Professional Documents
Culture Documents
Dekany Andras A Fekete Herceg Hu nncl2886-6f3v1
Dekany Andras A Fekete Herceg Hu nncl2886-6f3v1
A fekete herceg
— Évekkel ezelőtt, ugyanezen a napon, uram, így néztünk egy kikötőt, mint
most, ha nem csalódom!
— Csak egy kicsit távolabbra innen. Akkor Európában voltunk, most
Ázsiában vagyunk.
— Mit sem számít, uram! A kikötő — kikötő, akár Európában található, akár-
Ázsiában!
—.... ha nem csalódom.
— Igen, uram, ha nem csalódom!
— Pedig csalódsz, barátom! Nézz körül: akkor az Adria torkában voltunk,
most a Távol-Kelet kapujában. A kapu mindig nagyobb a toroknál!
— Hogy enné meg a fene!
— Nono!
— Úgy biza, uram, hogy enné meg a fene! Nekem a kikötő azért egyforma,
mert bárhol is vagyok, egyet tudok: távol élek Komáromtól!
— Megmaradsz örökre dunai sajkásnak! Holott tengerész vagy már jó
egynéhány éve!
— Hej, a Duna, uram!
— Ne sóhajtozz örökösen!
— Nem sóhajtok, uram!
— Hol látsz te a Duna mellett ekkora kikötőt, ennyi hajót, fregattot, korvettot,
barkót, maláj sampant, arab dhaut, sőt gőzösöket és klippert is? És egy ekkora
várost, ahol akad néznivaló bőven!
— Mindezt odaadnám a komáromi sajkáskíkötőért, uram, ha lehetne!
Ma Fu-ko az udvarmester
Mah úr, ki lehet ez a Mah úr? — villant át Monostory agyán, amikor elolvasta a
levelet.
Tétovázásra nem volt idő.
Ha teljesíteni akarja az üzenetet, akkor máris mennie kell, egyrészt, mert ezt kéri a
levél írója, másrészt, mert itt van még a hírhozó, aki elvezetheti Mah úrhoz, akinek
létezéséről e pillanatig semmit sem tudott.
— Elvezetsz Mah úrhoz? — nézett az öregre.
— Az a parancsom, misztha — hajolt meg az emberke.
És mivel az angol javában káromkodott, szidta Ausztria császárát, de a Gigant
parancsnokát is, aki hosszabb horgonyláncot engedett a kelleténél, és ez majdnem bajt
okozott a két hadihajó között, Monostory nem szólt semmit, a toporzékoló ember
hóna alá nyomta a távcsövet, és intett Porkolábnak:
— Péter, gyerünk! Ismerkedjünk meg Mah úrral, akinek hírét se hallottuk eddig.
— Gyerünk, gazdám! Ha nem csalódom, ez azt jelenti, hogy a Novara kikötését
és leszerelését nem nézzük végig.
— Nem baj, barátom, ez a különös levél jobban érdekel a Novaránál is!
Porkoláb Péter derűsen megvakarta feje búbját, elnevette magát:
— Ismer engem, gazdám. Követem, amerre megy — ha kell, Mah úrhoz, ha
kell máshová. De a fene tudja, szívesen néztem volna a szemébe annak a
tisztnek, amikor partra száll! Képzelje, gazdám, de eltátaná a száját, ha eléje
állnánk, és azt mondanánk néki: „Császári tiszt úr, mit gondol, kik állnak
maga előtt?" Magyarul mondanánk, hiszen magyar volt ő is!
Ahogy végighaladtak a Bund sétánynak is beillő deszkapallóján, szemük
hol a fregattot kereste, hol az öreg kínait figyelte. A fregatton, akárcsak az
előbb az angol hadihajón, megengedték a keresztvitorlákat, visítva szóltak a
sípok, fürge kezek és lábak kapaszkodtak felfelé a kötélzeten, és ugyanakkor a
tisztelgő legénység, fegyverbe állva, felsorakozott a vezénylőhíd mögött, a
tatfedélzeten.
A trombitás tisztelgést fújt.
A Gigant tatján ugyancsak felsorakoztak, fehér egyenruhában, szalagos
szalmakalappal, vállhoz szorított fegyverrel az őrség emberei.
Ausztria császára üdvözölte Anglia királyát.
Egy kicsit, nagyon kicsit összeszorult Monostory szíve; feltámadt benne a
régi emlék: élete első hajója, az Implacabile, ami ugyancsak hadihajó volt... és
ha létezne... ha elfoglalhatta volna rendeltetési helyét, Fiume kikötőjének
őrzését... ha ... és megint csak ha ...
Megrázta magát, mint a kutya, ha vízből mászik ki. Ez volt az a mozdulat,
amellyel Monostory Balázs mindig és minden alkalommal képes volt
megszabadulni az őt gyötrő gondoktól, emlékektől, kísértésektől.
— Ami volt, nincs! — dünnyögte, és elhatározta, hogy azért sem tekint a
lelki békéjét felkavaró osztrák hadihajóra.
Nem is tekintett.
Porkoláb Péter ugyanígy tett.
Biztos és nyugodt léptekkel követték az öreget, aki korát meghazudtoló
fürgeséggel sietett előre.
Porkoláb kétszer is kinyitotta a száját, hogy szól: ugyan meggondolta a
gazda, hogy rábízzák magukat egy ilyen ismeretlen, kétes kinézésű figurára?
Nem mondták többen, nem olvashatták az újságokban, vagy nem intették okét a
tengerésztisztek szállásán, a Tengerészotthon gondnoka és a portás, hogy
óvakodjanak az estétől, a kínai és a maláj negyed útvesztőitől, de főleg a
mindenféle trükkel csalogató fosztogatóktól? Singapore-ban egyáltalán nem volt
ritkaság az emberrablás, de az sem, hogy a parton rekedt tengerész vagy utas beült
egy sampanba — és többé nem érkezett meg a hajójára! Ki tudta volna eldönteni,
hogy Singapore ezernyi sampanja (könnyű, pálmaháncs fedeles csónakja) közül
melyikben ülhettek a merénylők? Ha egyvalaki eltűnt, az eléggé tehetetlen
rendőrség végül is ezzel a bejegyzéssel menekült meg saját tehetetlenségétől:
„Felfalták a tigrisek." Egy századdal ezelőtt a Singapore-t szegélyező őserdőkben
és a gazdag európai vagy kínai kereskedők házainak, palotáinak őserdőnek beillő
kertjeiben, parkjaiban egyáltalában nem volt ritkaság az embervérre szomjazó
tigris. Sötétedés után lámpákat lóbáló szolgák és fegyveres kíséret mellett
haladhatott át kertjének útjain az európai vagy kínai ura-ság. A közeli Johore
szultánság, a túlsó maiakai part gondoskodott róla, hogy Singapore lakossága
féljen a tigrisektől, a tenger és a tengeröböl hírhedt mérges kígyóiról nem is
beszélve. Ha a tigrisek garázdálkodási lapjára mégsem lehetett ráírni az eltűnt
áldozat nevét, akkor elővették a másik megoldást: megmarták a mérges kígyók ...
Ezekre gondolt Porkoláb Péter, pirátokra (vízi rablóikra), fosztogató
zsiványokra, embercsapdákkal foglalkozó bandákra, az ópiumbarlangok .
„zsinórosaira", akik egyszerű kis hurokkal tették el láb alól az elkábult vagy
éppenséggel szín józan embert, a szökött tengerészek garázda bandáiról nem is
beszélve. Hiszen köztudomású, hogy történetünk idejében Singapore volt a hajók
söpredékeinek főhadiszállása. A lebujok, a titkos tanyák, a sikátorok rejtett
szállásai akkor már századok óta (a portugál felfedezők idejétől) — amikor Sing-
a-pore (malájul: oroszlánok városa) még csak halászvároska volt — várva várta a
kelet felé és a keletről érkező mindenféle söpredéket. Tudta ezt Monostory, és
tudta Porkoláb is.
Porkoláb látszólag közömbösen, mégis gyanakodva lépdelt.
Jól megfigyelte, merre mennek, hol térnek le vagy kanyarodnak el. Addig
figyelt, míg végül is teljesen összezavarodott.
A kikötőpartot szegélyező kereskedőváros mögött a maláj város, majd a kínai
város következett. Aki ismeri az ázsiai Keletet, az tudja, hogy az utcák nem éppen
úgy sorakoznak egymás mellett vagy egymás közelében, mint a mi megszokott
utcáink. Kelet város jellegéhez hozzátartozik a sikátor, de még inkább az olyan
utca, amely eltűnik egy-egy ház udvarában, és csak négy-öt házzal, udvarral
odébb folytatódik mint utca, hogy azután eltűnjön egy sikátor útvesztőjében.
Az öreg Csang keresztülvezette a két tengerészt a maláj városon, bűzös
udvarokon, még bűzösebb bazárokon és pálmagyékényekkel letakart, kábítóan
fülledt sikátorokon át. Ami szemük előtt kavargóit, az messze felülmúlta a
bagdadi vagy a basrai bazár látványát. Kígyókereskedők üvöltve árusították
„szelídített" kobráikat, ordítoztak a madárárusok, a halasok, a lámpáskészítők, a
kardkovácsok, az ananász- és banántermelők, a gyékényfonók, de a tigrisárusok
is. Mert ez is kapható volt Singapore-ban, főleg kölyöktigrisek, mintegy
igazolásául annak, hogy nemcsak az embernek van félnivalója a tigrisektől, de a
tigriseknek is az embertől.
Csang ment előre rendületlenül.
Monostory szótlanul követte.
Mellette Porkoláb Péter.
Végül Péter — már jóval túl az európai negyedet elválasztó hídon, benne a
maláj város forgatagában — megjegyezte :
— Gazdám, jó helyre megyünk?
Monostoryt annyira meglepte Porkoláb kérdése, hogy nem válaszolt
azonnal. Megszokta, hogy a derék honfitára akár reggeltől estig hallgat, ha
nem szólnak hozzá.
— Gazdám . ..
— Szóltál?
— Szóltam. Kérdem: jó helyre megyünk? Megbízhatunk, egy ilyen
vénemberben, akiről azt se tudjuk, ki fia-borja?!
Monostory előbb kikerült egy halárust, aki a sikátor közepére tette a
kosarát, majd egy szingaléz ópiumpipa-faragót, mögötte egy tamil
állatkereskedőt, aki belekapaszkodott Monostory karjába, hogy ha mást nem,
legalább vegye meg az éppen most érkezett indiai örvösmedvét.
Amikor végre válaszolhatott, csak ennyit mondott:
— Nem tudom. Az az érzésem, hogy megbízhatunk benne. A levél, amit
hozott, arról árulkodik, hogy küldője tisztában van velünk, s hasznunkra akar
lenni. Ennyi elég a bizalomhoz. A többit meglátjuk, barátom, Péter. Most már
különben sem tehetünk mást, mint követjük az emberkét, még akkor is, ha
kilóg a nyelvünk a pokoli hőségben.
— Biza így van, gazdám! Nem hinném, hogy a sokat emlegetett pokolban
nagyobb forróság lenne!
De egyszer minden véget ér.
A maláj város is.
Egy folyócska vagy inkább csatorna vont határt a következő városrész és a
maláj város között. Néhány lépés egy igen ügyesen épített hidacskán — s
egyszerre más világba kerültek vándoraink.
A kínai városba, Singapore legzárkózottabb, legzártabb negyedébe.
1858-ban Singapore kínai városába belépni csak kétféleképpen lehetett:
vagy kínai kísérettel, ami százszázalékosan biztonságos volt, vagy kiséret
nélkül, számolva a legnagyobb veszedelemmel, a halállal.
A hídon túl Csang mélyen meghajolt, előremutatott:
— Gazdám, a nagy hatalmú Mah úr küldeni.
A hidacska feljárójánál két riksát lehetett látni. A riksa nem más, mint igen
ügyesen szerkesztett, nagyon nagy kerekű, karcsú rudakkal ellátott kocsi, amit
emberi erő, a riksakuli húz. A nagy kerék is azt a célt szolgálja, hogy minél
könnyebben lehessen ezzel a közlekedési eszközzel kanyarodni, rohanni vagy
akadályokat elkerülni a távol-keleti városok utcáin.
Mah úr riksái már messziről hirdették, hogy a tulajdonos jómódú ember:
oldalukat lakkborítás díszítette, a kerekek, a rudak csillogtok a napfényben, és
a kulik aránylag rendes ruhát, kifogástalan szalmakalapot viseltek.
— Mah úr kéri, misztha — hajlongott szünet nélkül Csang - ülni riksába, és
jönni tovább házába!
Így azután fejedelmi kényelemben folytatták útjukat.
A kulik szapora léptekkel, olykor valósággal rohanva vitték előre a könnyű
kocsikat. Hihetetlen, de Csang ott szaladt mellettük, ugyanolyan könnyedén,
akár a füttyögő, magas énekhangot adó, járókelőket riasztó kulik.
Az előző városrész zsivajához képest csönd ülte az utcákat, a keskeny
sikátorokat, a házak előtti apró udvarokat. Copfos kínai férfiak kuporogtak a
házak küszöbén vagy a járdák szélén, és csendben, elmerülve végezték napi
munkájukat. A gyerekek játéka is inkább a munkához hasonlított. Singapore
legolcsóbb üstfoltozói, kovácsai, mosodásai, borbélyai, kézművesei,
hálófonói, ruhavarrói és szőnyegszövői a kínaiak voltak.
Monostory figyelve nézett körül. Időnként feltűnt az utcákban egy-egy igen
szép, rendkívül érdekes ház. Valójában olyanok voltak, mint az irgalmatlanul
nagyra nőtt, fából és lakkból készült ékszerdobozok. Egy-egy gazdag kínai
háza.
Vajon milyen lehet Mah úr háza?
A riksák bekanyarodtak az Öpiumszívók utcájába.
Nehéz, fojtó, kesernyés és ugyanakkor édeskés levegő,ülte meg az utcát.
Egyik ópiumbarlang a másik mellett sorakozott. Itt állt a Nagy Buddha
temploma is, ami külsőre inkább jól megtermett csűrt mutatott, de a majolika
tető, a tető gerincén levő két óriási porcelán sárkány s a tető szélén
felsorakozó, ugyancsak porcelán ember-, állat- és nö vényfigura, valamint a
bejáró közepénél elhelyezett teknősbékató és oszlopok mégiscsak azt hirdették,
hogy az épület a papok birodalma.
— Lenni mindjárt Mah úrnál! — kiáltotta a templom előtt az első riksa mellett
futó öreg Csang, és előremutatott.
Az utca végén — vagy inkább valamiféle terecskén — egy ház emelkedett.
Olyan volt, mint a legtöbb gazdag kínai háza Sanghajtól le egészen Singapore-
ig a meleg égövben.
Középen aranyozott lakkal borított fatornác, felette fél ember nagyságú színes
laxnpionok, mögötte hatalmas, sárkányokkal díszített bronzkapu. Jobbról és balról
egy-egy üzlethelyiség. Felette két emelet.
Az első emeleten, akárcsak az olasz reneszánsz régi velencei palotáin, virág-
és ábradíszítéssel ékesített ajtótáblák a nap és a szél ellen. A második emeleten
nem ajtóablakok, csak ablakok sorakoztak, zsalukkal védve a. nap heve ellen. Az
ajtóablakok tábláit arany alapon főleg piros virágok és ábrák díszítették, míg a
szabadon maradt falközöket piros alapon arany virágok és ábrák. Egyedül a
zsalukat festette tompazöldre a házat tervező művész.
Az egész épület derűsen mosolygott, és ha hinni lehet abban, hogy a ház
messziről elárulja a gazdáját, akkor Mah úr igen derűs, jókedvű férfiú lehetett.
Ahogy közeledtek a házhoz, Monostory azonnal észrevette, hogy az
üzlethelyiségek teaházak, s nem ópiumbarlangok. Jobbról egy, balról egy, mintha
egyensúlyban tartották volna az épületet.
A teaházak most üresek voltak, hiszen ilyen helyeken csak éjjel indul meg az
élet.
És az épület is mintha üres lett volna.
Szokás szerint a bejáró küszöbén üldögélt néhány kuli vagy szolga, de az
emeleti ajtótáblák és zsaluk becsukva csendet és némaságot hirdettek.
Monostory hátrafordult.
Elmosolyodott. Szeretettel, meghatódva. A derék, drága Péter! Kenyeres
pajtása, elválaszthatatlan társa úgy ült a riksában, mintha karót nyelt volna.
Arca a legnagyobb szenvtelenséget, közömbösséget hirdette, de egyben azt is,
hogy mindent, amit lát, megvetésre méltónak talál. Egyedül a tenger és a
hajók voltak azok, amikkel szemben Porkoláb Péter komáromi sajkásivadék
megenyhült. Egyébként csak a gazdája iránti imádat és rajongás vette rá arra,
hogy eltűrje Arabia homokját, a Perzsa-öböl kábító forróságát, Kelet
idegenségét s általában azt a nyugtalan, pihenést, békességet nem ismerő
életet, amiben Monostory Balázs mellett része volt, szárazföldön és tengeren
egyaránt. Monostory biztatóan hátraintett:
— Csigavér, komám! Rövidesen kiderül, fontos vagy nem, hogy
idekerekeztünk!
Porkoláb visszaintett:
— Csak már verekedhetnék egyet amúgy istenigazában!
A kis kocsik a bronzkapus tornác elé gördültek.
Abban a pillanatban, mintha csak színházi jelenés lett volna, kinyílt a
bronzkapu.
A küszöbön ott állt egy kövérkés, szemüveges, aranyos ruhába öltözött
idősebb férfi, mögötte több, a megszokott kék öltözékbe bújtatott kínai,
nyilván Mah úr és udvartartása.
Csang felszaladt a lépcsőn, mélyen meghajolt az aranyos ruhájú előtt, és a
riksák felé mutatott.
A kocsik megálltak, a kulik letették a rudakat, és a két európai kiszállt.
Mah úr — mert ő volt az aranyos ruhájú, mandarinszerű jelenség — tiszta,
hiba nélküli angolsággal megszólalt:
— Üdvözlöm, Sir, a házamban! Legyen a vendégem! Monostory jól
megnézte az előkelő megjelenésű kínai uraságot, miközben az illendőségnek
megfelelően válaszolt:
— Köszönöm a szíves hívását, uram. Velem jött a segédtisztem, aki nélkül
sehová sem megyek. Honfitársam ő, és mindenben együtt döntünk.
Mah meghajolt Porkoláb előtt is, barátságosan biccentett:
— Legyen ön is a vendégem! Ha kell, akár tízezer évig.
Porkoláb meghökkenve meredt Mah úrra, de csak annyit mondott,
ugyancsak angolul:
— Az egy kicsit sok lenne, Sir!
— Kérem, kövessenek — intett Mah úr, és tapsolt.
A csodálatosan szép bronzkapu mögötti részt eddig vérpiros brokátfüggöny
takarta el. A tapsra a függönyt széthúzták.
Mah úr megindult.
Mögötte, az illendőségnek megfelelően, Monostory és Porkoláb.
Hatalmas előcsarnok tárult eléjük. Padlóját márvány, falait színes
selyemből szőtt kárpitképek borították. Tompa, de igen kellemes zöldes fény
borult az egész helyiségre.
Az előcsarnok közepén márványtavacska díszelgett. Lomha, álmos képű
teknősök hevertek benne.
Amikor a terem túlsó részére értek, Mah úr elnézést kért:
— Bocsásson meg, Sir! Az ősök tisztelete családomban oly nagy, hogy
a kegyeleti szoba mellett nem haladhatok el úgy, hogy ne hódolnék emlékük
előtt. Majd udvarmesterem elvezeti önöket a tanácsszobába, addigra én is ott
leszek.
Mah úr előtt kinyílt egy ajtó, majd bezárult. Tömjénfüstre emlékeztető illat
csapta meg az elhaladók orrát. Az udvarmester, a levélíró Ma Fu-ko lépett az
idegenek elé, és vezette őket tovább. Igen vékony ember volt s nagyon
udvarias.
Mindenütt félhomály, csönd, némaság. Sehol női nevetés vagy
gyerekkacagás.
Ma Fu-ko végre kinyitott egy ajtót, és azt mondta:
— Lenni Mah úr tanácsszobája. Lenni benne Mah úr.
Egyszerre éles világítás vágott a szemükbe. Mindent piros és aranyszín
borított, a szerencse színe. Piros volt a fal, pirosra lakkozták és arannyal
szegték a sárkányos, tigriskarmos, tigrisfejes karosszékeket, asztalkákat,
vázákat és az ezüstpipákat tartó állványokat. A mennyezetről lecsüngő
olajlámpák is arany- és piros színben csillogtak.
Piros volt a színe a szőnyegeknek, a falakat szegélyező falkereteknek, a
hatalmas szárnyas ajtónak, ami egy kertbe vezetett. A kertből hatalmas
legyezőpálmák, vaskos bambuszok, fanagyságú páfrányok, szerecsendiófák
tekintettek be a házba. Közöttük türkizzöld pázsit pihentette a szemet.
— Foglaljon helyet, Sir, és ön is, uram — intett a belépőknek Mah úr, aki
trónszerű karosszékben ült.
A dúsan faragott, rózsafából készült szék egyik karfáján egy majmocska
üldögélt, a másik karfán, apró ezüstketrecben, a kicsinél is kisebb rizspintyek
voltak láthatók. Mah időnként hol a majmocska feje búbját vakarta meg, hol a
kalickához hajolt, és mondott valami kedveset a madárkáknak.
— Kapitány, nem találja különösnek, hogy itt ül velem szemben, és arra
vár, hogy felfedjem a szokatlan meghívás okát?
Csak egy igazi, bölcselkedésre hajlamos kínai ember volt képes olyan
gyerekes derűvel ránézni az előtte ülőre, mint Mah tette.
— Nem találja különösnek?...
Monostory nyugodtan, a legteljesebb őszinteséggel válaszolt :
— Nem, uram, nem találom különösnek. Vallom, hogy semmin se
kell csodálkozni, mert előbb-utóbb minden kiderül. Érdeklődéssel várom
szavait.
Mah elismerően bólintott.
— Ön igen bölcs ember, Sir.
— Téved, uram, csak jó egynéhányszor próbára tett az élet.
Mah megsimogatta a majmocska fejét. Elgondolkozott. Majd tapsolt. Az
udvarmester lépett be.
— Teát! — intett a kínai uraság. — Előttem csináljátok! — Vendégeihez
fordult: — A régi kínai szokás és az ősi udvariasság azt kívánja, hogy a
nagyon kedves vendég lássa a tea készítését, része-e legyen ennek az
örömnek.
Porkoláb hümmögött. A tények egyszerű embere soknak találta a
ceremónia tekervényeit, a végtelenbe nyúló „mellébeszéléseket", annak
ellenére, hogy a Keleten élve, éppen ezt tanulhatta meg a legjobban.
Monostory rátekintett, legyintett: várj türelemmel!
Mah megvárta, amíg a szolgák behozzák az izzó parázzsal teli tartályt, az
apró, finom művű csészéket, a rézből készült teáskannát, az apró
süteménykékkel megrakott tálat, egy csomó ezüstpipát — a kínai vendéglátós
akkori kellékeit.
Amikor csönd támadt, s mindenki előtt ott párolgott a délkínai felfogás
szerint legszebb, sárga színű tea, Mah úr félretette a ceremóniát:
— Ügy tudom, Sir, ön most hajó nélkül van. Igaz?
— Igaz. Atyai barátom, Kucsuk basa tengernagy váratlanul meghalt,
hajója, a Szultán Szelim visszafordult, hogy hazatérjen a törökországi
kikötőbe. Mindez Colombóban történt. Azóta úton vagyunk a barátommal;
bevallom: Amerikába készülünk.
— Ezt is tudom, Sir. De azt is, hogy ön kitűnő tengerész, a társa is az, s
nekem pontosan ilyen kitűnő hajósokra van szükségem.
Mah szünetet tartott. Áhítattal szürcsölgette teáját.
Monostory pislogott. Talán téved a derék kínai úr, ha arra gondol, hogy
valamiféle dzsunkát vagy hozzá hasonló vízi alkalmatosságot akar rájuk bízni.
— Uram, mi tengerészek vagyunk ugyan, de csakis azokhoz a
hajótípusokhoz értünk...
Mah elmosolyodott, közbeszólt:
— Tudom, Sir. Akkor nem önhöz fordulnék, ha kínai vagy arab hajóra
kellene szerződtetni. Mielőtt továbbhaladnánk beszélgetésünkben, mégis
szeretném tudni: elhatározása, hogy Amerikába megy, megmásíthatatlan? Úgy
értem, hogy jó pénzért, mint az európaiak mondják, nem lenne hajlandó
segítségemre lenni?
Monostory Porkolábra nézett, Porkoláb Monostoryra.
Mah figyelve vakargatta a majmocska fejét.
— Egy órával ezelőtt én az ön létezéséről se tudtam…
— Értem — bólintott a kínai. — Ezzel azt akarja mondani, Sir, hogy
mielőtt igent vagy nemet mond, tudni akarja, miért faggatom.
— Természetesen, uram. Mah elmosolyodott.
— Tudja ön, mi a f an-tan?
— Tudom, szerencsejáték. Mahdzsongot és fan-tant játszik minden
valamirevaló kínai.
Mah jóízűen nevetett:
— De jól ismer minket! Nekünk a szerencsejáték a szenvedélyünk. Önök
is szerencsejátékhoz kellenek nekem.
Most azért Monostory Balázs mégiscsak meglepődött. Porkoláb magyarul
morgott a bajusza alatt: „Bolond ez a kínai fickó!..."
— Szerencsejátékhoz? Az előbb azt mondta, uram, hogy hajósokra van
szüksége...
Mah felállt. Néhány lépést tett a szobában. A kertbe vezető ajtó küszöbéhez
lépett, kitekintett a pálmák közé. Figyelemmel nézett kifelé.
— Megtörtént már nemegyszer, hogy mérges kígyó lopakodott a házba!
— fordult vissza, és pattogó, magas hangon szólt az udvarmesternek.
Pillanatok múlva egy szolga ült a küszöbön, hosszú pálcával a kezében.
Mah mosolygott.
— Még egyszer kérdem, Sir: hajlandó lenne, mondjuk, egy évre
elhalasztani amerikai utazását, ha kitűnő fizetéssel leszerződtetném?
— Uram, nem mondhatok mást, mint az előbb.
— Tehát hajlandó! Mert aki nem mond nemet..
— Nézze, uram, ne játsszunk egymással! Semmi okom szócsatát vívni
önnel olyasmiért, amit nem tudok, ön hívott, s minden töprengés nélkül
eljöttem. Azt se tudtam, hová jövök, azt se, hogy miért. Ezért legalább annyi
bizalmat megérdemlek, hogy őszintén feltárja előttem meghívása okát.
A határozott szavak használtak. A keleti ember nehezen törődik bele, hogy
azonnal, nyíltan kell valamire válaszolnia. Mah — kifogástalan angolsága
mellett is — vérbeli ázsiai volt, aki élvezetet talált a hosszadalmas, kimerítő
beszélgetésben, a szavak és mondatok viaskodásában. De volt annyira okos,
hogy megérezte: az a férfi, aki előtte ül, a tények embere, nem szíveli a sok
beszédet, a sejtelmeskedést.
— Teakereskedő vagyok.
Monostory bólintott, örült, hogy legalább ennyit tud.
— A hazámban mandarin voltam, hatalmas vagyon ura. De a
legfényességesebb császár számkivetésre ítélt!
Mah kis szünetet tartott. Vakargatta a majmocska fejét, és figyelte a hatást.
— Én is számkivetett vagyok — komorodott el Monostory — Engem a
császár nem űzött el, én szerettem volna sok társammal együtt a császárt
elűzni!
Mah elmosolyodott.
— Amikor önről hallottam, már akkor rokonszenves volt nekem... De
folytatom: még így is, mint teakereskedő, mandarinhoz méltón élek. Nincs
okom panaszkodni. Az ezerarcú Buddha megsegített. És szeretem a fan-tant!
— A fan-tant? Hiszen...
— Igen, a szerencsejátékot. Életem legnagyobb szerencsejátékát akarom
megvalósítani. Ide kell, Sir, az önök segítsége!
Erre a kijelentésre még Porkoláb is felfigyelt. Pedig már szundikálni
kezdett, részben az elrágcsált sok süteményke, részben a bódító tea, de még
inkább a kertből beáradó nagy hőség miatt.
Mah folytatta:
— Szeretném megmutatni az angol kereskedőknek, hogy a kínai
kereskedő is versenyképes ellenfél. Érti már, Sir? Feltenni valamit egy nagy
tét ellenében — ez a fan-tan! Ebben az esetben egy hajó, a hajó szállítmánya
és a megvásárolt nyerőbárcák jelentik a tétet...
Mah szemében izgalom csillant, annak az embernek az izgalma, alti képes
utolsó fillérét rátenni a versenylóra, a kártyára, vagy megvenni maradék
pénzéből a ruletthoz szükséges zsetont, a pénzt helyettesítő kaucsukdarabkát.
Monostory felvetette a fejét.
Hajó, hajószállítmány, nyerőbárcák!
A teaküpperek híres versenyéről eleget hallott már... Mah hogyan kerül
kapcsolatba a klipperekkel? Legfeljebb mint teakereskedő. De hol lehet itt
megmutatni az angol kereskedőknek, hogy a kínai kereskedő is versenyképes
ellenfél?
Legfeljebb úgy, hogy vesz egy klippert.
De hogyan szerezhet a kínai klippert, amikor a versenyben — a szabályok
szerint — csak angol hajó vehet részt? A versenyszabályokat a Lloyd írja elő,
és azt áthágni nem lehet.
Mah szeméből eltűnt az izgalom, helyette kemény vonás jelent meg az
egyébként lágy, puffadt arcon.
— Mah gyűlöli a fényes homlokú császárt, de az angolokat is! —
jelentette ki ritka őszinteséggel. — A császárt, mert elűzött hazámból, az
angolokat, mert mindent igyekeznek megszerezni és elvenni mástól! Ezért is
szeretném, ha az én különleges fan-tanom sikerülne.
Most megint a játékos izgalma villant meg az összehuny o-rítQtt szemben.
— Semmi pénzt nem sajnálok, hogy sikerüljön! Érti, Sir, semmit! önre
nekem mindenképpen szükségem van. Kérjen bármit, csak vegye át a Taitsing
másodparancsnokságát!
Elhallgatott. Lassan felemelte a teáskannát, és öntött a csészékbe.
Monostory ránézett Porkolábra, aki fanyalogva figyelte Mah úr műveletét.
Az igazságnak tartozunk, ha bevalljuk: Porkoláb nem túlzottan szívlelte a teát.
Többre becsült egy pohárka rumot, mint a világ legjobb- teáját.
— Nos, Péter, te mit tennél?
Magyarul mondta. Porkoláb magyarul felelt, de előbb megsodorta bajuszát:
— Előbb megnézném a hajót, gazdám, azután döntenék. Amerika nem szalad
el, a helyén marad még jövőre is!
Maliot nem zavarta az ismeretlen beszéd. Arca most teljesen közömbös
volt, noha pontosan tudta, hogy a beszélgetés közte és a két idegen között
most érte el a fordulópontot.
Monostory felemelte mutatóujját:
— Engedjen meg egy kérdést, uram ... Honnan tudta, hogy én
létezem, és honnan, hogy hol vagyunk találhatók?
Mah megsimogatta ritkás szakállát:
— Sir, mondhatnám azt is, hogy ez az én titkom. Nem szeretem elárulni
tetteimet, cselekedeteimet. Nem természetem. Hónapok óta várok egy olyan
tengerésztisztre, aki nem angol, aki kitűnően érti mesterségét, aki megtanulta
az élettől, hogy küzdeni kell, és aki becsületes, nem árul el. Singapore híres
arról, hogy itt sok tiszt és tengerész elhagyja hajóját. Hm! Ama kevés kínai
közé tartozom, akit a szülei angol iskolában neveltettek... ráadásul legjobb
barátaim egyike is angol, s mégsem szívelem őket. Olyan férfit vártam, mint
ön, Sir. Amikor hírhozóim jelentették, hogy ön és segédtisztje Singapore-ba
érkezett, éreztem, elérkezett a várva várt alkalom! Azt is tudom, hogy a Vörös
Oroszlán megsemmisítésében önnek, kapitány, nagy része volt. Tehát? ...
Mosolyogva tekintett vendégeire.
Monostory felállt. Megszokta a hajón töltött évek alatt, hogy minden
valamirevaló dolgot járás közben vagy legalább állva kell elintézni.
— Bocsásson meg, uram! Nem udvariatlanságból teszem.
— Kérem, Sir, ahogy kényelmesebb ...
— A Taitsing klipper?
— Igen, így hívják önöknél. Klipper. Mi gyorshajónak, dzsong-cö-
mónak nevezzük. A Taitsing dzsong-cö-mo, gyorshajó. Talán a leggyorsabb,
ha olyan ember irányítja, aki érti a mesterségét. És nekem ilyen hajóra,
ilyen parancsnokhelyettesre van szükségem!
Monostory közbevetette: — Miért a parancsnokhelyettes-től függ a hajó
irányítása, és miért nem a parancsnoktól?
Mah nem válaszolt azonnal. Mintha gondolkozott volna. Várhatta ezt a
kérdést, és mégis váratlanul érhette. Vagy talán többféle választ tartogatott
erre az esetre, és most latolgatta, melyik a helyesebb?
Mah megsimogatta az állat.
— Azért, Sir, mert a Taitsingon a parancsnokhelyettes a parancsnok.
Parancsnoki fizetést kap, parancsnoki hatáskörrel rendelkezik, azt szerződteti
le a hajóra, akit akar ...
— Nem értem, uram... és a parancsnok? Mah arcán finom mosoly jelent
meg:
— Engedje meg, hogy egy hasonlattal válaszoljak, ahogy nálunk,
kínaiaknál szokás. És ez így hangzik: „Ha nem látod az eget, mert felhők
takarják — nyugodj ebbe bele. A felhők előbb-utóbb eltűnnek, és akkor újból
látni az eget. Tehát várj türelemmel, mert mindennek a titka a türelem." Ennyi
a hasonlat, Sir. Bocsásson meg érte!
Monostory elmosolyodott:
— Kérem, megértettem. Én viszont hasonlat nélkül válaszolok feltett
kérdésére. Először is, csakis akkor szerződöm a Taitsingra, ha a segédtisztem
is velem jöhet. Másodszor, mindent megelőzve, erről csakis akkor lehet szó,
ha láttam a hajót. Megérti ugyebár, uram?
Mah is felállt. Ünnepélyesen meghajolt:
— Sir, önt máris a hajóm parancsnokaként üdvözölhetem! Említettem, azt
szegődtet a hajóra, akit akar. A segédtisztjét is, ha úgy kívánja. Nincs
kétségem, ha megnézi a hajót, megfelel majd az igényeinek. A hajó az
enyém. De erről nem tudhat Önökön kívül senki. Csak a parancsnok, aki
mostantól kezdve tulajdonosként kell hogy szerepeljen. ő az az angol
ember, aki a barátom, de aki a teahajók versenyében, a szabályok szerint, egy
személyben parancsnok és tulajdonos lehet. Ismétlem, minden pénzt megadok,
hogy ön legyen a másodparancsnok, vagyis a tulajdonképpeni parancsnok. Én
csak azt kérem, hogy a Taitsing nyerje meg a teaklipperek versenyét!
— Hol találom a hajót?
— Tangong Pegarban horgonyoz majd. Ha semmi sem jön közbe, holnap
érkezik. Tangong Pegar a kikötő déli része. Ott kötnek ki a klipperek, ha
Angliából jövet hazám szép folyójához, a Minhez tartanak, hogy elérjék a
gyülekezőhelyet, Pagodát.
Monostory meghajolt:
— Kérem, szíveskedjék értesíteni a barátját, hogy horgonyvetés után
társammal együtt felmegyek a hajóra.
Mah arcán finom mosoly jelent meg:
— Nem szükséges értesítenem. Ö már tudja, ki várja a Taitsing befutását a
Tangong Pegar-i révben.
Monostory hüledezve meredt a kínaira: — Bajosan hinném!
— Higgye el, Sir, úgy van, ahogy mondom! — Tapsolt. Az udvarmester
lépett a helyiségbe. Mah kínaiul szólt hozzá, az udvarmester válaszolt.
Mah — némi mentegetődzéssel a hangjában — mosolyogva nézett
vendégeire:
— Házamban van vendégház is. Intézkedtem, hogy vezessék önöket oda.
Monostory szabadkozott:
— Nagyon köszönöm az előzékenységét, de van rendes szállásunk,
méghozzá a Tengerészotthonban.
Mah széttárta a karját:
— Csak volt, Sir! Már nincs. Szolgáim mindent elhoztak. Singapore
veszélyes hely az idegenek számára. A napokban a Fekete Pirátok elrabolták
a Gladiátor egész tisztikarát. Nem szeretném, ha önökkel hasonló történne.
Ezért jobbnak tartom, ha nálam laknak addig, amíg elfoglalják helyüket a
Taitsingon.
Porkoláb Péter ezúttal először szakított szófukarságával. Megsodorta
bajuszát, s némi, szemrehányással a hangjában kijelentette:
— Hogy a gazdámnak mi a véleménye, nem tudom. De én arra kérem az
uraságot, ne itasson örökösen teával, nem vagyok én beteg! Inkább hozasson
egy flaska rumot, abból szívesen hörpintgetek.
MÁSODIK FEJEZET
Asszonyom!
Sajnálom, hogy csalódást okozok önnek. Való, hogy magyar vagyok, és váló,
hogy Monosnak hívnák, de nem Monostorynák. Elég sokszor megtörtént, hogy
nevünket összetévesztették. Erre különösen az adott okot, hogy mind a ketten
Törökországba emigráltunk, tengerre kerültünk. Sajnos, Monostory Balázs
barátom rövidesen meghalt, egy tengeri katasztrófa alkalmával. Aki híremet vette,
többnyire azt hitte, hogy azonos vagyok Monostory Balázzsal. Pedig nem így van.
Monostory Balázs nem él, nem voltunk azonosak. Köszönöm meghívását, és nézze
el ismeretlen tisztelőjének, hogy akaratán kívül kénytelen egy kellemesnek
ígérkező látogatást visszautasítani. Mindenkori híve
Élj tízezer évig, ezt kívánja neked Lin admirális, a Gyöngy-folyó Aranyhala,
ha hallgatsz a szavára. Élj tízezer évig tehát! Tudd meg, hatalmunk messzire elér.
Fekete Pirátoknak hívnak minket, nevünk rettegett a szárazon és a tengeren. A
vezérük én vagyok, lecsapok mindenkire, aki utamba áll. Hatalmam nagy, ütéseim
rettenetesek. Tudnod kell, hogy így van. Felszólítalak, ne menj Fucsouba, kerüld
el Pagodát. Fordulj vissza, mert így akarom! Ha nem teljesíted kérésemet,
összezúzlak hajóddal együtt. Elérlek, bárhová mégy, és bármely úton! Gondold
meg tehát, mi a helyes. Az aranyhal a nyomodba szegődik, s végül bekap, mint a
cápa a kisebb halat. Ezért intelek, mint látod, jóakaratúlag, idejében, mert
barátja vagy egy tiszteletre méltó kínainak, akit még én is becsülök. Ezt üzeni
neked a Fekete Pirátok vezére, akit a Gyöngy-folyó Aranyhalának is neveznek.
Hej, kapitányok!
Ha láttátok volna őket, a nyolcszázas évek nagy hajósait, a klipperek, briggek,
barkók, navék, snow-k, postahajók, a háromárbocos bálnavadászhajók kapitányait
a londoni híres Lloyd-kávéházban, Portsmouth „Aranyhorgony"-ában, Bristolban
a Hartlendnél, a glasgow-i Clyde felső révénél, Mory Firth kocsmájában vagy
még inkább a messze Keleten, Pagoda „Sárkányfej "-ében, a világ legkülönösebb
lebujában, amit egy okos orosz, bizonyos Rikozoff létesített és tartott fenn,
ámulatára és csodálatára talán még a kínai császárnak is!
Ha láttátok volna őket!
Időseket és fiatalokat, áll alatti norvégszakállal, pofaszakállal, bozontos
szakállal, amerikai Lincoln-szakállal, Tegethoff-szakállal, bajusszal vagy bajusz
nélkül, de mindig szakállal. Voltak közöttük matrózokból, hajómesterekből kivált,
regénybe illő hajóstetteket végrehajtó kapitányok, voltak „finomabb kiadású",
tisztiiskolát végzett vagy Klinkenberg és Hudson módjára a flottából elköszönt
kapitányok, sokféle sorsok, sokféle életek, de egyben megegyeztek: java részben
mind elsőrangú értői voltak a tengereknek és a hajóknak.
Ezek a kapitányok vadászták a bálnát, óceánokról óceánokra űzve, de
behatoltak a Dél és az Észak jégbirodalmába is, keresve az átjárókat, a Dél és az
Észak mágneses pólusait, szigeteket, szárazföldeket, harcolva az ismeretlennel,
hogy ismerőssé tegyék. Ezek a kapitányok igyekeztek legyőzni időjárást,
vihart, telet, trópusi szélcsendet, hogy összeköttetést teremtsenek a
kontinensek között mint postahajósok vagy áruszállítók, de ugyanakkor egyik
szemük mindig a felfedeznivalót kutatta, tengeren, tengerpartokon, óriási
folyamok torkolatában, emberszemtől nem látott vízi birodalmaidban.
Otthonukat, családjukat évekig nem látták, hazai földet, kikötőt évekig nem
tapodott a lábuk. Nem eggyel megtörtént, hogy hazatértük alkalmával az utcán
játszó gyerek nem ismerte meg az apját, de az apa sem a fiát vagy a lányát. A
tenger hívta, szólította el őket, a tengerészet lovagkorának ezeket a marcona
híveit, akik lelkesítőleg hatottak a világ minden tengerésznemzetére,
franciákra, oroszokra, németekre, olaszokra, norvégekre, példát mutatva
helytállásból, versenyre híva minden hasonlót a szél és a hullám
birodalmában. Hej, kapitányok! — énekelte a klipperesek ismeretlen
nótaszerzője.
Hej, kapitányok,
vasöklű káromkodők,
istennel, emberrel perbe szálló
klipperzsiványok,
széllel, matrózzal viaskodók!
Hej, kapitányok,
rólatok dalolnák majd
századok múlva fiúk és lányok,
hej, kapitányok,
csodákat teremtő
klipperzsiványok!
Rikozoff „Sárkány fej "-ében ilyen kapitányokat láthatott az, aki rálépett a
mulató pallójára.
Hogy Pjotr Ivanovics Rikozoff mulatóját pallón lehetett megközelíteni,
annak egyszerű oka volt: a mulató otthona nem épület, hanem két egymás
mellé erősített, jól megtermett dzsunka volt.
A Min folyón is, mint Kína annyi folyamán és taván, a pagodai révben
éppen úgy, mint néhány kilométerrel feljebb, Fucsou partjainál, több száz
házcsónak és bárkacsónak horgonyzott, nem okozott tehát nagy meglepetést,
hogy a Pagodában letelepedett orosz hajós kivénült dzsunkákon ütötte fel
duhajdáját.
A dzsunkák megmaradt két főárboca között hihetetlenül nagy, festett
vászonból készült sárkányfejet lengetett a tengeri szél. Aki est idején,
holdfényben először látta, méltán megijedhetett.
Az első dzsunka belső helyiségeit ivónak alakították át, ahol a világ
minden italféleségét meg lehetett kapni. Itt tanyáztak az európai és amerikai
hajók tengerészei, altisztek, matrózok, kapitányok. A kapitányok
találkozóhelye természetesen elvált a többiekétől, a kormányfedélzet alatt
lehetett megtalálni, neve is volt: Kastély. Aki a Kastélyba belépett, annak
nemcsak tekintélye volt, de pénz is jócskán csörgött a zsebében. Rikozoff nem
mérte olcsón sem az italt, sem az ételt.
A második dzsunka — a tulajdonos szerint — volt a „Sárkányfej"
tulajdonképpeni eltartója. Fucsou minden tehetős polgára, nagykereskedője,
városi tisztségviselője ide járt ópiumot szívni. A Pagoda sziget melletti kis
öblöcskéből apró csónakok hozták az ópiummámor híveit a „Sárkányfej"
kettes számú dzsunkájára, a tiltott, de mégis megengedett ópiumtanyára.
Ugyanezek a samponok szállították azután vissza az öbölbe vagy egészen fel
Fucsouba a mámor hazatérő híveit.
Ez az „üzem" télen-nyáron működött. Az első dzsunka csakis néhány
hónapig, amíg európai vagy amerikai hajók horgonyoztak Pagodában, főleg a
tea miatt, aminek Fucsou volt a legfőbb kiviteli helye, másodsorban a
bálnavadászok jóvoltából, akik ide tértek a sárga-tengeri kalandozások után
egy-két heti pihenőre.
Miért volt éppen Rikozoff dzsunkamulatója a tengerészek pagodai tanyája?
Azért, mert az élelmes Rizokoff kicsiben ugyanazt tette a Min folyó mellett,
amit London városában a híres Lloyd-kávéház tulajdonosa. Rikozoff
közvetítette a tengerészek postáját, bármilyen üzenetet nála lehetett hagyni, a
jövők-menők közlései alapján tájékoztatást adott az ázsiai tengereken
tartózkodó vagy onnan távozó, érkező hajókról, ő tartotta számon Kína
teatermését, de azzal is törődött, hogy a legjobb teaszállítmányok kötései nála
valósuljanak meg. A bárkamulató tulajdonosának figyelme mindenre kiterjedt.
Az ázsiai tengereken vitorlázó hajók (majd később a gőzhajók is) nevét és
valószínű tartózkodási helyét bárki leolvashatta a Szalonnak nevezett
bárhelyiség főfaláról.
Itt egy ügyesen szerkesztett, méreteiben is meglepő tábla tudatta a nézővel,
hol, melyik tengerrészen, Japán és Kamcsatka partjainál, Kína kikötőiben, a
Fülöp-szigeteknél, Indokína szigeteinél vagy a Molukkáknál, Borneo, Jáva,
Szumátra, a Maláj föld tájain tartózkodik X. vagy Y. hajó.
Ezt a táblát maga a szakállas óriás, Ríkozoff mulatótulajdonos kezelte.
Néhány év alatt, hogy letelepedett a pagodai öbölben, valóságos
szervezetét építette ki a hírközlésnek, de a hírek továbbításának is. Ha valaki,
akár ha egyszerű tengerész volt az illető, beállított a „Sárkányfej" fedélzetére,
számíthatott arra, hogy a következő percekben melléje telepszik a tulajdonos,
és faggatni kezdi:
— Merre jártál, barátocskám, milyen hajón jöttél, galambom, milyen
hajókkal találkoztál, aranyosom?
Az adatok azután felkerültek a táblára, amit Rikozoff így ejtett ki,
ünnepélyes meghatódással:
— A tábla mindent tud, galambocskám!
Ezek után az sem csoda, hogy a Fucsou tearakományait Európába szállító s
a Pagoda—London-dokk versenyben részt vevő klipperek kapitányai, tisztjei
és legénysége főhadiszállását Rikozoff dzsunkáin találta meg.
Rengeteg pompás hír cserélt itt gazdát, régen nem látott cimborák
találkoztak, itt kerültek megvitatásra a verseny lehetőségei, itt igyekezett
egyik kapitány a másiktól megtudni a „titkokat", ide érkeztek a jelentések
arról, melyik kapitányt és hajóját tartják a távoli Angliában a
legesélyesebbnek, tehát melyik hajóra tették eddig a legtöbb „tikettet", „oddsot",
mai nyelvünkön mondva, ki az a boldog hajótulajdonos, aki eldicsekedhet: a
legtöbb totószelvény az ő hajóját tette meg.
Hej kapitányok!
Köztük a legelső Tim Roggers, a „tenger csodája", az „aggastyán fenegyerek",
az „élő tengeri szent" — a klipperesek korelnöke, de talán minden akkori
vitorláskapitány korelnöke: nyolcvanhét éves parancsnoka az Ariel nevű
klippernek.
Minden szabad idejét a Kastélyban töltötte Tim Roggers, aki nemcsak korával
dicsekedhetett, de elmondhatta, bátyja annak a Jack Roggersnek, akinél több
elefántot senki nem lőtt még le Ceylon szigetén (1550-nél többet!), ráadásul két
elefántot egyetlen lövéssel! Jack Roggersról a csodálat hangján beszéltek az
emberek, akárcsak bátyjáról, Tim Roggersról. Jack Roggers hosszas
vadászpályafutása alatt egyetlenegyszer került életveszélybe, de akkor igazán!
1844-ben Neverre-Elyánál halálra tiporta egy elefánt.
— Ezért lettem inkább klipperhajós, semmint elefántvadász — mondogatta
derűsen Tim Roggers. — Pedig az apám is az volt, elefántcsontgyűjtő, és azt
akarta, hogy Jackkel együtt vegyük át az örökségét. De én hajós lettem, így talán
megérem a százötvenedik évemet!
Mindenesetre biztatóan haladt a századik év felé Tim Roggers:
nyolcvanhetedik évében még nem tétovázott, ha a főárboc második terebjére
kellett felmászni, hogy ellenőrizze az árbocőrt, akiben Tim Roggers soha nem
bízott meg.
— Szeretem tudni, mi történik ott a magasban — jelentette ki a Kastély
hallgatósága előtt. — Csak abban hiszek, amit látok. Meg azután nem is árt egy
kis testmozgás, ha már az ember közel került a századik évéhez. Nem így van,
fickók?
Hát ilyen ember volt a teaklipperesek legidősebb kapitánya, de nagyjából ilyen
mindegyik, akiket vagy a pagodai révben horgonyzó klippereken, vagy Rikozoff
bárkahajóján láthattunk.
Amikor a Taitsing horgonyt vetett a pagodai révben, már ott találta a
verseny résztvevőit.
Nézzük csak végig a rév horgonyzóöblét. Egyik klipper a másik mellett,
Kína egyik legfestőibb kikötőjében talált itt pompás menedéket. Ennyi
klippert együtt legfeljebb a London-dokkban lehetett találni, de ennyi híres
klippert együtt évente egyszer a Min folyó nagy kanyarulatában, Pagodában.
A Taitsing az Ada és az Ariel között kapott helyet. Az Arielen túl négy
háromárbocos sorakozott: a Falcon, a Chinaman, a Fierry Cross, a Flying
Spur. Mögöttük, tattal a hegyeknek és hajóorral a folyótorkolat felé, katonás
rendben sorakoztak a Cutty Sark, a Taeping, a Serica, a Bolton klipperek.
Hangos hurrá, üdvrivalgás, sapkalengetés, integetés üdvözölte a Taitsingot,
amikor a dagály segítségével megtette a néhány kilométeres utat a tengertől
fel a folyón, Pagodáig, és ott a kínai révkalauz irányításával horgonyt vetett a
két népszerű társa között.
— Halló, Taitsingi
— Halló, Ariel!
— Halló, Ada!
Régi klipperszokás szerint (és tegyük hozzá: haditengerészek szokása
szerint) az árbocokra másztak fel a horgonyon álló hajók emberei, hogy onnan
köszöntsék az újonnan jöttét.
— És a Black Prince? — nézett Klinkenbarg kapitány társára, amikor
számba vették a révben horgonyzó hajókat.
— Igen, hol lehet a Black Prince, a Fekete Herceg? Sehol se látták.
— Amilyen nagyképű fickó Hudson — jelentette ki Klin-kenberg —, talán
felküzdötte magát Fucsouba, hogy rakodjon.
De a kínai révkalauz, aki a torkolat legkülső zátonyától vezette fel a
pagodai horgonyállásig a klippert, mást mondott, amikor nála érdeklődtek:
— Prince itt járni, azután elmenni ki a tengerre.
— Mikor ment el?
1
Említsük itt meg, hogy a Cutty Sark az egyetlen létező klipper. Ma is látható, teljes
épségben, ha nem is a tengeren, de betonágyában, a London melletti Greenwichben.
Megnézheti, megcsodálhatja bárki. Raktárai előadótermek, ahol időnként egy-egy neves
tengerész vagy tengerészeti történész előadást tart a régmúlt idők tengeri
versenyparipáiról, a klipperekről, a klipperhajózásról. A Willis-cég hajója volt, Moodi
kapitány vezette utolsó útján is, 1382-ben
— És szemmel tartjuk Hudsont — tette hozzá, mintegy folytatásként az
előbbiekhez. — A Herceg a legügyesebb a fiúk között. Rábízzuk, tudja meg,
hol járt a Black Prince. Minden hajón akad egy-egy fecsegő legény. A többi
már az ő dolga.
Ebben maradtak. De máris megemlíthetjük, hogy a Herceg sikertelenül járt
Hudson hajóján. Előbb a hajómestert kereste, hogy hallotta: híres cápavadász
a mester (ami igaz is volt), kért tőle néhány tanácsot, főleg a Black Prince-en
használt különleges cápahorgok készítési módjáról, majd elvegyült a
legénység között. A klipper emberei a vitorlákat javították, köteleket fontak,
de egy szó nem sok, annyit sem tudott kiszedni belőlük a négynapos
távollétről.
— Hahó, cimbora, hát visszamentünk a tengerre, mert elvesztettük az
egyik csónakot! — derült az egyik matróz, egy hosszú norvég. — A kapitány
sokat ad a rendre, és nem hajigálja el az értékeket!
— Nem voltunk mi sehol sem, fickó! — vigyorgott egy megtermett
izlandi. — Csak a torkolat előtt kószáltunk egy kicsit, hogy beigazgassuk az új
vitorlákat. Tudod, fickó, mi a trimmelés?
— Tudni nem tudni — jelentette ki a Herceg, hogy minél butábbnak
mutassa magát.
— Hát ez az, amit mondtam. Trimmelni annyi, mint a hajóhoz igazítani a
vitorlákat. Tanuld meg, fickó, sokra mégy vele!
Fölényes, nagyképű kompánia szolgált a Black Prince-e.n, nem nyíltak
meg senkinek. Még a legutolsó konyhamatróz is úgy járt-kelt a fedélzeten,
mintha ő lenne a kapitány.
Homály lebegett a Hudson klipperje körül...
És mintha ez a homály — különös módon — a valóságban is látható lett
volna. Esténként, reggelenként pontosan ott torlódott össze a köd, ahol a Black
Prince horganyzott. Néha óráig nem lehetett látni a sűrű folyami ködben a
hajót. De ez láthatólag nem zavarta Hudsont.
Bevallhatjuk: ahányszor Monostory átnézett az utolsó klippersor szélére,
eszébe jutott Gabriela Malatesta.
És nem értette sehogy sem, hogy az okos, eszére hallgató olasz lány
Hudson felesége lett. Ráadásul vele tart mindig: együtt járják a tengereket.
Megdöbbentő!
Talán a negyedik napja horgonyzott a Taitsing a pagodai révben, amikor
Monostory Balázs arra ébredt a kabinjában, hogy az ajtót valaki kinyitja, majd
bezárja.
Tudta, őrség van a hajón, mint minden egyes klipperen, hiszen idegen
kikötőben bármelyik percben váratlan meglepetések érhetik őket. Az a
bizonyos nehéz, fülledt, párás éjszaka volt, ami annyira jellemzi a meleg
égtájakat.
A Min sustorogva rohant medrében a tenger felé.
A hajók horgonyláncai pattanásig feszültek, pedig mindegyik klipper
legalább két, ha nem három horgonyt vetett ki, tekintettel a gyors
változásokra, az apály és a dagály nagy szintkülönbségeire.
Monostory éberen aludt. Nyugtalanította a kabinban uralkodó fülledt
meleg. Már arra gondolt, hogy fogja a cókmókját, és leheveredik a fedélzeten,
az orrvitorlák között.
Addig-addig gondolkodott, amíg újból elaludt.
Amikor nyekkent az ajtó, kattant a kabinzár gombja, felijedt.
A szabályok szerint a kapitány ajtaján háromszor kell kopogni annak,
akinek sürgős — de csakis sürgős — jelentenivalója akad. Ha erre a három
kopogásra se hangzik el a bebocsátó válasz, újabb három kopogás
következhet.
A kabin ajtaján senki nem kopogott, de belépett, és néhány másodperccel
később eltűnt.
Ahogy a zajra Monostory hirtelen kinyitotta a szemét, máris felugrott,
kiáltott:
— Megállj!
Mivel ruhástul aludt — vállalva a teljes éjszakai tiszti ügyeletet, könnyítve
Bumpus első tiszten, Porkoláb és Turkovics hajómestereken, akik előzőleg az
egész napos tearakodással bajlódtak — nem kellett mást tennie, mint
kiugrania a hajóágyból, s rohanni az ajtóhoz.
Az ajtó abban a pillanatban csapódott be, amikor odaért, bizonyítva, hogy
nem álomkép vagy hallucináció volt a látvány.
— Megállj!
Kivágta az ajtót. A fedélzetet beragyogta a hold.
Állt a levegő. Nem mozdult egy kötél sem, petyhüdten lógtak a
zászlófelhúzók, a szélzászlók, az előfedélzeten száradó, este mosott ingek,
nadrágok.
A főárbocnál mintha egy árnyék tűnt volna el. Copfos árnyék.
Monostory odarohant: senki.
Bambán meredtek rá a kötélbakok, a középcsörlö, az üres fegyverállvány.
Senkit se látott.
Az őrség embereit sem.
Hol van Káva Manuk, a bölcs, és Rimau, a Tigris, akiket éjfél utáni őrségre
jelöltek ki?
Se Káva Manuk, se Rimau nem jelentkezett, amikor el-, kiáltotta:
— Őrség, ide!
Káva Manuk őrhelye a fedélzeten lett volna, Rimau őrhelye a hajóorrban.
Üres volt a főfedélzet, üres a hajóorr.
A szomszéd hajókon, az Ada és az Ariel klippereken árnyak mozdultak. Az
ottani őrök felfigyeltek a kiáltásokra. A folyami éjszakában a zúgó, sodródó
víz, mint a Min folyó is, messzire viszi a hangokat.
— Hahó, Taitsing, mi történt?
— Hahó, Taitsing, segítség kell?
A távolból ugyanakkor kísérteties moraj hallatszott: jött, törtetett felfelé a
dagály. Monostory az előárboc és a főárboc közötti nyitott raktártetőhöz
ugrott. Mintha az árnyék ott tűnt volna el. Alig egyméternyire a raktárfedőktől
zsákok zsúfolódtak egymás mellett. Bumpus mint szakértő irányította a raktár
töltését. A munka végén meg is jegyezte: ide egy ékszerdobozt se lehetne
bedugni...
Mindenesetre egy ember bajosan bújhatott volna el a raktár bármely részén,
a zsákok között.
— Őrség, merre vagytok? Hé, Káva Manuk, Rimau, hé! A hajó előrészén
levő matrózszállás feljárójában több fej jelent meg. Klinkenberg, Porkoláb,
Bumpus ugrott ki a kabinokból.
Monostory rohanó léptei, kiabálása, az őröknek a hajókról áthallatszó
kiáltásai felébresztették a Taitsing alvó embereit. Kábultan az álomtól,
zavarodottan néztek körül a félhomályban.
— Mi baj van?!
— Ki kiabál?! Monostory intézkedett:
— Azonnal lezárni minden ajtót, minden raktárfedőt! Elő a fegyvereket!
Ha távolodó csónakot láttok vagy úszó embert — azonnal lőjetek!
Egy-két perccel később helyiségről helyiségre, a hajó minden zegét-zugát
átvizsgálva haladtak a kutató csoportok; Bumpus a hajó előrészét, a
lánckamrát, az orrteret, a kis raktárt — amit alig töltöttek meg a könnyebb
haladás érdekében — és a fokszli szekrényeinek hátsó részét vizsgálta át.
A középső raktár oldalrekeszei, a fenékrész, a bordák közötti zugok
Porkolábra maradtak. A felépítményt, az alatta levő kabinokat, a hátsó árboc
melletti hármas számú raktárt Turkovics kutatta át, mindnyájan megfelelő
segítséggel, a hajó minden emberét mozgósítva.
Klinkenberg és Monostory, fegyverrel a kezében, a hajó egy-egy oldalán
állt, hogy lőjön, ha felbukkanna a titokzatos látogató.
— Kínai volt, copfos kínai, láttam! — hajtogatta Monostory.
Ha az ismeretlen ember — fogadjuk el Monostory megállapítását, hogy
kínai ember — nem is került elő, előkerült a klipper két őre, Káva Manuk és
Rimau, a Tigris.
Összekötözve, a szájukban rongydarabbal, hogy hangot se tudjanak adni,
feküdtek az előárboc tövében, az árbocgyűrű felett átkötve, egymás hátához
szorítva, közel a fulladáshoz.
Szerencsére Mata Hari ismerte Káva Manuk élesztési módszerét, azokat a
lélegeztetési, has-, kar-, lábmozgatási gyakorlatokat, a szív dörzsölését, a hát
és a mell dömöckölését, amiről az európaiaknak akkor még fogalmuk sem
volt.
Rövid idő múlva többen felkiáltottak:
— Él!
Közben új arcok bukkantak fel a klipperen.
— Ahoy, Taitsing!
Csónak közeledett. Majd egy újabb csónak.
— Ahoy, Taitsing!
Az agg Tim Roggers és a másik szomszéd, az Ada kapitánya, a fiatal
Perceval Penrose mászott fel a fedélzetre. -— Átjöttem, fiam, Klinki, hogy
megtudjam, miért a nagy ricsaj — mondta Tim Roggers, amikor a csoporthoz
ért. — Más tisztességes helyen ilyenkor alusznak! Akkor látta meg a két fekvő
alakot.
— Még nem tudjuk, vagy elaltatták az őreinket, vagy leütötték őket, de
mindenesetre idejében vettük észre a bajt — jelentette ki Klinkenberg.
— Elaltatták, leütötték! — hüledezett az öreg éppen úgy, mint Perceval
Penrose. — Ki vette észre?
— Én — támaszkodott fel Monostory, aki Mata Hadnak segédkezett. —
Valaki belépett a kabinomba, de mindjárt el is tűnt.
— Sok mindent megértem már itt a pagodai révben, de ilyesmit még nem!
— mondta Tim Roggers. — Láttad legalább, fiam, miféle szerzet lehetett?
— Kínai volt, a copfról gondolom. Az Arieiről és az Adáról nem vettek
észre semmit?
— Semmit — jelentette ki Perceval Penrose.
— Itt az egyik őr — fordult hátra Tim Roggers a mögötte álló négerhez.
— Jack, láttatok errefelé valakit?
A fényes fekete arc elmosolyodott:
— Látni semmit, massa captain.
Végre Káva Manuk felült. Bambán nézett körül. Sehogyan sem értette
meg, mi történhetett vele, amikor ő csak arra emlékezett, hogy a fedélzeten
járt fel és alá, parancs szerint, ahogyan megtette már százszor és százszor az
életében.
Most meg itt ül, közrefogják, bámulnak rá, faggatják, Rimau meg mellette
fekszik, nyög, forog, mint az epilepsziás.
— Nem tudsz semmiről? — ismételte többször Monostory. — Nem
emlékszel, hogy valaki mögéd került, meglökött, vagy rád vágott?
Káva Manuk megrázta a fejét:
— Nem, tuán, nem. Senki bántani. Senki.
Az agg Roggers kapitány hajolt le a javaihoz:
— Mondd csak, dzsavan fiam, mondd csak: szagot nem ereztél? Jó
szagot?
Káva Manuk hirtelen elhűlve meredt az aggastyánra. Mintha akkor világosodott
volna meg előtte, mi is történt vele.
— Tuán mondani igazat! Káva Manuk érezni... tuán nem tudni, de Káva
Manuk ismerni füvet, fát...
— Látod, látod — nevetett az öreg Tim —, már sejted, mit akarok mondani:
téged is, a társadat is elkábítottak! A talipotpálma terméséből készült porral, a
koriphával!
A talipotpálma a világ legnagyobb pálmaféléje, igén ritka, de aki hozzájut a friss
terméséhez, az könnyen készíthet a kiszárított, azután porrá tört termésből olyan
„púdert", amit csak az orrba, vagy szájba kell fújni, és máris elkábul az áldozat.
Ráadásul az első pillanatban igen jó illatot is érez. Az áldozat ettől még jobban
beszívja a veszedelmes port, ami halálos is lehet.
Káva Manukot és Rimaut — aki ugyanúgy nem emlékezett semmire, mint társa —
ezzel a koriphának mondott kábítóporral tették ártalmatlanná.
Még egyszer átvizsgálták a hajót, most már a két vendég kapitány és a csónakokon
átjött evezőslegénység segítségével, de eredmény nélkül.
Egészen addig homály fedte a merénylő szándékát, amíg el nem búcsúztak Tim
Roggers és Perceval Penrose kapitányoktól.
— Állítson erős őrséget! — rendelkezett Klinkenberg. — Mától kezdve éjjel
mindig erős őrség vigyázza a hajót! Talán rongálni akarnak vagy robbanószert
elhelyezni. Ezt a legkönnyebb. Kicsi helyen elfér, nagy bajt okoz. Legyünk éberek!
Utánanézett a két távolodó csónaknak.
Könnyedén haladtak, két derék bajtárs, akikre, ha majd kell, számítani lehet. Tim
Roggers és Perceval Penrose feltétlenül megbízható, vérbeli sportember volt.
Tim Roggers még soha nem nyert teaversenyt, de kezdettől fogva ott volt minden
versenyen. Penrose a fiatal kapitányok közé tartozott, alig múlt harmincéves, de
gyorsan haladt előre a ranglétrán. Ezt elsősorban is annak köszönhette, hogy
két évvel ezelőtt az Ada kis híján első lett, alig hajóhosszal másodiknak futott
be a London-dokkba, az akkor még hadnagy Perceval Penrose parancsnoksága
alatt, aki a beteg kapitány helyett a „tengeri teaúton" vezényelte a klippert.
Mindezt Klinkenberg éppen elmondta kapitánytársának, amikor mindketten
beléptek Monostory kabinjába.
Simba, a kabinboy emelte mögöttük a négyszögletes hajólámpát, hogy
meggyújtsa a kapitányi kabin mécsesét és lámpáját, ami örökös imbolygásban
dülöngélt a tetőgerendán.
— Az angyalát! — kiáltott fel Klinkenberg, aki elsőnek lépett be. — Az
angyalát, nézze csak, Sir!
Lehajolt.
— A teremtésit! — kiáltott fel magyarul Monostory. — Ezek valóban
belénk akaszkodtak.
A térképasztal alatt újabb aranyhal feküdt!
A selyemzsineget éppen csak meg kellett oldani, az aranyhal kettényílt, és
belőle — akárcsak az előző alkalommal — iratok hulltak ki.
— Az utolsó figyelmeztetés — dörmögte Klinkenberg, a derű minden jele
nélkül, inkább csüggedten. — A gazemberek!
A hosszú, piros színű szalagpapíron a kínai írás fekete tusbetűi mellé a
múltkorihoz hasonlóan csatolták az angol szöveget.
— Nézzük csak, nézzük! — morgott Klinkenberg, és betűzni kezdte a
gyerekes, sokszor igen nehezen kivehető betűket, ami elsősorban is azt
bizonyította, hogy nem európai ember írta le a kínai szöveg fordítását. — Nem
ugyanaz a kéz írta, mint amit a hajóra átdobtak. Ez azt jelenti, hogy
valamelyik fiókbandától jött, persze felsőbb parancsra, a figyelmeztetés. De
lássuk, mit tudatnak velünk!
A kabinlámpa csendes fényében betűzték:
Éjszaka volt.
Az a bizonyos párás, fülledt, bágyasztó éj, amikor elernyed a test, a lélek, s
amikor a meleg égövi tengeri sas, a kínaiak „sárkánymadara", a ka-ra-muk is
inkább rászáll egy parti fára, semmint kószál a tengeren.
Ilyenkor messze hallhatóan kongnak, dongnak a hajók bójái, és
félelmetesen csapódnak, zörögnek a hajók oldalán a horgonyláncok. A
kormoránok rikoltása, a gyöngyrécék, a kínai mandarinkacsák hápogása
inkább veszekedő vénasszonyok hangjára emlékeztet, mint az éjszakában
tovaszálló vagy a csendes öblökben halászgató, jó falatra leső madarak
fecsegésére.
Ha fülledt az idő, bágyasztó az éj; ha köd és pára terül a folyókra, a
tengeröblökre, akkor alig van valami szél.
Nincs is szél.
Áll a levegő.
Az őrségen levő tengerész nem győzi törülgetni a homlokát, a mellét, a
hátát.
Csurog róla a veríték.
Egy mozdulat ilyenkor annyi, mint máskor ezer. Ha csak meghúz egy szál
kötelet, máris belefárad. Minden, ami bőr, csizma, cipő, nadrágszíj,
fegyverszíj, árbockarika, vitorlaátvető, ragacsosan nyúlik, vastag
penészréteget kap.
A klippereken lámpások égtek.
Lábak dübörögtek a fedélzeteken, kiáltások hallatszottak, parancsszavak.
Vitorlák bomlottak, keresztrudak recsegtek, kalapálás, kopácsolás
hallatszott. Az ácsok tették meg utolsó javításaikat az árbocokon, a meglazult
palánkokon, raktárfedeleken, akadozó csörlőkön, kötélbakokon.
Indulásra készülődött a pagodai révből a klipperflotta.
Elmúlt éjfél, és az ügyeletes tisztek minden hajón beírták a hajónaplóba:
„Június 2-a, éjfél után, szélcsend, fülledt idő, dagály a Min folyón,
Pagodában..."
Június 2-a!
A rendelkezés értelmében apálykor a teaklipperek lehajóznak a
folyótorkolathoz, ott horgonyra állnak, megkapó szép hajósort alkotnak, majd
a „főbíró" jelére elindulnak, hogy megkezdődjék a tengeri hajók
legérdekesebb versenye, a klipperek sebességi csatája.
Egy csónak járt hajótól hajóig, magasra tűzött lámpasorral, ami messziről
jelezte: Harding, a főbíró található rajta, és ha bárkinek (parancsnoknak,
tulajdonosnak) észrevétele akad, közölheti a versenymegbízottal.
Akkor már tudottá vált — megjött az európai posta —, hogy soha nem
tapasztalt mértékben fogytak a versenytikettek, valóságos klipperláz tombolt
Angliában, a hírlapok tudósítói egyebet se tettek, mint a kapitányok
családtagjait faggatták, mit írnak a Távol-Keletről azok, akik a legilletéke-
sebbek a hírek közlésére.
A Lloyd-kávéház előtt, valamint az irodákban és a termekben százak és
százak tanyáztak, várva a híreket.
— Van még néhány Ariel-tikett! Itt az alkalom, vegyenek Ariel-tikettet!
— Tegye pénzét a Cutty Sarkra, megéri! Még mindig a megbízható Moodi
vezeti! Most nyerni fog! Megígérte!
— Halló, halló, gondoljatok a Sericára! Az ám hajó! Mac Donald a
kapitány, príma fickó, érti a mesterségét, ő hozza a legjobb teát!
Igen, Londonban klipperláz volt, és amikor elkövetkezett
1858. június l-e, a Strandén, a dokkokban, az üzletekben, a hajókon, a
hidakon, a folyami bárkákon, a hajózási irodákban, de talán mindenekelőtt Mr.
Lloyd híres kávéházában ami akkor már csak nevében volt kávéház, sokkal
inkább hatalmas, adom-veszem tőzsdeterem — egyébről sem folyt a szó, mint
a klipperek indulásáról.
Ugyanakkor a földgolyó másik oldalán, éjfél után, már másodikát
jegyeztek a naptárak. Ahogy Londonba elérkeztek Pagodából a hírek,
ugyanúgy Pagodába is megjöttek a londoni tudósítások. A legtöbb oddsot
(tikettnyerőszelvény-csomó) a Black Prince, az Ada, a Cutty Sark, a Flying
Spur hajókra tették az emberek. A Taitsing oddsait és tikettjeit későn kezdték
árusítani, de arra a hírre, hogy Klinkenberg hajója indul a versenyben,
megindult a Taitsing-tikettek vásárlása is.
Pedig a Taitsing ott tartott, hogy kimarad a versenyből, és versenyen kíyül
indul vissza Európába.
Versenyen kívül, lemondva a nagy rallyről, szégyenszemre, mint
szárnyszegett madár, hiszen a szabályok a legszigorúbban előírták: a
bejegyzett kapitánynak indulásnál és az út alatt a hajó fedélzetén kell lennie,
különben a hajó nem indulhat a versenyben.
És a Taitsing fedélzetéről hiányzott az a Tahar bej kapitány, akit Singapore
tengerészeti hivatalában bejegyzett Klinkenberg hajótulajdonos...
Tahar bej kapitánynak és Porkoláb hajómesternek egyszerűen nyoma
veszett.
Eltűntek!
A szerencsétlen Merbabu várt a vízi város szélén, majd később a parti
hídlábnál, a kormoránhalászok tanyájánál, s csak akkor indult vissza a giggel,
amikor leszállt az este. Addigra már Mao Ta-ko is előkerült, kábultan az
ópiumtól, aminek az élvezetét nem tudta megtagadni önmagától.
— Tuán — jelentette Klinkenbergnek —, tuán, Merbabu nem tudni, mi
történt. Kapitány tuán, bootsman tuán eltűnni! Nem jönni, nem jönni, gigg
várni, várni, most visszatérni!
Klinkenberg megdöbbent: ezt Lin tette!
Azonnal áteveztetett Roggers hajójára, hogy közölje a történteket.
— Jelentsük a kínai hatóságoknak — fontoskodott Roggers kapitány, majd
csüggedten hozzátette: — Hogy vinné el az ördög, de mit ér az?!
Semmit sem ért, mint ahogy semmit nem ért az egyéni kutatgatás, amit
másnap Roggers, Klinkenberg és Perceval Penrose végeztetett, Merbabu
segítségével, aki a vízi város széléig eljutott, de tovább nem. Ott már senki
nem tudott a sampanról.
A Min folyó és a nádas megőrizte titkát.
Nem akadt egy ember Fucsouban, aki hírt hozott volna az eltűnt
klipperkapitányról és tengerésztársáról.
Nyomtalanul eltűntek, mintha soha nem léteztek volna.
Klinkenberg vágya — és nagy titokban Mah úr reménye — semmivé vált:
a Taitsing nem indulhatott a nagy teaversenyben.
— Nem, Sir, szó se lehet róla — jelentette ki Harding, amikor
Klinkenberg felkereste — ön nem indulhat a versenyben. A szabály
mindenkire kötelező, önre is. És ez a szabály egyszerű és világos, itt van,
nézze ...
És elővette a Lloyd pecsétjével ellátott, gondosan bőrbe kötött, cirkalmas
írással megörökített, „Utasítás és rendelkezés a klipperhajók teaversenyére"
címet viselő kötetet.
— Íme, Sir, olvassa, ha nem tette meg eddig. „Felelős és bejegyzett
kapitány távolléte a hajót kizárja a versenyből. Pótbejelentést és bejegyzést
tenni nem lehet. Bejelentés és bejegyzés egyidejűleg történik a hajónak a
versenylistára való felvételével." — összecsukta a kötetet. — Világos ez, Sir,
mint az átlátszó üveg. Azt nem állítom, hogy eszes ember találta ki, de a
versenyszabályoknál akadnak máshol is ilyen furcsaságok. Leírtak, de még
inkább aláírták, ön is ezt tette: be kell tartani! Ha a kapitány meghal, és
rumoshordóba teszik, mint Nelson esetében, de teste mégis a hajón maradt, nincs
semmi akadálya, hogy a hajó részt vegyen a versenyben. Ha a kapitány beteg,
mint megtörtént már, az első tiszt átveheti a vezénylést. Penrose-ból így lett
kapitány. De a hajón kell lennie! Tahar bej eltűnt, nincsen a hajón ... Hm, hm, érti,
Sir, nincsen mit tenni ... hm, hm ...
A becsületes, jóindulatú, de a szabályokhoz keményen ragaszkodó Harding
kapitány ezzel befejezettnek vélte a beszélgetést. Kezet nyújtott:
— Sir, most már tegyük át magunkat barátságosabb fedélzetre, legyen a
vendégem, és igyunk egy jót! Gin, rum?
A fenti találkozás Klinkenberg és Harding között a Kastélyban játszódott le, a
megszokott pipafüstben, italgőzben.
Brenton lépett melléjük, a Taeping barátságtalan kapitánya, a volt
rabszolgahajós. Isten tudja, mekkora mennyiségű ital lehetett Brentonban,
mindenesetre elázott már, tántorgott, de talán éppen ezért emberi érzések
támadtak benne.
— Sohase búsulj Klinki! Kiesel a versenyből, még jól is járhatsz. Ha én a
helyedben lennék, felvitorláznék, elindulnék. Pukkadjanak meg a többiek!
Vinném a teát Londonba! Tyühühü, micsoda ribillió támadna! De a teát eladnám,
jó pénzért, és a többire fütyülnék! Tyühühü, biza, Klinki!
Erre a szóáradatra Klinkenberg elnevette magát, pedig nem volt éppen túlzott
nevethetnékje.
— Köszönöm a tanácsodat, Brenton. De maradok. Maradok, és felkutatom a
kapitányomat. Pompás fickó, nem vinne rá a lelkem, hogy elhagyjam. Amíg nem
tudom pontosan, mi történt, én és a hajóm Pagodában maradunk.
— Akkor is, ha a többiek elindulnak? — kérdezte meglepődve Harding.
— Akkor is, Sir! — jelentette ki ünnepélyesen Klinkenberg. Engem ilyen
fából faragtak. És esküszöm az istenekre, kikutatom, mi történt, de azt is, ki áll a
fenyegetések mögött! Kutatnom nem kell különösebben, csak bizonyítékot
szerezni. Megszerzem, Sir... Hidd el, Brenton, megszerzem ... de akkor nagy
táncot fog járni majd a világ! Erre esküszöm!
Mint a futótűz, terjedt el a hír a klippereken, mi történt a Taitsing
kapitányával és hajómesterével.
A lelkes Perceval Penrose az agg Tim Roggers kapitánynyal együtt a nap
különböző szakában átküldte giggjét a klipperre, hogy érdeklődjön: van-e
valami hír Tahar bejről és társáról, a hajómesterről. Az érdeklődőknek egy
komor, összetört ember adta meg a felvilágosítást. Turkovics Daniló
másodhajómester, aki ezúttal elmondhatta magáról: világéletében vidám
ember volt, derűs, örömteli, aki bizalommal néz a jövőbe. Még a Novara
fregatton is így volt: tudta, hogy előbb-utóbb megszökik onnan, hogy nyeljék
el az ördögök Ausztria ifjú császárát!
Életmentői és társai eltűnésével minden önbizalma oda lett. Turkovicsot a
legteljesebb kétségbeesés kerítette hatalmába. Fel és alá járt a fedélzeten,
időnként megállt, kikémlelt a hajók felé, a partra, a vízre, megnézett minden
csónakot, sampant, dzsunkát, bárkát, hátha hírt hoz valamelyik ...
Egyik sem hozott.
Lassan-lassan a Taitsing különös némaságba burkolódzott.
Kísértethajó hírébe került.
A tengerésznépség babonás, ahogy mondani szokás: csak egy pöccintés
kell, és máris tovagördül egy oktalanul feldobott mondat, kijelentés,
szándékos vagy szándék nélküli rágalom, kitalálás.
Lin admirális az ördöggel cimborái, így az ördög társa, és aki neki
ellenszegül, az ördöggel áll szemben!
Klinkenberg ellenszegült Linnék.
Tahar bejek után elpusztul majd Klinkenberg és a hajó is!
Ehhez hasonló hírek szálltak szájról szájra, hajóról hajóra. Végül az történt,
hogy a hajók emberei, ha átküldték őket a Taitsinghoz, nem is mertek
felmenni a fedélzetre. Tisztes távolságban megálltak és kiáltottak:
— Mi a hír, komám? Előkerült a kapitány?
— Nem került elő. Semmi hír róla. De mit bámészkodtok itt? Gyertek fel a
fedélzetre!
— Köszönjük, nincs időnk. Majd legközelebb megint érdeklődünk. Ahoy!
A Taitsing magányosan, elszigetelve lebegett a horgonyán.
A többi hajón folytak az indulás előkészületei. A vitorlákat szabták,
alakították, „trimmelték", cserélték a köteleket, javították, vagy újjal pótolták
a keresztrudakat. Azok a matrózok, akik ácsok is voltak egyben vagy
lakatosok, szorgalmasan forgatták a fejszét, verték az üllőn a vasalásokat.
A Serica — merész elhatározással — megnagyobbította a kormánylapátját.
Sartre, a Flyng Spur kapitánya úgy döntött, hogy megnagyobbíthatja a
hátszélnél, félhátszélnél oly kitűnő szárnyvitorlákat. A vitorlák nagyobbítása
minden kapitány előjoga volt, legfeljebb törnek az árbocok, szakadnak a
keresztrudak.
— Fittyet hányok az előírásoknak! — jelentette ki az apró Sartre kapitány.
— Győzni akarok!
— És ha elkerül az Indiai-óceánon a hátszeles monszun, az Atlanti-
óceánon a félhátszeles passzát? — mondták nevetve a kis embernek a
Kastélyban tanyázók.
— Akkor tévedtem. De ha nem — én győztem!
Mindenki hitt valamiben, mindenki megtette az utolsó napok
-előkészületének izgalmában, hogy engedett a csábításnak és a rögeszmék
megvalósításának.
Valóságos átalakítási láz tört ki a klipperkapitányok és tulajdonosok között.
Csak a Taitsingon nem történt semmi.
Klinkenberg giggje — felfegyverzett parancsnokkal és legénységgel —
mindennap kora reggel elindult, hogy kutasson az elveszettek után.
Ugyanakkor Bumpus vezényletével szigorított, fegyveres őrség vigyázott a
hajóra.
Perceval Penrose és Tim Roggers kapitányok felajánlották, hogy kisegítik a
gigg állandó távolléte miatt erősen megcsappant legénységet.
— Köszönöm, barátaim — hárította el az ajánlatot Klinkenberg. —
Köszönöm, de magam akarom megvívni csatámat — a szellemekkel!
Mindenesetre parancsba adtam: aki felszólítás nélkül közeledik a hajóhoz, arra
lőjenek. Akár a flottánál, most visszaálmodhatom magamat a régi időkbe.
Minden, ami jó volt, azt most hasznosíthatom!
Klinkenberg állta a szavát. Teljhatalmú megbízottja Mr. Bumpus volt,
utána ezúttal Turkovics Daniló következett. Ö látta el a teljes (!) éjszakai
őrséget. Dobogó szívvel várta vissza barátait, és ez a várakozás a napok
múlásával nemhogy csökkent volna, ellenkezőleg: fokozódott.
Az eltűnést követő második éjszakán, amikor Turkovics a legénység
felével azon őrködött, nehogy — akár úszva, akár csónakkal — merénylők
kerüljenek a hajóra vagy közelébe, észrevették, hogy az Ada és az Ariel
horgonyzóhelye mellett egy csónak cirkál a nyílt vízen.
A rossz látási viszonyok miatt — holdvilág nem volt, és a szokott éjszakai
pára ülte meg a folyó felületét — bizony sasszeműnek kellett annak lennie, aki
észreveszi az említett csónakot.
Hárman is látták egyszerre: Turkovics hajómester, aki joggal
dicsekedhetett pompás látásával, a tengerészek legnagyobb kincsével, továbbá
Mata Hari, az árbocőr és a boglyas hajú Simba, a kapitányboy, aki ezúttal a
karcsú hajóorrból, az orrsudár tövéből figyelte az éjszakát.
A csónak, ami nem sokban különbözött a kormoránhalá-szok lapos
ladikjától, hol az Ada, hol az Ariel oldalánál tűnt fel, de irányításából
Turkovics kivette, hogy a benne ülő két ember a Taitsing felé figyel.
Figyelnek, és közben úgy tesznek, mintha halásznának, a Min folyó híres
éjszakai halára, a piros húsú, piros uszonyú, fekete testű ördöghalra, ami
nappal a fenéken pihen, és csak este indul el zsákmány útjára.
— Hé! — intett Simba Turkovicsnak, hogy jöjjön hozzá.
— Lenni csónak kémcsónak! — jelentette Mata Hari. — Lenni emberek
gyanús!
Mind a hárman csőre töltött fegyverrel lestek a mellvédek mellől
A csónak hol közelebb jött, hol eltávolodott, de megtartotta a látási
távolságot.
A kínai folyamhalászok szokása szerint az egyik ember a csónak végén, a
másik elöl evezett.
Turkovics látta, hogy tanakodnak is, egymáshoz kúsznak, a klipper felé
mutatnak, majd megint szétválnak és — halásznak!
De azért egyre közelebb kerültek.
Végül már nem lehetett nagyobb a távolság, mint húszhuszonöt méter.
Kívülről úgy látszott, a Taitsingon nem mozdult semmi, senki.
Annál inkább figyeltek Turkovicsék a vízlevezető réseken, a hullámvédek
felső pereméről.
Mit akarhatnak a csónakosok?
Mivel Turkovics jelbeszéddel boldogult csak embereivel, intett nekik, hogy
eresszék közeire a csónakot, lehetőleg úgy, hogy akár az egyik, akár a másik
ember felmászhasson a hajóra, ha ez a céljuk.
— Lenni vigyázni!
— Corpo di Bacco, figyeljetek!
A csónak közel került a klipperhez, alig néhány méterre, annyira, hogy
nem is látták a vízkieresztőkön, inkább sejtették a közelségét, amikor hirtelen
kikerült a vízre, távolodni kezdett, majd eltűnt a homályban, a Min folyó
közepén, az Ada és az Ariel horgonylánca között.
Dagály volt, rohant a víz vissza, Fucsou felé.
— Corpo di Bacco! — morgott régi Adria-nyelvén Turkovics. — Azonnal
átvizsgálni a hajót.
Előbukkant Bumpus, a legénység többi tagja, de sem a fedélzeten, sem a
raktárakban, a teazsákok közötti nyiladékokban nem találtak senkit.
— Biztosan lefeküdt a fenekére, befejezték a halászatot — jelentette ki
jóíndulatúlag Bumpus, és készült visszamenni a kabinjába.
— Bumpi tuán — lépett a lámpa alá Simba és jelentett —, találni halacskát,
árbocnál lenni.
Pontos mása volt annak az aranyhalnak, amit Lin admirális hajójáról dobtak át
a klipperre!
Bumpus rohant Klinkenberg kabinjába, és siettében még arról is elfeledkezett,
hogy kopogjon.
— Captain, ide nézzen!
Amíg teljes lángra lobbantotta a lecsökkenteti patentlámpást, Klinkenbergnek
volt ideje magához térni.
— Mi baj van?
— Nézze, Sir, egy aranyhal!
Klinkenberg átvette, megnézte. Kétségtelen, azonos volt a másik kettővel, amit
a kabinban őriztek.
— Lassanként egész gyűjteményünk lesz — morgott Klinkenberg, és
izgatottan kapott a kése után, hogy elvágja a halat keresztülkötő zsinórt. —
Nézzük, hogyan állunk ezúttal nagy levelezőnkkel, Linnel!
Nem tévedett.
Ugyanúgy, mint eddig, most is két levelet őrzött az aranyhal: kínai és angol
szöveggel.
Közelebb hajolt a lámpához, majd lejjebb húzta a lámpa láncos súlyzóját, hogy
lássa az eléggé elmosódott, ezúttal igen rossz tintával és még gyengébb lúdtollal
írt üzenetet. Az eddigi üzenetek sárgásfehér árnyalatú rizspapírra íródtak; ezúttal
mindkét papír ócska lampionpergamen volt.
Tiszteletre méltó Klinki Kapitány! Most már nem is kívánom neked a tízezer
évet. Meggondolatlan és oktalan vagy, mint az asszonyok. A férfit többre
teremtették az istenek. Bajba sodortad barátaidat, akik közül az egyik már nem él,
ha nem tudnád. Maga kereste pusztulását. Megölte egyik emberünket, legerősebb
hajósomat. A másik, aki parancsnoka hajódnak, és Ta Harnak nevezi magát,
fogságomban marad addig, amíg én akarom. Ebből is láthatod, nem akarok
rosszat, de azt igen, hogy parancsaimat betartsák, bárki legyen az. Nem kutatom
oktalanságod okát, amit mi, kínaiak, hiúságnak nevezünk. Mah úr barátjától több észt
vártam volna. Tehát tudd meg, amit tudattam. És azt is, hogy inkább ezt a megoldást
választottam, semmint hajód elpusztítását.
KILENCEDIK FEJEZET
Tizenkét klipper egy vonalban. — „Titkos utasítást adok!" — Két hajó párviadala.
— Fehér hattyú sötét madarak között. — Az ajándék. — Feszül az összes vitorla. —
Új ember a klipperen: Van Haaren hajómester. - Merész fordulat készül. — Hudson
fölényeskedik. — A teremtésit! — Megugrik a Taitsing. — Jó széllel előre
TIZEDIK FEJEZET
Élj tízezer évig, ha az istenek is úgy akarják. De nem akarják az istenek, ezt
üzeni neked Lin Kuo-keng admirális, a Gyöngy folyó Aranyhala. Nagy bűnt
követtél el. Megszöktél a hajónkról, akaratunk ellenére, de mindezt
megelőzőleg megölted legkedvesebb emberünket, a Kapitányt. Bűnöd rettentő
nagy! Méltó módon lakolsz ezért, amikor eljön az ideje. Mi tudjuk, mikor jön
el. Nem leszünk tekintettel arra, hogy Mah úr barátságát élvezed, bár őt
tiszteljük mint olyan derék urat, aki megadja a Fekete Pirátok-nak a megillető
részt. Éppen ezért nem firtatjuk, hogy mi közötök van hozzá. De hajótok és te,
idegen kapitány úr, nem érheted el a távoli kikötőt. Ezt üzeni neked
jóakaratúlag, hogy időd legyen gondolkozni oktalanságodon
Lin Kuo-keng admirális,
a Gyöngy-folyó Aranyhala
Az emberek előugrottak.
— Szorítsd a kormányt, a teremtésit! Szorítsd, Khan Mai, édes fiam,
szorítsd, teljes erővel, barátaim!
Lázas, kétségbeesett tetterő fogta el a Taitsing kapitányát.
A hajó felágaskodott és felnyögött.
Felsírtak az elengedett és megfeszített kötelek, ropogtak és csikorogtak a
csigák, óriások hegedűhúrjaiként pattogtak, pengtek az árbocmerevítők.
Átállni bal csapásról jobb csapásra — olyan gyorsan, annyira vad és
elszánt lendülettel történt, hogy ilyesmit csakis kétségbeesett állapotában tesz
meg egy hajó.
Óriási burványok, hullámhegyek vágtak át a magasabb kormányfedélzeten.
Szerencsére a hajóorr rendületlenül kiemelkedett, és az ágyúk nem kerültek
veszélybe.
A keresztvitorlák száznyolcvan fokos szöget írtak le, és átváltódtak.
Ha egy kapitány ilyen műveletet versenyben akart volna keresztülvinni,
nem sikerül.
Most nem pénzről, nem dicsőségről volt szó. Hanem az életről.
Huszonnyolc — ágyúkkal, fegyveresekkel megrakott — dzsunka jóval
nagyobb erőt képvisel, mint egy nyomorult klipper.
Ha Linnék nagyobb a szerencséje, elállhatja a klipper útját.
Megsemmisítheti, mielőtt a klipper védekezhet vagy kitörhet.
De Lin megzavarodhatott.
Amikor már látta, hogy a klipper félfordulatot tesz jobbra, és ezzel lerázza
magáról az elöl haladó négy dzsunkát, ugyanakkor azon igyekszik, hogy
átvágjon a még mindig előrehaladó 5-ös számú dzsunka, a vezérhajó előtt,
még akkor sem tudott okosabbat tenni, mint megtartani eddigi irányát.
A Taitsing rohant, teljes szelet kapott.
Csodás volt a hajó, és csodásak az emberek.
Implacabile! — ujjongott fel Monostoryban az emlékezés.
Igen, az elveszett, elsüllyedt magyar fregatt robogott így, amikor összecsapni
készült a császári osztrák korvettal.
Implacabile!
Ott is az történt, ami itt: hirtelen a két ellenséges hajó annyira közel került
egymáshoz, hogy gyors igazításra volt szükség a kormányon, különben
összeütköznek.
A helyzeti előny a klipperé volt.
Monostoryék tudták, mit akarnak, és erre készültek fel. A dzsunka is tudta,
milyen manőverrel csalogatja közel a klippert, de nem ezt a fordulatot várta.
Ezzel máris hátrányba került.
De talán mégsem!
A Taitsing pontosan oldalába kapta volna Lin admirális vezér hajójának orrát,
ha egy pillanatra is megtorpan futásában.
— Tűz! — üvöltötte Monostory.
Ekkor már Klinkenberg is felállt, nem törődve a felfedezéssel.
Hasonlóképpen Turkovics és emberei, akik megszaporodtak az odaugrott
Rimauval és Merbabuval.
Ők eddig a vitorláknál, a fordítókötelek rögzítésével bajlódtak.
— Tűz! Tűz, tűz, tűz!
Bajosan hallhatta meg Klinkenberg a kapitány hangját. De hát erre nem is volt
szükség.
Pontosan tudta, mindenkinél jobban, mit kell tenni.
Turkovics is tudta, a Herceg, Simba, Rimau és Merbabu is.
Előbb az egyik, néhány másodperc múlva a másik ágyú dördült.
Csattanásukba beleolvadt a dzsunka ágyúinak robbanása is.
A dzsunka két kanócágyúja akkor szólalt meg, amikor már a Taitsing elsütötte
ágyúit.
Klinkenberg rikoltása messzire elhallatszott:
— Talált!
Pillanatok alatt hatalmas rés támadt Lin hajójának előrészén.
De Turkovicsék sem voltak restek.
Most megmutatkozott, hogy Turkovics Daniló kalózok származéka, zenggi
dalmata fenegyerek, ifjúkorában híres verekedő, pompás hajós, és —
tisztesség adassék ezért őfelségének, Ausztria császárának! — ráadásul jól
kiképzett haditengerész.
Ebből a kiképzésből továbbadott a Hercegnek, Simbának, Rimaunak, akik
boldogan éltek a. lehetőséggel, hogy robbanóanyagot hajigálhatnak Lin
admirális hajójára.
Repültek, robbantak, durrantak Turkovics Daniló „carbonari-fazekai".
Egyik a másik után, mint ahogy az illő az ügyesen, jól elhajított
kézibombákhoz.
A kalózok vezérhajóján későn eszméltek fel. Mire előkerítették, tűzbe
állíthatták salétromos kanóccal működő hajítóbombáikat, a Taitsing már
áthaladt a dzsunkák útirányát metsző vonalon.
A keleti szél füstöt, lángokat kapott fel és röpített a klipper nyomában.
A kabinsor szegélyén, a kapitányi fülke felett láng csapott fel.
Mivel számoltak azzal a lehetőséggel, hogy gyújtóbombákat kapnak, a
fenékteherből kiszabadítottak több homokzsákot, és azokat elhelyezték a
fedélzeten, jó néhány vizeshordó társaságában.
Amikor lángolni kezdett a kabinsor teteje, Monostory maga ugrott át a
korláton, s zúdította a homokot a kigyulladt tetőre.
Mindez csak pillanatokat vett el az időből.
Turkovics bombái megtették a magukét.
A vezérdzsunka eleje kigyulladt. Füstölt, és lángot vágott felfelé.
A mögötte levő 6-os és 7-es sorrendű dzsunka, hogy mentse a helyzetet,
hirtelen jobbra kanyarodott, hogy elvágja a klipper útját.
A terv jó volt, de a kivitel már nem.
Az erős szélben sem a hajótest, sem a hatalmas méretű denevérszárnyra
emlékeztető gyékényvitorla nem bírta el a fordulást.
A hajótest oldalt billent, beletúrta magát a hullámokba, ami nemcsak terhet,
de akadályt is jelentett. A két dzsunka szó szerint felbukott, a denevérszárnyat
tartó, előredőlő óriási árboc megingott, ágyúrobbanást idéző zajjal
kettéroppant.
A vezérdzsunka kormányfedélzetén ott állt a fekete alak, Lin admirális!
A hajója égett, a mögötte levők tönkrementek. A 6-os számú oldalt dőlt,
ráborult a vízre. A denevérszárny óriási tutajként táncolt a hullámokon.
-Fejek, karok nyüzsögtek körülötte.
Most nem volt olyan félelmetes Lin, mint azon az éjszakán.
Az álarc ezúttal is rajta volt, karját keresztbe fonta, maga volt a
megtestesült fenyegetés.
Látszott, hogy nem félti az életét, mert semmiféle takarást nem keresett,
nem igyekezett fedni magát.
Klinkenberg elhagyta ágyúit, hiszen ilyen gyorsan nem lehetett mást tenni,
mint egy-egy lövést leadni. Turkovicsék mellé rohant, felkapott egy, majd
még egy kézibombát, és átdobta a vezérhajóra.
— Fogadd jó szívvel, Lin! — kiáltotta a csatazajtól valósággal
megrészegedett tengerész. — Itt a fizetség az aranyhalakért!
A vezérdzsunka szélbe fordult. Megállt, hiszen égett, és oltani kellett.
Menet közben a lángok még erősebbek lettek.
— Hurrá! — dobta fel sapkáját Crane Bumpus.
— Hurrá! — kiáltotta Monostory, és meglengette sapkáját.
Átvágtak a kalózok flottáján.
Ez azt jelentette, hogy szabad az út!
Most már valóban gyorsabb a klipper a kalózdzsunkáknál.
Lin öklét rázva állt égő, megállásra kényszerült, a hullámokon le-fel táncoló,
hányódó hajójának kormánydeszkáján.
Rázta az öklét, dühödten, megszégyenülten, hogy az a hajó bánt el flottájával,
amelyiket pusztulásra ítélt…
Még látták, hogy az álarcos Lin toporzékolva szaladgál a fedélzeten, majd
korbácsot kerített elő, és azzal mért ütéseket az eléje került embereire.
A kalózok hadirendje felbomlott.
Az első négy dzsunka igyekezett visszafordulni. A felborult és mellette
ugyancsak tehetetlenül táncoló, törött árbocú dzsunka társai feltorlódtak. Két
távolabbi a sorból valahogyan átváltott, és igyekezett a Taitsing nyomába eredni.
— Porkolábért! — lihegte Monostory, és megtörölte homlokát.
Meglepődve vette észre, hogy véres az arca.
Megsebesült, de nem tudott volna számot adni, hogyan és mikor.
Ugyanígy járt Khan Mai is, a főkormányos. Az ő arca is vérzett.
De nevetett, derűsen, talán először oly jóízűen, mint Klinkenberg szokott.
Vaskarok ölelték át Monostoryt.
— Isten bizony, Sir, most ismertem meg magát! — recsegte a fülébe
Klinkenberg. — Hát önben egy tengernagy veszett el! Méghozzá kék lobogós
tengernagy a javából! Ezt se Hood, se Nelson, se Rodney nem tudta volna
jobban megcsinálni!
És hátramutatott:
— Ezzel, remélem, megszakadt minden összeköttetésünk, Lin uram!
A dzsunkák, akár a riadt, megrémült farkascsorda, egy csoportban
kóvályogtak.
Az a kettő, amelyik elvált a sortól, rendületlenül törtetett a klipper után. De a
távolság majdnem úgy csökkent köztük és a klipper, mint a klipper és a helyben
álló vezérhajó között.
A Taitsing pompás félhátszéllel, beletúrva a hullámokba, kitűnő iramban
törtetett nyugatnak, hogy adott időben délnek forduljon, az Indiai-óceán kijáróját
megelőző Natuna-szigetek felé.
— Kérem, Mr. Bumpus — rendelkezett a kapitány —, vegye számításba az
esetleges károkat. Az sem árt, ha átvizsgálják a hajót, mert akadhatnak rejtett
károk, sőt lappangó tüzek is. Utána, kérem, sorakozzon fel a legénység ...
— ... szemlére? — mosolygott a szikár hajótiszt, aki, mint minden volt
katona, egy kicsit mindig szívesen idézte a régi eseményeket.
— Igen, szemlére. Szeretnék kezet szorítani az emberekkel.
Amikor erre sor került, már tudták: nagy baj nem érte a klippert.
A kapitányon és Khan Mai kormányoson kívül megsebesült a kis Simba,
Merbabu és Rimau, a Tigris.
Egyikük sem súlyosan.
Apróbb, jelentéktelen hibák érték a klippert, de inkább a gyors fordulás
következményeként, semmint Lin robbanó-bombáitól.
— Daniló szép munka volt, Porkoláb is ezt mondaná! — rázta meg
fegyvertársa kezét Monostory. — Eszembe jutott régi hajónk, azóta se éreztem
annyira jó illatúnak a puskapor szagát!
— Így van, signor capitano, szép munka volt. De Porkoláb cimbora még
hozzá tenné: „Ha nem csalódom!..."
Monostory nevetett.
Derű, jókedv uralkodott a klipperen.
— Remélem, Sir, elismeri, hogy ha önben egy tenger nagy, bennem
minden idők legnagyobb tüzére veszett el! — harsogta Klinkenberg.
— Elismerem, Sir. Két lövés volt — két találat! Az egyik felszakította a
dzsunka orrát.
Most tűnt csak fel, hogy Van Haaren oldalt áll, távolabb a többiektől, akik
a főfedélzeten sorakoztak fel. Tüntetőleg nem vett részt a kis ünnepségen.
Nem lehet letagadni, végig a helyén maradt, pontosan végrehajtotta az
utasításokat, így gyorsan és kifogástalanul a vitorlák átállítására kiadott
parancsot is.
— Sajnálom ... — lépett a hollandushoz Monostory, de elharapta a
mondatot. — Sajnálom, de kénytelen voltam...
Van Haaren vállat vont.
Megint csak egy kötéldarab volt a kezében, azt forgatta, nézegette.
— Mindegy, captain. Megtörtént. De ön elfelejtette, hogy szeretnék
visszajönni Kínába. Fekete Pirátok akkor is lesznek, és nem haditengerésznek
szegődtem erre a hajóra!
Komoran nézett a magasba.
A két fregattmadár lassan körözve közeledett. Hegyes szárnyuk, mint a
villa vagy a lándzsa hegye, meredt ki jobbról és balról. A robbanások idején
eltűntek, ami senkinek nem tűnt fel.
Most örömmel üdvözölték a tengerek vándorait. Egyedül Van Haaren
tekintett rájuk komoran.
Monostory tudta, hogy mostantól kezdve ellenség van a hajón.
Bumpus lépett a kapitány elé.
— Szolgálatára, uram! Mi a rendelkezés? Irány marad? A hajó a győztes
ütközet után pompás szélben haladt nyugatnak. Tajtékot túrva, valósággal
robogott.
— Legalább 14—15 mérföld az átlagunk, uram — tette még a kérdéshez
kiegészítésül Bumpus. — Ha ez a szél maradna ...
— Mi lenne akkor, Mr. Bumpus?
— Úgy gondolom, megelőzhetnénk a többi hajót. Nem hinném, hogy
elénk vágtak. Egyáltalában nem hinném, uram!
Monostory elgondolkozva nézte a nyomdokvonalat.
A vonal végén, most már nagyon távol, látszottak a dzsunkák.
De hol lehetnek a klipperek?
Most már valóban itt az ideje, hogy rátérjenek a legrövidebb, legegyenesebb
útirányra.
Végigtekintett a tengeren.
A szél fokozódott, a hullámok erősödtek. Ideális idő — vélte —, hogy délnek
irányítsa a hajót. Délnek, ahol végre kifuthatnak az Indiai-óceánra!
— Kérem — mondta az első tisztnek — tegyenek meg a hajómesterekkel
minden előkészületet, hogy rövidesen délnek forduljunk. A készültséget még
tartjuk, az árbocon állandó őrség legyen! A legcsekélyebb változást is jelenteni
kell!
— Szolgálatára, uram! — bólintott Bumpus.
Keleten magasba törő füstcsík jelezte, hogy ég egy hajó.
Talán éppen a vezérdzsunka belseje fogott lángot, vagy a kínai hajók
legnagyobb veszedelme, a hajótérben elhelyezett tartalék gyékényvitorla.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
A beért és elhagyott klipper a kis Sartre kapitány hajója, a Flying Spur volt. A
„hátszeles" hajó. Mindjárt a második napon meglepetésben volt részük: a
délnyugati monszun eltűnt, és a hajtószerepet átvette a délkeleti passzát, az Indiai-
óceán kedvelt szele. Valójában nem hárult nagyobb feladat a hajósokra, mint
átváltani a vitorlákat.
— Sétahajózás ez, nem más! — állapította meg Klinkenberg, mint akit éppen
az bosszant, hogy nem kell semmiféle veszedelemmel szembenézni.
— Tudja, uram, a régi mondást: a kígyónak nemcsak feje, de farka is van! —
tette hozzá Bumpus.
Klinkenberg nevetett:
— Tehát várjuk a végét!
— Annál is inkább, mert előttünk csak két hajó szalad, de mögöttünk
egyszerre három is mutatkozik!
Igen, ketten haladnak elöl: a Black Prince és az Ariel, akik „megugrottak" a
tájfunban, és ezt az előnyt tartani tudták.
Hárman mögöttük: a konok és elszánt Sartre a Flying Spurral, továbbá a
Padang előtt elhagyott két klipper, Perceval Penrose Adája, és Menichelli
Falconja.
Mind a kettő kihasználta a monszun erejét és a passzát állandó szél erősségét.
Látható közelségbe kerültek, és ez a közelség szemlátomást fogyott.
— Ha a tartalék vitorlákat felhúznánk, megugranánk — jelentette ki
Klinkenberg, aki jól ismerte hajója tulajdonságait —, de nem érdemes. Még
nincs itt az ideje, hogy terheljük az árbocokat, gyengítsük a vitorlaállományt.
De elénk nem engedünk egyet sem, még Percevalt sem!
A beszélgetés a felépítmény előtt folyt le, a kabinok előtt. Monostory a
műszerek segítségével a hajó helyzetét állapította meg, eltávolodva
Rodrigueztól, egészen közel Mauritiushoz.
— Felrakták a bonnetet is — morgott Bumpus, aki nem tudott
belenyugodni abba, hogy akadhat hajó, amelyik a nyomukba ér. — Mi is
megtehetnénk, Sir!
— Mondtam már, hogy várunk — mordult fel Klinkenberg, aki szerette
a sportszerű vetélkedést, és örült, ha valami előnyt kisebb vitorlafelülettel
oldhatott meg.
A „bonnet" a régi időkből maradt örökségként a klipperekre. Már a
középkor karavellái és koggehajói is használták. Az orrsudár alatt feszült, s
leért a hullámokig. Azért is volt a messze múlt hajóin olyan meredek és
magasba nyúló az orrsudár, hogy elférjen alatta a bonnet, a „hasvitorla". A
versenyklippereken még használták a bonnetet, mint általában mindent, amit
kifeszíthettek, csak hogy gyorsítsák a hajó iramát. De bizony a bonnet csak
egyenletes szélben s akkor vált be, ha nem kellett hullámról hullámra
bukdácsolni a hajónak. Egyébként leszakadt, letépte a hullám, merő víz lett,
teher vagy akadály a klipper elején. Matróznyelven a bonnet igazi neve az
„átkozott" volt. Gyűlölte minden vérbeli fedélzeti matróz, akinek csak egyszer
is ki kellett feszítenie, az orrsudáron lógva, a világhajózás legbolondabb
vitorlatípusát.
— A bonnetet még nem rakjuk fel — tiltakozott Monostory is, amikor
végzett a helyzetmegállapítás számításával. — Inkább feszítsük meg
erősebben a keresztvitorlákat!
— Mennyire vagyunk Mauritiustól? — kérdezte Klinken-berg.
— A keleti hosszúság 60. foka és a Baktérítő keresztezését értük el az
előbb, Sir — felelte Monostory. — Alig kétszáz tengeri mérföldre
Mauritiustól. További irány: Madagaszkár déli csücske és a Jóreménység
foka. Klinkenberg töprengve nézett kapitánytársára:
— Elérjük addig?
Nem mondta, hogy kit, melyik hajót, de Monostory is, Bumpus is tudta,
kiről van szó. Monostory elmosolyodott:
— Akkor mégis növelni kell a vitorlázatot. Klinkenberg bólintott.
— Rajta, tegyük meg! Szeretném még a Cape előtt érezni, hogy
megelőzzük őket! Kedvem lenne már átintegetni Roggersnak is!
Monostory nevetett:
— Hát akkor, Mr. Bumpus, mégis felhúzunk az árbocok közé egy-egy
repülőt! Sőt nagy a gyanúm, a bonnetet is!
Ezzel berakta tartójába a szextánst, lezárta a kronométerdoboz tetejét.
A helyzetmegállapítás megtörtént, most jöhet Van Haaren.
Van Haaren, akit maga elé rendelt, ha a hollandus felébred.
Mi az oka annak, hogy a tisztikarból senki nem bírja a klipper második
hajómesterét? Turkovics éppen úgy húzódozik tőle, mint Bumpus;
Klinkenberg pontosan ugyanúgy, mint Monostory kapitány. Sőt már a jávaiak
között sem olyan népszerű, mint volt az első időben. Merbabu, a csónakmester
utálja, a Herceg gyanakszik rá. Mindenki, aki szerencsejátékkal tölti szabad
idejét, ha tud, egy kicsit, nagyon kicsit csal is. De csak a gazember csal
nagyon, szemérmetlenül, kihasználva a többiek jó szándékát, becsületességét.
Említettük már, hogy a Taitsing kínai és javai személyzete szívesen töltötte
szabad idején fantannal, mahdzsongozással, vagy akár csak egyszerű
kockajátékkal is. Akit rajtakaptak a csaláson, azt derűs mókázás közben —
vitorlák közé tekerve —, amúgy becsületesen elagyabugyálták. De mit
tegyenek egy hajómesterrel, nagy hatalmú szeránggal, ha az éppen a hatalma
miatt visszaél a helyzetével, és folytonosan csal? Sem elverni nem lehet, sem
kötélen ledobni a vízbe, s úgy vontatni egy ideig. Azt sem lehet mondani,
hogy nem veszik be a játékosok közé, egyszerűen azért, mert ilyesmit nem
lehet megtenni. Ősi ázsiai szokás szerint a szerencsejáték nyilvános, s csak
egyet lehet tenni: akit rajtakapnak a svindlin, azt elagyabugyálják. Másodszor
nem ül azok közé, akiket megtévesztett, becsapott. Egyszerűen azért nem,
mert egy ilyen kezelés után napokig ülni se tud a svindler.
Először Mao Ta-ko vette észre, hogy Van Haaren a kockajátéknál hamis
kockákkal játszik. A mahdzsongnál ugyanígy, a fantannál még inkább.
Derűsen zsebeli be a mások pénzét, nem törődve a matrózok előnytelen
helyzetével. Mert melyik matróz mondja meg az igazát egy szerángnak?
De a dolog kezdett tarthatatlan lenni. Végül Merbabu bekopogott a
kapitányhoz, és panaszt tett a hajómester ellen. A szabályok értelmében
ilyesmi főbenjáró hiba. Van kihallgatási idő, az első tiszt tartja a szerángok
jelenlétében, és akkor mindent elmondhat a matróz vagy a kormányosaltiszt,
ami a szívén fekszik.
Merbabu nem várt erre a kihallgatásra.
— Tuán, hallgasd meg Merbabut, bánata van — állította meg kapitányát a
fedélzeten a csónakmester, aki ráadásul nem is volt egyszerű matróz.
— Gyere! — intett neki Monostory, mert szerette, ha mindent tud, és
segítségére lehet az embereknek.
Így derült ki, hogy Van Haaren szenvedélyesen csal, és azzal sem törődik,
ha elborul a becsapott ember szeme, és nem sok hiányzik a kés kirántásához.
— Szeráng tuán lenni rossz — mondta elkeseredve Merbabu. — Mondani
neki, hagyni emberek játszani!
Monostory tudomásul vette Merbabu kérését, és elhatározta, beszél a
hollandussal.
Beszél, mert volt más oka is erre.
Az előző este, Rodriguez után, késő este Gabriela Malatesta komornájával
feljött a fedélzetre, hogy kiszellőzze magát a fülledt kabinban töltött nap után.
Mindig este vagy éjjel jött ki, akkor is csak a kabinsor elé, kiülve egy székre,
hosszan elnézve a tovahömpölygő óceánt.
Ilyenkor — betartva a vendéglátó köteles udvariasságát — néhány percre
Monosory is lement a kabinsor elé, hogy üdvözölje a vendégeket, s
megkérdezze, mire lenne szüksége, mit kívánna. Valójában hihetetlen, hogy
abban az időben egy nő, akit jóléte mégiscsak elkényeztetett, beérte a
tengerészek szerény, de vaskos kosztjával. Kikötötte, hogy ugyanazt eszi, amit
a többiek, mert a Taitsingon nem volt külön tiszti és legénységi étkezés. Csak
legénységi. Gabriela Malatesta ezt kérte, ezt kapta.
Ezúttal, mivel a kapitány volt szolgálatban, lement az asszonyhoz, hogy
köszöntse őt.
— Jó estét, Gabriela!
— Jó estét, barátom!
Néhány közömbös szót váltottak. Ekkor jutott eszébe Monostorynak, hogy
megkérdezze, ugyan hol járt akkor a Black Prince, amikor a Taitsing befutott
a pagodai révbe, és nem találta ott Hudson egyébként előttük érkezett
klipperét.
— Nem értettük, hová tűnhetett a Prince. Az asszony kis gondolkodás után
felelte:
— Fucsingba. Ott jártunk.
— Fucsingban? — bámult Monostory, és hirtelen megdöbbenést érzett.
— Azt is tudja, Gabriela, miért hajózott oda Hudson?
Gabriela Malatesta összehúzta szemöldökét.
— Miért is? ... Tudja, szégyellnem kell magamat... Mi folyton jöttünk-
mentünk, hol ide, hol amoda hajóztunk ,.. Őszintén szólva beletörődtem ebbe,
és legfeljebb az érdekelt, hogy lássak valamit a kikötőkben. Fucsouba is
kirándultam ... De várjon csak, mit is kereshetett Hudson Fucsingban?
Gondolkodott. Mosolygott.
— Fucsingra emlékszem ... Meredek part, apró házak, sok-sok ház ...
halászkunyhók ... hálók ...
Már-már tehetetlenül intett, amikor felcsillant a szeme. A fedélzeti lámpa
fényében is jól látszott, mennyire örül, hogy kedvére tehet régi barátjának és
talán ideáljának is.
— Tudom! Egy embert keresett, európai embert, ha jól emlékszem, egy
kereskedőt! Onnan tudom, hogy még mondtam is Hudsonnek, amikor
partra szállt: mit tud itt egy európai kereskedő csinálni?
Fucsing ... kereskedő ... és Van Haaren.
Monostoryban összeszorult valami. Éppenséggel nem találta
elképzelhetetlennek, hogy Van Haaren Hudson embere, akit a jóhiszemű
Rikozoff révén csempészett a hajóra.
Talán ezért — hogy helyet csináljon — kellett Porkoláb Péternek
meghalnia!
Hudson, mint minden csirkefogó, előre épít, előre kidolgozza hadállásait.
Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Van Haarent magával hozta a hajóján, bár
Gabriela nem emlékezett a kövér, feltűnő külsejű emberre.
Másnap a helyzetmeghatározás után, mielőtt Van Haaren csoportjára került
volna a fedélzeti őrség sora, hívatta a szerángot.
Gondolta, a legokosabb, ha mindjárt a mondanivaló közepébe csap.
— Kérem, bootsman — kezdte, amikor a hollandus belépett a kabinba —,
azt gondolom, a legokosabb, ha önt a Cape-nél kitesszük.
Van Haaren szája körül megrándultak az izmok. De inkább tréfára vette a
kapitány kijelentését, és felnevetett:
— Ugyan, ugyan captain! Talán mégiscsak elegük van belőlem ?
Monostory komolyan bólintott:
— Így van, Mr. Van Haaren! Valahogyan nem vagyunk mi egymásnak
valók. Először is: egy szeráng nem játszhat szerencsejátékot a legénységgel,
főleg ha az a szeráng úgy játszik, hogy elnyeri a legénység pénzét!
Van Haaren megvonta a vállát:
— Senki se mondta, hogy nem lehet játszani velük. Tudtommal a...
— ... szabályzat nem tiltja. Valóban így van. De a hamis játékot tiltja, és ön
így játszik, Mr. Van Haaren!
— Captain, tiltakozom, hogy néhány koszos niggernek hitelt adjon!
Monostory legyintett. Leült a térképasztalhoz, kedvenc helyére, úgy folyattta:
— Hagyja csak a koszos niggereket! Most van még egy kérdésem.
Van Haaren sunyin körülnézett. Megjuhászkodva szólt:
— Csak kérdezzen, captain. Nincsen takargatnivalóm. Most már érzem,
hibát követtem el azzal a játékkal. De szívesen visszaadom ...
— Bizony, visszaadja, Mr. Van Haaren, mindazt, amit bűnös módon
elnyert az emberektől! Majd kiszámítjuk. Mert ha nem, s ha a Cape-hez
érünk, és ön kiszáll, nem kapja meg az addig járó fizetését!
— Ahhoz nincsen joga, Sir! — hördült fel a szeráng. — A törvény azt
mondja: teljes gázsi jár annak, akit főbenjáró hiba nélkül kitesznek a hajóról.
Hogy néha-néha becsaptam a niggereket, az nem főbenjáró hiba! Kifizetem őket,
kész!
— Helyes, kifizeti! — bólintott Monostory. — De most kérdeznék valamit:
figyel?
A hollandus bólintott. Tekintetébe még több sunyiság vegyült. Látszott az
arcán: kérdezz, kapitány, amit akarsz, nem jövök zavarba!
Monostory figyelt, úgy mondta:
— Ismeri maga Hudson kapitányt?
Megrándult Van Haaren arcizma? Megrebbent a szeme?
Úgy tűnt, hogy igen. Nem nagyon, nem feltűnően, csak egy kicsit, éppen
annyira, ahogyan egy gyakorlott szélhámosnál megrezdül, ha a legfontosabb
valamit kérdik tőle.
Nevetett, rekedten, kicsit elfulladva:
— Hudson kapitányt? De captain, ki ne ismerné? Minden valamirevaló
Ázsia-járó tengerész ismeri, ha másként nem, hát a nevét! Nagy név az,
captain! Monostory bólintott:
— Értem. De ez így fecsegés. Ismeri? Személyesen? És ha igen, honnan?
Egyik kérdést a másik után tette fel, bombázva, gyorsan. Van Haaren
tiltakozva emelte fel kezét:
— Elég, captain, elég! Persze hogy ismerem! Talán hiba vagy bűn az?
Hallom az emberektől, hogy a lady, aki itt van, az ő felesége.
Monostory felállt. Közelebb lépett a szeránghoz. Merően a szemébe nézett:
— Örülök, hogy nem tagad, Van Haaren. Akkor válaszoljon nekem:
miért kereste önt Fucsingban néhány héttel ezelőtt Hudson kapitány?
Van Haaren a kapitány szemébe nevetett:
— Engem? Hudson kapitány? Nagyobb ember az, semhogy a magamfajtát
meglátogassa! Hahaha!
Monostory nyugodtan folytatta, kimérten, szigorúan, merően nézve
emberére, ami láthatólag zavarta őt:
— Pedig meglátogatta. Tudom, Mr. Van Haaren.
— Hát ha tudja, miért kérdi, captain?
— Mert magától akarom hallani.
— Tőlem bajosan, mert nálam nem járt.
— Van még más fehér kereskedő magán kívül Fucsingban?
Most nem válaszolt az eddigi gyorsasággal a hollandus. Idő kellett, hogy
mérlegre tegye: csapda-e a kérdés, vagy nem az, és ha csapda, akkor hol
veszíthet.
Végül az egyszerűbb megoldást választotta:
— Tudtommal nincsen más fehér kereskedő rajtam kívül a városban.
Monostory visszalépett a térképasztalhoz. Babrált a paralelvonalzóval, a
körzővel. Törte a fejét — minek tagadjuk —, mit tegyen, vagy mit ne tegyen
emberével. Érezte, csak egyet lehet tenni: megszabadulni a fickótól. A
körbejárásnak, vitának, kutatgatásnak semmi értelme nincsen.
Most már nem kételkedett benne, hogy a hollandus Hudson embere. Ügyes
módon sikerült felcsempészni a klipperre. Most ügyes módon meg kell
szabadulni tőle!
— Köszönöm, elmehet — intett az ajtó felé. — Beosztását
megváltoztatom. Mr. Bumpus közli majd, hogyan. A Cape-nél
kiszáll. Majd valamelyik avizóhajót felszólítjuk, hogy segítsen. De ha
útközben Európába tartó hajóval találkozunk, áttesszük arra.
Van Haaren olyan nyugodt lett, mintha azt mondták volna neki, hogy mától
magasabb beosztást kap.
— Mennyire van ide, ha szabad kérdeznem, Cape Town?
— Körülbelül kétezer tengeri mérföldre. A hollandus kedélyesen
elmosolyodott:
— Huszonnégy óra alatt, ezzel a széllel, megteszünk 240—280
mérföldet. Mondjuk, van még nyolc napom, ha nem akadunk össze egy
hajóval. Tehát, captain, kirúgott. Csak azt tudnám, miért!
Tisztelgett. Köszönt.
És olyan csendesen, zajtalanul tette be maga mögött a kabinajtót, hogy az
felért egy nagy becsapással.
Monostory ránézett a Buddha-szoborra.
A fény úgy esett a szép, nyugodt, égi és földi fölényt árasztó arcra, hogy az
volt az érzése, a jadekőből készült gyönyörű kis Buddha helyeselve mondja:
„Okosan tetted, igen okosan, fiam!"
Ettől kezdve Van Haaren derűsen, fölényes tekintettel járt-kelt a fedélzeten,
mint az olyan ember, aki titkot őriz, bízik a maga igazában. De azt sem lehet
állítani, hogy ne lett volna előzékeny, udvarias. Maga volt a megtestesült
jóindulat, az igazi hollandus nagybácsi.
... Amikor meglátták Madagaszkár hegyeit, sejtették, hogy az eddigi
egyenletes passzátszél, ami az Indiai-óceánon keresztülfújta őket, irányában
is, erősségében is megváltozik. Itt már közel kerültek az Agulhas-áramláshoz.
Ez az áram Afrika keleti partjainál, délnyugati irányban nagy erejű melegvíz-
tömegeket hajt. Az áram szélessége és ereje naponként változik, alkalmas arra,
hogy meglepetéseket okozzon.
Madagaszkárnál már számoltak más irányti szelek betörésével.
— A légsúlymérő esik, Sir! — jelentette Bumpus, alighogy a messzeségben
tűnőben volt Madagaszkár hegyvonulata.
— Figyeljünk, mást nem tehetünk, Mr. Bumpus.
— Parancsára!
Pedig döntő útszakasz előtt álltak. A klipperhajósok régi mondása volt: aki
átfut a Cape-nél elsőnek, az már számolhatja a nyereséget, és megszabhatja a tea
új eladási árát.
Valóban így volt: a Cape, sok régi és új hajós tengeri felkiáltójele Diaz
admirális óta, valósággal kettémetszette a földgömböt. A tengerész számára az
Atlanti-óceán maga volt a biztonság, a „hazai óceán", míg az Indiai-óceán min-
dig rejtett valami meglepetést.
— Csak már áthaladtunk volna! — dörmögte Klinkenberg azon a napon,
amikor előtűnt Madagaszkár szigete, és az óceánon egyszerre öt klipper látszott.
Öt klipper, amiről elmondhatjuk, hogy nagyjából azonos építésűek voltak, egy
kivételével. Pompás látvány lehetett annak a kétárbocosnak, amelyik
Madagaszkár felé haladt, elnézni az öt klippert. Elöl még mindig a Black Prince,
a Fekete Herceg törtetett, összes létező vitorláit felhúzva, mögötte, majdnem a
nyomdokvonalában, a világ legöregebb kapitányának hajója, az Ariel következett.
A kettő között haladt a Taitsing, tőle jobbra a Falcon, és valamivel túl az olasz
kapitány klipperén, csudaszámbamenően az apró Sartre kapitány háromárbocosa,
a Flying Spur. Időnként fel-feltűnt a távolban egy-egy klippervitorla. Ideig-óráig
látni lehetett, de másnapra nyoma veszett. Nem tudtak felzárkózni az élcsapathoz.
Az öt hajó kitartóan üldözte, hol elérte, hol elhagyta egymást, végül is együtt
maradt, mintha kapitányaik is ezt akarták volna.
Hudson mindent elkövetett, hogy elöl maradjon. Valóban az összes létező
vitorlát felhúzatta, még az „átkozottat" is. Többre már nem tellett. Roggers
kapitány hasonlóan gondolkozhatott, mint a Taitsing parancsnokai, mert inkább a
vitorlák szorításával, az úgynevezett „préseléssel" manőverezett, de
takarékoskodott több olyan vitorlával és segédvitorlával, amire inkább a finisben
lesz szükség.
Hudson becsületből — ha ugyan volt becsülete! — sem engedett.
Rendületlenül kitartott az élen mint legelső.
A Taitsing konokul a nyomában járt.
Néha találkoztak egy-egy hajóval, zászlójelzést váltottak, néhány hírt
megtudtak a nagyvilágból, és továbbhaladtak.
— Ahoy, Taitsing!
— Ahoy, Persia!
A Cunard hajótársaság kétkéményes lapátkerekes gőzöse haladt el mellettük,
ami akkor a legnagyobb személyszállítók közé tartozott. A Persia Indiába tartott.
Angliából jött, fedélzetén szabadságos gyarmati tisztviselőkkel és tisztekkel.
Amikor Bumpus közölte, hogy a légsúlymérő esik, derűs volt az ég, ragyogóan
kék az óceán, egy felhő nem látszott. Elmúlt az este, el az éjszaka. Reggelre kelve
ugyanaz a kép fogadta a tengerészeket, mint az előző napon: kék ég, kék, fehér
tarajos hullámok.
És a légsúlymérő esett.
— Afrika felől vagy a Déli-sarkról jön a hecc! — állapította meg
Klinkenberg. — Nemhiába féltek őseink Afrika csücskétől!
— A csücskökkel mindig baj van — tette hozzá Turkovics, aki egészen
belejött az angol nyelvbe. — A dél-amerikai se barátságos hely!
Délután volt. Borulni kezdett az ég.
Akkor már pontosan látták, milyen irányból kell várni az időváltozást.
A Déli-sark felől jön, lehűlést hoz, nagy esőt, szeleket, szeszélyes szeleket.
Feketésszürke tömeg tornyosult a déli horizonton, s egyre terült, szélesedett.
Fogadtatására felkészültek, annál is inkább, mert Monostory kiadta az
utasítást: lecimborálnak a viharral, és megugranak a vihar segítségével.
— Minden ember készenlétben álljon! — rendelkezett. — Délről jön. Tehát
beköszöntése erős lesz, rohamokkal. Feltétlenül esővel A látás nem lesz könnyű.
Ráadásul sötétedés előtt nem ér ide. Az a teendő tehát, hogy közvetlenül
alkonyaikor csökkentjük a vitorlákat, valamennyire hátramaradunk ugyan, de
behozzuk majd, ha sikerül az ugrás!
Helyesnek tartotta, ha bekopog Gabriela kabinjába. Üzent Bessyvel, hogy
szeretne úrnőjével beszélni. Gabrielá visszaüzent: akár mindjárt.
Lement a lépcsőn, belépett a kabinba.
— Vihar készül. Nem szeretném, ha váratlanul érné. Mindent elkövetünk,
hogy nagyobb baj ne legyen.
Gabrielá Malatesta mosolygott:
— Kedves magától, hogy figyelmeztet. De nem félek a viharoktól.
— Mégis jobb, ha tudja. Esetleg nagyon fülledt lesz az idő. Nyugodtan
feljöhet a fedélzetre. Addigra már besötétedik.
— Köszönöm, szívesen felmegyek — bólintott Gabrielá. — Mit gondol,
Hudson sejti vagy sem, hogy itt vagyok?
Monostory vállat vont:
— Miből sejtené? Bessy is mindig az ellenkező oldalon jön ki a kabinból,
hogy még távcsővel se lássák meg. Képtelenségnek tartom, hogy Hudson
tudomást szerzett volna. Legfeljebb a jelzőzászlókkal, de azokat Bumpus
kezeli.
Jóízűen nevettek.
Amikor feljött a fedélzetre, még inkább látszott a vihar közeledése. Azt is
látták, hogy a többi hajó is megtette az előkészü leteket. A két-három kilométerre
elöl járó Black Prince lassanként bevonta a felesleges „fehérneműt": előbb a
bonnet tűnt el a hajóorr alól, majd a szárnyvitorlák következtek, végül a
repülők.
— Én csökkenteném az orrvitorlákat is — dünnyögte, amikor
távcsővel végignézte a hajókat.
Csökkentették is.
Körülbelül akkor történt, amikor a fenti mondatot eldörmögte.
Mao Ta-ko állt a kormánynál, és Rimau, a Tigris, mint kormányossegéd.
A tengerész fülében minden zaj, ami jellemző a hajóra, valahogyan
elraktározódik.
A tengerész megszokja az állandó, egyforma, egyhangú árbocnyikorgást, a
kötelek recsegését, a sodronykötelek pattogását, pengését, a fedélzet
deszkaeresztékeinek ropogását, a haladó hajó sustorgó zaját, a hajóoldalhoz
vágódó hullámok moraját. És még sok mindenféle más zajt, ami egyenletes,
kialakult, megszokott, és ha csak egy hiányzik belőle, az máris cselekvésre,
intézkedésre ösztönöz.
Monostory a kormány elé állt, megszokott helyére. Gondolta, benéz még
Klinkenberghez, aki egyre hosszabbra nyúló hajónaplóját írta mint egyetlen
lehetőségét annak, hogy mégiscsak foglalkozzék a hajóval. De végül is nem
tett mást, mint beköszönt és továbbment.
— Irány? — kérdezte Bumpus.
— Marad.
— Csökkentsünk még?
— Várjunk. Inkább vizsgálja át, Mr. Bumpus, Turkoviccsal a fedélzetet,
hogy minden rögzítve, legyen. A második szeráng hol van?
— Pihenőben.
— Hát csak hívassa, most éppen nincs ideje a pihenésnek.
- Parancsára!
Amikor fenn állt a kormányfedélzeten, amit vezénylőfedélzetnek is
hívtak, többször szeretett volna leszólni a tiszteknek, mi történt Van
Haarennal, hogy nem látja... De csak maradt minden a régiben.
Különös zaj zavarta, amit nem tudott hová tenni a megszokott zajok között.
Messziről jött, kezdetben úgy tűnt, mintha valamelyik távoli hajóról
származna, ami persze képtelenség volt. Mindegyik kellő messzeségben
tartózkodott, ráadásul a tovagördülő hullámok moraja elnyomott minden külső
zajt, még a delfinek csapódását, bugyborékolását is. Pedig Madagaszkártól
nagy delfincsapatok kísérték a klippereket, felfalva mindent, amit a szakácsok
kidobtak. Nyomukban cápák nyilalltak, időnként belecsapva a delfinek
seregébe.
Monostory figyelt.
A zaj hol erősödött, hol gyengült.
- Mao Ta-ko, hallasz valamit?
A kínai nevetett:
— Hallani nem!
— Rimau.
A Tigris intett. Nem hall ő se semmit a megszokotton kívül.
Monostory a kormánykerék dobjához lépett.
Tudni kell, hogy a nagy vitorlások kormánykereke nem egyszerű állványon
helyeződött el — ahogy a legtöbbször ábrázolják —, hanem egy olyan
készüléken, amit a külvilág elől a kormánydob vagy kormányszekrény nevű
alkalmatosság rejt el. A szekrényben talált elhelyezést az a tengely, amit a két
kormánykerék forgat, és amiről — függőleges irányban — két vagy esetleg
három láncpár függ. Ezek a láncok, a keréktengely segítségével, mozgatják a
tatfedélzet alatt elhelyezett szerkezetet, amivel a kormánylapátot mozgatni,
tehát irányítani lehet.
A kormánylapát irányítószerkezetét a tatfedélzet alatt helyezték el.
Aki először mondta azt, hogy itt van a hajó szíve, okos ember volt.
Kormány nélkül nincsen hajózás, még ma sem. Ha megbénul a kormány,
megbénul a hajó. Valóban itt dobog a szív, a hajó nagy szíve.
Az áttétel láncait mozgató szerkezet féltett helyen található. Alacsony,
majdnem lapos helyiség, amit megelőz a kormányszerkezet műhelyszobája.
Amikor Monostory odaszólt Mao Ta-kónak, hogy hall-e valamit, szeme a
kormánykerék tartószekrényére tévedt.
„Innen jön a zaj! — mondta magában, és egyszerre érezte, hogy összeszorul a
torka. — A teremtésit!"
Mondja meg Klinkenbergnek és Bumpusnak, hogy mi a gyanúja?
Egyedül Turkovicsnak szólt, mint a legtöbb esetben, ha valamiről meg akart
bizonyosodni.
— Daniló, gyere velem!
Hirtelen megállt, gondolt egyet, és belépett a kabinjába.
Van megérzés, és ez a megérzés azt mondta: légy óvatos, vedd magadhoz a
Coltot.
Felcsatolta, a kakast kiszabadította zárójából, a szíjat kioldotta.
— Gyere! Hozd a fedélzeti lámpát. És gyújtsd meg.
— Mi történt, signor capitano?
— Még én sem tudom. Gyere, és ne kérdezz! Lementek a fedélzet alatti
kabinok folyosójára.
Ott, ahol befejeződött a folyosó, kisebb mahagóni ajtót lehetett látni.
Ez volt a hármas számú raktár pótajatja, mondhatjuk így is: biztonsági
bejárója.
Ezen az ajtócskán keresztül is megközelíthették a fedélzet alatti
kormányszerkezetet.
Monostory halkan lépve, Turkoviccsal együtt ment végig a kis folyosón. Intett:
— Csendben, Daniló... Az ajtóhoz álltak. Hallgatództak, füleltek.
Itt már élesen hallatszott a kormányláncok csikorgása, a kormánylapát
sustorgó zúgása, ahogy a nagy fémlap ellenállására szüntelenül lesodródott a
tengervíz.
— Ha azt mondom, nyisd: akkor nyitod, és a lámpát a nyílásba tartod —
súgta a kapitány.
A hajómester intett: érti, úgy lesz.
Ahogy Monostory egy kicsit megnyitotta az ajtót, jól lehetett hallani a zajt.
Fémtárgyat reszeltek, nem kétséges.
— Nyisd!
Az ajtócska kivágódott.
A lámpa felemelkedett.
A szűk, fülledt, víztől csepegő, nyirkos helyiségben — ahol a kormánylánc
találkozott az áttétellel és a kormányirányító tengelyének szerkezetével —, a
láncok, rudak, vassínek, blokkok, ékek és csapok tömegében, meglapulva a
hajótat sötétjében, valaki mozgott.
Ember volt ott. ember, akinek kapitányi parancs nélkül bajosan lehetett itt
keresnivalója.
Teljes erővel zúgott a kormánysodor vize, hulláma, tarajának tömege.
Nyögött, lihegett, csikorgott, recsegett a kormánylapát.
És a zsíros, fekete fémhalmaz mögött ott állt az az ember, aki ...
— Van Haaren, lépjen előre! Mit keres itt?
A lámpa megvilágította a hollandus megdöbbent arcát.
Csurgott róla az izzadság, hiszen pokoli meleg és vízgőz uralkodott a hajó
eme részében.
Van Haaren főbenjáró bűnt követett el: meg akarta bénítani, szétreszelni,
beteggé tenni a kormányszerkezetet addigra, amikor lecsap a vihar!
Nincs a világnak az a klipperlegénysége, amelyik ebben az esetben
helyrehozhatja a szörnyű hibát, a hajó szívének súlyos, halálos sérülését!
Van Haaren dermedten meredt még mindig a kapitányra, kiejtette kezéből a
hidegvágót s egy nagy reszelőt.
Monostory felemelte a Coltot:
— Jöjjön ki onnan!
A hollandus meredten állt.
— Még egyszer mondom: előlépni! Célzott.
A gazember szeme elé tartotta kezét. Felüvöltött:
— Ne tegye, captain! Ne tegye!
Botladozva, kétségbeesve mászott elő a kormányszerkezet zűrzavarából.
— Uram, ne, ne!... Dadogott.
Monostory keze megremegett. A lelke mélyén azt harsogta egy hang: lőj,
lőj, lőj! Lődd le a gazembert, aki egy egész hajót, minden emberével, meg
akart gyilkolni, és el akart pusztítani! Lődd le!
Mégse tette meg, elhatározta, hogy vár az ítélettel.
— Lépjen ide!
A hollandus végre előlépett.
— Előre!
Turkovics ökle kivágódott.
A puha, kövér arcon tompán puffant a dalmata vaskemény ökle.
Az ember megtántorodott, nekiesett az ajtónak, kibillentette, és ajtóstul
együtt kizuhant a folyosóra.
Lábát, karját szétvetve terült el.
— Hohó, cimbora — nevetett Turkovics — ettől még nem kell meghalni!
Felrántotta, és újabb ütést mért a kövér arcra. Az ember visszarogyott.
— Ne bánts! — siránkozott. — Ne bánts!
Monostory intett a régi barátnak:
— Hagyd! Majd... Vedd fel, Daniló, a szerszámokat, és hozd!
És odaszólt a még mindig fekvő embernek:
— Keljen fel, Van Haaren, s kövessen!
Előrement.
A hollandus feltápászkodott. Rogyadozva az ütéstől, a félelemtől, a
rettegéstől, tántorogva követte a kapitányt. De időnként hátranézett.
A fedélzeten félhomály volt, a vihar a küszöbön állt.
Nem volt ez ciklon, sem a passzát vagy a monszun erős kirohanása. Sem a
trópusi tengerek megszokott orkánja, hanem a hideg Dél küldötte, ami a jég és
hó között erősödik fel, s percek alatt 10—15—25 fokkal hűti le a levegőt.
A Déli-sark vihara az Indiai-óceánon, ami annyi gondot okozott már a múlt
nagy hajósainak.
Jött, közeledett, és a hajók felkészültek a fogadtatására.
Klinkenberg kabinja kinyílt, Monostory hátrafordult, s egyetlen
mozdulattal belökte Van Haarent a kabinba.
Klinkenberg meghökkenve nézte a jelenetet.
Monostory az első hajómesterre matatott, aki kezében tartotta a bűnjeleket,
a hidegvágót, a reszelőt.
— Arra készült, hogy megrongálja a kormányszerkezetet — mondta. —
Van Haaren, lépjen előre!
— Ne bántsanak! — siránkozott a hollandus.
— Kinek a parancsára tette?
Klinkenberg szakállas arcából elszántan, dühvei meredtek a villogó
szemek.
— Kinek a parancsára? Van Haaren lehajtotta a fejét. Lassan mondta:
— Hudson kapitány parancsára, uram. Az aranyhalat is én csempésztem a
térképasztalra ...
Kis csönd támadt.
— Tehát járt magánál Hudson kapitány? — szólt hozzá Monostory.
— Igen, nálam járt. Bolond voltam, meggondolatlan. Beugrottam neki.
— Az volt a parancsa, hogy itt a Cape előtt hajtsa végre tettét?
Van Haaren bólintott:
— Ha elöl jár a Taitsing. Ha nem, hagynom kellett volna.
Monostory csodálkozva mondta:
— De ember, ha elsüllyed a hajó, maga is vele süllyed! Van Haaren
elmosolyodott:
— Captain, vannak maguk olyan jó tengerészek, hogy akkor sem süllyed
el a klipper, ha elveszti a kormányt!
Cinikus, hetyke lett egyszerre.
Bátorságot kapott, hogy látta: nem ütik le.
— Jó tengerészek mellett az ilyen móka nem nagy ügy — vigyorgott.
Dermedt csend támadt.
Nem hittek a szemüknek, hogy akad valaki, aki így beszélhet.
— Graveson hajóját is maga süllyesztette el, Van Haaren? — tette fel a
kérdést Monostory. — Ott is a kormánylapátot pusztították el?
Van Haaren vigyorogni kezdett.
— Tudnak róla? Nem én voltam. De ott baj történt, a pasas rajtavesztett,
mert ügyetlen volt a kapitány. De én tudtam volna, mit kell tenni a
pótkormánnyal, ha maguk elakadnak.
Klinkenberg legyintett:
— Elég. volt! Van Haaren, maga cinikusan, jellemtelenül pusztulásra ítélt
egy hajót és minden embert, aki a fedélzeten van. Tudja, ki van még rajtunk
kívül a hajón?
— Tudom. Hudson kapitány felesége. Látásból ismertem az asszonyságot,
ő engem bajosan.
— És mégis?
— Mit tegyek? Ez volt a parancs. Ezért létezhettem a házikómban, mert
védtek a pirátok.
- Más parancsa nem volt? Van Haaren vállat vont:
— Volt. De most már a duma hiábavaló.
A hajó egyre erősebben kezdett imbolyogni. Hirtelen szélcsend támadt.
Klinkenberg és Monostory összenézett. Van Haaren mögött ott állt
Turkovics Daniló.
— Nem tehetünk mást — mondta csendben Klinkenberg.
— Nem — mondta Monostory is. — Valóban nem ...
— Van Haaren — fordult Klinkenberg a hollandushoz — gondolt maga arra,
hogy ezen a hajón ázsiai tengerészek szolgálnak?
A hollandus előbb értelmetlenül, majd növekvő rémülettel nézett a két
kapitányra.
— Híve vagyok az ősi szokásnak — mondta Klinkenberg. — Aki merényletet
követ el a hajó ellen, azt vagy áthúzzuk a hajó hasa alatt, vagy ítéljen felette a
legénység ...
— De uram — dadogta Van Haaren — holland állampolgár vagyok,
kereskedő...
Klinkenberg Turkovicsra nézett. Intett:
— Vigye! És mondja meg az embereknek: tegyenek úgy, ahogy a kedvük
tartja.
Van Haaren térdre esett. Könyörögve tárta szét karjait:
— Captain, drága, aranyos captain! Sok pénzem van Fucsingban, házam,
földem, hajóim! Mindent odaadok, captain!
Markos kezek ragadták meg.
Ekkor már olyan sötét volt, hogy a többi hajóról látni semmit nem lehetett.
Abban a pillanatban, amikor a felbőszült Merbabuék kirángatták Klinkenberg
kapitány kabinjából a szerángot, levágott a szélvész is.
A hajógyilkosságra készülő hollandus, aki egy gaz maffiahálózat embereként
semmitől sem rettent vissza, a vihar zúgásában, a szélvész sivítása mellett,
hullámok dübörgő táncában mondhatott búcsút életének.
A tenger törvényei szigorúak most is, azok voltak a múltban is. A kapitány
élet-halál ura volt, most is az. Száz esztendővel ezelőtt, 1858-ban még a régi
törvény uralkodott az angol polgári hajókon is: életet életért — főbenjáró bűnért
halál! Merénylet a legénység ellen — a legénység ítél!
És a Taitsing kapitányukért rajongó, félvad tengerészei, ezek a nagyszerű
emberek rávetették magukat a szerángra.
Farkasok voltak bizony, tengeri farkasok.
A hajó megdőlt, féloldalra hajolt, majd vissza vágódott, és akkorát nyögött,
hogy az ágyűcsattanásnak beillő zajban teljesen elveszett Van Haaren kiáltása.
A Herceg, Mata Hari, Merbabu kapta fel a szerángot, megforgatták, mint a
parittyakövet, és elhajították.
Van Haarent elnyelte az Indiai-óceán.
A gyilkos, a gyújtogató, az útonálló rabló megérdemli a legsúlyosabb
ítéletet. És legalább annyira az, aki a hajó megcsonkítására készül, amiből
többnyire súlyos bajok, ember- és hajótragédiák következtek be.
Van Haaren eltűnt a hullámok között.
Látni alig lehetett valamit, hiszen sötét volt, estidő, és a Déli-sark küldte
sötét vihar megérkezett.
Felbőgött az este.
— Kormány, vigyázz!
— Emberek a kötelekhez!
— Árboc, vigyázz!
— Elöl hajó lehet, vigyázz!
Monostory, Bumpus, Turkovics egyik parancsot a másik után kiáltotta.
A Cape közelsége ezúttal nem tagadta meg önmagát. Mint ahogy Dél-
Amerikánál, a Hoorn-foknál örökös a szélvihar, a hó és a jeges eső, a
hullámok ellentétes, vad tánca, néha itt is — Dél-Afrika csücskénél vagy
közelében — nekivadul az ég, a tenger, a levegő.
És mint ilyenkor történni szokott, megeredt az eső is.
Szakadni kezdett.
Órákkal ezelőtt még verítékben fürödtek az emberek, néhány perccel a
vihar kitörése után vacogtak.
— Most, ha lehet, eléje vágunk a Black Prince-nek! — kiáltotta
Monostory Balázs Klinkenberg fülébe, aki segítőkészséggel melléje lépett.
Villámlott, dörgött az ég.
A villámok fényében látszott, micsoda erővel kapaszkodott a
kormánykerékbe a kínai főkormányos és segédje.
Melléjük támolygott Klinkenberg kapitány, aki szóról szóra komolyan vette a
versenyszabályokat, és bármennyire is fájt a szíve, nem vezényelhette a hajót.
A fedélzeti munkában azonban segíthetett, azt nem tiltotta semmiféle szabály.
Odakiáltott Mao Ta-kónak:
— Menj a fedélzetre, jelentkezz Bumpus úrnál! Átvette a segédkormányos
helyét.
— Előre, Taitsing! — kiáltotta boldogan, mert eszébe jutott, mi lett volna, ha
Monostory kapitány nem veszi észre, mi történik a hajó belsejében, a
kormányszerkezetnél.
Még elgondolni is szörnyűség.
De így?
Előre, Taitsing! Előre, irány a London-dokk!
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Jóleső érzéssel hagyhatták el Cape Town öblét, ahol kellett hogy megmutassák
magukat a versenyző klipperek.
A Tábla-hegy felett felhők ültek, a tenger porzott, morajlott, hömpölygött.
Ha a szél iránya és ereje kiegyenlítődött is, nem szűnt meg.
Űzte, hajtotta a hajókat, mintha csak arra készült volna, amikor kitört, és a
Déli-sarkvidék jégperemén lerohant a tengerre.
Kötelek szakadtak, vitorlák tépődtek, keresztrudak törtek.
Az apró Sartre kapitány hajója, a Flying Spur még a Cape előtt elvesztette
főárbocának mindkét keresztrűdját, majd valamivel később a tatárboc latin
vitorláját. A Flying Spur az első sorokból teljesen hátraesett. Ez történt nagyjából
több klipperrel, Perceval Penrose Adájával és a Boltonnal, akik a versenyző
háromárbocosok második csoportjában törtettek előre. Perceval, az ügyes
fenegyerek ezúttal túlerőltette vitorláit és árbocait. Annyira hátracsúsztak, hogy
számukra már nem volt döntő az idő. Amikor beérnek a célba, s kidobják a
kötelet London-dokkban, akkor már el is adták gazdáik a teakészletet. A hajók így
is megtették kötelességüket.
Az élen, messze a többiek előtt, akiket eléggé szétszórt a déli-sarki vihar,
három hajó haladt: a Taitsing, az Ariel és a Black Prince.
Igen, igen, ebben a sorrendben haladtak el Cape Town bőszájú öble előtt,
ahonnan a jelzőhajó már messziről tudatta, hogy Afrika csücskét elsőnek
Klinkenberg és Monostory kapitányok klippere kerülte meg.
Mindez a negyvenhetedik napon történt, azután, hogy elhagyták a Min
folyó tengeröblét.
Negyvenhét nap a tengeren, akadályokkal küzdve és arra kényszerítve,
hogy állandóan várják egy ellenfél váratlan támadásait — nem könnyű
feladat!
És a Taitsing még így is az élen járt, amikor elhaladt a Cape hullámoktól
sodort, széltől borzolt kikötője előtt.
A Duncan nevű angol korvett töltötte be a megfigyelő- és jelzőhajó
szerepét.
— Hahó, Taitsing, szerencsés utat! — lehetett leolvasni a kedélyes
üzenetet a jelzőzászlókról.
Ugyanakkor eldördült az első hajót megillető ágyúlövés. Majd még egy és
még egy! Három ágyúlövés a Cape előtt!
— Hallotta, Sir? — nézett valóban meglepődve Monostory az alig néhány
perccel előbb feljött Klinkenbergre. — Hallotta? Ez nekünk szólt!
Klinkenberg is hitetlenkedett:
— Sikerült volna?
Bumpus a főárbocnál meglengette sapkáját:-
— Hurrá, Duncan! Ez az a hajó, amin inaséveimet szolgáltam !
A három ágyúlövést az alacsonyan szálló felhők közé vágódó színes
rakéták követték.
Tűzijáték köszöntötte a Cape előtt elrohanó első klippert.
Az erős és veszélyes szél ellenére két pilothajó is kimerészkedett. A
pilothajót megrakták lelkes utasokkal, katona- és tengerésztisztekkel,
mindenféle rendű és rangú fehér emberrel, aki Cape Townban élt, és látni
akarta a negyvenhetedik nap győztes teaklipperét,
— Ha igaz, Sir — morfondírozott Monostory —, akkor már nyert ügyünk
van.
Klinkenberg hátraintett:
— De azért ott is igyekeznek! Roggers, drága öreg! Mit szól hozzá,
micsoda ifjúság, és micsoda kitartás? Mellette pedig ... nos, mellette ...
— Hudson, hogy vinné el az ördög! Klinkenberg felhördült:
— Kedvem lenne a Duncan mellé kanyarodni, s megtenni a jelentést! Hej,
micsoda meglepetés lenne!
Monostory homloka elborult:
— A signora így kérte...
— Értem... meg is értem, de mégis: úgy törtet a nyomunkban, mintha semmi
se történt volna!
Monostory elmosolyodott:
— Mi ugyancsak azt tesszük! Pedig mennyi minden történt!
Összenevettek.
Sapkalengetéssel köszöntötték a melléjük ért, de fokozatosan lemaradó pilot
hajókat.
— Ahoy!
— Ahoy!
Nem kétséges, hogy a mai napon Cape Town szenzációja, amiről apraja-
nagyja beszél majd, a Taitsing klipper lesz.
A távcső közelebb hozta a két messzire nyúló hullámfogót s a rajta levő
sétányt.
Az erős szél, a hullámverés, az időnként meginduló eső ellenére feketéllett
rajta a tömeg.
— Mit gondol, akad-e közöttük valaki, aki a Taitsingra tette a pénzét?
Monostory meggyőződéssel válaszolt:
— Feltétlenül, Sir! Klinkenberg nevetett:
— Akkor háromszoros hurrá a pilothajóknak!
— Legyen!
És mint a vásott fiú, akit elfogott a vidámság, a derű, a fáradhatatlan kínai
kormányosok legnagyobb csodálkozására a két kapitány átintett a vitorlások
utasainak:
— Hurrá!... Hurrá!... Hurrá! Harsogó válasz jött a hajókról:
— Hurrá!
— Jólesett — bólintott megelégedetten a szakállas kapitány. — De hát
azért ne bízzuk el magunkat. Tim, az öreg fiú a nyomunkban van. A nyalka
legény, Hudson még akkor sem adná fel a harcot, ha beleágyúznánk!
— Pedig, Sir, beleágyúzunk!
Klinkenberg felkapta a fejét. Éppen végigzúgott a fedélzeten a „vigyázz,
szélroham!" kiáltás, esőtömeg vágott le, amit ezúttal a Tábla-hegy küldött
mint Afrika üdvözletét, amikor elhangzott Monostory kapitány kijelentése.
Klinkenberg homlokán vidám táncot járt az ezernyi ránc. Olyan hahótába
kezdett, amilyet még Monostory Balázs nem hallott tőle:
— Mit?!... Igaza van, Sir! Tahar bej, barátom, kedvesem, igaza van!
Hurrá! Nincsen a világnak az a bírósága, nincsen az az isten, aki megróna érte
minket! Igenis, beleágyúzunk, méghozzá a doveri rév előtt! Igenis, ott! A
Taitsing tüzet nyit a Black Prince klipperre, hogy vinné el az ördög!
Belelőttem Lin hajójába, és odalövünk Hudson bárkájába is! Utána pedig —
kiderül a titok, hogy miért! Az lesz csak az esemény, londoni fickók, brit
őfelsége haditengerészetének tisztjei! Ez lesz Klinkenberg nagy ökölcsapása!
Mámorító érzés volt elöl haladni. Boldog, mosolygó arcok tekintettek
egymásra. A kínai és a maláj fiúk éppen úgy örültek ennek, mint a tisztek.
— És a bonnetet mégsem húzzuk fel! — derült Monostory, amikor
időnként hátranézett.
Hol az Ariel vitorlái tűntek fel, hol a Black Prince, a Fekete Herceg magas
árbocai. Előrejöttek, már a fedélzet is kibontakozott, amikor elhangzott a
parancs:
— Préselni!
Feszesebbre húzták a vitorlaköteleket, és fittyet hányva a szélnek, esőnek,
ami hol nekieredt, hol elcsendesedett, kifeszítették az előárbocon és a
főárbocon a szárnyvitorlákat.
Ilyenkor a Black Prince, éppen úgy, mint az Ariel, eltűnt a messzeségben.
Egy ideig látták Dél-Afrika magas partjait, a legszebb és legkülönösebb
hegyvidékek egyikét a Földön.
A köves, sziklás partszegélyen, a messze elvetődött, magányos
sziklaszigeteken fókák ugattak szüntelenül, lurdák és kormoránok szálltak,
hápogtak, rikácsoltak, veszekedtek ezres, tízezres tömegekben. Egy kisebb
jéghegy, ami elúszott a hajó mellett, nagy meglepetést okozott.
Bálnák farkcsapásai hívták fel az őrök figyelmét éjszaka, és a süvítő
hangok, az orrnyilason kifújt levegő „gőzkürtje", ahogy a hajósok elnevezték.
De ahogy távolodtak, akként csendesedett le az élet sok jelensége. Afrika
eltűnt a távolban.
— Irány nyugat-nyugatészak, majd északnyugat! — hangzott a parancs.
A Taitsing — és nyomában a többi klipper — Szent Ilona szigetének
tartott, s onnan tovább a Zöldfoki-szigeteknek. Ezer hatszáz tengeri mérföld
Szent Ilonáig.
— Most már az Atlantikán vagyunk — állapította meg jólesőleg Crane
Bumpus, amikor a térképen együttesen átnézték a hajó kijelölt útvonalát. —
Már csak egy buktatónk van, Sir!
A két kapitány szíve összeszorult. Igen, igen, hátravan még az Egyenlítő
szélcsendzónája.
Sikerül elkerülni vagy sem? — a továbbiak ezen múlnak.
Az eddigi tapasztalat szerint a szélcsend elkerülhető. Felütötték a Hajózási
Kalauzkönyv második kötetének 455. oldalát.
A szélcsendöv közelében kellő óvatosság ajánlható. Ha nincsen szél, van
áramlás, amit meg kell találni. Több északnyugati áramlás ajánlható, így a
nyugati hosszúság 23. fokánál levő is, amit állandónak mondhatunk. Ezzel
bármelyik hajó felsodródhat annyira, hogy eltávolodik a szélcsendövtől, és végül
szelet talál...
— Nos? — nézett Klinkenberg.
— Nos? — vakarta a feje búbját Monostory. Crane Bumpus oldotta meg a
kérdést:
— Megkeressük, kapitány urak, nem tehetünk mást! De az is lehet, hogy
hírét se látjuk a szélcsendövnek!
Mindenesetre melegebb lett. A dél-afrikai hideget felváltotta a páradús,
igazi trópusi levegő.
Egyszerre csak minden ragadni kezdett a kabinokban, ami bőrből vagy
posztóból készült.
Éjjel megjelentek a hajó körül a foszforeszkáló testű delfinek.
Delfinek és cápák nagy csapata zárkózott fel a hajó mögött. Ez különösen
Bumpusnak okozott nagy gondot.
Veszélybe került a sebességmérő logg, amit zsinegre függesztve bedobnak
a vízbe.
A háromszögletű falap függőleges helyzetbe kerülve, lefékezi magát, és
lehúzza a fedélzeten elhelyezett motolláról azt a zsinegmennyiséget, aminek
az alapján könnyű kiszámítani a hajó sebességét. 2
— Már megint bekaptak egy loggot! — jelentette elkeseredve Bumpus. —
Uram, ez már a tizedik, amit elcsípnek!
Pedig — a hajószemélyzet nagy örömére — Bumpus és Turkovics mindent
elkövetett loggmérés idején, hogy távol tartsák a támadókat.
Puskák ropogtak, Coltok pattogtak, ha sebességet mértek a klipperen.
Cápák vére festette pirosra az Atlanti-óceán kék vizét. Sok mázsás testek
marták egymást a falatokért.
— Ha elérjük az északi szélesség 4. fokát, ott már elcsípjük az északkeleti
passzátot — mondogatta Klinkenberg, valóságos rögeszmeként. — De
addig ...
Igen, addig ...
Addig még el kell érni Szent Ilonát, tovább kell jutni Ascensionig, majd...
igen, igen, meg kell találni a nyugati hosszúság 23. fokánál azt a bizonyos
áramlást!
Van Haaren munkakörét megosztották Merbabuval, a csónakmesterrel, de
hát amikor „keményebb" volt a helyzet, Turkovics nem mehetett pihenni.
Szent Ilona mellett késő este haladtak el, éles holdfényben, amikor mindent
elborított az égi ragyogás.
A hatalmas szirtek már messziről megmutatták, hogy egy sziget áll itt a
mérhetetlen magányban évezredek óta. Szikláin szürkén, komoran tört meg a
hold fénye.
A távolban egy hosszú völgyet láttak hajósaink. Ez a völgy osztja ketté a
híres szigetet, torkában a városkával, Jamestownnal. A távcső elárulta, hogy a
viharoktól rosszul védett öbölben mindössze két nagyobb hajó horgony óz.
Egyenletes, nyugodt szélben haladt a klipper.
2
A számítást megtalálhatjátok a Matrózok, hajók, kapitányok című könyvben
Mindig a szelet figyelték. Mert már itt, Szent Ilona tájékán is megtörtént,
hogy megállt a szél, „lejjebb csúszott" a szélcsendöv. 1850 júliusában az
ázsiai vizekre küldött angol flotta tizenkét kisebb-nagyobb vitorlás hadihajója
Szent Ilona és az északabbra levő Ascension között belecsöppent a
szélcsendövbe. Hat héten keresztül szellő sem támadt! A passzát közismert
bárányfelhői sem mutatkoztak az égen, minden ragyogott, ég és tenger, mint a
tükör!
— Nem szeretném, ha így járnánk — emlékezett erre a kalandra
Klinkenberg.
A hajó vendége is feljött a főfedélzetre, hogy kiszellőzze magát.
Sem a távolban, sem a közelben nem lehetett klippert látni. Gabriela
Malatesta mégis betartotta önként vállalt száműzetését. Csakis este vagy
éjszaka mutatkozott, akkor is a legnagyobb csendben, szinte észrevétlenül.
Mint árnyak, jelentek meg a néger Bessyvel, takarókat, párnákat hozva
magukkal. A tartalék vitorlákat őrző ládára telepedtek, ez volt az asszony
kedvenc tanyázóhelye.
Ezúttal is itt kuporgott a két nő, összebújva egymás mellett. Gabriela a
távolból kibontakozó szigetet nézte, Bessy oldalt dőlve aludt. A kabin
áporodott levegője után hűvösnek és élesen frissnek tűnhetett az egyébként
meleg éjszakai levegő.
A kormányfedélzetről lelépő Monostory Balázs előremutatott:
— Szent Ilona szigete ...
Az asszony barátságosan bólintott:
— Tudom. — Majd kedves közvetlenséggel folytatta: — Élt egyszer itt
egy ember, aki ugyanolyan hontalan volt, mint az én legkedvesebb barátom ...
a magyar signor tenente ...
Meghatódva, szeretettel csengett Gabriela Malatesta hangja.
Monostory elmosolyodott:
— Csak hát ő császár volt, én meg egyszerű paracsnoka egy magyar
hadihajónak... A császárt ide zárták, itt őrizték, és napról napra tudta, hogy
fogoly. Én eltűntem a nagyvilágban, járom a tengereket, mint Szindbád, a
hajós, akinek a tengerén többször végighajóztam.
Gabriela Malatesta felnevetett:
— Szindbád, a hajós! Hát maga tudja, tenente, ki volt Szindbád?
— Még a gyerekkorból tudom, és azért is, mert... mert amikor a Perzsa-
öbölben hajóztam, eszembe jutott, és azóta ő az én láthatatlan kísérőm. Nem
Napóleon, hanem Szindbád, akihez hasonlítom magamat és a sorsomat.
Tengerről tengerre megyek, kalandból kalandba ... és keresem a hazámat . ..
Elhallgatott.
Nézte a szigetet, a holdtól megvilágított James-öblöt, ahová éppen
negyvenhárom évvel ezelőtt kanyarodott be a Northumberland nevű angol
fregatt, fedélzetén Napóleonnal, a franciák legyőzött császárával.
— Milyen sivár, milyen szomorú így az éjszakában! - állapította meg a
szigetről Gabriela Malatesta. — Olyan, mint egy óriási, kővé meredt
hajóroncs ...
Rátette a kezét a láda támláján nyugvó férfikézre.
Így maradtak néhány percig.
— Hiszem, hogy Szindbád, a hajós, megtalálja majd az otthonát, ami
egyben a hazája is lesz — mondta igen csendesen az asszony.
— Gondolja, Gabriela? — dadogta a kapitány, aki ezekben a percekben
azt érezte, hogy kárpótolva lett az elmúlt sok esztendő minden szenvedéséért.
— Tudom — nézett fel Gabriela. — Nem gondolom, tudom ...
Így maradtak. Hosszú ideig. A hajó haladt az egyenletes szélben. Időnként
meghajolt, mintha köszöntötte volna Szent Ilonát.
A holdfény ezüsttel vonta be a vitorlákat, a köteleket.
Olyan éjjelbe hajló éjszaka volt, amilyet elfelejteni nem lehet.
Gabriela Malatesta megszorította Monostory kezét, majd elengedte.
A varázslat megszűnt, de a két ember, akit a sors hosszú időre eltávolított
egymástól, most végre közelebb került.
Gabriela felállt, a hullámvédhez lépett. A nyomdokvonal, a kormánycsík
távlatába nézett. Szorongás volt a hangjában, amikor megszólalt:
— Elhagytuk őket?
— Még a Cape előtt.
— Elérhetnek?
— A tengeren minden lehetséges. A továbbhaladás attól függ, hogyan
győzzük le a szélcsendövet. Lehet...
— ... hogy ott is fúj a szél?
— Lehet. Ha nem, akkor megkeressük!
Bumpus állt a közelben, a főárboc csörlőjénél. Reszelte a torkát.
— Tessék, Mr. Bumpus.
— Jelentem, az őrséget átveszem.
— Köszönöm. Az őrséget átadom.
Gabriela Malatesta felállt. Ránézett Bessyre, aki mély álomba merülten
aludt. Megfogta a vállát:
— Bessy, ébredj! Lemegyünk. Késő van. Monostory meghajolt.
— Jó éjszakát, Gabriela!
— Jó éjszakát, tenente!
Tenente — így hívta, most már kedveskedve, a régi megszólításra
emlékezve, „hadnagy"-nak Monostory Balázst.
Elváltak.
Szent Ilona szigete, ahogy távolodtak tőle, még inkább egy düledező
hajóroncs benyomását keltette.
Végül eltűnt.
— Irány Ascension! — szólt még fel a kormányfedélzetre Monostory,
amikor végigjárta a fedélzetet.
— Parancsára, Sir! Irány Ascension! Egyenletesen fújt a szél.
Monostory rátette a kezét a kabinajtó nyitógombjára.
Megállt egy pillanatra a küszöbön.
És akkorát lélegzett, hogy maga is elcsodálkozott.
Boldog volt, nagyon-nagyon boldog. Keze fején érezte Gabriela kezének
szorítását.
A kis Buddha-szobor a kabinfal szögletéből, a kerek ablakon betörő
holdfényben mintha mosolygott volna a belépőre.
— Mennyi minden történt, mióta ezen a hajón élek! — dünnyögte
Monostory Balázs.
Néhány pillanatra megtorpant, mielőtt továbbfűzte volna, félig hangosan, a
gondolatát.
— És mennyi minden történik még!
Most minden azon múlik, hegy kitart-e a szél, amihez nem sok reményt
fűzhettek. De ha nem tart ki, kell hogy megtalálják a nyugati hosszúság 23.
fokánál a kalauzkönyvben feltüntetett áramlást.
És amikor lefeküdt, azt érezte, hogy soha ilyen szép estéje nem volt még...
... A Hajózási Kalauzok adatai nem mindig szentírások. A vitorlás hajók
rémének, az egyenlítői szélcsendes övezetnek sem a helye, sem az ideje nem
állandó. Mindenre ezeket a szavakat használhatjuk: „nagyjából", „általában",
„valószínűleg".
Előfordul, hogy a délről jövő hajók már Ascension közelében
belecsöppennek a szélcsendbe, és itt, megfelelő áramlat hiányában, hetekig,
hónapokig kepesztenek, imádkozva szél után. De előfordult már az is, hogy
Ascensionig alig volt szél, s amikor a hajó elérte a Szent Ilonához hasonlitó
szigetet, megduzzadtak a vitorlák, és a szerencsés hajó valósággal átrepülte a
veszélyek övezetét.
Mindenesetre egy biztos: a tengerészek nem szeretik sem Ascensiont, sem
a környékét, így is hívják: a Hosszú Hullámok Szigete. A legnagyobb
szélcsendben is vad táncot járnak errefelé a hajók.
Amikor a Taitsing elérte Ascensiont, és elhaladt a közelében, rendületlenül
fújt a szél.
— Irány erősen északnyugat! — hangzott a parancs. — Nyugati hosszúság
23. foka!
Csodának számított a szél rendületlen erőssége, kitartó iránya.
De se Monastery, se Klinkenberg nem mert változtatni a hajó útvonalán.
Mi lesz, ha a Zöldfoki-szigetekhez érnek, és itt fogadja őket a közismert
szélcsend? Inkább bíztak az áramlásban, és ezért megmaradtak elhatározásuk
mellett.
— Biztonság kedvéért kihajtunk a „harminc-harmincra", és onnan tovább
fel az Azori-szigetekhez! — tanácsolta Klinkenberg. — Helyesnek találja,
Sir?
— Helyesnek — szólt a kapitány. — Tudja, ezen a vízen új fiú vagyok,
köszönök minden jó tanácsot. Tehát a „harmincharminc" ?
— Igen, oda kell jutni, hogy biztonságosabban haladjunk tovább!
A tengerészek „harminc-harminca" nem más természetesen, mint a nyugati
hosszúság 30. és az északi szélesség 30. fokának találkozása, metszőpontja.
.
Itt is van egy áramlat, a „harmincas". Sőt, itt már a passzát fújdogál, és
állandó szelet ígér.
— Irány északnyugat!
A szél nem tette elbizakodottá hajósainkat.
Inkább óvatosságra intette őket. Csak nem könnyelműsködni! — ez a
gondolat vezette minden tettüket.
A London-dokk már várja őket, már találgatják az érkezés valószínű ideiét.
— Ha simán futnánk, mint eddig, beleszámítva a kalandjainkkal elért
veszteséget, talán nyolcvannyolc nap alatt tennénk meg az utat! — jelentette
ki Ascension után Monostory, amikor körzőjével lemérte a térképen megtett
időket.
Nyolcvannyolc nap! Képtelenség.
— Ilyen nagy szerencséje még nem akadt senkinek — morfondírozott
Bumpus. — De nem is lehet!
A szél fújt. rendületlenül fújt.
És — legalább úgy tűnt — senki se előzte meg őket.
Teljesen nyoma veszett a két klippernek, az Arielnek és a Black Prince-
nek.
Kezdett az eset érthetetlen lenni. Ennyire hatalmas előnyt szereztek volna?
Három nappal Ascension után szelték át az Egyenlítőt.
Valóiában ez is rekordidőnek számított.
A szélcsendnek nyoma se volt.
Önmagát hazudtolta meg az egyenlítői szélmentes övezet.
Mivel egyetlen ember nem akadt, aki először haladt volna át az Egyenlítőn,
közösen döntöttek, hogy eltekintenek Neptunus isten látogatásától.
— Erre most időnk nincsen! —: jelentette ki Klinkenberg. — Előre, előre,
amennyire csak lehet! Időt és előnyt kell szerezni!
Minden jel azt mutatta, hogy a Taitsing messze elöl jar a többiek előtt.
Pedig nem így volt.
Amikor abban reménykedtek, négy nappal az Egyenlítő átszelése után,
körülbelül a Zöldfoki-szigetekkel egy magasságban, hogy elfogják az
északkeleti passzátot, amivel Kolumbusz nyugatnak haladt, gyanús
események történtek.
— Az ördögbe is! — káromkodott Klinkenberg. — Az ördögbe is, Sir,
mégse lesz ez most már sétahajózás!
— A teremtésit, Sir, pedig már azt hittem!
A „lószélesség" legfelső peremén megállt a Taitsing.
Repülőhalak vágódtak a hajó oldalához. Cápák kóvályogtak a hajó
árnyékos részén. Szuronyos halak úsztak körül a klippert. Akadtak bolond
tengerészek, akik kiszámították, hogy a szuronyos vagy lándzsás halak
sebessége eléri, sőt meg is haladja az ötven tengeri mérföldet. A
„lószélességnél" egyszerre csak fülledt, ködös és annyira nyirkos lett a levegő,
hogy a fedélzetet belepte a pára, a kötelekről csepegett a víz.
Az égen lomha, nehéz viharfelhők lógtak.
Időnként eleredt az eső, egy-egy szélroham támadt, amely két-három
kilométerre elvitte a hajót. Megkezdődött a tengerészek erőpróbája.
A szélrohamok hol délről, hol északról, keletről, nyugatról jöttek.
Állandóan résen kellett lenni, hogy a legkisebb széllökést is kihasználják.
— Gondolom, sok ezer ló csontváza heverhet a mélyben — mutatott le a
tengerbe Bumpus, emlékezve arra az időre, amikor a szélcsendövben
megrekedt hajókról víz- és élelemhiány miatt kidobálták a Dél-Afrikába és
Indiába szállítandó lovakat. — Szerencsére a tea se inni, se enni nem kér!
Ebben az esetben Bumpus tévedett: az örökös pára a teának sem használt,
és Klinkenberg mint jogos féltője a kincsnek, elrendelte a szállítmány
szellőzését. Ez a művelet nem állt másból, mint egy-egy szélroham gyors
kihasználásából. Ilyenkor megnyitották a raktárfedőket, kitárták a
szellőzőablakokat, a szellőzőfolyosókat.
Fucsou híres teájának nem volt szabad megromlania.
Nemcsak a londoni kereskedők várták Kína friss teáját, de egész Európa is.
Így múlt egy, majd még egy nap.
Két napot vesztettek eddig meglepően gyors hajózásukból.
— Most már bajosan érünk akár kilencven nap alatt is célunkhoz —
állapította meg érthető csüggedéssel Klinkenberg. — Most már kiegyeznék,
ha kilencvenöt nap alatt befutnánk! Elsőnek az ördögbe is, elsőnek! De
Dovernél bevárjuk Hudsont, esküszöm!
A lelkességnek és az energiának ez a pompás embere úgy készült újszerű
„ökölcsapására", mint az a sportember, aki mindent feltesz a győzelemre, és
semmit sem kímél. Lassanként rögeszméjévé vált ez az ökölcsapás.
— A puskaporszag veszedelmes — állapította meg. — Amikor átvágtuk
magunkat Linéken, beleszippantottam. Azóta nyugtalanít, és szagolni
kívánom!
Időnként odament az ágyúkhoz, levette róluk a védőponyvát, zsírozta,
fényesítette, akár a, jó vadász a puskáját.
— Döbbenjen meg a világ, de így lesz! — mondta nemegyszer, ha szóba
került társai előtt a különös terv.
Természetesen Gabriela Malatesta nemtudott Klinkenberg bolondos
ötletéről.
Gabriela Malatesta csak azt tudta, hogy az elakadás nemcsak bántja, de
kétségbeejti vendéglátóit.
— És ha Hudson közelebb haladt Afrika partjaihoz? — tette fel a
kérdést Turkovics Daniló. — Esetleg ott szél van, sőt az áramlat is segíti.
Akkor megelőznek!
Klinkenberg bosszúsan legyintett:
— Megtorténnet, hogy a legutolsókból lesznek az elsők!
Bizonytalanság lett úrrá a hajón.
Csak éppen azzal nem számoltak, ami bekövetkezett.
Mikor is történt? Pontosan a harmadik nap késő délutánján, két esőfront
között.
A kepesztés, az egy helyben való állás, az állandó eső, apró viharok,
amelyek csak percekig tartottak, a mindent elárasztó nyirok jobban kimerítette
a Taitsing embereit, mintha állandó orkánban haladtak volna.
Még Ázsia nyugodt fiai ig elvesztették türelmüket, ami valóban
ritkaságnak számított.
Hiába voltak tárva-nyitva a legénységi szállás vagy a kabinok ajtajai, kerek
kis ablakai, a meleg kibírhatatlan volt. Ezúttal Gabriela Malatesta napközben
többször feljött a fedélzetre, természetesen kivárva az eső gyorsan érkező és
tovatűnő rohamait.
Fárasztó, idegölő, kimerítő volt ez az állapot.
És meddig tart még? — tették fel százszor és százszor a kérdést.
Biztosra vették, hogy akad klipper, amelyik az elmaradtak közül
felzárkózik az élen járókhoz, sőt el is hagyja őket, ha más útvonalat választott,
és arrafelé szél jár a tengeren.
Észre se vették, hogy lassan nem érdekelte őket semmi más, csak a szél, a
szél és megint a szél.
Azt figyelték, azt lesték nappal-éjjel egyaránt.
A pihenőben levő legénység se törődött a fantannal, mahdzsonggal vagy a
kockajátékkal.
Ha egy felhőtömeg közeledett, titokban ujjongani kezdtek, hogy ott jön az
állandó szél, ami kilendíti őket fogságukból.
Mert bizony a viharpöffök, az Egyenlítő vidékének szörnyű
különlegességei annyit sem értek, hogy egy-egy közülük végre rendesebb
vizekre lökje Klinkenbergék klipperét.
Amikor már a harmadik napon délben Monostory elvégezte
helymeghatározó számításait a véletlenül kisütő nap segítségével, a csüggedés
teljes lett.
Egyik felhősereg a másikat követte. Mindegyik ledobta a maga terhét,
azután továbbhaladt. De szelet csak gyors pöffök alakjában hozott.
— Kétségbeejtő! — így Klinkenberg.
— Kétségbeejtő! — így Monostory.
Azután eltűnt a nap, és helyét valami különös opálos fény foglalta el. Az
óceán olyan lett, mintha olaj borította volna. Mélyen sötét, szürkészöld.
Időnként megemelődött a hajó, imbolyogni, remegni kezdett. Árbocai
kalimpálva döfködték az egyre alacsonyabban szálló felhőket.
— Valamerre nagy szél fújhat! — sóhajtott fel Bumpus. — Onnan futnak
idáig a hullámok!
— Igen, valahol az Azori-szigeteknél — nyelt nagyot a kapitány. — Ott
már nem kellene félni a szélcsendtől.
Időnként hatalmas állatok jelentek meg a hajó körül. Orcák, barrakudák,
kék cápák. Nagyobbak, mint az előzőek. A kardszarvúak eltűntek, mintha csak
ellenségek lennének az orcákkal.
Néha madárrikoltozást hallottak. Merbabu ugyan azt állította, hogy nem
madár rikkant, hanem ilyen a megsebzett orcák hangja.
— Megtámadni cápa, sírni, akár á madár! — mondta bölcsen Merbabu.
Elfogadták ezt az érvet, mert, mint kiderült, senki sem ismerte rajta kívül a
megsebzett orca panaszhangját.
Éppen ilyen madárrikoltozásféle hangokat hallottak, amikor Mata Hari, a
Nap szeme, jelentette az első tisztnek, hogy a távolból evezők csapódását
hallja.
Bumpus figyelt. Nem hallott semmit. Odahívták Merbabut mint a csónakok
szakemberét, de ő is azt mondta: nem hall semmiféle evezőcsapásokat.
Mata Hari kifakadt:
— Tuán, hinni, hinni Mata Karinak! Evező jönni közelebb, tuán, egyre
közelebb!
Úgy néztek rá, mint valami eszelősre.
— Herceg, hallod?
Nem hallotta.
— Mao Ta-ko, hallod?
Nem, Mao Ta-ko sem hallotta.
Mata Hari rendületlenül állította, hogy hallja.
Sűrű köd ülte a tengert, amolyan igazi „londoni köd". A nyirok, az
esőpermet, a végletekig feltöltődött páratartalom és a hőség varázsolta elő a
szokatlan látványt.
Nézzünk csak körül a hajón, mi volt a helyzet, amikor Mata Hari, a Nap
Szeme, mint Mata Bála, a Nap Füle is igazolódott.
A két kapitány a felépítmény szélénél kifeszített ponyva alatt ült, és
folytatta vég nélküli vitáját a szélről. Bumpus a kiáltás pillanatában éppen a
tájoló imbolygását, lassú re-megését nézte, mert szentül hitte, hogy ebből
következtét a szél megérkezésére. Turkovics Daniló ezúttal — kivételesen —
aludt. Elterülve feküdt a kabinjában, verítékben fürödve, de a létező legteljesebb
álomba merülve.
A kínai főkormányos, akárcsak Turkovics, a kabinjában pihent.
Mao Ta-ko a kormányra hajolva merengett a világ rendjén. Teljesen mindegy
volt, hogy forgatja, tartja vagy elengedi a kormánykereket. A kormány
egyszerűen semmit nem fogott.
Rimau, a Tigris, éppen arra készült, hogy vackot csinál magának egy
kötélcsomón, és alszik egy nagyot. Általában pihenő, semmittevő állapotban
voltak a klipper tengerészei. Egyedül Káva Manuk, a szakács, a hajó javasembere
dolgozott a konyhán, zöldségtisztítással bíbelődve. A többiek, a Herceget és Ah
Kinget is beleértve, lustálkodással töltötték az időt. Mit lehetett tenni egy
klipperen, amit időnként végigver az eső, és szelet sem kap?
Semmit, egyszerűeri semmit. Várni a végét, s várni egy nagy hal fogását,
aminek örül a szakács. Mást bajosan.
Egyelőre csak olyan halak vagy halfélék mutatkoztak, amilyenekből még a
kínaiak sem kértek. A repülőhal volt a reggeli étkezések kedvenc eledele, de a
repülőhalak eltűntek.
Amikor Mata Hari jelentette, hogy evezőcsapásokat hall, többször megtörtént,
hogy cápák, orcák, delfinek, barakudák nekifutottak a hajónak, vagy teljes erőből
sokmázsás testük eleven erejével hasukat, hátukat nekidörzsölték a
kormánylapátnak, a hajóorr sarkantyújának. Ilyenkor a több száz tonnás hajón
remegés futott végig.
Tehát csönd — szárazföldi értelemben — nem volt, nem is lehetett. Az
árbocok recsegése és a kötelek nyikorgása szolgáltatta azt a muzsikát, amit a
tengerész szépnek, megnyugtatónak talál.
És mert ennyiféle zaj lepte el a hajót, de a tenger közeli táját is, nem lehet
éppen hibáztatni az őröket, hogy nem vették komolyan Mata Hari megfigyelését.
Klinkenberg éppen ezt mondta Monostorynak:
-- A „lószélességnek" ezen a részén ilyenkor már nem szokott szélcsend lenni.
Nézze, mit is mond a kalauzkönyv!
Monostory megtörölte verítéktől nedves homlokát:
— Ugyan, Sir, a kalauzkönyv!
Talán mendott volna még valamit, de erre nem jutott idő.
A hajó jobb és bal oldalán ütődést lehetett hallani. A hullámvédek
borítólapjára csáklyák vágódtak.
A hullámvédek mögött fejek jelentek meg, s akár a szellemek, kísértetiesen
emelkedtek ki a ködből.
A hajót megtámadták!
Kiáltások hallatszottak:
— Add meg magadat!
— Fel a kezekkel!
— Álljatok az árbochoz!
Szabályos kalóztámadás volt, amit nem várt a Taitsing személyzete.
A felriadó Turkovicsnak csak annyi ideje volt, hogy a főárbochoz ugrott, a
fegyverállványhoz. De ütést kapott, megtántorodott és elvágódott.
A támadást gyakorlottan, ügyesen és pontosan hajtották végre.
Klinkenberg rávetette magát az első támadóra, ütötte, verte, tépte, de végül is
Turkovics sorsára jutott. Puskák ropogtak, pisztolyok durrantak.
Monostory az első meglepetéstől csodálkozva meredt a támadókra, akikben
azonnal megismerte a Black Prince embereit.
Nem volt nála semmi más, mint az előtte levő asztalon a loggszerkezet. Azt
vágta az egyik ember arcába.
Mindenki megkísérelte a védekezést, de fegyver nélkül — s még inkább a
váratlan támadás miatt — a védekezés felkészületlen volt, szinte semmit nem ért.
— Fel a kezekkel, fickó! — ugrott Monostory elé egy megtermett
fegyveres, és a puska csövét a mellének szorította. — Add meg magad!
Érezte, hogy nem a rémülettől, de még a megdöbbenéstől sem, hanem a
szégyentől elvörösödött. Feltartotta a kezét. Látta, hogy sem lehetőség, sem
idő nincs a védekezésre.
A fedélzetdeszkáról felrángatott Klinkenberg ugyanezt tette. Feltartotta a
karját.
A Herceg vérző fejjel, elnyúlva feküdt a középső raktárfedél
szellőzőnyílásánál.
Aki ellenállt, arra többen rohantak, leütötték, majd megkötözték.
Nem telt bele két-három perc, már csak Bumpus küzdött, nekivadult
oroszlánként harcolt a szabadságáért.
A foszlánnyá szakadt ing, kékre-zöldre vert karok, hát, mell bizonyította,
hogy Bumpust nem puhafából faragták.
Végül ő is az összekötözöttek sorsára jutott.
Ekkor olyasmi történt, ami az események után érthető volt, mégis
meglepetésnek számított.
A kormányfél hullámvédjén átlendült egy ember, nevetve, derűsen,
hahotázva.
Ezúttal nem hordta a flotta egyenruháját, mintha ezzel is hangsúlyozta
volna tette „magánjellegét", nem feszült vékony tengerésztiszti kard az
oldalán, fejéről is hiányzott a háromszögletű Nelson-kalap.
Azért most sem tagadta meg magát. Csípőig érő, hosszú tengerészcsizmát,
feszes nadrágot, könnyű kínai halászzekét viselt, övéből egy tőr nyele s két
pisztoly agya kandikált ki.
Hudson volt ez a férfi, a Black Prince kapitánya.
Átugrott a hullámvéden, néhány Lépést tett a főárboc felé, és megállt
Klinkenberg előtt, akit Monostoryval együtt kötöztek éppen a Black Prince
kalózai.
Ennél a valóban regénybe illő jelenetnél (ami abban az időben nem volt
éppen ritkaság) látszott, hogy a Black Prince legénysége Hudson kapitánytól
nem marad el semmiben.
Eddig fegyver nélkül látták őket Fucsou utcáin, Pagodában vagy a
fedélzeten. Norvégok, dánok portugálok, skótok, jól fizetett és
megfegyelmezett kikötői csavargók voltak, akikből elsőrangú tengerészek
lettek.
Ugyanezek az emberek, puskával, tőrrel, sőt egyesek karddal
felfegyverkezve — igazi kalózokká váltak.
Vezérükről, Hudson kapitányról nem is beszélve.
— Nos, Klinkenberg — állt a kettős életű tengeri zsivány volt
tengerésztársa elé —, nos, mit érez most, ha szabad kérdeznem?
Ráveregetett a tehetetlen tengerészkapitány vállára. Hirtelen gyűlölet
lobbant szúrós, a spanyol brávókra emlékeztető szemében:
— Ezzel vége számodra a versenynek! Hiába figyelmeztetett Lin, aki néha
olyan buta, hogy kedvem lenne majomketrecbe zárni! Nem használt semmi
intés, semmi kérés. Hát akkor, barátom, Klinkenberg, lekerültök a hajóűrbe,
elhelyezünk egy-két dinamitot a palánkok között, és mehettek a hajófenékre!
A részeg ember elragadtatásával kezdett újból kacagni:
— Kár volt, nagy kár, Klinkenberg kadét úr, nem hallgatni a jó szóra!
Most azután késő, lemaradsz! Te is, te is, te is ... az egész bandátok!
Klinkenberg egy szót se szólt. Összeszorította a fogát, hallgatott.
Monostory Balázs nyugodtan nézett Hudson arcába. Megszólalt:
— Az ön számára van nálam valami. Hudson nevetett:
— Nálad? Hahaha, nálad? Nem hinném!
— Pedig van. Amikor volt szíves meglátogatni a dzsunkán, elvesztette a
György-keresztet. Elhoztam magammal, gondolva, hogy majd örömet
szerzek vele ...
Hudson közelebb lépett. Most ismerte csak fel Tahar bejt, a Taitsing
kapitányát.
— No lám, kiderül, hogy becsületes ember vagy! Pedig megszöktél. Ha
ott maradsz, élsz. Így meghalsz Klinkivel együtt!
Körülnézett. Vizsgálódva. Odaszólt egyik emberének, egy tagbaszakadt
alaknak, aki fő szervezője volt a támadásnak:
— Van Haaren hol van?
Klinkenberg a legtermészetesebb módon kimutatott a tengerre :
— Ott. De messzebb innen, még a Cape előtt. A tengerfenéken !
Hudson legyintett:
— Ha rossz munkát végzett, megérdemelte. Csípőre tette a kezét, úgy
nézett Klinkenbergre:
— Klinki, mióta ismerlek, utállak! Most végre a markomban vagy! És
nem menekülsz!
Klinkenberg megvetően, lenézően szólt:
— Hudson! Tudtál alakoskodni, megtéveszteni, becsapni. Ez a kenyered.
Ebből éltél. Azt is tudom, hogy gyáva vagy. Ha nem lennél az, állj ki velem
életre-halálra, tőrrel, karddal, bármivel! Mutasd meg, hogy rabló, gyilkos,
gazember létedre is férfi vagy!
Áradt a megvetés, a lenézés a szakállas kapitány szájából. Mindaz, amit
fiatal kora óta érzett a nyegle, a ficsúr Hudson iránt, belőle is kitört. —
— Állj ki itt a fedélzeten! Mutasd meg, hogy nem szégyellsz megvívni
azzal az emberrel, ki utál, megvet, mióta csak ismer! Ez az ember én vagyok,
te gyáva, te féreg, te aljas, te szélhámos csirkefogó!
Hudson megmerevedve állt a helyén.
Volt annyira hiú, beképzelt és rátarti, hogy nem tudta elképzelni: akad
ember, akit halállal fenyeget, és az mégis a szemébe vágja, kicsoda ő
tulajdonképpen.
Az emberei közül többen elvigyorodtak. Ezek a tengeri vagányok szerették,
becsülték a fenegyerekeket. Tudták, kicsoda Klinkenberg kapitány. Tudták,
hogy a gazdájuk gyűlöli, és életére tör.
Most ez a Klinkenberg szemébe vágja Hudsonnek, hogy gyáva.
— Az vagy, te csibész, gyáva!
Hudson lassan az övéhez emelte kezét. Merően nézte Klinkenberget. Eltűnt
arcából a vér. A koromfekete, hegyes spanyolszakáll még inkább kiemelte ezt a
sápadtságot. A köd riasztó füstként imbolygott körülöttük.
A vitorlák kókadtan lógtak, a hajó nehézkesen dülöngélt a holt hullámokon.
A két bálnavadászcsónak, amivel a Black Prince emberei megrohanták
klippertársukat, ütemesen csapódott a hajó oldalához.
Mindenki figyelt, kivéve a Herceget, aki mozdulatlanul feküdt a hasán. Az
első pillanatban lövést kapott, összerogyott, mozdulatlanná merevedett. Az öreg
Káva Manuk, a varázsló pislogott minduntalan feléje, de a haramiák térdre hullva,
gúzsba kötve tartották, és így sem segíteni nem tudott, sem meggyőződni, mi
történt fiatal barátjával, Szangkuriang hercegével.
Hudson keze a revolver agyához ért. Lassan, mintha csak szuggerálná, a
forgópisztolyt kifelé húzta tokjából. Közben a mutatóujja a ravaszt lassan
felhúzta.
Elkésett.
A késés nem lehetett több, mint a másodperc tizedrésze.
— Juppppiii!
Klinkenberg rikkantotta a verekedésbe, csatába induló amerikai tengerészek
harci kiáltását. És a kiáltással együtt előrelendült bal ökle.
Hogyan, mint tudta kötelékéből kiszabadítani magát, azt most ne kutassuk.
Tény, hogy Klinkenberg kiszabadította, és mivel módja volt rá, használta. Híres
ököl volt, sűrű szőr borította, mint a majmokét, és amikor gyerekfejjel a
tengerészkadétok sorába emelték, ezzel az ököllel szerezte meg magának az
idősebb kadétok megbecsülését.
— Megfogadtam!
Ezt akkor üvöltötte, amikor az ököl lecsapott.
— Juupppiii!
Reccsent-roppant Hudson arccsontja.
KENDŐLOBOGTATÓ
A vége hiányzik!!!!!!!!!