Az élet kozmikus elvének kimutatása (részlet

Az Élő Világegyetem Könyvé-ből)

4.2. A biológia önállósága és függetlensége a

fizikától

Nem mindennapi szellemi kalandra indulunk, amikor az élet mibenlétét és a fizikai

világhoz való viszonyát tisztázni akarjuk. Elkerülhetetlenül filozófiainak tekintett
kérdéseket is érintenünk kell, mert a modern tudomány maga is filozófiai
előfeltevéseken alapszik. A filozófia talán legelső feladata a valóság mibenlétének
feltérképezése, a valóság felépülésének meghatározása. Sajnos, a filozófia a
természettudományoktól eltérően az elmúlt ezredévekben meglehetősen önkényes,
jórészt ellentmondó állításokra jutott, éppen végső alapjaiban tisztázatlan maradt.
Márpedig nem lehet bizonytalan, homályos alapra szilárd épületet építeni. A
tudományban sokszor úgy tűnik, nincs igazán szükség az elvi alapok végső
tisztázására, hiszen ott vannak a kísérletek, a tapasztalatok, az igazság végső
ítélőbírái. Ez az érvelés azonban – mint látni fogjuk – nem állja meg a helyét. Még
kevésbé gondolhatjuk, sugallja a közvélekedés, hogy egy olyan természetű
ismeret-ág, mint a filozófia, amelynek kapcsolata a tapasztalattal jóval áttételesebb,
képes elérni a tudományos ismeret szilárdságának, megbízhatóságának fokát,
anélkül, hogy világosan, pontosan és félreérthetetlenül megfogalmazná és tisztázná
saját végső, elvi alapjait.

Ha kizárólag a valóság sokrétűségét, szinte kimeríthetetlen gazdagságát tartjuk

szem előtt, nem tekinthetjük véletlennek, hogy a legkülönfélébb, egymásnak
homlokegyenest ellentmondó filozófiák fejlődtek ki, és burjánoznak olyan
gazdagon, mint egy félig sikerült atomtámadás után a mutáns növényzet. Mégis
úgy tűnik, hogy a különböző filozófiák éppen a filozófia alapvető kérdésében, a
valóság felépülésének mivoltában nem állnak talán egymástól áthidalhatatlan
távolságban. Érdemes azt is meggondolnunk, hogy a valóság felépülésének
megismerésében a modern tudomány nagy segítséget jelenthet, mert a filozófiák
burjánzásával szemben tudományból csak egy van. Tekintve, hogy a tudomány
végső alapjai lételméleti előfeltevéseken épülnek föl (Bunge, 1967, 291), legelső
feladatunk a következőképpen pontosítható: vizsgáljuk meg a tudomány lételméleti
előfeltevéseit. Ha vizsgálatunk arra az eredményre vezet, hogy a tudomány
lételmélete, a létezés alapvető mivoltáról alkotott képe helytálló, akkor máris
eljutottunk a valóság felépülésének megismeréséhez. Ha pedig vizsgálatunk az
ellenkező eredményre vezet, arra, hogy a tudomány létfelfogása kiegészítésre,
javításra szorul, a szükséges javítások felismerésével a valóság felépülésének egy
helytállóbb képéhez juthatunk el.

A végső valóság fogalma

Tanácsosnak tűnik az alapvető fogalmakat pontosan és félreérthetetlenül

megfogalmazni. Tekintsük a valóság lét-szerkezetét a hagyománnyal egyezően
“végső valóság”-okból felépülőnek. Jelen munkámban a végső valóságot a
következő módon határozom meg:

1. meghatározás: akkor tekintek egy létezőt végső valóságnak, ha egyetemes

és önálló. Egy valóság akkor önálló, ha nem vezethető vissza más
valóságokra. Egy valóság akkor egyetemes, ha kiterjed az egész
Világegyetemre, ha kimutatható, hogy léte nem korlátozódik a térben és az
időben.

A végső valóságok jelöltjeinek történeti áttekintése

Miféle tényezők tekinthetők végső valóságnak? Ez a kérdés végigkíséri az

emberiség egész gondolkodását. A végső valóságok természete összefügg a világ
felépülésével. Összefügg azzal, hogy egy vagy több lényeg, szint, réteg, alapvető
tudományos osztály alkotja a világot. Az alapvalóságok kulcsszerepet játszanak
minden filozófiai rendszerben és a tudomány megalapozásában. Ezért fontos
röviden áttekinteni azokat a legfontosabb létezőket, amelyeket valóságnak
tekintettek.

A káldeus mágiában (Lenormant, 1999, 114) a végső valóságok az első elvek.

“ILU, az Egység és a Jó Első Elve, minden dolog egyetemes és titokzatos forrása
egy hármasságban nyilvánul meg, válik külsővé és láthatóvá. Ezt a hármasságot
ANU, az idő és a világ istene, a minden dolog alapvető és egyetlen elvéből eredő
teremtetlen anyag istene; HEA, az értelem, ami megelevenítette és termékennyé
tette az anyagot, amely áthatja az univerzumot irányítja és élettel belehelte; és
BEL, a teremtő istenség, a szervezett világegyetem kormányzója alkotja.” Az ősi
magyar mágikus világlátásban az alaplétezők a Világegyetem első elve, az ÉLET
(élet-elv), és az ebből az egyetlen, mindent átfogó elvből eredő hármasság: a
Természetet átható növényi életelv, ILLAT, az állatvilágot életrehívó elv, az
ÁLLAT, és az értelmes öntudat világát előhívó ELME-elv (Grandpierre, 2001a),
amelyek mindegyike az ÉLET, az ELSŐ és az ELV szavak közös gyökeréből, ÉL-
ből fakad. Később az ősi görögöknél fennmaradt a végső elvek eszméje.
Khrüszipposz (i.e. 280-207?) a korai görög sztoikus filozófus, valószínűleg szkíta
és káldeus mágusok tanításának hatására az alapvető valóságoknak a következőket
tekintette: EXISZ, a létet hajtó végső elv; PHÜZISZ, a növényvilágot hajtó végső
elv; PSZÜCHÉ, az állatvilágban tevékeny elv; és NOUSZ, az emberi értelmet
ösztökélő elv (Zeller, 1865, 178; Erdmann, 1896, 174). A kínai univerzizmusban
(Glasenapp, 1975, 141) az ég-föld-ember, erkölcsi-szellemi-fizikai, természetes-
történelmi-nemzeti osztályozás vált alapvetővé. A Rig Védában a szellem-élet-
anyag, az ég-élőlények-föld felosztás mutatható ki (Eliade, 1994, 195). A
Purusaszúktában (Rig-Véda X, 90) Purusa, az ősi óriás testének feldarabolásából
ered az ég, a föld, a Hold, a Nap, az istenek. A himnusz világosan kijelenti, hogy
Purusa megelőzi és meghaladja a teremtést, minthogy a Kozmosz, az élet és az
emberek az ő testéből származnak. Az egyiptomi teremtéstörténet (Eliade, 1994,
81) a föld (anyag), fény (energia), az élet és a tudat megjelenésével indul. Az indiai
szánkja-rendszer a Szellemet (purusa) és az Anyagot (prakriti) tekinti két örök,
nem teremtett világelvnek (Kunzmann et al., 1991, 19). A nyugati kultúrában
Aquinói Szent Tamás hármas felosztást lát szükségesnek: ezek az Isten, a szellem
és az anyag. Az anyagi valóság ismét hármas felépítést mutat: állati, növényi és
ásványi világra oszlik. Wolff (1730), Goclenius (1613) és Micraelius (1652)
nyomán elsőként vezette be az ontológia (lételmélet) fogalmát. Ő a létezők három
fő osztályának a lelki, kozmikus és isteni létezőket tekintette. Ezt a felosztást Kant
is átvette.

Nicolai Hartmann lételméletében (1949/1972, 271) a valóságot négy szintből

fölépülőnek írja le. Legalsó szinten található a kozmosz, ezen épül fel a szerves
birodalom, amely kiterjedése szerint elenyészően kicsi a kozmoszban, de minden
függősége mellett is önálló létszintet alkot. Az organizmus hordozza a felette
felépülő lelki világot, a tudatot. Erre épül a szellemi élet, amely közös szférát alkot,
összekötve a nemzedékeket. Az ember jelensége három alapformában mutatkozik
meg: ezek az egyén, a nép és a történelem (Hartmann, 1944/1972, 409). Mario
Bunge (1980, 45) felosztásában a konkrét egységek öt különböző fajra oszthatók,
piramis-szerűen. A világ-piramist a fizikai dolgok – (bio)kémiai rendszerek –
pszicho(bio)rendszerek – társadalmi rendszerek – technikai rendszerek alkotják.
Medawar (1974) és nyomában Peacocke (1986, 17) a világot négy szintre osztják,
amiket a fizika, a kémia, a biológia és az ökológia/szociológia vizsgálnak. 1993-ra
Peacocke ezt a felépítést két dimenzióra terjesztette ki. Függőlegesen a négy szint
növekvő összetettségben épül egymásra: a fizikai világ, az élő szervezetek, az élő
szervezetek viselkedése, és az emberi kultúra. A vízszintes tagolódást a
működésbeli szerveződés rész-egész hierarchiái alkotják. A biológiában például a
makromolekulák, az organellák, a sejtek, szervek, egyedi szervezetek, populációk,
ökorendszerek. Russell (2000) szerint Peacocke elemzése kétségkívül széles
egyetértést élvez a tudományos közösségben.

E futó áttekintés megmutatja, hogy bár a különböző szerzők, iskolák bizonyos

mértékig eltérően közelítik meg a világ végső valóságokra tagolását, mégis
összességében határozottan megfigyelhető egy lényegi közösség, nagyvonalakban
egyezik a kép. Úgy gondolom, hogy az eltérések egyik fő oka, hogy a
megközelítések nem a végső fogalmak egy közösen elfogadott, egyértelmű
meghatározásán alapulnak. A figyelemre méltó egyezések azonban jelzik egy ilyen
meghatározás körvonalait. Tegyük még hozzá, hogy a tudományok alapvető
tagolódásának, felosztásának kérdése szorosan kapcsolódik a valóság végső
tagolódásához. A matematika-csillagászat-fizika-biológia-pszichológia-szociológia
vagy a filozófia-természettudomány-társadalomtudomány felosztások szoros
kapcsolatban állnak a világ felépülésével. Tömörítve az anyagi(fizikai) – biológiai
(élő) – társadalmi, fizikai-szellemi-erkölcsi, földi-emberi-isteni, természeti-
történelmi-nemzeti-egyéni megközelítési vonalakra bukkanhatunk, s ezek
egymással is szoros kapcsolatban állnak. Így tehát várható, hogy sikerül a végső
valóságokat közmegegyezésre alkalmas módon felismerni. Hogy mi számít
valójában végső valóságnak, azt rendszeres és alapos vizsgálódások alapján
dönthető el. Javaslatom az, hogy nézzük meg, miféle végső valóságok adódnak az
1. meghatározás alapján. Az első lépés megtételéhez meg kell vizsgáljuk a régi,
megoldatlan kérdést: visszavezethető-e a biológia (lényegében) a fizikára?

A tudomány filozófiai előfeltevéseinek összefüggése a

visszavezethetőséggel
Sajnos, alig ismert, hogy a modern tudomány miféle filozófiai természetű
előfeltevéseken alapszik, és ezek mennyiben érintik a tudomány lényegét és a
tudományos világképet. Ezért vizsgáljuk most meg, a valóság felépüléséről
kialakított előfeltevések hogyan jelentkeznek a tudományban. Talán a ma
legmérvadóbb munkásságot ezen a téren Mario Bunge fejtette ki. Bunge (1967,
5.9.) kimutatja, hogy “a filozófia része a tudomány épülete konstrukciójánál
alkalmazott állványozásnak…a tudományos kutatás ténylegesen előzetesen
feltételez és ellenőriz néhány fontos filozófiai hipotézist”. Tekintsük át röviden, a
tudomány miféle előfeltevéseiről tudósít Bunge (1967, 291). Itt most csak az első
két feltevést emeljük ki. Először is, megemlíti a “realizmust”, amely “azokat a
filozófiai feltevéseket jelenti, hogy vannak létezők, amelyek a megismerő alanytól
függetlenül léteznek”. A realizmus a tényszerű igazság eszméjén alapszik, a tények
valóságosságának feltevésén, a tények “külső” természetének feltevésén, a kutatás
tárgyának a rákérdező alanytól való elválaszthatóságának feltevésén. Másodszor, a
“realizmus” Bungénél (1967, 291-292) ötödikként felsorolt eleme azt a feltevést
jelenti, hogy “a természettudomány, szemben az olyan tudomány-előtti nézetekkel,
mint az animizmus és az antropomorfizmus, a természetről nem a tipikusan emberi
tulajdonságok fogalomtárával ad számot, amit akkor kellene tennie, ha a természet
valahogyan függene az alanytól. Így a megismerés tárgyának viselkedését nem
saját elvárásaink vagy más alanyi változó fogalomtárával írjuk le, hanem
ellenkezőleg, ésszerű elvárásainkat a tárgy számunkra megismert objektíven
megerősíthető tulajdonságaival.” Hadd fejezzem ki ezzel összefüggésben, hogy az
animizmus, a természet jelenségeinek öntevékenységét felismerő felfogás – amiről
később részletesebben is szó lesz – nem jelent szükségképpen, eleve
tudománytalan nézetet. Ellenkezőleg, William McDougall (1920), a Harvard
Egyetem pszichológia professzora, közel 400 oldalas könyvet írt az animizmusról,
hogy bebizonyítsa a tapasztalati tudomány céljaival és módszereivel, hogy az
emberiség gondolatrendszerei közül éppen az animizmus az, ami legközelebb áll a
valósághoz, és hogy a lélek koncepciója nélkülözhetetlen a tudományos
megismerés számára.

A Bunge által a realizmus ötödik elemeként megadott “antropomorfizmuson

kívüliség” követelménye, úgy gondolom, további tisztázást igényel a valóság
létszintjeinek felépülésével kapcsolatban. Ha a tudomány létfelfogását a fizika-
biológia-pszichológia/szociológia osztályozással fejezzük ki (mivel az ember
lényegében társas lény), hogyan kell értsük az “objektivitás” követelményét? A
“természet”-tudományok összefüggésében, az animizmussal és az
emberszerűséggel szemben az “objektivitás” igénye arra utal, hogy a tudományos
vizsgálódás során figyelmen kívül kell hagynunk az emberi létezéshez tartozó
létszinteket. Ha ennek során figyelmen kívül hagyjuk nemcsak az emberi öntudat
lehetséges szerepét a megismerésben, hanem az életet előidéző “pszichét”, az
anyagot az élő szervezetekben megelevenítő lélek szerepét is, mivel ezek
kétségkívül az emberi létezést az élettelen jelenségvilágtól megkülönböztető
létszintekhez tartoznak, akkor a természetet kénytelen vagyunk eleve, minden
tudományos vizsgálódást megelőzően élettelennek minősíteni. Így tehát a
“realizmus”, a valóságra irányultság Bunge által felismert követelménye, amit a
modern tudomány általánosan alkalmaz, egy meglehetősen szűkkörű, materialista
megközelítésnek bizonyul, ami a tudományos vizsgálódást megelőzően kizárja a
valóság az élettelen anyagtól különböző lényegi szintjeit. Ezt a követelmény
azonban túlságosan egyszerűsítő, átfogó összefüggésben pedig tudományosan
tarthatatlan.

Vessünk még egy pillantást erre a pontra. Bunge a tudomány második számú
filozófiai előfeltevésének a pluralizmust, a valóság többszintűségét tekinti. “A
második, az előbbivel összefüggő előfeltevés az, hogy a magasabb szintek az
alacsonyabb szintekben gyökereznek, mind történelmileg, mind jelenidejűleg.
Azaz, a magasabb szintek nem önállóak, hanem létükben függenek az őket
fenntartó alacsonyabb szintektől, és az evolúciós folyamatokban az alacsonyabb
szintekből eredtek az idő folyamán. A magasabbnak a mélyebben gyökerezése adja
annak objektív alapját, hogy a magasabbat részben az alacsonyabból
magyarázhassuk és viszont…a módszertani redukcionizmus (visszavezetés) nem
tévesztendő össze a lételméleti visszavezetéssel vagy a létszintek tagadásával”
(Bunge, 1967, 294). Észre kell azonban vennünk, hogy Bunge adós maradt az
általa alkalmazott két fontos fogalom, az “önálló” és a “lételméleti”
megvilágításával. Akárhogy is, álláspontja egy olyan fizikai felfogást fejez ki,
amely megengedi magasabb létszintek létét is, amennyiben ezek is végső soron
fizikai természetűek (ez a “nem-reduktív fizikalizmus” álláspontja). Mit jelent ez?
Például azt, hogy egy zárt áramkörben más törvények uralkodnak, mint ha egyes
elemeit különválasztjuk. Az áramkör összeállításával és az áram bekapcsolásával
új, “magasabb” szintű jelenség jön létre. Ez a “magasabb” szintű jelenség azonban
visszavezethető az elektronok, ionok mozgására, tehát a fizika törvényeire. Ebben
a felfogásban tehát a valóság egésze fizikai, élettelen természetű. A biológiának,
mint az anyagi világhoz tartozó létszintnek, eszerint van ugyan egyfajta
önállósága, ahogy a kémiának is, de ez az önállóság leginkább csak gyakorlati és
nem elvi jelentőségű, hiszen ebben a felfogásban elvi szinten minden létszint
fizikainak minősül. Ha a materialista “realizmus”, valóságra irányultság
megköveteli az animizmussal (megelevenítéssel) és az antropomorfizmussal
(emberhez hasonlósággal) szembefordulást, akkor az élet nem alapulhat saját,
önálló, független alapelvén, hanem csakis a fizikáén. Bunge (1980, 217) úgy fejezi
ki ezt, hogy “fenntartható az elképzelés, hogy az elme nem az alacsonyabb szintű
dolgokból tevődik össze – hanem bizonyos idegi rendszerek olyan
tevékenységeiből, funkcióiból, amelyekkel az egyes idegsejtek önmagukban
feltehetőleg nem rendelkeznek. És így az emergentista (“felmerülő”, a magasabb
létszint alacsonyabb szintről eredését, felmerülését, felbukkanását valló) vagy
rendszerszemléletű materializmus – szemben a kiküszöbölő materializmussal – az
átfogó többszintűséggel összeférhetőnek bizonyul.” Azt gondolom, mégiscsak
kérdés, hogy mennyiben tekinthető átfogónak egy olyan “többszintűség”, amely a
lételméletileg magasabb, vagyis az alacsonyabbtól független alapelvű létszintek
létét egyaránt anyaginak tartja, vagyis minden létszintet anyaginak minősítve az
egész valóságot anyaginak fogja fel. Mit ért Bunge a “lételméleti szint” fogalma
alatt, ha minden létszintet anyaginak gondol? Bunge világképében, ahogy fentebb
láttuk, a világ-piramist a fizikai dolgok – (bio)kémiai rendszerek –
pszicho(bio)rendszerek – társadalmi rendszerek – technikai rendszerek alkotják.
De ha mindegyik szint anyagi természetű, akkor végső soron mindegyik szintet a
fizika alapelve irányítja, tehát végső soron mindegyik szint fizikai. Így viszont
ezek a szintek mégsem alkotnak lényegükben különböző létszinteket, legfeljebb a
fizikán belül egyes alszinteket jelentenek. Így valóban rendelkezik ez a kép
egyfajta pluralizmussal, többszintűséggel, csak éppen ez a pluralizmus nem a
létszintek, hanem a fizikai alszintek pluralizmusa. Így tehát, ha a végső
valóságokat tekintjük a valóság egészének létszintjeit alkotó építőelemeknek,
akkor a “felmerülő materializmus” módszertani redukcionizmusa valójában
mégiscsak lételméleti redukcionizmust takar. A materializmus lételméleti szinten
mégsem jelent pluralizmust (többszintűséget). Így Bunge igénye a materialista
egylényegűség keretein belüli többlényegűségre ellentmondásosnak bizonyul.
Ezért elkerülhetetlen, hogy a lételméletről és a fizikáról egy részletesebb képet
alkossunk. Mielőtt ezt megtennénk, vegyük sorra a mai tudomány néhány jeles
képviselőjének nyilatkozatait a lételméleti kérdések vonatkozásában.

A biológia lételméleti visszavezetése a fizikára egyike a tudomány és a filozófia

legrégibb és legjelentősebb kérdéseinek. Figyelemre méltó, hogy manapság sok
kiemelkedő tudós ebben a kérdésben a fizikalizmus (az a nézet, ami szerint
mindenlétező alapjában fizikai, tehát élettelen természetű) álláspontjához közel
álló vélekedésnek adott hangot. Így például a Nobel-díjas fizikus, Feynman, akinek
“Mai fizika” c. könyve világszerte az egyetemi fizikaoktatás része, kijelentette:
“Nem tudjuk azt sem, hogy a Schödinger-egyenlet (a kvantummechanika egyik
alapegyenlete) megoldásai leírják-e a békát, a zeneszerzőt, és az erkölcsöt”
(Feynman, 1970, 199). A mai egyetemeken és fizikai kézikönyvekben uralkodó
nézethez közel áll az a felfogás, amit Hawking “Az idő rövid története” c.
bestsellerében ismertet, és amely a Világegyetemet, az élőlényeket és az emberi
viselkedést lényegében anyaginak tekinti. “Ha azonban valóban létezik az az
átfogó, egységes elmélet, akkor az valószínűleg a mi cselekedeteinket is
megjósolja” (22. oldal)…”mindeddig nemigen tudtuk matematikai formulák
segítségével megjósolni az emberi viselkedést! Ha tehát meg is találjuk az alapvető
törvények teljes készletét, akkor is előttünk áll még az intellektuális kihívás mind
jobb és jobb közelítő módszerek kifejlesztésére” (171. oldal). “Érteni szeretnénk a
magunk körül látottakat, ezért feltesszük a kérdést: milyen a világegyetem
természete?…miért olyan, amilyen?” (173. oldal). “Lehetett ugyan istenség a Nap
vagy a Hold, de csak olyan isten, aki szigorú törvényeknek engedelmeskedik,
mégpedig kivétel nélkül minden esetben” (174. oldal). “Ha végül is sikerül
megtalálnunk a teljes, egyesített elméletet…Akkor pedig mi mindannyian,
tudósok, filozófusok, hétköznapi emberek együtt boncolgathatjuk: miért létezünk,
mi és a világegyetem. Az emberi értelem leghatalmasabb diadala lesz, ha erre a
kérdésre választ találunk – mert akkor megismerjük Isten gondolatait” (177. oldal).
Csakhogy ha mindezt az egyesített fizikai elmélet keretében tehetjük, akkor nem
marad más választásunk, minthogy magunkat is a fizika törvényei által irányított,
tehát lényegünkben élettelen jelenségekként fogjuk föl. Az a szemlélet pedig, ami
az embert és az élőlényeket élettelennek tekinti, egyszerűen egy bonyolult gépnek,
ellentmond az erkölcsiségnek, a közösségi élet szellemi alapelvének éppúgy, mint
az élet lényegi önállóságának, méltóságának. Penrose (1989, 578) a következőkben
fejti ki hasonló nézeteit “A Császár Új Elméje” c. sikerkönyvében: “…amit
javasolok, az az, hogy a tudat jelensége ettől a leendő CQG-től (Correct Quantum
Gravity, azaz Korrekt Kvantum Gravitációs elmélet, azaz szintén az egyesített,
“teljes” fizikai elmélettől) függ”. Ez az ijesztő, nyers, fizikai világ- és életszemlélet
ráadásul nemcsak a fizikusok körében terjed. Bertalanffy, az elméleti biológia
világhírű megalapítója (1969, 64) Williams (1966)-re hivatkozva írja, hogy a
biológusok általános hiedelme, ami mind az oktatásban, mind a kutatásban
kifejezésre jut (ahogy már fentebb idéztük), így fest: “a természetes kiválasztás
elmélete azon a feltevésen alapszik, hogy a fizika törvényei a természetes
kiválasztással együtt képesek teljes magyarázatot adni bármely biológiai
jelenségre, és hogy ezek az elvek magyarázhatják az alkalmazkodást általában,
elvontan és minden egyes esetben”. Jacques Monod, Nobel-díjas biológus hasonló
nézeteket fejt ki: “Minden egyszerű, nyilvánvaló, gépies kölcsönhatásokra
vezethető vissza. A sejt egy gép; az állat egy gép; az ember egy gép” (Monod
1970/1974, ix). Daniel Stoljar (2001) a világháló egyik jelentős tudományos
enciklopédiájában így határozza meg ezt a fizikai szemléletet: “A fizikalizmus az
az állítás, hogy minden fizikai…Természetesen a fizikalisták nem tagadják, hogy a
világ sok olyan tételt tartalmaz, amelyek első pillantásra nem tűnnek fizikainak –
biológiai, vagy pszichológiai, vagy erkölcsi, vagy társadalmi természetű
könyvelési adatok. Mégis megkövetelik, hogy végső soron az ilyen tételek is
teljesen fizikaiak.” Csakhogy ha az élő szervezetek, a lelki jelenségek, az erkölcsi,
társadalmi folyamatok teljesen fizikai természetűek, ez azt jelentené, hogy a fizikai
törvények kormányozzák az élet és a lelkivilág jelenségeit, erkölcsi döntéseinket és
közösségi tevékenységünket. Akkor pedig – végső soron – az ember elvileg nem
lehet felelős a tetteiért! A Harvard Egyetem marxista genetika professzora, Richard
Lewontin, álláspontját így fogalmazta meg (idézi Johnson, 1997): “A tudomány
oldalára állunk dacára néhány építménye nyilvánvaló képtelenségének, dacára
annak, hogy képtelen megfelelni sok túlzó egészségre és az életre vonatkozó
ígéretének, dacára a tudományos közösség az alá nem támasztott, éppen-csak
történetekkel szembeni engedékenységének, mert nekünk van egy előzetes
elkötelezettségünk, egy elkötelezettség a materializmus iránt. Nem arról van szó,
hogy a tudomány módszerei és intézményei valahogyan meggyőztek volna
bennünket, hogy fogadjuk el a jelenségvilág materialista magyarázatát, hanem
éppen a fordítottjáról: arról, hogy a priori (minden vizsgálódást megelőző)
ragaszkodásunk az anyagi okokhoz az, ami rákényszerít minket, hogy olyan
berendezéseket és fogalmi készletet hozzunk létre, amelyek materialista
magyarázatra vezetnek, nem számít mennyire ellentmond ez intuícióinknak, nem
számít mennyire ködösítő ez a be nem avatottaknak. Továbbá, a materializmus
abszolút…” A “Hogyan működik az elme?” c. könyvében Harold Pinker, a
világhírű Massachusett Institute of Technology professzora pedig amellett érvel,
hogy a tudomány megcáfolta az erkölcs alapfeltevését: “Az erkölcs elmélete olyan
eszményítést kíván meg, mint a szabad, érző, értelmes, egyenrangú cselekvők,
akiknek viselkedését nem határozza meg az okság…a világ viszont, ahogy a
tudomány látja, nem tud ok nélküli eseményekről. Vagyis az erkölcs szerepe olyan
létezőket tételez fel, amelyekről a tudomány állítja, hogy valótlanok” (idézi
Pearcey, 2000). Ezek a megfogalmazások szemléltetik, hogy a gyakorlatban a
tudományos materializmus egylényegű, élettelen, zárt okságú világban
gondolkodik, teljesen kizárva lényegében eltérő természetű, vagyis lételméletileg
különbözőnek számító létszintek létét. A materializmus tehát nem néha és
véletlenül ember-, felelősség- és erkölcsellenes, mert élet- és emberellenessége
közvetlenül a lényegéből, központi dogmájából fakad.

Érvek a vissza nem vezethetőség mellett

A fenti, uralkodónak látszó nézetek mellett jónéhányan érvelnek a biológia

önállósága mellett, de ezek közül kevés tűnik megalapozottnak. Bauer Ervin
(1935/1967) és Polányi Mihály (1967) azonban felismerték, hogy a döntő pontot a
fizika határfeltételeinek biológiai szabályozásában kell keresni. Augros and
Stanciu (1987, 31) álláspontja: “Az élő szervezetek minden eddig tárgyalt
tulajdonsága – megdöbbentő egységességük, képességük részeik önálló
felépítésére, az időben növekvő részletgazdagság, önjavító és ön-újraépítő erejük,
képességük más anyagok beépítésére, és szüntelen tevékenységük – mindezek
nemcsak hogy megkülönböztetik az élőlényeket a gépektől, de egyben szemléltetik
egyedülállóságukat a természet egészében…az élő szervezet önmaga oka, egy
önmagában létező osztály.” “Az élő szervezetek tulajdonságainak nincs
megfelelője az élettelen jelenségvilágban…a magyarázat gépszerű módjai elvileg
alkalmatlanok a szervezetek bizonyos tulajdonságainak vizsgálatára; és éppen ezek
a sajátságok azok, amelyek az élő szervezetek lényegi különlegességeit alkotják”
(Bertalanffy, 1962, 108). Pattee (1961) kimutatta, hogy “Egyik mai fehérje-építésre
és önmagát szaporításra vonatkozó elméletben sem találunk azon genetikai szövet
eredetére vonatkozó értelmezést, amely a funkcionális fehérjék szaporodásában,
mozgásában jelenik meg; akárcsak az egyes nukleinsavak és fehérjék
alegységeinek egyedi eloszlása, sorbarendeződése és az állítólag teljes mértékben
ebből az elrendeződésből következő működési tulajdonságok közötti
összefüggésről”. Bertalanffy (1969, 68-69) hozzátette: “Pattee (1961) szerint a
biológiai makromolekulák rendezettségét nem magyarázza meg a természetes
kiválasztódás révén előálló genetikus korlátozások felhalmozódása, mivel a
szaporodás előfeltétele a genetikai elemek jól-rendezettsége, és nem
véletlenszerűsége. Így létezniük kell az önszervezés elveinek a különböző
szinteken, mégpedig genetikai ellenőrzés nélkül. Belső törvények futnak a
biológiai szerveződés vezérfonalán”.

Ahhoz, hogy megérthessük a biológia fizikára történő visszavethetőségének vagy

visszavezethetetlenségének kérdését, Polányi Mihály (1967) megközelítését
találtam a legalkalmasabbnak. Ennek megértéshez tudnunk kell, hogy a fizika
törvényei önmagukban nem alkalmasak egyetlen folyamat leírására sem. Csakis
akkor válnak alkalmassá valóságos folyamatok leírására, ha megadjuk azt, hogy
milyen rendszerre vonatkoztatjuk őket, és ehhez a fizikának kezdeti és
határfeltételekre van szüksége. Ezek a kezdeti és határfeltételek adják meg, hogy
például honnan indul az ágyúgolyó röpte, milyen kezdősebességgel, milyen
közegellenállással találkozik az ágyúgolyó röpte során, és milyen alakú a föld
felszíne. Ezeket a kezdeti és határfeltételeket nem lehet könnyen áttekinthető
formába önteni, mert ezek minden esetben a valóság egy tartományának
kijelölésére utaltak. Polányi hívta fel a figyelmet a tényre, hogy “a gépek
nyilvánvalóan visszavezethetetleneknek tűnnek…Nem fizikai-kémiai egyensúlyra
jutásban jönnek létre, hanem az ember formálja meg a gépeket. Különleges
szándékkal tervezi meg és alakítja ki a gépeket az ember. Csakis az óra időt
jelzéséhez szükséges alapelvek határozhatják meg, hogyan lehet feltalálni az órát,
és ezeket az alapelveket nem lehet a fizikai-kémiai változókkal kifejezni…Egy
könyv tartalmáról semmit sem mond fizikai-kémiai helyrajza. Minden tárgy, ami
információt hordoz, visszavezethetetlen a fizikára és a kémiára…Az élettelen
természet törvényei a gépben azon működési elvek irányítása alatt működnek,
amelyek határait adják, meghatározzák. Egy ilyen rendszer világosan kettős
irányítás alatt áll…Az élő szervezetek bármely fizikai vagy kémiai vizsgálata a
tárgyhoz nem tartozó, nem vonatkozik a szervezet működésére és nem része a
biológiának, ahogy a gép fizikai-kémiai tulajdonságainak tanulmányozása a gép
működése szempontjából, ha a mérnöki célt tekintjük…A biológiai elvek láthatóan
azokat a határfeltételeket irányítják, amelyeken belül a fizikai-kémiai erők az élet
zajlását hordozzák. A rendszernek ez a kettős természetű működése a
határfeltételek általi irányítás alapján működik…a határfeltételek kialakítása
túlmegy a “határok rögzítésén” és egy “irányító elvet” képvisel…a rendszert nem-
fizikai/kémiai elvek irányítása alá helyezi egy mélyen informatív
beavatkozással…a kérdés az, vajon a véletlen mutációk logikai kiterjedése magába
foglal-e újszerű elveket, amelyek nem határozhatók meg a fizika és kémia
fogalmaival. Nagyon valószínűtlen, hogy ezek magukba foglalnák ezeket a
mélyebb elveket”. Világos, hogy a gépek és az élő szervezetek kettős irányítás alatt
álló természete azt jelenti, hogy az élő szervezetek “működésében” a biológiai elv
irányítja a szervezet viselkedését, és így a fizikai-kémiai alapelvek érvényre
jutásának módját alárendeli a biológiának. Így tehát a biológiai létszint
szükségképpen lényegileg különböző, magasabb létszintet kell jelentsen a fizikánál
– tehát nem lehet levezetni a fizikából.

A fizika végső elvei

A visszavezethetőség kérdésének teljesebb megértéséhez egy további lépésre van

szükség: a végső valóság fogalmának megvilágítására. Úgy gondolom, a valóság
végső, többszintű természetének felismerése legkönnyebben a végső szinten
lehetséges. Úgy tűnik, hogy a materializmus “felmerülést” is megengedő válfaja és
ennek a lét felépülésére vonatkozása beláthatatlan időkig homályban hagyhatja a
visszavezethetőség kérdését, ha az elemzés nem terjed ki a végső szintekre.
Valójában a fizika segítségével lehetséges a materializmus lényegi, egyetemes
elemét meghatározni. A fizika legáltalánosabb állítása azon a felismerésen
alapszik, hogy minden (fizikai) folyamat a fizikai egyensúly felé tart. A fizika
mozgásegyenletei, megmaradási tételei ezt a tényt fejezik ki. A zárt fizikai
rendszerek a fizika felismerése szerint a leghatékonyabb módon haladnak a fizikai
egyensúly felé, és az adott körülmények között a lehető leggyorsabban érik el az
egyensúlyt. Az elejtett kő szabadon esve minden kitérő nélkül mozog a fizikai
egyensúlyt biztosító földfelszín felé. Ha a kő esése nem teljesen szabad, mert a
levegő ellenállása, a szél befolyásolja mozgását, az egyensúlyt valamivel később
éri el, de az adott körülmények között magától nem tesz olyan kitérőt, ami
meghosszabbítaná útját az egyensúlyig. Ez a felismerés ebben a
megfogalmazásban közérthető. Szakszerűbben a fizika ezt a felismerést a
legkisebb hatás elvének segítségével számszerűen is megfogalmazta (Landau,
Lifschitz 1959/1974, 12). Ma már elmondható, hogy “bármely fizikai elmélet
méltánylásával kapcsolatban a legelemibb követelménynek tűnik, hogy
megengedje variációs elv (azaz: hatás-elv) bevezetését” (Edelen, 1971, 17). A
fizika végső variációs elve, a hatás-elv áll a mai fizika csúcsán, és a fizika
törvényeit, beleértve a mozgásegyenleteket is, elegáns, áttekinthető alakban fejezi
ki. Így tehát a hatás-elvet a fizika végső alapjának tekinthetjük. Habár a hatás-elv
nem fedi le szigorúan a fizika minden egyes alkalmazási területét, lényegében
azonban mégis elmondható, hogy a fizika egész épülete a hatás-elven alapszik.
Továbbá, még azon a néhány, kisebb jelentőségű területen, ahol a hatás-elv nem
könnyen alkalmazható, ott is igaz, hogy a fizikai folyamatok a fizikai egyensúly
felé irányulnak. Ennek alapján az anyag végső elveként a hatás elvét, közérthetően:
a fizikai egyensúly felé haladás elvét találjuk. Ezt a felismerés pedig alkalmas egy
régóta megoldatlan, évezredes ködbe burkolt kérdés tisztázására: az anyag
fogalmának pontos, félreérthetetlen meghatározására.

2. meghatározás: Anyagi természetű viselkedésről akkor és csakis akkor

beszélhetünk, ha a folyamat a fizikai törvényeket követi és csakis a fizikai
törvényeket követi. Az anyagi viselkedést a fizikai egyensúly felé haladás, a
hatás-elv határozza meg.

A kérdés megoldása: visszavezethető-e a biológia a fizikára?

Bauer Ervin élet-elve és a visszavezethetőség kérdése

Meglátásom szerint a legalapvetőbb, rendszeres, mélyreható alapozást az elméleti
biológiának Bauer Ervin adta meg, ráadásul egy olyan alakban, amely ugyanakkor
alkalmas matematikai alakba öntésre is Bauer (1920, 1935/1967). Egyetlen
alapelvéből képes volt levezetni az összes alapvető életjelenséget, az anyagcserét,
az ingerlékenységet, a növekedést, a szaporodást is beleértve. Munkájának
jelentőségét nehéz felbecsülni. A mai tudományban mégsem tett szert megfelelő
elismerésre, és ez egyrészt történelmi körülményekre vezethető vissza, másrészt az
uralkodó materializmus minden rajta túlmutató, alapvető jelentőségű munkát
elhallgató irányultságára. Bauer Ervin 1890-ben született Magyarországon, és
itthon végezte el iskoláit. Élete legtermékenyebb korszakában az akkori
Szovjetunióban dolgozott, Moszkvában és Leningrádban. 1937-ben feleségével
együtt letartóztatták és börtönben halt meg 1942-ben, Sztálin sokmillió áldozata
egyikeként (Tokin, 1963/1965, 11-26).

Fő munkájában, az “Elméleti Biológiá”-ban (1935), amely magyarul is megjelent

1967-ben, megfogalmazta az élőlények kulcsfontosságú ismertetőjegyeit. Az első
ismertetőjegy az öntevékenység. “Első feltételünk lényege, hogy az élő rendszer
külső hatás nélkül is, tehát változatlan környezetben is megváltozik, munkaképes,
tehát átalakítható potenciális energiája van” (Bauer, 1967, 34). A második feltétel
kimondja, hogy a rendszer ezt a rendelkezésére álló energiát belső feltételeinek
módosítására, a fizikai-kémiai törvények közvetlen érvényre jutását módosítva
használja fel. Harmadik, az előző feltételeket is magába foglaló követelménye
kimondja: “Az élő rendszer munkája, bármilyenek is a környezeti feltételek, annak
az egyensúlynak a bekövetkezése ellen irányul, amelynek az adott környezetben és
az adott rendszer kezdeti állapota alapján fel kellene lépnie” (Bauer, 1967, 44). Ez
a harmadik követelmény nem mond ellent a fizika törvényeinek, mert az élő
rendszer olyan belső berendezésekkel rendelkezik, amelyek a rendszer
változásaival összefüggnek, és amelyek használata módosítja az élő rendszer
viselkedését. “Az élő rendszerek alapvető és általános törvényszerűsége…hogy az
élő rendszer munkát végez az egyensúly beállásával szemben…a benne uralkodó
feltételek, tehát struktúrái megváltoztatására” (u.ott, 48, 49). “Ha az élő rendszert
külső hatás éri és az a hatásból és a rendszer kezdeti állapotából várható effektusra
kiható munkát végez, ennek oly módon kell az effektust módosítania, hogy az
adott külső hatásra, a környezet megváltozására, a rendszer munkavégző képessége
fokozódjék” (u.ott, 44).
Bauer a biológia egyetemes törvényét a következőképpen fogalmazza meg:

3. meghatározás. Az élő és csakis az élő rendszerek soha sincsenek

egyensúlyban, és szabadenergia tartalmuk terhére állandóan munkát végeznek
annak az egyensúlynak beállta ellenében, amelynek az adott külső feltételek
mellett a fizikai és kémiai törvények értelmében létre kellene jönnie” (u.ott, 51).

“Az élő rendszerek és gépek közötti egyik legszembetűnőbb és leglényegesebb

különbségre világít rá az élő anyag általános mozgástörvényének második
megfogalmazása. A gépek esetében bármely munka forrása nem a gép alkotórészei
állapotának, struktúrájának megváltozása. A gépek szisztémás erői csupán akkor
végeznek munkát, ha a gép részeit e részekhez viszonyítva külső energiaforrások
hozzák mozgásba. Minden gép alkotórészeinek belső állapota gyakorlatilag
változatlan marad (ha eltekintünk a feszültségtől kopástól stb.): a gép
alkotórészeinek feladata csupán valamilyen energiaforma (kémiai, hőenergia,
elektromosság stb.) átalakítása munkává. Az élő rendszerekben az élő anyag belső
felépítésének, struktúrájának energiája alakul át munkává. A kívülről felvett
tápanyagok energiáját az élő anyag struktúrája és annak részei nem munkává
alakítják, hanem saját belső szerkezetük és alkatrészeik, megújítására, fenntartására
használják fel. Az élő rendszerek tehát nem erőgépek a szó általános értelmében”
(u.ott, 64). A Bauer-elv a biológia központi feladatának a belső határfeltételeken
ható erők problémáját ismeri fel. “A modern fiziológia…az összes
potenciálkülönbséget a fázishatárok vagy a membránok tulajdonságaira, azaz a
határfelületi feltételekre vezeti vissza” (u.ott, 85). A potenciálkülönbségek és a
belső határfeltételek biológiai módosítása szoros összefüggésben áll az élő anyag
molekuláris szerkezetével. Az élő állapotban az élő molekulák jellegzetes
megnyúlást mutatnak, egy olyan alakváltozást, amely elektromos polarizációt
hordoz. Bauer felismerte azt is, hogy az élet szerveződésében az elektromágneses
hatások, a bioelektromágnesesség központi szerepet játszik: “ha az élő anyag
nagyobb potenciálja következtében az asszimiláció (a szervezet felépítése)
túlsúlyba kerül a disszimilációval (a lebontással) szemben, mint például az
embrionális szövetekben, bimbókban, tenyésző csúcsokon, akkor a rácsszerkezet
erősebben torzul, távolabb kerül az egyensúlyi állapottól és ennek következtében
az ilyen hely pozitív töltést nyer. Ha…valamilyen inger megzavarja és a
strukturális energia csökken, a szerkezet közelebb kerül az egyensúlyhoz, akkor az
ilyen helyen negatív hullám keletkezik. Végül, ha a szövet elhal, egyensúlyi
rácsszerkezet jön létre, és ez a hely a szövet élő részeivel szemben negatív töltésű”
(u.ott, 87).

A 2. és 3. meghatározás rendkívül hasznos lehet számunkra annak megítélésénél,

hogy a biológia önálló létszintet jelent-e, hogy visszavezethető-e vagy sem a fizika
alapelvére. Ha új tulajdonságok jelentkeznek a rendszer összetettebbé válásának
folyamán, ezek az új, eredő, felmerülő tulajdonságok még mindig tartozhatnak
akár a fizika birodalmához is. Az itt következőkben azonban kimutatom, hogy a
“felmerülő materializmus”, amely “megengedi” magasabb jelenségszint
kifejlődését az alacsonyabból, a biológia összefüggésében hamisnak bizonyul. Az
anyagi viselkedés ugyanis a 2. meghatározás szerint a fizikai egyensúly felé
irányul. A biológiai viselkedést a 3. meghatározás szerint az élet-elv irányítja, és ez
éppen az anyagi viselkedéssel ellenkező irányultságú. Ezt persze csak a fizikai
törvények érvényesülését megszabó határfeltételek megfelelő módosításával érheti
el. A belső határfeltételek biológiai módosítása kívül esik a fizika hatókörén. És
mivel a biológiai törvény irányítja a fizikait, és az irányítás éppen ellentétes irányú
a fizikaival, ezért a fizikai és biológiai létszintek között lételméleti űr található, és
ezért a biológia alapelve nem vezethető le a fizikából.

Amikor a biológiai elv tevékeny, mert ennek feltételei biztosítottak (azaz jelen van
egy bizonyos mértékű összetettség, megfelelő anyagi, strukturális feltételek
adottak stb.), mélyreható, rendszeres, szervezett módon módosítja az élő
szervezetek belső határfeltételeit. Összehasonlítva egy elvont esettel, egy olyan
szervezettel, amelyben ugyanezek a körülmények uralkodnak, de a biológiai elv
nem fejti ki hatását, az ilyen szervezet fokozatosan a fizikai egyensúly felé mozdul
el. Elvileg lehetséges lenne ezt a fizikai és biológiai birodalom közti űrt kitölteni a
fizikai törvények közvetlen érvényre jutását csak részben módosító folyamatokkal.
A gyakorlatban ilyen részlegesen biológiai folyamatok csak elvétve fordulhatnak
elő, és így a fizikai és biológiai létszintek közötti űrt folyamatosan fenntartja a
biológiai elv folyamatos ténykedése. Ily módon a valóság végső felépülésének
módjára példátlan betekintést nyertünk.

Az anyag végső elvének megfogalmazása segítségével az 1. meghatározás

pontosabb alakba önthető:

1’. meghatározás: egy létező akkor tekinthető végső valóságnak, ha egyetemes és

lételméletileg visszavezethetetlen végső elvet képvisel.

Ha a biológia a fizika végső elvétől különböző és attól független végső elven

alapszik, akkor a biológia nem vezethető vissza a fizikára. Ha az élet elve nem
állna külön és független elvként a fizikáé felett, akkor a biológiai folyamatok csak
véletlenszerűen léphetnének fel, és így rövid időn belül a fizikai egyensúlyba
jutnának, a fizikai “egyensúlyi halál” állapotába. Ezzel az elnevezéssel utalunk a
világegyetem fejlődésével kapcsolatban közismert “hőhalál” elnevezésre. Az
“egyensúlyi halál” azonban általánosabb egyensúlyra utal, nemcsak a hőtanhoz
kapcsolódik. És ha a biológiai törvények visszavezethetetlenek a fizikaiakra, a
fizikai egyensúly felé mutató kiegyenlítődési folyamatok nem juthatnak érvényre,
mivel őket folyamatosan és rendkívül hatékonyan ellensúlyozza és irányítja az
életelvből eredő hatások szervezett összessége. A biológiai indíttatások olyan
folyamatokat indítanak be, tartanak fönn, szerveznek meg és hangolnak össze,
amelyek a biológia végső elvének érvényre jutása nélkül csak véletlenszerűen,
átmenetileg, szórványosan és összehangolatlanul mehetnének végbe.

A biológiai jelenség lényegi újdonsága abban áll, hogy a fizikáétól eltérő elvet
követ, amely képes a fizikai jelenségeket a fizikai törvények érvényességét
megtartva is irányítása alá vonni. Egy hasonlattal megvilágítva a biológia és a
fizika viszonyát vegyük szemügyre az aikido elvét. Az aikido művészetét űző
harcos nem arra törekszik, hogy nyers fizikai erővel védje meg magát, hanem
ügyességgel és ésszel az ellenfél támadásának lendületét a megfelelő helyzetből kis
erővel megtoldja, úgy, hogy a támadó lendülete célt tévesszen. A felé ütő kezet,
ahelyett, hogy erővel próbálná lefékezni, fordítva, tovább gyorsítja egy kis
fogással, megrántja. Így kis erővel képes a támadó egyensúlyát hirtelen
megingatni, megváltoztatni, és a számára előnyös helyzetet kialakítani. Ebben áll
az élet aikido-elve. Ez az életelv hasonló a vitorlázás művészetéhez. Itt is kis erővel
nagy változás érhető el. Ahogy a vitorlázó a kis hajó fedélzetén parányit áthelyezi
testsúlyát egyik lábáról a másikra, a hajó érzékenyen irányt változtat. A testsúly-
áthelyezés parányi energiát igényel, hatása mégis a hajótest egyensúlyának
eltolódása révén felerősítődik. A vezérlés tehát nem a közvetlen, felszíni fizikai
szinten történik, hanem az egyensúly szintjén, az egyensúly kedvező irányú
megváltoztatása révén éri el, hogy a sokkal nagyobb erőkkel szemben a parányi
erők hatása jusson érvényre. Csakhogy az egyensúly kívánatos irányú
megváltoztatása feltételezi a közrejátszó tényezők mélyreható ismeretét, a
közvetlen fizikai viszonyokon felülemelkedés szempontját és képességét, és a
kívánatos változás önálló előidézésének képességét. A fizikai egyensúly vonzását
egy hasonlattal a “halotti mágnes” fogalmával szemléltetem. A fizikai egyensúly
ugyanis vonzó hatásként fogható fel, a fizikai, halotti egyensúly felé vonzó
hatásként. Ha az élet egy másik egyensúly, a fizikai egyensúllyal ellentétes irányú
egyensúly fenntartására képes, akkor az élet lényege a helyzet áttekintése,
elemzése, és öntevékeny, célszerű vezérlése. Így viszont az élet nem vezethető le a
fizikai, halotti mágnes és a vakvéletlen összjátékából. Az élet elvét el kell ismerni,
mint egy, a fizikai alapelvvel legalábbis azonos súlyú, annak "objektivitásával"
megegyező "objektivitású" alapelvet.

És így káprázatos panoráma tárul elénk: a halotti mágnes mellett megjelenik egy
másik, égi, élő mágnes, aminek vonzereje képes a halotti mágnest is a maga
szolgálatába állítani, képes azt vezérelni, irányítani. A biológia alapelve, az életelv
tehát a kétezerötszáz éves tudomány legmélyebb alapját világítja meg. Az élet
terén mindmáig sötétet árasztó, halotti alapelv mellett megjelenik egy ugyanolyan
jogú, a sötét mágnest a világító élet-mágnes érvényre jutásának szolgálatába állító
alapelv. Nem egy alapelv létezik! Nem a testiség és a vakvéletlen az egyedüli
tényezők a Világegyetem folyamatainak irányításában! Létezik még (legalább) egy
kozmikus alapelv, az élet alapelve, amely mélyebb és teljesebb a fizikai alapelvnél.
Ez a felismerés legmélyebb alapjában fogja átalakítani az emberiség
gondolkodását, ha az emberiség hajlandó megismerésre irányuló akaratának
érvényt szerezni a nyers testiség hatalmába, a nyers materialista erő hatalmába
hajtani igyekvő mai világban.