G.

SZABÓ JUDIT

Rózsás Letícia

Móra Könyvkiadó
 Sajdik Ferenc rajzaival

© G. Szabó Judit, 2005

© Móra Könyvkiadó, 2005
 1. FEJEZET

Hozz nekem egy kísértetet!

Azon a kora júliusi délutánon olyanok voltunk, mint egy túlbuzgó nyelvkönyv első leckéje.
„Ez a nappali szoba. Apa könyvet olvas az asztalnál. Marie nővérem a pamlagon a körmeit
ápolja. Eve húgom a képeslapjaival foglalkozik. Nagymama a karszékben pihen. Anya az
ablaknál köt. Annie a zsámolyon ülve fonalat gömbölyít.”
Már csak a pici, prémes, fehér, rózsaszín orrú kiscicának kellett volna a gombolyaggal
játszania, és falvédőre hímezhető az egész.
Bővebben kifejtve: apa rendes szokása szerint egyszerre több könyvet bújt. Szakkönyveket
olvasott, és közben jegyzetelt: az annyi, mint, vagy egy új találmány, vagy egy régebbi
totószelvény. Imádott gyárában előző nap esett meg a nyári jutalomosztás. Amikor az igazgató
fülig érő, meghatott mosollyal a főmérnököt szólította az emelvényre, apa felállt, és a nagyon
magas, vézna emberek kissé féloldalas hajlásával, arcán a szokott sápadt derűvel megindult
kifelé. Kézfogás, gratuláció, a vezér tenyere jóindulattal puffan apa csontos hátán, részéről kis
zavart meghajlás, és apánál a bélelt boríték. Próbálta kitapogatni, mi lehet benne, erősen remélte,
hogy nem üdülési csekk, abból nehéz lenne három pár múlhatatlanul szükséges cipőt vásárolni a
három kislánynak; közben igyekezett olyan képet vágni, mintha most is és kizárólag a gyár szebb
jövője lebegne lelki szemei előtt.
Anyánk, reményeinknek megfelelően, idén is túlélte az érettségiztetést. Stressz múltán már
nem a golyóstollával, piros arccal kavarja meg a kávét, és megkönnyebbülten túljutott az iskolai
évbúcsúztatón is, ahol könnyes szemmel rebegte, hogy soha többé az életben ilyen csodálatos
osztálya nem lesz. (Ugyanezekről a gyerekekről mondta négy évvel ezelőtt, hogy ilyen
harmatgyenge bandával még soha nem verte meg az ég.) Határtalan boldog nyugalmát manapság
csak legföljebb néhány eszement osztály éjjeli szerenádja zavarhatja meg, de már az se nagyon.
A hamis dalnokok és kéretlen zenészek a poros, ebmaradékos kistér platánjai alatt szoktak
egybegyűlni, lármájuk hozzánk, a negyedikig alig hallatszik föl, legföljebb néhány szénsavas
üdítő kétliteres üvege, ha kicsusszan az izzadó tenyérből, robban, mint az üstdob a szimfóniában,
amit aztán meredek röhögés követ: ez a lökött dinnye!
Anyánk egy szürkének és kardigánnak látszó tárgyat kötött, emlékezetem szerint már
születésem előtt elkezdte.
Mari egyelőre rettenetesen boldog volt a frissen beszerzett körömlakkos üvegcséjével, remélte,
hogy karmai láttán imádott Csilla barátnőjét elönti a sárga irigység. A magam részéről ezt
kizártnak tartottam, már sok szép színű lakkot láttam életemben, de ilyen baromi randát még
soha, és az ember fel sem tételezné, hogy körömre mázolva még borzasztóbbnak hat. Mari
egyébként pompás, dundi, derűs csecsemőnek született. Sötét hajában megült a piros csodamasli,
ha fiatal anyánk büszkén tologatta a sportkocsiban, elismerő mosolyokat zsebelhetett be. Mari
azóta is bármit kosztol, hízik tőle, és ha fogyókúrázik, akkor leginkább.
Búzavirágszemű szépséges kisasszony Éva húgom a rokonságtól összekunyerált
képeslapjaival foglalatoskodott, sorra beragasztotta őket a gyöngybetűivel betelt, régi füzetébe,
egyet kent, egyet sikított: amint megszáradt a ragacs, rögtön tudta, hogy egészen máshová kellett
volna. Mézszínű, vastag hajfonata a kurta szoknya aljáig ért, a végén világoskék, simára vasalt
szalag díszelgett, akár egy gyönyörű pillangó. Évával is érdemes volt még mindig szép és ifjú
anyánknak a kistéren parádézni, összecsapott kezek, elragadtatott sikkantások kísérték: micsoda
gyönyörű baba!
Kettejük közé némi változatosságként sikeredett szerény személyem. Amikor második se
szőke, se barna egércopfom végére a második maslit csomózta anyánk, az első már álmatagon ki

4
is potyogott. És nem dobtam kacagva puszikat a néniknek, bácsiknak, hanem ordítva lógtam a
szíjaimon, mert a kocsit mindenáron én akartam tolni. Ha anyánk sóhajtva beleegyezett, a két
keze is kevésnek bizonyult a kormányzáshoz, ne az úttestre, ne a kerítésnek, ne a nénik, bácsik
lábára, és ne gázold el a szegény kiskutyust, amint éppen a dolgát végzi a sarkon.
Nem minden kislányra lehet szalagot kötni.
Nagymama felcsillanó szemmel jött rá: Anikó mellett nem lehet unatkozni!
Nem árt egy ilyen is a családban.
A kellemes nyári nap délelőttjét egyébként apa bélelt borítékjának köszönhetően vásárlással
töltöttük.
Anyánk a biztonság kedvéért személyesen húzta Éva lábára a vadonatúj zoknit, majd
felkiáltott:
– Figyeljétek meg! Mire a cipőosztályon leveti lerúgott orrú, sarkú szandálját, koszos zokni
lesz rajta, elöl-hátul tenyérnyi lyukakkal. Utána pedig egy mérhetetlenül mocskos férfizsebkendőt
fog előhúzni a zsebéből, annak ellenére, hogy egész életében csak friss papír zsebkendőt adtam
neki.
Engem egyáltalán nem érdekel az öltözködés, Éva meg bármit fölvesz, amit nem tőlünk
örökölt, Mari viszont, a nyári meleg ellenére rövid fekete bőrkabátját vette magára, mert remélte,
hogy karcsúsít: a gombok kétségbeesetten kapaszkodtak.
Benyargaltam a kamrába legújabb és legszebb szatyrunkért, kiborítottam belőle a koszos
krumplit és földes céklát, amivel apa vásárolta tele legutóbb.
A menetet apa vezette, Mari belekarolt. Apa rettentő büszke a lányaira! Boldogan nézte, hogy
utánuk bámulnak az utcán.
A megjegyzéseket szerencsére már csak mi hallottuk:
– Ez a szégyentelen pasas, ilyen fiatal pipivel!
Amint kiderült, hogy ezúttal apa is kap ezt-azt, menekülésre fogta a dolgot. Csakhogy már
ismerjük a trükkjeit! Kétszer próbált fotóskirakatok előtt lemaradni, kétszer megbújt az utcai
hirdetőoszlopok mögött, mindhiába.
Sőt! Biztos, ami biztos, vele kezdtük a sort.
A cipőosztály polcain számtalan fekete-szürke-kék-fehér, fűzős-tépőzáras-bebújós-nyelves,
bőr-vászon-műanyag férficipő sorakozott. Az eladó megkérdezte:
– Milyenre tetszett gondolni? Mit szeretne?
– Férficipőt – felelte apa.
Belesápadt a rossz hírbe, hogy ezúttal pantallót is kap.
– Nem próbálom föl!
Anyánk tizenkilencedik sóhajtására eltűnt a gatyával egy próbafülke gyér, tapadós függönye
mögött.
Ausztrál természetfilmekben látni néha frissen nyírt birkákat, ahogy bizonytalanul oldalogva
tétováznak kifele, ha hátulról kissé megtaszajtják őket. Valahogy így jött elő apa is a túl kicsi
próbafülkéből.
Anyánk tizenkilencedik felszólítására lassan körbeforgott.
– Pont jó – nyögte reménykedőn. A gatya egyébként vádliközépig ért.
Kapott másikat, szára megfelelő, dereka hónaljban kissé vág.
Mi következtünk. Anyánk motyogott:
– Ha mindenből megfelelőt lehet kapni, nincs nálam annyi pénz. Ha elég a pénzem, csak
kisebb méretek vannak.
Nekem már harmadszorra sikerült pont jó méretű cipőt kifognom! Sajnos mindannyiszor
kiderült, hogy a saját régi csukámba bújtam vissza. Igen élveztem, hogy amíg lehajoltam
próbálni, egy-egy teli bevásárlókosárral háromszor lőtték le a fejemről a sildes sapkámat.
Éva bőgött, mert mégsem az atomhangyásat kapta, Mari már a huszadik párt vitte vissza a
polcra.

5
 – Már-már azt hittem, de csak a szemem káprázott. Túl szűk. Túl nagy! Nehéz! Ezzel az
osztályban körberöhögnének. Marikérlek! Pardőz-bocsi.
Aztán szorosan feszülő bőrkabátjáról már a második gomb pattant le, és gurult a széksor alá.
Mindenki lábat emelt, és érdeklődve figyelte, tüzes dél-amerikai ritmust verve a tenyerével,
hogyan nyúlkál utánuk a nővérem négykézláb a félhomályos koszba.
Apa csak állt, csomagokkal megrakodva: nála volt anyánk kalapja, sálja, retikülje, az én
kockás kiskabátom, Éva új fütyülős plüsskutyusa, valamint nyolc nagy articsókás-heringes-
levelibékás pizza. Látszott rajta a meggyőződés, hogy már három hete áll így, a falnak támasztva.
A ház előtt a kapukulcs legalul, aztán vonult be a karaván a pakkokkal, anyánk alig látszott ki
a csomagokból, motyogva kereste a felvonó gombját.
– Mibe, hogy ma nem működik!
Otthon a lázas próbálgatás után rájöttünk, megvettünk mindent, csak azt nem, amiért mentünk.
Vidám délelőtt!
Délután pedig, amint már említettem, a nappaliban ültünk, mint egy belevaló nyelvkönyv első
leckéje, és mind a három lány azt viselte, amit kapott. Éva homlokába húzott, világoskék horgolt
kalapban ragasztgatta a képeit, Mari a kebleit épphogy fedő topban lakkozott körmöt, pocakja
szellősen levegőzött, nagymama rosszalló pillantására hasonlóval felelt, jelentése: volt hosszabb
is!
Nagymama a nagyapától örökölt karszékében pihent, ujjaival dobolt, arcán csüggedés. Ma
elmarad minálunk a szokott előadás?
Szerencsére megcsörrent a telefon, hárman vetődtünk tigrisugrással, és legalulra megint Éva
került, de aztán megigazítottuk a kalapját.
Hátha egy fiú, reméltük, de anyánk közelebb tartózkodott.
– Ha… – mondta átszellemülten, ragyogva a boldogságtól. – Vi… – búcsúzott, letette és
körülnézett. – Este Hanna átjön hozzánk.
Tömörjohanna az osztályfőnököm, aki történelmet is tanít. Tűrhető öreglány, anyánk
pályatársa és legjobb barátnője, legfőbb tanácsadója.
– Karcsi, nem kívánom, hogy örömtáncot járj… – kezdte.
Apa egyáltalán nem úgy festett, mint aki éppen örömtáncot készül járni. Tény, hogy anyánk
legfőbb tanácsadója inkább ő kívánna lenni Tömörjohanna helyett. Kezdte egymásra tornyozni a
vastag könyveket, ezek szerint menekülésre fogja a dolgot.
– Isten éltesse! Ti csak csevegjetek, csacsogjatok, de én a ma esti kísértetes filmet végig fogom
nézni.
– Ki akadályoz meg benne?
– A te csodálatos Hanna barátnőd.
– Mikor zavart téged? Magadra csukhatod az ajtót, és belebújhatsz a saját külön kis tévédbe.
– Hohó! Csakhogy az nem olyan egyszerű! – Apa síri hangra váltott: – Koromsötét… sikoly az
éjszakában… lassan közelít egy karmos, gonosz kéz… felemeli a nagyobbik konyhakést…
– Az életlen – szólt közbe a nagymama. – Ki kőne köszörülni.
– Megszólal egy kísérteties hang…
Éva izgatottan fordította apa felé horgolt sapkás fejét.
– És mit mond?
– Karcsikám, légy oly angyal, vedd le az előszobai szekrény legtetejéről a legnagyobbik,
baromian poros bőröndünket!
Apa nem mozdult.
Nagymama felélénkült. Még csak a duettnél tartunk, de tapasztalata szerint hamarosan
közreműködik az egész színtársulat.
– Ha! És miért nem veszed le most?

6
 – Mert sose lehet tudni, hogy mit kér kölcsön az utazásaihoz. Tavaly a legjobb
konzervnyitómat vitte el, utána végigszenvedtem ötezer diát, holott a konzervnyitó egyiken se
szerepelt. Sose láttuk többé.
Anyánk összepréselt szájjal ült.
– Parancsolsz egy gyorslistát? A puha, kockás plédemet a lengyel hegyekbe vitte. Azóta a
molyrágta, vedlett köntösömmel takarózom.
– Nem csak ő ilyen feledékeny! – kiáltottam. – Anyánk ernyőjét egy zuhogós napon a lökött
Csilla kérte el.
– Szép volt! – emlékezett meghatottan Éva. – Körül-körbe fodros!
– Az ám! Tegezként vállra lehetett akasztani, mire leszálltam vele a villamosról, a vihogó
osztálytársaim telepökdösték szotyolahéjjal.
– Majd visszakérem. – Mari savanyú képet vágott.
– Akkor már a vendégséghez kölcsönkért kis kávéscsészéinket is! Legutóbb Csilláék
csomagtartójában láttam ide-oda gurulni őket, fáradt olajjal összekenve. És a csuda gyönyörű,
puha-fehér pulcsid! – kiáltottam. – Elvitte egy fázós reggelen.
– Vigyáz rá!
– Hogyne! Először a szekrénypolcán díszlett, aztán a sok mosástól teljesen összement,
legutóbb a fürdőkádjuk alatt láttam, pedánsan kettévágva, a súrolós doboz köré tekerve.
– Úgyis kövérített.
– Ha! Ezek értenek a pénzpocsékoláshoz. – Váratlanul a nagymamának is támadt ötlete: – A
fekete kalapom, sálam, kesztyűm! Amikor váratlanul elhunyt a… Ki is hunyt el?
– A mamának úgyse áll jól a fekete.
– Milyen rendesek! – mulatott. – Direkt nem adják vissza, hogy szebb legyek.
– A remek ecsetjeim! – jajdult föl apa. – A sógoroknál mind beleszáradt a tőlünk kölcsönvitt
festékekbe, nem tudták kivésni a tőlem elkunyerbált nagy reszelővel és kisbaltával sem –
bólogatott. – Egy valódi medveszőr ecset is! Mindenesetre… Egyik fotómasinámat sem adom. –
Látszott rajta a szándék, mindjárt hosszan elsorolja, hogy még mit nem kölcsönöz. Felállt, és ez
lett a veszte.
Anyánk végignézett rajta, és elsápadt.
– Karcsi, nem maradhatsz így! Mégiscsak illik üdvözölnöd…
Apa a várható üdvözléshez lottyadt szárú, ökörszájú, kinyúlt zoknit viselt, lapozható állagú
papuccsal. Otthoni kályhacsőszárú pantallója magán viselte a padlólakkozással, ajtófestéssel
vívott hősies harci csata nyomait. Az ing eredeti színét már nehéz lett volna meghatározni,
gallérja felét valaki lemetélte, vajon miért? Előkelő darab lehetett hajdanán, ötágú korona az I. M.
monogram fölött, pedig apa teljesen Kovács Károly. Kedvenc pulóvere tizenkilenc helyen
foltozva, némelyik öltögetésről sejteni lehetett, hogy apa személyes remeke. Anyánk rég
kiselejtezte a rongyoszsákba, aztán a konyhai szeméttárolóba, majd a kapu alatti kukába, végül
némi pénzmaggal egyenesen odaadta a szemetesnek. Ám apa mindig résen volt!
– A szétszedhető gyorsforraló! – kiáltott. – Hanna vitte el a román havasokba!
– Most egy barnamedvemama főz rajta áfonyalekvárt a bocsoknak! – bohóckodtam.
Nagymama végre remekül szórakozott. Kivörösödött az arca, táncoltatta a kontyát, nevetett.
– Hová utazik most a drága barátnőd?
– Skóciába.
– Ha! Majd hoz nekünk egy kísértetet!
Este újra összeverődtünk a tévé körül. Apáékat érdekli a híradó, engem is nagyjából, Marit
azért, mert hátha mutatják a vízilabdásokat, és az osztály 99 százaléka szerelmes valamelyikbe,
mindegyik a lüke barátnőjére fogja, ő van ebbe-abba belepistulva, csak az ő kedvéért, áááá… Éva
azért, hátha elfelejtik lefeküdni küldeni a nagyfilm előtt. Mindegy neki, mit adnak, csak ne legyen
neki való.

7
 – Zzzzzzz! – rikoltott az éles hangú lakáscsengő, sose váltottunk át giling-galangra, nálunk azt
nemigen lehetne meghallani.
Ezt apa szerelte fel, pompásan szólt.
– A frászt hozza rám… – morgott Mari.
– Megjött a világutazó!
A villódzó tévéfényben láttam apát tápászkodni, hogy ajtót nyisson.
– Éééédeseim, ugye, rééémes, hogy éppen most, nézitek biztosan az esti filmet…
– Ééédeseim! – lendült bele Éva is.
– Karcsi, kérlek…
– Pattantam! – nézett vissza az ajtóból apa. Majd látszólag öszszefüggéstelenül: – Csak azért
van fényképezőgépünk, vakunk, videónk, filmfelvevőnk, mert ilyenkor nem találom. Előre
kijelentem, hogy nem találom most sem!
Igen, Tömörjohanna közeledett. Becenevének megfelelően nemigen tudta volna elfújni a szél.
Szép talán sose volt, jó viszont szerintem mindig.
– Ééédeseim, ugye, borzasztó, hogy éppen most, biztosan néééznétek valamelyik filmet
valamelyik csatornán…
– Valóban! – sietett felelni apa, és fürgén visszatelepedett a tévé elé.
Tömörjohanna hangját az osztály legtávolabbi pontján is tisztán halljuk, aki inkább aludna,
máshoz forduljon, például Tétovához.
Anyánk határozott mozdulattal felkapcsolta a csillárt.
– Ugyan, Hannácska, te sokkal többet érsz nekünk, mint egy vacak krimi. Karcsi ki nem
hagyná, de utána majd ásít. „Ezt a hülyeséget! Csapnivaló volt!” – utánozta apát.
Pislogva bandzsítottunk körbe a hirtelen támadt fényben, nevettünk.
– Gyerekek, én már itt se vagyok, csak egy ócska bőröndöt kérnék.
Felugrottam.
– Engem nem akar Hanna néni kölcsönkérni? Szívesen mennék Skóciába! – bohóckodtam.
Kaptam egy mosolyt, őszintén szeretettelit.
– Megbeszélhetjük. – Hirtelen felkiáltott: – Na nem lesz ez egy kéjutazás! Ócska busz
zötyögtet majd, félpanzió, diákszállás, harmincan egy teremben… Persze, „Skót múzeumok, skót
várkastélyok”! Hiába, nekem az utazás a mindenem.
Apa közelített az előszoba felől.
– Ez a nagy barna bőrönd megfelel?
– Te földre szállt angyal!
A földre szállt angyal letörölte a nagyja port a zsebkendőjével és hirtelenében visszarakta a
létrát.
– Kiteszem a bejárati ajtóhoz, bármikor nyugodtan el lehet vinni. – Apa hangsúlya nem
hagyott kétséget afelől, hogy ezzel aztán kész.
– Tündér vagy, Karcsi! És milyen elegáns!
Apa elsápadt. Mindig szenved, ha itthon nem vetkezhet a bohókás holmijaiba, de ha ezt még
fel is hánytorgatják, az tőrdöfés a szívébe.
– Jó utat! – morogta, lekapcsolta a villanyt, és elmerült a legintelligensebb mosópor hirdetési
rejtelmeibe, a fogorvosok is ezt használják!
– Egy pillanat még! – Tömörjohanna a hirtelen támadt vibráló félhomályban majdnem a
karszék mellé ült, belerengett volna a parketta, felkopogtak volna lentről a partvis boldogabbik
végével, valamelyik gyerek már megint a szekrény tetejéről ugrál?!
– Milyen kár! – mentegetőzött apa azonnal. – Kész balszerencse, hogy mostanában nem
találom.
Tömörjohanna nem rá figyelt. Mint mindig, ha lezuttyant, most is dörzsölgette a térdeit. „Nem
fiatalok már a csikók!” – nyögi ilyenkor a nagymama.
– Úgy volt, hogy Líviával megyünk, de vacakol a szíve. – Rám nézett. – Te nem ismered…

8
 Csak hírből, napközis felügyelő. Hála a nagymamának, mi itthon tanulhatunk. De nem rossz a
híre ennek a Líviának.
Még mindig engem méregetett.
– Megértem, hogy nem vállalja ezt a fárasztó utat…
Anyánk erélyes mozdulattal újra díszkivilágítást rendezett. Apa lázasan próbált rájönni, hogy a
Líviahiány miatt mit ne tudjon kölcsönadni, de látszott, hogy nehezen boldogul.
A hirtelen fény megmutatta, hogy horgolt sapkás Éva kishúgom Tömör Johannához
törleszkedik. Nagyon helyes, majd őt is fogja tanítani.
– Nekem tessék hozni Skóciából egy aranyos kiskutyát! Egy kicsi skót juhászkutyát…
– Ha! Lehetőleg juhok nélkül – mondta a nagymama. – Én viszont egy házias kísértetet kérek,
aki repkedve lepókhálózna fent. A mosogatás nem is olyan fontos. Éjjel meg nyugodtan
kísérthetne, mi úgyis alszunk, mint a bunda.
Apa örült a témaváltásnak.
– Egy kis szörnyecskét elfogadnék – folytatta a kívánságlistát. – Loch Nessből! Pár hónapos
kis eleven, egészséges kölyökrémet. Ellesz a fürdőkádban, legalább más nem pancsol annyit.
Majd naponta kétszer sétálni visszük, ha tüzet kell okádnia.
– Nem! – Éva dühösen felugrott. – Ami unalmas, azt a nagyok mindig rám hagyják! A
rémecskét is csak nekem kellene sétáltatni!
– Téged irigyelne az egész osztály! – vihogott Mari.
– Nem! – rázta Éva szőke copfos fejét. – Csupa hülye! Csúfolnának, hogy itt jön a lüke
legkisebbik Kovács a púpos, randa zöld libájával, már el is romlott, zárlatos, folyton szikrázik!
Nagymama gyanakodva figyelt. Ezek itt most olcsón humorizálnak, de mit lehet tudni? Talált
már a fürdőkádban foltos szalamandrát, levelibékát, méteres erdei siklót, mindenórás vemhes
anyamacskát, sáros és kibírhatatlanul büdös kóbor kutyust…
– Nem kell rém! – kiabálta. Biztos, ami biztos. Egy csomaggal kevesebb.
– Fekete-fehér foltos kiskutyát – lehelte Éva, szöszke fejét Tömörjohanna erős karjára hajtva.
– Alig lesz költőpénzem, csillagom! Ma már sokért adják a múzeumi katalógust is.
– Majd aranyosan csóválja a farkát.
Nemigen bíztam benne, hogy a múzeumi katalógus majd aranyosan csóválja a farkát,
bármilyen sokért is adják. Behúztam a nyakam. Mit méreget engem megállás nélkül
Tömörjohanna? Tisztességesen levizsgáztam, önmagamhoz képest megfelelő osztályzatokat
kaptam, nem fontos a famíliát a legkitűnőbb jegyekkel elkápráztatni. Szerintem például teljesen
elegendő, ha minálunk Éva színjeles.
– Én is kérek ajándékot! – kiáltott fel Mari. – Nekem tessék elhozni Hódító Vilmost.
Éjjel se lesz sokkal hűvösebb, mondta a tévé. Tömörjohanna nevetett.
– Nem öreg hozzád egy kicsit?
Világos, pár Hódító Vilmos, és Csilla megpukkad. Talán azt akarná Tömörjohanna, hogy
könyvtárt rendezzek vele? Vakációban?!
– Miért lenne öreg? Éppen hozzám illik. Vilmos herceg a skóciai St. Andrewsban folytatja
művészettörténeti tanulmányait.
Tizenkét éven aluliak csak felnőttekkel, mondta a tévé. Éva igyekezett a világon se lenni.
– Marit baromian érdekli a művészettörténet.
– Szűnj meg!
– Van golfpálya is – hívta fel a figyelmét apa.
A képernyőn feltűnt a főcím, kísérteties zenével aláfestve, hogy még a betűk is reszkettek.
– Értem! – esett le a rézpénz Tömörjohannánál. –A leendő uralkodóról beszélsz, a tragikusan
elhunyt Diana nagyobbik fiáról – mondta szórakozottan, mint aki egészen másra figyel, énrám
mosolygott közben. Hirtelen váltott témát: – Szeretném a bőrönd mellé kölcsönkérni Anikót is.
Felugrottam a meglepetéstől, aztán leültem újra. Más is hallja, amit én?!
A tévé nem hallotta, fújta a szereplők névsorát ábécé szerint.

9
 Nagymama ránk figyelt.
– Jól jársz, Hanna, az onokámmal! – mondta elégedetten. – Mellette nem lehet unatkozni!
– Ezt már mi, tanárok is észrevettük.
– Én boldogan megyek!
Anyánk, mint minden változásnál, most is az „ebből baj lesz” aggodalmas arckifejezését
viselte.
A tévé szerint az ezerhatszázas években vagyunk, de ez momentán senkit sem érdekelt.
– Ugyan! – nyugtatta anyánkat Tömörjohanna. – Belevaló, talpraesett lány.
Apát mintha kicserélték volna. Viszik az ő imádott lányát is? Vihetik vele az egész eddig
letagadott cuccot, és elrohan még lehozni az összes csillagot.
– Anikó egyébként történelemből mindig színjeles.
– Mert Hanna néni tud magyarázni! – Valóban, imádjuk a szövegeit. – A többi tanárnak még
fejlődnie kell.
– Ha! Igaz is – mulatott rajta a nagymama. – Igaz is…
– És az osztály legjobb fogalmazója. Meseversenyt is nyert!
– Hallaná Hanna néni, milyen szépeket mesél, ha bevásárlásból jön, és a nagymama
megszámlálja a visszahozott pénzt.
– Akárcsak te! – Nem hagytam magam. – Amikor hazalibegsz a városvédő szakkörről, és
anyánk megtalálja nálad az ugyanakkorra szóló két mozijegyet.
– Tessék csak elvinni Anikót – ajánlott a nagymama melegen. – Ő legalább a kiránduláson
nem azt kérdezi először, hol lehet fagylaltot kapni.
Puff! Ez nem Mari napja. Ez az én napom!
– Tehetséges, kreatív kislány, csak még nem tud magával mit kezdeni. Majd kialakul.
– Folyton alakul – ismerte el anyánk. – Tudod, Hannácska, volt a famíliában egy régi,
négyzetté alakítható fajáróka, abban nőtt fel a család minden gyereke.
– Abban ült Mari is! – kiáltottam. – Dundi baba, fekete hajában piros csodamasli,
mindenkinek mondta, glu-glu, órákig ütögette a földhöz a kacagó gumimókust. Aztán
következtem én. Aztán Évike! Masli nélkül, kis kék elefánttal, az állt jól neki…
Apa felugrott. Olyan büszke a lányaira, hogy nem állhatta meg szó nélkül:
– Anikó nem volt még tíz hónapos, járni se tudott, de rájött, ha nekifekszik a járóka oldalának,
eltolhatja. Tolta is!
– Amikor beleraktak, nem ordítottam nyúzott sakálnál jobban. De aztán gyalogolni kezdtem a
szobában, mindig oda, ahol érdekességeket találtam.
– Mentem a dolgaim után, és először még örültem is a csöndnek. Aztán gyanakodni kezdtem:
miért hallgat ez a gyerek? Attól fogva hol egy irtózatos csörömpölésre, hol teljes szétrámolásra
futottam be.
– Rájött, hogy ha a nagy piros kockára rámászik, eléri a kilincset! – hencegett velem apa.
– Attól fogva nem volt nyugodt hely a lakásban, bárhol lehetett számítani a járókában
gyalogoló gyerek felbukkanására.
– Igaz is! – kacagott a nagymama. – Igaz is? – Gyászszegélyes hófehér zsebkendőjével
törölgette a szemét.
Mari örült, hogy lekerült a napirendről, próbált rendet rakni a gondolataiban. Skócia érdekelte
volna, hát még az ifjú Hódító Vilmos! De lehetőleg Tömörjohanna nélkül. Megnyugodott.
– Maradok a kaliforniai bébiszitterkedésnél, mint tavaly.
Anyánk megindultan idézte a múltat:
– Elvittük egy karácsonyi balettra, attól fogva táncosnőnek készült. Olyan kecsesen
piruettezett, mint egy hegyi kecske. Alattunk a Guszti bácsi havi zsebpénzt ígért neki, ha táncolás
helyett inkább bélyeget gyűjt.
– Aztán abbahagyta! – nevetett nagymama. – Vittem operába, és akkor csak énekelt, énekelt.
– Remek a hallása! – szólt hozzá apa.

10
 – Stimmel. – Mari is föltámadt. – A szoprán hangjával viszont üveget lehet karcolni! Aztán
operazenét szerzett…
Anyánk derűsen bólogatott.
– Csakis olyat, amit előtte már más megírt. Azzal kevesebb a fáradság.
– Most meséket ír – húzta a szót gúnyosan Mari. – Csinál mindent, csak ne lecke legyen, és ne
legyen kötelező.
A kísértetes krimi első fele lement, csak Éva nézte.
Töltsön le csengőhangot, jót tesz a korpás hajnak, kávéaroma-illata lesz! – hirdette a tévé.
Nem érdekelt senkit, Tömörjohanna még mindig engem méregetett.
– Legföljebb a kajától tartok. Eszel te például ürü-húst?
– Ürünek nevezik a herélt kost. – Apa a precizitást kedveli.
Hálásan összeborzadtam.
– Birka! – kiáltott fel a nagymama vígan. – Nem hiszem, hogy megeszi.
– Bárány – enyhített a helyzeten anyánk. – Ha rendesen leszedik a faggyúját…
– Faggyúszedés helyett majd Ivanhoe-ra meg Rob Royra gondolok! És szerintem Skóciában is
árulnak mogyorós csokoládét, herélt kos és faggyú nélkül. –Alig bírtam magammal. – Mikor
indulunk?
Éván is elömlött a boldogság.
– Az aranyos testvérkéim nélkül lehetek! Minden testvérem nélkül! – Anyánkhoz futott, és
túláradó elragadtatással bújt hozzá, az övé lesz, csak az övé, kizárólag és egyes-egyedül!
– Te még nem vagy az ágyadban?! – döbbent meg anyánk.
Ilyenkor gyorsan kérdezni kell valami ökörséget, ezt Éva már megtanulta tőlem. Apa ölébe
mászott.
– Mi az a csendes forrás?
Apa csodálatosan tud mesélni, és még csak nem is büszke rá, szerinte ez mindenkinek megy.
A csendes forráshoz máris ellátogatott őzmama a kisgidájával, nyuszi is ivott belőle, aztán a
forrás egy vadvirágos réten tóvá szélesült…
– Legyen lakodalom!
Jött nyargalvást az ifjú pár, lovon, csakis, tüzes paripán, a nyeregben egy dalia és egy
tündérien gyönyörű lány, Évára hasonlít egyébként, hát a neve?
– Jázmin hercegnő! Megfelel? Mindenkinek megfelelt.
– Hol olvastad a csendes forrást? – kérdezte anyánk. – Melyik versben? Nekem nem ugrik be
hirtelen.
– Nem versben volt – magyarázta Éva. – Csendes forrásban lévő vízbe főzzük bele a
gombócokat. Szakácskönyv.
Éva tüstént és igazságtalanul seprődött le az atyai ölből. Apa nagyon szívesen ugrat bárkit, de
őt tilos, mert érzékeny. Ha engem elzavar, igaza van, biztos, hogy ugrattam. De Évának eszébe se
jutott, ő az ilyesmihez kicsi még…
– Azonnal mars lefeküdni!
A víg társaságot otthagyni, egyes-egyedül? Igaz, a krimi felét holnap a kistéri hintánál
elmesélheti, és ezzel elhenceghet, de akkor is…
Nyújtózkodtam, felálltam, megfogtam Éva kezét.
– Elvonulunk hálótermeinkbe! További jó mulatást! – Lehajoltam hozzá, és a fülébe súgtam: –
Nyitva hagyjuk az ajtót, ugyanígy hallunk mindent!
És ugyanúgy hallottunk mindent.
–Nagyon hálás vagyok, Hannácska! Végigbarangoljátok egész Európát! Bécs, Párizs,
London…
– Talán majd máskor összejön. Ez most Skócia. Csak Németországban állunk meg egyetlen
éjszakára aludni. És nem tekintünk meg semmit. Tisztára söprik nekünk egy kollégium
tornatermét, szétnyitnak számunkra harminckilenc kempingágyat, aki rendesen megigazítja a

11
lábát, az nem csuklik bicskába éjfélkor harsány ordítással, paplannal meg az álmaival együtt.
Félóránként más nyújtózhat ki… És az éjszakai folyó ügyekről legjobb lemondani, mert mire
visszatalál a horkolók között a bolygó lélek, az autóbusz már valahol a skót felföldön zötyög.
– A bolygó lélek az a kísértet? – suttogott Éva.

– Következik Hollandia.
– A festményeik… – ábrándozott anyánk.
– Majd máskor. Festmények helyett a kompot lessük majd, rágördül a busz, irány a tenger
habja, kikötés a skót partoknál.
– Miért kell a kompótot lesni? Tud úszni a busz? És a parton fekete-fehér kiskutya vár majd,
Anikó?
Igen reménykedett a búzavirágszemű kisasszony. Ha meglelem a kiskutyáját, igazán elhozom
neki. Kezdett elálmosodni.
– Skóciában sok a kísértet meg szellem. Biztosan találkozol velük. Remélem, akadnak köztük
jóságosak is
– Szellemek és kísértetek egyáltalán nincsenek. Sem Skóciában, sem másutt. Loch Nessben
sincs rém. Ez mind csak mese.
– Tudooom! – Éva ledobálta a ruháit, és kinőtt, bohócmintás kék pizsamájába bújt. – Azt
kérdeztem, hogy a nem létező kísértetek és rémek közt vannak-e rendesek, akik segítenek
például. Majd az egész kalandot meséld el nekem.
Megígértem.
– És ha belegondolok, akkor annak ellenére, hogy kísértetek egyáltalán nincsenek, kell, hogy
akadjon köztük barátságos is.
– Tudtam. – Magára húzta a takarót. Hallottuk, ahogy a még fent lévők valamennyien
kikísérik Tömörjohannát.
A tévébeli kísértetet elfelejtették kikapcsolni, most huhogta tán az utolsót.
Néztem Évát, ahogy a párnába fúrja a fejét.
– Csak az a bajom – sóhajtottam hogy te három mondat után lakodalmat követelsz. Hogyan
adom férjhez Tömörjohannát?
Vigyorogtunk.

12
 – Fehér liliom – motyogta félálomban. – És csupa fehér csipkefátyol!
– Elment – csukta anyánk az ajtót. – Viszi magával Anikót is! Irigylem a bőröndöt! –
mosolygott. – „Skót várkastélyok és múzeumok.”
– Mibe, hogy nem hozza vissza! Kióvakodtam hozzájuk, láttam, ahogy anyánk somolyogva
apához törleszkedik.
– Akkor a következő fizetésemből veszek neked egy ugyanilyen kopott, ócska bőröndöt, mint
ez. Rendben?
– Ha! Egyétek meg egymást.
Nagymama már a fürdőszobából tartott a hálószobája felé, káprázatos esti toalettjét viselte.
Anyánk szerint minden darabja még a leánykori kelengyéjéből való, de tigrisként ragaszkodik
hozzá, nem fogad el újat, ezek bezzeg értenek a pénzszóráshoz! Fekete mamuszában csoszogott
befelé.
– Ha! Kevesebbet köll takarítanom – kuncogott. – Ezek hoznak nekem egy kísértetet! Majd
fölrepked ablakot mosni és a magasból a pókhálókat leszedni!
Rénóról kell még szólnom, idén már a mi osztályunkba járt, nemrég költöztek apukájával a
szomszéd lakásba. Nagymama hívta föl rájuk a figyelmemet.
– Helyes fiú! Rendes az apja is. Első szóra megcsinálta nekem a konyhai fregolit!
Értettem a szóból: bezzeg az én feledékeny apám már hónapok óta folyton elfelejti. Ám a
helyes fiú akkor éppen nem érdekelt.
Aztán egyszer jöttem a felvonó felől, dúdolva, ugrálva, rendes szokásom szerint, amikor
döbbenten álltam meg. A helyes fiú könyökölt a folyosói korláton! Magas, nyúlánk, de izmos,
hullámos haja gesztenyeszín, a bőre világos, néhány szeplő virít az orra körül. Tagadhatatlanul és
kifejezetten jóképű!
Rávigyorogtam, kihúztam magam.
Nem fölöslegesen! A szeme tüstént a pólómra ugrott, amin két kakas veszekedett, hogy
melyikük kukorékolja a hajnalt. Maritól örököltem, mert leette valamivel, és nem jött ki a folt. De
szerencsére nem nagyon látszott, főleg, ha messziről és hunyorítva néztem.
– Elromlott a lift? – csodálkozott.
– Szia! Engedd meg, hogy én is üdvözöljelek.
Kicsit elvörösödött.
– Elnézést, nem is köszönök, micsoda ökör vagyok…
– Én pedig Kovács Anikó! – Elsuhantam mellette, egészen az ajtónk mellett nyaraló nagy
borostyán cserepéig. – Majd úgyis megismerkedünk – csicseregtem, homorítva kissé. –
Egyébként melyik a kedvenc állatod? – Nekidőltem a csengőnek.
– A kakas – mondta merészen, és a szeme újra rám ugrott.
– Hány kakas?
– Kettő! – Már egészen belevörösödött.
Így kezdődött, így folytatódott, valahogy már az első percben eldőlt, hogy ő meg én… A hülye
Róka Gizi pár nap múlva már felírta a táblára: „Anikó és Rénó szerelmesek!” Ő lett az
oltalmazom és gyámolítóm. „Anikó, vigyáznom kell rád. Anikó, te vonzod a bajt!”
Ezt mondta, pedig akkor még nem tudtuk, hogy mire a kalandos, különös kirándulás után
megint itthon leszek, egy furcsa éjszakán nem hagy majd aludni a hold, nekem adja vérpiros kis
rózsáját Letícia, pedig sok száz évvel ezelőtt élt, ma már csak olajfestményről ismerhető,
nyakánál fekete bársonyszalaghoz tűzve rózsabimbó vöröslik, piros, mint a vér, de illata
nincsen… Nem tudtam, hogy titokban és szándékom ellenére kinn a folyosón beszélgetek majd
valakivel, aki rosszat akar nekem. Mit is mond majd?
– Megbeszélhetjük a holnapot. Élet vagy halál… Esetleg valami más? Nem lehet panaszod!
Hány embernek áll módjában efelől dönteni? Ahogyan holnap viselkedsz… ahogyan beszélsz,
amit mondasz, amit teszel… Az dönti el a sorsod, az dönt el mindent. Egyikünknek ki kell
szállnia ebből az izgalmas játékból. Kár, igaz? Vedd figyelembe, hogy óriási a tét! Egész vagyon!
És, mint hírlik, finis sanctificat media, vagyis a cél szentesíti az eszközt…

13
 – Eszközöket – mondta Rénó önkéntelenül.
Akkor este talán megmentette az életemet.
Amikor útnak indultunk Tömör Johannával, ő cipelte a csomagjaimat, vitte a busz gyomrához,
sorban állt velük a többi utas közt.
Tömörjohanna a háta mögött rám kacsintott, somolygott, de nem szólt.
Vállat vontam, vigyorogtam, kicsit talán el is pirultam, bár az én kreol bőröm ritkán pirul.
Olyan iszonyúan és rettenetesen boldog voltam!

14
 2. FEJEZET

Hiszem, ha látom! Látom, ha hiszem!

A famíliától otthon búcsúztam, anyánk nem javasolt díszkíséretet. Nem, nem lesz semmi
bajom, igen, szót fogadok Tömör Johannának, és lehozom neki a csillagokat, percenként
összevágom a bokámat, meghajlok, és kezet csókolok, lábat törlők, kifújom az orrom, naponta
kezet-lábat-nyakat mosok, hangosan köszönök, nem feleselek, nem vitatkozom, legföljebb
megkérdezem, fagylalt helyett nem ehetnék-e inkább spenótot.
Nagymamának takarítást is vállaló, skót szoknyás kísértetet hozok, apának kis szörnyecskét
skót dudával, a muzikálisabb fajtából, Marinak Hódító Vilmosból a megfelelően szőke, villogó
fogú, mosolygó herceget. Leguggoltam Évához.
– Mindennap lefirkantom este, ami történt. Megegyeztünk, nincs kísértet, nincs szellem, se
bolygó lélek, se szörny, se rém, de néhány jóságosabb, aranyosabb nyilván akad köztük. És jön a
kiskutya! – tettem hozzá gyorsan, mert láttam, hogy szólni akar. – Már csak a lakodalommal
leszek bajban, de megoldom.
Az a felém fordított, tiszta, szép gyerekarc, az a hittel rám vetülő búzavirágkék pillantás!
Mesélek majd szellemeket, kisasszony, kutya nélkül haza se jövök, és valakinek lakodalma lesz,
ha addig élek is!
Már fent ültünk az autóbuszon, már dorombolt a motor, már induláshoz jelzett az irányjelző,
még láttam Rénó mosolygósan elkenődött arcát, a néhány kedves szeplőt a gesztenyevörös fürtök
alatt, integettem, a szememmel mondtam: te is hiányozni fogsz nekem, fiú!
Tömörjohanna kajánkodva meglökött a könyökével, de az üdítőmnek csak a fele ömlött ki.
– Nem sajnálod itt hagyni? Vele szívesebben mennél! Mi tagadás. De jó ez a kis csapat így is.
– Megvár. – Volt egy kis hencegés a hangomban.
Gunyorosan elismerő pillantást kaptam az osztályfőnöktől. Aztán sóhaj, aztán „most valami
másról beszélnék” arckifejezés.
– Figyelj, gyerekem… Tudod, milyen egy társas buszozás, ez ráadásul olcsó, félig baráti túra.
Az indulás mindig gyönyörű! Mindenki készségesen felrakja a másik csomagját, segíti az
időseket és gyerekeket a felszállásnál, mindenki előreenged mindenkit, és elragadóan mosolyog
hozzá. Így adódik, hogy páran a hátsó ülésre szorulnak, fejjel verik a tetőt, kanyaroknál az
ablakot, elharapják a nyelvüket, a szemük szikrát hány. Nem látnak mást, mint az utasok hátát
meg a felhalmozott kézipoggyászokat. Ilyenkor kér szót nyugdíjas pedagógustársam, aki
helyettesíteni szokott.
– Kérnémszépen…
Tömörjohanna egy erélyes intéssel elhallgattatott.
– Tudom, hogy a szavajárása miatt így nevezitek a háta mögött, Kérnémszépen, és az igazat
megvallva, mi sem vagyunk különbek. Szóval az ülések közt dülöngélve túlordítja a zajt, és közli,
hogy később úgyis helycsere lesz.

15
 Figyeltem, vigyorogtam, bólogattam. Megyünk Skóciába! Oda megy a busz eleje is, hátulja is.
Rettentően boldog voltam!
– Csakhogy! – kiáltott fel Tömörjohanna. – Miután megtekintettük Félfülű Duncan
bebalzsamozott, skót kockás térdzokniját, a fele banda már arról sutyorog, hogy nem enged mást
maga előtt felszállni.
– Majd igyekszünk! – ígértem vígan. – Már jobb vagyok tornából. Izompacsirta szerint is.
– Szükséges, fiam! A többiek majd fürgén félresodornak, és ellökdösnek minket. Az a kikent-
kifent hölgyemény majd a fém piperéstáskájával vág kupán, a másik a kihegyezett könyökét
mélyeszti az oldalunkba, a vén apó pedig a kipikopi botjával koppint a felkapaszkodók körmére.
Nem szeretnék egész úton a hátsó ülésen zötyögni, miközben végig nyugtatgatnak, hogy lesz
majd helycsere is.
– Ühüm! – Élveztem ezt a víg mesét. És nem is kell felelni belőle!
Gúnyolódó hangra váltott:
– Éjszaka aztán már többen figyelik a buszt, nehogy bárki titkon felszálljon rá. Mások a szürke
skót fellegek alatt elindulnak bokszkesztyűt vásárolni.
Szívből fölnevettem.
– Ütésre nem kerül sor – jósolta –, mert mások már lándzsával és mozsárágyúval
felfegyverkezve jönnek. De a hátul ülők örüljenek, mert kétnaponként helycsere. És nem
mindenki jön a sóból faragott kockás-szoknya-gyárat megtekinteni, hanem komissiózni indulnak.
Vesznek rajzszöget, cserepes kaktuszt, leértékelt mérges kígyót, hogy jó helyet tudjanak foglalni.
Vesznek konzervnyitót, hogy éjfélkor a busz alá mászva, felnyithassák az alját.
A konzervnyitóról apa kölcsönkérés monológja jutott eszembe, de meg se nyikkantam.
– Érdekel, mi lesz még? Egyesek torpedóval érkeznek, feleségeik elöl ülnek, ölükben
oroszlánnal. Kérnémszépen pedig elrebegi, hogy hetenként úgyis helycsere. És egyesek már nem
jönnek el velünk a five Randa Sisters festői völgyébe, ürükonzervet vásárolnak, skót kockás bilit,
takarót. És nem szállnak ki a buszból se éjjel, se nappal, nehogy kivívott jó helyeiket elveszítsék.
Ott áll majd mindörökre a kísértetbuszunk Locals of Gotteswille-nél, mutogatják a turistáknak,
belépti díj másfél skót GBR
– Értettem a tanmesét, Hanna néni – nevettem. – Hát majd igyekszünk.

16
 Tömörjohanna eleinte hősleg működék. Hát még én! A feltálalt skót zöldséglevest mind
megettem, tévedésből még ízlett is, a benne főtt birkáról csak később értesültem, az árpagyöngy
és a kakukkfű ellen nem volt kifogásom. Utána a többiek valami gyanús lével nyakon öntött
micsodát ettek, én helyette szellemhabos vérfagylaltot kértem.
– Szerintem helytelen – nézte Tömörjohanna vágyódva, míg a saját kajájával kínlódott.
Tetszett neki a szállások sora is.
– Kicsit horkolok – készített fel.
Kicsit a Mari horkol, otthon, de mindegy.
Sorra jött a Loch Lomond tó, a Glencoe-völgy, jött Nagy-Britannia legmagasabb hegye, a vár
A Hegylakó című filmből meg még a csodás vízesés. Eleinte bírta az iramot is.
– Én innen nem megyek sehová! – hajtogatta. – Én itt megtaláltam a tökéletes szépséget,
boldogságot, harmóniát!
Később sajnos mindez kissé módosult. Így kesergett:
– Én megértem, hogyha akárki más bedől az utazási prospektusok csábító ajánlatainak, de pont
egy történelemtanár ne tudná előre, hogy minden nyüves várrom a dombtetőn csücsül, vagy ha
nem, hát hegyorom tetején?
Vigyorogtam, sajnáltam.
– Hanna néni, a várak már csak ilyenek.
– Gyönyörű múzeumok, elismerem! De első terem, tizenkilencedik szoba, ötvenhanyadik
időszaki kiállítás… Leszakad a lábam!
Már csakis én mentem a katalógusok után; vettem viszonylag olcsó, de tetszetős szuvenírt
kifogyhatatlan számú rokonságának, volt tanítványainak. Minden szállásunkon kerestem, találtam
mosdótálat, tettem bele forró vizet meg kellemes illatú fürdősót.
Eleinte ez használt. Nyögve, élvezettel billegtette benne a lábujjait.
– Kapok ezért anyádtól! – aggódott a kajám miatt, ha finom rebarbarás csokitekercset
ebédeltem. Ők addig reménytelenül küszködtek gumilabdaként pattogó steakjeikkel, amitől villa-
kés szikrát hányt, rágáskor meg nyam-nyam hangot adott, és hiába tologatta jobb pofazacskójából
bal pofazacskójába a társulat, jelentős besárgulást tudott okozni.
Aztán kezdtem kidobálni süllyedő léghajónkból a kevéssé érdekesnek ígérkező programokat,
hogy mentsem, ami menthető. Ötödik nap elengedtem az üvegfúvó megtekintését. Van otthon is,
nyilván.
Tömörjohanna megkönnyebbülten fogadta a hírt.
– Csak káprázna a szemed, én már próbáltam! Közelről túl meleg, távolról nem látsz semmit.
Igen, a kedvedért lemondok…
Nyeltem egyet. Esténként segítettem levetni a cipőjét, megmasszíroztam dagadt, fájó lábát.
Napközben segítettem cipelni mindenhová az általa nélkülözhetetlennek vélt cuccokat;
Hitetlenkedve rázta a fejét.
– Te sose fáradsz el?
Hetykén megvontam a vállam.
– Az én könnyű pár kilómmal… – nevettem. Elengedtem a whiskyüzemet is. Rábólintott.
– Nem ronthatok meg egy kiskorút!
Ujjongva lestem a Loch Ness tavat, hátha látom a három sötét púpot távol a fodrozódó víz
tükrén, a szélfutta ködfoszlányok alatt… Apámnak kis szörnyet ígértem! Nem jött elő, egy
csomaggal kevesebb.
Tömörjohanna sápadt lett, szeme alá mintha valaki koromba mártott ujjal rajzolt volna két
karikát. Beharapta a száját, az epéjét nyomogatta.
– Sokat akar a szarka… tudod a folytatást?
Tudtam.
– Hanna néni, inkább pihennék, és nem érdekel a híres skót szövőüzem, bár tudom, hogy itt
készül a világhírű…

17
 – Okos gyerek vagy! – kapott az ajánlaton. Engem ritkán neveznek okos gyereknek, akkor
sincs benne köszönet. Mint okos gyerek kellett bevennem a rémes csukamájolajat, minden keserű
orvosságot, megosztani a finom cukrászsüteményeket a gyagya testvéreimmel, holott egymagam
is megettem volna, mohón utána nyeltem volna még a tálcát is.
– Kattogó szövőgépek sora, egyik lábadról a másikra állsz, amíg elszavalják a gyár hosszú
történetét, a sok McGregort meg McDonaldot… Utána tolongás a szuvenírboltban, amíg
mindenkinek van piros pomponos, rémes skót kockás barettje meg olyan sötétkék, hátul szalagos
micsodája…
Róka Gizi osztálytársam megpukkadna, de mindegy.
– Már minden összezavarodik bennem így is! Kész rohanás! A vezető végighajszol a
múzeumon, te nézed a bal oldalt, én a jobbot, majd otthon elmeséljük. Vágtatunk, és máris
halljuk: „Kérném szépen, indul a busz…” Mit tudom én már, melyik castle miről nevezetes…
Hanna néni eleinte esténként az ágyban jegyzetelt.
– Minden utamon! Mindenhonnan hoztam haza hangulatos lemezeket… Borongós őszi
estéken, hosszú téli délutánokon elővettem valamelyiket, föltettem a szép lemezt, olvastam az úti
kalandjaimat, újra végiggyönyörködhettem mindent. Csakhogy most már nem megy! –
Tehetetlenül megvonta a vállát. – Hullafáradt vagyok, lecsukódik a szemem, majd holnap,
mondom, de másnap is ugyanez… – Reménykedve nézett rám. – Látom, te is firkálgatsz valami
füzetbe.
– Évának ígértem beszámolót – nevettem. – Számon kéri majd!
Kapott a segítségen.
– Kérek róla másolatot.
Félrehajtott fejjel mosolyogtam rá.
– Nincs akadálya… De Éva ragaszkodik még a meséhez. Nem lesz baj, ha az utolsó
kísértetkastélyban néhány szellem táncra perdül, és egy kis Loch Ness-i szörnyecske húzza hozzá
a talpalávalót?
– Ne bolondítsd azt a gyereket! – komolyodott el.
– Éva okos, és tökéletesen kiismeri magát.
– Lehet – hagyta rám. – A magam részéről nem kérek a meséidből. Hiszem, ha látom! Amit
láttunk a magunk szemével, azt nyugodtan beleírhatod nekem is.
Eltűnődtem.
– Hiszem, ha látom… Igaz! És látom, ha hiszem… Hanna néni, ha eljön a szenteste, földíszíti
a karácsonyfát, világít a kis Betlehem, megrázza a csengőt, meggyújtja a fán az első gyertyát,
melegen remeg a gyertyafény, hogy a karácsonyi angyal odataláljon… a szürke pesti szmogban
vagy a fehéren, puhán hulló hóesésben, langyos estén vagy csikorgó hidegben… Látja, Hanna
néni a karácsonyi angyalt, ahogy közeledik? Nem hiszem. Hiszi mégis, hogy eljön?
Lehajtotta a fejét, hogy ne lássam meghatottságát. Kicsit rekedten szólalt meg:
– Igaza volt jóanyádnak. Figyelmeztetett, hogy ne hagyjalak szóhoz jutni, mert lyukat beszélsz
a hasamba.
Rámosolyogtam.
– Ez válasz?
– Igaz – suttogta. – Igaz! Annyi rossz, nehéz éven át vártam, és nem vártam hiába. Igazad van
– mondta szipogva. – Hiszem, hogy most is majd megérkezik hozzám. – Hirtelen felkiáltott: –
Kitől kaptad te a családból a beszélőkédet?
Elgondolkodtam.
– A nagymama szerint Isten mindenkinek ád valamit, hogy átverekedhesse vele magát az élet
nehezén. Nekem a szívem rossz… Elég későn tudtam meg, mert nem fájt. Rossz volt akkor
nekem rájönni, hogy egészséges vagyok, csak nem makkegészséges. Nálam hiányzik ez a makk.
Az egyik szívbillentyű picivel rövidebb. Lehet, hogy kinövöm. Akkor csak feküdtem, dúdoltam,
varázsköröket rajzoltam az ujjammal a takarómra… Nagymama mellettem ült, el nem mozdult
volna mellőlem, apa este bejött, sápadtan bocsánatot kért, hogy a beteg szíve ellenére gyereket

18
akart, engem akart, és én tiszta szívből mondhattam neki, hogy soha nem kívánnék más apát
magamnak. Izompacsirta segített úgy tornászni, ahogy nekem is lehet, és most már szórja rám a
jogos ötösöket… Nekem ezt adta a sors. Ha Góliáttal találkoznék, én bizony nem nyúlhatnék a
parittyám után. Nem lenne hozzá elég erőm. De biztosan javasolnám, üljünk le az árokszélre, és
inkább beszéljük meg a dolgokat.
Fölnevetett.
– És ha ez nem elég, mindig van, aki segít. A padtársam, Szilvi az ördögnek is nekimenne
értem. És Rénó… – mosolyogtam. – Bár szerintük engem csak saját magamtól kell megvédeni.
Ment lefeküdni.
– Csinálj, amit akarsz! Ha találsz egy megfelelő kísértetkastélyt, nem bánom, írj belé néhány
szellemet is. Úgy lesz az igazi! – Ügyes mozdulatokkal vetni kezdte az ágyát. – Egyébként is
beszélni akarok veled.
Behúztam a nyakam. Ha beszélni akarnak velem, az tapasztalatom szerint sose jelent semmi
jót. Ne egyek annyi fagylaltot, hadd etesse inkább helyettem Éva az állatkerti elefántot, ne Mari
füzetének a közepéről tépjek ki lapot.
– Vargabetűt írunk le, aztán következik Edinburgh, aztán vége. Mi nem folytatjuk a
kalandozást, elég volt. Ide jön vissza a busz, megvárjuk. Sétálgatunk…
Azt otthon is lehet!
– Hanna néni, már csak ez az egy, utolsó kastélymúzeum van hátra! A lammermuirhillsi…
Rám nevetett.
– Nem törik ki a nyelved? Aki még egy kastélyt javasol nekem, annak átharapom a torkát.
Elsápadtam.
– A McDonald klán fejének kastélya volt, harcolt Amerikában, amikor Észak és Dél…
– Szegény skót! Nem talált elég harcot, csatát, tűzvészt, háborút, bajt itthon? – mulatott.
– Híres gyűjtő! A legnagyobb gyűjteménye van festett indián gyöngyökből, lószőrre fűzött,
gyönyörű női fejdíszekből!
– Az indián hajadonokat is benne hagyta a fejdíszekben? Hoppá, oppardon, ezt nem kellett
volna egy gyerektől kérdezni.
– Indián nyílhegyeket is gyűjtött – kapacitáltam. – Mérgezett nyílhegyeket, a legtöbbnek ma
már nem ismerik az anyagát, de akit megkarcol…
– Egyre több kedvet csinálsz hozzá! Miért nézzek én Skóciában indián nyakékeket meg
lándzsákat?
– A legértékesebbet még nem említettem – lengettem meg a katalógust. Vastag biztonsági
üveggel védve, csak most, időszaki kiállításon látható a skót felföld leghíresebb…
– Közben én lefekszem. Nem baj, ugye?
– Miniatűr, Hanna néni. Ritka szép, aprólékos kidolgozás, alatta a címer. McDonald, a klán
feje, nevezték Lóképű Williamnek is. Itt a jelmondata: „A szemébe néztél!” Szép, ugye?
Igyekezett elnyomni az ásítását.
– Kinek? – mulatott. – Egy szép lánynak? Egy végrehajtónak?
– Az ellenségnek. Bajnak. Halálnak – feleltem komolyan.
Nem nyomta el ásítását, ahhoz túl fáradt volt.
– Ma ennyi telt tőlem, fiam. Ideadnád a takarót? A skót kockást, természetesen.
Éreztem, hogy sápadt vagyok. „A szemébe néztél!”
– Tessék jót pihenni. Kellemes délutánt! Én meg elmegyek a csoporttal. Nem lesz semmi baj!
Majd Kérnémszépennel vezetjük a társulatot.
Mondhattam volna Tömörjohannának: „Ha ráérsz, csukd be a szád!” De ez tiszteletlenség.
Nem vitatkozott, ahhoz már túl régen tanít.
– Ha téged ennyire boldoggá tesz…
Ha akkor nem erőszakoskodom… „Anikó, te vonzod a bajt!”

19
 Vagy egy hétre rá, amikor már minden olyan tragikusan alakult, nagymama, szokás szerint
tudta, anyánk szokás szerint nem, de mégis, mintha megérezte volna. Tett-vett a szobánkban,
látszólag közömbösen kérdezgetett erről-arról, én ugyanúgy válaszoltam. Kifelé menet megállt az
ajtóban, és visszafordult.
– Rendkívül hülye gyerekeim vannak. Egyik hülyébb, mint a másik!
– Ha már senki sem kér… – motyogott vacsora után a nagymama, néhány megmaradt
aprósüteményt vett a tányérjára, és rongyosra olvasott regényei egyikével a hóna alatt, már esti
toalettjében csoszogott haza, az ő szobájába. Bújt a nyári takaró alá, olvasólámpájának fénye a
falra vetítette megszokott árnyékát, makacs álla a levegőbe szúrt, sápadtan, rémülettől reszketve
szőtte teljesen használhatatlan terveit a megmentésemre.
Kiszöktem néhány percre a sötétbe merült folyosóra.
– Anikó, érted akár az életemet is – suttogta mellettem a sötétség. – Te nem vagy hibás
semmiben!
– Tudom, Rénó, csakhogy ez kevés. – Könnyeimen át rávigyorogtam. – Ezt a leckét nekem
adták fel. Nekem kell megoldanom!

20
 3. FEJEZET

Jóképű Tom, Lóképű William

A lammermuirhillsi autóbusz félig se telt meg, mások is sziesztáztak. Sok már a kastély? Nem
elég csábító néhány tárlónyi nyílhegy? Még akkor sem, ha régi, gyönyörű indián hajpántokat is
mutogatnak?
Még egy utolsó hangjelzés, Kérnémszépen körülnézett, aztán engedte elindulni a buszt.
Végre először elöl ülhettem! Ilyenkor bezzeg nem megyünk messzire.
Ahogy megérkeztünk, már láttam, hogy a bliccelők nem veszítenek túl sokat a
lammermuirhillsi múzeumkastéllyal. Tulajdonképpen nem jeleskedik semmiben, nem a legszebb,
nem a legnagyobb, nem a leghíresebb. Szürkék a tömör, vastag falai, szűk lőrésablakaival inkább
börtönnek hat. Előtte a repedezett betonnal borított téren néhány busz várta csak vissza a
látogatókat, nem is a legelegánsabbak.
Csalódottan vizslattam az épületet, tudtam már, hogy ide is hiába jöttem. Egész úton szállást
kerestem Éva nem létező, de kedves és jóságos kísérteteinek, ám most bánatosan ráztam a fejem:
itt se éreznék otthonosan magukat. Mi lesz az Éva-mesémmel? Nincs egy szem kísértet se, hogy
lakodalomról ne is szóljak!
Tanácstalanul ácsorogtunk, de valaki már felfigyelt az érkezésünkre. Igazi skót dudaszó
hallatszott valami rejtett hangszóróból, aztán nyílt a vastag tölgyfa kapu, és megjelent a skót
dudás is személyesen.
– Ezt nem tehetik velem! – nyögött fel Kérnémszépen, aki úgy érezte, hogy skót dudásokból
már untig elege van. – A könyökömön jönnek ki…
Vállas, szép szál legény volt pedig a dudás, feketére suvikszolt cipőjén fehér kamásni, lábán
fekete-tulipiros térdharisnya, derekán bokorugró kis rakott szoknya, elöl a szokott tarsollyal.
Fekete zubbonyán jajpiros-fekete kockás átalvető, aztán a síppal-furulyával ellátott néhai birka
bőre, pompás zeneszerszám, végül kissé sietősen ferdére felcsapott műmedve kucsma.
Közelebbről az is látszott, hogy mímeli csupán a zenélést, de az is, hogy fenemód jóképű,
fekete, göndör hajához égszínkék szempárt visel, kissé sápadt bőrét máskor nyilván egy könyvtár
vagy egyetemi előadóterem lámpafénye barnítja, de mindent a látogatókért.
Közölte, hogy a neve Thomas, és ő az idegenvezetőnk.
Megindultunk a nyomában.
– Hogy tetszik a fiatalember? – ugratott Kérnémszépen.
Hetykén válaszoltam:
– Szívesen lennék vele két dudás egy csárdában!
A fiú nevetve fordult hátra, és magyarul felelt:
– Utána majd megbeszéljük a részleteket is.
A hajam tövéig elpirultam. Anyánk figyelmeztetett, hogy magyarul megszólalni mindenhol
életveszélyes, még egy ausztrál kenguru, még egy sarki jegesmedve is ránk köszönhet magyarul,
de a kastély eredeti skót dudása?
Attól fogva Tamásnak szólítottuk. Kiderült, hogy végzős egy pesti egyetemen, és a középkori
balladákat kutatja, de érdeklik a korábbiak is. Ide ösztöndíjat nyert, a kastélymúzeum éppen
átrendezés alatt állt, segítőket kerestek, némi pénzmagért szívesen vállalta.
Nyílt előttünk a súlyos kapu, és máris indiánok közt voltunk. Tamás villanyt gyújtott, mire
üzembe lépett a Vidámpark. Az előtérben egy indián asszony eszelős tekintettel rángatni kezdte
bölcsőben nyugvó szegény gyermekét, lángolni kezdett az izzó farakás. Mögöttünk wigwam, az

21
egész porszívó után jajgatott. A gyereket valószínűleg már évek óta rángatják bölcsőjében, ha
szabadon eresztenék, nyilván lassan le is doktorálna.
– Majd ezt is átrendezik – felelte beszédes pillantásainkra Tamás.
De a tárlók már érdekesek. Ilyen alakú, olyan alakú, ilyen mérges növény főzetébe mártva,
olyan mérges kígyó nyálába mártva… Vajon miért gyűjt valaki éppen nyílhegyeket?
Akkor már inkább a homlokpántok. Valódiak, régiek, csuda szépek, nincs két egyforma
közöttük. Piros-kék-sárga, feketével keretezve, mintája jelenti a törzset, családot, elárulja még a
hajadon nevét is. Igazán tetszettek.
Még egy termet feltétlenül. William McDonald, becenevén Lóképű William miniatűr képét
ritkán látni, betörésbiztos üveg mögött van, kéretik nem megérinteni, háromszoros biztosítás
védi, úgymint elektromos, mechanikus, a harmadikat elfelejtettem.
A társaság pilledt már, de Lóképűtől kissé feléledt.
Mi tagadás, Tamás leginkább körülöttem kóválygott.
– Van nővéred?
– Igen. Mari.
– Hasonlít rád?
– Nem. Egy cseppet sem.
– Akkor szó se lehet róla.
Lóképű William termében más kiállítási tárgy nem is volt, csak ő maga. Kellően kicsinyítve,
gyönyörűen kidolgozva, ősi címeren a hősi jelmondat.
– Átkelt az óceánon… Amerikában az Észak-Dél… a hős katona igen érdeklődött…
Megnéztük, amilyen közelről csak engedték, az igen érdeklődő, hősi katonát.
Tamás, úgy is mint idegenvezető, úgy is mint skót dudás, a sarkamban járt.
– Mennyire megy az angol? Lefordítom, várj! Frappáns és rövid jelmondat: „A szemébe
néztél!” Igen, azt hiszem, így helyes. – Szája sarkában mosoly bujkált. – Figyeld meg, rettentően
kancsal volt, bandzsított. Na mármost, arra gondoltam, hogy ha minden ellenségének a szemébe
nézett, azok is megpróbálkoztak vele, de miután Lóképű William bal szeme jobbra, jobb szeme
balra tekintett, teljesen megzavarodtak, és így könnyűszerrel…
Kérnémszépen jött érdeklődni, mi látnivaló akadna, mert a társaság a sátrak felé tart
szellemhabos vérfagylaltért, meg szuvenír is kell.
Kérnémszépen vásárolni terelte a népét, engem Tamás meghívott egy sétára.
– A kastély mögül gyönyörű a kilátás! Alattunk mély szakadék és persze tó.
Leültünk egy durván ácsolt fapadra a meredély szélén.
– Tudtak építkezni! A hátukba nem kaphattak ellenséget, az ő idejükben itt föl nem jutott
senki.
Nem volt velünk már csak a zümmögő nyár, felettünk a párásán kék ég, távolban a ködlő,
szürke hegyek, előttünk az erdők zöld csíkja.
– Jó ez viták tisztázására is – folytatta. – Aki nem tetszett Lóképű Williamnek, azt meghívta
egy kis esti sétára.
Közelebb merészkedtem, és a korlátnak dőltem.
– Tamás, miért gyűjt valaki gyilkos nyílhegyeket? Miért gondolod róla, hogy aki útjában állt,
azt megölte? – Lenéztem, néhány csenevész fűz állt alant, meg pár korcs fenyő, aztán már csak a
mozdulatlanná dermedt sziklafal.
Nem válaszolt, másra terelte a szót:
– Tetszeni fog neked Edingorm.
Visszasétáltam, szomorúan ráztam a fejem.
– Irány Edinburgh. Már nem nézünk meg semmit. – Visszaültem mellé. – Pedig a
kishúgomnak megígértem, hogy az útról szóló beszámolóban néhány kedves kísértet is lesz. De
egyik kastély se felelt meg nekik lakóhelyül.
– Az edingormi kísértetkastély tetszeni fog, és éppen megfelel. Majd meglátod!

22
 Kiáltás hangzott messzebbről, Kérnémszépen akarta útnak indítani a társaságot.
Fura csönd volt egyébként, levél se rezdült, ág se hajlott, madár se szólt.
Lassan indultunk vissza.
– Ha a természet hallgat, mindig érdemes elgondolkodni azon, hogy miről hallgat – vélte
Tamás. – Ez a furcsa, titokzatos csönd… jelez valamit. – Megállított, és a távoli hegység felé
mutatott. – Látod fölötte a felhőt? Ha nagyon figyelsz… néha villan is már. Ha onnan jön a vihar,
az mindig komoly. Itt söpör majd végig… Benneteket a Rózsás Letícia motel táján kap el,
nagyjából úgy gondolom. Nem tudtok lemenni Edinburghig, egészen biztos.
Már csak rám várt a busz, kiléptünk.
– Szerezzek neked homlokpántot?
– Köszönöm, de nincs rá pénzem.
Nem erőltette. Amilyen jóképű, már szétoszthatta volna az egész készletet. Felsegített a
lépcsőn.
– Megadod a címed? – kérdezte halkan.
– Megjegyzed, ha elmondom?
– Mire Pesten leszek megint, te megnősz, férjhez mész, és meg se ismersz.
Integettem neki a buszról.
– Ezen könnyű segíteni! Felhúzod ezt a fekete csukát, a fehér kamásnit, a piros kockás
térdharisnyát, a huncut rakott szoknyádat hozzá, megfújod ajtónkban a néma skót dudádat, és
tüstént rád ismerek!
Jókedvű nevetésünk derűjével rogytam le az ülésre, ahogy megrántott az induló busz.
Integettem a magas fiúnak, a fekete, göndör, sűrű fürtöknek, a kissé sápadt, szép fiatal
férfiarcnak, a kék szempárnak, a kedves, kicsit gunyoros mosolynak.
A szállásunkon Tömörjohanna pihentebben várt, bár most meg a térdét nyomogatta.
– Mindjárt akkora zuhét kapunk a nyakunkba, mint az özönvíz! Megérzi a csontom, mint jó
szamár az esőt. – Már engem fürkészett. – Mi volt Lópofájú Eduárddal?
– Lóképű William – nevettem. – Akadt mellé egy Jóképű Tamás is! – Nevetve, pörögve,
boldogságomban fél lábon ugrálva elmeséltem neki mindent.

23
 4. FEJEZET

Rózsás Letícia

Indult Edinburgh felé a víg társaság, fele piros pomponos, kockás sapkában, fele hátul
szalagosban, skót kockás takarókkal, skót babákkal felpakolva. Kérnémszépen még egyszer
körülnézett.
– Mindenkinek megvan a párja?
– Kérsz hozzá majonézt? – kérdezte valaki.
Indultunk. Fölöttünk derült, tiszta ég, előttünk príma főút, alattunk a megszokott busz, olyan,
amilyen, megszerettük.
– Kérek majonézt, legalább elfogy. A poharát ne dobd el! Skót dudás van rajta.
– Már legalább ötven ilyen skót dudásunk van. Hadba indulhatunk velük a főnemesek ellen. –
Valahol előttünk beszélgettek.
Mosolyogtam. Egy skót dudás nekem is jutott.
Kis csermely futott mellettünk, lustának tűnt a nyári nagy melegben.
Tömörjohanna dobozokat egyensúlyozott a térdén, az ölében dédelgette a kincseit.
– Drágábbak, mint nálunk, de szépek. Annyian elvárják tőlem, hogy vigyek valamit!
Színesen nyomott bőr könyvjelző, zománcos hűtőmágnes, kulcstartó a Hegylakó várával,
Macbeth kastélya, Nessie persze, meg a skót dudás.
– Van még költőpénzed! Mit ígértél a famíliádnak?
– Apának egy kedves kis szörnyecskét, tűzokádót. De most nincs éppen szaporulat,
sárkánytojásrakás csak százhuszonöt év múlva lesz.
Lassan úsztak a hátunk mögé a csupa szikla, csupa erdő hegyormok, tó tükre fodrozódott a
napfényben.
– Nagymamának házias kísértet kell…
Balra smaragdzöld mező, terméskőből épült régi házak, fekete fejű birkák.
– Éva fekete-fehér kiskutyát kért…
– Kap helyette egy érdekes mesét. Téged nem féltelek.
Nem ilyen egyszerű… Már előre félek attól a pillanattól, amikor rám vetül a búzavirágszín
tekintet, és a hosszú pillák alól megindul az első kövér könnycsepp.
Valami fényesen villant mögöttünk.– Talán egy autó visszapillantó tükre vetítette felénk a nap
sugarát? És ez a halk morgás utána?
Elöl énekelni kezdtek, valami skót dallamot próbáltak, tapsolták hozzá a számunkra fura
ütemet, aztán a zenemű kacagásba fúlt.
Újra villanás, és határozottabb hordógurítás utána.
Kérnémszépen az ablakokon kilesve kémlelte az elmaradó távolt. Ahogy rájött, hogy nézem,
mosolyt erőltetett aggódó arcára.
– Nagy vihar lesz – jósolta Tömörjohanna.
– Mondták a tévében?
– Ugyan már! Jobban hiszek a térgyem kalácsának.
Nevettünk.
Az elátkozott hátsó ülésen szundított a másodpilóta, feje hátrabillent, arcán szétnyitott újság.
– Érdekes! – kiáltottam fel. – Az előbb teljesen átlátszó volt az ablak, most csupa pára.
Tömörjohannában felébredt a pedagógus.
– És ez mit jelent?

24
 – Kint hirtelen lehűlt a levegő. – Sánta szívet rajzoltam, nyíllal átszúrva, de nem indián és nem
mérgezett nyíllal.
– És a név? Szeplős Rénó vagy Jóképű Tamás?
Elvörösödtem, letöröltem az egészet.
Hirtelen csönd lett, azért hallottuk meg az első esőcsöppeket. Ritkásan potyogtak az apró
csöppek…
– Eseget – ásított valaki.
– Nyári zápor csak – reménykedett Kérnémszépen. Őszintén szólva nem úgy tűnt. A messzi
villámlás nem maradt abba, sőt sűrűsödött és közeledett.
– Valahol a hátunk mögött villámlik. Csapkod a mennykő! Játsszunk olyat, hogy ki tud több
rokonértelmű szót… Istennyila! Nyertem! – kiáltotta valaki.
Nem sütött már a nap, szürkült az ég, és hirtelen utolért minket a zápor, igazi felhőszakadás
verte nagy erővel az autóbusz tetejét, vastag pászmákban futott le a sok víz az ablakokon. Aztán
vakító fényesség és rögtön utána fülsiketítő mennydörgés…
A másodpilóta felriadt, de még kába volt, nagyot ásított, nyújtózkodott, rám vigyorgott. Aztán
körülnézett, és már pattant is, végigvizslatta, hogy valamennyi felső ablak jól záródik-e.
– Maradj! – kiáltott neki a sofőr a volán mellől. – Sok mérföld van még hátra, aztán még több
kilométer.
Néha villanásnyi időre kiláttunk az ablakon. A lusta, kevés vizű kis patak már rohant a mély
árok alján, a végén még ki is árad, ha ennyi égi áldást kap.
Aztán mind a két pilóta elöl ült már, és feszülten figyelték az utat.
– Még vegyél vissza a sebességből… Add rá a nagyobb fényt…
Különös hirtelenséggel valami ködszürke semmi lepett el mindent az ablakokon túl, a busz
ködlámpája próbált átlátni rajta, sárga fényt vetített elénk.
Alig haladunk.
– Balra – hallottam. – Balra… jobban!
– Nem tévedsz?
– Most vagyunk egyenesben.
– Megállhatnánk – aggódott valaki. – Beülhetnénk egy kávézóba, amíg…
A kezdeti víg hangulat odalett.
– A közelben mérföldekre semmi nincs. Innen már inkább végigrohanunk Edinburghig.
Valahogy… kísérteties volt az egész. A hirtelen, váratlan zord idő, a benti zord hangulat…
– Kérném szépen, ilyen villámlások esetén az autóbusz sokkal biztonságosabb…
Ezt nem vontuk kétségbe.
Mintha egyedül lennénk az egész világon. Baljós nap…
Hirtelen hunyorogni kezdett a világítás, majd kialudt, csak a fényszóró maradt, olyan lehetett a
buszunk, mint egy tűzszemű szörny, lomhán araszolt a nappal támadt éjszakában. Csend volt,
csak az ablaktörlők dolgoztak eszeveszetten.
Orromat szinte az ablaküveghez nyomtam, de így is alig láttam valamit. A fel-felvillanó
fényben úgy tűnt, mintha jobbra egy régi kőhidat hagytunk volna el, és mintha egy fura figura
támaszkodott volna a korlátnak. Ugyan! Ilyen időben? Ember? Talán az ördög maga.
–Állj!
Hirtelen nagyot zökkenve megálltunk, a motor tovább járt. A másodpilóta magára rángatta
sárga esőkabátját.
– Valami van előttünk… Maradj!
Felrántotta az ajtót, rögtön bevágott a jéghideg szél. Próbálta elöl összefogni a kabátját, mert a
szélvihar majdnem letépte róla. Zseblámpa villant, a sofőr kereste az útakadályt.
– Legalább ezt is kipróbáljuk – lesett érdeklődve Tömörjohanna. – Tudod, milyen szín a
Csontváry-sárga? Ha nem, hát kint megláthatod.
A sofőr hamar visszakapaszkodott, és leseperte magáról a vízcsöppeket.

25
 – Ez aztán az ocsmány idő! Valami keresztben fekszik előttünk. Talán kidőlt egy hatalmas fa…
– A Loch Ness-i szörny, személyesen! Nem nevetett senki.
– Arrább bírjuk húzni? Ketten? A férfiakkal?
– Kizárt.
– Mondom, hogy az ezeréves szörny!
– Ssss! Pánikot akarsz?
Térképek kerültek elő, zseblámpák villantak.
– Hol is vagyunk?
– Valahol lennie kell itt egy kőhídnak. Ha szerencsénk van, már elhagytuk, ha
balszerencsénk…
Felugrottam.
– Én láttam! Néhány perce hagytuk el!
– Köszönöm, ügyes vagy! Visszatolatunk.
– Kérdés, hogy ezzel a nagy döggel át tudunk-e menni rajta.
– Nem lesz gyerekjáték.
Erősen figyeltem, én láttam meg elsőnek.
– Itt van!
Leállt a motor, leugrált a két sofőr, többen is leszálltak körülnézni.
A térképem után nyúltam.
– Edingorm. Ez a neve ennek a kis pataknak, itt az út mellett.
– Lám, milyen hasznos, kérném szépen, ha az ifjúság, kérném szépen…
– A mellékút majd erősen eltér jobbra – néztem tovább. – Balra néhány házcsoport, szemben,
a dombon kastély.
– Kísértetkastély!
– Edingorm néven említik mindkettőt. A házakon túl motel Rózsás Letícia néven…
Feléledt a társaság. Motel?
Mindenki visszakapaszkodott a buszra.
– Az a kislány… ide ülnél? – hívott előre a sofőr.
– Nem vagy fáradt? – aggódott Tömörjohanna.
– Ééén?! Olyan izgalmas!
Kezdődött az oda-vissza játék, centinként fordultunk.
– Most lesz jó!
– Csak elbírjon ez a kelta időkből itt felejtett tákolmány!
A hidat szürke terméskövekből rakták, de nyilván jóval a kelta idők után. Az ördögömet nem
láttam sehol. Megtette a dolgát: a nagy fát elénk lökte…
– Elbír ez tízszer ennyit is.
Kimondtam magamban a nevet, ami egész úton az eszemben motoszkált: Tamás… Úgy lett
minden, ahogy Lammermuirshillben jósolta. Cimborál az ördöggel is? A kedvemért?
Baj nélkül értünk a túlsó oldalra.
Pimaszul ott maradtam az első ülésen. Apa a kirándulásaink alatt mindig ragaszkodott hozzá,
hogy én kezeljem a térképet. „Értened kell hozzá! Egyszerű, logikus és hasznos!” Azóta is mindig
meglepődöm, ha egyes felnőttek tök hülyék hozzá.
– Balra kell a házaknak feltűnniük.
Megtörtént: a látványt diadalordítás fogadta.
Kezdett kitisztulni az ég, az eső már csak szemerkélt, a hangulat is javult. Terméskőből rakott
házakat láttunk, kert nélkül, kerítés nélkül, a házak mellett terepjárók, traktorok álltak. Kis
keverék fekete kutyus szaladt elénk csaholva.
– A kutya nem visel skót rakott szoknyát?
A tréfát megkönnyebbült nevetés fogadta.

26
 Már láttuk a házak mögött a kék-vörös villogást, nyilván a motel reklámbetűi.
– A kutya most fut átöltözni, te süket!
Elénk került a motel is, személyesen. Éppen nyílt az ajtaja, amikor elé kanyarodtunk.
Felragyogott újra a fény, aranyosan, vörösen, a napszakhoz illően. Az Északi-tenger felett
grafitszürke volt az ég, villámok cikáztak át rajta, de a mennydörgés hangja már nem jutott el
hozzánk. Alig szitált az eső, már csak a felszakadozó köd maradványai látszottak.

Az ajtóban magas férfi jelent meg sötét viharkabátban, fején kicsit félrecsúszott csuklya:
megismertem az ördögömet a hídról.
– Tessék csak… Be lehet állni az udvarba is. – Örült nekünk. – Be lehet hozni a
kézipoggyászt, de biztonsággal maradhat a buszon is. Azonnal összetoljuk az asztalokat, és
terítünk. A nevem Andrew… Ő a feleségem.
Megjelent a szóban forgó hölgy.
– Tudok adni kiadós zöldséglevest, hússal…
Remélem, herélt ürü nélkül.
– Meg sonkás tojást, de süteményt is…
Sorra bebokáztunk az ebédlőbe.
A helybéliek halkabbra fogták a szót meg a zenegépet, minket néztek.
– Ez a Betty már megint hol kódorog? Mindig keresni kell!
Megjelent az ajtóban a sovány fekete kutya, mögötte egy fiatal, csinos lány, lefogadtam volna,
hogy ő Betty.
– Eszmeralda a Toronyőrből – nézte Tömörjohanna.
– Kifelé, Baron! Te meg eredj végre a konyhába!
Betty porrongyokba öltözött, de remek ízléssel, pontosan tudta, mitől szép; jól állt neki, ami
máson talán nevetségesen hatott volna. Mezítláb járt. Felpezsdültek tőle a férfiak.
– Micsoda kisugárzása van ennek a Bettynek! – súgta Tömörjohanna.
Betty a kisugárzásához derékig hullámzó, szőkésbarna dús hajat viselt, naptól aranybarna szép
bőrt, hatalmas búzakék szemet éjfekete pillákkal, akár otthon a búzavirágszemű kishúgom! Szép,

27
kicsit közönséges arc, kicsit lapos orr, vastag, nedves száj, hófehér, egészséges, fogszabályozó
után kiáltó fogsor. Ránk nevetett.
– Ilyen sokan? Megyek már, Elisabeth.
Nem kapkodta el. Hosszú barna gyűrt nadrágot viselt, majdnem ugyanolyan hosszú ráncolt
szoknyát, szürke gézblúza elöl nyitva addig, amíg még nem kap egy pofont érte Elisabethtől.
– Vedd föl a rendeléseket!
Már jegyzetfüzet, ceruza volt nála, gyakorlottan, nagy kedvvel lépdelt az asztalok között,
mindenkire kedvesen, kicsit csúfondárosan mosolygott, a fogait ragyogtatta.
– Ez már táncolt valahol – dünnyögte Tömör Johanna. – Vetkőzött is. Tud mozogni, tud
magával mit kezdeni.
Irigyeltem érte. Szívesen lettem volna olyan, mint ő! Olyan, mint a mi osztályunkból a
legszebb kislány, Róka Gizi.
Bettynek általános sikere lett a mi társaságunknál is.
– Tudom ajánlani! – kacsintott. – Majd megbolondítjuk egy kis rummal. Finom puha és jóízű.
Elisabeth főztje messzi földön híres…
Mellénk lépett, összeakadt a tekintetünk.
– Te hány éves vagy? Kicsit meghízhatnál, de így is szép kislány vagy. Anne? Az szép név… –
Közelebb hajolt, úgy súgta: – A kastélyban szálljatok meg! Érdekesebb, mint itt. Ne hidd el
ezeknek a buta, babonás falusiaknak, hogy tényleg kísértetkastély! Takarítok ott is. Azt hiszik
ezek, hogy lidércfény villog bent, pedig csak a részeges kertész, John próbál gyufagyújtás mellett
hazabotorkálni.
– Mi nem alszunk itt, megyünk tovább Edinburghba – felelt szárazon Tömörjohanna. – A
gyereknek valami ürü nélkülit hozzon.
– Almatortát! Még forró! – Már írta is. – Beszéltem velük. – Állával a sofőrök felé intett. – Ma
már nem mennek tovább. Át kell nézniük a buszt, a hídnál kicsit megsérült. Nem csodálom!
Ördögük volt, hogy egyáltalán át tudtak jönni.
– Láttam az ördögöt a hídon.
– Én is! – nevetett. – De csak Andrew volt az, a gazda.
Tömörjohanna nem volt túl lelkes.
– Az edinburghi városnézésből veszítjük el az időt!
– Nem kár érte, unalmas, éltem ott. A királyi jacht… kész. Hamar meg lehet nézni.
– Mi nem a lokálokat készülünk meglátogatni. – Tömörjohanna és Betty nem volt azonos
hullámhosszon. – Ha nem lesz valóban puha a steak, a fejéhez vágom – morgott.
Betty eltűnt a konyhába vezető ajtó függönye mögött.
Elisabeth középre állt, tapsolt, figyelmet kért. Valaha csinos lehetett, de nem tegnap. Nagyon
meghízott! Ma már senki nem lenne skót juhászkutya a kedvéért.
– Tisztelettel köszöntöm kedves vendégeinket! Mivel a sérült busz javítása miatt itt
éjszakáznak, felajánlom motelünket. Nem ötcsillagos, de kényelmes és tiszta.
Tömörjohanna nem volt jókedvében.
– Ha Betty takarít, kizárt. – Kérnémszépent kereste a tekintetével. – Ezt neki illene intéznie…
– Jövőre fogad vendégeket ott szemben az edingormi kastély, egy hálóterme már ma is lakható
– folytatta Elisabeth. – Itt nem férünk el valamennyien, két jelentkező kellene…
Elsőnek löktem magasba a kezem.
– Ééén!
A tanerő nem volt túl lelkes.
– Rendben, megyünk mi, úgyse bírok vele. De dombot nem mászom!
Kiderült, hogy Andrew terepjárójával föl lehet hajtani a kapuig.
– Ne menjen, ifjú hölgy! – szólalt meg egy borízű, öreg hang. – Kísértetkastély az! Nem ifjú
hölgyeknek meg idősebb dámáknak való.
Nevetés harsant. Az öreg John már megint túl sokat ivott!

28
 Ha akkor rá hallgatok… Nem jött volna el a rettegő, álmatlan éjszakám! Elisabeth is nevetett.
– Szerencsére nem mindenki babonás.
– Csak fáradt. És álmos. De nagyon! – felelte Tömörjohanna.
– Van egy érdekes, régi festmény a képteremben, róla kapta a motel is a nevét. Múltban élt
fiatal lányt ábrázol, ő Letícia McGregor, büszke nemeskisasszony. A kastély valaha a McGregor
kláné volt. A csinos hölgy nyakában fekete bársonyszalag van, rátűzve piros rózsabimbó. Az
elvadult rózsabokor még ma is látható a kertben! A babona szerint akit Letícia megszeret, annak
odaadja a rózsáját.
– Nem úgy megyen az! – John felugrott, piros képpel, villogó szemmel hadonászott. – A
rózsájára figyelmezni kell! Akinek adja, azt nagy baj éri!
Nevetés tört fel, taps is csattant.
– Mit tudtok ti, semmit sem tudtok! A kutya is az ölében, a fekete-fehér kiskutyája alszik! Ha
befelé fordul, akkor jól mennek a dolgok. De ha megfordul a kapu felé, akkor a klánt veszély
fenyegeti. Így megy ez! Csak nevessetek. Csupa bolond! Ne menjen, kis hölgy!
Hat ökörrel se lehetett volna visszatartani! Tömörjohanna felállt.
– Majd megsimogatjuk a kutyust – ígérte. – Megvakargatjuk az állát.
Betty tűnt fel a konyhaajtó függönye előtt, könyékig feltűrt blúzban, nyakig szappanhabosan.
– Ballada is szól róla – rázogatta a kezét.
– Énekelj! – követelték a helybéli vendégek.
– Nem tudom végig… – szabadkozott.
– Kész szerencse, éjfélig is eltartana. – Tömörjohanna körülnézett, nehogy ott hagyjunk
valami ajándékcsomagot.
Betty rákezdte kellemes, mély, kicsit rekedtes hangján:
– Piros, mint a vér, Téged nagy baj ér…
– Elhallgass! – kiáltott rá dühösen az öreg John.
– Kinn tessék megvárni, hozom a csomagokat – mondta Andrew.
– Holnap! Holnap reggel találkozunk! – nevetett rám Betty, integetett, aztán lebbent az ajtó
függönye.
Kint hűvösödött, csurrant-cseppent még néhány csepp eső, furcsán esteledett. A motel tetején
piros-kéken villogó fénybetűk hirdették: RÓZSÁS LETÍCIA MOTEL. Jobbra az ég nagyon piros
volt, feketén rajzolódott rá a kísértetkastély sötét árnyképe.
Felkiáltottam az elragadtatástól.
Tömörjohanna megadóan bólogatott.
– Ennek nem tudsz ellenállni, belátom. Ezt aztán benépesítheted az Éva által kért
szellemsereggel! Kísértet, bolygó lélek, elveszett szellem, lánccsörgés, huhogás, nyögés,
sóhajtozás…
– Túl sok lenne – nevettem.
Motorzúgás hallatszott, feltűnt a kocsi, lassan hajtott, megállt előttünk.
– Nem túl kényelmes, de csak pár perc.
Körbeforogtam, kerestem a holdat, de eltűnt a nehéz felhők mögött, minden csillagával az
égnek. Baljós éjszaka… Próbálgattam a Bettytől hallott, furcsán kopogós kis dallamot:
– Piros, mint a vér, Téged nagy baj ér… Andrew olyan hirtelen perdült felém, mintha kígyó
marta volna meg, még a csuklya is lecsúszott a fejéről.
– Nem helyes ezt énekelni, kis hölgy – mondta feddőn. – Nem ajánlatos. – Nyitotta előttünk a
kocsi ajtaját. – A túlvilágot nyugton köll hagyni, akkor ők is békin hagynak. Akik elmentek,
elhunytak, már nem e világba valók. Nyíljék virág, teremjen zöld fű a sírjukon, ők már együtt
vannak, nélkülünk. Nem hiszek a babonákban, de tiszteletet érdemelnek tőlünk. Más egyebet már
úgyse adhatunk nekik.

29
 5. FEJEZET

A kísértetkastély

Fölkanyarodtunk a dombra, az esti csöndet fölverte a terepjáró motorja. A kibukó hold

fényében beláttam az egész vidéket. Balra az öreg híd, megbírt bennünket, pedig fentről apró
játékszernek tűnt. Az összebújt szürke kőházak kékes fényben világítottak, akárcsak a régi
karambol alakított motel, oda nem illőnek tűnt a villogó neonbetűk sora a rajzölt rózsaszállal.
Távolabb az autópálya, ahonnan a kidőlt, mozdíthatatlan faóriás miatt le kellett térnünk. Csöppet
sem bántam!
Világító gyöngyfüzérnek tűnt az autók sora. Meglepetten kiáltottam fel.
– De hiszen… Hanna néni, az autók már haladnak!
Kikászálódott utánam, elnyomott egy ásítást.
– Én a feltétlen haladás híve vagyok, fiam.
– És a fatörzs?
– Innen nem látni, gyerekem.
Feladtam, Tömörjohanna túl álmos volt. Ha nem látom a fatörzset, akkor átugrálnak rajta?!
Aztán rájött ő is.
– Elvitték. Legalább nekünk se lesz útban – sóhajtott. – Talán tényleg a Loch Ness-i szörny
feküdt keresztbe, és most hazament vacsorálni.
Orrunk előtt a kastély! Denevér-körülröpködte, bagolyhuhogta? Se bagoly, se denevér. Még
alszanak?
Szóval Edingorm, ahogy a jövőbe látó skót dudás megjósolta. Mondtam, nem jövünk, mondta,
nem enged tovább a vihar.
Nehezen találtam rá a térképen, városkának se merném nevezni, még falucskának se, néhány
egyszerű ház álldogált egy mellékútnál, mögöttük a mállott terméskőből rakott régi pajta, mint
errefelé általában.
Andrew kapta a bőröndjeinket, megindult a kapu felé.
– Némelyek kísértetkastélynak mondják, mások a McGregor klán régi, kicsit már romos
udvarházának. Kastélynak kicsi, udvarháznak nagy, ki-ki döntse el maga, hogy kastélyszerű
udvarház, avagy udvarházszerű kastély. Villanyvilágítás még nincs… – Letette a csomagokat,
ment előre zseblámpával. – Egy pillanat!
Petróleumlámpák imbolygó fénye mellett kerültünk beljebb.
Iszonyúan tetszett!
– Lakatlan, egyesek mégis látnak néha felvillanó fényeket, szerintünk a részeges kertész, John
próbál hazatalálni a viharálló gyufáival. Kísértetek, mondják mások… A csúcsíves ablakokból
szép kilátás nyílik a meredek dombra, följebb tölgyfák állnak…
A hatalmas hallból nem sokat láttunk, nem bírt el ennyi sötétséggel a lámpa, de a hálónk
kedves, barátságos fészeknek tűnt a sárga fényben. Baldachinos ágy! Négy csavart oszlop tartja
és teteje van!
– Remélem, Betty erőt vett magán, és kirázta a nagyja port – morgott Tömörjohanna.
– Elisabeth is utánanézett – nyugtatta meg Andrew. – Remélem… gyertya, zseblámpa… a kis
tapétaajtó mögött… Hoztunk friss vizet – mutatott a két éjjeliszekrényre. Aztán már futott is
kifelé. – Elnézést, annyi a dolgom! Hajnalban már itt lesz Betty, és reggelit készít.
Magunkra maradtunk a kísértetkastélyban. Vagy talán mégsem?
– A kísértetek éjfélkor jönnek elő, vagy akkor tűnnek el? – kérdeztem.

30
 – Majd meglátjuk – felelte. Elégedetten felnyögött a vetett ágy láttán. Megpaskolta a takarót,
és amikor könnyű por szállt fel belőle, grimaszolt. – Ezt is Betty tartja rendben.
– Ebben alszunk! – kiáltottam fel elragadtatva. Végigsimogattam a négy faragott, régi
oszlopot, meglibegtettem az ágy függönyeit.
– A baldachin tetejére ne mássz fel – tréfált. Bőröndjébe túrt hálóing, papucs után. – Nem, ezt
én többet nem csinálom, az ilyen fárasztó utazás már nem nekem való.
Ujjongva kiabáltam:
– Hanna néni! Az éjjeliszekrényekben éjjelik vannak!
– Így ment ez hajdanán – bólintott.
Én is pizsamát húztam, és bebújtam a könnyű takaró alá. Ez a titokzatos illat! Hervadó virágé,
a régi tárgyaké, különös…
– Sokágyas kollégiumokban megszállni… minden este más nyújthatja ki a lábát… Neked
persze tetszik.
– El vagyok ragadtatva! Az Évának ígért szellemecskék számára eddig nem találtam
lakóhelyet. Egyik kastélyban se érezték volna jól magukat, de itt!…
– Ennyit zötyögni a buszon, én széles vagyok, az ülés keskeny…
– Megosztoztunk, Hanna néni. Még ma este elkezdem… Három kis szellemecske lesz, meg a
felvigyázójuk, fejben már megírtam a hosszú utazásaink alatt.
– Angyal vagy! Szegény, öreg lábaim… De jó levetni a koszos cipőmet!
– Keressek mosdótálat a lábvízhez? Meglibbent a lámpa fénye, meglebbent az ablak függönye,
hatalmasra nagyított árnyképem kirajzolódott a falra.
– Hagyd a csudába! Nincs itt senki, nem ismered ki magad. Egy percen belül már alszom is.
És te?
– Képtelen lennék! – Felültem, magamra húztam a könnyű takarót, kényelmesre paskoltam a
hátam mögé a párnát, már nálam volt a füzetem, a csábítóan üres oldalakkal, meg a golyóstoll. –
Hanna néni, ez az illat! Hervadó akác, lehullott rózsaszirom, olyan titokzatos és kísérteties…
Elfészkelődött ő is.
– Dohos az ágynemű. Ilyen helyeken mindig dohos, bele kell törődnöd. Jóccakát! – Már
szundított is. Holtfáradt volt a hosszú út után, álomtalanul, mélyen aludt.
– A lámpát majd eloltom, ha végzek. – Már nem hallotta senki. Egyedül voltam az egész
világon!

És elkezdtem. Először a cím: „Éva-mesék”. És már csak a megálmodott szellemecskéket

kellett előhívnom!
– Lehet, hogy néha belegabalyodom abba a vacak lepedőbe, de legalább nem szorulok a
kéménybe, mint a dagadt Rob!
– Sajnálom, Agatha – Gwendolyn hangjából kitűnt, hogy valóban sajnálja. – De az az igazság,
hogy mindhárman bajban vagyunk!
Három szívrepesztő sóhaj hallatszott.
Mindez Edingormban történt, egy meredek domb tetején lévő és romosnak tűnő
kísértetkastélyban, amelynek gótikus ablakaiból szép kilátás nyílt a smaragdzöld dombra; fent
hatalmas tölgyfák álltak őrt, sötétebb lombjuk elütött a mező színétől.
Hárman könyököltek a párkányon, a lágy késő délutáni tájat nézték. Halvány ködfátyolnak
tűnt a kísértetek vonulása, a könnyű szél vissza-visszahozta éneküket. Halkan velük dúdoltak
mind a hárman.
– Mi lesz velem? – kiáltott fel szomorúan Rob. –Már nem kapok vacsorára mást, mint fél
marok pörkölt csótányt, és mégse fogyok! – Nagyot nyelt. – Tegnap is micsoda rántott
varangyosbéka-combokat hagytam a tálon! Minden héten gyümölcsnap, csakis mérgezett alma,
semmi más…

31
 – Más baj is volt veled – mondta ki az igazságot Agatha. – Miért kellett ötvenszer leírnod,
hogy „Aki másnak vermet ás, nem maga esik bele”?
– Nehéz úgy ásni, hogy közben a fejemet a hónom alá kell vennem!
– Az a baj, hogy mindig úgy veszed a hónod alá, hogy az arcod hátrafelé néz.
– Fordítva kellene?
– Szerintem…
– Nehéz pálya ez – sóhajtott Rob. – Asztalt kell táncoltatni, közben kopogni, a huhogásról nem
is beszélve, közben kísértetiesen csikorgatni az ablakot, síri hangon nyikorgatni az ajtót, hát
csoda, hogy belebonyolódom?!
– Mint én abba a nyomorult lepedőbe! – szepegett Agatha.
– Pont a páncélos vitézek seregének közepébe estél! Micsoda látvány volt!
– Csak én nem láttam semmit.
– Majd ezentúl segítünk egymásnak! – kiáltotta izgatottan Gwen. – Ha Agatha kísért,
kétoldalról, titkon és láthatatlanul megmarkoljuk és felemeljük a lepedője sarkát!
– De jó is lenne!
– Rob előtt meg én ugrom a kéménybe, húzom lefelé a lábát, te meg a fejénél tolod, és
hármasban már biztosan rendben belepotyogunk a kandallóba!
– Megtennétek? Igazán?
– Szomorú lenne, ha nem tennénk meg egymásért, amit lehet! – lelkesedett Agatha. – Ilyen
csacsiságok miatt ne kísérthessünk? Nekem remekül megy az eltűnés-megjelenés, falon át,
messziről is, Gwen meg az apportban kitűnő, ügyesen visszahoz mindent, amit eldobnak neki…
– Bizony! – kiáltott fel Rob. – Abban te vagy a legjobb, Gwen. Nem tévedsz el visszafelé,
mint Agatha, nem kell három napon át hiába keresni téged, nem a távoli patakban lelünk rád,
békával a fejed tetején.
– Csak egyszer fordult elő – morogta Agatha. Aztán felvidult. – És Gwen, rajtad hogyan
segítsünk? Te már megint jó voltál! Pedig elküldtek egy ronda, vén szipirtyóhoz, egy
gatyáskuvik-huhogta szuper rémkastélyba, csak halálra kellett volna rémisztened, és kész!
Gwen mosolygott.
– Ha láttátok volna az örömét, amikor megérkeztem! Soha nem látogatja senki…
Rob a fejét rázta.
– Mit műveltél, te boldogtalan?!
– Kitakarítottam, lepókhálóztam, főztem neki mézes herbateát, mert nedves a kastélya. Ágyba
dugtam, betakargattam, mellé ültem, gyerekkori meséskönyvéből felolvastam neki a Három
bégető kisbárányka című kedvenc meséjét, míg édes álomba nem szenderült.
Agatha a homlokát ráncolta.
– Most le kell írnod ötvenszer: „Gwendolyn ezentúl félelmetes lesz!” Tudsz te egyáltalán írni?
– Nem sejthetem, mert még soha nem próbáltam.
– Tulajdonképpen mi mindent megteszünk! – jajdult fel Rob. – Ma is annyit huhogtam
gyakorlásból, hogy teljesen berekedtem! Vérfagyasztóan kacagtam, nyögtem síri módon, de a sok
lánccsörgés volt a legfárasztóbb.
– Lidércfény! – kiáltott fel Gwendolyn, az ablakon kitekintve. – Közeledik!
– Nem lidérc az, Gwen – intette le Rob. – Egy közeledő autó fényszórója.
– Most már látni, valóban – pislogott Agatha. – És hallani is. Vajon ki jöhet?
– Andrew lesz az a motelből – vélte Rob. – Előkészíti a kastélyt. Akkor biztosan
embervendéget vár.
– Nagyon szeretnék embervendégeket – érzékenyült el Gwen. – Csak nehogy a kergetőgép
jöjjön.
Este a gazda újra odakanyarodott a kapu elé, a három kis kísértet kíváncsian várta a
fejleményeket.

32
 – Megérkeztünk! – kiáltotta Andrew. Kiszállt, felkapta a csomagokat. – Nem szoktunk zárni,
senki nem jár erre.
– Legföljebb mi – vihogott Agatha. – De minket nem zavar a bezárt kapu.
– Két embervendég! – örült Gwen. – Egy öreg meg egy fiatal! Jé, lámpa! Sötétben nem
látnak? – csodálkozott.
A kilincs nesztelenül lenyomódott, majd halk csikorgással kinyílt.
Az öreg hölgy a bőröndjébe túrt.
– Az ilyen fárasztó utazás már nem nekem való…
Három kis kísértet lesett be az ajtón.
– Ha félórán belül halálra ijesztjük őket, Rhonda elégedett lesz, és igazi kísértetek lehetünk!
– Rob, már megint kapkodsz! Előbb rá kell jönnünk, hogy valóban embervendégek-e vagy
kísértetek!
– Ezer gatyás kuvik… valóban! Valamit motyog, hallgassuk! Figyeljük, hogy huhog-e!
Tömörjohanna nyögve leült.
– Szegény öreg lábaim… Huhh!
– Agatha, huhogott!
– Valóban – ismerte el Rob. – És már mezítláb van. Ha most felveszi a lepedőt, és mászkálni
kezd, akkor kísértet. Bár szerintem kísértetnek túl kövér. Biztosan beleszorulna a kéménybe.
Kuncogtak.
– Semmi lepedő… embervendégek! – súgta boldogan Gwendolyn.
– Így van. Kezdhetjük! Én megpróbálkozom az ablaknyikorgatással. Ebben a síri csöndben
vajon mit szólnak hozzá? – Az ablak ijesztő nyikorgással kinyílt.
Tömörjohanna felriadt, majd elégedetten szólt:
– Köszönöm, Anikó! Remek ötlet ablakot nyitni.
Elmosolyodtam. Nem én voltam, hanem a huzat.
– Ez nem jött be, Rob. Talán inkább az én bájos mosolyom…
– Mi van, Anikó? Vicceket mesélsz magadnak?
– Hanna néni, én már nem is vagyok ébren.
– Nagyon aranyosan nevettél. Jóccakát!
– Ez nekik aranyos? – kérdezte Agatha megsértődve.
– Majd én huhogok! – buzgólkodott Gwendolyn. –Annyit gyakoroltam!
Tömörjohanna jólesően ásított.
– Huhog valahol egy bagoly. Milyen kedves hang! Illik ehhez a kísértetkastélyhoz.
Gwendolyn majdnem sírt.
– Még hogy bagoly!
– Csodálatos ez a csönd – motyogott Tömörjohanna. – Hallani az öreg óra tiktakolását.
– Ez nem az öreg óra – szepegett Gwen. – Ezt a hangot nem szeretem…
– Én nem hallok semmit. Hiába, neked van a legjobb füled! – Agatha erősen fülelt.
– Minden pénzem elment… egy centem se maradt. Anikó költőpénze még érintetlen. Különös
kislány… Mit is akar vinni a nagymamának? Egy házias természetű kísértetet – motyogta
félálomban. – Hé, szellemek! Ki akar velünk Budapestre jönni? Én már álmodom… csak
álmomban lehetséges, hogy az öreg óra egyre hangosabban ketyeg…
– Most már én is hallom, Gwen! – kiáltott fel Agatha. – Ez az eszement kergetőgép!
Fura géphang kántálta:
– Gwendolynt meg kell semmisíte…
– Nem! – tiltakozott Rob.
– Végem van! – dadogta rémülten Gwendolyn.
– Gwen, gyorsan bújj az embervendégek mellé, a paplan alá!
– Jó, Agatha, máris!

33
 Tömörjohanna felkacagott álmában.
– Hahaha! Csiklandoz a paplan! Egy kísértet bújt az ágyamba? Aludj, öreglány, holnap korán
kell fölkelni.
– Lassan elhalkul a zümmögés – fülelt Rob. Rhonda lépett be az ajtón.
– Elrecegett a kergetőgép a pince felé. Gwendolynt keresi. De úgyse hagyom, hogy
megsemmisítse! Aki az én kis védencem, annak nem kell félnie, vigyázok rá. Gwen, hol vagy?
Fojtott hangon jött a válasz:
– Ide bújtam a paplan alá. Azt hittük eddig, hogy embervendégek, de most hallom, hogy az
idős hölgy megállás nélkül huhog.
– Nem huhog, horkol. Remekül! Hatásos. Értek hozzá, majd megtanítom nektek is.
– Elment a kergetőgép? – Gwendolyn nagyon félt.
– Lent tekereg a pincében.
– Rhonda, nekem el kell menekülnöm innen! Mit gondolsz, megfelelnék házi kísértetnek e
kedves és hangos mezítlábas számára?
Rhonda közelebb lépett.
– Nem látszik túl igényesnek.
– Közölte, hogy szükség lenne egy kísértetre.
– Gwen, kis kísértetem… Mind tudjuk, hogy még nem engedhetlek el! Nem tudsz előtűnni!
Agatha értetlenül rázta a fejét.
– Pedig olyan egyszerű! Eltűnök és nem látszom, előtűnök és látszom!
– Mert te tudod, milyen voltál – szepegett Gwen. – Nekem viszont fogalmam sincs!
– Az a baj, kis kísérteteim, hogy Gwendolyn képtelen visszaemlékezni régi önmagára. Pedig
hányszor álltunk már a több száz éves, megsötétedett, aranykeretes olajfestményed előtt. Te
McGregor nemeskisasszony voltál! Itt éltél ebben a gyönyörű kastélyban…
– Annyira sajnálom! – suttogta Gwen megsemmisülten. – Azt biztosan tudom, hogy
Gwendolynnak neveztek. A falusiak viszont Rózsás Letíciának vélnek…
– Néhány buta, babonás falusi ember nem számít – legyintett Rhonda. – Pontos kimutatást
láttam minden skót szellemről, kísértetről és bolygó lélekről. Gwendolyn volt a neved, helyesen
emlékszel.
– Emlékszem a kastélyra is! Az illatára… ezer közül felismerném! Arra, hogy futok a
kertben… A többire sajnos…
– Nem emlékszem, nem emlékszem – kántálta Agatha. – Én már régen rávágtam volna, hogy
tudom, persze, ő vagyok én! Azzal kész.
– Bolondokat beszélsz! – kiáltott fel Rob. – Az alvilági komputer úgyis ellenőrzi. Ha nem
stimmel egy rubrika, akkor ketyeg, mint az az eszelős vekker! Azt ketyegi, hogy meg kell
semmisíteni…
– Nem! – rémüldözött Gwen. – Úgyis annyira félek tőle! Örökké körülöttem zakatol!
– Menjünk most rögtön a képtárba! Az nem létezik, hogy Gwen valamiről magára ne ismerjen!
Gwen reszketett.
– A képtár hideg, mint egy sírbolt, különös és titokzatos, hervadó virág illatú, huzatos, nyirkos,
döngve csapódik utánunk a vasalt ódon tölgykapu…
Abbahagytam az írást, felnéztem, tornásztattam elgémberedett ujjaimat. Nem mehetnek le a
képet megnézni, hiszen még én sem láttam! Honnan tudhatnám, hogy milyen ez a sokat
emlegetett festmény?
Tömörjohanna úgy aludt, mint a bunda. Habár a bunda talán csöndesebb…
Letettem az éjjeliszekrényre az Éva-füzetet meg a tollat, lecsavartam a petrót, ahogy dédike
mondta, belefújtam, elaludt. Belefúrtam a vállamat a párnába. Hirtelen annyira sötét lett! Aztán
lassan földerengett az ablak csúcsíves, hosszú formája, holdfényes éjszaka volt, bár nem látszott
az éji lámpás, valahol fölöttünk járt. A baldachinos ágy puha volt, süppedős. Nem hatott
furcsának, hogy Tömör Johanna ott szuszog mellettem, aludtunk már kettős ágyban, együtt.

34
Nyugodt lélegzetvételén kívül semmi nesz nem hallatszott. Olyan hirtelen zuhantam álomba,
hogy észre se vettem! Aludtunk valamennyien, és a nagy vihar után elcsöndesedve megpihent a
természet is.
– Piros, mint a vér, Téged nagy baj ér… – Álmodom ezt a kis monoton, kopogós, egyszerű
dallamot? Félálomban vagyok? Ébren?
Betty hajolt fölém, arca vörös volt az elfojtott kacagástól.
– Te aztán tudsz aludni, barátnőm! Már harmincadszor fújom ugyanezt.
Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek. Nagyon mélyen aludtam.
– Ssss, ne lármázz! Bújj papucsba, és gyere! Amíg az öreg hölgy alszik, megmutatom neked a
kastélyt!
Nem kellett kétszer mondani.
Izgalmas, érdekes lett ez a skóciai nap is, alig vártam, hogy följegyezhessem Évának.
Az ajtóból visszanéztem Tömörjohannára, aki az igazak álmát aludta. Paplanja furcsán
összegabalyodott körülötte, nyakig betakarózott, és mintha valakit magához ölelne… Kuncogva
bújtam a papucsomba. Ami ott dudorodik mellette, nyilván egy odakeveredett párna. Vajon mit
álmodhatott? Nevetni is hallottam!
Mintha halk, vékonyka hang szólt volna tétován.
– Még itt vagytok?
– Itt vagyunk, kis Gwen – felelt Rhonda. – Nem hagyunk magadra, szegény árva kísértetem!
– Akkor jó, Rhonda – sóhajtott megkönnyebbülten Gwen. – Olyan pompás éjszakám volt! Az
öreg hölgy magához ölelt, és úgy aludt. Milyen furcsa, hogy ők nappal vannak fenn, és éjjel
alszanak!
– A kis hölgy és Betty most mennek a képtárba – szólt Agatha.
Robnak remek ötlete támadt.
– Nem kellene velük tartanunk? Gwen újra megnézhetné a festményt.
– Magam is erre gondoltam – felelte Rhonda. – Egy kis segítséggel Gwennek előbb-utóbb
eszébe fog jutni minden.
Csendben, óvatosan húztam be magunk után az ajtót.
– Felőlem becsukhatod – mondta vígan Agatha. –Legalább gyakorolom kicsit az áttűnést!
Már a folyosón caplattam Betty után.
– Azt hiszem, még félig alszom…
– Inkább ébredj, megjavították a buszt. – Fölnevetett. – Szerintem nem volt semmi baja! A
sofőröknek is kell egy kis pihenés.
– Ha Agatha most megint azzal jön, hogy milyen gyönyörű a kép kerete, hát megnézheti
magát! Segítsünk, hogy Gwen a lényegre tudjon figyelni. Rob, húzd be a pocakod! Kínos, ha egy
kísértet beleszorul a kéménybe.
– Ma is csak néhány aszalt patkányfarkat reggeliztem… – suttogta megsemmisülten Rob.
– Agatha! A fehér lepedőben lengeni kell, borzasztó komolyan és némán, nem pedig
megbotlani a lepel csücskében, és velőtrázó szamárordítással belecsörömpölni a hajdanvolt hősök
pléhöltönyébe!
Rob hálásan felnyihogott.
– Csönd legyen, mint éjfélkor, ha tizenkettőt kukorékol az óra! Illetve mit is beszélek! Dühös
vagyok! Legszívesebben mérgesen száguldoznék padlástól pincéig, mint egy megvadult kísértet!
És akkor még nem szóltam Gwendolynról!
– Elnézést kérek, és bocsánatot – nyüszített Gwen egészen halkan.
– Elnézést kérek, és bocsánatot – utánozta Rhonda. – Ezt motyogtad rémülten akkor is, amikor
megérkeztem, hogy segítsek rajtad. Aztán elhoztam a kis unokahúgomat és unokaöcsémet, hogy
ne légy egyedül…
– Gwen, én rögtön vigasztaltalak, emlékezz? – mondta Agatha. – Mondtam, majd te is minden
rosszat megtanulsz.

35
 – Az ördögbe is! – Rhonda igyekezett lecsillapodni. – Pár száz éve működöm mint
szellemkisasszony, de ilyen nehéz esetem még nem volt. Tudtam, hogy veled még sok bajom
lesz!
– Igen, említetted, Rhonda, hogy hatszáz éves leánykorodban… – kezdte Gwen.
– Nem én vagyok most az érdekes! Még sátáni szerencse, hogy tudom, ki vagy! Nem minden
bolygó lélek ilyen szerencsés! – Megcsóválta a fejét. – Mennyi mindent elnézek neked! A te
huhogásodtól nem szívbajt, hanem nevetőgörcsöt lehet kapni. És a sátáninak képzelt kacajod…
mint egy fészekalja eszelős gatyás kuvik! Pedig igazán nem mondhatod, hogy nehéz gyakorlatot
adtam. Fölkeresel éjjel egy omladozó, elhagyatott, szúrágta kastélyt, pókhálók mélyén egy vén
szipirtyó lakja csak… Erre te mit műveltél?
– Igyekezzünk! – próbálta elterelni a szót Rob a kellemetlen témáról. – Betty és az ifjú hölgy
mindjárt odaér a képtárhoz!
– Maradjunk a nyomukban, helyes… Szóval?
Gwen lehajtotta a fejét.
– Kitakarítottam, herbateát főztem, mesét olvastam. Annyira örült nekem! Nincs senkije.
– Hol maradt a sátáni kacaj? Hol a lánccsörgés?!
– Kicsit nyüszítettem.
– Belzebubra is!… Nyüszíteni egyáltalán nem kell.
– Megtanultam a mondókát! – buzgólkodott Gwen. – „Egy-két-hár-négy, láthatatlanná légy!
Szépen surranj, szörnyecske, ne úgy, mint egy bakkecske!” – Rhonda, én mindent megteszek,
csak ne haragudj rám!
– Ne nézz ilyen ijedten! Kis kísértetem, ne te rémüldözz, hanem az, akinél megjelensz!
– De minek ez az egész? Ezt a hebrencs Bettyt még szívesen megkergetném, de a kedves kis
ifjú hölgyet a világért se bántanám…
– Nem értem… Nem értem! Tán őrangyalnak szánt téged a sors, csak ez a szórakozottan
ketyegő alvilági komputer tévedésből könyvelt a kísértetek közé? Ezt nem szeretném hinni!
– Szívesen lennék őrangyal, Rhonda.
– Te nem tudod, mit beszélsz! Őrangyalnak lenni szörnyű strapás. Nem fizetik, huszonnégy
órás szolgálat, semmi hála a védencedtől. És iszonyúan unalmas.
– Szerethetném, vigyázhatnék rá…
– A kísértet viszont nappal lustálkodhat, este egy kicsit huhog, éjfélkor már vége a
munkaidőnek, üt az óra, kukorékol a kakas, szabad foglalkozás másnap éjszakáig, így intézte a
szellemek szabadfoglalkozási szakszervezete.
– Igaza van Rhondának, Gwen – bólintott Rob. – Maradj csak velünk, maradj kis kísértet.
Éjfélkor pontosan kukorékol a szakszervezet…
Agatha a fejét rázta.
– A kakas kukorékol, Rob. A kakas olyan madár, mint a nagy fülesbagoly, a kis fülesbagoly, a
félfülű bagoly vagy a fületlen bagoly.
– Emlékszem, már eszembe jutott! – kiáltotta Rob. – Bár szerintem inkább a gatyás kuvikra
hasonlít. Nagy gatyás kuvik, kis gatyás kuvik, félgatyájú kuvik, gatyátlan kuvik.
– Elolvadok ennyi tudás láttán! – lelkesedett Rhonda. – Ne búsuljatok, Rhonda soha nem
hagyja cserben kis kísérteteit. Gwen, azt tanácsolom, hogy gyakran pillants a festményre, hátha
eszedbe ötlik, mit láttál, ha a tükörbe néztél.
– Rhonda, Gwent beleföstötték a tükörbe? – Kétségbeejtően ostobákat tudsz kérdezni, Agatha.
– Menjünk a képtárba, az embervendég után! – terelte másra a szót Agatha.
– Valóban, éppen ideje. Gwen, miért húzódozol?
– Az a szag… az a nyirkosság… olyan rossz érzésem támad!
– Gwen, le kívánod írni ötvenszer, hogy…
– Egyszer sem, Rhonda. Indulhatunk!

36
 – Állj! – Betty megrántotta a karomat. – Megérkeztünk. Ez az ajtó, itt jobbra, a képterembe
visz. Reggel korán keltem, felnyitottam a súlyos vasspalettákat, hogy világos legyen, és mindent
láss. Igen nehezek! Meg is sebesültem! – Rázogatta a kezét, egyik ujját kisbaba módra a szájába
vette. Aztán nevetett rám, hogy csak tréfa.
Benyitottunk. Itt még erősebben éreztem azt a furcsa, hervadtvirág-illatot…
– Az egész McGregor klánt végignézheted.
A kísértetkastély előkelő társasága! Kissé már megsötétült olajfestmények régi, szép
aranykeretben.
– Az ősök! – mutatott körbe Betty.
Szigorú szemű férfiak vállra omló, bodros parókában, fejükön félrecsapott kockás barett,
vállukon tartántakaró általvetve, kezük a furcsa kardjuk markolatán. A becsület! – mondják még
most is, még szótlanul is. És gyönyörű nők, ajkukon szomorú mosollyal.
– Agatha, ha megint a szép aranykeretet kezded dicsérni, nem tudom, mit csinálok veled –
szólalt meg Rhonda. – A kisasszonyra figyeljünk!
– Csupa szép nő, hát nem? A McGregorok mindig szerelemből nősültek. – Betty megállított. –
Hát ő lenne az. Ő Rózsás Letícia.
– Ha a kislány előttem áll, nem látom rendesen? – próbált kikukkantani Agatha az
embervendég mögül.
– Hadd nézze meg ő is. – Gwen engedékenyebb volt. – Én már sokszor láttam, ölében a
kiskutyával. Hahó, kiskutya!
– Gyönyörű nők! – suttogtam. – Gyönyörű nők, ajkukon szomorú mosollyal. Az örökös
gyilkos, kegyetlen, értelmetlen háborúk…
Rhonda szomorúan bólogatott.
– Nem csoda, ha a nyomukban annyi bolygó lélek keresi a múltját. Gwendolyn, itt vagy te!
– Ő lennék én…
Rózsás Letícia… Előderengett a bájos arc, a két apró női kéz:
– Úgy festette a korabeli piktor, hogy rád nézzen, bárhová állsz!
Lassan ki lehetett venni a bársonyruhát díszítő halvány csipkefelhőt, de a lány ölében
szunnyadó kölyök-kutyusnak csak a fekete-fehér, szabálytalan foltjai látszottak. – Hahó,
kiskutyus! Ilyet kért a húgom ajándékba.

37
 – Igazán? – csodálkozott Betty.
A karcsú női nyakat mintha valami különválasztotta volna a fejtől. De tudtam, most Letícia
McGregor hajdanvolt nemeskisasszony portréját látom, és nem szegény Stuart Máriáét; az a
valami csak egy könnyű kézzel megkötött, vékony fekete bársonyszalag volt. És a szalaghoz
tűzve kis vörös rózsabimbó piroslott, mint a vér…
– Betty, úgy hallottam, a kísértetkastély rózsáinak nincsen illatuk.
– Igaz! De megvan még hátul a kertben az a régi, elvadult bokor. Szakíthatsz róla.
– Boldogan, Betty!
– Ti ne a rózsa illatával törődjetek, kis kísérteteim. Emlékszel-e, Gwen, hogy valamit a
nyakadba kötöttek?
– Igen, emlékszem! – kiáltotta Gwen örömmel.
– Tűztél bele rózsát? – kérdezte Rob.
– Nem tudom – szomorodott el. – Rózsára nem emlékszem.
– Volt-e valami játékod? – próbált segíteni Agatha. – Nem volt hajas babád? Pólyás babád?
– Rhonda, Agatha már megint ostobaságokat kérdez! Akkor még nem is voltak babák.
– Babák mindig voltak – intette le Rhonda. – Akkor bőrből varrták őket, lószőrrel kitömték,
igazi hajat raktak rájuk, kiföstötték szépen az arcukat. Szépen felöltöztetted? Dúdoltál neki
altatódalt?
– Bőrből volt – motyogta halkan Gwen. – Emlékszem a bőr szagára… Futkostam vele!
Futkostam a kastélyban és a kertben! Erre tisztán emlékszem!
– Előbb-utóbb összejön – mosolygott elégedetten Rhonda. – Ezentúl többet gyakorolunk.
Akkor majd te is elő tudsz tűnni, és mehettek kísérteni mind a hárman.
– Mint a régi neveltjeid, akik tegnap hálás szívvel fölkerestek – ábrándozott Gwen. – Láttuk,
ahogy elvonulnak a ködben a tölgyerdő felé, hallottuk halk éneküket.
– Majd megtanítom nektek is, ha egyenesbe jöttetek.
Gwen szomorúsága nem múlt el.
– Nagyon kedvesek vagytok hozzám valamennyien. De ez az alvilági komputernek kevés.
Segítek nektek, persze! Boldog, sikeres, okos kis kísértetecskék lesztek. Ahogy illik, ahogy

38
szokás. De velem mi lesz? Nem tudom… Majd egyre jobban megközelít a kergetőgép, csikorog,
pittyeg, számol, zakatol a fülembe, hogy a rémülettől szinte megdermedek, és rákezdi undok
géphangján: „Gwendolynt meg kell semmisíte…”
– Nem! – kiáltották dacosan a szellemek.
Sokáig bámultam Rózsás Letícia képét, nagyon megfogott.
– Mintha engem nézne!
– Lehet így festeni. Attól függ. – Betty nagyon jókedvűnek, izgatottnak tűnt. – Majd meglátod!
A lány gyönyörű sötét bársonyruhájában, finom mintázatú csipkés kendőjével a vállán, az
ölében szunnyadó, Éva által megálmodott, szabálytalan foltos kiskutyával maga volt a
megtestesült szépség és nyugalom.
– Valóban, a kutyáról is elnevezhették volna, de végül a kis piros rózsájáról vált ismertté. Nem
tudom, valóban a régi-e még a bokor, akkora, mint egy krikettpálya. Az öreg John inkább a
flaskát gondozza, mint a parkot. Furcsa rózsa! Gyönyörű, különös a színe, és semmi illata nincs –
magyarázta Betty. – A legenda szerint Rózsás Letícia annak ajándékozza a rózsáját, akit szeret.
Nézd, téged is szeret! – kiáltotta. Lehajolt, és felvett a festmény alól egy csöpp rózsaágat, kis
bimbókkal. – Ez a tiéd!
– Köszönöm! – Igazán meghatódtam. – Nem szurkált össze, amikor szedted?
– Nem – kacagott Betty. – Megtanultam vigyázni.
– Mehetünk – szólalt meg Rhonda. – Nagy segítség, Gwen, hogy egyáltalán van egy kép, ami
egészen biztosan téged ábrázol.
– Gwendolyn – suttogta Gwen, és elindult kifelé. – Ennyit biztosan tudok. Egészen biztos,
hogy Gwendolynnak hívtak.
A folyosón voltak újra.
– Annyira szeretem az embervendégeket! – mondta Gwen lágyan. – Kár, hogy ritkán jönnek.
Agatha vállat vont.
– Félnek. Félnek ebbe a romos kísértetkastélyba jönni.
– Félni rossz – ismerte el Gwen. – Persze egy kicsit félni szeretek. De csak úgy, ha utána
valaki rögtön az ölébe vesz, megsimogat, és azt mondja: „Gwendolyn, ne félj! Ez csak játék
volt!”
– Simogatás?! – csattant föl Rhonda. – Ölbe kéredzkedés?! Leírtad már ötvenszer, hogy
Gwendolyn ezentúl félelmetes lesz?
– Még néhány sor hátravan…
– Igyekezz csak. Legalább megtanulod.
– Emlékezz úgy, hogy a mamád csak Gwennek hívott! Hamarabb készen leszel! – súgta Rob a
fülébe.
– Ha gondolod, úgy emlékszem. Bár igazság szerint nem tudom, hogyan szólított. De az
biztos, hogy nagyon szeretett! És voltak kistestvéreim. Csak a papa képe nem ugrik be. Talán
nem is volt apukám, egyáltalán.
– Ej, ne keseríts már, gyermekem! Senki emberfia nem lehet itt apa nélkül. A vérzivataros
időkben nyilván el kellett mennie megvédeni a hazáját és a családját. Ma a szabadban terítünk a
reggelihez, és finomságokat kaptok! Friss nadragulyát buggyantott keselyűtojással. Addig tessék
gyakorolni a lánccsörgést! Én meg átveszem a mosodától a lepedőket; ha nem ügyel egy kísértet,
ördögien piszkosak maradnak.
– Mérgespók csípje a mosodásokat! – bosszankodott Agatha. – Nem is csoda, ha
belegabalyodom a lepedőmbe!
– Rhonda, futhatnék egy kicsit? – kérdezte Gwen.
– Futkoss csak, kis kísértetem, de a reggelinél ott légy! Tudom, sportos kisasszony voltál
világéletedben!
– Rob… Valamit szeretnék neked megemlíteni – mondta Agatha, amikor kettesben maradtak.

39
 A meredek domb fölött járt a nap, néhány korai fénypászma már a kastély folyosójára vetült,
táncot jártak benne a fényes porszemek.
– Gwenről lenne szó…
– Gondoltam – bólintott Rob elkomolyodva. Agatha leguggolt.
– A padló porában Gwen apró lábnyomai…
– Ha most azon lepődsz meg, hogy bár láthatatlan, és nem képes még előtűnni, a lábnyomai
mégis láthatók. ..
– Dehogy! Magam is bármikor képes vagyok ilyesmire. Csakhogy…
Leguggolt mellé Rob is.
– Valóban. Már én is észrevettem. Csodálkoztam is, de ha Rhonda nem teszi szóvá…
– Rhonda egyszer említette, hogy az elmúlt évszázadok során sokat romlott a látása.
– Tehát nem látja jól.
– Nem látja egyáltalán, hogy Gwennek nem emberi lábnyomai vannak! – suttogta Agatha.
– Lehet, hogy… szóval lentről jött? Ő egy kedves, készséges, szeretetre méltó ördögfióka?
– Nem lelek más magyarázatot. Az ördögkislányoknak van apukájuk? És hány esztendős
korukra fejlődik ki a kénkőszaguk? Mindenesetre, ha esetleg valóban a pokolból való, és a tisztelt
szülei netán ördögök, arról Gwen nem tehet.
– Eszembe sem jutott, hogy kiközösítsem emiatt. Nem vagyok rasszista! Efelől nyugodt
lehetsz. Különben sem biztos még. Ördögcsemetéket nem szokás Gwendolynnak nevezni. És ha
jobban megszemléled, ezek a könnyű kis léptek egyáltalán nem patácskáktól származnak.
– Hanem?
– Valami mástól! Emlékezz vissza, a kirándulásainkon beleveti magát minden patakba és tóba,
boldogan és remekül úszik, könnyedén és vígan bukik a víz alá.
– Ez igaz!
– Netán a Loch Ness-iek klánjából való? – töprengett Rob. – A Loch Ness-i szörnyek
szeretnek kastélyban és kertben futkározni?
– Fogalmam sincs – vallotta be Agatha. – Majd vigyázunk rá. A szárnyaink alá vesszük. Így
szokták mondani.
– Vállalom, veled együtt, bár nem vagyok se kakas, se szakszervezet. De én is mindent
megteszek Gwendolynért, fogadom!

– Gyerünk, reggelit kell készítenem! – sürgetett Betty. – Már órák óta nem tudsz elszakadni
Rózsás Letícia képétől. Annyira tetszik? – kérdezte incselkedőn.
– Annyira – vallottam be. Önkéntelenül az orromhoz emeltem a tőle kapott friss rózsabimbót.
Rám nevetett.
– Már számtalanszor mondtam, a kísértetkastély rózsájának nincs illata! Siessünk, van itt más
látnivaló is. Le akarsz maradni a buszról?

40
 6. FEJEZET

Betty

Ahogy mentem Betty után a folyosón, kezdtem végre felébredni, észhez térni. Kopogtak a
lépteink a fekete-fehér kockás kőlapokon, amelyeket könnyű por lepett; Bettynek még nem volt
érkezése, hogy vizes felmosóval végigtörölje őket.
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
– Amíg aludtál, kicsit körülnéztem nálatok – nézett rám incselkedve.
A falon végig az ősök képei, megsötétedett olajfestmények, már azt is alig lehetett kivenni,
hogy hölgy vagy büszke úr volt a modell.
– Az éjjeliszekrényeden találtam egy füzetet, belelapoztam, de az anyanyelveden írtad, alig
tudtam elolvasni. Ismerek magyarokat! Kicsit beszélek is magyarul: zsabzsab, khönderzsab,
hemegázig, kidabjog!
Megálltam, ránéztem, először egy szót sem értettem, aztán mégis. Zsip-zsúp, kenderzsúp, ha
megázik, kidobjuk!
– A kiejtésem nem túl jó – mentegetőzött.
A fordulókban magas lábú, keskeny állványok, rajtuk porcelán- vagy bronzszobrok, néhol
páncélos vitéz levetett gúnyája, vaskesztyűje lándzsát markolt, a leeresztett sisakrostély mögül
már csak az üres sötétség nézett ránk.
– Edinburghban születtem, papám volt szerelő, mamám kórházi nővér. Nagyon szép kislány
lettem! Mindenki szeretett, kedves is voltam. Csak tanulás nem ment. – Fölnevetett. – Kicsit sem
nem! De mennyi fiúm lett! Csupa szerelmes fiú, mind hívott. Papának, mamának nem tetszett,
csupa veszekedés… eljöttem. Szépen táncolok. Kaptam állást. Csak, tudod, ha táncolsz, ez a
munkád, az este van. Inkább éjjel. Sok fiú! Alkohol… Sose ittam! Drog is… Nem próbáltam. De
a többiek mind. Nagyon sok pénzem volt! Olyan sportkocsim, hogy elbámulnál! De lassan már
azt se tudtam, milyen az élet nappal. Ébredtem háromkor, reggeliztem ötkor, éltem este. Ha
beleragadsz az éjszakába, veszélyes! Nem bírsz többet kijönni. Megszokod, nem tudsz már mást.
És lassan nálad is jön a fű… Egész egyszerűen eljöttem! – kiáltott fel. – Elisabeth távoli rokon.
Kergetne munkához, de nem hagyom magam. – Vígan megrántotta a vállát. – Minden reggel
futok pár mérföldet ebbe a finom levegőbe, csöndben, mezítláb. Nézd, milyen kemény a
combom! – Felhúzta a szoknyáját, mutatta szép izmait. – Aztán segítek, dolgozom, ami nekem
elég. Vendégek szeretnek, sokan csak kedvemért jönnek, hát Elisabeth nagyjából békén hagy.
Andrew nagy papucs. Ti is így mondjátok? Well, este kapom a gitáromat, és énekelek. Táncolok
is néha, amikor olyan a kedvem. Kérnek mindig: „Betty, énekelj, táncolj!” Akkor táncolok a
holdnak meg a csillagoknak. Jobb, mint a meditáció. Szoktál meditációt csinálni?
– Nemigen.
– Yeah, gyereknek még nem is kell. Csak a money! Így nagyon egészséges, de nincs money.
Kell szerezni, igaz? Jó sokat, hogy egészen elég legyen. – Kinyitott előttem egy ajtót.
Felkiáltottam a meglepetéstől és az elragadtatástól.
– Ilyet eddig csak filmen láttam!
A hatalmas régi tűzhelyen vígan pattogott a tűz, lábasban víz forrt.
A homályos folyosó után hunyorogtam a napfényes konyhában. És ekkor vettem észre Bettyn
az indián hajpántot. A homlokára simult, dús haja kicsit eltakarta, remekül állt neki ez a
különleges ékszer.
– Csodálatos ez a gyöngy, amit viselsz!
Örült a dicséretnek.

41
 – Ugye? Sokan nem értenek hozzá, ostoba falusiak, kinevetnek miatta, de engem ugyan nem
érdekel.
– Indián nők készítették és viselték, jellegzetesek a színei, piros, sárga, fehér, kék, és felül a
fekete szeges. Minden mintának jelentése van. Ez például a kígyótörzsé volt. A kígyó jó jel! Bátor
jel.
– Mennyit érhet? – kérdezte mohón.
– Nem tudom, nem értek hozzá. Egyeseknek talán nem sokat, de aki gyűjtő, annak nyilván.
Dolgozol a lammermuirhillsi kastélyban is? Ott láttam a tárlókban hasonlókat.
– Dehogy dolgozom! Elég nekem a Rózsás meg ez a koszos, hülye kastély. – Gyorsan,
ügyesen töltötte a kávét Tömörjohannának, szétáradt a finom illat.
– Ha megengeded… – közelebb hajoltam, úgy csodáltam. – Igen. Éppen ilyent láttam. –
Rámosolyogtam, de a skót dudás jelent meg előttem. Kérdezte, szerezzen-e nekem fejdíszt,
mondtam, nincs rá pénzem, és nem erőltette. Örültem, hogy nem kértem.
Kicsit elvörösödött, dühösnek tűnt.
– Tévedsz, tudod! Én ezt magam csináltam. Egy női lapban vettem észre. Nagyon ügyes
vagyok! – Tálalt Tömörjohannának, sorra szedte elő a régi konyhaszekrényből a szép
porcelánokat. – Lehet, hogy aki leírta az újságban, az járt a kastélymúzeumban.
Bólogattam.
– Honnan szereztél ilyen régi gyöngyöket? – kérdeztem incselkedve.– Egyik se gyári. És
fekete lószőrt?
– Ezt itt mind meg lehet venni, nem úgy, mint nálatok. De ha ilyen utálatos vagy, vissza is
mehetsz az öreg hölgyhöz.
Tüstént az ajtó felé fordultam.
– Ahogy gondolod. – Nem fontos nekem az ostoba hazugságait hallgatni!
Szinte ijedten húzott vissza.
– Nem kell rögtön megsértődni! – A magával hozott nagy fűzfa kosár után nyúlt, friss kenyeret
vett elő, sonkát, vajat, dzsemesüveget. – Nektek készítek finom reggelit! Ham and eggs megfelel?
Forr a víz, a teát majd te főzöd, nehogy túl erős legyen. Tejet is kaphatsz hozzá, amennyit
kívánsz.
– Megfelel – mondtam békülékenyen.
– De előbb még mutatok valamit! – Kinyitott egy kisebb ajtót. – Ez a kamra itt a konyha
mellett az enyém. Nem adták nekem, de elfoglaltam. Kit zavarok vele? Senkit. – Benyitott, húzott
maga után. –Most aztán majd csodálkozol! Nem is gondolnád rólam!
Rendetlen kis kamra tárult elém, vetetlen ágy, áporodott levegő kölniillattal keveredve,
szétdobált holmik. Ez a leány egy Hoppsza Sári, mondaná a nagymama, és bólogatna hozzá. Igazi
Hoppsza Sári.
Ám a falakon körbe festmények! Naiv festőktől látni ilyeneket, mindenki úgy érzi, hogy tudna
hasonlót, de a kész képből valószínűleg mégis hiányozna belőlük valami…
– Sokat el tudok adni. Elég sokat. Elég drágán. Volt kiállításom Edinburghban, írt róla egy
újság. Kivágtam, és hazaküldtem a mamának. Köveket is festek, a tóparton lehet találni szépeket.
Elkérem Elisabethék kocsiját, és elmegyek vásárokra. Mind eladom!
– Ez aztán az igazi meglepetés!
– Még nem! – folytatta izgatottan. – Most lepődsz meg majd igazán!
A kamra közepén egyszerű festőállvány állt, vászonkendővel letakarva. Óvatosan leemelte a
kendőt, néhány helyen az ujjbegyével megérintette a festményt.
– Már megszáradt rendesen. Kár lenne, ha elmaszatolnád.
A szám is tátva maradt.
– Rózsás Letícia!
– Well! – kacagott. – Rád néz? Pontosan. Nem mindig sikerül, de nekem majdnem mindig. Ez
is jó lett, hát nem?

42
 Csak ámultam.
– Igazán te festetted? Csodálatos!
– Már többet is csináltam, nem ez az első. Van az eredetiről fotóm. Nem lent dolgozom, abban
a kriptában, ott nincs levegő.
A foltos kiskutya Letícia ölében pontosan úgy gömbölyödött, mint a régi olajfestményen.
Lehajtotta apró fejét, és szundított.
– Ezt is eladom – méregetett a szeme sarkából. Őszintén sajnáltam.
– Nincs rá pénzem, Betty.
– Valamennyi pénzed csak van! Szeretnéd, ha a tied lenne? – incselkedett.
– Igen, nagyon szeretném – ismertem be. – És tudod, miért? Mert van egy húgom, Eve, ő
éppen ilyen kiskutyát kért ajándékba, mint ez.
– Éppen ilyet? – örült meg.
– Neki is éppen ilyen kék szeme van, mint neked, ilyen fekete, hosszú pillákkal, és ilyen dús
haja, amit befonva visel.
Igazán meghatódott, könny futotta el a szemét.
– Nem vagyok én gonosz, Anne, ne hidd! Jó vagyok én mindenkihez, meg lehet kérdezni. Az
ostoba falusi meg nem számít, ugye? Költőpénzed csak maradt valami?
– Megvan még az egész, Betty. Arra se elég, hogy festéket, vásznat vásárolj rajta.
– Szomorú vagy? – próbált a szemembe nézni. – Ne légy szomorú! Neked adom, hallod? A
húgodnak, jó lesz? Amennyi kis pénzed van, elég. Az is valami, hát nem? Nézd… – Óvatosan
leemelte az állványról a festményt, ököllel kicsit megütögette. – Fából van. Nem is gondolnád,
mi?
– Nem. Nem nagyon értek hozzá.
– Régi festményekkel van tele a padlás, megnézte egy szakértő, nincsen értéke. Lassan
szétszárad a naptól, időtől, és megeszi a szú. Így legalább… kezdj neki a reggelinek! Megeheted
mind. Messze mentek, tudom. – Teát öntött Tömörjohannának. – Nehogy megszidjon, hogy nem
elég forró! A sok bolond vendég folyton reklamál, otthon meg talán hidegen issza, hát nem? –
Könyökkel nyitotta az ajtó kilincsét, és kihátrált. – ízleni fog, nagyon jól főzök. Nem tudok
mindent, de már majdnem mindent. Elisabeth megtanított, ízleni fog az öreg hölgynek is. Láss
neki bátran!
Megvártam, amíg becsukódik mögötte az ajtó, aztán besiettem a rendetlen kis kamrába.
Kihúztam az asztal fiókját… Gondoltam! Még egy indián homlokpánt gyöngyből. Áhítattal
fogtam kézbe. Csodaszép! Más minta, ilyet is láttam a tárlóban. Megfordítottam. Apró cédula a
hátán, mákszemnyi fekete betűk, a kastélymúzeum neve és a leltári szám. A múzeum most éppen
átrendezés alatt…
Egy fotó. Három fiú a képen páncélos jelmezben, valami filmfelvétel, statiszták lehettek.
Balról kövér, semmitmondó arcú, jobbról szőke, csinos, és középen… Magas, vállas, fekete
göndör hajú, kicsit sápadt, de nagyon jóképű, kék szemével komolyan, kicsit aggódva néz.
Nehogy egy pillanatra is kétségem legyen, a fekete hajú alatt nyomtatott betűkkel: Thomas.
Megfordítottam a képet, a hátán írás, magyarul: „Amikor statiszták voltunk Péterrel és
Szakállassal.” A skót dudás! „Megadod a címed?” Megadtam. Nem kellett volna. „Akarsz
homlokpántot?” Nem akartam, jól tettem.
Becsuktam gyorsan a kis kamra ajtaját. Kinyitotta, becsukta néhányszor már Thomas is,
nyilván. Szerelem, szerelem… Szebb helyet el se képzelhetnének. Egy egész kastély, és csak az
övék! Az egész park!
Ott maradt a sok finom ennivaló az asztalon, valahogy elment az étvágyam. Pislogtam, nehogy
bőgjek. Mit képzeltem? Csak nem gondoltam komolyan egy pillanatra is?
A konyhához tapasztva kis erkély, málló szürke kövekből, kiléptem. Friss szél fújt,
összekócolta a hajamat. Pompásnak ígérkezett az idő. Szép utunk lesz hazafelé. Alattam a füves
domb meredeken húzódott le a mellékútig, ahová a vihar miatt letértünk. A régi híd, a szürke
házak csoportja, kissé följebb a motel. Onnan éppen ide látni! Innen meg oda. Lehet inteni,

43
kitenni valami jelet, piros kendőt: szeretlek, várlak! Ügyes. Nagyon praktikus. Vajon Betty miért
tagadta le? Fél, hogy pletykálok? Ugyan kinek? Ugyan mikor?
Az erkély sarkában kis összegyűrt papírt pillantottam meg. Vázlat egy újabb festményhez?
Lehajoltam érte, szét akartam simítani, de már nem maradt rá időm.
– Anne! Szellemet játszol? Hová tűntél? No, az nem jó ötlet! – kiáltotta, amikor meglátott. –
Leszakadhat az egész. Omlásveszélyes, tudod? Gyerünk csak vissza! És sietni kell, gyorsan a
képet! – Mutatta hátulról. – Látod? Ilyen vacak, öreg fából csinálom. De elölről? Gyönyörű, hát
nem?
– De igen. – Gombóccá gyűrtem a kockás papírt, titkon a zsebembe csúsztattam, majd a
buszon lesz időm megnézni. Vagy otthon.
– Ezt a vastag papírt rátesszük, látod, éppen akkora. – Vastag, sötétbarna csomagolópapírt vett
elő a szekrényből. – Ráragasztjuk, kész. – Gyorsan, ügyesen csinálta. – Mindig így hozom
rendbe, mielőtt eladom. Most elöl is, hátul is szép – mutatta. – A polcról add ide a ragasztót.
Helyes. Segíts, itt te is nyomd rá, hogy haladjunk. Kész. Semmi baja.
– Köszönöm! – Őszintén örültem neki. – Azonnal adom a…
– Az öreg hölgy már ideadta. Még egy kis ráadást is – tette hozzá elégedetten. Cinkosan, kicsit
gúnyos képpel rám kacsintott. – Ügyesnek kell lenni, hát nem? Azt mondják, igazán ügyes
vagyok, és így gondolom én is.
Csak nem bírtam ki.
– És aki a legszebben mondja… Őt hogy hívják?
– Arthur! – Kicsit elvörösödött. – Nem ez az igazi neve. Ezt csak kitaláltam, jól illik hozzá.
Így legalább nem tudnak róla, nem köszörülik rajtunk a nyelvüket. Saját, külön név, csak én
hívom így. Ő előkelőbb… A családja is az. Picikét lenéznek engem, nem örülnének nekem, nem
tetszenék nekik. Meg is értem. Közönséges szolgáló vagyok a Rózsás Letícia motelből, semmim
sincs, mamának, papának se, az iskolákhoz nem volt türelmem… De nagyon szeretjük egymást.
Ő néha egy picikét utálatos és türelmetlen velem, de én mindent megteszek érte. Mindent! Ha
lesz sok pénzünk, elmegyünk innen. Elvisz engem, ha lesz elég pénz. Lesz, elhiszed?
– Elhiszem. – Sohanapján, mondaná a nagymama.
– Vidd a képet. – Nyomkodni kezdte a hátán a papírt. – Ez a nyavalyás ragasztó nem fog
rendesen.
– Semmiség, majd otthon megigazítom.
Dühösen bámult rám.
– Lehet, hogy te kiadnál a kezedből rossz munkát. Ki is nézem belőled. Ennek rendesen kell
tartani. Milyen ragasztót adtál ide?
– Innen, a polcról… – mutattam. Nyúlt utána, fitymálva dobta félre.
– Ez már régi és félig száraz! A te kedvedért hoztam másikat. Azt meg hova tetted?
– Ééén?!
– Hoppá! A képtárban maradt, amikor a kedvedért bementünk. Ott tettem le az asztalra, amikor
bemutattam neked az ősi McGregorokat. Mit bámulsz? Fuss érte! Mindent én csináljak
helyetted?!
Futottam a képtár felé, nevettem is, dühöngtem is. Ciróka-maróka. Betty hol kedves, hol
undok, kiscica lehetett előző életében. És ha nem találom a sok között éppen azt az ajtót?
Páncélos vitéz a sarkon, hosszú állványokon bronzszobrok… Ez az! Benyitottam, még egyszer és
utoljára, Rózsás Letíciához. Komor tekintetű, büszke férfiak, szomorú, szép asszonyok… De
Letícia valahogy egészen más! Kedves mosolya friss maradt, mint a rózsabimbó a nyakában, alvó
kiskutyájának szinte hallani az elégedett szuszogását.
– Sok boldogságot, Letícia!
Az asztalon, a virágos takarón valóban ott állt az üveg ragasztó. Még egyszer körülnéztem,
hogy ne felejtsem el soha többé ezt az érdekes, különös helyet, meg egyszer beszívtam a hervadt
akácra emlékeztető illatot, aztán visszasétáltam a konyhába Bettyhez.
Már csomagolta a barna papírba a képet, dühösen nézett rám.

44
 – Téged a balszerencséért kell küldeni, sose jössz vissza! Lazán kötöm, úgy is nyúlj hozzá. A
vámnál úgyis belekukkantanak. Ne ijedezz! Átengedik. Kicsit megkocogtatják, nevetnek,
legyintenek, és mehetsz. Már adtam el külföldinek. Nem olyan sokat, de adtam. – Furcsán nézett
rám. – Még meggondolhatod! Csak azt ne mondd később bárkinek is, hogy én beszéltelek rá.
– Miért mondanám? – csodálkoztam. Megenyhült.
– A kishúgodnak viszed, ugye? Rendes testvér vagy. Legyen vele szerencséd! Minden a
szerencsén múlik, hát nem? Adok neked egy búcsúpuszit.
Nem vagyunk puszilkodós család, nem ragaszkodtam hozzá, de ő igen. Kicsit nedvesre
sikerült, nedves, de kedves. A nagymama már mondaná: tartogasd a fiúdnak! Aztán olyan vad
erővel ölelt magához, hogy alig bírtam elszakadni, és láttam, könnyes a szeme. Meghatódtam én
is. Csak összerázódtunk, és nem látjuk egymást soha többé. Olyan a szeme, mint Éváé… Viszem
a mázolmányát, mind a ketten tudjuk, hogy nem remekmű, de föl lehet ismerni, jól tudta
visszaadni Letícia kedvességét, a bársonyruha mély színét, a csipkekendő könnyedségét. Örök
emlék!
Hónom alatt az örök emlékkel baktattam a hálótermünk felé Tömörjohannához. Andrew majd
értünk jön, és levisz a kísértetkastélyból a buszhoz, ha indulunk. Esőkabát és csuklya nélkül jön,
gyönyörű az idő, de a vihar idején ő volt az ördög a hídon. Eszembe jutott az öreg kertész, John
is. Azt mondta, ne jöjjek ide, mert nagy baj ér. Nem lett igaza!
A folyosó csúcsíves ablakaiból, ahogy elhaladtam mellettük, láttam újra Bettyt, villámsebesen
futott át a meredek mezőn, le a motelhoz, a kosarat se vitte vissza. Mi lehet olyan sürgős?
Középtájt megállt, körülkémlelt. A zsebéből mobil került elő, hívott valakit. Mélyen zengő, kicsit
rekedtes hangját elvitte a szél, de én azért hallottam. „Thomas? Ajlávju…”
Hát istenhozzád, kísértetkastély!

Hálótermünk nagy szárnyas ajtaja félig nyitva állt, Tömörjohanna a csomagjaival bajmolódott,
haja kócosan az arcába hullt. Rám nézett, mosolygott.
– Hozod a Rózsás Letíciádat? Tényleg szép? Óvatosan az asztalra tettem.
– Köszönöm, hogy Hanna néni anyagilag…
– Mit hülyülsz! Egypár cent. Nem azért kérdezem. Csak tudni akartam, hogy tényleg örülsz
neki. Ki ne bontsd! – kiáltott rám. – Majd megmutatod otthon, ha viszem vissza a bőröndöt.
Addigra a falon lóg, a díszhelyen, mi?
– Ühüm!
– Pihenj le egy kicsit, van még időnk. Hosszú lesz az út. Olyan álmosság jött rám, én is
visszabújok még egy kicsit az ágyba.
Nyúltam az Éva-mesés füzetem és a tollam után. A szellemecskéimet otthagytam a tölgyerdő
alján, ma a szabadban reggeliznek, Rhonda finomságokat ígért.
Éppen Gwendolyn beszélt:
– Rhonda, nekem innen menekülnöm kell!
– Valóban – ismerte el Rhonda. – Sokat törtem a fejem, hogy mindent elrendezzek, és úgy
érzem, sikerült.
– A hónod alá vetted a fejed, és úgy törted? – kérdezte Rob.
– Egyre kevésbé megy az nekem! – sóhajtott gondterhelten Rhonda. – Azt hiszem, az eltelt
évszázadok alatt kicsit reumás lett a nyakam. No, de mit szólnál, Gwen, ha Budapesten kapnál
feladatot?
– Budapest Skócia melyik részére esik? – kérdezte Agatha.
– Budapest, fájdalom, nincsen Skóciában. Tizenháromharmadfélszáz szellemröptére innét, és
sajnos a tengereken is túl. Ráadásul ott budapestül beszélnek.
– Megfigyeltem én is, hogy nem mindig értem a szavukat! – kiáltott fel Rob. – Gwennek meg
kell tanulnia ezt a nyelvet.
– Megtanulom – mondta elszántan Gwen. – Megtanultam a láthatatlan szellembeszédet is,
amikor egymás közt szólunk, és az emberek meg se hallják.

45
 Rob bólogatott.
– Más a frekvencia, emberfül számára nem hallható tartomány, olyan különbség ez, mint a
kakas, az óra meg a szakszervezet között.
– Pontosan – mosolygott rá elismerően Rhonda. – Hiába, egy fiúnak mindig jobb a műszaki
érzéke!
– És tudom a hangos szellembeszédet is, amit ők is megértenek.
– Helyes – felelte Rhonda. – Eddig angolul beszéltél, most majd megtanulsz budapestül.
– Nem is tudtam, hogy kétféle hangos emberbeszéd van! – lepődött meg Agatha.
– Még három is! Figyelj rám, Agatha! – Rhonda elgondolkodva nézte a levelek táncát a fákon,
lusta szél motozott köztük. – Ezentúl egy számmal kisebb lepedőt viselsz a kísértéshez, és mindig
ügyelj rá, hogy alaposan kikeményítsék. És vigyázz a mérettáblázatra! A nagyvilágban nagyon
sokféle létezik, számmal jelölt meg betűs. Mivel más országokban is kísértesz majd esetleg, erre
figyelj. És akkor ünnepélyesen kitanult kis kísértetnek minősítelek!
– Ez pompás! – ugrott fel Agatha a skót kockás plédről, és örömében ugrálni kezdett.
– Rob meg ezentúl elkerüli a kéményeket, és kész. Koszosak, kormosak, és régimódi szokás
belőlük megérkezni. Azóta annyi érdekes és más közlekedési eszközt találtak fel! Majd azokat
használod.
– Szerzek egy kísértetbiciklit!
– Csak legyen rajtad szellemi bukósisak. És te is kiváló kísértetként kísérthetsz!
Gwen együtt örült kis pajtásaival. Aztán szívettépőt sóhajtott.
– Tudom, Rhonda, számomra volt a legnehezebb megoldást találni…
– Dehogy! – Rhonda kezdte összecsomagolni a megmaradt ételt. – Kétségtelenül sebezhetőbb
vagy, ha nem tudsz előtűnni, de majd vigyázol magadra. Elrepkedsz az öreg hölggyel és az ifjú
leánnyal, Budapesten megkísérted őket, egy kis lánccsörgés, furcsa léptek a porban, huhogás, síri
hang, és ha sikeres leszel, téged is elfogadlak végzett kísértetnek.
Gwen rettentő boldog lett.
– Megteszek mindent! – ígérte.
– Csak mondogasd mindig: „Gwen ezentúl félelmetes lesz!” – javasolta Rob.
– Van azon a Budapesten kísértetkastély? – kérdezte Agatha.
– Nekem úgy rémlik, hogy Budapest néhány kerülete csupa lerobbant, romos, málló
kísértetkastélyból áll.
– Akkor jó. De… ha velük megyek, titeket nem látlak többé.
Rhonda kirázta a plédet.
– Sajnos, Gwen … attól tartok, ez így van.
– Borzasztóan sajnálom, hogy el kell válnom mindenkitől… – nyelte a könnyeit Gwen.
– Én is – szipogott Agatha, és körülnézett, nem hagytak-e szemetet maguk után, ahogy az
emberek szokták.
– Igazság szerint nincs értelme már, hogy Gwen tovább bámulja a festményt.
– Olyan sokszor csináltam! De semmi nem jut eszembe.
Visszaemlékeztem a képtárra, ahogy a furcsa reggeli fény bevágott, és éppen megvilágította a
képet. Olyan titokzatosnak tűnt…
– Utolsó beszélgetésünk volt a képnél. Ha nem megy, hát nem megy.
– Hiába néztem! Hiába tudtam, hogy ő voltam én…
– Rhonda, nem kívánnám ötvenszer leírni, de a helybéliek és a falusiak, még a részeges öreg
John is, aki állítólag kertészkedni jár ide, de voltaképpen a napot lopja, szóval ezt a képet
valamennyien Rózsás Letíciának mondják. Mindenféle babonaságot fűznek hozzá.
– Agatha, fölösleges babonás emberek hiedelmeivel törődni! A legjobb alvilági helyekről
szerzem az értesüléseimet. A kép Gwendolynt ábrázolja.
– Ő valaha én voltam…
Agatha átölelte Gwent, felületes szemlélőnek olybá tűnt, hogy az üres levegőt öleli.

46
 – Gwen drágám, ne légy szomorú! Szeretlek! Ájlávju!
Rhonda igen helytelenítette a dolgot.
– Ettől a szótól a meleg futkározik a hátamon! Az ilyesmi rossz vért szül! Vagyis jót…
Vérforraló, menynyire összezavartok!
– Rhonda, mindenem! – kiáltott könnyes szemmel Gwen. – Te vagy a mi gazdánk!
– Én a ti rossz szellemetek vagyok! Felelek érte, hogy minden rosszat jól a fejetekbe verjek.
Gwen bánatosan válaszolt:
– Igen, értem. A te kedvedért én minden rosszat megtanulok.
– Ezer ördög! Van benned valami, amivel mindig leveszel a lábamról!
– Nekem nincs senkim…
– Ej, ronda és magányos pálya ez…
– Örökre búcsúzom tőletek, Agatha, Rhonda, Rob. Rhonda a fejét csóválta.
– Szép dolog! Csupa bőgő szellem!
– Te is könnyezel, Rhonda, ne tagadd.
– Öreg hiba… de nem is tagadom.
– Egy utolsó kívánságom lenne még.
– Mondjad csak, kis kísértetem.
– Szeretném, ha mellettem maradnátok, ameddig csak lehet.
Lassan bandukoltak az erdőszélről a kísértetkastély felé, leláttak a motelig.
– Azzal az autóbusszal utazom világgá – szepegett Gwen.
– Hát nem túl szép, de a kergetőgép ellen megteszi. Bent voltak már a hálóban.
– Az öreg hölgy alszik és huhog!
– Agatha, magyaráztam már, hogy horkol. Gwen, te is pihenj le egy kicsit. Bújj be az öreg
hölgy paplanja alá. Az embervendég majd édesen álomba horkol… Nagy utazás vár rád!
Kis idő elteltével Rhonda a busz felé pillantott.
– Már nagy a nyüzsgés. Lassan elindulnak.
– Motorzaj! – fülelt Rob, úgy is mint fiú és műszaki zseni. – Andrew jön fel értük. Az
embervendég még édesen alszik.
– Hanna néni! Fel kell, hogy ébresszem!
– Minden rendben, a kislány már felkelti. Tömörjohanna nagyot ásított.
– Természetesen elaludtam. Itt a hálóingem, de hol a papucsom?
– Gwen már bemászott érte – fogta vissza Agathát Rob.
Gwendolyn szuszogva igyekezett ki az ágy alól. –Annyira becsoszogta az egyiket… Hoppá,
megvagy!
– Hé! Álljon meg a menet! Minden beleugrál a bőröndömbe!
– Mert sietni kell – ügyeskedett a bőrönd körül Agatha. – Hamarosan indul a busz Budapestre.
Mi lenne szegény Gwendolynnal, ha lemaradnátok?
– Én már vizionálok, én már hallucinálok. A zsebkendőt sose felejtem el itt felejteni.
Agatha négykézláb mászott érte a baldachinos nagy ágyon.
– A párna alatt. Hopp, a bőröndbe!
Tömörjohanna a fejéhez kapott.
– Mi ez?! A holmijaim elcsomagolják önmagukat?! Vénségemre hagy el a józan eszem?
A nagymama is ezt szokta kérdezni. Kinn a kertben, a kastély kapuja előtt Andrew hosszan
megnyomta a dudát.
– Jól van, rohanunk már…
Agatha készségesen kitárta a háló ajtaját a közeledő Andrew előtt. Amaz elsápadt.
– A huzat mozgat mindent?! Vihetem a bőröndöket?
Az ágytakaróról még leemeltem a reggelizőköpenyemet. A zsebében valami papír zörgött…
Eszembe jutott, hogy a konyha omladozó erkélyén találtam, és amikor Betty belépett, hirtelen

47
eltettem, hátha egy érdekes rajza. Majd otthon, most már nincs idő semmire. Összehajtogattam a
köpenyt.
– Még ezt kéne eltenni – nyújtottam bűntudatosan Andrewnak.
Nézte, ott állt két bőrönddel a kezében.
– Belefér a kézitáskába – mondta kelletlenül.
Fél lábon ugráltam, hogy a szandálomba bújjak. Csak annyit láttam, hogy a bőröndöm leesik,
szétnyílik, belekerül a holmim a kezemből, csatt, csukódik a bőrönd, s Andrew szájtátva,
rémülten áll. Aztán elsápadt, és rohant kifelé.
Agatha meglepődött.
– Amikor megérkeztek, mindent elkövettünk, hogy megrémítsük az embervendégeket. Most
láthatatlanul is segítünk nekik, erre Andrew frászt kap. Még valóban sokat kell tanulnunk az élet
sűrűjében!
– Én megbolondultam – motyogta Tömörjohanna. –És megint hallom az óraketyegést. Eddig
néma csönd volt!
– Valóban! – Gwendolyn hangja megremegett. – A szellemkergető gép közeledik!
– Gyerünk, Anikó, nehogy lemaradjunk! Csuktam magam után a háló ajtaját, most egy ideig
nem baldachinos ágyban alszom. Hónom alatt vittem a becsomagolt Letíciát. Kérnémszépen
úgyis elfuvolázza: „Mindenkinek megvan a pááárja?” Rhonda is jónak látta, ha igyekszünk.
– Repkedés, Gwendolyn, nehogy lemaradj a buszról! A folyosón megszaporáztuk a lépteinket.
Érdekes módon erősödő óraketyegést hallottam. Vagy valami munkagép dolgozik a közelben,
annak a zaja szűrődik be? Esetleg helikopteré?
– Hé! – kiáltott föl meglepetten Rhonda. – Hová ez a nagy sietés?
Agatha megfordult.
– Bocsáss meg, Rhonda, mindent köszönök neked, de nem hagyom magára Gwendolynt –
lihegett. – Már szabad vagyok, ugye? Vele megyek Budapestre!
– Én is – szólalt meg Rob kicsit kifulladva. – Nem beszéltünk össze, és ha mégis úgy látod, hát
én vagyok a hibás. Örülök, hogy felszabadítottál. Ha kívánod, alkalomadtán ötvenszer leírom, de
nem visz rá a lélek, hogy a sorsára hagyjam.
– Kedves kis kísértetek vagytok! – rebegte meghatottan Gwendolyn, aki mindig a legjobban
bírta a futást. Nyilván sportolt előző életében.
– Remélem, a kerge kergetőgép nem jön, vagy ha mégis, hát végre sikerül olyan pompás
vermet ásnom neki, amelybe nem magam esem bele.
– Majd addig én veszem a hónom alá a fejedet, nehogy megint malőr legyen – ígérte Agatha. –
Az ördögbe is, búcsúzzunk hát gyorsan, nekünk mennünk kell, Rhonda!
– Azonnal álljatok meg!
– Ezer ördög és bocsánat, de nem!
– Várjatok! Rhonda soha nem hagyja cserben a kis kísérteteit! Úgyis szándékomban állt, csak
eltitkoltam. Megyek én is Budapestre!
Indulásra készen dorombolt már a busz. Tömörjohanna felordított:
– Hé! Mi ez?! Hová repülnek a bőröndjeink?
– Várj, Rob, segítek.
– Köszönöm, Agatha, bár én vagyok a fiú, de nem is gondoltam, hogy ilyen nehezek.
Gwendolyn, hozd a kézitáskát!
– A retikülöm! Fogják meg! Tolvaj!
– Olyan csodálatosak vagytok! Mi lenne velem nélkületek?
– Bizony, Gwen, sírdogálnánk mind a hárman. Kérnémszépen már az ülések közt fuvolázott.
– Mindenkinek megvan a pááárja?
Lent álltunk a lépcsőnél, mindenki más fent ült, és minket nézett.
Tömörjohanna dacosan törölgette a szemüvegét.
– Egy percig tudnak várni. Vártunk már mi is másra, igaz, gyerekem?

48
 A sofőr hosszan dudált.
– Minek is igyekeznénk? A jó helyeket már úgyis elfoglalták. Nekünk csak a leghátsó jut,
hogy a fejünkkel verjük szét a tetőt, elharapjuk a nyelvünket, hogy a szemünk is szikrát hányjon,
az ajtónál úgyis félrelöknek egy gyereket meg egy öreget… – Tömörjohanna fölkapaszkodott a
lépcsőn, én igyekeztem hátulról megtámogatni. Felkiáltott: – Ez nem lehet igaz! Üres a két első
ülés! Gyere, Anikó, gyorsan, csüccs!
Agatha rémülten felnyögött:
– Jaj! Teljesen szétlapít! Ez a hála, amiért lefoglaltam a legjobb helyeket?!
– Tudod, miért nem ült ide más? – kérdezte Tömörjohanna csalódottan. – Mert nem… lehet…
becsukni ezt a… nyavalyás ablakot! – Bizony, hiába próbálta. – Edinburghig elviszi a huzat a
világszép fejünket.
– Jó ötlet volt! Én rontottam el szándékosan, és én hozom rendbe, így. Már be lehet csukni,
öreg hölgy – mutatta Rob.
– Rob, nélküled mire is mennék? – hálálkodott Gwen.
– Gwen drágám, nagyon összelapított, amikor rád ült?
– Csak egy kicsit. A java Agathának jutott.
– Milyen erős vagyok! – hencegett Rob. – Egymagam kihúztalak benneteket alóla!
A busz elindult. Isten hozzád, Edingorm! Megmondta a skót dudás, hogy rád találok. Isten
veled, kísértetkastély! Köszönet, hogy jó otthont adtál a kis kísérteteimnek.
– Azért az se jött rosszul, hogy az öreg hölgy éppen felállt az ablakkal vacakolni – jegyezte
meg Agatha.
Tömörjohanna elégedetten a helyére zuttyant, derűsen nézett kifelé az egyre gyorsuló buszból.
– Szerencsére mégiscsak be tudtam csukni. Megfájdult volna a fejünk a cúgtól.
Andrew és Elisabeth kint állt a motel előtt, a volt pajta tetején már idegbajosan villogott a
RÓZSÁS LETÍCIA felirat és mellette a nem túl jól sikerült rózsaszál.
– Miért nem veszik a fejüket a hónuk alá?
– Az emberek mindent fordítva és összevissza csinálnak – magyarázta Agatha.
Gwendolyn könnyekig meghatódott.
– Rhonda, Agatha, Rob, nem hagytatok magamra. Mihez kezdtem volna árván a messzi
idegenben?
Lelassultunk, most araszol át a busz az öreg hídon.
– Kelekótya kis kísérteteim, Rhonda vigyáz rátok! Irány Budapest, a romkastélyok
kísértetvárosa! Érzem, hogy ott végre Gwendolyn, a Félelmetes igazi csudálatos kísértet lesz!

49
 7. FEJEZET

A fekete-fehér foltos kiskutyus felébred

A busz pesti végállomásához apa jött értünk az öreg kocsival.

Rhonda kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.
– Micsoda nagyváros! Olyan, mint Edinburgh. Jobban örültem volna valami csendes vidéknek.
De erősen remélem, hogy ehhez a régi automobilhoz ősi kísértetkastély is tartozik. Ne a
csomagtartóba üljetek, agyonlapít a koffer, és nem láttok semmit. – Megpaskolta maga mellett a
helyet a tetőn. – Hoppá, kis kísérteteim!
A többiek mellé fészkelődtek, nézegettek kíváncsian.
– Nem lehet, hogy ez mégis Skócia? – töprengett Rob.
– Kisokos kísértet! – förmedt rá Agatha. – Olvashatatlanok az utcatáblák!
Kikászálódott apa mellől a szomszédék szeplős Rénója is, jólesett újra látni.
– Gondoltam, négyen elférünk, és segíthetek a csomagoknál. – A hetykén kedves szeme
pillantása mondta: „Nehogy elhidd! Miattad jöttem.”
Apával a szokott szertartás: megfog, megindultan néz, magához húz, kapok egy apapuszit a
homlokomra, kicsit messzebbre tart megint, újra egymás szemébe mosolygunk.
Aztán Tömörjohannához fordult.
– Nagyon hálás vagyok, hogy vállalta Anikóval a vesződséget.
– Vesződség?! Ő vállalt engem! Ha tudnátok, mit meg nem tett értem!
Mosolyogtam, kicsit talán büszkén, de reméltem, nem sorolja el. Nem szerénységből, de amit
nyolc rövid napig az utazás kedvéért tettem, azt nem biztos, hogy a famíliának is, mindig és
állandóan, hátralévő teljes életem során meg akarom tenni.
– Egy centünk se maradt! Annyi mindenkinek tartozom apró ajándékokkal! Anikó pedig egy
igazi festményt hozott.
Komolykodva bólogattam, ott szorongattam a hónom alatt a képet.
– Mit ábrázol? – érdeklődött apa. – Nekem egy kis Loch Ness-i szörnyecskét ígértél!
– Csak százhuszonöt évenként van sárkánytojásrakás – sajnálkoztam.
Apa nevetett.
– Ez hányadik év?
– Az első – somolyogtam kajánul.
– Más embernyelven beszélnek – mondta savanyúan Rhonda. – Tudnak két embernyelvet!
Bettyvel érthetően, egymás közt meg így…
– Mi lesz velem? – szipogott Gwen.
– Csak nyugodtan, kis kísértetem, semmi pánik! Ha jól figyelsz, érted. Említették a Loch
Ness-i állatot. Az öreg hölgy a centet is emlegette, és mutatott néhány megvásárolt holmit.
Elindultunk hazafelé.

50
 – Úúúgy repült az idő, Karcsikám! Mennyi élmény! Egyelőre teljes káosz van a fejemben.
– Majd elmúlik, Hanna néni.
– Tudom, Anikó, tudom. Az idő általában nagyon kegyes volt hozzánk, ez Skóciában nagy
szó! És Edinburghot keresztül-kasul bejártuk, mert már semmi külön programra nem maradt
pénzünk.
– És az a jó, Hanna néni, hogy a vámnál se volt semmi gond. A vámtiszt bekukkantott a
csomagolópapír alá, mosolygott, ököllel gyengéden megütögette a fára festett képet. Mmm! –
tréfált elismerően. Ennyi.
– Persze hogy elmúlik ez a káosz a fejemből! Hajat mosok, jól kialszom magam. A saját
ágyamban! – Mókás-gúnyosan nyújtózott egyet.
Apa befordult az Üllői útról a Klinikák felé, és már be is állt a kistér parkolójába.
Rénó ugrott, nyitotta nekünk az ajtót.
– Hölgyeim, megérkeztünk! Tömörjohanna benn maradt, rázta a fejét.
– Engem még hazavisz az aranyos Karcsika!
Rhonda körülnézett, elégedetten mondta:
– Ez igen! Ugye, megmondtam! Csupa málló vakolatú, öreg kísértetkastély! Még lövések
nyoma is néhol… Ezek szerint itt sem volt béke mindig, akárcsak Skóciában.
Rénó lovagiasan a bőröndjeimmel, jómagam hónom alatt Letíciával, Rhonda a három kis
védence kíséretében, megindultunk fölfelé.
Nagymama már türelmetlenül állt az előszobaajtó előtt, a folyosón.
– Hol a kísértetem?
Mint a szellemek, huhogni kezdtem.
– Itt a kísérteted!
Gwen elámult.
– Anne tudja, hogy itt vagyunk?
– Dehogy, szédült kis kísértetem! Majd megtudják este, ha nekifogsz!
A nagymama örült nekem, felkacagott.

51
 –Evvel a kísértettel nem sokra megyek! No, mit láttatok?
Csoszogtunk valamennyien befelé.
– Múzeumokat, kastélyokat… Csak az ágyamra, Rénó, majd kicsomagolok, úgyis csupa
szennyes.
– Anne, itt úgy nevezik: Ánnikho… Ezt jegyezd meg, Gwen!
– Megpróbálom.
A nappalink hatágú csillárján ültek.
– Milyen jó, hogy neked nem ígértem semmit, Mari. – Ügyetlen maflán és kivételesen
szokatlan nagy szeretettel összepuszilkodtunk.
– Marie! Fülelsz, Gwen? Ő az idősebbik nővér. Kicsit dundi. Beleszorulna a kéménybe. Marie
a mamájára hasonlít, Ánnikho a papájára. Ugyanolyan vékony nyakigláb!
– De kedves – védett meg Gwen. Évára néztem.
– Aki feltétlenül kap valamit, mert igazán megérdemli, ő a búzavirágszemű Éva kisasszony!
A húgom izgatottan felugrott, visszaült, két kezét a szájára tapasztotta.
– Eve! – magyarázta Rhonda. – A legkisebbik nővér. Gyönyörű! Olyan a szeme, mint
Bettynek.
– Igaz! – csodálkozott Agatha. – Csakhogy Betty nem ilyen szép és nem ilyen jó kislány!
– Betty kelekótya és mihaszna teremtés – vélte Rhonda. – Arra hajlik, amerre a szél fúj.
Valami mázolmányát eladta Ánnikhónak! Miért nem az öreg hölggyel tárgyalt? Mert ő már ért
hozzá, és nehezebb becsapni.
– Gondolod, hogy becsapta? – aggódott Gwen.
– Bizonyára értéktelen! Az a lusta teremtés hogyan is tudna festeni.
– Szépen énekel és táncol – szólt közbe Rob. Rénó eltűnt, aztán megkerült.
– Hoztam kalapácsot, szöget – lihegte. – Hová szeretnéd a képet?
Hónom alatt a barna csomagolópapíros Letíciával, valamennyien átvonultunk a mi szobánkba.
– Ide valahová, erre a falra – mutattam bizonytalanul. – Mindig látnám! Az ágyamból is.
Anyánk is megjött, frissen fodrászolva, a nyakába ugrottam. Éva izgult.
– Az enyémé a kép, vagy nem az enyémé a kép?
– Enyém a kép – javította ki önkéntelenül anyánk, a pedagógus.
A búzavirágszín szempár már könnyben úszott. Rémülten guggoltam le mellé.
– A tiéd a kép szőröstül-bőröstül, Letíciástul, fekete-fehér kiskutyástul! Anyánk csak a rosszul
használt szót javította ki.
Rhondáék összebújva ültek az ágyamon. Rénó már egy széken egyensúlyozott.
– Tartsd ide a képet! Csak hogy nagyjából lássam. Kösz! – Máris kopácsolt.
– A vakolat marad? – aggódott a nagymama.
– Felszögelik a falra a Betty képét, amit Ánnikho elhozott – magyarázta Rhonda.
– Az ifjú hölgy hozta Eve-nek – bólogatott Rob is.
– Fölöttébb megható! – vélte Rhonda. – Gwennek itt jó helye lesz – tette hozzá elégedetten.
Gwen kényelmesebben elfészkelődött, megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Most már magam is remélem.
– Én akartam odaadni! – ordított Éva, majd anyánkra nézett. – Kéremszépen-köszönöm-
légyszíves.
– A csomagolópapírt szedd le róla – hajolt le Rénó. Háttal volt a kép a kezében, megfordította.
– Kíváncsi vagyok, milyen.
– Nem látjuk tőled! – türelmetlenkedett Mari. Végre a szögön lógott a festmény, Rénó
félrehajtott fejjel nézte, igazított rajta.
– Magam is kíváncsi vagyok rá – vallotta be Rhonda. – Eddig még én sem láttam.
Általános örömrivalgás és tapsvihar!
– Nem is gondoltam volna, hogy az a kelekótya lány… – Rhonda félbehagyta a mondatot.

52
 – A kutyám! A kutyuskám! – ujjongott Éva. – Az én fekete-fehér kiskutyám!
– Meg is simogathatod – mondta a nagymama. Holtsápadtan hátráltam, valami támaszért
kapkodtam a hátam mögött.
– Rózsás Letícia, csak sokkal kisebb! – lepődött meg Agatha.
Rhonda közelebb hajolt a festményhez, elkomorodott.
– A babonás falusiak szerint ebből baj lesz – suttogta. – Most én is úgy érzem, igazuk lehet…
Ebből nagy baj lesz!
A részeges öreg kertész, John jutott eszembe, amikor felugrott az asztaltól, és rám szólt: „Ne
menjen át a kísértetkastélyba, ifjú hölgy! Nem helyes!” Betty meg csúfondárosan énekelte:
„Piros, mint a vér, Téged nagy baj ér!”
A régi, megkopott, padlásról lehozott aranykeretben ott volt a kép, Rózsás Letíciát ábrázolta.
Vállán a habkönnyű fehér csipkekendő, nyakán a vékony fekete bársonyszalag, rózsa nélkül.
Ölében a fekete-fehér kiskutyus. De nem jobbra fordulva szunnyadt, hanem balra fordult, nem
aludt, hanem ébren volt, fekete, fényes cipőgombszemével pontosan engem nézett.
– Ez még benne volt – Rénó valami után kotorászott a csomagolópapírban.
– Tudom, mi az – suttogtam reszketve.
– Valami kis virág – nyújtotta felém. – Valami kis virág. Bimbó. Kis rózsa… Piros!

53
 8. FEJEZET

Az ördög színre lép

– Elfáradtam. – Végigvetettem magam az ágyamon, a szellemecskék alig győztek

félrereppenni. Fejemet a párnámba fúrtam, két tenyeremet a fülemre tapasztottam. Csak nem látni
semmit, csak nem gondolkodni… Betty mély, kicsit rekedtes hangját véltem hallani: „Piros, mint
a vér, Téged nagy baj ér”…
– Ha! Kifáradt. Gyerek még! – Nagymama kifelé csoszogott, intett a többieknek is, hagyjátok
békén, mars kifelé!
– Szia! – szólt halkan Rénó, és már ott sem volt, vitte a kalapácsot, a maradék szöget.
Bár sose hozta volna!
Mari értetlenkedve vont vállat.
– Ilyennek se láttam még…
Búzavirágszemű a kedvemért pipiskedve, lábujjhegyen távozott, csak az ajtónál lévő
szőnyegben botlott meg, orrával landolt az ajtófélfán, aztán a nagymama szobájába ment
szipogni.
– Ez a baj ezekkel a viszonylag olcsó és zsúfolt utakkal – mondta anyánk halkan. – Hanna is
annyira dicsérte Anikót… talán túlságosan is ráhagyott mindent!
– Egy ilyen vézna, hirtelen növő kislánynak talán nem is kellett volna elmennie – aggódott
apa.
– Olyan, mint te! – csattant fel anyánk. – Ha egyszer valamit a fejébe vesz…
– Nem kellene orvost hívni? A Kálmánt?
– Miért? Mert alszik?
– Te tudod! Csak kérdeztem… Végre csukódott utánuk az ajtó.
– Ez a kép nem olyan, mint az edingormi – jött rá Agatha. – A babonás falusiak szerint ha
megfordul a kutya, és Letícia a kis rózsabimbót valakinek odaajándékozza…
Rob bólogatott.
– Az nagy bajt jelent. De Rhonda szerint…
– Ssss, kis kísérleteim! Pihenjen csak Anne. Én meg gondolkodom a dolgon. Ha valóban így
áll a helyzet, akkor nekem kell beleavatkoznom. De most sss!…
Végre csönd lett.
Csönd?! Zúgott a fejem, forgott körülöttem minden, a szívem olyan hevesen dobolt, hogy
szinte ki akart ugrani. Mit szólhat hozzá a valamivel rövidebb kis szívbillentyűm? Hirtelen újra a
kép felé fordultam. Az előbb nyilván rosszul láttam.
Ott függött a festmény a falon. Jóval kisebb az eredetinél, de Letícia tisztán látható, bájos friss
mosolya igazán sikerült Bettynek. Ölében egy fekete-fehér kiskutyust tartott. A kutya fölemelt
fejjel, kitartóan, szinte ellenségesen nézett engem.
Kis idő múlva Mari dugta be a fejét.
– Milédi, ha egyáltalán háborgathatom…
Náthás hangon feleltem:
– Ma nem nézem a híradót.
– Hol van még a híradó!
Kétségbeesett dühvel süvöltöttem felé:
– Hagyj végre békén!
– Egyél meg! – Nem értette, mi van. – Süket dilis, telefonon keresnek.

54
 – Mondd meg a hülye Szilvi barátnőmnek, hogy majd később!
– A skót felföld keresi, miss. Valamelyik kastélyából valamelyik Thomas. – Ment kifelé. – Az
a magas fekvésű tenorja van, amit ki nem állhatok, és szerintem dadog is. Megmondom neki,
hogy…
– Várj! – ugrottam.
– Aha! – vigyorgott. – Rögtön sejtettem.
A lammermuirhillsi kastélymúzeum rövid szoknyás skót vitéze. „Megadod a számod?”
„Megjegyzed, ha megadom?” Úgy látszik, megjegyezte. Mit szól majd hozzá a festőművésznő,
Betty?
– Halló!
Ilyenkor veszi észre leginkább az ember, hogy szerető családja van. Mind ott szobroztak,
hallótávolságra.
– Anne? Itt Tamás!
– Ha Tamás, akkor Anikó. Szia! Honnan beszélsz?
– Itthonról. Érdről. Együtt jöttünk a buszotokkal a kompon. Oda is akartam menni, hogy
üdvözöljelek benneteket, de nem nagyon szeretik, ha mászkál valaki.
Azt nagyon nem szeretik, kétségtelen. És vajon mit jelent a fejedelmi többes? Kit? Bettyt
netán?
– Ne haragudj, hogy zavarlak, de…
– Nem zavarsz. Mondjad.
Éva közelebb hozta hozzám a kisszékét, érdekes testékszerként ott díszelgett az orrán
keresztben egy ragtapasz. Szájtátva bámult rám, nehogy egyetlen szót is elmulasszon. Nem zavart
Éva sem, de átéltem, mit jelenthetett Marinak hasonlóan mohó érdeklődésünk, amikor éppen
bimbózott a viszonya egy fiúval.
A hatágú csilláron Rhonda ült, körülötte a kis kísértetek.
– Budapestül beszél – békétlenkedett Agatha.
– Ssss! Tamás – Thomas. Azt hiszem, ő van a vonal túlsó végén!
– Figyelj, Anikó, biztosan már te is észrevetted…
– Mit kellett volna biztosan észrevennem?
– Feltetted Letícia képét a falra? Leültem, nehogy elessek.
– Megtörtént, igen.
– Az egész úgy volt, hogy Betty nekem is megfestette Letíciát. Egész ügyesen csinálja, nem
gondolod?
– Igen. – Kicsit talán túl ügyesen is.
– Bettyt említi! – súgta izgatottan Rhonda.
– Én tréfából nem az alvó kutyussal kértem. Tudod, van egy babona, ha megfordul, ha felébred
a kutyus… Hallottál erről? Ha a kutya megfordul, az bajt jelent. Halló!
– Itt vagyok – nyögtem.
– Nem valami szédületes humor, de akkor tetszett az ötlet. Ez a kapkodós, hebrencs Betty meg
az én Letíciámat csomagolta be neked.
– Hát persze. – Akkora kő esett le a szívemről, hogy beszakadt alattunk mind a négy emelet.
– Nálam van a te Letíciád az alvó kiskutyával. Úgy értem, ki lehetne cserélni. Ha akarod…
Nekem persze mindegy. Remélem, nem ijedtél meg!
Már nagy volt a szám, mint mindig, ha elmúlik a vihar.
– Nem vagyok babonás. Nem vagyok gyáva. Nem vagyok ijedős. – Viszont madarat lehetett
volna fogatni velem. Milyen egyszerű a magyarázat! A csuda se gondolta volna. – Igen, ki
szeretném cserélni. Én az eredetit kértem.
Kifejezetten megvidámodtam. Jöjjön csak el hozzánk, igen! Hozza ide, vigye el. Marinak
kiesik majd a szeme a skót dudás láttán! Ha lehet, szerét ejtem, hogy Rénó is lássa. Sose árt, ha
egy fiú tudja, hogy másik fiú is van a világon.

55
 – Szóval az igazi kutyust jobban szeretnéd? Meg is mostam alaposan Betty fejét! Azt
magyarázta, hogy a te képed hátán a ragasztó nem volt egészen száraz, nyomkodta, de az sem
segített, és indult a busz.
– Így volt! – Vajon hol történt a fejmosás? A kis, meghitten rendetlen kamrában?
– Bettynek csirkeesze van…
Ez igaz lehet. De lám, egy pillanat alatt dönt! Nem ereszti el a vevőt. És szőr Thomas! Így
beszél egy lovag a szerelméről?
– Holnap be kell mennem Pestre. Valamikor visszavinném, ha így megfelel.
– A holnap megfelel, a valamikor nem.
Nevetett.
– Kicsit összesűrűsödtek a dolgaim, azért is vagyok itthon. Akkor… megoldjuk. Majd hívlak
előtte.
– Ha itthon leszek, feltétlenül beszélünk. Szia!
Ennyi. Eszeveszett boldogságomban fél lábon körbe tudtam volna ugrálni a világot!
– Rénó mit szól majd ehhez a te Tamásodhoz? – érdeklődött Mari.
Menekültem vissza hülyeségei elől a szobámba. Ledobtam magam a nyoszolyámra,
megkönnyebbülten, megnyugodva. Néztem a kutyust. Most már bámészkodhatsz!
Rhonda a kis kísértetecskékkel Mari ágyáról lesett.
– Eddig félt, most nem fél – töprengett Rhonda. –Vajon miért?
– Eddig annyira rettegett! Most annyira boldog! Örülök neki – mondta Gwen, és Rhonda mellé
törleszkedett. Aztán elaludtam, mélyen, édesen, mint egy jóllakott csecsemő.
Megint Mari ébresztett föl, ordított:
– Híradó! Gyere azonnal!
Álmosan fordultam a másik oldalamra.
– Mondtam már, hogy nem érdekel!
– Figyelj, Ani, a hülye kastélyodról is beszélnek majd. Mondták az előzetesben. – Indult
kifelé.
– Edingorm? A kísértetkastély?
– Egy frászt! A sok baromian hülye kastélyod! Ez egy másik.
– Lammermuirhills?
Bólogatott.
– Csodálatom, milédi! Mibe, hogy ötvenszer kitörted vele a nyelved, mire ki tudtad mondani.
Kegyesen átvonszolódtam a nappaliba, ahol is telt ház fogadott. Belevetettem magam hű
karszékembe. A karszék és a nagymama felnyögött. Anyánk némi nevelést tartott szükségesnek:
– Nem tudom, mikor tanulsz meg végre normálisan leülni, ahelyett hogy hanyatt fekve
belevetődnél a székbe. Az lesz a vége, hogy szétesik.
Pimaszul bólogattam.
– Ígérem, ha egyszer szétesik, többé nem vetődöm bele.
Éva vihogva felugrott, az ajtóig futott, tigrisugrással a kis karszékébe dobta magát.
Tanul a gyerek, ha jó példát lát.
Mindenféle más is volt a képernyőn, még a hirdetéseknél tartottak. Egy bánatos nő bandzsított
az arca elé húzott hajfürtjére, és sorolta, hány samponban csalódott már. Aztán elütötte, elfogták,
nem fogták el. Aztán végre a várva várt…
– Itt jártam!
A lammermuirhillsi kastélykertet mutatták, mögötte a hatalmas, szürke kövekből felrakott,
keskeny lőrésablakokkal megépített, komor, rosszkedvű kastély.
– Elég randa – örült Mari. Remélte, hogy a többi még pocsékabb, ha már ő nem jöhetett
velünk.
Rhonda fent ült a nappali csillárján, a kis kísértetek körülötte ásítoztak.

56
 – Figyeljetek! Ez Skócia! Ez Lammermuirhills! Budapestül mondják, de alatta halkan
meghagyták az emberi beszédet!
– Valóban! – örült a megszokott, érthető nyelvnek Agatha. – Bár te már szépen értesz
budapestül is.
– Szerintem megtanulhatatlan – vélte Rob.
– Ők is megtanulták, szeleburdi szellemem!
– Rhonda, véleményem szerint ők már így születtek. Végigkalandozott a kamera az egész
épületen.
– A másik profilja nyilván előnyösebb – humorizált apa. Iszonyú boldog volt, hogy rendbe
jöttem. Csak egy kicsit elfáradt a gyerek! Így is lehet mondani.
Éppen azt magyarázták, hogy a kastély eredetileg a McDonald kláné volt, legutolsó
tulajdonosa a famíliából William, ragadványnévén Lóképű William.
– Lólábú Eduárd! – röhögött Mari.
– Ilyesmin csak a hülyék nevetnek – vélte anyánk.
– A nagymama is nevetett – nézett rá Éva. Formában volt a kisasszony.
Megtudhattuk még, hogy Lóképűnek nem volt elég a sok skót csata, hadba vonult Amerikában
is, talán éppen ő döntötte el Észak-Dél vitáját. Vagy ha nem, hát legalább tetemes mennyiségű
mérgezett nyílhegyet és indián gyöngy fejdíszt szedett össze.
Mutatták az indián termet, a szerencsétlen gyermekét eszelősen ringató, porlepte indián
asszonnyal.
– Valamijüket elrabolták – tudósított az előzményekről Mari.
Láthattuk a wigwamot, a lángoló műtüzet a műfalu közepén, mögötte feltűntek a vitrinek, a
tárlók. A kastélymúzeum felújítása és átrendezése éppen folyamatban van…
– Mertem remélni – morgott apa. Éva már türelmetlenkedett.
– Hol a Lópofájú?
– Mindjárt mutatják.
De előbb még a félkopasz igazgatót csodálhattuk meg, aki tíz ujját precízen összeillesztve,
édesen mosolygott.
– A rossz nyelvek szerint William halálosan szerelmes volt a szomszéd kastély
nemeskisasszonyába…
– Az edingormi kísértetkastély! – ujjongtam.
– Letícia McGregor, becenevén Rózsás Letícia…
– Nálunk van a falon a kutyájával! – kiabált Éva. Aztán a rend kedvéért hozzátette: – A kutya
most már az enyém.
A tévés legenda folytatódott:
– A büszke és gyönyörű leány állítólag elutasította a szomszéd várúr heves udvarlását…
Összecsaptam a kezem.
– Ha láttátok volna, milyen kancsal! Pedig a család jelmondata: „A szemébe néztél!” Erre a
kirándulásra Tömörjohanna már fáradt volt eljönni, Thomas volt az idegenvezetőnk, ringó skót
szoknyácskában, annyit nevettünk!
– Mikor jön? – kérdezte közömbösnek szánt hangon Mari, és végigsimította a haját.
Ha felelek, kilibeg hajat mosni.
– Holnap valamikor. Még idecsönget.
– …mígnem egy előkelő bálon a körülrajongott, de kőszívű leány karját titkon megsértette egy
mérgezett nyílvesszővel. Mint híres gyűjtő, a várúr különféle mérgekkel rendelkezett, akadt
közöttük azonnal ható, lassan felszívódó és olyan is, mint a Letíciának szánt. Az előkelő
kisasszony nem volt többé se élő, se holt…
– Szemenszedett hazugság! – háborodott fel Rhonda. – Ebből a hamis legendából egy szó sem
igaz.

57
 – Így vált Letícia bolygó lélekké, és kísért Edingormban, ahol a kastély képtárában a mai
napig megcsodálható a róla készült pompás festmény. A bájos ifjú leány nyakán egy
bársonyszalagon kicsiny rózsabimbó függ. Ezt odaajándékozza annak, akit szeret, más verzió
szerint annak, akit valami nagy baj fenyeget. Ilyenkor az ölében szunnyadó kiskutyus felébred, és
ránéz arra, aki veszélyben van. Így megy ez a mai napig. – Az igazgató mosolygott. – A mese
hitelességéért nem felelek.
– Még szép! – mérgelődött Rhonda. – Ne is figyeljetek oda erre az ostobaságra! Ha valóban
bolygó lélek lenne, én tudnék róla először!
– Ha úgy látod helyesnek, Rhonda, inkább tényleg nem is figyelek oda.
Agatha töprengett.
– Végül is, ha egy szellem nem tud való alakjában megjelenni, ő a bolygó lélek, nem? Például
Gwendolyn.
– Ez igen magas szintű, tudományos kérdés, Agatha. Kis kísértetecskének nem kell vele
foglalkozni.
– Foglalkozik vele a kakas meg a szakszervezet – magyarázta Rob.
Rhonda elolvadt.
– Ezek a fiúk mennyire értelmesek! Izgatottan felkiáltottam:
– Ez az egész terem Lóképű Williamé! Egyetlen agyonvédett tárló, még az üveghez se
érhettünk hozzá! Mindenféle biztonsági…
– Itt tartottuk a rendkívül értékes kis miniatűr festményt…
Adtam a bennfentest:
– Ugyanis átrendezik az egészet. – A festményt mutatták. – Legalább rendesen megnézhetem,
ott úgyis mindenki tolakodott.
– Innen tulajdonították el a képet – mondta gondterhelten az igazgató. – Egyelőre fogalmunk
sincs, hogyan sikerülhetett. Csupa megdönthetetlen alibit találtunk a kevés számú alkalmazott
között, a legtöbbjük régi barátunk, feddhetetlenül becsületes…
Mari röhögött.
– Mibe, hogy Ani lopta el!
– …és aznap még vendégeink se voltak.
– Hehe! – mulattam én is. De azért elgondolkodtam a dolgon. – Ha egy műkincs ennyire
közismert, mit kezdhet vele a tolvaj?
Apa imád magyarázni, máris készséggel vette a nagy levegőt, de anyánk nem engedte szóhoz
jutni:
– Senkit nem zavar, hogy az igazgató is éppen ezt fejtegeti?
– Elrabolták a William McDonaldot ábrázoló kis festményt a lammermuirhillsi
kastélymúzeumból? – döbbent meg Rhonda.
– Jártunk ott! Meglátogattuk! – jutott eszébe Robnak.
– Könnyen lehet, hogy megrendelésre cselekedett a tolvaj – fejtegette az igazgató. –
Természetesen az árverési csarnokok, galériák nem vennék meg a képet, de akadnak dúsgazdag
gyűjtők, akik minden pénzt megadnak azért, hogy birtokolhassák, amit megkívántak, és azt sem
bánják, ha nem törvényes úton jutnak hozzá. Élnek felbecsülhetetlen értékű otthonaikban, magas
kőfalak mögött, és titkos bunkerokban, ideális körülmények között őrzik a kincseiket. Csak ők
gyönyörködnek bennük…
A képernyőn éppen Lóképűben lehetett gyönyörködni. Barett, fekete zubbony, kockás takaró a
vállon, a kard se hiányozhat, a skót rakott szoknya, a térdzokni sem. A kép alatt a cifra címer és a
jelmondat: „A szemébe néztél!”
– Nekem a jelmondat tetszik a legjobban.
Rhonda a csillárról lógázta a lábát, élvezte, hogy érti, amit mondanak.
– Gwen! Nagyon elhallgattál, kis kísértetem!
Gwendolyn a földön ült, hátát a nagymama karszékének támasztva.

58
 – Hamarosan alkonyodik – sóhajtott. – Kezdenem kell a kísértést, hogy bolygó lélekből
sikeres kis kísértetté léphessek elő, nehogy a kerge kergetőgép megsemmisítsen. Ezen töprengek
a magam maréknyi eszével… Megkedveltem ezt a barátságos famíliát! Semmi örömöt nem
érzek, hogy hamarosan rettentően megrémíthetem őket.
– Nem tűnnek rémülősnek – vélte Rob. – Amikor Edingormban az öreg hölgyet ijesztgettük,
igen nagyokat kacagott.
– Nem könnyű a helyzetem! – csóválta a fejét Gwen. – Amikor nagy igyekezettel huhogtam
neki, élvezettel hallgatta, és bagolybeszédnek hitte.
– Készítettél magadnak valami tervet? – érdeklődött Rob.
– Nagyjából… – felelt eltűnődve Gwen. – Titokzatos léptek a porban, ez nekem mindig
sikerül. És a kísérteties kacajt is sokat gyakoroltam Edingormban.
A tévé keserves fényénél apa a totószelvényét betűzgette.
– Torontó-Atalanta – ásítottam. Mari fölcsattant:
– Ha nekem ez az álomszuszék a nagyfilmet is végigtátogja…
– Álomszuszék! – örült a szónak Éva.
Anyánk felfigyelt rá.
– Te még nem vagy ágyban?
Éva bánta már az álomszuszékot, nyújtózkodott, tápászkodott.
– Hanna még nem hozta vissza a bőröndöt?
– Karcsi, kérlek…
– Rend a lelke mindennek.
– Nyikorgással és lánccsörgéssel fejezném be a kísértést – közölte Gwendolyn.
– Szeretem, ha minden a helyére kerül.
Anyánk kezdett menetrend szerint felborzolódni.
– Éppen te vagy ilyen híresen pedáns?
Csöngettek.
Agatha összeszorította két kis öklét.
– Gwen, annyira szurkolok neked!
Anyánk már hangulatba lendült.
– Ki az az idióta, aki ilyenkor zavarog?
Hárman rohantunk ajtót nyitni, de csak Éva esett szokás szerint hasra, szipogva fogta a térdét.
– Milyen udvariasak! – mulatott a nagymama.
Csalódásunkra az ajtóban, a lábtörlőnkön Tömörjohanna tartózkodott. Hozta a nagy bőröndöt
vissza, máris nyomult befelé.
– Ablakcsikorgatásra nem gondoltál? – próbált segíteni Rob.
– Nem! Végignyitogattam valamennyit, de nem olyanok, mint az edingormi
kísértetkastélyban. A nagymama különben is vígan lépkedett utánam egy pici kis kannával, és
valamennyit megolajozta, közben nevetett, hogy megjött a házi kísértete. Nevezhetném
gremmának? Olyan aranyos!
Nem is tudom, hirtelenében miért gondoltam a skót dudásra. Nem ezt a napot beszéltük meg.
Mari nyilván Bálint nevű rém helyes barátját várta, és nem Tömörjohannát kívánta a keblére
ölelni.
Anyánk mérges képpel sietett utánunk, kidobom, akárki legyen is, látszott rajta az elszánás,
aztán elolvadt:
– Hannácska!
– Az idős hölgy, akivel Anne a skót felföldön utazgatott – ismerte fel Rhonda. – Ne zavarjon a
jelenléte, kis kísértetem! Nyugodtan kezdj hozzá.
– A bőrönd? – lépett elő apa meglepődve. – Azonnal fel is kerül a szekrény tetejére! Hopp!
Már a helyén is van.
– Nyugodt éppenséggel nem vagyok – vallotta be Gwen.

59
 Elfojtott röhögéstől vörös képpel szedegettük össze az előszobaszekrényről lepotyogott,
bohókás holmikat. Apa kissé elsápadt.
– Gyerekek, a szekrény teteje nem szemétbánya, hogy minden fölöslegeset fölhajítsatok rá.
– Karcsikám, sokkal előbb szerettem volna ideérni. Mennyi lehet az idő?
Apa készségesen felelte:
– Már nagyon későre jár.
– Ééédeseim, nem maradok soká…
Az ilyesmit persze nem szokás komolyan venni. Megint szóba került a skót út szépsége, Anikó
jósága. Apa elnyomta az ásítását.
– Lányok, köszönjetek el szépen Hanna nénitől, aztán irány az ágyikó!
– Holnap is lesz nap – jegyezte meg a nagymama.
– Milyen igaz! – látta be Tömörjohanna is, és emelődni kezdett.
Anyánk vörös volt a méregtől.
– Karcsi, kérlek! Mi nem is szoktunk ilyenkor még lefeküdni!
– Legföljebb, ha magunk vagyunk.
– Rajta, kis kísértetem! Első feladatod: titokzatos léptek a porban.
– Úgy izgulok, mintha én vizsgáznék! – mondta Agatha.
Rob körülnézett.
– Az első tétel nem fog menni. Itt nem a mihaszna Betty takarít, hanem a rendes gremma.
Semmi por nem maradt a titokzatos lépésekhez!
– Hogy elhallgattunk! – csacsogott anyánk kedvesen. – Angyal szállt át a szobán. Ugye, így
szokás mondani?
Rhonda elsápadt a dühtől.
– Még hogy angyal?! Kikérem magamnak!

60
 9. FEJEZET

Gwendolyn of Félelmetes

– Gwen elindult – súgta Agatha. – Csak sikerüljön! Annyira igyekszik…

– Ki járkál? – nézett körül Tömörjohanna.
– Senki, Hanna néni – nyugtattam meg. – A szomszédból hallatszik át.
– Ott ilyenkor már nem járkálnak – jegyezte meg apa. – Ott ilyenkor már alszanak.
– Elnézést, drágáim! Milyen iszonyú tapintatlan vagyok! Egy magányos éjszakai bagoly, mint
én, nem érzékeli az időt. Szervusztok, csók, puszi mindenkinek!
Apa kapott a lehetőségen:
– Kísérjétek ki Hanna nénit!
– Csókolom, Hanna néni! – Hiába, kedvelem az öreglányt.
– Puszi, majd jelentkezem!
– Minél előbb, Hannácska! Csukódott utána az ajtó.
– Azt hittem, ma itt alszik.
– Karcsi, kérlek!… Nem voltál túl kedves hozzá. Tudod, ilyenkor még mindenki fel van
dobva. – Anyánk indult a fürdőszoba felé.
– Én viszont ledobom magam. Jóccakát!
Anyánk hangja messzebbről hallatszott:
– Mari, azonnal gyere ide! Mi ez a nagy pancs?!
Mari félig már pizsamára vetkezve vonszolódott be.
– Mi a mi?
– Vizes lábnyomok az egész lakásban! Micsoda új divat ez?! Tessék, itt is! És itt is!
– Mit tehettem volna, ha itt nincs por? – siránkozott Gwendolyn.
– Nagyanyád folyton takarít, és te csak ennyire becsülöd a munkáját!
– Ahol folyton takarítanak, ott nincs por. Ez érdekes. Ezt megjegyzem magamnak. Erről szólni
kellene Bettynek.
Mari elképedve mászkált a lakásban.
– Nem én voltam… Miért szaladgáltam volna összevissza?
– Már egy kicsit idegesek! – örült Agatha. – Jól van, Gwen, csak így tovább!
– Lehet is azt nálatok tudni, hogy miért csináltok valamit.
– Tessék! – méltatlankodott Mari. – Sokkal kisebb láb, mint az enyém!
Rhonda már fent ült a csilláron, hogy jobban áttekinthesse a fejleményeket.
– Pompásan alakul! Mindjárt veszekszenek!
– Jó, már törlöm – Mari nyögve hajlongott. – Itt is… Éva lehetett.
– Éva nem lehetett – kapcsolódtam az események sodrába. – Éva már órák óta csikorgatja a
fogát, és alszik.
– Visszavonom – szuszogott Mari. – Még kisebb talpak, néhol párosan…
– Bocsánat – szeppent meg Gwen. – Néha elfelejtem, hogy csak két lábon kísérthetek.
– Száz kénkőszagú ördögpapa! Egy leendő kis szellem odafigyel a dolgaira!
Nagymama is odafigyelt, gyanakodva fürkészett körül.
– Aki kutyát hozott a lakásba, azonnal vigye ki! Ebben a minutumban! A fürdőkádban is
megtalálom, és az ágyatok alatt is! Az erkélyen is!
– Mama, nincs itt semmiféle kutya. Még nem ismered őket? Mari mit ki nem talál, nehogy egy
vizes rongyot meg kelljen fognia!

61
 – Megfogtam, nem? – morgott Mari. – Halálra dolgozom magam, holott az éjszakai filmet
akartam nézni. Állítólag vakáció van!
Anyánk elunta az esti nevelést.
– Csináljatok, amit akartok, nekem mára elég volt. Lefekszem!
Rob elégedetten lógázta a lábát a csillárról.
– Szerintem alakulgat. Most az ajtónyikorgás és a huhogás jön – súgott.
– Köszönöm a segítséget! – Gwendolyn megköszörülte a torkát. – Huhu! – kezdte kedvesen. –
Na ki van itt?
Rhonda szigorúan szólt rá:
– Gwendolyn of Félelmetes! Már megint jóságos vagy? Már megint elfelejtesz rossznak
lenni?!
– Bocsánat, Rhonda… Valóban eltévesztettem.
– És ne így, a nagyvilágba huhogjál! Személyre szabottan, szellemem! Menj be a szülők
szobájába!
Gwen szót fogadott. Mély levegőt vett.
– Huhuhuhuhuhu! – huhogott apa fülébe nagy igyekezettel.
Amaz hirtelen felriadt.
– Mi van? Horkoltam? Horkoltam!
Anyánk is felriadt.
– Tessék?!
– Csak azt kérdeztem, horkoltam-e.
– Az isten áldjon meg, Karcsi! Ezért ébresztesz fel az éjszaka közepén?!
– Kitűnő kis kísértet vagy, Gwendolyn! Már marakodnak!
– Gondoltam, azért huhogsz. Valami új módszer. Olvastad valami női lapban. Mutatta a tévé.
– Miről beszélsz, az ég szerelmére?!
Apa szeméből elszállt az álom, kényelmesen elhelyezkedett.
– Már volt, hogy befogtad az orrom, hogy tapsoltál, fütyültél, és befogott orral megittál egy
pohár vizet, mert sajnáltál felébreszteni. De hátha a huhogás jobban használ…
– Használt a huhogás! – vihogott Agatha. Anyánk próbált felébredni.
– Milyen huhogás?
– Miért, nem te huhogtál?
– Karcsi, miért huhogtam volna?!
– Lehet, hogy álmodtam. Jóccakát!
– Aludj jól! – Anyánk ásított.
– Ne hagyd őket aludni, Gwen! – Rhonda már az ajtófélfát támasztotta. – Most mi jön,
szigorló szellemem?
– Kísérteties sikoly, nyögésekkel – súgott Agatha. Gwen igazán nagyon igyekezett kitenni
magáért.
Csak úgy zengett apáék szobája! Apa megint felébredt.
– Mi ez?! Persze, nyilván az éjszakai krimi megy a tévében. Ha már úgyis felébresztettek,
megnézem. – Nyúlt a köntöse után, belebújt a papucsába, és átment a nappaliba. Bekapcsolta a
tévét, nyomkodta a távirányítót.
Anyánk felnyögött:
– Jaj, Karcsi…
– Tudom, Rhonda, ne segíts! – mondta Gwendolyn, és egyre jobban belejött. – Vérfagyasztó
kacaj…
– Már egészen jól csinálja! – dicsérte Rob.
– Érdekes. Hang van, de kép nincs. Holnap kihívom a szerelőt.
– Holnap nem tudok itthon maradni, és majd kitalálom, hogy miért.

62
 Rhonda boldog volt.
– Veszekszenek!
– Pompás! – tapsolt Agatha.
– Huhahahah! Ez Gwendolyn of Félelmetes! Hu-hahahaháhá! – Gwen keményen dolgozott.
– Kikapcsolom, már rájöttem. Ez a szomszédék videója. Valami Mandolin, a Félőrült… – Apa
lekapcsolta a tévét. – Most már tényleg aludjunk. Jóccakát!
– Most jön a rémisztő ajtócsikorgás. Az edingormi kísértetkastélyban persze jobban
sikerülne…
– Egész jól sikerült ez is – dicsérte Rhonda. – Kitűnő kis kísértet vagy, különlegesen kitűnő!
Anyánk dühösen fölcsattant:
– Mit akarsz, Éva? Azonnal menj vissza aludni!
Rhonda kajánul hallgatta.
– Hogyan menjen vissza a kis Eve az ágyába, ha mélyen alszik, és ki se kelt ? Kezdek érteni
budapestül!
– Most lánccsörgés kellene – vélte Rob.
– Máris! – lelkesedett Gwen. Rhonda boldogan elmosolyodott.
– Kedves kis kísértetem! A lánccsörgést még soha nem csináltad ilyen jól!
Apa dühösen felkiáltott.
– Ez meg micsoda?
– Nem ismersz rá? Mari legújabb lemeze. Valami hevimetál – felelte anyánk ásítozva.
– Tessék azonnal kikapcsolni, Marika! – ordított apa, ami ritkán esik meg. – Ez neki zene!
Agatha tapsolt.
– Nagyszerűen gabalyodik!
– Most az ágyukra telepszem… Huhuhuhu!
– Nem lett volna szabad ilyen későn vacsoráznom. Mintha valaki a hasamon ülne…
– Segíthettek Gwennek, Agatha és Rob! Gwendolyn of Félelmetes most már igazi kísértet!
– Rhonda, én olyan boldog vagyok! Huhuhuhuhu! Hahahahaha!
Apa kiugrott az ágyból, a köntöse után tapogatott.
– Megyek, és fölpofozom Marit!
– Milyen kitűnő kísérteteim vannak! Büszke lehetek rájuk. A saját nevelésem mindegyik.
– Olyan jó ezt hallanom, Rhonda! Örömömben szaladgálhatnék egy kicsit? Nekem most
muszáj boldogságomban futkosni!
– Neked most már mindent szabad, Gwendolyn of Frightful!
– Fogj meg, Rob, ha tudsz! – kacagott Gwendolyn. – Start, Agatha!
– Micsodák szaladgálnak itt? – kérdezte apa zavartan. – Mari alszik, mint a tej…
Nagymama jelent meg szokott esti toalettjében, haja már leeresztve, hosszú hálóingéhez
zoknit, mamuszt viselt.
– Ha valamelyik gyerek mégis hazahozott valami kóbor kutyát, kivágom vele együtt!
– Majd reggel kikergetem, mama – ásított apa. – Most már igazán jó lenne aludni.
Csukódott a nagymama ajtaja, csukódott apáéké is.
– Gratulálok, Gwen!
Aludt mindenki Kovácséknál, csak én voltam ébren. Fura érzés volt, remek érzés!
– Beszélhetünk már emberek által is hallható szellemhangon, hisz szundít az egész kedves
família. Lassan indulhatunk vissza Skóciába, ahogy az rendes, hazajáró lelkekhez illik. –
Megfordult, és meglátott engem, ahogy az ajtófélfának támaszkodom. Kicsit visszahőkölt. –
Anne? – kérdezte tétován. – Azt hittem, az ifjú hölgy is az igazak álmát alussza!
– Én is azt hittem, hogy alszom és már álmodom.
Agatha közelebb lépett hozzám.
– Te most látsz minket – inkább megállapította, mint kérdezte.

63
 – Láttál és hallottál mindent? – kérdezte zavartan Rhonda. – Ez hogyan lehetséges?
– Úgy, hogy én írlak, én találtalak ki benneteket, így azt is hallom, ha csak szellemek füléhez
szabott módon beszéltek. Csak Gwendolynt nem látom, pedig ő is nagyon érdekelne.
– Anne! Én is annyira szeretném végre látni magamat! – közeledett hozzám Gwendolyn
hangja. – Annyira szeretném!
– Előbb-utóbb biztosan sikerül.
– Fontos lenne, mert van egy alvilági kerge kergetőgépünk, az csinált valami malőrt –
magyarázta Rhonda. – Tovább bonyolítja a dolgot, hogy Gwendolyn nemigen emlékszik az előző
életére. A nevét tudja, a helyre is emlékszik, de inkább csak apróságokra. Pedig rajta van a
festményen, amit másolatban hazahoztál.
– Az ifjabbik nővérkém, Eve kapta a fekete-fehér kutyus miatt, éppen ilyet szeretett volna.
– Lenne egy kérésem, Anne! – kezdte habozva Rhonda. – Ne említsd senkinek, hogy
összefutottunk.
– Természetesen nem említem senkinek, ha te így óhajtod.
– Thank you! Voltaképpen csak Gwendolyn miatt jöttünk, mert Edingormban üldözte az az
alvilági kergetőgép. Ti éppen indultatok, és mi csatlakoztunk.
Elmosolyodtam.
– Így már sok minden érthető! Segítettetek a csomagolásnál, ugye?
– Az én kis kísértetecskéim mindig szolgálatkészek.
– És az autóbuszon is számíthattunk rátok.
– Valóban így volt! – kiáltott Agatha.
– Ne félj tőlem, Anne! – lépett közelebb kíváncsian Rob.
– Igazán nem félek – feleltem, mert igazán nem féltem. – Különben is a nagymamám arra kért,
hogy hozzak neki egy kedves, házias szellemet. Nem tudtam, hogy mindjárt négyet kapok!
– Mi csak kísérő kísértetek vagyunk, nem szerettük volna Gwendolynt magára hagyni. Bújj
ágyba végre, girl! Amikor reggel felébredsz, mi már újra a kísértetkastélyban leszünk. Leültem az
ágyamra.
– Nem maradhatnátok még egy kicsit?
– Az igazat megvallva, kicsit fáradt vagyok a hosszú úttól – felelte Agatha. – Talán az is
hozzájárult, hogy annyira izgultam Gwendolyn miatt.
– Én se szívesen repkednék most annyit – ismerte el Rhonda. – Ha megengednéd, talán
megpihennénk még egy kicsit nálatok.
Vetkőzni kezdtem. Holnapra Évának Állatkertet ígértem, reggel kegyetlenül behajtja rajtam.
– Ti mikor tértek nyugovóra?
– Mindig pontban éjfélkor! – magyarázta Rhonda. – Így kukorékolja a kakas, így szabályozza
a szellemi szakszervezet.
– Nálunk, itt Pesten nincs kakas – mosolyogtam.
– Kettő is van – szólalt meg Rob. – A fiókodban van egy fehér póló, két vitatkozó kakassal.
Éppen azon veszekednek, melyik jelezze a hajnalt.
Fölnevettem.
– Valóban! De egyik se szokott kukorékolni.
– Ha szükség lesz rá, majd kukorékolnak – magyarázta Rhonda. – Elhiszed?
– Ha azt elhiszem, hogy ti itt vagytok, látlak benneteket, és beszélgetünk, miért ne hinném el,
hogy a pólómra nyomtatott tarka kakasok elkukorékolják majd az éjfélt?

64
 10. FEJEZET

Csak igen csinos macskáknak

– Mutassak valamit? – fontoskodott Agatha. – Vegyem a fejemet a hónom alá?

– Micsoda viselkedés ez, Agatha, nem ismerek rád! Azonnal tedd vissza a fejedet a nyakadra!
– Igenis, Rhonda, ne haragudj! Nem akartam rosszat.
– Én nagyon szívesen itt maradnék mindörökre! Gremma lenne a gazdám, és őt szeretném a
legjobban a világon!
Meghatódtam.
– Nagyon örülne ennek.
Rhonda kelletlenül megborzongott.
– Szeretet! Folyton ezt a szót hallom. Nem ehető, nem iható, nem lehet benne lakni, miért
ragaszkodnak hozzá annyian?
– Nem lakunk benne, hanem bennünk lakik – mondta Gwendolyn. – Benned lakik.
– Bennem?! – döbbent meg Rhonda. – Egy sok száz éves rossz szellemben?
– Nekünk te mindig jó szellemünk voltál.
– Minden jót, Anne! – mosolygott rám Agatha. – Sweet dreams!
– Jót, jót… – ismételte gépiesen Rhonda. – Nem is akarok ilyet hallani. Anne, látom, a
szempilládon már az álomtündér ül. Good night, Anne!
– Good bye!
Azt hiszem, egész idő alatt aludtam. Másnap a lüke nővérem ébresztett.
– Good morning, Anne! Telefonod van a skót felföldről.
A skót dudás? Egy pillanat alatt ébren voltam, futottam a nappaliba. Mari kajánul röhögött.
– Futhatsz lassabban is. Nem fiú keres.
– Hát? – bámultam rá ostobán.
– Ha nem fiú, akkor lány! – segített ki Éva.
– Hello! – szólt bele egy ismerős, kellemes, mély, kicsit rekedtes női hang. – I am Betty!
Fenemód meglepődtem! Egyáltalán, honnan tudja a telefonszámomat?
Mintha felelt volna a ki nem mondott kérdésemre:
– Meglepődsz, mi? Kérdezed, ez a girl honnan tudja a numbert?
Juszt se kérdezem!
– A kis kamra fiókjában volt egy fénykép Thomasról…
Most ő lepődött meg.
– Én mutattam neked? Nagyon jóképű, hát nem? Az ő noteszából vettem a numbert. Baj lenne,
ha megtudná! – nevetett.
– Ő Arthur, igaz? A titokzatos lovag, akiért mindent megtennél.
A nappali falán túl, a kis rumlikamrában, ahol a fölösleges holmijaink laknak,
jóleszmégvalamire jeligével egy ruhahalom tetején három szelíd szellemecske szunnyadt
békésen. Amíg fiatal valaki, akár kísértet is, több alvásra van szüksége. Aki idős, például a
nagymama meg a több száz éves Rhonda, ők már kevesebb alvással is beérik.
– Yes. How are you?
Rhonda ébren volt, további terveken törte a fejét. Örült, hogy eddig minden rendben ment.
Most felfigyelt a falon túli telefonbeszélgetésre. Emberi nyelven szól Anne!

65
 Azt a kis kuckót egyébként mind a három Kovács lány vadul meg óhajtotta szerezni külön
saját kis fészek céljából, de anyánk nem egyezett bele, mert egyáltalán nincs rajta ablak. Már úgy
értem, a kis kamrán, nem anyánkon.
– Pompásan! – nyugtattam meg Bettyt. Mi a csudát akarhat?
– Sietek beszélni, mert csak egy pénzt dobhatok bele, nincs több. Találkoztatok már Tommal?
– Még személyesen nem, csak telefonon beszéltünk. Majd eljön, és kicseréljük a
festményeket.
– Good for you! – örült neki. Úgy tűnt, nagy kő esik le a szívéről. – Egy picikét nem jól
csináltam képekkel, mert nem száradt meg rendesen. Megijedtél?
– Nem vagyok ijedős, nem vagyok babonás. – Miért van Bettyvel kapcsolatban mindig az az
érzésem, hogy mást mond és mást gondol? Hogy hazudik minden mondatával, szavával,
nevetésével, hangsúlyával?
– Én nem akartam neked rosszat, Anne, hidd el! Nem akartalak téged bántani… I didn't…
– Minden rendben! – hárítottam el mosolyogva a további mentegetőzést.
– Ha odaadod neki, minden rendben.
– Megbeszéltük. – Mit akar?!
– Thomas szereti, ha minden úgy megy, ahogy ő akarja.
Véleményem szerint ezt mindenki kedveli. Társaságot kaptam Éva személyében, pizsamásat,
fél pár papucsosat.
– Nem akarlak megzavarni – zavart meg. – Ma megyünk az Állatkertbe!
Bólogattam, kiszabadítottam a markából a köpenyemet.
– Rögtön végzek! – súgtam. Nem értettem Betty telefonját. Ilyen udvarias, hogy elnézést kér a
tévedéséért? Nem jellemző rá. Miért nem Thomasszal beszél erről? Miért engem keres, és miért
titkolózik Thomas előtt? Féltékeny rám? Nem eszem meg a skót dudást!
– Ne mondd neki, hogy hívtalak! Egy picikét nagyon bosszús lenne.
– Nem mondom, Betty. – Egy picikét nagyon bosszús kezdtem lenni. – És most, ha egyéb
nincs…
– Te nem voltál Thomasszal a lammermuirhillsi kastély sétányán… – Határozott félelem volt a
hangjában.
– Ami azt illeti, voltam. – Nem fogok hazudni a kedvéért. – Ültünk a kemény fapadon, néztük
a felhőket a szemközti hegyek fölött, aztán Thomas odakísért a korláthoz…
– Mit mondott? – szinte sikoltott a hangja. Hirtelenében nem is emlékeztem rá. De aztán
mégis.
– Hogy milyen jól építkeztek a McDonaldok Lammermuirhillsben, mert a meredek sziklafal
felől védve voltak az ellenségeiktől.
– Átölelte vállad?
– Nem. – Féltékeny? Egy gyerekre?!
Remegett a hangja:
– Nekem átölelte vállamat.
Áldásom rátok! Ezért telefonál Edingormból Pestre?
– Hamarosan lejár a pénzed, Betty.
– Te még egy picikét nagyon ostoba girl vagy, és nem tudsz és nem értesz semmit.
Majd nagyra növök, és rettentő okos leszek. Mint Betty.
– Thomas tud nagyon kedves is lenni, de néha egy picikét más. Amikor engem átölelt, egy
picikét megszédültem! Vigyázz, Anne, vigyázz, ne húzz ujjat vele! Ő nagyon kedves, de ha
megbolondítják, akkor bolond lesz.
Szerintem Betty bárkit pillanatok alatt képes lenne megbolondítani.
– Majd vigyázok – ígértem. – Képeket cserélünk, és nem hiszem, hogy tartjuk a kapcsolatot.
– Very well! – Kicsit nyugodtabbnak tűnt. – Ez lesz legjobb. Azt mondta, megígérte nekem,
hogy téged nem bánt. De tudom, rajta vagy a listáján. Mondtam, Anne még olyan nagyon young.

66
Anne, én nem vagyok rossz, és szeret is engem mindenki, néhány stupid falusitól eltekintve,
mindenkinek szoktam segíteni, odaadok mindent, akármit, de te egy picikét…
Lejárt a pénz, megszakadt a vonal, nem tudhattam meg már, hogy mi vagyok egy picikét, és
reméltem, hogy nem tudom meg soha.
Éva türelmesen ült a frissen vasalt pantallómon, és várt.
– Állatkert – emlékeztetett.
Dühösen rázogattam az összegyűrt ruhadarabot, mintha kutya szájából került volna elő! Sebaj,
irány az Állatkert, és Betty a rejtélyes nyavalygásával olyan messze volt tőlem, mint ide a skót
felföld. Nem tudtam volna elsorolni, mennyi hiábavaló ostobaságot fecsegett. Reméltem, többet
nem hív a festőművésznő.
A falon túl Rhonda elgondolkodott. Bettyvel beszélt, helyenként emberi, érthető nyelven.
Betty hívta a festmények miatt. Vagy Thomas miatt… Soha nem voltak jó érzéseim Bettyvel
kapcsolatban. Oda kell figyelnem a kis Anne-re!
Éva a kezünket fogta, hol csimpaszkodott, hol próbált akkorákat lépni, mint mi.
– Tik vagytok a zanyukám meg a zapukám, és én vagyok a ti gyereketek!
– Kicsit korai még nekem a házasság meg a gyermekáldás.
– Legalább belejövünk – mosolygott Rénó. Hamarosan gyakorolhatott is, mert Éva a kifutó
vaskorlátjának dőlve, röptében kínálta fél perecével az elefántot.
– Hoppá! – avatkozott be Rénó jó ütemben.
– Így nem érem el?!!
Az elefántnak gyakorlottabban ment a mutatvány, sáros-nedves ormányát végighúzta Éva
pirospozsgás képén. Olyan lett a leány fél orcája, mintha túlélőtúrán vett volna részt. Csak jobban
ordított:
– Mocskos!
Másodszori ormánykinyúlásra már odaátra került a fél sósperec.
– Legalább belátod, mennyire fontos az esti fürdés. Nem látta be, mert már izgatottan szaladt
másfelé.
– Nagyon rendes nővérke vagyok! – hencegtem Rénónak. – Szilvi szerzett jegyeket egy szuper
divatbemutatóra, és én mégis Évát választottam, az állatbolondériájával.
– Legalább látod, mi a szuper divat az Állatkertben. Sütött a nap, kék volt az ég, csupa derűs,
jókedvű ember mászkált körülöttünk, nevettünk.
– Lássuk csak! – mókáztam. – Az elefántok valódi bőr, lezser szabású, egérszürke kezeslábast
viselnek, telitalpú holdjáró papuccsal. Divatos, hogy hátközépen zöldessárga üde szénaszálak
díszítik az öltözéket.
– Ühüm! – futott Rénó lebeszélni Évát, hogy közös pancsolást rendezzen a vízilovakkal. – Én
a vízilovakkal vagyok, de nem ennyire!
– Fürdőruhájuk raglán szabású, vállban kitömött hurkákkal, hátul kis mozgatható rojttal
díszítve.
– Rinocérosz – betűzgette Éva.
– Nézzétek, a kedvünkért körbefordul, hogy megcsodálhassuk. Lazán karcsúsított, kényelmes
toalett, páncélvastag, vállban ráncolt, se gomb, se csat rajta, csak pisze vonalú orrtülök, ez
különleges hatást kölcsönöz a viselőjének.
– Tik mit játsztok? – Otthon is örökké attól reszket, hogy valamiből kihagyjuk, a biztonság
kedvéért időnként felordít: „Én is, nekem iiis!”
Futott előre, visszafordult, kiabált:
– Még nem megyünk haza! – Segített összeszedni a pattogatott kukoricát, amit egy másik
kislány kezéből kilökött. – Hol árulják?
– Nem is szereted! És nincs pénzem, Éva.
– Engedd meg, hogy némi kis anyagi támogatásban részesítsem a hölgyet. Apu rendes volt
hozzám…

67
 A hölgy éppen az antilopokat nézte.
– Ezmiez?
– Antilop. Lám, ő a legsikkesebb! A szorosan testhez simuló blézer-pantalló összeállításában
pompásan érvényesül a sportos mozgása és a szép formája, nyilván aerobikra is eljár. A szín a
színhez elv alapján drapp és barna árnyalatok ügyes váltogatásával tervezték a viseletét.
A zsiráfház előtt kicsit várni kellett.
– Még nem megyünk haza! – aggódott a Búzavirágszemű.
– Zsiráfkörökben a magas nyakú blúz, a feszes harisnyanadrág, a körömcipő a módi, előkelően
lassú mozgással. Csodás mintázatú kelme!
– Elmehetnél divatbemutató-vezetőnek.
– Annyiszor hallottam már! Szilviéknek azelőtt butikjuk volt, a mamája néha elvitt minket.
Nem ment nekik, jött helyette a fagylalt.
– Szarvas! – újságolta Éva.
– Éppen vedlik – sajnálkoztam. – A nyári kompléját már megunta, az őszi kosztüm még nem
készült el. Kőszáli kecske! Valódi gyapjúöltöny, hozzá divatos kecskeszakáll. Topogó,
csúszásgátló talppal.
– Jegesmedve! Vegyünk szegénynek halat!
– Aztán égnek emeled a két praclid, hogy halszagú, büdös. – Visszafogtam Rénót. – Nem kell
minden bolondériáját tudomásul venni. – Úgy tettem, mintha nem látnám az odacsúsztatott
aprópénzt. – Csodálatosan puha, törtfehér bunda, elegáns, de kövérít. Legszebb a tigris! –
lassítottam a kedvencemnél. – Rendkívül feltűnő minta, csak igen csinos macskáknak illik.
– Például neked! – súgta Rénó.
Grimasszal jeleztem, hogy kedvesnek találom a bókot.
– Majom! Kicsinye van!
– Majmoknál nagy divat a majomszeretet, a szemetelés és a minden lyukas mogyorón való
összeveszés.
– Ők nem szépek – rázta a fejét Éva a következő ketrecnél.
– Legfeltűnőbben öltözött a páviánfamília, bő kámzsagalléros szürke blúz, szűk bőrnadrág,
hátul piros selyembetéttel.
A tó partján leültünk egy padra.
– A gólya elegáns fekete-fehéret visel, kicsit kacér hozzá a tűzpiros csőrrúzs.
– Engem is mondjál! – kérlelt a kisasszony. – Meg Rénót.
Mire kitaláltam volna valami csacsiságot a kedvéért, már tarka tollakat gyűjtött.
– A nagymamának adom.
Olyan édes nyugalom volt körülöttünk, olyan szeretetteli boldogság bennünk… Nem éreztük
meg, hogy már rosszra fordult minden. „Piros, mint a vér, Téged nagy baj ér!” – ahogy Betty
mély, kellemes, kicsit rekedtes hangján dúdolta nekem a Rózsás Letícia motelben, Edingormban.
Nem vettük észre, pedig igaz volt… Az ördög színre lépett.
Éva és Rénó hazafelé elakadt a kistér hintájánál.
– Sértetlenül hazaszállítom a kisasszonyt! – ígérte a fiú.
Bólogattam, nevettem, tudtam, hogy hihetek neki. A Duna felől, a tér platánjai fölött tépett,
aranyszínű felhők utaztak. Futottam a kapu felé, majdnem feldöntöttem anyánkat.
Ahogy a csillogó szemüvege mögül rám nézett, ahogy megismert, ahogy elömlött arcán az
öröm, hogy engem lát… átmelegedett a szívem. Mókásan meghajoltam.
– Megengedi, asszonyom, hogy hazakísérjem?
– Még nem megyek – mosolygott.
– Cipeljek valamit?
Rázta a fejét, de láttam, hogy készül valamit mondani. Rám sandított.
– Elolvastam a… Napló? – kérdezte.

68
 – Mese, Évának. Tömörjohanna is kért belőle. –Tudtam, hogy ezzel emelem az írásmű értékét.
– Nagymama is igényt tart rá.
Ennyit nagyjából tudott.
– Nem rossz, egyébként. – Óriási dicséret ez tőle! Nem emlékeztem az idejére, mikor dicsért
legutóbb. – De nem szeretném, ha most azt képzelnéd…
Feszesen tisztelegtem.
– Igenis! Nem képzelem, hogy riporter leszek a tévében, hogy sztárújságíró leszek! Sőt! Úgy
döntöttem, hogy folytatom a tanulmányaimat.
– Hülye! – mondta szeretettel. – És azt se bánnám – tette hozzá –, ha Éva továbbra se hinne
semmiféle…
– Éva kiskorú, de nem hülye – nyugtattam meg. Bólogatott, rendben.
Elváltunk, jókedvűen futottam tovább a kapu felé, nyúltam a kulcsért, felnyögtem, amiért
megint nem volt szükség rá. Tárva-nyitva, kulcs helyett valaki megint kiskést használt.
A ház öreg nénijei szerint elözönlenek minket a betörők, mások a hajléktalanokat vádolják,
magam is láttam egyet aludni a lépcső alatt, egyszer meg a pincelejáratnál, mellettük valami
ócska szatyor, rajtuk rossz kabát, úgy fekszenek valami vastagabb papíron, és a szüleim szerint
nem bántanak és nem rosszak, csak szerencsétlenek.
Rénó szerint sok hülye srác felejti otthon a kulcsát, viszont van nála túlélőkés.
Egy vágtában futottam föl a negyedikre, kettesével véve a lépcsőfokokat széles jókedvemben.
– Sziuuuü! – ordítottam, mint egy edingormi indián, hajpánt és Betty nélkül. De kinek ordítok
én? Senkinek?!
Apa a gyárát támogatja, Éva lent hintázik, anyánk túl közel lakik szeretett iskolájához, és
megint szükségük van rá. És a nagymama? Ha nélkülem merészkedett a piacra, megüti a bokáját!
Kísérni szoktuk, Mari vagy én, rollerral, nehéz kosarát a kormányra akasztva toljuk hazáig.
Legutóbb is a finom görögdinnye…
A nappali üres, a nagymama szobája üres. Üres az egész ház? Ritka eset!
Vállat vontam. Nem baj, szeretem, ha csak én tartózkodom a szobánkban. Az volt a tervem,
hogy majd tigrisugrással a szerencsétlen ágyamra vetődöm, hanyatt fekszem, sütőlapáttenyeremet
a fejem alá teszem, és végigveszem újra a nap eseményeit, megint örülök nekik. „Rendkívül
feltűnő minta, csak igen csinos macskáknak illik!” – tartottam az állatkerti divatbemutatót.
„Például neked!” – súgta Rénó merészen.
Ahogy széles ecsetkezeléssel felrántottam az ajtót, pillantásom a nagymamára esett. Miért
gubbaszt a mi szobánkban? Nem szokott.
Rettegve nézett rám, olyan elesett volt, olyan kicsi, olyan görnyedt! Szeme vörös volt a
sírástól, arcán pergett a könny.
Hozzárohantam, magamhoz szorítottam, legszívesebben fölkaptam volna, és kiszaladtam
volna vele a világból, hogy senki se bánthassa!
– Én csak egy ostoba, oskolázatlan öregasszony vagyok, aki mindig bajt csinál! – zokogta.
Nem értettem semmit.
– Mi történt? – Aki a nagymamámat bántja, azt én agyonverem!
Makacs állával a fal felé intett.
Néztem az üres falat. Ugyan mi rosszat tehet egy makacs, tanulatlan, idős asszony a fallal?
Várjunk csak… Reggel még Rózsás Letícia képe függött ott. Fölnevettem.
– Távollétemben érte jött a skót dudás, vagyis Tamás, és elvitte! – találtam ki. – Hozott
helyette másikat, igaz? Megbeszéltük telefonon, minden rendben!
Rázta kontyos fejét, csontos öklével a könyvszekrényünk felé intett.
Felálltam, odasétáltam. Hoppá!
– Amikor itten takarítottam, beleakadt a keretbe a portörlő, és lerántottam! Le a földre!
Eltörött! Egészen eltörött!

69
 Szó, ami szó… számoltam a darabjait. Az edingormi kísértetkastély padlásán száradt, napszítta
fa bizony nem sok ellenállást mutatott. A megkopott, ócska aranykeret is széttört, a fára festett
remekmű is elhasadt, szerencsére viszont az arc nem sérült meg. Próbálgattam, illesztgettem.
– Meg lehet csinálni – mondtam. – Máris szólok Rénónak. Ügyes, hát még az apukája! Egy kis
ragasztó, és észre se lehet venni. Ha Tamásnak így nem kell, hát megtartjuk. Nekem nem fontos a
cserebere… Évának hoztam, a kutya miatt, neki így is tetszik. Minden rendben lesz, majd
meglátod!
Indultam volna Rénóért, de eszembe jutott, hogy Évát hintáztatja odalent. Majd később.
Mentem a nappaliba az Éva-füzetemért. Ott hagytam abba a szellemecskékkel, hogy alszanak a
kis rumliszobában, Rhonda pedig figyel a Bettyvel folytatott telefonbeszélgetésünkre.
Ahogy visszatértem, láttam, hogy nagymama még mindig sír.
– Babi szobájából hoztam tiszta fehér papírt, arra tettem rá. Ahogy leesett a kép, a hátán a
papíros is szétszakadt, és kiesett belőle valami. Odatettem az íróasztalodra. – Két eres kezébe
temette az arcát, és szívettépően zokogott.
Megint nem értettem semmit. Nagymama egyébként anyánkat nevezi Babinak, anyánk utálja
ezt a gyerekes becenevet, szerintem aranyos, de nekem tilos. „A papír is elszakadt…” Igen,
láttam, amit Betty a kép hátára ragasztott. „Tiszta fehér lap anyánk íróasztaláról…” „Nekünk nem
szabad dézsmálni, de néha mi is elcsábulunk.”
„Tiszta fehér papír… odatettem az íróasztalodra…” Igen, látom, rajta egy apró színes kép.
Közelebb mentem.
– Ne nyúlj hozzá!
Nem nyúltam hozzá, láttam már így is. Aprólékos kidolgozás, gyönyörű, még elevenen élő,
világító színek. A kép egy férfit ábrázol korabeli öltözetben, ma jelmeznek vélnénk. Találkoztunk
már, akkor lammermuirhillsben lakott, egy többszörösen védett üvegvitrinben. Ő McDonald,
ragadványnevén Lóképű William, a klán néhai feje, a kastélymúzeum tulajdonosa, Rózsás Letícia
imádója, az Észak-Dél ütközetek hőse, az indián női gyöngy hajpántok és a különböző mérgezett
nyílhegyek szenvedélyes gyűjtője. Láttam nemrég a tévé képernyőjén is, az igazgató pedánsan
összeillesztette tíz ujját, úgy számolt be a kép sajnálatos eltűnéséről, csupa gyanún felül álló
alkalmazott, csupa megdönthetetlen alibi…
Leültem a nagymama mellé, átöleltem, hagyta.
Máskor lelökte volna a kezemet, ölelgesd a fiúdat! Most hagyta, mert szüksége volt az én
erőmre is.
– Elbántak veled! Egy gyerekkel ilyet tenni!
Igen, egyszerre világossá vált minden, az aljas, mocskos, szemét terv, amit a díszes duó, Betty
és Thomas kifundált.
Érdekes, hogy olyan nyugodt maradtam, mintha nem történt volna semmi. Ha kisebb bajok
kerülgetnek, könnyen megijedek, pánikba esem, amikor például Rózsás Letícia ölében megláttam
a megfordult, felébredt kiskutyát. De most nem. Pedig egy kimondhatatlanul értékes, több ország
rendőrsége által hajszolt miniatúra feküdt az íróasztalomon! Ezt egyszerűen felfogni sem tudom,
megérteni se vagyok képes.
– Mi lesz ebbül? – nyögte könnyes hangon a nagymama.
– Megoldom. – Milyen egyszerű, milyen zseniális terv! Betty festeget, el tudja adni, egészen
ügyes. Lefesti Letíciát, akad rá vevő. Lefesti a babonás megoldást, nem alszik a kutyus, ébren
figyel. Aztán már csak egy kis rumli kell a lammermuirhillsi múzeumban, és minden klappol, az
öreg tanárnővel utazgató ugrabugra kislányra rá kell erőltetni a képet, tudta nélkül átcsempészni
hét határon, az se baj, ha kicsomagoláskor megrémül a figyelő kutyustól, annál boldogabban
cseréli majd ki a két képet, és megvan a tolvajduónak az áhított zsákmány! Ilyen egyszerű. Egy
becsületben megőszült tanárnő könnyen elbolondítható, róla a locsi-fecsi kislány könnyen
leválasztható, a sors küldte őket segítségül, jó, hogy éppen magyarok, remek médium mindkettő,,
garantáltan becsaphatók, manipulálhatók, naivak… „Ti menjetek a kísértetkastélyba, olyan
érdekes!” Betty biztosra vehette, hogy engem le se lehet majd beszélni róla, Tömörjohanna meg

70
belemegy a kedvemért. A múzeumban éppen fellazul az ellenőrzés, átszervezés folyik, költözés,
építkezés, felcsillan az óriási lehetőség…
„Thomasszal majd elmegyünk messzire… Sok pénzünk lesz!” – mondta Betty. „Sohanapján”
– gondoltam én. Betty nyert!
Thomasnak nyilván betonbiztos alibije van. Valószínűleg ő szervezte az egészet, okosan,
mindenre gondolva, és Betty hajtotta végre, az ostoba, de vakmerő Betty. „Érte mindent
megtennék, ne haragudj rám, nem vagyok én gonosz, még meggondolhatod!”

Betty végül is közkedvelt, Thomas is rendkívül megbízhatónak látszik, nagyon szimpatikus a

skót dudás. A bűnöző mindig abból él, hogy nem látszik bűnözőnek, magyarázná apa.
Sürgősen magamra kell maradnom, végiggondolni mindent, megkeresni, megtalálni a…
– Megmondod az anyádnak?
– Nem. – Anyánk még egy aranyos, szürke bundás, fekete gyöngyszemű, gyönyörű kisegértől
is megrémül.
– Az apádnak?
– Nem. – A beteg szívével neki más se hiányzik.
– A Hanna?
– Talán. Majd meglátom. Rénónak biztosan. – Sürgetően néztem rá. – Éva hamarosan itthon
lesz, Rénó leszedi a hintáról, hazavonszolódik Mari is Csillával. „Mi van kaja?” Anyánk is
megjön… – Hátrasimítottam arcából az átnedvesedett, őszülő, vékonyka fürtöket. – Bemész a
fürdőszobába, rendbe hozod magad. A többit bízd rám. Csak egy napot kérek!
Feltápászkodott.
– Mostan átmész Rénóhoz?
– Vele megbeszélem. Ő még nem felnőtt, nem csinál mindenből akkora gubancot. Itt
felejtetted a mamuszaidat, tessék belebújni! Tömörjohanna szerint, ha nagy a baj, darabold fel,
hogy kisebb legyen. Nem gondolsz a nagy fekete betűkre az újságban, még nem tudnak róla.
Csak a következő lépéssel törődsz, aztán megint, és így tovább.
Visszajött a papucsért, szipogott. Szigorú voltam vele.
– Egyetlen könnycseppet se akarok látni!
Nem nézett rám, ment kifelé meggörbedt háttal. Már a fürdőszobában mosta az arcát, amikor
Éva berontott.
– Nagymama! Hoztam neki gyönyörű tollakat!
A gyönyörű tollak fagylalttól ragadtak, csokoládétól maszatolódtak.
– Most pihent le – feleltem.
– Köszönömszépen-nemkérekszépen-nemvagyok-éhes!

71
 – Azt el tudom képzelni.
– Megnézem a zatomhangyát! Ezt a részt még nem is láttam – tűnt el fürgén a látókörömből.
Csak ötvenhétszer. Ha anyánk itthon lenne, más elfoglaltságot szervezne a számára, de nekem
momentán kifejezetten jól jön néhány atomhangya.
– Akkor én…
– Várj, Rénó!
Kettesben maradtunk.
Sugárzott még belőle az egész nyári nap boldog ragyogása…
– Évát én beszéltem rá a fagylaltra és a csokira is – mondta, mert megérezte, hogy valami
nincs rendben.
Talán a közös élmények emléke okozta, talán a kedvessége, leborultam az ágyamra, és
keservesen zokogni kezdtem.
Elsápadt, nem szólt, hagyott. Aztán megszólalt:
– Ha megtudom, hogy ki bántott…
Kifújtam az orrom, és mindent elmeséltem.
Odament Rózsás Letíciához, megnézte, próbálta összeilleszteni a darabjait.
– Semmiség – mondta. – Apuval megcsináljuk. Észre se lehet majd venni. És Lópatájú
Eduárd?
– Lóképű William. Ne nyúlj hozzá! Értetlenül nézett rám.
– Miért?
– Nem is tudom… – Felültem, átfogtam a térdem. – A nagymama szólt rám. Azt hiszem, azért,
hogy ne legyen rajta ujjlenyomat.
Fölé hajolt.
– Szép kép. Nagyon… aprólékos. A címer is.
– Felolvasnád a jelmondatot?
Közelebbről fürkészte.
– Hogyan fordítottátok? „A szemébe néztél!”
– Pontosan így.
Éva rohant be, látszott, hogy nagyon elfoglalt.
– Telefon! Tamás! Kérdeztem tőle, hogy elmeséljem-e a zállatkertet, de nem akarta.
Kérdeztem, elmeséljem-e a zatomhangyát, de már látta ezt a részt. Veled akar beszélni, de a tévét
már nem lehet ennél jobban lehalkítani. – Söpört vissza a nagymama karszékébe, felfészkelődött,
és már nem is volt a világon.
– Veled menjek? – kérdezte Rénó. Tápászkodtam, indultam.
– Ühüm!
– Hallgatni, ahogy beszélsz evvel a banditával, miközben legszívesebben…
– Anikó?
Kedves, elfogulatlan, kicsit magas fekvésű tenor, Mari szerint néha dadog.
– Baj történt, Tamás. Nagymama letakarította a falról szegény Letíciát. Nem szándékosan, de
nagyon alaposan.
Rénó hozott nekem egy széket, hálásan pislogtam rá, nem nagyon akartak elbírni remegő
lábaim.
– Eltört! Majd megragasztatjuk, de megértem, ha emiatt nem akarsz cserélni velem.
– Dehogynem – vágta rá kapásból. – Most rögtön odaviszem a te képedet, és elhozom a… Van
ügyes restaurátor ismerősöm.
Csak most ne jöjjön a szokott szédülés, nem kellenek a fekete pontok, a mindent megoldó
szürkeség, hogy valamelyik heverőn térjek magamhoz, és valaki aggódva paskolja a kezemet.
Most ne!

72
 – Melyik képet vinnéd el, Tamás? A megbeszélt Letíciát, Betty remekét, az ébren lévő
kutyussal? Vagy mást? Esetleg az ezer rendőr által hajszolt kis miniatúrát? Lópofájú William
címerestül, jelmondatostul? Inkább arra vágysz?
Döbbent csend a másik készüléknél.
– Az a bizonyos banánhéj, mi? Máskor, ha képet rabolsz, ne ilyen napszítta fába rejtsed.
– Sejtelmem sincs, miről beszélsz! Csak arra emlékszem, hogy megmutattam nektek a
múzeumot, aztán sétáltunk a kertben…
– Kis rakott szoknyád ringása máig is megdobogtatja a szívemet, amikor fehér függönyös
ágyamban pihegek…
– Anikó, komolyan nem értek semmit! Tudom, hogy Bettyvel hosszasan voltatok együtt…
– Látod, akkor döntöttük el, hogy hazahozom a lammermuirhillsi kastélymúzeumból Lólábú
Eduárd apró, de felbecsülhetetlen értékű képét.
– Ha abban reménykedsz, hogy Betty majd ellenem vall, ki kell, hogy ábrándítsalak.
– Tudom, Arthur, halálosan szerelmes beléd! Ugye, így nevezett? Neked jól jött a névcsere,
legalább nem hoztak hírbe egy ostoba libával, egy kis vidéki szolgálóval. Betty
megbízhatóságáért egyébként viszont te ne tedd tűzbe a kezed. Jobb, ha tudod, hogy felhívott
telefonon. Említette, hogy voltatok a szakadéknál, a rémült hangjából nem volt nehéz rájönnöm,
hogy kis figyelmeztetésben részesítetted. Tudod, a lammermuirhillsi kastély mögött, a park
végén, a fakorlátnál ölelő karjaidtól kissé megszédült, és rájött, hogy onnan a segítségeddel le is
lehet potyogni, le az irdatlan, rémisztő mélységbe, hogy alant, a sziklákon törje darabokra szép
fiatal életét! „Te nem értesz semmit! A korlátnál megszédültem… Téged is felvett a listájára!”
– Fejezzük be ezt az értelmetlen beszélgetést? – A hangja most már nyersen csengett. –
Odamegyek a kis képért! A két Letíciát megtarthatod.
– Milyen kegyes hozzám egy skót dudás! – Dühösen folytattam:
– Még ki se nyitottad az előszobánk ajtaját, már csattant kezeden a bilincs.
– Kinek… említetted ezt a dolgot?
– Ne nézz hülyébbnek, mint amilyen vagyok! Teljes névsorolvasást vársz?
– Még nem szóltál senkinek – reménykedett.
– Látod, olyan ostoba sem vagyok.
Megköszörülte a torkát.
– Este, sötétedés után ott vagyok nálatok. A folyosón megvárlak. A kis kép nálad legyen! És
ígérem, eltűnök az életetekből, nem hallotok többé rólam. De nem szeretem az ellenszegülést.
Anikó, ne játszd a szuperügynököt!
– Csak nem repülnék le négy emelet szörnyű mélységébe?
Letette, üresen búgott a vonal.
– Jól beszéltél! – Rénó pillantásában tisztelet, elismerés bujkált. Sóhajtottam.
– Hányszor mondta már Tömörjohanna: „Amíg Kovács Anikót szóhoz hagyják jutni, nem
lehet baja!” Megnyertem a tavalyi meseversenyt, én vagyok az osztály legjobb fogalmazója.
Sokra megyek vele.
– Mi a terved?
– Szükségem van egy napra, nem kell több, de ennyi szükséges, pihenni, aludni, és holnap
reggel friss fejjel dönteni. Végiggondolni az egészet részletesen, nagyon figyelmesen, ahogy
eredetileg Tamás is végiggondolta. Halálbiztos alibit szerzett magának, ez világos, ő tudta,
hogyan halad az átalakítás Lammermuirhillsben, ő adott tanácsot Bettynek. A piszkos munkát
pedig velünk végeztette.
– Te nem tehetsz semmiről!
– Ez igaz, de kevés. Kinek a festményében volt a rablott kép? Ki csempészte át hét határon?
Ki tartja most is jogtalanul a birtokában, ahelyett hogy a rendőrségre nyargalna?
– Csak ha egyetértesz vele… – kezdte habozva. – Ne vigyem át a képet hozzánk? Azt
mondtad, anyukád kutatni szokott…

73
 – Szokott bizony! Jó lenne, ha ott lenne. Apukád?
– Szólok neki majd, hogy van valami nálam, ami neked fontos, de ennyi. Biztos, hogy hozzá
se nyúl. Majd így, a papírral fogom meg… – Visszafordult az ajtóból. – Megyek, üres a folyosó.
Viszem majd az eltört Letíciát is. Apura rácsörgök, hozzon hazafelé ezt-azt, és visszaakasztjuk
hamar. Jobb, mint a családi kérdezősködés.
– Angyal vagy! – Elfészkelődtem az ágyamon, magamra húztam a könnyű nyári takarót. – Én
már alszom is!

74
 11. FEJEZET

Régi indián nyílhegy

A híradó kedvéért a bolond Mari megint fölvert, alig bírtam a kábult álomból magamhoz térni.
Még nem került elő az elveszett William. Meredek meglepetés a számomra! Illő jutalmat tűzött ki
a félkopasz igazgató. Mutatták őt is, a gyönyörű skót tájon végigbarangolt a felvevőgép, a komor
kastély is feltűnt újra. Vádalkuról is szó lehet. Nosza, Anikó! Fölveszed a jutalmat, megkötöd a
vádalkut…
Nem is tudom, hogyan kerültem újra ágyba. Aztán mintha egy könnyű érintést éreztem volna a
karomon… Anyánk?
– Rhonda – suttogott.
– Én most álmodom, ugye?
– Nyugodtan – felelte. – Úgy is beszélgethetünk. Amikor szegény gremma takarítása nyomán
leesett és eltört a Rózsás Letíciát ábrázoló festmény, és megláttam a néhai McDonald
miniatúráját, rögtön tudtam, hogy nagy a baj.
– De még mekkora!
– Rhonda sosem hagy cserben senkit. Kis kísértetecskéim még szundítanak, de alkonyatkor
majd szellemszeánszot tartunk. Segítünk az ötleted megvalósításában.
– Az ötletem megvalósításához csupán az ötlet hiányzik. De talán reggelre megálmodom.
Csak addig lesz még egy találkám. De köszönöm, hogy segítetek. Köszönöm a hozzám való…
– …jóságomat? Ej, valami a szemembe ment!
Lassan aludtam el, először valami bolondul erős remegést éreztem, ha bajban vagyok, néha
elkap. Még a fogaim is összeverődtek, de tartottam magam erősen. Sok volt, sok volt ez, túl sok
volt!
Nem tudtam volna megmondani, mennyit aludtam. Perceket? Órákat? Körülöttem minden
csöndes volt. Csöndes és sötét…
Nem tudtam volna megmondani, miért ébredtem föl. Beállítottam a belső órámat a félelmes,
veszedelmes esti találkozásra? Vagy valami külső, szokatlan zajra riadtam fel?
Mozdulatlanul feküdtem a vékony takaró alatt, a forró nyári éjszakán még az is túl soknak
tűnt. A szemem próbálta megszokni a sötétet.
A holdfény nem hagyott aludni? Mezítláb az ablakhoz futottam, lenéztem a kistérre, kihaltnak
tűnt.
Fölöttem a tiszta, felhőtlen, sötétkék égen millió csillag ragyogott. A szobát kissé bevilágította
a holdvilág, bár őkelmét nem láttam.
Valahol a fejünk fölött járhatott.
Papucsba bújtam, leültem az ágyam szélére.
Mintha halk reccsenést hallottam volna az előszoba parkettáján. Mintha lassan mozdulna a
szoba kilincse…
A pizsama fölé magamra kaptam a könnyű nyári köntösömet, ez volt velem a skót felföldön is.
Minden aludt körülöttem. Csak én voltam egyedül ébren az egész világon!
– Hali, Letícia! – suttogtam örömteli meglepetéssel. A tündéri szeplős szomszéd… ahogy
megígérte! Felálltam, nyújtóztam egyet, nesztelenül mozdultam. A süppedő kis ágyelő szőnyeg
elnyelte mozgásom zaját. Mintája nonfiguratív, jegyezte meg anyánk, amikor hajdanán hazajött
vele, de ez már régen volt. Azóta a búzavirágszemű Éva kisasszony ráöntött egy bögre kakaót,
rögtön utána telepotyogtatta bűnbánó kövér könnyeivel, mire megszólaltam, hogy most még
sokkal nonfiguratívabb lett. Anyánk kissé elsápadt, de nem nyilvánított véleményt.

75
 Megálltam a megragasztott festmény előtt, a holdfény miatt ezüstnek hatott az arany keret,
előderengett a bájos arc, a két apró női kéz… Semmi nem látszott már a balesetből.
– Te vagy Thomas Letíciája, de mégis az enyém, hiszen mindkettőt nekem ígérte! – Lassan ki
lehetett venni a bársonyruhát díszítő halvány csipkefelhőt, de az ölében fekvő kiskutyának csak a
szabálytalan, fekete-fehér foltjai látszottak.
– Hali, dog! Nem szundítasz, tudom. Ébren vagy, és engem nézel. A bejárat felé emeled a
fejed, ez veszélyt jelent. „Piros, mint a vér, Téged nagy baj ér!” így énekelte Betty kellemes,
mély, kicsit rekedtes hangján.
Betty beszélt nekem az edingormi kísértetkastély elvadult parkjáról, a máig is élő
rózsabokorról, ahonnan Letícia rózsabimbója való. Nem gondozta igazán a részeges kertész,
John, akkorára terjeszkedett, burjánzott, hogy elfoglalt egy kertnyi helyet. Betty letört nekem
egyet a számtalan virágból, megcsodáltam tündöklő szépségét, bíborvörös, csodálatos színét.
Különös, titokzatos rózsa! Önkéntelenül is az orromhoz emeltem, és Betty nevetett. „Illata
egyáltalán nincsen.” A kísértetkastély rózsájának nincsen illata.
Könnyű köpenyem zsebébe mélyesztettem két összeszorított öklömet, mert újra remegni
kezdtem egy kicsit. Valaki vár!
Alszik körülöttem az egész család, nem érzékelnek semmit ebből az ijesztő, félelmet keltő
éjszakából. Talán csak anyánk, ő a szokott, nyugtalan, minden neszre felriadó módján… Amint
hazaért, talán megérzett valamit, látszólag közömbösen kérdezgetett erről-arról, én ugyanúgy
válaszoltam. Kifelé menet megállt az ajtóban, és visszafordult.
– Rendkívül hülye gyerekeim vannak. Egyik hülyébb, mint a másik!
Ebben maradtunk. A nagymama?
– Ha már senki nem kér… – motyogta, néhány teasüteményt a tányérjára tett, rongyosra
olvasott regényeinek egyikével a hóna alatt elcsoszogott. Talán olvas még a könnyű nyári takaró
alatt. Olvasólámpájának fénye megszokott árnyékát vetíti a falra, makacs álla a levegőbe szúr,
orrán megbillen a vastag keretes szemüveg, fejét néha kiemeli a regény lapjai közül, olyankor
általában a múltban él, de ma körülöttem járnak rémült gondolatai.
Aludj csak nyugodtan! Ezt a leckét nekem adták fel, nekem kell megoldanom.
Ahogy csitult a remegés, nekiindultam. Nesztelenül nyomtam le a kilincset, visszanéztem,
Mari is, Éva is nyugodtan aludt tovább.
Az előszobában vigyázva léptem, néhol megreccsen a parketta, mióta elárasztotta az áldásos
csőrepedés. Aztán az üres nappali. Az ablakon itt is bevilágított a fény, de a holdat innen sem
láttam.
Nesztelen, könnyű léptekkel futottam, és már kint álltam a folyosón. De most végre megláttam
a holdat.
– Nem is vagy kerek még!
Olyan váratlanul, olyan némán mozdult mellettem a sötét, hogy önkéntelenül halkan
felkiáltottam.
– Sajnálom, hogy megijesztettelek – szólalt meg mellettem Tamás.
Nem hallatszott a hangján, hogy igazán bánná. Persze, mit számít ez, ha valaki megtanult
hazudni?
– Nem vagyok ijedős – feleltem. – Nem félek.
– Világos! – A szóban gúny és nevetés bujkált. – Bátor kislány vagy.
Nem feleltem, vártam, figyeltem minden idegszálammal.
– Mindenképpen beszélni akartam veled. Kettesben. Értelmesen!
Kíváncsi voltam, mihez kezd.
– Először arra gondoltam, hogy talán ki se mersz jönni. De úgy látom, te se tudsz aludni.
Téged is foglalkoztat a folytatás.
– A végét mondd! Nevetett.

76
 – Miért sietnénk? Az idő kellemes, a levegő friss! A kezed üres, nem hoztál semmit. Majd
holnap? Megbeszélhetjük a holnapot. Hogy döntesz, Anikó? Egyikünknek ki kell szállnia ebből
az izgalmas játékból. Kár, igaz?
Megborzongtam a feltámadó esti széltől, szorosabbra húztam a köpenyemet.
– Csak nem fázol? – Gunyoros hangsúlyt kapott a kérdés. – Egyébként… miért kellene
holnapig várnunk? Tudod, mit akarok, besuhansz érte, a család alszik, mint a bunda. Ideadod, és
én eltűntem örökre.
– Hol a másik kép?
– Majd elküldöm postán. Tényleg! – Könnyedén a rácsra könyökölt. – Micsoda baljós éjszaka!
Nézd, ott lent, a porolónál! Mintha egy túlvilági kéz intene, és hívna magához…
Lenéztem. Valóban! Pedig csak Mici néni kint felejtett ócska takarítókesztyűje lebegett a
szélben.
– Nem tudsz megijeszteni.
Halk nevetés hallatszott, csodálkozó hang:
– Csak nem képzeled, hogy ez a szándékom?
Valahonnan messzebbről, a Füvészkert felől kutyák ugatása hallatszott. Ismerem mind a
környékbeli kutyákat, próbáltam rájönni, melyiket hallom, de nem sikerült.
– Végiggondoltad egyáltalán, hogy mi lesz, ha ellenszegülsz?
– Holnap választ adok. Megoldom. Eddig is megoldottam a dolgaimat.
– Anikó… – Kedves, rábeszélő volt a hangja. – Vedd figyelembe, hogy óriási a tét! Elegem
volt az iszonyú albérletekből, az örökös többletmunkából, az egész kilátástalan… Ezzel a kis
ügyes képpel a világ királya leszek! Mindent tökéletesen elrendeztem, csak te állsz az utamban.
És, mint hírlik, finis sanctificat media, vagyis a cél szentesíti az eszközt.
Egyikünk se vette észre, melyik pillanattól nem voltunk kettesben. Mindenesetre nem
hallottam, Rénó mikor nyitotta az ajtajukat, mikor lépett ki mögénk a folyosóra.
– Eszközöket – mondta önkéntelenül. – A cél szentesíti az eszközöket.
– Bravó! Megjelent a felmentő sereg! Szükséges is, hiszen minden lány ostoba és romantikus
liba. Nekem még nem sikerült értelmes lánnyal beszélnem.
– Mert értelmes lány nem áll szóba veled. – Rénó hangjából sütött a gyűlölet.
– Holnap? – tűnődött Tamás. – Holnapra, remélem, megjön az eszetek.
Hangja hideggé vált:
– Emlékszel még a kastélymúzeum kiállítására?
– Nem olyan jól, mint te. Onnan loptál értékes indián gyöngy hajpántokat Bettynek, onnan
raboltattad el vele a kis képet…
– Nem emlékszel más egyébre?
Megremegett a hangom:
– Az indián nyílhegyek…
– Ez az, Anikó! Nagyon értették. Egyetlen megfelelő nyílhegy, egyetlen kis karcolás…
A pillanat tört része alatt mozdult Rénó. Teste hajlékonyságát és lendületét kihasználva,
minden erejével szorította az izmos csuklót, és ahogy egyre erősebben szorította…
– Ez fáj! – jajdult fel dühösen Tamás. – Engedjél már el!
Valami egészen halk pendüléssel a folyosó kövére esett.
– Ezt csak figyelmeztetésnek szántam.
Tudhatnád, hogy üres a kezem.
– Most már üres. – Ahogy eleresztette, tehetetlen dühvel taszított rajta.
A fekete alak botladozva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát.
– Egy kis tájékoztatás holnapra – mondta messzebbről. Osonó léptei nem keltettek semmi zajt.
– Komoly a tét, Anikó! Te döntesz. Életben maradsz? Meghalsz? Vagy tétovázol a kettő között?
Akár Rózsás Letícia, már nem élsz, de meg sem haltál… Csak egy apró kis karcolás… – Tamás
halk kuncogása szinte vidámnak tűnt. – Anikó lesz a ház kísértete!

77
 12. FEJEZET

Szellemszeánsz

Vártunk, meghalljuk-e a négy emelet hosszan trappoló léptek zaját, a ház kapujának
csapódását, de nem.
– Egyáltalán, hogy jár ki és be a zárt kapun ez a bandita? – dühöngött Rénó.
– Valaki kapukulcs helyett megint túlélőkést használt.
– Talán éppen ő!
– Talán. – Reszketve mosolyogtam. – Az edződ megdicsérne a hárításért.
– Még szép – morgott. – Amennyit gyakorolok…
– Be kell mennem, Rómeó – mondtam. – Anyánk ma nagyon nyugtalan. Megérzi, ha
valamelyik gyerekét veszély fenyegeti. A nagymama, szegény, halálosan rémült…
– Valamennyien ártatlanok vagytok!
Bólogattam.
– Abban bízom, hogy mégis elkövetett valami hibát. Meg kell találnom! Rá kell jönnöm.
Reggel, frissen majd… Mennem kell, alszom reggelig.
– Anikó, tudnod kell… – megremegett a hangja. – Én az egész életemmel… mindhalálig!
Nyeltem a könnyeimet.
– Úgy szeretném, ha senkinek a haja szála se görbülne!
Nem lettem volna képes elaludni, fellapoztam az
Éva-füzetemet. Úgy értesültem, hogy Rhonda szellemszeánszot készült tartani…
Már ott voltak körülöttem, összebújtunk a heverőmön.
– Kis kísérteteim! Sajnos, Anne és az ő famíliája bajban van. Aranyos gremma véletlenül
összetörte Rózsás Letícia festményét. A kedves szomszéd és tündéri fiacskája már
megragasztotta. Csakhogy közben kiderült, hogy a felelőtlen és könnyelmű Betty kastély-
múzeumbeli szerelme segítségével elrabolta Lóképű William igen értékes kis festményét.
Beleragasztották a Letícia-kép hátuljába, és most itt van, miközben rendőrök serege keresi.
Gondolkodtam, és rájöttem, igen egyszerű a megoldás: a kis miniatúrát vissza kell vinni.
Egyszerű szellemapport az egész.
– Én, én! – kiáltotta lelkesen Gwendolyn. – Az apportot mindig én tudtam legjobban!
– Igaz, kis kísértetem. Lepedőbe sose gabalyodtál, kéménybe sose szorultál, apportnál soha el
nem tévedtél… Az apport most a szomszéd fiúnál van, egy kis szekrénybe elzárva, fehér
papírosba csomagolva.
Gwendolyn alig bírt magával.
– Semmiség! Máris hozom!
Felültem az ágyban, elképedve figyeltem az eseményeket. A holdfény éppen betűzött az
ablakon, és a fénynyalábon keresztül, alig észrevehetően, de érzékelhetően…
– Csodálatos!
A gyönyörű kis festmény megpihent a könyvszekrényen.
– Egy apróbb hibát elkövettél.
– Az apport is láthatatlan legyen! – segített Agatha. – Így tanultuk.
– Valóban… annyira igyekszem, aztán valamit mégis mindig elrontok!
A következő pillanatban eltűnt a kép.
– Így helyes, kis kísérteteim.

78
 – Máris indulok! – lelkendezett Gwendolyn. – Irány a skót felföld! Föld felett, tengervizén át,
egyszer futni, egyszer szállni…
– Őszintén szólva aggódom érted, drága kis Gwendolyn. Nagyon messzire kell vinned a képet,
egyetlen pillanatra sem teheted le…
– Elkísérlek – cihelődött Rob.
– Megyek veled én is – ugrott készséggel Agatha.
– Kérlek, ne, ne! Olyan lassúak vagytok! Folyton rátok kellene figyelnem!
– Igaza van. Én megyek vele – közölte Rhonda. Gwendolyn remegett az izgalomtól.
– Meg ne sértselek, Rhonda, mindig jó szellemem voltál, de több száz évvel a hátad mögött…
Nagyot sóhajtott.
– Igaz, ami igaz… Tudod az útvonalat, Gwen?
– Egyszerű! Egyenesen a five Randa Sisters Völgye felé! Először Edingorm jön, a mi
kísértetkastélyunk, onnan már csak egy ugrás a lammermuirhillsi kastélymúzeum, és
visszateszem a képet a háromszor biztosított, védett vitrinbe, ahol látogatásunk során láttuk.
Agatha is aggódott.
– Csak a kerge kergetőgép ne kerüljön elő…
– Inkább ne is emlegesd! – szepegett Gwendolyn. Rhonda nyugtalan volt.
– Még meggondolhatod, drágám. Egy kis, de egészen kicsi kis kísértetecske, keresztül a fél
világon…
– De ha visszaérek, és megmondom Anne-nek, hogy minden rendben, akkor valamennyien
nagyon boldogok leszünk!
– Úgy legyen! – sóhajtott Rhonda. – Kis kísértetem, elengedlek.
Mintha egy villanás remegett volna át a könyvszekrény előtt…
– Holdvilágos, jó látási viszonyok… Gwendolyn alig bírt magával.
– Az se zavar, ha beborul. Akkor is érzem, érzem, érzem! Hurrá! – kiáltott fel. – Hurrááááá! –
A hang egyre csöndesedett, majd végleg elenyészett.
– Ezer kénköves ördögpata, csak sikerüljön! Rhonda mindig felelt a szellemecskéiért!
– Gwendolyn of Félelmetes – mondta áhítattal Agatha.
– A Belzebubra is… az nem jött neki össze. Rob tudta, miért.
– Gwen túl jó ahhoz, hogy rossz legyen.

79
 13. FEJEZET

Kerge kergetőgép

Soká aludtam, későn ébredtem. Átkopogtam a szomszéd szeplősnek, majd becsöngettem

hozzájuk.
– Gyere, bemutatlak a kísérteteimnek, néha már megjelennek előttem, megpróbállak téged is
beajánlani. A hálószobánkat kedvelik a legjobban, a rumlikamra a kicsik nyugvóhelye, a híradót a
nappali csillárjáról nézik.
Rénó a nyitott tenyerén mutatott valamit.
– Egy külföldi kis rézpénz. Ez esett ki Thomas kezéből tegnap este, amikor megszorongattam.
Nem jelentkezett még?
– Szerintem nem is fog. Más szálon fut a cselekmény, és szerintem túl vagyunk skót dudáson,
mérgezett nyílhegyen!
Benyitottunk, üresnek tűnt a szoba.
– Elnézést, Rénó barátom szeretne veletek megismerkedni, ha lehet.
– Készséggel, Anne! – Rhonda letelepedett a heverőm szélére.
– Beszél embernyelven?
– A tícsör szerint a második legjobb angolos az osztályban.
– That's fine!
A kicsik Mari kanapéján ültek.
Anyánk szerint fontos a tanulás, és lám, milyen igaz, bármikor találkozhatunk a
hálószobánkban néhány skót kísértettel.
Rhonda a szokásos, földig érő, sötétkék, kis mintás, ráncolt szoknyában volt, Agatha rózsaszín
fodros selyemben, Rob fekete cipőt, fehér kamásnit, kockás térdnadrágot, fehér inget viselt.
– Mi már ismerünk, Rénó fiam. Kérlek, sit down.
– Csodálatos, amit Gwendolyn vállalt! – lelkesedtem. – Megment minket!
– Nagyon büszkék vagyunk rá! – sugárzott Agatha. – Rhonda, tudunk róla valamit?
– Természetesen, hiszen Gwennek jól megy a gondolatátvitel. Szegény holtfáradtan érkezett
meg Lammermuirhillsbe, rettenetesen hosszú volt az út, és rettentően kellett vigyáznia a
felbecsülhetetlen értékű kis képre. Úgy tervezte, hogy pihen egy éjszakát az edingormi
kísértetkastélyban, másnap reggel pedig indul vissza hozzánk.
Rénóra néztem.
– Egy éjszakát mi is aludtunk ott. Igen érdekes volt!
– Csakhogy ketyegést hallott… Agatha rémülten csapta össze a kezét.
– A kelekótya kergetőgép!
– Yes. Most is úton van valahol az én holtfáradt és szörnyen kimerült kis kísértetem. Hozzánk
menekül!
A fiú szédülten kapkodta a fejét.
– Kergetőgép?
– Yes. És attól tartok, neki van igaza. Valami könyvelési hiba történt…
– Gwendolyn egyáltalán nem Gwendolyn? – kérdezte Rob.
– Gwendolyn teljesen Gwendolyn, de nem of Félelmetes.
– Na bumm! – mondta önkéntelenül Rénó, majd bocsánatkérően a szájára ütött.
Nyílt az ajtó, Éva jött be, ásított.
– Ezt a rajzfilmet már láttam, és nem nagyon jó.

80
 – Ahol a csacsival az erdőbe menekülnek? – kérdezte Rob.
– Excuse me! Eve, a kisebbik nővérkém még nem ért embernyelvül.
– Igenis értek! Olyan rajzfilmes.
– Robnak hívnak. Most nem mutatják az Állatkert a hátizsákbani?
– Holnap szokták – felelt Éva rajzfilmnyelven.
Ha jövőre megbukom angolból, nem leszek meglepve.
– Holnap még itt lehetünk, Rhonda?
– Minden a mi kis Gwendolynunktól függ.
– Rhonda néni nem is ronda. Ő a mamád?
– Azt hiszem, a nevelőnőnk, de az ilyesmit Anne-től kérdezd, mert ő talált ki minket.
– Olyan nekik Rhonda, mint nekem Tömörjohanna.
– Majd engem is tanít, de még nem jövőre.
– Nálunk a St. Andrews a leghíresebb iskola, hatszáz éves, hatezer tanulóval, ott okosodik
William, a brit uralkodó unokája, millió lány szíve bálványa…
Marit is beleértve, gondoltam.
– A hallgatók időnként sötétvörös talárban járnak, és az egyetem népe április utolsó
éjszakáján, a May Dip, vagyis a májusi megmártózás idején legföljebb ágyékkötőben az Északi-
tengerbe ugrik, így köszöntve a tavaszt.
– Mi az az ágyékkötő?
Éva kérdése logikusnak tűnt, hiszen a tavaszt ismeri, és az Északi-tengerről is lehet
elképzelése.
– Az ágyékkötő fiúknak való bugyi, de csak elöl – magyarázta Rob.
Vihogtam, zsebkendőt keresve nyúltam a köpenyem zsebébe, az egyikben papír zörrent. Ez
meg micsoda?
Összegyűrődött kockás füzetlap, nemcsak mi tépdessük ki a másikéból. Rögtön eszembe
jutott, honnan való. Az edingormi kísértetkastély ódon konyhája, omló falu kis erkély
hozzáragasztva, a sarokban, a földön gombóccá gyűrt papírgalacsin. Kisimítottam, de Betty
éppen rám nyitott, és ezért került gyorsan a zsebembe. Reméltem, hogy valami vázlat egy leendő
képéhez, bár Betty nem tűnt olyannak, mint aki vázlatokat készít. Aztán elfeledkeztem róla.
Kisimítottam a papírt a térdemen.
Rénó közelebb hajolt.
– Valami alaprajz – ismerte fel. – Apu rajzol ilyeneket.
Izgatottan néztem rá.
– Mihez kellett Bettynek alaprajz?
A vállam fölött Rhonda is belekukkantott.
– Ez a lammermuirhillsi kastélymúzeum! Itt a tárlók sora, négyes csoportba rendezve, gyöngy
homlokpántok, nyílhegyek, aztán William kicsi képének külön lakosztálya, ez a kör a dobogó, a
négyzet meg a golyóálló üvegvitrin. – Elszomorodott. – Itt járt az én kis holtfáradt
kísértetecském…
– Egy-két-hár… Tamás beszámozta Bettynek a biztonsági berendezések kikapcsolásának
sorrendjét.
– Az a bizonyos banánhéj! – kiáltottam diadallal.
– Itt a szaggatott vonal, ahogy Bettynek haladnia kellett! – mutatta Rob. – Hogyan
magyarázná ezt el Thomas a policemannek?
Alig észrevehető villanást láttunk…
– Gwen? – kérdezte reménykedőn Rhonda.
– Yes… – felelte alig hallható hangon.
– Ragyogóan szerepeltél! – repesett Rhonda a boldogságtól. – Csak nagyon elfáradtál, kis
kísértetem. Most majd alaposan kipihened magad.

81
 – Köszönöm a hozzám való… – Olyan nagyon esendőén gyönge volt a hangja. – De én már
soha többé nem pihenhetek.
– Milyen rémült, milyen ijedt! – aggódott Rob. – Mi történt, Gwen?
– Tik látjátok Gwent? – suttogott Éva.
– Senki nem látja, még ő sem saját magát. Valami baj van vele, emiatt nem tud előtűnni.
– Akerge… kergetőgép… történt.
Éva kényelmesen a háta mögé gyűrte a párnáját.
– Inkább ezt nézem, mint a Tarzant.
– Bújj hozzám, kétségbeesett kis kísértetem, itt soha nem talál rád.
– Köszönöm, Rhonda… minden jóságodat… de már hallom.
– Csönd van, Gwen! – próbáltam nyugtatgatni.
– Mindig Gwennek volt a legjobb hallása.
– Ez valami furcsa – figyelt föl Rénó. – És közeledik.
– Nem engedjük be ezt a kerge kergetőgépet! – kiáltottam elszántan.
– Ugyanis egy kelekótya komputer…
Rénó Rhonda szavába vágott:
– Valamennyire értek hozzá – szerénykedett. – Milyen típus és gyártmány?
– Alvilági – felelte Rhonda.
– Voltaképpen alvilági-túlvilági, de nem a legújabb típus, és nem a legmegbízhatóbb
gyártmány – magyarázta Rob. – Valamit eltévesztett az eszelős, és folyton kergeti szegény
Gwent.
– Hiába nem engedjük be, bármin át tud jönni – mondta Rhonda.
– A kergetőgép… – suttogott Gwen rémülten. Valami ezüstösen villant, valami egyre
erősebben zakatolt, valami kis lámpa zöldesen világított, valami egyhangú, utálatos géphang
szólt.
– Keresem Gwendolynt, meg kell semmisíte…
– Nem! – kiáltott erélyesen Rhonda.
– Gwendolyn a paplanom alá bújt, és úgyse találod ki, hol van! – kiáltott Éva diadallal.
– Gwendolynt meg kell semmisíteni!
Rénó már ott állt mellette.
– Kikapcsoljam?
– Hehehehe! Arra senki sem képes! Én vagyok az alvilági könyvelő komputer! Gwendolyn
rossz rubrikába került!
– Takarodj innen! – kiáltottam rá. – Amiért te hülye voltál, nem engedjük Gwendolynt bántani!
Váratlanul a nagymama nyitott be.
– Káposztás cvekedli. Megmelegítettem. Ki kér?
Rhonda sóváran nyelt.
– Pár száz éve jómagam is kedveltem.
– Menekülj, Gwen! – kiáltotta Agatha kétségbeesetten.
– Nem… – Gwennek csupa sírás volt a hangja. – Én már nem menekülök többet.
– Köszönjük a kedvességét, de most nem kérünk, mert egy nagyon aranyos tanítványom életét
igyekszünk megmenteni.
Nagymama mosolygott.
– Maga tanárnő? Én vagyok a nagymama. Grósz-mutter! Grósznyanya!
– Gremma, mi így becézzük – mondta Agatha. A nagymama vállat vont.
– Nekem úgy is jó. Kicsit oda szoktam pirítani, úgy szereti Anikó. Az onokám! Ez a kedvence.
Sovány kislány. Mit tanít? Talán történelmet, mint Hanna?
– Olyasmit – vágtam gyorsan közbe.
Nagymama körülnézett.

82
 – Melyikkel van baj? A lányom meg a gyerekek tanítottak kicsit angolul, de nem értek meg
mindent.
– Amelyik nem látszik! – kiabált Éva.
– Ez a pléhmasina kié? Rénó hozta át? Tud róla a papája? Megengedte?
– Hahahaha! – kacagott a kergetőgép.
– Ő nem Rénóé! – kiáltottam rémülten. – Ő senkié! Szeretnénk kikergetni, de nem megy!
Nagymama kihúzta magát.
– Ez az én lakásom! Mindenki itt lehet, akinek megengedem. Más senki nem teheti be a lábát!
– Kereke van – szipogott Éva.
Már potyogtak a könnyeim.
– Valaki állítsa meg! Rontsa el! Csapja agyon! Apa, segíts!
Apa rohanvást érkezett.
– A komputert nézd, le kell állítani, különben megsemmisíti Gwendolynt!
– Elnézést, nem tudtam, hogy vendégeid vannak. Szervusztok, gyerekek! Kezeit csókolom,
hölgyem…
Rhonda kacéran kezet nyújtott.
– Rhonda voltam… Pár száz éve, uram.
– Ha! – lepődött meg nagymama. – Annyinak nem is néztem volna.
– Ez a gonosz, kegyetlen komputer! Azonnal kapcsold ki, mielőtt még megsemmisíti szegény
kis Gwent!
– Hahaha, ostoba nőnemű ember! Engem nem lehet leállítani!
– Ezt a típust nem ismerem – lépett a gép mellé apa felcsillanó érdeklődéssel.
– Nem egészen ismerem ki magam rajta – dünnyögte Rénó. – Nem vezetékes, de nem találom
az akkut sem.
– Hahaha! Ne csiklandozd az antennámat! Úgyse mentek velem semmire, két hímnemű,
ostoba, civilizálatlan ember. Alvilági frekvencián működöm, körkörös ördöglakattal biztosítva.
Éva ágya mellé futottam, leguggoltam.
– Kicsi Gwen! Tudom, itt reszketsz, itt bújtál meg, legszívesebben fölkapnálak, és magamhoz
szorítanálak, elfutnék veled a világ végére, hogy mindentől és mindenkitől megvédjelek!
– Én már nem futok, nem rejtőzködöm, nem menekülök tovább. Nincs családom, még látszani
sem tudok. Feladom. – Alig hallottam már, annyira meggyengült a hangja. – Még egyszer és
utoljára olyan boldog lehettem veletek…
Alig láttam a könnyeimtől, felugrottam.
– Apa, kapcsold már ki! Verd szét, gyújtsd fel, mit tudom én!
– Hahaha! Engem nem tudnak kikapcsolni! Engem nem lehet elrontani!
– Ez egy rendkívül érdekes, de teljesen újszerű típus, rá kell jönnöm, hiába kapkodnék.
– Megsemmisíti szegény kis Gwendolynt!
– Az onokám nem akarja. – Nagymama erélyesen tápászkodott fel, sietve csoszogott a konyha
irányába. – Ő az én fajtám. Nem enged gyereket bántani.
– Várjatok! – kiáltotta izgatottan apa. – Már tudok kérdezni tőle.
A gép monoton hangon kántálta:
– Azért kell Gwendolynt megsemmisítenem, mert ő nem ember. Téves rubrika.
– Hanem micsoda? – Apa nagyon nyugtalan lett. – Valami más dimenzió?
– Emlékszel? – suttogott Rob Agatha fülébe. – Mindig gyanítottuk, hogy aranyos kis
ördögfióka!
Nagymama lépett be hozzánk egy teli vizeskancsóval.
– Hé, kergetőgép! Téged senki nem hívott ide!
– Gwendolyn már világra is jött…
– Megszületett? – kérdeztem izgalommal.

83
 – Megszületni csak emberek szoktak.
– Azt mondták, rontsalak el. – Nagymama meglendítette dolgos kezét.
– Neee! – sikoltott a komputer. – Nedvességet neee!
– Mama, kérlek, ez egy méregdrága gép, nem is a miénk, zárlatos lesz, és tönkremegy a víztől!
– Remélem.
A gép páni rettegéssel próbált menekülni.
– Drááága vagyok, póóóótolhatatlan, és zááárlatos leszek! Menekülök! Engem többé ne is
várjatok! – Halkult, aztán elenyészett a hangja. Egy villanás, a zöld lámpát még láttam pirosra
váltani, aztán eltűnt.
– Kár. – Apa igazán sajnálta. – Szerettem volna kifaggatni Gwendolyn felől.
– Velünk jött haza Skóciából.
– Anikó… Csak annyi tudhattunk meg róla, hogy nem ember. A gép megmondta volna…
Nagymama vállat vont.
– Ez a masina nekem nem tetszett, és kész. Én kértem egy takarító kísértetet, de ez nem
takarított volna. Te viszont mit kértél, Karcsi? Egy kis szörnyecskét, ugyebár. Ha tényleg kaptunk
egy kis sárkányt…
– Gremma, Rhonda mindig felel a tanítványaiért. – Rhonda hangja nem túl meggyőzően
csengett.
Apa nemigen tudta, mitévő legyen.
– Nem nyitunk ajtót!
– Be tud jönni úgy is, mint akármelyikünk – mondta Agatha. – Lehet, hogy már bent is van. Ő
azonban soha nem látszott. Viszont mindig felelt, ha szólítottuk. Gwen drágám, itt vagy?
– Utoljára azt suttogta, hogy többé már nem lesz képes embernyelven megszólalni – mondtam.
Rob feltalálta magát.
– Gwendolyn of Félelmetes! Ha itt vagy, kopogj kettőt! Ha már egyáltalán nem létezel, kopogj
hármat!
Éva megsemmisítő pillantása azt közölte, hogy Rob úgy hülye, ahogy van.
Nagymamának kezdett tetszeni a dolog.
– Ha! A legkisebbik onokám majd hétfejű sárkány-kölyköt sétáltat! Ha túl sok tüzet fúj, majd
ráöntök egy kancsó vizet.
Búzavirágszemű el volt ragadtatva.
– Hétfejű sárkány! Az egész osztály megpukkad az irigységtől!
És ekkor meghallottuk, hogy halkan nyílik az előszobaajtó.
– Nem szabad beengedni! – futott ki apa. Egy egész regiment jött be.
– Nem is tudtam, hogy vendégeink vannak – lépett be hunyorogva elsőnek anyánk, igyekezett
gyorsan megszabadulni a szemüvegétől, ami csak távolra szükséges.
Szilvi barátnőm nyomult utána.
– Összefutottunk a kapuban. – Észvesztőén csinos volt sajnos, a legújabb cuccai voltak rajta.
Összepuszilkodott velem, szeme sarkából Rénót leste. –Mizujs?
Akad egy s más.
– A skót felföldön futottunk össze – mutattam be mindenkit egymásnak.
– Tanerő! – kiabált a nagymama.
– Rhonda – egészítettem ki. – Két kis tanítványa: Agatha és Rob.
– És Gwendolyn – tette hozzá Rob. – Csak róla még nem tudjuk, hogy ördögfióka vagy
hétfejű sárkánykölyök.
– Remek humorú gyerekek! – Anyánk örült, hogy nemcsak az ő gyerekei hülyék. – De miért
zsúfolódunk itt a gyerekszobában? Anikó majd megmutatja a nappalit.
– Ismerjük már – köszönte meg Rhonda. – A living room csillárjáról szoktuk nézni a híradót.
– És nappal a rumlikamrában alszunk – tette hozzá Agatha.
– Szellemesek vagytok – mondta anyánk, de nemigen kacagott.

84
 A nagymama Szilvi kilátszó köldökét csodálta.
– Nem fázik a hasad?
Mari nyomult be a búbánatos Csilla barátnőjével, körülnézett.
– Várunk még valakit?
– A hétfejű sárkányt – feleltem. Szilvi rám vigyorgott.
– Valami új játék?
– Elég komoly játék – magyarázta apa. – Volt egy rendkívül érdekes komputer is…
Sajnálatára a rendkívül érdekes komputer a kutyát se érdekelte.
Rénót egy kicsit.
– Túlvilági komputer és kettős könyvelő gép. Alvilági-túlvilági… – kicsit belegabalyodott.
– Jesszum Pepi! – emelgette formás lábait Mari, szőnyegről szőnyegre szökellve. – Itt ki
fürdött?
Apa örült a végszónak.
– A nagymama ráöntött a kettős könyvelő gépre egy kancsó vizet. – A hangja szemrehányóan
csengett.
– Ez skóciai népszokás? – érdeklődött Szilvi. Haját bontogatva sétált utánunk Csilla, apjánál
volt kötelező látogatáson. Soha nem tudhatja előre, dicséretet kap-e, vagy egy oltári nagy pofont,
ezért befonja szorosan a haját, hátha szolid külsővel megússza.
Egymásra vigyorogva telepedtünk le a nappaliban.
Legszívesebben ordítottam volna: és mi van Gwendolynnal?!
Anyánk csevegni kezdett.
– Repülővel jöttek? Busszal? Melyik járatra szól a jegyük?
– Bármelyikre.
Szilvi próbált a részletekből az egészre következtetni.
– Activity? Rá kell jönni, hogy kicsoda micsoda?
– Azt már tudjuk, girl – magyarázta Rhonda. –Csak Gwendolynt nem tudjuk, mert nem
látszik. Talán jelen van, talán nincs. És most már beszélni sem tud.
– És a kutya kié? – kérdezte Csilla. – A kiskutyus kinn a lábtörlőn. Olyan pici, olyan aranyos!
Éva felsikoltott.
– Ha kutya, akkor az enyém! – És már futott is megállíthatatlanul.
Tömörjohannával kézen fogva szökdécselt vissza. És Tömörjohanna kezében…
– Ott sírt szegény az ajtó előtt – szorította magához a kiskutyust.
– A kutyus a festményről! – kiáltotta meglepetten Rob. – A fekete-fehér foltos kölyökkutya!
Apa megpróbálta átvenni.
– Nem ráz, vagy mi?
Tömörjohanna elképedve bámult rá.
– Miért rázna?
– Hátha valami más frekvencia vagy dimenzió.
– Talán jobb lesz, ha egy ideig most nem olvasol műszaki könyveket, Karcsi.
– A Loch Ness-i szörny tojással szaporodik? – próbáltam tájékozódni.
– Talán egy kis süteményt? – állt fel anyánk. – Nem készültem, nem tudtam, hogy a lányom
vendégeket hívott.
– Már kétszáz éve diétázom – sajnálkozott Rhonda. Marit is, Szilvit is nagyon érdekelte a
dolog.
– Ez milyen rendszerű fogyókúra?
Rhonda nem foglalkozott velük, a kutyust nézte félénken, aztán álmélkodva, aztán
elragadtatással.
– Gwendolyn! – sikoltotta.
Anyánk jött be süteménnyel, tányérokkal, rámolni kezdett.

85
 – Gyönyörű kölyök – nézte a szeme sarkából. – Van már neve?
– Már több száz éve – vakargatta boldogan Rhonda a kutyus állát. – Gwendolyn of Félelmetes!
– A kutya az enyémé! – sietett tisztázni Éva.
– Enyém – javította ki önkéntelenül Tömörjohanna, a pedagógus. – Elhoztam a skóciai
fényképeket! A legtöbbet Anikó készítette. Némelyiken fejem is van. – Rhonda felé indult. –
Találkoztunk mi már? A hangod ismerős…
– A kísértetkastélyban – felelt Rhonda, de közben megszállottan nézte Gwendolynt. – Most
már mindent értek! Tévedésből embernek könyvelte a kerge kergetőgép, holott Gwendolyn
kiskutyus.
– Az a sok négykézláb! – kapcsolt Rob.
– A furcsa lábnyomok! – kiáltott fel Agatha. – És mindig azt kérdezte: „Te vagy az én
gazdám?” És igaz, hogy Rózsás Letícia festménye Gwendolynt is ábrázolja. Gwendolynt, a
kiskutyát!
Tömörjohanna elragadtatva szorította magához, magányos szívéhez.
– Úgy ragaszkodik hozzám, mintha ismerne!
– Hiszen ismeri a nénit – csodálkozott Rob. Rhonda talán soha életében nem volt ilyen boldog.
– Úgy örülök, hogy a bájos Letícia emlékét legalább ez a kutyus, az ő kiskutyája megőrzi! Az
egyik tévéhíradóban a lammermuirhillsi kastély igazgatója annyi sületlenséget beszélt össze róla
meg a nyílhegyekről, csupa bolondságot… Ott a mohos, málló sírköve a nagy rózsabokor alatt,
lehetne látni, ha John, a részeges kertész rendesen gondozná. El lehetne olvasni, hogy élt
majdnem száz boldog évet, nyolc drága gyermekével alaposan megáldva, számtalan
leszármazottja körében. Nőül ment a szomszéd, lammermuirhillsi kastély délceg tulajdonosához,
akit Lóképű Williamnek is neveztek…
William remekül festhetett az esküvőjén skót kockás kis bokorugró rakott szoknyácskában.
– Nem volt a vőlegény kancsal egy kicsit?
Rhonda édesen mosolygott.
– A szerelem vak, girl!
Agatha hozzátörleszkedett.
– Rhonda, nézd meg Rózsás Letícia festményét! A kiskutyus összegömbölyödve, békésen
alszik az ölében.
– Milyen festmény? – kérdezte Csilla. Valamennyien kicsődültünk megcsodálni a képet.
A bájos mosoly, a két apró női kéz, a ruha sötét bársonya, a könnyű csipkekendő a vállon, és
ölében a kiskutya nem bámul rám szúrós szemmel, hanem összegömbölyödve, befelé fordulva,
szinte hallhatóan szuszogva alszik.
Tömör Johanna is utánunk sétált, babrált valamivel.
– Ez az én hálaajándékom neked, Anikó. Egy óra, csak igazítani kellett rajta az időszámítást.
Kis digitális ébresztő, hogy soha ne késs el az iskolából! Ha beállítod például éjfélre, ííígy,
tizenkettőre… ez egy valódi kísértetóra, figyelj, most a kakas éjfélt kukorékol!
Kicsit géphang volt, de azért valóban kakasszerű is. A konyhából behallatszott a kávéfőző
sistergése, beáradt a finom illat.
– Rhonda! – kiáltottam ijedten. – Rhonda, hol vagy?
Anyánk kukkantott be.
– Ki kér kávét? Nem túl erős.
Szilvi örült.
– Elhúzta a csíkot a spiné. Végre foglalkozz velem. Zúg velük lefelé a lift, nem hallod?
Arra nekik nincs szükségük. Körbefordultam.
– Agatha? Rob?
– Elég hülye társaság – nyafogott Csilla. – Olyan régiesen flancosak, a kiejtésük is.
Nekem tetszettek, Csilla.
Mari a vizet törölgette a szobánkban, és szenvedett.

86
 – Én már nem is szólok. Úgyis mindennek én vagyok az oka.
– Nem értem. – Anyánk tétován letette a feketés tálcát.
– Sokszor üdvözölnek – állítottam. – Sürgősen kellett távozniuk. Tudom a címüket: five
Ronda Sisters Völgye, Edingorm, Kísértetkastély. – Ha megszólal a kakas, nekik távozniuk kell,
így rendelkezik a szellemi szakszervezetük.
Aztán úgy adódott, hogy magunkra maradtunk a nagymamával.
– Halljam! – nézett rám szigorúan. – Szeretem a mesét, de tudni akarom az igazat.
– Mindent tudsz – húzódoztam.
– A láthatatlan Mandolin visszavitte a képet, pedig kiskutya. Evvel én nem vagyok kifizetve.
Beődöngött Rénó is.
– Betty vádalkut kért – suttogtam. – Felhívott, és eljött a képért.
– Inkább a rendőrnek köllött volna adni! Jött Tömörjohanna is kutyástul.
– Én is gondoltam rá – vallottam be. – De babája lesz. Kis bébije! Már látszik egy kicsit. – A
fal felé intettem. – Ő hozta az igazi Letícia-képet.
– Te az én fajtám vagy – mondta elégedetten a nagymama. – A kisbabának segítség köll.
Tömörjohanna hümmögött.
– Ki a boldog atya? Thomas, a skót dudás?
– Személyesen. Londonban már megvolt a gyors esküvő.
– Összeházasodtak? – Tömörjohanna édesen elmosolyodott. – Akkor Thomas megkezdte
megérdemelt büntetését.
Később mind átvonultunk a nappaliba. Éva mellém bújt.
– Gwendolyn így akarja – suttogta. – És ha Gwendolyn így akarja, majd gyakran
meglátogatom.
Tömörjohanna iszonyú boldogan ült a fekete-fehér Gwendolynnal az ölében. Hozzájuk
hajoltam.
– Szép vagy, Gwendolyn! Gyönyörű kiskutya!
Gwendolyn rám nézett. Most a szememmel beszélek, mondta. Nézz rám, nézz a szemembe, és
mindent értesz. Szeretlek! Szeretlek benneteket. De szeretnék egyvalakit a világon a legjobban
szeretni. A gazdámat, hűségesen…
Nagymama meglökte könyökével Rénót, de a narancsszörpből csak egy löttyintés ömlött ki.
– És a kutya? Lemászott a képről?!
– Addig kerestem, amíg találtam éppen ilyet – súgta. – Éva kedvéért…
– Ha! Erre Tömörjohanna beleszeretett. Amíg tanít, Mandolin majd a katedra alatt ül.
Anyánk éppen az Éva-mesés füzetemet lapozgatta Évával.
– Úgy látom, elkészültél – inkább mondta, mint kérdezte.
– Kész a nagy mű! – feleltem. – Majd részletekben felolvasom a Búzavirágszeműnek.
Éva lógázta a lábát, tetszéssel bólogatott.
– Szó sincs róla! Nagylány már, és tud olvasni. Mindennap sort kerít tíz oldalra.
Rémülten nézett fel a kisasszony.
– Vakációban?!
Meg kellett mentenem.
– Már odaígértem Hanna néninek.
– Sebaj, ő hamar végez vele. Tömörjohanna vette a lapot.
– Nem mondhatnám. Tíz oldal naponta… És nem állhatok neki éppen a szünetben.
Anyánk megadóan bólogatott.
– Ami azt illeti, elég sok eszement hülyeséget összehordtál, hogy Évának kutyája legyen.
Kíváncsi vagyok, ki viszi majd sétálni!
– Természetesen Hanna néni. Ebben maradtunk.

87
 Alapítva 1950-ben
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja

ISBN 963 11 8093 X

A kiadásért felel Cs. Tóth János vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Rét Viktória
Műszaki vezető: Diósi Katalin
Terjedelem: 10,5 (A/5) ív. IF 7649
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Rt., Budapest, 2005
e-mail: mora@mora.hu
Internet: www.mora.hu
Alföldi Nyomda Rt. (3712.49.02), Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

88