A DÖNTÉS

AZ ON THE SPOT ALKOTÓINAK

L
Z ÍV R IP O RTJA KALIFORNIÁBÓ
EXKL U

Aznap, amikor a szüleit meggyilkolták Auschwitzban, Edith Eva Egernek a koncent-

rációs tábor hírhedt orvosa, Joseph Mengele előtt kellett táncolnia a Kék Duna kerin-
gőre. Öt hónappal később a halottak közül húzta ki egy amerikai katona. Az Egyesült
Államokban elismert pszichológus lett, de saját történetét évtizedeken át nem osztotta
meg senkivel, memoárja a traumafeldolgozásról kilencvenéves korára jelent meg.

S
an Diego, Kalifornia. Apró, töré­
keny asszony tol ki egy kerekes­
széket az idősek otthona ötödik
emeleti könyvszagú szobájából. Tagba­
szakadt, borostás férfi ül benne. Maga
elé mered, mintha nem látna semmit a
külvilágból. New Yorkban egykor menő
pszichiáter volt, most gyógyíthatatlan
betegsége miatt csak segítséggel tud fel­
kelni az ágyból. Gyermeke nincs, fele­
ségétől elvált, egy-két éve lakik ebben
a kaliforniai intézetben, ahol a havidíj
hétszázezer és másfél millió forint kö­
zött van, a belépési díj pedig az apart­
man méretétől függően akár három­
százmillió is lehet.
Befordulnak a közösségi szobába, az
ablakok a Csendes-óceánra néznek, a
parton néhány magányos pálmafa lomb­
jait fújja a szél. Az asszony felidézi, egy
hete hol hagyták félbe a beszélgetést, és
megkéri a férfit, hogy folytassa. A sarok­
ban egy aranyhal tátog az akváriumban.
Ahogy múlnak a percek, a férfi egyre fel­
szabadultabb, egyre élénkebb, néha mo­
solyog, el is neveti magát...
– Sosem laknék itt – mondja már ne­
künk a folyosón egy órával később
dr. Edith Eva Eger, vagy ahogy mindenki
szólítja: Edie. – Nem bírnám, hogy min­
den nap ugyanazokat az arcokat lássam
– teszi hozzá magyarul.
SWING ÉS TERÁPIA
Edie a férfi pszichológusa, hetente egy­
szer jár be hozzá az intézetbe. Tizenöt-
húsz évvel fiatalabbnak tűnik páciensé­
nél, aki a hetvenes éveiben jár, csakhogy
Edie szeptemberben töltötte be a kilenc­
venediket. Az intézet előtt óvatosan be­
száll bézsszínű autójába, bekapcsolja a
rádiót, és hazavezet az elegáns La Jollá­
ba, ez San Diego rózsadombja.
– Engem az éltet, hogy még mindig tu­
dok segíteni, hogy adhatok másoknak
magamból – mondja, miközben leparkol
a kocsival a ház előtt, ahová minden hé­
ten tucatnyi páciense érkezik hozzá te­
rápiára.

26 • NŐK LAPJA • 2017/43 • OKTÓBER 25.


A medencés villából kilátás nyílik a
tengerre, a nappaliban hatalmas fehér
bőrkanapé, a vitrinben Herendi-porce­
lán idézi Magyarországot.
– Egy fillér nélkül érkeztünk Ameriká­
ba – emlékszik vissza a hetven évvel ez­
előtti hajóútra, amikor férjével, Bélával
és alig egyéves kislányukkal, Marianná-
val kikötöttek az Újvilág partjainál.
Béla már nem él, Mariannával viszont
hamarosan találkozhatunk, sőt az egyik
unokával is – csillan fel a többszörös déd­
nagymama szeme. A lánya New Yorkban
gyermekpszichológus, a Park Avenue-
n rendel, férje Nobel-díjas közgazdász.
F OTÓ: O N T H E S P O T, A Z A RC H Í V K É P E K: E D I T H E VA EG E R C S A L Á DI A RC H Í V U M A
Mielőtt szóba kerülhetne Edie másik két
gyermeke is, a konyhában feltűnik egy
öltönyös öregúr. Eugene-nel néhány éve a
táncparketten ismerkedtek meg. Vasár­
nap lévén, ma is azért jött, hogy a helyi
táncklubba vigye Edie-t. A kilencvenkét
éves Eugene és kilencvenéves táncpart­
nere a siheder hetveneseket megszégye­
nítő módon ropják a múlt század első
felének swingslágereire. Edie két szám
között egyszer csak odapenderül a húsz­
tagú big band egyik szaxofonosához:
– Tudja, 1945-ben amerikai katonák sza­
badítottak fel, és néhány héttel később,
amikor újra tudtam járni, tőlük tanultam
meg a swing alapjait az In The Moodra. El
tudnák nekünk játszani ezt a Glenn Miller-
számot?
– Hát persze! – vágja rá a zenész, aki
meglepetésében csaknem leesik a székről.
Eugene pedig egymás után háromszor is
megpörgeti két évvel fiatalabb barátnőjét,
ahogy felcsendül az In The Mood. Kicsit
féltjük a két idős embert, de szerencsére a
zenekar egy lassú számmal folytatja. Edie
a férfi mellkasára hajtja fejét, lehunyja a
szemét, és ahogy a táncparkett közepén
egymásba kapaszkodnak, mintha meg­
szűnne körülöttük a világ.
DR. MENGELE
Itt és most nehéz elképzelni, hogy ez az
apró, elegáns és törékeny asszony meg­
járta a huszadik századi történelem leg­
sötétebb bugyrait, hogy a halottak kö­
zött feküdt egy koncentrációs táborban,
de a végkimerülés határán még föl tudta
emelni a kezét, hogy észrevegyék az ame­
rikai katonák. A kaliforniai táncklubban
nem tudjuk kiverni a fejünkből, hogy túl­
élésének története is egy tánccal kezdő­
dött. Egy sorsszerű, tragikus és ördögi ke­
ringővel, amit a szülei gyilkosának szeme
láttára kellett eltáncolnia.
Joseph Mengelével akkor találkozott,
amikor a kassai zsidókkal teli vonat meg­
érkezett Auschwitzba. Először édesapját
választották el tőlük. Edie a nővérével és
az édesanyjával került dr. Mengele elé.
„Ez az anyád vagy a testvéred?” – kérdez­
te a tizenhat éves lányt. „Az anyám” – vá­
laszolta Edie. A náci orvos a két lányt az
egyik sorba, az anyjukat a másikba küld­
te. Edie az édesanyja után rohant volna,
de Mengele megragadta a kezét, és azt
mondta, ne aggódjon, hamarosan újra lát­
hatják egymást, csak zuhanyozni megy a
többi idősebb emberrel együtt.
Néhány órával később Edie a barakk­
ban megkérdezte a rabokat felügyelő ká­
pót, hogy mikor találkozhat az anyjával.
A kápó az épületre mutatott, ahová Edie
édesanyját is beterelték, amikor elválasz­
tották a lányaitól. „Az anyádat most ége­
tik el” – mondta a kápó. „Jobb, ha mostan­
tól múlt időben beszélsz róla.”
Az épület hatalmas kéményéből véget
nem érő füstfelhő gomolygott. A két nő­
Nehéz elképzel- 1.
ni, hogy ez az ele-
gáns és törékeny
asszony meg-
járta a huszadik
századi történe-
lem legsötétebb
bugyrait.
3.
2017/43 • OKTÓBER 25. • NŐK LAPJA •
ÉLET TÖRTÉNET
vér, Edie és Magda összekapaszkodott. Egy
életre...
Aznap este belépett a barakkba Men­
gele. „Ki tud táncolni?” – kérdezte. A tá­
borban már tudták, hogy „a halál angya­
la” időnként zenés előadásokat rendel a
raboktól, pusztán kedvtelésből. A Kassá­
ról deportált többi fogoly pedig jól ismer­
te Editet – akkor még így hívták –, és azt
is tudták, hogy a tornászválogatottba ké­
szült, amíg ki nem derült róla, hogy zsidó.
Azelőtt évekig balettozott, és még Horthy
Miklósnak is táncolt lelkes magyar honle­
ányként, amikor a kormányzó 1938-ban
belovagolt Kassára.
Most, hat évvel később Mengele előtt
áll. Szúrós, rideg, kegyetlen tekintetét
máig nem tudja elfelejteni. Eluralkodik
rajta a rettegés. A barakkban megszólal a
Kék Duna keringő, Editnek pedig táncol­
nia kell. Keze-lába remeg. Lehunyja a sze­
2.
1. Edith Eva Eger férjével,
Bélával és gyermekükkel,
Mariannával
2. Edith szülei, Elefánt Lajos
és Elefánt Ilona
3. Edith és kislánya, Marianna
új hazájukban, az Egyesült
Államokban
27
ÉLET TÖRTÉNET
mét, és elképzeli, hogy a budapesti Opera
színpadán áll, ahol a Rómeó és Júliát játs�­
szák. És a lába mozogni kezd…
A produkciót Mengele egy vekni ke­
nyérrel jutalmazta. Edit megosztotta rab­
társaival, a kopaszra nyírt lányok mohón
falták a jutalomkenyeret a barakkban. Ez
néhány hónappal később Edit túlélését je­
lentette: amikor a végkimerülés határán
egy lépést sem tudott már megtenni, nő­
vére és az egyik lány, aki kapott a kenyér­
ből, karjukból széket formáltak a halálo­
san elgyengült kis balerinának...
A Mauthausenből Gunskirchenig tartó
erőltetett menet végére a kétezerből csak
százan maradtak életben.
Testvérével mindent együtt éltek át, a
kényszermunkát, a halálmenetet, és a há­
ború végére az életüket nap mint nap fe­
nyegető éhséget is. A gunskircheni kon­
centrációs táborban Editnek újabb drámai
döntést kellett meghoznia: választani az
emberhús és a fű között. „Mi vagyunk a
halott és a majdnem halott. Nem tudom
megmondani, melyik vagyok én” – írja
könyvében. A füvet választotta. A túlélők­
nek már nem volt erejük elcipelni a halot­
takat. Editnek néha még nővére neve sem
jutott eszébe. Mindketten a halálukon
voltak, amikor megérkeztek a katonák…
Magdával ma is mindennap fölhívják
egymást telefonon. De testvére nem haj­
landó beszélni semmiről, ami a holoka­
uszt idején történt. Évtizedeken át nem
beszélt Edie sem. Még a neve is amerikai
lett, mert maga mögött akart hagyni min­
dent, ami a feldolgozhatatlanul fájdalmas
múltat idézte.
SZEMBENÉZÉS,
MEGBOCSÁTÁS
– Ott ültem két vietnami veteránnal
szemben a rendelőmben, láttam, hogy
28 • NŐK LAPJA • 2017/43 • OKTÓBER 25.
után, ami az anyámmal és a többiekkel
történt...
– Hibáztathatom magamat egy éle­
ten át a döntésért, amit tizenhat éve­
sen hoztam, éhesen és rémülten, uga­
tó kutyák és fegyveres őrök között. De
fontosabb a döntés, amit ma kell meg­
hoznom: örökös bűntudatban élek, vagy
elfogadom magamat, hogy én is egy em­
ber vagyok, tökéletlen, mint mindenki
más. Ez a két út állt előttem. Az önmar­
cangolás egy életen át, hogy „miért pont
én éltem túl”? Vagy a meg­
bocsátás: megbocsátok ma­
Auschwitzban gamnak, és megpróbálok a
megtanultam, jelenben élni. Itt és most. Ezt
a döntést naponta meg kell
belülről kell hoznom újra és újra.
élnem, nem Edie nappalijában a naple­
milyen súlyos traumák mente tükröződik az óceán­
érték őket, és mint ava­ függhetek at- ra néző balerinaszobrokon.
tott szakembertől, tőlem A forgatás elején megbe­
várják a segítséget. De
tól, ami a kül- széltük, este már nem kér­
én kóklernek éreztem világban tör- dezzük Auschwitzról, kü­
magam, tudtam, hogy lönben nem tud aludni.
semmit sem fogok tud­ ténik. Ilyenkor memoárjának kéz­
ni segíteni rajtuk, amíg iratát lapozgatjuk, amely­
a saját súlyos terheimmel nem birkózom ben nemcsak élettörténetét írja le, ha­
meg. Rémálmaim voltak, mégsem beszél­ nem a praxisán keresztül is bemutatja,
tem arról, amit átéltem. Még a saját gye­ hogy mindenkinek van lehetősége tel­
rekeimnek sem! jes életet élni, feltéve, ha van bátorsá­
A negyvenes éveiben járt, amikor elha­ gunk szembenézni saját démonainkkal.
tározta: visszatér Auschwitzba. Szembe A könyvet olvasva kedvünk támadna
akart nézni saját félelmeivel, démonaival bejelentkezni hozzá terápiára, ha nem
és az életre szóló lelkiismeret-furdalással, tízezer kilométerre élnénk egymástól.
hogy az anyjának azért kellett meghal­ Utolsó este a csirkepaprikás elkészíté­
nia, mert ő rosszul válaszolt Mengele kér­ sében segédkezünk, kassai recept sze­
désére. Ha az anyját is nővérének mondja, rint. Edie bontja a csirkét, a konyhaszek­
talán még most is élne – ezt a gondolatot rényből magyarországi paprika kerül
egy életen át nem tudta kiverni a fejéből. elő, a galuskát a lánya guatemalai sza­
– Auschwitzban tanultam meg, hogy kácsnői szaggatják, az uborkát Eugene
belülről kell élnem, hogy nem függhe­ aprítja a salátához. Edie minden egyes
tek attól, ami a külvilágban történik. Az mozzanatot mindenkinek legalább há­
őröktől mindennap azt hallottam, hogy romszor őszintén megköszön. A vacso­
innen élve ki nem jutok, csak azért va­ ránál ott ül mindenki a családból, aki
gyok itt, hogy dolgozzak, ameddig a tes­ épp a városban van, a lánya, akit egy­
tem bírja. Itt értettem meg kassai ba­ évesen hozott el Magyarországról, az
lett-tanárom mondatát: „Az életben az unokája, aki már ízig-vérig amerikai,
extázis mindig belülről fakad.” Akkor és továbbá magyar és helyi barátok. Vagy
ott fogalmam sem volt, hogy miről be­ tizenöten üljük körül a nagy asztalt, és
szél, de Ausch­witzban már tudtam: nem ahogy körbenézünk, nem kérdés, hogy a
hagyhatom, hogy a nácik elérjenek a lel­ három-négy generációs asztaltársaság­
kemig. „Ha túlélem a mai napot, holnap ból ki értékeli a legjobban a vacsorát, ki
is élni fogok”, ezt mondogattam magam­ élvezi minden ízét és zamatát a ma esti
nak. A sors iróniája, hogy újra el kellett csirkepaprikásnak.
mennem Auschwitzba, hogy rájöjjek: mi­
után felszabadultam, magammal hoztam
a koncentrációs tábort. Börtönbe zártam Cseke Eszter és S. Takács András
magam, ahol nem lehettem szabad, és (A szerzők traumafeldolgozásról szóló doku-
így nem lehettem boldog sem. Még a dip­ mentumfilm-sorozatát – On The Spot: Az el-
lomaosztómra sem mentem el, mert úgy lenség gyermekei – szerda esténként vetíti a
éreztem, én ezt nem érdemlem meg azok Duna Tv.)