról a
kulcsokat. Sajnos azonban a fiút szégyenlőssége távol tartotta cellájának rácsaitól. Érzett
ugyan némi lelkiismeret-furdalást amiatt, hogy így bánik vele, de nem túl sokat. Ezúttal
az élete volt a tét.
Az egyetlen személy, aki tisztázhatná nevét a gyanú alól, az a nőszemély, aki valami
okból hazudott a seriffnek. Akár azért, mert ő maga ölte meg Bricket, akár mert látta az
igazi gyilkost. Mi más oka lehetett volna rá, hogy ilyen sebesen elutazzon a városból?
Susannah feltette magában, hogy így vagy úgy, de megkeresi azt a nőt, és kiszedi belőle
az igazságot. Nyilvánvaló, hogy senki sincs, aki ebben a dologban mellé állna.
Miközben holmiját csomagolta a kis táskába, amelyet a seriff hozott számára a denveri
utazáshoz, igyekezett nem haraggal gondolni Jedidiah-ra, amiért az nem hitt neki. Nem
mintha nem érdemelte volna ki a haragját – nagyon is rászolgált. Susannah azonban meg
volt győződve róla, hogy csakis olyan emberekre érdemes érzelmeket pazarolni, akik
megérdemlik. Jedidiah Brown pedig nem tartozott ebbe a kategóriába. A legkisebb
erőfeszítést, a leghalványabb gondolatot sem érdemli meg. Meg sem közelíti a mércét.
Ha képes elhinni róla, hogy hidegvérrel meggyilkolt egy embert, az híven mutatja, hogy
szikrányit sem ismeri őt.
Susannah nem is értette, miért bántja egyáltalán, hogy a férfi meg sem kísérelte, hogy
jobban megismerje.
Határozott mozdulattal bekattintotta a táskát. Nem Jedidiah az első olyan férfi, akit
elbűvölt a szépsége anélkül, hogy komolyabban érdeklődött volna személyisége iránt. Ha
jól meggondolja, egész élete erről szólt. Valami oknál fogva arra a következtetésre jutott,
hogy Jedidiah más, mint a többiek, de minden alkalommal csalódást okozott számára.
– Talán készül valahova, Miss Calhoun?
Susannah felnézett az ismeretlen hangra. Tagbaszakadt, széles vállú férfi állt a cellája
előtt, mögötte három másik alak. Ruhája boltban vásárolt, kitűnő szabású holmi volt,
aranyórát és vastag rózsaszín aranygyűrűt viselt. Vadonatúj csizmája csillogott-villogott.
Pénz, ez volt az első gondolata, amikor végigmérte. Ennek a fickónak sok pénze van.
– Ismerjük egymást? – kérdezte.
A férfi gonoszul felnevetett. Apró szemei összeszűkültek húsos orra felett, amikor
fogsorát megvillantva rávigyorgott a lányra.
– Megeshet, hogy nem találkoztunk még, de a családomat minden bizonnyal ismeri.
Wayne Caldwell vagyok, Brick bátyja.
Susannah megmerevedett.
– Sajnálom, ami a testvérével történt, Mr. Caldwell.
– Hát sajnálhatod is, te rohadt kétszínű kis kurva, ha már megölted!
Susannah védekezni sem tudott erre a támadásra.

23
 – Ezt majd a bíróság eldönti.
– Hallottam, hogy a szüleim Denverbe akarnak szállíttatni. – Wayne megragadta a
rácsot, és olyan szorosan rátapadt, hogy Susannah önkéntelenül hátralépett. – Én nem
vagyok olyan türelmes, mint a családom többi tagja, tündérkém. Alig várom már, hogy
lógni lássalak.
Olyan vad volt ez a támadás, hogy hátrahőkölt a rémülettől. Elöntötte a rettegés, de
sikerült eltitkolnia. Találkozott már efféle alakkal azelőtt is; ezek a férfiak kimondottan
élvezték, ha halálra rémíthettek másokat.
– Sajnálom, ha ez letöri önt, Mr. Caldwell, de a törvény kimondja, hogy csakis bíróság
ítélhet kötél általi halálra.
– De nem az én törvényem. – Odaintett egyik emberének, az előrelépett, és kulcsot
helyezett a cella zárjába.
A zár halk kattanása jeges rémülettel öntötte el.
– Mit művel? Hol van a szolgálatos tiszt?
– Történt vele egy kis baleset. – Wayne Caldwell kinyitotta a cella ajtaját és kinyújtotta
felé a kezét. – Amilyen mindjárt veled is történni fog.
Meg kell halnia! Susannah számolgatta, három az egy ellen, semmi esélye, amikor a
vaskos kezek megragadták, és kirángatták a cellából. Nem volt nála semmi, amivel
megvédhette volna magát.
Mindenesetre elhatározta, hogy utolsó leheletéig harcolni fog.

Jedidiah szigorú arccal lovagolt vissza Silver Flats irányába. Nem volt ínyére ez az egész
dolog. Egy cseppet sem tetszett neki.
Sikerült megszereznie a néhai Brick Caldwell házvezetőnőjének egykori címét, és
elbeszélgetett az asszonnyal, aki a Mrs. Hawkins lakóhelyéül szolgáló panziót vezette.
Ám Harriet Coleman nem sokat tudott neki segíteni. Állította, hogy Mrs. Hawkins
teljesen fel volt zaklatva, csak úgy égett a talaj a lába alatt. Amint megkapta a seriff
engedélyét, már el is rohant Placerville-be, hogy meglátogassa barátnőjét, Mrs. Rachelle
Jenkinst. Ennél többet egy szóval sem lehetett kihúzni belőle, és ez gyakorlatilag
megegyezett azokkal az információkkal, amelyekkel a seriff szolgált.
Sehogy sem illettek helyükre a dolgok. Susannah állította, hogy Abigail Hawkins ott
volt a házban azon az éjszakán, amikor együtt vacsorázott Brick Caldwell-lel.
Ugyanakkor Mrs. Hawkins azt vallotta, hogy már jó néhány órával a nevezett esemény
előtt távozott a házból, és állítását alátámasztja a szomszéd tanúvallomása. Ám
tudvalévő, hogy rendkívül felzaklatott állapotban volt az egész nyomozás során, és
amilyen gyorsan csak lehetett, elszaladt a városból. Ennek persze az is oka lehetett, hogy
milyen körülmények között bukkant rá reggel munkaadójára, de Jedidiah-nak az volt az
érzése, hogy nem csupán erről lehet szó.
Kikötötte lovát a seriff irodája elé, és elindult a börtön irányába, hogy alaposan
kikérdezze a lányt. Nyögdécselés hangja ütötte meg a fülét, és azonnal elszállt a fejéből
Mrs. Hawkins a panziótulajdonossal együtt, amikor meglátta az íróasztal alól kilógó
csizmás lábat. Előrántotta pisztolyát, és letérdelt az eszméletlenájult Horner mellé. A
férfit alaposan fejbe kólintották, de látszott, hogy lassacskán kezd magához térni.
– Nehogy azt higgye, hogy könnyedén elbánhat velem! – hallotta Susannah kiáltását a
börtön irányából.

24
 Tompa puffanás és reccsenés zaja hallatszott. Jedidiah felpattant, és belökte a börtön
ajtaját. Óvatosan belopódzott a helyiségbe.
Susannah cellájának ajtaja nyitva állt, három férfi igyekezett legyűrni a mindenre
elszánt lányt, aki egy táskát fogott a kezében, azt használta fegyver gyanánt. Előbb fejbe
kólintotta az egyik alakot, majd hatalmasat ütött a táskával a másik feléje kapó férfi
kezére. Egy negyedik, mellettük álló, ruházatából ítélve gazdagabb férfi utasításokat
osztogatott.
– Fogd már meg, Clem! A fenébe is, csak egy nő!
– Mindig kicsúszik a kezem közül – panaszolta a megszólított.
– Csak egy átkozott lotyó – mordult rá az iménti alak. – És lógni fog, amiért
meggyilkolta a testvéremet.
Jedidiah belépett az ajtón, és a divatosan öltözött ficsúrra szegezte fegyverét.
– Engedjétek el szépen a hölgyet, fiúk.
Minden fej felé fordult. A lányt szorongató férfi döbbent arckifejezése akár még
mulatságos is lehetett volna, ha nem annyira komoly a helyzet. Susannah óriási
megkönnyebbüléssel tekintett a békebíró felé, és kihasználva az általános
tanácstalanságot hatalmasat rúgott egyik fogva tartója sípcsontjába. Az rémületében és
fájdalmában eleresztette őt, és sérült lábát markolászta. Társa nem várta meg a lány
támadását, eleresztette ő is azon nyomban. Magasra tartott fejjel Susannah odamasírozott
Jedidiah mellé.
– Ne csak szorongassa azt a pisztolyt, használja már, lője le ezt a szemét társaságot! –
sziszegte.
– Csitt! – a férfi mindössze ennyit mondott, de olyan hangon, amely azonnal
elcsendesítette a lányt. Jedidiah egy pillanatra sem vette le tekintetét a helyiségben
álldogáló négy alakról.
– Ki a fene maga? – kérdezte a fickó, aki szemlátomást vezetője volt a kis csapatnak.
– Jedidiah Brown békebíró vagyok – hangzott a felelet. – Nem emlékszem viszont,
hogy bemutatkozott volna.
– Caldwell, Wayne Caldwell.
– Feltételezem, hogy rokona a néhai Brick Caldwellnek, ugye?
Caldwell büszkén húzta ki magát.
– Az öcsém volt.
– Értem. – Jedidiah egyik férfiról a másikra nézett, végül ismét Caldwell alakján
állapodott meg. – Elmondaná, hogy mi folyik itt?
– Igazságszolgáltatás – vágta rá Caldwell.
– Igazságszolgáltatás? Maguknál így nevezik azt, amikor három férfi támad egy
védtelen nőre?
– Ez a gyilkos szuka hidegvérrel megölte a testvéremet – üvöltött Caldwell. – Ott
akarok lenni, amikor megfizet azért, amit tett.
Jedidiah Susannah elé lépett.
– Ez a törvény feladata, Mr. Caldwell.
– Akkor a törvény miért nem tesz semmit? Hogy lehet, hogy a testvérem gyilkosa még
mindig életben van?
Jedidiah nagyon halkan, nyugodtan válaszolt:

25
 – Mr. Caldwell, tisztában vagyok vele, milyen gyászos érzések járják át a lelkét, de
nem ez a módja, hogy igazságot szolgáltasson elhunyt testvérének. Talán legjobb lenne,
ha most ön és az emberi elindulnának haza, mi pedig elfelejtenénk ezt az egész incidenst.
Caldwell tétován várt egy ideig. A hosszú percig tartó néma csendben Jedidiah állta a
férfi pillantását. A többiek igyekeztek másfelé nézni, láthatóan megértették, micsoda
bölcsesség rejtőzik abban a gondolatban, hogy próbálják elfelejteni az egész incidenst.
– Na jó – morogta Caldwell. – Hazamegyek. De találkozunk még Denverben! –
mutatott Susannah felé, gyűlölettől szikrázó tekintettel. – A legjobb ruhámat húzom fel az
akasztásodra.
Susannah Jedidiah biztonságot nyújtó alakja mögé húzódott, amikor Caldwell és
emberei elhaladtak előtte. Amikor az ajtócsapódás zaja jelezte, hogy megszabadultak a
díszes társaságtól, Jedidiah a lányhoz fordult.
– Maga aztán vonzza a bajt, igaz?
Susannah-nak még a szája is tátva maradt erre a megjegyzésre.
– Talán még ezért is képes lenne engem okolni?
A békebíró elgondolkodva nézett rá.
– Az ilyen gyönyörű nők, mint maga, mindig bolond dolgokba keverednek. Bántották?
– Nem. – Susannah hátralépett. – Szóval maga szerint én vagyok az oka. Ez aztán
jellemző, a férfiak mindig így gondolkodnak!
– Tudja, hogy én mindig az ellenkezőjét teszem, mint a többiek.
A lány büszkén végigmérte, és tekintete nagyon is jól illett egzotikus szépséghez.
– Téved, békebíró. Pont olyan, mint az összes többi férfi.
Jedidiah felnevetett.
– Ne akarja, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Lehet, hogy túlságosan is tetszene
magának.
– Udvariatlan disznó! – Susannah pillantása egyértelműen kifejezte, mit gondol róla. –
Látom, a modora cseppet sem javult az utóbbi néhány hónapban.
– Maga pedig éppolyan számító és beképzelt, mint annakidején.
Susannah kiáltása valahol a sikoltás és ordítás között helyezkedett el.
– Számító? Beképzelt?
– Ahogy mondja. – A férfi visszacsúsztatta pisztolyát a tokjába, megragadta a lány
karját, és az üres cella felé indult. – Itt az ideje, hogy visszatérjen a helyére, Miss
Calhoun.
Susannah ugyan megvetette lábait, ám Jedidiah-nak mégiscsak sikerült
elkormányoznia a celláig, és rácsukni az ajtót. A lány megragadta a rácsokat, amikor a
férfi a falon levő kulcsok után nyúlt, hogy bezárja az ajtót.
– Minden rabbal így bánik, békebíró? Csak azon csodálkozom, hogy magát még nem
csukta le senki.
– Tudja, hercegnőm, ön egészen kivételes eset!
– Sikerült teljesen lenyűgöznie, most, hogy ezt mondja! – replikázott a lány, szavaiból
csak úgy sütött a gúny.
– Úgy is van rendjén – válaszolt Jedidiah. – És szerencséje van, hogy nem nyúzom
meg elevenen, amiért elhallgatott előlem valamit.
– Gőzöm sincs róla, miről beszél.
A férfi egészen közel hajolt a rácsokhoz.
– Miért nem mondott nekem semmit Mrs. Hawkinssal kapcsolatban?

26
 Susannah megmerevedett.
– Mit kellett volna elmondanom?
– Benning seriff mesélte, hogy a házvezetőnő maga szerint ott volt a házban azon az
éjszakán, amikor együtt vacsoráztak. Igaz ez?
– Mit számít? – vágott vissza a lány. – A seriffnek valami megbízható tanú épp az
ellenkezőjét állította. És miféle szava lehet a gyilkossággal gyanúsított nőnek egy hitelt
érdemlő tanúval szemben?
– El kellett volna mondania!
– Mégis, miért? Hogy aztán a fejemhez vághassa, a történetecskémmel csak a bőrömet
akarom menteni? Köszönöm szépen, jól megvagyok a segítsége nélkül, Brown békebíró.
– Hadd mondjak magának valamit, hercegnő – halkította le a hangját Jedidiah. –
Ebben a percben én vagyok a legjobb barátja az egész világon.
– Tehát rosszabb helyzetbe kerültem, mint amilyenre számítottam.
– Nem tudom, mi a csudának vesztegetem magára az időmet. Ha a nővére nem kért
volna meg…
– Felhatalmazom, hogy bármelyik pillanatban továbbálljon, békebíró – szólt vissza
villámló szemmel a lány.
– Úgy is lesz, abban a pillanatban, hogy Denverbe érkezünk.
Jedidiah kifordult a helyiségből és az iroda felé vette az irányt, ahonnan a kiszűrődő
hangok arra engedtek következtetni, hogy Horner megbízott magához tért.
– Akkor mi lesz? – kiáltott utána Susannah.
A férfi hátra se nézve válaszolt:
– Megtudja idejében, ne féljen.

Susannah várt, de annak ellenére, hogy az iroda felől hangok hallatszottak még egy
darabig, Jedidiah nem jött vissza.
Az ablakon keresztül nézte a lenyugvó napot, de lelkében még ott zakatolt a Caldwell-
lel való találkozás rémülete. Ha Jedidiah akkor nem tér vissza, ezt tudta biztosan, már
fenn lógna valamelyik fa tetején. Kezét a nyakához emelte, és nagyon is világosan látta,
hogy csupán a vakszerencsének – és Jedidiah Brown közbelépésének – köszönheti életét.
Vagy csupán elhalasztották a kivégzését? Nincs más választása, kénytelen lesz megszökni
még ma éjjel.
Caldwell visszatérhet. És legközelebb biztos, hogy még több embert hoz magával.
Susannah-nak pedig semmi kedve nem volt hozzá, hogy a férfi itt találja.
Lenézett a kezében levő kulcscsomóra. A dulakodás közben kaparintotta magához,
majd ruhájába rejtette Jedidiah elől.
Ezek a kulcsok vezetik őt el a szabadsághoz. Éjszaka, amikor már az egész város
alszik, felhasználja őket.

Jedidiah eredetileg úgy tervezte, hogy postakocsival mennek Colorado Springsbe, onnan
pedig vonattal egészen Denverig. Most azonban, hogy Wayne Caldwell is megjelent a
képben, elvetette a tervet.
Wayne nem teljesen tökkelütött, ez akkor is látszott, amikor rászánta magát a
távozásra, ám Jedidiah biztos volt benne, hogy visszajön még. Az ő fajtája mindig
visszajön. Jedidiah úgy gondolta, hogy elviszi Susannah-t a városból, mielőtt még Wayne
összeszedhetne egy csapatra való embert.

27
 Meghúzta nyeregtáskájának szíjait, kétszer is leellenőrizte, hogy minden felszerelés
megvan-e, és tartják-e jól a szíjak. Palomino nevű lova békésen tűrte a procedúrát, mint
mindig. Ott állt mellette a vezeték ló, egy izmos kis tarka, ugyancsak felnyergelve,
indulásra készen. Amikor végzett, Jedidiah mindkét lovat kivezette az istállóból az
éjszakába.
A vonatok és a postakocsik menetrend szerint közlekednek. Tudni lehet, mikor
indulnak, és hova érkeznek. Ám két lovas, akik a maguk útját járván jutnak el Denverbe,
sokkal nehezebben követhető nyomon.
Szólt már Benning seriffnek is a tervéről, hogy az éjszaka közepén hagyják el a várost,
és az áldását adta rá. Most már csak abban reménykedett, hogy Susannah nem gördít
akadályokat az útjába. Ha ellenkezik, kénytelen lesz megkötözni és kipeckelni a száját is,
és átkozott legyen, ha élvezte volna, hogy ilyesmire kell vetemednie. Olyan szája van
ennek a lánynak, amely a legnagyobb gyönyörűséget nyújthatja egy férfinak, de bizony
ízekre is tud szedni bárkit, aki az útjába kerül. Sajnálatos módon Susannah a kettő közül
inkább az utóbbira hajlott.
Otthagyta a kikötött lovakat a bolt háta mögött, és elindult a börtön irányába, ügyelve,
hogy mindvégig árnyékban maradjon. Nem szeretett volna összetalálkozni Caldwell
valamelyik börtönnél lesben állított emberével. Mert minden bizonnyal hagyott hátra
valakit.
Végigszaladt a hideg a hátán, amikor meghallotta a börtön ajtajának nyikordulását.
Előkapta a pisztolyát, és végigmérte a seriff irodájából kisurranó alakot. Ahhoz túl
alacsony, hogy Benning seriff vagy Horner helyettes legyen, de az is biztos, hogy nem
Caldwell jelent meg az ajtóban. Ahogy az illető közelebb jött, szoknyasuhogás ütötte meg
a fülét. Jedidiah visszafojtott egy káromkodást, és visszacsúsztatta pisztolyát a tokjába.
Zsebre vágta kezét, és megállt a szemmel láthatóan női alak előtt. Parfümjének illata még
azelőtt megcsapta, mielőtt közvetlen közelébe ért volna, édes jázmin, egy csöppnyi
fűszeres aromával.
Áldozatának lélegzete is elakadt, amint megállt előtte, még a táska is kiesett a kezéből.
Jedidiah megragadta a csuklóját.
– Jó estét, Miss Calhoun – köszöntötte, miközben összecsatolta kezén a bilincset. –
Látom, útra kész.

28
 4. fejezet

– Maga meg mit keres itt? – sziszegte minden ízében reszketve az ijedtségtől, amelyet a
sötétből elétoppanó férfi okozott. – Vegye le rólam ezt a micsodát!
A férfi rávillantotta szikrázó fehér fogsorát a platánok árnyékában.
– Említettem, hogy én fogom elkísérni Denverbe. És maga meg is jelenik, ahogy kell,
gondosan összecsomagolva, épp a megfelelő időpontban.
– Sehova sem megyek el magával. Mondom, vegye le rólam ezt a szörnyűséget!
– Tudja jól, hogy nem tehetem. – A férfi karon fogta, és felvette a földre hajított táskát
is. – Vagy azt szeretné, hogy elveszítsem a munkámat?
– Ha nem hagy futni, én az életemet veszítem el! – Megvetette a lábát, Jedidiah pedig
félig-meddig úgy kellett, hogy maga után húzza a szatócsbolt mögött álldogáló lovakig. –
A fene egye meg, Jedidiah Brown, nem hallja, mit mondok?
– Hallom én – egyik kezével erősen tartva a lányt, felakasztotta táskáját a
nyeregkápára, majd odafordult hozzá. – Figyeljen ide, hercegnő, azt teszem, amit a
törvény megkövetel, feltételek nélkül. Ez a munkám. Hajlandó végre megérteni?
Susannah-t elöntötte a rettegés. Jedidiah Brown eddig még mindig kézre kerítette, akit
akart, egyetlen férfi vagy nő sem tudott megszökni előle. Ez azt jelenti, hogy búcsút
mondhat szabadulási terveinek. Talán ha kellően felbosszantja, a férfi hátat fordít neki, és
akkor elillanhat előle.
– Nem engedhet meg magának semmiféle érzelmet, jól látom, békebíró? –
gúnyolódott. – Én sem vagyok egyéb, mint egyike azoknak a raboknak, akiknek
leszállítása a maga lenyűgöző dicsőséglistáját növeli, ugye? Még az sem érdekli, hogy
nem én tettem.
Elcsöndesedett, és bár nem láthatta a férfi arcát a sötétben, tudta, hogy elevenébe
talált.
– Azt nem az én dolgom eldönteni – válaszolt halkan.
– Nem valami szimpatikus a munkája.
– Magának nem is kell, hogy szimpatikus legyen – zárta le a beszélgetést Jedidiah. –
Most pedig szálljon már fel a lóra, mielőtt az egész város idecsődül. Vagy szeretné
viszontlátni Wayne Caldwellt, amint kirohan ide megszemlélni, miféle zenebona van itt?
Susannah ezekre a szavakra lenyelte a nyelve hegyére toluló kifejezéseket. Hiszen ha
egyedül vág neki a világnak, Wayne Caldwell és bandája bármikor lecsaphat rá. Ám ha
Jedidiah-val tart, könnyedén kicsúszhat üldözőinek markából. Aztán alkalomadtán
megszökik, és megkeresi Abigail Hawkinst. Nem volt ugyan túl nagy esélye elillanni a
békebírótól, de még az is sokkal jobb, mintha egy újabb találkozást kellene túlélnie
Wayne Caldwell-lel.
Ez viszont azt jelenti, hogy meg kell változtatnia terveit, és követnie kell Jedidiah-t.
Nem volt az a fajta, aki bármilyen helyzetben feladja, így hát lekezelő modorban odaszólt
a férfinak.
– És mit gondol, hogyan fogok feljutni a nyeregbe, kezemen ezzel a bilinccsel?
Jedidiah összekulcsolta a kezét.
– Szerencséje van, rendelkezésére áll egy ilyen úriember, mint én.

29
 – Nézőpont kérdése. – Megragadta a nyeregkápát, és lábát az összekulcsolt kezekbe
helyezte. Jedidiah olyan könnyedén emelte a nyeregbe, mintha csak a táskáját kellett
volna feltennie. Susannah pedig igyekezett nem tudomásul venni, milyen hevesen
megdobbant a szíve a férfi ereje láttán.
Ez csak egy bugris, emlékeztette magát, az állati erő gyakran jár együtt az alacsony
származással. Aztán a férfi olyan gyöngéden helyezte bele lábát a nyeregbe, mintha
törékeny porcelán lenne, amire megint csak végigszáguldott rajta az elgyöngülés hulláma.
Minden erejét össze kell szednie, hogy ne hasson rá ez az ember. Jedidiah felszállt
Palominója nyergébe, előrehajolt és megragadta a másik ló kantárszárát.
– Abszolúte képes vagyok rá, hogy magam irányítsam a lovamat, békebíró – szólt oda
Susannah, akit rendkívül bosszantott, hogy nem foghatja kezébe a szárat, és vágtázhat el
a sötét éjszakában olyan messzire fogva tartójától, amennyire csak lehet.
Jedidiah felnevetett.
– Nagyon is jól ismerem a képességeit, Miss Calhoun, épp ezért az egész úton magam
fogom vezetni a lovát.
– Miért nem küldtek inkább helyette valami ostobát? – morgott Susannah mérgesen.
Jedidiah jóízű kacagása fülében visszhangzott, amint végiglovagoltak az álmos
városon, bele a koromsötét az éjszakába.

Hosszú órákra csönd zuhant közéjük, s egyszerre csak rózsás szirmaival derengeni
kezdett a hajnal. Jedidiah addigra akárhányszor visszanézett a mögötte ügető lóra, és
Susannah mindannyiszor ott ült még a hátán. Nem látta még soha ennyire csöndesnek a
lányt. Pedig ott volt, olyan békésen ült a lovon, mintha csak vasárnapi piknikre
igyekezne, nem pedig gyilkossági perének tárgyalására. A férfinak megfordult a fejében,
hogy valószínűleg lekötik saját gondolatai, ám amikor ráemelte tekintetét rettenetesen
vonzónak találta, hiába hadakozott érzései ellen.
Kihúzta magát, és hagyta, hogy beérje a másik ló. Még ezen a korai órán is csodaszép
volt a lány. A kora hajnal rózsás fényei ragyogóvá tették arcát, és egyfajta puhaság lengte
körül, amitől olyan lett, mint egy angyal. Szőke haját könnyedén összefogva viselte,
néhány kósza fürt azonban kibújt, és állát, szemöldökét csiklandozta vonzó
összevisszaságban. Eszményi szépsége még a legkeményebb bíró szívét is megindította
volna, nem is beszélve arról az intelligens, tiszta, kék tüzű szempárról, amely makacsul
összeszorított, határozott rajzú szája felett csillogott.
Okos kis teremtés, az egyszer biztos. Szökéséhez érzéki barna szoknyát, hozzá illő
kabátkát, fehér blúzt, széles karimájú kalapot és magas szárú, barna cipőt vett. Felhúzta
egyik aranybarna szemöldökét, amikor Jedidiah kitartó figyelme zavaróvá vált.
– Valami gond van, békebíró?
– Szikrányi sem – válaszolta könnyedén. – Csak azon gondolkodom, hogy tud ennyire
gyönyörű lenni ma reggel.
A lány elmosolyodott és ravaszkás csillogás költözött a szemébe.
– Köszönöm, békebíró. Be kell vallanom, hogy ön is nagyon jóképű ma reggel.
Jedidiah megbökte kalapja karimáját.
– Kedves öntől, hogy ezt mondja. – Elhallgatott egy pillanatra. – Igen asszonyom,
csodaszép, olyan gyönyörű, hogy senki sem hinné el magáról, hogy gyilkolni képes.
Egy szemvillanással lehervadt arcáról a mosoly, és dühödt méregre változott, szeme
olyan jeges pillantásokat szórt, hogy a legelszántabb fegyverest is visszariasztották volna.

30
 Az angyal eltűnt, nem maradt belőle semmi, hacsak nem a bosszú angyala. A férfi
kinevette dühét.
– Hát bizony, hacsak nem ezzel az arckifejezéssel vonul be a tárgyalásra, az esküdtek
biztosak lesznek benne, hogy sírás nélkül még egy hangyát sem tudna eltaposni. Még jó,
hogy én sokkal jobban ismerem.
– Nem hinném, hogy ismer engem, békebíró – jelentette ki fagyosan. – Ahogy
emlékszem, soha nem volt időnk arra, hogy jobban megismerhessük egymást. Elrohant
Burrból azon a reggelen, anélkül, hogy bárkivel is közölte volna.
A férfi feljebb tolta a kalapját.
– Én békebíró vagyok, kisasszony, és foglyokat kísérek. Nem tölthetem az egész
életem Wyoming tartományban, még ha ez lenne az egyetlen vágyam, akkor sem.
– Ez aztán a jó kifogás, békebíró. Még annyi udvariasság sem szorult önbe, hogy
búcsút mondjon, mielőtt az éjszaka közepén angolosan távozott volna!
– Mi ebben a hiba? Talán hiányoztam önnek?
Susannah mereven elfordult a nyeregben.
– Ne legyen már nevetséges! Sarah és Jack igencsak elszomorodott azon, hogy el sem
köszönt tőlük.
– Szóval önnek egy percig sem hiányoztam? Még az után a mézédes csók után sem?
– Nem tudom, miről beszél, uram.
– Nagyon is jól tudja, miről beszélek – mordult rá a férfi. – De ha azt gondolja, hogy
fortélyaival túljárhat az eszemen, amíg úton vagyunk, hát nagy is téved.
Susannah álla leesett, szeme kerekre nyílt.
– Ugyan már, Brown békebíró, eszembe sem jutott semmi ilyesmi!
– Nem, mi? – Jedidiah előreugratott, megállította mindkettejük lovát az út közepén, és
egészen közel hajolt a lányhoz. – Maga pontosan úgy használja a szépségét, ahogy a
lövész a fegyverét, Susannah Calhoun. Velem szemben viszont nyugodtan felhagyhat
ezzel a taktikával, mert átlátok magán, úgyhogy semmire sem megy vele. Remélem
értjük egymást.
Rabnője hosszú, néma pillantást vetett rá.
– Egyáltalán nem ismer engem, békebíró – jegyezte meg végül csendesen. – Az
emberek egész életemben mindig túlzott jelentőséget tulajdonítottak a külsőmnek. Nem
ítélhet el azért, hogy a szépségemet előnyömre használom. Mindenki kihasználja az
adottságait. Ezt hívják túlélési technikának.
– Amiről beszélek, az nem csupán a szépségéből fakad – jegyezte meg gúnyosan a
férfi. – Ön rendkívül intelligens és talpraesett, úgyhogy ne is próbáljon úgy tenni, mintha
nem volna tisztában ezekkel az adottságaival.
Susannah olyan meglepetten bámult a férfira, mintha az épp az imént akasztotta volna
le az égről a napot, csak hogy a kezébe adja.
– Ez eddig még meg sem fordult a fejemben – suttogta végül.
– Rendben. Mindenki más alulbecsülheti magát, de én biztosan nem teszek ilyet.
Remélem, megértette, mit akarok ezzel mondani.
– Tökéletesen – hangzott a válasz.
A lány csaknem sebezhetőnek tűnt ebben a pillanatban, ám Jedidiah tisztában volt
Susannah színészi adottságaival. A békebíró nem engedhette meg magának, hogy
bedőljön ennek az „elveszett kisleány vagyok csupán” szerepnek, és egy pillanatig is
biztonságban tudja magát a lány mellett. Távol állt tőle, hogy beleessen ebbe a csapdába.

31
Megsarkantyúzta a lovát, könnyű ügetésbe csapott, és hagyta, hogy a vezeték ló jó
néhány lépéssel lemaradva kövesse őket. Susannah már csupán a tekintetével képes volt
irányítani az embereket. Tudta a lány, érezte mélyen a szívében, hogy sokkal nagyobb
slamasztikába került, mint amelyből egymaga kikeveredhetne, de eszébe jutott vajon,
hogy segítséget kérjen tőle? Nem! Mondta neki, hogy van egy tanú, aki esetleg
tisztázhatná őt? Nem!
Ha egyszerűen, minden színészkedés nélkül megkérdezi tőle, elmondta volna, hogy
szándékában áll felkutatni Abigail Hawkinst, és kideríteni az igazságot. Ehelyett azonban
a lány mást sem tett, mint vagy sértegette, vagy hízelgett neki, egyetlen egyszer nem
jutott el odáig, hogy őszintén megossza vele gondolatait.
Ha Jedidiah-t más fából faragták volna, minden bizonnyal vakká és süketté tette volna
ez a csodálatos test és csinos arc. Ám ő nem akárki volt, hanem az Egyesült Államok
békebírója, Jedidiah Brown, aki mindig továbbáll, valahányszor sikeresen befejezett egy
munkát.
Egyetlen nő, még ha úgy is néz ki, mint valami angyal, és olyan dörzsölt, akár az
ördög maga, sem kerítheti hálójába.
Minél hamarabb sikerül tisztáznia Susannah-t, és minél hamarabb elválnak útjaik,
annál szerencsésebb lesz mindkettejük számára.

Azt mondta rá, hogy intelligens.

Susannah üveges tekintettel bámulta az előtte lovagló férfi hátát. Annyiszor bókoltak
már neki azzal, hogy gyönyörű szeme, haja, arca van, és még a jó ég tudja milyen jelzőt
aggattak a szépségére, ám soha senki nem mondta neki azt, hogy okos.
Intelligens és talpraesett. Ezt mondta a békebíró. Kezét hevesen zakatoló szívére
szorította, és mély lélegzetet vett. Sem ez a bensőjét meglágyító érzés, sem pedig a férfi
iránt érzett egyre növekvő vágy nem vezet semmi jóra. Csupán azért, mert a férfi olyan
mélyen a veséjébe lát, mint eddig senki, még nem kellene, hogy ennyire felizgassa magát.
Igen ám, csakhogy egész életében olyan társat keresett, aki hajlandó lett volna végre
szépsége mögött észrevenni valódi személyiségét is. Mennyire ironikus, hogy épp most
kell felfedeznie ezt a férfit. Jedidiah sehogyan sem illett bele a jövendőbeliről alkotott
képbe – ez azonban nem akadályozhatta meg a lányt abban, hogy szíve mélyéről kívánjon
közelebb kerülni hozzá.
Nem tudta, hogyan vonhatná magára a figyelmét. Az igéző mosolyok és a kacér
pillantások megkérdőjelezhetnék szándékának őszinteségét. A férfi nem csupán
nyugtalanná tette őt, megvolt kezében az erő, amellyel halálos sebet ejthetett Susannah
szívén.
Meg kell szöknie tőle, amilyen hamar csak lehet. Bármilyen áron.

Megálltak falatozni valamikor késő délután, egyszerű szendvicset és gyümölcsöt

fogyasztottak zárkózott csendben. Susannah-t nagyon elcsigázta az út. Az éjszaka
közepén szökött meg a börtönből, és egészen reggelig megállás nélkül ügettek. Ezzel
szemben viszont Jedidiah semmiféle fáradtságot nem mutatott. Hátát egy sziklának
döntve falatozott, almát rágcsált, közben pedig a környéket szemlélte. Puskája keresztbe
fektetve hevert ölében.
Susannah a férfi arcát nézte. Hiába, hogy annyira idegesítette ez az ember, minden
érzéke azt súgta neki, hogy valódi férfival van dolga. Mi lehet az, ami ennyire vonzza őt

32
hozzá? Jóképű, ahhoz nem férhet kétség, de a világon annyi jóképű férfi szaladgál rajta
kívül. Olyanok ráadásul, akik nem zavarták össze gondolatait, és nem idézték fel benne
az ellentétes irányú érzelemhullámzásnak ezt az áradatát. Jedidiah Burr óta folyton
felbukkant gondolataiban, és lassan kezdett arra is gyanakodni, hogy valamilyen módon a
szívébe is belopta magát, minden ellenkező irányú erőfeszítése ellenére.
A férfi feléje fordította fejét, és mélyen a szemébe nézett azzal a sötét, hűvös
pillantásával, és szíve máris vadul kalimpálni kezdett. Pánik öntötte el. Susannah nem
akarta újra átélni ezeket az érzéseket. Nem itt. Nem most. Elfordította szemét, és a távoli
hegyeket figyelte.
Amikor végeztek az étkezéssel, Jedidiah szó nélkül eltakarított minden nyomot,
úgyhogy ha valaki esetleg arra jár, nem is sejtette volna, hogy az imént még ketten ezen a
helyen táboroztak. Ismét segített Susannah-nak felülni lovára, és a lány újra érezte az
ismerős melegséget a férfi erejét látva. Ez alkalommal örömest átadta magát ennek az
érzésnek, belegondolva, hogy holnapután már messzire szökik tőle.
Tovább rótták az utat, több órányi csendes lovaglás maradt hátuk mögött, az elsuhanó
mérföldekkel. Amint a nap a látóhatár alá süllyedt, Susannah előrebukott a nyeregben.
Ebben az állapotban gondolni sem tudott a szökésre, csupán aludni akart, mindennél
jobban!
Épp, amikor meg akarta kérni Jedidiah-t, hogy álljanak meg, a férfi előreugratott,
kinyújtotta kezét, majd megállította a lovát.
Nem messze tőlük, az előttük emelkedő domb mögül füstoszlop szállt fel.
– Nézze csak, társaságot kaptunk – szólt oda a lány felé fojtott hangon. – Álljon
készenlétben.
– Mire?
A férfi hideg tekintetében mintha a félelem szikráját pillantotta volna meg.
– Ha Caldwell és a bandája táborozik ott, készen kell állnia rá, hogy rohanjon az
életéért.
– Mit keresnének ezen a környéken? – kérdezte Susannah, miközben érezte, hogy
jeges rettenet kúszik fel a torkán.
– Magát, ki mást? – A békebíró hátradobta a lány lovának kantárát, ezzel Susannah
kezébe került az irányítás. Előhúzta nyeregtáskájából a puskáját, és csizmája mellé
fektette úgy, hogy csöve a föld felé nézzen. – Mögöttem jöjjön, és ha lövöldözést hall,
azonnal vágtasson az ellenkező irányba.
– Azt gondoltam, hogy Denverbe akar vinni – viccelődött Susannah, bár nem volt túl
vidám hangulatban.
– Azon vagyok, de ha lehetséges, életben szeretném odaszállítani.
Jedidiah mélyen szemébe húzta a kalapját, és visszanézett válla fölött a lányra.
– Ne feledje! Maradjon mindig a hátam mögött!
– Rendben, békebíró. – Ujjait beakasztotta a kantárszárba. Bár nagy kedve lett volna
kereket oldani most azonnal, nem volt bolond, nagyon jól tudta, hogy ha azok ott valóban
Caldwell emberei, akkor csakis Jedidiah Brown szavatolhatja a biztonságát.
Jedidiah megeresztett felé egy kurta mosolyt, majd lassú poroszkálással elindult felfelé
a dombon. Susannah követte.
Amint felértek az emelkedő tetejére, láthatóvá vált, honnan jön a füst. Ponyvás szekér
állt az út mellett, néhány nyúl sült éppen nyárson, a közelében rakott tűzön. Egy teremtett
lelket sem láttak.

33
 Susannah Jedidiah-ra pillantott. Egész alakján látszott, hogy minden idegszálával
figyel és vár. A lány tudta, hogy a férfi képes lenne életét adni, hogy megmentse őt. Ez
csak tovább bonyolította a férfival kapcsolatos, amúgy is alaposan összekuszálódott
érzelmeit. Hogyan lehet valaki ennyire utálatos és nemes lelkű egyszerre? Hogyan lehet
egy időben olyan erős és gyöngéd is? Miként lehetséges, hogy a férfi ennyire nem törődik
azzal, hogy ő ártatlan, ugyanakkor mégis kész megvédeni az életét, még sajátjának
feláldozása árán is? Jedidiah leginkább a kaméleonhoz hasonlít, amely mindig a
környezetének megfelelően változtatja színét. Nem kétséges, ez a tulajdonsága nagyban
hozzájárult, hogy még életben van, ám hangulatváltásai nagyon megviselték Susannah-t.
Vékony kuncogás hangjai ütötte meg fülüket, és Jedidiah elindult a tábor irányába.
Egy kislány szaladt elő a kocsi mögül. Egy férfi futott utána, karjába kapta, és arcát a
kislány pocakjához dörzsölte. Erre ismét felhangzott az iménti kacaj.
– Apu-sárkány elkapott téged, Lizzie! – ismét megcsiklandozta, gyerekes nevetés
válaszolt rá.
– Apu-sárkány imádja a kislányokat vacsorára!
Susannah látta, hogyan száll el Jedidiah izmaiból a feszültség a gyerek gurgulázó
nevetésére. Egy asszony mászott elő a ponyva alól, kezét kötényébe törölgetve.
– Samuel, ne izgasd fel ennyire vacsora előtt – kiáltott felé –, különben lesheted,
mikor fog elaludni!
– Jaj, Maggie… – kezdte a férfi. Ám ebben a pillanatban észrevette Jedidiah vizsla
tekintetét. Ledobta a gyereket a földre, és maga mögé húzta.
– Adjon isten! – kiáltott feléjük óvatosan.
– Jó estét maguknak is! – válaszolt Jedidiah. – Elnézésüket kérjük az
alkalmatlankodásért. Láttuk a tábortüzet. Az Egyesült Államok békebírója, Jedidiah
Brown vagyok. Félrelendítette köpenyét, hogy a férfi láthassa a mellére tűzött csillagot.
– Sam Ferguson – mutatkozott be a másik, láthatóan megkönnyebbülve. – Segíthetünk
önnek valamiben, Brown békebíró?
– Csak táborhelyet keresnénk magunk is erre az éjszakára.
– Szívesen látjuk önöket, tiszteljenek meg bennünket társaságukkal, mielőtt tovább
indulnának. Mit szólnának egy kis harapnivalóhoz?
– Rendkívül kedves öntől. – Jedidiah megemelte a kalapját és rámosolygott az
asszonyra, bevetve déli neveltetésének minden csábító fortélyát. – Amennyiben nincs
ellenére a kedves feleségének.
Az asszony a füle tövéig elpirult.
– Nincs ellene semmi kifogásom, békebíró. Jöjjenek csak bátran.
– Hálásan köszönöm, asszonyom. – Jedidiah leszállt a lóról, és megragadta Susannah
lovának kantárát. Elindultak lefelé.
– A felesége? – kérdezte Ferguson, tágra nyílt szemekkel meredve Susannah-ra. Még
az álla is leesett a csodálkozástól. Mrs. Ferguson aggodalmasan simította le szoknyáját és
igazította meg a haját. A kis Lizzie kiszaladt apja háta mögül, és megáll Susannah lova
mellett.
– Te egy angyalka vagy? – kérdezte őszinte csodálattal.
Susannah rámosolygott a kislányra:
– Nem vagyok angyal, Susannah vagyok.
Jedidiah rosszul leplezett bosszúsággal meredt a Ferguson családra. Képtelen lesz
eltüntetni maguk mögött a nyomaikat, ha mindenki, akivel csak összetalálkoznak, így

34
reagál Susannah megjelenésére, ahogy ezek itt. A fene egye meg, erre a nőre nem lehet
nem emlékezni!
– Nem a feleségem, és minden bizonnyal nem is angyal. A foglyom – jelentette ki.
Susannah elpirult a megaláztatástól, amikor Jedidiah lesegítette a lóról. Bilincseinek
csilingelőse jegesre hűtötte körülötte a csodálattól izzó levegőt.
– Nehéz elhinni, hogy egy ilyen csinos lány bűnöző lenne, békebíró – jegyezte meg
Ferguson.
– Higgyen nekem, a külső gyakran igen félrevezető lehet – válaszolt Jedidiah. – Akit
itt látnak mellettem, az Barton Falls fekete özvegye. Már három férjet eltett láb alól, és ha
a maguk helyében lennék, nem hagynám elöl a késeket!

35
 5. fejezet

É létében először Susannah Calhoun mellőzött lett. Jedidiah együtt üldögélt a Ferguson
családdal, nyárson sült nyulat eszegetve, élénk beszélgetésbe bonyolódva, ezalatt ő,
Susannah a tábortűz másik oldalán fogyasztotta vacsoráját, ráadásul puszta kézzel, mivel
Jedidiah meséjét követően a jámbor népek még egy kanalat sem mertek a kezébe adni!
Egyre dühödtebben rágcsált. Hogy ő lenne Barton Falls fekete özvegye? Hogy
juthatott a békebíró eszébe ekkora őrültség? Teljesen nyilvánvaló volt számára, a férfi
azért nevezte őt háromszoros férjgyilkosnak, mert nem állt messze tőle, hogy ezt
gondolja róla: olyanfajta nő, aki másra sem jó, csak hogy összetörje a férfiak szívét.
Erre a gondolatra még a nyúlhús is megakadt a torkán. Nem is értette, egyáltalán miért
kell foglalkoznia azzal, mit gondol róla ez az alak. Bármennyire vonzónak találta
Jedidiah-t, ugyanakkor mindig is bosszantotta a viselkedése. Egész életében olyan
férfiakkal volt körülvéve, akik a kívánságait lesték. Nem úgy Jedidiah Brown. Láthatólag
elszánta magát, hogy minden alkalommal épp ellenkezőképpen tesz, mint ahogy ő
szeretné.
Nyilvánvaló, csak az idejét vesztegeti, amíg a férfi kétes gyámságára bízza magát.
Elég messze jártak már Silver Flattól ahhoz, hogy maga is elboldoguljon immár. Azzal
tisztában volt, hogy Abigail Hawkins eredetileg Placerville felé vette az útját, és ez nem
esett messze jelenlegi tartózkodási helyüktől. Meg kell találnia a módját, hogy még ma
éjszaka kereket oldhasson.
Amint Susannah lenyelte az utolsó falat húst is, Mrs. Ferguson feltálalta a desszertet –
egy tálra való aprósüteményt, amelyet még az előző városban vásárolt. Mivel őt senki
nem kínálta, kínjában rámosolygott Jedidiah-ra, aki épp kivett magának egy darabot.
Nem ismert olyan férfit, aki egy kiadós vacsora elfogyasztását követően ne zuhant volna
mély álomba. Ha a békebíró végre elalszik, elszökik, hogy soha sem bukkannak a
nyomára.

Jedidiah érezte, hogy ha pillantásokkal ölni lehetne, akkor már réges-rég halott lenne.
Susannah a többiektől távol, a tűz másik oldalán üldögélt, és egész vacsora alatt
gyilkos pillantásokat küldött felé. Tudta, hogy a lány egész életében mindig központi
alakja volt minden társaságnak, ahol megjelent, de meg volt győződve arról, minél
hamarabb tanul meg visszafogottan viselkedni, annál jobb lesz. Remélhetőleg, a Ferguson
családnak előadott történet eltérítheti Caldwelléket a nyomukról.
Bár ebben azért kételkedett.
Nem csupán ezért találta ki ezt a történetet, Susannah-t is bosszantani akarta vele.
Imádta látni, ahogy a lány szeme szikrát szór, arca lángolóvá válik, amikor ugratja. Habár
nem történt eddig semmi komolyabb közöttük, láthatóan képtelen ellenállni a varázsának.
A lány újabb pillantásokat vetett felé, aztán viszont rámosolygott, amikor meglátta,
hogy újabb melaszos pite után nyúl. Jedidiah-nak nagyon nem tetszett ez a mosoly. Mi az
ördögöt főzhet a fejében az a boszorkány?
Gyorsan lenyelte az utolsó falatot is, majd kinyújtózott, és felemelkedett.

36
 – Asszonyom, hálás szívvel köszönjük a finom vacsorát – fordult Mrs. Ferguson felé,
az pedig visszamosolygott rá. – Itt az ideje, hogy nyugovóra térjünk.
Sam Ferguson nyugtalan pillantást vetett Susannah felé.
– Azt a veszélyes bűnözőt pedig kérem, tartsa jól szemmel, békebíró.
Susannah ránézett a férfira, mire az összerezzent. Jedidiah odalépett hozzá, a tűz
túloldalán, megragadta a kezét, és talpra segítette.
– Ne aggódjék, Sam – válaszolt Jedidiah –, csak a férjeit öli meg. Maga és a családja
biztonságban vannak.
Susannah épp nyitotta a száját, amikor a férfi figyelmeztetően megszorította a kezét.
Még csak az kellett volna, hogy a lány az utolsó pillanatban tönkre tegye Caldwelléknek
szánt félrevezető manővereit.
– Jöjjön már – szólt rá a lányra, a lovak felé húzva. – Fáradt vagyok.
Susannah engedelmesen követte, majd megállt Mrs. Ferguson előtt.
– Köszönöm a vacsorát – bólintott az asszony felé.
Az csupán kurta biccentéssel fogadta szavait. A nyilvánvalóan ellenséges indulatok a
megaláztatás pírját varázsolták Susannah arcára. Magasan felemelt állal követte
Jedididah-t a lovak irányába.
Amikor odaértek hátasaikhoz, Jedidiah megállt, hogy lábát a kengyelvasba segítse,
megkérdezte a lányt:
– Jól van?
– Ó, kitűnően, békebíró – hangzott a fagyos válasz. – Segítene végre felszállni, vagy
vannak még további megaláztatásai számomra?
Jedidiah úgy nézett le a lányra, mintha most látná életében először, és valami, mélyen
a lelkében megmozdult benne. Kinyújtotta kezét, és félresimított a homlokából egy
rakoncátlan fürtöt. Az csak állt vele szemben moccanatlanul, tekintete hideg maradt.
– Ne haragudjon – szólt a férfi csendesen. Nem állt szándékában megalázni a lányt,
csakis a védelmére találta ki ezt az egész bolond történetet.
Susannah mereven biccentett. Jedidiah már épp magyarázkodni kezdett, de
meggondolta magát. Egyetlen szó nélkül nyeregbe segítette a lányt. Az kezébe vette a
szárat, és úgy nézett maga elé, mint egy királynő, aki csak udvartartására vár. Jedidiah
felült mellette várakozó lovára.
Átdobta neki a kötőféket.
– Tudja hogy kell irányítani egy lovat – vetette oda kurtán, majd ügetésbe ugratta
Palominót. Susannah egy jó ideig csak nézett utána, mielőtt maga is elindult volna a
nyomában.

Egy dombocska tetején ütöttek tábort. Jedidiah tüzet rakott, mialatt Susannah a közeli
szikla tövében üldögélt.
A nap már lenyugodott, és az első néhány halvány fénnyel pislákoló csillag is feltűnt a
bársonykék égbolton. Susannah végignézte, ahogy Jedidiah lemálházza a lovakat,
mozdulatai határozottak és pontosak voltak, mély, megnyugtató hangon duruzsolt az
állatoknak.
A lobogó tűz megvilágította arcát miközben sorra lecsutakolta hátasait. Minden
erőfeszítése ellenére, Susannah kezdett elálmosodni. Elmondhatatlanul mérges volt erre a
férfira, aki így megalázta őt, ennek ellenére volt valami megnyugtató a férfi lassú,
határozott mozgásában, ahogy ezeket a mindennapi tevékenységeket végezte. Ólmos

37
fáradtság nehezedett tagjaira. Egyszerűen minden ízében elfáradt, a testén, a lelkén és az
érzésein is ott nehezedett a kimerültség. Semmi másra nem vágyott, csak hogy alhasson
végre, és hogy visszaszerezze a becsületét.
Rámeredt a csuklóján feszülő bilincsekre. Hogy ez a férfi ilyen történetet adott elő róla
Fergusonéknak! Most világossá vált, hogy milyen kevésre tartja őt. Nem csak azt képes
elhinni róla, hogy gyilkolt, még férfigyűlölőnek is tartja!
Tekintetét újra Jedidiah-ra fordította. Ez az ember teljesen összekavarja az érzéseit.
Annyira igyekezett megutálni. Egyfolytában arra gondolt, bárcsak ne lenne ennyire
intelligens, ha nem ismerné fel azonnal az összes lehetséges helyzetet, amikor
megszökhetne előle, éles elmével azonnal cselekedve! Azt kívánta, bárcsak a férfi ne
lenne annyira erős, hogy bármikor megzabolázhassa őt. Kénytelen volt azonban bevallani
magának, hogy a férfi ereje biztonságot jelent számára. Bárcsak ne lenne annyira oda
érte, de hát nagyon is tetszik neki, ez az igazság.
A békebíró körbejárta a tábort, és hosszú évek tapasztalata tükröződött abban a
szakszerűségben, ahogy elkészítette az ágyakat. Susannah végignézte, amint a férfi
elsimítja a takarókat erős karjaival – azokkal a kezekkel, amelyek a fegyvert és a nőket is
ugyanazzal a tapasztalattal érintettek. Jedidiah Brown ellenállhatatlan férfi volt.
A békebíró helyet foglalt az egyik fekhelyen, levette kalapját, végigsimított hosszú
haján. A lángok megvilágították a búzaszín hajfürtöket, és éles árnyékot vetettek arcára,
amint az esti égboltot kémlelte. A táncoló lángnyelvek fényében Susannah szemügyre
vehette a szája és szeme körül futó ráncokat. Vajon hány árkot vésett arcába a
könyörtelenül tűző napon való fáradtságos lovaglás és mennyit az élet nehézségei?
Jedidiah hirtelen odafordult felé, sherryszínű szeme sötét és misztikus fénnyel csillant
meg, amint a tűz fölött összetalálkozott a lány tekintetével.
Hosszú másodpercek teltek el így. Susannah szíve zakatolni kezdett, egyre
gyorsabban, ahogy az idő telt. Jedidiah lassan felállt, és átsétált mellé. Egyre jobban
elöntötte a forróság, ahogy a férfi közelebb ért, és Susannah egyszerűen nem értette, mi
történik vele. A békebírónál sokkal vonzóbb férfiak társaságában sem érezte, hogy a szíve
ki akar ugrani helyéről!
Mégis, amikor Jedidiah megállt előtte, az a furcsa érzés szaladt végig egész testén,
mintha bőre hirtelen túl kicsi lenne testének. A másik megállt előtte, majd leguggolt, hogy
arcuk egy magasságba került. A zsebébe nyúlt, elővette a bilincskulcsot, és kinyitotta a
zárat. Levette a fém karpereceket, lába mellé tette a földre, és tenyerébe fogta a vékony
kis csuklókat, ujjával végigsimítva a bilincs nyomát.
A lány felsóhajtott ennyi gyöngédségre. A halk hang felkeltette a férfi figyelmét,
tekintetük összetalálkozott.
– Ne haragudjon azért, ami ma történt – szólalt meg csendesen. – Csak azért találtam
ki az egész történetet, hogy félrevezessem Caldwellt és a bandáját. Észre sem vettem,
mennyire megbántottam vele.
A lány csak bólintott, érzései olyan vadul kavarogtak benne, hogy bármit is mond,
nem állta volna meg a helyét.
Jedidiah tovább simogatta a bilincs nyomán maradt vörös foltot a csuklóján.
– Milyen erős kislány maga – folytatta. – Nem könnyű észben tartani, hogy vannak
hozzánk, közönséges halandókhoz hasonló érzései is.
Erős? Jedidiah erősnek tartja őt? Susannah szeméből kicsordult egy könnycsepp.
Egész életében nem érezte még magát ennyire sebezhetőnek!

38
 – Hát ez meg micsoda? – Jedidiah letörölt egy lecsorduló könnycseppet. – Jaj,
angyalkám, ne sírjon már! Kiabáljon velem! Sértegessen, ahogy mindig is szokta. Azt
sem bánom, ha belém rúg, csak könyörgök, ne bőgjön!
Susannah szipogva próbálta összeszedni magát. Nem akarta, hogy a férfi szemtanúja
legyen, mennyire össze van törve; büszkesége nem engedte, hogy bevallja neki.
– Nem sírok.
– Hát persze, nem sír – hagyta jóvá a férfi.
Susannah mélyet sóhajtott, kihúzta magát, reménykedve, hogy orra nem lesz olyan
vörös, mint a cékla elgyengülésének egyenes következményeként.
– Nem sírok – jelentette ki. – Jól vagyok.
– Az nem kifejezés, mennyire jól van! – jelentette ki Jedidiah csodálattal teli hangon. –
Más nő telesírt volna három dézsát, mire ideérünk.
– Csakhogy én nem vagyok olyan, mint a többi nő.
A férfi kinyújtotta a kezét, gyöngéden végigsimított arcán és haján.
– Ezt minden bizonnyal elmondhatjuk magáról.
Susannah nagyot nyelt, ajkai szétnyíltak, ahogy a férfi ujjai végigsiklottak állkapcsán.
Moccanni sem mert, nehogy megzavarja azt a delejes áramot, amely kettejük között
feszült. A férfi szemébe fúrta tekintetét, és ugyanazt a vágyat, ugyanazt a zavart látta
benne, amely benne is égett.
– Megbolondultam – mormolta a férfi, miközben keze lágyan a tarkójára siklott. Fölé
hajolt és megcsókolta, ajka édesen és puhán érintette az övét, olyan gyöngédséggel,
amely mindkettejüket megrázta.
Susannah behunyta a szemét. Nem volna szabad belemennie ebbe. Ám Jedidiah
csókjában nem bújt meg semmi fenyegetés, és a vágy, amely bensőjéből sütött, nem volt
zabolátlan. Az érintés varázsa elbűvölte, és erre a röpke pillanatra hajlandó volt
megbocsátani magának elgyöngülését. Ujjai súrolták a férfi kezét, annyira vágyott rá,
hogy hozzáérjen.
Jedidiah felemelte a fejét, és egy néma pillanatig mélyen a lány szemébe nézett.
Azután felállt.
– Bolond dolgot csinálunk – hangja élesen csattant, mint az ostorcsapás. – Kérem,
látogasson el a szikla mögé, intézze el ügyes-bajos dolgait, én meg addig elrendezem a
tábort.
– Rendben. – Susannah lassan felemelkedett, és remegő ujjaival lesimította szoknyája
ráncait. Olyan édes volt ez a csók, hogy lelke mélyéig felkavarta érzéseit, olyannyira,
hogy igyekeznie kellett, ne látsszon meg járásán felindultsága.
– Hosszú napunk volt, békebíró.
– Ahogy mondja – nyugtázta kijelentését a férfi. – Menjen, intézzen el mindent, aztán
mindketten lefekszünk aludni.
Elfordult, s nekilátott, hogy befejezze a hálóhelyek elrendezését. Susannah még vetett
egy pillantást felé, majd elindult a sziklák mögé, hogy könnyítsen magán.
A férfi bocsánatkérése egy cseppet sem hatotta meg. Még mindig szándékában állt,
hogy megszökjön a felügyelete alól, és megkeresse Abigail Hawkinst. Senki és semmi
nem tántoríthatja el céljától.
Minden más megoldás – közte természetesen az is, hogy követi Jedidiah-t – csak a
hóhér köteléhez vinné közelebb.

39
 Jedidiah maga is elvégezte szükségét egy közeli szikla mögött, majd hamarosan
visszatért rögtönzött táborhelyükhöz, készen arra, hogy visszahozza Susannah-t,
amennyiben szükséges. A lány azonban meglepetéssel szolgált: hamarosan visszatért.
Letelepedett az övé mellé elkészített fekhelyre. Odanyújtotta neki a táskáját, amelyből
előzőleg természetesen már eltávolította az összes veszélyes holmit: a kövekkel díszített
brosst és a kalaptűket. Szeme sarkából figyelte, ahogy a lány beletúr, és előveszi a
börtönben is látott ezüstnyelű fésűt. Susannah megkönnyebbült sóhajjal bontotta ki
szorosan felkötött haját. A sápadt holdfényben is csillogó, aranyszínű zuhatag egészen a
háta közepéig beterítette. Lehunyt szemmel, száján boldog mosollyal nekiállt, hogy
kifésülje a rakoncátlan fürtöket.
Jedidiah érezte, hogy férfiassága meredezni kezd, ahogy a fésülködő lányt lesi.
Leginkább tündérhez hasonlított azzal a porcelánsima bőrével, arannyal csillámló ezüst
hajzuhatagával. Ajka sajátos, nőies mosolyra nyílt, és ez felkorbácsolta a férfi érzéseit:
arra vágyott, hogy megérinthesse, hogy kiismerje minden titkát.
Szerette volna megízlelni őt.
Egy férfi nem élhet negyven évig úgy a földön, hogy ne találjon magának egy
gyönyörű nőt. Jedidiah ágyba bújt már egynéhány asszonnyal. Ám ebben az egyetlen
egyben volt valami belülről jövő másság, talán épp az, ahogy viselkedett, amely
egyszerűen ellenállhatatlanná tette számára. Az a lehetőség, hogy az angyal arca és teste
mögött esetleg bűnös rejtőzik, még izgalmasabbá tette a lányt.
Susannah addig fésülte a haját, amíg egyetlen csomó és gubanc sem maradt benne.
Jedidiah szerette volna kivenni kezéből a fésűjét, vágyott rá, hogy selymes fürtjeiben
megfürdethesse ujjait, mintha maguk is fésűfogak lennének. Csak épp képtelen volt
kinyújtani a kezét felé, hogy az álmot valósággá változtassa.
Ha ebben a percben ő nem a törvény szolgája, és a lány nem a rabja, kételyek nélkül
hagyta volna, hogy vágyai vezéreljék. Mivel azonban így volt, már eddigi cselekedeteivel
is túllépte a tisztesség megengedte határokat. A lányt az ő felelősségére bízták, és
Jedidiah nem kovácsolhatott előnyt ebből. Az viszont biztos, hogy jókora volt a kísértés.
A lány visszatette hajkeféjét a táskájába, majd előhúzott egy tükröt és egy zsebkendőt.
A tükörben nézve magát nekiállt, hogy ledörgölje arcáról az út porát. Jedidiah egy percig
csendben nézte a kétségbeesett kísérletezést, mielőtt kinyújtotta volna kezét a
zsebkendőért.
A lány meglepődve nézett rá, miközben átnyújtotta neki a kendőt. A férfi loccsantott
egy korty vizet kulacsából a fehér csipkére, majd visszaadta Susannah-nak. Az elragadó
mosollyal köszönte meg a figyelmességet, és gondosan lemosakodott arcától nyakáig,
mindenütt.
Amikor a lány elfordult, majd kigombolt néhány gombot a blúzán, és a nedves
kendővel melleit is megtörölte, Jedidiah, ha lehet még izgatottabb sürgetést érzett
férfiassága irányából. Odébb fordult, igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni, és azon
gondolkodott, hogy vajon a következő percben megkéri-e a lány, hogy tartsa a ruháit,
amíg ő maga meztelenre vetkőzve letörölgeti magát a nedves ruhával. Susannah szűzies
meztelenségének gondolatára önkéntelenül is szélesen elvigyorodott. Erős kísértést érzett,
hogy felajánlja neki segítségét, csak hogy lássa, mit szólna hozzá.
A lány felé fordult, és gyanakodva kérdezte.
– Mi olyan vicces, békebíró?

40
 – Semmi, az égadta világon. Sikerült teljesen lehengerelnie. Befejezte a szépítkezést
mára, vagy folytatni kívánja az előadást? – A lány kigombolt blúza felé biccentett.
Susannah letekintett a kérdéses darabra, és fürge mozdulatokkal begombolkozott.
Tetőtől talpig elpirult, látva hogy a férfi micsoda tekintettel követi ujjainak mozgását.
– Bizony vétek eltakarni egy ilyen szépséges látványt – jegyezte meg a férfi.
– Fuj, ronda disznó! – csattant fel a lány.
– Nos, hercegnő, azért vannak még lányok Texasban, akik nem értenének egyet ezzel a
kijelentéssel.
– Nem érdekelnek a nőcskéi, békebíró. –Letette maga mellé a táskáját, és gondosan
rendbe szedte szoknyáját, mielőtt lefeküdt volna a fekhelyére.
Jóságos ég, mennyire ellenállhatatlan ez a lány, amikor harapós és ingerült! Jedidiah
kinyúlt, és megfogta a kezét. Susannah megpördült és vádlón meredt rá.
– Mit művel? – kérdezte felháborodva, de Jedidiah hallotta, hogy elfullad a lélegzete.
Ujjai megremegtek a férfi szorításában. Nem volt olyan közömbös, mint amilyennek
mutatta magát.
– Szemmel láthatóan megfogtam a kezét – hangzott a válasz.
– Akkor itt az ideje, hogy elengedje – megkísérelte kirántani kezét szorításából, de a
férfi nem engedte. – Jedidiah, engedjen el, most azonnal!
A férfi ráhunyorított.
– Mondja ezt még egyszer!
– Engedjen el!
Jedidiah felhúzta a szemöldökét.
– Nem ezt. A nevemet!
Susannah mérgesen felnézett. A férfi nem eresztett szorításából.
– Mondja már, Susannah!
Elkeseredett sóhaj szállt fel a lány ajkáról.
– Brown békebíró…
– Ne így! – megfordította a lány kezét, és kinyitotta összezárt ujjait, majd
végigsimított tenyerének minden egyes puha redőjén. – Mondja ki ismét a nevemet,
Susannah, kérem.
A lány behunyt szemmel suttogta:
– Jedidiah.
A férfi lüktető pulzusára tette ujjait, s a csukló vékony bőrén keresztül érezte, hogyan
rohan a vér a lány ereiben.
– Vigyázni fogok magára, Susannah. Magának ne legyen semmi egyéb gondja, csak
bízzon meg bennem.
A lány kinyitotta a szemét.
– Hogyan bízhatnék magában? Azt gondolja, én tettem.
– Én csupán annyit gondolok, hogy képes lenne megtenni – javította ki a férfi. – Az
pedig igen messze van attól, hogy bűnösnek tartsam. Azt is gondolom egyébként, hogy
maga túl szép és túl okos. Ráadásul leginkább azt gondolom, hogy ideje lenne álomra
hajtani a fejünket, ha nem akarjuk, hogy Caldwell könnyűszerrel elkapjon bennünket,
amikor ránk talál.
– Gondolja, hogy tényleg megtalál bennünket?

41
 – Előbb vagy utóbb biztosan. – Jedidiah megdörgölte a bilincs vörös lenyomatát a lány
érzékeny bőrén. – A gond az, hogy bármilyen történetet is igyekszem kitalálni magáról,
mindenki megjegyzi az arcát. És Caldwell nem tűnt számomra kifejezetten butának.
– Vannak pillanatok, amikor azt kívánom, bárcsak csúfnak születtem volna – szólt
keserűen Susannah. – Az arcom túl sok bajt okozott már nekem.
– Szerintem túl nagy hangsúlyt fektet a külsejére – jegyezte meg a férfi. – Sokkal több
rejtőzik a csinos csomagolás alatt.
– Egész életemben azt hallottam, hogy milyen szép vagyok, és hogy milyen könnyen
kapok majd férjet magamnak – jegyezte meg a lány fájdalmas arccal. – De mi van akkor,
ha nem is akarok férjhez menni? Mi van akkor, ha semmi kedvem eltemetkezni egy férj
mellett a háztartásvezetésben?
– Az alapján, amit én látok, magának megvan az esze és a bátorsága is ahhoz, hogy
megtegye, amire elszánta magát.
– Miért ön az egyetlen, aki ilyennek lát? – kérdezte Susannah, hangja csak úgy izzott
az elfojtott érzelmektől. – Mindenki, akivel eddig találkoztam, kizárólag a szemem színe
iránt érdeklődött, és legkevésbé sem érdekelt senkit, mit gondolok magamban. Mindenki
Sarah-t tartotta okosabbnak. Engem meg szebbnek.
Jedidiah felhorkantott.
– Egyetlen ember sincs ezen a földön, akire csupán egy dolog lenne jellemző. A maga
nővére éppen olyan csinos mint ön, csak épp egészen másként. Magának meg Susannah
nagyon is megvan az esze hozzá, hogy úgy használja a férfiakat, ahogy kedve tartja.
Nézze csak, engem is micsoda kalamajkába sodort!
Susannah kérdő tekintetet vetett rá.
– Annyira szeretnék más lenni. Mintarab leszek, ígérem.
– Annyi kínt… áh, elég ha annyit mondok, maga ízig-vérig igazi nő, Susannah
Calhoun.
A lány elpirult örömében.
– Köszönöm.
– Ez pedig annyit jelent, hogy eszem ágában sincs alábecsülni a maga csodálatos
képességeit.
Jedidiah előhúzta zsebéből a bilincseket, és az egyik karikát Susannah kezére
lakatolta, a másikat a magáéra kattintottá. – Csak azért, nehogy eszébe jusson megszökni
nekem az éjszaka közepén – jelentette ki, mivel a lány szemében dühödt szikrák
csillantak meg. – Szép álmokat!
Hirtelen mozdulattal hátradőlt fekhelyén, s ezzel a mozdulattal a rövid lánccal, a lányt
is magával rántotta. Maga mellé fektette pisztolyát, majd kényelmesen elhelyezkedett és
arcára helyezte a kalapját.
– Ne maradjon túl sokáig ébren – tanácsolta a lánynak. – Hosszú és fárasztó nap áll
előttünk.
– Menjen a pokolba! – sziszegte Susannah.
A férfi felnevetett majd behunyta szemét és átadta magát a jól megérdemelt
pihenésnek.

42
 6. fejezet

P lacerville prosperáló kisváros volt, gazdasági élete elsősorban a környékbeli

ezüstbányáknak köszönhetően élénkült fel az utóbbi időkben. Az utcákon
nyüzsögtek a bányászok, minden második házban kocsma, étterem vagy panzió
működött.
Susannah nagyon remélte, hogy Abigail Hawkins még mindig itt van valahol a
környéken. Minél gyorsabban sikerül tisztáznia ártatlanságát, annál hamarabb
szabadulhatna meg Jedidiah állandó társaságától.
Amint végiglovagoltak az utcán, arra lett figyelmes, hogy az emberek megállnak,
megbámulják, és ujjukkal felé mutogatva élénk beszélgetésbe fognak. Hozzászokott már,
hogy megjelenése feltűnést kelt, épp ezért odafordult, és rámosolygott a legközelebb álló
férfira. Legnagyobb megdöbbenésére az utálattal nézett vissza rá, majd elfordította a
fejét, hogy folytassa a beszélgetést. Mindenki ugyanígy reagált. Kétségbeesetten
Jedidiah-ra pillantott, és látta, hogy a helybéliek reakciója nem kerülte el az ő figyelmét
sem; arca egyre komorabb lett.
A férfi mellé léptetett lovával.
– Nagyon nem tetszik nekem ez az egész – suttogta. – Miért bámul így rám mindenki?
– Nem tudom – Jedidiah mindenesetre kibiztosította fegyverét. – Ott van a seriff
irodája. Menjünk, és beszéljünk vele.
Susannah lemaradt kissé, és hagyta, hogy a férfi végigvezesse a zsúfolt utcán.
Tekintetét mindvégig Jedidiah hátán tartotta, de még így is érezte a feléje áradó gyűlölet
hullámait, amely élőlény módjára fonódott köré.
A seriff irodája előtt Jedidiah leszállt lováról, kikötötte mindkét lovat, és lesegítette
Susannah-t. Innen jól láthatták a bámészkodók, hogy bilincset visel a kezén.
– Ő az! – hallatszott az emberek élénk sugdolózása.
– Nem lehetett nehéz dolga azokkal a szerencsétlen férfiakkal – dörmögte valaki.
– Barton Falls fekete özvegye itt van a városban! – kiáltott fel egy harmadik. – Biztos
híresek leszünk!
Susannah lába megroggyant. Barton Falls fekete özvegye? Jedidiah felé fordult,
akinek arcán némi bűnbánat jelét fedezte fel.
– Most aztán láthatja, mit művelt a rémes történetével – sziszegte felé.
– Menjünk be! – Jedidiah óvatos pillantást vetve a tömegre, bevezette Susannah-t a
seriff irodájába, és becsapta maguk mögött az ajtót.
– Tehetek magukért valamit, emberek? – A serif felemelkedett íróasztala mögül.
Nagydarab férfi volt, meglehetősen jóképű, sötét szeme ravaszul csillogott. Vékony
ezüstszínű jelvény ékeskedett fehér ingén, hatlövetű pisztolya combját verdeste.
Jedidiah parolára nyújtott kézzel lépett elé.
– Az Egyesült Államok békebírója, Jedidiah Brown vagyok – mutatkozott be. – Ez a
hölgy itt a foglyom. Szeretném megkérdezni, igénybe vehetnénk-e a börtönét, amíg itt
vagyunk a városban.
A seriff barátságosan megrázta a feléje nyújtott kezet.
– Barkley Jones seriff vagyok. Minden bizonnyal ön az a békebíró, akiről az egész
város beszél – végigmérte Susannah-t. – Ön pedig gondolom, Barton Falls fekete

43
özvegye. Az emberek nagyon izgatottak lettek, amikor meghallották, hogy errefelé vezet
el az útjuk.
Susannah várta, hogy Jedidiah kijavítsa a seriffet.
– Ha ilyen pontosan tudja, hányadán állunk, legalább nem kell magyarázkodnom,
miért szeretném egy időre kölcsön venni a fogdáját – válaszolt Jedidiah Susannah
legnagyobb megrökönyödésére. – Van némi elintéznivalóm itt, a városban, és semmi
kedvem hozzá, hogy a tömeg körülvegye a rabot, akit szállítok.
Susannah felszisszent dühében, ahogy a seriff végigmérte. Jedidiah igyekezett úgy
tenni, mint aki meg sem hallja.
– Igaza van, hogy lakat alatt akarja tartani a kicsikét – kacagott fel a seriff. – Nem egy
férfi van a városban, aki szívesen megszorongatná ennek a férjgyilkos kis boszorkának a
nyakát.
– Észrevettem.
– Hozza csak ide hátra! – Jones seriff leakasztotta a falon függő kulcskarikát, és az
épület hátsó felében elhelyezett cellák felé vezette őket. – A börtön üres, kivéve az öreg
Homer Gatlingot, aki épp másnaposságát igyekszik kiheverni odabenn.
A seriff kinyitotta a cella ajtaját. Jedidiah Susannah felé fordult.
– Adja ide a kezét – kérte csendesen.
A lány felemelte összebilincselt kezeit, szeméből szikrázó gyűlölet sütött a férfi
irányába. Gondolatai nyilvánvalóan kiültek az arcára, mert a férfi olyan óvatosan bánt a
bilincskulcsokkal, mintha egy meggyújtott kanócú dinamitrudat szorongatott volna a
kezében.
Ami nem is járt messze az igazságtól.
A békebíró kabátjának zsebébe csúsztatta a bilincseket, és kezével intett a lánynak,
hogy lépjen be a cellába. Susannah magasra tartott fejjel besétált, és mellén keresztbe
font karral szembefordult a férfival.
Jones seriff becsukta, majd gondosan bezárta az ajtót. Jedidiah ránézett.
– Volna olyan kedves, és magunkra hagyna egy kicsit, seriff?
Jones bólintott, töprengő pillantást küldött Susannah felé, majd kulcsait csörgetve
átment az irodájába. Jedidiah közelebb lépett a rácsokhoz.
– Ne haragudjon az egész felfordulásért – kérte a lányt. – El kell önt helyeznem
valami biztonságos helyen, és ez az egyetlen megoldás, amit ki tudtam találni.
– Na és hova igyekszik? – vágott vissza a lány. – Gondolom, a kocsmába.
– Rosszul gondolja. – Jedidiah nekitámaszkodott a rácsoknak, arcára kiült a harag. –
Már megint nem gondolkodott, mielőtt megszólalt volna, Susannah Calhoun.
– Szólítson csak Fekete Özvegynek, békebíró – válaszolt Susannah elbűvölő
mosollyal.
Jedidiah ajkai elkeskenyedtek a haragtól.
– Tévedtem. Már bocsánatot kértem miatta. Ha nem lenne annyira feltűnő jelenség,
nem lett volna szükség rá, hogy ilyen eszközökhöz folyamodjak!
– Hát persze, már megint én vagyok a hibás! – Kezét csípőre téve a rácsokhoz lépett,
egészen addig, amíg kettejük között nem maradt más, csupán a hideg, kőkemény
acélrudak. – Pont maga jön nekem ezzel a nevetséges magyarázattal!
– Segíteni szeretnék.
A lány szemei elkerekedtek.
– A hóhér kezébe szeretne segíteni, gondolom.

44
 Jedidiah rámutatott az ujjával.
– Maga van benne a pácban. Én vagyok az, aki mindent elkövetek, hogy kihúzzam azt
a csinos kis fejét a hurokból, úgyhogy jobb lenne, ha befejezné ezeket a folytonos
megjegyzéseket.
– Ha már egy olyan emberrel kell utaznom, aki meg van győződve arról, hogy bűnös
vagyok, legalább egy-két megjegyzést hadd engedjek meg magamnak, békebíró! –
sziszegett a lány.
– Csak annyit mondtam, hogy szerintem képes lenne rá, és az nem ugyanaz – vágott
vissza Jedidiah. – Teljesen mindegy azonban, hogy mi a személyes véleményem, ha
egyszer Brick Caldwell halott. Az én dolgom, hogy megtaláljam a gyilkosát, és a bíróság
elé vigyem az illetőt. És egyáltalán nem gondolom, hogy maga a tettes.
Susannah döbbenten nézett rá.
– De… de hát maga olyan rettenetesen bánt velem, és végig úgy csinált, mintha bűnös
lennék. Ráadásul épp most visz Denverbe!
– Azt a feladatot kaptam, hogy elvigyem Denverbe. De esküt tettem rá, hogy minden
erőmmel kiállok az igazság mellett. És ebbe az is beletartozik, hogy megkeresem a tanút,
aki igazolhatja a maga ártatlanságát.
Susannah szívében megcsillant egy halovány reménysugár.
– Segíteni akar nekem?
– Megyek, megkeresem Abigail Hawkinst – pontosított a férfi. – Szeretném hallani a
tanúvallomását, és remélem, hajlandó lesz megesküdni, hogy Brick Caldwell még életben
volt, amikor ön elhagyta a házat.
Susannah válláról óriási teher szakadt le.
– Miért nem szólt erről eddig egy szót sem?
– Mert mást sem tett, csak hátráltatni próbált. De sokkal egyszerűbbé tenné a
feladatom, ha hajlandó lenne végre együttműködni velem. Láthatta, mennyire felbolydult
az egész város jöttére, szerettem volna tisztázni a helyzetet, mielőtt magára hagyom. A
maga oldalán állok, Susannah. Fontos nekem, hogy milyen sors vár magára.
A lány kedves mosollyal nyugtázta szavait.
– Tényleg?
– Egészen biztosan. – Jedidiah biztatóan visszamosolygott rá. – Ez a békebírók dolga;
el kell választaniuk a rosszat és a jót, a bűnösöket és az ártatlanokat. Az előbbiek
börtönben végzik, az utóbbiak pedig biztonságban élhetnek.
– Értem. – Susannah arcáról lehervadt a mosoly. – Ez azt jelenti, hogy abban a
pillanatban, amikor elvégezte a munkáját, tovább is áll, igaz?
– Igaz.
– Akkor a legjobb, ha máris útra kel, békebíró – jegyezte meg a lány hamis
magabiztossággal teli hangon. – Minél előbb elkapja az emberét, annál hamarabb
szabadul meg tőlem.
– Szeretné már a hátamat látni, igaz, hercegnő?
– Szeretnék már végre kikerülni innen a rácsok mögül – helyesbített Susannah. –
Menjen már, békebíró. Itt leszek még, mikor visszatér.
– Remélem is. – Jedidiah szemébe húzta kalapját, és egy utolsó, figyelmeztető
pillantást vetve a lány felé, távozott.

A nap még javában rótta égi köreit, amikor Susannah elhagyta a börtönt.

45
 Jól tudta, hogy Jedidiah képes lenne megfojtani, amikor észreveszi, hogy eljött, de
ebben az esetben nem volt más választása.
A nap folyamán a seriff irodája körül zúgó hangzavar egyre jobban felerősödött, ahogy
újabb és újabb városlakók jelentek meg az előtte álló kis téren. Jones seriff nem egyszer
kilépett az ajtón, hogy lecsendesítse a felháborodott férjekből álló tömeget, akik szemére
vetették, megakadályozza, hogy kezelésbe vegyék ezt a hírhedt fekete özvegyet.
Ebédidőben volt egy kis nyugalom, amikor a város felháborodott férjurai hazamentek,
hogy megtömjék bensőjüket feleségeik asztalánál. Susannah gyomra is jócskán korgott
már, amikor megjelent Jones seriff, mögötte egy aprócska asszony, aki jól megrakott
tálcát cipelt, és Mrs. Molly Pruittként mutatkozott be. A seriff kinyitotta a cella ajtaját,
beengedte rajta a törékeny kis teremtést. Mrs. Pruitt rámosolygott Susannah-ra, nagy,
barna szeme, lányos alkata őzsutára emlékeztettek. Letette a tálcát a priccs mellett álló
kis asztalra. Aztán amikor Jones seriff hátat fordított, előrántott a tálca alól egy
konyharuhát és egy vascsövet, gyors mozdulatokkal beburkolta, és alaposan kupán csapta
a seriffet.
Susannah döbbenten nézte a jelenetet.
Mrs. Pruitt elvette a seriff pisztolyát, és Susannah mellének szegezte.
– Jól tenné, ha egyetlen szó nélkül követne – sipította magas, vékony hangján.
– Rendben – engedett az erőszaknak Susannnah, majd óvatos léptekkel megindult az
asszony után.
Így történt, hogy Susannah néhány perccel később már a Pruitt Panzió és Étterem
pincéjében találta magát, a műintézmény egyébként egyfajta fogadóként és étteremként is
funkcionált, és alig kétháznyira állt a seriff irodájától.
Mrs. Pruitt leterelte Susannah-t a pincébe, majd kulcsra zárta az ajtót, és lámpát
gyújtott, teljesen kizárva a napsugarakat. Aztán undorral az arcán, ledobta a pisztolyt a
döngölt földpadlóra.
– Utálom a pisztolyokat – jelentette ki összeráncolt homlokkal.
Susannah az asszonyra bámult.
– Igen, utálom őket – ismételte meg Mrs. Pruitt, nyilvánvalóan felismerve a Susannah
arcán tükröződő döbbenetet. – Olyan hangosak és annyira veszélyesek! Az erőszakot is
utálom.
Susannah-nak hirtelen az az érzése támadt, hogy ez az egész nem más, csak egy
különös álom.
– De hát épp az imént kólintotta fejbe Jones seriffet egy vascsővel!
Mrs. Pruitt összefonta vékony ujjait.
– Hát igen, de a seriff nem engedte volna el magát, hogy velem jöjjön – érvelt. – Bár
talán megkérdezhettem volna.
– Nem hinném, hogy érdemes lett volna megkérdezni, ön meglehetősen jól mérte fel a
helyzetet. – Susannah nekidőlt a fal mellett tornyosuló liszteszsákok egyikének. – Ha
nem haragszik, esetleg azt is megemlíteném, hogy az imént még pisztolyt szegezett rám!
– Azt csupán a maga érdekében tettem. Így nem mondhatják, hogy megszökött a
börtönből, nem, én kényszerítettem.
Ez olyan agyatekert okoskodás volt, amelyre Susannah nem tudott válaszolni.
– Nem mondaná el esetleg, hogy miért keverte magát ekkora bajba?

46
 – Szükségem van a segítségére – sóhajtott Mrs. Pruitt. Gyanakodva körülkémlelt a
helyiségben, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja a beszélgetésüket a
liszteszsákok mögül.
– Az én segítségemre? Miben? – Susannah egyetlen dologban segíthetett volna ennek
a nőnek, öltözködési tanácsokat adhatott volna neki, ám tartott tőle, hogy az asszony nem
erre vágyik. Ugyancsak ráfért volna pedig: két számmal nagyobb szürke ruhája nem volt
valami előnyös viselet.
– Azt akarom, hogy ölje meg nekem a férjemet – hangzott Mrs. Pruitt válasza.
Susannah mélységes döbbenettel bámult az asszonyra, és láthatta őzikeszemében,
mely mintha túl nagyra lett volna méretezve halovány, finomcsontú arcához képest, a
halálos kétségbeesést. Molly Pruitt nem tréfált – és Susannah ismét óriási pácba került.
– Hogy a fene enne meg, Jedidiah Brown! –mormolta egy hosszú sóhajtással.

Jedidiah az ájult seriffet és az üres cellát bámulta.

– Hogy a fene enne meg, Susannah Calhoun – dörmögött.
A seriff felnyögött, Jedidiah pedig odalépett hozzá, hogy felsegítse. Ülő helyzetbe
emelte a szédelgő férfit, nekitámasztotta a cella rácsainak. Leguggolt mellé, és várta,
hogy Jones seriff magához térjen.
– Mi történt? – sóhajtott fel a törvény jeles szolgája, miközben kezével óvatosan
végigtapogatta sajgó kobakját.
– Én magától vártam, hogy elmeséli nekem, – válaszolt Jedidiah.
– Hol vagyunk? – nézett körül a seriff, majd újra felnyögött, amikor észrevette az üres
cellát. – Csak nem azt akarja mondani, hogy a férjgyilkos megszökött?
– Attól tartok. Tudja, ki ütötte le?
– Neki kellett tennie. – Jones seriff kancsalított a nagy erőlködésben, hogy összeszedje
gondolatait. – Nem emlékszem semmi egyébre, csak hogy beengedtem Mrs. Pruittet a rab
vacsorájával. A következő pillanatban már itt ébredtem.
– Ki az a Mrs. Pruitt?
– Hal Pruitt felesége. Kedves kis teremtés. Ők vezetik a néhány házzal lejjebb
található panziót. Kétlem, hogy ő bántott volna, olyan törékeny kis teremtés, és tudom,
hogy távol áll tőle mindenféle erőszak. Biztos az a másik lehetett, amelyik annyira utálja
a férfiakat.
Jedidiah úgy vélte, annak esélye, hogy Susannah leütötte volna a seriffet, gyakorlatilag
elhanyagolható. Miért szökött volna meg, amikor Jedidiah épp az ártatlanságát talán
bizonyító tanút igyekezett felkutatni, s ráadásul jól tudta, hogy Caldwell is a nyomukban
lehet? Ez persze mind igaz, de az sem elhanyagolható körülmény, hogy Susannah-val
kapcsolatban időnként a legvadabb feltételezések is megállják a helyüket.
– Akarja, hogy kihívjam az orvost? – kérdezte Jedidiah.
– Áh, nem kell, mindjárt rendbe jövök. Ördögi módon sajog a fejem, de ez minden. Az
egész napot azzal töltöttem, hogy valahogy kordában tartsam a tömeget. Az itteni férjek
nem igazán repesnek a gondolattól, hogy egy ilyen asszony tette be a lábát hozzánk.
Eléggé elmérgesedett a helyzet odakinn.
– Elmérgesedhetett annyira, hogy valaki bejöjjön ide, és elvigye a lányt, hogy saját
szakállára próbáljon meg igazságot szolgáltatni neki?
A seriff szeme óriásira tágult a csodálkozástól.
– Erre nem is gondoltam.

47
 – Mi a helyzet Mrs. Pruitt-tal? Mi van akkor, ha a férje bízta meg, hogy kivigye innen
a lányt? – kérdezte Jedidiah.
Jones seriff mélyen elgondolkodott.
– Az a Hal Pruitt kölyök igazi fegyveres csibész. Az övé a Pruitt Panzió és Étterem, és
időközönként kölcsönöz is hasonszőrű üzletembereknek. Részesedése van a környékbeli
ezüstbányák némelyikében is. Ha nem lenne tiszteletreméltó üzletember, rajta tartanám a
szememet, mert olyan komisz egy alak. De minden olyasmi, amivel eddig valaha is
túllépte a törvényesség határait, az odaát történt a kocsmában, és nem túl gyakran.
Gondolja, hogy lehet valami köze ehhez az egész ügyhöz?
– Miért, ön mit gondol? – kérdezett vissza Jedidiah. – Nem volt itt más, csak a
felesége.
– Nem tudom, hogyan vélekedjek erről az egészről. Hal szemmel láthatóan a
leghangosabb ordibálok között volt ma délután. Valami olyasmit harsogott, hogy móresre
kell tanítani azt a lányt. De Hal mindig ilyen. Nekem úgy tűnt, hogy szokás szerint ismét
csak felöntött a garatra.
– Talán igen, talán nem. – Jedidiah felállt, és ellenőrizte pisztolyában a töltényeket. –
Átmegyek Pruitt-ékhoz.
– Talán az lenne a legjobb, ha magam is elkísérném – jegyezte meg a seriff.
Megpróbált felállni, de megvonaglott kínjában, és visszacsúszott a padlóra. – Ugye nem
felejti el, hogy maga az Egyesült Államok békebírója? Ugye nem fog itt lövöldözést
kezdeményezni?
– Hacsak nyomós okom nincs rá, semmiképpen sem. – Jedidiah elvigyorodott, és
ironikus hangon így szólt: – Épp csak átlépek, hogy kijózanítsam egy kissé Mr. Pruitt-ot.
A seriff megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Akkor rendben. Azért csak vigyázzon! Pruitt forrófejű, és nem igazán tiszteli a
törvényt és a rendet, ha kissé felönt a garatra.
– Engem tisztelni fog, emiatt ne fájjon a feje. Pihenjen csak nyugodtan.
Jedidiah kifordult a cellából, kezében ott pihent jó pisztolya.

48
 7. fejezet

– Mrs. Pruitt – kérdezte Susannah – miért akarja megölni a férjét?

– Az csak rám tartozik – felelt az asszony sietősen, és nyugtalanul elfordult a közelben
felhalmozott savanyúságos üvegek felé. – Maga már eltett láb alól három férjet. Mi az
magának, ha még egy negyediket is meg kell ölnie? Semmi.
– Ez nem ilyen egyszerű – válaszolt Susannah pillanatnyi zavar után. – Úgy értem, egy
asszonynak oka kell, hogy legyen arra, ha meg akarja ölni a férjét.
– Hát okot, azt nem nehéz találni – sóhajtott fel a jól láthatóan magát győzködő Mrs.
Pruitt.
– Nos, én képtelen vagyok megölni egy férfit anélkül, hogy okom lenne rá – jelentette
ki Susannah, de legszívesebben azonnal visszaszívta volna az elhangzott szavakat.
Hogy jut ilyesmi egyáltalán az eszébe? Nem akar ő megölni senkit! Azám, csakhogy
Molly Pruitt szemmel látható elkeseredettsége láttán úgy döntött, hajlandó végigjátszani a
játékot, hogy végére járhasson ennek az egész ügynek. Mrs. Pruitt kétségbeesetten
összekulcsolt kezekkel fordult felé.
– Nem lehetne, hogy csak úgy megbízik bennem? Ezt az embert meg kell ölni, muszáj,
és egymagam képtelen vagyok rá.
– Sajnálom, de kénytelen lesz elmesélni az okokat, ha azt szeretné, hogy segítsek.
Mrs. Pruitt ajkába harapott.
– Mi lenne, ha előbb maga mesélné el nekem, hogy miért ölte meg a saját férjeit, aztán
én is elmondanám, miért akarom eltenni láb alól a magamét?
– Nem bánom. – Jedidiah-nak egy szót sem fog szólni erről az egészről, fogadta meg
ünnepélyesen, miközben a megfelelő történet kitalálásán törte a fejét.
– Az első férjem Winston volt – kezdett bele. Tekintete épp a polcokon sorakozó
üvegeket pásztázta. – Winston Glass. Kedves ember volt, és első látásra beleszerettem.
Sajnos két hónappal az esküvőnket követően kiderült, hogy nős ember, úgyhogy
kirugdostam a büdös férfifajzatot az ágyamból, és kizártam a házból.
Szerencsétlenségemre épp hideg tél volt, és a gazember megfagyott az ajtó előtt.
– Magam is ezt tettem volna vele! – kiáltott fel csodálattól csillogó szemmel Mrs.
Pruitt. – És mi történt a második férjével?
– A második férjemmel? Ő volt Homer … – Susannah kétségbeesetten keresett valami
egyszerű név után, miközben pillantása a liszteszsákokra esett. – Homer Flowers –
jelentette ki diadalmasan. – Az meg túl sokat ivott. Állandóan kínos helyzetbe hozott,
úgyhogy egyszer aztán őt is kizártam. Erre a részeg disznó belefulladt a lóitatóvályúba.
– Ó, de rémes – lehelte Mrs. Pruitt. – De nekem úgy tűnik, ezek inkább balesetek, mint
gyilkosságok voltak.
– Magam is így gondolom – bólogatott Susannah, majd belefogott az utolsó történetbe.
– Be kell vallanom, a városlakók elsiklottak volna az ügy fölött, látva, hogy magam
semmi egyébben nem voltam hibás, csupán abban, hogy kizártam őket a házból, de akkor
jött Jed. Jed Brown.
– Mi történt Jeddel? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Mrs. Pruitt.

49
 – Jed egészen más volt, mint az első kettő. – Susannah rosszindulatú grimaszt vágott,
miközben maga elé képzelte Jedidiah arcát. –Alávaló, piszkos hazudozó volt.
Modortalan. Igazi bugris.
– Akkor miért ment hozzá?
– Mert olyan jóképű férfi – sóhajtott Susannah. – Olyan … hogy is mondjam, valódi
férfi volt, tudta, mikor kell hízelgő szavakat szólni, hogyan kell elcsavarni egy nő fejét.
– Remekül hangzik – Mrs. Pruitt álmodozón nézett maga elé.
Susannah megdermedt, amikor rádöbbent, hogy az imént mennyire átfűtötte hangját a
szenvedély.
– Nos, igen… sajnálatos módon azonban nem csak velem beszélt így, hanem más
asszonyokkal is… mármint rajtam, a feleségén kívül.
– Te jó ég! – kiáltott fel Mrs. Pruitt izgatottságában. – Mit tett vele?
– Megmérgeztem – válaszolt Susannah megkönnyebbült sóhajjal, és maga elé képzelte
a jelenetet. – Egyik este mérget csempésztem az ételébe. Három nappal később halt meg,
hosszan szenvedett, rettenetes kínok gyötörték. Mondanom sem kell, hogy azóta nem kell
sírnom miatta.
– Megérdemelte!
– Minden egyes másodpercet! – dünnyögte Susannah. – Az a mézes-mázos csábító!
– És ez volt az oka, hogy végül mind a három gyilkosság miatt elítélték?
Susannah kénytelen-kelletlen elszakadt a kínokban fetrengő Jedidiah képétől, és
megköszörülte a torkát.
– Hát, igen. Három férj, mindössze két év alatt, az már valami, nem? – Várakozva
felhúzta szemöldökét. – Most már viszont ön jön, én elmondtam a történetemet, Mrs.
Pruitt.
– Maga olyan erős nő! – sóhajtott fel Mrs. Pruitt csodálattal a hangjában. – Bárcsak
bennem is ennyi bátorság lenne. De szólítson csak Mollynak.
– Rendben van, Molly. Miért akarja megölni a férjét?
Molly lehajtotta a fejét, és a kezét nézte.
– Annyira nehéz erről beszélni – suttogta. Susannah fejében motoszkálni kezdett a
gyanakvás, nem is akármilyen, s egyből elillant a helyzet komikuma.
– Molly, veri magát az az ember?
Moly szűkölő hangot hallatott, és továbbra sem mert Susannah szemébe nézni. A lány
kinyúlt felé, és megsimogatta az aprócska, törékeny asszony kezét.
– Bántja magát? Nekem elmondhatja, Molly.
Az asszony ajkába harapott, és alig láthatóan megbiccentette a fejét.
– Mióta?
– Amióta csak összeházasodtunk.
– Mióta házasok?
Molly körbeforgatta karikagyűrűjét az ujján.
– Már három éve.
Susannah rámeredt az asszonykára, és azon gondolkodott, miféle szörnyeteg képes egy
ilyen törékeny kis jószágot, akit ráadásul ilyen jó szívvel áldott meg az isten,
bántalmazni.
– Már három éve, hogy veri magát?
Molly bólintott.

50
 – Általában nem szándékosan – igyekezett hozzátenni. – Legtöbbször az ital miatt van
az egész. És mindig megbánja másnapra.
– Gondolom! – mordult fel Susannah, szemében csak úgy szikrázott a düh. Már
korábban is észrevehette volna, mi folyik itt, az asszony magán viselte minden jelét.
Megfélemlített volt, akár egy kis nyuszi, állandóan védekezett, és láthatólag nem adott a
megjelenésére. Susannah mentségére szolgált azonban, hogy olyannyira lefoglalta a maga
baja, hogy még csak észre sem vette az árulkodó jeleket, amelyek máskor pedig egyből
szemet szúrtak volna neki. Találkozott már jó néhány olyan asszonnyal, akit vert az ura,
és mint mindig, most is fejébe szökött a vér a gondolatra, hogy egy férfi, aki a
templomban megesküdött rá, hogy szereti, tiszteli és becsben tartja majd feleségét, arra
vetemedik, hogy ilyen brutális módon bánjék élete párjával.
– Az a helyzet, hogy rájöttem, teherbe estem – folytatta Molly, kezével végigsimítva
hasán –, és attól tartok, ha így folytatja, valami baja eshet a picinek. Kértem már, hogy
hagyja abba az ivást, de csak még jobban dühbe gurult. Az egyetlen lehetséges módja,
hogy biztonságban tudjam a gyermeket, ha megölöm a férjemet. De egyszerűen képtelen
vagyok egymagam megtenni.
– Így jutott eszébe, hogy megkér engem.
Moly megvonta a vállát.
– Úgyis megölt már három férjet, mit számít magának még egy? Esetleg
megmérgezhetnénk, ahogy maga tette Jeddel.
– Miért nem kereste meg a seriffet, Molly?
Az aprócska asszony falfehérre vált.
– Nem tehettem ilyet. Akkor az egész város megtudta volna! Meg aztán Hal többször
is mondta, hogy ne merjem senkinek mondani, mert úgysem hinne nekem egy teremtett
lélek sem. – Bánatosan szipogott, vékony válla megrázkódott belé. – Ön az egyetlen
reményem, Miss Fekete Özvegy. Vagy szólítsam inkább Mrs. Fekete Özvegynek?
– Az ég szerelmére, Susannah a nevem!
– Legyen hát Susannah. – Molly hangja csaknem elveszett Susannah határozottsága
mellett. – Ha már úgyis megöli Halt, akkor szólíthatjuk egymást keresztnéven, nem igaz?
Susannah megdörzsölte a halántékát.
– Nem jutott eszébe eddig semmi más megoldás? El is hagyhatná a férjét.
– Elhagyni a férjemet? Az isten ellen való vétek lenne! – kiáltott fel Molly
rémületében.
Susannah rámeredt.
– Ha elhagyja a férjét, mert veri magát az halálos bűn, de ha megöli az nem?
– A házasságunk addig tart, míg a halál el nem választ egymástól. Ráadásul nem én
fogom megölni, hanem maga, nem?
Susannah ismét rácsodálkozott az asszony sajátos logikájára.
– Milyen mérget használt Jednél? – kérdezte Molly, miközben a dobozokkal és
kannákkal teli polc felé fordult. Előhúzott egy barna üveget. – A finomítóból szereztem.
Arzén.
Susannah a méregről Molly szemébe nézett, amelyben ott csillogott a kétségbeesett
reménykedés, és egyre azon járt az agya, vajon miként kerülhetne ki ebből a rettenetes
helyzetből.

51
A lenyugvó nap utolsó sugaraival még az égi országutat simogatta, amikor Jedidiah
belépett a Pruitt Panzió és Étterem ajtaján.
A hely csak úgy nyüzsgött így, vacsoraidőben. A jobb kézre található ebédlő tele volt
piszkos ruhájú bányászokkal, akik farkaséhesek voltak az egész napos, fárasztó
munkától. A pincérnők fáradhatatlanul szaladgáltak fel-alá, karjukon gőzölgő tányérokkal
megrakott tálcákat cipeltek, s olyan illat áradt szét, hogy Jedidiah gyomra hangosan
korogni kezdett.
Balra fordult, és a panzió bejárata felé vette az irányt. Hosszú keskeny pultjával és
széles lépcsősorával sokkal inkább valami hotelre emlékeztette Jedidiah-t. Fiatal fiú
álldogált a pult mögött, haja gondosan lenyalva, gombjai pedig olyan szorosan tartották
rajta az egyenruhát, csoda, hogy egyáltalán kapott levegőt. Jedidiah egyenesen felé
tartott, elhaladva a szobára várakozó vendégek sora mellett. Néhány férfi alighogy
ránézett, úgy hátrált el az útjából, mint macska az egér elől. Vannak emberek, különösen,
akiknek akadt már dolguk a törvénnyel, akik nem szeretik a jelvényes emberek
megjelenését körükben.
Jedidiah odalépett a pulthoz, rákönyökölt, s megnyomta a csengőt. A fiú bosszankodva
nézett felé.
– Segíthetek valamiben, uram? – kérdezte, korához mérten meglepő kevélységgel a
hangjában.
– Minden bizonnyal – válaszolt Jedidiah, fogait kivillantva mosolygás közben. –
Keresse meg nekem Mr. Pruittet, ráadásul olyan gyorsan, ahogy csak tudja, fiam.
– Mr. Pruitt elfoglalt üzletember – felelte erre a fiatalember. – Mit szabad mondanom,
ki keresi?
Jedidiah félrehúzta köpönyegét, és megmutatta a ruhájára tűzött csillagot.
– Csak annyit mondjon neki, hogy az Egyesült Államok egyik békebírója kíván
beszélni vele.
A fiú álla leesett a csodálkozástól.
– Igenis, uram! – hebegte. – Ha megkérhetném, hogy várjon itt egy keveset… Mr.
Pruitt az étteremben foglalatoskodik. Általában ez Mrs. Pruitt dolga szokott lenni, de az
most elment valahova, és még nem ért vissza.
– Valóban? – Egyre inkább úgy látszott, hogy Mrs. Pruitt volt ludas Susannah
eltűnésében. Vajon összejátszott a férjével, vagy egymaga főzte ki az egészet? Erre csakis
egy módon kaphat magyarázatot. – Nem szeretném, ha hosszabb időre itt kellene hagynia
a posztját, fiam – jelentette ki Jedidiah, most már jóval kevésbé fenyegető mosollyal az
arcán. – Talán le tudná őt írni, hogy magam is megkereshessem?
A fiatal hotelszolga megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Keresse csak az étteremben! Nagy darab férfi, bajusza van, és rendkívül divatos
öltönyt visel.
– Köszönöm, fiam – mondta Jedidiah. – Biztos lehet benne, hogy meg fogom találni és
elmondom neki, milyen szívélyesen igazított útba.
A fiatalember elsápadt, és épp valami bocsánatkérésfélét akart kinyögni, amikor
Jedidiah sarkon fordult, és elindult az étterem irányába.
Azonnal kiszúrta magának Hal Pruitt alakját, azt a nagydarab ordítozó férfit, aki az
étterem bejáratánál álldogált. A férfi alacsonyabb volt ugyan, mint Jedidiah, de
szélességben a békebíró nem vehette volna fel vele a versenyt. Nagy darab volt, kövér, és
hosszú felkunkorodó bajuszt viselt. Felváltva ordítozott a pincérnőkkel és mosolygott a

52
vendégek irányába. A kettő közötti szünetekben pedig aggodalmas arccal leste az ajtót,
mintha olyasvalakit várna, aki elkésett egy megbeszélt találkáról.
Vagy, gondolta Jedidiah, mintha elkóborolt feleségét keresné.
Arcán az ilyen találkozásokra felvett mosollyal fordult az étteremtulajdonos felé:
– 'Stét, uram. Mr. Pruitthez van szerencsém?
Pruitt zsíros mosollyal válaszolt.
– Igen, én vagyok az. – Majd szívélyesen megkérdezte. – Vacsorázni óhajt az úr?
Konyhánk ma esti specialitása a rostélyos, saját marhacsordámból kerül ki a hús.
– Ez remekül hangzik – válaszolt Jedidiah –, de nem vacsorázni jöttem. –
Félrelibbentette köpönyegét, hogy Pruitt is szemügyre vehesse jelvényét. Pruitt elsápadt.
– Te jó ég! Az Egyesült Államok békebírója tisztelte meg éttermemet!
Jedidiah felvonta szemöldökét erre a reakcióra. Pruitt rossz előérzettel nézett körül,
mintha azt akarta volna ellenőrizni, nincs-e valami olyan dolog szem előtt, amely bajba
sodorhatná, keze pedig megremegett, amikor idegesen végigsimított bajuszán.
Ez a férfi valami törvénybe ütközőt követett el, gondolta Jedidiah érdeklődve. De
vajon mit?
– Nos hát Mr. Pruitt, mégis inkább megvacsoráznék előbb, az ügyet, amiért jöttem,
meg tudjuk beszélni az után is, hogy megettem a rostélyosomat.
– Természetesen, békebíró. – Pruitt odaintett a legközelebbi felszolgálónak. – Vezesse
a békebírót a legjobb asztalunkhoz – utasította –, aztán hozza el neki a konyháról a
legnagyobb szelet rostélyost.
– Igenis, Mr. Pruitt.
Jedidiah kurtán Pruitt felé biccentett.
– Lekötelezett, uram.
– Az enyém a megtiszteltetés, békebíró. – A terebélyes ember arcára visszatért iménti
mosolya. – A törvény szolgái számára mindig a legjobbat.
Egyértelmű, hogy nyomja valami a lelkét, gondolta Jedidiah, miközben követte a
pincért. A dolgok egyre izgalmasabbá váltak.
Helyet foglalt, majd megrendelt egy szeletet a „Pruitt saját csordájából” származó
rostélyosból, amelynek olyan magasra tartották az árát, mintha legalábbis azt várhatná az
ember, hogy arany tányéron szolgálják fel. Az ajtóban álló házigazda ezalatt tovább
figyelte a terepet, időnként előhúzta zsebóráját és rápillantott. Jedidiah rajta tartotta a
szemét, és valahányszor találkozott tekintetük, a férfi azzal a jellegzetes, zsíros,
kígyóbűvölő mosolyával nézett vissza rá.
Jedidiah-nak egy csöppet sem tetszett ez az alak.
Susannah most valahol Pruitt feleségével van, és nyilvánvalóan volt, hogy Pruitt őt
várja, így hát Jedidiah-nak nem akadt más feladata, mint hogy megtölti a gyomrát, és
figyeli, mikor jön vissza az asszony. Ha nem kerül elő addig, amíg megeszi a sültjét,
akkor Mr. Pruitt-tal egyetemben elindulhatnak, hogy előkerítsék. Közösen.
A fiatal pincérnő kihozta a megrendelt ételt, és Jedidiah nagy lendülettel látott neki,
majd hamarosan ki is végezte. Kellemes meglepetésére a sült remek volt, és épp
nekilátott, hogy kenyerével felitassa a szaftot, amikor észrevette, hogy megjelent három
férfi az étteremben. Kinézetük alapján marhapásztorok lehettek, a bányászfelszerelés
hiánya miatt kilógtak az étterem többi vendége közül, legalábbis Jedidiah azonnal észlelte
a különbséget. Rajta kívül senki még csak feléjük se nézett.
Nem úgy Hal Pruitt.

53
 Az egyik újonnan érkező elkapta tekintetét, és fejével odaintett neki, hogy tartson
velük. Jedidiah mélyen a tányérjába hajtotta fejét. A szeme sarkából látta, hogy Pruitt vet
felé egy bizonytalan pillantást; majd miután a csapat főnöke újra odabiccentett felé,
ezúttal még határozottabban kisurrant az étteremből.
Végigsietett a panzió felé vezető folyosón, a nyomában haladó trió pedig úgy tett,
mintha csak véletlenül járnának épp arra, a gyanútlan szemlélő nem is vett volna észre
semmi kapcsolatot közöttük. Pruitt felmászott az emeletre vezető lépcsősoron, a sereg
pedig néhány perc várakozást követően eredt a nyomába.
Jedidiah abban a pillanatban állt fel a székéről, amikor a trió legutolsó tagja is eltűnt a
lépcső tetején. Senki sem figyelt fel rá, amikor átvágott a folyosón, majd felsietett a
lépcsőn Pruittet és cimboráit követve.
Kezében pisztolyával épp akkor ért oda, amikor a csapat utolsó tagja is eltűnt az egyik
szobában és gondosan becsukta maga mögött az ajtót.
Az események kezdtek egyre izgalmasabbá válni. Hál'istennek, sikerült
megvacsoráznia.

Molly Pruitt behúzta maga mögött Susannah-t az étterembe, még mindig lihegve a
pincétől idáig tartó futás következtében.
– Te jó isten, mennyire elkéstem. Hal rettentően dühös lesz! – Ideges tekintettel mérte
végig az éttermet, mindkét kezével lesimítva összekuszálódott haját.
– Molly, miért nem várhatok itt addig, amíg megtalálja a férjét?
Az asszony megrázta a fejét.
– Azt akarom, hogy mellettem legyen – mondta. – Miután közöltem Hallal, hogy
megjöttem, kimegyünk a konyhába, hogy elkészítsük a vacsoráját. Maga pedig… tudja,
mit kell tennie.
Susannah lepillantott az üvegre, amelyet az asszony a kezében szorongatott. Hogy fog
kimászni ebből az egészből?
– Mrs. Pruitt, megérkezett végre!
Egy jól öltözött fiatalember sietett feléjük, ádámcsutkája fel-alá szaladgált
izgatottságában.
– Mr. Pruitt már kereste, asszonyom. Meglehetősen ideges.
Molly elsápadt.
– Hol van? – suttogta.
– Az emeletre ment, az irodájába.
Molly felsóhajtott, és lesimította szoknyáját.
– Legjobb lesz, ha közlöm vele, hogy megjöttem. Erre, Susannah.
A fiatalember álla leesett a csodálkozástól, amikor meglátta a mellette elhaladó
Susannah-t. És nem ő volt az egyetlen. A vacsoravendégek többsége is tátott szájjal
bámult utána. Jedidiah igazat mondott, a lány valóban nagyon feltűnő jelenség. Ezzel az
erővel akár a város főutcájára is kiállhatott volna, hogy ott várja be Wayne Caldwellt és a
meglincselésére összegyűlt tömeget! Molly után sietett, az alacsony asszonyka átvágott a
zsúfolt előtéren, és egyenesen a lépcsők felé vette az irányt. Amikor felértek a második
emeletre, Molly megállt az egyik zárt ajtó előtt, és mély lélegzetet vett, mielőtt
bekopogott volna. Az ajtó mögött harsogó férfihangok azonnal elcsendesedtek.
– Ki az? – kiabált ki valaki öblös hangon, hallható türelmetlenséggel.
– Molly Hal vagyok. Csak azt akartam megmondani, hogy hazaértem.

54
 Az ajtó kicsapódott, Hal Pruitt feje jelent meg az ajtónyílásban.
– Hol a pokolban voltál eddig, asszony?
– Csak…
– Befelé! – Pruitt megragadta Mollyt a karjánál fogva, és beráncigálta a szobába.
Molly belekapaszkodott Susannah kezébe, maga után húzva, mielőtt még Pruitt
bevághatta volna az ajtót.
Susannah nyugtalanul tekintett körbe a szobában. Két rosszarcú tehénpásztor foglalta
el a szobában álló székeket, egy harmadik férfi pedig, aki olyan sötét szemekkel nézett a
világba, amilyennel Susannah még életében nem találkozott, Pruitt asztalának
támaszkodva álldogált. Tetőtől talpig végigmérte őt, buja tekintetében rosszindulat
csillogott. Susannah azonnal felismerte, hogy nem becsületes alakokkal van dolga, és jól
tudta, hogy a félelem sokkal inkább bátorítja, mintsem visszatartja az efféle férfiakat.
– Ki a fene ez itt? – dörgött Pruitt, és Susannah figyelme azonnal visszaterelődött rá.
– A barátnőm, Susannah – válaszolt Molly reszketeg hangon –, azért hoztam
magammal, hogy segítsen a felszolgálóknak.
– Ki mondta neked, hogy önállóan dönthetsz bármiről is? – sziszegte Hal Pruitt. Molly
lehajtotta a fejét. – Asszony, megmondtam már, hogy az üzlet az én dolgom, és hogy én
vagyok az, aki bárkit is fölvehet!
– Igen, Hal – suttogta Molly.
– De ha egyszer már itt van ez a némber, lássuk, megfelelő-e arra, hogy egy Pruittnak
dolgozzon! – Pillantása Susannah alakjára siklott, hosszasan elidőzött a mellein, mielőtt
arcára emelte volna tekintetét. Kétkedő arccal nézett a lányra. – Nem lehet, hogy láttalak
én már téged valahol?
– Kétlem – hangzott Susannah válasza, és nem is igen igyekezett véka alá rejteni
ellenséges érzelmeit.
– Ne pofázz vissza nekem! – dörrent rá Pruitt. – Ha kell a munka, igyekezz megadni a
kellő tiszteletet a főnöködnek!
– A többiről nem is beszélve! – szólt az egyik alak, mire a másik kettő harsányan
felröhögött.
– Micsoda ringyó lenne ebből a nőből! – jutott egyikük eszébe.
Pruitt felhúzta magát a megjegyzésen.
– Ez itt uraim, egy tiszteletreméltó panzió, nem kupleráj.
A három vadorzó harsány nyerítése betöltötte az irodát.
– Ha te mondod, Pruitt – jegyezte meg a banditák főnöke. – Nem vitás, nagy szégyen
az ilyesmi.
Susannah pillantása Mollyra vándorolt. Az asszony arca paprikapiros volt, de egy
pillanatra sem emelte volna fel a fejét, állhatatosan bámulta a padlót. Ez a Pruitt kérkedő,
nagy hangú, nagydarab fickó volt, és legalább ötven kilóval többet nyomott, mint
törékeny felesége. Az a gondolat, hogy a férfi nagyobb erejét az asszonyka
bántalmazására használja, már önmagában elegendő volt Susannah számára, hogy
kísértésbe essék, és valóban felhasználja az arzént, amelyet még mindig a ruhája alatt
rejtegetett.
– Meg mernék rá esküdni, hogy láttalak már valahol! – dünnyögte Pruitt, szeme
összeszűkült, ahogy Susannah-ra tekintett.
A lány megrántotta a vállát.
– Talán hasonlítok valakihez, akit ismer.

55
 – Ha ismernék valami hozzád hasonló nőszemélyt – Pruitt pillantása Susannah
melleire siklott, és megnyalta szája szélét –, akkor nem felejtettem volna el, abban biztos
lehetsz. Mindegy, megkaphatod a munkát. Talán ez a csinos arc nagyobb forgalmat hoz.
Mielőtt Susannah bármit is felelhetett volna szavaira, a férfi feleségéhez fordult.
– Most pedig rajtad a sor, asszony. Hol a fészkes fenében kódorogtál? Egy órát késtél!
– Sajnálom, Hal – suttogta Molly.
– Nem érdekel, hogy sajnálod-e vagy sem! Azt akarom tudni, hogy hol a francban
voltál!
Molly nagyot nyelt, majd férjére pillantott.
– Átvittem a börtönbe az ebédet, mint rendesen, Hal, és…
– A börtön! – Pruitt megpördült, és Susannah-ra nézett. – Innen voltál nekem olyan
ismerős! Te vagy az a férjgyilkos riherongy!
– Nem vagyok riherongy! – vágott vissza Susannah.
Pruitt előrelépett, dühödten méregetve a lányt.
– Hogy a pokolba kerültél te ide a börtönből?
– Megszöktem – Susannah kihívóan meredt Pruitt arcába, és magasra emelte az
arzénos üveget. – Hallottam, hogy vannak még itt a városban olyan férjek, akikre ráférne,
hogy eltegyék őket láb alól!
Pruitt szeme elkerekedett, és tekintete Susannah-ról a feleségére vándorolt.
– Te hálátlan lotyó! – üvöltötte, megragadva, és magához rántva Mollyt a karjánál
fogva. – Te hoztad ide? Azt hiszed, hogy képes lennél elintézni, mi? Majd megtanítalak
én kesztyűbe dudálni! – Hatalmas csattanással pofon vágta Mollyt. Az a lábaihoz röpült
az ütéstől, összegömbölyödött és felzokogott.
– Hékás, Pruitt – szólt oda neki a bandafőnök. – Nem lehetne, hogy későbbre
halasztód a családi ügyek intézését? Mintha arról lett volna szó, hogy üzleti tárgyalás
lesz, vagy mifene?
– Elintézzük az üzletet is – válaszolt Pruitt, és belerúgott a mellette guggoló
asszonykába. – Takarodj lefelé, te lusta tehén. Az üzletben is kell lennie valakinek.
Molly lassan felemelkedett. Arcának egyik felén élénken piroslott Pruitt kezének
lenyomata. Susannah elindult felé, de Pruitt megragadta a kezénél fogva.
– Csak nem gondolod, hogy elengedlek? – Egy pillantást vetett a feleségére, és
szitkozódva odaszólt neki. – Itt maradsz, amíg elmúlik a nyoma. – Nem akarom, hogy a
vendégek ilyen képpel lássanak!
Molly behúzta magát a szoba egyik sarkába, nekitámaszkodott a falnak, és üres
tekintettel meredt a semmibe. Susannah felháborodott grimaszt vágott.
– Micsoda egy szánalmas alak maga! – jegyezte meg gúnyos hangon.
– Te meg egy férfigyűlölő kis kurva vagy – dörrent vissza a férfi. – De ne aggódj,
elrendezzük a te ügyedet is. – Visszataszító vigyorral kitépte Susannah kezéből az
arzénnal teli üveget, és elhajította, az egyenesen Molly lábához gurult. Azután
megmarkolta a lány ruháját, és az asztal mellett álldogáló banditafőnökhöz rángatta. –
Mit szóltok hozzá, fiúk? Száz tehénke, fizetségképpen, ahogy megbeszéltük, plusz ez a
csinos kis lotyó!
A zsiványok vezetője Susannah derekára fonta karját, a lány hiába tiltakozott és
vergődött, erősen magához szorította. Medencéjét a lány hátsó felének feszítette, majd
kezével belemarkolt a mellébe.
– Áll az üzlet – szólt a gengsztervezér válasza.

56
 – Mit művel maga – csattant fel Susannah. Könyökével nekifeszült a férfinak, de az
szorosan a markában tartotta. Még azt is nyilvánvalóan érezte, hogyan mered fel fogva
tartójának férfiassága, és rádöbbent, hogy hiábavaló küzdelme csak felizgatja ezt az
alakot. Minden benne ágaskodó indulat ellenére kényszerítette magát, hogy ne
moccanjon, miközben a férfi mohó keze fel-alá járt a testén.
– Forróvérű kis nőszemély, az biztos – jegyezte meg a bandita.
– Férfigyűlölő – válaszolt Pruitt, látható undorral. – Három férfival is összeházasodott,
és mindegyiket eltette láb alól. Jól kötözd meg a kicsikét, nehogy veled is megessen a
baj!
– Mélységesen egyetértek Mr. Pruitt-tel – szólt egy áldott módon ismerős hang.
Jedidiah lépett be az ablakon, pisztolyával egyenesen a banditafőnök szeme közé célzott.
– Az egyetlen módja annak, hogy féken tartsa azt a lányt, hogy alaposan megkötözi.
Susannah megkönnyebbülten felsóhajtott. Tudhatta volna, hogy a férfi valahol itt jár.
Jedidiah szétlibbentette köpenye szárnyát, megvillant két pisztolya.
– Ki a fene maga? – kiáltott felé a banditák vezére.
Jedidiah rámutatott a mellére tűzött jelvényre.
– Az Egyesült Államok békebírója, Jedidiah Brown vagyok, szolgálatára.
– Egy szövetségi békebíró! – kiáltott fel az egyik zsivány.
– Hogy szakadna rá az ég, kihallgatott minket, ammá' biztos! – tette hozzá a másik.
Vezérük Susannah nyaka köré fonta kezét.
– Dobja el békebíró, vagy kitekerem a nyakát, mint egy libának!
– Az nem lenne éppen bölcs magától – fordult felé Jedidiah. – Eddig csak marhalopás
van a bűnlajstromukon. Egy gyilkossággal minden bizonnyal felkötik magukat, ahelyett,
hogy néhány év börtönnel megúsznak.
– Engem nem csuk börtönbe, békebíró! – hangzott a főnök válasza. – Mi négyen
vagyunk, maga meg egyedül.
– Nem ártana már beiratkoznia az elemibe, ott megtanítják számolni – felelte
gúnyosan Jedidiah és Molly férjére nézett. – Maga mit gondol, Pruitt?
– Mit akar ezzel az egésszel? Mit kéne mondanom? – dühöngött Pruitt.
– Mé' pont azt kérdezi? – csattant fel az egyik útonálló.
– Hacsak nem… – főnökük előrántotta pisztolyát, és Pruittra szegezte, miközben
másik kezével Susannah-t szorongatta. – Hacsak nem átvert minket ez a szemét.
– Tegye le a fegyvert! – kiáltott rá Jedidiah.
A törvényen kívüli oda se hederített rá, pisztolya csöve egyenesen Pruitt szívének
meredt.
– Szóval így állunk, Pruitt? Tőrbe csaltál?
– N-n-n nem, esküszöm, mindenre, ami kedves! – tiltakozott Pruitt, és lassan felemelte
a kezét. – Ő akar átverni titeket!
– Jól van Pruitt – szólt Susannah a legédesebb mosolyával. – Most már nem kell
alakoskodnia.
– Ez is benne volt! – üvöltött fel az egyik bandita.
– Nem, nem volt, tényleg nem volt benne! Mondom, én… – Pruitt ökölbe szorította a
kezét. – Mondd meg nekik az igazat, te alávaló ribanc!
Susannah szeme összeszűkült haragjában.
– Ne fenyegessen engem, maga nagypofájú! És nem vagyok a felesége, akit
megrugdoshat, mint egy szerencsétlen kutyát!

57
 – Tegye le a fegyvert! – kiáltott fel ismét Jedidiah, egy pillanatra sem tévesztve szem
elől a banditavezért.
– Az a nő is benne van, mi? – kérdezte az egyik bandatag.
– Nincs benne, és én sem vagyok benne – Pruitt váratlanul nekirontott Susannah-nak.
– Befogom a pofádat te rohadék!
Egy pillanat alatt kitört a káosz. Pruitt nekiugrott a lánynak, aki a földre vetette magát,
így a nagydarab férfi egyenesen a bandavezér mellkasának zuhant. Valaki lőtt, Pruitt
pedig megtántorodott. Jedidiah ellőtte a banditavezér pisztolyt tartó kezét, majd azonnal
vállon találta a másodikat is, mielőtt az előránthatta volna fegyverét. Mrs. Pruitt előugrott
a sarokból, és az arzénes üveggel úgy fejbe vágta a harmadik férfit, hogy az darabjaira
tört. Áldozata ájultan zuhant a padlóra.
Susannah talpra szökkent, és lenézett a fekvő Pruittre. A férfi szeme tágra nyíltan
meredt a plafonra, és a mellén levő csúf sebből vér szivárgott a padlóra. Susannah
képtelen volt levenni szemét a rettenetes látványról, így botladozott Jedidiah mellé. A
békebíró maga mögé húzta, pisztolyát továbbra is a sebesült gengszterekre szegezve.
– Mr. Pruitt meghalt – suttogta a lány, nagyot nyeldekelve.
Jedidiah egy pillantást vetett a tetemre, majd az asszonyhoz fordult.
– Mrs. Pruitt, a férje meghalt – szólt hozzá kedvesen.
– Tudom, békebíró. – Molly lehajtotta a fejét egy pillanatra, majd Jedidiah szemébe
nézett. – Nem tudja véletlenül, ki lőtte le?
– Ez a lókötő, itt, ni. – Jedidiah a banditavezér felé intett. – Szerettem volna magam
elkapni elsőnek, de megelőzött. Sajnálom, asszonyom.
– Nem tehetett másként, békebíró. A férjem tudhatta volna, hogy ha ilyen társaságba
keveredik, annak előbb-utóbb semmi jó vége nem lesz. – egy pillantást vetett a tetem
felé. – Mindig is ilyen rövidlátó volt szegény.
– Nem áll szándékomban megzavarni a gyászát, asszonyom – szólalt meg csendesen
Jedidiah –, de megkérdezhetném, hogy nincs-e valamije, amivel megkötözhetném a
fiúkat? Attól tartok, nekem csupán egy bilincs van kéznél.
– Biztosan találok valamit – válaszolt kedvesen a törékeny kis asszony.
– Rendben. – Jedidiah a lehető legcsábosabb mosolyát küldte Molly felé. – Szeretném
megköszönni önnek, hogy segített kézre keríteni ezeket a gazembereket. Ha ön nincs,
nem sikerült volna elkapni őket.
Mrs. Pruitt elpirult.
– Nem hagyhattam, hogy bántsák magát, békebíró.
– Végtelenül lekötelezett, asszonyom.
Molly már csaknem kilépett az iroda ajtaján, amikor visszafordult, és kezét
összekulcsolva így szólt Jedidiah-hoz.
– Békebíró, van itt még egy dolog. Kérem, ne vádolják Susannah-t a szökéssel. Én
kényszerítettem rá, hogy eljöjjön, ez az igazság. – Lehajtotta a fejét. – Gondolom, most
engem is börtönbe csuknak.
– Ön csak tréfál, asszonyom. Én nem emlékszem semmiféle szökésre. Ön a törvény
embereinek szolgálatában állt, és segített kézre keríteni ezeket a gazembereket. Ez az
igazság.
– De… ó… ó – kiáltott fel Molly, amikor végre felfogta, hogy mi történt vele. – Ha
maga így emlékszik, békebíró …
– Bizony így, asszonyom.

58
 Molly szégyenlősen rámosolygott.
– Köszönöm szépen. Máris szaladok, és kerítek egy kötelet.
Mrs. Pruitt elhagyta az irodát, Susannah pedig csodálkozva tekintett Jedidiah-ra.
– Ez igazán kedves volt magától – jegyezte meg. – Minden oka meglett volna rá, hogy
lecsukja, amiért megszöktetett a börtönből.
Jedidiah úgy tett, mint aki nem érdemli meg a dicséretet.
– Az a szerencsétlen asszony így is annyit szenvedett már.
– Mindegy, mit mond, szerintem mindenképpen nagyon könyörületes cselekedet volt.
– Felágaskodott, és könnyű csókot lehelt a férfi arcára.
A férfi döbbenten nézett le rá, szeméből sugárzott a szeretet, Susannah viszont tetőtől
talpig elpirult a látványtól.
Jedidiah arcára csintalan mosoly ült.
– Tartsa meg magának ezt a titkot, hercegnő.

59
 8. fejezet

A következő nap hajnalán hagyták el Placerville-t. Jedidiah Jones seriff elé vitte a
marhatolvajokat, és azt is elmondta neki, hogy Mr. Pruitt véletlenül meghalt: a
csatározás közepette eltalálta egy golyó. A seriff kételkedő pillantást vetett Susannah
irányába, de hajlandó volt elfogadni a békebíró magyarázatát. Molly Pruitt egyszerre
özvegy lett, kezében ottmaradt a virágzó üzlet, amelyből vidáman eltarthatta magát és
születendő gyermekét is. Jedidiah-t pedig hősként ünnepelték, amiért elfogta a
marhatolvaj-bandát.
Susannah a börtönben töltötte az éjszakát, és mindvégig azon főtt a feje, hogy vajon
miféle pillanatnyi őrület vihette rá, hogy megcsókolja Jedidiah-t.
Igen, végül is jól esett neki, hogy a férfiról kiderült, hisz az ártatlanságában, és
hajlandó segíteni neki, hogy megkeresse az egyetlen tanút, aki bizonyíthatja. És igen, az
is igaz, hogy sokkal vonzóbbnak találta, mint bármelyik férfit eddig az életében. Ám
Jedidiah nagyon is világosan tudomására hozta, hogy amint végez a munkájával,
továbbáll.
Hogy juthatott el odáig, hogy érzelmeket pazarol egy olyan alakra, aki néhány héten
belül összetört szívvel otthagyja valahol?
Egyszerűen megérintette az a kedvesség, ahogy Jedidiah Mollyval bánt, és
kötelességének érezte, hogy ezt ki is mutassa. Nem történt semmi egyéb. Egyáltalán
semmi!
– Maga teljesen megőrült, ha azt gondolja, hogy ez félrevezetheti Caldwellt –
sziszegte Susannah, miközben rögtönzött szekerükkel zötykölődtek kifelé a városból.
– Az emberek csak annyit látnak, amennyit látni is akarnak – válaszolt Jedidiah. – És
amíg nem látják a maga csinos kis pofikáját, addig legalább van egy fuvallatnyi kis
esélyünk.
– Arról se feledkezzen meg, hogy maga sem épp mindennapi jelenség – mutatott rá a
lány.
– Én? – A férfi öblösre változtatta hangját, így délies kiejtése is azonnal megváltozott.
– A ló rúgja meg magát kislány, hát nem lennék én semmi egyéb csak egy farmer, aki az
asszonnyal utazik itten.
– A várandós asszonnyal.
A férfi olyan tekintetet küldött irányába, mintha készen állna, hogy az utóbbi
kijelentést igazzá varázsolja.
– Azám.
Susannah bosszúsan horkantott egyet, és igyekezett minél kényelmesebben
elhelyezkedni az ülésen – vagy legalábbis a lehető legkényelmesebb pozíciót megtalálni a
kemény fapadon, amit még egy szegény állapotos asszonyka is kibír. Alaposan
megcsapkodta a ruhája alá tömködött párnát, amely olyan külsőt kölcsönzött neki, mintha
bármelyik pillanatba rátörhetne a szülés, és bedugott még egy utolsó, elkóborolt
hajtincset is a fején díszelgő, széles karimájú nyári kalap alá. Akármerre fordult, vagy
beleütötte valamibe a kalapját, vagy nem fért el álpocakja miatt. Ha ilyen érzés az,
amikor az ember gyermeket vár, kénytelen lesz végiggondolni az anyasággal kapcsolatos
elképzeléseit!

60
 Jedidiah viszont remekül nézett ki. Barna bricseszével és nadrágtartójával, a fehér
pamutinggel és szalmakalappal pontosan olyan volt, mint az összes többi telepes. A
szekeret Susannah egykori hátaslova húzta, egy jobb időket látott egykori kis barna
igáslóval együtt. Jedidiah Palominója hosszú szárra kötve követte a szekeret.
Jedidiah karabélya a lába előtt feküdt, könnyen elérhető helyen, coltját az ülés mögé
rejtette, egy kötegnyi zsinór alá. Tetőtől talpig felfegyverezte magát, és felkészült minden
eshetőségre. Ez Susannah számára jó érzést jelentett, hiszen tudta, egymaga nem
jelentene túl sok segítséget a férfi számára, álruhája annyira akadályozta a mozgásban.
Kénytelen volt egy idő után megvallani, a férfinak bizonyos fokig igaza volt.
Elhagytak már két szekeret is, majd néhány lovast, és az égadta világon senki nem
pillantott rájuk egynél többször. Lehet, hogy ez az őrült terv mégiscsak működőképes,
legalábbis egy darabig.
– Nem mondta, mit intézett Abigail Hawkinsszal kapcsolatban – szólalt meg
Susannah, megtörve a csendet.
A férfi felhúzta a szemöldökét.
– Nem igazán tudok mit mondani. Mrs. Hawkins csak három napig pihent meg a
városban, mielőtt továbbállt volna. Colorado Springsbe utazott.
– Tehát már nem találta meg – sóhajtott fel Susannah. – Meg tudta mondani az a
bizonyos barátnő, hogy miért ment Colorado Springsbe Abigail?
– Fel akart szállni a vonatra.
– Hova?
– Nem tudom.
Susannah széttárta a karját.
– Mindenható Isten, békebíró, ha az a nő felszáll a vonatra Colorado Springsben, soha
az életben nem bukkanunk a nyomára!
– Ne aggódjon, már intézkedtem.
– Mit ért azon, hogy már intézkedett? Hogyan tudna maga intézkedni, ha egyszer
Abigail már elindult Colorado Springsbe?
– Küldtem telegrammot egy illetőnek, úgy is mondhatnám, társamnak, ő fogja
lefülelni a nőt. Megállítja, mielőtt még felszállhatna a vonatra.
– Társa? Vagyis egy másik békebíró?
– Hááát. Nem egészen.
Susannah megérintette kezével Jedidiah térdét.
– Mit ért azon, hogy nem egészen?
– Nézze, bízzon már bennem egy kicsit! Tudom, hogy mit miért teszek.
– Megbízni magában?! Túl sokat kíván, Brown békebíró!
A férfi erőteljesen megrántotta a gyeplőt. A kocsi lefékezett, Jedidiah barna szeme
pedig összeszűkült haragjában.
– Ide figyeljen, jegyezze már meg végre, hogy maga van pácban, nem én. Nekem
semmi egyéb feladatom nem lenne, mint hogy egészben, épen és egészségesen
eljuttassam Denverbe.
– És most épp azt is teszi, nem?
– Természetesen, csak épp közben igyekszem kirángatni a fejét a hurokból,
hajkurászom a tanút, aki kihúzhatná a pácból, és igazolhatná, hogy a főnöke még életben
volt, amikor eljött, közben pedig Wayne Caldwell is megpróbálom elkerülni. Ha csupán a
feladatommal törődnék, már a Denver felé tartó vonaton csücsülne.

61
 – Nos, békebíró, nem hagyja, hogy akadályozzam fontos munkájában! – Ráragyogott,
szíve csak úgy kalimpált.
Miért van az, hogy állandóan úgy érzi, ellenkeznie kell a férfival? Annyira hálás volt
neki, és azt is teljesen biztosan tudta, hogy Jedidiah-nak sikerül előbb-utóbb Abigail
Hawkins nyomára bukkannia. Valami azonban állandóan ott motoszkált benne, valami,
ami arra serkentette, hogy addig piszkálja a férfit, amíg sikerül kihoznia a sodrából.
Jedidiah egy hosszú, feszült percig nézte őt.
Sohasem találkozott még olyan nővel, akinek sikerült volna ennyire felbőszítenie, nem
is szólva arról, állandóan úgy kívánta a lányt, hogy nehezére esett nyugodtan
végiggondolni bármit is. Susannah élete ebben a pillanatban csupán egy hajszálon
függött, de amikor ilyen rettenetesen felbosszantotta, semmi másra nem tudott gondolni,
csak hogy a markába kapja, és az ágyban alaposan megszorongassa amíg el nem felejti az
összes feleselési kedvét.
Azám, de ő az Egyesült Államok békebírója, az ég szerelmére, és feladata van, amit
rábíztak. Személyes érzéseit nem lenne szabad belekevernie ebbe az egészbe.
– Ne fogjon bele semmi olyan dologba, amit nem tud befejezni, hercegnő –
figyelmeztette a lányt, csengő, fegyelmezett hangon. – Feladatomat félretéve igyekszem
segíteni magának, de talán az lenne a legjobb megoldás, ha elvinném Denverbe, és
mosnám kezeimet, most és mindörökre.
– Az pont a maga stílusa lenne – váltott támadásra újra a lány. – Ha valaki túl közel
kerül a szívéhez, már hajnalban elszelel a városból, nem?
– Erre aztán már végképp nincs időnk – Jedidiah megragadta a gyeplőt, és elindította a
lovakat.
– Ezt a választ vártam – szűrte a szavakat Susannah a fogai között. – Maga gyáva!
– Micsoda? – Jedidiah újra megállította a lovakat. A lány felé fordította arcát, amelyről
csak úgy sütött a férfiúi büszkeség. – Mit mondott?
– Azt mondtam, hogy maga gyáva. Érzelmileg legalábbis.
A férfi közelebb hajolt hozzá, szeme összeszűkült az elfojtott dühtől.
– Személyeskedünk, hercegnő? Csak azért, mert maga…
– Tagadja csak, ha tudja! – dobta vissza a labdát Susannah. – Fél a saját érzéseitől.
A férfi kezébe fogta a lány állát. A füstös kék szemekben dacosan megcsillant az
ellenkezés szikrája, szíve a torkában dobogott. A bőre olyan puha, az ajka olyan telt. Ez a
nő úgy tud hatni rá, ahogy senki más. Ez a nő veszélyes! Szerencsére Jedidiah-nak
megvolt a tapasztalata, hogyan kell veszélyes elemekkel elbánni.
– Itt van még a zsebemben a bilincs – fenyegette meg Susannah-t. – Ha nem
viselkedik rendesen, újra felteszem magára! Épp csak elő kell vennem.
Susannah elrántotta fejét.
– Meg is tenné, igaz?
– Fogadhatunk. – Jedidiah kezébe vette a gyeplőt és újra elindította a lovakat.
Susannah megvető pillantásokat lövellt felé, és egészen a következő városig egyetlen
szót sem szólt hozzá.

Chalmers forgalmas, nagyváros volt, azon az úton állt, amelyen a szarvasmarhacsordákat

szokták végighajtani. Valódi hotellel, étteremmel és üzletsorral dicsekedhetett. Susannah
lélegzete azonnal szaporább lett, amint megpillantotta az egyik ruhaüzlet kirakatát. Az
öltözködés volt a gyöngéje. Hát nem állna neki gyönyörűen az a hímzett kék

62
muszlinruha?! Jaj, és az a csodálatos, virágokkal telezsúfolt kis kalap, a következő
kirakatban …
– Felejtse el! – mordult rá Jedidiah.
Susannah duzzogva hátat fordított a férfinak. Az ilyen alakoknak fogalmuk sincs róla,
mire van szüksége egy nőnek.
Jedidiah megállította szekerüket a Chalmers Hotel ajtaja előtt. Amikor leszállt, hogy
kifogja a lovakat, Susannah azonnal elfeledkezett bosszúságáról.
– Itt fogunk megszállni? – érdeklődött izgatottan. – Egy igazi hotelben? Talán még
meg is tudok majd fürödni, ahogy az dukál?
Jedidiah ránevetett.
– No, hát miféle férj lennék, ha nem vinném az asszonykát egy jó hírű hotelbe,
különösen, most, hogy várandós a kicsikém?
– Magából aztán rettenetes ripacs válhatna. – Susannah-t annyira felhevítette a
lehetséges fürdő gondolata, hogy visszamosolygott a férfira.
– Ahogy mondja. – Kinyújtotta kezét a lány felé, lesegítette a szekérről, és karját
nyújtotta neki. – Ügyelnem kell a jó híremre!
Susannah belékarolt, és büszke arccal vonult a férfi oldalán a hotel irányába.
Kényelmesen helyet foglalt egy rendkívül puha széken az előtérben, mialatt Jedidiah a
pultnál a hotelszolgával tárgyalt. Azután a férfi odalépett hozzá, felsegítette, mivel az
óriási pocak ebben ugyancsak megakadályozta.
– Ha tényleg ilyen érzés, amikor az ember terhes – suttogta Susannah nevetve,
miközben felfelé kaptattak a lépcsőn –, akkor egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy
élik túl a nők.
Jedidiah megállt a szobájuk ajtaja előtt, a lány felé fordult, kezét gyengéden az
álpocakra helyezte.
– Szerintem gyönyörű lenne terhesen, még akkor is, ha akkorára nőne, mint egy ház.
A férfi hangjából áradó megbecsülés pírt varázsolt az arcára, és szíve majd kiugrott a
helyéről.
– Csakis ön után, Mrs. Brown – szólt mosolyogva Jedidiah, és kinyitotta az ajtót.
– Ne ragadtassa el magát túlzottan – vágott vissza Susannah, aki még mindig pirult az
iménti bók miatt.
A szoba kicsi volt, de igen rendes. Egy kétszemélyes, sárgaréz fejtámlás ágy foglalta el
legnagyobb részét. Kis asztalka, rajta egy lámpa állt az ágy mellett. A túlsó fal mellett
szekrény és mosdóállvány. A lavór fölé kis tükröt akasztottak a falra. Susannah óriási,
megkönnyebbült sóhajjal vetette magát az ágyra, kézfejével megveregette piszkos arcát.
– Olyan érzésem van, mintha az út minden pora rám ragadt volna.
– Nem tehetjük meg, hogy bárkinek is tudomására jusson, hogy maga nem az, aminek
látszik – szólalt meg Jedidiah. – Tehát, ha csak nem akarja, hogy magam segédkezzek
önnek a fürdőnél…
– Értem már – Susannah letörten nézett körbe. – Na jó, ez egy egész kellemes kis
szoba, még ha nem is tudok úgy megfürdeni, ahogy szerettem volna. – Kioldozta és
levette széles karimájú kalapját. – Milyen messze van innen a maga szobája?
– Susannah, ez az én szobám.
A lány egy pillanatra elgondolkodott, majd egyik kezével végigsimított a haján.
– A maga szobája?
Jedidiah levette a kalapját, és a falra szerelt fogasra akasztotta.

63
 – Talán pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznék, hogy a mi szobánk. – Felkelt és
megtöltötte vízzel a mosdótálat. – Mr. és Mrs. John Brown szobája.
– John Brown?
A férfi felvette a szappant és megmosta a kezét.
– A Jedidiah nem túl gyakori név. John Brownból viszont minden nagyobb településen
szaladgál legalább tíz.
– Értem – Susannah a kalapja szalagjával játszadozott. – Mik a tervei, Mr. Brown, hol
fog aludni?
– Az ágyban, hol máshol? – Jedidiah közönyös arccal törölgette a kezét.
– Biztos benne?
– Egészen biztos.
Susannah összeszorította az ajkát. Benne is felmerült már a gondolat, hogy esetleg
meg kell osztaniuk a hálóhelyet éjszakára. Ugyanakkor azonban tudatának egy része
tiltakozott e megoldás ellen.
Az természetesen ésszerű dolog, hogy egy szobában alszanak, mivel férjnek és
feleségnek adják ki magukat. Na de épp elég hely van még a padlón, Jedidiah nagyon
kényelmesen elnyújtózhatna ott is.
Bőre libabőrös lett a gondolatra, hogy a férfi mellette fekszik az ágyban.
– Lehetetlen – jelentette ki, és reménykedett benne, hogy a férfi nem érzékelte elakadó
lélegzetét. – Miféle nőcskének tart maga engem, békebíró?
– Arra gondoltam, hogy azok után, amiken együtt keresztülmentünk, és figyelembe
véve a tényt, hogy családjának közeli barátja vagyok, nyugodtan szólítson csak Jedidiah-
nak.
– Csupán ismerősök vagyunk, békebíró. És pontosan ez az oka annak is, miért nem
oszthatja meg velem az ágyat.
A férfi keresztbe fonta mellén a karját, szemöldökét magasan felhúzta.
– Már egy éve ismerjük egymást, Susannah, és a körülményeket figyelembe véve, én
nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy többek vagyunk távoli ismerősöknél.
– Mégis, minek nevezné? Mert hogy barátságnak nem, az biztos!
– Nem, valóban nem a barátság a legjobb kifejezés. – A férfi leeresztette karját,
elindult a lány felé, lassú kimért léptekkel, mintha attól tartott volna, eliramodik előle. És
ha volna egy csöpp sütnivalója, el is rohanna, gondolta Susannah csaknem pánikban,
miközben a férfi megállt előtte.
– Köztünk van valami delejes feszültség – szólt Jedidiah. – Nem tagadhatja.
Emlékszem még, milyen íze volt legutóbbi csókunknak.
Susannah arcát elöntötte a pír, ahogy szíve zakatolni kezdett mellkasában.
– Egyetértek, valóban létezik valamiféle vonzalom kettőnk között. De hibás nézet
lenne, ha túlzott jelentőséget tulajdonítanánk neki.
– Pedig innen, ahonnan én nézem, nem tűnik olyan rossz gondolatnak. – Mielőtt
megmoccanhatott, vagy akár csak egyet is pislanthatott volna, a férfi lehajolt, és száját a
szájára tapasztotta.
Halk kiáltás hagyta el Susannah ajkát, ahogy a férfi megcsókolta. Ó, egek, az ajka
olyan puha, olyan hozzáértő! Nagy, erős tenyerébe vette a fejét, és ajkának simogató
érintésében egyetlen vágy munkált csupán, kiirtani belőle minden ellenkezést.
Sok évvel azelőtt Susannah-t csapdába ejtette valami furcsa sebezhetőség, és ez most
egy csapásra semmivé foszlott, amint a férfi megérintette. A szíve körül húzódó falak

64
megolvadtak, forróság öntötte el a végtagjait. Hagyta, hogy magával sodorja ez az érzés,
teljes egészében átadta magát Jedidiah-nak.
Nyelvével az övéhez ért, és Susannah furcsa kis hangot adva, belevetette magát ebbe a
csókba, előrenyúlt, a férfi nyaka köré fonta a karját, és igyekezett minél szorosabban
magához vonni. Nem voltak már gátak, vére a fülében lüktetett, és hosszú, hosszú ideje
először, azt érezte, hogy megkívánt valakit.
Csak arra a szóra tudott gondolni, hogy igen. Kérjen a férfi bármit, akarjon bármit, az
ő válasza igen.
Jedidiah felnyögött, és egyik kezét a háta mögé csúsztatva felemelte a lányt. De nem
szoríthatta magához, megakadályozta benne az álpocak. A hirtelen meglepetéstől
vezérelve elengedte a lányt, ajkuk szétvált. Mindketten a hatalmas kitüremkedésre
néztek, amely úgy dudorodott kettejük között, mint fenyegető mementója annak, milyen
következményekkel járhat az, amit itt tenni készültek.
Jedidiah törte meg elsőként a csendet.
– Nem tehetjük – mondta.
– Igaza van – szólt Susannah, de képtelen volt rá, hogy megmoccanjon, nem akarta,
hogy vége szakadjon az ölelésnek.
– Ha így folytatjuk tovább, sohasem jutunk el Denverbe, és soha nem fogjuk tisztázni
magát.
– Igaza van – ismételte meg Susannah.
Jedidiah borzongó, mély lélegzetet vett, és tétován hátrébb lépett.
– Mosakodjék meg – szólt, kerülve a szemkontaktust. – Helyezze magát kényelembe,
én meg addig felküldök valakit a csomagokkal.
– Hova megy? – szólt utána Susannah, amikor Jedidiah leemelte a fogasról kalapját.
– Megiszom valamit. Hamarosan visszajövök. Szerintem az lenne a legjobb, ha maga
nemigen mutatkozna, úgyhogy szólok a konyhán, küldjék fel a vacsoráját. Majd azt
mondom, hogy nem érzi jól magát, és mivel láthatták, hogy terhes, senki nem fog
gyanakodni. Ne felejtse bezárni utánam az ajtót!
– Várjon! – kiáltott fel a lány, ahogy Jedidiah kinyitotta az ajtót. – Amikor visszajön,
honnan fogom tudni, hogy maga áll az ajtóban és nem Caldwell?
A féri megállt, visszanézett, tekintetük találkozott. Jedidiah szemében még ott égett a
láz, amely a lány felé sodorta. Susannah megnyalta a száját, mintha ajkának ottmaradt íze
után kutatna. A férfi szemei összeszűkültek, és a kettejük közötti feszültség megtöltötte a
szobát.
– Tudni fogja, hogy én vagyok az – szólalt meg a férfi, és a lány tudta, hogy igaza van.
Mindig megérezte Jedidiah jelenlétét. Semmi más nem hozta olyan lázas izgalomba.
Mintha csak valamiféle láthatatlan szál kötötte volna össze őket.
– De ha mégis történne valami – folytatta a férfi, kitérve a lány pillantása elől –, így
fogok kopogtatni – megmutatta az ajtófélfán. – Ha mást hall, ne nyisson ajtót. A
személyzet majd az ajtó előtt leteszi az ebédjét.
– Rendben.
Elindult újra, majd visszanézett a lányra.
– Remélem, itt lesz még a szobában, amikor visszajövök, Susannah. Megvan az a
rossz szokása, hogy állandóan eltűnik.
– Itt leszek, amikor visszajön, Jedidiah. Ön az egyetlen reménységem, hogy élve
megúszom ezt az egészet.

65
 – Ezt jobb, ha mindketten szem előtt tartjuk – kiment, és becsukta az ajtót maga után.
Susannah egy másodpercnyi időt sem vesztegetett. Bezárta az ajtót, és amint a férfi
lépteinek hangja elhalkult, azonnal lerángatta magáról a terjedelmes ruhát az álpocakkal
együtt. A mosdótálhoz sietett, és felsikoltott rémületében, amikor meglátta a tükörből
visszatekintő piszkos arcot.
Már az is megdöbbentő, hogy Jedidiah egyáltalán nőnek nézte ezzel a képpel!
Márpedig biztosan annak nézte, afelől nem lehetett kétsége, ráadásul olyan, mindent
félresöprő lendülettel hozta tudomására, amelytől még mindig remegtek a lábai. A csókja
mintha kiszívta volna az erőt térdeiből, hogy kis híján összecsuklott. Mi lehet abban a
férfiban, amitől úgy olvad meg, mint a forró kalácsra kent vaj?
Reszketeg ujjakkal érintette meg duzzadt ajkát. A férfi ölelésében képes lett volna
bármire, ám az ismét világossá tette számára, hogy amint elvégezte a munkáját,
továbbáll. A következő munka, a következő város – és talán a következő nő felé.
Erőlködött, hogy elhessegesse fejéből ezeket a gondolatokat, nagyon szeretett volna
vigyázni rá, hogy a kettejük között feszülő vibráló érzés, ne vezessen túl messzire. Ha
Jedidiah visszatér, majd tájékoztatja, hogy jobb, ha a földön ágyaz magának. Úgy bizony!
Mert ha a férfi ott aludna mellette az ágyban, ő bizony nem lenne képes megtartani a
kettejük között tanácsos távolságot. És az még annál is sokkal veszélyesebb lenne, mintha
Caldwell-lel, és százfős lincselő csapatával kellene szembenéznie.
Elhessegette ezeket a zavaró gondolatokat. Minden erejével szépítkezni kezdett.

A fene essen abba a nőbe. Jedidiah nekidőlt a Lucky Lady elnevezésű kocsma
bárpultjának, elgondolkodva forgatta kezében pohár whiskyjét. Élete legbutább ötlete
volt, hogy megcsókolta Susannah-t.
Egész életében gondosan ügyelt rá, nehogy valaki túlságosan közel férkőzzék hozzá.
Még húszéves sem volt, amikor a Szövetségi Hadsereg katonájaként mindent elvesztett,
ami addigi életében közel állt a szívéhez: otthonát, családja nagyobbik részét és
menyasszonyát, Mary Louise-t. Nem maradt senki más, csak a nővére, Lottie, ő annak
köszönhette életét, hogy férje az ellenséges hadsereg sebésze volt, amikor azok
végigsöpörtek falujukon.
A szülőházát porig rombolták. Apja háborús sérüléseibe halt bele, nem sokkal később
anyját is elvitte a tífusz. Jegyesét, Mary Louis-t egy csapatra való renegát gyilkolta meg,
amikor étel után kutattak. Egy vekni kenyér miatt lőtték agyon. Mire hazaért a háborúból,
csak pusztulás és halál várt rá.
Valamivel később rátalált Lottie-ra Charlestownban, de keserédes volt a találkozás.
Annak ellenére, hogy biztos volt benne, a nővére nem pusztulhatott el a háborúban, és
életben megtalálja valamikor, a viszontlátás öröme sem törhette fel azt a vastag jeget, ami
addigra szívére telepedett. Hűvös távolságtartása bántotta Lottie-t, de Jedidiah képtelen
volt másféle viszonyulásra. Ha közelebb kerül valakihez, az azt jelenti, hogy esetleg
ismét szenvednie kell majd miatta – így hát az egyetlen lehetségesnek tűnő megoldást
választotta: bezárta szívét minden és mindenki előtt.
Nem akarta, hogy nővére sokat szomorkodjon furcsa viselkedésén, inkább nekivágott
a Vadnyugatnak, elhagyva Charleston városát a tágas pusztaságokért, ahol napokig
kóborolhat az ember anélkül, hogy egy teremtett lélek az útjába akadna.
Szerette a munkáját. Lóra pattant, ha gyorsan kellett mennie valamerre, bajba jutott
embereken segített, és csak az út felkavart pora maradt utána, mire bárki is közelebb

66
kerülhetett volna a szívéhez. Az Egyesült Államok békebírójának lenni, ez volt számára a
legtökéletesebb hivatás – és mi tagadás, Susannah sehogy sem illett bele ebbe a képbe.
Édes Susannah! Újra nyelve hegyén érezte a lány szájának ízét, gyorsan kortyolt egyet
a whiskyjéből, hogy eltüntesse. Hihetetlen egy teremtés az a lány, lobbanékony, okos, jó
szívű. A legtöbb gyönyörű nőt annyira leköti saját szépsége, hogy végül csak hiúságnak,
rosszindulatnak és zsarnokoskodásnak marad hely a szívükben. Susannah cseppet sem
volt ilyen, annak ellenére, hogy megjelenése mindig és mindenütt általános
megdöbbenést váltott ki. Tényként kezelte.
Az iránta érzett vonzódás sokkal erősebb volt, mint amilyet valaha is érzett bármilyen
nő iránt. De akkor sem engedheti meg magának, hogy saját vágya felülkerekedjék
kötelességérzetén.
A legjobb körülmények között is igaz, hogy egy nő csak összezavarja a férfit, aki egy
idő után semmi másra nem tud gondolni, csak hogy mikor bújhatnak végre ágyba. Egy
ilyen helyzetben, amikor minden sarkon a halál leselkedik rájuk, az érzéki gyönyör
eltompíthatná éberségét, csökkentené körültekintő képességét. Most, hogy Cadwell
valahol itt van már a nyomukban, Jedidiah-nak különösen óvatosnak kell lennie. Készen
áll rá, hogy az élete árán is megvédje a lányt, és kiharcolja számára az igazságot.
Semmi esetre sem engedheti, hogy fellógassák! Megitta a whiskyt, az üres poharat a
bárpultra tette. Minden kísértés ellenére elvégzi a munkáját, udvarias marad, de megtartja
az egy lépés távolságot. És vigyáz, hogy mindig tudatosan döntsön. Nincs más választása.
Ha nem sikerül megtartania, amit vállalt, Susannah-t elítélik, és felkötik.

67
 9. fejezet

S usannah lenyűgöző látványra ébredt. Jedidiah félmeztelenül állt a mosdóállvány

előtt, borotválkozott. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy csak álmodja az
egészet.
A reggeli napfény áthatolt a libbenő függönyökön, aranyfényben fürdetve a férfi
kidolgozott testét. A borotva minden egyes sercenése összhangban hangzott fel izmos
bicepszének összehúzódásával. Hosszú haját összefogta. Susannah lopva végigmérte erős
nyakát, szappanhabbal borított arcát, amelyet elmélyülten forgatott jobbra és balra.
Semmi kétség nem férhet hozzá – Jedidiah az egyik legszebb férfi, akit valaha látott.
Megcsodálta hosszú, erős hátát, vállának izmos görbületét, a tarkóján göndörödő
aranyszín fürtöket.
Aztán meglátták egymást a tükörben. A férfi minden bizonnyal végignézte, ahogy
csodálattal teli pillantásokkal méregeti, szemében csendesen izzott a vágy. Susannah
nagyon is tudatában volt helyzetüknek, de eszeveszetten kívánta, bárcsak ne így lenne,
bárcsak kinyújthatná kezét a férfi felé, és maga mellé húzhatná az ágyba.
A vágyakozás, Jedidiah reakciójából ítélve, kiült arcára. A férfi teste megmerevedett,
szeme tüzesen, egy lélegzet-visszafojtott pillanatig a tükörben megjelenő lány szájára
meredt. Aztán behunyta a szemét, megszakította a kapcsolatot. Mélyet sóhajtott,
lehajtotta a fejét, és leöblítette borotváját a lavórban.
Susannah nyelt egyet, ő is elfordította tekintetét. Jedidiah-nak igaza van, ha engednek
ennek a vonzerőnek, soha nem jutnak el Denverbe, és akkor sohasem tisztázhatja magát a
vádak alól.
Hangokra fülelt, melyek jelezhették, hogy a férfi felöltözik. Pillantása az ágy másik
felére vándorolt. Amint észrevette a gondosan összehajtogatott ágyneműt, hirtelen rájött,
hogy Jedidiah nem töltötte mellette az éjszakát. Egyetlen gyűrődést sem látott. A párnán
nem maradt ott a fej lenyomata. Ismét a békebíró felé fordult.
– A padlón éjszakáztam – szólt a férfi, megválaszolva a kimondatlan kérdést.
– Tényleg? – Susannah a földön heverő hálózsákra tekintett, és látta, hogy az már
gondosan összetekerve arra vár, hogy levigyék a szekérhez. Valami megmagyarázhatatlan
okból bántotta, hogy a férfi képes volt ellenállni a kísértésnek, hogy mellette aludjék,
ugyanakkor viszont igen hálás is volt a gesztusért. – Egyszerűen le vagyok nyűgözve,
békebíró. Úgy látom, jelentősen javul a modora.
A férfi tudomást sem vett az utóbbi kis megjegyzésről, rezzenéstelen arccal szedte le a
maradék borostát arcáról. Csinos kis bajsza, frissen borotvált álla sokkal civilizáltabb
külsőt kölcsönzött neki, mint amilyennek általában látszott, de a szemében csillogó
tudatosság mögött hosszú vívódás állt. Levette ingét a fogasról, felhúzta, és igyekezett
úgy tenni, mint akit csak a gombok érdekelnek.
– Pótolni kell megfogyatkozott készleteinket – szólalt meg. – Ha felöltözött, el kell
látogatnunk a legközelebbi üzletbe, és be kell szereznünk néhány dolgot. Magának
szüksége van valamire?
– Igen, szappanra – hangzott Susannah válasza. – És valamikor szeretnék végre
megfürödni.
Jedidiah betűrte inge derekát a nadrágba, majd a kalapjáért nyúlt.

68
 – Ahogy biztonságos helyen lesz, megfürödhet, ígérem. Megvárom lent.
– Maga… – kezdett neki Susannah, de azon kapta magát, hogy az üres ajtónak beszél,
mivel a férfi már ott sem volt. Reggeli öltözködése bizony nem kevés időt vett igénybe,
közben azzal szórakoztatta magát, hogy elképzelte a hotel előszobájában várakozó
Jedidiah-t. Egy órával azután, hogy a férfi kilépett az ajtón, végül maga is lesétált a
lépcsőn, testén ott feszült a várandós parasztmenyecske álruhája.
Ahogy Jedidiah fenézett rá, amint ráérősen lesétál a lépcsőn, minden egyes porcikáján
meglátszott az idegesség. Ám ez abban a pillanatban elmúlt, amint megszólalt.
– Megnéztem a lovakat, amíg maga odafönn volt, az egyik elvesztette a patkóját, el
kell vinnem kovácshoz.
– Később tudunk csak elindulni?
– Nem, ha elmegy az üzletbe ezzel a listával, és beszerez mindent, amit felírtam. –
Jedidiah a kezébe nyomott egy hosszabb listát tartalmazó cédulát, Susannah végigszaladt
a feltüntetett árucikkeken, és örömmel vette észre a lista alján a szappant. Hát mégsem
feledkezett el róla.
– Hogy fogok fizetni?
Jedidiah a kezébe nyomott néhány bankót.
– Ennyi biztosan elég lesz. Várjon meg ott, ha végeztem magáért megyek. Mit gondol,
sikerül elintéznie?
Susannah magasra húzta szemöldökét, miközben a pénzt horgolt táskájába csúsztatta.
– Bármit meg tudok oldani.
– Mondania sem kellett volna. – Derekának támasztott kézzel Jedidiah kivezette a
hotelből.

Az üzletet egy Martin Kracke nevezetű, nehéz testű, vörös képű ember vezette. Amikor
Susannah a kezébe nyomta a beszerzendő áruk listáját, a férfi nem volt túlságosan
készséges vele, csak azután derült fel, hogy kiderült, készpénzzel kíván fizetni. Akkor
viszont mosolygó arccal járta végig a polcokat, hogy kikeresse a kívánt tételeket. Mialatt
Mr. Kracke egy nagy ládába összeszedett mindent, kávét, babot, cukrot és a többi
szükséges árucikket, Susannah elsétált a szövetek felé, ahol két fiatal lány is álldogált
már. Egy csinos kék és fehér anyag vonta magára a figyelmét, vágyakozva tapogatta meg
a kitűnő kelmét. Alig egy héttel ezelőtt még megvette volna a kívánt mennyiséget, elvitte
volna varrónőjéhez, és olyan ruhát készíttetett volna belőle, amely után minden férfi
megfordul. De hol vannak már azok a napok, és ki tudja mi minden áll még előtte!
Elsétált a szövetektől és a zsúfolt kis üzlet oldalsó polcain felhalmozott árukat vette
szemügyre. Ha Jedidiah sikerrel jár, és rábukkanhatnak még Abigail Hawkinsra, mielőtt
az felszállna a vonatra, akkor ő is velük tarthat, hogy igazolja ártatlanságát a bíróság
előtt. Ám arra is megvan az esély, hogy maga Abigail a gyilkos, ebben az esetben sokkal
nehezebb a dolguk. Nem baj, legyen bárhogyan is, ha törvényről és bíróságról van szó,
Susannah feltétel nélkül megbízik Jedidiah Brown békebíróban. Ha hivatali ügyekről volt
szó, a férfi olyan akkurátus volt, mint egy svájci óra. Szívügyekben azonban teljességgel
megbízhatatlannak bizonyult. Az egyik percben tüzes, mint egy harci mén, úgy csókol,
mintha az élete függne tőle, a következő pillanatban viszont már jegesen kimért és
távolságtartó, mintha csupán egy feladatát pontosan végrehajtó tisztviselő lenne, semmi
más.

69
 Nem is jelentek neki semmi többet, gondolta Susannah elkeseredetten. Az egyik
pillanatban ki sem állhatta azt az alakot, a következő percben pedig másra sem vágyott,
csak hogy minél közelebb lehessen hozzá. Jaj, vigyáznia kell, hogy tiszta maradjon a
feje! Eszébe sem juthat, hogy beleszeressen Jedidiah Brownba.
Megállt egy pillanatra a szappanok előtt, kifejezéstelen pillantással végigmért egy
dobozka szív alakú szappant. Hogy beleszeret Jedidiah Brownba? Hogy jutott egyáltalán
eszébe ilyesmi? Nem is tudna beleszeretni – nem, nem fog beleszeretni, az biztos.
Kivett egy szívet a dobozból, kezébe fogta, és olyan erősen szorította, hogy a melegtől
felszálló rózsaillat megcsapta orrát. Ha beleszeretne Jedidiah Brownba, az olyan lenne,
mintha a holdat akarná dobozba zárni, és Susannah nem az a fajta, aki lehetetlen dolgokra
vágyik. Ez a kölcsönös vonzerő még jobban hat ilyen válságos pillanatokban, nincs szó
semmi egyébről. Valamelyik tízcentes ponyva kalandjait élik meg éppen, s véletlenül
közösen. Nem csoda, ha felbukkan a fejében néhány furcsa gondolat.
Határozottan összepréselte ajkát. Susannah Calhounnak semmi szüksége rá, hogy
másodszor is leessen ugyanarról a lóról.
Bosszantotta ez az egész helyzet, felkapott még egy rózsaillatú, szív alakú szappant, és
elindult a pult irányába. Valami oknál fogva sokkal jobban érezte magát így, hogy a
legdrágább darabot sikerült kiválasztania most, hogy a férfi állta a számlát.
Amint odaért a pulthoz, megszólalt a bolt ajtaja fölött lógó csengettyű. Újabb vevő
érkezett. Mr. Kracke már mindent összerakott, amit kért, de elég udvariatlan módon
otthagyta, és az újonnan érkezett vásárló elé sietett.
Susannah eleinte nem igazán figyelt rájuk, csak türelmetlenül várta, hogy az eladó
visszatérjen, és kiegyenlíthesse végre a számlát. Ám fokozatosan észlelte, hogy a hang,
mely az újonnan érkezett férfié volt, valahonnan nagyon ismerős neki. Odapillantott, és a
szíve csaknem megállt a jeges döbbenettől, amely végigkúszott a torkán.
Wayne Caldwell állt a pult mellett, megvetve két vaskos lábát, és komolyan tárgyalt az
eladóval.
Susannah első reakciója az volt, hogy most rögtön elszalad. Ám egyetlen pillantással
felmérve a terepet, rádöbbent, hogy Wayne két embere is ott strázsál az ajtó előtt, arra
tehát el van zárva a menekülés útja. Lehetséges, hogy a boltnak van hátsó kijárata?
– És szükségem lenne egy jó erős kötélre is – mondta épp Caldwell.
Susannah visszafojtotta azt a feltörő kis kiáltást, amely csaknem elhagyta az ajkát.
Mereven nézett maga elé, és hálát adott, hogy a kalap széles karimája elrejti arcát.
Caldwell nem figyelt fel rá, és minden újabb megnyert másodperc gondolkodási időt ad
neki.
Találj ki valamit, Susannah!
Mr. Kracke elment mellette, és nyájasan rámosolygott, szemmel látható izgalmat
érezve, hogy egy ilyen befolyásos embert szolgálhat ki.
– Egy másodperc, és máris itt vagyok, asszonyom – trillázta.
Caldwell végigmérte, majd lustán más irányba csúsztatta tekintetét, mintha mi sem
történt volna.
Másfelé néz!
Aztán eszébe jutott, mit mondott Jedidiah az álruhával kapcsolatban. Az emberek azt
látják, amit látni akarnak. Áldotta a férfi előrelátását. Caldwell csak egy szokványos
terhes nőt látott, senki mást, aki épp a háztartáshoz szükséges bevásárlásait intézi. Amíg
nem néz az arcába, nem lesz semmi baj, talán megúszhatja élve ezt a kalandot.

70
 Mr. Kracke visszajött egy tekercs erős kötéllel. Susannah torkát fojtogatta a rettegés,
amint a férfi elégedett mosollyal átvette az árut. Megmoccant benne a nyomasztó érzés,
hogy azt a kötelet neki szánták.
– Éppen, amilyenre gondoltam – jegyezte meg a férfi, miközben letekert egy darabot,
és alaposan megrángatta. – Elviszem, és adjon még egy doboz szivart is. – Ledobta a
pultra a kenderkötelet.
– Igenis uram! – Mr. Kracke eltűnt a polcok irányába, majd kisvártatva visszatért a
szivarosdobozzal, és letette a kötél mellé. Megmondta, mennyit kér, Caldwell pedig
előhúzott zsebéből egy köteg bankót.
Fizess már és menj el!, könyörgött magában, igyekezett továbbra is úgy állni, hogy a
férfi ne nézhessen az arcába. Ne nézz rám, csak fizess már és menj el innen!
– Mondja csak – kérdezte Caldwell, miközben zsebre vágta az aprót –, nem látott
errefelé egy csinos kis szőke nőt mostanában?
– Nem emlékezhetek mindenkire, aki megfordul a városban – horkantott Mr. Kracke.
– Erre biztosan emlékszik. Olyan szép mint egy angyal, szőke hajú, kék szemű.
– Több száz szőke nő fordul meg errefelé. – Utasította vissza a válaszadást Mr.
Kracke. – Nézze csak, ott az a csinos hölgyike is szőke! Lehet, hogy éppen őt keresi.
Susannah olyan moccanatlanul állt, hogy úgy érezte, a hátgerince összeroppan az
erőfeszítéstől. Minden másodpercben várta, hogy Caldwell felfedezi a cselt, elhurcolja az
első fához… és Jedidiah már későn érkezik segítségére.
A szeme sarkából mert csak odapislantani Caldwellre, aki egyetlen mozdulattal
végigmérte dudorodó pocakját, és megrázta a fejét.
– Nem, akiről én beszélek, az egy csodaszép nő, ráadásul egy békebíróval együtt
utazik.
– A múlt hét óta nem láttam egyetlen békebírót sem a városban – felelt erre a
kereskedő.
– Akkor itt talán lecsaphatok rájuk.
– Uram? – A boltvezető meglepett arcot vágott.
– Semmi érdekes. Mennyi is lesz összesen?
Mr. Kracke megismételte az iménti összeget, Caldwell pedig fizetett.
Susannah olyan erősen szorította a kezében tartott szappant, hogy attól tartott,
darabokra törte. Caldwell nehéz léptei egyre elhalóbb hangon dörögtek, végül elértek az
ajtóig. A csengettyű megszólalt, majd embereivel együtt eltűntek valamerre. Susannah
kifújta végre a levegőt, észre sem vette, hogy milyen sokáig benntartotta.
Biztonságban van.
– Elnézést a késlekedésért, asszonyom, óhajt esetleg még valamit?
Susannah a pultra helyezte a két szív alakú szappant.
– Igen, ez minden.
– Összeadom a tételeket, és segítek önnek kivinni az árut.
Susannah ott álldogált a pult mellett, amíg a boltos kiszámolta a végösszeget, közben
szíve kezdett visszaállni normális ritmusára. Caldwell nem ismerte fel őt, hála az égnek.
Arról sem szerzett tudomást eddig, hogy itt van a városban, és minél hamarabb sikerül
elmenniük innen, annál jobb. Jaj, csak jönne már Jedidiah azzal a kocsival!
Mr. Kracke felemelte a dobozt és elindult az ajtó felé. Susannah a kilincs után nyúlt,
amikor az ajtó kinyílt előtte. A csengettyű hangja teljesen megrémítette, ahogy Caldwell
széles alakja feltűnt az ajtóban.

71
 – Itt hagytam a szivarjaimat – mondta, és utat adott a lánynak.
Szíve a torkában dobogott, amint Caldwell elment mellette a pult felé. Két kísérője az
ajtó körül őgyelgett. Egyikük somolyogva nézett dudorodó pocakjára, a másik pedig az
elhaladó forgalmat figyelte.
– Itt is lennénk, asszonyom – sóhajtotta Mr. Kracke, és letette a dobozt az ajtó előtt.
Aztán visszasietett az üresen hagyott boltba. Susannah épp akkor lépett ki, amikor
Jedidiah megállította a kocsit az üzlet előtt. Hátratekintve válla felett látta, hogy Caldwell
épp felé tart, egyik hóna alatt a kötéllel, másik kezében a szivarral.
Jedidiah leugrott a kocsiról, minden figyelme az élelmiszerekkel teli dobozra irányult,
Susannah pedig elindult felé. Caldwell kilépett az ajtón, és megállt a doboz mellett,
Susannah-ra egyetlen pillantást sem pazarolva. Azonnal élénk beszélgetésbe kezdett az
ajtó előtt álló két másik fickóval. Jedidiah útja viszont épp arra vezetett el, alig fél
méterrel Caldwell előtt kellett elhaladnia.
Caldwell fel fogja ismerni, Susannah biztos volt benne. Jedidiah belesétál a
legnagyobb veszélybe, ráadásul teljesen felkészületlenül.
Susannah egy pillanat alatt felmérte, mi a teendő. Merészen ellépett Caldwellék
mellett, és belekarolt a meglepett férfiba, mielőtt az még közelebb léphetett volna.
Jedidiah kérdő tekintetet vetett rá, de mielőtt még szóra nyithatta volna a száját, Susannah
lábujjhegyre állt, és forrón megcsókolta. A lány ajkával is érezte Jedidiah megdöbbenését,
és gyorsan átkarolta a nyakát, mielőtt a férfi ellökhette volna magától. Szája a férfi ajkára
tapadt kutatón ízlelve a másikat. Egy másodpercnyi habozás után a férfi is átadta magát
csókjuk varázsának.
Caldwell egyik embere gúnyosan megjegyezte.
– Nem csoda, hogy a kicsike bekapta a legyet, nézzétek, má', hogy tapad az urára! – A
többiek harsány röhögésben törtek ki.
– Na, induljunk – törte meg Caldwell az általános vidámságot. – Szobát akarok
keríteni a hotelben, és ott fogom kivárni a lányt. Nem adok nekik, sok időt, hogy
ideérjenek a békebíróval együtt.
Jedidiah válla megmerevedett Susannah ölelésében, a lány érezte, hogy a férfi
felismerte Caldwell hangját. De Jedidiah csak akkor szakította félbe gyöngéden
csókjukat, amikor a banda lépteinek zaja már távolról döngött a fával borított járdán.
– Caldwell – szólalt meg komoran.
Susannah bólintott.
A férfi utána fordult az egyre távolodó hátaknak, arca sötétlett az indulattól.
– Tűnjünk el innen!

Nem vesztegettek egy pillanatot sem, azonnal útra keltek Chalmersből. Jedidiah
ugyancsak hajtotta a lovakat, és a város egyre kisebb lett a hátuk mögött, míg végül
Susannah a legmagasabb épületeket sem tudta kivenni, amikor visszanézett. Nem üldözte
őket senki, mégis úgy érezte magát, mint az űzött vad. Képtelen volt lerázni magáról a
feszültséget.
Az, hogy csaknem újra szembe kellett néznie Caldwell bosszújával, annyira
felkavarta, mintha éppenséggel a halál angyalával kellett volna keringőt táncolnia. Életét
csakis Jedidiah elmés álruhájának köszönhette. Egy kívánsága volt még csupán, hogy a
férfi saját magára is vigyázzon legalább annyira, mint őrá. Szíve csaknem megállt,
amikor felmérte, Jedidiah maga is mekkora veszélyben forgott az imént.

72
 Kétségbeesetten szüksége van erre a férfira, egyrészt, hogy megvédje őt, a másik,
szíve mélyén rejtőző okot magának sem merte bevallani. Rettegéssel töltötte el, hogy a
férfinak micsoda hatalma van felette. Nem azért, mintha a békebíró valaha is bármi olyat
tenne, ami ellenére lenne, hanem azért, mert képes volt rávenni arra, hogy engedjen
ösztöneinek vele kapcsolatban, és ez olyasmi volt, amire még soha, senki nem tudta
rávenni. Susannah arra vágyott, hogy teljes egészében átadhassa magát neki.
Csak épp azt nem értette, mit is akar odaadni a férfinak. A testét? Már huszonhat éves,
nem épp mai csirke. Összefutott ő már életében jónéhány olyan férfival, akik a testét
akarták megszerezni. Néhányan a szívét sem bánták volna ráadásképp. De Jedidiah
mindent magának követelt: a testét a szívét és a lelkét is. Susannah csaknem odaadta
magát neki, legalábbis, ami a testét illeti, de a férfi végül mindent megszerzett volna, csak
hogy a végén kisétálhasson az életéből.
Hogy ő ott maradjon egy tátongó űrrel azon a helyen, ahol addig a szívét hordta.
Minden kapcsolat Jedidiah Brownnal csakis összetört szívhez vezethet. Van Susannah-
nak elég baja azzal is, hogy saját fejét megmentse, még csak az kéne, hogy a szívét is
elveszítse! Még az is megeshet, hogy sikerül megúsznia ezt a kalandot nemcsak
épségben, de szabad szívvel is. Persze, ha sikerül nem beleszeretnie a férfiba.
Jedidiah-nak nem kellett különösebben odafigyelnie a fürgén lépdelő lovak
irányítására, gondolatai egyre akörül keringtek, hogy a lány megmentette az életét.
Pulzusa felgyorsult a gondolatra, milyen közel állt hozzá Susannah, hogy egyenesen
Caldwell karjába szaladjon.
Az ő hibája lett volna. Nem szokott ennyire meggondolatlan lenni, de annyira
elfoglalta, hogy megküzdjön a lány iránt érzett vágyival, hogy szokásos figyelme
ellankadt, és ez csaknem mindkettejük halálához vezetett. Ösztönös megérzései, amelyek
immár csaknem húszéves munkája során soha eddig még nem hagyták cserben, most
egyszeriben eltűntek, mert csakis arra tudott koncentrálni, nehogy túl közel kerüljön a
lányhoz.
Ráadásul félt! Sohasem találkozott még olyan nővel, aki ilyen játszi könnyedséggel
kerülte volna meg védekezésének bástyáit, és tört volna utat magának egyenesen a
szívéhez, mint Susannah Calhoun.
Az évek alatt annyi mindennel sikerült már szemrebbenés nélkül szembenéznie,
ágyútűzzel, golyózáporral, tomboló csatával, egy vagy két alkalommal még csaknem
hurok is került a nyakára, de mindent rezzenetlen arccal tűrt. Csakhogy ennek a nőnek
olyan fegyverei vannak, ami ellen nem lehet védekezni. Öntudatlanul is érzéki minden
porcikája. Indulatos még akkor is, ha retteg. Sebezhetőségében is legyőzhetetlen. Ezek az
ellentétek vonzották annyira Susannah felé, hiába védekezett ellene minden erejével.
Másra sem vágyott, csak hogy még közelebbről és mélyebben megismerhesse a lányt,
hogy meghallgassa, amint fülébe súgja vágyait és félelmeit, hogy ráhangolódhasson a
legkisebb rezdülésére is, hogy tudja a gondolatait, mielőtt azok még megszülethettek
volna a fejében.
Szeretett volna mellette maradni, amíg az évek szürkére nem festik mindkettejük haját,
együtt akart élni ezzel a lánnyal, míg a halál el nem választja őket egymástól – és ez
jobban megrettentette, mint bármely gyilkos bandita tehette volna.

73
 10. fejezet

J edidiah szemmel láthatóan egyre távolabb járt gondolatban, ahogy fogytak a

mérföldek alattuk. Bármit is kérdezett Susannah, kurta, udvarias választ kapott
csupán. Mire megálltak, és tábort ütöttek valami folyó partján, Susannah már azt is
szívesebben vette volna, ha a férfi alaposan rádörren, hiszen még az is jobb lett volna,
mint ez a kitüntetően udvarias távolságtartás.
A lenyugvó nap rózsaszínre festette a felhőket, amikor a férfi egy alig észrevehető,
piszkos kis ösvényre irányította a lovakat, és nekivágott az erdőnek. A lovak, amelyek
érezték, hogy vízközelben vannak, lelkesen trappoltak a törött gallyakon és avaron át,
olyan tempóban húzva a kis szekeret, hogy Susannah-nak mindkét kezére szüksége volt,
hogy meg tudjon kapaszkodni.
Jedidiah végül megállította az állatokat egy folyóparti kis tisztáson, a lány pedig
elgémberedett tagokkal kászálódott le az ülésről. Egyedül azon csodálkozott, hogy a
szekér minden kereke épségben túlélte ezt a fékeveszett rohanást. Jedidiah kifogta a
szomjas lovakat, és lecsapta őket a vízhez. Susannah megkísérelte kinyújtóztatni
megfáradt hátát, de a terjedelmes pocak mindenféle mozgásban meggátolta. Mialatt
Jedidiah a lovakkal foglalatoskodott, igyekezett felidézni, miként is készítette el a férfi
legutóbbi alkalommal a táborhelyüket. Minden alkalommal neki jutott ez a munka, és ez
bizony nem volt túl igazságos. Susannah még sohasem próbálta az efféle nomád életet.
Elhatározta, hogy elmegy, és szerez néhány szárazabb ágat a tűzrakáshoz, de még ezt az
egyszerű munkát is csaknem lehetetlenné tette az álruha. Nem törődött a nehézségekkel,
nagy akaraterővel nekilátott.
– Maga meg mit művel? – Jedidiah csendes hangja tisztán hallatszott a csendben.
– Tüzelőt gyűjtök.
– Az én dolgom a tűzifa. Maga üljön le itt. – Kézen fogta a lányt, és a folyóparton
heverő nagy, lapos kövek egyikéhez vezette. – Magam is el tudom látni a dolgom.
– De szeretnék segíteni.
– Maga csak ne fáradjon ezzel – válaszolt Jedidiah olyan kitüntető udvariassággal,
hogy Susannah-nak elakadt a szava. – Csak pihengessen, én majd elvégzek mindent.
– Úgy viselkedik velem, mintha tényleg terhes lennék – panaszkodott Susannah
bánatos képpel. – Téved, ha azt hiszi, hogy nem vagyok jó semmire!
Az a makacs öszvér füle botját sem mozgatja, és képes nélküle elmenni fát szedni!
Susannah utálatos képet vágott a férfi hátának. Amikor már barátságosan dorombolt a
tűz, Jedidiah előhúzta a kávéskannát. Susannah felpattant és odaállt a csomagok fölött
görnyedő férfi mellé.
– Remek kávét tudok főzni – ajánlkozott.
– Köszönöm, de ne fáradjon.
Susannah tovább álldogált, de a férfi egyetlen pillantásra se méltatta.
– Miért ne?
– Mert nincs rá szükség. – Felállt, megfogta a karját, és visszavezette az iménti kőhöz.
– Üljön le itt, ne legyen láb alatt, és ne aggódjon semmi miatt.
Susannah-t elöntötte a méreg, amikor a férfi hátat fordított és letérdelt a tűz mellé,
hogy elkészítse a kávét. Hát persze, semmi oka az aggodalomra – egészen addig, amíg ez

74
a magas, erős és mindenhez értő Jedidiah Brown gondoskodik a kényelméről. Még a
végén egy barátságos hátba veregetéssel is megtoldja a férfi ezt a rettenetes,
udvariaskodó stílust.
Más asszonyok minden bizonnyal élvezték volna ezt a szerepet, de azok nem is
hasonlítottak Susannah-ra. Hát eszébe sincs itt üldögélni és malmozni azokkal a csinos
kis kezeivel, miközben Caldwell és bandája valahol a nyomukban járnak! És az is biztos,
hogy nem fog könnyes szemeket meregetni Denverben a bírákra, és esze ágában sincs
zokogni sem. Nem fogja hagyni másoknak, hogy helyette döntsenek a sorsáról, és bolond
lenne, ha hagyná, hogy Jedidiah Brown félreállítsa. Épp abban a pillanatban pattant fel,
amikor Jedidiah elindult felé a kávéskannával.
– Segíteni akarok magának, Jedidiah – jelentette ki harciasan. – Egyáltalán nem
vagyok hasznavehetetlen, eszem ágában sincs itt üldögélni, és hagyni, hogy maga
csináljon meg mindent!
– Egyszerűen nem értem, miért akar mindenáron segíteni. – Még csak oda sem
pillantott rá, elindult a víz felé.
– Mert nem tartom igazságosnak, hogy maga tegyen mindent, miközben én is
segíthetnék – válaszolt a lány, igyekezvén a lehető legnyugodtabb hangot megütni.
– Én pedig azon a véleményen vagyok, hogy élvezze a kiszolgálást, hercegnő – szólt
vissza Jedidiah.
A férfi váratlan gúnyolódására Susannah is hangnemet váltott.
– Semmi oka rá, hogy ilyen utálatos legyen – méregette ellenségesen a másikat. – És
mondtam már többször is, hogy ne használja ezt a nevetséges elnevezést.
A férfi még csak fel sem pillantott, letérdelt a víz mellé, és megtöltötte a kannát vízzel,
ez viszont még jobban felingerelte a lányt. Senki nem bánhat így Susannah Calhounnal!
– Magához beszélek, Jedidiah!
– Szerintem nagyon is illik magára ez a név… hercegnő. – Felállt, néhány vízcsepp
lecsöppent a rozsdamentes acélból készült kannáról, és rámosolygott a lányra. – Maga
szeret utasításokat osztogatni.
– Nem osztogatok utasításokat – válaszolt Susannah csípősen. – Éppen segíteni
igyekszem, de maga nem engedi.
– Nincs szükségem a segítségére, hercegnő. Nehogy azt gondolja, csupán azért, mert
sikerült kihúznia mindkettőnket a bajból ma délelőtt, már magára vállalhatja az egész
expedíció vezetését.
– Hát ezért ilyen? – Susannah mélyen Jedidiah szemébe nézett. – Azért dühös rám,
mert az én érdemem volt, hogy Caldwell nem ismerte fel magát?
A férfi ajka elvékonyodott.
– Úgysem ismert volna fel.
Susannah hitetlenkedő kis hangot hallatott.
– Már hogyne ismerte volna fel! Attól hogy leveszi a jelvényét, még nem álcázta
magát, békebíró.
– Most már azt is meg akarja mondani, milyen a jó álruha?
– Mi a fene történt magával? – kiáltott fel Susannah elkeseredetten. – Úgy bánik
velem, mint egy taknyos kölyökkel. Felnőtt, értelmes, hasznavehető nő vagyok, és
megmentettem mindkettőnk életét. Próbálja meg elfogadni, és ne húzza fel az orrát
miatta!

75
 – Felhúzni? – a férfi kiegyenesedett, minden tagjában ott feszült a férfias felháborodás.
– Hogy én felhúztam az orrom? Na ide figyeljen, gondolkoztam ezen az egészen, és arra
jutottam, hogy soha többet nem lehet ilyen vakmerő. Nem lett volna szabad ekkora
kockázatot vállalnia!
– Maga is megtette volna értem!
– Az más.
– Ó, valóban? – Susannah felhúzta a szemöldökét. – Csak azért, mert maga férfi, és én
csak egy nő vagyok?
– Én rendelkezem tapasztalattal – válaszolt kimérten Jedidiah.
– Vajon a tapasztalata súgta, hogy egyedül küldjön az üzletbe? – vágott vissza a lány.
– Súlyos hibát követtem el – vallotta be a férfi.
Susannah behunyta a szemét, és megrázta a fejét.
– Nem, nem volt az hiba Jedidiah, mert ha eljön velem együtt az üzletbe, akkor
biztosan felismerte volna az a gazember.
– Akkor mit rágódik annyit ezen az egész ügyön?
Susannah felháborodottan tárta szét a karját.
– De hiszen maga kezdte az egészet! Én csak segíteni szerettem volna. Magának van
bűntudata, nem nekem.
– Nincs bűntudatom!
– Akkor miért viselkedik úgy, mintha az lenne? Ha amiatt érzi rosszul magát, mert
magamra hagyott egy időre, hát butaság miatt rágódik. Senki sem sejthette, hogy
Caldwell arra jár.
– Nekem tudnom kellett volna! – dörrent rá a férfi, egészen közel hajolva,
összeszűkült szemekkel. – Csaknem megöltek bennünket, és mindez az én hibámból!
– Jaj, Jedidiah. – Susannah megsimogatta a férfi arcát. – Nem a maga hibája volt.
Egyszerűen csak balszerencsésen alakultak a dolgok.
Jedidiah hátralépett, a lány keze lehanyatlott.
– Dolgom van – jelentette ki, és visszasietett a tűzhöz. – És ebbe az is beletartozik,
hogy élve elvigyem Denverbe.
Susannah keze ökölbe szorult. A férfi akkor sem hozhatta volna világosabban tudtára,
hogy elutasítja minden közeledését, ha felmászik egy hegy tetejére, és onnan kiáltja szét a
világba. Fájdalommal vegyes düh költözött a lelkébe, és erős készetetést érzett, hogy
kirázza a férfiból ezt az udvariaskodó védekezést.
– Hát jó, legalább tudom, hányadán állunk – mondta, és megkönnyebbülten állapította
meg, hogy a férfi mozdulatai megmerevednek az ellenséges hang hallatán. – Nem
aggódom többet maga miatt, Brown békebíró. Nyilvánvalóan maga olyan férfi, akinek
senkire nincs szüksége az életben. Hogy lehettem olyan bolond, hogy elfeledkeztem róla!
A férfi odafordult felé, mintha mondani akarna valamit, de addigra már Susannah hátat
fordított, és elindult a szekér felé, hogy előkotorja a csomagok közül a szív alakú
szappant. Ahogy elindult a vízhez, a férfi továbbra is úgy nézett felé, mintha meg akarna
szólalni, de a lány jeges pillantása belefojtotta a szót.
Nem tehetett mást, mint felvont szemöldökkel nézte, amint a lány a vízhez megy.
Susannah leguggolt, és ujjait végigfuttatta a víz felszínén. Abban reménykedett még
néhány perccel ezelőtt, hogy a nap kissé talán felmelegítette, de a hegyek felől
folyamatosan áramló olvadt hólé ugyancsak csikorgósan hideg víznek mutatkozott.

76
Kétségtelenül még ennél is fagyosabb lesz a hőmérséklete, ha leszáll az éj, de Susannah
úgy érezte, most még meg tudna mártózni benne.
– Mit jutott eszébe, mit művel? – hangzott a kérdés a háta mögül.
Susannah oda sem nézett a férfira, amikor felállt.
– Megfürdök, békebíró. Kérem, legyen annyira úriember, hogy megígéri, hátat fordít,
amíg fürdők.
Csend. Aztán:
– Le akar vetkőzni anyaszült meztelenre, hogy beleugorjon a folyóba?
– Már napok óta nem tudtam rendesen megmosakodni, mivel az előző este a hotelben
sem engedte meg… – Megvonta a vállát. – A kombinémat egyébként magamon hagyom.
– Minden ruháját magán kell hagynia. Mi van, ha jön valaki?
Susannah válasz helyett lecsúsztatta a kitömött párnát ruhájából a földre. A férfi
rosszalló tekintete ellenére odasietett az iménti kőhöz, és leült rá, hogy kioldja a cipőjét.
– Találhatna valami módot rá, hogy megvédjen, amíg magam nem vagyok képes rá –
jegyezte meg. – Nem figyelhetem, hogy feltűnik-e a sarkon Wayne Caldwell, miközben a
szemem teli van szappanhabbal.
A férfi arcán megmoccant valami érzelem, és Susannah alig tudta elrejteni elégedett
mosolyát. Oh, a férfi olyan nyugodtnak mutatta magát. Olyan mindentudónak. Olyan
közömbösnek minden iránt, ami nem a munkájához tartozott, de valahol mélyen, az
udvarias idegen álruhája alatt ott lapult az az ember, aki tegnap este megvallotta iránta
érzett szenvedélyét. Csak ösztökélni kell egy kicsit, és mindjárt kibújik a szög a zsákból.
– Caldwell a legkisebb gond – jegyezte meg Jedidiah. – Sokkal inkább félő, hogy
halálra fagy a vízben.
– Túl fogom élni. – Nem akart odapillantani a férfira, de amint lehajolt, hogy kikösse
cipőjét, nem tudta megállni, hogy egy oldalpillantást ne vessen rá. Jedidiah a tűz mellett
állt, kezében tartva a kávéskannát, amelyről szemmel láthatólag teljesen elfeledkezett, és
nyilvánvaló férfipillantásokkal méregette őt.
– Nem gondolja, hogy készenlétbe kellene helyeznie a fegyvereit? – kérdezte
Susannah élesen. – Ha a kávéskannával kezében fut össze Caldwell-lel, még azt hiszi,
hogy meg akarja hívni vacsorára.
A férfi barátságtalan pillantása egészen felvillanyozta Susannah-t, halkan dudorászva
nekilátott, hogy levegye a másik cipőjét.
– Viccesnek találja az ötletét, ugye?
Susannah felpillantott.
– Nem, Jedidiah – válaszolt, miközben lassú mozdulatokkal levetette a harisnyáját. –
Magát találom nevetségesnek.
– Engem?
A lány képtelen volt visszafojtani kitörő nevetését a férfi arckifejezése láttán.
– Igen, magát. Most aztán vérig sértettem azt a híres férfiúi büszkeségét, csak mert én
magam, gyönge nő létemre, képes voltam rá, hogy kimentsem mindkettőnket egy
kellemetlen helyzetből.
– Magát a híres női büszkesége igen messzire ragadta. – Lecsapta a kávéskannát a
tűzre, majd a szekérhez sietett, hogy fegyverével térjen vissza. – Jó lenne, ha nem lenne
ennyire eltelve magától, akkor talán nem sodorná állandóan veszélybe önmagát.
– Nem áll szándékomban – válaszolt Susannah, miközben a férfi kibiztosította a
puskát. – De mi értelme lenne kockára tennem az életem bármiért, amikor itt van egy

77
ilyen nagy és erős férfi, mint maga, aki bármitől meg tud védeni. – Vidám tekintete
találkozott Jedidiah komor pillantásával, mire elmosolyodott, és megrezegtette a
szempilláit.
– Ne vesztegesse rám a csáberejét, hercegnő – dörrent rá a férfi. – Túl jól ismerem
ahhoz, hogy bedőljek az efféle trükköknek.
– Oh, álmomban sem jutott volna eszembe ilyesmi – válaszolt a lány, és nekilátott,
hogy kihámozza magát a ruháiból.
Ez a nő mindenáron kísértésbe akarja vinni. Jedidiah-nak sikerült megőriznie
önuralmát, miközben Susannah lehúzta harisnyáját másik formás lábáról is. Nem fog
bedőlni ennek az ősi trükknek. Egyszer már ráharapott a csalira, bolond lenne újra
bekapni ugyanazt a horgot.
Susannah ledobta a harisnyát, épp az első mellé.
Nem meri megtenni, gondolta Jedidiah, és nagyot nyelt. Azelőtt mindig elrejtőzött
valami bokor vagy szikla mögé, ha ruhát akart váltani. Nem fog itt anyaszült meztelenre
vetkőzni az orra előtt, ha idáig annyit fáradozott, hogy erkölcsös hölgyikének látsszék. Az
egész csak neki szól, őt akarja ily módon megfogni. Nagyon is nyilvánvalóan csillant
meg a csábítás azokban a gyönyörű kék szemekben.
Végigmérte a lány hosszú, finom lábait, majd közönyös arckifejezést erőltetett
magára. Közöttük nem történhet semmiféle szexuális közeledés. Az túlságosan veszélyes
lenne. Tudta jól.
Ám ahogy végignézte, amint a lány karcsú ujjai végigsimítják a formás, meztelen
lábakat, minden észérv semmivé foszlott. Tudta jól, hogy nem ezek az ujjak markolták
azt a kést, amely kioltotta Brick Caldwell életét. Meg fogják találni a tanút, aki
tisztázhatja a lányt a vádak alól, és ő továbbállhat. Így kell lennie.
Ám ahogy ott nyújtózkodott előtte a lány, nagyon is világossá vált számára, mi az, ami
állandóan megingatja szilárd elhatározását.
Az álpocak eltűntével a lány csodálatos testének minden egyes domborulata
kirajzolódott a csúf, barna ruhán. Az imént még olyan barátságtalan ajkak mosolyfélére
húzódtak, és ez egyszerre volt nőies és misztikus, s Jedidiah másra sem tudott gondolni,
csak hogy milyen erkölcstelen gondolatok fordulhattak meg abban a csinos kis
fejecskében. Különös erőfeszítéssel ugyan, de sikerült megőriznie közömbös arcát, és a
horizontra irányítania tekintetét, mintha az esetleg közelgő veszélyt kémlelné. Szeme
sarkából azonban a lányt leste.
Pajkos pillantásokkal, mintha nagyon is tisztában lett volna vele, hogy a férfi
leskelődik, kigombolta ruhájának első gombját.
Szirén.
Aztán egy újabbat.
Kísértő.
Minden egyes gomb újabb bepillantást nyitott a makulátlan testre, a bársonyos
mellekre. Micsoda varázslatos boszorkány ez? Annyi arcát ismerte már a lánynak: a
flörtölő Susannah, a csökönyös Susannah, az okos Susannah. Soha azelőtt nem látta még
ezt az arcát, ezt a hihetetlenül nőies lényt, aki parfümként árasztotta maga körül az
érzékiség levegőjét, és minden porcikáját vonzotta volna maga felé, hogy érintse. Hogy
megízlelje.
Már régen, amikor még csak udvarolt neki, akkor is többször megfordult a fejében,
hogy mennyire szeretné megérinteni a lányt. Megfogni a kezét, amikor felszáll vagy

78
leszáll a lóról. A karját nyújtani neki, amikor átmennek az úton. Apró érintések.
Egyrészről nagyon is bensőségesek, de sohasem hágják át azt a szakadékot, amelyet a
kötelező udvariasság húz közéjük. Most azonban, ahogy elnézte a lányt, amint
lecsúsztatta ruháját formás, gömbölyű vállán, másfajta érintésre vágyott. Súlyosabbra,
többet jelentőre.
A sötét selyem lesiklott a telt kebleken, a karcsú karokon, a lapos hason, majd elérte a
csípő görbületét. Medencéjének egyetlen hullámzó mozdulatával lecsúsztatta a ruhát
magáról, és máris ott hevert az élettelen anyag a lábainál. Jedidiah testén végigsöpört a
szenvedélyes vágy.
A lány kombinéjának vékony anyaga semmit sem rejtett el éhes tekintete elől – még
azt sem, hogy nem viselt alatta semmit. A lágy esti szellő arcába fújta hajának ezüstösen
csillámló arany fürtjeit, és testéhez tapasztotta a selymet. Mellbimbói felmeredtek a hideg
érintésétől, és Jedidiah arra gondolt, hogy milyen szívesen melegítené meg ajkaival a
lányt.
Amikor Susannah hátranyúlt, hogy kioldozza hosszú hajfonatát, Jedidiah ökölbe
szorította a kezét, és csak azért is másfelé nézett, a fák irányába, mintha ellenség
felbukkanásától tartana.
– Szégyenlős, békebíró?
– Egy cseppet sem – felelte, de még mindig nem nézett a lány felé.
– Szerintem pedig az. A legtöbb férfi már engem nézne.
Jedidiah összeszorította állkapcsát. Tudta, hogy a lány igazat mond, hisz maga is majd'
megőrült, hogy odanézhessen.
– Nem vagyok olyan, mint a többi férfi.
– Az nyilvánvaló, Jedidiah.
A nevét olyan mély, fülledt hangon ejtette ki, amelyre képtelenség volt nem
felfigyelni, még akkor sem, ha az ember elhatározta, hogy úriemberként fog viselkedni.
Oda kellett néznie, hiába nem akart, képtelen volt ellenállni.
A lány nesztelen léptekkel, mezítláb haladt a folyó irányába, ruhája alig rejtett el
valamit éhes szeme elől. Kombinéjának csücskét kissé megemelve, beledugta lábujját a
vízbe.
– Jaj, ez hideg!
– Mondtam magának.
Susannah kacéran lesett rá.
– Tehát maga megmondta.
– Susannah…
Visszafojtott érzelmektől telített hangjára a lány odafordította a fejét. Jedidiah minden
akaratereje ellenére képtelen lett volna nem megcsodálni a látványt. A hátára omló szőke
haj, a puhán rezdülő mellek, amelyek oly kívánatosan domborodtak a finom kombiné
alatt, a hosszú combok rajzolata lejjebb. Jedidiah engedélyezett magának egy hosszú
pillanatot, mielőtt a lány arcába nézett volna.
– Ez nem játék.
– Tudom. – Lassan visszahúzta lábát a vízből, és visszaengedte a felhúzott fehérneműt.
– Nem hoz semmi jót, ha most bármibe is belekezdünk. Ha nem vagyunk képesek az
előttünk álló feladatra összpontosítani, az mindkettőnk halálát okozhatja.
– Azt is tudom. – Lassan egyre közelebb lépett a férfihoz, félig lehunyt szeme alól
csak úgy sugárzott a kettejük között pulzáló vágy. Bőre kipirult, ajka szétnyílt.

79
 – Az lenne a legjobb, ha mindketten betartanánk a kellő távolságot.
– Az lenne, valóban. – Még közelebb lépett. – De mi van akkor, ha én nem akarom
megtartani a távolságot?
– Akkor bizony bajban leszünk.
Susannah újabb lépéssel közelebb ért.
– Akkor, azt hiszem, békebíró… szerintem bajban vagyunk.
Nyakának hajlása bódulatba ejtette Jedidiah-t. A keze. Könyökének íve. Az a
kimondhatatlanul finom bőr a halántékán. Mindenhol érinteni akarta. Megízlelni minden
porcikáját.
– Megbeszéltük már, hogy ez nem jó így – suttogta, miközben a lány felé nyújtotta
kezét.
– Igaza van. – A lány bebújt ölelő karjai közé, kezét mellkasára tette, felé fordított
tekintetéből csak úgy áradt a vágy és ennek a férfi sem állhatott ellen.
– A pokolba! – Lehajolt, és olyan alapossággal csókolta meg a lányt, amely nem
hagyott kétséget afelől, mit érez.
Susannah belekapaszkodott az ingébe, miközben Jedidiah vad jártassággal csókolta,
nyelve úgy csusszant be a nedves ajkak közé, mint éhes ragadozó az éjjeli menedékbe.
Végigsimította a lány gerincét, vállától egészen gömbölyű hátsójáig, s az úgy simult
hozzá, mintha testével egészen fel akarná venni a férfi testének minden görbületét.
Mindent magáénak akart, ez volt a csókjában, és a lány habozás nélkül adta oda magát
neki, egészen. Kétségbeesett vágy hangja szakadt fel benne, amikor a férfi markoló keze
bejárta alfelét, egészen közel húzva magához, még mélyebben csókolva ajkát.
Jedidiah beleharapott ajkába, majd nyelvével hűsítette a helyét. Fejét jobbra-balra
hajtotta, minden lehetséges oldalról felfedezvén a csók gyönyörét.
Jedidiah mellén ott kutattak a lány karcsú ujjai. Miközben szájával a pihés nyak felé
indult, kezével kiszabadított néhány gombot az ingén. Egy másodperccel később ujjaik
összeértek. Közösen gombolták ki az inget és a hosszú fehérneműt.
– Érintsen meg – súgta a férfi, és nyelvét a vadul rohanó ütőérnek szorította a lány
nyakán. Kezével belemarkolt a formás fenékbe, és egészen közel húzta magához. A lány
első, bizonytalan érintése meztelen bőrén csaknem kiugrasztotta helyéről a szívét. – Úgy
– suttogta, amikor a lány ujjai kissé bátrabban kapaszkodtak bőrének hajlataiba. –
Markoljon belém, mint egy ragadozó.
Susannah mélyen felsóhajtott, és úgy tett, ahogy Jedidiah kérte, megragadta mellkasát,
épp a kellő határozottsággal, ujjai eltűntek a kemény szőrzet között. A férfi egy pillanatra
úgy érezte magát, mint egy macska, legszívesebben elnyúlt volna a lány becéző kezei
közt, a gyönyörűségtől dorombolva.
Újabb gombok pattantak fel, és Susannah ujjai egyre bátrabban járták be a férfi
testének ismeretlen tájait. Jedidiah lehajolt, és beleharapott a lány vállába, mire az
könnyedén felsikoltott, majd lejjebb merészkedett, és szájába vette az egyik mellbimbót,
a kombiné lágy selymén keresztül.
– Jedidiah. – A teste is visszhangozta a kiáltásából kihallatszó vágyat, ahogy
nekifeszítette magát a szájának. Még erősebben tapadt rá, jobb kezével kinyúlt,
megkereste a másik mellet, és remegő kezekkel gyúrni kezdte azt is. – Oh, édes istenem,
mit művel velem?
Volt valami a lány hangjában, amely még a vágy süket vasfüggönyén is áthatolt, és
elért Jedidiah-hoz. Úgy hangzott, mintha még soha életében nem érzett volna ilyesmit.

80
Ennek még a puszta gondolata is elegendő volt ahhoz Jedidiah számára, hogy
visszanyerje önuralmát.
Kelletlenül hagyta, hogy a lány mellbimbója kicsússzon a szájából, sajnálattal nézte,
ahogy azonnal megmerevedik az esti hűvös levegő érintésétől. Elengedte a lány másik
mellét is, kezét a csípőjére simította, és hátralépett egy lépést. A lány szemében a
felfedezés tüze égett, bőre kipirult a vágytól. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, és még
egy utolsó, puha csókot lehelt az ajkára.
Susannah felnyögött, és igyekezett visszahúzódni ölelésébe, de Jedidiah hátralépett.
Olyan merev volt a vágytól, mint a mellettük heverő kő, de tudta, nem követhet el hibát.
Tisztességtudása megkövetelte, hogy megkérdezze a lányt, tényleg ezt akarja-e, mielőtt
szeretkezne vele.
– Biztos, hogy erre vágyik? – kérdezte, hangját érdessé és reszelőssé tette vérének
rohanása. – Nem szabad úgy döntenie, hogy később megbánja, Susannah. Elmondtam,
hogy nem maradok. Ezzel együtt is meg akarja osztani velem az ágyát ma éjszaka?
Susannah szeme tágra nyílt, és Jedidiah le tudta olvasni a választ arcáról, még mielőtt
megszólalhatott volna.
– Ne haragudjon, Jedidiah.
A férfi mélyet sóhajtott.
– Ezt a választ vártam.
A lány kétségbeesett tekintetet vetett rá.
– Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok.
– Tudom. De ha nem akarja folytatni, akkor kérem, fürödjön meg, és öltözzön fel
mihamarabb.
Susannah kinyújtotta felé a kezét, de visszahúzta, mielőtt még hozzáérhetett volna a
férfihoz.
– Maga jól van?
Jedidiah arca elfintorodott.
– Maga csak ne aggódjon miattam! Nemsokára jobban leszek, csak egy kissé meg kell
nyugodnom.
Susannah pillantása végigsiklott a férfi csípőjén, majd vissza, s arca olyan színt öltött,
mint a vér. Jedidiah azon gondolkodott, hogy vajon hány felizgatott férfit láthatott eddig
életében. Talán több tucatot is.
Ez a gondolat komor arckifejezést varázsolt a férfias vonásokra. Nem lehetett kétsége
afelől, hogy egy ilyen csodaszép lány, mint Susannah, az évek során nem egy férfi
szenvedélyét keltették már fel. Vajon ezek közül hányan csókolhatták meg? És ki
érinthette a testét? Bár érezte, hogy nincs joga efféle gondolatokhoz, az hogy valaki más
is megérinthette előtte a lányt, felkorbácsolta benne az indulat hullámait.
– Jedidiah? – Az olyannyira ártatlannak tetsző kék szemekben aggodalom tükröződött.
Vajon más férfiakra is így szokott nézni? Azoknak is ilyen gyengédséggel ejti ki a nevét?
– Meg akar még fürödni, vagy sem? – kérdezte. Érzékelte, hogy hangszíne túl nyers
lehetett, mivel a lány arcára kiült a döbbenet, de képtelen volt visszafogni magát.
– Igen, szeretnék.
– Rendben. Akkor engedje meg, hogy segítsek. – Felkapta a lányt.
Az első ijedt kiáltás sikoltásra váltott, amint a folyópartra lépett vele, és beledobta a
jegesen hideg vízbe. Hátat fordított, és odébbállt, meg sem hallgatva a hátát ostromló
harsány sivítozását.

81
 11. fejezet

– Hát ez bizony teljesen tönkrement.

Jedidiah a tábortűz túloldaláról nézett Susannah felé. A lány frissen megfürödve, saját
blúzába és szoknyájába öltözve állt előtte, kezében tartva az egykori álpocak víztől
csöpögő maradványait. Jedidiah igyekezett nem tudomásul venni, hogy bőre úgy csillog
mint az alabástrom, és száradó haja úgy csillámlik a tűz fényében, mint szikrázó
aranyzuhatag. Minden önuralmára szüksége volt, hogy figyelmét az elázott
ruhadarabokra tudja irányítani.
– Mi történt velük?
– Eláztak, amikor maga… amikor belementem a vízbe.
A lány hangja nyugodt volt, tekintete határozott. Nyilvánvalóan igyekszik úgy tenni,
mintha az elmúlt egy órában – ölelkezésük idejét tekintve legalábbis – nem történt volna
semmi különös. Jedidiah azt kívánta, bárcsak maga is ilyen könnyedén elfeledkezhetne
róla. Nem igazán örült, hogy ennyire elveszítette a fejét, és belehajította a lányt a folyóba.
Elvégre felnőtt ember, nem féltékeny kamasz, akit felpaprikáz, hogy szerelme más fiúra
is ránéz. Hivatásos, a törvényt képviseli, és egyáltalán nem kellene hagynia, hogy ennyire
elragadja az indulat. Akárcsak szenvedélyes ölelkezésük okán, emiatt is érezhetett volna
bosszúságot, de nem tudta így nézni a dolgokat. Az igaz, hogy nem volt valami bölcs
dolog, hogy ilyen viszonyba keveredett azzal a lánnyal, akit hivatalból a törvény elé kell
vinnie, de mindketten esendő emberi lények, és az ilyesmi megtörténik – még akkor is,
ha vele idáig még nem fordult elő. Könnyebb volt magát túltenni az egészen, ha filozófiai
síkon közelítette meg a történteket, ő ajánlatot tett a lánynak, az pedig visszautasította.
Emiatt semmi oka nem volt a szégyenkezésre. Amíg nem kell arra gondolnia, mit is jelent
a lány számára, hogy megpihenhetett a karjában, vagy arra a kényelmetlen mocorgásra a
szíve mélyén, akárhányszor Susannah a közelébe került, sikerült a dolgokat nyugodtan
végiggondolnia.
Hogy bizonyítsa magának, tudja kezelni a helyzetet, felállt, és elindult a lány felé, de
azt is észrevette, közeledése mennyire feszültté teszi Susannah-t. Egy pillanatra
elgondolkodott. Lehetséges, hogy viselkedése megfélemlítette a lányt? Az nem valószínű,
hisz megbízott benne, abban is, hogy a segítségével kikeveredhet jelenlegi szorult
helyzetéből.
Aztán látta, hogy Susannah pillantása a szájára téved, és az arcán elömlő
érzelemhullám azt is elárulta Jedidiah számára, hogy szó sincs félelemről. A férfi teste
azonnal hevesen reagált a lány szeméből áradó édes vágyakozásra, de kíméletlenül
megfékezte ösztöneinek zuhatagát.
Jedidiah már a koránál fogva tudta, hogy ő az, aki sokkal tapasztaltabb. Reá várt, hogy
innentől kezdve megadja a kettejük között zajló társalgás hangnemét is. A lány világosan
elmondta, hogy nem akarja a fizikai kapcsolatot. Ezt mindenesetre figyelembe kell
vennie, függetlenül attól, hogy milyen pillantásokat vet felé.
– Megszárad holnapig? – Elvette Susannah kezéből a ruhát és a párnát. A gyapjúval
töltött párna, amely az álpocak gyanánt szolgált idáig, teljesen átázott. Jedidiah finom
orra azonnal megérezte az idejét rég kiszolgált gyapjútöltet dohos szagát, és bizony az
ángin is az utolsókat rúgta.

82
 – A ruha talán megszikkad valamennyire – válaszolta. – De ez teljesen tönkrement.
– Mi a helyzet a kalappal? – kérdezte Jedidiah, és le nem vette volna szemét a nedves
anyagról, mikor a lány közelebb lépett. Amikor megcsapta a rózsaillatú szappan
parfümje, megfordult a fejében, ez a nő arra született, hogy őrületbe kergesse a férfiakat.
– A kalappal minden rendben. A tűz mellett volt, amikor a többi darab elázott.
– Rendben. – Jedidiah visszaadta neki a ruhát. – Viselje holnap a kalapot a saját ruhái
valamelyikével. Igyekszem kitalálni valami másik álruhát, mire a városba érünk.
Susannah elvette tőle a ruhákat, és a férfin újra végigszáguldott a vágy örvénylő
hulláma, amint a lány puha ujjai az övéhez értek. Ott állt, mereven, és nem mert sem
megmozdulni, sem a lány felé nyúlni.
– Jedidiah.
A férfi a lányra nézett, és láthatta szemében, hogy felismerte, miféle vágy fűti.
– Köszönöm – mondta. – Köszönöm, hogy megállt, mielőtt a dolgok túlságosan…
túlságosan elfajulhattak volna.
Jedidiah csak biccentett egyet, attól tartott ugyanis, hogy ha megszólalna, könyörögni
kezdene a lánynak. Susannah elfordult, lassú, ringó csípővel elindult, és Jedidiah mindent
elkövetett, hogy ne induljon utána.
Azt mondta, nem akarja, emlékeztette magát, így tehát az lesz a legbölcsebb, ha az
efféle gondolatait lehetőleg el is felejti. Oda kell érniük Denverbe élve!
Leült a fekhelyére, fegyvereit maga mellé fektette, kéznyújtásnyi távolságra, és
nekilátott a vacsorának.
Susannah behajította a szétázott kacatokat a kocsi hátuljába, és a tisztás túloldalán ülő
Jedidiah felé tekintett.
A lángnyelvek villódzva lobogták be fényükkel az arcát, aranyfényben fürdetve szikár
alakját feje búbjától a talpáig. Magasnak, veszélyesnek látszott, ahogy az imént főzött
paprikást kanalazta, szeme fáradhatatlanul pásztázta a tábor környékét, mintha azt várta
volna, hogy bármely pillanatban előtörhet a bokrok közül az ellenség. Fegyverei mellette
hevertek a földön, de Susannah jól tudta, hogy ha kell, a villámnál is sebesebben mozdul
a keze. Bárki, aki a tábor közelébe merészkedne, egy rászegezett pisztollyal találná
szembe magát.
Jedidiah elszánta magát, hogy élve eljuttatja Denverbe, függetlenül attól, hogy neki
magának mennyibe kerül ez a vállalkozás – még így is, hogy visszautasította őt.
Szíve gyöngéden rezdült gáláns lovagja viselkedésére gondolva. Tudta, hogy helyesen
döntött. Akármilyen mennyei érzés is volt a férfi ölelése, akármilyen izgató is a csókjuk,
nem adhatja oda magát egy olyan férfinak, aki nem akar mellette maradni.
Pedig annyira jó lett volna! Mennyire várta, hogy túlessenek az egész ügyön, és
végérvényesen Jedidiah-é lehessen. Soha azelőtt nem érezte, hogy ilyen ereje van
nőiességének, mint amikor felébresztette a férfi vágyát, ahogy lassan levetkőzött előtte.
De aztán az is igaz, hogy soha még férfi nem érintette olyan mélyen, mint Jedidiah ma
délután.
Mi történt volna, ha a férfi hagyja, hogy a dolgok továbbmenjenek a maguk
természetes módján? Ha nem kéri meg, hogy döntsön, mit akar? A legtöbb férfi a
helyében elveszi, amit akar, aztán egyetlen búcsúpillantás nélkül lelép, amikor eljön az
ideje.
De nem így Jedidiah. Túl őszinte, túlságosan igaz ember ahhoz, hogy ilyet tegyen.
Susannah dühös volt rá, amiért olyan váratlanul eltűnt egy évvel azelőtt, de magában

83
kénytelen volt bevallani, hogy valójában saját magára mérges. Annyira udvariatlanul,
olyan keményen bánt a férfival, csak azért, mert az teljesen összekavarta az érzéseit.
Pedig az nem ajánlott neki semmit, nem tett olyan ígéretet, amelyet megszeghetett volna.
Nem történt közöttük más, csupán egyetlen csók, ráadásul Jedidiah akkor is elmondta,
hogy mennie kell, és talán épp emiatt volt rá olyan dühös. Mert szerette volna, ha lett
volna valami oka, hogy fújhasson rá. Ha valami több is történt volna közöttük, mint egy
ártatlan csók.
Minél jobban megismerte a férfit, annál bonyolultabb jellem tárult fel előtte.
Mély sóhajjal fordult a tábortűz felé. Csupán félnapi járásra vannak Colorado
Springstől és Abigail Hawkinstól. Egyetlen reménye az maradt, hogy Jedidiah társának
sikerült megakadályoznia, hogy Abigail felszálljon a vonatra, különben soha nem
bukkannak a nyomára.
Vissza kell kapnia az életét! Tisztáznia kell magát a vádak alól, hogy visszatérhessen
énekesnői karrierjéhez. Ugyanakkor viszont ezek a célok egyben azt is jelentik, hogy
búcsút kell mondania Jedidiah-nak, és ez talán nem is baj. Az olyan kívülálló tényezők,
mint Wayne Caldwell és a gyilkossági tárgyalás, amely még előtte áll, felgyorsították az
idő menetét.
Gyomra megkordult, és ez eszébe jutatta, hogy már órák óta egyetlen falatot sem evett.
Ezek a súlyos gondolatok nagyon messzire vitték a jelentől. Ezentúl mindent a maga
idejében! Ami a legfontosabb, azt kell előre vennie. Itt és most pedig az a legfontosabb,
hogy megvacsorázzon, és kipihenje magát.

Másnap kora délután értek el Beecham városába. A meglehetősen nagy város két
forgalmas útkereszteződés csomópontjában épült, egy kocsiút és egy marhaterelő út
találkozott itt, nem csoda, hogy főutcáját megtöltötték a vendégfogadók, hotelek és
éttermek.
Susannah csendesen üldögélt a kocsi bakján Jedidiah mellett, kezét az ölében
nyugtatta, fejét kötelességtudóan lehajtotta. Tudta, hogy Jedidiah azért tért le az
eredetileg tervezett útvonalról, hogy álruhát szerezzen számára. Még így is, hogy arcát
eltakarta a széles karimájú kalap, formás alakja számtalan tekintetet magára vonzott.
Jedidiah több marhapásztorra is kénytelen volt szigorú pillantásokat lövellni, amikor azok
reménykedve bámultak Susannah felé, hátha sikerül elkapniuk a tekintetét.
Susannah éberségét felébresztették ezek az első pillantások, közelebb húzódott az
ülésen Jedidiah-hoz. Nem akarta magára vonni az emberek figyelmét, ez ugyanis táptalajt
adhatott volna Caldwellnek és bandájának a hollétéről való találgatásokra, ráadásul minél
közelebb jutottak Denverhez, annál közelebb jártak a veszélyhez.
A cowboyok zajos füttye és hangja egyre erősebbé vált, ahogy elértek egy sarkon álló,
nagy, szürke épülethez. Susannah-nak kellett egy jó perc, mire ráeszmélt, a zaj nem neki
szól.
Az épület homlokzatán tarka vörös-arany felirat hirdette: Loralee táncterem. A
második emelet erkélyéről egy csapatra való hiányos öltözetű nőcske kiáltozott csábosan
a lent álldogáló férfiak felé, ők idézték elő a zajongó férfitömeg füttyögését és
ordibálását.
Susannah meglepett pillantást vetett Jedidiah-ra. A férfi sötét pillantása végigmérte a
felsorakozott széplányokat, majd halvány mosoly jelent meg szája szögletében.

84
Pillanatnyi habozás nélkül továbbhajtotta a lovakat a tömegtől zsúfolt úton, de a mosoly
ott maradt ajkán.
Susannah nehezen lélegezve nézett maga elé, olyan érzés kerülgette, mintha
gyomorszájon ütötték volna. Nem gondolta volna eddig, hogy ilyen rettenetes
fájdalommal jár, ha Jedidiah rámosolyog egy másik nőre. Elfordult és érzéketlen arccal
bámulta az elfutó épületeket, miközben ölébe ejtett kezének ujjait szorosan
összekulcsolta. Tudta, hogy semmi joga féltékenynek lenni. Visszautasította Jedidiah-t, és
nagyon is nyomós oka volt rá, de ebben a pillanatban úgy tűnt, ezek az okok eltörpülnek
a szívét szorongató fájdalom mellett.
Egészen eddig a percig eszébe sem jutott, hogy Jedidiah talán más karjában keresi azt
az élvezetet, amelyet ő nem ad meg neki. Kettesben rótták az elhagyatott utakat az elmúlt
napok során, és Susannah egyszerűen elfeledkezett arról, hogy nem ő az egyetlen nő, aki
esetleg vonzónak találja a férfit. Nincsenek jogai rá nézve, és Jedidiah-nak
szabadságában áll, hogy kedvét töltse azokkal a nőkkel, akik őt választják.
A békebíró megállította a kocsit, épp a seriff irodája előtt. Susannah elszánta magát,
hogy úgy viselkedik, mintha nem vett volna észre semmit. Felsóhajtott, amikor a férfi
kikötötte a lovakat.
– Már megint ez jön?
A férfi rideg pillantással mérte végig.
– Biztos helyen kell tudnom magát, amíg elmegyek, hogy szerezzek valami újabb
álruhát.
– Szerintem meg csak buja vágyát akarja tölteni addig, amíg engem bezár ide – vágott
vissza a lány, miközben kelletlenül lemászott a szekérről.
Megfordult, de azonnal hátrált is egy lépést, amikor rádöbbent, hogy csupán néhány
centiméternyire áll Jedidiah széles mellkasától. A férfi megragadta a karját.
– Ne fusson el!
– Te jó ég! Olyan halkan jár mint egy madár! – hebegte a lány, aki észre sem vette,
hogyan került elé.
– Talán észrevette volna már előbb is hercegnő, ha nincs tele előítéletekkel! –
lehajtotta fejét, lehelete a lány fülét csiklandozta. – Ha többet akar tudni a
kedvteléseimről és a perverzióimról, csak szóljon.
Susannah nagyot nyelt.
– Egyszer már döntöttem, békebíró.
Jedidiah egy hosszú másodpercig csak nézett rá, férfias arcából forrón parázslott sötét
szeme. Majd röviden biccentett egyet, és hátralépett, magával húzva a lányt a karjánál
fogva.
– Tehát döntött. Azért szeretném emlékeztetni, hogy maga mindig megváltoztatja a
véleményét.
Susannah bátran állta a tekintetét, pedig égett a vágytól, hogy az övé lehessen.
– Majd szem előtt tartom ezt is.
Egyetlen további hang nélkül Jedidiah megfordult, és a lányt, karjánál fogva, a seriff
irodájába vezette. Tíz perccel később kiviharzott az ajtón, Susannah a nyomában.
– Micsoda egy tohonya, garasoskodó féreg! – sziszegte, miközben eloldozta a lovakat,
egyetlen dühös rántással. – Disznóság, hogy egy ilyen szemét alak a törvény szolgája
lehet.
– Egyetértek – mondta Susannah, miközben felkapaszkodott a szekérre.

85
 Jedidiah felugrott a bakra, megragadta a gyeplőt, és gyors ügetésre fogta a lovakat,
vissza, a város irányába.
– Hogy merészel ez a nyálas meztelen csiga pénzt kérni egy másik hivatalnoktól azért,
hogy használhassa a börtönét? – folytatta tovább, magából kikelve. – Tíz dollár! Az ilyen
szemeteket meg kéne korbácsolni!
– Nekem sem tetszett, ahogy méregetett – jelentette ki Susannah felidézve, hogy a
potrohos seriff milyen pillantásokkal legelészett rajta. – Az volt az érzésem, hogy amint
maga kiteszi a lábát, nekilátott volna, hogy közelebbről is megismerkedjen velem.
– Attól tartok, igaza van. Mindegy, tudok egy jobb helyet, ahova elmehet, ráadásul ott
biztosan nem kérnek majd tőlem tíz dollárt, hogy megőrizzék. – A szekeret a város túlsó
vége felé kormányozta. Ismét elhaladtak a Loralee táncterem előtt, de ez alkalommal
Jedidiah pillantást sem vetett a magukat kínálgató szépségek felé. Ehelyett a templom
felé vette az irányt.
Minél közelebb értek a fehér deszkával borított épülethez, annál szorosabban
markolták Susannah ujjai az ülést.
– Jobb lenne, ha eszébe sem jutna semmi ilyesmi – figyelmeztette a férfit.
A férfi szája megrándult.
– El kell helyeznem valahol addig, amíg szerzek magának egy másik álruhát.
Mindemellett, akárhányszor bezárom egy cellába, mindig valami galibába keveredik.
– Ebből is csak az látszik, mennyivel jobban tenné, ha magával vinne – torkollta le a
lány.
Jedidiah felnevetett, amikor megállította a lovakat.
– Ha nem a maga két szép szeméről lenne szó, nekem sem kellene végigcsinálnom ezt
az egészet, hercegnő!
– Hát persze, tudhattam volna, hogy megint én leszek az oka!
Még mindig kuncogva, Jedidiah megkötötte a lovakat, és lesegítette Susannah-t a
kocsiról. Ő viszont abban a pillanatban elengedte a férfi kezét, amint földet ért a lába.
Jedidiah meglepődve nézett rá.
– Viselkedjen rendesen, hogy be tudjam mutatni a tiszteletesnek.
Susannah lesütötte a szempilláit.
Az imaház mellett állt egy ugyancsak fehér deszkákból összerótt épület, a helyi
lelkipásztor, Mathias tiszteletes háza. A tiszteletes és neje melegen fogadták Jedidiah
történetét arról, hogy a felesége szeretné tiszteletét tenni náluk, amíg neki magának el
kell szaladnia egy sürgős ügyet elintézni a városba.
A holdképű tiszteletes végignézte, ahogy Jedidiah megragadja Susannah kezét, és
szemérmes csókot lehel az arcára.
– Maradjon itt, amíg meg nem jövök – súgta a fülébe, miközben ajka végigsimított
orcáján.
Susannah nem tudott ellenállni a helyzet komikumának, mellkasára szorította kezét, és
tágra nyílt, kék szemekkel nézett a férfira.
– Ne maradj soká, drágám – szenvelgett a hallgatóságnak. – Tudod, mennyire
hiányzol, amikor nem vagy velem.
– Amint végeztem, jövök. – Jedidiah megragadta a lány kezét, és figyelmeztetően
megszorította, mielőtt elindult volna.
– Önök minden bizonnyal friss házasok – szólt Mrs. Mathias mindentudó mosollyal,
amint Jedidiah becsukta maga mögött az ajtót.

86
 – Ó, igen, azok vagyunk. Miből találta ki? – Susannah az ablakhoz sétált, és kinézett a
távozó férfi után.
– Óh nekem jó szemem van az ilyesmihez – jegyezte meg a tisztelendő gömbölyded
asszonykája mosolyogva. – Hiszen le sem tudta venni magáról a szemét. Óh, a fiatal
szerelmesek – sóhajtott.
– Az már biztos, hogy szeret szemmel tartani. – Jedidiah átvágott az úton, és
egyenesen a helyi vegyeskereskedés felé vette az irányt.
– Jó embernek látszik – kapcsolódott be a társalgásba Mathias tiszteletes. – Szerencsés
asszonyka maga, hogy ilyen odaadó férjet talált.
– Igen, ez biztos. – Susannah leesett állal bámult ki az ablakon, amikor észrevette,
hogy Jedidiah elsiet a vegyeskereskedés ajtaja előtt, és egyenesen a Loralee táncterem
lengőajtaja felé veszi az irányt.
A megdöbbenést hirtelen, de annál elszántabb düh váltotta fel. Alig tudta visszafogni
magát, hogy ne törjön ki a tiszteletes házából, hogy utána rohanjon annak a gazembernek,
és a bajuszánál fogva rángassa ki arról a tisztességtelen helyről. Az lenne a dolga, hogy őt
óvja meg Caldwelltől és a bandájától, ehelyett valami lebujbéli szép nőcske karjába veti
magát! Hát milyen alak ez? Őszinte és egyenes, jutott eszébe hirtelen. Ebben a
pillanatban úgy szállt el a haragja, mintha elfújták volna. Jedidiah Brown nem olyan
ember, aki egy másodpercre is félretette volna a kötelességét, csak hogy a saját
gyönyöreit hajkurássza, mindegy, mekkora is a kísértés. Minden bizonnyal jó oka van rá,
hogy a Loralee táncterembe ment fényes nappal.
Susannah-t erősen bántotta, hogy ilyen bután és féltékenyen reagált első pillanatban.
Nagyon is tipikus reakció volt, és Susannah Calhoun arra volt a legbüszkébb, hogy
sohasem viselkedett úgy, mint a nagy átlag.
– Jöjjön, igyon meg velünk egy teát, kedvesem – érintette meg Mrs. Mathias a karját.
– Attól, hogy az ablakban álldogál, még nem jön vissza hamarabb a férje.
Susannah hálásan, hogy félbeszakították baljóslatú gondolatait, ragyogó mosollyal
vendéglátója felé fordult.
– Köszönöm szépen, Mrs. Mathias. Egy tea valóban nagyon jólesne.

87
 12. fejezet

J edidiah belépett a Loralee táncterem lenggőajtaján. A bár nyitva volt ugyan, de mivel
a lányok napközben nem táncoltak, csak néhány férfi lézengett a mulatóban. A
sarokban két durva arcú fickó kártyázott csendesen. Nem kétséges, ez a hely meglehetős
forgalmat bonyolít esténként. A vörös tapéta és az aranyozott kandeláberek elvileg a hely
úri mivoltát kellett volna, hogy kiemeljék, ehelyett inkább reménytelenül lepusztultnak és
ízléstelennek mutatták.
Olyan hely volt ez, ahol az emberek kirúghattak a hámból és igazi férfinak érezhették
magukat, anélkül, hogy a cipőjükre tapadt sár miatt kellett volna aggódniuk, vagy féken
kellett volna tartaniuk a nyelvüket. Ha nem sietett volna ennyire, Jedidiah-nak akár
eszébe is juthatott volna, hogy eltöltsön itt egy kellemes estét, szivar és pohárka whisky
társaságában.
De Caldwell a sarkában jár, és minél hamarabb tud Susannah-nak álruhát szerezni,
annál jobb. Mindemellett talán még az is megeshet, hogy Susannah nem értené meg, mi
olyan vonzó egy férfi számára egy ilyen táncos lokálban.
A pultoshoz lépett, idősebb ember volt, épp a poharakat fényesítette.
– 'Napot – köszönt rá kedves mosollyal. – Loralee-vel szeretnék beszélni.
– Mrs. Loralee nem jön le a bárba napnyugta előtt – jelentette ki a pultos, és
barátságtalanul hátat fordított.
– Ennek ellenére szeretnék találkozni vele. Nem bánja meg, ha tudatja vele.
Az idős férfi a szeme sarkából nézett vissza Jedidiah-ra.
– És mégis mennyit érne magának, ha szólnék neki?
Jedidiah néhány pénzdarabot helyezett a pultra. A másik néhány másodperc alatt
felmérte az összeg nagyságát, majd zsebébe csúsztatta a pénzt.
– Mit mondhatok neki, ki keresi? – kérdezte rosszul álcázott gúnnyal a hangjában.
– Egy charlestowni barátja.
A pultos durván felröhögött, miközben kikászálódott a szűk kis ajtón.
– Ja! Miss Loralee-nek igen sok „barátja” van!
Jedidiah fejét csóválva telepedett le az egyik asztal mellé, hogy megvárja a választ.
Néhány perc múlva a pultos ismét megjelent.
– Azt mondja, fogadja magát, menjen fel hozzá az emeletre – kiáltott oda Jedidiah-
nak, nem is leplezve csodálkozását. – Jobbra az utolsó ajtó.
– Lekötelezett. – Jedidiah, tudomást sem véve a többi vendég ámuló tekintetéről,
egyenesen a helyiség végén levő lépcső irányába tartott. Amikor elért az utolsó ajtóhoz,
halkan bekopogott.
Az ajtó azonnal kinyílt, mögötte egy magas, vörös hajú nő állt, sötétzöld, csipkés
selyemköntösben. Kezében széles csövű karabélyt szorongatott, és egyenesen Jedidiah
mellének szegezte. Jedidiah lassan felemelte a kezeit.
– Megadom magam – szólt.
A vörös hajú nő tágra nyitotta barna szemét, majd hangos kacagás közepette
leeresztette a fegyvert.
– Azon a napon, amikor megadod magad, Jedidiah Brown, beállok a templomi
kórusba!

88
 A férfi felnevetett, és leengedte a kezét.
– Talán szeretnél beljebb invitálni?
– Drágaságom, már évek óta igyekezlek beljebb invitálni, tudod jól!
A nő hangjának lágy dorombolása az egyszerű kijelentést csábító hívogatássá
varázsolta. Megfordult, besétált a szobába, Jedidiah pedig követte. Becsukta maga mögött
az ajtót.
– Annak már jó ideje, Loralee.
– Bizony, túlságosan sok, szépségem.
Loralee becsúsztatta a fegyvert az íróasztal egyik rejtett fiókjába, majd nekidőlt az
egyik bútordarabnak, önkéntelenül is olyan pózt véve föl, amely a lehető legjobban
kiemelte minden gömbölyű idomát. Meglepő módon Jedidiah nem érezte azt az izgalmat,
amely eddig sohasem maradt el egy ilyen látványra.
– Láttalak, amikor megérkeztél a városba – jelentette ki Loralee. – Hol hagytad a
barátnődet?
– Az egy hosszú történet, de ő az oka, hogy eljöttem hozzád. – Jedidiah elővette
legcsábosabb mosolyát. – Szükségem van a segítségedre.
Loralee buja ajka lassú, szexis mosolyra görbült.
– Bármit, amit csak kívánsz, cukorfalat. – Felegyenesedett, és közelebb lépett a
férfihoz, a selyem és csipke alatt minden dús idoma áttetszett. Megállt Jedidiah-val
szemben, és végigsimított finom ujjaival a férfi mellkasán. – Mindegy, mi az.
Jedidiah rámosolygott. Az ember mindig pontosan tudja, hányadán áll az ilyen Loralee
típusú nőkkel. Annak idején alig kellett neki több egyetlen mosolynál, hogy Jedidiah vére
forróbb legyen, mint az olvadó vas. Most nem érzett többet, mint egy régi barát iránti
elkötelezett vonzódást, annak ellenére, hogy a nő mindent bevetett, hogy elcsábítsa őt.
Kissé meglepte, hogy teste ennyire érzéketlen maradt minderre a vonzerőre, ám tovább
játszott, ahogy azt elvárták tőle.
– Drágám, nekem csak a ruhádra van szükségem.
– Ejnye, Brown békebíró – dorombolta a lány. – Már azt gondoltam, sohasem fogsz
megkérni rá.
– És egy parókára is, ha van, lehetőleg sötét színűre.
Loralee kérdőn vonta fel tökéletes szemöldökét, ajka csúfondáros mosolyra szaladt.
– Nahát, Jedidiah, sohasem gyanítottam rólad, hogy az efféle furcsaságokat kedveled.
Van még esetleg valami más is?
– Nem, ennyi az egész.
– Biztos vagy benne? – Loralee csábos pillantást vetett rá. – Mindenféle izgalmas
játékszerrel tudok még szolgálni.
Jedidiah tettetett meglepetéssel nézett vissza rá.
– Loralee, én álruhát keresek a barátnőm számára, te miről beszélsz?
– Én meg némi barátságos kis szeánszról beszélek – kacsintott rá a lány.
Jedidiah felnevetett.
– Rettenetesen nagy a kísértés, de sajnos kénytelen vagyok ellenállni. Hivatalos
ügyben járok el.
Loralee lebiggyesztette az ajkát.
– Nem hibáztathatsz, amiért legalább megpróbáltam.
– Ó, nem, dehogy! Most viszont szedd össze magad, és válaszolj, tudsz nekem
segíteni, vagy sem?

89
 – Természetesen tudok neked adni néhány ruhadarabot. A kérdés csak annyi, hogy
kinek kell? Neked, vagy a barátnődnek?
– Hát biztosan nem nekem – válaszolt kaján vigyorral Jedidiah.
– Nem, te tényleg nem olyan fajta vagy. – Még mindig nevetve a ruhásszekrényhez
lépett. – Úgy láttam, termetre hozzám hasonló.
Jedidiah végigmérte Loralee gömbölyű idomait, és összehasonlította a Susannah-ról
fejében őrzött képpel.
– Ő egy kicsit alacsonyabb, mint te – bólintott –, de nem sokkal.
– Aha. De fogadjunk, hogy fiatalabb.
– Nem olyan fiatal már.
– Rendben, akkor legalább nem kell utálnom szegénykét. – Loralee előhúzott egy
illedelmes kis gallérral díszített szürke ruhát a szekrényből. – Ez biztosan megteszi.
Temetésekre szoktam felvenni. Ha a kedvesed sötét parókát tesz a fejére, és Bibliát
szorongat a kezében, az égvilágon nincs az az ember, aki felismerné.
– Mondtam már, hogy hivatalos ügy, nincs köztünk semmi. – Jedidiah úgy érezte, ezt
hozzá kell tennie az elhangzottakhoz.
– Hát persze. – Loralee tetőtől talpig végigmérte a békebírót. – Jedidiah, én már túl
régóta ismerlek ahhoz, hogy ezzel a szöveggel meg lehessen etetni.
– Megvan vagy tíz éve.
– Soha azelőtt nem távoztál még tőlem anélkül, hogy legalább kísértésbe ne estél
volna.
– Loralee, mondtam már…
– Emlékszem, mit mondtál, Jedidiah. Mindig a megfelelő válaszokat adtad, és jókor
mosolyogtál, de ezúttal csak mondtad amit kellett, és nem éreztél semmit. – Megállt egy
pillanatra, és kissé oldalra billentett fejjel végigmérte a férfit. – Biztos vagyok benne,
hogy egészen különleges a kicsike.
– Az. – Jedidiah meglehetősen kényelmetlenül érezte magát az utóbbi szavak miatt,
ezért inkább előrenyúlt, és kivette a lány kezéből a ruhát. – Sajnálom, Loralee, nem
akartalak megbántani.
– Arról szó sincs. Kifejezetten kellemes érzés látni, hogyan adja be a derekát egy ilyen
kemény férfi – jegyezte meg kaján mosollyal.
– Egyáltalán nem adtam be a derekam – bosszankodott Jedidiah. – Hol van a paróka?
Loralee sarkon fordult, és a ruhásszekrény jó néhány fiókját átvizsgálva diadalmasan
visszatért egy hosszú, egyenes, fekete parókával.
– Itt van, cukorfalat. Volt egy pasi, akinek az volt a mániája, hogy indián nővel
csinálja. Olyankor vettem fel. Remekül be lehet fonni.
– Jó lesz. – Jedidiah begöngyölte a ruhába. Azután ajkához emelte a lány kezét, és
megcsókolta. – Nem is tudom elmondani, mennyit jelent ez most nekem, Loralee. Abban
a pillanatban, hogy megláttam a nevedet a cégtáblán, tudtam, hogy számíthatok rád.
– Szóra sem érdemes. – Loralee az ajtóhoz lépett, és kinyitotta a férfi előtt. – Örül a
szívem, hogy a nagy Jedidiah Brown végre megadta magát.
– Mondtam már, hogy hivatalos az ügy!
– Ha ragaszkodsz hozzá. – Loralee nevetve becsukta az ajtót. Jedidiah savanyú
ábrázattal bámult a csukott ajtóra, majd elindult, hogy felkeresse Susannah-t.
Jedidiah végül megjelent a paplakban, udvariasan visszautasította Mr. és Mrs. Mathias
vacsorameghívását, majd feltette Susannah-t a kocsira, mindezt olyan tempóban, hogy a

90
lány szinte levegőhöz sem jutott. Alig félóra leforgása alatt már a főutcán kopogott gyors
ütemben a lovak patája.
Amikor elhaladtak a lokál előtt, egy gyönyörű, vörös hajú lány lépett ki a második
emeleti teraszra. Nem viselt mást, csupán egy mélyen dekoltált, sötétzöld köntöst, kezét
keresztbe fonta mellkasán, és felhúzott szemöldökkel, átható pillantással nézett vissza
Susannah kutató tekintetébe.
Ezt a csodaszép lányt látogathatta meg Jedidiah? Susannah büszkén felszegte állát, és
fejbólintással köszöntötte a másikat. A nő arcán meglepetés suhant végig, majd egy
pillanat múlva vidáman elmosolyodott. Visszabiccentett, hátat fordított, és eltűnt az
épületben. Susannah előre fordította a fejét, épp jókor, hogy elkapja Jedidiah komor
tekintetét.
– Mi baj van? – kérdezte a férfit.
– Mit jelentsen ez az egész? – dörrent rá a lányra.
– Micsoda? – Susannah tettetett ártatlansággal bámult vissza rá.
Az méltatlankodva vágott vissza.
– Hagyjuk ezeket az ártatlan pillantásokat, hercegnő! Láttam az előbbi kis
üzenetváltást. Mit művel?
– Nem értem, mi rossz van abban, ha valakinek odaköszönök – védekezett. –
Feltételezem, hogy ezt a lányt kereste fel az imént a lokálban. Gondolom, ő volt az, aki a
szürke ruhát és a fekete parókát adta magának, ami most ott hever a kocsi hátuljában, jól
látom?
– Semmi olyasmiről nincs szó, hogy… – kezdett magyarázkodni Jedidiah.
Susannah rámosolygott.
– Szerintem remek ötlet volt a lokálba menni álruháért. Ezek a nők színészek is
egyben. Természetesen vannak különböző kellékeik, ruháik és parókáik, amelyek
remekül hasznosítható álruhák.
– Nos, nekem is épp ez jutott eszembe. – Jedidiah végigmérte a lányt, láthatólag
alaposan összezavarodva. – Azért nem mondtam el, mert tartottam tőle, hogy esetleg
rosszra gondol. Loralee régi barátom.
– Attól tartott, hogy esetleg féltékeny leszek? – Susannah felcsattanó nevetése
világosan mutatta, mennyire nevetségesnek találja az efféle feltételezést. – Jedidiah,
döntenem kellett tegnap. És a legrosszabb fajta álszenteskedés lenne, ha visszatartanám
attól, hogy máshol… hogy máshol elégítse ki szükségleteit.
– Szóval nem volt féltékeny? – kérdezett vissza a férfi kissé szkeptikusan.
– Természetesen nem. – Ez nem volt hazugság, legalábbis nem egészen. Most biztosan
nem féltékeny. És csak arra a néhány pillanatra kísértette meg a zöldszemű szörnyeteg,
amíg eszébe nem idézte, hogy Jedidiah mennyire elkötelezetten tiszteli a törvényt.
– Akkor jó – nyugtázta kijelentését a férfi. – Mert ha esetleg féltékeny lenne, csak
emlékeztetni szeretném, hogy bármikor megváltoztathatja döntését.
Susannah számára egyre nehezebb volt megtartani a társalgás személytelen
hangnemét.
– Szerintem mindkettőnk részéről sokkal bölcsebb lesz, ha maradunk a tegnapi
megállapodásnál.
– Már ha ez önnek is megfelel.
Susannah végigmérte a férfit.
– Jelen esetben nincs más választásunk – jegyezte meg csendesen.

91
 – Nos, akkor rendben. Keresek az út mentén valami elhagyatott helyet, ahol átöltözhet.
Vegye fel a parókát is! Szeretnék még a sötét beállta előtt megállni a városban, és feladni
egy sürgönyt.
– Maga mindenre gondol – sóhajtott fel Susannah csodálattal a hangjában.
Jedidiah félig komoly, félig nevetős pillantást küldött felé.
– Igen, kivéve ami a szükségleteimet illeti.
Susannah lesütötte szempilláját, a férfi felnevetett, harsány nevetése messzire hangzott
az elhagyatott úton.
– Susannah – szólalt meg végül kajánul –, tudom ám, hogy féltékeny volt.
A lány nem is válaszolt, csak gúnyosan felkacagott.

Proctor's Corner kezdetleges kis házakból összetákolt bányászvároska volt csupán.

Susannah sokkal jobban érezte magát abban a pillanatban, hogy Jedidiah ismét viselte
a fegyvereit, bár jelvényét továbbra is a ruhája alá rejtette. Olyan város volt ez, hogy
Susannah minden csodálkozás nélkül el tudta volna képzelni, hogy lelőnek valakit, és a
többiek még csak tudomást sem vesznek róla. A szemérmes szürke ruhát viselte, a fekete
parókát és a széles karimájú kalapot. A kezében tartott Biblia arra szolgált, hogy elriassza
az esetlegesen odatolakodó férfiakat.
Jedidiah megállította a szekeret a vegyeskereskedés előtt. Amint leszökkent a bakról,
hogy megkösse a lovakat, Susannah is leszállt a szekérről a maga oldalán. Jedidiah
odalépett hozzá, és megfogta a karját.
– Maradjon a közelemben, és tartsa a fejét lehajtva – suttogta a fülébe, miközben
végiglépdeltek a fából ácsolt járdán. – Szeretnék úgy eljutni a telegráfhoz, hogy ne
legyen mindenki számára nyilvánvaló, mire készülök.
Susannah rábólintott, és igyekezett a lehető leghívebben eljátszani az odaadó feleség
szerepét.
Az utcai tömeget alapvetően durva arcú bányászok alkották, akik ügyet sem vetettek
az utcán tolongó többi emberre, azon a csekélységen kívül, hogy kitértek, ha útjukba
akadt valaki. A gyerekek anyjuk szoknyájába kapaszkodtak, nehogy eltapossa őket a
tömeg, a nők pedig földre szegezett szemmel, sietős léptekkel haladtak tova, nehogy
fölöslegesen magukra vonják a figyelmet.
Susannah igyekezett minél közelebb maradni Jedidiah-hoz, a férfi magas, szikár alakja
biztonságérzetet adott számára ebben az ismeretlen tömegben. A lármás népség csupán
egy pillantást vetett Jedidiah arcába, és már el is fordult, az emberek félreléptek az
útjából, senki sem merte keresztezni lépteit. Hamarosan megérkeztek a telegráfirodába,
és Jedidiah habozás nélkül belépett az ajtón.
Az iroda üres volt, a masinát kezelő fiú kivételével senki sem tartózkodott bent.
– Itt várjon meg – suttogta Jedidiah, majd a pulthoz lépett, hogy mihamarabb
elrendezze a dolgát.
Susannah ott maradt, ahol a férfi hagyta, az utcára néző, nyitott ablak mellett. Jedidiah
halk hangon tárgyalt a fiatalemberrel, majd fogott egy tollat és egy darab papírt. Írni
kezdett. Susannah unalmában elfordította a tekintetét, és kinézett az ablakon.
A túloldalon egy férfi a telegráfiroda ajtaját kémlelte.
Susannah megmerevedett. A leskelődő férfi magas és széles vállú volt, még Jedidiah-
nál is nagyobb, rozsdabarna nadrágot és kék inget viselt, amely még jobban kiemelte
hajának szőkeségét. Ám fiatalos arca és csinos külleme ellenére valahogy körüllengte a

92
veszély levegője, érződött, hogy minden izma megfeszül, ahogy látszólag hányavetin
nekidől a szemközti ház falának. Tekintete feszülten méregette a bejáratot. Susannah
azonnal észrevette, hogy úgy hordja pisztolyát, mint akinek teljesen természetes viselet a
fegyver.
Rettegés futott végig a gerincén. Körülnézett az irodában, de Jedidiah-n és rajta kívül
egyetlen más ügyfél sem volt az épületben. Visszanézett a szőke férfira. Még mindig
ugyanott állt.
Lehet hogy Caldwellnek dolgozik? Vagy az is lehet, hogy képzelődik csupán. Jedidiah
lépett oda hozzá.
– Mehetünk – mondta, és karját nyújtotta neki.
– Várjon. Van ott valaki. – Susannah megállította a férfit, és az ablak felé intett.
A férfi kinézett az utcára a válla felett.
– Kiről beszél?
– Ott van a… – szavai elhaltak, amikor odanézett, ahol az imént még a férfi állt. Nem
volt ott senki.
– Hol?
– Semmi. – Egészen idiótának érezte magát, rá sem mert nézni a férfira. – Úgy láttam,
hogy valaki figyel minket. Biztosan tévedtem.
A férfi megszorította a kezét.
– Semmi baj, Susannah – szólt megnyugtató hangon. – Az ilyesmi megesik, ha az
ember már hosszú ideje bujkál. Még néhány nap és Denverbe érünk, ott kifújhatja magát.
– Hát abban egészen biztos vagyok – vágott vissza Susannah. – Az ember remekül
kifújhatja magát, ha gyilkossági tárgyalásra jár, ahol ráadásul ő a gyanúsított.
A férfi felnevetett, és ez a hang megmelengette a lány szívét. Az utóbbi időben
közéjük álló feszültség mintha elmosta volna a kettejük között olyannyira megszokott
évődést, és Susannah ugyancsak hiányolta Jedidiah száraz humorát.
Visszamosolygott a férfira, de ekkor megint észrevette a kékinges szőke férfit a szeme
sarkából. Megfordult, és valóban ott állt ugyanaz az alak, aki az imént még a
telegráfiroda ajtaját bámulta. Nem lehetett kétséges. Őket nézte.
– Jedidiah – suttogta. Nem merte levenni a szemét arról a másik alakról, nehogy úgy
járjon, mint az imént.
– Igen? – Jedidiah megállt, és a lányt a járda széle felé irányította.
– Visszajött. Az alak, aki utánunk kémkedett.
Érezte, hogy Jedidiah minden izma ugrásra kész.
– Hol? – kérdezte, és követte a lány tekintetét.
– Az a szőke férfi, aki a seriff irodája előtt álldogál, és minket néz.
Tudta, mikor látta meg a férfit Jedidiah, mert érezte, amint összerezzent
meglepetésében. Aztán elmosolyodott.
– Átkozott legyek, ha ez nem…
A kékinges alak felhúzta szemöldökét Jedidiah láttán, majd befordult a seriff
irodájába. Jedidiah megragadta Susannah kezét, és utána eredt.
– Ezt úgy vegyem, hogy ismeri? – érdeklődött a lány.
– Igen.
Ezt az egyetlen szót bökte ki csupán válaszul. Az összes többi kérdése
megválaszolatlanul maradt, miközben Jedidiah nagy iramban vezette a seriff irodája felé.

93
 A magas férfi épp a kalapját akasztotta le a fogasról, amikor beléptek. Jedidiah felé
fordult, és lassan összefonta kezét a mellkasán.
– 'Stét, Jedidiah – köszöntötte a belépőt.
– Nate. – Jedidiah mindentudóan bólintott. – És ki az igazi seriffje a városnak?
– Előtte állsz.
Jedidiah tetőtől talpig végigmérte a másikat:
– Mondtam valamikor…
Nate fenyegetően nézett rá.
– Már rég ki kellett volna lyukasztanom miatta a bőrödet.
– Akkor talán tanulj meg előbb célozni.
– Majd ha neked már sikerült.
Jedidiah összeszűkült szemmel nézett Nate-re, de annak esze ágában sem volt
elfordítani a tekintetét. Egy hosszú feszültséggel teljes pillanatra csend telepedett
közéjük. Egy vagy két perc múlva Susannah csodálattal rázta meg a fejét. Nem kis
lelkierő kellett ahhoz, hogy valaki kiállja Jedidiah Brown tekintetét. Jedidiah hirtelen
elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét.
– Mindig is inkább a vakmerőségedről, mint az eszedről voltál híres.
Nate felnevetett, kinyúlt, és határozottan megrázta a felé nyújtott kezet.
– Tőled tanultam mindent, amit tudok, te csirkefogó.
– Nem merj engem okolni a neveltetési hiányosságaid miatt. – Továbbra is
mosolyogva Susannah felé fordult. – Hadd mutassam be régi cimborámat, Nate Stillmant.
Nate, ő itt Susannah Calhoun.
– Örvendek a találkozásnak, kisasszony.
Nate épp csak egy pillanattal tovább nézett Susannah arcába, mint az feltétlenül
szükséges lett volna, miközben megfogta a feléje nyújtott kezet. Rendkívül világos, kék
szemén átsuhant az elismerés szikrája, majd elengedte a lány kezét, és Jedidiah-hoz
fordult:
– Loralee sürgönyzött, hogy esetleg erre jársz. Mit csinálsz itt, ahol a madár se jár?
– Denverbe kísérem Miss Calhount.
– A legtöbben beveszik ezt a szöveget. – Nate csúfondáros megjegyzésében ott lapult a
ki nem mondott kérdés.
– Hosszú történet – válaszolt Jedidiah, és Susannah megkönnyebbülten felsóhajtott.
Volt egy olyan érzése, hogy Nate udvarias modora azonnal semmivé foszlik, ha
kiderül róla, hogy gyilkossággal gyanúsítják.
– Gondolom – bólintott Nate. – Mik a terveid, maradhatsz valameddig, vagy azonnal
tovább kell menned?
– Mit forgatsz a fejedben?
– A dolgok alaposan megváltoztak, mióta utoljára találkoztunk – jelentette ki büszkén.
– Megnősültem.
– Micsoda? – hördült fel Jedidiah. – És az ég szerelmére, ki volt az, aki hajlandó volt
feleségül menni hozzád?
– Colorado legmegátalkodottabb nőszemélye, ő bizony. Tavaly ősszel esküdtünk. –
Nate komoly arcot vágott, szemében ott csillogott a huncutság. – Terveztem, hogy
meghívlak benneteket vacsorára, de nem tudtam, hogy az asszony mit szólna egy ilyen
csavargó kujonhoz, mint te.
Jedidiah felnevetett.

94
 – Látom én, azon aggódsz, mi lesz, ha azonnal elcsábul, amikor meglát.
Nate felhúzta szemöldökét.
– Az én Darcym azonnal felismeri az igazi férfiakat, úgyhogy rád nem is kell egy
pillantásnál többet vesztegetnie.
– Hálásan köszönjük a meghívást – nevetett Jedidiah. – Már csak azért is, mert fúrja az
oldalam a kíváncsiság, milyen lehet az a nő, aki téged választott.
– Csak nehogy felbosszantsd – Nate komikusan megborzongott. – Mert darált húst
csinál mindannyiunkból!
Jedidiah harsány nevetésben tört ki, Susannah pedig odaadó mosollyal arcán figyelte a
férfi viselkedését. Soha azelőtt nem látta még Jedidiah-t ennyire oldottnak és
felszabadultnak. A következő néhány óra igen érdekesnek ígérkezett.

95
 13. fejezet

D arcy Stillman nem is hasonlított arra az asszonyra, akit Susannah elképzelt

magának.
Nate végigvezette őket a főutcán, majd betértek egy barátságos kis fehér ház ajtaján,
egészen a város szélén. Virágok szegélyezték a kövezett járdát, és a ház homlokzata előtt
álló fehér léckerítés tovább folytatódott valahol a sarkon.
Jedidiah kérdő pillantást vetett Nate-re.
– Ez a te házad? – kérdezte hitetlenkedve.
– Hát igen. – Nate büszkén szemrevételezte otthonát. – Valamikor a polgármester háza
volt, de aztán épített egy nagyobbat néhány utcával arrébb, én pedig megvettem tőle.
Nagyon jó helyen van, különösen, amikor sietnem kell, hogy beérjek a városba.
Kerüljetek beljebb!
A házigazdát követve beléptek a házba. Nate felakasztotta kalapját az előszobában
levő fogasra. Közvetlenül a bejárattal szemben egy lépcső vezetett az emeletre. Jobbra
tőlük nyílott a csillogó parkettával borított előszoba, a végében álló ajtó mögött pedig
minden bizonnyal a szalon rejtőzött. Susannah egy pillantással felmérte a díszes
porcelánokkal teli tálalószekrényt és a puha szőnyeget, amelyet a kandalló elé terítettek.
A lobogó lángok előtt egy jól kipárnázott, vaskos karosszék és egy hintaszék állt.
– Nate, te vagy az? – hallatszott egy női hang a ház valamelyik zugából.
– Én vagyok, drágám – válaszolt Nate. – Hoztam néhány vacsoravendéget.
– Kit?
Egy asszony jött le a lépcsőn. Alig lehetett magasabb 150 centinél, mégis olyan
csábosan gömbölyű alakkal dicsekedhetett, hogy bárki megirigyelte volna. Vörös színű
haján megcsillant a napsugár, ahogy leért az előszobába, arcán kedves mosoly ömlött
szét. Sötét szemét átfűtötte a szeretet, amikor férjére nézett.
– Nate, nem akarsz bemutatni a vendégeidnek?
– Hogyne. Ő Mr. Jedidiah Brown békebíró. Meséltem már róla. Ő pedig Miss
Calhoun.
– Tehát maga az a híres Brown békebíró. – Darcy örvendező mosollyal nyújtotta kezét
a férfi felé. – Nate gyakran emlegeti magát. Nagyon örülök, hogy végre megtiszteli a
házunkat.
Jedidiah a legsármosabb mosolyát vette elő, azt, amely mindig megdobogtatta
Susannah szívét. Kezébe fogta Darcy kezét, és gáláns csókot lehelt az asszony ujjaira.
– Ha tudtam volna, hogy Nate egy ilyen elbűvölő asszonyt vett feleségül, már sokkal
hamarabb ellátogattam volna önökhöz.
– Oh, Istenem. – Darcy elhúzta a kezét. – Mr. Brown, ön egészen elbolondítja a
fejemet az efféle bókokkal.
– Csak az igazságot mondtam. – Jedidiah felegyenesedett, és egy pillanatra sem hagyta
abba a mosolygást. – Ha Nate nem bánik rendesen magával, csak szóljon, majd én verek
egy kis észt abba a csinos fejébe.
– Na az szép lenne – jegyezte meg csípősen Nate.

96
 – Viselkedj rendesen Nathaniel – mosolygott a férjére Darcy –, vagy kénytelen leszek
most azonnal elfogadni Brown békebíró ajánlatát. – Susannah-hoz fordult. – Üdvözlöm,
Miss Calhoun. Darecy Stillman vagyok.
– Kérem szólítson Susannah-nak.
– Rendben van, Susannah. Ön pedig kérem, hívjon csak Darynak.
– Jedidiah és Miss Calhoun Denverbe tartanak – szólt Nate. – Meghívtam őket
vacsorára.
– Remek ötlet. – Darcy Jedidiah-ra nézett. – Itt töltik az éjszakát is, Brown békebíró?
– Jedidiah. Ezen még nem gondolkodtunk...
– Kérem, maradjanak – nézett rá Darcy.
Jedidiah homloka ráncba szaladt.
– Nem tudom, bölcs döntés lenne-e, ha így tennénk.
Darcy összepréselte ajkait, majd csípőre tette a kezét, és így szólt a férfihoz.
– Jedidiah, kérem bocsásson meg, ha túlságosan őszinte vagyok. Mivel Susannah
láthatóan álruhát visel, egészen összekócolódott a parókád, drágám, feltételezem, hogy
igyekeznek elkerülni a feltűnést. Mi lehetne jobb, ilyen szempontból mint egy barát háza?
Hány napja nem fürödtek már? Vagy aludtak vetett ágyban?
– Ajaj… – Jedidiah barátjára pillantott, de az elhárító mozdulatot tett.
– Ebben az ügyben egyedül kell kiállnod az asszonnyal.
– Ha már nem is emlékszik rá, békebíró, akkor nyilvánvalóan elmondhatjuk, hogy
igen régen – jegyezte meg Darcy csípősen. – Gyere Susannah. Megmutatom a szobát,
ahol vehetsz egy jó fürdőt. És vegyük le ezt a rémes parókát. Igazán nem illik az
egyéniségedhez. Remélem, van valami váltóruhád, mert attól tartok, az enyémek nem
igazán illenének rád. Olyan csodálatosan magas vagy!
– Van néhány darabom a szekéren – válaszolt Susannah, akit teljesen megzavart az
aprócska asszony határozottsága.
– Remek. Nate, kérlek hozd be vendégeink ruháit a szekérről, aztán pedig mutasd meg
a békebírónak a szobáját, hogy ő is meg tudjon fürödni. Én Susannah-val tartok.
– Igenis, asszonyom – hangzott Nate válasza.
Darcy sötét pillantást küldött a férje felé, mivel nem kerülte el figyelmét a Nate
hangjában bujkáló irónia.
– Ne kezdj velem, Nate Stillman. Ez a szerencsétlen asszonyka itt teljesen kimerült, és
én igenis meg akarok győződni arról, hogy hozzájut egy jó kis forró fürdőhöz, kiadós
vacsorához és pihentető éjszakai alváshoz. Ez keresztényi kötelességem. Most pedig
indulj, és kerítsd elő azt a szekeret, különben nem lesz semmiféle vacsora ebben a házban
ma este.
Hátat fordított férjének, és belekarolt Susannah-ba.
– Erre, kedvesem. Gondolom, már nagyon vágyik egy jó kis fürdőre.
– Mennyeien hangzik – sóhajtott fel Susannah. Jedidiah felé pillantott.
– Eszembe sem jutna vitatkozni a mi kedves háziasszonyunkkal – szólt a férfi. –
Menjenek csak fel, én pedig Nate barátommal elindulok, hogy idehozzuk a szekeret.
Hamarosan visszatérünk.
– Na végre, hogy valami értelmes beszédet hallok – helyeselt Darcy. – Nate majd
megmutatja hol tud megtisztálkodni, ha megjöttek. Gyere, Susannah.
A lány még egy utolsó pillantást vetett hátra, majd elindult vendéglátója után a
lépcsőn. Nate hangja még követte őket egy darabig.

97
 – Nem megmondtam neked, hogy ne bosszantsd fel? – hallották Nate hangját. – Egész
szerencsésen megúsztuk, barátom.
Jedidiah válaszát elnyomta az ajtó csapódása.

– Nos, elmondod, mi a helyzet? – kérdezte később Nate.

Visszatértek a kocsiból kivett holmikkal, Jedidiah pedig átadta Susannah ruháját
Darcynak. Azután Nate megmutatta a kicsi, de igen barátságosan berendezett
vendégszobát, ahol Jedidiah végre levethette magáról piszkos ingét, és használatba
vehette a mosdólavórt és a szappant. A szoba sarkában Nate leereszkedett egy székre,
amely első ránézésre inkább dísznek, mintsem használati tárgynak látszott, és félő volt,
hogy bármelyik pillanatban leszakadhat a súlya alatt.
Jedidiah szárazra törölte a felsőtestét, boldogan, hogy megszabadulhatott végre a bőrét
borító piszoktól és izzadtságtól.
– Ha nem mondhatod el – törte meg Nate a csendet –, az sem gond. Csak szerettem
volna tudni, hogy segíthetek-e valamiben.
– Nagyon is sokat segítesz már így is. –Jedidiah beszappanozta az arcát, elővette a
borotvát, és nekilátott, hogy levágja az immár egészen hosszúra nőtt borostát.
– Tudod, hogy sokkal tartozom neked, Jedidiah. Ha valamit tehetek érted…
Jedidiah megállt, és tekintete találkozott barátja pillantásával.
– Fiam, nagyobb fába vágnád a fejszéd, mint gondolod. Egyetlen dolog miatt
aggódom csupán, hogy titeket is bajba keverlek, azzal, hogy elfogadom a
vendégszereteteteket.
Nate felugrott a székről.
– Épp ettől tartottam, hogy te vagy bajban.
Jedidiah kajánul nézett vendéglátójára.
– Hát azt mondd meg nekem, mikor nem vagyok én bajban?
– Jedidiah, én vagyok ennek a városnak a seriffje. Ha valami veszély leselkedik ránk,
nem gondolod, hogy nekem illenék tudni róla?
Jedidiah kétkedően hümmögött erre az érvelésre.
– Elbizakodott suhanc vagy, tudtad magadról?
– Huszonkilenc éves vagyok – mindennek lehet nevezni, csak suhancnak nem –
somolygott Nate kárörvendő arccal. – Persze egy ilyen öreg harcos mellett, mint te,
mindenki suhancnak tűnik.
– Ahogy mondtam, elbizakodott suhanc vagy. – Jedidiah lehúzta a legutolsó
szőrszálakat is, és kinyúlt a tiszta ingért. – Ugyanakkor van némi igazságod. Ráadásul a
szádat is tudod tartani, ha arra van szükség.
– Az egész galiba Miss Calhoun miatt van, igaz?
– Igaz. – Jedidiah betűrte ingét a nadrágba. – Gyilkossággal vádolják, és az én
feladatom, hogy Denverbe vigyem bírósági tárgyalásra.
– Gyilkosság! – Nate egészen megdöbbent – De…
– Azt mondja, nem ő tette, és én hiszek neki. – Jedidiah magabiztos pillantást vetett
Nate-re. – De ha úgy gondolod, akkor csak szólj, és elmegyünk.
– Nem, szó sincs róla. – Nate hátradőlt a széken. – Csak sikerült meglepned, ennyi az
egész. Egyáltalán nem úgy bántál vele, mintha rab lenne, úgyhogy azt hittem, valami
gazdag ember lánya, akit Denverbe kell kísérned, vagy ilyesmi. A gyilkosság lett volna a
legutolsó, ami eszembe jut.

98
 – Susannah azt mondja van egy tanú, aki igazolhatja az ártatlanságát: az áldozat
házvezetőnője. Sajnálatos módon, az illető meglehetős gyorsasággal elhagyta a várost. Az
a nő tud valamit, azért kellett olyan lóhalálában elrohannia. Az egyetlen kérdés csak, az
hogy mit.
– Nem volt nyomozás? Nekem úgy tűnik, nem ártott volna, ha valaki kikérdezi ezt a
Mrs. Hawkinst, hogy mi az, amit látott.
– Valaki már kikérdezte az asszonyt, mégpedig a helybeli seriff. Ám a meggyilkolt
férfi Caldwell szenátor unokaöccse volt, és a dolgok egy kissé elszaladtak.
Nate utálkozó képet vágott.
– Politika.
– Nekem is pontosan ez az érzésem. Bármi legyen is az igazság, Caldwell fivére
mindenesetre elhatározta, hogy nem várja meg a tárgyalást. Követ bennünket egy
lincselésre éhes csapattal. Néhány nappal ezelőtt Calmersben egészen közelről
találkoztunk velük. – Jedidiah végigfuttatta haján a fésűt. – Gusztustalan egy alak.
– Ha azt mondod, hogy tényleg nem ő volt, akkor én hiszek neked. Az emberekkel
kapcsolatos megérzéseid eddig még mindig bejöttek. – Nate felállt. – Ha megadod
Caldwell személyleírását, ráállítom az embereimet. Azalatt te meg Miss Calhoun
megvacsorázhattok, és eltölthettek otthonunkban egy békés estét.
– Nem is tudod, mennyire jól hangzik mindez, Nate.
Volt valami a hangjában, ami elárulta, mert Nate gyanút fogott.
– Van valami, amit elhallgatsz előlem, Jedidiah? Olyan vagy, mintha valamit még
forgatnál a fejedben. Valamit ami nincs összefüggésben a hivatalos feladatoddal.
– Már hogy mondhatsz ilyet! – Nate mindent besöpört a nyeregtáskába, és gondosan
bekapcsolta.
– Valami, ami Miss Calhounnal kapcsolatos netán?
Jedidiah hirtelen felemelte fejét, és szikrázó szemekkel Nate-re nézett. Az védekezőn
felemelte a kezét.
– Jól van, kérdezni csak szabad, nem? Olyan gyönyörű az a lány, és néhány napot
együtt töltöttetek. Arra gondoltam, talán szeretnél beszélni róla. Már ha egyáltalán történt
valami.
– Nem történt semmi!
Nate tovább folytatta, mintha Jedidiah nem is válaszolt volna.
– Amikor én Darcynak udvaroltam, úgy éreztem magam, mintha teljesen kivetkőztem
volna önmagamból. Darcy a polgármester lánya, tudod, így jutottunk hozzá a házhoz is.
És az apja sokkal jobb partit szánt a lányának, mint Nate Stillman. De Darcynak én
kellettem, és láthatod, végül meg is kapott.
– Ez egészen más helyzet, Nate. Te már a kezdet kezdetétől el akartad venni őt. Én
viszont nem akarok megnősülni. Soha. – Jedidiah a sarokba állította a táskát. – Az én
kapcsolatom Susannah-val pusztán hivatalos természetű. Szándékomban áll, hogy
segítsek neki tisztázni magát, aztán továbbállok, mint mindig. – Még saját maga számára
is bizonytalanul hangzottak ezek a szavak.
– Neked kell tudnod, Jedidiah – sóhajtotta Nate;
– És én tudom is.
– Akkor minden rendben. – Nate kinyitotta az ajtót, és intett Jedidiah-nak, hogy lépjen
ki előtte. – Csatlakozunk a hölgyekhez? Az én Darcym ördögien jól főz, ezt
kijelenthetem.

99
 Jedidiah tétovázott egy pillanatig, majd kinyújtotta kezét barátja felé.
– Köszönöm, hogy kisegítesz, Nate.
A másik megrázta a feléje nyújtott kezet.
– Te voltál az aki kiképzett békebírónak annak idején, és jó néhány évvel ezelőtt az
életemet is megmentetted. Boldog vagyok, hogy visszafizethetek valamennyit az
adósságomból.
– Egy egész éjszaka, amelyet pihenéssel tölthetek úgy, hogy nem kell állandóan
figyelnem, ki kerül a hátam mögé, az rengeteget jelent, Nate.
Barátja vállon veregette, amint kiléptek a szobából.
– Nem kell elmesélned, öreg harcos, magam is megéltem egynéhányszor ezt az érzést.

Susannah a konyhában álldogált, és háziasszonyát nézte, amint nagy szakértelemmel

vágta szeletekre a nagy darab combot, amit az imént vett ki a sütőből. A napfényes
konyhát halvány elefántcsontszínűre festették, és remek hátteret szolgáltatott az aprócska
barna nő számára. A polcok és a szekrények mézszínűek voltak, az ablakban kéken
fodrozódott a pamutfüggöny, a párkányon margarétákkal teli váza állt. Susannah-nak az
jutott eszébe, hogy itt minden funkcionális és kényelmes egyszerre, és erről azonnal
megjelent lelki szemei előtt anyjának egykori konyhája.
– A krumpli még fő, a kukorica csaknem teljesen elkészült – mosolygott rá Darcy. –
Nincs is más dolgunk, csak a süteményt elkészíteni. Nate imádja a süteményt.
– Segíthetek? – kérdezte Susannah. – Olyan rég nem készítettem már süteményt.
– Mennyire régen? – nézett rá Darcy, miközben kikészítette a hozzávalókat.
– Évek óta nem. Körülbelül négy évvel ezelőtt költöztem el otthonról, és azóta csak
utazom, hol erre, hol arra, úgyhogy sohasem lett volna igazán praktikus egymagámra
főzni. Mindig étteremben eszem, vagy azokban a fogadókban, ahol megszállok.
– Kellemes dolog időnként étteremben enni – jegyezte meg Darcy, miközben
boszorkányos ügyességgel feltörte a tojásokat. – De aztán az embernek mindig eszébe jut,
hogyan lenne még ízletesebb ez vagy az az étel. Ez a legjobb az egészben.
– Erre még sohasem gondoltam – vallotta meg Susannah. – Nem vagyok rossza
szakácsnő, és meg tudok varrni bármit. Édesanyám varrónő volt, de mindig éttermekben
végzem, és boltban vásárolt ruháknál kötök ki.
– Nahát, tudsz varrni? – Darcy reménykedő pillantásokat küldött Susannah felé,
miközben lendületes mozdulatokkal gyúrta a tésztát. – Ki tudja, mióta dolgozom már egy
új ruhán, de nincs senki, aki segítene a felhajtásnál. Volna kedved esetleg feltűzni, ha
végeztünk a süteménnyel?
Susannah elégedett mosollyal válaszolt.
– Hát persze, nagyon szívesen.
Jedidiah-t a hangok a szalon irányába vezették, majd döbbenten állt meg az ajtóban, és
tágra nyílt szemmel bámulta a látványt.
Darcy egy széken állt, rajta egy félig befejezett, kis, lila virágokkal díszített ruha.
Susannah mellette térdelt a földön, lábánál gombostűpárna, és vidáman nevetgélt és
csacsogott, miközben szakavatott mozdulatokkal tűzte föl a ruha alját. Jedidiah elnézte a
gyors, pontos mozdulatokat, hogy csaknem néznie sem kell, hova tűzi a gombostűket,
amikor rájött, hogy Susannah Calhoun bizony már nem egy ruhát elkészített életében.
Valami oknál fogva Jedidiah-t egészen fejbe vágta ez a tény. Egészen eddig azt
gondolta, hogy Susannah olyan lány, aki bizony nem fárasztja azzal szépséges ujjacskáit,

100
hogy házimunkát végezzen, és aki sokkal jobban kedveli a kényelmes városi életet, mint
az otthon melegét. Olyan nő, akinek varrónője van, és sohasem fárasztaná magát a
vacsorafőzéssel.
Az a Susannah, aki most itt térdelt előtte, hangos nevetgélés közepette társalogva Nate
gömbölyű kis feleségével, egészen másfajta nő volt, mint akit addig látott. Vajon hány
arcát rejtegeti még előle ez a lány?
– Valaminek csodálatos illata van – szólalt meg Nate a háta mögül. .
A nők figyelme feléjük irányult.
– Meg ne próbálj elcsenni egyetlen darabot is, Nathaniel Stillman! – szólt rá a
felesége. – A vacsora perceken belül kész lesz.
– Egy aprócska darabot sem? – mesterkedett a férje.
– Eszedbe se jusson! – jelentette ki határozottan Darcy. – Vendégeink vannak. A kun-
csorgást pedig hagyd máskorra.
– Nem kuncsorgok – vágott vissza Nate, láthatóan sértődötten.
Darcy oda sem figyelt a válaszra. – Jaj, édes istenem, elfelejtettem megnézni a
süteményt!
– Maradj ott, ahol vagy – kérte Susannah, majd felállt. – Odaszaladok és megnézem,
mert ha most elmozdulsz, kezdhetjük az egészet elölről.
– Köszönöm, Susannah – ragyogott rá Darcy hálás mosollyal.
Ahogy Susannah egyre közelebb ért hozzá, Jedidiah érezte, félre kellene állnia, hogy
utat engedjen neki, de nem mozdultak a lábai. Valami oknál fogva ott maradt a helyén az
ajtónyílásban, és a lány lassuló lépteit és kérdő tekintetét figyelte. Susannah a rózsaszín
ruhát vette fel aznap este, ugyanazt, amit első nap a börtönben látott rajta, s amely olyan
tökéletesen kiemelte szemének fényét és egész alakját sugárzóvá tette. Hajából
kiszabadult néhány kósza tincs, a mézszínű fürtök halántékát és arcát csiklandozták, de
ettől még nem látszott rendetlennek, csak sokkal kívánatosabbnak.
Akárcsak ő, a lány is hevesebben lélegzett, amikor közelebb ért hozzá, Jedidiah látta a
nyakán az eret, hogyan lüktet hevesebben a vér a testében. Ugyanúgy érez, ahogyan ő.
Susannah viszont egyszer már döntött, akkor este a folyónál, és neki tiszteletben kell
tartania döntését.
De az ördög vigye el, van valami a mozgásában, egész lényében, ahogy Darcy ruháját
szegte, amely egyre inkább arra sarkallta Jedidiah-t, hogy elkötelezze magát mellette az
örökkévalóságig. Eletében most, először fordult meg a fejében, hogy egy ilyesfajta
elkötelezettség még akár jót is jelenthet.
– Kérem, Jedidiah – szólt lágyan Susannah.
A férfiban megmozdult az úriember, és utat engedett neki. Aztán elnézte, ahogy a lány
könnyű léptekkel, ringó csípővel átsiet az előszobából a konyhába.
Ha nem vesztette volna el már minden ifjúkori illúzióját, talán utána sietett volna, és
tett volna neki valamiféle ígéretet. Hiába, hogy a lehető legkeményebben bánt vele az
élet, nem vesztette el a vágyódását egy igazi otthon után, ahol valaki várja őt, amikor
esténként átlépi a küszöböt. Azt akarta, hogy ez a valaki Susannah legyen.
Jedidiah erősen a hajába túrt, amikor tudatosodott benne, mire vágyik. A háta mögött
Nate és Darcy a maguk szokásos kis civódását folytatták. Feléjük nézett, és nem kerülte
el a figyelmét, hogyan csillog Darcy szeme, és hogyan mosolyog Nate, amint ugratja.
Darcy kissé a férje felé dőlt, mintha mágnes vonzaná, és Nate nem habozott megérinteni
az arcát, félresimítani homlokából a hajfürtöket. Jedidiah számára csaknem

101
torokszorongató érzés volt e két ember közötti bensőséges viszonyt nézni, igen, féltékeny
volt a barátjára, hogy ilyen boldogságot talált a felesége oldalán.
Azt kívánta, bárcsak ő is valahogy így élhetne, de annyi éve már, hogy a maga útját
járta, és bizony túl öregnek érezte magát a változtatásra. S bár magát öregnek tartotta,
úgy gondolta, Susannah előtt még ott áll a jövő. Olyan életerős és fiatal még az a lány,
biztos, hogy előbb-utóbb rátalál arra a férfira, akivel megoszthatja majd életét.
Ez a gondolat fájdalmasan belehasított a szívébe. Ha egy kicsit is másképpen alakultak
volna a dolgok, fontolóra vehetné, hogy megkérje a lány kezét. De elég élettapasztalattal
rendelkezett már ahhoz, hogy felmérje, mi az, amit tanácsosabb elkerülnie. Kétségtelen,
hogy a lány is szívszorongatóan vágyik őrá, de aztán végül mégiscsak kiderülne, hogy
jobban tették volna, ha nem kezdenek egymással. Susannah-nak olyan férfi kell, aki teljes
szívével képes szeretni őt, nem egy ilyen mindig úton levő, folyton csavargó, cinikus
alak.
Legjobb, ha minden marad a régiben. Segít Susannah-nak tisztáznia magát a vádak
alól, aztán hagyja, hogy a lány a maga útjára térjen. Mert Jedidiah jobban szerette annál,
semhogy összetörje a szívét.
A vacsora fenségesre sikerült, és mialatt Nate és Darcy nevetgélve elmosták a
szennyes edényeket, Susannah kiült a ház mögötti kis padra friss levegőt szívni.
A város másik végén levő kocsma irányából nevetés és zene hangjai hallatszottak.
Valami módon Stillmanék háza Susannah-t gyermekkori otthonára emlékeztette. Burr is
éppolyan kisváros volt, mint ahol ő nőtt fel, a szülei háza is épp a főutcára nézett,
ugyanezeket a hangokat hozta felé a szél, amikor aludni készült a nyitott ablak alatt. Volt
ugyanakkor egyfajta otthonosság ebben a házban, amely élesen emlékeztette a
szülőházára. Egyszer, valamikor régen, ő is ilyen saját otthonra vágyott. Üldögélt a
verandán, és a csillagokat nézte. Mindig lenyűgözte az éjszakai égbolt végtelen mélysége,
amely mellett az ember olyan hihetetlenül aprónak érzi magát. Akárhányszor felnézett a
feje fölött ragyogó égi tüneményre, mindig azt érezte, hogy a maga gondjai egészen
apróra zsugorodnak, mintha csak egyetlen vízcsepp lenne egy hegyi tó végtelen vizében.
A fölötte szikrázó csillagokkal ékes égbolt tükrében minden gondja akkorává törpült,
mintha csak szúnyogcsípés lenne egy forró nyári éjszakán.
Egyetlen dolog hagyott csak tátongó űrt benne: Jedidiah iránti érzelmei.
Mintha csak boszorkányság lenne a dologban, egyszeriben megjelent a férfi, előlépett
a ház mögött sötétlő árnyékból. Susannah figyelmét egy parázsló pont vonta magára,
később jött rá, hogy Jedidiah égő szivarját látja. A férfi felé tartott, léptei lassan,
nyugodtan mérték ki a kettejük közti távolságot. Kivette a szivart a szájából, füstfelhőt
eregetett az esti levegőbe.
– Nem is tudtam, hogy szokott főzni – jegyezte meg a férfi köszönés gyanánt.
Susannah felvonta a szemöldökét.
– Én pedig azt nem tudtam, hogy maga dohányzik.
– Időnként jólesik egy szivar.
– Időnként nekem is jólesik, ha végre nem vendéglői kosztot kell ennem.
Jedidiah nem válaszolt, csendesen szopogatta szivarját. Végül megkérdezte:
– Hol tanult meg varrni?
– Édesanyám varrónő, hisz maga is tudja. Ő tanított mindkettőnket, Sarah-t, és engem
is. Főzni is meg kellett tanulnunk, meg háztartást vezetni.
– Akkor meg miért nem megy férjhez?

102
 Susannah egészen meglepődött a férfi hangjából áradó indulat hallatán.
– Mert egészen mostanáig nem találkoztam olyan férfival, aki képes lett volna
előcsalogatni belőlem a háziasszonyi hajlamokat, békebíró.
– Egészen mostanáig?
Susannah szeme tágra nyílt haragjában, amiért elszólta magát, és máris készen állt a
válasszal.
– Úgy értem, még nem találkoztam olyan férfival, aki vágyakozást ébresztett volna
bennem egy kis háziasszonyi élet iránt.
– Csak nem fogalmazott teljesen világosan. – Jedidiah kivette a szivart a szájából, és
rámeredt, mintha valami értékes műtárgyat vizsgálna. – Vannak férfiak, akik nem férjnek
valók, Susannah.
– És vannak olyan nők, akik nem feleségnek valók.
– Ha nem akar férjhez menni, akkor nem könnyű megmondania, mit is akar egy
kapcsolattól – lepődött meg a férfi.
Susannah érzékelte a kijelentésben rejlő kérdést, de azt már nem tudta volna
megmondani, pontosan mit szeretne kérdezni a férfi.
– Sohasem mondtam, hogy férjhez akarok menni, vagy hogy bármiféle kapcsolatba is
akarnék kerülni egy férfival. A férfiak rendkívül ellenszenvesek számomra.
Jedidiah elmosolyodott.
– Sok férfi is ellenszenvesnek találja a nőket.
– Nem hinném. – Susannah újra felnézett az égre.
– Susannah, maga annyi mindent adhatna egy férfinak – szólalt meg csendesen a férfi.
– Ne kételkedjen magában.
– Eszembe sem jut, hogy kételkedjek magamban. Nekem nem magammal, hanem a
férfiakkal van gondom.
Ránézett Jedidiah-ra, olyan borzasztóan kívánatosnak látta a hold halvány fényében.
Volt valami rendkívül vonzó azokban a határozott vonásokban, amelyeket úgy kendőzött
el gyengéden az est fényeinek és árnyékainak játéka, hogy Susannah nem tudott olvasni
bennük, s még azt is csak nehezen vehette ki, hogy egyáltalán őt figyeli-e a férfi.
– Tudja, hogy valamikor minden évben be szoktam nevezni egy tortát az Alapítványi
Bálra? És azt is, hogy mindig én nyertem?
– Maga aztán ördögien jól süthet!
Susannah keserűen felnevetett.
– Ugyan már, nem erről van szó. Azért nyertem minden évben, mert a zsűrielnök így
akarta tenni nekem a szépet. – Felsóhajtott. –Én azért szerettem volna nyerni, mert az
enyém a legjobb, nem pedig azért, mert a zsűri elnöke a házam előtti padon akart
üldögélni szombat esténként.
– A legtöbb nőnek nem lennének aggodalmai emiatt.
Susannah felállt a padról.
– De én nem vagyok olyan, mint a legtöbb nő, Jedidiah.
– Látom én azt. – A férfi újabb füstfelhőt eregetett az égre. – Számomra nagyon úgy
tűnik, hogy a legtöbb eddigi férfi, akivel élete során összefutott, mind bolond volt.
– Kénytelen vagyok egyetérteni önnel.
– Ne adja fel az álmait, Susannah! – szólt csendesen Jedidiah. – Egy napon biztosan
megtalálja azt az embert, aki megfelel önnek. Egy pillanatig se gondolja azt, hogy már
nem érdemes tovább keresni. Biztosan rátalál valamikor.

103
 Pöfékelt egyet szivarjából, majd megfordult, és elsétált. Susannah visszaereszkedett a
padra, ujjait összekulcsolta, és lelke mélyéből kívánta, bárcsak elmondhatná egyszer a
férfinak, hogy rátalált már arra, akit oly régóta keres.

104
 14. fejezet

S usannah életében először ébredt úgy, hogy azt kívánta, bárcsak megállíthatná a kelő
napot.
Kora hajnalban felébredt, és sehogyan sem tudott visszaaludni. Tudta, hogy Jedidiah
még aznap útra akar kelni, és csak nagyon vonakodva vált meg a Stillman-ház békés,
biztonságos légkörétől. Amíg itt volt, olybá tűnt számára, mintha soha sem létezett volna
a gyilkossági tárgyalás, a vádak, mintha semmivé foszlott volna Abigail Hawkins és
Wayne Caldwell.
De bármennyire is szerette volna, ha eltűnik az életét megkeserítő külvilág, tisztában
volt vele, hogy nem maradhatnak itt, hiszen a veszély előbb-utóbb ebben a házban is
megtalálná, és ezt a nyugodt menedéket is feldúlnák azok a kezek, amelyek az ő életét
veszélyeztetik.
Kiszállt az ágyból, és nekilátott, hogy felöltözzön.
Jedidiah úgy döntött, hogy a biztonság kedvéért Susannah-nak újabb álruhára van
szüksége. Csaknem az egész reggel elment, mire megoldották ezt a problémát, de végül is
Nate-tal együtt sikerült kiötleniük valamit. Nem volt annyira briliáns, mint a
parasztember és állapotos felesége az első napokban, de megtette.
Jedidiah első ötlete az volt, hogy fiúnak öltözteti a lányt, de végigmérve Susannah
domborodó idomait, azonnal elvetette az ötletet. A cél az volt, hogy a ruha ne vonja
magára az emberek figyelmét, ám ha a csodálatosan gömbölyödő tomport feszes
bricsesznadrágba bújtatja, épp az ellenkező eredményt éri el.
Végül is arra jutottak, hogy a koránál öregebbnek tüntetik fel a lányt. Fejére széles
karimájú kalap kerül, hogy elrejtse az arcát, hamuval fésülik be a haját, hogy mézszínű
helyett szürkének látsszék, és öregasszonyos vállkendőt adnak rá. Susannah majd kissé
görbe tartással, lassan jár, igyekezvén azt a benyomást kelteni, mintha valóban idős
asszony lenne.
Susannah épp csak némi grimaszt vágott, amikor Darcy befésülte hajába a hamut,
egyébként egyetlen szó nélkül tűrte, hogy átváltoztassák. Nem is igen hasonlított már arra
a felvágott nyelvű, beképzelt hercegnőcskére, aki néhány nappal ezelőtt útnak indult
Denver felé.
Susannah melegen megölelte Darcyt mielőtt felszállt a szekérre, és lelkesen bólogatott,
amikor az kijelentette, hogy tartják a kapcsolatot a későbbiekben is. Nate felajánlotta,
hogy velük tart, amíg kiérnek a városból, csak hogy meggyőződhessen róla, minden baj
nélkül kiérnek Procter's Cornerből.
Susannah beburkolózott a vállkendőbe, a két férfi pedig csendesen beszélgetett.
Miközben szekerük átvágott a városon, mindannyian a rájuk leselkedő veszélyt
kémlelték. Csaknem elértek az utca végéig, amikor egy emberi test repült ki a kocsma
ablakán, kitörve az üveget. Épp az utca közepére zuhant, elállva ezzel a szekér útját.
A járókelő asszonyok sikoltozni kezdtek, és gyorsan szoknyájuk köré gyűjtötték a
gyerekeket. Jedidiah félreállította a szekeret, majd leugrott a bakról, miközben Nate a
földön heverő ember fölé hajolt.
– Életben van – jelentette ki a seriff, ám ebben a pillanatban újabb valaki röpült ki a
kocsmából, ezúttal a lengőajtót zúzva apró szilánkokra. A szerencsétlen gurult egy

105
darabig a járdán, majd nyögve elnyúlt a hátán. Puska dörrenése hallatszott bentről, majd
hirtelen csönd állt be.
Jedidiah szorosan Susannah mellé lépett, amikor észrevette, hogy a verekedők
kizúdultak a kocsmából az utcára. Egy vékonydongájú, ősz hajú, idősebb férfi jelent meg
az ajtóban, csontos kezében fegyvert szorongatott és az egymást püfölő társaság után
kiáltott.
– Nem töritek össze még egyszer a kocsmámat! – üvöltötte reszelős hangon. – Most
hoztam helyre az utolsó balhétok nyomait!
A verekedők és az áldozatok egyike sem tűnt úgy, mintha vitába kívánna bocsátkozni,
folytatták a csetepatét, ott, az utca kellős közepén. Öklök csattanása, lábdobogás, az
egymással dulakodó bányászok kiáltása verte fel a város csendjét. A lovak megrettentek,
feszülő inakkal igyekeztek elszabadulni a közelből, egyedül Jedidiah-nak sikerült féken
tartania a lovait. Nem messze tőlük egy nagydarab férfi balhoroggal úgy kiütött egy
kisebb, vékonydongájú embert, hogy az felrepült egy ló nyergébe, keresztbe, s már
fordult is a következő áldozat irányába.
Jedidiah látta, hogyan tűnik fel időnként a tömegben barátjának szőke üstöke, aki
igyekezett rendet teremteni a káoszban. Bármennyire is szeretett volna segítségére sietni,
nem tehette, az volt a legfontosabb feladata ebben a pillanatban, hogy Susannah-ra
vigyázzon.
Egy magas, vékony, madárijesztőszerű alak tompa puffanással nekicsapódott a
szekérponyvának, meglepett sikolyt csalva Susannah ajkára. A férfi kétségbeesetten
kapaszkodott a szekér fájába, miközben igyekezett fejét kiszabadítani a ponyva alól.
Aztán észrevette a szekérderékban elhelyezett élelmiszereket, és felcsillant a tekintete.
Jedidiah előhúzta pisztolyát.
– Eszedbe ne jusson, cimbora – szólt oda lágyan.
Az illetőre nyilvánvalóan hatott a figyelmeztetés, mert hátat fordított, és belevette
magát a tömegbe. Jedidiah továbbra is keze ügyében tartotta pisztolyát, arra az esetre, ha
valakinek még eszébe jutna a szekér utasát vagy tartalmát háborgatni. Nate két embere is
megjelent, igyekeztek, nem túl nagy sikerrel, leszerelni a főkolomposokat. Egyikük
arccal a sárban végezte, és Jedidiah-nak minden erejét össze kellett szednie, nehogy
hangos nevetésben törjön ki, amikor meglátta a fiatalember arckifejezését.
– Oh, Istenem, Jedidiah! – Susannah megragadta a karját, és az utca túloldala felé
mutatott. – Ott van Mrs. Hawkins!
– Micsoda? Hol? – Jedidiah döbbenten nézett a megjelölt irányba, de nem látott mást,
csupán egy összezsúfolódott asszonytömeget, akik a vegyeskereskedés fala mellé
húzódtak. – Melyikük az?
– Látja azt a sötét hajú, asszonyt, aki bőröndöt tart a kezében? Akin utazóruha van, és
csokorra kötött szalaggal díszített szalmakalap!
– Aki a gyereket tartó nővel beszélget éppen?
– Igen, ő az, Jedidiah!
– De hát Mrs. Hawkinsnak most Colorado Springs felé kellene tartania! – mondta
inkább magának.
– Az biztosan hamis nyom volt! Menjen, és kapja el azonnal – mutogatott hevesen az
asszony felé mindkét kezével Susannah.
– Nem hagyhatom magára – szólt keményen Jedidiah. – Ráadásul egyedül azon
keresztül vághatnék át az út túloldalára – mutatott a tovább kavargó verekedésre.

106
 – Hagyja itt nekem a pisztolyát. Rám ne legyen gondja. Mi történhetne? – Megragadta
a férfi kezét, tágra nyílt, könyörgő szemekkel nézett a férfira. – Kérem, Jedidiah, az a nő
az egyetlen reménységem!
– Rendben. – Jedidiah vonakodva odanyújtotta neki pisztolyát. – Tudja egyáltalán,
mire való?
– Hogyne. – Combjára fektette a fegyvert, és eltakarta a kendővel. – Apám még
kislány koromban megtanított rá, hogyan tudom megvédeni magam.
Jedidiah belegondolt, milyen érzés lehetett Susannah édesapjának lenni, és nem
kételkedett a lány szavaiban.
– Elvesztegeti itt a drága időt, Jedidiah. – Susannah rámosolygott, és megveregette a
kezét. – Ne aggódjon miattam. Itt leszek, amikor visszatér.
A férfi még mindig bizonytalankodott.
– Akárhányszor ezt mondja, minden alkalommal történik valami, és maga nincs ott,
mire megjövök.
– Jedidiah, menjen már!
– Rendben, indulok. Ne csináljon semmit, csak üljön itt, és ne mutogassa a pisztolyt,
hacsak használnia nem kell!
– Igenis, papa, jó leszek. – A lány szemtelen mosolya egyáltalán nem tetszett Jedidiah-
nak.
– Nem vagyok annyival idősebb – morogta, miközben nekiindult, hogy mogorva
arccal átvágjon a forrongó tömegen.
Jedidiah csak nehezen jutott át az összevissza kavargó testeken, és az iménti sértés
dühét beleadta minden egyes ütésbe és rúgásba. Épp a tömeg közepén járhatott, amikor
meghallotta a lány kiáltását. Visszanézett, és látta, hogy egy rongyos alak épp megpróbál
felmászni a szekérre. Susannah egyetlen jól irányzott mozdulattal lerúgta a szekérről.
Jedidiah erre elindult visszafelé, de ekkor látta, hogy a lány előkapja a pisztolyt, és a férfi
torkának szegezi, mire az sietős léptekkel elrohant az ellenkező irányba. Susannah a
kavargó tömeg felé nézett, és amint meglátta az aggódó pillantásokkal néző Jedidiah-t,
barátságos mosollyal integetni kezdett.
Ne aggódjon, tudok én vigyázni magamra – lehetett kiolvasni mosolyából.
Jedidiah habozott még egy másodpercig, de ezzel csak annyit ért el, hogy valaki
bemosott egy hatalmasat az arcába, hogy csillagokat látott. Megrázta a fejét, s épp időben
tisztult ki előtte a világ, ahhoz, hogy sikerrel elugorjon a következő ökölcsapás elől.
Megragadta támadója karját, hátracsavarta, mire az fájdalmasan felüvöltött, majd
egyetlen jól irányzott rúgással úgy billentette farba az illetőt, hogy az a tömeg közepén
landolt. Nem kis erőfeszítéssel, de sikerült rávennie magát, hogy ne foglalkozzék azzal,
mi történik a lánnyal. Most az volt a legfontosabb célja, hogy átverekedje magát a
tömegen, és eljusson a túloldalon álldogáló Mrs. Hawkinshoz, mielőtt az újra eltűnik a
szemük elől.
Már csaknem sikerült magát átküzdenie az ellenkező oldalig, amikor Mrs. Hawkins
elindult. Elhaladt a vegyeskereskedés ajtaja előtt összegyűlt asszonyok mellett, és a járda
széle felé vette az irányt. Nyugtalanul fürkészett valamit a messzeségben.
Jedidiah követte tekintetét, és porfelhőt látott közeledni az út végén. A reggeli
postakocsi-járat volt. Ha nem ér oda időben, az asszony ismét elszelel.
– Mrs. Hawkins! – kiáltott, miközben félrelökte az útjában tolongókat. – Mrs.
Hawkins! Az Egyesült Államok békebírója vagyok! Azonnal álljon meg!

107
 A nő egyetlen pillantást vetett rá csupán, szemében ott csillogott a rettegés. Hátat
fordított, és megszaporázta lépteit. Az utca végén a postakocsi beért a városba.
Jedidiah elmondott néhány átkot, és alaposan bordán vágott egy férfit, aki elállta az
útját. Csak úgy záporoztak az ütései, miközben a lehető legsebesebben igyekezett átvágni
a kavargó testeken. Végül sikerült kitörnie a tömeg szorításából.
A postakocsi ajtaját már épp becsukták. Jedidiah végigrohant a járdán, ügyet sem
vetve a sikítozó asszonyokra, akiket lendülete nekilökött a házak falának. A postakocsi
hajtója megragadta a gyeplőt, és épp a lovak közé akart csapni.
– Megállj! Az Egyesült Államok békebírója vagyok! – kiáltotta Jedidiah, de a
verekedés zaja elnyomta a hangját.
A hajtó szeme előtt jól láthatólag nem lebegett más, mint hogy tartsa a menetrendet, és
a lovakat azonnal ügetésbe ugratta, s mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog,
belehajtotta őket a verekedők közé. Azok úgy ugrottak el előle, ahogy csak a lábuk bírta,
dühükben válogatott szavakkal illetve a postakocsit és vezetőjét, aki ilyen barbár módon
átgázolt közöttük.
Jedidiah a kocsi után rohant, de hamar világossá vált számára, hogy soha az életben
nem éri utol. Megállt az út közepén, és hangosan lihegve nézte, hogy tűnik el szeme elől
az életmentő tanú.
Nate és társai a postakocsi okozta lélegzetvételnyi szünetet hamar hasznukra
fordították, és egykettőre eltakarították az utcáról a küzdő feleket. A közlekedés rendje
lassan helyreállt.
Jedidiah letörölte a homlokán gyöngyöző izzadtságot, és Susannah felé fordult.
Csakhogy a lány addigra már sehol se volt.

Amikor a két férfi megkísérelte ellopni alóla a szekeret, Susannah természetesen azonnal
harcba bocsátkozott. Sajnos azonban az egyiküknek sikerült kicsavarnia kezéből a
pisztolyt, a másik pedig megragadta derekánál fogva, hogy lehajítsa a bakról. Susannah
azonban ugyancsak derekasan ellenállt, és végigzongorázott az összes általa ismert, nem
túl lovagias harci fogáson, támadójának legnagyobb elkeseredésére. A harc során a
támadó letépte fejéről a kalapját, és a lány haja a vakító napfényben aranyezüst színben
ragyogó zuhatagként omlott a vállára.
A meglepetés hatásos eszköznek bizonyult. Az öregasszony helyett a támadók egy
fiatal, tüzes lánnyal találták magukat szemben, aki kihasználva néma döbbenetüket
előrántotta a kötélcsomót, amelyet Jedidiah a szekér hátuljában tartott, és az egyik
támadót hatalmas erővel fejbe kólintotta vele, a másikat pedig lerúgta a szekérről.
Aztán felkapta a földről a revolvert, és a két bandita máris belátta, hogy nincs az az
érték a kocsi hátuljában, amelyért megérné szembeszállni ezzel a nővel. Néhány
másodperc múlva már nyomuk is veszett a tömegben.
Ebben a pillanatban látta meg Susannah Caldwellt.
Ott állt az utca túloldalán, a borbélyüzlet mellett, csatlósai nagy hangon biztatták a
verekedőket. Városi ügyvéd módjára öltözött, sötétkék, halszálkás öltönyt viselt, hímzett
selyemmellényt, és rá se hederített a néhány méternyire tőle zajló csetepatéra. Épp egy
szivart illesztett ajkai közé, aranygyűrűje megcsillant a napfényben. De abban a
pillanatban, hogy felismerte a lányt, egyszeriben semmivé foszlott látszólagos nyugalma.
Döbbent pillantással meredt Susannah felé, akinek olyan érzése támadt azon nyomban,
mintha undok férgek járnának bőrén. Abban a pillanatban, hogy Caldwell elkiáltotta

108
magát csatlósai után, Susannah is belevetette magát a tömegbe, és Jedidiah után kezdett
kiáltozni segítségért. Ám a tömeg túl sűrű volt, és a zaj túlharsogott minden hangot.
Durva kezek markoltak bőrébe, és rángatták vissza, mielőtt még sikeresen
elrejtőzhetett volna a kavargó testek forgatagában. A pisztoly leesett a földre, és néhány
másodperc múlva már ki tudja, hol járt a lábak kígyójában. Susannah teljes erejéből
küzdött és sikítozott, de akkorra már Caldwell emberei tudták, hogy mire számítsanak.
Mindkét kezére jutott egy-egy ember, és nagy iramban vonszolták a szekér felé. Aki látta
őket, nem gondolt másra, csupán arra, hogy egy harcos menyecskét igyekeznek ily
módon távol tartani a verekedés forgatagától. Ám abban a percben, hogy sikerült
elrejtőzniük a világ szeme elől, kipeckelték egy ronggyal a száját, és erősen odakötözték,
ki ne essen. Aztán a háta mögött összeszíjazták a csuklóját.
Susannah rúgott, harapott, rángatózott, de a banditák szemmel láthatóan tanultak a
legutóbbi találkozásból. Legnagyobb rémületére, miután megkötötték a csuklóját,
leszorították a földre, és összeszíjazták a bokáit is, majd a maradék kötelet körbetekerték
a lábán, úgyhogy a művelet végére úgy nézett ki, mint valami kötözött sonka. Mire
Susannah dühében sírva fakadhatott volna, fejébe húztak egy nagy zsákot, vállukra
kapták, és elindultak vele. A város hangjai egyre jobban elhaltak, és a lány érezte, hogy
egyre távolabb járnak a főutcától. Aztán fellódították valami szekérfélére. Caldwell durva
röhögése ütötte meg a fülét, és ez a hang arra ösztönözte, hogy minden erejével küzdjön
támadói ellen. De bármit tett is, kötelei nem lazultak meg, csak még mélyebben vágtak
húsába.
Most aztán ott feküdt kiszolgáltatottan, csukott szemekkel egy szekér hátuljában, és
csak abban tudott reménykedni, hátha Jedidiah meglátott valamit a jelenetből. Akkor
utána jöhet. Ez az egyetlen gondolat segíthet megőrizni józan eszét.
Óráknak tűnt számára, mire a szekér megállt, bár megeshet, hogy csupán húsz percet
utaztak.
– Ez jó hely lesz – hallotta Caldwell hangját.
Durva kezek kulcsolódtak karjára, és a férfiak minden teketória nélkül kihajították a
szekérről a kemény földre. Valaki elvágta a lábát rögzítő szíjakat, de a csuklóját nem
szabadították ki. Valaki a könyökénél fogva térdre rángatta, és a zsákot is levette a fejéről.
Caldwell állt előtte, ajka széles mosolyra húzódott. Ezen az alakon minden olyan
vaskos volt, az ujjai, a teste, még az ajkai is. Akárcsak az agya, gondolta Susannah. A
gyász minden bizonnyal elvette a maradék józan eszét.
– Hát bizony, a mi kis madarunk végre berepült a kalitkába. Kislány, rengeteg időmbe
és fáradtságomba került, amíg kézre kerítettelek.
Susannah, szájában a pecekkel rámeredt a férfira.
Az harsányan felröhögött.
– Ha pillantással ölni lehetne, én már itt hevernék a papra várva – kiáltott oda a
cimboráinak. – Szedjétek már ki a szájából a pecket. Adjunk a kisasszonynak esélyt, hogy
az életéért könyöröghessen.
Csatlósai ott strázsáltak Susannah mellett. Egyikük, egy magas, vékony fickó, olyan
szagot árasztott magából, mint egy pálinkáshordó, a másik valamivel alacsonyabb volt,
pirospozsgás képű, szalmahajú cowboy, bicepszei csak úgy feszültek az inge alatt. A
magasabbik kinyúlt, hogy leoldja a nyaka körül megkötött kötelet és kihúzza a pecket,
aztán elhajította a rettenetes ízű rongyot. Az épp Caldwell lábai előtt ért földet.

109
 – És most, könyörögj az életedért! – parancsolta Caldwell Susannah-nak, ajkán
mosoly játszadozott. – Még az is megeshet, hogy könyörületes kedvemben találsz.
– Nem fogok könyörögni – válaszolt Susannah, hangja reszelős volt, mert teljesen
kiszáradt a torka. – És nem én öltem meg a bátyját, Mr. Caldwell.
– Az ember akar még egy utolsó esélyt adni ennek a kis libának, de még akkor is csak
hazudozik. – Caldwell megrázta a fejét, és elégedetlen füttyentést hallatott. Közelebb
lépett a lányhoz, megragadta a hajánál fogva, és durván hátrarántotta a fejét, hogy
Susannah alig kapott levegőt. – Most pedig azt teszed, amit én mondok neked, és nem
hazudozol itt össze-vissza. Mindenki megmondta, hogy egyetlen nő volt ott aznap este, és
az te voltál.
Mindenki megmondta, hogy egyetlen nő volt ott aznap este, és az te voltál! Milyen
furcsa szavak, gondolta Susannah.
– Nem én tettem – szólt újra, bár tudta, hogy semmi értelme a magyarázkodásnak.
– Kössétek fel ezt a hazug ringyót! – lökte el magától gorombán Caldwell. – Talán
több kedve lesz az életéért könyörögni, ha a kötél már ott a nyakán.
– Ne! – kiáltott fel Susannah, és erősen megvetette a lábát, miközben Caldwell két
csatlósa elkapta a kezét, hogy odébb rángassák. – Ne tegyen ilyet! Hagyja, hogy a bíróság
döntsön!
– Mi vagyunk a bíróság, Miss Calhoun! –lökte oda a szavakat Caldwell keresztbe font
karral, miközben társai a közeli fa felé rángatták a lányt. – Szemet szemért, Miss
Calhoun!
A kötél átlendült a fa ágán, és a siklóhurokra csomózott vége épp az orra előtt lógott
le. A gyomra görcsbe rándult a látványra.
Hol van már Jedidiah?
A magasabb fickó odalépett elé. Megfogta a hurkot, és a lány nyakába akasztotta,
miközben társa erős kezekkel tartotta a vonakodó áldozatot. A durva kötél a
kulcscsontjához ért. Szíve olyan heves vágtába kezdett, hogy hallotta fülében a vér
zúgását, az arca csak úgy parázslott. Ez nem lehet, nem történhet meg, gondolta
kétségbeesetten, amikor a magasabbik fickó kihúzta haját a hurokból. Az nem lehetséges,
hogy itt érjen véget az élete, a semmi kellős közepén, egy eszelős, a gyásztól
megbolondult férfi miatt.
A hurok megszorult a nyakán, a durva kenderkötél dörzsölte nyakának érzékeny bőrét.
– Hozzátok ide a szekeret! – utasította embereit Caldwell. – Arra állítjuk.
A sötét hajú férfi a szekérhez lépett, az öreg tákolmányhoz, amelyet gyalulatlan fából,
régimódi kerekekkel készítettek, és bizony jócskán meglátszott már rajta az idő vasfoga.
A szekér oldalán a D. Kane felirat ékeskedett. Felugrott a bakra, és megnógatta az
elcsigázottnak látszó öszvért. Az állat lassan mozdult, a szekér kerekei pedig úgy
szántották az út porát és a gyér füvet, mintha temetésre indulnának.
Ez lenne az utolsó kép, amelyet életében lát? Susannah szíve olyan hevesen dobogott,
hogy csaknem kiugrott a mellkasából. Annyira reszketett, hogy alig hallotta a körülötte
hullámzó zajokat. Gyenge szellő simogatta meg arcát, a vadvirágok illata töltötte meg
orrát. A fák és a fű olyan zöldnek látszott, kövérkés, fehér felhők úsztak lustán a kék
égbolton. A nap meleg sugarai átsütöttek a levelek között. A szekér épp előtte állt meg.
Az alacsonyabb fickó gorombán megrántotta a kötél végét, hogy másszon fel a szekérre.
A világ túlságosan szép ahhoz, hogy ilyen durván, ilyen értelmetlenül legyen vége az
életének, gondolta, ahogy a magasabbik alak felrángatta összekötött csuklójánál fogva a

110
szekérre. Nem adatik meg számára, hogy békében megöregedjék, hogy gyermekei
legyenek. Nem látja többé az évszakok váltakozását, és sohasem szívhatja már be a
frissen kisült kenyér illatát a hajnali utcán.
– Még mindig biztos benne, hogy nem akar az életéért könyörögni, kislány? –
gúnyolódott Caldwell, megszakítva az édes-bús gondolatokat. – A bátyámnak nem volt
ideje megbocsátást kérni!
– Honnan tudja azt maga? – bámult le a férfira. A szél szétterítette hosszú haját a
vállán, hátát tanítónősen kihúzta. – Fogadni mernék, hogy a bátyja gyilkosa jót röhögött
rajta, hogyan könyörög az életéért, éppen úgy, ahogy maga gúnyolódna, ha én tenném.
Caldwell arca vörösre színeződött.
– Az gyilkosság volt, Miss Calhoun, és az egészen más.
– Most sem tesz mást, mint elveszi valakinek az életét, mindegy, maga hogyan látja.
Caldwell előhúzott egy szivart, és rágyújtott.
– Vannak olyan utolsó szavai is, amit nem a vasárnapi prédikációból vett kölcsön?
Susannah elfintorodott.
– Vannak olyan szivarjai is, amik nem ennyire büdösek?
– Elég szemtelen vagy ahhoz képest, hogy néhány perc múlva meghalsz.
Susannah felvonta a vállát.
– Nincs mit megbánnom.
– Ezt majd mondd el a teremtődnek is. Gyerünk! – csettintett, fogával ráharapva az
erős virzsíniára.
Susannah megmerevedett, de nem adta meg magát a rátörő vágynak, hogy behunyja a
szemét. Nem fog gyáván meghalni.
A szekér megnyikordult, amikor az egyik fickó felugrott a bakra.
Van megbánni valója – egyetlen, amely fontosabb, mint az összes többi. Soha nem
mondta meg Jedidiah-nak, hogy mennyire szereti.
Mennyire ironikus, hogy épp most kell bevallania magának az igazságot, akkor,
amikor már nem élvezheti többé ennek a szerelemnek a gyümölcseit. Nem nézhet már az
arcába, sohasem látja már azt a jellegzetes mosolyt, a furcsán felhúzott csodálkozó
szemöldökpárt. Nem évődnek többet, és nem élvezheti már a férfi udvarló szavait.
Sohasem fogja megtudni, milyen érzés szeretkezni vele.
Azt kívánta, bárcsak vissza tudná fordítani az idő kerekét, és újra átélhetné azt az estét
ott, a folyó partján, és megmutathatná Jedidiah Brownnak, mit érez iránta.
– Gyia! – kiáltott fel a bakon ülő, és megrántotta a gyeplőt.
Az öszvér megmozdult. A kötél megszorult a nyakán, és Susannah levegőért
kapkodott. Azt várta, hogy gyors halála lesz, de az öszvér nemigen akart megmoccanni.
Ahelyett, hogy ügetésbe ugrott volna, a makacs állat tétova lassúsággal lépett előre, hiába
ütlegelte kocsisa. Susannah hátralépett, ahogy a szekér lassan megmozdult előre, ezzel is
lopva magának néhány pillanatnyit az életből.
A szekér hátulja nekiütődött lábikrájának.
Eszébe jutott terhes nővére és az unokahúg vagy unokaöcs, aki hamarosan
megszületik, de őt sem láthatja már. Az édesanyja.
Újra átélte, amikor Jedidiah a tudomására hozta, milyen sokra tartja, hogy többnek
érezte magát abban a pillanatban, mint bármikor azelőtt.

111
 Sikerült fellépnie a szekér hátsó részére. A kötél megfeszült nyaka körül, és egyre
nehezebben tudott lélegezni. Már csak egy másodperc, és nem lesz hova lépnie, és
Caldwell embere erősen tartja majd a kötél másik végét, amíg meg nem fullad.
Ha bármit is újra kezdhetne, gondolta kétségbeesetten, miközben fekete foltok jelentek
meg a szeme előtt, kiélvezné a szerelem gyönyöreit, nem futna többé előle.
Lába lecsúszott a szekérről, és belezuhant a semmibe.

112
 15. fejezet

J edidiah szíve heves rohanásba fogott, agya úgy dolgozott, mint egy gőzmalom, ujjai
jegesek lettek, amikor rájött az igazságra. Úgy vágtatott, mint az őrült, a távolban
felsejlő facsoport irányába, Nate, és még néhány embere a nyomában.
Az ezüstös hajú kocsmáros mindent látott az ablakából, ő mesélte el neki, mi történt
Susannah-val, miközben az utcán állt a bál. Az is eszébe jutott, hogy látta már a lány
elrablóit előző este a kocsmában, egy gazdagnak tűnő fickóval, és személyleírása teljesen
ráillett Caldwellre. Nem kellett hozzá túl sok fantázia, hogy rájöjjön, Caldwell azért van
itt, hogy befejezze, ami nem sikerült Silver Flatsben.
Már pusztán a gondolat is annyira feltüzelte Jedidiah-t, hogy legszívesebben ízekre
szedte volna az egész várost, hogy Caldwell nyomára bukkanjon, de nem talált mást csak
az út porában heverő revolverét, ott, ahol Susannah kiejtette a kezéből. A pokolba! Miért
hagyta egyedül a lányt?! Persze, hogy fontos volt elkapni Mrs. Hawkinst, de még ennél is
fontosabb lett volna, hogy vigyázzon a lányra. Már régen nem csak a hivatalos
munkájáról volt szó, a lány egészen közel férkőzött a szívéhez. Vigyázott rá, sokkal
jobban, mint amennyire kötelessége lett volna.
Az a gondolat, hogy örökre elveszítheti, tőrként döfött a szívébe, szája összeszorult.
Még gyorsabb vágtára fogta a lovát.
Susannah mézszőke haja megcsillant a napfényben, nyaka körül kötél, és belezuhant a
semmibe, ahogy a szekér kicsúszott a lába alól.
Nem! – üvöltött fel artikulátlan hangon. Lovát ügetésre fogta, előrántotta puskáját.
A lövés zaját többszörösen visszaverték a környező hegyek.
A kötelet tartó férfi arcára kiült a döbbenet, a kötél lassan kicsúszott ujjai közül, és
vöröslő vérfolt ömlött végig a mellkasán. Susannah tompa puffanással a földre zuhant, és
nem mozdult.
Caldwell megfordult, az égő szivar kiesett a szájából, amikor meglátta a felé vágtató
Jedidiah-t. A lovához rohant, és sokkal gyorsabban felkapott rá, mint Jedidiah valaha is
gondolta volna, majd vágtázva elinalt.
Nate és egyik beosztottja utána iramodtak, a másik legény a hosszú, vékony fickó után
eredt, aki a közeli erdő felé vette az irányt. Jedidiah megállította a lovat, leugrott róla, és
letérdelt az eszméletlenül heverő lány mellé.
Alig egy másodpercig lógott a nyakára hurkolt kötélen, de ha eltört a csigolyája…
Óvatosan becsúsztatta ujjait a kötél és a lány nyaka közé. Susannah ütőerén megérezte,
hogy dobog a szíve. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és meglazította a hurkot. A lány
nyakán égővörös csík futott körbe ott, ahol a durva kötél felmarta a finom bőrt.
– Susannah – súgta, ujjaival végigsimítva a felhorzsolódott bőrt, óvatosan
végigtapogatva, nem sérült-e meg valahol. – Susannah, hall engem?
A lány lassan kinyitotta a szemét. Mély lélegzetet vett, majd megvonaglott a
fájdalomtól.
– Úgy érzem magam, mintha leestem volna a lóról – suttogta.
A mérhetetlen megkönnyebbülés örömkönnyeket csalt Jedidiah szemébe. Igyekezett
visszafojtani őket.

113
 – Azt hittem, hogy meghalt – mondta, hangját reszelőssé tette a lelkéből feltoluló
érzelemhullám. – Attól rettegtem, hogy már késő lesz.
Susannah nyakához nyúlt, ujjai megremegtek, ahogy megérezték a kötél nyomát.
– Legközelebb jöhetne valamivel hamarabb – szólalt meg végül.
– Soha többet nem hagyom magára – fogadkozott ünnepélyesen Jedidiah. –
Megmondtam előre, hogy történni fog valami, nem?
Susannah felnevetett, aztán fájdalmasan összerándult.
– Ne beszéljen! – tanácsolta a férfi. – Fel tud ülni?
A lány feje alá tette a kezét, és segített neki felülni, aztán gyöngéden levette nyakáról a
hurkot, és odébb lökte a kötelet.
– Hol van Caldwell? – kérdezte Susannah óvatosan körbefordítva fejét, a környező,
kihalt vidéket kémlelve.
– Elrohant, az a görény! Nate a nyomában van.
– Nem épelméjű az az alak, Jedidiah – szólalt meg Susannah, végigsimítva fájó torkán.
– Tudom. – A férfi feltápászkodott, előrehajolt, és felemelte a lányt.
Az felkiáltott meglepetésében, de azért átkarolta a férfi nyakát.
– Hova visz?
Jedidiah elmosolyodott, egyáltalán nem volt ellenére, hogy a lányt a karjában tarthatja.
– Visszaviszem Nate házába. Maradunk még egy éjszakát, elhívom az orvost.
– A levegőhiány miatt ájultam el, azt is csak egy percre. Meg tudok állni a lábamon.
Jedidiah még szorosabban tartotta.
– Lehet, hogy nekem van szükségem rá, hogy egy kicsit a karomban tartsam, Suzie –
szólt, a lány családban bevett becenevét használva.
Susannah megdöbbent pillantást vetett rá, de teljesen megnyugtatta az, amit a férfi
szemében látott. Ajka széles mosolyra húzódott.
– Hát, nem bánom.
Többet már nem is szóltak, amíg Jedidiah a lovához vitte.
A halál lehelete megváltoztatta az élethez való viszonyát.
Susannah a Stillman-ház vendégszobájának ablakában állt. Csak fehér pamut hálóingét
viselte – alig lábszára közepéig ért, mivel Darcytól kapta kölcsön –, az éjszakai égboltot
nézte merengőn, és a halállal való közeli ismeretsége járt a fejében.
Most már tudta igazán és legbelül, hogy ami rá vár Denverben, a tárgyaláson, az csakis
valami nagyon rossz lehet. Ha nem találják meg Mrs. Hawkinst, minden esélye megvan
rá, hogy elítéljék gyilkosság miatt, függetlenül attól, mit mondanak a bizonyítékok. És
akkor megint a nyakára kerül a kötél.
Abban a röpke másodpercben, amikor a szekér kiszaladt a lába alól, de még nem
vesztette el az eszméletét, rádöbbent, hogy mennyire rövid is az élet. Ennek tükrében nem
volt más, csupán hiúság a társadalmi szabályok felrúgása miatti aggodalom, csakis az
számított, hogy az ember élete rövid ideje alatt azzal lehessen, akit szeret.
Hol volt már a félelem, hogy összetörhetik a szívét! Immár semmivé lett ez az utolsó
gát is, amely elválasztotta attól, hogy a férfi karjába vesse magát. Ha őszintén
meggondolja: mi rossz történhet, ha odaadja magát Jedidiah-nak, és az végül elhagyja őt?
Igen, valószínűleg boldogtalan lenne egy darabig, de ezt az érzést is túl lehet élni. Később
pedig, amikor elül a fájdalom, megmarad neki a boldogság emléke, egész hátralevő
életének kincse.

114
 Most, hogy már nem félt, végre arra is képes volt, hogy nyugodt fejjel végiggondolja a
dolog másik oldalát is. Mi történik akkor, ha odaadja magát Jedidiah-nak, és a férfi
legalább olyan őszinte szerelmet érez iránta, mint amilyen az ő szívében lobog? Hogyan
mondhatna le több évnyi boldogságról, csak azért, mert nem meri vállalni a kockázatot?
Az élet rövid, és az ő élete még a szokásosnál is rövidebb lehet, ha a bíróság bűnösnek
találja. Nincs semmi értelme, hogy kihasználatlanul hagyja azt a kevés időt, ami még
hátra van az életéből, hogy ne fedezze fel, mit jelent szeretni egy férfit. Miért nem megy
oda hozzá, és miért nem kéri meg most rögtön, hogy szeretkezzék vele?
Semmi oka nincs rá.
Elfordult az ablaktól és elindult az ajtó felé. Ha meg kell halnia, immár nem lesz
semmi, amit meg kellene bánnia.

Jedidiah elnyúlt a szoba sarkába állított kényelmes fotelben, és a második üveg whisky
után nyúlt. A dolgok bizony egészen másként alakultak, mint ahogy ő eltervezte.
Caldwell eltűnt. Nate épp a férfi körözését kiadó utasítást készítette, de Jedidiah
továbbra is nyugtalan volt. Életében először esett meg, hogy eszébe jutott, áthágja a
törvényt, és maga bánik el ezzel a gazemberrel.
Nem volt épp büszke erre az érzésre, de nem is igyekezett elfojtani. Egyszer már
hazudott magának. Susannah hozzá tartozik, és Caldwell csaknem megölte. Nem csoda,
hogy legszívesebben puszta kézzel fojtotta volna meg a férfit. Ilyen körülmények között
ez teljesen természetes reakció.
Lehúzott még egy korty whiskyt. A kép, ahogy Susannah lógott a kötélen, még ha
csupán néhány másodpercig is, egész életében rémálomként fogja kísérteni.
Szeretett volna mellette maradni. Miután az orvos kijelentette, hogy erős
megrázkódtatás érte ugyan a lányt, de semmi súlyosabb sérülést nem szenvedett, Jedidiah
csakis arra vágyott, hogy ott maradjon mellette, fogja a kezét, és szorosan átkarolja. De
nem merte. Az ő hibája volt, hogy Caldwell a markába kaparintotta a lányt, és egyáltalán
nem szólhatott volna semmit, ha a lány éppolyan dühös rá, mint ő saját magára.
A szeretet borzasztóan összetett érzés, gondolta keserűen, és újabb kortyot húzott a
whiskyből.
Valami hangot hallott az ajtó felől, odafordult, hogy megnézze, mi az. Susannah épp
abban a pillanatban surrant be a szobába. Fehér hálóinget viselt, amelyből jócskán
kilátszott gyönyörű lába és bokája. Szőke haja lágyan omlott alá vállára. Amikor becsukta
az ajtót, és odafordult felé, észrevette, hogy a vékony anyagon keresztül átlátszik a kötél
horzsolta seb.
Behunyta a szemét. Két üveg whisky, aztán meg ilyen kísértés?
– Jedidiah? – a lágy hang úgy simította végig bőrét, mint a selyem, s vére azonnal
forrni kezdett. Kinyitotta a szemét, újra végigmérte a lány légies alakját, és magában
megfogadta, hogy csak néz, meg sem moccan.
Aztán vesz egy jegesen hideg, kijózanító fürdőt.
– Tehetek magáért valamit, Susannah?
A lány lehajtotta a fejét, hogy egyenesen a szemébe nézhessen, szürkéskék szeme
komolyan tekintett felé, haja, mint olvadt arany, csillogott a félhomályban.
– Meg akarom köszönni, hogy megmentette az életem.
– Nem kell semmit sem megköszönnie.

115
 – Szerintem nagyon is kell. – Közelebb lépett hozzá, a hálóingen áttűnt minden ringó,
puha domborulata. – Ha maga nem lenne, már rég halott lennék.
– Ha nem hagytam volna magára, sohasem történhetett volna ilyesmi.
A lány szeme elkeskenyedett, ajkát összeszorította, amikor megérezte, micsoda önvád
feszül a férfi hangjában.
– Ugye nem magát okolja az egészért? – Közelebb lépett, finom kezét a férfi vállára
tette. – Nem csinálhattunk mást, Jedidiah. Meg kellett találnunk Mrs. Hawkinst, és maga
pontosan azt tette, amit akkor tennie kellett.
– Mrs. Hawkins olajra lépett, én meg, a fene egye meg, otthagytam egyedül.
– Te jó ég, még sohasem hallottam káromkodni – évődött vele Susannah, jól láthatóan
igyekezvén kirángatni a férfit rossz hangulatából. – Nem vet ez rossz fényt egy igazi
úriemberre?
Jedidiah igazán nem érezte humoros kedvében magát.
– Én is csak egy férfi vagyok, Susannah. Ráadásul olyan, aki miatt csaknem meg
kellett halnia.
– Vegyem ezt úgy, hogy adósomnak tekinti magát?
– Micsoda? – nézett rá meglepetten a férfi.
– Mivel maga miatt csaknem meg kellett halnom, az adósom lett – igyekezett a lány
világosabban fogalmazni.
A férfi nyugtalanul fészkelődött.
– Azért én nem mondanám pontosan így.
– Hát akkor hogyan?
– Úgy, hogy az én lelkemen szárad, hogy csaknem megölték, és rettenetesen sajnálom.
Jedidiah észre sem vette, milyen hangosan beszél, amíg a lány aggódó pillantást nem
vetett az ajtó felé.
– Én is sajnálom, Jedidiah, de már vége, túl vagyunk rajta, és én élek, önnek
köszönhetően. Hálás vagyok érte.
– Ah, igazán nem tesz semmit. – Lehajtotta az utolsó korty whiskyt a poharából, majd
felállt, és a lányt súrolva odalépett az íróasztalhoz. Reszkető ujjakkal fogta meg az
üveget. Még egy pillanat, hogy ilyen közel áll hozzá, és nem tud uralkodni magán.
– Tudom, hogy nagyon felizgatta magát, Jedidiah, de nem kéne többet innia. –
Susannah odalépett mögé, és megcirógatta a kezét.
A férfin végigborsódzott a hideg, kezében megremegett az üveg. Hát nem érti ez a
lány, mit művel vele? Susannah természetesen mindent értett. Szíve mélyén erősen
érezte, hogy nincs az a férfi, aki ilyenkor ellenállhatna neki. A férfi felé fordult, és
felhúzott szemöldökkel, kérdőn nézett rá.
– Van még valami hasonlóan remek ötlete?
– Inkább szeretkezzen velem!
A férfi rámeredt. Eszébe sem jutott, hogy a lány valaha is elfogadja indítványát, de a
határozott kék szempár nem hagyott helyet semmiféle kételynek. Nem volt benne
bizonytalanság, kételkedés, félelem, ami egy szűz lány szemében ott csillogott volna.
Nyilvánvaló, hogy Susannah Calhoun számára nem ez lesz az első alkalom.
Ez a gondolat tüskeként hasított belé, de Jedidiah-t mégsem zavarta igazán. Letette a
whiskysüveget.
– Vegyem ezt ajánlatnak, hercegnő?

116
 – Vegye, minthogy az is. – Susannah kihúzta a derekát, felszegte az állát. – Ha nem
kíván, csak mondja meg. Azt is képes leszek tudomásul venni.
– Tényleg? – A lány felé fordult, kezébe vette az arcát, és beletúrt a szőke
hajzuhatagba. – Biztosnak kell lennie a dolgában, Susannah, mert ezúttal nem tudnék
megálljt parancsolni magamnak. Rettenetesen kívánom magát.
A lány nagyot nyelt, de szemét nem vette le a férfiról egy másodpercre sem.
– Én is kívánom magát.
– Legyen. – Lágyan, mint a csendes eső, lehajtotta a fejét és megcsókolta a lányt.
Annyira perzselő Jedidiah csókja, gondolta megborzongva a lány, miközben
szétnyitotta ajkát, hogy utat adjon a férfi nyelvének. Perzselő és lágy egyszerre. Érezte a
férfi kezét, amint végigsimít a hátán, és közelebb lépett, ebbe a régen vágyott ölelésbe,
nekiszorítva testét az övéhez. Egészen megrengető volt az érzés, hogy mennyire
összeülik minden ívük és hajlatuk, mintha csak a teremtő egymás számára készítette
volna őket. Végigreszketett benne a vágy, hogy még többet akar ebből a testből, karját a
férfi nyaka köré fonta, és csókjából csak úgy sütött mindaz a vágy és szenvedély, amely
eddig lelkébe zárva lobogott.
A férfi felnyögött, s még vadabbul csókolta, nyoma sem volt benne annak a férfias
tartózkodásnak, amely általában annyira jellemző volt rá – Susannah pedig imádta ezt az
új lényét. Jedidiah kezei éhesen kutattak a hátán, és úgy ölelte magához vágytól remegő
testét, hogy szinte belefúlt. Combja a combjai közé simult, a szíve olyan vadul lüktetett,
hogy Susannah saját mellén érezte dörömbölését.
Amikor Jedidiah végül megállt egy pillanatra, úgy kapkodott levegőért, mint a
fuldokló, arca a lány arcán, szeme tüzesen a tekintetébe mélyedt.
– Még egyszer hallani akarom, Susannah, tényleg azt akarja, hogy így legyen?
– Igen. – A lány vakon a férfi kezéért nyúlt, megcsókolta a tenyerét, és melléhez húzta.
– Akarom. Magát akarom.
– Nem visszakozik.
– Nem visszakozom.
Az ágy felé kormányozta a férfit, az leült rá, Susannah-t pedig a lábai közé húzta.
– Olyan gyönyörű – nézett a lányra csendes áhítattal. – Nem csak a szeme, a haja, de a
mosolya, az életkedve, a nevetése is. Én vagyok a legszerencsésebb férfi az egész
világon.
A lány lassan elmosolyodott, a vágy úgy öntötte el arcát, mint a nyíló virág.
– És én vagyok a legszerencsésebb nő.
Jedidiah magához húzta a lány kezét, és ingéhez húzta.
– Itt. Gombolja ki!
Susannah keze megremegett, ahogy fogytak a gombok, és a férfi kinyúlt, hogy lágyan
tenyerébe vegye a mellét. Felsóhajtott, amint Jedidiah puha mozdulatokkal vizsgálta
keblének súlyát, gyengéden megborzolta a bőrt ujjaival, és megsimogatta a felmeredő
mellbimbót. Soha egyetlen férfi nem érintette még így, és kétségei voltak, hogy bárki más
ki tudott volna-e hasonló érzéseket csalogatni belőle.
– Szereti, ha ezt csinálom, ugye? – Jedidiah felnevetett, és a másik mellét is cirógatni
kezdte. – Látni akarom, érezni akarom az ízét.
Susannah térdei csaknem összecsuklottak. A férfi szemében lánggal égett a vágy,
ahogy tovább cirógatta melleit. Susannah négy gombig jutott csupán, moccanni sem bírt,
a férfi érintésétől.

117
 – Ne hagyja abba – kérte, kezével megsimítva a másik szőrös mellkasát. – Még
akarom, folytassa, ne álljon meg!
– Jöjjön közelebb. – A férfi még szorosabban vonta magához. Aztán becsúsztatta kezét
a hálóing alá, keze végigsiklott a combok hátsó részének érzékeny bőrén, hogy
belemarkoljon a tomporába.
Susannah felzihált erre az érintésre, és hangosan felnyögött, amikor a férfi szájába
vette kemény mellbimbóját a ruha anyagán keresztül. Egyszerre elhagyta minden ereje,
úgy érezte, képes lenne elélvezni pusztán a férfi kezétől és szájától. Végigfutott a pír
arcán, amikor a férfi erős keze belemarkolt hátsójába. Soha senki nem érintette még meg
ezen a helyen. Jedidiah az első szeretője, és Susannah végtelenül boldog volt, hogy képes
volt kivárni eljöttét.
– Vegyük le – suttogta a férfi, és feljebb húzta a hálóinget. – Látni akarom.
Susannah megingott egy pillanatra, elöntötte a szégyenérzet. De Jedidiah addigra már
türelmetlenül megragadta a kérdéses ruhadarabot, és végül le is húzta róla, hogy egyetlen
mozdulattal a sarokba hajítsa.
– Édes Istenem! – A férfi végigtanulmányozta testének minden egyes
négyzetcentiméterét, feje búbjától egészen karcsú lábujjai hegyéig. Áhítattal simított
végig a gömbölyű melleken, elmosolyodott, amikor érintése nyomán megkeményedett a
mellbimbó. Végigfutott a keskeny csípőn, megcsiklandozta köldökét, végül pedig
elismerő mordulással becsúsztatta ujjait a combok tövében göndörödő szőke fürtök alá.
Susannah kénytelen volt megkapaszkodni a nyakában, amire a férfi felnevetett, és
hátradőlt az ágyon, magával húzva a lányt. Közben megmarkolta a melleit, és hozzáértő
mozdulatokkal simogatta az érzékeny bőrt.
– Gombolja ki az ingem, tündérke – siettette Susannah-t. – Alig várom már, hogy
maga is megérintsen engem.
Susannah a még kigombolatlan gombok után nyúlt, de egészen beleszédült abba, amit
közben a férfi keze művelt vele. Végül sikerült kigombolnia az inget, és amikor a férfi
előrehajolt, hogy szájába vegye halványrózsaszín mellbimbóját, akkor döbbent rá, hogy
ez csupán a kezdet.
A férfi puha szájának és csiklandozó bajuszának érintése olyan elemi erővel hatott rá,
hogy csak az zakatolt az agyában, ezt mindenhol érezni akarja. Hirtelen őrült vágyakozás
töltötte el, hogy még többet kaphasson a férfi kutató szájából és tapasztalt ujjaiból.
Magához húzta Jedidiah-t, és az ereiben vágtató minden vad szenvedélyt beleadva a
csókba, a férfi ajkára tapadt. Előrehajolt, a férfi pedig erősen a karjába szorította, és
anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is megszakították volna a csókot, a férfi finoman
megfordult vele.
Ott feküdt a hátán, mezítelenül, Jedidiah pedig a combjai között térdelt, még csaknem
teljesen felöltözve. Szájával végigcsiklandozta a lány nyakát, az idegein végigfutó
örömteli reszketés a legbenső lényegéig hatolt. A férfi végigfutott a hurok marta nyomon.
Óvatosan, lassú, érzéki csókokkal haladt végig rajta.
Susannah szíve annyira megtelt a férfi érintéséből parázsló szerelemmel, hogy úgy
érezte, több már nem fér belé. Tudta, hogy Jedidiah nem kért tőle szerelmet, de ez most
nem számított, a lány két kézzel és ajkával osztotta lelkének kincsét, szavak nélkül is
kifejezve mindazt az érzést, amely bensőjét fűtötte.
Az beleborzongott érintésébe, és a magas férfi, aki olyan erős volt, mint a jaguár, most
lágyan dorombolt keze alatt. Először az ujjaival, aztán a szájával járta be a lány combját.

118
Susannah úgy nyílt meg előtte, mint egy virág a nap sugarai nyomán, és felnyögött,
ahogy a férfi gyengéd, de biztos mozdulatokkal becézte finom bőrét. Susannah lelkében
egyszeriben olyan tűz gyúlt, amelyet addig sohasem érzett, de amelyre egész életében
vágyott. Megemelte csípőjét, teste majd megőrült, úgy kívánta azt a valamit, amiben
addig még sohasem volt része. Tudta, természetesen, mi zajlik férfi és nő között, tanyán
nőtt föl, állatok között. De valahogy sohasem ébredt tudatára, micsoda hatalmas belső
kényszer munkál a fizikai aktus mögött. Ez a tűz, ez a vágy elsöpörte a kétely legkisebb
morzsáját is.
– Jedidiah – suttogta, végigsimítva a férfi haján, előrehajolva a karjában.
– Igen…
– Szeretném, ha…
– Tudom – a férfi megérintett ujjával egy érzékeny részt, amire a lány combjai
szétnyíltak.
– Kérem, Jedidiah!
– Ó, igen. – A férfi feltérdelt, hogy levegye magáról a maradék ruhát. – Segítsen! –
ragadta meg Susannah kezét. Nadrágjának elülső részéhez irányította.
– Oh! – A lány borzasztóan elpirult, és visszarántotta kezét a furcsa, férfias
keménységről.
– Susannah? – Jedidiah arcát elöntötte a meglepetés, majd visszahúzta a lány kezét. –
Nem akar megérinteni?
– Hát persze, hogy meg akarom! – Tétova mozdulatra rebbent a keze. – Csak éppen
nem gondoltam, hogy ilyen lesz.
Egy jó másodpercbe telt, mire Jedidiah agyáig eljutott, mit jelent ez az utóbbi mondat.
Megállította a lány kezét.
– Azt akarja mondani, hogy maga még nem csinált ilyet soha?
– Hát, úgy tűnik, ez a helyzet.
– A mindenit az éles nyelvének! – Jedidiah előrehajolt, és kezébe fogta a lány arcát. –
Susannah, maga még szűz?
– Semmi esetre sem, ha ez azt jelenti, hogy nem akar továbbmenni.
– Az! – A férfi hátradőlt.
– Jedidiah? – Susannah feléje nyúlt, megsimította a férfi izmos hasát, az pedig a keze
után nyúlt.
– Várjon, egy percet! Szeretném összeszedni a gondolataimat!
– Nem akarom, hogy bármit is összeszedjen! – Keze végigsiklott a férfi combján. –
Olyan őrültnek akarom, amilyennek most én is érzem magam!
– Épp ez a baj. Hogy ilyen őrülten kívánom, magának meg ez az első alkalom. Azt
akarom, hogy jó legyen – mondta, miközben megszabadult a többi ruhájától.
– Hiszen már most is jó. – Susannah nem tudta levenni tekintetét Jedidiah testéről,
amelynek ágaskodó férfiassága egészen lenyűgözte. Kíváncsian megérintette, mire a
férfiból kitört egy visszafojtott sóhajtás.
– Talán fájdalmat okoztam?
– A lehető legcsodálatosabb módon – hátradőlt az ágyon, majd magához vonta a lányt,
aki megértette, mit akar, és lovagló ülésben a combjaira helyezkedett.
– Jaj, de jó ez. – A lány végigkarmolta ujjaival, mintha valami nagy macskát cirógatna,
ahogy egyszer már kérte a férfi.

119
 Annyira más volt a teste, mint az övé, olyan bolyhos és kemény volt ott, ahol ő puha
és sima. Kivéve a péniszét. Óvatosan végigtapogatta a merev, selymesen sima testrészt.
Jedidiah felsóhajtott, majd a lány hátsó feléhez nyúlt, és megemelte, hogy feltérdeljen.
– Így lesz a legjobb – mormolta. – Maga dönti el, hogyan jó. Csak türelmesen!
Susannah tudta, mi következik most, de hagyta, hadd irányítsa Jedidiah csípőjét
felmeredő férfiassága fölé. Nekitámasztotta kezét a szőrös, izmos mellkasnak, együtt
mozgott vele, ahogy az egyre beljebb csúszott, szemérmének selymes ajkai közé.
Felnyögött, amikor a férfi lassan belehatolt.
Jedidiah szorosan becsukta a szemét, és erősen koncentrált. Istenem, add, hogy
könnyű legyen neki! Tartott tőle, hogy nem bírja sokáig visszatartani magát.
A lány úgy tűnt, ösztönösen is tudta, hogyan mozogjon, csípője finoman hullámzó
mozgással követte a férfi lökéseit. Mellei minden mozdulatra lágyan megremegtek. Nem
volt már idegen, és furcsa számára ez sem, de Jedidiah szeretett volna továbbmenni. A
lány nyaka mögé csúsztatta a kezét, és magához vonta, hogy megcsókolja.
Érezte, hogy egyre jobban elveszíti önuralmát. Hátradőlt, a lány combjába markolt, és
mélyen a szemébe nézett.
– Gyerünk, Susannah! – nyögött fel rekedten. – Mielőtt egészen megőrülök.
A lány egy kissé lejjebb engedte magát, aztán megállt, és kétségbeesett tekintetet vetett
a férfira.
– Segítsen! Nem tudom, hogy csináljam.
Jedidiah gyengéden rámosolygott.
– Jöjjön – mondta, és magához ölelte egy újabb csókra, közben csípőjének erőteljes
mozdulatával egészen behatolt a lányba.
Susannah teste egy pillanatra megmerevedett, amikor leszakasztotta szüzességének
virágát. Jedidiah csendesen, megnyugtatóan suttogott, és apró csókokat hintett a lány
ajkára, arcára és nyakára, s egy darabig nem mozdult tovább.
Beletelt néhány percbe, amíg a lány teste hozzászokott, ehhez az érzéshez. Szorosan
fogta a férfi vesszejét, s ez még nehezebbé tette Jedidiah számára, hogy uralkodni tudjon
magán. De sikerült. Aztán hamarosan megérezte az első óvatos, tapogatózó
mozdulatokat, amellyel a lány igyekezett felmérni, milyen érzés, ha férfi hatol belé.
– Igeeeen! – Szavak nélkül mutatta meg a lánynak, hogyan mozogjon, eleinte
lassabban, aztán egyre gyorsabban, köröket írva le csípőjével, míg az rá nem talált saját
ritmusára. Aztán egészen megőrjítette Jedidiah-t azzal az áradó féktelenséggel, amellyel
átadta magát az élvezetnek.
Tudhatta volna, hogy ilyen lesz vele. Jedidiah már tucatnyi nővel lefeküdt, de soha,
senkivel nem érezte még ezt, amit most Susannah-val.
Kezébe vette a lány hullámzó melleit, előrehajolt, szájába vette, és szívni kezdte az
egyik felmeredő mellbimbót. A lány felzihált, teste még jobban hozzá simult. Jedidiah
elmosolyodott, a másik mellét is szájába vette, kéjesen nyalogatva és szívogatva az
érzékeny bőrt, amíg a lány nyögdécselése, és a maga kéje csaknem az őrületig fajult.
Ezután megragadta a lány csípőjét, és anélkül, hogy kicsusszant volna belőle, megfordult,
hogy immár Susannah kerüljön alulra.
Susannah a hátán feküdt, körülötte, fölötte, benne – mindenhol Jedidiah volt. A férfi
nem hagyott ki egyetlen apró helyet sem a testén, csókolta, simogatta, s közben a vágy és
az imádat hangján suttogott a lánynak. Az még jobban szétnyitotta combját, és úgy érezte,

120
ez a legtermészetesebb, amit tehet, miközben a férfi egyre mélyebb lökésekkel tette
magáévá.
Susannah, mintegy kísérletképpen megemelte csípőjét, hogy a férfi még mélyebben
hatolhasson belé, kéjes nyögés volt a válasz. Átjárta az erő érzete, annak a nőnek az ereje,
aki képes örömet szerezni a férfinak, akit szeret. Jedidiah hátába mélyesztette körmeit, és
legbenső izmait is mozgatni kezdte, azokat az izmokat, amelyeknek eddig a létezéséről
sem tudott. A férfi felzihált, és gyorsabbra fogta a ritmust.
Igen, ez volt az, amire vágyott. Susannah óriási lelkesedéssel adta át magát az egyre
mélyülő lökéseknek, maga volt a gyönyör, ahogy a férfi betöltötte őt, és ezt még tetézte
az egész lelkét elöntő érzelemhullám. Igyekezett irányítani a férfit, ahogy nekinyomta
magát, hogy úgy mozogjon, vagy ott érintse, ahogyan ő akarta. Aztán Jedidiah egyszerre
csak váltott, lelassította mozgását, körözni kezdett, mintha egyetlen pontot célzott volna
meg benne. Ez csapásként érte a lányt. Minden, amit addig érzett, egy szempillantás alatt
semmivé foszlott. A szíve megállt egy pillanatra, a levegő bennszorult tüdejében, és egész
teste belereszketett az élvezet gyönyörébe. Szenvedélyes kiáltás hagyta el ajkát, és testén
végighullámzott az a gyönyör, amit addig még sohasem élt át.
– Igen, igen! – mormolta Jedidiah. És mielőtt még megállhatott volna a lány testének
remegése, mélyen belehatolt újra és újra, hogy elnyújtsa a gyönyört, s hogy végre maga is
eljusson oda.
A lány rájött, hogy mit akar. Vakon nyúlt a férfi felé, markolva vállát, a nyakát, füleit,
mindent, amit csak ért. Jedidiah egyszerre csak megmerevedett, aztán csípőjének egy, és
még egy újabb lökésével mélyen felnyögött, majd a lány karjába zuhant, amikor maga is
elélvezett.
Susannah szorosan ölelte, keze a haját, vállát, karját simogatta. Mosoly játszadozott az
ajkán.
Igen, fantasztikusan jó, hogy életben maradt.

121
 16. fejezet

E laludtak.
Amikor Jedidiah felébredt, még sötét volt az ég, és első gondolata az volt, hogy ismét
visszatért a régi álom. De Susannah ott aludt karjai között meztelenül, úgy simult hozzá,
mintha régi szeretők lennének.
Meglepő módon semmiféle késztetést nem érzett rá, hogy visszaküldje a lányt a
szobájába, mint annyiszor máskor, más nők esetében. Épp ellenkezőleg, teste újra éledni
kezdett, és Jedidiah egyszerűen nem tudott ellenállni a vágynak, hogy végigsimítson a
lány csípőjének szelíd ívén.
Szerelmes Susannah-ba. A szívére nehezedő lakat berozsdásodott, letört, és újra
őszinte érzelmek lángoltak fel benne. Most először, tudta, hogy ez olyan dolog, amely
biztosan nem múlik el egyhamar. Ha nősülni akarna, akkor csakis ez a lány lehet az,
akivel le akarja élni az életét. De nem akar megnősülni! Egész élete csak utazásból áll,
hogy kötelezhetné el magát valaki mellett? Nem lenne igazságos Susannah-val szemben,
ha arra kérné, áldozza fel életét egy magafajta férfi oldalán, egy olyan ember mellett, aki
nem tudja biztosítani számára azt a boldogságot, amit megérdemel.
Nem állt rendelkezésükre a jövő, csak a jelen pillanat. Úgy tűnt, a lány hajlandó
elfogadni ezt, bár Jedidiah nem tett volna szemrehányást neki, ha ellenkezőleg dönt. A
nők esküvőt akarnak, házat, gyerekeket. Ráadásul bántotta a gondolat, hogy Susannah
minden bizonnyal talál magának egy másik férfit, aki megadhatja neki mindezt, és egész
életére mellette marad. De ha egyszer ő maga nem alkalmas erre!
Két napon belül Denverbe érnek. Mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy
tisztázza a lányt a vádak alól, és ha az eljárásnak vége, búcsút mond neki. Ő is, a lány is
tisztában van ezzel. Már csak két napjuk maradt erre a szerelemre.
Egész bensőjét megrázta valami érzelem, amelyet talán nem is akart megnevezni, s
újra megérintette, megcirógatta a selymes mellbimbókat, és elmosolyodott, ahogy lassan
megkeményedtek. A lány szemhéja megrebbent, majd Susannah álmosan rámosolygott a
férfira.
– Ó, helló.
A hangja, amely mélyebb és teltebb volt az álomtól, és a kielégültségtől, áramütésként
érte. Szíve egyszeriben feldobogott. Odahajolt, megcsókolta a lányt, átölelte és olyan
éhség, olyan vágy fogta el iránta, hogy egyetlen további percig sem tudott volna várni,
egyesülni akart vele.
Látni akarta mindenütt, látni akarta, hogyan adja oda magát neki. A lábai közé térdelt,
és belehatolt, száját szájára tapasztva elfojtotta a lány meglepett kiáltását. Megállt, szinte
meg sem moccant, kiélvezve az érzést, hogy mindenütt körülveheti Susannah-t. Ám
csókjuk egyre vadabb lett, és a pénisze körül feszülő izmok finoman megmozdultak,
amitől egészen megőrült. A hátára fordult, az új póz gyönyörteli érzése mély sóhajt csalt
ki belőle.
– Lovagoljon rajtam, Suzie! – simított végig a hasán.
A lány szeme megtelt nőies tűzzel. Mozogni kezdett, teste fehéren világított az
árnyékos szobában, combjai megfeszültek, ahogy igyekezett még mélyebben beléje ülni.
Jedidiah előrenyúlt, kezébe fogta a melleit, felhördült, ahogy a bársonyosan puha bőr és a

122
kemény mellbimbó észveszejtő együttese tenyeréhez ért. Susannah felkiáltott
izgalmában, és belefúrta magát a férfi tenyerébe, ezzel a mozdulattal még jobban
megnyílt előtte.
A férfi fogai összekoccantak a kéjtől, ahogy melleit cirógatta, Susannah csípőjének
minden mozdulata közelebb vitte őket a tetőponthoz. Jedidiah igyekezett visszatartani
magát, szerette volna, ha elsőként Susannah ér célba. De Susannah nő volt, ízig-vérig, s
mint ilyen, önfejű. A férfi láthatta szemében a mindentudó eltökéltséget, hogy ő is addig
tartja magát, ameddig csak lehet. Megkezdődött a két akarat csatája. Mindketten kutató
kezekkel, szerelemre éhes szájjal járták be a másik testét, versengve, melyikük tudja
mélyebb őrületbe kergetni a másikat. Végül Jedidiah magához vonta lányt, és
megcsókolta, ez a csók juttatta el mindkettejüket a tetőpontra. Az öröm úgy söpört végig
a férfi testén, olyan intenzíven, mint soha eddig még életében. Susannah vele együtt
zuhant a gyönyör mélységes vizébe, felnyögött, arcát a féri vallanak hajlatába temette.
Amikor a férfi kihúzta nedves péniszét, a lány belesuttogta nevét vállgödrébe.
Szeretlek, gondolta Jedidiah, beletúrva Susannah hajába. De nem merte hangosan
elismételni ezeket a szavakat. Tudta, ha kimondaná őket, nem lenne képes többet
elengedni magától.

Susannah arra ébredt, hogy valami csiklandozza az ujját. Odacsapott, de a csiklandozás

nem akart elmúlni, ráadásul most egy férfi nevetése kísérte. Hirtelen, egyik percről a
másikra, teljesen éber lett, és Jedidiah-ra meredt, aki továbbra sem hagyta abba ujjai
cirógatását. A csiklandozó érzést bajusza okozta, ahogy végigsimított ujjain.
– Jó reggelt – mosolygott rá a férfi. Teljesen felöltözött már, ellenben Susannah…
Meglepett kiáltással az álláig rántotta a takarót. Jedidiah harsányan felnevetett.
– Édesem, ha csak valami meg nem változott azóta, hogy ma reggel felkelt a nap,
mindent láttam már, amit itt rejtegetni próbál.
Susannah arcát elöntötte a pír.
– Bocsásson meg, békebíró, meglehetősen járatlan vagyok ezekben a dolgokban.
Tudja, a tegnapi volt az első alkalom.
– Tudom. – Még mindig mosolyogva, félresimított egy rakoncátlan fürtöt. – Ilyen
esetekre úgy tudom, nincsenek illemszabályok. Az, hogy mi történik reggel, attól függ,
mi történt a két fél között az éjszaka során.
– És köztünk minden bizonnyal megesett az a dolog. – Susannah sohasem volt
zárkózott típus, úgyhogy most magát is meglepte félénksége. Meg hát, sohasem töltött
még együtt szerelmes éjszakát valakivel, az is igaz. – Nem tudom, mit kellene
mondanom. Vagy tennem.
– Mondja azt, hogy jó reggelt. És csókoljon meg. – A férfi kezébe vette az arcát, és
puhán megcsókolta.
Susannah behunyta a szemét, egész teste átforrósodott az előző éjszakai szerelem
emlékétől. Ajka mosolyra húzódott.
– Jó reggelt – köszöntötte ő is a férfit.
– Csodálatos ez a reggel – a férfi végigsimított az arcán és a vállán. – Jól van? Nem
fáj, nincs semmi baj?
Susannah megrázta a fejét.
– Semmi különös. Egyszer vagy kétszer éreztem valami kis fájdalmat, ennyi az egész.
– Jól van. Nagyon bántana, ha csalódást okoztam volna magának.

123
 – Nem okozott. Csodálatosan éreztem magam a karjában. – Susannah előrehajolt, és
magához húzta a férfit, hogy megcsókolja. – Köszönöm, Jedidiah.
– Igazán nincs mit. – Vonakodva ugyan, de felállt az ágyról. – Bármennyire is nem
fűlik hozzá a fogam, el kell indulnunk még a mai nap folyamán. Néhány napon belül
Denverbe kell érnünk.
Susannah felsóhajtott:
– Muszáj folyton erre emlékeztetnie?
– Mindent megteszek drága Susannah, hogy kihúzzam a pácból. A szavamat adtam rá.
– Tudom, egy percig sem kételkedtem benne, hogy megteszi. – Ki akart szállni az
ágyból, de megtorpant. – Khm… volna olyan kedves, és ideadná a hálóingemet?
A férfi úgy nézett rá, mintha mondani akarna valamit, de aztán csak odalépett a
sarokba, és felkapta az előző este odadobott ruhadarabot. Susannah érezte, hogy továbbra
is égővörös az arca, de igyekezett tudomást sem venni a helyzetről. Jedidiah odanyújtotta
neki a hálóinget.
– Lenn leszek Nate-tel. Jöjjön le maga is, ha felöltözött.
– Rendben.
Jedidiah kisétált a szobából, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna hátra.
Susannah fájdalmas szúrást érzett szíve tájékán a távozó férfi láttán. Néhány nap, és el
kell válniuk. Gondolni sem akart erre.
Kiugrott az ágyból, és felhúzta a hálóinget. Az éjszaka során hihetetlen felfedezést tett
magáról, a testéről. Úgy érezte, egészen más emberként áll itt, mint tegnap este,
elmosolyodott, amikor a lába között beleszúrt egy kis fájdalmas érzés. Olyan volt, mintha
átesett volna valamiféle beavatási szertartáson, amely bevezeti őt egy másfajta életbe.
Felnőtt nő lett belőle. Még akkor is ott játszott ajka körül a mosoly, amikor kilépett a
folyosóra.
Darcy épp abban a pillanatban jött fel a lépcsőn, amikor kilépett Jedidiah szobájának
ajtaján. Mindketten megálltak, és egymásra meredtek.
Darcy kezében reggelizőtálcát tartott, rajta lágy tojás, pirítós, kávé. Susannah némi
szégyenkezéssel dörzsölte össze mezítelen lábait, amikor rájött, hogy háziasszonya
tulajdonképpen hozzá, a „betegszobába” igyekszik. Darcy oldalra fordította a fejét, és egy
pillanatra Jedidiah szobájának ajtajára meredt, aztán vissza, Susannah-ra.
– Eltévedtél? – kérdezte évődve.
Susannah megkönnyebbülten fellélegzett.
– Nem, sőt inkább épp hogy megtaláltam önmagam.
Darcy rámosolygott.
– Pontosan ez az, amit érezned kell. Mi lenne, ha most bemennénk a te szobádba, és
megreggeliznél, amíg találok számodra valami ruhát?
Gyomra hangosan megkordult, és hirtelen rádöbbent, hogy farkaséhes.
– Persze, köszönöm. Remek ötlet.
– Aztán beszélgethetünk is, ha van hozzá kedved.
– Oh, igen, az nagyon jó lenne – adta be Susannah a derekát, az elkerülhetetlennek,
majd követte Darcyt a szobába.

Jedidiah berakta a nyeregtáskába az utolsó élelmiszercsomagot is, majd erősen

megszorította a csatokat, és felerősítette Palomino hátára. Nate előhozta Susannah lovát,
felnyergelve, útra készen.

124
 – Mára készen lesznek a plakátok, holnap pedig kihelyezzük őket – mondta Jedidiah-
nak. – Biztos vagy benne, hogy megkockáztatod a lovaglást?
– Caldwell mára már körözött személy. Ilyen szempontból talán jobb, ha lovagolunk,
mintha a szekéren döcögnénk. Gyorsabb.
– Talán igazad van. – Nate elgondolkodó pillantást vetett barátjára. – Furcsa, de én azt
gondoltam, hogy szívesebben hosszabbítanád meg az utazást.
– Hogyan? – Jedidiah elmélyülten vizsgálta a másik ló nyergét, holott Nate biztos volt
benne, nincs azon semmi látnivaló.
– Csak arra gondoltam, hogy te és Susannah szívesen eltöltenétek még egy kis időt
kettesben. Úgy tűnik, meglehetősen… közel kerültetek egymáshoz.
Nate tudja. Jedidiah mogorván nézett barátjára.
– Meg ne próbáld előadni a szokásos prédikációid egyikét, Nate. Meglehetősen
beképzelt kölyök vagy.
– Már régóta nem vagyok kölyök, Jedidiah.
– Nekem mindig kölyök maradsz.
Nate úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna ezt az utóbbi megjegyzést.
– Amikor Darcyval találkoztam, úgy kívántam őt, mint még egyetlen nőt sem addig.
– Nate tényleg muszáj itt…
– De amikor rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé – folytatta zavartalanul Nate –, úgy
megrémültem, mint még soha életemben.
Jedidiah felszisszent.
– Én nem vagyok megrémülve!
Már hogy a pokolba ne lett volna, de csak nem fogja bevallani ennek a taknyosnak?
– Nem mondtam, hogy meg vagy rémülve, Jedidiah. Csak azt mondom, hogy én
megijedtem. Ha szerelmes lesz egy nőbe, az gyökerestül megváltoztatja egy férfi életét.
De a legtöbb esetben ezek pozitív változások. És ha egyszer megszokja őket az ember,
soha többet nem akar újra úgy élni, mint azelőtt.
– Nem akarok változásokat! Én már nem tudok megváltozni. – Jedidiah utálta a
hangjából kicsendülő pánikot, úgyhogy savanyú arccal Nate felé fordult. – Nézd,
tisztelem a szándékodat, de vannak férfiak, akik jobb, ha nem nősülnek meg soha.
– Mint te?
– Mint én – erősítette meg Jedidiah.
– És ezt Susannah is tudja?
– Hát persze, hogy tudja. Mindig őszinte voltam hozzá. Egyértelműen megmondtam
neki, hogy elmegyek, miután végeztem a munkámmal.
Jedidiah elkomorodott saját szavait hallva. Valami oknál fogva ez a kilátás most
valahogy nem tűnt olyan vonzónak, mint idáig.
– Örülök, hogy ezt mondod, mert nagyon nem szeretném, ha megbántanád a kislányt.
– Nate felsóhajtott, és megveregette barátja vállát. – Legyél óvatos, Jedidiah! Vagy ha
már óvatos nem is tudsz lenni, legalább légy kedves.

Még aznap reggel útra keltek. Darcy valami csoda folytán talált Susannah-nak egy barna
szoknyát és blúzt, ami illett rá, ezenkívül kölcsön adott neki egy széles karimájú
férfikalapot is, hogy megóvják a lány érzékeny bőrét a heves napsugárzástól. Jedidiah a
szokásos köpönyegét és kalapját viselte. Csaknem egy órát lovagoltak anélkül, hogy egy
szót szóltak volna egymáshoz.

125
 Susannah Jedidiah hátát bámulta. A férfi nemigen beszélt vele azóta, hogy lejött a
hálószobából, csak felöltöztek, és már indultak is. Azonkívül, hogy a bajusza alatt
dörmögve megkérdezte tőle, tud-e lovagolni ma reggel, egyetlen szót sem szólt hozzá,
mióta elhagyták Proctor's Cornerst. Susannah azon morfondírozott, vajon a férfi
megbánta-e az előző, együtt töltött éjszakát.
Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen neki is lehetne megbánnivalója, de a bizonytalan
jövőbeli kilátások egyszerűen lesöpörték a színről ezeket a kételyeket.
Épp a postakocsi következő megállója felé tartottak, a legközelebbi városba, hogy
kiderítsék, vajon hol szállhatott le Abigail Hawkins. De egyre jobban kifutottak az időből,
és Susannah tisztában volt vele, hogy Jedidiah nem kutakodhat a végtelenségig, előbb-
utóbb el kell vinnie őt Denverbe.
Csak reménykedhetett benne, hogy lesz még esélyük arra, hogy együtt töltsenek
legalább egy búcsúéjszakát. Nem akart meghalni anélkül, hogy ne fedezte volna fel a
szerelem minden titkát. Úgy akart elköltözni ebből a földi életből, hogy nemcsak
megízleli, hanem fenékig üríti a gyönyör poharát, amelyet Jedidiah kínálhat számára.
És ha valami csoda folytán mégsem találják bűnösnek, megígérte magának, hogy
mosolyogva int búcsút a férfinak. Élete hátralevő részében csakis a szép dolgokra
hajlandó emlékezni, arra a csodálatos néhány napra, amelyet még együtt töltenek majd.
Jedidiah csendben lovagolt, szeme folyamatosan az előttük álló utat pásztázta.
Képtelen volt itt és most végiggondolni, mi történt előző éjjel közte és Susannah között,
arra, hogy szeretné újra átélni az egészet… hogy mindent megtesz, hogy ismét együtt
lehessen vele. Érzelmei teljesen összekuszálódtak, és ha most hagyja, hogy megzavarják
gondolatait, az mindkettejük halálához vezethet.
Pusztán amiatt, hogy díjat tűztek a fejére, Caldwell még nem tűnt el. Nem, itt kell
lennie valahol, leskelődik és vár, mint a fűben lapuló kobra, készen arra, hogy az első
adandó alkalommal lecsapjon áldozatára. Pokolian feldühíthette, hogy Susannah-nak
sikerült elmenekülnie. És minden bizonnyal Jedidiah-ra, a lány megmentőjére sem
gondol jó szívvel.
Jedidiah lényének egyik fele, a lágyabb, romantikára hajlóbb része, amelyet erős
lakatok őriztek már évtizedek óta, arra vágyott, hogy leszállhasson a lóról, és
elheverhessen a lánnyal a hegyvidék mohával bélelt puha füvén. Szerette volna együtt
nézni vele a felhőket, ahogy lassan, komótosan úsznak tova az égen, és hosszú órákig
szeretkezni vele a pázsiton. Szeretett volna hosszasan elidőzni bársonyosan puha bőrének
minden hajlatán, egyenként végigsimítani hajszálait, elveszíteni minden józanságát,
miközben karjában tartja a lányt. Másik énje azonban, a gyakorlatias, keményszívű
Jedidiah jól tudta, hogy háttérbe kell szorítania vágyait, különben épp azt fogja
elveszíteni, amit a leginkább szeretne megőrizni.
A postakocsi, amelyet követtek, számos kisvárosban megállt. Végig kellett járniuk
mindegyiket, hogy kiderítsék, nem szállt-e le valahol Abigail Hawkins. Szerencséjükre a
postakocsi nagyjából, ha kisebb kitérőkkel is, épp Denver felé haladt.
Mellkasára vészesen szorongató érzés telepedett, valahányszor eszébe jutott, hogy át
kell adnia Susannah-t a hatóságoknak Denverben. Kétségbeesetten szerette volna
megtalálni a szemtanút, aki néhány mondattal megmentheti az életét, de szembe kellett
néznie azzal a ténnyel, is, hogy esetleg nem bukkannak rá időben. Minden esély megvolt
rá, hogy Abigail Hawkinsnak sikerül eltűnnie a szemük elől, és Susannah-t elítélik
gyilkosság miatt, mert senki nem igazolja ártatlanságát.

126
 Ez nem egészen igaz, nyugtatta magát, mert valaki mégiscsak kiáll majd Susannah
mellett. Ha más nem, legalább ő maga. Mindent megtesz majd, ami erejéből telik, minden
ismeretségét megmozgatja, hogy a lányt a lehető legjobb színben tüntesse fel. Viszont,
mivel valami módon ebbe az ügybe ugyancsak belekeveredett a politika, még így sem
lesz túl sok esélyük. A politikai nyomás rendkívül hatékony fegyver. A bíróságot meg
lehet vásárolni. Az ügyvédet meg lehet vesztegetni. Az esküdteket pedig nem nehéz
Caldwell szenátor emberei közül kiválogatni.
A lehető legjobb megoldás csakis az, ha előkerítik és tanúvallomásra bírják Mrs.
Hawkinst.
Jedidiah-nak volt ezzel kapcsolatban jó néhány ötlete. Nyilvánvaló, hogy aznap éjjel
Abigail Hawkins látott valamit, de vajon mit? Talán ő maga a gyilkos? Ebben az esetben
talán meg lehetne győzni őt arról – még ha nem is lenne könnyű –, hogy bevallja tettét.
De ha mást nem is, legalább őrizetbe vehetnék, és akkor lenne még egy személy, akit
bíróság elé lehetne állítani, nem Susannah volna az egyetlen gyanúsított. A másik
lehetőség, hogy Mrs. Hawkins látta a valódi gyilkost, és most az életéért fut.
Bármelyik legyen is az igazság, annak a nőnek tudnia kell, mi történt aznap éjjel Brick
Caldwell házában.
Ám ha nem sikerül rábukkanniuk, vajon ő maga képes lenne-e objektív maradni
Susannah ügyének tárgyalása során? Mi történne akkor, ha Susannah-t minden
erőfeszítése ellenére bűnösnek találják, és halálra ítélik. Képtelen lenne csak állni, és
végignézni, ahogy a lányt felakasztják. Ha a legrosszabb történne, csaknem biztos benne,
hogy elárulná hivatását, és segítene a lánynak külföldre szökni, ahol nem érheti utol az
államok igazságszolgáltatása.
Nagyon remélte, hogy nem kell ilyen helyzettel szembenéznie, de azzal is tisztában
volt, hogy ha a lány és a karrierje között kell választania, ő habozás nélkül az előbbi
mellett döntene. Érzelmeinek áradata annyira megerősítette, mintha semmiféle veszéllyel
nem kellene szembenéznie. A bűnözők, akiket felkutatott, a háború, amelyet végigharcolt,
mind mind veszélyt jelentettek az életére. Ám Susannah elvesztése nem csupán az életét,
hanem az elméjét, a szívét és a lelkét is romlásba döntené. Nem félt a haláltól, munkája
során mindig ott leselkedett a kaszás valamelyik sarkon, s Jedidiah nagyon rég már, hogy
megbékélt ezzel.
Ám Susannah halála – az egészen más lenne. Ahhoz az érzéshez hasonlította
gondolatban, mint amikor valaki elveszíti a kezét és a lábát, mégis tovább kell élnie,
örökös, sötét fájdalomban. Jedidiah inkább egy golyó elé lépett volna, semhogy Susannah
nélkül kelljen leélnie az életét. És akkor is golyó elé lépne, ha ezzel megmenthetné a
lányt a haláltól.
A szerelem furcsa dolog. Élete legnagyobb részét úgy élte le, hogy elkerülje, ha
lehetséges, de most, hogy elkapta őt is ez az érzés, világosan tudta, hogy soha sem lesz
ismét olyan az élete, mint azelőtt.
Történjék bármi, teljes szívéből fogja szeretni a lányt – ameddig csak él. És nem bánta
egy szikrányit sem, hogy így érez.

127
 17. fejezet

K ét várost is keresztezett útjuk, de egyikben sem találtak senkit, aki látott volna egy
Abigail Hawkinshoz hasonló nőt leszállni a postakocsiról. Jedidiah alig győzte
siettetni a menetet, arcára kiült az eltökéltség.
Susannah úgy döntött magában, hogy a férfi szeretne elfeledkezni a mögöttük álló
éjszakáról. Ez meglehetősen lehangolta, már csak azért is, mert ő maga alig várta, hogy
újra megpihenhessen a karjában. Nem gondolta, hogy a férfi ilyen hamar visszakozik
majd.
Amint leszállt az esti szürkület, tábort ütöttek egy tisztáson, nem messze az úttól.
Jedidiah tüzet rakott, és elment, hogy vizet hozzon a közeli patakból a kávéhoz, Susannah
pedig a vacsora előkészítésével foglalatoskodott.
Épp a serpenyőt húzta elő, amikor lépteket hallott a háta mögött. Harcias mozdulattal
maga elé emelte a vasserpenyőt, és megpördült. Jedidiah állt a tisztás szélén, és épp vizet
öntött a kávéfőzőbe a vizeskannából. Meglepetten húzta fel a szemöldökét.
– Valami baj van, tündérke?
Susannah szíve úgy zakatolt, mint egy gőzmozdony, amint lassan leengedte az edényt.
– Nem tudtam, ki az.
Jedidiah arca megkeményedett, közelebb lépett hozzá.
– Gondolnom kellett volna erre is, és itt kellett volna hagynom a fegyverem, amíg
elmegyek.
– Hát, az nem ért volna úgyse semmit – sóhajtott fel a lány, miközben a férfi letérdelt,
hogy elhelyezze a kávéskannát a gyújtós mellett a földön.
– Maga nem tud lőni?
– Nos, nem igazán.
Jedidiah döbbenten nézett fel rá.
– És mi volt az, amit a minap mondott, amikor elkérte a pisztolyom? Maga mindig is
azt állította, hogy tud lőni.
Susannah megrántotta a vállát, és igyekezett elkerülni a férfi tekintetét.
– A legtöbbször bőven elég a kakaskodó férfiak elriasztásához, ha a nő kezében
fegyver van. Ráadásul mindenki képes időnként véletlenül is eltalálni a célt.
– Magának aztán tényleg meg lett volna rá az esélye. – Döbbenten bámult a lányra, és
egyszer csak szörnyű gyanú suhant át az arcán. – Lőtt már maga egyáltalán?
– Már hogyne lőttem volna – vágott vissza Susannah. – Az apám úgy gondolta, hogy
ez majd kordában tartja a fiatalembereket. Csak épp nem találom el soha a célt.
Jedidiah felállt.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy van valami olyan, amihez Susannah Calhoun nem
ért.
– Senki sem ért mindenhez.
A férfi pajkos pillantást vetett felé, amitől Susannah szíve azonnal heves vágtába
fogott.
– Kérem, kisasszony ne rombolja le az önről felépített ideálomat!
Egyértelműen viccnek szánta a kérést, de a lány természetesen komolyan vette.

128
 – Ezt már annyi férfitól hallottam azelőtt – jelentette ki büszkén felvetett fejjel. – Csak
épp a nőkről kialakított képük az, ami túlzottan tökéletes, és nincs olyan asszony, aki
képes lenne megfelelni neki.
– Ne jöjjön itt nekem azokkal a gyengeelméjű alakokkal, akik eddig csapták magának
a szelet! Én pontosan tudom, hogy milyen, Susannah Calhoun: ismerem minden érzéki,
okos és önfejű porcikáját.
A férfi hangjából kihallatszó hév meglepte a lányt.
– Nem is álmodtam róla – szólt vissza gyöngéden.
– Az egész átkozott nap mást sem teszek, csak próbálok nem magára gondolni –
folytatta Jedidiah. – Az én dolgom az, Istenemre, hogy megvédjem magát, de ha
belenézek azokba az ártatlan kék szemekbe, képtelen vagyok bármiféle veszélyre
gondolni.
– Hát ez volt a baja? – sóhajtott fel megkönnyebbülten Susannah. – Már azt hittem,
megbánta az elmúlt éjszakát.
– Dehogy bántam! – Kinyújtotta a kezét, és a szemében lángoló tűz delejesen vonzotta
magához a lányt. Susannah vére vadul áramlott az ereiben, és lélegzete is felgyorsult,
ahogy a férfi megérintette a csuklóját.
– Mi van magával? – szólalt meg elfúló lélegzettel, ahogy a férfi teste az övéhez
simult.
– Maga miatt van az egész. Állandóan itt van az eszemben, képtelen vagyok bármi
másra gondolni, csak magára. Szeretnék megint szeretkezni magával.
– Itt? – Susannah körülnézett a tisztáson.
– Itt. – Átölelte a lány még közelebb simult karcsú testéhez. – Itt és most.
– Ó, édes istenem… – Nem fejezhette be a mondatot, mert a férfi szája az övére
tapadt.
Jedidiah ajka égett a vágytól, és valami más, megnevezhetetlen érzéstől, mely a lány
felé hajtotta. Susannah a nyaka köré fonta karját, elmerült a férfival együtt a vágynak
ebben az őrjítő táncában, mely rabul ejtette elméjét, és elgyengítette lábait.
Jedidiah szemmel láthatóan nem tudott ellenállni az iránta érzett vágyakozásnak.
Tudta, ha józan ésszel végiggondolja, hogy a lánynak talán pihennie kellene, hisz egész
napos lovaglás és egész éjszakás szeretkezés állt a háta mögött, és talán nem is kívánja
most őt. De nem tudott másra gondolni, csak, hogy megérinthesse. Hogy nézze és újra
megízlelje minden porcikáját, testének minden szegletét; hogy minden megkapjon
Susannah Calhounból, mielőtt még kisétál az életéből.
Kibontotta hajából a szalagot, az leomlott a vállára, halvány aranyzuhatag. Kezébe
fogta, játszott a selymes, göndör fürtökkel, miközben ajkával éhesen kutatta száját,
mintha a holnap sohasem jönne el.
Csak a jelen pillanat létezett, csak az itt és a most.
Felemelte a fejét, és a lány szemébe nézett. Lassan a blúzához emelte a kezét, és
nekilátott, hogy kigombolja, rákényszerítve magát, hogy lassan dolgozzon, habár keze
reszketett az erőfeszítéstől.
– Mondja meg, ha fáj – suttogta. – Nem kellene újra szeretnem magát, hisz csak
tegnap éjszaka volt az első.
– Már sokkal hamarabb kellett volna megtennie. – Susannah lábujjhegyre állt, és
megcsókolta a férfit, miközben az kigombolta a blúzt, és kebleit nem fedte más, csak a
vékony, fehér kombiné.

129
 – Lehet, hogy érzékeny még. – Kezébe vette a lány melleit a finom batiszton keresztül,
ujjbegye a felmeredő mellbimbókat kereste.
– Nem, már biztosan nem. – Susannah megfeszítette a hátát, a férfi tenyerének
nyomult. – Szeretkezzen velem, Jedidiah.
A férfi bajusza megcsiklandozta a fülcimpáját, miközben odasúgta neki:
– Tudja, hogy én mindig igyekszem a hölgyek kedvében járni.
A vágy végigreszketett gerincén, bőrén, mellbimbói még jobban megkeményedtek.
Jedidiah nyelvével és fogával szántotta végig a nyakát, s bajsza érzékien
végigcsiklandozta bőrét.
– Eszeveszettül kívánom – dorombolta halkan, miközben ajkát a lány nyakának
feszítette. – Ahogy még soha senki mást.
– Imádom ezt az őrületet – súgta vissza a lány, szempilláit félig leeresztve a
szédülettől, amelyet a férfi okozott.
– Magát akarom, szőröstül-bőröstül.
Kihúzta a lány blúzát a szoknya derekából, és feltűrte, egészen a nyakáig. Susannah
segített neki, felsőteste kiszabadult a szorításból, a blúzt egyetlen mozdulattal a földre
hajították. Jedidiah felhördült és forró csókokkal árasztotta el a lány kulcscsontját. A
gömbölyű mellek puhán táncoltak a selyemkombiné alatt. Jedidiah markába temette a
lágy húst, a kemény mellbimbókat, és gyöngéden, de erőteljesen megdörzsölte őket. A
lány felzihált.
– Gyerünk, tündérke – suttogta fülébe a férfi, majd felhúzta a kombinét is, és szájába
vette az egyik mellbimbót.
Susannah kéjesen felnyögött. A férfi erősen szívni kezdte a mellét, miközben ujjai a
mézszínű hajzuhatagot kutatták. Másik kezével a lány tomporába markolt, maga felé
húzva, hogy az a nadrágon keresztül is megérezhette, milyen keményen meredezik a férfi
pénisze. Jedidiah lassú erőteljes mozdulatokkal körözött csípőjével, hozzádörzsölve
magát a lányhoz, innen is, onnan is, néha megállva.
– Tudom, mit akar – súgta a fülébe, elengedve mellét, csak hogy újra a száját
csókolhassa. Megragadta a lány kezét, és nekifeszítette ágaskodó férfiasságának. –
Érintsen meg, Susannah. Érezze, mit művelt velem!
A lány kíváncsi ujjakkal tapogatta végig kőkemény szerszámát, szemét félig lehunyva
élvezte ki az érintés minden pillanatát. Jedidiah keze a mellét járta be, heves
mozdulatokkal masszírozta érzékeny bőrét.
– Valóságos csoda – szólt Susannah visszafojtott hangon –, milyen változás játszódik
le egy férfi testében.
– Az a csoda, hogy képes vagyok megfékezni magam. Annyira kívánom magát, hogy
sajog belé a testem.
– Fáj, ha így csinálok? – kérdezte a lány, miközben újra végigfuttatta kezét a férfi
sliccén.
– Csodálatos érzés – nyögött fel összeszorított fogakkal Jedidiah. – Csak nem akarok
magára ijeszteni.
– Rám ijeszteni? – Susannah puha ujjai ismét végigsimítottak a férfi nadrágján. – Nem
is tudna rám ijeszteni, Jedidiah.
– De fogok, ha nem hagyja most abba. – Megragadta a lány kezét, és nyitott tenyerét a
péniszének feszítette. – Érzi, mit művelt velem?
A lány visszamosolygott rá.

130
 – Imádom ezt tenni magával.
Jedidiah felnyögött.
– Ezt nem lehet kibírni.
– Miattam ne fogja vissza magát! – lábujjhegyre állt, megcsókolta a férfit, nyelvével
végigsimítva a száját. Majd belesuttogott a másik fülébe. – Ijesszen rám, Jedidiah.
A férfi válasz helyett szájon csókolta, olyan hévvel, mely mindkettejüket megrázta.
Jedidiah hirtelen megszakította a csókot, letépte magáról köpenyét, és a földre hajította.
– Susannah, biztos, hogy ezt akarja? Mondja meg, mert innentől kezdve nincs
megállás!
– Nincs megállás – lehelte vissza a lány az utolsó szavakat. Még jobban magához
ölelte a férfit, szétnyitotta ajkait, ahogy a férfi mutatta neki, s nyelve a másik nyelvével
játszadozott.
A férfi mély sóhajjal magához húzta a kezét, majd erős tenyerével a csók heves
ritmusára erősen markolászni kezdte a lány tomporát. Nem sok kellett hozzá, hogy
magáévá tegye a lányt ott és akkor, de nem akarta, hisz a tegnap esti események miatt
félt, hogy fájdalmat okozna neki. Megszakította a csókot.
– Mondja, hogy hagyjam abba, Suzie – szuszogta a nyakába. – Mondja, hogy fogjam
vissza magam, különben úgy rontok magára, mint egy felhevült vadállat.
Susannah torkát furcsa kis kiáltás hagyta el a vágy hullámára, mely a férfi szavai
nyomán ömlött szét benne.
– Nagyon is jól hangzik – nevetett vissza.
Jedidiah felkapta fejét szavaira, pillantása, mely egészen elhomályosult a vágytól, a
lány szemébe mélyedt. Olyan tűz örvénylett bennük, amely csaknem megriasztotta
Susannah-t.
– Tanítson meg mindenre, Jedidiah. – Határozottan megölelte a férfit, öle felmeredő
péniszének feszült. – Azt akarom, hogy tanítson meg mindenre, amit a szerelemről tud.
Mindenre.
A férfi behunyta a szemét, és visszafojtott egy mély lélegzetet:
– Susannah…
– Mindenre – ismétlődött meg a fülledt suttogás.
Jedidiah többé nem volt ura önmagának. Megragadta a lányt a vállánál fogva,
megfordította, hogy immár háttal állt neki. Aztán magához húzta, lerángatta karján a
kombiné pántját, és kezébe markolta a lány melleit. Az felzihált, és nekiveszítette
testének magát, miközben a férfi keze buzgón simogatta a gömbölyű melleket.
– Maga olyan csodálatos lány – suttogta a fülébe, hangja elcsuklott a vágytól. – Olyan
természetesen adja oda magát.
A lány hozzádörzsölte magát, gömbölyű hátsója izgatóan siklott fel-alá a férfi merev
vesszejét takaró nadrágon. Jedidiah felszisszent a gyönyörűségtől.
– Így nem láthatom magát – panaszkodott a lány.
– Tudni akarta, hogyan szeretem csinálni. Nem jó így magának? – Karjában ringatta
ezt az édes testet, magához szorította ezeket a buja hajlatokat, markában tartotta a lány
melleit, haja a mellkasát simogatta.
– De, nagyon, csak így… olyan más – feszült neki a férfinak.
– A szeretkezésnek számos különböző módja van – mondta Jedidiah, miközben
ajkával finoman megcsípte a lány fülcimpáját és nyakát. – Ez az egyik.

131
 Karja a lány csípőjére fonódott, miközben mindketten letérdeltek a köpenyre,
Susannah tompora a csípőjéhez szorult. A férfi sürgető kezének engedelmeskedve a lány
négykézlábra ereszkedett.
– Jedidiah – suttogta, miközben hangja megreszketett az izgalomtól.
A férfi a szoknyája alá csúsztatta a kezét. Lehúzta a harisnyáját.
– Túl sok ruhát visel magán. Holnap reggel talán az lenne a legjobb, ha ezek egy részét
fel sem venné.
– Jedidiah!
A férfi felnevetett.
– Óh, ezek csak gyakorlati tanácsok – incselkedett. Felhajtotta a lány szoknyáját, és
levette róla a bugyit.
Susannah halkan felsikított, amikor a hideg esti szél végigsimított meztelen hátsóján.
Aztán igyekezett hátranézni, hogy meglesse, mit csinál a férfi, de amikor az becsúsztatta
nagy, meleg kezét a lába közé, be kellett hunynia a szemét, annyira elöntötte az élvezet
hulláma.
Tudta, hogy tulajdonképpen zavarban kellene lennie. De ahogy a férfi húsát cirógatta,
ahogy összepréselte tomporának izmos félgömbjét, ahogy végigsimította combjának
csiklandós bőrét, az úgy felhevítette, hogy gondolkodni sem tudott. A keze ott siklott a
lábai között, egyre széjjelebb tárva combjainak bástyáját, egy pillanatra átjárta az érzés,
hogy hamarosan szétszakítja. Nekifeszítette magát a férfi cirógató kezének, és hallotta,
ahogy a másik is hangosan liheg.
Már egyáltalán nem zavarta, hogy meztelen ülepét cirógatja a lenyugvó nap sugara,
eszeveszetten csakis arra tudott gondolni, hogy hatoljon már belé a férfi, azonnal.
– Jedidiah – sóhajtott fel mélyen, hangjából áradt a kimondatlan kérés.
– Mit szeretne, tündérke? – kérdezett vissza a férfi lágyan.
– Magát, magát akarom. – Lélegzete elakadt, amikor a férfi egy különösen érzékeny
pontot érintett meg rajta. – Tegyen magáévá, most rögtön!
– Jó.
A férfi továbbra sem engedte el a tomporát, egyik kezével simogatta, miközben
kigombolta a nadrágját. Aztán a lány hirtelen megérezte vesszejének bársonyosan sima
bőrét, ahogy végigsimított rajta, mielőtt egyetlen erős lökéssel, könnyedén behatolt
szemérmének nedves nyílásán.
Susannah elakadó lélegzettel felzihált, amikor a férfi becsusszant. Más volt, mint
eddig, mélyebbre hatolt. Jedidiah megragadta csípőjét, tomporának izmos gömbje
nekifeszült a férfi lapos, szőrös hasának.
Susannah-t letaglózta az élvezet. Először volt ugyan némi kellemetlen érzése, de egyre
sürgetőbb ütemben tört rá az elragadtatás, s ahogy testét megremegtették a férfi lökései,
mély sóhajok hagyták el torkát. Aztán hirtelen rázuhant a gyönyör, a tökéletes, mindent
kitöltő kéj, és Susannah felkiáltott, ahogy végigreszketett testén.
Teljesen kielégült, lábai annyira remegtek, hogy meg sem tudták volna tartani, ha a
férfi kezei nem markolják erősen, miközben az már a maga örömét keresve száguldott a
testén. Jedidiah behunyta a szemét, amikor eljött a tetőpont pillanata, megszorította a
lányt, teste megmerevedett, ahogy magja kilövellt. Miért van az, hogy soha, egyetlen
nővel sem érezte még így magát? Hogy a szeretkezés több lett, mint puszta fizikai
tevékenység, több mint a vágy kielégülése.
Több: ez maga Susannah.

132
Jó néhány perces csend után, amelyet csupán gyöngéd cirógatások, mosolyok és apró
érintések szakítottak meg, Jedidiah mókásan elrejtette Susannah bugyiját a
nyeregtáskájába, és jót kacagott azon, hogy a lány belepirult a látványba. Susannah nem
tűzte fel a haját, és miközben sült szalonnából és babból álló vacsorájukat fogyasztották.
Jedidiah egyszerre csak azon kapta magát, hogy kinyúl, megérinti az arannyal kevert
ezüst fényben csillogó fürtöket, kisimítja őket a lány arcából, és megigézett tekintettel
bámulja a szikrázó lángok fényét visszatükröző táncukat. Susannah sem tudott betelni a
férfival, szemét újra elsötétítette a vágy, végigcirógatta Jedidiah-t akárhányszor a
közelébe ért. Amikor befejezték a vacsorát, Susannah letérdelt a tűz mellé, összeszedte az
edényeket, hogy elvigye őket a patakhoz elmosogatni. A férfi ekkor feléje nyúlt,
megölelte, és újra fellángolt bennük az iménti tűz.
Később, amikor lefeküdtek, Jedidiah betakarta a lányt a pokrócával, és csendesen,
hosszan szerették egymást, míg mindkettejük szeme le nem csukódott az esti csillagok
halvány fényében.

– Hát nem csudaszép látvány?

A gúnyos hang mély álmából riasztotta fel Jedidiah-t. Felült, a revolvere után kapott,
amelyet mindig kéznél tartott alvás közben, de ujjai csak a port markolták. Tekintetét a
hálóhelye végén álló férfira emelte. Saját pisztolyával találta szembe magát.
Wayne Caldwell felnevetett.
– Talán keres valamit, békebíró?
– Nagy bajban van, Caldwell – jelentette ki Jedidiah, igyekezvén, hogy a mondat
minél hivatalosabban hangozzék. Caldwell szemébe mélyesztve tekintetét, kezét lassan
visszahúzta. – Tudja, mi jár annak, aki megtámadja az Egyesült Államok békebíróját?
– Valószínűleg nem annyi, mint annak, aki kinyírja azt a bizonyos békebírót.
Caldwellt szemmel láthatólag nem lehetett a törvénnyel megfenyegetni. Áradt a
viselkedéséből, hogy magas rangú rokona kirángatta már a törvénnyel való komolyabb
összeütközéseiből is.
– Mit akar, Caldwell? – szegezte neki a kérdést Jedidiah.
– Egész idáig mindig ugyanazt az egy dolgot akartam. Fellógatni ezt a rohadt kis
kurvát, aki meggyilkolta a bátyámat.
– Nem teheti meg, amíg engem lát.
Caldwell felnevetett, és egyenesen
Jedidiah homlokának szegezte a fegyvert.
– Szeretném én látni, hogyan állít meg, békebíró.
Erre még Jedidiah sem tudta a választ, egyvalami lebegett a szeme előtt, húzni az időt,
amíg valami eszébe nem jut. Mérges volt magára, hogy így rajta tudtak ütni, meztelen,
mint egy ma született csecsemő, és nincs fegyver a keze ügyében.
Susannah riadt fel a háta mögött.
– Jó reggelt, Csipkerózsika – furulyázta Caldwell.
A lány szeme rögtön kinyílt, az álmosságnak nyoma sem volt. Tekintete Jedidiah-ra
siklott, és önkéntelenül is rámosolygott, de a férfi nem reagált.
– Jó kis menet lehetett, mi, békebíró? – jegyezte meg gúnyosan Caldwell. – Kíváncsi
lennék, mit szólnának a felettesei, ha kitudódna, milyen előnyöket kovácsol magának a
rabkíséretből.
Susannah tekintete Caldwellre kúszott. Rámeredt a kezében tartott revolverre.

133
 – Már azt sem tudja, mit beszél, Caldwell – szólt vissza unott hangon Jedidiah.
– Elég egyértelmű helyzet, békebíró. A kislány meg nem éppen csúnya. Sőt, nagyon is
szép, egy gyilkoshoz képest.
– Nem én öltem meg Bricket – jelentette ki határozottan Susannah, miközben felült, és
a takaróval fedte el meztelenségét. – Hányszor mondjam még el magának?
Caldwell hirtelen Susannah-ra szegezte a fegyvert.
– Mindketten tudjuk, hogy te voltál ott az egyetlen nő azon az éjszakán, kislány.
Úgyhogy jobb lesz, ha megtartod magadnak a hazugságaidat.
– Mi a szándéka velünk, Caldwell? – kérdezte Jedidiah, igyekezvén magára irányítani
a nagydarab férfi figyelmét. – Lelő mindkettőnket, aztán itt hagy az út mellett?
– Rendkívül vonzó ötlet, békebíró. A jó Isten a megmondhatója, mennyi bajt okoztak
már eddig is nekem. De nekem nem gyilkosság kell, hanem igazságszolgáltatás.
– Az igazság azt követeli, hogy hagyja az esküdtekre a döntést, és ne maga próbáljon
meg bíráskodni – mutatott rá Jedidiah.
Caldwell megvonta vállát.
– Sajnálom, békebíró, de ez az én ügyem. Nekem kell megtennem. A családom miatt.
– Csak a testemen keresztül – figyelmeztette Jedidiah. – Nem fogom csak úgy hagyni,
hogy bántalmazza Susannah-t.
– Sajnálom, békebíró. Tényleg sajnálom.
– Nem úgy tűnik nekem, mintha bármit is sajnálna – szólt közbe váratlanul a lány. –
Tudja, a bátyja mindent elmesélt nekem magáról. Azt mondta, hogy maga a család
szégyene. Kártyaadósságokról, törvénytelen gyermekekről, részeg verekedésekről mesélt.
Maga szégyent hozott a Caldwell névre.
– Fogd be a pofádat, vagy a fejedbe eresztek egy golyót!
– Tehát erről van szó, Wayne? – kérdezte Jedidiah. – Azt akarja bizonyítani, hogy ér
még valamit a családja számára? Talán akkor kifizetik a kártyaadósságait?
– Nem erről van szó! – Caldwell tömzsi ujja megremegett a pisztoly ravaszán. – Ezt a
lányt fel kell lógatni, amiért megölte a testvéremet, és semmi sem akadályozhat meg
ebben.
– Rajtam kívül senki! – ordított rá Jedidiah.
Susannah felsikoltott rémületében, amikor meglátta, hogy Jedidiah ráveti magát
Caldwell lábára. Mindketten a földre zuhantak, és a Caldwell kezében tartott fegyver
elsült. Susannah maga köré tekerte a pokrócot és odaugrott, hogy felkapja a földre
zuhanó pisztolyt.
Caldwell nagydarab férfi volt, de jelen esetben Jedidiah sokkal fürgébb és dühösebb
volt nála. Ellenfele megpróbált lábra állni, kirúgott a békebíró felé, de az elkapta a lábát,
és keményen megcsavarta. A bandita felkiáltott fájdalmában, de addigra Jedidiah már
leterítette a földre, és ráugrott. Ott lovagolt a vaskos fickó gyomrán, és behúzott neki egy
nagyot, mielőtt az még felállhatott, és visszaüthetett volna. Alig telt el néhány másodperc,
amikor Caldwell felkiáltott, és védekezően maga elé kapta a kezét. Jedidiah megvetően
végigmérte, majd felemelkedett.
– Jedidiah!
A figyelmeztető kiáltás pillanatában pisztolydörrenés hallatszott, és a békebíró éles
fájdalmat érzett a karjában. Megfordult, és ekkor látta meg a magas, sötéthajú fickót, aki
a fák közül rohant elő, és épp újabb lövésre emelte még füstölgő fegyverét. Ő volt az, aki

134
segédkezett Caldwellnek annak idején fellógatni Susannah-t. Most Jedidiah csupasz
mellkasának szegezte a pisztolyt.
A második fegyverdörrenés pillanatában a magas férfi úgy dőlt el, mint egy zsák,
arcán ott maradt a meglepődés.
Jedidiah Susannah felé pillantott, aki leengedte a kezében szorongatott revolvert, és
megkönnyebbült arccal nézett vissza.
– Ha jól emlékszem, mintha azt mondta volna, hogy nem tud lőni.
– Nem is tudok. A jobbján levő fát céloztam meg. – Mogorva arccal nézett a békebíró
háta mögött megmozduló Caldwellre, rászögezte a pisztolyt a férfira, aki épp igyekezett
meglépni. – Ilyen közelről természetesen bárkit eltalálok.
Jedidiah felhúzta a szemöldökét, Caldwellhez lépett, és megragadta a férfi csinos kék
ingének gallérját az ép kezével.
– A maga helyében nem tennék semmi hülyeséget, amíg a kicsike pisztolyt szorongat a
kezében – jegyezte meg könnyedén. – Lehet, hogy megcélozza a lábát, és eltalálja a fejét.
– Jedidiah, maga megsebesült! – kiáltott fel a lány, amikor észrevette a vérfoltot
Jedidiah karján.
– Volt már rosszabb is. Hozza ide a bilincseket a nyeregtáskából. – Susannah óvatosan
letette a pisztolyt, és a nyeregtáskához lépett. Odaadta a bilincset Jedidiah-nak, aki
Caldwell kezére kattintotta őket, egy kissé felszisszenve, amikor meg kellett mozdítania
fájós karját. Aztán megrántotta a férfit, hogy az kis híján hasra esett. – Na, táborbontás.
Menjünk, keressük meg a seriffet!
– Mi legyen a másikkal? – Susannah aggódva nézett a mozdulatlanul heverő magas
férfi felé.
– Magunkkal vihetjük a tetemet a vezetéklovon. Vagy kiküldhetünk érte valakit.
– Rendben.
Jedidiah a lovához lépett, és a nyereghez erősített egy kötelet, amelynek másik végét
Caldwell bilincséhez kötözte. A nagyhangú férfi vérző orral állt a ló mögött, a szája is
felrepedt.
– Megbánja még, békebíró! – sziszegte, amikor az erősen a bilincshez hurkolta a
kötelet. – Ez a jelvényébe fog kerülni.
– Én meg inkább úgy látom, hogy magára várnak hosszú, nyugodt börtönévek –
jegyezte meg Jedidiah, miközben akkorát rántott a kötélen, hogy Caldwell kis híján hasra
esett.
– Jedidiah Brown, most azonnal leül, és hagyja, hogy bekötözzem a sebét! –
parancsolta Susannah.
A férfi dühösen nézett vissza rá.
– Mondtam már, hogy nincs szükségem segítségre, magam is megoldom ezt a dolgot.
Semmiség.
Susannah méltatlankodó hangot hallatott.
– Rendben, a nagy és erős férfi. De ide figyeljen!
– Igen.
– Mielőtt belovagolna a városba, talán nem ártana, ha legalább a nadrágját felvenné,
nem? – Susannah, alaposan becsavarva magát a pokrócba, elvitorlázott mellette, felkapta
a ruháit, és eltűnt a közeli bokrok mögött.
Jedidiah végignézett mezítelen testén.
– Ajaj, ördög és pokol.

135
 Komor arccal a nyeregtáskához lépett. A karja még mindig vérzett, és vidáman
elmosolyodott. Milyen hasznos kis kötés lesz Susannah előző napi bugyijából!

136
 18. fejezet

– Nem tudom elhinni, hogy az alsóneműmet használta kötszernek!

– Ez az egy értelmes dolog jutott eszembe róla. – Jedidiah karján gondosan elkészített
kötéssel lépett ki Benedicton nyüzsgő kis városának orvosi rendelőjéből, Benson
doktortól.
– És még úriembernek meri nevezni magát, Jedidiah Brown! Tudja meg, hogy
szerintem a legfaragatlanabb fickó az Államokban.
A férfi arcán gúnyos kis mosoly villant át.
– Na de kedves Susannah, édesanyám forogna a sírjában, ha ezt hallaná!
A lány sértődötten szippantott egyet a levegőből, majd elindult előre az utcán.
– Ahogy én magát ismerem, a kedves mama él és virul valahol Charlestownban.
A férfi arckifejezése elkomorult.
– Anyám meghalt néhány évvel ezelőtt. Még a háborúban.
Susannah abban a pillanatban megbánta, ami kicsúszott a száján.
– Ne haragudjon, Jedidiah. Nem tudtam.
– Semmi baj. Már rég volt.
A férfi hangja arról árulkodott, hogy valami igenis, nem volt rendben, de Susannah
nem mert tovább kérdezősködni. Habár szeretett volna minél többet megtudni Jedidiah
múltjáról, ez volt az utolsó közös estéjük, és nem akarta elrontani ezt a különleges
alkalmat ilyen szomorú emlékekkel.
– Mit szólna hozzá, ha kivennénk egy szobát valamelyik hotelben? – indítványozta
Jedidiah. – Végre vehetne egy olyan fürdőt, amiért rendszerint annyira odavan. Aztán
hallottam, hogy ma este bál lesz, úgyhogy, ha gondolja, utána oda is elnézhetünk.
Susannah rámosolygott, félretéve a holnapi napot illető sötét gondolatokat.
– Csodálatos ötlet!

Susannah már maga sem emlékezett rá, mikor táncolt utoljára.

Megvacsoráztak a hotelben, amelynek étterme városszerte jó hírnévnek örvendett. Jó
néhány nap után először, Susannah ismét úgy érezhette, hogy visszatért a régi énje,
amikor frissen megfürödve, tisztára mosott hajában szalagokkal megjelent rózsaszín
pamutruhájában. Jedidiah is vett egy fürdőt, megborotválkozott, és fehér inget, fekete
nyakkendőt, barna nadrágot vett, és szívdöglesztően csinos volt annak ellenére – vagy tán
épp azért –, hogy bal karját szoros kötés borította. A derékszíjáról lelógó két pisztoly még
hatásosabbá tette a látványt.
Benedicton lakói szívélyes emberek voltak, és egy kicsit kíváncsiak is, Susannah-t
otthonára, a Wyoming körzetben található Burr-ra emlékeztették. Mint mindig, most is
megbámulták a férfiak, de Susannah egyszerre csak rádöbbent, hogy nem érdekli a
tömeg. Csak Jedidiah-t látta maga előtt.
Csodálatos érzés volt megjelenni egy férfival. Immár nem kellett aggódnia a tolakodó
kezek, a lopott csókok miatt, vagy hogy valaki szemtelenül a melleit bámulja beszélgetés
közben. Rámosolyoghatott bárkire anélkül, hogy félreértelmezték volna a gesztusát, és

137
bátorítást láttak volna benne. Eletében először nem kellett az elbűvölő diplomata
szerepébe bújnia, hogy megfelelő távolságot tarthasson a férfiaktól.
Jedidiah-val lehetett, mosolyoghatott rá, sütkérezhetett a szerelemben, amit iránta
érzett, anélkül, hogy el kellett volna játszania a bál szépének olyannyira terhes szerepét.
Jedidiah helyettük is bámulja őt, gondolta, amikor a férfi egy gyilkos pillantással
helyre tette a fiatal fiút, aki tátott szájjal, elkerekedő szemekkel nézte. Fiatal csodálója
annyira megriadt, hogy sietve hátrálni kezdett, s végül könyökével egy bóléstálban
végezte. Az egyik matróna azonnal felfedezte a szörnyű vétséget, és hangos perlekedés
közepette kitette a szűrét.
– Felkérhetem egy táncra, Susannah? – kérdezte a férfi.
Susannah rámosolygott, a szerelem úgy elöntötte, hogy akár a levegőben is képes lett
volna táncra perdülni a férfival.
– Az remek lenne.
A zenészek épp egy keringőbe fogtak. Jedidiah a táncparkettre vezette, és a lány
karjait vállához húzta. Ép kezét Susannah derekára tette, és sérült kezéről tudomást se
véve, olyan értőn fogott a táncba, amely önkéntelen kis nevetést csalt a lány ajkára.
Oh, bárcsak itt táncolhatnának, amíg világ a világ, sóhajtott mélyet Susannah.
Jedidiah tekintetét a lány igéző szemébe mélyesztette, és ebben a pillanatban
megmozdult valami a lelke mélyén, valami, ami már annyi ideje ott szunnyadt. Alig
merte elhinni, hogy ez a gyönyörű nő csakis az övé, még ha csupán erre az estére is.
Férfias büszkeség töltötte el, szenvedélyes és erős. A bálon megjelent összes férfi
Susannah-t bámulta, de a lány őhozzá tartozott, Jedidiah Brownhoz. Még csak nem is
gondolt rá, vajon a lány észrevette-e azt a két fickót, akik ökölre mentek amiatti
vitájukban, hogy milyen árnyalatú is a haja. Susannah csakis őt nézte, mosolya olyan
intim titkokról árulkodott, amelyet csakis ők ketten ismertek.
Egy idősebb pár lejtett el mellettük, az ezüsthajú asszony szerelmes tekintettel
csüggött párján, egy összeaszott, kopasz férfin. Lépteik olyan csodálatos összhangban
koppantak, amely csakis sok évi közös tánc után alakul ki, addigra, amire két ember
képessé válik arra, hogy olvassanak egymás mozdulataiból. Amikor már be tudják fejezni
a mondatot, amit a másik elkezdett.
Susannah is tökéletesen alkalmazkodott minden lépéséhez, mintha csak része lenne
testének, mintha arra teremtette volna a Jóisten, hogy belesimuljon a karjába éppúgy,
mint az életébe. Nem nehéz elképzelni kettejüket, ahogy ötven év múlva ugyanezzel a
szerelemmel és ragaszkodással néznek egymásra, immár fehér hajjal és törékenyen.
El kellene venni feleségül a lányt.
Ez a gondolat szíven ütötte. Elvenni? Hogyan juthat ilyesmi eszébe? Bármi
megtörténhet Susannah-val, ha Denverbe érnek. Hogyan kérhetné meg a kezét, ha
egyszer annyira bizonytalan a jövő?
Megtehetné, hogy nem kéri meg?
Ez utóbbi gondolat annyira letaglózta, hogy elvétette a lépést. Susannah meglepetten
nézett az arcába, ám Jedidiah megnyugtató mosollyal válaszolt a ki nem mondott
kérdésre. Lelke mélyén dúlt a harc, de azért ismét felvette a zene ritmusát. A szíve úgy
dobogott, hogy azon csodálkozott, hogyhogy a lány nem hallja meg.
Meg kellene kérnie a kezét, de hogyan? Az ilyen ígéret az örökkévalóságnak szól, de
mi van akkor, ha ez az örökkévalóság csupán egyetlen napig tart? Ez az utolsó közös

138
estéjük. Holnap el kell vinnie a lányt, és át kell adnia a hatóságoknak, hogy
megkezdhessék a gyilkossági tárgyalást.
Nem adatott meg számukra több, csupán ez az utolsó este, és Jedidiah nem akart
elvesztegetni belőle egyetlen pillanatot sem.
– Gyerünk – dörmögte maga elé.
Csodálatos este volt, mint amikor az idő megáll, és vár, amikor bármi megtörténhet.
Susannah egy keringő dallamát dudorászta, miközben hazafelé tartottak a mulatságról,
majd amikor felértek a hotelszobába, vidáman perdült egyet, és belevetette magát a
karosszékbe.
– Egyszerűen fantasztikus, hogy eszébe jutott ez a bál. Köszönöm, hogy elvitt!
– Gondoltam, hogy élvezni fogja. – Jedidiah becsukta az ajtót, és ráfordította a
kulcsot. A lány felé fordult, arcán félmosoly játszadozott. – Gyönyörű volt ma este.
Minden férfi rám irigykedett.
– Annyira kellemes volt úgy elmenni a bálba, hogy nem kellett megküzdenem egy
rakás udvariatlan gavallérral. – Kacér pillantást küldött Jedidiah felé. – Mindegyik
megijedt az én félelmetes kinézetű őrömtől.
– Az a dolgom, hogy megvédjem magát. – Ledobta a komódra a pisztolyokat és az
övét. Igyekezett komoly képet vágni a dologhoz.
Susannah arcáról lehervadt a mosoly.
– Ennyi az egész, Jedidiah? Munka?
Jedidiah elnyomott egy átkot, majd kedvesen a lányra nézett.
– Nem mondtam komolyan, Susannah.
– Hát akkor mit akart mondani?
– Ne legyen erőszakos, Susannah – nézett vissza rá a férfi, miközben az íróasztalra
hajította a nyakkendőjét.
A lány lassan felemelkedett a székből.
– Jedidiah, az a helyzet, hogy tényleg szeretném tudni. Igazán – ismételte meg
hangosabban. – Ha az ember odaadja magát valakinek, életében először, akkor tudnia
kell, hogy jelent-e többet a másik számára, mint csupán egy újabb munkát!
– Legyen szíves, egy kicsit halkabbra fogni a szavait, Susannah! – csattant fel a férfi. –
Mondtam már, hogy nem úgy értettem. A pokolba is, én nem vagyok a szavak embere!
A Jedidiah hangjában megbúvó elkeseredettség, és az, hogy a férfi szokása ellenére
káromkodott, egyszeriben áthatolt Susannah dühén, és képes volt végre arra, hogy mély,
megkönnyebbült lélegzetet vegyen.
– Jedidiah, eddig mindig olyan embernek ismertem, aki egyenesen megmondja, amit
gondol. Most kérem válaszoljon nekem arra a kérdésre, hogy jelentek-e magának valamit
is?
– Már hogy ne jelentene számomra valamit! – A férfi hirtelen rántással kigombolta az
ingét, barna szeme megtelt érzelemmel. – A magáé vagyok, Susannah. Egészen a magáé.
Ezt akarta hallani? Most boldog?
A hangja úgy csapott végig Susannah-n, mint egy ostor.
– Sohasem kértem magától, hogy ilyeneket mondjon, Jedidiah. Tudom, hogy nem
ígérhet semmit, megmondta már akkor, amikor elindultunk.
– Minden nő ígéreteket akar!

139
 – De én nem vagyok olyan, mint a többi nő. – Susannah mély lélegzetet vett, és csak
kis híján sikerült úrrá lennie feltörő zokogásán. – Én magam sem tudok semmiféle
ígéretet tenni. Egy gyilkossággal vádolt nő hogyan is gondolhatna a jövőjére!
– Nem maga tette.
– Én tudom, és maga is tudja. De vajon hinni fog-e nekem a bíróság és az esküdtszék?
Nem sikerült előkerítenünk Mrs. Hawkinst. Mit gondol, miért vágtam bele ebbe a
szerelmi kalandba? Mit ajánlhatnék föl magának a közös gyönyör néhány percén kívül?
– Ne beszéljen már így! – A férfi odalépett mellé, és átkarolta a vállát. – Annyi
mindent nyújthat nekem. Ne magát vádolja azért, mert én vagyok olyan bolond, hogy
nem használom ki a kettőnk helyzetét.
Susannah arcát könnyek szántották, amikor felnézett az imádott férfi arcába.
– Hát nem veszi észre, Jedidiah? Nincs olyan, hogy „mi”. Egész idő alatt csak áltattuk
magunkat.
– Ez nem igaz. – Jedidiah gyengéden megrázta a lányt. – Amit érzünk, az mind
valóságos, együtt vagyunk, ez is az, Susannah. Soha azelőtt senkivel nem éreztem még
ilyen jól magam. Talán évek óta nem volt semmiféle érzés a szívemben. Egészen addig,
amíg meg nem jelent az életemben.
– Jaj, Istenem. – A lány reszkető kezekkel törölgette az arcán végigpatakzó könnyeket.
– Ne most, Jedidiah. Kérem, ne akarja, hogy most kelljen meghallgatnom ezeket a
szavakat!
– Én sem érzek másként, mint maga. – A lány állára tette ép kezét, és tenyerével
letörölte a könnyeket. – Maga tette, hogy úgy látom a dolgokat, mint még eddig soha.
Olyasmire vágyom, amiről azt gondoltam, hogy már örökre sikerült eltemetnem a szívem
mélyén, az elmém leghátsó zugába. Amiről rég azt gondolom, hogy lehetetlen. Maga
miatt kellett mindent elővennem és újraértelmeznem.
– Szép kis pár vagyunk mi ketten – szólalt meg a lány, és igyekezett mosolyogni.
– Susannah. Hosszú évekkel ezelőtt elveszítettem a háborúban mindent, ami csak
kedves volt nekem. A szüleim meghaltak, a nővérem eltűnt, a jegyesemet megölték a
katonák. Semmim nem maradt, akkor határoztam el, hogy nem is kell többé semmi.
Semmi, aminek elvesztése újra megsebezné a szívemet.
Susannah hátrahúzódott, hogy a férfi szemébe nézhessen.
– Jaj, Jedidiah, annyira sajnálom. Rettenetes lehetett. Hány éves volt?
– Tizenkilenc. Egy idő után sikerült megtalálnom a nővéremet, de addigra már minden
mindegy volt. Évekig csak utaztam, segítettem, ahol szükség volt rám, de mindig
ügyeltem rá, hogy továbbálljak, amikor már nem volt több dolgom.
– Ezért tűnt el olyan kurtán-furcsán tavaly – döbbent rá a lány.
– Túl közel kerültünk egymáshoz – simított végig a haján Jedidiah. – És Donovanhoz.
És Sarah-hoz. Hosszú évek után először azt kívántam, bárcsak ott maradhatnék.
Megijedtem, és elszeleltem. De most maradok.
– Bizony, még mindig nem szökött el – jegyezte meg halvány mosollyal a lány.
– Nem akarom elhagyni magát, Susannah. De holnap, Denverben, meglehet, nem lesz
más lehetőségem.
– Tudom.
– Nincs másunk, csak a mai esténk, és én semmi másra nem vágyom, csak hogy
magával tölthessem. Fontos nekem, Susannah, fontosabb, mint bárki eddig az életem
elmúlt húsz évében.

140
 – Nekem is fontos maga. Az a helyzet – folytatta, és mély levegőt vett, hogy
bátorságot gyűjtsön –, hogy szerelmes vagyok magába.
Jedidiah szólásra nyitotta a száját, de a lány két ujjával lezárta ajkát.
– Nem akarom, hogy bármit is mondjon. Nem kell ugyanazt éreznie, amit én érzek.
Épp elég tudnom, hogy ha lehetősége lenne rá, nem hagyna magamra. De nem akartam,
hogy úgy jöjjön el a holnapi szörnyű nap, hogy nem mondtam el magának az igazat.
– Susannah, maga annyira bátor – nézett a lányra tisztelettől fénylő szemekkel
Jedidiah. – Nem fél kinyilvánítani az érzelmeit, nem retteg a holnaptól. Sok szempontból
bátrabb, mint én.
– Nem könnyű bevallani az embernek, még magának, sem, mit érez – szólalt meg
csendesen a lány. – Akkor sem, ha nincs semmi seb a lelke mélyén, hisz minden vallomás
mögött ott lapul a visszautasítás lehetősége. Csodálom magát Jedidiah, hogy be merte
vallani, hogy fontos vagyok magának. Nagyon sokat jelent ez nekem.
A férfi átölelte, fejét az illatos hajsátorba hajtva.
– Bárcsak több időnk lenne!
– Előttünk áll még az éjszaka. És az egészet a karjában akarom tölteni, Jedidiah.
– Én pedig meg akarom mutatni, mit érzek maga iránt – hangzott a felelet. – Amikor
majd ott áll a bíróság előtt, szeretném, ha emlékezne erre az éjszakára, és tudná, hogy én
is szeretem magát.
Susannah felzokogott.
– Jaj, Istenem.
A férfi bizonytalan elmosolyodott.
– A francba! Hát kimondtam, ugye.
– Bizony ki. – A lány megölelte, arcát a férfi nyakára hajtotta. – Én pedig bármivel
képes vagyok szembenézni, most, hogy tudom.
Jedidiah megcirógatta a haját.
– Életem legnehezebb pillanata lesz, amikor holnap el kell engednem magát – súgta.
– Nincs mit megbánnunk – szegte fel fejét Susannah, hogy a férfi szemébe nézzen. –
Tegyük tökéletessé ezt az éjszakát!
– Tegyük! – a férfi egyetértően megcsókolta, hosszú, vágyteli csókkal.
Minden mozdulatuk szívdobbanásuk ütemét adta vissza. Érintéseik nem csak a
gyönyörről szóltak, csókjaik hangtalan kiáltották az éjszakába szerelmüket, és a vágyat,
hogy sohase érkezzen el a holnap.
Jedidiah kibontotta a lány hajából a szalagot, úgy zuhantak le selymes fürtjei a vállára,
mintha a holdsugár olvadt volna le az égről. Susannah kigombolta a férfi ingét, a
szétnyíló ruha rését ujjaival és szájával is bejárta. A férfi szíve ott dobogott az ajkán,
amint könnyű szerelmes csókokkal simogatta végig mellkasát. Úgy érintették egymást,
mintha sohasem érintettek volna még semmit, olyan gyöngédséggel, amely a világ
legelső szeretkezésének szólt. Amikor elért a férfi nadrágjáig, Susannah lassan levette
róla az inget, ámulva Jedidiah erején, sajnálkozó kis hangot hallatva, amikor elért a bal
karját szorító kötéshez.
– Semmiség – mondta a férfi, és hozzáhajolt, hogy újra megcsókolja. – Sokkal jobban
fáj a vágy, hogy végre magamévá tehessem. Szeretem, Susannah. Talán, ha eleget
ismételgetem, hozzászokom a gondolathoz.
– Elmondhatja akár százszor is, nekem akkor is mindig új lesz. Mindig ugyanaz az
érzés jár át, ha együtt vagyunk – válaszolt a lány. – Engedje, hogy megmutassam!

141
 A férfi mélyen felsóhajtott, ahogy a lány lágy csókot hintett bekötött kezére, és finom
keze végigcirógatta érzékeny mellbimbóját.
– Én akarok ma szeretkezni magával – súgta bőrébe, miközben nyelvét nekifeszítette a
férfi ütőerének. – Hagyja, hogy szeressem, Jedidiah.
– Tegyen, amit akar! – hangzott a férfi fojtott hangja.
Susannah megfogta a kezét, és az ágyhoz vezette, finom kezével lenyomta a férfit az
ágyra. Letérdelt elé, hogy lehúzza a csizmáit.
Ez volt ám csak erotikus látvány! Ahogy előrehajolt, keblei nekifeszültek a rózsaszín
ruha mély kivágásának, hosszú haja leomlott egészen a férfi lábáig, miközben a
csizmával küzdött.
– Bármennyire is csodás ez a látvány, meg kell, hogy jegyezzem, sokkal jobban
boldogulna, ha megfordulna, és úgy próbálkozna – jegyezte meg hamiskásan a férfi.
– Ahogy óhajtja! – Susannah felemelte szoknyáját, amikor átlépett a férfi lábán,
felvillantva, hosszú, formás combjait, majd lehajolt a férfi kinyújtott lábához, és két
kezébe vette a csizmát.
Ez a póz is gyönyörteli látványként szolgált Jedidiah számára, a lány formás tompora
ott gömbölyödött az orra előtt, s ez felidézte benne előző napi szeretkezésük képeit.
Lassan felemelte a másik lábát, és óvatosan nekitámasztva a lány hátsójának, kissé
előrébb taszította. A lány előrelendült, és kezében ott volt a csizma. Arcán a győzelem
mosolya áradt szét, ráragyogott a férfira, félrelökte, és a másik után nyúlt.
Mire lehúzta róla a zoknikat is, Jedidiah már kis híján beleszédült a vágyba, hogy újra
magáévá tehesse.
De Susannah egyelőre mást akart. Amikor Jedidiah utána nyúlt, szirénmosolyát küldte
felé, és ledöntötte az ágyra. A férfi épp tiltakozni akart, amikor a lány végigsimított
nadrágjának sliccén. Megszólalni sem tudott, amikor megérezte a kecses ujjakat hasán,
csak felsóhajtott a benne feszülő vágytól, és hagyta, hogy a lány azt tegyen vele, amit
akar.
Susannah mosolyogva bontogatta ki maradék ruháiból. Olyan gyönyörű férfi a
szeretője. Hosszú, izmos, sovány teste miatt tíz évet is letagadhatna korából. Vállai
szélesek, csípője keskeny, dereka karcsú. Lábai hosszúak, és csak úgy feszülnek az
izmoktól. Talán a sok lovaglás miatt. Lábfeje hosszú és keskeny. A lábai közé térdelt, és
végigfuttatta ujjait a talpán, meglepődve érzékelte, milyen finom rajta a bőr. Jedidiah
elrántotta a lábát, és Susannah felnevetett.
– Csiklandós, Jedidiah?
– Nem szeretne máshol is megcsiklandozni, tündérke? Van egy remek ötletem.
A lány nagyon is tudta, mire gondol, és kinyújtotta kezét a férfi keményen meredező
pénisze felé. Egészen megbabonázta a bársonyosan sima bőr alatt feszülő keménység, az
egyetlen csepp nedvesség, amely megcsillant a hegyén, a herék durva tapintású bőre,
mely azonnal megfeszült érintése nyomán. Tudta, mikor jó a férfinak, csak a lepedőt
markoló ujjakat kellett figyelnie. Előrehajolt, és lágy csókkal illette.
– Jézusom, Susannah – sóhajtott fel.
A lány, aki érezte magában az erőt, túlfűtött testében lángolt a szerelem, lassan
visszahúzta kezét, és erősen megmarkolta péniszét. A férfi megrándult, csípőjét
nekifeszítette a kutató kéznek.
– Mondja meg, mit szeretne – súgta mély hangon a lány.

142
 A férfi lehunyta a szemét. Tudta, hogy mit szeretne, de a lány annyira tapasztalatlan
még, nem akarta visszariasztani. Inkább félkönyékre emelkedett. A látvány, amint
Susannah a lábai között térdelt, kezében felmeredő szerszáma, csaknem az önkívületbe
taszította.
– Vegye le a ruháit – szólalt meg kiszáradt torokkal. – Látni akarom.
A lány szemét elsötétítette az érzelem. Lassan felemelkedett, és ruhájának gombjai
után nyúlt. Pillantása mindvégig fogva tartotta a férfit, addig nyújtott minden egyes
pillanatot, amíg csak a legvégsőkig nem feszítette a húrt. Meztelen volt végre, amikor
Jedidiah maga mellé húzta, egymáshoz simultak, meztelen test a meztelen testhez.
Arccal egymás felé feküdtek, lassú csókban találkozott ajkuk, kezük vágyódva suhant
a másik testén, keresték, hogyan ingerelhetik, izgathatják egymást, hogyan nyújthatják
még tovább a megkívánás pillanatait.
Jedidiah jobb kezével Susannah melle után nyúlt, megmarkolta, a puha
gömbölyűséget, és gyengéden szívni kezdte a másikat. A lány a férfi hajába túrt, és
nyögdécselt az élvezettől. Combja a másik combjára siklott, leszorítva, dörzsölve
meredező férfiasságát.
Amikor Jedidiah válla megfájdult, a hátára hengeredett, magához vonta a lány
csípőjét, és egészen megdöbbentette a lányt, amikor csókkal illette combjainak belső
hajlatát. Susannah megragadta az ágy támláját, ahogy a férfi ajkával és nyelvével illette
szemérmét, és amikor rátört, elsöprő erővel, az orgazmus, a férfi nevét sikoltotta.
Amikor testének utolsó kéjes rándulása is elült, kielégülten a férfihoz simult, aki
belehatolt. Ekkor újra rátört a kéj, és amikor a férfi szájába vette mellbimbóját újra
elélvezett.
Képtelenek voltak betelni egymással. Egész éjszaka szeretkeztek, elszunnyadtak,
felébredtek és újra szeretkeztek. Nem voltak határok, nem voltak korlátok közöttük.
Kitapasztalták a másik minden rezdülését, lágy szavait, lényét, kíváncsi érintéseit,
csókjait. Hajnal felé ott feküdtek egymás karjában, és újra csak arra vágytak, hogy
szeretkezhessenek, de testük addigra teljesen kimerült. Végül nem maradt más, ott
feküdtek ihletett csendben, és csak puha érintéseik mondták, „szeretlek”, míg a nap első
sugarai bíborszínűre nem festették az ég karimáját.

143
 19. fejezet

E ljött a reggel is, habár inkább már a délelőttbe hajlott a nap, mire Jedidiah felébredt.
Az éjszaka emlékei nem halványultak egy cseppet sem, felhúzta magát jobb
könyökére, és a mellette alvó Susannah-t bámulta. Olyan nyilvánvalónak tűnt, hogy a
lány mellett ébred. Mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
De elérkezett a nap, amikor Denverbe indulnak. Az idő, mint pajkos gyerek, elszaladt
előlük.
Hirtelen rátört a harag, felállt és összerezzent, amikor a hirtelen mozdulat miatt
belenyilallt a fájdalom sebesült karjába. Ez így egyszerűen nem igazságos. Csak azért tört
rá a szerelem újra, hogy máris elveszítse a lányt?
Húsz évvel ezelőtt a végzet elragadott tőle csaknem mindent, ami kedves volt számára
a világon, és most itt van, ugyanaz a helyzet megint. Ölbe tett kézzel nézze, amint
elragadják tőle az egyetlen embert, aki többet jelent neki az életénél, és várja, mit hoz a
sors?
Azt már nem!
Szembe kell szállnia a vakszerencsével, és időt kell nyernie. Nem hagyhatja, hogy
ismét a vakszerencse győzedelmeskedjék felette.
De hol lehetne Susannah biztonságban? Ha egyszer megérkeznek Denverbe, a
hatóságok azonnal ráteszik a kezüket, és neki nincsenek többé jogai vele szemben. A
törvény emberei úgy gondolnák, megtette a magáét, mehet.
Hacsak el nem veszi feleségül.
Lehetetlen! A dolog praktikus oldalát nézve azonnal rájött, hogy ötlete nem
kivitelezhető. Ez azt jelentené, hogy megszegi hivatali kötelezettségeit – még a jelvényét
is elveszítené. Nem lépheti ennyire túl a korlátokat.
De az sem lehet, hogy visszalép, és hagyja, hogy Susannah egymaga nézzen szembe
mindennel, ami rá vár. Ha feleségül venné, meglenne minden joga, ami egy férjet
megillet. Mellette lehetne minden megpróbáltatásban, ami az elkövetkező években előtte
áll. Időt kell nyernie, hogy gondolkodni tudjon.
Felkapta a ruháit. Elmegy, kiszellőzteti a fejét, megnézi, Caldwell hogyan töltötte az
éjszakát, és talán küld egy táviratot a felettesének, hogy kipuhatolja, mi a helyzet.
Kell lennie valami megoldásnak, hogy Susannah-t és a munkáját is megtarthassa. És
ha valaki, ő biztosan megtalálja.

Csaknem délre járt már az idő, amikor Jedidiah besétált Ransom MacElroy seriff
irodájába. Épp egy csetepaté kellős közepébe.
– Követelem, hogy azonnal engedje szabadon az unokaöcsémet! – A vadállati
bömbölés megremegtette az épület vékony falait. Féltucatnyi jólöltözött férfi vette körül a
seriff íróasztalát, mindannyiuk közül a leghangosabbnak egy magas, hullámos, ezüstös
hajú úriember bizonyult. Egyikük sem vette észre, hogy Jedidiah belépett az ajtón, és
csendesen fülel.
– Nos, szenátor, tudja jól, hogy nem tehetem – válaszolt MacElroy. – Körözés van
érvényben ellene.

144
 – Körözés, kit érdekel! Majd én megoldom ezt a problémát, magának emiatt ne fájjon
a feje, fiatalember!
– Szenátor! – Jedidiah meglepetésében felhúzta szemöldökét, amint meghallotta Nate
hangját a csoportosulásból. – Nem lenne jó, ha most a törvény ellenében járnánk el.
Kérem, várjon türelemmel, amíg felveszem a kapcsolatot feletteseimmel, és…
– Feletteseivel? – hördült fel a szenátor. – Én az Egyesült Államok szenátora vagyok,
Stillman seriff. És magának még van képe csitítgatni engem, amikor épp ön volt az, aki
kihelyeztette azokat az arcátlan körözési plakátokat szerte a környéken!
– Az ön unokaöccse megkísérelt felakasztani egy fiatal hölgyet, aki a törvény védelme
alatt állt, Caldwell szenátor. És ezen a vidéken mi az ilyen viselkedést gyilkossági
kísérletnek nevezzük.
– Az a nő – sziszegett vissza a szenátor – egy gyilkos. Ő szúrta le hidegvérrel az
unokafivéremet, Bricket. Megérdemelte, hogy meghaljon!
– Ez – lépett közbe Jedidiah – a bíróságra tartozik.
Minden arc felé fordult. Jedidiah üdvözlően odabiccentett Nate felé, majd MacElroy-
ra nézett.
– Ha jól látom, ez a férfi itt Caldwell szenátor.
– Én vagyok, személyesen – vágott közbe a szenátor, mielőtt a seriff megszólalhatott
volna. – Ön pedig…
– Az egyesült Államok békebírója, Jedidiah Brown vagyok.
– Vagy úgy. – A szenátornak átható kék pillantása volt, arisztokratikus külseje, sűrű
haja, és ez az átható szempár most Jedidiah-ra fókuszált, ahogy a szenátor
elgondolkodott. – Brown békebíró. Ha jól értem, maga az oka ennek az egész
felfordulásnak?
– Az attól függ – Jedidiah elszakadt az ajtófélfától, és közelebb lépett a társasághoz. –
Mit nevez ön felfordulásnak?
– Az unokaöcsém bebörtönzését.
– Vagy úgy! – Jedidiah megpödörte bajuszát. – Igen, én vagyok a felelős ezért a
rettenetes kihágásért. Ugyanakkor kénytelen vagyok megjegyezni, hogy Wayne
megpróbált meggyilkolni valakit, és kénytelen voltam megakadályozni ebben.
– Békebíró, biztos vagyok benne, hogy megérti ezt a mostani helyzetet. – A szenátor
határozottan rámosolygott. – A fiút teljesen megbolondította a testvére értelmetlen halála
miatt érzett gyász. Tudom, hogy ön is megérti, mi játszódott le a lelkében.
Jedidiah nem viszonozta a mosolyt.
– Amit én megértettem, az csupán annyi, hogy az unokaöccse két ízben is megkísérelte
megölni Susannah Calhount, egyben engem is megpróbált eltenni láb alól.
– Mit nem mond! – a szenátor harsányan felnevetett. – Maga minden bizonnyal
eltúlozza a dolgokat.
– Biztosan nincs a szavaimban semmi túlzás, szenátor. Wayne Caldwell a saját
pisztolyommal fenyegetett meg, engem is megöl, hogy fellógathassa Susannah Calhount.
Nem tudom, hogyan lehet túlzásnak nevezni azt, amikor valaki fenyegetésnek fogja föl,
hogy pisztolyt szegeznek a mellének.
– A saját fegyverével, békebíró? – ismételte meg szavait a szenátor. – És hol volt maga
akkor, amikor ellopták a fegyverét?
Jedidiah a szenátor szemébe nézett, ügyelve, hogy arckifejezése teljesen nyugodt
maradjon.

145
 – Aludtam.
– Aludt? Minden bizonnyal igen mélyen alhatott, ha egy ilyen alak, mint az én
unokaöcsém képes volt ellopni a revolvert egy ilyen tapasztalt vén rókától, mint amilyen
maga.
Jedidiah pillantása továbbra is Caldwell szemébe mélyedt.
– Úgy tűnik, valóban igen mélyen alhattam, szenátor.
– Nos, szerintem mindannyiunk számára világos, hogy valójában mi is a helyzet. – A
szenátor mindentudó vigyorral nézett végig a társaságon, mintha mi sem lenne
nyilvánvalóbb, mint amit mondani készült. Pillantása visszatért Jedidiah-ra, és úgy
mélyedt a szemébe, mint éles kés. – Ha jól hallottam, Miss Calhoun nagyon csinos
leányzó, Brown békebíró. Nem lenne ínyemre, ha kénytelen lennék rájönni, hogy ön
kihasználta sajátos helyzetét ezzel a fiatal hölggyel kapcsolatban.
– Ez aztán a hibátlan logika – jegyezte meg Jedidiah gúnyosan. – Az imént
kijelentettem, hogy aludtam, amikor Wayne megjelent, ön pedig ebből arra következtet,
hogy kihasználtam a rám bízott foglyot. Ennél valami jobbat is kifundálhatna, szenátor!
– Meg kellett volna kötöznie a lányt! – mondta Caldwell Jedidiah meglepetésére. –
Maga pedig személyes okokból eltekintett ettől, tudom jól!
Minden tekintet Jedidiah felé fordult.
– Nincs ebben semmi titkolnivaló, szenátor. Ismerem Miss Calhoun családját. Ők
kértek meg, hogy segítsek ebben az ügyben, ha tehetem.
– Tehát bevallja, hogy köze van a lányhoz?
– Amit én bevallok, az annyi, hogy közöm van a családjához, és ezért egyeztem bele,
hogy épségben eljuttatom a hölgyet Denverbe.
– Amit még mindig nem tett meg! – kiáltott fel diadalmasan a politikus.
– Nem, ugyanis az ön unokaöccse lépten-nyomon igyekezett megakadályozni benne! –
Jedidiah hátat fordított a szenátornak, és a seriffre nézett. – Csak azért szakítottam meg az
utamat, hogy ellenőrizzem, mi a helyzet a rabbal, rendben van-e minden.
– Nekem is pontosan így tűnik – felelte MacElroy seriff.
– Ne fordítson nekem hátat, békebíró! –harsogott rá a szenátor. – Még nem végeztem
magával!
Jedidiah odafordult a hang irányába, és belenézett az idősebb férfi szemébe.
– Én viszont végeztem önnel, szenátor. Maga nyomást gyakorolt Silver Flats seriffjére,
hogy állíttassa Susannah Calhount bíróság elé gyilkosság vádjával. Engem bíztak meg,
hogy Denverbe kísérjem. És meg is teszem, hiszen ez a kötelességem, akármit is tesznek,
maga meg az unokaöccse!
A szenátor kihúzta magát.
– A felettesei hamarosan megtudják, milyen szemtelenül viselkedett velem szemben,
Brown békebíró! Ez még a jelvényébe fog kerülni!
– Elvetetheti a jelvényemet, szenátor, de az unokaöccse akkor is börtönben végzi, mert
megszegte a törvényt. Javaslom, igyekezzen megbarátkozni a helyzettel, és menjen vissza
Washingtonba, Denverbe, vagy ahová akar. – Megfordult, és kisétált az ajtón.
– Azonnal jöjjön vissza, Brown békebíró! Isten kegyelméből az Egyesült Államok
szenátora vagyok, és meg fogja hallgatni, amit mondok!
– Tartsa meg a szövegét a választóinak! – szólt vissza Jedidiah, és az utána áradó
hangzavarra rá se hederítve kisétált az ajtón.

146
Amikor Susannah felébredt, Jedidiah sehol sem volt. Egy röpke másodpercre pánikba
esett. Aztán meglátta a sarokban heverő nyeregtáskát és az íróasztalon álló borotválkozási
kellékeket. Megkönnyebbülten felsóhajtott. De megkönnyebbülése nem tartott sokáig.
Ezen a napon elérik Denvert.
Felült az ágyban, és kezébe temette arcát. Istenem, gondolta magában, mindig biztos
voltam benne, hogy ki fogom bírni. De most, hogy csak egy lépés választotta el tőle, a
félelem összeszorította a torkát.
Gyilkosság – első pillanatban úgy tűnt, az egész csak valami rossz vicc. De miután a
nyaka körül érezte már a szoruló kötelet, és csaknem meghalt, rájött, hogy az egész nem
tréfadolog. Nem lesz képes elbűvölni az esküdteket, ahogy annyi férfit az ujja köré
csavart már, valahányszor csak akarta, és azok cipelték a csomagjait, vagy kinyitották
előtte az ajtót. Még arra sem lett volna képes, hogy lelépjen, ha túlságosan szorul a hurok,
és Jedidiah karjában sem kereshet megnyugvást, mert Jedidiah nem lesz ott.
Mindent meg fog próbálni, efelől szemernyi kétsége sem volt. Habár nem hangzott el
a jövőre vonatkozó semmiféle ígéret, Jedidiah elmondta, mit érez iránta, és ezt élete
legszebb szerelmes éjszakája követte, amely még egy kőszívű, cinikus nőt is meggyőzött
volna a férfi szerelméről. De a hatalom szemében nem léteznek korlátok, és ha Jedidiah
egyszer a kezükre adja őt, nem tehet mást, mint hogy megjelenik a tárgyalóteremben, és
figyeli az eseményeket.
Egymagának kell szembenéznie mindennel – végzetesen, tökéletesen egyedül.
Észre sem vette, mennyire reszket a keze, egészen addig, amíg neki nem látott, hogy
kifésülje a haját. Ránézett reszkető ujjaira, kiugrott az ágyból, és a nagy fali tükörhöz
sietett. Elborzasztotta, amit látott.
Sápadt arc, félelemtől csillogó, nagy szemek néztek vissza rá. Haja kócos fürtökben
lógott a vállára, ajkát összepréselte a feszültség, s ott játszott rajtuk a leendő ráncok
vonala. Kezei pedig úgy remegtek, mintha bűntudat mardosná. Ez elfogadhatatlan! Ő
Susannah Calhoun, és a pokolba is, ártatlan! Nem fog úgy odaballagni erre a tárgyalásra,
mint borjú a vágóhídra! Úgy kell megjelennie, mint egy harcos oroszlánnak, aki felfalja
azokat, akik útjába állnak. És istenemre, gondolta magában, miközben felkapta az
asztalon heverő hajkefét, pontosan úgy fogok kinézni, ahogy egy igazi nőnek kell!
Az ajtó kinyílt, és Jedidiah lépett be rajta. Első pillantása az üres ágyra esett, aztán
megállt, körülfordult, amíg meg nem látta a lányt.
Susannah egyszeriben azon kapta magát, hogy anyaszült meztelen, de nem igazán
zavarta a dolog. Kihívóan felszegte az állát.
– Susannah? – szólította meg a férfi.
– Szükségem van egy új ruhára – válaszolt a lány. – Egy kalapra is, és némi púderre.
Eszem ágában sincs úgy megjelenni a tárgyaláson, mint valami mosónő.
Jedidiah elmosolyodott.
– Nekem jobban tetszik egy ilyen mosónő, mint egy tetőtől talpig felöltözött úri dáma.
Susannah megvetően elfintorodott.
– Tipikus férfigondolkodás.
– Tündérke, nem kell sértegetnie! – becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. – Ha új
ruhát akar a tárgyalásra, megkapja.
– Köszönöm. – Királynőhöz méltó léptekkel a földön heverő ruháihoz lépett, és
felmarkolta őket.
– Mondtam már, hogy milyen gyönyörű?

147
 Susannah megállt, és visszanézett az ajtófélfának támaszkodó férfira. Jedidiah büszkén
rámosolygott, mosolyába szerelmes büszkeség vegyült.
– Köszönöm, olyan kedves – suttogta a lány.
– Semmi sem hasonlítható magához. Senki sem állhat az útjába. És ezt imádom a
legjobban – mondta, miközben ellépett az ajtótól. – Ahogy nem törődik az érdektelen
apróságokkal, és mindig a dolgok közepébe talál.
– Ez az egyetlen, ami átsegíthet ezen a kalamajkán. – Kénytelen volt megköszörülni a
torkát, mert hirtelen olyan furcsán érezte magát.
– Legyen a feleségem, Susannah!
Első pillanatban azt gondolta, félreértette a férfit.
– Mit mondott? – kérdezte.
– Azt mondtam, hogy legyen a feleségem! – Ez alkalommal az általában rendíthetetlen
Jedidiah Brown meglehetősen idegesnek látszott. – Most. Még ma.
– Nem házasodhatunk össze – felelte a lány. – Mi lesz akkor a munkájával? Nem lenne
baj belőle?
– Nem érdekel. Belefáradtam az egész politikába. Csak mondjon igent, és kész. A
többi az én dolgom.
Ó, Jedidiah. – Susannah behunyta a szemét, szíve szerelemtől eltelve szaporázta az
ütemet, és megtelt hálával. A férfi nem beszélt arról, mennyire szereti, nem fogadkozott,
nem bátorította. Ő meg itt áll anyaszült meztelenül a szoba közepén. Mégis ez volt a
legromantikusabb házassági ajánlat, amit valaha kapott.
– Ne mondjon nemet! – Jedidiah mellé lépett, és kivette kezéből a ruháit. – Magával
akarok maradni, Susannah. Ki akarom használni szerelmünk minden pillanatát. Magával
akarok megöregedni. Gyermekeket akarok magától.
– De mi van akkor, ha rosszra fordulnak a dolgok? – Susannah a férfi vadul kalapáló
szívére fektette tenyerét. – Megtisztelő, de riasztó is egyben, hogy feleségül kér. Ha más
lenne a helyzetünk, gondolkodás nélkül igent mondanék. – De…
– Hadd fejezzem be – tette Susannah a férfi szájára ujját. – Ha túl leszünk ezen az
egészen, ha be tudom bizonyítani az ártatlanságom, akkor boldogan feleségül megyek
magához. De ha nem így lenne, sohasem tudnám megbocsátani magamnak, hogy
feláldozta a karrierjét egy olyan házasság miatt, amely csupán néhány napig tartott. Nem
tudnék őszinte szívvel meghalni, ha itt kellene hagynom magát, úgy, hogy semmije sem
maradt.
– Magának nem kell meghalnia. – A férfi hevesen átölelte. – Nem hagyom meghalni,
ért engem?
– Persze, hogy értem. – Susannah visszanyelte a könnyeit, és belebújt a férfi ölelésébe.
– Kihúzom a pácból – jelentette ki ünnepélyesen Jedidiah –, és elveszem feleségül.
– Úgy legyen! – Susannah arcát a férfi széles mellkasába temette, szemét szorosan
lehunyta, hogy visszatartsa feltörő könnyeit. – Túljutok ezen az egészen, és feleségül
megyek magához, Jedidiah. Megígérem.

148
 20. fejezet

J edidiah a vegyeskereskedésben hagyta Susannah-t, hadd válogasson az anyagok és a

ruhák között, ő maga pedig átvágott az út túloldalára, hogy a postakocsi-állomáson
körbeérdeklődjék. A sebesülése és Wayne Caldwell bebörtönzése körüli izgalmak egészen
kiverték a fejéből Abigail Hawkinst. Ezt feltétlenül meg kell tennie, mielőtt elindulnak
Denverbe. Ha csak szemernyi esélyük is van rá, hogy megtalálják azt az asszonyt, akkor
is meg kell ragadniuk minden lehetőséget.
A vegyeskereskedés ajtaján kilépve Nate-nak ütközött.
– Gondoltam, hogy errefelé lehetsz valahol – vigyorgott rá Nate, miközben lépéseit
hozzá igazította.
– Nem a szenátort kellene kísérgetned a városban? – kérdezte Jedidiah.
– Hékás, nem én hoztam ide azt az alakot! – védekezett Nate, megadóan széttárva
karjait.
– Azért keresett fel, mert én rakattam ki a körözést hirdető plakátokat. Aztán véletlenül
elszóltam magam, hogy Wayne már rács mögött van, ő meg ragaszkodott hozzá, hogy
azonnal idefusson. Jobbnak láttam, ha idejövök, mert gondoltam, hogy ti sem járhattok
messze. Jól jön ilyenkor egy baráti arc.
– Hát igen, valóban így van.
Megérkeztek a postakocsi-állomásra, elöl Jedidiah, Nate a sarkában.
– Postakocsival akartok Denverbe menni? Nem is rossz gondolat, amíg Caldwell
szenátor itt ólálkodik a környéken.
– Nem egészen – Jedidiah a jegykiadó ablakhoz lépett. – Ne haragudjon…
– Nem segíthetek önnek, uram. Ma nem közlekednek a járataink – nézett föl az előtte
tornyosuló papírokból a hivatalnok.
– Nem a mai postakocsik iránt érdeklődnénk – kezdett bele Nate, de Jedidiah odébb
tolta, és az ablakhoz hajolt.
– Mi baj van a járatokkal? – kérdezte társalgó hangon.
– Megbetegedett a kocsis. Két nappal ezelőtt érkeztek ide a városba, és kiadta a
vacsorát. Még a fejét sem tudja felemelni a párnájáról, annyira levette lábáról a betegség,
úgyhogy ma nem indul semmiféle járat.
– És mi a helyzet a többi kocsissal? – kérdezte Nate.
A hivatalnok felnézett rájuk, az arcán elomló bosszúság kiemelte patkányszerű arcát.
– Három másik kocsis is ágynak esett, ugyanaz a bajuk. Valami járvány lehet. Csak
egy postakocsi jár erre, és az holnap ér ide. Van még valami, amit tudni szeretnének?
– Az a helyzet, hogy van – lépett előre Jedidiah, úgy libbentve köpönyege szárnyát,
hogy két pisztolya és jelvénye is láthatóvá váljék. – Tehát a keddi postakocsival érkezők
nem tudták elhagyni a várost? – érdeklődött udvarias hangnemben.
– Valahogy úgy. – A hivatalnok végignézett a két pisztolyon, és nagyot nyelt. – Jó
néhányan közülük megbetegedtek a kocsishoz hasonlóan. A doki csinált nekik valami
átmeneti menedéket.
– Itt, a városban? – Jedidiah hátán végigrohant az izgalom.
– Aha.

149
 – Köszönjük a türelmét – mondta Jedidiah, megragadta Nate karját, és néhány
másodperc múlva már kinn is voltak az épületből.
– Szerinted ott lesz a tanútok a dokinál? –kérdezte Nate.
– Meglátjuk.

Susannah arcán boldog mosollyal és jónéhány papírcsomaggal kezében hagyta el az

üzletet. A Jedidiah-tól kapott pénzen vásárolt egy kék fodrokkal díszített muszlinruhát,
amely a lehető legfrissebb és legártatlanabb külsőt kölcsönözte neki, ezenkívül pedig egy
csodálatos, kék szalagokkal díszített kalapot.
Ha már gyilkossági tárgyalásra kell mennie, legalább kinézzen valahogy, amikor ki
kell állnia az esküdtek elé.
Amikor megérkezett a hotelbe, azonnal kibontogatta a csomagokat, maga elé próbálta
a ruhát, és lábujjhegyre állva igyekezett meglesni a komód feletti tükörben, hogyan áll
neki. Aztán felpróbált mindent. Tökéletesen áll rajta a ruha, állapította meg boldog
mosollyal, és örömében megpördült.
Kopogás hallatszott. Még mindig mosolyogva kérdezte.
– Ki az?
– MacElroy seriff, asszonyom.
– Egy pillanat, seriff. – Susannah elfordította a kulcsot, kikukucskált a kulcslyukon. A
folyosón valóban MacElroy seriff állt egy ezüstös hajú úriember társaságában.
– Ne haragudjon, hogy megzavarjuk, asszonyom – a seriff meglehetős zavarban volt. –
Tudja…
– Miért nem hagyja, hogy elmondjam, seriff? – A magas, jólöltözött úriember elhaladt
a seriff mellett, és belépett az ajtón. – Miss Calhounhoz van szerencsém?
– Igen. – Susannah bizonytalan tekintetet vetett MacElroy seriff felé. – Miről van szó?
– Hol van Brown békebíró, Miss Calhoun?
– Elment a városba.
– Elment? – Az ősz hajú férfi mindentudó pillantást vetett a seriff felé. – Tudja, hova
ment?
– Volna olyan kedves, és megmondaná, hogy kit tisztelhetek önben, és miért érdekli,
hogy hol van a békebíró? – kérdezett vissza Susannah ugyanabban a felvágós
hangnemben, amit az imént a férfi is használt.
Annak összeszűkült a szeme dühében.
– Azt kérdezi, hogy ki vagyok? Megmondom magának, ha annyira kíváncsi rá, Miss
Calhoun. Morris Caldwell szenátor vagyok, és maga meggyilkolta az unokaöcsémet.
Caldwell szenátor! Susannah cseppet sem ijedt meg a név hallatán. Ez az alak siettette
annyira a nyomozást. Ez tette tönkre az életét!
– Nem szeretném letörni önt, uram, de nem én öltem meg az unokaöccsét. Ugyanakkor
viszont a másik unokaöccse, Wayne Caldwell többször is megpróbált meggyilkolni
engem.
Caldwell szenátor csalódottnak látszott.
– Tudom, nekem is mondták már. Szegény Wayne eszét elvette a gyász.
– Azt magam is láttam – Susannah az egyik férfiról a másikra nézett. – Van még
valami egyéb is, uraim?

150
 – Ön egy szobában lakik Brown békebíróval? – A szenátor körbejárta a helyiséget, és
nem éppen úgy tűnt, mint aki egyhamar menni akar. Megpöccintette ujjával Jedidiah
borotválkozóeszközeit, felvette Susannah hajkeféjét, és körbeforgatta a tenyerén.
– Kénytelen vagyok. Az őrizete alatt állok.
– Valóban, na ne mondja! – A szenátor lehengerlő mosollyal tette helyére a hajkefét. –
Meglehetősen nehéz elhinni. De mindegy, hiszen a békebíró nincs is itt, csak maga. Nem
az a szokás, hogy ha őrizetben van valaki, akkor a börtönben szállásolják el, nem pedig
egy hotelszobában az őrével együtt?
– Azelőtt mindig úgy volt – szólt vissza jeges hangon Susannah. – De aztán akadtak
gondok… leginkább az ön unokaöccsének, Wayne-nak a megjelenése, és Brown békebíró
kénytelen volt ehhez a megoldáshoz folyamodni.
– Az unokaöcsémet tegnap este lecsukták. Az ember azt gondolná, hogy a börtön
immár megfelelően biztonságos hely lett volna az ön számára. – A szenátor barátságos
mosolyt vetett Susannah felé. – De ugye érthető, hogy mégis inkább itt éjszakáztak.
– Nem tetszenek nekem a célozgatásai, szenátor – fújt rá a lány.
– Ó, én igazán nem céloztam semmire, Miss Calhoun, csak a tényeket soroltam. Itt
töltötte az éjszakát ebben a szobában Brown békebíróval, nem?
– Igen, de…
– A szeretője, Miss Calhoun?
Susannah felháborodottan húzta ki magát.
– Hogy merészeli, uram!
– Seriff, nyilvánvaló, hogy ezek után mi a kötelessége – vetette oda Caldwell, és végig
sem hallgatva Susannah szavait, kilépett az ajtón. – Brown békebíró nyilvánvalóan
kompromittálta magát és a tisztségét azzal, hogy előnyt kovácsolt a maga számára a
helyzetéből e hölgynél.
– Micsoda? – kiáltott fel Susannah.
– Tudja, mi a dolga, seriff – folytatta a szenátor.
MacElroy vonakodva bár, de előrébb lépett.
– Sajnálom, kisasszony – szólt csendesen – , de kénytelen vagyok magammal vinni a
börtönbe. Legalábbis, amíg nem tisztázódik ez az ügy.
– Nem megyek sehova! – Susannah a szenátor felé fordult. – Nagyon nyeregben
érezheti magát, ha képes megvádolni Jedidiah Brownt, törvényszegéssel! – felcsattant: –
Soha életemben nem találkoztam még nála elkötelezettebb, törvénytisztelőbb
tisztségviselővel!
– Attól tartok, kisasszony, hogy a maga véleménye ebben az esetben semmit nem
nyom a latban – vigyorgott rá gúnyosan a szenátor.
– A tények magukért beszélnek. Seriff?
– Igaza van a szenátor úrnak – MacElroy seriff némileg restelkedve vette elő a
bilincseket.
– Attól tartok, kisasszony, kénytelen lesz velünk jönni. Az út hátralevő részén Caldwell
szenátor és hívei kísérik majd Denverbe.
– És mi lesz Jedidiah-val? – kiáltott fel Susannah.
– Jedidiah, vagy úgy? – nézett vissza gúnyosan Caldwell. – A szeretője megtanulja
még, mi jár annak, aki keresztezni meri egy amerikai szenátor útját.
Susannah hiába tiltakozott, a seriff megbilincselte, és magával vitte a börtönbe.

151
Benson doktor ugyancsak rossz néven vette, hogy megzavarják betegei nyugalmát.
– Ez teljességgel elfogadhatatlan! – kiabált a kis aszott emberke, amikor Jedidiah és
Nate elindult, hogy fölkapaszkodjék az irodája fölötti rögtönzött kis kórházba vezető
lépcsőn.
– Nem áll szándékunkban megzavarni a betegei nyugalmát, doki – biztosította
Jedidiah. – Keresünk egy bizonyos személyt.
– Nem hatolhatnak be így a kórterembe! – ellenkezett az orvos, amikor Nate kissé
erőteljesebben oldalba taszította, hogy követhesse Jedidiah-t a lépcsőn.
– Értesítem a hatóságot! – fenyegetőzött dr. Bensőn.
– Mi vagyunk a hatóság! – fordult vissza egy másodpercre Jedidiah, mielőtt belépett
volna a kórterembe.
Takaros ágyak sorakoztak a fal mentén, minden oldalon három. Négyben feküdtek
betegek, háromban férfiak. Jedidiah szíve hangosan megdobbant, amikor közelebb lépett
az egyetlen, alvó nőhöz. Sötét haja volt, annyit látott, de hát annyi nő visel sötét hajat.
Csak akkor bizonyosodott meg róla, hogy valóban Abigail Hawkinssal van dolga, amikor
a nő felsóhajtott, és megfordult álmában.
– Ő az – szólt oda Nate-nak, és halk megjegyzése felriasztotta az alvót.
Egy másodpercig zavaros szemekkel nézte őket az asszony, aztán rettegés ömlött el az
arcán. Megmarkolta a takarót, mintha menedéket keresne valami ellen, és gyenge,
reszkető hangon suttogta:
– Ne, ne, ne, kérem ne!
– Mrs. Hawkins, kérem ne féljen! – Jedidiah félrehúzta a köpönyegét, és megmutatta
jelvényét. – Az Egyesült Államok békebírója vagyok. Jedidiah Brown a nevem, és magát
keresem.
– Kérem, ne öljenek meg, kérem! – Az asszony szavai egészen megdöbbentették.
– Megölni? Miért ölnénk meg magát? Csak szeretnénk néhány szót váltani önnel.
– Nem maguk. Ő fog megölni.
– Egyikünknek sem áll szándékában bántalmazni önt, asszonyom – szólalt meg csitító
hangon Jedidiah, miközben odahúzott egy széket az ágy mellé. – Csupán szeretnénk
feltenni néhány kérdést.
– Nem maguk. – Abigail összeszorította ajkát, és elfordította a fejét.
Jedidiah leült, és karba fonta kezét, ujjaival a könyökén dobolt.
– Mrs. Hawkins, ismeri ön Susannah Calhount?
Csend.
– Susannah-t azzal vádolják, hogy megölte Brick Caldwellt – folytatta Jedidiah, és
figyelte, az asszony arcán megjelenik-e valamiféle érzelemnyilvánítás. – Tudjuk, hogy
nem ő tette, de nem tudjuk bizonyítani. Hacsak ön nem látott valamit aznap este.
– Semmit. Én nem láttam semmit. – Mrs. Hawkins sötét szemében elszántság
tükröződött. – Sajnálom Miss. Calhount. Olyan kedves lány.
– Ha elítélik a gyilkosság miatt, akkor halálbüntetés vár rá, Mrs. Hawkins. Azt akarja,
hogy a maga lelkén száradjon a halála?
– Sajnálom – az asszony csak ennyit felelt.
– Tudja – tűnődött el Nate – mi biztosak vagyunk benne, hogy nem Susannah ölte meg
ezt a Caldwellt. És rajta kívül csak ön tartózkodott akkor este a házban. Honnan
tudhatnánk, hogy nem maga tette? Vagy baleset is lehetett.
– Hogyan történt? – kérdezte Jedidiah az asszonyt. – Baleset volt?

152
 – Nem én tettem – mondta a nő olyan meggyőződéssel, hogy Jedidiah önkéntelenül is
elhitte neki, amit állított.
– Akkor ki volt? – kérdezte Nate. – Szükségünk van a segítségére, Mrs. Hawkins!
Az asszony nem szólt semmit. Jedidiah félrehúzta egy rövid időre Nate-et, és halk
hangon beszélgetni kezdtek.
– Semmit sem akar elmondani – lesett hátra Jedidiah a száját szorosan összepréselő
tanúra. – Talán nem jó oldalról közelítjük meg a dolgot. Lehet, többre vezetne, ha
Susannah beszélne vele személyesen.
– Nem rossz gondolat – bólintott Nate. – Legjobb lenne, ha elmennél érte, addig én itt
maradok az asszonnyal.
– Rendben – egyezett bele Jedidiah. – Egy pillanatra se téveszd szem elől, Nate.
– Nyugodtan rám bízhatod a dolgot.
Jedidiah biztatóan hátba veregette barátját, majd a lépcső felé vette az irányt. Csak
néhány perc, és vissza is térhet Susannah-val. Legalább nem vásárolja fel a
vegyeskereskedés teljes készletét.
Tíz perccel később Jedidiah dühödt fúriaként rohant ki a Benedict Hotel ajtaján. Az
emberek hanyatt-homlok söpörtek félre az útjából. Mire odaért a seriff irodája elé, alig
látott a szemét elborító vörös ködtől. Valaki elvette tőle Susannah-t.
MacElroy seriff feltekintett az asztala mögül, amikor Jedidiah egyszerűen, minden
kopogtatás nélkül berontott az ajtón.
– Hol van a lány? – sziszegte felé.
– Ott van hátul – állt fel a seriff. – Kérem, Brown békebíró, nyugodjon meg!
– Nyugodjak meg! – Jedidiah nagyot vágott öklével a seriff asztalára. – Bejön a
hotelszobámba, eltávolítja az őrizetemre bízott rabot, anélkül, hogy bármiféle engedélyt
kért volna rá, aztán becsukja ugyanabba a börtönbe, ahol az a gazember raboskodik, aki
többször is megkísérelte meggyilkolni! Mit gondol, ki a fene maga, hogy mindezt
megteheti?
– Én vagyok a seriff ebben a városban, és igyekszem szívességet tenni magának. –
MacElroy seriff barátságos mozdulattal Jedidiah vállára tette a kezét, és a szemébe nézett.
– Caldwell szenátor maga akarta elvinni a lányt. Meggyőztem, hogy jobb lesz, ha én
teszem. A börtönben, amelyre én felügyelek, legalább biztonságban van.
– Nincs joga hozzá – szólt Jedidiah türelmetlenül. – Azonnal engedje ki innen!
– Attól tartok, nem tehetem – válaszolt MacElroy. – A szenátor egyre azt bizonygatja,
hogy maga visszaélt hivatali hatalmával, kihasználta a lányt, és a tények az ő elméletét
látszanak igazolni. Amíg nem kapok ellenkező utasítást, attól tartok, hogy saját
biztonsága érdekében is jobb, ha itt marad.
– Nem teheti ezt! Holnapra Denverben kell lennie a gyilkossági tárgyaláson.
– Akkor az én embereim fogják odakísérni, Caldwell szenátor csapatával együtt.
– Túllépi a hatáskörét, MacElroy – figyelmeztette a seriffet Jedidiah.
– Csak igyekszem megvédelmezni Miss Calhount – javította ki MacElroy. – Senki
nem mondott olyat, hogy maga ne jöhetne velünk Denverbe, békebíró. De nem maradhat
többé kettesben a lánnyal. Ez éppúgy a maga, mint az ő érdeke. Caldwell szenátor a
jelvényét akarja, és ha így folytatja, még a végén meg is szerzi.
Jedidiah igyekezett legyűrni a benne tornyosuló haragot. MacElroy-nak igaza van.
Amíg Susannah itt ül a börtönben, nem eshet semmi bántódása.
– Szeretnék beszélni vele – mondta immár sokkal nyugodtabb hangon.

153
 – Hátul van – intett a kérdéses irányba MacElroy. – Adok magának öt percet, de egy
másodperccel sem többet.
– Lekötelezett, seriff. – Jedidiah elindult a cellák irányába,
Susannah, új, kék-fehér ruhájában, az ajtóhoz legközelebb eső cellát kapta, míg a
morcos és goromba Wayne Caldwell a leghátsót. Jedidiah ránézett a lányra, aki maga volt
az ártatlanság tiszta tükre, azon a helyen, ahol gyilkosok, rablók és gazemberek szoktak
kuksolni leginkább, és újra eluralkodott benne az indulat. Nagy erőfeszítéssel tudta csak
legyűrni, magára erőltetett nyugalommal lépett a cella rácsaihoz.
– Jedidiah! – Susannah kinyújtotta felé kezét a rácsokon keresztül, és hosszú kecses
ujjai lágyan érintették a férfi karját. – Nem tehettem semmit. A seriff egyszerűen
megfogott és idehozott.
– Tudom. – Jedidiah közelebb lépett, és egészen halkra fogta a hangját. – Megtaláltuk
Mrs. Hawkinst.
Susannah felszisszent meglepetésében, és öröm áradt szét az arcán. Aztán Jedidiah
Caldwell felé pislantott, és a lány azonnal megértette a jelzést, közömbös arckifejezést
vett fel.
– Kihozom innen hamarosan – szólt oda a lánynak, és átnyúlt a rácsok között, hogy
megsimogassa az arcát.
– Tudom. – A lány gyönyörű szemében tükröződő rendíthetetlen hit fejbe kólintotta
Jedidiah-t. Susannah úgy nézett rá, mint valami hősre, pedig ebben a pillanatban olyan
szerencsétlennek és nyomorultnak érezte magát. Legszívesebben puszta kézzel esett
volna neki a rácsoknak, hogy szétfeszegesse őket, és elvigye a lányt erről a rettenetes
helyről.
– Jedidiah, ne aggódjon miattam – mosolygott rá bátorítóan Susannah. – Nem megyek
sehova sem, és szerintem MacElroy a mi pártunkon áll. A szenátor maga akart Denverbe
vinni, de a seriff nem engedte.
– Hála Istennek!
– Most menjen, és tegye a maga dolgát, hogy kivihessen innen minél hamarabb –
nézett rá jelentőségteljesen a lány. – Hallottam, amikor a szenátor mondta a seriffnek,
hogy egy órakor akar indulni.
– Akkor van még egy óránk.
– Sikerülni fog – állította határozottan Susannah, majd közelebb hajolt és úgy súgta. –
Szeretem, Jedidiah.
– Én is szeretem, Susannah – mormolta Jedidiah a bajusza alatt. – Tudja, valahogy
egyre könnyebb kimondani.
– Akkor gyakorolja szorgalmasan! – tanácsolta a lány csintalan mosollyal.
A férfi elvigyorodott.
– Látja, ha kegyeskedett volna igent mondani a házassági ajánlatomra, most nem kéne
itt csücsülnie.
– Ha igent mondtam volna, a szenátornak bizonyíték lenne a kezében arra
vonatkozólag, hogy hivatali visszaélést követett el – torkollta le a lány. – Aztán ellágyult
hangon hozzátette. – Ha egyszer magához megyek, Jedidiah, az örökre szól. Megígérem.
– Szaván fogom, ne féljen! – A férfi végighúzta kezét a rácsokon, és apró kis csókot
hintett a lány kezére. – Egyre itt vagyok.
– Én is itt leszek – hangzott a felelet.
– Ne mondja!

154
 21. fejezet

J edidiah arcáról lehervadt a mosoly, amikor kilépett a börtönből. Habár azt mutatta
Susannah-nak, hogy eltökélt szándékai vannak, nagyon is aggódott, hogyan oldja
meg ezt az ügyet. Szöget ütött a fejébe, hogy miért annyira fontos a Caldwell-családnak,
hogy távol tartsák őt Susannah-tól.
Visszament a klinikára, és elmesélte Nate-nek, mi történt.
– A tanú nem hajlandó egy szót se szólni. Igyekszik úgy tenni, mintha itt sem lennék.
– Muszáj beszélnie – Jedidiah láthatólag eltökélte magát. – Nem hagyhatom, hogy
Susannah egy órakor elinduljon a Caldwell-bandával. Rossz előérzetem van ezzel az
egésszel kapcsolatban.
– Bízom a megérzéseidben – jegyezte meg Nate –, de mit akarsz tenni? Elrabolod a
börtönből?
– Ha nincs más választásom.
– Nagyon beleszerettél, látom már – csipkelődött Nate, ahogy elindultak kettesben
Mrs. Hawkins ágya felé.
– Igen. – Jedidiah bizonytalan pillantást vetett barátjára. – Bármit megtennék, hogy
megmentsem.
Nate halkan füttyentett.
– Barátom, te aztán nagyot esel, ha egyszer elzúg veled a ló!
– Kérem mondja el, hogyan történt a gyilkosság. – Jedidiah leült a Mrs. Hawkins ágya
mellé húzott székre. – Mrs. Hawkins, Brown békebíró vagyok!
Az asszony nem szólt egy szót sem.
– Mrs. Hawkins – kezdte újra – Susannah nagy bajban van. Szükségem van a
segítségére.
Abigail időnként ránézett, de továbbra sem válaszolt neki.
– Ez nem vezet sehova – szólt közbe Nate, sötét pillantást vetve az együttműködést
megtagadó tanú felé. – Legjobb lenne, ha őt is börtönbe csuknánk, amíg meg nem jön a
beszélhetnékje.
– Nem csukathatom le, amíg Caldwell ott van – válaszolt Jedidiah.
– Tényleg, Wayne-ről teljesen megfeledkeztem.
– Wayne Caldwell börtönben van? – kiáltott fel Mrs. Hawkins mindkettejük ámulatára.
– Ott van, asszonyom – válaszolt neki Jedidiah. – Kétszer is megpróbálta megölni
Susannah-t.
– Susannah-t? Azt hittem, engem akar megölni. Susannah nem láthatott semmit. Miért
őt akartja megölni?
Jedidiah előrehajolt.
– Wayne már nem árthat senkinek, Mrs. Hawkins, mert börtönbe csukattam. Most
volna olyan kedves kifejteni, mit értett az imént azon, hogy „Susannah nem láthatott
semmit”?
– Nem látott semmit. Azt hittem, Wayne engem követ – visszahanyatlott a párnájára,
és a plafonra meredt. – Édes Istenem, végig azt gondoltam, hogy engem akar elkapni!
Jedidiah és Nate sokatmondó pillantást váltottak.
– Miért kellett volna megölnie magát, asszonyom? – kérdezte Nate.

155
 – Mert megláttam. Láttam Wayne Caldwellt, amikor megölte a bátyját. – Egyikükről a
másikukra vándorolt a tekintete. – Elfutottam, és utánam kiáltott. Eljöttem a városból,
amilyen gyorsan csak tudtam. Attól féltem, hogy engem is meg akar ölni.
– Caldwell meggyilkolta a saját bátyját?! – kiáltott fel Nate.
– Wayne többször is egészen furcsa dolgot mondott Susannah-nak – jegyezte meg
Jedidiah. – Azt mondta, „te voltál ott az egyetlen nő azon az estén”. Lehetséges, hogy önt
látta, Mrs. Hawkins elszaladni, de azt hitte, Susannah az?
– Megeshet. Nagyon sötét volt.
– Ez meglehetősen sok dolgot megmagyarázna – szólalt meg Nate.
– Hát igen. – Jedidiah egyetértett barátjával. – Wayne Susannah-t tette meg
bűnbaknak, mert úgy gondolta, hogy szemtanúja volt annak, hogy meggyilkolta a
testvérét, és igyekezett megölni a lányt, nehogy beszéljen.
– De miért kellett Wayne-nak leszúrnia a saját testvérét? – értetlenkedett Nate.
– Mert Brick mindent tudott a szenátorról – emelte fel kissé fejét a párnáról Mrs.
Hawkins.
Jedidiah érdeklődve fordult felé.
– Mit tudott Brick a szenátorról?
Az asszony láthatóan megriadt, összeszorította ajkát, és egyik válla tójáról a másikra
pislogott.
– A szenátor engem is megölet, ha elmondom.
– Nem fogja bántani magát – Jedidiah megnyugtatóan a karjára tette kezét. – Kérem,
mondjon el mindent, amit tud, Mrs. Hawkins. Ha ebben a dologban a szenátor is ludas,
akkor Wayne-hoz hasonlóan neki is bűnhődnie kell.
– Túlságosan nagy a hatalma – rázta meg a fejét Abigail. – Brick megpróbált túljárni
az eszén, és látják, mi lett a vége.
– Mit ért azon, hogy „Brick megpróbált túljárni az eszén”?
Az asszony ismét csak megrázta a fejét.
– Nem mondhatom el. Ha megtalál, megölet engem is. Sajnálom.
– Mrs. Hawkins – szólalt meg csendesen Jedidiah. – Letartóztathatnám, amiért fontos
információkat tart vissza, de látja, nem teszem. Csak annyit akarok mondani magának,
hogy egy ártatlan nőt fognak elítélni egy olyan gyilkosságért, amit soha nem követett el,
ha nem segít nekünk. Caldwell szenátor pedig tovább folytatja a mocskos üzelmeit, és
előbb-utóbb magának sem kegyelmez, ezt elhiheti nekem.
– Mi van, ha rájön az igazságra – kérdezte Nate –, és megtudja, hogy nem is Susannah,
hanem maga látta Wayne-t aznap éjjel? A szenátornak óriási hatalma van. Biztos, hogy
megtalálja magát.
– Sohasem fogják börtönbe csukni – szólalt meg kedvetlenül Mrs. Hawkins.
– Könnyebb lenne, ha volna valami bizonyíték a kezünkben – bólintott rá Jedidiah. –
Persze ha elmondaná nekünk, miért…
– Ó, nálam itt vannak a bizonyítékok – szakította félbe Abigail. – Elhoztam
magammal Mr. Brick leveleit, amelyeket a tornác deszkái alatt rejtegetett. Másnap reggel
visszamentem, és elhoztam az összeset. Azt hittem, Wayne már elvitte őket, de ott volt
mind. Nem találta meg.
– Miféle leveleket? – nógatta Nate.
Az asszony egy pillanatra tétovázni látszott.

156
 – Csak akkor mondom el, ha megígérik, hogy megvédelmeznek a szenátorral
szemben. Mert mi van, ha megússza az egészet? És még ha börtönbe kerül is, van egy
tucat barátja, aki szívesen eltenne láb alól a kedvéért.
– Megígérem – szólt Jedidiah. – Nem hagyjuk, hogy az ön közelébe férkőzzék.
– Új életet kezdhet máshol, más néven – szólalt meg Nate. – Csak vállalja a
tanúskodást!
– Nem, azt semmiképpen. – Abigail határozottan megrázta a fejét. – Nem akarom,
hogy meglásson. Egyszerűen nem tehetem.
– Kérem, Mrs. Hawkins – nézett rá Jedidiah. – Ha nem teszi meg, amit tennie kell, a
nőt, akit szeretek, elítélik egy olyan gyilkosság miatt, amit nem ő követett el. Akár fel is
akaszthatják.
Az asszony meginogni látszott.
– Kérem, Mrs. Hawkins, ne habozzon, nincs más megoldás! – könyörgött Jedidiah.
– Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy vége legyen – tette hozzá Nate.
Az asszony lelkében lejátszódó küzdelem világosan kiült az arcára. Jedidiah és Nate
türelmetlenül várták, hogy döntsön végre, miközben az órán peregtek a percek, s
mindegyik közelebb hozta Susannah indulását.

– Indulás, Miss Calhoun – mondta MacElroy seriff, amikor kinyitotta a lány cellájának
ajtaját.
– Máris egy óra lenne?
– Közelebb járunk a fél egyhez, de a szenátor már készen áll az indulásra.
– De én még nem indulhatok! – kiáltott fel Susannah. Megvetette a lábát, és ellenállt,
ahogy csak erejéből telt. Ennek ellenére a seriffnek sikerült kivinnie őt a cellából az
irodahelyiségig.
– El kell mennie Denverbe – figyelmeztette a seriff.
– Sehova sem megyek Jedidiah nélkül. – Susannah megkapaszkodott a seriff székébe,
úgyhogy MacElroy székestül vonszolta az ajtó felé.
– Serif, miért késlekedünk? – jelent meg az ajtóban a szenátor. – Előhúzott egy
gravírozott arany zsebórát, és ellenőrizte, mennyi az idő.
– Csak a rabot készítjük elő az útra – mosolygott vissza rá udvariasan MacElroy,
annak ellenére, hogy Susannah-t csak erőnek erejével tudta a kívánt irányba terelni.
– Nem megyek sehova Jedidiah nélkül! – jelentette ki Susannah.
Hirtelen eleresztette a széket, és a teher csökkenése miatt a seriff csaknem orra bukott.
Meglazult a szorítása, és ez éppen elegendő időt biztosított Susannah számára, hogy
kirántsa zsebéből a kulcscsomóját, és sebes rohanással bevegye magát a cellájába. Amint
beért, gyors mozdulattal kikereste saját cellájának kulcsát, és magára zárta az ajtót.
– Miss Calhoun! – kiáltott fel a seriff elkeseredetten. – Mit művel?
Susannah elrejtette a kulcsokat a priccsen levő párna alá, majd karba font kezekkel
ráült.
– Megvárom, amíg ideér Jedidiah. Már nem sok idő kell hozzá.
– Kisasszony – szólalt meg a szenátor, aki követte a seriffet hátra, a cellákhoz –, a saját
helyzetét nehezíti meg ezzel a viselkedéssel. Nincs magában semmi büszkeség?
– Egy csepp se – válaszolt Susannah nyugodt arccal.
A szenátor a seriff felé fordult.
– Hozza ki onnan.

157
 – Nem tudom. Nála vannak a kulcsok.
– Akkor hozza ki másként. Nem érdekel, hogyan csinálja, csak hozza már ki!
A seriff dühös tekintettel meredt a szenátorra. Ajkai elnyíltak, mintha mondani akarna
valamit, de azután csak megpördült, és kisietett a börtönből.
Caldwell szenátor immár Susannah-ra irányíthatta figyelmét. A lány metszően hűvös
pillantása találkozott a szenátor gyűlölettől izzó tekintetével.
– Elképesztő, mennyi bajt hozott már így is a fejemre, Miss Calhoun – a szenátor búgó
hangja jeges félelmet költöztetett Susannah szívébe. – Megbánja még, hogy keresztezte
az utamat, csak legyünk végre túl ezen az egészen.
– Már rég megbántam, szenátor. Fenekestül felfordította az életemet a hamis
vádaskodásával és az erőszakosságával.
– Majd meglátjuk, akkor is ilyen nagyképű lesz-e, ha magára bizonyítják a
gyilkosságot! – sziszegte Caldwell. – Minden erőmmel a vádat fogom támogatni, arra
mérget vehet!
Susannah gerincén végigszaladt a jeges rettenet, látva a férfi gonosz arcát. MacElroy
ebben a pillanatban tért vissza.
– Elküldtem a lakatosért – lihegte. – Valószínűleg le tudja szedni az ajtót tartó
csuklópántokat, és kihozhatjuk végre Miss Calhount meg az unokaöccsét is.
– Kitűnő. – A szenátor ismét zsebórájára pillantott. – Talán még időben odaérünk
Denverbe.
– Attól tartok, kénytelen lesz elhalasztani az útját, szenátor – szólelt meg Jedidiah az
ajtóból. – Nem hinném, hogy a mai nap bárhova is elindul még.
Susannah azonnal felpattant az ismerős hangra, és megmarkolta a cella rácsait.
Jedidiah gyors, bátorító pillantást vetett rá, majd újra Caldwell szenátorra irányította
figyelmét.
– Mi ez a képtelenség? – kiáltott fel a szenátor, sötét hajjal koronázott homloka ezer
ráncba szaladt. – Azért, jött, békebíró, hogy elvigye Miss Calhount? Biztosíthatom, hogy
már rég nem tartozik a maga jogkörébe.
– Azért jöttem, hogy őrizetbe vegyem, szenátor – válaszolt Jedidiah.
Caldwell harsányan felnevetett.
– Ha ez valamiféle trükk, amivel azt akarja megakadályozni, hogy beszámoljak
viselkedéséről a feletteseinek, Brown békebíró, akkor meglehetősen gusztustalan és
felesleges próbálkozás.
– Nem, szenátor, ennek semmi köze nincsen énhozzám. Egyben kétlem, hogy a
feletteseim egyetlen szavát is figyelembe veszik majd, ha kiderül az igazság önnel
kapcsolatban. – Jedidiah felemelt egy kopottas, piros szalaggal összekötött levélköteget.
– Felismeri ezeket az iratokat, szenátor? Gondolom, hiszen saját kezűleg írta a kezemben
tartott leveleket.
A szenátor elsápadt, de cseppet sem veszített fölényes stílusából.
– Nem tudom, miről beszél, békebíró.
Jedidiah előrelépett.
– Morris Caldwell szenátor, őrizetbe veszem az unokaöccse, Brick Caldwell ellen
történő gyilkosságra való felbujtásért.
– Ez egyszerűen őrültség!
– A kezemben levő levek tárgyi bizonyítékul szolgálnak arra vonatkozóan, hogy az
unokaöccse megzsarolta önt. Tudott egy bizonyos fiatal hölgyről, egy nagyon fiatal

158
hölgyről, akinek gyermeke született öntől. Ha nyilvánosságra került volna az eset, az a
karrierjének végét jelentette volna. – Jedidiah a levélcsomóra bökött ujjával. – Még az is
kiderül ezekből a levelekből, hogy ön rákényszerítette ezt az ifjú hölgyet, aki ráadásul
egy igen tehetős washingtoni család sarja, hogy szexuális kapcsolatot létesítsen önnel.
Azzal fenyegette meg, ha nem lesz az öné, tönkreteszi apjának hírnevét és politikai
karrierjét.
– Hazugság, szemenszedett hazugság! – ordított fel a szenátor. – Én az Egyesült
Államok szenátora vagyok. Az ilyen magas rangú hivatalnokok körül, mint magam is,
mindig feltűnnek fiatal hölgyikék hasonló vádakkal.
– Ahogy azt már az imént is kifejtettem, ezek vádak, és nem bizonyított tények.
Ugyanakkor a kezünkben vannak az unokaöccsének írt levelek – jegyezte meg Jedidiah.
Hangja nyugodt maradt ugyan, de a szeme villámokat szórt. – Ezekben, az ön saját
kezével írt leveleiben, megfenyegeti unokaöccsét, hogy súlyosan bántalmazza, ha
továbbra is zsarolni próbálja önt. Ugyanakkor van egy tanúnk, aki látta Wayne-t, amint
leszúrja Bricket, miután Miss Calhoun eltávozott a házból. Egy olyan tanúnk, aki hallotta,
hogy Wayne előadja Bricknek, hogy az ön utasítására gyilkolja meg őt.
– Tanú? Állítsa elő azt a tanút!
– A megfelelő időben ott lesz a bírósági tárgyaláson. Addig viszont, szenátor,
letartóztatom.
Jedidiah közelebb lépett a szenátorhoz.
– Bizonyos az imént felsorolt tényekben? –kérdezte MacElroy. – Mert ezek
meglehetősen súlyos vádak.
– Egészen bizonyos. Seriff, megkérhetném, hogy vegye őrizetbe a szenátort, és tartsa
itt egy darabig?
MacElroy habozott.
– Nem is tudom, békebíró. Tartok tőle, hogy az egész valamiféle trükk, amit csak azért
főzött, ki, hogy visszavágjon a szenátornak.
– És mi van akkor, ha mindaz igaz, amit vádként felhoztam? – kérdezett vissza
csendesen Jedidiah. – Mi van akkor, ha a szenátor a felelős Brick Caldwell
meggyilkolásáért és a Susannah Calhoun ellen elkövetett gyilkossági kísérletekért?
Ezeket a vádakat mindenképpen tisztáznia kell, seriff.
MacElroy elgondolkodott, majd megszólította a szenátort.
– Uram, volna olyan kedves, és leülne velünk megbeszélni az imént elhangzott
állításokat?
– Takarodjon a közelemből! – üvöltött fel a szenátor, és elhátrált a fal felé. – Brown
békebíró, nagyon izgalmas volt ez a kis beszélgetés, de nekem még ma este meg kell
jelennem egy fogadáson Denverben.
– Majd kimenti magát.
MacElroy ismét a szenátor felé fordult, de az elhúzódott előle. Megpördült, és egy
apró kis pisztoly csillant meg a kezében.
– Nem vagyok hajlandó börtönbe menni – jelentette ki a pisztolyt szorongatva, hangját
érdessé tette a rettegés. A seriffre szegezte a pisztolyt, hátraszorítva a testes férfit, aztán
Jedidiah-ra irányította a fegyvert.
– Jedidiah Brown, ezt nem teheti meg velem!
– Szenátor, úgysem jut ki innen – szólalt meg csendes, meggyőző hangon Jedidiah. –
Abban a kis játékszerben mindössze egy golyó fér el, mi pedig ketten vagyunk.

159
 Caldwell szeme sebesen pásztázta körbe a helyiséget.
– Adja fel, szenátor! – mondta a seriff. –Amennyiben a vádak hamisnak bizonyulnak,
azonnal kiengedem. Csak tisztáznunk kell a békebíró állításait.
– Hát persze, hogy hamisak! A lány csak hazudik azzal a gyerekkel kapcsolatban, és
Brown békebírónak semmiféle tanúja nincs. Csak azért csinálja ezt az egészet, hogy
befeketíthessen!
– Téved! – Jedidiah előrébb lépett, majd megállt, amikor a fegyver szívére
szegeződött. – Wayne látta, hogy egy asszony szalad ki a házból aznap este, szenátor. Azt
gondolta, biztos Susannah volt, különösen, hogy a szomszédok megerősítették, nem
láttak mást a házban. De nem ő, hanem egy másik asszony volt szemtanúja a
gyilkosságnak. Az unokaöccse mindvégig rossz embert akart eltenni láb alól.
– Micsoda?! – kiáltott fel Wayne. – Hazudik! Nem volt ott aznap este semmilyen más
nő!
– De volt. Ráadásul látott és hallott mindent!
– Nem tudja bizonyítani az állításait! – sziszegte a szenátor. – Senki sem hisz majd a
vádaskodásának, különösen, ha a feljebbvalói elé terjesztem, amit a rabkíséret kapcsán
tapasztaltam.
– Igen? És mihez kezdjünk azzal a ténnyel, hogy fegyvert szegez a törvény
képviselőire? – kérdezte élesen Jedidiah.
– Az csupán védekezés – felelt Caldwell mosolyogva. – Egyszerűen csak szerettem
volna elérni, hogy meghallgassanak.
– Meghallgattuk. Most pedig adja ide a fegyvert, szenátor. Csak a saját helyzetét
súlyosbítja.
– Nem vádolhatnak meg gyilkossággal – vágott vissza a szenátor kétségbeesetten. –
Egyszerűen nem, érti? Én az Egyesült Államok szenátora vagyok! Az egész karrieremnek
lőttek!
– Adja nekem a fegyvert, Caldwell szenátor!
A szenátor hisztérikusan felnevetett:
– Sajnálom, békebíró, nem tehetem.
Jedidiah tudta, mi következik. Látta Caldwell szeméből. Előrevetette magát, amikor a
férfi maga ellen fordította a fegyvert.
Susannah felsikoltott.
A pisztoly elsült, és valaki hangosan feljajdult fájdalmában. Jedidiah a szenátorra
zuhant, sérült karjába pokolian belenyilallt a fájdalom. A pisztoly kiesett az idős férfi
kezéből.
– Miért? – suttogta kétségbeesetten Caldwell.
– Mert az öngyilkosság nem megoldás – válaszolt Jedidiah.
– Számomra az lehetett volna – szólalt meg csendesen az ősz hajú férfi. – A
karrieremnek lőttek. Semmim sem maradt az életben.
Jedidiah nehézkesen felemelkedett, óvatosan mozdítva fájó karját. MacElroy
előreugrott, hogy megnézze a szenátort, de Jedidiah felemelte a kezét.
– Ezzel minden rendben – szólt, sérült kezét tapogatva. – Szerintem inkább Wayne-t
kellene megnéznie, ő kapta a golyót.
MacElroy megfordult, és maga is meggyőződhetett róla, hogy Jedidiah igazat mond,
hisz a köpcös férfi a földön vonaglott, két kezével szorongatva vérző lábát.
– Az a rohadék képes volt, és meglőtt! – nyögte kétségbeesetten.

160
 MacElroy Jedidiah-ra nézett.
– A maga rabjánál vannak a kulcsok.
A békebíró a szenátor után nyúlt, talpra segítette a férfit, majd átadta a seriffnek.
Ezután Susannah cellájához sietett, és kinyújtotta kezét a kulcsokért.
Susannah egyik legkacérabb mosolyával jutalmazta hőstettét, majd hátrafordult,
felkapta a kulcsokat, és beletette a férfi nyitott tenyerébe. Miközben Jedidiah hátrébb
lépett, hogy kinyissa Wayne Caldwell ajtaját, azalatt Susannah a másik kulccsal saját
celláját lakatolta ki.
MacElroy seriff bezárta a szenátort Wayne helyére, majd segített Jedidiah-nak
lefektetni a sebesültet egy összecsukható tábori ágyra.
– Orvos kellene neki – szólalt meg MacElroy.
– Ideküldöm – válaszolt Jedidiah. – Úgyis épen arrafelé tartok.
Susannah kilépett börtönéből, és Jedidiah karjába vetette magát.
– Jaj! Vigyázzon a karjára, drágám! – Jedidiah jobb kezével átkarolta a lányt, és
MacElroyra nézett. – Seriff, az új bizonyítékok tükrében, úgy vélem, Miss Calhoun újra
visszakerülhet az őrizetembe.
A rend őre felnézett Wayne sebének vizsgálatából, és végigmérte őket.
– Úgy látom, még mindig maradt némi kívánnivaló a kettejük viselkedését illetően,
békebíró.
Jedidiah elmosolyodott.
– És ahhoz mit szólna, ha elmondanám, hogy megkértem Miss Calhoun kezét, és ő
igent mondott,
A seriff arcán lassan elterült az elégedett vigyor.
– Amondó vagyok, hogy az a lehető legjobb elrendezése lenne a dolgoknak.
Jedidiah még szorosabban magához ölelte a lányt.
– Úgy látom, seriff, itt minden a legnagyobb rendben van immár. Úgyhogy el is
indulunk Miss Calhounnal Denver irányába. Időben oda kell érnünk.
– Sok szerencsét!
Miközben kisétáltak a börtönépületből, Jedidiah egy pillanatra elengedte Susannah-t,
és lehajolt, hogy fölvegye a dulakodás során földre esett levélköteget. Amint kiértek az
épületből Susannah óriási megkönnyebbüléssel, az öröm könnyeivel szemében nézett fel
a sápadt kék égre.
– Vége van – sóhajtott fel megkönnyebbülten.
– Vége van – értett vele egyet Jedidiah. – De mindenképpen el kell jutnunk Denverbe,
és át kell adnunk a bizonyítékokat, hogy ezzel tisztázhassuk a nevét.
Susannah megérintette a férfit.
– Bárhová hajlandó lennék elmenni magával, Jedidiah.
A férfi gyöngéden megragadta a kezét.
– Még az oltár elé is?
– Kiváltképpen az oltár elé. – Könnyek öntötték el a szemét, és Susannah gyorsan
kidörgölte őket, mielőtt még legördülhettek volna az arcán. – Annyira boldog vagyok,
hogy vége van! Úgy féltem! Most meg arról beszél, hogy összeházasodunk!
– Szeretem, Susannah. Amint sikerül egy papot kerítenünk, összeházasodunk.
– De előbb még el kell mennünk Denverbe. – Susannah kissé elszomorodva sóhajtott
fel.

161
 – Most már viszont tudjuk, hogy mi vár ránk abban a városban – Jedidiah kezébe fogta
a lány mindkét kezét, és ajkához emelte őket. – Susannah, tudja, hogy nem vagyok az
ígéretek és a szavak embere, de immár bizonyos vagyok abban, hogy a jövőjét az
enyémhez kötötte a végzet, mindörökre.
– Most már én is mondhatom, hogy holtomiglan-holtodiglan – suttogta a lány. –
Mintha csoda történt volna. Tegnap éjjel még nem volt semmim, ma meg kitárult előttem
a jövő.
Szerelmes csókra fonódott ajkuk.
– Burrban, otthon szeretném megtartani az esküvőt – mosolygott fátyolosan Susannah.
– Anyám varrja a ruhámat, és szeretném, ha a nővérem lehetne a tanúm.
– Amit csak kíván. Először viszont el kéne már jutnunk végre Denverbe.
– Remélem, nem tart sokáig – zsörtölődött Susannah.
– Nem, bizony. Nate odaát van az orvosnál Mrs. Hawkinssal. Elég rosszul érzi magát
szerencsétlen, de amint képes lesz rá, hogy megtegye az utat, elindul utánunk Denverbe.
– Egészen elképesztő, mi mindent tett – ragyogott a férfira hódolattal Susannah. –
Kockára tette a karrierjét értem. Megtalálta Mrs. Hawkinst, és rávette, hogy adja oda a
bizonyítékokat. El sem tudom hinni, hogy vége!
Jedidiah megszorította kezét.
– Nem tündérke, semminek sincs vége, sőt ez itt a kezdet!
Kéz a kézben, a postakocsi-állomás felé lépdeltek. Most és mindörökké.

162
 Epilógus

Burr, Wyoming körzet

három héttel később

V alaki egész este őt nézte.

Susannah átpislantott táncpartnere válla felett, szemével a terebélyes vadalmafa alatt
ácsorgó alakot kereste. Az továbbra is mozdulatlanul feszített az udvart körülvevő fehér
cölöpkerítéstől nem messze, távol tartva magát a vidáman kavargó tömegtől. Susannah az
esküvői ceremónia alatt egyfolytában magán érezte tekintetét, és bármennyire is próbálta,
láthatólag nem sikerült megszabadulnia a férfi pillantásának hatásától.
– Olyan gyönyörű vagy ma este, Susannah – bókolt táncpartnere.
– Köszönöm – mosolygott vissza, pedig alig hallott meg valamit a másik szavaiból.
– Mindig is csinos voltál – folytatta a férfi, akivel táncolt –, de ma este egyszerűen
sugárzóan szép vagy.
– Köszönöm – ismételte meg előző szavait a lány.
– Susannah, oda sem figyelsz, mit beszélek – jegyezte meg sógora, Jack Donovan,
elnéző mosollyal. A lány láthatta szemének villanását. – Tudom, már alig várod, hogy
elszökhess egy kicsit, és nekem semmi kifogásom ellene.
Susannah arcon csókolta sógorát.
– Köszönöm, Jack. Mindig tudtam, hogy imádnivaló vagy.
Kissé felcsippentette fehér ruhájának fodrait, és a vadalmát támasztó férfi felé vette az
irányt.
Lelassított, ahogy a közelébe ért, csipkéből készült fátylát hátravetette, egészen a háta
közepéig leért. Lassú léptekkel, mintha semmi egyéb sürgős teendője nem lenne,
közelebb lépett a férfihoz.
– Jó estét, Brown békebíró. Vagy szólítsam inkább Brown seriffnek?
– A férjuram tenné meg leginkább, Mrs. Brown.
Jedidiah megragadta Susannah feléje nyújtott kezét, és ajkához emelte, aztán
megfordította a kezét, és szemérmetlen közvetlenséggel végignyalta a lány tenyerét.
– Jedidiah! – Susannah-t egy szempillantás alatt elöntötte a pír. Ezzel együtt rátört a
vágy, nem szűzies és visszafogott, és ezt nagyon jól tudta, ez az arcátlan alak.
Jedidiah közelebb húzta magához, combjuk szorosan összeért. A bajszával
megcsiklandozta a fülét, amikor a lehető legerotikusabb módon odasúgta neki:
– Mit szólna, ha most rögtön felmennénk a házba?
– Nem lehet. Ilyen korán még nem illik elmenni. – Susannah nekinyomta tenyerét a
férfi mellkasának, el akarta lökni magától. Aztán egyszerre csak azon kapta magát, hogy
érzékien simogatja az izmos felsőtestet.
Jedidiah felnevetett, amikor megérezte kezének remegését.
– Már hogyne mehetnénk – válaszolt, megcirógatva Susannah karját. – Mi vagyunk a
menyasszony és a vőlegény. Senki sem fog rágódni rajta, hova tűntünk.
– Ó, dehogynem, nagyon is fognak! – torkollta le a lány. – Mindenki azon fog
csámcsogni, vajon mit csinálhatunk éppen.

163
 – Hát persze! – Jedidiah szenvedélyes csókot nyomott az ajkára, majd homlokát a lány
homlokának támasztotta, és mélyen a szemébe nézett. – Az a helyzet, hogy a kedves
mama épp azzal van elfoglalva, hogy beseperje a dicséreteket a csodálatos menyasszonyi
ruháért, amit varrt, Donovan pedig odaát van Sarah-val együtt, hogy mindenkinek
megmutassák az újszülött kislányukat. Most, hogy az egész díszes kompánia ott
örvendezik a kis Cassie fölött, a lehető legjobb időpont, hogy lopjunk magunknak néhány
meghitt pillanatot.
– Csak néhány pillanatot? – incselkedett Susannah. Kislányosan lebiggyesztette ajkát.
– Burr lakói nagyon elégedetlenek lesznek az új seriffjükkel, ha ez kiderül, Jedidiah…
rólam nem is beszélve.
A férfi harsány kacagásban tört ki erre a szemtelen riposztra. Susannah befogta a száját
karcsú ujjaival, és aggodalmasan nézett körül.
– Csendesebben, az ég szerelmére! Sohasem tudunk elillanni, ha ekkora zajt csap!
Jedidiah levette a kezet a szájáról, s végigcsókolt minden ujjacskát.
– Tündérke… valamikor azt mondtam, szerelmünk örökké tart, és amit én megígérek,
azt be is tartom.
Susannah felnézett újdonsült férjére.
– És mikor kell elkezdeni az ígéret beteljesítését?
– Most azonnal – Jedidiah csókja lángra gyújtotta. – Menjünk, Mrs. Brown! Most
kezdődik el életfogytig tartó szerelmünk.
Susannah végigsimította Jedidiah arcát, szíve megdobbant a férfi szemében
megcsillanó érzelmek fényétől.
– Már tart az a szerelem, egyetlen párom.

164