Juhász Gyula: Arad

Arad, örök magyar gyász szép arája,

Feléd suhan ma sóhajunk, feléd,
Ki élsz sötéten és némán az árva
Maros mentén, mely zúg ma gyászzenét.

A kincses Erdély öléről ered le,

És erre tart e bánatos folyó,
Mély morajában sír Erdély keserve,
Mint tárogatón zengő bujdosó.

Arad! Köszönt a csonka Magyarország,

S tört lobogóját lengeti neked,
Mely fátyolos, mint ez októberest.

De még lobog, és égi kezek óvják,

Selymére örök, győztes glóriát von
A Krisztus jobbján - ama tizenhárom!

Juhász Gyula: Vértanúink

1918. október 6.

A föld alól, a magyar föld alól

A vértanúk szent lelke földalol:

E nagy napon, hol emlék s béke leng,

A bús bitókra hittel nézzetek!

Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,

Minden napoknál szebb és szabadabb!

A nap, melyért mi vérben esve el,

Nyugodtan haltunk ama reggelen.

Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,

Hisz onnan jönnek mind e sugarak;

Hisz onnan árad, új világ felett,

Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

Szabadság minden népnek, aki él

S halni tudott egy megváltó hitér,

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen

Mások szabad prédája, becstelen.

Testvériség, mely át világokon

Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

Ó magyarok, ti élő magyarok,

A halhatatlan élet úgy ragyog

Rátok, ha az egekbe lobogón

Igazság leng a lobogótokon,

Az Igazság, mely tegnap még halott,

Világ bírájaként föltámadott.

A népek szent szövetségébe ti

Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.

A föld alól, a magyar föld alól

A vértanúk szent lelke így dalol.

Gyulai Pál: A hősök sírja

Egy sírban, az erdő-szélen,

Háromszáz hős alszik mélyen,
Mély sebekkel eltemetve,
Emlék nélkül, elfeledve.
De lehajlik a zöld erdő,
Rájok élő koszorút sző,
És mint álmaik haragja,
Harsog, zúg a bérc patakja,
Éjfél tájban, sírjok ormán,
Felgyúl néha egy-egy villám,
És felindul a természet,
A menny mintegy leborúl,
S mintha volna végitélet,
Mindent egy hang kiált túl.
Mintha trombiták harsognák
Nem veszett el a szabadság,
Az igazság ünnepel!
Lelkünk szélyeljár a légben,
Örök bíró él az égben,
Nem estünk hiába el!

Kerecseny János: Az aradi tizenhárom

Döbbenet volt az ország lelke akkor,
Egyetlen sóhaj morajlott tova,
Mint vészes rianás, gáttörő tavaszkor,
Úgy dübörgött Kossuth nagy kora.
Vijjogva szállt a zord halálmadár,
Mint pokolból szabadult szörnyű rém:
Sötétség lett úrrá e szent hazán,
Mert Világosnál kialudott a fény.
Egy jajszó sikoltott a honfiszájon –
Az aradi Tizenhárom!...

Az Óriás, ki lelke tűzborával

Tízmillió magyart harci lázba vert,
Lángajkára fagyott utolsó dalával
Már Mars hadisten kebelén pihent...
Nem pergetett már riadót koboz szava,
Elnémultak pacsirták és sasok,
De égre zúgott a holt Petőfi sóhaja,
Mint üllőn csengő, villámló vasok
S végig dörögte a vérszagú világon:
Az aradi Tizenhárom!...

Egy szó jajdult csak a meghőkölt világon –

Még a kancsukás cár is felnyögött:
A frank, a belga, német és angol határon
Kegyelmet követelt a Titán-Száműzött.
Döblingbe űzött börtön posztján
Gyilkos tollával a Legnagyobb Magyar,
Mint ketrecbe láncolt fenséges oroszlán,
Ki kétségbeesetten saját húsába mar,
A boltra írta: – mint gyújtó, égi árom:
Az aradi Tizenhárom!...

Öklét rázta a Becsület szava,

A Jog, Igazság, Szeretet felordított,
Kegyelmet kért a fél világ maga,
Ám a győző halálharangot kondított.
S az őrült ördög, a fattyúvérű rém,
A hesseni herceg szerelem fia.
Hóhér Haynau, kinek gyilkolás volt a kéj,
Akarta, hogy vérben égjen Hunnia...
És fennakadt a szörnyű vérvádon:
Az aradi Tizenhárom!...

A döbbenet tépett milljó szív-eret,

Egyetlen sóhaj morajlott tova:
De nem mozdult meg a lelkiismeret.
S a hősöknek meg kellett halnia!
És meghaltak, dicsőn, mint az istenek...
Életük munkája: történelem.
Nevük tízmilljó magyar szívben remeg
S élni fog, amíg csak egy magyar terem!
Dicsőségük zsoltár a honfi szájon:
Örökké él az aradi Tizenhárom!...

Budapest, l939. Turulszárnyon