Mikor a fiatal Sarah megismerkedik Eddie-vel, rögtön egymásba

szeretnek. A lány egy hét után úgy érzi, az élete végre

elkezdődött. És a dolog kölcsönös. Mintha Eddie is rá várt volna.
Sarah még soha nem volt ilyen biztos semmiben, ezért amikor
Eddie elindul régóta tervezett vakációjára, és megígéri, hogy a
reptérről felhívja, Sarah-nak nincs oka kételkedni benne. De a
férfi nem telefonál… Sarah barátai azt mondják, felejtse el Eddie-
t, de képtelen erre. Tudja, hogy valami történt, kell lennie
magyarázatnak. Képtelen elengedni a férfit, és egyre
kétségbeesettebben kapaszkodik még a leghalványabb
reménysugárba is, hogy kiderítse az igazságot. Ám közben telnek
a hetek, a hónapok és az évek. És aztán egyszer Sarah rájön,
hogy mégis igaza volt. Van oka Eddie eltűnésének, mégpedig az
egyetlen dolog, amit nem osztottak meg a másikkal: egy
fájdalmas titok, mely összeköti, de el is szakítja őket egymástól.
 7 NAP
SZERELEM
ROSIE WALSH
Szerkesztők. Szaszko Gabriella, Vajna Gyöngyi
Nyelvi korrektor: Tóth Eszter
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit

© Rosie Walsh
© Sner Ágnes
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a szerző engedélyével készült.

Borítóterv Botos Tamás (vintezis Creative stúdió)

A műben szereplő idézetet Tandon Dezső fordította.

ISSN 2063-6989
ISBN 9'78 963 261 936 1 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1055

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6~28 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített,

illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli
engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Ezt a könyvet azoknak ajánlom,
akiket padlóra küldött egy elmaradt telefonhívás.

Különösen azoknak, akik azt hitték,

az ilyesmi nekik nem lenne fontos.
 „Talán csak akkor eshetünk szerelembe,
ha nem tudjuk pontosan, kibe is szeretünk bele. ”
Alain de Botton: Esszék a szerelemről
I. RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET

Drága Te!

Pontosan tizenkilenc év telt el azóta a napfényes reggel óta,

amikor mosolyogva elbúcsúztunk. Egyértelmű volt, hogy újra
latjuk egymást, igaz? Csak az volt kérdés, hogy mikor. Igazából
még az sem. A jövő talán olyan testetlenül lebegett előttünk, mint
egy álom gömbölyű széle, de mi mindenképpen a részei voltunk.
Együtt.
És mégsem így történt. Ez még ennyi év után is letaglóz.
Tizenkilenc év telt el azóta. Tizenkilenc hosszú év! És én még
mindig kereslek. Örökké keresni foglak.
Gyakran akkor jelensz meg, amikor a legkevésbé számítok
rád. Ma csapdába ejtett egy értelmetlen, sötét gondolat, testem
összeszorult, mint egy fémököl. Aztán hirtelen ott voltál: élénk
színű őszi levél cigánykerekezett egy fakó óntábla felett.
Ellazultam, éreztem az élet illatát, a harmatot a lábamon, láttam
a zöld számtalan árnyalatát. Megpróbáltam beléd kapaszkodni,
abba az ugrándozó, tekergőző, nevető, fürge levélbe.
Megpróbáltam megfogni a kezedet, egyenesen rád nézni, de akár
az optikát illúziókban a fekete pontok, csendesen oldalra siklottal,
és nem értelek el. Soha nem fogok felhagyni a kereséseddel.
 MÁSODIK FEJEZET

Hetedik nap: Amikor mindketten tudtuk

A fű nyirkos lett. Nyirkos és sötét, tele ipari szennyeződéssel. Az

erdő feketéllő szélétől nyújtózva reszketett ^ a seregnyi hangyától,
az óriási csigáktól és az apró, hálót szövögető pókoktól. A föld
magába szívta alattunk a meleg utolsó maradékát.
Eddie mellettem feküdt és a Star Wars zenéjének főcímét
dúdolta. Hüvelykujja az enyémet simogatta. Lassan, gyengéden,
akár a lágy holdsarló előtt a felettünk elsuhanó fellegek.
– Keressünk földönkívülieket! – mondta korábban, amikor az
ibolyaszínű ég bordóvá sűrűsödött. Azóta is ott voltunk.
Hallottam a távoli dombon az alagútban eltűnő utolsó vonat
sóhaját, és elmosolyodtam; eszembe jutott, amikor Hannah-val
gyerekkorunkban ott kempingeztünk. Egy kis mezőn, ugyanabban
a kis faluban, elrejtve az akkor még kicsinek érzett világ elől.
Hannah a nyár első jelénél könyörgött a szüléinknek, hogy
állítsák fel a sátrat.
Persze – mondták. De csak ha a kertben maradtok.
A kertünk sík területen feküdt. A házunk előtt terült el, szinte
az összes ablakból be lehetett látni. De ez Hannah-nak nem volt
elég. Kalandvágya – hiába volt öt évvel fiatalabb nálam – mindig
túltett az enyémen. Ő a mezőre vágyott. A mező felkapaszkodott a
házunk mögötti meredek dombon, a tetején csupán annyi
egyenletes talaj volt, hogy egy sátor elférjen. Csak az ég látott rá.
Megkeményedett tehéntrágyakupacok pettyezték, és olyan
magasan helyezkedett el, hogy szinte le lehetett nézni a
kéményünkre.
A szüleink nem túlságosan lelkesednek a mezőért.
– De teljesen biztonságban leszek – erősködött Hannah
parancsolgatós, vékony hangján. (Mennyire hiányzott ez a hang!)
 – Alex velem lesz. – Hannah legjobb barátnője legtöbbször
náluk volt. – És Sarah is. Ő megvédhet minket, ha felbukkanna egy
gyilkos.
Mintha izmos férfi lettem volna megbízható jobb horoggal.
– És ha kempingezni megyünk, nem kell nekünk vacsorát
csinálnod. Sem reggelit…
Hannah olyan volt, mint egy kis buldózer – sosem fogyott ki
az ellenérvekből –, és a szüleink végül úgyis beadták a derekukat.
Először ők is velünk táboroztak a mezőn, de végül – miközben én
végigküzdöttem magam a tinédzserkor kusza dzsungelén
megengedték, hogy Hannah és Alex egyedül aludjanak odafönt, ha
csatlakozom testőrként.
Feküdtünk apu nagy, öreg sátrában – rozoga holmi volt
narancssárga sátorvászonból, olyan, mint egy kis bungaló – és
hallgattuk a fűből beszűrődő hangok szimfóniáját. Gyakran még
sokáig ébren maradtam, miután a kishúgom és a barátnője álomba
szenderültek, és azon tűnődtem, milyen védelmet is nyújthatnék,
ha valaki tényleg ránk törne. Az, hogy meg kell védenem Hannah-t
– nemcsak a sátorozásnál, hanem mindig – olvadt kőként ülte meg
a gyomrom, akár egy kitörni készülő vulkán. Tényleg, mégis mit
csinálnék? Karatézzam le a tini csuklómmal? Szúrjam le egy
mályvacukornyárssal?
Gyakran tétovázó, nem teljesen biztos magában – írta rólam
az egyik volt tanárom egy jelentésben.
– Hát, ez aztán átkozottul hasznos! – jelentette ki anyu azon a
hangon, amivel általában apánkat szokta letorkolni. – Ne is törődj
vele, Sarah! Legyél olyan bizonytalan, amennyire csak akarsz! A
tiniéveid arra valók.
Végül a védelmezés és a tehetetlenség belső küzdelmétől
kimerültén elaludtam, majd korán keltem, hogy összeszedjem a
hozzávalókat, bármilyen undorító ételkombinációt csomagolt is
Hannah és Alex a hírhedt „reggeli szendvicsükhöz”.
A mellkasomra tettem a kezem, hagytam, hogy
elhalványodjon az emlék. Ez most nem a szomorúság ideje, ez a
most estéje. Eddie-é és az enyém, és a nagy, még mindig növekvő
kapocsé kettőnk között.
 Az éjszakai erdei tisztás hangjaira figyeltem. Gerinctelen
állatok zizegése, emlősök mocorgása. A mozgó levelek zöld
suttogása, Eddie lélegzetének zavartalan hullámzása. Hallgattam
egyenletes szívverését a pulcsiján át, és csodáltam a
határozottságát.
– Több is kiderül majd – mondogatta apám mindig az
emberekről. – Figyelj és várj, Sarah! – De egy hete figyeltem ezt a
férfit, és semmilyen nyugtalanságot nem érzékeltem. Sok
szempontból arra az énemre emlékeztetett, amilyenné a
munkámhoz edzettem magam: nyugodt, racionális, nem zavartatja
magát a nonprofit szektor változó áramlataitól. Én ezt éveken át
gyakoroltam, de úgy tűnt, Eddie egyszerűen csak ilyen.
Azon töprengtem, vajon hallja-e a szívemben száguldó
izgalmat. Néhány nappal ezelőtt szakítottam, közeledett a
válásom, közeledtem a negyvenhez. Aztán ez. Ő.
– Ó! Egy borz – szólaltam meg, amikor egy alacsony alak
mászott el látóterem sötétlő szélén. – Vajon Cedric az?
– Cedric?
– Igen. Bár valószínűleg nem ő az. Meddig élnek a borzok?
– Azt hiszem, tíz évig. – Eddie mosolygott, hallottam a
hangján.
– Hát, akkor biztosan nem Cedric az. De lehet, hogy a fia.
Vagy talán az unokája. – Elhallgattam. – Szerettük Cedricet.
Nevetésének rezgése Eddie testén át az enyémbe vándorolt.
– Ki az a mi?
– Én és a kishúgom. Régen a közelben kempingeztünk.
Az oldalára gördült, az arca közel került hozzám, és látni
véltem a szemében az enyémet.
– Cedric, a borz. Én… te – mondta csendesen. Ujjával
végigsimított a homlokomon. – Kedvellek. Kedvelem ezt kettőnk
között. Ami azt illeti, nagyon kedvelem kettőnket.
Mosolyogtam. Egyenesen a kedves, őszinte szemébe. Azokra a
nevetőráncokra az álla markáns élénél. Megfogtam a kezét, és
megcsókoltam az ujjhegyeit; durvák voltak, és szálkák foltozták a
famunkával töltött két évtized után. Máris úgy éreztem, mintha
évek óta ismerném. Egész életemben. Úgy éreztem, mintha valaki
összepárosított volna minket, talán a születésünknél, es addig
ösztökélt, hangolt össze, tervezett és mesterkedett, míg végre
találkoztunk, hat nappal ezelőtt.
– Nagyon giccses gondolataim támadtak – árultam el hosszú
hallgatás után.
– Nekem is. – Felsóhajtott. – Mintha a múlt héten végig sodró
hegedűzene szólt volna a háttérben.
Felnevettem, ő pedig megcsókolta az orromat, és azon
töprengtem, hogyan lehetséges, hogy az ember heteket, hónapokat
– sőt éveket – tölt őgyelgéssel, és igazából semmi sem változik;
aztán csupán néhány óra leforgása alatt élete forgatókönyve
teljesen átíródik. Ha aznap később indulok el, és rögtön felszállok
a buszra, sosem találkozom vele, és a bizonyosság ezen új érzése
nem lenne más, mint az elmulasztott lehetőségek meg nem hallott
suttogása és rossz időzítés.
– Mesélj még magadról! – kérte Eddie. – Még mindig nem
tudok eleget. Mindent tudni akarok. Sarah Evelyn Mackey teljes
hosszúságú, cenzúrázatlan, egész élettörténetét, beleértve a rossz
részeket is.
Visszatartottam a lélegzetemet.
Nem mintha nem tudtam volna, hogy ez valamikor
bekövetkezik; csak még nem döntöttem el, mit teszek, ha eljön.
Sarah Evelyn Mackey teljes hosszúságú, cenzúrázatlan, egész
élettörténete, beleértve a rossz részeket is. Elviselné, valószínűleg.
Ennek a férfinak páncélja volt, csendes ereje, amiről egy régi
tengerparti védőgát jut eszembe, vagy talán egy tölgyfa.
Kezével végigsimított a csípőm és a bordáim közötti
kanyarulaton.
– Tetszik ez a domborulat – jelentette ki.
Egy férfira, aki ilyen jól érzi magát a bőrében, valószínűleg
bármilyen titkot rá lehet bízni, bármilyen igazságot, és megőrizné
anélkül, hogy benne nagyobb kárt okozna.
Persze, elmondhatnám neki.
– Támadt egy ötletem – szólalok meg. – Kempingezzünk itt
ma éjjel! Tegyünk úgy, mintha még fiatalok lennénk! Tüzet
rakhatnánk, kolbászt süthetnénk, történeteket mesélhetnénk. Már
ha van egy sátrad. Olyan férfinak tűnsz, akinek van sátra.
– Olyan férfi vagyok, akinek van sátra – erősítette meg.
– Szuper! Na, akkor vágjunk bele, és elmesélek mindent. Én…
– Átgördültem, és belebámultam az éjszakába. Az erdő szélén
tompán ragyogott a vadgesztenye utolsó gyertyavirágzata. Egy
boglárka ringott a sötétben az arcunk mellett. Olyan okokból,
amiket sosem méltóztatott közölni, Hannah mindig is utálta a
boglárkákat.
Valami emelkedett a mellkasomban.
– Csak olyan jó idekint lenni. Annyi emléket idéz.
– Oké – mosolygott Eddie. – Akkor kempingezünk. De először
gyere ide, kérlek!
Szájon csókolt, és a világ egy időre elnémult, mintha valaki
egyszerűen csak megnyomott volna egy gombot, vagy elfordított
volna egy kapcsolót.
– Nem akarom, hogy holnap legyen az utolsó napunk –
mondta, miután befejeztük a csókolózást. Szorosabban fonta
köréin a karját, és éreztem mellkasa és a hasa felvillanyozó
melegét, rövidre nyírt haja csiklandozását a kezem alatt.
Arra gondoltam, miközben magamba szívtam bőre tiszta,
homokos illatát, hogy az efféle közelség milyen távoli emlékké vált
már. Amikor Reubennel nyugovóra tértünk, úgy aludtunk az
ágyunk két oldalán, akár két könyvtámasz, közöttünk az érintetlen
lepedő a kudarcunk előtt tisztelgett.
– Míg a matrac el nem választ – mondtam egyik este, de
Reuben nem nevetett.
Eddie elhúzódott, hogy láthassam az arcát.
– Én… Figyelj, azon gondolkodtam, nem kellene e
mindkettőnknek lemondani a terveit. Nekem a vakációmat, neked
a londoni utadat. Hogy még egy hétig hentereghessünk a fűben.
Föltámaszkodtam a könyökömre. Jobban szeretném, mint azt
valaha sejtenéd – gondoltam. Tizenhét évig voltam házas, és
közben egyszer sem éreztem azt, amit veled.
– Még egy ilyen hét tökéletes lenne – válaszoltam. – De nem
mondhatod le a vakációdat! Itt leszek, amikor visszaérsz.
– De nem itt leszel, hanem Londonban.
 – Most duzzogsz?
– Igen. – Megcsókolta a kulcscsontomat.
– Fejezd be! Nem sokkal azután, hogy hazaérsz, újra itt leszek
Gloucestershire-ben.
Nem engesztelődött ki.
– Ha abbahagyod a duzzogást, még az is lehet, hogy kimegyek
eléd a reptérre – tettem hozzá. – Vihetnék névtáblát és a
gyorsparkolóban lenne a kocsi.
Ezt egy pillanatig fontolgatta.
– Az nagyon kedves lenne. Tényleg nagyon kedves.
– Rendben.
– És… – elhallgatott, egy pillanatra elbizonytalanodott –, és
tudom, hogy talán kicsit korai, de miután elmesélted életed
történetét, én pedig sütöttem kolbászt, ami vagy ehető lesz, vagy
nem, szeretném, ha komolyan megvitatnánk azt a tényt, hogy te
Kaliforniában élsz, én pedig Angliában. Ez a látogatás túl rövid.
– Tudom.
Eddie a sötét fűszálakat ráncigálta.
– Amikor hazaérek a nyaralásból, lesz… Mennyi is, egy hetünk
együtt? Mielőtt vissza kell menned az Államokba?
Bólintottam. Ez volt az egyetlen sötét felhő az együtt töltött
hetünk egén; az elkerülhetetlen elválás.
– Hát akkor, azt hiszem, muszáj lesz… Nem is tudom. Csinálni
valamit. Elhatározni valamit. Ezt egyszerűen nem hagyhatom
veszni. Nem élhetek abban a tudatban, hogy ott vagy valahol a
világban, és én nem vagyok veled. Szerintem ki kell találnunk
valamit, hogy ez működjön.
– Igen – felelem csendesen. – Szerintem is. – A pulcsija
ujjába csúsztattam a kezem. – Én is ezt gondolom, de inamba
szállt a bátorságom, valahányszor szóba akartam hozni a dolgot.
– Tényleg? – A hangja megtelt reményteli nevetéssel, és
rájöttem, hogy szüksége volt némi bátorságra ahhoz, hogy
belekezdjen ebbe a beszélgetésbe. – Sarah, te vagy az egyik
legmagabiztosabb nő, akivel találkoztam.
– Mmmm.
– De tényleg. Többek közt ezt kedvelem benned. Ezt és sok
mást. Nagyon sok mindent kedvelek benned.
Hosszú évek teltek el azóta, hogy elkezdtem úgy magamra
aggatni a magabiztosságot, mint a táblát egy boltra. De hiába jött
most már természetesen – hiába adtam elő orvosi konferenciákon
a világ minden táján, adtam interjúkat híradós stáboknak és hiába
irányítottam egy csapatot –, zavarba jöttem, ha az emberek
megjegyzést tettek erre. Nyugtalan voltam, talán védtelen, akár
egy hegyen vihar idején.
Aztán Eddie megcsókolt, és éreztem, hogy az egész
szertefoszlik. A múlt szomorúsága, a jövő bizonytalansága. Ennek
kell ezután történnie. Ennek.
 HARMADIK FEJEZET

Tizenöt nappal később

Valami, szörnyűség történt vele.

– Például micsoda?
– Például meghalt. Talán azt azért nem. Bár miért is ne? A
nagyanyám negyvennégy évesen holtan esett össze.
Jo hátrafordult az első ülésről.
– Sarah.
Kerültem a tekintetét.
Ezért inkább Tommyra nézett, aki nyugatra tartott velünk az
M4-esen.
– Hallottad ezt? – kérdezte.
Tommy nem válaszolt. Az álla megfeszült, halántékának
sápadt bőre lüktetett, mintha lenne odabent valaki, aki ki akar
törni.
Jónak és nekem nem kellett volna elkísérnünk – jutott újra
eszembe. Meggyőztük egymást, hogy Tommynak szüksége lesz
majd a két legrégebbi barátja támogatására. Végtére is az ember
nem gyakran áll szemtől szembe az iskolai zaklatójával, miközben
a sajtó fényképezi. De minden egyes megtett komor, esőáztatta
kilométer után egyre világosabbá vált, hogy csak növeljük a
nyugtalanságát.
Ma arra volt szüksége, hogy nyugodtan eljátssza a
magabiztosságot anélkül, hogy azok figyelnék, akik a legjobban
ismerik. Hogy úgy tehessen, mintha ez az egész lejárt lemez lenne.
Nézzék, sikeres sportterapeuta lettem, aki elhozta a programját a
régi iskolájába! Nézzék, milyen boldog vagyok, hogy együtt
dolgozhatok a testnevelő munkaközösség vezetőjével! Pont azzal
az emberrel, aki gyomorszájon vágott és nevetett, amikor én
arcomat a fűbe temetve sírtam.
Hogy még rosszabb legyen a helyzet, Jo hétéves kisfia, Rudi
ott ült mellettem a hátsó ülésen. Az apjának állásinterjúja volt, így
Jónak nem maradt ideje bébiszittert találni. A kisfiú nagy
érdeklődéssel hallgatta a beszélgetésünket Eddie eltűnéséről.
– Szóval, Sarah azt hiszi, hogy a barátja meghalt, anyu pedig
dühös – vélekedett Rudi. Olyan korszakban volt, amikor a kínos
felnőtt beszélgetéseket szép egysorosba sűrítette össze, és nagyon
jól ment neki.
– Nem a barátja – közli Jo. – Hét napot töltöttek együtt.
Az autóban újra csend lett.
– Sarah hiszi hétnapos barátja lenni halott – folytatta Rudi az
orosz hangján. Az új barátja a suliban, Aleksandr, nemrég érkezett
Londonba valahonnan az ukrán határ közeléből. – Megölte
titkosszolgálat. Anya nem érteni egyet. Anya haragszik Sarah.
– Nem haragszom – közölte Jo dühösen. – Csak aggódom.
Rudi megfontolta ezt, majd így szólt:
– Azt hiszem, te mondani hazugság.
Jo ezt nem tagadhatta, úgyhogy hallgatott. Nem akartam
magamra haragítani Jót, ezért én is csendben maradtam. Tommy
két órája nem szólalt meg, úgyhogy ő is hallgatott. Rudi már nem
figyelt, és visszatért a játékhoz az iPadjén. A felnőttek
érthetetlenek voltak, tele értelmetlen problémákkal.
Néztem, ahogy elpusztít egy káposztának látszó valamit, és
hirtelen gyötrő vágy fogott el; vágytam az ártatlanságára és hétéves
világlátására. Elképzeltem Rudi világát, ahol a mobil-telefonok
inkább játékállomások, nem a pszichológiai kínzás eszközei, es az
anyja szeretete olyan egyértelmű, mint a szívverés.
Ha volt is bármi értelme a felnőtté válásnak, azt aznap nem
láttam. Ki ne gyilkolászna inkább káposztákat, és beszélne orosz
akcentussal? Ki ne szeretné, hogy megcsinálják a reggelijét, és
kiválasszák, mit vegyen fel? Főleg, ha a másik alternatíva a gyötrő
kétségbeesés egy olyan férfi miatt, aki mindennek tűnt, aztán
valahogy semmivé lett? És nem amiatt, akinek tizenhét évig a
felesége voltam, hanem egy olyan férfi miatt, akit pontosan hét
napig ismertem. Nem csoda, hogy ebben a kocsiban mindenki azt
hitte, hogy elment az eszem.
– Figyelj, tudom, hogy úgy hangzik, mint egy tinirománc –
mondtam végül. – És nem kétlem, hogy ki vagy rám akadva. De
valami történt vele, ebben biztos vagyok.
Jo kinyitotta Tommy kesztyűtartóját, kivett egy nagy szelet
csokit, amiről erőlködve letört egy darabot.
– Anya? – kérdezte Rudi. – Az meg mi?
Pontosan tudta, mi az. Jo egy szó nélkül adott a fiának egy
kockát. Rudi legnagyobb, legszélesebb mosolyát villantotta rá, és
Jo növekvő türelmetlensége dacára visszamosolygott rá.
– Ne kérj többet! – figyelmeztette a kisfiút. – A végén még
hányni fogsz.
Rudi egy szót sem szólt, biztos volt benne, hogy az anyja úgyis
beadja a derekát.
– Figyelj, Sarah! – fordult vissza felem Jo. – Nem akarok
kegyetlen lenni, de azt hiszem, el kell fogadnod, hogy Eddie nem
halt meg, nem sérült meg, nem ment tropára a telefonja, és nem is
küzd halálos betegséggel.
– Tényleg? Felhívtad a kórházakat, hogy leellenőrizd?
Beszéltél a helyi kórboncnokkal?
– Istenem! – meredt rám Jo. – Mondd, hogy nem tettél
semmi ilyesmit, Sarah! Jézus Mária!
– Jézus Mária! – suttogta Rudi.
– Fejezd be! – szólt rá az anyja.
– Te kezdted.
Jo adott még csokit Rudinak, aki visszatért az iPad]éhez. Én
hoztam neki ajándékba Amerikából, és Rudi korábban azt mondta,
a világon semmit sem szeret ennél jobban. Erre elnevettem
magam, aztán – Rudi megrökönyödésére – kicsit sírtam, mert
tudtam, hogy ezt a kifejezést Jótól tanulta. Joanna Monkból
csodálatos anya lett, saját neveltetése dacára.
– Na?
– Persze, hogy nem hívtam fel a kórházakat! – sóhajtottam. –
Ne már, Jo! – Néztem, ahogy egy csapat varjú száll fel a
telefonvezetékről.
– Biztos vagy benne?
 – Hát persze! Csak azt akartam ezzel mondani, hogy te sem
tudsz többet arról, hogy mi történt Eddie-vel, mint én.
– De a férfiak folyton ezt csinálják! – robbant ki a
barátnőmből. – Tudod, hogy így van!
– Semmit sem tudok a randizásról. Az elmúlt tizenhét évben
férjnél voltam.
– Hát, nekem elhiheted: semmi sem változott – válaszolta
keserűen. – Ugyanúgy nem hívnak fel.
Tommyhoz fordult, de ő nem reagált. Bármilyen hamis
magabiztosságot erőltetett is magára a mai banzájra, az
elpárolgott, mint a reggeli köd, és mióta elindultunk, szinte meg
sem szólalt. A Chieveley Műhelyben egy rövid ideig adta a bátrat,
amikor megtudta, hogy több újság megerősítette a részvételét, de
pár perccel később, a könyvesboltban állva már Sarah-nak hívott,
és ő csak akkor hívott Sarah-nak, ha nagyon ideges volt. (Neki
Harrington voltam, ahogy betöltöttük a tizenhármat, ő pedig
elkezdett fekvőtámaszozni és aftershave-et használni.)
Összesűrűsödött a csend, és én elveszítettem a csatát, amit
azóta vívtam, hogy elindultunk Londonból.
Úton vagyok Glouchesterbe – írtam Eddie-nek egy
szempillantás alatt. A barátomat, Tommyt támogatom, aki egy
nagy sportprogramot indít a régi sulinkban. Ha szeretnél
találkozni, alhatok a szüleimnél. Jó lenne összefutni. Puszi Sarah.
Sem büszkeséget, sem szégyent nem éreztem. Azon már
túlléptem. Pár másodpercenként megkocogtattam a telefonom
képernyőjét, vártam a kézbesítési jelentést.
Kézbesítve – állt ott szenvtelen ül.
Néztem a képernyőt, figyeltem a szovegbuborckot. A
szövegbuborék azt jelezné, hogy visszaír.
Nem volt szövegbuborék.
Újra megnéztem. Semmi.
Újra megnéztem. Még mindig semmi szövegbuborék. A
táskámba csúsztattam a telefonomat, hogy ne legyen szem előtt.
Arra gondoltam, hogy a fiatal lányok csinálnak mindig ilyesmit a
tinédzserkor gyengéd gyötrelmei közepette. Lányok, akik még
tanulják, hogyan szeressék magukat, és közepes erősségű hisztéria
közepette várták, hogy halljanak egy fiúról, akivel csókolóztak egy
izzadt sarokban a múlt pénteken. Egy harminchét éves nő nem így
viselkedik. Egy olyan nő nem, aki bejárta a világot, átélt egy
tragédiát és egy jótékonysági szervezetet vezet.
Az eső csillapodott. A nyitott ablak résén át éreztem a nedves
beton szagát és a nyirkos, füstös földszagot. Gyötrődöm.
Kifejezéstelen arccal bámultam a kerek szénabálákkal teli mezőt,
amiket szorosan fekete műanyag borításba tuszkoltak, akár pufók
lábakat a harisnyába. Hamarosan átesek a határon. És csak
zuhanok, ha nem tudom meg, mi történt.
Megnézem a telefonomat. Huszonnégy óra telt el azóta, hogy
kivettem a SIM-kártyámat, és újraindítottam. Ideje újra
megpróbálni.

Fél órával később a Cirencesterbe tartó kétsávos úton haladtunk,

és Rudi azt kérdezte az anyjától, miért mozognak a felhők
mindenfelé.
Csak pár kilométernyire voltunk onnan, ahol
megismerkedtünk. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam
visszaemlékezni, hogyan sétáltam azon a forró reggelen. Arra a
bonyodalmak nélküli néhány órára Eddie Előtt. A bodzavirágok
savanyúan tejes, édes illatára. Igen, és a megperzselődött fűre. A
pillangók áramára, akiket letaglózott a hőség. Volt ott egy
árpamező, pelyhes, lehántolt zöld szőnyegként zihált és lüktetett a
forró levegőben. Néha-néha megjelent egy megzavart nyúl. És a
várakozás különös érzésére, ami ott lebegett a falu felett azon a
napon, a forrongó nyugalomként, titkokként.
Az emlékezetem kéretlenül előretekert pár perccel az elé a
pillanat elé, amikor megismertem Eddie-t – az őszinte, barátságos,
kedves tekintetű és őszinte arcú férfit egy elkóborolt birka
társaságában –, mire a gyötrődés és a zavartság minden mást
benőtt, akar a gyom.
– Mondhatod, hogy tagadásban élek – jelentettem ki a néma
kocsiban. – De ez nem fellángolás volt. Ez… Ez volt minden. Mind
a ketten tudtuk. Ezért vagyok benne biztos, hogy történt vele
valami.
A gondolattól a Idegzetem elakadt a torkomban.
– Mondj valamit! – szólt rá Jo Tommyra. – Mondj már neki
valamit!
– Én sportterapeuta vagyok – dohogta. A nyakán kivirágzott a
zavar pirossága. – Testekkel foglalkozom, nem fejekkel.
– Ki foglalkozik fejekkel? – kérdezte Rudi. Még mindig
nagyon figyelt a beszélgetésünkre.
– A terapeuták foglalkoznak fejekkel – felelte Jo fáradtan. –
Terapeuták és én.
Ferapeuták. Ferapeutáknak ejtette. Jo Ilfordban született és
nevelkedett, igazi, tősgyökeres cockney-ként. És én imádtam őt.
Imádtam a nyíltságát és lobbanékony termeszeiét, imádtam a
rettenthetetlenségét (mások azt mondanák, nem tartja a
határokat), és legfőképpen a fia iránti őrjöngő imádatát. Mindent
szerettem Jóban, de most mégis jobban szerettem volna, ha ma
nem ülök vele egy kocsiban.
Rudi megkérdezte, hogy a közelben vagyunk e már. Igennel
feleltem.
– Az az iskolád? – kérdezte egy ipari épületre mutatva.
– Nem, bár vannak hasonló építészeti jegyek.
– Az az iskolád?
– Nem. Az egy áruház.
– Mikor érünk már oda?
– Nemsokára.
– Hány perc?
– Kábé húsz?
Rudi sértődött kétségbeeséssel visszarogyott az ülésére.
– Az nagyon sok! – dohogott. – Anyu, új játékokat akarok!
Vehetek pár új játékot?
Jo nemet mondott. Rudi csak azért is nekiállt a vásárlásnak.
Elképedve néztem, ahogy tárgyilagosan bepötyögi Jo Apple-
azonosítóját és jelszavát.
– Már ne haragudj, de… – suttogtam. Felnézett rám, kis szőke
afrofrizurája valószerűtlen glóriát alkotott a fején, mandulavágású
szemében rosszaság csillogott. Eljátszotta, hogy becipzárazza a
száját, majd figyelmeztetően rám mutatott. És mivel sokkal jobban
szerettem ezt a gyereket, mint akartam, így engedelmeskedtem.
Az anyja a másik gyerek felé fordította a figyelmét a hátsó
ülésen.
– Figyelj ide! – tette vastag kezét a lábamra. Ma a Murva
névre hallgató lakkal festette be a körmét. – Szerintem nézz
szembe a tényekkel! Találkoztál egy fickóval, eltöltöttél vele egy
hetet, aztán ő elment vakációzni, és soha többé nem hívott fel.
A tények abban a pillanatban túl fájdalmasak voltak; az
elméleteket sokkal jobban szerettem.
– Tizenöt napja volt felvenni veled a kapcsolatot, Sarah.
Küldtél neki üzeneteket, hívtad, olyasmiket csináltál, amit őszintén
szólva nem vártam a magadfajtától… és mégis… semmi válasz. Én
is jártam már így, szívem, és fáj. De addig fog fájni, míg el nem
fogadod az igazságot, és tovább nem lépsz.
– Továbblépnék, ha tudnám, hogy egyszerűen csak nem
érdeklem. De nem tudom.
– Tommy! – sóhajtott Jo. – Kérlek, segíts!
Hosszú hallgatás következett. Létezik ennél nagyobb
megaláztatás? Egy ilyen beszélgetésnél, amikor az ember majdnem
negyven, a jó életbe?! Három hete ilyenkor működőképes felnőtt
voltam. Igazgatósági ülésen elnököltem. Jelentést írtam egy
gyerekkórháznak, amivel a jótékonysági szervezetem hamarosan
együttműködésbe kezd. Aznap ettem, elláttam magam,
viccelődtem, telefonhívásokat kezdeményeztem, e-mailekre
válaszoltam. És most kevésbé tudtam parancsolni az
érzelmeimnek, mint a mellettem ülő hétéves.
Megnéztem Tommy szemöldökét a tükörben, hogy vajon
hozzászól-e valamit. A szemöldöke önálló életre kelt, amikor a
húszas évei elején kihullott a haja, és manapság megbízhatóbb
kifejezője volt a gondolatainak, mint a szája.
Összehúzódtak.
– Az a helyzet… – kezdte. Újra elhallgatott, és éreztem,
mekkora erőfeszítésébe kerül eltávolodni saját problémáitól. – Az
a helyzet, Jo, hogy te abból indulsz ki, hogy egyetértek veled
Sarah-val kapcsolatban. De én nem vagyok benne biztos. – A
hangja lágy volt és kimért, mint egy veszély elől kitérő macska.
– Tessék?
– Lázadást jósolok – suttogta Rudi.
Tommy szemöldöke nyomatékosította a következő mondatát.
– Biztosra veszem, hogy a legtöbb férfi azért nem telefonál,
mert nem érdekli őket a dolog, de nekem úgy tűnik, hogy itt
többről lehet szó. Mármint együtt töltöttek egy hetet. Annyi időt, el
tudod képzelni? Ha Eddie csak „tudod, mit” akart volna, egy
éjszaka után eltűnt volna.
Jo felhorkant.
– Miért lépne le az ember, ha hétnapnyi „tudod, mit” is
kaphat?
– Ugyan, Jo! Olyat huszonéves fiúk csinálnak, nem majd
negyvenéves férfiak!
– A szexről beszéltek? – kérdezte Rudi.
– Nem… – Jo zavarba jött. – Mit tudsz te a szexről?
A rémült Rudi visszatért a csalárd iPadezéshez.
Jo egy ideig nézte őt, de a fiú nyomatékosan a képernyő fölé
hajolt és orosz akcentussal motyogott.
Mély lélegzetet vettem.
– Folyton az jár a fejemben, hogy felajánlotta, hogy lemondja
a nyaralását. Miért tenné…
– Pisilni kell – jelentette be hirtelen Rudi. – Azt hiszem,
kevesebb, mint egy percem van – tette hozzá, még mielőtt Jónak
lett volna ideje megkérdezni.
Megálltunk a mezőgazdasági főiskola előtt, szemben a
középiskolával, ahová Eddie járt. Ott lebegett felettem a fájdalom
szürke köde, ahogy a táblára meredtem, és elképzeltem, ahogy a
tizenkét éves Eddie beszökdécsel a kapun. A kerek arcocska; a
mosoly, ami nevetőráncokat rajzolt a bőrére, ahogy teltek az évek.
Most megyünk el a sulid előtt – írtam neki, mielőtt még
megálljt parancsolhattam volna magamnak. Bárcsak tudnám, mi
történt veled!
Jo gyanúsan jókedvű volt, amikor Rudival visszaértek a
kocsihoz. Közölte, hogy szép napunk lesz, és nagyon örül, hogy itt
lehet velünk vidéken.
 – Megmondtam neki, hogy gonosz volt veled – suttogta Rudi.
– Kérsz egy darab sajtot? – Megpaskolt egy műanyag dobozt,
amiben a korábban Jótól kapott szendvicseiből kivett sajtok
sorakoztak
Összeborzoltam a haját.
– Nem – suttogtam vissza. – De szeretlek. Köszönöm.
Jo úgy tett, mintha nem hallotta volna a beszélgetést.
– Azt mondtad, Eddie felajánlotta, hogy lemondja a
nyaralását – jegyezte meg vidáman.
Éreztem, ahogy a szívem repedései szélesednek, mert persze
tudtam, hogy nehezére esik türelmesnek lenni velem. Tudtam,
hogy évekkel Rudi előtt a számtalan férfi közül szinte egy sem
hívta fel, akiknek az évek során odaadta a szívét-lelkét (és gyakran
a testét). Azokról pedig, akik mégis felhívták, kiderült, hogy
egyszerre több nőjük is van. És Jo minden egyes alkalommal
hagyta, hogy becsapják, mert sosem adta fel a reményt, hogy
szeretik. Aztán feltűnt a színen Shawn O’ Keefe, Jo teherbe esett,
Shawn pedig hozzá költözött, tudván, hogy Jo majd eteti és lesz
hol laknia. Egész idő alatt egyetlen állása sem volt. Egész
éjszakákra eltűnt anélkül, hogy elárulta volna, merre járt. A mai
„állásinterjúja” csak kamu volt.
De Jo már hét éve hagyta ezt, mert valahogy meggyőzte
magát, hogy a szerelem majd kivirágzik, ha Shawnnal kicsit többet
dolgoznak rajta, ha még egy kicsit vár, hogy a férfi felnőjön.
Győzködte magát, hogy olyan családdá válhatnak, amilyen neki
sosem volt.
Igen, Jo mindent tudott a tagadásról.
De úgy tűnt, az én helyzetem már túl sok neki. Próbált
felvidítani, mióta Eddie eltűnt a föld színéről, kényszerítette
magát, hogy meghallgassa az elméleteimet, azt mondogatta, hogy
talán holnap majd hív. De egy szót sem hitt az egészből, és most
megtört. Ne hagyd, hogy úgy kihasználjanak, ahogy én hagytam
– mondta. – Sétálj el, Sarah, amíg még megteheted!
Az volt a gond, hogy nem voltam képes megtenni.
Barátkoztam a gondolattal, hogy Eddie-t egészen egyszerűen
nem érdeklem. A telefonom az eltelt tizenöt nap mindegyikén
hallgatott. Átfésültem a vele töltött idő minden ragyogó, lángoló
pillanatát, kerestem a repedéseket, az aprócska figyelmeztető
jeleket, hogy ő talán nem volt olyan biztos a dologban, mint én, de
nem találtam semmit.
Manapság már alig használtam a Facebookot, de most örökké
fenn voltam, a profilján kutattam az életjelei után. Vagy rosszabb…
Valaki más nyomai után.
Semmi.
Hívtam, írtam neki üzenetet; még egy szánalmas kis tweetet
is. Letöltöttem a Facebook Messengert, a WhatsAppor, és egész
nap nézegettem, hogy felbukkan-e. De mind ugyanezt hajtogatták
nekem: Eddie David utoljára több mint két hete volt online, aznap,
amikor eljöttem a hazából, hogy ő összecsomagolhasson
Spanyolországra.
A szégyentől és a kétségbeeséstől letaglózva még egy rakás
randialkalmazást is letöltöttem, hogy kiderítsem, regisztrált-e.
Nem regisztrált.
Irányítani akartam egy irányíthatatlan helyzetet. Nem tudtam
aludni; az étel gondolatától összefacsarodott a bensőm. Semmire
sem tudtam koncentrálni, és egy éhező állat őrületével vetettem rá
magam a telefonomra, valahányszor rezgeti. Egész nap
nyomasztóan kimerült voltam – hatalmas nagy vattapamacsként
nehezedett rám az érzés, néha fojtogatott –, mégis ébren töltöttem
az éjszaka nagy részét, bámultam Tommy vendégszobájának
koromsötétjét Nyugat-Londonban.
Az volt a furcsa, hogy tudtam, hogy ez nem én vagyok.
Tudtam, hogy ez nem normális viselkedés, és egyre csak rosszabb
lesz, nem jobb, de sem akaratom, sem erőm nem volt változtatni.
Miért nem hívott fel? – írtam be egy nap a Google-be. A válasz
olyan volt, akár egy online hurrikán. Megmaradt józan eszem
érdekében be kellett volna zárnom az oldalt.
Ehelyett újra rákerestem Eddie-re, átnéztem az
asztaloshonlapját, kerestem… Addigra már azt sem tudtam, mit
keresek. És persze nem találtam semmit.
– Szerinted mindent elmondott neked magáról? – kérdezte
Tommy. – Biztosan nincs például egy másik nővel?
 Az út lejtett egy kis parkoló felé, melyben hatalmas tölgyek
álltak egymás mellett, akár úriemberek a dohányzóban.
– Nincs másik nővel – közöltem.
– Honnan tudod?
– Tudom, mert… Tudom. Szingli volt, szabad. Nemcsak szó
szerint, hanem érzelmileg is.
Egy pillanatra egy szarvas tűnt fel a bükkerdőben.
– Oké. De mi van a többi figyelmeztető jellel? – makacskodott
Tommy. – Voltak következetlenségek? Érezted, hogy elhallgat
valamit?
– Nem – Elhallgattam. – Bár, azt hiszem…
– Mi az? – fordult meg Jo.
– Aznap, amikor megismerkedtünk, kinyomott pár bejövő
hívást – sóhajtottam. – De csak akkor – tettem hozzá gyorsan. –
Attól kezdve felvette, valahányszor csörgött a mobilja. És nem
voltak furcsa hívásai sem. A barátai keresték, az anyukája, üzleti
felkérések… – És Derek – jutott eszembe hirtelen. Sosem
derítettem ki, hogy ki is az a Derek.
Tommy szemöldöke bonyolult háromszög alakzatot vett fel.
– Mi az? – kérdeztem. – Mire gondolsz? Az csak az első napon
volt, Tommy. Azután bárki kereste, felvette.
– Hiszek neked. Inkább… – Elhallgatott.
Jo feltűnően hallgatott, de nem törődtem vele.
– Inkább arról van szó, hogy mindig is azt gondoltam, hogy az
internetes randizás kockázatos – fejezte be végül Tommy. –
Tudom, hogy nem a neten ismerted meg, de a helyzet hasonló.
Nincsenek közös barátaitok, nincs közös múltatok. Szinte bárkinek
kiadhatta magát.
A homlokomat ráncoltam.
– De bejelölt a Facebookon. Miért tenné, ha bármi
rejtegetnivalója lenne? A munkája miatt fent van a Twitteren, az
Instagramon, a cégének van honlapja. Ott fénykép is van róla.
Ráadásul egy hétig a házában laktam, emlékszel? A postáját Eddie
Davidnek címezték. Ha nem ő lenne Eddie David műbútorasztalos,
arról tudnék.
Most a Cirencester Parkban elterülő régi erdő mélyén jártunk.
Fénypöttyök villantak fel Jo meztelen combján, ahogy láthatóan
gondolataiba merülve bámult ki az ablakon. Nemsokára kiértünk
az erdőből, nem sokkal később pedig elértük azt a kanyart, ahol a
baleset történt.
Éreztem, hogy a gondolatra máshogy veszem a levegőt,
mintha valaki kiszippantotta volna a kocsiból az oxigént.
Pár perccel később kiértünk a vidéki mezők eső utáni
ragyogásába. Lehunytam a szemem. Még most – ennyi év után is –
képtelen voltam ránézni a fűszegélyre, ahol a mentősök állítólag
lefektették őt, és próbálták elkerülni az elkerülhetetlent.
Jo keze utat talált a térdemhez.
– Miért csinálod ezt? – indult be Rudi antennája. – Anya?
Miért van a kezed Sarah lábán? Miért kötöttek virágokat arra a
fára? Miért vagytok mind…
– Rudi – szólt közbe Jo. – Mit szólnál a kémkedéshez? Én, a
kém apró szememmel látok valamit, ami V betűvel kezdődik.
Csend támadt.
– Ehhez már nagy vagyok – felelte a kisfiú duzzogva. Nem
szerette, ha kihagyják valamiből.
A szemem még csukva volt, bár tudtam, hogy már elhagytuk a
helyet.
– Vércse – kezdte Rudi vonakodva. – Vécépumpa. Vobil-
telefon.
– Jól vagy, Harrington? – kérdezte Tommy a tiszteletteljes
csend után.
– Igen. – Kinyitottam a szemem. Búzamezők, düledező
kőfalak, villám alakú ösvények a lovak taposta fűben. – Jól vagyok.
Sosem lett könnyebb. Tizenkilenc év vette el az élét, elfedve a
legrosszabb csomókat, de még mindig ott volt.
– Mi lenne, ha beszélgetnénk még Eddie-ről? – javasolta Jo.
Próbáltam igent mondani, de elcsuklott a hangom. – Amit
szeretnél – mondta, és megsimogatta a lábamat.
– Folyton az jár a fejemben, nem történt-e vele baleset –
szólaltam meg, amikor már tudtam beszélni. – Dél-
Spanyolországba ment windsurfözni.
Ezt Tommy szemöldöke megfontolta.
 – Azt hiszem, ez logikus elmélet.
Jo megjegyezte, hogy ismerősök vagyunk Eddie-vel a
Facebookon.
– Csak látott volna valamit az oldalán, ha Eddie-nek baja esett
volna.
– De ne zárjuk ki azt sem, hogy bekrepált a telefonja –
jegyeztem meg. A hangom egyre szomorúbb lett, ahogy egymás
után zárultak be a remény ösvényei. – Vacakolt. Eddie…
– Kicsim – szakított félbe gyengéden Jo. – Kicsim, a telefonja
nem merült le. Kicsöng, amikor hívod.
Bánatosan bólintottam.
A chipset majszoló Rudi hátulról belerúgott Jo ülésébe.
– Uuuuuuuunatkozom.
– Fejezd be! – szólt rá az anyja. – És ne feledd, hogy
megvitattuk a teli szájjal beszélést!
Rudi – akit Jo nem látott – felém fordult, és megmutatta a
félig elpusztított chipset a szájában. Sajnos, ismeretlen okból úgy
döntött, ez a kettőnk vicce.
Becsúsztattam a kezemet a táskám oldalzsebébe, ujjaim
rákulcsolódtak a remény utolsó darabkájára.
– De Egér… – nyöszörögtem szánalmasan. Közelegtek az
égető könnyek. – Nekem adta Egeret.
A tenyerembe fogtam; puha volt, viseltes, kisebb egy diónál.
Eddie egy fadarabból faragta ki, amikor még csak kilencéves volt.
Sok mindenen mentünk keresztül – mesélte. – Ő az én
talizlányom.
Arra a rézpingvinre emlékeztetett, amit apától kaptam, hogy
legyen a padtársam az érettségim idején. Szigorú tekintete
haragosan nézett rám, valahányszor kinyitottam egy vizsgalapot.
Még most is imádtam azt a pingvint. El sem tudtam képzelni, hogy
bárkinek is odaadjam.
Egér ugyanezt jelentette Eddie-nek; tudom. És mégis nekem
adta. Vigyázz rá helyettem, míg visszajövök! – kérte. – Nagyon
sokat jelent.
Jo sóhajtva hátranézett. Már tudott Egérről.
– Az emberek meggondolják magukat – mondta csendesen. –
Lehet, hogy egyszerűen könnyebb neki lemondani egy
kulcstartóról, mint jelentkezni.
– Ő nem csak egy kulcstartó. Ő… – feladtam.
Jo gyengédebb hangon folytatta.
– Figyelj ide, Sarah! Ha biztos vagy benne, hogy valami baj
történt vele, mi lenne, ha hagynád a négyszemközti
kommunikációt, és írnál valamit a Facebook-falára? Ahol
mindenki láthatja? Mondd meg, hogy aggódsz! Kérdezd meg, hogy
hallott-e felőle valaki!
Nagyot nyeltem.
– Ezt hogy érted?
– Pontosan úgy, ahogy mondom. Kérj a barátaitól
információt! Ennek mi akadálya?
Elfordultam, kinéztem az ablakon, képtelen voltam válaszolni.
Jo nem hagyta annyiban.
– Szerintem csak a szégyen akadályozhatna meg. És ha te
tényleg, igazán őszintén hiszed, hogy valami szörnyűség történt
vele, baromira nem érdekelne a szégyen.
Elhaladtunk a Honvédelmi Minisztérium régi reptere mellett.
Kifakult narancssárga szélzsák fodrozódott az üres kifutópálya
felett, és hirtelen eszembe jutott Hannah hahotázó nevetése,
amikor apu megjegyezte, hogy a zsák olyan, mint egy nagy
narancssárga fütyi.
– Fütyizsák! – kiáltott fel Hannah, anyu pedig az önkéntelen
nevetés és a szidás között őrlődött.
Rudi megnyitotta Jo zenetárát az iPaden, és kiválasztott egy
„Keleti-parti rap” nevű lejátszási listát.
Ha aggódom, ahogy azt állítom, akkor miért nem írtam
valamit Eddie Facebook-falára? Jónak igaza lenne?

Feltűntek a szemünk előtt Chalford cotswoldi kőből épült házai,

amik olyan eltökélten kapaszkodtak a domboldalba, mintha
megmentőre várnának. Chalford helyét Brimscombe vette át,
amiből aztán Thrupp lett, majd Stroud. Stroudban tanárok, diákok
és újságírók sokadalma várta Tommyt a régi iskolánkban. Össze
kellett szednem magam.
– Egy pillanat! – szólalt meg hirtelen Tommy. Lehalkította
Rudi rapzenéjét, és rám nézett a visszapillantó tükörben.
– Harrington, elmondtad Eddie-nek, hogy férjnél vagy?
– Nem.
Tommy szemöldöke egészen megvadult.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy mindent elmondtál
neki.
– Így volt! De nem mentünk végig az exeink névsorán. Az nem
lett volna… tapintatos. Hisz mind a ketten majdnem
negyvenévesek vagyunk… – Elhallgattam. Kellett volna? – El
akartuk mondani egymásnak az élettörténetünket, de sosem
jutottunk el odáig. De azt megbeszéltük, hogy mindketten szinglik
vagyunk.
Tommy a visszapillantóban nézett rám.
– De Reubennel frissítettétek az oldalatokat?
A homlokomat ráncolva tűnődtem, mire akar kilyukadni.
Aztán:
– Jaj, ne! – suttogtam Jeges ujjak simítottak végig a
gyomromon.
– Mi az? – kiáltott fel Rudi. – Miről beszeltek?
– Sarah jótékonysági honlapjáról – válaszolta Jo. – Egy egész
oldal szól Sarah-ról és Reubenről, hogy hogyan kezdték a
bohócdoktorkodást a kilencvenes években, amikor
összeházasodtak. És hogy még ma is együtt vezetik a szervezetet.
– Ó! – értette meg Rudi. Letette az iPadjét, repesett az
örömtől, hogy végre megfejtette a rejtélyt.
– Sarah pasija elolvasta, és összetört a szíve! Ezért halt meg,
mert az ember nem élhet, ha a szíve nem működik.
De:
– Bocs… Én ezt nem veszem be – közölte Jo csendesen. –
Sarah, ha Eddie eltöltött veled egy hetet, ha ugyanolyan komolyan
gondolta veled, mint te vele, ennyi kevés lett volna ahhoz, hogy
elkedvetlenítse. Kérdőre vont volna téged. Nem somfordálna csak
úgy el, mint egy haldokló macska.
De én mar fent voltam azon a nyavalyás Messengeren, és
írtam neki.
 NEGYEDIK FEJEZET

Első nap: A nap, amikor megismerkedtünk

Tombolt a kánikula azon a napon, amikor megismertem Eddie

Davidet. A vidék lassan olvadt és egybefolyt, a madarak a
rezzenéstelen fákon rejtőzködtek, a méhek megrészegültek a
perzselő forróságtól. Nem olyan délutánnak tűnt, amikor az ember
beleszeret egy vadidegenbe. Pontosan olyan volt, mint az összes
többi június másodika, amikor elindultam sétálni. Csendes,
bánatos, emlékektől terhes. Ismerős.
Eddie-t előbb hallottam meg, mint láttam. A buszmegállóban
álltam, próbáltam felidézni, hogy a hét melyik napja van.
Ráébredtem, hogy csütörtök, vagyis még vagy egy órát állhattam
itt. Itt, az ólmos nappali hőségben vártam a buszra, amiben
egészen biztosan meg fogok sülni. Elindultam az úton a falu felé,
árnyékot kerestem. Egy forrongó légáramban meghallottam a
gyerekek hangját az általános iskolában.
Egy birka óbégatása szakította félbe őket valahol fentebbről.
BEEE – kiabált. – BEEE!
A birkának hangos férfinevetés felelt, ami úgy tört előre a sűrű
forróságban, akár egy hűs fuvallat. Elmosolyodtam, mielőtt még
megláttam volna őt. A nevetésében benne volt minden, amit a
birkákkal kapcsolatban éreztem, az ostoba pofájukról és buta
oldalülő szemükről.
Valamivel messzebb voltak, a falu rétjén. A férfi nekem háttal
ült, a birka tőle úgy egy méterre állt. Bámulta őt a bolondos,
oldalülő szemével. Újabb bégetéssel próbálkozott, mire a férfi
válaszolt valamit, amit nem hallottam.
Mire a rétre értem, már mély beszélgetésbe merültek.
Álltam a kiégett fű szélén, figyeltem őket, és furcsa felismerés
nyilallt belém. Nem ismertem ezt a férfit, de elbűvölő másolata
volt számtalan fiúnak, akikkel iskolába jártam. Nagy, kellemes
külsejű mélák, rövidre nyírt hajjal, kekszbarna bőrrel, nyugat-
angliai egyenruhában: rövidnadrágban és kifakult pólóban.
Biztosan polcokat is fel tud szerelni, kétségtelenül tud szörfözni, és
nagy valószínűséggel egy ütött-kopott Golfot vezet, amit kedves, de
dilis édesanyjától kapott.
Olyan fajta férfi volt, akihez – ahogy azt tinikori naplóimban
írtam – egy nap majd hozzámegyek. (Az „egy nap” a jövő egy meg
nem határozható pontjára utalt, amikor majd pillangóként kelek ki
a csenevész bábomból, és lemondok a posztomról, mint Mandy és
Claire átlagos kinézetű, visszahúzódó barátja. Majd bátor,
gyönyörű nővé válók, akit bármelyik férfi észrevesz, akire időt
szánok.) A férjem ebből a faluból, Sappertonból származik majd,
esetleg valahonnan a közelből, és mindenképpen Golfja lesz. (A
Golf valamiért nagy szám volt. Az álomképeimben leautóztunk
Cornwallba nászútra, ahol elkápráztattam, amikor szörfdeszkával
a hónom alatt vakmerőn a tengerbe ugrottam.)
Ehelyett hozzámentem egy nyámnyila amerikai bohóchoz.
Egy igazi bohóchoz, akinek több doboznyi piros orra, ukuleléje és
ostoba kalapjai vannak. Aki néhány óra múlva majd mocorogni
kezd, amikor a ragyogó kaliforniai nap elkezdi fehérre színezni a
lakásunk falát. Talán ásít egyet, átfordul, és orrával megcirógatja
az új barátnőjét, majd felkel, hogy bekapcsolja a légkondit, és
csináljon a csajnak valami borzasztó zöld löttyöt
– Helló! – köszöntem.
– Ó, helló! – pillantott körbe a férfi. Ó, helló! Mintha évek óta
ismerne. – Találtam magamnak egy birkát
Az állat újabb ködkürtszerű bégetést hallatott, és egy
pillanatra sem fordult el a férfi arcától.
– Meg csak pár perce -- magyarázta a férfi de mindketten
nagyon komolyan gondoljuk az egészet.
– Értem – mosolyogtam. – Törvényes az ilyesmi?
– A szerelmet nem lehet törvényekkel szabályozni – felelte
vidáman. Váratlan gondolat hasított belém: Hiányzik Anglia.
– Hogyan találkoztatok? – kérdeztem, és ráléptem a fűre.
 – Nos – mosolygott a birkára a férfi –, itt üldögéltem, kissé
sajnáltam magam, amikor ez az ifjú hölgy egyszer csak feltűnt a
semmiből. Beszédbe elegyedtünk. Aztán észre sem vettem, és már
arról beszélgettünk, hogy összeköltözünk.
– Ez fiatalember – közöltem. – Semmit sem tudok a
birkákról, de még en is látom, hogy nem hölgy.
A férfi hátradőlt, és ellenőrizte a birka alvázát.
– Ó.
A birka rámeredt vicces, oldalülő szemével.
– Nem Lucynak hívnak? – kérdezte a férfi. A birka hallgatott.
– Azt mondta, Lucy a neve.
– Nem Lucynak hívják – erősítettem meg.
A birka újra bégetett, és a férfi felnevetett. Egy kókadt csóka
felrepült a fáról az ösvényen, a hátunk mögött.
Valahogy közvetlenül melléjük kerültem. A férfi, a birka és én
a falu kifakult rétjén. Az ismeretlen felnézett rám. Arra gondoltam,
hogy a szeme színe olyan, mint a távoli óceánoké, tele melegséggel
és jó szándékkal.
Nagyon helyes volt.
Hosszú hónapokba telik, mire őszinte érzéseid támadhatnak
egy másik férfi iránt – mondták nekem aznap reggel. A tanács egy
ostoba Szakítás Tanácsadó nevű alkalmazástól érkezett, amit a
legjobb Los Angeles-i barátnőm, Jenni Carmichael töltött le (az
engedélyem nélkül) a telefonomra egy nappal azután, hogy
Reubennel bejelentettük a szakításunkat. Reggelente rettenetes
értesítéseket küldött arról az érzelmi traumáról, amin épp
keresztülmegyek, és hogy ez teljesen rendben van.
Csakhogy nem voltam semmilyen érzelmi krízisben. Amikor
Reuben bejelentette, hogy sajnálja, de szerinte el kellene válnunk,
akkor is kényszerítenem kellett magam, hogy sírjak, nehogy
megbántsam. Amikor az alkalmazás az összetört szívemről és a
megtört lelkemről beszélt, úgy éreztem, mintha valaki más
üzenetét kaptam volna meg.
De Jennit boldoggá tette, amikor látta, hogy olvasom, ezért
megtartottam az alkalmazást. Jenni lelki békéje nagyban függött
attól, hogy gondoskodjon az arra rászorulókról, mivel a harmincas
évei vége felé járva egyre szertefoszlottak a reményei, hogy
gyereket vállaljon, így egyre ingatagabbá vált érzelmileg.
A férfi visszafordult a birkához.
– Hát, kár. Azt hittem, van jövőnk Lucyval. – Megszólalt a
telefonja.
– Mit gondolsz, kihevered?
Félig kihúzta a telefonját a zsebéből, és kinyomta a hívást.
– Ó, azt hiszem. Legalábbis remélem.
Körülnéztem, másik birka, egy gazda vagy segítőkész
juhászkutya után kutattam.
– Szerintem csinálnunk kellene vele valamit. Szerinted nem?
– Valószínűleg. – A férfi feltápászkodott. – Majd felhívom
Franket. Errefelé az övé a legtöbb birka. – Tárcsázott a telefonján,
mire én nyeltem egyet, hirtelen elbizonytalanodtam. Amint
elintéztük a birkát, abba kell hagynunk a poénkodást, és valódi
beszélgetésbe kell kezdenünk.
Álltam a fűben, és vártam. A birka közönyösen rángatta az
érdes fűcsomókat maga körül, közben szemmel tartott minket.
Nemrég nyírták meg, de rövid bundája is fojtogatónak tűnt.
Azon tűnődtem, mit keresek itt. Meg azon, hogy ez a férfi
miért sajnálta magát korábban. Azon, hogy miért szántok végig a
hajamon. A férfi most Frankkel beszélt, és könnyedén felnevetett.
– Rendben, cimbora! Megteszem, amit tudok. Oké – mondta,
és rám nézett. Tényleg szép szeme volt.
(Fejezd be!)
– Frankie még egy jó óráig nem ér ide. Azt mondja, Lucy
meglógott a kocsma melletti legelőről. – A birkához fordult. –
Nagy utat tettél meg. Le vagyok nyűgözve.
A birka evett tovább, úgyhogy a férfi inkább rám nézett.
– Megpróbálom levinni az úton. Van kedved segíteni?
– Persze, amúgy is oda készültem, ebédelni.
Nem ott akartam ebédelni. Igazából az 54-es cirencesteri
buszra vártam, mert Cirencesterben voltak emberek, a szüleim
házában pedig nem volt senki. Tegnap éjjel telefonált egy
sürgősségis nővér a Leicesteri Királyi Kórházból, hogy a
nagyapámat bevitték medencetöréssel. Nagypapa kilencvenhárom
éves volt. Hírhedten goromba is, de anyun és a testvérén, Lesley-n
kívül – aki épp a Maldív-szigeteken volt a harmadik férjével – nem
volt senkije.
– Menjetek! – mondtam anyunak, amikor habozott. Nem
szívesen hagyott cserben. Minden júniusban féktelen
előkészületeket tett a látogatásomra: hibátlan logisztika,
virágokkal teli ház, isteni kaják. Bármi, amivel meggyőzhet, hogy
Anglia sokkal jobb, mint bármi, amit Kalifornia nyújtani tud.
– De… – néztem, ahogy megnyúlik az arca. – De egyedül
maradsz.
– Megleszek – feleltem. – Ráadásul nagypapát kihajítják a
kórházból, ha nem leszel ott, hogy bocsánatot kérj helyette.
Amikor a nagyapám legutóbb kórházba került, szerencsétlen
összetűzésbe keveredett egy szakorvossal, akit csak úgy emlegetett,
hogy a „bárgyú orvostanhallgató”.
Csend honolt, miközben anyu leányi és szülői kötelessége
között vívódott.
– Hadd éljem túl a következő pár napot – mondtam –, aztán
felmegyek Leicesterbe.
Anyu apura nézett, egyikük sem tudott dönteni. Ti mikor
lettetek ilyen szörnyen döntésképtelenek?? Most idősebbnek
tűntek, kisebbnek. Főleg anyu. Mintha többé nem illene a testébe.
(Az én hibám? Valahogy összezsugorítottam azzal, hogy
ragaszkodtam ahhoz, hogy külföldön éljek?)
– De nem szeretsz a házban lenni – közölte apu, mindezt
képtelen volt jobban kifejezni. És attól, hogy nem tudott valami
vicceset mondani – most az egyszer –, a torkom annyira
összeszorult, hogy úgy éreztem semmi nem jut át rajta.
– Dehogynem! Ez badarság!
– És nem hagyhatjuk itt neked a kocsit. Hogyan jutsz el
bárhová?
– Mehetek busszal.
– A buszmegálló kilométerekre van.
– Szeretek sétálni. Komolyan kérlek, menjetek! Pihenni fogok,
ahogy azt mindig hajtogatod nekem. Olvasok. Megeszem ezt a
rakás kaját, amit csináltál.
 És ezért ma reggel integettem nekik az úton, és hirtelen
magam maradtam egy házban, amiben – tényleg – nem szívesen
voltam. Főleg nem egyedül.
Vagyis nem a Daneyway pubba tartottam magányos ebédre.
Az a helyzet, hogy próbáltam rávenni ezt a vadidegent, hogy igyon
velem valamit, hiába jött ma az alkalmazástól olyan értesítés, hogy
a más férfiakkal való flört csak könnyeket hozna. Ne feledd, hogy
most kifejezetten sebezhető vagy! – közölte egy lány képével
illusztrálva, aki egy halom puha párnán sírt.
A férfinak újra csöngött a mobilja. Fz alkalommal hagyra
kicsöngeni.
– Rendben, essünk neki! – mondta, Lucy felé mozdult, aki
rámeredt, majd sarkon fordult és eliramodott. – Te menj oda! –
kiáltott rám. – Aztán rászoríthatjuk az ösvényre. Au! A francba! –
Kínlódva ugrált a füvön, aztán visszaszaladt a papucsáért.
Amilyen gyorsan csak tudtam, balra lendültem a szirupos
hőségben. Lucy jobbra kanyarodott, ahol a férfi nevetve várta. A
birka elfogadta, hogy csapdába esett, és elbaktatott a kis ösvény
felé, ami levezetett a pubig, menet közben tiltakozásképpen furán
bégetett.
Köszönöm Istennek, az univerzumnak vagy a sorsnak
–gondoltam. Ezt a birkát, ezt a férfit, ezt az angol sövénykerítést.
Micsoda megkönnyebbülés volt olyannal beszélni, aki semmit
sem tudott a szomorúságról, amit végig kellett volna szenvednem.
Aki nem billentette együttérzően oldalra a fejét, amikor velem
beszélt. Aki egyszerűen megnevettetett.

Úton a pub felé Lucy többször megpróbált szabadulni, de hatékony

csapatmunkával sikerült őt visszajuttatnunk a legelőre. A férfi
letört egy faágat, és keresztbe dugta a kerítés nyílásán, amin
keresztül a birka megszökött, majd mosolyogva felém fordult.
– Kész.
– Valóban – feleltem. A kocsma mellett álltunk. – Jössz
nekem egy itallal.
Nevetett, és azt mondta, jogos.
És ennyi volt.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Hét nappal később elbúcsúztunk. Francia búcsú volt: egy au

revoir. Egy viszontlátásra. Nem egy Isten veled. Távolról sem volt
Isten veled. Az Isten veledbe mikor tartozott bele az, hogy „azt
hiszem, beléd szerettem”?
Boldogan dudorászva követtem a Frome folyót a szüleim
házáig. Aznap csillámlóan tiszta volt a víz, zöld mohapárnák és
tiszta kavicsszigetek tarkították, hegyes nádcsoportok vigyázták.
Elhaladtam a pont előtt, ahol Hannah egyszer beleesett, amikor
megpróbált víziboglárkát szedni, és magamat is meglepve
hangosan felnevettem. A szívem csordultig telt, repesett az elmúlt
hét emlékeitől: késő esti beszélgetések, sajtos szendvicsek, szívből
jövő nevetések, szárítón száradó fürdőlepedők. Eddie testének
széles tömege, a kunyhója előtt álló fák között a lágy szél, ami
mintha finom lisztpermetet fújt volna, és a szavak – újra és újra-,
amiket akkor mondott, amikor eljöttem.
Aznap este megérkeztem Leicesterbe. A taxiban ültem a
kórház felé, amikor kitört a vihar. A város elsötétült és a sürgősségi
vörös fényei úgy folytak le a szélvédőn, akár a leves. A nagyapámat
egy sürgősségi kórteremben találtam, komoran, de megviselten, a
szüléimét pedig kimerültén.
Aznap este Eddie nem hívott. SMS-t sem írt a repülőútja
részleteiről. Miközben pizsamába bújtam, egy pillanatra
eltöprengtem, hogy miért nem. Valószínűleg sietett – mondtam
magamban. Egy barátjával van. És: Szeret engem. Hívni fog!
De Eddie David nem hívott. És nem hívott és nem hívott.
Pár napig győzködtem magamat, hogy minden rendben
Abszurd lenne – sőt, őrültség – kételkedni abban, ami köztünk
történt. De ahogy a napok fájdalmasan egy hétbe fordultak, egyre
nehezebben tartottam ki a pánik növekvő óceánjában.
– Remekül érzi magát Spanyolországban – hazudtam, amikor
megérkeztem Tommyhoz Londonba, a megbeszélt látogatásomra.
Pár nappal később, miközben Jóval ebédeltem, megtörtem.
– Nem hívott – ismertem be. A pánik és a megaláztatás
könnyei gyűltek a szemembe. – Valami biztosan történt vele. Ez
nem csak egy kaland volt, Jo. Mindent megváltoztatott.
Tommy és Jo kedvesek voltak hozzám. Meghallgattak, és azt
mondták, „nagyon jól viselem”, de éreztem, hogy megdöbbentek,
hogy az általuk ismert Sarah darabokra hullott. Nem én állítottam
a feje tetejére az életem, és menekültem el Los Angelesbe a
tragédia fekete felhőjében? Nem én voltam az a nő, aki csodálatos
gyermekjótékonysági szervezetet indított, hozzáment egy
tősgyökeres amerikaihoz, körberepülte a világot és vitaindító
beszédeket tartott?
Ugyanaz a nő két hétig Tommy lakásában lófrált, és csak egy
olyan férfi után kutakodott, akivel hét napot töltött együtt.
Ez idő alatt Nagy-Britannia majdnem felrobbant az EU-
népszavazás kuktájában, a nagyapám átesett két műtéten, a
szüleim pedig gyakorlatilag foglyokká váltak a házában. A
jótékonysági szervezetem jelentős támogatást nyert, Jenni pedig
jócskán benne járt az utolsó mesterséges megtermékenyítés-
beavatkozásban, amit még állt a biztosítása. Igen valóságos emberi
életek hullámhegyei és völgyei vettek körül, mégis nehezen vettem
ebből észre bármit is.
Láttam már ugyanezt a barátaimnál. Elképedve figyeltem,
amikor azt állították, hogy a pasinak elromlott a telefonja; eltört a
lába; ő maga tört meg; egy árokban hever. Azt hajtogatták, hogy
egy meggondolatlan megjegyzésük biztosan „elijesztette” az illetőt,
ezért „tisztázni kell a félreértéseket”. Végignéztem, ahogy odalesz a
büszkeségük, összetörik a szívük, elmegy az eszük, mindez egy
olyan férfi miatt, aki sosem hívta vissza őket. Még rosszabb, hogy
olyan férfi miatt, akit alig ismertek.
És itt voltam én. Ültem Tommy kocsijában, a büszkeségem
darabokban, a szívem összetörve, eszemet vesztve. Épp
kétségbeesett üzenetet írtam, hogy már tényleg nem vagyok
férjnél. Hogy nagyon kedélyes szakítás volt.
Tommy épp akkor állt meg az iskolánk kapujának közelében,
amikor az eső újra lágy mintákat rajzolt a szélvédőre. Rá nem
jellemzően pocsékul parkolt, egy kerékkel a járdán, de – és ez még
kevésbé volt jellemző rá – meg sem próbálta egyenesbe hozni a
kocsit. Láttam a dús bükkfa sövényt, az út sárga cikkcakkjait, a
kapu melletti táblát, és éreztem a nyugtalanság ismerős
bizsergését a bensőmben. A telefonomat betettem a táskámba.
Várnom kell, hogy üzenhessek Eddie-nek.
– Szóval, itt vagyunk! – A megjátszott lelkesedés súlyától
Tommy hangja félúton elcsuklott, mint egy túlterhelt szárítókötél.
– Induljunk! Öt perc múlva beszélnem kell.
Nem indult el, és mi sem. Rudi ránk meredt.
– Miért nem szálltok ki a kocsiból? – kérdezte hitetlenkedve.
Senki sem válaszolt. Pár pillanattal később kirobbant a hátsó
ülésről, és elrohant az iskola kapuja felé. Némán néztük, ahogy
zsebre tett kézzel sétatempóra lassít, majd lazán megáll a
bejáratnál, mérlegeli a lehetőségeit, hogy mivel szórakozhatna az
iskolai sportpályán. Miután egy darabig meresztgette a szemét,
visszafordult a kocsi fele. Nem volt túl lelkes.
Szegény Rudi. Nem tudtam, Jo mivel dumálta rá a mai napra,
de nem hinném, hogy a teljes igazságot mondta el. Egy
sportprogram megnyitója egy középiskolában valamennyire vonzó
is lehetett, ha Rudi felpróbálhatta volna az egyik sportórát vagy a
pulzusmérő mellényt, amik a projekthez tartoztak, vagy ha lettek
volna ott korabeli gyerekek, akikkel játszhat. De a technikai
kütyiiket, amik Tommy programjának gerincét alkották, egy sor
„ígéretes sportoló” mutatta be, akiket a testnevelő munkaközösség
vezetője választott ki, es a legfiatalabb résztvevő tizennégy éves
volt.
Rudi morcosan ácsorgott a kocsi közelében. Jo kiszállt, hogy
beszéljen vele. Tommy hirtelen szótlanná vált, és odahajolt, hogy
megnézze a tükörképét a visszapillantóban. Retteg – gondoltam,
és elöntött az együttérzés. A fiúk a koedukált középiskolánkban
nem voltak túl kedvesek a kis Tommy Stenhamhez. Egyikük,
Matthew Martyn azzal vádolta Tommyt, hogy meleg, amikor
tizenkét éves lett, feltűnést kedvelő édesanyja pedig divatos
frizurát vágatott neki. Tommy sírt, es ez persze rajta ragadt.
Matthew és a bandája minden áldott nap „melegtelenítő” sprayjel
fújta le Tommy székét, és meztelen férfiak képét dugta a padjába.
Tizennégy évesen járni kezdett Carla Franklinnel, akire álcaként
gondoltak. Tommy órákat töltött az anyja otthoni edzőtermében,
de új izmaitól minden csak rosszabb lett: lazán megverték a suli
sportpályáján. Mire a családjával 1995-ben kivándoroltak
Amerikába, Tommy edzésfüggő lett, enyhén dadogott és nem
voltak fiúbarátai.
Évekkel később – jóval azután, hogy visszatért Angliába -egy
Zoe Markham nevű technológiai jogász felkérte Tommyt, hogy
legyen a személyi edzője. Tommy akkoriban rengeteg sikeres
londoni nőnek dolgozott, közülük sokan nyíltan flörtöltek vele.
– Szerintem ez valamilyen fantázia – mesélte. Egyszerre
találta hízelgőnek és undorítónak. – Olyan vagyok, mint egy szexi
szerszámöves ezermester. Egy izmos fizikai munkás.
Zoe Markham azonban más volt. „Fantasztikusan” kijöttek
egymással, „őszinte kapcsolat” alakult ki közöttük, és ami a
legfontosabb: a nő „teljes embernek” látta Tommyt, nem csak egy
alkalmazottnak, aki elérte, hogy ő vékonynak és gyönyörűnek
látszódjon. (Már azelőtt is igaz volt mindkettő).
Néhány hónap laza flörtölgetés után a nő felajánlotta
Tommynak, hogy egy régi barátján keresztül feljebb léphet, mint
sporttanácsadó. Tommy köszönetképpen elvitte vacsorázni. A nő
felvitte magához, és levetkőzött előtte.
– Szerintem ideje egy igazi test-test elleni küzdelemnek, nem?
– kérdezte.
Ő lett Tommy első igazi barátnője, az első, akiről Tommy
egyértelműen azt gondolta, hogy nem egy súlycsoportba tartoznak.
Számára egy istennő volt, egy csoda – a gyógyír minden egyes régi
sérelmére.
– Bárcsak elmondhatnám azoknak a seggfejeknek a suliban –
mondta Tommy, aznap, amikor Zoe megkérte, hogy költözzön be a
Holland Park-i lakásába. – Bárcsak megmutathatnám nekik, hogy
egy olyan nő, mint Zoe, vonzónak talál.
Mire én ezt mondtam:
– Ugye, milyen fantasztikus lenne? – Sosem hittem, hogy
ilyesmi megtörténhet. Az ilyesmi sosem történik meg.
Csakhogy Tommy esetében mégis.
Úgy egy éve elküldte a középiskolai sportprogramja
ismertetőjét minden igazgatónak az Egyesült Királyságban. A
programban adományok is szerepeltek, felvehető
sporttechnológiai eszközökkel: pulzusmérő mellényekkel,
fitneszórakkal, ilyesmikkel. Zoe egyik legnagyobb kliensétől
érkeztek ezek, egy tech-multimilliárdóstól, és ez volt Tommy szíve
csücske. Amikor felhívta a régi iskolánk igazgatója, meghatódott.
– A nő azt akarja, hogy találkozzak a testnevelési
munkaközösség vezetőjével! – lelkendezett, amikor egyszer Skype-
oltunk. – Hát nem fantasztikus? – Sokkal kevésbé találta
fantasztikusnak a helyzetet, amikor rájött, hogy a munkaközösség
vezetője nem más, mint tinédzserkori zaklatója: Matthew Martyn.
De Tommy megnyugtatott, hogy kellemesen elbeszélgettek.
Először kicsit kínos volt, de Matthew mondott valami olyasmit,
hogy „mind seggfejek voltunk tiniként”, rásózott egyet Tommy
karjára, és „havernak” hívta. Később, mint két jó barát
összehasonlították az életüket: Matthew mutatott Tommynak egy
képet a családjáról, Tommy pedig Matthew-nak – alig hitt a
szerencséjének – a gyönyörű, jól öltözött, izmos barátnőjéről
csodálatos londoni konyhájában.
Mire én július elején, Eddie miatt kétségbeesve, megérkeztem
Tommy és Zoe londoni lakásába, Tommy elindította a programot.
Mesélt arról, hogy eltemette a múlt kísérteteit, túltette magát az
iskolában történteken, és igazából alig várja, hogy újra találkozzon
Matthew Martynnal a program bemutatóján. Aztán:
– Zoe is jön – tette hozzá szinte mellékesen. – Klassz lesz
bemutatni Matthew-nak.
Akkor legszívesebben megöleltem volna. Elmondtam volna,
hogy jó úgy, ahogy van. Hogy nincs szüksége Zoe-ra maga
mellette, hogy értékesebb legyen. De persze ráhagytam, mert
szüksége volt rám.
Zoe négy nappal a bemutató előtt táncolt vissza.
– Hong Kongba kell mennem az egyik ügyfelem miatt –
közölte. – Nagyon fontos. Sajnálom, Tommy!
 Nem eléggé – gondoltam. Tudta, mit jelent ez. Tommy arca
olyan színű lett, mint az újrahasznosított papír.
– De… az iskola számít rád!
– Biztosan túlélik – ráncolta a homlokát Zoe. – Amúgy is a
helyi sajtónak villognak, nem nekem.
– Nem repülhetnél egy nappal később? – kérlelte Tommy.
Nézni is alig bírtam.
– Nem – felelte Zoe közönyösen. – Nem lehet. De meg fogod
köszönni, hogy elmegyek erre az útra. Ott lesz egy küldöttség a
Kulturális-, Média- és Sportminisztériumból. Még mindig úgy
gondolom, hogy jó esélyem van, hogy bejuttassalak az egyik
tanácsadói bizottságba.
Tommy a fejét rázta.
– De én már megmondtam. Nem érdekel.
– Én pedig megmondtam neked, Tommy, hogy de, érdekel.
Jo és én átvettük Zoe helyét.
Vissza akartam menni a régi iskolámba? Persze, hogy nem.
Azt reméltem, hogy soha többé nem látom azt a helyet. De arra
gondoltam, hogy Tommynak szüksége van rám, és az egyetlen
normális figyelemelterelés, ami eszembe jutott, az volt, hogy
segítek valakin, akinek szüksége van rá. Ráadásul mitől félnék?
Mandy és Claire a kilencvenes években otthagyta azt a sulit. Sem
ők, sem más, aki elől menekülnék, nem lesz ott ma.
– Harrington – Tommy kifacsarodott, hogy hátranézzen rám.
– Itt vagy?
– Bocs. Igen.
– Figyelj, valamit el kell mondanom.
Figyeltem őt. A szemöldöke nem sok jót ígért.
– Amikor korábban megkaptam azt az üzenetet a helyi
sajtóról, Matthew mást is említett, ő… – Elakadt, és már akkor
tudtam, hogy rossz hírt fog közölni. – Matthew elvette Claire
Peddlert. Eddig nem szóltam, mert úgy gondoltam, hallani sem
akarod a nevét. De amikor Matthew megírta, hogy a helyi sajtó is
jön, azt is mondta…
Ne!
– …hogy Claire úgy döntött, csatlakozik. És…
 Húzza Mandyt.
– …hoz néhány barátot az évfolyamról. Beleertve Mandy Leet
is.
Előredőltem, és a fejemet az ülése hátához szorítottam.
 HATODIK FEJEZET

Első nap: Az ital, ami tizenkét óráig tartott

Sarah Mackey – válaszoltam. – M A-C-K-E-Y.

A vendéglős átnyújtott egy pohár cidert.
A férfi a falu rétjéről felnevetett.
– Ami azt illeti, tudom, hogy írják azt, hogy Mackey. De
köszönöm. A nevem Eddie David.
– Elnézést – mosolyogtam. – Amerikában élek. Azt hiszem, ez
inkább amerikai vezetéknév. Amikor itt vagyok, gyakran le kell
betűznöm. Ráadásul szeretem az egyértelműséget.
– Azt látom – felelte Eddie. Rádőlt a bárpultra, és engem
nézett. Összehajtogatott tízest tartott nagy, barna ujjai kö zött.
Tetszett a mérete. Hogy annyival magasabb, annyival szélesebb,
annyival erősebb nálam. Reubennel egyforma magasak voltunk.
Ültünk a kocsma kertjében, a virágok és piknikasztalok
oázisában, a kis völgyben Sapperton faluja alatt. A Frome folyó
vékony szalagja láthatatlanul tekergett a mező körül, körbefutotta
a kocsma parkolóját, egy fáról vadrózsa lógott le. Néhány sétáló
gubbasztott a pohara felett, a lábuk közül egy lihegő cocker spániel
bámult rám. Amint leültem egy nagy ernyő alá, a kutya odajött, és
hatalmas önsajnáló sóhajt hallatva leült a lábamhoz.
Eddie felnevetett.
Valahol a völgyben láncfűrész reszelése harsant fel, majd
elhallgatott. Néhány döbbent madár kábán rikoltott felettünk az
erdőben. Belekortyoltam a hideg ciderbe, és felnyögtem.
– Igen.
– Igen – értett egyet Eddie. Koccintottunk és eltöltött a
boldogság. A szüleim üres házában egyedül töltött reggel jobban
felkavart, mint azt hajlandó lettem volna beismerni. A séta a
lovaglóösvény mentén egyáltalán nem javított a hangulatomon. De
mindennek elvette az élét egy pohár hideg cider és egy nagyon
barátságos férfi. Talán még jól is alakulhat ez a nap.
– Szeretem ezt a pubot – jelentettem ki. – Gyerekkoromban
ide jártunk. A kishúgommal csatangoltunk a vadonban, és
kutattunk a folyóban, míg a szüleim és a barátaik kissé túl
jókedvűek lettek.
Eddie jó nagyot kortyolt a söréből.
– Én Cirencesterben nőttem fel. A város közepén kicsit
nehezebb a vadonban csatangolni. De egyszer-kétszer jártunk itt.
– Tényleg? Az mikor volt? Hány éves vagy?
– Huszonegy – felelte Eddie kényelmesen. – Bár azt mondják,
fiatalabbnak nézek ki.
Nem bánta, amikor felnevettem.
– Harminckilenc – mondta végül. – Emlékszem, hogy ebben a
kertben futkároztam, amikor mennyi is, tízéves lehettem? Aztán
anyu ideköltözött a kilencvenes évek végén, ezért nagyon gyakran
jártam ide. Te hány éves vagy? Talán együtt csatangoltunk.
Érdekes gondolat. Az alkalmazásom tuti megkergül.
– Valószínűleg nem. Los Angelesbe költöztem, amikor még
tinédzser voltam.
– Tényleg? Nem semmi lépés.
Bólintottam.
– Az egyik szülőd ott vállalt állást?
– Valami olyasmi.
– És ott vannak még?
– Nem. Itt élnék a közelben, Stroud felé.
Elkaptam az arcom, mintha ezzel elvehettem volna a hazugság
élét.
– Szóval, Eddie, mondd csak, mit kerestél Sapperton rétjén
hétköznap délután?
Lehajolt, hogy megsimogassa a kutyát.
– Az anyámat látogattam meg. Odafent lakik, az iskola
közelében. – A hangjában hajszálvékony repedés érződött. – Te
mit csináltál?
– Frampton Mansell felől sétáltam – biccentettem a szüleim
faluja felé.
A homlokát ráncolta.
– De nem a völgy felől jöttél, hanem a hegyről.
– Nos… Kis testmozgásra vágytam, ezért felmentem a hegyre,
és végigsétáltam odafent, a lovaglóösvény mentén. Ami azt illeti,
sokat változott. – Ez kész aknamező. – Nagyon be van nőve!
Régen nagyon széles volt és impozáns. Az emberek mindenfelől
idehozták a lovakat ügetni. Most alig több egy ösvénynél.
A férfi bólintott.
– Még most is lovagolnak rajta, bár tilos. Az egyikük korábban
majdnem letarolt.
Elmosolyodtam a gondolatra, hogy bárki képes lenne letarolni
ezt a hatalmas embert, ló ide vagy oda. Tetszett, hogy ő is a titkos
zöld folyosón sétált.
– Olyan voltam, mint a sappertoni Mózes – mesélte. –
Szétválasztottam a turbolya Vörös-tengerét.
Az italunkat kortyolgattuk.
– És errefelé laksz?
– Aha – válaszolta –, bár sok megbízást kapok Londonból,
úgyhogy gyakran vagyok ott. – Hirtelen rácsapott a vádlimra.
– Bögöly – mondta halkan, és lepöccintette a döglött rovart a
tenyeréről. – Megcsípi a lábad. Elnézést!
Nagyot kortyoltam a ciderből, éreztem az alkohol és az enyhe
döbbenet kótyagos, érzéki dorombolását.
– Júniusban igazi dögök – magyarázta. – Egész évben dögök,
de júniusban különösen.
Két csúnya dudort mutatott a karján.
– Egyikük ma reggel elkapott.
– Remélem, visszaharaptál
Eddie nevetett.
– Nem. Elég sokat ülnek lovak farán.
– Persze. Igen.
Mielőtt még engedélyt kértem volna magamtól,
megérintettem a csípéseket a bőrén.
– Szegény kar – mondtam, bár nagyon tárgyilagosan, mert
már zavarban voltam.
 Eddie abbahagyta a nevetést, és rám nézett. Kérdőn nézett
rám.
Én kaptam el a tekintetemet először.

Valamivel később kellemesen berúgtam. Eddie bement a harmadik

vagy talán a negyedik italunkért. Hallottam a kassza csilingelősét,
amikor a vendéglős beütötte a rendelést, valaminek a zörgését,
amiről reméltem, hogy chips, és egy eget átszelő repülőgép lusta
süvítését.
Öreg piknikasztalunk mohás felszíne lassan dörzspapírnak
érződött a combom puha bőrén. Körülnéztem, hátha van kevésbé
dörzsölő asztal, de egyet sem találtam, így lehuppantam a fűbe,
ahogy korábban a kirándulók kutyája. Mosolyogtam, boldogan,
kótyagosan. A fű csiklandozta a fülemet. Soha többé nem akartam
elmenni innen. Egyszerűen itt akartam lenni; telefon nélkül,
kötelezettségek nélkül. Csak Eddie David és én.
Felnéztem az égre, a föld meleg volt alattam, és elkaptam egy
emlékfoszlányt. Ez, gondoltam lustán. A meleg fű illata, halk
zizegése és neszezése, benne a zümmögő rovarok és el-dúdolt
dalfoszlányok. Egykor ez voltam én. Mielőtt Tommy Amerikába
költözött és a talpam alatt felrobbant volna a tinédzserkor, akár
egy taposóakna, ez elég volt.
– Ember a földön – mondta Eddie, ahogy jött le a lépcsőn egy
sörrel, egy ciderrel és – áldassák a neve! – chipsszel. – Azt
mondtad, bírod az italt.
– Megfeledkeztem a ciderről – ismertem be. – De
megjegyezném, hogy nem ájultam el. Csak elegem lett a szúrós
padból. – Feltápászkodtam az egyik könyökömre. – Egyébként
azonnal bontsd ki azt a chipset!
Eddie leült mellém a fűbe, és kivett a zsebéből egy
kényelmetlenül nagy kulcscsomót. Apró fából készült kulcstartó
fogta össze őket, aminek egér alakja volt.
– Ő meg kicsoda? – kérdeztem, miközben Eddie poharat
adott a kezembe. – Tetszik.
Eddie megfordult és a kulcscsomóra nézett. Rövid hallgatás
után elmosolyodott.
– A kis hölgy neve Egér. Én csináltam, amikor kilencéves
voltam.
– Te csináltad? Fából?
– Igen.
– Ó! Istenem, de szép!
Eddie az ujjával végigsimította Egért.
– Sok mindenen mentünk keresztül – mosolygott. – Ő az én
talizlányom. Mindegy. Csirió! – Hátradőlt a könyökére, és a nap
felé fordította az arcát.
– Szóval, mi csak úgy iszunk a nap kellős közepén – foglaltam
össze boldogan. – Miközben mindenki más dolgozik. Mi csak
ülünk itt és iszunk.
– Egyetértek.
– Iszunk a nap közepén és eléggé berúgunk. És jól érezzük
magunkat, azt hiszem.
– Beszélgetünk tovább, vagy egész délután kijelentéseket
teszel?
Felnevettem.
– Ahogy korábban mondtam, Eddie: egyértelműség. Így
kerülöm el a bajt.
– Oké. Hát, én csak eszem egy kis chipset és iszom a sörömet
Szólj, ha végeztél!
Kinyitotta a zacskót, és továbbadta.
Kedvelem – gondoltam.
Mióta megérkeztünk ebbe a titkos kertbe, Eddie-vel
végigmentünk a gyermekkorunk emlékein, és több száz átfedést
találtunk a történetünkben. Ugyanazokon a dombokon sétáltunk,
ugyanazokba az izzasztó szórakozóhelyekre jártunk, ugyanott
ültünk a parton, néztük a naplementét és számoltuk a régi
Stroudwater-csatorna nádasa felett táncoló szitakötőket.
Mindezt csak néhány év választotta el egymástól.
Elképzeltem, hogy tizenhat éves énem találkozik a tizennyolc éves
Eddie-vel, és azon tűnődtem, vajon kedvelt volna-e akkor.
Eltűnődtem, hogy most vajon kedvel-e.
Korábban meséltem neki a nonprofit szervezetemről. Nagyon
tetszett neki és feltett egy csomó kérdést. Azonnal megértette a
különbséget a mi bohócdoktoraink és az átlagos nevettetők között,
akik gyermekkórházakba látogatnak. És azt is, hogy azért ezzel
foglalkozom, mert nem tudtam nem ezzel foglalkozni, nem
számított, hányszor csökkentették a forrásainkat, és hányszor
bánnak úgy az embereinkkel, mint sima parti bohócokkal.
– Hűha! – mondta, miután megmutattam neki egy videót,
amiben két bohócdoktorunk egy olyan gyerekkel foglalkozott, aki
rettegett attól, hogy beviszik a műtőbe. Egész meghatódott. – Ez
hihetetlen. Én… Jó neked, Sarah.
Mutatott nekem képeket a bútorokról és szekrényekről,
amiket egy műhelyben készített a Siccaridge erdő szélén. Ez volt a
munkája: emberek megbízták, hogy gyönyörű holmikat készítsen
az otthonukba fából: konyhabútorokat, szekrényeket, asztalokat,
székeket. Imádta a fát. Imádta a bútorokat. Imádta a faviasz illatát
és a horonyba feszülő lamellázó keksz roppanó hangját. Így
feladta, hogy arra kényszerítse magát, hogy valami
jövedelmezőbbel foglalkozzon.
Mutatott nekem egy képet egy öreg kunyhóról: kicsi volt,
kőből, nyeregtetővel. Egy erdei tisztáson állt, ami tökéletesen illett
volna Hans Christian Andersen egyik meséjébe.
– A műhelyem. Egyben az otthonom is. Élő remete vagyok;
egy erdei kunyhóban lakom.
– Klassz! Mindig is találkozni akartam egy remetével. Hetek
óta én voltam az első ember, akihez szóltál?
– Igen! – Aztán: – Nem – tette hozzá gyorsan. A tekintetében
megláttam valamit, amit nem értettem. – Igazából nem vagyok
remete. Vannak barátaim, családom, mozgalmas életem.
Egy kis idő után elmosolyodott:
– Ezt mondanom sem kellett, igaz?
Eltüntette a kunyhó képét a telefonjáról, épp amikor
megcsörrent. Ez alkalommal kikapcsolta, bár nem látszott
idegesnek.
– Szóval, ez a munkám. Szeretem. Bár voltak évek, amikor
szinte egy vasat sem kerestem. Azok nem voltak túl mókásak. –
Aprócska pók mászott fel a karján, figyelte, majd finoman
félretolta, amikor megpróbált bejutni a pólója ujján. – Néhány
évvel ezelőtt még az is megfordult a fejemben, hogy rendes
munkát szerzek, valamit, ahol biztos a fizetés. De képtelen lennék
kilenctől ötig dolgozni. Én… Hát, azt hiszem, küszködnék. Talán
meg is halnék. Valami rossz történne; nem élném túl.
Ezen elgondolkodtam.
– Engem eléggé bosszant, amikor az emberek ilyeneket
mondanak – közöltem végül. – Szerintem csak kevesen
döntenének úgy, hogy kilenctől ötig ülnek egy irodában. De ne
feledd, a legtöbb embernek nincs választása. Igen különleges a
helyzeted, hogy egy műhelyben asztaloskodhatsz Cotswolds
vidékén.
– Igaz – felelte F.ddie. – Persze tudom, mire célzol, de nem
biztos, hogy egyetértek. Állítom, hogy mindenkinek mindenben
van választása. Valamilyen szinten.
Néztem őt.
– Hogy mit csinál, mit érez, mit mond. Valahogy az az
előítélet alakult ki, hogy nincs választásunk. Semmiben. Sem a
munkában, sem a kapcsolatokban, sem a boldogságban. Semmit
sem irányíthatunk. – Visszahessegette a kicsi pókot a fűbe. –
Elkeserítő tud lenni, ha azt nézzük, hogy mindenki a problémái
miatt panaszkodik és sosem a megoldásról akar beszélni. Azt
hiszik, mások, önmaguk vagy a világ áldozatai. – Az apró
hajszálrepedés visszatért a hangjába.
E2gy kis szünet után mosolyogva fordult felém.
– Úgy beszélek, mint egy seggfej.
– Kicsit.
– Nem akartam érzéketlennek tűnni. Csak úgy értettem…
– Semmi gond! Tudom, hogy értetted. És érdekes meglátás.
– Talán. De nagyon rosszul fejeztem ki magam. Sajnálom. Én
csak… – Elhallgatott. – Az anyám nagyon lehangol mostanában.
Persze szeretem őt, de néha eltűnődöm, akar-e egyáltalán boldog
lenni. És aztán szörnyen érzem magam, mert tudom, hogy az egész
csak kémia, és persze, hogy boldog akar lenni.
Megvakarta a lábszárát.
– És napok óta te vagy az első, akivel beszélek, és nem sajnálja
magát. Elragadtattam magam. Bocsánat! Köszönöm. Befejeztem.
Nevettem, ő hátradőlt, hagyta, hogy az egyik térde oldalra
bukjon, és a lábamon landoljon.
– Veled jobban érzem magam, mint Lucyval, a báránnyal
éreztem volna. Köszönöm, Sarah Mackey. Köszönöm, hogy
feláldoztad a csütörtök délutánodat, hogy velem iszogass.
A mellkasomat eltöltötték az öröm vastag hullámai. És én
hagytam, mert jó érzés volt boldognak lenni.
Eddie kiment a mosdóba, én pedig nem sokkal később
letöröltem Jenni alkalmazását a telefonomról Újrakezdés ide vagy
oda, nem éreztem jól magam férfi társaságában – igazából senki
társaságában – ilyen jól már nagyon régóta.
– Van valami ebben a völgyben, nem igaz? – kérdezte Eddie
később. Már ő sem volt komor. A vendéglős délutánra bezárt, de
azt mondta addig maradunk a kertben, amíg csak akarunk.
– Az ördög kemencéje? – indítványoztam az arcomat
legyezgetve. – Ahhoz képest, hogy Dél-Kaliforniában élek,
eszméletlenül melegem van. Hol van a Csendes-óceán, amikor
szükség van rá? Vagy egy medence. Vagy minimum egy légkondi.
Eddie nevetett, és felém billentette a fejét.
– Van medencéd?
– Dehogy van! Egy jótékonysági szervezetet vezetek.
– Biztosra veszem, hogy néhány alapítványvezető fizet
magának annyit, hogy fusson medencére.
– Hát, én biztosan nem. Még saját lakásom sincs.
Eddie felnézett a forró égboltra.
– Igen, itt van az ördög kemencéje – mondta elgondolkodva.
– De van még valami más is, igaz? Valami régi és titkos. Ez a kis
völgy számomra mindig is olyan volt, mint egy hátsó zseb. Egy
hely, ahol mindenféle történetet és emléket rejtenek. Akár a régi
jegyvégeket.
Arra gondoltam, hogy teljesen egyetértek. Meg sem tudom
számolni, hány jegyvéget dugtam el ennek a völgynek a mélyén. És
nem számít, hány évet éltem innen távol, itt voltak, valahányszor
visszatértem. A húgom visszhangja az apró Frome folyó minden
kanyarulatánál; dalfoszlányok az öreg bükkfák között, a keze a
kezemben. A tó tükörsima felszíne, pont, mint azon a napon,
amikor hazafelé tartottunk a kórházból. Minden itt maradt. Nem
láttam, de az agyamból sosem törlődött ki.

Órákig feküdtünk ott, beszélgettünk, egy porcikája mindig hozzám

ért. A szívem lüktetett, akár a forró fém.
Valami történni fog. Valami máris történt. Mind a ketten
tudtuk.
Egyszer csak megérkezett Frank, a gazda, hogy megnézze a
birkáját, és megjavítsa a kerítését. Kaptunk tőle kólát és saját
készítésű cheddar sajtot.
– Jövök neked eggyel – mondta Eddie-re kacsintva, mintha
én nem látnám.
Megittuk a kólát, és megettük majdnem az összes sajtot.
Eltöprengtem, hogy vajon Reuben új barátnője – aki állítólag egy
dzsúsz bárba vitte őt randizni – ivott-e valaha több pohár cidert,
kidőlt-e egy pub kertjében egy idegennel, hogy aztán kólát és
cheddart majszoljon. Rájöttem, hogy fikarcnyit sem érdekel.
Úgy éreztem, otthon vagyok. Nemcsak Eddie-vel, de itt, ebben
a völgyben, ahol felnőttem. Fiatalkorom óta először úgy éreztem,
hogy ott vagyok, ahová tartozom.

Titkos völgyünk végre lehűlt, amikor a perzselő nap eltűnt a világ

oldalában. Egy róka suhant át az alkonyi parkolón. Emberek
jöttek-mentek kis csoportokban, a poharak és evőeszközök halk
csilingelését elnyomta a fák lusta zizegése. A tintaszínű eget vakító
csillagok pettyezték.
Eddie fogta a kezemet. Visszatértünk az asztalunkhoz. Ettünk
valamit – lasagnát? Alig emlékszem. Eddie mesélt nekem az
anyjáról, hogy a depressziója újra kezd elhatalmasodni rajta. Egy
hét múlva vakációzni készült egy barátjával, windsurfözni
Spanyolországba, és nem szívesen hagyta magára az anyját, bár az
asszony azt mondta, rendben lesz.
– Úgy tűnik, nagyon jó vagy hozzá – jegyeztem meg. Eddie
nem válaszolt, csak felemelte egybekulcsolt kezünket, és
megcsókolta az egyik ujjpercemet.
A pub bezárt, már másodszorra, és bár nem beszéltük meg,
világos volt, mint a derült éjszakai ég, hogy haza fogok menni
Eddie-vel. Annak ellenére, hogy még gyakorlatilag házas voltam,
és elvileg nagy érzelmi traumát kellett volna elszenvednem, és
eddig még soha nem mentem haza egy idegennel – főleg nem egy
kunyhóba, ami szó szerint a semmi közepén állt.
A telefonom lámpáját használva – mert az övé olyan vacak
volt, hogy azon már nem működött –, kéz a kézben sétáltunk végig
a gazos, néma ösvényen, elfeledett zsilipek és üvegesen csillogó
fekete pocsolyák mellett.
Eddie beengedett a remetelakába. Tényleg egy tisztáson állt,
gyönyörű vadgesztenyefákkal és halványan fénylő turbolyával
szegélyezve. Nem voltak sem koboldok, sem szatírok vagy
ezüsthajú tündérek, csak egy öreg katonai Land Rover és egy kis
sötétlő pázsitfolt, amit Eddie gyanakodva méregetett, miközben
elővette a kulcsát.
– Steve? – mintha ezt suttogta volna. Nem kérdeztem rá.
Kinyitotta az ajtót.
– Gyere be! – mondta. Nem igazán tudtunk egymásra nézni,
mert épp megtörtént, és már mindketten tudtuk, hogy ez nagyobb
esemény az elkövetkező néhány óránál.
Miközben átsétáltunk a műhelye néma gépei között,
beszívtam a megmunkált fa átható illatát, és elképzeltem itt Eddie-
t: ahogy tervez, kalapál, ragaszt, fűrészel. Gyönyörű dolgokat
készít gyönyörű anyagokból azzal a nagy barna kezével.
Elképzeltem az érintését a bőrömön, és beleszédültem.
Átmentünk két nehéz ajtón – létfontosságú, magyarázta
Eddie, hogy kizárják a fűrészport – és végül fel egy lépcsőn egy
nagy nyílt terhe, tele régi lámpákkal, árnyékos gerendákkal es lágy
résekkel. Odakint a fák lassan mozogtak, feketén a feketeségben,
és egy könnyed felhőcsomó úszott el a lámpaként világító hold
előtt.
A konyhájában kaptam egy pohár vizet, és hallottam őt a
hátam mögött. Egy ideig álltam ott, lehunyt szemmel, miközben
éreztem a lélegzetét a csupasz vállamon. Aztán megfordultam, és
nekidőltem a mosogatónak, miközben megcsókolt.
 HETEDIK FEJEZET

Drága Te!

Figyelj, férjnél vagyok. És az a szörnyű érzésem

van, hogy már tudod.
Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy
egyedülálló vagyok. És arról semmiképpen nem
hazudtam, hogy milyen érzéseket ébresztettél
bennem.

Reubennel úgy három hónapja szakítottunk.

Azért lett vége köztünk, mert képtelen voltam
neki gyereket szülni, de azt hiszem, már
mindketten régóta tudtuk, hogy az utunk végére
értünk. Hosszú történet – talán túlnő a Facebook
Messenge-ren – de nagyon nehéz volt a férjem
számára.

Borzasztóan megkönnyebbültem, amikor

leültetett; tudtam, mit fog mondani. Csak azt
kívántam, bár nekem lett volna bátorságom
kimondani évekkel korábban. Ott ültem vele
szemben, telefontöltővel a kezemben, az ujjaim
köré csavartam a kábelt, aztán ő elvette, én pedig
elsírtam magam, mert tudtam, hogy erre van
szüksége.

Erről van szó, Eddie? A házasságom miatt nem

hívtál fel? Ha igen, kérlek, próbálj
visszaemlékezni rá, milyen érzés volt, amikor
együtt voltunk! Mindent komolyan gondoltam.
Minden csókot, minden szót, minden mindent.
 Háromszor olvastam el az üzenetet, aztán kitöröltem az
egészet. Drága, Eddie – írtam inkább.

Gyanítom, rájöttél, hogy férjnél vagyok. Nagyon

szeretném elmagyarázni neked az egészet,
szemtől szemben, bár szeretném, ha már most
tudnád, hogy már nem vagyok férjnél: a honlap
elavult. Szingli voltam; és most is az vagyok. És
látni szeretnélek, bocsánatot kérni,
megmagyarázni.

Sarah

Tommy, Jo és Rudi már rég elmentek. Majdnem fél órája

gubbasztottam Tommy kocsijának hátsó ülésén.
Muszáj volt kiszállnom.
 NYOLCADIK FEJEZET

Tommy egy hevenyészett kis pódiumon állt a régi sulink

sportpályájának közepén, és egy hangosbeszélőbe beszélt. Úgy tett,
mint aki viccesnek találja, hogy a szerkezet böfögő hangokkal
színesíti a mondandóját.
Az összegyűlt tömeget pásztáztam. Miért jött ma el Mandy és
Claire? Nincs jobb dolguk? Nincs munkájuk? A tüdőm mintha
betuszkolódott volna egy kis résbe az orrom mögött. Nem tudtam
elviselni a gondolatot, hogy találkozom velük. Most nem. Nem
ebben az állapotban.
– Szia! – tűnt fel Jo a semmiből. – Hogy vagy?
– Remekül.
– Nem lesz gond – felelte halkan. – Még ha Tommy úgy is
gondolja, hogy itt kell lebzselnie, akkor is végzünk egy órán belül.
Én meg szemmel tartalak.
Szótlanul néztük, ahogy Tommy Matthew Martynról beszél.
Igazi inspiráció a diákjainak… Fáradhatatlanul dolgozott a
programon… Nagyon más olyanokkal dolgozni, mint Matt…
– Figyelj, én… Itt vannak?
Jo a könyökhajlatomba csúsztatta a kezét.
– Nem tudom, Sarah – felelte. – Nem tudom, hogy néznek ki.
Bólintottam, próbáltam mély levegőt venni.
– Egyébként mit műveltél? – kérdezte. – A kocsiban
bujkáltál?
– Nagyjából. Üzentem Eddie-nek. A házasságomról. Aztán túl
sok sminket tettem fel. Most meg itt vagyok.
Rövid taps hallatszott, és megfordultunk, hogy lássuk, ahogy
Tomrny átadja a mikrofont Matthew Martynnak. Matthew az a
fajta ember volt, aki annyit edzett, hogy hatalmas karját be kellett
hajlítania, akár egy pingvin. Miközben helyett cseréltek
Tommyval, hátba veregették egymást.
 – Rendben – mondta Jo. – Azt hiszem, jobb, ha megyek, és
megvárom. Matthew beszéde után jön a vegyülés. – Tehetetlenül
néztem, ahogy elsétál.
Pár perccel később Rudi battyogott oda, kezében egy pohár
pezsgővel.
– Ez olyan unalmas, Sarah – közölte.
– Tudom.
– És Tommy fura.
– Azért, mert ideges – magyaráztam, közben kivettem a
kezéből a pezsgőt. – Te sosem tudsz viselkedni?
– Nem – mosolygott Rudi, és a minden évszakban
használható futópályára mutatott, ami az én időmben még nem
létezett. A hozzánk legközelebbi pályákra akadályokat állítottak fel.
– Elmehetek átugrani azokat az izéket?
– Ha megígéred, hogy az alacsonyaknál maradsz.
– Király! – Ezzel elszaladt.
Körülnéztem, és a szörnyű emlékek úgy áradtak ki a
bőrömből, akár az izzadtság. Gyűlöltem ezt a helyet. És
bármennyire is gyerekes volt, gyűlöltem Matthew Martynt. Nem
érdekel, hogy tinédzser volt: egy másik fiú sírt miatta, újra és újra
és újra, és neki ez örömet okozott. Most úgy beszélt, mintha ezt a
rohadt programot ő találta volna ki, nem Tommy.
Rudi pezsgőjének felénél jártam, amikor megláttam Mandyt
és Claire-t hátul a tömegben. Tízméternyire, talán kevesebb.
Elkaptam a tekintetemet, mielőtt észrevették volna, közben
érzékeltem néhány töredékes részletet: kék-sárga ruha, frufru,
háthurka a melltartópánt körül. Leeresztettem a poharamat, a
karom úgy mozgott, akár egy robot a rajzfii -mekben. Az arcom
vörösen lángolt.
Aztán:
– Sarah Harrington? – suttogta egy hang a bal vállalti mellett.
– Te vagy az?
Megfordultam, és szemtől szembe találtam magam az
irodalomtanárnőmmel, Mrs. Rushbyval. A haja most őszes volt, de
még mindig olyan elegánsan csavarta fel, amit az iskolaéveink alatt
valamikor mind próbáltunk lemásolni.
 – Ó, helló! – suttogtam. A hangomban hisztéria bujkált.
Mrs. Rushby minden figyelmeztetés nélkül szorosan megölelt.
– Ezt évekkel ezelőtt meg akartam tenni, de elmentél
Amerikába. Hogy megy a sorod, Sarah? Hogy vagy?
– Remekül! – hazudtam. – És maga?
– Nagyszerűen, köszönöm. – Aztán: – Örömmel hallom, hogy
jól vagy. Nagyon reméltem, hogy jól alakulnak a dolgaid
Kaliforniában.
Meghatódtam. Nemcsak azért, mert remélte, hogy jobban
alakul a sorom, hanem mert egyáltalán emlékezett rám. Aztán
eszembe jutott, hogy nem voltam épp átlagos diák, amikor
elmentem.

Egy rövid időre, míg Mrs. Rushby védett a tömegtől, halvány

magabiztosságot éreztem. Elsütöttem pár viccet, és szánalmasan
boldog voltam, amikor nevetett rajtuk. Van, aki felhagy azzal, hogy
le akarja nyűgözni a kedvenc tanárát? Elgondolkodtam. Több mint
tizenkilenc év telt el, mióta az emelt szintű irodalomórájára
jártam, és mégis itt álltam, és próbáltam szellemes poénokat
elsütni a bosszútragédiákról.
Mrs. Rushby hála istennek témát váltott, amikor rájött, hogy
nem emlékszem John Webster nevére. Elmesélte, hogy látott egy
cikket a jótékonysági szervezetemről, amikor Kaliforniában nyaralt
a családjával.
– Valami olyasmi, hogy szórakoztatjátok a kórházba került
gyerekeket? Bohócokkal?
Ellazultam, ahogy még biztonságosabb terepre léptem:
munka. Bohócdoktorok, magyaráztam, ahogy már vagy ezerszer
korábban. Arra kiképezve, hogy segítsék a gyerekeket,
normalizálják orvosi élményeiket, kevésbé félelmetessé tegyék a
kórházi környezetet.
Beszéd közben Mandy és Claire felé pillantottam, akik még
mindig hátul álltak. A kék-sárga ruha és a frufru Claire-hez
tartozott; a háthurka Mandyhez. Egykor vékony kis alakja több
mint harminc kilóval lett nagyobb a suli óta, amiért akkoriban
valószínűleg imádkoztam is. Most semmit sem éreztem. Rám
nézett, aztán gyorsan elkapta a tekintetét.
Mrs. Rushby elnézést kért, és elment, hogy odaadjon valamit
egy másik tanárnak, én pedig kiittam Rudi pezsgőjének
maradékát, épp akkor, amikor a vasúti átkelő figyelmeztető hangja
– amit már évek óta nem hallottam – megszólalt a távolban. És
egy pillanatra visszatértem a kilencvenes évek közepére,
tinédzserként, aki bizonytalanságban, érzelmi hübriszben gázol, és
kifárasztja az erőfeszítés, hogy egyszerűen csak éljen. A
harisnyáján felfutott a szem, és erőtlen kísérletet tesz, hogy
sokatmondó mosoly terüljön szét az arcán. Nagyon igyekszik
kijönni Mandy Lee-vel és Claire Peddlerrel.
Mrs. Rushby még mindig el volt foglalva, és most már
kiderült, hogy itt vagyok, ezért megnéztem a Facebook-
üzeneteimet. Feszültnek és fókuszáltnak tettettem magam, mintha
fontos munka e-mailre válaszolnék.
Eddie-től még mindig semmi.
Eltettem a telefonomat, és Rudit figyeltem, aki egy túl magas
akadályt méregetett.
– Rudi! – kiáltottam oda. – Nem! – Mutattam, hogy elvágják
a torkomat.
– Menni fog! – ordított rám.
– Nem, nem fog! – kiáltottam vissza.
– De igen!
– Ha csak még egy centit is mozdulsz afelé az akadály felé,
Rudi O’Keefe, megmondom az anyukádnak, hogy használod a
jelszavát.
Rudi hitetlenkedve meredt rám. Sarah néni sosem lenne ilyen
gonosz!
Kitartottam. Sarah néni nagyon is tud ilyen gonosz lenni!
Rudi dühösen visszatért a kisebb akadályokhoz, es
észrevettem, hogy valaki figyeli őt egy füves szigetről, a pálya
közepén. Vékony, kisfiús alkata volt, bő farmert és khakiszínű
esőkabátot viselt. Felhúzta a kapucniját, bár az eső már elállt. Egy
gimis? Egy fotós? Néhány pillanat alatt rájöttem, hogy tekintete
nem Rudi felé fordul, hanem a pályának arra a részére, ahol én
állok. Sőt… Megfordultam, de a közelben csak Mrs. Rushby állt a
másik tanárral. Fura módon úgy tűnt, engem néz.
Hunyorogtam. Férfi? Nő? Nem tudtam eldönteni. Egy
pillanatig még azon is eltűnődtem, vajon nem-e Eddie az, de ő
szélesebb volt, mint ez az alak. Sokkal magasabb.
Újra megfordultam, hogy biztosan nem figyelhet-e mást.
Nem. Az alak hirtelen elsétált egy másik kijárat felé a főúton.
– Bocs, Sarah! – tért vissza Mrs. Rushby. – És mesélj, hogy
van a férjed? Emlékszem rá egy tévéműsorból. Nagyon tehetséges
embernek tűnt. – Még egyszer hátranéztem a vállam felett, pont
akkor, amikor a khaki esőkabátos ugyanazt tette. Rám nézett.
Egyértelműen engem nézett. De a másodperc törtrésze múlva
visszafordult, és kisétált az iskolából.
Egy elektromos busz húzott el a főúton. Vékony fénysugarak
szóródtak ki a felhők közül, és valami szorongva megmoccant a
gyomromban. Ki volt ez?
Néztem, ahogy Mrs. Rushbynak megnyúlik az arca, amikor
elmondtam neki, hogy Reubennel nemrég szakítottunk. Ezt még
meg kell szoknom, gondoltam.
– De a céget továbbra is együtt vezetjük. Minden nagyon
barátságosan és felnőtt módon zajlott.
– Sajnálom! – A homlokát ráncolta, és zavartan összefonta a
karját. – Nem kellett volna megkérdeznem.
– Semmi gond. – Azt kívántam, bár elmesélhetném neki,
milyen könnyű – milyen kínosan könnyű – Reubenről beszélnem.
Miért figyelt egy kapucnis alak? Erre voltam kíváncsi.
– Nos, Sarah, biztosra veszem, hogy valaki mással rátalálsz a
boldogságra.
– Remélem! – feleltem. Aztán legnagyobb döbbenetemre: –
Ami azt illeti, van valaki más, de… bonyolult.
Mrs. Rushby láthatóan megdöbbent.
– Értem – mondta némi hallgatás után. – Istenem!
Mi a fene van velem? Két hete ez volt az első esélyem normális
beszélgetésre!
– Elnézést! – sóhajtottam. – Úgy beszélek, mint az egyik
érettségizője.
 Elmosolyodott.
– Az ember sosem túl idős a vágyakozáshoz – mondta
kedvesen. – Nem emlékszem, ki mondta, de teljesen egyetértek
vele.
Nem jutott eszembe, mi mást mondhatnék, úgyhogy még
egyszer elnézést kértem.
– Sarah, ha nem létezne több ezer évnyi irodalom a szerelem
fájdalmáról – nem is beszélve a hit megkérdőjelezéséről,
önmagunk elvesztéséről, amit okoz –, nem lenne munkám.
Igen, gondoltam elgyötörten. Ez az. Önmagunk elvesztése.
Hogy ismerhetném be valaha, hogy jobban tetszik a gondolat, hogy
Eddie halott, mint az, hogy egyszerűen csak meggondolta magát?
Egy szörnyeteg vagyok.
Hiányzott Sarah Mackey. Ő olyan rendes volt. Ő…
– ÁÁÁÁÁÁ!
Megpördültem. Rudi biztos fennakadt a túl magas akadályon.
Összegörnyedt a földön, és a lábát markolászta.
– Bassza meg! – sziszegte bele Jo a közvetlenül ezután beálló
csendbe. Odaszaladt a fiához, és a szülők, a tanárok, a helyt
újságírók, Matthew Martyn sportolói – magáról Matthew
Martynról nem is beszélve – egy emberként fordultak meg, es
hajigálták a nemtetszés gerelyeit a pályán. Ki ez a nő, aki
Tommyval jött? A gyereke miért nincs iskolában? És a nő miért
használta a b-betűs szót?
– Szép! – hallottam egy nőt. Mandy Lee volt az Bárhol
felismertem volna a hangját.
Odasiettem az óbégató Rudihoz, és segítettem Jónak
megnézni a lábát.
– Anyuci! – jajgatott a kisfiú, ezt a szót évek óta nem
hallottam tőle. Jo ott ugrált körülötte, puszilgatta, azt hajtogatta,
hogy nem lesz semmi baja. Egy magas, szögletes arcú férfi
odamasírozott Jóhoz, és közölte, hogy ő a kijelölt elsősegélynyújtó.
– Hadd nézzem meg, kérem! – kérte, és Rudi óbegatása
szirénavijjogássá erősödött. A baleseteket sosem vette félvállról.
Miután Jo taxival elvitte Rudit a stroudi kórház kisebb sérüléseket
ellátó osztályára, én a vécébe menekültem, abban a hiú
reményben, hogy összeszedem magam.
Kezemet végighúztam a fülke téglafalán, tudván, hogy a
festékrétegek alatt be van karcolva a nevem Mandy és Claire neve
mellé, és néhány dühös szó arról, hogy soha, senki se álljon
közénk. Tényleg ironikus, tekintve, hogy néhány nappal azután,
hogy elpusztíthatatlanságunkat megörökítettük a vécé falán, úgy
döntöttek, hogy elküldenek engem az asztaluktól, és a végén éppen
ebben a fülkében kellett megennem az ebédemet. Odakint esett.
Nem volt hová mennem. Emlékszem, milyen nyomorultul éreztem
magam, ahogy a chipses zacskóm zizegett, és valaki – egy lány, aki
sosem fedte fel magát – belesett az ajtó alatt, hogy megnézze, mit
művelek.
Lehúztam a vécét, közben az ismeretlenre gondoltam, aki
korábban kapucnija alól figyelt. Eddie-n kívül ki tudta egyáltalán,
hogy Stroudban leszek? Az a férfi – vagy nő – tényleg engem
figyelt? És ha igen, miért?
Mielőtt kiléptem a fülkéből, ellenőriztem a Messengert, de
Eddie-től nem érkezett semmi. Még mindig a megismerkedésünk
napján volt utoljára online. Talán Jónak igaza van, gondoltam.
Talán nyilvános posztot kellene írnom a falára. Hiszen csak a
félelem tartana vissza, hogy mit gondolnak az emberek. Hogy
Eddie mit gondolna. És ha tényleg olyan biztos vagyok benne,
hogy valami baja esett, ahogy mondom, ez lenne a legkisebb
bajom.
A gondolat úgy körözött felettem, akár egy szobában fogságba
esett madár.
De aztán: Nem! – érkezett a válasz. Ez nem ilyen egyszerű.
Azért nem írtam az oldalára, mert…
Miért nem írtam?
Muszáj lesz írnom valamit. Ha Eddie tényleg egy árokban
hever, ha tényleg belefulladt a Gibraltári-szorosba, akkor eddig
elég laza voltam.
Felmentem a Facebook-profiljára, vettem egy mély lélegzetet,
és gépelni kezdtem.
 Látta valaki mostanában Eddie-t? Próbáltam vele kapcsolatba
lépni. Kicsit aggódom. Szóljatok, ha hallottatok felőle! Sziasztok.
És mielőtt még esélyem lett volna meggondolni magam,
megnyomtam a „Megosztás” gombot.
Hirtelen a mosdót ismerős hangok töltötték meg. Vékony
hangok csicsergése, sminktáskák cipzárja, szempillaspirálok
kattogása. Nők beszélgettek rúzsozás közben csücsörített szájjal.
Visítva nevettek azon, hogy ennyi évvel ezután még mindig a
mosdó tükrében sminkelnek, és én önkéntelenül elmosolyodtam.
Aztán:
– Láttátok Sarah Harringtont? – kérdezte valaki. – Nagy
meglepetés volt.
Majd Mandy hangja:
– Tudom! Elég bátor, hogy csak úgy beállít.
Egyetértő mormogás.
– Kölcsönvehetem a szempillaspirálodat? Az enyém
összecsomósodott. – Csapokat nyitottak meg és zárták el. A
kézszárító haszontalan sóhaja hangzott fel, ami sosem működött.
– Hogy őszinte legyek, kicsit csalódott vagyok, hogy itt látom
– közölte Claire. A többi nő elhallgatott. – Én csak egy kellemes
délutánra vágytam, hogy támogassam Mattet… Értitek, mire
célzok?
Értitek, mire célzok? – mondogattam annak idején, hogy
beilleszkedjek.
– Igen – felelte Mandy. – Persze ugyanannyi joga van itt
lenni, mint bárki másnak, de ez… nehéz. Legalábbis nekünk.
Claire egyetértett.
– Úgy csinált, mintha nem is vett volna észre – folytatta
Mandy. – Úgyhogy attól tartok, ugyanezt tettem én is. Csináld te is
ezt, Claire, ha kiakaszt a helyzet. – Ez a fajta vezetési stílus tette
népszerűvé őt a suliban. Holnap nézzük levegőnek Claire-t!
Csináljunk pár hamis személyit! Bár neked nem, Sarah, nem
nézel ki elég idősnek. – Most túl sok bajom van, nincs lelkierőm
Sarah Harringtonhoz.
Újabb egyetértő hümmögés.
Aztán: – Tommy Stenham jól néz ki – jegyezte meg köny-
nyedén Claire. – Szerintetek nem?
Ó, ehhez baromi jól értett! Bedobott valami szerencsétlent a
beszélgetésbe – a hangnem ártatlan, a szándék gyilkos – és várt,
repesve, hogy Mandy kövesse.
– Tényleg nagyon jól néz ki – értett egyet Mandy –, bár a
barátnője kicsit összezavart. – A hangjában nevetés bujkált.
Igyekeztem csendesen lélegezni.
– Ó, az nem a barátnője – közölte Claire. – A barátnője
ügyvéd. Matt látott róla egy képet. Állítólag sokkal szebb, mint az a
nő a gyerekkel.
– Azt hiszem, az igazi meglepetés az, hogy egyáltalán van
barátnője – folytatta Mandy.
Boszorkányos vihogás. Megint a csapok Megint a papírtörlők.
És aztán nekiálltak felsorolni mindazt – hangjukból sütött a
káröröm –, amit régen a fiúk mondogattak Tommyról. Hahotázva
értettek egyet abban, hogy a dolog nagyon kegyetlen volt. Majd
ezen belelkesülve Jo ruhájának hosszát és illendőségét vesézték ki,
teste bő aranyait, hogy Rudi milyen kínos műsort csinált, és
kezdett felmenni bennem a pumpa. Épp elég rossz volt hallani,
ahogy rólam beszélnek, de semmi olyat nem mondtak, amit ne
képzeltem volna el éveken át. De Tommy? Jo? Nem.
Így kinyitottam a fülkém ajtaját, és szembenéztem velük: egy
csapat harminchét éves nővel, gondosan elkészített frizuráikkal,
parfümösen, és olyan ruhákban, amiről soha nem ismernék be,
hogy külön erre az alkalomra vették. Megfordultak, kezükben
szempillaspirál, émelyítően csillogó szájfény. Engem bámultak, én
pedig őket.
És egy szót sem szóltam. Sarah Mackey, aki vitaindító
beszédeket tart, lobbista, korteskedik. Csak állt ott a régi barátai
előtt, aztán elmenekült.
 KILENCEDIK FEJEZET

Nyolcadik nap: A nap, amikor elmentem

Ez volt életem legjobb hete – jelentette ki Eddie azon a napon,

amikor eljöttem tőle.
Ezt imádtam benne. Mindig kimondta, amit gondolt. Semmit
sem szerkesztett át, ami számomra u] élmény volt, mert mindenki
mindent átírt, ha visszajöttem Angliába.
Mosolyogva két hatalmas keze közé fogta az arcomat, és újra
megcsókolt. Szélesre tártam a szívemet, és új életet kezdtem. Soha,
semmiben nem voltam még ennyire biztos.
– Tényleg szeretném megismerni a szüleidet – közölte –, mert
kedvesnek tűnnek, és ők teremtettek téged. De nagyon örülök,
hogy el kellett utazniuk.
– Egyetértek. – Egy ujjammal végigsimítottam az alkarján.
– Olyan ez, mint a gondviselés elképesztő cselekedete: én ott
ültem a réten és egy birkával beszélgettem, te pedig egyszerűen
besétáltál az életembe, mintha csak a színfalak mögött vártad
volna a hívást. Aztán eljöttél a pubba és… Kedveltél engem. –
Elmosolyodott. – Vagy legalábbis úgy tűnt.
– Nagyon is! – Átkaroltam, és a rövidnadrágja zsebébe
dugtam a kezem.
Odakint feketerigó trillázott az ágon. Mindketten
odafordultunk, hogy hallgassuk.
– Utoljára – szólalt meg. Átadott egy galagonyavirágot az
ablakpárkányon álló cserépből. Lassú volt a rügyfakadás, és a
virágok még mindig úgy borították a fákat, akár a tejszín. –
Utoljára. Mondjam le a nyaralásomat?
– Ne! – kényszerítettem ki magamból a szavakat. Pörgettem
az apró virágtövet az ujjaim között. – Menj, és érezd magad
fantasztikusan! Írd meg a járatod részleteit, és mához egy hétre ott
leszek a Gatwicken.
– Igazad van – sóhajtott. – El kell mennem erre a nyaralásra,
és élveznem is kell. Normál esetben repesnék a gondolattól, hogy
egy hetet Tarifában töltök. De felhívhatlak, ugye?
Spanyolországból. Nem érdekelnek a költségek. Hadd kérjem el a
mobilszámodat és mindenki más számát, akinek a közelében
leszel, amíg újra láthatlak! FaceTime-ozhatunk. Vagy Skype-
ozhatunk. Beszélhetünk.
Nevettem, aztán hunyorogva beírtam a számomat ütött-
kopott régi telefonjába.
– Úgy néz ki, mintha áthajtottál volna rajta egy traktorral –
közöltem, és visszatettem a virágzó rügyet az ablakpárkányra.
– Írd be a szüleid vezetékes számát! – kérte. – És azt a
vezetékest is, ahol Londonban laksz majd. Hogy is hívják a
barátodat? Tommy? Írd be a címét is, hogy küldhessek neked
képeslapot! Bár először Leicesterbe mész, hogy meglátogasd a
nagyapádat, igaz?
Bólintottam.
– Hát, akkor az ő számát és címét is írd be!
Felkacagtam.
– Hidd el, nem akarsz telefonon beszélni a nagyapámmal.
Visszaadtam neki a telefonját.
– Legyünk Facebook-ismerősök is! – Felment a Facebook-
jára, és beírta a nevemet. – Ez te vagy? A tengerparton?
– Én vagyok.
– Nagyon „kaliforniás”. – Rám nézett, és összerándult a
gyomrom. – Ó, Sarah Mackey, de szép vagy!
Lehajolt, és megcsókolta a vállamat. Aztán a
könyökhajlatomat. Az ütőeremnél a nyakamat. Felemelte a
hajamat, és megcsókolta a gerincemet ott, ahol eltűnt a pólóm
alatt.
– Megőrülök érted! – mondta.
Lehunytam a szemem, és beszívtam az illatát. A bőréét, a
ruháiét, a szappanét, amit zuhanyzás közben használtunk. El sem
tudtam képzelni, hogy hét napig életben maradjak nélkülük.
Bármennyire is szerettem Reubent, a tőle való elválás sosem volt
számomra élet-halál kérdése.
– Ugyanezt érzem. – Szorosan öleltem. – De azt hiszem,
tudod. Hiányozni fogsz! Nagyon.
– Te is hiányozni fogsz. – Újra megcsókolt, és kisimította a
hajamat az arcomból. – Figyelj, amikor visszajövök, be akarlak
mutatni a barátaimnak és az anyámnak.
– Szuper!
– És szeretném megismerni a szüleidet, az angol barátaidat,
és a rémisztő nagypapádat, ha felépül.
– Persze.
– És majd kitaláljuk, hogy utána mi legyen, de az benne lesz,
hogy valahogy, valahol együtt legyünk.
– Igen. Te, én és Egér. – A kezemet visszacsúsztattam a
zsebébe, kitapogattam a kis fa kulcstartót.
Hallgatott: Aztán:
– Vidd el! – Elővette a kulcsait. – Vigyázz rá, míg visszaérek!
Mindig félek, hogy elhagyom a parton. Sokat jelent nekem.
– Nem! Nem vihetem el a drága Egeredet. Ne haragudj…
– Vidd el! – erősködött. – Akkor tudom, hogy újra látjuk
egymást.
A tenyerembe tette Egeret. A figura koromfekete szemébe
néztem, majd Eddie-ébe.
– Oké – rázártam az ujjaimat. – Biztos vagy benne?
– Teljesen.
– Nagyon vigyázok majd rá.
Sokáig csókolóztunk, ő nekidőlt a lépcsőkorlátnak a lépcső
tetején, én szorosan hozzásimultam a mellkasához, Egérrel a
kezemben. Megegyeztünk, hogy nem kísér ki a bejárati ajtóig. Túl
véglegesnek tűnt, nagyon hasonlított egy valódi elváláshoz.
– Ma még hívlak – ígérte. – Nem tudom pontosan, mikor, de
hívlak. Ígérem!
Elmosolyodtam Kedves volt tőle, hogy elismerte a régi jó,
makacs félelmet, hogy az embert nem hívják fel többé. De tudtam,
hogy hívni fog. Tudtam, hogy megtesz mindent, amit ígért.
– Szia! – köszönt, és még egyszer utoljára megcsókolt. Én
fogtam a virágzó rügyet, lesétáltam a lépcsőn, de az alján
visszafordultam.
– Ne nézd, ahogy elmegyek – kértem. – Tegyünk úgy, mintha
csak tejért ugrottam volna ki, vagy ilyesmi.
Elmosolyodott.
– Oké. Viszlát, Sarah Mackey. Találkozunk pár perc múlva,
hozz tejet vagy ilyesmit!
Mindketten hallgattunk, néztük egymást. Nevettem, amire
nem volt más okom, csak a boldogság. Aztán: Mondd ki! –
gondoltam. Mondd ki, hiába őrültség, hiába ismerjük egymást
mindössze egy hete. Mondd ki!
És megtette. Nekidőlt a lépcsőkorlátnak, keresztbe fonta a
karját és így szólt:
– Sarah, azt hiszem, beléd szerettem. Ez túlzás?
– Nem. Tökéletes! – suttogtam.
Mindketten mosolyogtunk. Már nem volt visszaút.
Hosszú-hosszúnak tűnő idő után csókot dobtam felé, aztán
kilibbentem a reggeli verőfénybe.
 TIZEDIK FEJEZET

Drága Te!

Ma nagyon hiányzol, kishúgom.

Hiányzik a csintalan nevetésed, és hiányoznak azok a tejes
édességek, amiket mindig a zsebpénzedből vettél. Hiányzik az a
kiskori szintetizátorod, amelyik azt az idegőrlő dallamot
játszotta, amikor megnyomtad a sárga gombot. Úgy tettél,
mintha te játszottad volna, és betegre nevetted magad, mert azt
hitted, átvágtál.
Hiányzik, hogy megtaláljam annak bizonyítékait, hogy
átkutattad a szobámat, amíg nem voltam ott. Hiányzik, ahogy
megkented lekvárral a kenyérhéjat, hogy ne legyen egyetlen
lekvár nélküli falat sem.
Hiányoznak az alvásod neszei. Néha szüneteltettem a tini
szorongást és csak hallgatóztam az ajtódnál. Halk lélegzetek.
Csillagok a mennyezeten. Az űrhajós paplanod zizegése, amihez
ragaszkodtál, bár az áruházban azt mondták, fiúknak való.
Jaj, Sündisznócskám! Nagyon hiányzol!
Most nem alakulnak túl jól a dolgaim. Nem tudom, mihez
kezdjek magammal. Úgy érzem, megőrülök.
Reméljük nem, igaz?
Szóval, szeretlek. Mindig. Bocs, hogy semmi vidámabbat
nem tudtam írni.
Puszi: Én
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Ha nem vagyok elérhető a mobilomon, könnyen lehet, hogy a

gloucestershire-i műhelyemben dolgozom – állt Eddie „Kapcsolat”
oldalán.
Odalent minden nagyon egyszerű, van fatüzelésű kályha,
vízforraló, egy íróasztal és ennyi a fényűzés. De telefonom az van,
arra az esetre, ha megtámadnak a medvék vagy a banditák.
Próbáljon elérni a 01285…
Kijelöltem a számot. „Hívás?” – kérdezte a telefonom.
– Sarah? – kiáltott be Jo a konyhából. – Megnéznéd ezt a
levest?
– Jövök! – Megnyomtam a „Hívás”-t.
A telefon kicsöngött, gyűlt bennem az adrenalin, a bőrömnek
feszült, mint a gáz a túltöltött lufiban. Nekidőltem a falnak,
reméltem, hogy Eddie nem veszi fel, reméltem, hogy felveszi. Azon
töprengtem, mit mondanék, ha beszélünk, és azon tűnődtem, mit
teszek, ha nem.
„Helló, itt Eddie David műbútorasztalos. Sajnálom, de most
nem tudom fogadni a hívást. Hagyjon üzenetet, és amint tudom,
visszahívom, vagy próbálja a mobilomat! Visszhall.” Letettem.
Lehúztam a vécét. Azon tűnődtem, vége lesz-e ennek valaha.

***

Tizenkilenc éve Angliában töltök minden júniust. Általában három

hetet Gloucestershire-ben, a szüleimmel és egyet Londonban
Tommyval. London elég közel van Gloucestershire-hez, így
könnyen megoldható. Ez az utazás azonban teljesen máshogy
alakult. Nagypapa hirtelen teljes mozgásképtelensége miatt anyu
és apu nem tudtak hazajönni. Mivel csapdába estek Leicestertől
háromóranyira, az idejüket aközött osztották meg, hogy
gondoskodjanak nagypapáról, közben próbálják ne megölni, és
hogy olyan gondozót találjanak, aki szintén ne próbálja majd
megfojtani. Minden szabad percükben velem beszéltek telefonon.
– Szörnyen érezzük magunkat, hogy te ott vagy, mi meg itt –
panaszolta elgyötörtén anyu. – Van rá bármi mód, hogy kicsit
tovább maradhass?
Beleegyeztem, hogy maradok még két hetet, és a visszaútra
szóló repjegyemet áttettem július tizenkettőre. Megígértem
Reubennek, hogy a távolból elkezdek dolgozni, amint a
szabadságomnak vége, és hogy ezt bizonyítsam, elfogadtam egy
meghívást, hogy felszólalok egy pallatív ellátásról rendezett
konferencián, amit az egyetlen brit kurátorunk rendezett.
Ám, amíg nem kezdtem dolgozni, itt maradtam Londonban. A
szüleim üres házának gondolata – ahonnan Eddie háza csak
másfél kilométerre van – túlságosan taszított ahhoz, hogy
fontolóra vegyem. Zoe az idő nagy részében távol volt, így csak
ketten maradtunk Tommyval. Nekem pontosan erre volt
szükségem.
De a ház asszonya most visszatért, épp most érkezett haza egy
EU-s technológiai jogi kerekasztal-beszélgetésről. Fáradtan, de
makulátlanul állt a tűzhelynél ujjatlan selyemblúzban, és a
ramenlevest kavargatta, amit a hazaérkezése tiszteletére főztem.
Zavartan ácsorogtam az ajtóban és őt néztem. Azok közé az
emberek közé tartozott, akiknek nem volt szüksége kötényre, még
akkor sem, ha selymet visel. Zoe Markham precíz, takarékos nő
volt, nemcsak a szavaival, de a testével kapcsolatban is. Csak kis
teret foglalt el, és ritkán tartotta jónak, hogy gesztikulációval vagy
zajjal növelje azt. Sőt, ha nem tudtam volna, hogyan viselkedett
Tommyval a kapcsolatuk első évében, még arra sem mertem volna
megesküdni, hogy egy fajba tartozunk. Akkor még megnyugtatóan
emberi volt. Le sem tudta venni a kezét Tommyról, mindig rávette,
hogy szentimentális szelfiket készítsenek, sőt még egy profi fotóst
is felbérelt, hogy készítsen róla képeket, amikor együtt edzenek.
– Á, Sarah – nézett fel. – Megmentettem a vacsorát. – Olyan
könnyeden mosolygott ram, hogy arról a tejszínhab jutott az
eszembe.
 Az ember sosem tudhatja, hogy mit csinál a másik zárt ajtók
mögött. Töprengtem, de a gondolattól hirtelen felnevettem, ahogy
elképzeltem, hogy Zoe a mosdóban bujkáljon, és este nyolckor
felhívja egy férfi műhelyét – dacára annak, hogy a pasi három hete
levegőnek nézi.
Tommy, akinek fogalma sem volt, min nevetek, de azon az
estén tök ideg volt, csatlakozott.
Zoe szobormereven ült, miközben szedtem, és engem nézett
szürke szemével. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amik a
legjobban nyugtalanítottak benne. Hogy sosem beszélt, de
folyamatosan figyelt. (Tommy egyszer azt mondta, ez teszi olyan
sikeres ügyvéddé.)
„Semmi sem kerüli el a figyelmét” – állította, mintha ezt a
vonását ünnepelni kellene a való világban.
– Hallom, egy férfi után epekedsz – szólalt meg.
– Nem mondanám, hogy az epekedés a jó szó – vágta rá Jo. –
Inkább… tanácstalan.
Zoe Jo felé kapta a tekintetét, de egy szót sem szólt.
Meglepett, hogy ma itt látom Jót. Nem kedvelte Zoe-t, és
ennek ellenkezőjét soha nem is akarta megjátszani. (Én sem
kedveltem Zoe-t, de megegyeztem magammal, hogy próbálkozom.
Zoe mindkét szülőjét elveszítette a King’s Cross pályaudvaron
1987-ben kitört tűzvészben, és akinek ilyen mentsége van, annak
meg kell bocsátani.)
Zoe a füle mögé tűrt egy jégszőke hajtincset.
– Szóval, miről van szó?
– Arról, amit Tommy valószínűleg már elmesélt –
válaszoltam. – Egy hetet töltöttünk együtt. Ez… különleges volt.
Elment nyaralni, azt mondta, felhív, mielőtt felszáll a gépe, de nem
tette, és azóta sem hallottam felőle. Szerintem történt vele valami.
Zoe arcán elgondolkodó kifejezés suhant át.
– Például micsoda?
Halványan elmosolyodtam.
– Tommyt és Jót már őrületbe kergettem az elméleteimmel.
Valószínűleg nincs értelme újra végigzongorázni.
– Dehogy – válaszolta Tommy. – Mi ugyanúgy nem értjük,
mint te, Harrington.
Jo, aki elég jól értette, de képtelen volt Zoe mellé állni,
egyetértett.
– Nagyon rejtélyes – közölte. – Sarah üzent a Facebookján,
hogy hallott-e róla valaki, de senki sem válaszolt. A pasi hetek óta
nem volt a WhatsAppon, sem a Messengeren és a közösségi
médiákon is hallgat.
– Médián – mosolygott Zoe. – A média a többes szám. –
Apró, ügyes csuklómozdulattal kiemelt egy tökéletes orsótésztát a
leveséből. Egy ideig elgondolkodva rágta. Aztán:
– Engedd el! – jelentette ki határozottan. – Szerintem gyenge
férfi. Te jobbat érdemelsz egy gyenge férfinál, Sarah.
A beszélgetés a törökországi bombázásokra terelődött, de
rájöttem, hogy én pár perc múlva visszasodródtam Eddie-hez. Mi
ütött belém? – töprengtem kétségbeesetten. – Ki lett belőlem?
Nem számít, mivel foglalkoztam, nem számít, milyen súlyos
események zajlottak körülöttem, csak egy valamire tudtam
koncentrálni.
Talán el kell engednem – tértem vissza ugyanahhoz a
gondolathoz. Talán csak el kell fogadnom, hogy egyszerűen
meggondolta magát. A gondolat megbénított, elzsibbasztott a
hitetlenkedés. És mégis, három hét telt el, mióta elbúcsúztunk, és
azóta semmit sem hallottam felőle És senki sem válaszolt – senki
még csak tudomást sem vett róla –, hogy információt kértem a
Facebook-falán.
– Megint elveszítettük – jegyezte meg Zoe.
Elpirultam.
– Nem, nem, csak Törökországon gondolkodtam.
– Mind szerettünk már és veszítettünk – jelentette ki Zoe
élénken. – Legalább lement a testtömegindexed.
– Ó? – értetlenkedtem. – Tényleg?
Lehetett benne valami. Pocsék volt az étvágyam, és minden
nap futottam, csak azért, mert akkor máshogy szorított a
mellkasom.
– Bármelyik nőre ránézek a földön, és megmondom a
testtömegindexét – mosolygott Zoe.
 Nem mertem Jóra nézni, de szinte teljesen biztos voltam
benne, hogy a „bármelyik nőre ránézek a földön, és megmondom a
testtömegindexét” ettől kezdve minden beszélgetésben előkerül
majd.
– Az összetört szív egyik fő előnye – folytatta Zoe. – Az ember
lefogy és szálkásodik. Fantasztikusan nézel ki! – Keresztbe tette
tökéletesen vékony, tökéletes izomzatú lábát és kihalászott egy
garnélát a tányérjából.
Mire leszedtük az asztalt, kimerültem. Ahhoz túlságosan, hogy
kicsomagoljam a kézműves csokikat, amiket azért vettem, hogy
úgy tegyek, mintha én csináltam volna. Ahhoz is, hogy törődjek
azzal, hogy nyíltan megnéztem Eddie Facebook-falát, miközben
kávét főztem.
Úgyhogy a végen jó darabig üres tekintettel bámultam a
profilját, mire rájöttem, hogy valaki végre válaszolt az
információkérésemre. Sőt ketten is. Elolvastam a posztjaikat
egyszer, kétszer, háromszor, majd átmentem a konyhán, és
Tommy látóterébe toltam a telefonom.
Tommy párszor elolvasta a posztokat, majd átadta a telefont
Zoe-nak, aki egyszer elolvasta az üzeneteket, egy szót sem szólt,
majd továbbadta Jónak.
A gondolatok úgy kavarogtak bennem, akár a tornádó.
– Nos – kezdte Tommy –, azt hiszem, bocsánatkéréssel
tartozunk, Harrington. – Zoe-ra pillantott, aki valószínűleg soha,
senkitől sem kert bocsánatot.
Forróság. Elöntött a forróság. Levettem a kardigánom, és
leesett a földre. Lüktetett a fejem, amikor lehajoltam, hogy
felvegyem. Rohadt melegem volt.
– A fenébe – nézett fel a telefonomból Jo. – Talán igazad volt.
– Jaj, ugyan már! – nevetett Zoe. – Ez a poszt nem jelent
semmit!
De emlékeim szerint életében először: Tommy ellentmondott
neki.
– Nem értek egyet – közölte. – Szerintem ez mindent
megváltoztat.
Azon a délutánon, valamilyen Alan, akinek nem ismertem a
nevét, válaszolt a posztomra:

Az előbb néztem fel a profiljára ugyanezért, és

láttam a bejegyzést, Sarah. Eddie-t elnyelte a
föld, miután pár hete visszamondta a
nyaralásunkat. Írt valaki üzenetet ezzel
kapcsolatban? Szólj, ha hallasz valamit!

És valaki más, valamilyen Martin, ezt írta:

Én is ezen filóztam. Pár hete nem jár focizni

Valljuk be, nem a megbízhatóságáról híres, de ez
már túlzás Sajnálattal közlöm, hogy ma este 8-1-
re lealáztak minket. Szégyenletes epizód ez
hosszú és csodás történetünkben. Vissza kell őt
kapnunk!

Pár másodperccel később ugyanaz a fickó, Martin posztolt egy

képet Eddie-ről, és azt írta:

Keressük ezt a férfit #HolvanWaldo

És végül;

Nehezen viselem, hogy a hashtagekben nem lehet

írásjeleket használni.

Eddie képére meredtem, aki egy poharat tartott a kezében.

– Merre vagy? – suttogtam rémülten. – Mi történt?
A beálló csendben megszólalt a telefonom.
Mindenki engem nézett. Felvettem. Rejtett szám volt.
– Halló?
Csend – emberi csend aztán süket lett a vonal.
– Letette – mondtam bele a szobába.
– Azt hiszem, igazad volt – jelentette ki Jo hosszú hallgatás
után. – Valami nagyon fura dolog történik itt.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Második nap: A másnap reggel

Kábának kellett volna lennem. Teljesen kimerültnek és

valószínűleg másnaposnak: az biztos, hogy olyannak, aki nem akar
dél előtt felkelni. Ehelyett reggel hétkor ébredtem, és úgy éreztem,
az egész világot képes lennék legyűrni.
Ott volt. Ott aludt mellettem: Eddie David. Egy kéz kinyúlt
felém, hasam puha peremén pihent. Álmodott. A köldökömön
pihenő kéz néha megrezzent, mint egy levél a lágy szélben.
Alul fodrozódtak a függönyök, ahogy a reggel lassan beosont a
nyitott ablakon. Mélyen beszívtam a levegőt, ami egyenesen a falu
felől érkezett, akár víz egy forrásból, aztán körülnéztem a
szobában. Egér Eddie kulcsaival együtt ott ült az öreg
faszekrényen.
Persze alig ismertem ezt az embert. Alig huszonnégy órája
találkoztunk. Nem tudtam, hogyan szereti a tojást, mit énekel a
zuhany alatt, tud-e gitározni, beszél-e olaszul, rajzol-e
képregényeket. Nem tudtam, milyen bandákat szeretett tiniként;
sem, hogy mire szavaz majd a népszavazáson.
Alig tudtam valamit Eddie Davidről, mégis olyan volt, mintha
évek óta ismerném. Mintha ő is ott lett volna, amikor a mezőkön
szaladgáltam Tommyval, Hannah-val és a barátnőjével, Alexszel,
amikor bunkereket és álmokat építettünk.
Tegnap éjjel olyan volt felfedezni a testét, mint visszatérni ide:
a völgybe. Minden ismerős, pont jó, és pontosan olyan, mint
amikor legutoljára itt hagytam.
Ezelőtt, amikor Reubennel bújtam ágyba, az első alkalmunk
kusza volt. Rövid és reménykedő: két elveszett kis lélek talált
egymásra valakinek az üres szobájában, zörgött a légkondi és a
CD-lejátszóba gondosan bekészítettük a zenét. Ez akkoriban a
világot jelentette nekünk, de az azt követő években szomorkásan
mosolyogtunk azon, milyen rossz is volt. Tegnap éjjel nem volt
ilyen feszengés. Sem rossz helyen matatás, sem bizonytalan
kérdések. Az ajkamba haraptam, szégyenlősen mosolyogtam az
alvó Eddie arca láttán.
Szuszogott, nyújtózkodott, és közelebb gördült hozzám. Nem
ébredt fel. Csak kinyújtotta az egyik karját, és átölelt. Lehunytam a
szemem, próbáltam megjegyezni, milyen érzés a bőre a bőrömön,
a keze lágy súlya.
A világ és megoldhatatlan problémái nagyon távolinak tűntek.
Visszaaludtam.

Amikor újra felébredtem, már dél is elmúlt, és a levegőt sülő

kenyér illata töltötte be.
Felvettem Eddie egyik pulcsiját, és kióvakodtam a
hálószobájából a tág térbe, ahol élt. A tetőablakokon és a poros
ablakokon ömlött be a fény, amit megtört és csipkézett az öreg,
szegecsekkel, lyukakkal és rozsdás kampókkal teli gerendák
hálózata.
Eddie a konyhában sürgölődött a tér túlsó felén, és telefonon
beszélt. Szabad kezével lisztszemcséket söpört le a pultról, amik
napsütötte felhőben kavarogtak a tetőn betörő fényben.
– Oké – mondta. – Oké, Derek, kösz. Igen, magának is.
Hamarosan beszélünk, oké? Visszhall!
Röpke pillanatnyi nyugalom után bekapcsolta az
ablakpárkányon álló üvegek mögött rejtőzködő rádiót. Dusty
Springfield épp a „Son of a Preacher Mán” végére ért.
Újra megcsörrent a mobilja.
– Szia, anyu! – Benedvesített egy rongyot, és letörölte a
pultot. – Ó, már ott van? Csodás! Jó. Igen, én… – Elhallgatott,
nekidőlt a pultnak. – Klasszul hangzik. Hát, jó szórakozást,
rendben? A repülőtér felé menet beugróm, ha addig nem hallok
felőled. – Csend. – Persze, anyu. Oké. Szia!
Letette a telefont, odasétált a sütőhöz, és belesett az üvegen.
 – Helló! – köszöntem végül.
– Á! Hello! – Megpördült. – Kenyeret sütök! – Ram
mosolygott, és azon tűnődtem, hogy ez vajon valami
pszichedelikus álom, kétségbeesett menekülés a válási papírok és a
lakáskeresés hétköznapi taposómalmából? Ez az életerős, jóképű
férfi beosont a világnak egy olyan részébe, amitől rettegtem, és
mindent élénk színűre festett.
De nem álom volt, nem lehetett az, mert a szívemben túl nagy
volt az izgalom. Valahogy valóságos volt. (Megcsókoljam?
Megöleljem, mintha évek óta ismernénk egymást?)
A konyhát bárpult választotta el a tér többi részétől, gyönyörű,
széles, fényesre csiszolt lap. Leültem mellé, Eddie pedig
mosolygott, a konyharuhát a vállára dobta, és elindult felém.
Áthajolt a pulton, és úgy válaszolta meg a kérdésemet, hogy
határozottan szájon csókolt.
– Jól áll neked a pulcsim – jelentette ki.
Lenéztem a pulcsira. Szürke volt, csuklónál foszladozott. Az ő
illata áradt belőle.
Dusty Springfield átadta a helyét Roy Orbisonnak.
– Teljesen le vagyok nyűgözve, hogy kenyeret sütsz –
mondtam. – Hihetetlen illata van. – Aztán ráncoltam a
homlokom. – Egy pillanat! Te azok közé a rémisztő emberek közé
tartozol, akik száz dologhoz értenek?
– Olyan ember vagyok, aki sok mindent tud rosszul, de nagy
lelkesedéssel csinálni – felelte. – Azt is mondhatod, hogy értek
hozzá. A barátaim mást mondanának. – Odahúzott egy széket
velem szembe a pult másik oldalára, és narancslét tolt felém.
A térde az enyémhez simult.
– Mondj olyat, amihez nem értesz!
Elnevette magát.
– Bendzsózom. És ukulelén is játszom. Most mandolinozni
tanulok egyedül, és nehezebb, mint hittem. Ja, es mostanában
megtanultam fejszét dobni. Az fantasztikus volt. – Utánozta a
becsapódás hangját.
Vigyorogtam.
– És… Néha azzal állítom magam kihívások elé, hogy
megpróbálok ezt-azt alkotni a mészkő darabokból, amiket az
erdőben találok, csakhogy abban pocsék vagyok. És elég gyakran
sütök kenyeret, bár abban sem vagyok túl ügyes.
Felnevettem.
– Még valami?
Ujjával az egyik ujjpercem körül körözött.
– Ne találj ki valami mesét, hogy mindenhez értek, Sarah,
mert nagy tévedés.
Megszólalt az óra, és odament ellenőrizni a kenyeret. Eddie jól
kiismerte magát itt, gondoltam, és elképzeltem, ahogy a helyi
erdőket járja olyan dolgok után kutatva, amiket kifaraghat. Mintha
ő is része lenne a völgynek, akár egy tölgy. A darabkái
kikerülhetnek a nagyvilágba, amikor változnak az évszakok, vagy
viharos időben, de a veleje a földben marad. Ebben a földben,
ebben a völgyben.
Hirtelen lesújtott rám, hogy én nem érzem ezt Los Angelesszel
kapcsolatban. Imádtam a várost, az volt az otthonom. Imádtam a
hőséget, a méretét, az ambícióját, hogy a névtelenség érzését
nyújtja. De a sivatag homokját vagy az óceánja hullámait nem.
– A kenyérnek kell még egy kis idő – ült vissza Eddie. – Mi jár
a fejedben?
– Azon gondolkodtam, hogy te fa vagy, én pedig sivatag.
Elmosolyodott.
– Akkor nem igazán illünk egymáshoz.
– Nem az. Ez… Jaj, ne is figyelj rám! Fura gondolataim
támadtak.
– Milyen fa voltam? – kérdezte.
– Tölgy mellett döntöttem. Öreg tölgy.
– A tölggyel nem lőhetsz mellé. És szeptemberben negyven
leszek, úgyhogy az öreg jogos.
– Csak azon filóztam, hogy olyannak tűnsz, aki gyökeret
eresztett. Hiába mondod, hogy még sokat dolgozol Londonban,
olyan, mintha… Nem is tudom. Mintha a táj része lennél.
Eddie kinézett az ablakon. Alattunk fürtös levendula
hajladozott a szélben.
– Ez így még nem jutott eszembe – felelte. – De igazad van.
Mindegy hányszor megyek fel Londonba lemérni egy konyhát,
focizni, találkozni a barátaimmal, csak arra gondolok, hogy
imádom ezt a várost!, és visszajövök ebbe a völgybe. Nem tudok
nem visszajönni. Te érzed ugyanezt a hiányt Los Angelesszel
kapcsolatban?
– Hát, nem. Nem egészen. De én választottam.
– Igaz. – Halvány csalódottság érződött a hangjában.
– De érdekes – folytattam. – Hallgattalak, ahogy arról a sok
mindenről beszélsz, amiket szeretsz, a hobbijaidról, és rájöttem,
hogy mennyire hiányzik mindez. Los Angelesben megkaphatsz
mindent és bármit, az éjszaka közepén is, kiszállíttathatod,
letöltheted… Úgy értem, most arról beszélnek, hogy drónokkal
szállítanak házhoz. A lehetőségek határtalanok. De mindezek
mellett nem emlékszem, mikor alkottam utoljára valamit,
legfeljebb az ágyamat vetettem be. Ritkán edzem, nem játszom
hangszeren, nem járok esti iskolába.
Milyen üresnek hangzottam. Nagyon kétdimenziósnak.
Eddie elgondolkodva nézett rám.
– De kit érdekelnek a hobbik, ha minden idődet olyan
munkával töltőd, amit imádsz? – Az egyik hajtincsemet az ujja
köré csavarta.
– Mmmm – válaszoltam. – Tényleg imádom, de… kihívás.
Nonstop. Még amikor visszajövök Angliába szabadságra, akkor is
dolgozom.
Eddie mosolygott.
– Választás – mondtam végül. – Mindjárt emlékeztetsz rá,
hogy van választásom.
Vállat vont.
– Nézd, nem sokan indítanak gyermekjótékonysági
szervezetet a semmiből. De mindenkinek kell leállás. Nem-
gondolkodás. Így maradunk emberek.
Persze igaza volt. Ritkán küldtem magam helyett valakit.
Közel tartottam magamhoz a munkám, beletemetkeztem. Mindig
ott volt. A dolgoknak csak ezt a megközelítését ismertem. De a sok
tennivaló, a rohanás közepette, tényleg ott voltam? Tényleg ott
voltam, az életem részeként, mint ahogy Eddie?
 Ezt a beszélgetést nem kellene egy olyan férfival lefolytatni,
akit alig huszonnégy órája ismerek – mondtam magamnak, de
úgy tűnt, képtelen vagyok abbahagyni. Még soha nem beszéltem
erről senkivel, magamat is beleértve. Olyan volt, mintha
kinyitottam volna egy csapot, és a dolgok kicsúsztak volna a
kezemből.
– Talán nem a városi léttől függ, sőt nem is a munkától –
töprengtem. – Talán miattam van. Néha ránézek másokra, és azon
tűnődöm, hogy hogyan van másoknak annyi ideje mindenre, amit
a munkájukon kívül csinálnak. – A körömágyamat piszkáltam. –
Te meg… Jaj, ne is figyelj rám! Összevissza beszélek. Csak annyira
természetesnek érzem, hogy itt vagyok… Ami zavaros, mert
általában, amikor hazajövök, alig várom, hogy újra elmenjek.
– Miért?
– Jaj, azt majd máskor elmesélem.
– Rendben. És majd megtanítalak bendzsózni. Nekem
szörnyen megy, úgyhogy remek társaságban leszel. – Felfordította
a tenyerét, és beletette a kezem. – Nem érdekel, milyen hobbijaid
vannak. Nem érdekel, milyen sokat dolgozol. Egész nap tudnék
beszélgetni veled. Csak ennyit tudok.
Csodálkozva meredtem rá
– Remek ember vagy! – suttogtam. – Csak, hogy tudd!
Egymásra néztünk, Eddie újra hozzám hajolt és megcsókolt.
Hosszan, lassan, melegen, mint egy zene által felhozott emlék.

– Szeretnél maradni még egy kicsit? – kérdezte utána. – Már ha

nincs más dolgod. Megmutatom lent a műhelyemet, és csinálhatsz
magadnak egy saját egeret. Vagy üldögélhetünk csókolózva. Vagy
lövöldözhetünk Steve-re, a dög mókusra, aki a pázsitomon él. – A
kezét a combomon nyugtatta. – Én csak… A francba, nem akarom,
hogy elmenj!
– Jó – feleltem lassan. Mosolyogtam. – Klasszul hangzik. De
az anyukád? Nem aggódsz miatta?
– De igen – felelte. – De ő… Nincsenek rohamai, inkább
fokozatosan romlik az állapota. A nagynéném idelátogat, mert
csütörtökön elutazom nyaralni. Ő majd szemmel tartja.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Nem baj, ha el kell
menned hozzá.
– Teljesen. Korábban felhívott, és azt mondta, elmennek a
kertészetbe. Úgy tűnt jól van. – Aztán:
– Higgy nekem! – tette hozzá, amikor kétkedő arcot vágtam.
– Ha csak esélyét látnám, hogy komolyra fordulnak a dolgok, ott
lennék. Tudom, mire figyeljek.
Elképzeltem, ahogy Eddie hétről hétre kémleli az anyját, akár
egy halász a tavat.
– Rendben – hagytam rá. – Hát, akkor szerintem kezdhetnéd
azzal, hogy mesélsz Steve-ről.
Kuncogott, és kipöccintett egy morzsát vagy tálán rovart a
hajamból.
– Steve terrorizál engem, és minden vadon élő fajt, aki
megpróbál itt élni. Nem tudom, mi baja van. Szinte minden idejét
a pázsitomon tölti, utánam kémkedik, ahelyett, hogy felmenne egy
fára, ahová tartozik. Csak akkor emeli fel a hátsóját, ha
madáretetőt veszek. Nem számít, hová akasztom fel azokat a
vackokat, valahogy bejut, és felfal mindent.
Elnevettem magam.
– Klassz fickónak tűnik.
– Az. Imádom, de közben szenvedélyesen gyűlölöm. Van egy
gépfegyver nagyságú vízipisztolyom, később utána eredhetnénk,
ha szeretnéd.
Elmosolyodtam. Egy teljes nap ezzel a férfival és a mókusával,
Cotswolds vidékének ebben a rejtett zugában, amiről eszembe
jutott a gyerekkorom minden jó pillanata – és rossz egy sem. Egy
ajándék volt.
Körülnéztem életének díszletében. Könyvek, térképek, kézzel
faragott támla nélküli székek. Egy üvegtál tele apróval és
kulcsokkal, egy öreg Rolleifex kamera, az egyik könyvespolc
tetején csillogó focis serlegek.
Odasétáltam. The Elms, Battersea, Hétfő – állt a közelebbin.
Vén Robsonosok – Bajnok, Divízió 1.
– Ezek a tieid?
 – Igen – lépett oda Eddie. Kézbe vette a legújabbat, ujjával
végigsimított a peremén. A széléről porréteg pergett le. – Játszom
egy londoni csapatban. Ami talán kicsit furán hangzik, tekintve,
hogy itt élek, de nagyon gyakran készítek odaát konyhákat és…
Kiderült, hogy nehéz őket otthagyni.
– Miért?
– Évekkel ezelőtt csatlakoztam. Amikor azt gondoltam, hogy
komolyan megpróbálkozom Londonnal. Ők… – Kuncogott. –
Nagyon vicces társaság. Amikor visszaköltöztem Gloucestershire-
be, nem bírtam rávenni magam, hogy kiszálljak. Senki sem képes
rá. Mindannyian túlságosan szeretjük.
Mosolyogtam, és újra a különböző serlegekre néztem. Az egyik
több mint húszéves volt. Tetszett, hogy Eddie ilyen sokáig megőrzi
a barátságokat.
Aztán:
– Na, ne! – suttogtam. Kivettem egy könyvet egy távolabbi
porcról: a Collins Zsebkönyvek Madarak kötetét, ugyanazt a
kiadást, ami nekem is megvolt gyerekkoromban. Órákon át
gubbasztottam a kis kötet felett. Ültem a körtefa ágainak villájában
a kertünkben, és reménykedtem, hogy ha elég sokáig ülök ott, a
madarak megjelennek, és ott üldögélnek velem.
– Ez nekem is megvolt! – árultam el Eddie-nek. – Kívülről
ismertem az összes madarat.
– Komolyan? – Odajött mellém. – Nagyon szerettem ezt a
könyvet. – Odalapozott egy oldalhoz a közepe felé, és letakarta egy
madár nevét a kezével. – Ez micsoda?
A madárnak aranysárga mellkasa volt, és rablómaszk a szeme
körül.
Istenem… Ne, várj! Csuszka! Eurázsiái csuszka!
Mutatott egy másikat.
– Cigánycsuk!
– Jóságos ég! – hüledezett Eddie. – Te vagy számomra a
tökéletes nő!
– Megvolt a vadvirágos is. Meg a pillangók és lepkék. Igazi kis
természettudós voltam.
Félretette a könyvet.
 – Kérdezhetek valamit, Sarah?
– Persze. – Imádtam, ahogy kimondta a nevemet.
– Miért városban élsz? Ha így szereted a természetet?
Hallgattam.
– Egyszerűen képtelen vagyok vidéken élni – feleltem végül.
Az arckifejezésem biztosan azt üzente neki, hogy ne
kíváncsiskodjon tovább, mert pár másodpercig engem fürkészett,
aztán elment, hogy kivegye a kenyeret.
– Nekem a fás kötet van meg – körülnézett a sütőkesztyű
után, végül megelégedett a vállára vetett konyharuhával. – Apától
kaptam. Ő vezetett be a famegmunkálásba, bár biztosan nem úgy
képzelte, hogy ebből csinálok karriert, ősszel mindig magával vitt
fát gyűjteni. Engedte, hogy néhány hasábot én vágjak fel
gyújtósnak.
Mosolyogva elhallgatott.
– Az illat. Az illatba szerettem bele először, de az is
lenyűgözött, milyen gyorsan lehet egy érdes fadarabból valami
teljesen mást készíteni. Egyik télen elkezdtem darabkákat
lecsipegetni a gyújtósról, hogy pálcikaembereket gyártsak. Aztán
jött a vécépapírtartó és a történelem legrosszabb fakalapácsa. Meg
Egér – kuncogott. Kinyitotta a sütőt, és kihúzta a tepsit. – Az
örömöm és büszkeségem. Apu nem igazán volt oda érte, de anyu
azt mondta, még sosem látott ennél tökéletesebb egeret.
Illatos, kerek vekni kenyeret tett a sütőrácsra és becsukta a
sütőt.
– Kilencéves voltam, amikor elment. Úgy értem, apu. A skót
határnál van egy másik családja, valahol Carlisle közelében.
– Ó! – hátradőltem. – Biztosan nehéz lehetett.
Vállat vont.
– Régen történt.
Könnyed csend ereszkedett ránk, miközben vajat, mézet és
egy üveg, házinak látszó lekvárt vett elő a hűtőből. Odaadott egy
tányért, amin mély repedés futott végig („Bocsánat!”), és egy kést.
– Anyukád tudja, hogy itt vagyok? – kérdeztem, miközben ő
kenyeret szelt.
– Au! – kapta el a kezét a kenyértől. – Miért vagyok ilyen
mohó? Túl forró még az evéshez.
Elnevettem magam. Ha ő nem áll neki, én tettem volna.
– Nem – felelte, és most a konyharuhával védte a kezét. –
Anyu nem tudja, hogy itt vagy. Nem engedhetem, hogy azt higgye,
az egy szem gyereke mocskos, üzekedő bakkecske.
– Azt hiszem, nem.
– Talán, ha nagyon jó leszek, üzekedhetünk még egy kicsit –
jegyezte meg, és tűzforró kenyérszeletet lendített felém.
– Mindenképp – feleltem, és a kést bedugtam a vajba. Tele
volt morzsával. Reuben, aki szerette hipszter stílusban tálalni a
vajat, palalemezre vagy nevetséges kődarabra kenve, kiakadt
volna.
– Ha már olyan nagyszerűen üzekedsz – tettem hozzá, és nem
pirultam el.
Eddie viszont igen.
– Tényleg?
És mivel úgy tűnt, nincs más választásom, felálltam,
megkerültem a konyhaszigetszerűséget, átkaroltam, és erősen
szájon csókoltam.
– Igen – feleltem. – Ez a kenyér még nekem is túl forró.
Bújjunk vissza az ágyba!
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Kedves Alan!

Bocsásson meg, hogy csak úgy írok önnek.

Ma válaszolt a posztomra Eddie David Facebook-
falán. Kicsit aggódom, és meg akartam osztani
azt a kevés információt, amit tudok.

A nyaralásuk előtt hét napot töltöttem Eddie-vel

Sappertonban. Június kilencedikén, csütörtökön
mentem el tőle, hogy összepakolhasson, és azt
ígérte, hogy felhív a reptérről.

Soha többé nem hallottam róla. Miután többször

próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, feladtam,
feltételeztem, hogy meggondolta magát. De
igazából sosem hittem el, és amikor láttam, hogy
mit válaszolt a posztomra, tudtam, hogy nem
áltattam magam. Megadom a telefonszámomat.
Nagyra értékelném, ha megosztaná velem, hogy
mit gondol, vagy ami infója esetleg van. Nem
zaklató vagyok! Csak tudni szeretném, hogy jól
van-e.

A legjobbakat:
Sarah Mackey

***

A tizenegy óra lassan éjfélbe fordult. Ahogy rezgett a telefonom,

rávetettem magam, de csak Jo írt, hogy épségben hazaért. Alantól
nem érkezett válasz. Visszafeküdtem és összeszorult a szívem. Fájt.
Tényleg fájt. Miért nem mondta senki, hogy az összetört szív nem
csak metafora?
Éjfélből egy lett, majd kettő, aztán három. Elképzeltem
Tommyt és Zoe-t a nagy ágyukban, a folyosóról nyíló szobájukban,
és azon tűnődtem, vajon átölelik-e egymást álmukban. Eszembe
jutott Eddie teste, ahogy átölel, és olyan vad vágyat éreztem, hogy
azt hittem, áttör a bőrömön. Aztán egy ideig nagyon utáltam
magam, mert Isztambulban hullazsákba kerültek emberek, Eddie
pedig – nagy valószínűséggel – csak egy olyan férfi volt, aki nem
hívott fel.
Négykor, miután azon kaptam magam, hogy a neten
utánanézek a gyászjelentéseknek Eddie lakhelye környékén,
csendesen kisurrantam Tommy lakásából. A hajnal szürke foltokat
festett az égre, egy magányos utcaseprő már munkába állt, lassan
elcsoszogott Zoe György-stílusú terasza mellett. Még pár órába
telik, míg a város teljes gőzzel beindul, de én egy pillanattal sem
bírtam tovább a fullasztó csendet, és a sötét elméletek zizegését,
amik csak egyre szörnyűbbek lettek.
A Holland Park Avenue-nál futásnak eredtem. Egy ideig
könnyedén suhantam el a munkába tartó, sápadt embereket rejtő
buszmegállók és az olyan kávézók előtt, ahol még le volt húzva a
vasrács, és egy Nothing Hill felől dülöngélve baktató részeg
mellett. Nem hallottam az éjszakai buszok és taxik zaját, csak a
cipőm dobogását és a madárcsicsergést.
A könnyed suhanás nem tartott sokáig. Ahogy az út emelkedni
kezdett Nothing Hill felé, a tüdőm feszülni kezdett, mint mindig,
és a lábam feladta. Felsétáltam a Portobello kanyarig.
Nincs semmi őrültség abban, amit csinálok – gondoltam,
amikor újra futásra kényszerítettem magam. – London már
felébredt. Egy munkás kávézó tele volt láthatósági mellényes
emberekkel; egy férfi épp kinyitotta a kávés kocsiját a Westbourne
Grove-on. London mozgásban volt. Én miért ne lennék? Ez
teljesen oké.

Csakhogy természetesen, nem volt oké, a testem fáradtan és

elgyötörtén döcögött, és jó darabig rajtam kívül nem bukkant fel
más futó. Mert még akkor is csak háromnegyed öt volt, amikor
visszaértem Tommy lakásához.
Lezuhanyoztam, és bebújtam az ágyba. Próbáltam öt percig
nem ránézni a telefonomra.
Egy nem fogadott hívás, állt a képernyőn, amikor feladtam.
Felültem. Rejtett szám volt 4:19-kor. Hagyott üzenetet.
Az üzenet két másodpercig tartott, majd az a zaj követte,
amikor az ember rossz gombot nyom meg. Rövid zizegés után a
hívónak végül sikerült letennie.
Egy pillanatra azon gondolkodtam, vajon Eddie barátja, Alan
volt-e az, de a Facebook szerint még nem olvasta el az üzenetemet.
Akkor kicsoda?
Eddie?
Nem! Eddie nem ilyen ember! Ő beszél! Ő kommunikál! Nem
valami fura rögeszmés, aki reggel négykor telefonál.

Mire ebédidőben felébredtem, Alan elolvasta az üzenetemet.

Nem válaszolt.
Őrült tekintettel meredtem a telefonomra, újra és újra
frissítettem. Nem hagyhatja egyszerűen figyelmen kívül. Senki sem
tenne ilyet!
Ő mégis elolvasta, és nem törődött vele. Eltelt a nap. Nem
hallottam semmit. És rettegtem. Ahogy teltek a napok egyre
kevésbé Eddie-ért, minden egyes nappal jobban önmagamért.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Rudi teljesen mozdulatlanná dermedt.

Állt és a kerítéshez legközelebb álló két szurikátát leste, akik
csak álltak és bámulták őt, mancsukat lazán pihentették puha
hasukon. Rudi anélkül, hogy észrevette volna, felegyenesedett, és
saját kis mancsát a saját kis pocakjára tette. – Helló! – suttogta
áhítatosan. – Sziasztok, szurikaták!
– Szurikáták – javítottam ki.
– Sarah, maradj csendben! Megijesztheted őket!
Tommy felhívta Rudi figyelmét egy újabb szurikáta
érkezésére, mire a kisfiú megpördült, és egy szempillantás alatt
megfeledkezett arról, hogy egyáltalán létezem.
– Szia, hármas szurikata – suttogta. – Sziasztok, szurikaták!
Ti egy család vagytok? Vagy csak legjobb barátok?
Két szurikáta túrni kezdte a homokot. A harmadik
odatotyogott a homokdombocskájához, és mintha megölelte volna
törzse másik tagját. Rudi szinte remegett az ámulattól.
Jo lefényképezte a fiát. Öt perccel ezelőtt leszúrta Rudit
valamiért; most határtalan szeretettel mosolygott rá. És ahogy Jót
figyeltem, és megpróbáltam elképzelni az effajta hatalmas,
határtalan odaadást, egyre éreztem megtépett érzelmeim éles
szúrását, amiket egy távoli zugba rejtettem el. Persze úgy helyes,
hogy nem leszek anya, de az elveszett lehetőség fájdalmától néha
elakadt a lélegzetem.
Elővettem a táskámból a napszemüvegemet.
A szüleim találtak egy ápolót nagypapa melle, és másnap
készültek visszatérni Gloucestershire-be. Rudi búcsúpikniket
szeretett volna a Battersea Park-i állatkertben, mielőtt elmegyek,
hogy meglátogassam a szüleimet. Bár gyanítottam, hogy ennek
több köze volt a tévéműsorhoz, amit nemrégiben látott a
szurikátákról, minthogy elköszönjön Sarah nénitől.
 Megnéztem a telefonomat, ez mára olyan reflexszerű lett,
mint a levegővétel. A múlt heti, éjszaka közepén jött telefonhívás
után volt egy másik, néhány nappal ezelőtt, és tizenöt teljes
másodpercig tartott.
– Hívom a rendőrséget – mondtam, amikor az illető, bárki
volt is az, nem szólalt meg. A hívó azonnal letette, és azóta nem
történt semmi, de tudtam, hogy valami köze van Eddie
eltűnéséhez.
Most már szinte alig aludtam.
Tommy előszedte a kis pikniket, amit hozott, mire Rudi
odaszaladt enni, közben elmondott egy viccet a tojásos
szendvicsekről és a tojásos fingról, amire rosszul emlékezett. Jo
rászólt, mert teli szájjal beszélt. A közelben egy gyerek azért
óbégatott, mert lemaradt az ormányos medvék etetéséről. Én
pedig ott ültem közöttük, képtelen voltam megenni a
szendvicseimet, a gyomrom elgyötörtén háborgott.
Nem sokkal a hatodik osztály vége előtt a Mrs. Dalloway-jel
készültünk fel az irodalomvizsgára. Felváltva olvastunk fel a
könyvből, és megvizsgáltuk Woolf „egyedi narratív technikáját”,
ahogy Mrs. Rushby nevezte.
– „A világ magasba emelte hát korbácsát” – olvastam fel
hangosan, amikor rám került a sor – vajon hová fog lesújtani?”
Meglepve megálltam, aztán újra felolvastam a mondatot. Bár
az osztálytársaim bámultak és Mrs. Rushby is engem nézett,
háromszor aláhúztam a mondatot, mielőtt folytattam, mert ezek a
szavak olyan tökéletesen megfogalmazták, hogy éreztem magam az
idő nagy részében, hogy megdöbbentett, hogyan írhatta ezt le
valaki rajtam kívül.
„A világ magasba emelte hát korbácsát; vajon hová fog
lesújtani?”
Ez az! – gondolta tizenhét éves énem. Ez az örökös éberség.
Figyelni az eget, beleszagolni a levegőbe, felkészülni a
szerencsétlenségre. Ez vagyok én. És most mégis itt vagyok,
tizenkilenc évvel később, és pontosan ugyanazt érzem. Változott
egyáltalán valami? Kényelmes kaliforniai életem csupán álomkép
volt?
 Újabb pillantást vetettem a tojásos szendvicsre, és
öklendeztem.
– Na! – fordult felém Jo. – Mi van?
– Semmi. Csak élvezem az uzsonnát.
– Érdekes – felelte Jo. – Tekintve, hogy igazából nem eszel.
Rövid hallgatás után elnézést kértem. Elmondtam nekik, hogy
biztosan eszelősnek látszom. Hogy nagyon-nagyon igyekszem
összeszedni magam, de nem túl sok sikerrel.
– Összetörte a szívedet? – kérdezte Rudi. – Az a férfi?
Mindenki elhallgatott. Sem Jo, sem Tommy nem tudott rám
nézni. De Rudi igen, Rudi apró mandulavágású szemével és
tökéletes gyermeki világlátásával.
– Összetörte a szívedet, Sarah?
– Én… Hát, igen – feleltem, amikor megtaláltam a hangom. –
Igen, attól tartok, összetörte.
Rudi hintázott a sarkán és engem figyelt.
– Ő egy gonosztevő – jelentette ki alapos mérlegelés után. –
És egy fing.
– Az – értettem egyet.
Rudi átölelt, amitől hajszál híján sírva fakadtam.
Tommy a kezében tartotta a telefonomat, és elgondolkodva
nézte Eddie Facebook-oldalát.
– Sokat gondolkodom ezen a fickón – mondta hosszú
hallgatás után.
– Nem csak te, Tommy.
– Kezdjük a HolvanWaldo hashtaggel – folytatta Tommy. –
Nem fura ez kicsit? Eddie-nek hívják
Jo kinyitott egy zacskó diákcsemegét Rudinak.
– Lassan edd! – utasította, majd Tommyhoz fordult. – A Hol
van Waldo? egy könyvsorozat, dinka – közölte. – Nem emlékszel?
Mindegyik képen tömeg, abban rejtőzött Waldo.
Rudi kezdte kiválogatni a mazsolát, és félrerakni a mogyorót.
– Tudom, mi az a Hol van Waldo? – felelte Tommy. – Csak
szerintem fura ilyesmit mondani olyasvalakiről, akit elvileg Eddie-
nek hívnak.
A fejemet ráztam.
 – Az ember ezt mondja, ha keres valakit. Ha a tömeget
pásztázza. Ha tűt keres a szénakazalban.
Tommy vállat vont.
– Talán. Vagy talán nem. Talán valaki teljesen más.
– Szerinted Eddie gyilkos? – pillantott fel Rudi.
– Nem – felelte Tommy.
– Vámpír?
– Nem.
– Gázszerelő? – Jo nemrég magyarázta el neki, hogy nem
szabad idegenekkel szóba állni.
Tommy elgondolkodva meredt a telefonomra.
– Jaj, nem tudom! De valami nem stimmel vele. – Aztán
hirtelen felegyenesedett. – Sarah! – suttogta. – Nézd!
Elvettem a telefont, és azt láttam, hogy megnyitotta a
Messengeremet. Majd minden felgyorsult és szabadesésbe kezdett,
mint víz egy duzzasztógátnál. Eddie online volt. Olvasta az
üzeneteimet. Mind a kettőt. Abban a pillanatban is online volt.
Nem halt meg. Valahol él.
– Mit csináltál te az üzeneteimnél? – sziszegtem.
– Kíváncsiskodtam – felelte Tommy. – Látni akartam, mit
írtál neki, de kit érdekel? Olvasta az üzeneteidet! Online van!
– Mit mondott? – Rudi megpróbálta megszerezni a
telefonomat. – Mit mondott neked, Sarah?
Jo elkobozta a telefont, és jó alaposan szemügyre verte.
– Utálom ezt mondani, de három órája olvasta az üzeneteidet.
– Miért nem írt vissza? – kérdezte Rudi.
Kitűnő kérdés.
– Kezdem unni a pasidat, Sarah – közölte Rudi. – Szerintem
nagyon szörnyű ember.
Hosszú csend állt be.
– Menjünk oda a szurikáták alagútjához! – indítványozta Jo.
Rudi rám nézett, aztán imádott szurikátáira tőlünk
tízméternyire, épp tíz méterrel messzebb a kelleténél.
– Menj! – bíztattam. – Menj, legyél a tieiddel! Én megleszek.
– Csak hagyd annyiban, Sarah! – ismételte Jo, miközben a fia
elbattyogott. Hirtelen kimerültnek hangzott. – Az élet túl rövid,
hogy olyan férfi után futkoss, aki miatt szenvedsz.
Elment Rudi után. Tommyval a képernyőre meredtünk.
Hirtelen ötlettől vezérelve gépeltem. Hello!
Pillanatokkal később Eddie képe jelent meg az üzenet mellett.
– Ez azt jelenti, hogy elolvasta – jegyezte meg Tommy.
Nem harapok – írtam.
Eddie elolvasta az üzenetet. Aztán – csak úgy egyszerűen –
offline lett.
Felálltam. Látnom kellett őt. Beszélnem vele. Tennem kellett
valamit.
– Segíts! – rimánkodtam. – Mit csináljak, Tommy? Mit
csináljak?
Egy pillanattal később Tommy felállt, és átkarolta a vállam.
Ha lehunytam a szemem, akár 1997-ben is lehettünk volna a Los
Angeles-i reptéren, én hozzá bújtam az érkezési csarnokban, az ő
kezében egy hatalmas, légkondis autó kulcsai, és azt mondta,
minden rendben lesz.
– Talán az édesanyja depressziója nagyon súlyossá vált –
próbálkoztam kétségbeesetten. – Amikor megismertem, azt
mondta, hogy az asszony állapota romlik. Talán nagyon ijesztő lett
a helyzet.
– Talán – felelte Tommy csendesen. – De, Harrington, ha
Eddie komolyan gondolta kettőtöket, akkor üzent volna.
Elmagyarázta volna. Megkért volna, hogy adj neki pár hetet.
Nem vitatkoztam, mert ezzel nem tudtam.
– Várjunk, hogy válaszol-e – szorította meg a vállamat
Tommy. – De ha nem teszi meg hamarosan, és ha nem történt vele
valami igazán rendkívüli, azt hiszem, nagyon komolyan fontolóra
kell venned, hogy akarsz-e még vele újra találkozni vagy sem. Nem
szép tőle, hogy ezt műveli veled.
Feszengve, de nagyon gyengéden megpuszilta a fejemet.
– Talán Jónak igaza van – folytatta. – Talán el kell engedned.
A legrégebbi barátom átkarolta a vállamat. Az, aki segített
összekaparni magam oly’ sok évvel ezelőtt, aki végignézte, ahogy
mindent elveszítek, aztán valahogy újraépítem az életemet. És
most már csak néhány röpke év választott el minket a negyventől,
és most újra megtörtént
– Igaza van – feleltem tompán. – Mindkettőtöknek igaza van.
El kell engednem.
És így is gondoltam. Csak az volt a gond, hogy nem tudtam,
hogyan tegyem meg.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Ez nem csak egy összetört szív – gondoltam aznap éjjel. Tommy

és Zoe konyhájában álltam pizsamában és chipset ettem. Annál
többről van szó.
De miről?
A baleset? A balesethez lehet valami köze?
Rengeteg fehér folt volt az emlékezetemben azzal a nappal
kapcsolatban. A távolság, a trauma vagy talán az angol és amerikai
életem közötti hatalmas különbség sok mindent segített elfedni a
történtekből. Mostani érzéseim mégis ismerősek voltak. Olyanok,
mint a régi rossz barátok.
Hajnali fél kettőkor úgy döntöttem, hogy megpróbálom arra
használni a hirtelen támadt energiámat, hogy dolgozzak. A
kollégáim túl udvariasak voltak ahhoz, hogy bármit is mondjanak,
de tudtam, hogy valaki fel fog hívni, ha hamarosan nem hozom be
a lemaradásomat.
Visszabújtam az ágyba, és bekapcsoltam a laptopomat. És az
agyam – végre – rákapcsolt. Hoztam nagy döntéseket; hoztam kis
döntéseket. Engedélyeztem költségeket és jelentést küldtem a
kurátorainknak. Ellenőriztem a webes postafiókunkat, mert az
soha, senkinek sem jutott eszébe, és találtam egy e-mailt, amiben
egy kislány azt kérdezte, hogy az egyik bohócunk meglátogathatná-
e az ikertestvérét, aki súlyos betegen fekszik egy San Diegó-i
kórházban. Hát persze! – írtam, és továbbítottam az e mailt
Reubennek és Kate-nek, a helyettesemnek. – Küldjétek a
bohócokat! Ismerjük azt a kórházat. Légyszi, csapat, a srácok
legyenek ott péntekig!
Hajnali háromra rájöttem, hogy az agyam olyan sebességgel
forog, ami nem tetszik.
Négyre úgy éreztem, megőrülök.
Negyed ötkor úgy döntöttem, felhívom Jennit. Jenni
Carmichael tudja, mi a teendő.
– Sarah Mackey! – kiáltott fel. Hallottam egy régi romantikus
film sodró hangzású hegedűzenéjét a háttérben. – Mi az ördögöt
csinálsz te ébren az éjszaka közepén?
Köszönöm! – gondoltam, és lehunytam a szemem. Köszönöm
neked, Istenem, az én drága Jenni Carmichaelemet.
Az esküvőm Reubennel kissé kínosra sikeredett. Az ő részéről
a templomban tele volt, az enyémben viszont csak anyu, apu,
Tommy, Jo és néhány pincérnő ült a Funtainon álló kávézóból,
ahol Reubennel az első jótékonysági rendezvényeinket tartottuk.
Hannah nem volt ott. Csak néma űr tátongott a padban anyu
mellett. És barátok sem, mert Angliában senki sem tudta, mit
mondhatna nekem, és pláne nem akarták átrepülni a fél világot
azért, hogy még továbbra se tudjanak mit mondani.
Reuben családjának azt mondtam, hogy „egyik angol barátom
sem tudott eljönni”, és a szégyen úgy folyt végig rajtam, mint a sör
egy túltöltött poháron.
Reubennel csodálatos nászutunk volt Yosemite-ben. A
szerelem üvegbúrájában rejtőzve boldogok voltunk. De amikor
utazásunk vége felé San Franciscóban kötöttünk ki, fiatalok nevető
csoportjainak gyűrűjében újra bántott, hogy nincsenek barátaim.
Aztán Jenni belépett az életembe, mintha nekem szánták
volna. Jenni Dél-Kaliforniából származott. Nem érdekelte a
filmipar, a legtöbb más városból érkezővel ellentétben: ő csak „ki
akart próbálni valami újat”. Míg mi Reubennel ifjú házasokként
bejártuk Észak-Kaliforniát, Jenni lett annak az irodaépületnek az
ingatlangazdálkodási vezetője, ahol Reubennel irodát béreltünk,
egy szürke betontömbben a Hollywood Freeway árnyékában.
Miután visszatértünk, Jenni odajött hozzám, hogy
megkérdezze, szándékunkban áll e kifizetni az elmaradt bérleti
díjat a közeljövőben. Még aznap odaadtam neki a pénzt, és
bocsánatot kértem, majd bűntudatosan ácsorogtam mellette, míg
megszámolta a bankjegyeket. Az íróasztalán fóliába csomagolt fél
tortát és egy kicsike CD lejátszót láttam, amiből a „Legnagyobb
szerelmes dalok” válogatás szólt. Mosolyogva rám pillantott,
miközben egy gumigyűszűvel átszámolta a pénzt.
 – Béna vagyok a számokkal – magyarázta. – Azért számolom
a bankjegyeket, hogy hatékonynak tűnjek. – Kétszer újra
nekikezdett a kötegnek, aztán feladta. – Megbízom benned –
jelentette ki, és betette a pénzt a kazettába. – Őszintének tűnsz.
Kérsz egy kis tortát? Tegnap éjjel sütöttem. Félek, hogy ha így
haladok, a végén megeszem az egészet egyedül.
A torta isteni volt, és miközben az íróasztalánál falatoztam,
Jenni felidézte az állásinterjúját az épület nagyon furcsa
tulajdonosával. Sikerült szinte tökéletes benyomást tennie rá. Azt
akarom, hogy a barátom legyen – gondoltam, amikor Barbra
Streisand kedvéért átugrott egy modern balladát. Egyáltalán nem
hasonlított rám, sem bárki másra, akit ismertem, és ezért csak még
jobban kedveltem.
Sikerült, végre lettek barátaim. Még mindig magammal
hordoztam a múlt sebeit, de már haladtam előre, mint Sarah
Mackey, egy alapítvány vezetője: barátságos, rendkívül
megbízható, néha szellemes nő. De Jenni Carmichael volt a
kapocs; rajta keresztül kezdtem megismerkedni másokkal, és
elhinni, hogy ehhez a városhoz tartozhatok, amit nagyon szerettem
volna az otthonomnak hívni.
Három évvel később Jenni nemcsak közeli barátnőm lett, de
az alapítványunk értékes munkatársa is. Amikor Reuben-nel
aláírtunk egy hosszútávú bérleti szerződést egy vermonti
ingatlanra, mindössze két háztömbnyire a gyerekkórháztól, Jenni
felmondott és velünk tartott. Az új főhadiszállásunk nem volt épp
szemet gyönyörködtető az orvosi rendelők, a nyilvános mosodák és
a kifőzdék kockaépületeivel körülvéve, de a bérleti díj alacsony volt
és a tágas földszintje lett az új bohócdoktorok képzési helye. Jenni
először az irodavezetőnk lett, aztán „valaki, aki segített az
adományoknál”, míg végül, évek múltán kineveztük
adománygyűjtési elnökhelyettesnek.
Úgy egy évvel a megismerkedésünk után ő is megtalálta a
maga tökéletes love storyját, és most boldogan élt Westlake és
Historic Filipinotown szélén egy Javier nevű férfival, aki gazdag
emberek terepjáróit javította, és minden héten virágot vitt neki.
Jenni a romantikus kiruccanásaikért élt, és úgy beszélt Javierről,
mint egy istenről.
Tizenegy éve próbálkoztak a gyerekkel. Jenni nem volt
hajlandó panaszkodni, mert panaszkodásra nem sok ideje jutott,
de a dolog kiborította. Lassan, belülről sorvasztotta a barátnőmet.
Az ő kedvéért még egy istenhez is fohászkodtam, akiben soha sem
hittem. Kérlek, adj neki egy kisbabát! Csak erre vágyik.
Fogalmam sincs, mihez kezd, ha a mesterséges
megtermékenyítés utolsó köre nem jár sikerrel. Sem neki, sem
Javiernek nem volt annyi pénze, hogy fedezzék a kezelést, amint a
biztosító abbahagyja a finanszírozást.
– Itt az utolsó esély! – jelentette ki határozottan, amikor
búcsúzóul megöleltük egymást a Los Angeles-i reptéren.
Jennit sokként érte, hogy szakítottunk Reubennel. Azt hiszem,
összezúzta az elképzeléseit a szerelemről. Persze, az emberek
folyton elválnak, de nem az ő közvetlen környezetében. Ezt úgy
dolgozta fel, hogy magára öltötte a megmentő szerepét, amire
teremtették. Alkalmazásokat töltött le a telefonomra,
beköltöztetett a vendégszobájába, és rengeteg tortát sütött.
– Na! – mondta most. – Eddie keresett, igaz? Minden újra
sínen van?
– Ami azt illeti, nem – feleltem. – Épp ellenkezőleg. Visszatért
a világba – már ha feltételezzük, hogy egyáltalán elment valahová
–, de egy üzenetemre sem válaszol. Nem áll szóba velem.
– Egy pillanat, szívem. – Hallottam, hogy a zene elhallgat. –
Csak megállítom a filmet. Javier, ezt a hívást a teraszon intézem. –
Hallottam, hogy az ajtó becsukódik mögötte. – Bocs, Sarah,
kezdenéd az elejéről?
Elismételtem az egészet. Jenninek talán kellett egy kis idő,
hogy felfogja, füstbe ment a második esélyem a love storyra.
– A rohadt életbe! – Jenni sosem káromkodott. – Ez komoly?
– Komoly. Kicsit kikészültem. Amit valószínűleg sejtesz,
tekintve, hogy itt hajnali négy múlt.
– A rohadt életbe! – ismételte, mire en tompán felnevettem. –
Mondj el mindent, ami azóta történt, hogy utoljára beszéltünk! És
menj el attól a számítógéptől! Az elmúlt pár órában őrült
üzeneteket küldtél.
 Elmeséltem neki mindent.
– Szóval ez van – mondtam, amikor a végére értem. – Azt
hiszem, valószínűleg el kell őt engednem.
– Nem! – vágta rá kissé túl élesen. Jenni nem szerette, ha
valaki hátat fordít a szerelemnek. – Ne merészeld feladni! Figyelj,
Sarah, tudom, hogy a legtöbben azt mondják majd, hogy hagyd
annyiban a pasit, de… Én még nem tudok lemondani róla.
Ugyanolyan biztos vagyok benne, mint te, hogy van rá magyarázat.
Kurtán elmosolyodtam.
– Például?
– Nem tudom – felelte lassan. – De ki akarom deríteni.
– Én is azt akartam.
Felkacagott.
– Ki fogjuk deríteni. Egyelőre tarts ki, rendben? Erről jut
eszembe… Mit gondolsz a holnapról?
– A holnapról?
– A találkozódról Reubennel és Kaiával. Valami moziban a
Temzénél, igaz?
– Reuben Londonban van? Az új barátnőjével?
– Hát… igen? Reuben azt mondta, ír e-mailt, hogy holnap
kávézzatok együtt. Bemutat Kaiának, hogy ne Kaliforniában
találkozzatok először.
– De mit keres a csaj Londonban? Mit keres bármelyikük is
Londonban? Holnap Gloucestershire-be akartam menni! Én… Mi
van?
– Kaia el akart menni – felelte tehetetlenül Jenni. – Évek óta
nem járt Londonban. És Reubennek már megvolt a jegye
Londonba a közös vakációtokra…
Hátradőltem az ágyon. Hát persze. Reubennel még januárban
foglaltuk le az angliai jegyeket, amikor még játszottuk férj és
feleség magányos játékát. Minden évben hazajöttem a baleset
évfordulójára, és ő gyakran elkísért… Bár néhány éve már nem
tartott velem.
– Idén eljövök! – ígérte. – Tudom, mennyire hiányzik neked a
húgod. Idén ott leszek melletted, Sarah. – Így hát lefoglaltuk a
jegyeket.
 Aztán később azt kérte, váljunk el.
– Átírattam a londoni jegyemet máskorra – mondta néhány
nappal később. Engem nézett, arcáról lerítt a bűntudat és a
szomorúság. – Gondoltam, nem szeretnéd, hogy elkísérjelek.
Mire én azt feleltem:
– Persze, jó ötlet, kösz, hogy eszedbe jutott. – Nem igazán
gondolkodtam azon, hogy vajon mikor megy helyette. Őszintén
szólva, nem nagyon foglalkoztam ezzel akkoriban. Óvatosan
nyújtogattam a végtagjaimat, új izmokat hajlítgattam. Kíváncsian
kísérleteztem a „Reuben nélküli élet”-ben. A könnyedség, a
mozgékonyság, a jövő és a tér érzete ebben a szép, új világban
valahogy szégyenletesnek tűnt. Hol marad a gyász?
– Foglalt egy jegyet Kaiának – folytatta Jenni. Nem élvezte ezt
a beszélgetést. – Sajnálom. Azt mondta, ír e-mailt.
– Valószínűleg írt is. Csak még nem kaptam meg. –
Lehunytam a szemem. – Hát, ez kellemes lesz. Reuben, Reuben új
barátnője és én.
Jenni szárazon felnevetett.
– Bocs – mondtam rövid hallgatás után. – Nem akartam rád
förmedni. Csak megdöbbentem. És egyébként is az én hibám.
Néznem kellett volna az e-mailjeimet.
Hallottam, hogy mosolyog. Az én kicsi sértett Jennim.
– Remekül csinálod, édesem! Eltekintve az éjszaka közepén
ébrenléttől. Ezen segíthet némi munka.
Lehunytam a szemem.
– Istenem, és még meg sem kérdeztem, hogy megy a kezelés.
Hol tartotok? Mikor fogják kivenni a petesejtjeidet?
Jenni hallgatott.
– Ó, az már megvolt. Múlt héten bementem, és kiszedtek
belőlem, amit csak tudtak. Küldtem neked üzenetet. A
Whatsappon. Három embriót ültettek be, mert ez az utolsó
esélyem. Jövő héten derül ki.
Úgy vette a levegőt, mintha mondani akarna valamit, de aztán
hallgatott.
A csendben ott lebegett a kétségbeesés ezertonnás súlya.
– Jenni – szólaltam meg halkan. – Annyira sajnálom! Azt
hittem, még a petefészek-stimulációnál tartasz. Én… Istenem,
sajnálom! Ez nem mentség semmire, de most nem vagyok
önmagam.
– Tudom – felelte vidáman. – Ne érezd rosszul magad! Ott
voltál mellettem minden kezelésnél. Egyszer hibázhatsz.
De a hangja túl vidám volt, és tudtam, hogy cserbenhagytam
őt. Zoe vendégszobájának koromsötétjében égett az arcom az
önutálattól.
Jenni válaszolt valamit arra, amit Javier kiabált, aztán azt
mondta, hamarosan le kell tennie.
– Figyelj, Sarah, van egy javaslatom. Szerintem kezdd elölről
Eddie-vel! Mintha csak most találkoztatok volna. Miért nem
küldesz neki egy levelet? Mondj el neki magadról mindent, mintha
egy első randin lennétek. Mindent, amit eddig nem volt
lehetőséged elmondani. Például… Tud a balesetről? A húgodról?
– Jenni… Beszéljünk rólad! Túl sokat foglalkoztunk velem es a
szánalmas életemmel.
– Jaj, édesem! Tudok én vigyázni magamra. Vizualizálok,
kántálok, termékenységi táncot járok és mindenféle undorító,
egészséges cuccot eszem. Csak ennyit tehetek. De te sok mindent
tehetsz. – Elhallgatott. – Sarah, soha nem fogom elfelejteni a
napot, amikor meséltél nekem a balesetről. Soha életemben nem
hallottam nagyobb szörnyűséget, és megszerettelek miatta, Sarah.
Nagyon-nagyon megszerettelek. Szerintem el kellene mondanod
Eddie-nek.
– Nem küldhetek neki egy könnyfakasztó történetet, hogy
meggondolja magát!
– Nem ezt mondtam. De szerintem… – Felsóhajtott. –
Szerintem engedned kellene, hogy igazán megismerjen. Minden
részedet, még azokat is, amiket nem szívesen mutatsz meg az
embereknek. Hadd tudja meg, milyen rendkívüli nő vagy!
Hallgattam, a telefon égette az arcomat.
– Jenni, szerencsém volt, hogy úgy reagáltál, ahogy. Nem
mindenki tenne így.
– Nem értek egyet.
Feltoltam magam a párnákon.
 – Szóval… Majdnem egy hónapig szóba sem áll velem, aztán
hirtelen írok neki a gyerekkoromról? Azt hinné, megőrültem.
Papírt kaphatnék róla!
Jenni kuncogott.
– Nem hinné azt. Mint mondtam, beléd szeretne. Ahogy én
tettem.
Megint összeroskadtam.
– Jaj, Jenni, kit akarsz becsapni? Le kell mondanom róla!
Nevetésben tört ki.
– Miért nevetsz?
– Mert eszed ágában sincs őt elengedni.
– De igen!
– De nem! – nevetett fel újra. – Ha el akarnád engedni Eddie-
t, ha tényleg el akarnád őt engedni, Sarah Mackey, akkor én lettem
volna az utolsó a földön, akit felhívsz, hogy tanácsot kérj.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Ötödik nap: Egy bükkfa es egy gumicsizma

Eddie megint Derekkel beszélt telefonon. Még nem tudtam,

kicsoda Derek, de úgy gondoltam, hogy Eddie munkájához lehet
valami köze: Eddie hivatalosabb hangnemben beszélt vele, mint
amikor tegnap egy barátja telefonált. A beszélgetésük ezen a
délutánon rövid volt, Eddie leginkább olyanokat mondott, hogy
„Rendben” vagy „Oké” vagy „Jó ötlet”. Pár perc múlva letette.
Bement, hogy a helyére tegye a telefont.
Én a padon ültem a kunyhó előtt, és a Havannai emberünk
régi példányát olvastam a polcáról. Kiderült, hogy még mindig
szeretek olvasni. Imádtam, hogy a regényíró, aki az MI6-nek is
dolgozott, megálmodta a szerencsétlen porszívóügynököt, akit
beszervez a Titkosszolgálat, hogy könnyebben finanszírozhassa a
gyönyörű lánya extravagáns életstílusát. Imádtam, hogy órákon át
olvashattam erről az emberről, és egyszer sem gondoltam a saját
életemre. Imádtam, hogy könyvvel a kezemben – mivel sehol sem
kellett lennem, semmit sem kellett csinálnom, az a Sarah lehettem,
akiről teljesen megfeledkeztem.
A forróság még nem hagyott alább, de közeledett a vége, a
levegő mozdulatlan és sűrű lett, úgy várakozott, akár egy
támadásra kész ragadozó madár. A ruháim mozdulatlanul lógtak a
szárítókötélen egy sűrű füzikebokor felett, ami egy centit sem
moccant. Ásítottam, és azon töprengtem, megkérdezzem-e, hogy
anyuék hogy vannak.
Tudtam, hogy nem teszem meg. A második éjszaka, amikor
Eddie-vel együtt bújtunk ágyba, teljesen világossá vált, hogy itt
maradunk ebben a megállított világban, addig, míg a szüleim
hazajönnek I.eicesterből, vagy míg Eddie el nem utazik nyaralni.
Nem akartam távol lenni tőle még arra az órára sem, míg
hazasétálnék meg vissza. Az az univerzum, amit ismertem,
egyelőre megállt, és én nem akartam újraindítani.
Eddie pázsitjának széléről Steve, a mókus engem figyelt.
– Helló, te kis bűnöző! – köszöntötte Eddie, amikor visszajött.
A mókusra nézett, és eljátszotta, hogy elsüt egy fegyvert. Steve meg
sem moccant.
Eddie leült mellém.
– Tetszenek rajtad a ruháim – mosolygott, és az oldalamhoz
pöccintette a bokszere gumiját. A pólójával együtt volt rajtam, ami
a vállánál már elvékonyodott. Az ő illata áradt belőle. Megint
ásítottam, aztán odanyúltam, hogy most az ő rövidnadrágját
pöccintsem meg. Szőrös volt a lábam. Nem érdekelt.
Megbolondított a boldogság.
– Sétálunk egyet? – kérdezte Eddie.
– Miért is ne?
Egy darabig ott maradtunk a pádon, csókolóztunk, gumit
pöccintgettünk, nevettünk a semmin.
Nem sokkal múlt kettő, amikor elindultunk. Újra a saját
ruhámban voltam, amiből a napfény és Eddie mosóporának illata
áradt.
Miután néhány méteren át követtük a folyót, Eddie letért az
ösvényről, és elindult felfelé a dombon az erdő szívébe. A lábunk
mélyen besüllyedt az erdő érintetlen talajába.
– Valamit meg akarok neked mutatni idefent – mondta Eddie.
– Hülyeség, de időről időre szeretek feljönni ellenőrizni, hogy ott
van-e még.
– Lehet ez az említésre méltó tevékenységünk a mai napra –
mosolyogtam.
Nem sok említésre méltó dolgot tettünk a viszonyunk kezdete
óta. Sokat aludtunk, sokat szerelmeskedtünk, sokat ettünk, órákon
át beszélgettünk. Órákon át nem beszélgettünk. Olvastunk,
madarakat lestünk, hosszú történetet találtunk ki egy kutyáról, aki
Eddie tisztása körül szaglászott, miközben az egyik nap spanyol
tortillát eszegettünk a pádon.
Rövidem, bár minden megtörtént, semmi sem történt.
 Fogtam Eddie kezét, miközben felkaptattunk az erdőbe, és
újra lesújtott rám a dolgok szédítő egyszerűsége. Madárdal
hallatszott, a lélegzésünk hangja, és az érzés, ahogy belesüppedünk
a talajba. A mély elégedettségen túl nem éreztem semmi mást.
Sem gyászt, sem bűntudatot, sem bizonytalanságot.
Már majdnem felértünk a hegytetőre, amikor Eddie megállt.
– Ott – mutatott fel egy bükkfára. – A titokzatos gumicsizma.
Kellett egy kis idő, hogy észrevegyem, de végül sikerült, és
felnevettem.
– Ezt meg hogy csináltad?
– Nem én voltam – felelte. – Én csak észrevettem egyszer.
Fogalmam sincs, hogy került fel oda, vagy ki a felelős. A hosszú
évek alatt, amióta itt élek, soha, senkit nem láttam az erdőnek ezen
a részén.
Nagyon magasan – valószínűleg több mint húsz méterre
felettünk – letört egy ág, ami egykor az ég felé tört. A megmaradt
csonkra egy fekete gumicsizmát húztak. Azóta alul kinőtt néhány
halványzöld friss ág, de a törzs ezen kívül sima volt: lehetetlen
felmászni rá.
Felnéztem a lábbelire, értetlenkedtem a létezésén, örültem,
hogy Eddie úgy gondolta, hogy ezt meg kell mutatnia nekem.
Átkaroltam a derekát és mosolyogtam. Éreztem a lélegzetét, a
szívverését, a pólóját, ami egy leheletnyit nedves volt a hegymászás
után a forróságban
– Valódi rejtély – mondtam. – Tetszik.
Eddie párszor úgy tett, mintha feldobna egy gumicsizmát,
aztán feladta. Érthetetlen volt.
– Fogalmam sincs, ezt hogy csinálták – töprengett. – De
imádom, hogy sikerült.
Aztán hozzám fordult, és megcsókolt.
– Olyan butaság – ismerte be. – De tudtam, hogy tetszeni fog
neked. – Szorosan átölelt.
Erősebben csókoltam vissza. Csak arra vágytam, hogy őt
csókoljam.
Azon töprengtem, hogyan is mehetnék vissza Los Angelesbe,
amikor itt ennyire boldog vagyok. Itt, a helyen, amit egykor az
otthonomnak hívtam.
A végén a levelek között kötöttünk ki, anyaszült meztelenül.
Avar volt a hajamban, valószínűleg rovarok is. De csak
boldogságot éreztem. Mély, sugárzó boldogságot.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Drága Eddie!

Nagyon sokat gondolkodtam azon, megírjam-e ezt a levelet.

Hogyan is nyithatnék feléd – újra amikor olyan nyilvánvalóvá
tetted, hogy élsz, de nem akarsz beszélni. Hogy lehetek ilyen
kétségbeesett, miért nem akarom én is folytatni a hallgatásodat?
De tegnap éjjel azon kaptam magam, hogy az a nap jár a
fejemben, amikor felsétáltunk megnézni azt a gumicsizmát. Milyen
lökött, kedves dolog volt, csak bámultuk és nevettünk. És arra
gondoltam: Még nem akarok lemondani Eddie-ről. Rólunk. Még
nem.
Úgyhogy ez a legutolsó kísérletem, hogy kiderítsem, mi
történt. Hogy rájöjjek, hogyan ronthattam el ennyire.
Emlékszel az utolsó együtt töltött éjszakánkra, Eddie? Kint, a
fűben, mielőtt kicipeltük a hatalmas sátradat, és aztán órákig
próbáltuk felállítani? Emlékszel, hogy mielőtt összerogytunk a
kimerültségtől abban az izében, el akartam neked mesélni életem
történetét?
Most elkezdem, az elejéről. Vagy legalábbis a zanzásított
változattal. Arra gondoltam, ez talán eszedbe juttatja, miért
kedveltél. Mert bármi mást is sikerült eltitkolnod előlem, az, hogy
kedveltél, nem volt kitaláció. Abban egész biztos vagyok.
Tehát: Sarah Evelyn Harrington vagyok. A Gloucesteri Királyi
Kórházban születtem délután négy óra tizenhárom perckor, 1980.
február 18-án. Anya matekot tanított egy cheltenhami
gimnáziumban, apu pedig hangmérnök volt. .Sokat turnézott
zenekarokkal, aztán elkezdtünk túlzottan hiányozni neki. Azóta
mindenféle hanggal kapcsolatos dolgot csinált helyben. Még most
is. Képtelen lemondani róla.
Úgy egy évvel a születésem előtt vettek egy romos házat
Frampton Mansell alatt, a völgyben, és azóta is ott élnek. Az
ösvényén úgy tizenöt perc séta a kunyhódtól: valószínűleg
ismered. Apu és a barátja nyitotta újra azt az ösvényt azon a
nyáron, amikor anyuval beköltöztek. Két férfi, két láncfűrész, sok
sör.
Tommy, a legjobb barátom néhány hónappal utánam született
a „kicsit aggodalmaskodó” (apu szavai) párnál az utcánk végén álló
házban. Legjobb barátok lettünk, és minden áldott nap együtt
játszottunk a tinédzserkornak addig a furcsa, szomorú pillanatáig,
amikor a játék már nem menő. De addig patakokban gázoltunk,
degeszre ettük magunkat szederrel és alagutakat gyártottunk a
turbolyamezőben.
Ötéves voltam, amikor anyunak még egy kisbabája született –
Hannah –, és néhány évvel később ő is csatlakozott a
kalandjainkhoz. A húgom rettenetesen bátor volt, sokkal bátrabb,
mint mi, hiába volt több évvel fiatalabb nálunk. A legjobb
barátnője, egy Alex nevű kislány, szó szerint csodálta őt.
Csak most, felnőttként értettem meg, mennyire szerettem a
húgomat. Hogy mennyire csodáltam én is.
Tommy sok időt töltött nálunk, mert az anyja – ahogy ő
mondta – „őrült” volt. Utólag nem tudom pontosan, hogy ez igaz-
e, de az biztos, hogy nagyon sokat foglalkozott nagyon felszínes
dolgokkal. Los Angelesbe költöztette a családját, amikor tizenöt
éves voltam, és megszakadt a szívem. Tommy nélkül többé
fogalmam sem volt, hogy ki vagyok. Kik a barátaim? Melyik
csoporthoz tartozom? Csak azt tudtam, hogy gyorsan
csatlakoznom kell valakihez, mielőtt még kikerülök az iskola
társasági vérkeringéséből és hivatalosan magányos farkassá válok.
Így két lányhoz csapódtam, Mandyhez és Claire-hez, akikkel
mindig is barátságos voltam – ha nem is voltunk igaz barátok –,
csak most sokkal intenzívebbé vált a kapcsolat. Mélyebb lett és
kitárulkozóbb. Fiatalon a lányok nagyon kegyetlenek tudnak lenni.
Két évvel később hajnali ötkor könyörögtem a telefonban
Tommynak, hogy hadd költözzek hozzá. De erről majd később.
Itt abbahagyom. Nem akarom rád zúdítani az egész
élettörténetemet, mert talán nem is akarod hallani. És ha mégis,
nem akarok olyannak tűnni, aki azt hiszi, hogy csak neki van
múltja.
Hiányzol, Eddie! Nem hittem volna, hogy hiányolhatunk
valakit, akit csak hét napig ismerünk, de nekem hiányzol. Annyira,
hogy már világosan gondolkodni sem tudok.

Sarah
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Hát ott volt Reuben. Ült az asztalnál a Brit Filmakadémia

kávézójában, az új barátnőjével beszélgetett, akinek az arcát pont
nem láttam. Reuben keze mellett egy kávé maradéka, lerítt róla az
önteltség és az új keletű férfiasság.
Eszembe jutott a szégyenlős, sovány fiú, akit reszketve
találtam egy mexikói étterem előtt oly’ sok évvel ezelőtt, a haja
csupa zselé volt, a nyaka úszott az olcsó aftershave-ben. Elcsukló,
remegő hangja visszhangzott a fejemben, amikor pár órával
később randira hívott. Most meg nézzenek rá! Szélesebb, erősebb,
valódi kaliforniai hős, divatos, szűk rövidnadrágban,
napszemüvegben, direkt kócos hajjal. Önkéntelenül
elmosolyodtam.
– Helló! – köszöntem az asztalukhoz érve.
– Ó! – mondta Reuben, és egy pillanatra láttam azt a srácot,
akihez hozzámentem. A férfit, akivel azt hittem, örökre együtt
leszek, mert úgy gondoltam, csak arra van szükségem, hogy örökre
vele éljek abban a napsütéses, vidám városban.
– Szia! Biztosan te vagy Sarah – állt fel Kaia.
– Helló – feleltem, és kezet nyújtottam. – Nagyon örülök,
hogy megismerhetlek. – Kaia karcsú, tiszta tekintetű lány volt. Egy
régi pattanás hegének halvány lenyomata az állvonalán sima
orcákban folytatódott, sötét haja lazán omlott le a hátán.
Ügyet sem vetett kinyújtott kezemre, arcon csókolt, meg fogta
a vállam, barátságosan mosolygott, és abban a pillanatban tudtam,
hogy azon a napon nála lesz az erő. Ez a nő egyben van, én pedig
nem.
– Klassz, hogy össze tudtuk hozni ezt a találkozót – mondta. –
Már nagyon régóta szerettelek volna élőben is látni.
Kaia nem semmi nő lehetett, ha nem keresett rám a Google-
ben. Én nem voltam olyan klassz, és rákerestem, amint
megtudtam a vezetéknevét, de hozzá persze nem tartozott online
lenyomat. Ő ahhoz rohadtul tiszta volt.
Kaia leült, miközben én helyet találtam a táskámnak az asztal
alatt, és levettem a kardigánt, amitől a verejték gyöngyözött a
homlokomon. Kaia az a típusú nő, akiket néha meditálni látok a
tengerparton napnyugtakor – gondoltam, miközben
kiszabadítottam a kezemet. Jó és nyugodt, a bőre sós, a szél
belekap a hajába.
– Szóval… – kezdte Reuben, és ő is leült. – Tehát itt vagyunk,
mi? – Vett egy mély levegőt, aztán becsukta a száját, mert rájött,
hogy nem tudja, mit mondjon.
Kaia rápillantott, és ellágyult az arca. Ez az én pillantásom,
gondoltam gyerekesen. Én pont így néztem rá, amikor el volt
veszve, és akkor úgy érezte, minden rendben.
– Nagyon sokat hallottam rólad, Sarah – mondta Kaia, és
visszafordult felém. Hosszú, merész ikatmintás ruhát viselt,
kiegészítőként ezüst karkötőket, és valahogy mindenkinél
elegánsabb volt. – Tudom, hogy az ember sokkal több a ruháinál…
– Olvas a gondolataimban? – De meg kell, mondjam, gyönyörű
szoknya van rajtad.
Lesimítottam a szoknyát. Ez az egyik szebb holmim volt, de
ma elég bizonytalannak éreztem magam benne. Mintha ez csak
egy laza péntek lenne, én meg túlságosan próbálkoznék.
– Köszönöm – feleltem. Sikertelenül próbáltam kitalálni, mit
mondhatnék, ami bizonyíthatja, hogy többre is képes vagyok.
Kaia elővette a tárcáját.
– Hozok valamit inni. Mit kértek?
– Ó, ez kedves tőled. – Az órámra sandítottam, és csalódottan
láttam, hogy még nincs dél. Vonakodva lime-ot és szódát
rendeltem.
Kicsusszant az üléséből, és Reuben is felállt.
– Segítek.
– Megoldom – felelte erre Kaia. – Ti beszélgessetek csak!
De Reuben ragaszkodott hozzá, és én egyedül maradtam az
asztalnál.
Ez – gondoltam, és megtöröltem a homlokomat az
asztalkendővel. – Ez a jövőm. Vállalkozást vezetek a volt
férjemmel, aki most egy jógival randizik. Méghozzá egy nagyon
kedves jógival. Néztem őket, ahogy a bárpulthoz sétálnak. Reuben
átkarolta a lány derekát, aztán bűntudatosan hátrafordult, hogy
ugye nem vettem észre.
Ez a jövőm.
Reuben látszólag egy pánikroham szélén egyensúlyozva jött be
az irodámba hat héttel azután, hogy szakítottunk.
– Jól vagy? – kérdeztem a számítógépem mögül, miközben ő
az egyik szekrényben keresgélt.
Űzött tekintettel pördült felém.
– Találkoztam valakivel – bökte ki a szekrény ajtajában
guggolva.
Nagy zacskónyi piros orr esett le a háta mögötti polcról,
felvette, és a mellkasához szorította őket.
– Nagyon sajnálom! – suttogta. – Nem így terveztem.
Úgy közeledett felém, mint tűzszerész a bombához, a tekintete
vadul fürkészett engem. Néhány orr leesett mellé a padlóra, de
észre sem vette.
– Szörnyen érzem magam, hogy ezt kell mondanom ilyen
hamar a szakítás után – folytatta. – Nem akarsz leülni?
Megjegyeztem, hogy már ülök.
Megdöbbentett, hogy szinte alig érzek valamit. Furcsa volt, az
biztos, de inkább kíváncsi voltam, mint féltékeny. Reuben
randizott! Az én Roo-m!
– Biztosan tudni akarod? – kérdezgette.
Csak annyit sikerült megtudnom, hogy Kaia részmunkaidőben
egy dzsúsz bárban dolgozik Glendale-ben, jógaoktató,
természetgyógyásznak tanul, Reuben pedig teljesen odavan érte.
Néztem, ahogy italt rendelnek. A lány nem volt egyértelműen
gyönyörű, nyugati értelemben véve, amitől valahogy csak sokkal
rosszabb lett a helyzet. Egyszerűen ragyogott, a maga nyugodt
teljességében. És jó volt. Éreztem. Kedves és Jó, ami éles
ellentétben állt az én Mániákus Sötétségemmel. Reuben
megnyomta a lány orra hegyét és nevetett. Régen ezt velem is
csinálta.
 Sokkal könnyebb lenne ez az egész – gondoltam gorombán –,
ha Eddie-vel működött volna köztünk a dolog. Akkor akár Reuben
fél térdre is ereszkedhetett, és megkérhette volna Kaia kezét ott a
bárpultnál, éljeneztem és tapsoltam volna, és valószínűleg
felajánlom, hogy megszervezem az egész rohadt esküvőt.
Ha Eddie felhívott volna.
A gyomrom elgyötörten összeszorult, és megnéztem a
telefonomat, mintha az bármin is segítene.
Aztán ledermedtem.
Egy szövegbuborék. Egy kis, szürke szövegbuborék, ami azt
jelentette, hogy Eddie – az igazi, élő, lélegző Eddie valahol a
nagyvilágban – választ gépel az üzeneteimre. Kővé dermedve
ültem, néztem a buborékot, és a világ elhalványult.
– Olyan jó Londonban lenni! – érkezett vissza Kaia az
italommal. Ne! Menj innen! – Elfelejtettem, mennyire imádom ezt
a várost!
Lepillantottam. A buborék még ott volt. Eddie még írt.
Bizseregtem. Rémület, boldogság. Rémület, boldogság.
Kényszerítettem magam, hogy Kairára mosolyogjak. Olyan gyűrűt
viselt, ami csak félig megy fel az ember ujjára. Én is vettem egyet,
évekkel ezelőtt, és beesett egy nyilvános vécébe El Matador
Beachen.
– Tehát ismered Londont? – vettem rá magam, hogy
megkérdezzem.
A szövegbuborék még ott volt.
– Néhányszor jártam itt, munkaügyben – válaszolta. – Egy
másik életemben újságíró voltam.
Finoman megborzongott, én pedig vártam, reméltem, hogy
folytatja. Szó szerint nem volt mit mondanom.
(Ez! Ez egy olyan pillanat, mint amiről Mrs. Rushbyval
beszélgettem. Önmagam teljes elvesztése. Az illemé, a társas
viselkedésé, a kontrolié.)
A szövegbuborék még ott volt.
– De rájöttem, hogy nem igazán élvezem az életemet. –
Elhallgatott, visszaemlékezett arra az időre, amikor nem élvezte az
életét. – Úgyhogy mélyen magamba néztem, mi érdekel, ez pedig a
táplálkozás volt, a szabad levegő, testem erejének és békéjének
megőrzése. Kiszálltam a mókuskerékből, és elvégeztem a
jógaoktatói képzést. Ez volt az egyik legjobb dolog, amit tehettem.
– Nagyszerű! – feleltem. – Erre azt mondom, namaste!
Kaia megfogta Reuben kezét az asztal alatt.
– De aztán két éve nagy trauma ért, és akkor történt a
nagyobb változás…
A szövegbuborék még ott volt.
– Kezdtem helyre jönni, és rájöttem, hogy nem elég
őszintének lennem önmagámmal és az igényeimmel kapcsolatban.
Távolabbra kellett tekintenem; segítenem kellett másoknak.
Szabadon adni magamból, ha ez nem hangzik túl ájtatosan.
Az arca felragyogott.
– Istenem, nagyon ájtatosan hangzott! – nevetett, és eszembe
jutott, hogy neki sem könnyebb, mint nekem.
Reuben úgy nézett rá, mintha maga Krisztus anyja ülne
mellette.
– Szerintem egyáltalán nem hangzott úgy. Igaz, Sarah?
Egy pillanatra letettem a telefonomat, és rámeredtem.
Most tényleg arra kér, hogy segítsek az új barátnőjének
jobban érezni magát?
– Szóval, hogy rövidre fogjam, jelentkeztem segítőnek a
gyermekkórházba – hadarta Kaia. Már nem akart többet beszélni
magáról. – Adománygyűjtő vagyok. És ennyi a lényeg rólam,
tényleg.
– Sokszor találkozom a Los Angeles-i Gyerekkórház
adománygyűjtőivel – meséltem, és örültem, hogy végre közös
témát találtunk. – Csodálatos emberek, és nagyon jó kapcsolatot
ápolnak az alapítványunkkal. Akkor jól sejtem, hogy ti ketten így
találkoztatok?
Kaia Reubenre nézett, aki bizonytalanul bólintott. Semmi baj,
akartam mondani. Igen, féltékeny vagyok a barátnődre, de csak
mert ő egyben van. Nem azért, mert még mindig téged akarlak,
drágám.
Ebben az a szörnyű, gondoltam, miközben újra a kezembe
vettem a telefonomat (a szövegbuborék még ott volt), hogy
valószínűleg jobban beleszerettem Eddie-be – akit hét napig
ismertem –, mint Reubenbe, akinek tizenhét évig a felesége
voltam. Nekem kéne bűntudatot éreznem, nem Roo-nak.
Lefelé fordítottam a telefonomat az asztalon, miközben arra
vártam, hogy Eddie üzenete megérkezzen, és rémült eufória öntött
el. A várakozásnak vége. Pár perc múlva tudni fogok mindent.
Reubennek láthatóan fogalma sem volt, mit tehet hozzá ehhez
a beszélgetéshez, hiába volt évek óta olyan munkája, ami
megtanította arra, hogy szinte ehetetlen körülmények között
kommunikáljon. Néhány egyáltalán nem meggyőző köhögés után
elkezdett arról beszélni, hogy itt nem lehet érezni a klórt a
csapvízben, vagy valami hasonló marhaságról. Rezgett a
telefonom, és felkaptam. Végre. Végre.
De aputól érkezett üzenet:

Drágám, ha még nem indultál el Gloucestershire-

ből, ne tedd!
A nagyapádból elege lett az új ápolóinak.
Feladtuk, és elvisszük őt magunkhoz, hogy mi
ápoljuk. Beköltöztetjük Hannah régi szobájába.
Kérlek, azért ne gondold meg magad azzal
kapcsolatban, hogy lejössz hozzánk. Szeretünk
(és szükségünk van rád…). De ha holnapig
várnál, nagyon hálásak lennénk. Puszi: Apu

Azonnal visszamentem a Messengeremhez, nem törődtem

sem Reubennel, sem Kaiával, sem senkivel.
Nem volt üzenet. Eddie még online volt, de a szövegbuborék
eltűnt.
Összeszorult az arcom. A szívem.
Kényszerítettem magam, hogy Kaiára nézzek, aki hozzám
beszélt.
– Láttam két bohócdoktorotokat egy onkológiai kórteremben
néhány éve – mesélte. Ez nem történhet meg. Hol az üzenet? –
Volt ott egy kisfiú, nagyon beteg volt, szomorú, kikészült a kemó
miatt, és magába zárkózott, amikor az embereitek megjelentek. A
fal felé fordult, és úgy tett, mintha ott sem lennének.
– Elmagyaráztam, hogy ilyesmi gyakran történik – szúrta
közbe Reuben büszkén. – Ezért dolgoznak párban.
– Ez annyira okos ötlet! – mosolygott szélesen Kaia. –
Egymással dolgoznak, így a gyerek eldöntheti, hogy csatlakozik-e
vagy sem. Igaz?
– Igaz – felelte Reuben. – Így a gyerekeknél az irányítás. Te jó
ég! Ki ez az unalmas páros, és hol az üzenetem?
– Szóval, a kisfiú elfordult, a bohócaitok belekezdtek
mindenféle improvizációba, és a kicsi nem tudott ellenállni nekik
Még én is röhögőgörcsöt kaptam. Mire kimentek a kórteremből, a
kisfiú megállás nélkül nevetett.
Vonakodva bólintottam. Sokszor láttam már ilyet.
Kétségbeesésemben, hogy koncentrálhassak valamire –
bármire – Eddie-n kívül, elkezdtem elmesélni, milyen volt, amikor
először láttam Reubent gyerekekkel dolgozni, miután elvégezte a
bohócdoktorképzést. Kaia engem figyelt, miközben fecsegtem,
apró barna álla apró barna kezén nyugodott, a másik keze
Reubenét fogta. Végül elhallgattam, és ránéztem a telefonomra,
már elképzeltem az üzenet formáját, a hosszát, körülötte a szürke
téglalapot.
De nem volt ott. Nem volt ott, és Eddie megint offline lett.
– Hozhatok valakinek valamit inni? – kérdeztem, és
elővettem a pénztárcámat a táskámból. – Bort? – Az órámra
pillantottam. – Negyed egy van. Teljesen elfogadható.
Átkaroltam magam, miközben a bárpultnál várakoztam, bár
azt nem tudtam, hogy azért, hogy vigasztaljam magam, vagy, hogy
ne essek szét.
Húsz perccel később, mire az egyetlen pohár borom enyhe
zsibbadtságot kölcsönzött, Kaia elnézést kért, és kiment a
mosdóba. Néztem karcsú lába mozgását a szoknyájában, és
megpróbáltam elképzelni, ahogy eljön Reubenért munka után,
hogy elmenjenek vacsorázni vagy egy esti kirándulásra a Griffith
Parkba. Ahogy eljön a karácsonyi bulinkba vagy a nyári kerti
partira, ahogy együtt ebédelnek Reuben aranyos, idegeskedő
szüleivel a pasadenai házukban. Mert ez mind meg fog történni.
(Sokkal jobb választás – hallottam gondolatban Roo anyját.
Igazából sosem hitte el, hogy nem fogok visszaköltözni a fiával
Angliába.)
– Kedves lány – jegyeztem meg.
– Köszönöm. – Reuben hálásan fordult felém. – Köszönöm,
hogy ilyen barátságos vagy. Sokat jelent nekem.
– Szükségünk volt egymásra – mondtam némi hallgatás után,
mindkettőnket meglepve ezzel. – Most pedig nincs. Találkoztál egy
kedves lánnyal, és örülök neki, Roo. Komolyan.
– Igen – felelte, és hallottam a hangján, hogy nagyon boldog.
Mintha vett volna egy olyan mély, hosszú lélegzetet, mint
amilyeneket a jógaóra elején szoktak, csak ő soha nem tért vissza a
normál ritmusba. – Hé – kezdte aztán. Feszengett. – Hé, Sarah,
figyelj… én… Bevallom, a tegnapi e-mailjeid valahogy nem
jellemzőek rád. Nem voltál… túl profi. És elküldted azokat a
dokumentumokat a kurátorainknak anélkül, hogy
bármelyikünkkel is egyeztettél volna. Arról nem is beszélve, hogy
megígérted egy gyereknek, hogy elküldöd néhány bohócunkat a
testvéréhez anélkül, hogy felhívtad volna a kérdéses kórházat.
Szóhoz sem jutottam.
Kaia visszafelé lebegett az asztalunkhoz.
– Tudom – feleltem. – Rossz napom volt. Nem fordul elő
többé.
Reuben engem fürkészett.
– Jól vagy?
– Jól. Csak fáradtan.
– Hát, kiálts, ha szükséged van rám! – bólintott lassan. –
Hibázunk, ha nem követjük a protokollt.
– Tudom. Hé, figyelj, beszélnünk kell a hospice-
prezentációról.
– Persze – felelte Reuben. – Most?
– Nem beszélhetünk róla, ha Kaia itt van.
– Őt nem fogja zavarni – ráncolta a homlokát Reuben.
– Engem viszont igen. Ez üzlet, Roo.
– Nem – felelte Reuben lágyan. – Nem, ez jótékonyság. Nem
üzlet. És Kaia megérti. Ő barát, nem ellenség, Sarah.
 Kényszerítettem magam, hogy mosolyogjak. Igaza volt. Úgy
tűnt, rajtam kívül mindenki helyesen gondolkodik mostanában.

***

Reuben és Kaia negyven perccel később ment el. Reuben

ragaszkodott hozzá, hogy megtervezzük a hospice-prezentációt,
dacára annak, amit mondtam. És én belementem, mert mi mást
tehettem volna? Kaia legalább felajánlotta, hogy leül kint, míg
beszélünk. („Ne, ne!” – vágta erre rá Reuben. „Ebben nincs semmi
titkos.”)
Kaia puszit adott és megölelt.
– Annyira örülök, hogy találkoztunk! – mondta. – Annyira
örülök!
Azt válaszoltam, úgyszintén, mivel semmit sem találtam
ebben a lányban, ami nem volt kedves.

Miután elmentek, a telefonomat kikapcsoltam, a laptopomat pedig

be, és dolgozni kezdtem. Az emberek jöttek-mentek; tonhalsaláták
és sültkrumpli-halmok ingatag majonéz piramisokkal;
összerúzsozott boros- és söröspoharak. Odakint a napot szürke
felhők takarták. Esett az eső, fújt a szél, újra kisütött a nap. Az
utcák gőzölögtek; esernyőket rázogattak.
A viszonyunk ötödik napján történt, hogy ránéztem Eddie
Davidre, és arra gondoltam, vele tudnám tölteni az életem
hátralevő részét. Elköteleződnék akkor és ott, és nem bánnám
meg.
A tikkasztó meleg végre megszakadt, és vihar tombolt,
villámlott, mennydörgött, kalapált Eddie kunyhójának tetején. Az
ágyában feküdtünk a tetőablak alatt, amiről azt mondta, hogy
leginkább csillaglesésre és az időjárás figyelésére használja.
Ellentétes irányban feküdtünk, Eddie szórakozottan masszírozta a
lábfejemet, miközben a vad égboltot nézte.
– Azon tűnődöm, Lucy, a birka mit gondol erről az egészről –
szólalt meg. Felnevettem, ahogy elképzeltem, ahogy Lucy ott áll
egy fa alatt és vigasztalhatatlanul béget.
 – Los Angelesben őrületes viharok vannak – mondtam. –
Mint az Armageddon.
– Mit érzel azzal kapcsolatban, hogy visszamenj oda? –
kérdezte Eddie nemi hallgatás után.
– Bizonytalan vagyok.
– Miért?
Felemeltem a fejem, hogy rendesen ránézhessek.
– Szerinted miért?
Elégedetten a feje alá dugta a lábfejemet, és így szólt:
– Hát, tudod, pont erről van szó. Nem biztos, hogy hajlandó
vagyok visszaengedni téged.
Visszamosolyogtam rá, és azt gondoltam: Ha megkérnél,
hogy maradjak, ha azt mondanád, hogy itt új életet kezdhetnénk,
maradnék. Még akkor is, ha csak néhány napja ismerlek, akkor
is, ha megesküdtem, hogy többé nem jövök vissza. Érted
maradnék.
Már majdnem négy volt, amikor összepakoltam, hogy
induljak. Bekapcsoltam a telefonom, bár mostanra már nem
vártam semmit. De kaptam egy üzenetet egy ismeretlen számról.
Maradj távol Eddie-től – állt benne.
Se központozás, se köszönés, se nagybetűk. Csak maradj távol.
Visszaültem. Még néhányszor elolvastam. Pontban háromkor
küldtek.
Pár perccel később úgy döntöttem, felhívom Jót.
– Gyere át hozzám! – kérte azonnal. – Gyere egyenesen
hozzám, kicsim! Rudi a nagyapjánál van. Adok neked egy pohár
bort, aztán felhívjuk ezt az illetőt, ezt a hibbantat és kiderítjük, mi
folyik itt. Rendben?
Az eső újra szakadt.
Szürke dührohamként tombolt a Temze felett, ömlött,
dörömbölt, süvített, pont, mint az a vihar, amit Eddie-vel néztünk
az ágyából. Vártam pár percet, aztán feladtam, és kisétáltam kabát
nélkül a Waterloo felé.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Drága Te!

Korábban elkezdtél írni nekem. Mit akartál írni? Miért gondoltad

meg magad? Tényleg nem vagy képes beszélni velem?
Ott folytatom, ahol abbahagytam.
Néhány hónappal a tizenhetedik szülinapom után szörnyű
autóbalesetem volt a Cirencester Roadon. Azon a napon
elvesztettem a húgomat, és az életemet is – vagy legalábbis azt,
amit mindig is ismertem. Mert néhány hét után rádöbbentem,
hogy képtelen vagyok tovább ott élni. Frampton Mansellben.
Gloucestershire-ben. Sőt Angliában.
Összetörtem. Felhívtam Tommyt. Már két éve élt Los
Angelesben. Azt mondta: „Szállj fel a legelső gépre!”, és én
megtettem. Szó szerint: másnap elrepültem. Anyu és apu nagyon
jól kezelték. Hihetetlenül önzetlen volt tőlük, hogy abban az
időszakban elengedtek. Akkor is olyan nagyvonalúak lettek volna,
ha tudják, mit tesz ez a családunkkal? Nem tudom. De mindentől
függetlenül az én igényeim voltak számukra a legfontosabbak, és
másnap reggel ott álltam a Heathrow-n.
Tommy családja egy Bedford Drive nevű utcában lakott, ami
olyan széles volt, mint az M4-es út. Tommyék háza fura,
vakondszínű valami volt, ami úgy nézett ki, mintha egy spanyol
bungalót és egy György-korabeli házat kereszteztek volna. Az első
napon álltam előtte, émelyegve, szédelegve a hőségtől és az
időeltolódástól, és azon töprengtem, hogy vajon a Holdra szálltam-
e le.
Igazából kiderült, hogy Beverly Hillsben kötöttem ki.
– Nem engedhetik meg maguknak, hogy itt éljenek – közölte
Tommy morcosan, amikor körbevezetett. Medence is volt! Igazi
medence! Terasz székekkel, asztalokkal, indákkal, rózsákkal és
rózsaszín felhőkben lelógó trópusi virágokkal. – Őrületes a bérleti
díj! El sem tudom képzelni, miből tartják fenn, de anyu imádja
otthon azt mondogatni, hogy itt a Saks a sarki bolt.
Tommy anyjára alig lehetett ráismerni, még inkább elveszett a
divatban, kezelésekben és ebédekben – ahol ő tuti nem evett
semmit-, de volt olyan kedves, hogy észrevegye, hogy kis
kikapcsolódásra van szükségem. Azt mondta, addig maradok,
ameddig csak akarok, és elárulta, hol találok olyan különleges
nevű fagyasztott joghurtot, amiről Tommy a leveleiben írt. „De ne
egyél belőle sokat!” – figyelmeztetett. „Nem hagyhatom, hogy
meghízz.”
A magas kerítéssel körülvett kertjük tökéletesen nyírt
pázsitján túli város elképesztett. Sosem felejtem el, amikor először
megláttam egy égig érő pálmafákkal szegélyezett utat; a
közlekedési lámpákról lelógó hatalmas utcatáblákat; a
mérföldeken át sorakozó apró épületeket, melyeket virágok
díszítenek, és földrengésekre terveztek. A repülőgépek véget nem
érő süvítését, a körömszalonokat, csipkés hegyláncokat, a
gazdagok helyett parkoló srácokat, a boltokat tele döbbenetesen
drága és gyönyörű ruhákkal. Elképesztő volt. Heteken át csak
bámultam. Az embereket, a fényfüzéreket, a hatalmas kiterjedésű
halvány aranyszínű homokot, és a Csendes-óceánt, ami minden
nap ott zúgott Santa Monicánál. Maga volt a csoda. A Mars. És
pont ezért, tökéletes.
Az érkezésem után hamarosan rájöttem, hogy Tommy nem
csak emberbaráti szeretetből hívott meg. Magányos volt. Igaz,
megmenekült az osztálytársai folyamatos kegyetlenkedésétől, de
úgy tűnt a családjával és önmagával való kapcsolatával, az
emberiségbe vetett bizalmával kapcsolatban semmi sem javult. A
testképzavar kialakulásának első jelei, amik akkor látszottak rajta,
amikor elhagyta Angliát, itt valami sokkal rosszabbá fejlődtek.
Vagy semmit nem evett vagy mindent, néha naponta kétszer-
háromszor edzett, a hálószobája pedig tele volt olyan ruhákkal,
amikről még le sem vette a címkét. Amikor bementem oda,
zavarba jött, mintha egy részének eszébe jutott volna, hogy régen
milyen volt.
Egy napon kerek perec megkérdeztem tőle, hogy tényleg
meleg-e. A termelői piacon álltunk sorba tacó-ért, és Tommy már
épp valami hazugságot mormogott arról, hogy nem éhes.
Emlékszem, ott álltam, a parkolócédulánkkal legyezgettem az
arcomat, és a kérdés csak úgy kibukott belőlem.
Egyikünk sem számított rá. Tommy pár pillanatig rám
meredt, aztán így szólt: „Nem, Harrington, nem vagyok meleg. És
ennek mi a franc köze van a tacóhoz?”
A hátunk mögött valaki halkan felnevetett. Tommy mélyen
magába zárkózott. Megfordultam, és egy lányt láttam, aki talán pár
évvel volt idősebb nálam, és leplezetlenül nevetett. „Bocs.” Szólalt
meg londoni akcentussal. „De nem tudtam nem meghallani.
Neked, haver” – mutatott rám – „van még mit csiszolni a
modorodon.”
Tommy egyetértett.
És én is.
Az egy óra, amíg egy rozoga asztalnál tacót ettünk, egész
életen át tartó barátsághoz vezetett. A lány, Jo, házhoz járó
kozmetikusként dolgozott, és egy lepukkadt albérletben lakott a
közelben többedmagával. Az ezt követő néhány hónapban, mielőtt
elfogyott a pénze, és kénytelen volt visszatérni Angliába, addig
nyaggatott minket, míg olyan állapotba nem kerültünk, ami már
hasonlított a boldogsághoz, a működő élethez, és már képesek
voltunk továbblépni. Rávett, hogy beszélgessünk – ami elég
pocsékul ment –, és folyton bulikba, a partra, ingyen koncertekre
vonszolt minket. Jo Monk olyan tüskés, mint egy sündisznó, de
végtelenül kedves és bátor nő. Borzasztóan hiányzik, amikor nem
vagyok Angliában.
Eljött a szeptember, és vissza kellett mennem Angliába, hogy
letegyem a vizsgáimat. Csakhogy képtelen voltam elmenni.
Valahányszor felhívtam a szüleimet, és ők a visszatérésemről
beszéltek, sírva fakadtam. Anyu elhallgatott, és végül apunak fel
kellett venni a másik készüléket a földszinti fürdőszoba előtt, és
vicceket mesélni. Anyu minden tőle telhetőt megtett, hogy
rugalmasnak – sőt vidámnak – tűnjön, de egy nap kicsúszott a
száján, mintha egy pillanatra háta fordított volna a saját
hangjának: „Annyira hiányzol, hogy az már fáj” – suttogta. „Vissza
akarom kapni a családomat.” Az önutálattól összeszorult a torkom,
és még válaszolni sem tudtam.
Végül beleegyeztek, hogy egy évvel elhalásszam a vizsgáimat
és maradjak még. Eljöttek meglátogatni, és bár megkönnyebbülés
volt látni őket, borzalmasan fájt, hogy Hannah nem volt velük, ők
folyton róla akartak beszélni, ami számomra szinte elviselhetetlen
volt. Megkönnyebbültem, amikor elutaztak.
Aztán megismertem Reubent, szereztem munkát és
elhatároztam, ideje olyan emberré válnom, akit tisztelni tudok.
Erről majd legközelebb mesélek.

Sarah

Ui. Holnap hazamegyek a szüléimhez. Nagypapa egy ideig

velük marad. Ha Gloucestershire-ben vagy, és készen állsz
beszélni, hívj fel!
 HUSZADIK FEJEZET

Sarah! – Apu kimerültnek tűnt, és szorosan megölelt. – Hála

istennek! – folytatta. – Hála istennek, hogy itt vagy! A nyugodtság
hangja.
Borral kínált, amit visszautasítottam. Miután előző nap
találkoztam Reubennel és Kaiával, és megkaptam az üzenetet, ami
Eddie-re figyelmeztetett, elmentem Jóhoz és túl sokat ittam. A
testem ma reggel tájékoztatott, hogy egy ideig nem tűri az
alkoholos italokat.
– Jaj, Sarah! – ölelt meg anyu. – Szörnyen érzem magam az
elmúlt néhány hét miatt. Tényleg nagyon sajnálom! – Anyám sok
időt töltött bocsánatkéréssel a hibái miatt, pedig nem csinált
semmi mást, csak szeretett és gondoskodott rólam, amióta csak
megszülettem.
– Ne mondd ezt! Nagyon jól éreztem magam. Láttál
Leicesterben. Nem voltam boldog?
– Elég boldog voltál, azt hiszem.
Még mindig nem tudtam pontosan, miért nem meséltem
nekik Eddie-ről. Talán mert a baleset évfordulójára jöttem haza,
nem azért, hogy egy jóképű idegennel szexeljek. Vagy talán azért,
mert mire megérkeztem, már kezdtem aggódni.
Vagy talán – gondoltam, miközben virágokat nyújtottam
anyunak – azért, mert egy részem már tudta, hogy nem fog
működni. Ugyanaz a részem, aki ott állt Reubennel szemben az
esküvőnk napján, és azt gondolta: A végén majd úgyis elveszik
tőlem. Pont úgy, mint Hannah-t.
Anyu vázába tette a virágokat, aztán áttette egy másikba.
Aztán megint egy másikba.
– Törődj a magad dolgával! – szólt rám, amikor rajtakapott,
hogy figyelem. – Már nyugdíjas vagyok, Sarah. Kiérdemeltem a
jogot, hogy legyen saját elképzelésem a virágok elrendezéséről.
 Mosolyogtam és megkönnyebbültem. Amikor utoljára láttam,
úgy tűnt, mintha anyu összement, összetömörödött volna, mint
egy újrahasznosításra kilapított karton. Ami nagyon nem volt
rendben, mert néhány nehezebb időszaktól eltekintve nagyon
életerősnek tűnt a baleset utáni években. Igazából csak az ő
lelkiereje csökkentette a bűntudatomat, amiért csak úgy leléptem,
és itt hagytam őket a nagy fájdalom és káosz közepén.
Ma anyu – és ami azt illeti apu is – olyan volt, ahogy lelki
szemeim előtt mindig látom őket: kedvesek, nyugodtak,
magabiztosak. És kicsit alkoholisták – emlékeztettem magam,
amikor anyu töltött magának egy kis bort, bár hamarosan indulni
készültünk a pubba. – Ne állítsd őket piedesztálra! Ők csak
máshogy birkóznak meg a dolgokkal.
A mennyezetre pillantottam, és lehalkítottam a hangom.
– Milyen volt? Nagypapa hogy van?
– Rohadt vén gazember – közölte anyu kertelés nélkül. – És
nekem szabad ilyet mondanom, mert az apám, imádom és tudom,
milyen nehéz időszakon megy át. De tagadhatatlan: rohadt vén
gazember.
– Az – ismerte be apu. – Számoljuk, hogy ma hányszor
panaszkodott. Harmincháromnál tartunk, és még csak
háromnegyed kettő van. Te miért nem iszol?
– Másnapos vagyok.
Anya leroskadt egy székre.
– Jaj, szörnyen érzem magam, ha gonosz vagyok vele. Nem
lehet bírni vele, Sarah, az őrületbe kerget minket. De mélyen
legbelül nagyon sajnálom. Szörnyű körülmények között él, be van
zárva abba a házba egyedül, nincs kihez szólnia. – A nagymamám,
aki olyan kerek volt, hogy szinte gömbnek látszott a fényképeken,
negyvennégy évesen halt meg szívrohamban.
– Hát, legalább most itt vagytok neki ti. Biztos vagyok benne,
hogy értékeli a társaságot, még akkor is, ha nem tűnik úgy.
– Úgy viselkedik, mintha terroristák rabolták volna el –
sóhajtott anyu. – Ma reggel ezt mondta, amikor odaadtam neki a
gyógyszereit. „Nem hiszem el, hogy elrángattatok erre az istenverte
helyre.” Közel álltam hozzá, hogy véget vessek a szenvedéseinek.
 Apa felnevetett.
– Olyan vagy vele, mint egy angyal – jelentette ki, és
gyengéden megcsókolta. Félrenéztem; kicsit viszolyogtam, nagyon
meghatódtam, és ami azt illeti, kicsit féltékeny is voltam. A
szüleim még mindig boldogok voltak. Apu annak idején minden
áldott nap randevúra vitte anyut, míg bele nem egyezett, hogy
feleségül menjen hozzá; telefonált neki, írt neki, ajándékokat
küldött. Elvitte koncertekre, és megengedte, hogy ott üljön vele a
hangpultban. Soha nem hagyta őt cserben. Soha nem volt olyan,
hogy nem telefonált.
Megkérdeztem, menjek-e fel köszönni neki, mielőtt indulunk
a pubba ebédelni.
– Szerencséd, hogy alszik – felelte anyu. – De mindenképpen
látni akar majd.
Felvontam a szemöldököm.
– Már ha valaha látni akar bárkit is.

A Crown előtt ültünk, bár nem igazán volt elég meleg hozzá. A szél
vörös lángokká borzolta anyu haját, apu pedig mintha ferde lett
volna, vagy részeg, mert az asztal az ő felén lejtett. A meredeken
emelkedő mezőn az ösvény felett, egy bárány letérdelt, hogy a
csípős csalán közt legelésszen. Felnevettem, majd a hang a
torkomon akadt. Azon töprengtem, vajon fogok-e még valaha
viccesnek találni egy bárányt.
– Mesélj nekem erről a cselló ügyről! – nógattam aput. Úton
idefelé anyu elárulta, hogy apu órákat vesz.
– Aha! Hát, tavaly ősszel ittam párszor Paul Wise-zal, és ő
mesélte, hogy olvasta az újságban, hogy az ember idős korában
karbantarthatja az agyát, ha játszik valamilyen hangszeren…
– Ezért egyszerűen elautózott Bristolba, és vett egy csellót –
szakította félbe anyu. – Először szörnyű volt, Sarah. Borzasztó.
Paul eljött meghallgatni…
– A gazember csak állt ott és nevetett – fejezte be apu. –
Úgyhogy gyakoroltam, mint egy eszelős, aztán találtam egy tanárt
Bisley-ben, és hamarosan elérem a második osztályt. Paul majd
belátja, hogy tévedett.
Emeltem a poharamat, hogy tósztot mondjak apura, épp
amikor egy harkály kopácsolni kezdett kemény csőrével egy fa
oldalában. A kezem az asztalra hanyatlott. A hang olyan erősen
emlékeztetett Eddie-re, az együtt töltött időnkre, hogy képtelen
voltam megszólalni.
Az olajos kavargás visszatért a gyomromba.

A szüleim a nagypapáról beszélgettek, közben én egy másik

családot figyeltem, akik rikító sarkantyú füvek mellett ültek a kert
távolabbi részén. A szülők úgy néztek ki, mint az enyémek. Épp
most kezdtek átalakulni öreggé; őszebbek, ráncosabbak, de még
határozottan élik az életüket, nem néznek vissza rá. A lányaik
olyanok voltak, amilyennek Hannah-t és magamat képzelném,
ahogy itt ülnénk ma. A fiatalabbik lány hosszan és nagy elánnal
beszélt valamilyen témáról, és én le voltam nyűgözve, ahogy
elképzeltem a kishúgomat felnőttként. A felnőtt Hannah-nak
mindenről meglenne a véleménye, gondoltam. Imádná a jó
vitákat, sosem riadna vissza a szócsatáktól, az a fajta nő lenne, aki
bizottságokban elnököl, és a többi szülő az iskolában titokban
félne tőle.
– Sarah? – nézett rám anyu. – Jól vagy?
– Jól – feleltem. Aztán: – Az a család ott.
Anyu és apu odanézett.
– Ó, azt hiszem, a férj az egyik szomszédunk barátja – mondta
apu. – Patrick? Peter? Valami P betűs.
Anyu egy szót sem szólt. Tudta, mire gondolok.
– Azt szeretném – vallottam be csendesen. – Azt, hogy itt
ülhessek ennél az asztalnál kettőtökkel és Hannah-val.
Mindenemet odaadnám, ha akkor mind itt ülhetnénk.
Beszélgetnénk, ennénk.
Anyu lehajtotta a fejét, és éreztem, hogy apu nagyon
elcsöndesedik, mint mindig, ha szóba hoztam Hannah-t.
– Mi is azt szeretnénk – felelte anyu. – El sem tudjuk
mondani, mennyire. De azt hiszem, nehéz leckével tanultuk meg,
hogy jobb arra koncentrálnunk, amink van, nem arra, amink
nincs.
Felhő gördült a nap elé, és megborzongtam. Ez jellemző rám.
Elérem, hogy a szüleim kényelmetlenül érezzék magukat,
emlékeztetem őket arra, mi lehetett volna.

Hat órára zakatolt a szívem, és a gondolataim úgy szálldostak,

mint egy pitypang fehér pihéi. Szóltam a szüleimnek – akik
udvariasan meglepődtek –, hogy futni megyek.
– Új edzésterv – mosolyogtam, és reméltem, hogy beveszik a
mesét.
Magamtól émelyegve felmentem átöltözni. Nem tudtam
eldönteni, mi a rosszabb, hogy ez az adrenalinnal felspannolt
állapot ilyen ismerős, vagy hogy nem találok más megoldást erre
csak, hogy kifárasztom magam, és hazudok azoknak, akik
törődnek velem.

Mondd, mikor is mész vissza Los Angelesbe? – írta

Tommy, pont mielőtt indultam volna.
Reggel 6:15-kor Indulok a Heathrow-ra. Csendes leszek,
mint egy kisegér.

Oké. Akkor hétfőn este velünk leszel, igaz?

Ha nem gond. Hétfőn Richmondban leszek egy

konferencián. Este olyan fél nyolckor érnék oda
hozzátok. De ha gondot okoz, alhatok Jo kanapéján is.
Gondolom, Zoe-val már elegetek van belőlem!

Nem, semmi gond. Zoe megint Manchesterben van.

Szóval vasárnap este nem leszel itt?

Nem. Miért? Egy másik nőt szórakoztatsz?

Én… Nem.
Szuper! Akkor hétfő este találkozunk, Tommy. Minden
oké?

Minden rendben. Szóval, hétfő reggel egyenesen a

konferenciára mész, vagy először hozzánk?

Ráncoltam a homlokomat. Tommy és Zoe rendkívül

nagyvonalúan bántak a vendégszobájukkal, most is, ahogy minden
látogatásomkor: adtak kulcsot és azt mondták, használjam úgy a
lakást, mintha a sajátom lenne. És attól eltekintve, amikor főztünk
egymásnak vacsorát, nem hiszem, hogy Tommy egyszer is
megkérdezte, hogy mikor jövök-megyek.

Először hozzátok akartam menni, de mehetek

először Richmond-ba is, ha szeretnéd – írtam.
Ne! – válaszolta Tommy. Rendben. Akkor majd
találkozunk. És ne merészelj vadászni Eddie-re, míg
odalent vagy, rendben? Ne nézz utána, ne fuss el az ajtaja
előtt, ne ülj be a pubba! Megértetted?
Megértettem. Jó hétvégét a titokzatos hölggyel! Pux
Komolyan! – írta Tommy. Aztán: Komolyan beszélek,
Harrington. Még csak a neten se nézz utána a pasinak,
megértetted?
Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy Tommy nem azért írt-e,
mert ő találkozik Eddie-vel. Ezen jó pár percig morfondíroztam,
mire rájöttem, milyen nevetséges gondolat.
Elfutnék-e egészen Sappertonig, azt remélve, hogy látom
Eddie-t? A gondolat napok óta motoszkált bennem. Bár ki tudja,
hogy Gloucestershire-ben van-e, vagy fent Londonban. Vagy a
rohadt világűrben. És mit csinálnék, ha tényleg találkoznék vele?
De tudtam, hogy elfutok Sappertonig, és tudtam, hogy még
rosszabbul fogom érezni magam, de nem tudtam, vagy akartam
megálljt parancsolni magamnak.
A futás olyan volt, mint amilyennek egy idegösszeomlást
képzeltem. Eddie ott volt mindenhol, amerre csak néztem: figyelt
engem a fák ágairól, ott ült az öreg zsilipen, ott sétált a folyó
kanyargó ágai közötti mezőn. És nemsokára csatlakozott hozzá
Hannah is, ugyanabban a ruhában, amit aznap viselt, azon a
szörnyű napon.
A kis gyaloghídhoz közeledve megpillantottam egy nőt, aki
Sapperton felől sétált felém. Ő legalább valódinak tűnt: esőkabát,
hátrafogott haj, sétálócipő. Aztán hirtelen megállt, és rám meredt.
Valamiért, amit én sem értettem, én is abbahagytam a
kocogást, és rámeredtem. Volt benne valami ismerős, de tudtam,
hogy még sosem láttam. Túl messze volt tőlem ahhoz, hogy biztos
legyek a korában, de innen jóval idősebbnek tűnt nálam.
Eddie anyja? Lehetséges volna? Ránéztem, de nem találtam
egyértelmű hasonlóságot. Eddie széles volt, magas, kerek arcú, ez
a nő viszont nagyon vékony és alacsony, az álla vonala éles. (És
még ha tényleg ő is Eddie anyja, miért állna az ösvény közepén
engem bámulva? Eddie azt mondta, az asszony depressziós, nem
őrült.) Ráadásul azt sem tudta, hogy létezem.
Pár másodperccel később az asszony megfordult, és elindult
arra, amerről jött. Tempósan sétált, de a mozdulatai olyan
szabálytalanok voltak, mint akinek nehezére esik a mozgás.
Elégszer láttam már ilyet sérülésből felépülő gyerekeknél.
Sokáig álltam ott, miután eltűnt szem elől.
Hátraarc volt, vagy az asszony egyszerűen úgy döntött, elég
volt a sétából, és hazamegy? Hiszen az ösvénynek arról a részéről
nem lehet máshová menni. Vagy körbemegy az éra bér jó néhány
kilométeren át Frampton Mansellen keresztül, vagy megfordul, és
egyenesen visszamegy Sappertonba.
Megfordultam, és elindultam hazafelé. Többször is az a
meggyőződésem volt, hogy Eddie ott sétál mögöttem az ösvényen.
De az út mindig üresen állt. Még a madarak is hallgattak.
Nem bírom – gondoltam, amikor pár perccel később
megérkeztem a szüleim verandájára. Nem bírom. Hogy kerültem
már megint ide? Kajtatok valaki után a völgyben, akit már
elvesztettem?
 A bejárati ajtónál álló fogasok mellett volt egy bekeretezett
fénykép rólam és Hannah-ról a házunk mögötti mezőn. Én egy
kartondobozban ültem, Hannah mellette, apró kezében
virágcsokorral. A sár és virágok gyökerei összepiszkították a
kezeslábasát. Dühösen nézett a kamerába, olyan vicces
erőlködéssel, hogy belesajdult a szívem. Néztem őt, az én drága kis
Hannah-mat, és a veszteség érzése úgy sűrűsödött a
mellkasomban, akár a ragasztó.
– Hiányzol! – suttogtam, és megérintettem a keret hideg
üvegét. – Annyira hiányzol!
Elképzeltem, hogy nyelvet ölt rám, és sírtam, mire a lépcső
tetején szembetalálkoztam a nagyapámmal.
Ledermedtem.
– Ó! Nagyapa!
Egy szót sem szólt.
– Futni voltam. Ebéd után eljöttem, hogy megnézzelek, de
aludtál, ezért úgy gondoltam…
De nem ment. Nem tudtam beszélni, nem tudtam
megnyugtatni nagyapát. Ott álltam előtte, a futócuccomban, ő egy
köntösben, ahhoz is túl gyenge volt, hogy rendesen megkösse,
alatta viseltes régi kék pamutpizsamája. A szélek kékek voltak.
Megszakadt a szívem. Nagyapa mély fáradtság szagát árasztotta.
Csendesen sírtam, az arcom eltorzult összeszorított, sírós szám
körül. Elvesztettem Hannah-t és most Eddie-t is: tudtam, többé
nem tettethettem az ellenkezőjét, és most itt volt szegény
nagyapám, aki majdnem ötven éve élt egyedül, mióta a nagyit
elvitte a szívroham, és meghalt a székén ülve, előtte a sonkás
szendviccsel. Biztosan a napi testmozgását végezte, mert ott volt
előtte a járókeret. Nem tudtunk mit mondani egymásnak. Gőzünk
sem volt, mit mondhatnánk.
– Gyere a szobámba! – kérte nagyapa végül.
Sokáig tartott, míg beült a karosszékbe, amit anyu és apu
állított be neki. Ezt az időt arra használtam, hogy letörölgessem az
arcomat, aztán leültem Hannah régi ágyának szélére.
Egy rövid ideig azt hittem, hogy nagyapa tényleg beszélni akar
velem, és megkérdezi, mi a baj. De persze ő nagyapa volt, és nem
tette. Látta a fájdalmamat, segíteni akart, de nem tudott. Így csak
ült ott, kinézett az ablakon vagy néha egy foltot bámult a falon az
arcom mellett, míg el nem kezdtem beszélni.
Meséltem neki a családról a pubban, ebéd közben és a
rettegésről, amit ebben a völgyben még ennyi év után is érzek.
– Nincs olyan nap – vallottam be neki –, amikor ne
gondolnék Hannah-ra. Amikor ne vágynék rá, hogy újra lássam,
akár csak öt percre is. Hogy megöleljem őt, érted?
Nagyapa kurtán biccentett. Észrevettem, hogy kisimította a
lepedőjét és lelapította a párnáját, mielőtt kisétált a lépcsőhöz.
Meghatódtam. Szüksége van a rendre, még a legnagyobb káosz
közepette is. Ezt meg tudtam érteni.
– Pedig már azt hittem, valami megváltozik, nagyapa.
Találkoztam egy férfival, itt Gloucestershire-ben, míg anyuék rólad
gondoskodtak.
Ha nem tévedek, mintha egyik szemöldöke leheletnyit
felvonódon volna.
– Folytasd, kérlek! – kérte, úgy egy örökkévalóság után.
Hallgattam.
– Gondolom, arról tudsz, hogy a férjemmel szakítottunk.
Újabb lassú bólintás.
– Bár úgy kellett kihúznom az anyádból. Van valami a
nyolcvan feletti életkorban, ami meggyőzi az embereket, hogy
megöl a döbbenet, ha rossz híreket kapsz. – Hallgatott. –
Mármint, a generációdból ki nem válik el manapság? Meglep, hogy
egyáltalán veszitek a fáradtságot, hogy összeházasodjatok.
Egy kékcinege repült a szoba ablaka előtt lógó madáretetőbe,
megcsipkedte a dióbelet, aztán újra elrepült. A lemenő nap
kaleidoszkópszerűen csillant meg az ablakülésen, ahol Hannah
régen a játéksün-gyűjteményét tartotta. A szoba meleg volt és
csendes.
– Mondtál valamit.
Nem mondtam semmit – vágtam rá majdnem, de volt valami
a tartásában, a szemében, ami azt súgta, hogy tényleg tudni akarja.
Hogy talán tényleg érdekli. És ha úgy döntöttem, vele beszélek, el
kell fogadnom a furcsaságait.
 Így elmondtam neki mindent. Attól a pillanattól kezdve, hogy
meghallottam Eddie nevetését a falu rétjén, egészen a mostani
futásomig a csatorna mentén, és az összes kétségbeesett,
szégyenletes dolgot, amit Eddie eltűnése óta tettem.
– Szerencséd, hogy kimaradtál a megalázó online
kutakodásból, amikor felnőttél – mondtam neki. – Nem kellemes
élmény. Az ember sosem azt kapja, amit remél. – Szörnyen
hasonlított egy terápiára, ahogy most egy néma emberhez
beszéltem; nem tudtam abbahagyni. – Soha nem te irányítod a
helyzetet.
Nagyapa sokáig nem mondott semmit.
– Nem tetszik, amit műveltél – közölte. – Mind butaság es
önpusztítás.
– Egyetértek.
– De megértem, Sarah.
Felpillantottam. Most az egyszer egyenesen rám nézett.
– Beleszerettem egy nőbe, akiért épületeket bontottam volna
le, ha tehetem. A halála napjáig szerettem. Még most is szeretem,
évekkel később. Még most is fáj.
– A nagyit.
Elfordította a tekintetét.
– Nem.
A csend hatalmas szekrénye nyílt meg közöttünk. A
földszinten anyu és apu nevettek. A tompa zajokat felváltotta Patsy
Cline apu hangszóróiból áradó hangja.
– Ruby Merryfield – folytatta nagyapa végül. – Ő volt életem
szerelme. Mindenki azt mondta, nem vehetem feleségül, ezért nem
tettem. Fiatalabb korában szeretője volt, gyereke született. Örökbe
adták. Ruby szíve megszakadt. Senki sem tudott róla a szüleimen
kívül, mert persze apám volt az orvosa. Megtiltotta, hogy feleségül
vegyem. Keményen harcoltam, Sarah, de a végén fel kellett adnom,
mert az orvosira jártam, és szükségem volt apám támogatására.
Felemelte reszketeg kezét.
– Ezért többé nem kerestem őt, egy évvel később elvettem a
nagyanyádat, és szépen éltünk Dianával. De minden nap
gondoltam Rubyra. Hiányzott. Leveleket írtam neki, amiket nem
mertem elküldeni. És amikor hallottam, hogy elvitte az influenza,
több napos horgásztúrára mentem, mert belebetegedtem a
gyászba. Cannock közelébe. Túlságosan szép hely volt. Azt
kívántam, bár valami rusnya helyre mentem volna.
Nagyapa szeme könnybe lábadt.
– Volt ez a nevetése, először, mint egy kismadár, aztán
kitágult valamivé, ami nagyon nem illett egy hölgyhöz. Észrevette
az élet örömeit, amerre csak járt.
Nagyapa a szemére szorította a kézfejét, ahol ráncos es
májfoltos volt a bőre. A fény gyorsan apadt a szobában.
– Soha nem lett volna szabad lemondanom róla – jelentette ki
nagyapa.
A kékcinege visszatért, mi némán ültünk és figyeltük.
– Nem teljesen bánom a döntésemet – folytatta. – Mint
mondtam, Diana nagyon fontos volt számomra, és meggyászoltam,
amikor meghalt. És nélküle nem lett volna itt nekem az anyád és a
nagynénéd, bár Isten a tudója, a nagynénéd nem egyszerű eset.
A nagynéném legújabb férjét Jazznek hívták.
– De ha újra megtehetném, nem mondanék le róla. Nem
hiszem, hogy a szerelemnek olyannak kell lennie, akár egy
robbanás. Nem kell drámainak lennie vagy mohónak, vagy
bármely ostoba jelzővel is illetik az írók vagy zenészek. De hiszem,
hogy amikor megismered, ráismersz. Én megismertem, és
elengedtem, minden valódi küzdelem nélkül, és ezt sosem
bocsátom meg magamnak.
Lehunyta a szemet.
– Most le kell feküdnöm. És nem, nincs szükségem a
segítségedre. Kérlek, becsuknád az ajtót kifelé menet? Köszönöm,
Sarah!
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Drága Eddie!

Mivel nem kérted, hogy ne írjak, folytatom. Megegyeztünk, hogy

Los Angelesben maradok még néhány hónapig, bár így, kihagyom
a vizsgák előtti utolsó évet. Nem érdekelt: képtelen voltam
hazamenni.
Összesen két barátom volt, és egy Beverly Hills-i ház
„vendéglakosztályában” laktam, ahol volt medence és bentlakó
házvezetőnő. Az egyetlen, ami akár csak halványan az otthonomra
emlékeztetett, az a platánfák sorfala volt a South Bedford Drive két
oldalán. Csakhogy nem igazán hasonlítottak az otthoni fákra, mert
brutális meleg nyár volt, és mire beköszöntött a szeptember,
megperzselődtek, mint a ropogós bacon.
Tommy anyja elintézte nekem, hogy néhány barátja házát
takarítsam, és így legyen egy kis készpénzem: vízum nélkül ez volt
az egyetlen lehetőségem. Takarítottam Steinéknél, Tysonéknál,
Garwinéknál és szerda délutánonként elintéztem a heti bevásárlást
Mrs. Gardának, aki könyörgött, hogy legyek a gyerekei
bébiszittere. Nagyon bántotta, hogy nemet mondtam. Nem értette,
hogyha ilyen jól kijövök a gyerekeivel, miért nem akarok vigyázni
rájuk, én pedig képtelen voltam elmondani neki, hogy miért.
Azt hittem, már nem lehetek magasabb, de újra nőni kezdtem,
székében és hosszában is. Lett cicim, derekam és fenekem. Olyan
alakom lett, amilyen most van, azt hiszem, és nekiálltam kitalálni,
milyen nő legyek. Erős, döntöttem el. Erős, céltudatos és sikeres.
Éveken át beszari penészvirág, egy béna senki voltam.
Egy novemberi napon Mrs. Garcia lánya, Casey, eltörte a
karját az óvodában. Az au pair, akit Mrs. Garcia végül felvett,
Casey bátyjával maradt, engem pedig megkért, hogy taxival
vigyem a kislányt kórházba. Mrs. Garcia épp rohant haza egy
Orange megyei konferenciáról. Ragaszkodott hozzá, hogy vigyem
el a lányát a Los Angeles-i Gyermekkórházba, hiába volt
mérföldekre. Azt mondta, vannak ott ismerősei; azt akarta, hogy
Casey egy baráttal legyen, míg az anyukájára vár.
Szegény Casey! Halálra rémítette a fájdalom, mire átjutottunk
a városon Beverly Hillsből, vacogott a foga, és nem beszélt az
orvosokkal. Alig bírtam elviselni.
Amint Mrs. Garcia megérkezett, otthagytam a kórházat, és
elmentem megkeresni a bűvészkellékes boltot a Vermont és
Hollywood kereszteződés közelében, amit valaki említett. Venni
szerettem volna valamit, ami megnevetteti Casey-t. De mielőtt
odaértem, a sarkon elsodort egy mexikói étteremből kirobbanó
gyereksereg. Volt lufijuk, az arcuk ki volt festve, és abban a
pillanatban iszonyatosan különböztek Casey-től.
Nem sokkal azután, hogy egy elgyötört anya visszazavarta
őket, kilépett az étteremből egy bohóc, és nekidőlt a falnak.
Teljesen kész volt. Fogott egy doboz cigit, és papírzacskóba rejtett
mexikói sört vett elő a zsebéből. Amikor kinyitotta, és hosszan,
hálásan belekortyolt, felnevettem. Nagyon furcsa bohóc volt, sem
arcfestés, sem paróka, csak egy fiú piros orral, fura ruhában. És
illegális sörrel.
Ez nem az, aminek látszik – szabadkozott, amikor észrevett. –
Igazából nem iszom és dohányzom egy gyerekzsúr helyszíne
előtt. Megnyugtattam, hogy ne aggódjon, és útbaigazítást kértem a
bűvészbolthoz. Lefelé mutatott a Hollywoodon egy graffitivel és
falfestményekkel borított boltra. Elkísérhetlek? – kérdezte. –
Sokkot kaptam. Philippe Gaulier-nél tanultam
Franciaországban. Színházban kéne dolgoznom, nem gyerekeket
szórakoztatni.
Megkérdeztem,mi a különbség. Kiderült, hogy elég nagy.
Mondok valamit – fordultam felé a bolt lépcsőjén. – Ha
megígérem, hogy nem köplek be, amiért egy gyerekzsúr előtt ittál
és cigiztél, megtennél egy szívességet? Egy elég nagy szívességet?
Így a szegény flótás, aki valószínűleg bűzlött a cigitől és az
alkoholtól, követett a gyerekkórházba, és meglátogatta Casey-t.
Közeledtünk Casey ágyához a sürgősségin, és éreztem, ahogy
megváltozik a férfi energiája. Mostantól kezdve Franc Fromage
leszek. Ne használd az igazi nevemet! – utasított, bár azt sem
tudtam, mi az „igazi neve”.
Franc Fromage megérkezett Casey ágya mellé, és előkapott
egy ukulelét. Énekelt egy dalt a kislány karjának, arról, hogy
eltörött, és bár Casey még mindig félt és feldúlt volt, önkéntelenül
felnevetett. Aztán a bohóc megkérte, hogy segítsen neki kitalálni a
következő versszakot, és Casey annyira koncentrált a feladatra,
hogy elfelejtette, hol van és mennyire fél. Nemsokára beleegyezett,
hogy az orvosok ellássák a karját.
Monsieur Fromage elárulta nekem, hogy nagyon élvezte a
látogatást. Teljesen izgalomba jött, elkezdett mindenfele színházi
es pszichológiai szakkifejezéssel dobálózni, amiket nem értettem.
Egy nővér mentett meg, aki megkérdezte, hogy Franc Fromage
vissza tudna-e jönni, mert az összes többi gyerek találkozni akar az
ukulelés, piros orrú férfival.
Amikor végre elmentünk, a srác megadta a telefonszámát, és
– lerítt róla a rémület – közölte, hogy jövök neki egy itallal. A
nevem Reuben – jelentette ki komolyan. – Reuben Mackey.
Így hát felhívtam, és elmentünk inni egyet. Reuben elmesélte,
hogy mióta megismert, olvasott a kórházi bohócokról, és kiderült,
hogy ez egy létező dolog, módszerrel, tanulmányokkal. Egy New
York-i férfi indította az első jótékonysági szervezetet a nyolcvanas
években. Nála akarok tanulni – jelentette ki. – Arra akarom
használni a képességeimet, hogy segítsek az embereken, ne csak
megnevettessem őket.
Aznap éjjel semmi sem történt. Azt hiszem, mindketten túl
szégyenlősek voltunk. Ráadásul Tommy és Jo figyelt minket egy
asztal mellől az út túloldalán: ha esetleg kiderülne, hogy olyan
bohóc, aki embereket gyilkol – mondta Jo.
Aztán Mrs. Garcia megkérdezte, el tudnám-e intézni, hogy
Franc Fromage újra eljöjjön a kórházba, mert Casey-nek leveszik a
gipszét. A srác beleegyezett, de csak ha meghívom még egy italra.
Nemcsak Casey-nek segített levenni a gipszét, de órákat
töltött más gyerekekkel az ortopédián. Csak akkor állt le, amikor
észrevette, hogy remeg a keze az éhségtől. Kérem, jöjjön vissza! –
esdekelt az egyik nővér.
 Az volt a gond, hogy Reuben nem engedhette meg, hogy a
semmiért melózzon. Egy apró albérletben lakott másokkal a koreai
városrészben, és egy centtel sem kereshetett kevesebbet.
Ekkor kérdeztem meg: Mi lenne, ha pénzt gyűjtenék, hogy
havonta egy nap ezt csinálhasd? Elmeséltem, hogy annak a csomó
gazdag embernek dolgozom, és hogy a hír a kórházban töltött
idejéről futótűzként terjed.
És így kezdődött. A kapcsolatom egy bohóccal és a cégünk
születése. Reuben elment New Yorkba, hogy pszichoterapeutáknál,
gyerekpszichológusoknál és színházi szakembereknél tanuljon.
Aztán visszajött, és nekiláttunk. ő látogatta a beteg gyerekeket, én
a háttérben maradtam, pénzt gyűjtöttem és szerveztem, ami
nekem tökéletesen megfelelt. Részt akartam venni a dologban,
jobban, mint azt Reuben sejtette volna, de nem akartam az
előtérben lenni.
Jól csináltam. Reuben is jól csinálta. Az emberek látták, mit
csinálunk, hallottak róla, és azt akarták, hogy meglátogassuk a
beteg gyerekeket. Felvettünk még három embert; Reuben
kiképezte őket. Nemsokára megalapítottuk az első kis
akadémiánkat. Összeházasodtunk és kibéreltünk egy lakást Los
Felizben, a gyerekkórház közelében. Évekkel később beköltöztek a
hipszterek, Reuben pedig elemében volt.
Ami engem illet, találtam célt, irányt, és nem volt időm a
hátrahagyott életemen gondolkodni. Volt egy férfi, akinek
szüksége volt arra, hogy erős legyek, amikor ő gyenge és fordítva.
A szerelmünk kölcsönös szükségen és erőn alapult és tökéletesen
működött.
Hosszú ideig azt hittem, hogy csak ilyen szerelemre van
szükségem. Amikor megígértem, hogy örökké szeretni és tisztelni
fogom őt, komolyan gondoltam.
De persze megváltoztam. Ahogy teltek az évek, többé nem volt
szükségem rá, és így végzetesen kibillent az egyensúlyunk. Nagyon
fontosak voltunk egymás számára, Eddie, de a szükség egyensúlya
nélkül nem jött egyenesbe a mérleg. Az volt az utolsó szalmaszál,
hogy képtelen voltam neki gyereket szülni. Az autóbaleset után
képtelen voltam gyerekek közelében lenni, képtelen voltam
elviselni, ha egy gyerek szenved. Már maga a gondolat, hogy
gyereket hozzak erre a világra – egy védtelen kisbabát, amilyen a
húgom volt egykor –, a vak pánik viharával töltött el.
Úgyhogy tovább segítettem a beteg gyerekeknek a színfalak
mögül. Elviselhető volt és biztonságos. Ennél többre nem voltam
képes, de Reubennek ennyi egyszerűen nem volt elég. Azt mondta,
hogy a saját gyerekét akarja a karjában tartani. Képtelen volt
elképzelni olyan jövőt, amiben ez lehetetlen.
Mire összeszedte a bátorságát, hogy véget vessen a dolgoknak,
rájöttem, hogy fogalmam sincs, milyen érzésnek kellene lennie a
szerelemnek. De amikor megismertelek, végre tudtam. Az együtt
töltött néhány napunk számomra nem fellángolás volt, és nem
hiszem el, hogy neked igen.
Kérlek, írj!

Sarah
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

PISZKOZATOK MAPPA

Igazad volt, Sarah. Nem csak fellángolás volt. És

nem csak egy hétre szólt, egy életre.

Mindent, amit kettőnkkel kapcsolatban éreztél,

én is éreztem. De ne írj többet! Nem az vagyok,
akinek hiszel. Vagy talán az vagyok, akinek nem
hiszel.

Istenem, mekkora káosz! Mekkora iszonyatos káosz!

Eddie

√ TÖRÖLVE: 00:12
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Miután mindössze négy napot töltöttem a szüleimmel

Gloucestershire-ben, visszatértem Londonba. Úgy volt, hogy
Richmondban együtt ebédelek Charles-szal, a kurátorunkkal,
aztán felszólalok a pallatív ellátásról rendezett konferencián, amit
segített megszervezni. Az éjszakát Tommynál töltöm, majd
másnap reggel elindulok nyolc és félezer kilométeres utazásomra
vissza Los Angelesbe.
Csendes mozdulatlanságban ültem a londoni vonaton. Nem
tudtam eldönteni, hogy zsibbadt vagyok-e vagy csak beletörődő.
Ebéd közben a megfelelő dolgokat mondtam Charlesnak, a
konferencián precízen, de szenvedély nélkül beszéltem. Amikor
indulni készültem, Charles megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Az
aggodalmától majdnem könnyes lett a szemem, ezért meséltem
neki a szakításról Reubennel.
– Kérlek, ne mondd el senkinek! – könyörögtem. – Rendesen
be akarjuk jelentem a következő igazgatósági ülésen…
– Persze – felelte Charles csendesen. – Nagyon sajnálom,
Sarah.
Egy nagy csalónak éreztem magam.

Holnap, ígértem magamnak, miközben a vonattal újra London

központja felé tartottam. Holnap visszaszerzem az irányítást.
Holnap felszállok a repülőre, és visszarepülök Los Angelesbe, ahol
újra rátalálok a zsibbasztó napfényre, a magabiztosságra és a
legjobb énemre. Holnap.
A vonat befutott a Battersea Park állomásra. A piszkos
ablaknak támasztottam a fejem, és néztem a kavarodást a
szemközti peronon. Az emberek bepasszírozták magukat a
vonatba, mielőtt a bent lévők kijuthattak volna. Vállak feszültek,
szájakat szorítottak össze, szemek lesütve. Mindenki dühöngött.
Néztem egy piros-fehér focimezes férfit, ahogy leküzdi magát
a vonatról, a karján összehajtogatott öltöny. Az én vonatom előtt
álló üres padok felé sétált, és üres tekintettel bámultam, ahogy az
öltönyét óvatosan behajtogatja egy táskába. Egy idő után
felegyenesedett, és az órájára pillantott, vetett rám egy futó
pillantást, majd félrenézett, végül a vállára vetette a táskát.
És aztán, amikor a vonatom lassan elindult a peron mellől,
hátranéztem, hogy kövessem a tekintetemmel, ahogy a kijárat
lépcsőjéhez tart, mert hirtelen felfogtam, mi van a mezén. Vén
Robsonosok Alap. 1996.
Azt remélve, hogy újabb Google-utat találok Eddie-hez,
sokszor próbáltam felidézni a focicsapata nevét. De a „vén” szón
kívül semmi sem jutott eszembe. A vonatom felgyorsult,
lehunytam a szemem és erősen koncentráltam Eddie
focitrófeáinak emlékére. Vén Robsonosok? Az állt rajtuk?
Emlékeztem, ahogy Eddie ujja letörli a port az egyik széléről.
Igen! Vén Robsonosok, The Elms, Battersea, Hétfő. Biztos voltam
benne!
Újra visszanéztem az ablakból, bár az állomás már rég a
távolba veszett. Egy öreg gázgyár mögött, egy hatalmas épülő
épülettömb csontváza felett szédítő daruk dolgoztak.
Az a férfi Eddie focicsapatában játszott. Vén Robsonosok
futnallk – gépeltem, de a Google tudta, mit keresek. Kidobott egy
honlapot. Fényképeket olyan férfiakról, akiket nem ismertem.
Linkeket menüpontokhoz; meccsösszefoglalókat, egy cikket az
amerikai túrájukról. (Járt ott? Az USA-ban?)
A lap sarkában végiggörgettem a Twitter-falukat:
meccseredmények, ugratások, újabb fényképek olyan férfiakról,
akiket nem ismertem. Aztán egy kép egy férfiról, akit ismertem.
Egy hete készült. Eddie egy meccs utáni pubfotó hátterében, ahogy
sört iszik és egy öltönyös férfival beszélget. Eddie.
Miután sokáig néztem a fotót, a „rólunk”-ra kattintottam.
A Vén Robsonosok egy műfüves pályán játszottak a Battersea
Park vasútállomás mellett hétfő esténként. A meccs nyolckor
kezdődött.
 Ránéztem az órámra. Még nem volt hét. Akkor mit keresett
ott olyan korán az a férfi?
Vauxhallnál ott toporogtam a vonat ajtajában, nem tudtam,
mit tegyek. Semmi sem garantálta, hogy Eddie Londonban van,
vagy ma este játszik. És a honlap szerint a pálya egy iskola
területén van. Vagy odamegyek a pálya szélére, hogy vadul kérdőre
vonjam, vagy egyáltalán el sem megyek. Nem tudnék csak úgy
lazán arra sétálni.
Az ajtó becsukódott, és én a vonaton maradtam.
A Victoriánál leszálltam, és bénultan álltam a nyüzsgő
tömegben. Emberek jöttek nekem és pattantak vissza rólam, egy
nő egyenesen rám szólt, hogy „ne állj ott, mintegy kibaszott
idióta”. Nem mozdultam. Alig vettem észre; csak arra a
lehetőségre tudtam gondolni, hogy Eddie alig egy órán belül talán
focizni fog pár percre onnan, ahol most állok.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Drága Te!

Ma július tizenegyedike van: a születésnapod! Harminckét év telt

el, mióta kijutottál a világ nagy fényességébe, öklöcskéid apró
csápokként mozogtak a levegőben.
Kibújtál a szeretet meleg, homályos ragyogásába. Túl kicsi! –
kiáltottam fel, amikor megengedték, hogy meglátogassalak.
Ereztem reménytelenül törékeny bordáidat aprócska, kalapáló
szíved körül. – Túl kicsi! Hogy éli túl?
De túlélted, Sündisznócskám. Ma is emlékszem a fantasztikus,
túláradó szeretetre, ami teljesen készületlenül ért. Nem bántam,
hogy anyu és apu minden idejüket veled töltik. Akartam, hogy így
legyen. Akartam, hogy megerősödjenek a bordáid,
keményedjenek, vastagodjanak az élet apró lámpása körül a
mellkasodban. Azt akartam, hogy ne napokig, hanem hónapokig
maradj kórházban. A húgod jól van – mondta nekem anyu és apu,
újra és újra. Apu sütött nekem banános-karamellás pitét, mert
annyira féltettelek, hogy sírtam. És tényleg jól voltál. A szíved csak
vert és vert, egész nap és egész éjjel, vert és vert, miközben
változtak az évszakok, te pedig nőttél, egyre csak nőttél.
Tudtad, hogy ma van a születésnapod, Sündisznócska?
Mondta neked valaki? Sütött neked valaki tortát, csokicsillagokkal
borítva, ahogy szeretted? Énekelt neked valaki?
Hát, ha nem, én megtettem. Talán hallottál. Talán most itt
vagy velem, miközben ezt a levelet írom. Kuncogsz azon, hogy
mennyivel szebb a kézírásod, mint az enyém, bár fiatalabb vagy
nálam. Talán odakint vagy, játszol a faházadban, vagy
lánymagazinokat olvasol a bunkeredben a lovaglóösvénynél.
Talán ott vagy mindenhol. Ez a gondolat tetszik legjobban.
Odafent a rózsás színű felhőkben. Idelent a hajnali harmatban.
Bármerre járok, téged kereslek. És bárhol vagyok, téged
látlak.

Puszi: Én
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Az utolsó Londonban töltött estémen megjelentem egy kispályás

focimeccsen Battersea-ben, remélve, hogy megtalálok egy férfit,
akivel egyszer találkoztam, aztán sosem hívott.
Amit azon az estén tettem, az túlment az épelméjűség
határán. De ahogy korábban ott álltam a tömegben a Victoria
állomáson, és próbáltam magamat jobb belátásra bírni, rájöttem,
hogy jobban akartam látni Eddie-t, mint amennyire a
következményekkel törődtem.
És most itt voltam, egy forró sarokba zsúfolódva a 7:52-es
metrón a London Bridge felé, a Crystal Palace-t érintve, első
megálló Battersea Park. Alig két perc sétára az állomástól találok
majd egy műfüves pályát, és ott – a gyomrom fordult egyet, mint
egy palacsinta – Eddie Davidet. Focimezben melegít a nyolc órai
meccsre. Épp most. Passzol egy csapattársnak. Nyújtja a
combizmát.
A teste. A valódi, fizikai teste. Lehunytam a szemem, és
elnyomtam a feltörő vágyakozást.
A vonat máris lassított. A fékek csikorgása, az utasok lüktető
hulláma, ami letaszított a lépcsőn, és aztán – hirtelen döbbenet –
ott álltam a Battersea Park Roadon. A hátam mögött a
jegyárusítók erős hangja, egy utcazenész gitárjának visszhangja. A
fejem felett a vonatfelüljárók zihálása, nyöszörgése, és vastag fehér
felhők, akár a habcsókok. Es előttem, egy kövezetlen út végén:
Eddie David.
Álltam ott egy ideig, lassan lélegeztem. Utasok két újabb
hulláma ömlött körém. Egy férfi piros fehér focipólóban, amire
hátul feketével azt írták „PAGLIERO”, végigfutott az ösvényen a
pálya felé, futás közben próbált SMS-t írni és lábszárvédőt tenni a
lábára. Zöld táskája ott kalimpált körülötte és arcon vágta, de ő
csak futott tovább.
 Az a férfi ismeri Eddie-t – gondoltam. Valószínűleg évek óta
ismeri.
Feltűntek a pályák, és minden, amit a neten láttam,
megerősítést nyert. A pályákat minden oldalról magas
drótkerítések vették körül, vonatfelüljárók, épületek. Nem volt
hova elbújni. És mégis itt voltam, mind a százhetvenöt centimmel,
és egyre közelebb sétáltam a konferencián viselt elegáns
blúzomban.
Ennél visszataszítóbb dolgot egész életemben nem fogok
tenni.
De a lábam csak ment tovább.
A pályán hozzám legközelebb álló játékosok éppen
melegítettek. Egy játékvezető futott a pálya közepe felé síppal a
szájában. Minden nagyon lassan mozgott, mint amikor egy ősrégi
VHS-kazetta beakad. A levegőben olajos gumi és kipufogógáz
szaga érződött.
A lábam vitt tovább.
– Fordulj meg és fuss! – utasítottam magam hangos
suttogással. – Fordulj meg, fuss, és elfelejtjük, hogy ez valaha
megtörtént.
A lábam ment előre.
Abban a pillanatban jöttem rá, hogy a PAGLIERO fickón kívül
nem viseli más játékos a Vén Robsonosok piros-fehér csíkos
mezét. Volt egy kék csapat és egy narancssárga a hozzám
legközelebbi pályán, a másikon pedig a fekete-fehérek játszottak a
zöldek ellen.
PAGLIERO visszatette a lábszárvédőjét a táskájába. A
következő pillanatban felegyenesedett, és észrevett.
– Maga a Vén Robsonosokkal játszik? – kérdeztem tőle.
– Igen. De nagyon elkéstem. Keres valakit?
– Hát, mindegyiküket, azt hiszem.
PAGLIERO csintalan kisfiús mosolyt villantott.
– A meccset áttettek hétre. Elfelejtettem. Már játszottak.
– Ó!
A férfi felkapta a táskáját.
– De a meccs után söröznek. Szeretnél csatlakozni? –
Mutatott egy teherkonténernek látszó valami felé.
Jobban megnéztem. Tényleg egy teherkonténer volt. Hogy ez
mennyire londoni! Valószínűleg egy kézműves sörcsap egy rohadt
ablaktalan konténerben.
– Gyere! – ismételte. – Szeretjük a vendégeket.
PAGLIERO túl szétszórtnak látszott ahhoz, hogy erőszaktevő
vagy gyilkos legyen, úgyhogy mellé szegődtem, és csevegtem, bár
nem is hallottam, miről. Már nem voltam ura az agyamnak,
úgyhogy ez teljesen rendben volt.
– Parancsoljon! – PAGLIERO tartotta nekem a konténer
oldalába vágott ajtót.
Jó ideig bámultam egy felnőtt férfi meztelen fenekét, mire
felfogtam, mi folyik itt. Mielőtt felfogtam, hogy egy felnőtt férfi
meztelen fenekét bámulom, akinek törülköző van a nyakában,
háttal áll az ajtónak és nagy lelkesedéssel, de kevés muzikalitással
énekel valamit. Más férfiak – több ruhában, mint ő – padokon
ültek, és a meccsről beszélgettek. Körülöttük egy csomó levetett
pólón az állt, hogy „SANDERS”, „VAUGHAN”, „WOODHOUSE”,
„MORLEY-SMITH”, „ADAMS”, „HUNTER”.
Arrébb, az ajtónál, ami biztosan zuhanyzó lehetett, a meztelen
felnőtt férfi rövidnadrágot húzott.
– Jaj, ne! – kiáltott fel bennem mélyen legbelül valami, de
nem jutott el a számig. A hátam mögött, PAGLIERO irányából
hallottam, hogy egy férfi felnevet.
– Pags! – kiáltott fel valaki. – Egy órát késtél. – Aztán: – Ó,
helló.
Magamhoz tértem.
– Nagyon sajnálom – suttogtam, és megfordultam, hogy
kimenjek. PAGLIERO nevetve félreállt, hogy kiengedjen.
– Isten hozta! – mondta valaki közvetlenül a hátam mögött.
Kibotorkáltam, és azon tűnődtem, ezen hogyan lépek túl valaha.
Az előbb besétáltam egy hiányos öltözetű férfiakkal teli öltözőbe.
– Hahó? – A férfi kijött utánam. Ő legalább teljesen fel volt
öltözve.
A férfi feltett egy szemüveget, én meg hallottam, hogy a
konténerben a döbbent csend nevetésbe fordul, ami mintha soha
nem akarna véget érni.
A férfi a fejét csóválta az ajtó felé, mintha azt mondaná: Ne is
törődjön velük!
– Martin vagyok. Csapatkapitány és menedzser. Az imént
besétáltál az öltözőnkbe, és bár ez meglepő lépés, úgy érzem, talán
segítségre van szükséged.
– Így van – suttogtam, és magamhoz szorítottam a táskámat.
Ő biztosan az a Martin, aki írt Eddie Facebook-falára. – Azt
hiszem, nagy segítségre van szükségem, de nem biztos, hogy tudsz
segíteni.
– Bárkivel előfordulhat – felelte Martin kedvesen.
– Nem.
Ezen elgondolkodott.
– Nem, azt hiszem, igazad van. Még soha nem sétált be nő az
öltözőnkbe, húsz év alatt egyszer sem. De a Vén Robsonosok
modern csapat, támogatjuk az innovációt és a változást. Az egyik
legrégebbi alapelvünk a meccs utáni zuhanyzás, de semmi okunk
nincs, hogy ne vegyünk be új dolgokat a gyakorlatba: vendégek,
esetleg élőzenekar, ilyesmik.
A konténer belsejéből hangos nevetés és férfias beszélgetés
szűrődött ki Az esti levegőbe vékony szalagban zuhanygőz
szűrődött ki. Martin, a csapatkapitány nevetett rajtam, bár nagyon
kedvesen tette.
Mély lélegzetet vettem.
– Szörnyű, szörnyű hibát követtem el – mondtam. – Azért
jöttem… – Hirtelen elhallgattam. Rémülten jöttem rá, hogy azt
sem tudom, mit keresek itt egyáltalán.
Jézus Mária! Besétáltam egy öltözőbe, azt remélve, hogy
látom Eddie Davidet.
Szorosan keresztbefontam a karom a mellkasom előtt, mintha
egyben akarnám tartani önmagam darabkáit. Mit mondtam volna?
Mit csináltam volna? Akár odabent is lehet, épp most, zuhanyzás
után törülközik, és egyre nagyobb döbbenettel hallgatja, ahogy a
csapattársai mesélnek neki a lebarnult, magas lányról, aki az előbb
masírozott be az öltözőbe.
Felfordult a gyomrom. Rájöttem, hogy valami baj van velem.
Valami tényleg nem stimmel. Az ember nem csinál ilyesmit.
– Kit keres? A Vén Robsonosok egyik játékosát? Vagy valakit
egy másik csapatból?
– A Vén Robsonosoktól, az előbb mondta – közölte vele a
kilépő PAGLIERO. Aztán: – Egyébként bocs. Nagyon nem volt
szép tőlem. Bár a fiúknak lett egy jó estéje. Az egyik alapító tagunk
hazalátogatott Cincinnatiból. Azt hiszi, külön felbéreltünk téged,
hogy így üdvözöljük.
A földet bámultam.
– Klassz vicc volt – suttogtam. – Nincs miért bocsánatot
kérni. Rosszul mondtam. Nem kerestem senkit a Vén
Robsonosoktól, én…
– Kerestél valakit a Vén Robsonosoktól – ismételte Martin. –
Kicsodát? Mindenki nős. Vagyis Waldót kivéve, de ő… –
Elhallgatott, szúrós szemmel nézett rám, és még mielőtt kimondta
volna, tudtam, mi következik. – Te vagy Sarah? –kérdezte
csendesen.
– Én… Nem.
Kijött még két férfi.
– Igaz, hogy… – kezdte az egyik, aztán meglátott engem. – Ó,
igaz.
– Az urak Edwards és Fung-On – közölte Martin, bár a szemét
nem vette le az arcomról. – Épp azon gondolkodom, hogy
melyikük legyen az este játékosa. – Aztán: – Visszakísérlek az útra
– jelentette ki hirtelen, és elindult velem az ösvény felé.
– Viszlát! – kiáltott PAGLIERO, Edwards és Fung-On, akik
közül valaki az este játékosa lesz, szalutáltak. Hallottam a
nevetésüket, miközben visszamentek a konténerbe.
Amikor elmentek, Martin megállt és szembefordult velem.
– Nincs itt ma este – mondta végül. – Nem játszik nálunk
minden héten. Legtöbbször a West Countryban van.
– Kicsoda? Elnézést, én…
Martin együttérző volt, de láttam, hogy pontosan tudja, ki
vagyok. És pontosan tudja, hogy Eddie miért nem telefonált.
– Akkor Gloucestershire-ben van? – bukott ki belőlem. A
megaláztatás forró könnyei égették a szemem.
 Martin bólintott.
– Ő… – Hirtelen elhallgatott, mintha eszébe jutott volna,
mivel tartozik a csapattársának. – Sajnálom. Nem kellene Eddie-
ről beszélnem.
– Semmi baj. – Csak álltam ott, és lesújtott rám a szégyen. El
akartam menni, de az önutálat és a döbbenet megbénította a
lábamat.
– Nézd, semmi közöm hozzá – folytatta lassan Martin, és
végigsimította az arcát. – De Eddie évek óta a barátom, és ő… Ne
próbáld meg keresni, rendben? Biztosra veszem, hogy nagyon
kedves vagy, ha ez segít. Azt sem hiszem, hogy őrült lennél, és
Eddie sem gondolja azt, de… Fejezd be!
– Eddie ezt mondta? Nem hiszi, hogy őrült vagyok? Mit
mondott még rólam? Könnyek gördültek végig az arcomon, és
leestek a hűlő betonra. Felfoghatatlan volt, hogy ilyen helyzetbe
kerültem. Itt, ezzel az emberrel. Ezzel a vadidegennel és apró
információkért fohászkodom.
– Nem akarod megtalálni – mondta Martin végül. – Kérlek,
higgy nekem! Nem akarod megtalálni Eddie Davidet.
Ezzel sarkon fordult, és visszasétált a konténerhez, a válla
felett hátrakiáltott, hogy örül a találkozásnak, és reméli, hogy amit
odabent láttam, az nem sebzett meg egy életre.
Egy vonat robogott el a pályákat szegélyező felüljárón, és
megborzongtam. Haza kellett mennem.
Csak az volt a gond, hogy többé nem tudtam, hol az otthonom.
Igazából semmit sem tudtam azon kívül, hogy meg kell találnom
Eddie Davidet. Nem számít, mit mondott ez az ember.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Futócipőt húztam. Hajnali 3:09 volt, pontosan hét óra telt el

azóta, hogy elbotorkáltam a focipályától. A szobámat megülte az
álmatlanság szaga.
Sportmelltartó, futótop. Remegett a kezem. Az adrenalin meg
mindig bizsergő tócsákba gyűlt a testem különböző pontjain,
táncolt a háttérben megbújó émelyítő kimerültségen. Tommy
elállta az ajtót, miután hazaértem a focimeccsről, majd
megjelentem a futócuccomban. Csinált nekem egy forró italt, és
ágyba parancsolt.
– Bele sem akarok gondolni, mi történt azon a focipályán –
közölte komoran, de öt percen belül feladta, kopogott az ajtómon,
és könyörgött, hogy áruljam el, mi történt azon a focipályán.
– Sajnálom! – mondta halkan, amikor befejeztem. – De jól
teszed, ha beismered, hogy valami elmúlt… Vagyis persze valami
nem stimmel veled. De ehhez bátorság kell.
– A levelek, Tommy, az a sok levél, amit a Facebookon írtam
neki. Hívtam a műhelyét, írtam a barátjának, Alannek. Mégis hogy
gondolhattam ezt?
– Egy néma telefon a legrosszabbat hozza ki belőlünk – felelte
Tommy. – Mindenkiből.
Sokáig ültünk ott az ágyon. Egyikünk sem beszélt sokat, de
Tommy jelenléte eléggé megnyugtatott ahhoz, hogy megpróbáljak
elaludni.
– Annyira sajnálom! – mondtam, mielőtt elindult a saját
ágyába. – Már megint a terhedre vagyok. Nem azzal kellene
töltened az életedet, hogy megments.
– Régen sem én mentettelek meg – mosolygott Tommy –, és
most sem teszem. Itt vagyok melletted, Harrington – tudod, hogy
így van de abban is biztos vagyok, hogy helyre tudod hozni. Túlélő
vagy. Az élet egyik csótánya.
 Valahogy nekem is sikerült mosolyognom.
Most, három órával később újra és újra próbáltam bekötni a
cipőfűzőmet, de a kezem nem működött együtt. Semmi sem
sikerült.
A reptéri taxi ötre jött értem. Nem aludtam és nem is fogok.
Bőven volt időm futni, lezuhanyozni, becsomagolni a kis citromfát,
amit köszönetképpen vettem ajándékba Tommynak és Zoe-nak. És
csak egy rövid futásra készültem, ami csak arra elég, hogy segítsen
aludni a gépen.
Kislisszoltam a hálószobám ajtaján és örültem, hogy Zoe nincs
itthon. Ha Tommy elment lefeküdni, ott is maradt, de Zoe gyakran
nagyon korán kelt, hogy ázsiai e-mailekre válaszoljon elegáns
szürke selyemkimonóban. Nem egyszer rajtakapott, amikor
kisurrantam futni, még mielőtt felkelt a nap.
Habár ez – tudtam jól az órámra pillantva: hajnali 3:13 – nem
futás volt. Hanem probléma.
Vetettem magamra egy pillantást Zoe nagy előszobái
tükrében, aminek a kerete a néhai szülei berkshire-i kertjében álló
fából készült. Zoe-nak igaza volt: fogytam. A karom pipaszár
vékony volt, az arcom keskenyebb, mintha kihúztak volna egy
dugót, és leeresztettek volna némi vizet.
Elfordultam, zavarba jöttem a látványomtól. És meg is
ijedtem. Gyakran elgondolkodtam, mennyire vannak tudatában a
mentális betegek, hogy az állapotuk romlik. Milyen könnyen veszik
észre a hanyatlást? Mennyire látszik a határ a tények és a fantázia
között, mielőtt teljesen elhalványul?
Tényleg nem voltam jól?
Megálltam a konyhában, hogy gyorsan igyák egy kis vizet. A
lábam izmai türelmetlenül lüktettek. Hamarosan – ígértem nekik.
– Hamarosan.
A konyhaajtóban kővé dermedtem. Mi ez? Zoe? De ő…
– Jézusom! – kiáltott fel a nő a konyhában.
Ledermedtem. A nő meztelen volt. Egy újabb meztelen
idegen, és alig hét órája láttam az utolsót. Az utcai lámpa
mesterséges narancssárga fénye árnyékokat rajzolt a mellére és a
hasára, ahogy összehúzta és takargatni próbálta magát. A szájából
csak úgy záporoztak a káromkodások.
Elfordultam, és eltakartam a szemem. Aztán visszafordultam,
mert az agyamban halvány fény kezdett pislákolni. Ez a nő nem
idegen.
– Ne bámulj már! – csattant fel a nő, bár most kevésbé
vehemensen, és a hitetlenkedéstől megnyúlt arccal végre
felismertem legrégebbi barátnőmet.
– Te jó ég! – kiáltottam fel erőtlenül.
– Te jó ég! – értett egyet Jo, és felkapott egy Bluetooth
hangszórót a pultról, hogy eltakarja a szeméremszőrzetét.
– Jo? – suttogtam. – Nem. Nem, nem. Mondd, hogy ez nem
az, aminek látszik!
– Nem az, aminek látszik – morogta Jo, a hangszórót először
lecserélte egy szakácskönyvre, aztán teljesen feladta. – Mondtam,
hogy ne bámulj! – tette hozzá, majd leült a konyhasziget mögé.
Bénultan álltam, amíg meg nem hallottam a dühös suttogást a
konyha túlsó feléről.
– Sarah, kérlek, hoznál nekem valamit, amit felvehetek? –
Szótlanul visszasétáltam az előszobába, ahol levettem egy kabátot
a fogasról. Odaadtam Jónak, és lerogytam Zoe egyik támla nélküli
székére.
– Mi folyik itt? – kérdeztem.
Jo felállt, és felhúzta azt, amiről kiderült, hogy egy hatalmas
sídzseki. Jo csak pufogott, és felhajtotta a kabát ujját, hogy ki tudja
dugni a kezét.
– Kérsz egy sínadrágot? – kérdeztem kábán. – Síbotot?
Védősisakot? Jo, mi ez?
– Ezt en is kérdezhetném – felelte Jo, és undorodva nézte a
dzsekit. – Gazdag seggfejek – tette hozzá, valószínűleg mindenkire
értve, aki szeret síelni. – Te mit keresel itt?
– Itt alszom – feleltem. – Ahogy azt pontosan tudod. Futni
megyek, aztán a reptérre.
– Hajnali negyed négy van! – sziszegte Jo. – Ilyenkor senki
sem megy futni.
– Te meg pucéran állsz Tommy konyhájában! – sziszegtem
vissza. – El ne kezdd!
 Jo becipzárazta a kabátot.
– Hihetetlen! – Csak ennyit tudott mondani.
Vettem egy mély lélegzetet.
– Jo, te lefeküdtél Tommyval? A két legrégebbi barátomnak
viszonya van? Rólam is mindjárt beszélünk – tettem hozzá, amikor
megpróbált közbeszólni.
– Látogatóba jöttem – felelte végül. – Tommy azt mondta,
alhatok a kanapén.
– Találj ki jobbat! – vágtam rá. – Találj ki jobbat, Joanna
Monk! Tommy éjfélkor ment lefeküdni, legalábbis én azt hittem.
Akkor még nem voltál itt. De most itt vagy, méghozzá meztelenül,
és tudom, hogy mennyire imádod a pizsamáidat.
– A rohadt életbe! – sziszegte valaki. Felnéztem. Tommy
köntösben állt az ajtóban. – Mondtam, hogy ez rossz ötlet –
mondta Jónak.
– Inni akartam! Tommy, tudod, hogy fürdőszobai csapból
nem iszom. – Harcias volt a hangja, vagyis bepánikolt. – Neki meg
amúgy is aludnia kellene, nem kisurranni futni – biccentett felém.
Felkönyököltem a konyhaszigetre.
– Rendben. Pontosan tudni akarom, hogy mi folyik itt. És
mióta? És ezt hogy lehet megmagyarázni, amikor Tommy
párkapcsolatban él? – Elhallgattam. – Vagyis te is, Jo, bár talán
megbocsátasz, ha Shawn annyira nem érdekel.
Tommy átballagott a konyhán, és felült a konyhaszigetre,
távol tőlem és Jótól is.
– Hát, tudod… – kezdte, aztán elakadt.
Az elakadásból csend lett, ami ködként ülte meg a levegőt.
Tommy lenézett a kezére. Egy körömszálkát piszkált. A szájához
emelte a kezét, és a hüvelykujját rágcsálta.
– És azt is tudni akarom, hogy én miért csak most tudom meg
– tettem hozzá.
Jo hirtelen leült.
– Szexelünk – közölte. A hangja talán kicsit hangosabb volt a
kelleténél.
Tommy összerezzent, de nem tagadta.
– És bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy annyira
érdekelne Zoe – az a helyzet –, hogy ő meg a kliensével kavar. A
cég igazgatójával, amit képvisel, ami fitneszórákat gyárt nekik.
Ezért utazott Hong Kongba. A pasi meghívta. És Tommy nem
bánja – tette hozzá határozottan. – Tommy átjött hozzám aznap
este, amikor Zoe megmondta neki, túl sokat ittunk, és… na.
Tommy úgy nézett Jóra, mintha azt üzenné: Tényleg? Aztán
vállat vont, és lehajtotta a fejét, mintegy megerősítendő Jo szavait.
Elvörösödött zavarában.
Újabb hosszú csend.
– Sajnálom, de ez kevés – közöltem. – Hogy érted, hogy: „túl
sokat ittunk, és… na”? A részegség és a szexelés egymással nem
összefüggő fogalmak.
– Ne próbálj összezavarni a hosszú szavaiddal! – dohogott Jo.
– Jaj, viselkedj már!
Jo felsóhajtott.
– Azon az éjszakán történt, amikor mind itt vacsoráztunk –
közölte, de nem nézett egyenesen a szemembe. – A rámen, amit
főztél, Sarah. Te lefeküdtél, tök ki voltál akadva Eddie miatt, én
pedig hazamentem. Aztán Zoe közölte a hírt Tommyval, aki
elviharzott a lakásból, de pár perccel később rájött, hogy nincs
hová mennie. Ezért inkább felhívott engem, minthogy dühösen
visszamenjen oda. Hívott egy Ubert.
Olyan mosoly tűnt fel a szája sarkában, amit nem szoktam
meg tőle. Tommyra nézett, talán aközött őrlődött, hogy
tiszteletben akarja tartani a privát szféráját, de ki is akarja
mondani. Be akarja ismerni a viszonyt.
Tommyra néztem.
– Szóval taxival Ilfordba mentél és… vagyis, akkor már
eltervezted… – Elhallgattam. Még kimondani sem voltam képes.
– Nem! – vágta rá gyorsan Tommy. – Dehogy! De ez nem azt
jelenti, hogy megbántam – tette hozzá, amikor Jo arcáról eltűnt a
mosoly.
– Értem. Szóval… ez… egy kaland? Vagy komoly? –
kérdeztem.
Hosszú csend állt be. Aztán:
– Hát, én szeretem őt – közölte Jo. – De Tommy nevében
nem beszélhetek.
– Hogy mi? – nézett fel hirtelen Tommy.
– Hallottad, mit mondtam! – csattant fel Jo. Dühösen ki- és
becipzározta a sídzsekije egyik zsebét. – De ez mellékes. Azért nem
mondtuk el neked, Sarah, mert senkinek sem mondtuk el. Zoe azt
mondta Tommynak, hogy maradhat, amíg kell; amíg nem talál
másik lakást, ő éjszakára a menő pasijánál marad, hogy Tommy
akkor mondhassa el neked, amikor jónak látja. Tommy szerint Zoe
nagyon nagyvonalú, szerintem csak nem bírja elviselni, hogy ő
legyen a rosszfiú.
Rövid gondolkodás után elmosolyodtam. Ez legalább igaznak
hangzott.
– De nem Zoe itt a gond. Hanem Shawn. – Jo abbahagyta a
cipzárhúzogatást. – Ő a valódi probléma.
– Miért? Mit művelt?
– Amit csak művelhet – felelte Tommy, amikor rájött, hogy Jo
küszködik. – Jo aggódik, hogy az egész gyermekelhelyezés
rémálom lehet miatta, ha rájön, hogy Jo mással találkozgat. Ezért
szakítanak, Jo elrendezi a gyermekfelügyeletet, rólam pedig
hallgat. Aztán mi… Meglátjuk, mi lesz velünk, azt hiszem.
Jo arcán nem látszott semmi, de én láttam, bár meg voltam
döbbenve, láttam. Tényleg szerelmes volt Tommyba. Méghozzá
régóta. Rettegett, hogy ez csak egy kaland. Búfelejtés. Szegény nő,
alig mert Tommy szemébe nézni. A Meglátjuk, mi lesz velünk neki
egyáltalán nem volt elég.
Tommy, mintha megérezte volna ugyanezt, megkerülte a
konyhaszigetet, és odaült mellé. Láttam Jo pillantását, amikor
Tommy finoman a lábára tette a kezét, és valamiféle gyengédség
gyűlt a torkomban.
– Bosszúszomjas rohadék – jegyezte meg Jo csendesen.
Shawn biztonságosabb terep volt számára, mint a Tommy iránti
érzései. – Nem hagyhatom, hogy megtudja.
– Nekem személy szerint fogalmam sincs, hogyan kaphatna ő
felügyeletet – jegyezte meg Tommy. – Még rosszabb, mint eddig.
Nem megy el Rudiért a suliba, legtöbbször be van állva, sőt pár
hete még Rudit is egyedül hagyta. Rudi majdnem magára gyújtotta
a lakást, amikor megpróbált egyedül teát főzni. Ma este Jo apjánál
van. – Újra Jóra pillantott, de a barátnőm magába zárkózott, mint
mindig, amikor túl sokat árult el magáról.
Zoe divatos faliórája csendesen 3:30-ra gördült.
– Szóval ennyi – mondta Jo csendesen, mivel képtelen volt
elviselni a csendet. Ökölbe szorított kezét a pultra tette. – Nekem
meg sikerült kicsit túlzottan belemerülnöm – folytatta félig
Tommy felé fordulva. – Tényleg nem baj, ha ez csak szex, kicsim.
Felejtsd el a szerelem dolgot! Csak butaság volt. Ismersz, túlzásba
estem.
Kínos csend állt be.
– Magatokra hagylak titeket – mondtam.
– Maradj! – mordult fel Jo.
– Oké, kösz – felelte vele egyszerre Tommy.
Félig lecsúszva a székemről megálltam.
– Nem vagyok túl jó az ilyesmiben – vallotta be Jo. Az
arcának olyan színe volt, mint a téglának. – Nem kéne magamra
hagynod. Ha elmész, valószínűleg csak még több marhaságot
fecsegek össze.
Visszaültem, és bocsánatkérő mosolyt küldtem Tommy felé,
de ő mélyen elgondolkodott, a szemöldöke olyasmit művelt,
aminek megértése meghaladta a képességeimet. Félrekaptam a
tekintetemet. Végignéztem Zoe komoly nőknek szánt
szakácskönyvein. És a képen, ahol Tommyval Kensington
Gardenben dolgoznak együtt, még a kapcsolatuk elején, amikor
még Zoe le sem tudta venni a kezét Tommyról.
Az utca végén egy busz kanyarodott fel a Holland Park
Roadra. Eltűnődtem, ki lehet ez az új férfi. Vajon hol lakhat? Zoe
hihetetlenül gazdagnak tűnt egy olyan csóró számára, mint én, de
ez az új fickó biztos kenterbe veri őt is meg a két hálószobás
lakását Holland Parkban. Biztosan piszok gazdag remek
kapcsolatokkal. És – legfőképpen – passzol Zoe-hoz. Úgy, ahogy
Tommy soha nem passzolhatott hozzá, mindegy, hányszor
próbálta Zoe feljebb erőltetni a ranglétrán.
Végül Tommy vett egy mély lélegzetet. Jóhoz fordult.
– Figyelj! – kezdte csendesen. – Én is szeretlek. Szeretlek, Jo.
Csak úgy képzeltem… hát, hogy más körülmények között mondom
el.
Jo, akiről gyanítottam, hogy levegőt sem vesz, egy szót sem
szólt. Tommy végighúzta az egyik ujját a konyhasziget peremén.
– Te vagy az egyetlen, aki mellett sosem szorongok. Az
egyetlen, akivel bármikor bármiről beszélhetek. Hiányzol, ha
kimész a szobából. Még akkor is, ha túl gyakran hívsz „kiváltságos
seggfejnek”. És hiába vagy az a kiborító nőszemély, aki rávesz,
hogy ezeket Sarah előtt mondjam el.
Jo arcán mosoly suhant át, de még mindig nem bírt Tommyra
nézni.
– Azt hittem, boldog vagyok – folytatta Tommy –, amikor
ideköltöztem. De nem voltam az. Egyáltalán nem voltam boldog,
már évek óta. Még egy hónappal ezelőtt is képes voltam meggyőzni
magam, hogy ez… – körülnézett Zoe makulátlan konyhájában –,
hogy ezt akarom. Nem igaz. önmagam akarok lenni. A saját
bőrömben, nevetve, őszintén. Veled könnyesre röhögöm magam,
hetente többször. Ilyet Zoe-val sosem csináltam.
Jo hallgatott.
– Most nézd meg a karrieremet! Neki sosem volt elég, hogy
személyi edző vagyok. Biztos vagyok benne, hogy csak azért
támogatta a vállalkozásomat, hogy elmondhassa másoknak, hogy a
párjának sporttanácsadói cége van.
Jo a dzsekijét babrálta, aztán Tommy odahajolt, és leállította.
– Figyelj rám!
– Figyelek – válaszolta mogorván Jo.
A következő pillanatban Tommy elnevette magát.
– Nem hiszem el, hogy úgy beszéljük ezt meg, hogy
Harrington is itt van. Ez… Meg ne sértődj, Harrington, de ez
szörnyű!
– Nem sértődöm. És ami azt illeti, szerintem aranyos. Bár
kicsit furcsa.
Jo még nem nyugodott meg.
– Bocs – motyogta. – Nekem ez ijesztő. Én… Többet
veszíthetek, mint te.
Tommy megfogta az egyik kezét.
 – Nem, ez nem így van. En… Jaj, az isten szerelmére, rám
néznél, te őrült nőszemély?
Jo vonakodva ránézett.
– Itt vagyok, Jo. Ebben. Itt.
Az adrenalin elpárolgott. Hirtelen ott ültem egy helyiségben a
két legrégebbi barátommal, akik elmondták, hogy egymásba
szerettek, és hirtelen minden tökéletesen értelmet nyert.
Visszagondoltam azokra a hónapokra, amiket együtt töltöttünk
Kaliforniában, és azon töprengtem, hogy ez eddig miért nem jutott
eszembe? Ők ketten órákat töltöttek együtt, kirándultak,
szörföztek, szörnyű koktélokat kotyvasztottak Tommy szüleinek
garázsában. Talán azért nem vettem észre, mert túl mélyre
temetkeztem a gyászban és a bűntudatban. Vagy talán egyszerűen
azért, mert eszembe sem jutott volna náluk valószínűtlenebb pár.
De a szerelem nem így működik, ahogy arra magam is rájöttem. Itt
voltak ők, ügyetlenül titkolóztak, tehetetlenül, sebezhetően.
Szerelmesek voltak, és képtelenek nem együtt lenni, dacolva a
kockázatokkal.
– Nos – szólaltam meg lassan. Mosolyogtam, és a mosolyom
ásításba fordult. – Ez el fog tartani egy darabig. De boldog vagyok.
Jo lenézett Tommy kezére, ami szorosan az övé köré fonódott.
– Én is ezt akarom. Boldog lenni. Mostanában csak ez érdekel.
Összeszorult a szívem, Jo sosem mondott ilyeneket.
Egyáltalán nem volt elég meleg ahhoz, hogy itt üldögéljek
rövid futónadrágban és pólóban, de abban a másodpercben azt
akartam, hogy a pillanat ne érjen véget. Szerettem ezt a két
embert. Szerettem, hogy úgy szerették egymást, amiről én sosem
tudtam. Szerettem, hogy annyira találkozni akartak egymással,
hogy Jo besurrant, miután én elmentem lefeküdni.
– Be kell fejeznem a pakolást – mondtam. – Bárcsak
maradhatnék!
– Oké – mondta Tommy, miközben én hátratoltam a székem.
– Bár… Sarah, muszáj megkérdeznem Aggódjunk érted?
– Én… – elcsuklott a hangom. – Mostanában magamat is
megijesztettem kicsit.
– Minket is – vallotta be Jo. – Elég fura voltál, kicsim.
 – Jól sejtem, hogy tudsz a fociról?
Bólintott.
Kezemmel végigszántottam a hajamon.
– Amikor besétáltam abba az öltözőbe, az a súlyos beismerés
pillanata volt. Mintha visszatértem volna a saját bőrömbe. És
nagyon féltem.
– Talán el kéne menned, beszélni egy terapeutával.
Ferapeuta. Mosolyogtam.
– Talán. Los Angelesben van belőlük bőven.
Tommy szemöldöke ellágyult.
– Még soha nem csináltál ilyen kiegyensúlyozatlan dolgot –
jegyezte meg. – Ezt ne feledd!
– De talán azért, mert nem volt mobilom, amikor Reubent
megismertem. Talán azért, mert akkor még alig létezett internet.
– Nem… nem vagy őrült, Sarah. Ha csak a fele igaz annak,
amit elmondtál, Eddie-nek fel kellett volna hívnia.
Körbesétáltam a konyhaszigetet, és mindkettőjüket
megöleltem. A barátaimat, a szerelmeseket.
– Köszönöm, drága Tommy, drága Jo. Köszönöm, hogy nem
hagytatok magamra.
– Te vagy a legközelebbi barátom – jelentette ki Tommy. –
Jón kívül. – tette hozzá gyorsan.

***

Még akkor is ott voltak, amikor negyven perccel később

visszatértem a bőröndömmel. Szeletelt fehér kenyérből készült
pirítóst ettek, ilyesmit Zoe sosem tűrne el. Úgy néztek ki, mint akik
évek óta együtt vannak.
Letettem a bőröndömet az ajtóhoz.
– Na, rendben.
Tommy felállt.
– Hé, figyelj, Harrington! Meg valami, mielőtt elmész. Én…
hát, bevallom, Eddie nekem még mindig gyanús.
– Ó, nekem is Tommy. Mindkettőnknek.
Hallgatott.
 – Én csak… Hatalmas véletlennek tűnik, hogy ott és akkor
találkoztatok.
Egy madár belekezdett első erőtlen dalába a Zoe lakása előtti
fán.
– Ezt hogy érted? Tudsz valamit, amit én nem?
– Dehogy! Csak gondolj arra, mit csináltál aznap, amikor
találkoztatok! A baleset évfordulóján végigsétáltál a lovaglóösvény
mentén. Azt hiszem, meg kell kérdezned magadtól, hogy miért volt
ott Eddie is. Pont azon a napon. – A szemöldöke külön életet élt. –
Van valami rejtegetnivalója?
– Persze, ő… Nem, nem, Tommy.
Egy-két pillanatot szántam az ötletre az időmből, de aztán
teljesen elvetettem. Kizárt. Teljességgel kizárt.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Drága Eddie!

Azért írok, hogy bocsánatot kérjek.

Nem törődtem a jelzéseiddel, és tovább bombáztalak. Soha nem
lett volna szabad írnom neked, soha nem kellett volna felhívnom
téged. És az is biztos, hogy soha nem kellett volna megjelennem a
focimeccseden tegnap. (Gondolom, elmondták.) El sem tudom
mondani, milyen kínosan érzem magam. Tudom, most már mit
sem számít, de a büszkeségem megmaradt morzsája mégis arra
sarkall, hogy elmondjam, tényleg nem szoktam így viselkedni.
Olyan okokból, amiket nem teljesen értek, a találkozásunk és
az azt követő hallgatásod sok érzést felszínre hozott a tizenkilenc
évvel ezelőtti balesetemmel kapcsolatban. Azt hiszem, ez is
közrejátszott az őrült viselkedésemben.
Itt vagyok a Heathrow-n, mindjárt felszállok a Los Angeles-i
gépre. Ragyogóan süt a nap, én pedig rettenetesen szomorú
vagyok, hogy így kell elmennem, tudván, hogy soha többé nem
látlak, de megkönnyebbülés, hogy visszamegyek oda, ahol várnak a
barátaim, vár a pörgős munkám és egy esély, hogy egyedülálló
nőként új életet kezdjek. Dolgozni fogok a történteken, és azon,
hogy miért viselkedtem így a közeledben. Rendbe hozom a dolgot.
Rendbe hozom magam.
Mégis hiba lenne, ha nem mondanám el, hogy gyávaságnak és
tiszteletlenségnek tartom, hogy hallgattál, és remélem, kétszer is
meggondolod, mielőtt egy másik nővel megtennéd ugyanezt. De
elfogadom, hogy ez alkalommal így döntöttél, és azt is, hogy
biztosan megvolt rá az okod
Végül meg akartam köszönni. Az együtt töltött napjaink
életem legjobb napjai közé tartoznak. Nagyon sokáig fogok
emlékezni rájuk.
Vigyázz magadra, Eddie, és isten veled!
Csók: Sarah
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

PISZKOZATOK MAPPA

Kérlek, ne menj el! Ne hagyj itt!

Azért hagytam abba az írást, hogy felhívjalak, de

nem tudtalak.

Valószínűleg most épp a levegőben vagy.

Kimegyek, és felnézek az égre.

Eddie

√ TÖRÖLVE 10:26
II. RÉSZ
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Isten hozott itthon! – kiáltotta Jenni.

Bár hosszú évek óta repülöm át az Atlanti-óceánt, még mindig
nem sikerült megbirkóznom az időeltolódással. Az erős nyomással
a mellkasomban, ahogy kilépek a vakító napsütésbe és
cementszerű hőségbe, a látásom előtt cikkcakkok cikáznak, ahogy
ülök a taxiban a 110-esen. Amikor először elrepültem innen 1997-
ben, az első két napban meggyőződésem volt, hogy súlyos beteg
vagyok.
– Hiányoztál, Sarah Mackey! – Jenni gyorsan megölelt.
Sütiillata volt.
– Ó, Jenni, te is hiányoztál! Szia, Frap! – simogattam meg
Jenni kutyáját. Frap – vagyis Frappuccino, Jenni egyik gyengéje –
felém emelte a lábát, de még időben félreugrottam.
– Jaj, Frappy! – sóhajtott Jenni. – Miért akarsz mindig Sarah-
ra vizelni?
Előrehajoltam és megfogtam Jenni könyökét.
– Na?
Nem bírt a szemembe nézni.
– A terhességi teszt. Nem ma volt?
– Nem, holnap lesz. – Elfordult. – Piszok ideges vagyok,
úgyhogy minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb. Gyere, dobd
le magad a kanapéra!
Beléptem a hűs, csokiillatú levegő mennyországába, és
észrevettem, hogy Jenni újabb műalkotást vett. Ez épp egy terhes
nő absztrakt sziluettje volt, amit ezernyi apró ujjlenyomatból
alkottak meg. A terapeutája a pozitív vizualizációt javasolta a
mesterséges megtermékenyítés folyamata alatt; ez biztosan Jenni
megoldása. A kép a karosszék fölött lógott, amiben Javier ült
délután 5:15 tői 10:30-ig, míg elment lefeküdni. A nappalit a
konyhától elválasztó pulton kétemeletes csokoládétorta állt és egy
üveg rose pezsgő vödörben. Fáradtan mosolyogtam és közel álltam
a síráshoz. Jenni bement a konyhába, és fagyigombócokat dobált a
mixerbe.
– Jenni Carmichael, nagyon kedves és rossz kislány vagy.
Nem fizetünk neked eleget ahhoz, hogy pezsgőt és tortát vegyél.
Jenni vállat vont, mintha azt mondaná: Hogyan máshogy
üdvözölnélek itthon?
Újabb hozzávalókat tett a turmixgépbe – közülük kevés
hasonlított kajára –, bekapcsolta, és túlkiabálta a zajt.
– Javiert elküldtem biliárdozni a haverjaival, hogy
beszélgethessünk – üvöltötte. – És nem hagyhattam, hogy ne
cukorsokkra érkezz haza. Az nem lenne helyes.
Lerogytam a hatalmas kanapéra, a mályvaszínű párnák közé,
és olyan erős megkönnyebbülést éreztem, hogy az már szinte fájt.
Itt biztonságban leszek. Gondolkodom, újrarendeződöm,
továbblépek.
Jenni kikapcsolta a turmixgépet.
– Rágógumi íz mellett döntöttem.
– Jézus Máriám! Komolyan?
– Ma nem lacafacázom – Jenni nevetve csak ennyit mondott.

Jó pár órával később megittuk a sűrű shake-et, több szeletet

megettünk a hatalmas tortából, befaltunk egy nagy zacskó
pitachipset, hátradőltem, és böfögtem. Jenni nevetve ugyanezt
tette.
– Mielőtt megismertelek, sosem böfögtem – ismerte be.
A lábammal megböktem a lábát, túlságosan felfúvódtam és
elnehezültem ahhoz, hogy megmozduljak.
– Ez isteni lakoma volt. Köszönöm.
– Jaj, szívesen! – mosolygott Jenni a hasát simogatva. – Na,
Sarah, nekem nem szabad innom, de te megkóstolhatnád a
rózsaszín pezsit, jó?
Ránéztem az üvegre, és erős, fizikai félelmet éreztem.
– Nem megy – közöltem. – Köszönöm, édesem, de kicsit
túlságosan berúgtam Jóval a múlt héten, és azóta rá sem bírok
nézni a piára.
 – Komolyan? – döbbent meg Jenni. – Egy kis pohárral sem?
Képtelen voltam. Még az ő kedvéért sem.
Aztán elmondtam neki mindent. Meg a szörnyű részeket is a
focipályán, ahol ugyanabban a pillanatban, amikor szembesültem
egy idegen fenékkel, szembesültem azzal az egyértelmű ténnyel,
hogy elment az eszem. Jenni meghatódott, ciccegett, sóhajtozott,
sőt, amikor megmutattam az utolsó Eddie-nek írt üzenetemet,
kifakadt. Semmiért sem gúnyolt. Még a szemöldökét sem vonta fel.
Csak együttérzően bólintott, mintha a tetteim teljesen érthetőek
lennének.
– Nem hagyhatod, hogy a szerelem esélye kicsússzon az ujjaid
közül – jelentette ki. – Igazad volt, hogy mindent megpróbáltál. –
A szemembe nézett. – Beleszerettél, igaz?
Rövid szünet után bólintottam.
– Bár nem kellene beleszeretni valakibe csak…
– Jaj, fejezd be! – szólt rám Jenni csendesen. – Persze, hogy
lehetsz szerelmes egy hét után.
– Azt hiszem. – A toppom szegélyét babráltam. – Mindegy,
vissza akarok térni ahhoz, amit ismerek. Meg akarom klasszul
tartani azt a kórházi prezentációt Fresnóban; azt akarom, hogy
George Attwood beszálljon Santa Anában. Ideje továbblépni.
– Komolyan?
– Komolyan. Többé nem próbálom elérni Eddie-t. Sőt, törlöm
a Facebook-ismerőseim közül. Most rögtön, és te leszel a tanúm.
– Ó! – felelte erre Jenni nem túl lelkesen. – Azt hiszem, így
lesz a legjobb. De olyan szomorú. Azt hittem, ő az igazi, Sarah.
– Én is.
– Hogy azon a napon és ott találkoztatok… Annyira tökéletes
volt! A hideg futkosott a hátamon.
Nem mondtam semmit. Próbáltam elfelejteni, amit Tommy
mondott ezzel kapcsolatban. Másrészt Jenni magyarázata
megnyugtató volt. Nagy, romantikus véletlen, hihetetlen időzítés.
Nekem ez megfelelt.
Rápillantottam.
– Jól vagy?
Sóhajtva bólintott.
 – Csak szomorú vagyok miattad. És tele vagyok hormonokkal.
Felkeltem, lehuppantam mellé, miközben vártam, hogy a
Facebook megtalálja Eddie-t az ismerőseim listáján.
Bukfencezett a gyomrom.
– Törölt engem – suttogtam. Újratöltöttem a profilját, hátha
most máshogy lesz. De nem. Ismerősnek jelöli? – kérdezte a
Facebook.
– Jaj, Sarah! – suttogta Jenni.
A jeges fájdalom visszatért a mellkasomba, mintha soha el
sem tűnt volna. A feneketlen vágyakozás, a kút, amibe egy kavics
az örökkévalóságig esne.
– Én… – Nagyot nyeltem. – Akkor azt hiszem, ennyi.
Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és besétált Javier,
amitől Frappuccino teljesen bepörgött.
– Szia, Sarah! – És mint mindig, ölelés helyett furán szalutált.
Javier csak Jennivel és kocsikkal került fizikai kapcsolatba.
– Szia, Javier! Hogy vagy? Nagyon köszönöm, hogy kicsit
egyedül hagytál minket ma este. – A testemet petyhüdtnek és
formátlannak éreztem.
– Szívesen – felelte, és kiballagott a konyhába egy sörért.
Jenni megcsókolta, és kiment a fürdőszobába.
– Vigyáztál a leányzómra? – kérdezte Javier. Beleült a
székébe, és kinyitotta a sört.
– Hát, leginkább ő vigyázott rám – ismertem be. – Tudod,
milyen. De holnap mellette leszek, Javi. Egész nap itt lehetek, ha
szüksége van rám.
Javier hosszan kortyolt a sörből, és furcsán nézett rám.
– Holnap?
Ránéztem. Valami nem stimmelt.
– Hát… igen. A teszteredmények miatt?
Javier letette a sörét a padlóra, és hirtelen tudtam, mit fog
mondani.
– A vizsgálat ma volt – közölte kurtán. – Nem sikerült. Nem
terhes.
A csend visszhangzott közöttünk.
– Azt hiszem, azt akarta, hogy te beszélhess a saját… á,
gondjaidról… először – mondta Javier. – Tudod, milyen.
– Ó… Ó, istenem! – suttogtam. – Javi, annyira sajnálom! Én…
Istenem, miért hittem neki? Tudtam, hogy ma van.
A fürdőszobaajtó felé pillantottam.
– Hogy viseli?
Javier vállat vont, de az arcára kiült minden, amit tudnom
kellett. Javier el volt veszve. Kicsúszott a lába alól a talaj. Éveken
át maradt remény, és Javier dolga az volt, hogy Jenni ne veszítse
el. Így ő megmenekült Jenni félelmének ólomsúlyától, ő játszotta
az aktív szerepet. Most nem maradt semmi, és a felesége – akit
érzelmi korlátai ellenére minden sejtjével szeretett – a fájdalom
mély kútjába zuhant. Javiernek többé nem volt szerepe, sem
remény, amit nyújthatna.
– Nem mondott túl sokat. A klinikán hallgatott. Azt hiszem,
nem engedi meg magának, hogy erre gondoljon. Legalábbis még
nem. Azt hittem, neked elmondja, kisírja magát, utat enged az
érzelmeinek, tudod? Ezért mentem el. Általában, ha velem nem
tud beszélni, akkor veled igen.
– Jaj, ne! Ó, Javi, annyira sajnálom!
Javier meghúzta a sört, visszarogyott a székébe, és kibámult
az ablakon.
Az ajtóra pillantottam. Még mindig semmi. A konyhafa-lon az
óra bombaként ketyegett.
Hosszú percek teltek el.
– Szándékosan ment be a fürdőbe – jöttem rá hirtelen. –
Hogy elbújjon. Tudta, hogy te majd elmondod. Mi… Menjünk,
hozzuk ki! – Felálltam, de Javier megelőzött. Behúzott vállal
átsétált a konyhán.
Haszontalanul őgyelegtem a konyhában, míg ő kopogtatott a
fürdőszoba ajtaján.
– Kicsim? – szólt be. – Kicsim, engedj be…
Kis szünet után az ajtó kinyílt, és meghallottam: a felesége, a
hű barátom kétségbeesésének hangját, aki elhalasztotta a saját
fájdalmát, hogy az enyémmel foglalkozzon, ahogy levegő után
kapkod, miközben a könnyek és a kétségbeesés elegye vadul kitört
belőle.
 – Nem bírom, Javi! – zokogott. – Nem bírom! Nem tudom,
mihez kezdjek!
Aztán jött a nyers emberi gyötrelem elviselhetetlen hangja,
amit csak Javier ingjének vékony pamutja tompított el.
 HARMINCADIK FEJEZET

Amikor a hisztéria csillapodott, Jenni leült közém és Javier közé

a kanapéra, és módszeresen végigevett mindent, amit eddig még
nem faltunk fel. Nem törődtem az időeltolódás okozta hasogató
fáradtsággal, éjfélig mellette maradtam, és ettem a fura tortából,
hogy ébren maradjak.
Eljött a reggel, a verőfényes, forró reggel, amiről álmod' tam,
az első újra Los Angelesben. Az utolsó Angliában töltött hetem
során biztosra vettem, hogy ez az első reggel megújulást és
reményt hoz majd magával, összeszedettséget, amit képtelen
voltam megtalálni Londonban vagy Gloucestershire-ben. Boldog
leszek. Céltudatos.
Valójában fel voltam puffadva, kényelmetlenül éreztem
magam, és túlságosan fáztam a szuperfagyasztásra állított
légkondis éjszaka után. Összekucorodtam Jenni
vendégszobájában, túl fáradt voltam ahhoz, hogy felkeljek, és
kikapcsoljam. A tükörképemre meredtem a szoba túlsó felén.
Püffedt voltam, falfehér, ramaty. Még mielőtt felfogtam volna, mit
teszek, a telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, Eddie válaszolt-
e a búcsúüzenetemre. Persze nem, és a szívembe belehasított a
fajdalom.
Ismerősnek jelöli? – kérdezte a Facebook, amikor megnéztem
a profilját. Csak a biztonság kedvéért. Ismerősnek jelöli?

***

Egy órával később, még mindig a nyugalomra várva, elmentem

futni. Még nem volt nyolc óra sem, Jenni és Javier – most az
egyszer – még nem kelt fel.
Tudtam, hogy a futás nem túl kellemes egy óceánt átszelő
repülés és egy érzelmi viharokkal teli este után. Az azelőtti
álmatlan londoni éjszakáról nem is beszélve, ráadásul a hőmérő
Jenni teraszán máris száguldott a harmincnyolc fok felé. De akkor
is képtelen voltam nyugton maradni. Nem bírtam elviselni
magamat. Olyan gyorsan kellett mozognom, hogy semmi se jusson
el hozzám.
Muszáj volt futnom.

A Glandale Avenue-n megtett háromszáz méter után már eszembe

jutott, miért nem szoktam futni ebben a városban. Betámolyogtam
a Temple sarkán, úgy tettem, mintha a combizmomat nyújtanám,
hogy megkapaszkodhassak egy lámpaoszlopban. Fojtogató volt a
hőség. Felnéztem a napra, ami levesesnek és távolinak tűnt a kék
fátyol mögött, és megráztam a fejem. Muszáj futnom.
Újra megpróbáltam, de ahogy feltűnt előttem a Hollywood
Freeway, a lábam feladta, és a következő pillanatban a fűben ültem
egy városi teniszpálya mellett, émelyegve, szédelegve. Úgy tettem,
mint aki megigazítja a cipőfűzőjét, és beismertem a vereséget.
Valahol hallottam Jo hangját, ahogy közli, hogy rohadt eszelős
vagyok, és egyáltalán nem tisztelem a testemet. Teljes szívemből
egyetértettem vele, és eszembe jutott, mennyire elszomorított,
amikor sovány nőket láttam felcaplatni a Griffith Park dombjaira a
rekkenő hőségben.
Visszamentem Jenni lakásába, lezuhanyoztam és taxit
rendeltem. Nem úgy tűnt, hogy Jenni a közeljövőben képes lenne
dolgozni, én pedig egy pillanatig sem bírtam tovább ott ücsörögni.

Úton a kelet-hollywoodi irodánk felé a következő hét

prezentációját tervezgettem egy kaliforniai hospice cég
igazgatótanácsának. Annyira hozzászoktunk manapság, hogy a
szolgáltatásainkat orvosi intézmények veszik igénybe, hogy egy
kicsit berozsdásodtam az eladás művészetét illetően. A Vermont
teljesen bedugult, ezért kiszálltam a Santa Monicánál, és az utolsó
két háztömböt sétálva tettem meg, suttogva gyakoroltam a
beszédemet, miközben a verejték plötty, plötty, plötty csöpögött a
hátamon.
Aztán: Eddie?
Egy férfi egy taxiban, várt a dugóban a Vermonton. Egyenesen
az irodám felé tartott. Rövidre nyírt haj, napszemüveg és egy póló,
amit egyértelműen felismertem.
Eddie?
Nem. Lehetetlen.
Elindultam a kocsi felé. Odabent a férfi, akiről megesküdtem
volna, hogy Eddie David, a táblák összevisszaságát figyelte, és
ellenőrizte a telefonját.
A forgalom végre megindult, és elkezdődött a dudálás. Ott
álltam egy hatsávos út közepén. Épp, amikor már kénytelen
voltam elfordulni a taxitól, láttam, hogy a férfi leveszi a
napszemüvegét, és rám néz. De mielőtt láttam volna a szemét, már
biztosan tudtam, hogy Eddie az, futnom kellett nehogy elüssenek.
Eddie?

***

Később, mivel a kollégáim hazaküldtek („Elintézzük, Sarah, menj,

pihenj!”), de képtelen voltam nyugton ülni, hazasétáltam. Tizenöt
percig álltam ugyanabban a zsúfolt kereszteződésben, figyeltem a
taxikat és autókat. Egy mentőhelikopter landolt a Gyermekkórház
tetejére, de alig vettem észre, ő volt az. Tudtam, hogy ő volt.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Reubennel szótlanul repültünk el Fresnóba. Odakint a nap

szétolvasztotta a felhőket; közöttünk feszült udvariasság
uralkodott. Másnap reggel egy nagy hospice szervezet
igazgatótanácsa előtt készültünk beszélni, és Reuben máris
haragudott rám.
Hétfő reggel Kaiával együtt érkezett az irodába, és mind
kettőnket bevitt a tárgyalóba. Nem igazán tudott a szemembe
nézni.
– Szóval, nagy hírem van – kezdte.
– Remek! – felelte Jenni. Nem igazán volt önmaga, de
próbálkozott.
– Míg a múlt héten Londonban voltunk, Kaia írt pár e-mailt
egy régi barátjának, egy Jim Burundo nevű fickónak, aki egy rakás
Los Angeles-i magániskolát vezet sajátos nevelési igényű
gyerekeknek. Kaia mindent elmesélt neki a munkánkról, küldött
neki pár videót, és a pasi visszaírt, hogy tudnánk-e rendszeresen
bohócdoktorokat küldeni.
Rövid csend állt be.
– Ó! – feleltem végül. – Fantasztikus. De… Reuben, nincs elég
emberünk, hogy ekkora megbízást el tudjunk vállalni.
– Ráadásul, szívem, ezt ki kell számolni, és fel kell állítani az
adománygyűjtési célt – tette hozzá Jenni. – Nekem… Reuben
feltartott kézzel félbeszakította.
– Önmagukat finanszírozzák – jelentette ki büszkén. -A
költségeink száz százalékát finanszírozzák. Új bohócdoktorokat
vehetünk fel, kiképezhetjük őket és Jim cége fizet mindent.
– De attól még oda kell mennünk megnézni az iskolát, Roo –
szóltam közbe. – Találkozókat lebeszélni, és elintézni vagy egy
millió dolgot. Nem lehet, hogy egyszerűen csak…
Reuben olyan mosollyal szakított félbe, amiben – döbbenetes
módon – figyelmeztetés bujkált.
– Kaia csodálatos dolgot tett – közölte kimérten. – Örülnöd
kellene! Megint terjeszkedünk!
Jenni túl megviseltnek tűnt ahhoz, hogy közbeavatkozzon.
Kaia óvakodva feltette a kezét, mintha órán lenne.
– Tényleg nem gondoltam volna, hogy Jim kapásból igent
mond – jegyezte meg csendesen. – Remélem, nem bonyolítottam
meg a dolgokat.
– Megbeszélek pár találkozót, hogy megszervezhessük a
dolgot – folytatta Reuben. – De egyelőre azt hiszem, nagy
köszönettel tartozunk Kaiának.
És ezzel tapsolni kezdett.
Csatlakoztunk. Az életem – gondoltam. Jézus Mária, az
életem!

Az első találkozó két nappal később zajlott le. És úgy tűnt, minden
jól alakul majd. És bár – igen –, Jim emberei tényleg
finanszíroztak mindent, a képzést is beleértve: Persze, csak
szóljatok, mire van szükségetek – mégis feszült voltam. Az egész
túl gyorsan történt. De amikor ezt reggel megpróbáltam említeni
Reubennek, rám förmedt. Közölte, hogy legyek rugalmasabb és
hálásabb.
Küldtem felé egy oldalpillantást, miközben a gép ereszkedni
kezdett Fresnóban. Elaludt, az arca ernyedt és védtelen lett.
Nagyon jól ismertem ezt az arcot. Azokat a hosszú, éjfekete
szempillákat, a tökéletes szemöldököt, az ereket szemgödre mély
völgyeiben. Néztem az ismerős arcát és a gyomrom összeszorult.
Mostanra újra normálisnak kellene lennem – gondoltam,
miközben a gép megfordult a levegőben, és az alacsonyan álló,
aranyló nap geometrikus mintákat rajzolt Reuben arcára. – Úgy
volt, hogy jól leszek.
Később, miután megvacsoráztunk egy steak étteremben a
szálloda mellett, kimentem, és leültem a kicsi, valószínűleg sosem
használt medencéhez. Magas fémkerítés vette körül, a
nyugágyakat megülte a pára.
 Először engedtem meg magamnak, hogy rendesen
végiggondoljam azt, amit Tommy mondott Eddie-ről a múlt héten.
Hogy mit jelenthet az, hogy Eddie-vel ott találkoztunk akkor, azon
a napon. Hogy van-e valami rejtegetnivalója. Először abszurd
elméletnek tűnt: Eddie aznap azért sétált, mert szabadulni akart az
anyjától, és azért lebzselt a falu rétjén, mert találkozott egy
birkával. Bármi mást hiba lett volna beleképzelni abba a
találkozásba.
De az volt a gond, hogy kezdtem – végre – megérteni a
gondolatokat, amik a tudatom határán sugdolóztak az elmúlt
hetekben. Kezdett kirajzolódni egy minta. És nem tetszett, amit
láttam.
Amikor az első ezüstös villámok megjelentek az égen,
bementem, és nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy katasztrófa
közeleg.

Másnap reggel a megbeszélésünk előtt körbevezettek minket a

hospice házban.
Mint mindenki, én is nehezen viseltem a hospice házakat,
hiszen az életben kevés helyen kezelték a halált ilyen
bizonyossággal. De magamra öltöttem a legjobb közönyös
arcomat, a félelmet mélyen elrejtettem magamban, és ügyeltem,
hogy lassan lélegezzek. Azt hittem, egész jól megy, aztán
besétáltunk a tévészobába, és megláttam egy kislányt egy ablak
melletti székén.
Rámeredtem.
– Ruth? – Puha takaróba bugyolálták, viaszosan sápadt volt
és szörnyen festett.
A kislány felnézett, és gyötrelmesen hosszúnak tűnő szünet
után elmosolyodott.
– Te jó ég! – szólalt meg. – Erre nem számítottam.
– Ruth! – Reuben odasétált, hogy megölelje.
– Óvatosan! – figyelmeztette a kislány csendesen. – A
csontjaim törékenyek. Ugye, nem akarsz kettéroppantani vagy
ilyesmi? Tudod, hogy anya mennyire szereti a pereket.
 Reuben gyengéden megölelte, aztán én is csatlakoztam.
Ruth volt az egyik első betegünk, még akkoriban, amikor csak
ketten voltunk Reubennel, és alig hallottunk valamit a
bohócdoktorokról. Aprócska baba volt, ki-be járt a műtőből, és
mindig is tudtuk, hogy az életkilátásai – már ha életben marad
egyáltalán – igen korlátozottak.
De istenem, ez a kislány nagy harcos volt! Ahogy egyedülálló
édesanyja is, aki pénzt gyűjtött, hogy egy Los Angeles-i kórházban
kaphasson újszülött-gondozást, mert az egyik ottani orvos
világhírű specialistája volt Ruth ritka genetikai betegségének. Az ő
„nem fogadunk el nemleges választ” hozzáállásuk többször is arra
sarkallt minket Reubennel, hogy folytassuk a munkánkat.
Nem szoktam találkozni a gyerekekkel. Számomra túlságosan
fájdalmas volt. De volt valami Ruthban, aminek nem tudtam
ellenállni. Amikor már nem tartozott a munkámhoz a kórházak
felkeresése, Őt akkor is meglátogattam, mert nem tudtam nem
megtenni.
És most itt volt, tizenöt és fél évesen, kék, holdmintás
gyapjútakaróba bugyolálva, a karosszéke mellett infúziós állvány.
Apró volt és törékeny. Haja vékony és tüsi. Egy pillanatig csak
álltam, a döbbenet összeszorította a torkomat.
– Nahát! Micsoda kellemes meglepetés! – Leültem mellé.
– Mi, hogy rám találtok egy hospice házban, és úgy festek,
mint egy döglött csirke? – kérdezte vékony hangon. – Hogy tetszik
a kezem? Látjátok? Mint a csirkeláb. Jaj, ugyan már! – szólt rám,
amikor próbáltam vele ellenkezni. – Ugye nem próbáljátok nekem
bemesélni, hogy bombázó vagyok? Mert ha igen, akkor menjetek
el! – Cserepes szájával elmosolyodott, és azt hittem, megszakad a
szívem.
– Szóval hazajöttél – jegyezte meg Reuben. – A napsütéses
Fresnóba.
– Aha. Úgy éreztem, az a legkevesebb, hogy olyan helyre
megyek, ami közel van otthonhoz. Szegény anya nagyon kimerült.
És minden figyelmeztetés nélkül sírva fakadt. Némán sírt,
mintha többé nem lenne ereje zajokra vagy könnyekre.
– Ez szívás – közölte. – És ti merre vagytok, srácok? Hol egy
piros orr, amikor az embernek szüksége van rá?
– Azért vagyunk itt, hogy erről beszéljünk – válaszolta
Reuben, és felitatta a lány könnyeit egy zsebkendővel. – De ha még
nem is jön össze, megpróbálunk küldeni hozzád látogatóba egy
bohócdoktort. Persze, ha nem gondolod, hogy túl öreg vagy hozzá.
– Nem – felelte Ruth erőtlenül. – Ti sosem beszéltetek úgy
hozzám, mintha gyerek lennék. Amikor legutóbb találkoztam dr.
Zeevel, azt mondta, segít nekem verset írni a virrasztásomra.
Remekül bánik a szavakkal, amikor épp nem egy seggfej.
Küldenétek őt?
– Ez lesz az első, amit megemlítünk a megbeszélésen –
ígértem neki. – Biztosra veszem, hogy Zee szívesen meglátogat.
– Imádom azokat a srácokat! – lelkendezett Ruth.
Hátrahanyatlott a székében, a beszélgetés gyorsan szívta el az
energiát a testéből. – Csak ők voltak jelen állandón az életemben
az elmúlt években. Csak ők nagyobb seggfejek nálam. Már bocs –
mondta Reuben felé. – Tudom, hogy te is bohócként kezdted.
Reuben mosolygott.
– Segítsünk visszamenni a szobádba? – kérdeztem Rutht.
Szorosabban belebugyoláltam a takaróba. Valami nagyra duzzadt a
torkomban. Ez hogy lehet? A vicces, okos Ruth a vörös lófarkával
és a petrezselyemzöld szemével. Miért ér véget az élete, amikor
csak most kezdődött? Miért nem tehet ellene valaki valamit?
– Igen – suttogta. – Aludnom kell egy kicsit. A francba,
megríkattatok!
Amikor pár perccel később kimentünk a szobából,
elmorzsoltam egy dühödt könnycseppet, Reuben pedig megfogta a
kezemet.
– Tudom – mondta. – Tudom.

Az igazgatótanács előtti prezentáció után kimentünk a napsütéses

teraszra kávézni. A hospice gondozási igazgatóhelyettese oldalra
vont, hogy feltegyen még néhány kérdést.
Sejthettem volna. Tudhattam volna a korábbi kérdéseiből.
Gyakran találkoztunk olyan emberekkel, mint ő, aki képtelen
túllátni a piros orrokon, és nem tud különbségeket tenni a mi
embereink és a partibohócok között.
– Az a helyzet – kezdte el a férfi szemüvegben, tokásan és
szörnyű fennhéjázással –, a csapatom mögött több évnyi tréning
van. Nem biztos, hogy tetszik, hogy… bohócokkal kell együtt
dolgozniuk.
A prezentációnkra jellemző korábbi szenvedély elpárolgott.
Lesújtott rám, hogy menekülnöm kell innen.
– A gyermekek orvosi ellátásáért végig az ön emberei lesznek
a felelősek – kántáltam. Egy madarat néztem a fickó feje felett. –
Tekintsen úgy az embereinkre, mint bármelyik más kórházi
szórakoztatókra. Csak az a különbség, hogy ők hónapokig tartó
külön képzésben részesültek.
A férfi elgondolkodva bámult bele a kávéjába, és közölte, hogy
az ő emberei is magasan képzettek, de nekik nem kell ostoba
ruhákat húzni és hangszereket magukkal cipelni. És hirtelen – bár
a munkában töltött évek megtanítottak, hogy soha, de soha ne
essek neki olyanoknak, mint ez a férfi –, pontosan ezt tettem.
– Ha akar, koncentrálhat a játékos oldalára annak, amit
tesznek – feleltem. – De számtalan orvos és nővér mondta el
nekünk, hogy számos segítő eszközt tanultak az embereinktől.
A férfi megrökönyödött.
– Ó! – A napfény megcsillant a szemüvegén. – Szóval azt
állítja, hogy a kollégáink tanulhatnak valamit egy rakás
munkanélküli színésztől?
A többiekkel ácsorgó Reuben megfordult.
– Épp, hogy nem ezt mondtam – közöltem. Farkasszemet
néztem vele, mintha ez valamiféle párbaj lenne. Mégis mit
művelek? – Csak annyit mondtam – amit tudna, ha figyelt volna
rám –, hogy az orvosi szakma visszajelzése egyöntetűen pozitív.
Viszont ezekben a szakmabeliekben van némi alázat.
– Mrs. Mackey. Most azt mondta, amire gondolok?
Reuben villámgyorsan csatlakozott hozzánk.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte.
– Nem hinném – felelte a férfi. – Az üzlettársa épp most
mondta, hogy a munkatársaink tanulhatnának egy s mást a
bohócaiktól. Hiszi vagy sem, de alázatot is. Úgyhogy most hagyom,
hogy ez pár pillanatig ülepedjen.
– Mr. Schreuder… – kezdte Reuben, de a férfi közbevágott.
– Egy csapatot kell vezetnem – közölte a szemüveges. – Jó
napot.
A madár a feje felett felszállt, és végigrepült az utcán. Azt
kívántam, bár vele tarthatnék.
– Mi a franc folyik itt? – tudakolta Reuben, amint taxiba
szálltunk.
– Bocs.
– Bocs? – Reuben tajtékzott. – Lehet, hogy most buktad
nekünk az egész szerződést. Ami nem lenne gond, Sarah, ha csak
rólunk lenne szó vagy a pénzről, de nem így van. Ruthról van szó.
És az összes többi gyerekről odabent, és a négy másik hospice
házukban.
A taxi elejéből latin-amerikai hangok és cumbia zene áramlott
felém. Reuben helyében én is tajtékoztam volna.
– Az istenit, Sarah! – robbant fel Reuben. – Mi van veled?
A taxisofőr befejezte a telefonálást, és érdeklődve hallgatott
minket. Nem szolgált túl nagy megelégedésére, mert nem
mondtam semmit.
Hosszú szünet után Reuben folytatta:
– Rólam és Kaiáról van szó? – kérdezte. Meredten nézte a
forgalmat az ut másik oldalán. – Mert ha igen, akkor ezt tényleg
meg kell beszélnünk. Én…
– Nem Kaiáról van szó – feleltem. – Bár, hogy őszinte legyek,
szerintem le kellene állnia.
– Akkor miről? Egy ideje furcsa vagy. Sarah, tizenhét éve
ismerlek – jelentette ki Reuben. – Még mindig ismerlek.
– Nem, nem ismersz.
Egy anya ment át előttünk a lámpánál két gyerekével. Az
egyikük a lábával rugdosott a babakocsiban, a nővére ott táncikált
előttük, kezében egy fényes parti trombitával és teli torokból
tülkölt. Hannah-nak is volt ilyen. Néha belefújt a fülembe, ha
előbb ébredt, mint én, én meg ráüvöltöttem. Erre hisztérikusan
rohangált a trombitájával, tülkölt és nevetett.
 Váltott a lámpa, elindultunk, és rájöttem, hogy sírok.

Később a kapu piszokfoltos ablakában álltam, és néztem, ahogy

gépek szállnak a rozsdaszínű alkonyi égen. A mobilom háromszor
csörgött, mire felfogtam, hogy az enyém.
– Jenni?
– Jaj, Sarah, de örülök, hogy telvetted!
– Jól vagy?
– Hagyjuk! De figyelj, az előbb piszok fura dolog történt.
Vártam.
Reuben integetett felém. Az utolsó utasok is eltűntek a kapun
át.
– Az előbb láttam Eddie-t, Sarah. Az épületünkben.
– Sarah! – kiáltott Reuben. – Gyere!
Jeleztem neki, hogy várjon, feltartottam a kezem a levegőbe,
mintha arra várnék, hogy megszámoljanak.
– Annyiszor láttam a fényképét – folytatta Jenni. – Biztosan ő
volt az. Carmennel beszélt a recepción, de mire kimentem, elment.
– Ó!
A karom hülyén lógott a levegőben, minden vér kifutott
belőle.
– Megkérdezte Carment, hogy bent vagy-e, aztán elment
anélkül, hogy üzenetet hagyott volna.
– Ó!
– Ő volt az, Sarah. Egyértelműen ő volt. Rögtön utána
megnéztem egy képet. És Carmen azt mondta, brit akcentusa volt.
– Jenni, biztos vagy benne? Száz százalékig biztos?
– Száz százalék.
– Rendben.
– Sarah? Mi a fene történik itt? – hallottam újra a dühös
Reubent.
– Mennem kell – mondtam ki nagy nehezen. – Fel kell
szállnom a gépre.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Drága Eddie!

Azt ígértem, hogy az utolsó levél, amit írtam, tényleg az utolsó lesz.
De az a helyzet, hogy kezd nagyon érdekelni, ki vagy te
valójában. A barátom, Tommy nemrég megkérdezte, eszembe
jutott-e, hogy valami közöd lehet a balesethez. Kapásból
elvetettem az ötletet, csakhogy most már nem vagyok benne olyan
biztos.
Te jártál ma az irodámban? Téged láttalak egy lámpánál múlt
héten? És ha igen, miért? Mit művelsz?
Eddie, tudod pontosan, hogy ki vagyok én? Hogy miért nem
tértem vissza Angliába?
Az vagy, akitől tartok?
Van rá esély, hogy elolvasod ezt, és azt gondolod: Miről beszél
ez a csaj? Miért nem hagy békén? Elment az esze?
De mi van, ha nem ezt gondolod? Mi van, ha pontosan tudod,
miről beszélek?
Egyre csak töprengek, Eddie. Egyre csak töprengek.

Sarah
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Részlet a Stroud News & ]ournal-ból

1997. június 11.

A rendőrség letartóztatott egy férfit a hónap elején az A419-esen,

Frampton Mansell közelében történt halálos balesettel
kapcsolatban. John Metherell főnyomozó tegnap este
megerősítette, hogy őrizetbe vettek egy tizenkilenc éves stroudi
lakost halált okozó közúti veszélyeztetés gyanújával.
A baleset, mely egy helyi családot sújtott, felhívta a figyelmet a
jobb sebességellenőrzés szükségességére ezen az elhagyatott
útszakaszon. A közvélemény azt is nehezményezte, hogy a
rendőrség eddig nem tartóztatott le senkit.
A baleset óta a Gloucestershire-i Rendőrkapitányság kereste
az elkövetőt – akkoriban azt a személyleírást adták, hogy a tízes
évei végén, húszas évei elején járó férfi –, aki a mezőkön vagy helyi
gyalogösvényeken keresztül elmenekült a baleset helyszínéről. A
rendőrség hétfőn új információk birtokába jutott, és ez sikeres
felderítéshez, és letartóztatáshoz vezetett. Nyomdába kerülés előtt
a SNJ nem kapott megerősítést azzal kapcsolatban, hogy történt-e
vádemelés.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Jenni vendégszobájában feküdtem, és hallgattam, ahogy Javier

odakint beindítja a furgonját. A rádióban egy férfi pergő spanyollal
beszélt a Kalifornia száraz hegyein pusztító erdőtüzekről. El fuego
avanca rapidamente bacia nosotros – mondta. – A tűz gyorsan
közeledik felénk. Amikor kimondta a „tűz” szót, lelassított,
végigsimított minden egyes szótagot, mint amikor a láng
nyaldossa a papírt. Fu-e-go.
Jenni Diana Rosst hallgatott a zuhanyzóban, de nem énekelt.
A bojler felnyögött. A szomszéd macska gyerekszerűen óbégatott,
vagyis Frappuccino kint volt az udvaron.
A hátamra gördültem, és megdörzsöltem a hasamat.
Élt a világban valahol egy férfi, egy névtelen férfi, akin
tizenkilenc éve gondolkodom. Nem ismerem az arcát vagy a
hangját, csak a vezetéknevét, de mindig tudtam, hogy felismerem,
ha rám talál. A szemébe néznék, és tudnám.
Eddie David ezért nem lehet az a férfi, mondtam magamnak.
Hiába volt más a vezetékneve, megéreztem volna, ki az, amint
megismerem. Tudtam volna.
A tűz gyorsan közeledik felénk.
Minden figyelmeztetés nélkül felpattantam, kirohantam a
mosdóba, és hánytam.
– Sulibuli utáni másnaposság – Kaia szép szemében mosoly
bujkált, így tudtam, hogy nem ítélkezik. – Öregnek érzem magam
melletted, Sarah.
A kis hűtőnk előtt guggoltam, ami tele volt salátával és
dobozokkal. Lehunytam a szemem. Képtelen voltam megenni az
ebédemet. Még arra sem voltam képes, hogy megkeressem.
– Ne légy ilyen lelkes! Ítélkezned kellene felettem,
megérdemlem. – Feltápászkodtam.
– Mind jártunk már így – közölte Kaia. Ráhajolt valamire a
vízforraló mellett, mintha el akarná takarni. Gyötrődve átlestem a
válla felett, és ahogy arra számítottam, egy csenevész saláta volt az.
Bárcsak ne bánna ilyen jól velem! – gondoltam. És bár ne
lenne ilyen rohadt figyelmes. Csak azért rejtegette a salátát, hogy
én ne érezzem cikinek magam. De leginkább azt kívántam, bár ne
lenne itt az irodánkban. Tegnap azzal az ürüggyel jött be, hogy
meg kell osztania némi infót a gyermekkórház legutóbbi
adománygyűjtő értekezletéről, de ma nem volt indoka. Tízkor
egyszerűen besétált, és leült egy számítógéphez. Még Jenni is
bosszús volt.
Egyik kezemben egy üveg vízzel, a másikban remegéssel
visszamentem az asztalomhoz. Reuben és Kaia kiment a kis
tetőteraszunkra ebédelni.
Próbáltam elolvasni az e-mailjeimet, de a szavak megint
alaktalanok és ingatagok voltak. Próbáltam inni a vízből, de a
gyomrom nem kért belőle. Jég! – mondtam magamnak. Legyen
jeges víz! Visszavonszoltam magam a konyhába, de a jégtartó üres
volt a hűtőben. Visszaültem az asztalomhoz, és néztem, ahogy a
férjem és a barátnője odakint enyeleg. Kaia Reuben
könyökhajlatánál ült.
– Én erre képtelen vagyok – mondta valaki.
Én, jöttem rá valamivel később. Ezt én mondtam.
Majdnem felnevettem. Itt ültem, remegve, émelyegve,
szédelegve, és most magamban beszélek az asztalomnál. Ezután
mi jön? Állathangok? Meztelenül rohangálás?
Aztán:
– Nem megy – hallottam magamat. A hangom egy olyan
részemből jött, amit nem tudtam irányítani. – Nem megy. Ez az
egész.
Gyorsan kimenekítettem magam a tárgyalónkba.
Fejezd be! – szóltam magamra, becsukva magam mögött az
ajtót. – Azonnal fejezd be! Megkerültem az asztalt, úgy tettem,
mintha üzenetet írnék valakinek, és újra rájuk néztem. Kaia
homlokon csókolta Reubent. Egy kóbor macska figyelte őket a
szomszédos botoxklinika tetejéről. A hátuk mögött ott magasodtak
a belváros felhőkarcolói.
 – Nekem ez nem megy!
Fejezd be!
Bárkit felzaklatna, ha azt látná, hogy az ex-férje újra szerelmes
lesz, okoskodtam. Nem baj, ha feldúlt vagy.
Csakhogy nem Reubenről és Kaiáról volt szó.
A tűz gyorsan közeledik felénk.
Próbáltam megakadályozni, hogy a szavak testet öltsenek a
számban, de túl gyenge voltam.
– Haza akarok menni! – bukott ki belőlem.
A tárgyaló csendesen hümmögött.
– Fejezd be! – suttogtam. A szememben könnyek égtek. –
Fejezd be! Ez az otthonod.
Nem, nem az. Soha nem volt több búvóhelynél.
De imádom ezt a várost! Imádom!
Ettől nem lesz otthon.
Jenni becsússzam az ajtón.
– Sarah. Sarah, mi történt? Magadban beszélsz.
– Tudom.
– Reuben miatt? Megkérhetem Kaiát, hogy menjen el, ha
szeretnéd. Nem kéne így viselkedniük.
Mély lélegzetet vettem. De miközben a megfelelő szavakat
kerestem, Jenni kiviharzott a szobából. Bután bámultam a hátát,
csak túl későn jöttem rá, hogy mire készül.
Kaia és Reuben felnéztek. Jenni mondott valamit; ők
mosolyogva bólintottak. Reuben fütyörészve jött be az ajtón, de
volt valami az arcán, amiből tudtam, sejti, hogy mi készül.
Ne! – gondoltam erőtlenül. – Nem ez. Nem ez a gond. De
Jenni már belekezdett. Határozottan megállt az asztal végében, és
olyan hangon beszélt, amit ismeretségünk során talán háromszor
vagy négyszer, ha hallottam.
– Kaia, nagyon hálásak vagyunk, hogy kisegítesz minket, de
azt hisze,, pontosan tisztáznunk kell, melyik projektekben veszel
részt, és hogy van-e valahol teljesíthetetlen munkamennyiség a
csapatunkban vagy nincs. Mert ha van, akkor utánanézünk. Nem
helyes, hogy itt vagy, és hogy rendszeresen segítesz. Ezt senki sem
kérte.
 Csend. Reuben tekintete rám siklott, szeme elkerekedett a
döbbenettől.
Kaia elsápadt.
– Jó – kezdte, bár tudtam, hogy fogalma sincs, mit mondjon
ezután. – Én… Nos, én csak segíteni próbáltam pár dologban, amit
Reubennek meg kellett oldania… És úgy tűnt, Sarah helyettese,
Kate… – Az ujjára félig felhúzott gyűrűt babrálta, és észrevettem,
hogy remeg a keze.
Nem ez a probléma és nem is a megoldás – gondoltam.
Nagyon fáradt voltam. Kétségbeejtően fáradt.
– Sajnálom – mondta némi hallgatás után Kaia. – Nem
akartam alkalmatlankodni. Tudom, hogy valószínűleg kicsit túl
gyakran vagyok itt… – A szeme könnybe lábadt.
Ösztönösen előreléptem, de Jenni megállított.
– Megoldom – közölte, és adott Kaiának egy zsepit. Nem
karolta át. Iszonyodva és elképedve néztem, ahogy a barátnőm
minden haragját és csalódottságát a tárgyalóasztalnál zokogó nőre
zúdítja.
Reuben megbénult.
– Én… elvesztettem egy… Egyszerűen tényleg segít, ha
idejövök – Kaia most hátrált; akár egy félig elgázolt állat. –
Sajnálom! Egyszerűen segít. Nem jövök többe. Én… – Elindult az
ajtó felé.
És hirtelen tudtam.
– Kaia – szóltam utána csendesen. – Egy pillanat!
Maradt.
– Figyelj, az a történet, amit aznap meséltél, amikor
megismerkedtünk – kezdtem, mire az arca elsötétült, valahogy
ernyedt és beesett lett, mint egy sátor, aminek kiveszik a póznáit. –
A történet a kisfiúról az onkológiai osztályon. Akit a bohócaink
felvidítottak. – A sátor teljesen összeomlott; és ott állt egy emberi
lény csontig lecsupaszítva. – A te fiad volt? – kérdeztem.
Reuben rám meredt. Kaia vett egy lassú, egyenetlen lélegzetet,
és bólintott.
– Phoenix – felelte. – Az én kisfiam volt, igen.
Lehunytam a szemem. Ez a szegény nő.
 – Honnan tudtad? – kérdezte elképedve Reuben.
Amikor ezen a reggelen megnéztem a postánkat, találtam egy
levelet bizonyos Brett és Louise Westtől. Négy hónappal a fiuk
elvesztése után végre sikerült tollat ragadniuk; azt mondták,
nekünk írtak először. Nagyon köszönjük… Sokkal jobbá tette az
utolsó heteit… Segíthetünk valahogy a szervezetüknek? Szívesen
lennénk önkéntesek… Nagyszerű lenne valamit visszaadni…
Hasznossá tenni magunkat…
Ekkor megint eltöprengtem Kaián, és hogy vajon miért van
itt. Nem voltam róla meggyőződve, hogy csak Reuben miatt.
Pár nappal korábban kaptunk egy hívást, hogy egy gyerek,
akivel hónapokon át dolgoztunk, javul, és hazamehet. Kaia, aki
soha nem ismerte, könnyekre fakadt.
– Egy második esély – mondta a helyettesemnek, Kate-nek,
aki közölte a hírt. – Egy második esély az életre. Ó, ez egy áldás!
És tényleg az volt. Mind éljeneztünk. De én figyeltem Kaiát,
jóval azután is, hogy a többiek visszatértek a munkájukhoz, és
eltűnődtem, hogy talán volt valaki az életében, aki nem kapott
második esélyt.
És ahogy most figyeltem őt reménytelenül magyarázkodni
Jenninek, egyértelműnek tűnt, hogy a kisfiú, akiről a
megismerkedésünk napján mesélt, a sajátja volt. Elvesztette a fiát,
és ezzel együtt visszavonhatatlanul önmaga egy részét is. És
valamikor, amikor képes volt kikelni az ágyból, lélegezni,
megérkezett a nonprofit szektorba, mint az a két szülő, akik ma
írtak nekünk; mint én és oly’ sokan mások. Mert ez tűnt az
egyetlen felfogható dolognak, hogy rosszból jót kovácsoljanak.
Hogy folytassák.
– Annyira sajnálom! – mondtam.
– Én is – bólintott. – És elnézést, hogy túl sokat voltam itt. A
párommal tavaly szétmentünk; nem tudtunk túllépni a dolgon.
Szóval… magányos voltam. Nem mintha ez a te gondod lenne,
csak… csak valahogy segít, ha itt vagyok.
Lehunytam a szemem. Rohadtul fáradt voltam.
– Értem.
Néztem, ahogy elmennek. Jenni az asztal végében
gubbasztott.
Odasétáltam, és a vállára tettem a kezem.
– Hagyd abba! – kértem csendesen. – Nem tudhattad.
Jenni csak a fejét rázta.
– Figyelj, Jen, megható, hogy hajlandó voltál így kiállni
mellettem és a csapat mellett. Udvarias voltál; kedves voltál; adtál
neki zsepit. Mi mást tehettél volna?
– Csendben maradhattam volna – felelte. A hangjából sütött a
bűntudat. – Békén hagyhattam volna.
– Az a legrosszabb, hogy egy csónakban evezünk Kaiaval –
folytatta Jenni tompán. – Mindkettőnkből hiányzik egy rész. Bár
neki tényleg volt egy gyereke, Sarah, aztán elvették tőle, és…
Istenem, el tudod ezt képzelni?
Amikor végül összeszedte magát, szóltam, hogy mennem kell.
– Azt hiszem, be kell mennem a rendelőbe. Én nem… Nem
igazán vagy egyben, igaz?
– Nem – felelte határozottan Jenni, és én majdnem
elmosolyodtam. – De a doki hogyan segíthetne? Ugye, nem kérsz
gyógyszert?
Hallgattam.
– Nem. Csak muszáj… beszélnem valakivel.
– Velem mindig beszélhetsz, igaz? – ráncolta a homlokát.
– Igaz. És még egyszer köszönöm. A korábbit. Helyén volt a
szíved.
– Ó, tudom – sóhajtott Jenni. – Megsütöm neki a világ
legnagyobb tortáját. Zöldségekből, zöld porokból, vagy mit tudom
én. Klassz lesz.

Pár perccel később helyére kattant mögöttem az épületünk ajtaja.

Megcsapott a tomboló déli júliusi hőség, és nekidőltem az
ajtófélfának. Aludni akartam, csakhogy nem tudtam elviselni
Jenni és Javier csöndjét. A hűs levegőben akartam ülni, de nem
tudtam visszamenni dolgozni. Azt akartam…
Ledermedtem.
Eddie. Eddie-t akartam. De az agyam legmélyén tudtam, hogy
valami nem stimmel, mert ott volt.
Ott.
Ott a Vermont Avenue túloldalán. Arra várt, hogy váltson a
lámpa. Egyenesen rám nézett.
Nem!
De.
Kővé dermedten álltam. Egy hosszú, piros Metro busz órákig
volt közöttünk. Aztán a busz elment, és Eddie még ott volt. Még
mindig engem nézett. Zsibbadtan bámultam. Hirtelen különös
csend állt be, szemben a közöttünk száguldó forgalom
dübörgésével. Váltottak a lámpák, és a fehér gyalogoslámpa
hívogatott, hogy sétáljak Eddie felé, de nem tettem, mert ő indult
el felém, és még mindig egyenesen rám nézett. Rövidnadrágban
volt, ugyanabban, mint aznap, amikor megismerkedtünk.
Ugyanabban a strandpapucsban. Csattogott a forró úttesten,
felette ugyanaz a kar lengett, amely alvás közben úgy ölelt át, mint
egy ajándékot.
Eddie közeledett. Keresztül a világon, keresztül az úton.
Aztán hirtelen megfordult, és visszatért a másik oldalra. A
gyalogos lámpán megjelent egy piros kéz, visszaszámolt, hogy
három, kettő egy, és a forgalom visszatért. Eddie hátranézett rám a
válla felett, aztán elsétált az úton.
Mire a lámpa újra váltott, és átfuthattam az úton, eltűnt a
Lexington Avenue-n. Álltam a Vermont és a Lexington sarkán,
letaglózott érzelmeim mélysége. Még most, több hét megaláztatás
után is.
Semmi sem változott. Még mindig szerelmes voltam Eddie
Davidbe. Csak most már tudtam – többé nem tagadhattam –,
pontosan ki is ő.
Elindultam a rendelő felé.

A nap alacsonyra süllyedt a város nyugati oldalán. Alattam ezüstös

utak futottak a horizont felé, belevesztek a reszketeg ködbe és
szmogba. Az égen helikopterek osztoztak ragadozó madarakkal,
meglovagolva a légáramlatokat. Kirándulók jártak föl-le, a
hegyoldalba sebhelyekként vájódó ösvényeken.
Két órája voltam idefent. Valószínűleg régebben. A kedvenc
padomon, egyedül a Griffith Park obszervatóriuma mellett. A
legtöbb turista már elment, nagyon szerettek volna még a sötétség
beállta előtt elindulni. Néhányan maradtak, szerették volna
megörökíteni a tökéletes naplementét. És közöttük ültem én,
csendben, és próbáltam elfelejteni, amit az orvos korábban
mondott, inkább az Eddie-vel töltött hétre koncentráltam Vártam,
hogy megtaláljam a nyomot. Még nem találtam meg, de közel
jártam. Elképesztő, mit talál az ember, ha tudja, mit keres.
Átfésültem mindent majdnem a végéig, és most, hogy a nap
összevérezte a láthatatlan Csendes-óceánt, az utolsó együtt töltött
reggelünkre gondoltam. A kinti verőfényre, a veszteség érzésére,
amikor elbúcsúztunk, az izgalomra, hogy mi jön még. Ő nekidőlt a
lépcső oszlopának. Nyitva volt az ablak, éreztem a galagonyavirág
penészes édességét és a melegedő fű fanyar szagát. Lehunytam a
szemem, Eddie megcsókolt, a keze a derekamon pihent. Az orra az
arcomhoz ért, a szeme csukva, és beszélgettünk. Adott nekem
virágot, kiírta a számaimat, bejelölt a Facebookon, odaadta Egeret,
hogy vigyázzak rá Azt mondta: Azt hiszem, talán beléd szerettem.
Ez túl sok?
Nem – feleltem. – Tökéletes! És aztán elmentem.
Elképzeltem, ahogy elfordul, miután távoztam, felmegy a
lépcsőn. Fogja a teát, amit fent hagyott. Talán megáll kortyolni
egyet. Egyik kezében még ott a telefon, mert az előbb beszéltük
meg a részleteket. Talán leült egy székre az ablak mellé, és
megnézte a Facebook-profilomat. Talán lejjebb görgetett, és…
A telefonomért nyúltam.
Furcsán nyugodt voltam, miközben a Facebook-falamon
kerestem. És persze ott volt. Egy barátságos üzenet Tommy
Stenhamtől 2016. június elsején:

Üdv itthon, Harrington! Remélem, jól repültél.

Alig várom, hogy találkozzunk!

Visszahúztam a cipőmet. Visszasétáltam az obszervatórium

felé, és rendeltem egy Ubert. Miközben vártam, hogy
megérkezzen, elővettem a telefonomat, és írni kezdtem. Megvolt a
válaszom.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Eddie!

Tudom, ki vagy.
Éveken át álmodtam arról, hogy találkozunk. Az álmok agyam
legsötétebb zugában születtek, de soha nem volt bennük sem
arcod, sem hangod. De mindig ott voltál, és mindig szörnyű volt.
Aztán ott voltál, tényleg ott voltál azon a júniusi napon, ültél a
réten Sappertonnál egy birkával. Rám mosolyogtál, meghívtál több
pohár italra és kedves voltál. És én nem sejtettem az égvilágon
semmit.
A világ íze olyan, mint azon a nyáron, amikor tizenhét lettem.
Mintha epe gyűlt volna a torkomba.
Beszélnünk kell. Szemtől szemben. Leírom az amerikai
mobilszámomat. Kérlek, hívd fel! Találkozhatunk.

Sarah
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Sarah Mackey – üdvözölt Jenni. – Merre jártál? Hívtalak.

Lerúgtam a bőrszandálomat, és leültem egy bárszék szélére.
– Bocs, nem vettem vissza a hangot a telefonomon. Jól vagy?
Jenni kikerülte a kérdésemet, és elment, hogy vizet hozzon
nekünk.
– Csinálhatok neked üdítőt, ha azt szeretnél – mondta, és
átnyújtott egy poharat. Vörös volt a szeme, és láttam rajta, hogy
azóta ágyban van, mióta hazajött a munkából.
Ebben a pillanatban kibuggyantak a könnyeim.
– Mi történt? – jött vissza mellém. Kókuszos sampon és
mályvacukor illata vette körül. – Sarah…?
Hogyan magyarázhatnám el ezt ennek a nyomorúságos,
szomorú nőnek, aki nemrég veszítette el utolsó, dédelgetett
reményét, hogy családja legyen? Elképzelhetetlen. Meghallgatna,
és elborzadna. És aztán összetörne, mert nincs semmi – az
égvilágon semmi –, amivel megoldhatná helyettem a helyzetet.
– Áruld el! – mondta Jenni szigorúan.
– Az orvosnál minden rendben volt – hazudtam hosszú szünet
után. Kifújtam az orrom. – Jó. Lesz még vérvétel, de minden
rendben.
– Oké…
– De… Én…
Megcsörrent a telefonom.
– Eddie az – közöltem, és vakon kutattam a telefonom után.
– Tessék? – Jenni reflexei hirtelen villámgyorsak lettek,
kikapta a táskámból a telefonomat, és odadobta nekem. – Ő az?
Eddie az?
És a mellkasom zakatolt a fájdalomtól, mert ő volt az, és a
helyzet elviselhetetlen lett. Soha nem lehetnénk együtt. Végre
megtaláltam, és nincs jövőnk.
 – Eddie? – szóltam bele.
Csend volt, aztán meghallottam a hangját, ahogy köszön.
Pont, mint az álmaimban, de ez most valóság volt. Ismerős és
idegen, tökéletes és szívet tépő. Az ő hangja.
Az enyém csak addig bírta, míg azt mondtam, igen,
találkozhatunk holnap reggel, és igen, a Santa Monica Beach jó
lesz. Találkozzunk a biciklikölcsönzőnél, a mólótól délre, tízkor.
– Már kezdtem azt hinni, hazugság, hogy Los Angeles az
óceánparton van – mondta Eddie. Fáradtnak tűnt. – Napokig
autókáztam, és egyszer sem láttam.
Aztán a hívás véget ért, és én összekucorodtam Jenni
kanapéjának sarkába, és sírtam, mint egy gyerek.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Drága Te!

Szia, Sündisznócska!
Majdnem két hét telt el azóta, hogy a szülinapodat kellett
volna ünnepelned, de én még mindig minden nap gondolok rád.
Nem csak szülinapokon.
Néha szeretem elképzelni, mit csinálnál, ha még itt lennél. Ma
azt képzeltem, hogy Cornwallban élsz; fiatal, csóró festőként,
akinek festékes a haja. Ebben a változatban művészetet tanulsz
Falmouthban, és művész barátaiddal elfoglaltok egy elhagyatott
épületet fenn a hegyen. Szereted a fejkendőket, valószínűleg
vegetáriánus vagy, és lefoglal, hogy pénzt szerezz a Művészeti
Tanácstól. Kiállításokat szervezel, gyerekeket tanítasz festeni.
Pezsgő személyiség vagy.
Aztán lesújt rám a bánat, és eszembe jut, hogy nem élsz a
furcsa házban a hegyen. Szétszóródtál Gloucestershire egy csendes
szegletében, csendesen daloló emlékként az én ragyogó kishúgom
helyett.
Azon tűnődöm, tudod-e, mit csinálok holnap délelőtt. Tudod-
e, hogy kivel találkozom a parton. És ha tudod, vajon
megbocsátasz-e.
Mert nem tudok nem elmenni, kicsi Sündisznócska. Tudnom
kell, milyen voltál aznap, amikor meghaltál – mit csináltál, mit
mondtál, sőt, mit ettél. Amikor azonosítanom kellett a
holttestedet, összerogytam a sarokban, mintha elolvadtam volna.
Órákig tartott, míg felkeltem, és hazavezettem. De amikor
odaértem, találtam egy fél szelet pirítóst a mosogató mellett. Hideg
volt és kemény, apró fognyomaid ott voltak a sarkában. Mintha
akartál volna enni még egy utolsó falatot, de aztán elszaladtál,
hogy valami mást csinálj.
Mit ettél még aznap? Énekeltél valamit? Átöltöztél? Boldog
voltál, Sündisznócska?
Fel kell tennem ezeket a kérdéseket. És rá kell jönnöm, hogy
mindennek dacára miért vagyok még mindig szerelmes abba az
emberbe, aki elvett téged mindannyiunktól.
Úgy érzem, iszonyatosan cserbenhagylak azzal, hogy
odamegyek holnap. Remélem, megérted, miért teszem.

Puszi: Én
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Míg Eddie re vártam, egy csapat röplabdázó gyereket figyeltem.

Azon tűnődtem, eljön-e egyáltalán, és hogy jobb, könnyebb lesz-e,
ha nem.
A hullámok messze kint nyaldosták a homokot, a part csendes
volt. Santa Monica és a perzselő nap között könnyű felhőszőnyeg
feküdt. A levegőnek állott, édes illata volt – talán olvasztott cukor
vagy sülő fánkok aromája – gyerekkori emlékként villant fel
emlékezetem egyik szegletében. Hosszú devoni vakációk. Karcos
homok, sós végtagok, csúszós kövek. Az eső finom mintázata a
sátrunkon. Késő éjszakáig sugdolóztam a kishúgommal, akinek
létét az életemben sosem jutott eszembe megkérdőjelezni.
Az órámra pillantottam.
A röplabdapályán a gyerekek befejezték a meccset, és
szedelőzködni kezdtek. A járda zörgött, amikor egy magányos
görkoris száguldott el arra. Nyirkos ujjaimmal végigszántottam a
hajamon. Nagyot nyeltem, ásítottam, ökölbe szorítottam, majd
ellazítottam a kezemet.

Eddie hangját a hátam mögül hallottam meg. – Sarah?

Vártam, mielőtt szembefordultam volna vele, a férfival, aki
annyi éve élt a fejemben.
De amikor végül ránéztem, csak Eddie Davidet láttam. És csak
azt éreztem, amit azelőtt, hogy rájöttem volna, kicsoda: a
szerelmet, a vágyakozást, az éhségét. A berregést, ahogy
bekapcsolok, akár egy bojler.
– Szia! – köszöntem.
Eddie nem válaszolt. Egyenesen a szemembe nézett, és
eszembe jutott a nap, amikor megismerkedtünk. Hogy azt
gondoltam, a szeme színe olyan, mint a távoli óceánoké: tele
melegséggel és jó szándékkal. Ma a tekintete hideg volt, szinte
üres.
Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat.
– Kösz, hogy eljöttél!
A válla halványan megrándult.
– Az utóbbi két hétben végig próbáltam beszélni veled. A
haveromnál, Nathannél lakom. De én… – Elakadt, és vállat vont.
– Persze. Megértem.
Egy család kerekezett át köztünk sárga bérelt bicikliken, ezért
ő engem figyelve hátralépett.
Lesétáltunk a partra, és leültünk ott, ahol a homok a víz felé
lejtett. Hosszú ideig néztük az önmagába csapódó Csendes-óceánt.
Emeletes ezüstös hab indult nyughatatlan útjára a semmibe. Eddie
átkarolta a térdét. Levette az egyik papucsát, és a lábujjait
szétterpesztette a homokon.
A döbbenetes vágy majdnem letaglózott.
– Nem tudom, hogy csináljuk ezt, Sarah – mondta Eddie
végül üveges tekintettel. – Nem tudom, mit mondjak. Te… –
Szélesre tárta a kezét, tehetetlennek tűnt.
Egyszer régen Eddie-nek volt egy húga, egy Alex nevű édes
kislány. Szőke, kusza haja volt. Sokat énekelt. Nagy kék szeme tele
volt élettel és tervekkel, és szerette a gyümölcsös édességeket. Ő
volt a húgom legjobb barátnője.
Összeszorult a gyomrom, ahogy láttám őt lelki szemeim előtt,
és vártam azt, amiről tudtam, hogy eljön.
– Megölted a húgomat – jelentette ki Eddie. Élesen vette a
levegőt, én pedig lehunytam a szemem.
Amikor legutóbb hallottam ezeket a szavakat, egy nagy
Panasonic üzenetrögzítőből érkeztek, anyuék telefonja mellől. Egy,
talán két héttel a baleset után történt, amikor Hannah-t végre
kiengedték a kórházból. Nem volt hajlandó beszállni mellém a
kocsiba; hazamenni sem akart. Jelenetet rendezett, és végül
találtak egy betegszállítót, ami hazavitte őt, amikor anyut, apu és
én pedig kocsival mentünk.
Amikor beléptünk, ott volt a villogó piros fény – ettől egyre
jobban rettegtem – és egy üzenet Alex anyukájától, aki addigra
pszichiátriai osztályra került. A hangja olyan volt, mint a törött
porcelán. A lányotok ezt nem ússza meg… Egyszerűen nem!
Sarah megölte a kicsikémet… Sarah megölte az én Alexemet, és
ezért börtönbe kerül, arról gondoskodni fogok! Nem érdemli meg,
hogy szabad legyen. Nem lehet szabad, amikor Alex… amikor ő…
Gondoskodni fog róla, hogy börtönbe kerülj – visszhangozta
Hannah, és dühösen nézett rám a könnyein át. A testét vágások és
zúzódások borították, olyan volt, mint a kavicsdara. – Megölted a
legjobb barátnőmet. Nem érdemled meg, hogy itt legyél, ha ő
nincs. – Sírva fakadt. – Gyűlöllek, Sarah! Gyűlöllek! És ez volt az
utolsó dolog, amit valaha mondott nekem. Tizenkilenc év telt el:
tizenkilenc év, hat hét, két nap, és egyetlen szót sem szólt hozzám,
nem számított, mennyire próbálkoztam, nem számít, hányszor
próbáltak a szüleink közbelépni.
– Nagyon sajnálom, Eddie! – suttogtam. Remegő kézzel
dörzsöltem a bokámat. – Ha ez bármennyit is segít, én soha nem
bocsátottam meg magamnak. Hannah sem bocsátott meg soha.
– Ó, igen, Hannah! – Ram nézett, aztán azonnal elkapta a
tekintetét, mintha undorodna tőlem. – Nekem azt mondtad,
elveszítetted a húgodat.
– Nos… el is vesztettem. – Reszketeg vonalat rajzoltam a
homokba. – Hannah többé nem beszélt velem. Végleg kizárt az
életéből. Így úgy érzem, nincs húgom. Valójában nincs.
Eddie gyors pillantást vetett a vonalra, amit a homokba
rajzoltam.
– Hannah soha többé nem beszélt veled?
– Soha. Pedig isten a tudója, én próbálkoztam.
Fkddie egy ideig hallgatott.
– Nem mondhatnám, hogy ez annyira meglep, mint kellene.
Hannah kapcsolatban maradt az anyámmal. El tudod képzelni
azokat a beszélgetéseket. – A hangja megkeményedett. – De ez
mellékes. A tény az, hogy neked van egy húgod. Még akkor is, ha ő
nem akar tőled semmit, neked van egy húgod.
Hallgattam. Azt kívántam, bár elszaladhatnék. Én vagyok az a
nő, akinek alig bír a szemébe nézni. Én vagyok az a nő, akinek az
évek során végig a halálát kívánta.
 – Nagyon sajnálom, hogy a húgod az enyém legjobb barátnője
volt, Eddie. Nagyon sajnálom, hogy aznap kivittem őket a házból.
Nagyon sajnálom, hogy nem megfelelően reagáltam, amikor ő… az
az ember… – Nagyot nyeltem. – Nem hiszem el, hogy te vagy Alex
bátyja.
Eddie összerezzent. Aztán:
– Azt akarom, hogy mondj el mindent! – szólalt meg, és
éreztem, mekkora erőfeszítésébe telt, hogy a hangja semleges
maradjon.
– Én… Biztos vagy benne?
A teste – az erős, meleg, vonzó teste, amiről olyan sokszor
álmodtam – beleegyezően megrándult.
Úgyhogy elmeséltem.

***

Piszok keményen próbáltam megőrizni a helyemet Mandy és

Claire baráti kóréhen azon a nyáron. Gyötrelmesen, kimerítően
keményen. Az év végi vizsgánk utáni hetekben ők minden nap
találkoztak, de engem csak néhányszor hívtak el.
– Istenem, ne gondolj bele semmit! – mondta Mandy, amikor
összeszedtem a bátorságomat, hogy kérdőre vonjam.
Tinilányok voltunk, persze, hogy belegondoltam valamit.
Mialatt ők így összenőttek, új viselkedéskódexet alakítottak ki,
amit velem nem akartak megosztani, így a tizenkettedik osztály
első pár hetében aknamezőn jártam. Rossz dolgokat mondtam,
rossz emberekről beszéltem és rossz ruhákat vettem fel, amire csak
az elkapott szemforgatásukból jöttem rá.
A tizenhetedik születésnapomon elmentem suliba, azt láttam,
hogy már nem a sarokasztalunknál ülnek a társalgóban, hanem
máshol. Fogalmam sem volt, hogy én is mehetek-e.
A tavaszi félévben Mandy randizni kezdett egy stroudi fiúval,
abba a városba jártunk suliba. Greggsynek hívták. Húsz éves volt,
vagyis jó parti: nem számított, hogy rusnya menyétképe volt, vagy,
hogy érdekes kapcsolatban állt a törvénnyel. Claire belebetegedett
az irigységbe, és folyamatosan a nyomukban loholt. Kezdtem
elveszíteni a reményt, biztos voltam benne, hogy számomra ez lesz
az utolsó csepp. Azok a lányok, akik idősebb pasikkal jártak, más
kalibert jelentettek. Ők szexisek voltak, sikeresek, önelégültek,
lepergett róluk a korosztályunk szorongása.
Mandy lehet, hogy Claire-t magával vitte volna, de engem
biztosan nem.
De egy márciusi napon Mandy lazán közölte, hogy Bradley
Stewart rólam kérdezett. Bradley Stewart Greggsy unokatestvére
volt. Astrát vezetett. Ő volt az egyik leghelyesebb srác a gonosz kis
bandában, és én szánalmasan boldog voltam.
– Ó? – kérdeztem, fel sem nézve a diétás kóla címkéjének
hámozgatásából. Fontos volt, hogy ezt most jól csináljam: Mandy
később felhasználhatja ellenem a szavaimat, ha túl lelkesnek
tűnök. – Azt hiszem, rendben van a srác.
– Összehozlak vele – jelentette ki fesztelenül. Claire, akivel
Mandy korábban összeveszett, magában füstölgött, és rájöttem,
hogy ez a lehetőség sosem adódik, ha ők nincsenek rosszban.
Nem mentünk randizni, mert akkoriban senki sem randizott.
Egyszerűen találkoztunk a Pelican előtti járdán az összes többi
alkoholizáló tinivel. Megittunk több üveg Hoochot és Smirnoff Ice-
t, próbáltunk menők és viccesek lenni. A sötét hajú, fekete
tornacipős és metsző tekintetű Bradley valahogy elcsábított „inni”
a London Road többemeletes parkolóházába. Odavitt a falhoz, és
csókolgatni kezdett. A kezét felcsúsztatta a toppomba, és én
hagytam, bár durva volt és türelmetlen. Bedugta a kezét a
farmerembe, és én hagytam. Nem akartam, de szinte semmi
tapasztalatom nem volt a fiúkkal, és ilyen esélyem nem gyakran
adódott. Megpróbált szexeim velem, nemet mondtam. Azt kérte,
furulyázzak rajta, végül megállapodtunk egy szorongó
kézimunkában. Én nem élveztem, de ő igen, és nekem ennyi elég
volt.
Aztán nem hívott, és én összetörtem. Napokig bámultam
anyuék telefonját, végül feladtam, és felhívtam, amikor már nem
bírtam. Senki sem vette fel. Még a Stroud melletti otthonáig is
elbuszoztam. Harminc perc alatt háromszor mentem el a háza
ajtaja előtt, bőrig ázva, reménykedve és reménytelenül.
 – Le kellett volna feküdnöd vele – közölte Mandy. – Azt hitte,
biztosan mással randizol. Vagy frigid vagy.
Claire, aki újra visszatért a kegyeibe, nevetett.
Máris éreztem, hogy elpárolog az a morzsányi értékem, amim
azóta volt, hogy Bradley elvitt a Brunel parkolóházba. Ezért azt
mondtam Mandynek, hogy megmondhatja Bradley-nek, hogy kész
vagyok „kitenni, amim van” (Mandy szavai) mire a srác felhívott.
Tulajdonképpen egy pár lettünk. Meggyőztem magam, hogy
ez a szerelem, és sosem jutott eszembe, hogy jobbat érdemelnek.
Nem is akartam volna jobbat: most a bandához tartoztam;
mindenhova tartoztam. Arra a magasabb szintre kerültem, mint
Mandy, és ki volt zárva, hogy lekerüljek onnan.
Bradley gyakran mesélt nekem a többi lányról, akiknek
tetszett, és az én tiniszívem megdermedt a rémülettől. Napokig
nem hívott fel, sosem kísért ki a buszmegállóba, és gyakran
ragaszkodott hozzá, hogy nélkülem menjen el a Maltingsbe, egy
húspiacszerű szórakozóhelyre, hogy „önmaga” lehessen.
Nem egyszer akkor döntött így, amikor a sorban álltunk,
tudván, hogy nincs hova mennem, ha hozzá nem mehetek’
Aznap, amikor levizsgáztam vezetésből, még csak nem is
gratulált Csak annyit indítványozott, hogy menjek át hozzá
kocsival szexelni.

– Igazi főnyereménynek tűnik – jegyezte meg Eddie.

Vállat vontam.
Vetett rám egy gyors pillantást, és erről eszembe jutott az első
együtt töltött reggelűnk, amikor a pultnál ültünk egymással
szemben a reggelinél. Én, ő; a kenyér és a remény illata. Aztán
félrefordította a tekintetét, mintha rám sem bírna nézni.
– Nem bánnád, ha rátérnénk a lényegre? – kérdezte
csendesen. – Megértem, hogy miért meséled ezt el, de…
egyszerűen tudnom kell.
– Bocsánat! Hát persze – küszködtem egyre nagyobb
pánikban. Évek óta nem beszéltem arról, ami azon a napon
törtem. – Miért nem sétálunk egyet? Kezd túl meleg lenni az
ücsörgéshez.
Eddie a következő pillanatban felállt.
Elsétáltunk a pasztellkék életmentő bódé mellett, fel a járdára,
ami dél felé kígyózott egészen Venice-ig. Biciklik és görkorcsolyák
húztak el mellettünk, a fejünk felett sirályok köröztek. A reggel
röpke felhőtakarója mostanra elégett, és a levegő pislákolt a
hőségtől

Nyár volt, egy júniusi hétfő délután. Anyuék bementek

Cheltenhainbe valamiért, így nekem kellett Hannah-ra vigyáznom
suli után. Hannah áthívta Alexet. Miután egy órán át úgy tettek,
mintha házit írnának, azt mondták, annyira unatkoznak, hogy
komolyan bele fognak halni, és utasítottak, hogy vigyem be őket
Stroudba hamburgerezni. Nemet mondtam. Végül megegyeztünk
abban, hogy édességeket majszolunk a lovaglóösvénynél. Évekkel
ezelőtt építettek ott egy bunkert, amikor még lehetett azzal tölteni
a napot, hogy az ember bunkert épít es vigyáz is rá. Most, amikor
rég kinőtték az ilyesmit, szívesen mentek fel oda zenét hallgatni és
magazinokat olvasni.
Egy pléden ültem, nem messze tőlük, az egyik vizsgámra
olvastam valamit. Nem érdekelt, ahogy az egyik fiúról sutyorognak
az osztályból, de tizenkét évesek voltak, ezért szemmel tartottam
őket. Hannah túlságosan vakmerő volt ahhoz, hogy vigyázzon
magára. Nem értette, milyen törékeny az élet, hogy tizenkét éves
hősködésének következményei lehetnek.
Meleg nap volt, az égen vékony felhőfoszlányok úsztak, és én
annyira nyugodtnak éreztem magam, amennyire akkoriban csak
tudtam. Aztán meghallottam egy kocsi zaját, berregett-kattogott,
üvöltött belőle a zene. Felnéztem, a szívem összeszorult, és majd
kiugrott a helyéről. Bradley korábban felhívott, azt akarta, hogy
vigyem el. Elmondta, hogy nem indul be a kocsija, és kérlelt, hogy
menjek el érte. Talán még adhatnék is kölcsön pénzt a javításra.
Mindkettőre nemet mondtam. Két tizenkét éves lányra
vigyáztam, és már amúgy is lógott nekem hetven fonttal.
– Kölcsönvettem Greggsy új kocsiját – közeledett most felém
ritka mosollyal. – Mivel te amúgy is túl béna voltál, hogy segíts. –
Érdeklődve nézett Hannah-ra és Alexre. – Minden rendben,
lányok?
– Helló! – köszöntek ők, és bámultak.
– Greggsynek mióta van ilyen kocsija? – kérdeztem. Egy
BMW volt. Bradley és Greggsy felturbózva szerették a kocsikat, de
ez csak egy BMW volt.
– Szerzett némi pénzt. – Bradley az orrát tapogatta.
Hannah izgalomba jött.
– Leesett egy kamion hátuljából?
– Nem, kishaver – nevetett Bradley. – Törvényes cucc.
Nem tudott sokáig nyugton ülni. Miután vagy tíz percet töltött
a pokrócon, javasolta, hogy versenyezzünk a kocsijainkkal.
– Kizárt – közöltem. – A lányokkal nem. – Egyszer már
versenyeztem vele: Bradley Greggsy ellen, oda-vissza az Ebley
mellékúton késő éjjel. Életem legrémisztőbb húsz perce volt.
Amikor vége lett az egésznek az új Sainsbury’s parkolójában, a
fejem nekikoccant a mellkasomnak, és elsírtam magam.
Kinevettek. Mandy is, bár ő ugyanúgy félt.
Hannah és Alex viszont, akik ott ácsorogtak a tinédzserkor
bizonytalan ugródeszkáján, remek ötletnek tartották a dolgot.
– Jó, versenyezzünk! – kérték, mintha aputól egy sportkocsit
kaptam volna kölcsön, nem egy ócskavasat egyliteres motorral,
ahol a hengerfejtömítés napjai meg voltak számlálva.
Hannah és Alex egyre rágta a fülemet, Bradley adta alájuk a
lovat. Ez nem a rohadt M5-ös, Sare! Ez csak egy szaros kis út,
ami a semmibe vezet. Alex folyamatosan dobálta szőke haját a
válla felett, Hannah pedig utánozta, csak kevésbé volt meggyőző.
Az érzés, hogy meg kell védenem Hannah-t, nem csökkent az
évek múlásával. Ha lehet, csak erősebb lett, ahogy Hannah
félelmet nem ismerő gyerekből fesztelenül fölényes lánnyá
cseperedett. Ezért nemet mondtam. Újra és újra. Bradley egyre
idegesebb lett, én egyre stresszesebb. Egyikünk sem volt
hozzászokva, hogy nemet mondok.
De aztán a dolog kicsúszott a kezemből. Hannah kacarászva
odarohant Bradley kocsijának utasoldali ajtajához, és beszállt.
Bradley egy szempillantás alatt körberohant a vezetőüléshez.
Rájuk kiabáltam, de senki nem hallott meg, mert a kocsinak, amit
Bradley kölcsönkért, dupla kipufogócsöve volt, és bőgette a
motort. Kilőtt Frampton felé, az én gyomrom pedig bukfenceket
vetett.
– Hannah! – ordítottam. A saját kocsimhoz rohantam, Alex a
nyomomban.
– A rohadt életbe! – suttogta. Le volt nyűgözve, és félt. –
Elmentek!
Bekapcsoltattam vele a biztonsági övét. Rászóltam, hogy ne
káromkodjon. Imádkoztam.
– És elindultunk – meséltem, és megálltam a járdán.
Eddie elfordult tőlem, a tengert bámulta a kezét a zsebébe
süllyesztve.
– Azért voltál ott a réten, mert épp végigjártad a
lovaglóösvényt – jöttem rá. – Igaz? Aznap, amikor
megismerkedtünk. Pontosan ugyanazért voltál ott, mint én.
Bólintott.
– Akkor voltam ott fent először a halála évfordulóján. – Eddie
hangja feszült volt, gondosan ügyelt rá, hogy ne törjön össze. –
Általában anyuval töltöm a napot, aki régi fotóalbumokat nézeget
és sír. De aznap egyszerűen… Egyszerűen képtelen voltam rá.
Odakint akartam lenni, a napsütésben, és jó dolgokra emlékezni a
kishúgomról.
Én. Ezt én tettem. Én és a gyengeségem, a hatalmas
hülyeségem.
– Én minden évben elsétálok ott június másodikán –
meséltem. Köré akartam fonódni, valahogy magamba szívni a
fájdalmat. – Oda megyek inkább, nem a főútra, mert azon a
délutánon az volt a királyságuk. Volt körömlakkjuk, magazinjaik,
és semmi gondjuk a világon. Erre a részre megyek oda emlékezni.
Eddie rám pillantott.
– Milyen magazinok? Emlékszel? Milyen körömlakk? Mit
ettek?
– A Mizz volt – feleltem csendesen. Persze, hogy emlékeztem.
Egész felnőtt életemben az a nap járt a fejemben. – Az én
körömlakkomat vették kölcsön. Ingyen járt egy magazinhoz; a
neve az volt, hogy Sugár Bliss. Linda McCartney tekercseket
ettünk, mert mindkettőjüknek vegetáriánus korszaka volt. Sajtos-
hagymás chipset és gyümölcssalátát. Csak Alex csempészett be egy
kis édességet.
Úgy emlékeztem erre, mintha tegnap történt volna: a
gyümölcs felett döngicsélő darazsakra; Hannah új
napszemüvegére, a hullámzó zöld árnyalatokra.
– Skittles – mondta Eddie. – Lefogadom, hogy azt vitt. Az volt
a kedvence.
– Így van. – Képtelen voltam ránézni. – Azt.

A főúton értem utol őket. Bradley próbált jobbra fordulni Stroud

felé, de több autó is beragadt egy traktor mögé, és feltartották.
Maradj nyugodt! – mondtam magamnak, miközben
kiszálltam a kocsiból, és Bradley anyósülésének ajtajához
rohantam. Csak szedd ki őt onnan, és tégy úgy, mintha ez egy vicc
lett volna! Bradley nem akad ki, ha…
Bradley észrevett, és inkább motort bőgetve gyorsan balra
fordult. Visszaszaladtam a kocsimhoz.
– Gyorsíthatsz, ha akarsz – mondta Alex. Bradley kocsiját már
alig láttuk. – Mehetsz padlógázzal. Én nem bánom.
– Nem. Bradley le fog lassítani, és megvár, hogy aztán
versenyezhessen velem. Tudom, milyen. – A vér ott dobogott a
fülemben. Kérlek, Istenem, add, hogy Hannah-nak ne essen baja!
Ne történjen semmi a kishúgommal! A sebességmérőre néztem.
Majdnem kilencven kilométer per óra. Lassítottam. Aztán
gyorsítottam. Nem tudtam elviselni.
Alex bekapcsolta a rádiót. Egy amerikai kölyökzenekar szólt, a
Hanson, egy buta, fülbemászó dalt énekeltek, az „MMMMBop”-ot.
Tizenkilenc évvel később még mindig képtelen voltam
végighallgatni.
Rémisztően rövid idő után Bradley visszafelé száguldott
felénk az út másik oldalán, százzal, talán száztízzel.
– Lassíts! – üvöltöttem, és rávillogtam. Biztosan megfordult
az úton.
– Nyugi! – szólt rám Alex. Idegesen babrálta a haját. –
Hannah jól van.
Bradley elszáguldott mellettünk, majd csikorogva átjött a mi
oldalunkra.
– Kézifékes forduló – bámult Alex. Én majdnem megálltam,
néztem őket a visszapillantó tükörben. Alig vettem levegőt, míg
egyenesbe nem jöttek, és újra mögöttünk haladtak. Onnan láttam
Hannah-t az anyósülésen, egy fejjel volt alacsonyabb Bradley-nél.
Egy kislány, az ég szerelmére!
Egyenesen előrenézett. Hannah csak akkor volt ilyen nyugodt,
ha félt.
– Honnan tudod, mi az a kézifékes forduló? – hallottam a
saját kérdésemet. Lassan vezettem, bekapcsolt vészfénnyel.
Kérlek, állj meg! Add vissza a húgomat! Letekertem az ablakot, és
vadul mutogattam az út széle felé.
– A bátyám mondta – felelte Alex. – Egyetemre jár.
Egy pillanatra dühös lettem, hogy a bátyja – valami barom –
okos dolognak tartotta, hogy a kézifékes fordulásról meséljen a
kishúgának. De akkor Bradley hátramaradt:, hogy aztán mögénk
érjen, és az utolsó pillanatban csikorogva fékezett. Levegő után
kapkodtam. Újra megtette. Aztán újra és újra. Többször
megpróbáltam megállni, de minden egyes alkalommal megpróbált
megelőzni. Így hát vezettem tovább, ahogy azt ő akarta. Nem
hagyhattam, hogy újra előre száguldjon a kishúgommal.
Így folytatta, míg lassan közeledtünk a lejtőhöz az úton, nem
messze a sappertoni elágazástól és az erdőtől. De addigra biztosan
unatkozni kezdett, mert nem állt meg, amikor a kocsim közelébe
ért, nekiment. Finoman, de elég erősen ahhoz, hogy pánikba essek.
Csak három hete volt jogsim.
– A francba! – mondta Alex, csak most halkabban, mint
eddig. Még mindig próbált izgatottnak látszani, de egyértelmű
volt, hogy fél. Vékony ujjai a biztonsági öv öreg anyagát markolták.
Ráhajtottunk a lejtőre. Bradley villogtatott és dudált a
nyomomban. Nevetett. És aztán – egy vak kanyar felé tartottunk –
előzni akart.
 Minden a levegőben lógott, akár egy vízcsöpp a csapon,
készen arra, hogy leessen, és szétplaccsanjon.
Egy kocsi jött a kanyar másik oldalán; tudtam, hogy így lesz.
Bradley majdnem egy szintben volt velem. Kizárt volt, hogy
elkerüljék az ütközést.
A húgom. Hannah.
Ekkor bekapcsolt a katasztrófa-elhárító rendszerem,
mondtam később a rendőrségnek. Ezt onnan tudtam, hogy ami
történt, nem döntés kérdése volt, egyszerűen megtörtént. Az
agyam utasította a karomat, hogy kormányozza balra a kocsit, és a
kocsi balra tért.
Ha elveszíted az uralmat a kocsid felett, soha ne egy fát célozz
meg, mondta apu, amikor vezetni tanított. Mindig egy falat vagy
kerítést végy célba! Azok utat adnak. Egy fa nem fog.
És a fa nem adott utat, amikor a kocsi utas oldala – az az
oldal, ahol az aranyos kis Alex Wallace ült a szőke repkedő hajával,
a nasijával és a foltos körömlakkjával – nekicsapódott. A fa nem
mozdult, de Alex igen.

Kényszerítettem, hogy Eddie re nézzek, de ő még mindig másfelé

figyelt, a tengert bámulta. Egy könnycsepp fénylő gömbje lassan
legördült az arcán, ő letörölte, és megcsípte az orrnyergét. De pár
pillanattal később leengedte a kezét, és eleredtek a könnyei. Állt és
sírt, ez a nagy, kedves ember, és én évek óta nem éreztem semmit
ilyen erősen Az önutálatot, a kétségbeesést, hogy tegyek valamit,
változtassak valamin, és az azt követő kétségbeesést, hogy nem
tudok,. Az idő nem állt meg, maga mögött hagyta Alexet. Eddie
összetört, a húgom képtelen volt megbocsátani.
– Éveken át töprengtem azon, mit tennék, ha találkoznék
veled – szólalt meg végül Eddie. Az alkarjával megtörölte a szemét,
és felém fordult. – Gyűlöltelek. Nem hittem el, hogy az a seggfej
börtönbe került, te pedig nem.
Bólintottam, mert én is gyűlöltem magam.
– Megkérdeztem, hogy engem miért nem büntetnek meg –
mondtam feleslegesen. – De folyton azt hajtogatták, hogy nem
követtem el törvénytelenséget. Nem vezettem felelőtlenül.
– Emlékszem. A családi összekötő tisztünknek el kellett
magyaráznia nekünk. – Eddie hangja tompa volt. – Az anyám
egyszerűen nem értette.
Lehunytam a szemem, mert tudtam, mit fog mondani.
– Csak azt tudom, hogy úgy döntöttél, megmented a húgodat,
és ezért az enyém meghalt.
Átkaroltam magam.
– Nem én döntöttem – suttogtam. Könnyek zárták el a
légútjaimat. – Nem tudatos döntést hoztam, Eddie.
– Talán nem – sóhajtott. – De ez történt.
A rendőrség bejött a kórházba. Elmondták, hogy a BMW
lopott volt.
Miért fogadtam el, amit Bradley mondott? Miért hallgattam
egyáltalán bármire, amit mondott? Émelyítő pánik fogott el a
gondolatra, hogy mennyi mindent adtam oda annak a férfinak. A
szüzességemet. A szívemet. Az önbecsülésemet. És most egy fiatal
lány életét. A húgom legjobb barátnőjét.
Egy tanú látta, hogy a sofőr elfut a földeken át a balesettől. Ki
volt az?
– Ki volt az? – kérdezte apu értetlenül. Az ágyam mellett ült,
és fogta a kezem. Anya a másik oldalon élő pajzs volt a rendőrök és
a lánya között. – Ki volt az, Sarah?
– A pasim, Bradley.
– A micsodád? – Apu még jobban összezavarodott. – Neked
pasid van? De mióta? Miért nem mondtad el nekünk?
Erre én elfordítottam a fejem, és belesírtam a párnámba, mert
most annyira nyilvánvaló volt. Annyira egyértelmű lett, hogy
Bradley egy aljas emberi lény – mindig is az volt – és annyira
bizonyossá vált, hogy mélyen legbelül, a kamaszkori
bizonytalanságom szorosan hajtogatott rétegei alatt, ezt én mindig
is tudtam.

A tetteim talán megmentették a kishúgomat a haláltól, de a bajtól

nem óvták meg. Bradley abba az üres térbe kormányzott, amit én
hagytam, így a lopott kocsi Hannah felöli oldala hátulról nekem
csapódott. Hannah-t két nap alatt kétszer műtötték meg. A
kórterme az enyém feletti emeleten helyezkedett el, agyrázkódása
volt, súlyosan megsérült, és tizenkét év óta először hallgatott.
Bradley-t, akinek a nevét megadtam a rendőrségnek, nem
találták sehol.
– Próbálják Greggsynél – mondtam nekik, és még aznap
délután letartóztatták.
Miután engem elengedtek, két héten át minden áldott nap ott
ültem Hannah ágyánál, míg haza nem engedték. Nem jártam
iskolába, alig mentem haza. Szinte semmire sem emlékeztem a
gépek halk pittyegésén és a zsúfolt gyermek-kórterem zizegésén
túl. Csak a félelemre, amikor Hannah egyik gépe fura hangot adott
ki; a mellkasomba nyilalló bűntudatra. Hannah leginkább aludt;
néha sírt és közölte, hogy gyűlöl.
A rendőrség ragaszkodott hozzá, hogy nincs miért vádat
emelni ellenem, mindegy, milyen eltökélten akarta Alex családja,
hogy megbüntessenek. A bűntudat erősödött. Tanúskodtam
Bradley ellen a Gloucesteri Királyi Bíróságon, és megróttak, mert
könyörögtem a bírónak, hogy engem is vádoljon meg.
Nem ismertem Alex családját. Anyu és apu szinte mindig
hozták-vitték Alexet, mert – ahogy anyu fogalmazott – „Alex anyja
néha küszködik”. Azóta teljes idegösszeomlást kapott, mondták a
bíróságon. Nemcsak hogy egyedül volt Alex kicsi korától, de a
fiának ott kellett hagynia az egyetemet, hogy gondoskodjon róla.
Egyikük sem jelent meg a bíróságon.
Ekkor az esküdtszék egyik tagja rám nézett. Egy nő,
valószínűleg anyu korabeli, aki el tudta képzelni, milyen lehet
elveszíteni egy gyereket. Egyenesen rám nézett, és az arca azt
üzente: Ez a te hibád is, te kis ribanc. Ez is a te hibád.
Carole Wallace-nek háromszor sikerült felhívnia minket,
mielőtt a pszichiátriai nővérek rájöttek, hogy nem a fiát hívja, és
megvonták tőle a telefonhasználatot. Gyilkosnak nevezett engem,
egyszer apának mondta ezt, kétszer az üzenetrögzítőnkre. A
szomszédjaink többé nem hívták meg anyut és aput vacsorázni,
vagy elhallgattak, amikor elmentek mellettük. Nem hibáztattak
engem, azt nem hiszem, egyszerűen fogalmuk sem volt, mit
mondjanak bármelyikünknek is. „Néha az elefánt a szobában
egyszerűen túl nagy” – mondta apu.
Hannah nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni velem. Az
emberek megbámulták a szüleimet a boltban. Alex fényképe
továbbra is szerepelt a helyi újságban. Visszamentem a suliba, de
néhány órán belül tudtam, hogy nekem ott befellegzett. Az
emberek sutyorogtak. Claire közölte, hogy el kellene engem fogni
emberölésért. Mandy egyáltalán nem beszélt hozzám, mert
ráküldtem a rendőröket Greggsy unokatestvérére Még a tanárok
között is volt olyan, aki nem bírt a szemembe nézni.
Azon az estén anyuék leültettek, és elmondták, hogy árulják a
házat. Mit szólnék, ha Leicestershire-be költöznénk? Anya ott nőtt
fel.
– Mindegyikünknek jót tenne az újrakezdés, nem? – kérdezte
anyu. Az arcáról sütött az aggodalom és a kimerültség. – Biztosan
találunk neked olyan helyet, ahol leteheted a vizsgáidat.
Anya tanár volt. Tudta, hogy az lehetetlen. Csak akkor jöttem
rá, mennyire kétségbeesett.
Felmentem a szobámba, felhívtam Tommyt, és másnap
elrepültem Los Angelesbe.
Elmentem, hogy Alex családja nyugodtan gyászolhasson,
anélkül, hogy kockáztatnák, hogy összefutnak velem. Elmentem,
hogy a szüleimnek ne kelljen átköltözniük a fél országon, hogy
legyen esélyük az újrakezdésre anélkül, hogy a lányuk Titanic
méretű árnyéka mindenre rávetült volna. Elmentem, hogy
menedéket leljek egy olyan helyen, ahol senki sem tudja, mit
tettem, ahol nem voltam „az a lány”.
De leginkább azért jöttem Los Angelesbe, hogy olyan nő
váljon belőlem, amilyen azon a napon szerettem volna lenni,
amikor megismertem Bradley-t. Erős, magabiztos, aki senkitől
sem fél. Aki soha, de soha, de soha nem fél nemet mondani.

Eddie-vel most már Vemce-hez közeledtünk, az út üzletek, olcsó

ajándékokat és hennafestéseket kínáló árusok mellett kanyargott
le. Valahol zene dübörgőit egy hangszóróból, a pálmafák alatt
hajléktalanok aludtak. Adtam pár dollárt egy foltos hátizsákos
férfinak. Eddie üres arckifejezéssel nézett rám.
– Le kell ülnöm – közölte. – Ennem kell valamit.
Leültünk egy kinti bárpulthoz, ahol nn kerültünk egy
papagájos őrült nő és egy vándorharmonikás érdeklődésének
középpontjába. Eddie nem válaszolt az őrült nő kérdéseire, csak
üres tekintettel bámult rá, ahogy körülöttünk sündörgött.
– Elvihetlek az Abbot Kinney-be, ha szeretnéd – ajánlottam. –
Egy másik utcában van a közelben. Igényesebb, ha ez túl őrült
neked.
Reuben imádta az Abbot Kinney-t.
– Nem, kösz – felelte Eddie. Egy pillanatig úgy nézett, mint
aki talán elmosolyodik. – Mikor voltam én igényes?
Vállat vontam, hirtelen zavarba jöttem.
– Soha nem tudtam igazán kideríteni.
Oldalvást pillantott rám, és talán egy cseppnyi melegséget
láttam a tekintetében.
– Azt hiszem, egész jól felmértük egymást.
Szeretlek – gondoltam. Szeretlek, Eddie, és nem tudom,
mihez kezdjek.
Megérkezett Eddie muffinja. Elképzeltem a rám váró életemet
Eddie David nélkül, és beleszédültem a pánikba. És aztán
elképzeltem őt, sok évvel ezelőtt, amikor elképzeli a rá váró életet a
húga nélkül.
Eddie némán ette a muffinját.
– Az alapítványomat – szólaltam meg végül. – Az
alapítványomat Alexért kezdtem.
– Ez is eszembe jutott.
– Alexért és Hannah-ért. – Egy körömtüskét piszkáltam. –
Hannah-nak most már saját gyerekei vannak. Láttam képeket.
Először minden szülinapjukra küldtem nekik ajándékot, de aztán
anyun keresztül megüzente, hogy fejezzem be. Anyuék majd
belehalnak. Mindent megpróbáltak, hogy újra összehozzanak
minket. Azt hitték, Hannah végül megenyhül. Talán meg is tette
volna, ha Angliában maradok… Nem tudom. Annyira makacs
gyerek volt. Azt hiszem, felnőttnek is olyan lett.
Eddie végignézett a parton.
– Ne becsüld alá a hatást, amit anyám gyakorolt rá! Ő egy
pillanatra sem szűnt meg gyűlölni téged. Van, amikor csak ez
élteti.
Próbáltam nem elképzelni Eddie anyjának házát, ahol a falak
úgy őrzik a haragot, mint a nikotinfoltokat. Próbáltam nem
elképzelni a húgomat Carole Wallace-szel, a szavakat, amiket
használtak, a teát, amit ittak. Bár furamód, ez a kép vigaszt is
nyújtott. Annak lehetősége, hogy a húgom engem teljesen elutasít,
az talán segíthetett valaki másnak.
– Gondolod, hogy részben ez az oka? – kérdeztem
visszafordulva felé. Tapintható volt a kétségbeesésem. – Szerinted
az anyád hergelte őt, ennyi éven át?
Eddie vállat vont.
– Nem ismerem túl jól a húgodat. De ismerem az anyámat.
Valószínűleg máshogy reagáltam volna rád, ha nem hallgatom az
anyámat tizenkilenc éven át.
Úgy nézett ki, mint aki mond még valamit, de aztán becsukta
a száját.
– Amióta ez történt, nehezen tudok gyerekek mellett lenni –
meséltem. – Visszautasítottam a gyerekekkel kapcsolatos
munkákat, nem bébiszitterkedtem, és csak akkor látogattam
kórtermeket Reubennel, amikor muszáj volt. – Hallgattam. – Még
gyereket sem voltam hajlandó vállalni vele. Elküldött terápiára, de
semmit sem változtatott a véleményemen. Amikor megláttam egy
gyereket – bármelyik gyereket –, a húgodat láttam. Így kerültem a
dolgot. Így könnyebb.
Eddie megette a muffinja utolsó darabkáját, és a kezébe
temette a homlokát.
– Bárcsak a családnevedet használtad volna, amikor
megismerkedtünk! Bárcsak azt mondtad volna, hogy: „Sarah
Harrington vagyok”.
Letéptem a körömszilánkot, égő, vékony rózsaszín csík
maradt utána.
– Nem veszem vissza a Harringtont, még a válás után sem.
Soha többé nem akarok Sarah Harrington lenni.
Eddie összeszedte az utolsó morzsákat az ujjával.
– Sok szívfájdalmat megspórolt volna.
Bólintott.
– És úgy volt, hogy a szüleid Leicesterbe költöznek. Hetekig
ott volt az ELADVA tábla az utcájuk végében.
– Tudom. De elköltöztem Los Angelesbe, és én voltam a gond.
A vevő visszalépett, és úgy döntöttek, maradnak. Azt hiszem,
addigra eléggé világossá vált, hogy nem megyek vissza.
Hosszú csend állt be.
– Megkérdezhetem, miért hívod magad Eddie Davidnek? –
kérdeztem, amikor elviselhetetlen lett. – A neved Eddie Wallace,
nem?
– A David a középső nevem. A baleset után kezdtem
használni. Egy ideig mindenki felismerte a nevemet, és ott volt ez
a… nem is tudom… azt hiszem, fojtogató együttérzés, amikor az
emberek rájöttek, ki vagyok. Könnyebb volt Eddie Davidnek lenni.
Őt nem ismerte senki. Ahogy senki nem ismerte Sarah Mackey-t.
Egy idő után megint felém fordult, de a tekintetét megint
elkapta, mint amikor a víz visszafut a tengerbe.
– Bármit megadnék, hogy még azelőtt megtudtam volna, ki
vagy, mielőtt még túl késő lesz. Egyszerűen… Egyszerűen nem
hiszem el, hogy nem raktuk össze a dolgokat. – A fejét vakarta. –
Tudod, hogy a fickót öt év után kiengedték?
– Portsmouthba költözött, úgy hallottam. – Bólogattam.
Eddie semmit sem szólt.
– A Facebookom volt, igaz? – kérdeztem. – Láttad Tommy
egyik posztját. Harringtonnak hívott.
– Húsz másodperccel azután láttam meg, hogy elmentél. És az
első percben, míg be nem ütött a sokk, azt gondoltam:
Nem. Tegyél úgy, mintha észre sem vetted volna! Hagyd,
hogy elszálljon, mert az nem lehet, hogy ne legyek vele. Csak egy
hét volt, de ő… – Elvörösödött. – Ő minden – fejezte be. – Ezt
gondoltam.
Sokáig ültünk csendben. Zakatolt a szívem. Eddie arca
halványvörös lett.
Aztán Eddie mesélt az anyjáról, a depressziójáról, hogy hogyan
súlyosbodott Alex halála után, és elmerült egy olyan mentális
koktélban, amiből soha nem tért vissza igazán. Eddie elmesélte,
hogy az asszony Sappertonba költözött, amikor túl volt az
idegösszeroppanás legrosszabbján, mert „közelebb” akart lenni a
halott lányához. Eddie rájött, hogy az anyja túl gyenge ahhoz, hogy
egyedül életben maradjon, így lemondott a reményről, hogy
visszamenjen az egyetemre, és egy időre hozzá költözött.
Meggyőzte Franket, a juhtenyésztőt, hogy adjon neki bérbe egy
düledező tehénistállót a Siccaridge-erdő szélén, amit szép lassan
műhellyé, aztán, amikor az anyja képes volt egyedül élni, saját
otthonná alakított.
– Apu fizette – mesélte Eddie. – Számára a készpénz volt a
megoldás mindenre, miután otthagyott minket. Nem tudta
rávenni magát, hogy telefonáljon, amint Alex temetésének vége
lett, és nem is jött el látogatóba, de pénzt szívesen küldött.
Úgyhogy úgy döntöttem, szívesen elköltöm.
Mesélt nekem a napról, amikor megtudta, ki vagyok. Hogy
úgy érezte, a kunyhó előtti fák rádőlnek, ahogy újragondolt engem,
mint Sarah Harringtont, a lányt, aki megölte a húgát. Hogy
lemondta a spanyolországi nyaralását. Szüneteltette a megbízásait.
Hogy egy nap elment megnézni az anyját, aki ki volt ütve a
gyógyszerektől, és milyen bűntudatot érzett, miközben nézte,
ahogy alszik.
– Katasztrófa lenne, ha tudomást szerezne kettőnkről –
folytatta csendesen. – Bár úgy is elég katasztrofálisnak tűnt, hogy
nem tudta. Gödörbe kerültem. Nem néztem Facebookot, e-
maileket, semmit. Valahogy elzárkóztam. Sokat sétáltam. Sokat
gondolkodtam, és beszélgettem magammal.
Az ujjperceit ropogtatta.
– Aztán a haverom, Alan megjelent megnézni, hogy élek-e, és
mondta, hogy felvettétek a kapcsolatot.
Felsóhajtott.
– Válaszolnom kellett volna. Sajnálom, hogy nem tettem.
Igazad van. Ezt senkivel sem lehet megcsinálni. Elkezdtem írni
neked, újra és újra, de egyszerűen nem mertem beszélni veled.
Próbáltam nem elképzelni, mit mondott volna.
– De szerettem az élettörténetedet. Az üzeneteidet. Vágytam
rájuk, amikor nem jöttek. Újra és újra elolvastam mindet.
Nagyot nyeltem, próbáltam ennek nem tulajdonítani
jelentőséget.
– Felhívtál valamikor? – kérdeztem óvatosan.
A fejét rázta.
– Biztos vagy benne? Nekem… Párszor rám csörögtek, aztán
szó nélkül lerakták. És, hát, kaptam egy üzenetet, hogy tartsam
magam távol tőled.
Zavart arcot vágott.
– Ó! Írtál nekem erről, igaz? Az egyik levélben? Bocs, nem
igazán figyeltem erre. Azt hiszem, úgy gondoltam, csak kitaláltad.
Összerezzentem.
– Hallottál róla azóta?
– Nem. De azt gondoltam… Figyelj, eltöprengtem, hogy talán
az anyád volt az. Van bármi módja, hogy tudhatott kettőnkről?
Láttam egy nőt, a csatorna menti ösvényen, a szüleim háza és a
kunyhód között… És amikor elmentem Tommy sportbemutatójára
a régi sulimba, láttam valakit ugyanolyan kabátban. Mármint nem
lehetek benne biztos, de majdnem biztos vagyok benne. Nem
csinált semmi különöset, de mind a kétszer úgy ereztem, hogy, hát,
bámulnak. És talán ellenségesen.
Eddie összefonta a karját.
– Ez nagyon fura – mondta lassan. – De teljesen kizárt, hogy
anyu volt az. Halvány fogalma sincs rólad. És egyébként ő… –
Elakadt. – Egyszerűen nem képes ilyesmire. Telefonbetyárkodás,
embereket követni… ez meghaladja a képességeit. Már attól
túlságosan stresszes lesz, ha eszébe jut ilyesmi. Sőt, teljesen
kikészülne.
– Lehetett valaki más?
Eddie teljesen tanácstalan volt.
– Nem – felelte, és én hittem neki. – Csak a legjobb
barátomnak, Alannek mondtam el és a feleségének, Giának. Ja, és
Martinnak a fociból, mert látta a posztodat a Facebookomon. De
mindenkinek bizalmasan mondtam el.
Előrehajolt, az arcára kiült a koncentráció. De biztosan nem
jutott semmire, mert pár perc után vállat vont, és kiegyenesedett.
– Tényleg nem tudom. De nem anyu volt. Abban biztos
vagyok.
– Oké. – Kicsusszantam a papucsomból, és az egyik lábamat
feltettem a székre. Eddie megint szenvedett. Az ujját rányomta a
tányérja peremére, és az felbillent, mint egy repülő csészealj. Ide-
oda tologatta.
– Miért vagy itt, Eddie? – kérdeztem végül. – Miért jöttél el?
Ekkor rám nézett. Tényleg rám nézett, és a gyomrom
felkúszott a torkomba.
– Azért jöttem, mert megüzented, hogy visszatérsz Los
Angelesbe, és pánikba estem. Még mindig haragudtam, de
egyszerűen nem hagyhattam, hogy kisétálj az életemből. Addig
nem, míg nem beszéltünk. Míg meg nem hallgatom a
mondandódat. Tudtam, hogy anyu nézőpontja nem lehet az
egyetlen.
– Értem.
– Vettem jegyet egy gépre, és e-maileztem Nathan
cimborámnak, hogy csövezhetnék-e nála. Felhívtam a
nagynénémet, és megkértem, hogy maradjon anyuval. Igazából
olyan volt, mintha kívülről láttam volna magamat. Tudtam, hogy
nem kellene eljönnöm, de nem tudtam megálljt parancsolni
magamnak. És neked sem; már a gépen voltál, amikor e-mailt írtál
nekem.
De amikor ideért, megbénult. Háromszor indult el, hogy
kérdőre vonjon; a húga miatti bűntudat háromszor kergette vissza
a város homályába. Magamba zuhantam a székemen. Még azt is
árulásnak érezte, hogy beszél velem.
– Miért nem meséltél a múltadról? – kérdezte Eddie, amikor
kértem a számlát. – Annyi mindent elmondtál magadról. Miért
nem említetted soha a történteket?
Készpénzt vettem elő a tárcámból.
– Egyszerűen nem mesélem el az embereknek, ennyi. Akinek
utoljára elmondtam, az a barátnőm, Jenni volt, az pedig tizenhét
éve történt. Ha mi… Esetleg… – A torkomat köszörültem. – Ha lett
volna belőlünk valami, elmondtam volna. Ami azt illeti, majdnem
megtettem, az utolsó éjszakán. De valami közbejött.
Eddie elgondolkodott.
– Én megszoktam, hogy elmeséljem. Gyakran meg kell
tennem, mert anyu állapota annyira hullámzó. De az a veled töltött
hét semmihez sem hasonlítható. Nem Eddie voltam, Carole fia, a
fickó, aki elveszítette a húgát, és akinek túl sokat kell futkosnia az
anyja után. Önmagam lehettem. – Visszacsúsztatta a telefonját a
zsebébe. – Évek óta először nem gondoltam a múltra. Egyáltalán
nem. Ráadásul anyu mellett ott volt a testvére, mert én
Spanyolországba készültem, így rá sem kellett gondolnom.
Felállt, és furán rám mosolygott.
– Ami nagyon ironikus, tekintve, hogy kivel voltam.
Otthagytam néhány dollárt az asztalon, és lesétáltunk a víz
széléhez. Apró hullámok tekeregtek selymesen a lábunk körül,
majd visszatértek a Csendes-óceán végtelen kék tömegébe. A
horizont homályosan forrongott, csillogott.
A zsebembe csúsztattam a kezemet. Egér. A hüvelykujjammal
még egyszer utoljára végigsimítottam, majd a tenyeremen Eddie
felé nyújtottam.
Eddie hosszan nézte.
– Alexnek csináltam. A második születésnapjára. Egér volt az
első valamirevaló dolog, amit fából készítettem.
Gyengéden kézbe vette, és az arca előtt tartotta, mintha újra
ismerkedne a formájával. Elképzeltem, ahogy kivési ezt a kis
fadarabot, talán az apja garázsában, vagy egyszerűen csak a
konyhaasztalnál, és megszakadt a szívem. Egy kerek arcú kisfiú
játékegeret készít a kishúgának.
– Alex azt gondolta, egér egy sündisznó, amikor totyogós volt.
Csakhogy azt nem tudta kimondani, hogy sündisznó, úgy hangzott,
hogy ündió. Megnevettetett. Elkezdtem őt Sündisznócskának
hívni, és rajta ragadt. – Visszatette az egeret a kulcstartóra, azt
meg a zsebébe.
Kifogytam az időhúzó taktikákból. A tenger hullámzott
előttünk.
Néztük, ahogy ezüstsirályok és szalonkák köröznek egy
piknikező család felett, egy hullám nekünk csapódott, gyorsabban,
mint ahogy hátra tudtunk lépni. Vizes lett a rövidnadrágja. Vizes
lett a szoknyám. Nevettünk, megcsúszott a lába, majdnem elesett,
és egy pillanatra megéreztem az illatát: a bőre illatát, a haját, az
Eddie-illatot.
– Holnap hazarepülök – mondta végül. – Örülök, hogy
lezajlott ez a beszélgetés, de nem vagyok benne biztos, hogy mást
is mondhatnánk. Vagy, ami azt illeti, tehetnénk.
Ne! – gondoltam reménytelenül. Nem! Nem hagyhatsz itt
minket! Itt van! A miénk! Itt van a levegőben közöttünk!
De a számon nem jött ki semmi, mert ez nem az én döntésem
volt. Én nekivezettem egy kocsit egy fának, amiben Alex ült, és ö
meghalt, ott azonnal mellettem. Ezen nem változtat az idő. Ezen
semmi sem változtat.
Eddie megfogta a két kezem, és kinyitotta az öklömet. A
körmeim szomorú fehér holdsarlókat hagytak a tenyeremben.
– Soha nem térhetünk vissza ahhoz, amink először volt –
mondta, és hüvelykujjával végigsimított a körömnyomokon, mint
ahogy egy apa simogatja egy gyerek felhorzsolt térdét. – Vége van.
Ugye megérted, Sarah?
Bólintottam, és olyan arcot vágtam, ami egyetértést sugallt,
vagy talán belenyugvást. Leeresztettem a kezem és egy ideig a
tengert néztem. Aztán Eddie minden figyelmeztetés nélkül
lehajolt, és megcsókolt.
Kellett egy kis idő, míg elhittem, hogy ez tényleg megtörténik.
Hogy az arca az arcomhoz préselődik, a szája, a melegsége, a
lélegzete, pont úgy, ahogy százszor elképzeltem. Néhány
másodpercig tökéletesen mozdulatlan voltam. De aztán
visszacsókoltam, mámorosan, mire szorosan átölelt, mint
legelőször. Erősebben csókolt, én visszacsókoltam, a vijjogó
sirályok és a visító gyerekek eltűntek.
De amikor kezdtem teljesen elveszni, megállt, állát a fejemen
pihentette. Hallottam gyors, szabálytalan légzését.
Aztán:
 – Isten veled, Sarah! Nagyon vigyázz magadra!
A karja eleresztett, és elment.
Néztem, ahogy elsétál, a karja ott himbálódzott az oldalánál.
Egyre messzebb ment. Egyre messzebb.
Csak amikor már felért a járdára, akkor mondtam ki
hangosan azt, amit eddig képtelen voltam bevallani, még
magamnak is.
– Terhes vagyok, Eddie – mondtam, és a szavaimat elvitte a
szél, pont, ahogy akartam.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

A hasamra tettem a kezemet. Terhes vagyok. Gyereket várok.

Jenni egy szlovén genetikus kutatóról mesélt Javiernek, akivel
az akupunktúrás klinika rendelőjében találkozott tegnap. Javier
figyelmesen hallgatta a feleségét, miközben a pultnál utasításokat
osztogató hölgyre is figyelt. A nő legutoljára a nyolcvannégyes
számot hívta. A mi jegyünkön, ami Javier ujjai közt lapult, a
nyolcvanhetes szám állt.
Elképzeltem, ahogy a sejtek osztódtak hosszú hetekkel ezelőtt.
Sarah sejtjei, Eddie sejtjei. ,.Sarah és Eddie”-sejtek váltak szét még
több „Sarah és Eddie’’-sejtté. Az internet szerint mostanra akkora,
mint egy eper. Az oldalon volt egy számítógép alkotta kép, és úgy
nézett ki, mint egy pici gyerek. Óráknak tűnő ideig néztem a képet,
és olyasmit éreztem, amit eddig sosem. Olyasmit, amiről még azt
sem tudtam, hogy hívják.
Kilenchetes terhes vagyok.
De mi vigyáztunk! Minden egyes alkalommal! És hogy
lehetnék terhes, ha másfél kilót fogytam?
– Maga mondta nekem, hogy nehezen evett – magyarázta az
orvos türelmesen. – A súlyvesztés nem szokatlan a reggeli
rosszullét mellett.
Émelygés. Fáradtság. Tomboló hormonok, ételutálat, sűrű
ködbe burkolózó agy. Azt hiszem, nem is az volt nagy meglepetés,
hogy terhes vagyok, hanem az, hogy nem vettem észre ennyi
egyértelmű jelet.
Ma reggel csomagot kaptam. Az ágyban feküdtem, a papírokat
töltöttem ki az ultrahanghoz, es annyira elszakadtam a valóságtól,
hogy egy pillanatig komolyan azon gondolkodtam, hogy vajon nem
Eddie-e az. Eddie, aki ugrásra készen kuporog a dobozban, hogy
azt kiáltsa: „Meggondoltam magam! Naná, hogy veled akarok
lenni, a nővel, aki megölte a kishúgomat! Alapítsunk családot!”
 Ehelyett egy játék birkát csomagoltam ki, kis bőrpatákkal és
gyapjúkabáttal, a nyakában az üzenetben az állt: – Eddie
kézírásával – LUCY. Volt egy levél is, borítékban, aminek
furcsamód gyümölcsfagyi-illata volt. Kivittem magammal.
Jenni teraszán lekuporodtam egy székbe, és az alattam
terpeszkedő légkondicionálók és műholdtányérok piszkos
kavalkádját néztem. Végighúztam az ujjamat az apró
mélyedéseken, amiket Eddie tolla hagyott ott, ahol leírta a
nevemet. Tudtam, miről szól ez a levél. Ez lesz a végső írásjel egy
olyan kapcsolat végén, ami tizenkilenc évvel azelőtt véget ért,
mielőtt egyáltalán elkezdődött volna, de akartam még néhány
percet, mielőtt meglátom a végső pontot. Még néhány percet a
drága, mérgező tagadásból.
Egy ideig egy macskát figyeltem. A macska figyelt engem.
Lassan, határozottan lélegeztem, mint olyasvalaki, aki tudja, hogy
a drámának vége, tudja, hogy tényleg legyőzték. Amikor a macska
magasra emelt farokkal megvetően elvonult, becsúsztattam a
hüvelykujjamat a boríték résébe.

Drága Sarah!

Kösz a tegnapi őszinteséget. Megnyugtató volt a tudat,

hogy Alex boldog volt aznap. Szeretném azt mondani,
hogy minden rendben, de nincs. Ezért úgy gondolom, az
a legjobb, ha nem tartjuk a kapcsolatot. Túl zavaros
helyzet lenne, ha barátok lennénk. De minden jót kívánok
neked, Sarah Harrington, és sosem fogom elfelejteni az
együtt töltött időt. A világot jelentette nekem.
Micsoda szörnyű véletlen, mi? A világ összes embere
közül éppen te.
Akartam küldeni egy kis apróságot, hogy
megmosolyogtassalak. Tudom, hogy ez az egész neked is
nagyon durva volt.
Légy boldog, Sarah, és vigyázz magadra!

Eddie
 Háromszor olvastam el az üzenetet, aztán visszahajtogattam a
borítékba.
Légy boldog, Sarah, és vigyázz magadra!
Hátradöntöttem a fejemet Jenni bungalójának falához, és az
eget néztem. Tejes és várakozással teli volt odafent, lókumszínű
felhőfoltokkal. Madárraj repült el a magasban, és azon túl egy
repülőgép.
Nem szóltam Jenninek a babáról. Képtelen voltam rá. Nem
tudtam rávenni magam, hogy eláruljam, én teherbe estem,
miközben védekeztem, amikor ő több mint tíz éve érzelmi, fizikai
és anyagi erőforrásainak minden morzsáját arra szánja, hogy
családja legyen.
A hasamat bámultam, próbáltam elképzelni odabent az apró
emberkezdeményt, és furcsa dolgot éreztem a szívemben, mintha
összenyomták volna a mellkasomat. Ez az öröm? Vagy pánik? Már
saját szíve van, mondta a doki. Dacára a gyenge táplálkozásnak, a
bornak és a stressznek, amivel etettem. Saját apró szíve, ami az
enyémnél kétszer gyorsabban vert, és holnap délután látni fogom
az ultrahangon.
Az eget bámultam. Eddie már odafent van? Még a kapuban
vár a beszállásra? Félig felkeltem a székemből. Ki kell mennem a
reptérre. Meg kell találnom. Megállítanom. Ennek a babának az
érdekében beszélnem kell vele, meg kell győznöm, hogy…
Miről? Hogy nem Sarah Harrington vagyok? Hogy aznap nem
én vezettem fának a húgát?
Ott ültem, ujjaimmal doboltam a combomon, míg Javier ki
nem engedte Frappuccinót az udvarra, és a kutya lepisilte a
lábamat. Elnevettem magam, aztán elsírtam, és azon tűnődtem,
hogy lehetne kisbabám, amikor egész felnőtt életemben kerültem a
gyerekeket. Azon, hogyan is hozhatnék bárkit a világra, tudván,
hogy az apja hallani sem akar rólam. Ám valahol mégis tudtam,
hogy már túl késő visszafordulni. Hogy úgy akarom ezt a babát,
amit még én sem értek.
Ebben a mederben folytattam órákon át. Jenni – amikor
végre felkelt – megpróbált gondoskodni rólam, de már nem
maradt semmi, amit nyújthatott. Két órán át ültünk együtt a
komor csendben.
Amikor Javier egy pillanattal sem bírta tovább az érzelmi
vihart, felajánlotta, hogy elvisz minket a Neptune’s Netbe – egy
motoros kávézóba – sült halat enni. Ő így oldott meg minden
komoly problémát. Ráhajolt a kormányra, miközben végigvezetett
a parton. Hogy azért tette-e, hogy szélsebesen szállítson minket a
felvidító kajához, vagy, hogy önmagát védje az őt körülvevő
érzelmi káosztól, azt nem tudom.
És most itt voltunk, úgy passzírozódtunk a bokszban, akár a
szardíniák. Az étterem zsúfolásig megtelt. Minden asztal foglalt
volt, és a bejárat tömve volt helyre váró emberekkel. Mi, akik már
ültünk, nem törődtünk velük. De akik álltak, eltökélten meredtek
ránk. A zenét elnyomta a beszélgetés, a kint berregő Harley-
Davidsonok és a forró olajban érkező reggeli fogás vad
sercegésének fülsüketítő zaja. Jó messze volt ez a nyugalomtól, de
valahogy mégis működött.
– Nyolcvanhét! – kiáltotta a hölgy a pultnál, mire Javier
felpattant, és megkönnyebbüléstől rekedt hangon kiabált.
– Si! Si!
Jenni ritkán ismerte el, hogy a férje érzelmi kapacitása
korlátozott, de ma, csak nekem, megengedett magának egy gyors
szemforgatást. Aztán rám szegezte a rá annyira jellemző tekintetét,
és megkérdezte, mihez fogok kezdeni Eddie-vel.
– Semmit – feleltem. – Nem tehetek semmit, Jenni. Te is
tudod. Én is tudom. Még Javier is tudja.
Javier szótlanul letette közénk a tenger gyümölcseivel teli
kosarat, Jenninek átnyújtott egy Sprite-ot, nekem egy Mountain
Dew-t. Aztán halk, de tökéletesen hallható megkönnyebbült
sóhajjal a saját kupac rákos tacója, halványra sütött kalamárija és
sajtos chilis sült krumplija felé fordult, jól tudva, hogy egy jó ideig
nem várnak tőle semmilyen közreműködést.
– Tényleg nem hagyott egy lehetőséget sem nyitva? A remény
szikráját sem?
– Még egy porszemnyit sem – feleltem. – Figyelj, Jenni, most
mondom el utoljára. Képzeld el, hogy a te húgod volt az, Nancy.
Képzeld el, hogy egy férfi nekivezeti a drága Nancyt egy fának. Te
fontolóra vennéd, hogy kapcsolatba kezdj vele? De komolyan?
Jenni legyőzötten letette az evőeszközét.
– Kilencvennégy! – kiáltotta a nő a pultnál.
A villámra szúrtam egy kagylót.
Aztán: Megegyem én ezt? – jutott eszembe hirtelen. Biztos
voltam benne, hogy láttam már, ahogy a terhes barátaim kerülik a
rákféléket. Tengeri herkentyűk, rákfélék, és egy nagy pohár
Mountain Dew. A koffein is tilos, nem?
Életem tektonikus lemezei újra elmozdultak alattam.
Kilenchetes terhes vagyok.
– Tessék! – szólalt meg Jenni nehézkesen. – Egyél egy kis
kagylót, Sarah, mielőtt befalom az összeset. Úgy érzem, újabb
falásroham közeledik.
Nemet mondtam.
– De te imádod a kagylót!
– Tudom… De ma nem érzem azt az imádatot.
– Komolyan? Legalább egyél egy kis kéksajtos szószt a
krumpliddal! Szerintem ez igazi sajt. Finom.
– Ó, jó lesz nekem a ketchup. Megeheted.
Jenni felnevetett.
– Sarah Mackey, te utálod a ketchupöt. Se kagyló, se kéksajt,
bárki azt hihetné, hogy terhes vagy. Figyelj, édesem, ne próbáld
meg éheztetni magad! Az nem segít semmin, és ráadásul az élet
pocsék kaja nélkül.
Nevettem, kicsit túl hangosan. Fogtam egy kagylót, hogy
bizonyítsam, jól vagyok, terhes viszont biztosan nem, de képtelen
voltam rá. Képtelen voltam rávenni magam, hogy megegyem azt a
vackot. Eperméretű baba növekedett bennem, egy baba, akit nem
terveztem és nem is akartam, de akkor sem ehettem kagylót. Jenni
arcán elgondolkodó kifejezés suhant át.
– Jobb, ha nem is törődsz velem – mondtam olyan hangon,
amiből sütött az erőltetett derű. Javier felpillantott. – Ma fura
étvágyam van.
– Az lenne az irónia csúcsa, nem? – kérdezte Jenni. – Ha te
terhes lennél.
 – Ha! El tudnád képzelni?
Jenni visszatért a kajájához, de pár pillanat után újra felnézett
rám.
– De nem vagy az, ugye?
– Persze, hogy…
Képtelen voltam rá. Képtelen voltam hazudni neki. Így hát
becsuktam a szám.
Jenni letette a villáját.
– Sarah? Ugye, nem vagy terhes?
Lángolt az arcom. Lenéztem, körbe, bárhová, csak nem
Jennire.
– Nem ezért… Nem ezért voltál rosszul? Az orvos…?
Javier rám meredt. Ne merészeld! – üzente az arca. – Ne
merészeld!
Jenni engem nézett, és a szeme lassan könnybe lábadt.
– Miért nem mondasz semmit? Miért nem válaszolsz?
Lehunytam a szemem.
– Jenni. Istenem, Jenni, én…
A szája elé kapta a kezét. Hitetlenkedve meredt rám, és utat
törtek a könnyei.
– Nem, te nem… Nem lehetsz ter… Jézusom, Sarah!
Javier óvón átkarolta a felesége vállát. Mély lélegzetet vett,
rám nézett, és az arcán tizenöt éve először láttam valódi érzelmet:
haragot.
– Jenni – szólaltam meg halkan. – Figyelj ide, édesem!
Amikor elmentem az orvoshoz, azt mondta… Csinált pár
vizsgálatot, és azt mondta… Jenni, annyira sajnálom…
– Gyereked lesz.
– Én… Igen. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom.
Az asztalunkat körülvevő tökéletes csendbe belecsörgött a
telefonom.
– Eddie? – suttogta Jenni, aki még most sem adta fel, amikor
szinte pofonként érték kimondott szavaim.
– Én… Nem tudom. Kitöröltem a számát. De angliai mobil.
– Vedd fel! – válaszolta tompán. – Vedd csak fel! Hisz ő a
gyereked apja.
 Ahogy a zsúfolt ajtóhoz értem, telefonnal a kezemben,
eszembe jutott, hogy meg kellene fordulnom, hogy még egyszer
utoljára lássam Jenni arcát. Még egyszer utoljára, mi előtt?
Megfordultam, nem egészen értettem, miért, de egy
hordószerű nő bepasszírozta magát az egyik foglalt helyre, és Jenni
nem látszott.
Így mentem tovább, a kinti asztalok között. Átsétáltam a
motorosok, a motorok közt az út felé. Azon tűnődtem, Jenni
túlteszi-e magát ezen valaha. Hogy túléli-e a barátságunk.
Fáradtan felvettem a telefont.
Pár másodperc csend, míg a hang megérkezett hozzám az
Atlanti-óceán mélyén futó kábeleken át.
Aztán.
– Sarah?
– Igen.
A következő pillanatban a hang azt mondta:
– Itt Hannah.
– Hannah?
– Igen… Hannah Harrington.
Kinyújtottam az egyik kezem, hogy megtartsam magam,
csakhogy nem volt ott semmi. Így hát két kezemmel kapaszkodtam
a telefonba, mert csak az volt nálam.
– Hannah?
– Igen.
– A húgom, Hannah?
– Igen.
Pillanatnyi csend.
– Tudom, hogy ez kicsit sokkoló lehet.
– A hangod – suttogtam. – A te hangod. – Erősebben
kapaszkodtam a telefonba. Belekezdett valamibe, de a hangját
elnyomta a parkolóba özönlő, bivalyerős motorokkal felszerelt
gépek hangzavara.
– Hogyan? – kérdeztem. – Tessék? Hannah?
– Most hallasz? – hallottam a hangját. – Már majdnem
üvöltök… – A motorosok, akik leparkoltak, most ültek, és minden
ok nélkül egyre hangosabbak lettek. Logikátlan harag támadt
bennem.
– Fogjátok be! – üvöltöttem. – Kérlek, hagyjátok abba!
Az út másik oldalán egy békésnek látszó ösvény vezetett a
távoli óceán felé. Át kell jutnom az úton – gondoltam
kétségbeesetten, miközben járművek húztak el az úton előttem,
mögöttem pedig motorok bőgtek. Át kell jutnom az úton, most
rögtön.
– Ott vagy még? – hallottam őt.
– Igen! Hallasz?
– Épphogy. Mi a franc folyik ott?
Tudtam, hogy Hannah most hogy néz ki: anyuék régebben
küldtek fényképeket, aztán túl fájdalmas lett számomra. Szinte
elképzelhetetlen volt, hogy a nő a kepékről az a nő, aki most beszél
velem. A nő a göndör hajú férjjel, a két gyerekkel és a kutyával. A
kishúgom.
– Figyelj, Hannah, hadd menjek át az úton! Egy motoros
kávézóban vagyok, nagy a zaj, de ott csend lesz…
– Te motoros vagy? – A hangjában halvány mosoly bujkált.
– Nem vagyok. Várj, hadd menjek át a másik oldalra! Kérlek,
maradj vonalban… – Rés támadt a délre tartó forgalomban.
Valamilyen érthetetlen okból nem fordultam meg, hogy
ellenőrizzem a másik sávot. Csak futottam. A tenger felé, Hannah
felé.

Nem hallottam semmit; nem láttam semmit. Még a nagy

sebességgel közeledő böhöm nagy teherautót sem. A fékek
csikorgását, a rémült kiáltásokat a teraszról. A saját hangom,
ahogy velőtrázó sikolyként tör fel belőlem, aztán hirtelen elhallgat,
mint amikor egy mentő hirtelen kikapcsolja a szirénát, mert már
nincs értelme. Nem hallottam a Jenniből feltörő üvöltést sem,
amikor kiviharzott az étteremből.
Nem hallottam semmit.
III. RÉSZ
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Eddie

Drága Te!

Hajnali 3:37 van, majdnem tizennyolc óra telt el, mióta leszálltam
a Heathrow-n.
Persze senki nem várt rám, mert az egyetlen ember, aki tudta,
hogy ma jövök haza, anyu volt. Közönyt színleltem, ahogy az
üdvözlőkártyákat pásztáztam, amiken nem az én nevem állt.
Fütyörésztem egy kis Bowie-t.
Útban a parkoló felé felhívtam anyut. Egyelőre tisztázatlan
okokból most különösen nehezen viselte a távollétemet. Talán a
távolság akasztotta ki. Hisz nem először utaztam el két hétre.
Szóval, azt mondta, egész éjjel ébren volt, és azon aggódott, hogy a
gépem lezuhan. „Szörnyű volt”, mesélte. „Olyan fáradt vagyok,
hogy beszélni is alig tudok.” De aztán biztosan azonnal jobban lett,
mert tíz percig azt sorolta, hogy a nagynéném mit nem csinált meg
a távollétemben. „Még mindig nem vitte el a szemetet. Csak úgy
ott hever a kapu előtt! Ki sem bírok nézni az ablakon! Eddie,
szerinted be tudnál ugrani hazafelé?”
Szegény Margaret néni.
Anyu majdnem pánikrohamot kapott, amikor Margaret
megpróbálta elvinni az időpontra a pszichiátriára, úgyhogy nekem
kell elkísérnem a jövő héten. Azt mondja, nem tud megbirkózni a
kocsikkal, a kórházakkal, az emberekkel. Nélkülem nem. A
beszélgetésünkből sütött a bűntudat. Az enyém, amiért csak úgy
leléptem – bár anyu mindig azt mondja, hogy a saját életemet kell
élnem – és az óvé, mert tudja, hogy mindig ez van, ha így teszek.
Elmentem a Land Roverért, és elindultam visszafelé az M4-
esen. Vissza Gloucestershire-be, vissza Sappertonba, ebbe az
életbe. Egy ideig hallgattam a rádiót, mert akkor nem gondoltam
Sarah-ra. Megálltam egy sajtos szendvicsre.
Aztán, ahogy a Cirencester Roadon haladtam, fura dolog
történt. Nem lassítottam a sappertoni lehajtónál. Nem is akartam,
csak elszáguldottam mellette. Továbbhaladtam a framptoni
fordulóig, de ott sem tértem le. Azon kaptam magam, hogy a
Minchinhampton Common Nemzeti Park felé tartok. Megálltam a
víztározónál, vettem egy fagyit, körülsétáltam Amberley-t, aztán
beugrottam a Fekete lóba. Ittam egy narancsos üdítőt, aztán ültem
ott vagy két órát, és csak bámultam a Woodchester-völgyet.
Nem tudom pontosan, mi járt a fejemben. Mindent furcsán
távolinak éreztem, mintha egy térfigyelő felvételeit nézném saját
magamról. Csak azt tudtam, hogy képtelen vagyok elmenni
anyuhoz.
Addigra már többször írt és hívott, aggódott, hogy balesetem
volt az autópályán. Szóval azt mondtam neki, hogy jól vagyok, csak
valami elhúzódott, amit el kellett intéznem. De inkább azért, mert
nem tudtam, mit művelek, nem azért, mert konkrétan titkoltam
volna valamit. Úgy négy körül visszatértem Tóm Long útjelző
póznájához, és akkor kezdtem igazán aggódni, mert ahelyett, hogy
jobbra fordultam volna Sapperton fele, balra kanyarodtam Stroud
irányába.
Megittam egy sört az Aranygyapjúban, aztan benéztem
Alanhez és a feleségéhez, Giához. Tündériek voltak. Nagyon
kedvesek és támogatóak. Adtak nekem Lily teájából, és azt
mondták, helyesen tettem, hogy otthagytam Sarah-t. Fogalmuk
sem volt róla, hogy az anyám elől bujkálok.
Lily nem volt hajlandó lefeküdni. Ült a térdemen és sellőket
rajzolt. Mióta megismertem Sarah-t, fura légszomjat érzek, ha
Lilyvel vagyok, nyomasztó szomorúságot, ami összekeveredik a
legjobb barátom kislánya iránt érzett szeretettel és odaadással.
Sarah feltört bennem egy pecsétet, azt hiszem. Miután éveken át
elvetettem az ötletet, lassan el tudnám magam képzelni egy saját
gyerekkel. Lily tollal sellőt rajzolt a kezemre, és úgy éreztem, mély
árok nyílik meg bennem, mint egy hasadék az óceán fenekén.
Írtam anyunak, hogy valami közbejött Alannel, és ma nem
érek oda. Reggel ott leszek, ígértem. Nem örült, de elfogadta.
Amúgy sem szokásom felültetni őt.
Megkönnyebbülést és kétségbeesést hozott, amikor végre
kinyitottam az ajtómat. Jobban szeretem a kunyhót, mint valaha
lehetségesnek hittem, hogy téglát és habarcsot szeretni lehet, de
egyben komor emlékeztető is életem tényeire. A külvilágnak a
kunyhó azt üzeni: ez az igazán jó élet. Egy selymes pohár bor,
miközben a nap alábukik a fák felett. Főtt biozöldségekből készült
vacsora, miközben a madarak ülnek az ágakon. Kristálytiszta
cotswoldi víz, egyenesen a föld mélyéből felhúzva.
Fogalmuk sincs, mennyire csapdába estem. Még ha el is
mondanám nekik, milyen anyuval, nem hinnének nekem.
Később kicsit kitakarítottam a műhelyemet, és
összerendeztem holnapra a táblát. Nem főztem vacsorát. Amikor
besétáltam a konyhába, megrohantak az emlékek Sarah-ról és
rólam ugyanitt, ahogy főztünk, beszélgettünk, nevettünk,
gondolataink vadul előreszaladtak a jövőbe. És aztán persze
képtelen voltam egyedül, csendben főzni. Úgyhogy ettem egy kis
mirelit kaját, és lefeküdtem. Helyesen tettem, hogy elengedtem
Sarah-t, emlékeztettem magam fogmosás közben. Észrevettem,
hogy kicsit lebarnultam.
Aztán feküdtem a tetőablak alatt, a csillagok lassan baktattak
az égen, és gratuláltam magamnak a bátorságomhoz,
eltökéltségemhez, az akaraterőmhöz. Jól csináltad, cimbora! Nem
volt könnyű, de meg kellett tenned.
Csakhogy minél tovább vártam arra, hogy elaludjak, annál
kevésbé hittem el mindezt.
Egy ideig felkeltem, és próbáltam tévét nézni. Elterelni a
gondolataimat. De csak híreket láttam egy szörnyű
tömegkarambolról a M25-ösön, több halottal, súlyos sérültekkel,
és mire észbe kaptam, egy hang a fejemben azt kérdezte, mit
éreznék, ha Sarah meghalna. (Nagy segítség.) Mi lenne, ha érkezne
egy hívás, hogy tömegkarambolba keveredett? – kérdeztem. Vagy
bandák közötti lövöldözésbe? Vagy elütné egy teherautó? Akkor is
azt érezném, hogy helyesen cselekedtem?
És ez a gond, Alex, mert – ha őszinte vagyok magammal –
nem ezt érezném. Ha Sarah meghalna, azt életem végéig bánnám.
 Jól éltem az elmúlt két évtizedben. Átküzdöttem magam a
gyászon az életbe. De engedtem, hogy anyu fontosabb legyen
nálam, mindig, mert úgy érzem, nincs más választásom. Melyik
rendes ember nem vigyázna az anyjára, ha segítségre van
szükségé? De valami megváltozott, amikor otthagytam Sarah-t a
parton. Nem tűnt helyesnek, hogy anyut választom. És most sem
tűnik annak.
Hajnali 3:58 van. Szó szerint imádkozom az alvásért.

Puszi: Én
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Az a férfi folyton engem bámul.

Anyura nézek, hátradől a székén, nyújtogatja a nyakát, akár
egy teknős. Aztán a férfira, aki hatalmas, szegény flótás,
egyszerűen óriási, három széknyi helyet elfoglal, és folyamatosan
issza a diétás kólát egy kétliteres üvegből. A feje felett egy
dongólégy vergődik az ablaknál, újra és újra, mint egy gyerek, aki
ugyanazt a viccet ismételgeti, mert fél órával azelőtt
megnevettetett valakit.
Egy darabig figyelem a férfit, de rá sem néz anyura. Egy
„Beszéljünk róla” feliratú szórólapot nézeget.
– Nem bámul téged – suttogom. – De átülhetünk oda, ha
szeretnél.
Egy sor zöld székre mutatok, ami másfelé néz, mint ez a
tökéletesen ártatlan ember, de tudom, hogy anyunak nem lesz jó.
A sor végén ott egy anya, akinek a gyereke alszik a babakocsiban,
és anyu mostanában nem bírja a gyerekeket. Múlt hónapban
bezárkózott a mosdóba a háziorvosnál, mert egy totyogós a kezébe
nyomott egy építőkockát a váróban.
– Azt hiszem, itt maradok – feleli végül. – Bocsánat, Eddie,
nem akarok gondot okozni, de szemmel tartanád?
Bólintok, és lehunyom a szemem. Túl meleg van itt. Aminek
semmi köze a kinti napsütéshez, ez az orvosi várók fülledt melege,
amit a szorongó lélegzet és a nem mozgatott testek fűtenek.
– Hiányzik a tengerpart? – kérdezi anyu. Olyan a hangja, amit
akkor használ, ha amiatt aggódik, hogy felidegesített. A
szokásosnál könnyedebb, tele felesleges hajlításokkal. – Santa
Monica?
– Ha! Nem, nem igazán. Meséltem róla?
Anyu bólint, tekintete a diétás kólás férfira siklik, aztán
visszatér az arcomra.
 – Nagyon kellemesnek tűnt – teszi hozzá, és azon tűnődöm,
milyen időeltolódás-szülte hazugságot adtam be neki a
tengerpartén töltött napról. Utálok hazudni neki. Nehéz nem úgy
látni, hogy az élet elárulta anyut, így különösen gyomorforgatónak
érzem, amikor ugyanazt teszem. Nem számít, hogy ez a saját
érdekében történik.
Anyu elfordul, és a gondolataim visszatérnek a temetési
menethez, amit korábban láttam. A réten haladt át Frampton
Mansell felé. A halottaskocsi tele volt vadvirágokkal, csokrokkal és
gallyakkal, amik lehulltak a fakoporsó túloldalán, akár egy alábukó
patak. Három üres fekete kocsi követte. Biztosan fiatal az illető –
gondoltam. Időseknél ritkán van ilyen sok gyászoló. Azon
tűnődtem, kit kísérnek. Melyik összetört, lesújtott család gyűlt
össze az egyik közeli házban, kávét kortyolgatva, kényelmetlen
fekete ruháikat igazgatva, és újra és újra azt kérdezve: Hogy
történhetett ez meg velünk?
Oldalról anyura pillantottam, amikor a menet elhaladt,
remélve, hogy nem borul ki.
Csúnya kifejezést láttam az arcán.
– Úgy tűnik, Frampton Mansell felé tartanak – jegyezte meg
furcsa elégedettséggel. Szinte kárörvendően. – Reméljük, hogy az
a lány halt meg. Sarah. – Aztán rám nézett, mintha azt várná, hogy
egyetértsek.
Hosszú percekig nem tudtam mit mondani. Csak a számon át
vettem a levegőt – ez egyfajta Eddie-vészreakció volt, amire jól
emlékeztem az Alex halálát követő hetekből. Rosszul voltam.
Fizikailag rosszul, összeszorult a mellkasom. Minden erőmmel,
amim csak volt, megpróbáltam elrejteni, amit anyu mondott, de
képtelen voltam rá.
Nem csoda, hogy Sarah a világ túlsó felére költözött,
gondoltam erőtlenül. Hogy élhette volna itt túl?
A dongólégy az ablakban egy pillanatra elhallgat, és most arra
gondolok, hogy Sarah-nak mennyire tetszenének a vadvirágok a
koporsón. Az együtt töltött hetünk alatt rengeteget hozott be a
házba. Szinte minden bögrémet megtöltötte. Van ennél
gyönyörűbb? – kérdezte rájuk mosolyogva.
 Te, gondoltam. Te vagy a leggyönyörűbb dolog, ami bekerült
ebbe a házba.
A haveromon, Bazon kívül, aki a Bristoli Természettörténeti
Intézetnél dolgozik, Sarah az első hatvan alatti, akivel valaha
találkoztam, és ennyit tud a vadonról. Emlékszem, ahogy
izgatottan felemelte a hangját, amikor a madarakról kérdezgettem
a Collins Zsebkönyvből. Csuszka! Cigánycsuk! Aztán a nevetése.
Csodálatosan mocskos és élettel teli.
Istenem, ez fáj. Úgy fáj, amit el sem tudtam képzelni.
Anyu felé fordulok, hogy megerősítsem magam, hogy Sarah
tényleg az utolsó nő a földön, akivel kapcsolatom lehetne. Ő az
anyád – mondom magamnak. Az anyád, aki két évtizede vesz
igénybe pszichiátriai szolgáltatásokat. A nő, aki nem emlékszik az
élet szövetére, a világ ritmusára, mert annyira elzárkózik. Szüksége
van rád.
Anyu úgy tesz, mintha a kezén pihentetné a fejét, mintha
holtfáradt lenne, de csak a diétás kólás férfit figyeli szétnyitott ujjai
közt.
– Anyu – suttogom. – Minden rendben.
Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán hall engem.
Amikor a múltkor átmentem Alanhez, azt mondta,
regisztrálnom kellene a Tinderre. Azt mondtam, oké, mert ezt
várta tőlem, aztán ki kellett mennem a vécére, mintha le akarnám
húzni az iszonyatot, amit éreztem. Tinder? Senki sem figyelmeztet
arra, hogy az élet azután is bonyolult, hogy „helyesen cselekedtél”.
Hogy nem jár érte jutalom, csak az erkölcsi fölény valamiféle
zavaros érzése. Már tizenegy napja voltam itthon, de ha lehet,
akkor meg annál is rosszabbul voltam, mint amikor faképnél
hagytam Sarah-t a parton.
Tinder! Mármint az istenért!
– Hol van Arun? – suttogja anyu. – Időtlen idők óta várunk.
Megnézem az órámat. Tíz perce várunk.
– Szerinted beteget jelentett, Eddie? – kérdezi. – Szerinted
elment? – Az arca elsötétül erre a gondolatra.
– Nem. – A könyökhajlatomba fogom a kezét. – Szerintem
csak késik. Ne aggódj!
 Anyu pszichiátere, Arun a mindössze két nem családtag
egyike, akivel anyu anélkül képes beszélni, hogy kiborulna. A
másik Derek, a mentálhigiénés ápolója, aki jobban boldogul
anyuval, mint bármelyikünk. Néha meglátogatja még valaki, a
helyi lelkésznő, Frances. Beugrik, amikor tud, mert mostanában
anyának túl stresszes elmenni a templomba, mert ott „az a
rengeteg ember”. És Sarah húga, Hannah Harrington valóban
meglátogatta hébe-hóba, bár anyu már rég nem emlegette őt, ezért
azon tűnődöm, elmaradoztak-e ezek a látogatások. De sem
Hannah, sem a lelkésznő nem maradt soha sokáig. Úgy egy fél óra
után anyu feláll, nekilát takarítani, közben szorongva nézegeti az
órát, mintha lennie kellene valahol.
Arun egyrészt azért volt képes megnyitni anyut, mert nagyon
kedves ember, remekül végzi a munkáját, másrészt azért, mert
szerintem, a maga szégyenlős módján anyu kicsit belehabarodott.
As Árun természetesen nem ment el. Nem is jelentett beteget.
Lemondták volna az időpontunkat, ha így lenne, valószínűleg
kiküldték volna a közösségi pszichiátert. De a gondolat most már
szöget ütött anyu fejében, ahogy azok a dühítő, Sarah-val
kapcsolatos gondolatok az én fejemben.
Mi lenne, ha Sarah meghalna? Akkor is azt gondolnád, hogy
helyesen cselekedtél? A kérdés mindenbe beszivárog, mint a
felszálló pára. Ez honnan indult? Miért nem tűnik el?
Sarah jól van – mondom magamnak szigorúan. Most szinte
biztosan alszik, innen több ezer kilométerre a barátnője kis
házában. Beszívja és kifújja a levegőt. A végtagjai ernyedtek, az
arca nyugodt.
Amikor rájövök, hogy azt képzelem, ott fekszem mellette,
álmos karomat a dereka köré fonom, felállók.
– Megyek, megkérdezem, mennyit kell még várni – mondom
anyunak.
A recepciós hölgy tudja, hogy nem magam miatt kérdezem. A
belépőkártyája szerint SUE-nak hívják.
– Ön lesz a következő – mondja jó hangosan, hogy anyu
hallja. A háta mögött van egy fénykép a családjáról. Egy kellemes
külsejű férfi, két gyerek, az egyikük oroszlánjelmezben. Azon
tűnődöm, vajon Sue ránéz-e az olyan családokra, mint az enyém,
és azt gondolja: „Hála istennek, nem egy cipőben járunk!” Az
utolsó barátnőm, Gemma nagyjából ezt mondta, amikor
szétmentünk. Három hónap után vetett véget a dolognak, mert
nem birkózott meg azzal, hogy hetente egyszer elrohanok
megoldani valami anyuval kapcsolatos vészhelyzetet.
Egy ideig bántott a Gemma dolog – hat év alatt három
barátnő morzsolódott le anyu követelései miatt –, de pár hónappal
ezelőtt összefutottam vele Bristolban, egy fickó kezét fogta, aki
Taynek hívatta magát, és állítása szerint utcai művész volt.
Kontyban viselte a haját. És ahogy Gemmával üres udvariassági
frázisokat puffogtattunk a járdán, látszott, hogy igazából egyikünk
sem őrült meg a másikért.
Megőrülni egymásért – mint Sarah és én ezt kell érezze az
ember. Ilyen jónak kell lennie.
Amikor visszaülök, anyu megnézi a haját egy zsebtükörben. A
frizurája ma egy rögbilabdára hasonlít.
– Ez egy méhkas – magyarázza. – A hatvanas években volt
ilyen a hajam. – Vet rá egy pillantást. – Szerinted túlzás?
– Egyáltalán nem, anyu. Csinos.
Valójában a méhkas (a) lelapult és (b) jobbra dől, mint a pisai
ferde torony, de tudom, hogy anyu Arun miatt csinálta.
Anyu elteszi a tükrét, és babrálni kezdi a telefonját. Pár
másodperccel később rájövök, hogy úgy tesz, mintha írna
valakinek, hogy suttyomban fényképeket csinálhasson a szegény
pasasról a sarokban, valószínűleg azért, hogy bizonyítékként
felhasználják, miután a fickó brutálisan meggyilkolta. Ha Arun
Sopori nem lép ki hamarosan gyönyörű kasmíri vonásaival és
meleg mosolyával, a mai nap nagyon rosszul alakul. És nekem
tényleg vissza kellene térnem a munkámhoz.
Aztán:
– Üdv, Carole! – szólal meg Derek hangja. Bebaktat – Derek
sosem sétál –, kezet ráz velem, és leül anyu másik oldalán. – Hogy
van ma? – Kinyújtja maga előtt a lábát, és érzem, hogy anyu lassan
ellazul, miközben elmeséli, hogy „ha őszinte akar lenni, voltak már
jobb napjai is”.
 – Fergeteges a frizurája – mondja Derek anyunak, amikor
befejezi.
– Úgy gondolja? – Anyu máris mosolyog.
– Egyértelmű, Carole. Fergeteges!
Istennek hála Derekért! Hétről hétre meglátogatja anyut.
Néha azt hiszem, hogy varázsló, olyasmiket vesz észre, amit más
nem, ráveszi, hogy beszéljen, amikor senki más nem ér el hozzá.
Egyszer sem veszíti el a hidegvérét, nem számít, anyu milyen
rosszul van.
– Anyukádnak van konkrét diagnózisa? – kérdezte egy nap
Sarah. Épp füvet nyírtam a tisztásomon, mert azt reméltem, hogy
a levágott fű illatával visszacsábíthatom őt. Amikor befejeztem,
leültünk egy kis hideg gyömbéres limonádét inni, és ő boldogan
szagolgatta a levegőt. Aztán egyszerűen felém fordult, és anyuról
kérdezett, egyenesen, a forró kása kerülgetése helyett, és én még
jobban kedveltem őt.
Először mégsem akaródzott válaszolni. Az a férfi akartam
lenni, akinek cotswoldi kőkunyhója van, aki kenyeret sut,
gyömbéres limonádét készít es nagyon vonzó eletet él, nem az,
akinek a nap folyamán az anyja több hívása elől kell elmenekülnie.
De logikus kérdés volt, és logikus választ érdemelt.
Így felkészültem, hogy felsoroljam anyu évek során kapott
diagnózisait: a krónikus depressziót, a generalizált szorongást, a C-
klaszter személyiségzavart, ami valahol a szorongásos, a függő és
az obszesszív-kompulzív között mozgott, a PTSD-t, a pszichotikus
depressziót, ami esetleg bipoláris lehet, de amikor kinyitottam a
szám, nagy fáradtság lett úrrá rajtam. Valahol útközben
felhagytam a címkézéssel. A címkék reményt adtak a gyógyulásra,
vagy legalábbis javulásra, és anyu majdnem húsz éve beteg volt.
– Csak küszködik – mondtam végül. – Ha a nagynéném nem
lenne vele a heten, igen gyakran fel kellene vennem a telefont,
gondolom. Valószínűleg valamikor el is kellene mennem hozzá.
Most azt kívánom, bár többet mondtam volna neki. De mire
lett volna jó azon kívül, hogy véget vet az együtt töltött időnknek?
Percek alatt rájöttünk volna, ki a másik, és akkor sosem tudom
meg, milyen ennyire boldognak lenni. Az biztos.
 – Mrs. Wallace. – Felnézek. Anyu keze méhkas/rögbi hajához
kap. Aztán az oldalamhoz simul, hirtelen szégyenlősséggel, ahogy
Derekkel odavezetjük Arunhoz és a nyitott ajtóhoz.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Órákkal később szabad vagyok.

Sétálok a szitáló eső lágyította estében, dudorászok.
Legtöbbször ösvényeken járok, de időnként egy kis utcában.
Nyirkos föld, nyirkos kátrány, nyirkos levelek. Nyirkos Eddie.
Időről időre az esőcseppek aláhullnak a kapucnimról.
Egy követ rugdosok magam előtt, és anyu mai ülésére
gondolok. Derek legújabb beszámolói szerint Arun változtatni akar
anyu gyógyszerezésén, ami szerintem jó ötlet. Nem kerülte el a
figyelmemet, hogy anyu a paranoia felé sodródik; először azt
hittem, talán csak átmeneti reakció a távollétemre, de Derek
figyelmeztető jeleket vett észre, mielőtt elmentem.
Évekkel ezelőtt megtanultam, hogy nincsenek csodák, így nem
számítok hatalmas változásra, de kis szerencsével Árun új koktélja
megakadályozza az állapota romlását és elkerüli a krízist, ami
nekem több mint elég. Nem számít, milyen fantasztikus a
mentálhigiénés csapata, milyen fantasztikusak a kutatások, milyen
hatékonyak a kezelések, anyu agyát nem ültethetik át.
A legjobb az volt, hogy viszonylag jó hangulatban jött el a
találkozóról, sőt, olyan jóban, hogy meggyőztem, menjünk el
teázni és sütizni Cheltenhambe. Megevett egy nagy palacsintát, és
csak egyvalakire gyanakodott, hogy meg akarja ölni. Még magán is
sikerült nevetnie.
Amikor hazavittem, hogy visszamehessek a műhelybe, azt
mondta, én vagyok a legjobb és legjóképűbb férfi a Földön, és hogy
el sem tudja mondani, mennyire büszke ram.
Szóval ez klassz volt.
Később Derek felhívott.
– Hogy van? – kérdezte.
– Jól – válaszoltam.
– Biztos?
 Azt mondta, kimerültnek tűntem.
– Ne feledd, mindig itt vagyok, ha küszködnél, Eddie.

Fél órával később épp Bisley-be érek, amikor megnyílnak az ég

csatornái.
– Klassz! – jegyzem meg egy varjúnak egy oszlopon. A madár
elrepül, valószínűleg valamilyen kellemesebb helyre, és leheletnyi
irigységet érzek. Anyu lehet, hogy már nincs akkora veszélyben, de
az én életemben semmi sem változik. Nem vagyok szabad, és
Sarah nem lehet az enyém. És Derek sem tehet értem semmit –
nincs sok befolyása a pszichiátrián –, ami ezen változtatna.
– Rendben, Ed – mondja Alan pár perccel később. A
legszigorúbb arckifejezésével néz rám, ami egyáltalán nem szigorú.
– Attól tartok, ez nem elég. – Alan az egyik leggyöngédebb,
legmelegszívűbb ember, akit csak ismerek. Ma este eper- és
savanyúságillat árad belőle, a pulóverét rózsaszín foltok borítják.
Lily éppen akkor kezdett el hisztizni, amikor a közelben volt az
epres joghurt is, és Alán közölte vele, hogy most nem tud neki esti
mesét olvasni.
Rávigyorgok, pedig nem emlékszem, mikor voltam ennyire
nem vidám.
– Tudom. Csak adj néhány hetet, hogy túl legyek…
Képtelen vagyok kimondani a nevét.
– …a hölgyön… és aztán rajta leszek.
A hölgyön?
Alan van olyan jó fej, hogy nem röhög.
Azért hívott a pubba, hogy megbeszéljük a negyvenedik
szülinapomat, ami alig négy hét múlva lesz. Eddig nem szerveztem
semmit, és Alan azt mondja: „aggódik”. Azt hiszem, rád kell
néznem! – írta tegnap. Hozzunk össze egy sörözést és ne
növessz szakállt!
A bisley-i Medvét választotta a közbeavatkozásra. Ez a jó öreg
pub mindkettőnket az ifjúságunk dicső napjaira emlékezteti, de
egyikünknek sem könnyen elérhető. Később drága taxit kell
hívnunk, és Allannek valahogy össze kell szednie a kocsit holnap.
De hamarosan be fog költözni a faluba, így fel akarja mérni a
sörhelyzetet, én pedig szívesen sétáltam ide egy kórházakkal és
konyhaépítéssel telt nap után.
Hannah Harrington csak pár háznyira él innen. Pár éve
összefutottam vele Stroudban, pont a bioboltban. Én épp valami
nem annyira egészségeset vettem, mint a banánchips, de nála
rengeteg korpa volt, és mindenféle más, ami furamód
nélkülözhetetlenné vált a középosztálybeliek számára. Talán
negyedszer vagy ötödször láttam őt Alex halála óta, és – mint
mindig – letaglózott a döbbenetes hasonlóság a tizenkét éves
Hannah és a felnőtt Hannah között.
Azon tűnődtem, a húgom mennyit változott volna, ha élne.
Hannah elmondta, hogy a férjével elfogadták az árajánlatot
egy bisley-i házra. Házárakról és építőmesterekről beszéltünk,
aztán mindenki ment a maga útjára. Bárcsak elmondta volna, hogy
Sarah Amerikába költözött! Bárcsak azt mondta volna: „Hé,
emlékszel a gonosz nővéremre? Elhúzott külföldre évekkel ezelőtt,
úgyhogy Carole-nak és neked soha nem kell attól tartanotok, hogy
összefuttok vele.”
Alán letesz elém egy sört, és leül.
– A hölgyön gondolkodsz? – kérdezi.
– Igen. Állíts le!
Karateütést vág a karomra.
– Fejezd be, Ed! Most rögtön! – Aztán rám néz, és látom a
tekintetében a régóta házas férfi kísérteties izgalmát. – Mire
gondoltál? Valaki meztelen volt?
Elmosolyodtam.
– Nem.
– Akkor mire?
– Csak, hogy mennyire el lehetett volna kerülni az egészet.
Hogy másodpercek alatt rájöhettem volna, ha tudtam volna, hogy
Amerikába költözött.
Alan elgondolkodva néz. Nagyot kortyol a söréből, és
észreveszem, hogy a joghurtos foltok a rövidnadrágján is ott
vannak. Még a lábszőrén is van egy rózsaszín paca.
– Még ha rá is jöttél volna, talán akkor sem parancsolsz
megálljt magadnak – mondta. – Te mondtad, hogy szinte azonnal
beleestél.
Visszagondolok a Sarah társaságában töltött első pillanatokra.
Hogy milyen okos és szellemes volt, milyen szép. Hogy túl sokáig
húztam azt a poént azzal a birkával, mert szóval akartam tartam.
– De megálljt parancsoltam magamnak. Abban a pillanatban,
ahogy rájöttem. De addigra már túl messzire mentem. Figyelj, te
lüke, azt mondtam, állíts le, hogy ne gondoljak rá!
– Igaz, bocs – nevet.
Alan olyan ember, amilyennek mások engem hisznek. Jól
megvan a bőrében, kevés dolog zavarja. Olyan, aki mindig közel áll
a nevetéshez, meg akkor is, amikor épp lekési a vonatot (ami igen
gyakran megesik vele), vagy elveszíti a tárcáját (dettó). Azon a
napon lettünk barátok, amikor észrevettem, hogy kísérletező
ujjával túrja az orrát a gimnáziumi üdvözlő beszédünk alatt, és
ahelyett, hogy elvörösödött volna, vigyorogva csinálta tovább.
Később kihívott kártyában, és fikarcnyit sem bánta, hogy
tönkrevertem.
Nem beszéltük meg, hogy legjobb barátok leszünk, mert
túlságosan lefoglalt minket a focizás, es hogy úgy tegyünk, mintha
nem vennénk észre a lányokat, de aztán legjobb barátok lettünk.
Bűntársak, akik gyakran bajba keveredtek. Egyszer
felfüggesztettek minket a suliban, mert kotyvasztottunk egy
undorító anyagot, és kidobáltuk a vécé ablakán, ahol a lazadó
tanárok dohányoztak, akik bőrdzsekit hordtak és nem túl gyakran
jártak fodrászhoz. Azt hittem, anyu ki fog nyírni, de amikor
beültünk a kocsiba, elnevette magát. Akkoriban gyakran nevetett.
„Csak fiúk vagytok” – mondta.
Majd harminc evvel később úgy tűnhetett, hogy nem
változtunk semmit.
Csakhogy én többé nem vagyok olyan, mint Alan. Az a kisfiús,
bonyodalmak nélküli Eddie szinte biztosan megszűnt, amikor
először találtam rá anyura eszméletlenül egy hányástócsában,
gyógyszeres üvegekkel körülvéve. De ha akkor nem is veszett el,
talán másodszor vagy harmadszor vége lett, amikor a kádban
találtam rá anyára felvágott csuklóval, amiből vörös csíkok
csordogáltak a vízbe. És ha az első három kísérlet nem végzett
volna velem, a negyedik biztosan megtette volna, évekkel azután,
hogy kiengedték a pszichiátriáról. Jóval azután, hogy már azt
hittem, végeztem a mentőben utazással, a mentális betegségekre
vonatkozó törvényi szabályozások böngészésével, és hogy késő
éjszaka kotorászom apróért a kórházi italautomatánál.
Félreértés ne essék: az az utóbbi két évtized nem volt teljesen
rossz, egyáltalán nem. Sok barátom van, tisztességes társasági
életem (kunyhólakó remetéhez képest), és voltak barátnőim. Olyan
munkám van, amit imádok, gyönyörű helyen lakom, és ha el kell
mennem, van egy nagyon türelmes nagynéném, aki jön, és anyuval
marad.
De aztán megismertem Sarah-t, és eszembe jutott, hogy ilyen
is lehetne az élet. A könnyedség, a lazaság, a nevetés. Az élet
dúrban dalolt.
Gyakran elgondolkodtam azon, hogy nem egy hamis Eddie
Davidet mutattam e meg neki az együtt töltött hetünk alatt. Egy
boldogabb, szabadabb változatot. De szerintem nem ez történt.
Szerintem csak egy olyan változatomat látta, amiről rég
megfeledkeztem, amiről úgy tűnt, csak ő tudja újra eletre kelteni.
– Ez durva, Ed – sóhajt Alan, és előrehajol, hogy egy
joghurtfoltot kapargasson a nadrágján. – Sajnálom!
Határozottan kijelentem, hogy túl leszek rajta.
Nagyot kortyolok a sörömből, hátradőlök a széken, és készen
állok beszélni Lily gondjairól az általános iskolában, vagy a
döbbenetes hírről, hogy a barátunk, Tim felesége mástól kapta be a
legyet.
De Alan még nem végzett velem.
– Biztos vagy benne? – kérdezi. – Bocs, Ed, de nem úgy nézel
ki, mint aki túlteszi magát rajta. Baromi pocsékul festesz.
Ez váratlanul ér.
– Igen, biztos vagyok benne – válaszolom, bár inkább
hangzott kérdésnek, mint kijelentésnek. – És különben is, mi más
választásom van? Ha együtt lennék Sarah-val, az végezne anyuval.
És ezt szó szerint értem.
Alan összerezzent.
 – Tudom. Egyetértek. De nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy
biztosan túlleszel-e rajta.
Egyenesen rám néz, és érzem. A bőröm alatt. Hosszú évek óta
kétségbeesetten türemkedik kifelé, csak egy vékony bőrréteg tartja
vissza.
– Nem – felelem némi hallgatás után. – Nem vagyok túl rajta.
– Bólint. Tudja. – Ki vagyok készülve. Baromira ki vagyok
készülve, és nem tudom, mit csináljak. – Körbe-körbe forgatom a
sörömet, küzdők a szememnek feszülő forrósággal. – Nem alszom.
Nem tudok koncentrálni. Csak Sarah-ra tudok gondolni.
Egyszerűen úgy érzem… kétségbe vagyok esve, tudva, hogy
minden lehetőséget el kell vágnom. És Los Angeles óta
lehetetlennek érzem, hogy gondoskodjam anyuról. Figyelem
magam, és azt gondolom, nem bírom tovább. De ez szóba sem
jöhet, Alan, mert mégis mit csinálna anyu, ha fognám magam, és
lelépnék? Én… Basszus!
– Basszus! – ért egyet Alan csendesen.
Már beszélni sem merek.
Alán belekortyol a sörébe.
– Gyakran gondolkodom azon, nem kellene-e plusz segítséget
szerezned anyukád mellé, Ed. Gia mesélt nekem egy barátjáról, aki
tizenöt éve ápolja a férjét. Szörnyű sztori. A fickó lezúgott a
motorjáról, és teljesen lebénult. Szóval a nő múlt hónapban
összeomlott. Elérte a határt. Egy pillanatig sem bírta tovább. És
nem azért, mert kiszeretett volna a pasiból. Imádja őt.
Elhallgat, kortyol egyet.
– Erről eszembe jutottál, cimbora. Mármint ez biztosan
durván leszív téged.
Semmitmondó hangot hallatok, mert nem akarok erről
beszélni. Gemma volt az utolsó, aki megpróbálta, megpróbálta
elmondani, hogy végül ki fogok purcanni, ha nem tudok nagyobb
szabadságot kiküzdeni magamnak. Ezt anyára való támadásként
fogtam fel, és összevesztünk, de mélyen legbelül tudom, hogy
valószínűleg igaza volt.
– De senki sem teheti meg azt, amit én – mondom most. –
Nem arról van szó, hogy kell valaki, aki mosdatja, megeteti…
egyszerűen szüksége van valakire, akiben megbízik a vonal másik
végén, vagy aki átjön, ha kiakad. Elviszem bevásárolni, elrendezem
a dolgokat, beszélgetek vele. A cimborája vagyok. Nem a
gondozója.
Alan bólint, de nem hinném, hogy ugyanígy látja.
– Csak gondolj bele! – kéri. – De ami Sarah-t illeti… Helyesen
cselekedtél, Ed. Az egyetlen lehetséges megoldást választottad.
– Mmmm.
– Gondolj Rómeóra és Júliára! Vagy Tonyra és Mariára.
Alán rajongása a musicalekért általában tetszik, de ezen az
estén nincs kedvem a West Side Storyhoz.
– Tudták, hogy rossz, ha összejönnek – makacskodik –, de így
is belevágtak, és aztán meghaltak. Te ennél sokkal okosabb vagy.
Ellenálltál, amihez sokkal nagyobb bátorság kell.
– Hát, ezt jó tudni, Alan. Köszönöm. De az igazi gond az, hogy
nem szabad tovább szeretnem, és nem tudom, hogyan csináljam.
Alan elgondolkodva néz.
– Gyakran gondolkodtam azon, hogyan működik ez. Amikor
az ember kiszeret valakiből. Mit tesz az ember? Haynes miért nem
adott ki kézikönyvét erről? – Szénakazalhaja oldalt szörnyen kiáll,
ahogy a kérdésén töpreng. Alannél sosem volt olyan, hogy többé
nem szeret valakit. Giával kilenc éve voltak házasok, tizenkilenc
éve voltak együtt. Gia előtt csak Shelley volt, akinek szívét Alán
(nagy bűntudat közepette) összetörte, és néhány lány a suliból,
akikkel leginkább csak folyamatos tinierekcióját próbálta
csillapítani.
Hogy nem szeret az ember valakit többé? A Sarah iránt érzett
szerelem nemcsak olyasminek a változata volt, ami már bennem
élt, hanem valami, amit a semmiből építettem fel, amit
növesztettem. Mire elbúcsúztunk, már olyan kesze-kusza volt,
mint ő maga.
Egyszerűen nem tudom, hogyan öljem meg. Még ha hagyom
is, hogy az idő elkoptassa, akkor is maradnának szétszórt darabkák
bennem. A nevetése váratlan evilágisága, hajának legyezője a
párnán. Egy birka bégetése, Egér látványa karcsú ujjai között.
– Fogalmam sincs, hogyan nem szeretünk valakit többé –
mondom végül. Alán újra engem néz. – Azt hiszem, csak ülök és
várok… nem tudom, mire. Hogy kialudjon a tűz? De most úgy
érzem magam, mint egy kukta.
– Talán ezért írt ennyi költő a szívfájdalomról. Segít nekik
kieresztem a gőzt Mint az érvágás. A túlzó érzések gyors ki
eresztése.
– Rendben – sóhajtok. – Gyors kieresztés, ez jól hangzik.
Kiürülés.
Csend, aztán horkanás, aztán mindketten felnevettünk.
– Ha hazamennél egy kis gyors kiürülésre, nem veszem zokon
– mondja Alan.
Feláll, és a bárpulthoz megy. A bokájára nézek, és mosolygok.
Normál testfelépítésű, de a bokája olyan karcsú, hogy át tudja
fogni az ember. Nagyon kiakad, ha azt csinálom.
Hümmög a borhűtő. A távoli konyhában tányérokat
kapirgálnak.
Az órámra pillantok. 8:40. Azon tűnődöm, hogy Sarah mit
ebédel, és ez elviselhetetlen.
Alan visszaér a sörünkkel, leül, lelkesen dörzsöli a kezét a
most rendelt steak gondolatára, és ebben a pillanatban mindennél
jobban szeretnék ő lenni. Alan Glover, aki enyhe joghurtszagot
áraszt, biztos az életében, aki csak a tündéri kislánya jólétéért felel.
– Kimegyek a mosdóba – közlöm.

Úton visszafelé az asztalhoz észreveszem, hogy egy pár leült egy

sarokasztalhoz. Feketét viselnek, és azonnal latom, hogy valami
nem stimmel velük. Nem beszélgetnek, de a nő úgy kapaszkodik a
férfiba, mintha erős szél fújna.
Ugyanabban a pillanatban, amikor észreveszem, hogy a nő sír,
rájövök, hogy ismerem. Lelassítok, hogy jobban megnézzem, és
pár pillanat alatt felismerem Hannah Harringtont. Sarah húga.
Alig két méterre tőlem, egy férfi oldalához simulva, aki gondolom
a férje. Hannah arca vörös, eltorzítja a szomorúság, de én őt látom.
Sarah árnyékát. Pont úgy, mint amikor a parton otthagytam:
döbbenten, elgyötörten, teljesen némán.
 Hannah nem vesz észre, és csendesen visszamegyek az
asztalunkhoz. Mesélek Alannek a korábban látott, Sarah faluja felé
tartó temetési menetről. Aztán, mivel összeszorult a gyomrom,
kibukott belőlem, hogyha Hannah sír, akkor biztosan olyasvalaki
halhatott meg, akit Sarah családja nagyon jól ismer.
– Sarah visszarepülhetett a temetésre – suttogom, és a
hangom kicsit túlságosan felszalad az őrültség felé. – Lehet, hogy
néhány kilométerre van innen, Alan!
Alan riadtnak tűnik.
– Ne menj el megkeresni! – kéri végül.
Hamarosan megjönnek a steakjeink, és az enyémet végül ő
eszi meg.
Kicsit később felállok, hogy vegyek még egy kört, és látom,
hogy Hannah és a férje elment. Csak az jár a fejemben, hogy ki
halhatott meg. Egy szörnyű pillanatig még azt a lehetőséget is
számításba veszem, hogy maga Sarah.
Irracionális gondolat, persze, de ahogy telik az este, nehezen
engedem el. Túlságosan jól illene azokhoz a gondolatokhoz, amik
akkor jártak a fejemben, amikor visszajöttem Los Angelesből. Az a
hang, ami azt kérdezte, hogy akkor is úgy érezném-e, hogy
helyesen cselekedtem, ha Sarah meghalna.
Kínosan berúgok, és valamikor ököllel az asztalra csapok a
helyzet reménytelenségétől.
Nem vagyok olyan férfi, aki veri az asztalt. Amikor Alan azt
mondja, hogy szerinte menjünk el hozzám whiskyt inni és olimpiát
nézni, nem tiltakozom. Abban sem vagyok biztos, hogy a helyében
én egyedül hagynám-e magam.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET
Drága Te!

Elég. El kell engednem Sarah-t. Nem elég csak azt mondogatnom

magamnak, hogy tegyem meg, hogy aztán folyton rajta rágódjak
tovább – megálljt kell parancsolnom a megszülető gondolatoknak.
Mert nemcsak nem segítenek, de veszélyesek is. Amint kijutnak a
kapun, gyorsabban terjednek, mint egy vírus, és szinte képtelen
vagyok uralkodni rajtuk – és ha anyura nézek, látom, milyen
messzire ragadtathatnak.
Szóval ez van, Sündisznócska. Ideje élnem a választás
hatalmával, amiről úgy szeretek dumálni.
Köszönöm, hogy a tanúm vagy. Mint mindig.

Puszi: Én

Újraolvasom a levelet, mielőtt a borítékért nyúlnék, mintha még

próbálnék néhány pillanatig Sarah-ba kapaszkodni. A kora reggeli
napfény meredeken süt be az ablakon, át az asztalomon lakó
kupacok erdején: poros katalógusok, számlák, egy vonalzó,
végtelen számú ceruza és újságkivágás, több csésze kihűlt tea.
Ezeken az akadályokon át egy vékony fénynyaláb eljut a lila
papírlapig, amire az előbb írtam. Rámutat a levélre, szinte követi a
szavakat, ahogy odakint mozognak a fák. Aztán elhalad egy felhő,
bekebelezi, és a levél újra ott hever a reggeli halvány szürkeségben.
Előveszek egy lila borítékot, épp, amikor a nyikorgás a fejem
felett jelzi, hogy Alan felébredt.
– Ed? Jaj, Ed! – hallatszik tompán.
A kanapén aludt el, miközben épp Giának írt a
lelkiállapotomról. Szemmel kell őt tartanom – írta, mielőtt kidőlt.
Befejeztem, és elküldtem Giának az üzenetet, hogy ne aggódjon. A
pubban kiborult – írtam. Jobb, ha itt maradok. Gia rendkívül
toleráns, ha Alanról és rólam van szó.
Alan időnként horkolt. A britek megnyerték a férfi páros
műugrást. Ültem a kanapén, és próbáltam nem Sarah-ra gondolni.
A másnaposság hangjai mozogtak a fejem felett. Alán most
biztosan a konyhámban kutakodik, mint egy éhes medve, finom
dolgok után szimatol, amikbe beledughatja a mancsát. Kér majd
egy nagy csésze teát, legalább négy szelet pirítóst, aztán elmegy
dolgozni. Valószínűleg valamilyen ruhát is akar majd, mert az ő
holmija csupa epres joghurt.
Örömmel adok majd neki mindent, mert Alan igazi barát.
Tegnap este tudta, hogy szükségem van társaságra. Tudta, hogy
gyötrődni fogok Sarah miatt, és valahonnan azt is tudta, hogy nem
jó a helyzet anyuval. Az a legkevesebb, hogy csinálok neki pirítóst.
Visszafordulok a levelemhez, becsúsztatom a lila borítékba, és
az elejére ráírom Alex nevét. Csendesen, úgy, hogy Alán ne hallja,
átmegyek a munkapadom alatti fiókokhoz. Kinyitom a VÉSŐK
feliratút.
Lágy lila papírtenger rejlik odabent. Egy szomorú kincsesláda;
a sötét titkom. A fiók lassan megint megtelik, néhány hátsó levelet
az a veszély fenyegeti, hogy leesik az alsó fiókba, ahol valójában a
vésőket tartom. Azokat óvatosan előrecsúsztatom. Tényleg
butaság, de gyűlölöm a gondolatot, hogy akár egy is elvesszen.
Vagy meghajoljon, összegyűrődjön, bármi baja essen.
Lassan lélegzem, lenézek rájuk.
Nem írok mindig – talán kéthetente egyszer, ritkábban, ha
nagyon sok a dolgom –, de ez akkor is a harmadik fiók, amit
megtöltöttem az elmúlt két évtizedben. Most beletúrok a
kezemmel, finoman, szégyenkezve. Neki meg mi baja – gondolom,
ezt kérdezgetik az emberek. Még mindig kapaszkodik abba a
halott kislányba. Segítség kellene neki.
Egy Jeanne Burrows nevű hölgy, gyásztanácsadó javasolta,
hogy írjak a halott húgomnak. Képtelen voltam elviselni a
gondolatot, hogy soha többé nem beszélhetek vele, beleszédültem
a pánikba. írjon neki egy levelet! – javasolta Jeanne. – Mondja el
neki, mit érez, hogy mennyire hiányzik! Mondja el, amit
elmondott volna, ha tudja, mi vár rá!
Azokban a néma órákban, amiket a Királyi Bíróság, a
pszichiátria és gyermekkorom üres otthona között ingázva
töltöttem, vigaszt találtam a levelekben. Persze voltak barátaim,
még új barátnőm is volt odafent, Birminghamben, ahol akkor
fejeztem be az első évfolyamot az egyetemen. Margaret, anya
testvére naponta felhívott, apu pedig eljött Cumbriából, hogy
segítsen megszervezni a lánya temetését. De igazából senki sem
tudta, mihez kezdjen velem, senki sem tudta igazán, mit mondjon.
A barátaim jóakaratnak voltak, de mit sem értek, a barátnőm
pedig lelépett, amint azt tisztességgel megtehette. Apu a saját
gyászát úgy vezette le, hogy ideje nagy részében a feleségével
beszélt telefonon.
Az első levelet az üres kollégiumi szobámban írtam meg,
amikor elmentem oda, hogy kipakoljak. Anyut akkoriban zárt
osztályon kezelték. Kizárt volt, hogy visszamenjek másodévre.
De aludtam, miután megírtam a levelet. Egész éjjel aludtam,
és bár sírtam, amikor másnap megláttam a lila borítékot, kevésbé
voltam… tele. Mintha apró lyukat vájtam volna, és hagytam volna,
hogy a nyomás egy része kiszabaduljon. Aznap este írtam még egy
levelet, amikor otthon Gloucestershire-ben kicsomagoltam, és
azóta abba sem hagytam.
Időpontot kértem, hogy néhány nap múlva találkozzak
Jeanne-nel. Meg mindig a házában rendelt a Rodborough Avenue-
n. A hangja nem változott, és nemcsak hogy emlékezett rám, de azt
is mondta, nagyon örül, ha hall felőlem. Azt mondtam, azért
szeretnék beszélni vele, mert a kapcsolatom Sarah Harringtonnal
felszakított néhány „régi sebet”, de nem tudom, hogy ez igaz-e.
Egyszerűen úgy érzem – amióta visszajöttem minden rossz.
Mintha rossz életbe tértem volna vissza, rossz ágyba, rossz cipőbe.
Az volt igazán riasztó, hogy úgy éreztem, hogy minden ennyire
rossz volt – anélkül, hogy észrevettem volna –, már majdnem húsz
éve.
Megfordulok, és végignézek a műhelyemen, a biztonságos
otthonomon, a menedékemen. Ezt a helyet a dühön és a
kétségbeesésen át kalapáltam és fűrészeltem. Több százezer csésze
teát ittam, énekeltem a rádióval, rengeteg szálkát húzkodtam ki,
néha berúgtam. Nem tudom, mit csináltam volna, ha ez nincs.
És ezt tényleg anyunak köszönhetem. Apu, aki alapból
tehetett arról, hogy lenyűgözött a fa, nagyon ellenezte, hogy ebből
éljek. Abban a tíz évben Alex halála előtt, miután lelépett Victoria
Rosszarccal (ezt a nevet Alán találta ki akkoriban, és sosem igazán
kopott el), apu továbbra is beleavatkozott az életembe és a
döntéseimbe, mintha még mindig ő ülne az asztalfőn. Dühös lett,
amikor közöltem, hogy azt fontolgatom, hogy érettségi helyett egy
bútorkészítő alaptanfolyamra jelentkezem.
– Téged az egyetemre teremtettek! – üvöltötte a telefonba. –
Ne merészeld elpazarolni a tehetséged! Tönkreteszed a
karrierkilátásaidat!
Azokban a napokban anyu még szembe tudott nézni a
konfliktussal.
– És akkor mi van, ha nem akar francos könyvelő lenni? –
kapta ki a kezemből a kagylót. A hangja remegett a dühtől.
– Megnézted egyáltalán valaha, miket csinál, Neil?
Valószínűleg nem, tekintve, milyen ritkán jársz itt. De én mondom
neked, a fiunk kivételesen tehetséges. Úgyhogy ne nyaggasd!
Anyu vette meg az első hetes gyalumat, egy jó öreg Stanley-t.
Még ma is használom. És ezért mindig hálás vagyok neki, amikor
arra gondolok, hogy mim van.
– Bonjonr! – koszon Alan kissé ködös hangon. A lépcső alján
áll nadrágban és fél zokniban. – Kell egy tea, egy pirítós és egy
fuvar, Eddie. Segítesz?
Egy órával később megállunk a házánál, Stroud legtetején.
Járatom a motort, míg ő berohan megfelelő munkaruháért
(kereken nemet mondott minden holmimra), és lenézek az alattam
elnyúló régi temetőre, a veszteség és a szeretet sakktáblájára.
Nincs ott senki, csak egy macska, ami átsétál egy sor sírkő közt.
Elmosolyodom. Tipikus macska. Miért sétáljunk
tiszteletteljesen a fűben, ha tiszteletlenül is tehetjük emberi
sírokon?
Valahol megkondul egy harang – biztosan kilenc óra van –, és
hirtelen eszembe juttatta a tegnapi gyászmenetet. A fényezett,
csendes és minden ízében nyugtalanító halottaskocsit. A sofőr
gondosan rendezett arcát, a koporsóról leomló vadvirágokat, az
emberi múlandóság minden emlékeztetőjét kísérő, kábító félelmet.
Keresztbe fonom a karom a mellkasom előtt, hirtelen felfordul a
gyomrom.
Ki halt meg? Ki volt az?
De aztán eszembe jut az ígéret, amit a húgomnak tettem,
mindössze kilencven perce. Többé nem gondolok Sarah-ra. Sem
most, sem soha. Így spanyolfalat húzok az agyamnak azon része
elé, kényszerítem magam, hogy megtervezzem az előttem álló
munkanapot. Első pont: baconos szendvics az útszéli kávézóból
Aston Downnál.
– Miaú! – kiáltok oda a macskának, de az túl buzgón tervezi
valami szerencsétlen flótás halálát.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Hat héttel később

Beköszönt az ősz. Érzem a levegőben. Durva, nyers és – mindig is

így gondoltam – furcsán bocsánatkérő. Mintha kissé feszengene,
amiért szétrombolja a nyár kótyagos álmait, hogy helyet csináljon
egy újabb kemény menetnek.
Bár engem személy szerint sosem zavart a tél. Van valami
különlegesen földöntúli ebben a faluban, amikor a fagy
megdöfködi a talajt, és a fák hosszú árnyékokat vetnek a kopár
földre. Szeretem a magányos kéményből gomolygó füst látványát,
egy távoli ablak tündérfényeit. Szeretem, ahogy a barátaim
pimaszul meghívatják magukat, hogy ülhessenek a tűz előtt és
ehessenek a kiadós raguból, amit szerintük állandóan főzök, csak
mert egy erdei kunyhóban élek.
Furcsa, de télen anyu is mindig vidámabbnak tűnik.
Szerintem azért, mert ha alacsonyabb a hőmérséklet,
elfogadhatóbb a házban maradni. Nyáron ott a nyomasztó elvárás,
hogy az ember többet járjon társaságba és a szabadba, míg télen a
visszavonultságra alig kell magyarázat vagy kifogás.
De még csak szeptember van, és rövidnadrágban kaptatok fel
a Siccaridge erdő komposztszerű domboldalán. Rövidnadrágban
és pulcsiban, amiket még mindig nem voltam képes kimosni, és
leszöszölni, mert Sarah hordta utoljára.
Kicsit gyorsabban sétálok. A vádlim ég, ahogy felcaplatok a
hegyre, túl gyorsan ahhoz, hogy a lábam besüllyedjen a több réteg
avarba. Elkezdem énekelni Mary Clayton részét a „Gimmie
Shelter”-ből. Más nem hallja, ahogy arról éneklek, hogy a nemi
erőszak és a gyilkosság nagyon közel állnak egymáshoz, csak a
madarak, akik valószínűleg már így is őrültnek tartanak.
 A hangom elér a dal utolsó részéhez, ahol Clayton
gyakorlatilag üvölt, és elnevetem magam. Az élet most nem tűnik
túl nyugodnak, de ha nem vagyok hajlandó olyasmikre gondolni,
amik nem segítenek, akkor kapok levegőt.
A gond az, hogy Jeanne Burrows nem igazán ért egyet a
tervemmel, hogy kizárok minden Sarah-val kapcsolatos
gondolatot. A vele folytatott ülések után sokkal jobban éreztem
magam, sokkal kevésbé egyedül, és mégis hétről hétre összetöri a
golyóimat. Nem gondoltam volna, hogy az ember golyóit össze
lehet törni nagyon kedvesen, finoman, tisztelettudóan, de úgy
tűnik, Jenni éppen azt teszi.
A mai ülés azonban rendhagyóra sikerült.
Épp, amikor elértem a Rodborough Avenue végét, ahol
Jeanne él, azt láttam, hogy nem más, mint Hannah Harrington
tolat ki a parkolóból. Arra figyelt, hogy ne üsse el a szomszéd
macskáját, ezért nem vett észre, de én jól megnéztem. Ugyanolyan
volt, mint amikor utoljára láttam: könnyes arcú, fáradt, elveszett.
Persze azonnal azon töprengtem, vajon Hannah miért jár
Jeanne-hez, és mire észbe kaptam a régi félelemmotor újra
beindult. Mi van, ha Sarah egyik szülője halt meg? Sarah le lenne
sújtva. Azokban a levelekben leírta nekem, hosszú éveken át
milyen bűntudata volt, mert ragaszkodott hozzá, hogy több ezer
kilométerre éljen. Úgy döntöttem, kötelességem segíteni neki.
– Fel akarom hívni Sarah Harringtont – jelentettem be
Jeanne-nek, amikor megérkeztem. – Megtehetném itt, magánál?
– Jöjjön, üljön le! – válaszolta ő erre higgadtan. Ó, csodás! –
képzeltem el a gondolatait. Megy ez.
Pár percen belül megnyugodtam, és elfogadtam, hogy nincs
miért felhívnom Sarah Harringtont, de ez elkerülhetetlenül ahhoz
vezetett, hogy róla beszélgettünk. Jeanne újra megkérdezte, hogy
szerintem segít-e elengednem Sarah-t, ha kizárom a vele
kapcsolatos gondolatokat.
– Igen – feleltem makacsul. Aztán: – Talán – Aztán: – Nem.
Beszélgettünk az elengedés folyamatáról. Elmondtam, hogy
elegem van abból, hogy ilyen rosszul megy, de nem tudom, mi
mást tehetnék.
 – Csak boldog akarok lenni – dohogtam. – Szabad akarok
lenni.
Jeanne nevetett, amikor arra panaszkodtam, hogy nincs
kézikönyv arról, hogyan ne szeressünk valakit többé. Bevallottam,
hogy ez igazából Alán vicce volt, erre ő nyugodt tekintettel nézett
rám, és így szólt:
– Miközben önmagunk felszabadításáról beszélgetünk, Eddie,
azon tűnődöm, mit gondol erről az édesanyjával kapcsolatban?
Mit érez, ha azt képzeli el, hogy a vele kapcsolatos kötelezettségek
alól szabadul fel?
Annyira megdöbbentem, hogy meg kellett kérnem, hogy
ismételje meg.
– Milyen érzés a gondolat, hogy enyhít azokon a terheken? –
kérdezte barátságos hangnemben. – Múlt héten így írta le. Lássuk
csak… – Belepillantott a jegyzeteibe. – „Rémálomba illő tehernek”
nevezte.
Felforrósodott az arcom. A kanapé egy kilazult szövetszálát
húzogattam, képtelen voltam a szemébe nézni. Hogy meri ezt
felhozni?
– Eddie, szeretném emlékeztetni, hogy nincs abban
szégyellnivaló – egyáltalán semmi –, ha nehéznek találja. Az ápoló
családtagok nagy szeretetet és hűséget érezhetnek a rokonuk iránt,
de ezen kívül tapasztalnak berzenkedést, kétség-beesést, magányt
és még egy sor olyan érzelmet, amiről nem akarják, hogy a beteg
tudomást szerezzen. Néha elérnek egy pontra, amikor szünetet kell
tartani. Vagy akár teljesen át kell gondolni az ápolás körülményeit.
A padlót bámultam. Hátrább az agarakkal! – akartam
ordítani. Az anyámról beszél! Csakhogy egy hang nem jött ki a
torkomon.
– Most mire gondol? – kérdezte Jeanne.
Ritkán jövök dühbe – meg kellett tanulnom anyu érdekében
–, de hirtelen éktelen haragra gerjedtem. Túlságosan dühös
voltam ahhoz, hogy felfogjam, mit próbál tenni értem. Hogy
hetekig várt, mielőtt felhozta volna. Fel akartam kapni a
barackszínű, oroszlánszájjal teli vázát a kandallópárkányról, és a
falhoz vágni.
 – Magának erről fogalma sincs – közöltem egy harminchét év
tapasztalatával rendelkező pszichológussal.
Ha Jeanne meg is döbbent, azt nem mutatta ki.
– Hogy merészeli? – folytattam, felemelve a hangom. – Hogy
meri azt javasolni, hogy csak úgy elmeneküljek, és magára
hagyjam? Az anyám négyszer próbálta megölni magát. A konyhája
úgy néz ki, mint egy rohadt gyógyszertár! Ő a legsebezhetőbb
ember, akit ismerek, Jeanne, és ő az anyám! Magának van anyja?
Törődik vele?
Majdnem fél órába telt, mire bocsánatot kértem, és
lenyugodtam. Jeanne kedvesen és tiszteletteljesen kérdezgetett, én
pedig kurta egyszavas válaszokat adtam, de ő folytatta.
Noszogatott az okos kérdéseivel, egyre közelebb vitt a
felismeréshez, és vészesen közel kerültem az összeomláshoz
anyuval kapcsolatban. Az életemben. Lökdösött annak vonakodó
felismeréséhez, hogy talán a gyászom miatt nem léptem
hamarabb.
Jeanne-nek meggyőződése volt, hogy Derek találhat
megoldást.
– Ez a munkája – hajtogatta. – Ő egy mentálhigiénés ápoló,
Eddie, mindkettőjüknek segít.
Én pedig folyton azt válaszoltam, hogy kizárt, hogy az
anyámat átadjam Dereknek. Nem számít, mennyire csodálatos.
– Csak engem hív, ha segítségre van szüksége. Nem bízik meg
másban.
– Ezt nem tudja biztosan.
– De tudom! Ha azt mondanám neki, hogy nem hívhat fel –
vagy akár csak azt, hogy nem hívhat olyan gyakran –, vagy nem
venne tudomást róla és úgy folytatná, mint előtte, vagy veszélyesen
beteg lenne. Ismeri a múltját. Tudja, hogy nem csak pesszimista
vagyok.
Mire az egy óránk lejárt, nem igazán jutottunk előre, de
megígértem, hogy jövő héten folytatom, dührohamok nélkül.
Jeanne nevetett. Azt mondta, nagyon jól haladok.
Felérek a dombtetőre, végre megérkezem a bükkfa alá, ami
miatt jöttem. (Néhány méterre a titokzatos gumicsizmától.) Még
júniusban, amikor Sarah-val kapcsolatos dühös és zavaros
gondolatokkal a fejemben jártam a vidéket, észrevettem, hogy
száradni kezdett, de most sokkal rosszabbul festett. Gondolom,
valamilyen bogár okozza, a kérgen nincs egyértelmű kórokozó, de
ennek egyértelműen annyi. A kezemet a törzsön nyugtatom,
elszomorít a gondolat, hogy ezt a csodás példányt acsarkodó
láncfűrészek vágják ki.
– Sajnálom! – mondom neki, mert rossz érzés hallgatni. – És
köszönöm. Az oxigént. Mindent.
Megnézem a környező fákat (a gumicsizma még ott van),
aztán zsebre tett kézzel lesétálok a dombon. Az agyam újra és újra
megpróbál visszavinni Sarah felé, és a húga látogatásához a
gyásztanácsadónál, de ellenállok. Inkább a fára gondolok. A fa
olyan probléma, amire tudok megoldást. Holnap felhívom a
Gloucestershire-i Vadvédelmet, hátha kell nekik segítség a
kivágásához.
Mire visszaérek a kunyhóhoz, újra normálisnak érzem
magam.
Belépek, és ott áll az anyám a lila leveles fiókomnál. A lila
leveles titkos fiókomnál, amiről Jeanne-en kívül az égvilágon senki
sem tud. És rájövök, hogy anyu olvassa – egészen nyugodtan
olvassa – az egyik Alexnek írt levelemet. Az egyik kezében tartja,
arcán csúnya kifejezés.
Kell egy pillanat, hogy biztos legyek benne, hogy ez tényleg
megtörténik. Hogy biztos legyek benne, hogy az anyám – az én
drága anyám – így betör a magánéletembe. De abban a pillanatban
anyu megfordítja a levelet, hogy elolvassa a hátoldalát, és tudom,
hogy semmi kétség.
A hitetlenkedés lassan dühbe fordul.
– Anyu? – szólítom meg. A kezem satuként markolja az
ajtófélfát.
Anyu egyetlen mozdulattal a háta mögé rejti a levelet, és felem
fordul.
A fejemben újraolvasom az SMS-t, amit indulás előtt küldtem
neki: Elmegyek sétálni. Csak szólok, hogy itt hagyom a
telefonom, hogy kicsit nyugtom legyen. De pár óra múlva
visszajövök.
Mindig szándékosan több időt mondok, mint ami valaminek
az elintézéséhez kell. Különben anyu pánikba esne.
– Szia, szívem! – Már megint az a hang, mint amikor tudja,
hogy túl messzire ment. Csak ma még magasabb. – Nagyon gyors
voltál.
– Te mit művelsz?
– Én…
Sűrű, rémült a csend, ahogy anyu mérlegeli a lehetőségeit.
Minden nyugodt. Úgy tűnik, még a fák is mozdulatlanná
dermedtek odakint, mintha bizonyítékot várnának az árulásra. De
anyu képtelen rá. Nem tud igazat mondani nekem.
– Hallottam valamit – feleli, és a hangja olyan magas, hogy
elmehetne egy gyerekműsorba. – Azt hittem, egér. Volt
mostanában gondod egerekkel, Eddie? Itt volt a közelben. Én csak
körülnéztem… Kinyitottam pár fiókot. Remélem, nem baj ..
Tovább folytatja, aztán rákiáltok… Nem, igazából üvöltök.
– MIÓTA OLYASOD A LEVELEIMET?
Tengermély csend támad.
– Találtam pár levelet, pont abban a pillanatban, mielőtt
megjöttél – mondja végül. – De nem olvastam el. Az egyikre
ránéztem, és azt gondoltam Ó, ehhez semmi közöm, ezért épp
visszatettem, amikor…
– Ne hazudj nekem! Mióta olvasod a leveleimet?
Anyu az arcához kapja a kezét, elkezdi levenni a szemüvegét,
de aztán meggondolja magát, és ferdén ott maradt az orrán, mint
egy libikóka. Ránézek, és nem az anyámat látom. Csak hatalmas,
forrongó dühöt.
– Mióta olvasod a leveleimet? – kérdezem harmadszor. Azt
hiszem, még soha nem beszéltem vele ilyen hangon. – És ne
hazudj nekem! Többet ne! Komolyan, anyu, ne hazudj nekem!
Egyáltalán nem vagyok felkészülve arra, ami ezután történik.
Arra számítok, hogy sír, hogy az anyám a földön kuporogva
könyörög a bocsánatomért, amikor hirtelen megpördül, és úgy
lebegteti a levelet, mint valami parkolócédulát, vagy valami más,
létezése elleni sértést. A levél cikkcakkban leesik a földre.
 – Ahogy te hazudtál nekem? Mint ahogy te hazudtad, hogy
„nyaralni” akarsz Los Angelesben? Hogy találkozni akarsz Nathan
barátoddal, szörfözni egy kicsit? Ahogy arról hazudtál, hogy
Alannél „vészhelyzet” volt aznap, amikor megjöttél?
Olyan eltökéltséggel lép előre, ami elképeszt, és a kezét ráteszi
a műhelynek ezen a részén keresztülfutó padra.
– Ahogy te hazudtál arról a… arról a lányról? – Vad
tekintettel néz rám, mintha a fiát keresné egy sorozatgyilkos
arcában. – Hogy tehetted? Hogy feküdhettél le vele, Eddie? Hogy
árulhattad így el a húgodat?
Biztosan hónapok óta olvassa a leveleimet.
Nem csoda, hogy ennyire paranoiás és tapadós, mióta
visszajöttem Los Angelesből. És az sem, hogy már eleve minden
tőle telhetőt megtett azért, hogy el se menjek. Általában, ha szólok
neki, hogy utazást tervezek, boldognak tűnik, mert így
meggyőzheti magát, hogy még van életem. Most úgy viselkedett,
mintha kivándorolnék Ausztráliába.
– Az a lány… – folytatja most reszketve. Úgy néz, mintha egy
erőszaktevőről vagy pedofilról beszélne, nem Sarah Harringtonról.
Bár azt hiszem, anyu számára nincs morális különbség. –
Komolyan gondoltam, amit aznap mondtam. Remélem, ő volt
abban a halottaskocsiban.
– Jézus Mária, anyu! – suttogom. A hangomat lehalkítja a
döbbenet. – Mindazok után, amin keresztülmentél, ugyanazt a
fájdalmat kívánod valaki másnak? Komolyan beszélsz?
Elutasító hangot hallat. Összevissza cikáznak a gondolataim,
mindenhol nyomokat látok. Ezért lett újra beteg. Hónapok óta tud
Sarah-ról.
– Te hívtad fel őt? – kérdezem csendesen. – Te telefonáltál?
Te küldted neki azt a fenyegető üzenetet? Ezért akartál új telefont
még júliusban?
Azt mondta, marketinghívásokkal bombázzák. „Teljesen
kiakasztanak, Eddie. Kell egy új telefonszám.”
– Igen. Én hívtam fel. És nem bántam meg. – Rózsaszín
pulcsi van rajta. Valahogy a rózsaszín még döbbenetesebbé tette
ezt a szörnyűséget.
 – És te tűntél fel a régi sulijában aznap? Te ólálkodtál a
csatorna menti ösvényen a szülei háza közelében, amikor
hazalátogatott?
– Igen! – Majdnem kiabál. – Valakinek tennie kellett valamit.
Nem hagyhattam, hogy megdelejezzen téged. Csak te maradtál
nekem! Valakinek tennie kellett valamit – ismétli, amikor nem
válaszolok. – És nyilvánvaló volt, hogy te nem fogsz. Itt
nyavalyogsz, elmondod szegény húgodnak, menynyire szeretted
azt a nőt, aki megölte őt… – Elhallgat. Megint sziszeg. Már nem
hallom a szavait. Csak az jár a tejemben: Van róla fogalmad, min
mentem keresztül, hogy megvédjelek mindettől? Mennyire
magányos voltam? Van róla fogalmad, mit áldoztam fel a te
épelméjűséged érdekében?
Egyszer csak észreveszem, hogy elhallgatott. A szeme tágra
nyílt, es csillogott a könnyektől
– Hogy szerezted meg Sarah telefonszámát? – hallom meg a
saját kérdésemet, bár tudom a választ. – Honnan tudtad, hogy a
régi sulijában lesz aznap? A telefonomat is megnézted?
Igennel felel.
– És a te hibád, Eddie, úgyhogy ne légy rám dühös! Valahogy
közbe kellett avatkoznom. Meg kellett próbálnom megvédeni
Alexet… ettől.
Egy könny buggyan ki a szeméből, de a hangja határozott
marad.
– A te hibád – ismétli. – A tied, aki úgy szeretsz a választásról
papolni! Volt választásod, és azt a nőt választottad. Azt a lányt.
Émelyegve rázom a fejem. A gyűlölete olyan élő és erős, mint
az Alex halálát követő hetekben, ennyi év alatt semmi sem
változott.
– A te hibád – ismétli még egyszer. – És nem kérek
bocsánatot.
És ekkor érzem, hogy a bőröm megreped – azok a vékony,
elgyötört rétegek, annyi év után utat nyitnak, minden kivérzik. A
neheztelés, a harag, a magány, a szorongás, a félelem, bárminek
nevezzük is, minden árad kifelé, akár egy vízár. Ebben a
pillanatban tudom, hogy ezt így nem tudom folytatni. Befejeztem.
 Kimerülten nekidőlök az ajtófélfának. És amikor megjön a
hangom, furcsán kimért, mintha a hajózási előrejelzést olvasnám.
– Nem – közlöm tompán. (Biscay-öböl: jó.) – Nem
hibáztathatsz engem ezért. Nem vagyok felelős a tetteidért. Nem
vagyok felelős azért, amit érzel, vagy amit gondolsz. Minden
belőled fakad. Semmi sem miattam történt. Te döntöttél úgy, hogy
elolvasod a leveleimet. Te döntöttél úgy, hogy zaklatod Sarah-t. Te
döntöttél úgy, hogy mindazt, ami velem történt az utóbbi néhány
hónapban – ami, csak megjegyzem, pokoli volt –, hatalmas
árulássá változtatod. Mindezt teljesen egyedül csináltad. Én nem
csináltam semmit.
Rendesen sírva fakad, bár még mindig dühös.
– Nem vagyok felelős a betegségedért, anyu. Ahogy Sarah
sem. Mindent megtettem érted, amit csak tudtam – a lehető
legtöbbet –, te pedig abba a pici magánszférámba is betörtél, ami
még megmaradt.
A fejét rázza.
– Igen, találkoztam Sarah-val, és igen, beleszerettem. De
lemondtam róla abban a percben – pillanatban –, amint rájöttem,
kicsoda. És minden, amit azóta tettem, azt a te érdekedben tettem.
Nem az enyémben, a tiedben. És még mindig engem hibáztatsz?
Néztem, ahogy megfontolja a válaszát. Kezd pánikba esni.
Nem mintha figyelt volna arra, amit mondtam, gondolkodott
volna rajta, vagy (uram bocsá'!), rájött volna, hogy talán igazam
van; inkább arról van szó, hogy megszokta, hogy ilyenkorra már
engedek neki, és kezdi felfogni, hogy most nem fogok.
Úgyhogy azt teszi, amire számítok: átvedlik áldozattá.
– Oké – válaszolja, és könnyek peregnek az arcán. – Oké,
Eddie az én hibám. Az én hibám, hogy ilyen szörnyű, gyötrelmes
életem van, hogy a házam foglya vagyok, és szedem azt a sok
szörnyű gyógyszert. Az egész az én hibám.
Engem néz, de egy arcizmom sem rándul.
– Mondhatsz magadnak, amit akarsz, Eddie, de tényleg
fogalmad sincs, milyen nehéz az életem!
Tekintve, hogy tizenkilenc éve gondoskodom róla, azt hiszem,
ez kicsit igazságtalan.
 Állunk egymással szemben, mint két gyalog a sakktáblán.
Anyu töri meg a farkasszemet először, kétségtelenül azért, hogy azt
éreztesse, hogy én vagyok az agresszor. Elgyötörten lenéz a padra,
a könnyek lecsöpögnek a mélyedésekbe és fűrésznyomokba.
– Ne hagyj el, Eddie! – mondja végül, ahogy arra számítottam
is. – Sajnálom, hogy azt tettem, amit tettem. Egyszerűen csak le
vagyok sújtva miattad és… miatta. Tönkretett engem.
Lehunyom a szemem.
– Ne hagyj el, Eddie! – ismétli.
Megkerülöm a padot, és megölelem. Apró verébnyi kis ember,
olyan könnyű összetörni. Ölelem őt, mereven, és eszembe jut a volt
barátnőm, Gemma. Ez volt az a pillanat, amit ő sosem értett meg
igazán. A pillanatot, amikor – még azután is, hogy anyu
képességeim határára taszított – még mindig az én dolgom
megvigasztalni őt, elmondani neki, hogy minden rendben lesz. Ezt
a kapitulációt Gemma sosem értette. De azt hiszem, a legtöbb
emberhez hasonlóan ő sem tapasztalta meg, milyen felelősnek
lenni valaki más lelki jólétéért. Ő sosem vesztette el a húgát, aztán
majdnem az anyját.
De ez most más. Azért ölelem anyut, mert muszáj, de belül
már megváltozott minden.

Mire beültetem a Land Roverbe, hogy hazavigyem, elered az eső.

Az eget szürke fellegek borítják, gyorsan cikáznak egymáson, akár
a dühös gondolatok. Némán bocsánatot kérek Sarah-tól. Bárhol
legyen is. Én nem kívánom a halálodat -mondom neki. – Csak
boldogságot kívánok neked.
Anyu házában felkapcsolom a fűtést, és csinálok neki néhány
pirítóst, mielőtt lefeküdne. Adok neki altatót és fogom a kezét, míg
elalszik. Még sosem tapasztaltam, milyen nézni a saját gyerekemet
alvás közben, de gondolom, hasonló lehet.
Anyu egyszerre tűnik elveszettnek és békésnek, ahogy ott
fekszik, hozzásimul a kezemhez, mint egy védőtakaróhoz, néha
megrezzen, a légzése alig hallatszik.
Aztán kimegyek, és felhívom Dereket. Üzenetet hagyok a
rögzítőjén, tárgyilagosan közlöm, hogy falba ütköztem és
szükségem van a segítségére.
Amikor hazaérek, megnézek három részt valami Netflix-
sorozatból, és – kimerültén, de álmatlanságban vergődve – az
éjszaka nagy részét a kerti pádon töltöm, takaróba burkolózva, és
egyoldalú beszélgetést folytatok Steve-vel, a mókussal.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

December – Három hónappal később

Drága Te!

Hát, hó, hó, hó! Boldog karácsonyt!

Hálás vagyok, hogy ez az év véget ér.
Több mint három hónapja most először írok neked. Azt
hiszem, sok mindenen kellett gondolkodnom. És az is nagyon
lefoglalt, hogy megpróbáljak változást elérni anyunál anélkül, hogy
ő észrevenné. Ez Derek terve: lopva felszabadítani Eddie-t.
Természetesen Derek fantasztikus.
Összehozott egy találkozót Francesszel, a lelkésznővel, aki
évek óta jár anyuhoz. Ő azt mondta, vannak néhányan a helyiek
közül, akik örömmel meglátogatják a gyülekezet magányos tagjait.
Derek azt mondta, a terv az, hogy barátság alakuljon ki anyu és az
önkéntes között – tartson bármeddig –, hogy végül megbízzon
benne annyira, hogy el akarjon velük menni vásárolni vagy néha az
orvoshoz. Valaki, akit rajtam kívül hívhat, aki kinyitja a világát, ha
csak résnyire is.
Így hetente egyszer egy Felix nevű fickó látogatja anyut
Francesszel együtt. Felix öbölháborús veterán. Odaát elvesztette az
egyik karját. Aztán a felesége elhagyta, mert nem tudott
megbirkózni a helyzettel, majd a fiát is elveszítette 2006-ban,
Irakban. Úgyhogy Felix tud a fájdalomról és a veszteségről. És
mégis, tudod, mi a helyzet, Sündisznócska? Annyira vidám fickó!
Csak kétszer találkoztam vele, de borzasztóan pozitív flótás. Nem
semmi hallgatni, ahogy anyuval beszélget. Anyu válasza szinte
mindenre negatív, Felixé pedig mindig derűs. Néha, amikor a férfi
beszél, látom, hogy anyu azt gondolja: Teljesen elment az esze?
Adjon az anyjának még néhány hetet! – kérte tőlem Derek a
minap. – Szerintem nemsokára majd eljut odáig, hogy kilépjen
vele a házból.
Derek még arról is meggyőzte anyut, hogy a karácsonyt töltse
a nővérénél, hogy kis levegőhöz jussak.
Szóval… lassan, de biztosan kicsit több teret kapok. Kicsit
több oxigént. Időről időre megpillantom azt az énem, amilyen ez
előtt az egész előtt voltam. Amilyen azon a Sarah-val töltött héten
voltam. Amilyen fiatalon voltam. És jó érzés.
Na, szóval! Itt vagyok karácsony napján Alan új bisley-i
vendégszobájában. Hajnali 5:45 van, és Lily már dörömböl Alan és
Gia ajtaján. Elkapott a láz, és egy egész zokninyi ajándékot vettem
neki. Alán közölte, hogy önző dög vagyok, és hogy lekörözöm őt.
Egyelőre csak nézek ki a még függöny nélküli ablakon a
fegyverszürke égre, és rád gondolok. Rád, drága, egyetlen Alexem.
Fogalmam sincs, hogy ott vagy-e. Hogy itt állsz-e a váltamnál
hosszú évek óta, és olvasod, amiket neked írok, vagy inkább csak
az elhasznált energia vibrálása vagy. De bármi is vagy, remélem,
valahogy tudod, mennyire szeretlek, és milyen iszonyatosan
hiányzol.
Nélküled és ezek nélkül a levelek nélkül nem tudom, kibírtam
volna-e. Halálodban olyan voltál, mint életedben: kedves, színes,
barátságos, egy barát. Éreztelek ezeken a lila oldalakon át. Az
életerődet, a bolondságodat, a zajosságodat, a jóságodat, az
ártatlanságodat, az édességedet. Te tartottad bennem a lelket,
hogy egyik lábamat a másik elé tegyem. Te segítettél levegőt venni,
amikor az élet fojtogatott.
De eljött az idő, ahogy Jeanne mondja, hogy egyedül
folytassam. Hogy a saját lábamra álljak. És ezért, kicsi
Sündisznócskám, ez lesz az utolsó levelünk.
Rendben leszek. Jeanne biztos benne, és – ami azt illeti – én
is az vagyok. Annak kell lennem, tényleg. Anyánkban minden nap
látom, mi az alternatíva.
Még Alennek is engedek, aki ragaszkodik hozzá, hogy randizni
kezdjek. Nem igazán akarok, de elfogadom, hogy legalább esélyt
kell adnom magamnak, hogy szerethessek valakit.
Mert ez a helyzet: anyu képtelen megváltozni, de én képes
vagyok erre. És meg is fogom tenni. Túlélem a telet, befejezem a
megbízásaimat, és újakat vállalok. Nyáron tanfolyamokat tartok
majd fiataloknak. Regisztrálok arra a hülye Tinderre. Meg fitt
leszek, jobb kőművessé válók, és fantasztikus keresztapja leszek
Lilynek. Ráadásul mindezt mosollyal az arcomon teszem majd,
mert mások ilyen embernek hisznek, és újra ilyen ember akarok
lenni.
Megígérem, Sündisznócska. Neked és magamnak.
Sosem felejtelek el, Alex Hayley Wallace. Egyetlen napra sem.
Életem végéig szeretni foglak. Mindig hiányozni fogsz, és mindig
én leszek a nagy tesód.
Köszönöm, hogy itt voltál. Az életben és a halálban.
Köszönöm, és isten veled, drága Sündisznócskám!

Sok puszi: Én
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

Március eleje – Három hónappal később

Azon a napon, amikor az életem örökre megváltozik, az első

Tinder-randimra készülök. Hülyére idegeskedem magam. (Az sem
segít, hogy Alan folyton írogat, óránként, hogy tuti ne futamodjak
meg.) Heathernek hívják, szép a haja, okosnak és viccesnek tűnik.
De akkor sem akarok elmenni. Korábban komolyan azon kaptam
magam, hogy azon filózom, nem verhetnék-e szöget a kezembe,
hogy legyen ürügyem a sürgősségin tölteni a délutánt.
Ezt Alannek nem vallottam be.
Anyu hatvanhetedik születésnapja is ma van, úgyhogy
elviszem Stroudba ebédelni. A Withy udvarában vagyunk, ami
mindig is biztonságos hely volt számára – valószínűleg azért, mert
egy régi kövezett utcácskában rejtőzik, amit szinte senki sem lát –,
és ma be nem áll a szája. Felix tegnap elvitte vásárolni, és jobban
csinálta, mint én. Az egyetlen hátránya, hogy ő nem tud annyi
szatyrot cipelni, mert csak fél karja van.
Hogy teljesen őszinte legyek, csak félig figyelek oda, mert
nagyon lefoglal, hogy elképzeljem az este szörnyű hallgatásait és
furcsán felszaladó nevetéseit. Ezért kell egy kis idő, mire
észreveszem, hogy anyu már nem beszél.
Felnézek. Ledermedt, jobb felé bámul, a leveseskanál centikre
megállt a tányérjától. Követem a tekintetét.
Először nem ismerem fel őket. Csak két salátázó középkorú
embert látok. A nő kockás blúzban mobilon beszél. A férfi
kordzakót hord, és őt figyeli. Ahogy anyu, ők is abbahagyták az
evést. Halványan érzem a felismerést, ahogy a férfi profilját
nézem, de semmi több.
De ahogy anyura pillantok, pontosan tudom, hogy kik ezek. Az
egyetlen pár, akik ilyen hatást tudnak tenni rá. A kanala mostanra
beleesett a levesébe, a nyele lassan eltűnik, akár egy süllyedő hajó
tatja.
Visszanézek Sarah Harrington szüleire. Felismerem őket. Hát
persze; gyakran eljöttek Alexért, hogy elvigyék, vagy elhozták a kis
Hannah-t hozzánk délutánra. Arra emlékszem, hogy mindig
barátságosak voltak. Annyira, hogy néha én is át szerettem volna
menni játszani Frampton Mansellbe. Megbízhatónak tűntek;
rendes családnak, míg az enyémben volt egy apa több száz
kilométerre, és útban volt az új gyerek, és egy anya, akit
megnyomorított a keserűség és a depresszió.
Két gondolatom támadt. Az első, hogy mihez kezdjek anyuval?
Nem lehet itt, két asztalnyira Michael és Patsy Harringtontól. A
másik, ha nem Michael vagy Patsy Harrington halt meg tavaly,
akkor kicsoda?
Távolról hallom, hogy a nő azt mondja:
– Épp indulunk. – Mindketten felállnak, és indulnak, nem
teszik helyre a széküket, nem kérnek elnézést a kávépult mögött
álló hölgytől. Sarah anyja úgy húzza fel a kabátját, hogy közben
már végigsiet a Főút felé vezető utcán. Anyuval pár pillanatig
mozdulatlanul ülünk, némán a duruzsoló beszélgetés és evőeszköz
csörgés közepette. Csak akkor nézünk egymásra, amikor sípolni
kezd a tejgőzölő.
A végén elmegyünk a termelői boltba a Cirencester Roadon,
hogy vegyünk valami finom levest, amit anyunál megehetünk.
Miután Harringtonék távoztak, anyu közölte, hogy a
születésnapi ebédjét tönkretették, és elment az étvágya.
Eddig ennyit beszélgettünk róluk.
Én:
– Jól vagy?
Anyu:
– Nem akarok beszélni róla.
Nem nyaggattam. De másra sem tudok gondolni. Sarah
szülei. Az emberek, akik megalkották őt. Hova indultak? Mi baj
történt? Nem úgy tűnt, mintha jó hírt kaptak volna telefonon.
Sarah úgy néz ki, mint az anyja. Bár az apjára is hasonlít.
Órákig tudtam volna nézni az arcukat, Sarah apró részletei után
kutatva.
Visszamegyünk anyuhoz, megmelegítem a levest, isteni illatú
kenyeret teszek a grillre, de tudom, hogy nem fogja megenni. Úgy
tűnik, haragszik rám, bár nem tudom, miért. Oda kellett volna
mennem, és behúzni egyet Sarah szüleinek, amiért összehozták őt?
Állok anyu konyhájában, üresnek, nyugtalannak érzem magam, és
újra azon tűnődöm, hogy ki halt meg tavaly augusztusban. Anyu
kertjének végében a szilvafa alatt egy aranyló kis tócsa van, ahol a
vérehulló fecskefű bátran áttört a fűfoltok között. Eszembe jutnak
a vadvirágok a koporsón, és nagyon szigorúan el kell beszélgetnem
magammal arról, milyen irányt vesznek a gondolataim.
Ahogy megjósoltam, anyu nem eszik.
– Tönkretették a napomat – ismételgeti. – Elment az
étvágyam.
– Rendben – felelem. – Én megeszem az enyémet. A tiedet
bármikor megmelegítheted, ha később megennéd.
– Ételmérgezést kapnék. Nem lehet kétszer felmelegíteni.
Épp azt mondanám: „Anyu, ez paradicsomleves!”, de
megállom, hogy ne. Semmi értelme.
Így egyetlen kanál koccan a porcelánnak, megeszem a
levesemet, közben nagy, vajas kenyérdarabokat mártogatok.
Befejezem, elmosogatok, átadom anyunak az ajándékát, amiről
közli, hogy majd később nyitja ki, végül veszem a kabátomat.
– Itt maradhatok beszélgetni, ha szeretnéd – ajánlom. Anyu a
kanapén gubbaszt a sarokban, mint egy macska.
– Jól vagyok – közli mereven. – Kösz, hogy eljöttél.
Odamegyek és megpuszilom.
– Szia, anyu! Boldog születésnapot!
Megállok az ajtóban.
– Szeretlek.
A bejáratnál járok, amikor utánam kiált.
– Eddie?
– Igen?
Visszamegyek, és ez az a pillanat, ami majd mindent
megváltoztat, bár ezt ekkor még nem tudom.
 – Valamit tudnod kell – közli. Nem néz a szemembe.
Óvatosan leülök vele szemben egy székre. A válla felett ott egy
fénykép a hintázó Alexről, nem sokkal korábban kezdte az
általános iskolát. Sikít a boldogságtól, ahogy a fotós felé repül
teljes eksztázisban. Az évek során eltűnődtem, hogy vajon anyám
szándékosan esett-e teherbe, hogy így próbálja megakadályozni
apánkat abban, hogy elmenjen – úgy tűnik, a viszonya Victoria
Rosszarccal már régóta tartott –, de valahányszor ránézek arra a
képre, eszembe jut, hogy nem számít. Alex csak boldogságot hozott
az életünkbe, apával vagy apa nélkül.
– Az, hogy korábban láttam Harringtonékat, tönkretette a
napomat. – Ismétli anyu némi hallgatás után. Az egyik körmét
rágcsálja.
– Tudom – felelem fáradtan. – Már mondtad.
Anyu körülnéz, kezét végighúzza a dohányzóasztal szélén,
ellenőrzi a port.
– Nem tudom, hogyan képesek megbocsátani, hogy a lányuk…
Felállok, újra indulni készülök, de van valami az
arckifejezésében, ami miatt visszaereszkedem a szék karfájára.
Tud valamit.
– Anyu, mit akartál elmondani?
– Hannah sorsa legalább jól alakult – folytatja anyu ügyet sem
vetve rám. – Tudod, még mindig meglátogat. Még érdeklem, akkor
is, ha a szüleit nem. – Hallgat, hol ökölbe szorítja a kezét, hol
kinyújtja az ujjait. – Bár igazság szerint közvetlenül karácsony
előtt láttam utoljára. Kicsit összekaptunk.
– Min?
Anyu továbbra is mindenhová néz, csak rám nem.
– Azon a boszorkány testvérén.
– Sarah-n? – Előrehajolok, és rámeredek. – Mit mondott
Sarah-ról?
Anyu halványan megvonja a vállát. Az arca kőmerev, és
hirtelen rettegni kezdek, hogy vajon mit rejteget.
– Anyu…? – Zakatol a szívem. Ennek valami köze van ahhoz,
hogy Sarah szülei ma délután elrohantak a kávézóból. – Anyu,
kérlek, mondd el!
 Anyu felsóhajt. Keresztbe tett lábát egymás melle teszi, most
hivatalos pózban ül a kanapén, mintha állásinterjún lenne. A két
kezét szorosan összefonja az ölében.
– Hannah közvetlenül karácsony előtt átjött. Azt mondta,
olyan hírt hoz, ami nehéz lehet. Hát, nem tévedett.
Elhallgat, mintha nem találná a szavakat, és én lassan rosszul
leszek. Mi történt Sarah-val? Istenem, mi történt Sarah-val? A
kezeim izegnek-mozognak, akár a pókok, bár, hogy mi után
kapálóznak, arról fogalmam sincs.
– Mit mondott Hannah? – kérdezem.
Anyu egy szót sem szól.
– Anyu, nagyon fontos, hogy elmondd!
Az álla megfeszül, és lüktet a halántéka. Nem emlékszem,
mikor szorongtam utoljára ennyire. Végül így szól.
– Sarah visszaköltözött Angliába. Tavaly augusztusban.
Az arcomba fut a vér, és hátradőlök a széken. Azt hittem, azt
mondja… Azt hittem, azt fogja mondani…
Újra és újra elgondolkodtam azon, kinek a temetése lehetett.
Kinek az életét gyászolták és ünnepelték azok a gyönyörű
vadvirágok? Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy lebeszéljem
magam a paranoid elméletekről, de azok az alattomos kérdések
sosem szűntek meg igazán. Mi van, ha meghalt? Mi van, ha Sarah
volt abban a halottaskocsiban?
Sarah ép és egészséges. Angliában van.
Beletelik egy kis időbe, míg minden szót felfogok.
– Egy pillanat! – Felegyenesedem. – Anyu… azt mondtad,
hogy visszaköltözött ide? Angliába?
Anyu olyan energiával pattan fel a kanapéról, amit ritkán
látok tőle. Ott áll előttem, aprócska teste merev a dühtől.
– Hogy nézhetsz ilyen elégedetten? – sziszegi. – Nézd az
arcodat, Eddie! Mi ütött beléd? Az a lány…
– Hol van? – vágok közbe. – Hol él Sarah?
Anyu a fejét rázza, és az ablakhoz sétál.
– A szüleivel, én úgy tudom – dohogja. A következő
pillanatban megfordul, visszasétál a kanapéhoz és Alex fényképét
nézi. Gyanítom, ez nekem szól. Csak nézz szegény húgodra! – A
szüleivel él, mint valami parazita. Egy vasa sincs és… úgy tűnik…
terhes. – A szája elé kapja a kezét, mintha ezt nem akarta volna
elmondani. Némi szünet után visszaül, lehunyja a szemét, és
visszarogy a kanapéra. Megborzong. – Mármint, ha ennyi idősen
még nem jöttél egyenesbe, mi remény marad?
Rámeredek.
– Terhes? Sarah terhes?
Olyan éles fájdalmat érzek, mintha késsel a bordáim közé
döfött volna.
Anyu nem válaszol.
– Anyu!
Csak egyszer bólint, látható undorral.
– Terhes – erősíti meg.
– Nem – mondom, bár a szó nem igazán jut el a számig.
Nem. Nem, nem, nem.
Sarah nem várhat mástól gyereket. Anyu elhomályosul
előttem, és az agyam majd felrobban kínjában, száz különböző
árnyalatban, minden irányba cikázva. De aztán a hullámvasút
lejteni kezd, és újabb érzés tűnik fel: a remény. De a remény marad
– két másodperc, három, négy, öt… Nem múlik el. Az enyém lehet
– jövök rá. Lehet, hogy az enyém.
– Azért jött vissza, mert meghalt a nagyapja – közli anyu
feszülten. – Az a temetési menet, amit láttunk, valószínűleg az övé
volt.
Valahol megkönnyebbülést érzek, hogy a nagyapja volt az, de
túlságosan le vagyok döbbenve ahhoz, hogy bűntudatot érezzék
ezért a gondolatért. Sarah terhes, és lehet, hogy az én
gyerekemmel.
– Mit tudsz még, anyu? Kérlek, mondd el! – Anyu fogja a még
mindig teli levesestányérját, és kiviszi a konyhába. Követem, mint
egy hűséges kutya. – Anyu!
– Hannah hívta fel a nővérét a rossz hírrel – folytatja anyu
végül. A hangja alig hallható. – Úgy tűnik, hogy a sokk, hogy
hallotta Hannah hangját, majdnem megölte. Kisétált az útra és
majdnem elütötte egy teherautó. Ostoba lány. De… – leteszi a
levesestányérját, és körülnéz makulátlan konyhájában – akár jó,
akár rossz, a teherautó félrehúzott, és Sarah egy darabban
megúszta.
Anyu elhallgat. Gyötrődik, kapkodva veszi a levegőt, és
képtelen nyugton maradni. Én is. Sarah itt van Angliában és
terhes. Követem anyut vissza a nappaliba, ahol még rosszabbul
lélegzik.
Gépies tárgyilagossággal nekilátok átvenni vele Derek egyik
légzőgyakorlatát. Rávezetem a hosszú, lassú kilégzésre, és azon
gondolkodom, miért most beszél, miután ennyi titkot őrzött
hosszú hónapokon át. Nem áll érdekében elmondani, hogy Sarah
visszajött, azt meg pláne nem, hogy terhes. Anyu még a gondolatát
is utálja, hogy egyáltalán eszembe jut Sarah Harrington.
Azt hiszem, Sarah szüleihez van köze. Hogy sietve hagyták ott
a kávézót. Kétségbeesetten nézek anyura, miközben ő rendezi a
légzését. Áruld el! – akarom ordítani. Árulj el mindent! Ehelyett
finoman próbálkozom.
– És tudsz még valamit? Arról, hogy hogy van? Hogy mennek
a dolgok?
– Azt hiszem, depressziós – válaszolja anyu végül. – Senkinek
sem árulja el, ki az apa.
A remény rügyezni kezd.
– A temetésen látta először a húgát majdnem húsz év után.
Hannah azt mesélte, hogy a nővérével… ők… megegyeztek, hogy
már eleget vesztettek Megegyeztek, hogy helyrehozzák a dolgokat.
Anyu undorral az arcán mondja ki a szavakat, és most már
értem, miért veszett össze Hannah-val. Éveken át sikerült
Hannah-t az ő oldalán tartania, borzalmas árulás lehetett ez neki.
– Szóval, Sarah egész idő alatt Frampton Mansellben élt? Hat
hónapja?
Anyu bólint, és ram néz.
– Akkor gondolom, nem találkoztál vele.
Azt hiszem, az arckifejezésemből elég egyértelmű, hogy nem.
– Teljesen biztos vagy benne, hogy terhes, anyu? – A szavaim
valahogy elakadnak a torkom egy száraz szegletében.
Anyu rám néz, és az arcára kiül a csalódottság. Látja, hogy mit
jelent ez nekem.
 – Igen.
– Mikorra várja? A babát?
– Nem tudom. – Anyu a kezét tördeli. Tudom, hogy hazudik.
Bármi is késztette arra, hogy elmondja nekem mindezt,
szörnyű háborút okoz a fejében. Újrakezdi a légzőgyakorlatot.
– Tényleg fogalmad sincs, mikorra van kiírva? – firtatom. F„z
elviselhetetlen. – Halvány fogalmad sincs? Úgyis rá fogok jönni –
teszem hozzá. – Úgyhogy akár el is mondhatod.
Anyu lehunyja a szemét.
– Február 27-re. Hat nappal ezelőtt – válaszol végül. – Vagyis
a gyereknek tavaly júniusban kellett megfogannia. – Összerezzen,
ahogy a szavak kibuknak a száján.
Teljes csend.
– És senki sem tudja, ki az apa?
– Csak valami idegen, gondolom – feleli anyu kimérten, de
nem gondolja komolyan. Tökéletesen tisztában van azzal, mit
jelentenek ezek a dátumok.
Reszketve leguggolok elé, de a lábam nem működik, így végül
oldalra billenek a fenekemre. Úgy ülök előtte a szőnyegen, mint
egy gyerek, aki mesét hallgat.
– Azért mondod el ezt nekem, mert szerinted az enyém?
Anyu? Így gondolod?
Kinyitja a szemét, ami könnyektől csillog.
– Nem hagyhatom, hogy Sarah Harringtoné legyen az
unokám – feleli erőtlenül. – Eddie, nem tudom elviselni… De én…
– Remeg a hangja. – De folyton arra gondolok, hogy lehet, hogy a
baba mostanra megszületett, és talán…
Nézem őt, bár már nem látom. Sarah. A kisbabám. Minden
hullámzik, mint egy kukoricamező.
Megpróbálom összeszedni a gondolataimat.
– Szerinted Sarah szülei miért mentek el olyan gyorsan a
kávézóból? Szerinted valami baj történt? – Erősen rá kell
támaszkodnom a jobb karomra, hogy megtartsam magam.
Valahol előttem megszólal anyu hangja.
– Nem tudom. De azóta is nagyon aggódom. Ezért döntöttem
úgy, hogy elmondom. – Harmadszor kezdi el a hosszú
kilégzéseket.
A térdére teszem remegő kezemet, míg vesz néhány lélegzetet.
Meg kell találnom Sarah-t.
– Anyu… Segíts!
Végeérhetetlen szünet után anyu hosszabban, mélyebben
veszi a levegőt, és a kisasztalon álló telefon felé biccent.
– Harringtonék száma valószínűleg még bent van. A
címtárban.
Felállok, és átvágok a szobán, tudom, mekkora gesztus volt ez,
tudom, milyen akaraterejébe került. Az anyám még mindig jó
ember. Még mindig képes szeretni, nem számít, milyen sivár lett
az élete.
Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára ezt éreztem vele
kapcsolatban.
A szám még ott van. „Nigel Harlyn”, apu egyik régi könyvelő
barátja és „Harris vízvezeték-szerelés Cirencesterből” alatt. Az én
elfoglalt anyám firkantotta le egy másik életben. Patsy Harrington
– Hannab anyukája a játszócsoportból -01285…
Elkezdem beírni a számot a telefonomba, de a készülék –
persze – már ismeri. Sarah megadta nekem ezt a számot tavaly
júliusban, amikor ez a baba még csak alig lehetett több néhány
sejtnél.
– Anyu – kezdem óvatosan. – Mennem kell. Rendben? Ki kell
derítenem, mi történt. Ha szükséged van valakire, megvan a
vészhívó száma, megvan Derek száma, megvan Felix száma. De
rendben leszel, anyu! Rendben leszel. Mennem kell. Nekem… –
Elcsuklik a hangom. Megcsókolom az anyám feje búbját, és
remegő lábbal kimegyek a kocsihoz.
És anyu nem szól egy szót sem. Tudja, hogy talán az unokája,
és ez mindennél fontosabb. Képtelen kimondani – inkább
meghalna, mint hogy beismerje de igazából azt akarja, hogy
kiderítsem.

– Ajánlom, hogy ne azért hívj, mert beijedtél – kezdi Alan, amikor

felveszi. – Komolyan, Ed…
 – Sarah-nak gyereke született – mesélem neki. – Vagy
hamarosan megszületik. És biztos vagyok benne, hogy tőlem van.
Megpróbáltam felhívni a szüleit, de senki sincs otthon. Szükségem
van Hannah mobilszámára. Neked megvan?
Hosszú szünet.
– Mi van? – kérdezi Alan. Épp eszik valamit, mint mindig.
Egy építészirodában dolgozik. A kollégái el sem hiszik, mekkora
ellátmányt tart az íróasztalában „gond esetére”. – Komolyan
beszélsz?
– Igen.
– Azta! – mondja alapos megfontolás után.
– Szükségem van Hannah számára.
– Jaj, haver, tudod, hogy nem adhatom ki egy ügyfél adatait.
– Alan nemrég készített terveket egy mosókonyhához Hannah
bisley-i házának hátsó részébe. Amikor említette a megbízást,
megállapodtunk, hogy nem beszélünk róla, de a megállapodást
most felfüggesztettük.
– Gia és Hannah régen kávézni jártak jóga után – jegyzem
meg gyorsan. (Úgy hét éve.) – Giának megvan a száma. Csak időt
spórolsz azzal, ha kinézed a számítógépből, ami ott van az orrod
előtt, ahelyett, hogy felhívod a feleségedet. Alán, most komolyan,
add meg azt a számot!
Alán suttogni kezd, mintha attól kevésbé lenne feltűnő egy
csendes irodában.
– Jó. De el is kérhetnéd Giától SMS-ben, így, ha engem valaha
megkérdeznének erről, mondhatnám azt, hogy „nem, a
feleségemen keresztül szerezte meg a számot”.
Majdnem üvöltök.
– Alán, add meg azt a kurva számot!
Megteszi.
– Akkor gondolom, nem mész el arra a randira – sóhajt.

Hannah mobilja ki van kapcsolva. A hangpostáján a hangja

kínzóan hasonlít Sarah-éra, csak tempósabb, hivatalosabb.
Valószínűleg Sarah is így beszél egy konferencián vagy a tévében.
 Egy gyerek. Az én gyerekem. Megint zúg a fejem. Az ég
piszkosfehér. A kezem még mindig remeg.
Ránézek az órámra. Délután 3:45. Eszembe jut, hogy Hannah
gyerekeinek biztos befejeződött a suli. És akkor, kis szerencsével
neki vagy a férjének el kell hoznia őket. Az érzések olyan gyorsan
cikáznak át rajtam, hogy rájuk sem ismerek. Csak azt tudom, hogy
meg kell találnom Sarah-t.
Beindítom a Land Rovert, és Bisley felé tartok. Próbálok nem
anyura gondolni, aki egyedül van otthon, és egy számára bizonyára
rémálomnak tűnő helyzettel küszködik. De aztán arra gondolok:
Három hónapja tudja. Három rohadt hónapja!
Végül elmondta nekem, emlékeztetem magam, mert muszáj
volt. A Sarah iránti gyűlölet akadályozta meg anyut, hogy a
legnagyobb fájdalmat érezze – a legelviselhetetlenebb fájdalmat –
nagyon, nagyon hosszú ideig. Ez volt a legjobb gyógyszere. Az a
biccentés a telefon felé, az a vonakodó áldás, olyan áldás, amit
nem becsülhetek alá.
A téli táj elsuhan, merev és csöpögős. Megpróbálom
elképzelni Hannah-t, ahogy szembetalálkozik a nővérével, miután
anyu hosszú éveken át csepegtette a mérget a fülébe. És
elképzelem az egyformán rémült és reménykedő Sarah-t, ahogy
kétségbeesetten próbálja a megfelelő dolgot mondani. Próbálja
visszaszerezni Hannah-t.
Nem csoda, hogy nem mondta el senkinek, ki a gyerek apja.
Az olyan, mintha kézigránátot dobott volna ebbe a gyógyulófélben
lévő családba.
– Kérlek, add, hogy Hannah-nak ne legyen bébiszittere! –
mormogom, ahogy elérem Bisley külterületét. – Add, hogy ő vagy
a férje nyisson ajtót!
Túl gyorsan vezetek, és meglep, de nem érdekel. Az utolsó
sztoikus hónapok, amikor „helyesen cselekedtem”, ugyanúgy
őrültségnek, vak mazochizmusnak tűnnek, mint mindig. Alig
tizenöt perce tudom, hogy Sarah a gyerekemet várja, és máris
teljeseh elfelejtettem mindent, amit magamnak mondogattam,
hogy távol tartsam magam tőle. Csak az számít, hogy lássam.
Egy kisbaba. Sarah az én kisbabámat várja.
Hannah férjét abban a pillanatban felismerem, hogy ajtót nyit,
arról az estéről a pubban, amikor rávágtam az asztalra.
– Büdi! – ordítja, amikor egy fekete Labrador száguld nekem
mellőle, a szájában egy koszos takaróval. A kutya rám ugrik, a
farka helikopterként jár örömében. – Büdi! – ordítja a férfi. –
Fejezd be!
Megragadja a kutya nyakörvét, és minden tőle telhetőt
megtesz, hogy visszatartsa.
– Büdi? – kérdezem. Órák óta nem álltam ilyen közel a
nevetéshez.
– Elkövettük azt a hibát, hogy a gyerekekre hagytuk a
névadást – mosolyog a férfi bocsánatkérően. – Segíthetek
valamiben?
Büdi újra rám veti magát, és én fél kézzel simogatom,
miközben megpróbálom elmagyarázni a lehetetlent egy
vadidegennek.
– Elnézést, igen. A nevem Eddie Wallace. Évek óta ismerem
Hannah-t. Ő…
– Ó, persze! – teleli a férfi. – Igen, tudom, ki maga. Maga
Hannah gyerekkori barátnőjének bátyja… – Zavartan elhallgat,
bár, hogy azért, mert elfelejtette Alex nevét, vagy mert nem akarja
említeni a halott húgomat, azt nem tudom.
– Alex – fejezem be, mert nem húzhatom az időt.
Bólint. A ház belsejéből hangos puffanás és gyereksikoly
hallatszik. A férfi idegesen hátranéz a válla felett, de megnyugszik,
amikor egyikük olyasmit kezd kiabálni, hogy készülj a kard általi
halálra.
Visszafordul felém, és majd megőrülök a kétségbeeséstől.
Információra van szükségem, méghozzá azonnal.
Büdi az ágyékomat szagolgatja.
– Szóval, ez talán furán hangzik, de… Azt hiszem, Hannah
nővérének nemrég gyereke született, vagy valamikor mostanában
fog. Még az is lehet, hogy épp most szül…
– Így van! – mosolyodik el a férfi. – Hannah ott van vele a
kórházban. Szegény Sarah két napja vajúdik. Ismered őt? – Aztán
elhallgat, míg megpróbálja összerakni, hogy én vagyok Eddie
Wallace, és talán Sarah barátja vagyok. A zavart ijedtség váltja fel,
amikor rájön, hogy talán olyasmit mondott el, amit nem lenne
jogom tudni.
Egy pillanatig nem tudok megszólalni, csak állok ott, és Büdit
simogatom. A kutya rám mosolyog, és én önkéntelenül is
mosolygok a kutyára. Aztán elmondom az igazat Hannah férjének.
Nincs időm olyan ürügyet találni, amit úgysem venne be.
– Nem egészen a barátja vagyok… annál több: a gyereke apja.
Csend.
A férfi csak bámul rám.
– Hogyan?
– Harminc perccel ezelőttig fogalmam sem volt róla… -A férfi
a homlokát ráncolja. Számára felfoghatatlan, hogy én lehetek
Sarah gyerekének apja. Nagyot nyelek. – Hosszú történet, de nem
jöttem volna el ide, ha nem lennék biztos benne, hogy az enyém.
Csend.
– Nézd… Én csak egy rendes fickó vagyok, aki megtudta, hogy
apa vagy majdnem apa. Nem fogom ráerőltetni magam Sarah-ra,
vagy ilyesmi, de én… – Elhallgatok, mert rémülten hallom, hogy a
hangom elcsuklik. – Csak mellette akarok lenni. Ha lehet.
– Rendben – feleli a férfi végül.
Büdi a lábamnál ül, és felnéz rám. Látom, hogy csalódott
bennem.
– Anélkül, hogy felesleges nyomásnak tennélek ki, majd
beleőrülök, csak oda akarok menni és segíteni, ha tudok, vagy
üdvözölni vagy… nem tudom. Ezért meg tudnád mondani, hogy
Stroudban vagy Gloucesterben szül-e? Vagy valahol máshol?
A férfi összefonja a karját.
– Ezt meg kell beszélnem Hannah-val – feleli végül. –
Remélem, megérted.
Persze, megértem. De be is húznék neki.
Mély levegőt veszek, és bólintok.
– Értem. Bár, ha ez segít, Hannah telefonja ki van kapcsolva.
Korábban próbáltam.
 A férfi bólint.
– Igen, az valószínű. – De azért ragaszkodik ahhoz, hogy
felhívja a feleségét, és bemegy a folyosón, hogy ne hallhassam,
amikor azt mondja: Ezt nem fogod elhinni…
Pár pillanattal később visszajön.
– Nem veszi fel – közli. Ide-oda dobálja a telefont a kezében,
nem tudja, mit tegyen. Apaként átérzi a helyzetet; látom, hogy
segíteni akar. De ez nem akármilyen helyzet.
Kezdek pánikba esni. Lehet, hogy nem mondja el.
– Azt hiszem, egyszerűen elmehetek Stroudba vagy
Gloucesterbe… De azt legalább elárulnád, hogy megy a szülés? –
kérdezem. Most bárminek örülnék. Bármilyen morzsának, amit
hajlandó odadobni. Büdi sóhajtva a combomra teszi nagy,
szögletes fejét.
A férfi hallgat.
– Csak annyit tudok, hogy két napja tart. És hogy átvitték a
normál szülőszobából a konzultációs részlegbe.
– Az mit jelent?
– Amikor velünk ez volt Elsánál, azt, hogy nem mennek túl
fényesen a dolgok – ismeri be. – De bármi lehet… Sarah
valószínűleg csak elfáradt, és rendes fájdalomcsillapítót akar. Én
nem aggódnék túlságosan.
– Kérlek, áruld el, hol van Sarah! – A hangom túl hangos, de
szerintem inkább kétségbeesettnek tűnök, mint fenyegetőnek vagy
őrültnek. – Kérlek! Normális fickó vagyok. Nem pszichopata. Csak
ott akarok lenni.
Legyőzötten felsóhajt.
– Oké… Rendben. A Gloucesteri Királyi Kórházban vannak.
Azt hiszem, a szülészeti részleget Nőközpontnak hívják. De
figyelmeztetlek, hogy nem fognak beengedni az ajtón, hacsak
Sarah nem kéri. Írok Hannah-nak, szólok neki. Tényleg nem
kellene ezt tennem, de… ha én lennék a cipődben, meg ilyenek.
Behúzom a vállam, ösztönösen Büdi fénylő fekete feje után
nyúlok. Megnyugtató jószág, meleg, és – igen – talán kicsit büdös.
– Köszönöm – hálálkodok csendesen. – Nagyon köszönöm.
– Apu? – hallatszik egy gyerek hangja felülről. A férfi mögött
megjelenik egy fej, fejjel lefelé lóg le az emeletről. Aranybarna haj
nyúlik felém. – Ki ez a bácsi?
– Sok szerencsét! – búcsúzik a férfi, nem foglalkozva a
lányával. Sarah unokahúga, Elsa, akiről Sarah azt hitte, hogy
sosem fogja megismerni. A férfi előrehajol és megrázza a kezem. –
Hamish vagyok.
– Eddie – felelem, bár ezt valószínűleg már mondtam. – El
sem tudom mondani, milyen hálás vagyok!
És ezzel elindulok.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Az út életem egyik leghosszabb félórája, mire elérem az A417-est,

majd megőrülök.
Alex imádta volna, ha van egy unokaöccse vagy unokahúga
– gondolom, miközben a körforgalomnál várok. (És: Hogy lehet ez
a lámpa még mindig piros?) Azt főleg imádta volna, ha
unokaöccse vagy unokahúga Hannah rokona.
És én? Persze, hogy akarok gyereket. Azt hiszem, évek óta
tudom, de sosem hittem, hogy lehetséges; legalábbis mielőtt
megismertem Sarah-t. Aztán nem éreztem többé távoli állóképnek,
hanem egyértelmű vágynak.
Szeretem őt – gondolom, miközben vadul gyorsítok kifelé a
körforgalomból. – Ő érte el, hogy mindez lehetségesnek tűnjön.
Sarah Harrington a gyerekemet várja hónapok óta. A gyásza, a
szomorúsága és a nagyapja elvesztése közepette. Átköltözött a
világ túlsó felére, oda, ahonnan azt hitte, sosem tér vissza, és
valahogy befoltozott egy sebhelyet, ami ott futott a családja
közepén. Teljesen egyedül. Abban a tudatban, hogy a barátja sem
akarok lenni.
Visszaemlékszem az elviselhetetlen szomorúságra a
szemében, amikor Hannah-ról és a gyerekeiről beszélt. Újra azon
gondolkodom, milyen lehetett ennek a két nőnek, akik ilyen
rendkívüli körülmények között próbálják újraépíteni a
kapcsolatukat. Remélem, ez boldoggá teszi Sarah-t. Remelem, az,
hogy Hannah mellette van a szülésnél, azt jelenti, hogy olyan közel
kerültek egymáshoz, amennyire megérdemlik. Olyan közel,
amennyire a testvéreknek lenniük kell.
KÓRHÁZ MÁSFÉL KILOMÉTER áll a táblán. Másfél
kilométerrel messzebb a kelleténél. Elmegyek a vasúti híd alatt,
felhajtok egy dombra, átkozom a forgalmat. Elhaladok – túl lassan
– egy fish and chipses mellett. Egy férfi áll odakint a szürkületben,
egy szatyornyi meleg papírzacskó himbálódzik a csuklóján.
Telefonál, nevet, fogalma sincs a kétségbeesett férfiról, aki benne
ragadt a lassan haladó forgalomban a Land Roverével.
Úgy egy perccel később jön a tábla, hogy a kórház alig egy
kilométer, de az még mindig nincs elég közel. Újabb közlekedési
lámpa vált pirosra. Képtelen vagyok abbahagyni a káromkodást.
A Land Rover az index régimódi kattogásán kívül csendes.
Elképzelem Sarah-t, az én gyönyörű Sarah-mat, ahogy kimerültén
fekszik valahol egy ágyon. Arra a sok szülésre gondolok, amiket a
filmekben láttam, szörnyű sikolyok, pánikoló bábák, kiabáló
orvosok, kikapcsolódó vészfények. Mintha valaki fogott volna egy
fagyis kanalat, és kivájt volna. Súlytalanná tesz a félelem. Mi van,
ha valami balul sül el?
Balra fordulok, és emlékeztetem magam, hogy egész nap
zajlanak problémamentes szülések, minden egyes nap – így kell
lennie: különben nem élte volna túl az emberi faj –, és végre
feltűnik előttem a Gloucesteri Királyi Kórház barna épülettömbje.
A kórház nyüzsög. A betegség gondolom, egy pillanatig sem
tart szünetet. Többen átmennek előttem az úton. Mindenhol
fekvőrendőrök. Az első parkoló tele van és üvölteni tudnék. Oda
akarok csörtetni a legközelebbi bejárathoz, és otthagyni a
kocsimat.
És végre tudom, mit érzett Sarah, amikor a pasija és a kishúga
nyomába eredt. Tudom, milyen rémület fogta el, ismerem az
ösztönt, ami miatt lehajtott az útról, hogy megakadályozza az
ütközést, amit Hannah biztosan nem élt volna túl. Tudom, hogy
nem azért tért le, mert nem érdekelte Alex. A szeretet és a félelem
rántotta el a kormányt. Ugyanaz a szeretet és félelem, amit most
miatta érzek. Bármit megtennék, hogy vigyázzak rá. Elállnék egy
kórházi parkolót. Átlépném a sebességhatárt. És abban a
helyzetben, amiben Sarah találta magát 1997-ben, én is balra
húztam volna a kormányt, ha így megmenthetem azt, akit a
legjobban szeretek.
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

Hamishnek persze igaza volt: nem engednek be. A kaputelefon

másik oldalán a hölgyet az is elképeszti, hogy egyáltalán
megpróbálom.
– Van egy hely, ahol várhatok? – kérdezem. – Szóltam Sarah
szülőpartnerének, hogy itt vagyok… És igazából én vagyok az apa,
ha az segít… Legalábbis azt hiszem… – Ezen a ponton a nő nem
válaszol többé. Azon tűnődöm, vajon hívja-e a biztonságiakat.
Találok egy kis várótermet a Nőközpont bejáratánál, és leülök
a mozgólépcső alá, szemben egy sor lifttel, amiket ha
megpróbálnék használni, valószínűleg letartóztatnának. És itt, egy
kórházi folyosó fénycsíkos valóságában – ahol mindenfelé valódi
családok, valódi párok vannak – a tervem ostobasága hirtelen
olyan vakítóan nyilvánvaló, hogy majdnem felnevetek.
Mégis mit reméltem? Hogy Hannah szünetet tart a
feladataiban, hogy megnézze az üzeneteit, esetleg elolvasson pár e-
mailt? Hogy elolvassa Hamish SMS-ét, és azt gondolja: Ez
fantasztikus! Eddie Wallace az apa! És beállított ide, de klassz!
Aztán kiugrik, és beinvitál?
A kezembe temetem a fejem, és azon tűnődöm, vajon Hamish
is ezt csinálja-e Bisley-ben.
Ha van bármi reményem arra, hogy visszaszerezzem Sarah-t,
ahhoz kicsit többet kell tennem, mint hogy beszágul-dok a
kórházba. Hat hónapja úgy egy kilométerre él tőlem. Hat hónapja
volt, hogy felvegye velem a kapcsolatot, és elmondja, apa leszek, de
egy mukkot sem hallottam felőle,
Tudom, hogy szinte teljesen reménytelen, mégis maradok.
Képtelen vagyok elmenni. Képtelen vagyok még egyszer hátat
fordítani neki.
A lift pityeg, és felriadok, de persze nem Sarah az egy
kisbabával a karján, hanem egy fáradtnak látszó férfi nyakában
kártyával, egy doboz cigi már félig előkerült a zsebéből.
Van választásunk, mondtam neki aznap, amikor találkoztunk.
Nem csak életünk áldozatai vagyunk. Választhatjuk azt, hogy
boldogok leszünk. És én mégis úgy döntöttem, hogy nem leszek
boldog, mindazok ellenére, amit mondtam. Hátat fordítottam
Sarah Harringtonnak, és annak a rendkívüli dolognak, ami
köztünk van, és a kötelességet választottam. Egy csak félig élt
életet.

Eltelik egy óra, kettő, három. Emberek jönnek-mennek, jeges

levegőt sodornak magukkal, ami hamar állott lesz. Egy
villanykörtével gond van, időként pislákol, de jön valaki és
megcsinálja, még mielőtt akár csak eszembe jutna szólni miatta.
Némán imádkozom az Országos Egészségügyi Szolgálathoz. Sarah-
ért. Az anyámért, akinek az érzéseit ezzel az egésszel kapcsolatban
el sem tudom képzelni. Talán Felix beugrik majd. A jó homorú
Felix, aki eltökélte, hogy pozitív marad, nem számít, mit hajít rá az
élet.
Nem sokkal azután, hogy sötétség veszi körül a Nőközpontot,
csatlakozik hozzám egy család a kis váróteremben: anya, apa és
egy kiskölyök. A kisfiúnak szőke afrofrizurája és huncut, csintalan
arca van, amit azonnal megkedvelek. Körbekémleli a várót,
kijelenti, hogy unalmas, és megkérdezi az anyját, hogy mihez
fognak kezdeni. A nő elgondolkodva babrálja a telefonját. Mond
valamit a férjének a látogatási időről.
Aztán megszólal a gyerek, és megáll a szívem:
– Sarah kisbabájának miért nincs apukája, anyu? Miért a
tesója segít neki, és miért nem a baba apja.'
Az ölemet nézem, és lángol az arcom.
– Erről nem beszélhetsz Sarah-val, kicsim – válaszolja az
anyja. – Ha bemehetünk hozzá, bármiről kérdezheted, csak
apukákról nem. Rudi, figyelsz te rám?
– Igen, de…
– Ha megígéred, hogy nem teszed, holnap elviszlek a
jégkrémgyárba, amiről meséltem, Stroud mellett.
 Kalapál a szívem. Lopva a fiúra pillantok, de őt egy fikarcnyit
sem érdeklem.
– Az a férfi az, aki összetörte a szívét? Aki miatt sírt, mert nem
hívta fel többé?
Legszívesebben megnyúznám saját magam.

A nőt – Sarah barátját, Jót – telefonon keresik. Elsétál a liftek felé,

hogy felvegye, Rudi pedig az apjával játszik. Csakhogy nem lehet
az apja, mert miután zsinórban ötször megveri „kő, papír, olló”-
ban, Tommynak szólítja.
Tommy! Sarah gyerekkori barátja. Bár rájövök, hogy ez nem
igazán passzol össze azzal, amit Sarah az életéről mesélt. Kívülről
tudom, azokat az üzeneteket, egy szóval sem említette, hogy
Tommy és Jo egy pár lenne. Talán félreértettem? Bárcsak többet
tudnék Sarah-ról és az életéről! Bárcsak tudnám, mit reggelizett
aznap, amikor beindult a szülés, milyen volt a terhessége, milyen
ennyi év után a kapcsolata a húgával! Bárcsak tudnám, hogy
biztonságban van!
Amikor Jo visszajön, összeszedi a holmijukat. Rudi
afrofrizurája felett elkapja Tommy pillantását, és megrázza a fejét.
– Anyu? Miért megyünk el? Anyu! Látni akarom Sarah-t!
– Sarah anyukájához és apukájához megyünk – válaszolja a
nő a fiának. – Azért telefonáltak, hogy meghívjanak magukhoz.
Késő van, neked le kell feküdnöd, és Sarah ma nem fogadhat
látogatókat. Lehet, hogy holnap sem találkozhatunk.
– Akkor mikor láthatjuk őt?
Jo arcáról nem lehet semmit leolvasni.
– Nem tudom – ismeri be.
Csúnya jelenet következik: Rudi nyilván imádja Sarah-t, és
nem tervezi, hogy elmegy innen. De végül – dühöngve – veszi a
kabátját. Épp indulnának, amikor Tommy elmegy mellettem, és
kétszer is megnéz. Megy tovább, aztán megint megáll, és tudom,
hogy engem néz. A következő pillanatban felnézek, mert kétségbe
vagyok esve. Ha egy piszok kínos beszélgetés Sarah legjobb
barátjával segít, akkor vállalom.
 – Elnézést – mondja, amikor találkozik a tekintetünk. –
Elnézést, azt hittem, valaki más… – Még egyszer elfordul. Még
egyszer megáll. – Nem, maga… Maga Eddie?
Jo, aki a mozgólépcső aljánál jár, megpördül. Rám mered.
Mindketten bámulnak. Rudi felém pillant, de túlságosan lefoglalja,
hogy ki van akadva, alig figyel oda. Látom, hogy Jo némán kimond
néhány válogatott kifejezést – bár nem tudom, hogy dühből vagy
döbbenetből fakad –, aztán átvezeti a fiát egy automata ajtón.
Felállok, és kezet nyújtok Tommynak, amit ő megráz, bár
eltart neki egy darabig.
– Honnan tudtad? – kérdezi. – Sarah megkeresett? – Mély,
élénk színnel elvörösödik, bár nem tudom pontosan, miért. Nekem
kellene szégyenkeznem.
Mielőtt kitalálta volna, mit mondjon, kibukik belőlem.
– Hogy van? Jól van? Megszületett a baba? Sarah jól van?
Bocsánat… Tudom, hogy őrültnek tűnök, és tudom, hogy
borzalmasan viselkedtem Sarah-val múlt nyáron, de én… ezt nem
bírom. Csak tudni akarom, hogy jól van-e.
Tommy még jobban elvörösödik. A szemöldöke önálló életre
kel, mintha egy beszéden gondolkozna, vagy egy rejtvényt oldana
meg.
– Őszintén nem tudom – feleli végül. – Jo az előbb telefonált
Sarah anyjának. Azt hiszem, Rudi előtt nem akart beszélni.
– A francba! Ez azt jelenti, hogy rossz hír?
Tommy tehetetlenül kínlódik.
– Nem tudom – ismétli. – Remélem, nem. Vagyis, a szülei
korábban itt voltak, és hazamentek, szóval valószínűleg csak…
Nézd, mennem kell! Én… – Elakad, és a bejárat felé hátrál. – Bocs,
haver! – Ezzel eltűnik.

Az éjszaka közepén úgy járkálok, ahogy a filmekben szoktak. Most

megértem. Ha leülnék, az olyan lenne, mintha mozdulatlanul
tűrném, hogy izzó fémet nyomnak a bőrömre.
Egy pizsamás idős emberrel osztozom a várótermen, de nem
szólunk egymáshoz. Ugyanolyan nyugtalan, mint én vagyok. Talán
egy nagyapa. Hozzám hasonlóan ő sem nagyon tehet mást, mint
hogy ásítozik, rázza a térdét és néha a szülészeti osztály ajtaját
nézi.
Biztosan ilyen a purgatórium. Örök halogatás. Várakozás
félelem-mollban. Semmi sem moccan, csak az óra vánszorgó
mutatói.
Alan igyekszik megnyugtatni, folyamatosan cikkeket küld a
szülésről. Gia azt akarja, hogy juttassam eszedbe, hogy a
szülésnek nem kell olyannak lennie, mint azokban a szörnyű
műsorokban, amiket a tévében látsz – írta korábban. – Egész nap
szülnek nők az egész világon. Azt mondja, felejtsd el azt a sok
túlspilázott drámát, és képzeld magad elé, ahogy Sarah lassú,
mély lélegzeteket vesz. Lassan lélegezve világra hoz egy kisbabát.
Vagy valami ilyesmi. Komolyan kellene vennem, de ahhoz
már késő.
Kétségbeesésemben elkezdem olvasni az üzeneteket, amiket
Sarah küldött tavaly nyáron. Az összeset elolvasom attól a naptól
kezdve, hogy elment a kunyhómból, a Santa Monica Beachen
történt találkozásunk előtti napig. Elolvasom kétszer, háromszor,
próbálok olyasmit találni, amit tudom, hogy nem adhatnak meg.
Aztán kinyílik a szülészeti osztály ajtaja, és vágtába kezd a
szívem. De csak a személyzet egyik tagja, aki sapkát húz, ásít, és
mélyen a zsebébe süllyeszti a kezét. A nő elsétál mellettünk, alig
pillant ránk, egyértelműen fáradt.
Én ezt nem bírom.
Visszagördítek az első üzenethez, amit Sarah húsz perccel
azután küldött, hogy elbúcsúztunk.

Hazaértem – állt benne. Csodálatosan éreztem magam

veled! Mindent köszönök. Puszi!
Én is csodásan éreztem magam – írom most. Sőt, ez
volt életem legjobb hete. Még mindig alig hiszem el, hogy
megtörtént.
Úton vagyok Leicesterbe és rád gondolok – írta pár
órával később.
Én is rád gondoltam – írom. És bár elismerem, hogy
az én gondolataim akkoriban nem voltak olyan szépek és
világosak, mint a tieid, azt akarom, hogy tudd, mindettől
eltekintve reménytelenül beléd szerettem. Ez tette
mindennél fájdalmasabbá, teljesen, totálisan, fülig beléd
szerettem. El sem hittem, hogy létezel. Még mindig nem
hiszem el.
Aztán az üzenetei egyre aggodalmasabbak lettek: Szia, jól
vagy? Időben kiértél a Gatwickre?
Nagyot nyelek. Fájdalmas látni, ahogy úrrá lesz rajta a pánik,
tudva, hogy megakadályozhattam volna.
Elolvasok még néhányat, de aztán abbahagyom, mert túl nagy
a bűntudatom.
Te vagy a legjobb és leggyönyörűbb ember, akit
valaha ismertem – írom inkább. És ezt már az első együtt
töltött napon tudtam. Elaludtál, én pedig azt gondoltam,
feleségül akarom venni ezt a nőt.
Szeretlek, Sarah – írom. Azt hiszem, sírok. Bárcsak ott
lehetnék veled és bíztathatnálak. Csak azt akarom, hogy
te és a baba rendben legyetek.

Sajnálom, hogy nem voltam melletted. Bárcsak

ott lettem volna! Bárcsak együtt csinálhattuk
volna végig! Bátrabbnak kellett volna lennem.
Bíznom kellett volna abban, hogy meg tudom
oldani anyuval. Semminek sem lett volna szabad
megállítania.

Tényleg sírok. Egy könnycsepp nagy tócsában terül szét a

telefonom kijelzőjén. Megpróbálom letörölni a piszkos
mandzsettámmal, és az egész homályos lesz. Aztán lepottyan még
egy, és rájövök, hogy az a veszély fenyeget, hogy zokogni fogok.
Felállók, és újra járkálni kezdek. Kimegyek, ahol a levegő hideg,
akár a jeges tenger, de azonnal elapasztja a könnyeimet, úgyhogy
maradok. A parkoló most csendes. Rezes a fény, levéltelen fák
ringanak a csípős szélben.
 Elküldöm neked minden csepp erőmet és
bátorságomat, bár tudom, hogy nem lesz rá
szükséged. Rendkívüli nő vagy, Sarah
Harrington. A legjobb, akit ismerek.

Remegnek az ujjaim. Hideg késszúrásokat érzek a nyitott

kabátomban, de magammal már nem törődöm.

Kérlek, ha készen állsz, megpróbálhatnánk újra?

Áthúzhatnánk mindent, még azt is, hogy azt
hittem, ezen nem léphetünk túl? Kezdhetnénk
elölről? Semmi sem tenne boldogabbá, mint hogy
veled legyek. Te, én, a baba. Egy kis család.
Szeretlek, Sarah Harrington.

Vijjog egy mentő, oldalról bénítóan hideg széllökés talál

arcon.

Szeretlek, Sarah Harrington. Sajnálom.

 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

Sarah

Lassan váltogatok, lebegek az életem felett. Hatszögek és

nyolcszögek, talán mennyezetcsempék, vagy talán csak annak a
széknek egy apró részlete, amin korábban az alkaromat
pihentettem…
Sok apró bútorrészletet láttam ezen a párhuzamos idősíkon,
amiket olyan erősen bámultam, hogy megnőttek, mintákba
rendeződtek, táncoltak: kaleidoszkóp a mennyországban.
Boldog emlékek. Pozitív képek. Amik stimulálják az oxitocint.
Ilyenekre kellene gondolnom. Boldog emlékeket játszok le a
homlokcsontom előtti képernyőn. Ott a kövér kis póni, ami azé a
nőé volt, aki a Tommy lakása mögötti házban lakott…
Fájdalom. Egy egész dübörgő vízesés. De: Bízom a testemben,
ismétlem, mert ezt mondták. Bízom a testemben. Elhozza nekem
a kisbabámat.
Ott van Hugó, Tommy macskája, a fura szerzet, aki nyáron
nem ivott eleget.
A bába megint csinál valamit a hasammal. Szíjakat húz. Mióta
áthoztak ebbe a szobába, figyelik a baba szívverését egy olyan
szerkezettel, ami laborkísérletnek látszik. Az egyik érzékelő az
összehúzódásokat méri, a másik a babát figyeli – emlékeztet a nő,
amikor elkapja az arckifejezésemet. Bólintok, és megpróbálom
visszatéríteni magamat a boldog emlékekhez.
Van egy Hannah nevű gyerek; tizenkét éves. A karja fel van
kötve, a szeme bedagadt és zöld, a bőre tele vágásokkal és
zúzódásokkal. A legjobb barátnője halott, és gyűlöl engem.
Nem, ez nem boldog. Kutatok a fájdalom és kimerültség
rétegeiben valami jobb után. Négyre belélegzett, hatra ki. Vagy
nyolc volt? Bízzon a testében! – mondták a tanfolyamon. – Bízzon
a testében! Bízzon a szülés folyamatában!
De bekerültem valamilyen alagútba, és olyan mély, hogy nem
egészen tudom, hol vagyok. Azt hiszem, vannak gyógyszerek. Így
van: kaptam egy injekciót a combomba, és van egy íze a szám
mellett. Megigazítom, és édes történeteket lélegzek be, miközben
elindulok felfelé egy újabb hegyre. Lebeg: valaki megpróbálja
elvenni, úgyhogy erősen kapaszkodom belé.
Itt egy szoba tele orvosi berendezésekkel, és ugyanaz a lány,
Hannah, csak most másmilyen: megint a testvérem, de nő, akinek
családja és karrierje van. Ő a szülőtársam. Tanácsadásra jár, mert
igazán szereti magát. Azt mondja, szörnyen viselkedett velem.
De nem volt szörnyű. Soha nem volt szörnyű. Hannah a jó
emlékek között van, ő segít át ezen az alagúton. Belélegzem a
csodálkozást, amit akkor éreztem, amikor először láttam őt.
Beállított anyuhoz nagyapa temetésének reggelén. Ahogy ott állt
előttem mereven, aztán előreóvakodott, majd a földöntúli
boldogság, amikor majd két évtizede először öleltem magamhoz a
húgomat.
Újabb alakok és minták; egy mozgó vázlatfüzet. Csak félig
érzékelem az embereket a szobában; hogy mit csinálnak a
testemmel; a gyengéd utasításokat.
Emlékszem a stroudi kávézóra. Hannah-val oda mentünk
először felnőttként. A csendekre, az ideges nevetésekre.
Mindkettőnk bocsánatkéréseire és a síró apám látványára, amikor
elmondtam neki, hogy Hannah meghívott a házába, hogy
megismerjem a családját.
De… a kisbabám. Hol a kisbabám?
A tenger önmagába ömlik, újra és újra, és a kakukk beleénekli
a két hangot egy sötét erdőben. Eddie nevet. Most megint
megvizsgálnak. Emberek, sokan, néznek egy monitort, ami recés
vonalakat nyomtat ki.
Hol a kisbabám?
A kisbabám. A kisbabám, akit Eddie-vel csináltam.
Eddie. Annyira szerettem őt.
Eddie. Hannah ezt a nevet mondja. Eddie-ről beszél. Azt
mondja, odakint van. Hannah döbbent, elképedt, de most
figyelnem kell egy orvosra, aki elveszi tőlem a csövet, és lassan,
érthetően beszélni kezd.
– Attól tartok, nem várhatunk tovább – mondja a nő. – Ki kell
vennünk a babát. Még mindig nem tágult ki teljesen… a magzati
vérminta arra utal… oxigén… szívverésszám… Sarah, érti, amit
mondok?
– Eddie? – kérdezem. – Kint? – De az orvosok mást is
mondanak, aztán ez az ágy-szék mozogni kezd, elhagyja a szobát.
Az alagút halványul. Vannak mennyezetcsempék. Hannah
hangja közel van a fülemhez.
– Beleegyeztél a császárba – mondja nekem. – A baba
küszködik. De ne aggódj, Sarah, sokszor történik ilyesmi.
Egyenesen a műtőbe mész, és a baba percek alatt kint lesz. Minden
rendben lesz.
Eddie-ről kérdezem őt, mert lehet, hogy csak az egyik történet
volt a kaleidoszkópos alagútban. Nagyon fáradt vagyok.
Kevés az oxigén?
De ez valódi tény, nem „alagút”-tény: Eddie vár rám. Odakint
van. Üzeneteket küld a telefonomra; azt mondja, szeret.
– És azt ismételgeti, hogy sajnálja – meséli Hannah. Szóhoz
sem jut. – Eddie Wallace – mormogja, közben valaki megfogja a
könyökét, és azt mondja, hogy fel kell vennie egy műtősruhát. – A
gyereked apja. Mármint, mi van?
Eddie azt mondja, szeret. A gyerekem bajban van.
Aztán az orvosok valahogy belém nyúlnak, mindenki beszél,
és nekem figyelnem kell.
 ÖTVENEDIK FEJEZET

Eddie

Hirtelen felülök: nyílik a szülészeti osztály ajtaja. Rájövök, hogy

biztosan elaludtam. Szörnyen érzem magam. Majd megfagyok, ráz
a hideg. Miért nem húztam sapkát vagy kesztyűt? Miért nem
terveztem ezt meg rendesen? Miért szúrtam el mindent attól a
pillanattól kezdve, hogy Sarah júniusban elment a kunyhómból?
– Van itt egy Eddie Wallace? – kérdezi az ajtóban álló nő.
Műtősruhában van.
– Igen! Én vagyok az!
A nő vár, aztán a liftek felé biccent, ahol anélkül beszélhetünk,
hogy várótermi társam hallaná. Ő is elaludt, de most féltékeny
tekintettel figyel engem.
A félelem nyilai köröznek a testemben, mint az
ismeretterjesztő videókban, amiket a suliban mutatnak, és
túlságosan lassan megyek. A műtősruhás nő megvár, karba teszi a
kezét, és észreveszem, hogy a földet nézi.
Gyorsan rájövök, hogy ez nem tetszik.
Még gyorsabban rájövök, ha rossz hírt közöl, az életem örökre
megváltozik.
Ezért, az első néhány másodpercben nem hallom, mit mond,
mert teljesen megsüketít a rémület.
– Kisfiú – ismétli, amikor rájön, hogy semmit sem fogtam fel.
Elmosolyodik. – Sarah gyönyörű kisfiút szült úgy egy órája. Most
épp elvégzünk néhány vizsgálatot az anyukánál és a kisbabánál, de
Sarah megkért, hogy mondjam meg, hogy fiú és teljesen rendben
lesz.
Teljes elképedéssel meredek rá.
– Fiú? Fiú? Sarah jól van? Fia született?
 – Nagyon fáradt, de jól van – mosolyog a nő. – Nagyon jól
csinálta.
– És azt akarta, hogy maga szóljon nekem? Tudja, hogy itt
voltam?
– Tudta, hogy itt van – bólint a nő. – Épp akkor tudta meg,
amikor bevittük császárra. A húga elmondta neki. És a fia tündéri,
Eddie. Csodaszép apróság.
Előrebukom, a csodálkozás, az öröm, a megkönnyebbülés, az
elképedés kiáltása szakad ki belőlem, és még vagy milliónyi
dologé, aminek a nevét sem tudom. Nevetésnek hangzik. Akár
nevetés is lehet. A kezembe temetem az arcom, és sírok.
A nő a hátamra teszi a kezét.
– Gratulálok! – mondja valahol felettem. Hallom, hogy
mosolyog. – Gratulálok, Eddie!
Végül sikerül felegyenesednem. A nő megfordul, hogy
induljon. Hihetetlen, hogy megy, és újabb életeket segít a világra.
Hogy ez a csoda számára mindennapos.
Egy fiú! Az én fiam.
– Sarah a szobájában lábadozik, és néhány napig a
kismamakórteremben kell maradnia. Attól tartok, ma éjjel nem
jöhet be, de a kórterem látogatási ideje délután kettőkor kezdődik
– magyarázza. – De persze Sarah-tól függ.
Ostobán, boldogan bólintok.
– Köszönöm – suttogom, amikor elindul. – Nagyon
köszönöm! Kérem, mondja meg neki, hogy szeretem! Annyira
büszke vagyok rá! Én..
Azon a napon sírtam így utoljára, amikor elmondták, hogy a
kishúgom meghalt. De az életem legrosszabb pillanata volt, ez
pedig a legjobb.
Nagy sokára kibotorkálok. A szél csillapodott, és halvány
szürkeség szűrődik át lassan az éjszakai égen. Csend van, kivéve a
könnyeimet és a szipogásomat Még egy távoli autó motorzaja
sincs, csak én és ez a hatalmas, szédítő hír.
– Apa vagyok – suttogom a korahajnal semmijébe. – Van egy
kisfiam.
Ezt többször elismétlem, mert mást nem tudok mondani.
Nekidőlök a nőközpont hideg falának, és próbálom átalakítani,
hogyan látom az univerzumot, hogy ez a kis csoda is a része, de
lehetetlen: el sem tudom képzelni, nem tudom felbecsülni. Nem
tudom elhinni. Semmire sem vagyok képes.
Egy autó behajt a parkolóba, lassan halad a mozgássérült
parkoló felé, velem szemben. Az élet megy tovább. A világ ébred. A
világnak a fiam is a része. Ez mind az övé. Ez a levegő, ez a hajnal,
ez a síró férfi, akit egy nap az apjának hív.
Aztán rezeg a zsebemben a telefonom, meglátom Sarah nevét
és az „üzenet” szót, és megint végem, megállíthatatlanul zokogok,
mielőtt egyáltalán elolvasnám.
Gyönyörű – írja Sarah. A legelképesztőbb dolog, amit
valaha láttam.
Lélegzet-visszafojtva figyelem, ahogy újabb üzenetet ír.

Kérlek, holnap gyere el, és ismerd meg a fiunkat!

És az utolsó: Én is szeretlek.
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

Sarah

Június másodika van. Újabb június másodika a lovaglóösvénynél:

a huszadik, jövök rá, miközben próbálom összegumizni a hajam.
Ma erős a szél, gyorsan löki a felhőket az égen, feszes csigákba
fésüli, csapkodja őket. A szél belekap a hajamba, messzire
táncoltatja.
Arra az évre gondolok, amikor olyan erősen esett, hogy a
csalán lelapult, és arra az évre, amikor a kalapomat elvitte a
tomboló szél. A tavalyi évre gondolok, amikor olyan forróság volt,
hogy a levegő összesűrűsödött körülöttem, és még a madarak is
hallgattak mozdulatlanul a fákon. Abban az évben ismertem meg
Eddie-t, és elkezdődött.
Eddie. Az én Eddie-m. Bár kimerült vagyok, felfoghatatlanul
kialvatlan, mosolygok. Reménytelenül mosolygok, és a gyomrom
ide-oda ugrál.
És még mindig ez történik velem, egy teljes évvel azután, hogy
összefutottam vele a réten. Ő azt mondja, vele is ez van, és tudom,
hogy igazat mond, mert látom az arcán. Néha eltűnődöm, hogy
talán annak a küzdelemnek az utóhatása, amit azért vívtunk, hogy
megtaláljuk és megtartsuk egymást. De azt hiszem, leginkább
azért, mert ilyen érzésnek kell lennie.
Mintha érezné, hogy az anyja szíve összeszorul, Alex mocorog,
szorosabban bújik a mellkasomhoz. Még mindig mélyen alszik,
hiába piszkálták, és gügyögtek neki az elmúlt egy órában.
Átölelem, szorosan bebugyolálom a babahordozóba, és
megcsókolom a meleg fejecskéjét újra és újra. Ha rajtam fekszik,
még akkor is, amikor olyan fáradt vagyok, hogy bárhol el tudnék
aludni, az olyan, mintha felkapcsolnának egy lámpát.
 Az Alex születését követő napon, amikor Eddie remegő
kezében egy játék mókussal, félelemtől falfehéren besétált, tudtam,
hogy megcsináltuk. Átadtam neki a fiát, ő teljesen elképedve nézte
őt, megállíthatatlanul sírt, és „bunyós”-nak hívta Alexet. Később,
miután a nővér elvette tőle, Eddie nézett engem néhány pillanatig,
aztán szerelmet vallott. Azt mondta, nem számít, mi történt, az
enyém, ha akarom.
Így ő is eljött velem apuékhoz, amikor hazaengedtek. Pár
héttel később elköltöztünk a kunyhóba. (Eddie csinált egy
kiságyat. Egy kiságyat! Egeret lelógatta a tetejéről.) És bár az anyja
nem volt hajlandó rólam beszélni, egész nap hívogatta Eddie-t.
Elfogyott az összes pénzem, Eddie házának kilyukadt a teteje,
emlőgyulladást kaptam és pocsékul éreztem magam, de még soha
nem voltam ilyen boldog. Az első reggelünkön nem keltünk fel az
ágyból. Csak feküdtünk a fiunkkal, megetettük, összebújtunk, néha
elszundítottunk, aztán felébredtünk, csókolóztunk, pelenkát
cseréltünk és mosolyogtunk.
Eddie először az anyja két, talán három hívására válaszolt
naponta, de ez hamarosan egyre csökkent. Nehéz volt neki…
hihetetlenül nehéz – mondta, amikor egyik reggel három nem
fogadott hívásra ébredt. Az éjszakai hívások a legrosszabbak.
Remegő kézzel hívta vissza, felült az ágyon, miközben én egy
széken szoptattam Alexet, és nem sokkal később át is ment hozzá.
Amikor visszajött, azt mondta, az anyja „jól van”.
– Csak rossz éjszakája volt. De húsz éve havonta legalább egy
rossz éjszakája van, és túléli. Bizakodóbbnak kell lennem.
Hiába gyötörtek éveken át gondolatok a Wallace család
kínjaival kapcsolatban, még így is sokként ért, hogy Eddie-nek
mennyi kötelezettsége volt az anyjával kapcsolatban. De amikor
bocsánatot kért a hívások száma miatt, hogy még mindig ennyiszer
meg kell látogatnia, megmondtam neki, hogy nincs erre szükség.
Az összes nő közül – mutattam rá – én érthetem ezt meg a
legjobban.
Azt is tudom, hogy Eddie-vel valami olyasmi történt, ami az
anyja betegségénél is fontosabb: szülő lett. Szülő, és az sok
megmagyarázhatatlan ösztönt és érzést hoz magával. Alex
megérkezett Eddie életébe, aprócska volt, meleg, úgy festett, mint
aki a világ összes rejtélyét meg tudja oldani, és anélkül, hogy akár
egy szót is szólt volna az apjához – anélkül, hogy akár a kisujját
megmozdította volna – örökre megváltoztatta Eddie
kötelességeinek térképét.
Most, ha az anyja hívja, egyszerűen kinyomja, később
üzenetet ír neki, de leginkább Alexre figyel. Rám.
– Csak imádkozhatok, hogy anyu jól lesz – mondta egy nap. –
Hogy amit nyújtani tudok neki, az elég lesz. Mert nem tudok neki
többet adni, Sarah. Nem fogok. Ennek a kisembernek szüksége van
rám. Most őt kell életben tartanom.

Mégis. Tudom, hogy Eddie-nek fáj, hogy az anyja ma nem jött el.
Én tudtam, hogy nem fog eljönni; Eddie is tudta. Az asszony
három hónap alatt hatszor találkozott Alexszel, mindannyiszor
ragaszkodott hozzá, hogy csak Eddie legyen jelen, de ahogy Eddie
ma behúzta a vállát, amikor az anyja nélkül kellett elkezdenie,
attól megszakadt a szívem.
Amikor Jenni és Javier bejelentette, hogy júniusban
iderepülnek egy hónapra, Eddie-vel úgy döntöttünk, hogy
köszöntő bulit tartunk Alexnek. Mivel mindkét szülője ateista,
nem valószínű, hogy valaha lesz keresztelője, ezért terveztünk neki
egy kis ceremóniát. Csak néhány barát mond néhány dolgot, aztán
jön a komoly rész, az evés-ivás.
Jenni számára nagyon nehéz volt az elmúlt tíz hónap. Hetente
legalább kétszer beszéltünk, és volt néhány szívszorító mélypont,
de úgy érzem, a nehezén már túl van. Egész jól van, amióta tegnap
megérkeztek. Korábban azt mondta nekem, hogy Javierrel készen
állnak, hogy kitalálják, milyen életük lesz gyerekek nélkül (talán
utazgatunk kicsit? – mondta), sőt még valami „menő”
posztgraduális képzésén is gondolkodik Szegény Javier össze fog
törni, ha őt is elveszíti.
Eddie ötlete volt, hogy itt tartsuk, a lovaglóösvénynél, június
másodikán. Ott, ahol Alex és Hannah bunkere állt. Szerintem így
tökéletes.
 De persze, ahogy a kapcsolatunk összes többi része, ez sem
volt sima ügy. Büdi, a húgom kutyája szinte az összes kaját
megette a szertartásunk alatt – többek között egy nagy
csokoládétortát – így Hamish most vele van az állatorvosi
ügyeleten. Hannah gyerekei pedig folyton sírnak, mert félnek,
hogy a kutya halálra ette magát. Alan, Eddie legjobb barátja
nagyon ideges volt amiatt, hogy beszédet kell mondania, és annyi
sört ivott, hogy bealudt, mielőtt ő következett volna. A felesége
most nem áll szóba vele. Aztán rajtakapták Rudit, hogy csókolózik
az egyik baba-mama jógás barátnőm idősebb lányával, amikor
még vagy négy évig idegesítőnek kellene találnia a lányokat, a
jógás barátnőm pedig pont a múlt héten mondta, mennyire örül,
hogy a lánya nincs károsan szexualizálva, mint a legtöbb gyerek
manapság.
Jo nem tudta abbahagyni a röhögést, ami kicsit oldotta a
helyzetet.
De mindenki itt van, kivéve persze Hamisht és Eddie anyját.
Jenni, Javier, a húgom és a családja, Alan és Gia, akik nagyon
barátságosan fogadtak engem, Tommy és Jo, akik saját szerelmi
történetükkel vannak elfoglalva. Egyiküket sem láttam még
ennyire boldognak, bár a helyzet Shawnnal bonyolult, mióta Jo
beszélt neki Tommyról. De Jo megkapta, amiben eddig sosem volt
része: igazi társa lett. Ezt is megoldja.
És persze itt vannak a szüleim is, akik nagy örömmel néznek
minden beszélgetést a lányaik között. Még mindig nem hiszik el,
hogy visszajöttem, Hannah-val sikerült újra barátokká válnunk,
hogy együtt lehetünk, mint egy család. És persze odavannak
Alexért. Apu írt neki egy csellódarabot. Van egy olyan rossz
érzésem, hogy később eljátssza.
Eszek még egy szelet quichét, amíg még tudok – Alex
bármelyik pillanatban felébredhet –, és megkeresem Eddie-t.
Megvan. Mosolyogva, zsebre tett kézzel közeledik felénk. Azt
hiszem, sosem fogom megunni ezt a mosolyt.
– Szia! – köszön. Megcsókol egyszer, aztán még egyszer.
Lepillant a pirinyó fiunkra. – Szia, Bunyós – suttogja. Persze Alex
ébredezni kezd. Fél szemét kinyitja, ráncolja az: arcát, aztán a
mellkasomba fejel, és újra mélyen alszik. Az apja puszit nyom a
feje búbjára, aminek illata a világ legtökéletesebb aromája, és
nagyot harap a pitémbe.
Alex újra felébred, de most úgy tűnik, velünk is marad. Csipás
szemével az apjára néz, akinek az arca akár egy nevetséges,
vigyorgó tök, ami feltűnik a szeme előtt, és – pár pillanatnyi
megfontolás után – elmosolyodik. Eddie pedig darabokra hullik,
mint mindig.
Kezdi kibugyolálni a fiát a hordozókendőből, és én hirtelen
látom magunkat, azt a két embert, akik tavaly a szökött birka felett
nézték egymást. A reménykedés, a várakozás, ahogy folyamatosan
fény derült a múltra, amiről nem tudtunk. Sok minden változott
azóta, és még sok minden vár ránk. De semmi sem tart vissza
többé. Nincsenek sötét sarkok, közelgő lavinák. Csak az élet.
És ki hitte volna, hogy Eddie Wallace lenne a megoldás? Hogy
pont Eddie lesz az, aki eléri, hogy többé ne meneküljek? Ő teszi
lehetővé, hogy nyugodtan üljek, lélegezzek, önmagam legyek. Ki
hitte volna, hogy Eddie Wallace – aki elől annyi éven át bujkáltam
– lesz az, aki miatt ilyen kétségbeesetten haza akarok majd jönni?
Aki lehetővé teszi, hogy gyökeret eresszek, és végre tartozzak
valahová.
Amikor felnézek, meglátom Carole Wallace-t.
Az összejövetelünk szélén álldogál, karját egy olyan férfi
karjába fűzi, akinek másik ingujja üresen lóg az oldalánál. Biztosan
ő Felix. A testem megfeszül, és a szívem zakatol. Nem biztos, hogy
készen állok erre. Önző módon azt sem tudom, akarom-e. Nem
bírnék el egy jelenetet. Alex napján nem.
De itt van, és máris átvág a társaságon, egyenesen felém tart.
Eddie felé tart – mondom magamnak. Engem egy pillantásra
sem méltat majd. Eddie a feje fölé emeli Alexet, és nevet a fia
csodálkozó, zavart arckifejezésén. Figyelem, ahogy az anyám és
Carole egyszerre veszik észre egymást. Anyu megállítja őt, egy
pillanatra a karjára teszi a kezét, mond valamit, mosolyog. Carole
teljesen döbbentnek tűnik. Pislog anyura, zavarában mereven áll,
aztán sikerül válaszolnia. Lehet, hogy mosolyog is, bár, ha igen,
akkor futólag. Anyu mond még valamit, a piknik felé mutat, Felix
pedig szívélyesen rámosolyog, bólint, és megköszöni, Carole-ra
néz, de az asszony már visszafordult felénk, és elindult.
– Eddie – szólok neki halkan. Még mindig a fiával beszélget. –
Eddie. Itt az anyukád.
Eddie megpördül, érzem, hogy a teste riadókészültségben van.
Lázas csendben találja ki, mit tegyen. Egy pillanatig elindul, hogy
feltartóztassa, mielőtt ideér hozzám, de aztán megáll. Megáll,
határozottan kihúzza magát, és megfogja a kezem. A másikkal
magához szorítja Alexet, hüvelyujját végighúzza aprócska
rugdalózójának finom pamutján.
Felnézek rá. Lüktet a halántéka. A nyaka megfeszül, és tudom,
hogy nagyon szeretne elindulni, megállítani az anyját. De marad.
Még soha nem szorította így a kezemet. Egy pár vagyunk – üzeni,
és szeretem érte. – Én már nem csak én vagyok. Mi vagyunk.
Carole csak a fiát nézi. Ahogy közeledik, Felix hátramarad, és
melegen rám mosolyog, de ez kevés ahhoz, hogy elhiggyem,
minden rendben lesz. Felix válla felett a szüleim figyelnek, Jo
figyel. Alan figyel. Sőt, mindenki figyel, bár a legtöbben úgy
tesznek, mintha nem figyelnének.
– Szia, Eddie, szívem! – mondja, amikor odaér elénk. Úgy
tűnik, csak ebben a pillanatban tűnik fel neki, hogy Felix nincs
vele. Idegesen hátrapillant, de a férfi nem moccan, és Carole úgy
tűnik, marad. – Gondoltam, eljövök megnézni Alexet a különleges
napján.
Eddie még jobban szorítja a kezemet. Lassan már fáj.
– Szia, anyu – köszön. Vidám és laza, mintha minden rendben
lenne. Én pedig azt gondolom: Annyira kedves vagy. Évek óta
csinálod ezt. Vigyáztál rá, nem számít, mi játszódott le benned.
Rendkívüli ember vagy. – Alex! – suttogja. – Alex, itt a nagyi!
Alex megéhezik, folyton Eddie mellkasa felé bukik, bár ott egy
csepp tejet sem fog találni.
– Szeretnéd megfogni? – kérdezi Eddie az anyját. – Szerintem
hamarosan majd enni akar, de talán lesz pár nyugodt perced.
Carole nem néz rám, de mosolyogva kitárja a karját. Eddie
óvatosan, finoman átadja neki a babánkat. Vár, amíg az anyja
megfogja, aztán puszit nyom a fia buksijára.
 Visszalép, és újra megfogja a kezemet. Carole úgy mosolyog,
amit sosem hittem volna, hogy látni fogok az arcán, az arcon, ami
hosszú éveken át ott lapult az agyam peremén.
– Szia, szívem! – suttogja Carole. A szeme könnybe lábad, és
rájövök, hogy Eddie tőle örökölte a szép óceánkék szemét. – Szia,
te szép kisfiú! Ó, a nagyi szeret téged, Alex. Nagyon szeret!
Eddie előrenyúl, hogy megfogja Alex egyik pufók lábacskáját.
Aztán vet rám egy oldalpillantást, és megszorítja a kezemet.
– Anyu – kezdi nyugodtan. – Bemutatom Sarah-t. A fiam
anyját.
Hosszú csend, ami alatt Carole Wallace Alexnek sutyorog, aki
tekergőzni kezd a mellkasán. Eddie elengedi a kezemet, és átkarol.
Carole fel sem néz. – De jó kisfiú vagy te! Nagyon jó kisfiú vagy!
– Anyu.
Ekkor Carole Wallace lassan, bizonytalanul rám néz. Rám néz
a fiam feje felett, két évtizednyi fájdalom felett, amit csak most,
anyaként kezdek igazán megérteni. És egy pillanatra – a
másodperc törtrészéig – elmosolyodik.
– Köszönöm az unokámat – mondja remegő hangon. – Sarah,
köszönöm neked ezt a kisfiút.
Megpuszilja Alexet, aztán elsétál, vissza Felix biztonságos
társaságába, és a beszélgetés folytatódik. A szél csillapodik, a nap
melegebben süt. Lekerülnek a zakók és pulcsik. A turbolya vadul
hullámzik, amikor egy gyerek átbújik a tövek között, apró
pillangóraj repdes a fű felett körülöttünk, eltakarva előlünk a
múltat, azokat a történeteket, amiket hosszú éveken át beszéltünk
be magunknak.
Átkarolom Eddie derekát, és érzem, hogy mosolyog.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Legelőször is köszönet George Paglierónak és Emma Stonexnek

azért a furcsa, kánikulai napért, amikor egyetértettünk, hogy
azonnal meg kell írnom ezt a könyvet, valamint az azt követő
hatalmas támogatásért és lelkesedésért.
Szívemből mondok köszönetét Pam Dormannek, a
szerkesztőmnek fantasztikus szerkesztői tudásáért, és hogy ilyen
élénken látta maga előtt, és mélyen megértette ezt a könyvet. Brian
Tartnak, Kate Starknak, Lindsay Prevette-nek, Kate Griggsnek,
Roseanne Serrának, Jeramie Ortonnak és a csapat többi tagjának a
Pamela Dorman Books/Viking kiadóknál. Igazi megtiszteltetés
ilyen illusztris listán szerepelni.
Végtelen hálával tartozom Allison Hunternek, fáradhatatlan
amerikai ügynökömnek, aki egy edzésen majdnem kinyírt, de
aztán minden megváltozott, és összehozta nekem álmaim
könyvszerződését. Ügynökömnek az Egyesült Királyságban, Lizzie
Kremernek, aki mindent olyan szuperül megoldott, és aki nélkül
teljesen elvesztem volna. Szintén köszönöm Harriet Moore-nak és
Olivia Barbernek.
Köszönöm Sam Humphreysnek az angliai Mantle-nél, hogy
kezdetektől fogva szerette ezt a könyvet, valamint az éleslátó és
gondos szerkesztést, ami annyival jobbá tette annál, mint ami
lehetett volna. A többi szerkesztőnek is köszönöm a világ minden
táján, akik a kezűkbe vették. Még mindig nem hiszem el! Hálás
vagyok Alice Howe-nak a David Higham Associates irodalmi
ügynökségnél és a fantasztikus fordításjogi osztályának: Emma
Jamisonnak, Emily Randle-nak, Camilla Dubininek, Margaux
Vialleronnak és Annabel Churchnek.
Őszintén köszönöm a Vén Robsonosoknak1, egy létező
focicsapatnak, akiket eszelősen szeretek. Nagyon bőkezű
adományt adtak a CLIC Sargent gyermekjóléti szervezetnek, mert
megemlítem őket a könyvben.
Gemma Kicksnek és a Hearts & Minds nevű csodálatos
szerkezetnek nagylelkű segítségükért, amikor a bohócdok-tor-
szervezetek után kutattam. Elképesztett és inspirált, hogy a
bohócdoktorok mennyit változtatnak a gyerekek életén minden
áldott nap. Szintén köszönöm Lynne Barlow-nak a Bristoli
Gyermekkórházból.
Köszönöm Emma Williams mentálhigiénés nővérnek, James
Gallagher műbútorasztalosnak és Victoria Bodey-nak, aki kisfiúk
édesanyja. Köszönöm rengeteg barátomnak, akik válaszoltak
végeérhetetlen (gyakran igencsak személyes) kérdéseimre a
Facebookon.
Emma Stonexnak, Sue Mongrediennek, Katy Regannak,
Kirsty Greenwoodnak és Emma Hollandnak a kézirat különböző
fázisaiban adott értékes visszajelzéseikért. És legfőképpen drága
írótársamnak, Deborah O’Donoghue-nak, aki nélkül nem biztos,
hogy meg tudtam volna írni ezt a könyvet: rengeteg remek ötlet
tőled származik, Deb. Köszönöm! Alig várom, hogy a te könyvedet
lássam a polcokon!
Köszönöm a Hattyúimnak, vagyis a SWAN – South West
Authors and Novelists (Délnyugati Szerzők és Regényírók)
tagjainak – a támogatást, az isteni ebédeket és a nevetést.
Ugyanezt köszönöm a CAN Facebook-csoport hölgyeinek is.
Köszönöm Lindsey Kelknek a Los Angeles-i kutatóutamat és a
legtöbbször íróhoz egyáltalán nem illő beszélgetéseket. Köszönöm
Rosie Masonnak és családjának a számtalan emlékezetes napot,
amikor abban a gyönyörű völgyben játszottunk, és Ellie Tintónak,
amiért életben tartja Margery Kempe szellemét, méghozzá nem túl
áhítatosan.
Köszönet Lyn, Bnan és Caroline Walshnak, akik mindig
mindenben támogattak, és szörnyen büszkék voltak rám,
miközben haladtam utamon, hogy saját néven váljak íróvá. És
mindenekfelett köszönöm az én drága George-omnak és a mi
pirinyó, vicces, tökéletes kisemberünknek, aki örökre
megváltoztatta, hogy mit gondolok a szeretetről.
1
A csapat eredetileg egy könyvelőiroda munkatársaiból alakult.
 Table of Contents
Title page
I. RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
II. RÉSZ
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
HARMINCHATODIK FEJEZET
HARMINCHETEDIK FEJEZET
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
III. RÉSZ
NEGYVENEDIK FEJEZET
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
NEGYVENHARMADIK FEJEZET
NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
NEGYVENHATODIK FEJEZET
NEGYVENHETEDIK FEJEZET
NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
ÖTVENEDIK FEJEZET
ÖTVENEGYEDIK FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS